Lépcsőház. Zene: Gyere velem akáclombos falumba.

AM: [magyarul] Gyere velem akáclombos falumba. Balázs Árpád...

R: Emlékszel rájuk?
AM: Nem, egyáltalán nem emlékszem ezekre a lemezekre. Látom, hogy a Magyar
Rádió, a rádió zenekarával vették föl. [magyarul] Népi zenekara, Lakatos Sándor,
de egyáltalán nem emlékszem erre a lemezre.
R: És ez?
AM: [Olálá!] Ezekre a képekre nem emlékszem, talán azért, mert nem voltak kint a
falon. De egyszer észrevettem egy ennél jóval idősebb fiú képét, be volt keretezve, ott
volt fent az egyik polcon. Éppen az ezüstöt kellett tisztítanom, hát levettem a képet.
Ha most ezt megfordítom, ennek nincs semmi a hátuljára írva, de azon, miután
levettem és megfordítottam, volt szöveg. Az volt ráírva: Tamás, 1944. február 1. Ez
nagyon furcsa volt, mert nem csak egy fénykép volt a sok közül, csak úgy valakiről,
hanem rajta volt egy név és egy dátum. Tudni akartam, hogy ki az. Ott volt a
takarítónőnk, éppen neki segítettem, és megkérdeztem tőle, hogy ki ez a fiú. Azt
mondta: hát, a testvéred. Nagyon megharagudtam rá, miért gúnyolódik velem? Hiszen
nekem nincs testvérem, egyedüli gyerek vagyok. Azt hiszem, egy kicsit veszekedtünk
is, elég erőszakos voltam. Gyorsan anyámhoz szaladtam, hogy megkérdezzem. Az
egyetlen válasza az volt, hogy „Menj kezet mosni, meg van terítve!” – És másnap az a
fotó nem volt sehol.

Tax: Egyszer aztán teljesen eltűnt. De magamnak is annyi felé figyeltem. Nem is
emlékszem pontosan, hogy hogyan történt ez az elszakadás.

Pap Nem hagyta ott a nagyanyját, nem ment el. Tudom én, Csatalján volt ott ismerős,
biztos befogadta volna, és nem hagyta ott a nagyanyját, egészen biztos, hogy ő azért
tartott ki mellette, hogy segítsen.

AM Ez a notesz azért fontos, mert az apám ebben hagyott nekem üzenetet élete utolsó
napján. De amikor átadta, nem értettem, hogy ebben mi olyan fontos neki. Azt
mondta: fogd és olvasd el, amit írtam neked. Néhány órával később meghalt a kezeim
között. A kis jegyzetfüzetet csak másnap nyitottam ki, de az üzenetet csak sokkal
később értettem meg. Csak azután, hogy megtaláltam a dokumentumokat. Akkor lett

1
világos minden. Akkor újra elolvastam, itt van Tamás neve. Nagyítóval alaposan
megnéztem az itt leírt többi, zömében magyar nevet és a pár magyar szót. Csak akkor
értettem meg, hogy apám igazi öröksége, amit rám hagyott, az a feladat volt, hogy
keressem meg Tamást.

HOLTAK ORSZÁGA

AM: Annamaria Habermann vagyok, Olaszországban születtem olasz anyától és

magyar apától. Amire apámmal kapcsolatban gyerekkoromból emlékszem az az,
hogy sokat játszott velem. Feltűnően vidám ember volt, mindig kedves, soha nem
emelte fel a hangját. Mégis nagyon tiszteletet parancsoló volt, és mindig segítőkész
másokkal.

Narrátor: Elmentünk Annamariahoz Milánóba. Már az első nap megmutatta Busto

Arsiziót, ahol felnőtt és ahol édesapja, Hábermann Aladár 1933-ban letelepedett. A
csátaljai fiú először Bécsben, majd Rómában járt az orvosira. Miután megszerezte
diplomáját, orvosi rendelőt nyitott, majd megnősült és 1943-ban megszületett
kislánya. Annamaria ennyit tudott családja történetéről. Apja a példaképe volt, ezért ő
is orvos akart lenni..

AM: 1969-ben Siennában diplomáztam. Ott is kezdtem dolgozni, de az egyetemen

nagyon rossz körülmények voltak. Ráadásul apám megbetegedett, vissza kellett
mennem Milánóba. Közben férjhez mentem. Nem tartott sokáig a házasságunk,
mindössze két évig. Attól kezdve egyfolytában dolgoztam, először
aneszteziológusként az egyik nagy milánói kórházban, majd átmentem egy másik
osztályra, az ortopédiára, aztán letettem a traumatológiai szakvizsgát.

Narrátor: Annamaria 31 éves volt, amikor édesapja meghalt, 10 évvel később

édesanyját is elveszítette. Egyedül maradt. Szülei lakását felszámolta.

AM: Ezzel a páncélkazettával kezdődött minden. Kinyitni ezt a dobozt, olyan volt,
mint kinyitni Ali Baba barlangját. Először azt hittem, valami kincs van benne, annyira
nehéz volt, véletlenül találtam meg a duplafalú széfben volt elrejtve. Nem tudtam,

2
hogy a széfnek titkos rekesze is van. Amikor megláttam, el sem tudtam képzelni,
hogy mi van benne. Megpróbáltam kihúzni, de nagyon nehéz volt. Alig jött ki. A
kulcs ide volt kötözve a fogantyújához, a kazetta zárva volt. Kinyitottam és jött nagy
csalódás. Csak iratok voltak benne. Semmit sem értettem, mert szinte minden
magyarul volt. Aztán elkezdtem kiszedni az iratokat. Az első, amiből megértettem
valamit, az nem ez volt, hanem ez. Két ismerős szó rajta: deportálásból és deportálva.
Ez a deportálás nagyon hasonlít arra, ahogy olaszul mondjuk. Aztán megtaláltam
Tamás nevét. Ez volt az a név, amire emlékeztem a fényképről. Kivettem az összes
iratot. Köztük volt egy nagyon vékony papír, egy gépelt levél másolata, amelyen
apám kinyilvánítja, hogy zsidó. Sokkot kaptam. Leültem a földre. Körülöttem volt az
összes papír. Nem tudtam, hogy hol kezdjek hozzá. Apám életének egy másik filmjét
láttam. És az anyámét. Felfedeztem, hogy anyám, aki hívő katolikus volt, szigorúan
betartotta az egyház szabályait, beleszeretett egy férfibe, aki korábban házas volt,
majd elvált, és zsidó volt. Rájöttem, hogy anyám mennyi mindent tett azért, hogy
megmentse apámat. Ez volt az a pillanat, amikor megtudtam azt is, hogy apámnak
volt egy másik felesége és egy fia. Becsuktam a kazettát és eldöntöttem, hogy nem
akarok tudni semmit erről az egészről.
R: Miért?
AM: Mert ez a múlt nem tartozott hozzám.

Narrátor: Annamaria úgy tett, mintha nem történt volna semmi, menekült a valóság
elől. Évek kellettek ahhoz, hogy rászánja magát és eljöjjön Budapestre, egyetlen élő
magyar rokonához, édesapja testvéréhez. Incitől várta a magyarázatot apja
hallgatására.

AM [belső monológ]: Egy évig nem nyúltam a papírokhoz. Aztán elhatároztam, hogy
mégiscsak elmegyek Budapestre Inci nénémhez. Még akkor is, ha csak kétszer láttam
életemben. Beszélnem kell vele, ő az egyetlen, aki tud ezekről a dolgokról.

Atmó, villamos. A következő megálló a Vígadó tér.

AM: Lejöttem a rakpartra. Azon gondolkodtam, amit Inci mondott. Kísértést éreztem,
ha nem is igazi kísértést, de valamit, ami a víz fele húz. Mintha meg akarnék
szabadulni mindattól, amit Inci mondott. Eleinte semmiről nem akart beszélni. Azt

3
mondta: ha neked senki, semmiről nem beszélt, akkor én sem akarok. De közöltem
vele, hogy mindent tudni akarok, hiszen azt sem tudom, mit jelent zsidónak lenni.

R: Mit mondott erre?

AM: Azt, hogy nem, te nem vagy zsidó, mert az anyád katolikus volt, az apád pedig
kikeresztelkedett, és ezért el kell felejtenem ezt az egész zsidó-kérdést, mert
veszélyes. Az antiszemitizmus ciklikus, visszatér. Én azonban nem engedtem,
elővettem a különböző levelek másolatait, például a Vöröskeresztes keresőlevelekét,
és azt mondtam, nekem tudnom kell, hogy mi történt pontosan, ki volt Tamás, milyen
volt, ismerte-e? Aztán elkezdett beszélni. De azt mondta, hogy nem tud semmit arról,
ami Tamással és a nagyszüleivel történt, csak annyit, hogy elmentek és soha többé
nem tértek vissza. És, hogy csak a saját deportálásáról tud beszélni. A találkozás után
visszamentem a szállodába, és másnap, mintha mindent kitöröltem volna, semmire
nem emlékeztem. Megpróbáltam visszaidézni a hallottakat, de semmire nem
emlékeztem. És ez így is maradt évekig. Mintha én, az agyam önvédelemből ki akarta
volna törölni ezt az emléket.

Atmó, zárnyitás

AM: Ez az a padlás, ahova szüleim halála után felhalmoztam a holmijukat. Teljesen

tele lett azután, hogy kiürítettem a lakást. Most tágasabbnak tűnik, de minden sarok
tele volt különböző dolgokkal, a szüleim holmijával. Amikor 2003-ban feljöttem,
hogy kicsit takarítsak, olyan dolgokat találtam, amelyekről azt sem tudtam, hogy
léteznek. A képek és a könyvek alatt volt ez az utazóláda. Nem is emlékeztem rá,
szerintem nem is láttam soha. Lepakoltam mindent a ládáról és kinyitottam.
Kinyitja
Nagyon nehezen ment. Eredetileg a másik sarokban volt, és itt fent teljesen tele volt
iratokkal. Ugyanúgy, mint most itt alatta. Elkezdtem kipakolni és az iratok alatt
találtam egy dobozt, tömve volt, mégpedig magyar levelekkel. Háború előtti bélyegek
voltak rajtuk. Rádöbbentem, hogy azt találtam meg, amit annyi éven át hiába
kerestem. A nagyszülők levelei voltak, és ami a legjobban meghatott, azok Tamás
levelei. Akkor már tanultam magyarul, leültem itt a földre, kezemben ezekkel az
írásokkal. Az illúzió, hogy tudok magyarul, azonnal szertefoszlott, nem sokat

4
értettem, csak ennyit: [magyarul] levelet kaptam, kedves, csókolom, ölel. Mindössze
ennyit tudtam.

Fiúhang:
Kedves Papókám!
Köszönöm a szép játékot meg a gyönyörű, …izé na, milyen bélyegeket is küldtél?
Csókol fiad, Tamás

AM: Ezután fogtam a leveleket és elvittem Milánóba. Egyszerre voltam nagyon

feldúlt és nagyon meghatott. Először időrendbe tettem a leveleket, majd nekiláttam
lefordítani őket. Tamás leveleivel kezdtem, mert azok egyszerűbbek voltak, hiszen
egy kisgyerek írta. Aztán jöttek a nagyszülőkké. De a legmegrázóbbak azok voltak,
amelyeket a nagypapa írt a gettóból. Eleinte nagyon nehéz volt, megértenem a
leveleket. Aztán a magyartanáromhoz fordultam.

Emőke:
Kedves Fiam!
AM: Olvasd csak egyben!
Kedves leveled megkaptam. Én is be vagyok utalva állítólag Bácsalmásra a gettóba.
A csendőrök már itt voltak, mindent felvettek az összes felsőruha és fehérneműket, az
összes házi- és konyhaberendezést, egy fillért sem hagytak nálam, még szerencse,
hogy bélyegem van a levélküldéshez. Ez a helyzet az őrülethez vezet. … Az a csekély
orvosi praxis is megszűnik, mint zsidót törültek az orvosi Kamarából is. 62 évi orvosi
praxis után mint koldus fogok elpusztulni. A házamból is kizárnak. Ez az őrülésig
vezető helyzet. Csókollak számtalanszor, szerető apád.
Autóút. Belső monológ
AM: Amikor ez történt, már három éve kerestem a családom nyomait szerte a
világban. És úgy tűnt, hogy minden a semmibe veszett. Nem volt senki, múzeumok,
Holokauszt-múzeumok, a Jad Vasem, ahol tudtak volna segíteni. Amikor
rábukkantam a papírokra, megértettem, hogy én találtam meg a családomat.
Visszatértek hozzám a szavaikon keresztül.

5
Narrátor: Ekkor sikerült az, ami többéves múzeumi, irattári kutatással nem: AM úgy
érezte, hogy a leveleknek köszönhetően családja lett. Találkozni akart azokkal, akik
ismerték őket. Csátaljára ment, édesapja szülőfalujába, ahol Baján élő testvére Tamás
a nyarakat töltötte nagyszüleinél. A nagypapa a falu orvosa volt.

Annamaria kiszáll az utóból, már távolról köszön.

AM: Kati néni, szia! Köszönöm szépen!
Kati néni: Egy stráfkocsi állt meg, és két csendőr állt, szóval szállt le és azt hiszem a
főjegyző úr volt még. És fel kellett neki ülni a kocsira. És akkor fölsegítették, és akkor
elvitték.
AM: Szomorú vagyok.
Kati néni: Én is. De az egész falu siratta. Tessék elhinni. De képtelenség volt segíteni
rajta. De nem úgy volt, hogy nem akartak. Szerettek volna segíteni, mert szerették itt
Csátalján őket.
Magdi: Sírt is édesanyám… Mert mikor elvitték őket ... ennyit tudok.
Kati néni: Szóval ő a doktor úr unokája. Tudod, Magdi! Nagyon aranyosak voltak,
mert nagyon-nagyon szerették és tisztelték őket. Tessék megmondani
Magdi: Hábermann
AM: Andor és Malvin.
Kövér szomszéd: Itt vagyok, Matyi. Hát nem tudom, hogy ki, keresnek, csak látom,
itt vannak hátul, néznek be. És én gondoltam, hogy gyere haza, vagy nem tudom,
hogy állsz. Hogy, hogy nem tudom milyen okból. [feléjük] 5-10 perc múlva itt van a
Matyi.
Kati néni: De jó! Ők valamikor itt laktak. Talán tetszett hallani róluk. Aztán
elkerültek. Ő az unoka, a doktor úr unokája.
Kövér nő: Jaj, bocsánat…

Fiúhang:
Kedves Papóka!
Már 27-e óta itt vagyok a nagymamánál. Teljesen jól tudok biciklizni. Sajnos az
arany szabadság ideje letelt. 27-én Bajára hazamegyek.
Csátalja, 1938. augusztus 24.
Sokszor csókol szerető fiad, Tamás

6
Férfi: Tessék bejönni… Szia!
AM: [magyarul] Köszönöm!
Kati néni: Itt volt egy nagy udvar. Ja, egy nagy udvar volt itt. És akkor fákkal meg
mindennel, és akkor itt hátul végig lehetett játszani. A Tamás mindig itt íjazott, hátul
mert nagy terület volt. És az úgy előttem van.
Férfi: Valamikor itt is volt egy bejárat.
Kati néni: Igen
Férfi: És annak szembe volt a rendelő
Kati néni: Igen, a betegek itt jártak be.
Kati néni: És hadd mutassam meg azt, hogy a doktor úr az mindig itt könyökölt az
ablakban. Elhúzhatom egy kicsit? Megfogja? Mindig így könyökölt, mindig itt. Itt
volt egy kis párna, volt egy kis párna, és a doktor úr mindig itt kinézett.
AM: [magyarul] Nézett itt. Gardava.
Kati néni: És akkor mi itt játszottunk mindig. És akkor ő látott mindig minket.

Utca.
Kati néni: És egy nagyon kedves emlékem van a nagymamától. Ezt őrzöm 70 éve. És
most odaadom emlékbe! Tessék csak megnézni!
AM: Unico ricordo mia nona.

R: Si

Kati néni: Ez a nagymamától van.

AM: [magyarul] Köszönöm…

Kati néni: Úgyhogy ezt odaadom. Ez egy emlék. Biztos, csátaljai nagymamától más
emléke nincsen. Igaz!?
AM: Grazie. Unica
R: Ez az egyetlen emléke, ami a nagymamától van.
Kati néni: Ugye, azért mondom, ezt rögtön gondoltam, hogy ezt oda fogom adni.
AM: Grazie! Grazie.
Kati néni: Ez egy szép emlék.
Kati néni: Hábermann Aladár!

7
AM: [olvas, fordít] Ez Hábermann Aladár, Busto Arsizióban, a házban, ahol
Tamással lakott. Busto Arsizio, Piazza San Giovanni. Olaszország.
Kati néni: És ide van írva…
AM: Hábermann Aladár orvos Olaszországban. 1940
Busto Arsizio
Narrátor: Itt készült az ajándékba kapott fénykép. Ebben a házban élt HA magyar
feleségével és négyéves kisfiával.
AM: [olaszul] Annamaria Habermann vagyok!
Adriano: Jöjjön be!
AM: Köszönöm! Van itt valaki?
Adriano: Igen, jó napot, asszonyom! Itt vagyok!
AM: Adriano! Köszönöm!
Adriano: Ugyan, nincs mit!
AM: Köszönöm, hogy beengednek magukhoz!
Adriano: Kérem, jöjjön, minden nyitva!
AM: Akkor tehát itt minden ugyanúgy van, mint akkor volt, csak üres?
Adriano: Igen, senki nem lakik benne. De minden olyan, mint volt, a padló is
ugyanaz. Lényegében minden ugyanolyan, semmi sem változott.
AM: Biztos abban, hogy ez a lakás két részre volt osztva? Vagy az egész az apáméké
volt?
Adriano: Nem, itt lakott még egy másik orvos is, aki bérelte a lakást, Ambrosetti
doktor, aki megosztotta a lakást ...
AM: .... a szüleimmel. Tehát övék volt a lakás egyik része, a rendelővel …
Adriano: Pontosan!
AM: … és az utcára nézett.
Adriano: Az utcára nézett, a főtérre.
AM: Gyönyörű ez a tér! Még mindig olyan, mint egykor! Itt a harangtorony, éppen a
ház fölött. A harangok minden órában megszólaltak. Mint talán most is... Na tessék, a
harangok!
A sötét szobából kimegy a teraszra.
AM: Ó, milyen gyönyörűen süt a nap! Nézze, Andriano, ez nekem óriási öröm, mert
most vagyok itt először, azon a teraszon, ahol a testvérem annyit játszott. Nagyon jó
érzés belegondolni, hogy itt játszott, elképzelni, hogy látta ezt a nyugodt sarkot. Itt ült
az apámmal, amikor lefényképezték őket. Aztán itt labdázott. Tökéletesen

8
emlékszem, hogy készült egy kép ezen a sarkon, éppen itt, éppen ezen a sarkon, egy
kicsit mogorván néz rajta. A szüleimről pedig ott készült egy kép, ahol az a régi ház is
látszik. Laknak most benne?
Adriano: Nem, most senki nem lakik ott.
AM: Tamás sok képen áll itt a korlátnál, gondolom gyakran átmászott rajta, és lement
oda játszani. 29.13

Narrátor: Tamás 3 évig élt itt szüleivel. 1936-ban édesanyja visszament kisfiával
Magyarországra. Hogy miért, azt Annamaria nem tudta kideríteni. Az asszony
nemcsak férjét hagyta el, hanem fiát is, akit Baján élő édesanyjára bízott. Tamás itt
végezte el az elemit, itt kezdett gimnáziumba járni.

Tax: Zárva van. Becsöngetünk. Talán szerencsénk lesz. Minket a Tamással csak
néhány másodperc választott el. Ha mi hazajöttünk az iskolából, akkor valamelyik
szaladt a másikhoz. Vagy én ide, vagy ő oda.
R2. Öt ház.
Tax: Öt ház. Hatvan körüli volt akkor, jól megvoltak, jól megértették egymást.
Tulajdonképpen én nem csak azt láttam, hogy a nagyanyja, úgy viselkedtek, mint két
pajtás egymással. A nagymamának egyszerre minden szerepet el kellett játszania,
apát, anyát nagyanyát, és pajtást is – na ebbe besegítettem, mármint a pajtásba.
AM: Az iskola első napján engem, egy orvos lányával ültettek egy padba. Amikor
hazaértem, nagyon örültem, hogy egy másik orvos lánya a padtársam. Otthon
elmeséltem, hogy ki ül mellettem, anyám szeme szinte megfagyott. Azt mondta, hogy
másnap eljön velem az iskolába, mert ezt meg kell beszélnie. Anyám másnap bejött és
azt mondta a tanárnak, hogy az ő lánya nem lehet egy padban ezzel a másikkal.
R: Miért?
AM: Ezt a miértet nem magyarázták meg. Azt mondta, hogy a lánya helye az osztály
közepén van, a munkások gyerekei között. Azt akarom, hogy a lányom, más
lányokkal legyen! Nekem meg azt mondta, hogy soha nem látogathatom meg a volt
padtársamat. Én persze ezt nem tartottam be, titokban jártam hozzá, mert időközben a
barátnőm lett. Később aztán rájöttem, hogy ennek a lánynak az apja feljelentette
apámat, akit aztán egy időre ki is zártak az orvosi kamarából. És az élete is
veszélyben volt.
R: Miért?

9
AM: A zsidótörvények miatt. Az olasz jogszabály ugyanis kimondta, hogy zsidó csak
zsidót gyógyíthat.

Pap: Ő is nagyon szerette a sportot, barátja volt az Imrének, az Imre nekem volt
barátom, és így hármasba összetalálkoztunk. Vívott, és jött kis harmadikos gimista
korában, vagy másodikos volt, már nem is tudom. Jött, olyan pici volt még, és hozta a
tőrt vívni – arra nagyon jól emlékszem, olyan furcsa volt nekem, ilyen kisgyerek, és
mit keres köztünk. És jött szépen.

AM: A leveleiből kiderült, hogy mindig tele volt energiával, amit le kellett vezetnie a
sportban, a játékban, a tornában. Én lustább voltam. Inkább zongorázni szerettem,
olvasni, játszani a barátaimmal a kertben.

Fiúhang:
Látnád, papókám, hogyan biciklizek már! Nagyapa szerdán Baján volt, neki
bemutattam a biciklitudományomat. Mi az nekem felszállni, leszállni, néhanapján
lepottyanni?! – azt mondják, hogy egy bicikligengszter vagyok, ez már eleget mond.

Tax: Nyaranta ez alkalmas volt ez a tér például kerékpározásra. Tamás itt nagyon
szeretett kerékpározni. Például itt neki – én úgy emlékszem – hogy a csátaljai
nagypapa vett neki egyet valamilyen alkalomra.

AM: Hét éves voltam, amikor kaptam egy gyönyörű biciklit. Le is vagyok
fényképezve vele. A bicikli egészen tíz évvel ezelőttig megvolt, amikor ellopták
tőlem. Nagyobbaknak való kerékpár volt. Aztán volt babaházam, de azzal soha nem
játszottam, macik, kis állatok, és szerszámkészlet, mert ilyen akartam. Ez nem nagyon
nőies, de azt akartam.

Fiúhang:
Kedves Papókám!
Nem is tudod elképzelni, mennyi tanulnivalónk van egész héten, még negyed óra
hólabdázni való időm sincsen. Lezajlott a születésnapom, jól mulattunk. Finom
uzsonnát kaptunk, sok szép és értékes ajándékot is kaptam, de legjobban, Papókám, a
te pisztolyodnak örültem, azt elképzelheted. Olyan büszke vagyok rá és minden fiú

10
irigyel érte. Most már alig várom a karácsonyi szünetet, a karácsonyt az örömeivel
együtt.

AM: Ezek kis karácsonyfadíszek. Otthon mindig állítottunk fát. Nézzük csak... Ezek
az én gyerekoromból valók... Nagyon aranyosak, nézd csak! A karácsony nekem
mindig nagyon szép volt. Ott volt minden unokatestvérem, csak olasz unokatestvérem
van. Aztán anyám testvérei és az egyetlen nagymama, akit ismertem. Ő is olasz. A
furcsa az volt, hogy apa rokonságából ne volt senki.

Fiúhang:
Kedves Papókám!
Elérkezett a várva várt nap. 1938. ötödik hó nyolcadikán voltam elsőáldozó.
Meghívót is kaptál, azt is leküldtem. Ja!! Majdnem elfelejtettem, hetedikén gyóntunk.
Egy áldozási csoportképet is küldök. Megismersz-e? Sokszor csókol szerető fiad,
tekintetes és nagyméltóságú Dr. Háberman Tamás

Narrátor: Amit a levélben nem írt le, azt lerajzolta.

Tamáskám, gyere ide! Jövök, papókám!

Tax: Mindent ragyogóan teljesített. Semmi előzmény nem látszott, ő teljesen

megkapta azt a nevelést kiskorától kezdve, amit valamennyien megkaptunk, és egy
keresztény gondolkodású katolikus fiú volt.

AM: Azt hiszem, ebben kevésbé voltam érett, mint Tamás. Amikor első áldozó
lettem, nagyon szépen fel lehetett öltözni fehér ruhába, nagyon elegánsan. Meg kell,
hogy mondjam, az első áldozás lényege, az eukarisztia helyett, azt hiszem, sokkal
jobban érdekelt, hogy van egy jó, egy szép új ruhám, hogy csinos legyek.
Tax: Hát ez nem ugyanaz. Tíz éves voltam, amikor beiskoláztak ide engem. Ez
kétszer ekkora volt ez a terem. Itt közel ötvenen ültünk le annakidején, köztük volt a
Tamás is meg jómagam is. Ha a tábla maga nem is, de ez ismerős. Ez ismerős. …
Kisgyerekkora óta a nagypapája és az édesapja példája nyomán készülődött ő is a
generációs váltásra, vagy utódlásra, orvos akart lenni ő. Ezt tudta ő. És még
emlékszem rá, negyedikben egyszer mondta, hogy ő most nagyon hozzáfog, mert nem
elégedett, latinból jobb akar lenni, kezdett latint tanulni plusz.

11
R2 Az orvosi pálya miatt…
Tax: Az orvosság, hogy ő arra a pályára készült.

AM: Az első munkaeszközöm ez a mikroszkóp volt. Apám megtanította, hogyan kell

vérmintát készíteni, amit ide, ez alá tettünk. Aztán meg kellett néznem a vörös és a
fehér vérsejteket, elkülöníteni és megszámolni azokat. Ő végül mindent ellenőrzött.
Persze mást is kellett csinálnom, például fecskendőket tisztítani, vagy amikor kisebb
sebészeti beavatkozásokat végzett, segíteni neki. Ilyenkor mindig figyelte, hogy
sápadt vagyok-e vagy rosszul érzem-e magam, de soha, nem volt semmi gond.

Atmó repülő

Narrátor: A háborúból való kilépést tervező Magyarországot 1944. március 19-én

megszállták a német csapatok. Az új magyar kormány megkezdte a zsidók gettókba
gyűjtését, majd nem sokkal később deportálásukat. Észak-Olaszország ekkor már egy
éve szintén német megszállás alatt volt, a Mussolini vezette bábállamban már folyt a
zsidóüldözés. Hábermann Aladár elkerülte a deportálást, keresztény felesége sikeres
jogi csatát vívott a Faji Minisztériummal, így férje megmenekült. A házaspár zsidókat
bújtatott és segítette az ellenállást.

Fiúhang:
Kedves Papókám!
… Olyan keveset írsz magadról, Papókám, pedig én már nagyfiú vagyok, politikailag
is sok mindenhez konyítok. Izgat, hogy mi lesz veled, Papókám. Miért nem írod meg,
hogy mit határoztál a jövőre nézve? Örülj, Papókám, ezeknek a fényképeknek,
senkinek sincs kedve mostanában képeket csinálni, mert nagyon puskaporos erre
mifelénk a levegő!

Tax: A rádióból reggel hallottuk, hogy Budapestet is már megszállták a németek.

Úgyhogy a tényt tudtuk, hogy Magyarországot, de itt annyi történt Baján, hogy ide a
Petőfi szigetre valahol a déli órákban leszállt egy kétfedelű, úgynevezett Gólya
repülőgép. Itt Baján volt egy úgynevezett bundista …
R2: Ez a Volksbund

12
Tax: … iskola, és ezek a fiatalok, ezek délutáni rákban egyenruhában megjelentek.
Hát ez fölkeltette a diákságnak a dühét. És több száz, több száz diák, mi is Tamással
mind ott voltunk, és hát a mi mozgásunk olyan fenyegető volt. Mondogattuk
egymásnak a megjegyzéseket.
R2: Miket?
Hát nem dicsőségeseket, mondtuk, hogy menjenek innen, ez nem az ő helyük.
R2: Tamás is kiabált?
Tax: Kiabált.
R2: Miket mondott?
Tax: Ugyanazt, amit a többi. A hangokat az okosabbak, a nagyobbak adták meg, mi
meg mondtuk utánuk.

AM: Anyám sokszor elment valahova biciklivel, hol az apámmal, hol mással és
engem is elvitt magával. Nagyon kövérnek látszottam, mert egy jó nagy pulóvert
adtak rám, olyan volt, mint egy zsák. Abban pedig iratokat dugtak el, üzenteket a
partizánoknak, az önkénteseknek, vagy gyógyszereket rejtettek el a ruhám alatt,
amelyeket bujkáló sebesülteknek vittek.

Narrátor: Egy vándorcigány segített nekik. Dénes Jenő feldíszített kocsijával addigra
már fél Európát bejárta.

AM: Különleges ember volt. Nagyon lelkes, belevaló, sokat és nagy hangon beszélt,
emlékszem, így[magyarul]: doktor úr, doktor úr, jó napot kívánok! Valójában kettős
játékot űzött. Tolmácsolt a németeknek, és aztán értesítette az apámat, hogy mi történt
és mit terveznek a katonák. Egy idő után egyre több zsidó jött a Busto Arsizio-i
házunkba, ott bújtatták őket. Nagyon nagy ház volt, két lépcsőn is be lehetett menni.
Ezért veszély esetén könnyen meg tudtak szökni a tetőn keresztül. Tökéletesen
emlékszem néhány dologra, néhány jelenetre a gyerekkoromból, még ha kicsi voltam
is. Például arra, hogy nem mehettem be az egyik szobába, mert – így utólag
valószínűnek tartom –, hogy ott bujkált valaki. Aztán emlékszem egy
parasztasszonyra, Natalinának hívták, aki élemet hordott hozzánk, tejet és tojást, ez
tilos volt, de ezt adták az embereknek, hogy tudjanak valamit enni. Ezt a fotót már
később késztették, éppen azért, hogy megemlékezzenek a megmenekülésükről. A
képen 37-en vannak abból a 44-ből, akit apámék megmentettek.

13
Fiúhang:
Kedves Papókám!
Miután úgy be vagyunk havazva és fagyva, hogy sem vonat-, sem postaközlekedés
nincs, nem akarok elkésni levelemmel, és minden esetre szívem minden melegével
gratulálok neked Papókám születésed napjához. Éltessen az Isten, örömben az én
boldogságomra ... Sok ajándékról még nem is írtam Papókám, többek között
Nagymamám előfizetett 1 évre a "Magyar Cserkész" lapjára, nagyon szeretem
olvasni. Hujjé! Nem ismered a fiadat, Papókám, már 3-4 szer kiolvastam az összes
könyveimet, a játékaimat már kezdem unni. Járok rendületlenül korcsolyázni, most is
oda készülök. Szervusz Papókám, ölel, csókol, fiad, Tamás
Baja, 1944.

Tax: Még egyszer-kétszer tudom, hogy átjött hozzánk, és ottan gomboztunk …

R2: Gombfociztak
Tax: … gombfociztunk délutánonként, és akkor aztán egyszercsak teljesen eltűnt.

Pap: A József-városba, pont ahol mi laktunk, oda gyűjtötték össze a zsidókat, az volt
a gettó. Egyik délelőtt csendőrök, három-négy, több nem volt, végigjárták a házakat,
hogy jöjjenek, álljanak sorba.
R2: Tamást látta, atya?
Pap: Nem, nem abba a szakaszba volt, mert több helyen gyűjtötték össze őket így
menetre, hogy tudjanak kifelé menni, vasútra.

Tax: Az is előfordulhatott, hogy a Tamás, ő a nyári szünetekbe az szaladt ki

Csátaljára a nagypapához, az előfordulhatott, hogy én nem figyeltem rá, azt
gondoltam akkor, hogy ő Csátalján van. De komolyan, nem tudom megmondani,
hogy … hogy szakadt ez akkor így félbe. Csak ősszel már meglepő, volt, hogy a
tamás már nincs. Tudtuk, tudtuk egyébként, megtudtuk akkor, hogy a nagymamával
elment.

Narrátor: A Magyar Vöröskereszt érdeklődő űrlapja

14
Levél: Drága szüleim, jól vagyunk, számtalan kérdésünkre mindeddig választ nem
kaptunk. Vöröskereszt útján kérünk azonnal választ mindannyiukról. Szeretettel
csókoljuk, Ali, Rosina, Annamária, 1945. november 29-én

Narrátor: A válasz csak családi vonatkozású lehet és legfeljebb 25 szóból állhat.

Levél: Drága Tamásom, remélem, itthon vagy, keress módot idejönni. Vöröskereszt
útján kérünk azonnali választ mindannyiótokról… értesíts, mire van szükséged.
Szeretettel csókol Apád

Inci néni: Édes Alikám, deportálásból csak én tértem haza. Tamás, szülők, Ernő
eddig nem jöttek haza. Jól vagyok, dolgozom. Ha lehet, írj újra. Csókollak benneteket,
Inci

Narrátor: Csak nővére élte túl a deportálást. Habermann Aladár miközben zsidókat
és partizánokat mentett – később emiatt kapta meg az olasz állampolgárságot - éppen
saját családján nem tudott segíteni.

Inci néni 1946. augusztus 15. Alikám, meg vagyok döbbenve, és úgy fáj, hogy Te
ilyet le tudsz írni: „Beethovent nem tudom élvezni, mert német, és Wagner náci
muzsikus.” Én kétségbeesetten ragaszkodom ahhoz, hogy ez nincs, ez a fajgyűlölet,
csak politika van, számítás, kihasználása a tömeg tudatalatti szadizmusának. És én, ha
Kodályt, vagy Bartókot hallom, a zenét hallom lelkem jobbik felével, és nem jut
eszembe az a magyar fajú rendőr, aki kínozta apámat, hanem hagyom, hogy békéljen
a lelkem a magyar zeneszónál. Rozinát, Téged számtalanszor csókol, Inci

AM: 1956-ban az anyukám elvitt Budapestre. Apukám otthon maradt, nem akart
elkísérni minket. Nekem nagyon furcsa volt, hogy nem akart Magyarországra jönni.
Sőt, észrevettem, hogy mennyire feszült, és ideges. Korábban soha nem láttam
ilyennek. Megkérdeztem tőle: apa, miért nem jössz velünk, te ismered a nyelvet,
magyar vagy, itt lenne az alkalom, hogy találkozz a testvéreddel. Annyi ideje nem
láttad már őt, ő pedig nem utazhat el Magyarországról. Apám ekkor az állomáson,
miközben beállt a vonat, azt mondta és ez a mai napig megmaradt bennem, - ez
valami olyasmi, mint amikor bevésődik valami az emlékezetedbe, és soha többé nem

15
felejted el – indulatosan azt mondta: én oda, a holtak országába soha többé nem
teszem be a lábam.

Találkozás
Tax: Itt vannak a teraszon?
Messziről a pincér: Jó napot kívánok!
Tax: Kívánok!
Tax: Robi, kell a tolmács!
AM: [magyarul] Jó estét!
Tax: Tiszta Tamás vagy.
AM: [olaszul] Come stai, Imre?
Tax: Köszöntelek születésnapon!
AM: [magyarul] Köszönöm szépen! Köszönöm szépen, én örülök, hogy itt…
Tax: Nagyon hasonlítasz a Tamásra.
AM: [magyarul] Igen?
Tax: Komolyan, komolyan.
AM: É come stai? [magyarul] Hogy van, hogy vagy?
Tax: Van egy mondás, hol így, hol úgy. Kicsit jó, kicsit nem jó, így jobban érted.
AM: [ismétli magyarul] … kicsit jó, kicsit nem jó.
Tax: Tamás most nyolcvan éves lenne.
AM: [magyarul] Nyolcvan éves
Tax: Nyolcvan éves és fél.
[Leülnek]
AM: [magyarul] Tessék…
Tax: Köszönöm szépen!
AM: Milyen érzés most így találkozni?
Tax: Hát örülök, nehéz…
AM: [magyarul] Nehéz, nehéz, nehéz… Troppe ricordi! Sok emlék
Tax: Sok emlék
AM: Imre, emlékszik arra, hogy Tamás beszélt-e az apjáról? Beszélt-e apukáról?
Tamás…
Tax: Nem beszélt.
AM: [olaszul] No

16
Tax: Nem beszéltem vele. Apukája 38-ban volt utoljára Magyarországon. Akkor mi
még nem ismertük Tamással se egymást. Ezt kerülték, kerülték ezt a kérdést, de ez
akkor nem egyedi dolog volt a Hábermannéknál. Akkor ezt, mindenki ezt csinálta
ebben a helyzetben, hogy erről csak legszűkebb körbe beszélgettek, mert mindig attól
féltek, hogy ártanak a másiknak, a családtagnak. És én itt is azt érzem, hogy
borzasztó, hogy ott volt az apa, és nem mondta meg a lányának, hogy mi a helyzet itt
Magyarországon, meg a Tamás, meg a … egyéb dolgok…, hogy magyar, meg hogy
zsidó, ezt nem mondta meg…
AM: [magyarul ismétli] … nem mondta meg …
AM: Amikor együtt jártak iskolába, Tamás jól tanult? Kíváncsi vagyok, jó tanuló
volt-e…
R: Jól tanult?
Tax: Tamás jól.
AM: [magyarul ismétli] … jó …
Tax: Jól. Jeles, jó.
AM: [magyarul ismétli] … jeles és jó … jeles és jó.
AM: Szeretett sportolni?
Tax: Sporttal, szeretett labdázni, itt nem mondtam, ez volt a korcsolyapályánk télen,
itt a hídtól idáig volt. És a Tamás meg én és még másik négy gyerek hokiztunk a
jégen. Korcsolya…
AM: [magyarul ismétli] … korcsolya …
Tax: 38-ban jött ő, 1938-ban ide az Attila utcába, és én is 38-ban jöttem az Attila
utcába. Az körülbelül egyszerre volt, de nekünk sokáig tartott, évek míg
megismerkedtünk, és plusz még az iskolába első, második évbe még nem
barátkoztunk össze, harmadik évbe!
AM: [olaszul]… solo nel terzo anno … Nem emlékszik, volt-e Tamásnak olyan kis
barátnője, akit nagyon szeretett?
Tax: Az igazság az, hogy mi akkor találkoztunk, amikor minket nem annyira a
szerelem érdekelt, akkor váltunk a kisfiúból nagyfiúvá, vagy férfivá kezdődött, és mi
akkor már szerettük, azzal foglalkoztunk, hogy kapcsolat. És valami véletlen folytán
annyit tudok mondani, hogy a Tamás nem halt meg anélkül, tehát ő férfi volt, és volt
kapcsolata, lett kapcsolata, lett kapcsolata nővel. De az nem szerelem volt, nem
szerelem volt, de nem is rossz kapcsolat volt. Egymás között nem volt titkunk, én ezt
megtudtam tőle. Ő nekem elmondta.

17
Besötétít

AM: Inci néni azt mondta: szinte biztos abban, hogy Tamás meghalt, mert egy orvos,
aki apám barátja volt, úgy véli, hogy a lágerben találkozott Tamással. Azt mondta
ugyanis, hogy egy Olaszországban élő magyar orvos fia 15 nappal a tábor
felszabadítása előtt meghalt tífuszban. Inci azt mondta nekem, hogy ez az orvos
levelet írt az apámnak. A nagynéném ezt elküldte Olaszországba, de az anyámnak
címezve. Azt írta neki, hogy legyen nagyon óvatos, mert szörnyű hír van benne. Inci
úgy gondolja, hogy anyám széttépte a levelet.

Temető

AM: Elemezve minden levelet, elemezve minden dokumentumot, megértettem, hogy

apám azon volt, hogy valahogy idehozza Tamást, de az ehhez szükséges iratok soha
nem érkeztek meg. Nem tudta elintézni, hogy Tamás ide jöjjön. Nagyon sok kérdés
maradt válasz nélkül. Ezerszer is feltehetem a kérdést, hogy miért nem mondtak
nekem semmit. És ezer választ adhatok. De nem tudom, hogy melyik az igaz.
Feltételezem, sőt, nagyon is azt hiszem, hogy apám meg akart védeni. Most még
jobban szeretem, mert hallgatott, mert ezzel is meg akart óvni.

Zene, stáblista.

18