Az ima, a meditáció

és a Miatyánk magyarázata

Nérei Ödöntől

A Keleti Csillag-Rend kiadványa

4. füzet
1917.
 2

A „Keleti Csillag-Rend” kiadványa alapján készített

reprint változat
2004.
Számítógépes szövegbevitel: Fáy Gábor
 3

Ima vagy meditáció

E két szó használata és értelmezése az okkultizmussal
foglalkozók között némi fogalomzavarra vezet, s ezért célszerűnek
látszik, hogy foglalkozzunk azzal, hogy mint és hogyan kellene
magyarázni azt a ténykedést, melyet e szavakkal illetni lehet.
Az ima szó az, mely a magyarban semmi kétséget nem hagy
hátra, amikor azt jelezzük ezzel, hogy a magát függőségben elismerő
emberi lény egy nálánál hatalmasabb Lényhez kíván felemelkedni,
avagy e Lénytől valamit elérni óhajt. A magyar szó értelmezésében
tehát az imában oly közvetítő eszközt kell elismerni vagy feltételezni,
mely az egyént arra képesíti, hogy akár közvetlenül, akár közvetve
magasabb erőhöz jusson, avagy arra képesíti őt, hogy segítséget
kapjon, hogy kéréseinek teljesítését elérje.
Az ima tehát a közönséges fogalomban erősít, akár úgy, hogy
mibennünk fejlődik ki az erő, akár úgy, hogy erősebb, hatalmasabb
Erőkkel jövünk az ima segítségével összeköttetésbe.
És tényleg azt látjuk, hogy minden vallásban az imának ez a
rendeltetése, mert a vallások az emberiséget arra tanítják, hogy az
imával az őt teremtő és fenntartó Istenséghez kell fordulnia, mely
mindeneket teremtett.
 4
Ha az imának ily értelembeli hatását tekintjük és
kutatjuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy az, aki magát „gyengének”,
vigasztalhatatlannak, reménytelennek, szerencsétlennek, stb. tartja, de
erős vallási érzülete van és ebben az érzületben olykép tud imádkozni,
hogy abban mintegy felolvad, elmerül -, az erősítést, vigaszt, reményt
és megnyugvást talál. Így olvassuk ezt sok hiteles leírásban és így kell
ennek lennie, mert különben az idők folyamán az imának a szokása
kijött volna a divatból, mert csak az tartja magát, aminek
létjogosultsága van. Az ima hatásosságára az is vall, hogy kivétel
nélkül minden oly vallásban megtalálható, mely egy magasabb Lényt
elismer, tanít. Az a körülmény, hogy az ima formájának, szófűzésének,
tartalmának, stb. külsőségeinek más és más alakja van – aszerint, amint
azon vallás, amely azt előírja, az idők folyamán kialakult – nem
változtat semmit a belső értékén, mert az okkultizmus tudja és vallja,
hogy nem a szavak betűjében rejlik az erő, hanem azon gondolatban,
amely a betűkből álló szavakat formálja. Eltekintve attól, hogy
szorosan véve az imát nem is kell hangos szavakban elmondani, mint
azt a vallások egyike-másika tanítja, amint azt okkult szempontból el is
kell fogadni.
Vannak az imának is elfajzásai, mint azt bizonyos vad népeknél
találjuk, vagy amint azt fejletlen népeknél látjuk, amikor az imádkozás
könnyebb elvégzésére még gépeket is konstruálnak, mely gépek
semmivel sem hathatósak annál, ha az imákat szánkkal gépiesen
ledaráljuk, anélkül hogy az elmondott szavak értelmével tisztában
lennénk, vagy azok értelmére gondolnánk. Az igazi vallási fogalomban
elmondott imának tehát teljesen átérzettnek kell lennie, s ilyenkor az
emberi lény mintegy az imában f e l o l v a d, az imával e g g y é lesz.
Az okkultizmus ismeri azon hatást, amikor az erős gondolat az
ember egész fizikumát átjárva abban kifejezést is nyer, mert a
gondolatok élőlényekké válván az emberi lény ténykedésének felelnek
meg. Ily gondolatformák aztán jó vagy rossz, mondjuk inkább így: t ö r
v é -n y e s e n, lényüknek megfelelő hatásukat azzal éreztetik, aki
nekik életet adott. Az okkultizmus tanításai szerint az ily „gondolat-
lények” kiáradván az ember lényéből, ha elég erősek, eljutnak kitűzött
céljukhoz és onnan ismét visszatérnek azon forráshoz, ahonnan
kiindultak.
 5
Azt el kell mondani, hogy az ima is lehet „jó” vagy „rossz”
értelemben elmondott vagy elgondolt! Így tehát ennek megfelelően fog
hatni és működni. Hogy aztán nem minden elmondott vagy elgondolt
imának van meg a kívánt hatása, az nem attól függ, hogy van-e
egyáltalában hatásos ima, hanem sok oly mellékkörülménytől,
melynek tárgyalása ezúttal elmaradhat. Csak annyit kell megjegyezni,
hogy a hatástalan imának az oka abban is rejlik, hogy törvénytelen volt
és az illetőnek nem is volt meg a kellő lelki ereje, hogy kifelé hatni
tudjon. Azonban, és ezt ki kell emelni, miután már egy gondolat-
lénynek életet adott, ez élni is kíván s ezért visszaható erejével azon
forráshoz tér vissza, amelyből kikerült.
Így aztán egy rossz gondolat vagy ima nem árthat annak, aki
ellen intézve volt, de árt annak, aki kigondolta, elimádkozta, mert
visszatérve hozzá, új hasonló gondolatok, vagyis imák szülő okává
válnak. A jó gondolat, vagyis ima ugyan szintén nem fog
megfogamzani, ha alkotójának nem volt elég ereje, meggyőződése, de
visszatérve a kiindulási ponthoz, ott ismét olyan gondolatoknak,
imáknak okozója lesz és így folytatólagosan jót és üdvöset teremt.
Ehhez még csak azt kell hozzáfűzni, hogy „imádkozni” vagy
gondolkodni lehet anélkül is, hogy a szavakat hangosan elmondjuk és
egyáltalán anélkül, hogy sok szót mondjunk, így tehát lehet „egy”
szóval és „szó nélkül” is imádkozni! És – talán – az az igazi ima, ha az
emberi lény ily módon tud felolvadni egy gondolatban, mely őt
mindentől, ami rá nézve káros, el tudja távolítani oda, ahol boldogságát
és tökéletességét megtalálhatja. Ha így tudunk imádkozni,
gondolkodni, akkor az okkultizmus szerint is eggyé tudunk lenni belső
lényünkkel, melyet az okkultizmus az Istennel közösnek ismer, mert az
okkultizmus is elismeri azt, amit Pál apostol mond (1. Korint.III.16):
„….Avagy nem tudjátok-e, hogy ti az Istennek temploma vagytok, és
az Isten Lelke lakozik ti bennetek?” Eszerint tehát ha imánkban belső,
igazi Lényünkhöz fordulunk és mintegy elmélyedünk magunkba,
elfeledve földiségünket, akkor lesz a leghatásosabb az imánk, a
gondolatunk.
A kereszténység tanításai alapján álló vallások is így értelmezik
az igazi imát.
 6
Lássuk mármost, mit kell értenünk a „meditáció” szó alatt
ugyancsak okkult értelmezésben.
A „meditáció” szó nyilván az angolból vagy franciából került
az okkultizmus szótárába és szószerinti fordításban: s z e m l é l ő –
d é s, e l m é l k e d é s, g o n d o l k o d á s szavakkal adható vissza.
Nyilvánvaló, hogy az okkultizmus azon igyekezetében, hogy
„tudományosan” kutassa a lét problémáit, igyekezett kerülni minden
olyasmit, ami őt – az okkultizmust – pietisztikus irányzat színeiben
tüntetné fel, és azon látszatot kelthetné, mintha egy új vallást akarna
létesíteni, amikor a túlvilági életet is kutatja.
De mert az okkultizmus kutatásaiban megtalálta azon „igazi”
belső embert, akit a vallások is többé-kevésbé tanítanak, csak
természetesnek kell tartanunk, ha ezen belső emberi lény
felismerésében megállapította, hogy ehhez kell fordulnunk, ha az élet
rejtélyeinek felismerésére vágyunk. Ezt pedig csakis e l m é l k e d é s,
szemlé-
l ő d é s, g o n d o l k o d á s útján érhetjük el! Mi sem természetesebb
tehát, hogy az okkultizmus erre fektetvén a fősúlyt, egy olyan szót
keresett, mely egyesítvén magában mind a három fogalmat, kifejezze
azt, amit az okkultizmussal komolyan foglalkozónak el kell érnie, ha
teljes eredmény a célja.
A „meditáció” tehát ezen értelmezés szerint nem egyéb, mint
keresése azon összeköttetésnek, mely a külső embert tulajdon
belsejével, igazi Lényével közvetlen összeköttetésbe hozza, hogy
ezáltal tisztánlátóvá, a mindenséget megismerővé válhassék.
Azon oktatások közt, melyek az okkultizmus szerint, különösen
a teozófiai tanokban a meditációra vezetnek, az egyik legelső és
legfontosabb azon igyekezet, hogy képessé legyünk akképp elzárni
magunkat, hogy külső benyomások ne zaklassák gondolatvilágunkat,
és teljesen elveszítsük külső környezetünket nemcsak lelki, hanem testi
szemeink elől is. De ne veszítsük el azon hatalmat, hogy ezen
elzárkózásból bármely pillanatban, minden megrázkódtatás nélkül
ismét visszatérhessünk normális állapotunkba.
A meditáció állapota tehát azon képesség, mellyel tudatos
betekintést nyerünk nemcsak az asztrális síkra, hanem még ezen túlra
is. Ekkor tudunk oly felismerésekre jutni, melyek közelebb visznek
 7
létünk céljához. Ily állapotban ismerjük fel azon lelki és szellemi
szükségleteinket, melyeket el kell érnünk, hogy fejlődésünket
elősegítsük. A „felismerés”-ben benne van aztán a képesség is azon
eszközök megteremtéséhez, melyek a célhoz vezetnek Ezért mondja az
okkultizmus, hogy a meditáció erősebb segítőeszköz az imánál, mert t
u d a t o s s á képezi az ember belső lényét és így igazolja azon
közismert mondást, hogy „segíts magadon és Isten is megsegít”. Mert
ha magamban felismerem, hogy Istentől származtam, már
megszereztem a leghatalmasabb segítőtársat, magát az Istent. És azon
tudat, hogy „isteni” vagyok, ha igazi értelmezésben jut benső
tudatomba, kizárja, hogy alantas gondolatok vegyenek erőt rajtam. De
– persze – számításba véve az emberi gyengeségeket, nincs kizárva,
hogy ezen megszerzett gondolat nagyzóvá tegye az emberi lényt, és a
hibás értelemben gyakorolt meditáció ép oly veszély rejt magában,
mint a rossz irányú ima. A meditáció alkalmával is érintkezésbe jutunk
az asztrális síkon azon lények gondolataival, akiknek gondolkodása a
miénkkel rokon, egyforma és azok megerősítvén a mi gondolatainkat,
jó vagy rossz irányba vezetik őket. Ha visszatérünk meditácionális
elmélyültségünkből, könnyen azt hisszük, hogy magasabb
befolyásoknak engedünk, amikor saját kívánságainkat, testi vágyainkat
és szenvedélyeinket követjük, mint olyanokat melyekre felsőbb helyről
kaptunk biztatást. Holott nem történt egyéb, mint az, hogy
sajátosságunk vonzására feleltek azok a lények, akik velünk egyformán
gondolkodnak, s a hasonlóság törvényénél fogva az ő társaságukban
töltöttük el elmélkedésünket és saját gondolatainkban nyertünk
megerősítést. Ez természetesen a jó irányban is megtörténik, amikor
aztán előnyünkre vezet.
Az elmondottak szerint tehát „ima” és „meditáció” nem egyéb,
mint két különböző formája azon igyekezetnek, mellyel az emberi lény
összeköttetést keres egy magasabb Lénnyel. Hogy milyen célból az az
egyéntől függ.
Aki imádkozik, az legtöbbször (nem mindig) egy tőle
független, külsőleg elképzelt magasabb Lényhez fordul.
Aki meditál, feltételezi, hogy egy nagy mindenségnek parányi,
része, és keresi az összeköttetést azon forrással, melyből származik.
 8
Mind a két esetben történhetik ez ö n z ő vagy ö n z e
t l e n célból, és eszerint az ima vagy a meditáció hasznos vagy káros
lehet.
Így tehát mind a két fogalom alatt egy és ugyanazon
ténykedést, igyekezetet, kísérletet értjük, mely az embert bizonyos
tekintetben segítheti, erősítheti, fejlődésre képesítheti, vagy éppen az
ellenkezőjét okozhatja. Az emberi lény ebbéli ténykedése attól függ,
hogy milyen értelemben, milyen szándékkal és törekvéssel viszi ezt
keresztül. Az aztán, hogy a saját tanulmányai alapján vagy pedig
mások tanításai, és útmutatásai szerint jár el, teljesen mellékes.
Hasonlítani lehet még az imát azon lépcsőhöz vagy létrához,
melyen az emberi lény felfelé törekszik az Istenhez.
A meditációt pedig azon célból végzett gyakorlatnak lehetne
nevezni, hogy megszokottsággá váljék az a gondolat, melytől
fejlődésünket várjuk.
Az ima belsőnket egy külsőleg elképzelt vagy kialakított
hatalomhoz vezeti.
A meditáció gondolatunkat, külsőségünktől, mely csak
ideiglenes, belsőnkhöz kívánja elvezetni, mely örök.
Mind a két módszer eredményes lehet, aszerint amint azt
használni és űzni tudjuk. De mind a kettő kárunkra van, ha nem
helyesen alkalmazzuk.
Minden tehát értelmünktől és azon akaratunktól függ, hogy a
helyes utat keressük.
Miután pedig minden emberi lénynek megvan a külön fejlődési
útja, mindegyiknek keresni kell a részére megfelelőbbet, mert csak
ezen bír haladni.
 9

Az Úr-Imájának okkult
értelmezése
Jelige: Máté VI. rész, 5. – 13. vers: „És
amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók,
akik a gyülekezetekben és az utcák szegletein
fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az
emberek. Bizony mondom néktek: elvették
jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a te
belső szobádba és ajtódat bezárva, imádkozzál a te
Atyádhoz, aki titkon van, és a te Atyád, aki titkon
néz, megfizet neked nyilván. És amikor imádkoztok,
ne legyetek sokbeszédűek mint a pogányok, akik azt
 10
gondolják, hogy az ő sok beszédükért
hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók,
mert jól tudja a ti atyátok, mire van szükségetek,
mielőtt kérnétek tőle. – Ti azért így imádkozzatok:
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg
a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te
akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi
mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És
bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is
megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek, és ne
vígy minket a kísértetbe, de szabadíts meg minket a
gonosztól. Mert tiéd az ország, a hatalom és a
dicsőség mindörökké. Amen!

Hány millió ember mondja el naponként a Miatyánkot, nem

gondolva semmit azon szavak belső értelmére, melyeket gépiesen
mormol! Hányan végzik imájukat úgy, mint egy olyan feladatot,
melyet kénytelenségből végeznek, miközben üzletükön, avagy
szórakozásukon jártatják gondolataikat!
Mindez pedig azért van, mert az emberek nem törekednek
minden szónak és az azokból alkotott mondatoknak belső, úgyszólván
titkos, föl nem fedett értelmét is magukévá tenni.
Mindenki tapasztalhatta már, hogy ha valamit leír, legyen az
bár csak egy egyszerű levél, egyrészt időbeli, másrészt célszerűségi
okból nem képes vagy nem szándékozik minden gondolatát, mely a
tárggyal kapcsolatos, papírra vetni. Legyen a tárgy még oly alaposan
kidolgozva, az író bizonyára még többet is tudott volna róla írni.
Ha ezt így elfogadjuk, akkor elképzelhető, hogy egy, szavakban
rövid elbeszélésben vagy jelenésben nem foglaltatik benne az írónak
vagy az elbeszélőnek minden gondolata, melyet a tárgyról magának
elméjében kialakított.
Mindazonáltal a le nem írt gondolatok ott rejlenek a sorok
között, a leírt szavakban, és a figyelmes olvasónak, aki azokat
gondolatába felidézni óhajtja, elméjében megjelennek a gondolat-
asszociáció törvénye alapján.
 11
Okkult törvény, hogy a mindenségben semmi sem vész
el, még a gondolat sem. Így azon gondolat, mely valakinek az agyában
megszületett, örökéletű, és rokon-agyban ismét felszínre kerülhet, ha
ezt e rokon agy tulajdonosa is úgy kívánja.
Ennek az állításnak helyességét avagy valószínűségét
megállapíthatjuk azon tapasztalat alapján, hogy ha valakinek levelét
többször átolvassuk, akkor tartalmát jobban megértjük, mint első
olvasáskor. Ez onnan van, hogy a sorok közötti – le nem írt –
gondolatok rezgései agyunkban bizonyos képzeteket támasztanak,
amelyekről közönségesen számot adni nem tudunk, mert ezt a
jelenséget nem részesítjük kellő figyelemben.
Ha ezen szempontból olvasunk valamit, akkor az olvasottat
mindig tökéletesebben fogjuk megérteni.
Ha már most a bibliát általában, de a Miatyánkot különösen,
ezen úgynevezett okkult szempontból olvassuk és tanulmányozzuk,
akkor sok mindent fogunk benne felfedezni, és belőle kiolvasni, ami a
felületes olvasás mellett szemünk és értelmünk előtt rejtve maradt.
Így példádul bizonyára kevesen vették észre, hogy a Miatyánk
már külső formájára is egy nagy okkult törvénynek felel meg,
amennyiben hét fő mondatra oszlik meg, azaz hét fő alkatrészből áll.
Ezen hét részt a következőkben találjuk meg:
az e l s ő részben o d a a d á s t találunk, amidőn azt
mondjuk, hogy:
„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te
neved”.
a m á s o d i k b a n m e g n y u g v á s t fejezünk ki imígy:
„Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben,
azonképpen itt a földön is”.
a h a r m a d i k b a n k é r e l e m foglaltatik: „A mi
mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”.
a n e g y e d i k b ű n b á n á s t jelent azzal, hogy: „És
bocsásd meg a mi vétkeinket”,
az ö t ö d i k a k i b é k ü l é s érzésének a kifejezése:
„miképpen mi is megbocsátjuk azoknak, akik ellenünk vétettek”,
a h a t o d i k b a n v é d e l e m é r t esdünk: „És ne vígy
minket a kísértetbe”, végül
 12
a h e t e d i k b e n m e g v á l t á s é r t reménykedünk:
„de szabadíts meg minket a gonosztól”.
Ebben a hét mondatban találjuk – dióhéjban – összefoglalva
mindazokat a követelményeket, melyek mellett életünket berendezni
kellene, hogy Krisztus tanításának megfelelően követői lehessünk. Ha
mindazt, amit ezen rövid mondatokban összefoglalva találunk, belső
értékük szerint átélni is követni tudjuk, akkor fejlődésünk törvényes és
tökéletes lesz.
Kutatnunk kell tehát, hogy mi ezen mondatoknak a belső
tartalma, s ha ez sikerül, tanításait is, aki ezt a felséges imát nekünk
adta.
Egyszerűen magyarázva azt találjuk, hogy o d a a d á s s a l
kell lennünk Isten törvényeihez.
- m e g n y u g v á s s a l kell lennünk egy felsőbb akaratban,
- k é r n ü n k kell életfenntartásunkhoz a legszükségesebb
eszközöket,
- b ű n b á n á s t kell éreznünk azon törvénysértésekért,
melyeket akár tudatosan, akár tudatlanul is elkövettünk,
- k i k e l l b é k ü l n ü n k embertársainkkal minden
körülmények között, ebben rejlik az általános
emberszeretet,
- v é d e l m e t kell keresnünk gyengeségünk tudatában, az
ellentétes erőkkel szemben, amelyeket mérlegelni sem
tudunk, mert többnyire láthatatlanok, és végül
- a m e g v á l t á s b a n bízva, ernyedetlenül kell haladnunk
kitűzött utainkon.
Lássuk már most, mit mondhatnak nekünk az egyes mondatok,
ha azokat okkult értelemben vizsgáljuk, és belső értelmüket keressük.
„Mi Atyánk!” Nemde, ebben a „fiúság” érzetének a felkiáltása
van, amikor az elvesztett Atyát megsejti, megérzi, amikor hosszú
távollét után az atyai hajlékhoz vezető útra lép és közeledik az atyai
ház küszöbéhez. Így kell éreznie annak, aki ezen ima első szavait
ajkára veszi. De csak akkor érezheti ezt, ha nem gépiesen, gondolkodás
és érzés nélkül mondja ki e szót, hogy Atyánk, mint betanult szót,
hanem átérzi annak belső értelmét.
 13
Ugyanis az Atya szó belső értelme az volna, hogy
rokonságban érezzük magunkat Azzal, akit e szóval megjelölünk.
Földi értelemben sem nevezhetünk mást atyának, mint akitől függő
helyzetben érezzük magunkat. Ha már testileg véve elismerünk egy
atyát, kitől testiségünket nyertük, mennyivel inkább kell elismernünk
okkult kutatásaink alapján Atyánkul azt, akitől örökéletű szellemünket
nyertük!
Amint tehát földi atyánktól is függünk, földi törvények szerint,
annál inkább kell ezen helyzetünket olyannak ismerni el azzal
szemben, akit szellemi értelemben vallhatunk Atyánknak. Amint az
engedelmes és atyja törvényeit szem előtt tartó gyermek, földi
értelemben, az atya kedvencéül tekinthető, akképp kell törekednie a
szellemiségét felismerő emberi lénynek, hogy szellemi atyjával is íly
kedvező viszonyba jusson.
Az „Atya” megszólítás tehát a legszentebb érzelmeket kell,
hogy felkeltse abban, aki hozzá viszonyítva fiú-nak érzi magát és azzal
a kifejezéssel, hogy
„s z e n t e l t e s s é k m e g a t e n e v e d” óhajt közeledni
ahhoz, akinek hódolatát kifejezni akarja, mert ez a megszólítás a
legszentebb érzelmeket kelti fel abban, aki magát fiúnak, az Atya
fiának kezdi érezni, minden, ezen szóba foglalható értelemben.
Amint földi értelemben vett atyánkkal szemben is a gyermeki
hódolatot minden körülmények között kimutatni törekedünk, akképp,
sőt még jobban kell törekednünk ezt mennyei Atyánkkal szemben is
kimutatni. Mily öröm és boldogság uralkodik egy oly földi családban,
ahol a gyermekek szeretettel övezik körül a családfőt, az atyát,
mennyire törekedik egy atya a hozzásimuló gyermekeit minden tőle
telhető kedvezménnyel ellátni, és így a szeretetet viszonozni!
Mennyivel inkább várható ez azon mennyei Atyától, akit mint a
legfőbb Szeretetet ismerhetjük meg, ha erre vágyódunk!
Ha tehát mi az Ő nevének megszentelését óhajtjuk és kívánjuk,
akkor ezen tényünkkel egyúttal kifejezzük Hozzá való
ragaszkodásunkat, Őt szentnek ismervén el. Szentnek, mert Ő benne
látjuk megtestesülve mindazt, amit emberi lény magasztosnak és
követendőnek láthat és tudhat. Ebben az óhajunkban kifejezésre jut az
is, hogy érdemesek akarunk lenni az Ő atyai jóságára és hozzánk való
 14
hajlamára. Ebben nyilvánul meg azon igyekezetünk, hogy
parancsait, törvényeit elismerve, azok betartására magunkat
köteleseknek tartsuk és így azokat követni is törekedjünk. Meg volt
írva, hogy: „Istennek nevét hiába ne vegyed!” Oly szent volt még a
neve is, hogy annak a kiejtése a zsidó törvények szerint meg volt tiltva!
Ők féltek az Istentől, mert egy haragvó Istent ismertek csak, akinek a
nevét sem volt szabad kiejteni. Krisztus azonban megtanított
bennünket arra, hogy nincs haragvó, csak szerető Isten, kit Atyaként
tekinthetünk, akit ennek hívhat az, aki magát Tőle származónak ismeri
el.
Ezért tanította Krisztus azt, hogy: „Mi Atyánk”-nak nevezzük
Őt, ki nekünk a Szeretet törvényét adta, akinek szerető elnézésére és
megbocsátó jóindulatára számíthatunk és segélyével bűnös voltunkból
ismét kiemelkedhetünk, ha kiküldött szent fiának, Krisztus Urunknak
tanításait elfogadjuk és követjük.
Amikor tehát Nevét a megszenteltetés kívánságával vesszük
ajkunkra, akkor azon szándéknak kell bennünket vezérelnie, hogy le ne
térjünk többé azon útról, mely Hozzá visszavezet. Ezen erős
feltevésben mondjuk tehát naponként egyszer, imánk kezdetén: „Mi
Atyánk, szenteltessék meg a te neved.”
Azon szavak, hogy „J ö j j ö n e l a t e o r s z á g o d, l e
-g y e n m e g a T e a k a r a t o d, m i n t a m e n n y b e n, a z o
n k é p p e n i t t e f ö l d ö n i s” – már abbeli szándékunkat fejezik
ki, hogy magunkra kötelezőnek ismerjük el azokat a törvényeket,
melyeket Isten a világmindenség részére alkotott. Mint a földi
uralkodónak alá van vetve az ország lakossága, melyen uralkodik,
akképp kell hogy magunkat alávessük a világ uralkodójának akarata
alá, ha boldogulni akarunk. Boldog azon ország, melyben uralkodó és
alattvalók összhangban élnek. Ezért kell azoknak, akik
alattvalóságukat felismerik, törekedniük uralkodójuknak akaratát
megismerni, hogy azt a legtökéletesebben követni is tudják.
Aki Isten országát magában és környezetében kialakítani,
annak eljövetelét elősegíteni akarja, az törekedni fog azon törvényeket,
melyek mellett ez megtörténhetik, megismerni, és azokat követni.
Mit teszünk a fizikai világban, hogy jól érezzük magunkat?
Megismerni törekedünk azon fizikai törvényeket, melyek segítségével
 15
előállíthatjuk azon fizikai feltételeket, melyek testi
jólétünket, kényelmünket biztosítják. Ha tehát szellemiségünk
felismerésében hiszünk egy öntudatos túlvilági életben, meg kell
ismernünk azon törvényeket, melyek mellett, testi halálunk után,
amikor a testi burkot levetettük, a szellemvilágban is jól éreztetjük
magunkat. De bizonyára már itt a fizikai síkon előérzetünk lesz ezen
állapotról, ha akként készülünk elő, amint azt annak az országnak a
felismert törvényei követelik.
Nincs e részben semmi nehézség, csak nem kell szorosan ahhoz
ragaszkodni, amit öt érzékünkkel naponként észlelünk, hogy tudni illik
nem vagyunk valami elkülönített világ, azért mert nem tudunk
tudatosan a túlvilággal közlekedni, hanem tételezzük fel, hogy Isten
országában nincsenek elkülönítések, hacsak azt a magunk akaratából
nem okozzuk. Érezzük magunkat, mint az Ima első részében
kifejezzük, egy nagy isteni család gyermekeinek, akik csak ideig-óráig
vannak külön lakásokban elhelyezve. Ján. XIV. 2. szerint: „Az én
Atyámnak házában sok hajlékok vannak.” Így nem kell az elkülönítést
olybá venni, mintha azokkal, akik külön lakásokban vannak, nem
lehetne sohasem együvé kerülnünk, hanem törekedni kell azon
törvényeket megismerni, amelyek mellett amazokkal a külön
lakásokban közösségbe lehet jutni, hogy ismét egy országban lévőknek
érezzük magunkat.
Ez tehát teljesen tőlünk függ. Amíg az elkülönítést magunk
nem rontjuk el, addig az fenn fog részünkre állni. Holott, ha egy ország
lakói leszünk mi, valamennyi teremtett lény, akkor nem lesznek
sorompók, melyek megkülönböztetéseket képeznek. Törekedjünk tehát
arra, hogy beteljesedjék Krisztus Urunk azon oktatása, melyet János
ev. X. részében a 16. versben imígy olvasunk: „Más juhaim is vannak
nékem, melyek nem ezen akolból valók, azokat is elő kell hoznom és
az én szómat hallgatják. És lészen egy akol és egy pásztor.”
Íme így fog elkövetkezni az I s t e n o r s z á g a, amikor
minden teremtménye az együvé tartozandóságot érzi és abban fogja
érezni, hogy az Isten országa itt a földön épp úgy megvan, mint a
mindenségben bárhol. Csak mi, bukott szellemek, azaz bűnös emberek
állítottuk fel azon önző sorompókat, melyek a mi külön országunkat
alkotják, ami által nem tudunk részesévé válni mindazon isteni
 16
adományoknak, melyek csak az Isten - Atyát elismerő
gyermekeinek osztatnak ki, érdemeik szerint.
Nyugodjunk meg tehát abban, hogy a nagy mindenségnek csak
úgy tudunk részeivé válni, ha elismerjük az összetartozást, az egy
Teremtőt, az egy Világot, az egy Országot, az egy Törvényt, és ebben
az érzésben egyesülünk mindazokkal, minden nap, minden percben,
akik folyton és szünet nélkül kérik, hogy: „Jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy itt e földön is.”
Az anyagi életnek egyik feltétele, hogy az elhasznált testi
részek újakkal pótoltassanak. Szükségünk van tehát napi táplálékra.
Ezt a körülményekhez képest könnyebben vagy nehezebben
szerezhetjük be. Ehhez tehát minden körülmények között annak a
segítségét kell kérnünk, akiben a legjobban tudunk bízni.
Kérésünk tehát abban összpontosul, hogy: „A m i m i n d e n-
n a p i k e n y e r ü n k e t a d d m e g n e k ü n k m a”. Amint a
szellem tápláléka szellemi, akképp az anyag megújhodásához anyagra
van szükségünk, és mert tapasztalatok szerint nem tudhatjuk, hogy
megérjük-e a holnapi napot, így elégséges, ha az anyagi rész
fenntartására csak a mindennapi kenyeret kérjük, és azért csak a
mindennapi kenyeret kérjük, mert ebben a tápanyagban – feltéve, hogy
helyesen van készítve, amit feltehetünk arról, akitől ezúton kérjük –
minden együtt van, amire életünk fenntartásához szükségünk van.
Meg vagyon írva Máté VI. rész 25. versében: „…ne legyetek
szorgalmatosak a ti életetekről, mit egyetek, mit igyatok…” Azért csak
arra kell törekednünk, hogy a mai nap szükséglete legyen kielégíthető,
mert a holnap már nem okvetlen biztos, de amennyiben szükségünk
lesz, akkor ugyancsak Máté VI. rész 26. verse szerint: „Tekintsetek az
égi madarakra, mert azok nem vetnek, sem aratnak, sem a csűrbe nem
takarnak, mindazonáltal a ti mennyei Atyátok eltartja azokat: Nemde
nem drágábbak vagytok-e azoknál?”
Aki tehát bizalommal van aziránt, hogy kérése meghallgatásra
talál, az megnyugszik ebben a rövid pár szóból álló kérelemben, mert
tudhatja, hogy a gyermekét szerető atya nem hagyja őt ok nélkül
szűkölködni és megadja neki azt, amire szüksége van. Meg van írva
ugyanis Máté VI. rész 33. versében az is, hogy: „Keressétek először az
 17
Istennek országát és annak igazságát és mindazok
megadatnak néktek.”
Ha azonban a mindennapi kenyérért hosszasan imádkoznánk,
kérelmeznénk, úgy ez oly bizalmatlanságnak volna a jele, amely a
Teremtővel szemben semmiképpen sem indokolt, mert akkor
mindenhatóságában és mindentudóságában kételkednénk.
Félreértések elkerülése végett azonban meg kell jegyeznünk,
hogy semmiképpen sem értelmezhető az ima erejében való bizodalom
akképp, hogy magunk ne járuljunk ahhoz, hogy az életünkhöz
szükségeseket munka árán keressük meg. Sőt ellenkezőleg:
amennyiben testi és szellemi erőnk engedi, mindent el kell követnünk,
hogy saját szorgalmunk és munkásságunk eredményeképpen láttassék
az, hogy fenntartjuk magunkat. Csak ha magunk is hozzájárulunk,
kapjuk meg a segítséget, azaz megszenteltetik szellemi és testi
igyekezetünk, hogy a szükségessel elláttassunk. Bár tudunk eseteket,
amikor az ima hatásaként beáll a rögtöni segítség a kérelmező előtt
felfoghatatlan módon. De az ilyen esetek azok közé tartoznak,
amelyeket nem lehet a rendesek közé sorolni, hanem inkább
példaadásul tarthatjuk szemünk előtt, megerősítve bennünk azt, hogy
még a legkétségesebb esetben is el ne veszítsük bizalmunkat, amint azt
megírva találjuk Máté XIX. Rész 26. versében: „…Az embereknél ez
lehetetlen, de az Istennél mindenek lehetségesek…”
Épp úgy kell takarékoskodnunk, bármennyire bízunk is az
isteni segítségben, mert a takarékosság révén nemcsak magunknak
szerzünk meg egy bizonyos megnyugvást, hanem ez képesít bennünket
arra, hogy fölöslegünkből szűkölködő embertársainkon segítsünk. Mert
az Isten segítsége mindenkor emberi segédkezéssel történik. Tehát az a
takarékos ember, aki Istenben hisz, mindenkor adni fog másoknak,
mert magát csak a földi javakon való sáfárnak tekinti, érezvén, hogy
abból köteles adni azoknak, akik szűkölködnek.
A hívő és a bizalommal bíró meg fogja érteni azon szavakat,
melyek Máté XIII. 12. szerint ekképp hangzanak: „Mert akinek
vagyon, adatik annak és inkább bővelkedik…”
Ezek szerint tehát: dolgozzunk és imádkozzunk a
„,mindennapi” kenyérért.
 18
Mit jelenthet az, hogy: „É s b o c s á s d m e g a m i v é
t- k e i n k e t”? Bizonyára csak azt, hogy egykor az Atya elé járulván,
tisztán akarunk előtte megjelenni.
Az ember ezen érzése abból a megismerésből fakadhat, hogy
nem vagyunk tiszták. Addig, míg erre fel nem eszmélünk, addig nem is
akarunk tisztálkodni. Tehát előbb a tisztátalanságunkat vagy
bűnösségünket kell elismerni, hogy attól megszabadulni akarjunk.
Mi tehát a bűn?
Ezt olyformán határozhatjuk meg, hogy minden, ami ellenkezik
az isteni és emberi törvényekkel, az törvénytelenség – vagy bűn.
Isteni törvények alatt természeti és szellemi törvényeket, -
emberi törvények alatt az egyes országbeli törvényeket értjük. A bűnök
mindegyikében azt lehet megállapítani, ami az emberszeretettel a
legszélesebb értelemben ellenkezik. Tehát mindazt bűnnek lehet
mondani, ami nem szolgálja embertársainkat, hanem azok érdeke ellen
tör, a legtágabb fogalomban.
A bűntől való megtisztulásnak az emberszeretet jelében kell
megtörténnie.
Ha földi életünkben bármely okból közeledünk egy oly
embertársunkhoz, akit legjobb belátásunk szerint különbnek,
magasabban állónak, kiválóbbnak tartunk, mint amilyenek mi
vagyunk, ugyebár akkor törekedünk előtte külsőleg tisztán,
kicsinosítva, tehát tetszetősen megjelenni, ezzel azt akarván kimutatni,
hogy érezzünk, miszerint a kiválóbbnak, a felsőbbségnek ezen
hódolattal is tartozunk.
Érezvén a földiségünkkel járó azon tudatot, hogy bizony telve
vagyunk hibákkal és tévedéseinkből származó alantas érzületekkel –
akkor, amikor az „Atyá”-hoz kívánkozunk, éreznünk kell, hogy belső
lényünket meg kell tisztítanunk és „bűnbocsánatért” esdve
tulajdonképpen érzületünket akarjuk megtisztítani, hogy előtte
megjelenvén, méltóak legyünk színe elé járulni.
Tehát a vétkeink megbocsátásáért való esdeklés már magában
foglalja azok megbánását és az azoktól való megtisztulás vágyát.
Annak beismerése, hogy hibásak lehetünk vagy vagyunk, már az első
lépés a javulás felé.
 19
Mit tesz a tisztaságra tartó egyén, ha ruháján foltot lát?
Ugyebár törekedik azt minden kitelhető módon kitakarítani. Így tesz az
is, aki belső meggyőződéssel mondja el napi imájában azon fohászt,
hogy: „bocsásd meg vétkeinket”, mert megszabadulást kíván azoktól.
Azon vágy, hogy közelébe juthasson az „Atyá”-nak, eltölti azon
igyekezettel, hogy mind tisztább és tisztább lehessen, hogy a folytonos
jelenlétre érdemesnek tartassék.
Ha egyszer megindult azon folyamat, hogy egyik alantas érzést
a másik után kivetünk magunkból, akkor ezen érzések helyett más
érzések, jobbak, nemesebbek és magasztosabbak lépnek és kiszorítják
egymásután azokat, melyeket lassan-lassan mint olyanokat ismerünk
fel. Amelyek eltávolítottak Tőle, akihez visszatérni óhajtunk.
A nemesítő és tisztító érzésekkel nem egyeznek a lealacsonyító
és aljas érzések, és így jutunk a tisztuláshoz, ha kicseréljük vágyaink
célját. Az igazi cél pedig a tökéletesedés. S ha belátjuk, hogy nemcsak
nem vagyunk tökéletesek, hanem a tökéletességtől mindinkább
távolodunk, akkor hamar megfordulunk azon az úton, mely célunktól
mind távolabb vezet. Ha a „fiúság” érzésének felkiáltásával fordulunk
„Atyánk”-hoz, akkor remélhetjük, hogy segítséget nyerünk Tőle. És
lebegjen mindig szemünk előtt Lukács ev. XV. Részében leírt példa az
elveszett fiúról! A 7. versben meg van írva, hogy: „Mondom néktek,
hogy ilyen módon öröm lészen mennyben egy megtérő bűnös
emberen, nagyobb, hogy nem kilencvenkilenc igazakon”. Ebben van
kifejezve az Atya szeretete, mely a megtérő, elveszettnek hitt fiút
örömmel fogadja vissza.
Ebben a hitben – nem, ebben a biztos tudatban – mondjuk el
azon napi fohászunkat, hogy: „és bocsásd meg a mi vétkeinket.”
Az a tudat, mely bennünk felismerése után felébred, hogy tudni
illik minden lény körülöttünk ugyanazon hibákban leledzik, megértését
adja annak, hogy a mi hibánk, törvénysértéseink, mondjuk bűneink,
ugyanazon forrásból erednek, mint embertársainké, az önzésből, ami a
földi lények eredeti bűne, hibája, mely összefügg anyagiságának
érzésével.
Ha ezt felismertük, akkor azon megbánással, amit érzünk saját
tévedéseink és hibáink folytán, kell hogy elnézés és bocsánat ébredjen
fel bennünk azok iránt is, akik ugyanazon okból ellenünk követtek el
 20
valamilyen bűnt. Így keletkezhetik bennünk azon
ígéret, hogy: „m i
k é p p e n m i i s m e g b o c s á t u n k a z o k n a k, a k i k e l l e
n ü n k v é t e t t e k.”
Csak ha saját bűneinket vagy törvénysértéseinket beismerjük,
tudunk elnézők és megbocsátók lenni azok iránt, akik hasonló
helyzetbe kerülnek.
A bűneinktől való megtisztulás nemesebb érzéseknek ad helyet
és a nemesítő érzések legnemesebbike a megbocsátás. Amíg bennünk a
megtorlás iránti vágy uralkodik, addig nem lehetünk jó érzéssel
embertársaink iránt, akik ugyanazon szenvedélynek áldozatai, amikor
ellenünk vétenek.
Már Krisztus urunk tanított arra, Máté V. 39. szerint, hogy: „Én
pedig ezt mondom néktek, hogy a gonosznak ne álljatok ellene
gonosszal, hanem aki téged jobb felől arcul ütnéd, fordítsd annak a
másik orcádat is.” Amit azután Pál apostol a rómaibeliekhez írt
levelének XII. részében, a 17. versben imígy magyaráz: „senkinek
gonosz helyébe gonoszt ne fizessetek.” Nagyon természetesen, ha
mindig csak ugyanazon képen cselekszünk, mint ahogyan nem kellene,
ha viszonozzuk a rajtunk elkövetett sérelmeket, akkor soha sem lesz
vége az ellenséges indulatoknak, és az ezekből fakadó visszatorlási
szándéknak.
Krisztus urunknak azon kioktatása, hogy: tartsuk oda másik
orcánkat is, azt akarja velünk elérteni, hogy az irányunkban tanúsított
ellenséges indulatokat engedjük teljesen lefolyni, mert maguktól
megszűnnek, ha ellenállásra nem találnak. Az ellenséget nem
ellenségeskedéssel, hanem szeretettel lehet csak lefegyverezni. Addig,
míg ellenségünk bennünk ellenséges indulatokat fog érezni avagy
sejteni, addig nem érzi magát legyőzetve.
Bizonyára nem könnyű dolog saját énünket, amit mindig a
legfontosabbnak tartottunk, látszólag másodsorba helyezni és mintegy
magunkat megtagadni, azonban ha azt kívánjuk, hogy velünk úgy
bánjanak, amint azt mi óhajtjuk, akkor nekünk kell a kezdeményezés
útjára lépnünk.
 21
Meg vagyon írva Máté VII. 2.-ben, hogy: „Mert a
minémű ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és minémű mértékkel
mértek, olyannal mérnek néktek.”
Ezek szerint nekünk kell az első lépést tenni a megbocsátás felé
és ne várjuk, amíg a másik kezdi. Különösen azoknak szól ez, akik
minden tanításban keresik azon értelmet is, ami a sorok között
olvasható és akik felfogják a szavak belső értelmét.
Ha megértjük azt, ami az első részben azon szavakban jut
kifejezésre, hogy: „Mi Atyánk”, akkor minden élőlényben testvért kell
látnunk és testvérrel szemben semmi ellenségeskedésnek nincs helye,
mert egy atyától származottnak kell tekintenünk magunkat, és az atya
örökébe csak úgy juthatunk, ha testvéreinkkel egyformán tudunk
osztozkodni, nem pedig ha örökségünkért viszálykodásokat folytatunk,
ami által az örökségbe való jutást késleltetjük.
Nem kell tehát azt hinni, hogy a megbocsátással és visszatorlás
nélkül magunkat másodsorba helyezzük. Hogy hátrányt szerzünk
magunknak! Épp ellenkezőleg! Azáltal, hogy megbocsátásunkkal
siettetjük a kiegyenlítést, elősegítjük azon időpont elérkeztét, amikor
Isten teremtményei között ellentét többé már nem lészen.
A megváltás épp abban áll, hogy a teremtmények között
kialakult ellentétek elsimulnak. Mindenkinek mindenkiben ugyanazon
jogosított lényt kell látnia és éreznie, nem különbségek, hanem
hasonlóságok jelzik a béke alapját, s ha mindenki csak megbocsátani
akar, akkor nem lesz többé mit megbocsátani. Elérkezett itt a földön a
mennyország, ahol megvalósul azon ígéret, hogy: „És lészen egy akol
és egy pásztor”.
Ha odáig jutottunk, hogy beismertük saját törvénysértéseinket,
tévedéseinket, mondjuk: bűneinket, és egy lépéssel tovább jutva
megtudunk bocsátani azoknak, akik ellenünk vétettek, akkor látjuk be,
mily gyarlók, gyengék és visszaesésre hajlók vagyunk. Ezen érzésünk
válthatja ki bennünk azon kérést, mely ezen szavakban van: „é s ne v í
g y b e n n ü n k e t a k í s é r t é s b e”.
Igen, a kísértések azok, amelyek gyengeségeinket és
határozatlanságunkat próbára teszik, és ehhez kell segítséget kérnünk
addig, amíg magunkat elég erősnek tudjuk és érezzük.
 22
De ki mondhatja magát elég erősnek ellenállni azon
kísértésekkel szemben, amelyek testiségünknek kedveznek? Hisz
éppen abban rejlik a veszély, hogy amíg ezen testiségünket azonosnak
tudjuk énünkkel, addig a testnek kívánságait és szokásait tartjuk a
legszükségesebbeknek és azoknak kielégítését a legfontosabb
teendőknek. Ebből erednek azon hibáink és tévedéseink, melyek
végeredményben testünket és szellemünket romlásba viszik.
Amíg a testi életet tekintjük igazi életünknek, és nem
törekedünk felismerni, hogy a testünknek csak jó eszköz módjára kell
szolgálnia szellemünket, addig természetesen a testi szükségleteket
látjuk fontosabbaknak. Addig nem azt keressük, hogy mi a szellem
szükséglete. Ezért kell arra törekednünk, hogy szellemi erősséget,
segítséget kapjunk onnan, ahonnan szellemünk származott, mert csak
ha felismerjük, hogy szellemünknek kell nagyobb fontosságot
tulajdonítanunk, akkor a testi szükségleteket azon mértékre szorítjuk
le, amely mellett a test természetes céljának a legjobban megfelel, de
amely mellett a szellem kifejlődése is megkapja a legelőnyösebb
feltételeket.
A kísértés tehát abban rejlik, hogy nem ismerve fel szellemi
voltunkat, arra törekedünk, hogy testiségünk legyen mind erősebb és
annak vágyai és kívánságai teljesüljenek. Nyilvánvaló, hogy ez esetben
szellemi fejlődésünk hátramarad, mert fejlődésére nem jut sem idő,
sem alkalom. Annál kevésbé, mert ismert dolog, hogy a test vágyai
annál erősebbek lesznek, minél nagyobb súlyt fektetünk kielégítésükre,
így azután kifejlesztjük azokat a szükségleteket, melyek háttérbe
szorítanak minden fejlődést a szellemiség irányában. A kísértés tehát
abban keresendő, hogy a testi igények olyképp fejlődnek, hogy a
természetes szükségleteket úgyszólván naponként mind jobban és
jobban túllépik, így elhatalmasodva fölöttünk úrrá lesznek, rajtunk
uralmat nyernek. Mihelyt a testiséget úrrá engedjük magunk fölött
lenni, szellemünk második helyre süllyed és elveszíti részünkre a
fontosságot, illetőleg abba a sorba soroztatik, hogy a testiség
szükségleteit teremtse elő. A test szolgájává süllyed, elveszti első
rangját, amelyre hívatva van.
Ebből a kísértésből kell magunkat kimentenünk, mert különben
nem bírjuk elfoglalni azon helyet, mely minket szellemi voltuknál
 23
fogva megillet, ha ezt felismertük. Ebben pedig nem segíthet más,
mint azon Nagy Szellem, akitől származásunkat felismernünk kell,
hogy boldogulni tudjunk.
De nemcsak a testnek vannak hamis és szükségtelen
kívánságai! Ha már ezeket legyőztük, akkor még mindig leselkednek
reánk azok a kísértések, melyek személyiségünknek kedveznek. Ezek
között találjuk azon lelki felhevüléseket, melyek személyes
érzületeinket tolják előtérbe. Mindazon érzületek, amelyek saját
magunkat akarják azon központba helyezni, amely körül forogjon napi
életünk, amelyek ezen érdekkörnek folytonos szem előtt tartását és
fejlesztést teszik szükségessé, ezek még mindig anyagiasságot
mutatnak, mert ezek még a testben nyilvánuló „személyiség”
fontosságát tolják előtérbe.
A kísértés tehát lehet a testiséggel kapcsolatos, de lehet a
személyiséghez kötött is. Mindkét esetben gátolja a szellem fejlődését,
mert oly dolgot tart fontosnak, mely a testi halállal megsemmisül. A
személyi érzés ugyanis csak a testhez van kötve. Így tehát mindazt
kísértésnek lehet tekinteni, ami nem a mások, hanem csakis a saját
érdekeink előmozdítását célozza.
Ebből a kísértésből való mentesítést kell kérnünk, mert ezen
kísértés ellen tudunk a legnehezebben védekezni, lévén ebben a saját
énünk a leginkább érintett, és így a legnehezebben tudunk pártatlanul
ítélkezni afölött, ami részünkre jó, ha pillanatnyi nélkülözést kell
eltűrnünk, nélkülözést akár testi, akár lelki vágyakban. Pedig a
lemondás hozza meg a jövőben a legszebb kárpótlást.
Igen, a lemondás már magában foglalja a megváltás fogalmát,
mert ha lemondani tudunk, akkor megszabadulunk azon bajoktól,
melyeket vágyódásainkkal magunkra zúdítunk, miután azokat vagy
nem, vagy csak részlegesen tudjuk kielégíteni, ha pedig ki tudjuk
elégíteni, akkor meg fokozódásukat kívánjuk, és így új meg új
kísértéseknek leszünk kitéve. A kísértéseket pedig egyrészt a mi saját
alantas vágyaink, alantas gondolataink, másrészt pedig vagy testben,
vagy csak szellemben hozzánk csatlakozó, velünk hasonlóan érző
társaink okozzák, akik velünk és általunk akarják a mieinkhez hasonló
vágyaikat kielégíteni és fokozni.
 24
A megváltást tehát abban kell keresnünk, hogy a bennünk
szunnyadó és időlegesen csak elnyomott, de mint parázs a hamu alatt,
életre keltést vágyó szikra, újra fel ne ébredjen. Ezen élesztést kísérlik
meg azok, akik mondhatni „törvényszerűen” a megkísértésünkre
vannak rendelve, hogy meggyőződésünk ereje kipróbáltassék. Addig,
míg ily próbát ki nem állottunk, addig nem tudhatjuk, hogy a fejlődésre
való hajlam megerősödött-e bennünk. Nem szabad tehát a
megpróbáltatások elől kitérni, nem szabad végettük másokat elítélni,
sem ezek végett panaszkodni, hanem a megpróbáltatást alázattal kell
fogadni, mint jó alkalmat egyrészt arra, hogy hit- és meggyőződésbeli
erőinket a magunk részére is kifejlesszük, másrészt pedig, hogy
legyőzve a kísértést, a kísértőt magát is meggyőzzük.
Ezen utóbbi ténykedésünkkel, ha tudni illik a kísértőt is
meggyőztük helytelen és téves működésétől, egyúttal a jövőben is
nyugtot biztosítottunk magunknak az ismétléstől, sőt azt mondhatni,
hogy a le- és meggyőzött kísértőből segítő jó barátot formáltunk, aki
ahelyett, hogy félrevezetne hasonló veszélyek ellen a legjobban tud
megvédeni. Azt lehet mondani, hogy a megváltás egyszerre kettős
védfalat épít, mert hasonló esetekben nemcsak a magunk erejével,
hanem az egyúttal megváltott kísértő ellenálló erejével tudunk
védekezni. A saját meggyőződésünk fokozódik a meggyőzött erejével.
A „Gonosz”-tól való megszabadítás tehát nem abból áll, hogy
az úgy nevezett gonosz ne férkőzhessen hozzánk, hanem abban, hogy
erőnk legyen azt le-, illetve meggyőzni és őt is a jó útra téríteni.
Kérjünk tehát segítséget ahhoz, hogy ily alkalomhoz jussunk, mert
csak így szabadulhatunk meg végleg bajainktól.
Tartsuk azonban folyton szemeink előtt Máté evangélista
tanítását (XII. 43-45.). mely szerint:
Mikor pedig a tisztátalan lélek [a rosszra való hajlam, vagy a
rosszra csábító belső avagy külső szózat, inger] … kimegyen
valakiből, jár száraz helyeken, [olyanokon, ahol vágyait kielégíteni
nem tudja]… keresvén nyugalmat és nem talál”….[A kielégítetlen
vágy nyugtalanságot idéz elő].
„Akkor ezt mondja: Megtérek én a házamba, ahonnét kijöttem,
és mikor odamegyen, találja azt üresen, [ha az ember alantas érzéseit
ideig-óráig ugyan legyőzi, de helyettük nemesebb érzéseket nem keres,
 25
akkor ü r e s marad a lelke és a régi vágyak a megszokás
hatalmánál fogva újra felmerülnek]…szépen megseperve és ékesítve.”
[azaz készen az új jövevény: a nemesebb érzések befogadására].
„Amikor elmegyen és vészen maga mellé más hét lelket,
gonoszabbakat ő magánál és bémenvén lakoznak ott,”…[Az üres lakás
kívánja a lakót és a szépen feldíszítettben kellemes elhelyezés
található, így aztán az előbb kiűzött vágyak fokozott, „hétszeres”
erővel kerítik hatalmukba azt, aki nem tud ellenállani, vagy mondjuk:
más, jobb „lakóról” gondoskodni]…”És lészen annak az embernek
utolsó állapota gonoszabb az elsőnél…”[azaz a „recidiva”, vagyis
visszaesés a régi betegségbe – a bűnben levőséget is ennek lehet
nevezni – sokkal rosszabb állapotot létesít, mint volt az első].
Ez a magyarázata annak, hogy miért kell a megváltásért
reménykednünk azzal, hogy: „d e s z a b a d í t s m e g a g o n o s
z
t ó l”, mert a visszaesés után sokkal nehezebben tudunk a jó útra térni,
mert „hétszeres”-en erősebben hatnak reánk a visszafogadott alantas
vágyak, megerősödve az alantasok sokaságával. Ezt nagyon sokan
észlelték már, amikor ideiglenesen lemondván egy-egy
szenvedélyükről, melyet annak ismertek el, bár csak egészségi
okokból, de ha aztán – elmúlván az okozat – ismét ráadták magukat
arra, nemcsak hogy másodszor le nem tudtak szokni, hanem ezen
szenvedélyük fokozottabb mértékben uralkodott rajtuk. Íme a
visszatérő gonosz lélek, aki „hét más lelket” vesszen maga mellé!…
 26
A Keleti Csillag- Rend
Alapelvei.

Odaadás *** Kitartás *** Szelídség

1. Hisszük, hogy nemsokára megjelenik a földön egy nagy

szellemi tanító és már most úgy akarunk élni, hogy méltók
lehessünk Őt felismerni, mikor eljön.

2. Ezért iparkodni fogunk, hogy állandóan Ő reá gondoljunk és

mindennapi kötelességeinket az Ő nevében a legjobb
képességünk szerint végezzük.

3. Amennyire rendes kötelességeink megengedik, arra fogunk

törekedni, hogy naponta időnk egy részét egy olyan munkának
szenteljük, mely alkalmas arra, hogy az ő eljövetelét
előkészítse.

4. Igyekezni fogunk, hogy mindennapi életünk három fő

jellemvonása az odaadás, a kitartás és a szelídség legyen.

5. Minden nap munkáját rövid ájtatossággal kezdjük és végezzük,

hogy áldását kérjük minden cselekedetünkre, ami Ő érte és az
Ő nevében teszünk.

6. Különös kötelességünkké tesszük a kiválóság elismerését és

tiszteletét, bárkiben is jelentkezzék, és igyekezni fogunk, hogy
együttműködjünk azokkal, kiknek szellemi fölényét érezzük.

7. Gondoljunk ezen elveink terjesztésére.

A Rendbe való felvételhez csak ennek a hét pontnak az elvi elfogadása

szükséges. Alapszabályai a Rendnek nincsenek, s tagjainak nem kell
tagdíjat fizetniük.
 27

A Keleti Csillag-Rend szervezete:

Védnöke: Annie Besant,
A Teozófiai Társulat elnöke.

Képviselők az öt földrész minden nagyobb országában.

Magyarországi képviselő: Nérei Ödön (Budapest, I. Magyarádi út 55. )

aki készséggel nyújt felvilágosítást az érdeklődőknek és a belépni
szándékozóknak.