38.

ERŐ

„Chelsea megpróbálja felbontani a kapcsolatainkat”, suttogta Edward. „De nem találja őket.
Nem érez bennünket…” – rám nézett. „Te csinálod?”
Elkeseredetten rá mosolyogtam. „Mindenkit védek.”
Edward hirtelen megmozdult mellettem, keze Carlisle felé nyúlt. Abban a pillanatban
éreztem, hogy a védelmemet amivel Carlislet öleltem megtámadják. Nem volt fájdalmas, de
kellemes sem, egyik sem.
„Carlisle? Jól vagy?” – zihálta Edward idegesen.
„Igen. Miért?”
„Jane” – válaszolta Edward.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevét, egy tucat félreérthetetlen támadás talált el egy
pillanat alatt, a rugalmas védelmem egész területét szurkálta, tizenkét különböző ponton. De
úgy éreztem, hogy Jane nem tudott áthatolni. Gyorsan körbepillantottam, mindenki jól volt.
„Hihetetlen” – mondta Edward.
„Miért nem várnak a döntésre?” – sziszegte Tanya.
„Ez az eljárás” – válaszolt nyersen Edward. „Rendszerint cselekvőképtelenné teszik az
ellenfelet, hogy biztosan ne tudjon menekülni.”
Janet néztem, aki dühös hitetlenséggel bámulta a csoportunkat. Egészen biztos voltam abban,
hogy rajtam kívül, ő soha nem találkozott olyannal, aki ellenállt a képességének. Talán nem
volt éppen elégedett. De azt is valószínűleg tartottam, hogy fél Arotól – hogy ő már nem elég
jó – a védelmem erősebb, mint Edward gondolta. A homlokom egy hatalmas célpont volt és
igazából nem volt olyan nehéz tartanom a pajzsomat, ami biztonságot adott. Így egy hatalmas
vigyor terült szét az arcomon, Janenek címeztem. Szeme összeszűkült, és éreztem egy további
nyomást, ez alkalommal közvetlen engem támadott. A számat szélesebbre húztam és
kivillantottam a fogaim. Jane pedig egy hangos elkeseredett vicsorítást hallatott. Mindenki
egyszerre ugrott fel az őrök közül. Mindenki kivéve az ősöket, akiket nem zökkentett ki a
tanácskozásból. Az ikertestvére megfogta a karját. A Romanok kuncogtak, egy sötét kuncogás
volt.
„Mondtam, hogy eljön az időnk.” – mondta Vladimir Stefannak.
„Nézd meg a boszorkány arcát.” – kuncogott Stefan.
Alec megveregette a nővére vállát finoman, és akkor a karját levette róla. A szemét felénk
fordította, az arca tökéletesen sima, teljesen angyali. Én vártam néhány nyomást, néhány jelét
a támadásnak, de nem éreztem semmit. Ő még mindig minket bámult, az arca koncentráló
volt. Támad? Vagy átjutott a védelmemen? Lehet, hogy már csak én látom őt? Megszorítottam
Edward kezét.
„Jól vagy?” – kérdeztem idegesen.
„Igen” – suttogta.
„Alec támad?”
Edward bólintott. „Az ő tehetsége lassabb, mint Jane. Kúszik. Szükség van néhány pillanatra,
amíg ideér.”
Akkor már láttam, amikor tudtam, hogy mit kell keresnem. Egy különös homály szivárgott
keresztül a havon, szinte láthatatlan volt a fehérségben. Egy délibábra emlékeztetett engem –
csekély káprázta, mint egy pislákolás. A védelmem túllöktem Carlisleon féltem, hogy nehogy
túl közel jusson a köd, amikor eltalál minket. Mi van ha át tud hatolni a védelmemen?
Futnunk kellene? Egy halk dörgés, moraj futott keresztül a talajon a lábam alatt, és egy
hirtelen széllökés felkavarta a havat köztünk és a Volturi között. Benjamin látta a fenyegetést
felénk kúszni, és próbált egy ködöt emelni közénk, hogy ne láthassanak. A hóval könnyű volt
látni, hogy merre tart a támadás, de nem állította meg a hó. A levegő ütése ártalmatlannak
bizonyult az árnyékkal szemben, az árnyék csak jött. A háromszögű alakzat végül felbomlott,
egy kínzó nyögés, egy mély halk hasadás egy kis rést hozott létre közöttünk. A sziklák egy
pillanatra megmozdultak alattam. A hó a lyukba zuhant, de a köd jött tovább, mintha nem
érdekelné sem a szél sem a gravitáció. Aro és Caius széles szemmel figyelte, ahogy megnyílt
a föld. Marcus ugyanazon az unott tekinteten keresztül figyelt. Nem beszéltek, vártak, amíg a
köd közelített minket. A szél még gyorsabban süvített, de a köd csak jött felénk. Jane
mosolygott. És akkor a köd falba ütközött. Éreztem ahogy megérintette a pajzsot – egy sűrű,
édes aromát éreztem. Úgy emlékszem, hogy a Novocainnak volt rám hasonló hatása a
nyelvemen. A köd feljebb emelkedett, keresett egy lehetőséget, egy gyengeséget. De nem
talált. A köd még feljebb emelkedett és körülfogott minket, de nem talált bejáratot, olyan volt,
mintha egy képernyőn keresztül látnám. És akkor Benjamin zihálni kezdett.
„Kimerült, Bella!” – éljenzett halkan Benjamin.
A mosolyom visszatért. Láttam ahogy Alec összeszűkíti a szemét, és döbbenten figyel, aztán a
köd lassan visszaörvénylett. És akkor rájöttem mit jelent ez. Nyilvánvaló, hogy én leszek az
első számú, az első akit meg kell ölni, de addig ameddig tudom tartani, mi pont ugyanolyan jó
harci erővel bírtunk, mint a Volturi. Nálunk van még Benjamin és Zafrina, nekik pedig nem
volt természetfeletti segítségük ellenünk. Addig ameddig tudom tartani.
„Jobban akarok koncentrálni.” – suttogtam Edwardnak. „Gyere add a kezed, és segíts
erősebben tartani a védelmemet a mieink körül.”
„Távol tartom őket tőled.”
„Nem. Neked el kell kapnod Demetrit. Zafrina vigyáz rám.”
Zafrina ünnepélyesen bólintott. „Senki sem fog hozzá érni.” – ígérte Edwardnak.
„Janet és Alecet magam akartam elintézni, de itt van rám szükség.”
„Jane az enyém” – sziszegte Kate. „Megízlelheti a saját ellenszerét.”
„És Alec sok élettel tartozik nekem, de nekem nem elég csak az ő élete.” – morogta Vladimir
az ellenség felé. „Ő az enyém.”
„Caiust én akarom.” – mondta Tanya.
A többiek is kicsit megindultak az ellenfél felé, de gyorsan megálltak. Aro Alec hatástalan
ködjét vizsgálta nyugodtan, aztán megszólalt.
„először szavazzunk.” – kezdte.
Dühösen ráztam a fejem. Fáradt voltam a játékhoz. A vérszomjtól hirtelen új erőre kaptam, és
tudtam, hogy tudok segíteni a többieknek a küzdelemben. Akartam a harcot.
„Szeretném megjegyezni” – folytatta Aro „bármit is dönt a tanács, szerintem ma itt nincs
szükség erőszakra.”
Edward vicsorított és sötéten nevetett.
Aro szomorúan nézett rá. „Sajnálat pazarlás lenne a fajtánk részéről, ha elpusztítanánk titeket.
Különösen téged fiatal Edward és újszülött társad. A Volturi boldog lenne, ha a tagjai közt
üdvözölhetne. Bella, Benjamin, Zafrina, Kate. Sok választás van előttetek. Gondoljátok meg.”
Chelsea megpróbált hozzánk érni, de a védelmem nem hagyta. Aro kemény szemünkbe
nézett, és nem látta semmilyen jelét a tétovázásnak. Tudtam, hoy nagyon szeretne megtartani
Edwardot és engem, bebörtönözni minket és rabul ejteni Alicet is. De ennél jobban küzdünk.
Nem nyerhet, amíg élek. Boldog voltam, hogy ilyen erős vagyok és, hogy nem akar megölni
engem.
„Akkor szavazzunk.” – mondta idegenkedve.
Caius buzgón és gyorsan beszélt. „A gyermek egy ismeretlen fajta. Nincs okunk
megkockáztatni, hogy éljen. Meg kell halnia és mindenkinek , aki védelmezi is ez a sorsa.” –
mosolyogva várt.
Küzdöttem a feltörő sikoly ellen, amit a gonosz mosoly hívogatott. Marcus unottan fordította
felénk a szemét. Minket nézett amíg szavazott.
„Nem látok közvetlen veszélyt. A gyermek nem jelent veszélyt most. Később pedig még
mindig rá tudunk nézni. Távozzunk békével.” - a hangja bágyadt volt, mint a bátyjáé.
Egy őr sem lazított a készenléten a szavai ellenére sem. Caius vigyora nem változott, mintha
meg sem hallotta volna Marcus szavazatát.
„Úgy látom, hogy akkor nekem elhatározni a szavazás végkimenetelét.” – elmélkedett Aro.
Hirtelen Edward megmerevedett mellettem. „Igen!” – sziszegte.
Megkockáztattam, hogy ránézzek. A szeme diadalittas volt, de nem értettem – ilyen egy
kifejezése egy angyalnak mikor felég a világunk. Gyönyörű és rémítő. Egy halk reakciót
hallottam az őröktől, egy nehézkes morajt.
„Aro?” – szólt Edward, szinte kiáltott, a hangjában leplezetlen győzelem hallatszott.
Aro tétovázott egy pillanatig, felbecsülte az új hangulatot és óvatosan válaszolt.
„Igen, Edward? Akarsz még valamit mondani…?”
„talán” – mondta Edward kellemes hangszínben, nem értettem az izgalmát.
„Először tisztázzuk a dolgokat?”
„Természetesen.” – mondta Aro, felemelte a szemöldökét, de most nem volt semmi udvarias
álca a kifejezésében. Inkább kegyesnek hangzott, Aro soha nem olyan veszélyes, mint amikor
kegyes akar lenni.
„Te a veszélyt a lányom miatt látod – csupán amiatt, hogy nem tudjuk, hogy hogyan fejlődik?
Ez a dolgok bökkenője?”
„Igen, Edward barátom.” Értett egyet Aro. „De tudjuk, hogy kezelhető…biztosan, ahogy a
születését el tudtad rejteni a világ elől, őt is el tudod – nem veszélyezteti a biztonságát a
titoktartásnak…” – mondta higgadtan és vállat vont.
„Ha ezt biztosan tudjátok” – javasolta Edward. „Akkor pontosan mi volt a szándékod…miért
volt szükség erre a tanácsra egyáltalán?”
„Nem volt minden biztos.” – értett egyet Aro, a hangja egy kicsit követelőző. Nem látta, hogy
Edward hova akar kilyukadni. Én sem értettem.
„Mindenesetre többé nem vitázunk ezzel kapcsolatban.”
„És mi békében élünk, és megint jó barátok vagyunk?” – kérdezte Edward gúnyos éllel.
Még inkább követelödző volt. „Természetesen, fiatal barátom. Többet nem is kívánhatnék.”
Edward vidáman kuncogott. „Tudok még ennél is többet kínálni.”
Aro összeszűkítette a szemeit. „Ő teljesen egyedi. Csak találgathatjuk a jövőjét.”
„Nem teljesen egyedi.” – ellenkezett Edward. „ritka, ez biztos, de nem egyedi.”
Harcoltam a megdöbbenés ellen, hirtelen egy remény kúszott át rajtam, talán nem lesz több
fenyegetés. Betegesen néztem a ködöt ami a védelmem körül volt. És amíg a fókuszért
küzdöttem, újra éles, szúró nyomást éreztem a védelmemen.
„Aro, megkérnéd Janet, hogy álljon le a feleségem támadásával, amíg a bizonyítékokat
megbeszéljük?” – kérdezte udvariasan Edward.
Aro felemelte a kezét. „Nyugalom, kedveseim. Hagyjátok, hogy beszéljen.”
A nyomás eltűnt. Jane meztelen fogai rám villantak. Nem tudtam nem visszavigyorogni rá.
„Miért nem csatlakozol hozzánk Alice?” – mondta Edward hangosan.
„Alice” – suttogta Esme döbbenten.
Alice! Alice, Alice, Alice!
„Alice!” „Alice!” – hallottam a morajokat mindenhonnan.
„Alice” – szólt Aro is.
Enyhülés és tomboló öröm hullámzott végig rajtam. Az összes védelmem megerősödött. Alec
ködje még próbálkozott, de nem járt sikerrel – Jane ha lenne, biztos átjutna a réseken.
És akkor hallottam őket futni az erdőn keresztül, repülni, olyan gyorsan amilyen gy gyorsan
csak tudtak. Mindkét oldal mozdulatlanul várt. A Volturi szemtanúk haragosan bámultak a
friss zűrzavarban. Akkor Alice délnyugatról felént táncolt, és elsöprő boldogságot éreztem,
hogy újra látom, tetőtől talpig átjárt. Jasper csak egy hüvelykre tőle követte őt, a szeme heves
volt. Mögöttük három idegen érkezett. Az első egy magas, izmos nő, pusztasági haja sötét –
biztosan ő Kachiri. Ugyanolyan hosszú végtagok és tulajdonságok voltak rajta, mint a többi
Amazonon, az ő esetében talán még jellegzetesebb volt. A következő egy kicsi oliva beütésű
vámpír nő, hosszú fonattal, ami a feje tetejére volt rögzítve. A szemei idegesen, mély vörösbor
színűek. És az utolsó egy fiatal férfi…nem olyan gyorsan és nem olyan kecsesen futott. A
bőre lehetetlenül szép, sötét barna. A szeme óvatosan végigcsúszott a részvevőkön, a
szemszíne meleg tölgyre emlékeztetett. A haja fekete és befont, pont mint a nőknek, de persze
nem olyan hosszú. Gyönyörű volt. Miután elemeztem, egy új hang ütötte meg a fülemet, a
hangja egy új szívdobogásnak, ami nagyon gyors volt. Alice könnyen beugrott a ködön
keresztül a védelembe és megállt Edward mellett. Megérintettem a karját, és így tett Edward,
Esme és Carlisle is. Nem volt idő még egyéb köszöntésre. Jasper és a többiek is követték.
Az őrök néztek, a szemeikben hitetlenség volt, amíg a késve érkezők egyszerűen keresztezték
a ködöt. Felix és a többiek hirtelen mind rám fókuszáltak. Nem voltak biztos benne, hogy
hogyan működik a védelmem, de remélték, hogy fizikai támadást neme élne túl. Amint Aro
megmozdult, mindenki megnyugodott. Csodálnám, ha Zafrina sokáig vakon tudná őket
tartani. Talán elég ideig, hogy Kate és Vladimir elkapja Janet és Alecet? Ennyit tudok csak
kérni. Edward undorodó hangot hallatott, és dühösen megmerevedett, valószínűleg ez volt a
válasz a gondolataikra. Szabályozta magát és akkor Aro újra beszélni kezdett.
„Alice, saját magad kerestél szemtanút az elmúlt héten,” – mondta ősi hangján. „és nem jöttél
vissza üres kézzel. Alice miért nem mutatod be a szemtanút, akit hoztál?”
Caius vicsorított. „A szemtanúkon már túl vagyunk! Mond el a szavazatod, Aro”
Aro csendben felemelte az ujját és csendre ítélte testvérét, miközben Alice arcát nézte.
Alice könnyedén előrevezette az idegeneket. „ez itt Huilan és az unokaöccse Nahuel.”
Hallani a hangját…még sosem volt ennyire jó.
Caius szemét Alicere emelte és a kapcsolatot vizsgálta a jövevényekkel. A Volturi szemtanúk
felszisszentek. A vámpír világ változik, és ezt mindenki érezte.
„Beszélj, Huilen” – parancsolta Aro. „Mond el nekünk, hogy miért vagy itt.”
A kis nő idegesen nézett Arora. Alice bátorítóan bólintott, és Kachiri megfogta a kicsi vámpír
vállát.
„Huilen vagyok” – jelentette be a nő, furcsa angol akcentussal. Egy kicsit csend volt,
gondolom átgondolta, hogy hogyan mondja el a történetet. A hangja olyan volt, mintha
énekelne. „Másfél évszázaddal ezelőtt, én az enyéimmel éltem Mapucheben. A nővérem Pire
volt. A szüleink a havas hegy után nevezték el, mert a bőre épp olyan volt. És nagyon nagyon
gyönyörű volt. Egy nap, amikor magához tért, elmondta nekem, hogy egy angyallal
találkozott az erdőben, és éjjel az angyal meglátogatta. Én figyelmeztettem őt.” – Huilen
szomorúan rázta a fejét. „A bőre tele volt horzsolásokkal. Tudtam, hogy a legendák a nagy
libidóju lényekről igazak, de nem figyelt rám. El volt bűvölve. Elmondta nekem, hogy biztos
benne, hogy teherbe esett a sötét angyaltól. Nem próbáltam meg megállítani, amikor
elmenekült – tudtam, hogy apánk és anyánk is úgy vélné, hogy a gyermeknek halnia kell
Pirevel együtt. Vele mentem az erdő mélyére. Kereste a démoni angyalát, de nem találta
sehol. Vadásztam amikor már semmi ereje nem volt. Nyers állatoknak itta a vérét. Nem
kellett több megerősítés, hogy mi van a méhében. Reméltem, hogy meg tudom menteni az
életét és megölni a szörnyet. De ő szerette a gyermeket. Úgy hívta, hogy Nahuel, a dzsungel
macska után, mert ő nagyon erősen rúgott és összetörte a csontjait – de akkor is szerette. Nem
tudtam megmenteni. A gyermek kitépte magát belőle, és gyorsan meghalt, egész idő alatt csak
azért könyörgött, hogy Nahuel megmaradjon. A Baba haldoklott benne és én is így hittem.
Megharapott engem, amikor megpróbáltam kiemelni a testéből. A dzsungelbe kúsztam, hogy
meghalljak. Nem éreztem semmit csak mérhetetlen fájdalmat. De ő rám talált, az újszülött
gyermek átküzdte magát a bozóton és rám várt. Amikor a fájdalomnak vége volt, ő az
oldalamnál aludt. Vigyáztam rá ameddig nem volt egyedülálló. Vadásztunk a falu melletti
erdőben. Soha nem hagytuk el az otthonunkat, de Nahuel látnia akarta az itteni gyermeket.”
Huilen elfordította a fejét, amikor befejezte és visszalépett Kachiri mögé. Aro szája összezárt
volt. A sötétbőrű fiatalt kémlelte.
„Nahuel, te 150 éves vagy?” – kérdezte.
„Vagy egy évtizeddel több.” – válaszolta, egy gyönyörű meleg hangon. A hangsúlya alig volt
észlelhető. „Mi nem tartjuk számon.”
„És mikor érted el a mostani formád?”
„Körülbelül hét évvel a születésen után. Teljesen felnőtt lettem.”
„Te onnantól kezdve nem változtál?”
Nahuel vállat vont. „Nem vettem észre”
Éreztem egy reszketést, borzongást, ami végigfutott JAcob testén. Én még nem akartam ebbe
belegondolni. Megvárom még elmúlik a veszély, amjd utána elmélkedem ezen.
„És az étkezés?” – kérdezte Aro, látszólag nagyon érdekelte a dolog.
„Főleg vért, de néhány emberi élelmet is fogyasztok. Bármelyiken tudok élni.”
„Képes vagy létrehozni egy halhatatlant?” – Aro Huilenre nézett, a hangja hirtelen döbbent
volt. A pajzsomra fókuszáltam, ha esetleg megint támadnának.
„Igen, de csak én tudok.”
Egy sokkolt moraj ment végig mindhárom csoporton. Aro felemelte a szemöldökét. „Nem
vagy egyedül?”
„Van nővérem” – Nahuel megint vállat vont.
Aro vadul bámult egy pillanatig üres tekintettel.
„Talán elmondanád a történet többi részét is, úgy tűnik, hogy még vannak dolgok.”
Nahuel rosszal.
„az apám meglátogatott néhány évvel az után, hogy megszülettem és megöltem az anyámat.”
Az arca hirtelen eltorzult. „Örült, hogy megtalált engem.” – Nahuel hangszínéből úgy tűnt,
hogy ez nem kölcsönös. „Neki van két lánya is. Azt akarta, hogy csatlakozzak hozzá, mint a
nővérem. Meglepte, hogy nem vagyok egyedül. A nővéreim nem mérgezőek, de nem tudom,
hogy ez nemtől függ-e, vagy véletlenszerű…ki tudja? Az én családom már Huilen, és nem
mentem vele.” – gyorsan beszélt. „Úgyhogy megegyeztünk, Néha meglátogat. Nekem van
egy új nővérem is, ő tíz éve érte el az érettséget.”
„Mi az apád neve?” – kérdezte Caius fogcsikorgatva.
„Joham” – válaszolt Nahuel. „Ő tudósnak tekinti magát. Egy nagyszerű új fajt akar
létrehozni.”
Éreztem az undort a hangjában, ahogy ezt elmesélte.
Caius rám nézett. „A te lányod mérges?” – követelte érdes hangon.
„Nem” – válaszoltam. Nahuel hirtelen felkapta a fejét a kérdésre, és rám nézett. Caius Arora
nézett megerősítésként, de Aro a saját gondolataiba veszett. A száját összeszorítva bámulta
Carlislet, és akkor Edward végre rám nézett.
Caius morgott. „Ügyeljünk arra, ami itt történt és nézzünk el délre” – mondta Aronak.
Aro a szemébe bámult egy hosszú pillanatig feszülten. Nem tudtam, hogy mit akar ezzel, de
utána végigmért engem egy pillanatig, a szemében valami megváltozott, a szája mozdult és
láttam a szemeiben, hogy Aro meghozta a döntést.
„Bátyám” – mondta lágyan Caiusnak. „Ők nem jelentenek veszélyt. Ez egy meglepő
fejlemény, de nem látok fenyegetést. Ezek a fél vámpír gyerekek sokkal kezelhetőbbek, mint
hittük.”
„Tehát a szavazatod?” – követelte Caius.
„Igen”
Caius haragosan nézett. „És ez a Joham? Ez a halhatatlan, aki szeret kísérletezni?”
„Talán beszélnünk kéne vele” – értett egyet Aro.
„Állítsátok meg Johamat,” – mondta Nahuel laposan. „De a nővérem ne bántsátok. Ő
ártatlan.”
Aro bólintott ünnepélyesen. És akkor meleg mosollyal visszafordult az őrök felé.
„Kedveseim” – mondta. „Mi ma nem harcolunk.”
Az őrök bólintottak egyszerre és felálltak a támadó helyzetből. A köd szétszóródott, de azért
tartottam a védelmem. Lehet, hogy ez megint trükk. Elemeztem a kifejezésüket, amikor Aro
megint felénk fordult. A szeme üdvösebb, mint valaha, de éreztem benne valami különös
hátsó szándékot. Mintha valami cselszövésre készülne. Caius felháborodott, de az őrjöngése
óvatos volt, beletörődő. Marcus nézett…unottan, nem volt rá jobb szó. Az őrök közömbösen
és fegyelmezetten figyeltek. Még mindig alakzatban voltak, felkészültek a távozásra. A
Volturi szemtanúk még körültekintettek, aztán szétszóródtak az erdőben. Ahogy egyre
kevesebben voltak egyre gyorsabban távoztak. Hamar eltűntek.
Aro a kezeit védekezően felénk nyújtotta. Mögötte néhány őr, Caius, Marcus, és a csendes
rejtélyes feleségek, a feleségek már elkezdtek elmenni alakzatban. Csak három maradt.
„Örülök, hogy erőszak nélkül távozunk” – mondta édesen „Barátom, Carlisle – remélem,
hogy barátomnak hívhatlak még.Remélem nem haragszol. Tudom, hogy érted a terhet, amit a
kötelezettségeinkkel jár.”
„Távozz békében Aro” – mondta Carlisle mereven. „Kérlek emlékezz, hogy mi itt névtelenek
vagyunk, és ne vadásszatok a területünkön.”
„Természetesen Carlisle” – biztosította Aro. „Nem keresem a haragodat, kedves barátom.
Esetleg egyszer megbocsátasz nekem.”
„talán, ha bebizonyítod, hogy újra a barátunk vagy.”
Aro elfordította a fejét lelkifurdalással telve, és hátrébb lépett, mielőtt megfordult volna.
Csendben néztük, ahogy az utolsó négy Volturi is eltűnt a fákban. Nagyon nyugodt volt
minden. Egy kicsit nem figyeltem a védelmemre.
„Valóban győztünk?” – suttogtam Edwardnak.
Hatalmasat mosolygott. „Igen. Feladták. Az összes erőszakos gondolatuk, gyávák voltak
kockáztatni.” – kuncogott.
Alice vele nevetett. „Komoly, emberek. Nem jönnek vissza. Mindenki lazíthat.”
Még mindig csend volt.
„A fenébe nem volt szerencsénk.” – motyogta Stefan.
És akkor elkezdődött. Kitört az öröm. Az üvöltés szinte fülsüketítő volt. Maggie megölelte
Siobhant. Rosalie és Emmett megcsókolták egymást újra – most hosszabban és lelkesebben,
mint előtte. Benjamin és Tia egymást ölelte, ahogy Carmen és Eleazar is. Esme megölelte
Alicet és Jaspert. Carlisle melegen megköszönte a Dél-Amerikai jövevényeknek a segítségét.
Kachiri nagyon közel állt Zafrinaához és Sennához, az ujjhegyeiket összeérintették. Garrett
felkapta Katet és pörgött vele. Stefan leköpte a havat. Vladimir a talajt bámulta savanyú
arccal. És a rozsda színű farkas a lányommal rohant felém, és a mellkasomhoz nyomta.
Edward karjai körülöleltek minket ugyanabban a pillanatban.
„Nessie, Nessie, Nessie” – dúdoltam halkan.
Jacob nevetett, ugatva nevetet és az orrát a fejemhez nyomta.
„Minden rendben” – motyogtam.
„Akkor veled maradhatok?” – követelte Nessie.
„Örökké” – ígértem.
Tényleg örökre. Nessie egészséges és erős fog maradni. Mint a fél-vámpír Nahuel, aki még
150 évesen is fiatal. És mi mind együtt leszünk. A boldogság kirobbant belőlem – olyan
szélsőségesen, olyan erőszakosan, hogy szinte elviselhetetlen.
„Örökké” – suttogta Edward a fülembe.
Nem tudtam többet beszélni. Felemeltem a fejem és megcsókoltam olyan szenvedéllyel, ami
még az erdőt is felgyújthatta volna. Azt sem vettem volna észre.