37.

TERV

Aro nem válaszolt a türelmetlen őrök várakozására, csak indett nekik a tisztás északi oldala
felé, hogy kövessék.
Edward elkezdett előttük hátrálni engem is és Emmettet is magával húzva. Mi sietve
hátráltunk, miközben szemünket a fenyegetésen tartottuk. Jacob lassan vonult vissza, a prém a
nyakánál teljesen az égnek meredt és a kivillant agyarait Aro felé mutatta. Renesmee
megragadta a farka végét, miközben hátráltunk, mint egy pórázt, hogy jöjjön velünk. Elértük a
családunk, mikor a sötét köpenyesek is utolérték Arot. A távolság köztük és köztünk most úgy
50 yard lehetett – ez a távolság olyan volt, amelyet bármelyikünk egy pillanat alatt megtesz.
Caius azonnal elkezdett Aroval vitázni.
„Hogy tudod elviselni ezt a becstelenséget? Miért állunk itt tétlenül egy ilyen szörnyű bűntény
után, hát nem nevetséges ez a hazugság?”
A karjait mereven az oldalánál tartotta, a kezei ökölbe szorítva. Csodálkoztam, hogy miért
nem érintette meg Arot egyszerűen és úgy is megoszthatta volna vele a véleményét. Talán már
megosztottuk őket? Talán szerencsénk lesz?
„Mert minden szó igaz,” – mondta Aro nyugodtan. „Minden egyes szó. Láthatod, hogy
mennyi szemtanú áll készen a bizonyítékát adni, hogy a gyermek természetesen született, és
ők látták az utóbbi időben a fejlődését is. Érezték a teste melegét és a vér lüktetését a
vénáiban.” – Aro tekintete végigsöpört Amuntól egészen Siobhanig.
Caius furcsán reagált Aro megnyugtató szavaira, főleg amikor megemlítette a szemtanúkat. A
düh az arcán valami furcsa, hideg számításba változott át. Egy homályos és idges kifejezsét
lövelt… a Volturi szemtanúk felé.
A dühös tömegre pillantottam én is, és nem is igazán tudtam leírni, hogy mit láttam. A
dühöngés átváltott valamiféle zűrzavarrá. A tömeg forrongva suttogott, és próbálta megérteni,
hogy mi történt valójában.
Caius rosszallóan a gondolataiba merült. A kifejezése egyidejűleg fűtötte fel bennem a dühöt
és aggódást is szított bennem. Mi van ha ő tett néhány láthatatlan jelzést, mint legutóbb,
amikor találkoztunk? Aggodalmasan vizsgáltam meg a pajzsomat, és épp olyan
átláthatatlannak éreztem, mint az előbb. Kiterjesztettem most egy alacsony, széles kupolaként
a társaságunk körül. Éreztem a fények kis szikráit a családom és a barátaim körül – mindenki
jellemzőit felismertem a gyakorlatnak köszönhetően. Tudtam, hogy Edward fényesebben
ragyog, mint bárki más. Az űr a ragyogó pontok között idegesség tett engem, nem volt fizikai
sorompója a védelmemnek, és ha néhány Volturi bejut alá, akkor előlük senki nem lenne
biztonságban, rajtam kívül. Éreztem, hogy ráncolom a homlokom és a rugalmas páncélt
óvatosan visszább húztam.
Carlisle volt a legtávolabb, szépen apránként húztam vissza a pajzsom, nehéz volt megőrizni a
formáját. Bár úgy láttam a védelmem együttműködik velem. Átkaroltam a formájukat vele,
amikor Carlisle közelebb állt Tanyahoz, a pajzsot is rugalmasan kinyújtottam vele, követtem a
szikráját. Elbűvölve álltam, amikor sikerült a szerkezetet mindegyik barátom körül kihúzni
külön-külön, több fonalban. A védelmem készségesen beléjük kapaszkodott és követte őket.
Csak néhány pillanat telt el, Caius még mindig tanakodott.
„A vérfarkasok” – morajlotta végül.
Hirtelen pánikba estem, amikor rájöttem, hogy a legtöbb vérfarkas védtelen. Amikor erre
rádöbbentem, felfigyeltem rájuk és láttam az ő szikrájukat is. Kihúztam a védelmemet
Amunon és Kebin – ők voltak a mi csoportunk legtávolabbi pereme – mi a farkasokon kívül
voltunk. Az ellenséges fél szikrája nem volt látható számomra. Ők már nem léteztek az új
érzékelésemben. De a farkasok még túl fényesek voltak – vagy inkább nem voltak eléggé.
Hmm…élesen újra kifeszítettem a pajzsom, és titokban körülöleltem vele Samet, így az
összes többi farkas is újra szikrázott. Úgy gondoltam mivel az elméjük úgy is össze van
kapcsolva, ha az Alfát megvédem, a többi elme is ugyanolyan védett lesz, mint az övé.
„Ah, bátyám…”, válaszolt Aro fájdalmas tekintettel Caiusnak.
„Túlságosan is meg akarod védeni ezt a szövetséget, Aro?” – követelte Caius. „A Hold
gyermekei a legrosszabb ellenségeink az idők hajnala óta. Már levadásztuk őket Ázsiában és
Európában. Carlisle szövetségre lépett ezekkel az óriási fertőzött parazitákkal – nem kétséges,
hogy meg akar minket dönteni. Védi ezt az elvetemült életformát.”
Edward hangosan megköszörülte a torkát és Caius dühösen meredt rá. Aro arca egy kissé
zavartnak látszott.
„Caius, fényes nappal van”, mondta Edward félreérthetetlenül. Majd Jacobra nézett. „Ők nem
a Hold Gyermekei, tisztán látható. Ők nincsenek közvetlen kapcsolatban az ellenséges
fajtával.”
„Akkor is egyfajta mutánsok”, köpte vissza Caius.
Edward összeszorította az állkapcsát és akkor a fogain keresztül válaszolt.
„Ők nem ugyanolyanok, mint a vérfarkasok. Aro mindent el tud erről mondani, hogyha nem
hiszel nekem.”
Nem vérfarkasok? Összezavarodva néztem Jacobra. Megemelte a hatalmas vállát és hagyta
őket, hogy folytassák – megvonta a vállát. Ő sem értette, hogy Edward miről beszél.
„Kedves Caius, én figyelmeztettelek volna, hogyha hozzám érsz és elmondod a gondolatod.”
Morajlotta Aro. „Bár a teremtmények is úgy hiszik magukról, hogy vérfarkasok, de nem azok.
A pontos név, amit használhatnál rájuk az az alakváltó. A farkas alak választása csupán egy
lehetőség. Ők választhatták volna medve vagy héja, esetleg puma alakját is, amikor erre sor
került. Ezek a teremtmények valóban nem azonosak a Hold Gyermekeivel. Nekik csupán egy
örökölt tehetségük van az őseiktől. Egy genetikai rendellenesség – amit nem maguk folytattak
le továbbfertőzés útján, mint az igazi vérfarkasok.”
Caius bámulta Arot dühösen és még valami látszott az arcán, talán a vád, hogy elárulta őt.
„Ők tudják a titkunk.” – mondta unottan.
Edward válaszolni akart a vádra, de Aro gyorsabb volt.
„Ők is a természetfeletti világ teremtményei, bátyám. Esetleg ők még inkább függenek a
titoktartástól, mint ahogyan mi. Óvatosan Caius. Ne mutasd ki ennyire a saját álláspontodat.”
Caius vett egy mély lélegzetet és bólintott. Váltottak egy hosszú és jelentőségteljes pillantást.
Azt hiszem értettem, hogy hogy gondolta Aro. A hamis vádak nem segítettek abbaan, hogy
meggyőzzék a figyelő szemtanúkat valamelyik oldalon. Aro óvatosságra intette Caius
hadászati kérdésekben. Csodálkoztam, hogy láttam a feszültséget a két ősi vámpír között –
Caius vonakodott megosztani a gondolatait és megérinteni – Caius nem törődött vele, hogy
Aro mit is akart mutatni. Talán a közelgő mészárlás sokkal fontosabb volt Caius számára,
mint a tiszta hírnevük.
„Beszélni akarok az informátorral.” – jelentette be Caius hirtelen, és Irina felé fordult.
Irina nem is figyelt oda Caius és Aro társalgására, arcát nagy bűntudattal nővérei felé
fordította, akik a halálért álltak sorban. Látszott az arcán, hogy rádöbbent, hogy a vádja
teljesen hamis volt.
„Irina” – mondta Caius, eléggé ingerülten.
Felnézett és azonnal látszott rajta a félelem. Caius felemelte egy ujját. Hezitált, majd
előresétált a Volturi alakzatból és Caius mellé állt újra.
„Tisztában vagy vele, hogy minden állításod téves volt,” – kezdte Caius.
Tanya és Kate egy kicsit előrelépett aggodalmasan.
„Sajnálom.” – suttogta Irina. „Én biztos voltam abban, amit láttam. De nem gondolkodtam…”
– gyámoltalanul felénk nézett.
„Kedves Caius, hiszen mi másra gondolhatott volna, mikor ez az egész olyan különös és
elképzelhetetlen?”- kérdezte Aro. „Mi is ugyanezt feltételeztük.”
Caius felemelte az ujját és csendre intette Arot.
„Mi tudjuk, hogy hibáztál.” – mondta nyersen. „Az indokaidat akarom hallani.”
Irina idegesen várt a folytatásra, és utána megismételte. „Az indokaimat?”
„Igen, először is miért kémkedtél utánuk?”
Irina a kém szónál hátrahőkölt.
„Összetűzésben voltál a Cullenekkel, vagy nem?”
A szánalmas szemeit Carlisle felé fordította „Igen”, fogadta el.
„Mert…?” – követelte Caius.
„Mert a vérfarkasok megölték a barátomat.” – suttogta. „és a Cullenek nem álltak félre az
utamból, hogy bosszút állhassak.”
„Az alakváltók” – javította ki Aro nyugodtan.
„A Cullenek az alakváltók mellé álltak a saját fajtájuk helyett – a barát barátja, ugyanott
tartunk” – összegezte Caius.
Hallottam, hogy Edward egy undorodó morgást hallat a lélegzete alatt. Caius ezt a tényt is
felvette a vádak listájára.
Irina megmerevítette a vállát. „Úgy tűnt.”
Caius várakozott megint, és akkor azt mondta. „Szeretnél panasszal élni formálisan az
alakváltók iránt – és az őket támogató Cullenek iránt – itt és most.”
Egy pici kegyetlen mosoly ült ki az arcára, várt, hogy Irina megadja neki, amit akar. Talán
Caius nem érti a család valódi jelentését – nem a szeretet motiválja, hanem az erő iránti vágy.
Talán a bosszú az ami boldoggá teszi. Irina felemelte az állkapcsát és kihúzta magát.
„Nem, nem akarok panaszt tenni a farkasok, vagy a Cullenek ellen. Ti egy halhatatlan
gyermek elpusztítása miatt jöttetek. A gyermek valójában nem is az. Ez az én hibám és teljes
felelősséget vállalok érte. De a Cullenek ártatlanok…” – a Volturi szemtanúk felé fordult. „Ők
nem követtek el semmit. Nincs érvényes indok, hogy megbüntessék őket.”
Caius felemelte a kezét amíg beszélt, és egy különös fém tárgy volt a kezében, díszes kézi
készítésű. Ez valami jel. A választ olyan gyorsan kaptuk meg, hogy mi csak hitetlenül tudtunk
bámulni a történtekre. Nem volt időnk szinte felfogni sem. Három Volturi katona előre ugrott
és Irinát lefogták a szürke köpenyeik között. Ugyanabban a pillanatban egy fémes sikoltás
tépte fel a csendet. Caius a köpenyek közé vetette magát, és egy rikoltó hang robbant ki,
hirtelen láttuk a szikrákat, aztán a lángokat. A katonák hirtelen visszaugrottak, közvetlenül a
helyükre az őrségben, a tökéletesen egyenes vonalban. Caius egyedül állt a lángok mellett,
ami Irina maradéka volt, a fém tárgy a kezében még egy vastag lángcsóvát lövelt a halotti
máglyába. Egy kis kattanó hanggal a tűz eltűnt Caius kezéből. Egy zihálás hullámzott végig a
Volturik mögött, amit a szemtanúk hallattak. Mi túlságosan döbbentek voltunk, hogy bármit is
reagáljunk. Egy dolog volt, hogy tudtuk, hogy a halál hevesen közeleg, de ez a gyorsaság,
egész mást volt ezt látni.
Caius hidegen mosolygott. „Vállalt minden felelősséget a tettéért.”
Szeme ránk villant, gyorsan megtalálta Tanya és Kate megdöbbent, lefagyott alakját. Abban a
pillanatban megértettem, hogy Caius soha nem becsülte alá a családi köteléket. Ez egy trükk.
Nem azt akarta az előbb hallani, hogy Irina vádat emel, pontosan ezt akarta. El akarta őt
pusztítani, felgyújtani az erőszak szikráját, megtölteni a levegőt egy vastag és gyúlékony
köddel. Bedobott egy gyufaszálat. A feszült békéje ennek a találkozónka olyan bizonytalan
volt, mint egy elefánt kötéltánca. Ha egyszer elkezdődik a harc, akkor többé nem áll meg.
Csak akkor, hogyha az egyik fél teljesen elpusztul. A mi oldalunk. Caius tudta ezt. És Edward
is.
„Állítsd meg őket!” – kiáltott Edward és megragadta Tanya karját, aki Caiusra vicsorított, és
egy őrült kiáltás szakadt ki a mellkasából. Mielőtt még le tudta volna rázni Edward kezét
magáról Carlisle odaugrott és átkarolta a derekát.
„Túl késő segíteni rajta” – mondta miközben ő még mindig küzdött. „Ne add meg neki, amit
akar.”
Kate keményebben indult meg. Odakiáltott Tanyanak, hogy szereti és elindult, hogy
szembenézzen a halállal. Rosalie gyorsan elkapta őt, de mielőtt még leteperhette volna, Kate
erőszakosan megütötte árammal és Rose a földre rogyott. Emmett elfogta Kate karját, de őt is
sokkolta, és térdre rogyott. Kate megfordult és azt hitte, hogy senki sem tudja megállítani.
Garrett rávetette magát, és a földre kényszeríttette. A karjait köré fonta és lefogta a csuklóit.
Láttam, hogy a teste görcsöl az áramütéstől. A szemei felpattantak, de nem hagyta hogy
kiszabaduljon.
„Zafrina” – kiáltott Edward.
Kate szeme hirtelen üres lett és a sikolya már csak egy sóhaj volt. Tanya is feladta a
küzdelmet.
„Add vissza a látásom” – sziszegte Tanya.
Reménytelenül, de minden erőmet beleadva sikerült látnom külön külön a barátaim fényeit, és
óvatosan visszahúztam Kateről, miközben Garrettet még mindig benne tartottam, egy vékony
réteget képezve közéjük. És akkor Garrett fájdalmai elmúltak és Katet könnyen a hóban
tartotta.
„Hagyom, hogy felkelj, ha nem indulsz meg újra. Katie?” – suttogta.
Válaszul vicsorított és próbált makacsul vergődni.
„Hallgassatok rám, Tanya, Kate.” – mondta Carlisle halkan, szinte suttogott. „A bosszú nem
segít rajta. Irina nem akarná, hogy eldobjátok az életeteket. Ha megtámadjátok őket, akkor
mind meghalunk.”
Tanya meglazította a vállát és Carlislera támaszkodott. Végül Kate is feladta. Carlisle és
Garrett vigasztalta a nővéreket, egy szeretetteljes hangon. A figyelmem teljesen éberen
visszatért, és minket a káosz pillanata nem tudott legyőzni. A szemem sarkából azért
ellenőriztam, hogy Edward és mindenki más Carrett és CArlisle mellett újra a védelmem alatt
áll. Caius dühösen nézett, felbőszült hitetlenséggel meredt Katere és Garrettre a hóban. Aro is
őket figyelte, de a szemében kétkedés helyett valami erős érzelem szikrázott. Már tudta, hogy
mire képes Kate. Biztosan érezte Edward emlékein keresztül. Vajon azt gondolta, hogy a
védelmem miatt, amit gyakoroltam Edwardon volt az előbb a hangsúly? Vagy úgy hitte, hogy
Garrettnek van valami sajátos védekező képessége?
A Volturi őrök már nem álltak olyan fegyelmezetten - előre hajoltak, és várták, hogy mikor
kapják meg a parancsot a támadásra. Mögöttük 43 szemtanú nézett különféle kifejezésekkel
az arcukon, egyeseken azt láttam, hogy bár ne lennének itt. A zűrzavar gyanúvá vált. Irina
villámgyors megölése megrázta az összeset. Mi volt a bűntény? Caius közvetlen támadásra
számított a tette miatt, a Volturi szemtanúk kérdőn néztek, hogy pontosan mi is történhet itt.
Aro gyorsan elpillantott, amikor a szemébe néztem és láttam, hogy bosszankodik. A
kihallgatás rosszul sült el. Hallottam, hogy Stefan és Vladimis nyugodt vidámságban beszélik
meg Aro kényelmetlenségét.
Aro nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy a Románok mit akarnak. De nem hiszem, hogy a
Volturi csak úgy itt hagyna bennünket békében, hogy megvédje a hírnevét. Miután végeztek
velünk, biztosan elintéznék az összes szemtanút is, akit hoztak. Hirtelen egy különös
szánalmat éreztem a Volturi szemtanúk iránt, akiket azért hoztak, hogy végignézzék a
halálunk. Demetri levadássza azokat, akik megmaradnak. Jacob és Renesmee, Alice és Jasper,
Alistair, és ezek az idegenek, akiket nem ismerek, de biztos, hogy Demetri megöli őket. Aro
könnyedén Caius vállára tette a kezét.
„Irina megkapta a büntetést, amiért hamisan tanúskodott a gyermek ellen. Tehát…ez
számunkra egy mentség” – aztán folytatta „Talán vissza kéne térni az eredeti kérdéshez?”
Caius kiegyenesedett, és megkeményítette a kifejezését. Bámult előre, de nem nézett semmit.
Egy olyan személyre emlékeztetett engem, mint aki épp most tudta meg, hogy lefokozták. Aro
előre úszott, Renata, Felic és Demetri automatikusan vele mozgott.
„Vizsgáljuk meg a dolgot.” – mondta „Szeretnék beszélni néhány szemtanúddal. Az eljárás
miatt.” – a kezét felénk mutatta.
Két dolog történt egyszerre. Caius szeme Arora tévedt és a pici kegyetlen mosoly visszatért az
arcára. És Edward felszisszent, a kezei ökölbe szorultak olyan szorosan, hogy láttam az ereket
az ujjperceiben és ha tudta volna a gyémánt kemény bőrét is feltépte volna. Meg akartam
kérdezni, hogy mi történt, de Aro elég közel volt hozzá, hogy meghalljon minket. Láttam
Carlisle aggodalmas pillantását Edward felé, és láttam, hogy a saját arcát megkeményítette.
Mialatt Caius nem járt sikerrel a hasztalan vádakkal és a meggondolatlan kírsélettel a harc
elindításához, addig Aronak biztos van egy eredményesebb ötlete a hadászathoz. Aro
szellemként szelte a havat a nyugati végéhez a vonalunkhoz, és megállt tíz lábnyira Amuntól
és Kebitől. A közeli farkasok dühösek voltak, de tartották a helyzetüket.
„Ah, Amun, déli szomszédom!” – mondta Aro melegen. „Nem láttalak az utolsó látogatásod
óta.”
Amun mozdulatlan maradt, aggodalmat láttam rajta, Kebi szoborként állt mellette. „Az idő
keveset jelent a számomra, észre sem vettem a múlását.” – mondta Amun mozdulatlan szájjal.
„Ez igaz”, értett egyet Aro. „De talán volt neked más okod is, hogy elmaradj?”
Amun nem mondott semmit.
„Rettenetesen sok időbe telhet kiterjeszteni a boszorkánytanyádat. Tudom, hogy milyen!
Örülök, hogy nem unatkoztál az elmúlt időben. És örülök, hogy új tagjai vannak a
szövetségednek. Szeretném megismerni őket. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan
meglátogatsz engem.”
„Természetesen.” – mondta Amun, a hangszíne teljesen normális volt, ha volt is félelem vagy
gúny a hangjában nem volt érezhető.
„Oh, nos mi most mond itt vagyunk. Ez nem remek?”
Amun bólintott, a szeme üres volt.
„De sajnos az ok amiért itt vagy, nem kellemes. Carlisle szemtanúnak hívott?”
„Igen”
„És te szemtanúja vagy a helyzetnek?”
Amun ugyanazzal a hideg érzelemmentes hanggal válaszolt. „Megfigyeltem a gyermeket. És
nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem egy halhatatlan gyermek”
„Talán meg kellene határoznunk a közös nyelvet.” – szakította meg Aro „Úgy látszik, hogy
kellene egy pontos megfogalmazás, ha ő egy új osztály. Halhatatlan gyermek az egy emberi
gyermek, akit átváltoztatnak emberből vámpírba.”
„Igen, én is így vélem.”
„Mi mást figyeltél meg még a gyermekkel kapcsolatban?”
„Ugyanezeket a dolgokat te nyilván láttad Edward fejében már. A gyermek biológiailag is az
övé. Ő nemzette, és ő tanította.”
„Igen, igen” – mondta Aro, a hangszínében türelmetlenséget fedeztem fel. „De az utobbi
hetekben mit láttál?”
Amun összeráncolta a szemöldökét. „Ő nagyon gyorsan…növekszik.”
Aro mosolygott. „És úgy gondolod, hogy őt életben kellene hagyni?”
Egy sziszegés csúszott ki a számon és nem voltam egyedül. A vámpírok fele visszhangzott a
tiltakozásommal. A hang egy gyenge megnyilvánulása volt a dühnek a levegőben. A rét másik
oldalán néhány Volturi szemtanú is hasonló hangot adott. Edward lassan felém lépett és a
kezét a csuklóm köré fonta. Aro nem vett tudomást a zajról, de Amun kényelmetlenül
körülpillantott.
„Nem azért jöttem, hogy ítélkezzek” – beszélt mellé.
Aro könnyedén felnevetett. „De mi a véleményed?”
Amun megemelte az állát. „Nem látok veszélyt a gyermekben. Még gyorsabban tanul, mint
ahogy fejlődik.”
Aro bólintott, figyelembe vette. Aztán egy pillanat múlva elfordult.
„Aro?” – hívta Amun.
Aro visszafordult. „Igen, barátom?”
„Tanúskodtam. Nincs más dolgom itt. A társam és én most távozni szeretnénk.”
Aro melegen mosolygott. „Természetesen. Boldog vagyok, hogy volt alkalmunk egy kicsit
társalogni. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára találkozunk.”
Amun összeszorította száját, és a fejét egy kicsit biccentette, aztán gyorsan a rét déli pereme
felé indult és eltűnt a fák között. Tudtam, hogy most nagyon sokáig futni fognak, amíg elég
messze nem érnek. Aro most a keleti fele felé siklott a vonalunknak. Megállt, amikor elérte
Siobhant.
„Hello, kedves Siobhan. Jobban nézel ki mint valaha.”
Siobhan lehajtotta a fejét és várt.
„ÉS te?” – kérdezte. „Mi a válaszod ugyanarra a kérdésre, amit Amunnak feltettem?”
„Egyetértek.” – mondta Siobhan. „De én még hozzáfűznék valamit. Renesmee érti a
szabályokat. Nem veszélyes az emberekre – a félvér jobb, mint mi. Nem fenyegeti a
lelepleződést.”
„Egészen biztos vagy ebben?” – kérdezte Aro.
Edward torkából egy hasító mély morgás tört fel. Caius karmazsinvörös szemei felcsillantak.
Renata még közelebb lépett a mesteréhez védelmezően. És Garrett távol tartotta Katet, akinek
felemelkedett figyelmeztető kezét nem vette figyelembe.
Siobhan lassan válaszolt. „Nem gondolom, hogy igazad lenne.”
Aro könnyen visszaúszott, a többi őre felé. Renata, Felix és Demetri közelebb voltak, mint a
saját árnyéka.
„Nem szegték meg a törvényt.” – mondta Aro kiengesztelő hangban, de mindenki hallotta a
hangjában, hogy nem fejezte be.
Küzdöttem az őrjöngés ellen, a karomat a torkomhoz emeltem, és visszafojtottam egy
vicsorgást. A dühömet a védelmembe zúdítottam, hogy erősítse, és biztosan mindenkit védjek.
„Nem szegtek törvényt” – ismételte Aro. „Akárhogy is, ez azt jelenti, hogy nincs veszély?
Nem.” – gyengéden rázta a fejét. „Ez egy másik probléma.”
Az egyetlen válasz ami még idegesebbé tett, hogy Maggie dühösen rázta a fejét, igazolva,
hogy Aro hazudik. Aro elgondolkozva lépdelt, szinte hozzá sem ért a talajhoz a lábaival.
Észrevettem, hogy a védelme közelebb kúszik hozzá.
„Ő egyedülálló…teljesen, lehetetlenül egyedi. Nagyon nehéz elpusztítani valamit, ami
ennyire kedves. Különösen, amikor annyit tanulhatunk…” – sóhajtotta, mintha vonakodna
elmenni. „De van veszély, és a veszélyt nem lehet egyszerűen nem tudomásul venni.”
Senki nem reagált. Olyan csendben mondta, mintha csak magában beszélne.
„Milyen ironikus, az emberek fejlődnek, a bizalmuk a tudományban van és ez irányítja a
világukat, több dolgot is felfedeznek. Még, mindig hitetlenek a természetfelettivel
kapcsolatban, de ha elég erős lesz a technológiájuk, ők valóban túl sokat kutatnak és
fenyegetést jelenthet számunkra, akár el is pusztíthatják néhányunkat.. Több ezer éve a
titoktartásunk ösztönös, kényelmes, és a kényelem, biztonságot is ad. Ez az utolsó nyers,
dühös évszázad egy olyan felderítéseket hagyott jóvá, ami veszélyezteti a halhatatlanokat.
Most itt a lehetőség, hogy egy egyszerű mítosz beigazolódjék és megvédjen bennünket a
gyengébb fajtól.”
„ez egy különleges gyermek” – a kezét felemelte és úgy tett, mintha Renesmeere tenné, habár
negyven yardra volt, majdnem belül a Volturi alakzaton.
„De mi nem tudjuk, hogy mi lesz – nem tudjuk teljes bizonysággal, hogy meg akar-e védeni
minket. Semmit sem tudunk, hogy mi lesz ebből! A saját szülei is rettegnek a jövője miatt.
Nem tudjuk, hogy mi lesz ebből a teremtésből.” – megállt, az első szemtanúknál, és akkor
sokatmondó pillantást vetett felé. Hangja jól utánozta a meghatott szavait.
Még ránézett a saját szemtanújára, és újra beszélni kezdett. „Csak az ismert biztonságos. Csak
az ismert tűrhető. Az ismeretlen is sebezhetőség.”
Caius arcán egy gonosz mosoly terült szét.
„Ez elhamarkodott Aro” – mondta Carlisle sivár hangban.
„Kérlek barátom.” – mosolygott Aro, a szeme és a hangja szelídebb, mint valha. „Nem
hamarkodunk el semmit. Csak hagyd, hogy megnézzük minden irányból a kérdést.”
„Talán adhatok egy másik elméletet, hogy gondolkodj?” – mondta GArrett egyenletes hangon,
és még egy lépést tett előre.
„Nomad” – mondta Aro és bólintott.
Garrett felemelte az állát. Szemét az összezavart tömegre fókuszálta a rét másik felén, és
azonnal a Volturi szemtanúkhoz beszélt.
„Carlisle kérésére jöttem, mint a többiek, szemtanúnak.” – mondta. „Ez biztosan nem
szükséges, tekintettel a gyermekre. Hiszen mindnyájan látjuk, hogy mi ő. Én szemtanú
vagyok, de te valami más.”- az ujját óvatosan egy vámpír felé mutatta. „Én tudom, hogy mit
csinálok Charles és látom, hogy te és a többiek miért vagytok itt, habár nem tetszik. Egy sem
a gyerek miatt jött. Gondold meg, amit most mondok nektek. Nem az a céljuk, amit mondtak
nektek az ősök. Mi gyanítottuk és ez most bizonyítást nyert. Ők jöttek és félrevezettek titeket
abban, hogy mi a tevékenységük. A szemtanúkat azért hozták, hogy lássák, hogy a küldetésük
igaz. A szemtanúk tudnak igazolást nyújtani, hogy a szándékuk helyes – ezt a családod
akarják elpusztítani.” – néztem rá Carlislera és Tanyara. „A Volturi azért jött, hogy kitörölje,
amit nem gondol természetesnek. Esetleg, még engem is, aki megismerte az aranyszermű
klánt és csodálja. Nehéz megérteni őket ez igaz. De az ősök egészen máshogy néznek a
különös választásukra. Ők az erőt látják.Én szemtanúja voltam a családi köteléknek – ők egy
család anélkül, hogy szövetségesek lennének. Ezek a különös aranyszeműek megtagadták a
természetük. De cserébe valami nagyobb értéket találtak, egy egyszerűbb kielégítését a
vágynak. Én tanultam tőlük egy keveset az itt töltött idő alatt, és nekem úgy tűnik, hogy a
családi kötelék nagyon erős – ez mindegyikükre igaz – egy békés evilági életet választottak.
Nincs agresszió, mint az összes déli nemzettségben, akik gyorsan viszályt szítottak a
pusztaságban. Nem akarnak uralkodni. És Aro ezt még nálam is jobban tudja.”
Aro arcába néztem, amikor Garrett szavai elítélték őt, feszülten várva a választ. De Aro arca
csak udvarias volt, mintha várt volna, hogy mindenki úgy lássa, hogy a gyermek miatt van itt,
senki nem hitte el a színművészetét.
„Calisle biztosított mindenkit, akit hívott, hogy nem azért kellünk, hogy harcoljunk. Mindenki
tudja.” – Garrett rámutatott Siobhanra és Liamre – „Meg akarta beszélni a bizonyításkor, hogy
a Volturi megálljon addig…hogy Carlislenak legyen esélye megmagyarázni a dolgokat. De
néhányan kételkedtünk” – a szeme Eleazar arcára villant – „Carlisle az igazságot akarta
elmondani. A Volturi viszont védi a titoktartás biztonságát, vagy a saját erejét védi? Egy
érvénytelen teremtést jöttek elpusztítani, vagy egy életmódot? Vajon elégedettek voltak,
amikor kiesztergálták egy félreértést? Vagy ők probléma nélkül elfogadják az igazságot?”
„Mi az összes kérdésedre válaszolunk. „ – hallottuk Aro hazug szavait – mi tudtuk, hogy ez
csak a színjáték része – és láttuk, hogy Caius mosolya buzgó. Az őreik felkészültek, és ők
csak az uralkodásukat akarták megőrizni.
„Sok a kérdés, amire neked kell választ adnod. Ki szabályoz téged, nomád? Te elfogadtad
valaha más véleményét? Magad választottad az utad, vagy azt fogod tenni amit a Volturi
eldönt?”
„Szemtanúnak jöttem. Maradok harcolni is. A Volturinak nem a gyermeket akarja megölni.
Ők a szabad akaratot akarják megölni.”
Az arcát az ősök felé fordította. „Figyelj arra, amit mondok! Nem hallgatunk több hazugságot.
Te a te célodat tartod becsületesnek, mi a mienket. Meg fogjuk védeni a szabadságunkat. Akár
megtámadsz, akár nem. Most pedig a szemtanúk láthatják az igazi problémát, ami itt van.”
Még egyszer a Volturi szemtanúkra nézett, és a szeme mindegyik arcon végigfutott. A szavai
ereje nyilvánvaló volt a kifejezéseikben. „Lehet, hogy hagyják, hogy csatlakozz hozzájuk. Ha
úgy gondolod a Volturi életben hagy, hogy elmondhasd, ezt a mesét, akkor félreismerted őket.
Lehet, hogy mindenkit elpusztítanak.” – vállat vont. „talán igen, talán nem. Talán mi
egyenlőbbek vagyunk, mint hittük. Talán a Volturi találkozott azokkal, akik illenek hozzájuk.
Ígérem nektek, hogy meg fogjuk tudni.”
Befejezte a beszélgetést visszacsúszott Kate oldalához és egy fél meghajlásban előkészült a
harcra.
Aro mosolygott. „nagyon szép beszéd, forradalmi barátom.”
Garrett támadóállásban maradt. „Forradalmi?” – morogta. „Mivel háborítottalak fel, talán
azzal, hogy kérdezek? A királyom vagy? Vagy talán szeretnéd, hogy mesteremnek hívjalak,
mint a csúszó-mászó őreid?”
„Béke, Garett” – mondta Aro toleránsan. „Én csak beazonosítottalak. Te egy hazafi vagy.”
Garett dühösen meredt rá.
„Kérdezzük meg a szemtanúkat.” – javasolta Aro. Hallanunk kell a véleményüket, mielőtt
döntünk. Mond el nekünk barátom.” – elfordult tőlünk és néhány yardot a szemtanúk felé
mozdult. Azokhoz, akik közel voltak az erdőhöz. „Mit gondolsz az elhangzottakról? Szerinted
félnünk kell a gyermektől? A világunk veszélyben van, ha a családot épen hagyjuk? Vagy
Garrett szavai helyesek? Elhiszed nekik, hogy a harc a mi uralmunkat keresi csupán?”
A szemtanú gondosan bámult. Egy kicsi fekete hajú nő, és egy alacsony sötét szőke férfi
mellette.
„Csak ezek a lehetőségek?” – kérdezte hirtelen, és Aroa nézett.
„Egyetértek, vagy harcolok ellened?”
„Természetesen nem, van több lehetőség Makenna” – mondta Aro, és egy korrorosztikus
kifejezést öltött az arcára a feltételezéstől. „Természetesen békében távozhatsz is, mint Amun,
még akkor is ha nem értesz egyet a döntéssel.”
Makenna a társára nézett és egy pillanat múlva bólintott.
„Mi nem akarunk itt harcolni.” – lehelte. „Mi szemtanúnak jöttünk. És szemtanúként úgy
döntünk, hogy a család ártatlan. Garrettnek igaza van.”
„Ah”- mondta Aro szomorúan. „Sajnálom, hogy így látod. De ez a munkánkhoz tartozik.”
„Nem látok, de érzem a dolgokat.” – mondta Meknna társa egy magas ideges hangban.
Garrett felé nézett. „Garrett tájékozott a világ dolgaiban. És én nagyon is tudom, hogy mikor
hallok igaz szavakat és mikor nem.”
Ijedten mozgatta a szemét közelebb a társához, és várta Aro reakcióját.
„Ne félj emiatt barátom, Charles. Kétségkívül a hazafi tényleg elhiszi, amit mond.”
Aro könnyedén kuncogott, Charles szemeit összeszűkítette.
„Ez a véleményünk.” – mondta Makenna. „Mi most távozunk.”
Ő és Charles lassan elindult, nem fordultak meg, amíg nem érték el a fákat. Egy másik idegen
is kezdett visszavonulni ugyanazon az úton, akkor még három is követte. Úgy hiszem, hogy
37 vámpír maradt. Néhány úgy tűnik, hogy nagyon nehezen jut döntésre. De a többség
nagyon is úgy nézett ki, mint aki tudja, hogy mi a helyzet. Találgattam, hogy akik elhagyják
őket, vajon kik kapnak kegyelmet, és kit fognak levadászni. Biztos vagyok benne, hogy Aro is
ezen gondolkozott. Elfordult és kimért lépésekkel visszasétált. Megállt velük szemben és egy
tiszta hangon szólt az övéihez.
„Többen vannak, mint mi kedveseim.” – mondta. „Nem számíthatunk segítségre.
Bizonytalanságban kéne maradnunk, hogy mentsük magunkat?”
„Nem mester.”- suttogták harmóniában.
„A világunk védelme fontosabb, mint néhányunk élete?”
„Igen” – kántálták. „nem félünk.
Aro mosolygott és a társai felé fordult.
„bátyáim”- mondta kimérten. „Sokat láttunk itt.”
„Tanácskozzunk” – mondta Caius mohón.
„Tanácskozzunk” – ismételte Marcus egy önzetlen hangszínben.
Aro megint ránk nézett és a szemei megint olyan ősiek voltak. A kezei csatlakoztak a
testvéreihez egy háromszöget formálva. Amint Aro levette rólunk a tekintetét a csendes
tanácskozáshoz, még két szemtanú eltűnt az erdőben. Reménykedtem, hogy elég gyorsak
voltak, hogy ne vegyék észre őket. Ez az. Óvatosan. Meglazítottam renesmee karjait a
nyakamon.
„Emlékszel, hogy mit mondtam neked?”
A szemében könnyek voltak és bólintott. „Szeretlek” – suttogta.
Edward minket figyelt a szemei, széles topázok. Jacob is minket bámult a sötét szeme
sarkából.
„Én is szeretlek” – mondtam és megérintettem a medálját. „Az életemnél is jobban.”
Megcsókoltam a homlokát. Jacob keserűen nyüszített. Én lábujjhegyre álltam és a fülébe
suttogtam. „Várj amíg mindenki őrjöngeni kezd és akkor fuss vele. Amilyen gyorsan és
amilyen messze csak tudsz. Amikor te már úgy érzed, hogy elég messze vagy, akkor
pihenhetsz egy kicsit.”
Edward és Jacob ugyanolyan rémülten nézett, még úgy is látszott, hogy Jacob épp farkas volt.
Renesmee Edward felé nyúlt, és ő a karjaiba vette. Szorosan megölelték egymást.
„Ez az amit nem mondtál el?” – suttogta a feje felett.
„Aro miatt” – mondtam.
„Alice?”
Bólintottam. A szemébe megértő fájdalom suhant. Ez volt az amit végülis sikerült Alice
jeleiből összeraknom. Jacob nyugodtan morgott, mintha csak dorombolt volna. A vállai
merevek voltak és a fogait elrejtette. Edward megcsókolta Renesmee homlokát és arca
mindkét oldalát, és Jacob vállára tette. Gyorsan közelebb húzta magát, és megfogott egy
maréknyi prémet, és könnyedén belebújt a vállaiba, elhelyezkedett. Jacob felém fordult, a
szeme kifejezte a nagy lelki fájdalmát, és még egy morgás hallatszott a mellkasából.
„Te vagy az egyetlen, akiben tudjuk, hogy bízhatunk.” – morajlottam neki. „Te szereted őt
annyira, hogy soha ne hagyd el. Tudom, hogy meg tudod védeni őt, Jacob.”
Újra nyafogni kezdett és a fejét a vállamra tette.
„tudom” – suttogtam. „És is szeretlek. Jake. Mindig a vőlegényem tanúja leszel.”
Egy baseball labda méretű könny fojt le a szeméből a prémjén. Edward a fejét a vállához
nyomta, ahova Renesmeet is tette.
„Viszlát Jacob, testvérem…fiam.”
A többiek sem felejtették el, hogy itt a búcsú ideje. A szemeiket a fekete háromszögön
tartották, de hallottam, hogy mit mondtak.
„Akkor nincs remény?” – suttogta Carlisle. Nem volt félelem a hangjában. Éppen csak
elfogadás.
„Mindig van remény.” – morajlottam vissza. És tudtam, hogy így van, mondtam magamnak.
„Én csak a saját sorsom tudom.”
Edward megfogta a kezem. Tudta, hogy mit jelent. Amikor azt mondtam sorsom, nem volt
kérdés, hogy mindkettőnkre vonatkozik. Mi éppen csak így voltunk teljesek, együtt. Esme
mélyet lélegzett mögöttem. Ahogy elment mellettünk megérintette az arcunk és Carlisle mellé
állt, megfogta a kezét. Hirtelen mindenki morajlotta, hogy szeretlek és ég veled.
„Örülök, hogy veled éltem át.” – suttogta Garrett Katenek. „Követnélek bárhová, kedves.”
„Ne mond ezt nekem.” – motyogta.
Rosalie és Emmett gyorsan és szenvedélyesen megcsókolta egymást.
Tia megcirógatta Benjamin arcát. Ő visszamosolygott vidáman, megfogta a kezét és
megsimogatta az arcát.
Nem láttam minden kifejezését a szeretetnek és a fájdalomnak. Megzavartak az érzelmek és a
pajzsom hirtelen ingadozó lett. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi történt,
különösen Siobhannal és Liamnél éreztem. Aztán végül az érzelmi nyomás nem okozott kárt,
és aztán el is tűnt. Nem változott meg a csendes tanácsokozás, de talán volt valami jel, amit
elszalasztottam.
„Legyetek készen” – suttogtam. „Kezdődik.”