Georges Simenon

A bűnbak
 A bűnbak

Első rész

Megesik, hogy az ember fel-alá járkál a saját otthonában, a szoká-

sos teendőit végezve, szórakozottan, mivel egyedül van, majd hir-
telen felpillantva észreveszi, hogy elfelejtette behúzni a függönyt,
és valaki figyeli odakintről. Mintha Spencer Ashbyvel is ez történt
volna. Igaz, mégsem egészen ebben a formában, mivel épp aznap
este senki sem leste meg. Élvezhette a teljes egyedüllétet, ahogy az
a kedvére való volt, külső zajok nélkül, sőt hóeséssel kísérve, mert
nagy pelyhekben hullott a hó, mintegy megtestesítve a csendet.
Sejthette-e ő vagy bárki más, hogy azt az éjszakát később ala-
posan kielemzik majd, és minden részletre kiterjedően elismétel-
tetik vele?
Mi volt aznap a vacsora? Nem leves, nem is tojás, nem is ham-
burger, hanem azon ételek egyike, amelyeket Christine maradé-
kokból ütött össze, és amelyeknek a barátnői, hogy a kedvében
járjanak, el szokták kérni a receptjét. Ez alkalommal fellelhetők
voltak benne különböző húsdarabok, köztük sonka, továbbá bor-
só, egy réteg makaróni és a tetejére olvasztott sajt.
– Biztos, hogy nem jössz velem Mitchellékhez?
Nagyon meleg volt az ebédlőben. Jól befűtöttek, így érezték jól
magukat. Spencer emlékezett rá, hogy a feleségének aznap este
evés közben kipirosodott az arca. Ez gyakran megtörtént vele,
nem kellett aggódni miatta. Bár Christine csak alig múlt negyven,
hallotta őt az egyik barátnőjével a menopauzáról beszélni.

7
Georges Simenon

Miért pont a pirospozsgás arc bukkant fel az emlékei közül,

míg a vacsora többi részlete homályba merült, amelyből semmi
más nem derengett elő? Belle is jelen volt, erre természetesen
emlékezett. A ruhája színét és a beszélgetésük tárgyát azonban
képtelen volt felidézni, még abban sem volt biztos, hogy Belle
egyáltalán részt vett benne. Mivel azonban Spencer hallgatott,
bizonyára a két nő csevegett egymással. Mikor az asztalra került
az alma, elhangzott a „mozi” szó, majd Belle távozott.
Vajon gyalog ment a moziba? Lehetséges, hisz alig hétszáz
méterre laktak onnan.
Spencer mindig is szeretett hóban sétálni, főleg a tél első ter-
mésében, és örömmel gondolt arra, hogy mostantól a gumicsiz-
mák hónapokon át ott állnak majd a bejárattól jobbra a verandán,
egészen közel magához a hótakaróhoz.
Hallotta, ahogy Christine a mosogatógépbe pakolja a tányéro-
kat és az evőeszközt. Ekkor tömte meg a pipáját a kandalló mellett
állva. A hóesésre való tekintettel, a teljes gőzzel üzemelő központi
fűtés kiegészítéséül Christine még délután meggyújtott két faha-
sábot, nem a férje kedvéért, aki nem maradt sokáig a nappaliban,
hanem mert korábban ott teázott a barátnőivel.
– Ha nem érnék vissza, mire lefekszel, zárd be az ajtót. Viszek
kulcsot.
– És Belle?
– Az első előadást nézi meg, legkésőbb fél tízkor hazajön.
Mindez annyira megszokott volt, hogy ismét elmosódtak az
emlékei. Az asszony hangja a hálószobából hallatszott, és amikor
Spencer az ajtó elé ért, látta őt az ágyon ülve, amint éppen a piros
dzsörzénadrágját húzza fel. A darabot röviddel azelőtt fedezte fel
újra, és még enyhe naftalinszaga volt, mert csak télen hordta,

8
 A bűnbak

mikor elment otthonról. Miért fordította el Spencer a fejét, mintha

szégyellné, hogy félig öltözve látja Christine-t? És miért tűnt úgy
számára, hogy a felesége épp levenni készül a nadrágot?
A nő távozott. Férje hallotta a távolodó motorhangot. Nem lak-
tak messze a falutól, közel a központhoz, mégis mindig autóval
indultak el otthonról.
Először is levette az öltönyét, a nyakkendőjét, és kigombolta
a felső gombot az ingén. Majd leült az ágy szélére – éppen oda,
ahol az imént a felesége ült, még langyos volt a helye – felvenni
a papucsát.
Nem különös, hogy milyen nehéz visszaidézni ezeket a meg-
szokott gesztusokat? Ilyenkor kénytelen az ember azt kérdezni
magától:
– Lássuk… Itt és itt voltam. Mit tettem aztán? Mit teszek min-
dennap ugyanekkor?
Kihullhatott volna az emlékezetéből akár az is, hogy bement
a konyhába, kinyitotta a hűtőt, hogy kivegye a szódásüveget.
Az is, hogy a nappalin áthaladva, az üveggel a kezében lehajolt,
hogy felvegye a kisasztalról a New York Timest, majd a fogashoz
lépett, ahonnan összeszedte a mappáját. Mindig így, tele kézzel
lépett a dolgozószobájába, amely műhelyként is funkcionált, és
minden egyes alkalommal felmerült a probléma, hogyan nyissa
ki és csukja be az ajtót anélkül, hogy bármit is leejtene.
Ki tudja, mire használták ezt a szűkös odút a ház felújítása
előtt? Mosókonyha lehetett? Talán spájz? Esetleg szerszámos-
kamra? Ő pont azt szerette benne, hogy nem számított átlagos
helyiségnek: először is, a fölötte elhelyezkedő lépcső miatt ferde
volt a mennyezete, aztán három lépcsőfokon lelépve lehetett be-
jutni, továbbá a padlót nagy, szabálytalan kőlapok fedték, végül

9
Georges Simenon

pedig az egyetlen ablak olyan magasan helyezkedett el, hogy ma-

dzag és csiga segítségével lehetett csak kinyitni.
Mindent saját kezűleg készített itt: a festést, a falipolcokat, a vi-
lágítás rafinált rendszerét, és egy kiárusításon szerezte be a sző-
nyeget, amelyet a lépcső aljánál terített a padlóra.
Christine bridzsezni ment Mitchellékhez. Vajon miért az „anya”
szó jutott eszébe a feleségére gondolva, holott mindössze két év-
vel volt idősebb nála? Talán mert egyes barátaiknak voltak gye-
rekei, akiknek jelenlétében az asszonyt néha anyának nevezték?
Mégis zavarba jött, amikor a feleségével beszélve ez a szó jött
a nyelvére, és utána enyhe bűntudat fogta el.
Christine, amikor nem kártyázott, politikáról társalgott, vagy
még inkább a közösségbeli teendőkről és a közösség jobbá téte-
léről.
Végeredményben Spencer is a közösségért tevékenykedett,
mivel dolgozószobája magányában a tanítványai történelem-há-
zifeladatát javította. Igaz, a Crestview nem körzetes iskola volt.
Ellenkezőleg: a tanulók főleg New Yorkból, Chicagóból és délről
érkeztek, még olyan messziről is, mint San Francisco. Jó egyetemi
előkészítőnek számított. Nem tartozott azon három vagy négy
közé, amelyeket a sznobok folyton emlegetnek, de azért komoly
intézmény hírében állt.
Talán nem volt igaza Christine-nek a közösségi élet jelentősé-
gét illetően? Azt mindenesetre nem tette jól, hogy túl sokat be-
szélt róla, kategorikusan, mindenkinek feladatul róva a részvételt.
Határozott meggyőződése volt, hogy a település kétezer-egyné-
hány lakosa egységet alkot, és úgy vélte, nem is a szolidaritás
vagy a kötelesség meghatározatlan érzése köti össze őket, hanem
a nagy családokra is jellemző szoros és bonyolult szálak.

10
 A bűnbak

Spencer talán nem volt része a közösségnek? Nem Connecticutból

származott, hanem északabbról, a New England-i Vermontból, és
csak huszonnégy évesen került ide, hogy betöltse tanári állását.
Azóta kiküzdötte a maga helyét a városkában. Ha aznap este
elkísérte volna a feleségét, mindenki nyájasan kezet nyújtott volna
neki:
– Üdv, Spencer!
Kedvelték őt, és ő is kedvelte a többieket. Örömét lelte a tör-
ténelemleckék javításában, a természettudományos tárgyaknál
sokkal inkább. Mielőtt nekilátott volna a munkának, leemelte
a polcról a whiskysüveget és egy poharat, majd kivette a dugó-
húzót a fiókból. Ezeket az apró mozdulatokat odafigyelés nélkül
végezte, gondolatban máshol járt. Milyen kifejezést örökített vol-
na meg az, aki titokban fényképet készített volna róla aznap este?
Ennél rosszabb is fog még vele történni.
A whiskyt mindig ugyanúgy itta, és egy pohár nagyjából fél
óráig tartott.
Az egyik házi feladat Bob Mitchellé volt, akinek a szüleinél
Christine bridzsezett. A gyerek apja, Dan mérnök volt, és egy álla-
mi állást kívánt megpályázni, aminek érdekében vendégül kellett
látnia néhány tisztviselőt.
Bob Mitchell egyelőre elégtelent érdemelt történelemből,
és Spencer piros tintával írta a jegyet a füzetbe.
Időnként egy-egy kamiont hallott felkapaszkodni a dombra,
úgy háromszáz méterre. Lényegében ez volt minden kintről ér-
kező zaj. A szobában nem volt falióra, de nem érezte szükségét,
hogy a karórájára pillantson. A házi feladatok javítása negyven
percnél nem sokkal több időt vett igénybe. Visszatette a füzeteket
a mappába, aztán átvitte a nappaliba, mivel régi szokása volt,

11
Georges Simenon

hogy este előkészíti a másnapi teendőket. Sőt, ha korán kellett

elmennie otthonról, lefekvés előtt meg is borotválkozott.
Az ablakokon nem volt ablaktábla, a redőnyt pedig még nem
engedték le. Néha csak lefekvéskor szokták, máskor egyáltalán
nem.
Egy ideig nézte a hóesést. Látta, hogy Katzéknál még ég
a villany, és észrevette Katznét a zongoránál. Könnyű köntöst
viselt, és nagy átéléssel játszott, de semmi nem hallatszott át
belőle.
Spencer meghúzta a redőnyzsinórt, hogy leengedje. A mozdu-
lat nem volt megszokott számára, ez általában Christine teendői
közé tartozott. A felesége a hálószobába lépve máris az ablakhoz
ment, hogy meghúzza a gurtnit, amit a redőny lehulló léceinek
zaja követett.
Belépett a hálószobába, hogy átöltözzön. A szekrényből kivett
szürke flanelnadrágot itt-ott finom fűrészpor borította.
Vajon visszament ezután a konyhába? Azért biztosan nem,
hogy szódavizet vegyen magához, mert az üveg egész este kitar-
tott. Homályosan emlékezett rá, hogy megpiszkálta a tüzet a nap-
paliban, majd kiment a mosdóba.
A következő órát várta már nagyon, amelyet az esztergapad
mellett töltött, egy igényes kivitelű lámpatartó állványon dolgoz-
va. A helyiség alkalmasabb volt műhelynek, mint dolgozószo-
bának. Spencer másféle feladatokat is megoldott, és egyéb tár-
gyakat is esztergált, nem csak lámpaállványokat, Christine pedig
a legtöbbet a barátainak adta. Tombola vagy jótékonysági vásár
alkalmával is hasznukat vette. Spencer egy ideje szenvedélye-
sen érdeklődött a lámpaállványok iránt, és amit most farigcsált,
a feleségének szánta karácsonyi ajándékba. Az esztergapadot az

12
 A bűnbak

asszonytól kapta négy éve, épp karácsonyra. Jól kijöttek egymás-

sal ők ketten.
Elkészítette a második whiskyjét. Munkájába merülve olyan
aprókat szippantott a pipájából, hogy majdnem kialudt. Időnként
kénytelen volt felizzítani pár gyors szívással.
Szerette a fa illatát esztergáláskor, ahogyan a gép zümmögé‑
sét is.
Bizonyára becsukta a műhelyajtót. Mindig minden ajtót be-
csukott, mintha be akarna bújni a szoba falai közé, ahogy mások
a paplan alá bújnak.
Egyszer felemelte a fejét, miközben a gép dolgozott, és Belle-t
pillantotta meg, aki a három lépcsőfok tetején állt, és mozgott az
ajka, ám ahogy Katzné zongorajátéka, a lány hangja sem ért el
hozzá, elnyomta az eszterga zaja.
A férfi a fejével intett neki, hogy várjon egy kicsit. Nem ál-
líthatta le rögtön a masinát. Belle-nek sötét svájcisapka borult
gesztenyeszín hajára. Nem vette le a kabátját. A gumicsizmája is
rajta volt még.
Spencer úgy látta, a lány nem vidám, és sápadt az arca. De ez
csak futó benyomás volt. Belle-nek nem tűnt fel, hogy nem ér-
tette, amit mondott, és már el is fordult tőle. A férfi csak az ajka
mozgásából vehette ki utolsó kiejtett szavait:
– Jó éjt!
A lány először résnyire nyitva hagyta az ajtót – a reteszt kicsit
erőltetni kellett –, majd visszafordult, hogy elfordítsa a gombot.
Spencer kis híján visszahívta. Azon tűnődött, mit mondhatott még
a köszönésen kívül. Észrevette, hogy a ház szabályai ellenére nem
vette le a gumicsizmáját, úgy gyalogolt át a nappalin, ami akár
azt is jelenthette, hogy újra el akar menni valahová. Ez könnyen

13
Georges Simenon

előfordulhatott. Belle tizennyolc éves volt, tehát szabad. Esténként

meg-meghívta őt valamelyik fiú Torringtonba vagy Hartfordba,
és valószínűleg moziba is egyikük vitte kocsival.
Ha Spencert épp abban a percben nem kötötte volna le mun-
kájának legkényesebb mozzanata, talán másképp alakultak volna
a dolgok. Nem hitt különösebben a megérzésekben, de pár perc
múlva felemelte a fejét, mikor a gép leállt, és hallgatózott a csend-
ben, azon tűnődve, vajon várja-e autó Belle-t, és meg fogja-e hal-
lani, ha elindul. Ám ekkor már késő volt: ha jött is érte jármű, már
messze járhatott.
Miért nyugtalankodott a lány miatt? Vajon azért, mert a műhely
fényében – meglepődve, hogy váratlanul megpillantotta őt a lép-
csőn állva – sápadtnak és talán szomorúnak látta?
Felmehetett volna az emeletre, hogy megbizonyosodjék, Belle
a szobájában van-e, legalábbis – a túlzott kíváncsiság látszatát
elkerülve – megnézhette volna, szűrődik-e ki fény az ajtó alól.
Ehelyett gondosan kiürítette a pipáját a hamutartóba, amelyet
két évvel azelőtt faragott, újratöltötte – a dohánytartó doboz is az
ő keze munkája volt, az első bonyolultabb darabja –, és egy korty
whisky után ismét nekilátott az esztergálásnak.
Nem gondolt többé Belle-re, ahogy senki másra sem, és tele-
foncsörgés zökkentette ki később.
Az ilyen alkalmak miatt néhány hónapja a műhelybe is átho-
zatta a vonalat.
– Spencer?
– Én vagyok az.
Christine telefonált, idegenek beszéde hallatszott körülötte.
Ashby nem lett volna képes megmondani, megközelítőleg sem,
hogy hánykor hívta a felesége.

14
 A bűnbak

– Még mindig dolgozol?

– Még úgy tíz percig.
– Minden rendben otthon? Belle hazaért már?
– Igen.
– Biztos, hogy nincs kedved bridzsezni? Biztosan el tudna sza-
ladni valaki érted kocsival.
– Most nincsen.
– Akkor ne várj meg, feküdj le nyugodtan. Elég későn érek
haza, sőt nagyon későn, mert Marion és Olivia a férjükkel jönnek,
és versenyt rendezünk.
Rövid csend következett. Lehetett hallani, hogy a háttérben
koccintanak. Ismerte a házat, a nappalit a félkörbe rendezett ha-
talmas vörös kanapékkal, az összehajtható bridzsasztalokat és
a konyhát, ahová mindenki sorban bement fagylaltért.
– Szóval végleges a döntésed, hogy nem jössz át? Mindenki
örülne neked.
Dan Mitchell hangja hallatszott a telefonban:
– Gyere már, ne lustálkodj!
A házigazda éppen evett.
– Hallottad Dant? Mit mondjak nekik?
– Köszönöm, de itthon maradok.
– Akkor jó éjt! Vigyázok majd, nehogy felébresszelek.
Rendet rakott a munkaasztalán. Senki sem nyúlt semmihez
a műhelyében, ő maga takarította ki hetente egyszer. Az egyik
sarokban egy nagyon régi, alacsony bőrfotel állt, olyan, amilyet
már sehol sem lehetett kapni; ebbe ült le kinyújtott lábbal, hogy
belenézzen a New York Timesba.
A konyhában elektromos óra lógott a falon. Bement lekapcsolni
a villanyt, egyúttal vitte az üres poharat és a szódásüveget. Nem

15
Georges Simenon

nézett az órára, nem jutott eszébe. A folyosón egy pillantást se

vetett Belle ajtaja felé. Keveset törődött a lánnyal, ha törődött
egyáltalán. Nem túl régóta élt náluk, és csak ideiglenesen: nem
vált az otthonuk részévé.
A szoba spalettái közt kis rések látszottak, leeresztette egészen.
Becsukta az ajtót, levetkőzött, egyenként a helyükre tette a ruháit,
és – ki tudja, mikor – lefeküdt. Kinyújtotta a karját, hogy lekap-
csolja az utolsó lámpát.
Talán egész idő alatt egy rovarhoz hasonlított, amelyik a termé-
szettudós nagyítója alatt éli a kis mindennapjait? Az átlagpolgár
életét élte – mint a közösség tagja, ahogy Christine mondogatta
–, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy gondolkodjon. Egy
darabig tűnődött, mielőtt elaludt volna. Átgondolta a helyet, ahol
tartózkodott, mindazt, ami körülvette: a házat, a nappali kandalló-
jában kihunyó tüzet, a havat, amit másnap el fog lapátolni a kerti
útról a garázsig. Eszébe jutott például Katz létezése is, és másoké,
akik a többi házban laktak, amelyeknek otthonról látta a fényeit;
a Crestview School száznyolcvan diákja, akik a domb tetején álló
nagy téglaépületben aludtak.
Ha vette volna a fáradságot, hogy bekapcsolja a rádiót – a fele-
sége szokása volt, mindig azt hallgatta lefekvéshez készülődve –,
akkor az egész világ betört volna a hálóba, zenével, mindenféle
hangokkal, katasztrófákkal és időjárás-jelentéssel a világ minden
tájáról.
Nem hallott semmit, nem látott semmit. Aludt. Amikor reggel
hétkor megszólalt az ébresztő, érezte, hogy Christine mocorog-
ni kezd mellette, elsőként felkel, kimegy a konyhába, és felteszi
a vizet a kávéhoz.

16
 A bűnbak

Nem volt cselédjük, csak egy takarítónő, aki hetente kétszer

járt hozzájuk.
A fürdővíz hangja hallatszott, ahogy a kádba folyik. Spencer ki-
nyitotta a spalettákat, és elhúzta a függönyt, hogy kinézzen. Még
nem kelt fel a nap. A felhőzet vastagabb volt, mint éjszaka, a hó
fehérje krétaszerűbb, és minden szín keménynek és kegyetlennek
tűnt, még Katzék új házának rózsaszín téglái is.
A havazás elállt. A tetőről pár csepp víz hullott, mintha meg-
enyhült volna az idő, és ha valóban így volt, akkor az sarat és
piszkot jelentett, nem beszélve a csalódott tanulókról az iskolá-
ban, akik már előkészítették a korcsolyájukat és a szánkójukat.
Spencer mindig fél nyolckor lépett a konyhába. A reggeli a kis
fehér asztalon várta, amelyet csak ehhez az étkezéshez használtak.
Christine máris szakított rá időt, hogy rendbe tegye a frizuráját.
Férje csak képzelődött, vagy aznap reggel valóban fakóbb, fény-
telenebb volt a haja?
Szerette a sült szalonna, a kávé és a tojás illatát, és titokban
a felesége reggeli illatát is, amely összevegyült a többivel. Része
volt az induló napok hangulatának, és ezer másik között is felis-
merte volna.
– Nyertél?
– Hat dollár ötven centet. Marion és a férje mindent elvesztett,
szokás szerint. Több mint harminc dollárt.
Három főre terítettek, de Belle ritkán evett velük. Sosem éb-
resztették fel. Gyakran a reggeli végén jelent meg, háziköntösben
és papucsban, a legtöbbször viszont Spencer nem is találkozott
vele reggelente.
– Mondtam Marionnak, meg is lepődött rajta, hogy…

17
Georges Simenon

A beszélgetés még banálisabb volt, mint az esti, egyetlen szó

sem maradt meg a férfi emlékezetében, nem hangzott el semmi
szellemes, csak érdektelen mondatok, itt-ott nevekkel tarkítva,
amelyek olyan megszokottak voltak, hogy nem hagytak benne
semmilyen nyomot.
Egyébként sem volt már jelentősége az egésznek, de ekkor még
nem tudta, még senki sem sejtette. A közösség élete elkezdődött,
ahogy más reggeleken, a fürdőszobákban, a konyhákban, a kü-
szöbökön, ahol a férfiak felhúzták a gumicsizmát a cipőjükre,
és a garázsokban, ahol beindították a kocsikat.
Nem feledkezett meg a mappájáról. Sosem felejtett el semmit.
Az első pipáját szívta, miközben beült a volán mögé, és megpil-
lantotta az apró Katzné rózsaszín pongyoláját az egyik ablakban.
A szomszédos házak elszórva álltak a domboldalban, körü-
löttük hófedte gyep. Némelyik, mint Katzéké is, új építésű, ám
a többségük szép, régi faház volt, új-angliai stílusban, két-három
bejárat előtt oszlopsorral. Mindegyik fehérre volt meszelve.
A posta, a három kisbolt és a néhány trafik, amelyek a Main
Streetet alkották, lejjebb álltak. Az utca két végén benzinkutak
üzemeltek. A hókotró már végigment az úton, hosszú fekete csíkot
hagyva a járdák között.
Ashby megállt újságot venni, és közben hallotta a többi vevő
társalgását:
– Nemsokára újra havazni kezd, és még az éj beállta előtt hó-
vihar várható.
A postára belépve pontosan ugyanezeket a szavakat hallotta,
bizonyára az időjárás-jelentésben olvasták be.
Miután áthajtott a folyó fölötti hídon, rátért az iskola felé ka-
nyarodó útra. Az elszórt facsoportokkal díszített domb egésze az

18
 A bűnbak

intézményhez tartozott, és tucatnyi épület magasodott odafent,

nem számítva a tanárok bungalóit. Ha Christine-nek nem lett vol-
na saját háza, ők is az egyik bungalóban laktak volna. Spencer,
mielőtt megnősült, éveken át lakott a zöld tetejűben, a legna-
gyobbikban azok közül, amelyek egyedülálló tanároknak voltak
fenntartva.
Beparkolt a garázsba, ahol már hét másik autó is állt, és ahogy
felfelé ment a lépcsőn a bejárat felé, kinyílt az ajtó, és a titkár-
nő, Cole kisasszony viharzott ki rajta, mintha el akarná állni az
útját.
– A felesége telefonált. Azt kéri, azonnal menjen haza.
– Történt vele valami?
– Nem ővele. Nem tudok többet. Csak arra kért, mondjam meg
önnek, hogy ne ijedjen meg, de rendkívül fontos, hogy késlekedés
nélkül hazamenjen.
Spencer el akart haladni a nő mellett, hogy a titkárságról tele-
fonáljon a feleségének.
– Azt kérte, ne vesztegesse az időt azzal, hogy visszahívja.
A férfi csodálkozva ráncolta a homlokát, az arca elkomorult,
ugyanakkor nem volt túlságosan izgatott. Sőt, késztetést érzett,
hogy Christine kérését figyelmen kívül hagyva hazacsörögjön.
Meg is tette volna, ha Cole kisasszony nem állja el továbbra is
az útját.
– Jól van. Ebben az esetben, kérem, mondja meg az igazga-
tónak…
– Már tájékoztattam.
– Remélem, még az első óra vége előtt visszaérek.
Kissé aggasztotta az eset, ez a pontos kifejezés. Talán
azért, mert nem volt jellemző Christine-re. Akadtak hibái, mint

19
Georges Simenon

mindenkinek, de nem az a fajta nő volt, aki holmi apróság miatt

idegeskedik, és főleg nem volt szokása a munkahelyén zavar-
ni a férjét. Gyakorlatias volt, aki inkább a tűzoltókat hívja fel,
ha a kandallóból kiszökik a tűz, és az orvost valamilyen betegség
vagy sérülés esetén, a férjét azonban nem.
Ahogy Spencer lefelé hajtott a dombról, szembejött Dan
Mitchell, aki munkába menés előtt iskolába vitte a fiát. Egy pilla-
natig azon töprengett, miért tűnt meglepettnek Dan. Csak később
jutott eszébe, hogy ebben a napszakban különös lehet, ha a domb-
ról lefelé látják őt ahelyett, hogy felfelé tartana.
A Main Streeten nem volt semmi rendkívüli, a házuknál sem lá-
tott mozgást, sehol sem tapasztalt semmi szokatlant. Csak a kertbe
behajtva vette észre dr. Wilburn kocsiját a garázs előtt.
Tett öt lépést a hóban, és automatikusan a zsebébe süllyesztette
a pipáját. A bejáratnál az ajtógomb felé nyúlt, és mielőtt elérte
volna, magától kitárult, akár az imént az iskolában.
Egyáltalán nem sejthette előre, mi fogadja bent, különösen,
mivel még soha nem élt át ilyesmit.
Wilburn, aki az iskolaorvosi feladatokat is ellátta, hatvan-
öt éves volt, és bizonyos emberekre erőteljes hatást gyako-
rolt, mert folyton úgy tűnt, mintha gúnyolódna rajtuk. Sokan
rosszmájúnak tartották. Mindenesetre nem akart jó benyomást
tenni senkire, és külön kis mosolyt tartogatott a rossz hírek be‑
jelentéséhez.
Ő nyitott ajtót Spencernek, és állt meg előtte szótlanul, előre-
nyújtott nyakkal, hogy a szemüvege felett nézhessen az érkezőre,
míg Christine a nappali leghomályosabb részén állt, szintén az
ajtó felé fordulva.

20
 A bűnbak

Miért fogta el hirtelen bűntudat annak ellenére, hogy nem tett

semmi rosszat? A már fakó hó és a borús ég között derengő, a ház-
ba is bevetülő nappali fényben furcsa volt látni a doktor ravaszkás
arcát, ahogy kezét az ajtó gombján tartva mintha bebocsátaná
Ashbyt a saját házába, akár egy gyéren megvilágított tárgyaló-
terembe.
Spencer reagált, hallotta a saját hangját, ahogy azt kérdi:
– Mi történik?
– Jöjjön be!
Engedelmeskedett: belépett a nappaliba, levette a gumicsizmát
még a lábtörlőn állva, ám továbbra sem kapott választ, szóra sem
méltatták, pedig emberi lény létére megérdemelte volna.
– Christine, ki beteg?
Mivel a felesége automatikusan a folyosó felé fordult, hozzá-
tette:
– Belle?
Látta, ahogy azok ketten összenéznek. Később ezt a pillantást
szavakra is le tudta fordítani. Christine tekintete azt mondta az
orvosnak: „Látja? Tényleg úgy tűnik, hogy nem tud róla… Maga
szerint?” Wilburn – akit Spencer nem tartott különösebben ellen-
szenvesnek – tekintete pedig mintha azt felelte volna: „Termé-
szetesen… lehetséges, hogy önnek igaza van. Minden lehetséges,
ugyebár. Végül is a maga ügye…”
Christine fennhangon így szólt:
– Tragédia történt, Spencer.
Két lépést tett a folyosón, majd visszafordult.
– Biztos vagy benne, hogy nem mentél el itthonról tegnap este?
– Igen.

21
Georges Simenon

– Egy percre sem?

– Nem hagytam el a házat.
Még egy pillantás az orvosra. Még két lépés. Christine tűnő-
dött, és újból megállt.
– Nem hallottál semmit éjjel?
– Nem. Dolgoztam. Miért?
Mire volt jó ez a körülményeskedés? Ashby szinte szégyell-
te magát miatta. Főleg azért, mert hagyta, hogy megfélemlítsék,
és bűnöző módjára válaszolgatott.
Christine az ajtóra mutatott.
– Belle meghalt.
Úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, talán amiatt is,
ami a hír közlését megelőzte, erős hányinger fogta el. A mögötte
álló Wilburn mintha csak azért lett volna ott, hogy a reakcióit
figyelje, és szükség esetén elállja a menekülés útját.
Azt megértette, hogy a lány nem természetes halállal halt meg,
mert különben nem csináltak volna ekkora felhajtást. De miért
nem merte kikérdezni őket? Miért tettetett egyre nagyobb meg-
döbbenést?
Még a megszokott hangszínét sem tudta használni!
– Hogy történt?
Rájött: azt akarják, hogy nézzen be a szobába. Nyilván ezzel
is valamiképp próbára akarták tenni, és aligha tudta volna meg-
mondani, miért tétovázik, azt pedig végképp nem, hogy mi okból
fogta el a félelem.
Végül Christine pillantása – amely hidegen és áthatóan meredt
rá, akár egy idegenre – késztette arra, hogy lépjen egyet, és benéz-
zen a szobába, miközben Wilburn szuszogását érezte a tarkóján.

22