A folyosóra érve Mira látja, ahogy egy fakó póni kan-
tár és nyereg nélkül eltűnik a sarkon. Vajon kiszökött? Nincs kitől megkérdeznie, úgyhogy ösztönösen utána- szalad. Mi van, ha nyitva maradt a kapu? Meg is sé- rülhet a forgalmas úton, ami alig száz méterre halad a lovasiskolától. Ahogy Mira is bekanyarodik a sarkon, látja, hogy a lovarda legszebb pónija, Hold az. Sosem volt szabad még csak hozzáérnie sem, az a legjobbak kiváltsága.
Bele sem mer gondolni, mi történne, ha kivágtatna az útra. Végigfut a hideg a hátán. Kétségbeesetten körül- néz, de nem lát senkit. Még mindig a nyergesben lehet- nek. Vagyis csak ő mentheti meg Holdat. – Állj meg! – kiált utána. A póni egyik fülét hátracsapva lassít, de kis idő után újra nekiered, és eltűnik a szeme elől. Muszáj utolérnie, mielőtt még túl késő lenne. Mint a villám, olyan gyor- san fut utána. Sosem érzett még magában ekkora erőt. Lüktet a vér az ereiben, és zúg a füle. Amikor utoléri Holdat, határozott mozdulattal megragadja a kötőfé- két. Sikerül megfordítania és visszavezetnie az istálló- ba. Nincs benne félelem vagy nyugtalanság, csak teszi, amit tennie kell. Hold a lovarda sztárja, minden díjugrató versenyt megnyer Fannyval, aki külön Instagram-oldalt is csi- nált neki. Több mint ezren követik. De most szép nyugodtan halad mellette, és fejével finoman megböki a karját, köszönés– vagy köszönetképpen. Fogalma sem volt, hogy ilyen aranyos. Teljesen nyugodt, nem próbál menekülni. A többi ló szeret csipkelődni vagy rugdos- ni, de Hold inkább bújik. – Nahát – simogatja meg a nyakát -, te tényleg kü- lönleges vagy! Ahogy Hold helye felé tartanak, Mirát melegség önti el. Még sosem érezte magát ilyen közel egy lóhoz.
De az öröme hirtelen el is illan, amint meglátja a nála két évvel idősebb, kilencedikes Fannyt. A szüleié „fél Bromma”, ahogy anya mondja, és végtelen a pénzük. Ez a lányuk Swarovski kövekkel kirakott lovaglóruhá- ján és méregdrága Kep kobakján is látszik. A lovardában mindenki tudja, hogy Fanny világhírű díjugrató bajnok szeretne lenni, mint Malin Baryard, akivel még hasonlítanak is. Mindketten szőkék és csi- nosak. Mira sokszor azt kívánja, bárcsak neki is hosszú szőke haja, kék szeme és vékony testalkata lenne. De ő ennek a szöges ellentéte: barna a haja, zöldesbarna a szeme, és vaskosak a végtagjai. – Te meg mit csinálsz Holddal? – Én csak… – kezd magyarázkodni, de Fanny sötét tekintettel félbeszakítja: – Senki sem viheti el sétálni! A végén még lesérül. Különben is, ki a fene vagy? – Én csak… – És amúgy szár nélkül végképp tilos vezetni. – Én… én… – Jelenteni fogom az edzőknek – kapja ki a kezéből a kötőféket Fanny, és Holdat az állása felé rángatja. Majd felrobban mérgében. Szinte hallani lehet, ahogy sistereg a feje, mint egy rosszul beállított rádió. Mira levegő után kapkod, és meglazítja a védőmel- lényét, nehogy elájuljon. Aztán lehajtott fejjel Göstá-
hoz indul az ápolótáskájáért. Leveszi az akasztóról, és minden erejével azon van, hogy el ne sírja magát. Már megint. Sosem érezte még ilyen nehéznek ezt a táskát. Mintha Fanny telepakolta volna kézigránáttal. Amikor újra elmegy mellette, érzi a rosszalló pillantását, mint- ha valami hatalmas bűnt követett volna el. Futásnak ered, és nem lassít, amíg el nem éri az öreg, piros Volvót a parkolóban, nem messze a helytől, ahol Holdat megmentette. De senki sem látta, úgyhogy nem is számít. – Jó volt? – kérdezi az anyukája olyan lágy hangon, hogy Mira legszívesebben üvöltene. – Nem akarok beszélni róla – motyogja. – Jól viselkedett Gösta? – Mondtam, hogy nem akarok róla beszélni! Végig hallgatnak a tízperces hazaúton Alvikbe, ahol a benzinkúttal szemben laknak, a dombtetőn, egy zöld panelház első emeletén. A lakásuk elég lepukkant, és egy játszótérre néz, ahol néha olyan hangosan visítoz- nak a gyerekek, hogy Mira csukott ablaknál is kényte- len befogni a fülét. Csak erre volt elég pénzük, amikor otthagyta őket az apukája, és el kellett adniuk az ab- rahamsbergi házat. A legtöbb osztálytársa egy kőhají- tásnyira lakik tőlük, Äppelvikben, hatalmas, sokmilliós villákban. Amint hazaérnek, bezárkózik a szobájába, ami nem
sokkal nagyobb, mint egy gyufásdoboz, de legalább ő választhatta ki, milyen színű legyen a fal: lila. Van benne egy ágy, egy íróasztal és egy ruhásszekrény. Az ágya egyik sarkába szokott bekuckózni párnák és plüssállatok közé. Most is odaül, és írni kezd a naplójába: „Abbahagyom a lovaglást. Anya mindig panaszko- dik, hogy milyen drága. A legjobb, ha többet nem me- gyek. Nem fogok hiányozni a lovardából senkinek.”