Tim Powers

Anubisz kapui I.
Első Kötet

Valhalla Páholy
BUDAPEST, 2001

1
 Tim Powers
The Anubis Gates

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Ace Books. Published by
The Berkeley Publishing Group
The name „ACE” and the „A” logo are trademarks belonging to
Charter Communications, Inc.
Copyright © Tim Powers 1983, 2001

Fordította Juhász Viktor

Hungarian translation copyright ©
Juhász Viktor, 2001
Hungarian edition copyright ©
Árkádia Kiadóház Kft, 2001

A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható

Tipográfia: VDTP Coverart copyright ©
Boros Zoltán és Szikszai Gábor, 2001
Feleifis szerkesztő: Nóvák Csanád

Korrektor: Koszti Anita

Minden Jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek
reprodukálásának jogát.

All rights reserved!

A kötetet terjeszti: a Pécsi Direkt Kft. (7630 Pécs, Alkotás u.3.)
ISBN 963 9238 43 0
Kiadja az Árkádia Kiadóház és a Szukits Könyvkiadó,
a Valhalla Páholy kiadói
Felelős kiadó: Nóvák Csanád és Szukits László
Szedés és tördelés: VDTP
Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft.
A nyömdai megrendelés törzsszáma: 211154
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Készült Kaposvárott az Úr 2001. évében

2
Feleségemnek, Serenának

3
 „Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert a második
alkalommal az már egy másik folyó, és ő sem ugyanaz az ember.”

– Hérakleitosz

4
„…Ős-sötét zugait járják a világnak
Mint sok csillagszemű régi tengerész
Kik zátonyra fotva sem hitték, hogy vége
és futás vár most rájuk, mennyi vész
Inkább mélybe szálltak az imádott ronccsal
sötétségbe vesztek, ott éltek tovább
örökkön-örökké odalenn bolyongnak
éjfekete szélnek húznak vitorlát
vaksötét hullámán a mély tengerárnak
mélységből új mélybe viszik a hajót
reményt vesztve egyre magas partra vágynak
De lassú, foszlott útjuk mindent elrabolt
A vágyat is a fényre, légre, társaságra
Fordulnak hát újra, mást keresnek már
Hol mélyebb a mélység, s a Nap emléke sincs…”

– részlet William Ashbless: „Az Éj tizenkét órája” című verséből

5
 ELSŐ KÖNYV

A SZÖRNYETEG ARCA

6
 PROLÓGUS

1802. február 2.

„Bár sok elveszett, sok maradt; és bár

már nem vagyunk, mint rég, óriás erő,
ég-földet mozgató, vagyunk, akik vagyunk…”

– Lord Alfred Tennyson

A dombon magasodó két fa között vénségesen vén öregember állt. Eddig azt hitte, régen
kihalt belőle ez az érzés, most mégis sóvárogva nézte az utolsónak maradt kirándulókat, akik
éppen összecsomagolták elemózsiás kosaraikat, felkapaszkodtak a lovaikra és elindultak dél
felé – kissé sietősen, hiszen London jó hat mérföld innen, és a vörös napkorong már a két
mérföldre nyugatra kanyargó Bent-folyót szegélyező erdők ágai közé bukott.
Amikor mindannyian eltűntek, a vénember megfordult, és nézte a lassan nyugovóra térő
Napot. Az Évmilliók Bárkája, gondolta; a haldokló napisten, Ré csónakja, amely a nyugati
horizonton végighajózva alábukik a sötét folyó forrásához, amely nyugatról keletre zúdul át
az alvilágon az éj tizenkét órájában, hogy aztán ismét felbukkanjon a világ legkeletibb
pontján, egy ismét fiatal, újult erővel lángoló napistennel a csónak fedélzetén.
Avagy valójában nem más, gondolta a vénember keserűen, mint egy gigászi,
mozdulatlanul lángoló gázóriás, akkora távolságra tőlünk, melyet a világegyetem sohasem
lesz képes áthidalni, és ez az apró planéta úgy pörög-forog körülötte, mint ganajtúró bogár
lába alatt a trágyagömb. Válassz kedvedre, gondolta magában, amikor lassú léptekkel
megindult lefelé a domboldalon… De akkor légy kész arra, hogy életedet add a
választásodért.
Kénytelen volt óvatosan lépkedni, mert japán facipőiben csak ügyetlenül tudott mozogni a
hepehupás, sáros fűcsomók között.
A sátrak és a szekerek között fellobbantak az első tábortüzek, és a hűvös esti szellő átható
szag-egyveleget sodort felé: a kipányvázott szamarak csípős, orrfacsaró verítékét, égő fa
füstjét és nyárson sült sündisznó illatát, amit emberei annyira kedveltek. Mintha haloványan a
délután érkezett láda áporodott bűzének foszlánya is megcsapta volna az orrát – a dohos szag
megdöbbentően átütött Hampstead Heath tiszta szellőjén, mintha a küldeményt romlott
fűszerekkel szórták volna meg, amelyek nem étvágyat, hanem inkább undort gerjesztenek.
Amikor a vénember közelebb ért a sátortáborhoz, két kutya rohant elé; de mint mindig, most
is hátrálni kezdtek, amikor rájöttek, kivel van dolguk. Az egyik megfordult, és céltudatosan a
legközelebbi sátorhoz ügetett; a másik jól látható kelletlenséggel bekísérte a táborba
Amenophis Fikee-t.
A kutya hívására csíkos kordbársony nadrágot viselő, sötét bőrű férfi lépett ki a sátorból,
és Fikee felé indult a füvön keresztül. A kutyákhoz hasonlóan ő is tisztes távolságra
megtorpant a vénembertől.
– Jó estét neked, raja – mondta. – Nem ennél egy kis vacsorát? Hotchevitchi készül odaát
a tűznél, már a szaga is nagyon kushto.
– Olyan kushto, amennyire a hotchevitchi szaga csak lehet, gondolom én – motyogta Fikee
szórakozottan. – De köszönöm, nem. Szolgáljátok ki magatokat.

7
 – Nem én, raja – az én Bessie-m imádott hotchevitchit főzni, ezért mióta az én drágám
mulo, egy falat sem menne le a torkomon.
Fikee bólintott, bár láthatóan egy szót sem hallott az egészből.
– Rendben van, Richard… – Elhallgatott, mintha csak közbeszólásra várna, de nem
érkezett ellenvetés. – Ha a Nap teljesen lenyugodott, fogj néhány csávót, és vigyétek le azt a
ládát a partra, doktor Romany sátrához.
A cigány megvakarta bezsírozott bajuszát, és kétkedve topogott.
– Azt a ládát, amit a tengerész csávó hozott ma délután?
– Szerinted milyen ládára gondolhattam még, Richard? Igen, azt.
– A csávóknak nem fog ez tetszeni, raja. Azt mondják, van benne valami, ami mulo
dushta beshtes… sok-sok éve halott.
Amenophis Fikee elfintorodott, és szorosabbra húzta magán a köpenyét. A nappal utolsó
sugarait odafent, a dombtetőn hagyta, és idelent, az árnyékok között ráncokkal szabdalt arca
olyan élettelennek tűnt, mint egy kőszikla vagy fatörzs. Végül megszólalt:
– Nos, az bizonyos, hogy ami benne van, sok mindent látott… dushta beshtes, sok-sok
évet. – Rámosolygott az elbátortalanodott cigányra – olyan mosoly volt ez, mint amikor a
megcsuszamlott domboldal alól kivillan a fehér kőszikla. – De nem mulo, vagyis… remélem.
Nem egészen mulo.
Ezzel egy fikarcnyit sem sikerült meggyőznie a cigányembert, aki már nyitotta is a száját,
hogy szóljon; de Fikee addigra elfordult és kimért léptekkel megindult a tisztáson át a
folyópart felé. Köpönyege úgy csapkodott mögötte, mint valami óriási rovar szárnya.
A cigány felsóhajtott, és csoszogva az egyik sátor felé vette az irányt. Közben
tökéletesítette bicegését, amely reményei szerint majd felmenti az iszonytató láda cipelése
alól.
Fikee lassú léptekkel ballagott doktor Romany sátra felé a sötétedő folyóparton. A szellő
rekedtes zihálását leszámítva furcsán csendes volt az este. A cigányok mintha megérezték
volna, hogy aznap éjjel nagy horderejű esemény készülődik, és olyan csendesen ólálkodtak a
táborban, mint a kutyáik, sőt, még a gyíkok sem csobbantak és ugráltak a vízbe a part menti
nádasban, mint máskor.
A sátor egy tisztás közepén állt, és legalább annyi kötél és csarnakzat feszült körülötte –
majdnem mindegyik környező fához kipányvázták –, amennyi egy nagyobb méretű bárkán is
elfért volna. A tucatnyi földbe vert póznára feszített kötél Romany csapkodó, felfúvódott
sátrának kuszán elrendezett rétegeit tartotta. Úgy néz ki, gondolta Fikee, mint egy roppant
apáca, aki különösen hideg idő miatt beöltözve titokzatos buzgalommal térdepel a
folyóparton.
Átbújt néhány kötél alatt, eljutott a bejáratig, aztán félrehajtotta a ponyvát és belépett a
központi terembe. A falként, padlóként és mennyezetként szolgáló felfüggesztett szőnyegek
között égő tucatnyi lámpa olyan ragyogó fényt árasztott, hogy pislognia kellett.
Doktor Romany felállt az asztal mellől, és Fikee-t elöntötte a csüggedt irigység. Miért,
kérdezte magától gyilkos méreggel, miért nem Romanelli húzta a rövidebbet tavaly
szeptemberben Kairóban? Lekanyarította gyapjúkabátját, levette kalapját és a sarokba
hajította mindkettőt. Kopasz feje hanyagul kifényesített csontgolyóbisként csillogott a
lámpafényben.
Romany átsietett a helyiségen – groteszkül szökdécselt rugós talpú cipőjében – és
megragadta Fikee kezét.
– Ma éjjel hatalmas dologgal próbálkozunk… próbálkozol meg – mondta fojtott, mély
hangon. – Bárcsak személyesen is itt lehetnék veled.
Fikee enyhén türelmetlenül megvonta a vállát.
– Mindketten szolgák vagyunk. Az én helyem itt van, Angliában, a tiéd pedig
Törökországban. Tökéletesen megértem, ma éjjel miért csak… – bizonytalan kézmozdulatot

8
tett – …a hasonmásod lehet itt.
– Talán szükségtelen mondanom – zengte Romany egyre mélyebb hangon, mintha
visszhangot próbálna kifacsarni a körülöttük csüngő szőnyegekből –, ha ma éjjel elhaláloznál,
abban a biztos tudatban nyugodhatsz, hogy testedet a megfelelő ceremóniák és imák
kíséretében balzsamozzák be és helyezik sírhelyére.
– Ha nem járok sikerrel – felelte Fikee –, már nem lesz kihez imádkozni.
– Nem azt mondtam, hogy nem jársz sikerrel. Lehet, hogy sikerül megnyitnod a kapukat,
de közben te magad halálodat leled – mutatott rá Romany higgadtan. – Ez esetben
nyilvánvalóan szeretnéd, ha megfelelően járnánk el.
– Rendben van – biccentett Fikee fáradtan. – Jó lesz így – tette hozzá.
A bejárat felől csosszanó léptek zaja hallatszott, aztán megszólalt egy ideges hang.
– Raja? Hová tegyük a ládát? De siess, mert szerintem kikeltek a szellemek a folyóból, és
látni akarják, mi van benne!
– Végtére is nem lehetetlen – mormogta doktor Romany, miközben Fikee utasította a
cigányokat, hogy hozzák be a ládát a sátorba és tegyék le a földre. Azok sietve
engedelmeskedtek, majd olyan fürgén hátráltak ki az ajtón, amennyire csak az öregeknek
kijáró tisztelet engedte.
A két vénséges vén férfi egy ideig némán meredt a ládára, aztán Fikee megborzongott és
megszólalt.
– Utasítottam a cigányaimat, hogy a… a távollétemben téged tekintsenek vezetőjüknek.
Romany biccentett, aztán a láda fölé hajolt és elkezdte felfeszíteni a fedőléceket. Először
néhány maroknyi gyűrött papírt szórt ki belőle, majd óvatosan kihalászott egy zsineggel
átkötött fadobozt. Letette az asztalra. Visszafordult a ládához, lefeszegette a lécek maradékát,
aztán az erőfeszítéstől zihálva kiemelt egy papírba göngyölt csomagot és végigfektette a
padlón. Az alakja durva négyszöget formázott, minden oldalon két és fél méter hosszú
lehetett, és húsz centi vastag.
Felpillantott.
– A Könyv – mondta teljesen feleslegesen, mert Amenophis Fikee jól tudta, mi az.
– Bárcsak ő is képes lenne rá, Kairóban – suttogta.
– Emlékezz: a brit birodalom szíve! – emlékeztette doktor Romany. – Vagy netán azt
hiszed, képes lenne utazni?
Fikee nemet intett, aztán lekuporodott az asztal mellé és egy üveggömböt húzott elő alóla,
aminek elcsúsztatható ajtót vágtak az oldalába. Letette az asztalra, majd nekiállt kibogozni a
fadobozka csomóját. Romany eközben sikerrel kihámozta a csomagot a papírburkolatból:
fekete fadoboz bukkant elő, fedelén több száz óegyiptomi hieroglifát formázó berakással. A
kallantyú bőrből készült, és annyira kiszáradt, hogy azonnal porrá omlott, amikor Romany
megpróbálta kikapcsolni. A dobozban megfeketedett ezüstládikó hevert, hasonló, domború
hieroglifákkal díszített tetővel; és amikor ezt a fedelet is levette, egy arany dobozka finoman
megmunkált tetején csillant meg a lámpafény.
Fikee közben felnyitotta a fadobozt, és előhúzott belőle egy vattaágyon heverő,
bedugaszolt üvegfiolát. A fiolában unciányi, sűrű, sötét fekete folyadék lötyögött, aminek
mintha valami leülepedett volna az aljára.
Doktor Romany mély levegőt vett, aztán felhajtotta az arany doboz tetejét.

***

Először az hitte, egyszerre hunyt ki az összes lámpa, de amikor körülpillantott, látta, hogy
az összes lángnyelv ugyanolyan peckesen lobog, mint eddig. De a fény majdnem teljesen
elhalványodott, mintha többrétegnyi kormozott üvegen keresztül nézte volna a szobát.
Szorosabbra húzta a torka körül a kabátja gallérját; a melegnek is nyoma veszett.

9
 Aznap éjjel először – félt. Kényszerítette magát, hogy lenézzen a dobozban heverő
könyvre, a könyvre, ami magába szívta a szoba minden melegét és fényét. Különböző ábrákat
formázó hieroglifák ragyogtak az ősöreg papiruszon – de nem fénnyel világítottak, hanem
olyan elemi sötétséggel, amely szinte kiszippantotta a lelkét a szemén keresztül. És elméjében
élesen, átütő erővel izzott fel az ábrák jelentése; akkor is ez történt volna, ha képtelen
elolvasni az ősrégi egyiptomi kéziratot, mert ezeket a világ hajnalán maga Thot isten, minden
nyelvek atyja és szelleme rótta a tekercsre. Romany rettegve kapta félre a tekintetét – szinte
érezte, hogy a szavak tűzkeresztségként égnek a lelkébe.
– A vért – csikorogta rekedt hangon. Mintha a levegő hangot továbbító képessége is
csökkent volna. – Mesterünk vérét – ismételte az alig láthatóan derengő alak felé, aki
Amenophis Fikee volt. – Öntsd a gömbbe.
Éppen hogy látta Fikee mozdulatát, aki félrehúzta a gömb oldalába vágott ajtót, a
nyíláshoz tartotta a fiolát és kihúzta belőle a dugót; az éjfekete folyadék zubogva csordult a
gömbbe, aztán felcsapott és bemocskolta a gömb tetejét. Biztosan felkelt már a Hold, jutott
Romany eszébe. Egy csepp Fikee tenyerére hullott – perzselően forró lehetett, mert a férfi
összeszorított foggal felszisszent.
– Innentől… csak magad vagy – krákogta doktor Romany, és vakon kitámolygott a
sátorból a tisztásra, ahol az esti levegő szinte melegnek tűnt a bentihez képest. Botladozva,
különös cipőjén imbolyogva elindult felfelé a part mentén, aztán úgy ötven méterrel távolabb
zihálva, egy helyben rugózva megpihent egy kisebb emelkedőn és visszanézett a sátorra.
Amikor zihálása és vadul dübörgő szíve elcsitult egy kicsit, arra gondolt, milyen érzés volt
megpillantani Thot Könyvét, és megborzongott. A történelem előtti időkből származó könyv
ékesen példázta, mennyire visszájára fordult a varázserő az elmúlt ezernyolcszáz évben; mert
Romany ugyan még sohasem láthatta ezelőtt, de tudta, hogy amikor Szetnau Kha-em-Uaszt
több ezer évvel ezelőtt alászállt érte Ptah-nefer-ka sírboltjába, a sírkamrát akkor ragyogó
világosságba borította a könyvből sugárzó fény.
És ez a varázslat, gondolta Romany rosszkedvűen, ez a ma éjjeli gigászi erőfeszítés tiltott
és veszélyes próbatétel lett volna még azokban a régi időkben is, mielőtt a mágia bonyolulttá
és veszélyessé vált volna a varázslókra nézve, amikor a varázshasználat a legszigorúbb
elővigyázatosság dacára is kiszámíthatatlan, torz eredményekhez vezetett. Még azokban a régi
időkben is kizárólag a legbátrabb és leginkább megvilágosult pap mert volna élni a hekau, a
hatalom szavainak erejével, melyeket ma éjjel Fikee szándékozik kimondani: ezek a szavak
invokációként szolgáltak, nem mást, mint Anubiszt, a sakálfejű istent – vagyis azt, ami
mostanság maradt belőle – hívták és kérték, hogy szállja meg a varázsló testét; Anubiszt, aki
Egyiptom hatalmának csúcspontján az alvilág és a másvilágba nyíló kapuk felett őrködött.
Doktor Romany elszakította tekintetét a sátortól, és pillantása végigvándorolt a folyó
túlpartján hullámzó, hangával borított tájon, ami nem sokkal messzebb egy másik magaslatba
olvadt, ahol vékony törzsükhöz képest túlságosan magas fák álltak és csontsovány ágaikat
lengették a szellőben.
Északi táj, gondolta Romany, és a szél, ami végigsimít rajta, akár a kancsóból csorduló
gin, csípős, tiszta és bogyók illatától terhes.
A táj idegensége felidézte benne a négy hónappal ezelőtti kairói útját Fikee-vel, amikor
Mesterük hívására színe elé járultak ezekben a gondterhes időkben.
Habár a Mester rémisztő rendellenessége miatt képtelen volt elhagyni házát, seregnyi
titkosügynöke és felmérhetetlen vagyona segítségéve már jó ideje azon ügyködött, hogy
megtisztítsa Egyiptomot a keresztény és muszlim mételytől, sőt, még ennél is komolyabb
célra tört: elűzni az uralkodó török pasát meg külföldi zsoldosait, és visszaállítani Egyiptom
nagyságát, mint egyedülálló világhatalom. Az első igazi áttörést a Piramisok Csatája hozta
meg számára négy évvel ezelőtt, habár akkoriban tökéletes vereségnek tűnt – hiszen ennek
köszönhetően szabadult rá a francia hadsereg Egyiptomra. Romany szeme összeszűkült,

10
amikor ismét felrémlett előtte a francia muskéták Nílus felett végighullámzó döreje azon a
forró júliusi napon, amit csak kihangsúlyozott a rohamozó mameluk sereg dobpergése… és
napszálltára a franciák porrá zúzták az egyiptomi kormányzók, Ibrahim és Murád bej
csapatait, és az ifjú generális, Napóleon vezetésével átvették a hatalmat.
Vad, elkínzott üvöltés ugrasztotta talpra; a hang néhány pillanatig a folyópart fái között
visszhangzott, és miután elhalt, meghallotta a félelmükben védő varázsigéket motyogó
cigányok hangját. A sátorból utána egyetlen pisszenés sem hallatszott, és Romany kifújta a
levegőt, majd visszatért guggoló testtartásába. Sok szerencsét, Amenophis – gondolta –, akár
azt is mondhatnám, hogy „az istenek legyenek veled”, de hiszen pontosan ez történik most.
Szorongva megcsóválta a fejét.
Amikor a franciák uralomra kerültek, látszólag elveszett a régi rend visszaállításának
minden esélye; a Mester acélkemény mágikus praktikáinak hála a szél és a tenger a Nelson
vezette brit hadsereg segítségére sietett, amikor alig két héttel később megsemmisítette a
francia hajóhadat. De aztán a francia uralom a Mesternek kedvezett; megtépázta a
mamelukbej arrogáns hatalmát, és 1800-ban elűzte az országot fojtogató török zsoldosokat.
Ráadásul az a Kleber nevű tábornok, aki Napóleon hazatérése után átvette Kairó
parancsnokságát, nem avatkozott bele a Mester politikai intrikáiba és nem akadályozta meg
azokat a törekvéseket sem, amelyek megpróbálták visszatéríteni a muszlim és kopt népességet
Ozirisz, Ízisz, Hórusz és Ré panteista hitére. Úgy tűnt, hogy a francia uralom pontosan azt
teszi Egyiptommal, mint Jenner tehénhimlője az emberi testtel: a még kezelhető kór helyére,
melyet kis idő múlva még meg lehet gyógyítani, azt a halálos betegséget plántálja, mely csak
a vírusgazda a halálával tűnik el.
Aztán természetesen minden elkezdett rosszra fordulni. Egy aleppói tébolyult leszúrta
Klebert egy kairói utcán, és a rákövetkező hónapok kavarodásában a britek erős kézzel
ragadták meg a kormányrudat; 1801 szeptemberében Kleber hasznavehetetlen utódja
kapitulált a britek előtt Kairóban és Alexandriában. És britek hamar odabent voltak: egyetlen
hét alatt a Mester tucatnyi ügynökét tartóztatták le. Az új kormányzó még arra is talált
ürügyet, hogy bezárassa a régi istenek templomát, melyet a Mester építtetett a város
határában.
A Mester elkeseredésében két legvénebb és leghatalmasabb helyetteséért küldetett,
Amenophis Fikee-ért Angliába és doktor Monboddo Romanelliért Törökországba, és beavatta
őket a tervébe, ami olyan fantasztikusnak tűnt, hogy már-már az ősöreg ember szenilitását
sejttette. De a Mester szerint kizárólag ez az egyetlen módja annak, hogy Angliát kiégessék a
világ térképéről és visszaállítsák Egyiptom eónokkal ezelőtt elveszített hatalmát.
A lakóhelyéül szolgáló hatalmas csarnokban fogadta őket, ahol rajta kívül mindössze négy
ushabti, életnagyságú viaszfigura élt. Mennyezetre erősített különös kakasülőjéről szónokolva
rámutatott, hogy a kereszténység tanítását, amely perzselő napfényként szikkasztja ki az
életerőt a mostanra csupán száraz hüvelyként tengődő mágiából, jelenleg Voltaire, Diderot,
Godwin és a hasonszőrűek írásaiból gomolygó kétség fellegei ködösítik.
Romanelli, aki éppúgy nem bírta türelmesen meghallgatni az ősöreg mágus cikornyás
metaforáit, mint ahogy semmi mást sem, félbeszakította a tirádát, és nyersen megkérdezte,
miképpen segíthet mindez a britek kiűzésében.
– Létezik olyan mágikus eljárás… – kezdte a Mester.
– Mágia! – csattant fel Romanelli olyan lekicsinylően, ahogyan csak merte. – Manapság
már akkor is fejfájás és kettős látás sanyargat – arról nem is beszélve, hogy jó négy fontot
veszítesz a súlyodból ha pusztán egy falka kóbor kutyát próbálsz elbájolni az utadból! És még
ekkor is legalább ugyanakkora esélyed van rá, hogy az egész félresikerül, és a dögök ott
helyben holtan esnek össze. Egyszerűbb lenne husángot lóbálva elkergetni őket. Bizonyára
elfelejtetted már, mennyire megszenvedted, amikor három évvel ezelőtt megbűvölted az
időjárást az Abukir-öbölben. Szemed összefonnyadt, mint a napon felejtett datolya, és a

11
lábad…!
– Éppen ellenkezőleg, nem felejtettem el – mondta a Mester ridegen, és Romanelli felé
fordította részben felgyógyult szemét. Romanelli, mint mindig, most is önkéntelenül is
megborzongott a Mester pillantásában lobogó, szinte félkegyelmű gyűlölettől. – A sors úgy
hozta, hogy bár meghatalmazottam segítségével én is jelen leszek, ezt a varázslatot
egyikőtöknek kell végrehajtania, mert a helyszín a Brit Birodalom szíve, ami jelen esetben
London városa, és jómagam állapotomnak köszönhetően képtelen vagyok utazni. Bár ellátlak
benneteket megmaradt védővarázslataimmal és amulettjeimmel, a rituálé végrehajtása, mint
azt te is említetted, jelentős terhet ró majd a varázslóra. Sorsot fogtok húzni. Ott egy
ruhadarab az asztalon és két szalmaszál van alatta. Aki a rövidebbet húzza, az fogja
végrehajtani a rituálét.
Fikee és Romanelli először az asztalra hajított sál alól kilógó két szalmaszálra pillantottak,
majd egymásra.
– Milyen varázslatról van szó? – tudakolta Fikee.
– Ti is tudjátok, hogy isteneink elhagytak minket. A Tuaut, az alvilág mélyén élnek, és a
kapukat ezernyolcszáz éve olyan erő tartja lepecsételve, amelyet nem értek teljesen, de
biztosan kapcsolatban van a kereszténységgel. Anubisz az alvilág és a kapuk istene, de már
nem képes többé alakot ölteni közöttünk. – A felfüggesztett ülőalkalmatosság megrándult egy
kicsit, és a Mester egy pillanatra lehunyta a szemét kínjában.
– Létezik egy varázslat – csikordult végül a hangja – Thot Könyvében, amely megkéri
Anubiszt, hogy szállja meg a varázsló testét. Ezáltal az isten végre alakot ölthet ezen a világon
– valamelyikőtök alakját. És miközben a varázsló folytatja a rituálét, egyszersmind egy másik
bűbájt is életre kelt, melyet én magam alkottam meg és számításaim szerint meg kell nyitnia a
kapukat a két világ között. De nem csak a halál falán nyílik átjáró, hanem az időén is, mert ha
sikerrel jár, a Tuaut kapui négyezerháromszáz évvel ezelőtt tárulnak fel, amikor az istenek –
és én magam is – hatalmunk csúcsán voltunk.
A beálló hosszú csendben a Mester fekhelye újabb kínkeserves centiméterekkel araszolt
fel és le. Végül Fikee volt az, aki megszólalt.
– És mi történik akkor?
– Akkor – suttogta a Mester, és hangja végigvisszhangzott a kör alakú termen – Egyiptom
istenei rászabadulnak a modern Angliára. A keresztény templomokat az élő Ozirisz és a
hajnali égboltról lelépő Ré zúzza majd porrá, Hórusz és Honszu szellemének ereje semmissé
tesz minden létező háborút, Szet és Szebek, a két szörnyeteg pedig felfalja az ellenállókat.
Egyiptom visszanyeri felsőbbrendűségét, a világ pedig ismét tiszta lesz és új.
És vajon milyen szerep jutna neked, gondolta Romanelli keserűen, egy tiszta és új
világban?
– Ez… – szólalt meg Fikee tétován – … ez valóban kivitelezhető lenne? Végtére is a világ
már volt egyszer ilyen fiatal, és egy öregembert sem lehet kisfiúvá változtatni, mint ahogy a
borból sem válik must. – Bár a Mester kezdett rendkívül dühös lenni, ő kitartóan folytatta: –
Teljességgel elképzelhetetlen lenne… új utakat és új isteneket keresni? Mi történik, ha egy
süllyedő hajóba kapaszkodunk?
A Mesterből kitört az emésztő harag, és egy darabig csak habzó szájjal bírt hadarni, ezért
az egyik viaszból készült ushabti szobor ajka moccant meg és kezdett beszélni helyette:
– Új utakat? – süvöltött elő a Mester hangja a viasztorokból. – Netán meg akarsz
keresztelkedni? Tudod, mit művelne veled a keresztség szentsége? Kitörölne – eltüntetne –
elpusztítana, mint só a piócát, gyertyaláng a molylepkét! – A bősz kitöréstől repedezni
kezdtek a viaszajkak. – Süllyedő hajó? Bűzhödt, gyáva tetű vagy egy szajha testén! És mi
van, ha elsüllyedhet, ha süllyed, ha már el is süllyedt! Akkor is győzni fogunk. Inkább legyek
egy süllyedő hajó kormányánál, mint egy ilyen… marhakarámban!… az új isten csordájában!
Netán… nekem… ak… ak… kha… – A viaszszobor ajka és nyelve reccsenve letört, és a még

12
mindig süvöltő levegő a padlóra köpte őket.
A Mester és az ushabti néhány percig egymás szavába vágva habogott és zagyvált, aztán a
varázsló úrrá lett magán és a szobor elhallgatott.
– Mit akarsz, Amenophis? – kérdezte a Mester. – Talán engedjelek szabadon?
Romanelli előtt idegesítően tisztán rémlett fel a Mester egyik vén szolgájának a képe, aki
hirtelen feloldozást nyert a mágikus kötelékek alól; a férfi néhány perc leforgása alatt
összeaszott és elgyengült, kiszikkadt, szétfoszlott és porrá omlott a végén; de ami még a halál
és a semmivé válás tényénél is riasztóbb volt: a férfi egész végig tudatában volt annak, mi
történik vele… És ez a kínszenvedés talán még a máglyahalált is felülmúlta.
A teremben hosszúra nyúlt a csend, és nem törte meg más, csak az ushabti
padlócsempéken rángatózó nyelve.
– Nem – szólalt meg végül Fikee. – Nem.
– Akkor az alattvalóm vagy, és azt teszed, amit parancsolok. – A Mester egyik torz,
uszadékfára emlékeztető karja megmoccant. – Húzz egy szalmaszálat.
Fikee Romanellire pillantott, aki mindössze biccentett, és az asztal felé intett: csak utánad,
jelezte a mozdulat. Fikee az asztalhoz lépett és kihúzta az egyik szálat. Természetesen a
rövidebbet.

***

A Mester Memphiszbe küldte őket, hogy egy rejtett szikláról lemásolják az igazi nevét
jelentő hieroglifákat, és ott bizony alapos meglepetés várt rájuk, mert egyszer, évszázadokkal
ezelőtt már látták ezt a nevet, és akkor két szimbólumból állt, egy edényben lobogó
lángnyelvből meg a bagoly és a füles kereszt kettőséből: ez volt a Tchatcha-em-Ankh, az Élet
Ereje; de most más jelek sorakoztak az ősöreg kőlapra vésve – három, ernyőre emlékeztető
szimbólum, egy kismadár, egy bagoly, egy láb, a madárka ismét és egy hal egy csiga fölött.
Khaibitu-em-Betu-Tuf, olvasta Romanelli, és gondolatban le is fordította rögtön: a
Fertelem Árnyai.
A sivatag perzselő forrósága ellenére hideg görcs szorította össze a gyomrát, aztán eszébe
jutott az a valami, ami nyüszítve omlott porrá a Mester előtt, ezért száját összeszorítva
nekifogott a név lemásolásának.
Miután visszatértek Kairóba, a Mester addig késleltette Romanelli törökországi útját, amíg
mágikus folyadékkal feltöltött tartályában létre nem hozta másolatát. A mozgó hasonmás, a
ka, látszólag azért utazott Fikee társaságában, hogy segítsen végrehajtani Anubisz
megidézését, de mindhárman tudták, hogy elsőrendű feladata valójában megakadályozni az
esetleges kötelességmulasztásokat. Mivel a különös pár a tervek szerint Fikee
cigánykaravánjával fog élni, amíg meg nem érkezik a Könyv és a Mester vérét tartalmazó
fiola, Fikee a doktor Romany nevet adta a kának, mert a cigányok így nevezték népüket és
kultúrájukat angolul.
A lenti sátorból újabb ordítás harsant, de ez inkább hasonlított egymáshoz csikorduló
vasdarabok zajára, mint élőlény torkából kiszakadó hangra. A hang erősödött és egyre
vékonyabbá vált, a levegő pedig feszült lett, akár az íjhúr. Amikor Romany zsibbadtan arra
gondolt, hogy a folyó felszíne olyan, akár a fodrozódva megdermedt üveglap, a zengő,
csikorgó hang kitartott és betöltötte az egész sötét tájat. Aztán mintha megtört volna valami:
mintha roppant buborék pattant volna szét felettük halk, mégis tisztán hallható hanggal. Vége
szakadt az iszonytató üvöltésnek is, és amikor a lárma utózengése tébolyult, elkeseredett
zokogássá szakadozva sodródott a tisztás felett, Romany érezte, hogy a levegő visszaugrik a
helyére; és mintha a fekete fény részecskéi is hirtelen engedték volna szabadjára szorításukat,
a sátorban ragyogó, sárga lángok lobbantak.
Romany futva indult lefelé a parton – a tűz fényében könnyedén szökdécselt a fűcsomók

13
között –, aztán megperzselt ujjakkal feltépte a lángoló bejárati függönyt és berontotta a füsttel
borított helyiségbe. Fikee összekucorodva zokogott a sarokban. Romany becsapta Thot
Könyvét, behajította az arany dobozba, a hóna alá kapta és kitámolygott a sátorból.
Éppen érezte, hogy körülötte enyhülni kezd a rettenetes hőség, amikor kaffogó, nyüszítő
hang harsant a háta mögött; megfordult. Fikee négykézláb előkúszott a sátorból és
hemperegni kezdett a földön, valószínűleg azért, hogy eloltsa füstölgő ruháit.
– Amenophis! – harsogta túl Romany a lángok dübörgését.
Fikee feltápászkodott, és pillantásában, melyet Romanyra vetett, nyoma sem volt a
felismerésnek. Aztán hátravetette a fejét, és sakálként felvonyított a Holdra.
Ebben a pillanatban Romany mindkét keze eltűnt kabátja zsebében, és két kovás pisztolyt
rántott elő. Az egyikkel célzott és lőtt: Fikee összerándult a levegőben, teste jó pár lépésnyire
csattant a földön; de egy pillanat múlva ismét felpattant, és eliszkolt a sötétségbe, először két
lábon, aztán négykézláb.
Romany olyan gondosan célzott, amennyire csak tudott, és ismét tüzelt, de a görnyedten
iszkoló alak meg sem tántorodott, sőt, hamarosan teljesen nyoma veszett.
– A pokolba is – motyogta a doktor. – Pusztulj el odakint, Amenophis. Tartozol nekünk
ennyivel.
Felpillantott az égre – odafent semmi sem árulkodott arról, hogy éppen istenek
próbálnának áttörni erre a világra; elég sokáig bámulta a nyugati látóhatárt, de be kellett
látnia, hogy a nap nem szándékozik újra felbukkanni. Mélységes fáradtsággal az arcán
megcsóválta a fejét.
Mint a legtöbb modern varázslat, valószínűleg ez is elért valamit, gondolta keserűen, de az
eredeti célját nem teljesítette.
Végül eltette a pisztolyt, felvette a Könyvet és lassan visszarugózott a táborba. Még a
kutyák is elbújtak, és senkivel sem találkozott, amíg Fikee sátrához ért. Mihelyst odabent volt,
letette az arany dobozkát, lámpát gyújtott, és egy inga, szintező, távcső, hangvilla és több
tekercsnyi bonyolult matematikai és geometriai számítás segítségével késő éjszakáig
dolgozott, hogy kiderítse, pontosan milyen mértékben járt sikerrel a varázslat, ha egyáltalán
sikerrel járt.

14
 1.

„Mi lehet mégis ebben a hömpölygő áradatban, amelyben nem

létezik olyasmi, mint maradandóság, melyet bárki emberfia nagyra
tarthatna? Pontosan olyan ez, mint amikor valaki a magasban
szárnyaló fecskével esik szerelembe, amely azonnal el is tűnik a
messzeségben.”

– Marcus Aurelius

A BMW sofőrje rákanyarodott a kocsifelhajtóra, fékezett és leoltotta a lámpákat. Brendan

Doyle előrehajolt a hátsó ülésen és kinézett a murvával felszórt, kerítéssel körbevett
parcellára, ahol megálltak. A területet oszlopokra szerelt lámpák borították vakító fénybe, és a
hangok alapján hatalmas gépek dolgozhattak a közelben.
– Miért álltunk meg itt? – kérdezte némiképp reményvesztetten.
A sofőr fürgén kipattant az autóból és kinyitotta a hátsó ajtót. Hideg volt az éjszaka.
– Mert itt van Mr. Darrow – mondta magyarázatképpen. – Hagyja csak, majd én viszem –
tette hozzá, és elvette Doyle bőröndjét.
A tíz perces út alatt, amíg a Heathrow repülőtérről ideértek, Doyle egy szót sem szólt, de
mostanra annyira úrrá lett rajta az idegesség, hogy azt is hajlandó volt bevallani, menynyire
nem tud semmit erről az egész helyzetről.
– Én, ööö, ha jól értettem azt a két embert, akik meglátogattak Fullertonban – tudja, az
Kaliforniában van akkor ennek a megbízatásnak valamiképpen köze van Sámuel Taylor
Coleridge-hez – mondta bátortalanul, miközben a lánckerítésbe illesztett kapu felé ballagtak.
– Nem tudja véletlenül… miről van szó pontosan?
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Darrow kielégítően elmagyarázza – mondta a sofőr, aki
sokkal nyugodtabbnak tűnt most, hogy az ő szerepe ezzel befejeződött ebben a váltófutásban.
– Valami előadásról van szó, ha nem csalódom.
Doyle megtorpant.
– Előadásról? Azért rángatott Londonba hatezer mérföld távolságból, egyetlen éjszaka
alatt… – És kínált fel húszezer dollárt, tette hozzá gondolatban. – …hogy előadást tartsak?
– Én ezt igazán nem tudhatom, Mr. Doyle. Mint már mondtam, el fogja…
– Nem tudja véletlenül, van-e köze a dologhoz egy bizonyos Steerforth Bennernek, akit
nem túl régen alkalmaztak? – erősködött tovább Doyle.
– Nem ismerem Mr. Bennert – felelte a sofőr vidáman. – Megkérném, hogy kövessen,
uram, mert meglehetősen szoros az időbeosztásunk, tudja.
Doyle felsóhajtott és elindult a férfi után, de cseppet sem lett biztosabb a dolgában, amikor
megpillantotta a kerítés tetejére erősített szögesdrótot. Amikor közelebb értek, látta, hogy a
drótot tartó oszlopok közé kusza kézírással telerótt papírfecniket és fagyöngynek látszó ágakat
erősítettek. Kezdett úgy tűnni, hogy a Darrow Interdiszciplináris Utópisztikus Szervezete –
röviden DIRUS – körül terjengő híresztelésekben mégis van valami igazság.
– Talán már korábban szólnom kellett volna – szólt oda csak félig mókázva a sofőrnek de
nem értek az asztaltán-coltatáshoz.
A férfi letette a bőröndöt a porba, és megnyomott egy gombot a kapuoszlopon.
– Nem hinném, hogy szükséges lenne, uram – mondta.
A kerítés túloldalán egyenruhás őr sietett feléjük. Nos, most már benne vagy nyakig,

15
mondta Doyle magának. Végtére is az ötezer dolláros foglaló akkor is a tiéd, ha visszautasítod
az ajánlatot… bármi is legyen az.

***

Amikor egy órával ezelőtt felébresztette a stewardess, hogy kapcsolja be a biztonsági övet,
Doyle rendkívül hálás volt neki, mert ismét Rebecca haláláról álmodott. Mint az álom első
részében mindig, most is egy idegen volt, aki komor elő-érzettől hajtva megpróbálta
megtalálni Brendan és Rebecca Doyle-t, még mielőtt felpattannánk a motorra, vagy legalább
mielőtt Doyle végigrepesztene az öreg Hondával a Beach Boulevard-ról a Santa Ana
autópályára vezető nagy kanyarban – és egyszer sem járt sikerrel. Mindig akkor fékezett
csikorogva az utolsó saroknál, hogy még láthassa azt a gyötrelmes pillanatot, amikor az öreg
motor felgyorsulva eltűnik a dombokkal szegélyezett kanyarban. Ezen a ponton általában
erővel kiszakította magát az álomból és felébredt, de aznap éjjel több pohár skót whiskyt
megivott, ezért nem biztos, hogy most képes lett volna erre.
Felült, és pislogva meredt a tágas utastérre meg a székekben ülő emberekre. Ragyogtak a
lámpák, az apró ablakokon túl csak a fényszikrákkal pettyezett sötétség komorlott – megint
éjszaka volt, pedig alig néhány órával ezelőtt még tanúja lehetett, hogyan kel fel a nap egy
jeges pusztaság felett.
Doyle szerint a repülőutak a sarki ugrások nélkül is éppen eléggé megkeverték az ember
időérzékét. Amikor utoljára Angliában járt, megálltak New Yorkban, de erre most
természetesen egyáltalán nem volt idő.
Amennyire csak tudott, elnyújtózott a székében, és a könyöke melletti felhajtható tálcáról
egy könyv és néhány papírlap zuhant a padlóra. Az átellenes székben ülő hölgy riadtan
felpattant; Doyle zavartan és bocsánatkérően rámosolygott, és lehajolt, hogy felszedegesse a
holmiját. Amikor összerendezgette a papírjait és ismét szemet szúrt neki a rengeteg kérdőjel
meg üresen hagyott hely, tétován eltűnődött azon, vajon Angliában képes lesz-e feltárni új
adatokat arról a költőről, akinek immáron két éve próbálja megírni hiteles életrajzát – hiszen
nyilvánvalóan ki fogja használni ezt az ingyenes utazást arra, hogy kicsit utánanézzen saját
kutatásának is. Coleridge nem nehéz falat, gondolta, miközben visszagyűrte a papírokat a
lábánál heverő aktatáskába; bezzeg William Ashbless egy átkozott rejtély.
A padlóra zuhant könyv Bailey William Ashbless élete című munkája volt. Szétnyitva esett
a földre, és néhány kortól megbarnult lapja el is törött. Óvatosan helyükre csúsztatta őket,
gyengéden becsukta a könyvet, letörölte az ujjairól a port, aztán némán bámulta a haszontalan
művet.
Komoly túlzás lenne azt állítani, tűnődött gyászosan, hogy William Ashbless élete akár
gyéren is dokumentálva van. 1825-ben William Hazlitt írt egy kurta értékelést a munkájáról,
és mellékesen néhány személyes részletet is elejtett róla, Ashbless közeli barátja, James
Bailey pedig kiadta meglehetősen óvatos életrajzát, amelyet – mivel nem akadt más –
alapműnek tartottak. Ezt Doyle-nak sikerült kiegészítenie néhány tényfeltáró „levéllel,
naplórészlettel és rendőrségi jelentéssel, de a költő életének krónikáját még mindig számtalan
helyen csúfították el hézagok.
Példának okáért vajon melyik virginai városban élt Ashbless születésétől fogva egészen
1810-ig? Ashbless egyszer Richmondot említette, máskor Norfolkot, de eddig egyetlen
feljegyzés sem bizonyította, hogy bármelyik helyen felbukkant volna. Doyle hajlott arra a
feltételezésre, hogy a zűrös életet élő költő megváltoztatta a nevét, miután Londonba érkezett,
és kiderítette néhány virginai lakos nevét, akiknek 1810 nyarán, nagyjából huszonöt éves
korukban nyomuk veszett. Ashbless londoni éveit nem volt nehéz követni – habár a Bailey-
féle életrajzot, amely nyilvánvalóan Ashbless saját változatát örökítette meg, kissé kétes
forrásnak tartották –, és ugyan nem talált benne magyarázatot kurta kairói kiruccanására

16
1811-ben, de legalább akadt róla feljegyzés.
Valójában éppen a részletek hiányoznak, gondolta Doyle – és ezek a foltok rendkívüli
módon izgatták a kíváncsiságát. Ott van például a költő lehetséges kapcsolata azzal az üggyel,
amelyet Sheridan makacsul Táncoló Majom Tébolynak nevezett: 1800 és 1810 között
meglepően nagy számban-józan vélemények szerint hat, kissé elrugaszkodott beszámolók
szerint háromszáz esetben – különös, bundás élőlények bukkantak fel Londonban és
környékén; egyértelműen emberi lények voltak, akik még a hirtelen felbukkanásuk keltette
döbbenetet is túlszárnyalták azzal, hogy a következő pillanatban a földre zuhanva, gyötrelmes
görcsök között kiszenvedtek. De Stael asszony egyik feljegyzése megemlíti, hogy Ashbless
egyszer részegen elárulta neki, hogy sokkal többet tud erről a különös járványról, mint
amennyit valaha is merészelne feltárni belőle, és minden jel szerint saját kezűleg ölt meg hogy
egy ilyen teremtményt a Threadneedle Street egyik kávéházában, érkezése után egy héttel.
Doyle legnagyobb sajnálatára a nyom ezen a ponton megszakadt. Ashbless nyilvánvalóan
sohasem részegedett le annyira, hogy az egész történetet elmesélje de Stael asszonynak –
hiszen a hölgy nyilvánvalóan azonnal továbbadta volna és a Bailey-féle életrajz természetesen
egyáltalán nem tett említést az esetről.
És pontosan milyen körülmények okozták a halálát? Isten tudja, gondolta Doyle,
számtalan ellenfelet szerzett magának élete során, de vajon melyikük csapott le rá –
valószínűleg – 1846. április tizenkettedikén? A költő testét májusban találták meg az
ingoványban, a bomlás igen előrehaladott állapotában, de bizonyíthatóan az ő teste volt és
bizonyíthatóan egy gyomrába szúrt kard végzett vele.
A pokolba is, gondolta Doyle, és leverten bámulta az ölében heverő könyvet, még
Shakespeare életéről is többet tudunk. Ráadásul Ashbless olyan rendkívül részletesen
dokumentált életű személyiségek kortársa volt, mint például Lord Byron! Rendben, Ashbless
jelentéktelen költő volt, akinek – ha nincsen Hazlitt és Wordsworth néhány lesújtó kritikája –
gyér és nehézkes műveit tökéletesen elfelejtette volna az utókor, mert így legalább néhány
fontosabb és teljes gyűjteményben felbukkantak a versei – de akkor is több nyomot kellett
volna hagynia maga után.
Amikor a hatalmas repülőgép leszállásra készülődve bedőlt, a szemközti ablakokon túl
megpillantotta London hunyorgó fényeit, és úgy döntött, a stewardess már úgysem hozna neki
még egy italt. Körülpillantott, aztán lopva előhúzta a laposüveget zakója belső zsebéből,
lecsavarta a kupakot és töltött egy hüvelyknyi Laphroaigh whiskyt a műanyag pohárkába,
amiben az előző adagot kapta. Eltette a laposüveget és hátradőlt; bárcsak rágyújthatna a másik
zsebében pihenő Upmann szivarra.
Belekortyolt a meleg skót whiskybe, és elmosolyodott – a Laphroaig még mindig
átkozottul finom, még ha nem is ugyanaz, mint amikor még 91,4 fokos szeszként palackozták.
Ami azt illeti, gondolta, ezek a Dominikai Köztársaságból érkezett, új Upmann szivarok sem
olyanok, mint amikor még a Kanári-szigeteken készítették őket.
És azok a fiatal lányok sem tudtak érdekelni, akikkel Rebecca halála után randevúztam.
Kinyitotta az öreg könyvet, és a címoldalt díszítő metszetre meredt. A portré a
Thorwalden-féle mellszobor alapján készült; beesett szemű, megdöbbentően szakállas költő
bámult rá vissza a képről, akinek roppant testalkatát és széles vállait a szobrász nyilvánvalóan
eltúlozta egy kicsit. No, milyen volt az élet akkoriban, William? Finomabb volt a szivar és
jobbak a nők?
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Ashbless kaján mosolya egyenesen Doyle felé irányulna…
Aztán olyan erősen tört rá a szédülés, hogy majdnem elejtette a poharát és megmarkolta a
szék karfáját, és mintha Ashbless valóban őt nézte volna megvető csodálkozással a metszet
mélyéről, százötven év távolságából.
Doyle kurtán megrázta a fejét, és ismét becsukta a könyvet. Innen tudhatod, hogy valóban
fáradt vagy, mondta magában: ha azt látod, hogy egy száz éve halott fickó feléd kacsint egy

17
képről. Coleridge esetében nem történt ilyesmi.
A könyvet elsüllyesztette az aktatáskájába, a referenciaként magával hozott másik kötet
mellé – ez volt Az éjjeli vendég, Samuel Taylor Coleridge életrajza Brendan Doyle tollából.
Folytatásképpen egy hosszabb tanulmányt tervezett a Tóvidéki Költőkről, de a Vendég
fogadtatása és eladási mutatói alapján a Devriess University Press szerkesztője inkább azt
javasolta – ahogyan a férfi fogalmazott – „keressen egy kevésbé feltárt területet. Nagy
csodálója vagyok” – folytatta a szerkesztő – „a PMLA-ben megjelent két cikkének, amelyek
némi sikerrel próbáltak értelmet adni William Ashbless ködös költeményeinek. Ha esetleg
írna egy életrajzot erről a különös figuráról, azt már áttörőbb jellegű műnek tartanák a
kritikusok – és az egyetemi könyvtárosok is!”
Nos, gondolta Doyle, miközben becsattintotta aktatáskáját, hacsak nem kezdek puszta
fikciót írni, átkozottul rövidke mű lesz belőle.
A repülőgép ereszkedni kezdett. Amikor ásított, pattogott a füle. Most feledkezz meg
Ashblessről egy időre. Bármi is legyen az, amiért Darrow hajlandó húszezret kicsengetni,
annak kizárólag Coleridge-hez van köze.
Ismét belekortyolt az italba, és buzgón remélte, hogy leendő megbízatásának mellesleg
semmi köze holmi írótáblákhoz, asztaltáncoltatókhoz és egyéb hasonló dolgokhoz. Egyszer
kezébe került egy verseskötet, amit állítólag Shelley szelleme diktált egy médiumon keresztül,
és félig-meddig arra gyanakodott, hogy a DIRUS felkérése hasonló vállalkozás lehet. Abban
sem volt biztos, vajon húszezer dollárért érdemes-e feladnia szakmai feddhetetlenségét és
részt vennie ebben az egészben. Úgy tűnt, a repülőgép pillanatokon belül landolni fog, ezért
kihörpintette az utolsó kortyot a poharából.
Kétségtelenül különös egybeesésnek tűnt, hogy mostanában olyan sokat hallott a DIRUS-
ról. Egy hónappal ezelőtt állást ajánlottak Steerforth Bennernek, a legzseniálisabb végzős
angol irodalom-szakos hallgatónak, akit Doyle valaha is ismert. Emlékei szerint enyhén meg
is lepődött, amikor Bennertől megtudta, hogy a DIRUS még létezik. Természetesen hallott
már a társaságról – a cég az 1930-as években kezdte aprócska vállalkozásként, és színes
egyéniségű alapítója keménykezű irányítása alatt az amerikai tudományos ipar oszlopa lett, az
IBM és a Honeywell egyik vetélytársa. Nagyon nagy szerepet játszottak az űrprogramban, a
tengermélyi kutatásokban és az ehhez hasonló vállalkozásokban, és Doyle-nak úgy rémlett, a
hatvanas években számtalan olyan Shakespeare-darabot szponzoráltak a tévében, amelyeket
nem szakítottak meg reklámokkal. De a társaság a hetvenes években visszavonult a
nyilvánosságtól, és Doyle azt olvasta valahol – ha emlékezete nem csal, a National Enquirer-
ben –, hogy miután J. Cochran Darrow tudomást szerzett kezdődő rákbetegségéről, és
semmilyen tudományos gyógymód nem bizonyult működőképesnek, cége minden létező
erőforrását az okkult tudományok tanulmányozására fordította, hátha a gyanús varázskönyvek
valamelyikében rábukkanhat a gyógyírra. A Newsweek csak annyit jegyzett meg, hogy a
DIRUS elbocsátotta alkalmazottai nagy részét és bezárta kutatóközpontjait, és Doyle
emlékezett rá, hogy a Forbes magazin is említést tett a társaság részvényeinek hirtelen
árzuhanásáról.
Erre megjelennek Bennernél, és kitűnően fizető, bár teljesen homályos munkakörű
pozíciót ajánlanak fel neki. Benner egy korsó sör mellett elmesélte Doyle-nak, miféle
teszteken kellett átesnie ahhoz, hogy alkalmasnak nyilvánítsák a munkára: vizsgálták az
éberségét különböző kimerítő és figyelemelterelő helyzetekben, ügyességét és fizikai
tűrőképességét, képes-e gyorsan megoldani bonyolult logikai feladványokat… sőt, akadt
néhány olyan próbatétel is, amelyeket Doyle egyszerűen gusztustalannak talált; ezek azt
próbálták feltérképezni, mennyire hajlamos Benner a kegyetlenségre. A férfi mindegyik
tesztet sikeresen teljesítette, és bár annyit elárult Doyle-nak, hogy alkalmazták, minden olyan
kérdés elől kitért, amelyek magára a munkájára vonatkoztak.
Nos, gondolta Doyle, miközben a vastagon szigetelt falakon túl a kerekek csattanva

18
vágódtak a kifutópálya betonjának, talán hamarosan megtudhatom, mi az, amiről Benner nem
volt hajlandó beszélni.

***

Az őr kinyitotta a kaput, elvette Doyle aktatáskáját a sofőrtől, aki udvariasan bólintott és

elindult vissza, a doromboló BMW felé. Doyle nagy levegőt vett, majd besétált az őr mellett,
aki bezárta mögötte a kaput.
– Nagy örömmel üdvözlöm itt minálunk – szavalta a férfi, aki megpróbálta túlharsogni a
dízelmotorok dübörgését. – Ha lenne oly szíves követni.
A terület nagyobbnak bizonyult, mint kintről látszott, és az őr kacskaringós útvonalon
vezette, hogy kikerüljék az útjukba akadó félelmetes külsejű akadályokat. Roppant, sárga
színű markológépek támolyogtak egyik helyről a másikra, malomkeréknyi abroncsaik alatt
emberfejnyi kövek morzsolódtak porrá, és szentségtelen, csattogó-kattogó lármával
tornyozták a töméntelen mennyiségű törmeléket gigászi halmokba, hogy aztán eltolják
valahová a sötétbe; Doyle-nak feltűnt, hogy a törmelék friss, a tömény földszagot árasztó
köveken még fehéren világítottak a törésnyomok. És akadtak szörnyen elfoglalt emberek is,
akik gyalogszerrel rohangáltak mindenfelé, vaskos elektromos kábeleket fektettek le,
mérőműszereikbe kukucskáltak vagy számsorokat ordítottak a rádióikba. A köröskörül
felállított reflektorok ragyogó fényének köszönhetően mindennek legalább féltucatnyi
árnyéka volt.
Az őr jó száznyolcvan centis férfi volt, aki hosszú léptekkel haladt előre, ezért az
alacsonyabb Doyle-nak olykor szinte kocognia kellett, ha lépést akart tartani vele; hamarosan
erősen zihált és lihegett. Minek ez az átkozott sietség, gondolta dühösen; mindeközben azt is
megfogadta, hogy holnaptól ismét nekikezd a reggeli fekvőtámaszoknak és felüléseknek.
A fénykör peremén öreg, ütött-kopott alumínium lakókocsi állt. Vezetékek és
telefonkábelek kötegei kapcsolták be a mellette zajló nyüzsgésbe. Mint kiderült, ez az
úticéljuk. Az őr szökdécselve felszaladt a három lépcsőfokon, kopogott és amikor valaki
bentről azt kiáltotta, hogy „Szabad!”, lelépett a lépcsőről és egy intéssel maga elé engedte
Doyle-t.
– Mr. Darrow odabent várja önt – mondta.
Doyle felsétált a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és belépett. A lakókocsi belsejét zsúfolásig
megtöltötték a könyvek és a térképek – némelyik olyan réginek látszott, hogy lehetett akár
múzeumi darab is, míg mások kifejezetten újak lehettek; úgy tűnt, mindegyiket használták, a
térképeket ceruzás feljegyzések és színes tűk borították, a könyvek pedig, még a legöregebbek
és a legtörékenyebbek is szétnyitva, filctollas aláhúzásokkal tarkítva hevertek mindenfelé.
Az egyik magasabb könyvkupac mögött idős férfi egyenesedett fel, és Doyle, bár nem volt
szokása az ilyesmi, ámulva mérte végig a magazinok és napilapok százaiban közölt
fényképekről jól ismert férfit, J. Cochran Darrow-t. Lélekben felkészült rá, hogy egy
vagyonos, ám beteg és majdnem biztosan szenilis öregember szeszélyeinek kell majd
alávetnie magát, de az efféle gondolatok elpárologtak a férfi szúrós és fagyosan vidám
tekintete előtt.
Habár Darrow haja gyérebb és fehérebb volt, mint amilyennek a mostani fényképek
mutatták, és az arca is kissé beesettebbnek tűnt, Doyle-nak nem okozott gondot elhinni, hogy
az a férfi áll előtte, aki több tudományos terület úttörője, mint amennyit ő képes lenne
felsorolni, és aki egy kisvárosi fémlemezgyárból olyan üzleti birodalmat épített, amelyhez
képes J. Pierpont Morgan legfeljebb sikeresnek tűnhetett.
– Remélem, maga Doyle – szólalt meg a férfi, akinek híres, mélyen zengő hangja cseppet
sem tűnt betegesnek.
– Igen, uram.

19
 – Remek. – Darrow nyújtózkodott és nagyot ásított. – Bocsásson meg. Az éjszakázás.
Foglaljon helyet, már ahol tud. Brandy-t?
– Jól hangzik. – Doyle leült a padlóra, egy térdig érő könyvtorony mellé, amire Darrow
két papírpoharat és egy körte alakú Hennessys palackot helyezett. Az öregember törökülésben
lekuporodott a padlóra, és Doyle porrá alázva tudatosította magában, hogy mindeközben
egyetlen nyögést sem kellett elfojtania. Rengeteg felülés és fekvőtámasz, fogadta meg
magában.
– Feltételezem, éppen eleget töprengett már azon, miféle munkáról lehet szó – mondta
Darrow, miközben töltött a poharakba –, és azt akarom, hogy bármire is jutott, azonnal
felejtse el. A munkának semmi köze nem lesz hozzá. Tessék. – Vendége felé nyújtotta az
egyik poharat. – Sokat tud Coleridge-ről, igaz?
– Igen – felelte Doyle óvatosan.
– És ismeri a költő korát is? Tudja, mi történt akkoriban Londonban, Angliában és a
világban?
– Azt hiszem, meglehetősen jól tudom.
– Figyeljen ide, fiam. A tudja nem azt jelenti, hogy vannak könyvei a témáról vagy képes
megtalálni ezeket a könyvtárban. Azt akarom tudni, vajon mindez ott lapul-e a fejében, mert
az sokkal könnyebben szállítható. Még mindig igen a válasza?
Doyle biccentett.
– Meséljen nekem Mary Wollstonecraftról. Az anyáról, nem arról, aki a Frankensteint írta.
– Nos, ő egy korai feminista, írt is egy könyvet, aminek a címe, lássuk csak, A Nők
Jogainak Védelmében, azt hiszem, és…
– Kihez fog feleségül menni?
– Godwinhoz, Shelley apósához. Meghalt, gyermekágyi…
– Coleridge valóban plagizálta Schlegelt?
Doyle pislogott.
– Ööö, igen. Nyilvánvalóan. De én úgy gondolom, Walther Jackson Bate-nek igaza van,
amikor ezt inkább annak rója fel…
– Mikor szokott rá az ópiumra?
– Amikor Cambridge-ben volt, azt hiszem, az 1790-es évek elején.
– Ki volt… – kezdte Darrow, de a kérdést telefoncsörgés szakította félbe. Az öregember
szitkozódva feltápászkodott, felkapta a kagylót, és egy nyilvánvalóan korábban megkezdett
vitába bonyolódott valakivel az elemi részecskékről és valami ólomborításról.
Doyle udvariasságból és érdektelenségből úgy tett, mint akit teljesen leköt az egyik közeli
könyvkupac – majd egy pillanattal később őszinte kíváncsiságtól elkerekedett szemmel
emelte le az egyik kötetet.
Kinyitotta, és homályos gyanúja bizonyosságot nyert – Lord Robb Naplója volt, amelynek
fénymásolatáért már egy éve hiába nyaggatta a British Museum illetékeseit. El sem bírta
képzelni, Darrow miként tehetett szert erre a példányra. Habár Doyle saját szemével még
sohasem látta ezt a művet, olvasott róla és tudta, mi van benne. Lord Robb amatőr
kriminológus volt, és naplója egyedülálló forrása volt az 1810-es és 20-as évek legszínesebb
és a legtöbb esetben teljesen hihetetlen bűnügyi történeteinek; a gyilkolásra kiképzett
patkányokról, síron túli bosszúállásokról, a titkos tolvaj- és koldustestvériségekről szóló
mesék között szerepelt a félig-meddig legendás londoni gyilkos, Kutyafejű Joe kivégzésének
egyetlen részletes leírása is; a népszerű közhiedelem szerint Joe farkasember volt, aki a
beszámolók szerint képes volt testet váltani bárkivel, akivel kedve tartotta, de a likantrópia
átkától nem bírt megszabadulni. Doyle szerette volna összekapcsolni ezt a történetet a
Táncoló Majom Tébollyal, legalább egy bizonytalan lábjegyzet erejéig, aminek elsőrendű
célja amúgy is csupán megmutatni azt, a szerző milyen alaposan végezte el házifeladatát.
Amikor Darrow letette a telefont, Doyle becsukta a könyvet, és emlékeztette magát, ne

20
felejtsen el később egy másolatot kérni az öregembertől.
Darrow ismét letelepedett a könyvekből rakott torony mellé, amin a poharak és a palack
állt, és pontosan ott folytatta, ahol az előbb abbahagyták. A következő húsz percben Doyle-ra
fáradhatatlanul záporoztak a kérdések, témáról témára ugrálva, alig hagyva lehetőséget
hosszabb lélegzetű válaszokra – habár Darrow olykor minden részletre kíváncsi volt, amit egy
adott témáról Doyle csak tudhatott; a Francia forradalom okairól és hatásairól, az angol
régensherceg szerelmi életéről, az öltözködés és az építészet finomságairól, a helyi
dialektusok közötti különbségekről. És hála Doyle remek emlékezőtehetségének és Ashbless
életével kapcsolatos jelenlegi kutatásainak, majdnem mindegyikre tudott is válaszolni.
Darrow végül hátradőlt, és egy csomag szűrőtlen cigarettát halászott elő a zsebéből.
– Most pedig – mondta, miközben rágyújtott és mélyet szippantott a cigarettából – azt
akarom, hogy koholjon nekem valami légből kapott választ.
– Légből kapott választ?
– Így van. Tegyük fel, hogy tekintélyes hallgatósága van, és néhányan közülük
valószínűleg jobban értenek az irodalomhoz, mint maga, de mivel magának fizetnek azért,
hogy a helyi szakértő szerepében tetszelegjen, kénytelen legalább úgy tenni, mint aki mindent
tud. Tehát valaki azt kérdezi magától, ööö, mondjuk, „Mr. Doyle, az ön véleménye szerint
milyen mértékben befolyásolta Wordsworth-t, nem is tudom, esetleg Sir Arky Malarkey
verses színdarabjaiban kifejtett filozófia?”
Doyle felhúzta a szemöldökét.
– Nos, én úgy vélem, tévedés ilyetén módon leegyszerűsíteni Malarkey munkásságát; ha
valaki végigköveti a gondolkodásában végbement fejlődést, több különböző filozófia
nyomára bukkanhat. Csak a nagyon kései próbálkozásai kelthették fel Wordsworth
érdeklődését, és mint Fletcher és Cunningham rámutatnak Concurdium című könyvükben,
nincs is kézzelfogható bizonyítékunk arra, hogy Wordsworth valaha is olvasta volna Markeley
műveit. Ha megpróbáljuk meghatározni azokat a filozófiákat, melyek hathattak
Wordsworthre, sokkal több eredményre jutnánk, ha… – Elhallgatott, majd bizonytalanul
Darrowra vigyorgott. – Innentől kezdve pedig a végtelenségig locsoghatnék arról, mekkora
hatással volt rá a francia forradalom egyik legfontosabb kérdése, az emberek jogainak
problémája.
Darrow biccentett a kanyargó cigarettafüst fátyla mögött.
– Nem is rossz – mondta nagy kegyesen. – Járt nálam délután egy alak… Nostrand
Oxfordból, aki Coleridge leveleinek új kiadását rendezi sajtó alá… akit már a puszta feltevés
elborzasztott, hogy koholjon egy választ.
– Nostrand kétségkívül etikusabb, mint én – felelte Doyle egy kicsit mereven.
– Kétségkívül. Cinikusnak tartja saját magát?
– Nem. – Doyle kezdett ideges lenni. – Nézze, azt kérdezte, képes vagyok-e valami blöffel
kimászni egy bizonyos kérdésből, ezért majd megszakadtam, de megpróbáltam. Ennek
ellenére nem szokásom azt állítani, hogy olyasmihez is értek, amihez valójában nem. Ha
publikálok vagy előadást tartok, mindig elismerem, ha…
Darrow felkacagott és felemelte a kezét.
– Csigavér, fiam, nem erre gondoltam. Nostrand egy sültbolond, és nekem tetszett a maga
blöffje. Arra voltam kíváncsi, vajon cinikus-e? Hajlamos elvetni új ötleteket, ha azok
hasonlítanak arra, amit egyszer más ostobaságnak címkézve száműzött magától?
Itt is vagyunk az asztaltáncoltatásnál, gondolta Doyle.
– Nem hinném – mondta lassan.
– Mi van akkor, ha valaki azt állítja, megcáfolhatatlan bizonyítékai vannak arra, hogy az
asztrológia működik, vagy a Föld belsejében létezik egy elveszett világ, esetleg mindaz, amit
minden értelmes ember lehetetlennek hisz, mégis lehetséges? Meghallgatná az illetőt?
Doyle elfintorodott.

21
 – Az attól függ, ki az illető – felelte. – De valószínűleg nem. – Ó, rendben van – gondolta
– még mindig kapok ötezret meg a visszaútra szóló jegyemet.
Darrow elégedett arckifejezéssel bólintott.
– Azt mondja, amit gondol, és ez jó dolog. – Az egyik vén gazember, akivel tegnap
beszélgettem, még azzal is hajlandó lett volna egyetérteni, hogy a Hold Isten egyik félreütött
golflabdája, ha én ezt akarom hallani tőle. Húsz rongyért bármit, mondta ő. No, vágjunk bele.
Szűkében vagyunk az időnek, és attól tartok, messze maga a legalkalmasabbnak látszó
Coleridge-szakértő, akit szerezhetünk.
Az öregember felsóhajtott, beletúrt ritkuló hajába és keményen Doyle-ra nézett.
– Az idő – mondta komoran – hasonlatos a jégpáncél alatt áramló folyóhoz. Úgy lebegünk
a sodrában mindannyian, mintha vízinövények lennénk, gyökértől a csúcsig – születésünktől a
halálunk pillanatáig – átmos minket a víz és különböző sziklák és fatönkök között
hajladozunk, amelyek az utunkba kerülhetnek, mint életünk nagy akadályai; és a folyóból
nem kapaszkodhat ki senki a jeges kupola miatt, és senki sem indulhat el visszafelé, a sodrás
ellenében. – Elhallgatott, míg elnyomta a cigarettáját egy antik szattyánbőr kötésen.
Doyle enyhe csalódottságot érzett a semmitmondó közhelyek hallatán, mert arra számított,
hogy most majd vad teóriákkal teszik próbára hiszékenységét. Nos, a látszat szerint az
öregnek tényleg nincsen ki az összes kereke.
– Ööö… – kezdte, mert úgy érezte, most valami választ várnak tőle. – Érdekes feltevés,
uram.
– Feltevés? – Most Darrow lett ideges. – Én nem foglalkozom felvetésekkel, fiacskám. –
Újabb cigarettára gyújtott, és csendesen, de dühösen – szinte magában – beszélni kezdett. –
Édes Istenem, először teljesen kiaknázom a modern tudományt – próbálja csak meg
elképzelni ezt! –, majd éveket töltök el azzal, hogy kifacsarjam az igazságot… néhány ősi
írásból, aztán tesztelem és rendszerezem az eredményeket, és még ezután nekiállom
megfenyegetni, kényszeríteni, sőt, két esetben még zsarolni is a denveri krono-
laboratóriumaimban dolgozó embereimet – a kvantumelmélet fenegyerekeit, akik elméletileg
napjaink legradikálisabban zseniális és legképlékenyebb gondolkodású tudósai, de még őket
is erővel kell rávennem, hogy legalább számításba vegyék a legkülönösebb, de átkozottul
empirikus bizonyítékokat, és utána valamilyen használható formába gyúrják át ezt az egészet
– de végül megtették, és ehhez szükségük volt egy teljesen új nyelv szintézisére, ami részben
a nem-euklidészi geometria elemeiből, részben tenzorszámításból, részben alkímiai
szimbólumokból áll – és a végén sikerül az eredményeket, az istenverte karrierem
legfontosabb felfedezését, belesűríteni egyetlen közérthető mondatba… és hatalmas
jóindulatomban ezt megosztom valami szaros kis egyetemi tanárral… erre ő azt hiszi, annyit
mondtam csak, hogy „Az élet álom csupán” vagy „A szerelem mindent legyőz”. – Hosszú,
undorodó sóhajjal hatalmas füstfelhőt eresztett a levegőbe.
Doyle érezte, hogy arcát elönti a forróság.
– Megpróbáltam udvarias lenni, Mr. Darrow, és…
– Igaza van, Doyle, maga nem cinikus. Egyszerűen csak ostoba.
– Mondja, miért nem megy a pokolba, uram? – kérdezte Doyle társalgási hangnemet
erőltetve magára. – Korcsolyázna inkább az istenverte jeges folyóján. – Felállt és ledöntötte
az utolsó korty brandyt. – Tartsa meg az ötezer dollárját, de a retúrjegyre és a repülőtéri
fuvarra igényt tartok. Most. – Darrow még mindig kedvetlen arccal bámulta, de a szeme
körül kezdett ráncokba gyűrődni a bőre. Doyle azonban túlságosan dühös volt ahhoz, hogy
megint leüljön. – Hurcolja vissza Nostrandot, és neki magyarázzon a vízinövényekről meg a
többi baromságról.
Darrow felpillantott.
– Nostrand biztosra venné, hogy megőrültem.
– Akkor feltétlenül tegye meg – ez lesz az első eset, hogy annak az alaknak igaza van

22
valamiben.
Az öregember vigyorgott.
– Ami azt illeti, megpróbált lebeszélni arról, hogy megkeressem magát. Szerinte maga
egyetlen dologra képes, új formákba rendezni mások kutatásait.
Doyle már készült a riposztra, de csupán egy sóhajtás szakadt ki belőle.
– A pokolba is – mondta. – Akkor az, hogy magát őrültnek nevezi, mindössze a második
helyénvaló állítása lenne.
Darrow elégedetten kacagott.
– Tudtam, hogy jól ítéltem meg, Doyle. Üljön le.
Most, hogy Darrow újratöltötte Doyle papírpoharát, túlságosan nagy otrombaság lett volna
távozni, ezért kissé szégyenlősen vigyorogva eleget tett a felszólításnak.
– Maga aztán tudja, hogyan kell kibillenteni az embert az egyensúlyából – jegyezte meg.
– Vénember vagyok, aki három napja szemhunyásnyit sem aludt. Harminc évvel ezelőtt
kellett volna látnia. – Megint újabb cigarettára gyújtott. – Nos, próbálja meg most elképzelni
mindezt: ha képes lenne kilépni az időfolyóból, tegyük fel, megállni a partján, és átpillantani a
jégburkolaton, nos, akkor képes lenne elindulni ár ellen és meglátogathatná Rómát vagy
Ninivét hatalmuk teljében, esetleg elindulhatna a folyásirányban és megnézhetné, mit tartogat
a jövő.
Doyle bólintott.
– Tehát tíz mérföldnyire innen, árral szemben megnézhetnénk, hogyan szúrják le Cézárt,
tizenegy mérfölddel később pedig azt, amint megszületik.
– Így van! Mint ahogy a folyóban úszva előbb látná meg a vízinövények csúcsát, mint a
gyökerét. Namármost – és jól figyeljen, mert ez a legfontosabb rész – valami lyukakat ütött
ebbe a metaforikus jégpáncélba. Ne kérdezze, hogyan történt, de jó hatszáz éves sávban…
sörétszemen elszórva hasadékok vannak az időben, és ezekben a lyukakban bizonyos teljesen
normális kémia reakciók nem hajlandóak megtörténni és nem működnek a bonyolult
gépezetek… Viszont azok a régi rendszerek, melyeket mágiának hívunk, működnek. –
Harcias pillantást vetett vendégére. – Próbálkozzon, Doyle, próbálkozzon!
Doyle bólintott.
– Folytassa.
– Tehát egy efféle hasadékban a televízió nem működik, egy rendesen elkészített szerelmi
bájital viszont igen. Ért engem?
– Természetesen tudom követni. De nem kellett volna valakiknek felfedezniük ezeket a
lyukakat?
– Dehogynem. Azok a dossziék az ablak mellett zsúfolásig vannak tömve
újságkivágásokkal és naplójegyzetekkel, egészen 1642-ig visszamenőleg, és mindegyik olyan
esetekről számol be, ahol a mágia szemmel láthatóan és dokumentálhatóan működött; és a
századforduló óta az aznapi újság áramkimaradásokról és rádiós zavarokról is beszámol
ugyanazokon a területeken. Ember, a Soho egyik utcáját a mai napig Autótemetőnek hívják,
mert 1954-ben hat álló napig minden jármű lerobbant, ami csak behajtott oda, és el kellett
vontatni őket onnan – lovakkal! –, de a szomszédos utcában gond nélkül el tudtak indulni. Élt
ott egy harmadrangú, alkalmi médium, aki azon a héten rendezte meg utolsó szeánszát és
teadélutánját – senki sem fogja megtudni soha, mi történhetett ott, de mindegyik hölgyre
holtan, jéghidegen találtak rá, pedig alig egy órája halhattak meg a meleg szobában, és hajói
tudom, mindegyikük arcán a létező legfertelmesebb iszonyat kifejezése hagyott
letörölhetetlen nyomokat. A történetet lehozta a sajtó, az autók meghibásodását pedig, idézem,
a felgyülemlett statikus elektromosságnak tulajdonították, idézet vége. És több száz hasonló
esetről tudnék még beszámolni.
– Namármost, én akkor botlottam bele ezekbe az esetekbe, amikor… nos, amikor
megpróbáltam megbirkózni valamivel, amire a tudomány nem volt képes, és utánajártam

23
annak, mi történik, ha létezik mágia: mikor és hol működhet? Kutatásaim szerint azok a
területek, ahol a gépek nem működtek, a mágia viszont igen, kivétel nélkül Londonban vagy a
környékén találhatóak, és ha ábrázolni akarjuk a szóródásukat az időben, kupolaszerű mintát
kapunk, melynek csúcsa az 1800 és 1805 közötti időszak; nyilvánvalóan rengeteg ilyen eset
történt akkoriban, habár nagyon kicsi területet fedtek le és nagyon rövid ideig tartottak. A
csúcs közelében ezek az esetek területileg kiterjedtebbé és kevésbé gyakoriakká váltak. Még
mindig tud követni?
– Igen – felelte Doyle megfontoltan. – Azt mondja, egészen a tizenhatodik századig
visszakövethető? Vagyis akkoriban még nagyon ritkán jelentkeztek ezek a hasadékok, viszont
igen hosszú ideig tartottak. Aztán egyre gyakoribbá és rövidebbé váltak, míg mondjuk 1802
környékén már úgy kattogtak, mint a Geiger-Müller számláló, majd ismét ritkulni kezdtek és
hosszabbakká váltak. A hurok másik végén aztán teljesen eltűnnek?
– Jó kérdés. Igen. A számítások szerint a legkorábbi eset 1504-ben történt, vagyis a hurok
mindkét irányban háromszáz évet ölelt fel, azaz összesen hatszáz évről beszélhetünk. No,
mindegy, amikor figyelmes lettem erre a mintázatra, majdnem elfeledkeztem eredeti
célkitűzésemről, annyira ámulatba ejtett ez a jelenség. Megpróbáltam ráállítani a kutatóimat
erre a rejtélyre. Hah! Azt hitték, kitört rajtam az aggkori szenilitás, sőt, néhányan
megpróbáltak vád alá helyezni. De én kicsúsztam a hálójukból és kényszerítettem őket, hogy
folytassák a kutatásokat, és Bessonus, Midorgius és Ernestus Burgravius alapelvei alapján
programozzák a számítógépeiket; és a végén megtudtam, mik ezek a hasadékok. Ezek
valójában hasadékok az idő falán!
– Lyukak a folyót borító jégpáncélban – bólintott Doyle.
– Így van – legyenek lyukak a jégben; namármost… ha a maga életének egy része, a maga
életének hetven évnyi hosszát jelképező vízinövény valamelyik része éppen egy ilyen lyuk
alatt található, azon a ponton kiléphet az idő sodrásából.
– És hová? – kérdezte Doyle. Hát persze, Ózhoz, gondolta, vagy a Mennyek Országába,
esetleg az Óriások Földjére.
– Sehová – felelte Darrow türelmetlenül. – Semmikor. Ott nincsen más lehetősége, mint
belépni egy másik hasadékba.
– És a végén a római szenátusban kötök ki, és végignézem, hogyan ölik meg Cézárt.
Vagyis dehogy, elnézést, ez így nem stimmel, hiszen a lyukak mindössze az 1500-as évektől
léteznek; oké, akkor szemtanúja lehetek, hogyan ég porrá London 1666-ban.
– Így van – persze csak akkor, ha arra az időpontra és arra a helyszínre nyílik hasadék.
Kizárólag létező lyukakon keresztül léphet át, nem választhat önkényesen bármilyen
időpontot. És… – tette hozzá a felfedező büszkeségével – lehetséges becélozni egy
kiválasztott hasadékot is. Az egész attól függ, mekkora… hajtóerővel rugaszkodik el a
jelenlegi hasadékból. Ezen kívül lehetséges azonosítani a lyukak térben és időben elfoglalt
helyét. Matematikailag kiszámítható mintába rendeződnek az 1802-re datálható eredeti
kiindulópont körül – bármi is legyen az.
Doyle-ban meglepetten tudatosult, hogy tenyere nyirkos az izzadtságtól.
– A hajtóerő, amit említett – mondta elgondolkodva –, olyasmi, amit ön képes előállítani?
Darrow bőszen vigyorgott.
– Igen – felelte.
Doyle kezdte megérteni, mi lehet a célja a kinti feltúrt parkolónak, a szanaszét heverő
könyveknek, sőt, talán még saját jelenlétének is.
– Tehát képes utazni a történelem sodrásában. – Idegesen az öregemberre mosolygott, és
megpróbálta elképzelni J. Cochran Darrow-t, még öregen és betegen is a múlt század
valamiféle hatalmasságaként. – Félek tőled, vén tengerész.
– Igen, ezzel el is érkeztünk Coleridge-hez – és magához. Tudja, hol tartózkodott
Coleridge 1810 szeptember elsején, egy szerdai nap estéjén?

24
 – Jóságos ég, nem. William Ashbless… egy héttel később érkezett meg Londonba. De
Coleridge? Azt tudom, hogy akkoriban Londonban élt.
– Igen. Nos, az említett szombat estén Coleridge előadást tartott Milton Aeropagiticájáról
a Korona és Horgony nevű fogadóban a Strandén.
– Ó, persze, már emlékszem. De a Lycidiasról beszélt, nem?
– Nem. Montagu nem volt ott, és félreértette a címet.
– De hiszen Montagu levele az egyetlen forrás, ami egyáltalán említést tesz erről az
előadásról. – Doyle félrehajtotta a fejét. – Ööö… vagy talán mégse?
Az öregember elmosolyodott.
– Ha a DIRUS belekezd egy feladatba, annak bizony alaposan utánajár, fiam. Nem, a
jelenlévők közül ketten, egy könyvkiadó tisztviselője és egy tanár, naplójegyzeteket hagytak
hátra, melyek aztán az én kezembe kerültek. Az Aeropagitica volt. Sőt, a tanárnak sikerült az
előadás nagy részét lejegyeznie gyorsírással.
– Mikor jutottak ezek a birtokába? – kérdezte Doyle gyorsan. Egy kiadatlan Coleridge-
előadás! Istenem, gondolta hirtelen felpislákoló keserű irigységgel, ha ezt két évvel ezelőtt
tudom, az Éjszakai vendég egészen más kritikákat kapott volna.
– Nagyjából egy hónappal ezelőtt. Mindössze februárban kaptam meg Denverből a
konkrét eredményeket, és a DIRUS emberei akkor kezdtek el minden fellelhető könyvet vagy
naplójegyzetet összegyűjteni, aminek bármi kapcsolata van az 1810-es évek Londonjával.
Doyle széttárta a kezét.
– De miért? – kérdezte.
– Azért, mert az egyik időhasadék közvetlenül Kensington mellett van, öt mérföldnyire a
Strandtői, 1810 szeptember elsejének estéjén. És az 1802-es kiindulóponttal ellentétben ez
több órán át nyitva áll.
Doyle előrehajolt, és töltött magának még egy pohár brandyt. Kezdett úrrá lenni rajta az
izgalom, és emlékeztetnie kellett magát arra, hogy amiről éppen beszélgetnek, bámulatos
ugyan, ám teljességgel lehetetlen. Ha másért nem, hát a húszezer miatt maradj, tanácsolta
magának, és esetleg még Robb naplójára is sikerül rátenni a kezed. De saját magát nem tudta
becsapni – részt akart venni ebben.
– És természetesen itt és most is létezik egy hasadék – mondta.
– Itt valóban létezik egy, de nem pontosan most. Még… – Darrow az órájára pillantott –
néhány órával előtte vagyunk. A mérete akkora, mint a kiindulóponttól ekkora távolságban
mindegyik – ma éjjel nyílik meg és holnapután hajnalban záródik be. Mihelyst Denvernek
sikerült beazonosítania ezt a hasadékot, azonnal megvásároltam az egész területet, amit a
hasadék lefed, és azóta buzgón a földdel tesszük egyenlővé. Nem lenne bölcs ötlet magunkkal
vinni néhány épületet, nem igaz?
Doyle-ban tudatosult, hogy valószínűleg ugyanolyan cinkosán mosolyog, mint Darrow.
– Természetesen nem.
Darrow-ból megkönnyebbült és elégedett sóhaj szakadt ki. Felemelte a telefont, éppen
akkor, amikor az csörögni kezdett.
– Igen?… Szálljon ki a vonalból és kapcsolja Lamontot. Szaporán. – Kihörpintette a
poharát, és ismét újratöltötte. – Három napja csak kávén, brandyn és csokoládén élek –
jegyezte meg Doyle-nak. – Nem is olyan rossz, ha a gyomra egyszer meg… Tim? Ejtsétek
Newmant és Sandovalt. Jó, akkor érd el Delmotte-ot rádión, és közöld vele, hogy forduljon
meg és vigye vissza a repülőtérre. Megvan a Coleridge-szakértőnk.
Letette a telefont.
– Tíz jegyet adtam el a Coleridge-előadásra, darabját egymillió dollárért. Holnap este
nyolckor fogunk ugrani. Hat harminckor rövid vacsorával egybekötött megbeszélést tartunk a
vendégeinkkel együtt, és ehhez természetesen szükségünk lesz egy elismert Coleridge-
szakértőre.

25
 – Rám.
– Magára. Rövid előadást tart Coleridge-ról és válaszol a felmerülő kérdésekre, ha a
vendégek esetleg tudni szeretnének valami róla, a kortársairól vagy a korról, amiben élt, aztán
a társasággal együtt maga is visszaugrik az időben, majd a Korona és Horgony fogadóban –
néhány képzett őr társaságában, akik gondoskodnak róla, nehogy valamilyen romantikus lélek
engedély nélküli eltávozásra induljon – feljegyzéseket készít az előadásról, és amikor
visszatérünk 1983-ba, válaszol az újabb kérdésekre. – Szemöldökét felhúzva, komoran Doyle-
ra meredt. – Húszezer dollárt fizetek magának, hogy olyasminek legyen szem- és fültanúja,
amiért mások egymillió dollárt fizettek. Adjon hálát az égnek, amiért a híresebb Coleridge-
szakértőkkel nem jártunk szerencsével.
Hát ez nem volt valami hízelgő megjegyzés, gondolta Doyle, de hangosan csak annyit
mondott:
– Igen. – Aztán valami szöget ütött a fejébe. – De mi a helyzet… az eredeti célkitűzésével,
amit a tudomány nem Volt képes megoldani, az ok, amiért egyáltalán rábukkant ezekre a
hasadékokra? Feladta?
– Ó. – Darrow láthatóan nem akart erről beszélni. – Nem, nem adtam fel. Most is többféle
szempontból foglalkozom a kérdéssel. Semmi köze ehhez a projekthez.
Doyle elgondolkodva bólintott.
– És, ööö, vannak még más hasadékok a folyó lenti részén?
Úgy tűnt, mintha az öregembert minden ok nélkül ismét elöntötte volna a harag.
– Nem értem, Doyle… a pokolba is, legyen. Igen. Létezik egy. Negyvenhét óra hosszan
tart 2116 nyarán, és kronológiailag ez az utolsó.
– Értem. – Doyle nem akarta provokálni az öregembert, de szerette volna tudni, Darrow
miért nem teszi meg azt, ami szerinte a lehető legegyértelműbb lépés lett volna. – De nem
lehetséges, hogy az a dolog… amit el szeretne érni… sokkal könnyebben megvalósítható
lenne 2116-ban? Úgy értem, ha a tudomány majdnem képes rá 1983-ban, abban az évben
biztosan.
– Nézze, Doyle, nincsen annál idegesítőbb, amikor valakinek futó bepillantást
engedélyezünk abba, amin már hosszú ideje keményen dolgozunk, és aztán az illető
zseniálisan olyan megoldásokat javasol, melyeket mi magunk már régen kivitelezhetetlennek
találtunk. – Összeszorított fogai közül füstfelhő gomolygott elő. – Honnan tudhatnám, vajon
nem radioaktív hamukupac-e a világ 2116-ban? He? Vagy hogy nem valami rettenetes
rendőrállam irányít-e mindent? – A kimerültség és a brandy sokat kivehetett Darrow
erőtartalékaiból, mert volt valami csillogás a szemében, amikor folytatta. – És vajon mit
gondolnának arról az emberről, aki több mint száz év távolságából érkezett hozzájuk? –
Összegyűrte a papírpoharát, a brandy vékony csíkban csorgott végig a csuklóján. – És ha úgy
kezelnének, mint egy gyermeket?
Doyle zavartan témát változtatott, és azonnal visszatért Coleridge-re. Erről van hát szó,
gondolta – Darrow olyan régóta parancsnok a saját hajóján, hogy inkább elsüllyedne vele,
mintsem elfogadja egy jólelkű szamaritánus mentőövét, különösen akkor, ha annak a hajója
nagyobb, mint az övé.
Darrow-nak látszólag szintén nem volt ellenére az, hogy a társalgás visszakanyarodott
Coleridge témájához.

***

Az ég már világosodni kezdett keleten, amikor egy másik sofőr egy közeli szállodába
szállította Doyle-t, aki egészen másnap késő délutánig aludt, amikor is felébresztette a
harmadik számú sofőr és visszavitte az elkerített területre.
Az egész földdarab olyan lapos lett, mint a palacsinta, és az összes traktor eltűnt; néhány

26
munkás seprűkkel és lapátokkal takarította a lótrágyát. A lakókocsi ugyanott állt, ahol tegnap,
de a telefonkábelek és az elektromos vezetékek nélkül úgy festett, mint egy köteleiről
leszakadt hajó. Mellette másik lakókocsi állt, ami akkora volt, hogy beillett volna guruló
háznak is. Amikor Doyle kiszállt az autóból, észrevette, hogy a kerítésoszlopok tetejére
köteleket és emelőcsigákat szereltek és a kerítésekre vízhatlan sátorponyvát erősítettek.
Elvigyorodott. Milyen szemérmes az öreg, gondolta.
Az egyik őr kinyitotta előtte a kaput, és az új lakókocsihoz vezette, aminek nyitva állt az
ajtaja. Doyle belépett. A szőnyeggel bélelt, mogyorófa-borítású szoba túlsó végében Darrow –
aki cseppet sem látszott fáradtabbnak, mint előző nap – éppen egy magas, szőke férfival
beszélgetett. Mindketten a György herceg korát megelőző idők öltözékét viselték:
császárkabátot, szűk nadrágot és csizmát; olyan magától értetődő természetességgel állt rajtuk
a ruha, hogy egy pillanatra furcsán érezte magát műszálas gyapjúöltönyében.
– Á, Doyle – mondta Darrow. – Ha nem csalódom, már ismeri a biztonsági főnökünket.
A szőke férfi megfordult, és Doyle egy szempillantásnyi bizonytalanság után felismerte
benne Steerforth Bennert. A fiatalember egykor hosszú haját most rövidre vágatta és
begöndörítette, arcáról pedig leborotválta amúgy sem túlságosan feltűnő bajuszát.
– Benner! – kiáltotta Doyle boldogan, miközben átsietett a szobán. – Gyanítottam, hogy
neked is közöd lehet ehhez a kutatáshoz. – Az elmúlt pár hónapban – mióta Benner belépett a
DIRUS-hoz – meglehetősen elhidegültek egymástól, de Doyle most kifejezetten örült az
ismerős arc látványának.
– Végre kollégák lettünk, Brendan – mondta Benner jellegzetes, széles mosolyával.
– Kevesebb, mint négy óra múlva ugrunk – vette fel Darrow ismét a beszélgetés fonalát –,
és még számtalan tennivalónk van. Doyle, előkészítettünk magának egy korabeli öltözéket, a
szoba végében, az ajtók mögött pedig megtalálja az öltözőt. Sajnos lesz ott valaki, aki
szemmel tartja majd, de nagyon fontos, hogy mindenki teljesen korhűen játssza a szerepét.
– De mindössze pár óráig leszünk a múltban, nem? – kérdezte Doyle.
– Kénytelenek vagyunk számításba venni azt a lehetőséget is, Doyle, hogy Benner és
legényei minden erőfeszítése ellenére valamelyik vendégünk megszökhet. Ha ez megtörténik,
nem szeretnénk, ha bármi olyasmi lenne nála, ami bizonyíthatná, honnan érkezett. – Darrow
gyors mozdulattal felemelte a kezét, mintha fizikailag akarná hárítani Doyle következő
kérdését. – És nem, fiam, elméleti szökevényünk nem lenne képes elmesélni az embereknek,
miképpen végződik a háború vagy hogyan gyárthatnak autót vagy ilyesmi. Közvetlenül
indulás előtt minden vendégünk le fog nyelni egy kapszulát, amit nevezzünk mondjuk Anti-
Transzkrono Traumának. ATKT. Ez valójában nem más – és nagyon megkérném, Doyle, ne
kezdjen el nekem lamentálni –, mint egy halálos adag sztrichin, ami hat óra múlva feloldódik
a szervezetükben. Namármost, visszatérésünk után mindegyiküknek aktív szénoldattal
pumpáljuk tele az egész gyomor- és bélrendszerét. – Fagyosan elmosolyodott. – A
személyzetre ez természetesen nem vonatkozik, különben nem beszélnék róla. Mindegyik
vendég beleegyezett a feltételeinkbe, és szerintem a legtöbben tisztában vannak vele, mit is
jelent ez.
Vagy nem, gondolta Doyle. Hirtelen az egész terv ismét merő tébolynak tűnt, és szinte
látta magát a bíróság előtt a közeljövőben, amikor majd megpróbálja elmagyarázni, miért nem
tájékoztatta a rendőrséget Darrow terveiről.
– Ez meg a beszéd, amit majd az eligazításon fog elmondani – folytatta Darrow, és egy
papírlapot nyújtott át Doyle-nak. – Nyugodtan változtasson rajta, de felőlem akár át is írhatja
– és rendkívül elégedett lennék, ha addigra memorizálná a szöveget. No, azt hiszem, szívesen
összevetnék a jegyzeteiket, ezért én inkább elvonulok ügyintézni a lakókocsimba. A
személyzet nem fogyaszthat alkoholt az eligazításon, de nem hiszem, hogy gond lenne belőle,
ha most felhajtanak pár pohárkával. – Ezzel mosolyogva kisétált a szobából. A régimódi ruhák
kölcsönöztek neki némi kalózos eleganciát.

27
 Amikor távozott, Benner kinyitott egy szekrényt, amiben italosüvegek sorakoztak.
– Aha – mondta –, felkészültek rád. – Előhúzott egy palack Laphroaigot, és Doyle minden
aggálya ellenére örömmel konstatálta, hogy az átlátszó üveg jó öreg 91.4 fokos italt rejt.
– Te jó ég. Töltenél nekem? Ez igazán kedves.
Benner a kezébe nyomott egy poharat, magának pedig kevert egy tejes Kahluát.
Belekortyolt az italába, és Doyle-ra vigyorgott.
– Szerintem egy kis alkohol legalább olyan fontos, mint az ólombélés; én aztán nem
álldogálok abban a sugárzásban a szükséges adag itóka nélkül.
Doyle már közel állt ahhoz, hogy elkérje a telefont és felhívja a rendőrséget, de ezen
megakadt.
– Micsoda?
– A tachionná alakítás folyamata. Nem magyarázta el, hogyan működik az ugrás?
Doyle úgy érezte, elhagyja az ereje.
– Nem.
– Ismered a kvantumelméletet? Értesz a szubatomi fizikához?
Doyle keze önmagától megemelkedett és egy korty skót whiskyt töltött a szájába.
– Nem.
– Ami azt illeti, én sem tudok róla túlságosan sokat. De alapvetően arról van szó, hogy
mindannyiunkat őrülten magas frekvenciájú sugárzás ér majd, jóval a gammasugárzás
hullámhossza felett – mint azt tudod, a fotonnak nincsen tömege, ezért nyugodtan indíthatod
őket egymás után, nem gabalyodnak össze –, szóval amikor elér minket ez a sugárzás, a
hasadék egyedülálló tulajdonságai megakadályozzák azt, aminek normális esetben történnie
kellene. Nem tudom biztosan, minek kellene történnie, de valószínűleg teljesen kicsinálna
minket. – Vidáman belekortyolt az italába. – De ez nem is számít, hiszen a hasadékban
leszünk, ezért egyetlen dolog következhet csak be – a természet így egyenlíti ki a
méltánytalanságot –, vagyis mindannyian tiszteletbeli tachionok leszünk.
– Jézusom! – szakadt ki Doyle-ból rekedten. – Szerintem inkább kísértetek leszünk.
Persze, találkozunk Coleridge-dzsel – a mennyországban, ott. – Kint, az utcán autóduda
harsant, de a hang mintha messzebbről jött volna a kelleténél, és Doyle egy pillanatra
eltűnődött, hová mehet ez az ártatlan lélek és vajon milyen triviális apróság miatt dudált. –
Hallgass ide, Benner – tűnjünk el innen és értesítsük a rendőrséget. Jóságos ég, ember…
– De tényleg teljesen biztonságos – szakította féle Benner még mindig mosolyogva.
– És ezt honnan tudhatnád? Ez a fickó valószínűleg okleveles elmebeteg, szóval…
– Csillapodj le, Brendan, és figyelj rám. Szerinted velem minden rendben? Áll még a
kerítés odakint? Akkor viszont abbahagyhatod az aggodalmaskodást, mert mindössze két
órával ezelőtt, egymagam visszaugrottam 1805-be.
Doyle gyanakodva meredt rá.
– Komolyan?
– Itt görbüljek meg. Úgy felöltöztettek, mint… ó, képzelj el egy Ku Klux Klán-tagot, aki a
fémből készült köpönyegeket kedveli, és a csuklyáján nincsenek lyukak… aztán felállítottak
egy emelvényre a kerítésnél, miközben ők a kerítés túloldalán sorakoztak a pokoli
masináikkal. És akkor egy nagy huss! egyik pillanatban még itt voltam és most, a
következőben meg egy sátorban, 1805-ben, egy mezőn Islington közelében.
– Egy sátorban?
Benner mosolya árnyalatnyit rejtélyessé vált.
– Igen. Különös módon egy cigánytáborba érkeztem. Amikor letéptem a fejemről a
csuklyát, az első dolog, amit megláttam, a sátor belseje volt, zsúfolásig tömve egyiptominak
tűnő holmikkal, mindent elborított a füstölő szaga és ott állt egy hullaszerű, kopasz vénember,
aki leírhatatlan döbbenettel meredt rám. Megijedtem és kirohantam a sátorból, ami abban a
köpenyben egyáltalán nem volt könnyű, és angol vidéki tájat láttam, betonutak és

28
villanypóznák nélkül, szóval tényleg lehettem 1805-ben. Mindenhol sátrak, lovak és olyan
cigányforma emberek álltak, és az összes cigány engem bámult, de éppen akkor bezárult a
hasadék – hála Istennek nem rohantam ki a mezőről –, és a hordozható kapocs visszarántott
ide és a jelenbe. – Felkuncogott. – Kíváncsi vagyok, mit gondolhattak a cigányok, amikor
egyszerűen eltűntem, és csak az üres köpenyem maradt utánam.
Doyle hosszú másodperceken át némán bámulta Bennert. A férfi ugyan mindig barátságos
és kedves személyiség volt, de sohasem lehetett benne teljesen megbízni – viszont nem így
hazudott. Benner nem volt jó színész, de ezt a történetet erőlködés nélkül, meggyőzően adta
elő, és őszintének tűnt a meglepetése is, amikor a sátorban látott öregemberről beszélt. Doyle-
ban kábán tudatosult, hogy hisz neki.
– Istenem – mondta irigykedve, majdhogynem suttogva –, milyen illata volt a levegőnek?
Milyen tapintása volt a földnek?
Benner vállat vont.
– A levegő friss volt, a talaj füves. A lovak igazi lovaknak tűntek. A cigányok eléggé
köpcösek voltak, de talán minden cigányember ilyen alacsony. – Hátba veregette Doyle-t. –
Szóval ne aggódj. A szénbeöntésnek köszönhetően minden vendég ép bőrrel megússza, én
pedig nem engedem őket megszökni. Még mindig fel akarod hívni a zsarukat?
– Nem. – És valóban nem, gondolta Doyle lelkesen. Látni akarom Coleridge-et.
– Bocsáss meg – mondta. – De sok dolgom van még ezzel a beszéddel.

***

Húsz perccel hat után Doyle úgy ítélte, sikerült memorizálnia az új beszédet. Felállt,
sóhajtott és kinyitotta az apró iroda ajtaját, amit Darrow bocsátott a rendelkezésére.
A szoba túlsó részében, a jó tucatnyi üres szék és egy nagy, középen álló asztalon túl
emberek gyülekeztek. A gyertyatartókban álló több száz gyertyát már meggyújtották, és a lágy
ragyogás csillogva verődött vissza a fényezett faburkolatról és az asztalon sorakozó
üvegpoharakról; a meleg levegőben cseresznyepaprika és piruló hús halovány illata szállt.
– Benner – szólította meg halkan a magas fiatalembert, aki fáradtan támaszkodott a falnak
az asztal mellett, és öltözékével tökéletes összhangban éppen felpattintotta
tubáskosszelencéjét és csipetnyi barna port szippantott fel.
Aztán felpillantott.
– A fenébe is, Brendan… – hatalmas tüsszentés – …a fenébe is, a személyzetnek már
régen át kellett öltöznie! Na mindegy, a vendégek már az öltözőkben vannak, szóval percek
alatt át tudod venni a ruháidat. – Eltette a tubákosszelencét, elindult, és türelmetlen fintorral
visszanézett Doyle öltönyére. – A hordozható kapcsot azért sikerült feltenni?
– Persze. – Doyle felhúzta ingujját, és megmutatta a leborotvált alkarjára erősített szoros
bőrszalagot, amit még egy apró kapocs is biztosított. – Maga Darrow tette fel egy órával
ezelőtt. Gyere, hallgasd meg az előadásomat! Eleget tudsz a…
– Nem érek rá, Brendan, de biztosan remekül sikerül majd. Ezek az átkozott alakok,
mindegyik azt képzeli, ő a világ ura.
Sietős léptekkel egy férfi érkezett, aki Bennerhez hasonlóan kora-tizenkilencedik századi
ruhákat viselt.
– Már megint Treff, főnök – mondta halkan. – Végül sikerült rávenni, hogy levetkőzzön,
de van a lábán egy széles kötés, amit nem hajlandó levenni. Nyilvánvalóan rejteget alatta
valamit.
– A pokolba is, tudtam, hogy valamelyik megpróbálkozik vele. Gazdagok! Gyere velem,
Doyle, amúgy is ott lenne dolgod.
Miközben áthaladtak a szobán, a főbejáratnál felbukkant
Darrow impozáns alakja. Éppen találkoztak, amikor az egyik öltözőfülkéből kirontott egy

29
köpcös, szőrös férfi, aki az egyik combjára erősített elasztikus kötést leszámítva nem viselt
semmit.
– Mr. Treff – mondta Darrow, és felhúzta busa, ősz szemöldökét. Mélyen zengő hangja
mindenki mást túlharsogott és elcsendesített. – Attól tartok, komolyan félreértette az
öltözködésre vonatkozó előírásokat.
Néhányan kacagtak, és Treff piros arca sötétvörösre váltott.
– Darrow, ez a kötés marad, megértette? Orvosi előírás, és egyébként is egymillió
nyavalyás dollárt fizettem ki magának, ezért egyetlen tébolydából szalajtott nyavalyás sem
fog…
Doyle éppen idegesen mosolyogva Benner felé fordult – csak ezért vette észre, amint a
férfi vékony kést varázsol elő a kabátujjából; de azt már mindenki látta, ahogyan kecsesen
kitartott vívóállásban Treff elé pattan, a vitatott kötés alá csúsztatja a pengét, majd teátrálisan
vár egy pillanatot; aztán megvillant a kés, és függőlegesen kettéhasította a kötést.
Maroknyi súlyos, csillogó fémtárgy koppant a szőnyegen. Doyle gyors pillantása többek
között egy öngyújtót, egy Seiko kvarcórát, és apró noteszt, egy 25-ös automata pisztolyt és
legalább három egyunciás, tömör aranylemezkét azonosított.
– Nahát, nahát, üveggyöngyök a bennszülötteknek? – kérdezte Darrow, és köszönetképpen
Benner felé bólintott, aki felegyenesedett, visszalépett Doyle mellé és eltette a kést. – Mint azt
maga is tudja, ezzel megsértette az egyezségünket – visszakapja a befizetett összeg ötven
százalékát, most pedig az őrök átkísérik egy lakókocsiba a területen kívül, ahol fényűző
szobafogságban várja meg a hajnalt. És fogadja meg baráti tanácsomat – tette hozzá olyan
fagyos mosollyal, amilyet Doyle még egyszer sem látott. – Azt ajánlom, inkább csendben
távozzon.
– Nos, egy pozitívuma azért van az esetnek – mondta Benner könnyedén, miközben a
mezítelen Treffet kikísérték az ajtón. – Az egyik fülke legalább felszabadult. Mehetsz,
Brendan.
Doyle előrelépett, bocsánatkérően mormogva átfurakodott az emberek között, és belépett a
frissen felszabadult öltözőfülkébe. Odabent egy férfi üldögélt egy széken, és láthatóan
megkönnyebbült, hogy nem Treff tért vissza.
– Maga Doyle, igaz? – kérdezte, és felállt.
– Igen.
– Rendben. Akkor hát le a ruhákkal.
Doyle behúzta egy kicsit a hasát, aztán engedelmesen megszabadult ruhadarabjaitól. Az
öltönyét óvatosan felakasztotta a vállfára, amit az őr nyújtott át neki. A férfi kisietett a szoba
túlsó végéből nyíló ajtón, és magával vitte Doyle összes ruháját.
Doyle a falnak támaszkodott, és remélte, hogy nem feledkeznek meg róla. Megpróbálta
megvakarni a kezét a felerősített bőrszalag alatt, de az annyira szoros volt, hogy még az ujja
sem fért be alá. Végül feladta, és megpróbálta száműzni a tudatából a szalag alá rejtett, bőrét
irritáló zöld kődarab gondolatát. Darrow hordozható kapocsnak hívta, és megengedte, hogy
Doyle szemügyre vegye, mielőtt rácsavarná a szalagot. Doyle a kezében forgatta a zöld kőből
faragott apró rombuszt, és figyelmét nem kerülték el a kőbe faragott szimbólumok – mintha
hieroglifák és asztrológiai jelölések egyvelege lett volna.
– Ne nézegesse ilyen bizalmatlanul, Doyle – mondta akkor Darrow. – Ez rántja majd
vissza 1983-ba. Amikor az 1810-es hasadék bezáródik, ez a holmi azonnal visszatér ahhoz a
íjaikhoz, ahonnan indult – erre a helyre, a jelenbe –, feltéve hogy érintkezik a bőrével. Ha
elveszítené, még láthatna minket eltűnni, és 1810-ben ragadna; ezért kell ilyen szorosan a
karjára erősítenem.
– Szóval egyszerűen csak eltűnünk onnan néhány óra múlva? – kérdezte Doyle, miközben
Darrow beszappanozta és leborotválta az alkarját. – Mi történik, ha tévesen számították ki a
hasadék hosszúságát, és mindannyian az előadás közepén válunk semmivé?

30
 – Ez nem történhet meg – felelte Darrow. – A visszatéréshez nem elég érintkezni a
kapoccsal, hanem a hasadékban kell tartózkodni. Az pedig öt mérföldnyire van a fogadótól,
ahová igyekszünk. – Doyle karjára helyezte a követ, és körültekerte a széles bőrszalaggal. –
De nem számoltunk el semmit, és az előadás után bőven ráérünk visszatérni a mezőre, ahol a
hasadék van, ráadásul két hintót is viszünk, tehát – magyarázta, miközben szorosra húzta a
szalagot és becsattintotta a kis kapcsot rajta – szükségtelen aggodalmaskodnia.
A falnak támaszkodó, meztelen Doyle mosolyt villantott a tükörképe felé. Micsoda, én és
az aggodalmaskodás?
Az őr visszatért és Doyle kezébe nyomott egy kupac ruhát, amelyek feltételezhetően
tökéletesen illenek az 1810-es évek környezetébe; tanácsokkal is ellátta, hogyan kell ezeket
felvenni, sőt, a végén segített megkötni a nyakravalóját.
– A hajából nem kell vágnunk, uram, most nagyjából ugyanaz a hossz van divatban, de itt
elől egy kicsit lefésülném, így ni; nem kell szégyellni az ilyen kopaszodó foltokat. Tökéletes,
tessék, fél-Brutus stílus. Vessen egy pillantást magára.
Doyle a tükör felé fordult, félrehajtotta a fejét, aztán felnevetett.
– Nem rossz – mondta. Barna szalonkabátot viselt két sornyi gombbal; a kabát elől csak
övmagasságig ért, de hátul hosszú farokban végződött, ami a térde hátulját verdeste. Szűk,
cserszín nadrágot és magas szárú, ráncos, rojtokkal ékesített csizmát kapott. A kabát magas
gallérjai közül kivillanó fehér selyemkravátli ha nem is hetykén jóképű, de legalább
méltóságteljes hangulatot kölcsönzött megjelenésének.
Az öltözéken semmi nem érződött az új ruhadarabokra jellemző merevségből; tiszta volt
ugyan, de nyilvánvalóan hordták már ezelőtt, és emiatt kényelmesen és kellemesen érezte
magát benne, nem úgy, mintha valami jelmezbáli kosztümöt erőltettek volna rá.
Amikor visszatért a szobába, már szállingóztak a vendégek az asztal felé, amelyen
időközben tálak, tányérok és üvegek színes kavalkádja jelent meg. Doyle megpakolt egy
tányért, és mivel emlékezett rá, hogy ő a „személyzethez” tartozik, elszakította a pillantását a
borok és sörök nagy választékáról, és inkább megmarkolt egy kávéscsészét.
– Ide tessék, Doyle – szólalt meg mellette Darrow, és a mellette álló üres székre mutatott.
– Doyle – magyarázta a közelben ülőknek – a mi Coleridge-szakértőnk.
A vendégek bólintottak, Doyle-ra mosolyogtak, aki éppen helyet foglalt.
– Nagyon élveztem Az éjszakai vendég című könyvét, Mr. Doyle – mondta egy vidám
tekintetű, ősz hajú férfi.
– Köszönöm szépen – mosolygott rá Doyle, és csak pár kellemes másodperc múlva
tudatosult benne, hogy a férfi Jim Thibodeau, aki roppant, több kötetes, Az emberiség
története címet viselő művében – melyet feleségével együtt írt, akit Doyle csak most vett
észre az asztal túloldalán – olyan fejezetet szentelt az angol romantikus költőknek, amelynek
alaposságát és könnyed stílusát ő maga csak csodálni és irigyelni tudta. De jelenlétük csak
fokozta azt a reménykedő izgalmat, amit azóta érzett, hogy Benner elmesélte az ugrását 1805-
be. Ha a Thibodeau-házaspár komolyan veszi a dolgot, gondolta, akkor jó esély van rá, hogy
tényleg működik.

***

Az ételmaradékokat elhordták, az asztalt eltolták és a tíz széket félkör alakban egy pódium
elé rendezték. Doyle zavartan megkérte Bennert, távolítsa el az emelvényt, és arra a székre
ült, amelyen eredetileg Treff foglalt volna helyet.
Leült, és sorban végignézett a vendégeken. A kilenc emberből ötöt felismert; hárman, a
Thibodeau-házaspárral együtt, híres történészek voltak, a negyedik egy híres brit színpadi
színész, az ötödik pedig, egy hölgy – és ebben egészen biztos volt –, aki neves spiritiszta és
médium. Remélhetőleg csínján bánik a trükkjeivel itt a hasadékban, gondolta idegesen, mert

31
eszébe jutott Darrow története az Autótemetőnek nevezett utcáról.
Nagy levegőt vett és belekezdett.
– Valószínűleg nem ismeretlen önök előtt annak a férfinak az élete és munkássága, akit az
angol romantikus költészet szülőatyjának tartanak, de ma esti kirándulásunkra való tekintettel
talán nem hiábavaló, ha röviden felelevenítjük a fontosabb részleteket. Coleridge 1772.
október 21-én született Devonshire-ben, és korán tanújelét adta koraérett, illetve könyvbúvár
természetének, amely egész élete során megmaradt, és ami, oly sok más dologgal
egyetemben, kora egyik legbámulatosabb társalgójává tette, akárcsak Byront vagy
Sheridant…
Miközben folytatta az előadását és röviden kitért a költő tudósként is befutott
pályafutására, ópiumfüggőségére, amit a laudánumhoz való vonzódása okozott, balszerencsés
házasságára, William és Dorothy Wordsworth-höz fűződő barátságára és hosszas külföldi
utazásaira, amelyekre rettegett felesége miatt indult, Doyle figyelmesen fürkészte közönsége
reakcióit. Egészében véve elégedettnek tűntek, időnként kétkedve elfintorodtak vagy
egyetértően bólintottak, és közben tudatosult benne, hogy az ő jelenléte olyan kecses
díszítőelem, mint a finom kínai porcelán a vacsorán, amikor az ételt akár papírtányérban is
felszolgálhatnák. Darrow valószínűleg legalább ugyanilyen jó beszédet tudott volna tartani
Coleridge-ről, de az öregember egy Coleridge-szakértőre akarta bízni a dolgot.
Nagyjából negyedóra múlva befejezte beszédét. Itt következtek a kérdések, amelyekre
mind magabiztosan válaszolt, majd végül Darrow felállt, Doyle széke mellé sétált, és ezzel
könnyedén és azonnal saját magát helyezte középpontba. Kezében lámpást tartott, és az ajtó
irányába intett vele.
– Hölgyeim és uraim – mondta – öt perc múlva nyolc óra, és a hintók már várnak ránk
odakint.
A szavait követő feszült csendben mindenki felállt, és a vendégek felvették kalapjaikat,
főkötőiket és felöltőiket. Százhetven év választ el minket 1810-től – gondolta Doyle. –
Odaérhetünk gyertyafényre? Azt hiszem, igen. Szinte közömbösen érzékelte, hogy vadul ver a
szíve és képtelen nagy levegőt venni.
Mindannyian kisorjáztak a kinti ledöngölt területre. A lakókocsitól néhány lépésre két
bricska állt, két-két lóval, és a kocsik pislákoló lámpáinak fényében Doyle látta, hogy a
járművek, akárcsak a ruháik, jó állapotban vannak ugyan, de nyilvánvalóan nem újak.
– Mindegyik kocsiban öt utas fér el, bár kicsit szűken leszünk – mondta Darrow –, és
mivel Treff nem lehet velünk, én majd elfoglalom a helyét. A személyzet a tetőn utazik.
Benner megfogta Doyle könyökét, miközben a vendégek kalapjaikat potyogtatva és
sáljaikkal küszködve bekászálódtak a járművekbe.
– A mi helyünk a második kocsin van – mondta. Visszasétáltak a messzebb álló járműig,
megkerülték és felmásztak a két kis székig, amelyek a bakkal egy magasságban álltak ki a
hintó hátuljából. Az éjszakai levegő csípős volt, és Doyle örömmel üdvözölte a könyökénél
lengedező bal hátsó lám pából áradó meleget. Ülőhelyéről látta, hogy a terület északi részéből
újabb lovakat vezetnek elő.
A kocsi belengett a rugóin, amikor két őr is felkapaszkodott a kocsisülésre. Doyle fémes
csattanást hallott közvetlenül mellette, és amikor oldalra nézett, látta, hogy a Benner bal keze
ügyében lógó bőrtarisznyából két pisztoly agya kandikál ki.
Hallotta a kantár pattanását és az első hintó elé fogott lovak patáinak kopogását a porban.
– Hová megyünk? – kérdezte, amikor az ő hintójuk is meglódult. – Mármint térbelileg
gondoltam.
– Oda, a kerítéshez, ahol nincsen felállítva a függöny. Látod azt az alacsony faemelvényt?
Egy kamion áll odakint, közvetlenül a kerítés mellett.
– Aha – mondta Doyle, és megpróbált nyugodtabbnak látszani, mint ahogyan érezte
magát. Visszapillantva látta, hogy az előbb látott lovakat éppen befogták a lakókocsik elé,

32
majd elindulnak a terület északi része felé.
Benner követte a pillantását.
– A területnek, amit a hasadék lefed, minden ugrásnál teljesen üresnek kell lennie –
magyarázta. – Minden, ami csak itt van, eljön velünk a múltba.
– Akkor miért nem jöttek vissza veled a cigányok, a sátraikkal együtt?
– Csak a kapcsok térnek vissza, és mindaz, amivel érintkeznek. Van az a játék, amiben egy
ütőre erősített labdát kell ütögetni – a kapocs úgy működik, mint a gumiszalag ebben a
játékban; bizonyos mennyiségű energiával elütjük a labdát, és ha egy légy kerül az útjába,
viszi azt is magával, de vissza már csak a labda jön. Még ezeket a hintókat is ott fogjuk
hagyni. Sőt, ami azt illeti – tette hozzá, és a lámpákból áradó halvány fényben Doyle látta,
hogy vigyorog – saját ugrásom alkalmával észrevettem, hogy a ruhák is a múltban maradnak,
habár a haj meg a körmök valahogy ragaszkodóbbak. Szóval Treff legalább részben átélhette,
mekkora móka ez. – Felnevetett. – Valószínűleg ezért nem kapja vissza a pénze felét.
Doyle hirtelen rendkívül hálás volt a terület köré feszített vitorlavászon függönyért.
A két hintó a kerítéshez gördült, és Doyle a hálószemeken át tisztán látta a felnyitott oldalú
kamiont. A kamion mellett, de már a kerítésen belül egy mindössze harminc centi magas, de
több mint tizenkét méter széles és hosszú faemelvény állt egy poros földdarabkán, és úgy
dübörgött és döngött, mint egy tucatnyi üstdob, amikor a kocsisok felhajtották rá a lovakat.
Néhány anakronisztikusnak tűnő kezeslábast viselő férfi fürge mozdulatokkal
alumíniumrudakat állított fel és merev, sőt, láthatóan igen nehéz anyagot feszített rájuk, így a
két hintó hamarosan egy nagy, négyszögletes sátorban állt. A ponyva tompán csillogott a benti
lámpafényben. Doyle kihajolt az ülésből és végigsimított rajta az ujjával.
– Hálószerű anyaggá sodort acélfonatok, ólomborítással – mondta Benner, és hangja
felerősítve visszhangzott a zárt térben. – Ugyanebből az anyagból készült az a köpeny és
csuklya is, amit ma délután viseltem – tette hozzá csendesen. – A kamiont is sátor veszi körül
három oldalról.
Doyle vigyázott, nehogy Benner észrevegye a keze remegését.
– Lesz robbanás is? – kérdezte, és kényszerítette magát, hogy szilárd hangon beszéljen. –
Érezni fogunk valamilyen lökéshullámot?
– Nem, igazából nem érzel semmit. Csak… tájékozódási zavarokat.
Alattuk, a hintóban a vendégek suttogtak, a másik kocsiból kiszűrődött Darrow nevetése.
Az egyik ló visszhangzó zajjal kapálta a deszkákat.
– Mire várnak? – suttogta Doyle.
– Az embereknek kell egy kis idő, amíg elérik a kaput és elhagyják a területet.
Habár a hintók mozdulatlanul álltak, Doyle még mindig rosszul érezte magát, és kezdte
elviselhetetlennek találni a különleges sátor olaj- és fémszagát.
– Utálok ilyesmit mondani – súgta –, de ez a szag…
Hirtelen erőszakosan, de mozgás nélkül megváltozott körülötte a világ, és megszűnt és tér-
és mélységérzéke, mindössze lapos tompaságot látott értelmetlen fényfoltokkal pettyezve; az
egyetlen biztos pont a tetőkorlát maradt, amibe kapaszkodott – nem létezett észak és dél, fent
vagy lent, és abban az álomban volt megint, amiből múlt éjjel a stewardess felébresztette, és
érezte, ahogy az öreg Honda rémületes mozdulattal megcsúszik a nedves úton, aztán
gyomorkavaró örvényben szállnak felfelé, és hallja Rebecca sikolyát, de hangosan csattan
valami a betonon, és csend…
A faemelvény azonnal eltűnt alóluk, aztán szilánkokra tört, amikor a négy ló és a két hintó
is megérkezett. A talaj már nem volt lapos, és a rudak egymásra borultak, egy pillanattal
később mindent elborítva az ólommal bélelt anyag súlyos redőivel.
Amikor az egyik rúd a kocsi tetejéről Doyle vállára zuhant, örömmel üdvözölte a
fájdalmat, mert az legalább biztosította az itt és most érzését. Ha fáj, akkor ez a valódi világ,
gondolta kábán, és elhessegette magától a motorosbaleset élénken élő emlékét. A szag, ami

33
annyira zavarta, rendkívül áthatóvá vált, mert az összedőlt sátor egyik része a hintó tetejéhez
szorította a fejét. És semmi sem egyesíti az embert jobban a környező valósággal, gondolta,
mint amikor nyomorúságos módon rosszul érzi magát.
Már éppen úgy érezte, sikerült összeszednie az erejét, amikor lerántották róla az
ólomtakarót, és az arcába csapó friss, éjszakai levegő hatására a hányás puszta gondolata is
erőltetettnek és elpuhultságnak tűnt. Körülpillantott a holdfényben úszó, magas fákkal
szegélyezett tisztáson, ahol a két hintó állt.
– Minden oké, Brendan? – kérdezte Benner; Doyle-ban csak most tudatosult, hogy már
másodszorra.
– Igen, persze, jól vagyok. Jesszusom, micsoda ugrás, mi? Mindenki jól van? Mi van a
lovakkal? – Nagyon büszke volt magára, amiért képes volt ilyen higgadt, gyakorlatias
kérdésekkel előrukkolni, bár nem bánta volna, ha kicsit halkabban beszél és nem ingatja
közben a fejét állandóan.
– Csak nyugalom – mondta Benner. – Minden rendben van. Tessék… igyál. – Lecsavarta
egy flaska tetejét, és átnyújtotta Doyle-nak.
Doyle egy pillanat múlva máris úgy érezte, hogy az ital hatékonyabban visszarántja az
embert a valóságba, mint a fájdalom – vagy jelen esetben a rosszullét.
– Köszönöm – mondta, immáron halkabban, és visszaadta a flaskát.
Benner biccentett, zsebre tette a kis palackot, leugrott a megrepedezett emelvényre, és a
többi négy vagy hat őrhöz sétált, akik egy részen már felásták a földet és kesztyűs kézzel a
gödörbe helyezték az összehajtogatott sátorponyvát; nyilvánvalóan rengeteget gyakorolhattak,
mert rendkívül gyorsan sikerült eltemetniük a súlyos csomagot és már vissza is kapaszkodtak
a hintákra.
– Látnod kellene az emelvényt – jegyezte meg Benner, aki alig szedte gyorsabban a
levegőt, mint előtte. – Jó tíz centi eltűnt az aljából, amikor ugrottunk. Ha nem a deszkákon
állunk, a lovak elveszítették volna a patkóikat és minden kerékből hiányozna egy darabka.
A kocsisok megrántották a gyeplőt, és a hintók imbolyogva legördültek a töredezett
emelvényről a fűre. A lovak lassú ügetéssel megindultak a mezőn.
Néhány perc múlva elérték a mezőt az úttól elválasztó fűzfasort, ahol az egyik őr leugrott
a bakról és előreszaladt. Lekucorodott, jobbra, majd balra nézett, aztán gyors kézmozdulattal
jelezte a többieknek, hogy húzzák le a fejüket; néhány pillanat múlva fedetlen bricska
robogott el az úton balról jobbra, a város irányába. Doyle megbűvölten bámult utána:
lenyűgözte a gondolat, hogy a fűzfaágak fedezéke mögül megpillantott vidám párocska száz
évvel az ő születése előtt már halott lesz.
Gyeplő csattant, zabla csilingelt, miközben a lovak átevickéltek az árkon és némi
erőfeszítéssel és csúszkálással felhúzták a hintókat az útra. Jobb felé kanyarodtak, majd egy
pillanat múlva máris kényelmes sebességgel gurultak London felé. A kocsilámpák, amelyek a
rázós árokmászás közben még bizonytalanul lobogtak és pislákoltak, most szabályos lánggal
égve imbolyogtak a kampókon, sárga fénybe borítva a lovak hátát és a hintók
fémszerelvényeit, de egyébként mindent elöntött a holdvilág, ami fagyos zúzmaraként lepte el
a fák lombjait és a világ legsápadtabb hamujával felszórt ösvényt varázsolt az útból.
Hogyha lábad könnyű, fürge, gondolta Doyle, odaérhetsz gyertyafényre…

34
 2.

„Sötétlő ár visz, rémítően messze…”

– Percy Bysshe Shelley

A zsúfolt Oxford Street fölé magasodó impozáns, erkélyes épületek szinte izzottak a
lámpafénytől ezen $ a kora szombati estén; mindenfelé elegáns férfiak és nők sétáltak kart
karba öltve, körvonalaik röpke pillanatra kirajzolódtak a kirakatokból vagy a nyitott ajtókból
áradó fényben, miközben egymást váltották a jó helyekért küzdő konflisok valamelyikében. A
házak között kocsisok lármás ordítása keveredett a macskaköveken zörgő több száz kerék
zajával, és az utcai árusok fülnek kissé kedvesebb, ritmikus kántálásával, akik a Tottenham
Court Roadon megtartott heti vásár végeztével nyugat felé szállingóztak. A kakasülőn
kuporgó Doyle lovak, szivarfüst, forró kolbász és parfüm illatát szimatolta a csípős esti
levegőben.
Amikor jobbra fordultak, és bekanyarodtak a Broad Streetre, Benner előhúzta az
iszákjából az egyik pisztolyát – az ormótlan holmiból póklábakra emlékeztetően meredezett a
sok kakas és letakart gyújtóserpenyő –, majd a tetőn megtámasztva a könyökét jól láthatóan
az ég felé fordította a fegyver csövét. Doyle az elől haladó kocsi felé pillantott, és látta, hogy
az ottani őrök is ugyanígy tesznek.
– Most lépünk be a St. Giles nyomornegyedébe – magyarázta Benner. – Akadnak errefelé
nagyon kemény alakok, de egy csapat felfegyverzett emberrel még ők sem fognak
összeakaszkodni.
Doyle riadt kíváncsisággal pillantott körbe az utcáról nyíló szűk, kanyargós sikátorok és
apró terek sokaságán; a legtöbb sötétségbe burkolózott, de néhányat megvilágított a sarok
mögül előszivárgó füstös fény. Itt, vagy legalábbis a főutcán, sokkal több utcai árus akadt, és a
hintók több tucat kávékimérés, használt ruhákkal megrakott pult és zöldségekkel megtöltött
láda között haladtak el, melyek mellett roppant termetű asszonyságok fürkészték a tömeget
gyanakodva, agyagpipával a szájukban. Néhányan a hintók irányába ordítoztak, de olyan
vaskos akcentussal, hogy Doyle csak nagy ritkán tudott kiszűrni belőle pár szót – mint például
„átkozott” vagy „rohadék” –, bár az emberek hangja inkább csak kötözködőnek tűnt, mint
fenyegetőnek.
Hátranézett, aztán megérintette Benner karját.
– Nem akarlak megijeszteni – mondta gyorsan. – Van egy kocsi mögöttünk… pontosabban
a krumplis kordé mögött… ami úgy fest, mint egy ekhós szekér. Azóta követ, hogy
ráfordultunk a Bayswater Roadra.
– Az Isten szerelmére, Brendan, az az előző sarok volt! – szisszent fel Benner
türelmetlenül. De azért ő is hátranézett. – A pokolba is, hisz ez… – Az arca hirtelen
elgondolkodóvá vált. – Szerintem ez egy cigány szekér.
– Már megint a cigányok – mondta Doyle. – De ők nem szoktak… úgy értem, általában
nem túl gyakran látogatnak a nagyvárosokba, igaz?
– Nem tudom – mondta Benner lassan. – Még abban sem vagyok biztos, vajon tényleg a
cigányoké-e, de mindenesetre szólok majd Darrow-nak.
Miközben zörögve végiggördültek a St. Martin Lane-en és elhaladtak egy magas, ódon
templom mellett, az utca egyre keskenyebbé és sötétebbé vált, és az alacsony, gyéren
megvilágított kapualjakban bámészkodó emberek láttán Doyle kifejezetten hálás volt Benner
fegyvereiért; aztán az utca ismét kiszélesedett, és elöntötte a fény meg a nyüzsgés, és kint is
voltak a Strandnek nevezett széles sugárúton. Benner bonyolult pisztolya eltűnt a bőriszákban.

35
 – A Korona és Horgony ott van a sarok mögött – mondta. – És az utolsó pár kanyarban
nyomát sem láttam az ekhós szekerednek.
Doyle két épület között egy villanásra megpillantotta a Temze holdfényben csillogó vizét.
Úgy tűnt, mintha hiányozna egy híd, amit 1979-es londoni látogatása során látott, de mielőtt
betájolhatta volna magát, befordultak egy kis utcába, és nyikorogva megálltak egy
kétemeletes, félig kőből, félig gerendákból összerótt épület mellett, aminek nyitott ajtaja felett
cégér lengedezett. A Korona és Horgony, olvasta Doyle.
Amikor a vendégek kikászálódtak a hintókból, elkezdett kopogni az eső. Darrow, akinek a
keze eltűnt egy szőrme-muffban, a menet élére állt.
– Te – biccentett az első hintó kocsisa felé – leparkolod a kocsikat. A többiek velünk
jönnek. Gyerünk, mindenki. – És ezzel bevezette tizenhét fős társaságát a fogadó melegébe.
– Jóságos ég, uram! – kiáltotta a fiú, aki előrohant valahonnan. – Mindannyian vacsorázni
jöttek? Miért nem szóltak előre, akkor kinyitottuk volna a hátsó dísztermet. De lássuk csak,
lehet, hogy jut elég hely itt a söntésben is, és…
– Nem vacsorázni jöttünk – mondta Darrow türelmetlenül. – Mr. Coleridge előadására
vagyunk kíváncsiak.
– Csak nem? – A fiú megfordult, és bekiabált az egyik folyosóba. – Mr. Lawrence! Van itt
egy csomó ember, akik szintén azt hitték, hogy az a költő most szombaton fog előadást
tartani!
Darrow arcából minden szín kifutott, és hirtelen nem tűnt másnak, csak egy groteszk
ruhákba öltöztetett vénembernek. Kezéből kihullott a szőrmemuff és tompán puffant a
keményfa padlón. Senki sem szólt semmit, bár Doyle érezte, hogy döbbenete és csalódottsága
alatt kezd felgyűlni a hisztérikus nevetés, ami hamarosan eléri a kritikus pontot.
Feldúlt arcú férfi sietett feléjük, nyomában egy hosszú, ősz hajú, pocakos férfival.
– Lawrence vagyok, a tulajdonos – mondta. – Mr. Montagu a következő szombatra,
október nyolcadikára tette át az előadást, és én nem tehetek róla, hogy maguk mind ma este
érkeztek. Mr. Montagu nincsen itt, és rendkívül megharagudna, ha…
Doyle először csak egy pillantásra méltatta pufók arcú, betegnek látszó férfit, aki
bocsánatkérően pislogott a tulajdonos mellett, de a következő pillanatban hitetlenkedve
meredt rá. Növekvő izgatottsággal felemelte a kezét, olyan gyorsan, hogy a tulajdonos szava
elakadt mondat közben, és a Lawrence mellett álló férfihoz hajolt.
– Mr. Coleridge, ha nem csalódom?
– Így van – felelte a férfi és mindannyiuk bocsánatáért esedezem.
– Elnézést – mondta Doyle, és Lawrence felé fordult. – A fiú mintha említett volna egy
dísztermet, ami jelenleg üresen áll.
– Nos, igen, ez így igaz, de nincsen felsöpörve, sem begyújtva… egyébként is, Mr.
Montagu…
– Montagut nem fogja zavarni. – Doyle Darrow felé fordult, akinek az arca már kezdte
visszanyerni a színét. – Bizonyára van annyi pénz önnél, Mr. Darrow, ami fedezi a szükséges
kiadásokat – mondta. – Én úgy hiszem, hogy ez az úr megfelelő summa ellenében biztosan
begyújtat a kandallóba és hozat némi innivalót a díszterembe. Végtére is Mr. Coleridge,
akárcsak mi, nyilvánvalóan úgy gondolta, ez az ő estéje lesz, ezért botorság lenne kint
hallgatnunk őt az utcán, amikor akad itt néhány üres szoba a fogadóban! Biztos vagyok benne
– közölte be Lawrence-szel –, hogy ebben Mr. Montagu sem találhat semmi kivetnivalót.
– Hát – mondta a tulajdonos vonakodva –, ez azt jelenti, hogy néhány emberemet el kell
vonnom a fontos tennivalóktól… mindannyiunknak sok fáradtságába kerül a dolog…
– Száz arany fontsterlinget fizetek! – kiáltotta Darrow vadul.
– Rendben van – nyögte Lawrence elakadó lélegzettel. – De ha kérhetném, uram, kissé
halkabban, ha lehet.
Coleridge rémülten pillantott rájuk.

36
 – Uraim, nem engedhetem.
– Én undorítóan vagyonos ember vagyok – mondta Darrow, aki most már visszanyerte
nyugalmát. – A pénz egyáltalán nem számít nekem semmit. Benner, hozd ide a pénzt a
hintóból, míg Mr. Lawrence lesz oly kedves elkalauzolni minket a díszterembe. – Egyik
karjával Coleridge vállát ölelte át, a másikkal Doyle-t szorongatta, és követték az izgő-mozgó,
fürge léptű tulajdonost.
– Kiejtésükből ítélve önök amerikaiak, ha nem tévedek? – kérdezte a kissé
megrökönyödött Coleridge. Doyle észrevette, hogy a férfi minden r betűjét kiejti; ez lehet az a
bizonyos devonshire-i akcentus, ami ekkoriban még létezett. Ez valahogy tovább fokozta a
Coleridge lényéből áradó sebezhetőség érzését.
– Igen – felelte Darrow. – Virginiából jöttünk. Richmondból.
– Ó. Mindig is szívesen felkerestem volna az Egyesült Államokat. Ami azt illeti, néhány
barátommal terveztünk is valaha ilyesmit.
Az épület túlsó oldalán található díszterem sötét volt és nagyon hideg.
– Ne törődjenek a söpréssel – mondta Darrow, és energikusan elkezdte lepakolni a hosszú
asztalon feltornyozott székeket. – Fényt ide, gyújtsanak be a kandallóba, hozzanak bőséges
mennyiségű bort és brandyt, és nem lesz semmi gond.
– Azonnal, Mr. Darrow – mondta Lawrence, és kirobogott a szobából.

***

Coleridge még kortyolt egyet a brandyből, aztán felállt. Körülnézett az immáron

huszonegy főre növekedett társaságon, mert miután a szomszéd szobában vacsorázó háromfős
kompánia meghallotta, miről van szó, úgy döntött, csatlakozik a csoporthoz. Egyikük
felnyitott egy noteszt, és várakozóan szorongatta ceruzáját.
– Mint azt önök kétségtelenül ugyanolyan jól tudják, mint én – kezdte a költő –, amikor
Cromwell Stuart-ellenes pártja, a köznyelvben csak kerekfejűeknek nevezett újítók a
„királyok isteni elrendeltetése” dacára lefejezték I. Károlyt, az angol irodalom egész
hangneme jelentős változásokon ment át, komorabbá és a művek számát tekintve
jelentéktelenebbé vált. Erzsébet uralkodásának athéni pompája – vagy mondhatnám azt is,
hogy egész korának pompája, hiszen ezekben az években országunk mindazon dicsőséges
eredményeket fel tudta mutatni, amelyeket sem előtte, sem utána nem sikerült neki – átadta a
helyét a puritánok ridegségének, akik mind elődeik extravaganciájától, mind fényes
meglátásaitól szigorúan távol tartották magukat. Amikor Cromwell hatalomra jutott, John
Milton már betöltötte harmincnegyedik életévét, és ez azt jelenti, hogy bár támogatta a Stuart-
ellenes pártot és örömmel üdvözölte a vasfegyelemre és önuralomra buzdító
gondolkodásmódot, filozófiája még az előző kor alkonyán teljesedett ki igazán…
Miközben Coleridge folytatta előadását, és beszédébe belemelegedve megfeledkezett
bocsánatkérő hangsúlyáról és sokkal határozottabban kezdett fogalmazni, Doyle lopott
pillantásokat vetett a társaságra. A noteszt szorongató idegen buzgón jegyzetelt gyorsírással,
és Doyle-ban most tudatosult, hogy ő lehet az a tanító, akit Darrow említett múlt éjjel.
Irigykedve bámulta a füzetet; ha a szerencse velem van, gondolta, százhetven év múlva
ráteszem a kezem arra a füzetre. A férfi felnézett, elkapta Doyle pillantását és elmosolyodott.
Doyle bólintott, majd gyorsan elfordította a tekintetét. Ne bámészkodj, gondolta dühösen –
jegyzetelj tovább.
A Thibodeau-házaspár mindkét tagja félig lehunyt szemmel meredt Coleridge-ra, és Doyle
egy pillanatra már attól tartott, hogy az öreg tudósok esetleg elszunnyadtak; aztán rájött,
kifejezéstelen tekintetük hihetetlen összpontosítást rejt, és közvetlenül a memóriájukban
rögzítik az előadást, hatékonyabban, mint bármilyen videokamera.
Darrow nyugodt, elégedett mosollyal nézte a költőt, és valószínűleg nem is nagyon figyelt

37
az előadásra, hanem egyszerűen boldog volt, amiért a közönségnek láthatóan kedvére volt a
mutatvány.
Benner a kezét bámulta, mintha az egész előadás csak egy közjáték lenne, rövid pihenő
valami hamarosan bekövetkező hatalmas próbatétel előtt. Vajon a nyomornegyeden keresztül
vezető visszaút miatt aggódik? Idefelé nem tűnt túlzottan idegesnek, tűnődött Doyle.
– Így hát Milton a hit kérdésére csupaszítja le a problémát – mondta Coleridge rátérve
beszéde befejező gondolataira –, és ez a hit sokkal függetlenebb, inkább autonóm – ami azt
illeti, sokkal őszintébben erős –, mint az, amelyet a puritánok kerestek. Szerinte a Hit nem
holmi egzotikus virág, amit csak úgy tarthatunk fenn, ha áldozatos munkával elzárjuk
magunktól a hétköznapi világ legtöbb aspektusát, se nem hasznos téveszme, melyet
álokoskodásokkal és féligazságokkal kell életben tartani – röviden fogalmazva: nem a
szándékosan elhanyagolt ragaszkodás egy teremtett hitvalláshoz; elsősorban sokkal inkább a
világ szövedékében, azaz Isten arcvonásaiban mindenütt jelenlévő mintázatok és tendenciák
tiszta felismerése kellene hogy legyen. Ezért van az, hogy a vallás kizárólag tanácsokat és
felvilágosításokat adhat, és nem kötheti fel a kényszerítés sarkantyúit – hiszen csak a hit és a
viselkedés az, ami mindenkinek egyénileg adatik meg és lehet hibáztatható vagy dicsérhető.
Következésképpen valóságos bűntett, ha szándékosan korlátozzuk egy személy abbéli jogát,
hogy bármilyen ténynek vagy véleménynek a birtokába jusson – egyetlen darabkát sem
nevezhetünk feleslegesnek, hiszen minél több kövecskénk van, legyenek akár sötétek,
világosak, annál részletesebb az a mozaik, amely nem más, mint a mi Istenről alkotott
képünk.
Elhallgatott, majd végignézett hallgatóságán.
– Köszönöm – mondta, és leült. – Van valakinek kérdése, kiegészítése vagy ellenvetése? –
Doyle-nak feltűnt, hogy mihelyst kilobbant benne a szónoklat tüze, ismét az a kövérkés,
nyugodt, öreg fickó lett belőle, akivel a hallban találkoztak – az előadás alatt sokkal
markánsabb személyiségnek tűnt.
Percy Thibodeau szívélyes modorban felelősségre vonta a költőt, amiért saját hitvallását
olvasta ki Milton esszéjéből, és úgy idézett belőle, hogy azzal az ő néhány esszéjét támogassa,
és a megilletődött költő egészen terjedelmesen válaszolt, kiemelve azokat a témákat,
amelyekben nem értett egyet Miltonnal.
– De ha egy olyan nagysággal van dolgunk, mint Milton – jegyezte meg mosolyogva-, a
hiúság arra sarkall, hogy azokat a véleményeket idézzem tőle, melyek mindkettőnkre
jellemzőek.
Darrow előhalászta a mellényzsebéből az óráját, rápillantott a számlapra, aztán felállt.
– Attól tartok, ideje felkerekednünk – mondta. – Sem az idő, sem a dagály nem vár
senkire, és még hosszú az út, ami előttünk áll.
Nagy zajjal csúsztak hátra a székek, a vendégek feltápászkodtak és ügyetlenül küszködtek
a kabátjaikkal. Majdnem mindenki, Doyle-t is beleértve, különös hangsúlyt fektetett arra,
hogy kezet szoríthasson a költővel, és Percy Thibodeau még egy csókot is lehelt az arcára.
– Az ön Sarája aligha róhatja fel önnek azt a csókot, amit egy korombeli hölgytől kap –
tette hozzá.
A nő, aki Doyle gyanúja szerint híres spiritiszta volt, mintha kezdett volna transzba esni,
de Benner sietve odalépett hozzá és mosolyogva súgott valamit a fülébe. A nőről azonnal
lefoszlott a révület, és hagyta, hogy a könyökénél fogva kivezessék a szobából.
– Benner! – mondta Darrow. – Ó, bocsánat, csinálja csak. Mr. Doyle… lenne olyan kedves
szólni Clithertoe-nak, hogy álljon a hintókkal az épület bejáratához?
– Természetesen. – Doyle egy pillanatra megállt az ajtóban, még utoljára visszanézett
Coleridge-re – attól tartott, talán nem figyelt oda eléggé, talán nem sikerült annyit
hasznosítania az estéből, mint mondjuk a Thibodeau-házaspárnak –, aztán sóhajtva elfordult.
A hall sötét volt, a padló egyenlőtlen, sem Bennert, sem a boldogtalan médiumot nem látta

38
sehol. Doyle tapogatózva befordult a sarok mögé, de a bejárati hall helyett egy lépcső lábánál
találta magát; az alsó néhány lépcsőfokot megvilágította egy fali gyertyatartó. Ez biztosan a
másik irány, gondolta, és megfordult.
Hatalmasat ugrott megdöbbenésében, mert egy szálfatermetű férfi állt közvetlenül
mögötte; ragyás arcát valahogy visszatetsző módon csíkozták a ráncok, mintha egész életében
mogorva arckifejezéssel nézett volna a világba, a feje pedig kopasz volt, mint egy keselyű
kobakja.
– Istenem, de megijesztett – sóhajtott fel Doyle. – Bocsásson meg, de úgy tűnik…
A férfi meglepő erővel megragadta a kezét, egész testében megpördítve a vállára kapta, és
amíg Doyle a hirtelen fájdalomtól tátogott, nedves rongydarab szorult az arcára, és levegő
helyett csípős, fűszeres éterszag csapott az orrába. Már amúgy is teljesen elveszítette az
egyensúlyát, ezért teljes pánikban elkezdett rugdalózni, és érezte, hogy a csizmája keményen
csattan a férfi vállcsontján, de azok a karok meg sem rezzentek. Hiába próbálta visszatartani a
lélegzetét, a kapálózástól még jobban letüdőzte az éter kipárolgását. Érezte, hogy a tarkójában
meleg masszaként gyűlik fel az öntudatlanság, és bőszen azon töprengett, miért nem ront be
valaki a sarkon, Darrow, Benner, vagy akár Coleridge, és miért nem kiált riadót.
A zavarodott öntudat utolsó szikrájában az jutott eszébe, hogy ez az alak csak az a
„hullaszerű, kopasz vénember” lehet, akit Benner megriasztott islingtoni sátrában 1805-ben,
néhány évvel vagy pár órával ezelőtt.

***

Az esti kocsikázást, amit Haszontalan Richard kellemes menekvésnek talált az izzasztó

munka elől, mert így végre nem kellett hosszú órákon át Anglia fémkanalainak végtelennek
tűnő készleteit beolvasztania, egészen elrontotta Wilbur, aki részletesen elmesélte, hogyan
jelent meg a zsákmányuk azon a mezőn.
– Kilopóztam és követtem az öreget – suttogta Wilbur, miközben a szekér bakján
üldögélve vártak a főnök visszatértére –, és ő lassan sétált az erdőben, néha megállt, megint
elindult, és nála volt egy csomó fura játékszere – elvitte azt az agyagedényt, amiben sav van
meg ólom, tudod, ami megszúr, ha megfogod a tetején a két fémgombot. Állandóan megállt és
megfogdosta, a devla tudja, hogy minek, és láttam, hogy mindig visszarántja a kezét, amikor
megszúrta az a valami. Meg elvitte az a távcsőszerű dolgot, amiben a rittyentgetős képek
vannak. – Richard tudta, hogy a szextánsra gondol; Wilbur sohasem volt képes felfogni, hogy
a műszert nem szex-táncnak hívják, ezért örökösen abban a hitben élt, hogy a főnök mocskos
képeket lát, ha belekukkant. – Meg állandóan megállt, és belenézegetett a csőbe, gondolom,
azért, hogy sebesebben folyjon a vére. Szóval egy fa mögül figyeltem, amikor megindult a
mezőn, és állandóan a piszkos képeit nézegette, meg szurkodta magát a fémgombokkal,
mintha sajnálná a dolgot. Aztán egyszer, amikor megérintette az agyagcsöbröt, nem kapta el a
kezét. Jól megnézte, megrázogatta, megint megfogta, de most sem húzta el a kezét, ezért
rögtön tudtam, hogy elromlott. Utána azonnal visszarohant a fák közé, fürgén, mint a nyúl,
most egyszer sem állt meg, ezért elterültem a földön, nehogy meglásson. De nem vett észre,
és amikor felpislantottam, jó ötven méterre állt tőlem, egy fa mögött, és az üres mezőt
bámulta, le sem vette róla a szemét. Ezért én is így tettem, bár kissé meg voltam ijedve, mert
bármire készült, még ő is be volt ijedve egy kicsit.
Amikor Wilbur szünetet tartott, hogy levegőt is vegyen, Richard az inge alá nyúlt, és két
ujjával befogta faragott majmocskája fülét, mert mindig is úgy érezte, hogy a félelmetes
történetek csak megriasztanák.
– No – folytatta Wilbur álltunk ott pár percet, és én nem mertem elmenni onnan, hátha
meghallja a lépteimet. És egyszer csak hangos puffanás hallatszott, szél rázta meg a lombokat,
és én éppen akkor pislantottam ki, amikor egy hatalmas, fekete sátor összedőlt a mező

39
közepén. – Ennél a résznél keményen megszorította Haszontalan Richard vállát.
És nem volt ott, amikor pár pillanattal előtte kikukucskáltam! Csak úgy megjelent, érted?
Rontásűző jeleket vetettem, és vagy egy tucatszor elmondtam, hogy „Fokhagyma!”, mert
bárki láthatta, hogy ez a devla műve. Aztán pár csicsás ruhájú csávó mászik ki a sátor alól,
elhúzzák, és mit gondolsz, mit látok? Két hintó állt odabent, még a lámpáik is égtek meg
minden! És mindkettőben emberek ültek, a lovak teljesen felkantározva, indulásra készen. Az
egyik benga csávó meg azt mondja, jó hangosan, „Micsoda ugrás, mi? Mindenki jól van? Mi
van a lovakkal?”. De egy másik lecsendesítette. Aztán páran összetekerték és eltemették a
sátrat, és a hintók megindultak az út felé. Akkor rohant vissza a főnök a táborba, én meg a
nyomában, és azt parancsolta, hogy üljünk szekérre és kövessük őket.
Wilbur most már elvonult a szekér hátuljába, és hangos, lassú szuszogásából ítélve
kihasználta az alkalmat egy rövid szunyókálásra. Haszontalan Richard irigyelte azt a
képességét, hogy képes volt egyszerűen nem gondolni az idegesítő dolgokra. A vén cigány
kényelmetlenül fészkelődött a bakon, és a Korona és Horgony hátsó ajtaját bámulta. Ideges
lett, mint mindig, ha a városban kellett lennie, és az összes gádzsó őt bámulja,
aprastamengrók pedig alig várják, hogy a roma csávót bedughassák a dutyiba, de a tudattól,
hogy itt valami varázslatról van szó, máris a veszély előérzetétől sajgott a feje. Richard a
cigányok többségével ellentétben képes volt összevetni a múltat és a jelent, és reménytelenül
kívánta, bár ne tűnt volna el az öreg Amenophis Fikee nyolc évvel ezelőtt; amíg ő volt a
főnökük, csurrant-cseppent a mellékesből rendesen, és az élet sem volt ennyire kemény. Ismét
az inge alá csúsztatta a kezét, és megnyugtatóan megpaskolta a majom fejét a hüvelykujjával.
A fogadó hátsó ajtaja csikorogva kitárult, és Romany doktor rugózott át a sikátoron egy
ernyedt testet cipelve a vállán.
– Fel, Wilbur! – szisszent Richard egy pillanattal azelőtt, hogy a főnök megjelent volna a
szekér hátuljánál.
– Segíts beemelni a fickót, Wilbur – mondta Romany halkan.
– Avo, raja – felelte az azonnal éber Wilbur.
– Óvatosan, te idióta. Ne csapkodd a fejét – még szükségem van arra, ami benne van. Avo,
a takarókra, ez kushto. Most pedig kötözd meg és peckeld ki a száját. – A vén főnök
visszaeresztette a ponyvát, szorosan bekötötte, aztán meglepően fürgén megkerülte a szekeret
rugós talpú cipőjében és felmászott a bakra Richard mellé. – Úgy tűnik, most akarnak indulni
– mondta. – Egyet elkaptam, de azért kövessük a többit.
– Avo, raja – felelte Richard engedelmesen. Nyelvével csettintett a lovaknak, a szekér
meglódult és a ponyva vadul csapkodott a rázkódó vas ponyvatartókon. Két saroknyira a
Korona és Horgonytól ráfordultak a Strandre, majd az út mellé húzódtak.
Majdnem fél óráig várakoztak, miközben számos járókelő gyűlt köréjük megcsodálni a
szekérponyva oldalaira festett feliratot, ami díszes betűkkel DOKTOR ROMANY
VÁNDORLÓ EGYIPTOMI KARAVÁN-ját hirdette. Aztán Romany összehúzta a szemét.
– Richard! Ott vannak hát végre – utánuk!
Gyeplő csattant, és a szekér visszasorolt a forgalomba. Az utcát zsúfolásig megtöltötték a
kocsik és a bricskák, és a két hintó gyorsan távolodott, ezért az öreg cigány kénytelen volt
felállni a bakra és minden lovászképességét latba kellett vetnie, hogy szem előtt tudja tartam
zsákmányukat.
Miközben a szekér majdnem felborult, miközben ráfordult a St. Martin Lane-re és
körülöttük riadt és haragos ordítások harsantak, doktor Romany előhúzta az óráját a zsebéből
és megnézte, mennyit mutat.
– Vissza akarnak érni a kapuhoz, mielőtt az bezárulna – hallotta Richard az öregember
mormogását.
A három száguldó jármű, kettő egymás mögött, a harmadik pedig a nyomukban,
ugyanazon az úton haladt, mint idefelé, és amikor már az Oxford Streeten csattogtak nyugati

40
irányban, Richard biztos volt benne, hogy a második kocsi hátuljában kuporgó magányos férfi
kiszúrta a velük azonos sebességgel haladó ekhós szekeret. Amikor bal kéz felől elsuhant
mellettük a Hyde Park és minden irányban szurokfekete mezők sorjáztak körülöttük, a hátsó
hintó felől torkolattűz villant, mély puffanás hallatszott, és a Richard feje feletti vashurkon
pisztolygolyó csattant.
– Ó, mulo dadám! – kiáltotta az öreg cigány, és ösztönösen megrántotta a gyeplőt. – Ezek
a nyavalyások lőnek ránk!
– A pokolba a halott apáddal, inkább gyorsíts! – ordította Romany. – A varázslatom eltéríti
a golyókat.
Richard összeszorította a fogát, és egyik karjával szegény fa majmocskáját védelmezve
ostorával az előző sebességre nógatta a lovakat. A levegő nyirkos volt és hideg, és
boldogtalanul azt kívánta, bár lehetne a táborban a forró öntőformák mellett.
– Nyilvánvalóan a fasor mögötti mező felé tartanak – szólalt meg Romany. – Hajts rá a
következő ösvényre, és egy nagy kanyarral visszamegyünk a táborba.
– Ezért kellett hát itt felvernünk a sátrakat, raja? – kérdezte Richard, miközben hálásan
megrántotta a kantárszárat, és hagyta, hogy a két hintó eltűnjön a messzeségben. – Te tudtad,
hogy ezek az emberek jönni fognak?
– Tudtam, hogy valakinek jönnie kell – motyogta Romany.
A szekér imbolyogva és rázkódva zötyögött a Bayswater Roadról lekanyarodó kátyús
ösvényen, és dél felől kerülte meg a mezőt szegélyező fasort. Lélek sem mutatkozott a sátrak
és a füstölgő tábortüzek mellett, csak a kutyák bámulták a jövevényeket, majd a farkukat
csóválva bekocogtak a sátrakba, hogy tudassák gazdáikkal, társak érkeztek. Egy pillanattal
később felbukkant néhány cigány, és a szekérhez siettek.
Romany leugrott a bakról, és elfintorodott, amikor a cipője talpára erősített rugók
összecsuklottak, és lába hozzáért a földhöz.
– Vidd a foglyot a sátrunkba, Richard – mondta –, és gondoskodj róla, nehogy baja essék
vagy megpróbáljon megszökni.
– Avo, raja – kiáltotta az öreg cigány a távolodó főnök után, aki tébolyult módon rugózott
és pattogott a fák mögött elterülő mező felé, ahol Wilbur szerint a gyilkos idegenek
megjelentek a semmiből.
Abban a pillanatban, amikor eszébe jutott Wilbur merész tette, Richard úgy határozott,
nem hagyja magát lepipálni.
– Vidd a sátramba, Wilbur – parancsolta – és kötözd össze, mint egy ósdi bakancsot…
mindjárt visszajövök. – Örömmel látta, hogy a másik cigány szeme kidülled a csodálkozástól.
Rákacsintott, aztán főnöke nyomába eredt.
Kissé balra vette az irányt, hogy valamennyivel távolabb érjen be a fák közé, mint ahol
Romany állt – hallotta az öregember óvatos lépteit jobb felől, a sűrűből, bár annyira nem
tudott halkan mozogni, mint ő, és mire Romany elhelyezkedett egy széles fatörzs mögött a
mező szélén, Richard már egy földhalom mögött kuporgott néma csendben.
A hintókat hanyagul egymás mellé állították, minden utas kiszállt belőlük és néhány
méterrel távolabb álldogáltak egy csoportban. Richard tizenhét embert számolt meg, és
néhány nő is akadt közöttük.
– Hallgasson rám végre! – mondta hangosan az egyik öreg férfi, aki elég dühösnek tűnt. –
Ennél tovább nem kereshettük. Veszedelmesen kevés mozgásteret hagytunk magunknak az
idő miatt. A pokolba is, csak most értünk ide, és alig pár másodperc múlva bezárul a hasadék.
Doyle nyilvánvalóan úgy döntött…
Fojtott huppanás hallatszott, és az összes alak tehetetlenül zuhant a földre. Aztán Richard
észrevetette, hogy a fűben heverő kupacok csak ruhák – az emberek, akik ezeket viselték,
eltűntek. A lovak és a hintók magányosan álltak az üres, holdfényes mezőn.
– Hát ez mind mulo csávó volt! – suttogta Richard halálra váltan. – Kísértetek!

41
Fokhagyma, fokhagyma, fokhagyma! – Meglátta doktor Romanyt, aki kirontott a mezőre,
ezért feltápászkodott és előhúzta a majmot az inge alól. – Nem kell figyelmeztetned – súgta a
fülébe. – Már itt sem vagyunk. – A ligeten keresztül visszasietett a táborba.

***

Doyle ugyan elsőre képtelen volt összeszedni annyi erőt, hogy kinyissa a szemét, a fejét
elködösítő szörnyűséges fertőtlenítőszag és – íz miatt rögtön tudta, hogy ismét a fogorvosi
rendelő pihenőszobájában van. Nyelvével körültapogatott a szájában, és megpróbálta
kitalálni, melyik fogát húzták ki ez alkalommal. Átkozottul kényelmetlen és dudoros heverőre
sikerült lefektetniük, gondolta – és vajon hol lehet a nővér a forró csokoládéval, tűnődött
zsémbesen.
Kinyitotta a szemét, és bosszúsan látta, hogy nem is a fogorvosi rendelőben van, ezért
valószínűleg egyáltalán nem kap forró csokoládét. Egy sátorban volt, és a közeli asztalon álló
lámpa fényében két sötét bőrű, bajuszos és fülbevalós férfit látott, aki általa ismeretlen okból
rettegve meredtek rá. Az egyikük, akinek göndör hajába ősz csíkok vegyültek, úgy zihált,
mintha aki most futott le egy kiadósabb távot.
Képtelen volt megmozdítani a kezét és a lábát, de hirtelen eszébe jutott, hogy Angliában
van és előadást fog tartani Coleridge-ről a vén, dilis J. Cochran Darrow-nak. És volt képe azt
állítani, hogy foglaltatott nekem szobát a szállodában, gondolta dühösen. Szerinte ez az
átkozott sátor egy hotelszoba? És kik ezek a bohócok?
– Hol van? – recsegte rekedt hangon. – Hol van Darrow? – A két férfi nem szólt, csak még
egy lépést hátráltak és továbbra is gorombán bámultak rá. Valószínűleg nem Darrow-nak
dolgoznak. – Az öregember, aki velem volt – mondta türelmetlenül. – Hol van?
– Elment – mondta a lihegő férfi.
– Akkor hívják feli – mondta Doyle. – A számot biztosan megtalálják a könyvben.
A két férfinek elakadt a lélegzete, és az egyik apró, faragott majomszobrot rántott elő a
zsebéből és két ujjával befogta a fülét.
– Mi aztán nem hívunk fel neked semmilyen gádzsó szellemet, devla szolgálója! –
sziszegte. – Hát persze, hisz a gádzsó Bibliában leírják a Fenevad számát!
Ebben a pillanatban egy kutya osont be a sátorba, farkát a hátsó lábai közé csapva
körülsétált a sátorban, aztán eliszkolt.
– A raja visszatért – mondta a majmot szorongató férfi. – Tűnj el ott hátul, Wilbur.
– Avo – felelte Wilbur lelkesen, és négykézláb kisurrant az egyik ponyva alatt.
Doyle a sátorponyvára meredt. Amikor az előbb bejött az a kutya, és kicsit meglebbentette
a bejáratot fedő lapot, egy pillanatra tiszta, éjszakai eget látott odakint és a hideg fuvallat fű
meg fák illatát sodorta be magával. Elméje végre lerázta magáról az étergőzt, csikorogva
beindult, és idegesen megpróbálta összerakni az este eseményeit. Igen, az ugrás sikerült, aztán
a város, az a nyomornegyed, és igen, Coleridge! Mrs. Thibodeau meg is csókolta… Doyle
gyomra hirtelen jeges csomóba szorult, és érezte, hogy fagyos veríték gyöngyözik a
homlokán, mert eszébe jutott támadója, a kopasz férfi. Ó, Istenem, gondolta iszonyodva,
lemaradtam a vissza-útról, nem voltam a mezőn, amikor bezárult a hasadék!
Egy kéz félrehúzta a ponyvát, és az a kopasz férfi lépett a sátorba, aki foglyul ejtette a
Korona és Horgonyban. A vénember furcsán rugózó léptekkel járt. Zsebéből elővett egy
szivart, az asztalhoz lépett, a lámpa fölé hajolt és életre szipákolta a szivarját. Utána a
priccshez fordult, egyik roppant erejű kezével megragadta Doyle fejét és a bal szeméhez
tartotta a szivar parázsló végét. Doyle-t elöntötte a pánik, és egész testében megfeszülve,
lábával csapkodva próbált kiszabadulni, de minden erőfeszítése dacára meg sem moccant a
feje. Szorosan lehunyt szemhéján keresztül érezte a forróságot; a parázs pár centire lehetett
csak tőle.

42
 – Ó, Istenem, hagyja abba! – tört ki belőle az ordítás. – Segítség, állítsák meg, vigyék
innen ezt az embert!
Egy pillanat múlva a hőség enyhült, a kéz pedig elengedte a fejét. Doyle vadul forgatta a
fejét és könnyeket pislogott ki a szeméből. Amikor ismét kitisztult a látása, a priccs mellett
megpillantotta a kopasz vénembert, aki elgondolkodva pöfékelt a szivarjával.
– Mindent tudni akarok – szólalt meg a férfi. – El fogod mondani nekem, honnan jöttek a
társaid, hogyan utaztok a kapukon keresztül, hogyan fedeztétek fel a kapukat – mindent el
fogsz mondani nekem. Elég világosan beszéltem?
– Igen! – nyüszítette Doyle. Az Isten verje meg J. Cochrari Darrow-t, gondolta izzó
haraggal, hogy falná fel élve a rák. Nem az én dolgom lett volna intézkedni a kocsik miatt. –
Igen, elmondok mindent. Sőt, még gazdaggá is tehetem, ha tesz nekem egy szívességet.
– Egy szívességet – ismételte az öregember ámultan.
– Igen. – Ahol az előbb a könnyek csorogtak az arcán, viszketett a bőre, és majd megőrült,
amiért nem vakarhatta meg. – És nem tréfáltam, amikor azt mondtam, vagyonos emberré
teszem. Elárulhatom, mit érdemes megvenni, mibe érdemes befektetni a pénzét… talán még
azt is meg tudom mondani, hol találhat rejtett kincseket, ha gondolkodhatok egy kicsit…
arany Kaliforniában… Tutankhamon sírja…
Doktor Romany megmarkolta a Doyle mellkasára feszülő kötélhurkokat, felrántotta a
priccsről és olyan közel hajolt hozzá, hogy arcukat csak néhány centiméter választotta el
egymástól.
– Szóval a néped ezt is tudja? – suttogta. – Hol van?
Doyle kényelmetlen testtartása miatt a kötelek olyan szorosan az oldalába és a vállába
vájtak, hogy azt hitte, megint elveszíti az eszméletét, de annyit látott, hogy valamivel sikerült
kivívnia a vénember haragját. – Mi? – kérdezte fuldokolva. – Hogy hol van Tut király sírja?
Igen… tegyen le, nem kapok levegőt!
Romany elengedte a köteleket, és Doyle csattanva vágódott vissza az ágyra; amúgy is
kába fejét a ponyváról pattant vissza.
– Szóval hol van? – kérdezte Romany vészjóslóan halk hangon.
Doyle űzött pillantással nézett körül. Rajtuk kívül csak az öreg cigány tartózkodott a
sátorban, és rettegve bámulta Doyle-t, miközben egyetlen szót ismételgetett szünet nélkül,
motyogva.
– Nos – mondta Doyle bizonytalanul – hajlandó vagyok alkut kötni…
Pár pillanattal később tudatosult benne, hogy azért cseng a füle és azért érzi forrónak és
zsibbadtnak az arcát, mert a vénember nyitott tenyérrel lekevert neki egy hatalmas pofont.
– Szóval hol van? – ismételte meg Romany gyengéden.
– Jesszusom, ember, csillapodjon már le! – Hirtelen egész biztos volt benne, hogy kínzója
tökéletesen tudja, hol van az a sír, és megpróbálja kideríteni, vajon blöffölt-e. Romany ismét
felemelte a kezét.
– A Királyok Völgyében! – hadarta Doyle. – A munkások kunyhói alatt, akik egy másik
fáraó sírját építették! Ramszeszét, azt hiszem.
A vénember mogorván összehúzta a szemét, és néhány másodpercig némán pöfékelt a
szivarjából. Aztán megszólalt.
– Mindent el fogsz mondani nekem – mondta. Odahúzott egy széket és leült, de a
következő pillanatban ismét beügetett a kutya, és a sátornyílásban forgolódva halkan morogni
kezdett.
– Gádzsók- suttogta az öreg cigány. Kikukucskált a sátorlap résén. – Az ég szerelmére,
raja, ezek prastamengrók!
Doyle mély levegőt vett, mint aki mindjárt a mélybe veti magát egy magas szikláról, aztán
elordította magát: – Seeeegíííítséééég!! –, amennyi csak a tüdejétől és a torkától telt.
Az öreg cigány azonnal megpördült, repülőrúgással a padlóra küldte a lámpást, ami

43
szilánkokra tört és égő olaj freccsent a sátor falára; Romany keze szinte ugyanebben a
pillanatban rásimult foglya szájára, és annyira kicsavarta a fejét, hogy Doyle farkaszemet
nézett a földpadlóval. Még hallotta, hogy az öreg cigány azt kiáltja, „Segítség! Tűz van!”,
aztán Romany ökle lesújtott a bal füle mögé, és ismét az öntudatlanságba taszította.
Néhány sátor lángokban állt, és Doyle-t rendkívül idegesítette, amiért képtelen fókuszálni
a tekintetével; szívesen megfeledkezett volna a szájába tömött, gyapjúízű rongyról és a
csuklóját a derekához szorító kötelékekről, és a tűz elsőrendű figyelemelterő látványosság
lehetett volna, ha mondjuk képes lett volna látni. Halványan rémlett neki, hogy a félelmetes
kopasz férfi hanyag mozdulattal az egyik fa tövébe hajítja, és még mielőtt ülő helyzetben
magára hagyná és visszasietne az üvöltözés és a tűz irányába, még megméri a pulzusát, aztán
hüvelykujjával felhúzza a szemöldökét és átható pillantással a szemébe mered. Igazából ez
ébresztette fel – a fájdalom, amit a férfi hüvelykujja lobbantott megperzselt szemhéjában.
Hátrahajtotta a fejét; két Holdat látok az égen, gondolta riadtan. Az agya ugyan úgy
zakatolt, mint egy javításra váró motor, de azt egészen gyorsan kikövetkeztette, hogy
valószínűleg duplán lát, ez esetben viszont csupán egy sátor lángol. Fájdalmas erőfeszítéssel
sikerült egy Holdat varázsolnia a kettőből. Visszahajtotta a fejét, és csak egyetlen tüzet látott.
Mintha hűs szellő hussant volna végig elméje zavaros mélységein, és hirtelen több dolog is
tudatosult benne – a fű és a kavicsok a feneke alatt, a hátának simuló göcsörtös fatörzs és a
kötelek fájdalmas szorítása.
Darrow válogatott csemegéi előzetes figyelmeztetés nélkül, kegyetlen hányinger
kíséretében tolultak fel a torkába, de eltökélten legyűrte a késztetést és visszanyelte az
egészet. Az éjszakai szél hidegen simított végig a verítéken, ami hirtelen kiverte az arcát és a
kezét, és megpróbált nem gondolkodni azon, mi történt volna, ha még öntudatlanul, ronggyal
a szájában lesz rajta úrrá a hányinger. Nekiállt megszabadulni a szájpecektől; nyelvével
előrelökdöste, aztán ráharapott a fogával, hogy a nyelvével tovább tudja tologatni. Végül
aztán sikerült kiküzdenie a szájából és a bőrszalag alól, ami az arcára szorította, és addig rázta
a fejét, amíg a rongycsomó a fűbe nem pottyant. Kitátotta a száját és mélyeket kortyolt a
levegőből, miközben megpróbálta összeszedni a gondolatait. Azt nem tudta, hogyan került a
fa tövébe tüzet nézni, de a vénember szivarjára és az arcára feszülő jóféle bőrövre még
kiválóan emlékezett. Szinte öntudatlan mozdulattal ellökte magát a fától, arccal előre a fűbe
zuhant és a fűben hemperegve menekülni kezdett.
Hamar elszédült, és kezdtek elillanni újonnan visszatért, tiszta gondolatai, de csak folytatta
tovább az útját; feltápászkodott az egyik térdére, hintáztatta magát, nagy nekirugaszkodással
előrevetette magét, és hagyta, hogy a lendület átfordítsa a vállán, aztán kezdte élőiről. Kétszer
meg kellett állnia, mert borzalmasan rosszul volt, és őszintén örült, amiért sikerült
megszabadulnia a pecektől. Idővel már arról is megfeledkezett, miért választotta a
helyváltoztatásnak ezt a különös formáját, és arra gondolt, hogy ő valójában egy ceruza, és az
asztal pereme felé gurul, vagy egy szivar, ami éppen lepottyanni készül a fotel karfájáról – de
nem, nem akart szivarokra gondolni.
A teste alól hirtelen eltűnt a talaj. Görcsösen megfeszült a levegőben, aztán a következő
pillanatban jéghidegen áradó víz nyelte el. Sikerült ugyan felbuknia a felszínre, de a hidegtől
megdermedt tüdeje képtelen volt levegőt venni, és máris a víz alatt volt ismét; hiába próbálta
kézzel-lábbal lefeszegetni magáról a köteleket. Itt fogok elpusztulni, gondolta – de azért
rugdosott tovább, és amikor a feje újra kibukkant a vízből, zihálva kapkodott levegőért.
Miután sikerült leküzdenie a kezdeti pánikot, rájött, hogy nem nehéz lábbal előre sodródni
az árral, és nagyjából félpercenként felbukni levegőért. A patak valószínűleg elsekélyesedik,
mielőtt elérné a Temzét, gondolta, és akkor majd valahogy kikecmergek a partra.
A sarka beleakadt valamibe; egész testében megpördült és a vállával nekivágódott egy
sziklának. Felordított. A következő kődarab a gyomra közepén kapta telibe, de meggyötört
hasizmai segítségével addig megtartotta magát a sziklán, amíg ismét képes volt levegőt venni.

44
A hátát csapkodó, gyors folyású víz segített ugyan fennmaradni a kövön, de már érezte, hogy
csúszik lefelé – körmével hiába is kaparta a nedves felületet –, és máris nem volt annyira
biztos abban, hogy segítség nélkül képes lesz kijutni a partra.
– Seeegüísééég! – sikoltotta, és az erőfeszítéstől először is azonnal lecsúszott a szikláról,
másodszor pedig eszébe jutott az előző alkalom, hogy ugyanez a kiáltás szakadt ki belőle. Az
ég szerelmére, raja, ezek prastamengrók! – gondolta, miközben a sodrás magával ragadta, és
majdnem minden erejétől megfosztva elmerült a vízben.
Még kétszer kiáltott segítségért, miközben most már teljesen tehetetlenül sodródott
tovább, irányíthatatlanul pörögve, hol a feje volt elől, hol a lába, aztán kétségbeesetten
tudatosult benne, hogy erejéből mindössze egyetlen kiáltásra futja; egész testtel kilökte magát
a vízből, és teleszívta a tüdejét levegővel, hogy jó hangos legyen az az ordítás, amikor valami
éles és hideg kapott a kabátjába, és magával rántotta folyásiránnyal szemben.
A levegő vad, jajveszékelő sikolyban szakadt ki belőle.
– Jóságos Isten, ember – kiáltott egy meglepett hang a közelben –, hagyja már abba!
Éppen megmentettem az irháját!
– Szerintem eltörted a gerincét, apa – szólalt meg egy lelkes leányhang.
– Ülj vissza, Sheila. Dehogy törtem el. Ülj le szépen a túloldalon, mert nem akarom, hogy
felboruljunk, ha beemelem ezt a nyomorultat.
Doyle érezte, hogy kisebb-nagyobb nehézségekkel elkezdik visszafelé vonszolni a vízben,
és a válla felett hátrapillantva egy púposra megrakott evezős csónakot látott, meg néhány
embert; egy idős férfi éppen a csónak felé húzta a horgas végű, hosszú csáklyával, amivel az
előbb elkapta a kabátját. Doyle teljesen elengedte magát, egész testsúlyával a horogra
nehezedett: fejét hátrahajtotta és a Holdat bámulta, miközben hatalmas kortyokban szívta be a
hűvös, éjszakai levegőt.
– Istenem, Meg, ezt nézd! – hallatszott a férfi hangja, amikor a csáklya a hajóperemen
koppant, és két marok megragadta Doyle vállát. – Ezt az alakot úgy összekötözték, mint egy
búgócsigát.
Egy női hang motyogott valamit, amiből Doyle nem értett semmit.
– Hát – folytatta a férfi –, csak nem nézhettük szó nélkül, hogy csak úgy elsodorják
mellettünk a hullámok, nem? De biztosan nagyra értékeli majd, ha megtudja, kikkel van
dolga… szegény, keményen dolgozó kereskedőkkel, akiknek ez a jó szamaritánushoz illő
cselekedet nem kevés pénzükbe került. Kétségtelenül értékelni fogja majd. – Kattanás
hallatszott, aztán szakértő módon kés kezdte el fűrészelni a köteleket. – Ez az, most fel a
lábat, mindjárt megleszünk az összessel. Jól van, meg is volnánk. Namost… a fenébe, Sheila,
nem megmondtam, hogy ülj le a csónak túlsó felében?
– Látni akartam, megkínozták-e – mondta a lány.
– Hát mit ne mondják, elég nagy kínzás az, ha valakit a kezét-lábát összekötözve a
Chelsea Creekbe hajítanak, hogy aztán egy ostoba fruska locsogását kelljen hallgatnia, amikor
kihalásszák. Ülj le.
A férfi a gallérjánál fogva megemelte Doyle-t, aztán a válla felett átnyúlva félrehajtotta az
ázott kabátszárnyakat és az övet megragadva behúzta a hátsó csónakülésre. Doyle megpróbált
segíteni neki, de erőtlensége miatt mindössze annyi . telt tőle, hogy végigsimított a palánkon.
Mozdulatlanul hevert a padon; még mindig teljesen lenyűgözte a nyugalom és a légzés öröme.
– Köszönöm – sikerült kipréselnie magából zihálva. – Egy perc múlva… elsüllyedtem…
volna.
– A férjem megmentette az életét – mondta egy krumpliarcú öreg nő ridegen, aki behajolt
a látóterébe.
– Nohát, Meg, ezt ő is ugyanolyan jól tudja, mint te, és én biztosra veszem, hogy
nagylelkűen kifejezi majd a háláját. No, de ne henyéljünk tovább, mert a part felé sodródunk.
– A férfi helyet foglalt a középső padon, és Doyle hallotta az evezővillák zörgését, amikor

45
felemelte a lapátokat. – Mit ne mondjak, jól bele kell húznom az evezésbe, ha be akarom
pótolni az elvesztegetett időt, Meg – mondta a kelleténél kicsit hangosabban. – És
valószínűleg még így is lecsúsztunk a szokásos helyünkről a billingsgate-i piacon. –
Elhallgatott, aztán megremegett a csónak, ahogy a férfi nekifeszült az evezőknek.
Sheila, a lány kíváncsian Doyle fölé hajolt.
– Úri holmik voltak ám ezek, mielőtt fuccs lett volna nekik – jegyezte meg.
Doyle bólintott.
– Ma éjjel vettem fel először ezt a ruhát – mondta rekedten.
– Ki kötözte meg és dobta a patakba?
Doyle addigra némileg visszanyerte az erejét és rendesen szedte a levegőt, és felült.
– Cigányok – válaszolta. – És, ööö, ki is raboltak. Egy centem, akarom mondani, pennym
se maradt.
– Istenem, Chris – szakította félbe az öregasszony –, ez azt mondja, nincsen pénze. Meg
úgy beszél, mint valami külhoni.
Az evezők ritmikus nyikorgása elhallgatott.
– Mondja csak, uram, maga hová valósi? – kérdezte Chris.
– Kalif… ööö, Amerikából jöttem. – A szellő végigsimított ázott ruháin, és
megborzongott. Összeszorította a száját, hogy ne hallatsszon, mennyire vacog a foga.
– Nőház, Meg, akkor bizonyára van pénze az utazásra. Logikusnak tűnik, nem? Hol van a
szállása, uram?
– Tulajdonképpen… a fenébe is, szörnyen hideg van, nincsen valami, amit magamra
teríthetnék?… tulajdonképpen csak most érkeztem. Mindenemet elvették: az összes pénzemet,
poggyászomat, az, ööö, útlevelemet…
– Más szóval ez csak egy reszkető nyomorult – jelentette ki Meg. Felháborodottan Doyle-
ra pillantott. – És mondja, miképpen szándékozik viszonozni, hogy jóságunkban
megmentettük az életét?
Doyle kezdett dühös lenni.
– Miért nem közölték a tarifát, mielőtt kihalásztak volna a vízből? Akkor szólhattam volna
előre, hogy nem engedhetem meg magamnak, és kereshettek volna egy megmentésre váró
tehetősebb személyt. Ha jól rémlik, ezt a részét nem olvastam a példabeszédnek – azt, amikor
az irgalmas szamaritánus részletes számlát tol a szegény ördög orra alá.
– Meg – szólalt meg Chris – szegény embernek igaza van, és akkor sem fogadnánk el tőle
pénzt, ha lenne neki. Tudom, hogy szívesen ledolgozza majd a tartozását – mert végtére is
Isten és ember szemében egyaránt tartozik nekünk segít felállítani a standot meg cipeli a
kosarat, amikor Sheila nem ér rá. – Szemügyre vette Doyle kabátját és csizmáját. – Most
pedig keríts neki egy takarót, hadd szabaduljon meg ezektől a nedves göncöktől. Odaadhatjuk
neki Patrick öreg munkaruháját a lerongyolódott öltözékéért cserébe, aztán megpróbálhatjuk
eladni kapacarongynak.
Doyle kapott egy hagymaszagot árasztó takarót, Meg pedig az orrban heverő ládából
előásott egy vastag, nehéz kabátot meg egy nadrágot – mindkettő elnyűtt, toldozott-foldozott,
sötét kordbársonyból készült –, egy valaha fehér inget és egy öreg csizmát, amit talán Chris
viselhetett, amikor annyi idős volt, mint Doyle. – Áhá! – jegyezte meg, amikor a kezébe akadt
egy piszkosfehér sál. – Patrick harmadik legjobb nyakbavalója.
Az éjszaka hideg volt, és Doyle már nagyon szeretett volna belebújni ezekbe a
nyomorúságos, de tiszta ruhákba. Amikor a takaró alól kihajigálta ázott holmijait, Meg
egyesével összegyűjtötte mindet és olyan gondosan elrakta őket, hogy látszott, jó árat remél
értük.
A takaróval egészen szárazra dörgölte a haját, aztán, amikor már nem fázott, és úgy érezte,
egészen rendbejött, az evezőpad szélére húzódott a tócsából, amiben eddig kucorgott. Mit
nem adott volna egy pipáért, szivarért vagy akár egy cigarettáért! Most vette csak észre, hogy

46
a csónakot zsúfolásig megtöltik a különböző fadézsák és a vitorlavászonból varrt, dudoros
zsákok.
– Tényleg hagymaszagot érzek, meg…
– Borsólevest – mondta az ifjú Sheila. – A halászokat és a halárusokat megveszi az Isten
hidege a billinsgate-i piacon. Még két pennyt is hajlandóak megadni egy tányérnyi adagért.
Télen meg hármat.
– A hagyma… a fő bevételünk – lihegte Chris. – A leves… csak ajándék.., alig kapunk érte
annyit… amennyibe az elkészítése került…
Hát persze, gondolta Doyle savanyúan.
A Hold alacsonyan lebegett a látóhatár felett, nagy volt, aranyszínű és homályos, és
túlvilági ragyogása varázslatos fénybe borította a fákat, mezőket és a hullámokat, egészen
addig, amíg Meg le nem akasztotta és lángra nem csiholta a lámpást.
Előttük kiszélesedett a víz, és Chris bal felé kormányozta a csónakot.
– Na, mostan már a Temzén vagyunk – mondta csendesen.
A folyó széles szalagján néhány egymáshoz láncolt csónak ringatózott; súlyos, nagy
merülésű alkotmányok voltak, kusza kötélzetük alatt ponyvával borított, hatalmas kockák
látszottak.
– Szénaszállítók – mondta Sheila, és lekucorodott Doyle mellé. – Egyszer láttuk, hogy
felgyulladt egy ilyen, és a lángoló emberek a bálákról ugráltak a vízbe. Na, az már
látványosság volt… sokkal jobb, mint azok az egypennys vándorszínházak, meg hát ingyen is
volt.
– Remélem, az… az előadók is élvezték – mondta Doyle. Az jutott eszébe, milyen érdekes
elbeszélést kanyaríthat ebből az utazásból a Boddles vagy a White's klubban egy pohár brandy
mellett, ha sikerül jól megszednie magát.
Mert nem voltak kétségei, hogy ez sikerülni fog. Az első pár nap nyilvánvalóan igen nehéz
lesz, de a huszadik századból hozott tudása kétségkívül az ő javára fordítja majd a szerencsét.
A pokolba is, kezdetben elszegődik egy újsághoz, talán elejt néhány meglepő kinyilatkoztatást
a háború kimenetelével és a kortárs irodalmi irányzatokkal kapcsolatban; ráadásul
Ashblessnek egy héten belül meg kell érkeznie Londonba, és nem lesz nehéz barátságot kötni
vele; két éven belül pedig Byron is visszatér Angliába, és még azelőtt bemutatkozik neki,
hogy a Childe Harold sikere szupersztárrá tenné. Miért ne találhatnék fel mindenféle dolgot,
gondolta – a villanykörtét, a belsőégésű motort, a latakia dohányt, az angolvécét… nem, jobb,
ha nem teszek semmi olyasmit, amivel megváltoztathatnám a történelem menetét – az efféle
kontárkodás ahhoz vezethet, hogy meg sem valósul az út, aminek köszönhetően eljutottam
ide, vagy mondjuk apám és anyám sohasem találkoznak egymással. Óvatosnak kell lennem…
de azt hiszem, adhatnék néhány tuti tippet Faraday-nek, Pasteurnek meg a többieknek. Hohó!
Eszébe jutott, amikor megkérdezte William Ashbless portréját, milyenek voltak a szivarok,
az italok és a nők az ő korában. Nos, Isten azt akarta, hogy saját magam győződjek meg róla,
nyugtázta magában. Ásított és nekivetette a hátát egy hagymával tömött zsáknak.
– Ébresszenek fel, ha megérkeztünk a városba – mondta, aztán hagyta, hogy álomba
ringassa a csónak mozgása.

47
 3.

„A városba vitte szégyene

De csak egy Bohóc állt szóba vele…”

– Régi ballada

Habár a tulajdonképpeni billingsgate-i halpiac a Lower Thames Street folyó felőli oldalán
található egy hatalmas pajtában, a vándorárusok krumplival, káposztával, hagymával és
répával megrakott taligái szinte egymáshoz tapadva vánszorogtak a Thames Streeten a keleti
Tower Stairstől, ahol a fehér középkori kastély négy tornyán zászlókat lenget a szél, egészen
az utca nyugati végén található Vámhivatal görög stílusú épületéig, és közben elhaladtak a
Billingsgate Piac nyolc zsúfolt rakpartja mellett, messze nyugatra, a London Bridge-en is túl;
a lármás, nyüzsgő kereskedelmi tevékenység az egész utcát betöltötte, a Thames Street északi
részéről nyíló sikátoroktól kezdve addig, ahol egyszer csak vége szakadt a kövezett útnak, és
átadta a helyét a három méter mélyen hullámzó folyónak, ahol a gerendából ácsolt mólók
mellett sorban ringatóztak az osztrigaárusok csónakjai; a keskeny, hullámzó sikátort Oyster
Streetnek, Osztriga utcának nevezték.
Doyle, aki az előbb jött ki a halárusok pajtájából és most az egyik saroknál támaszkodott,
úgy érezte, hogy reggel óta a nyüzsgő környék minden egyes centiméterét bejárta már.
Undorodva lenézett hosszúkás hagymákkal megrakott kosarára, és arra gondolt, bárcsak ne
ezekkel próbálta volna csillapítani mardosó éhségét. Megtapogatta a zsebét, hogy
megbizonyosodjon róla, megvan még az a négy penny, amit eddig keresett. – Egy shilling
felett a magáé a haszon, mondta Chris legutoljára, amikor Sheilával visszatértek a csónakhoz.
– Most már biztosan rájött a dolog fortélyára, szóval akár egyedül is nekikezdhet. Ezzel
Doyle kezébe nyomott egy kosarat az egész rakomány legszánalmasabb külsejű hagymáival
megpakolva, aztán elindította az egyik irányba, Sheilát pedig a másikba. A morbid leányzó
ugyan nem volt valami remek társaság, de most hiányolta. És egy shilling az tizenkét penny,
gondolta elkeseredetten; ezekkel a nyomorúságos zöldségekkel az életben nem szedek össze
annyit, a borravalóról, ahogyan ők nevezik, már nem is beszélve.
Ellökte magát a deszkafaltól, és a kosarat a melléhez szorítva, keservesen cammogva
elindult vissza, a Temze irányába.
– Hagymát tessék! – kiabálta csekély lelkesedéssel. – Csak tessék ezekből a szép
hagymákból! – A litániát Sheilától tanulta.
Egy vándorárus üres szekere döcögött el mellette. A bakon ülő, láthatóan tehetős, idősebb
férfi belepillantott a kosarába és felkacagott.
– Hagymának mered nevezni ezt a valamit, fiam? Inkább tűnik patkányszarnak.
Kijelentése nagy vidámságot keltett a közelében álldogáló tömegben. Kemény arcú fiú
rontott elő az emberek közül, és fürge mozdulattal belerúgott a kosár aljába. A kosár kirepült
Doyle kezéből és mindenfelé zöldségek potyogtak a kövezetre. Az egyik az orrán koppant, és
a röhögés még hangosabbá vált.
A bakon ülő árus összeszorította a száját, mint akinek eredetileg nem igazán ez volt a
szándéka.
– Szánalmas kis nyomoronc vagy te, fiam – szólt oda Doyle-nak, aki kába tekintettel
figyelte az utcagyerekek rögtönzött focimeccsét, amiben a hagymák szolgáltak labdaként. –
Nesze – tedd el ezt, kétszer annyi, mint amennyit az egész megért. Nesze, te átkozott,

48
ébresztő! – Két pennyt hajított Doyle ösztönösen kitartott markába, aztán indulásra nógatta a
lovát.
Doyle eltette a pénzt és körülnézett. A tömeg már elveszítette az érdeklődését iránta. Sem
a hagymákat, sem a kosarat nem látta sehol. Minek menjek tovább? – gondolta, és leverten a
folyó felé kullogott.
– Aha, itt van hát Búsképű Felebarátunk! – sipákolta egy magas hang, ami leginkább Miki
egér hangjára emlékeztetett. – Nohát, uram, csak nem passzírozták bele a hagymáit a
járdalevesbe?
Doyle riadtan és feszengve felpillantott. Most vette észre, hogy egy csiricsáré módon
kifestett bábu beszél hozzá egy magas bódé tetejéről, amit még harsányabb színekben tobzódó
sárkányok és apró emberkék díszítettek. A bódé előtt rongyos utcagyerekek és pár vén
csavargó lézengett, akik röhögve nyugtázták, amikor a bábu hívogatóan Doyle felé intett.
– Jöjjék csak ide, és hagyja, hadd vidítsa fel a jó öreg Punch! – sipította a bábu. Doyle
megrázta a fejét, és érezte, hogy elvörösödik, aztán folytatta volna az útját, de a bábu még
hozzátette: – És ha tőlem megtudhatja, hogyan kereshet igazi pénzt, he? – és Doyle erre már
megállt.
A bábu szeme csillogó kristályból készült, és ezért tényleg úgy tűnt, mintha őt bámulná.
Ismét hívogatóan intett feléje.
– Mi vesztenivalója van uraságodnak? – kérdezte trillázó hangján. – Az előbb már jól
kinevették – és Punch nem próbálkozik azzal, amit másoknak már sikerült egyszer.
Doyle a bódéhoz ballagott, de vigyázott, hogy a kétkedő kifejezés ne tűnjön el az arcáról.
Vajon a rejtőzködő bábos tényleg hajlandó lenne munkát ajánlani neki? Ostobaság lenne futni
hagyni ezt a lehetőséget. Karba font kézzel megállt a bódétól pár méterre.
– Mi jár a fejedben, Punch? – kérdezte hangosan.
– Aha! – kiáltott fel a bábu, és összecsapta fából faragott kezét. – Szóval külföldi! Kitűnő!
De csak az előadás után beszélhet Punch úrral. Foglaljon helyet uraságod. – Az utca
macskakő-burkolata felé intett. – A páholyt külön uraságod és kísérője számára tartottuk fenn.
Doyle körülnézett.
– Kísérőm? – kérdezte. Úgy érezte magát, mint egy komédia beavatatlan szereplője.
– Ó, persze – csiripelte az a valami odafent. – Ha nem csalódom, önnel van Balszerencse
úrhölgy is. Hm?
Doyle vállat vont és leült. A szemébe húzta a sapkáját. A pokolba is, gondolta, úgyis csak
tizenegyre kell visszaérnem a csónakhoz, most pedig nem lehet több fél tizenegynél.
– Így ni, remek! – kiáltotta a bábu. Kihúzta magát és élethű pillantása végigsuhant gyér
számú és igen rongyos közönségén. – Most, hogy uraságod is megérkezett, van szerencsém
bejelenteni a Titkos Igézet Uralma című darabot, avagy Punch Új Operáját!
A keskeny bódé belsejében melankolikus verkliszó harsant, zihálva és akadozva nyúzta az
eredetileg vidám tánczenét, és Doyle eltűnődött azon, vajon többen tartózkodnak-e a paraván
mögött, mert ebben a pillanatban felbukkant egy újabb bábu, és feltételezhetően a verklit is
tekernie kellett valakinek.
Az újonnan érkezett bábu természetesen Judy volt, és Doyle az éhségtől és kimerültségtől
kábán figyelte, ahogy az egyik pillanatban kedves szavakat váltanak, a következőben pedig
fütykösökkel csépelik egymást. Csak azt nem értette, miért hívják Punch Új Operájának,
amikor pontosan a régi, értelmetlenül durva történetet követte – Punchnak vigyáznia kell a
síró csecsemőre, és először altatódallal próbálja lecsitítani, majd végül fejjel nekivágja a
falnak és kihajítja az apró díszletablakon. Utána bevallja tettét Judynak, majd őt is megöli,
amikor az haragjában megüti. Doyle óriásit ásított, és remélte, hogy a műsor nem tart
túlságosan sokáig. A napkorong fénye végre átégette az eget fedő lomha, szürke felhőket, és
csillogó kordbársony kabátja a melegben kezdett penetráns halszagot árasztani magából.
A következő bábu Joey volt, a Bohóc, habár ebben a változatban máshogy hívták – Doyle

49
nem értette pontosan, valami „Órabinnek” vagy hasonlónak –, és gólyalábakon járt.
Nyilvánvalóan helyi jellegű szatíra, gondolta Doyle, mert aznap reggel már többször látott a
piac különböző pontjain egy gólyalábakon mászkáló bohócot, és ez a bábu itt az orra előtt
kiköpött mása volt annak az alaknak, még a némileg lidérces arcfestését is hűen utánozta. A
bohóc gunyoros komolysággal éppen arról faggatta Punchot, mit szándékozik tenni
szerencsétlen felesége és gyermeke meggyilkolása után.
– Hát, azt hiszem, keresek egy rendőrt és feladom magamat – mondta Punch szomorúan. –
Az olyan elvetemült, gyilkos gazembereket, mint én, fel kell akasztani. – Hát ez meg micsoda,
gondolta Doyle; ennek a Punchnak erkölcsei is vannak? Ez valóban újszerű.
– És ezt kitől hallottad? – érdeklődött a bohóc, aki valahogy elengedte az egyik gólyalábat,
és szabad kezével Punchra mutatott. – Ki mondta, hogy téged fel kell akasztani? A törvény?
Netán annyira kedveled a fakabátokat? – Punch megrázta a fejét. – A rendőrbírók? De hiszen
ők csak egy csapat vén, dagadt bolond, akik nem szeretnék, hogy te jól érezd magad. – Erre
Punchnak is el kellett ismernie, hogy ez igaz. – Vagy talán Isten? Egy szakállas óriás, aki a
felhők között él? Láttál vagy hallottál már olyat, hogy azt mondta volna, nem szabad azt
tenned, amihez kedved van?
– Hát… nem.
– Akkor gyere velem.
A két bábu elkezdett helyben járni, majd néhány pillanat múlva felbukkant egy kikiáltónak
öltöztetett bábu, és bejelentette, hogy felhatalmazása van „bevinni magát, Mr. Punch”. Punch
zavarba jött, de a bohóc apró, csillogó kést húzott elő a kabátujjából, és a kikiáltó szemébe
döfte. A Doyle körül ülő kölykök elégedetten visítottak.
A láthatóan elégedett Punch gyors örömtáncot lejtett.
– Mr. Horrrabin – mondta a bohócnak –, nem tudna szerezni némi vacsorát?
Az előadás ezen a ponton visszakanyarodott a megszokott történethez, és Punch meg a
bohóc egy füzér kolbászt és egy serpenyőt loptak egy kocsmárostól, bár Doyle emlékei szerint
a kocsmárost eredetileg mintha nem gyilkolták volna meg.
Punch pajzán kedvében volt; éppen körbe-körbe forogva táncolt a kolbászfüzérrel a
kezében, amikor megjelent egy fejetlen bábu, szintén tánclépésekben, nyakcsonkja fel-le
ugrándozott az erősödő verklimuzsikára. Punch először megriadt, de Horrabin elmagyarázta
neki, hogy ez csak régi cimborája, Scaramouche, „és nem mulatságos olyan dolgokkal
cimborálni, amitől mindenki más retteg?”. Punch öklére támasztotta az állát, és eltűnődött
ezen, aztán felnevetett, bólintott, és folytatta a táncot. Még a Horrabin-bábu is táncolt a
gólyalábain, és Doyle el sem tudta képzelni, milyen kitekert pózokat kell felvennie a
bábosnak ahhoz, hogy egyszerre mozgassa ezt a három babát és közben még a zenével is
törődjön.
Most egy negyedik alak rontott a színpadra – egy nő, olyasféle túlhangsúlyozottan buja
alakkal, mint amit a fiúk rajzolnak krétával a falra, de fehér bőre, sötét szeme és hosszú, fehér
leple egyértelművé tette, hogy kísértet.
– Judy, drágaságom! – kiáltotta Punch, aki nem hagyta abba a táncot. – Hiszen szebb vagy,
mint valaha!
Punch a színpad pereméig ugrándozott, és akkor hirtelen elhallgatott a zene és a háta
mögött lehullott egy függöny, elválasztva őt a többiektől. Tett még néhány bizonytalan lépést,
aztán megtorpant, mert ismét egy új alak bukkant fel előtte – fekete csuklyát viselő, komor
figura, aki egy akasztófát tolt maga előtt, amin aprócska hurok lengedezett.
– Hóhér Jack! – kiáltotta Punch.
– Azám, Hóhér Jack – mondta az újonnan érkezett –, avagy Bakó úr, esetleg a Nagy
Kaszás. Mit sem számít, minek nevezel, Punch. Azért jöttem, hogy a törvény nevében
végezzek veled.
Punch összecsapta a kezét. Aztán rengeteg mellébeszélés árán sikerült rávennie Hóhér

50
Jacket, hogy a saját nyakát csúsztassa a hurokba – azt mondta, kíváncsi rá, hogyan működik
ez a szerkezet –, aztán megrántotta a kötelet, felrántva a hóhér-babát a levegőbe, akinek
kifejezetten élethűen rángatózott a lába. Punch felkacagott, és széttárt karokkal, szívélyesen a
közönség felé fordult.
– Hurrá! – sipította rajzfilmhős-hangon. – Most már meghalt a Halál, és azt tehetünk, amit
csak kedvünk tartja!
A háta mögött ismét felcsapódott a függöny, és nagy csattanással beindult a muzsika, de
most már nagyon gyorsan és vadul szólt, a bábuk pedig körbetáncolták az akasztófát; Punch
Judy szellemével karöltve ugrándozott. Néhány utcakölyök és egy öregember feltápászkodott
a kövezetről és elsétált; az öreg undorodva csóválta a fejét.
Punch és Judy szelleme a színpad széléig táncolt, így amikor ismét elhallgatott a zene és
lehullott a függöny, egyedül maradtak a közönségük előtt.
– Hölgyeim és uraim – sipákolta Punch –, ez volt hát Punch Új és Javított Operája. – A
bábu lassan végighordozta pillantását megfogyatkozott közönségén – Doyle-t leszámítva két
öreg csavargó és három kölyök maradt. Aztán fürge táncot járt, és obszcén módon belecsípett
a kísértet-bábuba.
– Horrabin alaposan megváltoztatta alázatos szolgátok életét – mondta. – És akinek
kérdése van, most beszélhet velem a színpad mögött. – A pillantás, amit Doyle-ra vetett,
üvegszeméhez képest meglepően élénknek tűnt, aztán kétoldalról behúzódott a függöny. Az
előadás véget ért.
Egy öregember és egy fiú sietett el Doyle mellett a keskeny fülke hátsó része felé, és a
Punch-bábu, ami az elfüggönyzött színpadon egészen kicsinek tűnt, a személyzeti bejáróként
szolgáló függöny felé intett.
– Ó, csodálóim! – cincogta. – Egyszerre csak egy – Külföldi Úr utoljára!
Doyle kissé ostobán érezte magát, de beállt az egyértelműen félkegyelmű fiú mögé, míg
az öregember becsoszogott a bódéba. Olyan, mintha a gyóntatófülke előtt várakoznánk,
gondolta savanyúan; ezt csak fokozta a bentről kiszűrődő, fojtott kérdezz-felelek jellegű
párbeszéd.
Hamarosan feltűnt neki, hogy a nyüzsgő tömegből többen furcsa tekintettel méregetik; egy
gyermekét kézen fogva vezető, elegáns férfi szemében szánalom elegyedett lenézéssel, egy
keménykötésű, öreg fickó nyilvánvaló irigységgel meredt rá, egy rendőr pedig – legnagyobb
rémületére – összeszorított szájjal, gyanakodva méregette, mintha bármelyik pillanatban ott
helyben letartóztathatná. Doyle lenézett szakadozott, zsákszerű cipőjére, amit elegáns
csizmája helyett kapott Christől és Megtol. Bármi is legyen ez az egész, gondolta, ha van
benne pénz és nem törvényellenes, elvállalom – egy időre mindenképpen, csak amíg el nem
tűnök ebből az átkozott századból.
Az öregember félrehúzta a függönyt, és elsétált anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a
fiúra vagy Doyle-ra, és Doyle, aki figyelte, ahogyan eltűnik a tömegben, nem tudta eldönteni,
vajon elégedetten vagy csalódottan távozott-e. A fiú belépett a bódéba, és bentről kihallatszott
elégedett nevetése. Egy pillanat múlva már kint is volt, kezében egy fényesen csillogó,
vadonatúj shillinggel – és túlméretezett kabátja hátán egy krétával rajzolt kereszttel, ami
határozottan nem volt ott még az előbb.
Visszanézett a bódé tetejére, és pillantása elidőzött a buja alakú Judy mesterien
kidolgozott szemén, aki a függöny mögül leste, mit csinál.
– Gyere, játssz a mézes fazekamban – suttogta a bábu, és kacsintott.
A kölyök kapott egy shillinget, emlékeztette magát, amikor belépett a bódéba – és majd jól
megnézem a hátamat, nincsenek-e rajta krétanyomok.
Még mielőtt Doyle félrehúzta volna a függönyt, a bábu eltűnt. Besettenkedett a bódéba.
Odabent sötét volt, de észrevett egy zsámolyt, és lehuppant rá.
Nem látott mást, csak egy alak körvonalait úgy fél méterre tőle, aki magas, csúcsos

51
süveget viselt és vállban groteszk módon kitömött kabátot; az alak megmozdult, előrehajolt,
és Doyle tudta, hogy vendéglátója ül előtte.
– És most pedig a lerongyolódott külföldi – hallatszott a fuvolázó hang –, aki megpróbál
úgy tenni, mintha jól érezné magát az idegen földön. Honnan jöttél?
– Ööö… Amerikából. És teljesen elszegényedtem… nincs egy vasam se. Szóval ha tudna
nekem adni valami munkát, nagyon örül… gaahh!
Egy kéz zörögve félrehúzta egy tolvajlámpás védőajtaját, és az alakot hirtelen elöntötte a
fény; egy bohóc volt, arcát iszonytató mintákban vörös, zöld és fehér festék borította
vastagon, gyulladásos, kancsal szeme tágra nyitva meredt maga elé, és puffadt arcából
megdöbbentően hosszú nyelv furakodott elő. Ugyanaz a bohóc volt, akit aznap már látott
sétálgatni a gólyalábain, az, akiről a Horrabin-bábut mintázták.
A nyelv visszahúzódott, és az arc egy kicsit megenyhült, de még így is lehetetlen volt
kitalálni, milyen arckifejezés rejtőzik a vastag festékréteg alatt, vagy azt, hogy egyáltalán
milyen formája lehetett eredetileg. A bohóc törökülésben kuporgott egy zsámolyon, ami kicsit
magasabb volt Doyle ülőalkalmatosságánál.
– Ha a szemem nem csal, a tüzelőd nagy részét már felélted – mondta a bohóc –, és lassan
elkezded behajigálni a székeket, a függönyöket, sőt, még a könyveket is a kandallóba.
Szerencséd, hogy ma találkoztak útjaink – bizton állíthatom, holnapra vagy holnaputánra már
nem sok maradt volna belőled.
Doyle lehunyta a szemét, és megvárta, míg csillapul a szívverése. Riadtan érzékelte, hogy
még ez a gyér együttérzés is majdnem könnyekre fakasztotta. Nagyot sóhajtott és felpillantott.
– Ha van valami ajánlatod a számomra – mondta halkan –, hadd halljam.
A bohóc elvigyorodott, megvillantva sárga fogait, amelyek úgy düledeztek az ínyében,
mint sírkövek egy vén, megsüppedt temetőben.
– De a padlódeszkát azért még tépdested fel – jegyezte meg elismerően. – Remek.
Uraságodnak érzékeny és értelmes arca van; nyilvánvalóan jó neveltetésben részesült és nem
ilyen rongy ruhákhoz szokott. Érzett uraságod valaha is vonzódást a színjátszás iránt?
– Hát… nem, nem különösebben. Az iskolában szerepeltem néhány darabban.
– Mit gondol uraságod, képes lenne betanulni egy szerepet, azon a közönség igényeit
felmérve esetleg változtatni és olyan személyiséggé válni, aki iránt ők a legtöbb együttérzést
tanúsítják?
Doyle ugyan egy szót sem értett mindebből, de pislákoló remény éledt benne.
– Azt hiszem, igen. Ha először kaphatnék némi ennivalót meg egy jó ágyat. Azt például
tudom, hogy nincsen lámpalázam, mert. ..
– A kérdés az – szakította félbe a bohóc –, hogy vajon utcaláza van-e uraságodnak. Amiről
én beszélek, az nem holmi ripacskodás egy színházban.
– Tessék? Akkor hát micsoda, utcai színjátszás? Nos…
– Igen – felelte a bohóc türelmetlenül –, az utcai színjátszás legkifinomultabb vállfaja – a
koldulás. Írunk uraságodnak egy szerepet, és attól függően… milyen áldozatokat hajlandó
hozni, akár a napi egy fontot is megkeresheti.
Amikor Doyle végre ráébredt, hogy amit hízelgésnek vett, valójában csak annak a
felmérése volt, képes-e szánalmat ébreszteni az emberekben, úgy érezte, mintha nyakon
öntötték volna egy csöbör vízzel.
– Koldulás? – Egészen beleszédült a haragba. – Hát, köszönöm szépen – mondta ridegen,
miközben felkászálódott a zsámolyról –, de van nekem becsületes munkám is; hagymát
árulok.
– Igen, már tanúja voltam, uraságod milyen tehetséggel végzi munkáját. Menjen csak… de
ha meggondolná magát, csak kérdezzen meg valakit az East Enden, hol játsszák Horrabin
Punch Operáját.
– Nem fogom meggondolni magam – mondta Doyle, és kilépett a bódéból. Addig vissza

52
sem nézett, amíg el nem ért az utcával határos rakpartig. Az ismét gólyalábakra kapott
Horrabin éppen távozott. Kézikocsit húzott maga után, amelyen összehajtva és szétszedve
hevert maga a bódé. Doyle megborzongott, aztán befordult balra, a partra kitolt pallók felé és
tekintetével Chris csónakját kereste.
A csónaknak nyoma veszett. A víz fölé kinyúló pallók körül már kevesebb bárka
ringatózott, és a folyón szinte nyüzsögtek a keletre és nyugatra tartó hajók – de mi lehet a
gond, gondolta Doyle idegesen, a piac csak nem zárhat be ilyenkor, hiszen még csak délelőtt
van –, sőt, pár száz méterre megpillantott egy evezős csónakot, amiben minden kétséget
kizáróan Meg, Sheila és Chis alakját vélte felfedezni.
– Héééjj – Ordítani próbált, de olyan erőtlen volt a hangja, hogy zavartan elhallgatott – ezt
talán még a szomszéd csónak legénysége sem hallotta meg.
– Rendben, mi itt a gond?
Doyle megfordult, és azzal a rendőrrel találta magát szemben, aki percekkel ezelőtt olyan
barátságtalanul méregette.
– Uram, meg tudná nekem mondani, mennyi az idő? – kérdezte, és megpróbálta úgy
elnyelni a magánhangzókat, ahogyan a helyiek beszéltek.
A rendőr láncra erősített zsebórát húzott elő a mellényzsebéből, felhúzott szemöldökkel
ránézett, majd eltette az órát.
– Nos, rögvest tizenegy. Miért?
– Miért megy el innen mindenki? – Doyle széles kézmozdulattal a folyón nyüzsgő
csónakok felé intett.
– Mint már mondtam, mindjárt tizenegy óra – felelte a rendőr. Tisztán, érhetően beszélt,
mintha egy részegnek magyarázna. – Ráadásul vasárnap van, ha esetleg nem tudná.
– Szóval azt akarja mondani, hogy a piac vasárnap tizenegykor bezár?
– Úgy van, ahogy mondja. Maga hová valósi? Ez biztosan nem sussexi vagy surrey-i
kiejtés.
Doyle felsóhajtott.
– Amerikából érkeztem… Virginiából. És ugyan… – kézfejével megtörölte a homlokát –
…ugyan hamarosan minden rendben lesz, mihelyst egy barátom megérkezik a városba, addig
bizony nyomorognom kell. Nem tudja, hol találhatok egy jótékony helyet, ahol kaphatnék
némi ennivalót meg egy ágyat, amíg… rendbe nem jönnek a dolgaim?
A rendőr elfintorodott.
– A Whitechapel Streeten van egy dologház a vágóhíd mellett. Ott kaphat ételt és szállást,
ha segít a bőrcserzésben meg kihordja a belsőségekkel teli vödröket.
– Azt mondta, dologház? – Doyle-nak eszébe jutottak a Dickens regényeiben szereplő
hasonló helyek. – Köszönöm – tette hozzá, és csoszogva elindult.
– Még egy pillanatra! – kiáltott utána a rendőr. – Ha van magánál pénz, most rögtön látni
akarom.
Doyle a zsebébe túrt, és felmutatta a hat pennyjét.
– Rendben van. Tehát most nem vihetem be csavargásért. De talán este ismét találkozunk.
– Megpöccintette a sisakját.
– Jó napot.
Doyle visszatért a Thames Streetre, és vagyona felét egy tányér zöldséglevesre és egy
merőkanálnyi törtkrumplira költötte. Mennyéi íze volt, de az éhségét egy cseppet sem
csillapította, ezért utolsó három centjén még egy adagot vásárolt ugyanebből. Az árustól még
egy pohár vizet is kapott, hogy legyen mivel leöblíteni az ebédet.
Az utcán rendőrök parádéztak, és hangosan kiabáltak: „Zárjatok be, pihenőnap van,
zárjatok be, tizenegy óra van”, és Doyle, aki immáron valóban csavargónak minősült, nagy
ívben elkerülte őket.
Egy nagyjából vele egykorú férfi sétált előtte, egyik kezében egy zsák halat tartott, a

53
másikkal egy csinos lány derekát ölelte, és Doyle, aki magában megfogadta, hogy csak most
az egyszer, erőt vett magán és a férfi elé lépett.
– Bocsásson meg nekem, uram – hadarta. – Rettenetes helyzetben.
– Térj a tárgyra, fickó – vágott a szavába a férfi türelmetlenül. – Koldus vagy?
– Nem. De múlt éjjel kiraboltak, és nincs egy vasam se, és… amerikai vagyok, papírok és
csomagok nélkül, és… és szeretnék valami rendes munkához jutni vagy kölcsönözni egy kis
pénzt.
A lány együttérzően pillantott rá.
– Adj szegénynek valamit, Charles – mondta. – Ha már templomba nem járunk.
– Melyik hajóval érkeztél? – kérdezte Charles gyanakodva. – Így még az életben nem
hallottam amerikait beszélni.
– Az, ööö, Enterprise-on utaztam – felelte Doyle. Zavarában majdnem azt sikerült
kinyögnie, hogy az Enterprise csillaghajón.
– Látod, drágám, ez az alak csaló – mondta Charles büszkén. – Persze miért ne létezne
Enterprise nevű hajó, de itt biztosan nem vetett horgonyt a közelmúltban. Elképzelhető, hogy
még itt cselleng az a jenki, aki a Blaylockról szökött meg a múlt héten – és vidáman Doyle
felé fordult –, de mintha nem a Blaylock nevet hallottam volna az előbb, igaz? Legközelebb
olyasvalakivel próbálkozz, aki nem a tengeri szállítmányozásban dolgozik, mint én. – Charles
körbepillantott az egyre gyérülő tömegen. – Rengeteg rendőr járkál itt. Legszívesebben
idehívnám az egyiket.
– Ó, hagyd békén szegényt – sóhajtotta a lány. – Amúgy is késésben vagyunk, és
nyilvánvalóan valamiért tényleg ilyen szörnyű körülmények közé került.
Doyle hálásan biccentett a lánynak, és sietve odébbállt. A következő, akihez odalépett, egy
idős férfi volt, akinek az előző esetből tanulva már azt mondta, hogy a Blaylockkal érkezett.
Az öregember adott neki egy shillinget, és intőn még azt is hozzátette, kutya kötelessége
ugyanilyen bőkezűnek lenni más koldusokkal, ha sikerül pénzt szereznie. Doyle biztosította
róla, hogy így fog tenni.
Pár perccel később, amikor egy kocsma téglafalának támaszkodva azon gondolkodott,
merje-e elkölteni újonnan szerzett vagyonát egy pohár sörre, amivel leöblíthetné
csalódottságát és rémületét, riadtan érezte, hogy valaki megcibálja a nadrágszárát; amikor
lenézett, majdnem felordított a rémülettől, mert egy torzonborz szakállú, lábatlan férfi
pillantott rá vissza, aki egy kiskocsin kucorgott.
– Te milyen álcával dolgozol és melyik csoporthoz tartozol? – követelte a férfi
operaénekesre emlékeztető, mélyen zengő hangon.
Doyle megpróbált elhúzódni tőle, de a férfi még szorosabban belemarkolt kordbársony
nadrágjába, és a kocsi kisméretű utánfutóként gördült utána. Amikor Doyle megtorpant – mert
mindenfelől kíváncsi pillantások szegeződtek rájuk –, a férfi megismételte a kérdését.
– Nem dolgozom semmilyen álcával és nem tartozom senkihez – suttogta Doyle bőszen –,
és ha nem eresztesz el, belefordítom a kordédat a folyóba!
A szakállas férfi felkacagott.
– Csak nyugodtan. Lefogadom, messzebbre tudnék úszni, mint te. – A fekete kabát nem
rejtette el a férfi széles vállait, ezért Doyle gondolatban kelletlenül igazat adott neki. –
Namost; láttam, hogy megpróbálod lehúzni azt a két alakot, és azt is, hogy a másodiknál
sikerrel jártál. Jack kapitány új embere lennél, esetleg Horrabin bandájához tartozol vagy
szabadúszóként dolgozol? No, mi az igazság?
– Nem tudom, miről beszélsz… Erissz el, vagy rendőrt hívok! – Doyle megint úgy érezte,
mindjárt sírva fakad, mert szinte látta, hogy ez a teremtmény most már sohasem engedi el a
nadrágszárát és élete végéig mögötte zötyög haragosan magyarázva. – Nem tartozom
senkihez!
– Én is így gondoltam – bólintott a lábatlan férfi. – Szemmel láthatóan új fiú vagy a

54
városban, ezért hadd adjak pár tanácsot… a szabadúszó koldusok innen északra vagy keletre
tehetik próbára a szerencséjüket, de Billingsgate, a Thames Street és a Cheapside területe fel
van osztva Koppenhága Jack legényei és a féreg Horrabin csatornatöltelékei között. A Szent
Pál székesegyháztól nyugatra ugyanez a leosztás. Fogadd meg Csuszka Benjámin tanácsát, és
ha még egyszer saját szakálladra koldulsz az East End főutcáján, akkor… nos, őszinte leszek,
pajtás – mondta Csuszka egészen barátságosan –, akkor aztán a kolduláson kívül tényleg nem
leszel képes más munkára. Szóval tűnj el innen. Láttam nálad egy ezüstöt, és akár el is
vehetném tőled – és ha azt találnád mondani, hogy nem, erővel kellene bebizonyítanom, hogy
de –, de úgy festesz, mint akinek nagy szüksége van rá. Eridj!
Doyle sietve távozott nyugati felé, a Strand irányába, és imádkozott, nehogy olyan korán
zárjanak a szerkesztőségek, mint a halpiac, és legalább egy újságnál legyen üresedés, és csak
szabaduljon már meg ettől kába, lázas állapottól annyira, hogy meg tudjon győzni egy
szerkesztőt arról, hogy tud írni és jó neveltetésben részesült. Megdörgölte az állát – kevesebb,
mint egy napja borotválkozott, ez tehát nem gond, de egy fésülködés bizony ráfért volna.
Ó, kit érdekel a külső, gondolta kissé mámorosan. Puszta ékesszólásommal és
személyiségem erejével is képes leszek szerezni magamnak egy állást. Kihúzta magát, és
némileg ruganyosabb léptekkel folytatta az útját.

55
 4.

„Tökéletes lenne az a gyümölcs, amely a Gonosz Fáján nőtt

volna, mert remekül illene Don Lucifer asztalára újfajta
díszfogásként, mivelhogy az összes többi hús, bármennyire is
hizlalta őt, mind megromlott.”

– Thomas Decker

Isten tudja, mikor keletkezhetett ez a földalatti barlang; de egyszer az történt, hogy

összedőlt a durván tizenkét szintre rúgó csatornarendszer: maradványait már réges-régen
elhordták a fosztogatók és a különböző évszakok árvizei. A katasztrófa hatalmas barlangot
hagyott maga után; a mennyezetként szolgáló roppant gerendák a Bainbridge Street
kockaköveinek súlya alatt görnyedeztek – a néhai szerencsétlenség következményei a felszínt
éppen megkímélték –, padlóját pedig még a rómaiak rakták ki kőlapokkal, amikor Londinium
csak egy kihelyezett helyőrség volt a veszedelmes kelta vadonban. A katedrálisok tompa
félhomályát idéző halovány fényben függőszékek lógtak a mennyezet különböző pontjairól,
és rongyos emberek kúsztak felfelé pókokként a köteleken, hogy kényelmesen
elhelyezkedjenek a hintaszerű ülőalkalmatosságokban. Fények lobbantak sorban, felgyúltak a
falakban tátongó kiömlőnyílásokat erősítő gerendákon lógó füstös, vöröses faggyúlámpák. Az
egyik magasabban fekvő csatornaszájból szünet nélkül zubogott egy vékonyka vízesés, és a
félhomályban cseppekké porladva záporozott a fal lábánál feketéllő tóba.
A kőpadló közepén hosszú asztal állt, és egy torz, ősz hajú törpe lábujjhegyen állva
elegáns porcelánedényeket és ezüst evőeszközöket pakolt a vászonterítőre; halkan fel-
felmordult, amikor a magasban lengedező koldushercegek felől cipőtalpból lefeslett
bőrdarabka vagy italosflaskából kilöttyintett csepp pottyant az asztalra. Az asztal mellett
székek sorakoztak, a túlsó végén hatalmas etetőszék állt, mintha egy óriási csecsemő számára
készítették volna oda, de az asztalfőre nem állítottak semmit – helyette egy hámra
emlékeztető alkalmatosság lógott le a gigászi terem legmagasabb pontjáról; a törpe néha
rettegő pillantást vetett a két méteres magasságban, a csatornarendszer huzatában himbálódzó
szék felé.
Közben kezdtek megérkezni a tolvajhercegek is, akiknek piperkőcen elegáns öltözéke
különösen riasztóan hatott ebben a környezetben, és sorban elfoglalták a helyüket az asztalnál.
Egyikük hanyagul félrelökte a törpét az útból.
– Én látom az asztal tetejét is – mondta szórakozottan –, ezért nekem elhiheted: már
végeztél a terítéssel. Gyerünk, ide az étellel!
– És a borral, Mocsi! – kiáltott rá egy másik herceg a törpére. – Szedd a lábad!
A törpe sietve eltűnt egy oldalfolyosóban; láthatóan nem bánta, hogy ha pár percre is, de
elhagyhatja a csarnokot. A hercegek agyagpipákat meg tűzszerszámot szedtek elő, és
hamarosan dohány és ópium füstje szállt kavarogva a mennyezet felé, ahol a mélység felett
lengedező koldushercegek a lehető legtöbbet próbálták felszippantani az illatos ködből.
Az asztal környéke is kezdett benépesülni; rongyos férfiak érkeztek és gyerekek
kurjongattak egymásnak. A hátuk mögött újabb csoport jelent meg, de az asztal körül nyüzsgő
emberek szándékosan rá se hederítettek ezekre a rendkívül lerongyolódott, a testi és szellemi
leépültség végső stádiumaiban járó nyomorultakra. A szerencsétlenek lekuporodtak a sötét
sarkokba – bár egy csoportban érkeztek, mindegyikük magányosan üldögélt, és inkább csak

56
megszokásból motyogott meg mutogatott maga elé, nem pedig azért, mintha bárkivel is
társalogni óhajtott volna.
Ismét megjelent a törpe, ez alkalommal palackokkal megrakott háló súlya alatt
görnyedezve. Málháját letette a padlóra, majd sorban nekiállt felbontani az üvegeket egy
dugóhúzóval. Az egyik nagyobb csatorna felől kimért koppanások visszhangoztak, mintha fa
kopogott volna kövön, és ahogy ez egyre hangosabbá vált, ő még fürgébben kezdett dolgozni.
– Minek ez a sietség, Mocsi? – kérdezte az egyik tolvajherceg a törpe kapkodását látva. –
Talán félsz a házigazdánktól?
– Dehogyis, uram – zihálta az öreg Mocsi, és verejtékezve kirántotta az utolsó dugót –,
csak az uraság aztat szereti, ha pontosan végzem a munkát.
A kopogás most már nagyon közelről hallatszott, aztán elhallgatott, és két fehérre festett
kéz a nyúlt ki a csatornajáratból és ragadta meg a boltívet; ezt egy pillanattal később egy
festett arc követte, ami szinte centikre imbolygott a zárókő alatt, hat méterre az ősöreg
padlócsempék felett. Horrabin elvigyorodott, és ettől még a beképzelt tolvajhercegek is
kényelmetlenül fordították félre a fejüket.
– Megint henyéltél, Mocsi? – sivította a bohóc vidáman. – Már régen végezned kellett
volna a terítéssel!
– Ig-igen, uram – dadogta a vén Mocsi, aki majdnem elejtette a palackot. – Csak… csak
egyre nehezebb megteríteni ezt az asztalt. Az én öreg csontjaim…
– …hamarosan a kóbor kutyák tányérjába kerülnek, azt hiszem – fejezte be a mondatot
Horrabin, és gólyalábain egyensúlyozva ügyesen besétált a terembe. Kúp alakú sisakja és
színpompás kabátja karneváli hangulatot kölcsönzött a jelenetnek. – Az én némileg fiatalabb
csontjaim sincsenek sokkal jobb állapotban manapság, ha esetleg tudni szeretnéd. –
Imbolyogva megállt a fentről csüngő hám előtt.
– Fogd meg a gólyalábakat! – parancsolta.
Mocsi odasietett, és tartotta a farudakat, amíg Horrabin átcsúsztatta a karját a kantárszíjon,
majd bedugta a lábát a két alsó hurokba. A törpe a legközelebbi falnak támasztotta a
gólyalábakat, a bohóc pedig immáron szabadon lengedezett jó hat méterrel a padló felett.
– A, így már sokkal jobb – sóhajtotta. – Úgy hiszem, néhány óra leteltével káros rezgések
szivárognak fel a rudakon. Nyirkos időben természetesen csak még rosszabb. A siker ára. –
Ásított; színesre mázolt arcában hatalmas, vörös hasadék nyílt. – Fúú! Nahát akkor! Talán
kárpótolhatnád az itt összegyűlt uraságokat kései vacsorájukért, és énekelhetnél nekünk
valamit.
A törpe idegesen összerándult.
– Uram, kérlek… a ruha és a paróka a cellámban hever. Sok időbe…
– Ma éjjel ne törődj a kellékekkel! – kiáltotta a bohóc nagylelkűen. – Nem ragaszkodunk a
ceremóniához. Ma éjjel jelmez nélkül is énekelhetsz. – Tekintetét a távoli mennyezet felé
fordította. – Zenét!
A magasban hintázó koldushercegek különböző hangszereket szedtek elő a
függőszékekhez erősített rongybatyukból, dorombot, zümmögőt, néhány esetben hegedűt,
majd fülsértő lármába kezdtek, amit ha zenének nem is nevezhettek, legalább ritmikus
zajongás volt. A kontrapunktot a visszhang szolgáltatta, az asztal körül kuporgó rongyos
férfiak és gyerekek pedig tapssal adták az ütemet.
– Elég legyen ebből az ostobaságból! – harsant fel egy új hang, ami olyan mélyen zenget^
hogy azonnal túlharsogta a macskazenét. A muzsika és a tapsolás lassan elhalt, mihelyst az
összegyűlt sokaság észrevette a jövevényt – a nagyon magas, kopasz, köpönyegbe burkolózó
férfit. Furcsán rugózó léptekkel lépett be a csarnokba, mintha nem kemény kőpadlón sétálna,
hanem egy ugróasztalon.
– Ah! – kiáltotta Horrabin, akinek ez alkalommal legalább a hangja elárulta örömét –
arckifejezése, mint mindig, most is kiismerhetetlen maradt a festék alatt. – A mi kóborló

57
főnökünk! Nahát, a mai gyűlésen végre nem árválkodik üresen tiszteletbeli széked!
A jövevény bólintott, lekanyarította a köpönyegét és Mocsi felé hajította – a törpe hálásan
kiiszkolt vele a teremből –, majd az asztalfőn álló, etetőszékre emlékeztető alkalmatossághoz
lépett. Most, hogy megszabadult a köpenyétől, mindenki láthatta, miként rugózik preparált
talpú cipőjén.
– Mindenféle rendű-rangú hercegek és közemberek! – harsogta Horrabin egy kikiáltó
hanghordozásával. – Hadd mutassam be nektek hűbérurunkat, a Cigánykirályt, doktor
Romanyt! – Elszórt, nem túlságosan lelkes ujjongás és fütyülés hallatszott. – Miféle ügy hozta
kegyelmességedet szerény asztalunkhoz?
Romany nem válaszolt, amíg fel nem kapaszkodott a magas székre és megkönnyebbült
sóhajjal meg nem szabadult rugós talpú cipőjétől.
– Számos ok miatt kerestelek fel tróncsatornádban, Horrabin – mondta. – Először is saját
kezűleg hoztam magammal az e havi pénzszállítmányt – a folyosó hátsó részén raktam le.
Ötvenfontos zacskókba rendezett aranyérmék, szinte még frissen, melegen a pénzverdéből. –
Erre a hírre némileg őszintébb ujjongás csapott fel körös-körül. – És az embervadászattal
kapcsolatban is akadnak új fejlemények. –
Elfogadta a pohár vörösbort, amit az egyik tolvajherceg nyújtott felé. – Valahogy csak
nem bírtátok megtalálni nekem azt a Kutyafejű Joe nevezetű férfit.
– Egy átkozott farkasembert veszélyes dolog ám felhajtani, cimbora! – kurjantotta valaki,
és egyetértő mormogás csapott fel.
– Nem farkasember – felelte Romany, aki meg sem fordult –, de azt elismerem, hogy
valóban nagyon veszélyes. Éppen ezért ajánlottam fel érte ekkora jutalmat, és ezért mondtam,
hogy tanácsosabb inkább holtan, mint élve idehoznotok elém. Bármi is legyen a helyzet, a
vérdíj összegét ezennel tízezer fontra emelem, készpénzben, és a szerencsés a földgolyó
bármelyik pontjára elhajózhat valamelyik kereskedőbárkámon, ha úgy tartja kedve. De most
azonban még egy férfit meg kell nekem találnotok – és ezt viszont élve, karcolás nélkül kell
elfognotok. Az, aki elhozza nekem, húszezer font jutalmat kap, választhat magának egy
feleséget, aki olyan lesz, amilyet csak akar és garantálom, hogy olyan szeretetteljes, ami csak
a szíve vágya lehet, no meg persze oda utazik a hajómon, ahová szeretne. – A hallgatóság
izgett-mozgott és felcsapott a motyogás, sőt, még a rámpán csoszogó, a hagyományosan
következő, ételadagért folytatott küzdelemre váró emberi roncsok némelyike is az érdeklődés
jelét mutatta. – Nem ismerem a férfi nevét – folytatta doktor Romany –, de nagyjából
harmincöt éves lehet, sötét haja már ritkul, deréktájon hízásnak indult és gyarmati akcentussal
beszél. Múlt éjjel nyomát vesztettem egy kensingtoni mezőn, a Chelsea Creek mellett.
Alaposan meg volt kötözve, de úgy tűnik… – Elhallgatott, mert észrevette, hogy Horrabin
izgatottan hintázni kezd. – Igen, Horrabin?
– Véletlenül nem egy mozgóárus ruháit viselte? – kérdezte a bohóc.
– Amikor utoljára láttam, nem, de ha a patakban szökött meg – és gyanúm szerint csak ez
történhetett nyilvánvalóan kerítenie kellett valahonnan egy váltás ruhát. Láttad talán? Hol,
ember, beszélj!
– Láttam egy férfit, akire ráillett a leírásod, de egy árus ósdi bársonykabátját viselte és
hagymával házalt a billingsgate-i piacon, ma reggel, nem sokkal zárás előtt. Beült a Punch-
előadásomra, én pedig munkát ajánlottam neki, mint koldus, de ezen megsértődött és elsétált.
Azt mondta, amerikai. Azt tanácsoltam neki, ha megváltoztatná a döntését – és nem láttál még
olyan embert, aki ennyire képtelen lett volna megállni a saját lábán –, kérdezzen utána, hol
játszik Horrabin bábszínháza, aztán akkor ismét beszélhetünk a dologról.
– Szerintem ez valószínűleg ő lesz – mondta doktor Romany jól palástolt izgalommal. –
Hála Anubisznak! Már attól tartottam, belefúlt abba a patakba. Szóval Billingsgate, azt
mondod… azt akarom, hogy az embereid fésüljék át a Szent Pál székesegyháztól meg a
Blackfriars Bridge-től keletre a London Dokk feletti nyomortelepig terjedő területet, majd

58
folytassák a folyótól északra egészen a Christ's Hospitalig, a London Wallig és a London
Abbey-ig. Aki idehozza elém ezt az embert, egész hátralévő életét gondtalan fényűzésben
töltheti. – Romany ez alkalommal megfordult, és hideg pillantása végigsöpört az egész
társaságon. – De ha valaki esetleg megölné, olyan jutalomban részesítem, hogy… – Egy
pillanatig megfelelő hasonlaton gondolkozott – …keserűen irigyelni fogja a vén Mocsit.
A tömegből elszórt motyogás hallatszott; páran úgy gondolták, van annál rosszabb, mint
megteríteni az asztalt és ostoba táncokat lejteni a megélhetésért, de az asztal körül ülők, akik
közül néhányan már akkor ismerték Mocsit, amikor még a csapatuk főnöke volt, kétkedve
elfintorodtak és azon tűnődtek, megéri-e ennyiért kockáztatni.
– A nemzetközi színtéren terveink megvalósítása gondok nélkül halad – folytatta Romany
és ha minden jól folytatódik, nagyjából egy hónap múlva pár kifejezetten drámai fordulatra
számíthatunk. – Itt engedélyezett magának egy kurta mosolyt. – Ha nem lennék tisztában
azzal, hogy szavaimat elrugaszkodott túlzásnak vennétek, akár azt a kijelentést is tehetném,
hogy a jelenlévő földalatti parlament lehet az, amelyik a tél folyamán ezt a szigetet irányítja
majd.
Ebben a pillanatban tébolyult kacagás harsant az árnyékokban imbolygó nyomorultak
között, és rovarszerű fürgeséggel valami kiugrott közülük a fényre; közelebbi szemrevételezés
alapján öregember lehetett. Arcát valaha régen iszonytató baleset érhette, melynek
következtében az egyik szeme, az orra és az állkapcsának fele teljesen eltűnt; szakadozott
ruhái annyira bő szabásúak voltak, hogy úgy tűnt, nincs is senki a lifegő rongyok között.
– Már nem sok maradt – zihálta, miközben megpróbálta legyűrni a testét rázó
nevetésrohamot már nem sok maradt belőlem, hihihi, de annyit még mondhatok neked – te
önelégült idióta! hogy ebből nem lesz semmi, Murph! – Egy hangosan kiszakadó böffentés
majdnem ledöntötte a lábáról. A tömeg röhögött.
Doktor Romany haragos tekintettel méregette a nyomorult betolakodót.
– Mondd, Horrabin, nem tudnád megszabadítani ezt a szerencsétlent a nyomorúságától? –
kérdezte halkan.
– Nem tudod, mert nem lehet! – vihorászta a vénség.
– Ha megengeded, uram – felelte Horrabin –, azonnal kivitetem innen. Időtlen idők óta itt
van közöttünk, és a Surrey oldal koldusai azt mondják, ő a Szerencséjük. Ritkán beszél, és ha
megszólal, akkor sem értelmesebb a mondókája egy papagáj kotyogásánál.
– Hát akkor tedd azt – mondta Romany idegesen.
Horrabin bólintott. A röhögő emberek közül kivált valaki, majd az öregember mellé lépve
felemelte; láthatóan őt is meglepte, mennyire pehelykönnyű a teste.
Miközben a vénséget különösebb ceremónia nélkül elvitték, az öreg visszanézett és doktor
Romanyra kacsintott.
– Majd keress meg más körülmények között – suttogta hangosan, aztán ismét kirobbant
belőle a tébolyult kacagás, ami a következő pillanatban, amikor eltűntek az egyik alagútban,
különös visszhangok sorozatává olvadt.
– Meglehetősen érdekes vacsoravendégeid vannak – jegyezte meg doktor Romany még
mindig dühösen, miközben felhúzta a lábára rugós talpú cipőit.
A bohóc vállat vont – amúgy is kidudorodó, kitömött vállának köszönhetően ez elég furcsa
látványt nyújtott.
– Horrabin csarnokából nem küldünk el senkit – mondta. – Vannak, akik el sem mehetnek
el innen, soha többé, mások a folyón át távoznak, de ettől függetlenül mindenkit szívesen
látunk. Már indulsz is? Vacsora előtt?
– Igen, és ha nincsen ellenedre, inkább a lépcsőket választanám. Sok tennivaló vár még
rám – kapcsolatba kell lépnem a rendőrséggel, és nekik is fel kell kínálnom ugyanezt a
hatalmas jutalmat. Egyébként sem rajongtam soha… azért a disznóhúsért, amit nálad adnak. –
A bohóc arcára kiülő kifejezést akár figyelmeztetésnek is lehetett volna venni; Romany

59
elmosolyodott, lemászott a padlóra, és enyhén elfintorodott, amikor különös cipői hozzáértek
a kövezethez. Mocsi iparkodott felé a köpönyegével, amit széthajtogatott és a vállára a
kanyarított. Mielőtt eltűnt volna az egyik alagútban, visszafordult, és pillantása végigsiklott a
meglepően csendes kompánián – még a levegőben csimpaszkodó koldushercegeket sem
hagyta ki; minden szempár őt figyelte.
– Találjátok meg azt az amerikait – mondta csendesen. – Egyelőre felejtsétek el Kutyafejű
Joe-t – hozzátok ide nekem az amerikait… élve.

***

A lenyugvó napkorong előtt élesen kirajzolódott a Szent Pál székesegyház kupolája. Doyle
a Thames Streeten cammogott vissza, Billingsgate felé. A tíz perccel előbb vásárolt korsó sör
kimosta a szájából a kellemetlen ízt és keserű csalódottsága egy részét is.
Habár az utca nem volt annyira zsúfolt, mint délelőtt, még mindig elég sok embert látott –
gyerekek labdáztak, olykor elzötyögött egy kocsi, a járókelők egy szekeret kerülgettek, amiről
munkások söröshordókat rakodtak le. Doyle az elhaladó embereket nézte.
Néhány perc múlva egy férfi közeledett felé fütyörészve, és mielőtt eltávolodhatott volna,
Doyle megállította.
– Bocsásson meg, uram – kérdezte kissé fáradtan, mert ez már a negyedik ember volt, akit
rövid időn belül megszólított. – Nem tudja véletlenül, hol játszik ma éjjel Horrabin
bábszínháza?
A férfi tetőtől talpig végigmérte, és ámultan megcsóválta a fejét.
– Hát ennyire rossz a helyzet? Nos, cimbora, én még éjjel nem láttam játszani, de
elméletileg bármelyik koldus útba tud igazítani. Na persze, vasárnap este lámpással kell
keresni őket, de mintha láttam volna néhányat lejjebb, Billingsgate felé.
– Köszönöm. – Amit az a féreg Horrabin irányit, rémlett fel benne, miközben lépteit
szaporázva megindult előre. Másrészt…. Attól függően, milyen áldozatokat hajlandó hozni,
akár a napi egy fontot is megkeresheti… Kíváncsi vagyok, milyen áldozatokról lehet szó?
Eszébe jutott a Morning Post szerkesztőjével folytatott beszélgetése, aztán erővel elhessegette
a gondolatot.
A St. Mary-at-Hill sarkánál egy öregember üldögélt, és amikor Doyle közelebb ért, már a
mellkasán lógó táblát is el tudta olvasni: VALAHA SZORGALMAS SZABÓ VOLTAM –
hirdették a betűk – DE VAKSÁGOM MIATT ALKALMATLAN VAGYOK A MUNKÁRA,
ÉS MENTACUKROT KELL ÁRULNOM, HOGY EL TUDJAM TARTANI FELESÉGEMET
ÉS BETEG GYERMEKEMET. KERESZTÉNYEK, LEGYETEK KÖNYÖRÜLETESEK. –
Kezében meglehetősen mocskos cukorkákkal megrakott tálcát tartott, amit kicsit előrébb is
lökött, amikor Doyle megállt előtte; ha nem torpan meg, kiborítja az egészet.
Az öreg kissé csalódottnak tűnt, amiért Doyle nem borította ki az áruját, és egy gyors
pillantással az is kiderült, miért; a koraesti utcán több jólöltözött ember sétálgatott, akiket
nyilvánvalóan meghatott volna a látvány, amint a vénember cukorkái szétgurulnak a
kövezeten.
– Nem venne az uraság pár finomságos csemegét egy szerencsétlen, vak embertől? –
nyüszítette a koldus, és szemét forgatva az égre meredt.
– Köszönöm, de nem kérek – mondta Doyle. – Meg kell találnom Horrabint. Horrabint –
ismételte, amikor az öreg őszinte érdeklődéssel az arcán oldalra biccentette a fejét. – Azt
hiszem, valami kolduskirály lehet.
– Nekem el kell adnom a cukorkáimat, uram – mutatott rá a koldus. – Nem
hanyagolhatom el a munkámat azzal, hogy megpróbálok díjazás nélkül emlékezni mindenféle
emberekre.
Doyle összeszorította az ajkát, de azért egy pennyt az öreg markába pottyantott.

60
Közeledett az éjszaka, és neki mindenképpen szálláshelyre volt szüksége.
– Horrabin? – kérdezte a koldus halkabban. – Jajám, ismerem jól. És mivel ma vasárnap
este van, a parlamentben lesz.
– Parlamentben? Ezt meg hogy érted?
– El tudnám vezetni odáig, uram, de az azt jelenti, hogy legalább egy shilling értékben
veszítek ma este a cukorkákon.
– Egy shilling? – kérdezte Doyle elkeseredetten. – De nekem mindössze tíz penny-m van!
A koldus már nyújtotta is a tenyerét.
– Majd később megadja azt a kettest, uram.
Doyle még mindig habozott.
– És kapok tőle szállást meg ételt?
– Ó, uram, hát persze. Horrabin csarnokából nem küldenek el senkit.
Az öreg rendületlenül tartotta remegő kezét. Doyle felsóhajtott, a zsebébe nyúlt, majd
óvatosan az öregember tenyerébe ejtette utolsó hatpennysét és négy darab egyesét. – Ööö…
mutasd az utat.
A koldus a zsebébe söpörte a pénzt és a mentolos cukorkákat, kabátja alá rejtette a tálcát,
előhalászott egy botot a háta mögül, aztán feltápászkodott.
– Akkor hát gyerünk – mondta, és fürgén elindult nyugati irányba, ahonnan Doyle az
előbb érkezett; botját szinte hanyagul lengette maga előtt. Doyle-nak nagyokat kellett lépnie,
ha nem akart lemaradni.
Mivel már a Morning Post szerkesztőségében elmúlt krumpliból és levesből álló
ebédjének hatása, mostanra már szédült az éhségtől; pislogva próbált látni valamit a szemébe
tűző napsütésben és figyelnie kellett, hogy lépést tudjon tartani a koldussal, ezért hiába
hallotta meg az egyre hangosodó zörgést, addig észre sem vette az őt követő idegent, amíg
egy jól ismert marok meg nem ragadta nadrágszárát. Elveszítette egyensúlyát, és fájdalmasan,
négykézláb a macskakövekre zuhant.
Dühösen oldalra fordította a fejét, és azon kapta magát, hogy Csuszka Benjámin szakállas
arcába bámul. A lábatlan férfi kocsija keményen a bokájának csattant, aztán megállt.
– A fenébe is! – zihálta Doyle. – Hagyj békén. Nem koldulok, és követnem kell ezt a…
– Nehogy beállj Horrabinhez, öregem – suttogta Csuszka, és hangjából őszinte sürgetés
hallatszott. – Annyira nem lehet rossz, hogy ezekkel kezdj. Gyere…
Az öreg koldus megfordult, és már szaporázta is a lépteit visszafelé; mereven bámulta
Csuszkát, és Doyle-ban most tudatosult, hogy csak színlelte a vakságot.
– Mit avatkozol bele, Benjámin? – sziszegte az öreg. – Netán Jack kapitánynak új
regrutákra van szüksége manapság?
– Erisszed el, Bogaras – mondta Csuszka. – Ő nem közétek való. De nesze, itt a megtalálót
illető jutalom, Koppenhága Jack ajándéka. – Két hatost húzott elő a mellényzsebéből, és a
másik felé hajította a pénzt. Bogaras egyetlen kézmozdulattal elkapta mindkettőt.
– Hát ez remek – mondta, miközben a hatosokat a cukorkák mellé süllyesztette. – Ilyen
alapon bármikor beleavatkozhatsz a dolgaimba. – Felvihogott, aztán elindult Billingsgate
irányába; jó harminc méterre járhatott tőlük, amikor ismét kopogtatni kezdett a botjával maga
előtt. Doyle felállt, és óvatosan megpróbált ránehezedni a lábára.
– Mielőtt még nyoma veszne – mondta –, jobb, ha még most elárulod, vajon a te
Koppenhága Jacked tud-e nekem ételt és szállást adni.
– Igen, és sokkal üdvösebbet annál, mint amit Horrabintől kaphattál volna. Istenem, te
aztán szerencsétlen egy flótás vagy, mi? No, erre gyere.

***

A koldusok Pye Streeten álló háza hosszabb volt, mint amilyen széles; a hosszú

61
utcafrontba nyolc nagy ablakot vágtak, és mindegyiket ostáblaszerűen kockás, ólomkeretbe
foglalt üveg takarta. A ház előtt himbálózó utcai lámpából szivárgó fény örvénylő mintákba
torzult az apró, különálló lapokban, de a szoba igazi világosságát a mennyezetre erősített
láncokról csüngő több ragyogó olajlámpás és a nyolc hosszú asztal mindegyikén felállított
két-két gyertya biztosította. A csarnok keskeny keleti vége fél méterre a padló fölé
magasodott, és a közepére helyezett négy lépcsőfokon lehetett felmenni rá; a lépcső két
oldalán korlát futott a falig, amitől az egész terem olyan lett, akár egy hajó, ahol az emelvény
szolgált előfedélzetképpen.
A hosszú asztaloknál összegyűlt koldusok a korabeli öltözékek paródiáiban pompáztak;
akadt itt foltozott, de makulátlanul tiszta és ünnepélyes szalonkabát meg fehér kesztyű, a
Lecsúszott Úriemberek öltözéke, akik – néha az igazságnak megfelelően – azt állították, hogy
jó családból származó arisztokraták, akik a pénzügyi nehézségek vagy az alkohol miatt
zuhantak ilyen mélyre és ezzel keltettek szánalmat a járókelőkben. A kék inget-nadrágot,
kötélből font övet és vízhatlan tengerészkalapot viselő férfiak – utóbbi ruhadarabon kifakult
aranybetűkkel egy-egy hajó neve díszelgett – a Hajótörött Tengerészek voltak, akik
komédiákból és filléres balladákból tanult tengerész-kifejezésekkel tűzdelték tele beszédüket;
a turbánok, fülbevalók és szandálok a Nyomorgó Hindukhoz tartoztak; az állítólagos
sújtólégrobbanásban megnyomorodott bányászok koromfekete arccal pompáztak; és
természetesen akadt itt pár névtelen, gyakorló koldus is különböző rongyokban. Amikor
Doyle leült, észrevette, hogy még néhány hozzá hasonlóan mozgóárusnak öltözött alak
gubbaszt a padokon.
De mindannyiuk közül a leginkább figyelemreméltó az a magas, homokszín hajú, bajuszos
férfi volt, aki az emelvényen heverészett egy magas hátú székben, de most felállt és a korlátra
hajolva végighordozta tekintetét az összegyűlt kompánián. Extravagánsan – de nem
komikusan – öltözött, zöld szaténból készült szalonkabátot viselt, torok- és csuklótájékon
dúsan burjánzó csipketömegekkel, szoros, fehér szaténbricseszt és fehér selyemharisnyát,
hozzá olyan apró cipellőket, amelyek arany csatjaik nélkül balettcipőknek tűntek volna.
Amikor felállt, lassan elhalt a társalgás.
– Az ott maga Koppenhága Jack – suttogta büszkén Csuszka, aki Doyle mellett állt le
kordájával –, a Pye Street-i koldusok kapitánya.
Doyle szórakozottan bólintott, de figyelmét hirtelen sokkal jobban lekötötte a meleg
levegőben terjengő sült pulyka illata.
– Jó estét, barátaim! – szólalt meg a kapitány. Hosszú szárú borospoharat forgatott az
egyik kezében.
– Jó estét, kapitány! – harsogta a társaság kórusban.
A férfi le sem vette a szemét az összegyűltekről, egyszerűen csak kinyújtotta a kezét;
vörös kabátot, magas szárú csizmát viselő fiú sietett elő oldalról, és vörösbort töltött neki egy
palackból. A kapitány megkóstolta, majd bólintott.
– Száraz medoc és marhasült – jelentette be, amikor a fiú eliramodott –, a szárnyas mellé
pedig valószínűig elfogyasztjuk a múlt héten érkezett sauternes utolsó cseppjeit is.
Az egybegyűltek tapsoltak; Doyle ugyanolyan lelkesen, mint mindenki más.
– A jelentésekre, fenyítésekre és az új tagok kérelmeinek elbírálására vacsora után
kerítünk sort. – Úgy tűnt, a koldusoknak ez a bejelentés is kedvükre van; mihelyst a kapitány
helyet foglalt, kicsapódott a konyha ajtaja és kilenc férfi sorjázott elő, mindegyik egy egész
sült pulykát egyensúlyozva egy tálcán. Minden asztal kapott egyet, amit az asztalfőn ülőnek
kellett egy hosszú késsel és villával felszeletelnie. Doyle véletlenül az asztalfőre került, és a
különböző karácsonyi és hálaadás-napi ünnepségek alatt elsajátított képességeinek hála
egészen jól megfelelt a feladatnak. Amikor már minden eléje tolt tányérra rakott valamennyi
húst – azt is beleértve, amelyiket Csuszka nyújtott fel az asztal alól –, a sajátjára is pakolt egy
adagot és farkasétvággyal nekilátott enni; a húst bőséges kortyokkal öblítette le a behűtött

62
fehérborból, amivel a konyhalegények kisebbfajta hadserege töltötte tele a félig kiürült
poharakat. A pulykát marhasült követte – kívül rágós és égett, belül véres –, meg a láthatóan
kimeríthetetlen halmokban álló vaj és meleg cipó, aztán újabb és újabb üvegek a bámulatosan
száraz és testes bordóiból. Desszertnek forró szilvapudingot kaptak krémes sherryvel.
Amikor az utolsó tányért is elvitték és a vendégek is hátradőltek – Doyle irigykedve nézte
azokat, akik megtömték agyagpipákat és ügyes mozdulatokkal rágyújtottak az asztalokon álló
gyertyák lángjánál –, Koppenhága Jack az emelvény szélére húzta magas támlájú székét, és
figyelmet kérőén tapsolt.
– Üzlet! – kiáltotta. – Hol van Fairchild?
Kinyílt az utcára néző ajtó, és egy fiatalember lépett be rajta; Doyle azt hitte, ő az a
bizonyos Fairchild, de az egyik hátsó asztalnál felállt egy mogorva, borostás férfi, és
jelentkezett:
– Itt vagyok, uram – mondta. Az újonnan érkezett fiú vastag kendőt kanyarított le a
nyakából, átsétált a csarnok elülső részébe, majd helyet foglalt az emelvény lépcsőjén.
A kapitány biccentett a jövevénynek, aztán visszanézett Fairchildra, aki idegesen
gyűrögette viseltes posztósapkáját.
– Fairchild, ma reggel valaki látta, hogy öt shillinget rejtettél el egy szennyvízcsatornában.
Fairchild továbbra sem emelte fel a fejét, de bozontos szemöldöke alól lopott pillantást
vetett a kapitányra.
– És ki látta, uram?
– Azzal te ne törődj. Tagadod, hogy elrejtetted?
A férfi töprengett egy kicsit.
– Ööö… nem, uram – felelte végül. – Én csak… igazából nem Marko elől dugtam el, csak
azok a kölykök le nem szálltak volna a nyakamról, és féltem, hogy kirabolnak.
– Akkor viszont miért mondtad azt Markónak, aki délután egykor meglátogatott téged,
hogy csak pár pennyt kerestél?
– Mert elfeledkeztem az egészről – mondta Fairchild. – Mármint a shillingekről.
A lépcsőn kuporgó fiatalember a tömeget fürkészte, mintha keresett volna valakit az
emberek között. Doyle kíváncsi volt, ki lehet ő. Fiatalnak látszott, apró bajuszkája ellenére
sem több húsz évesnél, és kabátja eredeti tulajdonosa – aki valószínűleg már húsz éve meghalt
– sokkal nagyobb termetű lehetett, mint jelenlegi viselője.
– Nem te vagy errefelé az egyetlen feledékeny lélek, Fairchild – mondta a kapitány
kedvesen. – Úgy rémlik, mintha az utóbbi pár hónapban jómagam is hajlandó lettem volna
elfelejteni két hasonló ügyet.
A lépcsőn ülő fiatalember pillantása megpihent Doyle arcán; először töprengve bámulta
egy darabig, majd mintha szorongás lopakodott volna a tekintetébe. De mielőtt Doyle-t
elfoghatta volna az idegesség, a fiatalember elfordult.
– Attól tartok – folytatta Koppenhága Jack-, hogy még néhány dologról kénytelenek
leszünk megfeledkezni: elfelejtjük, hogy valaha is csapatunk tagja voltál, te pedig
sajnálatosan megfeledkezel arról, hogyan lehet eljutni ebbe a házba.
– De kapitány… – dadogta Fairchild –, én nem úgy gondoltam, legyen tiéd az az öt
shilling…
– Tartsd meg. Szükséged lesz rá. Most pedig menj. – Fairchild olyan fürgén távozott, hogy
Doyle gyanítani kezdte, létezik errefelé valamilyen hatékony módszer is az akadékoskodok
eltávolítására. – És most – folytatta Jack kapitány mosolyogva – térjünk át kellemesebb
témákra. Van-e valaki, aki be szeretne lépni közénk?
Csuszka olyan magasra nyújtotta a kezét, amennyire csak tőle tellett, vagyis éppen elérte
az asztalra állított gyertyákat.
– Én hoztam egyet, kapitány! – mennydörögte, és falrengetően mély hangja hatékonyan
ellensúlyozta hatástalan integetését.

63
 A kapitány kíváncsian az asztal felé bámult.
– Akkor hát álljon fel az illető.
Doyle felállt és Koppenhága Jack arcába nézett.
– Az biztos, Csuszka, hogy kellően szánalmasan fest. Mi a neved?
– Brendan Doyle, uram.
Alig hagyta el az ajkát az első két szótag, a fiatalember, aki az előbb őt bámulta, felpattant,
fürgén felugrott az emelvényre és sietve a kapitány fülébe súgott valamit.
Jack kapitány félrehajtotta a fejét, aztán egy pillanat múlva kihúzta magát és némiképp
hitetlenkedve meredt Doylera; aztán súgott valamit a közelben álló fiúnak, és ugyan szavait
nem lehetett érteni, de nyilvánvalóan olyasmi lehetett, hogy Biztos vagy benne? A fiatalember
élénken bólogatott, és mondott még valamit.
Doyle növekvő riadalommal figyelte mindezt, és azon töprengett, vajon ez a bajuszos ifjú
is a kopasz cigányvajdának dolgozik-e. Az utcára nyíló ajtóra nézett, és észrevette, hogy az
nincsen teljesen becsukva. Ha megpróbálnak elfogni, gondolta, már kint is vagyok, még
mielőtt ezek a fiúk itt felállhatnának az asztaltól.
A kapitány vállat vont, aztán az egyre kíváncsibbá váló vendégekre nézett.
– Ifjú Jacky pont most közölte velem, hogy új barátunk, Brendan Doyle az imént érkezett
Bristolból, ahol eleddig rendkívül sikeresen játszotta az együgyű süketnéma szerepét. Az, ööö,
Néma Tom nevet használva az utóbbi öt évben tehetségesen kihasználta Bristol népének
együttérzését, de kénytelen volt távozni, mivel… – hogy is volt ez, Jacky? Ó, már
emlékszem… szóval egy nap meglátta az egyik cimboráját, aki éppen kilépett egy kupleráj
ajtaján, a lány pedig, akivel a fickó az idejét töltötte, éppen kihajolt a fenti ablakon, a
kezében… egy márvány éjjeliedénnyel, amit a szerencsétlen flótás fejére szándékozott
pottyantam, amikor az a következő pillanatban elhalad majd alatta. Valószínűleg nem sikerült
megegyezniük az árban, és a lány úgy érezte, átverték. Tulajdonképpen mindegy is, mert
Doyle átkurjantott a cimborájának az utca túloldaláról: „Vigyázz!” – kiáltja. – „Hátra,
barátom, ez a ringyó szétloccsantja a fejedet!” Nos, a barátja megmenekült, de a kiáltást
mindenki hallotta az utcán, és természetesen szempillantás alatt rájöttek, hogy ugyanolyan jól
tud beszélni, mint bármelyikük, ezért aztán kénytelen volt elhagyni a várost.
A Doyle mellett ülő koldusok biztosították róla, hogy remek fickó, és Csuszka azt mondta
neki, „Ezt már reggel is elmesélhetted volna, fiam.”
Doyle megpróbálta palástolni meglepetését és gyanakvását, és már éppen nyitotta a száját,
hogy válaszoljon Csuszkának, de a kapitány hirtelen és parancsoló kézmozdulatára ismét őt
nézte minden szempár, ezért nem szólt semmit.
– És Jacky rámutatott, hogy mivel Doyle úgy reméli, itt, Londonban folytatni tudja majd a
koldulás mesterségét, és mivel olyan jól élt, amíg nem beszélt, és száműzötté vált, mihelyst
kiejtett egy szót, ideje lenne visszaszoknia a jelbeszédre. Gyakorolnia kell, miképpen lehet
ismét Néma Tom belőle, nem igaz, Mr. Doyle?
Mindenki Doyle felé fordult. Észrevette, hogy a kapitány egyik szeme enyhén megrebben.
Az egész arra megy ki, ne hallja senki az akcentusomat, merült fel benne a gondolat. De
miért? És honnan tudta az a fiú, hogy egyáltalán van akcentusom? Bizonytalanul
elmosolyodott, aztán bólintott.
– Bölcs ember vagy te, Néma Tom – mondta Koppenhága Jack. – Namármost Jacky azt
mesélte nekem az előbb, hogy ti valaha Bristolban országos cimborák voltatok, ezért
megengedem neki, hadd fosszon meg minket értékes társaságodtól egy kis időre, amíg
elmagyarázza neked, miképpen zajlik nálunk az élet. Közben pedig hadd lássam a többi
jelentkezőt. Álljon fel a következő!
A másik asztalnál vaksi szemű öregember tápászkodott fel a székről. Jacky leugrott az
emelvényről, és Doyle-hoz sietett, túlméretezett kabátja úgy lobogott vékonyka teste körül,
mint egy madár szárnya. Doyle még mindig riadtan hátralépett, és ismét az ajtóra nézett.

64
 – Brendan – mondta Jacky –, ne izgulj. Tudod te, hogy nem vagyok haragtartó típus… és
ha jól tudom, az a ringyó a következő héten téged is faképnél hagyott egy másik fickó miatt. –
Csuszka dübörgő hangon felkuncogott, Jacky pedig kacsintott, és némán azt súgta: Bízzál
bennem.
Doyle-ban elcsitult az idegesség. Valakiben csak bíznod kell, gondolta – és ezek az
emberek legalább képesek értékelni a jóféle bordóit. Bólintott, aztán hagyta, hadd vezessék.

***

Fairchild óvatos mozdulattal becsukta az ajtót, aztán gondolataiba merülve ácsorgott még
egy darabig a vacsoraterem előtti járdán. Az égről kifakult a szürke szín utolsó árnyalata is, és
a levegő kezdett csípősen hideggé válni; elfintorodott, de a csatornában elrejtett öt shilling
emléke azért jókedvre derítette, hiszen abból pár napig fényűző módon élhet, sok sörrel, húsos
lepénnyel és tekével. De – és ismét elfintorodott, legalább annyira a gondolat elvont mivolta,
mint komorsága miatt – egy napon elfogy az az öt shilling, és akkor mi lesz vele?
Megkérdezhetné a kapitányt, mit tegyen… de nem, a kapitány éppen most tette ki a szűrét,
vagyis másodszorra sem mondana mást.
Kicsit még nyűglődött, miközben sietve végigsétálta Pye Streeten, aztán párszor lekevert
magának egy nagy pofont, hogy végre valami építő jellegű ötletet is kicsiholjon az agyából.

***

– Te tudtad, hogy akcentussal beszélnék. – Doyle szorosabbra húzta magán a kordbársony

kabátot, mert a rácson füstölgő széndarabok ellenére igen hideg volt a szobában.
– Nyilvánvalóan – felelte Jacky, miközben fadarabokat pakolt a régi parázsra és úgy
rendezte őket, hogy jó huzatja legyen a kandallónak. – Azt mondtam a kapitánynak, ne
engedjen megszólalni, erre ő kitalált egy megfelelő történetet. Becsuknád azt az ablakot?
Aztán ülj le.
Doyle behúzta az ablakszárnyakat és rátolta a reteszt.
– Szóval honnan tudtál erről? És miért nem hallhatnak az emberek beszélni? – Az asztalka
két oldalán egy-egy szék állt; az ajtóhoz közelebbit választotta.
Miután Jacky kellő megelégedésére elrendezte a tüzet, felállt és egy faliszekrényhez
lépett.
– Mindjárt elmondom. Miután válaszoltál néhány kérdésemre.
Doyle szeme összeszűkült a haragtól, amikor meghallotta, milyen ellentmondást nem tűrő
módon beszél vele ez a kölyök, aki még a hallgatói többségénél is fiatalabb volt – és haragját
csak csekély mértékben enyhítette a fiú kezében megjelenő palack.
Tompa taps és füttyszó szűrődött fel odalentről, de egyikük sem foglalkozott vele.
Jacky leült, és pillantásában, amit Doyle-ra vetett, egyszerre volt komorság és kíváncsiság;
konyakot löttyintett két feles pohárba, majd az egyiket átlökte az asztalon.
– Kösz – mondta Doyle. Felemelte a poharat és meglötykölte az orra alatt. Ilyen jót még
sohasem szagolt. – Ti aztán jól éltek – ismerte el kelletlenül.
Jacky megvonta keskeny vállát
– A koldulás is csak egy szakma, mint minden más – mondta kissé türelmetlenül –, és
Koppenhága Jack a világ legjobb szervezője. – Belekortyolt a poharába. – Most pedig áruld el
nekem az igazságot, Doyle – mit tettél, amiért doktor Romany ennyire elszántan próbál kézre
keríteni téged?
Doyle csak pislogott.
– Ki az a doktor Romany?
– Anglia legerősebb cigánybandájának a vezére.

65
 Doyle tarkóján szellemujjak cirógatták végig a hajszálakat.
– Nem egy magas, kopasz vénember? Aki rugós talpú cipőben jár?
– Ő az. Kívánsága szerint Horrabin kotorékának összes tolvaja és koldusa egy olyan férfit
keres, akire… ráillik a személyleírásod és külföldi, valószínűleg amerikai akcentussal beszél.
És hatalmas jutalmat ajánlott fel annak, aki kézre kerít téged.
– Horrabin? Az a bohóc? Istenem, ma reggel találkoztam vele, megnéztem az átkozott
bábelőadását. Nem úgy tűnt, mint…
– Doktor Romany csak ma este adta ki a parancsot. Horrabin említette neki, hogy látott
téged a billingsgate-i piacon.
Doyle tétovázott; megpróbálta kibogozni a különböző érdekeket ebből a kuszaságból. Ha
képes lenne összehozni valamiféle fegyverszünetet, szívesen beszélne doktor Romanyval,
mert a férfi szemmel láthatóan – ki tudja, honnan – ismerte a hasadékok felbukkanásainak
helyét és idejét; Doyle karján pedig még mindig ott lapult a hordozható kapocs. Ha sikerülne
megtudnia az egyik hasadék helyét és éppen a mezőn állna, amikor a rés bezárul, a következő
pillanatban már Londonban lenne, 1983-ban. Érezte, hogy átcsap rajta a honvágy, amint
eszébe jut Kalifornia, Fullerton, az Ashbless-életrajz… Másrészt ez a doktor Romany nem
keltette túlzottan előzékeny ember benyomását a szivarjával és egyebekkel. És mi a fiú haszna
ebből az egészből? Valószínűleg a „hatalmas” jutalom.
Igen riadtan pillanthatott Jacky felé, mert a fiú undorodva megcsóválta a fejét.
– És nem, nem tervezem, hogy kiadjalak neki – mondta. – Egy veszett kutyát nem
engednék annak a kreatúrának a markába. .. még akkor sem, ha betartaná azt, amit a
jutalomról mondott, ami nem túl valószínű. A szerencsés jutalmazott valószínűleg közelről
megnézheti a Temze fenekére hullott pénzdarabokat.
– Bocsánat – mondta Doyle, és belekortyolt a konyakba. – De pontosan úgy beszéltél,
mint aki részt vett ezeknek a gyűlésén.
– Úgy is tettem. Jack kapitány azért fizet, hogy mindenhol ott legyek és szemmel tartsam,
mit tesz a… konkurencia. Horrabin a Bainbridge Street alatti csatornarendszerben tartja a
gyűléseit, és én gyakran ellátogatok oda. De most már ne térj ki a kérdés elől – mit akar tőled?
– Nos… – Doyle felemelte a poharát, és szórakozottan gyönyörködött abban, milyen
szépen ragyognak át a lángok a folyadék sötét topáz-színén. – Magam sem vagyok teljesen
biztos benne, de azt hiszem, meg akar tudni tőlem valamit. – Most jutott eszébe, hogy
valószínűleg kezd berúgni. – Azt akarja tudni, hogyan érkeztem meg egy kensingtoni mezőre.
– És? Hogyan érkeztél? És mit érdekli ez őt?
– Elmondom én neked az igazat, Jacky fiam. Varázslat szárnyán utaztam.
– Igen, gondoltam, hogy ilyesmiről van szó. Miféle varázslat volt az? És honnan jöttél?
Doyle zavarba jött.
– Ilyen könnyen hiszel nekem?
– Azt találnám furcsának, ha doktor Romany olyasmiért lelkesedne ennyire, aminek
semmi köze a mágiához. És annyit mondhatok, nem vagyok annyira… tapasztalatlan, hogy azt
állítsam, ilyesmi nem is létezik. – Borzasztó keserűen elmosolyodott; Doyle kíváncsi volt,
vajon mit láthatott ez a fiú.
– Miféle mágia? – ismételte meg Jacky.
– Nem tudom pontosan. Én csak a csapat egyik tagja voltam, és az egész dolog mágikus
mechanizmusa valaki másra tartozott. De olyasmi varázslat vagy valami hasonló dolog
lehetett, ami lehetővé tette, hogy valahonnan… átugorjunk valahova máshová, utazás nélkül.
– És így egészen Amerikából ugrottatok idáig?
Miért is ne, gondolta Doyle.
– Így van. És ez a doktor Romany minden bizonnyal meglátott minket, amikor
felbukkantunk a mezőn – szerintem szemmel tartotta a helyet, mert senki sem ugrálhat csak
úgy kedve szerint, megadott helyekről kell indulni és meghatározott helyekre érkezel, amiket

66
a csapatunk felelőse hasadékoknak nevezett, és véleményem szerint ez a Romany ismeri az
összes hasadék helyét –, aztán biztosan követett minket onnan idáig, mert azonnal elkapott,
amikor lemaradtam a többiektől, és elhurcolt a cigányok táborába. – Gyorsan kortyolt a
konyakból, mert az események felidézése ismét felébresztette benne a kopasz öregember iránt
érzett rettegését.
– És mi történt a többiekkel, akikkel jöttél?
– Nem tudom. Gondolom, visszatértek a hasadékba, és visszaugrottak, ööö, Amerikába.
– Miért jöttetek egyáltalán?
Doyle felnevetett.
– Hosszú történet, de röviden fogalmazva: egy előadás miatt érkeztünk.
Jacky felhúzta az egyik szemöldökét.
– Egy előadás? Mit jelentsen ez?
– Hallottál már valaha Samuel Taylor Coleridge-ről?
– Persze. Ha jól tudom, előadást tart Miltonról a Korona és Horgonyban következő
szombaton.
Doyle-nak felszaladt a szemöldöke. Ez a kolduskölyök kezdett imponálni neki.
– Így van. Nos, Coleridge összekeverte az időpontokat, és múlt éjjel érkezett, mi pedig
éppen ott voltunk, ezért aztán megtartotta az előadást. Ami azt illeti, igen remek beszéd volt.
– Valóban? – Jacky kihörpintette az italt, és elgondolkodva töltött még magának egy újabb
adagot. – És honnan tudták az embereid, hogy össze fogja keverni az időpontokat?
Doyle széttárta a kezét.
– A főnök tudta.
Jacky pár pillanatig hallgatott és óvatosan vakargatta a bajuszát, aztán felnézett és
elvigyorodott.
– És te ki voltál? Egy szolgalegény, aki a lovakra vagy valami másra vigyázott, esetleg
maga az előadás is érdekelt?
Doyle legszívesebben az arrogáns kölyök arcába vágta volna, hogy ő már életrajzot is írt
Coleridge-ről. De inkább megelégedett azzal, hogy a lehető leggőgösebb hanghordozásával
azt felelje:
– Azért hoztak magukkal, hogy elmagyarázzam a vendégeknek, kicsoda… Coleridge, és
hazatérésünk után válaszoljak az esetleges kérdéseikre.
Jacky elégedetten felkacagott.
– Tehát érdekel a modern költészet! Több rejlik benned, mint az elsőre látszik, Doyle!
Doyle háta mögött kinyílt az ajtó, és Koppenhága Jack lépett be az ajtón. Az apró
szobában még vállasabbnak és magasabbnak látszott.
– Két új tag – mondta, aztán letelepedett az asztal sarkára és felkapta a konyakosüveget. –
Egy remek Lecsúszott Úriember és a legjobb vallási fanatikus, akivel évek óta csak
találkoztam – látnotok kellett volna, amikor görcsökben fetrengett a padlón. Bámulatos volt.
És mi a helyzet Néma Tómmal?
Doyle összerezzent.
– Ez most már tényleg rajtam ragad?
– Ha velünk maradsz, igen. Mi ez a história Horrabinról, aki vadászik rád? – A kapitány
megemelte a palackot, és kiadósan meghúzta.
Jacky szólalt meg.
– Horrabin mestere, doktor Romany kutat utána. Úgy gondolja, hogy Néma Tom járatos
egy csomó varázspraktikában, bár ebben ugyan téved, de hatalmas jutalmat ajánlott fel, ezért
Horrabin vackának összes korcsa Brendan Doyle után szaglászik. – Doyle felé fordult. –
Szembe kell nézned azzal, öregem, hogy Néma Tom szerepe az egyetlen esélyed a túlélésre.
Á kapitány felnevetett.
– És légy hálás, amiért én nem úgy intézem az üzletet, mint Horrabin apja egykor.

67
 Jacky is felnevetett, aztán Doyle értetlen arckifejezését látva megmagyarázta a dolgot.
– A bohóc apja St. Giles kolduskirályaként uralkodott, aki nem volt hajlandó
hamisítványokkal dolgozni – az ő vak emberei valóban vakok voltak és a nyomorék
gyermekek sem csak színlelésből hordtak magukkal mankókat. Milyen dicséretes,
mondhatnád erre, azt leszámítva, hogy ő eredetileg egészséges embereket alkalmazott, akiket
az üzlet érdekében eltorzított. Egy különös kórházat működtetett valahol London alatt, és
különböző módszereket fejlesztett ki arra, miképpen lehet életerős, megtermett férfiakból,
nőkből és gyerekekből olyan kreatúrákat létrehozni, akiknek már a puszta látványa jeges
rémületet és szánalmat ébreszt az emberekben. – Beszéd közben Jacky arcáról fokozatosan
lehervadt a mosoly.
– Vagyis ha az öreg Teobaldo Horrabin úgy határozott volna, hogy belőled Néma Tom lesz
– mondta a kapitány –, nos, akkor először is kivágatja a nyelvedet, aztán szórakozásból addig
rugdossa a fejedet vagy fojtogat, amíg valóban együgyű nem leszel. – Újabb adag konyakot
szopogatott ki az üveg nyakából. – Azt rebesgetik, még a saját fiát is kezelésbe vette, és ez a
Horrabin azért hord bő ruhákat meg arcfestéket, hogy elrejtse a torzulásokat, amiket az
apjának köszönhet.
Doyle megborzongott, mert eszébe jutott a pillanat, amikor a bábos bódéjában meglátta a
bohóc rémületes arcát.
– És mi történt idősb Horrabinnal?
Jacky vállat vont.
– Ez még az én időm előtt történt.
– Néhányan azt mondják, meghalt, és az ifjú Horrabin vette át a helyét – mondta a
kapitány. – Mások szerint a fiú megölte a vén Teobaldót. Még azt is hallottam, hogy az öreg
még él valahol a mélyben… és lehet, hogy ez esetben sokkal szívesebben lenne már halott. –
Elkapta Doyle kérdő pillantását. – Ó, az öreg Horrabin igen magas ember volt, és minden zárt
hely, még egy zsúfolt folyosó is rettenetesen idegesítette.
– Egy dolog miatt azonban sajnálhatjuk, hogy ez a legény néma – mondta Jacky, és
kikapta az üveget a kapitány kezéből, amíg megtöltötte a két poharat. – Ugyanis tud olvasni.
A kapitány pillantásában több érdeklődés csillant, mint aznap este bármi mással
kapcsolatban.
– Tudsz olvasni? Folytonosan?
Mivel Doyle úgy gondolta ez azt jelenti, „folyamatosan”, bólintott.
– Kiváló! Felolvashatsz nekem. Az irodalom talán életem legnagyobb szenvedélye, de
sajnos sohasem bírtam kihüvelyezni a lapokra rótt ákombákomok jelentését. Ismersz
verseket? Kívülről?
– Ó, persze.
– Mondj egyet.
– Ööö… rendben van. – Megköszörülte a torkát, aztán belekezdett.

„Harangszó búcsúztatja a napot

a nyáj lassan karámba tér az arató is hazaballagott nincs itt már
más, csak én s az éj”

A kapitány és Jacky elbűvölten hallgatták, miképpen szavalja el Doyle Gray egész

Elégiáját. Amikor befejezte, a kapitány tapsolt, és ő maga is megpróbálkozott egy részlettel a
Sámson Agonistes-ből. Jacky volt a következő.
– Mondjátok meg, mi a véleményetek erről! – szólalt meg, aztán szavalni kezdett.

„Hűlt, kusza utca, egykor oly vidám

fények hona; most csak léptem dobog

68
 egymagában. Hűs éji szél lobog
Át sok magányos porlepte szobán
Tört ablakon söpör ki álmokat
magányukra a kihalt utca vár”

Jacky elhallgatott, Doyle pedig automatikusan befejezte a költeményt:

„Régi gazdájuk már messze jár

És szelleméből semmi sem maradt.”

Miután az utolsó szó is elhangzott, megpróbálta felidézni, hol is olvashatta ezt a verset.
Egy Ashblessről szóló könyvben volt, de nem ő írta, hanem… Istenem, gondolta – az egyike
Colin Lepovre átkozottul kevés költeményének; a férfi Elizabeth Tichy jegyese volt, aki
később William Ashbless felesége lett. Lepovre, lássuk csak, 1809-ben eltűnt, pár hónappal az
esküvő előtt; húsz éves volt, és mindössze egy vékonyka verseskötet hagyott maga után,
amely csupán gyér és nem túlságosan együttérző kritikákat kapott.
Jackyre pillantott, és látta, hogy a fiatalember meglepetten mered rá, sőt, első alkalommal
talán némi tisztelettel is.
– Istenem, Doyle, te olvastad Lepovre verseit?
– Ó, igen – felelte a férfi fesztelenül. – Eltűnt, igaz, ööö, tavaly, ha jól tudom?
Jacky komoran nézett rá.
– Ez a hivatalos álláspont. Igazából megölték. Tudod, én ismertem.
– Valóban? – Ha valaha is visszatér 1983-ba, ez remek lábjegyzet lehet Ashbless
életrajzában, jutott Doyle eszébe. – Hogy történt?
A fiatalember ismét felhörpintette a konyakot, aztán hanyagul töltött magának egy
nagyobb adagot.
– Talán egyszer majd megismerlek annyira, hogy elmeséljem.
Mivel Doyle mindenképpen szeretett volna valami publikálható információt kicsikarni a
fiúból, nem tágított.
– Ismerted a menyasszonyát, Elizabeth Tichyt?
Jacky döbbentnek tűnt.
– Ha Amerikából jöttél, honnan tudsz ennyi mindent?
Doyle már nyitotta a száját, hogy hihető választ adjon, de nem jutott eszébe egy sem; csak
ennyi telt tőle:
– Talán egyszer majd megismerlek annyira, Jacky, hogy elmeséljem neked.
Jackynek felszaladt a szemöldöke, mintha azon gondolkodna, megsértődjön-e; aztán
elmosolyodott.
– Mondtam én, Doyle, hogy több van benned, mint amennyi elsőre látszik. Igen, ismertem
Beth Tichyt – egészen jól. Már évekkel azelőtt jóban voltunk, hogy összeismerkedett volna
Lepovre-ral. Még most is levelezünk.
– Úgy látom, nem tévedtem, amikor azt mondtam, hogy ti ketten régi cimborák vagytok –
mondta Koppenhága Jack. –
Doyle, gyere velem. Az öreg Stikeleather már félig átrágta magát Dallas Aubrey-én, de
ahogy ő olvas, legalább még egy év, mire befejezi. Lássuk, te vajon gyorsabban olvasol-e
nála.

***

A Koldus a Bokorban alacsony mennyezetű konyhájában rengetegen voltak, de a

legtöbben annál az asztalnál gyülekeztek, ahol a kártyások ültek, ezért a pohár gint szorongató

69
Fairchild kényelmesen elfért az egyik sötét sarokban, hátra tudott dőlni és még a lábát is
feltette a téglafalra. Már régen megtanulta, hogy neki nem szabad játszania, mert nem értette a
szabályokat, és bármilyen lapokat is osztottak neki, a többiek valahogy mindig elszedték a
pénzét és közölték vele, hogy veszített.
Egyelőre csak egy shillinget szedett ki a Fleet Streetről nyíló sikátor
szennyvízcsatornájának csövéből, mert már megfogalmazódott benne a terv: csatlakozik
Horrabin koldushadseregéhez, a pénzt pedig olyan különleges dolgokra tartogatja majd, mint
a sör, hús, gin meg – a gondolatra gyorsan legurított egy korty gint – olykor-olykor egy lány.
Miután végzett az itallal, úgy döntött, nem kér másikat, mert ha ma éjjel nem lép be a
gólyalábakon járó bohóchoz, akkor a pénze egy részét szállásra kell költenie, és ez nem
szerepelt a tervében. Felállt, átnyomakodott az üvöltöző és röhögő tömegen, aztán kilépett az
utcára.
A pislákoló lámpafény mintha vonakodva simított volna végig a Buckeridge Street felett
összehajoló házakon, mindössze a leghaloványabb ecsetvonásokkal mázolta át az éjszaka
fekete vásznát – amott egy magasban nyíló ablak fürdött a szegényes fényben, bár mögötte
sötéten ásított a szoba; máshol egy sikátor bejárata látszott a messziről odaszűrődő
lámpafényben, a vékonyka csík sárgásán csillogott a nyirkos macskaköveken, mintha végtelen
sorban haladó varangyok torpantak volna meg nehézkes átkelésük közben; és amikor a kósza
szellő belekapott a lángnyelvbe, a felerősödő fényben hepehupás tetők és málladozó falak
tárták fel magukat odafent.
Fairchild tapogatózva elbotorkált a szemközti sarokig; amikor görnyedten végigaraszolt a
következő utcán, meghallotta a Dowling anya panziójának bedeszkázott ablakai mögül
kiszűrődő horkolást. Csak úgy a mit sem sejtő alvók felé vigyorgott, akik – tapasztalatból
tudta – három pennyt fizettek azért, hogy ágyukat még két vagy három emberrel megosszák a
tucatnyi vendéggel telezsúfolt szobában. Ugyan, kik fizetnek azért, hogy denevérekként
heverjenek egymás hegyén-hátán egy vénséges házban? – gondolta önelégülten, mert eszébe
jutott a terve.
Nem sokkal később azonban már azon töprengett, némileg bizonytalanul, vajon milyen
szálláshelyet kaphat Horrabinnál. A bohóc riasztó alak volt; lehet, hogy nála mindenkinek
koporsóban vagy valami hasonlóban kell aludnia. A gondolat olyan félelmetes volt, hogy
levegőért kapkodva megállt és keresztet vetett. Aztán az is eszébe jutott, hogy későre jár az
idő, és bármit is akar tenni, hamar döntenie kell. Horrabin legalább ingyen van, gondolta, és
ismét elindult. Horrabinnál mindenkit szívesen látnak.
Mostanra már biztosan berekesztették a csatorna-parlamentet, ezért a Maynardnál nem
fordult jobbra a Bainbridge Street irányába, hanem a bal vállát horzsoló falat követve
megkerülte a kanyart és észak felé indult, ahol az Ivy Lane túloldalán komor, raktárépületre
emlékeztető ház állott, amit a környékbeliek csak Horrabin Szállónak vagy Patkánypalotának
neveztek.
Most attól félt, hátha nem engedik be. Végtére is nem volt túlságosan okos. Azzal
nyugtatta magát, hogy legalább jó koldus, és itt úgyis ez számít. Az is eszébe jutott, hogy
Horrabint esetleg érdekelheti Koppenhága Jack legújabb némája, aki nem is valódi, ezért be
lehet ugratni, és akkor beszélni kezd.
Igen, határozta el magát Fairchild, ha ezt elmondom a bohócnak, biztosan sikerül
bevágódnom nála.

***

Jacky jó sokáig álldogált az ablaknál, amit még Doyle csukott be, és csak bámulta a
háztetők bizonytalan körvonalait, amit csak időnként tört meg egy-egy tűszúrásként izzó,
füstösvörös lámpa fénye vagy egy elfüggönyözetlen ablak borostyánszín négyszöge. Vajon

70
mit csinálhat most, gondolta Jacky, milyen sötét udvarban trappol némán, milyen
pálinkamérésben kínálgat valami szerencsétlen ördögöt itallal? Vagy talán egy padláson alszik
valahol… miféle álmai lehetnek? És vajon azokat is ellopja?
Hátat fordított az ablaknak, és leült az asztalhoz, ahol már várta a kikészített toll, papír és
tinta. Hosszú kéz ragadta meg a tollat, érintette a hegyét a kalamárisba, aztán – némi habozás
után – írni kezdett:

1810. szeptember 2.

DRÁGA ÉDESANYÁM!

Ugyan még mindig nem tudok megadni neked egy címet, ahol mindig elérhetsz,
biztosíthatlak arról, hogy jól vagyok & kapok eleget enni & akad tető is a fejem fölött.
Tudom, hogy a Te szemedben mindez a veszélyes és súlyosbodó Agyláz hatása csupán, de már
tettem pár lépést, hogy elkapjam azt az embert – ha lehet az ilyet embernek nevezni –, aki
megölte Colint; és bár számos alkalommal bizonygattad nekem, hogy ez a rendőrségre
tartozik, még egyszer megkérlek, hidd el nekem, a rendőrség nincsen ilyesmire felkészülve –
még csak el sem ismerné, hogy ilyen ember egyáltalán létezhet. Szándékaim szerint úgy
végzek vele, hogy Elenyésző Kockázatot jelentsen rám nézve, mihelyst Megvalósítható, majd
azonnal igyekszem haza, ahol tudom, Szerető Szívek várnak rám. Mindeközben Barátok
között élek, és sokkal kevésbé vagyok veszélyben, mint azt valószínűleg képzeled; és ha te is
úgy akarod – jelenlegi sajnálatos engedetlenségem dacára is –, tartsd meg számomra azt a
szeretet és melegséget, amellyel a múltban oly bőségesen elárasztottál, és ez esetben
mérhetetlen hálára kötelezed azt, aki legszeretőbb és legodaadóbb leányod.

Elizabeth Jacqueline Tichy

Jacky addig lobogtatta a levelet a levegőben, amíg meg nem száradt rajta a tinta, majd
összehajtotta, megcímezte és gyertyaviaszt csepegtetett rá pecsétként. Bezárta az ajtót, kibújt
bő ruháiból, és még mielőtt lehajtotta volna a falra erősített ágyat, letépte az arcáról a bajuszt,
erősen megdörgölte a felső ajkát, aztán az egész enyvvel bekent, ponyvadarabra erősített
szőrcsomót feltapasztotta a falra.

71
 5.

„A legtöbben összetörik a tojás héját, miután kiették belőle a belsejét.

Ez eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a boszorkányok ne
használhassák a maradványokat csónaknak.”

– Francis Grose

A Covent Garden éjszaka teljesen más arcát mutatta hajnalban – majdnem ugyanolyan
zsúfolt volt, és semmivel sem csendesebb, de ahol tizenkét órával ezelőtt még árusok kordéi
sorakoztak a járdaszegély mellett, oda most a legcsinosabb együléses hintókat húzó, színben
és méretben egyaránt hozzájuk illő pónilovak érkeztek; a Jermyn Street és a St. James
vagyonosai elindultak otthonaikból a színházba. Az utcaköveket tébolyult szorgalommal,
percenként söpörték tisztára az adakozónak látszó hölgyek és urak előtt a rongyos utcaseprők,
akik mind féltékenyen őrizték nehezen kiharcolt területüket; és a Covent Garden Színház dór
stílusú homlokzata, melyet csak tavaly építettek újjá az 1808-as tűzeset után, sokkal
elegánsabbnak tűnt a lámpafényben és a belső tereket bevilágító gyertyatartók aranyszín
ragyogásában, mint a Nap kemény sugaraiban fürödve.
Az utcaseprők legalább jelképesen megdolgoztak a kapott pennykért és shillingekért, de
voltak itt olyanok is, akik egyszerűen csak kéregettek. A legsikeresebb közülük az a tüdőbajos
emberi roncs volt, aki támolyogva járkált fel-alá a téren, sohasem könyörgött alamizsnáért,
csupán reménytelenül rágcsálta sáros, szikkadt kenyérdarabkáját, ha észrevette, hogy valaki
figyeli. Ha egy szánalom sújtotta hölgy odacibálta kísérőjét, és megpróbálta megtudakolni, mi
a baja, a beesett szemű nyomorult mindössze a fülére és szájára bökött, jelezve, hogy nem hall
és nem is beszél, majd minden figyelmével ismét a borzasztó kenyérdarab felé fordult.
Helyzete még őszintébbnek tűnt azzal, hogy nem kérkedett vele és nem adott rá magyarázatot,
ennek következtében annyi pénzt gyűjtött – közte számos ötshillingest meg egy eddig példa
nélkül álló arany fontsterlinget –, hogy tíz-húsz percenként ki kellett ürítenie a zsebét Marko
zsákjába.
– Nahát, Néma Tom – jegyezte meg Marko halkan, amikor Doyle ismét beslisszolt a
sikátorba, ahol a másik várt rá. Kinyitotta a zsákját, Doyle pedig maroknyi aprót ásott elő a
zsebéből és hajította a többi közé. – Bámulatosan csinálod, öregem. Na, figyelj ide, átmegyek
a Bedford Streeten Maik Alley-be, de fél órán belül itt vagyok. Értetted?
Doyle bólintott.
– Csak így tovább. És köhögj néha. Döbbenetes, ahogy köhögni bírsz.
Doyle ismét bólintott, kacsintott, aztán visszasétált az utcára.
Ez volt kolduséletének hatodik napja, és még mindig meglepődött azon, milyen jól bevált
ebben a szakmában és mennyire nyugalmas élet is volt ez. Már azt is kezdte megszokni, hogy
hajnalban kel és napi egy tucat mérföldet sétál – a London Bridge-től nyugatra, a folyó
mindkét oldalán –, dé legalább kitűnő étvágya volt, amit kiadós adagokkal csillapított
Koppenhága Jack Pye Street-i házában, és a kapitánynak nem volt ellenére, ha emberei olykor
felhörpintenek egy korsóval valahol, esetleg rövid pihenőket tartanak egy elhagyatott utcán,
háztetőket összekötő hidakon vagy a Blackfriars Bridge-nél horgonyzó szenesbárkák között.
A szeme köré felvitt festéknek köszönhetően kirívóan fehér bőrszíne lett. Jacky ötlete volt,
hogy Doyle alapvető sápadtságát addig fokozzák, míg tüdővészes betegnek nem tűnt, és
ehhez nem kellett más, csak egy fehér vászoncsík a fejére, mintha a foga fájna, föléje fekete

72
sapka, a nyakára pedig vörös sál – az arca a kontrasztnak köszönhetően még sápadtabbnak
tűnt –, a szeme köré pedig rózsaszín kenőcsöt kentek.
– Ettől még szánalmasabban festesz majd – jegyezte meg Jacky, miközben Doyle
szemüregébe dörgölte a büdös kulimászt –, és ha Horrabin meglát, reméljük, ennek
köszönhetően nem fog felismerni.
Jacky rejtély volt Doyle számára. A fiú néhány spontán gesztusát és szóválasztását kissé
nőiesnek találta és szemmel láthatóan nem érdeklődött a lányok iránt, de szerdán, vacsora
után, amikor egy rikítóan elegáns Lecsúszott Úriember sarokba szorította Jackyt és az ő kis
forró kalácsának nevezte, majd megpróbálta megcsókolni, a fiú nem csupán szilárd
eltökéltséggel, hanem egyszersmind undorodva reagált, mintha minden ilyesmit
gusztustalannak találna. Ráadásul Doyle képtelen volt felfogni, hogy egy olyan intelligens
fiatalember, mint Jacky, miért koldulással keresi meg a kenyerét, még ha ezt Koppenhága
Jack viszonylag kellemes hangulatú céhében is teszi.
Ami őt illeti, egyértelműen nem kívánt túlságosan sokáig időzni náluk. Három nap múlva,
kedden, szeptember tizenegyedikén William Ashbless megérkezik Londonba, és neki eltökélt
szándéka volt találkozni a költővel, összebarátkozni vele, aztán valahogy rávenni – hiszen
Ashbless a beszámolók szerint nem szűkölködött a pénzben –, hogy segítsen neki felkutatni
valami rendes munkát. Tudta, hogy a férfi reggel kilenckor hajózik be a dokkba a Sandoval
fregatt fedélzetén, és fél tizenegykor, a Jamaica Kávéház utcára néző szobájában megírja
legismertebb versének, „Az Éj tizenkét órájának” az első vázlatát. Doyle úgy tervezte,
félretesz némi pénzt a napi bevételből, vásárol egy elfogadható öltönyt és ott helyben
megszólítja Ashblesst. Olyan alaposan tanulmányozta a férfi életét, hogy már úgy érezte,
mintha rendkívül jól ismernék egymást.
Azt a lehetőséget számításba sem vette, hogy Ashbless esetleg nem tud, vagy nem akar
segíteni neki.
– Istenem, Stanley, nézd ezt a szerencsétlen teremtményt! – szólalt meg egy hölgy, amikor
kilépett a bérkocsiból a járdára. – Adj neki egy shillinget.
Doyle úgy tett, mintha mit sem hallott volna, és rágcsálta tovább a piszkos kenyérdarabot,
amit még Jack kapitánytól kapott hat nappal ezelőtt; Stanley közben azt nehezményezte, ha ad
egy shillinget, már nem lesz pénze inni valamit az előadás előtt.
– Mert többre értékeled azt az átkozott szeszt a lelked üdvénél, igaz? Rosszul vagyok
tőled. Hé, te ott a kenyérrel, vagy akármi is legyen az! Vásárolj magadnak ezen egy rendes
vacsorát.
Doyle óvatosan kivárta, amíg a nő a közelébe ért, aztán hirtelen felkapta a fejét, mint aki
megriadt valamitől, és fülére meg a szájára bökött. A nő egy karkötőt nyújtott felé.
– Ó, Stanley, hát nézd meg ezt, mindennek tetejébe még süketnéma is! Micsoda állati
sorban tengődik szegény.
Meglengette Doyle orra előtt a karkötőt, aki hálás mosollyal elvette tőle. Aztán a párocska
elindult a színház felé; Stanley zsémbelődve követte a nőt, Doyle pedig a zsebébe
süllyesztette az adományt.
Aztán pedig, gondolta, miközben továbbvánszorgott, ha egyszer Ashbless segítségével
talpra állok ebben az átkozott században, és úgy döntök – pedig valószínűleg ezt fogom tenni
–, hogy inkább hazamegyek, oda, ahol vannak orvosok, érzéstelenítők, egészségügyi
felügyelők, mozik, öblítős vécék meg telefonok, nos, akkor elővigyázatosan kapcsolatba
lépek a félelmetes doktor Romanyval, és megpróbálunk egyezségre jutni; talán tőle
megtudhatom az egyik soron következő időhasadék helyét. A pokolba is, esetleg át tudom
verni annyira, hogy beengedjen a mezőre, amikor a hasadék éppen bezárul! De vigyáznom
kell, nehogy megtalálja és elvegye a hordozható kapcsomat. Vajon nem túl nagy ahhoz, hogy
le lehessen nyelni?
Már percek óta kaparta a torkát a viszketés, és éppen egy kényelmes tempóban sétáló,

73
elegáns pár közeledett, ezért szabadjára engedte sokak által megcsodált köhögését;
megpróbált vigyázni, ne kelljen sokszor élnie ezzel a lehetőséggel, mert a tettetett szenvedés
túlságosan hamar valódi, tüdőt megkínzó görcsös rohamba csapott át, és az utóbbi pár napban
csak rosszabbodott a helyzet. Komoran azt gyanította, hogy mindezt a múlt heti éjszakai
fürdőzésnek köszönhette a jéghideg Chelsea Creekben.
– Szent Szűzmária, James, ez a sétáló hulla mindjárt kiköpi a tüdejét a járdára. Adj neki
valamit, hadd vegyen magának egy italt.
– Csak a pénzemet fecsérelem erre a nyomorultra. Hajnalra úgyis meghal.
– Nos… talán igazad van. Igen, biztosan igazad van.

***

Két férfi támaszkodott a színház oldalszárnyát körülvevő vaskerítésnek. Egyikük leverte a

hamut a szivarjáról, aztán beleszívott, és vöröslő pont izzott fel az árnyékban.
– Érdeklődtem – szólt oda halkan a társának –, és ez a fiú a Néma Tom nevű sükebóka.
Biztosan róla van szó?
– A főnök szerint biztosan.
A szivarozó férfi Doyle felé pillantott, aki már összeszedik te magát és továbbtámolygott;
ismét úgy tett, mintha a kenyérdarabkáját csócsálná.
– Hát az biztos, hogy nem látszik túl veszélyesnek.
– Már a puszta létezése fenyegetés, Kaggs. Nem szabadna itt lennie.
– Lehet. – Kaggs hosszú, vékony kést csúsztatott elő kabátja ujjából, szórakozottan
leellenőrizte a hüvelykjével, mennyire éles, aztán ismét eltüntette.
– Szerinted hogyan csináljuk?
A másik egy pillanatig gondolkodott.
– Nem lesz nehéz. Én majd nekimegyek és leütöm, te pedig úgy teszel, mintha
megpróbálnád felsegíteni a földről. Hagyd, hadd lógjon előre a kabátod szárnya, úgy senki
sem lát, utána pedig szúrd a kést a kulcscsontja mögé. A penge merőleges legyen a csontra,
aztán forgasd meg egy picit. Van ott egy vastag artéria, amit el sem téveszthetsz, szóval
másodperceken belül halott lesz.
– Rendben. Gyerünk. – A kövezetre hajította a szivarját, aztán mindketten ellökték
magukat a kerítéstől és elindultak Doyle után.

***

Vörösen karikás szemek dülledtek ki a tarkabarka arcfesték foltjai közül. Horrabin két
koppanó lépéssel előrébb óvakodott.
– Ezek őt figyelték, és most a nyomába eredtek – mondta morgó suttogással, ami nem
sokban hasonlított fuvolázó hangjára. – Biztos vagy benne, hogy nem a mieink?
– Még az életben nem láttam őket, nagyuram – felelte az egyik férfi, aki alatta ácsorgott az
utcán.
– Akkor ne várjátok meg, amíg a tömeg eltűnik – sziszegte a bohóc. – Kapjátok el Néma
Tomot most. – Amikor a három férfi Doyle és két üldözője nyomába eredt, Horrabin fehér
kesztyűs ökle a sikátor téglafalába csapott.
– Fairchild, te átkozott, miért nem bírt ez tegnap az eszedbe jutni?

***

Vissza kell jutnom 1983-ba, mielőtt ez a köhögés végez velem, gondolta Doyle
lehangoltan. Egy penicillin-injekció vagy valami hasonló dolog pár nap alatt kipucolná a

74
szervezetemet, de ha itt mennék el orvoshoz, a nyomorult valószínűleg piócákat írna elő.
Mintha ismét kezdett volna felgyülemleni a torkában a csiklandó kaparászás, de elszántan
legyűrte. Vajon már kifejlődött a szervezetemben a teljes tüdő-: gyulladás? A pokolba is, már
az üzletnek sem tesz jót. Senki sem adakozik egy olyan koldusnak, aki látszólag tíz percen
belül úgyis meghal. Talán a kapitány tudna…
Valaki kinyújtotta előtte a lábát, és még mielőtt félreléphetett volna, súlyos test csapódott a
vállának; arccal előre a macskakövekre zuhant és alaposan lenyúzta a tenyerét. Az, aki
fellökte, már tovább is sétált, de valaki más lekucorodott mellé.
– Jól vagy? – kérdezte az újonnan érkezett.
Doyle kábán belekezdett szokásos, süketségét jelző mozdulatába, de ebben a pillanatban a
férfi egyik keze rámarkolt az arcára és befogta a száját, a másikkal pedig egy pengét
csúsztatott a koldus vállához. Amikor Doyle meglátta a kés villanását, hátravetette magát, így
a penge ugyan átvágta a kabátját és felsértette a bőrét, de lepattant a kulcscsontjáról.
Megpróbált ordítani, de így, befogott szájjal csak hangos nyöszörgésre telt tőle; támadója
rátérdelt Doyle szabadon maradt karjára, és felemelte a kést, hogy újra lesújtson.
Hirtelen valaki hátulról keményen nekicsattant a férfinak, aki felnyögött és fejjel előre
lebukfencezett áldozatáról. A kés csörömpölve csúszott végig a macskaköveken. Most három
férfi tornyosult Doyle fölé, akik közül ketten gyorsan felnyalábolták a földről.
– Megmentettük az életed, Tommy – zihálta az egyik. – Most pedig velünk jössz.
Doyle hagyta, hadd cipeljék magukkal sietve arra, ahonnan jöttek, mert először azt hitte,
Koppenhága Jack emberei érkeztek a megmentésére; aztán a sikátorban meglátta Horrabin
magasa tornyosuló alakját, és rájött, hogy doktor Romany végül mégis megtalálta.
Kinyújtotta az egyik kezét, és könyökével a bal karját szorongató férfi hasába vágott;
amikor az összegörnyedt, Doyle bal ökle a jobboldali alak torkán csattant. Az is összerogyott,
és Doyle már száguldott is dél felé azzal a sebességgel, amit csak a vegytiszta pánik adhatott
neki, mert olyan jól emlékezett Romany szivarjára, hogy szinte még most is érezte a parázs
melegét a szemhéján. A háta mögül, nem túl messziről hallotta a harmadik férfi rohanó lépteit.
Most már letért a főutcáról és egy sikátorban szaladt lélekszakadva, de üldözője léptei
rémisztően közelről visszhangoztak mögötte, ezért amikor megpillantott egy zöldséghéjakkal
teli dobozokból rakott kupacot az egyik falnál, futás közben maga után rántotta az egész
halmot; a mozdulat lendületétől egész testében megpördült, keményen csattant a földön,
csúszott egy darabig a csípőjén és megsebzett vállán, de a ládák legalább közvetlenül
Horrabin emberének az útjába zuhantak, aki elakadt bennük és messzire visszhangzó
puffanással egyenesen a hasával érkezett a kövezet kerek köveire. Mozdulatlanul, arccal lefelé
hevert ott – kifutott belőle a szufla, vagy talán az öntudat is –, Doyle pedig sziszegve
felkecmergett a földről, aztán sántikálva, amilyen gyorsan csak tudott, elindult a sikátor vége
felé.
Elhaladt két keskeny utca mellett, ment még egy háztömbnyit, aztán a Strand fényesen
kivilágított gyalogjáróján találta magát, mindössze pár sarokra a Korona és Horgonytól. A
futástól ismét rátört a köhögés, és mire összeszedte magát, egy shillinget és négy pennyt
gyűjtött be a döbbent járókelőktől. Amikor visszanyerte a lélegzetét, nyugat felé indult a
Strandén, mert hirtelen eszébe jutott, hogy ez az a szombat, amikor Coleridge a tervek szerint
előadást tart, és Coleridge, bár jelen helyzetében nem igazán lehet hathatós segítség bárkinek
sem, legalább segíthet neki visszajutni Jack kapitány házába. A pokolba is, gondolta, még
emlékezhet rám a múlt hétről.
Rá sem hederített a mellette sorakozó fényes kirakatokra és az éttermek ablakaira, csak
sietve vonszolta magát a járdán előre; összegörnyedve próbálta tompítani az oldalában sajgó
fájdalmat, sántított és asztmás zihálással kapkodta a levegőt. Egy nő látható félelemmel
iszkolt el előle, és csak akkor tudatosult benne, milyen torzán is festhet ezzel a sminkkel,
rongyos ruháiban és görnyedt, csótányszerű testtartásával. Hirtelen összeszedte magát,

75
kihúzta magát és lassabban sétált tovább.
Úgy tűnt neki, hogy a tömegben, amely sietve szétvált előtte, ugyanúgy nem akadtak
egyéni arcok, mint egy buszmegállót ábrázoló festett színházi díszletben, de azt már
észrevette, amikor egy riasztóan magas alak lépett ki elé egy sikátorból. Festett húsvéti tojásra
emlékeztető fején fehér, kúp alakú süveg himbálózott, és Doyle elakadó lélegzettel
megpördült, futásnak eredt, de még hallotta üldözője gólyalábainak kopogását a köveken.
Horrabin könnyedén rohant gólyalábain, még a járda nyüzsgésében is jó három
métereseket lépett; menet közben fülsértően, magas-mély-magas-mély füttyöket hallatott. A
halálra rémült Doyle számára úgy hangzott, mint a Gestapo szirénái a régi, második
világháborús filmekben.
A füttyszó hallatán koldusok ugrottak fel a helyükről és tódultak elő a sikátorokból meg a
kapualjakból; hallgatag, robosztus teremtményeknek tűntek. Ketten Doyle felé szaladtak, egy
harmadik pedig megpróbált elébe vágni az utcán.
Amikor a válla felett hátrapillantott, mintha kimerevített képen látta volna Horrabin
alakját, mindössze egyetlen hatalmas lépésnyire mögötte, egyik fehér mancsát előrenyújtva,
tébolyultan vigyorogva, akár egy kínai sárkány. Doyle oldalra vetette magát, ki az útra;
felbukfencezett, és csak centikre menekült meg egy közeledő ló dübörgő patáitól, aztán
felpattant és felugrott a hintóra, egyik kézzel az ablakpárkányba, a másikkal a tetőkorlátba
kapaszkodva.
A hintóban egy öregember és egy fiatal lány ült.
– Gyorsabban, kérem! – zihálta Doyle. – Üldöznek a… Az öregember dühösen felkapta
sétapálcáját, célzott vele, majd egy biliárdjátszma nyitólövésének erejével Doyle mellkasába
bökött a tompa végével. A férfi úgy repült le a párkányról, mintha lelőtték volna, és ugyan
sikerült a lábára érkeznie, azonnal négykézlábra zuhant és párszor felbucskázott.

***

A kapualjban kuporgó, felismerhetetlenné roncsolódott arcú, félszemű teremtmény

felkuncogott, és csendesen tapsikolt papírvékonyságú kezével.
– Áhá, igen, igen! Most pedig a folyóba, Doyle – mutatni akarok neked valamit a
túloldalon! – csicseregte a Surrey-oldal koldusainak Szerencséje.

***

– Isten óvjon minket, ezt lelőtték! – ordította Horrabin. – Kapjátok el, amíg levegőt bír
venni, ganajtúrók!
Doyle-nak sikerűit feltápászkodnia, de úgy érezte, mintha minden lélegzetvétel csak
tovább tágítaná a mellkasán nyílt repedést; ha most köhögni kezdek, meghalok, gondolta.
Egyik üldözője már csak lépésekre járt tőle, és magabiztos mosollyal közeledett, ezért Doyle a
zsebéhez kapott, előrántotta a súlyos karkötőt, majd teljes erejével a férfi arcába vágta. Meg
sem nézte, milyen eredménnyel járt, hanem megpördült, ugrándozva a távolabbi járda felé
rohant és eltűnt a sikátorban.

***

– Titeket zabállak fel holnap vacsorára, ha nem hozzátok elém! – sikította Horrabin.
Cinóbervörös ajkáról nyál fröcsögött, miközben őrjöngő táncot járt az északi járdán.
Egyik koldusa meglódult előre, de rosszul mérte fel a Chaplin Company egyik kocsijának
sebességét, és eltűnt a lovak patái alatt; mielőtt a küszködő kocsis megállíthatta volna a
járművet, az egyik első kerék félbe is vágta a szerencsétlent. A Strandnek ezen a részén

76
mostanra teljesen leállt a forgalom, kocsisok ordítoztak egymásnak, sőt, néhány esetben
egymást csépelték ostoraikkal.
Horrabin lelépett a járdáról, és gólyalábain egyensúlyozva elkezdte átverekedni magát a
káoszon az utca túloldala felé.

***

Doyle két épület között bukkant elő, és egy ősöreg falépcsőn kopogva letámolygott a
csillámló folyó partja mentén végig* húzódó deszkajárdára. Sietve az egyik móló végéhez
sántikált, és lekuporodott az egyik magas faláda mögé. Lélegzetvétele lassan annyira lecsitult,
hogy végre becsukhatta a száját. A folyó felől fagyos levegő áradt, és most nagyon hálás volt
Koppenhága Jacknek, amiért nem ragaszkodott ahhoz, hogy koldusai csak félig felöltözve
járjanak hideg időben, habár ez igen hatékony módszernek számított. Lehúzta a kabátot és az
inget a kulcscsontjánál – a vágott seb még mindig egészen szépen vérzett, de legalább nem
volt mély.
Azt tudnám, ez ki a pokol volt, gondolta. Sem doktor Romany, sem Horrabin embere nem
lehetett, mert Jacky szerint nekik kifejezetten élve van szükségük rám. Talán valamelyik
vetélytársuk… vagy csak egy magányos csavargógyilkos, Hasfelmetsző Jack előfutára.
Óvatosan megérintette a hosszú vágást. Hála Istennek, gondolta, Horrabin embere időben
érkezett.
Megdörgölte a mellkasát, aztán kísérletképpen nagyot lélegzett és megtöltötte a tüdejét
levegővel. Habár a mellcsontja sajgott, és kétségtelenül élete – eddigi – legnagyobb zúzódása
érlelődött rajta, nem érzett csikordulást; a gonosz Öregember botja valószínűleg nem tört el
semmit. Kieresztette a levegőt és kimerülten a doboznak támaszkodott; lába a víz felett
kalimpált.
Az elhaladó csónakok lámpainak sárga fényfoltjai és tükörképeik úgy pettyezték a folyó
feketeségét, mintha egy Monet-festményt nézett volna, a látóhatár közelebbi részén Lambeth
fényei alkottak ragyogó láncot. A Hold halovány, narancssárga sarlója mintha a fél mérföldre
keletre magasodó Blackfriars Bridge korlátján egyensúlyozott volna. Jobbra, Doyle mögött és
a feje felett az Adelphi Terrace fényei izzottak; a víz felől nézve bámulatos mulatóhajónak
tűnt, és amikor megélénkült a szellő, halk zeneszót sodort magával abból az irányból.
Érezte, hogy újabb köhögésroham készülődik a torkában és mellkasában, de a félelemnek
hála volt elegendő ereje legyűrni – ugyanis lassú, súlyos kopogás közeledett feléje á
deszkapallón.

***

Jacky örült, amiért a földalatti csatorna vize olyan sebesen áramlik, hogy folyásirányban
haladva nem volt szükség evezőkre, mert ha valaki a csónak bal oldalán állva meglendíti
evezőjét, azzal egyenesen fejbe találta volna; ha pedig a csónakban utazók nem elégszenek
meg azzal, hogy csáklyáikkal ellökdösik bárkájukat a faltól, ha túl közel sodorja őket az
örvény, hanem megpróbálják irányítani is, biztosan megérzik rejtőzködő potyautasuk súlyát.
Amint közeledtek a folyóhoz, a nyakmagasságban kavargó víz egyre hidegebb lett, és alig bírt
uralkodni vacogó fogain. Vigyázott, ne kerüljön víz alá a feje, mert turbánjába csavarva apró
kovás pisztolyt rejtegetett, és nem szerette volna, ha átnedvesedik a gyújtóserpenyő. A hajó
orrába és tatjába állított fáklyák állandóan pislákoltak a kénes szellőben; néha mindössze
tompa, vörös fénnyel izzottak, máskor olyan élesen ragyogtak, hogy az alacsonyan elsuhanó
boltíves mennyezet minden egyes kövét megvilágították.
Jacky öt perccel ezelőtt még száraz ruhában álldogált a melegben és kolbászt sütött egy
serpenyőben Horrabin Patkánypalotájánák konyhájában, a Maynard Streeten. Ahmed, a Hindu

77
Koldus álcáját viselte, turbánnal, szandállal és egy lepedőből fabrikált köpönyeggel
felszerelkezve. Arcára, kezére mogyoróbarna festéket kent, megszokott álbajuszát álszakállal
egészítette ki, mert a Patkánypalotában már látta a kiközösített Fairchildot, és nem szerette
volna, ha felismerik benne Koppenhága Jack egyik emberét. Doktor Romany fél órával
ezelőtt érkezett, felkapaszkodott Horrabin egyik kötélhintájára, lerúgta különös cipőjét és
belemerült egy kupacnyi hajózási jelentésbe.
Aztán Horrabin egyik koldusa, egy köpcös, vörös arcú fickó rontott be a terembe; a
futástól alig kapott levegőt, de már a küszöbön zihálva tört elő belőle a rábízott üzenet.
– Doktor Romany… siess… a Strandén, és dél felé tart, a folyó irányába… egy férfit
lelőttek.
– Kicsoda? Kit lőttek le? – Romany rugós talpú cipője nélkül ugrott ki a hintájából, és arca
eltorzult a kíntól; gyorsan visszamászott és felhúzta a cipőjét. – Kicsoda, te átkozott? –
csikorogta rekedten.
– Nem tudom… Simmons látta, és… érted küldött. Azt mondta, az a férfi, akiért…
jutalmat kínáltál.
Romany addigra már felvette és bekötötte a cipőjét. Megint leugrott a hintáról, és élénken
imbolygott az erős rugókon.
– Melyik? De ez csak Kutyafejű Joe lehet. Az amerikait nem merik lelőni. Szóval hol van?
Azt mondtad, a Strandén?
– Igen, uram. És dél felé tart, az Adelphi mellett. Az lesz a leggyorsabb, méltóságos uram,
ha a földalatti csatornán keresztül egyenesen az Adelphi Arches-hoz hajózik. Az esőzések
miatt az összes víziút nagyon gyors…
– Mutasd az utat – és siess. Évek óta ismerem az öreg Joet, és ha ott helyben nem
végeznek vele, el fog tűnni előlük.
Amikor a két férfi sietve távozott a pincelépcsők irányába, Ahmed, a Hindu Koldus a
kolbászokról teljesen megfeledkezve, néhány lépéssel lemaradva követte őket. Ez lesz az,
gondolta Jacky, akinek olyan hangosan dobogott a szíve, hogy inkább lemaradt, nehogy
észrevegyék vagy meghallják azok ketten. Istenem, csak legyen még életben; és hadd kerüljek
hozzá olyan közel, hogy golyót ereszthessek az agyába. És bár lenne egy szabad pillanatom, a
fülébe suttognám, ki vagyok és miért akartam megölni… és akkor végre hazamehetnék,
gondolta vágyakozva.
Miután megérkeztek a pince alatti terem vénséges kőből épített kikötőjébe, volt egy
pillanat, amikor a két koldus eloldozta a csónakot és meggyújtotta a fáklyákat, doktor
Romany pedig türelmetlenül bámulta a sötét csatornát; Jacky ezt kihasználva átlopakodott a
kőpadlón és hangtalanul belemerült a hideg, fekete vízbe. A csónaknak, amit a két férfi éppen
a dokk mellé cibált, hogy doktor Romany is beszállhasson, gyűrűket szereltek az
oldalpalánkjára, amelyekre szükség esetén ponyvát lehetett erősíteni: Jacky két ujjal
megkapaszkodott az egyikben, és hagyta, hadd ragadja magával a csónak, amikor az
evezőkkel kihajtották az erős áramlatba.

***

– Háhá! – harsogott a bohóc magas, csicsergő hangja. – Hát hol van az én öreg barátom,
Néma Tom? – Fa kopogott fán, ahogy Horrabin lassú léptekkel fel-alá járkált a deszkapallón.
Ezen kívül nem is hallatszott más zaj, csak a közelben lehorgonyzott halászcsónakok
kötélzete között motozott a szél, és a víz mosta végig csobogva a móló lábát.
A móló végében, a láda mögött kuporgó Doyle még levegőt sem vett. Kíváncsi volt,
mennyi ideig bírja ki anélkül, hogy talpra ugorjon és elordítsa magát, Legyünk túl rajta, itt
vagyok, tudod te azt jól! Mert a bohóc hangjában volt némi incselkedő mellékzönge, mintha
tényleg tudná.

78
 Újabb lassú dobbanások hallatszottak, amint a bohóc ide-oda bóklászott a mólón. Istenem,
gondolta Doyle, ha ez az izé megindul felém, én beugrom a vízbe és három lépést sem tehet,
én már Lambeth felé tartok. Aztán elképzelte, hogy Horrabin követi a fekete vízbe is, és szinte
látta, amint a válla felett visszanézve megpillantja azt a vigyorgó, festett pofát, aki hihetetlen
sebességgel közeledik felé, miközben ő úszni próbál elgémberedett karjával. Úgy érezte,
testét mindjárt szétvetik szívdobbanásai, mint egy öreg épületet a bontógép le-lecsapó
golyója.
– Horrabin! – harsant a kiáltás tőle jobbra. – Hol van? – Doyle-ban rémülten tudatosult,
hogy doktor Romany hangját hallja.
A bohóc felkuncogott – mintha száz tébolyult tücsök ciripelt volna egyszerre –, aztán
elkurjantotta magát:
– Itt ni! – A gólyalábak kopogása most már a mólóról hallatszott.
Doyle fülsértő sikollyal – amivel még saját magát is meglepte – levetette magát a móló
végéről, szinte levegőt sem vett, mielőtt elnyelte volna a jéghideg víz. Felbukott a felszínre és
tébolyultan úszni kezdett.
– Mi volt ez? – A víz felszínén jól hallhatóan sodródott doktor Romany hangja. – Mi
folyik itt?
Horrabin pótlábain egyensúlyozva a móló széléig sétált.
– A folyóban van. Megmutatom, hol. – Füttyentett, de ez bonyolultabb fütty volt, mint
amivel a Strand koldusait szólította, aztán várt és tekintetével a folyópartot pásztázta.

***

Mihelyst a csónak kibukkant az alagútból, de még mielőtt áthaladt volna az Adelphi

Arches alatt, ki a folyóra, Jacky zsibbadt ujjai elengedték a gyűrűt és hagyta, hadd távolodjon
el tőle a bárka. Éppen időben, jegyezte meg magában, mert egy pillanattal később az egyik
koldus a csónak hátuljába lépett és megragadta a kormányrudat, a másik pedig egy pár evezőt
szedett elő, és a helyükre illesztette az evezővillákat. Doktor Romany egy kérdést harsogott,
és mintha alig hallható válasz érkezett volna rá, de Jacky addigra már félig a víz alá bukva
úszott, és a szavak felét nem hallotta. Aztán sikoly harsant, kurtán, de olyan hangosan, hogy
egy mérföldes körzetben mindenki meghallotta. Halványan eljutottak hozzá Horrabin szavai,
aki azt mondta: A folyóban van. Megmutatom, hol.
Éppen elérte a partot és kikapaszkodott a vízből, amikor meghallotta az evezőcsapásokat.
Doyle száz méter után kissé megnyugodott, és csendes kutyaúszásba kezdett. Ha bármi a
közelembe jön, gondolta, legyen az csónak vagy úszó ember, amilyen gyorsan csak tudok,
lebukok a víz alá, aztán a lehető legóvatosabban kidugom a fejemet és lassan veszem a
levegőt. A pokolba is, egy kis szerencsével csak megmenekülhetek előlük… És némileg több
szerencsével visszajuthatok a partra, mielőtt teljesen elhagyna az erőm. Az áramlás bal felé
sodorta, egyre távolabb doktor Romanytól.
Újfajta hang ütötte meg a fülét – mögötte jobbról evezőcsapások ritmikus zaja hallatszott.

***

Amikor Horrabintól balra, a móló második gerendája alatt felragyogott a tompa fény, a
bohóc elmosolyodott; miután a ragyogás kiúszott a fedezékből, már látszott, hogy valójában
sörétszemen szétszórt mintába rendezett, több tucatnyi apró fényfolt kavarog a sötét
vízfelszínen. A bohóc arrafelé mutatott, ahonnan utoljára hallotta Doyle csapkodását, és a
csapatba verődött sziporkák olyan gyorsan szóródtak szét a folyón, mint valami csillogó virág
szélfutta szirmai.
– Kövesd a fényeket, doktor Romany! – harsogta Horrabin vidáman.

79
 ***

Miféle fényeket? – gondolta Doyle. A legközelebbi fényforrás a folyó túloldalán volt.

Persze, doktor Romany, kövesd csak őket, én addig elsodródok kelet felé.
Csendben paskolta a vizet jobb karjával és a lábával, hadd pihenjen a bal válla. A felszínen
maradni nem okozott gondot; rájött, hogy ha váltogatja a kutyaúszást, a háton lebegést és a
lassú taposást, izmai megterhelése nélkül is képes víz felett tartani a fejét. Az áramlat a
Blackfriars Bridge felé sodorta, és elővigyázatosan bízott benne, hogy fel tud majd
kapaszkodni az egyik tartóoszlopra, és miután ellenségei úgy gondolták, belefulladt a folyóba,
oszloptól oszlopig úszva kikecmereg a partra.
De hirtelen rájött, miféle fényekről beszélt Horrabin az előbb, mert több tucatnyi apró,
lobogó gyertyának tűnő fény-sziporka közeledett felé a víz felszínén. Lehúzta a fejét a víz alá,
mindössze egyetlen rúgása fodrozta a vizet ott, ahol az előbb lebegett, majd úszni kezdett a
víz alatt, derékszögben távolodva a fényfoltok útirányától.
Amúgy is erőtlen magabiztossága eltűnt. Ez az egész mágiától bűzlött – nem azt mondta
Jacky, hogy doktor Romany varázsló? Nyilvánvalóan Horrabin is az –, és hirtelen úgy érezte
magát, mint aki ökölharcra készül, és ellenfele becsattintja a töltött tárat a revolverébe.
Békaúszással addig rugdosta magát előre, amíg csak bírta – lehetőleg zihálás nélkül akart
felbukni a felszínre –, aztán hagyta magát fellebegni és kibukkant a vízből. Lassan felemelte a
kezét és kisöpört a szeméből egy ázott tincset.
A következő pillanatban a döbbenettől dermedten ringatózott a vízen, mert a fények
követték és most már körül is vették, és a közelben úszkálókra meredve látta, hogy
félbevágott tojáshéjak, aprócska fáklyákkal, szalmaszál árbocokkal és papírból hajtogatott
vitorlákkal felszerelve, sőt – és eszébe sem jutott, hogy esetleg látomásai vannak –,
mindegyikben egy apró emberke kuporgott, egyik sem nagyobb a kisujjánál, és ügyes
mozdulatokkal forgatták szélirányba a játékárbocokat, nehogy elsodródjanak parányi bárkáik.
Doyle felsikoltott, nagy ívben végigsöpört a karjával a vízen, hátha attól felborulnak, majd
a hatást meg sem várva reszketeg levegőt vett és ismét lebukott.

***

Amikor a tüdeje már görcsbe szorult torkát kaparászta, és úgy érezte, mindjárt szilánkokra
töri a fejét a hídpillér kövein, Doyle ismét felbukott a felszínre. Miután felbukkant, ismét
körbevették az apró tojáshéj-tengerészek. Nem jöttek közelebb két karhossznyinál, és Doyle –
hiába hallotta egyre közelebbről doktor Romany csónakjának ritmikus csapkodását – megállt,
gyengén taposta a vizet és megpróbálta visszanyerni a lélegzetét.
Pár centire a bal arcfelétől valami keményen csattant a hullámokon, és permet fröccsent a
szemébe. Egy pillanat múlva meghallotta a folyó felett végigdübörgő puskalövés robaját is a
part irányából. Ezt azonnal követte egy másik lövés, most Romany csónakja felől, de mivel a
csónak mozgásban volt, a lövedék a kivilágított tojáshéjak közé csapott be, és az egyik
pörögve a levegőbe repült.
Istenem, ezek mindenhonnan engem lőnek, gondolta Doyle elkeseredetten, miközben még
egyszer megtöltötte a tüdejét levegővel és lebukott a víz alá. Már nincsen szükségük rám élve.

***

Amikor a lenti halászcsónakok között felcsapott a lövés, Horrabin is odanézett, de azonnal

vissza is kapta pillantását, amikor doktor Romany bárkájában is eldördült a fegyver. A bohóc
látta a levegőbe repülő apró fényszikrát, ami kihunyt, mihelyst visszaért a vízbe, és tudatosult

80
benne, hogy a cigányvajda az úszó férfit lövi.
Gyorsan tölcsért formázott a kezéből.
– Azt hittem, élve kell! – üvöltötte.
Ezt egy pillanatnyi csend követte, aztán Romany hangja visszhangzott végig a vízen.
– Ez nem Kutyafejű Joe?
– Ez az amerikai!
– Apep faljon fel! Akkor minek lősz rá, te átkozott barom?

***

Jacky már szerzett egy apró lyukú hálót az egyik közeli csónakból, behajította az egyik
kenuba és éppen kilökte a keskeny hajót a vízre, amikor meghallotta Horrabin hangját, ami a
félelemtől még fülsértőbb lett:
– Nem én voltam, a fenébe is, méltóságos uram! Valaki volt odalent, a csónakok között –
ott megy, felétek tart!
Jacky fürge és kecses mozdulatokkal kezelte az egyetlen evezőt, és sebesen hajtotta a
kenut az apró fényekből szőtt gyűrű irányába, ami még keletebbre, a híd felé sodródott.
Istenem, gondolta az erőfeszítéstől zihálva, ne haragudj, Tom – akarom mondani, Doyle.
Túlságosan elvakított, hogy végezni akartam Kutyafejű Joe-val. Sajnálom, kérlek, ne halj
meg!
De még így is szinte megdermedt és kiüresedett az iszonyattól, mert jó lövésnek érezte, és
egyenesen az alig látható fej kellős közepére célzott.
Kenuja gyorsabb volt doktor Romany nagyobb csónakjánál, és jóval keletebbre indult
náluk, ezért amikor Doyle feje megint kibukkant a vízből – persze a lerázhatatlan fénygyűrű
közepén –, már majdnem száz méterrel közelebb járt hozzá, mint a cigányvajda.
– Doyle! – kiáltotta őszinte megkönnyebbüléssel, amikor meglátta, hogy a férfi életben
van. – Itt Jacky! Várj meg.

***

Doyle annyira kimerült, hogy majdhogynem elfogta az idegesség, amikor meghallotta

Jacky hangját. Már beletörődött, hogy elfogják, és Jacky mentőakciója nagyon úgy hangzott,
mint ami további erőfeszítéseket is követel majd tőle, és valószínűleg semmi másra nem lesz
jó, csak tovább bőszíti doktor Romanyt.
– Süllyedj le egyenesen, olyan mélyre, amennyire csak tudsz, aztán gyere fel – hallatszott
Jacky hangja, most már közelebbről.
Doyle oldalra fordította a fejét, és a liliputi zsoldosok gyertyáinak fényében egy szakállas
férfit pillantott meg egy kenuban.
Szeme elkerekedett a döbbenettől, de mielőtt ismét a víz alá menekült volna, a szakállas
férfi felkiáltott:
– Várj! – és ezzel letépte az arcáról a szakállat. – Én vagyok az, Doyle. Most pedig tedd,
amit mondtam, és siess!
Azt hiszem, még nem pihenhetek meg, gondolta Doyle fáradtan, amint újfent eltűnt a
felszín alatt és engedelmesen hagyta, míg levegője fele buborékokként el nem szökik az orrán
keresztül, ezért könnyedén süllyedt lefelé a hideg, fekete vízben; aztán egy ollózó mozdulattal
véget vetett az ereszkedésnek, amikor eszébe jutott, hogy nem várja a medence padlója,
amitől elrugaszkodhat. Mi van, ha túl mélyre jutottam, gondolta, és mi történik, ha lázadozó
tüdőm folyóvízzel árasztja el magát? Azonnal rugdosva és kapálózva indult meg felfelé, és
mielőtt kirobbant volna a levegőre, érezte, hogy kötélhurok súrolja a kezét.
A közelben vad csivitelés hallatszott, mintha egy kalitkányi izgatott madár zajongana; a

81
kenuból kihajoló Jacky egy nedves halászháló súlyával küszködött. A fonatok között néhol
még pislákolt egy-egy apró fény.
– Szállj be! – csattant fel Jacky. – Kapaszkodj fel elölről, én hátulról ellensúlyozom a
csónakot. Maradj távol a hálótól – ezek az apró rohadékok kést hordanak. És siess.
Doyle egy pillanatra azért a folyó felső része felé pillantott – Romany csónakja talán ötven
méterre lehetett, az evezők összehangolt csapkodása egészen hangosan hallatszott –, aztán
felhúzódzkodott és bebukfencezett a kenuba. Jacky a csónak hátsó részében kuporgott, és
mereven szorongatta a vízbe nyúló evezőt.
– Lépj a gázra – zihálta Doyle, amikor a kenu már nem himbálózott.
Jacky kapkodva evezni kezdett. De mivel a kenu már teljesen megállt és még egy személy
súlyát hordozta, nem volt hajlandó elindulni.
– Van még egy pisztolyom! – kiáltotta doktor Romany. – Dobd el az evezőt, és nem fogok
lőni.
– Nem meri – lihegte Jacky, aki remegő kézzel cibálta az evezőt a mozdulatlan vízben. –
Élve… kellesz neki.
– Már nem – mondta Doyle, és óvatosan felült. – Egy perccel előtt mind rám lövöldöztek.
– Azt hitték… valaki más az.
A kenu elindult, de nagyon lassan. Doyle már három alakot meg tudott különböztetni a
közeledő csónakban.
– Van egy felesleges lapátod?
– Hajtottál már… kenut?
– Nem.
– Akkor fogd be.
Doyle észrevette, hogy Jacky nadrágját hosszú szakadás ékteleníti a bal combján, és
csúnya, nagy vágás virít alatta. Már szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze a fiút, amikor
meglátta a kenu anyagába szakított kerek lyukat a tatrésznél.
– Te jóságos ég, Jacky, téged meglőttek!
– Tudom. – Még a emelkedő félhold gyenge fényében is jól látszott Jacky erőlködéstől
eltorzult, verítéktől csillogó arca, de a kenu végre elérte doktor Romany csónakjának a
sebességét. Egy rövid időre nem változott a távolság a két jármű között, az egyik késként
hasította a vizet, a másik lomhán haladt utána, az evezők egy ütemben csapkodtak Jacky
elkeseredett zihálásával; aztán a kenu kissé felgyorsult, és elkezdte lehagyni a nehezebb
csónakot.
Nem messze előttük a Blackfriars Bridge tömbje komorlott, és amikor nyilvánvalóvá vált,
hogy lerázzák üldözőjüket, Jacky végre leült és a hatalmas híd könyörtelenül közeledő
kőboltíveire meredt.
– Északi középső boltív – szakadt ki belőle zihálva, és a csónak jobboldalán a vízbe döfte
az evezőt. A szélsebesen száguldó kenu elkanyarodott, és széles ívben átvágott a víztükrön.
Amikor egy vonalba értek az említett boltívvel – és olyan közel hozzá, hogy Doyle látta a
hatalmas tajtékot, ahol a hullámok megtörtek a kőoszlopokon –, Jacky kikapta a vízből az
evezőt és a másik oldalra csapott vele; a kenu egyenesbe állt, és a következő pillanatban nem
volt körülöttük más, csak szurokfekete sötétség, dübörgő víz és a kétoldalt elsuhanó masszív
kőfalak, aztán a csónak megugrott és visszazuhant a vízre – Doyle majdnem megint a
folyóban kötött ki –, majd végre kijutottak a széles, nyugodt vízre, a híd keleti oldalán.
Miközben a kenu fokozatosan veszíteni kezdett sebességéből, Jacky lehunyt szemmel,
ernyedten csüngő kezekkel hátradőlt, minden erejével arra összpontosítva, hogy ismét levegőt
tudjon venni.
Doyle hátrapillantott, és most jött rá, hogy doktor Romany nem lesz képes megcsinálni ezt
az éles kanyart, de nem is merészelne ilyen sebességgel átsüvíteni a híd alatt azon a keskeny
boltíven keresztül. Ha folytatni akarja a hajszát, meg kell állnia, utána pedig odacsorognia

82
ahhoz a nyíláshoz, amelyen át a kenu megszökött.
– Leráztad őket, Jacky – mondta ámultan. – Istenein, sikerült leráznod őket.
– A folyón… nőttem fel – zihálta Jacky némi hallgatás után. – Értek… a hajókhoz. – Még
zihált egy ideig, aztán kisöpörte izzadtságtól nyirkos haját a homlokából. – Azt hittem, az
Icipici Szentek csak a mesékben léteznek.
Doyle tudta, hogy Jacky az apró, tojáshéj-tengerészekre gondol.
–Hallottál már róluk?
– Persze. Még dal is van róluk: „Az Icipici Szentek a babáktól csentek pár játékot míg a
macska pihen, majd elhajóznak, tojáshéj csónak viszi le őket a szennyvizeken”.
Hasonlóképpen folytatódik, minden létező dologgal megvádolják őket. A pletykák szerint
Horrabin teremtményei mind – és az biztos, hogy kezesen engedelmeskedtek neki ma éjjel,
egész végig mutatták neki, hol vagy éppen. Állítólag lepaktált az ördöggel, hogy megtudja a
teremtésük titkát.
Valami szöget ütött Doyle fejébe, és még a szeme is elkerekedett a döbbenettől.
– Láttad már a bábszínházát?
– Természetesen. Átkozottul oko… aha! Igen… igen, igazad lehet. Jóságos ég. De azok a
babák nagyobbak.
– Azok már a zsebméretű lények közé tartoznak.
– Én meg azon ámultam, milyen tehetséges bábos. – Jacky felvette a lapátot, és ismét
evezni kezdett. – Jobb, ha haladunk… szörnyen szüksége lehet rád.
– Hát, amikor mindenki engem – minket – lőtt, azt hittem, csak a holttestemre van
szükségük. Megmentetted az életemet, Jacky. Hogy van a lábad?
– Ó, szúr egy kicsit, de a golyó csak a bőrt szakította fel. Háromszor lőtt rám, amíg te víz
alatt voltál és én éppen lehalásztam apró kísérőidet. Életemben most először történt velem
ilyen. Nem mondhatnám, hogy túlságosan tetszett.
Doyle megborzongott.
– Nekem sem. Horrabin lövése egy centivel hibázta el a szememet.
– Nos… tulajdonképpen ezért eveztem ki érted. Tudod, valójában nem Horrabin lőtt rád
akkor. Ő tudta, ki vagy. Én tettem.
Doyle első érzése a harag volt, de Jacky sebeinek látványa hamar kioltotta benne a dühöt.
– Mit hittél… akárcsak doktor Romany, gondolom… ki vagyok én?
Jacky egy darabig szótlanul lapátolt tovább, aztán kelletlenül válaszolt.
– Úgy érzem, ezek után tényleg jogod van hallani a történetet. Azt hittük, te vagy az, akit
csak Kutyafejű Joe néven ismernek errefelé.
– Kutyafejű Joe? A gyilkos, aki állítólag vérfarkas?
Látta, hogy Jacky szeme elkerekedik a meglepetéstől.
– Hát erről meg kicsoda beszélt neked?
– Ó, nyitva tartom a fülemet, ennyi az egész. Szóval mi baja vele Romanynak meg neked?
– Megölte egy barátomat. Ó, a pokolba… Szóval beugratott, hogy megöljem egy
barátomat. Ő… Én még sohasem… beszéltem erről senkinek, Doyle. Erről a részről
semmiképpen. Az Isten verje meg az egészet. Olvastad Colin Lepovre verseit – nos, Colin…
nagyon közeli barátom volt, és… tudod, hogyan képes Kutyafejű Joe életben maradni?
– Úgy hallottam, bárkivel képes testet váltani.
– Sokkal többet tudsz te, Doyle, mint amennyit elárulsz. Nem hittem volna, hogy
Londonban akár fél tucat ember hallott erről. Igen, pontosan ezt teszi. Nem tudom, hogyan, de
képes testet váltani bárkivel, akivel már eltöltött egy kis időt. És eléggé gyakran kell ehhez a
módszerhez folyamodnia, mert miután elfoglalta az új testét, az elkezd szőrösödni…
mindenhol. Szóval pár nap múlva két választása van, vagy leborotválja a bundáját, vagy friss
testbe költözik. – Jacky mély levegőt vett. – Kutyafejű Joe tavaly megszerezte Colin testét.
Szerintem megmérgezte a régit, mielőtt elhagyta volna. Amikor Colin eljutott hozzám,

83
láthatóan iszonyatos kínokat állt ki – Jacky jól hallhatóan csak hatalmas erőfeszítéssel bírt
uralkodni a hangján, és ugyan mindvégig a Szent Pál székesegyház kupoláját bámulta, Doyle
egy villanásra észrevette, hogy könnyek csorognak fiatal arcán –, és az egész az éjszaka
közepén történt. A szüleim házában voltam, olvastam, amikor berontott az ajtón és megindult
felém, de közben úgy morgott, mint egy nem is tudom, hatalmas kutya vagy ilyesmi, és
szörnyűségesen dőlt a vér a szájából. A rohadt életbe, Doyle, az elhagyott testben volt, amitől
Joe éppen az előbb szabadult meg, és mindenhol szőr borította, mint egy majmot! Képes vagy
ezt megérteni? Az istenverte éjszaka kellős közepén! Honnan… tudhattam volna… hogy
Colin az? Az istenit neki!
– Jacky – mondta Doyle kétségbeesetten; a képtelen történet teljesen zavarba ejtette, de az
őszinte szenvedést minden kétséget kizáróan felismerte. – Nem tudhattad.
Már kevesebb, mint fél mérföld választotta el őket a London Bridge-től, és jobbra, a
surrey-i oldalon már látszottak a lehorgonyzott hatalmas szénszállító bárkák. Jacky arrafelé
kormányozta a kenut.
– Volt egy pisztoly a kandallón…. – folytatta színtelen hangon –, egy kovás pisztoly, az
ott, a lábad előtt, és amikor ez a szőrös lény berontott a házba, felugrottam, felkaptam a
fegyvert és egyenesen mellbe lőttem. A lény összeesett és mindenhol fröcskölt a vér.
Odaléptem és föléhajoltam, nem túl közelről, és az… visszanézett rám egy pillanatra, mielőtt
remegve kiszenvedett volna. Borzalmas állapotban volt. De amikor az arcomba nézett,
felismertem… tudtam, hogy Colin az. Más színű volt a szeme, de én felismertem az…
igazából nem az arckifejezését, hanem… felismertem őt abban a másikban. – A bárkák
mögött, a sor keleti végén móló vezetett egy kivilágított házhoz, és úgy tűnt, Jacky egyenesen
arrafelé tart. A keskeny ablakokból áradó fény meleg arannyal futtatta be az olajosan fekete
vizet. – Azután két hétig csak aludtam. Más nem is tudott aludni körülöttem – éjjel-nappal
sikoltoztam, eldobtam az ételt és olyan ocsmányságokat zagyváltam, hogy az én ártatlan
anyám a felét meg sem értette… de mindvégig aludtam. Aztán felébredtem, és elindultam
felkutatni Kutyafejű Joe-t, ugyanazzal a fegyverrel, ami megölte… amivel megöltem Colint. –
Jacky savanyúan elvigyorodott. – Tudtad követni?
– Igen. – Doyle azon töprengett, vajon mennyi igazság lehet ebben a Lovecraft tollára
méltó történetben – talán az egyik titokzatos Táncoló Majom-kreatúra valóban betört Jacky
házába, nagyjából akkor, amikor Lepovre úgy döntött, meglép – és azt sem tudta még
eldönteni, vajon helyesen gyanítja-e, hogy a fiú gyásza több, mint ami egy közeli barátnak
kijár. Mégsem lett volna téves első gyanúja? – Tudom, hegy közhelyesen hangzik, Jacky, de
komolyan gondolom… sajnálom.
– Kösz. – Jacky a vízbe merített evezővel lassította a kenut, és most már csak siklottak a
móló mellett. A fiú megragadta az oszlopok között himbálózó kötelet, és amikor a csónak
megállt, hozzá is erősítette. – Húzd ide a végét, Doyle – van itt egy létra, úgy másfél méterrel
kezdődik a fejed felett.
Amikor mindketten felkapaszkodtak a keskeny mólóra, Jacky azt mondta:
– Most pedig találjuk ki, mihez kezdjünk veled. Koppenhága Jack házába nem jöhetsz
vissza – Horrabin legalább tucatnyi kémet fog a nyakunkra küldeni. – Lassan sétáltak a
folyóparti fogadónak látszó épület felé. A mezítlábas Jacky óvatosan lépkedett a
kiszálkásodott, öreg gerendákon. – Mikor érkezik meg a barátod a városba? Mi is a neve,
Ashbin?
– Ashbless. Kedden találkozom vele.
– Nos, az itteni fogadósnak, az öreg Kusiaknak van egy istállója ott oldalt, és mindig jól
jön neki a segítség. Tudsz ló-trágyát lapátolni?
– Ha léteznek olyan emberek, aki nem tudnak, nagyon nem szeretnék közéjük tartozni.
Jacky kinyitotta a fogadó kikötő felé néző ajtaját, és egy apró szobába léptek, ahol
kandalló is volt. Doyle már indult is a tűz felé.

84
 Felbukkant egy kötényes lány, akinek üdvözlő mosolya némileg veszített lelkesedéséből,
amikor észrevette, hogy mindkét vendégük megfürdött a folyóban és az egyikükből még
mindig csöpög a víz.
– Semmi gond, kisasszony – mondta Jacky – nem ülünk a székekre. Lennél oly kedves
szólni Kusiaknak, hogy Jacky van itt a folyó túlpartjáról, egy barátjával együtt, és szeretnénk
két forró fürdőt venni – külön szobákban…
Doyle elvigyorodott. Szégyenlős gyerek ez a Jacky.
– És kellene még néhány száraz holmi, az mindegy, milyen – folytatta a fiú. – Utána pedig
két tányérral abból a remek halászléből, az ebédlőben. Ó, és amíg várunk, hozhatsz egy kis
forró kávét, rummal.
A lány bólintott, aztán elsietett, hogy mindezt megbeszélje a fogadóssal.
Jacky Doyle mellé kucorodott a kandallónál.
– Biztos vagy benne, hogy ez az Ashbin nevű alak segít neked elfogadható állást találni?
Doyle egyáltalán nem volt benne biztos, és inkább magát, mint Jackyt próbálta
meggyőzni, amikor némileg védekezően megszólalt:
– Nincs híján a pénznek, ha j ól tudom. És átkozottul jól ismerem.
Ráadásul vannak barátai meg befolyása, tette hozzá gondolatban, és talán képes lesz
összehozni egy találkozót – hangsúlyozottan védett helyen! – az öreg Romanyval, ahol az én
feltételeim szerint tárgyalhatunk majd: szórok neki néhány ártalmatlan információmorzsát –
vagy akár égbekiáltó hazugságokat; igen, ez így sokkal biztonságosabb lesz – a hasadékok
hollétéért cserébe. Ha a megfelelő barátok várnak rám a sátor előtt, nem próbálkozik holmi
szivaros trükkökkel. Segítség nélkül hónapok vagy évek múlva tudnám csak megszerezni
ehhez a kellő hatalmat, és Darrow szerint a hasadékok felbukkanásának mértéke csökken
1802 után, és egyébként sem hiszem, hogy akár hónapjaim lennének – ez a köhögés már a ma
éjszakai fürdőzés előtt majdnem végzett velem. Hamarosan akár igazi tüdőgyulladássá
fejlődhet. Nagyon hamar vissza kell térnem oda, ahol léteznek kórházak.
Doyle ezen kívül részletesen ki akarta kérdezni Ashblesst élete korai éveiről, hogy aztán
elővigyázatosan elrejthesse valahová a feljegyzéseit, ahol majd „felfedezheti” őket, amikor
visszajutott 1983-ba. Schliemann és Trója, George Smith és Gilgames, Doyle és az Ashbless-
iratok, gondolta.
– Nos, hát akkor sok szerencsét hozzá – mondta Jacky. – Talán egy hónap múlva már a
Tőzsdén dolgozol és a St. James-ben laksz majd. És alig emlékszel azokra az időkre, amikor
még koldusként és istállófiúként dolgoztál… – Elmosolyodott. – Ó, igen, kevéssé sikeres
hagymaárus-pályafutásodat nem is említve… tényleg, mi mással foglalkoztál még?
Ebben a pillanatban megérkezett a rummal kibélelt kávé; a lány mosolya és bejelentése,
miszerint éppen készítik számukra a fürdőt, azt mutatta, hogy Kusiak jó hitelképességű
vendégnek tartotta Jackyt. Doyle hálásan kortyolta a kávéját.
– Nem sok mindennel – felelte végül.

***

Az épület, amelyet az egész St. Giles nyomornegyedben Patkánypalota néven ismertek,

egy tizenkettedik századból fennmaradt kórház alapjaira és maradványai köré építették; az
épület harangtornya még mindig állt, de az elmúlt évszázadok alatt az előző tulajdonosok,
nagyrészt raktározási célokból, egyfolytában újabb és újabb emeleteket meg falakat emeltek
körülötte, ezért a boltíves normann ablakok nem a városra, hanem az ősöreg kőhöz
tapasztott .apró szobákba néztek; a toronynak a csúcsos teteje volt az egyetlen része, amelyen
még friss levegő simított végig, és azt is nehéz feladat lett volna megtalálni a tetődzsungel
kéményeinek, világítóaknáinak és egyéb rendkívül egyenlőtlenül összerótt építményeinek
kusza összevisszaságában.

85
 A harangkötelek már több száz éve elrohadtak, a csigák azóta is a padlón heverve várták,
hogy fémhulladékként beolvasszák mindet, de a vénséges tölgyfa keresztgerendák még
mindig át-átszelték az aknát, és ezekre helyenként új köteleket erősítettek. Doktor Romany és
Horrabin ezeken szoktak üldögélni, tizenöt méterrel a padló felett, nagyjából a torony
magasságának háromnegyedénél. Mivel itt kényelmes távolság választotta el őket a földtől,
hamarosan kedvenc társalgójukká vált. A magasban, az ódon ablakok párkányain
olajlámpások lobogtak. Ma éjjel Haszontalan Richard felügyelte a tanácskozást a lámpák
alatti szint egyik ablakpárkányán ülve, néhány centire levegőben hintázó főnökei feje felett.
– Fogalmam sincsen, ki lehetett az a két ember, nagyságos uram – mondta éppen
Horrabin, akinek amúgy is furcsa hangja lidérces huhogásként visszhangzott végig a
kőaknában. – Minden kétséget kizáróan nem hozzám tartoztak.
– És tényleg végezni akartak vele?
– Ó, igen. Dennessen azt mondja, amikor lerúgta a második fickót az amerikairól, az már
egyszer megszúrta, és éppen a második csapásra készült.
Doktor Romany pár percig merengve hintázott előre és hátra; időnként könnyedén elrúgta
magát az üreges faltól.
– Fel nem foghatom, kik lehetnek. Valaki ellenem dolgozik, ez nyilvánvaló, és már vagy
tudja azt, amit az amerikai elmondhatna nekem… vagy egyszerűen nem akarja, hogy bármit is
kiszedjek belőle. Azok sem lehettek, akikkel érkezett, mert őket láttam eltűnni, amikor a kapu
megszűnt létezni, és azóta az összes többit szemmel tartom, de senki sem lépett át rajtuk. Az
Anteus Testvériség pedig már vagy száz éve nem jelent valódi veszélyt, ha nem tévedek.
– Csak egy csapat vénember – mondta Horrabin egyetértően –, akik már elfelejtették,
miért hozták létre a szervezetet.
– Nos, közöld ezzel a Dennessennel, ha felismeri azt a férfit, aki megpróbált végezni az
amerikaival, és élve idehozza elém, ugyanakkora jutalmat kap, mintha Kutyafejű Joe-t ölte
volna meg. – Kinyújtotta a karját, hogy megállítsa a hintázást. – Hozzájuk tartozhat az
szakállas alak is, aki rálőtt az amerikaira, aztán megmentette. Azt mondod, felismerted a
merész csónakost?
– Azt hiszem, igen, nagyságos uram. Nem viselte ugyan a szokásos turbánját, de úgy
festett, mint egy bizonyos Ahmed nevű koldus, aki néha felbukkan errefelé. Ál-hindu. Már
jutalmat tűztem ki a fejére.
– Jó. Ha Szet is úgy akarja, kiszedjük az igazat ezekből a madárkákból, még akkor is, ha
addig kell lenyúznom róluk a bőrt, amíg nem marad belőlük más, csak a tüdejük, nyelvük és
az agyuk.
Haszontalan Richard óvatosan a faragott majmocskája után nyúlt, akit az előbb letett az
ablakpárkányra, hogy jól láthassa a két torz varázslót, amint úgy lengedeznek a levegőben,
mint a füstölésre váró sonka a kéményben, és a fülére tapasztotta a hüvelykjét meg a
mutatóujját, mert a durva beszéd mindig felidegesítette szegényt. És Richard maga sem volt
túlságosan elégedett. Most már egy egész hete itt van a városban, a Patkánypalota meg a
Bainbridge Street alatti csarnok foglyaként, míg doktor Romany legalább körbelátogatta a
kapukat, ha azok megjelentek, vagyis ő sokat tartózkodott vidéken.
– Nem hagy nyugodni a gondolat.,. azon tűnődöm, vajon… vajon ez a kavarodás nem
Törökországban tartózkodó… társam erőfeszítéseinek eredménye-e – mondta doktor Romany.
– De hiszen senki sem tudja, mivel foglalkozik valójában – mutatott rá Horrabin. Aztán
halkabban még hozzátette: – Még én is csak annyit tudok, hogy az ikertestvéred ráakadt
külföldön egy száműzött, ifjú angol lordra, és ti ketten szemmel láthatóan azt gondoljátok,
használható valamire. Úgy érzem, nem ártana, ha jobban be lennék avatva a terveitekbe.
Romany ezt mintha meg sem hallotta volna. Elgondolkodva csak annyit mondott:
– Azt nem hinném, hogy a szálnak ezen a végén bárki titkokat szivárogtatott volna ki,
azon egyszerű oknál fogva, hogy én vagyok az egyetlen, aki mindent tud. De arról már

86
kevesebb hírem van, mi folyik doktor Romanelli felén, odaát Törökországban; ha jól tudom,
ez az ifjú lord nagy levélíró hírében áll. Remélem, a… testvérem nem hagyta, hogy a levelein
keresztül akármilyen jelentéktelen információ utat találjon bizonyos emberekhez ezen a
szigeten.
Horrabin meglepettnek tűnt.
– Mit mondtál, hol van ez a bajkeverő főrend?
– Néhány napnyi járóföldre Athéntól, a Korintoszi-öbölben tart Pátre felé; valamilyen
ismeretlen oknál fogva mylord egészségi állapota igen gyenge a Pátre, Pátrei-öböl és
Meszolonion közé eső kicsiny területen. Ezért aztán amikor az ifjú főrend júliusban ott
tartózkodott, Romanelli rávette egyik alkalmazottját, a birodalmi konzult, hogy ringassa
álomba mylordot egy zenélő óra muzsikájának segítségével, és miközben aludt, a testvérem
parancsot plántált a tudatába, a gondolkodó szint alá, nehogy tudomást szerezzen róla – és ez
azt mondta neki, vissza kell térnie Pátréba szeptember közepére, mert addigra a tervek szerint
annyira felhevülnek az események, hogy minden egyszerre kezd majd fortyogni. És őlordsága
ebben a pillanatban is a parancsot teljesíti, naivul azt gondolva, saját elhatározásából tér
vissza Pátréba.
Horrabin türelmetlenül bólogatott.
– Azért kérdeztem, mert, lássuk csak, azt a levelet, amelyik itt bajt kavarhatna, mikor is
kellett volna útjára indítania? Hónapokkal ezelőtt, ha nem tévedek. Hát nem dühöng vagy egy
tucatnyi háború a két ország közötti területeken? Ezért hiába írt volna levelet júliusban
valakinek, ha az nem is érhet ide időben. Éppen ezért senki sem tudhatta meg a terveidet.
Romany felhúzta a szemöldökét, és biccentett.
– Igazad van – nem vettem számításba, milyen lassú manapság a nemzetközi posta. –
Elfintorodott. – Akkor viszont honnan a pokolból jöttek ezek az emberek és minek
avatkoznak bele a dolgaimba?
– Meg nem tudom mondani – felelte a bohóc, aki lassan nyújtóztatta és hajlítgatta a lábát,
mint egy hatalmas, színesre mázolt pók. Haszontalan Richard befogta a majmocska szemét. –
De – tette hozzá Horrabin – az én terveimet is akadályozzák. Az a nyomorult hindu múlt éjjel
négy tucatnyit fojtott vízbe a legapróbb homunkuluszaim közül. Szólnod kellene kairói
mesterednek, hogy küldjön még abból az anyagból… mi is a neve?
– Paut – mondta doktor Romany. – Amilyen torz manapság a mágia, átkozottul nehéz
dolog előállítani. – Kétkedve ingatta a fejét.
Horrabin festett arca valószínűleg mogorva kifejezést öltött a festékmaszk alatt, de nem
hagyta abba a lassú hintázást.
– Újabb homonkuluszokat kell teremtenem… ha teljesíteni akarom a kéréseidet – mondta
színtelen hangon. – Törpéket meg egyéb hasonló lényeket emberi alapanyagból is meg tudok
formázni, de ezek a legények teáscsészékben rejtőzködve hallgatják ki a beszélgetéseket, a
követendő ember kalapján kuporogva figyelik, merre tart – a bohóc hangja kezdett egyre
hangosabb lenni a lefolyón keresztül osonnák be a bankba és cserélik ki az a jóféle arany
fontsterlinget a hamis cigány pénzekre… – fejét Romany felé tolta, míg lába az ellenkező
irányba mutatott – …de akkor is rájuk van szükséged, ha azt szeretnéd, hogy valakik
apácaruhában surranjanak be az uralkodó hálókamrájába és láthatatlanul agyrothasztó
szereket keverjenek a levesébe, aztán csak a delíriumot fokozandó, bogárnak vagy a tizenkét
apostolnak öltözve táncoljanak az asztalon… igen, ehhez mind rájuk van szükséged.
– Ha Pátréban minden a tervek szerint alakul, többé nem kell túl gyakran efféle
praktikákhoz folyamodnunk – mondta doktor Romany csendesen. – De el kell ismernem,
teremtményeidnek valóban megvan a maguk haszna. Mesterem elé tárom az ügyet, és holnap
megtudod, mit mondott.
– Te viszont sokkal gyorsabb módszert használsz az egyszerű postánál – jegyezte meg
Horrabin, és narancsszín szemöldöke homloka feléig csúszott a kíváncsiságtól.

87
 – Ó, igen – felelte Romany mentegetőző vállrándítással. – A bűbáj segítségével társaim és
én bármikor, bármilyen távolságból szót válthatunk egymással, sőt, még tárgyakat is
küldhetünk egymásnak egy szempillantás alatt. Az efféle hibátlan kommunikáció biztosítja,
hogy ha lesújtunk, csapásunk nem téveszt célt – és már válaszolni se lehessen rá. – Hagyta,
hadd üljön ki az arcára a mosoly. – A mi kezünkben a Varázslókirály lapul, és ez John Bull
összes lapját értéktelenné silányítja.
Haszontalan Richard a majomra pillantott, a szemét forgatta, aztán megcsóválta a fejét.
Micsoda nyavalyás egy alak, nem igaz, majmocska? – gondolta. Nagyon nem szeretné, ha ez
a szörnyűséges bohóc megtudná, mennyire szüksége van rá. Hányszor, de hányszor láttuk a
doktort, nem igaz, majom, amikor azokba az egyiptomi rajzokkal telefirkált buta gyertyákba
ordítozott, és órák múlva mindössze egy gyenge hang szólt ki a lángokból, hogy „Mi van? Mi
van?”… és emléktől szel arra, amikor tárgyakat próbált küldeni a cimboráinak a távolba? És
amikor a Mestere egy szobrocskát akart idevarázsolni neki, de az egészből csak egy maroknyi
vörösen izzó kavics maradt? Hah! Hát ennyit a bűbájról!
Undorodva köpött egyet, amivel sikerült egy dühödt ordítást kiérdemelnie doktor Romany
irányából.
– Bocsánat, raja – mondta sietve. Morcosan a majomra pillantott. Ne fecseréssz velem
állandóan, mondta neki. Látod, mibe kevertél megint? Nagy bajba.
– Bármi is legyen az igazság – folytatta doktor Romany, és megtörölgette kopasz fejét –,
sikerült kiugrasztanunk az amerikait az álcájából, és azt akarom, hogy még ma éjjel komoly
erőkkel kutassatok utána, miközben rémülten iszkol valamerre. Ami pedig minket hármunkat
illett – ugye figyelsz rám, Richard? Nagyon jó –, szóval ami minket illet, látásból ismeijük,
ezért mi vezetjük a kutatócsapatokat. Horrabin, mozgósítsd a nyomorultjaidat, és kutasd át a
St. Martin's Lane-től a Szent Pál székesegyházig terjedő területet – és ne hagyd ki a fogadókat
se; alaposan nézzetek meg minden koldust. Richard, te a déli partra mész, a Blackfiars
Bridge-től a Wapping alatti búzasilókig húzódó rész a tiéd. Én magammal viszem a fiúkat a
dokkból, a Szent Páltól délkeletre a Clare Markét nyomornegyeden keresztül, a Tower, a
kikötő és Whitechapel felé. Ha őszinte akarok lenni, szerintem ezen a részen fog felbukkanni;
a folyó északi partján szerzett magának barátokat, és amikor utoljára láttuk, kelet felé vitték,
minél messzebbre a birtokodtól, Horrabin.

***

Két órával napfelkelte után Haszontalan Richard ismét felmászott a lépcsőkön, igen
halkan, mert ő úgy gondolta, a zsebében lapuló fa majom már alszik ilyenkor. Amikor
kimerülten elfoglalta a helyét az ablakpárkányon, a két varázsló már a hintákon ült, bár doktor
Romany még olyan gyorsan lengedezett, mintha csak most húzták volna fel a magasba.
– Feltételezem – mondta a cigányvajda, amikor kimerültségtől nyúzott arcát felfelé
fordította –, ti sem jártatok nagyobb szerencsével a surrey-i oldalon, mint mi északon.
– Kek, raja.
– Vagyis nem – mondta Romany Horrabinnak.
A torony kupolájából hiányzott egy nagyobb kődarab, és miközben a ragyogó napsugár
centikkel araszolgatott lefelé a napfényes falon és odakint, a Holborn Streeten árusok
dicsőítették harsogva zöldségeiket, a két varázsló megvitatta különböző haditerveiket,
Haszontalan Richard pedig a gallérjába rejtette a majmot és a lehető leghalkabban suttogva
hosszas beszélgetésbe bonyolódott vele.

88
 6.

„Egyszer, mikor ragyogott a Hold

Láttam egy embert, aki ott se volt…”
– Régi rigmus

Kedden reggel, két nappal később felhők borították az eget, és bármelyik pillanatban
eleredhetett az eső – a Királyi Árutőzsdét körülvevő kávéházakban azonban a brókerek és
kikiáltók szokásos serénységük-kel végezték a dolgukat. Doyle, akit teljesen elbágyasztott a
hőség és az éhezés, a Jamaica Kávéház egyik sarkában üldögélt, és azt a tucatnyi kereskedőt
nézte, akik egy Temzébe süllyedt hajó dohányszállítmányára alkudtak; az árverés idejét egy
gyertyacsonk határozta meg, vagyis az a felajánló nyerte az árverést, akinél az apró gyertya
lángja kilobbant, és mivel a csonkból már alig maradt valami, a licitálás egyre gyorsabbá és
hangosabbá vált. Doyle ismét belekortyolt langyos kávéjába, de kényszerítette magát, hogy ne
igyon sokat, mert ha ezzel végzett, csak akkor maradhat, ha rendel még egyet; viszont új
öltözékének megvásárlása után – barna nadrág és kabát, fehér ing, fekete csizma – mindössze
egy shillingje maradt, de szerette volna meghívni Ashblesst egy kávéra, ha az megérkezik.
Válla lázasan sajgott, és attól tartott, a konyak, amibe a zsebkendőt áztatta, nem tisztította
ki a fertőzést a késszúrta sebből. Inkább meg kellett volna innom, gondolta. A szeme
könnyezett, csavart az orra, de a teste láthatólag elfelejtette, hogyan kell tüsszenteni. Siess,
William, gondolta. Életed krónikása kétségkívül a halálán van. Görnyedten megfordult, és
megnézte a falon lógó órát – tíz óra múlt húsz perccel. Ashblessnek tíz percen belül meg kell
érkeznie.
De legalább élve eljutottam idáig, tűnődött. Akadtak pillanatok, amikor ez egyáltalán nem
tűnt valószínűnek. Megkéseltek, lőttek rám, szombat este majdnem megfulladtam, tegnap
pedig, késő éjjel, elkapott az a vén cigányember.
Még most is, amikor eszébe jutott az eset, kissé ámultan mosolygott a kávéjába.
Köszönetet mondott Jackynek és búcsút vett a fiútól – előtte még megbeszélték, hogy
pénteken, fényes nappal találkoznak a London Bridge közepén –, és éppen bemutatták Kusiak
istállófőnökének, amikor berontott az a cigányember, és három pihent lovat követelt a három
kimerült hátasért cserébe. Az istállófőnök először húzódozott, de amikor a türelmetlen cigány
maroknyi aranypénzt húzott elő a zsebéből, hamar döntésre jutott. Doyle lanyha érdeklődése
azonnal gyomorszorító rémületté változott, amikor felismerte a férfit – ugyanaz volt, aki egy
héttel ezelőtt részvét nélkül végignézte, hogyan kínozza meg doktor Romany; halkan belépett
az árnyékba és megindult az oldalsó bejárat felé, de mire a lengőajtóhoz ért, a felismerés
kölcsönössé vált. Doyle végigrohant a sikátoron, aztán kelet felé fordult a London Bridge felé
vezető úton, de az öreg cigány gyorsabb volt nála, a rohanó léptek zaja egyre hangosabbá vált,
aztán egy kéz ragadta meg a gallérját és a földre lökte.
– Az első bűbájos szóra szétloccsantom a fejedet a kövezeten, devla kutyája! – mondta a
felette görnyedező cigány, aki alig lihegett.
– Tedd csak – zihálta Doyle. – Jézusom, miért nem hagytok már békén? – Lassan kezdte
visszanyerni a lélegzetét. – És szerinted hány varázslatot ismerhetek, ha így rohanok előled? A
pokolba is, akkor idéztem volna egy… szárnyas szekeret vagy valami ilyesmit. Téged meg
nagy kupac lócitrommá változtattalak volna, hogy örömmel lapátolhassalak fel a
trágyáskocsira.
Legnagyobb meglepetésére a cigány elvigyorodott.

89
 – Hallod ezt, majom? A fickó lótrágyává akar változtatni minket. Ezek a bűbájos csávók
általában arannyal próbálkoznak, de az öreg Kehes kicsiben játszik. – Talpra rántotta a férfit.
– Na gyerünk, öregem, valaki beszélni szeretne veled.
Többen bámészkodtak a hátsó ajtónál, ahol Doyle kimenekült, valaki dühösen utánuk is
kiabált, ezért a vén cigány végigsétált a sikátoron, a folyóval ellentétes irányba, befordult egy
sarkon és máris Kusiak fogadójának bejárata előtt jártak. Doyle ment elől.
Amikor a fogadótól két háznyira elhaladtak egy kocsma előtt, Doyle megtorpant.
– Ha ahhoz a tébolyulthoz szándékozol visszavinni, aki a múltkor megpróbálta kiégetni a
szememet – mondta kissé bizonytalanul –, akkor nekem először szükségem lesz egy sörre.
Legalább kettőre. És mivel rengeteg arany van nálad, cimbora, fizetheted is az egészet.
Egy pillanatra csend volt mögötte, aztán megszólalt a cigány.
– Kushto. Menjünk be.
Beléptek az ajtón és átsétáltak egy magas mennyezetű terem túlsó felébe; a pult mögött,
két lépcsőfokon fellépve egy kisebb szobába érkeztek, ahol egy csomó asztal állt teljesen
rendszertelenül összehordva. A cigány sötét szeme az egyik sarokasztal felé vágott. Doyle
bólintott, odasétált, megmelengette a tenyerét a gyertya fölött, majd leült.
Miután megjelent egy lány, és felvette a rendelést – Doyle sört kért, a cigány bort –,
elrablója megszólalt.
– Hívjál Haszontalan Richardnak.
– Micsoda? Hát örülök, hogy… vagyis nem. Ööö, az én nevem Brendan Doyle.
– Ez pedig a társam – folytatta a cigány, és előhúzott a zsebéből egy fából faragott
majmot. Doyle-nak rémlett, hogy ezt már múlt szombaton is látta nála. – Majom, ő Doyle. Az
a gádzsó, akit a raja annyira meg akart találni, és most nagyon boldog lesz, amiért elcsíptük
neki. – Egészen vidáman Doyle-ra mosolygott. – És ez alkalommal olyan helyre viszünk, ahol
nincsenek prastamengrók, akik meghallanák az ordításodat.
– Figyelj ide, ööö, Haszontalan – mondta Doyle fojtott hangon és sietve. – Tégy úgy,
mintha nem kaptál volna el, és én gazdag emberré teszlek. Szavamat adom rá… – Durván
hátravágódott a székében: a cigány egy lecsapódó egérfogó fürgeségével mozdult, és
keményen orrba vágta.
– Ti gádzsók mind azt hiszitek, hogy mi, romák hülyék vagyunk-jegyezte meg Richard.
Ebben a pillanatban megérkezett a sör meg a bor; Doyle intett a lánynak, hogy várjon,
majd két hosszú, kiadós, torkot égető korttyal legurította az italt, és zihálva rendelt még egy
korsóval.
Richard alaposan szemügyre vette.
– Azt hiszem, nem baj, ha egy kicsit becsicesentve viszlek a főnök elé. – Vágyakozva a
lány után pillantott. – Egy ilyen szaladgálás után nincs is jobb, mint egy korty jó hideg sör.
– Nem rossz. Kóstold meg.
– Nem – a sör az én Bessie-m kedvenc itala volt, és mióta ő mulo, egy csöppet sem
vagyok hajlandó meginni belőle. – Egyetlen nagy korttyal felhajtotta a bort, és amikor a lány
meghozta a sört, rendelt még egy palackkal.
Doyle legurított még pár kortyot, és eltűnődött azon, amit hallott.
– Az én Rebeccám – mondta óvatosan – majdnem mindegyik itókát kedvelte, és mióta… ő
mulo, én kettőnk helyett iszok. Legalábbis majdnem.
Most Richardon volt a töprengés sora. Pár pillanatig fintorgott, aztán bólintott.
– Ugyanez a helyzet – jelentette ki. – Így nem felejtjük el őket. – Amikor a lány visszatért
az italokkal, már követelte a pénzt is; amikor megkapta, letette az asztalra a palackot meg a
söröskancsót, és távozott. A két férfi elgondolkodva újratöltette a poharát.
– Igyunk a halott asszonyokra – mondta Haszontalan Richard.
Doyle felemelte a poharát. Egy kis ideig némán kortyolgattak, aztán mindkét pohár üresen
csattant az asztalon. Ünnepélyesen újratöltötték őket.

90
 – Mikor… halt meg Bessie? – kérdezte Doyle.
Richard először felhajtott egy fél pohárral, csak utána válaszolt.
– Tizenhét évvel ezelőtt – felelte halkan. – Levetette egy ló Crofton Woodnál. Értett a
lovakhoz, de éjszaka volt, a prastamengrók elől menekült, a ló pedig gödörbe lépett. Az
eséstől… betört… a feje.
Doyle újratöltötte saját poharát, aztán átnyúlt a palackért, és a cigány poharába is öntött.
– Igyunk a halott asszonyokra – mondta halkan. Ismét fenékig ürítették a poharakat, és
ismét töltöttek.
Doyle rájött, hogy ha lassan beszél és olyan óvatosan válogatja meg a szavakat, mint a
bonyolult ütésre készülő golfjátékos az ütőjét, még képes érthetően társalogni.
– Rebecca is betörte a fejét – mondta a cigánynak. – Pedig volt rajta sisak… az is betörött
– az út mellett álló oszlopnak zuhant. Én ültem elől, ő mögöttem. – A cigány együttérzőn
bólintott. – Egy öreg 450-es Hondával mentünk, és az út túl csúszós volt ahhoz, hogy utast
vigyek magammal. Tisztában is voltam vele, de sietnünk kellett, és a pokolba, rajta sisak volt,
én meg évek óta vezettem. Éppen sávot váltottam, mert ha a Santa Ana felől mész a Beach
Boulevard irányába, a gyorsabb sávban kell menni, de én vissza akartam sorolni a lassabba;
aztán kihajoltam jobbra, és amikor áthaladtunk az elválasztó göröngyökön, éreztem, hogy…
megcsúszunk. Rettenetes érzés volt, tudod, mint egy földrengés. Egy… halálos és teljesen
váratlan mozdulat. Az öreg 450-es meg amúgy is dög nehéz járgány volt, rajta azok az oldalsó
fékkarok…. egyszerűen… csak… elzuhant. – Kortyolt egy nagyot a söréből. – Rebecca
kibukott oldalra, én pedig egyenesen csúsztam előre. A bőrkabátom papírvékonyra égett a
betonon – ha száraz az út, a bordámig lehorzsolódott volna rólam a hús. A kocsiknak sikerült
úgy megállniuk, hogy nem csaptak el, és én felpattantam, elkezdtem ugrándozni visszafelé –
többek között a bokámat is eltörtem –, vissza oda, ahol Rebecca feküdt. A… feje… mint…
Visszaemlékezéséből a pohárnak csendülő kancsó hangja zökkentette ki.
– Nem kell beszélned róla – mondta Richard, és amikor ismét megtöltötte a poharat, letette
a kancsót. – Én is azt láttam, amit te. – Felemelte a saját poharát. – Rebeccára és Bessie-re.
– Nyugodjanak békében – mondta Doyle.
Amikor a poharak ismét az asztalon koppantak, Haszontalan Richard keményen Doyle
arcába nézett.
– Nem vagy varázsló, igaz?
– Istenem, bárcsak az lennék.
– De valaki, akivel érkeztél, bizony az – láttam, ahogy az a két hintó eltűnik a mezőről,
mint ahogy bolhák ugrálnak szét a kezedről.
Doyle morózusan bólintott.
– Igen. Nélkülem mentek el.
A cigány felállt az asztaltól és egy arany fontsterlinget hajított az asztalra.
– Tedd el – mondta. – Majd azt mondom nekik, hogy hajsza közben elkaptam valakit,
akire azt hittem, te vagy az, le is ütöttem, de tévedés volt és kénytelen voltam meghívni egy
italra, nehogy szóljon a prastamengróknak. – Megfordult, és elindult kifelé.
– Akkor most… – tört ki Doyle-ból. A cigány megállt, és kifürkészhetetlen pillantást vetett
rá. – Futni hagysz? Miután ittál velem? – Tudta, hogy be kellene fognia a száját, de képtelen
volt tovább cipelni ezt a rejtélyt. – Azt hitted, csak blöffölök, amikor azt mondtam, gazdaggá
teszlek?
– Szerintem ti, gádzsók vagytok ostobák – felelte erre Haszontalan Richard, aztán
megfordult és kiment a szobából.

***

A gyertyaláng olvadt viasztócsában sistergett- az árverés befejeződött. A nyertes felállt,

91
hogy nekikezdjen a papírmunkának; inkább tűnt meglepettnek, mint boldognak, amiért az ő
ajánlata lett mind közül az utolsó.
Doyle az órára pillantott, és apró, hideg csomó gyűlt a gyomrába – tíz óra harmincöt volt.
Pillantása végigsöpört a helyiségen, de sehol sem látott egy nagydarab, szőke férfit, bozontos
szakállal vagy anélkül, bár Ashblessre inkább a szakáll lett volna jellemző. A rohadt életbe,
gondolta, késik a rohadék. Lemaradtam volna róla az utóbbi pár percben? Nem, elméletileg
nem csak futó látogatásra ugrik be ide; le kellene ülnie egy asztalhoz és megírnia azt az
átkozott verset. Nos, az megvan néhány száz sor.
Arca vörösen égett, szájában lázas mellékíz lappangott. Mivel úgy gondolta, semmiképpen
sem szabad itt helyben elájulnia, két értékes pennyjén rendelt egy korsó barna sört. Amikor
kihozták, az óra szerint húsz perccel múlt tizenegy, és ugyan megpróbálta lassú kortyokkal
inni, amint az egy szíverősítő esetében elvárható, mire az óra elütötte a háromnegyedet,
megint üres volt a korsója, az alkohol pedig már feszítette belülről a koponyáját – végtére is
huszonnégy órája nem evett semmit –, de Ashbless még mindig nem érkezett meg.
Szedd össze magad, gondolta. Kávét igyál, elég a sörből. Szóval késik egy kicsit; azokat a
beszámolókat száz évvel azelőtt írták, hogy elolvastad volna őket – és mindegyik Ashbless
saját visszaemlékezésein alapult; Bailey 1830-ban jegyezte le ezeket. Nem meglepő, ha
becsúszott némi pontatlanság. Nyugodtan lehetett akár fél tizenkettő is. Igen, csakis fél
tizenkettőről lehet szó. Hátradőlt és várt. Három óvatosan elszopogatott kávéval később az óra
fél tizenkettőt ütött, és nyoma sem volt William Ashblessnek.
A tőzsdei és szállítmányozási licit lázas buzgalommal folytatódott, és nem sokkal később
egy pohos úriember, aki busás haszonnal adott túl bahamai ültetvényén, minden jelenlévőnek
rendelt egy pohár rumot; Doyle hálásan öblítette le vele lázasan égő torkát.
Kezdett dühös lenni. Úgy gondolta, ez igazán figyelmetlenség a költő részétől, aki cseppet
sem tiszteli az olvasóit. Micsoda arrogáns alak… azt állítja, itt volt fél tizenegykor, amikor
eszébe sem jutott megérkezni:., meddig is, lássuk – majdnem délig. Mit érdekli őt, ha
megvárakoztat valakit? – tűnődött Doyle tétován. Hiszen híres költő, Coleridge és Byron
barátja. Doyle gondolatban elképzelte maga előtt Ashblesst, a láznak meg a kimerültségnek
köszönhetően pedig különös, víziószerűen éles kép derengett fel előtte – széles váll, sebhelyes
arc, sörényre emlékeztető lobonc és viking szakáll. Ezelőtt mindig olyannak látta, mint
Hemingway-t, alapvetően jó humorúnak és ha érdesen is, de nyájasnak, viszont most
egyszerűen kegyetlennek és megközelíthetetlennek tűnt, semmi másnak. Biztosan odakint
lófrál, gondolta Doyle, és megvárja, míg holtan esek össze, mielőtt kegyeskedne belépni és
megírni azt az átkozott verset.
Hirtelen ötlet ütött szöget a fejébe. Megállította az egyik pincért, és kért tőle egy ceruzát
meg néhány papírlapot. Amikor mindezeket megkapta, nekiállt emlékezetből papírra vetni
„Az Éj tizenkét órája” című vers egész szövegét. Amikor azt a PMLA-cikket írta Ashbless
életéről, vagy később, amikor az életrajzon dolgozott, több százszor is elolvasta a költeményt,
ezért szédelgése ellenére sem okozott nehézséget felidézni minden egyes szót. Fél egykor már
a némileg félszeg utolsó nyolc sornál tartott:

„Suttogta: „s egy folyó szalad

alkony s hajnali ég alatt
mérföldje óra, hosszú, tág
ár szeli át az éjszakát
nem hajtja szükség, se félsz
éjbe hull vissza sok régi tengerész
Hol a sötét úgy ragyog, mint a Nap
Az Éj tizenkét órája alatt.”

92
 Nesze, gondolta, amikor végül az asztalra hajította a ceruzát, íí Ha végre előkerül ez a
rohadék, hogy eleget tegyen történelmi kötelezettségeinek, egyszerűen a kezébe nyomom ezt
– és azt mondom neki, Ha tudni szeretné, mi ez, William-Pokolfajzat-Ashbless úr, akkor
megtalál Kusiak fogadójában, Fickling Lane, Southwark. He-he-he.
Összehajtogatta a papírlapokat, majd önelégülten hátradőlt; most már megvárja, mi lesz.

***

Amikor felharsant a gurgulázó sikoltozás, Jacky azonnal futásnak eredt a keskeny

sikátorban a Kenyon Court felé. A vállára akasztott öreg, kovás pisztoly fájdalmasan verdeste
a lapockáját. Elmormolt egy szitkot, mert ez nagyon úgy hangzott, mintha ismét késésben
lenne. Éppen kirontott a sikátorból egy szeméttel borított udvarra, amikor a düledező épületek
között puskalövés dörrent.
– A rohadt életbe! – zihálta. Homlokába hulló tépett tincsei alatt vadul pásztázott a szeme,
hátha meglát valakit – akár kisgyereket, akár öregasszonyt, bárkit –, aki éppen elhagyja az
udvart, ráadásul túlságosan is fesztelenül. De úgy tűnt, a környék egész lakossága ahhoz a
házhoz tódult, ahol a lövés eldörrent; kérdéseket kurjantottak a lakók felé és szemüket
beárnyékolva próbáltak bekukucskálni a koszréteggel borított ablakokon.
Jacky futásnak eredt, lehajolt és könyökkel tört magának utat a lármázó tömegben a ház
bejáratáig, aztán egyszerűen lenyomta a kilincset, belökte az ajtót és belépett. Becsapta az
ajtót és rátolta a reteszt.
– Te meg ki a francos nyavalya vagy? – dörrent rá egy hang, amiben árnyalatnyi hisztéria
is lappangott. Az előszoba túlsó felében, a lépcső első fordulójában tagbaszakadt, sörfőző-
kötényt viselő férfi állt. Úgy tartotta a kezében a még füstölgő fegyvert, mint aki eddig észre
sem vette, hogy ott van, de a puska most már csak holtsúlynak volt jó, hogy lefoglalja a
jobbját, különben azzal is olyan értelmetlenül hadonászott volna, mint a másikkal.
– Tudom, mi az, amit éppen most ölt meg – zihálta Jacky sürgető hangsúllyal. – Én is
megöltem már egyet. De ezzel most ne törődjön. Ki az, aki nincsen itthon a családból? Van
olyan, aki az elmúlt pár percben elhagyta a házat?
– Micsoda? Egy istenverte majom van odafent! Most lőttem le! Istenem! Nincsen itthon
senki, hála az összes szenteknek! A feleségem meg fog őrülni. Lehet, hogy én is…
– Jól van, jól van. Mit csinált az a… majom? Amikor lelőtte?
– A magáé? Ezért lecsukatom, seggfej, ilyet szabadon engedni a városban! – A férfi
dübörögve megindult lefelé a lépcsőn.
– Nem, nem az enyém! – kiáltotta Jacky hangosan. – De láttam már hasonlót. Mit csinált
az a majom?
A férfi széttárta a kezét; a puska nekicsattant a falnak.
– Hát… Jézusom!… sikoltozott, mintha égetnék, és csak úgy köpködte a vért a szájából,
aztán megpróbált bemászni Kenny, a fiam ágyába. Mekkora ökör vagyok, még mindig ott
van… a matrac csurom.
– Hol van most Kenny? – szakította félbe Jacky.
– Ó, csak órák múlva ér haza. Addig…
– Az Isten verje meg, hol van Kenny?! – ordította Jacky. – Szörnyű veszélyben van!
A férfi tátott szájjal meredt rá.
– A majmok Kennyt kergetik? Tudtam, hogy egyszer még bekövetkezik valami ilyesmi. –
Amikor látta, hogy Jacky mindjárt újfent ráordít, sietve hozzátette: – A Csaholó Ahab nevű
fogadóban, a sarkon túl.
Miközben Jacky kirontott az ajtón és lélekszakadva száguldott a sikátor felé, csak az járt a
fejében, hogy a szerencsétlen nyomorultnak csak áldás, amiért sohasem fog rájönni,
valószínűleg éppen Kennyt lőtte agyon, aki – miután erőszakkal egy ismeretlen, szőrös és

93
megmérgezett testben találta magát – megpróbált bemászni a saját ágyába.
A sarkon túl az utcát hosszú sorban álló szekerek torlaszolták el, amelyek a Régi
Ruhatőzsdéről szállították a bálákba csomagolt ruhákat a London Dokkba. Jacky odarohant a
legközelebbi szekérhez, felkapaszkodott az oldalára és innen, erről a magaslati helyről
pillantott végig az utcán. Igen, ott van – a himbálózó cégér, rajta egy ótestamentumi alak,
hátravetett fejjel, O-alakúra kerekített szájjal. Akkor ugrott le a szekérről, amikor a háta
mögött haladó kocsis már tolvajt kiáltott, aztán nyílegyenesen a Csaholó Ahab felé rohant.
Az ajtó ugyan nyitva volt, és szellő lengette az ablakokban lógó függönyöket, a hely mégis
olcsó gintől és malátázott sörtől bűzlött. A pult mögött álló tulajdonos idegesen felkapta a
fejét, amikor Jacky dübögve és zihálva berontott a fogadóba, de arcán azonnal megjelent a
bizonytalan mosoly, amikor a kidülledt szemű, levegőért kapkodó jövevény egy félkoronást
csapott le elé a fényezett falapra.
– Van itt Kenny nevű legény? – lihegte Jacky. – A szemközti udvarban lakik. – Legyél itt,
Joe, gondolta. Nehogy elmenj.
– Talán fakabát vagy, cimbora? – hallatszott a háta mögül.
Megfordult, és végigmérte az asztalnál ülő szegényesen öltözött négy fickót.
– Úgy nézek én ki, öregem? Ez nem hatósági ügy… az apja bajba került, és engem küldött
utána.
– Ó. No, akkor Kenny talán már hallott is róla; öt perccel ezelőtt felpattant és úgy rontott
ki innen, mint aki a tűzön felejtette a lángost.
– Azám – tette hozzá egy másik –, éppen jövök be, ő meg csak elsöpör mellettem, rám se
bagózik, pedig már vagy tíz éve országos pajtások vagyunk.
Jacky válla megereszkedett.
– Öt perccel ezelőtt? – Akkor fél mérföldön belül bárhol lehet, gondolta, és olyan jó
személyleírást úgysem kaphatok Kennyről, hogy ezután biztosan felismerhessem, már ha
egyáltalán megtalálom. És ha meg is találnám, nem lőhetném le, mert majdnem biztosan
tudom, hogy Kennyt a saját ágyában lőtték le, a testét pedig Kutyafejű Joe foglalta el. Ki
kellene kérdeznem, fondorlatosnak kellene lennem, hogy valamiképpen elárulja magát.
Régebben talán teljes magabiztossággal megöltem volna, de ennek vége – mióta majdnem
kilyukasztottam szegény Doyle koponyáját.
Mindesetre egészen jó személyleírást kapott Kenny-ről – alacsony, kövér, vörös hajú –,
aztán távozott a kocsmából. Szóval így fog kinézni a következő egy vagy két hétben,
gondolta. A „majmok” szokásos felbukkanási helyéből ítélve Joe kedvelte az East Endet –
valószínűleg azért, mert errefelé nem ritkák az eltűnt emberek, könnyebb lerázni az üldözőket
a sikátorok, udvarok, tetőhidak és nyomortanyák labirintusában, ráadásul az innen származó
őrült történeteket nagy eséllyel úgyis az ital, az ópium vagy a téboly számlájára írják – szóval
a következő pár hétben sorban szétnézek a Whitechapel, a Shoreditch és a Goodman's Field
nyomorúságos szállásain, hátha rábukkanok egy vörös hajú, kövér fiatalemberre, akinek
nincsenek közeli barátai, némileg együgyű, a halhatatlanságról fecseg mindenkinek, aki
hajlandó meghallgatni és ráférne egy borotválás a homlokára meg a kezére – ugyanis mihelyst
Joe bejut egy testbe, azon azonnal vastag bunda kezd sarjadni mindenhol. Kíváncsi vagyok,
miféle lény lehet ez, gondolta Jacky, és vajon honnan érkezett.
Iszonyodva megborzongott, és csoszogva kelet felé indult, mert ismert egy helyet a
Crutchedfriars Roadon, ahol nyugodtan elüldögélhet egy dupla konyak mellett egy darabig.
Most először került ennyire közel prédájához, és a szerencsétlen Kenny apjától hallott
zagyvaság élénken felidézte benne, miként találkozott ő Kutyafejű Joe egyik elhasznált
testével. Ennek is vérzett a szája, jutott hirtelen az eszébe. Vajon mindannyiukkal ez történik?
És ha igen, miért?
Aztán hirtelen megtorpant; arcából kifutott a vér. Hát persze, mondta magában. Öreg Joe
nem szeretné, ha az, akit a felesleges testbe gyömöszöl, bármit is kinyögne, mielőtt végezne

94
vele a méreg. Mielőtt… kilép a testből, nem csak halálos adag mérget iszik, hanem lerágja a
saját nyelvét, nehogy az új lakó képes legyen beszélni…
Jacky, aki olvasta és nagyra becsülte Mary Wollstonecraft műveit és megvetette a nőkre
kényszerített izgulékony, ügyefogyott szerepet, legnagyobb bosszúságára úgy érezte, menten
elájul.

***

A Jamaica Kávéház öt órakor zárt, és Doyle azon kapta magát, hogy nem túlságosan
udvariasan kihajították az utcára. Céltalanul kicsoszogott a sikátorból, és egy darabig a
Threadneedle Street járdáján ácsorgott, szórakozottan bámulva a Bank of England épületének
impozáns homlokzatát; a kézirat lapjai elfeledetten csapkodtak a szélben.
Ashbless nem bukkant fel.
Mint ezen a hosszú napon már vagy száz alkalommal, gondolatban még egyszer
végigfutott azokon a történelmi forrásokon, amelyek szerint a költőnek meg kellett volna
jelennie: a Bailey-féle életrajz világosan állította, hogy a Jamaica Kávéházban történt, délelőtt
fél tizenegykor, 1810. szeptember 11-én, kedden – persze a Bailey-féle iratok Ashbless több
éves emlékein alapultak, viszont a költő október elején már leadta a kéziratot a Courier-nak,
és Doyle nem csak olvasta, de kezében is tartotta a kísérőlevelet. „A verset múlt hónap
Tizenegyedik napján, kedden írtam” – fűzte hozzá Ashbless – „a Jamaicában, a Tőzsdénél, és
az Ihletettség okául frissiben végetért hosszú utazásom szolgált..:” A fenébe, dühöngött Doyle,
tíz vagy húsz év múlva már eltévesztheti az időpontot, de kevesebb, mint egy hónap elteltével
ez nem valószínű. Különösen akkor, ha ennyire pontosan ügyelt a napra és a dátumra!
Észrevette, hogy a Királyi Árutőzsde mellett álló potrohos, alacsony, vörös hajú fickó őt
bámulja, és mivel az utóbbi időben gyanakodva tekintett minden kíváncsiskodó idegenre,
határozottan megindult kelet felé, a Greenchurch Street irányába, ahol rátérhet a London
Bridge-re; a folyó túlsó felén állt Kusiak fogadója.
Vajon Ashbless szándékosan hazudott? De mi a nyavalyának tett volna ilyet? Lopva
hátrapillantott, de nem követte a vörös hajú fickó. Jobb lesz, ha megnyugszol egy kicsit,
tanácsolta magának; bárki feléd néz, automatikusan azt hiszed, Horrabin egyik koldus-
ügynöke. Nos, gondolta, Ashbless életének következő fontos epizódja, amiről azt hiszem,
biztosan tudok, e hónap huszonegyedikén történik majd, amikor szemtanúk szerint a Tőzsde
utcájának egyik kávéházában lepuffant egy Táncoló Majmot. De én nem várhatok másfél
hetet. Addigra – feltehetően – annyira kifejlődik a tüdőgyulladásom, hogy már a huszadik
századi gyógyszerek sem segíthetnek rajtam. Kénytelen leszek – Isten segítsen meg! –
felkeresni doktor Romanyt. Már a puszta gondolattól elfogta a rosszullét. És ha mondjuk,
teszem azt, pisztolyt erősítenék a nyakamhoz, a ravaszon tartanám az ujjamat, és annyit
közölnék vele, Vagy megegyezünk, vagy szétloccsantom a fejemet, és semmit sem fogsz
megtudni tőlem… Azt hinné, blöffölök? Merészelnék egyáltalán blöffölni?
Éppen egy keskeny sikátorban járt, és a feje felett, a tető-hídon áthaladó járókelő
fütyörészni kezdett. Ismerős dallam volt, olyan melankolikus és nosztalgikus, mintha csak
szándékosan választották volna a magányos esti sétát aláfestő muzsikának. Hogy a pokolba is
hívják, tűnődött szórakozottan, miközben továbbsétált. Nem a Greensleeves, nem a
Londonderry Air…
Hirtelen megtorpant és a szeme elkerekedett a döbbenettől. A Yesterday című dal volt,
John Lennon és Paul McCartney szerzeménye, a Beatlestől.
Egy pillanatig dermedten állt ott, mint Robinson Crusoe, amikor idegen lábnyomot
pillantott meg a homokban.
Aztán már rohant is visszafelé.
– Hé! – kiáltotta, amikor ismét a keskeny híd alatt állt, amelyen most már nem látott

95
senkit. – Hé, gyere vissza! Én is a huszadik századból jöttem! – Néhány járókelő a
tébolyultaknak kijáró óvatos érdeklődéssel pillantott felé, de a tető irányából nem nézett le
senki. – A fenébe – ordította elkeseredetten –, Coca Cola, Clint Eastwood, Cadillac!
Berontott az épületbe, feldübörgött az emeletre, sőt, még a tetőre nyíló ajtót is megtalálta,
ki is nyitotta, de senkit sem látott sehol. Átszaladt a kis hídon, lerobogott a másik épület
lépcsőjén; lihegett, de olyan hangosan énekelte a Yesterdayt, ahogyan csak bírta, minden
folyosóba beordította a szöveget. Számos bosszús megjegyzést kapott válaszul, de úgy tűnt,
senki sem ismeri a dalt.
– Majd adok én neked búvóhelyet, öregem – kiabálta egy felbőszült öregember, aki úgy
gondolta, Doyle csak azért csinálja mindezt, hogy öt bosszantsa –, ha nem tűnsz el innen egy
pillanaton belül!
Doyle lesietett az utolsó sor lépcsőn, és kinyitotta az utcára nyíló ajtót. Addigra már maga
is kezdte azt hinni, hogy igazából nem hallotta azt a dalt. Talán valami mást, ami esetleg
hasonlított hozzá, gondolta, miközben behúzta maga mögött az ajtót, és nagyon szerettem
volna hinni abban, hogy más is visszajutott 1810-be, ezért meggyőztem magamat, hogy a
Beatles-dal volt az.
A tetők mögött szürkén izzott az ég, de már kezdett sötétedni. Sietve megindult dél felé, a
London Bridge irányába. Nem szeretnék lekésni a fél hetes váltásról, ötlött fel benne a fáradt
gondolat – szükségem van erre a munkára.

***

Amikor Ahmed, a Hindu Koldus kilépett Paddy Corvan kocsmájából, a Bloomsbury

Square fáin megmaradt leveken aranyszínben és vörösben izzott a csütörtök délutáni napsütés.
Egy darabig honvágytól eltelve bámulta a fákat meg a füvet, aztán óvatosan letörölte a
sörhabot álszakálláról, és határozottan elindult balra, a Maynard Street és a Patkánypalota
felé. A szellő szemből, a St. Giles nyomornegyed irányából fujt, csatorna, füst és mindenféle
fazékban rotyogó dolgok szagát hozta magával, szétfoszlatva ezzel a tér törékeny erdei
hangulatát.
Jacky öt napja nem járt a Patkánypalotában, azóta, hogy a Kutyafejű Joe nyomába induló
doktor Romanyt követve lesietett a föld alatti kikötőbe; most azért látogatott ide, hátha itt
valakinek sikerült a szőrös alakváltó nyomára akadnia.
Amikor befordult jobbra, abba a mély hasadékba, amely már talajszinten is keskeny volt,
de a magasban még jobban összeszűkült, és Maynard Streetnek hívták, a sarkon álló,
elhagyatott raktárépület hanyagul beszögelt harmadik emeleti ablakából kihajolt egy kisfiú.
Kalózos, bár túlméretezett háromszögletű kalapja alól halszerű tekintet követte Ahmed, a
Hindu Koldus imbolygó lépteit, aztán szája majdnem teljesen fogatlan mosolyba torzult.
– Ahmed – suttogta a fiú –, az enyém vagy.
A három emelettel feljebb kiugró emelet egyik rozsdás csigájáról még mindig lógott lefelé
egy kötél – csak azért nem lopták még el, mert a faltól túl messze, a talaj szintjétől pedig túl
magasan lengedezett, még akkor is ha egy felnőtt férfi egy másik férfi válláról próbálta volna
elkapni –, és a Horrabin vérdíjától fellelkesült fiú felpattant a palánkra, ahol eddig
támaszkodott, egy ugrással áthidalta a két méteres űrt és elkapta az öreg kötelet.
A csiga majdnem mozdulatlanná rozsdásodott, és a fiú szerencséjére akadozva futott
benne a kötél, ezért – bár többször nekicsapódott a téglafalnak – nem törte el a lábát, amikor
három emelettel lejjebb leérkezett a kövezetre. Ülő helyzetben csattant a földön, a merev,
időmarta kötél hurkokba tekeredve hullott körülötte a macskakövekre, a homlokára lökve a
kalapját. Amikor egy pincejáratból három öregasszony bukkant fel és verekedni kezdett, kié
legyen a kötél, a kölyök felpattant és Ahmed után iramodott. A hindu egy alacsony fal mellett
haladt, amire a fiú felmászott, végigrohant a fedőtéglákon, majd majomként sivítva Ahmed

96
hátára vetette magát.
– E’kaptam Ahmidot! – sikította. – Szójatok Orrabinnek!
A messzehangzó lárma hallatán néhány férfi lépett elő a Patkánypalota beugró
kapualjából, egy darabig dermedten bámulták, amint egy görnyedt hindu csapkodva próbálja
lerázni a hátáról a rácsimpaszkodott, torkát karmolászó kölyköt, aztán rárontottak Ahmedre és
elkapták a karját.
– Ahmed! – mondta egyikük gyengéden. – A bohóc már annyira szeretne beszélgetni
veled.
Megpróbálták leszedni róla a fiút, de az még mélyebbre vájta a körmét Ahmedbe és
minden közelébe kerülő kézbe beleharapott.
– A pokolba, Sam – mondta végül az egyik –, hagyd már abba. A bohóc nem ad pénzt
holmi csecsemőknek.
Jacky megpróbált nem pánikba esni. Bárcsak a turbánomhoz nyúlhatnék, gondolta, akkor
előkaphatnám a pisztolyomat; lelőném az egyik fickót és leverném magamról ezt a lidérces
kölyköt. A kavargó embercsoport már csak lépésekre volt az épülettől, és Jacky a turbánja alá
nyúlt, megragadta a pisztoly markolatát és előrántotta – a markolatra tekeredett szalag is jött
vele együtt –, a csövét a jobbján álló férfi oldalába nyomta és meghúzta a ravaszt.
A kakas lesújtott; egyenesen egy szövetdarabra, ezért nem csiholt szikrát. Elkeseredetten
kitépte belőle a szalagot, és miközben a férfi elordította magát – „Jézusom, egy pisztoly,
kapjátok el!” ő egy kézzel ismét felhúzta a fegyvert, aztán újra meghúzta a ravaszt. Most
lobbantak ugyan a szikrák, de a lőpor addigra kiszóródott a nyitott serpenyőből és a pisztoly
ismét néma maradt; a következő pillanatban kemény ököl vágódott a gyomrába és fürgén
mozduló csizma rúgta ki a kezéből a fegyvert.
A pisztoly csattanva hullott a kövezetre. A hátán ülő kölyök inkább a készpénzzé tehető
megoldás mellett döntött, és minden más jogáról lemondva leugrott a földre, felkapta a
fegyvert és eliszkolt. A két férfi felnyalábolta az összerogyott, levegőért kapkodó Hindu
Koldust – „Pihekönnyű a nyavalyás, mi?” – és bevitték az épületbe.
Horrabin mindössze percekkel korábban ért vissza a Palotába, és akkor nyújtózott el
hintáján – Mocsi éppen kitolta az összecsukott bábszínházat –, amikor két embere behurcolta
Ahmedet a terembe.
– Áhá! – kiáltott fel a bohóc. – Jó munka volt, legények! Végre itt van a szökevény hindu.
– Az emberek letették Ahmedet a földre, a hinta elé. Horrabin előrehajolt és a fogolyra
vigyorgott.
– Hová vitted szombaton az amerikait?
Jacky még mindig csak levegőért kapkodott.
– Pisztolyt rántott ránk, nagyságos uram – magyarázta az egyik fickó. – Muszáj volt
megsimogatnom gyomortájékon.
– Értem. Nos, mondjuk – Mocsi! A gólyalábakat! – zárjuk be a pincebörtönbe. Úgyis
doktor Romanynak lesz a legtöbb kérdése hozzá, és – tette hozzá a bohóc kuncogva – neki
vannak a leghatékonyabb módszerei az ilyen kikérdezéshez.
Különös kis menet ereszkedett alá a négy fordulónyit csavarodó lépcsősoron, majd vonult
végig egy valószínűleg még a rómaiak előtt épített folyosón – elől sántikált Mocsi, a torz
törpe, feje felett lángoló fáklyát tartva, mögötte a két fickó, akik közrefogva cipelték a
lepedőből rögtönzött köpönyeget viselő Ahmedet, aki mogyorószínre festett bőre, álszakálla
és álbajusza alatt hamuszürke volt a félelemtől, a sort pedig a gólyalábakon egyensúlyozó
Horrabin zárta, aki kétrét görnyedt, nehogy a mennyezet kövei lesodorják a kalapját.
Végül egy boltív alatt áthaladva tágas terembe jutottak; Mocsi fáklyájának fénye a
mennyezet és a közeli fal vénséges vén, nyirkos kövein csillant, de a szemközti falat – ha
létezett egyáltalán – teljesen elnyelte a szurokfekete sötétség. A visszhangokból ítélve a terem
igen hatalmas lehetett. A menet pár lépés után megtorpant; Jacky vízcsöpögést hallott, és

97
egészen biztosan halk, de izgatott sutyorgást is.
– Mocsi – szólalt meg Horrabin, és mintha még a bohóc is némileg kényelmetlenül érezte
volna magát –, tegyük a legközelebbi üres vendégszobába – emeld fel a fedelet. És siess.
A törpe sántikálva elindult, magukra hagyva a többieket a sötétben. Hat méterrel arrébb
megállt egy földbe vájt lyuk mellett, majd kisebbfajta fémlapot emelt le róla; leguggolt mellé
és megpróbált úgy bekukkantani az üregbe, hogy ne gyújtsa fel zsíros, ősz haját.
– Nincs otthon senki – mondta. A fáklyát függőlegesen beszúrta a kövek közötti
hasadékba, ujjaival megmarkolt egy földbe süllyesztett vasrudat, és elkezdte felfelé húzni. A
padlóból egy egész kőtömb emelkedett ki – nyilvánvalóan zsanérokon fordult –, a helyén
pedig másfél méter átmérőjű, kör alakú nyílás tátongott. A kőtömb nagyjából derékszögben
megállt, Mocsi pedig homlokát törölgetve hátralépett.
– Íme, a szállásod, Ahmed – mondta Horrabin. – Ha függeszkedve ereszkedsz le, csak két
méterre van a padló. De le is lökhetünk.
Jackyt a lyukhoz cipelték fogvatartói, aztán elengedték és hátraléptek. Jacky mosolyt
erőltetett az arcára.
– Mikor lesz a vacsora? Elegánsan öltözzek fel?
– Úgy készülsz, ahogy csak akarsz – mondta Horrabin hidegen. – A vacsorát Mocsi hajítja
a nyakadba hatkor. Most pedig befelé.
Jacky két kísérőjét méregette, és azt számolgatta, képes lenne-e kirohanni közöttük, de
azok elkapták a pillantását, és hátraléptek, kezüket kissé eltartva az oldaluktól.
Reményvesztetten lehajtotta a fejét, és megaláztatásnak puszta gondolatára majdnem elsírta
magát.
– Vannak… odalent… – kérdezte elakadó hangon – …patkányok? Vagy kígyók? – Hiszen
én csak egy lány vagyok! – szerette volna kiáltani, de tudta, hogy ezzel csak fokozná a rá váró
megpróbáltatásokat.
– Nem, dehogy – nyugtatta meg Horrabin. – Az ide betévedő patkányokat meg kígyókat
már régen felfalták mindenféle egyéb kreatúrák. Sam, nem igazán hajlandó magától lemenni.
Lökd le.
– Vájjatok. – Jacky óvatosan leguggolt és leült a lyuk peremére; szandálja a sötétségben
kalimpált. Csak remélte, hogy a többiek nem látják, mennyire remeg a lába a köpönyege alatt.
– Már megyek is, nincsen szükségem… a kedves segítségetekre.
Előrehajolt és megragadta a kürtő szemközti peremét. Mély lélegzetet vett, felemelte a
fenekét a kőről és leugrott a lyukba; most már csak a kezével tartotta magát. Lenézett, de nem
látott semmit a szurokszín sötétségen kívül; ilyen feketeséggel még sohasem találkozott. A
padló ugyanúgy lehetett tíz centire, mint kilenc méterre.
– Taposs a kezére – mondta Horrabin. De Jacky ezt már nem várta meg, eleresztette a
peremet.
Igen hosszú szabadesést követően behajlított térddel, sáros talajra érkezett; sikerült
elkerülnie, hogy jól állba vágja magát a térdével, amikor keményen csattanva földet ért.
Valami eliszkolt mellőle a sötétben. Felnézett, és látta, hogy a kőtömb alját egy pillanatra
megvilágítja a rőt fáklyafény; aztán döbbenetes, dobhártyaszaggató döndüléssel a helyére
csapódott. Még néhány pillanatig gyenge, vöröses fény derengett odafent, de a fémlap is
visszakerült a kémlelőnyílásra és Jacky egyedül maradt a sötétségben, amely minden
tájékozódási érzékétől megfosztotta.
Habár olyan feszült volt, mint egy túlságosan felhúzott óramű, nem mozdult, csupán
csendesen lélegzett a száján keresztül, és hallgatózott. Amikor leugrott, leérkezésének
visszhangjai alapján úgy becsülte, hogy a földbe vájt cella nem lehet szélesebb négy méternél,
de ezer halk lélegzetvétel után már úgy tűnt, sokkal, de sokkal nagyobb, nem is szoba, hanem
gigászi, földalatti síkság. Mintha szél zúgott volna a távoli fák lombjai között, aztán halk
énekszó sodródott a messzeségből, mintha egy bánatos kórus menetelne arrafelé… Már-már

98
kételkedni kezdett abban, valóban feszül-e kőboltozat a feje felett, ez biztosan csak az örökké
szurokfekete ég, ahol a csillagok csupán – és talán sohasem voltak mások – a fogoly retináján
felpislákoló értelmetlen szikrák…
Éppen kezdett azon tűnődni, vajon a hullámverés moraja, amit hall, csak saját
lélegzetvételének a robaja-e, melyet a zubogó víz zajának képzel – és tudta, hogy hamarosan
ennél még alapvetőbb kétségek is felmerülnek benne –, amikor létező, valóságos hang
rántotta ki egyre mélyebbre hatoló önvizsgálatából. A zaj – valójában csak halk fémcsikorgás
és egy csendülés – rémületesen hangosnak tűnt az eleddig néma mélységben, és segített
visszatérni eredeti becsléséhez; cellája ismét csak négy méteres lyuknak tűnt.
Úgy hangzott, mintha valaki elhúzta volna a kémlelőnyílást fedő fémlapot, de amikor
felpillantott, nem látott semmit, még egy kevésbé sötét négyszöget sem. Azonban a következő
pillanatban mintha lélegzetvétel zaját hallotta volna, amit sziszegő, de bizonytalan suttogás
követett.
– Ki van ott? – kérdezte Jacky óvatosan. Mocsi lesz az, csak ő lehet, a vacsorámmal,
győzködte magát.
A suttogás halk, ziháló kuncogásba váltott.
– Engedj be minket, drágám – hallatszott jól érthetően. – Engedd be a nővéremet és engem
is.
Jacky négykézláb a fal mellé kúszott, és a kőnek vetette a hátát; arcán könnyek csorogtak.
– Nem – hüppögte. – Tűnjetek el innen.
– Ajándékot hoztunk neked, drágám… aranyat és drágaköveket, amiket az emberek
veszítettek el a csatornában réges-régen. Mind a tiéd lehet, két dologért cserébe, amire már
úgysem lesz szükséged, mint a babáidra, miután ifjú hölggyé serdültél.
– A szemedre! – hallatszott egy másik, durvább suttogás.
– Igen, így van – sziszegte az első hang. – Csak a két szemed kell, és akkor nekem is meg
a nővéremnek is jut egy, és felkapaszkodhatunk a lépcsőkön, elhajózhatunk innen és táncot
járhatunk a napfényben.
– Hamarosan – recsegte a másik.
– Ó, igen, drágám, hamar, mert a sötétség egyre sűrűsödik, mint a folyómélyi iszap, és
nem akarunk itt lenni, amikor olyan kemény lesz, mint ezek a kövek.
– Nem, nem leszünk itt – szólt közbe a durvább hang.
– Nem, nem leszünk itt, nem kívánhatjuk, hogy az én szépséges nővérem meg én örökre
beleragadjunk a megszilárdult éjszaka köveibe! Szóval nyisd ki az ajtót.
Jacky majdnem hangtalanul zokogva kucorgott a sarokban, és csak azt remélte, hogy a
helyére zuhant kőtömb mozdíthatatlanul beragadt, és soha többé nem lehet már felnyitni.
Aztán valahonnan a messzeségből halk csoszogás hallatszott, és a hangok szörnyülködve
felcsiripeltek.
– Az egyik testvéred közeleg – mondta az első. – De visszatérünk… nemsokára.
– Hamarosan – tette hozzá a másik síri hang. Aztán olyan hang hallatszott, mint amikor
leveleket sodor a járdán a szél, a fedetlen kémlelőnyílásban pedig növekvő vörös ragyogás
tűnt fel; és Jacky meghallotta Mocsi hangját, amint idegesen fütyörészi azt az idióta dallamot,
amit Horrabin kényszeríted rá.
Hamarosan a törpe meggyötört arca és fáklyája is megjelent az apró nyílásban.
– Hogyan tudtad elhúzni a fedőt? – kérdezte Mocsi.
– Ó, Mocsi – mondta Jacky, aki felpattant és közvetlenül a nyílás alá állt, mert jelen
helyzetében minden emberi lény társaságának borzalmasan tudott örülni –, nem én tettem. Két
teremtmény volt, akik testvéreknek mondták magukat, és kincseket kínáltak a szememért
cserébe.
Látta, hogy a törpe felegyenesedik és idegesen körülnéz; de emlékezett rá, milyen
hatalmas is az a terem, tehát mennyire értelmetlen az efféle vizsgálódás.

99
 – Egen – mondta a törpe végül – akadnak lenn ilyesféle dolgok. Horrabin sikertelen
kísérletei – a pokolba is, talán még az enyémek közül is lófrál néhány idelent. – Megint
lenézett a gödörbe. – Doktor Romany meg Horrabin úgy hiszi, te egy csoport tagja vagy, ami
ellenük dolgozik. Igaz ez?
– Nem.
– És sem hittem el. De mindegy, elég, ha Horrabin hisz benne. – Úgy tűnt, tétovázik. –
Ha… kiengedlek, segítesz megölni Horrabint?
– Ezer örömmel, Mocsi – mondta Jacky eltökélten.
– Megígéred?
A törpe bármit kérhetett volna, Jacky mindent hajlandó lett volna megadni.
– Igen, megígérem.
– Jó. De ha mostantól társak vagyunk, ne hívj többé Mocsinak. A nevem Teobaldo.
Hívhatsz úgy is, hogy Tay. – A törpe arca eltűnt, és Jacky elfojtott nyögést hallott; aztán a
kőtömb eltűnt a feje fölül. Megmentője ismét lenézett, most már a szélesebb lyukon keresztül.
Kezében vaskos botot tartott, amire középen egy kötelet erősítettek. A kötél másik végét nem
látta.
– Remélem, tudsz kötelet mászni – mondta Teobaldo.
– Persze – felelte Jacky. Mindjárt kiderül, tényleg tudok-e, gondolta.
A törpe keresztbe fektette a botot a lyukon, és a gödörbe hajította a kötelet. Túl hosszú
volt, Jacky lába előtt halomba gyűltek a hurkok. Nagy levegőt vett, a lengedező kötélhez
lépett, olyan magasra nyúlt, amennyire csak tudott, aztán elkezdte felhúzni magát. Két
másodperccel később az egyik keze rámarkolt a botra, a következő pillanatban pedig már két
kézzel kapaszkodott.
– Ragadd meg a peremet – mondta Teobaldo –, addig kiszedem a botot és kimászhatsz.
Jacky rájött, hogy szilárd talapzat nélkül is képes felhúzódzkodni és kikapaszkodni a
lyukból. Amikor végre megvetette a lábát odakint, komoran megmentőjére pillantott, mert
eszébe jutott, hol hallotta korábban ezt a nevet.
– Valaha te voltál itt a főnök – jegyezte meg halkan.
A vén törpe szúrós pillantást vetett rá, miközben elkezdte felcsavarni a kötelet az alkarjára.
– Ez így igaz.
– És… azt hallottam, hogy akkor magas voltál.
A törpe letette az összecsavart kötelet, majd a gödör peremére állt, szemközt a kőfedéllel.
Megfeszítette karizmait, aztán kelletlenül megszólalt:
– Megtennéd, hogy meglököd a kőlapot? Én megpróbálom elkapni és csendesen a helyére
tenni. Úgy tudják, a vacsorát hoztam neked, amit a kémlelőnyíláson adtam volna be neked.
Azonnal a nyakunkon lennének, ha meghallanák a lezuhanó fedél hangját.
Jacky nekifeszült a kőtömbnek, szandálba bújtatott lábát megvetette két padlólap közötti
repedésben, aztán nekirugaszkodott.
A törpe merev tenyérrel megállította a fedelet, és hagyta, hogy lassan guggoló helyzetbe
görnyedjen a súlya alatt.
Többször mély levegőt vett, kicsit megemelte a követ, kicsusszant alóla és elkapta az
ereszkedő lap peremét. A borzalmas erőpróba közben ajka hátrahúzódott ínyéről, homlokán
veríték gyöngyözött, keze remegett; aztán elengedte a követ és hátraugrott. A kőtömb a
helyére zuhant, olyasfajta hanggal, mintha súlyos ajtó csapódott volna be.
Tay zihálva lerogyott a földre.
– Ez… jó – lihegte. – Ezt… nem hallották meg. – Kínlódva feltápászkodott. – Valaha
magas voltam, igen. – Kihúzta a fáklyát a padlórésből és a kőlap felett Jacky-re pillantott. –
Tudsz varázsolni?
– Attól tartok, nem.
– Nos, akkor tőrbe csaljuk. Most visszamegyek és azt mondom neki, beszélni akarsz – de

100
nem doktor Romanyval, ő csak végezne veled. Azt üzened, hajlandó vagy megvásárolni a
szabadságodat azzal, hogy elárulsz neki a tudományodból annyit, amennyivel egyenrangú
lehet Romanyval – a pokolba is, inkább erősebb! Majd azt mondom neki, ismered a Hatalom
Szavait. Horrabinból egész jó varázsló vált, bizony, azalatt a nyolc év alatt, mióta ő Romany
jobbkeze, de örökké azon mesterkedik, hogy a vénember megtanítsa ő a Hatalom Szavaira.
Romany sohasem volt rá hajlandó. És még azt is bedobjuk, hogy a csoportod tud Romany
törökországi terveiről; mert ez a másik dolog, ami furdalja Horrabin oldalát, és Romany nem
árul él neki semmit, csak azt, ami a londoni eseményekre vonatkozik. Egen – mondta az öreg
színtelenül – ezt a horgot be fogja kapni. Biztosan megkérdezi, miért hagytad magad elfogni,
ha ilyen parádés garabonciás vagy, de majd azt mondom, szerinted… mittomén… éppen
zavarosak a csillagállások ehhez a hókuszpókuszhoz. Ez jól hangzik így?
– Szerintem igen, de minek ez a bonyolult történet? – kérdezte Jacky idegesen. Már azt
kívánta, bárcsak ne ígérte volna meg, hogy részt vesz ebben a veszélyes vállalkozásban.
– Mert egyedül kell lejönnie ide! – csattant fel Tay. – Az őrei nélkül. Azt nem szeretné, ha
ők is meghallanák a Hatalom Szavait, vagy azt, hogy doktor Romany ellenségeivel üzletel.
– És mit teszünk, ha lejött? Egyszerűen megöljük? – Jacky ugyan nagyon boldog volt,
amiért végre kijutott a gödörből, de feszültnek és enyhén betegnek érezte magát. – Van
fegyvered?
– Nincsen, de az amúgy is hatástalan ellene. Doktor Romany egyik ajándéka a
lövedékektől védő varázs volt. Egyszer láttam, amikor közvetlenül mellbe lőtték – de a golyó
el sem jutott odáig, csak kitört egy ablakot túloldalt. Kétszer tanúja voltam, hogyan állnak
meg a kések a levegőben, centikre a testétől; aztán szilánkokra törtek, mintha vastag, átlátszó
üvegbúra venné körül. Egyetlen alkalommal láttam, hogy megsebesítették – ez pár éve történt,
amikor kiment Hampstead Heathre, amikor el akarta magyarázni a cigányoknak a városi élet
fortélyait, mert úgy gondolta, jó hasznukat veheti a szervezett betörések során –, és az egyik
cigány, akinek nem tetszett az ötlet, azt mondta, Horrabin maga a devla – ez állítólag azt
jelenti, ördög –, felpattant, kirántotta az egyik sátorcöveket a földből, aztán belevágta a bohóc
combjába. Úgy vérzett, mint a felhasított borostömlő, majdnem leesett a gólyalábairól, és ha a
cigánynak lett volna alkalma még egyszer szúrni, Horrabin már rég nem lenne képben.
Jacky kétkedve bólintott.
– Mi volt olyan különleges abban a cövekben?
– A föld, ami borította! – mondta Tay türelmetlenül. – Mielőtt doktor Romany varázslóvá
tette volna, a bohócnak nem kellett egész nap gólyalábakon mászkálnia. De ha
belekontárkodsz a mágiába, lemondasz arról… hogy érintkezhess a földdel – a porral, a
talajjal. Az ilyen bűbájoskodóknak szörnyen fáj, ha megérintik a földet, ezért visel Romany
rugós talpú cipőt és ezért jár Horrabin gólyalábakon. A varázserejük tehetetlen a földdel
szemben, ezért hasított át az a sáros cövek a varázslatokon úgy, mintha azok csak pókhálók
lettek volna. – A törpe egy kést húzott elő formátlan kabátja alól és átnyújtotta Jackynek. – A
padlólapok között van bőven sár – dörgöld be vele jól a pengét, aztán bújj el az árnyékban.
Amikor lehajol, hogy benézzen a lyukon, én fellököm, te előrontasz és lesújtasz rá. A
földalatti kikötő egy ajtónyira van innen; a folyón át megszökhetünk. Felfogtad?
– Miért nem szökünk meg most? – kérdezte Jacky halovány mosollyal. – Úgy értem,
minek kockáztassuk az életünket azzal, hogy megpróbáljuk megölni?
Tay dühösen elfintorodott.
– Nos, először is azért, mert tettél nekem egy ígéretet – de mondok én neked jobb
indokokat is. Ha a föld alatti csatornán mész, a Temze jó húsz percre van innen, és ha nem
megyek fel, leküldenek valakit, nézze meg, mi folyik itt. Amikor az illető rájön, mi történt, az
összes létező csatornakijárathoz embereket szalajt majd, hogy megállítsanak minket – de ha
megöljük Horrabint és elrejtjük a testét… különösen akkor, ha parancsba adja, ne merjék
megzavarni, nos, akkor órákig nem fogják keresni.

101
 Jacky boldogtalanul bólintott, leguggolt, felmarkolt egy adag sarat és bedörgölte vele a
penge mindkét oldalát.
– Jó. Állj oda. – Jacky rendkívül kelletlenül végigsétált a göröngyös padlón a jelzett
pontig, húsz méterre a törpétől. – Nem, még mindig látlak. Messzebb! Igen, és még egy kicsit
messzebb. Most jó lesz.
Jacky reszketett. Rettegő pillantásokat vetett a körülötte gyülekező áthatolhatatlan
árnyékok felé, és a törpe után kiáltott, amikor az elindult a boltíves kijárat felé.
– Várj! – Már majdnem sikoltott. – Nem hagysz itt egy fáklyát?
A törpe megcsóválta a fejét.
– Az gyanús lenne. Sajnálom – de csak pár percig leszek távol, és van nálad tőr.
Kisétált a boltív alatt. A rémülettől mozdulatlanná dermedt Jacky hallotta az ajtón túli
teremben visszahangzó lépteit, és nézte, miképpen sötétül el fokozatosan boltív, az egyetlen
fényes pont a helyiségben. Pillanatok múlva, amikor ismét szuroksötét borult a pincére, durva
suttogás csapott fel a közelében: Amíg egyedül van! – És mintha hosszú, keményített
szoknyák söpörték végig volna a padlót.
Jacky elfojtotta a sikoltását, és futva megindult abba az irányba, ahol a kikötőbe vezető
boltívet sejtette. Tíz visszhangzó lépés után nekicsattant a téglafalnak – és ugyan először
térdével és vállával rohant neki, a feje volt a következő, és félig kábán zuhant a földre.
Megrázta a fejét, hátha attól kitisztul és a füle sem cseng tovább. Rosszul tájolta be a kikötőt –
de balra vagy jobbra van innen? Félfordulatot vagy egészet tett, amikor lepattant a falról? A
fal egy vagy két méterrel van előtte… vagy mögötte, esetleg mellette?
Valami hirtelen a szeméhez kapott, és Jacky hüppögve előredöfött a tőrrel; érezte, hogy a
penge hegye több labdaszerű, ruganyos anyagba szúr, és ezek sorban szétpukkannak, hideg
folyadékkal árasztva el a karját. Aztán éles, suttogó sikoly harsant, a dohos levegőt zümmögő
hang kavarta fel, mintha óriás bogár rezgette volna a szárnyát, és Jacky ismét talpon volt,
futott, többször megbotlott az egyenetlen padlón, de nem bukott fel; közben reményvesztetten
zokogott és mindvégig a tőrrel kaszabolta maga előtt a sötétséget. A talaj hirtelen lejteni
kezdett, és az első pár bizonytalan, lábujjhegyen egyensúlyozott lépés után felbukfencezett,
felhorzsolt kezére és térdére zuhant; elakadt a lélegzete, de a tőrt még mindig nem engedte el.
Jól van, gyertek hát, gondolta elkeseredetten. Legalább már tudom, hogy titeket is meg lehet
sebezni. Azt hiszem, kiszaladhattam a teremből egy folyosóra, ahová eddig nem jutott be a
leggyengébb fénysugár sem, és nem is fog soha – de addig kaszabollak benneteket, rémek,
amíg meg nem öltök.
Óvatos zizegés hangzott fel a közelében. Suttogó hang motyogott valamit, amiből Jacky
csak annyit értett: Megölted…
Másik hang felelt rá halkan: Még megvan a szeme – érzem a szelet, amit a pislogása kelt.
Vidd a szemét, nyüszítette a másik, aki mintha egy öregasszony lett volna, de a
gyermekeimnek szükségük van a vérére.
Jackyben tudatosult, hogy folyóvíz illatát érzi, és mintha halk vízcsobogást hallott volna.
A háta mögül jött, ezért megfordult – és meglepetten vette észre, hogy lát.
Nem, nem igazán látott, mert ahhoz fényre is szükség van; de a sötétségben ki tudott venni
egy még sötétebb foltot, ami mintha maga lett volna minden fény tagadása, szinte tündökölt
tőle, és tudta, ha ez a valami valaha is kijut a felszínre, még a legragyogóbb napsütést is
elnyelik, eltakarták fekete sugarai. Amint lassan közelebb húzódott hozzá, kiderült, hogy egy
csónak.
Mögötte újabb feketénél is feketébb tömb emelkedett ki a sötétségből; roppant kígyónak
tűnt, és a folyó fölött tisztán hallatszott a fémes csikorgás, amint lassan kitekeredett.
Jacky körül iszonyodva csicseregtek a hangok.
– Apep felébredt! – Aztán üldözői csoszogva, kopogva elmenekültek.
Jacky közvetlenül mögöttük loholt.

102
 Amikor a padló emelkedni kezdett, és ismét a központi teremben találta magát, fényt –
igazi, narancsvörös fényt – pillantott meg maga előtt, és látta a törpét meg a gólyalábakon
sétáló bohócot is, akik éppen akkor bukkantak fel a boltív alatt. A két torz alak – az egyik
furcsán magas, a másik különösen alacsony volt – megállt, aztán elindultak Jacky irányába.
Lehúzta a fejét, pedig tudta, hogy ilyen messzire tőlük, az árnyékok között nem vehetik észre.
– Bár tudnám, ezek mitől élénkültek fel ennyire – mondta Horrabin.
– Azok az átkozott selejtjeid – felelte Tay idegesen. – A hindu panaszkodott, hogy
beszéltek hozzá a kémlelőnyíláson keresztül.
Horrabin felkacagott, bár vidámsága némileg kényszeredettnek tűnt.
– Nincs ínyedre a társaság, Ahmed? Légy hálás, amiért még képes vagy látni és hallani
őket!
A két alak Végigsétált a hepehupás padlón, aztán megálltak. Jacky tudta, hogy most értek
oda a börtönéül szolgáló lyukhoz. Megmarkolta a tőrt és lopakodva megindult előre; a
kavarodásban elveszítette a szandálját, mezítelen talpa pedig nem csapott zajt a kövön.
Amikor úgy tizenöt méterre lehetett tőlük, és lába már a fáklyafény narancsszín
ragyogásával átmosott köveken tapodott, Horrabin előrehajolt – különös látvány volt, mivel
ehhez az ellenkező irányba kellett döntenie a gólyalábait –, és megszólalt:
– Lépj a fénybe, Ahmed, és hadd halljam a legjobb ajánlatodat!
A törpe szabályosan keresztet vetett, majd mindkét kezével megragadta Horrabin
gólyalábait, és lökött rajtuk egyet.
A bohóc fülsértő, rémült sikollyal felborult, arccal előre; megpróbálta visszarántani maga
alá a gólyalábait, de nem sikerült neki és csattanva zuhant a padlóra. Jacky meglódult és
szélsebesen átviharzott a kettőjüket elválasztó néhány méteren; a bohóc a hátára fordult,
kínlódó görcsbe torzult arcából kivillantak sárga fogai. Jacky a magasba emelt hasára ugrott
és a védtelen, fehérre festett torokba döfte a tőrt.
A penge úgy csattant le a bohócról, mintha ez egyik padlókövet próbálta volna
felnyársalni; amint a fegyver csörömpölve végigcsúszott a padlón, a véreres szemek
megmoccantak és nehézkesen feléje pillantottak a fehér állcsúcs felett. A kivicsorított fogakat
ugyan vér pettyezte és a festett fülekből is csorgott a vér, de a bohóc szája minden kétséget
kizáróan mosolyra torzult.
– Mi van a kezedben, mélts'uram? – súgta Horrabin.
Jacky úgy érezte, mintha valami erősen kaparászna felemelt jobb kezében, ezért görcsösen
elhajította azt a valamit, aminek a széttört tőrnek kellett volna lennie, de valójában maroknyi
hatalmas, fekete méh volt, mindegyik akkora, akár egy szilva. Az egyik a kezébe szúrt,
mielőtt lesöpörhette volna magáról, a többi pedig zümmögve, csapkodva körözött a feje fölött,
amikor lehemperedett a bohócról és messzire kúszott tőle.
Tay a kikötőbe vezető boltívnél várta, még mindig fáklyával a kezében.
– Nem tehetünk mást, fussunk! – kiáltotta Jackynek. – Siess, mielőtt feláll!
Amikor Jacky a méhekkel a nyomában a törpéhez ért és négykézláb megindult a kikötő
felé, a hátuk mögött felharsant Horrabin ordítása.
– Visszahozlak, apám! És úgy megváltoztatlak, hogy azután már csak tartályban élhetsz!
A két szökevény talált egy tutajt, felkapaszkodott rá és eloldozták a kötelet.
– Hová tűnt a pengéről a sár? – kérdezte Tay, igen lanyha érdeklődéssel.
– Kénytelen voltam ledöfni az egyik lenti lényt – zihálta Jacky, és az egyik kitartó méhet
pépes masszává kente a tutaj deszkáján. – Mintha vér helyett hideg víz csordogált volna
benne. Biztosan lemosta a sarat.
– Aha. Mindegy, legalább megpróbáltuk. – A törpe kinyitotta az egyik övére erősített
szütyőt, kivett egy pirulát és lenyelte. Megborzongott, aztán Jackynek is felkínált egyet.
– Mi ez?
– Méreg – mondta Tay. – Nyeld csak le – sokkal könnyebb halálod lesz, mintha élve kapna

103
el.
Jacky teljesen megdöbbent.
– Nem! És neked sem kellett volna! Istenem, hátha ki tudod még hányni! Szerintem…
– Nem, nem. – Tay két rönkfa közé döfte a fáklyát és elhevert a durva felületen,
tekintetével az elsuhanó mennyezetet fürkészte. – Ma reggel elhatároztam, hogy meghalok.
Ma éjjelre teljesen be akart öltöztetni – szoknya, paróka, festett körmök –, így kellett volna
előadást tartanom, és én úgy döntöttem. .. ezt már nem. Nem bírtam volna ki még egyszer.
Arra gondoltam, megpróbálom megölni, ezért mindenképpen végem lett volna, tudod; négy
évvel ezelőtt – hogy is hívta? – mágikus kapcsolatot létesített közöttünk. Ez amolyan
varázslóbeszéd. Azt jelenti, ha meghal, nekem is végem. Azt hitte, így biztonságban lesz
tőlem. Igaza is lehetett volna, ha nem kényszeríti rám állandóan ezt az átkozott éneklést meg a
táncikálást. Istenem, de álmos vagyok. – Békésen elmosolyodott. – De nem is kívánhatnék
magamnak… szebb utolsó perceket, mint a vízen ringatózva, egy fiatal hölgy társaságában
lenni…
Jacky csak pislogott.
– Te… tudtad?
– Ó, mindvégig tudtam róla, leányom. Te vagy az a Jacky is. A hamis bajusszal. Ó, igen. –
Lehunyta a szemét.
Jacky iszonyodva és ámultan meredt az elcsendesedett törpére. A tutaj elkanyarodott és
nagyokat rázkódva meglódult a csatornán. Amikor Jacky úgy gondolta, a törpe meghalt,
halkan megszólalt.
– Tényleg te vagy az apja?
De Tay megijesztette, amikor válaszolt.
– Igen, leányom – mondta gyenge hangon. – És nem is hibáztathatom azért, ahogyan
velem bánt. Nem érdemeltem jobbat. Milyen ember az olyan, aki eltorzítja a fiát, csak hogy az
hatásosabban koldulhasson… ó, nem kerülhettem el a sorsomat. – Tay ajkán halovány mosoly
derengett fel. – És a fiú mindent kamatostul visszafizetett! Átvette a hatalmat a koldus-
hadseregem felett… aztán ő vitt le engem a föld alatti kórházba… sokszor, nagyon sokszor…
igen, valaha magas voltam… – Felsóhajtott és összerándult a lába. Jacky rövid élete során
most már két embert látott meghalni.
Eszébe jutott Tay jóslata, miszerint embereket küldenek eléjük a csatornába, ezért meg
sem várta, míg eléri a következő kikötőt, hanem még most beleereszkedett a vízbe. Hideg
volt, de mivel a földalatti folyó a múlt szombati fürdőzés óta lassult és apadt is valamennyit,
már nem tűnt annyira fagyosnak. Egy pillanatig még nem eresztette el a tutajt.
– Nyugodj békében, Teobaldo – mondta, aztán belemerült a vízbe.
Miután levedlette magáról az átázott Ahmed-köpönyeget, már nem okozott nehézséget az
ár ellen úsznia; aztán maga mögött hagyta a tutajt – és azzal együtt a fáklyát –, és felfelé
tartott a sötétben. Viszont ez nem volt olyan fenyegető sötétség, és ösztönösen tudta, hogy az
a mélyebb vizű csatorna, ahol a csónakot „látta”, nincsen kapcsolatban ezzel a folyóval –
talán még a Temzével sem.
A falak között kiáltások visszhangoztak – „Mit mondtál, ki a nyavalya volt az?” „A vén
Mocsi meg az a hindu!” „Mindegy, Pete legényei elkapják őket a Covent Garden alatti
kikötőben.” –, és sárga fény ömlött végig a vízen meg a nyirkos mennyezeten. Jacky befordult
egy kanyarba, halk kutyaúszásra váltott, és messze maga előtt megpillantotta a kikötőt,
ahonnan útnak indultak. Néhány ember ácsorgott ott fáklyákkal a kezében, de Horrabint nem
látta.
– Ezek biztosan megőrültek – jelentette ki egyikük; hangja jól hallhatóan visszhangzott az
alagútban. – Vagy úgy gondolták, a hindu jobban ért a mágiához. Kíváncsi lennék, ők mit
mondanak erről… aú! A rohadt életbe, honnan került ide egy méh?
– Jesszusom, itt egy másik! Gyerünk innen, nincs itt már tennivalónk. Menjünk fel, várjuk

104
meg, amíg behozzák őket. Jó mulatság lesz – a bohóc már kinyittatta a kórházat.
A férfiak sietve távoztak, és az alagút elsötétedett; a boltív egy kis ideig még
narancsszínben izzott, aztán – miután az összes fáklya eltűnt – visszaolvadt az egységes
sötétségbe. Jacky állhatatosan úszott arrafelé, ahol a szemében még mindig izzó utókép
szerint az előbb a fény lobogott; a fejét sem mozdította meg, még akkor sem, amikor az
álszakáll levállt az álláról és elsodródott. Nem sokkal később a kikötőmóló gerendájának
ütközött a keze. Felhúzódzkodott és lihegve üldögélt ott egy darabig. Nadrágját leszámítva
meztelen volt, és amikor kisöpörte a haját az arcából, észrevette, hogy a bajusza is követte a
szakállát.
Ebben az öltözékben nem igazán surranhatok végig észrevétlenül a Patkánypalotán,
gondolta.
Félénken átóvakodott a boltíven; azt kívánta, bárcsak meglenne még a tőre. Valahol egy
méh zümmögött a néma csendben. A hosszú folyosó láthatóan üres volt, és Jacky gyakran
megállt hallgatózni, nem hallja-e valahonnan – de különösen hátulról – üldözői hangját.
Felment egy kő lépcsősoron és egy széles fordulóba jutott; miközben tapogatózva próbálta
megtalálni a következő lépcsőt, keze fából készült ajtón simított végig. Sem az ajtófélfa
mellett, sem a deszkalapok között nem szivárgott egyetlen árva fénysugár sem, tehát a
mögötte található helyiség vagy olyan sötét volt, mint a lépcső, vagy érthetetlenül vastag
ajtóval akadt dolga.
Lenyomta a kilincset – és nem volt bezárva! –, majd résnyire belökte az ajtót. Most sem
szűrődött ki bentről fény, ezért sietve besurrant és becsukta maga mögött az ajtót.
Még akkor sem tudott volna fényt gyújtani, ha meg merte volna tenni, ezért tapogatózva
derítette fel a szobát; a falat követve körbejárta a helyiséget, majd amikor visszajutott az
ajtóhoz, óvatosan, átlós irányban átvágott a szoba közepén. Talált egy keskeny, takarosan
bevetett ágyat, egy éjjeliszekrényt néhány könyvvel, egy asztalt, amelyen óvatosan tapogató
ujjai egy üveget meg egy poharat érintettek – beleszagolt a pohárba: átható szagú gin volt
benne a sarokban pedig egy szék állt, amelyen – amikor Jacky remegő kézzel kitapintotta, mit
talált, hálát adott az égnek – ruhadarabok hevertek széthajtogatva: rövid ruhácska, paróka,
arcfesték és ősöreg női bőrpapucs.
Micsoda bámulatos szerencse, hogy éppen most botlottam bele ezekbe a ruhákba,
gondolta. Aztán eszébe jutott, mit is mondott az öreg Teobaldo: ma éjjel teljesen beöltözve
kellett volna előadást tartania – ez biztosan az ő szobája, és minden bizonnyal még azelőtt
kikészítette a kosztümöt, hogy – mint ő mondta – elhatározta volna, még ma meghal. Jacky
ugyan nem látott semmit, de kíváncsian körülpillantott a szobában, és azt kívánta, bárcsak
tudná, miféle könyvek hevernek azon a szekrénykén.

***

Len Carrington lerogyott egy székre a nappaliban és alaposan meghúzta a laposüveget; az

sem érdekelte, meglátja-e valaki. Csak azt szerette volna tudni, miért van az, hogy hirtelen őt
nevezték ki a bohóc helyettesévé, egyidejűleg neki kell lecsitítania a felbőszült doktor
Romany haragját, értékelni a kiábrándító jelentéseket, amelyek a percenként érkeztek a
szökevényeket eredmény nélkül hajszoló csapattól, és mindeközben biztosítania kell a
dühöngő Horrabint – aki egy függőágyban nyöszörgött, láthatóan telis-tele csúnya égési
sebekkel – arról, hogy mindent megtesznek a helyzet rendezésére. Carrington még azt sem
tudta, milyen helyzetről van szó egyáltalán. Hallotta, hogy a táncoló törpe megpróbálta
megölni a bohócot, aztán elmenekült a földalatti folyón egy hinduval, de az Isten szerelmére,
ha ez tényleg így történt, doktor Romany miért csak a hinduval akar beszélni?
Valaki trappolva közeledett felfelé a pincelépcsőn. Carrington eljátszott a gondolattal,
hogy feláll, de gyorsan el is hessegette.

105
 A jövevény – minden elképzelésével ellentétben – egy nő volt. A haja úgy nézett ki, mint
egy rágcsáló fészke, a ruha pedig úgy állt rajta, mint egy kalaptartóra tekert sátorponyva, de
az arca a rengeteg festék és rúzs alatt csinosnak tűnt.
– Azt mondták, odalent keressem Horrabint – mondta higgadtan, mintha egy nő jelenléte a
Patkánypalotában nem lenne legalább annyira példátlan, mint egy ló a Westminster-
székesegyházban. – Nem találtam meg.
– Nem – mondta Carrington, és tétován feltápászkodott. – Ő… most nem érzi jól magát.
Mi a fészkes fenét keresel te itt?
– Katié Dunnigan küldött, akihez az éjjeli szállások tartoznak a Piccadilly környékén. Meg
kellene szerveznem egy találkozót – úgy tűnik, ez a Horrabin nevű alak be akar fektetni
nálunk.
Carrington pislogott. Legjobb tudomása szerint a bohóc eddig nem foglalkozott
prostitúcióval, de végtére is, illett volna hozzá a dolog. És egy fiatal lány semmiképpen sem
merészkedne efféle helyre ilyen nyomós indok nélkül. Megnyugodott – nyilvánvalóan semmi
köze a két szökevényhez.
– Nos, attól tartok, most nem találkozhatsz vele. Jobb, ha elmész – és mondd meg ennek a
Dunnigan nevű nőszemélynek, hogy legközelebb egy férfit küldjön! Ha szerencséd van, alig
egy tucatszor erőszakolnak meg, mire kijutsz az épületből.
– Akkor kérek egy kést, kölcsönbe.
– Mi… miért adnám oda?
Jacky kacsintott.
– Nem szoktál kijárni a Piccadillyre?
Carrington arcán lassan szétáradt a mosoly, aztán kinyújtotta a karját és átölte a lányt.
– Ne, engem ne – mondta az sietve. – Nekem, ööö, van egy csúnya betegségem. De a
Piccadillyn tiszta lányokat találsz. Kell a jelszó, amivel kijár egy ingyen menet, vagy nem?
Carrington elhúzódott tőle, de most mogorván a kabátja alá nyúlt, és előhúzott egy
bőrtokba bújtatott kést.
– Mi a jelszó?
Jacky kimondta a legocsmányabb összetett szót, amit valaha is hallott.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de ez az. Csak sétálj el az egyik házba, lépj oda a
kidobóhoz és súgd ezt a fülébe.
Jacky sietség nélkül sétált ki a Patkánypalotából, miközben kérkedve piszkálgatta a
körmét a késsel.

106
 7.

„Ifjúság, Természet, istenek kegye

Lámpámat olajjal töltötték tele
De Rumanelli erősebb volt nála
Egyet fujt csak s elaludt a lángja”

– Lord Byron, egy Patréban kelt levelében

Amikor szombat reggel Doyle felébredt szalmazsákján, tudatosult benne, hogy

tulajdonképpen már eldöntötte, mit akar tenni; a puszta gondolattól is kiszáradt a szája és
remegni kezdett a keze, de ez legalább tiszta döntés volt: valóságos megkönnyebbülésnek tűnt
az elmúlt hét zavaros határozatlansága után.
Most jött rá, mekkora hiba volt minden reményét Ashbless segítségére alapoznia. Még ha
meg is találná a költőt, képzelgés lenne azt feltételeznie, hogy az hajlandó vagy képes lenne
mindenben segíteni neki. A konfliktus közte és doktor Romany között feszül, és csak nyílt
küzdelemben lehet megoldani. Minél hamarabb sor kerül rá, annál jobb – mert Doyle
egészsége határozottan romlásnak indult.
Szabadnapot kért Kusiaktól, és az öreg boldogan meg is adta neki, mert Doyle szaggató
köhögése kezdett annyira szörnyű lenni, hogy már a vendégeket is idegesítette; attól tartottak,
hátha valami ragályos betegséget terjeszt. Összekaparta kevéske megtakarított pénzét és
megvásárolta sajátos életbiztosítását: egy ütött-kopott, elrozsdált kovás pisztolyt, amivel a
zsibárus szerint még lehetett lőni; ha doktor Romany elkapja, a pisztollyal a kezében
fenyegetőzik majd, hogy végez magával. Tegnap, a London Bridge-en Jacky mesélt neki
Horrabin megölésére tett sikertelen kísérletéről; Doyle azt kívánta, bárcsak megkaphatta volna
a törpe méregpiruláját – azt sokkal egyszerűebben szállíthatná a szájában, nem kellene a
fejének szegezett pisztollyal lófrálnia.
Miután rájött, hogy a karja elfárad, ha túl sokáig tartja így a fegyvert, lecsatolta az övét, a
végét átcsúsztatta a ravaszvédő kengyelen, aztán összekapcsolta a nyakán. Mivel el akarta
kerülni a feltűnést, begombolta a kabátját és a nyakába kötött egy sálat, ami eltakarta az füle
alatti lágy pontba nyomódó pisztoly hideg csövét; így ráadásul elegendő benyúlnia a kabátja
második és harmadik gombja közé, és az útjára induló pisztolygolyó átszáguld a száján,
szájpadlásán, orrüregén és az agyán, majd a feje búbján keresztül kirobban a napfényre.
A Bishopsgate Streeten találkozott egy koldussal, akit Jack kapitány házából ismert, és a
kölcsönös üdvözlések után megtudta tőle, hogy doktor Romany cigánykaravánja a Goswell
Road északi végén tanyázik, ahol jövendőt mondanak a West End arisztokratáinak, és
szerelmi bájitalokat meg mérgeket árusítanak a Golden Lane nyomortelep lakóinak.
Doyle köszönetet mondott neki, lelkére kötötte, hogy tartsa meg jó emlékezetében, aztán
keletre fordult a London Wall Streeten. Éppen átvágott a Coleman Streeten – mindössze egy
háznyira Keats születési helyétől, jutott eszébe –, amikor az utca északi oldalán éles füttyszó
harsant.
A Yesterday első három hangja volt, magas-mély-mély.
És válasz is érkezett rá, a Coleman Street szemközti oldaláról, a következő kilenc
hangjegy formájában.
Ez alkalommal nem lehettek kétségei. Nem ő az egyetlen huszadik századi ember 1810-
ben. Torkában dobogó szívvel átrohant az utcán, megtorpant a járdán és vadul körülnézett.

107
Többen megbámulták, amikor nagy komolyan minden döbbent vagy berzenkedő arcba
belenézett, hátha felismeri szintén nem ideillő társát. De itt mindenki hamisítatlan
bennszülöttnek tűnt.
Néhány bizonytalan lépés tett a Coleman Streeten, aztán észrevette a szemközti
járdaszegély mellett álló hintót. Nyitva volt az oldalsó ablaka, és látta, hogy ül bent valaki a
félhomályban. Abban a pillanatban, ahogy a talpa felemelkedett a kövezetről, a hintóban
eldördült egy pisztoly, de amit hallott, az a kabátja alatt rejtegetett fegyver robaja volt, amint a
becsapódó lövedék szilánkokra zúzta a serpenyőt meg a kakast és begyújtotta a lőport;
azonnal elkapta a fejét, ezért amikor elsült a fegyvere, a pisztolycső már az álla mellé szorult,
nem pedig alá, ezért a vörösen izzó golyó csak az arcát szántotta végig és a jobb fülét tépte le;
de nem loccsantotta szét a fejét.

***

Rongycsomóként hevert a földön, nem is hallotta a távolodó kocsi kerekeinek csattogását.

Halványan felködlött benne, hogy volt valami robbanás, és mindene fáj és tetőtől talpig vér
borítja. Szörnyen sajgott a mellkasa, de amikor zsibbadt keze félresöpörte inge megperzselt
maradványait és lelökte a füstölgő, szilánkokra hasadt pisztolyt, úgy tűnt, nem kapott halálos
sebet – csak néhány égésnyom és karcolás. Csengett a füle, a jobb sokkal inkább, mint a bal;
igazából a feje egész jobboldali része olyan zsibbadt volt, mintha Novocain-injekciót kapott
volna. Ügyetlenül tapogatózott a kezével; forró, zubogó vérbe nyúlt és feltépett húst érintett,
de a fülét nem érezte. Az Isten szerelmére, mi történt?
Oldalra hengeredett és megpróbált felállni, amikor néhány ember jelent meg mellette, és
együttérzőn, de kíméletlenül talpra rángatták. Kábán kezdte felfogni, mit magyaráznak neki:
„Túléled, cimbora?” „Minek kérdezel ilyet, nézd, pontosan a fejibe lőttek neki.” „A kocsiban
ülő férfi lőtte le.” „Baromság, láttam az egészet – felrobbant a mellkasa. Volt nála egy bomba.
Ez az egyik francia kém a Leicester Square-ről.”
– Hé, ezt nézzétek – kiáltotta valamelyikük. – Van egy vacak pisztoly a nyakába kötve. –
Maga felé fordította Doyle arcát. – Mi a fenének így cipeled magaddal a fegyveredet?
Doyle el akart menni.
– Én… csak az előbb vettem – motyogta. – Azt hittem, legjobb, ha így viszem haza.
Ööö… szerintem véletlenül elsült.
– Ez a fickó idióta – jelentette ki a kérdező. Doyle felé fordulva még hozzátette: – Amúgy
sem lett volna jó sók mindenre. Látod, az első lövés után darabokra repült. Na, gyere,
elviszlek egy doktorhoz, az majd betapasztja a fejedet.
– Ne! – Doyle nem emlékezett rá, vajon használtak-e már 1810-ben fertőtlenítőszereket, és
érezte ugyan, hogy nem forog rendesen az agya, azt is tudta, semmi kedve összeszedni valami
átkozott betegséget a piszkos kézzel bevarrt mocskos cérnától. – Csak… egy kis konyakot.
Erős konyakot. Vagy whisky-t – mindegy, csak sok alkohol legyen benne.
– Tudtam! – sipákolta egy vénember, aki nem igazán látta, mi folyik a tömegben. – Csaló!
Valószínűleg évekkel ezelőtt elveszítette a fülét, és most úgy tesz, mintha „leszakadt” volna,
hátha a hiszékenyek meghívják egy italra.
– Francokat – vetette ellen valaki más. – Nézd, ott egy darabka a füléből. Hoppsza!
Vigyázz! Rosszul van!
És Doyle valóban rosszul lett. Kicsit később összeszedett annyi erőt, hogy átverekedje
magát az egyre aggodalmasabbá váló tömegen. Rá sem hederített a bámuló pillantásokra,
ledobta a kabátját, letépte inge maradványait, szorosan átkötötte a fejét, hogy elállítsa a vért,
amivel telefröcskölte az utcát és a kezét, ismét felvette a kabátját, aztán a sokktól meg a
vérveszteségtől kábán eltámolygott, hogy keressen egy jó pálinkakimérést; ugyan jelen
pillanatban nagyon kevés dolgot tudott biztosan, de megnyugtatta a tudat, hogy a pisztoly

108
megvásárlása után maradt annyi pénze, amiből vásárolhat két adag konyakot: az egyikbe
beáztatja a kötését, a másikat pedig azonnal legurítja a torkán.

***

Két nappal később ismét meghallotta a Beatles-dalt.

Amikor vasárnap délután visszatért Kusiak fogadójába, belökte az ajtót és bevonszolta
magát az üres ivóba, az öreg kocsmáros riadt arckifejezéssel pillantott fel a papírmunkából,
aztán azonnal pengevékonyra szűkült a szája a haragtól. Kurtán félbeszakította Doyle
érthetetlen magyarázatát, és parancsot adott rá, hogy tegyék egy üres szobába, és tartsák
szemmel, „amíg ki nem száll belőle a lélek vagy ki nem teszi az átkozott lábát az ajtómon.”
Öklét Doyle álla tolta és felemelte a férfi halottsápadt fejét.
– Nem érdekel, mely módon távozol innen, Doyle, de a lehető leghamarabb eltakarodsz
innen, értetted, he?
Doyle teljes magasságában kihúzta magát, és valahogy összerakott egy méltóságteljes
választ – később sem emlékezett rá, pontosan mit mondott –, aztán hirtelen fennakadt a szeme
és úgy hanyatlott el, mint a kivágott fa; a padló üstdobként döndült alatta, a fényezett padlón
kaparászó ujjai úgy csattogtak, mint megannyi kasztanyetta.
Kusiak némileg megkönnyebbülve úgy ítélte, meghalt és utasította az embereit, hogy
vigyék ki hátra, amíg a rendőrök meg nem érkeznek; de amikor a konyhalegények eljutottak a
tehetetlen testtel a hátsó ajtóig, Doyle felült, izgatottan körülnézett és megszólalt:
– 801-es járat Londonba – úgy tudom, maguknál van a jegyem. Már kifizették… Darrow a
DIRUS-tól. Ezzel mi a gond! – és ezzel ismét elájult.
Kusiak fáradtan elátkozta Doyle-t és Jackyt, aki ilyenkor nincsen itt, aztán utasította a
konyhalegényeket, hogy a hagymázas és nemkívánatos vendéget vigyék a lehető legkisebb
üres szobába, aztán időről időre pillantsanak rá, mikor kegyeskedik végre elpatkolni.
Doyle két napig sorvadozott egy ablaktalan, különös alakú szoba keskeny priccsén a
főlépcső alatt, Kusiak kitűnő hallevesével meg barnasörével táplálta magát, és az idő nagy
részét átaludta. Kedd este felállt, kisétált az ivóba, ahol szembetalálkozott a kötényes
fogadóssal, aki közölte vele, ha már volt elég ereje kijönni a szobából, akkor akár el is tűnhet
a fenébe a házból.
Miután Doyle felcibálta a kabátját és tett néhány támolygó lépést az utcán, valami még
csattant mögötte a kövezeten. Megfordult, és látta, hogy Kusiak szétroncsolódott pisztolyát
hajította utána. Visszament érte és felvette a földről, mert talán kaphat érte néhány pennyt egy
mindennel kereskedő zsibárusnál, és jelen helyzetben három pennyvel már egész vagyonát
megduplázhatná.
Hát ennek tényleg annyi, gondolta, amikor megnézte a fegyvert. A kakas és a
gyújtóserpenyő eltűnt, a markolata szilánkokra repedt és tisztán látszott a fába beszorult
lövedék szétroncsolódott maradványa. Doyle megborzongott, mert most tudatosult benne,
hogy ha a pisztolya nincsen ott, a lövedék egyenesen átütötte volna a mellkasát.
Közelebbről is megszemlélte a fémdarabot – lapos volt az alja, mint egy töltényhüvelynek;
ez nem sima golyó volt.
Nos, ez megerősít a feltevésemet, gondolta idegesen. Nagyjából 1850-ig nem használnak
még ilyen lövedékeket. Vannak itt – vagyis most – mások is a huszadik századból, és valami
oknál fogva ellenségesek. Bár tudnám, mi a fenét ártottam nekik.
És bár tudnám, tette hozzá gondolatban, kik ezek a rohadékok.
Megérkezett a Borough High Streetre. Jobbra a St. Thomas kórház komor tömbje
magasodott, balra a London Bridge nyújtózott a szürkületbe, átívelve a Temze felett,
amelynek kavargó, fegyveracél-szürke felszínén már megcsillantak az este első fényei. A
folyó túlpartja ígéretesebbnek tűnt, ezért balra fordult.

109
 De miért élnének időutazók az 1810-es évek Londonjában? – töprengett tovább, miközben
a folyó felé sétált. És az Isten szerelmére, minek próbálnak megölni? Miért nem visznek
inkább vissza? Szerintük én itt akarok lenni… ebben a korban?
Valami szöget ütött a fejébe. Mi van akkor, kérdezte önmagától, ha ezért történik ez az
egész, mert Ashblesst keresem? Lehet, hogy megjelent volna a Jamaica Kávéházban, de ezek
elrabolták; és mivel én a jövőből érkeztem, nyilvánvalóan feltűnt nekem a távolléte, ezért meg
akarják akadályozni, hogy ezt elmondjam valakinek.
A London Bridge szelíden ívelő csúcspontján megállt, rátámaszkodott a még mindig
meleg kőkorlátra és pillantása nyugat felé vándorolt, ahol fél mérfölddel feljebb a folyón, a
lenyugvó napkorong fényében élesen kirajzolódtak a Blackfriars Bridge körvonalai. Attól
tartok, kénytelen leszek még egyszer megpróbálkozni doktor Romanyval. Minden
valószínűség szerint teljesen hiábavalóan, de legalább meg kell próbálnom visszajutni 1983-
ba. Felsóhajtott és engedélyezett magának egy pillanatnyi önsajnálatot. Ha csak ez a
hörghurut vagy tüdőgyulladás kínozna, még maradhatnék, hátha sikerül kikeverednem a
betegségből és megpróbálhatnék normális életet kezdeni ebben a korban; de amikor két
nagyhatalmú csoportosulás vadászik rám, és az egyik meg akar ölni, a másik pedig
megelégedne a kínzással is, nos, így nehéz megtartani egy állást.
Ellökte magát a korláttól, és elindult lefelé, a híd enyhén lejtős északi felén. Persze el is
tűnhetnék a városból, tűnődött. Most rögtön lesétálnék a partra, elkötnék egy csónakot és
kieveznék a vízre – hadd vigyen a sodrás Gravesendbe vagy valahová. Újrakezdeném az
életemet.
Mire kizökkent merengéséből, már maga mögött hagyta a hidat és a Thames Streeten
sétált. Végignézett a lámpafényes utcán, és eszébe jutott az a két és fél héttel ezelőtti nap,
amikor majdnem hagyta, hogy Horrabin vak koldusnak álcázott embere magával vigye; akkor
mentette meg Csuszka Benjámin.
Ezen a keddi estén kevesen jártak az utcán, és a Gracechurch Streetet szegélyező kocsmák
meg éttermek inkább csak fénnyel, mint zajjal árasztották el a környéket. A füttyszó ugyan
messziről hallatszott, Doyle mégis felfigyelt rá. Már megint a Yesterday.
Amikor lefoszlott róla a vak pánik, komoran elmosolyodott a gondolatra, milyen pavlovi
reflexeket vált ki belőle ez az átkozott dallam – ugyanis azonnal beugrott egy elhagyatott
kapualjba, kabátzsebéből előrántotta a szétroncsolt fegyvert és bunkósbotként a feje fölé
emelte. De most, amikor rájött, hogy a hang legalább egy utcával távolabb szól, leeresztette a
pisztolyt és ismét levegőt mert venni – igaz, dübörgő szívverése nem csitult. Óvatosan
kikukkantott a kapualjból, de még nem mert kilépni az utcára, hátha észreveszik. Néhány
pillanat múlva a fütyörésző ember befordult az Eastcheap sarkán, és elindult a Gracechurch
Streeten; Doyle irányába, de az utca túloldalán.
Magas férfi volt és részegnek tűnt. Széles karimájú kalapját az arcába húzta, tántorogva
haladt a járdán, bár egyszer megtorpant és dzsiggszerű, ügyetlen táncot lejtett, miközben
aláfestő zenének ugyanazt a dallamot fütyülte, csak gyorsabban. Már éppen egy vonalba ért
Doyle rejtekhelyével, amikor eltúlzott mozdulattal oldalra kapta a fejét és szemügyre vette az
utca jobb oldalán álló Éber Rowsby nevű apró, gyatrán megvilágított kocsmát. Abbahagyta a
fütyörészést, megpaskolta a zsebét, majd a pénzérmék csörgésén felbuzdulva belökte a szűk
ökörszemablakkal ellátott ajtót és eltűnt odabent.
Doyle sietve megindult dél felé, a folyó és Gravesend irányába, de néhány lépés után
megállt és visszanézett a kocsmára.
Valóban képes lennél elmenni? – kérdezte magától. A fickó szemmel láthatóan egyedül
van, és jelen pillanatban nem túl veszélyes. Ne légy idióta, tiltakozott rettegő énje, tűnj el
innen a pokolba!
Bizonytalanul topogott, aztán tétovázva, majdnem lábujjhegyen átvágott az utcán és
megállt az Éber Rowsby súlyos faajtaja előtt. A kocsma vén cégérje halkan csikorogva

110
lengedezett a feje felett a láncain, miközben ő megpróbálta összeszedni a bátorságát, hogy
végre lenyomja az S-alakú vaskilincset.
Valaki döntött helyette: az ajtó kicsapódott, és magas, testes férfi lépett ki az utcára, akit
mintha a bentről kitóduló sörtől, sülttől és gyertyafaggyútól szagló meleg levegő repített volna
a szárnyán.
– Mi a gond, öcsém? – kiáltotta hangosan. – Nincs pénzed sörre? Nesze. Ha Morningstar
iszik, mindenki iszik. – Egy marék aprópénzt szórt Doyle zsebébe. – Tessék. – Morningstar
óriási keze meglapogatta Doyle hátát és belökte az ivóba.
Doyle lehajtott fejjel sietett végig a helyiségen, nehogy valaki meglássa az asztaloktól
vagy a bokszokból, majd a hosszú pultnál kért egy sört az unott arcú csapostól. A homlokába
fésülte a haját és ajkához emelte a súlyos üvegkorsót, hogy csak a szeme látszódjon; hátat
fordított a pultnak és az első lassú korty közben lassan végighordozta a pillantását a
helyiségen.
Félúton járhatott, amikor a döbbenettől majdnem félrenyelte a sört. A fütyörésző férfi a
szemközti falnál ült egy bokszban egy sörrel; kalapja a korsó mellett hevert, a gyertyafény
megvilágította beesett, üres tekintetű arcát. Steerforth Benner volt az.
Amikor Doyle megbizonyosodott róla, hogy nem téved és nem hallucinál, ivott még egy
kortyot. Miért nem tért vissza Benner a többiekkel? Más is lekéste a hajót? Ellökte magát a
pulttól, és a sörével a kezében Benner asztalához lépett. Szabad kezével a kabátzsebébe nyúlt
és megmarkolta a szétroncsolódott pisztolyt.
A nagydarab, homokszín hajú férfi nem pillantott fel, amikor Doyle megjelent mellette,
ezért úgy emelte a pisztolyt, hogy a csöve jól láthatóan kirajzolódjon a feszes anyagon, aztán
megrázta Benner vállát.
A férfi felnézett és búzaszín szemöldöke ingerülten felszaladt.
– Igen? – kérdezte, aztán óvatosan hozzátette: – Mi van?
Doyle-t elfogta az ingerültség. Miért kellett ennek berúgnia?
– Én vagyok az, Steerforth. Doyle. – Leült a szemközti padra, és hagyta, hogy az elrejtett
fegyver csöve megkoccanjon a deszkán. – Ez meg egy pisztoly – mondta –, és mint láthatod, a
szívedre célzok vele. Most pedig szeretnék választ kapni a kérdéseimre.
Benner kikerekedett szemmel, leesett állal, iszonyodva bámulta. Aztán hadarni kezdett; a
szavak egymásba akaszkodva buktak ki a száján.
– Krisztusom Brendan ne kínozz ugye igazi vagy, mármint itt, jóságos ég ugye nem
kísértet vagy és nem delírium? Szólalj már meg, a rohadt életbe!
Doyle undorodva megcsóválta a fejét.
– Úgy kellene tennem, mintha kísértet lennék, csak hogy lássam, amint tényleg
összeroppansz. Szedd már össze magadat. Igazi vagyok. Isznak a kísértetek sört? – Gyorsan
be is mutatta ezt a trükköt; közben le nem vette a szemét Bennerről. – Nyilvánvalóan tudod,
hogy rám lőttek vasárnap. Áruld el, ki tette és miért – és ki mászkál errefelé a Yesterday-t
fütyörészve.
– Mindenki, Brendan – felelte Benner őszintén. – Darrow az összes srácot visszahozta
magával. A dallam az azonosító jel, mint az a három hang, amit a West Side Stoty-ban
fütyültek egymásnak.
– Darrow? Ő is itt van? Én azt hittem, sikerült a visszaút.
– Az, amire elkísértél minket? Persze, hogy működött. Téged leszámítva mindannyian
épségben visszaértünk. – Benner töprengve megcsóválta a fejét. – Sohasem hittem volna,
hogy itt akarsz maradni.
– Nem is akartam. Elrabolt egy őrült cigány. De miről fecsegsz te itt? Hogyan jött vissza
Darrow megint? Talált egy új hasadékot?
– Nem. Miért kellett volna? Nézd, ez az „egész Coleridge-előadás egyszerűen jól jött
Darrow-nak, mert finanszírozhatta vele a valódi célkitűzését – ami nem más, mint örökre

111
visszaköltözni a tizennyolcadik századba. Nyitottan gondolkodó, történelemben jártas
fickókat bérelt fel kísérőnek – ez volt az a munka, amiről nem voltam hajlandó beszélni
neked, emlékszel? Aztán rájött, hogy az öreg Coleridge előadást tart Londonban, éppen akkor,
amikor megnyílik egy hasadék. Gondjai voltak a projekt anyagi részével, és ez volt a
megoldás – szerzett tíz kultúrbuzit és Coleridge előadásáért cserében kiszedett belőlük
fejenként egymilliót. Úgy döntött, ehhez szüksége lesz egy Coleridge-szakértőre is, ezért
felbérelt téged. De a… valódi cél egész végig az volt, hogy örökre visszatelepülhessen ebbe a
korba, csak ő meg a személyesen kiválogatott személyzete. Amikor a Coleridge-kirándulás
visszatért 1983-ba, a turistákat bepakolta a kocsikba, élőkészítettek egy újabb ugrást,
ugyanúgy a szeptember elsejei hasadék felé irányozva, aztán indultunk is. Ez alkalommal a
hasadék közepére érkeztünk, nagyjából egy órával azután, hogy mindannyian elindultatok –
elindultunk – megnézni Coleridge beszédét; eltakarítottuk érkezésünk nyomait és már régen
messze jártunk, mire a két hintó, mínusz egy Coleridge-szakértő visszatért és megvárta, amíg
a hasadék bezárul. – Benner elvigyorodott. – Mókás lett volna beugrani a Korona és
Horgonyba megnézni saját magunkat. Két Benner és két Darrow! Darrow komolyan
gondolkodott is rajta, hátha akkor nem lépsz le, de úgy döntött, még ilyen parányi mértékben
is veszélyes lehet megváltoztatni a történelmet.
– Szóval miért is akar Darrow megöletni engem? – követelte Doyle türelmetlenül. – És ha
annyira szívén viseli a történelem egyensúlyát, minek rabolta el William Ashblesst?
– Ashblesst? Azt a nevetséges költőt, akiről írogattál? Semmi közünk hozzá. Miért,
nincsen itt?
Benner komolynak tűnt.
– Nincsen – mondta Doyle. – De ne térj ki a kérdés elől. Miért akar Darrow végezni
velem?
– Szerintem végül mindannyiunkat meg akar öletni – motyogta Benner a söröskorsójába. –
Azt ígérte, a személyzet tagjai visszatérhetnek 1983-ba egy 1814-es hasadékon keresztül, de
egészen biztos vagyok benne, hogy miután már nem lesz ránk szüksége, egyesével végez
velünk. Az összes hordozható kapocs nála van, ráadásul már kinyírta Baint és Kaggs-et –
nekik kellett volna kicsinálniuk téged egy héttel ezelőtt. Aztán ma reggel meghallottam, hogy
parancsot ad valakinek, lőjön le engem nyílt színen. Sikerült felmarnom egy csomó pénzt és
megléptem, de most nem merek a közelébe menni. – Benner komoran felpillantott. – Tudod,
Brendan, nem akarja, hogy rajta kívül legyen itt másvalaki is, aki ismeri a huszadik századot –
a penicillint, a rádiót, a fényképezést, ilyesmiket. Attól tartott, hogy szabadalmaztatod a
levegőnél nehezebb repülő szerkezetet, vagy saját néven publikálod a „Dover Beach-et”, vagy
valami hasonlót teszel. Nagyon megkönnyebbült, amikor én…
Elhallgatott; a csend kényelmetlenül hosszúra nyúlt. Doyle arcán kemény mosoly
mélyítette el a ráncokat.
– Amikor jelentetted neki, hogy szíven lőttél.
– Krisztusom – suttogta Benner, és lehunyta a szemét ne lőj le, Brendan. Kénytelen
voltam, önvédelemből tettem: ha nem engedelmeskedem, engem ölet meg. Egyébként sem
haltál meg. – Felnézett. – Hol találtalak el? Pontosan céloztam.
– Nem, valóban jó lövés volt, egyenesen a mellkasom közepébe. De volt valami a
kabátom alatt, ami felfogta a golyót.
– Ó. Hát ennek örülök. – Benner szélesen elmosolyodott és hátradőlt a széken. – Azt
mondod, nem is szöktél meg a kirándulásról? Akkor viszont felbecsülhetetlen segítséget
jelenthetünk egymásnak.
– Hogyan? – kérdezte Doyle gyanakodva.
– Vissza akarsz jutni 1983-ba?
– Hát… igen.
– Jó. Én is. Öregem, nem is sejted, mi mindened van, amíg el nem veszíted, igaz? Tudod,

112
mit hiányolok a legjobban? A hifimet. Krisztusom, odahaza egy nap alatt lejátszhattam mind a
kilenc Beethoven-szimfóniát, ha kedvem tartotta, másnap meg mondjuk Csajkovszkijt. Meg
Wagnert! Gershwint! Janis Joplint! A pokolba is, mókás dolog elhajtatni a Dorothy
Chandlerhez és megnézni a koncerteket, de pocsék egy dolog, ha kizárólag így hallgathatsz
zenét.
– És mi a terved, Benner?
– Nos… tessék, Brendan, vegyél egy szivart, és… – Intett a pincérnőnek – .. .igyunk még
egy kört, aztán elmesélem.
Doyle kivett egy címke és celofánburkolat nélküli hosszú szivart, olyasmit, mint amilyet
Churchill is szívott, és leharapta a végét; aztán anélkül, hogy levette volna a szemét a másik
férfiról, felemelte a gyertyát és életre pöfékelte a dohányt. Nem volt rossz íze.
– Nos, Brendan – folytatta Benner, aki szintén rágyújtott, miután Doyle letette a gyertyát
–, kezdjük azzal, hogy az öregember begolyózott. Teljesen őrült. Okos, az nem vitás, de nincs
ki mind a négy kereke. Tudod, mit kell csinálnunk, mióta megérkeztünk? Pedig, nem is
tudom, mondjuk hírességek között is foroghatnánk. Vásárolt egy átkozott üzletet a Leadenhall
Streeten, és teljesen átépítette, az Isten szerelmére, egy átkozott szőrtelenítő szalont varázsolt
belőle, és két embernek minden nap reggel kilenctől este fél tízig ott kell szobroznia!
Doyle elgondolkodva elfintorodott.
– Megmondta… minek ez az egész?
– Hát persze. – Megérkeztek a sörök és Benner jól meghúzta a korsót. – Közölte velünk,
hogy tartsuk nyitva a szemünket, és keressünk egy fickót, aki úgy fest, mintha mindenhol
borostás lenne, és aki majd az egész testét kezeltetni akarja. Darrow azt parancsolta, lőjük le
nyugtatópisztollyal, kötözzük meg és vigyük fel az emeletre, de ezen kívül nem okozhatunk
benne kárt, és átkozottul ne merészeljük megsérteni az arcát vagy a torkát. Na, és most figyelj,
Brendan: megkérdeztem a főnöktől, hogy néz ki a fickó. Leszámítva a szőrt, persze. Tudod,
mit válaszolt erre? Azt mondja: nem tudom, és ha tudnám is, a személyleírás mindössze egy
hétig illene rá. Nos – szerinted így beszél és ilyesmiket csinál egy épeszű ember?
– Talán igen, talán nem – felelte Doyle lassan, és felhúzta a szemöldökét. A látszat szerint
sokkal többet tudott Darrow terveiről, mint maga Benner. – De mi köze ennek a tervedhez,
amivel hazatérhetünk?
– Nos… mondd, megvan még a hordozható kapcsod?
Jó… Darrow az összes hasadék helyét és idejét ismeri. Mivel mostanában elég gyakoriak,
nem az 1814-es a legközelebbi. Vagyis alkudozni fogunk vele, rávesszük, hogy árulja el a
következő hasadék helyét, aztán odamegyünk, kiállunk a mező közepére, amikor bezárul, és
huss! Ott is vagyunk a modern Londonban, egy üres placcon.
Doyle nagyot szippantott a szivarból – el kellett ismernie, hogy kitűnő –, majd leöblítette
egy korty sörrel.
– És mit adunk el neki?
– Hmm? Ja, nem mondtam? Megtaláltam a szőrös emberét. Tegnap bejött a szalonba,
ahogy az öreg megjósolta. Alacsony, pufók, vörös hajú fickó, valóban mindenhol borostás.
Amikor elkezdtem a nyugtatópisztoly felé tapogatni, beijedt és kirohant, de – Benner büszkén
elmosolyodott – követtem és már tudom, hol lakik. Ezért hallgatóztam ma reggel Darrow
ajtajánál – kíváncsi voltam, milyen hangulatban van, érdemes-e felkeresni az ajánlatommal,
tudod, Elárulod, hol a hasadék, én megmondom, hol találod meg a szőrös embert, és jóságos
Isten, éppen azt parancsolja Clitheroe-nak, hogy szóljon a fiúknak: Bennert le kell puffantani!
Úgy tűnik, nem bízott meg bennem. Így hát kiürítettem az egyik pénzesládát, leléptem és
személyesen beszéltem a szőrös emberrel. Pár órával ezelőtt együtt ebédeltünk.
– Ez komoly? – Doyle úgy gondolta, inkább ebédelne Hasfelmetsző Jackkel, mint
Kutyafejű Joe-val.
– Ja. Igazából nem rossz fickó – vad tekintete van és állandóan a halhatatlanságról meg az

113
egyiptomi istenekről magyaráz, de átkozottul művelt. Azt mondtam neki, Darrow képes
meggyógyítani szőrtúltengését, de szeretne kérdezni tőle pár dolgot. Sejtetni engedtem, hogy
az öreg meg akarja kínozni – ami, amennyire én tudom, igaz lehet –, ezért szüksége lesz egy
közvetítőre, egy küldöncre, akin keresztül tárgyalhat Darrow-val. Azt meséltem neki, Darrow
emberei közé tartoztam, de kiléptem, amikor meghallottam, milyen szörnyűségeket akar
elkövetni a szerencsétlen seggfej ellen. Érted? Viszont még mindig gondot okoz Darrow
parancsa, miszerint le kell lőniük engem. – Benner elvigyorodott. – De már a társam vagy. Te
beszélsz Darrow-val, lerendezed a tárgyalást, aztán osztozol a jutalomban – a hazaútban.
Terveim szerint a következőket kell mondanod… – Benner hátradőlt, és szemöldökét felhúzva
Doyle-ra sandított. – Szóltunk az öreg King Kongnak, Darrow, hogy addig ne látogasson meg,
amíg meg nem kapja írásos üzenetünket. Ezt a levelet odaadjuk egy barátunknak – már meg is
találtam a megfelelő leányzót –, aki csak akkor kézbesíti, ha lát minket eltűnni a hasadékban.
Szóval ide a hordozható kapcsokkal meg a következő hasadék pontos helyével, és ha a lány
látja a földre hullani üres ruháinkat – és tudod, száz méteres körzeten belül bárhol lehet, egy
fa tetején vagy egy ablakban, ezért nem fogod megtalálni –, nos, a szőrös emberkéd majd
akkor kapja meg Benner üzenetét.
Doyle megpróbálta félbeszakítani.
– De Benner – szólalt meg végül –, elfelejtetted, hogy Darrow rám is kimondta a halálos
ítéletet. Nem mehetek csak úgy oda.
– Téged a kutya sem keres, Brendan – felelte Benner türelmesen. – Egyrészt mindenki úgy
tudja, végeztem veled, másrészt ők úgy emlékeznek rád, mint egy kövérkés, pirospozsgás
fickóra, aki előadást tartott Coleridge-ról. Mikor néztél utoljára tükörbe? Teljesen
lesoványodtál, sápadt vagy, akár egy Fritz Eichenberg-festmény és legalább száz új ránc van
az arcodon – folytassam? Oké – határozottan megkopaszodtál, és mindennek tetejébe
hiányzik az egyik füled, a fenébe is. Ezt hogy csináltad? És a múltkor észrevettem, hogy
furcsán jársz. Őszintén szólva húsz évvel öregebbnek nézel ki. Ha valaki rád néz, nem fogja
azt gondolni, nicsak, Brendan Doyle. Szóval ne aggódj. Besétálsz a szalonba és azt mondod,
„Van egy barátom, akinek tiszta szőr az egész teste, hadd beszéljek a főnökkel.” Amikor
Darrow elé kerülsz, előadod a követelésünket. Akkor már elárulhatod, ki vagy valójában –
nem meri bántani az egyetlen embert, aki elvezetheti Joe, az Óriásgorilla lakásához.
Doyle elgondolkodva bólintott.
– Nem is rossz, Benner. Bonyolult, de nem rossz. – Doyle egészen biztosan tudta, mire
készül Darrow… és mellesleg azt is, mit keresett nála Lord Robb naplójának a másolata. A
rák miatt van az egész, gondolta. Nem képes meggyógyítani, de az időutazásnak hála
megtalálta az egyetlen embert, aki képes testet váltani. Ezért megszerzi Lord Robb naplóját,
mivel egyedül ez említi meg Kutyafejű Joe 181 l-es kivégzésének pontos helyét és idejét.
Nem is rossz alap az alkudozáshoz!
– A fenébe, Brendan, figyelsz rám?
– Bocs. Mi van?
– Figyelj ide, ez fontos. Ma van kedd. Mi lenne, ha szombaton találkoznánk a… nem is
tudom, Jonathen Kávéházában, a Tőzsde utcájában, a bank mögött? Jó, akkor találkozzunk ott
dél körül. Addigra elintézem ezt levél-dolgot a lánnyal meg a szőrös emberrel, te pedig
meglátogathatod Darrow-t. Oké?
– És szerinted hogy leszek képes életben maradni szombatig? Elveszítettem miattad a
munkámat.
– Ó, sajnálom. Tessék. – Benner a zsebébe nyúlt, és egy köteg gyűrött ötfontost hajított az
asztalra. – Ez elég lesz?
– Illene. – Doyle a zsebébe tömte a pénzt, aztán felállt. Benner kinyújtotta a kezét, de
Doyle csak mosolygott. – Nem, Benner. Társulok veled, de nem vagyok hajlandó kezet
szorítani azzal az emberrel, aki megpróbált megölni, hogy kihúzza a fejét a hurokból.

114
 Benner keze halk csattanással az asztalra hanyatlott; a férfi elmosolyodott.
– Csak azután mondj ilyet, ha ugyanebben a helyzetben másképpen cselekedtél volna.
Akkor talán elszégyellném magamat. Találkozunk szombaton.
– Rendben. – Doyle már elindult, de hirtelen visszafordult Bennerhez. – Jó ez a szivar.
Honnan szerezted? Mindig is kíváncsi voltam, milyen szivarok vannak 1810-ben, és most
végre megengedhetem magamnak ezt a fényűzést.
– Sajnálom, Brendan. Ez eredeti Upmann, 1983-ból. Loptam egy dobozzal Darrow-tól,
amikor megléptem.
– Ó. – Doyle az ajtóhoz sétált és kilépett az utcára. Felkelt a Hold, a kövezeten és a házak
homlokzatán úgy söpört végig az égen kavargó felhők árnyéka, mintha felbőszült kísértetek
száguldottak volna a folyó felé. Görnyedt hátú öregember téblábolt az utca közepén
csordogáló szennyvízcsatornában. Amikor Doyle észrevette, éppen lehajolt és felemelt egy
megnyomorgatott szivarvéget.
Doyle az öreghez lépett.
– Tessék – mondta, felkínálva saját parázsló szivarját. – Hagyd azt a vacakot. Itt egy
Upmann csikk.
Az öreg felháborodottan meredt rá.
– Up-ma micsoda?
Doyle túl fáradt volt a magyarázkodáshoz, inkább sietve odébbállt.

***

Mivel most már volt annyi pénze, hogy magával is törődhessen egy kicsit, kivett egy
szobát A Vendégszerető Uraságok-ban a Pancras Lane-en, mert az összes általa olvasott forrás
szerint William Ashbless itt töltötte a Londonba érkezése utáni első néhány hetet; és ugyan
meglepve értesült a tulajdonostól, hogy a férfi még sohasem hallotta ezt a nevet, és még csak
szobát sem adott ki egy magas, tagbaszakadt szőke vendégnek – se szakállal, se anélkül –,
Ashbless távolléte jelenleg sokkal kevésbé izgatta, mint Bennerrel közös ügylete.
A következő három napot kizárólag pihenéssel töltötte. Úgy tűnt, köhögése nem
rosszabbodott – sőt, mintha j avult is volna valamelyest az utóbbi két hétben állandó társául
szegődött lázat pedig valószínűleg kipurgálta belőle Kusiak fűszeres hallevese és söre. Mivel
tartott Horrabin és Darrow embereitől, nem mozdult ki a fogadóból, de az ablaka alatt
keskeny erkély húzódott, ahonnan – mint felfedezte – a cserepekkel fedett ereszen fel tudott
kapaszkodni az épület tetejére; odafent pedig, a két kémény közti lapos részen talált egy
széket, aminek deszkáját több évtizede koptatta és roncsolta a londoni időjárás. Hosszasan
elüldögélt itt szürkületkor, és innen nézte, hogyan ereszkednek alá a Fish Street meg a
Thames Street sikátorai a ködlepte folyóig, ahol nyugodt komolysággal szántották a
hullámokat a hajók; gyufás-dobozát és dohányzacskóját a kémény széles téglapárkányára
tette, bal kéz felől, jobbjához hideg sört készített és vagy pipájából pöfékelt és
agyagpoharából kortyolgatott, vagy hagyta elkalandozni a tekintetét a tetők, tornyok és
füstoszlopok irtózatos útvesztője felett, ahol minden mást háttérbe szorított a Szent Pál
székesegyház kupolája, és a ráérős döntések nyugalmával töprengett azon, mi történne, ha
egyszerűen nem találkozna Bennerrel, hanem a következő fél évszázadban élné le az életét,
ahol Napóleon, Wellington, Goethe és Byron lesznek a kor meghatározó alakjai.
A háromnapos pihenőt mindössze egyetlen kellemetlen esemény zavarta meg. Csütörtök
reggel, amikor Doyle egy cheapside-i könyvesboltból tartott visszafelé, döbbenetesen torz
öregember bicegett és ugrándozott mellé; úgy csapkodott, mintha a járáshoz legalább annyira
szüksége lenne uszadékfaként összefonnyadt kezére, mint a lábára. A vénséges vén
ruhakupacból úgy meredt elő kopasz feje, mint gomba kalapja a trágyakupacból; valaha
szörnyűséges sebesülést szenvedhetett, mert hiányzott az orra, a bal szeme és az álla bal fele,

115
helyükön mindössze csomós, mélyen barázdált hegszövet húzódott. Amikor a vén emberi
roncs megállt Doyle előtt, a férfi már elő is húzott a zsebéből egy shillinget.
De a teremtmény nem kéregetni akart.
– Maga, uram – vihorászta a vénség – úgy fest, mint aki nagyon szeretne hazamenni. És
azt hiszem – tette hozzá kacsintva – nem tudnánk csak úgy megmutatni, melyik irányban is
fekszik a maga hazája, ugye?
Doyle-t hirtelen elöntötte a pánik, de nem látott senkit, aki ehhez a nyomorúságos
kreatúrához tartozhatott volna. Talán csak egyike a mindenhol jelenlévő utcai tébolyultaknak,
akinek zagyva fecsegése véletlenül ráhibázott az ő jelenlegi helyzetére. Valószínűleg a
Mennyek Országára vagy valami ilyesmire gondolt.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte óvatosan.
– Hehehe! Talán azt hiszed, egyedül doktor Romany tudja, hol és mikor nyílnak meg
Anubisz kapui? Hát, gondold újra, Ben! Én mindegyiket ismerem, és van egy, ahová ma
elvihettek, Jay! – Felkuncogott – visszataszító hang volt, mintha márványtömbök gördültek
volna le egy fémlépcsőn. – Nincs is messze, a folyó túloldalán. Akarod látni?
Doyle teljesen megdöbbent. Vajon ez az ember valóban ismeri egy hasadék helyét? De
mindenképpen tudott róluk, az biztos. A hasadékok elméletileg egészen gyakoriak
mostanában; nem lehetetlen, hogy egy éppen nyitva áll a surrey-i oldalon. Istenem, bárcsak
még ma hazamehetnék! Mondjuk ezzel magára hagynám Bennert… de az a rohadék amúgy
sem tarthat igényt a becsületszavamra. És ha ez Horrabin vagy Darrow csapdája, akkor
szükségtelenül túl van bonyolítva.
– De ki vagy te? – kérdezte. – És miért jó neked, ha megmutatod a hazafelé vezető utat?
– Nekem? Én csak egy öregember vagyok, aki véletlenül konyít egy keveset a mágiához.
És amiért szívesen teszek neked szolgálatot – folytatta kuncogva –, annak az az oka, hogy
talán nem vagyok kifejezetten doktor Romany barátja, he? Az a helyzet, hogy éppen neki
köszönhetem azt, amivé lettem. – Kezével szétroncsolódott arca felé intett. – Na. Érdekel? El
akarsz jönni velem a kapuhoz, ami haza fog vinni – vagy már haza is vitt?
Doyle kavargó fejjel bólintott.
– Igen.
– Akkor kövess. – Doyle nyomorúságos vezetője lendületesen megindult előre; továbbra is
úgy tűnt, mintha egyszerre úszna és sétálna. Doyle követte, de meg is torpant, mert észrevett
valamit.
Az utcát vastag szőnyegben borították a száraz levelek, és amikor a vénember végígázolt
rajtuk, egyik sem roppant meg alatta.
Amikor kalauza észrevette, hogy megállt, hátrafordította szörnyűséges arcát.
– Siess, Jason – mondta.
Doyle vállat vont, legyűrte a hirtelen késztetést, hogy keresztet vessen, aztán követte az
öreget. ,
A Blackfriars Bridge-en mentek át a folyó felett. Egyikük sem beszélt sokat, bár a
vénember olyan lelkesnek tűnt, mint egy kisgyerek karácsony reggelén, amikor istentisztelet
után végre kibonthatja az ajándékait. Végigvezette Doyle-t a Great Surrey Streeten,
befordultak balra, egyre keskenyebb utcákon haladtak keresztül, míg végül egy magas
téglafallal körülvett, meglehetősen nagy telekhez értek. A falban masszívnak látszó ajtó
nyílott; az öregember elvigyorodott, felhúzta a szemöldökét – ettől még iszonytatóbban festett
–, és a magasba emelt egy rézkulcsot.
– A Királyság kulcsa – mondta.
Doyle nem mozdult.
– Tehát ez a kapu csak egy ajtó, amihez van kulcsod?
– Tudom én… már jó ideje!… mi volt itt – mondta az öreg majdhogynem komolyan. – És
megvettem ezt a telket, mert az is tudtam, hogy jönni fogsz.

116
 – Szóval mi ez? – kérdezte Doyle idegesen. – Azt akarod mondani, ez egy hosszú ideig
nyitott hasadék? De addig nem érek vele semmit, amíg be nem zárul.
– Ha ott leszel, Doyle, kapu lesz belőle, efelől ne legyenek kétségeid.
– Ez úgy hangzik, mintha itt lelném halálomat.
– Nem ma fogsz meghalni – felelte vezetője. – És a jövőben sem.
Az öreg elfordította a kulcsot a zárban, és Doyle hátralépett, bár feszengve nézte a
másikat.
– Azt hiszed, he?
– Tudom. – Kattant a zár, és az öreg belökte az ajtót.
Sok mindenre számított, de erre a füves térségre biztosan nem, ahol időkoptatta
kőtömbökön csillant az erőtlen szeptemberi napfény. Az öreg becsoszogott az ajtón és máris a
zöld dombocskák között járt; Doyle összeszedte magát, ökölbe szorította a kezét és beugrott a
nyíláson. ,
Az öreget, saját magát és a fűből kimagasló ódon falmaradványokat leszámítva az
elkerített terület teljesen üres volt. A vénember szaporán pislogott egyetlen szemével;
meglepte Doyle hirtelen mozdulata.
– Csukd be az ajtót – mondta végül, és figyelme ismét visszatért arra a valamire, amit a
porban keresett.
Doyle becsukta az ajtót, de nem zárta be, majd különös idegenvezetőjéhez sétált.
– Hol van a kapu? – kérdezte türelmetlenül.
– Nézd ezeket a csontokat. – Az öregember felhajtott egy ponyvát, feltárva ezzel egy
kupac igen réginek látszó csontot; némelyiket tűz perzselhette meg.
– Itt egy koponya – mondta az öreg, és felemelt egy viharvert, csontszín gömböt, amin
erőtlenül lötyögött a néhai állkapocs.
– Istenem – kiáltotta Doyle-némileg megütközve –, kit érdekel? Hol van az az átkozott
kapu?
– Hosszú évekkel ezelőtt vásároltam ezt a területet – mondta az öregember elmerengve a
koponyának –, csak azért, hogy megmutathassam neked ezeket a csontokat.
Doyle hosszú szisszenéssel kiengedte a visszatartott levegőt.
– Nincs is itt kapu, igaz? – kérdezte fáradtan.
Az öregember felpillantott, és ha volt is bármilyen kifejezés sebhelyes arcán, nem lehetett
leolvasni róla.
– Találsz majd itt egy kaput. Remélem, akkor is olyan lelkesen akarsz átjutni rajta, mint
most. Nem szeretnéd magaddal vinni ezt a koponyát?
Mégis csak egy közönséges őrült, gondolta Doyle, aki tud valamicskét London mágikus
kasztrendszeréről.
– Köszönöm, nem. – Megfordult és csoszogva elindult kifelé a burjánzó gyepen keresztül.
– Majd keress meg más körülmények között! – kiáltott utána az öregember.

***

Amikor Steerforth Benner szombaton pontban délben belépett Jonathen Kávéházába, a

már fél órája itt üldögélő Doyle azonnal észrevette és az asztal túloldalán álló üres székre
mutatott. Benner csizmája végigkopogott a fapadlón, kihúzta a széket és leült.
Bősz tekintettel meredt Doyle-ra; mintha bizonytalanságát próbálta volna leplezni ezzel.
– Korábban érkeztél, vagy netán én értettem félre találkozónk tervezett időpontját?
Doyle elcsípte a pincér pillantását, és kávésbögréjére, majd Bennerre mutatott; a férfi
bólintott, majd felszaladt a főterembe vezető három lépcsőfokon.
– Korábban jöttem, Benner. Délről volt szó. – Figyelmesebben szemügyre vette társát –
Benner pillantása némileg fókuszálatlannak tűnt. – Minden rendben? Mintha… másnapos

117
lennél vagy ilyesmi.
Benner gyanakodva méregette.
– Azt mondtad, más napos?
– Igen. Hajnalig ittál, vagy mi?
– Ahh! Igen. – A pincér megérkezett a gőzölgő csésze kávéval, és Benner, sietve rendelt
két vesés pitét. – Nem is létezik remekebb módozat a kicsapongás kúrálására, mint egy
harapásnyi elemózsia, nem igaz?
– Biztosan – felelte Doyle lelkesedés nélkül. – Azt hiszem, ha hazaértünk, kénytelen leszel
levetkőzni ezt a viselkedést – nem csak akcentusod van, hanem még archaikusán is beszélsz.
Benner felnevetett, bár a hangja erőltetettnek tűnt.
– Nos, persze. Szándékom volt… idevalósinak tűnni ebben az antik korban.
– Szerintem kicsit túljátszod, de ne is törődj vele. Mindent elrendeztél?
– Ó, persze, nincsen semmi gond.
Doyle-nak úgy tűnt, Benner igen éhes lehet, mert tekintete mindvégig türelmetlenül
kereste a pincért.
– A lány elvállalta?
– Hogyne, elvállalta és bámulatos tehetséggel végzi majd feladatát. Hol az ördögben
vannak a pitéink?
– A francba az átkozott pitéiddel! – mondta Doyle türelmetlenül. – Közbejött valami?
Miért viselkedsz ilyen furcsán?
– Nem, nem, nem jött közbe semmi – mondta Benner. – Csak éhes vagyok.
– Tehát mikor látogassam meg Darrow-t? – kérdezte Doyle. – Ma? Holnap?
– Ne túl hamar, néhány napig még várnunk kell. Ahá, ímhol a pitéink! Köszönöm. Ne
kéresd magad, Doyle, mert kihűl.
– Megeheted az enyémet – felelte a férfi, aki el sem bírta képzelni, hogyan bír valaki
megenni olyan ételt, amit veséből készítettek. – Szóval miért kell néhány napot várnunk?
Szem elől veszítetted a szőrös férfit?
– Faljál már abból az átkozott pitéből. Neked rendeltem.
Doyle türelmetlenül forgatta a szemét.
– Ne kerüld a témát. Mire föl ez a késlekedés?
– Darrow nem lesz a városban, ööö, kedd estig. Nem kérsz inkább egy kis levest?
– Nem, semmit, köszönöm – felelte Doyle rendkívül határozottan. – Akkor látogassam
meg mondjuk szerda reggel?
– Igen. Ó, és felettébb kíváncsi vagyok, ki lehet az, aki állandóan a nyomomban van,
Fogalmam sincs, ki az – alacsony, fekete szakállas férfi. Azt hiszem, idefelé jövet leráztam, de
nem tudhatom biztosan. Nem néznél ki az utcára, nem ólálkodik-e odakint? Ha igen, nem
akarom, hogy észrevegye, tudok róla.
Doyle sóhajtott, de felállt az asztaltól, az ajtóig sétált, kilépett az utcára és mindkét
irányban végignézett a napfényes Threadneedle Streeten. Nagy volt a nyüzsgés, de a
lábujjhegyre ágaskodó, könyöklő és bocsánatkéréseket mormoló Doyle sehol sem látott
alacsony, fekete szakállas férfit. Jobbra valaki rekedten felordított, és többen is abba az
irányba fordultak, de őt nem érdekelte, mi lehet a felbolydulás oka. Visszament a kávéházba
és visszatért az asztalhoz.
– Nem láttam a fickót. – Doyle leült. Benner egy csésze teát kavargatott, ami az előbb még
nem volt itt. – Mióta követ? És hol vetted észre először?
– Nos… – Benner zajosan szürcsölte a teát. – A fenébe is, módfelett ízletes teát szolgálnak
fel itt. Kóstold meg. – Társa felé nyújtotta a csészét.
A sikoltozás egyre hangosabb lett odakint, és Doyle-nak előre kellett hajolnia, hogy hallja
a másik hangját.
– Köszönöm, nem. Hajlandó lennél végre válaszolni?

118
 – Igen, válaszolok. De előbb kóstold meg, kérlek. Kezdem azt hinni, hogy rátartibb vagy
annál, mintsem velem igyál vagy egyél.
– Ó, Benner, az Isten szerelmére… – Doyle elvette a csészét, és türelmetlenül az ajkához
emelte; már éppen a kinyitotta a száját, hogy belekortyoljon, amikor Benner átnyúlt az asztal
felett és megemelte a csésze alját, ezért Doyle igazán kiadós kortyot kapott a teából. Alig bírta
leküzdeni a köhögését.
– Te nyavalyás! – köpködte, amikor végre lenyelte a folyadékot. – Megőrültél?
– Csak szerettem volna, ha jó nagyot kortyintasz belőle – mondta Benner boldogan. – Hát
nem ízletes?
Doyle megnyalta kicserepesedett ajkát. A teának keserű, fűszeres íze volt, tele
gyógyfüvekkel, és a csersavban gazdag vörösborhoz hasonlóan ettől is érzékennyé váltak a
fogai.
– Borzalmas – felelte Bennernek, aztán zavaró gondolat ütött szöget a fejébe. – Figyelj
csak, seggfej, látni akarom, hogy iszol belőle!
Benner a füléhez emelte a kezét.
– Hogy mondtad? Kissé nagy a…
– Igyál belőle! – Doyle-nak már-már üvöltenie kellett, hogy túlharsogja az utcáról
beszűrődő hangzavart.
– Azt hiszed, meg akarlak mérgezni? Hah! Csak figyelj! – Doyle érezhető
megkönnyebbülésére Benner habozás nélkül felhajtotta a teát. – Nem vagy valami nagy
ínyenc, ez már biztos.
– Szerintem sem. Mi gondolsz, mi a pokol folyik odakint? De mesélj már erről a
szakállas…
Doyle háta mögött, a bejáratnál rémült sikolyok harsantak, és mielőtt megfordulhatott
volna, hatalmas robaj és fémes csattanás hallatszott, amikor berobbant az utcára néző ablak. A
kinti hangzavar kétszer olyan fülsértővé vált. Amikor Doyle megpördült és talpra ugrott,
látómezeje szélén még éppen látta, hogy Benner nyugodtan felpattan és apró, kovás pisztolyt
húz elő a kabátja alól.
– Istenem! – sikoltotta valaki. – Öljétek meg, szerintem a konyha felé tart!
Doyle látta, hogy odakint tébolyultan kavarog a tömeg, idebent székek törnek és
rögtönzött furkósbotok emelkednek a magasba, de az első néhány feszült másodpercben nem
látta, kicsoda vagy micsoda állhat a felbolydulás középpontjában; aztán egy pincér repült a
levegőbe és döntött le a lábáról vagy féltucat embert, és a frissen nyílt körben megpillantott
egy zömök, vörös szőrrel borított majmot. Bár alacsonyabb volt ellenfeleinél, puszta
erőfölényének és vadságának köszönhetően sikerült áttörnie az elhajított pincér után nyílt
résen, és két ugrással letudta a Doyle asztalától elválasztó távolságot. Egy pillanattal azelőtt,
hogy a füle mellett eldördült volna Benner pisztolya, Doyle még észrevette, hogy a majom
bundája több helyen iszamos a vértől, ami egyébként bőséges sugárban dőlt a szájából.
Doyle érezte, hogy a lövés robaja végigsimít az arcán, és látta a majom mellkasából
felspriccelő vérsugarat, amikor a lövedék ereje ledöntötte az állatot a lábáról. Három méterrel
messzebb csattant a padlón, és mielőtt rángatózva kiszenvedett volna, szabályosan fejen állt.
A rákövetkező, fülcsengéstől hangos csendben Benner megragadta Doyle karját, és fürgén
kicibálta a konyhán és a hátsó ajtón keresztül egy keskeny, félhomályos sikátorba.
– Eredj – mondta. – Ez az utca a Cornhillhez vezet.
– Várj egy kicsit! – Doyle majdnem felbukott egy régi, törött kocsikerékben, ami eddig
valamiért elkerülte a lomgyűjtők figyelmét. – Ez Kuty… akarom mondani, a szőrös ember
egyik elhagyatott teste volt! Miért jött…
– Nem számít. Most pedig menj már…
– De ez azt jelenti, hogy új testbe költözött! Nem érted…
– Jobban értem, mint te, Doyle, hidd el nekem. Ura vagyok az eseményeknek, és majd

119
később mindent elmagyarázok.
– De… jó, rendben. Hé, válj! A fenébe is, mikor találkozunk? Mit mondtál, kedden?
– A kedd kiváló – mondta Benner türelmetlenül. – Futólépés !
– De kedden hol?
– Emiatt ne főjön a fejed… majd én megtalállak. Ó, az ördögbe. Kedden ugyanitt, délelőtt
tízkor, ez megfelel neked?
– Oké. De tudnál még adni némi pénzt? Nekem…
– Ó, hogyne, nehogy éhen pusztulj nekem. Tessék. Nem tudom, mennyi, de nem kevés.
Most pedig eltűnnél végre?

***

Az ősz hajú pincér a lapátra söpörte az üvegdarabokat; a fejére tekert zsebkendő miatt úgy
festett, mint egy nagyvezér, aki a szultánt keresi, hogy megmutassa neki ezeket a kissé
hanyagul metszett drágaköveket.;
– Sajnálom, fiam, de kissé felgyorsultak itt az események, és nem igazán volt alkalmam
bámészkodni, érted?
– De az asztalnál ülő két férfi felé tartott? A pincér felsóhajtott.
– Igen, feléjük tartott, de akár irányt is változtathatott volna.
– Én nem emlékszik még valamire azzal a férfival kapcsolatban, aki lelőtte?
– Már mondtam: magas volt és szőke. A másik pedig alacsony, sötét hajú és beteges
külsejű. Na, most már eridj haza, értetted?
Úgy tűnt, itt már semmi újat nem tudhat meg, ezért Jacky köszönetet mondott a férfinak és
elégedetlenül kicsoszogott az utcára, ahol néhány férfi most tette egy szekérre Kenny
Hogyishívják vörös bundás tetemét, amit Kenny egy héttel ezelőtt hagyott magára, de
Kutyafejű Joe csak a mai nap folyamán.
A fenébe, gondolta. Meglógott, es most fogalmam sincsen, kinek a testében lehet.
Túlméretezett kabátja zsebébe süllyesztette a kezét, majd megkerülte a szekeret és a
szájtáti bámészkodók között kioldalgott a Threadneedle Streetre.

***

Doyle félúton járt hazafelé, amikor remegni kezdett; miután visszatért tetőszobája
menedékébe, gyorsan lehajtott egy sört, és kezébe temetett arccal, mélyeket lélegezve várta,
amíg lecsillapodott a remegés. Istenem, gondolta, hát ilyen, amikor az ember szembetalálja
magát egy ilyen átkozott kreatúrával. Nem csoda, hogy Jacky egy kicsit megzavarodott,
miután megölt egyet, és ezért hitte, hogy Colin Lepovre mered rá a teremtmény szemén
keresztül. De a pokolba is, lehet, hogy tényleg ez történt. Doyle töltött még egy kis sört és
felhajtotta. Remélem, Benner biztosan tudja, mit csinál. Remélem, tudja, milyen veszélyes
játékba kezdett.
Doyle letette a poharat és hagyta, hadd kalandozzon el a pillantása balra. Hol lehet vajon
most, töprengett aggodalmasan, vajon elburjánzott-e már a szőr az új testen, akár a le-
moshatatlan mocsok? És keresi már az újabb áldozatát?

***

Durván kétezer mérföldre délkeletre Doyle padlásfészkétől, egy fehérre meszelt falú
házikó időkoptatta lépcsőjén kopasz öregember pöfékelt hosszú szárú agyagpipájából, és a
kavicsos tengerpartig húzódó, sárga füvei borított domboldalt bámulta. A meleg, száraz szél
nyugat felől fújt, hullámokban csapott le a házra az egyébként tükörsima Pátrei-öböl

120
irányából, és amikor néhány pillanatra szünetet tartott, az öregember hallotta a háta mögül, a
dombok közül ideszűrődő birkakolompok csendüléseit.
A következő pillanatban az a Nicolo nevű fiú rontott ki a házból lélekszakadva, aznap
délután már harmadszorra, de ez alkalommal belerúgott a doktor karjába, majdnem kiütve
ezzel a kezéből pipát. És még csak bocsánatot sem kért. A doktor hidegen a fiúra mosolygott,
és megfogadta, ha még egy ilyen durvaságot el kell tűrnie ettől a görög hímringyótól, akkor
imádott „padronéjának” rendkívül ocsmány és hosszadalmas halála lesz.
– Doktor! – zihálta Nicolo. – Gyere tüstént! A padrone dobálja magát az ágyán és olyan
emberekkel beszél, akik nincsenek is a szobában! Meg fog halni!
Azt majd én döntöm el, mikor hal meg, gondolta a doktor. Felnézett az égre – a napkorong
már elhagyni készült a kristálytiszta görög égboltot, ezért úgy gondolta, most már folytathatja
a műveletet; nem mintha manapság sokat számított volna, melyik napszakban lát munkához,
de a rég elfeledett törvények szívós babonákká váltak az idők során, és mint ahogy eszébe
sem jutott volna kiejteni Szet nevét Pharmouthi hónapjának huszonnegyedik napján vagy nem
szívesen találkozott volna egérrel Tybi havának tizenkettedik napján, ugyanúgy nem bírta
rávenni magát arra, hogy fekete mágiát űzzön, amíg Ré, a napisten fenn jár az égen és esetleg
megláthatja.
– Jól van – mondta a doktor, aztán letette a pipáját és nehézkesen feltápászkodott. –
Megnézem.
– Jövök én is – jelentette ki Nicolo.
– Nem. Egyedül kell lennem vele.
– Jövök én is.
A furcsa fiú keze a vörös övbe tűzött görbe tőr markolatára csúszott, amit örökké magánál
hordott, és a doktor majdnem felnevetett.
– Ha ragaszkodsz hozzá. De amikor kezelni kezdem, távoznod kell.
– Miért?
– Azért, mert… – mondta a doktor, aki tudta, hogy a fiú könnyedén elfogadja majd ezt a
kifogást, bár az odabent heverő milord anglais azonnal a pisztolyáért kapott volna, ha
meghallja – a gyógyítás egyfajta varázslat, és egy harmadik lélekjelenléte gonosz bűbájjá
változtatná a gyógyító igéket.
A fiú duzzogó képet vágott, de csak annyit motyogott:
– Rendben van.
– Akkor hát kövess…
Beléptek a házba, végigmentek a folyosón és benyitottak egy ablaktalan kis szobába. A
kőfalak között ugyan hűvös maradt a levegő, de a keskeny vaságyon heverő fiatalember teste
verítékben úszott, és göndör, fekete haja a homlokára tapadt. Mint az már Nicolo is említette,
görcsösen rángatózott az ágyon, és bár csukva volt a szeme, szünet nélkül fintorgott és
motyogott.
– Most pedig menj el – mondta a doktor a fiúnak.
Nicolo visszament az ajtóhoz, de még megállt és bizalmatlan pillantással végigmérte az
ágy melletti asztalon heverő különös holmikat – a szikét, a lavórt, a színes folyadékokkal
megtöltött üvegcséket meg a fémhurkot, középen egy fadarabkával.
– Még valami – mondta. – Azok közül, akiket ezzel a lázzal kezeltél, sokan meghaltak.
Hétfőn az a George Watson nevű angol is kicsúszott a kezed közül. A padrone – intett az
ágyon heverő férfi felé – szerint te nagyobb periculo, nagyobb veszély vagy még a láznál is.
Ezért figyelj most rám – ha ő is a kudarcaid számát gyarapítja, ugyanazon a napon követed a
halálba. Kapís?
A doktor göröngyös, megviselt arcán döbbenet viaskodott a bosszúsággal.
– Hagyj minket magunkra, Nicolo.
– Légy óvatos, doktor Romanelli – mondta Nicolo, aztán megfordult és elsétált a folyosón.

121
 A doktor egy bögrével vizet mert az asztalon álló lavórból, az övén lógó erszényből
néhány csipetnyi szárított, porrá tört gyógynövényt szórt bele és mutatóujjával megkavarta.
Utána egyik kezével a deliráló beteg válla alá nyúlt, félig ülő helyzetbe emelte és motyogó
ajkához emelte a bögrét.
– Idd meg, lordom – mondta halkan és megdöntötte a bögrét. Az ágyban heverő férfi
ösztönösen kortyolni kezdett, bár elfintorodott közben, és amikor doktor Romanelli elvette az
üres bögrét az ajkától, megrázta a fejét, mint egy macska, aki kellemetlen dologba szagolt. –
Igen, keserű, igaz, mylord? Nyolc évvel ezelőtt jómagam is megittam egy pohárral belőle, és
soha többé nem feledem el az ízét.
A doktor felállt és az asztalhoz sietett, mert most már számított az idő. Egy tányérkában
lángra lobbantotta a kanócot, majd addig tartotta a különleges gyertyát, míg kanóc körül
fényudvarként hajladozott a láng, aztán visszatette a gyertyát a tányérra és komoran bámulta.
A lángnyelv nem nyúlt meg, mint egy normális gyertya esetében történt volna, hanem minden
irányba elnyújtózott, szabályos gömbként ragyogott, akár egy miniatűr nap, és mind felfelé,
mind lefelé hullámokban sugározta a meleget – a gyertyára rajzolt hieroglifák remegni és
toporzékolni látszottak, mint startjelre váró versenyparipák.
Csak a Londonban tartózkodó ka is rendesen végezze a dolgát!
Beleszólt a lángnyelvbe.
– Romany?
Vékonyka hang válaszolt.
– Itt minden kész. A kádban friss a paut, a megfelelő hőmérsékletre melegítve.
– Nos, remélem is. Kiköveztétek előtte az utat?
– Igen. Egy héttel ezelőtt audienciát kértünk a nevében György királytól, és meg is kaptuk
rá az engedélyt.
– Rendben. Szólaltassuk meg a csatornát.
Romanelli a keményfa talapzatra erősített fémhurokhoz fordult, és megcsendítette egy
kisebbfajta fémpálcával. Elnyújtott, tiszta hang hallatszott, amire egy pillanattal később egy
másik hang válaszolt a gyertyalángból.
A válaszul érkezett hang magasabb volt, ezért Romanelli arrébb csúsztatta a hurkon a
fadarabkát, aztán ismét csendített; a két hang most már egészen hasonlított egymásra, és a
gyertyaláng egy pillanatra semmivé foszlott, de amikor elhaltak a hangok, ismét fényesen
lobogott.
– Azt hiszem, megvagyunk – mondta Romanelli feszülten. – Most újra.
Ismét felcsendült a két hang – az egyik Londonban, a másik Görögországban –, most már
majdnem azonos magasságban – a láng tompa, kavargó szürkeséggé változott, és Romanelli
hajszálnyival elmozdította a fadarabot. A két hang immáron teljesen megegyezett, és ahol
eddig láng hajladozott, most lyuk tátongott a levegőben, amelyen keresztül egy poros padló
darabkája látszott. Amikor a csengés elhalt, ismét megjelent a furcsa alakú lángnyelv.
– Megvan – mondta Romanelli izgatottan. – Tisztán átláttam rajta. Ha szólok, csendítsd
meg újra, és már küldöm is.
Felvette a szikét és a tálat, az ágyon heverő öntudatlan test felé fordult, felemelte ernyedt
kezét, a pengével végighasította a fiatalember egyik ujját, a fürgén kibuggyanó vércseppeket
pedig felfogta a tányérban. Amikor a folyadékból összegyűlt néhány kanálnyi, elengedte a
férfi kezét, letette a szikét és visszafordult a gyertyához.
– Most! – mondta, és megint lesújtott a fémpálcával. Válaszként ismét felcsendült az a
másik hang, és amikor a láng helyén megnyílt a lyuk, a doktor ledobta a pálcát, kezét
belemártotta a vérbe és a hasadékba fröcskölt vele.
– Megérkezett? – kérdezte, készen rá, hogy megismételje a műveletet.
– Igen – válaszolt a hang a túloldalról, amikor elhalt a csengés és újra fényesen ragyogott
a láng. – Négy csepp, pontosan a kádba.

122
 – Kitűnő. Ha megtudom, hogy sikerrel jártatok, hagyom meghalni. – Romanelli
előrehajolt, és elfújta a gyertyát.
Hátradőlt a széken és merengve bámulta az ágyon hánykolódó alakot. Tökéletesen
megfelelt a céljaiknak – a brit birodalom arisztokratája volt, de majdnem szegénységben
töltött múltját homály fedte –, ráadásul – talán bicegése miatt – szégyenlős és befelé forduló
személyiség volt, akinek kevés barátja akadt. És egyetemi éveiben megtette nekik azt a
szívességet, hogy megjelentetett egy szatírát, amivel sikerült jópár befolyásos embert
felbőszítenie Angliában, köztük támogatóját, Lord Carlisle-t is – akik mindannyian
készségesen elhiszik majd, hogy valóban elkövette azt a tettet, amivel Romenelli és a brit ka
mesterkedéseinek köszönhetően gyanúsítani fogják.
– Doktor Romany és én előráncigálunk az ismeretlenség homályából – mondta halkan. –
Híressé tesszük a nevedet, Lord Byron.

***

A teremben, ahol Teobaldo levágott feje a fal egyik magasra épített fülkéjében pihent,
szokatlanul békés mosollyal az arcán, Horrabin, a bohóc és doktor Romany éppen a
koporsóméretű kádat kitöltő, halovány fénnyel ragyogó pautot bámulták, ami a vércseppektől
először megfeketedett, aztán megszilárdult, szintje a kád közepéig apadt és most vörös
hajszálerek kezdtek megjelenni rajta, és fokozatosan egybeolvadva bonyolult hálót alkottak.
– Tizenkét óra múlva felismerhető emberi lény lesz belőle – mondta Romany halkan.
Olyan mozdulatlanul állt, hogy még csak nem is rugózott. – Huszonnégy órán belül pedig
képes lesz beszélni hozzánk.
Horrabin eligazgatta maga alatt a gólyalábait.
– Egy igazi angol lord – jegyezte meg elgondolkodva. – Számos neves látogató
megfordult már a Patkánypalotában, de mind közül az itt heverő ifjú Byron az első – és még a
festékmaszk alatt is jól látszott kelletlen fintora – brit arisztokrata.
– Kiváltságos körökbe juttattalak – mondta doktor Romany mosolyogva.
Néhány pillanatig csend volt, aztán megszólalt a bohóc:
– Tényleg muszáj ragaszkodnunk a holnapra esedékes álmatlan éjszakához? – kérdezte
már-már vinnyogó hangon. – Legalább tíz órát kell töltenem a függőágyamban, különben
borzalmas hátfájások kínoznak, és mióta az az átkozott apám – és a preparált fej felé intett –
fellökött, fájdalmaim megkétszereződtek.
– Egymást fogjuk váltani. Négy óra ébrenlétre nyolc óra alvás jut – emlékeztette doktor
Romany fáradtan. – Ennek elégnek kell lennie. Sajnáld inkább őt – tette hozzá a kád felé
biccentve. – Ő mindvégig ébren lesz, és egyfolytában ordítozni fogunk vele.
Horrabin felsóhajtott.
– Tehát valamikor holnapután végzünk?
– Este, valószínűleg. Holnap éjjel és másnap egymást váltva sulykoljuk bele a szükséges
dolgokat. Estére szikrányi akaratereje sem lesz, és miután két napig engedjük lófrálni, hadd
mutogassa magát, közöljük vele az utasításokat, a kezébe nyomjuk azt az apró pisztolyt és
szabadon engedjük. Aztán munkához látnak a cigányaim és a te koldusaid, majd úgy egy
órával azután, hogy a kincstárban dolgozó emberem bejelenti, az országban forgalomba levő
aranypénzek közül minden ötödik hamis, a kapitányaim megostromolják a nemzeti bankot. És
amikor a mi Byronunk is végrehajtja kis mutatványát, az ország – képletesen szólva – térdre
kerül. Nagyon meg lennék lepve, ha Napóleon nem érkezne meg karácsonyra Angliába. –
Elégedetten elmosolyodott.
Horrabin a gólyalábain fészkelődött.
– És szerinted… biztosan jobb lesz nekünk így? Nem bánom, ha megsanyargatjuk egy
kicsit az országot, de továbbra is kétségesnek tartom, bölcs ötlet-e egyszerűen kivégezni.

123
 – A franciákkal könnyebb elbánni – mondta Romany. Tudom – volt már velük dolgom
Kairóban.
– Ah. – Horrabin megindult az ajtó felé, de még megállt a kád mellett és lenézett a
masszára, amiben a vörös hajszálerek már egy emberi csontváz körvonalait formázták. –
Istenem, ez rettenetesen undorító – jegyezte meg. – Képzeld el, milyen érzés lehet egy kád
takonyban megszületni. – Megcsóválta rikító színű fejét, majd nehézkesen kiballagott a
teremből.
Doktor Romany is a világító kádat nézte.
– Ó – mondta csendesen –, vannak ennél rosszabb dolgok is, Horrabin. Majd egy hónap
múlva megkérdezlek, rájöttél-e már, mik azok.

***

Kedd reggel, szeptember huszonötödikén Doyle éppen a dohánytartó dobozok felett

merengett egy trafikban és megpróbált élvezhető keveréket találni a párásító eljárások és a
latakia felfedezése előtti korban, amikor lassan tudatosult benne, miről beszélgetnek a háta
mögött.
– Hát persze hogy egy igaz lord – mondta az egyik középkorú kereskedő. – Részeg, mint a
disznó, nem?
Társa nevetett, de komolyan válaszolt.
– Nem is tudom. Inkább tűnt betegnek – vagy őrültnek, igen.
– Az biztos, hogy csicsásan öltözködik.
– Igen, én is erre gondoltam. Mint egy színész, aki lordot játszik egy csepűrágó
társulatban. – Megcsóválta a fejét. – Ha nem szórná két kézzel az aranyakat, azt mondanám,
csak erről lehet szó – valamelyik átkozott előadás hírveréséről. De azt mondod, hallottál már
erről a Lord… mi is a neve, Brian?
– Byron. Igen, írt egy könyvecskét, amiben csúfot űzött az összes modern költőből, még
Little-ből is, akit pedig különösen kedvelek. Ez a Byron amolyan egyetemi léhűtő.
– Taknyos, nagyképű kis semmirekellő.
– Pontosan. Láttad a bajuszát?
Doyle, akit teljesen meghökkentettek a hallottak, előrehajolt.
– Elnézést, de tényleg azt állítják, látták Lord Byront? Mostanában?
– Azám, fiam, mi meg a fél kerület. Gimli Kakasülőjében gubbaszt a Lombard Streeten, és
undorító módon be van rúgva… vagy megőrült – tette hozzá a férfi engedékenyen, és a társa
felé biccentett –, mert egymás után fizeti a köröket a vendégeknek.
– Lehet, hogy van még időm benézni a mulatságba – mondta Doyle mosolyogva. – Van
valamelyiküknél óra?
Az egyik férfi otromba aranyórát halászott elő mellényzsebéből.
– Fél tizenegy.
– Köszönöm. – Doyle sietve távozott. Van még másfél órám, mielőtt Bennerrel
találkoznék, gondolta; ennyi idő alatt bőven lesz időm megnézni ezt a magát Byronnak kiadó
imposztort, és kitalálni, miben mesterkedhet. Byron nem rossz szerep egy szélhámos színész
számára, tűnődött, hiszen az eredeti Byront 1810-ben még meglehetősen kevesen ismerik –
majd a Childe Harold hozza meg számára a hímevet, két év múlva –, ezért az utca embere
nem tudhatja, hogy Byron ebben az időpontban Görögországban és Törökországban utazgat.
De miféle szélhámosság az, ahol felültetésképpen szólják az aranyakat?
Végigsétált a Lombard Streeten, és nem okozott nehézséget számára megtalálni Gimli
Kakasülőjét – a fogadót sűrű tömeg zárta el az utca többi részétől. Doyle odaszaladt, és
megpróbált átkukucskálni az emberek feje felett.
– Hátrább az agarakkal, öregem – mordult fel egy kövér férfi mellette. – Te is sorra

124
kerülsz, mint mindenki más.
Doyle elnézést kért, aztán az egyik ablakhoz somfordált és szemét eltakarva benézett az
ablakon.
A fogadót zsúfolásig megtöltötték a vendégek, és fél percig csupán hangoskodó embereket
látott, akik vagy szorgosan vedeltek, vagy üres poharaikkal integettek az elgyötört
pincéreknek; aztán egyszer véletlenül szétvált a tömeg, és megpillantott egy göndör, sötét hajú
fiatalembert, aki bicegve a pulthoz lépett és mosolyogva egy kupac aranypénzt szórt a
fényezett falapra. A felharsanó örömujjongást még a vastag üvegen át is hallani lehetett, aztán
a fiatalember eltűnt az integető karok erdejében.
Doyle visszaküzdötte magát az utcára, és nekitámaszkodott egy lámpaoszlopnak. Habár a
felszínen nyugodtnak érezte magát, valahol mélyen fagyos görcs kezdett meggyűlni benne, és
tudta, ha egyszer a felszínére emelkedik, addigra felismerhető pánik lesz belőle – ezért inkább
megpróbálta kibeszélni magából. Byron Törökországban vagy Görögországban van,
győzködte magát határozottan, és csak a véletlennek köszönhető, hogy ez a fickó – átkozottul!
– hasonlít a róla készült arcképekre. És az imposztor vagy szintén sánta, vagy olyan alaposan
tanulmányozta modelljét, hogy még a sántikálást is elsajátította… habár 1810-ben ezt nem
sokan várták volna el tőle. De mi a magyarázat a bajuszra? Byron külföldön növesztett
magának bajuszt – mint azt a Phillips-féle arcképről tudni lehet –, de ha ezzel a szélhámos
tisztában is van, valószínűleg hanyagolná, hiszen az itt jelenlévők legfeljebb simára borotvált
arccal láthatták az igazi Byront. És ha a bajusz csak tévedés, minek az élethű sántítás?
A pánik, vagy bármi is volt az, egyre csak gyűlt benne. Mi van, ha ez az ember tényleg
Byron, gondolta, és nincs is Görögországban, mint azt majd a történelemkönyvek állítják
majd? Mi a nyavalya folyik itt? Ashblessnek itt kellene lennie, de nincsen, Byronnak pedig
egyáltalán nem, de mégis itt van. Lehet, hogy Darrow egy alternatív 1810-be lőtt vissza
bennünket, ahol a történelem menete másképpen alakul?
Szédült, és örömmel fogadta a lámpaoszlop támogatását, de tudta, hogy be kell mennie és
meg kell tudnia, vajon ez a fiatalember valóban az igazi Byron-e. Ellökte magát az oszloptól,
de néhány lépés után hirtelen rádöbbent, hogy felgyülemlő félelme túlságosan őserejű és
hatalmas ahhoz, hogy pusztán a bizonytalanság okozza amiatt, vajon melyik időfolyamba
került vissza. Valami történt a szervezetében, amit az agya tudatos része nem érzékelt, de ami
úgy felkavarta tudatalattiját, mint egy kút fenekére hajított bomba.
A tömeg és a kocsma hirtelen teljesen sík felületté változott, mert eltűnt a térérzéke, a
színekkel és a fókusszal együtt, ezért úgy látszott, mintha egy impresszionista festményt
bámulna, amit a sárga és a barna különböző árnyalataiban festettek meg. Ráadásul valaki
lecsavarta a hangerőt is, gondolta.
Éppen azelőtt, hogy a kép és a hang egyszerre eltűnt volna, őt pedig – mivel most már
támasz nélkül maradt – elnyelte volna az öntudatlanság, akár az akasztófa alatt megnyíló
csapóajtó, egy pillanatra megérezte, milyen érzés meghalni.

***

Néha ugrándozva, de inkább kúszva kóválygott az úton, akár egy félig eltaposott csótány,
mert teste bal oldalát szinte megbénította az újonnan felsajduló, csikorgó fájdalom, és néha
okádva, levegőért kapkodva zuhant végig az esőtől csúszós betonon; még a közeledő kocsikat
sem látta, amelyek hangosan fékezve, kereküket csikorgatva próbáltak megállni; a járművek
eleje a fékezés lendületétől hajtva majdnem megérintette az útburkolatot.
Látta a kavicsos töltésen heverő testet – úgy festett, mintha valaki nemtörődöm módon
odadobta volna –, és bár gyötrelmesen egyre közelebb vonszolta magát, hogy megnézze, jól
van-e, tudta, ez egyáltalán nem így lesz – hiszen egyszer már átélte ezt a valódi életben és
néha még álmaiban is; bár agyát megbénította a félelem, a szorongás és a remény, egyben azt

125
is tudta, mit fog ott találni.
De most másképpen történt. Az emlékeiben élő vér, csont és fényesen csillogó
sisakmaradványok betont és terelőoszlopot mocskoló véres masszája helyett az alak feje
egészben maradt és nem szakadt le a nyakáról. És nem Becky arcát viselte – hanem Jackyét, a
koldusfiúét.
Döbbenten hátradőlt, és akkor látta – valamiért különösebb meglepetés nélkül –, hogy nem
is a sztráda töltésén áll, hanem egy szűk szobában ül, ahol mocskos függönyök csapkodnak
konokul az üvegezetlen ablak előtt. Az ablak egyfolytában változtatta az alakját; egyszer
kerek volt, és úgy vonaglott meg lüktetett, mint egy építészeti elemmé alakított záróizom,
máskor nem volt nagyobb egy kémlelőlyuknál, vagy akkorára nőt, mint a chartres-i
székesgyház ólomüveg ablaka; máskor pedig minden létező alakot felvett, amit csak
szögletesnek lehetett nevezni. A padló is ugyanilyen szeszélyesen viselkedett, egyik
pillanatban úgy hullámzott, hogy össze kellett kucorodnia, különben beverte volna a fejét a
plafonba, a következő percben megereszkedett, akár egy petyhüdt trambulin, ő pedig egy
gödörben találta magát, ahonnan felnézve jól látta a hastáncot járó ablakot. Szórakoztató egy
szoba volt, az már szentigaz.
Teljesen elzsibbadt a szája, és ugyan a fogorvos, aki két sebészmaszkot viselt, ezért
mindössze fénylő szeme látszott ki az arcából, azt mondta, nem érhet hozzá, Doyle titokban a
szájához emelte a kezét, amelyet mintha végig aranyszínű szőr borított volna, és iszonyodva
látta, hogy fényes vérpatak csorog rajta végig. Szép kis fogorvos, gondolta, aztán sikerült
kiszabadulnia ebből a lázálomból, vissza az apró szobába, de a szőrkesztyű maradt, akárcsak a
szájából zubogó vér. Amikor lehajolt és összekucorodott, hogy elfojtsa újabb gyomorgörcsét,
a vér végigfröccsent a padlón felejtett tányéron, késen és villán.
Majd megőrült a gondolattól, hogy valaki egyszerűen itt hagyta a szennyes edényeket, de
aztán eszébe jutott, hogy ez saját vacsorájának a maradványa. Ez okozta volna a zsibbadást
meg a vérzést? Üvegdarabok lettek volna benne? Felemelte a villát és beleturkált a tányérban
maradt ételmaradványokba, miközben riadtan figyelte, nem csillannak-e benne kemény
üvegdarabok. Egy idő múlva arra a következtetésre jutott, hogy nincsen benne üveg.
Egyébként is, mi ez az izé egyáltalán? Gyenge curryillatot árasztott, de úgy nézett ki,
mintha valaki száraz levelekből készített volna hideg pörköltet és kiviszerű gyümölccsel
dúsította volna, ami kisebb és keményebb volt a kivinél, de szőrösebb. Szőrös, szőrös, szőrös,
csilingelt a fejében szüntelen, mint a porszívó csövében megakadt pénzdarab, és semmi másra
nem tudott gondolni tőle –, aztán végül száműzte a mondókát, és jeges nyugalom csapott
végig rajta, mert felismerte a gyümölcsöt. Látott már ilyet ezelőtt, Hawaii szigetén, a Nuuanu,
Arborétumban, egy magas fán, aminek mai napig nem felejtette el a tudományos nevét:
Strychnos Nux Vomica, a természetben található legbőségesebb sztrichinraktár.
Sztrichint evett.
A víznek borzalmas szaga volt, mintha apály lenne és több napos haltetemek és bűzhödt
hínár lebegne a vízben, de a part tömve volt színes fürdőruhákat viselő vidám emberekkel, és
örömmel látta, hogy nem áll sor a jégkrémárusnál. Odatámolygott a keskeny ablakhoz, és egy
negyeddollárossal megkocogtatta a pultot. Az árus megfordult, és meglepve látta, hogy J.
Cochran Darrow az, kötényben és fehér papírsapkában. Végül csak tönkrement, gondolta
Doyle szomorúan, és most kénytelen egy vacak fagylaltosbódét vezetni.
– Lesz egy… – kezdte.
– Ma kizárólag aktív szénből kevert turmixot szolgálunk fel – szakította félbe Darrow.
Oldalra biccentette a fejét. – Már mondtam magának, Doyle.
– Ó, igen. Akkor kérek egy olyat.
– Csinálja meg maga. Nekem a menetrend szerint tíz perc múlva süllyed a hajóm. –
Darrow kinyúlt az ablakon, megragadta Doyle gallérját és egy erőteljes mozdulattal berántotta
a bódéba; az ablakkeret felhorzsolta az oldalát.

126
 Odabent teljesen sötét volt, és a felkavart hamu felhője köhögésre ingerelte. Sikerült
kiszabadítania magát, visszazuhant a padlóra, és akkor látta, hogy a szoba kicsi kandallójába
dugta be a fejét. Istenem, gondolta, egyik hallucináció a másik után. A sztrichin delíriumot is
okoz? Vagy sikerült többféle mérget bevennem?
Darrow-nak viszont igaza van, gondolta. Szénre van szükségem, ráadásul hatalmas adagra
– és gyorsan. Emlékszem, olvastam egyszer egy fickóról, aki a halálos adag tízszeresét kapta
sztrichinből, de porított szenet szedett rá és kutya baja sem lett. Hogy hívták? Tourney, ez az.
De honnan szerezzek szenet? Hívd a szobaszervízt és rendelj tőlük ezerötszáz karton
cigarettát, aktív szénszűrővel.
Várj egy pillanatot, gondolta. Itt hever előttem egy kiadós adag. Ezek a megégett
fadarabok a kandallóban. Lehet, hogy nem aktív, de akkor is milliárdnyi parányi pórust
tartalmaz, és inkább ezzel tömd tele magad, mint sztrichinnel.
Pillanatok alatt kerített egy tálat meg egy kerekfejű kis szobrot, ami valamelyik egyiptomi
isten arcát viselte; ezt a kettőt mozsárként és mozsártörőként használva porrá törte a
ropogósra égett fát. Eközben észrevette, hogy a kezén és a karján fényes, sárga szőr sarjadt, de
ezt – bár némileg idegesen – a víziók rovására írta.
A jelenség egy másik magyarázata türelmesen várt a sorára agya egyik eldugott zugában.
A szájából egész végig csöpögött a vér, néha egy-egy csepp a szemcsés, fekete porba
zuhant, de egyre csillapodott, és egyébként is voltak ennél fontosabb dolgok is, amelyek miatt
aggódhatott. Hogy a pokolba fogom mindezt megenni, tűnődött, miközben az ujjai között
szitálta a daraszerű, fekete anyagot.
A nagyjából tabletta-méretű széndarabokkal kezdte. Aztán vizet hozott a sarokban álló
lavórból és fekete porgolyócskákat készített; nagy nehezen lenyelt belőlük vagy pár tucatot.
A vízzel kevert port kitűnően meg lehetett munkálni, és egy idő múlva már nem ette,
hanem formázta a fekete göröngyöket; készített egy apró emberkét. Kézügyességével saját
magát is sikerült meglepnie, és úgy döntött, az első adandó alkalommal szerez némi agyagot
és szobrászként kezd új életet – mert az előbb csak úgy összesodorgatta a szobor végtagjait,
mielőtt helyükre illesztette volna őket, de most észrevette, hogy a comb meg a bicepsz
duzzadó íve, a térd meg a könyök szögletessége hibátlanra sikerült, és pár vonal, amit a
körmével a szobor fejére karcolt, olyasféle arcot formázott, mint Michelangelo Ádámja a
sixtusi kápolna mennyezetén. Meg kell tartania ezt a kis szobrot – egyszer majd
tiszteletteljesen kiállítják a Louvre-ban vagy valami hasonló helyen: Doyle Első Műalkotása.
De miért hitte, hogy a figura úgy néz ki, mint Ádám? Ez egy öregember, egy
szörnyűségesen öreg ember arca volt. Végtagjai torz, összezsugorodott maradványok, mint
kiszikkadt giliszták az eső utáni napfényes reggelen. Undorában már majdnem összezúzta,
amikor a szobor kinyitotta a szemét és széles mosolyt villantott felé.
– Ah, Doyle! – recsegte hangosan és durván recsegő hangon. – Sok megbeszélnivaló vár
ránk!
Doyle felsikoltott és négykézláb eliszkolt az ujjongó lény közeléből – habár ez csak némi
nehézség árán sikerült neki, mert a padló ismét rákezdett az emelkedő-süllyedő mókára.
Valahonnan lassú dobszó hallatszott, amibe még a fogai is belesajdultak, és amikor a falakon
hatalmas savcseppek kezdtek formálódni, majd lassan lecsorogtak onnan, már későn
tudatosult benne, hogy az egész ház egy hatalmas, élő organizmus, amely most fogja
megemészteni.

***

Amikor magához tért, a padlón hevert, teljesen kimerülten, lehangoltan, és érdeklődés

nélkül bámulta a padlón szétfröccsent, megalvadt vércseppeket. A nyelve úgy sajgott, akár
egy törött fog, de úgy gondolta, annyira nem lehet sürgős a dolog. Tudta, hogy átvészelte a

127
mérgezést és a hallucinációkat, és azzal is tisztában volt, hogy ennek még örülni fog
valamikor.
Viszketett az arca; amikor kinyújtotta a kezét, hogy megvakarja, megdermedt a mozdulat
közben. A hallucinációknak ugyan vége, de a kezét még mindig aranyszínű szőr borította.
A következő pillanatban felderengett az agyában a lehetséges magyarázat, amit eddig
elméje eldugott sarkába száműzött, és tudta, hogy igaz. Ez csak fokozta levertségét, mert azt
jelentette, még több dologgal kell foglalkoznia, ha végre összeszedi magát és felkel innen.
Amolyan megerősítésképpen megtapogatta az arcát. Igen, úgy volt, mint gyanította: arcát
bozontos szőr borította. Éppen erre van szükségem, gondolta savanyúan.
Nyilvánvalóan Kutyafejű Joe utoljára elhagyott testében volt, Joe pedig Doyle saját testét
bitorolta, csak az isten tudja, merre.
És vajon kinek a teste lehet ez? Nos, természetesen Steerforth Benneré. Benner említette,
hogy egy héttel ezelőtt Kutyafejű Joe-val ebédelt, és a szörnyeteg minden bizonnyal megetette
azzal a gyógyfűkeverékkel, ami valamilyen módon szélesre tárta előtte az emberi lelkek
kapuját; szombaton aztán végrehajtotta a cserét.
Szóval szombaton Joe-val találkoztam a kávéházban, aki akkor már Benner elbitorolt
testében lapult. Nem csoda, hogy… olyan furcsán viselkedett. És természetesen ezért próbált
olyan lelkesen megetetni és megitatni – azt akarta, hogy én is kapjak a lélekrabló
gyógyszerből. Amikor nem fogadtam el semmit, kiküldött az utcára egy kétségtelenül csak a
fantáziájában létező ember után; közben szerzett egy csésze teát, belekeverte a mocskos
leveleit, aztán fortélyosan megitatott vele.
Ólomsúlyú levertsége ellenére is megborzongott, amikor eszébe jutott, hogy az a vörös
bundájú majom, akit Joe lelőtt a kávéházban, maga Benner volt; a szerencsétlen nyomorult,
akit mintha cipőkanállal gyömöszöltek volna Kutyafejű Joe elhagyott testébe.
Most pedig, gondolta, megszerezte az enyémet, és úgy keresheti fel Darrow-t, hogy sem
engem, sem Bennert nem kell bevennie az üzletbe.
Doyle felült, és hangosan felnyögött. Száját, orrát és torkát vastag rétegben lepte be a
rozsdás ízű alvadt vér, és egyfajta tompa érdeklődéssel felderengett benne, hogy az öreg Joe, a
Majomember valószínűleg mindig lerágja a saját nyelvét, mielőtt kilépne egy testből, nehogy
az új lakó bármit is kinyöghessen, mielőtt a méreg elhallgattatná.
Felállt – újsütetű magassága miatt kissé szédelgett még – és körülnézett. Meglepetés
nélkül nyugtázta, amikor az ágy melletti asztalon ollóra, borotvapamacsra, borotvapengékre
meg szürke szappandarabra bukkant – Kutyafejű Joe valószínűleg hetente vásárolt új
borotvát. A polcon egy tükör is hevert, lapjával lefelé; Doyle felvette és aggodalmasan
belenézett.
Istenem, gondolta – legalább olyan döbbenten, mint riadtan –, úgy nézek ki, mint egy
farkasember, vagy Csubakka vagy az a fickó abban a francia filmben, a Szépség és
szörnyetegben – nem is, megvan: a Gyáva Oroszlán az Ózból.
Az állán hullámokban lengedezett a sűrű, aranyszínű szőr, ami az arcán eltúlzott
pofaszakállá változott és még az orrán is végigkúszott, hogy belefolyjon a szemöldök
vonalánál kezdődő, vadul burjánzó aranyszín sörénybe, ami loncsosan hullott széles vállára.
Még a nyakát és az álla alatti területet is vastagon borította a szőr.
Nos, gondolta, amikor felmarkolta az ollót és megragadta az egyik tincset a homlokán,
nincsen értelme halogatni a dolgot. Csitt-csatt. Egy maréknyival kevesebb. Remélem, tudom
még használni az ilyen egyenes pengéket.
Egy óra múlva végzett az orra, az orcája és a homloka le-borotválásával – arra vigyázott,
hogy szemöldöke azért maradjon –, és mielőtt nekilátott volna a kézberetválás kényes
műveletének, úgy döntött, megnézi, miképpen fest most. Megdöntve a falnak támasztotta a
tükröt, hátralépett és szemöldökét felhúzva belenézett.
Mintha hirtelen hatalmas üreg nyílt volna a mellkasában, és úgy visszhangzott a

128
szívverése, mintha egy dobot püföltek volna odabent. A döbbenet kezdeti pillanatát követően
elkezdte végiggondolni az eseményeket, és majdnem felkacagott, amikor tudatosult benne,
milyen simán is zajlott eddig minden. Mert természetesen ott voltam tizenegyedikén, kedden a
Jamaica Kávéházban, merengett elképedve, és ami azt illeti, valóban megírtam – vagy
legalábbis emlékezetből lemásoltam – „Az Éj tizenkét órája” című verset. És valóban A
Vendégszerető Uraságok fogadóban laktam a Pancras Lane-en. És ez a test most szombaton
tényleg lelőtt egy Táncoló Majmot Jonathennél. Senkit sem raboltak el, és ez egyáltalán nem
egy alternatív 1810.
Hiszen azonnal felismerte a tükörből visszanéző arcot. Természetesen Benneré volt, de
ezzel a vad sörénnyel meg az ótestamentumi prófétákra emlékeztető szakállal, az új, viharvert
ráncokkal a homlokán és a szemében megcsillanó, némileg űzött pillantással – minden
kétséget kizáróan – William Ashbless arca derengett a tükörben.

129
 MÁSODIK KÖNYV

AZ ÉJ TIZENKÉT ÓRÁJA

130
 8.

„Mint mondta, 1810-ben történt, hogy valakiben személyemet vélte

felfedezni a St. James Streeten, de szó nélkül haladtunk el egymás
mellett. – Ezt megemlítette nekem – s én tagadtam, mivelhogy merőben
lehetetlenségnek tartottam ezt – lévén akkoriban Törökországban
tartózkodtam. – Egy vagy két nappal később a testvérével sétált az utcán,
és rámutatott egy alakra a szemközti oldalon – „amott” – mondotta ő –
„az az ember, kit én Byronnak véltem” – és testvére abban a minutumban
rávágta, „hisz ez Byron & senki más”. – De ez nem minden – mert valaki
látta a saját nevemet a Király ügyében nyomozó méltóságok listáján –
aztán ledöntött a lábamról a téboly rohama. – Namost ebben az
időszakban – ha emlékezetem nem csal – jómagam magas lázzal
feküdtem Patréban…”

– Lord Byron levele John Murrey-nek, 1820. október 6. (részlet)

Bár nem volt könnyű feladat megtalálni és megfelelően felhúzni az összes apró motort,
sőt, a rejtett szellőzőkürtőket is be kellett állítani a több tucatnyi elrejtett gyertya irányába, a
mellmagasságig érő village Bavarois, a bajor falu – ahogyan Monsieur Diderac nevezte a
rémisztően drága játékszert – működőképesnek tűnt. Már csak a gyertyákat kellett
meggyújtani és megpöccinteni a fatörzsnek álcázott főkapcsolót.
Doktor Romany hátradőlt a székében és morózusan bámulta a szerkezetet. Haszontalan
Richard szerette volna, ha még most, a yagok érkezése előtt beindítják, mert meg akarta
mutatni a majmocskájának, de Romany tartott tőle, hogy egy ilyen bonyolult holmi esetleg
csak egyszer hajlandó elindulni, ezért nem egyezett bele. Kinyújtotta a kezét és gyengéden
megérintette az egyik fából faragott apró favágó fejét, majd borzongva levegőért kapkodott,
amikor a miniatűr alak fogpiszkáló-nyelű baltáját lengetve tett néhány lépést a felfestett
ösvényen, miközben olyan hangot hallatott, mintha az óramű a torkát köszörülné.
Apep emésszen el, gondolta bosszúsan. Remélem, nem törtem el. Egyébként is, mi ez az
általános hanyatlás? Még emlékszem azokra az időkre, amikor a yagok míves sakk-
készleteket, szextánsokat meg távcsöveket kértek szolgálataikért cserébe. Most meg?
Nyavalyás játékokat.
Sohasem voltak annyira tisztelettudóak, mint illett volna, merengett bánatosan, de
mostanában kifejezetten gorombák.
Felállt és megcsóválta a fejét. A sátorban szürkületi félhomályt varázsolt a sok füstölő,
ezért rugózva a bejárathoz sietett, félrehajtotta és kiakasztotta a ponyvát, aztán pislogva
kinézett a napfényes islingtoni hangamezőre.
Innen nem is túlságosan messze történt jutott eszébe, hogy szegény öreg Amenophis Fikee
megnyitotta magát a kapuk sakálfejű istenének, és mind ép elméjét, mind varázserejét
elveszítette – leszámítva azt az átkozott testváltó bűbájt –, és hasában egy pisztolygolyóval,
testén Anubisz bozontos jelével messzire szaladt és új, kétséges kimenetelű pályafutásba
kezdett, mint Kutyafejű Joe, a „farkasember”, akivel a londoni anyukák ijesztgetik csintalan
gyermekeiket… és magára hagyta Romanyt, a kát, akinek már régen vissza kellett volna
vonulnia, de ezzel az ő nyakába zúdult Fikee előző megbízatása, az egész Egyesült Királyság
megfigyelése.

131
 Nos, gondolta most öntelten, a Mester egyértelműen jól járt ezzel a cserével; nem hiszem,
hogy Fikee – vagy akár Romanelli! – jobban gondoskodhatott volna a Mester angliai
érdekeltségeiről. A héten bekövetkező puccs után valószínűleg visszavonulok – vagyis a
Mester visszaalakít eredeti formámba, pauttá. Nem fogok bánkódni miatta. Nyolc év éppen
elég hosszú idő egy ka számára.
Csak azt sajnálom, töprengett ragadozószemét összehúzva, hogy nem tudtam megoldani
azoknak a riasztóan jólértesült varázslóknak a rejtélyét, akik Fikee találomra szétszórt kapuin
keresztül utazgattak. Ezt a Doyle-t, akit elkaptam, valószínűleg könnyen meg lehetett volna
tömi, ha kicsivel több időm van rá. Vajon honnan a pokolból érkezhettek?
Felhúzta a szemöldökét. De hiszen ezt könnyen meg lehet tudni, gondolta. Csak azt kell
kiszámítani, milyen kapuk voltak nyitva a kensingtonival egy időben. Nyilvánvalóan itt is egy
kapu-párosról van szó, vagyis egy hosszú és nagy kapu itt, míg egy rövid és kis ideig tartó
valahol máshol. Az efféle jelenség nem túlságosan gyakori, és ilyenkor mindig a nagyobbat
tartotta szemmel, de mint ez az eset is egyértelműen példázta, előfordulhatott. Könnyen
kiszámolható hát, honnan érkeztek, és egyébként is érdekes kutatási terület, amit utódjára
hagyományozhat.
Hátat fordított a napfénynek, leült az asztalhoz és beletúrt a közelmúltban megnyílt kapuk
helyét mutató papírokba. Megtalálta a szeptember elsejei dátummal ellátott lapot, és
fintorogva végigfutott a számsorokon.
Pár pillanattal később türelmetlenül az ajkába harapott, a kalamárisba lökte a tollat,
áthúzott egy egész szakaszt és nekiállt az újraszámolás fárasztó feladatának.
– Sose bízz egy kában, ha magas szintű matematikáról van szó… – motyogta. – Még
szerencse, hogy a kensingtonit pontosan eltaláltam…
De amikor végzett a számításokkal, arca kifejezéstelenné vált, mert az eredmény ugyanaz
volt, mint az előbb áthúzott szakasz legvégén. Nem tévedett – aznap este tényleg csak
egyetlen hasadék volt nyitva. A szeptember elsejei kapu nem a ritka ikerkapuk közé tartozott.
De akkor honnan jöttek? – töprengett. És már tudta is a választ; undorodva elfintorodott,
amiért ez nem jutott előbb az eszébe.
A hintókban ülő emberek természetesen az egyik kapuból léptek át a másikba – de miért
vette készpénznek, hogy ezek a hasadékok mind egyszerre léteztek?
Doyle varázslói egy másik időben nyílt kapun keresztül érkeztek meg szeptember elsején.
És ha ők képesek rá, gondolta Romany izgatottan, mi is meg tudjuk tenni. Fikee, mégsem
áldoztad hiába az életedet! Ré és Ozirisz – mi az, amit nem tehetünk meg ezután?
Visszaugrunk az időben és megakadályozzuk a briteket, hogy elfoglalják Kairót… vagy még
messzebbre, aláássuk Anglia hatalmát, és az ország ebben a században teljesen jelentéktelen
hatalom lesz csupán. És ha belegondolok, hogy Doyle csoportja mindezt a hatalmat egy költő
előadására fecsérelte! Mi majd… céltudatosabbak leszünk, gondolta, és arcán lassan szétáradt
ritka farkasmosolyainak egyike.
Viszont ez már túlságosan nagy horderejű dolog, gondolta, és közelebb húzta a Távolba
Beszélés Gyertyáját, ezt nem tarthatom meg magamnak. Az asztalon álló olaj lámpással
meggyújtotta a kanócot; a lámpa könnycsepp alakú lángja meglobbant, de aztán visszanyerte
formáját, amikor a mágikus gyertya felett felderengett az apró, gömb alakú fény.

***

A mosolygó fiatalember, aki legfeljebb minimálisan, rovarszerű ösztönnel tudott örülni

bárminek is, most boldog volt, amiért doktor Romany nem csupán észrevehetően terhes
szabad akaratától, hanem a test kényelmetlenségeitől is megszabadította. Haloványan
tudatában volt az éhségnek, a lábában izzó fájdalomnak és az agya leghátsó zugában rémülten
sikoltozó hangnak; de mégis olybá tűnt, mintha vízzel csillapította volna tudatos énje

132
lángolását, a szisszenő gőz pedig elméje érthetetlenül működő gépezetét hajtaná; a még
mindig parázsló kevéske széndarab már nem érzett mást, csak tompa elégedettséget, amiért a
gépezet láthatóan remekül működött.
Mint egy kocsi, akinek azt mondták, addig hajtson egy bizonyos háztömb körül, amíg
végre felbukkan utasa, a mosolygó fiatalember újfent elölről kezdte, a betanult lap tetejéről:
– Jó reggelt, kedves barátom – mondta. – Az én nevem Lord Byron. Meghívhatlak egy
italra?
Az örökösen mosolygó fiatal lord igazából nem is hallotta a választ – tompán, fojtottan
érkeztek a hangok, mintha egy fal túloldaláról jönnének –, de az elméje egyik része, vagy
maga a gépezet tudta, hogy erre a hármas számú mondattál kell felelnie:
– Természetesen én vagyok az, barátom – a Byron-dinasztia és Rochdale hatodik bárója. A
címet 1798-ban, tízéves koromban örököltem. Ha azon töröd a fejedet, mit keres a birodalom
egyik főrangja egy ilyesfajta helyen és miért iszik együtt az egyszerű munkásokkal, nos,
mindez azért van, mert véleményem szerint az országot valójában az egyszerű munkások
képviselik, nem pedig a lordok vagy a nemesek. Én mondom… – A szokásos akadékoskodó
megjegyzésre az első számú felelet volt a válasz: – Csapos! Egy korsóval az úrnak abból, amit
kér! – A fiatalember keze, akár egy precíz automatáé, pénzdarabot halászott elő a
mellényzsebéből, a legközelebbi vízszintes felületre hajította, majd ott folytatta a hármas
számú feleletet, ahol abbahagyta: – .. .a pokolba azokkal, akik csak azért uralkodnak
felettünk, mert a sorsnak hála, kiválasztott anyaméhből kerültek elő! Én mondom, a király,
maga vagy én, egyikünk sem jobb a másiknál, és nem helyénvaló, hogy míg egyesek
ezüstkanállal esznek és egy percet sem dolgoznak egész életükben, mások kitűnően végzik
izomszakasztó munkájukat, de néha hetekig nem ízlelnek húst! Az amerikaiak már
levetkezték magukról ezt a mesterséges társadalmat, a franciák is megpróbálták, és én
mondom, mi…
Most tudatosult benne, hogy a férfi, akihez szónoklatát intézte, eltűnt. Miért ment el? Nem
számít – mindjárt érkezik helyette egy másik. Hátradőlt a székében, arcára pedig visszatért
üres mosolya; mintha holttest lebegett volna a víz felszínére.
Kis idő múlva érzékelte, hogy valaki helyet foglalt mellette, és azonnal belekezdett a
mondókájába.
– Jó reggelt, kedves barátom. Az én nevem Lord Byron. Meghívhatlak egy italra?
A férfi olyan mondattal válaszolt, amire előre felkészítették, ezért olajozott könnyedséggel
felelt neki, a nyolcas számú riposzttal.
– Igen, barátom, valóban külföldön utazgattam, egészen a közelmúltig. Betegségem miatt
tértem haza; az agyláz mind a mai napig elködösíti olykor az elmémet. Kérem, bocsásd meg
nekem azt a bizonytalanságot, melyet ennek a fogyatékosságnak köszönhetek – netán
ismerjük egymást?
A hosszú szünetet követően – a szüntelenül mosolygó fiatalember érezte, hogy tétova
idegesség kezd motoszkálni benne – az idegen nemleges választ adott, ezért
megkönnyebbülten folytatta:
– Ha azon töröd a fejedet, mit keres a birodalom egyik főrangja egy ilyesfajta helyen és
miért iszik együtt az egyszerű…
Az újonnan érkezett azonban félbeszakította a tirádáját; és kérdése, furcsamód, nem
hangzott tompán:
– És hogy állsz a Childe Harold zarándokútjával? – kérdezte az idegen. – Ó, bocsánat,
hiszen ekkor még Childe Buron, nem igaz? Ahh… „Élt Albion partján egy ifjú úr, Kinek nem
volt kenyere az erény…” Hogyan is folytatódik?
Ismeretlen oknál fogva szavai úgy csaptak a fiatalember arcába, mintha jeges vízzel
öntötték volna nyakon; akárcsak a hallása, a látása is kitisztult, környezete a kellemes
pacákból álló massza helyett szörnyűségesen kiélesedett, és négy napja először tisztán látott

133
egy arcot maga előtt.
Az a férfi, aki az előbb megszólította, bárhol feltűnést keltett volna – lenyűgözően széles
vállain és kötélizomzatú nyakán vastag, aranyszín sörénnyel meg szakállal keretezett fej ült,
és ráncokkal szabdalt arca, őrült tekintete mintha megannyi csodálatos és rémületes történetet
rejtett volna.
A fiatalembert, aki már nem mosolygott, erre a helyzetre is felkészítették – „Ha szorul a
hurok és veszélyessé válik a helyzet” – ismételgette neki Romany számtalanszor – „és
lefoszlik rólad az általam elhelyezett védőburok, azonnal térj vissza ide, a táborba, mielőtt az
utcákon acsargó kutyák széttépnének, mint sánta ebet a patkányviadalon…” Viszont a
szakállas ember szavai valami mást is beindítottak benne, valamit, ami még Romany
parancsánál is fontosabbnak tűnt. Byron hallotta, amint ő maga válaszol: „Duhaj volt nappal,
s felveré vadul az Éj álmos fülét”. Mintha ezek a rendkívül ismerős mondatok felszabadították
volna eddig lebéklyózott emlékei seregét; megannyi csípős emléksziporka zsibongott a
fejében, mint amikor a zsibbadt végtagba visszatér az élet. Emlékezett a hatalmas Spider
fedélzetére, Fletcherre és a Hobhouse-ra… a tepelini albánokra, fehér szoknyájukban és
aranyhímzéses sapkáikban, övükön díszes pisztolyok és tőrök csilingelnek… azok a szikkadt,
sárga dombok és a mélykék ég… valami láz, és egy… orvos? Elméje szinte hallható
csattanással vágta el a visszaemlékezés fonalát, de a hangja csak folytatta tovább: „ – nem
volt erény, bizony, amelyre nem lett vón szerény”1.
Mintha vasmarok ragadta volna meg a torkát, és tudta, hogy ez csak doktor Romany lehet.
A fejében a kopasz orvos hangja visszhangzott: „Térj vissza a táborba… azonnal.”
Felállt, zavart pillantásokat vetett a körülötte nyüzsgő vendégekre, az alacsony
mennyezetű ivóra, aztán bocsánatkérően motyogva kisántikált az utcára.

***

Doyle felpattant, de még nem szokta meg új testmagasságát, ezért megszédült és az

asztalba kellett kapaszkodnia. Istenem, gondolta, miközben néhány alapos lélegzetvétel után a
fiatalember nyomába eredt, ez tényleg Byron – ismerte a Childe Harold-ot, amit Angliában
még két évig senki sem fog elolvasni. De mi a baj vele? És mi a baj a történelemmel? Mit
keres itt Byron?
Az ajtóhoz támolygott, és még mielőtt kilépett volna az utcára, megkapaszkodott az
ajtófélfában. Jobbra pillantva még látta Byron göndör haját felbukkanni a tömegben, és
bizonytalanul megindult utána; bárcsak olyan kecsesen tudnék mozogni ebben a kiváló
testben, mint Benner tette, gondolta közben.
A járókelők sietve iszkoltak el a támolygó, tébolyult tekintetű, oroszlánsörényű óriás
útjából, aki még a következő tavernánál utolérte Byront. Megragadta a férfi könyökét és
ellentmondást nem tűrően beterelte az ajtón.
– Sört nekem meg a barátomnak – szólt oda óvatosan a feléjük pislogó csaposnőnek. A
fenébe az összevagdalt nyelvemmel, gondolta. A hiábavalóan kapálózó fiatalembert
odacipelte egy asztalhoz, lenyomta a székbe és fölé hajolt; egyik izmos karjával a szék
támláját markolta, nehogy meg tudjon szökni a foglya.
– Na szóval – dörögte komoran –, mi bajod van? Nem érdekel, honnan ismertem ezeket a
verssorokat?
– Én… én beteg vagyok, agy lázam van – mondta Byron idegesen. Nyilvánvaló
szorongását látva mosolya kifejezetten félkegyelműnek tűnt. – Nekem… nekem mennem kell,
én… beteg vagyok… – A szavak úgy buktak ki belőle, mintha Doyle fonalra fűzve cibálta
volna ki őket a torkából.
Doyle hirtelen rájött, hol látta ezelőtt ezt a mosolyt – a szektások szoktak így kéregetni a
1
Tóth Árpád fordítása.

134
repülőtereken meg az éjjelnappal nyitva tartó éttermek előtt. Átkozott legyek, gondolta, ha
Byron nem úgy viselkedik, mint akit beprogramoztak.
– Mi a véleményed az időjárásról? – kérdezte a fiatalembert.
– Kérem, mennem kell. A betegségem…
– Milyen napot írunk?
– …valójában agyláz… mind a mai napig elködösíti olykor az elmémet…
– Hogy hívnak, uram?
A fiatalember pislantott.
– Lord Byron, Rochdale hatodik bárója. Meghívhatlak egy italra?
Doyle helyet foglalt a másik széken.
– Igen, köszönöm – felelte. – A lány már hozza is.
Byron aranypénzt vett elő a zsebéből, és kifizette a sört,
bár a sajátjához hozzá sem ért.
– Ha azon töröd a fejedet, mit keres a birodalom egyik fő-rangja egy…
– „Élt Albion partján egy ifjú úr…” – szakította félbe Doyle –, „Kinek nem volt kenyere
az erény…” Szóval ki írta ezt?
Byron arcáról ismét lefoszlott a mosoly, és hátralökte a székét, de Doyle felpattant és
elállta az útját.
– Ki írta? – ismételte meg a kérdést.
– Öhh… – Byron sápadt homlokán veríték gyöngyözött, és mire végre kinyögött valamit,
arra is csak suttogva volt képes. – Én… én írtam.
– Mikor?
– Tavaly. Tepelinben.
– Mióta vagy Angliában, uram?
– Nem… négy napja? Azt hiszem, megbetegedtem…
– Hogyan kerültél ide?
– Hogyan…
Doyle torzonborz feje biccentett.
– …kerültél ide? Hajóval? Milyen hajóval? Esetleg szárazföldön?
– Ó! Hát persze, én… – Összehúzta a szemét. – Nem emlékszem.
– Valóban? És ezt nem találod különösnek? És mit gondolsz, honnan tudtam a verseidről?
– Bárcsak itt lenne velem Ted Patrick, gondolta.
– Uraságod olvasta a költeményeimet? – kérdezte Byron, és arcára ismét visszatért
különös mosolya. – Megtisztelsz. De mindez már csak gyerekességnek tűnik számomra;
manapság a cselekvés költészetét művelem, a jó helyre szúrt penge a jó helyre beszúrt szavak
helyett. Célom egyetlen hatalmas csapással lesújtani…
– Elég – mondta Doyle.
– …mely szétszakítja a láncokat, ami megakadályoz minket…
– Elég. Nézd, nincsen túl sok időm, és az én agyam sem pörög teljes gőzzel, de a
jelenléted… tudnom kell, mit csinálsz itt, tudnom kell… ó, a pokolba, egy csomó mindent…
– Doyle hangja tétova suttogássá halkult, és megmarkolta a söröskorsóját. – Vajon ez az igazi
1810, vagy egy hamis kor…
Byron egy pillanatig némán bámulta, majd bizonytalanul a másik korsóért nyúlt, de a keze
félúton megtorpant a levegőben.
– Azt mondta, nem ihatok – szólalt meg.
– A pokolba vele – motyogta Doyle, és letörölte a habot a bajuszáról. – Uraságod
megengedi, hogy az az ember megmondja, mit tehet és mit nem?
– Én… igen, a pokolba vele – egyezett bele Byron, bár némileg nehezére esett kimondani
ezeket a szavakat. Nagyot, kiadósat kortyolt a sörből, és amikor letette a korsót, sokkal
összeszedettebbnek tűnt a tekintete. – A pokolba vele.

135
 – Ki az? – kérdezte Doyle.
– Kicsoda?
– A rohadt életbe! Az, aki átprogramozott… bocsánat, aki kihasznált, megvakított és
befogott a saját szekere elé? – Byron zavartan pislogott, tekintetéből kezdett eltűnni újsütetű
összeszedettsége, ezért Doyle gyorsan hozzátette: – „Jó reggelt, kedves barátom. Az én nevem
Lord Byron. Meghívhatlak egy italra? Ha azon töröd a fejedet, mit keres a birodalom egyik
főrangja egy ilyesfajta helyen…” – ki mondta ezeket?
– Én.
– De ki mondta, ki tanította be uraságodnak? Ezek nem a te szavaid, ugye? Próbáld meg
felidézni, kitől hallotta mindezt.
– Én nem…
– Hunyd le a szemedet, uram. Most idézd fel a szavakat, de úgy, mintha más szájából
hallanád. Milyen hangra emlékszel?
Byron szófogadóan lehunyta a szemét, majd hosszú hallgatás után megszólalt:
– Mélyebb hangra… egy öregemberére.
– Mi mást mondott még?
– „Mylord” – és Byron hangja egy oktávval mélyebbé vált – „ezekkel a mondatokkal és
válaszokkal átvészelheted ezt a két napot. Ha szorul a hurok és veszélyessé válik a helyzet, és
lefoszlik rólad az általam elhelyezett védőburok, azonnal térj vissza ide, a táborba, mielőtt az
utcákon acsargó kutyák széttépnének, mint sánta ebet a patkányviadalon. Richard most bevisz
a városba a szekéren, hat órakor pedig felvesz a Fish és a Bread Street sarkán. No, már meg is
érkezett. Gyere be. Avo, raja. Raja, itt van az a játék, amit a külországi gádzsó hozott –
indítsuk be, a majom szeretné még egyszer megnézni. Ha nincsen ellenedre, Richard, erről
majd később beszélünk. Most vidd be a városba a mylordot.” – Byron elmélázva felpillantott.
– És utána – tette hozzá immáron saját hangján – egy szekéren ültem.
Doyle arca meg sem rezzent, de a gondolatai közben vadul száguldoztak. Isten segítsen
meg, gondolta, már megint Romany. Mi a fészkes fenében sántikál ez az ember? Vajon mit
nyerhet azzal, ha kimossa Lord Byron agyát és félig-meddig hazaáruló mondatokat ad a
szájába? Nyilvánvalóan azt szeretné, ha Byron szem előtt lenne – nem kellett mást tennem,
csak követni a szóbeszédet, hol itatja az embereket egy őrült főrend. Ő lenne a felelős azért,
hogy Byron Angliában van? Bármi is legyen a helyzet, nem veszíthetem szem elől szegény
ördögöt.
– Hallgasson ide, uram – mondta – vissza kell szerezned néhány magas oktánszámú
emlékfoszlányodat, de nem ez a megfelelő hely ehhez a feladathoz. Néhány utcára innen van
egy szobám – mondjuk úgy, örököltem –, és az ott élő emberek nem túlságosan kíváncsi
természetűek. Sétáljunk át oda.
Byron feltápászkodott, de még mindig eléggé kába volt.
– Azt hiszem, ez remek ötlet, Mr…?
Doyle már majdnem válaszolt, de aztán csak sóhajtott.
– Ó, a pokolba. Azt hiszem, nyugodtan nevezhetsz William Ashblessnek. Egy darabig. De
átkozott legyek, ha mindvégig Ashbless maradok. Rendben?
A meghökkent Byron vállat vont.
– Nekem nincsen ellene kifogásom.
Doyle-nak emlékeztetnie kellett az ifjút, hogy a söröket még nem fizette ki; rövid sétájuk
alatt Byron nyakát nyújtogatva bámulta a házakat és a nyüzsgő embertömeget.
– Tényleg Angliában vagyok – motyogta. Gondterhelt fintora nem is hervadt le az arcáról,
amíg el nem értek a vendégfogadóig.
Megérkeztek a nyomorúságos épülethez, felkapaszkodtak a lépcsőn – melyet több család
is saját nappalijának tekintett, és átkozódva, féltékenyen rejtegették előlük szörnyűséges
ennivalójuk maradványait –, majd beléptek a szobába, ahol valaha Kutyafejű Joe lakott. A

136
parázson hagyott kávéfőzőből még meleg kávét töltöttek bögréikbe, és Byron aznap először
valódi riadalommal pillantott Doyle-ra.
– Hányadika van ma, Mr. Ashbless?
– Lássuk csak… huszonhatodika. – Byron arckifejezése mit sem változott, ezért egy
óvatos korty után még hozzátette: – Szeptember huszonhatodika.
– Ez képtelenség – jelentette ki Byron. – Én Görögországban voltam… tisztán emlékszem,
hogy szeptember huszonkettedikén, szombaton még Görögországban voltam. – Fészkelődött
egy kicsit a székén, aztán lehajolt és lerángatta a lábáról a cipőit. Felemelte az egyiket és
alaposan megnézte. – Honnan a pokolból szereztem ezt? Nem csupán kicsi, hanem már vagy
száz éve kiment a divatból. Mindenekelőtt ezek a vörös sarkok, no meg ezek a csatok… és az
Isten szerelmére, hogyan lehettem képes felvenni ezt a kabátot? – Ledobta a cipőt és Doyle
felé fordult; hangja túlságosan is nyugodt, összeszedett volt, ezért Doyle tudta, hogy a férfi
rettenetesen meg van riadva. – Könyörögve kérlek, Ashbless, áruld el nekem, valójában
hányadika van, és mesélj el mindent, amit csak tudsz. Mi történt velem, mióta elhagytam
Görögországi got? Hajói emlékszem, beteg voltam. De miért nem barátaim vagy édesanyám
ápolnak?
– Valóban szeptember huszonhatodika van – felelte Doyle óvatosan –, és én mindössze
annyit tudok, hogy az utóbbi néhány napban fél Londont meghívtad egy italra. De én ismerem
azt a személyt, akitől megtudhatjuk az igazságot.
– Akkor azonnal fel kell keresnünk ezt az illetőt. Képtelen vagyok…
– Itt ül. Te vagy az, uram. Hallgass ide… az előbb szóról szóra elismételtél egy korábban
hallott beszélgetést. Lássuk csak… mondd azt, hogy „Jvo, raja.” Próbáld meg felidézni ezt a
két szót, csak más hangon.
– Avo, raja – mondta Byron, és arcáról azonnal lefoszlott a riadtság. – ,Avo, raja. Nagyon
jól csinálja. Látszik, hogy nem először van fegyver a kezében. Az remek, Wilbur. Igaz, olyan
nagy ügyességre nem is lesz szüksége – a tervek szerint mindössze néhány lépésre áll majd
tőle, amikor használnia kell a fegyvert. Mit gondolsz, elég gyorsan elő tudja rántani? Én azt
szeretném, ha a zsebében rejtegetné, de attól tartok, még egy lordot is átkutatnak, mielőtt az
uralkodó elé járul. Ó, raja, a hóna alá rejtett tok megoldja ezt a gondot. Igazán látnia
kellene… fürge, mint a kígyó, a következő pillanatban már a kezében is a pisztoly. És
gondolkodás nélkül lőtt? Nem szabad haboznia. Avo, a bábuból alig maradt valami, olyan
gyakran…
Byron felpattant a székről.
– Jóságos ég, ember! – kiáltott fel a saját hangján. – Hiszen én meg akartam ölni György
királyt! Nem voltam más, csak egy bábu, egy alvajáró, és olyan… készségesen
engedelmeskedtem a parancsoknak, mint egy inas a vacsorán! Istenemre mondom, elégtételt
veszek ezért az… förtelmes megszégyenítésért! Matthews vagy Davies készséggel átadja
kihívásomat annak a… a… – Jobb öklével a bal tenyerébe csapott, aztán Doyle-ra mutatott. –
Azt hiszem, te tudod, kinek.
Doyle bólintott.
– Azt hiszem, tudom. De nem érdemes félig kábán meglátogatnod őket. Ennyi erővel akár
lajstromot is készíthetünk az eseményekről, mielőtt hanyatt-homlok rájuk rontanánk. Hallgass
ide, uram – próbáld meg kimondani azt, hogy „Igen, Horrabin”, ugyanazon a hangon, mint
amelyik az előző beszélgetés során a kérdéseket tette fel. Menni fog?
Habár Byron még mindig kétkedve pislogott, mégis leült.
– Igen, Horrabin. – Arca ismét kifejezéstelenné vált. – „Igen, Horrabin. Azt is meg fogom
öletni. Ennek úgy kell működnie, akár egy óraműnek, és elképzelhető, hogy az a másik túl sok
mindenről tudomást szerez, és egyszer csak megpróbálja megakadályozni a terveimet. Inkább
az alaposságot róják fel hibánknak, nem igaz? Apropó, az Anteus Testvériség létezik még
egyáltalán, hmm? Összejárnak még és hasonlók? Amondó vagyok, ha ez így van, pusztítsuk

137
el őket is. Egy időben meglehetősen komoly kellemetlenségeket okoztak nekünk. Száz évvel
ezelőtt még esetleg, nagyságos uram, de manapság az egész társaság nem több vénemberek
klubjánál. Én is hallottam azokat a régi történeket, és valaha valóban kemény ellenfelek
lehettek; de most már csak ódon relikviák, és ha elpusztítjuk őket, esetleg feleslegesen hívjuk
fel rájuk a figyelmet. Ez jogos… nos, rendben, de néhány emberedet azért küldd el oda, ahol
az összejöveteleiket tartják – Az a Bedford Streeten van, nagyságos uram, egy cukrászüzlet
feletti lakásban –, és azonnal jelentsenek, ha bármi… á, mindegy, hagyjuk. Csak vaktában
pufogtatok. Kísérd ki inkább őlordságát, és fussátok át a szöveget még egyszer. – Byron
arcára visszatért az értelem, és türelmetlenül csettintett a nyelvével. – Ennek semmi értelme,
Ashbless. Mindössze értelmetlen beszélgetésfoszlányokra tudok visszaemlékezni, de még
most sem tudom, hogyan kerültem ide Görögországból. Viszont emlékszem arra, hogy a
fejembe verték a táborba vezető utat, ezért mérget vehetnek rá, hogy vissza is térek – de
viszek magammal két párbajpisztolyt is.
– Ruganyosan felpattant és az ablakhoz sétált – amitől Doyle még mindig tartott egy
kicsit, hátha újrakezdi a tébolyult vonaglást –, és karbafont kézzel, bosszúszomjasan bámulta
a háztetőket.
Doyle elkeseredetten megcsóválta a fejét.
– Az a férfi nem úriember, milord. Valószínűleg elfogadná a kihívást, majd intene az egyik
emberének, és szétloccsantanák a fejedet.
Byron megfordult és furcsálkodva végigmérte.
– Ki ez az ember? Nem emlékszem, hogy hallottam volna a nevét. Hogy néz ki?
Doyle felhúzta bozontos szemöldökét.
– Miért nem próbálsz inkább emlékezni? Figyelj csak… „Igen, Horrabin. Azt is meg
fogom öletni” – de most próbáljon meg látni is.
Byron lehunyta a szemét, és szinte ugyanabban a pillanatban megszólalt elmerengő
hangon.
– Egy sátorban vagyok, amit zsúfolásig megtöltenek az egyiptomi régiségek, és egy
madárketrec tetején a világ legocsmányabb bohóca kuporog. Éppen mond valamit egy kopasz,
öreg… jóságos ég, hiszen ez az én görög orvosom, Romanelli!
– Romany – helyesbített Doyle. – Ezek szerint görög?
– Romanelli. Nos, szerintem inkább olasz lehet; de ő kezelt engem, amikor Patréban
voltam. Hogyhogy nem ismertem fel egészen eddig? Szeretném tudni, vajon együtt jöttünk-e
vissza Angliába… de miért akarná Romanelli megöletni a királyt? És miért cibált vissza
éppen engem Patréból idáig? – Ismét lerogyott a székre, és keményen, szinte haragosan
Doyle-ra meredt. – Most már elég a tréfából, öregem – tudni akarom, valójában hányadika
van.
– Ez egyike azoknak a dolgoknak, amiben tényleg biztos vagyok – felelte Doyle
nyugodtan. – Ma szerda van, 1810 szeptember huszonhatodika. És azt állítod, mindössze
négy nappal ezelőtt még Görögországban volt?
– Legyek átkozott – suttogta Byron –, de azt hiszem, uram, tényleg komolyan beszélsz!
Viszont nem lehet több, mint egy hete, hogy betegen feküdtem Pattéban! Igen, múlt
szombaton Pattéban voltam, akárcsak ez a Romanelli nevű gazember. – Elvigyorodott. – Ó, itt
valami varázslatról lesz szó, Ashbless! Tegnap akkor sem itathattam volna London népét,
ha… a kontinens különböző pontjain felállított ágyúkkal továbbítottak volna egyik helyről a
másikra! Ha nem csalódom, Julius Obsequens csudálatos eseményekről tudósító
könyvecskéjében írt ilyesmiről. Romenelli nyilvánvalóan a levegő szellemeinek parancsol!
Ez kezd egyre homályosabb lenni, gondolta Doyle.
– Lehetséges – mondta óvatosan. – De ha ez a Romanelli volt az orvosod, akkor… nos,
akkor valószínűleg még mindig Görögországban van. Mert ez a doktor Romany, aki csak az
ikertestvére lehet, mindvégig Londonban tartózkodott.

138
 – Szóval ikrek, mi? Nos, majd én kiszedem az egész históriát a londoni ikertestvéréből –
ha szükséges, a torkának szegezett pisztolyom segítségével. – Elszántan felállt, aztán
lepillantott a kabátjára és harisnyás lábára. – A pokolba! Ilyen öltözékben nem hívhatok ki
senkit párbajra. Először be kell ugranom egy rőföshöz.
– Pisztollyal akarsz fenyegetni egy varázslót? – érdeklődött Doyle gúnyosan. – Aztán azok
a… légi szellemek majd egy vödröt ejtenek a fejedre, hogy ne tudj célozni. Amondó vagyok,
először látogassunk meg ezt az Anteus Testvériséget – ha valaha komoly veszélyt jelentettek
Romany bandájára, talán még ma is ismerhetnek néhány hatásos fortélyt ellene, nem igaz?
Byron türelmetlenül csettintett.
– Attól tartok, igazad van. De azt mondtad, látogassunk el? Netán uraságodnak is van vele
némi elszámolnivalója?
– Meg kell tudnom valamit Romanytól – mondta Doyle, és felállt –, amit önszántából…
nem szívesen… osztana meg velem.
– Nagyon jó. Akkor keressük fel ezt a Testvériséget, addig talán elkészül a csizmám és az
öltözékem is. Anteus, mi? Nem lepődnék meg, ha ezek mind mezítláb sétafikálnának a
döngölt padlón, hmmm?
Erről Doyle-nak eszébe jutott valami, de mielőtt pontosabban felidézhette volna, mi az,
Byron már felráncigálta gyűlölt cipőjét és kilépett az ajtón.
– Akkor hát jön uraságod is?
– Ó, persze – felelte Doyle, és felvette Benner kabátját. – De ne feledd ezt a megjegyzést a
csupasz lábakról meg a döngölt padlóról. Ez valamiért nagyon, nagyon fontosnak tűnik.

***

Doktor Romany homlokán parányi gyöngyszemekként csorogtak végig a verítékcseppek

és kimerültsége szilánkokra zúzta az összpontosítását, de úgy döntött, még egyszer megpróbál
kapcsolatba lépni kairói mesterével. Rá kellett jönnie, hogy a sikertelenség oka a túlságosan
érzékeny éterben keresendő: tíz mérföldön belül az üzenetnyaláb valószínűleg kiszélesedett,
kúppá torzult és közben elveszítette az energiáját, pedig egyenes sugárban kellett volna
száguldania a Mester kamrájában éjjel-nappal lobogó gyertya irányába; de ehelyett
megtorpant és visszaverődött, hangos, torz visszhangokat keltve, amelyek doktor Romanyt
felbőszítették, a cigányokat pedig halálra rémítették.
Ismét a megperzselt kanóchoz tartotta a lámpást, és mivel ez már a tizenkettedik
próbálkozása volt, már akkor érezte a testéből elcsorgó energiát, amikor a kerek láng
megjelent a gyertya felett.
– Mester – suttogta rekedten a lángnyelvbe. – Hallasz engem? Itt a Romanelli-ka
Angliából. Nagyon sürgős ügyben kell veled beszélnem. Új híreim vannak, melyek esetleg
szükségtelenné teszik a jelenlegi tervet. Én…
– Gvahlasz ghenghemm? – A gyertyából olyan hangosan dübörgött elo saját eltorzult
hangja, hogy még ő is elhátrált pár lépésre. – Idda Rumánbeli kassürgőss… – Az idióta
visszhang hirtelen elhalkult, és nem hallatszott más, csak a távolban süvöltő szélre
emlékeztető hang, amely hol elhalkult, hol hangosabbá vált, mintha egy csapkodó függöny
túlsó oldaláról szűrődött volna át. Romany előrehajolt. Ez ugyan nem jelentette azt, hogy
sikerült a kapcsolatfelvétel, de legalább történt valami új. – Mester? – szólalt meg
reménykedve.
A távoli duruzsolás továbbra sem vált kivehető beszéddé, továbbra is csak végtelenen űr
hangjának tűnt, de mintha szavak formálódtak volna a semmiből:
– Kes ku sekher ser sat – zúgta az űr –, tuk kemhu a pet…
A furcsa láng azonnal kihunyt, amikor Romany a sátor falához csapta a gyertyát. Felállt,
majd izzadtan, remegve és idegesen rugózva kilépett a mezőre.

139
 – Richard! – kiáltotta dühösen. – Hol kódorogsz, a pokolba is? Szedd a…
– Acai, raja – mondta a sietve közeledő cigány.
Doktor Romany körülnézett. A napkorong alacsonyan függött a nyugati látóhatár felett,
hosszú árnyékokat mázolt a szürkületi hangamezőre; kétségtelenül sokkal jobban lefoglalta a
készülődés – hiszen lángoló bárkája hamarosan leereszkedik a Tuautba és megkezdi az éj
tizenkét óráján át tartó utazását –, mintsem visszapillantva szemügyre vegye, mi történik ezen
a tisztáson. A füvön hatalmas farakás állt, ami úgy festett, mintha egy hídból emeletek volna
ki egy hatméteres részt, és az esti szellő olyan átható pálinkaszagot sodort magával, hogy
Romany azonnal tudta, a cigányok komolyan vették a fenyegetését és az egész hordó
tartalmát a kupacra öntötték, nem tettek félre maguknak semennyit belőle.
– Mikor locsoltátok le? – kérdezte.
– Csak pár perccel ezelőtt, raja – felelte Richard. – Éppen sorsot húztunk, hogy ki szóljon
neked.
– Nagyon jó. – Romany megdörgölte a szemét; mélyet sóhajtott és megpróbálta kiverni a
fejéből az előbb hallott suttogást. – Hozd ide a parázstartót meg a szikét.
– Avo. – Richard sietve távozott, bár közben jól hallhatóan motyogott (fokhagyma,
fokhagyma), Romany pedig ismét a napkorong felé fordult, ami most már a látóhatár peremén
egyensúlyozva készült rá, hogy belépjen a sötétség birodalmába; amikor figyelme lankadni
kezdett, máris a fejében zsongtak az imént hallott szavak: Kes ku sekher ser sat, tuk kemhu a
pet… Csontjaid a porba hullanak, és nem láthatod soha a mennyországot…
A háta mögött Richard léptei zizzentek a magasra nőtt fűben; Romany fatalistán vállat
vont, majd jobb kezének karmaival paskolni kezdte a balját, és megpróbált találni egy
megfelelően bővérű eret.

***

A viseltes háziköntöst viselő idős férfi összehúzta ősz szemöldökét, szeme pedig
elkerekedett a döbbent rosszallástól, és ettől majdnem úgy festett, mint egy majom; pedig
Doyle csak apró poharát töltötte újra a silány sherryt tartalmazó üvegből. Bezzeg amikor
Byron már másodszorra töltött magának, akkor mosolyogva csak annyit mondott, „Szolgálja
ki magát uraságod”.
– Ah, hmmm, miről is diskuráltunk az imént, mielőtt… – nyökögte az öreg. – Igen, nos,
a… szövetség amellett… hogy támogatja az értelmes, józan összejöveteleket, elsőrendű
célja… megvédeni a becsületes, jóféle brit népességet… azoktól a pokolbéli fajoktól. – Egyik
remegő kezével meggondolatlanul nagy adag tubákot szórt másik keze bütykeire, aztán
felszippantotta az egészet, aztán úgy tűnt, Doyle-nak legalábbis, hogy majdnem belehalt a
következő pillanatban kirobbanó hatalmas tüsszentésbe.
Byron halkan, de dühösen felhorkantott, és ledöntötte az italát
– Elnézést! Bocsánatért esedezem, mylord. – Az öregember elővett egy zsebkendőt, és
megtörölgette könnyes szemét.
Doyle előrehajolt, és türelmetlenül rádörrent a férfira.
– És egészen pontosan miképpen próbálják megakadályozni ezt az, ahogyan nevezted,
szennyes keveredést, Moss uraság? – Pillantása végigfutott a poros függönyökön,
faliszőtteseken, festményeken és könyveken, amelyek hatékonyan elzárták az Anteus
Testvériség főhadiszállását a kinti friss őszi szellőktől. Kezdett hányingere lenni a
gyertyaviasz, skót tubák meg a rothadó bőrkötések és kárpitok szagától.
– He? Ó, nos… leveleket írunk. Az újságoknak. Protestálunk az, ööö, bevándorlási
törvények további enyhítése ellen, és olyan jogszabályokat sürgetünk, melyek… kitiltanák a
cigányokat, a négereket, meg az, ööö, íreket a nagyobb városokból. Sőt, röpiratokat is
nyomtatunk és terjesztünk, melyek – itt behízelgő mosolyt villantott Byronra –, mint azt ön is

140
képzelheti, jelentős terheket rónak a klubkasszára… akarom mondani, a kincstárra. Ezen kívül
moralitásjátékokat is támogatunk…
– De miért Anteus Testvériség? – szakította félbe Doyle, akit dühített, hogy az a halovány
remény, amit a név hallatán érzett, ennyire megalapozatlannak bizonyult.
– …melyek – Micsoda? Ó! Nos, igen, úgy érezzük, hogy Anglia ereje, akárcsak Anteusé
az ókori mítoszokban, igazából… abban rejlik, hogy állandó kapcsolatban áll a földdel, a
talajjal, tudják, a jó öreg, igazi brit…
– Talajjal – fejezte be helyette Byron, és hevesen bólogatva kirúgta maga alól a széket. –
Kitűnő. Köszönöm, Moss úr, igazán felemelő volt. Ashbless, ha akarsz, maradj csak,
gyűjtögess még némi értékes információt, hátha elvadult négerek vagy írek támadnak ránk
útközben. Inkább megvárom a rőfösömnél. Ott egyszerűen csak unatkozni fogok. – Sarkon
fordult és jól láthatóan elnyomott egy fintort, amikor fájdalom nyilallt összenyomorgatott
lábába, majd kisántikált az előszobába. Szabálytalan léptei végigkopogtak az imitt-amott
szőnyeggel borított lépcsőn, aztán jól hallhatóan becsapódott a bejárati ajtó.
– Elnézésedet kérem – fordult Doyle az elnémult Mosshoz. – Lord Byron a viharos
érzelmek embere.
– Én… nos, igen, fiatalság – motyogta Moss.
– De most hallgass ide, uram – mondta Doyle komolyan, és Moss látható riadalmára
közelebb hajolt hozzá. – Nem volt ez a szervezet… valaha… harciasabb? Úgy értem, száz
évvel ezelőtt – nem ügyködött egy kissé… határozottabban, mármint holmi olvasói
levelekhez képest?
– Nos, ha nem csalódom… akadtak kivételek, igen, erőszakosabb jellegű esetek – ismerte
el Moss óvatosan –, még akkoriban, amikor a Testvériség főhadiszállása a London Bridge-en
volt, lent a southwarki végén. Az irattárban említenek néhány felettébb…
– Irattár? Átnézhetném esetleg, kérem? Ööö, Lord Byron határozottan szándéka az, hogy
mielőtt csatlakozna a Testvériséghez, meg kell ismernie a teljes történelmét – tette hozzá
sietve, amikor Moss arcán ismét feltűnt majomszerű fintora. – Végtére is szeretné tisztán
látni, miféle szervezetbe is invesztálja a vagyonát.
– Ó? Nos, igen, persze. Persze ez teljességgel szabályellenes – mondta Moss, és botjára
támaszkodva óvatosan feltápászkodott a karosszékéből de úgy vélem, ebben az esetben
eltekinthetünk attól, hogy ez csak a tagoknak engedélyezett. .. – Miután végre felállt, totyogva
megindult a szoba hátsó részében nyíló ajtó felé. – Ha lennél oly szíves hozni a lámpát és
követni engem erre – mondta; a pénz említése miatt Doyle-nak már a vonakodó „uram”
megszólítás is kijárt.
Az ajtó szörnyűséges nyikorgásából kitetszett, hogy jó ideje nem használta már senki, és
amikor Moss mögé lépve lámpája megvilágította a szűk helyiséget, azt is megértette, miért.
A szobát padlótól mennyezetig megtöltötték a megpenészedett, bőrkötéses könyvek; a
hevenyészett tornyok néhol összedőltek és időtől megbarnult papírlapok hevertek a nyirkos
köveken. Doyle végigsimított az egyik mellmagasságig érő könyv-sztalagmit tetején, de a
valaha bőven becsorgó esővíz miatt az ősrégi bőrkötések egyetlen tömör masszává ragadtak
össze. Doyle kutakodása a tébolyba kergette az itt tanyázó pókok népes seregét, ezért
megtorpant; ebben a pillanatban pillantása megakadt egy polcon, amelyen néhány pár
szikkadt bőrcsizma hevert. Az egyiknek a sarkán megcsillant a fény, és közelebb hajolva látta,
hogy a bőrhöz tíz centis vékony aranyláncot erősítettek. Miután alaposabban körülnézett, az
összes csizmán talált efféle láncot, bár a többi régen megzöldült rézből készült.
– Minek ezek a láncok?
– Mmm? Ó, ez… hagyomány, a magasabb beosztású tagok mindannyian láncot erősítettek
a jobb lábukon viselt csizmára. Nem tudom, mi lehet a szokás eredete, ez is csak amolyan
apró különlegesség, mint a mandzsettagombok, melyek…
– És mit lehet tudni a szokás eredetéről? – mordult el Doyle, mert ez Byron

141
megjegyzéséhez hasonlóan szintén felidézett benne valamit. – Gondolkozz, uram!
– Na de uram… szükségtelen… ilyen bőszült hangnemben beszélned velem… de lássuk,
azt hiszem, II. Károly uralkodása alatt a tagok mindig ilyen láncokat viseltek… és igen,
persze, nem csak a csizmasarokhoz erősítették, mint mostanában teszik, hanem a láncot egy
lyukon keresztül ténylegesen be is vezették a csizmába és a bokájukra erősítették. Isten tudja,
miért. Az eltelt évtizedekben ez leegyszerűsödött. .. Így nem dörzsöli fel a lábat…
Doyle nekiállt szétbontani az egyik szárazabb és régebbinek látszó könyvkupacot. Rájött,
hogy a naplók durván időrendben vannak összerendezve, úgy hevernek egymáson, mint a
földtani rétegek, és a tizennyolcadik században keltezett könyvek a különböző társadalmi
eseményeken kívül az égvilágon semmi mással nem foglalkoznak – itt egy vacsora, amire
Sámuel Johnson nem jött el, panaszlevél a pancsolt borok ellen, tiltakozás az arany és ezüst
paszomány viselése ellen, bármi is legyen az, a kalapok díszítésének módozatai –, de amikor
felcsapta a tizenhetedik századból fennmaradt köteteket, máris szűkszavúbb és rejtélyesebb
jegyzetekre bukkant; a bejegyzések általában beragasztott papírfecnikből álltak. A
titkosírásnak tűnő listákból vagy az értetetlenül rövidített utcanevekkel telefirkált
térképvázlatokból képtelen volt kihüvelyezni a lényeget; de végül rábukkant egy naplóra,
amely teljes egészében egyetlen éjszaka, 1684. február negyedike eseményeivel foglalkozott,
ráadásul érthető angolsággal, mintha nem lett volna idejük titkosítani a szöveget.
A szerzők azonban nyilvánvalóan úgy gondolták, a körülményeket mindenki ismeri, ezért
kizárólag a részletekkel foglalkoztak.
„…annakutána követtük őtet meg Pokolbéli ölebeit vissza, a jégen által a Pork-Chopp
Lane lépcsőitől a Southwark oldalig” – állt az egyik papírszeleten – „a mi kompániánk
fortélyosan kerekekkel elátott Csolnakon eredt a nyomukba, melynek B. és névtelen
Informátorunk volt a kormányosa, és ugyan igyekezvén minden nyílt Komfrontácciót
elkerülni a vízen, megpróbáltuk elterelgetni őtet a part felé… merthogy a Kappcsolat persze
nem lévén túl jó a fagyott vizén… aztán ebből Gondok származtak.” – Egy másik fecnin a
következő állt: – „…elpusztútak tejjesen és Vezérük pisztojgolyót kapott az arcába és meg is
halt tüstén.” A napló elején, ez alkalommal magán a papírlapon a következő bejegyzés
szerepelt. „Ippeg leülénk megeni az Estebédet, kolbászt meg jófféle Bélszínt, mikor berontott
közibénk és szommoruan elszólíta mindünket finomnak ígérkező vacsoránktul.”
Mi a fene történhetett ott, emberek? – tűnődött Doyle. A „pokolbéli ölebek” eléggé
baljóslatúan hangzik… és mit jelenthet ez a bizonyos „Kappcsolat”? Reményvesztetten
végigpörgette a lapokat, egészen a napló végéig, és a következő pillanatban a tekintete
megakadt az utolsó oldalon feketéllő, igen kurta bejegyzésen.
Elolvasta a bejegyzést, és minden kalandja és balszerencséje után most először kételkedett
komolyan saját épelméjűségében.
A bejegyzés a következő volt: AISZAY ENDANBRAY. LEAY DOTUDAY
LAVOSINAY? – és mindez a saját kézírásával, habár a napló többi feljegyzéséhez hasonlóan
ezt is barnává fakította a kor.
Hirtelen megszédült és le kellett ülnie egy könyvkupacra, ami azonnal porrá omlott a súlya
alatt; hátrabukott, neki egy másik halomnak, ami felborult és dohos, rothadó pergamenek és
megriadt pókok meg ezüstmolyok zuhatagát zúdította a nyakába.
A riadt Moss szabályosan elmenekült, amikor a romok közül egyszer csak kirobbant az
érthetetlenül ordítozó óriás, bogarakkal és nyirkos papírlapokkal borítva, akár az Apokalipszis
ötödik lovasa, a Pusztulás.
A férfi, aki jelenleg azt sem tudta, kicsoda ő valójában, Doyle, Ashbless vagy az Anteus
Testvériség egyik régen elporladt tagja, feltápászkodott és még mindig ordítva, a szakálláról
bogarakat csapkodva kirontott az irattár ajtaján, és a nappalin keresztül kidübörgött a
lépcsőházba. A falon kakukkos óra lógott, és egy hirtelen ösztöntől hajtva, amelyet abban a
pillanatban nem mert kétségbe vonni, megállt és kitépte az óraműből a láncot. Zsákmányát

142
szorongatva letámolygott a lépcsőn, és magára hagyta az örökre elhallgatott órát.

***

A lángoló máglya kezdett elviselhetetlen hőséget árasztani. Amikor doktor Romany

megfordult és néhány lépésnyire eltávolodott a tűztől, az éjszakai szellő jéghidegen simított
végig verejtékes arcán. Összeszorította, majd ismét kinyitotta az öklét; fintorogva érezte,
mennyire ragacsos a karja a többszöri ércsapolástól. Nagyot sóhajtott, és arra gondolt, milyen
jó lenne most lerogyni a fűbe. Most úgy érezte, hogy abból a számtalan dologból, amiről a
mágia miatt le kellett mondania, a földön ücsörgés hiányzik neki a legjobban.
Még mindig háttal állt a máglyának, a vörös fénykör határán túl, amellyel most csak
hosszúra nyúlt árnyéka kötötte össze. Fáradtan elővette a ragacsos tálat és a szikét, hogy újra
próbálkozzon.
Mielőtt azonban újra gyötörni kezdte volna megkínzott ereit, a háta mögött felharsant egy
hang – mintha egy hegedű leszorított E-húrján húzták volna végig a vonot.
– Cipőket látok. – Az embertelen hangban A idam vadsag zengett.
– Én is – felelte rá egy másik, hasonló hang.
Romany köszönetet mormolt a régen halott isteneknek, aztán gondolatban felkészítette
magát a yagok örökké nyugtalanító látványára és megfordult.
Az életre kelt lángoszlopok nagyjából emberi alakot öltöttek, ezért egy futó pillantással
akár feltartott kézzel ácsorgó, égő óriásoknak vélhette őket a szemlélődő.,
– Felénk fordultak a cipők – harsogta túl egy másik hang a lángok ropogását. – Szerintem
láthatatlan megidézőnkhöz tartoznak
Romany megnedvesítette az ajkát; mint mindig, most is bosszantotta, hogy az elementálok
nem igazán látják.
– A cipők valóban megidézőtökhöz tartoznak – mondta mogorván.
– Kutyaugatást hallok – zengte az egyik tűzóriás.
– Ó, kutyaugatást, mi? – csattant fel Romany most már dühösen. – Rendben van, legyen.
De egy kutya nehezen tudná lehúzni a leplet a hátam mögött álló kiváló játékról, nem igaz?
– Van nálad játék? Miféle?
– Nohát, tényleg egy kutyát kérdezgetsz? – felelte rá Romany.
A fényesen ragyogó alakok pár pillanatig némán hadonásztak, aztán az egyik megszólalt:
– Bocsánatodért esedezünk, varázsló uraság. Mutasd meg a játékot.
– Megmutathatom – mondta Romany, miközben rugózó léptekkel a letakart
alkalmatossághoz sétált –, de addig nem kapcsolom be, amíg meg nem ígértek nekem valamit.
– Lerántotta a takarót a village Bavarois-ről, és elégedetten látta, hogy minden égő gyertya a
helyén van, az apró házak ablakai mögött. – Mint láthatjátok – folytatta, és megpróbált
magabiztosnak látszani, abban a reményben, hogy a játék megfelelően működik majd és a
yagok is betartják ígéretüket –, ez egy bajor falu. Ha elindítjuk, az összes itt látható emberke
mozogni kezd, akárcsak ezek a szánok, sőt, az eléjük befogott lovaknak a lábuk is hajlik
majd! Ezek a lánykák pedig vidám táncot járnak, ööö, a vidám harmonikaszóra.
A magasan lobogó lángok úgy hajoltak Romany felé, mintha a szél kapaszkodott volna
beléjük, és körvonalaik sem voltak már annyira élesen kivehetőek; ez jól mutatta, mennyire
izgalomba jöttek.
– K-k-kapcsold… be – dadogta az egyik.
Doktor Romany óvatosan a kapcsolóhoz nyúlt.
– Csak egy pillanatra mutatom meg – mondta. – Aztán megbeszéljük, mit akarok tőletek. –
Megpöccintette a kapcsolót.
A gépezet mintha rekedt hangon nagy levegőt vett volna, aztán vidám muzsikaszó reccsent
fel, az apró figurák pedig táncolni, masírozni és sétálgatni kezdtek. Romany a következő

143
pillanatban kikapcsolta a masinát, és ideges pillantást vetett a yagokra.
Azok mostanra robajló lángnyelvekké változtak, és tűz-csápok csaptak ki a testükből
minden irányba.
– Jaaahh! – ordították néhányan. – Jaaaahh! Jaahh!
– Kikapcsoltam! – kiáltotta Romany. – Nézzétek, ki van kapcsolva, megállt! Akarjátok,
hogy újra elindítsam?
A lángok fokozatosan alábbhagytak és ismét felvették durván emberi alakjukat.
– Kapcsold be újra – szólalt meg az egyik.
– Majd ha elvégeztétek, amire megkértelek benneteket – mondta doktor Romany, és
ingujjával megtörölgette a homlokát –, akkor elindítom.
– Mit akarsz tőlünk?
– Azt akarom, hogy holnap éjjel jelenjetek meg Londonban – a vérrel és szesszel lelocsolt
máglyák szolgálnak majd jelzésként –, képzeljétek magatok elé ezt a játékszert és gondoljátok
el, milyen lehet olyan sokáig nézni, ameddig csak kedvetek tartja.
– Londonban? Egyszer már kértél minket erre.
– 1666-ban, így igaz – bólintott Romany. – De akkor nem velem találkoztatok. Hanem
Amenophis F…
– Egy pár cipő volt. Honnan tudnánk különbséget tenni köztetek?
– Azt hiszem, ez nem is fontos – motyogta doktor
Romany némileg leforrázva. – De holnap éjszaka kell megtörténnie, értettétek? Ha rossz
időben vagy rossz helyen hajtjátok végre a parancsomat, nem kapjátok meg a játékszert, de
még csak nem is láthatjátok.
A lángok nyugtalanul hajladoztak; a pontosság nem tartozott a yagok erényei közé.
– S-s-soha többé nem láthatjuk? – kérdezte egyikük félig könyörgő, félig fenyegető
hangon.
– Soha – biztosította Romany.
– Látni akarjuk, hogyan működik.
– Rendben van. Amikor megérzitek a jelzésként elhelyezett máglyákat, azonnal jelenjetek
meg a közelükben és lobbantsátok lángra az összeset. Azt akarom, hogy olyan vadak legyetek,
mint még sohasem.
– Olyan vadak leszünk, mint még sohasem – visszhangozta az egyik yag elégedett hangon.
Romany válla megroggyant a megkönnyebbüléstől; letudta a dolog nehezebbik részét.
Most már nem kellett mást tennie, csak türelmesen kivárni, míg a yagok eltűnnek, és valódi
tűz lobog a máglyán. Nem hallatszott más hang, csupán a lángok zúgása, olykor-olykor egy
elpattanó ág reccsenése, és a levelibékák motyogása, amikor észak felől fújt a szél.
Aztán váratlan kiáltás harsant a tábor sötétségbe burkolózott pereme felől.
– Hol lapulsz, Romany, vagy akárhogy is hívnak! Lépj elő, te mocskos gazember, már ha a
varázserődért nem a bátorságoddal fizettél, te reszkető eunuch!
– Jaaah! – kiáltotta az egyik yag, és ezzel egyidőben fényes lángnyelvvé alakulva ismét
felöltötte emberszerű alakját. – A cipő egy reszkető eunuch! – Szikrák csaptak fel a máglya
körül, mintha nevetés harsant volna.
– Hohó! – harsogta egy másik. – Íjjá göndörhaj ki akarja oltani gazdánkat! Hát nem érzed
haragja ízét?!
– Talán ő majd elindítja nekünk a játékot! – csaholta egy harmadik, és a rendkívüli
izgalomtól teljesen elvesztette emberi alakját.
Doktor Romany riadt pillantást vetett a láthatatlan betolakodó irányába; tudatában volt a
gyötrelmes bizonyosságnak, hogy a tűzelementálok kezdenek teljesen és katasztrofálisan
kicsúszni az irányítása alól.
– Richard! – üvöltötte. – Wilbur! A pokolba is, vigyétek ezt az embert a tábor déli részére
és hallgattassátok el!

144
 – Avo, raja – vinnyogta egy boldogtalan hang a sötétségből.
– Ha lecsillapodnátok végre – dörögte Romany az elemen-tálok felé, akik immáron tüzes
nyúlványokat sarjasztottak magukból minden irányba –, még egyszer elindítanám nektek a
játékot. – Rendkívül dühös volt, de igazából nem is a behatoló bőszítette fel ennyire, hanem
az, hogy a yagok látták az illetőt – sőt, korlátozott mértékben beláttak a gondolataiba is.
– Várjatok egy kicsit – parancsolta az egyik lángoszlop a többieknek. – Cipő megint
beindítja nekünk a játékot. – A lángok lassan és vonakodva visszanyerték emberi
körvonalaikat.
A tábor pereme felől nem hallatszott újabb kiabálás, és Romany megnyugodott egy kissé,
gondolatai is kitisztultak a hirtelen válsághelyzet után. Amikor már majdnem teljesen
visszanyerte az önuralmát, visszafordult a gépezethez.
Már nyúlt volna a főkapcsoló felé, amikor Richard rontott be a tisztásra. A vén cigány
szinte vicsorgott a rettegéstől, amiért ennyire közel kellett jönnie a yagokhoz, de azért
egyenesen doktor Romanyhoz sietett és suttogni kezdett a fülébe.
– A k-k-iabáló f-f-férfi, raja, maga a gádzsó lord!
Romanynak megroggyant a válla; szédítő iramban kezdte elhagyni önbizalma maradéka,
mint ahogyan jéghideg víz mossa le a lapról a friss tintát.
– Byron? – suttogta, mert tökéletesen biztos akart lenni benne, hogy valóban legyőzték.
– Avo, Byron az – motyogta Richard sietve. – Most másfajta ruhákat visel és két pisztolyt
hozott egy ládikóban. Párbajozni akart veled, de megkötöztük. – A cigány fejet hajtott, majd
rettegve eliszkolt a sátrak felé, a sötétségbe.
Hát ez csődöt mondott, gondolta Romany kábultan, miközben keze ösztönösen kitapintotta
a főkapcsolót. Biztosan találkozott valakivel, aki ismerte az igazi Byront – és bárki is volt az,
felébresztette a férfit, megtörte a hatalmamat felette.
Megpöccintette a kapcsolót, és pár pillanatig nem is eresztette el; a bábok megmozdultak,
az éjszakai mezőn pedig szétáradt a helyzethez egyáltalán nem illő csilingelő zene. A yagok
hajladozni kezdtek és felharsant az ordításuk, de Romany kikapcsolta a gépet.
– Meggondoltam magam! – kiáltotta. – Még ma megkaphatjátok a játékot – felejtsétek el
Londont. – A Mester szerint, gondolta leverten, London felégetése a brit pénzügyi összeomlás
és a botrányos királygyilkosság nélkül, önmagában nem elegendő, mindössze félig-meddig
meggyőző csapásnak számítana és csak kárba veszne az a rengeteg értékes előkészület. – Válj
átok meg, amíg az embereim felpakolják a gépet egy szekérre és kiviszik az erdő széléig, mert
ott, ööö, elfértek mindannyian és nyugodtan gyönyörködhettek benne.
Hangjából minden érzelmet kiölt a csalódottság, bár a yagok úgy lobogtak, mintha lőporos
hordók robbantak volna fel egymás után.
– De most még csillapodjatok – mondta nekik Romany –, amíg itt vagytok a táborban.
Bíijátok ki az erdőig. Figyeljetek rám, a pokolba is, különben nem kapjátok meg!
Viszont kipróbálásra vár még az időutazás lehetősége, nyugtatta magát, miközben elindult
megkeresni Richardot és Wilburt. Legalább nem teljes kudarcról kell majd beszámolnom.
– Azok éjszaka bezárják a boltot – mondta immáron harmadszorra a kocsis. – Ebben
teljesen biztos vagyok. De figyeljék ide, elviszem a Long Alley-be egy tenyérjóshoz, akit jól
ismerek.
– Köszönöm, nem kell – felelte Doyle, és kilökte a kocsi kisméretű ajtaját. Kipréselte rajta
szálfatermetű alakját, és óvatosan lépett le az útra, mert a félig részeg kocsis elfelejtette
behúzni a féket. Csípős volt az éjszaka, és a távoli cigánytábor sátrai mögött lobogó lángok
látványa cseppet sem tette hívogatóbbá a környéket.
– Mindegy, az lesz a legjobb, ha megvárom itten – mondta neki a kocsis. – Messzi van
innen a Fleet Street, és errefelé ugyan nem fog másik járművet találni. – A ló türelmetlenül
kapált a porban.
– Nem, menjen csak. Majd visszasétálok.

145
 – Hát, ha biztos benne… Akkor jó éjszakát. – Ostor csattant, aztán a kocsi imbolyogva és
zörögve elindult visszafelé. Pár másodperccel később Doyle már a kövezeten kopogó paták
hangját hallotta, és a jármű a Hackney Roadra kikanyarodva meglódult a látóhatár délnyugati
részén izzó tompa fények, azaz a város irányába.
Romany tábora felől halk hangokat sodort a szél. Byron valószínűleg már megérkezett,
gondolta. A rőfös szerint jó félórával azelőtt távozott a boltból, hogy Doyle megérkezett
volna; miután átöltözött, csak annyi ideig maradt, amíg megtudakolta, hol található a
legközelebbi fegyverkovács. Mire Doyle megtalálta ezt az üzletet, addigra Byron már onnan
is eltűnt; a lord Romany aranyainak nagy részén két párbajpisztolyt vásárolt. Ráadásul Doyle-
nak meg kellett kérdeznie egy rendőrt, merre találja Romany táborát, Byron pedig ismerte az
utat.
Átkozott bolond, gondolta Doyle. Megmondtam neki, hogy pisztollyal mit sem ér az ilyen
Romany-félék ellen.
Két lépés után megtorpant. Egészen pontosan mit akarsz tenni? – kérdezte magától.
Megmenteni Byront, ha még életben van? Erre való a rendőrség. Alkut kötni doktor
Romanyval? Ó, remek; persze nem jönne rosszul, ha megtudnám az 1814-ben nyíló kapu
pontos helyét, ahol majd Darrow emberei visszatérnek 1983-ba, mert akkor időben
meglapulhatnék ott, hogy elkapjam valamelyikük kezét, mielőtt a hasadék még bezárulna – de
ha Romany szerint én tudok valamit, amire neki szüksége van, egyszerűen elfog, és nem áll le
velem alkudozni.
Doyle megmozgatta a vállát és ujjait összefonva hatalmasat nyújtózott, megtornáztatva
karizmait. Igaz, ez alkalommal nem lesz velem könnyű dolga, gondolta óvatos
elégedettséggel. Kíváncsi vagyok, hogy érzi magát Kutyafejű Joe a régi testemben. Azt
hiszem, neki nem kell aggódnia a kopaszodás miatt.
Érezte, hogy ismét kezd rátörni a szédülés, ezért kurtán megrázta a fejét, nagyokat
szippantott a csípős éjszakai levegőből és megindult előre. Óvatosan belopakodok a táborba
és felderítem a terepet, gondolta. Körülszaglászok. Még csak közel sem kell mennem a
sátrakhoz.
Váratlan gondolat ütött szöget a fejébe, és megtorpant. Aztán rosszallóan elvigyorodott, és
ismét elindult, de egy pillanat múlva megint megtorpant. Miért is ne? – tette fel magának a
kérdést. Elég sok tébolyult dologról derült ki eddig, hogy igaz – egy próbálkozást ez is megér.
Leült a fűbe, lehúzta a jobb csizmáját, és Kutyafejű Joe – vagy éppen Benner – bicskájával
Íjaikat vágott a bőrbe a hátsó varrás mentén. Ezután lehúzta a harisnyáját, zsebéből
előhalászta a hosszú óraláncot, rákötötte a csupasz bokájára és visszavette a csizmáját. A
bicskával nem okozott nehézséget áthúznia a lánc végét a lyukon, amely most a földet söpörte
a csizmasarok mögött. Felállt és folytatta útját a sátrak felé.

***

A yagok egyre fényesebbé váltak, és dél felé, a sátrak irányába hajoltak.

– Nézzétek azt a zavarodott embert – csilingelte az egyik. – Úgy jött, hogy azt sem tudja,
mit akar.
– Vagy azt, kicsoda valójában – tette hozzá egy másik élénk érdeklődéssel a hangjában.
Doktor Romany dél felé pillantott, ahol Richard és Wilbur éppen egy lovat próbáltak
befogni a szekér elé. Nem az ő elméjüket olvassák, gondolta. Biztosan a Byron káról van szó,
akinek a fejében csak úgy nyüzsögnek az ellentmondásos emlékek és utasítások, és
zavarodottság aurájába burkolják a férfit. Ha a lord érzelmei továbbra is ennyire felzaklatják
az elementálokat, szólok Wilburnak, hogy kólintsa fejbe – vagy akár végezzen vele; nincsen
már rá szükségem.

146
 ***

Doyle érezte az elméjében fel-felpislákoló betolakodókat – mintha pajkos kedvű

gyermekek szabadultak volna be a nyitva felejtett könyvtárajtón, hogy végigsimítsák a
borítókat és szájtátva bámulják a könyveket.
Megint megrázta a fejét, hátha attól kitisztul. Mit is akarok csinálni? – merengett. Ó, hát
persze – át kell kutatnom a tábort, hátha megtalálom azt a remek játékot… nem! Byront és
Romanyt. De akkor miért jutott eszembe az, hogy játék? – tűnődött idegesen. Csodálatos,
bonyolult játékszer, a vékony ösvényeken apró emberkék meg lovak mozognak… izgatottan
dobogott a szíve és legszívesebben tűzgolyókat hajigált volna a sötétségbe burkolózó
mezőre…
– Jaaahhl – harsant fel valahol előtte a különös, dübörgő ordítás, és ugyanabban a
pillanatban felragyogtak a lángok a sátrak mögötti területen.
A távolból emberi hangot sodort a szél:
– Richard! Csipkedd magad!
Bármi is történik ott, gondolta Doyle, valószínűleg alaposan leköti mindannyiuk
figyelmét. Sietve meglódult előre, összegörnyedve rohant előre, aztán lekucorodott egy
szélesebb sátor mögé és onnan figyelte a tüzet; elégedetten nyugtázta, hogy még csak nem is
liheg.
A pislákoló, idegen érzés ismét végigsimított az elméjén, és valahol vad, robajló hang
harsant:
– Az új teste jobban fut!
Istenem, gondolta Doyle, és tenyere hirtelen nyirkos lett az izzadtságtól, valami olvassa az
agyamat!
– Ne törődjetek vele! – ordította a hang, ami a zúgó, dübörgő lárma mellett emberinek
tűnt. – Meg van kötözve! Ha kell a játékszer, csillapodjatok le!
– Cipő egyáltalán nem vicces már – dalolta az egyik nem emberi hang.
El kell tűnnöm innen, gondolta Doyle; felpattant és elindult vissza, az út felé.
– Richard! – kiáltotta az emberi hang, ami valószínűleg doktor Romany-é lehetett. – Szólj
Wilburnek, hogy maradjon a… maradjon Byronnal, és hajéit adok, végezzen vele!
Doyle tétovázott. Nem tartozom neki semmivel. Jó, meghívott ebédre és adott néhány
aranyat… A pokolba is, az alapvetően Romany pénze volt… Mindegy, neki sem lett volna
muszáj segítenie rajtam… De figyelmeztettem, hogy ne jöjjön vissza a táborba… Végtére is
nem lesz semmi baja – csak 1824-ben hal meg… mármint az általam ismert történelem
szerint… igaz, akkor 1810-ben nem lehetne Londonban sem. Na mindegy, azt hiszem, inkább
figyelemmel kísérem az eseményeket.
Néhány lépésnyire jobbra buján zöldellő, öreg vadgesztenyefa állt, amelyhez több sátrat
erősítettek. Doyle fürgén a fatörzs mögé surrant. Felnézett, és rögtön kiszúrt egy ágat, ami
talán elbírja majd a súlyát, aztán nekirugaszkodott és felhúzódzkodott.
A jobb sarka mögött lógó lánc a levegőben lengett, és már nem ért hozzá a talajhoz.

***

– Eltűnt! – süvöltötte az egyik yag megdöbbenéstől rikácsoló hangon.

– Wilbur! – harsogta Romany. – Byron ott van még? Öntudatánál van?
– Avo, raja!
Akkor viszont kiről beszél a yag? – töprengett Romany. Csak nem egy idegen ólálkodik
errefelé? Ha így is van, valószínűleg elmenekült.
Richard riadtan összegörnyedve a village Bavarois mellé állt a szekérrel, aztán leugrott a
bakról és a masinához lépett.

147
 – Fel tudod tenni a szekérre egyedül? – kérdezte Romany idegesen.
– N-n-nem h-h-hiszem, raja – dadogta Richard, aki mindvégig vigyázott, nehogy egy
pillantást is vessen a háborgó tűzóriásokra.
– Azonnal el kell tüntetnünk őket a táborból. Wilbur! Öld meg Byront és gyere ide!
Richard arca megvonaglott. Élete során maga is végzett néhány emberrel, de minden
alkalommal elkeseredett, forróvérű és nagyjából kiegyenlített küzdelemben tette; és a
rákövetkező órák iszonyodó borzongását és hányingerét csak azért volt képes kibírni, mert
tudta, ha nem így tett volna, ő marad ott holtan. Szomorúan tudatosult benne, hogy egy
megkötözött ember hidegvérű kivégzését nem csupán végrehajtani nem bírja, hanem
végignézni sem.
– Várj, Wilbur! – süvöltötte, és amikor a felbőszült Romany megpróbálta megragadni,
határozott mozdulattal előreugrott, aztán egyetlen mozdulattal a helyére lökte a játék
kapcsolóját – és reccsenve kettétörte.

***

Mihelyst Doyle meghallotta doktor Romany Wilburnek címzett parancsát, azonnal

végigkúszott az egyik majdnem vízszintes ágon, abban a reményben, hátha innen megláthatja
ezt a Wilburt és fejbe kólinthatja valamivel, de megint nem vette számításba új teste súlyát –
az ág, amely régi teste alatt legfeljebb megreccsent volna, nagy ívben meghajlott, sikolyra
emlékeztető hangon felnyögött, majd hangos recsegés-ropogással letörött a fatörzsről.
A súlyos faág utasával együtt átszakította a lenti sátor tetejét és ripityára tört minden
törékeny holmit, ami a cigányok konyhájában csak tároltak; a pusztítás és a földet érés zaját
fazekak, kanalak és serpenyők csörömpölése festette alá, aztán hamarosan a felcsapó tűz
lángjai világították meg belülről a még mindig hullámzó sátorponyvát.
Doyle összegömbölyödve kibukfencezett az összerogyni készülő sátor alól. A tábor
mögött lobogó magas lángnyelvek úgy zúgtak és hajladoztak, mintha egy benzinkút gyulladt
volna ki arrafelé, és Doyle meggyőzte magát, hogy az előbb, odafent bizonyára csak
képzelődött, amikor úgy látta, hogy a lángnyelveknek emberi alakjuk van.
Riadtan és futásra készen felpattant, és amint a bokájára tekert óralánc hozzáért a talajhoz,
ismét megérezte az agyában a kíváncsian felpislákoló érintéseket, és valahol felsüvöltött az
egyik nem emberi hang.
– Itt van újra!
– Hahó! – harsogott egy hasonló hang. – Brendan Doyle! Gyere, nézd meg a játékunkat!
– Itt van Doyle? – hallotta doktor Romany ordítását.
– Jaaah! – dübörögte valami olyan mély hangon, hogy még Doyle fogai is belesajdultak,
és az egyik vízszintes lángoszlop hihetetlen módon kilenc méter hosszúságra kinyúlva lángoló
fáklyává változtatta az egyik sátrat. A ponyva alól szétszaladó cigányok ordításán túl mintha
vékonyan csilingelő zongora- és harmonikaszó hallatszott volna.
A tűz felől doktor Romany közeledett; rugós cipőin egyensúlyozva olyan fürgén mozgott,
akár egy bogár. Vadul pillantgatott körbe-körbe, de amikor a lángoló konyhasátor mellett
megpillantotta Doyle-t, megtorpant.
– Hát te meg ki vagy? – zihálta, aztán felhorkantott. – Kit érdekel? – A verítékes arcú,
lihegő varázsló széttárt ujjakkal a lobogó máglya felé emelte az egyik kezét, mintha onnan
merítene magának erőt, a másik keze mutatóujjával pedig Doyle felé bökött. – Pusztulj! –
parancsolta.
Doyle szívét és gyomrát hideg marok szorította görcsbe, de egy pillanat múlva érezte,
hogy az érzés jeges patakká olvad, jobb lábszárán keresztül végigzúdulva eléri a bokáját, majd
eltűnik a talajban.
Romany döbbenten meredt rá.

148
 – Ki a pokol vagy te? – motyogta, és hátralépett. Az övéhez nyúlt és hosszú csövű, kovás
pisztolyt húzott elő.
Doyle teste mintha magától reagált volna – elrúgta magát a talajtól, és nyújtott lábbal
csapódott neki Romanynak; sarka mint dugattyú vágódott a kopasz varázsló mellkasának. A
férfi szabályosan elrepült, teste két méterrel távolabb ért földet. Doyle még a levegőben
kilazította izmait, és guggolva landolt a fűben; baljával már a levegőben elkapta az elejtett
pisztolyt.
– Raja? – hallatszott egy hang a hátuk mögött. – Most megöljem Byront vagy ne?
Doyle megpördült, és az egyik közeli sátor ajtajában megpillantott egy csupasz pengét
szorongató cigányt. A férfi végre észrevette a földön hánykolódó varázslót, és azonnal eltűnt a
ponyva mögött.
Doyle két hosszú szökkenéssel letudta a sátortól elválasztó távolságot, és még időben
csapta félre a sátorlapot ahhoz, hogy lássa a Byron torkának szegeződő kést. A lord szorosan
összekötözve, felpeckelt szájjal hevert a földön. Mielőtt Doyle-ban tudatosult volna, hogy
egyáltalán lőni akar, karját már fel is rántotta a visszarúgás, és a füstfelhőn keresztül látta a
sátor hátsó falának tántorodó cigányt, akinek vér fröcskölt a halántékán tátongó lyukból.
Doyle füle még csengett a lövés robajától, de már meg is lódult, kikapta a halott kezéből a
kést, aztán felegyenesedve Byronhoz lépett és elfűrészelte a köteleket a csuklóján meg a
bokáján.
A fiatal lord kitépte a szájából a pecket.
– Ashbless, az életemmel tartozom önnek…
– Tessék. – Doyle Byron kezébe nyomta a kést. – Legyen óvatos, ma éjjel hihetetlen
veszélyek leselkednek ránk. – Aztán kirontott a sátorból, hogy addig csapjon le Romanyra,
amíg az védtelenül fetreng a földön – de a varázsló eltűnt.
A sátrak többsége már lángokban állt, és Doyle tétovázva próbálta megtalálni a
legbiztonságosabb menekülési útvonalat. Aztán majdnem könnybe lábadt a szeme, amikor
megpróbálta felfogni, mit is lát valójában – mert ha nem az ő látásával van baj, • akkor bizony
két – nem, három! – legalább kilenc méter magas, lángokban álló embert lát, akik fürgén, sőt,
vidáman szökellnek a füvön az út felé. Egy pillanat múlva újabb kettő követte őket, cikázva,
akár két üstökös, legalábbis Doyle-nak úgy tűnt.
Valószínűleg a tábor északi részén kell kimenekülnünk innen, ráadásul átkozottul gyorsan,
gondolta, de amikor megfordult, ott is csak a lángoló alakokat látta. Istenem, szisszent fel,
bármik is legyenek ezek, körbe-körbe futkároznak a tábor körül!
Ismét megpördült, és azonnal tisztában volt két dologgal: először is túl sok lángoló alak
van, másodszor pedig olyan gyorsan száguldoznak, hogy senki sem lehet képes kijutni ebből a
körből; sőt, a tüzes hurok egyre szorosabbra húzódott a sátrak körül.
Ezeket a micsodákat Romany hívta elő, gondolta Doyle elkeseredetten, és ha képes
visszaküldeni őket, én szívesen rábeszélem – vagy a karját tekergetem meg, vagy a nyakát. Itt
kell lennie valamelyik sátorban.
Doyle futva megindult a legközelebbi sátor felé; árnyéka szilánkokra hasadva kavargott
körülötte.

folytatása következik

149