1

AZ ÉRDEK

1. POLITIKA, ÉRDEK ÉS CSELEKVÉS

Az érdek olyan kategória, amelynek tudományos vizsgálata lehetséges filozófiai,

pszichológiai, szociálpszichológiai, szociológiai, közgazdaságtani és egyéb tudományos
szempontok szerint. Ebben az írásban az érdeket interdiszciplináris jelleggel, nem
tudományos igénnyel, de bizonyos idevonatkozó tudományos eredmények
felhasználásával elsősorban politikai szempontból vizsgáljuk. Arra kell törekednünk,
hogy tisztázzuk az érdek szerepét a politikában és általában az emberek magatartásában,
cselekvésében, továbbá, hogy hogyan lehet az emberek cselekvését úgy befolyásolni,
hogy a tömeges emberi cselekvések pozitív társadalmi eredményhez vezessenek.

A politika sikere a gazdasági, politikai stabilitásban, a dinamikus gazdasági fejlődésben,

az általános életszínvonal növekedésében, a társadalmi mobilitás lehetőségeiben, az
emberi szabadságjogok, az "önmegvalósítás" lehetőségeinek megvalósulásában, a
tömegek aktivitásában és optimizmusában jut kifejezésre. Ezeket a feltételeket csak a
tömegek aktív cselekvésének biztosítása útján lehet elérni. A politika sikere nem a
politikusok, illetve a politikusokat támogató szervezetek, tudósok és szakemberek
jámbor óhajaitól, vagy megalapozottnak hitt törekvéseitől függ, hanem attól, hogy a
társadalom mértékadó többsége, vagyis a dolgozó tömegek mit és hogyan cselekszenek.
Ezért a politika alapvető feladata, hogy megteremtse azokat a politikai, gazdasági,
intézményi, jogi stb. feltételeket, amelyek biztosítják a tömegek számára a szabad
cselekvés, a megélhetés anyagi feltételeit biztosító termelő munkában való részvétel
lehetőségeit, hogy a tömegek azt tehessék, amit szeretnének tenni, a társadalom
rendelkezésére álló reális lehetőségek keretein belül. Megalapozott és céltudatos politika
kialakítása érdekében szükség van annak vizsgálatára, hogy milyen feltételek
szükségesek a dolgozó tömegek cselekvési szabadságának biztosítására. Mik a cselekvés
fő törvényszerűségei, az emberek mit, miért és hogyan cselekszenek.

Itt célszerű megjegyezni, hogy az ismert és meghatározó jellegű politikai erők nem a
tömegek alkotóerejét akarják kibontakoztatni, hanem egy szűk, tőketulajdonos
társadalmi csoport érdekeit valósítják meg - függetlenül a tömegek megtévesztését,
illetve választási propagandacélokat szolgáló szólamaiktól. Ez hasznos eredményeket
hozhat a tőketulajdonosok és általában a gazdagok számára, sőt, az ország pénzügyi
stabilitása szempontjából is. Az ilyen alapon álló gazdasági "fellendülés" azonban olyan
alacsony szinten valósul meg, hogy a tömegek szegényebb rétegei számára megmaradó
jövedelmek csak a folytonos létbizonytalanság, a nyomor és az éhezés viszonyait
"biztosítja". Egy ilyen "fellendülés" messze áll az általános társadalmi felemelkedéstől.
Ezért olyan társadalmi berendezkedésre van szükség, amely a társadalom minden rétege
számára biztosítja a szabad cselekvés feltételeit, elsősorban a megélhetéshez szükséges
jövedelem megszerzésének lehetőségeit (és nemcsak az ehhez való "jogot"!).

1.1 A cselekvés
2

A cselekvés valamilyen szükséglet kielégítésére irányuló tevékenység. Az emberek

gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy valamely logika szerint egyfajta cselekvést
kellene megvalósítaniuk és mégsem azt teszik. A Kádár rendszer politikusai értetlenül
álltak a tömegek gazdasági passzívitásának jelenségei előtt. Szerintük az emberek sokkal
fegyelmezettebben, intenzívebben, szakszerűbben és hatékonyabban dolgozhattak volna.
Ez utóbbi esetben lényegesen nagyobb gazdasági eredmények születtek volna, ennek
következtében a tömegek életszínvonala magasabb lehetett volna a tényleges
életszínvonalnál. Mégsem dolgoztak jobban, sőt évről-évre csak csökkent a munka
intenzitása és hatékonysága. Azt gondolták, hogy a társadalom tudata a hibás, tehát meg
kell változtatni a társadalmi tudatot ahhoz, hogy a tudatos, hatékonyabb munka alapján
elfogadhatóbb gazdasági eredmények szülessenek. Évtizedekig próbálták megváltoztatni
a tömegek tudatát, bevetve ennek érdekében a társadalmi tudatformálás, a
tömegtájékoztatás, a propaganda lehetséges eszközeit, de teljesen sikertelenül.
Elfelejtették a "polgazd" órákon tanultakat, hogy tudniillik a tömegek tudatát a létük,
gazdasági, társadalmi, politikai helyzetük határozza meg, nem pedig az, hogy valakik
mire "tanítják" őket. Az oktatás, a tudatformálás, a propaganda szerepét persze a
társadalmi tudat alakításában nem szabad lebecsülnünk. Erre okvetlenül szükség van,
hiszen a társadalmi termelőerő minőségi oldalát az emberek tudása, képességei és
készségei, valamint politikai, gazdasági aktivitása határozza meg. Azonban a tömegek
felé közvetített tudásból ténylegesen csak azokat az elemeket sajátítják el az emberek,
amelyekre az adott történelmi, társadalmi feltételek, tehát a létviszonyok által
meghatározott létük szempontjából ténylegesen szükségük van. A társadalom tudatát a
társadalom létének megváltoztatásával lehet csak megváltoztatni. Nem vették észre,
hogy a társadalom létviszonyainak megváltoztatása elkerülhetetlenül szükséges a jobb
gazdasági eredmények elérése és ennek következtében a jobb társadalmi közgondolkodás
megvalósulása érdekében. Minden más erőfeszítés teljesen hiábavaló. A társadalomban
olyan tudat alakul ki, amely a reálisan létező létviszonyoknak megfelel. Sajnos, nem
különb a jelenlegi helyzet sem. A mai vezető politikusok és "holdudvaruk" tagjai sem
értik, hogy társadalmunk miért ennyire passzív és pesszimista hangulatú. Most, amikor
teljes a szabadság, amikor nem uralkodnak felettünk az oroszok, annyi párt van és lehet,
amennyit csak akarnak az emberek, mindenki a teljes vállalkozási szabadságot élvezi, stb.
Ennek ellenére az emberek többsége csak panaszkodik, ahelyett, hogy dolgozna,
vállalkozna, hogy megtanulná "eltartani magát" (Medgyesi Péter volt pénzügyminiszter
egyik nyilvános kijelentése szerint). Hallhatjuk a gyakori megállapítást, hogy meg kell
változtatni az emberek gondolkodását, ne várják, hogy majd mások gondoskodnak róluk,
ehelyett gondoskodjanak magukról. Meg kell változtatni az emberek gondolkodását,
hogy ne a fekete gazdaságban akarjanak dolgozni, hanem törvényesen, és adózzanak
tisztességesen, hiszen ha mindenki így cselekedne, akkor nagyobb lenne az adóbevétel,
csökkenne az államadósság és így lehetne csökkenteni az egyes embereket és
vállalkozásokat sújtó adóterheket, ami mindenkinek érdekében áll. Közben nem veszik
észre, hogy a túlnyomó többség számára a vállalkozási szabadság üres jelszó, mert a
vállalkozáshoz nemcsak jog kell, hanem meghatározott gazdasági és társadalmi feltételek
is szükségesek. És ezek a feltételek az emberek nagy többsége számára egyáltalán
nincsenek meg - még reményük sincs erre. Nincs pénz, sem hitel, hogy a vállalkozáshoz
szükséges eszközöket beszerezzék, és ha ez lenne is, a társadalmi feltételek nincsenek
meg ahhoz, hogy a vállalkozásban termelt javakat értékesíteni lehessen. Már a most
piacon lévő áruk nagy része is értékesíthetetlen. Nem veszik észre, hogy a tömegek és a
vállalkozók jelentős része számára, mint egyetlen reális alternatíva, csak a fekete
gazdaság létezik. A törvényes gazdaságban nem tudnának az érintett dolgozók munkához
jutni, az érintett vállalkozók pedig tönkremennének. Nem veszik észre, hogy a
közgondolkodással nincs semmi baj, a közgondolkodás a fennálló létviszonyoknak
megfelel, és azt megváltoztatni nem lehet egészen addig, amíg érdemben meg nem
 3

változnak a reális létviszonyok. Tehát nem a gondolkodás rossz, hanem a létviszonyok

rosszak és lehetetlenné teszik "jobb" közgondolkodás kialakulását. A reális létviszonyok
megváltoztatása elkerülhetetlen feladat és ezt nem veszi észre a kormány, de egyetlen
parlamenti párt sem. A politikusok abban a tévhitben ringatják magukat, hogy ha -
valamiféle "hiteles" politikusok - érthetően megmagyarázzák az embereknek, hogy mit
kell tenniük és erről meggyőzik őket, akkor a tömegek megváltoztatják
gondolkodásukat, összefognak, serény munkába, vállalkozásokba kezdenek és ettől
gazdasági fellendülés, netán gazdasági csoda következik be. Nem veszik észre, hogy a
tömegek, vagyis általában az emberek nem a "meggyőző" beszéd hatására cselekszenek.
Csak akkor cselekszenek és csak azt cselekszik, amit és amikor érdemes, amikor az
érdemesnek tekintett cselekvés feltételei rendelkezésre állnak. A cselekvés feltételeinek
hiányát, vagy meglétét, tehát különösen a gazdasági cselekvés realitását maguk döntik el.
Az emberek mértékadó többsége nem fog bele irreális cselekvésekbe, még a
legbölcsebbnek hitt politikusok biztatására sem. Komoly gazdasági eredmények pedig
csak az emberek mértékadó többségének aktív gazdasági tevékenysége alapján jöhetnek
létre.

Gyakran az a látszat, hogy az emberek nem mindig logikusan, néha érthetetlenül

cselekszenek. És ez a látszat megtéveszti a mégoly okosnak, bölcsnek tetsző
politikusokat is. Ezért a politika képtelen olyan politikai, gazdasági, jogi feltételek
létrehozására, amelyek szükségesek lennének a tömegek alkotóképességének
kibontakozásához. Ezért közelebbről meg kell vizsgálni, hogy mi, és hogyan befolyásolja
és irányítja az emberi cselekvést, és ennek megfelelően hogyan lehet elérni azt, hogy a
tömegek cselekvése társadalmilag hasznos és kívánatos eredményekhez vezessen.

1.11 A pszichikum szerepe a cselekvésben.

Az emberi cselekvést az emberi pszichikum határozza meg. Az ember különböző
környezeti és belső feltételek szerint gondolkodik, mérlegel és dönt arról, hogy mit és
hogyan cselekedjen és ezt a cselekvést valósítja meg, amennyiben rendelkezésére álló
erőforrásai elegendők és amennyiben fennáll a cselekvés megvalósításának realitása. A
pszichikum az embernek olyan idegrendszerbeli tulajdonsága, ami lehetővé teszi számára
az alkalmazkodást a környezetéhez, fennmaradása, fejlődése és szaporodása érdekében.
Az ember tudatos társadalmi lény, cselekvése célirányos, a tudat ellenőrzése és irányítása
szerint megy végbe.

Közismerten a cselekvés általában a pszichikum irányítása alatt áll. Egészen röviden

szólva a pszichikum az ember olyan idegrendszeri tulajdonsága, amely biztosítja számára
a környezethez való sikeres alkalmazkodást. A sikeres alkalmazkodás alatt a környezeti
ingerekre való olyan reagálásrendszert értünk, amely biztosítja az egyén fennmaradását,
fejlődését és szaporodását. Az emberi cselekvés lehet reflexcselekvés, ösztönös és
tudatos cselekvés. A reflexcselekvés és az ösztönös cselekvés jellegét a faj törzsfejlődése
során kialakult tulajdonságok határozzák meg. Ez tehát a faj örökletes sajátossága. Az
ilyen cselekvés alapjában véve a természeti törvények szerint megy végbe, adott esetben
a tudat közreműködése nélkül is. A cselekvések legmagasabb szintje a tudatos emberi
cselekvés, amely minőségileg magasabb szintre emeli az ember környezetéhez való
alkalmazkodó képességét.

Az alkalmazkodás minőségileg magasabb szintje azt jelenti, hogy először: az ember a

törzsfejlődése során fennállt környezeti feltételektől eltérő, megváltozott környezeti
4

feltételekhez is tud alkalmazkodni. Másodszor: nemcsak alkalmazkodni képes a

környezeti feltételekhez, hanem célirányosan meg is tudja változtatni a környezeti
feltételeket, hogy azok az emberi igényeknek jobban megfeleljenek. Harmadszor:
mesterséges környezeti feltételek előállítására is képes (pl. az űrhajózás, mélytengeri
kutatások, stb.). Negyedszer: képes arra is, hogy a törzsfejlődése során kialakult reflex és
ösztönös cselekvések jelentős részét - nem utolsósorban a megváltozott feltételekhez
való sikeres alkalmazkodás érdekében - tudatosan megváltoztassa.

Ezért azt mondhatjuk, hogy az emberi cselekvés jellemzően tudatos cselekvés, bár
tartalmaz reflex és ösztönös elemeket is.

A tisztánlátás érdekében célszerű e cselekvés típusok egymáshoz való viszonyát tisztázni.

Ugyanis figyelembevéve, hogy az emberi cselekvés jellemzően tudatos cselekvés, olybá
tűnhet, hogy a reflex és ösztönös cselekvés valami alárendelt, másodlagos, netán
valamiféle atavisztikus, vagy primitív, emberhez méltatlan cselekvési forma lenne.
Egészen más a helyzet. A tudatos cselekvés lényegében véve az emberi cselekvés
legmagasabb szintje. Itt nem arról van szó, hogy a tudatos cselekvés valami egészen
újfajta természetfeletti cselekvési forma lenne, ellentétben a reflex és ösztönös
cselekvéssel. A tudatos cselekvés az emberi reflex és ösztönös cselekvésnél fejlettebb,
általában a cselekvés legmagasabb szintjét képviseli. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy
a reflex és ösztönös cselekvések jelentősége háttérbe szorulna, vagy netán a legmagasabb
fejlettségi fokok mellett feleslegesnek, vagy szükségtelennek lehetne tekinteni.

1.111 A szükségletek és a motívumok.

Általában az embert cselekvésre késztető tényezőket motívumoknak nevezzük. A

pszichológiában általános felfogásnak lehet tekinteni, hogy a motívumokat valamilyen
fajta szükségletek, illetve az ezek által keltett feszültségek hozzák létre, melyek az
embert valamilyen meghatározott cselekvésre ösztönzik, vagy kényszerítik. A
cselekvések legalapvetőbb, legfontosabb része tekintetében az emberre ható feszültség,
vagy kényszer, az ösztönző erő abban jut kifejezésre, hogy a cselekvés elmaradása esetén
az ember szenved, kínokat áll ki, esetleg meg is hal. E feszültségek keltette
szenvedéseket az emberek meghatározó többsége nem tudja elviselni. Ezért ilyen
esetekben a cselekvés "ösztöne" kényszerítő erőként hat az emberre. Tehát az ilyen
hatásra létrejövő cselekvés nem csupán jámbor óhaj, vagy szerény elhatározás kérdése,
hanem a motívum által keltett cselekvési kényszer elkerülhetetlen következménye. Tehát
a cselekvések legalapvetőbb tartománya elkerülhetetlen. Az ilyen cselekvéseket
befolyásolják ugyan az egyén tulajdonságai, a reá ható környezeti, társadalmi feltételek,
az általa követett erkölcs, hit, a tudat ideológiai állapota stb., de ezek inkább a cselekvés
módjait határozzák meg és nem azt, hogy a cselekvés egyáltalán megvalósul-e. A
motívumok által keltett feszültségek ereje különböző és általában attól függ, hogy milyen
szükségletekkel vannak kapcsolatban. Mindenesetre vannak olyan motívumok is,
amelyek kisebb feszültséget hoznak létre és ezáltal kisebb, vagy esetenként
elhanyagolható mértékű cselekvést kikényszerítő erőt képesek csak kifejteni. Más
motívumok pedig nagyobb feszültséget keltenek és ezek cselekvést kikényszerítő hatása
sokkal intenzívebb. A cselekvés tehát a szükségletek által keltett motívumok hatására jön
létre.

A szükségletek által keltett motívumok hatásának irányát és intenzitását az általánosnak

tekinthető pszichológiai álláspont szerint általában az alábbiak is befolyásolják:
 5

- érzelmek;
- érdeklődés;
- irányulás;
- világnézet;
- beállítódás.

Hozzáteszik általában ehhez, hogy ezeken kívül még igen sokféle egyéb motívum is
létezik.1 Ahhoz, hogy megalapozottabban foglalhassunk állást a feltett kérdésben,
célszerű kissé alaposabban elemezni a cselekvés folyamatát.

A cselekvés elvileg eltérő fajtái a reflex, az ösztönös és a tudatos cselekvés.

1.12 Reflex cselekvés.

A reflex cselekvés ősi eredetű. Az emberré válás folyamatában, és jelentős mértékben
még azt megelőzően kialakult cselekvési típus, amely a történelmi fejlődés során nyilván
megváltozott és ma is változóban van. A reflexcselekvés az ember törzsfejlődése során
kialakult közvetlen reagálási rendszer a környezeti ingerekre. Az egyes egyének konkrét
reakcióit befolyásolják még az egyéni adottságok is, de alapjában véve az ilyen
cselekvések az emberek vonatkozásában általánosak. A feltétlen reflex alapján történő
cselekvés a törzsfejlődés által meghatározott. Olyan automatikus cselekvések ezek,
amelyek közvetlenül az életben maradás esélyeit biztosítják az egyén számára váratlan,
hirtelen bekövetkező környezeti hatásokkal szemben, még a tudat kifejlődése előtti
fejlődési szakaszban. A feltétlen reflexek nagyrészt fennmaradtak a fejlődés későbbi
szakaszaiban, tehát a kifejlett tudat mellett is léteznek, és meghatározzák az emberi
cselekvés egyik igen fontos formáját. A feltétlen reflexek elősegítik az ember túlélését, a
veszélyhelyzetek elkerülését olyan helyzetekben, amikor nincs idő az inger tudati
észlelésére és a tudatos cselekvés megvalósítására. Például hirtelen fellépő
veszélyhelyzetben a szemhéj csukódása, vagy az önkéntelen védekező, menekülő
mozgásokból álló cselekvés a tudat szabályozó hatása nélkül megy végbe. A feltételes
reflex cselekvés már fejlettebb cselekvési forma, amely meghatározott, de nagyrészt
általában nem hirtelen fellépő feltételek megvalósulása esetén jön csak létre, és csak az e
feltételeknek megfelelő cselekvés valósul meg. A feltételes reflex meghatározott (esetleg
újfajta, vagy az egyén által újonnan észlelhető) feltételek mellett automatikusan is
létrejön, de mesterségesen is kialakítható. Ezáltal újfajta, a megváltozó feltételeknek
megfelelő reflexek jönnek létre, amelyek a faj, vagy az egyén alkalmazkodó képességét a
környezeti feltételekhez magasabb szintre emeli. Ezek a kialakult feltételes reflexek
fokozatosan meg is szűnhetnek, feledésbe merülhetnek, ha az ezeket kialakító feltételek
elmaradnak, vagy megszűnnek.

A reflex cselekvés olyan mozgások sorozata, amely meghatározott környezeti ingerekre

gyakorlatilag automatikusan megy végbe, a tudati működés megkerülésével. Így az
életet, vagy a szemünk világát veszélyeztető inger az ennek megfelelő reflex cselekvést
azonnal kiváltja, még mielőtt ezt az ingert a tudat szintjén kellően észlelni, és az ennek
megfelelő védekező mozgásokat kigondolni és tudatosan beindítani lehetne. A reflex
cselekvés tehát a meglepetésszerűen, hirtelen fellépő veszedelmek elhárításának a
törzsfejlődés során kialakult eszköze. A veszedelem észlelésekor a tudat is azonnal a
1
Nádudvari Imréné dr. : Általános pszichológia 1990.
6

veszélyhelyzet elhárítására orientálódik. Amint a tudati működés eredményeképpen az

első tudatos reakciók létrejönnek, az első (azonnali) reflex cselekvések lezajlása után,
vagy annak során az ember tudatos cselekvésével korrigálja és helyettesíti reflex
cselekvéseit. Ezáltal magasabb (emberi) szintre emeli a veszedelmek elhárítására irányuló
műveleteit. A reflexcselekvés tehát automatikusan is végbemegy, de a tudati működés
bizonyos feltételek esetén befolyásolja, korrigálja, módosítja, vagy helyettesíti azt, ezáltal
magasabb, (emberi) szintre emeli magát a reflexcselekvést. A reflexcselekvés tehát a
tudatos cselekvéssel összefüggésben és kölcsönhatásban van.

A reflexek mesterséges megváltoztatása megfelelő feltételes reflexek kialakításával,

betanulásával és rögzítésével (edzés) lehetséges. Így meghatározott, általában a
környezeti feltételek megváltozása folytán újszerű veszélyhelyzetben nem az ősi reflex
cselekvés, tehát nem az ősi védekező, vagy menekülő cselekvés, hanem a speciális
veszélyhelyzetnek megfelelő, annak kivédésére alkalmas, technikailag megalapozott és
betanult cselekvés zajlik le. Az ilyen betanult reflexcselekvések kialakítása már tudatos
elemeket is tartalmaz, melyek hosszú távon az ember alkalmazkodását segítik elő a
változó környezeti feltételekhez - a reflex cselekvés szintjén. Így az ember
alkalmazkodhat a törzsfejlődés során létezett környezeti feltételektől eltérő, a technikai
fejlődéssel együttjáró változó környezeti feltételekhez.

Ehhez hasonlóan tudatosan olyan automatikus cselekvéssorokat is ki lehet alakítani, mint

amilyenek a készségek, amelyek beépülve egy tudatos cselekvéssorba tökéletesíthetik
és nagymértékben racionalizálhatják ezt a cselekvéssort. Ezáltal az ember alkotó-,
termelőereje mennyiségi vonatkozásban növekszik, és minőségileg magasabb szintre
emelkedik. Gyakorlati tevékenysége során az ember sok ilyen reflexet (mesterfogást)
alakít ki magában, amelyek az őket kiváltó inger (helyzet, jel, információ stb.) hatására a
tudat folyamatos közreműködése nélkül is automatikusan végbemennek. Ezzel a tudat
mentesül az ilyen cselekvés szabályozási feladatai alól, részben pihentető hatása lehet
ennek, részben pedig ez idő alatt más irányokba fordulhat a figyelem, ami a cselekvési
folyamat feltételeinek szélesebb körű figyelembevételét, ezáltal a tevékenység
tökéletesebb kivitelezését teszi lehetővé.

1.13 Ösztönös cselekvés.

Az ösztönös cselekvés az egyén olyan cselekvése, amely biztosítja számára
fennmaradását, fejlődését és szaporodását a tudati működés nélkül is. A törzsfejlődés
során kialakult ösztönök a cselekvések olyan komplexumát szabályozzák, amelyek
szükségesek az egyén és a természet közötti anyagcsere biztosításához, valamint az
egyén és a történelmileg meghatározott társadalmi közösség közötti viszonyok
fenntartásához. Ezek teszik lehetővé az életkori sajátosságok követelményei szerint az
egyének, valamint az egyéni létezés feltételeit biztosító közösségek létezését, fejlődését
és szaporodását. Tehát alapszinten az ösztönök meghatározzák azokat a cselekvési
módokat, amelyek lehetővé teszik az ember táplálkozását, védekezését, vagy védelmét a
természet káros hatásai ellen, hogy kialakuljanak családi kapcsolatai, melyek biztosítják
létezési feltételeit, szaporodását, utódai felnevelését és olyan közösség kialakulását,
amely hosszútávon, az egyes egyének sorsától függetlenül is biztosítja az emberi lét
fenntartását és fejlődését. Az ösztönök tehát az emberré válás folyamatának szükséges
feltételei közé tartoztak. Az ösztönök segítségével az ember őse létezhetett és
fejlődhetett a tudatos cselekvés lehetősége nélkül is. Az ember létezéséhez a mai
fejlettségi fokok mellett is elkerülhetetlenül szükség van az ösztönös cselekvésekre. Az
 7

újszülöttnek - fejletlen tudati állapota miatt - ugyanis nem lehetne megmagyarázni, hogy
szopnia kell éhsége csillapításához. Nyilván a szopás módját sem lehetne megértetni
vele. Ezért, ha az újszülött csak tudatos cselekvésre lenne képes, tehát nem lenne meg a
törzsfejlődés során kialakult szopási ösztöne, elkerülhetetlenül elpusztulna. Ennek
megfelelően az ember fennmaradásához ugyancsak elkerülhetetlenül szükséges a nemi és
anyai, apai - tehát szülői - és egyéb családi, csoport-, és közösségi ösztönök létezése is.
A fejlődés során azonban az emberi tudat fokozatosan kialakult és az ösztönös cselekvést
növekvő mértékben szabályozták tudatos elemek. Ez azt jelenti, hogy az ösztönös
cselekvések a tudati működés hatása alatt mind tartalmilag, mind formailag átalakulnak,
magasabb szintre emelkednek.

1.14 A tudatos cselekvés

A tudatos cselekvés behatol a reflex-, és az ösztönös cselekvés területére is. Az ösztönös
cselekvés általában az ösztönös szükségletek kielégítésére irányul. Eredetileg az
ösztönös cselekvés közvetlen kapcsolatban volt az ösztönös szükséglet ingereinek
megjelenésével (pl. közvetlenül az éhség serkentette a csillapítására irányuló cselekvést).
A tudat kialakulásával az ösztönös szükségletek közvetett kapcsolatba kerültek az e
szükségletek kielégítésére irányuló cselekvésekkel. Ezért az ember ma nem akkor kezd
az ennivaló után futkosni amikor éhes, hanem a kialakult társadalmi munkamegosztás
rendszerébe helyezkedve tervszerűen, előre meghatározott cselekvéseket valósít meg,
amelyek eredményeként előre biztosítja magának a jórészt szintén előre megtervezett
szükségleteinek kielégítésére szolgáló javakat. Ez a közvetett jellegű kapcsolat egyaránt
érvényes az anyagi és nem anyagi szükségletek kielégítési folyamatára. Ez egyrészt azt
jelenti, hogy az ösztönös cselekvés a társadalmi fejlődés során egyre nagyobb mértékben
tudatos cselekvéssé alakul át, másrészt pedig azt, hogy a tudatos cselekvés is lényegében
véve az ösztönös szükségletek kielégítésére irányul, csak egyre magasabb, egyre
emberibb szinten. Azt látjuk tehát, hogy a reflex és ösztönös cselekvés jelentős és
növekvő mértékben a tudati működés hatása alá kerül, egyre nagyobb mértékben tudatos
cselekvéssé válik. Lényegében véve arról van szó, hogy a tudatos cselekvés ezeket az
ösztönös szükségleteket magasabb szinten humanizálja, és kielégítésüket teljesebben és
nagyobb hatékonysággal valósítja meg.

Tehát a reflex, az ösztönös és a tudatos cselekvés között kölcsönhatás áll fenn,

miközben az egész cselekvési rendszer növekvő mértékben a tudatos cselekvés uralma
alá kerül.

A cselekvés valamilyen szükségletek kielégítésére irányuló szellemi, fizikai tevékenység.

A konkrét tudatos cselekvés mindig valamilyen konkrét szükséglet kielégítésére irányul.

Konkrét szükséglet kielégítési feltételeinek létrehozása csak ennek megfelelő konkrét
cselekvéssel lehetséges. A kívánt szükséglet kielégítésének feltételei az erre irányuló
cselekvés céljának elérési feltételeiben fogalmazhatók meg. A célt valamilyen cselekvéssel
lehet csak elérni. A cselekvés olyan folyamat, amelyet természeti (külső és belső)
társadalmi és gazdasági, a cselekvést elősegítő és akadályozó feltételek határoznak meg.
A cselekvés feltételeinek bonyolultságától függően az ember megtervezi cselekvését, a
cselekvés célját, irányát és módját (technológiáját). Általában a cselekvés célja, tárgya és
módja több alternatíva szerint alakulhat. A cselekvő választ a lehetséges célok, tárgyak
és módszerek közül. Dönt arról, hogy mit és hogyan fog cselekedni. Végrehajtja,
elhalasztja, vagy elveti a tervezett cselekvést. A cselekvés végrehajtása általában
8

több-kevesebb nehézséggel jár, esetleg nagy erőfeszítést igényel. Ezért a döntés

végrehajtásához akaratra van szükség, amellyel a cselekvés során jelentkező tervezett és
előre nem látott akadályokat a cselekvő képes leküzdeni.

A tudatos cselekvés szükséges feltétele tehát, hogy legyen meg a cselekvés

- célja;
- terve;
- módszere;
- döntés a végrehajtásról;
- a cselekvő végrehajtó akarata.

Ezek a feltételek a tudatos cselekvés szubjektív feltételei. Mint ilyenek, a cselekvő

szubjektív tulajdonságaitól függnek. Ebben szerepet játszik a cselekvő tudása, ismeretei,
gyakorlati tapasztalatai, bátorsága, értékorientációja, érzelmei, beállítottsága,
temperamentuma, jelleme stb. E feltételek nélkül tudatos cselekvés nem jöhet létre.

A cselekvés szubjektív feltételei a cselekvés feltételeinek egyik oldalát képezik, amelyek

azt határozzák meg, hogy egyáltalán létrejön-e valamilyen tudatos cselekvés.

A cselekvés másik oldalát a cselekvés objektív feltételei képezik. Az objektív feltételek

általában kétfélék lehetnek. Ezek egyik csoportját az abszolút objektív feltételek képezik,
amelyek objektív realitással rendelkeznek, tehát a cselekvő, vagy általában az emberek
tudatától és akaratától függetlenül léteznek. Más szavakkal fogalmazva azt is jelenti ez a
meghatározás, hogy a cselekvés abszolút objektív feltételei anyagi jellegű feltételek. A
másik csoportot a relatív objektív feltételek képezik, amelyek más szempontok szerint
szubjektív feltételek lehetnek, de a cselekvő szempontjából ezek objektíve létező
feltételek. Ilyenek lehetnek például más, a cselekvési folyamatot befolyásoló személyek,
közösségek, vagy egyéb körülmények által képviselt feltételek. Ugyancsak szubjektív
feltételek a cselekvő szellemi és fizikai képességei is, amelyek objektíve is léteznek és
ezek objektív jellemzői határozzák meg, hogy elegendőek, vagy elégtelenek-e a tervezett
cselekvés sikeres megvalósítására. Ezek a feltételek elsősorban a cselekvés realitását,
sikerét határozzák meg.

A cselekvéshez tehát elegendőek a szubjektív feltételek, de sikeres cselekvés az objektív

feltételek hiányában lehetetlen. Az objektív feltételek részleges hiánya esetén csak
részleges sikereket lehet elérni a célul kitűzött feladatok megvalósítására irányuló
cselekvés során. A cselekvést és a cselekvés eredményeit tehát annak szubjektív és
objektív feltételei együttesen határozzák meg. A cselekvés természeti és társadalmi
feltételek által meghatározott környezetben megy végbe. A cselekvés természeti feltételei
mindig anyagi és objektív jellegűek, ezért azokat mindig a cselekvő akaratától
függetlenül is figyelembe kell venni, mert azok mindig objektíve meghatározzák a
cselekvés sikerét. A cselekvés társadalmi feltételei is a cselekvő számára objektíve
adottak, és valamilyen mértékben meghatározzák ugyan a cselekvés sikerét, de a
cselekvés sikerét befolyásolják a cselekvő és a társadalmi környezet tényezői közötti
viszonyok is. Ezért a cselekvés relatíve objektív feltételeit elvileg meg lehet változtatni az
erőviszonyok, az emberi szubjektív törekvések, vagy a szimpátia-antipátia viszonyok
megváltoztatásával, esetleg bizonyos cselekvési taktikai fogások alkalmazásával. Tehát a
relatíve objektív feltételeket a cselekvés során figyelembe kell venni, de ezek - megfelelő
cselekvési módok alkalmazásával - nem minden esetben határozzák meg objektív
jelleggel a cselekvés sikerét
 9

1.15 A cselekvés főbb típusai.

A cselekvést meghatározó erőviszonyok befolyásoló hatásának mértéke és módja szerint
megkülönböztethetjük az alábbi cselekvési típusokat.

- Szabad cselekvés.
- Egyeztetett cselekvés.
- Taktikai cselekvés.
- Kényszercselekvés
- Tömeges cselekvés.

1.151 Szabad cselekvés

A szabad cselekvés kategóriájába olyan cselekvések tartoznak, amelyekre a társadalmi

környezet nem fejt ki befolyásoló hatást, vagy azért, mert ez a cselekvés nem érinti más
egyének, társadalmi csoportok érdekeit, vagy azért, mert a szóban forgó cselekvés
ezeknek is érdekükben áll, vagy pedig azért, mert az ilyen - ellenérdekű - egyének és
csoportok - a számukra kedvezőtlen erőviszonyok miatt, vagy mert nem tudnak a
tervezett cselekvésről - nem képesek a cselekvés sikerét befolyásolni.

1.152 Egyeztetett cselekvés

Egyeztetett cselekvés akkor valósul meg, ha idegen személyek vagy csoportok érdekei
korlátozzák a cselekvés sikerét, de nem teszik azt lehetetlenné. Ilyen esetben
egyeztetésre kerülhet sor az ellentétesen érdekeltekkel. Ennek megfelelően többé-
kevésbé korlátozott mértékben vagy módon, de az érintett felek megegyezése alapján
meg lehet valósítani a cselekvést.

1.153 Taktikai cselekvés

A taktikai cselekvésre akkor kerülhet sor, ha a cselekvő cselekvésének a sikerét az

ellenérdekeltek képesek megakadályozni. A taktikai cselekvés célja, hogy az
ellenérdekelteket olyan helyzetbe hozza, amikor azok már nem képesek megakadályozni
a szándékolt cselekvés sikerét. A cselekvő titokban, vagy az ellenérdekű fél
félrevezetésére szolgáló taktikai lépésekkel, esetleg külső segítség szerzésével olyan
helyzetet állít elő, amikor az ellenérdekelt fél már nem lesz képes a cselekvés sikerét
meghiúsítani. A taktikai cselekvés tehát a célorientált cselekvés eltitkolását, az
ellenérdekű fél(ek) megtévesztését, kicselezését szolgáló cselekvések rendszere.

1.154 Kényszercselekvések

Az emberi cselekvések igen nagy hányada a cselekvő számára valamilyen kényszer

cselekvés. Az ilyen cselekvést a cselekvő nem a maga jószántából, hanem társadalmi,
hatalmi, erkölcsi stb. kényszerek hatására végzi el. Az ilyen cselekvés a cselekvő
szempontjából nem azt a célt követi, amelyet a kényszerítő erőt kifejtő alany
megfogalmaz. A cselekvő célja e cselekvéssel az, hogy elkerülje azokat a hátrányokat,
10

amelyeket el kellene szenvednie a cselekvés megtagadása esetén. Ezért a cselekvő csak

addig és olyan mértékben hajtja végre a megkövetelt cselekvést, ami elegendő a
fenyegető hátrányok elkerülésére. Ezért az ilyen cselekvések által a deklarált célokat
nem, vagy csak hiányosan lehet elérni. Igazán hatékony cselekvést csak akkor lehet
végezni, ha azt a cselekvő valóban, minden kényszer nélkül is meg akarja valósítani, a
deklarált célt valóban a saját céljának tekinti, vagyis tényleg azonosul a deklarált céllal.
Ezért, ha valóban hatékony cselekvést akar a politika biztosítani, akkor ehhez meg kell
nyernie minden egyes cselekvő, vagy legalább az érdekeltek mértékadó többségének
igazi akaratát, vagy helyesebben olyan politikai irányok kialakítására van szükség,
amelyek valóban a tömegek törekvéseit tükrözik, lehetővé teszik számára a szabad,
elsősorban termelő, gazdasági cselekvést, a megélhetéshez szükséges jövedelem
megszerzésének lehetőségét - és nem csak a jogát - kivétel nélkül mindenkinek.

1.155 Tömeghatás alatti cselekvés

A tömeg az egyes cselekvő egyénekre nagy hatást képes kifejteni1. Ennek következtében
az egyének olyanfajta cselekvéseket vihetnek végbe, amilyet magukban, a tömeg
hatásától függetlenül nem valósítanának meg. Az egyének és a különböző csoportok
viselkedését és cselekvését normális körülmények között nemcsak saját törekvéseik
határozzák meg, hanem a törvényes közhatalom (esetleg valamely illegális hatalom)
ösztönző, szabályozó, korlátozó, vagy kényszerítő hatása is. A tömegbe kerülve ezek az
egyének és csoportok a tömeg "védelme" alatt valamilyen mértékben megszabadulnak a
külső hatalom hatásai alól és olyan magatartást képesek kifejteni, ami a kívülállók
számára meglepő, érthetetlen, vagy ellenszenves is lehet. Ettől függetlenül azonban téves
az a felfogás, hogy a tömegcselekvés csak kizárólag tömeghatásra is létrejöhet. A
tömegcselekvés sem valósulhat meg valamilyen objektív társadalmi feltételek nélkül. A
tömegcselekvés is az abban résztvevők érdekeitől függ, tehát az nem valósulhat meg, ha
a résztvevők érdekei abban valamilyen mértékben nem fejeződnek ki. Figyelembe kell
venni itt természetesen az érdek szubjektív jellegét, hogy az érdek lehet téves, vagy
irreális az adott helyzetben. A tömeghatás reálisnak tüntetheti fel az egyébként irreális
érdekeket a résztvevők előtt. Ezért tehát egy sztrájk, tömegtüntetés, vagy egy felkelés,
forradalom nem jöhet létre pusztán felbujtás hatására. Ha ilyen létrejöhetne, akkor a
társadalom a folytonos rendbontás és felforgatás állapotában lenne.

1.2 A szükségletek
Az ember fennmaradása, fejlődése és szaporodása a természet és a társadalom között
végbemenő anyagcsere folyamatban valósul meg. Ebben a folyamatban az ember
természeti, társadalmi és történelmi feltételek által meghatározott anyagi és nem anyagi
javakat fogyaszt, sajátít el, amelyek szükségesek biológiai, illetve társadalmi létének,
fejlődésének, szaporodásának fenntartásához. Az ember tehát e szükségleteivel
viszonyul a természet és a társadalom közötti anyagcsere folyamathoz. E szükségleteit
bizonyos határok között módosíthatja, de nem mondhat le róluk létének kockáztatása
nélkül. Biológiailag, társadalmilag és történelmileg meghatározott szükségleteinek
létezése tehát törvényszerű. Az embernek létfeltétele ezen szükségleteinek kielégítése,
egyébként nem tudna fennmaradni, fejlődni és szaporodni. A szükségletek kielégítése
csak meghatározott cselekvések útján lehetséges, és ezért a tudatos cselekvés
közvetlenül, vagy közvetve a szükségletek kielégítésére irányul. Mivel az emberi
1
Sigmund Freud Művei V. Tömegpszichológia 187.old.
 11

cselekvést a tudat, a pszichikai működés határozza meg, a cselekvés pedig a

szükségletek kielégítésére irányul, ezért a cselekvés végső soron a szükségletek
kielégítését szolgálja.

Már láttuk, hogy az egész emberi alkalmazkodás létének fenntartása, a fejlődés és

szaporodás feltételeinek minél kedvezőbb biztosítására irányul. Ezek létfeltételei,
amelyekről létének feláldozása nélkül nem mondhat le. Ezért az emberi cselekvést e
feltételek megszerzésére és biztosítására irányuló törekvés határozza meg. Az emberi lét,
fejlődés és szaporodás feltételei, a szükségletek kielégítésére szolgáló eszközök és
viszonyok nem állandóak és változatlanok, hanem változók, történelmileg és
társadalmilag meghatározottak. Az emberi szükségletek rendkívül sokfélék és
sokoldalúak. Időben változóak, fejlődnek; történelmileg és társadalmilag meghatá-
rozottak; egymással szoros összefüggésben, kölcsönhatásban és ellentmondásban
vannak; kölcsönösen kizárják, illetve feltételezik egymást. A szükségletek tehát
dialektikus rendszert képeznek.

A szükségletek meghatározása során olyan támpontokra van szükségünk, amelyek

létezéséről és elkerülhetetlen hatásairól fenntartások nélkül meg lehetünk győződve.
Ilyen támpont lehet annak feltételezése, hogy az ember létezéséhez feltétlenül szükséges
bizonyos, a természeti, társadalmi és történelmi feltételek által meghatározott
szükségleteinek kielégítése. E szükségletek kielégítése nélkül az ember természeti és
társadalmi feltételek által meghatározott (vagy elfogadott) szinten nem létezhet. A
szükségletek természeti (biológiai, fizikai) és társadalmi jellegűek lehetnek, de ezek az
egyes emberek számára objektív jellegűek, vagyis akaratuktól függetlenül léteznek és
hatnak. A szükségletek korlátozása, vagy ki nem elégítése az emberi létezés
korlátozásával, vagy megszűnésével (halál) jár. A létezés korlátozása, vagy a halál az
ember (és minden élőlény) számára szenvedést okoz, ezért az ember minden erejével arra
törekszik, hogy szükségleteit kielégítse. A szükségletek kielégítésére alkalmas és
szükséges eszközök és viszonyok túlnyomórészt korlátozottan állnak a társadalom és az
egyes ember rendelkezésére. Ezért a szükségletek kielégítésére szükséges eszközök és
viszonyok megszerzése és folyamatos biztosítása csak tudatos cselekvések útján,
mégpedig a termelési folyamatban lehetséges (széles értelemben értelmezve a termelési
folyamatot), amely az ember és a társadalom alkotó energiájának csaknem teljes
latbavetését követeli meg. Tehát a termelési folyamat az ember legfőbb, csaknem
kizárólagos tevékenysége, amely a szükségletek kielégítésére irányul.

A szükségletek az emberi létfeltételek olyan összetevői, amelyek nélkül az ember létezése

a társadalmilag és történelmileg, valamint az egyén társadalmi, gazdasági helyzete által
meghatározott szinten nem lehetséges. Ezért az ember törekvése szükségleteinek
elismerése érdekében, illetve azok korlátozására irányuló külső törekvések ellen
törvényszerű és elkerülhetetlen. Formálisan az ilyen törekvéseket lehet korlátozni az
erkölcs, a csoportos ráhatás, vagy az államhatalomra támaszkodó törvények eszközeivel,
de teljesen megszüntetni nem lehet. Ezért, ha a korlátozó ráhatás ereje csökken, ezek a
törekvések makacsul újra jelentkeznek, vagy felerősödnek.

A szükségleteket a cselekvéssel összefüggésben széles értelemben fogjuk fel. Ezek

szerint a legkülönfélébb szükségletek kerülhetnek összefüggésbe a cselekvéssel. A
különféle szükségletek ugyanakkor egymástól erősen eltérő erővel képesek a cselekvés
befolyásolására. Sem lehetőség, sem pedig szükség nincs a szükségletek fajtáinak teljes
felsorolására és elemzésére, de a cselekvéssel való összefüggés feltárása érdekében a
szükségletek bizonyos csoportosítása szükséges. Ebben a tekintetben azonban már
jelentkeznek azok a komoly nehézségek, amelyek akadályozzák a szükségletek
12

általánosan elfogadható rendszerezését. Az idevonatkozó nehézség fő forrása a

szükségletek sokféleségében, egymás átfedésében és kölcsönhatásában rejlik. Itt
egyelőre elsősorban az egyén szükségletrendszere érdekel bennünket, mivel a cselekvés
társadalmi színtű sikere végső soron attól függ, hogy az egyének a gazdasági és
társadalmi szférákban mit és hogyan cselekszenek. Ugyanakkor az egyének cselekvése és
különösen e cselekvések sikere - mind a cselekvő egyénekre, mind a társadalomra nézve
- a társadalmi színtű cselekvés jellemzőitől és sikereitől függ. Már láttuk, hogy a
cselekvés általában a szükségletekkel szoros összefüggésben van. Az egyéni - társadalmi
ellentétpár az egyéni és társadalmi szükségletek vonatkozásában dialektikusan jelenik
meg. Az ellentétpár elemei kölcsönösen átfedik egymást, összefüggésben,
kölcsönhatásban, ellentmondásban vannak egymással, kölcsönösen kizárják és
feltételezik egymást. Az egyéni szükségletek abszolút értelemben vett teljes kielégítése
kizárja a társadalmi szükségletek abszolút értelemben vett teljes kielégítését és
megfordítva, a társadalmi szükségletek abszolút értelemben vett teljes kielégítése
lehetetlenné teszi az egyéni szükségletek abszolút értelemben vett teljes kielégítését.
Ugyanakkor, mivel az egyéni szükségletek kielégítésének potenciális lehetőségei csak
sikeres társadalomban lehetnek optimálisak, vagy azt megközelítők, a társadalmi
szükségletek egy része egyéni szükségletté is válik. Természetesen lehet a szükségleteket
filozófiai, pszichológiai, szociológiai, politológiai, közgazdaságtani, politikai stb.
szempontokból vizsgálni, de azt látjuk, hogy már a pszichológiai alapon történő elemzés
során a szükségletek keverednek gyakorlatilag az összes tudományág szempontjai szerint
elemezhető szükségletekkel. Az egyéni és társadalmi összefüggések vonatkozásában
azonban ki kell emelni azt a szempontot, hogy a társadalmi szükségletek végső soron az
egyéni szükségletek lehető legmagasabb szintű kielégítéséhez szükséges feltételek
megteremtését és folyamatos biztosítását kell, hogy szolgálják. Amennyiben ez a
szempont a gyakorlatban nem, vagy a társadalom számára csak elviselhetetlenül alacsony
szinten valósul meg, megjelennek a társadalmi konfliktusok, válságok. Ezért ebből a
szempontból vizsgálva, az egyéni szükségletek döntő jelentőségűek. Tehát csak olyan
társadalmi szükségletek lehetnek társadalmilag elfogadhatók, amelyek az egyéni
szükségletek kielégítési feltételeit szolgálják. Ez ugyanakkor nem jelenti a társadalmi
szükségletek jelentőségének tagadását, mert az egyén a társadalom közegében születik,
él, és hal meg, tehát szükségleteinek kielégítése csak gazdaságilag, politikailag stabil és
szervezett társadalomban lehetséges.

Felmerül általában az egyén és a társadalom közti konfliktus kérdése a személyiség

szuverenitása formájában. Eszerint a jövő társadalma nem szociális társadalom lesz,
hanem a személyiség társadalma. Ma, amikor a polgári társadalom világszerte uralkodó
helyzetben van, a személyiség társadalma, mint politikai irányzat szintén uralkodó
irányzat. Ezért a személyiség társadalmi szerepének és társadalmi lehetőségeinek
vizsgálata igen fontos kérdés tekintettel arra, hogy a polgári társadalom lényegében véve
a személyiség társadalma, melyet az egymástól független személyiségek folytonos
konfliktusai jellemeznek. Eltekintve attól, hogy a nem szociális társadalom eleve
önellentmondás, a személyiség általában történő szembeállítása a társadalommal
abszurdum. Elterjedt szemlélet ez, főleg művészeti, irodalmi és politikai irányultságú
értelmiségi körökben, ahol a személyiség szuverenitását, az egyéni szabadságot és
függetlenséget a társadalmi összefüggések elhanyagolása mellett értelmezik és hirdetik.
Ennek az áll a hátterében, hogy sokak szerint a mai társadalmi fejlettségi fokon és
különösen a jövőben, a személyiség egyéni létezése reális lehetőség. Ezért a személyiség
életvitelét, a társadalmi szükségletek mellőzésével, kizárólag a saját egyedi szempontjai
alapján állíthatja be. Elvileg persze lehetséges olyan erkölcsi felfogás, mely szerint egyes
emberek a társadalmi szükségleteket nem ismerik el, kínosan vigyáznak arra, nehogy
valakinek is a hasznára lehessenek. Ilyen magatartás az, ha valaki egoista, mindenkivel
 13

szemben csak a saját hasznára törekszik, mindenkit ki akar használni, harácsoló, idős
szüleit nem ápolja, hanem szociális otthonba küldi, nem alapít családot, csak a
szórakozást és egyéni kedvteléseit tekinti életcéljának stb. Lehet - sőt, van is egyre
terjedő mértékben - ilyen erkölcs. Egyes embereknek jól is eshet bizonyos életkori
sajátosságokkal jellemezhető időszakokban, azonban a társadalom kárára van ez a
jelenség. Az ilyen erkölcsi felfogás terjedése az erkölcsi züllés, a társadalom elöregedése,
degradációja, és nagyobb távlatban kihalása irányába hat. Ennek az alapvető oka, hogy
az ember ma is és a jövőben is valójában társadalmi lény. Nem igaz az, hogy az ember
önmagában is életképes. Ez így tűnhet egyeseknek, de az egyén ténylegesen csak akkor
életképes önmagában, ha mások már felnevelték, megteremtették számára a megélhetés
biztosítására szolgáló munkát és jövedelmet, ha megszervezték a termelést, a közellátást,
a közlekedést, a közbiztonságot, a közoktatást, az egészségügyet stb. Vagyis az ember
önmagában sem ma, sem a jövőben nem lesz életképes. A technikai fejlődés azt a
benyomást kelti az emberek nagy részében, hogy az egyéni emberi létezés, a személyiség
függetlensége a társadalomtól a technikai fejlődéssel párhuzamosan egyre inkább
lehetségessé, majd kizárólagossá válik. Ennek a felfogásnak a téves voltára rámutat a
föld környezetváltozásainak a technikai fejlődéssel összefüggő alakulása, amely egyre
kedvezőtlenebbé teszi az emberi létezés természeti feltételeit. A természeti környezet
jelenleg észlelhető változásai nemcsak a személyiség létfeltételeit, hanem egyáltalán az
egész emberiség létét fenyegetik. Ma azt sem tekinthetjük teljesen biztosnak, hogy az
emberiség képes lesz az emberi létfeltételek szempontjából kedvező irányba terelni a
természeti környezetváltozás tendenciáit. Azt azonban biztosan lehet tudni, hogy a
társadalomtól független személyiség a természeti környezet kedvező irányú
megváltoztatása érdekében érdemben semmit nem tehet. A környezetváltozás
tendenciáinak észlelése, a kedvező irányba történő befolyásolás célravezető
módszereinek kialakítása és különösen a szükséges akciók megszervezése, gyakorlati
megvalósítása, csak az egész emberiség ilyen irányú törekvéseinek összefogásával,
együttműködésének biztosításával lehetséges. Tehát a személyiség függetlensége, a
személyiség társadalma teljességgel lehetetlen, nem egyéb holmi értelmiségi ábrándoknál,
hamis illúzióknál.

Itt szólni kell az ember egyes sajátos szükségleteiről is. Fentebb már említettük, hogy az
emberi cselekvés a reflex, az ösztönös és a tudatos cselekvésekből tevődik össze,
amelyek mögött meghatározott szükségletek állnak. Arról is szóltunk, hogy az emberi
cselekvés jellemzően tudatos cselekvés, de azt eddig még nem részleteztük eléggé, hogy
az ember bizonyos ösztönös cselekvései tudatosulnak, és az ilyen cselekvések ezáltal
minőségileg átalakulnak. Így az étkezés, az öltözködés, a nemi élet és felsorolhatatlanul
sok egyéb szükséglet tudatosult, sajátosan emberi szükségletté válik. E szükségletek
kielégítési módja, a szükségletek kielégítésének a körülményei, az ezekkel kapcsolatos
szokások, erkölcsi kötöttségek, szertartások is emberi szükségletté váltak. Ez nem új
jelenség. Már az ember törzsfejlődése során az ösztönös szükségletek uralma idején
beépültek a társadalom és attól el nem szakíthatóan az egyén szükségletrendszerébe
olyan szükségletek, mint az erkölcsi, a kulturális, érzelmi stb. szükségletek. Már az ősi
társadalmakban az öregek, a betegek ápolása, gyermekek szülése és felnevelése, a
közösség, az élet védelme stb. egyaránt az egyének és a társadalom szükséglete volt,
nemcsak kötelezettsége. Lehetséges, hogy az ősi közösségek között voltak olyanok is,
amelyek ettől eltérő erkölcsi magatartást tanúsítottak. Ilyenekről ma nem tudunk. A ma
ismert ősi jellegű közösségek nagyjából hasonló erkölcsi elvek szerint éltek, vagy élnek.
Az esetleges eltérő erkölcsi életű közösségek - ha voltak is - eltűntek az ismeretlenség
homályában. Kipusztultak. Tehát az ember olyan lény, amelyik csak az egyéni és
közösségi szükségletek összhangja által feltételezett életmód mellett életképes. Ezért
különösen a mai magyar társadalomra nézve veszedelmes fenyegetést jelent a különféle
14

közösségellenes tendenciák elterjedése. Ez ma a társadalom elöregedése, létszámának

csökkenése irányába hat, távlatban kihalással fenyegeti a társadalmat1. A lakosság
fogyását az alábbi adatok mutatják:

Időszak 1949 1960 1970 1980 1990 1999

Népesség x1000 fő 9205 9961 10322 10709 10375 10092

Élveszületés x1000 190,4 146,5 151,8 148,8 125,7 94,6

A táblázatból kitűnik, hogy az 1949 - 1999 közötti időszakban folyamatosan csökkent az

élveszületések száma. Ennek ellenére, eleinte a népesség száma egészen 1980-ig még
növekedett, de ettől kezdve csökkenni kezdett. Tehát 1980. olyan fordulatot hozott,
amelytől kezdve a lakosság abszolút száma csökken.

A társadalom demográfiai folyamatait kétségtelenül elsősorban nem erkölcsi tényezők

határozzák meg, hanem az objektív létfeltételek, de azt nem lehet tagadni, hogy az
erkölcsi magatartásmódok visszahatnak az objektív létfeltételekre és ilyen módon
befolyásolják a demográfiai folyamatokat is. A közösségi szükségletek háttérbe
szorításának a tendenciája ma már a társadalom fennmaradásának, fejlődésének
követelményeit ki nem elégítő erkölcsi magatartást hoz létre. Ezért csökken a lakosság
lélekszáma, fokozódik a lakosság elöregedése stb.

Mint később látjuk majd, a különféle szükségletek összefüggésben vannak egymással,

ezért a kategorizálás viszonylagos. A szükségletek nagy részének valódi szükséglet
mivolta nyilvánvaló. Senki nem kételkedik pl. abban, hogy a biológiai szükségletek
(élelmezés, ruházkodás, lakás stb.) valóban szükségletek. Ezek nélkül az emberi létezés
lehetetlen. Ezek az ember közvetlen szükségletei. Másképpen ezeket anyagi
szükségleteknek szokás nevezni. E szerint a kategorizálás szerint vannak anyagi és
szellemi szükségletek. Az embernek persze vannak olyan szükségletei is, amelyek sem
nem anyagi, sem nem szellemi szükségletek. Pl. a sport, a séta is szükséglet, de sem nem
anyagi sem nem szellemi szükséglet. Ezért helyesebb az anyagi és nem anyagi
szükségletek szerinti kategorizálás. A nem anyagi szükségletek egy része a szellemi
szükségletek közé tartozik.

A továbbiakban célszerű részletesebben elemezni az anyagi és nem anyagi szükségletek

között fennálló viszonyt. Erre azért van szükség, mert igen tekintélyes tudósok által
terjesztett nézetek szerint az anyagi szükségletek mindinkább szellemi szükségletekké
válnak2. Ez például olyan kijelentésekből következik, mint: "A gazdaság, a kereskedelem
értékrendszere egyre nagyobb mértékben immateriális, anyagtalan tényezőkön alapul",
vagy: "A termelés igazi nyersanyaga mindinkább a szellemi képesség és az információ",
vagy: "A szoláltatások immateriális javak, amelyeknek jelentősége fokozatosan
növekszik. . . . miközben az anyagi javak részaránya megfelelő mértékben csökken. . . .
Maga az anyagi termék, sok esetben csak fizikai szubsztrátuma a beépült szolgáltatások
összességének", vagy: "Az érték az immateriális haszonban rejlik, amelyet a termék
megtestesít. ", stb. Továbbá3: (a nyugat-európaiak) "Megtették már a döntő lépést az
anyagi termelés univerzumából a szellemi termelés univerzuma felé . . . ". Itt tehát arról
van szó, hogy a kinézetre anyagi termékek lényege a bennfoglalt szellemi termék,
immateriális haszon (styling, design, marketing, image, prestige és mindenekelőtt az
1
Statisztikai Évkönyv KSH.2000 1.1 táblázat.
2
Stefan A. Musto: Népszabadság, 1992. 01. 18; 21. old.
3
Ágh Attila; Népszabadság 1992. 02. 15; 17. old.
 15

információ). A fogyasztó állítólag ezt keresi, és számára hovatovább mellékessé válik e

szellemi termékek hordozója, az áru, melynek anyagi összetevője csak alibiként van jelen
a szellemi értékek cseréjének e forgatagában. Eszerint magától adódik a következtetés,
hogy e nézetek képviselői szerint az anyagi szükségletek egyre inkább szellemi
szükségletekké válnak. Persze valójában egészen másként állnak a dolgok. Az ember
ahhoz, hogy egyáltalán létezhessen, elsősorban alapvető anyagi szükségleteit kell, hogy
kielégítse. De az alapvető szükségletein túl egyéb szükségleteinek a kielégítése is csak
anyagi javak felhasználásával lehetséges. Sőt, a szellemi szükségleteket is csak anyagi
természetű hordozók közvetítésével lehet kielégíteni. Tehát még bizonyos szellemi
szükségleteket is csak anyagi javak közvetítésével lehet kielégíteni. Ezért a fogyasztók
nem az árukban bennfoglalt "szellemi képességet" keresik és fizetik meg, hanem az
anyagi természetű áruk használati és csereértékét. A tévedés abban rejlik, hogy a mai
divat szerint mesterségesen szétválasztják és szembeállítják egymással az árutermelésen
belül az anyagi termelést a "szellemi termeléssel", a fizikai munkát a szellemi munkával, a
munkásságot az értelmiséggel. Sőt, a munkásságnak, mint társadalmi realitásnak a létét is
tagadják. Holott a termelés (és itt nyilvánvalóan csak anyagi termelésről van szó)
tudvalévően olyan célszerű emberi tevékenység, amely emberi szükségletek kielégítésére
alkalmas és szükséges termékek (használati értékek, csereértékek, áruk) előállítására
irányul. Ilyen termékek előállítása - és általában a termelés - csak akkor valósulhat meg,
ha a termelési feltételek, nevezetesen a természeti erőforrások (anyagok), a
termelőeszközök és a munkaerő, mint az ember egyik tulajdonsága a termelési
folyamatban egyesülnek. Ez az egyesülés úgy zajlik le, hogy az ember mint munkaerő
közvetlenül, gyakrabban pedig a termelőeszközök közvetítésével hat a természeti
anyagokra, amelyeket termékekké alakít át. Az ember (mint munkaerő) azonban a
természeti anyagokra, vagyis a munka tárgyára kizárólag csak anyagi mivoltában,
mechanikai (statikai, kinetikai, dinamikai) mozgások által képes hatást gyakorolni.
Kizárólag szellemi erőfeszítéssel tehát semmiféle hatást nem lehet kifejteni anyagi
természetű tárgyakra. Sőt, szellemi természetű rendszerekre is csak mechanikai, fizikai
mozgások által lehet bármiféle hatást kifejteni, a beszéd, az írás, a mimika, taglejtés,
illetve valamely egyezményes jelzésrendszer pl. betűk, számok stb. alkalmazásával. A
termelési folyamatban pl. a legfejlettebb automatika rendszerek alkalmazása esetén is a
folyamat indítása csak mechanikai úton elvégezhető bekapcsolás útján lehetséges. Maga
a közvetlen termelési folyamat tehát csak anyagi jellegű lehet. Ezért a "szellemi
termelés", tisztára illuzórikus fogalom. Ez ugyanakkor nem jelenti a szellemi munka
létének és jelentőségének tagadását. A termelési folyamat a fizikai (mechanikai) jellegű
munka mellett szellemi munkát is igényel, és ez a szellemi munka egyre növekvő
jelentőségre tesz szert. A termelő munka csak a fizikai és szellemi munka egysége mellett
lehetséges. Ezért már az ősember, amikor az első terméket előállította, a fizikai munka
mellett szellemi munkát is végzett. Megtervezte a tárgyat és a kivitelezés technológiáját,
végrehajtotta a megtervezett munkafolyamatot, és elvitte a terméket a felhasználás
(fogyasztás) helyére. Elvégezte egyszemélyben a termelés irányító és a termelés
végrehajtó funkciókat. Ezt szellemi munka nélkül lehetetlen elvégezni. De szellemi
munka nélkül még a tisztán fizikai munkát sem lehet elvégezni. Ész nélkül - kizárólag
fizikai erőfeszítéssel - termelni nem lehet. Ha lehetne, akkor az állatok is termelhetnének.
Tehát a termékek előállítása - technikailag, történelmileg és társadalmilag meghatározott
arányokban - az ember megjelenése óta mindig tartalmazott meghatározott mennyiségű
és minőségű fizikai és szellemi munkát. Nincs semmi rendkívüli vagy meglepő abban,
hogy a technikai fejlődés előrehaladásával a termékek egyre nagyobb arányban
tartalmaznak szellemi munkát. Az emberi munkát a legfőbb alkalmazási területek szerint
három nagy csoportba lehet sorolni:

- termelés végrehajtás,
16

- közvetlen termelésirányítás,
- közvetett termelésirányítás területei.

A termelés végrehajtás területén zajlik a közvetlen termelési folyamat, melynek jellemző

szereplői a (ipari, mezőgazdasági) munkások. Termelő munkájukat csak megfelelő
műveltség, készségek és szaktudás birtokában végezhetik, ami az adott termelési
folyamatra jellemző, esetenként magas színvonalú szellemi felkészültséget igényel. Az
aktuális termelés tárgyait, a technológiai módszereket, a biztonságtechnikai,
specializációs és kooperációs, szervezési stb. követelményeket, valamint az ezek
biztosítását szolgáló információs műveleteket ismerniük és a termelési folyamatban
alkalmazniuk kell. Tehát a közvetlen fizikai munkavégzés mellett, azzal egyidőben a
termelési folyamat által meghatározott szintű és terjedelmű szellemi munkát is kell
végezniük. A fizikai dolgozók munkaerejének mennyiségi oldalát az egyének fiziológiai
tulajdonságai, minőségi oldalát szellemi felkészültségük és készségeik határozzák meg.
Itt a munkavégzés lényege a mechanikai közvetlen termelő munka, nem a szellemi
munka, bár a fizikai munkához szellemi munka is csatlakozik. Itt a szellemi és a fizikai
munka kapcsolatának lényege abban áll, hogy a fizikai munkavégzés folyamatát a
kapcsolódó szellemi munkavégzés mintegy beprogramozza, meghatározza a
munkavégzés módozatait. A termelés végrehajtás területén alkalmazott szellemi munka
aránya, mennyisége és minősége az emberi munkaerő mechanikai termelőerejének
hatékonyságát határozza meg.

A közvetlen termelésirányítási munkafolyamat a szellemi munka egyik változata. Ennek

lényege a közvetlen termelési folyamat tervezése, szervezése, irányítása, vezetése,
ellenőrzése, nyilvántartása, szabályozása, fejlesztése stb. A közvetlen termelésirányítás
olyan szellemi munka, amely az anyagi termelés hatékonyságát a termelési folyamat
műszaki színvonalának, tervszerűségének, gazdasági racionalitásának az adott kor
követelményeinek megfelelő szinten tartásával közvetlenül biztosítja.

A közvetett termelésirányítási munkafolyamat a szellemi munka másik változata. Ennek

lényege a termelési folyamat külső társadalmi feltételeinek biztosítása. A termelési
folyamathoz csak közvetve kapcsolódik olyannyira, hogy a közfelfogás szerint az ide
tartozó tevékenység egyenesen a nem termelő szférához tartozik. Mintha semmi köze
nem lenne a termelési folyamathoz. Ide tartozik a politikai, igazgatási, közbiztonsági,
oktatási, kulturális, tudományos, egészségügyi, környezetvédelmi stb. tevékenységek
széles köre. Ez a tevékenység szervezetileg elkülönül a termelési folyamat rendszerétől.
Nélküle azonban a szűkebben értelmezett termelési folyamat folyamatos fenntartása,
fejlesztése, biztonsága nem lenne lehetséges.

A szellemi munkafolyamatot, beleértve ebbe a közvetlen és a közvetett termelésirányítási

folyamatot is, együttesen a termelésirányítási funkció működési rendszereinek foghatjuk
fel. A termelésirányítási funkció létrejötte és viszonylagos elkülönülése a termelési
folyamattól a gazdasági, társadalmi fejlődés által létrehozott társadalmi munkamegosztás
terméke. Az egész termelésirányítási funkció közvetlenül vagy közvetve, a közvetlen
termelés (és elosztás) hatékonyságának fokozására irányul. A termelésirányítási funkció
önmagában értelmetlen. Értelmét és társadalmi szükségességét csak a közvetlen
termelési folyamat megfelelő hatékonysága biztosíthatja vagy igazolhatja. A
termelésirányítási funkció puszta létét, létezésének anyagi feltételeit csak a termelés
végrehajtói funkció léte és megfelelő színtű eredményessége teszi lehetővé. Ez azt
mutatja, hogy a termelés- végrehajtási funkció (anyagi termelés) elsődleges a
termelésirányítási (szellemi munka) funkcióval szemben, miközben ez utóbbi visszahat a
termelés-végrehajtási funkcióra. A társadalmi, gazdasági fejlődés termékeként minden
 17

szervezett társadalomban kialakult az elkülönült termelésirányítási rendszer. Minél

fejlettebb és differenciáltabb a társadalom termelésirányítási rendszere, általában annál
fejlettebb annak gazdasága, termelési rendszereinek hatékonysága. Itt természetesen
olyan termelésirányítási tevékenységekről van szó, amelyek működése valóban a
termelésre irányul, ha ezek nem öncélú, a közvetlen termelési folyamaton élősködő, azt
terhelő és annak fejlődését korlátozó tevékenységet folytatnak. Gyakorlatilag minden
társadalomban vannak a termelésirányítási funkciónak olyan vadhajtásai, amelyek nem
szolgálják a termelés hatékonyságát. Ezek a társadalmi összhatékonyságot negatívan
befolyásolják. Ha ezek eluralkodnak a társadalom és a termelési folyamat felett, akkor
gyengítik vagy megakadályozzák a gazdaság, a társadalom fejlődését, stagnálásba vagy
válságba sodorhatják a társadalmat. Lényegében ilyen helyzet állt elő az u. n.
"szocialista" országokban az 1980-as évek végén, amikor ezen országok gazdasági,
politikai rendszere összeomlott.

A technikai haladás természetszerűen magával hozta a munka egyre fokozódó

specializációját és kooperációját (bár helyenként ezzel bizonyos mértékben látszólag
ellentétes folyamat is megfigyelhető, pl. az integrált gyártási rendszerek képében). Ez
elég magyarázat arra, hogy a valamikori ősi egységes termelési folyamat
differenciálódott, és így egyes termelési rész-munkafolyamatok viszonylagos önállóságra
tettek szert. Ezáltal különféle, nemcsak u. n. anyagi, hanem szellemi termelési rész-
folyamatok is (styling, design, marketing, organizáció, információ stb. ) gyakran
elkülönülnek magától a termelési főfolyamattól, majd a termelési főfolyamat
szükségleteinek megfelelő szellemi szolgáltatás formájában egyesülnek újra a termelési
főfolyamattal. Itt azt kell észrevenni, hogy a termelés csak ebben a termelési folyamatban
valósul meg. Tehát csak akkor, ha ebben a folyamatban a szükséges anyagi és szellemi
részfolyamatok egyesülnek. A cél az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas és
szükséges termékek, áruk termelése és elosztása. A "szellemi" termékek is lehetnek áruk.
De nem közvetlen fogyasztásra alkalmas termékek. Ezért az u. n. szellemi termékek -
miután csak a használati értékkel rendelkező termékek részei - önmagukban
értéktelenek. Értékük csak akkor és annyiban jut érvényre, ha és amennyiben azok
szükségesek, alkalmasak és ténylegesen felhasználásra is kerülnek a technikailag,
történelmileg és társadalmilag meghatározott minőségű anyagi termékek előállításához és
piacra viteléhez. A termékekben ezt a bennfoglalt mennyiséget és minőséget fizetik meg,
amelyet viszont csak megfelelő mennyiségű és minőségű fizikai és szellemi munkával
lehet előállítani. Így az áruk minőségében a piac közvetve megfizeti természetesen a
bennfoglalt szellemi munkát is, hiszen az áruk értékét az összes bennfoglalt,
társadalmilag szükséges fizikai és szellemi munka együttesen határozza meg.

A fentiek alapján meg kell állapítanunk, hogy az anyagi szükségletek továbbra is anyagi
szükségletek maradnak. Az a tény, hogy a termékek előállításához növekvő arányú
szellemi munka szükséges, még részben sem változtatja át az anyagi szükségleteket
szellemi szükségletekké.

A társadalom szükségletei között fontos helyet foglalnak el a nem anyagi szükségletek,

amelyek szellemi szükségletekből és egyéb, nem anyagi szükségletekből tevődnek össze.
Ezek a szükségletek összefüggésben és kölcsönhatásban vannak a társadalom fejlettségi
szintjével. Az ilyen szükségletek megjelenése és kielégítése csak bizonyos anyagi
feltételek biztosítása mellett lehetséges. Tehát a nem anyagi szükségletek megjelenése és
kielégítése az anyagi feltételek függvénye. Ezért kiemelkedően fejlett szellemi élete csak
gazdaságilag kiemelkedően fejlett társadalomnak lehet. Fejlett szellemi élet
kifejlődésének előfeltétele a társadalom gazdasági fejlődése, tehát fejlett vagy fejlődő
gazdaság szükséges ahhoz, hogy a szellemi fejlődés anyagi feltételeit biztosítani lehessen.
18

A szellemi fejlődés másik alapfeltétele, hogy a társadalom, a gazdaság képes legyen

felhasználni a szellemi fejlődés gyakorlati eredményeit. Tehát a fejlődésben elsődleges a
gazdasági fejlődés a szellemi fejlődéssel szemben, miközben a szellemi fejlődés visszahat
a gazdaság fejlődésére.

1.21 Anyagi szükségletek

Az anyagi szükségleteket is lehet csoportosítani. Pl. :

- létszükségletek;
- társadalmilag elismert anyagi szükségletek;
- luxus szükségletek.

A létszükségletek olyan anyagi szükségletek, amelyek szükségesek az ember életben

maradásához, fejlődéséhez, egészségének megőrzéséhez, szaporodásához, (fizikai és
szellemi) munkaerejének újratermeléséhez. Ezek tehát olyan alapszükségletek, amelyek
az emberek puszta létét biztosítják történelmileg és társadalmilag meghatározott szinten.
Ezek változnak időben a társadalmi, gazdasági fejlődés függvényében. E szükségletekről
az emberek nem mondanak le még részben sem. Ha a gazdasági feltételek a
létszükségletek egy részének a kielégítését nem biztosítják, akkor társadalmi
konfliktusok keletkezésére kell számítani. Ezek megoldása, vagyis a konszolidáció
általában csak a nemzeti jövedelem növelése, újraelosztása, vagy a létszükségletek egy
részének erőszakos elfojtása útján lehetséges.

A társadalmilag elfogadott anyagi szükségletek olyanok, amelyek a létszükségleteken túl

az általánosan elfogadott életvitel biztosítását szolgálják. Az elfogadott szint
differenciálódik a társadalom egyes csoportjai szerint, amely a társadalomban elfoglalt
hely és pozíció szerint egyénenként is változik. Ezek nélkül az emberi lét lehetséges. A
társadalmilag elfogadott anyagi szükségletek szintje szoros összefüggésben van a
termelés rendszerének fejlettségi szintjével. Ez azt jelenti, hogy a létszükségletek
fedezése a társadalom létét ugyan biztosítja, de a munkaerő újratermelését a fejlett
termelési rendszer követelményeinek megfelelő szinten már nem képes biztosítani. Ezért
egy ilyen állapot fenntartása hosszabb távon nem lehetséges gazdasági visszaesés és
emiatt társadalmi konfliktusok nélkül. E szükségletek egy részéről az emberek rendkívüli
társadalmi, gazdasági helyzetekben és ideiglenesen képesek lemondani, de egy ilyen
helyzet konfliktus veszélyeket rejt magában.

Luxusszükségletek alatt a szükségletek olyan csoportját értjük, amelyek a társadalomnak

csak egy szűk, kivételezett anyagi helyzetben lévő rétegét érintik (tőketulajdonosok,
magas színtű állami méltóságok, híres művészek, tudósok stb. ). A luxusszükségletek
sérelme nem okoz társadalmi konfliktusokat, legfeljebb az, ha túl kirívó feszültség
keletkezik az uralkodó réteg és a társadalom kedvezőtlen helyzetben lévő tömegeinek
életlehetőségei és életvitele között. A luxusszükségletek sérelme negatív hatással lehet a
gazdasági folyamatokra, ha a kivételezett helyzetű rétegek gazdasági kulcspozíciókat
foglalnak el. Ugyanis, ha ezek extra jövedelmeiket nem költhetik el (pl. túl magas adók
miatt) luxusszükségleteik kielégítésére, akkor érdektelenekké válnak a gazdaság
továbbfejlődésében. A luxusszükségletekkel kapcsolatos társadalmi konfliktus megoldása
az uralkodó réteg kivételezettségének csökkentésével, esetleg megszüntetésével, vagy
pedig a szegény tömegek elégedetlenségének erőszakos elfojtásával lehetséges.
 19

1.22 Nem anyagi szükségletek.

A nem anyagi szükségleteket úgy jellemezhetjük, hogy olyan szükségletekről van szó,
amelyek jellemzően, lényegüket tekintve nem anyagi természetűek, bár kielégítésük csak
meghatározott anyagi feltételek mellett lehetséges. A nem anyagi szükségletek négy fő
csoportját különböztethetjük meg:

- egzisztenciális szükségletek;
- szellemi szükségletek;
- társadalmi szükségletek;
- kikapcsolódási szükségletek (mozgás, sport, játék, szórakozás,
pihenés).

Az egzisztenciális szükségletek az emberi létfeltételekkel kapcsolatos szükségletek,

amelyek nem kifejezetten anyagi és nem kifejezetten szellemi szükségletek. Ide
sorolhatunk olyan szükségleteket, mint a

- létbiztonság, a vagyonfelhalmozás;
- előmenetel, karrier;
- befolyás, érdekérvényesítés, politika, hatalom;
- egészséges, szép környezet;
- önmegvalósítás, alkotás, fejlődés;
- becsvágy, erkölcsi megbecsültség;
- alkotó cselekvés szükséglete stb.

Az egzisztenciális szükségletek azt jelzik, hogy az ember milyen pozíciót foglal el, vagy
szándékozik elfoglalni a társadalomban, a társadalmi újratermelési folyamatban. Ha ezen
szükségleteit ki tudja elégíteni, akkor ez kedvező feltételeket jelent számára anyagi
szükségletei kielégítése területén is. A létbiztonság, a karrier, a befolyás, az egészség, a
képzettség, az alkotás lehetősége, az erkölcsi megbecsültség mind olyan tényezők,
amelyek ha megvalósulnak kétségtelenül jó feltételeket biztosítanak az egyén számára a
jó állás és magas jövedelem eléréséhez, ezen keresztül az anyagi szükségletek
kielégítésének kedvező feltételeihez. Ezért lényegében úgy is fogalmazhatunk, hogy az
anyagi szükségletek a mai anyagi szükségletek kielégítése irányában, míg az
egzisztenciális szükségletek a jövőbeni anyagi szükségletek kielégítése irányában hatnak.

A szellemi szükségletek az embernek azokat a szükségleteit fejezik ki, melyek

kielégítésével felkészülhet anyagi és egzisztenciális szükségleteinek érvényesítésére. Ide
tartoznak olyan szükségletek, mint a

- tájékozódási;
- tanulási, képzési, kutatási;
- világnézeti, ideológiai, vallási;
- érzelmi;
- erkölcsi;
- cél-meghatározási, tervezési, döntési, elemzési stb. szükségletek.

Az ember egyik alaptulajdonsága a tevékenység, a cselekvés. Mégpedig a célszerű

tudatos emberi cselekvés. Ehhez az anyagi ellátottság, a fizikai és pozicionális
felkészültség mellett meghatározott szellemi felkészültség is szükséges. Ezt a szellemi
20

felkészültséget fejezi ki a szellemi szükségletek rendszere. Ezt a felkészültséget az ember

szellemi szükségleteinek kielégítése során szerzi meg. A szellemi felkészültség feltételezi,
hogy az ember valós helyzetéről tájékozódjon, saját tapasztalatai és az emberiség által
felhalmozott tudás számára elérhető és szükséges részének elsajátításával képezze magát,
tanuljon, kutasson. A megszerzett tudás birtokában reálisabb cselekvési célokat
fogalmazhat meg. A célmeghatározás folyamatát és annak eredményeit erkölcsi, érzelmi
és ideológiai szükségletei befolyásolják. A megfogalmazott, lehetséges célok közül
választania, döntenie kell. A döntésnek megfelelően tervezi meg cselekvési folyamatát,
amelyből tapasztalatokat szerez, ezeket elemzi, és a tanulságok levonásával tökéletesíti
cselekvésére vonatkozó terveit. Ilyenfajta tanulási folyamatban az ember folyamatosan
tökéletesítheti cselekvését, egész tevékenységét.

A kikapcsolódási szükségletek az ember pihenését, regenerálódását szolgálják. A

folytonos tevékenység az ember fizikai és szellemi erejét elhasználja. A tevékenység
újabb ciklusaira a fizikai és szellemi képességek folytonos megújítására van szükség, ami
a kikapcsolódási folyamatban valósul meg. A kikapcsolódási szükségletek az alábbiak:

- fogyasztás, élvezetek;
- családi élet;
- egészség karbantartása;
- szórakozás;
- sport, mozgás stb.;
- művelődés, kultúra, társadalmi élet.

Az anyagi szükségletek, az egzisztenciális szükségletek, a szellemi szükségletek és a

kikapcsolódási szükségletek között szoros kapcsolat van. A négy szükséglettípus
vonatkozásában azonban az anyagi szükségleteknek elsődleges szerepük van, míg az
egzisztenciális, a szellemi és a kikapcsolódási szükségletek másodlagos jellegűek.
Egyrészt az anyagi szükségletek elsődlegesek, mert e szükségletek kielégítése nélkül
másfajta szükségletek szóba sem kerülhetnek. Itt különleges helyet foglalnak el a
létszükségletek, melyek kielégítése előfeltétele nemcsak más szükségletek
megjelenésének, hanem egyáltalán az ember létének is. Másrészt kifejezésre jut az
anyagi szükségletek elsődlegessége abban is, hogy a nem anyagi szükségletek is közvetve
az anyagi szükségletek kielégítésére irányulnak. Ugyanis az egzisztenciális, a szellemi és
a kikapcsolódási szükségletek szükséges mértékű kielégítése növeli a termelési folyamat
hatékonyságát, ezáltal a társadalom anyagi szükségletei kielégítésének lehetőségét. Ilyen
összefüggésben az egzisztenciális, a szellemi és a kikapcsolódási szükségletek közvetett
anyagi szükségletek. Az egzisztenciális, a szellemi és a kikapcsolódási szükségletek, azok
kielégítésének mértéke és módja befolyásolja azt, hogy az egyénnek milyen anyagi
szükségletei legyenek, vagy lehetnek. Az anyagi szükségletek magasabb színtű
megjelenése és kielégítése magasabb szintű egzisztenciális, szellemi és kikapcsolódási
szükségletek megjelenését és kielégítését teszi lehetővé. Magasabb szellemi szükségletek
megjelenése és kielégítése magasabb egzisztenciális szükségletek megjelenését teszi
lehetővé, és a magasabb egzisztenciális színt az anyagi szükségletek kielégítését
magasabb szinten teszik lehetővé. Ennek fordított összefüggései is érvényesek. Ezért a
négy szükséglettípus kölcsönhatásban van egymással, az anyagi szükségletek
elsődlegessége és dominanciája mellett.

A szükségletek széles értelemben való értelmezése azért fontos, mert ez lehetővé teszi a
közvetlen és a közvetett szükségletek megkülönböztetését és együttes figyelembevételét
a vizsgálat során. A közvetlen szükségletek alatt azokat a szükségleteket értjük, melynek
tárgyai közvetlenül az egyének ösztönös, szervi, biológiai, társadalmi, kulturális
 21

szükségleteinek kielégítésére szolgálnak. Ilyenek pl. a táplálkozási-, ruházkodási-, lakás-,

szexuális-, családi-, mozgás-, munka-, testedzési-, játék-, erkölcsi-, érzelmi-, világnézeti-
stb. szükségletek. A közvetett szükségletek tárgyai csak közvetve szolgálják a közvetlen
szükségletek kielégítését. Ilyenek pl. a termelési-, forgalmi-, kutatási-, érdeklődési-,
tájékozódási-, tanulási-, megismerési-, szervezési-, érdekvédelmi-, politikai-,
igazgatási- stb. szükségletek. A közvetett szükségletek kielégítésére irányuló cselekvés a
közvetlen szükségletek kielégítési feltételeinek megteremtésére, fenntartására vagy
javítására irányul. A közvetlen és közvetett szükségletek közötti határvonalat nem lehet
pontosan meghatározni, azok kölcsönösen átfedik egymást. A közvetett szükségletek
egyrésze esetenként közvetlen szükségletté is válhat (pl. kutatási-, érdeklődési-,
politikai-, stb. szükségletek) és megfordítva, a közvetlen szükségletek egyrésze
közvetetté válhat (pl. erkölcsi-, világnézeti- stb. szükségletek). Némely szükségletek
jellegének ez a változása függ egyrészt attól, hogy a társadalmi közfelfogás hogyan ítéli
meg az egyes szükségleteket, másrészt attól, hogy az egyes egyének hogyan ítélik meg
ezeket. A közmegítélés egyes esetekben pl. a politikai szükségleteket közvetlen
szükségletnek, más esetben közvetett szükségletnek tekinti. Az egyének a termelés
rendszerében elfoglalt helyüktől, foglalkozásuktól, erkölcsi karakterüktől,
képzettségüktől és egyéb tényezőktől függően pl. egyesek a kutatási-, tanulási- stb.
szükségleteket közvetlen szükségletüknek tekintik, míg mások esetleg az erkölcsi-,
érzelmi-, vagy világnézeti szükségleteket tekintik közvetlen szükségletüknek. Mások az
itt felsorolt szükségletek egy részét egyáltalán nem tekintik sem közvetlen, sem pedig
közvetett szükségletnek, esetleg itt fel nem sorolt szükségleteket tekintenek közvetlen,
vagy közvetett szükségletüknek. Ezért a közvetlen és a közvetett szükségletek
elhatárolása viszonylagos és változó.

Tehát a szükségletek az emberi élet minden vonatkozását átfogják, és azok kielégítése és

a kielégítés módja az emberi élet minőségét alapvetően meghatározza.

1.3 Az érdek fogalma

Az érdek közismert fogalom. Az emberek a kommunikáció során igen gyakran
használják anélkül, hogy ez nekik értelmezési nehézséget okozna. Az érdekfogalmat a
köznapi értelmezés mellett tudományos értelemben is használjuk. Az érdekfogalom
tudományos vizsgálatával a társadalomtudományok területén, főleg az egyes
szaktudományok specifikumai szerint közvetve vagy közvetlenül sokan foglalkoztak.
Ezek a vizsgálatok sok konkrét eredményt hoztak, ennek ellenére az érdek
tudományosan megalapozott meghatározását, definícióját még nem tekinthetjük
lezártnak. A mai tudományos és gyakorlati értelmezések lényegében megegyeznek abban,
hogy az érdek az emberi cselekvés motívuma, mozgatórugója. Ezt az értelmezést az
érdekfogalom definíciója gyanánt azonban nem lehet elfogadni, mivel az csak az érdek
egyik funkcióját fejezi ki, nem annak lényegét. Ennek ellenére az érdek egyik
funkciójának ezt a meghatározását alapjában véve helyesnek tekinthetjük. Azt azonban
nem állíthatjuk, hogy az érdekfogalom egyik funkciójának lényegében helyes felismerése
lehetővé tenné az emberek, a különféle vezetők számára a célirányos cselekvés
megvalósítását. Ezt mutatja a Kádár féle "szocialista" rendszer bukása csakúgy, mint a
legújabb Antall, Horn és Orbán féle polgári rendszer képtelensége arra, hogy bevonja
legalább a nép jelentősebb tömegeit a válság megoldásának munkájába. Ezek a tények
azt mutatják, hogy a politikai vezetés szintjén - ahol pedig ez a legfontosabb volna -
képtelenek vagyunk a nép többségének érdekeit felismerni, az érdekek
törvényszerűségein alapuló politikai cselekvési rendszert kialakítani. Ezért a politikai
22

cselekvés nem hatékony. Tehát az érdek tanulmányozása és az érdekműködések

törvényszerűségeinek megismerése igen fontos feladat. A továbbiakban az érdek
fogalmát vizsgáljuk, ezen belül elsősorban azokat a törvényszerűségeket, amelyek
meghatározzák a főbb összefüggéseket az érdek és a cselekvés között. Más szavakkal
szólva azt vizsgáljuk, hogy mi az érdek és hogyan befolyásolja a cselekvést. A társadalmi
tevékenység (ezen belül a politikai, gazdasági, igazgatási, kulturális, szolgáltatási és
egyéb) sikerét elsősorban az határozza meg, hogy az emberek mit és hogyan
cselekszenek mindennapi tevékenységük során, elsősorban a gazdasági cselekvés egyéni
szférájában.

A tudatos emberi cselekvés a tudati működés irányítása alatt áll. Ezért a cselekvést nem
közvetlenül a szükségletek határozzák meg, hanem az ember tudata. A tudat, mint a
környezethez való alkalmazkodás pszichikai eszköze, a szükségletek kielégítésére
irányul. Az ember szükségletei által meghatározott tudata segítségével határozza meg és
szabályozza cselekvését. De csak azok a szükségletek vannak hatással a konkrét
cselekvésre, amelyeket felismert az ember, amelyek a tudat konkrét állapotát
meghatározzák. A felismert szükségletek olyan módon kerülnek összefüggésbe a
cselekvéssel, ahogyan (helyesen, tévesen stb.) azt felismerték. Itt figyelemmel kell lenni
arra a körülményre is, hogy az ember tudatában nem minden esetben tükröződnek
helyesen a szükségletei. A szükségletek felismerése igen bonyolult pszichikai folyamat.
Ezt nagymértékben befolyásolják olyan tényezők, mint az érzelmek, a beállítódás,
szokások, előítéletek, erkölcsi kötöttségek, társadalmi csoportok (család, baráti kör,
egyéb közösségek) világnézet, műveltség, vonatkozási csoport hatások stb. A
szükségletek helyes felismerése alatt azt értjük, hogy az egyén által felismert
szükségletek kielégítése reális és ténylegesen biztosítja számára fennmaradását
(létfeltételek), fejlődését (művelődés, edzés, szórakozás, önmegvalósítás, társadalmi
pozíció stb.), szaporodását (családi környezet fejlődése). Ha a felismert szükségletek
ténylegesen nem szolgálják az egyén valóságos szükségleteit, akkor tévesen felismert
szükségletekről van szó. Ilyen esetben természetesen a téves szükségletek határozzák
meg az egyén tudati állapotát és e tudati állapot által meghatározott cselekvését. A téves
irányú cselekvés negatív eredményei a későbbi cselekvési ciklusban elősegíthetik a
valóságos szükségletek helyesebb felismerését, ami a tanulási folyamatot indíthatja el,
melynek eredményeként egy következő lépésben az egyén jobban megközelítheti
szükségleteinek helyesebb felismerését. Emellett természetesen az is lehetséges, hogy a
cselekvő negatív tapasztalatai ellenére makacsul ragaszkodik továbbra is téves
szükségleteihez és ezzel összefüggő téves tudati állapotához. Az ember kialakult tudati
állapota gyakran akadálya lehet helyesebb, a valóságos összefüggések tényleges
figyelembevétele alapján álló helyesebb tudati állapot kialakulásának. Ez a magyarázata a
hagyományok, meggyökeresedett szokások és általában véve a konzervatívizmus
sokszor csaknem leküzdhetetlen visszahúzó, a fejlődést akadályozó hatásainak. A
fentiekből következik, hogy a helyesen felismert szükségletek egybeesnek az objektíve is
szükségszerű szükségletekkel. De ezek a szükségletek sem objektív szükségletek, hanem
szubjektíven felismert szükségletek, amelyek vagy megfelelnek az objektív létfeltételek
követelményeinek, vagy pedig kisebb-nagyobb mértékben eltérnek attól. Ezért az egyes
ember tudatát és magát az embert, az általa felismert szükségletei jellemzik. Az ember
általában a szükségletei által meghatározott tudata szerint cselekszik. A cselekvés
motívuma a felismert szükségletek által meghatározott tudat. Ha ez így van, akkor ebből
következik, hogy a felismert szükségletek által meghatározott tudat maga az érdek,
amely a cselekvés meghatározó tényezője. Általánosságban fogalmazva az érdek a
szükségletek tudati tükröződése. Az ember felismert szükségleteinek rangsorolása, azok
kielégítésére szolgáló feltételek megszerzési lehetőségeinek és akadályainak mérlegelése
alapján kitűzi a konkrét cselekvés célját. A cél már meghatározza a konkrét cselekvés
 23

jellegét és módszerét. Maga a cselekvés természetesen a cselekvés során nem várt

tényezők jelentkezése esetén megváltozhat, esetleg meg is hiúsulhat. A cselekvés sikere
többek között attól függ, hogy az egyén a célt és az annak elérésére szolgáló eszközöket
és módszereket helyesen határozta-e meg, továbbá, hogy lehetőségei és képességei
elegendők-e a kitűzött célok eléréséhez. Hogy az ember a cselekvésre milyen célokat, és
azok megvalósítására milyen módszereket határoz meg, az tudata aktuális állapotától
függ. Attól, miként ítéli meg szükségleteit és azokat a feltételeket, amelyek a cselekvés
végrehajtási folyamatára hatással lehetnek. Ezek a felismert szükségletek határozzák meg
érdekeit, melyeket a célkitűzés közvetítésével a cselekvés során próbál érvényesíteni.
Tehát: az érdek a szükségletek tudati tükröződése.

Az is következik a meghatározásból, hogy az érdek szubjektív kategória. Hiszen a

szubjektív érdek-felismeréstől függ, hogy a különféle szükségletek hogyan tükröződnek
a tudatban. Ez az a tudat, amely a cselekvést irányítja. Eszerint tehát objektív érdek nem
létezik. Az érdek szubjektív kategória. Ebből következik, hogy az érdeket ugyan
alapjában az objektív anyagi létviszonyok és az egyén, illetve a társadalmi csoportok
számára objektíve létező társadalmi viszonyok határozzák meg. Ezeken túlmenően
meghatározza az egyén vagy a társadalmi csoportok beállítódása, világnézete,
elkötelezettsége, fizikai, szellemi képessége stb. is. Tehát az érdeket objektív és
szubjektív tényezők együttesen határozzák meg, az objektív tényezők elsődlegessége és
dominanciája mellett.

Az érdekek a tudatban rögzülve a tudatra hatnak és a cselekvés irányát és intenzitását

meghatározzák. Tehát az érdek olyan szubjektív létező, amelyet a lét objektív feltételei
határoznak meg. Ez a meghatározottság azonban viszonylagos. Az objektív létfeltételek
szubjektív észlelése kisebb-nagyobb torzítással jár. Ezért, hogy a tudatban létrejövő
érdekfogalom mennyire felel meg az objektív létfeltételeknek, az észlelésben meglévő
torzulások mértékétől függ. Objektív érdek ezért nem létezik, hanem csak szubjektíve
létező érdek van, amely vagy megegyezik, vagy pedig részben vagy egészében
ellentmond az objektíve létező létfeltételek követelményeinek. Ezért a tudatosult érdekek
az embereket nemcsak sikeres cselekvésekre, hanem gyakran olyan cselekvésbe viszik,
amelyek a szükségleteik kielégítését károsan befolyásolják. Néha az ember akaratlanul is
maga ellen cselekszik. Mindenesetre, a cselekvésre a tudatban éppen tükröződő (helyes,
vagy téves) érdekek lehetnek csak hatással.

Az egyes ember és a társadalom objektív létfeltételei igen sokféle és egymással bonyolult

kölcsönhatásban lévő szükségletrendszert hoznak létre. Ennek megfelelően az egyének
és a kisebb-nagyobb társadalmi csoportok érdekei rendkívül változatosak, térben és
időben változók, összefüggésben, kölcsönhatásban, ellentmondásban vannak egymással,
kölcsönösen kizárják és feltételezik egymást. Ezek főbb típusai:

- valós érdekek;
- téves érdekek;
- közvetlen érdekek;
- közvetett érdekek;
- taktikai érdekek.

A valós érdekek megfelelnek az objektív létfeltételek követelményeinek, tehát az ezekből

következő cselekvés a várt eredményhez vezet. A téves érdekek tévesen felismert
érdekek, ezért nem vezethetnek a kívánt eredményre.
24

A közvetlen érdekek olyan, az alanyok konkrét szükségleteit kifejező érdekek, amelyek

érvényesítése ezen alanyok saját, közvetlen szükségleteinek kielégítését szolgálják.

A közvetett érdekek nem közvetlenül fejezik ki az alanyok közvetlen érdekeit, hanem

közvetve olymódon, hogy a közvetett érdekek érvényesítése vezet meghatározott
közvetlen érdekek érvényesítéséhez szükséges feltételek létrehozásához. A társadalom
fejlődésével párhuzamosan a közvetlen érdekek egyre nagyobb részét csak az ezekkel
összefüggésben lévő, meghatározott közvetett érdekek érvényesítése útján lehet
érvényesíteni. Tehát a közvetlen érdekek nagy részének érvényesítési feltétele
meghatározott közvetett érdekek előzetes érvényesítése. Például az embernek nem
közvetlen érdeke a vetés, de ha aratni akar (ami ebben az összefüggésben közvetlen
érdeke), akkor előzőleg vetnie kell. Ugyanígy az ember közvetlen érdeke a fogyasztás,
illetve a fogyasztási eszközök megszerzése. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha valaki
előállítja, megtermeli a fogyasztási eszközöket. Tehát ebben az összefüggésben a
termelés, mint közvetett érdek, előfeltétele minden fogyasztásnak, mint közvetlen
érdekek érvényesítésének. Az érdekek érvényesítése az alanyokat magában foglaló
különböző színtű közösségek érdekeinek közvetítésével valósul meg. A közvetett
érdekek általában olyan érdekek, amelyek a konkréten meghatározott közösségek
szintjén a közösség tagjainak közvetlen érdekeik érvényesítési feltételeit fejezik ki. A
közvetlen és a közvetett érdekek elválasztása egymástól viszonylagos, azok kölcsönösen
átfedik egymást. Ez azt jelenti, hogy egy meghatározott érdek egy bizonyos alany
szempontjából közvetlen, más alany szempontjából pedig közvetett érdek lehet attól
függően, hogy az alanyok hol és hogyan kapcsolódnak a társadalmi specializációs -
kooperációs folyamathoz. Például egy vacsora elfogyasztása egy vendéglőben a vendég
közvetlen érdeke, a vendéglősnek közvetett érdeke lehet.

A taktikai érdekek a külvilág manipulálására, vagy megtévesztésére szolgálnak. Alanyaik

ezeket kinyilvánítják, de nem követik. Az emberek gyakran kerülnek olyan helyzetekbe,
hogy saját közvetlen érdekeik kinyilvánítása lehetetlenné teszi ezek érvényesítését, mert
azok ellentétesek olyan személyek, illetve csoportok érdekeivel, akik vagy amelyek
lényegesen befolyásolhatják, vagy meghiúsíthatják e közvetlen érdekek érvényesülését.
Ezért a taktikai szempontok szerint kinyilvánított érdek az ellentétes érdekű személyek,
vagy csoportok deklarált érdekeivel nem ellentétes, és így lehetővé teszi azok
támadásainak elkerülését a valódi érdek (rendszerint titokban történő) érvényesítésével
szemben.

1.31 Az érdekparaméterek.
A politikai gyakorlat csak akkor és olyan mértékben lehet sikeres, ha és amennyiben
megfelel az egyének, illetve a társadalmi csoportok valós érdekeinek. Az
érdekműködések kutatása azért fontos, hogy lehetőleg helyesen ismerjük fel az egyének
és társadalmi csoportok érdekeit, valamint az érdekek és a cselekvés közötti főbb
összefüggéseket. Tehát hogy mi, és hogyan befolyásolja az emberi cselekvést.

Az érdekeket igen sokféle szempont szerint lehet vizsgálni. Sok kutatási eredmény
ismeretes, amelyeket különféle szempontok alapján tártak fel. Az érdekműködés
szempontjából mégis egy viszonylag újszerű szempontrendszer szerint célszerű az
érdekek vizsgálata, nevezetesen az alábbiak szerint:

- érdeksúly;
 25

- érdekszint;
- érdekidő.

1.311 Az érdeksúly

Az érdeksúly, vagy másként megfogalmazva az érdek fontossági foka az érdeknek azt a

tulajdonságát jelöli, amely megmutatja, hogy az milyen mértékben fontos, mekkora súlya
van az egyén, vagy a különböző szintű társadalmi csoportok számára. Az érdeksúly tehát
az érdek fontossági fokát fejezi ki. A nagyobb súlyú érdekek cselekvést irányító
hatásának intenzitása nagyobb, mint a kisebb súlyú érdekeké. A legnagyobb súlyú
érdekek a legelemibb létszükségletekkel kapcsolatosak és azok igen nagy intenzitással
jutnak kifejezésre. Igen nagy súlyú érdeke az embernek például, hogy levegőhöz jusson.
Ha nem jut levegőhöz, akkor meghal. Ez utóbbi esetben minden más érdeke elveszti
jelentőségét. Ezért minden rendelkezésre álló erőforrást ennek az egy érdeknek az
érvényesítésére fog összpontosítani minden egyéb (erkölcsi, elvi stb.) szempont ezen
érdeknek történő alárendelésével, vagy mellőzésével.

Az embernek és a társadalmi csoportoknak vannak egészen kis súlyú érdekeik is. Ezek
szintén hatással vannak a cselekvésre, de e hatások intenzitása sokszor elhanyagolhatóan
csekély. Érdeke lehet például az embernek, hogy legyen virág az asztalán, ami szebbé
teheti a környezetét. Hogy ez meglegyen, azért képes cselekedni az ember, de egyrészt
távolról sem összpontosítja erre az összes rendelkezésére álló erőforrást, másrészt pedig
csak akkor cselekszik ebben az irányban, ha az egyéb fontosabb, nagyobb súlyú érdekei
már megvalósultak, vagy ha ez a cselekvés nem zavarja más, nagyobb súlyú érdekeinek
érvényesítését. A kis súlyú érdekek motivációs hatásának intenzitása csekély, és csak
akkor jut mégis érvényre, ha a nagyobb súlyú érdekeket már kielégítették, vagy azok
kielégítésének feltételeit már biztosították.

Tehát az érdekek súlyuk szerint jutnak érvényre. A nagyobb súlyú érdekek intenzívebben,
a kisebb súlyúak kevésbé intenzíven hatnak a cselekvésre.

Az érdekek aktuális cselekvésre irányuló hatásának intenzitása az érdekek súlyával

egyenesen arányos.

1.312 Az érdekszint

Az érdekszint igen lényeges vonása az érdekeknek, amely nagymértékben befolyásolja

azok cselekvésre irányuló hatásának intenzitását. Az érdekszint azt határozza meg, hogy
a szóban forgó érdek milyen szintű társadalmi csoport sajátja. Az egyéni érdekek a
legalacsonyabb szintű érdekek. A társadalmi csoportok érdekei magasabb szintű érdekek.
Minél magasabb szintű társadalmi csoportok érdekeiről van szó, annál magasabb
szintűek ezek az érdekek. Legmagasabb szintű érdekek az emberiség globális érdekei.

Az érdekszintek megegyeznek azoknak a társadalmi csoportoknak a szintjeivel,

amelyeknek azok a sajátjai.
26

A különböző szintű érdekek között szoros összefüggés és kölcsönhatás érvényesül. Ezen

belül az egyéni érdek elsődleges a közérdekkel szemben (és az alacsonyabb szintű érdek
a magasabb szintűvel szemben). Történelmileg az egyéni érdekek azért elsődlegesek,
mert azok mértékadó többsége hozza létre a közérdeket és nem megfordítva.
Funkcionálisan azért elsődlegesek az egyéni érdekek a közérdekkel szemben, mert a
valódi közérdeknek az a lényege, szerepe, funkciója, hogy az egyéni érdekek
érvényesüléséhez a megfelelő társadalmi feltételeket biztosítsa. A közérdek akkor valós,
ha érvényesülése elősegíti a közösséghez tartozó egyének érdekeinek érvényesülését.
Ezért önálló, a közösséget alkotó egyének érdekeitől független közérdek nem létezik. A
közérdek a közösséghez tartozó egyének közös érdekeinek kifejezése.

A közérdek a közösség szükségleteinek tükröződése a közösségi tudatban. A közösségi

tudat a közösség létfeltételeinek tudati tükröződése a közösség mértékadó többségének
a tudatában. A közérdek felismerése és értelmezése az egyes emberek tudatában nem
egységes sem az egyes, meghatározott szintű társadalmi csoportok tagjai számára, sem -
vagy még kevésbé - a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó egyének számára. De
nemcsak hogy nem egységes, hanem változó, az egyes egyének vonatkozásában is. A
különböző szintű érdekek cselekvést befolyásoló intenzitása nagyon különböző. Azt
lépten-nyomon láthatjuk, hogy az egyéni érdekek általában igen nagy intenzitással
befolyásolják a cselekvést. A személyi tulajdont képező javak rongálása, különösen
eltulajdonítása, ellopása idegen személyek által, általában a tulajdonos egyén igen heves
ellenállásába ütközik. Minden egyén, tőle telhetően igen kitartóan védelmezi a
tulajdonában lévő tárgyakat. Ugyanezt a kitartást nem lehet észlelni a vállalat, a község,
vagy város, esetleg az állam tulajdonában lévő tárgyak rongálása, vagy eltulajdonítása
esetén. Ez azt mutatja, hogy az egyéni érdek cselekvésre irányuló hatása sokszorosan
intenzívebb, mint a magasabb színtű csoportok érdeke, vagyis a közérdek cselekvést
irányító hatása.

Azt látjuk tehát, hogy a cselekvésre legintenzívebben hatnak az egyéni érdekek. Az

érdekszintek növekedésével az érdekek hatásintenzitása a cselekvésre csökken. Minél
alacsonyabb szintűek az érdekek, annál intenzívebben hatnak a cselekvésre. Minél
magasabb szintűek az érdekek, annál gyengébben hatnak a cselekvésre.

Az érdekek aktuális cselekvésre irányuló hatásának intenzitása az érdekszintekkel

fordítva arányos.

1.313 Az érdekidő

Az érdekidő az érdekek egyik alapvető tulajdonsága. Az érdekidő azt fejezi ki, hogy az
érdek milyen időpontra vonatkozik. Az érdekek a legkülönfélébb időpontokra
vonatkozhatnak, a múlttól a távoli jövőig.

Például a lélegzéshez az embernek folyamatosan hozzá kell jutnia a levegőhöz. A

levegőhöz való hozzájutás tehát az ember folyamatos érdeke. Ez az érdek azonnali,
rövidlejáratú és egyben távlati érdek is. A vízben fuldokló számára ez az érdek azonnali
érdekidővel rendelkezik. Cselekvését ez az érdek alapvetően meghatározza. Ha
szükséges, a lehetséges legszélsőségesebb kétségbeesett cselekvésre is képessé teszi.
Ugyanez az érdek, ha a holnapi napra, jövőre, vagy évtizedek múlva bekövetkező
időpontra vonatkozik, akkor már messze nem befolyásolja olyan intenzíven a cselekvést.
Hiszen a levegőhöz (egyelőre) általában korlátlanul hozzájutunk. Tehát a lélegzési
feltételek megszerzésére vonatkozó érdek csak bizonyos szorult helyzetekből való
 27

kiszabadulásra irányul. Ezért ez az érdek, ha mégis megjelenik ebben a minőségben,

jellemzően egészen rövidlejáratú, azonnali érdek. Ebben a minőségében hat a
cselekvésre. A táplálék megszerzési feltételeihez kapcsolódó érdek már nem azonnali, de
mindenesetre rövidlejáratú érdek, hiszen az embernek a szokásos feltételek mellett
naponta többször is ennie kell. A megfigyelés azt bizonyítja, hogy a táplálék
megszerzésére irányuló érdek a cselekvést igen erősen befolyásolja, és annál nagyobb
mértékben, minél rövidebb idő alatt kell azt érvényesíteni. Az éhezőt a táplálék
megszerzésére irányuló érdeke sokkal többfajta cselekvésre ráviszi, mint azt, akinek a
táplálék megszerzésére irányuló érdekének érvényesítése már holnapra, a jövő hónapra, a
jövő évre, vagy általában beláthatatlan időre is biztosítva van. Tehát ez az érdek, noha
időben általánosan érvényes, a cselekvést attól függő mértékben befolyásolja, hogy az
mára, vagy még nagyobb távlatra vonatkozik. Minél nagyobb távlatra vonatkozik, annál
kevésbé befolyásolja az aktuális cselekvést, és ellenkezőleg, minél rövidebb időre
vonatkozik, annál intenzívebben hat az aktuális cselekvésre. Ezért azt állapíthatjuk meg,
hogy az érdekidő annál nagyobb mértékben befolyásolja a cselekvést, minél rövidebb
időre vonatkozik a szóba kerülő érdek.

Az érdekidő speciális esete a múltra vonatkozó érdek, melynek érvényesítése közvetve

elősegítheti a jelenben, vagy a jövőben jelentkező érdek érvényesítését. Ilyen érdek lehet
például, hogy valakinek elismerjék múltbeli szakmai teljesítményét, politikai, erkölcsi stb.
magatartását. Ilyen elismertség, tekintély, megbecsültség alapján az ember magasabb
beosztáshoz, fizetéshez, gazdasági, szakmai, társadalmi megbízatáshoz, szerephez,
befolyáshoz, hatalomhoz juthat. Így a múlt meghatározott aktuális érdekek forrása lehet.

Az érdekidő cselekvésre irányuló hatásának intenzitása az aktuális cselekvés időpontja és

az érdek vonatkozási időpontja közötti idő hosszával fordítottan arányos.

1.32 Az érdekparaméterek kölcsönhatása

Már láttuk, hogy az érdek az egyén és a társadalom objektív anyagi létviszonyaival
szoros összefüggésben törvényszerűen jön létre és az érdekek rendszere e létviszonyok,
illetve a társadalmi viszonyok által meghatározott módon működik. Tehát az érdekek
rendszere az anyagi létviszonyokban gyökerezik, ezek változásával összefüggésben
változik. Az anyagi létviszonyok elsődlegesek az érdekekkel szemben ugyanúgy, mint a
társadalmi viszonyok. Az anyagi létviszonyok meghatározzák a társadalmi viszonyokat és
ezek együtt az érdekrendszereket és azok működését. Az érdekek és az érdekrendszerek
ugyanakkor visszahatnak az anyagi létviszonyok és a társadalmi viszonyok változására,
fejlődésére. Az érdekek, az érdekrendszerek meghatározzák az emberek, a társadalmi
csoportok és az egész társadalom cselekvését, és e cselekvések megváltoztatják az
anyagi létviszonyokat és ezekkel összefüggésben a társadalmi viszonyokat is. Tehát az
anyagi létviszonyok, a társadalmi viszonyok, valamint az érdekek és érdekrendszerek
kölcsönhatásban vannak egymással.

Az anyagi létviszonyok és a társadalmi viszonyok az ember és a társadalmi csoportok

számára bonyolult viszonyrendszert hoznak létre. Ennek megfelelően az érdekek az
ember és a társadalmi csoportok specifikus válaszai ezekre a viszonyokra. Ezért az
érdekek a lét-, és társadalmi viszonyokhoz hasonlóan rendkívül sokfélék és változatosak.
Tehát a gyakorlatban mind az egyén, mind pedig a társadalmi csoportok számára nem
egyes érdekek, hanem érdekrendszerek jönnek létre. Ezek közül egy, vagy néhány érdek
28

szabályozza közvetlenül az aktuális cselekvést. Közvetve azonban a teljes érdekrendszer

hatással van az éppen aktuális érdekekre és azok működésére.

Az érdekek közötti kapcsolat, összefüggés azt jelenti, hogy az egyes érdekek rendszere
nem akármilyen érdekek véletlen halmaza, hanem közöttük a személyiség szűrőjének
segítségével modulált összefüggés, kapcsolat létezik. Az érdekek között hierarchikus
rend érvényesül, az érdeksúlyok, érdekszintek és az érdekidők kombinált sorrendjének
megfelelően.

Az érdekek nemcsak összefüggésben, hanem kölcsönhatásban is vannak egymással. Az

egyik érdek megvalósulása más érdekek előtérbe kerülését okozza, majd ez utóbbi
megvalósulása újra előtérbe helyezheti az előzőt, vagy egy harmadikat, vagy teljesen
újfajta érdek megjelenésével jár stb.

Az érdekrendszer az érdekeknek nem statikus halmaza, hanem folyton változó,

dinamikus egysége. Az egyes érdekek megvalósulása új érdekeket szül, vagy
ellenkezőleg, egyes érdekek megvalósulásának lehetetlensége ezek elhalásával jár. Az új
érdekek fokozatosan beépülnek az érdekrendszerbe, illetve az elhaló érdekek
fokozatosan kiesnek abból. Ezek a folyamatok megváltoztatják az érdekrendszert. A
változás, fejlődő egyének vagy közösségek esetében az érdekrendszer fejlődését, míg az
elöregedő, a társadalomból kiszoruló, visszaeső egyének vagy közösségek esetében
visszafejlődését, hanyatlását vonja maga után.

Az érdekek az érdekrendszereken belül nemcsak összefüggésben, kölcsönhatásban és

mozgásban, változásban, fejlődésben, hanem egymással ellentmondásban is vannak. Az
érdekek egy része kizárja más érdekek érvényesülését. Az egymással ellentmondásban
lévő érdekek kölcsönösen korlátozzák, illetve kizárhatják egymást, ha az egyik
érvényesülése lehetetlenné teszi a másik érvényesülését. A fentiek alapján az is teljesen
világos, hogy az egymásnak ellentmondó érdekek közül melyek jutnak érvényre és
melyek szorulnak háttérbe az érdekrendszeren belül. Ezt a már ismert törvényszerűségek
szabályozzák. Ezt tehát az érdeksúly, az érdekszínt és az érdekidő (egyszóval az
érdekparaméterek) határozzák meg. Az érdekparaméterek között azonban szintén
meghatározott összefüggés, illetve kölcsönhatás áll fenn. Ez annak a következménye,
hogy általában az egyes érdekek hatása a cselekvésre nem elszigetelten, hanem az összes
érdekparaméter együtthatása következtében áll elő. Például a táplálkozással kapcsolatos
érdek hatása a cselekvésre attól függ, hogy ennek az érdeknek az egyes paraméterei
miként alakulnak. Ha az egyén most nagyon éhes, akkor a táplálkozási érdek nagy súlyú,
alacsony színtű és azonnali érdekidejű lesz. Már láttuk, hogy legintenzívebben a nagy
súlyú, alacsony színtű, azonnali érdekidejű érdekek hatnak a cselekvésre. A táplálkozás
mindig nagy súlyú érdeke az embernek. De ez az érdek lehet magas színtű, ami abban áll,
hogy pl. a lakosságnak legyen mit ennie. Ha nekem van mit ennem, még lehet, hogy
bizonyos társadalmi rétegek éheznek. Ennek ellenére a lakosság összérdeke nem hat
annyira a cselekvésemre, mintha én éheznék. Tehát számomra ez magas színtű érdek.
Ami engem csak gyengén mozgósít. Emellett a lakosság táplálkozási érdeke lehet távlati
vonatkozású (érdekidejű) érdek. Például úgy, hogy a lakosság 2100. évi táplálása a
kérdés. Tehát most közvetlenül még senki nem éhezik. Ezért a társadalom aktuális
cselekvését ez az érdek csak gyengén fogja befolyásolni. Tehát egy nagy súlyú, magas
szintű érdek, ha annak érdekideje hosszú lejáratú, a cselekvést csak gyengén képes
befolyásolni. Ezért, ha valaki éppen jóllakott, annál nem azért lép egy másik érdek a
táplálkozási érdek helyébe, mert megváltozott volna az utóbbi súlya, hanem azért, mert
megváltozott annak érdekideje. Vagyis most is súlyos érdek az evés, de most nem
aktuális. Helyette más érdek lép előtérbe, ami nem olyan nagy súlyú, de azonnali
 29

érdekidejű. Az érdekszint változás ugyanilyen hatással van az érdekre. A közösség, tehát

a magasabb szintű társadalmi csoport érdekeinek érvényesülése nemcsak az én
cselekvésemtől függ. Az én cselekvésemtől függetlenül is érvényesülhet a közérdek, vagy
az én cselekvésem ellenére sem biztos a közérdek érvényesülése. Ezért az egyén
cselekvése és a közérdek érvényesülése között laza összefüggés van. Tehát a közérdek
az aktuális egyéni cselekvést viszonylag gyengén befolyásolja.

1.33 Az érdekek egyensúlya

Az embernek igen sokféle érdeke lehet - és van is. Ezek kivétel nélkül nem
érvényesülhetnek, mert érvényesülésüket az egyén rendelkezésére álló lehetőségek
korlátozzák. Ezért ezek figyelembevételével az egyén arra kényszerül, hogy az érdekei
közötti rangsor kialakításával szabályozza azok érvényesülését, megteremtse saját
érdekeinek egyensúlyát, törekedve az érdekérvényesülés optimumának a létrehozására.
Törekedve arra, hogy a rendelkezésére álló lehetőségek keretei között a lehető legtöbb
és legfontosabb érdeke érvényesüljön. Tágabb körben vizsgálva a kérdést azt lehet
megállapítani, hogy a nagyobb súlyú érdekek ellentmondásban vannak a kisebb súlyú
érdekekkel, az alacsony színtű érdekek a magasabb színtű érdekekkel, az azonnali
érdekek a hosszabb érdekidejű érdekekkel. Az egyén anyagi lehetőségeinek
függvényében, ha nagyobb súlyú érdekeit teljesebben érvényesíti, akkor más kisebb súlyú
érdekeit kell mellőznie, vagy ha kisebb súlyú érdekeit érvényesíti, akkor háttérbe kell
szorítania nagyobb súlyú érdekeit. Ha az egyén sokat fordít szórakozásra, akkor esetleg
szélső esetben majd éheznie kell. Az egyének és a társadalom csak a realizált társadalmi
tiszta jövedelemből szerezhetnek jövedelmet, amely fedezheti anyagilag az érdekek
érvényesítését. Jövedelmet pedig végső soron csak a termelés biztosíthat az egyének és a
társadalom számára és mindenféle érdekelt csak ezen a jövedelmen osztozhat. Az egyén,
vagy a kisebb közösségek érdekeinek nagyobb mérvű érvényesülése korlátozza, vagy
kizárja a nagyobb közösségek, a vállalat, a társadalmi osztály, a társadalom, az ország
érdekeinek érvényesülését. Az egyénnek érdeke, hogy az általa előállított értékek minél
nagyobb hányadát sajátíthassa el. Így azonban az értékek kisebb hányada jut a
közösségeknek, a társadalomnak a közös célok megvalósítására. Tehát a különböző
színtű érdekek egymás rovására érvényesülhetnek, vagyis ellentmondásban vannak
egymással. Másik oldala a kérdésnek, hogy az egyén (és a kisebb csoportok) saját maga
nem tudja biztosítani a termelés összes feltételeit. Erre csak a közösség, a társadalom
képes. Ha az értékek túl kicsi hányada jut a közös célokra, akkor a termelés feltételeit
nem lehet a korábbi szinten fenntartani vagy fejleszteni, ami végül az egyén saját érdekeit
is csorbítja, mert a korábbi erőfeszítések árán már csak kevesebb terméket, kisebb
értéket tud előállítani. Tehát csökken az egyén által elsajátítható értékhányad is. Ez
rámutat arra, hogy az egyén és a közösség, a társadalom érdekei között nemcsak
ellentmondás, hanem azonosság is van. Általánosságban megállapítható, hogy a
különböző súlyú, színtű és idejű érdekek érvényesülésének létezik egy optimuma, amely
mellett az érdekek egyensúlyát biztosítani lehet, amikor a lehető legtöbb és legfontosabb
érdek érvényesítését biztosítani lehet. Ezt az optimumot az értékelsajátítási érdekkel
összefüggésben úgy jellemezhetjük, hogy össztársadalmi szinten a megtermelt értékek
egyéni elsajátítása bizonyos, társadalmilag meghatározott mértékig hasznos csak az
egyének számára. E mértéken túli növelése a következő termelési ciklusban társadalmi
szinten már csökkenti az egyéni elsajátítás abszolút mértékét. Tehát az egyéni elsajátítás
növelése egy ponton túl már az egyéni érdek ellen is hat. Ez az a pont, ahol az egyéni és
a társadalmi elsajátítás arányának az optimuma van. Ugyanez vonatkozik a közösségi, a
társadalmi elsajátításra is: az optimumon túli növelése abszolút értékben csökkenti a
30

társadalmi elsajátítás mértékét, mivel ebben az esetben a közösségekhez tartozó egyének

érdektelensége a termelés hatékonyságát lerontja, csökken a termelés, a jövedelem
volumene és ezáltal csökken a közösségi elsajátítás abszolút értéke is.

Már láttuk, hogy az egyéni érdeket nem lehet a közösségi érdeknek alárendelni, hanem
ellenkezőleg, a közérdeket kell alárendelni az egyéni érdekeknek, mert az
érdekműködések törvényszerűségei ezt teszik szükségessé. Ez az álláspont ugyanakkor
nem jelenti a különböző szintű közösségi érdekek jelentőségének lebecsülését, vagy
tagadását. Az a tény, hogy a cselekvést a leginkább intenzíven a nagy súlyú, alacsony
szintű és azonnali érdekidejű érdekek befolyásolják, nem jelenti azt, hogy az egyéneknek
nincsenek magas szintű, távlati érdekei. Vannak ilyen érdekek, amelyeket maguk az
egyének is képviselnek, de az ilyenfajta érdekeket jellemzően a különböző szintű
közösségek képviselik, adott esetekben az ellenható egyéni érdekekkel szemben is. Az
ilyen (egyének által is képviselt) közösségi érdekek védelmének, érvényre juttatásának az
egyéni érdekek magasabb szinten és nagyobb távlatban történő érvényesítési feltételeinek
biztosítását kell szolgálnia. Legmagasabb érdeknek a nagy súlyú, magas színtű távlati
érdeket tekinthetjük. Hiszen ezek érvényesítése biztosítja mindenfajta jogos érdek
optimális megvalósításának a feltételeit. Az ilyen közösségi, társadalmi érdekek hivatalos
jogi és erkölcsi megítélése hívatott az érdekek ösztönös érvényesülésének
ellensúlyozására. Az érdekek ösztönös érvényesülése általában nem érdeke a
társadalomnak, ezért azok szabályozására - az erkölcsi megítélés társadalmi hatása
mellett - bonyolult szabályozó rendszerek alakultak ki, elsősorban jogi formában,
amelyek korlátozzák bizonyos, társadalmilag el nem ismert érdekek érvényesülését.
Másrészt azonban a nagy súlyú, magas szintű távlati érdekek csak akkor és olyan
mértékben valósulhatnak meg, amikor és amennyiben a nagy súlyú, alacsony szintű és
rövid lejáratú érdekeknek is megfelelnek. De a nagy súlyú, alacsony szintű, rövid lejáratú
érdekek is csak akkor és olyan mértékben érvényesülhetnek a következő termelési
ciklusokban, amikor és amilyen mértékben megfelelnek a nagy súlyú, magas szintű távlati
érdekeknek is. A különböző szintű és érdekidejű érdekek közötti ilyen összefüggés nem
jelenti azt, hogy a magas szintű vagy a távlati érdekek a fontosabbak, hiszen ezek nem
önálló társadalmi érdekek, hanem másodlagosak az alacsony szintű érdekekkel szemben.
Ezek annyiban fontosak, amennyiben közvetve az alacsony szintű érdekek tényleges
érvényesülésének feltételeit biztosítják.

Az egyéni érdekek társadalmi szintű korlátozásának egyes kérdéseiut az alánbbiakban

tárgyaljuk. Az egyéni és a közösségi érdekek vonatkozásában léteznek bizonyos
különleges érdekösszefüggések is, amikor a közösségi érdeket érvényesíteni kell
bizonyos egyéni érdekekkel szemben is. Az egyéni érdekeket olyan szempontból is meg
kell vizsgálni, hogy azok milyen terjedelműek lehetnek. Figyelembevéve a fentebb már
szóbakerült elvet, amely kimondja, hogy az egyéni érdekek nem érvényesülhetnek a
közösségi érdekek rovására és a közösségi érdekek sem érvényesülhetnek az egyéni
érdekek rovására. Továbbá azt, hogy milyen egyéni érdekeket kell, vagy lehet
társadalmilag el nem ismert érdekekké nyilvánítani, amelyeket a közösségi érdekekkel
szemben el kell utasítani, amikor ezek a közérdekek előnyben részesülnek a társadalmilag
elutasított egyéni érdekekkel szemben. A legalacsonyabb szintű egyéni érdeket általános
értelemben fogjuk fel. Ez azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának érdekeiről van
szó. Az egyéni érdekek érvényesítése azt jelenti, hogy biztosítani kell minden ember
érdekeinek az érvényesítési feltételeit. Amennyiben tehát az egyes egyéni érdek más
emberek érdekeinek a rovására menne, azt nem lehet elismerni, tehát az egyéni érdekek
korlátozása azt jelenti, hogy az egyéni érdekek elismerése csak olyan érdekekre terjedhet
ki, amelyek más emberek érdekeit nem sértik. Az ezen a körön túlterjedő egyéni
érdekeket korlátozni kell, mert enélkül az egyéni érdekek elismeréséről, érvényesítéséről
 31

általában nem beszélhetünk. Az egyéni érdekek elismerése tehát ugyanakkor megköveteli

az egyéni érdekek társadalmi szinten elfogadott mértékű és irányú korlátozását. Ilyen
alapon tehát nem lehet elismerni például egyének olyan érdekeit, amely más emberek
feletti rendelkezésre, azok feletti hatalomra vonatkoznak. Az egyéni hatalom általában a
tulajdonon alapszik. Ezért általában az egyéni érdekek érvényesítésére irányuló törekvés
nem férhet össze egyesek korlátlan tulajdonjogának elismerésével. Ezen az alapon tehát
társadalmi szinten korlátozni kell az egyének tulajdonjogait. Olyan tulajdon egyéni
birtoklása, melynek működtetésére az egyén, vagy egy család nem képes, azzal jár, hogy
a tulajdonos munkavállalókat alkalmaz, ezen az alapon rendelkezik a munkavállalók
felett és lehetősége van arra, hogy ezek egyéni érdekeinek érvényesítését korlátozza. A
modern gazdaság feltételei között azonban elkerülhetetlenül szükség van olyan
nagyvolunemű tulajdonokra, amelyek működtetése csak a munkavállalók tömeges
alkalmazása mellett lehetséges. Ezért az egyéni érdekek általános érvényesítése
megköveteli, hogy ezek a tulajdonok ne egyéni tulajdonban legyenek, hanem a
munkavállaókat magába foglaló valamiféle demokratikus (nem állami jellegű)
közösségek tulajdonában (a tulajdon kérdéseit azonban ebben az írásban nem tárgyaljuk).
Az egyéni érdekek korlátozása kiterjedhet a nagyobb közösségek érdekeit szolgáló
tevékenységek megvalósításának elősegítése érdekében is. Például, ha valamilyen
nagyobb közösség utat akar építeni, akkor ez a munka érinthet olyan egyének
tulajdonában lévő területeket is, amelyeket az építés érdekében ki kell sajátítani, ami az
egyéni tulajdonos érdekeit sérti. Ezért e tulajdon feletti magántulajdonosi
jogosítványokat meg kell szüntetni, de az érdeksérelmet kártérítéssel egyezség alapján
kell kompenzálni. Mélyebb elemzéssel ebben az irányban nem foglalkozunk,
megjegyezzük azonban, hogy az egyéni érdekek elismerése és érvényesítése valamint a
közérdek vonatkozásában sok jogos kérdés merül fel, ennek ellenére a fent kifejett elvek
nem veszítik el érvényüket, bár a különféle érdekek közötti egyeztetések elvi alapon is
szükségesek.

Közismert tény, hogy bizonyos elkülönült közösségi szervezetek (közigazgatási, állami,

szövetkezeti, civil stb. szervezetek) adott esetekben nemcsak képviselik a közösségeket,
azok tagjainak érdekeit, hanem hatalmat is gyakorolnak felettük. Így a közösség tagjaira
olyan cselekvéseket is rá kényszeríthetnek, amelyek ellentétesek a közösség és az ahhoz
tartozó tagok érdekeivel. Sőt, az embereket olyan közösségekbe is kényszeríthetik,
amelyek eleve nem képviselik a tagok érdekeit. Másrészt felszámolhatnak olyan
közösségeket, amelyek a tagok akarata alapján működnek. A még eléggé közismert
diktatúrák gyakorlata hemzseg az ilyen példáktól. De ez nem jelenti azt, hogy a
demokratikus állam mentes az ilyen gyakorlattól. A jelen időszakban például az állam
bizonyos szervei lényegében felszámolták a mezőgazdasági termelőszövetkezeti
közösségeket, azokat is melyeknek tagsága nem kívánta ezt. Ezzel a parasztságot és a
mezőgazdaságot kilátástalan válságba taszította. Lényegében véve ez játszódott le
vállalati közösségek egész sorában is. Ennek oka abban rejlik, hogy a kormány abból az
általa elfogadott ideológiai követelményből kiindulva cselekedett, hogy mindenáron
gyors átmenetet kell megvalósítani a magántulajdonon alapuló kapitalizmusba. Közben
nem vette figyelembe a valóságos helyzetet, amely abban állt, hogy a kapitalizmusba
történő átmenet társadalmi és gazdasági feltételei az átmenet kezdeti időszakában (sok
tekintetben még ma sem) nem álltak rendelkezésre. A rendszerváltás kezdeti időszakában
tőke gyakorlatilag nem volt, és a társadalom legalább 90 %-a bérből és fizetésből élő
dolgozókból állt. Ezért a társadalmat képező egyének nagy többségének érdekei eltértek
és még ma is eltérnek azoktól az érdekektől, amelyeket a kormány tulajdonít nekik. Ezért
a kormány törekvései csak töredékesen és sikertelenül valósulhatnak meg, miközben a
lakosság érdekei súlyos csorbát szenvednek. Tehát sem a kormány által képviselt
érdekek, sem a társadalom érdekei nem valósulnak meg kielégítő mértékben.
32

Az érdekek és a társadalom működése olyan, közismerten szoros összefüggésben vannak

egymással, hogy szinte érthetetlennek tűnik a hatalmon lévő politikai "elit" jellemző
törekvése a hatalom társadalmi bázisát képviselő társadalmi rétegek érdekeinek
kizárólagos érvényesítésére. Ez a gyakorlat az alárendelt helyzetű rétegeket gyakorlatilag
kizárja az aktív társadalmi, gazdasági tevékenység folytatásának a lehetőségeiből, és
ezzel a társadalmi, gazdasági fejlődést lefékezi vagy meg is állítja. Ilyen helyzetben az
egész társadalom társadalmi és gazdasági elmaradottságra van kárhoztatva. Ez pedig
nemcsak az alárendelt helyzetű társadalmi rétegeket sújtja, hanem az uralkodó helyzetű
társadalmi rétegeknek sem kedvez, mert ilyen esetben egyrészt a kiemelt társadalmi
helyzet is csak alacsony szinten valósulhat meg, másrészt az alárendelt helyzetű rétegek
elégedetlensége veszélyezteti a hatalom stabilitását. A hatalom stabilitása pedig fontos
érdeke a hatalmi elitnek. Mégis, különösen az állami társadalomirányítás mindenkori
képviselői már évezredek óta ilyen gyakorlatot folytatnak, eltekintve néhány rövidebb
időszaktól, amikor lehetővé tették a lakosság számára, hogy az egyéni és közösségi
érdekeik többé-kevésbé szabadon érvényesülhessenek. Felhozhatunk néhány példát
ennek megvilágítása érdekében.

Magyarországon kb. 1948-tól megvalósult fokozatosan a tervgazdálkodás és lényegét

tekintve az osztály nélküli társadalom (legalábbis abban az értelemben, hogy az
államosítások következtében senki nem élvezhetett tőkejövedelmeket, mindenki csak a
munkájából élhetett meg, tehát a termelőeszközökhöz való viszonya mindenkinek
gyakorlatilag azonos lett). Az állami vezetés abból az alapjában véve helyes feltevésből
indult ki, hogy a termelési szférában a kiáramló munkabérek összege nem lépheti túl a
tervezett fogyasztási alap összegét. Ezt a feltételt úgy akarták biztosítani, hogy
bevezették a bérszabályozási rendszert és eszerint tervezték meg az országos érvényű
bérezési rendszert is. Ennek keretében az állami vállalatok valamint a szövetkezeti,
szolgáltató és egyéb hivatali szervezetek gazdálkodási, termelési terveivel
összefüggésben megtervezték a vállalatok és egyéb szervezetek létszámát, béralapját,
bérhányadát, átlagbérét. A különféle szervezetek számára e mutatók betartása kötelező
volt, azokat nem volt szabad túllépni, de az ugyancsak ekkor bevezetett pénzügyi
rendszer ezt nem is tette volna lehetővé. A bérhányad mutató elvileg lehetővé tette volna
a gazdasági teljesítmények vállalati szintű növelését és ezzel arányban a tervezettnél
magasabb vállalati és egyéni jövedelmek realizálását. Tehát elvileg lehetséges lett volna a
következetesen teljesítményarányos munka szerinti (vagyis a szocialista) elosztás.
Azonban a kötött létszám, béralap és átlagbér mutatók, valamint a vonatkozó egyéb
(termelési, költség, felújítási, beruházási stb.) tervmutatók és a termelési profil
kötöttségek lehetetlenné tették a jövedelmek tervezettől lényegesen eltérő növelését. Ez
a gazdálkodási rendszer kielégítette az állami központi gazdálkodás követelményeit, mert
fenntartotta a bérek és a fogyasztási alap tervezett egyensúlyát, tehát biztosította az
országos szintű gazdasági érdekek érvényesülését. Ugyanakkor azonban nem biztosította
a vállalati és a munkavállalói érdekek érvényesülését, amely a vállalti és egyéni
jövedelmek gazdasági teljesítménnyel arányos növelésében jut kifejezésre. Ez azt jelenti,
hogy ebben a "szocializmusban" nem valósult meg a szocialista elosztás. Kezdetben ezek
a problémák nem okoztak jelentős nehézségeket, mert a dolgozók lelkesen dolgoztak a
tervek megvalósításán, a háború utáni újjáépítés sikereinek biztosításán. Ennek
következtében a tervezett bérek mellett a bérek növekedése nélkül is jelentős állami
többletjövedelmek képződtek, és így a gazdaság gyors növekedésnek indult. Három év
alatt lényegében véve befejeződött az ország újjáépítése és a lakosság életszínvonala,
fogyasztási cikkekkel történő ellátása mindenki számára érezhetően megnövekedett. A
termelő szférában elterjesztették a műszakilag megalapozott munkanormák alkalmazását
és a tényleges munkateljesítmények alapján ki is fizették a dolgozóknak járó béreket.
 33

Később azonban, különösen 1950-től kezdődően évente megszigorították a műszakilag

megalapozott munkanormákat a műszaki megalapozottság mellőzésével. Ennek
következtében már 1955-ben a munkanormákat legfeljebb csak félig lehetett teljesíteni. A
dolgozók megélhetéséhez az 5.- Ft körüli órabérekre szükség volt, ezért ez alatt a
kereset alatt már nem lehetett megtartani a vállalatoknál a munkaerőt. A normák adta
lehetőségek és az átlagos kereset közötti ellentmondást a munkahelyek egyfajta
bércsalással (normacsalás) hidalták át. Ennek a csalásnak a lényege abban állt, hogy az
alapmunkák mellett olyan mellékmunkákat is elszámoltak a dolgozóknak, amelyeket
senki nem végzett el, de ezek el nem végzését utólag nem lehetett bizonyítani. Például
kézi földmunkáknál elszámolták a földkiemelést, karolást, mint alapmunkákat és hozzá
az el nem végzett munkák között a gyepnyesést, gyökerek irtását, a föld rétegenkénti
elteregetését, a rögök aprózását, rétegenkénti kézi tömörítését, a rézsüképzést, a
töltésalapozást stb. Hasonló megoldásokat más munkafajtáknál is megtalálták a
munkáltatók. Ez a gyakorlat lehetővé tette, hogy az addigra már teljesen irreális
munkanormák mellett is biztosítani lehessen a dolgozók megélhetéséhez szükséges
keresetet, de ugyanakkor a dolgozók keresetét teljesen elszakította a
munkateljesítményektől. A kereset már nem annyira a munkateljesítményektől, mint
inkább a munkáltatók "leleményességétől" függött az aktuális bérszabályozás keretei
között. Tehát már 1950-től fokozatosan, a keresetek egyre inkább függetlenné váltak a
teljesítményektől, azokat a központi bérszabályozás, illetve a munkahely "átlagos
bércsalásban" megnyilvánuló leleményessége határozta meg. A dolgozók észrevették,
hogy ha a munkahely valamely oknál fogva intenzívebb teljesítményre sarkallta őket,
akkor is csak "átlagos" bért kaphattak, és ezzel ellentétben alacsonyabb teljesítmények
mellett is megkapták ezt az "átlagos" bért. Ilyen körülmények között természetesen a
dolgozók egyéni (jövedelem) érdeke elveszítette kapcsolatát a teljesítményekkel. A
munkanormák semmilyen ösztönző erőt nem tudtak kifejteni a munkateljesítményekre,
hiszen a bérek gyakorlatilag függetlenné váltak a munkanormáktól és a tényleges
teljesítményektől. Ezért a munka intenzitása fokozatosan csökkent. A gyakorlatban ez a
helyzet oda vezetett, hogy a központi bérszabályozás biztosította a bérek terv szerinti
kibocsátását, ezzel ellentétben azonban nem jöttek létre a terv szerinti gazdasági
teljesítmények. Mivel így a munkateljesítmények és ennek következtében az állami
jövedelmek csökkentek, egyre kevésbé érték el a tervezett szintet, a központi
bérszabályozás bérkibocsátási lehetőségei is csökkentek. Ezért a gazdasági
teljesítmények csökkenése az életszínvonal fokozatos csökkenéséhez vezetett, mivel a
központi bérkibocsátás és a központi állami jövedelmek közti feszültséget az infláció
oldotta fel. Azt látjuk tehát, hogy a központi bérszabályozás az országos érdeket (a
keresetek és az állami jövedelmek összegének egyensúlyát) az alacsonyabb szintű
vállalati és egyéni érdekek elé helyezte azzal, hogy a kiáramló béreket az országos szintű
jövedelmektől tette függővé. Tehát a magasabb szintű érdeket próbálta érvényesíteni az
alacsonyabb szintű érdekekkel szemben. Ez oda vezetett, hogy végül nem érvényesültek
sem az országos érdekek, sem pedig az alacsonyabb szintű vállalati és egyéni érdekek.
Ez a helyzet teljesen érthető és törvényszerű az érdekek törvényszerűségeinek ismerete
alapján, amelyből nyilvánvaló, hogy az alacsony szintű egyéni érdekek a
legintenzívebben, míg a magas szintű érdekek csak csekély mértékben befolyásolják az
egyéni cselekvést. Márpedig a gazdasági teljesítményeket elsősorban az határozza meg,
hogy az egyének mit és hogyan cselekszenek gazdasági (és egyéb) tevékenységük során.
Amennyiben a magasabb szintek nem képesek az egyéneket hatékony gazdasági
tevékenységre ösztönözni, vagyis nem tudják biztosítani az egyének érdekeinek
érvényesítését, akkor az alacsony gazdasági teljesítmények elkerülhetetlenek. Az
alacsony gazdasági teljesítmények (esetleges egyéb okok mellett) bizonyos, elviselhető
határon túl társadalmi válsághoz, esetleg az egész társadalmi rendszer bukásához,
társadalmi anarchiához, forradalomhoz vezethet, mint ahogy az be is következett 1956-
34

ban.

A gazdasági és társadalmi feszültségek feloldása érdekében 1968-ban bevezették az u.n.

"új gazdasági mechanizmust". A gyakorlatban ez nem hozott lényeges fordulatot a
társadalmi és a gazdasági életben, csupán a közvetlen központi tervutasításos
gazdaságirányítási rend helyett közvetett központi gazdaságirányítás valósult meg. A
vállalatok és egyéb gazdálkodó szervezetek szintjén továbbra sem valósult meg az önálló
gazdálkodás, hanem az érdemi gazdasági döntéseket továbbra is központilag hozták
meg, bár most már nem természetes gazdasági mutatók segítségével határozták meg a
gazdálkodó szervezetek termelési feladatait, hanem közvetett gazdasági mutatók
segítségével. Központi előírások határozták meg a gazdasági egységek feladatait, a
megtermelt jövedelem képzését, elosztását és újraelosztását. A gazdaság irányításának
ezt a módját kiterjesztették a nem állami tulajdonban lévő gazdálkodó szervezetekre,
például a szövetkezetekre is. A gazdaságirányítás, a termelés, a jövedelem elosztása és
újraelosztása az országos érdekek dominanciája alapján történt, és ezeknek alárendelten
érvényesítették az alacsonyabb szintű, valamint az egyéni érdekeket. 1984-ben például
(de persze más években is) a központi keresetszabályozás bázisa az előző évi
átlagkereset vagy keresettömeg volt, amelynek az emelését a központi szabályozás
lehetővé tette az érintett vállalatok számára. De 1 százaléknál nagyobb, terven felüli
keresetemelés esetén az emelés összegének 450 %-át kellett béradó gyanánt a
költségvetésnek befizetni. Az emelés, valamint az adókötelezettség forrása a vállalat
vagyonadóval és a fejlesztési adóval csökkentett érdekeltségi alapja volt (az érdekeltségi
alap a tiszta jövedelemhez hasonló kategória volt). Tehát a bérek emelésére fordított
összeg négy és félszeresét kellett a költségvetésbe befizetni. A vállalati jövedelmek ilyen,
és évenként növekvő mértékű elvonása útján próbálta az állam helyreállítani a
bérkiáramlás és az állami jövedelmek közötti egyensúlyt. Másrészt olyan mértékben tette
lehetővé a bérkiáramlást, amilyen mértékben ezt a központi jövedelmek megengedték. Ez
azt jelenti, hogy a bérszabályozás alapelve az volt, hogy a realizált nemzeti jövedelemből
képezhető fogyasztási alap által meghatározott mértékű bérkiáramlást tesz csak lehetővé.
Tehát a bérkiáramlás mértékét a realizált nemzeti jövedelem határozza meg, amelyet csak
utólag lehet megállapítani. Ezért tehát a kisebb kollektívák és végül az egyének
jövedelmét nem saját tevékenységük, hanem az egész ország együttesen elért gazdasági
eredményei határozták meg. Ebből következik, hogy a központi vezetés legfontosabb
érdeknek az országos érdeket tekinti, amelynek alárendeli az alacsonyabb szintű,
valamint az egyéni érdekeket. Mint fentebb már láttuk, az érdekműködések
törvényszerűségeivel ez a szemlélet teljesen ellentétes és ebből következik, hogy ilyen
esetben sem az egyéni, sem pedig az országos érdekek nem érvényesülhetnek. Az ilyen
alapokon álló társadalmi, gazdasági viszonyok hosszabb távon nem lehetnek életképesek.
Tehát szocialista berendezkedésű társadalmak csak következetesen szocialista bérezési
rendszerek mellett lehetnek életképesek, amikor az egyének és a kisebb-nagyobb
kollektívák jövedelmét saját gazdasági eredményeik határozzák meg, nem pedig az
egész ország jövedelme. Világos, hogy ilyen esetben, ha az egyének és kollektíváik
jövedelmei magasak, akkor az országos összjövedelem is magas. De ez csak akkor
valósulhat meg, ha az egyének és kollektíváik saját tevékenységük alapján érdekeltek a
gazdasági eredmények fokozásában.

A "szocializmus" gyakorlatában nálunk periférikus jelleggel ugyan, de mégis néhány

tekintetben igazolódott az összefüggés az egyéni érdekek érvényesítése és a magas
gazdasági eredmények megvalósíthatósága között. Ez a mezőgazdaságban alkalmazott
háztáji termelés területén mutatkozott meg leginkább. Ennek az a lényege, hogy a háztáji
termelő jövedelme csak saját munkájának eredményétől függött. Az általa megtermelt és
a kereskedelemnek (vagy a háztáji termelést szervező termelőszövetkezeteknek) átadott
 35

termékek egységárával beszorozták annak mennyiségét és az így kiszámított összeg lett a

termelő jövedelme. Ezt az összeget nem befolyásolta sem az illető előző évi jövedelme,
sem pedig a szövetkezet vagy az ország nemzeti jövedelmének az összege. Az így előállt
helyzet nem fenyegette az ország gazdasági, pénzügyi egyensúlyát, de lényegesen
hozzájárult a mezőgazdaság hatékonyságának a növeléséhez, a lakosság
élelmiszerellátásának a biztosításához, valamint a mezőgazdasági export fokozásához.
Hasonló, de több ok miatt kisebb jelentőségű volt a GMK-k és a VGM-ek tapasztalata,
amely az iparban szintén megmutatta az egyéni érdekeltség jelentőségét a hatékonyság
fokozásában, mivel ezen a területen is a saját gazdasági teljesítménytől függő jövedelem
adja az ösztönző erő centrumát. Ez a gyakorlat megmutatta, hogy a termelésben az
egyéni érdekek milyen hatalmas erőt képviselnek, hogy ezek az erők, ha
érvényesülhetnek, gazdasági csodára képesek, ha pedig nem juthatnak érvényre, a
gazdaság összeomlásával fenyegetnek

A kapitalizmusban sem sokkal jobb a helyzet az érdekeltség tekintetében. Igaz ugyan,

hogy a tőketulajdonosok érdekeltek saját gazdasági teljesítményeik fokozásában, de ami
a dolgozókat illeti, ők elsősorban csak abban érdekeltek, hogy előnyös munkaszerződést
kössenek a tulajdonosokkal (vagy a managementtel) és ennek megfelelően minél
magasabb bérhez jussanak. A hatékonyság fokozásában a dolgozók nem érdekeltek, még
annyira sem, mint a "szocializmusban", hiszen itt még formális jogaik sincsenek arra,
hogy az összeredményből való részesedésre tartsanak igényt. Itt a dolgozói érdekeltség
és a hatékonyság egymással ellentétes kategóriák. A dolgozók munkájának a
hatékonyságát itt elsősorban a tulajdonosokkal szembeni lojalitás és szervilizmus
fenntartásával és erősítésével kívánják elérni. Az esetleges eredményarányos bérformák
nem a tényleges gazdasági eredményhez kapcsolódnak, hanem csak az érintettek
munkateljesítményeinek, a dolgozók munkaintenzitásának, valamint a tőkejövedelem
mértékének a fokozására szolgálnak. A gazdaság működésében a dolgozók egyéni
érdekei nem játszanak szerepet, ezt a működést egyértelműen csak a profitérdekeltség
vezérli. Az érdekműködések törvényszerűségei itt sem jutnak érvényre, ezért nem juthat
érvényre, nem bontakozhat ki a tömegek gazdasági aktivitása. Tehát a társadalom
rendelkezésére álló gazdasági lehetőségek ésszerű kihasználása a kapitalizmusban is csak
részlegesen válhat valóra. Az egész társadalom vonatkozásában nagyon lényeges
szempont, hogy kapitalizmus mellett lényegében véve az egész társadalom
rendelkezésére álló termelési alapok a termelőeszköztu-lajdonosok tulajdonában vannak,
akik ugyanakkor nem tudják (de nem is akarják) biztosítani a munkaképes lakosság teljes
foglalkoztatását. Például ma hazánkban kb. egymillió munkaképes lakos gyakorlatilag ki
van zárva a létszükségleteit kielégíteni képes termelő tevékenységekből. Segélyekből,
rokonaikon történő élősködésből, fekete munkavállalásból és egyéb törvénytelen
forrásokból tengeti életét. Ez a helyzet nem teszi lehetővé a társadalom rendelkezésére
álló erőforrások optimális kihasználását, az érintett egyének és a társadlom
összérdekeinek az érvényesülését korlátozza. A társadalom bizonyos rétegei alárendelt
társadalmi helyzetbe kényszerülnek, ami veszélyezteti a társadalmi egyensúly hosszú távú
fenntartását, és társadalmi konfliktusokkal fenyeget.

A fentiekben azt kívántuk megmutatni, hogy a gazdaságban a termelőeszközök felett

rendelkezési joggal és lehetőséggel rendelkező személyek vagy csoportok, hatóságok az
eddigi gyakorlat során mennyire figyelmen kívül hagyták és hagyják még ma is az
érdekműködések törvényszerűségeit.

Az érdekrendszerek alapvetően befolyásolják az egyes társadalmi szintek (egyének,

csoportok, vállalatok stb.) cselekvését. A társadalmi élet irányításában alapvető szempont
az érdekek egyensúlyának biztosítása, ami a társadalmi egyensúly egyik alapvető
36

feltétele. Az érdekek egyensúlyát legnagyobb mértékben a lehető legtöbb reális érdek

egyidejű érvényesítése mellett lehet csak biztosítani. Tehát az érdekek stabil egyensúlya
nem a különféle reális érdekek korlátozásán, hanem ellenkezőleg, azok lehető
legnagyobb mértékű elismerésén és érvényesítésén alapszik. Az egyes érdekszintek
társadalmilag aktív tevékenysége azok reális érdekeinek elismerésén és érvényesítésén
alapszik. A társadalom irányításának ezért nem az a célja, hogy minél több érdeket
korlátozzon, hanem ellenkezőleg az, hogy minél több társadalmilag elismert érdeket
érvényesítsen. A közösségi cselekvések (amelyek egyéni cselekvésekből tevődnek össze)
hatékony irányítása adminisztratív, ideológiai, agitatív eszközökkel csak az
érdekműködések törvényszerűségeinek figyelembevételével és alkalmazásával lehetséges.
Itt kell megjegyezni, hogy ezen a helyen a hatékony irányításról, illetve az optimálisan
gyors társadalmi fejlődés feltételeinek biztosítási lehetőségeiről van szó. Természetesen a
társadalomirányításnak más lehetőségei is vannak, sőt, a történelmi tapasztalatok szerint
a világtörténelem úgyszólván kizárólag csak ettől eltérő társadalmi viszonyrendszereket,
társadalomirányítási rendszereket ismer. Ezek tárgyalására később kerítünk sort.

Az egyes érdekek cselekvésre irányuló hatásának intenzitása az érdekparaméterek

kombinált hatásától függ. Mivel azonban gyakorlatilag az érdekrendszerek
összességükben is befolyást gyakorolnak az aktuális cselekvésre, az érdekparaméterek
kombinált hatása mellett az is befolyásolja az aktuális cselekvést, hogy az miként hat a
többi érdek érvényesülési lehetőségeire.

A fentieken túl az egyes érdekek közti ellentmondás olyan jelleget is ölthet, hogy azok
nemcsak kölcsönösen kizárják, hanem feltételezik is egymást. Közismert dolog, hogy a
termelés társadalmi jellegű tevékenység, ami az érdekekkel a legszorosabb
összefüggésben van. Az érdekek elsősorban a termelés és a csere folyamatában
realizálható jövedelem termelési, elosztási és újraelosztási viszonyaira vonatkoznak,
vagyis arra, hogy az egyének, illetve a különböző szintű közösségek a jövedelem
képzésében és elosztásában hogyan részesülnek. Az egyén érdeke abban áll, hogy a
jövedelem minél nagyobb részét sajátíthassa el. Az érintett közösségeknek ezzel
ellentétes az érdekük, ezért ezen a téren az érdekszintek között ellentmondás keletkezik.
Az ellentmondás egymást kizáró jellegű, mert az ellentmondó érdekek csak egymás
rovására juthatnak érvényre, amennyiben ugyanabból a jövedelemből részesülhetnek csak
az érdekeltek. Az ellentmondó érdekek ugyanakkor kölcsönösen feltételezik is egymást,
mert a termelés és a jövedelemképzés társadalmi jellegű, tehát az reálisan csak az érintett
közösségek közvetítésével valósulhat meg. A közösség közvetítő közreműködése csak a
közösségi érdek érvényesítése alapján lehetséges. Ezért az egyéni jövedelemérdekeltség
létrehozza, tehát feltételezi a különböző szintű közösségi érdekek megjelenését.

1.34 A közérdek
Az eddigiekben az érdeket részletesen elsősorban csak az egyéni érdekek szempontjából
vizsgáltuk, ettől legfeljebb csak olyan vonatkozásokban tértünk el, amelyekben az egyéni
érdeket a közérdekkel összefüggésben kellett tárgyalni. Tekintve azonban, hogy az
ember közösségi lény, egymagában életképtelen, tehát egymagában nem, vagy csak
átmenetileg és feltételesen létezhet. Léte és tevékenysége csak valamilyen közösségben,
vagy valamilyen közösséggel összefüggésben valósulhat meg. Az érdek-
törvényszerűségeket csak az egyéni és a közérdek együttes vizsgálatával lehet
teljesebben megérteni. A továbbiakban ezért a közérdek vizsgálatára térünk ki,
 37

felhasználva a vizsgálathoz azokat a törvényszerűségeket, amelyeket az egyéni érdek

vizsgálatával sikerült megállapítanunk.

Az egyén és a közösség közötti érdekviszonyok egységben és ugyanakkor

ellentmondásban vannak egymással. Ezzel kapcsolatban az a kérdés merül fel, hogy
végső soron az egyén van a közösségért, vagy a közösség az egyénekért. És itt nem
elégedhetünk meg a deklarált összefüggésekkel, hanem a valóságos összefüggések
feltárása a feladatunk. A deklarált összefüggés rendkívül egyszerű és általában ugyanilyen
félrevezető is. A közösség meghatározott rendszert alkot, sajátos érdekrendszerrel. A
közösség tagja, az egyén a közösség rendszerének alrendszere, az egyén érdekrendszere
a közösség érdekrendszerének alrendszere. Az egyén érdekrendszerét maga az egyén
képviseli. Tehát esetében az érdek alanya és kifejezője, képviselője egy és ugyanaz a
természetes személy. Az érdek és az érdek képviselete nem válik el egymástól. Nagy
valószínűséggel lehet számítani arra, hogy az egyén tényleges érdekeit képviseli, vagyis
képviselt, kifejezett érdekei egybeesnek valóságos (szubjektív) érdekeivel. (Kivéve az
esetleges taktikai érdeknyilvánítás esetét.). A közösség érdekeivel más a helyzet. A
közösség csak úgy tud létezni és működni, ha van vezető szerve, amely képviseli a
közösséget és ügyeinek vitelét ellátja. A közösségnek ez a szerve a közösségtől már
többé kevésbé elkülönült szervezet. Az általa képviselt közösség közös érdekeit csak ez
a szervezet határozhatja meg, amely elkülönült szervezet mivoltában maga is egy
rendszert képez, amely ismét a rendszerek összes tulajdonságaival rendelkezik. Tehát
növekedni, fejlődni akar, mind tökéletesebben, részletesebben akarja irányítani,
szabályozni az általa képviselt és szolgált közösségi tagok tevékenységét, magatartását
és még az érdekeinek a kialakítására is törekszik befolyását kiterjeszteni. Maga akarja
meghatározni, hogy mi legyen jó a közösség tagjainak, tehát nem annyira szolgálni akarja
a közösséget, mint inkább befolyásolni, irányítani azt. Ezt elősegíti több körülmény. Az
egyik az, hogy a közösség egyes tagjainak az érdekei - a szükséges közösségalkotó
hasonlóság ellenére - nem teljesen egyöntetűek, azok között eltérések és ellentmondások
is elkerülhetetlenül vannak. Második az, hogy a tagok nem fogják valódi érdekeiket
leplezetlenül feltárni, hanem csak deklarált, vagy egyenesen megtévesztő taktikai
érdekeiket fogják feltárni. A harmadik, hogy a közösség egyes tagjai különféle okok
miatt maguk sem ismerik fel helyesen az érdekeiket és idővel felismerve és korrigálva
korábbi tévedéseik egy részét, saját felismert és deklarált érdekeiket megváltoztatják,
amit esetleg nem is hoznak teljes egészében a közösség tudomására. Ezért a közösség
képviselete a közösség valódi érdekeit maga is csak részben ismerheti meg. Ennek
következtében a deklarált közösségi érdek szükségszerűen nagyrészt a képviselet által
kreált és a többség által elfogadtatott érdek lesz. Ez azonban még csak deklarált érdek,
amely nem feltétlenül egyezik meg sem a közösség tagjai, sem a közösség képviseleti
szerve által a valóságban követett érdekekkel. A fentieken túl az is bonyolítja a helyzetet,
hogy a képviseleti szerv tevékenységében résztvevő munkatársak maguk is egyének, akik
egyénileg is saját érdekrendszerrel rendelkeznek, amelynek egyes elemei nemcsak
egységben, hanem ellentmondásban is lehetnek a közösségi érdekekkel. A képviseleti
szerv munkatársainak érdekük a közösség fennmaradása és fejlődése, ugyanakkor az is
érdekük, hogy maguk minél több hasznot húzzanak belőle, és minél nagyobb befolyásra,
tekintélyre, hatalomra tegyenek szert általa, mégpedig nemcsak a közösségen belül,
hanem a közösségen kívül is. Ez az érdek a közösségen kívüli rendszerekkel való
kapcsolatok irányába vezet. Az ebben érintett egyén (vezető) a külső kapcsolatok útján
előnyöket szerezhet a közösség számára, de ugyanakkor károkat is okozhat neki külső
érdekeltek javára, hogy ezáltal növelhesse a közösségen kívüli saját személyes
presztízsét. Ezért a közösségek képviselői nemcsak szolgálhatják a közösség tagjait,
hanem kihasználhatják, élősködhetnek is rajtuk. Az egyének és közösségeik közötti
viszonyok alakulása ezért attól függ, hogy miként alakul ki a közösségen belül az
38

érdekek egyensúlya a belső ellentmondások által meghatározott konkurenciaharc

eredményeként. Az érdekek egyensúlyának helyzetétől függ azután az, hogy a közösség
mennyire hatékony, mennyire stabil, képes-e a fennmaradásra, fejlődésre, vagy sem. A
tagok a valóságban magát a közösséget csak akkor és olyan mértékben támogatják,
amilyen mértékben az érvényesíti érdekeiket. A közösség életképessége pedig e
támogatás erejétől és minőségétől függ.

A fentiek alapján világos, hogy a közösségnek csak akkor van értelme, (és esélye a
fennmaradásra) ha a tagok érdekeit (is) szolgálja. Ezért helytelen az a nézet, hogy a
közösségi érdek megelőzi az egyéni érdeket vagy, hogy a többség érdeke megelőzi a
kisebbség érdekeit. Bármely érdek érvényesülése attól függ, hogy az egyének
egymagukban, vagy közösségeikben mit és hogyan cselekszenek. Ha a közösség érdekei
az egyéni érdekek rovására érvényesülnének, akkor az egyének nem, vagy nem
hatékonyan hajtják végre az érdekek érvényesülését szolgáló cselekvéseket és így sem az
egyéni, sem pedig a közösségi érdekek nem (vagy csak részlegesen) érvényesülhetnek.
Tehát bármilyen érdek érvényesülése feltételezi a cselekvő egyének érdekeinek
érvényesülését. A közösség érdekeinek érvényesítésére irányuló cselekvésekben csak
azoknak az egyéneknek a hatékony közreműködésére lehet számítani, akiknek e
cselekvés eredményeként a saját egyéni érdekeik is érvényesülnek. Tehát a legfontosabb
érdek az egyéni érdek, az egyéni érdekek érvényesülésének mértékével mérhetjük a
közösségi érdek érvényesülését. Ilyen értelemben az egyéni érdek megelőzi a közérdeket.
Ez a megállapítás már összhangban van az érdekműködések törvényszerűségeivel, mert
az alacsony színtű érdek intenzívebben befolyásolja a cselekvést, mint a magasabb színtű
érdekek. Ezért az egyéni érdekek alárendelése a közérdeknek alapjában helytelen,
ellentmondásban van az érdekműködések törvényszerűségeivel, egy ilyen gyakorlat
diszfunkcionális zavarokhoz vezet a társadalomban, csökkenti a társadalmi
tevékenységek hatékonyságát. Az ilyen gyakorlat a látszat ellenére közösségellenes.

Bonyolítja a helyzetet egy olyan gyakori lehetőség, hogy a közösségi tagok között
lehetnek olyan érdekellentétek, amelyek lehetővé teszik a vezetők számára, hogy
kihasználják ezt a helyzetet és megosszák a közösséget. Akiket ebben érdekeltté tesznek
bizonyos előnyök biztosításával, azok segítségével kihasználhatják, megkárosíthatják a
közösség többi tagjait. Erre bizonyos lehetőséget biztosít az a körülmény, hogy a tagok a
közösség ügyeiben való járatlanságuk és esetleg tudatos félrevezetésük miatt nem
képesek feltárni a visszaéléseket és így a közösség képviselői fenntarthatják a közösség
tagjai számára hátrányos körülményeket. Így előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor a
közösség nem a tagokért van, hanem a tagok rovására létezik. Különösen akkor van
ilyen lehetőség, ha a közösséget nem kizárólag a tagok tartják fenn, hanem részben, vagy
teljesen állami közpénzekből. Ilyen esetekben megnő a vezetők taktikázási lehetősége és
fenntarthatják az ilyen közösségeket akkor is, ha egyébként a közösség a tagok által
biztosított támogatás hiányában életképtelen lenne. A valaha volt "létező
szocializmusban”, de sok tekintetben a mai állami gyakorlatban is igen sok példa van
arra, hogy az államhatalom anyagi támogatásával olyan szervezeteket hoznak létre és
tartanak fenn, amelyek a támogatás nélkül esetleg életképtelenek lennének. Ezeknek az
anyagi alapját (vagy annak egy részét) az állami költségvetés fedezi - mint tudjuk, az
állampolgárok által befizetett adókból. Ezért az állam közvetítésével az állampolgárok
olyan szervezetek támogatásához is kénytelenek anyagilag hozzájárulni, amilyeneket
egyébként egyáltalán nem támogatnának. Ezért legalábbis elvileg olyan szervezetek is
létezhetnek, amelyekre társadalmi igény egyáltalán nincs. A támogatott közösségek
szervezeteinek tevékenysége a tagok szempontjából nézve nem csak hasznos, vagy csak
haszontalan, esetleg káros lehet, hanem vegyesen előfordulhatnak hasznos, haszontalan,
vagy káros tevékenységek is. Ha a szervezetek a tagok számára még valami hasznot
 39

hajtanak, addig fennmaradhatnak ezek a szervezetek függetlenül a haszontalannak ítélt

tevékenységektől. Az ilyen szervezetek hatékonysága azonban általában a tagok
szempontjából nézve haszontalan tevékenységek arányában csökken.

1. 4 Az érdektípusok
Az érdekek és érdekrendszerek sokasága, változatossága, sokoldalúsága szinte
lehetetlenné teszi az érdekek kimerítő rendszerezését, osztályozását, tipizálását. Ennek
ellenére mégis megteszünk egy lépést a társadalmi szempontból történő értelmezés
elősegítése érdekében az érdekek jellege alapján, azok tipizálása felé. Mint már láttuk, az
érdekek hátterében a szükségletek állnak, amelyek kielégítése csak a társadalmi szintű és
a széles értelemben felfogott termelés közvetítésével lehetséges. Tehát a termeléssel
összefüggő közvetett érdekek a legfontosabb érdekek, mivel ezek érvényesítése teszi
csak lehetővé az egyéni és társadalmi szinteken jelentkező közvetlen érdekek
érvényesítését. Az emberek és a különféle társadalmi csoportok termeléssel összefüggő
érdekei egymástól eltérő jellegűek és e jellegbeli eltérések lehetővé teszik az érdekek
ilyen értelmű tipizálását. Az érdekeket működési területeik szerint csoportosíthatjuk, a
továbbiakban az ilyen érdekcsoportokat érdekeltségnek nevezzük. A termeléssel
összefüggő érdekeltség típusok az alábbiak lehetnek:

- nyereség-, vagy profitérdekeltség;

- bérérdekeltség;
- kereset-érdekeltség.

Érdekeltség így az élet minden más területein (kultúra, sport, vallási, igazgatási,
társasági, stb.) is létrejön. Ezekkel az egyéb érdekeltségi formákkal, típusokkal itt nem
foglalkozunk.

1.41 Nyereségérdekeltség
Ebben az összefüggésben a nyereségérdekeltség alatt a tőketulajdonosi
nyereségérdekeltséget értjük. A nyereség vagy a profit, a termelési, forgalmi ciklusra
ráfordított költségek és az árbevétel különbsége. Ilyen pozitív értelmű különbség csak
akkor képződik, ha a költségeken megvásárolt nyersanyagokat termelő folyamatban
feldolgozzák, a kiinduló anyagoknál magasabb készültségi fokú árukká, esetleg
végtermékekké alakítják át, illetve a termékeket a forgalmi folyamatban fogyasztásra
alkalmassá teszik és a fogyasztási igények szerint terítik, értékesítik. Ha ezeket a
nyersanyagokat és egyéb, a termeléshez szükséges feltételeket egyszerűen csak
megvásárolják, akkor semmi esetre sem képződik a költségekkel szemben többlet érték,
így nem képződik nyereség sem. Nyereség csak akkor képződik, ha a termelési és a
forgalmi folyamatban alkalmazott dolgozók a nyersanyagok feldolgozása, illetve a
késztermékek értékesítése során a bérükre fordított költségeknél nagyobb értéket
állítanak elő. Ez a bér és az előállított többlet érték különbözete lesz a nyereség
(feltételezve, hogy minden áru piaci értékén cserél gazdát), amelyet kapitalista termelési
viszonyok mellett realizálni lehet. E körülmények között a termelés (és a forgalom)
egyetlen központi célja profit realizálása. A profitnak fedeznie kell az összes költségeket
és ki kell elégítenie a mindenkori piaci viszonyoknak megfelelő minimális profitráta
követelményeket is. Ha a profit kevesebb az elvárt mértéknél, amely általában nem lehet
40

kevesebb, mint a befektetett tőke évi 10 - 12 %-a reál értékben számítva, akkor a
befektetett tőkét kivonják a vállalkozásból, felszámolják ezt a vállalkozást. A kivont
tőkét más, jövedelmezőbb vállalkozásokba fektetik be, esetleg banktőkévé alakítják át. A
tőketulajdonosi érdekeltség tehát arra ösztönzi (vagy pontosabban fogalmazva:
kényszeríti) a tőkés vállalkozót, hogy vállalkozása költségeit leszorítsa a lehető, a piaci
verseny által meghatározott legalacsonyabb szintre. Ráfizetéses vállalkozást semmi esetre
sem tarthat fenn. Tőkés termelési viszonyok mellett az u.n. kemény költségvetési korlát
érvényesül, ami azt jelenti, hogy a ráfizetéses vállalkozásokat nem menti meg a csődtől a
(állami) költségvetés 1, sem senki más 2. Ez azt jelenti, hogy kapitalizmus mellett a
vállalkozások létét, sikereit, vagy bukását jellemzően kizárólag a piacon elért
versenyképességük határozza meg - leszámítva a szintén meglévő törvénytelen
sikerszerzési lehetőségeket. Ezért hosszabb távon csak olyan vállalkozások
működhetnek, amelyek nyereségesek, létükkel pénzügyileg nem terhelik az adófizető
lakosságot, az államot. A gazdaság ilyen módon megteremti azokat az alapokat, amelyek
elvileg biztosítani tudják a nemzetgazdaság stabilitását, a makrogazdasági egyensúlyi
mutatók kedvező helyzetét, hosszú távon a gazdaság működőképességét. Azért csak
elvileg, mert a fenti megállapítások korlátozás nélkül csak a "klasszikus kapitalizmus"
viszonyaira érvényesek. Ma már a kapitalizmus mellett is érvényesülnek a gazdaságba
történő állami beavatkozások és monopol jellegű gazdasági folyamatok, amelyek
eltorzítják a piaci működés mechanizmusait. Ilyen beavatkozásnak lehet tekinteni a
teljesen, vagy részben külföldi tulajdonban lévő vállalkozásoknak nyújtott
adómentességeket, illetve kedvezményeket, továbbá a kisvállalkozóknak nyújtott
különféle támogatásokat, a külföldi magántulajdonban lévő erőműveknek adott 8 % -os
jövedelem garanciát stb. Hasonló hatással van a gazdaságra a monopoljellegű
vállalkozások árpolitikája, amivel az árakat felfelé eltérítik a gazdaságilag reális áraktól.
Ezzel gerjesztik az inflációt és lehetetlenné teszik olyan termelő tevékenységek
folytatását, amelyeknek megvannak a gazdasági feltételei, de nem szolgáltatnak
maximális profitot. Ezért a nemzetgazdaság kedvező egyensúlyi mutatói dacára a
lakosság széles tömegei nélkülöznek, míg a tőketulajdonosok rohamos gazdagodási
folyamata töretlen.

Az érdekeltség vonatkozásában szóba kerül az u.n. tulajdonosi érdekeltség is, melyet

gyakran a tőketulajdonosi érdekeltség szinonimájaként értelmeznek. Ez természetesen
hibás értelmezés, mivel a tulajdon széles értelmű fogalom, magában foglalja a
tőketulajdon, mindenfajta termelőeszköz-tulajdon, valamint a fogyasztási-, és használati
eszköztulajdon fogalmát. Ezek az eltérő tulajdonformák egymástól eltérő, sőt egymással
ellentétes érdekeltségi formákat hoznak létre. Ezért az érdekeltségi viszonyok
tárgyalására a tulajdonosi érdekeltség fogalma alkalmatlan, ezért ilyen értelemben nem is
használjuk.

A tőketulajdonosok nyereség-, illetve profitérdekeltsége azt jelenti, hogy a tulajdonos

törekszik arra, hogy általában a költségek lehetséges csökkentésére irányuló törekvések
keretein belül a lehető legkevesebb bért fizesse az alkalmazott dolgozóknak. A dolgozók
bérének a piaci mértéken túli növelése a tulajdonos csődjével, a profit piaci mértéken túli
növelése pedig a dolgozók megélhetési létfeltételeinek rosszabbodásával fenyeget. A
tulajdonos és a dolgozók közötti éles szembenállás, az ellenségeskedés viszonyait hozza
létre. A két érdek között létrejövő mindenkori egyensúlyi állapot a két érdekpólus
harcának állása szerint jön létre, a mindenkori munkaerő-piaci helyzetnek megfelelően.
1
Kornai János: A szocialista rendszer. 172.old.
2
Megjegyzés: E szabálytól eltér a Magyarországi gyakorlat, amennyiben az állam megment a csődtől
bizonyos vállalkozásokat (Bank konszolidálások; MALÉV veszteségeinek megtérítése,
mezőgazdasági termékek export támogatása, stb. ).
 41

Ez a harc szoros kölcsönhatásban van az aktuális munkaerő-piaci helyzettel. Az aktuális

bérharc hatással van a munkaerőpiac alakulására, mely ugyanakkor visszahat az aktuális
bérharcok alakulására.

A nyereség-, illetve profitérdekeltség ellentétben áll a termelés természetes céljával.

Hiszen a termelés természetes célja nem a profit, hanem a (társadalmi) szükségletek
kielégítésére szolgáló javak előállítása. Az persze igaz, hogy profitot csak a termelési
folyamatban, vagy azzal összefüggésben lehet realizálni, tehát közvetve a
profitérdekeltség összefüggésben van a szükségletek kielégítésére szolgáló javak
előállításával. A termelési lehetőségek közül azonban a tőke nem használja ki azokat a
lehetőségeket, amelyek bár gazdaságilag lehetségesek, de nem hoznak profitot. Pedig
ezeket is ki kellene használni, ha a profit-realizálás lehetőségét biztosító termelés nem
biztosítja az egész lakosság szükségleteit kielégítő javak előállítását, illetve az ezek
beszerzéséhez szükséges lakossági jövedelmeket. Ezért a lakosság egy része a
szegénységi küszöb alatt, alacsony bérből, esetleg segélyekből él, nyomorog, nem képes
újratermelni a termelőerők fejlettségi szintjének megfelelő szintű termelő erejét. Ez a
helyzet a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tőke és egyéb tulajdonosok az ország összes
termelési lehetőségeit kisajátították, kizárólag saját szempontjaik és érdekeik szerint
használják azokat. Figyelmen kívül hagyják azoknak a munkavállalóknak a szempontjait,
érdekeit, akiket sikeresen kiszorítottak a termelési lehetőségek birtokából. A
nyereségérdekeltség ezért ellentmondásban van a teljes lakosság érdekeivel, ami állandó
konfliktusok forrása a társadalomban. A nyereség-, illetve a profitérdekeltség ellentétben
áll a társadalom túlnyomó többségének az érdekeivel.

1.42 A bérérdekeltség
A bérérdekeltség a dolgozók (értelmiségiek, alkalmazottak, munkások) érdekeltségi
formája. A dolgozók nem rendelkeznek termelő eszközökkel, tehát nem termelőeszköz-
tulajdonosok, nem juthatnak nyereséghez. Ezért nem lehetnek nyereség, vagy
profitérdekeltek sem. A bérérdekeltség ellentétes a profitérdekeltséggel, mert a bér
növekedése a profit megfelelő arányú csökkenésével jár és megfordítva, a profit
növekedése a bérek megfelelő arányú csökkenését vonja maga után.

A Kádár rendszerben, különösen az 1968-as gazdasági mechanizmus reformját követően

sok szó esett az érdekeltségi formákról. Akkoriban a gazdasági bajok egyik fő forrásának
tekintették azt, hogy a dolgozók "tulajdonosi" érdekeltsége nem jutott kifejezésre, tehát
a dolgozók nem úgy viszonyultak a termeléshez, mint tulajdonosok, hanem úgy, mint
közönséges munkavállalók. Pedig a központi vezetés elmélete szerint a dolgozók a
termelőeszközök tulajdonosai voltak, mivel az állami tulajdon (állítólag) minden
állampolgár közös tulajdonában volt. Ez volt az elmélet. A gyakorlatban azonban az
állam minden lényeges tulajdonosi jogosítványt központi szerveinek hatáskörébe vont
össze. A dolgozóknak csak a központi, vagyis a tényleges tulajdonosi döntéshozó
hivatalok döntéseinek végrehajtása volt a feladatuk. A gyakorlatban a dolgozóknak és
különböző szervezeteiknek semmilyen tulajdonosi jogosítványaik nem voltak. Ezért nem
is lehetett "tulajdonosi" érdekeltségük sem. De valamilyen érdekeltségük volt. Ez az
érdekeltség a bérérdekeltség formájában jelent meg. A bérérdekeltség reális és nagyon
intenzív hatású érdekeltség, mivel a dolgozók egész életét elsősorban a munkabérük
reálértéke határozza meg. A bérérdekeltség a társadalmi nyilvánosság szintjén negatív
megítélés alá került, mert ellentétes volt a "tulajdonosi" érdekeltséggel, ösztönző ereje
nem a termelés hatékonysága irányába hatott, hanem közvetlenül a dolgozók
42

életszínvonalának a megőrzése, növekedése irányába, függetlenül a gazdaság

eredményességétől. Ami az adott helyzetben (miután a termelés növekedése elmaradt a
bérek növekedésétől) a termelés hatékonyságának a rovására ment, ezenkívül tovább
rontotta a dolgozók bérfejlesztési lehetőségeit is.

Most érdemes lenne kissé részletesebben szemügyre venni a bérérdekeltség kérdését

abból a szempontból, hogy ez az érdekeltségi forma valóban olyan negatív természetű-e
és tényleg elkerülhetetlenül a termelés hatékonyságát romboló tényező-e, mint ahogy azt
hirdették a "létezett szocializmus" vezető képviselői ugyanúgy, mint ahogy hirdetik azt a
kapitalizmus hithű korifeusai is. A kapitalizmus szempontjából persze a bérérdekeltség
kétségtelenül negatív ösztönző, minthogy a munka jövedelme a tőke hozadékát, tehát a
termelés "hatékonyságát" korlátozza. Kérdés, hogy ez minden elméletileg elképzelhető
helyzetben, tehát az éppen fennálló körülményektől függetlenül, törvényszerűen így van-
e. A termelés és általában a forgalom célja a kapitalizmusban a profit. A termelés
természetes, eredeti célja nyilvánvalóan nem a profit, hanem emberi szükségletek
kielégítésére alkalmas és szükséges termékek, áruk előállítása. Az emberek nem azért
fogtak hozzá valamikor a termeléshez, hogy ezzel valakiknek hasznot állítsanak elő,
hanem azért, hogy legyen élelmük, ruhájuk, házuk stb., hogy megéljenek. A termelés ősi
kezdeteinél még nem is létezett a pénz, ezért profit termelése teljes lehetetlenség lett
volna. A mai dolgozók sem azért termelnek, hogy valamiféle gazdag idegeneknek
profitot termeljenek, hanem hogy megélhetésüket biztosítsák és ehhez van szükségük a
bérre. A bérérdekeltség tehát - a pénz világában - a dolgozók természetes és tiszteletre
méltó érdekeltségi formája.

A bérérdekeltség az az érdekeltségi forma, amely a termelőeszköz tulajdon és a

munkaerő tulajdon következetes szétválasztása alapján áll. Amennyiben a termelőeszköz
tulajdon jellemzően magántulajdont, vagy munkaerő-tulajdontól elválasztott egyéb
(állami) tulajdont képez és amennyiben a társadalom nagy többsége nem rendelkezik
termelőeszköz-tulajdonnal, tehát ez utóbbiak csak munkaerejük eladásából élhetnek, a
bérérdekeltség szükségszerű, önálló érdekeltségi forma, teljesen egyenértékű a
nyereségérdekeltséggel és ugyanakkor egyenes ellentéte annak. Ez az ellentét
érdekellentétek formájában jelenik meg és mint ilyen, elkerülhetetlen társadalmi
konfliktusok forrása.

1.43 A keresetérdekeltség
A kereset értelmezésünk szerint olyan jövedelem, amelyet saját, vagy bérelt
termelőeszköz tulajdon használatával, saját munkával előállított, vagy forgalmazott áruk,
illetve szolgáltatások értékesítése útján szerezhetnek az emberek. Ilyen értelmezés
mellett a jövedelmek három egymástól eltérő formában jelenhetnek meg : nyereség, bér
és kereset formájában. Az ennek megfelelő szervezeti forma a szövetkezeti vállalkozás
lehet (itt a szövetkezet nem tőkeszövetkezet, hanem kifejezetten csak munkaszövetkezet
lehet, ez a szövetkezeti forma Magyarországon jelenleg törvényesen el nem ismert
tulajdonforma). A termelőeszköz-tulajdon, amelynek használatán alapul a szövetkezet
tevékenysége, lehet a szövetkezeti tagok saját tulajdona, állami, vagy magántőke
tulajdonosoktól bérelt termelőeszköz tulajdon. A szövetkezet úgy működik, mintha az
általa használt termelőeszközök a bérelt termelőeszközökkel együtt a szövetkezet saját
tulajdonában lennének. Ebben az esetben a termelési folyamatban a dolgozók közös
tulajdonába kerülnének az általuk előállított (új) értékek is, amelyek piaci értékesítése
útján szerzett jövedelem lenne az alapja a dolgozók keresetének. A hatékonyság
 43

növekedése a szövetkezeti jövedelem növekedését hozná magával, ami a keresetek

növelését tenné lehetővé. Ezért a dolgozók közvetlenül érdekeltek lennének a
szövetkezeti hatékonyság növelésében, mivel ez a mutató lenne az alapja a kereset
növelésének is. Ezen a módon meg lehet szüntetni azt az ellentmondást, amely a
dolgozók bérérdekeltsége és a hatékonyságérdekeltség között áll fenn.
Egyszersmindenkorra megszűnne az ellentmondás a munka és a tőke között. A dolgozók
keresetére fordítható értékek nagyságát nem a tulajdonosokkal vívott bérharc állása
szerint létrejövő valamiféle időbér, vagy prémiumrendszer, hanem egyfajta, a termelés
eredményeitől függő gazdasági teljesítmény határozná meg. Ilyen helyzet persze ma
lehetetlen, egyáltalán nem is jöhet szóba a kapitalizmus mellett, de a "létezett
szocializmus", helyesebben az államkapitalizmus mellett sem. Ilyen rendszer
megvalósítása elvileg lehetséges, a fejlődés valószínűleg ilyen irányba vezet majd a
jövőben. Egy ilyen rendszer elvi megalapozása és a társadalmi szintű elfogadás
feltételeinek kidolgozása azonban nem tartozik a jelenlegi írás keretébe.

Keresetérdekeltek a saját termelőeszközökkel rendelkező kisiparosok, kiskereskedők és

egyéb magánegzisztenciák, "szabadúszók" stb., akik saját munkán, illetve családtagjaik
munkáján alapuló jövedelemmel, vagyis keresettel rendelkeznek. Jövedelmük kereset,
nem pedig nyereség, vagy bér.

2. AZ ÉRDEK FUNKCIÓI
A fentiek szerint sikerült meghatároznunk az érdek fogalmát, amely az érdek lényegét
határozza meg, valamint azt, hogy a továbbiakban mit értünk az érdekfogalom alatt. Az
érdeknek az emberek, a társadalom életében alapvető szerepe van. Ezt a szerepet az
érdek funkciói határozzák meg. Az érdek funkcióit az alábbiakban tárgyaljuk. Az érdek
legfontosabb funkciói az alábbiak:

— a cselekvés motívuma;
— a társadalom szervezési eszköze;
— a társadalmi működés eszköze;
− a hatalomgyakorlás eszköze.

2.1 Az érdek, mint a cselekvés motívuma

Miután a cselekvést a tudat irányítja, a célirányos cselekvés csak a szükségletek által
meghatározott tudat létezése mellett lehetséges. Azt a motivációt, amely az embert
meghatározott tudatos cselekvésre ösztönzi, a szükségletek felismerése által létrehozott
tudati állapot, vagyis az érdek hozza létre. Az érdek olyan tudati állapot, amely képessé
teszi a tudatot olyan cselekvés előkészítésére és irányítására, amely meghatározott
aktuális szükségletek kielégítésére irányul. Az érdek a cselekvés előkészítő, ösztönző és
végrehajtó motívuma; a cselekvés elindítója, a nehézségeket is leküzdő akarat, kitartás és
eltökéltség forrása.

Valóban helyes az az általánosan elfogadott elv, hogy az érdek a cselekvés motívuma,

hiszen az érdeket csak valamilyen cselekvés útján lehet érvényesíteni. Az érdek
érvényesítésére irányuló törekvés - tehát a cselekvés - eszközeit, irányát és módját a
felismert szükségletek - tehát az érdekek - határozzák meg. Miután az ember érdekei
rendkívül változatosak, igen változó intenzitással hatnak a cselekvésre, vagyis motivációs
44

erejük nagyon különböző. Vannak érdekek amelyek nem, vagy alig hatnak a cselekvésre.
Más érdekek bizonyos körülmények között az élethez való ragaszkodás szélsőséges
megnyilvánulásainak intenzitásával befolyásolják, meghatározzák a cselekvést.

Itt most ki kell térnünk az "érdek nélküli cselekvés" kérdésére, ideiglenesen elkanyarodva
témánktól. Úgy tűnik, ma egyre többen vannak olyanok, akik érdekmentes
jócselekedetekre buzdítanak bennünket. Sőt, még olyan felhívások is elhangzanak, hogy
kifejezetten politikai jellegű intézmények, szervezetek, mint amilyenek a sajtó, az
országgyűlés, a helyhatóságok stb. politikamentesen cselekedjenek. Itt figyelembe kell
venni azt a körülményt, hogy egészen általánosságban fogalmazva a politika nem más,
mint társadalmi szintű érdekvédelem. Az érdekmentes, vagyis a politikamentes cselekvés
követelése azt mutatja, hogy az emberek jelentős része lehetségesnek tart olyan
cselekvést, amelyet nem az érdek motivál. Itt rá kell mutatni először is arra, hogy az
érdek fogalmát a lehető legtágabb értelemben használjuk. Ilyenformán érdek alatt nem
csupán anyagi érdekeket értünk, hanem ide soroljuk a nem anyagi természetű érdekeket
is. Sokan azt gondolják, hogy más, elesett emberek megsegítése, az "alamizsnálkodás"
érdekmentes cselekvés. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy az emberek szükségletei
sokfélék, akkor lehet olyan ember, akinek van olyan "lelki" szükséglete, hogy segítsen
másokon. Valaki más lelkiismeretfurdalást érezhet, ha mások szenvedését látja, miközben
ő jólétben él. Ezért a lelkiismeret-furdalást azzal kívánja elűzni, hogy alamizsnát ad.
Ismét más gondolhat arra, hogy az ő kiemelkedő jólétét is fenyegeti, ha a társadalom
jelentős része szükséget szenved, ha a tömeg nem bírja tovább a nélkülözést, társadalmi
robbanás következhet be. Ekkor ő is elveszítheti kiemelt társadalmi helyzetét, és ennek
megfelelő jólétét. Ezért alamizsnát ad, hogy a tömeg elégedetlenségét gyengítse és saját
jólétének társadalmi feltételeit ezáltal meghosszabbítsa. Ismét más remélheti, hogy mások
megsegítésével hírnevet szerezhet magának, mint olyan ember, aki a közösség üdvét
tartja elsődlegesnek, és ilyen hírnév birtokában a társadalmi - politikai ranglistán olyan
pozíciót érhet el, amivel a jövőben növelheti befolyását a közügyek intézésében. Ezáltal
saját anyagi helyzetének megőrzési és javítási feltételeit is könnyebben biztosíthatja. Ez a
törekvés természetesen egyúttal a közösség anyagi helyzetének alakulását befolyásolhatja
pozitívan is, nemcsak negatívan. A közösség érdekeit szolgáló közérdekű cselekvés a
leginkább akkor lehet eredményes, ha a pozícióban lévő egyén egyszerre szolgálja a
közösség és a saját érdekeit is. Láthatjuk, hogy egyedül csak az alamizsna adása mögött
milyen sokféle motívum (felismert szükséglet, vagyis érdek) húzódik meg. Az itt leírt
esetben az érdekek skálája a felismert lelki szükséglettől a közönséges karrier -
szükségletig terjed (és itt még messze nem emlékeztünk meg az összes lehetséges
motívumokról). Ez a leírás is mutatja, hogy az "érdekmentes" cselekvés egyáltalán nem
mentes az érdekektől. Sok példát lehetne itt felsorolni, de mindegyikből az derülne ki,
hogy minden cselekvés valamilyen formában valamilyen érdek érvényesítésére irányul,
hogy általában a cselekvés motívuma az érdek. Itt nem árt megjegyezni, hogy
természetesen lehetnek és vannak is olyan emberek, akik tényleg a közösség érdekeit
szolgálják elsősorban és olyan önzetlenek, hogy a saját érdekeiket tudatosan is
alárendelik mások érdekeinek. Ilyen emberek azonban a társadalom törpe kisebbségét
képezik, valóságos törekvéseik nem jellemzőek a társadalom mértékadó többségének
törekvéseire. Ezért helyesnek kell tekintenünk az elemzés során a cselekvés érdekalapú
felfogását, mint az emberi viselkedés, az egyéni és a társadalmi cselekvés rendszerének
egyik alapvető törvényszerűségét. Az érdeket ezért az ember ugyanolyan tiszteletreméltó
tulajdonságának kell tekintenünk, mint bármelyik egyéb tulajdonságát.

Vannak olyan helyzetek, amikor úgy tűnhet a kívülállók számára, hogy a cselekvést nem
a cselekvő egyén érdekei határozzák meg. Ilyen helyzet lehet, amikor kényszer alatt
történik a cselekvés. Példa lehet erre, ha a kiskatona parancsot kap arra, hogy fogkefével
 45

súrolja ki a latrinát. Állítólag a valóságban is előfordultak ilyen cselekvések, amikor

nyilvánvaló, hogy a katonának közvetlenül nem állhat érdekében az ilyen cselekvés. De
ha nem teljesíti a parancsot, akkor megbüntetik. Az pedig, hogy ne büntessék meg,
nyilvánvalóan érdekében áll, közvetlenül is. A kényszercselekvés tehát a cselekvő
egyénnek közvetve érdeke lehet azáltal, hogy ezzel büntetést, vagy valamilyen más
hátrányt kerülhet el. Jellegzetes esete a látszólag nem érdekalapú cselekvésnek, amikor a
cselekvő egyén mások kedvében jár, tehát látszólag mások érdekében cselekszik. Ezek a
mások jellegzetesen olyanok, akiktől a cselekvő más irányú saját érdekeinek
érvényesítése függ (vagy a cselekvő ezt feltételezheti). Ez a fajta cselekvés a cselekvő
közvetett érdeke, mert ettől várja más közvetlen érdekeinek érvényesítéséhez szükséges
feltételek biztosítását. Ide tartozik a választók, vagy kinevezők jóindulatának
megszerzésére irányuló cselekvés, a közérdekű cselekvések jelentős része, vagy az
összes korrupciós cselekvés is. Van olyanfajta, látszólag érdekmentes cselekvés is,
amikor a cselekvő rákényszeríti segítőszándékú akaratát másokra. Tipikus példája az
ilyen cselekvésnek egyes családfők, pedagógusok, különféle vezetők, parancsnokok stb.
olyan fajta, sokszor áldozatos cselekvése, amikor kifejezetten a befolyásuk alatt álló
egyének akarata ellenére, de szándékuk szerint azok érdekében tesznek valamit, vagy
valamilyen cselekvésre, viselkedésre kényszerítik őket. Ha az ilyen cselekvés eredményes
és a közösség számára is később előnyösnek mutatkozik, akkor ez befolyásos pozíciót,
hatalmat biztosít az ilyen kényszert alkalmazó számára, ami végül is érdekében áll.
Vannak kifejezetten önfeláldozó cselekvések is, különösen veszélyhelyzetek, elemi
csapások alkalmával, amikor a cselekvő hősies magatartást tanúsít. Ilyen esetekben
valószínűleg az ösztönös cselekvésnek is gyakran döntő szerep jut, mivel már az ősi
közösségek fennmaradása megkövetelte az önfeláldozó élet-, és vagyonmentést, az
ellenséges támadás, a veszélyhelyzet felszámolását. Olyan közösségek, amelyekben ilyen
ösztön nem alakult ki, nyilván nem is maradhattak fenn. Így nyilván kialakulhattak ilyen
ösztönök, amelyek mind a mai időkig fennmaradtak és képesek befolyásolni az emberek
jelentős részének ösztönös, vagy tudatos cselekvéseit. Az ösztönön kívül azonban az
ilyen cselekvéseknek is van (egyéni) érdektartalma is. Egyrészt a mentés a saját érdek
mentését is magában foglalhatja, másrészt a kölcsönösség elve alapján az önfeláldozó
egyén is csak akkor várhatja el, hogy szükség esetén rajta is segítsen valaki, ha ilyen
esetekben ő is segítőkész. A segítségadás különösen veszélyhelyzetben egyfajta erkölcsi
szükséglete is az embernek, ezért a segítségnyújtónak is "érdeke" lehet, hogy segítséget
nyújtson. Az ilyen segítségnyújtás ugyanakkor bizonyos társadalmi elismertséget,
pozíciót nyújt a cselekvő egyénnek, ami neki ugyancsak érdekében áll. Ezért az ilyen
cselekvéseket sem lehet teljesen elválasztani az érdekektől.

2.2 Az érdek, mint a társadalom-szervezés eszköze

Az ember élete feltételezi szükségleteinek kielégítését. Mint láttuk, a szükségletek
felismerése, tükröződése a tudatban maga az érdek. Tehát az érdek(ek) társadalmilag
meghatározott mértékű és szintű érvényesítése az ember létezésének alapfeltétele. Az
ember érdekeit csak meghatározott közösségek közvetítésével érvényesítheti. Ezért az
ember tagja lesz élete során olyan közösségeknek, amelyek segítségével érdekeit
érvényesítheti.

Az emberek törekvése érdekeik érvényesítésére odavezet, hogy a társadalomban kialakul

a különféle közösségek, csoportok, osztályok, szervezetek stb. rendszere, hálózata,
amelyet a társadalom szervezeti rendszerének, szerkezetének lehet tekinteni. A
társadalomban megfigyelhető érdekek tehát létrehozzák a társadalom specifikus
46

szervezeti rendszerét, szerkezetét. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az érdekek alatt itt sem
kizárólag az anyagi érdekeket kell csak érteni, hanem a nem anyagi érdekeket is. Ennek
megfelelően nem csak anyagi érdekeket szolgáló közösségek jönnek létre, hanem nem
anyagi jellegű kulturális, sport, vallási stb. közösségek is, amelyek a már fentebb tárgyalt
összefüggések szerint nem függetlenek valamilyen anyagi érdekektől sem.

A közösségeket az emberek hozzák létre, vagy tevékenységük során ezek automatikusan

alakulnak ki. A közösségek szerepe az, hogy a közösség tagjainak közös érdekeik
érvényesítéséhez szükséges egyéni, vagy közös cselekvését elősegítse és hatékonyabbá
tegye. Mozgósítsa a tagokat e cselekvésben való részvételre, továbbá képviselje
tagjainak érdekeit magasabb szintű, illetve egyéb idegen közösségek, fórumok,
szervezetek, hatóságok előtt. Az emberek tehát érdekeikkel viszonyulnak a különféle
közösségekhez. Ennek megfelelően az emberek egyenként is több, vagy sok
közösségnek lehetnek tagjai attól függően, hogy hányféle és milyen típusú érdekeik
vannak, amelyek érvényesítésére törekszenek is.

2.21 A közösségek főbb típusai

Mivel az érdekek igen sokfélék lehetnek, elvileg nagyon sok és sokféle közösség
létezhet, amelyek mindegyike valamilyen meghatározott fajta közösségi érdekek
képviseletére, érvényesítésének elősegítésére jön létre. Eszerint a közösségek egyik
tipizálási lehetősége a következő:

- zártkörű formalizált közösségek;

- nyílt formalizált közösségek;
- nyílt, nem formalizált közösségek.

Zártkörű formalizált közösségek alatt olyan szervezett közösségeket értünk, amelyeknek

formális szervezetük van és amelyeknek csak törvényesen, vagy alapszabályban
meghatározott feltételekkel rendelkező személyek lehetnek tagjai. Ilyenek többek között:

- munkaközösségek;
- szövetkezetek;
- kamarák;
- vállalkozói közösségek;
- szakmai közösségek, szakszervezetek;
- igazgatási, hatósági, karhatalmi szervezetek;
- iskolai, oktatási intézmények stb.

Nyílt formalizált közösségek alatt olyan szervezett közösségeket értünk, amelyeknek van
formális szervezetük, amelyeknek tagja lehet bárki, akit a közösség felvesz tagjai sorába.
Ilyenek lehetnek többek között:

- polgári közösségek;
- politikai szervezetek, pártok, mozgalmak;
- kulturális, sport stb. szövetségek, klubok;
- vallási közösségek stb.

Nem formalizált közösségek alatt olyan közösségeket értünk, amelyeknek nincs formális
szervezetük, nincsenek nyilvántartott tagjaik, de az emberek egy része érdekeik és/vagy
 47

egyéb személyes törekvéseik, tulajdonságaik alapján e közösségekhez tartoznak. Ilyenek

lehetnek:

- nemzet,
- állampolgárok közössége;
- közigazgatási terület lakosai;
- társadalmi osztályok;
- szervezetlen munkavállalók;
- munkanélküliek, hajléktalanok;
- valamely közösségek szimpatizánsai;
- egyéb alkalmi közösségek stb.

A felsorolás messze nem tartalmazza az összes lehetséges közösségeket, csak a

legfontosabb közösség típusokat foglalja össze. De ha ilyen típusok szerint számba
vesszük a lakosságot, akkor ez a számbavétel a társadalom érdekszemléletű szerkezetét
szemlélteti, figyelembe véve, hogy egy személy többféle közösségnek is tagja lehet
érdekei, érdeklődése, beállítottsága stb. szerint. A felsorolás megfogalmazásai általában
nem szorulnak magyarázatra, mert közel állnak a közfelfogás szerinti, vagy a statisztikai
megfogalmazásokhoz. Ezért e közösségek vizsgálatától eltekintünk. Egy kivételt kell
tennünk a társadalmi osztályok tekintetében, mivel a mai divatok szerint az általánosnak
tekinthető álláspontok tagadják még a társadalmi osztályok létezését is. A társadalmi
osztályok megítélése tekintetében eltérő álláspontok vannak, ezért az alábbiakban ezek
részletesebb vizsgálatára sort kerítünk.

2.22 A társadalom osztályszerkezete

Az emberiség írott történelme általánosan bizonyítja, - történelmileg lényegtelen tartamú
időszakokat kivéve - hogy a társadalom osztályszerkezetű. Marx a társadalmi
osztályokat a társadalomtudományok egyik központi kategóriájává tette. A marxizmus
elméleti alapjain kialakult "szocialista" társadalmak kb. 50 - 70 éves fennállásuk után a
XX. század 80-as éveinek végén összeomlottak. Ennek következtében a marxizmus és
vele együtt a társadalom osztályszemlélete fokozottan negatív megítélés alá került mind a
társadalomtudományok, mind pedig általában az irodalom, a publicisztika stb.
tekintetében. Ma egyszerűen nem illik egyáltalán szót ejteni a társadalmi osztályokról.
Persze attól, hogy nem merünk, vagy egyszerűen csak restellünk beszélni társadalmi
osztályokról, még nem szűnnek meg az osztályok létezni. Mindenesetre ma az a
jellemző, hogy azok, akik írnak és publikálnak társadalomtudományi írásokat,
többségükben nem ismerik el még az osztályok létét sem. Egyedül talán a "középosztály"
tekinthető valamelyest elfogadott fogalomnak, bár ennek a fogalomnak a tartalma
meglehetősen tisztázatlan. Nem ismeretes, hogy kik és milyen ismérvek alapján tartoznak
a középosztály fogalmába. Továbbá a logika szerint, ha van középosztály, kellene lennie
"alsó" és "felső" osztálynak is, aminek a fogalmi tartalmáról szintén nem tudhatunk
semmi kézzelfoghatót. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi osztályok ilyenfajta felfogása
teljesen tudománytalan és a társadalmi valóságról semmi lényegeset nem fejez ki. Ezek
után meg kellene vizsgálni, hogy mit kell érteni a társadalmi osztály fogalma alatt és
ennek alapján milyen társadalmi osztályok vannak (vagy nincsenek) mai
társadalmunkban.

Társadalmi osztályoknak tekinthetjük az emberek olyan csoportjait, amelyek társadalmi

szempontból nézve lényegesen eltérnek egymástól. Lényeges eltérés lehet, amely a
48

társadalom léte tekintetében meghatározó jelentőségű. Olyan lényeges eltérés, amely

meghatározza az emberek e csoportjainak életmódját, anyagi helyzetét, meglévő jogainak
érvényesítési lehetőségeit, a társadalom életében betöltött szerepét, befolyását, képzési,
művelődési, önmegvalósítási lehetőségeit és így tovább. Természetesen az emberek
csoportjai között még sok más jellegű eltérés is van, amelyek igen jelentősek lehetnek,
mégis ezektől el kell tekintenünk, mivel azok másodlagosak (nem, életkor, nemzetiség,
vallás, képzettség, szakma, foglalkozás stb.), vagy jelentéktelenek az osztályhelyzet
megítélése szempontjából. A társadalmi osztályok reális létét csak akkor állapíthatjuk
meg, ha találunk olyan tulajdonságokat, amelyek specifikusak az egész társadalom, és
általánosak a feltételezett társadalmi osztály vonatkozásában, ugyanakkor nagyobb
társadalmi csoportokat jellemeznek és megfelelnek a fentemlített feltételeknek is. Olyan
jellemzők, mint az anyagi helyzet, életmód, jogérvényesítés stb. elsősorban a termelés
rendszerében betöltött státus, szerep, jövedelmi helyzet stb. függvényei (itt
természetesen széles értelemben kell felfognunk a termelés rendszerét, amelybe
közvetetten beletartozik a közigazgatás, tudomány, oktatás, egészségügy,
közrendvédelem stb. is). Az osztályhelyzet objektív fogalom, amely az egyes emberek
objektív társadalmi helyzetétől függ, nem pedig szándékuktól, szubjektív érzelmeiktől,
vagy mások megítélésétől. Ezért az osztályhelyzet jellemzői az egyes emberek, vagy
csoportok szempontjából nézve csak objektív jellegűek lehetnek. A társadalom léte
alapvetően a termelés rendszerének függvénye. A termelés rendszerében dől el, hogy
mennyi lesz a nemzeti jövedelem, amely a társadalom tagjai közötti elosztás tárgya lehet,
hogy a nemzeti jövedelem milyen elvek alapján és milyen arányokban oszlik meg az
emberek között. Ez a tárgy határozza meg azután azt, hogy bőségben vagy szükségben
élnek-e a társadalom egyes rétegei, csoportjai, mennyi jut a fejlesztésre, tudományra,
oktatásra, művészetek támogatására stb. A termelés volumenétől, színvonalától,
fejlettségétől függ elsősorban a társadalmi fejlettség színvonala, amelyet természetesen
befolyásolnak egyéb tényezők is. A termelés ezért objektíve létező kategória. Ha az
osztályhelyzetet objektíven akarjuk meghatározni, elsősorban arra kell figyelemmel
lennünk, hogy a nagy embercsoportok hogyan viszonyulnak a termelés rendszeréhez.
Ebben az összefüggésben milyen jellemzőkkel rendelkeznek, amelyek általánosak a
meghatározott társadalmi csoport, és specifikusak az egész társadalom vonatkozásában.
Maga a termelés olyan folyamat, amelyben az emberek a természeti anyagokat természeti
és mesterséges erőforrások, eszközök felhasználásával emberi fogyasztásra alkalmas és
szükséges anyagokká és eszközökké, vagyis árukká alakítják át, elosztják azokat a
fennálló termelési viszonyok által meghatározott keretek között. A termelési folyamatban
az emberek meghatározott viszonyokba kerülnek a termelés eszközeihez, a termelési
folyamatban létrehozott árukhoz és egymáshoz. Ezeket a viszonyokat nevezzük termelési
viszonyoknak. Az emberek osztályhelyzetét az határozza meg, hogy ezekben a termelési
viszonyokban milyen helyzetet foglalnak el és sorsuk a társadalomban ennek a helyzetnek
megfelelően alakul. A termelési viszonyok fő elemei a következők:

— a termelőeszközökhöz való viszony;

— a termelés rendszerében elfoglalt hely, pozíció, funkció;
— a jövedelemből való részesedés módja és arányai.

A termelőeszközökhöz való viszony azt fejezi ki, hogy az ember tulajdonosa-e a

termelőeszközöknek, rendelkezik-e termelőeszközökkel, vagy nem.

A termelés rendszerében elfoglalt hely azt jelenti, hogy az ember milyen meghatározott
funkciót lát el a termelés rendszerében. Ez a funkció alapjában véve termelés irányító,
vagy termelés végrehajtó funkció lehet.
 49

A termelés eredményéből történő részesedés módja lehet részesedés a tulajdon, a

tőkebefektetés arányában, vagy a végzett munka arányában. A részesedés mértéke szerint
lehet korlátlan a tőkeerő, az üzleti agresszívitás és a szerencse arányában, vagy ezzel
ellentétben a munkaerő-piaci feltételek által korlátozott bérek arányában, valamint a
magánosan, vagy csoportosan elvégzett munka eredményéhez történő hozzájárulás
mértéke arányában.

Ezen elvek alapján már lehet bizonyos társadalmi csoportokat "szerkeszteni". Ennek
megfelelően lehetségesek az alábbi, termelési viszonyaik szerint jellemző társadalmi
csoportok:

— 1. Első csoport;
amelynek tagjai rendelkeznek a termelőeszközökkel. Tulajdonosi jogosítványuk alapján
meghatározhatják a termelőeszközök használatának módját és mértékét, tehát a
termelésben döntési, irányító, „parancsnoki" funkciót látnak el. Jövedelmük az
árbevételek és a költségek különbsége szerint elvileg korlátlanul, de mindenesetre nem a
munkájuk arányában alakul.

— 2. Második csoport;
amelynek tagjai nem rendelkeznek termelő eszközökkel. A termelés rendszerében nem
döntési szerepkört, hanem a tulajdonosok által megbízott alkalmazottakként termelés
irányító ( fejlesztő, tervező, szervező, szabályozó, ellenőrző, nyilvántartási, stb.)
funkciókat látnak el. A jövedelemből munkájuk szerint részesednek a munkaerő-piaci
feltételek által korlátozott mértékben.

— 3. Harmadik csoport;
amelynek tagjai nem rendelkeznek termelőeszközökkel. A termelés rendszerében a
tulajdonosok alkalmazottaiként termelés végrehajtó funkciót látnak el. A jövedelemből
munkájuk szerint részesednek a munkaerő-piaci feltételek által korlátozott mértékben.

— 4. Negyedik csoport;
amelynek tagjai saját, vagy bérelt termelőeszközökkel, tagi jogosítványaik alapján, mint
csoportos tulajdonukkal rendelkeznek. A termelés rendszerében egyszerre termelés
irányító és termelés végrehajtó funkciót látnak el, az általuk létrehozott szervezeti
szabályzatok által rendezett módon. A jövedelemből a csoport tagjai a közösen elért
eredményhez történő hozzájárulásuk arányában részesülnek.

Meg kell jegyezni itt, hogy jelenleg az ipari társadalmakban ilyen jellegű
csoportok nem léteznek, mivel ebben a körben a tulajdon jellemzően csak
magántulajdoni formában jelenik meg. A valaha létezett „szocializmusban” az
ilyen csoportok formáinak a kezdetei megjelentek, mint amilyenek voltak a
különféle munkabrigádok, GMK-k, VGM-ek, stb., melyek tagjai között a
jövedelem elosztása a brigád által elért és az érintett vállalat (tehát nem a piac)
által elismert teljesítményhez való hozzájárulás arányában valósult meg. Ezek a
szervezetek éltek és igen hatékonyak voltak, de az állami tulajdon, majd később
a rendszerváltozás során létrejött magántulajdon, amely kizárta a csoport
bármiféle tulajdonosi jogosítványait, rátelepedett ezekre a csoportokra, ezáltal
meghiúsította e csoportok fejlődését, illetve további fennmaradását. A kezdeti
jellegű csoportok átmeneti létezése azonban jelzi, hogy ilyen, a
csoporttulajdonon alapuló szövetkezeti jellegű szerveződések a gazdaságban
lehetségesek. A magántulajdon és az állami tulajdon működésének
rendellenességei, válságai arra utalnak, hogy a jövőben lehetségesek ilyen
50

szövetkezeti jellegű gazdasági csoportosulások, amelyek egyedül lehetnek

alkalmasak arra, hogy megjeleníthessék a társadalomban a gazdasági
demokrácia megvalósulását. Az állami és magántulajdonon alapuló kapitalizmus
ugyanis egyértelműen kizárja a demokráciát a gazdasági élet területén. Az egyes
emberek ugyanis demokratikus jogosítványaik alapján választhatnak a választási
rendszerek keretében pártok, politikai irányok és képviselőjelöltek között,
eldönthetik, hogy érdekeiket kik képviseljék a különböző politikai fórumokon.
Hogy kik irányítsák, ellenőrizzék őket (és adott esetekben kik élősködhessenek
rajtuk) mindennapi tevékenységük során. Hogy kik uralkodhassak felettük. Egy
dologba nincs joguk és módjuk érdemben beleszólni : hogy miből és hogyan
élhetnek meg. Ez nem az egyes emberek dolga. Ezt majd a politikai „elit” dönti
el.

Ezek a társadalmi osztályszervezetek tiszta formái. Vannak azonban olyan társadalmi

csoportok is, amelyek a fenti kategóriák között átmeneti helyzetet foglalnak el.

Ezek az átmeneti csoportok az alábbiak lehetnek ( az alaptípusok válfajai, számozásuk

szerint) :

— 1/2;
Olyan termelőeszköz-tulajdonosok, akik termelés-irányító funkciókat is ellátnak.

— 1/2-3;
olyan termelőeszköz-tulajdonosok, akik termelés-irányító és/vagy végrehajtó funkciókat
is ellátnak.

— 2/1;
olyan termelés irányítók, akik termelőeszköz-tulajdonnal is rendelkeznek.

— 2/1-3;
olyan termelés irányítók, akik termelőeszköz-tulajdonnal is rendelkeznek és ezen belül
termelés-végrehajtó funkciókat is ellátnak.

— 3/1;
olyan termelés-végrehajtók, akik termelőeszköz-tulajdonnal is rendelkeznek.

— 3/1-2;
olyan termelés végrehajtók, akik termelőeszköz-tulajdonnal is rendelkeznek, és ezen a
tulajdonon termelés-irányító funkciókat is ellátnak.

A fenti csoportok jellemző képviselői az alábbiak:

— 1. Tőkések.
— 1/2. Tőkések, akik dolgoznak a termelés irányításban.
— 1/2-3. Kisiparosok, kiskereskedők, földtulajdonosok.

— 2. Értelmiségiek, alkalmazottak.
— 2/1. Értelmiségiek, alkalmazottak, akik termelőeszköz-tulajdonnal is
rendelkeznek.
— 2/1-3. Szellemi vállalkozók ( tervező, ügyvédi, fejlesztő, tanácsadó
iroda tulajdonosok stb.).
 51

— 3. Munkások.
— 3/1. Munkások, akik rendelkeznek termelőeszköz tulajdonnal is.
— 3/1-2. Munkások, akik mellékfoglalkozású kisiparosok, kiskereske-
dők, szolgáltatók, parasztok.

— 4. Termelő, illetve szolgáltató szövetkezeti tagok.

A politikai gyakorlatban - nem feledve az átmeneti csoportok létét és jelentőségét -

célszerű az emberek osztályhelyzetét a tiszta osztályhelyzet alapján megállapítani.
Eszerint az emberek függetlenül átmeneti helyzetüktől, ahhoz az osztályhoz tartoznak,
amelynek tagjaként a jövedelmük túlnyomó, meghatározó részét szerzik meg, Ez a
besorolás a politikai gyakorlat szempontjából nem pusztán elméleti kérdés, hanem
politikai alapkérdés, mert ezen az alapon lehet megállapítani, hogy az emberek
különböző csoportjai milyen érdekek hordozói és ennek megfelelően melyik társadalmi
osztályhoz tartoznak. Ez határozza meg ugyanis, hogy a társadalmi csoportok gazdasági
érdekeik alapján milyen politikai irányvonalat tudnak elfogadni. Helyes, a társadalmi
realitásnak megfelelő politikai gyakorlatot csak akkor lehet kialakítani, ha a társadalmi
csoportoknak a tényleges helyzetnek megfelelő érdekeket tulajdonítunk. Társadalmi
osztály olyan társadalmi csoport, melynek tagjai a termelőeszköz tulajdonhoz való
viszony, a termelés rendszerében játszott szerep, az elosztásban való részesedés módja és
mértéke (aránya) szerint megegyeznek egymással, és eltérnek más társadalmi osztályok
tagjaitól. Az átmeneti osztályhelyzetben lévők osztály-hovatartozását általában az
határozza meg, hogy jövedelmük túlnyomó részét milyen minőségükben szerzik meg.
Például az 1/2. kategóriában, amennyiben a jövedelem túlnyomó részét az érintett
tőketulajdonosként szerzi meg, akkor az illető a tőkés osztály tagja, bár folytathat
munkavállalói tevékenységet is. Ezt az elvet ki lehet terjeszteni a többi kategóriára is. A
2/1. és a 3/1. kategóriákban a tőketulajdon leggyakrabban részvénytulajdon formájában
van meg, de e tulajdon volumene olyan csekély általában, hogy annak jövedelme nem
számottevő a 2. illetve a 3. kategóriában szerzett jövedelemhez képest. Ezért ez a
körülmény nem változtat az érintettek osztályhelyzetén (ezek nem lesznek ettől tőkések).
Az 1/2-3. kategóriában , de a 2/1-3. kategóriában is olyan kisvállalkozásokról van szó,
amelyekben a tulajdon termelőeszköz-tulajdon ugyan, de jellege szerint nem
tőketulajdon, mert az érintettek tulajdonukat, annak kis volumene miatt saját munkával
üzemeltetik, jövedelmüket túlnyomórészt saját munkájuk alapján szerzik meg. A
tőketulajdon olyan, nagy volumenű tulajdon, amelynek működtetését a tulajdonos
egyénileg, vagy kizárólag családi keretekben nem tudja biztosítani. Ezért a tőketulajdon
működtetését jellemzően idegen munkavállalók alkalmazásával lehet csak megvalósítani.
A tőketulajdonos jövedelme az alkalmazott idegen munkavállalók munkája által
létrehozott vállalati eredmény, a profit. A profit a befektetett tőke hozadéka. Ez a
hozadék azonban nem lehet kevesebb, mint a tőke kamatának és az ezzel arányos
vállalkozói nyereségnek az együttes összege, mivel ellenkező esetben a befektetett tőkét
banktőkévé váltanák át. Ezért az érintett 1/2-3.; 2/1-3. és a 3. kategóriába sorolható
tulajdonosok általában nem tekinthetők a tőkésosztály tagjainak. A társadalmi osztályhoz
tartozást, az emberek termelőeszközökhöz való viszonyai által meghatározott érdekei
határozzák meg, ezért nem attól függ, hogy valaki "belép-e" valamelyik osztályba.
Társadalmi helyzete folytán saját társadalmi osztályához tartozik mindenki. Mivel
azonban az érdekek felismerése téves is lehet, valaki tévesen tarthatja magát olyan
osztály tagjának, amelyhez objektív társadalmi helyzete alapján nem tartozhat. Itt
természetesen szerepe van a vonatkozási csoporthatásnak is. Ennek ellenére az
osztályhoz tartozást nem egyéni döntések, hanem az objektív társadalmi helyzet
határozza meg.
52

A fenti kategóriák részletesebb elemzésére nem térünk ki. Megjegyezzük azonban, hogy
az ezekhez a kategóriákhoz tartozó emberek meghatározott, önálló érdekrendszerrel
rendelkeznek, melyek kategóriánként nemcsak eltérnek egymástól, hanem esetenként
egyenesen ellentétesek is egymással. Ezek az eltérések és különösen az ellentétek,
egymástól eltérő érdekű, egymással szembenálló társadalmi osztályokra szabdalják a
társadalmat.

Vannak-e társadalmi osztályok ? A fentiek szerint egymástól eltérő és ellentétes érdekű

nagy társadalmi csoportok kétségtelenül vannak. A tőkések nagy, vagy egyenesen óriási
tulajdonnal, vagyonnal rendelkeznek. Olyan jogokat képesek érvényesíteni, amelyek
érvényesítéséről mégcsak nem is álmodhatnak azok az emberek, akik más osztályok
tagjai, noha a polgári jog ezt nem tagadja meg tőlük (sok ember, munkatárs feletti
uralom, döntési lehetőség saját és országos jelentőségű gazdasági kérdésekben,
önvédelmi testőrség fenntartása, saját repülőgép, világszínvonalú luxus életvitel stb.). A
kategóriák közötti különbségek olyan mértékűek, amelyek már osztályszintű
elkülönüléshez vezetnek. Tehát társadalmi osztályok vannak. Aki ezt tagadja, annak ezzel
szemben állítania kell azt is, hogy nincsenek termelőeszköz tulajdonnal rendelkező
tőketulajdonosok, akik nem a végzett munkájukból, hanem befektetett tőketulajdonuk
profitjaiból élnek, hogy nincsenek értelmiségiek és munkások, akik nem rendelkeznek
tőketulajdonnal, vagyis termelőeszközökkel, tehát csak mint saját munkaerejük
tulajdonosai, csak a végzett munkájukból tudnak megélni. Ez pedig képtelenség lenne.
De társadalmi osztályok nemcsak hogy vannak, hanem a társadalom politikai szerkezetét
alapvetően meghatározó tényező a társadalom osztályszerkezete. Ilyen alapon már azt is
megállapíthatjuk, hogy a "középosztály" fogalma egy mesterséges, társadalmi
vonatkozásban tartalmatlan fogalom, ami semmilyen érdemi összefüggésben nincs a
társadalmi osztály-fogalommal.

A társadalmi osztályok közötti elkülönülés több szinten valósul meg. Az elkülönülés első
és legfontosabb, legalapvetőbb szintje a gazdasági elkülönültség. A termelőeszköz-
tulajdon meghatározza a társadalmi osztályok szerepét a termelés rendszerében. A
termelő eszközök tulajdonosa a termelés aktív szereplője, míg a termelőeszközökkel nem
rendelkező értelmiség és munkásság a termelés passzív szereplői. Ez azt jelenti, hogy a
tőketulajdonos dönthet csak arról, hogy a termelőeszközöket milyen mértékben és
milyen módon üzemeltessék. Ez a döntés a tőketulajdonos szuverén döntése. Ez a
szuverén döntés határozza meg, hogy a többi társadalmi osztályokhoz tartozók milyen
hányadát és milyen feltételek szerint alkalmazhatják egyáltalán, továbbá, hogy ez
utóbbiak hozzájuthatnak-e olyan keresethez, amely biztosíthatná megélhetésüket, vagy
nem. A termelőeszköz tulajdonnal nem rendelkező dolgozók csak akkor vehetnek részt a
termelési folyamatban, tehát csak akkor biztosíthatják megélhetésüket, ha munkát
vállalnak. De munkát csak akkor vállalhatnak, ha a termelőeszközök valamelyik
tulajdonosa hajlandó őket alkalmazni. Ezért a tőketulajdonosok döntéseitől függ a
munkavállalók megélhetése. Emiatt a tőketulajdonos fölérendelt helyzetben van a
munkavállaló értelmiségi és munkás dolgozókkal szemben, míg ez utóbbiak alárendelt
helyzetbe kerülnek a tőketulajdonossal szemben. Igaz ugyan, hogy a tőketulajdonosok
befektetett tőkéjük után csak abban az esetben nyerhetnek profitot, ha munkavállalókat
alkalmaznak, akik megtermelik azokat az értékeket, amelyek többek között a profit
értékfedezetét is biztosítják. Ilyen értelemben lehet arról beszélni, hogy a tőkés arra
"kényszerül", hogy munkavállalókat alkalmazzon. Ebben az értelemben amennyiben a
munkavállaló arra kényszerül, hogy munkát vállaljon, annyiban a tőkés is kényszerül arra,
hogy munkavállalókat alkalmazzon. Egyesek e munkaadó-munkavállaló összefüggést
szimmetrikus kényszer összefüggés gyanánt mutatják be, pedig ez kifejezetten
aszimmetrikus összefüggés. Az összefüggés csak akkor lehetne szimmetrikus, ha a
 53

munkaadók összességükben arra kényszerülnének, hogy a társadalomban meglévő összes

munkavállalót alkalmazzák. A munkaadót szorító kényszer nem egyenlő a munkavállalót
szorító kényszerrel. Hiszen a munkavállaló, ha nem vállal, vagy nem kap munkát, akkor
nem tud megélni. A munkaadó, ha valakit nem alkalmaz, saját megélhetését azzal nem
veszélyezteti, legrosszabb esetben is legfeljebb csak a profit kissé alacsonyabb szintje
fenyegetheti. Ez pedig nem komoly kényszer. Nem beszélve arról, hogy a tőkés osztály
reális lehetőségei birtokában képes gondoskodni és gondoskodik is arról, hogy mindig
legyen annyi munkanélküli, amennyi szükséges ahhoz, hogy a munkaerőpiac lehetővé
tegye a munkaerő lehető legalacsonyabb bérszinten történő alkalmazását. Ebből adódik,
hogy a munkavállaló, ha megélhetését biztosítani akarja, előnytelen feltételek mellett is
kénytelen munkát vállalni, míg a munkaadó kedvezőtlen feltételek mellett nem
kényszerül a munkavállaló alkalmazására. Módja van arra, hogy csak a számára
megfelelő feltételek mellett alkalmazzon munkavállalókat. A társadalmi elkülönültség
tehát létrejön ezen a szinten a tőkésosztály és valamennyi dolgozó (értelmiségi,
alkalmazott és munkás) társadalmi osztály között. A tőkésosztály helyzetét továbbá az is
befolyásolja, hogy a koncentrált ipari, kereskedelmi és banktőke döntő hányada tőkések
magántulajdonában van. Ez azt jelenti, hogy a tőkésosztály foglalja el azokat a
pozíciókat a gazdaságban, amelyek lehetővé teszik számára az ellenőrzést az egész
gazdaság felett. Tehát gyakorlati gazdasági hatáskörük nemcsak az értelmiségi és
munkás társadalmi osztályra terjed ki, hanem a különböző kisiparos, kiskereskedő és
egyéb kisvállalkozó társadalmi rétegekre is. Tehát a tőkésosztály a társadalom uralkodó
osztálya. A gazdasági hatalom minden másfajta hatalom alapja és forrása. A tőkésosztály
hatalma ezért a gazdasági szférán kívül is megnyilvánul, elsősorban a politikai hatalomra
gyakorolt hatásában. Ma minden, valamennyire is lényeges politikai döntés csakis akkor
jöhet létre, ha az megfelel a tőkésosztály érdekeinek.

A tőkésosztály és a vele szemben álló dolgozó osztályok érdekei nemcsak eltérőek és

ellentétesek egymással, hanem - mint ahogy arról fentebb már megemlékeztünk -
érdekeik jellege is eltér egymástól. A tőkésosztály érdekeinek lényege a
profitérdekeltség. A tőkés termelés központi célja a profit. A tőkésosztály uralkodó
társadalmi helyzeténél fogva a társadalom egész gazdasági tevékenységét ez a
profitszerzési törekvés határozza meg. Gyakorlatilag az egész társadalom az elenyésző
számú tőketulajdonos kisebbség érdekeinek megfelelően végzi gazdasági, termelő
tevékenységét. A profitérdekeltség a tőketulajdonosi érdekeltség meghatározó formája.
Az egyéni vállalkozók és részben a kisvállalkozók érdekeltsége is tulajdonosi
érdekeltség, de náluk a profitérdekeltség másodlagos szerepet játszik. Ugyanis ennek a
társadalmi rétegnek a túlnyomó többsége - bár tulajdonosként - a munkájából,
pontosabban a munkájával szerzett jövedelméből, vagyis a keresetéből él. Jövedelme
túlnyomó részben munkajövedelem, nem pedig a befektetett tőke hozadéka, vagyis a
profit. A munkásosztály és az értelmiség érdekeltsége bérérdekeltség, ami egyenes
ellentéte a profitérdekeltségnek. A profit növekedése csak a bérek (abszolút, vagy relatív
értelmű) csökkenése esetén lehetséges, vagy ami ugyanaz, hogy a bérek emelkedése a
profitok csökkenését vonja maga után. A kétféle érdekeltség egymással ellentétes, tehát
kölcsönösen kizárja egymást.

Ez a helyzet azt jelenti, hogy amennyiben a termelőeszközök feletti tulajdonjog és a

munkaerőtulajdon elválik egymástól a termelés végrehajtási folyamatában, akkor a
tőketulajdonosi nyereségérdekeltség és a dolgozók bérérdekeltsége egymással ellentétes,
egymást kizáró ellentétekként jelenik meg. Függetlenül attól, hogy a termelőeszközök
állami tulajdonban, vagy pedig magántulajdonban vannak. Ennek megfelelően a
termelőeszköz tulajdonosok, valamint azok képviselete és a különféle munkavállalók,
valamint azok szervezetei egymás ellenfeleiként jelennek meg a társadalomban. A
54

nyereségérdekeltség és a bérérdekeltség ellentmondása a bérmunka és a tőke közötti

ellentmondás formájában jut kifejezésre. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt, hogy a
tőke létének feltétele a bérmunka létezése és megfordítva, a bérmunka létének feltétele
(végső soron) a tőke létezése, legalábbis a kapitalizmusban. Ezért a bérmunka és a tőke
ellentmondásának a léte és az ebből adódó társadalmi feszültségek és harcok olyan
tényezők, amelyekkel együtt kell élnünk, legalábbis a kapitalizmusban. Tehát a
kapitalizmusban a bérmunka és a tőke egymástól elszakíthatatlan egységben és
ugyanakkor feloldhatatlan ellentmondásban van. Mint láttuk, a "létező szocializmusban"
is ez volt a helyzet annak ellenére, hogy a termelőeszköz-tulajdont általában nem
tőkének, a dolgozókat nem proletároknak vagy "kékgallérosoknak" nevezték. A két
rendszer között az eltérés alapvetően abban állt, hogy a termelőeszközök a
"szocializmusban" állami tulajdonban, míg a kapitalizmusban túlnyomórészt
magántulajdonban vannak. Többek között ezért volna célszerűbb és találó a "létezett
szocializmust" állami kapitalizmusnak nevezni.

Mindenesetre ez az okfejtés megmutatja, hogy a tőkésosztály objektív érdekeinél fogva,

alapvetően eltér az egyéb társadalmi osztályoktól, ami szintén alátámasztja a társadalom
osztályszerkezetének realitását.

A fentiekkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az ismertetett társadalmi

osztályszerkezet a társadalomnak nem valamiféle általános, örökérvényű
osztályszerkezete. Ez csak a kapitalizmus társadalmi osztályszerkezete, ami a jelenlegi
magyar társadalomra is érvényes. Az ipari társadalomban elvileg lehetséges ettől eltérő
társadalmi szerkezet is. Ilyen lehet például a termelés és a forgalom munkaszövetkezeti
rendszere, ahol a termelőeszközök, a realizált jövedelem és a munkaerő egyaránt a
dolgozók tulajdonában vannak. Ebben az esetben a (tiszta) jövedelem teljes egészében a
dolgozók keresete formájában jelenik meg, amelyet felosztanak a dolgozók között az
egyének teljesítménye arányában. Ebben az esetben tehát a jövedelem nem képez profitot
és bért, ezért a profit és a bér nem kerülhetnek egymással ellentmondásba. Ebben az
esetben továbbá a társadalom osztályszerkezete megszűnik, mivel mindenki egyformán
viszonyul a termelőeszköz-tulajdonhoz és a munkaerőtulajdonhoz is, tehát az emberek
nem oszlanak meg különféle és egymással ellentétes társadalmi osztályok szerint. Egy
munkaszövetkezeti rendszerű társadalom ezért osztálynélküli társadalom lenne. Ilyen
társadalom egyaránt ellentétes a kapitalizmussal és a "létezett szocializmussal". Ez a
lehetséges jövő társadalma lehet, amelynek elméleti megalapozása és gyakorlati
megvalósítása a jövő feladata, melynek társadalmi feltételei egyelőre még nem értek
meg. Ebben az írásban a munkaszövetkezeti társadalom részletesebb vizsgálatára nem
térünk ki.

Az emberek részvételét a különféle társadalmi csoportokban érdekeik alapvetően

befolyásolják, ezért az érdekek társadalmi szervezőerővel rendelkeznek, meghatározzák
a társadalom szervezeti rendszerét, szerkezetét.

2.3 Az érdek, mint a társadalmi működés eszköze

Fentebb már megemlékeztünk az emberek cselekvését meghatározó érdekek realitásának
követelményeiről, mint az érdekek egyik alapvető tulajdonságáról. Általánosságban meg
lehet állapítani ugyanis, hogy az emberek cselekvését jellemzően csak reális érdekeik,
vagy legalább a cselekvők által reálisnak tekintett érdekeik képesek jelentékenyen
befolyásolni. Az emberi cselekvések társadalmilag meghatározó hányada ezért reális
 55

érdekeken alapszik. Ennek megfelelően a társadalmi működés az adott társadalmi -

gazdasági feltételek követelményei szerint túlnyomórészt mindig reális. Például a Kádár
rendszer konszolidált időszakában - legalábbis deklaráltan - senki nem akart
tőketulajdonos lenni, de a rendszerváltás után már jelentkeztek a tőketulajdonos
vállalkozók, miután a rendszerváltás következtében a tőketulajdonossá válás általában
reális lehetőséggé vált. Érdemes észrevenni azonban, hogy most is lényegében véve csak
azok akarnak tőketulajdonosok lenni, akiknek erre reális esélyeik vannak. Így az
emberek elfoglalják mindazokat a pozíciókat, státusokat, amelyek az adott társadalmi-
gazdasági feltételek mellett léteznek, és csak ezeket foglalják el. A továbbiakban pedig e
pozíciók, státusok követelményei szerint működnek, cselekszenek, mégpedig az érdekeik
által diktált módon. Az érdekeiket ugyanis pozícióik, státusaik (osztály-helyzetük)
alapjában meghatározzák. Ezért az emberek érdekeit, ezek alapján cselekvését, nemcsak
saját érdekeiknek érdekparaméterei, ezek kombinációi határozzák meg, hanem az őket
körülvevő, illetve e cselekvéseikre jelentékeny hatást kifejteni képes más emberek és
közösségek érdekei és várható cselekvései is. Ezért olyan helyzet állt elő a
"szocializmus" bukása, valamint az "egypólusú világ" kialakulása következtében, hogy a
dolgozó osztályok számára nem lenne reális törekvés, ha a termelő eszközöket
valamilyen formában saját tulajdonukba, és erre a tulajdonra alapozva a termelés és az
elosztás irányítását saját kezükbe akarnák venni. Emiatt ma nincs is ilyen törekvés a
dolgozó osztályok részéről. Ma még a dolgozó osztályok bíznak abban, hogy a tőke
egyszer majd részükre is elfogadható létviszonyokat fog létrehozni. Erre a fennálló
érdekviszonyok figyelembevételével persze nincsen esély, amíg azonban ez a bizalom
fennáll, nem történhet jelentős változás, nem jöhetnek létre a dolgozó osztályok
érdekeinek megfelelőbb társadalmi viszonyok. Tehát az emberi cselekvés teljesebb
megértése csak akkor lehetséges, ha az ember érdekeit, illetve az ezen alapuló
cselekvését nemcsak önmagában, hanem a vele kapcsolatban lévő emberekkel, illetve a
különböző szintű kapcsolódó közösségekkel összefüggésben is megvizsgáljuk.

2.31 A személyes kapcsolatok cselekvést befolyásoló hatásai

A személyes kapcsolatok közvetlenül hatnak az egyének cselekvésére. Az egyének ugyan
alapjában véve saját, személyes érdekeik szerint cselekszenek, de a velük személyes
kapcsolatban lévő személyek kisebb-nagyobb mértékben képesek befolyásolni érdekeik
kialakulását, azok módosulásait és az ezek alapján létrejövő cselekvéseiket is. Ezért ezen
a helyen meg kellett emlékeznünk az ilyen személyes kapcsolatok létéről és cselekvést
befolyásoló jelentőségéről.

Itt meg kell említenünk azt a tényt, hogy az egyénre más személyek egymástól eltérő
irányú és erejű hatásokat képesek kifejteni. A szociológiai irodalomból közismert az a
tény, hogy az egyén viselkedését a csoporton belül a csoport más tagjai és együttesen a
csoport is befolyásolja. Tehát adott esetben az egyén a csoporton belül nem, vagy nem
teljesen úgy viselkedik, mintha egyedül volna, függetlenül a csoporttól. Tudunk olyan
kísérletekről, melyekben kísérleti személyeknek egy alkalmas kísérleti helyiségben rövid
időre felmutatnak egy táblát, amelyen néhány azonos tárgy ábráját tüntették fel. Utána
megkérdezték a kísérleti személyektől egyenként, hogy hány tárgy ábráját látták a táblán.
A feleletek jellemzően helyesek voltak. Következő alkalommal megismételték némi
módosítással a kísérletet, de a személyeknek a kísérletben résztvevő csoport tagjainak
jelenlétében tették fel a kérdést úgy, hogy előzőleg néhány beavatott kísérleti személynek
megmondták, hogy a bemutatott ábrák számát a ténylegestől eltérően állapítsák meg és
56

próbálják erről meggyőzni a többieket. A be nem avatottak körében erre bizonytalanság

támadt és a csoporton belül jelentős arányban voltak azok, akik a beavatottak hatására az
ábrák számát helytelenül állapították meg. Ezzel kísérletileg is bizonyítani lehetett, hogy
a csoport befolyásolja a csoporttagok ítéleteit, viselkedését. Persze, itt nem tisztán a
csoport egyénre vonatkozó hatásával állunk csak szemben, hanem pontosabban azzal a
befolyásoló hatással, amellyel a csoport egyes tagjai befolyást gyakorolnak a csoport más
tagjaira. Ez a befolyás nyilván függ egy sor egyedi tényezőtől. Egyrészt a befolyás ereje
függ a csoporttagok személyes tulajdonságaitól, presztízsüktől, szellemi képességeiktől,
aktivitásuktól, vérmérsékletüktől, tájékozottságuktól, életkoruktól, beszédkészségüktől,
megjelenésüktől stb. illetve, a csoporttagok e tulajdonságok tekintetében meglévő
eltéréseitől, valamint e tulajdonságok tekintetében a csoporttagok között fennálló
viszonyoktól. Erősebb, szilárdabb, képzettebb személyiségekre a beavatott kísérleti
személyek befolyása nyilván gyengébb, mint a gyengébb, bizonytalanabb, képzetlenebb
személyiségekre. Ugyancsak jelentős hatással vannak a személyközi befolyásra az
interakciókban résztvevő személyek közötti hierarchia viszonyok is (főnök- beosztott,
szülő-gyermek, szimpátia-antipátia stb. viszonyok). Ezeken túl a csoport hatását az
egyénekre a csoportok egyes jellemzői is befolyásolják. Így az alkalmi csoportok
befolyásoló hatása az egyénekre eltér a megszilárdult, hosszú távon működő csoportok
hatásaitól, ahol már kialakultak specifikus csoportnormák, és létrejött a csoport szociális
szerkezete. Alkalmi csoportokban a csoporttagok viselkedésükkel nem akarnak
"szégyent vallani", emiatt többé-kevésbé bizonytalanok, nem úgy viselkednek, ahogy
egyedül viselkednének. Emellett természetesen megmutatkoznak az emberek olyan
típusos személyiség jellemzői (pl. extrovertált, introvertált), illetve a vérmérsékleti
jellemzők (pl. szangvinikus, kolerikus, melankolikus), és ennek megfelelően az egyes
személyek viselkedése az alkalmi csoportokban eltéréseket mutat. Ugyanakkor az egyéni
megnyilatkozások viszonylag visszafogottabbak, meggondoltabbak, kevésbé
elhamarkodottak lesznek, mivel speciális csoportnormák hiányában a csoporton belül az
emberek bizonytalan helyzetbe kerülnek, ennek megfelelően megnyilatkozásaik
korlátozottak. Szervezett, megszilárdult csoportokban a csoportnormák a csoporton
belül elfoglalt hely szerint határozzák meg az egyes tagok viselkedését. Ez a kérdés egyik
oldala. A kérdés másik oldala, hogy az egyéni állásfoglalás, vagy általában az egyéni
viselkedés milyen összefüggésben van az egyének érdekeivel. Ha a kérdés és az azzal
kapcsolatos egyéni állásfoglalás tartalma az érintett egyén érdekei szempontjából teljesen
közömbös, akkor nem várható, hogy a megkérdezett egyének jelentős erőfeszítéseket
tegyenek olyan céllal, hogy az egyébként számukra érdektelen és közömbös ábrák
számát helyesen figyeljék meg és kiálljanak következetesen egyéni megállapításaik
mellett. Valószínűleg más eredmény lenne, ha ugyanezeket a személyeket olyan
kérdésekben kérdeznék meg, amelyek nem közömbösek számukra. Amelyek érdekeiket,
különösen pedig amelyek nagysúlyú, alacsony szintű és rövid lejáratú érdekeiket
érintenék. Például olyan kiegészítéssel történne a kérdés feltevése, hogy a kísérletben
való részvétel díja jelentős mértékben függene a helyes válaszoktól. Ilyen esetben,
különösen, ha a díj jelentős összeg lenne, nyilván nagyobb figyelemmel történne a
megfigyelés, tehát nagyobb arányban lennének képviselve a folyamatban a helyes
megfigyelések, másrészt pedig nagyobb következetességgel védelmeznék saját
álláspontjukat az egyes személyek. Mindenesetre az érdekparaméterek működési
mechanizmusa azt feltételezi, hogy a viselkedés, tehát esetünkben a helyes megfigyelés és
a saját álláspont következetes védelmezése a kísérleti személyek érdekeitől is függ. Tehát
az egyénekre gyakorolt csoporthatást az egyének érdekei is befolyásolják.

Tehát a személyes kapcsolatok az egyén cselekvését az elhanyagolható mértéktől, a

döntő mértékű hatásig, eltérő erővel képesek befolyásolni. Ez azt jelenti, hogy a
személyes kapcsolatok hatásait a cselekvésre nem lehet figyelmen kívül hagyni.
 57

2.32 A közösségek cselekvést befolyásoló hatásai

Az egyének cselekvésére a különféle közösségek befolyásoló hatásai is különböző
módon és mértékben érvényesülnek. A közösségek azonban az egyénekre, jelentős
részben az egyénekkel közvetlen kapcsolatban lévő személyeken keresztül fejtik ki a
cselekvést befolyásoló hatásukat. Ezért ezen a helyen is meg kellett emlékeznünk az ilyen
személyes kapcsolatok létéről és cselekvést befolyásoló jelentőségéről.

A közösségeket, cselekvést befolyásoló tulajdonságaik alapján az alábbiak szerint

csoportosíthatjuk:

— valóságos közösségek:
= családi közösség,
= munkahelyi közösség,
— formális, vagy polgári közösségek:
= nemzet,
= lakóhelyi közösség,
= politikai, kulturális, szakmai, vallási stb. közösség.

Valóságos közösségeknek azokat a közösségeket tekinthetjük, amelyekben a

tevékenység közös csoporttulajdonon (legalább a közös jövedelem tulajdonon) alapszik,
tehát a tagok anyagilag nem függetlenek egymástól. Közöttük viszonylag hosszabb távú
valóságos és lényegi kapcsolatok jönnek létre, ahol a kapcsolatok egymást segítő,
kooperatív, együttműködő, kollektív jellegűek. Ezzel ellentétben a formális vagy polgári
közösségek alatt olyan közösségeket értünk, amelyekben a tagok anyagilag egymástól
függetlenek, közöttük csak ideiglenes, esetleges, a közös érdekek bizonyos
meghatározott szűkebb körére kiterjedő kapcsolatok léteznek, ahol a kapcsolatok
individuális és konkurrenciális jellegűek.

2.321 A család cselekvést befolyásoló tulajdonságai

A társadalom legalapvetőbb közössége a család. A család anyagi alapja a közös családi

tulajdon, mely kölcsönös függőséget hoz létre a családtagok között. A család olyan
közösség, amely sok és lényeges eltérő sajátosságot mutat minden egyéb közösséggel
szemben. Egyik ilyen sajátosság, hogy a társadalom reprodukciója, szaporodása (esetleg
fogyása) jellemzően a családi közösségeken belül, vagy azokkal összefüggésben megy
végbe. Az egyének érdekei a családon belül nem mindig különülnek el egymástól, a javak
elosztása nem a teljesítmények (az egyénileg realizált jövedelmek, egyéb érdemek)
szerint, hanem a család rendelkezésére álló lehetőségek által behatárolt szükségletek
szerint történik. A családon belül az egyének nem egyenjogúak, de őket bensőséges
ösztönös vonzódás köti össze, kölcsönös felelősséget viselnek egymás sorsa iránt,
magatartásuktól, érdemeiktől jórészt függetlenül segítik, támogatják egymást. A családfő,
vagy a szülők jogai és felelőssége a család iránt meghatározó jelentőségű, akik
társadalmilag elfogadott jellegű ösztönző, vagy kényszerítő eszközöket (ajándék,
dicséret, megrovás, büntetés) is alkalmazhatnak a család többi tagjaival szemben a
családban elfogadott viselkedési normák követése érdekében. Ez a sajátosság a biztosítja
a gyermekek családi és részben társadalmi szintű szocializációjának megvalósulását. A
családfő családon belüli "előjogai" természetes és hagyományos alapokon nyugszanak
58

(itt természetesen csak a családtagok természeti jogairól van szó, nem pedig a polgári
jog értelmében vett kodifikált jogról). A természetes "előjog" azon alapszik, hogy
rendszerint a családfő, vagy a szülők szerzik meg és biztosítják a család számára azokat a
(főleg anyagi ) javakat, amelyek szükségesek a család megélhetéséhez – a társadalom
által elfogadott szinten (természetesen a társadalmi status, osztályhelyzet stb.
figyelembevételével ). A családfő általában az apa, de ma már – különösen, amióta a nők
is intenzíven részt vehetnek a családon kívüli kereső foglalkozások űzésében, tehát a
család megélhetésének a biztosításában – az anya is kiterjedtebb jogokat élvez a családon
belül. Gyakori, hogy az anya az apával egyenlő, vagy közel egyenlő jogokat élvez a
családon belül. A csonka családok esetében az egyik szülő (apa, vagy anya) tölti be a
családfő szerepét. A családfő, illetve a szülők "előjogainak" másik természetes forrása az
a körülmény, hogy a gyermekek kezdetben nem képesek ellátni magukat, ezért a szülők
gondoskodnak róluk, az általuk megszerzett források felhasználásával, tehát
elidegeníthetetlen joguk dönteni arról, hogy ezt a gondoskodást, gyermekeik nevelését a
rendelkezésükre álló feltételek figyelembevételével hogyan lássák el. Ez nemcsak joguk,
hanem vállalt kötelezettségük, ösztönös szükségletük, tudatos érdekük is. A szülők
"előjogait" támogatja az a körülmény, hogy ők rendelkeznek a családtagok
szükségleteinek kielégítésére szolgáló javakkal, továbbá ők az erősebbek és ezáltal
"jogaik" érvényesítésére a családon belül képesek is. A családfők, a szülők ezekkel a
jogokkal túlnyomó többségükben helyesen élnek, arra használják fel, hogy gyermekeik a
társadalom hasznos tagjai, egészségesek, okosak, erősek legyenek és lehetőleg minél
jobb anyagi helyzetben kezdhessék meg és folytathassák majd önálló, felnőtt életüket.
Sajnos, léteznek ettől eltérő családok is, ezért a családok belső életének szabályozása
érdekében szükség van a polgári jog alkalmazására is (ilyen pl. a gyermekek jogainak
kodifikálása). A gyermekek fejlődésével párhuzamosan a családon belüli döntéseket
egyre nagyobb mértékben befolyásolják a gyermekek óhajai is, hiszen a szülők arra is
törekszenek, hogy gyermekeiknek örömet szerezzenek. A gyermekek, fejlődésük
előrehaladásával arányosan maguk is részt vesznek a családi döntések meghozatalában,
így felnőtt korukra fokozatosan elsajátítják a szükségletek és az érdekek felismerését,
rangsorolását, az érdekek egyensúlyának kialakítását, a családon belüli döntések
feltételeinek megértését és gyakorlásának módjait.

A család másik jellemző vonása az egyéb közösségekkel szemben az, hogy a családon
belül a cselekvések nagy és alapvető jelentőségű hányadát az ösztönös cselekvések teszik
ki, míg az egyéb közösségekben az ösztönös cselekvések alárendelt szerepet játszanak az
érdekorientált cselekvésekkel szemben. Olyan jelenségek, mint a szerelem, a
családalapítás, gyermekek nemzése, nevelése, egymás szeretete, óvása stb., az ember
ösztönös szükségletei. Ezeket az ember ösztönös cselekvéseivel realizálja, az általa
elfogadott erkölcsi normákkal és érdekeivel korrigálja, összhangba hozza a valóságos
társadalmi és gazdasági feltételekkel. Vagyis tisztán ösztönös cselekvéseit ezáltal
társadalmivá, emberivé teszi. A társadalomban léteznek ettől eltérő családok is, ahol az
ösztönös elemeket alárendelik az egyéni különérdekeknek. Már a polgári társadalmak
megjelenése előtt az arisztokrácia gyakorlatilag saját köreiben általánossá tette az
ösztönös elemek kizárását a családi életből. A családalapításban az anyagi és hatalmi
érdekek játszották a főszerepet, nem a kölcsönös vonzalom. A gyerekek nevelését a
szülők helyett idegen dajkák, nevelőnők, nevelők, oktatók, társalkodónők, tanítók
végezték. Az arisztokrata házastársak ösztönös szükségleteik jelentős részét
házasságukon kívül is kielégíthették. Ehhez hasonlóan a polgári társadalmakban a gazdag
tőketulajdonosok a családalapításban és a családi életvitelben általában a gazdasági és
presztízs érdekeket teszik az első helyre. Már a családra vonatkozó törvénykezés is ezt
legalizálja, mivel lehetővé teszi a házassági szerződés kötését, mely az egyik házastárs
külön vagyonát kiemelheti a családi vagyonból, amelyet a másik házastárs nem
 59

örökölhet. Ezzel a polgári törvény a házasfeleket részben ( vagyis vagyonjogilag) a

családon kívülre helyezi. Vagyis a család hagyományos egységét megbontja, még mielőtt
az létrejött volna. Ez a jelenség létezik a polgári társadalmakban, de társadalmi
méretekben nem jellemző, mert ezt a gyakorlatot elsősorban csak a "társadalmi elit"
folytatja, amely a társadalom néhány százalékát képviseli.

A megszületett gyermek családtag. Tudata még nincs, vagy ha van, teljesen fejletlen. Ha
(amint már megállapítottuk) az érdek a szükségletek tudati tükröződése, akkor a
csecsemő esetében érdekekről nem beszélhetünk. Szükségletei ösztönösek, ezeket
ösztönös cselekvésekkel elégíti ki. E szükségletek kielégítésének anyagi hátterét az anya
képes biztosítani és ez neki is ösztönös szükséglete. Megjelenik az anyai szeretet, a
gondoskodás, az önfeláldozás a gyermek fejlődése érdekében, ami az anya ösztönös
szükséglete és tudatos érdeke is egyben. A gyermek fejlődéséhez szükséges összes
feltételeket az anya egymagában általában nem képes biztosítani. Ezeket az anyán kívül
az apa és a család többi tagjai együttesen biztosítják. Akiknek ez szintén ösztönös
szükségletük és tudatos érdekük is. Ilyen családi háttér hiányában az anya ugyan fel tudja
nevelni gyermekét, de ez nagy erőfeszítést igényel részéről és káros lehet az anyára,
illetve családon kívüli munkahelyi, társadalmi tevékenységére, sikereire, de a gyermek
fejlődésére nézve is. A gyermek felnevelésének optimális feltételeit a teljes család tudja
csak biztosítani. Ennek a feltétele általában adott, hiszen az apa (és a nagyszülők is)
ösztönös szeretetet érez a gyermek iránt és ösztönös szükségletének érzi a gyermek
optimális fejlődését. Így az ösztönös szükségletek és az ezeknek megfelelő cselekvések a
család életében igen fontos helyet foglalnak el, alapvetően meghatározzák a családi
közösség működését.

A gyermekek fejlődésével párhuzamosan emberi tudatuk, egyéniségük kialakul. Ezzel

összefüggésben szükségleteiknek megfelelő saját érdekeik is létrejönnek, melyek
csökkentik a családi érdekek homogenitását. Hiszen a családi érdekek egyébként sem
teljesen homogének, hanem egymástól eltérő egyéni érdekek szintéziseként alakulnak ki.
A családon belül is létrejönnek a családtagok külön érdekei, amelyek egyrészét
elfogadják és érvényesítik, más részüket pedig elutasítják. A szocializáció keretében a
gyermekek is megtanulják, hogy milyen külön érdekeket lehet érvényesíteni és
milyeneket nem. Fokozatosan létrejön egy olyan helyzet, amikor már a rendszeresen
elutasított, tehát irreális különérdekek kinyilvánítására nem is kerül sor. Már a családi
közösségekben meg lehet találni azt a jelenséget, amikor az egyének rákényszerülnek
arra, hogy érdekeiket más emberek érdekeinek figyelembevételével fogalmazzák meg.
Lényeges jellemzője a családi közösségnek, hogy a családon belül egymással szemben
olyan ösztönös szükségletek alakulnak ki, amilyenek más közösségekben nem, vagy csak
részlegesen és nem jellemzően fordulnak elő. Ilyen ösztönös szükséglet az egymás iránt
érzett szerelem, szeretet, amely képessé teszi az embert tettrekészségre, önfeláldozásra
azért, hogy családtagjai egészségesek, szépek, okosak, erősek és sikeresek legyenek.
Ilyen módon a családon belül a családi érdekek az egyes családtagok egyéni
különérdekeikké is transzformálódnak. Ezek egyszersmind családi és egyéni külön-
érdekekké válnak. Az egyéni különérdekek az érdekek családi szűrőjén át jelennek meg
és jutnak kifejezésre. Olyan egyéni különérdekek jutnak kifejezésre és érvényre, amelyek
megegyeznek, illetve nem ellentétesek a családi érdekekkel. Az egyéni különérdekek és
a családi összérdekek családon belüli egysége nem egyenlő mértékben jut kifejezésre az
egyes családokban. Ez az egység teljes mértékben csak a konszolidált családokat
jellemzi. A nem eléggé stabil, konszolidált családokban az egyéni különérdekek kisebb
nagyobb mértékben ellentmondásba kerülnek a családi érdekekkel. Ennek az
ellentmondásnak a hiánya, vagy jelenléte, mélysége és élessége az egyes családok
konszolidáltsági fokát jellemzi. Természetesen, a családon belül is előfordulhatnak
60

egymást kizáró jellegű érdekellentétek, amelyeket ha nem lehet valamilyen megegyezés

szerint feloldani, a család felbomlásához, vagy az érintett család stabilitásának
csökkenéséhez vezethetnek. Sajnos, ez elég gyakori jelenség, mivel mostanában a
házasságok - tehát a családok - jelentékeny hányada felbomlik. Erre nézve az alábbi
adatok állnak rendelkezésünkre:1

Megnevezés 1949 1960 1970 1980 1990 1999

Házasságkötések sz.x1000 107,8 88,6 96,6 80,3 66,4 45,4

Válások száma x1000 12,5 16,6 22,8 27,8 24,9 25,6
Válások aránya % 12 19 23 34 37 56

A házasságok felbontásásának részletesebb vizsgálata nélkül is világos, hogy a házasság

intézményének olyan változásával nézünk szembe, amiről a statisztikai adatok nagyon
szomorú képet mutatnak.

A családok felbomlásának gyakoriságában a család jelenleg fennálló intézményének a

válsága jut kifejezésre. A XIX - XX. században az ipari fejlődés utjára került
országokban a termelési viszonyok megváltozása következtében a hagyományos
(három-négy generációt magában foglaló) nagycsaládok felbomlottak. Helyettük
kialakultak a modern kétgenerációs kiscsaládok. A hagyományos nagycsaládok
túlnyomórészt a falusi mezőgazdaság bázisán léteztek hosszú évszázadokig. A család
hagyományos ősi funkciói mellett gazdasági funkciókat is elláttak. Az egyes családtagok
a családon kívül nem élhettek meg, kivéve azokat a keveseket, akik katonák, vagy városi
cselédek lettek, vagy a városokba és idegen országokba elvándoroltak szerencsét
próbálni. A megélhetési kényszer a családtagokat bezárta a nagycsaládokba. Az ipari
fejlődés egyrészt a mezőgazdaságot is átalakította, ahol a falusi lakosság létszáma túl
nagy lett a helyi munkaerő igényekhez képest, másrészt az ipar felszívta a falun
feleslegessé vált munkaerőt. Így a nagycsaládok tagjai "kiszabadultak" a nagycsaládok
kereteiből, önállósultak, elmentek a városokba, ahol megalapították kétgenerációs
kiscsaládjaikat. A nagycsaládok tagjait korábban a megélhetési kényszer tartotta meg a
család keretei között. A létrejött kiscsaládok esetében még a XX. század közepéig is
fennállt az a helyzet, hogy a nők igen nagy hányada nem vállalhatott kereső foglalkozást,
ezért önállóan nem tudta eltartani magát és a gyerekeit. Tehát a kétgenerációs kiscsalád
is hosszú évtizedekig bezárta magába a családfenntartón kívüli családtagokat, akik a
családon kívül nem tudtak megélni. Ezért az ilyen családokat is bizonyos érzelmi és jogi
kötődések mellett a megélhetési kényszer tartotta össze.

Már említettük, hogy a családtagok a családon belül nem egyenjogúak. A nagycsaládok

esetében a családfő gyakorolta a "hatalmat" a család tagjai felett. Ő döntött a családot,
illetve a családtagokat érintő minden fontos kérdésben. E helyzet fenntartása a
nagycsalád fennmaradása, jövőjének, a családtagok megélhetésének biztosítása
érdekében az akkori társadalmi-gazdasági feltételek között elkerülhetetlenül szükséges
volt. Ugyanakkor ezek a feltételek a nagycsaládon belüli fiatal házasok számára nehezen
elviselhető kényszert jelentettek, amelyek a családon belül néha tragikus fejleményeket
okozó feszültségekhez vezettek. A nagycsaládon belüli feszültségek ellenére azonban
ezek a családok történelmileg hosszú ideig fennálltak és sikerrel teljesítették a család
összes funkcióit, beleértve a gyermekek nevelését, a betegek és az öregek ápolását,
valamint a gazdasági funkciókat is. A kiscsaládok kialakulása feloldotta a nagycsaládon
belüli fentemlített feszültségeket, a létrejött kiscsaládok lehetővé tették a fiatal házasok
családi önállóságát, élhették saját életüket. Emellett azonban a kiscsaládok nem képesek
1
Statisztikai Évkönyv. KSH.2000 1.1 táblázat
 61

teljesíteni az objektíve jelentkező családi funkciók egy részét, mint amilyen a gyermekek
és a magatehetetlenné vált betegek és öregek ápolása. A társadalmi fejlődés
megteremtette a nagycsaládok felszámolásának és a kiscsaládok kialakulásának
feltételeit, de nem hozta létre az összes, régebben nagycsaládi funkciók teljesítésének
társadalmi-gazdasági feltételeit. Emellett a kiscsaládok megjelenésének időszakában
létrejöttek a nők családon kívüli munkavállalási lehetőségei is. Így a nők a családtól
függetlenül is megélhetési lehetőséghez jutottak. Ilyen lehetőségek birtokában már a
megélhetési kényszer egymagában nem tartja vissza a nőket nemcsak a nagycsaládban,
hanem a kiscsaládban sem. Ezért a kiscsaládok felbomlásának gazdasági feltételei is
létrejöttek. A gazdasági feltételek most már nem csak a férfinek, hanem a nőnek is
lehetővé teszi a családi közösség felbontásának kezdeményezését. Ezért a modern
kiscsaládok közül jelentős részben csak azok maradnak fenn, amelyekben az egyéni
különérdekeket a felek össze tudják egyeztetni saját különérdekeikkel és a családi
érdekekkel. Csak azt a családot lehet szilárdnak tekinteni, amelyben a házasfelek
mindegyike jól érzi magát, vagy legalább elfogadhatónak érzi a családtagok közötti
viszonyt. A család válságának megoldásához ezért szükség van a házasfelek egymással
szembeni hagyományos magatartásának megváltozására is, ami elsősorban abban áll,
hogy a családfő nem teljhatalmú ura többé a családnak, hanem a család többi tagjai is
érdemi befolyást gyakorolhatnak a család életére. De egymagában ez nem elég. Sőt,
alapjában véve legfontosabb ebben a vonatkozásban a család létviszonyainak olyan
megváltozása, amely lehetővé teszi a család összes funkcióinak teljesítését a családtagok
számára - normális erőfeszítések mellett. Nagyon valószínű, hogy a visszatérés a három-
négygenerációs családmodellhez lehetetlen. Ezért a családi funkciók egy részét
társadalmi szinten kell megoldani. Ide tartozik a családok számára a lakásszerzés
lehetőségeinek biztosítása reális feltételek mellett, bölcsődei és napközi otthoni ellátások
létrehozása, illetve ezek fejlesztése a családi elvárások figyelembevételével. Fontos, hogy
az anya (vagy apa) számára olyan lehetőség legyen, hogy a gyermekek betegsége idejére
fizetett szabadságra legyen lehetősége annak veszélye nélkül, hogy emiatt
megszűntethetik a munkaviszonyát. Továbbá megoldásra vár a magatehetetlen öregek
humánus gondozásának feladata is. Ilyen lehetőségek biztosítása a termelőeszközök
magántulajdona és a munkanélküliség mellett megvalósíthatatlan feladat. A család
válságának megoldása csak a gazdaság rendszerében történő olyan, a családi funkciók
teljes körű megvalósulásának kedvező irányú változások alapján lehetséges, amelyek
csak a társadalmi fejlődés során valósulhatnak meg, egy történelmileg hosszabb időszak
alatt.

Már szóba került, hogy a családtagok között nincs jogegyenlőség. Ez természetes, hiszen
a csecsemő, vagy a kisgyermek érdemben nem szólhat bele a családot érintő olyan
döntésekbe, amelyeknek a lényegét, célját és különösen a családon kívüli anyagi,
társadalmi stb. feltételeit még nem ismerheti. Ilyen tekintetben a családi érdekek
megfogalmazását és érvényesítését a családfő, vagy a felnőtt családtagok teszik meg. Az
ehhez szükséges cselekvéseket véghezviszik, és ezekbe a cselekvésekbe az életkortól,
egészségi és erőnléti állapottól függően bevonják vagy ha erre szükség van, kényszerítik
a család minden tagját. Ez a művelet magában foglalja a családi érdekeken belül a
gyermek "érdekeit", vagyis szükségleteik biztosításának a feltételeit is. A gyermekek
fokozatosan felismerik, hogy a felnőttek többnyire olyan döntéseket hoznak, olyan
cselekvéseket végeznek, illetve vonják be ezekbe a család többi tagjait is, amelyek a
szükségletek kielégítésének és általában a túlélésnek is biztosítják a feltételeit. A
gyermekek bevonása a családi érdekek diktálta cselekvésekbe egyúttal biztosítja hogy az
utódok elsajátítsák azokat a cselekvésmódokat, amelyek az adott különböző és változó
környezeti feltételek között a túlélés lehetőségeit biztosítja számukra, később a felnőttek
nélkül is. Sokféle olyan cselekvés létezik, amelyek ismerete és készsége adott esetben
62

szükséges lehet az ember túléléséhez. Ezek között olyanok is vannak, amelyek a

tapasztalatlanok számára kimerítőek, ijesztőek, félelmetesek, veszélyesek, de megfelelő
cselekvésmódok alkalmazásával lehetséges ezeket sikeresen és biztonságosan
megvalósítani. Néha csak megfelelő erőszak alkalmazásával lehet rávenni a
tapasztalatlanokat ilyen cselekvések vállalására és végrehajtására. Ilyen esetekben
utasításokat, parancsokat kell alkalmazni a családtagok némelyikével szemben, főleg
természetesen a tapasztalatlan fiatalokkal szemben. A gyermekeknek néha nehéz a
tanulás az iskolában, de ilyen esetben meg kell parancsolni, meg kell követelni a tanulást
stb. Más esetekben előfordul, hogy a gyermek vakmerően olyat is tenne, ami
veszélyezteti testi épségét. Például belenyúlna a konnektorba, amit meg kell tiltani. Ilyen
parancsokat csak abban az esetben lehet alkalmazni, ha van a családban olyan családtag,
akinek "joga" van parancsolni, lehetősége van a parancsok végrehajtásának
megkövetelésére és olyan, aki köteles, vagy kénytelen teljesíteni ezeket a parancsokat.
Másrészt, ha a kikényszerített cselekvés elérte a célját, meghozta a várt eredményt,
akkor a végrehajtó gyermek számára ez sikerélményt biztosít, a kényszerítés ténye pedig
ilyenkor már feledésbe merül. A gyermek ilyenkor dicséretet, esetleg ajándékot kap, bár
sokszor számára a legnagyobb ajándék az, hogy elsajátított olyasvalamit, amire korábban
nem volt képes, közelebb került e képességével a felnőtt korhoz. A gyermekkel szembeni
követelés, parancs, dicséret, büntetés, ajándék stb. más szempontból olyan eszközök,
amelyek megtanítják a gyermeket szükségleteinek, majd pedig érdekeinek helyes és reális
felismerésére. Észreveszi a gyermek, hogy a szülői követelés, parancs az ő javát
szolgálja. Az ehhez kapcsolódó szigor a szülői szeretet célszerű megnyilvánulása. Persze
ezt komolyan kell venni. A szigor nem lehet öncélú, semmi esetre sem lehet a szigor célja
csupán a "tekintély" megszerzése. Az öncélú és igazságtalan szigor feszültséghez vezet a
családban is és előbb-utóbb a család légkörét megrontja, a családon belüli őszinteség
rovására megy, a család egységét fenyegeti, esetleg a család széteséséhez vezet. A
gyermekek növekedésével párhuzamosan fejlődik tudatuk, családi és társadalmi
szocializációjuk, egyéniségük. Egyre inkább kialakul bennük a családi érdekek ismerete,
létrejönnek saját érdekeik és családon belüli különérdekeik. E fejlődés következtében és
arányában kialakul bennük egy természetes igény az önállóságra a családon belüli és
családon kívüli cselekvéseik tekintetében. A harmonikus családi élet, az őszinte légkör
egyik feltétele az ilyen önállósági törekvések elfogadása, esetleges ösztönzése, szükség
esetén a célszerű magatartás, cselekvés elősegítése, illetve a célszerűtlen, vagy káros
magatartás és cselekvés visszafogása, megakadályozása. Csak olyan család lehet
harmonikus, ahol minden családtag otthon érzi magát az otthonában. A családon belül a
fejlődéssel párhuzamosan tehát kialakul az érdekműködések családi rendszere, amelyben
fokozatosan előtérbe kerül az érdekorientált cselekvés az ösztönös cselekvésekkel
szemben, de az érdekorientált cselekvés nem lépheti túl az ösztönös családi (anyagi és
nem anyagi) szükségletek által meghatározott kereteket.

A családon belüli különféle érdekekre is vonatkoznak a fentebb tárgyalt

érdekparaméterekre, az érdekek egyensúlyára és az érdekműködések összefüggéseire
vonatkozó megállapítások. De hogy az aktuális cselekvésre milyen intenzitással hatnak
az egyes érdekek, azt az egyéni érdekrendszer hatásain túl befolyásolják, vagy éppen
meghatározzák a családi érdekek.

A család működése és fejlődése tehát az ösztönös családi szükségletektől, a családi és a

családon belüli egyéni különérdekektől egyaránt elszakíthatatlan.

2.322 A munkacsoportok hatása a cselekvésre

 63

A valóságos közösségek másik nagy csoportját a munkacsoportok alkotják. A

munkacsoport anyagi alapja a közös csoporttulajdon, melynek felhasználásával a csoport
működése biztosítható. A munkacsoport közös munkával hozza létre azt a közös
jövedelmet (vagy egyéb, a csoport tevékenységétől elvárt eredményt), amivel a csoport
célját realizálni lehet. Ezért a csoporttagok anyagilag és a csoportnormák
vonatkozásában nem függetlenek egymástól. Természetesen ide nemcsak kifejezett
munkacsoportok tartozhatnak, hanem más olyan csoportok is, amelyek valamilyen
gyakorlatilag állandó és fontos közös cél elérése érdekében kooperatív, kollektív jelleggel
jönnek létre (sport együttesek, művészeti együttesek, szövetkezetek stb.) és működnek.
Az ilyen közösségek tudományos kutatása igen kiterjedt és tudományosan megalapozott
eredményeket hozott létre, amelyek segítségével jelentős ismeretekre tehetünk szert e
kutatási eredmények tanulmányozásával. Megismerhetjük a csoportok működési
mechanizmusait, a szimpátia-antipátia viszonyokat, a csoportok formális és informális
vezetésével kapcsolatos törvényszerűségeket, a csoportok stabilitási feltételeit, kohéziós
tulajdonságait és ezek mérésének szociometriai módszereit stb., amelyek meghatározzák
többek között a csoportok hatékonysági feltételeit is. Most azt vizsgáljuk, hogy a
csoportok működése milyen összefüggésben áll a csoportérdekekkel és a csoportokon
belüli egyéni különérdekekkel.

A valóságos közösségeket alkotó munkacsoportok tevékenysége közös

csoporttulajdonon, vagy legalább közös jövedelemtulajdonon alapszik. Ezért a
csoporttagok meghatározott kölcsönös függelmi kapcsolatba kerülnek egymással, tehát
nem függetlenek egymástól. Tagjai felnőtt, munkaképes, jogképes természetes önálló
személyek. A csoport tagjai egyenjogúak, de a munkavégzés és a jövedelem elosztása
tekintetében nem minden esetben egyenlőek, hanem a ténylegesen elvégzett munka
minősége és mennyisége arányában a csoporton belül elfogadott módon és mértékben
egymástól eltérhetnek. Az elosztásban akkor lehetnek a csoporttagok egyenlőek, ha
szakmailag homogén csoportról van szó, ha a tagok teljesítményei a csoporton belül
gyakorlatilag egyenlőek. Szakmailag differenciált, összetett csoportok esetében a tagok
képzettségük színvonala, szakmai irányultsága, a munkavégzés feltételei, valamint a
csoport tevékenységével kapcsolatosan viselt felelősség tekintetében eltérnek egymástól.
Ennek következtében azonos idő alatt különböző mennyiségű és minőségű munkát
végeznek, tehát egymástól eltérő arányban járulnak hozzá a csoport által elért
jövedelemhez. Az elosztásban való részesedésük ezen arányoknak megfelelően, vagyis
nem minden esetben egyenlő arányokban történik. Tehát a csoportokon belül a
teljesítményarányos elosztás a csoport hatékony működésének és fennmaradásának egyik
szükséges feltétele. A csoportok valamilyen meghatározott célok megvalósítása
érdekében jönnek létre, amikor a célok egybeesnek a csoporttagok saját, a csoport
tevékenységétől elvárt céljaikkal. Vagyis, amikor a csoportérdekek a tagok érdekeivel
megegyeznek. Továbbá feltétele még a csoport létrejöttének, hogy érdekeiket azok
érvényesítési feltételeinek jellegzetességei miatt a csoporttagok egyénileg nem, vagy csak
lényegesen kisebb hatékonysággal lennének képesek érvényesíteni. Ezek az érdekek
legáltalánosabban jövedelem megszerzésére irányulnak. A jövedelem megszerzésére
irányuló érdekek a termelő és szolgáltató tevékenységeket jellemzik. Ilyenekre termelő,
vagy szolgáltató csoportosulások jöhetnek létre. Az egyéb, például kulturális, sport,
oktatási stb. érdekek érvényesítésére is jöhetnek létre csoportok, ha azokat nem lehet
egyénileg érvényesíteni, vagy csak ésszerűtlenül nagy erőfeszítések árán. A csoportok
tehát érdekorientáltak. A csoport működése során kialakulhatnak olyan feltételek,
amelyek következtében ösztönös szükségletek is megjelennek, és adott esetben
kielégítésükre is sor kerülhet a csoporton belül. Ennek megfelelően a csoporton belül az
érdekorientált cselekvések mellett létrejöhetnek ösztönös cselekvések is, amelyek
hozzájárulhatnak a csoport "családias" jellegéhez, stabilitásához, kohéziós erejének
64

növekedéséhez. A csoporton belül valamiféle vonzalmak, szimpátiák alakulhatnak ki a

tagok között, amikor a tagok a pénzkereset mellett szeretnek is egymás társaságában
dolgozni, továbbá az ilyen csoportok megértést, biztatást, segítséget, adott esetben
védelmet nyújtanak tagjaiknak a külvilág felől érkező hatásokkal, fenyegetésekkel
szemben. A csoportok gyakran közvetlen segítséget adhatnak a tagoknak, ha erre
rászorulnak (példa lehet erre a régebben elterjedt kalákában történő lakás építkezés).
Ezeken kívül régebben az ilyen csoportok a szabadidő kulturált eltöltésében, a
szórakozásban is bizonyos mértékben kollektív csoportéletet éltek (névnapok
megünneplése, kirándulások, színházlátogatások stb.). Azt látjuk, hogy a csoport
rendszerszemléletben egy meghatározott szintű rendszert képez, amely rendelkezik a
rendszerek általános tulajdonságaival. Fenn akar maradni, fejlődni akar, alkalmazkodik
környezetéhez és ugyanakkor hatást fejt ki környezetére, hogy az kedvezőbb hatással
legyen fennmaradására és fejlődésére. A munkacsoport, mint valóságos közösség tehát
olyan emberi közösség, amely egyrészt megélhetési, fejlődési, előmeneteli, karrier
lehetőséget ad tagjainak, másrészt védelmet biztosít részükre az elidegenedett világ, a
nagy társadalom, a bürokratikus hatóságok fenyegető hatásai ellen.

A munkacsoportok különféle terjedelmű és szervezettségű közösségek lehetnek. A

terjedelem tekintetében a tevékenység jellegétől és követelményeitől függően néhány
főtől néhányszor tíz főig terjedő közösségek lehetnek. Alapkövetelmény, hogy a tagok
önálló személyiségek legyenek és egymást, egymás tevékenységét közvetlen tapasztalati
alapon ismerhessék. Tehát a csoportok terjedelme olyan lehet, amely a csoporttagok
számára azok áttekinthetőségét, átláthatóságát lehetővé teszi. A tevékenység jellege
szükségessé teheti a munkacsoportok többszintű szervezetekben való egyesülését. Ilyen
szervezeten belül is létezhetnek és tevékenykedhetnek munkacsoportok, mint önálló
közösségek. A többszintű munkacsoportok akkor szükségszerűek, ha a termelési
folyamat kooperatív jellegű. Tegyük fel, hogy a többszintű munkacsoport,
munkaszervezet autót gyárt. Ebben az esetben a gyártmány összeállításához több ezer
alkatrész szükséges, melyeket az egyes alkatrész csoportok gyártására szakosodott
egyes munkacsoportok állítanak elő, illetve végzik azok rész-, vagy végszerelését. Ilyen
esetben nyilvánvaló, hogy a munkaszervezeten belül meghatározott specializációt és
kooperációt kell megvalósítani a különböző munkacsoportok között, a termelési
folyamat műszakilag megalapozott tervszerűségének és ellenőrzésének biztosítása
mellett. Az egyes munkacsoportok önállóságát az ilyen kooperációs kötöttségek
korlátozzák, ugyanakkor ez a kooperáció hosszú távon biztosítja az egyes
munkacsoportok termékeinek szervezett piacát a többszintű munkaszervezeten belül. A
többszintű munkacsoportok sok munkacsoportot egyesíthetnek magukban, ezért az ilyen
többszintű csoportok létszáma a tevékenység jellege által megkövetelt körülmények
figyelembevételével igen nagy is lehet.

A munkacsoportok természetüknél fogva demokratikus jellegűek. A csoportba történő

be-, és kilépés a csoport és az érintett egyén megállapodása szerint történik. A csoport
tényleges önállósága annak függvénye, hogy a csoport által használt termelőeszközök a
csoport tulajdonában vannak-e, vagy nem. Idegen tulajdon esetében nem lehet biztosítani
a csoport teljes önállóságát (általános esetben a részleges önállóságot sem). Itt még azt
érdemes megjegyezni, hogy egyedül a munkacsoportok lehetnek alkalmasak arra, hogy a
dolgozók számára a gazdasági demokráciát biztosítsák (a politikai demokrácia mellett,
amely egyébként csak a valóságos közösség keretein kívül létezhet ). A gazdasági
demokrácia megvalósítására a polgári demokrácia mellett gyakorlatilag semmi esély nem
mutatkozik, mivel a polgári demokrácia alapja a termelőeszközök magántulajdona,
valamint a munkaerő-tulajdon és a termelőeszköz-tulajdon (tőketulajdon) szétválasztása,
szembehelyezése egymással. Magántulajdonban lévő termelőeszközök használata,
 65

működtetése tekintetében a munkacsoportok tagjai, mint munkavállalók semmiféle

jogosítvánnyal nem rendelkeznek, ezért a munkacsoportok önállósága szóba sem
kerülhet.

A munkacsoportokon belül az érdekműködések jellege eltér az érdekműködések

általános jellemzőitől. Ennek oka abban rejlik, hogy a munkacsoportok belső szociális
jellemzői eltérnek az általános társadalmi szociális viszonyok jellemzőitől. A csoportok
szociális jellemzője, hogy a csoporttagok között stabil közösségek esetében az
együttműködés, a közös célok elérése érdekében tett erőfeszítések, a kooperáció és a
kollektivitás az uralkodó, míg a konkurencia, az egymással folytatott ellenségeskedés
alárendelt szerepet játszik. Ha, és amennyiben ez utóbbi jellemzők mégis felütik a fejüket,
a csoportközösség valamilyen módon elhárítja ezeket, vagy ha nem sikerül, a csoport
felbomlik. Ezért a csoporton belül a versengés, a konkurencia legfeljebb csak
ideiglenesen és nem meghatározó erővel fordulhat elő. Valamilyen, egyénileg el nem
érhető célt csoportosan sem lehet elérni, ha a csoporttagok között a konkurencia, a
versengés, a titkolódzás és egymás elleni ellenségeskedés, áskálódás válik jellemzővé,
mivel ez lehetetlenné teszi a közösség tagjainak értelmes és hatékony együttműködését.
Együttműködés nélkül nem lehet a célokat elérni, ezért az ilyen csoportnak nincs értelme
: vagy megszünteti a csoport az ellenségeskedéseket és azok okait, vagy felbomlik. Az
önálló munkacsoportok tehát együttműködő, kooperatív, kollektív társadalmi csoportok.
Ezeken belül az érdekműködések egymással összhangban lévő érdekek működését
fejezik ki. Általánosságban fogalmazva a munkacsoportok akkor képesek az általában
jelentkező csoportfeladatok racionális megoldására, ha a feladatoknak megfelelő
képzettségű és gyakorlatú munkatársakból jönnek létre. A csoportok szakmai szerkezete
megfelel a jelentkező feladatok követelményeinek. Általában tehát alap-, közép- és
felsőfokú végzettségű, a feladatok követelményeinek megfelelő szakmai szerkezetű
csoportok lehetnek életképesek. Az általános cél a munkacsoportok, valamint a
csoporttagok számára a jövedelemszerzés. A csoporttagok közötti összhang és
együttműködési készség biztosítása megköveteli, hogy már a csoportba történő belépés
alkalmával valamilyen megállapodás jöjjön létre, amely meghatározza, hogy az egyes
tagok között milyen módon és arányokban történik a munkafeladatok és a jövedelem
elosztása, figyelembe véve az egyes tagok eltérő szintű és szakmai irányú felkészültségét,
valamint a munkavégzéssel kapcsolatosan viselt felelősségét is. Elfogadható és hatékony
megegyezés feltétele, hogy az elosztási arányok megfeleljenek az adott külső munkaerő-
piaci feltételeknek is. Ilyen megegyezés alapján lehet biztosítani, hogy a csoport
megfelelő szintű tevékenységének biztosításához rendelkezésre álljanak a megfelelő
személyi feltételek. Ez egyik feltétele a munkacsoport hosszú távú létének és eredményes
tevékenységének. A csoporton belüli szociális összhang ezután a megegyezések korrekt
betartásán múlik, amire a csoport kollektív módon is "felügyel", vagyis szóvá teszik az
ettől történő esetleges eltéréseket. A szociális összhang csak egyik feltétele az
eredményes tevékenységnek. Másik lényeges feltétel, hogy a csoport munkájának
hatékonysága megfelelő legyen, tehát a csoport gazdasági teljesítménye megfeleljen a
munkacsoporttól a piac és a csoporttagok által elvárt hatékonysági feltételeknek. A
munkacsoportok esetében a csoport demokratizmusa megköveteli, hogy a csoport
vezetői is ilyen elvi alapon és a csoporttagok által is átlátható módon jussanak
jövedelemhez. Tehát a munkacsoport esetében a csoport vezetői sem juthatnak
munkajövedelmen kívül egyéb extra (pl. üzleti) jövedelemhez. Tehát a munkacsoport
esetében szükséges, hogy a csoportvezetők egyenlő (nem valamiféle kiemelt) jogú tagjai
legyenek a csoportnak. Ezt legeredményesebben valamilyen, a teljesítményeken alapuló
jövedelemelosztással lehet biztosítani, a korábbi tapasztalatok figyelembevételével. A
munkacsoporton belüli érdekekre jellemző, hogy az egyéni különérdekek és a csoport
közös érdekei nem ellentétesek egymással, hanem egymással azonosak, vagy legalább
66

összeegyeztethetők. Hiszen a közösen elfogadott jövedelemarányok alapján minden tag

kiszámíthatja saját keresetét a csoport által elért tiszta jövedelemből. Ez a részesedés
abban az esetben lesz optimális, ha az minden tag vonatkozásában is optimális. Az
ellentétes jövedelemérdekeltség, amely a tagok között ellentétes érdekeket hoz létre, a
csoportba lépés alkalmával a megegyezésben feloldódik. Azután már a megállapodás
szerinti érdekviszonyok nem tartalmaznak ellentétes elemeket. A tagoknak külön is csak
akkor lesz a lehető legnagyobb jövedelme, ha a közösségnek és azon belül minden
tagnak a lehető legnagyobb jövedelme van. A munkacsoporton belül tehát a
jövedelemérdekeltség ellentmondásai feloldhatók. Az egyéb csoporton belüli érdekek
(munkafeltételekkel, munkaeszköz ellátottsággal stb.) a tagok között szintén azonosak.
Ellentétesek lehetnek a csoporton belüli érdekek a csoporton belül elfoglalt pozíció, a
karrier stb. érdekek vonatkozásában, de ezek folyamatos megoldása a csoporton belüli
demokrácia eszközeivel biztosítható. Ugyanis egy megállapodás a munkacsoporton belüli
munkavégzési és jövedelemelosztási feltételeket rögzíti a megállapodás időpontjában
érvényes viszonyoknak megfelelően. Idővel ezek a feltételek a munkavégzés során
megváltoznak, ezért e megállapodásokat szükség esetén módosítani kell a kialakult
feltételek figyelembevételével. Ez a feltétele annak, hogy a mindenkori csoportérdekek
összhangban legyenek a tagok egyéni különérdekeivel. A stabil és hatékony
csoportműködés megköveteli az érdekek viszonylagos összhangjának biztosítását.

A magyarországi viszonyok közt már voltak olyan munkacsoportok, amelyek részlegesen

megfeleltek a munkacsoportok létezését lehetővé tevő fentebb már felsorolt
követelményeknek. Részlegesen, tehát nem minden szükséges feltétel volt biztosítva a
munkacsoportok számára. A munkacsoportok demokratikusan működhettek, de nem
demokratikusan hozták létre, a vezetőt nem választották, hanem a vállalati, vagy
másfajta hie
rarchia nevezte ki. Emellett maguktól megjelentek az informális vezetők, ha a formális
vezető nem felelt meg az informális (szimpátia) vezetővel szemben támasztott
követelményeknek. A tagok a hierarchiától függetlenül kiszoríthatták a csoportból a nem
megfelelő tagokat, vagy perifériára szoríthatták a csoporton belül. A munkacsoportok
beépültek a vállalati szervezeti rendszerbe, tevékenységük alapja az állami tulajdon volt.
Ha volt is bizonyos fórumokon beleszólási joguk a gazdálkodási kérdésekbe, nem
tulajdonosi jogosítványok alapján tehették, ezért a beleszólások nem voltak
érdemlegesek. Különösen nem terjedtek ki a csoport által elért jövedelmek elosztására,
mert azt állami, munkaügyi miniszteri és vállalati szinten állapították meg. Az államilag
megállapított jövedelem alapján számított bérek és a csoportok által elért teljesítmények
között nem volt csoport szinten is átlátható összefüggés. Ezért a teljesítmény alapján álló
"szocialista" elosztás nem valósult meg. Részben ennek a következménye volt a termelés
nem megfelelő mértékű hatékonysága, a vállalatok ráfizetéses működése. Mindezek
ellenére léteztek munkacsoport jellegű közösségek, amelyekben a tagok viszonylag jól
érezték magukat, jelentős részben megvédték egymást olyan külső hatásoktól, amelyek
nehezíthették volna mindennapi életüket, lényegében véve közösségi életet éltek. Ezek a
csoportok, ha nem is válhattak olyan munkacsoportokká, amelyek megfeleltek volna az
összes fenti követelményeknek, mégis megmutatták azt, hogy megfelelő körülmények
között ilyen munkacsoportok létezése reális lehet. Ezek a közösségek lehetnek olyanok,
amelyek az emberek tömegei számára a fejlett ipari társadalmakban emberi
életkörülményeket hozhatnak létre, csökkentve ezáltal az ember számára a világ, a
társadalom, a gazdaság, a hatalom elidegenedését.

Társadalomtudósok egy része, közzétéve a társadalmi, gazdasági fejlettség alacsony

fokán álló ősi közösségek megfigyelésén alapuló tapasztalataikat elmondják, hogy az
ilyen közösségekben az életmód alapvetően eltér a világ civilizált (városi, falusi, vagy
 67

vidéki) polgári közösségeinek életmódjától. Ezekben az ősi "falusi" társadalmakban

megőrzik a környezetet, gyakorlatilag nincs náluk a fejlett országokban tapasztalható
bűnözés, holott nem áll rendelkezésükre olyan karhatalom, amelyik erővel korlátozhatná
a bűnözést. Az embereket a közösség által elfogadott erkölcsi normák követésére a
nevelés, valamint az a körülmény "kényszeríti", hogy egyszerűen mindenki mindenkit
ismer és nem lehet olyan bűnöket elkövetni, amelyek titokban maradhatnának. Másrészt
a közösség biztosítja tagjainak az anyagi lehetőségek korlátain belül a megélhetést,
ugyanakkor bevonja a közösségek tagjait a megélhetés forrásainak előteremtését
szolgáló termelő, gyűjtögető munkába. A közösség követelményeket támaszt tagjaival
szemben, a közösség által elfogadott normák követése érdekében, a civilizált
társadalmakban megszokott hatalmi eszközök nélkül. Bizonyos eltérésekkel a
munkacsoportok hasonló közeget jelenthetnek a közösség tagjai számára, valamiféle
emberi "mikroklímát" hoznak létre az elidegenedett nagyvárosi tömegtársadalmak
közegében. A mai társadalmakat fojtogató különféle válságjelenségek felszámolásának a
lehetőségeit a munkaközösségek kialakulása és általános elterjedése biztosíthatná,
aminek a lehetőségeit a kapitalizmus nem képes létrehozni, mert a termelőeszközök, a
tőke feletti magántulajdon ellentmond a munkacsoportok létezési feltételeinek. A
termelőeszközök feletti állami-, vagy magántulajdon kizárólagos jellegű létezése az
önálló munkaközösségek létét nem teszi lehetővé.

2.323 Formális, vagy polgári közösségek hatása a cselekvésre

A formális, vagy nem valóságos közösségek alapvetően polgári közösségek. Itt először is
azt kell tisztázni, hogy mit kell érteni a polgári kifejezés alatt. A polgár megnevezés
értelmezése a társadalom széles köreiben zavaros, mert a polgár kifejezést az emberek és
elsősorban a politikusok összekeverik az állampolgár kifejezéssel. A francia eredetű
fogalomhoz két szó kapcsolódik. Egyik a bourgeois (burzsoá), jelentése : polgár. A
másik a citoyen (szitojen), jelentése : állampolgár, de ezt a szót a köznapi gyakorlatban
értelmezik "polgár" jelentéssel is. Ezért érthető a két szó jelentésének gyakori keveredése
a mindennapi gyakorlatban. Az állampolgár fogalma alá tartozik a polgár fogalma is,
mivel az állam területén élő minden helyi illetőségű jogképes személy kivétel nélkül
állampolgár. A polgár fogalma tehát szűkebb, mint az állampolgár fogalom, és a két
fogalom jelentése eltér egymástól. A polgár fogalom olyan állampolgárt jelent, aki
gazdaságilag független, önálló, saját tulajdonú gazdasági alapján áll, melynek jövedelme
biztosítja szükségleteinek kielégítését. Nem kényszerül arra, hogy idegen személyek
szolgálatába álljon megélhetésének biztosítása érdekében és ezáltal elveszítse polgári
függetlenségét. Függetlenségét, önállóságát megőrizve, meggyőződését, elveit és
érdekeit nyíltan kifejezheti és érvényesítheti. A polgárnak ezt a státusát saját tulajdona,
leggyakrabban tőketulajdona, vagy birtoka alapozza meg és biztosítja. Általában a polgár
tőketulajdonos vállalkozó, jellemzően munkaadó, nem munkavállaló, hanem áru és
értékpiaci szereplőként a termelési és áruforgalmi ciklusokban realizálható profitból, nem
pedig munkával (nem munkavállalóként) szerzi jövedelmét. Az állampolgár fogalmába
beletartozik az állam területén élő minden helyi illetőségű felnőtt, jogképes lakos vagyoni
státusától függetlenül. A lakosság túlnyomó többsége olyan állampolgár aki nem
rendelkezik olyan termelőeszközökkel, tőkével, amelynek jövedelméből megélhetne. Az
állampolgár fogalmába beletartozik a polgár, de a polgár fogalmába nem tartozik bele
minden állampolgár. Ezért a polgári státussal nem rendelkező állampolgár, hogy
megszerezze a megélhetéséhez szükséges jövedelmet, kénytelen munkát vállalni
valamelyik munkaadónál (polgárnál), mint munkavállaló. A munkavállalás számára
68

feltételes, mert ehhez nem elég saját döntése, kell hozzá egy idegen személy, a vállalkozó
polgár beleegyezése is. Megélhetése tehát egy idegen személy jóindulatától függ. Az
ilyen állampolgár a munkavállalással elveszíti függetlenségét, nincs gazdasági önállósága,
kénytelen alárendelni magát munkaadója elvárásainak. Az állampolgár tehát nem egyenlő
a polgárral.

A polgári társadalom mindenkihez - függetlenül polgári és állampolgári státusától - mint

polgárhoz viszonyul, annak ellenére, hogy nem mindenki polgár a szó valódi értelmében.
Sőt, nemcsak hogy nem mindenki, hanem éppenséggel a társadalom túlnyomó többsége
nem polgár, hanem munkás, paraszt, értelmiségi, vagy legjobb esetben kispolgár. A
társadalom minden tagja mint állampolgár, jogi értelemben véve önálló polgárként áll
szemben az egész társadalommal, ahol számára minden más személy vadidegen
konkurens, versenytárs, ellenérdekű fél. A polgári társadalom tehát nem közösségi
társadalom, hanem az egyéniség társadalma. Ebben a társadalomban a polgári jog alapján
a törvény mint állampolgárnak, mindenkinek megvédelmezi a jogait. Persze csak akkor,
ha a jogsérelem és annak okozója bizonyítottan megállapítható. Akinek elég pénze van,
az általa elkövetett jogsérelem bizonyítékait el tudja tüntetni és így az egyszerű kispénzű
állampolgár jogai gyakran szánalom, illetve nevetség tárgyává válnak. A munkavállalók
nagy része a munkaadótól elszenvedett jogsérelem esetén nem is keres a bíróságoknál
jogorvoslatot. Ezért nem lehet érvényt szerezni például a munkajog sok előírásának. Sok
esetben hiába van szerződésben kikötve bizonyos számú munkahely megtartása, azok
megőrzését nem lehet kikényszeríteni stb. Ha ilyen esetben bírói eljárásra kerül sor, a
tanúk ilyenkor nem mernek tanúskodni, mert ők is féltik még megmaradt állásukat. A
polgári társadalomban ezért minden személy csak akkor és olyan mértékig tudja jogait,
érdekeit biztosan érvényesíteni, ha és amilyen mértékig erre ügyvédjével együtt egymaga
képes. Ilyen alapon a polgári társadalom nem tekinthető valóságos közösségnek. Ezért a
polgári társadalom elidegenedett társadalom, ahol az egyén, a személyiség szemben áll az
egész társadalommal, a vele idegen, ellenérdekű személyekkel, hatóságokkal,
szervezetekkel.

A fentiek mellett a polgári társadalomban is vannak különféle közösségek. Ilyenek:

- nemzeti képviseleti szervezetek;

- megyei, regionális képviseleti szervezetek;
- helyi képviseleti szervezetek;
- alapítványok;
- kamarák, szakszervezetek;
- kulturális, sport stb. szervezetek
- karitatív szervezetek;
- egyházak;
- klubok;
- vállalkozói szervezetek;
- stb.

A felsorolás szerinti szervezetek, közösségek részletesebb elemzésére nem térünk ki,

csak a téma szempontjából fontosnak tekintett főbb jellemzőiket vesszük szemügyre.

A fenti szervezetek közös jellemzője, hogy nem munkaszervezetek. Ha némelyek

folytatnak is valamilyen termelő vagy szolgáltató tevékenységet, olyan
munkaszervezetekkel végeztetik el, amelyek e közösségek, vagy azok egyes tagjainak,
esetleg az állam tulajdonában vannak. A tulajdonosi közösség tulajdonában lévő
munkaszervezetek úgy működnek, mint a magántulajdonban lévő szervezetek általában,
 69

azzal a különbséggel, hogy tevékenységükről a tulajdonosnak, vagy azok szervezeteinek

időszakonként el kell számolniuk, megfelelő könyvvezetési módszerek,
mérlegbeszámolók és üzleti jelentések alkalmazása mellett.

A polgári szervezetek különböző helyi, regionális és országos szintűek lehetnek.

A polgári szervezetek tagjai a szervezeten belül megőrzik saját, elsősorban anyagi

függetlenségüket. A szervezet tagjai meghatározott, közös érdekeik egyesült erővel
történő érvényesítése céljából alakítják meg szervezeteiket, de saját anyagi érdekeik
vonatkozásában függetlenek a szervezettől. Tehát anyagi érdekei tekintetében egy tag a
szervezet többi tagjával szemben ellenérdekű fél lehet. Egy tag ezért a szervezeten belül
is ugyanolyan ellenérdekű félként viszonyul a szervezet más tagjaihoz saját anyagi
érdekeivel kapcsolatos ügyek tekintetében, mint a szervezeten kívüliekhez. Általában
ezért a polgári szervezet tagja szempontjából minden más személy idegen, ellenérdekű,
konkurens félnek számít.

A polgári közösségekben az egyes tagok gazdasági erejük, politikai, gazdasági

befolyásuk, hatalmuk tekintetében eltérnek egymástól. Ennek következtében befolyásuk
a szervezet tevékenységére nézve különböző. Ezért a szervezet működésének módját is
elsősorban a legnagyobb hatalmú tagok határozzák meg. A szervezetek, így elsősorban a
gazdagabb tagok érdekei szerint fognak működni. Befektetésen alapuló szavazati joguk
is eltérő, rendszerint anyagi befektetéseik arányában, tehát tulajdonuk arányában alakul.
A polgári szervezetek tagjai általában nem egyenjogúak, a szervezetek működése
formailag demokratikus, de lényegét tekintve nem az, mivel a szavazati, tehát a döntési
jogot nem egyszerűen a tagság, hanem a tulajdoni arány, a befolyás, a hatalom biztosítja.

2.324 A különböző közösségek egymásrahatása

A család, a munkaközösségek, valamint a polgári közösségek működése nem független

egymástól, hanem egymással szoros összefüggésben van. Nem véletlenül van az, hogy
mai társadalmunkat polgári társadalomnak kell tekintenünk függetlenül attól, hogy mint
fentebb már láttuk, a társadalom többsége a valóságban nem polgár, hanem csak
egyszerű állampolgár. Arról van szó, hogy az emberek, a társadalmi csoportok
létfeltételeit, életét és működését a termelőeszközök döntő részét tulajdonában tartó
polgári osztály, a tőketulajdonosok érdekei, illetve az ezek érdekeit képviselő
országgyűlés és az állami szervezetek által elfogadott törvények és egyéb intézkedések
határozzák meg. Ezért a családok és a munkaszervezetek létfeltételeit és működését a
polgári közösségek nagymértékben befolyásolják.

A polgári társadalom befolyása a családok esetében abban jut kifejezésre, hogy egyrészt
az egyén függetlenségének, abszolút szabadságának eszméje az egész polgári
társadalomból fokozatosan átterjed a családokba is, ami növeli azok arányát, akik nem
óhajtanak családot alapítani, illetve, ha egyéni különérdekeik konfliktusba kerülnek a
családi érdekekkel, akkor egyszerűen kilépnek a családi kötelékből, felbontják a családi
közösséget. Ezt a jelenséget a családokra vonatkozó statisztikai adatok meggyőzően
bemutatják azzal, hogy a válások, ezáltal a családok felbomlásának aránya túl magas, a
házasságkötések aránya túl alacsony mai társadalmunkban. Ugyancsak ezt a folyamatot
mutatja az is, hogy terjedőben van a házasságon kívüli "élettársi" kapcsolatokon alapuló
"családok" aránya. Ez a folyamat elsősorban azt mutatja, hogy az emberek
70

felelősségvállalási készsége családjaikkal szemben gyengülőben van.1 Ezt az alábbi

adatok szemléltetik:

Megnevezés 1970 1980 1990 1996

Családok száma összesen x.1000 3378 3719 3890 3869

Házaspáros család x.1000 2269 2405 2282 2235
hányad % 67,2 64,7 58,7 57,8
Egyszemélyes háztartás x.1000 590 731 946 1010
hányad % 17,5 19,6 24,3 26,1
Egy szülő + gyermek x.1000 247 300 411 402
hányad % 7,3 8,1 10,6 10,4
Élettársi kapcsolat x.1000 62 - 125 180
hányad % 2,1 - 4,3 6,2

A polgári társadalom ezenkívül azzal is csapást mér a családok életére, hogy az emberek
jelentős részét anyagi létbizonytalanságba taszítja. A nyilvántartott és a nyilvántartáson
kívüli munkanélküliek száma manapság bizonyára egymillió felett van, ami a munkaképes
lakosság kb. 20 %-át teszi ki. Ezt az alábbi adatokkal lehet alátámasztani:

Megnevezés 1980 1990 1999

Népesség 2 x1000 10709 10375 10092

Gazdaságilag aktív népesség 3 x1000 5470 5251 4203
Munkanélküliek 4 x1000 404
20 - 60 éves népesség 5 x1000 5697
Foglalkoztatottak összesen6 x1000 3811
Alkalmazottak 7 x1000 2555

A munkanélküliek létszáma csak azokat a munkanélkülieket tartalmazza, akik a

munkanélküli nyilvántartásban szerepelnek. Akik munkanélküli ellátásban már nem
részesülnek, a nyilvántartás szerint már "nem munkanélküliek". Ezért vannak olyan
munkanélküliek is, akik nem szerepelnek a munkanélküli nyilvántartásban. Ha a
munkanélküliek valós számát tudni szeretnénk, azt közvetlen statisztikai adat hiányában
csak becsülni lehet. Erre a statisztika más irányú adatainak a felhasználásával van mód.
Eszerint a gazdaságilag aktív népesség és a teljes népesség arányából következtethetünk
a tényleges munkanélküliség mértékére. Ha feltételezzük, hogy a magyarországi
népességen belül a munkaképesség aránya lényegesen nem változott, akkor
elfogadhatjuk, hogy a munkaképességi arány kb. 51 % (1990. évben: 5251000/10375000
= 51 %). Ebben az esetben 1999.-ben a gazdaságilag aktív lakosság létszáma 4203000

1
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 3.10 - 3.11 táblázat.
2
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.1 táblázat.
3
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.9 táblázat.
4
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 4.1 táblázat.
5
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 3.3 táblázat
6
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 4.5 táblázat.
7
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 4.12 táblázat.
 71

helyett 5156000 kellene hogy legyen. Ha ebből levonjuk a foglalkoztatottak számát

( amelyben benne vannak a szövetkezetek tagjai, az egyéni vállalkozók, a dolgozó
családtagok, a gazdasági társaságok tagjai, valamint az alkalmazottak), akkor (5146000
– 3811000 = 1335000) a munkaképes 1335000 emberről adatszerűen nem tudunk
elszámolni. Ez a létszám kialakulhatott úgy, hogy megnőtt a munkahelyek hiányában a
háztartásban visszamaradó háztartásbeli nők száma, hogy megnőtt a munkaügyi
központokban munkát már nem kereső munkanélküliek, a munkaképes eltartottak
száma, továbbá ide tartozhatnak a "fekete" munkavállalók, alkalmi munkások, a piacozó
"seftelők", a koldusok egy része, valamint az u.n. "megélhetési" és egyéb bűnözők. A 20
- 60 év közötti létszám csak azt mutatja, hogy az 5697000- es létszám fedezetet nyújt
arra, hogy az 5146000 munkaképes létszám reálisnak tekinthető legyen. Ez a helyzet
megmutatja, hogy a jelenlegi "fellendülő", rohamos gazdasági növekedést mutató
kapitalizmusunk sokkal kevesebb munkahelyet tud fenntartani, mint az 1990-ben éppen
összeomló "szocializmus" tartott fenn.

A nyilvántartott és a nyilvántartáson kívüli munkanélküli státusba került emberek és a

kiskeresetű dolgozók örülnek, ha egyáltalán saját egyéni megélhetésüket tudják
biztosítani, felelősen nem vállalhatnak magukra kötelezettségeket sem a családdal, sem
pedig általában a társadalommal szemben. Nyilvánvaló, hogy miért növekszik azok
száma, akik nem vállalkoznak családalapításra sem. Ezek lényegében véve ki vannak
szorítva a társa-
dalomból. Minden joguk cinikusan formális jog. Mindenre megvan a polgári joguk, csak
arra nincs, hogy megéljenek! Így a polgári társadalom rombolóan hat a családokra. A
családok jelentős részének létfeltételeit rontja, ezáltal elősegíti a családok szétzilálásának
a folyamatait. Ezen a körülményen semmit nem változtat az a polgári propaganda, amely
megalapozatlan szólamai szerint pártolja a családot. Ilyen propaganda termék például az
"isten, haza, család" jelszó is, amely mellett megfér egymással a gazdasági-politikai "elit"
hihetetlen mértékű gazdagsága és harácsolása, a társadalmi többség szegénységével, a
munkanélküliek, a hajléktalanok nyomorával. A társadalom anyagi helyzetére nézve nem
árt legalább egy vázlatos összehasonlító, számszerű jellemzést adni, például „A
fogyasztás főbb adatai 1960-1999 között” c. táblázat szerint. Ebből láthatjuk, hogy az
1999. évi gazdasági teljesítmények a közben eltelt évtized alatt sem érték el az 1990. évi
gazdasági teljesítményeket. Igaz, hogy ez az értékelés nem pénzügyi mutatók alapján
hasonlítja össze a gazdasági eredményeket, hanem természetes mutatók szerint, de ezek
a mutatók megbízhatóbbak, mint a pénzügyi mutatók, amelyeket eltorzítanak az időszak
alatt tapasztalt inflációs folyamatok. Az összehasonlítás nem teljes adatokon alapszik,
ezért csak közelítő pontossággal mondhatjuk, hogy az 1999. évi gazdasági
teljesítmények átlagosan kb. 76 %-át érték el az 1990. évi, már erősen válságsújtotta
eredményeknek. A tömegek nehéz anyagi helyzetét ez a körülmény is magyarázza, hiszen
a lakosság 1990. évi anyagi helyzete sem volt kedvező. Ezért az egy főre jutó élelmiszer
fogyasztás a cukor és a burgonya kivételével lényegesen az 1990. évi fogyasztási
színvonal alatt marad. A mezőgazdasági és ipari termelés szintén hasonló arányban marad
el az 1990. évi eredményektől, ami meghatározza az iparcikkek fogyasztási lehetőségeit
is. Az adatok azt jelzik, hogy a lakosság átlagos életszínvonala 1999.-ben kb. 24 %-kal
alacsonyabb volt, mint 1990.-ben, amikor pedig a lakosság életszínvonala lényegesen
elmaradt a fejlett ipari országok lakosságának életszínvonalától.

Nagy problémát okoz a lakáskérdés megoldatlansága, ami nagy csapást mér a lakosság
átlagos anyagi helyzetére. Sok ember, a lakosság többsége lakik elavult, rossz műszaki
állapotú, alacsony komfortfokozatú és komfort nélküli lakásokban. A rendszerváltás
előtti időszakban az állam törekedett a lakáskérdés megoldására. Így pl. 1975-ben a
tömeges lakásépítés keretében 99588 lakás épült az országban.
72

A fogyasztás és a termelés főbb adatai 1960-1999 között

Megnevezés 1960 1970 1980 1990 1999 90/99

%

Lakásépítés 1 x1000 58,0 80,2 89,0 43,8 19,3 44

Húsfogyasztás 2 kg/.fő 49,1 60,4 73,9 75,8 64,6 85
Tejfogyasztás l/.fő 114 109 166 170 152 89
Tojásfogyasztás db/fő 160 247 317 389 269 69
Liszt, rizsfogyasztás kg/.fő 136 128 115 110 85 77
Cukorfogyasztás " 26 33 38 38 42 110
Burgonyafogyasztás " 98 75 61 61 68 112
Kalóriafogyasztás MJ/.fő 12 13 13 14 12 90

Mezőgazdasági terület3 Mha 7,1 6,8 6,6 6,5 6,2 95

Növénytermesztés 1960-hoz
viszonyítva % 100 111 160 151 124 82
Állattenyésztés % 100 137 197 205 135 65
Felvásárlás % 100 151 271 237 139 58
Villamos energiaterm.4 TWh 7,6 14,5 23,9 28,3 36,9 141
Széntermelés Mt 26,5 27,8 25,7 17,5 14,5 82
Olajtermelés Mt 1,2 1,9 2,0 1,9 1,2 63
Földgáz-termelés Gm3 3,4 3,4 6,1 4,1 3,6 74
Bauxittermelés Mt 1,2 2,0 2,9 2,5 0,9 36
Acélgyártás Mt 1,8 3,1 3,7 2,9 1,9 64
Cementgyártás Mt 1,5 2,7 4,6 3,9 2,9 75
Autóbuszgyártás 1000db 1,9 5,9 14,0 8,0 0,7 9
Kénsavgyártás kt 164 457 590 244 53 21
Műtrágyagyártás " 102 518 1045 749 239 32
Műanyaggyártás " 10 56 328 615 977 158
Papírgyártás " 138 259 440 443 454 102
Cipőgyártás Mpár 21,3 36,5 43,2 24,3 12,6 50
Szövetgyártás Mm2 247 304 332 222 40 18
Cukorgyártás kt 380 280 468 512 438 85
Sörgyártás Ml 356 501 784 992 700 70
Áruszállítás 1960-hoz5
viszonyítva % 100 168 267 272 179 65

Sokan és keményen bírálják az akkor épített lakásokat, bizonyos mértékig jogosan is, de
kétségtelen az, hogy hibáik ellenére ezek a lakások sokkal jobb lakáskörülményeket
hoztak létre több mint kétmillió család számára, mint amilyeneket a régebbi építésű
lakások nyújthattak. Figyelembe kell venni, hogy a lakások fizikai és erkölcsi
vonatkozásban egyaránt romlanak. Egy lakás várható átlagos élettartama nem lehet több
kb. 50 évnél. Ezért, ha azt akarjuk elérni, hogy a lakosság mindig megfelelő lakásokban
1
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.2 táblázat.
2
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.3 táblázat.
3
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.10 táblázat.
4
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.13 táblázat
5
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.15 táblázat
 73

élhessen, akkor a meglévő kb. 4 millió lakás figyelembevételével évente kereken 80000
új lakást kellene építeni. A jelenlegi feltételek között évi kb. 20000 lakás építésére van
lehetőség, ami azt jelenti, hogy az ország lakásállománya nem képes megfelelő ütemben
megújulni. Hiszen az 1999. évi lakásépítési ütem mellett a meglévő lakások cseréjét csak
200 év alatt lehet megvalósítani. Így a lakosságot (elsősorban a szegény társadalmi
rétegeket) a lakáshelyzet szélsőséges romlása fenyegeti. Ilyen összefüggésben vizsgálva a
kérdést megállapíthatjuk, hogy a romló lakáshelyzet a lakosság életszínvonalát súlyosan
veszélyeztető tényezővé vált. Hangsúlyoznunk kell, hogy az országban fennálló
lakásépítési körülmények az életszínvonal nagyon fontos összetevői. Figyelembevéve a
rendszerváltás előtti időszak lakásépítési teljesítményeit, azt kell megállapítanunk, hogy
az életszínvonal jelenleg ténylegesen az 1990. évinek a 2/3 részét éri el (1999: kb.
60000-rel kevesebb lakás épült a szükségesnél, tehát a szükségesnél kb. 60000.6000000
= 360 Md Ft-tal kevesebbet fordítottunk lakásépítésre, ami az 5821,6 Md Ft háztartási
fogyasztásnak kb. 6 %-át teszi ki).1 A mai kérdés tehát elsősorban nem az, hogy "mikor
érkezünk el Európába", hanem az, hogy egyáltalán mikor érjük el az 1990. évi, vagyis a
Kádár rendszer összeomlása évének színvonalát.

A polgári társadalom a munkaközösségek létfeltételeit is károsan befolyásolja. A

munkaközösségek túlnyomórészt olyan termelő szervezetek keretében létezhetnek,
amelyek ma - és általában a polgári társadalmakban - túlnyomórészt a tőketulajdonosok
magántulajdonában vannak. A foglalkoztatás munkaszerződés alapján történik, amely a
munkaadó és a munkavállaló közötti jogviszonyt a polgári jog alapján tartja fenn. A
munkaadó mint természetes, vagy jogi személy, illetve a munkavállaló mint természetes
személy közötti kapcsolatokat, speciális jogosítványaikat és kötelezettségeiket a
munkaszerződés szabályozza, amely kizárólag a szerződést aláíró felekre vonatkozik.
Maga a munkavégzés, amennyiben a termelő rendszer (vállalkozás) volumenénél fogva
tőketulajdonnak tekinthető, társadalmi jellegű folyamat, mert az ilyen rendszerek
működtetése egymástól elszigetelt munkavállalókkal lehetetlen. A termelő folyamatban
résztvevő munkavállalók (dolgozók) csak meghatározott specializációs - kooperációs
kapcsolati rendszerbe integrálva képesek racionálisan működtetni a termelési rendszert.
Tehát ez a termelési folyamat szükségszerűen létrehozza az üzemen belüli
munkacsoportokat, mint munkaközösségeket, mint társadalmi szervezeteket. Tehát a
termelés társadalmi folyamat, azonban a polgári jog alapján a dolgozók viszonya ehhez a
folyamathoz és e folyamatban résztvevő más munkavállalókhoz kizárólag csak egyedi és
technikai jellegű lehet. A termelésnek ez a tőkés rendszere a gyakorlatban létrehozza a
munkaközösségeket, de jogilag nem ismeri el. Az ilyen munkaközösségeknek semmiféle
társadalmi jogosítványuk nincs a működésük területén. Ilyen alapon a munkaközösségek
tagjai egyáltalán nem szólhatnak bele sem a saját közös érdekeiket érintő kérdésekbe,
sem pedig, vagy még kevésbé az érintett termelő szervezetek ügyeibe. Tehát ezek a
munkaszervezetek nem teszik lehetővé a gazdasági demokrácia megvalósítását. A
legtöbb munkaközösség esetében teljesen bizonytalan a munkaközösség jövője.
Bármelyik dolgozót bármikor elbocsáthatják, ezért maga a munkaközösség is csak
átmeneti, ideiglenes közösségnek tekinthető. Szó sem lehet arról, hogy a munkaközösség
egyáltalán beleszólhasson az általa elért jövedelem elosztásába stb. A munkaközösség
semmiféle védelmet nem jelenthet a tagok számára. Ezért a munkaközösségek létére és
működésére még olyan korlátozott lehetőségek sincsenek, amelyek valaha a
"szocializmusban" léteztek. A termelő munkaszervezetekben a munkaközösségek
normális létezése a magántőke tulajdon mellett lehetetlen. Ugyanez a helyzet akkor is, ha
a munkaszervezetek állami tulajdonban vannak, mivel az ilyenek működése gyakorlatilag
megegyezik a magántulajdonban lévő munkaszervezetek működésével. Ezért a polgári

1
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 15.8 táblázat.
74

társadalom a munkaközösségek létét lehetetlenné teszi. Ezzel megszünteti azt a

lehetőséget, hogy a dolgozók valamiféle "emberi" közösségben dolgozhassanak, hogy
elkerülhessék a külső, elidegenedett társadalmi erők létfeltételeiket fenyegető hatásait. A
polgári társadalom mindenkit rákényszerít arra, hogy egyedül, mindenféle közösségi
segítség és szolidaritás nélkül álljon szemben az egész társadalommal, ahol mindenki más
ellenérdekű fél, konkurens. Annak ellenére van ez így, hogy a polgári politikusok
széltében hirdetik a társadalmi szolidaritás elvét. A szolidaritás lényegében véve kimerül
abban, hogy esetenként segélyeket, főleg ünnepek, pl. karácsony alkalmával egy tál ételt,
teát stb. osztanak a "rászorultaknak", éjszakai szállást adnak a hajléktalanok egy
részének, jövedelempótló támogatást nyújtanak olyan munkanélkülieknek, akik már
kiestek a munkanélküli nyilvántartásból stb., melynek fedezetét alamizsna gyanánt gyűjtik
össze a jóhiszemű adakozóktól. Ennek a szolidaritásnak a valóságos értékét megmutatja
az, hogy a "rászorultak" kapnak ugyan egy levest, de nyomorúságos helyzetükön az ilyen
akciók semmit nem változtatnak. A polgári társadalom a "rászorulóknak" is biztosítja a
polgári jogokat, de megtagadja tőlük emberi jogaik egy részét, hogy emberi módon
élhessenek, hogy saját maguk biztosíthassák maguknak a szükségleteik kielégítéséhez
szükséges anyagi és egyéb feltételeket, megélhetésük ne mások jóindulatától, kegyeitől
függjön. Ezt a feltételt a munkához való jog gyakorlati érvényesítése tenné csak
lehetővé, de erre még a leggazdagabb polgári társadalmak sem képesek, pontosabban
nem is akarják ezt biztosítani, hiszen a munkanélküliség fenntartása teszi lehetővé, hogy
a piaci munkabérek a lehető legalacsonyabbak legyenek.

A polgári társadalom lényege az, hogy a termelőeszközök meghatározó hányada

(polgári) magántulajdonban van. A termelőeszközök meghatározó hányada, ennek
működési módja meghatározza az egész társadalom gazdasági tevékenységét, a
társadalmi tiszta jövedelem mennyiségi és minőségi mutatóit, azt a gazdasági alapot,
amely a társadalom anyagi létfeltételeit és ennek következtében a nem anyagi jellegű
létviszonyokat is meghatározza. Ezáltal a polgári társadalom, vagy más kifejezéssel élve
a polgári közösség minden másfajta közösség, tehát a nem polgári közösségek
működésére, létviszonyaira is hatással van, meghatározza azok működési feltételeit, azok
működésére rányomja a bélyegét. A polgárság a társadalmilag meghatározó mértékű
termelőeszköz-tulajdonra támaszkodva meghatározza a társadalmi termelési és elosztási
viszonyokat. Ezért a polgárság gazdasági döntéseitől függ az, hogy a társadalom
rendelkezésére álló meglévő termelőeszközöket a társadalom milyen mértékben
használhatja fel, és ennek megfelelően milyen hatékonysággal működhet a gazdaság,
milyen színvonalon élhet a lakosság, milyen mértékű lesz a munkanélküliség, milyen
mértékben állnak rendelkezésre azok az eszközök, amelyek a közegészségügy, a
közoktatás, a tudomány, a közrend-fenntartás stb. céljait szolgálják.

2.4 Érdek és társadalom-irányítás

Amióta emberi társadalom létezik, bizonyára valamilyen társadalom-irányításra is
szükség volt. A társadalomirányítási funkció részletesebb vizsgálata azonban csak attól az
időponttól kezdve fontos a mi témánk szempontjából, amikor elkülönült társadalmi
funkcióvá válik. Az minden komolyabb vizsgálat nélkül világos, hogy az érdekek és az
irányítás szoros kapcsolatban voltak egymással már az őstársadalmakban is, mivel az
irányítás célja abban állt, hogy a társadalmi közösség a közös erőfeszítéseket igénylő
akciókban szervezetten, összehangoltan vegyen részt, ami a társadalmi cselekvések
hatékonyságát biztosíthatta. Ősi viszonyok között a nagyobb vadak elejtése, védekezés
 75

az ellenséges társadalmi csoportok, a természeti erők vagy ragadozó állatok fenyegetései

ellen csak közös és összehangolt cselekvések útján volt lehetséges. Az ilyen őstársadalmi
viszonyok közepette azonban még valószínűleg nem volt elkülönült társadalmi funkció a
társadalomirányítás. A társadalmi fejlődés során, legalábbis a rabszolgatartás tömegessé
válása következtében azonban már valószínűleg elkülönült önálló társadalmi funkcióvá
vált a társadalomirányítás. Ebben az időszakban még a termelés, különösen a
mezőgazdaságban, túl nehéz és kimerítő munka volt, amit az emberek huzamos ideig
csak fizikai kényszer hatására (tehát ha ütötték őket) voltak képesek elvégezni. Ettől
függetlenül a rabszolgákat kényszeríteni kellett arra is, hogy ne szökjenek meg
fogvatartóiktól. E kényszerek alkalmazásához állandó, elkülönült katonai jellegű
karhatalomra volt szükség, amely a mindenkori uralkodó rendelkezése és irányítása alatt
állt. Ha már létezett ilyen karhatalom, akkor ezt nemcsak a rabszolgák fékentartására,
hanem a szabad társadalom felett gyakorolt uralom fenntartására, az adott társadalom
irányítására is fel lehetett használni. Másrészt a társadalom tömegessé válása
következtében nemcsak az uralkodóknak, hanem a társadalom más tagjainak is
szükségük volt valamilyen állami jellegű karhatalomra, hogy legalább az elfogadott jog
szerint biztosítani lehessen a közbiztonságot, az emberek létbiztonságát, anyagi
biztonságát, mindenféle tolvajok, rablók és egyéb gonosztevők ellen. A katonai jellegű
karhatalom szükséges volt idegen hódítók betörései ellen is, hiszen az írott történelem
kezdeti évszázadaiban (de persze azóta, és részben még ma is) a katonailag fel nem
készült társadalmak menthetetlenül hódítás áldozatai lettek. Ezért tehát a társadalmi
fejlődés bizonyos fokától kezdve a társadalomnak katonai jellegű karhatalomra,
államhatalomra, illetve társadalomirányításra szüksége van. Általában. Azonban az
államhatalom mértéke és jellege igen sokféle lehet. Szélső esetekben azonban az
államhatalmat fel lehet használni a társadalom bizonyos csoportjainak elnyomása és
sanyargatása érdekében is. Ezért az emberiség története bizonyos értelemben nemcsak
háborúk története, hanem az államhatalom elleni felkelések, lázadások története is.
Akármilyen is legyen azonban az államhatalom, csak akkor képes fennmaradni, ha
valamilyen mértékű túlsúlyban vannak azok a társadalmi erők, amelyek tevékenyen
támogatják a hatalom fenntartását. A továbbiakban azt próbáljuk megmutatni, hogy az
államhatalom stabilitásának biztosítása csak a társadalmi érdekek egyensúlya alapján
valósulhat meg. Lehetséges olyan államhatalom is, amely ellentétben áll a lakosság
többségének érdekeivel. Mégis az érdekek társadalmi szintű egyensúlya tartja fenn. Ezzel
megegyezik a történelmi tapasztalat is, amely szerint a lakosság többségének érdekeivel
az államvezetési, társadalom irányítási gyakorlat - történelmileg igen ritka és rövidéletű
időszakoktól eltekintve - majdnem mindig ellentétes volt.

Az államhatalom történelmi megjelenése óta minden társadalom egymástól lényegesen

eltérő társadalmi helyzetű rétegekből, osztályokból áll - kivéve a történelmileg
rövidéletű, valaha létezett "szocialista" társadalmakat. Az államhatalom ma már
elsősorban a gazdag tőketulajdonos polgárságra támaszkodik, és annak érdekeit valósítja
meg, arra hivatkozva, hogy a gazdaság stabilitásának feltétele a tőkés gazdaság
stabilitása. Az állam ilyen alapon a nagytőke érdekeit azonosítja az ország, "a nemzet"
érdekeivel. Pedig a dolgozók (közalkalmazottak, tisztviselők, értelmiségiek, munkások,
parasztok, kiskereskedők, kisiparosok stb.) nem érdekeltek abban, hogy minél nagyobb
legyen a profit. Az a kérdés, hogy ilyen érdekellentétek mellett hogyan lehet fenntartani
társadalmi szinten az érdekek egyensúlyát.

Az érdekek egyensúlyának biztosítása szükségessé teszi valamilyen gazdasági optimali-

záció megvalósítását. A tőkés optimalizáció lényege abban áll, hogy biztosítsa a profit
maximumát és a dolgozók jövedelmének minimumát anélkül, hogy a dolgozók
fellázadjanak a rendszer ellen. A politika egyensúlyoz, próbálgatja, hogy meddig lehet
76

elmenni a dolgozók érdekeinek mellőzésével a nagytőke érdekeinek érvényesítésében.

Ebben a folyamatban a döntő szerep a nagytőke tulajdonosok kezében van, mert minden
jövedelemszerzéshez tőkebefektetés szükséges. A tőketulajdonosokat tulajdonosi
minőségükben nem lehet kötelezni olyan befektetésekre, amelyeket nem akarnak
eszközölni, amelyek nem állnak érdekükben. Ezért a polgári rendszerben csak olyan
befektetések valósulhatnak meg, amelyektől egy piaci szempontból elfogadható profitot
remélni lehet. A profitérdek ezért behatárolja a termelés volumenét, valamint a bérek
színvonalát. Jelenleg Magyarországon a termelés volumene a munkaképes lakosság
mintegy 80 %-ának a foglalkoztatását teszi lehetővé, az iparilag fejlettebb országokban
tapasztalható bérszínvonal 10 - 15 %-a mellett. Ez azt jelenti, hogy az előállított
társadalmi tiszta jövedelem legfeljebb csak mintegy 2/3-a a lehetségesnek, ezért a
lakosság elszegényedése, az egészségügy, az oktatásügy stb. válsága hovatovább
elviselhetetlenné válhat, ami társadalmi konfliktusok veszélyét idézi fel. Viszont a
profitok igen magasak, mert gyakorlatilag csak olyan tőkebefektetésekre kerül sor,
amelyek maximális profitokat eredményeznek. Ezt jelképezi az a folyamat, amelyben a
tőzsdei értékpapírok árfolyama 1999. évben a nyári árfolyamukhoz képest év végére a
duplájára növekedett. Ez az állapot a nagytőke tulajdonosok gyors gazdagodása és a
lakosság nagy tömegeinek elszegényedése közötti ellentmondás éleződéséhez vezet.

A fentiekben kimutattuk, hogy az emberek cselekvését általában érdekeik határozzák

meg. Hogyan lehet az, hogy a politikai demokrácia mellett a társadalom többségének
érdekei ennyire nem jutnak érvényre, mégis fennáll egyfajta érdekegyensúly, ami a
gazdaság és a kormányzás stabilitását is biztosítja. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy
az érdekek felismerése, meghatározása, működése és érvényesülése az érdekparaméterek
együtthatása mellett valósul meg. Példa gyanánt kövessük végig, hogy egy egyszerű
munkaviszony létrejöttét miként befolyásolják az érdekparaméterek. Először is, a
munkaviszony létrejöttét és annak kondícióit a létező munkaerő-piaci körülmények
határozzák meg. A nagytőke-tulajdonosoknak módjukban áll a munkaerőpiac
befolyásolása. Jelenleg ez úgy történik, hogy a nagytőke (az állami munkahelyek és
ennek következtében a kisebb vállalkozások is) a rendelkezésre álló munkaerőnek csak
kb. 80 %-át foglalkoztatják, továbbá folyamatosan híresztelik és szakaszosan
megvalósítják a foglalkoztatott munkaerő részleges leépítését, fenntartva ezzel egyfajta
elbocsátási-leépítési pszichózist a munkaerőpiacon. Ennek következtében a
munkaerőpiacon munkaerő túlkínálat van, a munkavállalási kondíciók nagyon
kedvezőtlen jellemzői mellett. A dolgozók meghatározó többségének a munkajövedelmen
kívül egyéb jövedelmei nincsenek. Ha a munkavállaló nem dolgozik, akkor nincs
jövedelme, tehát munka nélkül nem tud megélni. Ha munkát keres egy dolgozó, neki a
munkavállalás érdekideje azonnali érdek. A munkavállalás érdeksúlya is magas, mivel
mindennapi szükségleteinek fedezése a tét. Az érdekszint alacsony, mivel a munkavállaló
közvetlen saját érdekeiről van szó. Tehát a munkavállaló munkavállalással kapcsolatos
érdeke alacsony szintű, nagy súlyú és azonnali idejű érdeke. Fentebb már láttuk, hogy az
ilyen paraméterekkel jellemezhető érdek a cselekvésre a legerősebb intenzitással hat.
Emiatt tehát a munkavállalásra sor kerül, amennyiben a munkaadó erre hajlandó és a
munkavállaló számára még legalább a létminimumot elérő bért biztosít. Tehát a
munkavállalás "emberi" kondíciói a munkavállalást meghatározó érdekekben háttérbe
szorulnak. Egy kívülálló azt gondolhatná, hogy a munkavállaló a munkavállalási
folyamatban sokkal nagyobb előrelátást tanúsíthatna és ezért tartania kellene magát
ahhoz, hogy csak kedvezőbb kondíciók mellett vállalná a munkát, amikor nemcsak a
létminimumhoz elegendő bért követelné meg, hanem olyat, ami egy tisztes megélhetést
biztosítana számára, netán továbbképezhetné magát, jutna sportolásra, szórakozásra stb.
is. Tehát a munkavállaló kisebb súlyú, magasabb szintű távlatibb érdekei háttérbe
szorulnak. Ezért a munkavállalónak ma általában nincs módja arra, hogy munkavállalása
 77

során a jövőjére is gondoljon és megpróbálja az ezzel kapcsolatos érdekeit is

érvényesíteni. A munkavállalás a dolgozó részéről a polgári társadalom logikájának
megfelelően egyéni szinten jön létre, rendszerint függetlenül valamilyen kollektív
szerződéstől. A legtöbb vállalatnál a dolgozók szervezetlenek. Ha van is szakszervezet,
érdemben nem képes képviselni a dolgozók érdekeit. A dolgozó érdekeinek következetes
védelmét senki, még a szakaszervezeti vezetők (már ahol van szakszervezet) sem merik
felvállalni, mert félnek az elbocsátástól. Nem beszélve arról, hogy jelenleg nincs
Magyarországon a dolgozók vagy a munkásság érdekeinek valódi képviseletét felvállaló
politikai párt. Ennek a helyzetnek az az oka, hogy egyrészt a volt "létező szocializmus"
összeomlása, valamint politikai és gazdasági vezetői többségének a kapitalizmus felé
történő pálfordulása teljesen lejáratta a dolgozók politikai képviseletére vonatkozó
törekvéseket, másrészt a dolgozókra még mindig erősen hat a kapitalizmussal szemben
táplált illúzió. A továbblépés ebben a tekintetben az egyre szegényebb dolgozó tömegek
kijózanodásának a függvénye. Amíg a választójogosultak és a választásokon résztvevők
abszolút többsége csak a nagytőke iránt elkötelezett pártokra szavaz, addig nem lehet
szó a politikai kijózanodásról, de amíg fennáll a kapitalizmussal szembeni illúzió, addig
nem keletkezhet olyan befolyásos politikai párt sem, amely képes lenne a dolgozók
tényleges politikai képviseletére. Ilyen értelmű változásokat csak a társadalmi fejlődés
hozhat magával, amihez egy hosszabb történelmi időszak vezethet el. A munkaerőpiac
helyzete az esetleges szakszervezeti működést is alapvetően befolyásolja. Ezért például,
annak ellenére, hogy a munkavállalók a munkaadókkal szemben létszámuk tekintetében
túlnyomó többségben vannak, e többségükben levő erejüket gyakorlatilag egyáltalán nem
tudják hasznosítani érdekeik érvényesítése terén. Ez megmutatja, hogy a polgári
társadalomban a munkaadók a munkavállalókkal szemben uralkodó helyzetben vannak. A
munkavállalók kénytelenek "megelégedni" jelenlegi helyzetükkel, amikor a fejlett nyugati
országokban szokásos bérekhez viszonyítva az ő béreik csak 10-15 %-ot tesznek ki,
pedig munkájuk termelékenysége azoknak közel felét éri el. Tehát a nyugati országokban
szokásos bérek a teljesítményekhez viszonyítva a hazai bérek kétszeresét teszik ki, ami
azt jelenti, hogy a munkavállalók foglalkoztatása Magyarországon a
tőketulajdonosoknak kétszer akkora profitot eredményez, mintha ezt a foglalkoztatást
valamelyik nyugati országban valósítanák meg. Nyilvánvalóan ez a helyzet ellentétes a
munkavállalók érdekeivel, mégis elfogadják ezt a helyzetet, mert ha munkahelyeiken
fellépnének érdekeik keményebb érvényesítése érdekében, akkor ezzel veszélyeztetnék
jelenlegi foglalkoztatásukat, vagyis megélhetésüket. Érdekeik keményebb védelme a
jelenlegi társadalmi körülmények mellett nem reális, a munkavállalók keményebb
fellépésére és egy ilyen fellépés társadalmi támogatására nem lehet számítani. Ezért
például a bérhelyzetet társadalmi méretekben elfogadottnak kell tekinteni, vagyis ebben a
kérdésben a jelenlegi bérszint mellett létrejött az "érdekek egyensúlya". A maximális
profitok és a minimális bérek által meghatározott érdekegyensúly. Az érdekek ilyen
egyensúlya biztosítja a termelés és a forgalmazás quasi folyamatosságát. Annak ellenére,
hogy az abban közvetlenül érdekelt munkavállalók érdekeivel ellentétes ez a helyzet, és
az érintettek a nyomor szint közelében élnek. De mégis megélnek, valamivel jobban,
mintha munkanélküliek lennének. Az érdekek magasabb szintű egyensúlyának elérésében
csak a dolgozók lennének érdekeltek, de ilyen egyensúly kialakulásához nincsenek meg a
szükséges feltételek. Egyrészt az alkalmazott munkavállalók nagysúlyú, alacsony szintű,
rövidtávú érdekeit a jelenlegi egyensúly biztosítja. A magasabb szintű egyensúly, a
magasabb bér elérése kisebb súlyú érdek, mint a jelenlegi bérszint megtartása, mert ez
utóbbi nélkül nem tudnának megélni. Ugyanez vonatkozik az érdekidőre is. A magasabb
szintű egyensúly eléréséért folytatandó harc - legalábbis a harcban résztvevők számára -
veszélyeztetné a jelenlegi munkahely megtartását is. Tehát a magasabb bérért, vagyis egy
kisebb súlyú érdek érvényesítéséért folytatandó harc nem fejt ki elegendő motivációt a
cselekvésre. Ezért nincs olyan társadalmi erő, amely a jelenlegi érdekegyensúlyt a
78

magasabb szintű fejlődés irányába el tudná mozdítani. Ezenkívül - mint már utaltunk erre
- a szóban forgó érdekegyensúly fenntartása, vagy elmozdítása érdekében történő
erőfeszítésekben közvetlenül résztvevőkön kívül vannak más, ebben az erőfeszítésben
részt nem vevő társadalmi erők is, amelyek szintén befolyásolják az érdekegyensúly
helyzetének alakulását. Az alacsony bérszint megtartásában a munkavállalókkal szemben
két hatalmas társadalmi erő egymással szoros szövetségben lép fel, mégpedig a politikai
és gazdasági hatalom birtokában. Ez a két társadalmi erő az államhatalom (kormány) és a
gyáriparosok szövetsége. A munkavállalók csak magukban léphetnek fel e két erő ellen,
nem számíthatnak semmilyen más társadalmi erő támogatására, még a munkavállalók
általános támogatására sem. Hiába vannak sokan a munkavállalók, képtelenek az
egységes fellépésre, hiszen szervezetileg szétforgácsoltak. Így egymást gyakorlatilag nem
támogathatják. Az eddigi példák is ezt bizonyítják. Akármilyen munkavállalói réteg
szakszervezeti képviselete, ha szembe került a tőketulajdonosokkal vagy az állami
szervekkel, soha nem kapta meg más munkavállalói szakszervezetek következetes
támogatását. Ezért az érdekeik érvényesítéséért folytatott törekvésben minden esetben
magukra maradtak. Ebben nagy szerepe volt az állami és tőketulajdonosi fellépéseknek
is, amelyek az elektronikus és a nyomtatott sajtó közreműködésével sikeresen törekedtek
az ilyen munkavállalói törekvések lejáratására, diszkreditálására. Az 1999. évi vasutas
sztrájk idején például a vasutasok bizonyos érdekeik érvényesítésére törekedtek, de más
munkavállaló rétegek fokozatosan szembehelyezkedtek velük, mert részlegesen leállt a
vasúti közlekedés, ami sértette érdekeiket, kényelmetlenséget okozott nekik. Tehát az
egyik munkavállalói réteg törekvéseit, érdekeik érvényesítésére, egyéb munkavállalói
rétegek nem támogatták. Tehát a munkavállalók magasabb szintű érdekegyensúly
kialakítására irányuló törekvései azért maradnak el, mert egyrészt az veszélyeztetné
nagyobb súlyú aktuális érdekeik érvényesítését, másrészt az ilyen irányú törekvések
állami és tőketulajdonosi ellenállásba ütköznek, melyekkel szemben a szükséges
társadalmi támogatást egyelőre nem lehet megszerezni. A munkavállalók érdekeinek
érvényesítésére hiányzik a megfelelő társadalmi háttér. Ezek a körülmények azt mutatják,
hogy egyes társadalmi csoportok törekvéseinek érvényesítését az egymással
kölcsönhatásban lévő érdekek határozzák meg. Más szavakkal, a társadalmi működést a
kölcsönható érdekek egyensúlya határozza meg. Ennek tudatában, vagyis a társadalmi
szintű érdekegyensúly kialakításával, befolyásolásával azután az államhatalom képes a
különböző társadalmi rétegek, csoportok működésének szabályozására és irányítására,
mert ez a szabály nemcsak a munka világára, hanem a társadalmi élet más területeire is
alkalmazható. Az érdekek egyensúlya nem azt jelenti, hogy az egymásra ható társadalmi
csoportok érdekei mind egyformán érvényesülnek, hanem azt, hogy e csoportok érdekei
erőviszonyaik által meghatározott mértékben érvényesülnek. A szembenálló csoportok
erőviszonyait befolyásolják a kívülálló társadalmi csoportok is.

2.41 Állami hatalomgyakorlás

A fentiekhez hasonló a helyzet az állami hatalomgyakorlás terén is. Az írott történelem
évezredei alatt általában, majdnem kivétel nélkül a lakosság vékony rétege uralkodott és
élősködött a nagy többség felett. Ennek ellenére a fennálló hatalmak birtokosai kisebb
megszakításokkal biztosítani tudták az érdekek egyensúlyát, ezáltal a hatalomgyakorlás
stabilitását. Ez a megállapítás a mai helyzetre is érvényes. A hatalomgyakorlás ma is a
lakosság tömegeinek az érdekei ellen, a vezető kisebbség (az elit) érdekeinek
messzemenő érvényesítésével történik, miközben a politikai demokrácia alkalmazásával
általában a lakosság mintegy 2/3 része támogatja az érdekeivel ellentétesen kormányzó
politikai elit tevékenységét. Ez azért lehetséges, mert az elmúlt évezredek során kialakult
 79

hatalomgyakorlási technikák alkalmazása ehhez megadja az elit számára az eszközöket

és a hatalomgyakorláshoz szükséges tapasztalatokat, másrészt a politikai demokrácia
akcióiban, a különféle választásokban résztvevő tömegek képzettségük hiányosságai,
valamint politikai illúzióik miatt nem látják át, hogy az elit félrevezeti a tömegeket,
továbbá a tömegek nem látnak lehetőséget ( és egyelőre valóban nincs is lehetőség) a
jelenleginél jobb politikai gyakorlat megvalósítására.

Az elmúlt tíz évben a magyar társadalom szerkezete lényegesen átalakult. Legfontosabb

változás ebben a tekintetben, hogy megjelent egy népes vállalkozói réteg, amely kb.
nyolcszázezer főt tesz ki. Ezek 1999. évi fő adatait az alábbi táblázatban foglaljuk össze1.

Megnevezés Alkalmazott Vállalkozások

létszám, fő száma, db

Kisvállalkozások 0-9 773518

Közepes vállalkozások 10 - 249 27570
Nagyvállalkozások > 249 1127

Vállalkozások összesen: 802215

Ezek legnagyobb része kisvállalkozó, néhány tízezer főt tesz ki a közepes és néhány ezer
a nagyvállalkozók rétege. A vállalkozók számát ez a táblázat nem tartalmazza, hiszen ez
a szám eltér a vállalkozások számától, amennyiben egyrészt egy vállalkozásnak több
tulajdonosa, másrészt egy vállalkozónak több vállalkozása lehet, valamint ezeken kívül
az egyes vállalkozók saját, vagy idegen vállalkozásoknál, állami hivataloknál
munkavállalók is lehetnek. Ennek ellenére, elfogadható megközelítéssel a vállalkozások
számából lehet következtetni a vállalkozók számára is, figyelembe véve, hogy az így
megállapítható szám nem lehet teljesen pontos. Politikai szempontból legjelentősebb a
nagyvállalkozói réteg, amely rendkívüli mértékben meggazdagodott, a gazdasági életben
piacszabályozó lehetőségeket biztosító pozíciókat foglal el. Ennek következtében
majdhogynem korlátlan gazdasági hatalommal rendelkezik. Ez a hatalom kiterjed a
közepes és kisvállalkozói rétegekre is, amennyiben ezek gazdasági, piaci lehetőségeit a
nagytőke jelentős mértékben befolyásolja. A közepes vállalkozók társadalmi jelentősége
- létszámából és gazdasági jelentőségéből következően - igen jelentős. Ez a társadalmi
réteg tőketulajdonos, tehát alapvető érdekeinél fogva a polgári rendszer szilárd
támogatója. A kisvállalkozói társadalmi réteg politikai jelentőségét nagy létszáma jelenti,
valamint az, hogy érdekeit tekintve egyértelműen a jelenlegi polgári hatalomhoz kötődik,
annak ellenére, hogy látszólag nagyon szegény. Adózás szempontjából figyelembevett
átlagos jövedelme igen alacsony még a munkavállalók átlag jövedelmeihez mérten is (bár
valódi jövedelmük jóval magasabb, mert az elszámolási rendszerük lehetővé teszi
számukra a ténylegesnél kisebb jövedelem számbavételét, ami adóterheik jelentős
csökkenésével jár). Emellett politikai elkötelezettségétől függetlenül gazdasági
tevékenységét a nagytőke érdekeinek a nyomása alatt végzi, ami a kisvállalkozói érdekek
kisebb-nagyobb mértékű sérelmével jár (például a nagy bevásárló központok működése
nagymértékben rontja a kiskereskedelem gazdasági pozícióit, veszélyeztetve a
kiskereskedők egy részének vállalkozásuk fenntartásának a lehetőségeit). Ezért a
kisvállalkozók rétege nem tekinthető teljes egészében a polgári rendszer szilárd
támogatójának.

1
Statisztikai Évkönyv 2000. KSH 1.43 táblázat.
80

Sokat változott az alkalmazásban lévő dolgozók aránya. Az l990. évi 5251000 dolgozó
létszám helyett 1999.-ben 3201000-re változott. Ezen belül, a régebben kb. kétmilliós
értelmiségi (szellemi) dolgozók létszáma 1084000-re, a társadalom munkaképes
állományán belüli aránya kb. 20 %-ra csökkent. Ugyanakkor az értelmiségi dolgozók
jövedelmi helyzete, különösen az egészségügy és az oktatásügy területén, igen nagy
mértékben romlott. Egyelőre semmi kilátás nem mutatkozik a helyzet lényeges
javulására. A munkásállományú dolgozók létszáma az eredeti kb. 3 millióról az 1999. évi
1471000-re és aránya szintén nagymértékben kb. 28 %-ra csökkent. Ugyanakkor a
nyilvántartott és nyilvántartáson kívüli munkanélküliek száma, amely együtt valószínűleg
több, mint egymillió főt tesz ki (ezek egyrésze, állítólag mintegy negyvenezer fő
hajléktalan). A parasztság jelentős része ugyancsak munkanélküli. A mezőgazdaság
összesen 270400 (fizikai és szellemi) alkalmazottat foglalkoztatott 1999-ben, szemben az
1990. évi kb. közel egymillió fővel. Az átalakulás során földhöz jutottak nagy részének a
saját földje olyan kicsi, hogy nem biztosít rendes megélhetést. A mezőgazdaság elhúzódó
válsága a mezőgazdaságból élők nagy részének súlyos létbizonytalanságot okoz, nem
biztosít normális megélhetéshez szükséges jövedelmet. Ez a társadalmi átalakulás azt
jelenti, hogy a korábban egységes munkavállaló tömeg vállalkozóvá, értelmiséggé,
alkalmazottá, munkavállalóvá, paraszttá és munkanélkülivé lett. Felbomlott a lakosság
egységes szerkezete, és az ebből adódó, viszonylag egységes érdekrendszer megszűnt.
Helyette létrejött legalább háromféle társadalmi csoport (társadalmi osztály), egymástól
eltérő, vagy ellentétes érdekrendszerrel. A társadalmi csoportok eltérő társadalmi
helyzete és ebből adódó eltérő vagy ellentétes érdekrendszere lehetővé teszi a politikai,
gazdasági elit számára, hogy egy-egy társadalmi csoport érdekeit háttérbe szorítsa,
megszerezve más ellentétes érdekű csoportok támogatását. Jelenleg az államhatalom
propaganda szólamaiban azt hirdeti, hogy kivétel nélkül minden társadalmi réteg
érdekeinek részrehajlás nélküli (úgyszólván "politikamentes") érvényesítését biztosítja.
Persze ez lehetetlen, mert egymással ellentétes érdekű társadalmi csoportok érdekeit nem
lehet egyszerre érvényesíteni. A valóságban az állam (kormány) a vállalkozók (nagy-, és
közepes tőketulajdonosok, kisvállalkozók) érdekeit érvényesíti a munkavállalók,
munkanélküliek és a parasztok érdekeinek rovására. Ez megnyilvánul abban, hogy a
munkavállalók, különösen az értelmiségiek, alkalmazottak és a munkásság keresete
rendkívül alacsony. A munkanélkülieknek nem biztosítanak munkahelyeket. A parasztok
termékeinek értékesítését túl alacsony áron, vagy egyáltalán nem biztosítják. Az
értékesített termékek egy részének ellenértékét a felvásárlók hónapokig vagy egyáltalán
nem fizetik meg, és ez ellen a kormány nem tesz hatékony intézkedéseket. A kormány és
a hatalom eltűri, hogy egyes tőkés vállalkozók a parasztok tízezreitől átvett termékek
ellenértékét ne fizessék meg, vagyis nem biztosítja a fennálló közhatalom a parasztok
számára a piacon a normális forgalmi, fizetési rend fenntartását. Tehát a kormány a
parasztokkal szemben nem teljesíti alapvető közhatalmi kötelezettségeit. Ugyanakkor
lehetővé teszi a felvásárló vállalkozóknak, hogy különféle módon kibújjanak fizetési
kötelezettségeik teljesítése alól, például úgy, hogy csődeljárásban a parasztok, mint
megcsalt hitelezők, követeléseiket a felszámolt vagyonból nem tudják érvényesíteni.

Ez a felsorolás megmutatja, hogy az utóbbi évtized olyan változásokat hozott, ami a

lakosság túlnyomó részének érdekeit sértve, a vállalkozók - ezen belül elsősorban a
nagyvállalkozók - érdekeinek messzemenő érvényesítésével biztosította az érdekek
egyensúlyát és a kormányzás stabilitását.

A lakosság kisebbségét alkotó vállalkozói réteg a rendszerváltás igazi és egyedüli

kedvezményezettje. Létrejött a nagy tőketulajdonosok rétege, amely mint valódi
polgárság óriási vagyonhoz, gazdagsághoz, a piac befolyásolását is lehetővé tevő
gazdasági hatalomhoz jutott. Részben ide kapcsolódhat a közepes vállalkozók nagy része
 81

is. A kisvállalkozók helyzete nem ennyire egyértelmű, mert ezek részben a nagytőke piaci
nyomása alatt kénytelenek gazdálkodni és nagy részük nem is tud szerezni olyan nagy
jövedelmet, ami megfelelne a hatalom által egyébként elismerten kiemelt társadalmi
státusának. Ezért a kisvállalkozók sokszor kifogásolják, hogy a kormány(ok) nem
részesíti(k) az általuk elvárt mértékű anyagi, pénzügyi támogatásban őket. Ennek
ellenére egyelőre a vállalkozói réteg a rendszerváltó politikai elit szilárd támogatója.

A lakosság többségének érdekeit legdurvábban a privatizáció és a piacgazdaságra történő

jóformán átmenet nélküli átállás érintette. Egymagában véve a piacgazdaság nem sokat
jelent. Ha valamivel pontosabban akarunk fogalmazni, meg kell állapítanunk, hogy
minden gazdaság piacgazdaság. Létezhet elvileg akár a legmerevebb tervgazdaság is, de
ennek a gazdaságnak a működését is végső soron a piac szabályozza. Minden központi,
piacra irányuló intézkedés sikerét, vagy sikertelenségét, hatását a gazdaságra a piac
határozza meg. Elég arra gondolni, hogy piacszabályozó intézkedések nemcsak a
"szocialista" gazdaságból, hanem a kapitalista gazdaságból is ismeretesek. Ilyen például a
szegények és a munkanélküliek segélyezése, az állami gazdaság-szabályozó műveletek
nagy része, egyes nagyobb állami közbeszerzések (egyes útépítések, egyéb állami
megrendelések), kamatlábak szabályozása, stb. A rendszerváltás lényegét ezért nem a
piacgazdaságra való áttérés, hanem a kapitalizmusra történő átállás jelentette. Az, hogy a
termelőeszközök túlnyomó részének köztulajdonát, pontosabban fogalmazva állami
tulajdonát megszüntették és ezek nagy részét felszámolták, vagy magántulajdonba adták
át, valamint a gazdaság finanszírozási rendszerét megváltoztatták. A köztulajdonban lévő
termelőeszközöket akkor számolták fel, amikor még nem jöttek létre a helyettesítésükre
alkalmas magán, vagy valamilyen közösségi tulajdonú termelőeszközök. A váltás úgy
történt, hogy nem volt megfelelő átmenet, amely a meglévő termelő kapacitások
megőrzésére lehetőséget adott volna. A termelés, a társadalmi termék volumene rövid
idő alatt a töredékére esett vissza. Ez a vállalati dolgozók létbizonytalanságát, a
munkanélküliség gyors megjelenését hozta, ami a dolgozók érdekeit súlyosan érintette.
Ennek ellenére országos szinten az érdekek egyensúlyát biztosítani lehetett. Ennek több
oka volt.

A "szocializmus" összeomlásának a viszonyai között a társadalom nagy részét

lelkesítette az áttérés lehetősége a kapitalizmusra, mert azt remélték az emberek, hogy a
kapitalizmusban majd mindenkinek olyan jó sora lesz, mint a fejlett ipari országokban
élőknek. Tehát az átmenet egyfajta illúziót keltett a lakosságban, és az emberek nem
vették tekintetbe annak veszedelmét, hogy a megélhetés anyagi alapjait a rendszerváltók
kihúzzák a lábuk alól. Ezenkívül a változások létrehozták a lakosság megosztottságát. A
dolgozók egy része magánvállalkozásba kezdhetett, akiket ezután már nem érdekelt,
hogy a többiekkel mi történhet. A dolgozók másik nagy hányada (legalábbis kezdetben)
az újjáalakult utódvállalatoknál fenntarthatta munkaviszonyát. A munkában maradók a
maguk szempontjából örültek ennek a helyzetnek, és a munkavállalói érdekeik
következetes védelmezése miatt nem akartak összeütközésbe kerülni a vezetőkkel, mert
attól tartottak, hogy ellenkező esetben könnyen elveszíthetik munkahelyüket. A vállalati
kollektívák társadalmi súlyuknál fogva elvileg kezdetben elérhették volna, hogy a
vállalatok szétforgácsolását, az állóalapok egy részének felélését és privatizációját ne
lehessen végrehajtani, vagy ne a valóságban megtörtént módon hajtsák azt végre. A
dolgozók azonban egyáltalán nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a (állami)
vállalati tulajdonnal történő rendelkezésben a dolgozók szerezzenek érdemleges
jogosítványokat. Hiszen a "szocializmusban" elvileg a dolgozóknak érdembeli
beleszólásuknak kellett volna lennie a vállalati gazdálkodásba. A gyakorlatban, mint az
közismert, a dolgozóknak érdembeli beleszólásuk a gazdálkodás kérdéseibe nem volt,
nem érezték magukénak a vállalatokat. Ezért nem is gondoltak arra, hogy beleszólást
82

szerezzenek maguknak a vállalatok átszervezési és privatizációs folyamataiba, holott a

rendszerváltás időszakában erre lett, vagy lehetett volna lehetőségük. A tőkés gazdasági
feltételek mellett pedig már alapfeltétele mindenfajta termelésnek, hogy a termelési-
forgalmi ciklusokban a kialakult átlagprofitráta biztosítva legyen. Olyan termelés el sem
kezdődhet, amely nem ad megfelelő profitot, tehát nem szolgálja a tőketulajdonosok
érdekeit. Elvileg persze létezik, vagy létezhet a termelésben egy olyan tartomány, amely
nem hoz profitot, vagy csak kevés profitot hoz, de fedezi a költségeket. A dolgozóknak
ilyen termelés is érdekükben áll, mert ezen az alapon keresethez, megélhetéshez
juthatnának. Az ilyenfajta lehetséges mértékű termelés arányainak megfelelően lehetett
volna csökkenteni a munkanélküliséget, vagy esetleg el is lehetett volna kerülni azt. Ha,
és amennyiben a dolgozók érdekei valamit is jelentettek volna a rendszerváltó pártok
számára. Az értelmiség és az alkalmazottak témánk szempontjából szintén dolgozóknak
tekinthetők, függetlenül attól, hogy a termelő, vagy a nem termelő szférában dolgoznak.
A rendszerváltás során kialakult helyzetük gyakorlatilag megegyezik az itt tárgyalt
munkavállalói társadalmi rétegek helyzetével, bár az értelmiség és az alkalmazottak egy
szűk rétege szorosan kapcsolódik a politikai és a gazdasági "elithez", részt vesz a
politikai és a gazdasági hatalom gyakorlásában, ezáltal érdekei részben, vagy csak
látszólag szemben állnak más dolgozók érdekeivel.

A nyilvántartott és nyilvántartáson kívüli munkanélküliek a rendszerváltás

számkivetettjei, akik munkanélküli, vagy jövedelempótló segélyekből tengetik életüket és
belátható távlaton belül nem várható, hogy sorsuk jobbra forduljon. Ezek a társadalom
számára szükségtelen, felesleges emberek, akiket súlyosan nyomaszt ez a helyzet. Ez a
réteg sehonnan nem kap érdemleges társadalmi támogatást, és maga sem képes arra,
hogy érdekeit társadalmi szinten érdemben képviselje. Ennek fő oka abban áll, hogy a
munkanélküliek általában a legkevésbé képzett emberek, ezért nem képesek arra, hogy
valamennyire is szervezett társadalmi erőt hozzanak létre, de arra sem, hogy helyzetüket
egyáltalán felmérjék, és esetleges társadalmi lehetőségeiket megfogalmazzák és
képviseljék. Nem tudják, hogy mit tehetnének sorsuk valamelyes javítása érdekében. És
ezért nem is tesznek ilyen értelemben semmit. Ez a társadalom csüggedt, leromlott,
passzív, "deprivált" rétege.

A földművelő parasztság a lehető legnagyobb széttagoltság és szervezetlenség

állapotában van. Az Agrárkamara gyakorlatilag csak az életképes gazdaságok
tulajdonosainak érdekeit képviseli bizonyos mértékig, de sajnos a nagyszámú
kisgazdaságok túlnyomó része nem tartozik ezek közé. A szervezetlenség miatt a
parasztság jelenleg a kereskedelmi tőke nyomása alatt tengődik, amely piacbefolyásoló
hatásával élősködik rajta. A piaci kereslet gyengesége és saját szervezetlensége miatt a
parasztság nem képes arra, hogy közös érdekeinek védelmében bármit is tehessen.

2.411 A hatalomgyakorlás technikái .

A történelem során minden társadalomban kialakultak olyan technikák, melyek

segítségével a politikai és gazdasági hatalom birtokosai uralkodni tudtak a lakosság
tömegei felett. A polgári társadalom mai uralmi technikája a több évezredes uralmi
tapasztalat felhasználásával szintén lehetővé teszi a hatalmon lévő kisebbség uralmát a
társadalmi nagy többség felett, megőrizve annak látszatát, hogy a lakosság demokratikus
jogai sértetlenül érvényesülnek. A továbbiakban ezekről a hatalomgyakorlási technikákról
lesz szó, nem törekedve a teljességre.
 83

Közismerten az emberek legátfogóbb törekvése, hogy megszerezzék a megélhetéshez, és

általában a szükségletek kielégítéséhez szükséges (anyagi és nem anyagi) javakat és
feltételeket (amelyeket döntően a jövedelem jelképez). Hogy ez lehetséges legyen, ahhoz
elő kell állítani ezeket. Ha már ezek a javak össztársadalmi szinten rendelkezésre állnak,
sor kerül az emberek közötti versengésre, melynek célja e javak egymás közötti
elosztása. Az össztársadalmi javak megszerzésére az emberek lehetőségei nem
egyformák, ezért az elosztásban való részesedés módja és arányai az emberek közötti
társadalmi erőviszonyoktól, vagyis attól függ, hogy az emberek milyen helyet foglalnak
el a társadalmi termelési és elosztási folyamatban. Tehát az elosztásban való részesedés
alapvetően az emberek osztályhelyzetétől függ. Az emberek nemcsak arra törekednek,
hogy résztvehessenek az elosztásban, hanem legalább ilyen erővel arra is, hogy minél
több jószágot szerezhessenek meg maguknak. Az elosztásra váró javak sajnos,
korlátozottan állnak rendelkezésre. Ezért az emberek, arra is törekednek, hogy minél
kedvezőbb pozícióba kerülhessenek az elosztás tekintetében. Az elosztás tekintetében
élvezett pozíció összefüggésben van a termelés rendszerében elfoglalt pozícióval. A
termelés rendszerében elfoglalt pozíció nagy vonalakban meghatározza az elosztásban
élvezhető pozíciót is. Az emberek, amikor foglalkozást választanak, egyúttal azt
határozzák meg, hogy a termelési folyamatban milyen helyzetet kívánnak elfoglalni. Az
emberek jelentős tömegei a termelés (és szolgáltatás) végrehajtói, mások termelés
irányítói, ismét mások a közvetett termelési szférában (igazgatás, rendfenntartás,
tudomány, oktatás, kultúra, egészségügy, sport, a család, stb.) foglalnak helyet. Továbbá
olyanok is vannak, akik a közvetlen és a közvetett termelési folyamaton kívül
(rokkantak, munkaképtelenek, foglalkozás nélküliek, munkakerülők, csempészek,
szélhámosok és a különféle bűnözők) helyezkednek el. Ez az emberek foglalkozás
szerinti eloszlása lesz. Az elosztásban való részvétel lehetőségeit a foglalkozáson kívül az
is meghatározza, hogy az emberek e foglalkozásaikban munkavállalói minőségben, vagy
tulajdonosi, vállalkozói minőségben kívánnak-e (vagy tudnak-e) résztvenni. A
munkavállaló munkája (munkaerőpiac által meghatározott korlátok) szerint, míg a
vállalkozó befektetett tulajdona, illetve a vállalkozás anyagi sikerei alapján részesedhet a
javakból. Emellett természetesen vannak olyanok is, akik nem akarnak a termelési
folyamatban résztvenni, hanem csupán a javak elosztásában kívánnak megszerezni
maguknak minél nagyobb jövedelmet. Az ilyenek, ha törvényesen akarnak működni
üzleteléssel foglalkoznak, ha törvényellenes tevékenységtől sem riadnak vissza, akkor
lopással, csalással, betöréssel, maffia jellegű tevékenységgel foglalkoznak, amelyeket itt
nem kívánunk tovább részletezni. A lényeg az, hogy az emberek részt vesznek
tevékenységük során a javak, a jövedelem termelésében és vagy e részvételük alapján
vagy attól eltérő módon és mértékben szereznek maguknak jövedelmet. Ha ezt a kérdést
az uralmi technika szemszögéből vizsgáljuk, akkor a fennálló hatalom támogatásának
intenzitását befolyásolja az is, hogy az emberek egyes csoportjai ténylegesen a végzett
munkájuk, teljesítményeik szerint, vagy attól eltérő szempontok szerint szerezhetik-e
meg a jövedelmüket. A hatalom azoktól a csoportoktól remélhet, és általában kap is
intenzívebb támogatást, amelyeknek a hatalom nagyobb jövedelmet tesz lehetővé, mint
amivel azok ténylegesen hozzájárulnak az elosztható jövedelem megtermeléséhez. Azok
a csoportok, amelyek csak a termelésben való részvételük arányában szerezhetnek
jövedelmet, általában közömbösek a hatalommal szemben, nem tanúsítanak kifejezett
ellenzéki magatartást, ugyanakkor kiemelt támogatást sem nyújtanak a hatalomnak. Azok
a csoportok, amelyek kevesebb jövedelemhez juthatnak, mint amivel hozzájárulnak azok
termeléséhez, azok elégedetlenek lesznek és nyilván kevésbé fogják támogatni a fennálló
hatalmat, mint a kedvezőbb helyzetben lévő csoportok, vagy éppen ellenzéki magatartást
fognak tanúsítani. Mindenesetre, hogy az ország kormányozható legyen, a fennálló
hatalomnak biztosítania kell a lakosság reprezentatív többségének támogatását, amit a
társadalmi szintű érdekegyensúly megteremtésével, és fenntartásával lehet elérni.
84

A társadalom reprezentatív többsége nem azonos a lakosság számszerű többségével.

Nem mindegy, hogy a hatalom támogatói milyen társadalmi rétegekből állnak. Egy
társadalmi réteg támogatásának értéke és ereje attól függ, hogy az illető réteg milyen
társadalmi szintű érdekérvényesítő képességgel rendelkezik. Ilyen szemszögből nézve
legnagyobb társadalmi értéke, illetve hatása van annak a támogatásnak, amelyet a nagy
befolyással rendelkező tőketulajdonos réteg testesíthet meg, mert ezek birtokolják a
termelőeszközök meghatározó hányadát és ezzel meghatározzák az országban zajló
gazdasági folyamatokat, az egész lakosság létviszonyait. Ezért a lakosság általában és
ezen keresztül a hatalom is kénytelen alkalmazkodni azokhoz az irányzatokhoz,
amelyeket a nagy tőketulajdonosok képviselnek. Másrészt azok a társadalmi rétegek,
amelyek nem rendelkeznek érdemleges termelőeszközökkel, szervezettséggel, nem
léphetnek fel hatásosan érdekeik együttes védelmében, és ennek megfelelően nem
képesek érdemi befolyást gyakorolni az ország gazdasági folyamataira, illetve más
társadalmi rétegekre és a hatalomra. Az ezek részéről megnyilvánuló támogatásnak, vagy
ellenzéki magatartásnak a tényleges társadalmi értéke és ereje igen csekély. Ezeknek a
hatalomhoz való viszonya nem képes lényegesen befolyásolni a társadalmi
érdekegyensúly alakulását. Ezért a lakosságnak az a kb. 40 %-a, amely nem szokott
résztvenni az országgyűlési választásokon, számszerűen jelentős hányadát teszi ki a
lakosságnak, ennek ellenére gyakorlatilag semmilyen befolyást nem gyakorol a
társadalmi, gazdasági folyamatokra, illetve a hatalmi viszonyokra. Még arra sem kerül
sor, hogy egyáltalán társadalmi szinten valami érdemleges ismereteket lehessen szerezni
az ilyen társadalmi rétegek helyzetéről. A sajtó, a publicisztika, az irodalom érdemben
nem jeleníti meg ezeket a társadalmi rétegeket. Vagy ha mégis, akkor az csak a
lényegesen jobb anyagi helyzetben lévő író értelmiség egyes képviselőinek külső
megfigyelői szemszögéből nézve, azok bizonyos élményei alapján kerülnek papírra,
vagyis az ilyen élmények valóságtartalma eléggé kérdéses lehet. Hiszen egy társadalmi
réteg létviszonyait, valóságos helyzetét csak az tudja ténylegesen megérteni, aki benne él
ebben a társadalmi közegben és saját életszerű tapasztalatokkal rendelkezik. Tehát nem
csak ideiglenes "tereptanulmányok" alapján, hanem valóságos élethelyzetben szerez
tapasztalatokat. Sajtószabadság? A gyakorlatban csak annak érvényesül a
"sajtószabadsága", akinek van pénze a kinyomtatásra, a megjelentetésre. A
sajtószabadság tehát nem egyéb, mint a pénztulajdonosok, a gazdagok szabadsága. Ezért
a nyilvánosság előtt jóformán csak az "elit" által vezérelt csatározások jelennek meg,
miközben érdemben nem kerülnek a nyilvánosság elé azok a reális folyamatok, amelyek a
társadalmi szinten alárendelt helyzetű társadalmi rétegeket jellemzik. Vannak ismert
társadalmi problémák (demográfiai válság, lakáshiány, a nyilvántartott és nyilvántartáson
kívüli munkanélküliség, egészségügyi válság, oktatásügyi válság, mezőgazdasági válság,
stb.), de hogy ezek mikor, és milyen jellegű konfliktusok kiváltói lehetnek, arról senki
nem tud semmit. Jelenleg tehát fennáll ugyan valamilyen társadalmi érdekegyensúly, de
az a veszedelem is, amely ezt az érdekegyensúlyt bármikor, akár meglepetésszerűen is
felboríthatja.

A társadalmi szintű érdekegyensúly létrehozása, vagy fenntartása nem lehetséges olyan

módon, hogy a lakosság minden társadalmi osztálya és rétege számára biztosítva legyen
érdekeik érvényesítése. Ez általában sem lehetséges, mert az érdekek érvényesítéséhez
szükséges anyagi és egyéb források csak korlátozott mértékben állnak a társadalom
rendelkezésére, különösen olyan országokban, mint Magyarország, melynek gazdasága
elmaradott és ez az elmaradottság egyre növekvőben van. Ezért minden hatalom arra
kényszerül - még esetleges jó szándékai ellenére is - hogy bizonyos társadalmi
osztályokat és rétegeket, amelyekre támaszkodni kíván, előnyös, kiemelt helyzetbe
hozzon, más társadalmi osztályok és rétegek rovására. Hogy melyek legyenek a
 85

társadalom kedvezményezett, vagy háttérbe szorított osztályai és rétegei, azt a hatalmon

lévő politikai erők elsősorban stratégiai, taktikai, és/vagy ideológiai alapon határozzák
meg. Itt meg kell említenünk azt, hogy a mai parlamenti pártok (és általában más létező
pártok is) tagadják ezt a megállapítást, mondván, hogy ők a társadalom minden
rétegének és tagjának az érdekeit képviselik és hatalomra kerülésük (illetve hatalmon
maradásuk) esetén érvényesítik is majd ezeket az érdekeket. Ez a propaganda, a
valóságban azonban nem teljesítik ezt. Bizonyítja ezt a rendszerváltás óta eltelt 10 év
alatt szerzett összes politikai tapasztalat, hiszen minden parlamenti politikai párt volt már
hatalmon, de a szavazók már minden pártot kipróbáltak, és mindben közel egyformán
csalódtak is. Ígéretét egyetlen párt sem valósította meg. A gyakorlat bizonyítja, hogy
nem lehet minden társadalmi réteg érdekeit érvényesíteni, hanem csak bizonyos
meghatározott társadalmi rétegek érdekeinek a szűkebb, vagy bővebb körű
érvényesítésére van lehetőség. Ennek másik oka a forrásszűke mellett az, hogy jelenleg a
létező kapitalista rendszerben egymással ellentétes érdekű társadalmi osztályok és
rétegek élnek a társadalomban, amelyek érdekei eltérőek, ellentétesek, illetve adott
esetekben kölcsönösen kizárják egymást. Ezért, ha az érdekérvényesítés forrásai a
jelenleginél sokkal bővebben buzognának, akkor sem lehetne minden társadalmi érdeket
"egyformán" érvényesíteni. Tehát ezért csak az a lehetőség áll fenn, hogy a hatalom
birtokában lévő politikai erők eldöntik, hogy milyen társadalmi rétegek érdekeit akarják
érvényesíteni, és az ezekkel ellentétes érdekeket háttérbe szorítják.

2.412 A polgári "elit" érdekeinek elsőbbsége

A mai Magyarországon kapitalizmus van, amelynek az ("érdekmentes", "politikamentes",

"ideológiamentes") ideológiája a polgári ideológia. Ennek lényege az
érdekmechanizmusok vonatkozásában a magántulajdon "szentsége". A termelés
vonatkozásában a profit, amely a termelés központi célja. A nemzeti jövedelem
meghatározó része a tőkejövedelem, a tőketulajdonosok jövedelme, amely a gazdasági
élet sikerét alapjában befolyásolja. A gazdaság egyensúlyi mutatóit is döntően ezek a
jövedelmek határozzák meg. Továbbá a polgári ideológia szerint a tőkés vállalkozók
mindenoldalú támogatása a dolgozók érdekeit szolgálja, mert a gazdag vállalkozók annál
több munkahelyet hoznak létre, minél gazdagabbak lesznek, minél több profitot
realizálhatnak. Más szavakkal: a dolgozóknak annál jobb lesz a helyzetük, annál
boldogabbak lesznek, minél kisebb lesz a munkabérük, hogy a tőkeprofit minél magasabb
lehessen. Ezért a hatalmon lévő politikai erők a tőketulajdonosokat, a tőkés
vállalkozókat támogatják elsősorban, különféle kedvezményeket adnak számukra és a
kormányzat rájuk támaszkodik tevékenysége során. A társadalomirányítás fő törekvése
abban áll, hogy a tőketulajdonosoknak maximális tőkejövedelmeket lehessen biztosítani,
a dolgozó rétegeknek pedig csak a lehető legalacsonyabb jövedelmet biztosítsák, de még
úgy, hogy ezek ne lázadjanak fel a társadalmi rendszer ellen, tehát ne veszélyeztessék a
társadalmi érdekegyensúly fennmaradását. Ezen a folyamaton belül a tőketulajdonosok, a
"pénzügyi szféra" és a politikai "elit", valamint az egyéb társadalmi csoportok jövedelmei
között egyre szélsőségesebb jövedelem eltérések jönnek létre. Ez egyébként arra mutat,
hogy egyre nagyobb eltérések vannak, illetve jönnek létre az egyes társadalmi rétegek
tevékenységének gazdasági eredményei és az általuk elért jövedelmek között, miközben
egyre nagyobb létszámú rétegek jövedelme a szegénységi küszöb közelébe, vagy az alá
kerül.

Ahhoz, hogy az egyes társadalmi rétegek teljesítményei és jövedelmei között ilyen

eltérések lehessenek és emellett társadalmi szintű érdekegyensúly, illetve társadalmi
egyensúly legyen, meghatározott társadalmi szerkezetre van szükség. Ehhez szükséges
egy nem nagy létszámú, de a termelőeszközök meghatározó része felett rendelkező
86

tőketulajdonos réteg, a tőkésosztály, amely a tőketulajdon arányában kiemelkedő

jövedelmeket élvez. A jövedelem alapján uralkodó helyzetet foglal el a gazdaságban,
olyan gazdasági feltételeket hoz létre, amelyek hosszú távon biztosítják számára a
jövedelem egyre növekvő mértékét. Szükség van egy nagy létszámú kispolgári rétegre,
amely a magántulajdon alapján áll, mint a kisvállalkozók, kisiparosok, kiskereskedők
társadalmi rétege, amely a kapitalista rendszerhez kötődik, ezáltal szilárd és viszonylag
tömeges támogatója lehet ennek a rendszernek. Szükség van egy értelmiségi-alkalmazotti
társadalmi rétegre, amely ellátja a társadalmi rendszer tudományos, tervezési, szervezési,
ellenőrzési, ügyviteli, igazgatási, oktatási, egészségügyi, pénzügyi, védelmi, stb.
feladatait, amely legalábbis lojális magatartást tanúsít a rendszerrel, illetve a hatalommal
szemben. Szükség van olyan társadalmi rétegekre, amelyek tagjai megtermelik azokat a
javakat, amelyek a társadalom fogyasztási szükségleteit fedezik. Ezek a munkások, a
parasztok és a szolgáltatási területen dolgozó munkavállalók, akik megtermelik az
elsődleges társadalmi tiszta jövedelem döntő részét, amely az alapját képezi az egész
társadalmi újraelosztásnak. Végül szükség van a nyilvántartott és a nyilvántartáson kívüli
munkanélküliekre, akik nem vesznek részt a termelésben, hanem munkanélküli
járadékból, jövedelempótló támogatásból, fekete munkavállalásból, lényegében véve
kegyelemkenyéren tengetik életüket - és biztosítják annak társadalmi, piaci feltételeit,
hogy a munkabérek az alkalmazásban lévő munkavállalók számára is a lehető
legalacsonyabb szinten maradjanak. A politikai "elit" ennek a társadalmi szerkezetnek az
igazgatásával foglalkozik, megpróbálja minél hosszabb távon biztosítani az egymástól
eltérő, vagy éppen ellentétes érdekű társadalmi csoportok érdekeinek olyan
"szabályozását", amely a tőketulajdonosi érdekek messzemenő érvényesítése mellett
biztosítja az érdekek egyensúlyát. Ebben a törekvésében a hatalom gyakorlói alapjában
véve a főbb társadalmi csoportérdekek szempontjából három fő társadalmi
csoportosulással számolhatnak. Első csoport a tőkésosztály és a kispolgárság csoportja,
amely érdekei alapján támogatja a kormányt (beleértve ebbe az eddig létezett
mindhárom polgári kormányt). A második csoport az értelmiségi-alkalmazotti csoport,
amely ugyan polgári csoportnak tartja magát (legalábbis vonatkozási csoportja alapján),
de mivel ez a csoport nem saját magántulajdona alapján áll, hanem tagjai a
tőketulajdonosok, vagy egyéb vállalkozók, illetve közintézmények alkalmazásában
állnak, túlnyomórészt, illetve jellemzően bérből élő munkavállalók. Ebben a tekintetben
ugyanolyan dolgozók, mint a munkások. Mégis, vonatkozási csoportjuk alapján polgári
illúziókban élnek, ezért többségükben vagy támogatják a polgári kormányokat, vagy
legfeljebb közömbösek a kormányok támogatása tekintetében, de legalábbis egyelőre
nem vállalják a közösséget a munkássággal. A polgári kormányok objektív létviszonyaik
alapján értelmezett érdekeik figyelembevételével ezt a társadalmi csoportot nem
tekinthetik saját szilárd támogató bázisuknak. Az értelmiség társadalmi csoportjának
kizárólagos feladata a polgári társadalomban a tőketulajdonos és kispolgári rétegek
érdekeinek kiszolgálása, az értelmiségi-alkalmazotti szakterületen. Ha e tényleges
társadalmi helyzetüknek tudatára ébrednek, akkor az értelmiség és az alkalmazottak a
polgári társadalom ellenzékévé változhatnak. Ennek ellenére egyelőre az értelmiség tagjai
általában még mindig polgári illúziókban ringatják magukat, még mindig bíznak
helyzetük jobbra fordulásában, amire pedig a polgári valóságban semmi esély nincs. A
harmadik csoport a munkásosztály, a parasztság és a munkanélküliek csoportja,
amelynek tagjai objektíve ellenérdekeltek a polgári kormányok törekvéseivel szemben,
mivel ezek a kormányok arra törekszenek, hogy a csoport tagjainak a bére, illetve a
jövedelme a lehető legalacsonyabb legyen, minél inkább ki legyenek szolgáltatva a
tőketulajdonosok érdekeinek. Erre utal az a körülmény, hogy manapság a hazai
munkabérek kb. egytizedét teszik ki a fejlett nyugati országokban fizetett béreknek,
miközben az áruk és szolgáltatások árai gyakorlatilag azonos szinten vannak a nyugati
országok áraival. Ennek ellenére a munkásság és a parasztok jelentős része illúziókat
 87

táplál a polgári hatalommal szemben, negatív tapasztalatainak hosszú sora ellenére még
sokan mindig bíznak abban, hogy majd egyszer megjavul a helyzetük, ezért
többségükben szavazataikkal még mindig támogatják a polgári kormányokat. Hosszabb
távon azonban a polgári kormányok ellentétes érdekeik miatt nem számíthatnak a
munkásosztály és a parasztság szilárd támogatására.

2.42 A társadalom szerkezete és az érdekek

A továbbiakban talán érdemes lesz fő vonalakban áttekinteni a társadalmi szerkezet
jelentőségét a politikai, társadalmi, gazdasági életben, hogy azok is könnyebben
meggyőződhessenek arról, hogy ez nem valami csupán formai kérdés, akik általában nem
foglalkoznak részletesebben a társadalmi kérdésekkel, de véletlenül mégis elolvassák ezt
az írást.

Először is arra kell kitérni, hogy a társadalom szerkezete nem eleve elrendelt és
változhatatlan adottsága a társadalomnak, hanem olyan tulajdonság, amelyik a
társadalom fejlődésével kapcsolatban magától is folyton változik. Ezen túlmenően
azonban a társadalom szerkezetét az emberek mesterségesen is megváltoztathatják, ha,
és amennyiben képesek megérteni a társadalmi szerkezet jelentőségét és a gyakorlatban
is alkalmazni a társadalmi szerkezet alakulásának fő törvényszerűségeit. Az emberek
persze képesek lehetnek megváltoztatni a társadalom szerkezetét a vonatkozó
törvényszerűségek ismerete nélkül is, de ebben az esetben a ténylegesen megvalósuló
változások jelentős mértékben eltérhetnek a szándékolt változások jellemzőitől.
Ugyanerre vezet a vonatkozó törvényszerűségek hibás, vagy téves "ismerete" is.
Feltevésünk szerint a társadalom szerkezeti törvényszerűségeinek viszonylag helyes
ismerete feltételezi az érdekfogalom, illetve az érdekműködések törvényszerűségeinek
ismeretét, amelyről e tárgyi írás szól. A "létező szocializmus" kísérlete a szocializmus
megvalósítására (amelynek egyik legfőbb célja volt a társadalom szerkezetének
átalakítása) sok egyéb mellett elsősorban azon bukott meg, hogy a hatalmon lévő
társadalmi, politikai erők nem voltak tudatában annak, hogy a társadalmi szerkezet
célszerű és sikeres megváltoztatása csak az érdekek és az érdekműködések
törvényszerűségeinek figyelembevétele alapján lehetséges. Az ilyen módon elkövetett
hiba a szándékolt céltól igencsak messzeeső eredményre vezetett. Az általunk csak éppen
hogy átélt rendszerváltozás szintén bizonyítja, hogy a társadalom szerkezetének
átalakítása a társadalmi, politikai erők ilyenirányú törekvései esetén mesterségesen is
lehetséges. Hiszen az 1990 előtti társadalmi szerkezettől máig teljesen eltérő társadalmi
szerkezet jött létre. A "létező szocializmusban" a lakosság több, mint 95 %-a bérből, és
fizetésből élő dolgozó volt, tőkésosztály, a közepes és kisvállalkozók társadalmi
csoportja, valamint a munkanélküli réteg egyáltalán nem létezett. Ez az átalakulás
természetesen nem az érdekműködések törvényszerűségeinek az ismerete alapján, hanem
a nyugati országokban lévő társadalmak szerkezetének lemásolása alapján valósult meg.
Tehát a jelenlegi társadalom osztályszerkezete nem szerves átalakulás útján alakult ki,
hanem mesterséges beavatkozással, ezért a kialakult helyzet kiélezett formában hordozza
magában ugyanazokat a társadalmi feszültségeket, amelyeket a mintául vett nyugati
társadalmakban változó mértékben ma is tapasztalhatunk. A lényeg az, hogy a hatalmon
lévő társadalmi politikai erők mesterségesen is képesek a társadalmi szerkezet
megváltoztatására, de ez a változtatás a társadalmi viszonyok olyan változását
eredményezi, amelyek a szándékolt viszonyoktól kisebb-nagyobb mértékben eltérő
viszonyokat hozhatnak létre, a változást létrehozó erők akaratától függetlenül. Ez az
eltérés egyben lehetőséget is ad a mesterséges társadalmi szerkezet olyan későbbi
88

módosítására, amely a ténylegesen létrejött viszonyok esetleges közelítését segíti elő a

szándékolt viszonyokhoz. Persze itt pontosítanunk kell, hogy mit kell érteni a szándékolt
társadalmi viszonyokon. Nyilvánvaló, hogy különbséget kell tennünk a ténylegesen
szándékolt viszonyok és a deklaráltan szándékolt viszonyok között. A mostani polgári
kormányok például azt hirdetik, hogy a társadalom minden társadalmi csoportjának az
érdekeit, illetve a társadalmi szolidaritás elvét képviselik, a szegények, fiatalok,
nyugdíjasok, betegek, fogyatékosok, stb. életviszonyait akarják javítani. Ugyanakkor azt
tapasztaljuk, hogy a tőketulajdonosok és a vállalkozók különleges kedvezményeket
élveznek és rohamléptekkel gazdagodnak, míg a különféle dolgozó csoportok egyre csak
közelednek a szegénységi küszöbhöz, illetve az alá. Tehát a deklaráltan szándékolt és a
ténylegesen létrehozott viszonyok éles ellentmondásban vannak egymással. Ez azt
mutatja, hogy a hatalmon lévő "elitnek" van egy tényleges szándéka a társadalmi
szerkezet változtatására, és ennek megfelelő társadalmi viszonyrendszer létrehozására és
fenntartására. Emellett van egy deklarált, de a valóságban nem követett propaganda
szándéka, amely a dolgozók és a szegények életviszonyainak javítását tartalmazza. Mint
látjuk, a hatalmi "elit" tényleges szándéka folyamatosan és egyre inkább megvalósul, míg
a dolgozókat érintő pozitív változások egyre kevésbé válnak valóra. Arról van tehát szó,
hogy a hatalmi "elitnek" van egy tényleges programja a társadalmi viszonyok alakítására
és ez meg is valósul. A másik program pedig csak a dolgozó tömegek, a munkásság és a
munkanélküli tömegek félrevezetésére szolgáló üres propaganda fogások gyűjteménye,
amely a valóságban nem valósul, és nem is valósulhat meg. A polgári hatalom erre
egyáltalán nem is törekszik. A kormány ilyenirányú törekvései is bizonyítják, hogy ezek a
törekvések csupán "propaganda" törekvések. Ilyen például az, hogy a sokgyermekes
családok adó jóváírásra lennének jogosultak, de az alacsony jövedelmű, vagy éppen a
jövedelem nélküli szegények nem, vagy csak nagyon csekély mértékben vehetik igénybe
ezt a "támogatást". Ugyanez a helyzet a kormány lakásépítési-, vásárlási hitel
támogatásával is, mert a havi nettó 100.000,- Ft - nál kisebb jövedelműek, vagyis a
szegények azt gyakorlatilag egyáltalán nem vehetik igénybe.

A továbbiakban már rátérhetünk annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy milyen

összefüggés van a társadalom szerkezete és a társadalomirányítás érdekfunkciójának
gyakorlása között. A társadalomirányítás sokoldalú feladat, de annyi bizonyos, hogy
ennek egyik oldala abban áll, hogy az emberek cselekvését valamilyen egységes irányba
kell összefogni, hogy ezáltal a társadalomban megjelenő törekvések egy részét
hatékonyabban lehessen megvalósítani. Az már a fentiek alapján világos, hogy az
emberek cselekvésének valamilyen egységes irányba terelése csak érdekeik érvényesítése
esetén és csak annak arányában lehetséges. Az emberek mai gazdasági, társadalmi, és
osztályhelyzete, valamint az ebből adódó érdekei egymástól lényegesen eltérnek,
egymással ellentétesek, sőt, egymást kizáró jellegűek lehetnek. Ezért nagysúlyú, alacsony
szintű és rövid lejáratú, tehát a cselekvést legnagyobb intenzitással meghatározó
érdekeiknek összeegyeztetése, cselekvéseik egységes irányba terelése reménytelen
feladat. Csak olyan fajta törekvések lehetnek valamennyire sikeresek, amelyek a kisebb
súlyú, magasabb szintű, távlatibb jellegű, tehát a cselekvést gyengén befolyásoló érdekek
alapján valamilyen közös nevezőt próbálnak találni a társadalomirányítás sikerének
biztosítása érdekében. Ilyen közös nevezővé válhatnak a nemzeti, kulturális, sport, vallási
és egyéb közösségi érdekek alapján álló törekvések, amelyek lehetnek szépek, némelyek
lelkesítők, de a társadalom helyzetének, az emberek életviszonyainak lényeges
megváltozását, fejlődését ezek nem segíthetik elő, hiszen az életviszonyok lényegesen
csak a gazdasági cselekvések fejlődése és azok nyilvánvaló eredményei, vagyis a
jövedelmek növekedése mellett változhatnak meg. Az a kérdés, hogy ilyen körülmények
között hogyan lehet biztosítani az érdekek egyensúlyát, a társadalom irányítását és ezen
keresztül az ország kormányozhatóságát.
 89

A társadalomirányítás persze akkor is lehetséges, ha a társadalomban élő különféle

társadalmi csoportok érdekei egymástól eltérőek, vagy egymással ellentétesek. Más
kérdés, hogy az ilyen alapon álló társadalomirányítás milyen hatékonyságot érhet el. A
társadalmi csoportok érdekeinek ellentmondásai rontják, egyezései pedig javítják a
társadalmi, gazdasági, politikai cselekvés hatékonyságát. A társadalomban meglévő
érdekek ellentmondásai lehetnek olyan fokúak, amelyek lehetetlenné teszik a társadalom
normális életét. Ennek ellenére lehetséges a társadalomirányítás minden olyan esetben, ha
a hatalmon lévő politikai erők birtokolják a társadalom reprezentatív többségének a
támogatását és elég erejük van ahhoz, hogy az általuk hozott törvények betartását
általánosságban biztosítani tudják. Ezért tehát ilyen szempontból nézve nem
elkerülhetetlenül szükséges, hogy a különféle társadalmi csoportok érdekei össze
legyenek egyeztetve. Csupán az a fontos, hogy a kormányzat által követett érdekeket a
társadalom reprezentatív többsége sajátjaként elfogadja, és emiatt támogassa a kormányt.
Ha az ellentétes érdekű csoportok nem támogatják a kormányt, de kénytelenek betartani
az általa hozott törvényeket, akkor a társadalomirányítás - a hatalmon lévő politikai erők
érdekei alapján - lehetséges. Ebben az esetben nem szükséges feltétel az alárendelt
helyzetű társadalmi csoportok érdekeinek az érvényesítése a társadalomirányításban.
Ilyen esetben a reprezentatív túlsúlyban lévő társadalmi csoportok érdekei érvényesülnek
kisebb-nagyobb mértékben, míg az alárendelt helyzetű társadalmi csoportok érdekei nem,
vagy csak olyan mértékben jutnak érvényre, amely szükséges ahhoz, hogy ezek a
csoportok ne lázadjanak fel a hatalmon lévő társadalmi csoportok ellen.

A fenti lehetőségek felhasználása során a hatalmon lévő "elit" tehát nem kényszerül arra,
hogy a különböző társadalmi csoportokhoz egyformán viszonyuljon. Ennek megfelelően
egyes társadalmi rétegek érdekeit más társadalmi rétegek érdekeinek rovására
érvényesíti. Ennek a mai politikai helyzetben nagyon sok bizonyítéka van, amelyek
felsorolása gyakorlatilag egy írásban technikailag nem is lehetséges, de példaként
néhányat ezek közül megemlíthetünk. Megjegyezzük, hogy az ilyen differenciált
hozzáállás az egyes társadalmi rétegekhez nem kell, hogy törvényellenes legyen, sőt a
legtöbb példa ezek közül a polgári jog értelmében teljesen "jogszerű", és elsősorban a
nagytőke érdekeit szolgálja, az összes egyéb társadalmi csoportok, különösen pedig a
munkavállaló, dolgozó tömegek rovására.

A polgári jog szerint "jogszerű" előnyöket élvezhetnek a jogi személyiségű társaságok

tulajdonosai a csődjog segítségével. Például a korlátolt felelősségű társaságok tagjai,
illetve a részvénytársaságok részvényesei, mint tulajdonosok (vállalkozók), a
társaságaikkal szemben csak a bevitt törzsbetéteik, illetve részvényeik mértékéig
kötelesek vállalni a pénzügyi és egyéb felelősséget. Csőd esetén ezért a hitelezők
követeléseit csak a társaságok megmaradt vagyonának mértékéig lehet kiegyenlíteni. A
csőd hagyományos, vagy általánosan értelmezett alapesete olyan gazdasági esemény,
amelyben egy vállalkozás fizetésképtelenné válik, amikor pedig esedékes fizetési
kötelezettségei vannak. Ilyen eset akkor fordul elő, ha a vállalkozás gazdasági
tevékenységét jelentős részben hitelekből finanszírozza, de a piaci helyzet egy termelési
cikluson belül kedvezőtlenül olyan mértékben változik meg, hogy a termelésbe
(forgalomba) befektetett ráfordítások nem térülnek meg. A megtermelt árukat nem lehet
értékesíteni olyan árszínvonalon, amely biztosíthatná a ráfordítások megtérülését, vagy
egyszerűen a megtermelt áruk valamilyen válsághelyzet miatt eladhatatlanok, esetleg
valamilyen szerencsétlenség folytán megromlanak, megsemmisülnek. De ettől eltérő
mesterséges csődhelyzetek is lehetségesek, amikor semmilyen váratlan válsághelyzet nem
fordul elő, nem semmisül meg az áru, stb., de a hitelfelvevő mégis fizetésképtelen lesz.
Ilyen esetben a többségi tulajdonos megteheti, hogy még a csőd nyilvánosságra kerülése
90

előtt a tulajdonában lévő más vállalkozásaitól (esetleg családtagjainak vagy egyéb

üzletfeleiknek a vállalkozásaitól) áron felül vásárol, vagy pedig ezeknek áron alul ad el
árukat, szolgáltatásokat és egyéb, a csődbe haladó vállalkozás szempontjából előnytelen
szerződéseket köt velük. Így a csőd által fenyegetett vállalkozásából értékeket "menthet
át" életképes saját, vagy más üzlettársak vállalkozásaiba. Ilyen műveletek nyilván
törvénytelen űzelmeknek minősülnek, de az ilyen előnytelen ügyletek létének a
bizonyítása nehéz, vagy egyenesen lehetetlen. Az ilyen műveletek megvalósításának a
lehetőségeit olyan feltételek segítik elő, mint az, hogy bárki lehet tulajdonosa, vagy tagja
több gazdasági társaságnak, amelyek pénzügyileg és tulajdonjogilag függetlenek
egymástól. Több gazdasági társaságban többségi tulajdonosok persze csak a gazdag
tőketulajdonosok lehetnek, akiknek van joguk a vállalkozás pénzügyeivel kapcsolatos
döntésekhez. Az ilyen jellegű műveleteknek sok variációja lehetséges, tehát sok
lehetséges módja van a mesterséges csődhelyzetek előállításának, ami egyenértékű azzal,
hogy a gazdag tulajdonosok a tisztán piaci eszközök mellőzésével a saját javukra más
vállalkozásaiknál tőke koncentrációt valósítsanak meg. Ugyancsak elősegíti az ilyen
műveletek lehetőségét a pénzügyi rendszer átláthatatlan jellege, a sok kereskedelmi bank
léte, a banktitok, az üzleti titok, a személyi adatvédelem rendszere, stb. A feleslegesen
bonyolult pénzügyi rendszer, a gazdasági és személyi titkok árnyékában meghúzódó
törvénytelen űzelmek felderítése és az ezzel visszaélő emberek felelősségre vonása
gyakorlatilag lehetetlen. Hiszen a gazdálkodás ki van téve a piaci keresleti-kínálati
viszonyok előre be nem látható változásainak. A megkötött és a létrejött valóságos
nagyvolúmenű üzletek hatalmas nyereségekkel, de ugyanilyen hatalmas veszteségekkel is
járhatnak. A gazdasági társaságokat a törvény nem teszi felelőssé üzleti kudarcaikért. Az
üzleti kudarcok lehetnek véletlenek, de lehetnek előre megfontolt szándékok eredményei
is. Nem nehéz elérni, hogy a kudarc szándékossága bizonyíthatatlan legyen. Ugyanakkor
egy üzleti tranzakció során keletkező egyik cég vesztesége más cég nyeresége lehet
(hacsak nem elemi kár okozza a veszteséget). Egy csődeljárásban pedig a kisbefektető
részvényesek, vagy egyéb „hitelezők” követeléseiket már általában sohasem
érvényesíthetik. Így fordulhattak elő olyan esetek, amikor például egy tejfelvásárló, vagy
hízott sertés felvásárló, amikor a felvásárolt árukat a termelők által „nyújtott” két-három
hónapos lejáratú hitelre (vagyis elfogadott későbbi fizetés ellenében) vette át. Mielőtt a
termelőket kifizette volna „csődbe ment” és a termelők sohasem kaphatták meg a tőlük
felvásárolt tételek árát. És ez a polgári jog alapján teljesen jogszerű. A termelő
kényszerhelyzetbe került, mert a terméket el kellett adni, mivel az idő elhúzódása az áru
elromlását vonta volna maga után. A felvásárló a termelő kényszerhelyzetét kihasználva
vette át az árut, amiért semmit nem fizetett. Ez nyilvánvaló csalás, de jogi értelemben ez
a termelő hibája következtében állhatott elő, mivel a termelő nem győződött meg kellően
a felvásárló pénzügyi megbízhatóságáról. A termelőknek ez a kára így egyszerűen az
üzleti kockázat részének tekintendő. Tehát a polgári jog szerint „törvényesen” csalni is
lehet, amennyiben a csalás ténye „nem bizonyítható”. Ügyes adminisztráció és kellő
ravaszság mellett pedig el lehet érni bizonyos törvénytelenségek bizonyíthatatlanságát.

Legnevezetesebb ilyen esetek voltak a százmilliárdos állami költségvetési ráfordításokat

igénylő bank konszolidálások, amelyek azért váltak "szükségessé", mert a hitelfelvevőik
fizetésképtelenné váltak. További nevezetes esetek voltak bizonyos gabona, hízottsertés,
tej és egyéb árufelvásárlások, amelyek ellenértékét a termelőknek csak sok hónapos
késedelmek után, vagy pedig sohasem fizették meg (és a felvásárlók csődje miatt ezeket
az összegeket a jogosultak nem tudták behajtani). Ilyen esetekben nyilvánvaló
csalásokról van szó, amelyek jogos következményeitől a csődjog menti meg a csaló
vállalkozókat. Ilyen alapon tehát a polgári "jogállam" kivételezett helyzetbe hozza a
tőkés vállalkozókat a dolgozó társadalmi rétegek (az adófizető munkavállalók,
kisbefektetők, mezőgazdasági és egyéb kisipari termelők) rovására. Igaz ugyan, hogy az
 91

ilyen esetek ellentétesek az erkölccsel, de már sokan megállapították, hogy az üzlet nem
erkölcsi kategória és ezzel egyszersmind azt ismerik el, hogy az üzlet haszonelvű
művelet, amelyben az erkölcsi elvek nem játszanak szerepet, vagy legfeljebb csak
alárendelt szerepet töltenek be.

Ugyancsak a tőkés-, és kisvállalkozó rétegek érdekeit szolgálja az adórendszer is. Az

adózás a jövedelem megadóztatására irányul. Ennek megfelelően az adóalap a jövedelem,
amely az árbevételek és a költségek különbözete. Minél nagyobbak a vállalkozás
költségei a bevételekhez viszonyítva, annál kisebb lesz az adóalap és az adókötelezettség.
Azt a tényt közismertnek lehet tekinteni, hogy egy vállalkozás költségeinek a növelésére
korlátlanok a lehetőségek (még akkor is, ha az adótörvény valamelyest korlátozza a
költségként elismerhető tételeket). Az is közismert, hogy főleg a kisvállalkozók
háztartási és személyes költségeik jelentős részét vállalkozási költségek gyanánt
számolják el (ezért van az, hogy a statisztikai adatok szerint a kisvállalkozók általában
hihetetlenül alacsony személyes jövedelemből élnek - viszonylag igen magas
színvonalon). A vállalkozásoknak sok lehetőségük van arra is, hogy tényleges
árbevételeik jelentős részét eltitkolják a számlaadási kötelezettség megszegésével, ami
szintén az adóalap csökkentését teszi számukra lehetővé. Az adózási rendszer tehát
lehetővé teszi a vállalkozók számára, hogy tényleges jövedelmeik jelentős részét
eltitkolják és ezáltal kibújjanak adózási kötelezettségeik jelentős része alól. A
munkavállaló dolgozók számára viszont nincs ilyen lehetőség, hiszen a teljes munkabér
számukra jövedelem, tehát a munkabér gyakorlatilag közvetlenül adóalap. A
gyakorlatban tehát az a helyzet, hogy a vállalkozók lényegesen kevesebb adót fizetnek,
mint amit tényleges jövedelmeik alapján fizetniük kellene, míg a munkavállalók teljes
jövedelmük után megfizetik a törvényszabta adót. További külön kedvezményeket
élveznek a külföldi tulajdonban lévő vállalkozások tulajdonosai akiket
adókedvezmények, illetve teljes adómentességek illetnek meg. Ugyanez vonatkozik az
u.n. kisvállalkozókra, akik a 2001.- től kezdve 10 MFt-ot meg nem haladó jövedelmeik
után adómentességet élveznek (amennyiben megvalósulna a miniszterelnök ilyenirányú
kijelentése). Ezek az adó-kiváltságok a polgári jog értelmében teljesen jogszerűek, mivel
azokat az országgyűlés a költségvetési törvényben elfogadta. Tehát a vállalkozók a
gyakorlatban adókedvezményeket élveznek a munkavállaló dolgozók rovására, hiszen
ezáltal a munkavállaló dolgozók aránytalanul nagy adóterhet viselnek, mert a minden
állampolgár számára szükséges állami feladatok megvalósításának költségeit jelentős
részben a vállalkozók helyett is ők kénytelenek megfizetni. Lényegében ugyanez a
helyzet a fekete gazdaságban is, ahol a közterhek viselése nélkül jutnak az abban
résztvevő emberek, különösen a munkaadó vállalkozók adómentes, tehát a törvényesen
dolgozókhoz és vállalkozókhoz képest jelentős többlet jövedelemhez.

A fentemlített módon megszerzett adómentes jövedelmek (kivéve a fentemlített

mentességeket) persze mind törvényesen el nem ismert jövedelmek, ezért ezt egyesek
úgy fogják fel, mintha ezek nem léteznének, mivel ha ezekre rájönnek a hatóságok, és
büntetik, akkor ezek a vállalkozókat kedvezményezett helyzetbe hozó anyagi előnyök
megszűnnek. Ennek ellenére a tény az, hogy már tíz év óta fennáll ez a helyzet, ezért az
így létrejött állapotokat létezőnek kell tekinteni, és azt kell megállapítanunk, hogy a
jelenlegi törvények és gazdasági viszonyok mellett ezeket a törvényellenes állapotokat
felszámolni nem lehet, tehát ezek az állapotok - hiába törvényellenesek - a jelenlegi
termelési viszonyok elválaszthatatlan tartozékai. Tehát a létező termelési viszonyok
rendszere ilyen módon is előnyöket biztosít a vállalkozóknak a dolgozók rovására.
Mégpedig nemcsak a törvényes feltételek szerint dolgozó, hanem még a fekete
gazdaságban dolgozó munkavállalók rovására is megy az adózás ilyen módja, mivel
ugyan a fekete munkavállalók után senki nem fizet adót, de az így szerzett jövedelmek
92

után nem fizetnek betegbiztosítási és nyugdíjjárulékot sem. Ezért a fekete munkavállaló

betegség esetén nem kap táppénzt, ha megöregszik nem jár majd neki nyugellátás, tehát
betegsége esetén, és nyugdíjas korában fizet majd rá arra, hogy fekete munkavállaló volt.
Az őt foglalkoztató munkaadó pedig olcsóbban és adómentesen jut többletjövedelemhez
ezáltal, vagyis a fekete munka növeli a vállalkozó egyébként is magas jövedelmét - a
fekete munkavállalók (és általában a dolgozók) rovására.

Az adórendszer azzal is kivételezett helyzetbe hozza a vállalkozókat, hogy költségként

számolhatnak el egyes, lényegében véve fejlesztésre és beruházásokra fordított
összegeket, amelyeket így le lehet vonni az adóalapból. Tehát ezeket a fejlesztési
ráfordításokat a mérleg szerinti eredményből adómentesen is fedezni lehet. Ez azt jelenti,
hogy a fejlesztések és a beruházások költségeinek egy része a termelési költségek között
kerül elszámolásra, így végeredményben az árakat növeli, tehát ezeket a költségeket
ténylegesen a fogyasztási eszközök vásárlói viselik, a vállalkozó tőketulajdonosok
helyett, akik viszont e fejlesztések jövedelmeit vállalkozói nyereségként (esetleg már
adózottan) teszik zsebre. Ennek a következménye az is, hogy a vállalkozók sok
felesleges beruházást is eszközölnek (pl. fényűző irodákat, lakásokat építtetnek
maguknak, minden évben fényűzően felújítják iroda-, és üzlethelyiségeiket, vagy a
bankok fényűző csarnokokat építtetnek, amelyek nem lennének szükségesek a normális
üzletmenet érdekében, de a nagy nyereségeket inkább ilyen presztízs befektetésekre
használják, minthogy e nyereségek után a megfelelő adót megfizessék). Ez a jelenség is
feleslegesen növeli a munkavállaló dolgozók adóterheit, akik viszont adókötelezettségeik
alól a polgári adótörvény jóvoltából nem tudnak kibújni, mint ahogy a vállalkozók ezt
megtehetik (és jelentős mértékben meg is teszik).

A részben, vagy egészében külföldi tulajdonban lévő vállalkozások igen előnyös

helyzetbe kerülnek nemcsak a dolgozókkal szemben, hanem az egyéb, tisztán hazai
vállalkozókkal szemben is.

Ezek a körülmények rávilágítanak arra, hogy a polgári állam gyakorlatilag a

tőketulajdonosokat kivételezett helyzetbe hozza a munkavállalók rovására, tehát sok
tekintetben a tőketulajdonosok érdekeit képviseli a munkavállaló dolgozók érdekeivel
szemben. Ezt a helyzetet a kormányzat azzal magyarázza, hogy a vállalkozók támogatása
a munkavállalók érdeke is, mivel ha ez a támogatás nem lenne, akkor a vállalkozók
tönkre mennének, vagy külföldre vinnék saját tőkéjüket, minek következtében
munkahelyek szűnnének meg és sokkal magasabb lenne a munkanélküliség. A
munkavállalói érdekek háttérbe szorítása útján lértrejött helyzetben is fennáll az érdekek
„reprezentatív” egyensúlya. A hatalom tehát nem kényszerül arra, hogy minden
társadalmi réteg érdekeit egyformán érvényesítse. Persze erre egyébként még elvileg
sincs lehetőség.

2.43 Társadalmi szervezetek állami támogatása

A társadalom szerkezetének alakítására vannak a hatalomnak más eszközei is. Egyik
ilyen eszköz a különféle társadalmi szervezetek állami támogatása. Az országgyűlés a
számára kedves szervezetek támogatására a költségvetésben jelentős összegeket különít
el. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a támogatott szervezetek akkor is
működőképesek, ha tényleges társadalmi támogatásuk nincs, tehát az ilyen szervezetek
társadalmilag szükségtelenek, vagyis feleslegesek. Ez nyilvánvalóan a gyülekezési
szabadság megsértése, mert hátrányos helyzetbe hozza azokat a szervezeteket,
 93

amelyeknek esetleg lenne társadalmi támogatottságuk, de mivel a dolgozó emberek zöme

szegény, nem jut pénze arra, hogy szervezeteket tartson fenn, de ezek támogatását a
képviselők nem tartják szükségesnek. Így társadalmi igény esetén sem jöhetnek létre a
dolgozók érdekeit képviselő államilag nem támogatott szervezetek. Másrészt az
adófizető munkavállaló dolgozók olyan szervezeteket is kénytelenek az adóforintjaikból
létrejövő állami költségvetésből anyagilag támogatni, amelyeket saját elhatározásukból
semmi esetre sem támogatnának. Ennek keretében állami támogatásban részesülnek a
pártok, egyházak, különféle alapítványok, egyéb szervezetek. A gyülekezési szabadság
tisztábban érvényesülhetne, ha bármilyen, nem alkotmány-, és törvényellenes szervezetet
lehetne alapítani, de azokat nem részesítenék állami anyagi támogatásban, hanem
anyagilag is saját tagjaik tartanák fenn, akik igénylik ezeknek a szervezeteknek a létét,
működését és szolgáltatásait. Ilyen esetben lehetnének különféle szervezetek, de csak
akkor, ha valóban társadalmi igény lenne ezekre és ennek megfelelően tagságuk fenn is
tartaná ezeket tagdíjaik befizetése útján. A jelenlegi helyzetben nem tudhatja senki, hogy
olyan és annyi pártra, egyházra és egyéb szervezetekre van-e szüksége a társadalomnak,
mint amennyi van és amennyit állami támogatásban részesítenek. De ezek a támogatott
szervezetek ma ténylegesen befolyásolják a társadalom szerkezetét, mégpedig az
országgyűlés által preferált módon. Gyakorlatilag csak olyan szervezetek kaphatnak
állami támogatást, amelyek támogatják a fennálló hatalmat, vagy legalábbis lojálisak a
fennálló hatalommal szemben. Ezáltal a társadalom államilag támogatott szervezetek által
képviselt szerkezeti elemei eltorzítják a társadalom valódi szerkezetét, a gyakorlatban
nem jelennek meg azok a szervezetek, amelyek a társadalomban nem kifejezett módon
léteznek, de a fennálló hatalom számára nem kívánatosak. Ezért a különféle szervezetek
állami támogatása olyan társadalom szerkezeti elemek fennállását teszi lehetővé, amelyek
ugyan nem fejtenek ki lényeges és valóságos társadalmi igényeket kifejező
tevékenységet, de elősegítik, lehetővé teszik a hatalom által kívánt irányú társadalmi
változásokat befolyásoló akciók megvalósítását. Ezáltal olyan társadalmi változások
létrejöttét is lehetővé teszik, amelyekre nincs valóságos társadalmi igény, de állami
pénztámogatással mégis megvalósul ezekből valami, ugyanakkor nem segítik állami
eszközökkel azokat a lehetséges szervezeteket, amelyekre volna társadalmi igény.

Ismert tény például, hogy a fennálló államhatalom már legalább tíz éve eldöntötte, hogy a
munkaszövetkezetek (pl. a termelőszövetkezetek) helyett kapitalista típusú
szövetkezeteket kell létrehozni. Az ilyen szövetkezetekben csak az lehet tag aki
vagyonát, pénzét (vagyis tőketulajdonát) beviszi a szövetkezetbe. Erre jelentős
társadalmi igény nincs, mert tömegesen az embereknek nincs erre pénzük, és egyébként
is félnek attól, hogy a szövetkezetbe vitt vagyonukat elveszítik. Volna igény arra,
különösen a falvakban, hogy legyen egy munkaszövetkezet, ahova elmehetnek dolgozni
az emberek és megélhetnek az ott megkeresett jövedelmükből. Az ilyen szövetkezetek
számára pedig nincs létezési lehetőség, mert azon túl, hogy ezeket a hatalom betiltotta, a
jelenlegi gazdasági, kereskedelmi, finanszírozási körülmények között, amelyeket szintén
a hatalom hozott létre, működésre képtelenek lennének. Ezért azután nincs lehetőség a
jelenlegi mezőgazdasági válság felszámolására sem, annak ellenére, hogy a kormányzat
minden évben százmilliárdokat fordít a mezőgazdaság „fejlesztésére”.

A pártok helyzete is elgondolkodtató. A pártok támogatottsága országos szinten azt

jelenti, hogy a legnagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkező pártok politikáját
néptömegek támogatják. A jelenlegi parlamenti pártok, amelyek a legnagyobb társadalmi
támogatottságot élvezik, a hírek szerint taglétszámuk egyenként nem haladja meg
lényegesen a 30000 főt. Ez azt jelenti, hogy ezek a pártok nagyon kevés és vékony
szállal kapcsolódnak a társadalomhoz. Ha figyelembe vesszük, hogy az országban
mintegy 3700 település van (amelyben benne van Budapest, a városok és a legkisebb
94

falvak is), akkor településenként átlag kb. 8 tagja van egy 30000 tagot számláló pártnak.
Figyelembe véve, hogy a városok és a falvak között bizonyára aránytalanul oszlik meg a
párttagság, valószínű, hogy a települések nagy részében a pártoknak egyáltalán nincs is
szervezetük. Ilyen körülmények között még a lehetősége sem áll fenn annak, hogy ezek a
pártok egyáltalán tudomást szerezzenek az állampolgárok helyzetéről és érdekeiről,
amelyet pedig állítólag képviselni akarnak a parlamentben. Inkább csak vágyakat, jámbor
óhajokat, elképzeléseket, valamint a fővárosban túlreprezentált, erős érdekérvényesítő
képességgel rendelkező gazdag "elit" érdekeit tudják csak képviselni, nem pedig az egész
társadalom érdekeit. A valóságos helyzet pedig még ennél is kiélezettebb, mert a hírek
szerint egyes pártok taglétszáma még a tízezer főt sem haladja meg lényegesen. Mivel
azonban a pártok állami pénzügyi (és ingatlan) támogatást élveznek, fenn tudnak maradni
anélkül is, hogy sok párttagjuk volna, akik egyrészt tagdíjaikból fenn tudnák tartani
pártjukat, másrészt pedig biztosíthatnák a pártok érdemleges társadalmi kapcsolatait és
ezáltal valami fogalmuk lenne arról is, hogy milyen a társadalmi helyzetük és ebből
fakadó érdekeik azoknak, akik érdekeit állítólag a parlamentben képviselni akarják.
Akkor talán rájönnének arra is, hogy egyszerre nem képviselhetik kivétel nélkül minden
társadalmi csoport érdekeit. Az lenne méltányos megoldás, ha a pártok állami támogatást
nem kapnának, hanem tagdíjakból tartanák fenn magukat. Ilyen esetben komoly politikai
pártok csak akkor lehetnének, ha a társadalom tagjainak jelentős része ténylegesen,
anyagilag is támogatná őket. Országgyűlési választások alkalmával egy pártra leadott
szavazatok száma nem jelenti azt, hogy a szavazók ténylegesen támogatják is ezeket a
pártokat. Ezt szemlélteti az eddigi tapasztalat, mi szerint a nagy szavazatarányokkal
hatalomba került pártok a következő választásokon általában csúfos vereséget
szenvedtek. Tehát a választók politikai hangulata nem jelent elkötelezettséget egy-egy
párt és annak politikája iránt. Számukra a választás játék, nem pedig komoly politikai
megfontolás alapján hozott döntés. A választók nagy tömegei ugyanis nem hisznek
abban, hogy a pártok között valami lényeges eltérés lenne, sorsuk gyakorlatilag
érzékelhető mértékben szerintük nem függ attól, hogy melyik pártok kerülnek hatalomra.
És ebben valószínűleg igazuk is van. Ami pedig az emberek politikai szabadságjogait
illeti, az csak akkor lenne ebből a szempontból teljes, ha egyrészt az embereknek joguk
lenne arra, hogy anyagilag is támogassák az általuk választott pártokat, másrészt joguk
lenne arra is, hogy anyagilag ne támogassák az összes többi pártot, vagy esetleg egyetlen
pártot sem, ha nem tartanak igényt ezek létezésére és működésére. A pártok állami
támogatására vonatkozó törvény azonban kötelezővé teszi minden adófizető számára az
összes párt anyagi támogatását, mivel ez a támogatás az adófizetőktől beszedett
összegekből létrejövő állami költségvetésből történik. Ezért a pártok állami támogatása
sérti az állampolgárok politikai jogait.

Érdemes még talán néhány mondatot fordítani az egyházak állami támogatásának

kérdésére. Azt tényként el kell fogadnunk, hogy az emberek nagy többsége a hagyomány
hatalma alatt istenhívőnek tartja magát. Mai társadalmunkban - különösen manapság -
nem illik vallástalannak, istentagadónak lenni. Nagy családi események legnagyobb
többsége az egyházak részvételével történik, mint a keresztelések, házasságkötések,
temetések esetében történni szokott. Emellett az is igaz, hogy jelentős családi, vagy
egyéni érdekek teljesen háttérbe szorítják az igazi vallásos hit követelményeit. Már a
Horthy rendszer ideje alatt kialakult például a Sárköz területén, de egyéb területeken is
egyfajta születésszabályozás, az u.n. egykerendszer. Ennek keretében egyes
bábaasszonyok megszakították a család kérése alapján a nem kívánt terhességeket,
sokszor a szülő asszony életének feláldozásával is, hogy a család vagyona ne aprózódjon
fel a felnövő fiatalok javára történő örökléssel. Ez nyilván a helyi papok és az érintett
egyházak figyelmét nem kerülte el, mégsem tettek semmit az ilyen halálos vétkek
leküzdésére. Ez a példa is rámutat arra, hogy ha a vallásos hit szembe kerül az
 95

érdekekkel, akkor az emberek vallási hovatartozásuktól függetlenül meghatározó

többségükben az érdekeik szerint fognak cselekedni. Így viselnek háborúkat az emberek,
vallásosak, vallásosak ellen és eközben kegyetlen, szörnyű vérzivatarokat és
rombolásokat képesek rendezni, miközben a papság asszisztál ehhez, sőt, esetenként
még meg is áldják a fegyvereket, tábori papokkal fedezik a katonaság "lelki
szükségleteit" a szándékos, tömeges emberölésben. Azt pedig már nem is tudja az
ember, hogy felháborító-e, vagy egyszerűen csak nevetséges, hogy az 1999. évi szja
adóbevallás útmutatójában 77 bejegyzett egyház javára lehet az 1 % adóösszeget
átutaltatni. Ennyi egyház azért már mégiscsak sok. Vagyis ezek többsége valójában nem
is egyház, hanem csak állami pénz szerzésére szervezett közönség, szekta. A feltűnő
ebben azonban az, hogy az adófizetők nagyon kicsi arányban rendelkeztek az egyházak
javára az adófizetésről szóló hírek szerint. Ez is mutatja, hogy az emberek ténylegesen
nem olyan vallásosak, mint ahogy azt egyéb jelekből gondolni lehetne. Mindenesetre
valószínű, hogy olyan esetben, ha a hívők saját befizetéseikkel (tagdíjakkal) tartanák el
az egyházakat, sokkal szegényebbek lennének még az igazi egyházak is. De a
vallásszabadság persze csak akkor lenne valódi, ha egyrészt az embereknek szabad volna
anyagilag is támogatni az egyházukat, másrészt pedig nem lenne kötelező támogatniuk
anyagilag az összes többi egyházat, másrészt nem lenne kötelező támogatniuk egyetlen
egyházat sem azoknak, akik nem vallásosak és nem igénylik az egyházak létét és
szolgáltatásait. Márpedig az egyházak állami támogatása az adófizetők által befizetett
adókból azt jelenti, hogy a vallásos és nem vallásos embereknek egyaránt kötelező az
összes egyház anyagi támogatása. Ez pedig az emberi szabadságjogok megsértése.

A továbbiakban a társadalom egyéb szerkezeti elemeit nem vizsgáljuk, csak azt

jegyezzük meg, hogy az államilag támogatott szervezetek, szövetkezetek tagjaira ez a
fajta támogatás bizonyos hatást fejt ki, amely elősegíti részükről a hatalom birtokosai
iránt érzett rokonszenv kialakulását. Az anyagi támogatásért valamilyen, a hála érzetével
alátámasztott politikai támogatás jár. Ez a politikai megvesztegetés egyik formája. Az
ilyen rokonszenv a hatalmon lévők politikai törekvéseinek bizonyos mértékű támogatását
eredményezi, még olyan esetekben is, ha egyébként ezeknek az embereknek a társadalmi
helyzetükből következő érdeke ezt teljes egészében nem is támasztja alá. Így a kormány
olyan emberek támogatását is meg tudja szerezni, akiknek társadalmi helyzetük alapján
inkább az ellenzéket kellene támogatniuk.

A fentiek szerint a kormányok politikai törekvéseiknek megfelelő társadalmi szerkezet

kialakítására, illetve fenntartására, stabilizálására törekszenek. A polgári kormányok arra
törekszenek, hogy erős és lehetőleg gazdag tőkés és polgári osztály legyen a társadalom
vezető rétege. Magyarországon együtt a polgárság a tőkések, a közepes és a
kisvállalkozók osztálya a lakosság kb. 20 % -át teszi ki. Az alkalmazott és értelmiségi
társadalmi réteg (vagy "középosztály") a lakosság kb. 20 % -a, amely jelenleg egyfajta
polgári osztálynak, "polgári értelmiségnek" tekinti magát (és eszerint szavaz - legalábbis
egyelőre). A munkásosztály és a nem vállalkozó parasztság a munkanélküliekkel együtt
a lakosság kb. 25 % -át teszi ki. A lakosság 40 % -a nem vesz részt az országgyűlési
választásokon. Tegyük fel, hogy a szavazati joggal nem élő állampolgárok egyenletesen
oszlanak meg minden társadalmi osztályban, továbbá minden társadalmi osztály tagjai a
társadalmi helyzetüknek megfelelő politikai pártra szavaznak, a nyugdíjasok szavazatai
pedig szintén a gazdaságilag aktív szavazók arányában oszlanak meg a pártok között.
Akkor egy polgári párt a szavazatok 100/65(20+20) = 61 % - át kapja meg, minek
alapján kormányzati szerephez jut. A nem polgári ellenzéknek jut a szavazatok 39 % -a.
Ez azt jelenti, hogy az országnak stabil polgári kormánya lesz. A nem polgári (munkás, és
egyéb dolgozók) ellenzék nem kerülhet hatalomra. Így a társadalom szerkezetének a
jelentősége már világosan megmutatkozik a társadalomirányítási funkció
96

megvalósulásában. Tehát a társadalom szerkezetének a hatalom jellegének kialakulásában

fontos szerepe van. A gyakorlatban persze nem ilyen egyszerű a helyzet. Először is,
legalábbis a parlamentben kizárólag polgári pártok vannak, függetlenül attól, hogy sokan
a "szocialista" pártot nem tekintik polgári pártnak. Pedig a párt programja és még inkább
politikai gyakorlata tisztára polgári politikai törekvéseket tükröz. Ezért akármelyik
parlamenti pártra szavaznak is az állampolgárok tulajdonképpen minden esetben polgári
politikára szavaznak. Más lenne a helyzet, ha létezne olyan politikai párt, amely nem
polgári párt, hanem a dolgozó társadalmi rétegek pártja (esetleg egy valóban szocialista
párt). Ez azt jelentené, hogy megjelenne egy olyan politikai irányzat, amelyik nem a tőkés
- polgári osztály érdekeit, hanem a munkavállaló dolgozók érdekeit képviseli. Ezzel
lehetőség nyílna arra, hogy a munkavállaló dolgozók is saját társadalmi helyzetüknek és
érdekeiknek megfelelő pártra szavazhassanak. A fenti számítások szerint azonban ebben
az esetben sem kerülne hatalomra a dolgozókat képviselő párt, mert legfeljebb a
szavazatoknak csak 39 %- át szerezhetné meg. A társadalom szerkezete tehát ilyen
esetben is polgári kormányzat hatalomra jutását feltételezi. Másodszor pedig azt is meg
kell jegyezni, hogy az egyes társadalmi osztályok tagjai nem mindig szavaznak azokra a
pártokra, amelyekre társadalmi helyzetük alapján szavazniuk kellene. Továbbá mint már
azt fentebb említettük, a dolgozó (tehát nem tőketulajdonos) értelmiség, a néha polgári
középosztálynak nevezett (vagy inkább csúfolt) társadalmi réteg társadalmi helyzetét és
ennek megfelelő érdekeit tekintve nem polgári osztály. Az értelmiség túlnyomó része
munkavállaló dolgozó, jövedelmét nem tőketulajdona alapján, hanem munkájával,
munkavállalóként szerzi meg. Osztályhelyzete tehát alapvetően eltér a polgári osztályhoz
tartozó polgári és kispolgári rétegektől, amelyek nem munkájuk, hanem tulajdonuk
alapján szerzik jövedelmük túlnyomó, meghatározó részét. A polgári kormányzás elmúlt
10 éve ezt szemléletesen bizonyítja is, hiszen azok a jövedelmek, amelyeket az értelmiség
munkájával ma megszerezhet messze nem "polgári" jövedelem, abból a puszta emberi lét
fenntartása is alig lehetséges, nem beszélve az értelmiségi lét feltételeiről, amelyeket ezek
a jövedelmek egyáltalán nem képesek fedezni. Az értelmiségi jövedelmek ma egyszerűen
az értelmiségi lét anyagi alapfeltételeit ássák alá, úgyszólván lehetetlenné teszik az
értelmiségi dolgozóknak értelmiségi létezését. A polgári kormányzás egyenesen
megalázó anyagi helyzetbe szorította az értelmiség (és az alkalmazottak) egyes rétegeit,
különösen a társadalmilag talán legfontosabb egészségügyi és oktatási területen
dolgozókat. Ha egyszer mégis felébrednek az értelmiség tagjai polgári illúzióikból,
felfedezik, hogy ők is egyszerű dolgozók, abból élnek, hogy szakképzett munkájukkal
elvégzik a tőketulajdonosok számára profitot hozó és a profitszerzés folytonosságának a
feltételeit biztosító feladatokat és ezért kapják meg a munkaerőpiac által meghatározott -
lehető legalacsonyabb - bérüket. Ebből a szempontból társadalmi helyzetük azonos a
munkásság helyzetével és teljesen eltérő a polgárság helyzetétől. Alapvető érdekeik
ellentétesek a polgárság érdekeivel, ezért a polgári értelmiség kifejezés merő
értelmetlenség. Az értelmiség nem polgári társadalmi osztály, vagy réteg. Az értelmiség
(és alkalmazottak) társadalmi alapja nem a tulajdon, hanem a munka, a magas
képzettséget igénylő tervező, szervező, ellenőrző, igazgatási, tudományos, oktatási,
kulturális, egészségügyi, biztonságtechnikai, védelmi, stb. munka. Ha az értelmiség és az
alkalmazotti réteg tudatára ébred saját társadalmi helyzetének és eltávolodik a polgári
illúziók kergetésétől, akkor a fentebb vázolt szavazás eredménye szélső esetben 69 %-ra
változhatna a dolgozók politikai képviseletét felvállaló társadalmi erők javára és a valódi
polgári politikai erők kénytelenek lennének megelégedni 31 %-kal. Persze ez nem ilyen
egyszerű dolog, hiszen jelenleg egyáltalán nincs is Magyarországon olyan politikai erő,
amely a dolgozók politikai képviseletét felvállalná. És az értelmiség sem lenne még kész
egy ilyen politikai erő következetes támogatására. Egy ilyen változás társadalmi bázisa
azonban objektíve létezik, hiszen értelmiségi és munkás társadalmi rétegek kétségtelenül
léteznek és ezeknek alapvető társadalmi érdekei ellentétesek a polgárság érdekeivel. A
 97

polgárság érdeke a profit, a vállalkozói nyereség minden határon túli növelése, az

értelmiség (és az alkalmazottak) érdeke ezzel ellentétesen a munkabér reálértékének a
növekedése (mint a munkásság esetében is tapasztalhatjuk). Valós és tömeges társadalmi
érdekek alapján pedig eleve nem lehet tagadni politikai mozgalom létrejöttének
lehetőségét, amely ideológiájának meghatározása során egyaránt figyelembe veheti az
emberiség kapitalizmusban és a volt "létező szocializmusban" szerzett tapasztalatait és
elkerülheti a két rendszer egymástól eltérő legfontosabb hiányosságait.

Általánosságban a cirkuszias hatások mellett a társadalmi helyzet befolyásolja a választók

többségét, ezért a választók társadalmi helyzete jelentős mértékben meghatározza a
szavazatok pártok közötti megoszlását. De ennek az a feltétele, hogy minden nagyobb
társadalmi csoportnak, osztálynak legyen politikai párt képviselete. A jelenlegi politikai
helyzetben azonban ez a feltétel nem teljesül, ezért az emberek társadalmi helyzete nem
határozza meg, hogy melyik pártra adják le szavazataikat. A polgárok és a dolgozók
társadalmi helyzetüktől függetlenül csakis polgári pártokra szavazhatnak, hiszen minden
ma létező párt valamilyen színezetű polgári párt, beleértve ebbe a "szocialista" pártot is.
Ahhoz, hogy a dolgozók saját társadalmi érdekeiket képviselő pártra szavazhassanak,
létre kell jönnie a dolgozók politikai érdekeinek képviseletét felvállaló egy, esetleg több
pártnak. Ilyen párt alakulásának társadalmi és gazdasági alapfeltételei adottak, ezért
biztosra vehetjük, hogy előbb - utóbb létre is jön egy, vagy több ilyen párt, amint ennek
megérnek társadalmi, politikai, ideológiai tudományos feltételei. Addig azonban az egész
politikai játszótér a polgári pártok rendelkezésére áll, ahol a dolgozó osztályok rovására
és azok akaratlan, vagy tudatlan közreműködésével szabadon garázdálkodhatnak. A
szabad garázdálkodás persze bizonyos, egyelőre nem túl kemény korlátokba ütközik.
Ezek a korlátok a dolgozók érdekvédelmének fejlődésével, szervezettségének
növekedésével, a kapitalista rendszerből történő kiábrándulásával, a társadalmi
demokrácia erősödésével kölcsönhatásban várhatóan fokozatosan keményednek majd. A
dolgozói érdekvédelem ma még meglehetősen gyenge lábakon áll, de mégis adódott
olyan alkalom, mint például a vasutas sztrájk alkalmával, amikor egy szakszervezeti
akció megmutatta az érdekvédelmi akciók csíráit, melynek - ezúttal elszigeteltsége miatt
bekövetkezett eredménytelensége ellenére - nagy politikai jelentősége van. Előbb -
utóbb, ilyen akciókból a dolgozó tömegek tanulságokat vonhatnak le, megállapíthatják,
hogy érdekeik sikeres védelmének egyik legfontosabb záloga a dolgozók szolidaritása és
akcióegységének biztosítása. Ilyen tapasztalatok vezethetik arra a tömegeket, hogy
elsajátítsák a szakszervezeti tömegmozgalom alapvető törvényszerűségeit és az ebben
megvalósuló öntudatos magabiztosság lehetetlenné teszi majd, hogy a dolgozók
szervezett tömege ne a tőketulajdonos polgárság gyámoltalan játékszere legyen.

A fentiek szerint láthatjuk, hogy a társadalom adott szerkezetének megfelel egy

társadalmi osztály-, és rétegtagozódás, amely meghatározza a társadalmi érdekrendszer
jellegét és működését. Az érdekek társadalomirányítási funkciója csak e feltételek által
meghatározott mértékben és módon működhet. A mindenkori államhatalom az egymástól
eltérő érdekű társadalmi osztályok és rétegek érdekeinek érvényesülését elősegítheti,
illetve akadályozhatja (tehát szabályozhatja). E szabályozás segítségével megpróbálja
létrehozni az érdekek egyensúlyát és ez a tevékenység lényegében véve az érdekek
társadalomirányítási funkciójának a gyakorlati megvalósulása. Ez az állami szabályozás
azonban nem kizárólag a kormány szabad elhatározásától függ, hanem azt alapvetően az
határozza meg, hogy milyenek az egyes társadalmi osztályok érdekérvényesítő
képességei. Tehát a hatalom társadalomirányítási gyakorlatát alapvetően a társadalmi
osztályok és rétegek (politikai, gazdasági) erőviszonyai határozzák meg. A társadalom
szerkezete ilyenformán a társadalomirányítás, a hatalom gyakorlás egyik eszköze.
98

2.44 A jog, mint a hatalomgyakorlás eszköze

A hatalomgyakorlás másik eszköze a jog. A tényleges hatalomgyakorlás akkor valósul
meg, ha a hatalom gyakorlásában az államhatalom képviselői és ennek a hatalomnak a
társadalmi bázisát képező társadalmi osztályok és rétegek együttesen részt vesznek.
Hiszen a politikai hatalom csak akkor életképes, ha az társadalmi támogatást élvez.
Jelenleg az államhatalom gyakorlatilag mintegy 60 %-os általános társadalmi támogatást
élvez, ezen belül olyan társadalmi rétegek támogatását is, amelyek érdekeit a kormányzat
nem érvényesíti, hanem alárendelt társadalmi helyzetbe szorítja őket. Természetesen ezt a
helyzetet csak átmenetileg lehet fenntartani, addig, amíg az alárendelt helyzetű rétegek
fel nem fedezik, hogy a polgári kormányzás nem szolgálja az ő érdekeiket, hanem az ő
kárukra visszaél a széleskörű társadalmi támogatással. Innen kezdve a polgári
kormányzatot már csak azok a társadalmi rétegek támogatják majd, akiknek érdekeit
ténylegesen érvényesíti. A kormányzat és a társadalmi osztályok és rétegek ilyen zavaros
viszonya azért lehetséges, mert a polgári jog alapján áll. A polgári jog az embereket
egyszerűen állampolgároknak nevezi. Ezért az állampolgárok, köztük a dolgozó rétegek
is azt gondolhatják, hogy ők is polgárok, tehát a kormányzatról feltételezik, hogy az ő
érdekeiket is érvényesítik majd, ha lesz rá lehetőség. Már láttuk, hogy az állampolgárok
kategóriája és a polgárság nem azonos fogalmak. Az állampolgári státusba minden ember
beletartozik, a polgárság pedig egy társadalmi osztály, amely csak egy kis részét képezi
az egész társadalomnak. A polgári társadalomban pedig ez a polgárság van a gazdasági
hatalom birtokában, ez birtokolja a termelő eszközök meghatározó hányadát és ez
határozza meg a politikai rendszert és annak működését. Ezért minden lényeges dolog,
ami az országban történik a polgári osztály érdekeit szolgálja, vagy legalább nem sérti
ezeket az érdekeket. Ebben a polgári jog is támogatja a polgári osztályt. A polgári jog
olyan találmány, amely lehetővé teszi, hogy maga a jog semmilyen megkülönböztetést
nem tesz az állampolgárok között, ugyanakkor azonban a jogok bizonyos meghatározott
tartományát kizárólag csak a polgárság gyakorolhatja, és annak gyakorlásából a
polgárságba nem tartozó állampolgárok gyakorlatilag ki vannak zárva. Ezt a
gyakorlatban úgy oldják meg, hogy a jog meghatározott tartományának a gyakorlására
nem elég maga a jog, hanem ehhez pénz, vagyon, gazdagság, ismeretség, összeköttetés,
stb. szükséges. Így magától értetődik, hogy azokat a jogosítványokat, amelyek
gyakorlásához sok pénz kell, a társadalom túlnyomó része nem tudja gyakorolni, bár
jóllehet, a polgári jog értelmében ehhez joga lenne. Ezért nem kell a polgári jog előírásait
megsérteni ahhoz, hogy a jog bizonyos tartományának a gyakorlásából az állampolgárok
nagy részét ki lehessen zárni. Így néz ki a polgári "jogegyenlőség" ! A polgári jog
mindenféle sérelme nélkül lehetőség van arra, hogy egyes társadalmi rétegek
(nevezetesen a polgári osztály) uralkodjanak más társadalmi rétegek (nevezetesen a
dolgozó osztályok) felett és élősködjenek azokon.

A demokratikus hatalomgyakorlás ma ismert egyik gyakori formája a polgári

demokratikus állam, amely a polgári jog, illetve alkotmány alapján áll. A hatalmat
közvetlenül a parlament gyakorolja, amelynek tagjait a választópolgárok választják meg
parlamenti képviselővé a parlamenti választások alkalmával. A parlamenti választásokon
minden állampolgár meghatározott életkor fölött választó jogot élvez, kivéve akit
bűncselekmény miatt a bíróság megfosztott politikai jogaitól, vagy akit egészségi
állapota megakadályoz abban, hogy szavazati jogával felelősségteljesen élni tudjon. A
parlamenti választásokon általában politikai pártok indulnak, de indulhatnak egyes
személyek is, akik egyébként szavazati joggal rendelkeznek. A parlamenti választásokon
való részvételt részletes törvényi előírások szabályozzák és ebben minden állampolgárt
 99

és politikai pártot egyenlő jogok illetnek meg. Teljesen érvényesül az egyesülési jog is.
Az állampolgárok annyi és olyan politikai pártot, illetve másfajta társadalmi szervezetet
alapíthatnak, amilyet és ahányat akarnak. Tehát semmi panasz nem lehet, a politikai
jogok "korlátlanul" érvényesülnek. A hatalmi ágak szétválasztásával a végrehajtó hatalom
ellenőrzése a bírói hatalom függetlenségének biztosítása mellett a törvényhozó hatalom
(a parlament) kívánalmai szerint megvalósul. Tehát a hatalom a nép által megválasztott
parlament kezében van egyrészt a törvényhozás, másrészt a törvények szerinti
kormányzás ellenőrzése által. Ezért első közelítésre érthetetlen, hogy mai
társadalmunkban megoldhatatlannak látszó feszültségek és válságjelenségek vannak,
amelyek társadalmi méretű ellentétek kialakulásával fenyegetnek.

A ma tapasztalható társadalmi jelenségek a ma létező politikai rendszer tulajdonságaiból

keletkeznek, ezért amíg ez a rendszer valamilyen formában meg nem változik, addig arra
kell számítani, hogy a társadalmi jelenségek manapság észlelhető negatív jellemzői
elkerülhetetlenek lesznek. Annak ellenére van ez így, hogy a polgári társadalom eszméi az
1789. évi francia polgári forradalom eszméivel azonosak : Egyenlőség, Testvériség,
Szabadság. Gyönyörű jelszó ! Nálunk, és a világ más részein az emberek legnagyobb
része még ma is hisz benne, annak ellenére, hogy már a XVIII. században
megállapították a nyugati világ tekintélyes társadalomtudósai, hogy az eszme
megvalósulása során keletkezett polgári társadalmakban sem egyenlőség, sem
testvériség, sem szabadság nem létezik a lakosság túlnyomó többsége számára. Tehát a
szép polgári jelszó üres formaság. Felmerül a kérdés, miért van ez így. Mondhatnánk,
hogy aki előtt ez netán rejtély lenne, olvassa el a tárgyban már a XVIII. század óta
keletkezett irodalmat. Hiszen már irodalmi szinten több mint száz éve közzétett tényeket
és kritikát felesleges ismételten megfogalmazni és megírni. Igaz persze, hogy a jelenkor
társadalmi, gazdasági viszonyai jelentősen eltérnek a XVIII.-XX. század viszonyaitól,
alapvető elvi különbség azonban nem sok van a polgári társadalom tulajdonságai
vonatkozásában. Ennek ellenére mégis célszerűnek látszik legalább nagy vonalakban
felvázolni a polgári társadalom olyan jellegzetességeit, amelyek következtében jelentős
társadalmi feszültségek keletkeznek a társadalomban, amiért máig nem valósult meg a
társadalom nagy tömegei számára az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság.

Alapvető jellemzője a polgári társadalomnak, hogy a polgári jog alapján áll. A polgári jog
lényegében véve az egyének, a személyek joga. Jogképes természetes személy jogi
kapcsolatba léphet bármely más jogképes személlyel. Ha jogképes személy jogi
kapcsolatba kerül egy valamilyen közösséggel, akkor ez a kapcsolat a polgári jog szerint
természetes személy kapcsolata lesz egy jogi személlyel. Feltéve, ha az illető közösség
rendelkezik jogilag elismert jogi személyiséggel. Ha a közösség nem jogi személy, akkor
az előbb említett természetes személy a közösséggel csak úgy léphet jogi kapcsolatba, ha
annak minden tagjával külön-külön, mint természetes személlyel lép jogi kapcsolatba.
Emellett minden személy csak más személyekkel kötött szerződés alapján szerezhet
jogokat, vagy kötelezettségeket ezekkel a személyekkel szemben. Tehát olyan
személyekkel szemben a szabad polgárnak semmiféle kötelezettsége nem lehet, akikkel
erre vonatkozó szerződést nem kötött. A probléma abban jelentkezik, hogy így működik
a polgári jog, de a társadalom nem így működik. A társadalomban az emberek egymás
közötti kapcsolataiban el nem hanyagolható szerepe van az emberek közötti
különbségeknek is, mint például az életkor, a képzettség, a fizikai erő, az aktivitás foka, a
társadalmi kapcsolatok, az anyagi erőforrások feletti rendelkezés, stb. terén mutatkozó
eltérések, amelyek viszonylagossá teszik az egyenlő polgári jogok gyakorlati
érvényesítésének a lehetőségeit. Hiába van tehát elvi jogegyenlőség az állampolgárok
között, a valóságban ezeket nem lehet érvényesíteni. Az emberek között meglévő
különbségek legfontosabb része a vagyoni különbségekben rejlik, amelyek
100

legszélsőségesebb mértékeit maga az "egyenlő" polgári jog elismeri, mint a jog

legfontosabb alapértékét. Ezért a polgári jog maga teszi megvalósíthatatlanná az
emberek között a polgári jogegyenlőséget. Ugyanis a társadalmi életben polgári jog
mellett léteznek az emberi jogok is, mely utóbbiakat a polgári jog alapján meg lehet
kerülni, de társadalmi szinten az emberi jog kérdését megkerülni nem lehet, veszedelmes
társadalmi konfliktusok veszélye nélkül. Itt meg kell jegyezni, hogy bár a polgári jog
tételeit általában emberi joggá is minősítették, ténylegesen az emberi jog szélesebb a
polgári jognál. Így például emberi jog a megélhetéshez, vagyis a munkához való jog. A
munkához való jog csak olyan értelemben polgári jog, hogy egy teljes jogú
állampolgárnak senki nem tilthatja meg, hogy munkát vállaljon. Ugyanakkor a polgári
társadalom intézményesen nem gondoskodik arról, hogy minden állampolgár számára
legyen elegendő munkaalkalom, tehát nem minden munkavállaló állampolgár jut
munkához. Ha valaki munkát szeretne vállalni, de nem talál olyan munkaadót, aki őt
foglalkoztatná, akkor hiába van joga munkát vállalni, nem érvényesítheti ezt a jogát.
Ebben az esetben ez a jog egy "feltételes" jog, amelyet csak a polgári jog keretein kívül
fennálló meghatározott feltételek megléte esetén lehet érvényesíteni. Akivel egy
munkaadó polgár sem kötött munkaszerződést, annak a munkához, vagyis a
megélhetéshez való emberi joga sem érvényesülhet, hacsak nincs ennek az illetőnek saját
termelőeszköz tulajdona, amely megélhetését biztosíthatná. De a mai modern
társadalomban az emberek túlnyomó többsége nem rendelkezik termelőeszköz
tulajdonnal, tehát csak akkor élvezheti munkához való emberi jogait, ha egy munkaadó
polgár, vagy a polgári állam valamely intézménye szerződést kötött vele és ezen az
alapon alkalmazza. Ha nem, akkor nem érvényesül ez az emberi jog. Ha a munkavállaló
nem tudott munkaszerződést kötni egyetlen munkaadóval sem, akkor egyszerűen nincs
joga a munkához. Tehát a polgári jog a munkához való jogot nem biztosítja. Ha itt
figyelembe vesszük a nyilvántartott munkanélküliek mellett a nyilvántartásból már kiesett
munkanélkülieket is, akkor ez a helyzet igen komoly társadalmi konfliktusok veszélyét
rejti magában - nem beszélve azokról a konfliktusokról, amelyeket egyes társadalmi
rétegek béreinek szélsőségesen alacsony beállási szintje okoz (ilyen a cigány kérdés, vagy
az egészségügyi, az oktatásügyi, stb. dolgozók bérhelyzete). A probléma lényege abban
áll, hogy az összes termelő eszközöket bizonyos, a társadalom kisebbségét képező
társadalmi rétegek tartják tulajdonukban (bizonyos állami tulajdon mellett), de nem
gondoskodnak arról, hogy az országban élő munkavállalók munkához, vagyis
megélhetéshez jussanak. Erre a polgári jog nem kötelezi őket, mivel a tulajdonjog a
tulajdonos szuverén joga. Szuverén tulajdonjogra vonatkozó korlátozás ellentmondana a
tulajdonjognak, sértené a tulajdon sérthetetlen szentségének polgári alapelvét. Felmerül a
kérdés, milyen jog a munkához, a megélhetéshez való jog. Eredetileg az ősközösségi
viszonyok mellett a megélhetéshez való jog azt jelentette, hogy az ember(ek)nek "joga"
van azon a területen élni, ahol megszerezheti magának a szükséges élelmet és esetleg
egyéb, a megélhetés feltételeinek biztosításához szükséges természeti eszközöket. Az
embereknek ezt a "jogát" általában nem fenyegette senki, mert a népsűrűség nem volt
olyan nagy, hogy valahol nem talált volna mindenki olyan területet, ahol meg tudott élni.
Ahol a népsűrűség nem tette ezt lehetővé, ott idegen népcsoportok az embernek ezt a
"jogát" korlátozhatták, vagy esetleg meg is semmisíthették. A korlátozás azt jelentette,
hogy az élőhelyet korlátozta az ellenség, vagy a korábbi élőhelyről elűzte az embereket.
A "jog" megsemmisítése azt jelentette, hogy az ellenség megölte az embereket, tehát
ezzel megsemmisítette megélhetéshez való "jogukat", ezáltal kisajátította élőhelyüket és
a megélhetéshez szükséges egyéb eszközeiket. Mai viszonyok között a megélhetési
feltételek formái eltérnek az ősi feltételektől, de lényegük továbbra is fennáll. Ma a
megélhetési feltételekhez - figyelembe véve azt is, hogy a népsűrűség sokkal nagyobb,
mint ősi viszonyok között - nemcsak a természeti környezet tartozik hozzá, hanem az
ember által alkotott társadalmi, technikai környezet is, amely a természeti környezetben
 101

helyezkedik el és ahhoz szorosan hozzá tartozik. Ma már egyedül a természeti környezet

nem képes biztosítani az emberek megélhetését, hanem csak a természeti, társadalmi,
technikai környezet együtt. Ma már a természeti környezetben nem lehet csak úgy
egyszerűen megtalálni, összegyűjteni és felhasználni, elsajátítani a megélhetéshez
szükséges eszközöket, hanem elő kell állítani, meg kell termelni azokat a környezet
társadalmi, technikai eszközeinek, vagyis a termelő eszközök felhasználásával. Itt tehát a
megélhetéshez való jog szorosan összekapcsolódik a munkához való joggal, tehát a
termelőeszközök használatához való joggal. Mivel a megélhetéshez való jog alapvető
emberi jog, a munkához való jog is emberi jog. A megélhetéshez való jog olyanfajta
biztosítása, amely segélyeken és egyéb könyöradományokon alapszik, nem igazán emberi
jog. Hiszen a háziállataink "megélhetését" is biztosítjuk ilyenfajta "adományokkal" és az
állatoknak létrejött ilyen "jogát" mégsem tekintjük egyenértékűnek az emberi joggal.
Emberi jog olyan jog, amely az embernek valamiféle szuverén cselekvéseket tesz
lehetővé, amellyel megélhetését biztosíthatja. Tehát az emberi jog azt jelenti, hogy az
ember megélhetését nem mások döntései, kegyei, hanem saját önálló cselekvései
határozzák meg. A polgári társadalomban, ahol a termelőeszközök döntő része
magántulajdonban van, és ennek következtében a dolgozók nagy tömegei nem
rendelkeznek termelőeszközökkel, a munkához való jog nincs biztosítva. Tehát vannak
olyan emberi jogok, amelyek érvényesülési feltételeit a polgári jog nem biztosítja. Ez a
helyzet azt jelenti, hogy a polgári jog ellentmondásban van az emberi jogok egy
meghatározó tartományával, ami súlyos társadalmi ellentmondás alapja. A munkához
való jog olyan emberi jog, melynek érvényesülése biztosítja a termelőeszközökkel nem
rendelkező tömegek számára, hogy munkájukkal közvetlenül, vagy közvetve előállítsák
azokat a javakat, amelyekkel szükségleteiket kielégíthetik, tehát megélhetnek, nem kell
éhen halniuk, hajléktalanná válniuk, stb. A munkához való jog ilyenformán a
termelőeszközökkel nem rendelkező tömegek számára lényegében azonos az élethez
való joggal. Ez pedig nyilvánvaló emberi jog. És ezt nem biztosítja a polgári jog. A mai
polgári joganyagot sok országban, így Magyarországon is kibővítették más speciális
joganyagokkal, így például a munkajoggal (Munka Törvénykönyve) és más egyéb
szociális jellegű törvényekkel. A polgári tulajdonjog a tulajdont úgy értelmezi, hogy a
tulajdonos teljes és korlátlan rendelkezése alatt áll, és kizáró jellegű, tehát idegen
személyek nem korlátozhatják a tulajdonosnak ezt a rendelkezési jogát. Ez alól csak az a
kivétel, hogy a tulajdonos csak olyan módon rendelkezhet a tulajdonával, hogy ezzel más
személyeknek ne okozzon kárt. Az ilyen jellegű előírások azonban nem teremtik meg a
munkához való jogot. A munkajog a munkavállalással kapcsolatos szabályokat
fogalmazza meg, de ez sem tartalmazza a munkához való jogot. Ettől függetlenül a
munkajog mégis ellentmondásba kerül a polgári joggal, amennyiben korlátozza a
munkaadó (termelőeszköz tulajdonos) tulajdona feletti rendelkezési jogát felmondási
tilalmak, foglalkoztatási előírások, munkaidőre vonatkozó előírások, stb. alkalmazásával.
Hiszen ezek a termelőeszköz-tulajdon használatának korlátozását jelentik. Tehát a
munkajog egyes részei ellentétesek a polgári tulajdonjog szellemével. Ezért a munkajog a
gyakorlatban csak részlegesen, vagy sok esetben egyáltalán nem érvényesül. Hasonló a
helyzet a sztrájkjog vonatkozásában is. A sztrájk közvetlenül a polgári tulajdonjog
korlátozását jelenti, hiszen a termelőeszköz tulajdonost erőszakkal megakadályozza
abban, hogy tulajdonát akarata, vagy érdekei szerint hasznosítsa. Ezekben az
összefüggésekben már a jog eszközeit megelőző döntő fontosságú tényező az, hogy a
munkaadó és a munkavállaló a polgári jog szerint egyenjogúak, de a gyakorlatban
messze nem egyenjogúak, mert gazdasági súlyuk, erőviszonyaik a munkaadók javára
egyenlőtlenek. Ezért a munkavállalók munkajogban kodifikált jogai a gyakorlatban nem,
vagy csak részlegesen (amennyiben nem sértik a munkaadó aktuális érdekeit)
érvényesülhetnek. Hiszen a munkavállaló nem helyezkedhet szembe munkaadójával
várható hátrányos következmények veszélye nélkül valamilyen munkajogi vitában, akinek
102

jóindulatától szakmai karrierje, jövedelme, megélhetése függ. Amikor ilyen jogvitára

mégis sor kerül, akkor a munkavállaló olyan helyzetben van, amikor már nincs veszíteni
valója. Normális körülmények között azonban a munkavállaló - különösen, ha felmondja
munkaviszonyát, akkor nincs esélye új és jobb munkahely megszerzésére -
messzemenően szót fogad munkaadójának, szolgálatkész marad, nehogy elküldjék a
cégtől. Ez az egyik forrása a munkavállalói szervilizmus kialakulásának és fennállásának
(vagyis a munkaadói hatalom előtti hódolatnak). Sok cég visszaél ezzel a helyzettel,
általános létbizonytalansági pszichózist tart fenn, arra számítva, hogy ezzel a
munkafegyelmet magas szinten tarthatja, és erősítheti munkaadói tekintélyét, hatalmát
munkavállalói felett. Ez ellen csak néhány magas érdekérvényesítési lehetőséggel, nagy
szaktudással rendelkező, tehát helyettesíthetetlen pozíciót elfoglaló munkavállaló lehet
felvértezve - elvileg. Azért csak elvileg, mert a nagy szaktudás, a jó összeköttetések csak
egy-egy szakterületen belül jelentenek előnyt egyes szakembereknek. Ezért új munkahely
általában a kiemelkedő szakembereknek sem biztosít igazán magas érdekérvényesítési
lehetőséget. Ezért a kiemelkedő szakemberek sem mentesek a munkaadói hatalom alól.
Ezért általában a dolgozók mindenütt függő helyzetben vannak a munkaadóval szemben.
Tehát a munkaadók és a munkavállalók jogegyenlősége nem reális lehetőség. Ilyen
jogegyenlőség reálisan csak a munka szféráján kívül lehetséges. A dolgozók
szempontjából pedig a munka szférájában élvezett jogok és lehetőségek a döntőek, mert
ezektől függ közvetlenül jövedelmük, megélhetésük, életmódjuk, a sorsuk. Persze más
jogok is fontosak, mint például a törvény előtti egyenlőség, a választójog, az orvos, az
iskola választási, stb. jog is, de ezek az előzővel szemben másodlagosak, mert alapjában
nem befolyásolják mindennapi életüket. Sőt, azt kell megállapítani, hogy e jogok közül a
legtöbb csak a jövedelemtől függően, csak annak arányában, tehát csak a munka
szférájában megszerzett jogok és lehetőségek arányában érvényesülhet. Mindenkire
kiterjed például a sajtószabadság, mindenki írhat újságot, könyvet, stb., de ezeket csak az
nyomtathatja ki és publikálhatja, akinek van rá pénze. A sajtószabadság joga ezért
általában nem az író által élvezett jog, hanem a kiadó tulajdonosok joga, akiknek van
módjuk a nyomtatás és a terjesztés megvalósítására. Akinek nincs pénze, annak olyan a
helyzete, mintha nem is lenne polgári sajtószabadsága. Mindenkinek joga van a
művelődésre, de akinek nincs pénze az ehhez szükséges könyvekre, vagy nem mehet el
valamilyen iskolába, vagy a könyvtárakba, mert rossz helyen lakik, és nincs pénze a
vonatjegyre, annak olyan a helyzete, mintha nem lenne joga a művelődésre. A példákat
szinte vég nélkül sorolhatnánk, de enélkül is láthatjuk, hogy pénz nélkül sok polgári jog
csak illúzió. Ezért ha elég gyakran hallhatunk az esélyegyenlőségről, ami a polgári
politikusok kedvenc témája (mert ugyebár ők nem az egyenlőséget biztosítják az
emberek számára, hanem csak az esélyegyenlőséget), akkor már igazából ezen még
nevetni sincs kedvünk. Hiszen a polgári társadalomban nemcsak egyenlőség nincs, hanem
esélyegyenlőség sem.

A fentiek szerint a polgári jog tehát nem általában az állampolgárok, tehát nem minden
ember joga, hanem a valóságban csak a polgári osztály joga, mivel az abban
meghatározott jogok igen jelentős részét csak azok az emberek tudják érvényesíteni,
akik polgárok, tehát van elég pénzük ahhoz, hogy polgári jogaikat érvényesíthessék. A
polgári jog által keltett visszásságokat csak akkor lehetne felszámolni, ha a polgári jog
helyébe az emberi jogokat állíthatnánk, amely jogokat minden ember érvényesíthetne
(beleértve ebbe a dolgozókat is), függetlenül attól, hogy mennyi pénze van.
Természetesen az esélyegyenlőség is csak ebben az esetben létezhetne. Az emberi jogok
tartalmazzák a polgári jogot is, kivéve azokat a polgári jogokat, amelyek a gazdagok
számára biztosítják, hogy uralkodjanak más emberek felett. A polgári jog azonban nem
tartalmazza az emberi jogokat. Az emberi jog tehát szélesebb a polgári jognál. Az
 103

emberiség fejlődésének az útja fokozatosan egyre inkább megköveteli az emberek

számára a polgári jognál szélesebb (emberi) jogok gyakorlati megvalósulását.

Az emberek túlnyomó része hagyományosan jogkövető magatartást tanúsít. A polgárság,

tehát a tőketulajdonosok és egyéb vállalkozók nyilván érdekeltek abban hogy tiszteljék
és megtartsák a polgári jog előírásait. A dolgozók a polgári társadalomban, ha meg
akarnak élni egyáltalán, kénytelenek a polgári jog előírásai szerint élni. Ilyen alapon a
polgári jog a hatalmon lévők számára egyebek mellett a társadalomirányítás, illetve a
hatalom gyakorlás egyik eszköze.

Érdemes lehet foglalkozni azzal a gondolattal, hogy a polgári társadalomban

tapasztalható társadalmi egyenlőtlenségnek vajon mi, vagy ki lehet az oka. Nyilván nem
lehet általában túl népszerű a kíméletlen, törtető, individualista vállalkozó, még akkor
sem, ha egyébként igazi "csodaember". Ennek ellenére azt kell megállapítanunk, hogy a
rendszernek ez a tulajdonsága nincs összefüggésben a különböző társadalmi szereplők
egyéni tulajdonságaival. Bizonyos tekintetben azt is állítani lehet, hogy még a törtető
gazdag polgárok ilyen visszataszító tulajdonságait is maga a rendszer okozza azzal, hogy
"túl nagy lovat ad alájuk". A "siker elharapódzik". Azt sem szabad elfelejteni, hogy a
szegény dolgozók között is éppen elég visszataszító tulajdonságú ember van, úgyhogy ez
nem a polgárok privilégiuma. Az okokat kutatva azt kell figyelembe venni, hogy a
polgárok egymástól is független emberek. Egymástól elszigetelt emberek nem képesek
felvállalni a dolgozó népesség számára szolgáló elegendő munkahely biztosításának a
feladatát. Azt is meg kell érteni, hogy a tőketulajdonosok csak akkor fektethetik be a
pénzüket munkahelyek létesítésébe, ha számíthatnak ennek nyomán egy elfogadható
reálprofit realizálására. Ha nem számíthatnak ilyen profitra, akkor a csőd veszedelme
fenyegeti őket. Egy nem realizálható, eladhatatlan, vagy csak kedvezőtlen kondíciók
mellett eladható termelés veszteséget, fizetésképtelenséget, végső soron csődöt okozhat.
Ezt a veszedelmet nyilván egy vállalkozó polgár nem vállalhatja. Ilyen feladatot elvileg
vállalhatna az ország egész tőketulajdonos polgársága, de ilyen esetben fel kellene adniuk
a polgári függetlenségüket, ami összeegyeztethetetlen a polgári társadalommal (ez
gazdasági együttműködést követelne meg a polgároktól, valamiféle polgári tervgazdaság
mellett). Az állam sem vállalhat ilyen feladatot, mert polgári társadalomban az állam
vállalatokat nem tarthat fenn, tehát (állami hivatali munkahelyek kivételével)
munkahelyeket sem teremthet, illetve tarthat fenn (legfeljebb csak az állami szektorban
volna ilyen lehetőség, de ennek korlátozott volta miatt a munkerő teljes foglalkoztatását
nem képes megvalósítani). A munkanélküliség alapvető oka mint ismeretes, abban áll,
hogy a társadalmi fogyasztás nem képes felhasználni a teljes nemzeti jövedelmet. A
jövedelem és a fogyasztás összefüggését durva közelítéssel az alábbi képlet szemlélteti:

Kö + P = Á ;
ahol: Kö - termelés összes költségei (anyag, bérek, energia, szállítás,
adók, általános költségek, stb.)
P - profit
Á - árbevételek.

A termelés folyamatossága akkor biztosított, ha a képlet feltételei a nemzetgazdaság

átlagában teljesülnek. A költségeken belül a bérköltségek általában nem haladják meg a
10 %-ot. A profitot akkor lehet elfogadhatónak tekinteni, ha az eléri a költségek legalább
12 %-át. Ha a költségeket nem a termelésre fordítanák, hanem bankba helyeznék, akkor
el lehetne érni a 6 %-os reálkamatot. A termelés nehézségeit és kockázatait csak akkor
érdemes vállalni, ha annak eredménye eléri a reálkamat szintjét. Eszerint az összes
dolgozó a jövedelem 10 %-ából él, míg a tőketulajdonosok profitja átlagosan legalább
104

12 %-ra tehető. A fenti képlet megmutatja, hogy egy meghatározott termelési ciklusban
közvetlenül csak a költségek mértékében keletkezik a piacon fizetőképes kereslet. A
profit a tőketulajdonosoké, akik kis létszámuk miatt a profit tömegének fedezetét
képező árutömeget nem tudják elfogyasztani, ezért a profit egy bizonyos része
eladhatatlan áruk formájában a raktárakban marad, ami akadályozza a profit realizálását,
a változatlan volumenben történő termelés folytatását. A tőkés termelési mód alapvető
jellemzője, hogy a termelés realizálási feltételei nem állnak fenn, ezért nem lehet
biztosítani a teljes foglalkoztatást, elkerülhetetlen a munkanélküliség. A kapitalizmus
egyik leglátványosabb jellemzője, hogy a megtermelt árutömeg egy részét nem lehet
értékesíteni. Ha az emberek egy része szegény és nyomorog, akkor ez nem azért van,
hogy nem lenne elég áru, hanem ellenkezőleg, az emberek egy része azért éhezik, vagy
nyomorog, mert túl sok áru van a piacon, melynek egy része eladhatatlan. Nincs a piacon
annyi fizetőképes kereslet, amely a megtermelt árukat fel tudná szívni. Ez az emberek
akaratától függetlenül van így. A tőkések sokféle erőfeszítésre kényszerülnek, amivel
elősegíthetik az áruk értékesítését és ezen keresztül a profit realizálását. Ebben a modern
állam is segítséget nyújt, amely törekszik arra, hogy a szegénység ne vezessen társadalmi
robbanáshoz, hogy létrehozza a társadalmi érdekegyensúlyt. A társadalmi egyensúly
fenntartásához szükséges a szociális "gondoskodás", a segélyezés, ami a nagy létszámú
szegénység megélhetését valamilyen szinten biztosítja. A munkanélküliek és egyéb
szegények így felhasználják az eladhatatlan áruk egy részét. A munkanélküliség így
valamennyire elviselhetővé válik, de ez a megoldás a társadalmi élősdiség helyzetébe
taszítja a szegényeket, ami további társadalmi problémákhoz vezet. Ezt a helyzetet vagy
el kell tűrni, vagy az egész rendszert valahogyan meg kell változtatni, mert egyéb
lehetőség nincs a szegénység és a lakosság kisebb-nagyobb részét sújtó nyomor
felszámolására.

2.45 Vallás és hatalomgyakorlás

Érdekes az egyházak és általában a vallás szerepe a hatalom gyakorlás szempontjából
nézve. A polgári állam és jog, valamint általában a vallások és az egyházak ideológiai
alapjai nem állnak messze egymástól, mindenesetre azok egymással összeegyeztethetők.
Az egyházak elismerik a polgári tulajdont és általában a tulajdon egyenlőtlen eloszlását
az emberek között. Ilyen összefüggésben már Jézus is állítólag úgy nyilatkozott, hogy
"adjátok meg a császárnak ami a császáré és Istennek, ami az Istené". Ezzel szemben
kissé furcsán hat az a kifejezés, mi szerint "könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint
a gazdagnak bejutni a mennyek országába". Talán a gazdagok és az ugyancsak gazdag
egyházfők nem szeretnének a mennyországba jutni ? Hiszen például a római katolikus
egyháznak igen jelentős szerepe volt a feudalizmus kialakulásában, ahol a nemesség és a
királyok hatalma volt jellemző és ahol az egyház is óriási birtokokat szerzett, de papjai,
akik e gazdagságot élvezték, legalábbis nyíltan nem mondtak le arról, hogy a
mennyországba jussanak. Ha a történelmi helyzet erre alkalmat adott, akkor az egyház
mindig a gazdagokat támogatta a dolgozókkal szemben. Sovány vigasz ezzel
kapcsolatban az emberek közötti szeretet hangsúlyozása ("szeresd felebarátodat, mint
tenmagadat", és szeresd ellenségeidet is, mivel ők is felebarátaid) és a buzdítás arra, hogy
az emberek adjanak alamizsnát a szegényeknek. Ezzel természetesen a gazdagok nem
lettek soha szegényebbek, és a szegények helyzete ezzel sehol és soha nem oldódott
meg. Csak az "ige" hangzott el és némileg erősödött a szegények alázatossága a
gazdagok előtt. Az egyházak mindig elősegítették, amennyiben csak lehetett, hogy a
szegények ne lázadjanak fel uraik ellen, de ha ez néha nem sikerült, és kitört valamilyen
lázadás, akkor a szegényeket sújtó megtorlás ellen soha nem tiltakoztak az egyházak,
 105

még a felebaráti szeretetre és a keresztényi megbocsátásra való hivatkozás mellett sem. A

Dózsa féle parasztlázadást követően például a jobbágyságot röghözkötő és
sokféleképpen sanyargató Verbőczi féle törvények és azok végrehajtása ellen nem volt
semmiféle kifogása az akkori egyháznak. Az egyházak ma is együttműködnek a polgári
kormányokkal és gyakorlatilag egy szavuk sincs a gazdagok és a szegények között
tátongó szakadék és az ezt lehetővé tevő politikai gyakorlat ellen. Buzdítják a híveket
arra, hogy legyenek alázatosak a hatalommal szemben és adjanak alamizsnát a
szegényeknek. Tehát elfogadják és támogatják a polgári kormányzatot. Mivel az
egyházak a hagyományos vallásosság befolyásoló ereje miatt a lakosság egy részét
befolyásuk alatt tartják, a vallás és a valláshoz való viszony a hatalomgyakorlás egyik
eszközévé vált. A hagyományos vallásosság azt jelenti, hogy az emberek egy részének
vannak vallási, lelki szükségletei és ezek a szükségletek olyan nem anyagi érdekeket
hoznak létre, amelyek ezeket az embereket a különféle egyházakhoz kötik. Az egyházak
és a hatalmi elit jó kapcsolatai és együttműködése, valamint a hatalmi elit részvétele
egyházi szertartásokon elősegíti a vallásos emberek között a hatalom, illetve a politikai
gyakorlat elfogadását. Így kapcsolat jön létre a vallásosság és a társadalmi
érdekegyensúly között, ami elősegíti a politikai egyensúly kialakulását, megerősödését
még néha olyan esetben is, ha e vallásos emberek egy részének anyagi érdekei ezzel
ellentétesek lennének. Tehát a vallás ilyen értelemben a hatalomgyakorlás egyik eszköze.

2.46 A helyi hatalomgyakorlás eszközei

Eddig a hatalom gyakorlásának technikái közül az egész társadalmat átfogó,
mondhatnánk makrotechnikák fontosabb részeit vettük szemügyre. Ezeket a
hatalomgyakorlási technikákat azonban olyan, kisebb csoportokra, illetve egyes
emberekre kiterjedő technikák támasztják alá, amelyek a hatalom bástyáit elhelyezik a
kisebb társadalmi csoportok, illetve az egyes emberek környezetében. Így lehet
biztosítani, hogy a hatalom átszője az egész társadalmat, ami gyakorlatilag megnehezíti,
vagy lehetetlenné teszi, hogy a lakosság kisebb-nagyobb csoportjai a fennálló hatalom
törekvéseivel ellenkező irányzatokat kövessenek.

Egy meghatározott hatalom csak akkor tudja biztosítani az ország működésének számára
megfelelő módját, ha a különböző hatalmi szintekre olyan embereket helyez el, akik
maguk is akarják, és képesek az alsóbb szinteken folyó tevékenységet ezeknek a
kívánalmaknak megfelelően irányítani. A különböző szinteken és ágazatokban az
irányítás megfelelő szakmai felkészültséget, tájékozottságot követel meg az oda helyezett
vezetőktől, amelyet egy politikai párt, vagy alakulat saját kádereivel általában nem képes
biztosítani. A különböző szintű vezetők kiválasztása ezért az egyik legfontosabb politikai
feladat a hatalom birtokába kerülő pártok számára. A megfelelő szakmai felkészültségű
és tájékozottságú emberek azonban nem mindig és nem mindenben azonosítják magukat
a hatalmi "elit" valóságos céljaival, tehát nem biztos, hogy "megbízhatók" a hatalmi
"politikai elit" számára. A hatalom számára fontos, hogy a különféle szakterületeken
legalább valamennyire elfogadható szakmai színvonalat tudjon biztosítani, a szakemberek
számára pedig fontos, hogy megélhetésüket a hatalom által támasztott feltételek között
továbbra is biztosíthassák. Ez a tény alapot ad a kompromisszumra és ez általában oda
vezet, hogy a szakemberek zöme behódol a hatalomnak, cserébe a viszonylag jól
jövedelmező állásokért. A hatalom ugyanakkor odahelyezi a megbízható pártkatonákat a
szakemberek környezetébe, vagy egyenesen mellé, akik majd ellenőrzik, hogy az illető
szakemberek politikailag mennyire elfogadható tevékenységet folytatnak, és majd
gondoskodnak a leváltásukról is, ha egy pártkatona szakmai felkészültségét
106

megfelelőnek tartják és kinevezhetik helyette. A hatalmi technika itt tehát abban áll, hogy
a vezetés minden szintjén a politikai elithez hű, vagy valamennyire lojális vezetőket
helyezzenek el. A szakemberek hűségének, vagy a lojalitásának megszerzése részben a
meggyőzés, részben magas fizetés és egyéb, a karriert befolyásoló ígéretek eszközével,
esetleg a lojalitás megtagadása esetére kilátásba helyezett szankciók, vagy egyéb
fenyegetések alkalmazásával történhet.

A másik hatalmi technika abban áll, hogy a hatalom szempontjából ellenséges

személyeket, vagy szervezeteket eltávolítsák, vagy megszüntessék, ha ezt nem lehet,
akkor olyan helyzetbe hozzák, hogy ne tudjanak hatásos ellenállást kifejteni a hatalom
gyakorlatával szemben. Az utóbbi 10 évben ilyen akció volt például a munkahelyeken,
illetve az üzemeken belüli politikai tevékenység megtiltása. Ilyen volt a szakszervezetek
egységének felszámolása, hogy ne tudjanak egységesen fellépni a dolgozók érdekeinek
védelmében. A termelőszövetkezetek felszámolása is ilyen törekvést tükrözött. Formailag
ugyan megmaradtak, lényegüket tekintve azonban kapitalista típusú szövetkezetekké
váltak, ezért nemcsak hogy nem tudják foglalkozatni a dolgozó parasztság túlnyomó
részét, hanem a régi-új tulajdonosok egyáltalán nem törődnek a régi szövetkezetek volt
tagjaival, akik teljes létbizonytalanságban élnek, kiszolgáltatva az újgazdag
tőketulajdonos mezőgazdasági vállalkozók és kereskedők érdekeinek. Ennek a
technikának az a következménye, hogy mind az ipari, mind a mezőgazdasági dolgozók,
de még a "polgári értelmiség" túlnyomó része is gyakorlatilag ki vannak zárva abból a
lehetőségből, hogy megélhetésüket munkájuk által biztosítsák, hogy érdekeiket hatásosan
képesek legyenek képviselni, vagy érvényesíteni.

A hatalomgyakorlás "mikro" technikái arra irányulnak, hogy az egyes - általában

kiszolgáltatott helyzetben lévő munkavállaló - emberek elfogadják azokat a polgári jogi
feltételeket, amelyek biztosítására a polgári államnak, illetve a vállalkozó polgároknak
szükségük van hatalmuk gyakorlása és a profitok realizálása érdekében. Ezek a
technikák rendkívül sokfélék és változatosak. Magukban foglalják az egyes emberek
érdekeit szolgáló ígéretektől (a munkalehetőség, a karrier biztosítása, stb.) a munkaadó
érdekeinek feltétlen tiszteletét megtagadó magatartás szankcionálásáig a fegyelmezett
szolgálatkészség biztosítására megfelelő technikákat.

Helyi szinteken a tömegek magatartásának befolyásolása, szabályozása a hatalom

fenntartása szempontjából az egyik leglényegesebb kérdés. A tömegek hangulatát,
politikai magatartását alapvetően az befolyásolja, hogy a dolgozók munkahelyeiken, ahol
munkájukkal megélhetésüket biztosítják, milyen viszonyok állnak fenn. Ugyanakkor a
munkahelyi viszonyok alakulására döntő mértékű befolyást fejtenek ki az országosan
kialakult társadalmi viszonyok. Tehát a helyi és az országos társadalmi viszonyok
meghatározott kölcsönhatásban vannak egymással. Ezért a munkahelyek szintjén is
szükség van a munkahelyi érdekegyensúly kialakítására és fenntartására. Azok az
emberek, akik a munkahelyeiken fennálló viszonyokat elfogadják, akik munkahelyeiken
elégedettek, azok általában elfogadják a politikai hatalom országos gyakorlatát is. A
munkahelyekre is érvényes annak felismerése, hogy az érdekegyensúly nem követeli meg
okvetlenül, hogy a dolgozók minden rétege elégedett legyen. Az érdekegyensúly
kialakítását az egyes dolgozói rétegek egymástól eltérő mértékben képesek befolyásolni.
Befolyásuk mindenkori érdekérvényesítő képességüktől függ. Tehát a munkahelyi
érdekegyensúly a munkahelyi dolgozók reprezentatív többségétől függ (ahol a
reprezentatív többség nem azonos a dolgozók számszerű többségével). Az egyes
dolgozói rétegek érdekérvényesítő képessége a szakképzettség színvonala és egyéb
munkaképességi tényezők mellett elsősorban a munkaerő-piaci hatásoktól függ. A
munkahelyeken nagy jelentőségre tehet szert az a tényező, amely megkülönbözteti az
 107

egyes munkavállalókat egymástól a tulajdonoshoz való viszonyaik, lojalitásuk,

fegyelmezettségük, szolgálatkészségük, megbízhatóságuk, stb. tekintetében. Ilyen
tényezők figyelembevételével a munkahelyeken a dolgozók egyes rétegei erkölcsi
megbecsülés és anyagi elismerés tekintetében kiemelt, mások alárendelt helyzetbe
kerülhetnek. A kiemelt kategóriák támogatják, az alárendelt helyzetűek pedig
valószínűleg ellenzik a vezetés őket érintő tevékenységét. A vezetés akkor lehet stabil, ha
a kiemelt és az alárendelt helyzetű kategóriák között fennáll az érdekegyensúly. Ilyen
esetben a munkahelyi tevékenység kiegyensúlyozott és hatékony, tehát egyébként
kedvező piaci viszonyok mellett nyereséges lehet. Az érdekegyensúly hiánya esetén a
munkahelyi tevékenység fennakadásokkal terhes lesz, ami megakadályozhatja a
munkahely hatékony működését, csődhöz vezethet. Ezért a munkahelyi dolgozók közötti
viszonyokat szabályozni kell, egyes kategóriák érdekeinek nagyobb mértékű
érvényesítésével, mások érdekeinek korlátozásával elő kell állítani egy meghatározott
érdekegyensúlyt. Polgári társadalomban az érdekegyensúly tekintetében fontos tényező a
mindenkori profitérdekeltség, amely ellentétes a dolgozók anyagi érdekeltségével. A
dolgozói érdekeltség és a profitérdekeltség viszonyára döntő hatással van a munkaerő-
piaci helyzet, amely korlátozó erővel hat a munkabér-, és a profitérdekekre is. Mivel
azonban a mai helyzetben a tőketulajdonos polgárság az államhatalom segítségével a
munkaerőpiacot és az árakat jelentős mértékben befolyásolja, gyakorlatilag a piac
egyoldalúan elsősorban csak a munkabér érdekeltségre fejti ki korlátozó hatását. A helyi
szintű érdekegyensúly kialakításának is az érdek az eszköze (természetesen az érdekről
itt általánosságban van szó, bele kell érteni ebbe a közvetlen érdekek mellett a valós, a
téves, a közvetett és a taktikai érdekeket is). Lehetnek ezért olyan társadalmi kategóriák
is amelyeket éhbérért is lehet foglalkoztatni, mert egyébként ezek a (polgári "elit" által
manipulált) piac nyomása alatt nem tudnának megélni. Ilyen esetben a munkavállalás
ezek részéről egyfajta kényszer cselekvés, amellyel a legnagyobb rosszat (a már
elviselhetetlen nyomort) szeretnék elkerülni.

A helyi érdekek elismerésének, illetve korlátozásának gyakorlati módszerei, az ezzel

kapcsolatos taktikák és huncutságok igen sokfélék. Ezen a helyen részletesen ezekkel
nem kívánunk foglalkozni.

2.47 Kevesek uralma a többség felett

Hatalom gyakorlási technika kérdése az is, hogy hogyan lehet megvalósítani egy
társadalmi kisebbség uralmát a társadalom nagy többsége felett. Hogyan uralkodhat
kevés ember a társadalom nagy tömegei, tehát sok ember felett. Az uralom általában
olyan társadalmi szituációt jelent, amikor az uralmon lévő kisebbség kisebb-nagyobb
mértékben a többség érdekeivel ellentétes politikai, gazdasági tevékenységet fejt ki.
Élősködik a többség felett, veszélyezteti annak létbiztonságát, megélhetését. Ezért az
uralkodó kisebbség és az alárendelt helyzetű többség között érdekellentét alakul ki. Az
érdekellentétek élességétől függően változó hevességű politikai, gazdasági, hatalmi
harcra kerülhet sor az ellentétes érdekű társadalmi erők között, ami veszélyezteti a
hatalmon lévő társadalmi erők érdekeinek érvényesülését, adott esetben pedig magának a
hatalomnak a fennmaradását is. Ezért a hatalmon lévő politikai, gazdasági "elitnek"
gondoskodnia kell arról, hogy ilyen veszélyek elhárítására elegendő, megbízható és
megfelelő erők álljanak rendelkezésére.
108

Ha a hatalmon lévő társadalmi erők létszáma kicsi az egész lakossághoz képest

(márpedig általában majdnem mindig ez a helyzet), akkor a hatalom fenntartását szolgáló
erők létszámát az alárendelt helyzetű társadalmi rétegekből a szükségleteknek megfelelő
mértékben ki kell egészíteni. Ennek az eljárásnak az előzményei az emberiség
történelmének hosszú évezredeire terjednek ki és a mai helyzetre is érvényesek az
emberiség e tárgyban szerzett tapasztalatai. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a
hatalmon lévő társadalmi erők, ha az elnyomottak fellázadtak ellenük, a lázadást
majdnem minden esetben leverték, általában az alávetett társadalmi helyzetű rétegekből
verbuvált karhatalom (bandérium, testőrség, katonaság, rendőrség, csendőrség, stb.)
alkalmazásával (de természetesen a hatalmon lévők érdekeit képviselő parancsnokok
vezetésével). Ez azt jelenti, hogy az alárendelt helyzetű társadalmi rétegek alárendelt
társadalmi helyzetének fenntartását általában csak az ő fiaik segítségével tudta a
mindenkori fennálló hatalom biztosítani. Ez ellentmondásnak tűnhet, ennek ellenére az
ilyen helyzeteket történelmileg általánosnak tekinthetjük, de ezt a jelenséget is az
érdekműködések törvényszerűségei határozzák meg. Ugyanis az alárendelt társadalmi
helyzetű rétegekből származó emberek létfeltételei általában igen bizonytalanok, esetleg
nyomorúságosak, nincs reális esélyük arra, hogy alárendelt társadalmi helyzetükből
tömegesen kitörhessenek. A történelem során az ilyen emberek egy részének az egyedüli
esélyt jóformán csak a hadsereg, a hatalom, a gazdagok szolgálata biztosíthatta
számukra, hogy "kiemelkedjenek" eredeti társadalmi helyzetükből, megszabaduljanak a
létbizonytalanságtól, a nyomor fenyegetésétől. Akinek ilyen lehetőség jutott, annak
rövidlejáratú, alacsony szintű, azonnali érdeke volt egy ilyen szolgálat vállalása, ezért
mindig volt elegendő számú vállalkozó a hatalmon lévő gazdagok szolgálatára. Egy
lázadásban való részvétel - mégha akármennyire "igazságos" célt tűzött is ki maga elé, -
általában soha nem volt reálisnak tekinthető cél. A lázadás legtöbbször csak elkeseredett
vállalkozás volt, és általában csak akkor került rá mégis sor, ha a lázadóknak már
gyakorlatilag "nem volt veszíteni valójuk". A hatalmon lévő gazdagok szolgálata ezzel
szemben rendszerint reális cél lehetett azok számára, akiknek erre lehetőségük volt. Mint
fentebb már láttuk, az érdek realitása előfeltétele annak, hogy az egyébként meglévő
érdekek az érdekek érvényesítésére irányuló cselekvést elindítsák. Megjegyzendő
azonban, hogy ilyen lehetőség természetesen az alárendelt társadalmi helyzetű emberek
közül mindig csak igen kevésnek állt rendelkezésére. A tömegnek lényegében véve
mindig dolgoznia kellett, nem pedig vitézkedni, vagy a gazdagokat egyéb módon
szolgálni. Mindenesetre általában is, de különösen, amíg van szegénység, és
munkanélküliség, fizetésért a hatalmon lévő gazdagok kiszolgálására alkalmas
mindenféle foglalkozásra lehet találni vállalkozókat, az egyszerű portástól kezdve, a
hóhérig bezárólag. Így a hatalmon lévő gazdagok társadalmon belüli csekély
létszámaránya semmi nehézséget nem okoz, ha elég nagy létszámú őrséget kell
alkalmazniuk saját biztonságuk védelmére. A közszájon forgó hírek szerint már ma is a
gazdagok "védelmét" szolgáló fegyveres erő létszáma meghaladja (állítólag 70000 fő
körül van) a honvédség létszámát (magán-testőrségek, őrző-védő szolgálatok, stb.). És
ez még nem elég. A hírszolgálatok közvetítenek olyan nyilatkozatokat állami
tisztségviselők részéről, amelyekből megtudhatjuk, hogy vannak törekvések
nemzetőrség, vagy polgárőrség létrehozására (mintha a rendőrség és a honvédség nem
lenne elég megbízható fegyveres erő a hatalmon lévők számára). A jelenlegi körülmények
között tehát bármilyen létszámú fegyveres erőt létrehozhatnak olyanok, akiknek van erre
elég pénzük. Ennek ellenére a teljes lakosság létszámához viszonyítva nincs szükség túl
nagy létszámú fegyveres erő alkalmazására. Egyrészt azért, mert a tömeg teljesen
szervezetlen, politikailag tájékozatlan, nincs kiképezve a harcra, nem edzett és nem
rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek a mai körülmények között szükségesek
lennének a ma létező fegyveres testületek valamelyikével való szembeszegüléshez. Egy
jól szervezett, kiképzett, harcedzett és jól felfegyverzett alakulat a saját létszámát akár
 109

több százszorosan felülmúló tömeg sakkbantartására is képes. Másrészt a tömeg

alapjában véve tiszteli a törvényeket és csak akkor vetemedik aktív ellenállásra, ha a
helyzetét már képtelen elviselni. Amíg ilyen helyzetre nem kerül sor, addig a tömeg nem
száll szembe a munkaadójával, vagy a hatalommal. Ezért ilyen erőpróbára - társadalmi
érdekegyensúly mellett - általában nem kerül sor. Ha valahol elszigetelten mégis sor kerül
ilyen konfliktusra - mint például amire sor került a Szekszárdi Húsipari Vállalat esetében
- az üzemi őrség képes volt olyan erőszak alkalmazására, amely megakadályozta a
tömeget aktuális érdekeinek érvényesítésében.

Az állami és a helyi hatalomgyakorlást többféle módon lehet folytatni. Ennek fő formái a

demokratikus és az autokratikus (diktatórikus) hatalomgyakorlás, és e fő formák mellett
a hatalomgyakorlás átmeneti megoldásai is lehetségesek. Ezek a hatalomgyakorlási
formák sok lényeges vonásuk tekintetében eltérnek egymástól, de abban megegyeznek,
hogy az érdekek egyensúlyát biztosítaniuk kell, tehát a hatalomgyakorlás egyik fő
eszköze az érdek.

2. 471 Demokratikus hatalomgyakorlás.

A demokrácia a népszuverenitás alapján áll. A demokratikus hatalomgyakorlás az egész

nép többségének szavazataira támaszkodik. Ha, és amennyiben a hatalomgyakorlás a
többség aktív, vagy legalább hallgatólagos támogatásával történik, akkor azt kellene
feltételeznünk, hogy a hatalomgyakorlás gyakorlati megvalósítása a lakosság érdekeinek
megfelelően történik. Fentebb már láttuk, hogy a hatalomgyakorlás a lakosság
reprezentatív többségének az érdekei szerint valósul meg. A reprezentatív többség nem
azonos a lakosság többségével, hanem éppenséggel a lakosság számszerű kisebbségét
alkotja, de politikai befolyása a hatalom képviselőire és a társadalom szélesebb köreire is
meghatározó jelentőségű. Felmerül a kérdés, hogy a lakosság számszerű többsége - ha a
hatalomgyakorlás sérti az érdekeit - miért fogadja el és támogatja mégis szavazataival a
hatalom gyakorlati tevékenységét.

A lakosság többségének a támogatását, amelyet a hatalom gyakorlóinak nyújt, csak

ideiglenes és viszonylagos támogatásnak tekinthetjük. Erre utal az a körülmény, hogy
minden eddigi parlamenti választás alkalmával (legalábbis 1990 óta) a hatalmat gyakorló
pártok csúfos vereséget szenvedtek. Tehát akik a hatalmat gyakorolták, minden választás
alkalmával elvesztették a társadalom többségének a támogatását. Minden választás
alkalmával új párt került hatalomra. Ebből az látszik, hogy a lakosság azt gondolta, hogy
minden új párt új, az előzőktől eltérő politikát képvisel és hatalomra jutása után
várhatóan azt fogja majd megvalósítani. Csalódott ebben a hitében a lakosság. Ugyanis
minden mai parlamenti politikai párt (de a parlamenten kívüliek is ! ) lényegében véve kis
eltérésekkel ugyanazt a politikát képviseli. Minden párt a kapitalizmus talaján áll és mind
ugyanannak a nagytőkés polgári társadalmi osztálynak az érdekeit képviseli. Az ilyen
alapon álló politika pedig elkerülhetetlenül sérti a lakosság többségének az érdekeit. A
kommunizmus és a "létezett szocializmus" világméretekben megbukott (nem
megdöntötték : megbukott), és jelenleg még csak ott tartunk, hogy valamennyire is
kidolgozott politikai rendszer csak a kommunizmus, vagy a kapitalizmus formájában áll
az emberek rendelkezésére. Olyan politikai rendszer, amely mind a tőkés, mind a
"létezett szocializmus" rendszerét meghaladja, jelenleg még elméletben sem létezik. Az
emberiség tudja, pontosabban fogalmazva érzi, hogy a jelenleg adottnak tekinthető
110

társadalmi berendezkedés válságban van, (erre utal a terrorizmus világszerte észlelhető

erősödése, a civilizáció természeti környezetet romboló hatásai, a gazdagság és a
szegénység társadalmakat és a világot megosztó ellentmondásai, stb.) nincs új, ami a
jelenlegi gazdasági, társadalmi, környezeti feltételeknek, valamint a néptömegek
érdekeinek megfelelne. Úgy látszik, hogy egy ilyen új rendszer az emberiség keserves
tapasztalatai és szenvedése árán jöhet csak létre lépésről-lépésre majd egy hosszabb
történelmi időszak alatt. Ezért tehát a lakosságnak nincs érdembeli lehetősége a
választásra, csak lényegileg azonos politikák és hatalomgyakorlási rendszerek között
választhat. Ez a lehetetlen helyzet tükröződik abban a jelenségben is, hogy a parlamenti
választásokon a választójogosult lakosság kb. 40 %-a nem vesz részt. Mégpedig
nemcsak Magyarországon, hanem a világ más "demokratikus" országaiban is nagyjából
ez a jellemző. Nem tudhatjuk, hogy a lakosságnak ez a kb. 40% -a miért vonja ki magát
a politikai "döntésekből". Ennek sokféle oka lehet. Ez mindenesetre a lakosság jelentős
részének egyfajta elutasító magatartása a "demokratikus" választásokkal szemben,
mivelhogy nem kíván résztvenni azokban a "demokratikus" színjátékokban, amelyek
gyakorlati célja a választók megtévesztésével, politikai tájékozatlanságának,
szervezetlenségének kihasználásával elérni azt, hogy a lakosság vékony uralkodó
rétegének az érdekei szerint kormányozzák az országot. Ilyen módon az a végeredmény,
hogy a választásokon aktív állampolgárok szavazatai alapján végül a választójoggal
rendelkező lakosság ( 60 % x 51 % = 30,6 %) 30,6 % -a adott esetben eldöntheti, hogy
milyen politikai erők kormányozzák az országot. Tehát ilyen esetben a lakosság 30 % -a
a lakosságnak az a "többsége", amelyik dönthet a politikai hatalom kérdésében. Eddig
Magyarországon 1990 óta a szavazati joggal rendelkezők 36 - 42 %-a döntött a politikai
hatalom kérdésében. A polgári hatalom az alkotmányos előírások szerint tehát
megelégszik a lakosság 30 - 40 % -ának a támogatásával, amelyet a lakosság
többségének támogatása gyanánt fogad el. Ebből következik, hogy az u.n. "demokrácia"
messze nem a lakosság többségét képviseli, hanem a politikailag aktív kisebbség "puha
diktatúráját" valósítja meg. Ez a körülmény a társadalmi tevékenység igen alacsony
hatékonyságát teszi csak lehetővé, mivel a "hallgatag" többség érdekei nem jutnak
érvényre, ezért a társadalmi-gazdasági tevékenységben csak kényszeredetten, passzívan
vesz részt. Erre mondja a hatalom, hogy ha ez nem tetszik a többségnek, akkor éljen
politikai jogaival, vegyen részt a politikában és olyan politikai erőket juttasson a
hatalomba, amelyek képviselik érdekeit (már láttuk, hogy nincs olyan politikai erő, amely
a "hallgatag " többség érdekeit képviselné, ezért nem is lehet olyat választani). A
továbbiakban azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek után a "hallgatag többség" számára
milyen lehetőség kínálkozik arra, hogy élhessen politikai jogaival. Ezek a jogai
valóságos, vagy csak "virtuális" jogok-e. Hogy ezek a jogok a többség valóságos jogai
legyenek, és lehetősége legyen az érdekeinek képviseletét felvállaló politikai pártra
szavazni, ahhoz első lépésként alapítani kellene egy ilyen politikai pártot. A jelenlegi
helyzetben nincs ilyen párt, tehát a "hallgatag többség" -et alkotó társadalmi rétegek
(munkavállaló dolgozók, munkaképes eltartottak, munkanélküliek, stb.) választási joga
nem valóságos jog, ezért nem választhatnak az érdekeiket felvállaló és képviselő politikai
pártot. E társadalmi rétegek politikai jogai tehát olyan polgári jogok, amelyeket nem
lehet érvényesíteni. Tehát a politikai jogok, hasonlóan az egyéb polgári jogokhoz, olyan
jogok, amelyeket a polgári társadalomban az alárendelt helyzetű rétegek szempontjából
csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem lehet érvényesíteni. Tehát az alárendelt helyzetű
társadalmi rétegek érdekei a társadalomirányítási funkció megvalósulására lényeges
hatást nem képesek kifejteni. Ezért semmi elháríthatatlan akadálya nincs annak, hogy a
társadalomirányítás a tőketulajdonos polgári társadalmi osztály érdekei szerint valósuljon
meg. Ebből következik, hogy a ma létező demokrácia a szó valódi értelme
szempontjából nem jelző nélküli demokrácia, hanem annak egy korlátozottabb formája :
polgári demokrácia.
 111

A demokrácia magában nem egyértelmű fogalom. Az általánosan elfogadott értelmezés

szerint a demokrácia a diktatúra ellentéte, az emberek közötti jog-, és esélyegyenlőség, a
szabadság megvalósulása. A történelmi tapasztalatok azonban ezt a feltételezést nem
igazolják. Egyrészt azt tapasztalhatjuk, hogy a demokrácia nem hozza létre az emberek
közötti egyenlőséget sem a jogegyenlőség, sem pedig az esélyegyenlőség
vonatkozásában. Ez annak ellenére van így, hogy a demokrácia alapelvei formálisan
tartalmazzák a jog-, és esélyegyenlőséget. Sőt, meg is valósítja ezeket az egyenlőségeket
a demokrácia, de a megvalósítás folyamán ezek az egyenlőségek az ellentétükbe, a
kifejezett egyenlőtlenségbe csapnak át. A demokratikus jogok minden állampolgárra
kiterjednek. Azonban, ha sor kerül e jogok érvényesítésére, akkor kiderül a gyakorlatban,
hogy a jogegyenlőséget nem lehet érvényesíteni, mert azok érvényesítése — mint fentebb
már láttuk— csak az állampolgárok rendelkezésére álló anyagi feltételek arányában
lehetséges, és ez vonatkozik az esélyegyenlőségre és minden egyéb egyenlőségre is.
Ennek következtében az "egyenlőség - testvériség - szabadság" polgári jelszava csak az
állampolgárok anyagi ereje arányában jut érvényre. Mivel azonban az állampolgárok
anyagi ereje szélsőségesen eltér egymástól, a polgári jogokból szélsőségesen eltérő
mértékben részesülnek. Ezért a demokrácia a gyakorlatban olyan viszonyokat hoz létre,
melyek a szegény tömegek számára nem sokkal jobbak, mint egy diktatúra. Másrészt a
demokrácia a történelmi tapasztalatok szerint nincs beoltva a diktatúra ellen. Az eddigi
történelem legszélsőségesebb diktatúrája, a német fasiszta diktatúra a demokráciából
született meg. Németországban az első világháború után a háború elvesztése
következtében sok olyan korlátozás érvényesült, melyeket a győztes hatalmak hoztak
létre és ezek (többek között) a német gazdaság fejlődését megakadályozták. Ez egyfajta
büntetés volt azért, hogy Németország, szövetségeseivel együtt kirobbantotta az első
világháborút. A gazdaság válsága elhúzódott, eközben a lakosság életszínvonala
csökkent, növekedett a szegénység, a munkanélküliség, a nyomor, ami veszélyes
társadalmi feszültségeket okozott. A politikai hatalmat jellemzően a szociáldemokrata
párt gyakorolta, mely megőrizte a polgári demokráciát, a kapitalizmust. Az elhúzódó
háború utáni gazdasági válságra rákövetkezett az 1929 - 1933-as világgazdasági válság,
mely a társadalmi feszültségeket, a szegény tömegek nyomorát az elviselhetetlenségig
fokozta. Erre következett a fasiszta Német Nemzeti Szocialista Párt intenzív fellépése,
amely felhasználva a néptömegek elégedetlenségét megnyerte az 1933-as parlamenti
választásokat. Az új államhatalom gyökeresen átalakította a politikai közéletet és teljesen
újszerű gazdaságpolitikai irányvonalat hozott létre. Létrehozta a fasiszta félkatonai
szervezetek hálózatát és ezek segítségével megkezdte az erőszakos akciók, pogromok
folyamatát, melynek fő célja a zsidóság koncentrációs táborokba zárása, fokozatos
megsemmisítése, valamint a politikai ellenfelek megsemmisítése volt. A gazdaságban
óriási állami megrendelések keretében megkezdték az új (korábban az első
világháborúban győztes hatalmak által megtiltott) hadiipari termelés lehetséges maximális
mértékig történő fejlesztését, valamint korszerű, a katonai igényeknek megfelelő
közlekedési hálózat kiépítését. Ezek következtében a gazdaság rohamos fejlődésnek
indult, a dolgozók munkához jutottak, az életszínvonal rohamosan emelkedni kezdett és
ezek következtében az új államhatalom korábban elképzelhetetlen mértékű
népszerűségre tett szert. A nép körében általános, minden kritikától mentes korlátlan
támogatásban részesült. Erre a támogatásra alapozva létrejött Németországban a
hitlerista diktatúra. Lehetségessé, és szükségessé vált a létrehozott hatalmas hadi
potenciál felhasználása, mely a német "élettér" idegen országok meghódításával történő
kiterjesztését szolgálta, másrészt ilyen módon is biztosíthatta azok extraprofitjainak
realizálását, akik a hitlerista gazdasági-politikai akciók pénzügyi hátterét biztosították.
Ezért megindult a második világháború, majdhogynem egész Európa leigázása.
112

Németországnak ez a "feltámadása" látványos, "dicsőséges" és egyúttal hihetetlenül

brutális és barbár volt, ami nem volt ínyére a világ azon többi országainak, melyeknek
rovására történt ez a "feltámadás". Ezért szükségszerűen létrejött az új német Birodalom
által megtámadott, vagy fenyegetett államok antifasiszta szövetsége, amely óriási
áldozatok árán ugyan, de végülis megtörte a német Birodalom gerincét és megsemmisítő
vereséget mért a hadviselő Németországra. Ez a vereség magának a háborút kirobbantó
Németországnak is óriási gazdasági-, és emberveszteséget okozott. A német nép drágán
fizetett a háborút megelőző néhány év alatt, részben saját teljesítménye, részben pedig a
megszállt országok rovására élvezett jólétéért. Felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetett
elérni azt, hogy a német nép elfogadja 10 év demokratikus kormányzás után a hitlerista
diktatúrát. Ennek öt fő oka volt. Az egyik, hogy a demokratikus kormányzás időszaka
alatt a népet a szegénység és a nyomor sújtotta, ezért a demokratikus jogok tekintélye
leértékelődött. A másik, hogy a gazdaságfejlesztés során a nép életszínvonala
ugrásszerűen emelkedett, ami az új rezsim népszerűségét alátámasztotta. A harmadik,
hogy a fasiszta félkatonai (barnainges, feketeinges) szervezetek országos terrort
alkalmaztak minden olyan megnyilvánulás ellen, amely bírálta az új rezsimet. A zsidó
lakosságot és a politikai ellenfeleket koncentrációs táborokba zárták, a zsidó vagyonokat
kisajátították és átadták a félkatonai szervezetek tagjainak, valamint az új rezsim politikai
támogatóinak, érdekeltté téve ezeket a terror fenntartásában és fokozásában. A negyedik,
hogy óriási propaganda gépezetet fejlesztettek ki, a néptömegek katonai nevelése, a
fasiszta diktatúra, a német fajelmélet, idegen népek gyűlölete, alsóbbrendűsége elvének
népszerűsítése érdekében és megtiltották ezek bírálatának a fizikai lehetőségeit is. Az
ötödik, hogy a háború során megszállt országok nyersanyag-, és munkaerőforrásainak
felhasználásával egy ideig az óriási hadigépezet fenntartásának anyagi feltételeit
biztosították. A két fő ok az első és a második volt, mert ha a demokrácia időszaka alatt
nem nyomorgott volna a lakosság nagy része, akkor a lakosság nem fogadta volna el a
fasiszta törekvéseket, nem nyerhette volna meg a Német Nemzeti Szocialista Párt a
választásokat, nem alakulhatott volna ki a hitlerista diktatúra. Ha az új rezsim nem
fejlesztette volna az életszínvonalat, akkor nem maradhatott volna fenn egy, a
választások után felálló diktatúra. Ez arra utal, hogy a szükséges és elegendő feltételek
hiányában demokráciából egy diktatúra nem jöhet létre. A további három ok (feltétel) a
létrejött diktatúra fenntartásának szükséges módszereit tartalmazza. Mindenesetre
ezekből látni lehet, hogy a demokráciát — megfelelő feltételek fennállása esetén — át lehet
alakítani diktatúrává. Méghozzá demokratikus választások alapján ! Tehát a mi
demokráciánkat is diktatúrával fenyegeti egy olyan helyzet, amikor a nép jelentős
tömegei szegények és egyrészük nyomorog, munkanélküli, vagy netán hajléktalan. A
radikális "nemzeti" politikai erők megvannak, erejük ugyan nem nagyon jelentős, de
1932-ben még a Német Nemzeti Szocialista Párt sem volt nagyon jelentős politikai erő.
A történelmi példák igazolják, hogy a demokratikus társadalmat egy diktatórikus
átalakulás a felismerhetetlenségig meg tudja változtatni.

2.48 A propaganda, mint hatalmi eszköz

Rendkívül fontos uralmi technika a propaganda, amellyel a hatalom és a gazdag polgárok
érdekeit szolgáló politikai pártok és egyéb, hasonló célú szervezetek igyekeznek
befolyásuk alatt tartani a tömegeket. Ez a propaganda ma már hatalmas anyagi,
pénzügyi, tudományos, személyi háttérrel és fejlett infrastruktúrával rendelkezik. Fő célja
a tömegek manipulálása, hogy az emberek ne ismerjék fel valós helyzetüket, ne
törekedjenek saját önálló szervezettségük létrehozására és ne ismerjék fel azokat a
 113

módszereket, amelyek érdekeik megfogalmazására és érvényesítésére alkalmasak

lennének.

A propaganda eszközei, a sajtó, a rádió, a televízió mind tejes mértékben a

tőketulajdonos polgárság kezében van, ezek biztosítják működésének anyagi feltételeit,
főleg a sokszor ízléstelen, visszataszító reklámok segítségével. Ezek az eszközök,
legyenek azok kereskedelmi vagy "közszolgálati" médiumok, lényegében semmiben nem
különböznek egymástól abban a tekintetben, hogy azok érdekeit szolgálják, akik a
politikai és gazdasági hatalom birtokában vannak. Az egyes propaganda eszközök persze
nem azonosan reagálnak az egyes politikai, gazdasági jelenségekre, tényekre,
fejleményekre. Ennek hátterében azonban csak az a jelenség húzódik meg, hogy a
politikai, gazdasági hatalom berkeiben is vannak belső érdekellentétek és ezek hatással
vannak az egyes médiumok tevékenységére. Ezért olyan látszat keletkezik, mintha ezek a
médiumok különböző társadalmi érdekeket képviselnének, az azonos tényeket
különböző oldalairól mutatnák be, és mintha ezzel elősegítenék a társadalmi "igazság"
megismerését a közéletben nem járatos tömegek számára. A média tehát a tényeket a
tőketulajdonos polgárság különböző rétegeinek eltérő érdekei szerint "sokoldalúan"
mutatja be, de ezzel csak polgári érdekeket szolgál, és nem a munkavállaló dolgozó
tömegek érdekeit fejezi ki. Ezzel a tevékenységével a média igyekszik elősegíteni, hogy a
dolgozó tömegek elfogadják - az érdekeikkel ellentétes gyakorlatot folytató - gazdasági-
politikai "elit" tevékenységét. Ezért a média gyakorlatilag a hatalomgyakorlás egyik
eszköze. Ez annak ellenére van így, hogy a kormányhatalom képviselői manapság (2001)
kifejezik rendkívüli elégedetlenségüket a média tevékenységével szemben. Azt szeretnék,
ha a sajtó, a rádió, a TV jobban részletesebben kifejtené a kormány szándékait és sokkal
gyakrabban dicsérgetnék annak mindennapi tevékenységét. Magasztalnák annak
"önfeláldozó", "nemzetmentő" munkáját, valamint élesebben és gyakrabban szidalmaznák
a "liberálbolsevisták" régebbi és mai "rabló és nemzetáruló" magatartását. Követelné a
politikusok, újságírók politikai "átvilágítását", erkölcsi, esetleg jogi elítélését, stb. Itt
figyelembe kell venni, hogy a média gyakorlatilag teljes mértékben a polgári társadalom
elvi talaján áll és ennek megfelelően folytatja tevékenységét. Azt lehet mondani, hogy
jobban szolgálja a polgári társadalmat, mint a kormány. Hiszen ha a kormány igényeit a
jelenleginél lényegesen jobban fejezné ki a média, akkor hiteltelenné tenné magát, a nagy
és szükségszerűen elvtelen túlzó lojalitás még inkább rombolná a kormány hitelét, mert
akkor nyilvánvalóbbá válna az ellentét a hirdetett politikai célok és a valóságban
folytatott gyakorlat, valamint a megvalósult társadalmi, gazdasági helyzet között. Tehát a
média sokkal hűbben tükrözi, képviseli és propagálja a polgári értékeket, mint a kormány
türelmetlen túlkapásaival tarkított tevékenysége, amely már át-átmegy az erőszakosság
és bizonyos diktatórikus törekvések irányába.

Mint ismeretes, a sajtó, a kiadók, a nyomdák, a rádió, a televízió mind tőketulajdonosok

tulajdonában vannak. A média állami tulajdonban lévő részei a tőketulajdonosok érdekeit
képviselő állam tulajdonában vannak, és ugyanúgy működnek, mint a magántulajdonban
lévők. Nem is lehet elvárni a jelenlegi propaganda eszközöktől, hogy a tulajdonosaik
érdekeivel ellentétes propagandát folytassanak. Ezért nem lehet szó arról, hogy valamely
sajtóorgánum, TV, vagy rádió a dolgozó tömegek érdekei szempontjából jelenítse meg és
kommentálja a politikai, gazdasági, kulturális, stb. folyamatokat.

A hatalomgyakorlás technikái közé tartozik a társadalom szerkezeti adottságainak

kihasználása a polgári politikai célok megvalósítása érdekében. A polgári kormány
általában úgy alakítja politikai gyakorlatát, hogy az megfeleljen a tőketulajdonos
polgárság és a kiskereskedő - kisiparos kispolgárság érdekeinek, mint azt fentebb már
láttuk. Emellett a kormány propagandája úgy tesz, mintha a "középosztály" érdekeit is
114

képviselné, amelyet állítólag "polgári középosztállyá" szeretne alakítani - ami sehogysem

akar sikerülni neki, hiszen ez csak akkor lehetne sikeres, ha a "polgári értelmiség"
legalább valamelyest "polgári" jellegű jövedelemhez juthatna, nem kellene beérnie
nyomorúságos létminimum közeli bérrel. Mindenesetre törekszik a hatalom arra, hogy a
polgári - kispolgári osztály mellett az értelmiség érdekeinek képviseletét felvállalhassa
(aminek ellentmond az a tény, hogy az értelmiség lényegében véve munkavállaló
társadalmi réteg, kiszolgáltatva a valódi polgárság érdekeinek). Ha a hatalom ebbeli
törekvése sikerrel járna, akkor ezzel megszerezhetné és meg is tarthatná a lakosság
legalább 60 %-ának a támogatását, amely az országgyűlési választások segítségével
biztosíthatná a polgári hatalom hosszú távú fennmaradását. Ebben az esetben a
társadalom kb. 40 %-át kitevő alárendelt társadalmi helyzetbe szorított dolgozó
rétegeinek érdekeit akár teljes mértékben is figyelmen kívül lehetne hagyni, hiszen ezek
elvileg, ha teljes mértékben a polgári hatalom ellen szavaznának, akkor sem
veszélyeztethetnék a hatalom stabilitását. Ilyen esetben az érdekegyensúly akkor is
fennállhat, ha a többség birtokában a polgári réteg egységesen elnyomja, kihasználja a
kisebbséget és élősködik rajta. A társadalmi folyamatok azonban nem mindig alakulnak
valamiféle elvek alapján. Egy 30 - 40 %-os kisebbség, ha elégedetlensége túlmegy egy
bizonyos határon, akkor esetleg nem egészen a polgári jog szerint értelmezett
parlamentáris módszerek alkalmazásával képes lehet felborítani az érdekek, a polgári
hatalom egyensúlyát. Ezért a kisebbség érdekeinek legalább minimális mértékű
érvényesítését biztosítani kell a hatalom stabilitása érdekében. Nem beszélve arról, hogy
az értelmiség legalábbis mai megalázó anyagi helyzete alapján még nem tekinthető
"polgári" osztálynak, és a polgári hatalom hosszú távú támogatójának. Tehát a társadalmi
osztályok, rétegek érdekei és az annak manipulációjával való "politizálás" a
társadalomirányítás, a hatalomgyakorlás egyik eszköze.

Az állami hatalomgyakorlás részletesebb vizsgálatára nem térünk ki, mivel feladatunk

csak az volt ezzel kapcsolatban, hogy az érdek társadalomirányítási funkcióját mutassuk
be.

3. Befejezés
Zárszóként felvethetjük, hogy a fentiekből milyen tanulságot lehet levonni. Először azt
kell mondanunk, hogy ez az írás az érdeket tárgyalta és nem irányult arra, hogy
valamilyen gyógyírt javasoljon a társadalom különféle bajainak a gyógyítására. Annyit
biztosra vehetünk, hogy a társadalom gazdasági, társadalmi, szociális, erkölcsi, politikai
problémáinak a megoldására nem ad lehetőséget az eddig létezett, vagy létező társadalmi
rendszerek egyszerű lemásolása, hiszen eddig egyetlen rendszer sem volt alkalmas arra,
hogy a különféle társadalmi rétegek számára elfogadható életkörülményeket biztosítson.
A létezett szocializmus egyetlen országnak sem volt jó. A mostani kapitalizmus pedig
legfeljebb csak elfogadható lehet olyan országok számára, amelyek a technikai, gazdasági
haladás élvonalában vannak és ezáltal alkalmuk nyílik arra, hogy a gyengébben fejlett,
vagy egyenesen az elmaradott országok gazdasági versenyhátrányainak a kihasználásával
viszonylag magas életszínvonalat biztosítanak saját lakosságuk számára. Kérdés azonban,
hogy egy ilyen folyamat meddig lehet életképes a világban, hiszen a világ gazdasága a
természeti környezet rombolásának folyamatát nem képes megszüntetni, ezért a
gazdaság természetre irányuló hatása azzal fenyeget, hogy a Föld egyre kevésbé lesz
alkalmas az emberi élet fennmaradására. Addig nem is várhatunk ebben valami lényeges
elmozdulást, amíg a tőkés magántulajdon határozza meg a világgazdasági folyamatokat,
amikor mindenféle gazdasági döntést csak az egymástól is elszigetelt és egymással
 115

konkurenciaharcban álló magántőke tulajdonosok profitérdekei határoznak meg. Ezért

az emberiségnek és az egyes országok lakosságának is egy olyan rendszerre van
szüksége, amelyik képes kiküszöbölni a korábban létezett "szocializmus" és a mai
kapitalizmus legfontosabb hiányosságait. Olyan rendszerről van szó, ahol az emberek
nemcsak szabadságban élnek, hanem elérhetik azt is, hogy a gazdasági egyensúly a világ
minden országában összeférhessen a lakosság minden rétegének a jólétével és a
természeti környezet megóvásával. Ma ilyen rendszer elméletben sem létezik, és erre
még nem is készült fel a társadalom egyetlen országban sem. Ha van valami tanulság "Az
Érdek" mondanivalójából, akkor az nem lehet más, minthogy szükség van az új
társadalom jellemzőinek, az új társadalomba történő átmenet feltételeinek a
kidolgozására, majdan pedig annak terjesztésére. Ha lesz ilyen kidolgozott rendszer, az
elmélet, netán ideológia lesz. Most ez a mondat igen furcsán hangozhat, mivel jelenleg az
elmélet és ideológiaellenesség időszakát éljük. Az elmélet azonban elkerülhetetlen, mert
bármi újat szeretne valaki elérni a társadalom vonatkozásában, az első lépésben csakis
elméletben lehetséges. Ha tenni akarunk valamit, először azt kell megállapítanunk, hogy
mit akarunk, és hogyan akarjuk azt tenni. A mai ideológiaellenesség mellett az aktív
társadalomirányítás ma is ideológia alapján áll : a kapitalizmus ideológiája alapján. Az
ideológiaellenesség csak olyan ideológiák ellen áll fenn, amelyek ellentmondanak a
kapitalizmus ideológiájának. Tehát az "ideológiaellenesség" is ideológia, mégpedig a
polgárság által elfogadott politológia, polgári közgazdaságtan, a szociológia, a
jogtudomány és egyéb tudományok elméleti alapján áll. Az új társadalom ideológiája még
nem létezik, de ha egyszer lesz, akkor annak tartalma elkerülhetetlenül ellentmondásba
kerül a polgári tudomány sok lényeges tételével. Az új társadalom elmélete nyilván a
tudományok eddigi vívmányait felhasználja majd, csak azokat a tételeket veti el, amelyek
a tőketulajdonosok érdekeinek torzító hatásai következtében hamisan tükrözik a
valóságot. Az új társadalom elméletének a kidolgozása egy hosszabb folyamat eredménye
lehet, amelyben részt kell vennie az értelmiség leghaladóbb képviselőinek. Ehhez a
munkához adalékként lehet felhasználni "Az Érdek"-et is, amely azt állítja, hogy a
társadalomra irányuló mindenfajta hatás csak akkor és annyiban lehet hatásos, csak akkor
és annyiiban érheti el a célját, amennyiben az emberek tömegeinek valóságos érdekeit
fejezi ki.

Szekeres László.

* * *
116

TARTALOMJEGYZÉK
1. POLITIKA, ÉRDEK ÉS CSELEKVÉS 1

1.1 A cselekvés 2

1.11 A pszichikum szerepe a cselekvésben 3

1.111 A szükségletek és a motívumok 4

1.12 Reflex cselekvés 5

1.13 Ösztönös cselekvés 6

1.14 Tudatos cselekvés 7

1.15 A cselekvés főbb típusai 9

1.151 Szabad cselekvés 9
1.152 Egyeztetett cselekvés 9
1.153 Taktikai cselekvés 9
1.154 Kényszer cselekvés 10
1.155 Tömeghatás alatti cselekvés 10

1.2 A szükségletek 11

1.21 Anyagi szükségletek 19

1.22 Nem anyagi szükségletek 20

1.3 Az érdek fogalma 23

1.31 Az érdekparaméterek 26
1.311 Az érdeksúly 26
1.312 Az érdekszint 27
1.313 Az érdekidő 28

1.32 Az érdekparaméterek kölcsönhatása 29

1.33 Az érdekek egyensúlya 31

1.34 A közérdek 38

1.4 Az érdektípusok 41

1.41 Nyereségérdekeltség 41

1.42 A bérérdekeltség 43

1.43 A keresetérdekeltség 44

2. AZ ÉRDEKEK FUNKCIÓI 45
 117

2.1 Az érdek, mint a cselekvés motívuma 46

2.2 Az érdek, mint a társadalom szervezési eszköze 48

2.21 A közösségek főbb típusai 48

2.22 A társadalom osztályszerkezete 49

2.3 Az érdek, mint a társadalom működési eszköze 57

2.31 A személyes kapcsolatok cselekvést befolyásoló hatásai 58

2.32 A közösségek cselekvést befolyásoló hatásai 59

2.321 A család cselekvést befolyásoló hatásai 60
2.322 A munkacsoportok cselekvést befolyásoló hatásai 65
2.323 A formális közösségek cselekvést befolyásoló hatásai 70
2.324 A különféle közösségek egymásrahatása 72

2.4 Érdek és társadalomirányítás 78

2.41 Állami hatalomgyakorlás 82

2.411 A hatalomgyakorlás technikái 86
2.412 A polgári elit érdekeinek elsőbbsége 89

2.42 A társadalom szerkezete és az érdekek 90

2.43 A társadalmi szervezetek állami támogatása 96

2.44 A jog, mint a hatalomgyakorlás eszköze 102

2.45 Vallás és hatalomgyakorlás 108

2.46 A helyi hatalomgyakorlás eszközei 109

2.47 Kevesek uralma a többség felett 112

2.471 Demokratikus hatalomgyakorlás 113
2.48 A propaganda, mint hatalmi eszköz 117

3. BEFEJEZÉS 119