Galgóczi Erzsébet

Emberék macskája

Nem vagyunk rossz emberek, gyerek sincs már a családban, aki állatok kínzásában lelné
örömét, csak éppen nincs szükségünk kettőnél több macskára. Lehetséges, hogy kettőre
sincs szükségünk, hogy elég lenne egy is, de hát ezen még nem gondolkodott közülünk
senki. Ahogy kutyából egyet, tyúkból annyit, amennyit éppen meghagyott a baromfivész
vagy az oltás, ugyanezen családi hagyomány macskából kettőt írt elő. Az egyik nem sok
szót érdemel. Jelentéktelen, bár lehet, hogy csak zárkózott egyéniség volt, különösebb
erények s különösebb hibák nélkül, amelyekkel felhívhatta volna magára a figyelmet.
Egymás közt úgy hívtuk: a vörös - de lehunyt szemmel nem tudtam felidézni az alakját,
csak egy vörhenyes foltra emlékeztem belőle. Reggel és este megitta a tejét, aztán egész
napra eltűnt, de a kiscsirkék és tojások világából sem érkezett hír őserdei ösztöneiről.
Ha egeret fogott, elevenen behozta a konyhába, s ott a másik macska és a mi szemünk
láttára játszotta halálba, de hát köztudott dolog, hogy a nők hiúk, még macskában is.
Másik macskánkat – hogy mindjárt a nevén nevezzem, a Bajszost – számon
tartotta a család, legokosabb kutyáinkkal, legszebb lovainkkal egy színvonalon. Ami
nagy dolog, mert parasztéknál ismeretlen a macskakultusz. De Bajszos nem közönséges
állat volt. Külsőre jelentéktelen, nem fajtiszta, háromszínű teste kialakult s
rokonszenves egyéniséget takart. Meghatóan ragaszkodott hozzánk. A konyhából, ahol
életünk nagy része lezajlott, egész télen át ki sem mozdult. A pokróccal letakart lócán
vagy a tűzhely lapján szunyókált, a puszta földet csak közlekedésre használta. Ha
véletlenül egyszerre távoztunk a konyhából, tíz perc múlva már keservesen nyávogott,
az ajtót kaparászta, fölugrált a kilincsre, úgyhogy nemegyszer sikerült is kinyitnia az
ajtót. S megkeresett bennünket, mert nélkülünk félt, mint egy kisgyerek.
Vegetáriánus volt a maga módján: az egéren kívül nem ette meg más állatnak a
húsát. Amikor anyám csirkét vagy halat bontott föl, nyugodtan fekve maradt a lócán, s
tunyán bámulta a vér szagától megveszett társát, a vöröset, aki pedig alighanem
édestestvére vagy legalábbis unokahúga lehetett. Viszont szenvedélyesen szerette a
kenyeret. Étkezés közben mindig mellettünk a padon settenkedett, s egyik mellső
lábával elcsente tányérunk mellől a kenyeret. Ha észrevettük, vágtunk egy darabot, s
letettük eléje a padra. Akárhányszor előfordult, hogy a kamra polcára felrakott
kenyerekből – mert anyám mindig ötöt sütött egyszerre, mint amikor még tízen
pusztítottunk – lerágott egy egész szegélyre valót. Nem haragudtunk érte, körülvágtuk a
megrágott részt, s neki adtuk azt is. Szerettük ezt az állatot, seprűnyéllel soha nem
bántottuk, bele nem rúgtunk, pofon nem vertük, sőt ha kitartóan hízelgett, előbb-utóbb
összegyűlt a tenyerünkben egy simogatás, amit ő felpúpozott háttal, dorombolva hálált
meg.
Nőstény volt, s minden évben többször három-négy kismacskával ajándékozott
meg bennünket. A kölykeit továbbajándékozni lehetetlen volt, a környéken minden ház
bőven el volt látva kismacskával. Mi sem akartunk macskatenyészetre berendezkedni,
úgyhogy… mit tagadjam? A kölykeit egytől-egyig elpusztítottuk.
A télen úgy fordult, hogy a családi esemény idején anyám betegeskedett, a férfiak
pedig pálinkafőzni voltak, s három napig nem lehetett őket használni semmire. Így
nekem adta ki a parancsot anyám, hogy tüntessem el az újszülötteket.
Gondoltam, áthívok egy gyereket a szomszédból – de hát éppen én neveljem
szadizmusra? Egy fülesbe szedtem a csupasz, vak kis dögöket, s kiöntöttem a
trágyadombra. S amint újra megpillantottam a rózsaszínű, nyüzsgő húsdarabokat,
amelyekből erőtlen nyávogást csalt elő a hideg, nem tudtam felemelni a vasvillát. Én
akkor is rosszul lettem, ha lótetűt kapáltam elő a földből, s életem legszörnyűbb emlékei
közé tartozik, hogy láttam egy piócát és egy földigilisztát verekedni. Ahogy csonttalan,
nyálkás testük többszörösen egymásra tekeredett… No nem! Betörtem a vályú jegét, s
megmostam az arcomat. Kicsit jobban lettem tőle. – Majd megfagynak, vigasztaltam
magam, s óvakodva, nehogy pillantásom súrolja őket, visszamentem a konyhába.
A konyha egyik ajtaja az udvarra, a másik a kamrába nyílott, itt volt egy ládában
a macska lakosztálya. Az ajtó aljába kis rést vágtunk még régebben a macskák iránti
figyelmességből. A résen nemsokára előtűnt a Bajszos, aki eddig szokott helyén, a lócán
szundikált, de elérkezhetett a szoptatás ideje. Néhány perc múlva visszabújt a
konyhába. Ideges léptekkel, s mégis tétován kezdett keresgélni: végigment a lócán,
bebújt a tűzhely alá, felkutatta a padsarok homályos szögleteit, még a kredencbe is
bemászott. Amikor már sarok nem maradt felderítetlen, tanácstalanul körülnézett,
szinte hallhatóan beleszaglászott a levegőbe, s újra eltűnt a résen. Ezúttal tovább
elmaradt, nyilván a padlást is átkutatta. Amikor újra megjelent, már nyávogott.
Szüntelen, keserves nyávogással újra megnézett, megszagolt mindent, aztán leült a
puszta földre, nézett maga elé, és nyávogott. Gyereksírás nem lehetett volna
keservesebb.
- Hallgass már el! – kiáltottam rá idegesen.
S hogy nem fogadott szót, megmarkoltam a nyakán a bőrt, s feldobtam a
padlásra. Mire visszaértem a konyhába, a macska már várt a földön és nyávogott.
Kidobtam az udvarra, s becsuktam mögötte az ajtót.
Csönd lett.
Anyám fölkelt az esti fejéshez, s amikor szűrte a tejet, megszólalt:
- Nini, egeret fogott a Bajszos!
Odanéztem az újságból: szájában valamivel a macska hangtalan léptekkel szaladt
a rés felé.
- Nem egér az – mondtam csüggedten, a tehetetlenség dühével.
Jól sejtettem.
- Visszahordta a kölykeit – közöltem anyámmal.
- Döglötten?
- Dehogy! Szopnak.
- Hát nem verted agyon őket?
- Gondoltam, majd megfagynak.
- Ezek? Egy ember előbb megfagy, mint ezek. Agyon kell őket verni.
Megadóan fogtam a kisfülest. A macskák szoptak, egynek a kivételével, mert az
mégiscsak megfagyott már. Jó messzire fölmentem a kertbe, s kiöntöttem őket a hóra. A
fák meztelen koronáját néztem, de a tompa huppanást meg kellett hallanom, s fülest
tartó kezem is megérezte a súlykülönbséget. Milyen nehéz macskatulajdonosnak lenni.
Bajszos még egyszer is visszahordta kölykeit. Akkor már csak kettő élt közülük,
de a többit sem hagyta ott a hóban, remélte talán, hogy a meleg tejtől még létrejönnek.
Mit tehettem? Kerékpárra ültem, s kivittem őket a határba.
- Ilyen cirkuszt csinálni egy macska miatt – szidott az anyám.
Két napig pokol volt az életem. A macska a kölykeit kereste. Nyugtalanul kószált
a padlás, a kamra, a konyha és az udvar között, hallhatóan szaglászott, és a panaszos
nyávogás egy pillanatra sem halt el a száján. Amikor egy ilyen eredménytelen körútjáról
megint visszatért a konyhába, hogy nekem panaszkodjon, gyilkos indulattal belerúgtam.
A rúgás a fején találta, fölbukfencezett, néhány másodpercig kábultan hevert a földön.
Megijedtem, megsajnáltam, lehajoltam hozzá, de addigra magához tért, szédelegve
föltápászkodott a lócára, összehúzta magát és elaludt.
Többé nem kereste a kölykeit. Még előfordult egyszer-kétszer, hogy álmából
hirtelen fölriadva megiramodott, a kamrában körülszaglászta a vackát, de már nem
jutott eszébe, hogy mit keres itt. Az én bőrömről is lekopott lassan a csupasz testek
érintése, s újra meg tudtam simogatni az anyjukat.
Néhány hónap múlva megint látszottak rajta az anyaság jelei, mert a szerelem
örömeitől nem, attól nem tudta megtartóztatni magát. Vasárnap este volt, anyám éppen
a tejet szűrte. Ez volt a vacsora órája, s a vörös illedelmesen várakozott az üres tányér
mellett. De Bajszos nyávogott, s nyugtalanul dörgölőzött anyám csizmájához. – Adom
már, adom – zsörtölődött anyám, s eléjük öntötte a tejet. Bajszos beleütötte az orrát, s
otthagyta. Újra csak nyávogott, s dörgölőzött anyám csizmájához.
- Mi bajod? – kérdezte végre komolyan az anyám.
A macska elszaladt a kamra ajtajáig, a résnél, megállt, visszanézett anyámra, és
nyávogott. Bebújt a résen, aztán visszadugta a fejét, és nyávogott.
Anyám követte a kamrába. A macska a ládában állt, és nyávogott. Anyám
megértette, leemelt a szögről egy kopott bársonykabátot, puha bélésével kifelé fordította,
s kibélelte vele a ládát. – Megfelel? – kérdezte szeretettel.
A macska lefeküdt a bélésre, és elhallgatott.
- Csak egy zsák volt a ládában – újságolta anyám. – Úgy tűnik, arra nem akart
megkölykezni. Durvának találta.
Néhány perc múlva meghallottuk az első újszülött idétlen nyávogását.
Másnap a macska egész délelőtt aludt a lócán. Délben nem jelentkezett az
asztalnál, hogy kenyérdarabokat csenjen. Délután aludt a lócán. Este nem jelentkezett a
tányérnál tejért. Aludt a lócán.
- Valami baja van ennek a macskának – állapította meg anyám. – A kölykeivel
sem törődik…
Erről eszébe jutott, hogy a kismacskákat el kell pusztítani. Bement a kamrába, s
hosszú percek múlva csodálkozva jött elő.
- Te fojtottad meg őket?
- Miket?
- A kismacskákat.
- Én?
- Mind a három meg van dögölve. Gyere, nézd meg!
Tanácstalanul álltunk a három rózsaszín tetem fölött.
- Talán megrúgta a ló a hasát, és megdöglöttek benne… De nem, hiszen hallottuk
őket nyávogni…
- És akkor keresné őket. Siratná. Nem emlékszel, a múltkor micsoda cirkuszt
csinált?
Érthetetlen volt.
 Kezembe vettem az egyiket, s a lámpa fénykörében megvizsgáltam. A csupasz,
ráncos nyakon egymással szemben három-három tompa fog nyoma látszott. Amikor viszi
a macska a kölykeit, akkor a tarkója felől falja be a nyakát. Ez a harapás a torok felől
érte.
S Bajszos tunyán nézte döglött gyerekét a lócáról.
Az értelmem nem fogadta be, mégsem történhetett más:
- Az anyjuk fojtotta meg őket.
Anyám először hitetlenül, aztán elragadtatva csóválta a fejét.
- Nahát, mennyi esze van ennek a macskának! Oktalan állat, és még ez is képes
tanulni. Mit szólsz hozzá? Hát nem csodálatos?
Nem tudtam mit mondani.