Prológus

2020. JANUÁR

L’Étranger kinyitja az ajtót, tekintetét körüljáratja a szobán, és

elmosolyodik. A háromcsillagos szálloda spártai, de a szoba töké-
letesen megfelel a céljainak. Bedugja a kártyát a főkapcsoló tok-
jába, mire tompa fény gyullad. Leteszi a padlóra Louis Vuitton
sporttáskáját, és fellélegzik, ahogy válla megszabadul a súlytól.
Miután leszállt a hajóról, egy pillanatra sem lazított a fogáson.
Ujjai a terminál hídján, a taxiban és a szálloda előcsarnokában is
szorították szerszámosdobozának bőrfogantyúját.
Lassú léptekkel a térre nyíló nagy ablakhoz megy. Az odalent
nyüzsgő emberek a szálloda legfelső emeletéről nézve apró ólom-
katonáknak tűnnek. Talán azok is, a saját életük katonái útban a
saját jelentéktelen csatáikba. Vándoregerek.
A tér egyik oldalán álló gránit irodaépület előtt valamilyen tün-
tetés zajlik: többtucatnyi steppelt kabátos ember méretes plakáto-
kat visz. Két rendőrautó van a helyszínen, a törvény őrei passzívan
követik az eseményeket.
L’Étranger felnevet. Ő sosem vett részt tüntetésen. Miért is tette
volna? Mindig inkább elvegyült az emberek között, mint hogy
felhívta volna magára a figyelmet. Azonkívül nem lehet maradandó
változást elérni azzal, hogy néhány ember gyülekezik valami téren.
Szép gondolat talán, de nem több. Néha, amikor ilyen csoportosu-
lásokat lát, érzi azt a teljes kívülállást és elszigeteltséget, amely
serdülőkorától kíséri. Ez azonban sosem keserítette el. Ellenkező-
leg, egyfajta ifjúkori megvilágosodásról van szó: megért valamit,
amit az átlagemberek nagy része nem hajlandó meglátni. Végső
soron semminek, amit teszünk vagy nem teszünk, nincs jelentő-
sége. Új nap jön. Utána egy másik. Mindaddig, amíg egyszer csak
eljön a vége. Ez érvényes rá, a szomszédjára, és az egész világ-
egyetemre.
7
 L’Étranger behúzza a függönyöket, és az ágyra teszi a sport-
táskát. Előveszi a laptopját, és felhajtja a fedelét. A gép kattog pár
másodpercig, majd felugrik a TOR-hálózat beszélgetőablaka. Ujjai
megtalálják helyüket a billentyűzeten, és rövid üzenetet vará­
zsolnak.
I’m in town. Waiting.*
Becsukja az e-mail-ablakot, és megnyit egy szöveges fájlt.
Ránéz a képernyőn megjelenő oldalra: Egzisztenciális nihilizmus
Albert Camus munkásságában. Doktori disszertációjának bátor
témája bizonyosan disszonáns hangokat fog kiváltani a tudomá-
nyos közösségben. Az egzisztenciális nihilizmust inkább Sartre
műveihez kapcsolják az író ateista világnézete miatt, de az ő véle-
ménye szerint Camus ­– az agnoszticizmusától függetlenül – pon-
tosan ugyanazokkal a témákkal foglalkozik műveiben, igaz, embe-
ribb nézőpontból.
Majd meglátjátok, fafejek. Ha valaki, én tisztában vagyok a lét
jelentéktelenségével.
L’Étranger előveszi a zsebkendőjét, és letöröl a képernyőről egy
ujjlenyomatot. Életének egy fejezete a végéhez közeledik. Még ez
az utolsó meló, utána koncentrálhat a tudományos karrierre. Talán
kap egy állást az egyetemen. Vagy nem. Végül is ennek sincs
semmi jelentősége. Ami nem jelenti azt, hogy bármit is megtenne
ellenszolgáltatás nélkül. Ahogy Joker mondja A sötét lovag című
filmben: „Ha valamiben jó vagy, ne csináld ingyen”.
Előhúzza táskájából a Søren Aabye Kierkegaard életéről szóló
könyvet. A lapok között két fénykép lapul. Két személy, akik finan-
szíroznák a hátralévő tanulmányait. A halálukkal.

*  A városban vagyok. Várok.

 1

Az öreg lift kattog az emeletek között. A drótkötél zúg a tetőnél.

Rohadt mohó szarházi.
Eliel Zetterborg érzi testőre arcszeszének erős szagát, és elfin-
torodik. A transzparensre festett szavakra gondol, amelyeket egy
órája látott a Maybach elsötétített hátsó ablakán át. Ujjai ökölbe
szorulnak, úgy érzi, nincs erő a kezében. Azok a hálátlan idióták
nem tudják, miről beszélnek.
Kilép a liftből, és kulccsal a kezében odamegy a lakása ajtajá-
hoz. Joonas behúzza maga mögött a lift rácsát. A fémes csattanás
nosztalgiát ébreszt Elielben. Régi idők mechanikus szerkezeteire
emlékezteti: a vas és fém alkatrészek kenőolajszagára, ezekre a
rugókkal, gőz- vagy pusztán gravitációs erővel működő gépekre,
amelyek az emberek helyett dolgoznak. Ezzel szemben a mai tech-
nológia teljesen szagtalan és jellegtelen. A kézzel fogható gépek
kifinomult algoritmusok és mechanizmusok sorozatává változtak,
s működési elvük annyira elvont, hogy a reklám- és kommuniká-
ciós szakembereknek szép történeteket kell kitalálniuk, hogy leg-
alább egy cseppnyi életet leheljenek beléjük. A vásárlónak még így
is csak halvány esélye van működésük megértésére. Akármit is
mondanak az ezredfordulón születettek, régen jobb volt.
Megölted ezt a várost, Zetterborg.
Amikor Eliel Zetterborg ötven évvel ezelőtt Eetu Monttóval
karöltve megalapította az EZEM Csövek Rt.-t, a vállalat neve alap-
ján még következtetni lehetett annak tevékenységi körére. Akkor
a herttoniemi iparterületen lévő műhelyben nem számítógépeket
babráltak, hanem alkatrészeket kovácsoltak és esztergáltak, ame-
lyekből valami valóságosat, kézzelfoghatót építettek. Nem áram-
köröket és tranzisztorokat, hanem vér- és izzadságszagú ipart.
Nehézipart a szó igazi értelmében.
9
 Eliel behunyja a szemét, érzi a tűzforró fém édeskés szagát,
hallja a sistergő hangot, ahogy a hegesztők munkához látnak a déli
gyártócsarnok végében.
– Minden rendben? – kérdi Joonas, és lopva a lépcsőházra
­pillant.
Joonas Lamberg régóta a sofőrje és testőre, aki ma este is fel-
kíséri a lakásáig, utána pedig megvárja a Muukalaiskatun parkoló
Maybachban, hogy elkészüljön. Akkor elviszi az ünnepség szín-
helyére, amely mindössze egy háztömbnyire van a lakástól. Nor-
mális körülmények között ilyenkor Joonas már hazaindulna, de
most rendkívüli idők járnak: annyian utálják teljes szívükből Eliel
Zetterborgot és a RealEst igazgatóságát, hogy elengedhetetlen,
hogy Joonas egész este a közelben legyen.
– Igen, köszönöm. Hamarosan találkozunk odalent.
Eliel kinyitja az ajtót, és bepötyögi a riasztóberendezés kódját.
Joonas bólint, felnéz a legfelső emeletre, majd elindul a lépcsőn
lefelé. Ezt minden este megteszi, mert biztos akar lenni abban,
hogy senki illetéktelennek nem sikerült besurrannia a lépcsőházba.
Joonas hűséges és lelkiismeretes. Egykori kommandós, aki
továbbra is veszélyes, pedig már majdnem ötven, és nem hord
fegyvert.
Eliel Zetterborg megtörli a cipőjét az előszobában elhelyezett
lábtörlőn, leveszi a kabátját, amelynek vizes lett a válla, míg az
autótól a kapuig ért. A lakásban új öblítőszer illata terjeng, ő kérte
meg a takarítónőt, hogy ilyet vegyen. Ez elnyomja az antik tárgyak
és a bútorok múlt századi textiljeinek áporodott, émelyítő szagát,
amitől Eliel az utóbbi években idegenkedni kezdett, mert arra
emlékezteti, hogy megöregedett és hogy – mint minden élőlény a
földön – előbb-utóbb meg fog halni. Az ő esetében előbb. Anne-
Marie halála óta mindennap érzi, hogy egyre közelebb kerül a
halálhoz, mintha a szíve napról napra egyre lassabban verne, amíg
egy éjszaka majd végre megáll, és megszabadítja a gyötrelmektől.
Tekintete megakad az előszobában heverő sárga nejlonzacskón.
A takarítónőnek délelőtt vissza kellett volna vinnie a könyveket a
könyvtárba, és egyúttal elhoznia a lefoglaltakat. A francba! A nő
10
kezd figyelmetlen lenni. Eliel beljebb megy, zsebre tett kézzel meg-
áll a nappaliban, és mély lélegzetet vesz. A cég évfordulója nosz-
talgikus hangulatba ejtette.
Fél évszázad. Ezalatt a RealEst globális tőzsdei társasággá nőtt,
és nehéz hasonlóságot találni azzal a kis fémműhellyel, amelyet
Eetuval alapítottak ötven éve.
1970 minden szempontból egy másik valóság volt: a Kekkonen
vezette finnlandizálódott ország nagyon különbözött a mai Finn-
országtól, pozitív és negatív módon egyaránt. A szülei véleménye
szerint egyértelműen az utóbbiról van szó. Apja a Helsingin Sano-
mat politikai újságírója és a szólásszabadság elkötelezett védelme-
zője volt. Anyja drámaíróként futott be jelentős pályát. A művészet-
kedvelő, liberális Zetterborgék nyomasztónak és álságosnak érezték
a háború utáni légkört, s egyetlen fiuk talán részben emiatt aktívan
ellenezte azt az öncenzúrát, amellyel a finn állam viszonyult a Szov-
jetunióhoz. Másrészt az EZEM Csövek Rt. (amely az 1990 nyarán
történt fúzió és tőzsdére lépés kapcsán RealEst Nyrt.-re változtatta a
nevét) különösen a 80-as években rendkívüli mértékben profitált
a két ország közötti bilaterális kereskedelemből, ami lényegesen
pozitívabbá formálta a Szovjetunióról kialakított nézeteit. Amíg a
keleti szomszéd elégedett volt, pezsgett az üzlet.
Gerinctelen köpönyegforgató.
Eliel tisztában van vele, hogy mintapéldája annak, hogyan kell
félretolni az ideológiát a kapitalizmus kínálta gyors profit útjából.
Az évek során oly sok ember vádaskodását hallotta az elvek eladá-
sáról, hogy már nem zavarja. Ráadásul mindez igaz, még ha évti-
zedekkel korábban történt is. De nem bánt meg semmit, egy pilla-
natra sem. A  döntések lehetővé tették neki és Anne-Marie-nak,
hogy nagyszerű életet éljenek. És Axelnak, aki vele ellentétben így
vagyonos családban, jólétben nőhetett fel. Néha elgondolkodik
azon, vajon a nehezebb körülmények másmilyenné formálták vol-
na-e a fiukat, hogy vajon éppen amiatt problémás-e a viszonyuk,
mert annyira eltérő helyzetből vágtak neki az életnek.
Megáll a nagy tükör előtt, és ősz szakállas, barázdált arcát nézi.
A telefon kijelzője villog a komódon, de nem áll szándékában fel-
11
venni. Ma annyit csöngött a telefon, mint még soha. Újságírók,
gratulálók, szak- és amatőr politikusok, majdnem-barátok, hátba
veregetők. Élősködők. A finn ipar és a RealEst nagy napja a mai:
a cég középvezetői a hietaniemi piactéren felállított masszív sátor-
ban ünnepelnek, programmal és neves fellépőkkel. A vezetők és
az igazgatósági tagok házastársaikkal a közeli Saslik étterem
különtermében ülnek össze egy ünnepi vacsorára.
Rohadt fehérgárdista.
Eliel behunyja a szemét, és megpróbálja elfelejteni. Továbbra
is maga előtt látja a fehér transzparenseket, amelyek visszaverik
az éles napfényt. Több tucat van belőlük, több száz kéz tartja őket.
Nagy betűkkel mindenféle szitokszót írtak rájuk. Több ezren gyűl-
tek össze a gyárnál, és senki sem azért jött, hogy megünnepelje a
cég fél évszázados sikertörténetét. A  dühös tömeg fülsüketítő
zajongását egy emelvényen álló szakszervezeti ember vezényli
megafonnal a kezében.
Eliel kinyitja a szemét, és érzi, zakatol a szíve. Ezek a hálátlan
mitugrászok. Persze hogy radikális az intézkedés, de nem meg-
alapozatlanul vezették be. Ha a gyár megmenthető lenne,
­megmentenék. A kouvolai egység megszüntetéséről szóló határo-
zat semmiképp sem kapcsolódik a termelési költségek csökken-
téséhez: egész egyszerűen a csőgyártást akarják leépíteni mint
nem kifizetődő ágazatot. A mintegy háromezer dolgozót foglal-
koztató gyár már tíz éve nyeli a pénzt, és a többi tevékenységi
terület pozitív eredményei nem kielégítő érvek a gyár távoli jövőig
történő üzemeltetéséhez. Még a bezárásnál is nagyobb probléma
talán, hogy a munkájukat elvesztett embereket szinte lehetetlen
tovább foglalkoztatni a vállalkozás más részlegeiben. Annyira
megváltozott ugyanis az elmúlt tíz évben a RealEst Nyrt. munka-
környezete. Az ötvenéves fémmunkás soha nem fog tudni kódolni
egy sort sem, még ha a cég fizetné is a drága képzést. Legalábbis
nem elég gyorsan.
Költözz Svédországba, mint a haverod, rohadt szemétláda!
Eliel felsóhajt. Elolvassa az sms-t, amely tizenöt perce jött a
telefonjára. Axel írt.
12
 Útban az étterem különtermébe. Kérlek, ne késs!
A fiára gondol. Elegáns arcára és sajátságos, meglepően magas
hangjára. Van benne egy árnyalatnyi rekedtes basszus, akárcsak
elhunyt édesanyjáéban, akitől szép arcát és törékeny testalkatát is
örökölte.
A  reggel óta kínzó, furcsa gyomorégése ismét felerősödött.
A Kouvolában tett látogatás bizony nem volt kellemes. Tudja, hogy
már egy évig sem lesz a RealEst igazgatóságának az elnöke, épp
ezért volt hajlandó kitenni magát mindennek. A nemzet haragjának.
Az utódja majd tiszta lappal kezdheti, és talán még a szakszerve-
zetet is képes lesz maga mögé állítani. Akkor elnavigálhatja a céget
a következő nagy sikerekhez.
Eliel egy pillanatig gondolkodik a válaszon, aztán csak annyit
pötyög be, ok. Ekkor szúró fájdalmat érez a mellkasában. Mintha
nem kapna levegőt. Leül az előszobában egy székre.
Az istenit!
Hetvennégy éves létére kiváló fizikai állapotban van – nemrég
futotta le a félmaratont a veterán kategóriában, két óra tizennégy
perc alatt, de az elhúzódó éttermi esték a tízfogásos borvacsorákkal
kifárasztják a testet és a lelket. Talán jó lenne újra megvizsgáltatni
a szívét, de nem szeret orvoshoz járni. Amíg csak lehet, kerüli.
A pokolba az egésszel! Ha nem ma lenne a cég ötvenéves jubi­
leuma, whiskyspohárral a kezében lerogyna a kanapéra, és nézné
a tévében az Emmerdale-t.
Lassú léptekkel elindul a nappali felé. A hosszú, barnára pácolt
padlódeszkák recsegnek a gyapjúzoknis lába alatt. Felkattintja a
villanykapcsolót, meggyullad a díszes mennyezeti lámpa. Leveszi
a mandzsettagombjait, és hagyja, hogy ingujja a kézfejére csússzon.
A lemezjátszó tűje lassan ereszkedik le a fekete bakelitkorongra.
Johann Sebastian Bach: d-moll Sicilienne, BWV 596. ­Szerinte ez
a valaha írt legszebb zene. Meghallgatását szinte mazochizmusnak
érzi, annyira elszomorodik tőle. A mű Anne-Marie temetését juttatja
eszébe, amikor Axel unokatestvére ezt játszotta zongorán a meg-
emlékezés kezdetén, ugyanebben a szobában, majdnem napra pon-
tosan három évvel ezelőtt. Azóta már több mint ezer hosszú nap és
13
éjszaka telt el, de a lakás továbbra is őrzi Anne-Marie illatát. Tehát
végül is mindegy, milyen öblítőszert vesz a takarítónő.
Anne-Marie.
Ma fel kellene vennie valamit, ami Anne-Marie-ra emlékezteti.
Odamegy a zongorához, és megáll a fölötte lógó kép előtt.
A siketfajdot ábrázoló olajfestmény egy zsanér segítségével kifor-
dítható, és egy falba épített széf bukkan elő mögüle. Bepötyögi a
számkódot, és a széf kinyílik. A legfelső polcról leveszi a talán
legdrágább kincsét, a Vacheron Constantin Genève karórát, amely-
nek tokja 18 karátos aranyból készült. Pénzbeli értéke aligha jelen-
tős, érzelmi értéke ellenben annál inkább: Anne-Marie-tól kapta
nászajándékba 1969-ben. Eliel érzi csuklóján az óra súlyát, egy-
szerre tűnik idegennek és ismerősnek. Szemügyre veszi a tágas
nappalit; a padlót borító perzsaszőnyegeket, az antik komódokat
és a nagy, díszes aranykeretbe foglalt olajfestményeket.
Nem akar ma ünnepségre menni. A felesége nélkül nem.
Ekkor a zenén túl meghall valami mást is. A zongora melletti
bárszekrénynél áll, de a padló továbbra is recseg. Mintha a léptei
és azok zaja között egy másodpercnyi késés lenne. Lélegzet-vissza-
fojtva figyel. Hirtelen biztos benne, hogy rajta kívül valaki más is
van a lakásban. Hátrapillant, de a konyhába vezető boltíves ajtóban
nem áll senki. A konyha sötét, csak az orosz nagykövetségre néző
ablakokon át szűrődik be némi fény. Megrázza a fejét. Csupán a
régi szecessziós épület szerkezete éli a saját életét.
A háttérben tovább szól Bach, ugyanolyan szépen, mint min-
den este.
Csak a képzeletem játszik velem. Nehéz nap volt.
Kinyitja a szekrényt, kivesz egy üveg Macallan Reflexiont. Ha
a mellkasát szorító érzés elviselhetetlenné válik, lemondja a vacso-
rát. Legalább egy jó oldala van az öregedésnek, mégpedig az, hogy
a kellemetlen dolgok elvégzését emberi indokkal lehet elhárítani:
magával az öregséggel. Ez ellen senki sem tehet kifogást.
A barna nedű úgy csobog a pohárba, mint a hegyi patak friss
vize. De a padlódeszka ismét megnyikordul, ezúttal hallhatóbban.
Eliel felhajtja az italt, a szilvás zamatú whisky égeti a torkát.
14
 – Halló? – szólal meg határozottan, bár tudja, hogy senki sem
fog válaszolni. Legutóbb Anne-Marie életében tette ezt. Olyankor,
amikor hazatérve nem volt biztos benne, otthon van-e a felesége.
Leteszi a poharat a bárszekrényre, és köhint egyet. Persze hogy
egyedül van a lakásban. Hiszen be volt kapcsolva a riasztó, amikor
belépett, és azóta nem nyílt ki az ajtó.
– Halló? – hallja ismét saját hangját. Tisztában van vele, hogy
nem tenné ezt, ha száz százalékig biztos lenne benne, hogy nincs
senki más a lakásban. A gyanakvás olyan, mint a mellkasba döfött
kard. – Ki van ott?
A nyikorgó hang ezúttal a fal mögül, a konyhából hallatszik.
Súrlódás, ami rövid csattanással végződik. A konyhaszekrény
fiókja.
Eliel hátán végigfut a hideg, egészen a tarkójáig. Felkapja a
telefonját, a gyorshívón kikeresi Joonas számát. A lépések egyre
tisztábban hallatszanak. És ekkor meglátja a konyhában a nyugodt
léptekkel közeledő sötét alakot. Kicsúszik a kezéből a telefon, és
leesik a lába elé a padlóra.
 2

Joonas Lamberg kinyitja a kocsi ajtaját és kiszáll. A szitáló eső

benedvesíti kopaszra nyírt fejét, és a pamutzakó sem védi a metsző
széltől. Már magára húzná a kabátját, de gyorsan elveti a gondo-
latot, és bezárja a frissen fényezett, csillogó Maybach ajtaját. Még-
iscsak a rendőrség speciális egységének egykori tagja, aki teljes
felszerelésben alámerült a jeges vízben, és vagy nyolc órán át
feküdt mozdulatlanul a mesterlövész puska távcsövébe nézve a
dermesztő fagytól deres bádogtetőn. Egynél többször sütötte el
a fegyverét, hogy öljön, és ugyanannyiszor lőttek rá is. Egy golyó,
amelyet egy svédországi finn bankrabló kilenc milliméterese indí-
tott útnak 1998 novemberében, maradandó sebhelyet hagyott a
térde fölött; ezzel kezdődött a visszaszámlálás a kommandós kar-
rierjében. A kényszerítő körülmények miatt a magánszektorra vál-
tott Joonast hosszú pályafutása során támadták késsel és bicikli-
lánccal is, de általában ő került ki győztesen az összecsapásokból.
Fegyvert nem hord, mióta otthagyta a rendőrséget, pedig otthon
van neki. Nem, ő bízik a krav magában, az izraeli önvédelmi sport-
ban, amelyben negyvenéves tapasztalattal és fekete övvel rendel-
kezik.
Világos tehát, hogy kabát nélkül is el tudja szívni a cigarettáját,
akkor is, ha ma egyenesen gyilkos a tenger felől fújó szél. A plusz
két fok ellenére mintha egy mélyhűtőben állna. A szájába veszi a
cigarettát, meggyújtja a gázöngyújtójával, és megvakarja a nyakán
lévő sebhelyet, ami viszketni kezd a hideg levegőtől. Szippant
egyet, és a főnök ablakai felé pillant. A főnök, aki az elmúlt három
évben tíz évet öregedett. Felesége halála után Zetterborg léptei
fokozatosan merevebbé váltak, és a korábbinál nehezebben tudott
bármiféle kapcsolatot teremteni.

16
 Joonas idősek otthonában lakó édesanyjára gondol, aki egy
évvel fiatalabb Zetterborgnál. Az Alzheimer-kór az utóbbi hóna-
pokban minden frissebb emléket kitörölve uralkodott el rajta, és
nem néz ki rózsásnak a jövője. Joonas fejében gyakran megfordul,
hogy az utolsó napjaira el kellene vinnie az anyját valahová, ahol
a jeges eső helyett lágy földközi-tengeri szél fúj.
Kifújja a füstöt a tüdejéből, ami aztán gyorsan elszáll a széllel.
Ismét az órájára pillant, mintegy ellenőrzésként, hogy meddig égett
a cigaretta. Szív még pár gyors slukkot, a földre dobja a csikket,
és ekkor veszi észre, hogy csöng a telefonja a Maybach első ülésén.
Beül az autóba és kezébe veszi a mobilt. A kijelzőn a Károly herceg
név villog. Önmagában illetlen vicc, amit az idősebb Zetterborg
biztosan helytelenítene, ha tudomására jutna, milyen csúfnevet
adott Axelnak. Joonas mindig udvarias a családdal, de sosem alá-
zatos vagy túlzottan hivatalos. Ezt kérte tőle a gyártulajdonos.
– Joonas.
– Üdv, Joonas… Gondoltam, felhívlak, mert… – Axel Zetter-
borg hangja zaklatott.
Joonas azt teszi, amihez a legjobban ért, türelmesen vár.
– Apával vagy? – nyögi ki végül Axel.
– Apád otthon van. Én itt vagyok az utcán az autóban.
– Nem egyenesen az étterembe kellett volna jönnötök?
– Apád fel akart ugrani a lakásba.
– Oké… Várják őt az étteremben.
Joonas Lamberg előrehajol, hogy lássa az épület sarkán lévő
ablakokat. Halvány világosságot lát.
– Nem veszi fel a telefont. Általában mindig válaszol – mondja
Axel aggódva. – Egyébként nem hívnálak, de ma panaszkodott,
hogy nem érzi jól magát.
– Biztos mindjárt…
– Menj, nézd meg!
– De…
– Tedd, amit mondok, Joonas!
– Rendben. Felmegyek – feleli Joonas, és kiugrik az autóból.

17
 A főnöknek valószínűleg nincs baja, de a legkisebb gyanú és a
cselekvés között semmi esetre sem telhet el több másodperc.
A beszélgetés még tart, mikor már felfelé rohan a lépcsőn. Hat
emelet nem egész fél perc alatt. A térde jól működik, pedig tudja,
hogy a röntgenfelvételeken borzasztóan néz ki, és bármely percben
összerogyhat alatta.
– Az ajtónál vagyok. Idekint minden csendes… – mondja Joo-
nas a telefonba kissé lihegve, és becsenget.
– Nem is gondoltam semmi olyasmire, de… – Axel félbehagyja
a mondatot, mert az apja mérges hangját reméli hallani. Jövök már,
a pokolba is!
Azonban nem ez történik, és az ajtó nem nyílik ki. Joonas egy
pillanatig telefonját a füléhez tartva áll az ajtó előtt, és a névtáblára
mered, amelyen fekete alapon fehér betűkkel Zetterborg olvasható.
Aztán határozottan bekopog. Múlnak a másodpercek, már több
mint egy perc eltelt.
– Joonas? – szól Axel, és Joonas nyugtalanságot hall a hang­
jában.
A saját kulcsával kinyitja az ajtót.
– Axel – mondja a nappaliba érve –, itt valami tényleg nincs
rendben.