You are on page 1of 16

Lődör Zoltán Azt mondták…elhittük

Azt mondták…elhittük

-1-
TARTALOMJEGYZÉK:

LEHETSÉGES ALTERNATÍVÁK……………………………………………………………...…....3

AZ AKTOROK DEMOKRÁCIÁI…………………………………………………………..……..…4

A népi-nemzeti ellenzéki csoport……………………………………………………….4

Az urbánus-demokrata ellenzéki csoport…………………………………………...….5

A reformkommunisták………………………………………………………………….7

Akiket nem néztek jó szemmel – FIDESZ………………………………………………9

GÓCPONTOK……………..……………………………………………………………...……..11

A legitimáció problémája……………………………..………………………………11

A kritizálók……………………………………………………………………………...……12

Thomas von Ahn…………………………………………………………………...…12

Schöpflin György……………………………………………………………..………12

Bereznay András……………………………………………………...………………13

Fricz Tamás ránk specializált demokrácia tipológiája………………………………………..14

Összegzés………………………………………………………………………………….….15

Felhasznált irodalom……………………………………………………………………….…15

AZ 1989-90-ES MAGYAR RENDSZERVÁLTÓ ERŐK DEMOKRÁCIA FELFOGÁSA

Azt mondták…elhittük
Nem is oly régen egy televíziós politikai hirdetés azt mondta a nézőknek, hogy már
Lődör Zoltán Azt mondták…elhittük

húsz éve tanuljuk a demokráciát, és számomra ez az állítás már akkor is csak úgy lógott a
levegőben, aztán akkor sem világosodtam meg igazán, amikor már tanultam
demokráciaelméletet. Mit ad Isten, ebben az évben leszek egyidős a magyar demokráciával
(már amennyiben hihetünk a reklámoknak), és a politikai hirdetéseket még mindig nem
tekintem hiteles forrásnak, és ez bármely más kérdés kapcsán így van. Mivel a demokrácia
nem a fán terem, azért tenni is kell nem keveset, legcélravezetőbb, ha azokat kérdezzük meg,
akik sokat tettek érte, és ott bábáskodtak a születésénél.
Írásom első részében vázolok néhány akkor lehetségesnek tűnő alternatívát, aztán a
szereplők általános felfogását mutatom be a hozzájuk fűződő dokumentumokon keresztül,
majd a sarkalatos témákban elfoglalt álláspontokat tárgyalom, kitérek a kritizálók
véleményére is, végül pedig a végeredményt vetem górcső alá.

KULCSSZAVAK: • demokrácia • rendszerváltás • reform • ellenzék • pártok • fordulat •


kiegyezés • hatalommegosztás • jogállam • emberi jogok • pluralizmus • egypártrendszer •
alkotmány • választások • legitimáció • parlamentalizmus • intézmények • kormányzati
rendszer • ideológiák • népi-nemzeti • urbánus-demokrata • reformkommunista

Mielőtt azonban szűken rátérnék hazánkra, kitekintésül idézek egy nagyszerű


gondolatot Szalay Pétertől, hol, miért is jelenik meg a demokrácia: „Míg általában az
emberiség történelmében a demokrácia egyre szélesebb intézményesülése, a jogok
garanciáinak biztosítása akkor vált igazán esedékessé, amidőn a gazdasági prosperitás
kondíciói ezt mintegy lehetővé tették, az Elbától keletre a politikai demokrácia kérdése
legtöbbször gazdasági válságszituációkban fordul elő, nemegyszer oly módon, hogy a
gazdasági válság következtében válnak nyilvánvalóvá a demokratikus intézmények
hiányosságai. A fennálló politikai-hatalmi struktúra élén álló szerveződés legitimációja,
társadalmi elfogadottsága akkor kérdőjeleződik meg, amikor az elosztható javak mennyisége
csökken, hiszen az éppen a demokratikus intézmények hiányosságait pótolja, pótolná
elsődleges legitimációs tényezőként pl. az életszínvonal rendszeres emelkedése és néhány
más, ehhez kapcsolódó tényező. Míg bizonyos értelemben – a tapasztalatok szerint – tehát a
viszonylagos jólét szerepelhet legitimációs pótlékként a demokrácia hiátusai között is,
megfordítva ez már nem nagyon igaz: nem kínálható pusztán demokratikus intézmények
mindennapi kenyér helyett.” A legitimáció kérdésére még hosszabban visszatérek, hiszen a
demokrácia, mint olyan, egy lényegi elemérő van szó.

Lehetséges alternatívák

-3-
A változások idején sokan sokféle alternatívát vizsgáltak a jövő magyarországi
politikai berendezkedésével kapcsolatban, valaminek több, valaminek kevesebb esélyt adva.
Schlett István nagyon lényegre törően szedte össze ezeket, szerinte négyféle lehetőség
kínálkozik. Az első a legvalószínűtlenebb, vagyis a reformdiktatúra, amely esetben csupán
helyreállították volna az MSZMP presztízsét, valamint egy szerkezet váltással elintéződtek
volna a problémák. Új szakértői-technokrata csoportok érkeztek volna, akik nem üzennek
hadat a létező érdekcsoportoknak. Akkor erre volt a legkevesebb esély. A szocialista
pluralizmus, mint második lehetőség, azért nem jött volna számításba, mert csupán csak
becsatornázták volna a létező érdekeket, illetve alulról érkező impulzusokat, de a vezető
szerep továbbra is az MSZMP-é.
A harmadik eshetőségre, már több sansz látszódott, de ahhoz képest, hogy végül ez
valósult meg, még minidig nem volt elég; ez pedig a parlamenti demokrácia. Itt azonnal két
nem elhanyagolható kérdés vetődik fel. Létrejöhet-e, és ha igen, milyen gyorsan
párttagozódás, létezhet-e mindennapi, a közvélemény számára elfogadott pártpolitikai élet? A
kérdés első felével nincs gond, mert létrejöhet, csak nem olyan gyorsan, mint az végül
mégiscsak bekövetkezett (a tökéletessége egy újabb tanulmányt igényelne), de akkor ez nem
látszódott egyértelműen. A másik gond, hogy a hatalom birtokosai lemondanak-e önként, és
átadják-e helyüket az újaknak? Az már azóta világos, hogy erre a kérdésre nem tudunk
igennel felelni, a gazdasági életbe átkonvertálódott politikai hatalmak ehhez túl
nyilvánvalóak, ráadásul a politikai hatalom sem úszott el nyomtalanul a régi káderek kezei
közül.
Végül a negyedik, és egyben legreálisabb verziónak a kiegyezéses hatalommegosztás
tűnt akkor. Ennek magyarázata, hogy az MSZMP (állampárthoz méltóan) túlságosan beépült
a társadalomba, egy összefüggő monolitként nehezedett a vélemények sokasága fölé, de az
igazi bajok megoldására mindig alkalmatlan volt. Ezért kell a kiegyezés a társadalom és az
állampárt között a hatalommegosztásról, melyhez Pokol Béla kétkamarás parlamentet, Bihari
Mihály MSZMP dominanciájú, de többpártrendszert, Schlett István pedig egy törvényhozásra
és végrehajtásra is befolyást gyakorolni tudó államfővel felálló elnöki rendszert javasolt.
Minden számottevő erő a piagazdaságot, a szabad vállalkozásalapítást, a szabad(abb)
véleménynyilvánítást, a pluralizmust, és az állampárt hatalmának korlátozását támogatta, csak
nem egyenlő mértékben és módon; az értékek, érdekek, felfogások szempontjából ennél is
tarkább a kép. A legnagyobb egyetértést én abban látom, hogy a közvélemény szemében is
láthatóak legyenek a reformerők, és a reformerők is tisztában legyenek a közvélemény
támogatásával. Ki kell terjeszteni a társadalmi önszerveződést, meg kell valósítani a
Lődör Zoltán Azt mondták…elhittük

hatalommegosztás történelmi tapasztalatokon alapuló szisztémáját, jogállamhoz méltó


jogalkotási színvonalat és kapacitást kell teremteni.
Nekünk jó, mert már ismerjük a végeredményt, de akikről a következőben szó lesz,
nem tudták, csak befolyásolhatták a kialakult állapotokat.

Az aktorok demokráciái
Három lényegesen különböző értékrendű csoportba oszthatjuk a rendszerváltó
ellenzéket, de volt egy később párttá alakuló szervezet (FIDESZ), aki nem sorolható be
egyikbe sem, de mégis fontos szerepet játszott. Az első kettő a két világháború közötti magyar
irodalmi életet kettéosztó ellentétek analógiájára utalva az un. népiek és az urbánusok. A
harmadik csoport pedig az állampárt belső ellenzékeként fellépő reformkommunisták. Mind
mást és mást emelnek ki a magyar eszmetörténetből és politikai hagyományból (vagy éppen
semmit, mint azt látni fogjuk), más és más értelmiségi politikai kultúrával rendelkeznek.

A népi-nemzeti ellenzéki csoport

Legfontosabb bázisa az Írószövetség volt, megszerveződése a hetvenes évekre nyúlik


vissza, kiemelt képviselői: Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Lezsák Sándor, Csurka István. Ebből
a csoportból nő ki lényegében a későbbi Magyar Demokrata Fórum (MDF), de sokáig nem
rendelkeztek politikai programmal. Nem politikai eszmékben, jogokban és intézményekben,
hanem népben-nemzetben, értékekben és tradíciókban gondolkodnak. Mindezek ellenére
jellemzi őket egyfajta homályos tartalmú, kissé úrias nemzeti szabadelvűség, de sokkal
markánsabb a népies, harmadikutas felfogás. Az idők során kialakuló képükre hatással van a
német kereszténydemokrácia, gazdasági felfogásuk a szociális piacgazdaság.
További két elágazása létezik, egy demokratikus és egy konzervatív irányzat.
Az urbánusokhoz és a reformkommunistákhoz képest kevésbé hangsúlyozzák a
demokratikus értékeket. Sokkal markánsabban hangsúlyozzák viszont a nemzeti értékeket, a
magyarság becsületének visszaadását, illetve a határon túli magyarság védelmét. A nemzeti
eszme gondolata és a magyarság felemelkedése az első a számukra. A demokráciát a helyi
önkormányzatokban, a társadalom autonóm szerveződéseire épülő parlamentarizmusban, az
emberi jogok tiszteletben tartásában, valamint a szabad véleménynyilvánításban látják; a
legfelsőbb államhatalmi szerv státusban az Országgyűlést tudják elképzelni. Kisebb hangsúlyt
fektetnek a jogi-intézményi demokráciára, ellenben a fórum elnevezés nemcsak azért lett
használatos, mert akkor még nem lehetett pártokat alapítani, hanem mert ezzel is
kihangsúlyozzák, hogy helyet kívánnak adni a gyűlölködéstől és politikai szélsőségektől
mentes gondolatoknak és véleményeknek.

-5-
Az urbánus-demokrata ellenzéki csoport

A ’70-s évek végén a CHARTA 77 elleni atrocitásokra reagálva kezdődött az a


szervezkedés, mely végül a Szabad Demokraták Szövetségében csúcsosodott ki. Kötődik
hozzájuk több ellenzéki időszaki kiadvány is: a Beszélő, a Hírmondó, a Demokrata. Vezető
személyiségeik nem írók vagy költők, hanem jellegzetesen ’56-osok, demokratikus
ellenzékiek, szabadgondolkodó értelmiségiek, mint például Mécs Imre, Kis János, Kőszeg
Ferenc, Solt Ottilia, Demszky Gábor, Nagy Jenő, ifj. Rajk László. Demokratikus Ellenzéknek
is hívják őket, eleinte csak egy szűk körű kritikai-politikai nyilvánosságot akartak teremteni,
nevével ellentétben ez nem egy kormányképes ellenzék, de ekkor még nem is akar az lenni,
tevékenysége főleg az emberi jogok védelmére és egy független kritikai nyilvánosság
megteremtésére irányul. A Beszélő 1987 júniusában megjelent számában adták közre
Társadalmi szerződés című munkájukat, mely szamizdat kiadványként jelenhetett csak meg,
de már korábbi gondolatokat is tartalmazott, tehát az addigi ellenzéki gondolkodás egyfajta
szintézisének tekinthető, a korábbi részprogramok összegzésének, illetve kibontásának.
Leginkább gyakorlati kérdéseket tartalmaz, sok tekintetben összecseng a ’’testvér
dokumentumaiként’’ értelmezhető, a reformközgazdászok által kiadott Fordulat és
Reformmal1, valamint a reformkommunisták álláspontját tükröző és Bihari Mihály nevével
fémjelzett Reform és demokráciával.
Itt került először írásba a követelés, hogy Kádárnak mennie kell, ami egy újabb
mérföldkőnek számít, és valószínűleg ezért is csak szamizdatban jelenhetett meg. Tartalmát
tekintve a legtömörebben úgy jellemezhető, hogy kompromisszumos kiegyezést ajánlott a
Szovjetunióval, ebben az időszakban kezdett Magyarország külpolitikai mozgásteret nyerni,
nyitni lehetett egy másik irányba, a nemzeti önrendelkezés és a külpolitikai semlegesség felé.
Megfogalmazódott benne a többpártrendszer és a képviseleti demokrácia az államvezetésben,
ne csak a településeken, a munkahelyeken is legyenek önkormányzatok. A
kompromisszumkeresés jellemzi a sajtószabadságról és a cenzúráról kialakult álláspontjukat.
Magyarországon nem lehetséges a teljes sajtószabadság kivívása, de az engedélyezés
jogszerűségére vannak reális esélyek, lehessen szabadon orgánumokat alapítani, de a
cenzúrára továbbra is szükség van a külügyi és a hadügyi függőség okán. Az egyesülési
törvénynek szabályoznia kell csoportok és mozgalmak tevékenységét.
1 1986 októberére készült el, az előtanulmányokat és a háttéranyagokat a Pénzügykutató intézet munkatársai –
Antal László, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy György – készítették, az összeállítás támogatói pedig
Nyers Rezső és Pozsgay Imre voltak. Bokros Lajos közreműködésével készült el a végleges változat, majd a
Közgazdasági Szemle 1987 júniusi számában jelent meg először, közben szamizdatként is terjedt, több nyugati
lap is ismertette, közölt belőle részleteket. Elsősorban, de nem kizárólagosan a magyar gazdaság helyzetével, a
válságból való kilábalással és egy új növekedési szakasz megalapozásával foglalkozott.
Lődör Zoltán Azt mondták…elhittük

Hangsúlyozottan törekedni kell a szociális biztonság elérésére, a méltányos


szociálpolitikára, ezzel összhangban népességpolitikája is szociális szemléletű: méltányos
nyugdíjrendszer, munkanélküli segély, igazságos közteherviselés. Kiemeli továbbá az
állampolgári és emberi jogokat, törvényeket kell alkotni, illetve felül kell vizsgálni a
létezőeket e kettő tisztázására. Független bíróságokat és Alkotmánybíróságot kell felállítani.
Ilyen formán jogi védelmet kell, hogy kapjanak a szociális kisebbségek, etnikai, vallási,
kulturális, nemzetiségi csoportok, és mindezek továbbá mindenki megkapja a lelkiismereti
szabadságot és a jogegyenlőséget. Általános és egyben távlati célként egy különösen fontos
dolgot szeretné, hogy elérjen az ország: a polgárjogok tudatosodása az emberekben, hogy élni
is tudjanak azzal, amit kiharcolnak nekik és maguknak, tudják alkalmazni akkor és amikor
szükségük van rá.
Értekezett az államelméleti intézmények közötti hatalom megosztásának alkotmányos,
törvényi szabályozásáról, melynek következtében csökkent volna az állampárt hatalma, egy
független államfői poszt létrehozásáról, a bírósági szervezet reformjáról, az állampolgári
kezdeményezések és népszavazások intézményesítéséről, az érdekvédelmi szervezetek
erősítéséről, és hasonló, a gyakorlatba is átültethető javaslatokról. Figyelembe vette
Magyarország geopolitikai helyzetét, amikor a Szovjetunióval való jövőbeli kapcsolatokról
beszél (erről a későbbiekben még lesz szó), gazdasági kérdésekkel csak annyiban foglalkozik,
hogy engedélyezni kell szabad gazdasági társaságok alapítását.
Demokratikus politikai és emberi jogi kérdésekre jobban fókuszál, egyéni és politikai
szabadságjogok, szólás- és gyülekezési szabadság kihangsúlyozása, a politikában és a
gazdaságban is a hangsúlyozott demokrácia értékeit és intézményeit tekintik alapvetőnek. A
népieknél nagyobb figyelmet fordítanak a demokrácia instrumentális oldalára, céljuk a
jogállam és a többpártrendszer. A népieknél markánsabban kiemelik a jog fontosságát, mihez
van joga az embereknek, szerintük a jog az ember elemi politikai állapota, az embernek joga
van a jóléthez és a szabadságjogok mindegyikéhez. Erős emberi jogi liberalizmus jellemzi
őket, viszont az általuk többször emlegetett gazdasági téren is a demokrácia társul és nem a
liberalizmus. A nyugati típusú demokrácián ők a jóléti-szociális állam megteremtését értik, itt
már megoszlanak a vélemények, köreikben van, aki enyhébben, van, aki radikálisan követelné
ezt. A balközépre pozicionálják magukat, a polgári radikalizmustól a liberalizmuson és népi
mozgalmiságon át a vállalható szociáldemokráciáig mennek el, tehát elég széles a platform és
frakciószabadság felfogásuk, teret engednek a kisebbségi véleményeknek is.
Az SZDSZ Elvi Nyilatkozatában az 1789-es francia forradalom hármas jelszavát tette
magáévá, független, demokratikus jóléti államot akar. Számára mérték és példaadó 1848,

-7-
1918, 1956 öröksége, olyanokat tekintenek elődjüknek, mint Széchenyi István, Kossuth
Lajos, Eötvös József, Jászi Oszkár, Kéthly Anna, Nagy Imre, Bibó István, Szabó Zoltán,
Donáth Ferenc.

A reformkommunisták

Az 1980-as évek közepén kezdet szerveződni a reformer és ellenzéki értelmiségiek és


gazdasági vezetők alkotta párton belüli csoport, akik időben felismerték és hangoztatták, hogy
a gazdasági válságból csak a politikai intézményrendszer megreformálásán keresztül vezet az
út, felülről érkező strukturális változás szükséges csupán. Képviselőik: Pozsgay Imre, Nyers
Rezső, Antal László, Csillag István, Lengyel László, Matolcsy György, Bihari Mihály, Király
Zoltán, Bokros Lajos. Belülről kritizálták a rendszert, némelyiküket ezért később ki is zártak
(Bihari), párton belüli mivoltuk egészen különleges értékrendbeli karakter eltéréseket mutat.
Különvéleményük ellenére ideológiai lojalitás és renszerelkötelezettség jellemzi őket,
szerintük szocializmus és demokrácia összeegyeztethető, az ehhez vezető utat pedig nem más,
mint a kommunista párt kell mutassa. Demokratikus szocializmust akartak, kollektív
önigazgatási tulajdonformát, szocialista piacgazdaságot, szocialista politikai pluralizmust,
politikai demokráciát akartak; nem (magán)tőkés vagy bürokratikus állami rendszert.
Alapvetően megkülönbözteti őket a gondolat, hogy mindezt az MSZMP-n belül, de
legalábbis annak dominanciája mellet kívánták létrehozni, tehát csak az állampárt egybefüggő
massza mivoltát szerették volna a hatalommegosztás különböző eszközeivel megszüntetni,
platform- és frakciószabadságot akartak, de mindezt a párton belül. Ezek az eszközök
egyrészt a parlamentáris kormányzás és az érdekképviseletek, állampolgári egyesületek
szabad szerveződése, másrészt a választójog megreformálása, illetve egy Alkotmánybíróság
létrehozása. Végső céljuk a jogállamiság, az érdekpluralizmus és a parlamentáris demokrácia,
mindezt úgy, hogy nem lépik át az egypártrendszert, vagy kvázi egypártrendszert, tehát ez egy
meglehetősen eltorzult, a fősodrástól eltérő, tipikusan szocialista demokrácia felfogás. Az ’50-
es évek revizionista-reformkommunista elképzeléseinél képest sokkal tagoltabb felfogást
tükröz.
Pozsgay Imre szerint a demokrácia megköveteli, hogy az elitek felfrissüljenek, de
megméretésükre eddig nem nyílt alkalom, mivel nem voltak választások, fontos továbbá,
hogy a mindenkori eliteket egy tagolt, értő állampolgári közösség vegye körül. Átbillentő
kiegyezési szakaszra van szükség, és a mai helyzetben az MSZMP új lehetőséget kapott, hogy
humanizált formában és az európai szocialista mozgalmak jegyében maga is
demokratizálódjon, és ki kell szabadítani az állami jellegű működés bürokratikus
Lődör Zoltán Azt mondták…elhittük

kötelékeiből. Pozsgay szerint tehát maga a párt van igazán veszélyben, az átmeneti
szerepzavar után nincs más dolguk, mint visszatérni a szocialista mozgalomba, melynek
legnagyobb vívmánya nem a sztálinizmus, hanem a jóléti állam. A pártnak vissza kell
vonulnia a munkahelyekről, a bíróságokról, a fegyveres testületekből, szavazatszerzésre csak
a lakóhelyek közelében legyen mód; egyúttal más pártok szervezkedését is biztosítani kell,
támogatni kell azok infrastruktúráját.
Figyelmünkbe ajánlja a demokratikus szocializmus svéd és osztrák mintáját, de nem
szabad másolni vagy ijesztgetni mindenféle külföldi példákkal, ami létre fog jönni az eredeti
magyar módi lesz, mely számol az eltelt 40 évvel.
A reformkommunisták féltek a legjobban egy esetleges visszarendeződéstől, a többi
csoportnál ennek alig van jele, nyilván ők is számoltak az eshetőséggel, de nem volt fő téma.
Sőt, egyenesen kétféle visszarendeződésről beszélnek, annak függvényében, hogy honnan
nézzük: a reformerek a sztálinizmus visszatérését értették rajta, a konzervatívok viszont a
kapitalizmus újbóli beköszöntét. Előbbi (veszélyesebb) elkerülésére két eszköz kínálkozik: az
MSZMP és az állam szétválasztása, vagyis szekularizált hatalom, és ki kell teljesíteni az eddig
pusztán végrehajtói szerepre szűkített állam valamennyi hatalmi ágát, független bíróságokra
van szükség. Egy veszélyre is felhívja a figyelmet, nem szabad hagyni, hogy a demokrácia
kinyissa az utat a konzervatív, retrográd vagy fundamentalista erők előtt.
Szintén 1987 nyarára készült el Bihari Mihály tanulmánya a Reform é demokrácia,
amely a párton és a hivatalosság keretein belüli reformer értelmiség akkori gondolkodásának
fontos dokumentuma. Az állampárt hatalmi-politikai viszonyainak részletes szociológiai
leírását adta, és egyben egy „demokratikus berendezkedésű szocializmus” körvonalait vázolta
fel. Szerinte a politikai rendszer pluralizálása nem vonta volna maga után a kommunista párt
vezető szerepének, illetve a szocializmusnak, mint történelmi alternatívának a kétségességét.
Konkrét javaslatai között szerepelt az Országgyűlés szerepének növelése (állandó ülésezés,
professzionális képviselők, szabad interpelláció, a kormányzati tevékenység valódi
ellenőrzése), az Elnöki Tanács funkcióinak átruházása a nép által választott köztársasági
elnökre, a bírósági szervezet reformja (Alkotmánybíróság és Közigazgatási Bíróság
felállítása), az országos és helyi népszavazás intézményének alkotmányba iktatása, új
sajtótörvény, mely mindenki számára biztosítaná a szabad lapkiadás lehetőségét,
demokratikus egyesülési és gyülekezési törvény megalkotása, a helyi önkormányzatok
szerepének növelése, és végül a párt befolyásának csökkentése és a párton belüli
platformszabadság biztosítása. Bihari úgy gondolja, a szocializmus ott ment tévútra, ahol
elvesztette a demokráciát, de most itt a lehetőség, tanulmánya ehhez ad konkrét javaslatokat,

-9-
útkijelölést.

Akiket nem néztek jó szemmel – FIDESZ

1988. március 30.-án az időközben Bibó Istvánról elnevezett Jogász Szakkolégium


néhány régi és új tagja, valamint más budapesti egyetemi és főiskolai diákszervezetek
képviselői hozták létre a Fiatal Demokraták Szövetségét. A többi fővonalbeli szervezkedéssel
ellentétben ezt a szervezetet a hatóságok zavaró tényezőnek tekintették, és az alapítók
némelyikét – Andrási Miklóst, Csaba Ivánt, Kövér Lászlót, Orbán Viktort, Rácz Andrást –
különböző zaklatásoknak tették ki, ennek ellenére (vagy épp emiatt) hónapról hónapra nőtt.
A FIDESZ-t egy tagadásra épülő demokrácia felfogás jellemzi, számukra a
legautentikusabb politikai gondolat az antikommunizmus. Ennek akkor lesz logikus
kiegészítése a polgári jelző, ha nem az urbánus, magyar eszmei hagyomány szerint
értelmezzük, hanem a reakciós, tőkés, a kommunizmussal homlokegyenest ellentétes
jelentésben. Nem lehetett beilleszteni a tradicionális magyar eszmetörténet valamelyik
sodrába, nem választott az egyetemes ideológiák közül, nem kötődött se jó, se rossz
hagyományokhoz. A rendszerváltás hajnalán a politika pragmatikus, racionális megközelítése
és kezelése volt rá jellemző. Még a pragmatizmus is csak meghatározó erő nélkül volt jelen a
FIDESZ-ben, akárcsak az antietatizmus, a piacpártiság vagy az emberi jogi érzékenység;
sosem volt határozottan liberális párt sem.
A megalakulásuk kori Programtervezet című dokumentumuk − ami sokat foglalkozik
az MSZMP-vel − állítása szerint alapvető értéknek tekintik a demokráciát, amely alatt egy
olyan társadalmi berendezkedést értenek, amelyben az egyéni és csoportérdekek szabad
szerveződésen alapuló képviseletet nyernek. A közvetlen demokrácia intézményeivel
kiegészített, többpártrendszeren alapuló parlamenti demokráciát tartják elfogadhatónak.
Továbbá alapvető emberi jogok nélkül nem tudják elképzelni a demokráciát, következetesen
már most úgy működnek, mintha máris megvalósult volna a jogállam. Az erőszakmentesség
elve szerint elítélik a nyílt vagy burkolt politikai vagy katonai diktatúrákat. A dokumentum
további pontjai: gazdaságpolitikai programjavaslat, szociális politika és szociálpolitika, a
természet és az emberi környezet védelme, békepolitikai programjavaslat, az oktatási rendszer
reformja, nemzet–nemzetiség–közösség, helyi társadalom–önkormányzat, lelkiismereti és
vallásszabadság.
Szervezeti és Működési Szabályzatuk tanúsága szerint elvileg egy bázisdemokrácián
nyugvó horizontális szerveződés jellemző rá, következésképpen elvei, keretei rugalmasak,
ennek hatására kisebb csoportjaik önálló programmal jelentkeztek és beléptek a helyi
Lődör Zoltán Azt mondták…elhittük

politikába, de az országos FIDESZ-ben nem kaptak helyet, így a választmány és a Szövetség


között komoly ellentmondások feszültek. Később ezért is volt szükség egy centralizáltabb,
Orbán Viktor központú szervezet kialakítására.
Az I. kongresszuson elfogadott Politikai Programnyilatkozatban erősítették meg a
fentieket, valamint a gyakorlatban is alkalmazni fogják ezeket az elveket. Mindent megtettek
az ideológiai beszűkülés ellen, mindenhol ott voltak, amit a demokratizálódás érdekében
szerveztek. Jó példa erre az 1988, december 5.-én megrendezett Kommunista Ifjúsági
Szövetség (KISZ)-FIDESZ találkozó. Tanulságos vita bontakozott ki a demokrácia, mint
érték és önérték funkciójáról, a FIDESZ elérendő célnak tekintette a demokráciát, a KISZ
csupán egy eszköznek valami eléréséhez. Az ő nevükhöz fűződik még a képviselő
visszahívási akció, amikor is levélbe ágyazva a „valóban az ország, a választópolgárok, az Ön
érdekeit képviseli-e [X.Y.]?” kérdést szegezték egy-egy választókerület lakóinak.
A FIDESZ ekkor még valójában egy formálódó, önmaga helyét kereső csoportosulás
volt.

Gócpontok
A hatalommegosztás szükségességével mindenki egyetértett, mértékét tekintve
azonban a reformkommunisták elmaradtak a többiek mögött, még a kiegyezésre törekvő
urbánusok is többet követeltek belőle.
Az intézmények reformját tekintve még nagyobbnak látszott az egyetértés, új államfői
poszt, Alkotmánybíróság, független bíróságok, erősebb Országgyűlés, stb. Az urbánusok még
egy ombudsman kinevezését is sürgették. Mindannyian parlamentáris demokráciában
gondolkodtak, furcsa mód a reformkommunisták is, akik egyidejűleg domináns szerepet
szántak az állampártnak; így akarták biztosítani egy, a gyakorlatban azonban mit sem jelentő
hatalommegosztás követelményeit. Mindenféle képpen nagyobb lett volna az Országgyűlés
szava, csak nem mindegy, ott kié a nagyobb darab. Még a kétkamarás rendszer bevezetése is
előkerült a kalapból, de végül egyik szerveződés sem vette át az ötletet. Egy erősebb,
jelentősebb a hatalom sok területére befolyással bíró államfői vagy köztársasági elnöki poszt
életre hívása is szinte valamennyi helyen felbukkan, még pedig egy a nép által választott
ember személyében, így lett volna még egy korlátozó tényező. Az Alkotmánybíróság és a
független bíróságok a jogállami keretek elengedhetetlen feltételei, még a reformkommunisták
is elfogadták.
A leendő pártrendszer formáját tekintve eltérő álláspontok születtek a párton belüli és
azon kívüli rendszerváltók között. Előbbiek a fent említett okokból kifolyólag nem akarták

- 11 -
engedni az egymással legalább elvileg egyenrangú pártok működését, voltak, akik nem
mentek túl a párton belüli platformszabadság gondolatán, de közülük senki nem ment túl a
domináns vagy hegemón pártrendszer felvetésén. A párton kívüliek közül a kiegyezés oldalán
álló urbánusok egy nem túl távoli időpontra helyezték a valódi többpártrendszer
megvalósíthatóságát, indokként az MSZMP túlzott beágyazottságát és a Szovjetuniótól való,
továbbra is létező függést hozták fel. Utóbbi állapot létezése a külpolitika terén is nagyrészt
egyetértést szült: ki kell használni a maximális mozgásteret, ami csak kínálkozik, de nem
szabad túlfeszíteni a húrokat, valamint ezen túl is baráti vagy jó viszonyt kell ápolni a
Szovjetunióval, erre sokan Finnország példáját említették.

A legitimáció problémája

Szabó Miklós foglalkozott a legitimáció problémájával az 1988-ról szóló politikai


évkönyv oldalain. A Kádár rendszer folytonosságot vállalt a Rákosi-féle rendszerrel,
legitimációját mindig a társországokkal szembeni összehasonlítás adta, mi voltunk a
„legvidámabb barakk”, elvtársaink mindig büszkén hangoztatták, nálunk menyivel jobb, mint
a szomszédoknál. Az 1988-as májusi pártértekezlet gyökeres fordulatot jelentett: a pártvezetés
itt mondta ki, hogy nem tekintik magukat a múlt örököseinek, és ezzel teljesen más helyzet
állt elő. Ez a helyzet ugyanis megteremtette egy, az eddigieknél jobb, sokkal erőteljesebb
legitimáció lehetőségét. „Olyanét, amely a legitimációja alapjává látszatok (a »dicső múlt«
üres tradíciója, megvalósíthatatlan nemzeti aspirációk nemzeti érdekké stilizálása, csak
szimbolikus gesztusokban létező demokratizálódás) helyett a mindenki által igenelt politikai
realitást teszi.

A kritizálók

Thomas von Ahn

(politológus, a Hamburgi Egyetem Finnugrisztikai, Uralisztikai Intézet, Hungarológiai


Központ tudományos munkatársa)

A szerző könyvében bemutatja mi történt Magyarországon 2006. szeptember 17.-e


után, majd történeti távlatokban vizsgálódva így fogalmaz: „A magyarországi konfrontatív
politikai kultúra alapján óhatatlanul kialakul az a benyomás, hogy az 1989 óta felépített
demokratikus politikai rendszer stabilitása ellenére sem támaszkodik széleskörű társadalmi
konszenzusra. Ez az 1989-90-es politikai rendszerváltással és annak az új rendszer
legitimációja szempontjából fennálló jelentőségével függ össze. […] Néhány megfigyelő attól
tart, hogy az értelmezésért folyó küzdelem addig tart, hogy a rendszerváltásnak lehet
Lődör Zoltán Azt mondták…elhittük

baloldali, liberális, mérsékelten konzervatív, radikálisan konzervatív, valamint radikálisan


jobboldali értelmezése, és fennáll a veszély, hogy a végén kiderül, hogy a rendszerváltás
pártpolitikai projekt volt”. Von Ahn külföldi megfigyelőként tehát szintén a legitimáció felől
közelít, és a vértelen, erőszakmentes átalakulás szerinte felveti egy minden oldalról előre
eldöntött folyamat lehetőségét.

Schöpflin György

(Európai parlamenti képviselő [FIDESZ-EPP])

Ő úgy gondolja a magyar politikai rendszer tervezői a saját hatalmukat akarták


biztosítani az új berendezkedésben (a kommunista nómenklatúra), mivel a demokratikus
ellenzék még tapasztalatlan volt akkor. Továbbá túlzottan koncentrált a miniszterelnök
hatalma, nem vették körül a korlátozások és ellensúlyok, amivel – szerinte – minden
demokráciának rendelkeznie kell, a létező ellensúlyozó mechanizmusok gyengék:
Alkotmánybíróság, köztársasági elnök, népszavazás. Formálisan ugyan a népszuverenitáson
alapul a rendszer, gyakorlatilag parlamenti szuverenitás valósul meg, önkorlátozási gyakorlat
nélkül. Még tovább menve arról beszél a rendszer napjainkra azért blokkolódhatott le, mert
demokratikus infrastruktúra sérült vagy nem létezik. Szerencsére Schöpflin azonnal elő is áll a
megoldás általános elvi elemeivel: politikai, gazdasági, társadalmi erőközpontok kellenek, és
intézmények, amik ellenőrzik a kormányzati hatalmat, olyan információkat szolgáltatnak,
mely a pártpolitika felett áll. A társadalomnak a demokráciához rendelkeznie kell kognitív,
szemantikai, intellektuális kapacitással, vagyis egy értelmiségi elittel, akik mentesek a
politikai függéstől, készen állnak arra, hogy meghatározzák és újrafogalmazzák azokat az
értelmezéseket és közbeszédet, amelyek révén az események értelmezhetőek. A politikai
hatalmat etikai és jogi korlátokkal körülzáró rendszer kell, amit a politikai szereplők is
elfogadnak (számonkérhetőség, átláthatóság, véleménynyilvánítás szabadsága, visszacsatolás
a hatalmon lévők és a kormányzottak között.
Neki is van igazsága, de itt már egy összeesküvés elmélet szele lengedez, harmadik
kritikusunk viszont egyértelműen azt állított fel

Bereznay András

A kibulizott ország címet viselő írása első hallásra is összeesküvés elmélet szagú.
Alapjaiban kérdőjelezi meg a magyar demokráciát, szerinte a rendszerváltó mai magyar elitek
összeesküdtek a magyar nép ellen, pártállástól függetlenül ugyanazt a szekeret tolják. Talán
egy érdekes momentum mégis figyelmet érdemel. Bereznay furcsának találja a magukat

- 13 -
demokratikus országnak vallók körében egyedülálló választási rendszerünket. Ezen belül
pedig az érdekes elem a jelölés folyamata, melyet szükségességként fogadtattak el a
demokratikus működés részletkérdéseiben tájékozatlan lakossággal. És mivel a pártokon vagy
jelölő szervezeteken belül már történt egy jelölés, a kétszerezésnek meg semmi értelme, a
második jelölés egy kvázi első fordulónak tekinthető. A jelölés pedig nem másképp, mint
személyi igazolvány számmal és aláírással ellátott kopogtató cédulákon történik, vagyis a
kvázi első forduló egy nyílt szavazás, ahol pedig nyílt szavazás van – ha csak részlegesen is –
ott nincs demokrácia. A választások ilyetén manipulálhatósága a garancia arra, hogy a
kommunisták átjátszhassák hatalmukat korábbi csendestársaiknak (az ellenzéknek), így
szerezve ehhez demokratikus jóváhagyást, sőt maga a törvény betartása biztosítja, hogy a
választás semmiképpen se lehessen demokratikus. Ezek elég súlyos vádak. A manipuláció
lehetősége pusztán csak feltételezi, hogy élnek is vele, mindazonáltal nehéz lenne véletlenül
kitalálni egy ilyen rendszert, ráadásul az elő-előbukkanó témák a pártok titkos adatbázisaival
kapcsolatos szokatlanul gyorsan elhaló ügyekké válnak. Természetesen erre is lehet
magyarázat (nincs is, nem onnan van, sose volt, beszélgessünk inkább az inflációról, stb. stb.),
de ez messzire vezető gondolat, itt csak, mint a nem hétköznapi felvetés miatt írok róla.

Fricz Tamás ránk specializált demokrácia tipológiája


A magyar berendezkedés végül német minta alapján a kancellári rendszert tette
magáévá, azonban még az eredetihez képest is nagyobb súlyt adott a kormányzatnak,
különösen a kormányfőnek, ám egyben – eltérően a német mintától – a parlamentet is
bebetonozta, így már igazából a kialakult formula egy kancellári-parlamentális rendszernek
nevezhető.
A másik kiemelendő, hogy az új, közép- és kelet-európai demokráciák kialakulási
folyamata a nyugat-európai demokratizációhoz képest alapjaiban eltérő sajátosságokat mutat
fel, és ez az angolszász és nyugat-európai demokráciákra méretezett tipizáció használatát
korlátozza. Nyugaton a demokratizálódás egy szerves folyamatot alkot, a mi régiónkban
viszont egy felülről, kívülről jött lehetőség (a Szovjetunió felbomlása) következében
indulhatott el. Ennek viszont az lett a következménye, hogy először – viharos gyorsasággal –
megtörtént a demokratikus intézmények, jogállam létrehozása, és csak ezek után jöhetett létre
a demokrácia működésével kapcsolatos – részletes és kifinomult – cselekvési stratégia,
motiváció és attitűd. Egy demokratikus rendszer akkor működhet tartósan, csak akkor
stabilizálódhat, ha a cselekvés és az intézmény egységben van, ha a folyamatok szubjektív és
objektív oldala szimbiózisban van.
Lődör Zoltán Azt mondták…elhittük

A régi országai a mai napig változáson mennek át, hiába dicséri őket a nyugat a
demokratikus választások lebonyolításáért, valójában még nincsenek véglegesen letisztult és
kikristályosodott demokratikus intézményrendszerek. Az országok vizsgálata szempontjából
kiemelt jelentőségűek a politikai elitek motivációi, akarata, a konfliktusok kezelésével,
egyáltalán a demokrácia működésével kapcsolatos stratégiáik. Az ezt vizsgáló felosztás
alapján a demokráciák két alaptípusát különböztethetjük meg, az egyik a befogadó a másik a
kiszorító demokrácia.

Összegzés
Áttekintettük a fontosabb szereplőket mozgató demokrácia felfogásokat, a kiemelt
jelentőségű, mindenki számára meghatározó témákat, végül a kritikákat és a végeredményt.
Elmondható, hogy a főirányban mindnyájan egyetértettek, a változások mélységében voltak
csupán eltérések. A kialakított állapotokon még van mit javítani, a magyar demokrácia
valójában nem oly stabil, mint lennie kéne, de legalább a mienk, nem külföldi hatalmak által
ránk erőszakolt valami. A változások folytatódnak, és remélhetőleg meg sem állnak a
legtöbbek számára elfogadott és élhető berendezkedésig.

Felhasznált irodalom:
Ahn, T. von (2007). ’’Demokrácia vagy utca?’’. Politikatudományi Szemle: 2007/1 P. 113-
128.
AZ ÚJ POLITIZÁLÓ SZERVEZETEK DOKUMENTUMAI [FIDESZ, MDF, SZDSZ,] (1989). IN: KURTÁN S. –
SÁNDOR P. – VASS L. (SZERKESZTŐK) (1989). MAGYARORSZÁG POLITIKAI ÉVKÖNYVE 1988. DEBRECEN:
R-FORMA KIADÓI KFT.-REFORM HETILAP SZERKESZTŐSÉGE, P. 699-786.
BALÁZS Z. (2006). ’’A POLITIKAI ESZMÉK SZEREPE A PÁRTOK STRATÉGIÁJÁBAN’’. POLITIKATUDOMÁNYI
SZEMLE: 2006/2-3 P. 73-88.
BIHARI M. (1990). REFORM ÉS DEMOKRÁCIA. BUDAPEST: EÖTVÖS KIADÓ
CSURKA I. (1989). A MAGYAR DEMOKRATA FÓRUM 88-A. IN: KURTÁN S. – SÁNDOR P. – VASS L.
(SZERKESZTŐK) (1989). MAGYARORSZÁG POLITIKAI ÉVKÖNYVE 1988. DEBRECEN: R-FORMA KIADÓI KFT.-
REFORM HETILAP SZERKESZTŐSÉGE, P. 304-312.
FRICZ T. (2005). ’’A MAGYAR DEMOKRÁCIA TIPIZÁLÁSA’’. POLITIKATUDOMÁNYI SZEMLE: 2005/3-4 P. 5-
26.

- 15 -
HTTP://KIBULIZOTTORSZAG.NET/ BEREZNAY A. (2007). A KIBULIZOTT ORSZÁG.
KEMÉNY I. (1987). „TÁRSADALMI SZERZŐDÉS”. IN: MAGYAR FÜZETEK. PÁRIZS: DIALOGUES EUROPÉENS,
P. 115-130.
KÖRÖSÉNYI A. (1989). ÚJJÁÉLEDŐ POLITIKAI TAGOLTSÁG. IN: KURTÁN S. – SÁNDOR P. – VASS L.
(SZERKESZTŐK) (1989). MAGYARORSZÁG POLITIKAI ÉVKÖNYVE 1988. DEBRECEN: R-FORMA KIADÓI KFT.-
REFORM HETILAP SZERKESZTŐSÉGE, P. 283-292.
MÉCS I. (1989). A SZABAD DEMOKRATÁK SZÖVETSÉGÉNEK RÖVID TÖRTÉNETE (1988 VÉGÉIG). IN:
KURTÁN S. – SÁNDOR P. – VASS L. (SZERKESZTŐK) (1989). MAGYARORSZÁG POLITIKAI ÉVKÖNYVE 1988.
DEBRECEN: R-FORMA KIADÓI KFT.-REFORM HETILAP SZERKESZTŐSÉGE, P. 293-303.
PÉTERVÁRI ZS. (2008). AZ ÁLLAMREFORM PÁRTRENDSZERE. IN: ÉLET ÉS IRODALOM, 2008. MÁJUS 16. P.
6.
ROMSICS I. (2003). VOLT EGYSZER EGY RENDSZERVÁLTÁS. BUDAPEST: RUBICON KÖNYVEK
SZALAY P. (1989). MI VAN A „DEMOKRÁCIA CSOMAGTERV”-BEN? IN: KURTÁN S. – SÁNDOR P. – VASS L.
(SZERKESZTŐK) (1989). MAGYARORSZÁG POLITIKAI ÉVKÖNYVE 1988. DEBRECEN: R-FORMA KIADÓI KFT.-
REFORM HETILAP SZERKESZTŐSÉGE, P. 254-264.
SCHLETT I. (1988). POLITIKAI PROGRAMTÖREDÉKEK, 1988. IN: KURTÁN S. – SÁNDOR P. – VASS L.
(SZERKESZTŐK) (1989). MAGYARORSZÁG POLITIKAI ÉVKÖNYVE 1988. DEBRECEN: R-FORMA KIADÓI KFT.-
REFORM HETILAP SZERKESZTŐSÉGE, P. 275-282.
SCHÖPFLIN GY. (2007). ’’DEMOKRÁCIA, POPULIZMUS ÉS POLITIKAI VÁLSÁG MAGYARORSZÁGON’’.
POLITIKATUDOMÁNYI SZEMLE: 2007/1 P. 129-136.
SZABÓ M. (1988). A LEGITIMÁCIÓ KÉRDÉSEI. IN: KURTÁN S. – SÁNDOR P. – VASS L. (SZERKESZTŐK)
(1989). MAGYARORSZÁG POLITIKAI ÉVKÖNYVE 1988. DEBRECEN: R-FORMA KIADÓI KFT.-REFORM
HETILAP SZERKESZTŐSÉGE, P. 265-274.
SZÉCSÉNYI M. (1989). A FIDESZ 1988-BAN. IN: KURTÁN S. – SÁNDOR P. – VASS L. (SZERKESZTŐK)
(1989). MAGYARORSZÁG POLITIKAI ÉVKÖNYVE 1988. DEBRECEN: R-FORMA KIADÓI KFT.-REFORM
HETILAP SZERKESZTŐSÉGE, P. 313-320.
„SZOCIALIZMUST, DE MÁSKÉPP” A KISZ POLITIKAI PLATFORMJA. (1989). IN: KURTÁN S. – SÁNDOR P. –
VASS L. (SZERKESZTŐK) (1989). MAGYARORSZÁG POLITIKAI ÉVKÖNYVE 1988. DEBRECEN: R-FORMA
KIADÓI KFT.-REFORM HETILAP SZERKESZTŐSÉGE, P. 551-552.