Korlátlan korlátoltság

„Mert egyet választanak mindenekkel szemben a legkitűnőbbnek, el nem apadó hírt a

halandók között. A sok ember meg eltöltekezik mint a barmok."
Hérakleitosz

1781 kézfejen kinyomott fekvőtámasz, 48 óra és 15 perces teniszjátszma, karate ütéssel 1 perc
alatt összetört 317 betonkocka, 76 órán és 40 percen át tartó fél-lábon állás, 19 és fél órás
dekázás focilabdával, 202 óra 2 perc és 2 másodpercen át tartó hangos felolvasás, fejen
egyensúlyozott teli tejesüveggel legyalogolt 130.3 kilométer, 159.6 kg-os személyautó
fejtetőn egyensúlyozása, 58 könyv (3 204 764 szó) emlékezetből való visszagépelése
hátrafelé, 17.35 másodperces 100 méteres mezítlábas jégenfutás, 1 perc 30 másodperces
pulyka-kopasztás, 36 csótány élve elfogyasztása – nem tudom eldönteni hogy az emberi legek
könyvét, vagy egy elmeosztály pszichopatológiai kórjegyzékét tartom kezemben…

Valóban erre kéne keresnünk az emberi teljesítőképesség végső határait? Csupa szám és
mértékegység! A mennyiségi szemlélet uralma alá hajtott modern ember, a mérhetőség
kimérájának bűvöletében csak egyre jobban hajtja a hivatalos számláló-órákat. Önkényes
egységekre osztja a teret és az időt, és ezek legkülönbözőbb aránypárjaihoz viszonyítja önnön
teljesítőképességét. És az illúzió működik! Az anyagelvű, mennyiségi tudat legek iránt érzett
vágya sokszor legyőzhetetlen téveszmének bizonyul. Hány és hány ember hajtja az egyre
növekvő mérőszámok gyorsuló fogatát. És a ‘nagy’ számok képzete, a legek iránt érzett
eszement sóvárgás, 19 Guiness rekorddal, a magyar lelkülettől sem idegen: a szabadkézi
juhnyírás világrekordjával, a Sziámi zenekar 48 órás szűnni nem akaró maratoni koncertjével,
200,9 km/h-ás hátrafelé motorozással, 18 000 fogmosó gyerekkel a Margitszigeten, 24 órás
futópados rohanással, 100 000 tenyérlenyomatból készült 1800 négyzetméteres óriásrajzzal,
12 ezer Erzsébet hídi csókolódzóval, 6500 adag székelykáposztát felszolgáló
káposztafesztivállal, 300 fős városligeti párnacsatározással, a halál szentségét sem kímélő 208
centi magas, 73 centi átmérőjű, a világ legnagyobb halottak-napi gyertyájával, a magyar
ember is büszkén kérheti felvételét a már emlegetett elmeosztályra. A legek iránt érzett
kollektív téboly, sötét árnyékával könnyen feledteti velünk, hogy hol is kellene keresnünk az
emberi teljesítmény valódi mértékét.

Ki a ‘legjobb’?

Ma azt mondjuk a világon a ‘legjobb’ futó az, aki 9.74 másodperc alatt futja le a 100 méteres
távot. De mit is jelent ez valójában? Hogy vannak olyanok, akik egy adott helyen, egy adott
időpillanatban azt észlelték, hogy egy teljesen önkényesen felállított viszonyrendszerben egy
szintén teljesen önkényesen felállított aránypár egy olyan értéket mutat, amit megint csak
teljesen önkényesen valakik valamiért jobbnak tartanak, mint más aránypárokat: az önkényes
egységekre osztott tér (mondjuk a méterekben kifejezett távolság), úgy viszonyult egy
mozgásban lévő test sebességéhez (amit mondjuk méter/secundumban fejezünk ki), hogy ez
az aránypár egy kisebb számértéket mutatott, mint az eddig megfigyelt aránypárok.
Történetesen ez a test, egy emberhez tartozott. Akié ez a test, az a ‘legjobb’ futó. Azt hiszem
ha az emberek ekképpen néznének az emberi teljesítményekre, aligha akarna bárki is rekorder
lenni.

Az ókori ind felfogás szerint az általános értelemben vett emberi tudatosság elsötétedésének
egyik jele, a mennyiség uralmának általánossá válása. Az, amikor a minőség fokmértékévé
maga a mennyiség válik. És ez rávilágít a mai korban vett legek belső önellentmondására.
Hiszen azzal az örök felismeréssel – Hérakleitosz szavaival élve – még ma is mindenki
egyetért, hogy „egy nekem tízezer, ha legkülönb”, ám ma mi ennek a legkülönbségnek a
mértéke? Hogy valamilyen értelemben ő maga a legtöbb (pl. ‘ő’ a legtöbb centi vagy kiló),
vagy neki magának valamiből a leg-többje, vagy éppenséggel a leg-kevesebbje van. Milyen
érdekes az egyetlen ‘kevés’ mértékévé pont a ‘sok’ válik. És annak ellenére, hogy „minden
embernek osztályrészül jutott az, hogy magára ismerjen és józan legyen”, a tömegek továbbra
is az alapján mérik teljesítőképességüket, hogy miből mennyire képesek. És nézzük meg,
hogy a mai korban mi számít a teljesítmény ‘mértékének’: bármi, ami számszerűsíthető, és
valamilyen mennyiségi viszonyt tükröz.

A mértéken innen maradni

Mi az emberi teljesítőképesség határa? Mi a mértéke? Mit jelentenek korlátai? Az antikvitás

még jól ismerte ezt a fogalmat. A görög ‘pérász’ szó, melynek jelentése határ, korlát és
egyben mérték, közismert, de egyben metafizikai fogalom is volt. Mint általános lételv arra
vonatkozott, hogy a világon minden önmaga mértéke, önmaga határai között kell, hogy
létezzen, különben a világ egyensúlya, a lét harmóniája felborul. A kozmosz rendje, minden
és mindenki számára kijelöli saját mértékét, és ‘jó’ az, aki önmaga mértékét felismerve, azzal
összhangban él. Az antikvitás még azt a metafizikai törvényt is jól ismerte, hogy ha valaki
önmaga határait el nem fogadja és annak ellenszegül, akkor a kozmikus rend könyörtelen
erővel helyre igazítja lázadó természetét. Ahogy Hérakleitosz írja egy helyütt: „A nap
[ugyanis] nem fogja áthágni mértékét, de ha mégis, az Erinüszek őt, Dikének poroszlói meg
fogják találni.”. És a sorsistennők, ha valaki szembeszegül velük, a végzet fúriáivá válnak, és
dühöngő haragjukban bizony széjjeltépik a határsértőt.

Az ember sorsfeladata önnön mértékét felismerni. Mi az, amit a létezés jelenlegi lehetőségei
számára elérhetővé tesznek. És ez minden ember számára más és más. Mindenféle
összehasonlítás, összemérés ostobaság, és mértéken felüli. Talán ezért mondja a másik nagy
preszókratikus filozófus, Parmenidész, hogy „minden mértéke az ember”. És nem az ember
úgy általában; hanem minden ember. Minden egyes ember. Aki önmaga világának alfája és
ómegája, saját világának tengelye, és mértéke. Ennek értelmében az ember akkor a legjobb,
ha önmaga határain belül mozog: a legjobb futó az, aki pontosan tudja mennyit bír futni, és
azt bírja is. Aki azt teszi, amire képes. Ez látszólag triviális, pedig valójában nagyon mély és
bölcs felismerés. Az ember akkor válik lét-ellenessé, amikor önmaga határait el nem fogadva
többnek képzeli és vallja magát, mint ami. És a modern ember, mérhetetlen becsvággyal
vallja magát a legmagasabb rendű élőlénynek, a teremtés koronájának, a természeti világ
urának. Hamis én-képe, torzult ön-tudata, már rég túllépte a mértéket. Azt gondolja a
‘legjobb’ egyben a ‘legtöbb’ is. És noha értelmileg képes belátni, hogy a több mindig a
végtelenbe mutat, hiszen a soknál is sokabb kell, hogy legyen, – és így a több az, aminek soha
nincs vége –, mégsem tudja megállni, hogy ne értékelje túlzottan felül önnön
teljesítőképessége képzelt határait. Pedig megint csak Hérakleitosszal szólva: „a legbölcsebb
ember is majom az istenhez képest bölcsességben, szépségben és minden másban…”

Aperion - Határon innen és túl

Mindezzel együtt, ez az emberrel együtt születő esztelen késztetés, hogy önmaga határait
átlépje, legmélyebb lényének belső természetéből fakad. Mint mindig, most sem a késztetés,
nem a szándék a hamis, hanem a forma, amelyben megnyilvánulni kénytelen. Hiszen
természetes, hogy az ember, aki lényegét tekintve tiszta és korlátlan tudatosság, nagyon
nehezen éli meg, hogy jelen létformájában korlátok közé van szorítva, hogy egyáltalán
vannak határai. Mert gondolataiban szabadon szárnyal határtalan téren és korlátlan időn át.
Közös tapasztalata, hogy képzelőereje bármit megteremt, amit gondolkodása képes
megalkotni. Eszmerendszereiben, hitvilágaiban, fantáziáiban mindent és akármit képes
megélni… nem csoda, hogy nem nyugszik a lelke. Ha felismerjük a határkeresés mögött
rejtező indíttatás valódi mélységét, meglátjuk önnön határtalanságunk valódi irányát. Az irány
mindig a határtalan felé mutat, és a legek iránti mélységes vágyakozás, ennek a
határtalanságnak a vágyából fakad. Nem csoda, hogy a mindenség forrását egy másik görög
bölcs, Anaximandrosz, a ‘határtalannak’, aperionnak nevezte. De amíg a külső világban
keressük teljesítőképességünk határtalan határait, a korlátok mindig ott lesznek. Lehet őket
egyre és egyre kijjebb tolni, de a kifele fordulással valójában csak saját korlátlanságunkat
korlátozzuk a lehetőségeknek arra a mezejére, ahol valóban határt szabnak a téridő korlátai.
Ha viszont figyelmünk a belső világunk felé fordítjuk, azt találjuk, hogy bárhogyan is toljuk
határainkat egyre és egyre beljebb, gondolataink végtelen óceánján nem találunk semmilyen
távlatot. Csak a határtalan horizont kerül egyre és egyre közelebb, mígnem eggyé válva a
határtalansággal, mi magunk válunk ezzé a belső, megmérhetetlen mértékké.

Tarr Bence László

www.tarrbencelaszlo.fw.hu