8.

(KUSZKÓ-CSABA-BÉLA)

Tura álmában folyton sárkányokkal viaskodott, s ebbe erősen

bele is izzadt. Ilyenkor felköltött és fázósan mesélni kezdett:
Csaba 20 évig tartó diadalmas tengeri útjai után, a 2360.
medvotoros évtől kezdve (Kr.e. 1680) a hunok kereskedelme a
napnyugati szárazföld felé terelődött. Maya hokjen-földön
megtelepedett 10 fiának gyermekei azonban sehogy se tudtak
belenyugodni abba, hogy az északi föld kettészakadt. Ezért Tennó
népéhez csatlakozva nanajuz törzzsel kelet felé keresték az utat.
Az volt a céljuk, hogy a nyugat felé irányuló kereskedelemhez
hasonlóan emerre is szárazföldön közelítsék meg az indijó törzsek
birodalmát. A hideg-áramlások miatt partmenti hajózással nem
tudják céljukat elérni, ezért a téli fagyon ló-és kutyásfogatokkal
próbáltak átjutni az indijók földjére. A hokjenektől Maya unokái
közül Béla vett részt sámánképzésben. Ő volt az, aki mint
rangelső, Riga fősámántól azt kérte, hogy engedélyezze a szánkós
kalandozást. A 2370. medvetoros évben (Kr.e. 1670) aztán Riga
-ha nem szívesen is, -de engedélyezte Béla ifjúsági fősámán
kutyaszános, rénszarvasos kalandozását, bár Tennó népének
jelentései alapján teljesen céltalannak tartotta e vállalkozást. A
Maya-leszármazottak 24-en, Béla ifjúsági fősámán feleségének
nanajuz rokonságából pedig 36-an jelentkeztek erre a
kalandozásra. Mivel Tennó földjén a Tana és Szaha földnyelv el-
tűnt, erdőkön, mezőkön és kősziklák között kellett maguknak utat
törniük, amíg végre öt medvetoros év alatt az ajnók földjén át
elérkeztek a hidegvíz sodrásához. Még annak is nagy hasznát
vették, hogy a nanáj-úzok valamennyire értették az ajnók nyelvét.
Medvetorszertartásokkal aztán megnyerték a segítségüket a nagy
vállalkozáshoz. Béla fősámán 145. Arvisurája szerint a 2375.
medvetoros év (Kr.e. 1665) elején értek a befagyott hideg tenger
partjára. Az itt élő ajnók öt medvetoron vendégelték meg őket,
majd amikor az időjárás még hidegebbre vált, a tél közepi
holdtöltekor átkísérték a rokon ifjúságot a befagyott Nagyvízen.
 Újabb 5 medvetoros esztendő kellett neki, mire a Maya-
leszármazottak elértek a tűztenger birodalmába. Ekkor 20 Maya-
leszármazott Bogács utódainál maradt, a többiek pedig Béla
vezetésével még három évig mentek, mire eljutottak az indijók
aranybirodalmába. Mikor az arany-városba értek, a Béla vezette
nanajuzok közül 32-n úgy határoztak, hogy soha többé nem
mennek vissza, hanem a rokon indijók közé nősülve
megtelepednek. Ordoszba tehát már csak nyolcan indultak vissza
és a 2390. medvetoros évben (Kr.e. 1650) mindössze hárman
érkeztek meg Ordoszba, jelentve, hogy Béla új törzset alapítva
kint maradt az indijók aranybirodalmában, de a 145. Arvisurát
visszaküldte. Béla fősámán ebben az Arvisurában mondja el az
átélt nehézségeket; hogyan érték el az ajnók, jukagir és csukot
törzsek segítségével az itók törzsét, akik már a befagyott Nagyvíz
szélén éltek. Az ajnók értették a nyelvüket, és közös kutya-és
rénszarvasszánokon vitték át őket a kettészakadt Jegesföld másik
oldalára. Hosszú-hosszú út után érték el a hajózható Nagyvíznek
azt a részét, ahol a Csaba-féle kalan-dozásból minden eshetőségre
számítva csónakok maradtak vissza. Öt év múlva érkeztek el a
tűztenger népéhez, ahol Bogács és társai megtelepedtek. Az ő
utódaik még érthetően beszélték a 24 hun törzs közös szövetségi
nyelvét, így hát Béláék velük együtt keresték fel főnökeiket. A
főpapok elmondták, hogy az ő őseik is, mint az agabák egyik
törzse, szintén Ataiszból menekültek meg, de vízi járműveikkel
egészen idáig sodorta őket a morajló tűztenger.
 Itt partra érve a Nagyvíz elől a hegyekre menekültek, s ott a
Napistennek templomokat emeltek. Szerintük az égszakadás és
tüzes eső akkor kezdődött, amikor a tavaszi almavirágzáskor
holdtölte lett. Azóta holdévekben számolták az évek sokaságát.
Nagyon jól ismerték a csillagok járását és pontos volt a holdtölték
szerinti időszámításuk is. Bogács utódai egybeolvadtak Maya
nagyasszony utódaival. Az ordoszi sámántudományokat is
egyeztették a Napisten híveinek ismereteivel és boldog
egyetértésben éltek együtt. Béla ifjúsági fősámán három évig
tartó tengerparti vándorlás után ért az Aranyvárosba. Elmondták
a Csaba-leszármazottaknak, hogy a fokozatos felmelegedés
folytán földrengésszerű kataklizma rázta meg az Északi Szél-
asszony birodalmát és a jéghegyeken át hideg tengervíz áramlott
az ajnók és Tennó birodalmára. Hálával eltelve mentek el az
esővíz kimosta barlangok fölé és a hegy tetején kegyhelyeket
emeltek. Kuszkó fejedelmi ifjú, aki csak az égiek kegyelméből
tudott megmenekülni Ataiszból, elkezdte a sámán-képzést és
minden tudományának átadásával nevelte az ifjúságot. Ataiszból
sikerült elhoznia egy olyan Föld-golyót, amelyhez hasonlót Sis-
Tórem gyúrt össze a Földek keletkezésekor. A jószemű, okos
hajósok megfigyelése alapján ezen a Földmáson feltüntették az
eljegesedés határait is, figyelmeztetésül, hogy azon túl nem
szabad menni. Kuszkó emlékezetből megjelölte azt is, hogy a
Nagyvízben hol volt az általa megismert Ataisz. Ataiszt elnyelte a
Nagyvíz, de az igazak az égiek segítségével megmenekültek. Béla
törzse eggyé vált a Kuszkó-és Csaba-leszármazottak fejedelmi
törzsével. Az Aranyos-Hegyeket soha többé el nem hagyták.
 Tűztenger birodalmában ugyanolyan lépcsőzetesen felmenő
kegyhelyépítmények voltak, amilyeneket Béla ifjú korában a
Szavárd-birodalom romjain felépült Káspivár birodalmában látott.
A garaúzok öthegyi kegyhelyét, Szavárd unokájának, a szép
garaúz lánynak, Subad fehérbőrű fejedelmi lánynak emelték.
Subadot Buda fia, a legelső Lugos vette feleségül. Öthegyen
maradt kegyhelyét, amit Ataisz maradványának hittek, a Szavárd-
utódok kézművesei 20-évenként újjáépítették. Ezeket a
kézműveseket “éltető medvéknek”, abadileknek nevezték. Amikor
Subad férjhez ment Úr városának fejedelméhez, Lugoshoz, a
kézművesek ifjúságának javarésze a fejedelemasszony
alattvalójává lett. Az Élamiták törzsével szállíttatott kövekből ők
emelték Ataiszi emlékként a Napisten, Holdanya és a négy Égtáj
csillagainak kegyhelyét. Ugyanilyen formára építették fel agaba
kézművesei, akik Ataiszból a Kuszkó vezette hajókon menekültek
ki, a Maya-Bogács utódai által letelepített tűztengeri nép részére
a Napisten és a többi Égi lakó kegyhelyét. Bálványhegyi mintára
megalkották továbbá itt is az idők múlását jelző berendezéseket.
A Napisten leányai végezték az időszámítást Tűzanya
ajándékának idejétől. Tűzanya és Ruda-Tórem jóvoltából kőfaragó
és kovavágó baltákat is készíthettek és tudták az aranyat is
alakítani. Az As és Maya népek tudatában, az Ataiszból
megmenekült emberek emlékezetében a Nagyvíz örökké élt.
 Olyan földalatti összekötő barlangrendszert kezdtek építeni,
amely összekötötte az öt főistenség kegyhelyeit. Bármelyik
lépcsős kegyhelyet közelítette meg az ellenség, rögtön
biztonságba lehetett helyezni a féltett értékeket és értesíteni
lehetett a többi törzsszövetségi harcost, akik aztán a
barlangrendszer veszélyben levő pontjára vezényelték a kellő
védőerőt. Így a Nagyvíz emlékére kiépített barlangrendszer
kellőképpen biztosította a sokezer éves értékeket. Az elsüllyedt
Ataisz és Amu gyarmatról megmenekülteket As gyűjtőnéven
emlegették; a Marja és Amu szigetvilágából menekülteket
Majának nevezték. Ilyenek voltak a Parszi-és Pamir-szkíták, akik
Gandás-féle kunokkal és hokjen-fokjen törzsekkel házasodtak
össze. Ehhez a törzshöz tartozott maga Maja is, aki 20 gyermeket
nevelt fel. Utódaiból sok kiváló hajós származott. Ezek később
felkeresték azokat, akik a nagy kataklizma után Kuszkó
vezetésével s az indijó hajósokkal ott értek szárazföldet, ahol a
Nagy folyót az ataiszi ősföld Indus folyója után szintén Indusnak
neveztek el. Bölcs Agaba népének leszármazottai érthető módon
nagyon örültek, hogy Ataisz elsüllyedése után 3900 évvel még
megértették egymást a látogatókkal. Az elsüllyedt Ataisznak mind
az öt hegye olyan vájható anyagból való volt, hogy a termőföld
alatt 1 ölnyire már barlangrendszert lehetett kiépíteni. A 800 öl
magas ataiszi Bálványhegyen a bölcseket képezték ki; Joli-Tórem
300 öl magas hegyén a kézműveseket. Ezek az utóbbiak a Hun és
az Indus tó partján hajókat építettek. A bálványhegyiek minden
emberöltő alatt négy, a Joli-Tórem hegyén lakók öt hajót
építettek. Ezekkel a hajókkal indult aztán gyarmatokat szerezni az
ifjúság. A bálványhegyiek hittek a babonákban, de a vasművelő
kézművesek nem hittek a csodákban. Ez megmutatkozott akkor is,
amikor az ítéletidő bekövetkezett. A babonások csak
fohászkodtak az égiekhez, ki-ki a maga elképzelt Isiséhez, a
kézműves bölcsek pedig családjaikkal beszálltak az éppen
készülőfélben lévő öt hajójukba és a tűzokádó hegyeket kikerülve
bízták magukat a jó sorsra. Magukkal vitték a tűz megszerzésének
idejéből kiinduló számításokat is, abban a reményben, hogy a
veszélyek elmúltával majd visszahozzák őket Joli-Tórem hegyére.
Az Örök Tűzből minden hajóra vittek egy díszes csuporral. A tűz
gondozására használt fadarabkák hamuját mindig a tengerbe
szórták.
 Batour koráig a kézműves bölcseknek három olyan hajójáról
tudtak, amely megmenekült a nagy pusztulásból. Az egyik As
menekülőkkel Indijó-ómban (Parszi-ómban) kötött ki a 8470.
Tűzévben. Ezek-nek egy kis csoportja a nagy pusztulás utáni
1018. makkolási évben Joli-Tórem ünnepén Szavárd és Magyor
népével egyesült. Amikor Batour fősámán az Agaba-féle
időszámítás szerinti 20. medvetoros év végén Szavárd tör-zséhez
ért, akkor Szavárd kézműveseivel még megértették egymást. Az
As-népet szállító másik hajó és a Maja népet menekítő hajó
napkeleten talált szárazföldet és ott az Ataiszihoz hasonló
kőhegyekben kiépítette annak a barlangrendszernek a mását,
amelyen keresztül azok, akik az elsüllyedt földrészt el tudták
hagyni, elérhették hajóikat. Az Öt-hegy így megmenekült bölcsei
tudásukat új hazájukban újra rovásba fektették, mindegyik
csoport a saját Isisére vonatkozó legjobb tudása szerint. Agaba,
majd Batour fősámán mindezek ismeretében buzdította az ifjakat,
hogy keressék fel az elmenekült ataiszi népet, s az Ataiszból
származó tudásuk és az Örök Tűz fenntartása végett, de bizton-
ságuk érdekében is mindenütt építsék ki barlangrendszerüket. A
Béla által elküldött 145. Arvisurában a megmenekült Kuszkó
következőképpen írja le Ataiszt: Armogur fejedelemsége 5
törzsből állott. Székhelye a Bálvány-hegy alatti Kosztroma volt,
ahol a Bálvány-hegy körül elterülő, 3 napi lovaglással bekeríthető
területen Uruk törzse helyezkedett el. Uruk törzsét a kettős hun
törzstől a Tigris folyó torkolata és a Hangun folyó választotta el.
Kosztromával szem-ben a Tigris-öböl másik oldalán Dorozsma
épült, a hun törzsek fővárosa. A fehér hunok Góg törzsét a Hun-
síkságon az Anina-hegység és 1 tyumen lépés szélességű
szabadterület választotta el a fekete hunok Magóg törzsétől.
Mindkét nagy törzs 3-3 nap lovaglási legelő-területtel
rendelkezett. Fejedelemválasztó területük a vizek által határolt Il-
Du városrész lovaglótere volt. Itt folytak le mind a sámánok, mind
a kézművesek vetélkedői is. Az Agabák törzsét az Anahyta-hegy
környékére telepítették, a Tigris és az Indus folyó közé. Szintén 3-
3 napi lovaglási területük volt.

Az Indijók törzse az Indus jobb oldalán helyezkedett el, a

tengerpartig terjedő területtel. A maják törzseinek az Indus
forrásától a Ruda-hegységig terjedt, szintén 3-3 napi lovaglási
területtel a törzsi területük, de a Pamir hegységig terjedő részen
volt még egy további jól szaporodó kis törzsük is, 24 napi
lovaglási területtel. Ez egyúttal védelmi területnek is számított a
Szkíta-földi törzsek ellen, akik a Pamír és Szkíta-hegység
környékén a Hangun jobb oldalán laktak és háromszor 8 napi
lovaglással bejárható, sík területen éltek, egészen a Nagyvizek
partjáig. A Hangun forrásvidékén magas hegyek voltak,
csúcsaikon jégkucsmával. Felmelegedés idején szkíta törzsbeliek
legeltették rajtuk nyájaikat. A sámánképzés 800 öl magas
Bálvány-hegyen az Isisek kegyhelyein, Ráten-Tórem szent helyén
folyt. A kézművesek kiképzésére a Hangun két oldalán, a Kékleny
hegység 700 öl, Joli-Tórem 300 öl és Ruda-Tórem 500 öl magas
kegyhelye volt kijelölve. A vízijárműveket az Indus és a Hun tó
gerenda-állásain készítették. Ezeket a járműveket az Indus-tóból
a Hangun és az Indus folyóba, a Hun-tóból pedig a Hangun és a
Tigris folyóba csúsztatták le. A Gara zúgó 500 öles esését fújtatók
hajtására használták fel, az arany-műves-, a nyílhegy-és a
kardgyártó kézművesek céljaira. A Gara zúgó alján a Hun felvidék
csúsztatott fáit dolgozták fel. A Hun felvidék hossza 133 napi
lovaglású terület volt, a Hangony mindkét partja mentén. A
Hangun forrásvidéke 80 napi lovaglásnyira volt innen. Amikor a
szüntelen esőzés miatt a Nagyvíz elöntötte Kosztromát, mindenki
a hegyekre, főként a Hun felvidékre menekült.

Mivel mind az öt kegyhelynek számító hegyben megvolt a

csúcsra vezető barlangrend-szer, a sámán és tárkány tanulók a
belső lépcsőkön feljutottak a kegyhelyekre. De a Hun-tóban és az
Indus-tóban készült fedett bárkákat segítség nélkül már nem
lehetett fatörzseken lecsúsztatni a folyókba. Így a tárkány
bárkakészítő kézművesek nem tehettek egyebet, minthogy a
bárkák nyílásait -amennyire csak lehetett- eltömték és úgy várták
jobb sorsukat. De bárkáikat nem hagyták el. Tűző napsütésben a
jéghegyek is olvadozni kezdtek és a víz a Hun-tóban levő bárkákat
már a város fölé emelte. A bárkákat kezelő evezősök a hegyekből
leömlő áradat ellenére is az öt kegyhely felé igyekeztek. Közben a
szolgálatos sámán és tárkány tanulókat, valamint tűzőrző
szentlányokat felvették a bárkákba. Gondoskodtak állatokról is.
Kedvenc állataikból nagy szükség idején is meghagytak 1-1 párat,
a többit elfogyasztották. Utolsónak Araba fősámán szállott be az
Isisek Ráten-kegyhelyéről, még egyszer visszatekintve Ar-mogur
birodalmára. Ekkor a Gara-zúgó táján valami óriási légyölő-gomba
forma emelkedett fel a magasba, vakító fényt árasztva. Bőgtek a
Kékleny-hegy csúcsai, és tüzet okádtak. Mindenki a bárka
fenekére hasalt, Araba-pedig hangos szóval így szólt:
-Megvakítottak az égiek, mert belenéztem fénylő tekintetükbe! A
bárkában levők félelmükben becsukták a bárka ajtaját. A hajósok
Kuszkó irányítása mellett 300 napig eveztek, míg a Nagyvízből
lassan kiemelkedő Új-földhöz nem értek. Közben eleveztek a
Kékleny-hegység vízben úszó vastag jégkucsmái mellett, oda
azonban nem lehetett kiszállni, mert semmiféle száraz-föld nem
volt rajta látható. Felvettek a bárkába csónakon menekülő
félájultakat is. Némelyikök Arabához hasonlóan megvakult.
Ugyanilyen vakító fényt láttak azok is, akiket Suva küldött ki
gyarmatkereskedésre.

Azok a mai Peruban telepedtek meg és szintén első dolguk volt,

hogy barlangrendszereket építsenek ki. Ezek egyaránt szolgáltak
vallási és védelmi célokat. Araba fősámán és a többi megvakult a
menekültek telepeit járta és hírdették a világ keletkezésére és az
emberiség büntetésére vonatkozó hiedelmeket. De valami kis
kárpótlásban mégis volt részük azért, hogy az égiek tekintetétől
megvakultak: mindig az asztalfőn ültek és az övék volt az ételek
legjava. Mondáik nem állanak messze a hun törzs-szövetség
regevilágától. A Béla fősámántól és gyerme-keitől származó rovás
erről azt mondja: Manitu, a Nagy Szellem boldogan élt nagy
családjával a 17. Égben, ahol példás rend uralkodott. Örök
világosság, örök békesség és igen nagy szeretet uralkodott az Égi
birodalomban. Amikor pihenni akartak, az árnyas Keromet szent
barlangjaiba vonultak. Szívörvendeztető himnuszok és szeretet-
dicsőítések hangjai mellett az Élet vizének taván ringó arany-
bárkában, az örökvidám Hárpia daloló-leányka karjaiban elaludt
Tengere. Ezt meglátta Baji Nelgön, az aranytárgyak kovácsa.
Rettentő haragra lobbant a csábító ellen. Alig kötött ki a
szerelmesek bárkája, Baji Nelgön kardot rántott, meg akarta ölni
Tengerét. Manitu azonban megparancsolta első fiának, akit az
Égiek asztalánál az a szék illetett meg, mely közvetlenül az övé
mellett állott, hogy mentse meg Tengerét. A fiú felszippantotta és
Baji Nelgönre fújta az Élet vizének felét. Baji Nelgönt a nagy
áradat elsöpörte a 16. Égbe. Csakhogy az Élet vize itt nem állott
meg, hanem mint ősvíz, folyton növekedve mindent elárasztott.
Manitu ekkor összehívta az Égiek Nagyszaláját a megmaradt
Életvíz partjára, Manitu-Keremet aranyos lakába. Itt úgy
döntöttek, hogy Tengere maradhat a 17. Égben, de Baji
Nelgönnek a kézművesek kovács-fejedelmének végleg le kell
költöznie a 16. Égbe; Erlik pedig, aki felkeltette a féltékenység
szellemét Baji Nelgönben, menjen az ősvíz alatti alvilágba, és azt
soha el ne hagyja. Kukulkán, a Nagy Szellemek rovódeákja
felolvasta a Nagyszalán elhangzott felszólalásokat, s ekkor
Manitu, a legnagyobb Szellemi fejedelem így döntött:
-Megbomlott az Örök világosság, az Örök békesség és Szeretet!
Ezért az Égi birodalom lakói építsék ki az egész világon a maguk
birodalmát. Az Élet vizéről kiáradt vízben, lenn a nagy ürességben
életet kell teremteni! Erre óriási küzdelem indult meg a legfelsőbb
Égi birodalom és az alvilágba kényszerített Erlik hívei között.

Az Égiek fényességében élő Nagy szellemek közt a legnagyobb

szeretettel eltelt Nap-Anya a hetedik Égben megszülte Ráten-
Tóremet, az alvilágba is bevilágító Szeretet fényességét. Erlik ezt
sehogy se akarta tűrni, meggyőzte, hogy a Nap-Anya gyermekére,
Ráten-Tóremre nekik is szükségük van, mert a Nap azzal, hogy az
ősvizet is átvilágítja, abban új életet teremt, s így a
világmindenség minden teremtményében fenntartja az örök
szeretetet. Manitu hozzátette még Erliknek: “Ha közötted és a
többi gyermekem között a viszály elfajul, Villám-Tóremmel fogok
rendet teremteni!” Ráten-Tóremnek, a szentséges, Napnak
Manitu Nagy Szellem olyan erőt adott, hogy a nap az ősvízben
Ukkó segítségével új életet tudjon teremteni. A Nap lett tehát az
éltető erő, a férfias tűz megtestesítője, Nap-Isis pedig az Élet
Istene. A Hold-Anya az égiek nagy szeretetét van hivatva
tolmácsolni. A Nap életet visz az ősvízbe, a Hold pedig az Élet
vizében végbemenő összefonódás által előhozza az új életet.
Tengere nagyon sajnálta, hogy legkedvesebb játszótársa, Erlik
ennyire megbontotta az égiek közötti egyetértést. Titokban
felkereste tehát az ősvízben Erliket, és így szólt hozzá: -Egy
testvérem sem olyan megértő, hogy mindent meg tudjak velük
beszélni, így hát közvetlen hozzád jöttem jó viszonyunk
helyrehozása végett! Erlik gúnyosan mosolygott, mire Tengere az
ősvízbe köpött. Ebből egy nagy kőszikla keletkezett. Erlik
felmászott a szikla tetejére. Tengere rácsapott a hegyre és az
darabokra tört. Erlik erre azt ajánlotta, hogy teremtsenek Manitu
Égi birodalmához hasonló Földet az ősvízben. Tengere kérésére
lebukott az ősvízbe és onnan az Élet vizével együtt felhozott egy
darabot az Égi Földből is. Föld-Anya mindezeket az Égi
birodalomból figyelte és lerepült Tengere mellé, hogy
figyelmeztesse: Erlik valószinűleg ravaszkodni fog. Aztán Hárpia
szárnyai között visszarepült az Égi birodalomba. Erlik háromszor
bukott le az ősvízbe, de nem Tengere nevében kért földet az Örök
szeretettől, hanem rossz tanácson elindulva a saját nevében.
Amikor harmadszorra is kiesett a fogai közül a föld, Villám-Tó-rem
égi tüze csapott ki az ősvízből. Végül egy pofányi fövenyt mégis
csak felhozott, de azt se köpte ki mind Tengere égi lapátjára,
hanem egy kicsit visszatartotta fogai között. Amíg Tengere a
fövenyt az ősvízben rendezgette, a visszatartott föveny Erlik
szájában is elkezdett nőni és a végén a feje olyan nagyra nőtt,
mint a Bálvány-hegy. Azt is Tengerének kellett az Erlik szájából
kitördelnie. Darabjai mind kőhegyekké váltak. Ezután Joli-Tórem a
Föld-Anyja lejött az Égiek közül és a földből először kígyókat
készített. Fövenybe rejtette, majd a földalatti kígyóvárban
nevelgette őket. A koronás kígyófejedelem egy kémlelőnyíláson
kidugta a fejét, de Hárpia leharapta a koronáját. A vérző koronatő
helyén szarvak nőttek, s a kígyó-fejedelem Nagyfejedelemmé vált.
Gyermekeinek mindig mondogatta: “Ne menjetek a Föld
felszínére, mert felfal benneteket Hárpia.” Ezt azonban
meghallotta a bölcs Manitu és megtiltotta Hárpiának, hogy a
Tengere és Erlik munkájával létrehozott Földre menjen. Joli-Tórem
azon gyönyörködött égi palotájából, hogy a kígyók a Föld
felszínén milyen fejlődésen mentek keresztül. Mert volt olyan
kígyó is, amelyik már Hárpiához hasonlóan repülni is tudott.
Hárpia azonban nem állta a tilalmat és a hatalmas kígyókból
többet elragadott. A jóság asszonya, Kaltes-asszony megsúgta
Joli-Tóremnek, hogy Hárpia az ő Földjét titokban felkeresi. Hárpia
Manitu előtt az-zal védekezett, hogy a kígyók rosszak és nem az
istenek formájára nőttek. Joli-Tórem látva, hogy ez csakugyan így
van, férjének, Numi-Tóremnek kígyóverő ostorával megcsapkodta
magát és megszülte Polem-Tóremet. Gyermekét felragadta az Égi
birodalomba, de kígyóverő ostorát az égiek szakácsnőjének,
Mama-Alpának adta. Mama-Alpa 24 éven keresztül csapkodta
magát az égi almavirágzás ünnepére és 24 gyermeket szült.
 Gyermekeit a kígyó-fejedelem várában nevelte fel a Föld
alatt. Joli-Tórem és Kaltes asszony minden holdtöltekor titokban
meglátogatta Mama-Alpát, aki temérdek ételt-italt hordott az
embereknek az Égi birodalom éléskamrájából, hogy éhen ne
haljanak. Joli-Tórem a bő gyermekáldás jutalmául Mama-Alpát
földi helytartójának nevezte ki. Meg is érdemelte. Éltető mellei
mennyei kenyér nagyságúra nőttek. Minden gyermekét 25 évig
szoptatta, hogy majd, ha eljön az ideje, le tudják győzni a gonosz
Hárpia-Tóremet, aki sehogy se tudta elviselni, hogy Joli-Tórem
föld birodalma folyton erősödik, szaporodik. De teljes tíz évet
kellett kivárnia, míg Mama-Alpa fiai égi fegyvereikkel
előmerészkedtek a földalatti barlangjukból. Édesanyjuk, Mama-
Alpa eleget tiltotta őket ettől, de hiába. Legidősebb fia, Vira-
Kohár, Joli-Tórem uszályán a barlang szájába vitette magát és itt
várta meg a testvérkéit, míg azoknak is sikerült utána som-
polyogniuk. Alig várták a hajnalt, és amikor Hárpia-Tórem
megjelent, mind a 23 testvér levágott egyet-egyet Hárpia-Tórem
25 szárnya közül. De a legkisebb fiú, Kecső-Kapac
megkegyelmezett a síró Hárpia-Tóremnek. Viszonzásul Hárpia-
Tóremnek meg kellett ígérnie, hogy soha többé nem bántja Mama-
Alpa gyermekeit. Ennek megerősítésére Mama-Alpa fiai egy arany
ivóserleget tettek Hárpia-Tórem elé, aki szívéből vért adott bele.
A fiúk jobb karjuk vérét csorgatták a serlegbe, s aztán mindnyájan
ittak az ivókürt tartalmából. Hárpia-Tórem ekkor ünnepélyesen
megfogadta, hogy soha többé nem bántja az embereket. Kecső-
Kapac a Nagy-fa alatti barlangnyílásból leste, hogy Hárpia-Tórem
megtartja-e ígéretét. De az égiek parancsára csakugyan állotta a
szavát és úgy határozott, hogy a Kecső-Kapac ivadékaiból
származó kecsői törzs uralkodjék a Nap-Isten birodalmában. Tőlük
származik a kacsuák népe, akik valóban ott uralkodnak Ráten-
Tórem barlangrendszerében. Mama-Alpa is megindult a többi fia
élén fel a Földre, de nem a barlang rejtett nyílásán, hanem a
legvastagabb fagyökeren akart feljutni. Nem sikerült. A gyökér
elszakadt és a fiúkat mind elsöpörte. 3 napi pihenés után a rendes
nyíláson kísérleteztek és fel is jutottak Kecső-Kapac őrhelyére.
Ott Joli-Tórem várta a helyettes Föld-Anyát, aki emberi életet vitt
a Földre. A barlang nyílásánál Mama-Alpa fiai most már
megtelepedhettek, s ezt a helyet Mama-Alpa legnagyobb fiáról
ünnepélyesen Vira-Kohárnak nevezték el. Kecső-Kapac a kígyó-
nyílásban szokott aludni, de nagyon fázott. Ezért megkérte
Hárpia-Tóremet, hogy hozzon neki az égiek villámaiból egy kis
tüzet. Hárpia-Tórem három szárnycsapással az Égi birodalomba
emelkedett és Ruda-Tórem tüzes pestjéből titkon elhozott három
parazsat. Azzal tüzet rakott a kígyó-barlang szájában. Amikor
Kecső-Kapac látta, hogy Hárpia-Tórem szunyókál, naponként egy-
egy parazsat elvett, s elvitte őket három különböző helyre. Egyet
elrejtett a Koronás kígyó szentélyében a Kígyó-barlang szájánál, a
másikat az Agancsos-kígyó szent helyén, a harmadikat a
Villámtaréjos-kígyó szent helyén. Az első kettőt Hárpia-Tórem
elpusztította, de a harmadik parázs megmaradt, mert megjelent
Mama-Alpa a 23 fiával és a Villámtaréjos kígyó szenthelyét
védelme alá vette. Ezt a parazsat Örök Tűz gyanánt őrizgették,
táplálgatták száraz fával, hogy a kecsuák birodalmában soha ki ne
aludjon a tűz. Tőlük kapták ajándékba a többi törzsek, de Kecső-
Kapac emlékét tiszteletben tartva, az ő törzsét mindig elismerték
uralkodó törzsnek. Mama-Alpa később megtanította, a barlangban
született fiait az Égi birodalomból ismert szent-lépcsős
földművelésre, az ősvízzel való éltető öntözgetésre, állatok
szelídítésére, arany-, ezüst-és vastárgyak készítésére, tégla és
mészkő égetésére. Görgős járművek kemény, köves úton
szállították a megszelídített állatok befogásával az embereket.
Hárpia-Tóremet 22 szárnyának elvesztése miatt Manitu, a
Szellemfejedelem arra ítélte, hogy a kecsua törzset a Kecső-
Kapacnak tett esküje szerint mindennap keresse fel. Hárpia-
Tóremről minden törzs csak rosszat mondott. Kivétel a Kecső-
Kapactól származó kecsua törzs. Ezek védelmezőjüket nem
kárhoztatták, különösen azóta, hogy 25 szárnyából csak kettő
maradt. Amikor Erlik álmában titkon az Égi birodalomban járt,
Ráten-Tóremnek, a Napistennek a kegyhelyén felkereste a
Napban lakó Jóság-Tóremet, s azt kérte tőle, hogy kevesebb
meleget bocsásson a Földre, mert az alvilágban borzalmas hőség
uralkodik, soha se esik hó, és az ördögfiókák nem találnak
alkalmat, helyet a szánkózásra. Hogy a helyzet javuljon, Ari-Tórem
a Bolygótüzet és a Lidérc-fényt hívta meg vendégségbe az alvi-
lágba, de a Jóság is hajlandó volt Erlik kívánságát teljesíteni és
kevesebb meleget bocsátott a Földre. Eb-ben segített a Bolygótűz
is, ő is kevesebb meleget továbbított a nagy Mindenségbe.
Ataiszban a “Boldog-ság szigetén”, Napisten kegyhelyén
észrevették ezt a változást, de ők az életadó melegért
könyörögtek.

A törzsek Tórem-fiai az ellentétes kívánságokról tájékoztatták

a Tóremeket, és a Napisten megbízta a Jóság-Tóremet a panaszok
kivizsgálásával. A Jóság-isten leküldte tehát legkisebb fiát, a
játékos Inmárt Ataisz bölcseihez, panaszuk kivizsgálására. De
Inmár mindenütt csak beszélgetett, játszadozott. A Tóremek örök
életűek, nekik az idő nem számít. Mi-re a 20 törzsnél törzsenként
100-150 kegyhelyen a panaszokat lerótta mindentudó könyvébe,
temérdek idő telt el, s a Földön élő töméntelen élőlény a jégbe
fagyott. A koronás kígyó-fejedelem kiadta a parancsot, hogy
minden kígyó igyekezzék a melegebb részek felé. Az óriási
kígyókon ezzel se lehetett segíteni, mert az ördögi Ari-Tórem
tanácsa szerinti nagy igyekezetük-ben agyontaposták egymást.
Inmár nem győzte a tengernyi panaszt égi aranylemezeire róni.
Végre mégis eleget tett megbízatásának, de amikor felérkezett a
24. Égbe, a Tóremek éppen vigadoztak, a panaszok hal-latára csak
annyit mondtak: “Majd holnap!” De erről a holnapról másnapra
megfeledkeztek. Végül a Villám-Tórem nem bírta tovább nézni
Erlik garázdálkodását és mérgében belecsapott a Korozsma
Bálvány-hegyén emelkedő Isten-fába. Az Istenek legöregebbike
erre kimondta az ítéletet: az égiek nem engedik, hogy Joli-
Tóremnek, a jóságos Földanyának Mama-Alpa útján teremtett
világát elpusztítsa a fagy. A Jóság Istene gondoskodott róla, hogy
a Bolygótűz hetedmagával árassza lángoló hevét a Joli-Tórem-nek
annyira kedves Földre. Az emberevő szigetekről a kinajok
elkezdtek menekülni a Mala-Bán szorosain át a jéghegyek alól
kibukkanó zöld mezőkre. Kukulkán, az Égi birodalom rovódeákja,
aki Manitu Nagy Szellem parancsára Ataiszban ismeretessé tette
az Égiek tudását, meghagyta Araba ifjúsági fősámánnak, hogy az
égiek rendeletére minden tudásukat terjesszék a Föld-Anya
birodalmának minden részében. Hogy ennek eleget tehessenek,
Gyarmat-Tórem vezetésével meg kell ismerniük Mama-Alpa
minden szárazföldjét és azokon meg kell gyökereztetniök az
ataiszihez hasonló ismereteket. Építsenek tehát Ruda-Tórem
irányításával vitorlás-lapátos hajókat és nagy méretű lapátos-
bárkákat; keressék fel a Villám-Tóremek segítségével az
ősvizekből kiemelkedő, iszappal borított zsíros földeket, s
Gyarmat-Tórem útmutatása alapján terjesszék rajtuk Ataisz népei
között az égi-ek tudását. Mire Korozsma alatt a fövenyt elöntötte
a Nagyvíz, az elsőnek elkészült 24 bárka az ősvíz színére került és
Ruda-Tórem hajóépítői a 24 öl magasan fekvő Hun-tó mellett
folytathatták hajóépítő munkájukat. A 92 öl magas Indus-tóban
bárkákat készítettek. A hozzá való fát a mordvin ácsok a Hun
felvidéken vágták s a Gara-zúgón engedték le. A Hun csatornán a
Hun-tóba juttatták, ott a hajókat görgőkön építették fel, majd az
Ildu-csatornákon a Tigris és Hangun folyókba engedték.

Az Indus-tó mellett főként bárkákat építettek, Ruda-Tórem és

Joli-Tórem hegyeinek fájából. Ezeket a bárkákat a folyókon
használta az Uruk-törzs, s azokon eveztek le az Indus és a Tigris
hátán a Nagyvízbe. A hajókat a Hangun folyóba csúsztatták le,
hogy a Nagy-vízen Gyarmat-Tórem irányításával jussanak el
rendeltetési helyükre. Amikor a kalandozásból hazatérő hajók
beszámoltak a jéghegyek alól előbukkanó szárazföldek
gazdagságáról, a Hun tó mellett elkezdtek még nagyobb bárkákat
építeni. Mikor a Nagy-víz emelkedése már elborította Korozsma
halásztelepét is, a Bálvány-hegyen ott állott 24 kész kegyhely és
még Ráten-Tóremnek 5 külön kegyhelye, továbbá a Hold, a
Csillagok, a Szivárvány, a Villámlás és a Nagyszala
tanácskozásainak céljára épült kegyhely-pavilon. A Nagy-vízben
úszkáló Bu-Murt végre véget vetett a Nagy-víz emelkedésének.
Kosztroma kikötőjében hálából egy új kegyhelyet építettek Bu-
Murt tiszteletére, mert intézkedése az évszakokat újra
helyrehozta. Három holdtöltével ezután megünnepelték a Nap-fiai
medveünnepét, az Almavirágzás, a Széna-eke és a Bőség-aratás
ünnepét. Amikor az Il-Du-beli Pusztaszeren Armogur lett az
ifjúsági fejedelem, és Góg nővére Ilgaré lett a női viesaka
győztese, a Bálvány-hegyen tartott ünnepségen, aminek az Égiek
nászéjszakája volt a neve, a győztesek örök hűséget esküdtek
egymásnak. Az égiek 10 fiúgyermekkel áldották meg
házasságukat. Ennek emlékére építtette Armogur a 24 kegyhely
mellé a Ráten-Tórem körüli 5 kegyhelyet. De ez nem volt éppen
szerencsés, mert az égiek közül Villám-Tórem, Lidércfény,
Bolygótűz és a min-den lében kanál Hárpia-Tórem sokallotta, és
Ruda-Tóremmel együtt elhatározták, hogy hétköznapivá te-szik a
környéket. Evégre a Gara-zugó alján kézműves-szállást rendeztek
be, igaz, hogy mennyei tudás el-sajátítására. Itt aztán Kékleny-
vasakat, sárkányos hajókat és tüzes villámokat kezdtek készíteni.
Hárpia-Tórem, aki tízszer olyan nagyra is meg tudott nőni, mint a
Kékleny bérce és viszont, olyan kicsivé is össze tudott zsugorodni,
mint egy szárnyas muska, úgyhogy átbújt még a mordvin ácsok
által készített tű fokán is, elhatározta, hogy ellopja Manitu
öregapjának világteremtő titkait és megtanítja rájuk a földieket.
Ezért az égiek 24 birodalmában bebújt minden kulcslyukon és
ellopta az égiek titkait. Ezeket a titkokat továbbadta Uruk törzse
sámánjainak, akik mellett kabar inasok végeztek kisegítő munkát.

Imolának is alkalma volt még azt is megtanulni, hogy hogyan

kell Kékleny-ércből olyan vasat készíteni, amelyet sohasem esz
meg a “fene”. Imola néha még a villámkészítők közé is
belopakodott. Ezek a kéz-műves sámánok olyan erősen voltak,
hogy még a Kékleny-ércből is vizet csavartak. De ezt megtudta
Ari-Tórem, az alvilág leggonoszabb szelleme és a kész villámokat
ellopta. Erlik alvi-lági fejedelem tanácsára még Manitu Nagy
Szellemmel is kikezdett, megpiszkálva orrát a Kékleny-hegy alján
készített villámokkal. Amikor már Buda, Suva és Kuszkó
megalapította Gyarmat-Tórem telepeit, a Jóság-Tórem Bolygó-
tűzzel ismét lángralobbantotta melegadó tűzfészkeit és a
jégmezők bőven ontották az ősvizet. A Villámok-Tóremje Manitu
öregatyáihoz szegődött és villámostorával végigverte a
jéghegyeket, míg csak egészen el nem olvadtak. De almavirágzás
ünnepén megszólaltak a tűzokádó hegyek és még a Gara-zúgó
kézműves szállásai is víz alá kerültek. Ekkor Hárpia-Tórem óriásira
dagasztotta magát és egyik karmába az arany-gyártó, a másikba
az ezüst-gyártó kegyhelyet kapta, a hátán levő szárnycsonkkal
meg a ViIlám-gyártó kegyhelyet kapta magához. Csőrével
felemelte az egész Kékleny-hegységet, de Villám-Tórem Manitu
Nagyszellem öregapjainak parancsára ezt megmentette. Villám-
Tórem közbelépésére Hárpia-Tórem a Villámgyártókat a
Kéklennyel együtt a vízbe ejtette. Miután Villám-Tórem Hárpia-
Tóremet villámaival jól megperzselte, az arany-, és ezüstgyártó
kézművesek kegyhelyeit a menet előtt hordva az ataiszi Kékleny-
hegység bárkáján menekülőket elvezette Kuszkó gyarmatára. A
csónakokon menekülők úgy látták, hogy a Nap-Istenben lakozó
Jóság-Tórem egyszer csak ott hagyta a Napot, leszállt a Kékleny-
hegységért, azt nem engedte az ősvízbe pottyanni, hanem
magával ragadta a Napba.

A lángoló Napot ezzel annyira lehűtötte, hogy a tűzokádó

hegyek újra megnyugodtak és megszünt a Nagy-víz forrása is.
Ataisz tájain (Kuszkó gyarmatán) a nagy hegyek elkezdtek újra
jegesedni, sátor nagyságú esőfelhőket csalogatva a tájra. Mama-
Alpa leszármazottai boldogan fogadták Kuszkót, amikor a
megemelkedett ősvízben kikötött a Bálvány-hegy alján. A Nagy-
víz szintje ezután már folyton csökkent, de a partok mentén még
sokáig forrt a víz. Hárpia-Tórem a Kékleny-hegység
maradványaiból elhullajtott pár darabot. Ezekből szigetek kelet-
keztek. A szigetek mellett halak óriási tömege úszkált és hasukkal
az égiek felé fordulva várták, hogy csónakokon, farönkökön
menekülők éhségüket csillapítsák velük. Csakhogy, ha valaki
nagyon jól lakott belőlük, szörnyű kínok között meghalt. Kuszkó
ezért elrendelte, hogy csak a bárka tartalékából lehet enni. Csak
ennek fogytán fanyalodtak a tengeri halakra, azokból is csak az
élve kifogottakat fogyasztották. Három holdtölte után az a bárka,
amelyiken kikötöttek, már vagy 300 ölnyire emelkedett ki a Nagy-
víz-ből és gyakori szivárványok hirdették, hogy vége a nagy
Özönnek. Kuszkó népe a magas hegyvidékről lefolyó patakok
mentén telepedett le, a napkeleti síkságok felé. Kecső törzse soha
sem hagyta el a Kuszkó-alapítású szent várost és a hosszan
elnyúló hegyvidéket. Kiépítették az egész hegyvidékre kiterjedő
barlangjaikat, ugyanúgy, ahogy Ataiszban volt. Ráten-Tóremnek,
a Napistennek fényes kegyhelyet építettek, színarannyal borított
falakkal, 5 pavilont a Holdanya, a Csillag-tejút, Villám-Tórem és a
szövetségi Nagyszala-Tanács tiszteletére. De a legszebb az volt,
amelyik a Szivárvány-híd tiszteletére épült. Minden földi lélek
ezen találhatja meg a hozzátartozóit. A lelkek csak a Szivárvány-
hídon mehetnek fel az égiekhez. Mama-Alpa elrendelte, hogy
Tupi-Mama, a Szivárvány-híd ajtóőre, csak olyan lelket engedjen a
Szivárvány-hídra, akit a Napisten kegyhelyén életének a 12. és 24.
napja között a bölcs férfiak ősvízzel és Mama-Alpának, a jóságos
Föld-Anyának kereszt-alakú szent jelével megkereszteltek. Béla
fősámán a 2380. medvetoros évtől (Kr.e. 1660) a 2385.
medvetoros évig vett részt a kuszkói Nagyszalában. Ezen Viradó
patiszu elrendelte a piaik (sámánok, vagy táltosok) összehívását,
hogy összeírják, milyen nagy jelentőségű események zajlottak le a
Nagy vízözön óta, különösen pedig mi történt Ataisz megmenekült
néptörzseivel. Kuszkó, amikor a Nagy-víz Manitu-ómot is mélyen a
tengerbe buktatta, elindult bárkájával és a vizek szélén, a
hegyekben kötött ki. Hosszú vándorlás után alkalmas helyen, egy
folyó forrásvidékén megalapította Kuszkó városát.
 A Napisten tiszteletére aranyos kegyhelyet emeltek.
Akik az isteni fényességtől megvakultak, sorra járták a
menekültek szállásait. Kuszkó patiszu kívánságára 2 Manitu
kísérte egyik szálláshelyről a másikra a vak piaikat, majd erről az
áldozatos útjukról 2 évi gyaloglás után visszatérve beszámoltak
Kuszkónak arról, hogy milyen törzsek menekültek meg Ataiszból.
Legnagyobb számmal a Kecső törzse menekült meg. Ezt a hun-
keveredésű Hurunok kecsuánnak gúnyolták, s ez a név rajtuk is
ragadt. Ők alkották a menekült népek magvát. A Hurunok akkor
főként halászattal foglalkoztak, asszonyaik lépcsős
földműveléssel. A legfőbb piai minden halászat előtt beszédet
intézett a halakhoz. A Napisten helyett a koronás kígyó volt a
védőjük. A Jaguár törzs már Kuszkó körül alakult meg. Nem ölték
meg szent állatjukat, a jaguárt, a jóindulatára bízták magukat. Az
Asték törzsbeliek As fejedelem-asszony tisztelői voltak, de a
Nagyszalában hajlamosaknak mutatkoztak más égiek tiszteletére
is. Az Irokéz törzs a Joskehé műveltség istenét tisztelte.
Törzseiket 4-4 házassági törzsbe szervezték. Ezt a többi törzs
piaikjai is átvették, csak a Tupi törzs piaikjai tiltakoztak ellene,
mert Tupi-Mama az ifjúság követelésére megengedte a szabad
szerelmet és a szabad költözködést. A nahua törzs piaikjai Tonan
földanyát tisztelték. A Languán törzs tagjai azt hirdették, hogy
minden törzstagbelinek saját magának kell megvívnia végső
harcát a Halál piaikkal, de Manitu segítségével. A Hirig-Nanaj
törzs tagjai a Halállal való viaskodás előtt a gerincüket törték
azoknak, akik a nagy vadászmezőkre való távozás előtt állottak.
Az elete törzsbeliek, akik a komik közül valók, a dámszarvast
tisztelték. Az algokun törzs szent állata a kígyó volt. De amikor
Csaba népének több kun származású tagja belépett törzsükbe, a
szarvaskígyót tették meg szent állatuknak.
 A Manitu törzs a patiszu belső törzse volt. Az által
gyarapodott meg, hogy Béla fősámán benősült Ke-cső-Kapac
nagycsaládjába. Ők lettek a leghűségesebb őrei a Napisten
templomának. A Nagyszellemet tisztelő egyisten-hívők voltak és
Manitunak tetsző életet éltek. Karib törzse szerint az emberek a
Mama-Alpa által eldobált kövekből, az asszonyok a pálmafa
magjából lesznek. A Vótiták a vótoknak a viti törzsbe való
beházasodásából keletkeztek. Piaikjaiknak a tanítása szerint az
emberek barlangból jöttek elő és minden bajban legjobb oda
menekülni. A Mundén törzsbeliek is ugyanezt mondották, abban a
formában, hogy a barlangok felső nyílásain és a fák gyökerén
becsurgó víz keltette őket életre. A Makáh és a feketelábú törzsek
az ősvízből, a hegycsúcsokról és a fennsíkokról származtatják
magukat. Az Úzitó törzsbeliekhez az úz és kabar sámánok
csatlakoztak. A tűz éltető erejében hittek. Maja ivadékai a maja
törzshöz pártoltak és Napisten-hívők lettek. Átvették Kukulkán
öröktűz-hitét. E törzsek mindegyike a hegyek gerincén verődött,
csapódott össze, majd amikor elszaporodtak, rendszerint
kettéváltak és úgy indultak el napkeletnek. Később 4-4 törzs lett
belőlük, mind a 18 törzs 8-felé osztódott, végül Kuszkó Indijó-ómi
településéből 146 házasodási törzs lett. Valamennyi tisztelte
Manitut, az örökkévaló Nagy Szellemet. Manitu-óm lett az Indijó-
óm belső magja, a patiszu-uralomnak. Béla fősámán a Kuszkó-i
Nagyszalában elmondta, hogy Uruk-óm ősi telepéből erős Ataisz-
műveltségű állam fejlődött. Hogy innen rajzottak ki a hikszosz és
a susai központ menekültjei a pamir-parszi szkíták birodalmába.
Léh vezér hunjai a 240. Arvisura-évben még csak 50 családból
állott, de a 840. medvetoros évre az újabb susai menekültekkel
már 100 családra szaporodtak. A 960. medvetoros évben volt az
az óriási susai emberírtás, amit a sumír-földi belső viszályok
idéztek elő. Ekkor a menekült hunokkal keveredett sumírok népe
már 400 család volt. A nagy vérontásból megmenekült 300 család
előbb északra, a Tórem-tóhoz, vagyis az Istenek tavához
vándorolt. De onnan később, amikor az időjárás hidegebbre vált, a
nagy síkság felé vonultak és rokonaikkal egyesülve a kinajokat
uralmuk alá kényszerítették.

KALANDOZÁSOK (A 177. Arvisurából) Tárkány-Emőd rovása Kr.e.

1112-1085

Amíg Emőd úz ifjúsági vezér vezetésével a hun törzsszövetség

ifjúsága nyugaton kalandozott, a kinajok erős csapatokkal törtek
Ordoszra és sok foglyot ejtettek. Még Kassa fősámán is kénytelen
volt Úzdra menekülni. Onnan Kabarföldre sietett. A “Béke és
rokonság” törvényét tiszteletben tartva, a kőből épült fősámáni
székhelyet nem dúlták ugyan fel a kinajok, de az öregek elhagyott
táborait mind kifosztották. Erre a nyílhegykészítő és
patkolókovácsokat véres karddal útbaindították a szélrózsa
minden irányába azzal a hírrel, hogy a törvényszegő kinaj
csapatok a sámán-fővárost veszélyeztetik. A 2928. medvetoros év
tavaszán (Kr.e. 1112) megindult a hun törzsszövetség lovasserege
és a müjáki síkságon le is győzték a kinajokat. A kinajoknak át
kellett engedniük a Huni folyók vidékének vegyesen lakott
részeit. Joli-Tórem ünnepén összeült az Öregek tanácsa. A
visszatért Emőd az úzok tyumenjével átvette újra a fővezérséget.
Kusán jász ifjúsági vezér pedig engedélyt kapott újabb
kalandozásokra. Ezek során Duló fejedelmével és a parszi szkíták
tyumenjeivel felkeresték az Agaba féle népeket is. Mire a
Nagyvízhez (Káspi tó) értek, Kusán serege 3 tyumenre nőtt.
Amikor a marami fejedelem-asszony birodalmában, Magyarkában
időztek, ez a harcias asszony Kusánékkal együtt meglátogatta a
Nagyhegyen (Kaukázus) túl lakó édesanyját. Ennek kaszu
fejedelmi udvarában többféle ajkú vezetőt találtak. A harmadik év
végén értek a Nagyvízhez. Itt az összes környező népeken a
rokon, víg hikszosz nép u-ralkodott. “Országaikban soha sem esik
a hó, kölest nem esznek, hanem nagy magvú termény lisztjéből
sütnek lepényt, ez jobb ízű a kölesnél. Fejedelmeik nagy, hegyes
tetejű kőhegyeket építenek halottaiknak.” Egyik kisebb
kalandozásuk alkalmával a gyalog harcosok üldözni kezdték a
marami rokonokat. Kusán lova elesett és lábát törte. Egy kabar
lovas nekiajándékozta tartalék lovát, de abban se talált
vigasztalást, mert elvesztette az északon lakó marami
menyasszonya ajándékait. Pedig azok eddig megóvták minden
bajtól. Kusánék a végén megmenekültek. A hikszosz fejedelem
álmot látott. Az egyiptomi tudósok nem tudták megfejteni. Ekkor
jött egy szúrós szemű Ata-Isis-látóember, s megmagyarázta az
álmot. A hikszosz fejedelem vendégül látta a rokonlátogatókat és
ő is gazdagon megajándékozta Kusánékat. Az ordoszi Öregek
tanácsának azt üzente, hogy mivel Gandásék hatalma megszűnt,
örömmel venné az ordosziak szövetségét a lázadó népek
fékentartására. A hikszosz uralkodó egy molnárt és kőhegy-építő
szökevényeket - köztük három nőt - ajándékozott Ku-sánnak.
Életüket annak köszönhették, hogy ünnep jött és már nem volt idő
kivégezni őket. Minden kalandozó megtölthette a tarsolyát az
uralkodó magtárából, hogy a molnár majd megtaníthassa liszt-
őrlésre a jövendőbeli szövetségeseket. A tíz halálraítélt pedig
esküvel fogadta, hogy életük megmentését ezeríziglen
meghálálják Kusán népének.

Visszafelé valóságos diadalmenet volt az útjuk. A Gandásék

birodalmából még mindig itt élő kaszuk megvalósították az
Öregek tanácsának terveit. Bajrán fejedelem városában
örömtüzek gyúltak. Kusán itt feleségül vette a szép Enéh-t. Három
nap és három éjszaka tartott a fejedelmi esküvő. Ezen Mazara
város kereskedői rögtön csatlakozni akartak a hun
törzsszövetséghez, hogy az északabbra vándoroltakkal
felvehessék a kapcsolatot. Bajalán városánál már 5 tyumenre
szaporodott a kísérők száma, s az ifjúság ekkor kikiáltotta a
Szkíta Nagyfejedelemséget. Emőd vezér nagyon megörült a Kusán
által létrehozott Szkíta szövetségnek, de még jobban megörült az
újféle magvakból készült kenyérnek. Kusán, Emőd
hozzájárulásával elkezdte termelni az új magvakat. A végzettek
minden sámánképzés után vittek belőle magukkal egy-egy
zsákocskával, s így a törzsszövetségben a köles és zab mellett
kezdték azt is nagyobb tömegben vetni, de a főétel továbbra is
csak a köles maradt, mert kevesebb munkával jobban fizetett.
Ebben az időben sütötték először kabar fémlapok közt a
medvetori molnár-kalácsot. A nyugalmas évek alatt a lovak
folyton szaporodtak. Újra meg újra mind nagyobb legelőkre lett
szükség. Bár a szkíták és maramik szövetségben éltek és az
egymás közötti házasságok is napirenden voltak, a gyepük elve
sok esetben kevésnek bizonyult a jóviszony fenntartására.
Hovatovább már nemcsak egyes törzsek, hanem egyes
nemzetségek is háborút viseltek egymással. Ilyen okok miatt a
szabad harcosok az ordoszi Úz-völgyből is elindultak más felé és
az Ujbát folyónál ütötték fel szállásaikat. Ezt a kis települést
elnevezték Uzum-abádnak. (Dzsungáriában van. Ma Urumcsinak
hívják. Úz település volt.) A suoma törzsek kalandozásaik során
elérték a soktavú erdők vidékét és a Nagy-vizet (Fehér-tenger). Itt
a Jókedvű-Tórem vígan pacskolta a vizet, mindig olyan sok halat
dobott a partra, hogy megszárítva el-tartott Hold-asszony idejéig.
A suomák ifjúsága ott is maradt a Tyumen-tavak (tízezer-tó)
vidékén.

Távozásuknak a kunok örültek legjobban, mert megkapták a

legelőiket. Rézöntő műhelyeikkel a kaba-rok jártak jól.
Kereskedőik, amíg régi országukban éltek, szívesen látott
vendégei voltak a kinajoknak. Medve helyett rénszarvas lett náluk
a szaporaság jelképe. Ezt alkalmazták edényeik díszítésére is.
Kusán több alkalommal vett részt a Szkíta birodalom
meglátogatásában. Egyszer a szép Enéh is velük tartott, amikor
fölkeresték Úr városát. Kusánnak Ordoszban óriási munkát kellett
végeznie, hogy 25. törzsnek megnyerje a manzsukat. Utána újabb
parszi-és pamír-szkíta áradat öntötte el a Szkíta birodalmat.
Marami-föld közelében (a Volga kö-nyök két oldalán) a mundák
népe verődött össze. Aztán egy hikszosz áradat Já hívőket sodort
a derbenti kapuhoz. Ezek később elszaporodtak az Etil (Volga) két
oldalán és a szkíták egy kis csoportjával megalapították a kazár
törzset. Az Öregek tanácsa ekkor Kusán javaslatára a hun
törzsszövetség népeit három, tíztörzses alvezérségre osztotta. A
sámán-központ Ordosz térségében volt. Három Pusztaszer
működött. Az első Ordosz közelé-ben, a második a Turgai kaputól
keletre, a harmadik a Kuma folyó partján. Ez a marami és a kaszu
birodalom céljait szolgálta. Kusán első kalandozásainak idején az
Ata-Isis-hívő Halfa sámánképzése befejeződött, de ő ekkor sem
nősült meg, hanem az Arvisurákban ismeretes szokás szerint
verses-énekbe szedte a “kőhegy-építő rab-szolgák sóhajtásait”.
Ezt az éneket minden vasárnap 24 részletben énekelték. Kusán
aztán Halfát a derbenti kapuhoz vezényelte, s ott a hikszosz
menekültek sámánja lett. Kusán a 2945. medvetoros évben (Kr.e.
1095) halt meg. Kívánsága szerint a derbenti kapuhoz közel eső
hegyen temették el, hogy még holta után is láthassa a szkíták
Káspi-Nagyvizét. Utóda az úz Tárkány-sámán lett, aki, mint ráérő
legényember versben rótta le Kusán minden tettét. A gyászév
letelte után Tárkány feleségül vette Kusán leányát, Méhikét és
Ordoszba költöztek. Legszívesebben az Úzd melletti Ózdon
tartózkodtak, mert annak Arany-asszony-kegyhelyén kötöttek
házasságot. Egy évig itt írta Kusánról a leghosszabb verses
Arvisurát, melynek prózai változata a 199. Arvisura. Régi szokás
szerint az ordosziak a kies Ózdon, a derbentiek az Öthegyen
verses énekléssel mondták el Kusán gyászénekét, az északi
maramiak azonban prózában, 24 napig az “Uralbérc Örege”
tetején. A 24 napos gyász után Enéh a marami síkság fölött levő
Öthegy vidékére költözött. Lányai többségük-ben a Nagy-hegyen
túli Úr város környékére mentek férjhez. Tárkány úz fősámán a
2955. évben (Kr.e. 1085) halt meg. Ózdon temették el. Három fia
a temetésén megfogadta, hogy az ordoszi úz földet soha el nem
hagyják.

A “SELYEM ÚT” (A 214. Arvisurából)

Kuzum-Maros rovása A 3544. medvetoros évben (Kr.e. 496)

A sámán-vetélkedőn az úz Kizum lett az első, de a sámán-

betegséget nem heverte ki, a lábaira megbénult, s ezért az
ügyességi vetélkedőn már a széki-hun Maros került első helyre.
Ilmen, az elaggott fősámán Kuzumot palotájába vette és Kollár
nevű leányát feleségül adta hozzá. A törvények szerint így kellett
gondozását biztosítani. A minden otthoni felelősség és teher alól
mentesült Maros az ifjúsággal elindult Napnyugat felé. Hatalmas
viharban egy Nagy-víz mellé értek és egy hegyi barlangban
húzódtak meg. Ezt a Nagy-vizet Fekete-víznek, azaz Fekete-
tengernek nevezték. Másnap kiderült az ég. Egy kisebb folyó
torkolatánál kőfallal körülvett tábort pillantottak meg. Hajó
érkezett. A rakományát kirakták. A hajó utasai teve-karavánon
őfeléjük indultak meg, de a közelgő zivatar elől meghúzták
magukat egy másik barlangban. Egy gazdag kereskedő jött a
leányával, fegyveresektől kísérve. Marosék befogadták őket a
barlangba, de amikor az őrség elaludt, Maros vitéz csoportja úgy
döntött, hogy az egész szállítmányt Ordoszba kísérik. Hajnalban
végre is hajtották a tervüket. A 103 fegyveres-kalandozó 40 főnyi
kalmár népet ejtett foglyul. Biztosított menetben Ordosz felé
indultak. Amikor már jó hosszú utat megtettek, a kereskedő
megszólalt a kinajok nyelvén. Maros tudtukra adta, hogy
elfogatásuk egyik célja: Ordosz fel akarja velük venni a
kereskedelmi kapcsolatot. Ezért még a tél beállta előtt Ordoszban
kell lenniök. Ilmen fősámán az ordoszi várban fogadta
legkedvesebb tanítványát. Szívesen látta a karavánt is, remélve,
hogy a fogságba került nyugati kereskedők révén népe
belekapcsolódhat az idegen népek kereskedelmébe. Ebben az
időben érkezett meg Varasd sámán csoportja is sok selyemmel a
kinajoktól. Amíg Maros és Varasd távol járt, Ilmen fősámán az
Öregek tanácsával elfogadtatta, hogy rablóhadjáratok helyett
Kuzum irányításával inkább kereskedelmi kapcsolatokat
igyekezzenek létesíteni az idegen népekkel. Maros erről a tervről
már indulásakor tudott, ezért távollétének egész ideje alatt azon
volt, hogy a jürcsik és kinajok nyelve után elsajátítsa a görög és a
latin nyelvet is. Ezért hazatértekor ezt jelentette: ”A 3545.
medvetoros év (Kr.e. 495) küszöbén 5 római és görög kereskedőt
hoztam, akik igen értékes árukkal megrakodva akartak a marami
és merija néphez menni, hogy szokásuk szerint gazdag prém-és
aranyáruikat a Római birodalomba szállítsák. Először béklyós
fogságba tettem őket, de amikor leányaik a feleségeink lettek,
jürcsik földön feloldottam béklyóikat, de figyelmeztettem őket,
hogy meg ne szökjenek, mert jürcsik bandák kezére kerülnek.
Hívtam, jöjjenek hozzánk, mint vendégek Ordoszba; asszony-
anyáikat édesanyánknak nézzük, azt pedig, amit ellenük
vétettünk, hivatalos esküvel szeretnénk jóvátenni.”

A római polgároknak tetszett az új helyzet és érdeklődve

várták a fejleményeket. Tudomásul vették a Maros és két vezére
házasságát is, hiszen a vők már megnyerték leányaikat, meg az
anyák tetszését is. A kalandozók is nagyon meglepődtek, amikor
Ordoszba érve újonnan épült lakásokba költözhettek. A hun
törzsszövetség ugyanis egy új kereskedelmi központot épített a
kinaj kereskedők részére és most helyettük váratlanul nyugati
kereskedők érkeztek, különleges árukkal. De nem sok idő múlva
megérkeztek maguk a kinaj kereskedők is. Maros sámán apósa is
igen gazdag kereskedő volt, ezért az Öregek tanácsa az egyik
kőépületet Marosnak adta nászajándékba. Így Maros a saját
házába vihette ifjú feleségét és felesége nagyon gazdag szüleit.
Egész télen folytak a kereskedelmi tárgyalások. Maros
feljegyzései szerint megjelölték azokat az utakat, amelyeken majd
Maros vitézei a kinajok selymét és díszes edényeit, a kabarok üst-
készítményeit, az úzok fegyvereit és a hun törzsszövetség
bőséges prémkészletét a római és a görög birodalomba juttatják
el. Az Öregek tanácsa helybenhagyta, hogy az Ordoszból a
Fekete-tenger vidékéig kiépített “Selyemút” mellett egy régi kis
település helyén Uzum-Abátot kereskedő-várossá építsék ki.
Amikor Uzum-Abát kereskedelmi központját Kuzum felavatta,
nagyon megfázott és rövidesen meghalt. Az úzok sámán-
városában, Ózdon temették el, az Arany-asszony kegyhelyén.
Ilmen fősámán hűséges suomáival az Északi vizek mellé vándorolt.
Kollár Uzum-Abátba költözött, hogy a Kuzum által megteremtett
“Selyemút”-ra vonatkozó rendelkezések megtartása felett
őrködjék. Maros átvette Ordoszban a hun törzsszövetség
irányítását.

Uzum szándékának megfelelően elrendelte a kereskedelmi sámán-

képzést. 30 év múlva Marost feljogosították arra, hogy a rovás
ismeretét a kereskedőkön kívül a kőfaragókra és az ácsokra is
kiterjessze. Kollár az Öregek tanácsában ekkor azt javasolta, hogy
férje egykori kívánságának megfelelően a rovásban az úz nép
megnyugtatására hagyják el a főistenségek képjeleit, így a hun
törzsek szövetségének rovásai érthetőbbek lesznek. Javaslatát
elfogadták. Kollár ekkor Ózdon egy fonóházat építtetett és azt
férjének, Kuzumnak az emlékére az ifjúságnak ajánlotta fel.
Később ezt a házat Kollár az Uzum-Abáti kereskedelmi központ
jövedelméből kibővítette, s ezzel az épület a rovással ismerkedő
úzok kultikus központjává vált.