Pierre Reverdy

Késõ éjszaka
Az éj minden színt kifakít
Az asztalt bár körülülik
A kupicát a kandallóra téve
Kiürült szív a lámpa
Jön év az évre
Új ránc a ráncra
Gondoltad-e vajon
Kék négyszöget önt ki az ablak
Bizalmasod az ajtó
Egy búcsúzás
A vétek bûnbánatra hajtó
Zuhanok isten áldjon
Barátságos karok most öblükbe fogadnak
Szemvillanás alatt látom ki poharazgat
Moccanni sem merek
Üldögél mindegyik
Kerek az asztal
S emlékezetem is
Mindenkit itt marasztal
Ki rég elment pedig

Utat vesztve
A hamuoszlopok tövébe heveredtem
Te kúsztál ezalatt arany pilléreken
Baljós örvénybe már leszállnom lehetetlen
S mert átnõtt a halálon
Túlléptem az egen
Túlságosan gyanús seregek szökevénye
Vissza nem térhetek
Sót dörzsöltem bele orcáim redõjébe
És elhagyott helyem sem fogad vissza többé
Fürkéssz a napban
Fürkéssz a sötétben
S fürkéssz egy képtelen visszhangot önmagában
Énedbe számûzött följebb unt nyomaidnál
A magasban
Az üresség értelme
Leküzdendõ sorok s nincs mód kihüvelyeznem
Sose-volt alakok nincs bennük értelem sem
Mert a halál
A legméltóbb díj a halál
A mérleget a test lehúzza
S a messziség furcsa körútja
Telefonon a kikötõbe fut
Indulás holnap új meddõ habokra
Visszatérés kihûlt tûzhelyhez biztosan
Hamu alatt sosem csillapult szenvedéshez
Se zsarátnok se szén se szikra
Nincs fogható mi fölcsigázna még
A föld kevésbé mint az ég
A csöndnél a visszhang kevésbé
Még kevésbé ha egy tekintet lángra kap
A reménység láncszemei
Lazulnak oldódnak szétbomlanak
RÁBA GYÖRGY fordításai
Csillagháló
Az égbolt kulcsaként fehér sziklák között
egy sas kereng
tajtékot hasít ketté a penge
kezem tükörre rója nevedet
szédelgõ hajó úszik szemembe
a nap kidobja vaskos fonatát
fehér reggeli partra
és a könnyû homok gyûrt rajzolatát
százféle szél kavarja
körben a láthatáron sziklák sötét tövénél
árnyék nedves és hallgatag fala
hová haldokló hal jár hogy kártyáit kivesse
vak reményünk fénylõ hátoldala
úszik hogy földrészek közt a kapcsot megkeresse
viszi kavargó lágy barázda
az égzúgásban óriás gyöngy üres héj
míg nem csendül a dél pengõ acélja
minden tátongó száj jelre csukódik össze
néma
mikor az út széthasad és ködlámpafénytõl
táncol a mélye árka
midõn az út ragyog egy dombra ér föl
midõn visszhangok ágya
lesz és villámoké meg csillagfényeké
megannyi forma pára
a vízbefúltak álomtalan titoktalan fején az összes
csillag lehullt fej hiányzik glóriája
Végül
Egyszer még magamat eloldom
Túl közel vagyok
Mindig közelebb egyre
Szellemgubóról futva folyton
Érdes rönkök közt tekeredve
Mindahhoz ami sose volt
Nõttön-nõ születõ teste
Illékony létem árnya odabent
Körben mindenütt elmúlott nõk avarja
Ahogy a szenvedély a szél kihûlt
Kése forgatja és kavarja
Látni forrong az ajtórésen át
Lemenõ nap fényében látni
Az összes felfénylõ utat
Az életbõl a földbe tartva
Arcodat a halálba tartva
Mind mind a kezemen fut át
Hajszálak ajkak is
A refrén pálmaágak dallamát
Hallván füleink ijedelme a kéklõ
Sápadó fájdalom nagy elhagyott terén
Vagyok holtabb mint élõ

Fehér és fekete
Hol is élhetnénk másutt mint ezen óriás
fehér fa lombja lámpása alatt
Elefántcsont fogait sorjában hagyta el a vén
Minek harapdálni tovább e halhatatlan
fiakat
Fogait
Mégis mindez mintha egy másik álom
midõn magát Istennel egymagasnak látta
maga Isten is kitért hitébõl elhagyta sötét ódon szobái
mélyeit
Új nyakkendõket szerzett be és egy
szekrényt nekik
Ám arca most fehér akár a fa
mely nem más kicsiny golyó a lépcsõfokok
legalján
távolból imbolygó golyó
mellette egy kutya formája keretében
Távolból imbolyog nem tudni õ-e a
golyó

TÓTH KRISZTINA fordításai

Az idõ fátyla
Az idõ az öregebbekhez szegõdik. A szemükbõl távozó hideg fény nem hívja a nappalt.
Befelé néznek, hogy semmit se lássanak. Emberek, szorongó emlékek hánykolódnak
odabenn. Olykor alakzatok rajzolódnak ki, az õ fejük pedig lassan lecsügged.
Meghatódnak.
Az egymásba nyíló ablakok között senki sem figyel a han-
gokra. Eljön az este, és a lámpa áthalad a házon. Egy éjjeli madár énekel, nõi hang
válaszol neki. De aki elment, még nem tért vissza.
A képmás elõtt a nõ bocsánatot kér. Harangszó súrolja a tetõt, egy árnyék
meglibbentette a hátsó függönyt. Csillagok esõje csorog a keretbõl, amelyben egy halott
férfi látszik. A lenti tûz apránként kialszik.
Árok van a kapu elõtt, amelyen kiléptek az öregek, és azért hull a hó, hogy fátylától ne
láthassunk. Megremegtet a fúvó szél – vagy a félelem, mely ismeretlen határok felõl
érkezik.

Életerõ

Télen megbújik az árnyékban és a hidegben. Ha fúj a szél, ujjai végén egy kis lángot
lóbál, és integet vele a fák között. Öreg ember, alighanem mindig is az volt, a rossz idõ
sem sietteti halálát. Akkor ereszkedik le a sík vidékre, amikor leszáll az este. Nappal
ugyanis a domb oldalában húzódik meg, jól elrejtõzve valami erdõben; még senki sem
látta kijönni innen. Mihelyt beáll az éjszaka, lángocskája úgy reszket a láthatáron, mint
egy csillag. A naptól meg a zajtól megijed; rejtekhelyén várja be a rövidebb és
csöndesebb õszi napokat, mikor az alacsony égbolt alatt, a szürke és enyhe légkörtõl
körülvéve, hajlott háttal úgy futkoshat fel és alá, hogy senki sem hallja. Téli öregember,
aki meg nem hal.

Az idõ ráncai
Ha kiabálok erõsödik a szél
Az ajtó bezárul
Vidd el a szõrmét a tollakat
A papírt mely ide-oda repked
Futok az úton a levelek nyomában
Amelyek szárnyra keltek
Fölemelkedik a tetõ
Meleg van
A nap olyan mágnes
Mely megtart mindannyiunkat
Kilométerekrõl is
Szeretem lépted zaját
Az utakon
Azt mondták sietsz
De meg sohasem érkezel tudom
Az öreg mûértõnek bárgyú a mosolya
Egy csalóé egy betörõé ilyen
Új állatfajta
Mindentõl megijed
Egy múzeumban poshad
Részt vesz a kiállításokon
Beteszem egy könyvbe a hátsó sorban
Az esõ elállt
Csukd be ernyõdet
Hadd lássam a lábad
Teljes hosszában a napon
Bárdos László fordításai

Minden idõk mosolya

Megkeresve a romok között
Megkeresve az éjszaka zugaiban
Megkeresve a hazugságok alatt
Az összefonódott gyökereket
a penészes mosolyokat
A nedvdús növényt
a hervadt növényt
A holttetemet
Az ezerujjú mohó polipot
A zsonglõrt
A szemérmetlen kardnyelõt
Az összes erény csillagától ragyogó tükröt
A ritka szerencsét melytõ1 tartalma legombolyodik
A visszfénynélküli tûzben ahol elhamvad a szíve
Mint reménytelen csapás
Kulissza mögötti sóhaj
Homokba temetett álma a sakálnak
A nyers húsból való álarc
Melynek szögleteit
Bûnei zöldes sója színezi
Valóban meglehetõsen hidegnek
kellett lennie
Magam vagyok
És az összes csengõ szólni kezd
a házban
Miért hordanak össze annyi csengõt és ébresztõórát
A falikárpitról ahol testem kegyelemért könyörgõ
tepsialakú kezekkel profilban ellaposodik
elnézem az életemet melybõl visszavonultam
A távolságok leomlanak és mégis minden a helyén áll
Csak egy kevés levegõ hiányzik
A vonalak összhangja elegendõ volt ahhoz hogy
valamennyi bútor vastagsága megmaradjon
De idõnként nem lehetett felismerni õket
A látogató a szalonban van vagy az ajtó elõtt vár
a csengetés után
És mind akik arra járnak kézben tartják a kalapjukat
De jelenleg már nem tudok leszállni
A falikárpit remeg
Nagyon hideg van
HÁRS ERNÕ fordításai
Kerékbetört szív
Minek terüljünk el hosszan a pehelykönnyû fényen.
Minek aludjunk ki lassan a pálya hideg sûrûjében.
Minek futkosni
Minek siránkozni
Minek kitenni túlérzékeny tétova testünket
Az elvetélt viharok kínzatásának
Lépésrõl lépésre számolgatom lázongó életemet
Szóról szóra böngészem ezt a kegyetlen levelet
S az este csipkebokrának tövisein
Az ég vörhenyes szögecsei alatt – fej vagy írás –
Az árokba hajigálom kiüresedett sorsomat
És vágyaimat
És csalódásaimat
És túlszorosan csomóba kötött idõmet
A semmiség kardélére hányva életem minden rendjelét
Valamennyi galádul kecsegtetõ reményt és esélyt
A feltörõ hang minden árnyalatában
Bõröd borzongásában ha felkel a szél
Arcodnak a hold tûivel kivájt barázdáiban
Szellemed veszélyben megnyílt hézagaiban
És kivált folyton szétforgácsolódó titkos felbuzdulásaidban
Ott bújik a halál
Az idegek éjszakai megroppanásai
Az eleven húsban megcsökött keményedések
Ez a bensõ szobor amit magamból magam faragok
Ezek a merev idült mindig egyforma alakzatok
Ez a kis redõ a szíven amit soha senki se lát
A szellem vonala amit megvetsz magad is tán
Ez a szenvedélytõl szivárványos szigorú kristály
Ez az elmulasztott találka
Senki se fogja a fényt híddá hajlítani
A kapunak ezt a rozsdás sarokvasát senki se mozdítja ki
Elég volna egy alig-kirajzolt mozdulat
Egy suttogás nélküli rezzenés az ajkon
Egy tüstént elfordított önkéntelen pillantás
Elég volna akármi
De semmi se lenne elég
Ebben a bársonyos estében
Mely a semmiség álarca
Sóvárgás
Ha itt jársz ezen a bárdolatlan földtekén
Mézes ajkaddal e napmarta köveken
Nagy szíveddel az ezredéve gondolatszegény
Népségek között
Amint elsõt fordul a táj az égbolt alatt
A zöld az érdes
Égbolt alatt
Amely vagy elillan vagy ránkszakad
De ma reggel rávetettem magam a kerengõ horizontra
A forgó föld fényréseire rontva
És a rohanó tengeri habokra
Egész kegyetlen és legázolt életemmel
Ma reggelre mindent szivaccsal tisztára mosott az éj
Új szemmel nézünk a föld bútorzatára
A kõedényben álló szépnyesésû fákra
S az üvegkalitkába zárt fellegekre
Csitul a fájdalom
Mert túlsok az érzelem e satnya testnek
Szétfeszíti a szellem míg odahagyja
S a jajgatás belefúl a dörgõ odúkba
Ahová alig ér el a fény dermedtre fagyva
Elég az ajkak egy észrevétlen kis rezzenése
A szemek fényében egy villanás
Egy táncoló izom a bõr alatt
Vagy egy elkésett gyöngéd mozdulat
Az élet rendje már fordul sötétre
A játékomat elrontották
Csak abban a reményben dolgozom hát
Hogy semmi jutalomban nem lesz részem érte
Somlyó György fordításai