EXIT MUNDI, Világ Vége Jóslatok – Rosszlatok

Az apokaliptikus jövőképek pszichológiája

Jól emlékszem, 2005 április 21-én megdöbbenve vettem kezembe a Guardian nevezetű
(jelentése őr, őrző), elsősorban közgazdasági témákkal foglalkozó, közismert angol
nyelvű gazdasági napilap aznapi számát, amelynek címlapján „A Világ Vége közelebb
van, mint gondolná!” üzenet harsogott fennhangon. Noha akkora már réges-rég átrágtam
magam az évezredek alatt felhalmozódott, apokaliptikus világégéssel fenyegetőző exit
mundi tömkeleg irodalmán, és számtalan ‘jóslatot’ olvastam már a Világ végéről, Hénoch
Apokalipszisétől, János Jelenések könyvén át, Nostradamus jövendöléseiig, az általam
egyébként kedvelt világhírű gazdasági napilapot nem soroltam ezoterikus olvasmányaim
közé. Nomen est Omen alapon, gondoltam komolyan veszem a Világőr figyelmeztetését
és teljes éberséggel fordultam a cikk felé…

A napilap az egyre elkerülhetetlenebbnek tűnő olajválság nagyon rövid időn belül

bekövetkező rémképével fenyegetett, ahol a hirtelen kiapadó olajkutak, általános energia-
válsággal sújtják a Földet, ami rövid időn belül gazdasági, politikai Káoszhoz,
gyilkoláshoz, és globális háborúhoz vezet. Nem csalódtam! Egy újabb rosszlat az ezernyi
többi mellé – gondoltam, a fenyegető rémképekből álló ‘jóslatok’ gyűjteménye, még
eggyel gyarapítható! Nemhiába, Jeremiás próféta szelleme időtlen és elpusztíthatatlan! És
valóban: noha túléltük a rettegett ezredfordulót, a 2000-es év minden hírhedtté vált
apokaliptikus vízióját a Y2K digitális infernójától kezdve – ahol a digitális korszakunk
számítógépes rendszerei ellenünk kellett volna, hogy forduljanak, holmi dupla nulla miatt
–, a 7 bolygós együttállás gravitációs szívóhatásán át, az elmozduló földkéreg
jégsipkáinak elcsúszásáig; ha most, 2007 májusában valaki beírja az apokalipszis szót
egy internetes keresőbe, 0.16 másodperc alatt több, mint 22 700 000 jegyzett virtuális
világvégére lelhet, az emberiség kollektív tudatát tökéletesen leképező virtuális valóság
kiberterében!

Aki jól ismeri az emberiség kultúrtörténetét, tudhatja, hogy az apokalipszis irodalma

egyidős magával az emberiséggel. Amióta írott irodalmunk van, az ember mindig is várta
a Világ végét, és mind aktuális jelenéről, mind a jövőről alkotott képe együttesen
becsmérlő, kiábrándult és végső pusztulásba torkolló volt. Már az egyiptomi írás
megjelenésével, ami Kr.e. 3000 tájékára tehető, lejegyzésre kerülhetett a koraókori
egyiptomi hitvilág negatív jövő és világképe: már a legkorábbi egyiptomi szövegek is
arról beszélnek, hogy a Ré idejének vagy Első Alkalomnak (Tep zepi) nevezett dicsőséges
Aranykor „mielőtt a düh vagy a zaj, vagy a harc, vagy a zűrzavar felütötte volna a fejét”,
ahol sem halál, sem betegség nem létezett, már elmúlt. Az Aranykor még azelőtt véget
ért, mielőtt emberi civilizáció egyáltalán megjelenhetett volna a Földön. Már az ókori
Egyiptom jelenkora, saját történetírói, misztikusai, és papjai szemében, a zűrzavar
korszaka, amely a kizökkent isteni rend szenvedés-teli állapotában zajlik. A halálra-szánt
emberiség kétségbeesetten fohászkodik isteneihez, hogy az elkerülhetetlen végzetet
elkerülje: a halál markából kiutat találjon. A holt-testek konzerválása, a mumifikálás
mágikus szertartása, hitbéli szembefordulás a kikerülhetetlen végzettel: hogy tudniillik,
az emberi nem halandóvá lett.
A Kr.e. VIII. században élt Hésziódosz, a görög mitológia első enciklopédikus
történetírója, Munkák és Napok című művében elmeséli, hogy noha „egy törzsből
származnak az istenek és a halandók”, az emberi nem az idők során elkorcsosult. Az
emberek öt fajtája: az arany-, az ezüst-, a bronz-, a hős-, és a vas-ember, a folyamatosan
romló emberi minőség megtestesítői. Míg az aranyemberek Kronosz uralma alatt békések
és boldogok voltak, „könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó távol bajtól, távol
a jajtól…”, addig már a bronz-emberek generációja, erőszakos és békétlen, míg
Hésziódosz saját korának vas-ember generációja maga a megtestesült bűn és állandó
szerencsétlenség. A Hésziódosz-féle változat leszögezi, hogy a hanyatlás négy lépésben,
folyamatosan megy végbe, ami a négy Juga, a négy Világkorszak indiai tanára
emlékeztet. A négy korszak, amelyeket négy színnel, a fehér, vörös, sárga és fekete
színnel jelölnek, csakúgy a folyamatos hanyatlás és végső pusztulás állapotába vezet. Az
ind tanítás szerint az idő beteltével, a Káli Juga végén megjelenik Visnu teremtőisten
utolsó pusztító megtestesülése, Kálki, aki véget vet a megnyilvánult emberi világ minden
jelenségének. Már nincs is mit csodálkozni, hogy az Ószövetségi Dániel próféta
könyvében megjelenő Nabukodnozor álma, ami egyébként a késő iráni mitológiák
summázata, Dániel olvasatában, csakugyan a végső pusztulásra szánt emberiség
látomása…

Teljességgel mindegy, hogy egyiptomi, iráni, görög, ind, zsidó, keresztény vagy éppen
bármely mezo-amerikai kultúrát vizsgálunk, mindegyikben megtaláljuk a végső
pusztulásra szánt emberiség tanítását, fenyegető ‘jóslatát’. Ezen rosszlatok jövőképe a
folyamatosan degradáló ember végső hanyatlásáról, egyidősek magával az emberiséggel.
Az emberi nem végső sorsa mindig és mindenkor éppen a küszöbön áll, már csak néhány
év választja el az elkerülhetetlen számadástól. A végső ítélőbíró mindig most kopogtat
ajtónkon, az apokalipszis lovasai mindig itt és most száguldanak felénk. Az ember,
MINDIG az idők végezetén élt. Honnan hát ez, az emberiséggel egyidős képzet?

Az emberiség általános tudatszintje, még mindig a ‘felfalatástól’ való félelem állati

tudatmezsgyéjén bolyong. A váratlan és ismeretlen halál, a mindig értelmetlen meghalás
fenyegető képzete ott lappang minden emberi lény tudati mélységeiben. Az egyén
szintjén jelentkező privát halál-félelem pszichotikus kivetülése pedig, kozmikus
távlatokba repíti az emberiség kollektív halálvágyát: Az individuum, aki nem képes az
egyén szintjén elfogadni az igazságtalan halál bekövetkeztét, önigazolást és igazságot
keresve, a világba akarja üvölteni mélységes bánatát: „Meghalok, ezért meg kell, hogy
haljatok mind TI is!”, „Mindnyájunknak mennie kell!”. Mivel a halál az egyén számára
elfogadhatatlan, valamilyen kollektíva együttes bűne kell, hogy legyen. Első ránézésre
mennyivel komfortosabb is, ha tudom nem egyedül én bűnhődöm, hanem minden ember
velem együtt távozik ebből a világból. A tanatológusok sokszor megfigyelték, hogy a
halál gondolatát el nem fogadó haldoklók sokszor éreznek egyfajta irigységet az élők
iránt, és elfogadhatatlannak tartják, hogy noha a Világ számukra véget ér, másoknak
folytatódhat. A megtévesztett, átlagos tudatszinten funkcionáló ember számára a gyakori
enyhülést az a gondolat hozza, hogy végül úgyis mindenki meghal és követi őt a halálba.
És ez minél hamarabb, minél gyorsabban, és minél kézen foghatóbb módon történik,
annál nagyobb biztonságérzetet kelt.
Ez a pszichopatológia pedig a kollektív tudatlanság általános kórismérvévé vált. Az
emberiség kollektív bukását hirdető ‘jóslatok’ valójában az egyén félreirányult,
rosszindulatú vágyakozását, ösztönös irigységét testesítik meg, amelyek a halál tényének
elfogadhatatlanságából fakad.

A metafizikai tévedés ennek hátterében az a feltételezés, hogy a halál, büntetés.

Valamiféle vétség, bukás vagy bűn hordaléka, amelyet az egyén szenved el, noha semmit
nem tett, amivel kiérdemelte volna. A halálért inkább, valamiféle kollektíva a felelős.
Maga az emberiség. Ezért az esendő ember, aki ráébred önmaga halandóságára, a Világ
ellen fordul! Ha már akaratom és ártatlanságom ellenére meghalok én is, pusztuljon
velem együtt a Világ is! Ez a mai korban legalább annyira így van, mint 5000 évvel
ezelőtt. Ennek a külsővé tett halálfélelemnek a szélsőséges megnyilvánulásai az olyan
extrém példák, mint az apokalipszis-forgatókönyvek, amelyből szép számmal találni
manapság. Ezek mögött az a biztonságkeresés igénye rejtezik, hogy ha pontosan tudom
hogyan és mikor halok majd meg, akkor nincs mitől félnem, hiszen tudom, hogy mikorra
kell magamat lelkileg felkészítenem.

Ehhez nem kell jósnak lenni. A biztos jóslat, hogy: mindenki átlép a halál kapuján. Ez a
bizonytalan bizonyosság. Bizonyos, hogy bekövetkezik; bizonytalan, hogy mikor. A
javaslat pedig, hogy nincs mitől félni: sem kollektív, sem egyéni pusztulás nem létezik. A
halál, pont hogy a létezés kapuja, amely egy sokkal tágabb világba, és egy sokkal
egyetemesebb létformához vezet. A halállal nem a Világ ér véget, csak az ember egyéni
kis világa. Az exit mundi valójában a világból való kilépés lehetősége, de nem a
kényszere. Mindig az egyén szintjén történik, az egyén számára mindig az ‘idők’ végét
jelenti, hiszen a halál pillanatában a múlt-jelen-jövő illúziója egyetlen pontba sűrűsödik,
de nem a Világ végét. A világ végén túl ott vár bennünket egy új Világ reménye, ahol a
világot legyőző hősöket végtelen ünnep és terített asztal várja. És bizony-bizony mondom
néktek, boldog, aki ennek az új Világnak az asztalához érkezik.

Tarr Bence László

linkajánló:
www.exitmundi.nl, www.apocalypsesoon.com, www.apocalypse2008-2015.com