Paulo Coelho A Győztes Egyedül Van

PAULO
COELHO
DIGITALIZÁLÁS: SG WILLS
A győztes egyedül van
ATHENAEUM
FORDÍTOTTA: NAGY VIKTÓRIA
DIGITALIZÁLTA: SG WILLS
© Paulo Coelho, 2008
A mű eredeti címe: O vencedor está só
Rio de Janeiro, 2008, Agír Editora LTDA.
A könyv a Sant Jordi Asociados (Barcelona, Spanyolország) jóváhagyásával kerül forgalomba.
www.paulocoelho.com www.coelho.hu
Hungarian translation © Nagy Viktória, 2009
Walt Whitman Bárki is légy, aki most kezedben tartasz című versét Bajnóczy Zoltán; Robert Frost: Járatlan út
című versét pedig Imreh András fordításában közöljük.
1. kiadás 2009. május
Monda pedig az ő tanítványainak: Annakokáért mondom néktek, ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől,

mit egyetek; se a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Az élet több, hogynem az eledel, és a test, hogynem az
öltözet. Tekintsétek meg a hollókat, hogy nem vetnek, sem nem aratnak; kiknek nincs tárházuk, sem csűrük;
és az Isten eltartja őket: mennyivel drágábbak vagytok ti a madaraknál?
Kicsoda pedig az közületek, a ki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?
Annakokáért ha a mi legkisebb dolog, azt sem tehetitek, mit aggodalmaskodtok a többi felől?
Tekintsétek meg a liliomokat, mimódon növekednek: nem fáradoznak és nem fonnak: de mondom néktek:
Salamon minden ő dicsőségében sem öltözött úgy, mint ezek közül egy.
Lukács 12,22-27 (Károli Gáspár fordítása)
WALT WHITMAN
Bárki is légy, aki most kezedben tartasz
BÁRKI is légy, aki most kezedben tartasz,

Egy apróság híján minden kárba vész,
Időben szólok, mielőtt jobban megismersz,
Én nem olyan vagyok, mint hitted, nagyon más.
Ki az a férfi, aki követőm lenne?

Ki indulna el szenvedélyeim nyomába?
Az út veszélyes - az eredmény bizonytalan, s lehet akár végzetes is;

Minden mást fel kellene adnod - bennem látva az egyetlen és igaz Istent,
Ám még így is fárasztó lenne és soká tartana, hogy felfedezz,
Meg kellene tagadnod mindent, amit addig az életről vallottál
és mindenkit, aki nyugalmat adott; Ezért inkább hagyj itt, ne vesződj tovább énvelem
- Vedd le a kezed a vállamról, Tegyél le, és indulj utadra.
*N. D. P.-nak, akivel azért találkoztam a földön, hogy megmutassa a Jó Harc útját
ELŐSZÓ
Könyveim egyik állandóan visszatérő témája: mennyire fontos, hogy megfizessünk az álmainkért. De milyen
mértékben manipulálhatók az álmaink? Az utóbbi évtizedekben olyan kultúrában élünk, amely kiemelkedő
jelentőséget tulajdonít a hírnévnek, a pénznek és a hatalomnak. Sokan közülünk azt hiszik, hogy kizárólag
ezekért az értékekért érdemes küzdeni, és nincsenek tudatában annak ténynek, hogy a kulisszák mögött rej-
lő valódi manipulátorok névtelenek maradnak. Ezek a manipulátorok tisztában vannak vele, hogy a
legerősebb hatalom észrevétlen - egészen addig a pillanatig, amikor már késő észrevenni, mert csapdába
estünk. Erről a csapdáról szól ez a könyv.
A győztes egyedül van négy főszereplője közül hárman hagyják, hogy manipulálják az álmaikat:
Igor, az orosz milliárdos azt hiszi, hogy az emberölés elfogadható, ha a tettest nemes cél - például az emberi
szenvedés megszüntetése vagy a szeretett nő visszaszerzése - vezérli.
Hamid, a divatmágnás a legjobb szándékkal kezdte a pályafutását, hogy aztán beszippantsa a gépezet,
amelyet ő csak föl akart használni céljai eléréséhez.
Gabriela - akárcsak a mai emberek többsége - meg van győződve róla, hogy a hírnév önmagában is elég cél,
a legmagasabb kitüntetés egy olyan világban, amely a hírnevet tartja a legnagyszerűbb teljesítménynek.
Ez nem thriller, hanem egy kimerevített tablókép arról, hogy hol tartunk most.
Paulo Coelho
3:17
A Px4-es kompakt Beretta pisztoly alig nagyobb, mint egy mobiltelefon, körülbelül 700 grammot nyom, és
10 lövést képes leadni. Azonkívül, hogy kicsi, könnyű és észrevétlenül meglapul a zsebben, a kis kalibernek
van még egy óriási előnye: a golyó nem megy keresztül az áldozat testén, hanem a csontokba fúródik, és
mindent szétroncsol, ami az útjába kerül.
Egy ilyen kaliberű lövés esetében nyilvánvalóan a túlélésnek is nagyok az esélyei: több ezer olyan eset van,
amikor egyetlen főartéria sem sérül, és az áldozatnak van ideje ocsúdnia és ártalmatlanná tennie a
támadóját. De ha az illető, aki a fegyvert használja, rendelkezik némi tapasztalattal, eldöntheti, hogy gyors
halált választ-e - a szemek közé vagy a szívre célozva -, vagy valami lassabbat: mondjuk, egy bizonyos
szögben a bordák közé nyomja a pisztoly csövét, és meghúzza a ravaszt. Akit így lőnek le, annak beletelik
egy kis idejébe, amíg észreveszi, hogy halálosan megsebesült: még megpróbál visszatámadni, menekülni,
segítséget kérni. A dolog előnyös oldala, hogy az áldozatnak jut ideje rá, hogy lássa, ki öli meg, miközben
lassan kimegy belőle minden erő, azután lerogy a földre, anélkül, hogy kifelé nagyon vérezne, és anélkül,
hogy értené, miért történik mindez.
A hozzáértők szerint ez korántsem az ideális fegyver: „Legfeljebb nőknek való, nem kémeknek" - mondja
egy angol titkos ügynök James Bondnak a sorozat első filmjében, miközben elveszi tőle régi pisztolyát, és
átad helyette egy új modellt. De ez persze csak a profiknak szól, mert amire neki kell, arra nincs ennél
alkalmasabb fegyver.
A Berettáját a feketepiacon vette, hogy később ne lehessen azonosítani. Öt golyó van a tölténytárában, de ő
csak egyet kíván fölhasználni, azt, amelyiknek a végébe körömreszelővel belekarcolt egy „X"-et. Ezért
amikor a golyó majd kirepül a fegyverből, és valami szilárd anyagot ér, négy darabra esik szét.
A Berettát azonban csak a legvégső esetben fogja használni. Más módszerei is vannak arra, hogy
elpusztítson egy világot, szétromboljon egy univerzumot, Ewa pedig biztosan megérti majd az üzenetet,
amint megtalálják az első áldozatot. Tudni fogja, hogy a szerelem nevében cselekedett, hogy egyáltalán nem
haragszik rá, és hogy visszafogadja őt anélkül, hogy megkérdezné, mi történt az elmúlt két évben.
Reméli, hogy a hat hónapig tartó gondos tervezgetés meghozza a gyümölcsét, de bizonyosságot csak holnap
szerezhet. Íme, a terve: hagyja, hogy a Fúriák, a görög mitológia alakjai leszálljanak fekete szárnyaikkal arra
a kék-fehér tájra, amely tele van gyémánttal, botoxszal, sportkocsikkal, amik tökéletesen haszontalanok,
mert legfeljebb két utas fér el bennük. A hatalomhoz, a sikerhez, a hírnévhez és a pénzhez fűzött ábrándok -
ezeket törheti szét egyik pillanatról a másikra azokkal az apró eszközökkel, amiket magával hozott.
Már fölmehetett volna a szobájába, hiszen a jelenet, amire várt, este 11 óra 11 perckor lezajlott, pedig ő fel-
készült rá, hogy többet kell várakoznia. A férfi belépett azzal a gyönyörű nővel az oldalán, mindketten
feltűnően elegáns öltözetben, hogy részt vegyenek a fontos vacsorák után szokásos estélyen, amely jóval
látogatottabb, mint a fesztivál akármelyik filmbemutatója.
Igor nem fedte fel magát. Az egyik kezével az arca elé tartott egy francia újságot (az orosz magazin esetleg
gyanús lehetett volna), hogy a nő ne ismerje föl. Fölösleges óvintézkedés volt: az a nő sohasem néz rá
senkire, ahogy a többiek sem, akik a világ úrnőjének érzik magukat. Ők azért vannak ott, hogy
tündököljenek, és nem figyelik, mit viselnek a többiek - mert a gyémántok számától és a ruha
különlegességétől függően esetleg búskomorságba esnének, elromlana a kedvük, kisebbségi komplexusuk
támadna, hiába költöttek egy vagyont a ruhájukra és a kiegészítőkre.
Partnere, egy választékosan öltözött, őszülő férfi odament a bárpulthoz és pezsgőt kért: az elengedhetetlen
aperitifet egy olyan este előtt, amely sok új kapcsolattal, jó zenével, valamint a tengerpartra és a kikötőben
horgonyzó jachtokra nyíló kitűnő kilátással kecsegtet.
Látta, hogy udvariasan bánik a pincérnővel. Megköszönte az italt, és busás borravalót adott.
Mindhárman ismerték egymást. Igort boldogság fogta el, amikor érezte, hogy az adrenalin lassan szétárad a
vérében: másnap tesz róla, hogy a nő tudomást szerezzen a jelenlétéről. És eljön az a pillanat, amikor
találkozni fognak.
És csak az Isten tudja előre, hogy mi lesz ennek a találkozásnak az eredménye. Igor, az ortodox katolikus,
fogadalmat és esküt tett egy moszkvai templomban, Szent Magdolna ereklyéi előtt (amelyek egy hétig
voltak az orosz fővárosban, hogy a hívek imádhassák őket). Csaknem öt órán keresztül állt sorban, és mire
odaért, meg volt győződve róla, hogy a papok találták ki az egészet. De nem akarta megkockáztatni, hogy
nem tesz fogadalmat.
Kérte a szentet, hogy oltalmazza meg és támogassa őt abban, hogy a lehető legkevesebb áldozattal érje el a
célját. Cserébe egy aranyikont ígért, amit egy novoszibirszki kolostorban élő híres festőtől rendel majd meg,
amikor mindennek vége lesz, és ő visszatérhet a szülőföldjére.
Hajnali három órakor a Hotel Martinez bárját elárasztja a cigaretta- és az izzadságszag. Noha Jimmy már
abbahagyta a zongorázást (Jimmy lábain felemás cipő van), és a pincérnő is rettenetesen kimerült, az ott
maradt vendégeknek eszük ágában sincs elmenni. Nekik még itt kell maradniuk a teremben, legalább még
egy óráig, vagy akár egész éjszaka, amíg végre történik valami!
Elvégre már négy nap eltelt a cannes-i filmfesztivál megnyitása óta, és még mindig nem történt semmi. A
különböző asztaloknál ülők fejében ugyanaz a gondolat fészkel: találkozni kell a Hatalommal. Minden szép
nő azt reméli, hogy valami producer beleszeret, és fontos szerepet ad neki a következő filmjében. A
színészek fesztelenül beszélgetnek egymással, nevetgélnek, és eljátsszák, hogy nekik ez az egész semmit
nem jelent, fél szemmel azért egyfolytában az ajtót lesik. Valaki jönni fog.
Valakinek még jönnie kell. A fiatal rendezők, tele ötletekkel, táskájukban az önéletrajzukkal és a
vizsgafilmjükkel, fejükben az összes kimerítő olvasmánnyal a fotóművészetről és a forgatókönyvírásról,
valami nagy szerencsére várnak: valakire, aki egy partiról visszatérve üres asztalt keres, rendel egy kávét,
rágyújt egy cigarettára, már unja, hogy mindig ugyanazokra a helyekre jár, és nyitott az új kalandokra.
Milyen naivak.
Ha valóban jönne egy ilyen ember, nyilván hallani sem akarna az új „projektről, amilyet még senki nem
csinált", de hát az elkeseredés képes becsapni az elkeseredett lelkeket. A hatalmasok, akik időnként
belépnek, épp csak körbepillantanak, aztán mennek is föl a szobájukba. Nem aggódnak. Tudják, hogy nincs
félnivalójuk. A hatalmi elit, a Szuperosztály nem bocsátja meg az árulást, ott mindenki tisztában van a
határaival - és hiába tartja úgy a legenda, ők sem jutottak oda, hogy élet és halál ügyében dönthetnének.
Másrészt pedig, ha valami váratlan és fontos dolog fölfedezésre vár - akár a film, akár a zene, akár a divat
világában -, az a mélyreható kutatások eredményeképpen kerül a felszínre, nem pedig a szállodai bárokban.
A Szuperosztály most éppen azzal a lánnyal szeretkezik, akinek sikerült bejutnia az estélyre, és mindenre
kapható. A Szuperosztály most éppen lemossa a sminkjét, nézegeti a ráncait, és azt gondolja, hogy itt az
ideje egy újabb plasztikai műtétnek. Olvassa az interneten a híreket, keresi, mit írnak az aznapi
bejelentéséről. Beveszi az elengedhetetlen altatót, megissza a teát, ami könnyű fogyást ígér. Bejelöli az
étlapon, hogy mit hozzanak föl reggelire a szobájába, és kiakasztja a kilincsre, a „Ne zavarjanak"
táblácskával együtt. A Szuperosztály lehunyja a szemét, és azt gondolja: „Remélem, hamar elalszom, mert
holnap van egy találkozóm tíz előtt."
A Martinez bárjában azonban mindenki tudja, hogy ott vannak a hatalmasok. És ha ott vannak, akkor az
számukra eséllyel kecsegtet.
Az meg sem fordul a fejükben, hogy a Hatalom csak a Hatalommal áll szóba. Hogy nekik arra van szüksé-
gük, hogy egymással találkozzanak, együtt egyenek és igyanak, nagy partikat rendezzenek, a
megjelenésükkel emeljék egy-egy rendezvény fényét, áltassák magukat, hogy a luxus és csillogás világa
mindenki számára elérhető, aki elég bátor ahhoz, hogy makacsul ragaszkodjon az elképzeléseihez. Hogy
elkerüljék az olyan háborúkat, amelyek nem hoznak hasznot, és hogy ellentétet szítsanak országok vagy
cégek között, ha úgy érzik, hogy ez még több hatalmat vagy pénzt ígér nekik. Hogy színleljék, hogy
boldogok, pedig a saját sikerük rabjai. Hogy még tovább növeljék a vagyonukat és a befolyásukat, akkor is,
ha már óriási - ugyanis a Szuperklasszisok tagjai hiúságból vetélkednek egymással, és mindenki a csúcsok
csúcsára akar jutni.
Az eszményi világban a Hatalom szóba állna a színészekkel, a rendezőkkel, a divattervezőkkel és az írókkal,
akiknek már vörös a szemük a fáradtságtól, és már azon jár az eszük, hogy holnap visszatérnek messzi
városukba, az albérletükbe, és kezdhetik elölről a kopogtatást, az ismerkedést, az érvényesülés keresését.
A való világban a Hatalom most bezárkózik a szobájába, és átfutja az elektronikus leveleit, méltatlankodik,
hogy a partik mindig egyformák, hogy a barátnője ékszere nagyobb, mint az övé, hogy a riválisa jachtjának
különleges díszítése van, és ez hogy lehetséges...
Igornak nincs kivel beszélgetnie, de ez nem is érdekli. A győztes egyedül van.
Igor egy oroszországi telefontársaság sikeres tulajdonosa és elnöke. Már egy évvel korábban lefoglalta a
Martinez legjobb lakosztályát (amit legalább tizenkét napra kell kifizetni, függetlenül attól, hogy mennyi
ideig kíván maradni a vendég), és ma délután megérkezett a magánrepülőgépén, lezuhanyozott, utána
lement a hallba, abban a reményben, hogy tanúja lehet egy egyszerű kis jelenetnek.
Egy ideig színésznők, színészek és rendezők háborgatták, de neki már megvolt a tökéletes válasza
mindannyiuk számára:
- Dont speak English, sorry. Polish.
Vagy:
- Don't speak French, sorry. Mexican.
Valaki megpróbált elmakogni pár szót spanyolul, de akkor Igor más eszközhöz folyamodott. Számokat
jegyzett föl egy füzetbe, hogy ne tűnjön se újságírónak (aki mindenkit érdekel), se a filmiparhoz kapcsolódó
személynek. Mellette egy orosz nyelvű gazdasági magazin (a legtöbben úgysem tudják megkülönböztetni
egymástól az oroszt, a lengyelt és a spanyolt), egy jelentéktelen üzletember fényképével a borítóján.
A bár vendégei azt hiszik magukról, hogy jó emberismerők, és békén hagyják Igort abban a hiszemben,
hogy bizonyára ő is az a fajta milliomos, aki azért jön Cannes-ba, hogy szeretőt találjon. Miután az ötödik
ember is leült az asztalához, és ásványvizet kért, mondván, hogy „sehol nincs szabad szék", elterjedt a
pletyka, és már az egész bár tudja, hogy ez a magányos férfi nem képviselője sem a film, sem a divat
világának, így hát egyelőre félreteszik „parfüm" néven.
A „parfüm" a színésznők (vagy „starlet"-ek, ahogy a fesztiválon hívják őket) tolvajnyelvi fordulata: könnyű
lecserélni a márkát, sokszor azonban valóságos kincs lehet. A „parfümökkel" csak a fesztivál utolsó két
napján kezdenek el foglalkozni, amikor már bizonyos, hogy nem találtak maguknak semmi érdekeset a
filmiparban. Addig várnia kell ennek a furcsa, gazdagnak látszó férfinak.
Minden színésznő jól tudja, hogy még mindig jobb egy új partnerrel távozni (aki később akár filmproducerré
is válhat), mint elmenni a következő rendezvényre, ahol csinálhatják végig ugyanazt a szertartást - inni kell,
mosolyogni (főleg mosolyogni), eljátszani, hogy nem néznek senkire, miközben a szívük szaporán ver, mert
az óra mutatói gyorsan pörögnek, a gálavacsorák még tartanak ugyan, de őket nem hívták meg, egyes
egyedülálló férfiakat viszont igen.
Előre tudják, hogy mit fognak mondanak a „parfümök", hiszen mindegyik ugyanazt mondja, de úgy tesz-
nek, mintha elhinnék:
a. „Mellettem megváltozhat az életed."
b. „Sok nő szívesen lenne a helyedben."
c. „Most még fiatal vagy, de gondolj arra, mi lesz pár év múlva. Itt az ideje egy hosszabb távú
befektetésnek."
d. „Nős vagyok, de a feleségem..." (ez a mondat többféleképpen végződhet: „betegeskedik", „azt mondta,
hogy öngyilkos lesz, ha elhagyom" stb.)
e. „Te igazi hercegnő vagy, és megérdemled, hogy úgy is bánjanak veled. Egész életemben rád vártam, bár
ennek magam sem voltam tudatában. Nem hiszek a véletlenekben, és azt érzem, hogy adnunk kell egy
esélyt ennek a kapcsolatnak."
A társalgás mindig ugyanaz. Ami változik, az a végeredmény: hogy milyen ajándékot sikerül kiszedni
belőle (lehetőleg ékszereket, amiket később el lehet adni), esetleg meghívást egy-két jachton rendezett
partira, ahol minél több névjegykártyát érdemes összegyűjteni, végig kell hallgatni ugyanazokat a
társalgásokat, viszont meghívót lehet szerezni a Forma-l-es versenyekre, ahol ugyanezek az emberek
jelennek meg, és ahol talán már vár a nagy esély.
Szintén „parfümnek" nevezik a fiatal színészek az idős, plasztikázott és botoxszal felfújt milliomosnőket,
akik azonban okosabbak, mint férfi társaik. Ők soha nem vesztegetik az idejüket: csak az utolsó napokban
érkeznek meg, és tudják, hogy a pénzük a vonzerejük.
A hímnemű „parfümök" tévhitben élnek: azt hiszik, hogy ha sikerült elcsábítaniuk a hosszú lábak és az ifjú
arcok tulajdonosait, akkor kedvükre manipulálhatják őket. A nőnemű „parfümök" viszont kizárólag a
briliánsaik hatalmában bíznak, és semmi másban.
Igor nem ismeri ezeket a részleteket: ő most van itt először. És épp most állapította meg, legnagyobb
megdöbbenésére, hogy senkit nem érdekelnek különösebben a filmek - kivéve a bárban ülő embereket.
Átlapozott néhány magazint, kinyitotta a borítékot, amelybe a titkárnője a legfontosabb partikra szóló
meghívókat tette, és sehol sem tettek említést egyetlen premierről sem. Mielőtt megérkezett
Franciaországba, kíváncsi volt rá, hogy milyen filmek versenyeznek - és rendkívül nehezen szerezte meg
ezeket az információkat. Azután egy barátja ezt mondta neki: - Felejtsd el a filmeket! Cannes valójában
divatfesztivál. Divat. De hát mit gondolnak az emberek? Szerintük az a divat, ami évszakról évszakra
változik? Azért jöttek ide a világ minden tájáról, hogy megmutassák a ruháikat, az ékszereiket és a
cipőgyűjteményüket? Nem ismerik a szó valódi jelentését. A „divat" valójában nem más, mint annak a
kifejezése: a te világodhoz tartozom. Én is a te hadsereged egyenruháját hordom, ne lőj rám.
Azóta, hogy férfiak és nők csoportjai elkezdtek együtt élni a barlangokban, a divat az egyetlen olyan
kifejezési eszköz, amit mindenki megért anélkül, hogy ismerné a másikat, és amivel el lehet mondani:
egyformán öltözködünk, a te törzsedből való vagyok, összefogunk a gyengébbek ellen, és így életben
maradunk.
De akik itt vannak, azt hiszik, hogy a „divat" minden. Hathavonta egész vagyont költenek arra, hogy
megváltoztassanak valami apró részletet, és továbbra is a gazdagok kiváltságos törzséhez tartozhassanak.
Ha most ellátogatnának a Szilícium-völgybe, ahol az informatikai világ milliárdosai műanyag karórát és
elnyűtt nadrágot hordanak, rádöbbennének, hogy a világ már nem a régi, mintha mindenki azonos
társadalmi szinten élne, mert már senkit nem érdekel a gyémánt mérete, a nyakkendő márkája és a bőrtáska
tervezője. A jelek szerint a világnak ezen a részén nem léteznek nyakkendők és bőrtáskák, ám nem messze
tőle ott van Hollywood, egy még hatalmasabb gépezet, amely - bár hanyatlásnak indult - még képes
elhitetni az ártatlan lelkekkel, hogy nincs csodálatraméltóbb dolog a ruhakölteményeknél, a smaragd
nyakékeknél és az óriási limuzinoknál. És mivel még mindig ezzel vannak tele a magazinok, senkinek nem
áll érdekében romba dönteni a több milliárd dolláros reklámipart, a fölösleges holmik kereskedelmét, a
haszontalan irányzatok diktálását vagy az újabb és újabb csodakrémek megalkotását, amik valójában
ugyanazok, csak a címkéjük változik.
Nevetségesek. Igor képtelen leplezni a gyűlöletét azok iránt, akiknek a döntései emberek millióit érintik,
olyan férfiakat és nőket, akik tisztességesen dolgoznak és méltósággal élik a mindennapjaikat, pusztán azért,
mert egészségesek, van hol lakniuk és szeretik a családjukat.
Perverzek. Amikor úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van, amikor a családok leülnek az asztal
köré, hogy együtt vacsorázzanak, hirtelen megjelenik a Szuperosztály szelleme, és lehetetlen álmokat kínál
föl nekik: luxust, szépséget, hatalmat. És szétesik a család. Az apa éjszakákat tölt álmatlanul, mert túlórázik,
hogy megvehesse a legújabb sportcipőt a fiának, nehogy kiközösítsék az iskolában. A felesége titokban azért
sírdogál, mert a barátnői márkás ruhákat hordanak, neki pedig nincs pénze ilyesmire. A kamaszok pedig
ahelyett, hogy megismernék a hit és a remény igazi értékeit, arról álmodoznak, hogy művészek lesznek. A
vidéki lányok elveszítik az identitásukat, és azon törik a fejüket, hogyan juthatnak el a nagyvárosba, ahol
bármibe, de tényleg bármibe belemennek, csak hogy megszerezzenek egy bizonyos ékszert. A világ,
amelynek az igazságosság felé kéne haladnia, az anyag körül forog, a körül az anyag körül, ami hat hónap
múlva már nem jó semmire, ki kell cserélni újra, és így, csakis így maradhatnak a csúcson azok a hitvány
alakok, akik most ott vannak Cannes-ban.
Igor természetesen nem hagyja, hogy ez a pusztító erő hasson rá. A világ egyik legirigylésreméltóbb
munkáját végzi. Jóval többet keres naponta, mint amennyit el tudna költeni egy év alatt, pedig elhatározta,
hogy minden lehetséges szórakozást megenged magának - törvényeseket és törvényteleneket egyaránt. Nem
okoz neki nehézséget egy-egy nő meghódítása, még azelőtt sem, hogy gazdagsága kiderülne -
számtalanszor kipróbálta már, és mindig sikerült. Most töltötte be a negyvenedik évét, és tökéletes formában
van, a rendszeres évi orvosi vizsgálat szerint is makkegészséges. Öt nem köti semmi. Nem kell egy bizonyos
márkájú ruhát hordania, egy bizonyos előkelő étterembe járnia, azon a tengerparton üdülnie, ahova „min-
denkinek muszáj elmennie", nem kénytelen megvenni azt a karórát, amelyet valamelyik sikeres sportoló
reklámoz. A fontos szerződéseket egy pár forintos tollal is aláírhatja, nyugodtan hordhatja azokat a kézzel
varrott kényelmes és elegáns zakókat, amelyeket az irodája melletti kis boltban vásárolt, és amelyeken
semmiféle márkajelzés nem látszik. Azt csinálhat, amit akar, senki előtt nem kell fitogtatnia a gazdagságát,
érdekes munkája van, amit lelkesen végez.
Talán éppen ez a baj: mindig mindent lelkesen csinál. Meggyőződése, hogy ez az oka annak, hogy a nő, aki
néhány órával ezelőtt belépett a bárba, nem az ő asztalánál ül.
Próbál tovább gondolkodni, hogy teljen az idő. Még egy italt rendel Kristelle-től - azért tudja a pincérnő
nevét, mert egy órával ezelőtt, amikor kisebb volt a forgalom (az emberek a vacsorákon időztek még), kért
egy pohár whiskyt, és a nő megjegyezte, hogy szomorúnak látszik, jól tenné, ha enne valamit és egy kicsit
jobb kedvre derülne. Igor megköszönte a figyelmességet, és örült, hogy van valaki, akit valóban foglalkoztat
az ő lelkiállapota.
Talán ő itt az egyetlen, aki tudja, hogy hívják azt az embert, aki kiszolgálja: a többiek csak az asztaloknál és a
nézőtéren ülők nevére - és ha lehet, foglalkozására - kíváncsiak.
Próbál tovább gondolkodni, de már hajnali három óra is elmúlt, és a szép nő nem jelent meg újra az udvarias
férfival - aki egyébként külsőre nagyon hasonlít rá. Talán egyből fölmentek a szobájukba, és most
szeretkeznek, vagy esetleg még pezsgőznek valamelyik jachton, ahol akkor kezdődnek a partik, amikor a
többi helyen véget érnek. Talán csak hevernek az ágyon, és újságot olvasnak anélkül, hogy egymásra
néznének. De ennek nincs is jelentősége. Igor egyedül van, fáradt, és aludnia kell.
7:22
Reggel 7 óra 22 perckor ébred. Sokkal korábban, mint ahogy a teste szerette volna, de hát még nem volt ideje
alkalmazkodni a Moszkva és Párizs közötti időeltolódáshoz: ha most az irodájában ülne, akkor már túl lenne
legalább két-három értekezleten az alkalmazottaival, és készülne az üzleti ebédre egy új ügyfelével.
De most más feladata van: találnia kell valakit, akit feláldozhat a szerelem oltárán. Szüksége van egy
áldozatra, hogy Ewa még reggel megértse az üzenetét.
Megfürdik, lemegy, hogy megreggelizzen egy olyan étteremben, ahol majdnem minden asztal üres, és sétára
indul a Croisette-en, ahol a legfontosabb luxusszállodák sorakoznak. Nincs forgalom - az egyik sáv le van
zárva, és csak a hivatalos engedéllyel rendelkező gépkocsik haladhatnak át rajta. A másik pedig azért üres,
mert a város lakói még készülődnek, mielőtt munkába indulnak.
Nincs benne harag - a legnehezebb időszakon már túl van, amikor nem tudott aludni a mérhetetlen
szenvedéstől és gyűlölettől, ami a szívét nyomta. Most már megérti Ewa viselkedését, rájött ugyanis, hogy a
monogámia csak egy mítosz, amit lenyomtak az emberiség torkán. Sokat olvasott a témáról, és megtudta,
hogy szó sincs hormontúltengésről vagy hiúságról: egyszerűen genetikailag kódolva van bennünk a
hűtlenség, akárcsak a többi állatban.
A kutatások nem tévednek: a tudósok, akik apasági teszteket végeztek bizonyos madarakon, majmokon és
rókákon, fölfedezték a tényt, hogy ezek a fajok hiába alakítottak ki a házassághoz nagyon hasonló társas
kapcsolatot, attól még korántsem biztos, hogy hűségesek is egymáshoz. Az utódok az esetek 70%-ában
fattyak. Igor kívülről fújja a seattle-i Washington Egyetem pszichológiaprofesszorának, David Barashnak
egy megállapítását:
„Azt tartják, hogy csak a hattyúk hűségesek egymáshoz, de még ez sem igaz. Egyetlen faj létezik az
állatvilágban, amely nem követ el házasságtörést: egy amőbafaj, a Diplozoon paradoxum. A két egyed
ugyanis még fiatalon találkozik egymással, és a testük egyetlen szervezetté egyesül. Minden más faj képes a
hűtlenségre."
Éppen ezért egyáltalán nem hibáztatja Ewát - hiszen csak az emberi faj ösztöneit követte. De mivel ő olyan
társadalmi konvenciók szerint nevelkedett, amely nincs tekintettel a természetre, most nyilván bűntudata
van, és azt hiszi, hogy a férfi már nem szereti, és soha nem tudna neki megbocsátani. Pedig ez nem így van.
Éppen ellenkezőleg: Igor mindenre hajlandó, még arra is, hogy olyan üzeneteket küldjön, amelyek
elpusztítják más emberek univerzumát - és mindezt csak azért, hogy megértesse a szeretett nővel, hogy
szívesen visszafogadja, sőt fátylat borít a múltra anélkül, hogy bármit is kérdezne.
Ahogy sétál, megpillant a járdán egy fiatal nőt, aki éppen kipakolja a portékáját. Vitatható minőségű kéz-
műves tárgyakat.
Igen, ő lesz az áldozat. Ő lesz az üzenet, amit el kell küldenie - és amit a címzett minden bizonnyal abban a
pillanatban meg fog érteni, amint eljut hozzá. Mielőtt odamegy, gyengéden szemléli: ennek a lánynak
fogalma sincs róla, hogy ha minden jól alakul, a lelke hamarosan fölszáll a fellegek közé, és örökre
megszabadul ettől az ostoba munkától, amely soha nem tette volna lehetővé, hogy megvalósíthassa az
álmait.
- Mennyibe kerül? - érdeklődik folyékony franciasággal.
- Melyiket szeretné?
- Mindet.
A lány - aki nem lehet több húszévesnél - elmosolyodik.
- Nem maga az első, aki ilyen ajánlatot tesz. A következő kérdése az lesz: nem sétálna velem egyet? Maga túl
szép ahhoz, hogy itt üljön és árulja ezeket a holmikat. Én vagyok a...
- ... nem, nem én vagyok az. Én nem a filmiparban dolgozom. És nem faragok magából színésznőt, és nem
változtatom meg az életét. És valójában nem is érdekel az áruja. Én csak beszélgetni szeretnék, és azt itt is
lehet.
A lány elfordítja az arcát.
- A szüleim készítik ezeket a tárgyakat, és büszke vagyok arra, amit csinálok. Egyszer majd erre sétál valaki,
aki fölismeri az értéküket. Kérem, menjen tovább, nem lesz nehéz találnia valakit, aki végighallgatja.
Igor elővesz a zsebéből egy köteg pénzt, és udvariasan leteszi a lány mellé.
- Bocsássa meg a gorombaságomat. Csak azért mondtam, hogy lealkudjam az árat. Örvendek a
szerencsének, a nevem Igor Dalev. Tegnap érkeztem Moszkvából, és még nem szoktam meg az
időeltolódást.
- Az én nevem Olivia - mondja a lány, és úgy tesz, mintha elhinné a férfi hazugságait.
Igor anélkül, hogy engedélyt kérne, leül mellé. A lány kicsit arrébb csúszik.
- Miről akar beszélgetni?
- Előbb vegye el a pénzt.
Olivia habozik. De körülnéz, és rájön, hogy nincs oka félni. Már járnak az autók az egyetlen szabad sávban,
fiatalok tartanak a tengerpart felé, és egy idős pár közeledik a járdán. Elteszi a pénzt a zsebébe, anélkül,
hogy megszámolná - elég tapasztalt már ahhoz, hogy tudja: több mint elég.
- Köszönöm, hogy elfogadta az ajánlatomat - folytatja az orosz. - Hogy miről akarok beszélgetni? Valójában
semmi fontosról.
- Valami oka csak van annak, hogy idejött. Senki nem látogat csak úgy Cannes-ba, éppen akkor, amikor a
város elviselhetetlen mind a lakói, mind a turisták számára.
Igor a tengert nézi, és rágyújt egy cigarettára.
- A dohányzás ártalmas.
A férfi elengedi a füle mellett a megjegyzést.
- A maga számára mi az élet értelme? - kérdezi.
- A szeretet.
Olivia elmosolyodik. Nem is kezdődhetne jobban a nap: végre mélyebb értelmű dolgokról is beszélgethet,
mint a kézműves tárgyak ára vagy az, hogy ki milyen ruhát visel.
- És a maga számára mi az értelme?
- Nekem is a szeretet. De azt is fontosnak tartottam, hogy elég pénzem legyen ahhoz, hogy megmutathassam
a szüleimnek: képes vagyok boldogulni az életben. Ez sikerült is, és most nagyon büszkék rám. Megtaláltam
a tökéletes nőt, családot alapítottam, gyerekeket akartam, és azt, hogy dicsérjem és féljem Istent. De a
gyerekek nem jöttek.
Olivia úgy érzi, tapintatlanság volna megkérdezni, hogy miért nem. A negyvenéves férfi tökéletes
franciasággal folytatja:
- Fontolgattuk, hogy örökbe fogadunk egy gyereket. Két-három évig gondolkodtunk rajta. De idővel egyre
mozgalmasabb lett az életünk: utazások, partik, találkozók, üzleti tárgyalások...
- Amikor leült ide mellém beszélgetni, azt hittem, hogy maga is csak egy pökhendi milliomos, aki kalandra
vágyik. De örülök, hogy ilyen dolgokról beszélgetünk.
- Maga gondol a jövőjére?
- Igen, gondolok, és azt hiszem, hogy ugyanazokról a dolgokról álmodom, mint maga. Persze gyerekeket is
szeretnék.
Itt rövid időre elhallgat. Nem akarja megbántani a beszélgetőtársát, aki ilyen váratlanul bukkant elő a
semmiből.
- ... ha lehetséges, persze. Istennek néha más tervei vannak.
Úgy tűnik, hogy Igor nem nagyon figyelt a válaszára.
- A fesztiválra csak milliomosok jönnek?
- Milliomosok és olyanok, akik azt képzelik magukról, hogy milliomosok, meg olyanok, akik milliomosok
akarnak lenni. Ezekben a napokban a városnak ez a része olyan, mint egy bolondokháza, mindenki úgy
viselkedik, mintha rettentő fontos ember lenne, kivéve azokat, akik valóban fontos emberek: ők sokkal
udvariasabbak, mert senkinek nem kell bizonyítaniuk semmit. Nem feltétlenül veszik meg az árumat, de
legalább mosolyognak, mondanak egy-két kedves szót, és tisztelettel néznek rám. Maga mit csinál itt?
- Isten hat nap alatt teremtette a világot. De hát mi a világ? Az, amit maga vagy én látunk. Akárhányszor
meghal egy ember, az univerzum egy része elpusztul. Mindaz, amit ez az ember érzett, átélt, megcsodált,
eltűnik vele együtt, valahogy úgy, mint a könnyek az esőben.
- „Mint a könnyek az esőben..." Igen, láttam egy filmet, amiben elhangzott ez a mondat. De nem emlékszem,
hogy melyik film volt az.
- Nem azért jöttem, hogy sírjak. Azért jöttem, hogy üzeneteket küldjek a nőnek, akit szeretek. És ezért el kell
pusztítanom néhány univerzumot vagy világot.
Olivia ahelyett, hogy megijedne, elneveti magát. Ez a jóképű, jól öltözött, franciául folyékonyan beszélő férfi
egyáltalán nem tűnik őrültnek. Különben is unja már, hogy mindig ugyanazokat a mondatokat kell
hallgatnia: maga nagyon szép, sokkal jobb életet érdemelne, ennek mi az ára, az mennyibe kerül, jaj, ez
nagyon drága, sétálok egyet, azután visszajövök ami persze soha nem történik meg) stb. Ennek az orosznak
legalább van humorérzéke.
- És miért kell elpusztítani a világot?
- Hogy újjáépítsem a magamét.
Olivia megpróbálhatná megvigasztalni a férfit, aki mellette ül. De attól tart, hogy már megint a jól ismert
„szeretném, ha értelmet adnál az életemnek" mondatot fogja hallani, és ezzel véget is ér a társalgás, hiszen
neki más tervei vannak a jövőre. Különben is ostobaság lenne a részéről, ha ő akarná megtanítani egy nála
jóval idősebb és sikeresebb férfinak, hogy miként tegye túl magát a nehézségeken.
Végül úgy dönt, hogy megpróbál többet megtudni róla. Végül is megfizetett - és nem is rosszul - az idejéért.
- És hogy akarja ezt megvalósítani?
- Mennyit tud maga a varangyok viselkedéséről?
- A varangyokéról? Igor folytatja:
- Több biológiai tanulmány is megállapította, hogy ha egy varangyot beleteszünk egy edénybe, amibe a saját
élőhelyének a vizét töltöttük, végig mozdulatlanul tűri, amíg melegítjük a vizet. A varangy nem reagál a
hőmérséklet fokozatos növelésére, a környezet változásaira, és amikor felforr a víz, felpüffedve és boldogan
hal meg. Ha azonban eleve forró vízbe dobjuk, azonnal kiugrik az edényből. Kicsit megégeti magát, de
életben marad.
Olivia nem egészen érti, hogy mi köze van ennek a világ elpusztításához. Igor folytatja:
- Én úgy viselkedtem, mint a felforralt varangy. Nem vettem észre a változásokat. Azt hittem, hogy minden
rendben, hogy a rossz majd elmúlik, csak idő kérdése. Kész voltam meghalni, mert elvesztettem azt, ami a
legfontosabb volt az életben, és ahelyett, hogy cselekedtem volna, csak lebegtem bambán a vízben, ami
percről percre forróbb lett.
Olivia összeszedi a bátorságát, és föltesz egy kérdést:
- Mit veszített el?
- Valójában nem is veszítettem el semmit: vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt
egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak. Mondjuk, hogy
tegnap láttam a feleségemet egy másik férfival. Tudom, hogy szeretne visszajönni hozzám, hogy még
mindig szeret, csak nincs bátorsága megtenni ezt a lépést. Vannak olyan forralt varangyok, amik még
mindig azt hiszik, hogy az engedelmesség fontosabb, mint a tudás: aki tud, az parancsol, akinek pedig van
józan esze, az engedelmeskedik. És tudja, mi a tanulság ebben az egészben? Jobb kiugrani egy helyzetből,
akkor is, ha kicsit megégünk, de élünk, és készek vagyunk a cselekvésre. És biztos vagyok benne, hogy
maga segíteni fog nekem ebben.
Olivia próbálja kitalálni, hogy mi járhat ennek az embernek a fejében. Hogy hagyhatta el az a nő ezt az
érdekes férfit, akivel ilyen izgalmas, sohasem hallott dolgokról lehet beszélgetni? De hát a szerelemben nincs
logika - fiatal kora ellenére ezt még ő is tudja. Az ő szerelme például elég durva dolgokra ragadtatja magát,
néha még meg is veri őt minden ok nélkül, és mégsem bír ki nélküle egy napot sem.
Most miről is beszélnek voltaképpen? Varangyokról. Meg arról, hogy ő tudna neki segíteni. Márpedig nem
fog tudni, úgyhogy ideje témát váltani.
- És hogy akarja elpusztítani a világot?
Igor rámutat a Croisette egyetlen szabad sávjára.
- Tegyük föl, hogy nem akarom, hogy maga elmenjen egy bizonyos buliba, de ezt nem mondhatom ki
nyíltan. Ha megvárom a csúcsforgalom idejét, és megállok az autómmal az út közepén, tíz percen belül az
egész tengerparti út bedugul. A vezetők azt gondolják: „biztos baleset történt", és egy darabig türelmesen
várnak. Tizenöt perc múlva megérkezik a rendőrség egy kamionnal, hogy elvontassa az autómat.
- Ez számtalanszor megtörtént már.
- Csakhogy én előbb kiszállnék az autómból, és szegeket meg más éles tárgyakat szórnék szét körülötte. De
nagyon óvatosan, hogy senki ne vegye észre. Türelmesen befesteném mindet feketére, hogy ne üssenek el az
aszfalttól. És amikor odaérne a kamion, kilyukadna a gumija. Most már két akadály torlaszolná el az utat, és
a forgalmi dugó elérné ennek a kisvárosnak a külső részeit is, ahol valószínűleg maga lakik.
- Rendkívül kreatív ötlet. De legfeljebb annyit érne el vele, hogy késnék egy órát.
Most Igor mosolyodott el.
- Na jó, órákig tudnék beszélni arról, hogyan lehetne tovább bonyolítani az ügyet: például amikor az
emberek odagyűlnének, hogy segítsenek, bedobnék a kamion alá valami kis füstbombát. Mindenki
megrémülne. Beülnék az autómba, úgy csinálnék, mintha el lennék keseredve, és beindítanám a motort, de
közben lelocsolnám a szőnyeget egy kis öngyújtóbenzinnel, és meggyújtanám. Lenne elég idő, hogy
kiszálljak, és figyeljem, hogy mi történik: nézném, ahogy lassan lángba borul az egész autó, a tűz eléri a
benzintartályt, felrobban, a mögötte álló autó is kigyullad - és elindul a láncreakció. És mindehhez nem kell
más, csak egy autó, néhány szeg, egy füstbomba, amit bárhol meg lehet venni, és egy kevés
öngyújtóbenzin...
Igor elővesz a zsebéből egy kémcsövet, amiben egy kevés folyadék lötyög.
- ... mondjuk ennyi. Ezt kellett volna tennem, amikor láttam, hogy Ewa el akar menni. Késleltetnem kellett
volna a döntését, rá kellett volna vennem, hogy gondolja át még egyszer, mérje föl a következményeket.
Amikor az ember elkezd gondolkodni, mielőtt meghoz egy fontos döntést, rendszerint letesz a tervéről:
nagy bátorság kell ahhoz, hogy megtegyünk bizonyos lépéseket. De én túl büszke voltam, és azt gondoltam,
hogy ez csak valami múló dolog, majd magától megoldódik. Ismétlem: biztos vagyok benne, hogy már
megbánta, és szeretne visszajönni. De ehhez az kell, hogy elpusztítsak néhány világot.
Közben egészen megváltozott a hanghordozása, és Olivia már egy cseppet sem élvezi a beszélgetést. Föláll.
- Hát, nekem most már dolgoznom kell.
- Megfizettem azért, hogy végighallgasson. Az egész napi munkáját kifizettem.
A lány belenyúl a zsebébe, hogy elővegye a pénzt, amit kapott, de ebben a pillanatban észreveszi, hogy
pisztoly szegeződik az arcára.
- Üljön vissza.
Az első gondolata az, hogy elszalad. Az idős házaspár lassan közeledik.
- Ne fusson el - mondja Igor, mintha olvasna a gondolataiban. - Nem áll szándékomban lőni, ha leül és
végighallgat. Ha nem tesz semmit, csak engedelmeskedik, akkor esküszöm, hogy nem lövök.
Olivia fején villámgyorsan átsuhan egy sor lehetőség: az első az, hogy cikcakkban elrohan, de érzi, hogy
remeg a lába.
- Üljön le - ismétli a férfi. - Nem lövöm le, ha azt teszi, amit mondok. Megígérem.
Igen. Valóban őrültség volna elsütni a fegyvert fényes nappal, miközben autók közlekednek az úton, sokan a
tengerpartra igyekeznek, a forgalom egyre sűrűbb, a járdán is mind több a gyalogos. Jobb, ha azt teszi, amit
ez az ember mond - egyszerűen azért, mert nem tehet mást: már az ájulás kerülgeti.
Engedelmeskedik. Most meg kell győznie a másikat, hogy ártalmatlan, végig kell hallgatnia az elhagyott férj
panaszait, meg kell ígérnie, hogy nem látott semmit, és amint megjelenik egy járőröző rendőr, a földre kell
vetnie magát és segítségért kiáltania.
- Pontosan tudom, mit érez. - A férfi igyekszik megnyugtató hangon beszélni. - A félelem tünetei az idők
kezdete óta ugyanazok. Így reagált az ember, amikor a vadonban szembetalálta magát egy ragadozóval, és
ugyanígy reagál ma is, ha fél. Az arcából és a bőre alól kiszökik a vér, hogy ne vérezzen el, ha megsebesül:
ezért sápad el. A belek ellazulnak, és kiürítik a tartalmukat, hogy ne fertőzzék meg a szervezetet mérgező
anyagok. A test az első pillanatban megmerevedik, hogy ne hergelje föl a vadállatot, amely bármilyen
gyanús mozdulatra támadásba lendülhet.
„Ez az egész csak rémálom" - gondolja Olivia. Eszébe jutnak a szülei, akiknek most valójában itt kéne
lenniük, de egész éjjel készítették a csecsebecséket, mert tudták, hogy másnap forgalmas nap lesz.
Néhány órája szeretkezett a kedvesével, akit élete szerelmének tart, bár néha bántja őt: egyszerre élveztek el,
ami már jó ideje nem történt meg. Reggeli után úgy döntött, hogy kivételesen nem zuhanyozik le, mert
szabadnak, könnyűnek, frissnek és boldognak érzi magát.
Nem, ilyesmi nem történhet meg. Jobb lesz, ha nyugodtnak mutatja magát.
- Beszélgessünk. Kifizette az összes darabot, úgyhogy beszélgetni fogunk. Nem azért álltam föl, hogy
elmenjek.
Igor finoman a lány bordái közé nyomja a pisztoly csövét. Az idős házaspár elhalad mellettük anélkül, hogy
bármit is észrevennének. Csak annyit látnak, hogy szokás szerint itt ül a portugál lánya, és ma is igyekszik
idecsalogatni a vevőket sűrű szemöldökével és gyermeki mosolyával. Nem ez az első alkalom, hogy együtt
látják egy külföldivel, aki az öltözékéből ítélve gazdag.
Olivia mereven nézi őket, mintha a tekintetével akarna közölni valamit. A mellette ülő férfi vidáman
megszólal:
- Jó reggelt!
A házaspár szó nélkül továbbmegy - nem szoktak idegenekkel szóba állni és utcai árusoknak köszöngetni.
- Igen, beszélgetni fogunk - törte meg a csöndet az orosz. - Nem idézek elő forgalmi dugót, ezt az egészet
csak példának hoztam föl. A feleségem tudni fogja, hogy itt vagyok, amikor megkapja az üzeneteimet. Nem
teszem meg azt, ami a legkézenfekvőbb lenne: nem próbálok meg találkozni vele, mert nekem az kell, hogy
ő keressen föl engem.
Itt van a menekülési lehetőség!
- Ha gondolja, szívesen átadom azokat az üzeneteket. Csak mondja meg, hogy melyik szállodában szállt
meg.
A férfi nevet.
- Magában is megvan az a rossz szokás, ami a korosztálya többi tagjában: azt hiszi, hogy mindenkinél
ravaszabb. Ha fölállna innen, nyilván az lenne az első dolga, hogy elmegy a rendőrségre.
A lány ereiben megfagy a vér. Lehet, hogy egész nap itt kell ülnie, ezen a padon? Lehet, hogy a férfi így is,
úgy is lelövi, hiszen fölismerné az arcát?
- Azt mondta, nem fog lőni.
- Megígértem, hogy nem teszem meg, ha maga felnőtt módjára viselkedik, és nem néz hülyének.
Igen, igaza van. Felnőttebb viselkedés az, ha egy kicsit beszél önmagáról. Ki tudja, hátha fölébred benne az
együttérzés, ami minden őrült elméjében ott lapul. Elmesélhetné, hogy ő is hasonló helyzetben van, még ha
nem is igaz.
Egy fiú fut el mellettük, iPoddal a fülén. Ahhoz sem veszi a fáradságot, hogy rájuk nézzen.
- Együtt élek egy férfival, aki pokollá teszi az életemet, mégsem tudok tőle megszabadulni.
Igor tekintete megváltozik.
Olivia úgy érzi, megtalálta a módját, hogy kimásszon a csávából. „Légy észnél. Ne kínáld föl magad, gondolj
ennek az embernek a feleségére. Légy hiteles."
- Elszigetelt a barátaimtól. Állandóan féltékeny, pedig minden nőt megkaphat, akit csak akar. Bármit
csinálok, kritizál, és azt mondja, hogy nincs bennem ambíció. Számon tartja azt a kevéske pénzt is, amit a
bizsuk eladásával keresek.
A férfi hallgat, a tengert nézi. Az utca megtelik emberekkel. Mi lenne, ha egyszerűen fölállna és elfutna?
Képes lenne lelőni? Egyáltalán, valódi ez a fegyver?
De tudja, hogy olyan témát talált, ami tetszik a férfinak. Jobb, ha nem kockáztatja meg, hogy valami
őrültséget csinál - emlékszik, milyen volt a tekintete pár perccel ezelőtt.
- Mégsem vagyok képes elhagyni. A világ legjobb, leggazdagabb és legkedvesebb férfijára sem cserélném le
a kedvesemet. Nem vagyok mazochista, egyáltalán nem élvezem, hogy állandóan megaláz - de szeretem.
Érezte, hogy a pisztoly csöve ismét a bordái közé fúródik. Úgy látszik, valami rosszat mondott.
- Én nem vagyok olyan hitvány, mint a maga fiúja. - Most a tiszta gyűlölet beszélt belőle. - Én rengeteget
dolgoztam azért, hogy megteremtsem mindazt, amim van. Keményen dolgoztam, sok pofont kaptam, de
mindet elviseltem, tisztességesen harcoltam, bár néha keménynek és kíméletlennek kellett lennem. Mindig
jó keresztény voltam. Befolyásos barátaim vannak, és soha nem voltam hálátlan. Egyszóval, mindent jól
csináltam. Soha nem tiportam el senkit, aki az utamba állt. Ha csak tehettem, biztattam a feleségemet, hogy
csinálja azt, amit szeretne, és mi lett az eredménye? Itt vagyok egyedül. Igaz, hogy öltem embert, egy ostoba
háborúban, de nem vesztettem el a valóságérzékemet. Nem vagyok sérült lelkű háborús veterán, aki egyszer
csak fogja magát, belép egy étterembe, és elkezd összevissza lövöldözni a géppisztolyával. Nem vagyok
terrorista. Érezhetném úgy, hogy az élet igazságtalan volt velem, mert elvette tőlem azt, ami a legfontosabb:
a szerelmet. De más nők is léteznek, és minden szerelmi bánat elmúlik egyszer. Cselekednem kell, elegem
lett abból, hogy olyan varangy legyek, amelyik lassan megfő a vizében.
- Ha tisztában van vele, hogy más nők is léteznek, és hogy a fájdalom elmúlik, akkor miért szenved annyira?
„Igen, most úgy viselkedik, mint egy felnőtt" - lepődik meg a lány a saját nyugalmán, amivel igyekszik
lecsillapítani a mellette ülő őrültet. Igor mintha elgondolkodna.
- Ezt nem tudnám megmondani. Talán mert már annyiszor elhagytak. Talán mert be akarom bizonyítani
magamnak, hogy képes vagyok rá. Talán mert hazudtam, és mégsem léteznek más nők - csak az az egy. Van
egy tervem.
- Mi a terve?
- Mondtam már. Elpusztítok néhány világot, amíg rá nem döbben, hogy mennyit jelent nekem. Hogy bármi-
lyen kockázatot vállalok, és bármit megteszek azért, hogy visszakapjam.
Rendőrök!
Mindketten észreveszik a közeledő rendőrautót.
- Bocsánat - mondja a férfi. - Szívesen beszélgettem volna még, magával sem bánik igazságosan az élet.
Olivia megérti a halálos ítéletet. És mivel most már nincs vesztenivalója, újra föl akar állni. De a külföldi
ráteszi a kezét a jobb vállára, mintha gyengéden átölelné.
Szamozascsita Bez Oruzsija, vagy ismertebb nevén szambó: így hívják az oroszok a puszta kézzel gyilkolás-
nak azt a gyors módját, amit az áldozat észre sem vesz. Évszázadok alatt fejlesztették ki azokban az időkben,
amikor a népeknek vagy törzseknek még fegyver nélkül kellett szembeszállniuk a támadókkal. A szovjet
gépezet előszeretettel alkalmazta ezt a módszert, ha valakit úgy akart eltenni láb alól, hogy ne maradjanak
nyomok. Az 1980-as moszkvai olimpián be akarták vezetni mint harcművészetet, de végül elvetették,
mondván, hogy túl veszélyes - pedig a kommunisták mindent elkövettek azért, hogy az olimpiai
versenyszámok között szerepeljen egy olyan, amihez csak ők értenek.
Nagyszerű. Így tényleg csak néhány ember ismeri a fogásait.
Igor jobb hüvelykujja erősen nyomja Olivia nyakát a kulcscsontja fölött, és a véráramlás megszűnik a lány
agyában. Közben a másik kezével a hónalja környékén gyakorol nyomást egy bizonyos pontra, amivel
megbénítja a lány izmait. A test nem vonaglik, már csak várni kell két percet.
Mintha Olivia elaludt volna a karjában. A rendőrautó elhalad mögöttük, a forgalom elől lezárt sávban. Észre
sem veszik az ölelkező párt - fontosabb dolguk is van ezen a reggelen: mindent el kell követniük azért, hogy
az autóforgalomban ne legyen fennakadás, ami szinte lehetetlen feladat. Épp most kapták a hírt az
adóvevőjükön, hogy három kilométerre egy ittas milliomos balesetet szenvedett a limuzinjával.
Anélkül, hogy elengedné a lányt, a férfi lehajol, és a másik kezével fölveszi a pad elé kiterített kendőt, amin
az ízléstelen tárgyak vannak. Ügyesen összehajtja, és párnát rögtönöz belőle.
Körülnéz, és amikor látja, hogy senki nincs a közelben, gyengéden lefekteti a tehetetlen testet: a lány olyan,
mintha aludna - bizonyára egy szép napról álmodik, vagy rémes álmot lát erőszakos barátjáról.
Csak az idős házaspár látta őket együtt. És ha egyáltalán fölfedezik, hogy bűncselekmény történt - amiben
Igor erősen kételkedik, hiszen ennek nincsenek látható jelei - úgy írnák le a rendőrségen, hogy szőke vagy
fekete, és idősebb vagy fiatalabb, mint amennyinek valójában látszik: a legcsekélyebb oka sincs tehát az
aggodalomra, az emberek úgysem törődnek azzal, hogy mi történik a világban.
Mielőtt elmegy, még homlokon csókolja ezt az alvó csipkerózsikát, és a fülébe súgja:
- Látod, betartottam az ígéretemet. Nem lőttem.
Pár lépés után rettenetesen megfájdul a feje. Ez normális: a vér elárasztotta az agyát, ami teljesen természetes
reakció egy ilyen rendkívül feszült állapot után.
De a fejfájás ellenére boldog. Igen, sikerült.
Igen, képes volt rá. És még boldogabbá teszi a tudat, hogy megszabadította ezt a lelket egy törékeny testtől,
amely nem tudta megvédeni magát annak a gyáva alaknak a hatalmaskodásától. Ha tovább folytatta volna
ezt a beteges viszonyt, idővel megkeseredett volna, depresszióssá vált volna, elvesztette volna az
önbecsülését, és egyre jobban függött volna a fiújától.
Ewával semmi ilyesmi nem történt. Mindig képes volt meghozni a döntéseit, megkapott minden erkölcsi és
anyagi támogatást, hogy megnyithassa divatüzletét, szabad volt, annyit és oda utazott, amennyit és ahova
akart. Ő pedig példás férj volt. Ewa mégis elkövetett egy hibát: nem értette meg a szerelmét, ahogy a
megbocsátását sem értette meg. De reméli, hogy most megkapja az üzeneteket - hiszen azon a napon,
amikor a nő úgy döntött, hogy elhagyja, ő megmondta neki, hogy világokat fog romba dönteni azért, hogy
visszakapja.
Előveszi frissen vásárolt eldobható mobiltelefonját, a létező legolcsóbb kártyával. Üzenetet ír bele.
11:00
A szóbeszéd szerint minden egy ismeretlen tizenkilenc éves francia lánnyal kezdődött: bikiniben pózolt a
tengerparton a fotósoknak, akiknek éppen semmi dolguk nem akadt az 1953-as cannes-i filmfesztiválon.
Nem sokkal később sztárt csináltak belőle, és a neve legendává vált: Brigitte Bardot. Most pedig mindenki
azt hiszi, hogy megcsinálhatja ugyanezt! Senki nem fogja föl, hogy mi a jelentősége, ha valaki színésznő:
egyedül a szépség számít.
Ezért utazik hát ide a sok hosszú comb és festett szőke haj több száz, több ezer kilométerről: hogy itt
legyenek, és ha máshol nem, legalább a tengerparton, ahol képesek egész nap várni, hátha valaki észreveszi,
lefényképezi, fölfedezi őket. Ki akarják kerülni a kelepcét, amely minden nőre vár: hogy háziasszonyok
lesznek, akik minden este vacsorát készítenek a férjüknek, minden reggel elviszik a gyerekeiket az iskolába,
és figyelik a szomszédjaik unalmas életét, hátha észrevesznek valami apró részletet, amit aztán
kibeszélhetnek a barátnőikkel. Hírnevet akarnak, sikert és csillogást, azt akarják, hogy irigyeljék őket a
városuk lakói, azok a lányok és fiúk, akik mindig úgy bántak velük, mint a rút kiskacsával, mert nem
sejtették, hogy egyszer majd kivirulnak, mint egy hattyú, mint egy gyönyörű virág. Karriert akarnak az
álmok világában, és semmi más nem számít - még az sem, ha pénzt kell kölcsönkérniük, hogy szilikont
ültethessenek a mellükbe, vagy hogy kihívó ruhákat vehessenek maguknak. Színművészeti tanulmányok?
Jaj, dehogy, nem kell más, csak szépség és megfelelő kapcsolatok: a film világában minden lehetséges. Már
ha sikerül valahogy bekerülniük. És egyedül azért, hogy megmeneküljenek a vidéki kisváros csapdájától és
az ismétlődő mindennapoktól. Több millió ember él a földön, aki mit sem törődik ezzel, de hát éljen
mindenki úgy, ahogy jónak látja.
Aki eljön a fesztiválra, annak otthon kell hagynia a félelmet és mindenre föl kell készülnie: habozás nélkül
kell cselekednie, ha úgy adódik, hazudnia kell, letagadni a korát, mosolyogni arra, akit ki nem állhat,
érdeklődést mutatni olyan emberek iránt, akik egyáltalán nem vonzzák, azt mondani, hogy „szeretlek",
anélkül hogy mérlegelné a következményeket, hátba döfni a barátnőt, aki valaha segített, de mára nem
kívánatos rivális lett belőle. Haladni kell előre, lelkifurdalás és szégyen nélkül. A jutalom minden áldozatot
megér.
Hírnév.
Siker és csillogás.
Ezek a gondolatok gyötrik Gabrielát: nem a legjobb reggeli kezdés. Ráadásul másnapos.
De legalább van egy vigasza: nem egy ötcsillagos szálloda szobájában ébredt, egy férfi mellett, aki közli vele,
hogy öltözzön és menjen el, mert neki rengeteg fontos elintéznivalója van, mint például filmek vétele vagy
eladása.
Fölkel és körülnéz, hogy lássa, ott van-e még valamelyik barátnője. Persze hogy nincs, hiszen már elindultak
a Croisette-re, a medencékhez, a szállodai bárokba, a jachtokra, az esetleges ebédekre és a tengerparti
randevúkra. Öt matrac hever a padlón a kis egyszobás lakásban, amit horribilis összegért bérelnek. A
matracok körül szétdobált ruhák, fölfordult cipők, leejtett vállfák: senki nem veszi a fáradságot, hogy
visszategye őket a szekrénybe.
„Itt a ruháknak több hely jár, mint az embereknek."
Persze mivel egyikük sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy Elie Saabról, Kari Lagerfeldről,
Versacéról vagy Gallianóról álmodjon, csak a legszükségesebb holmik vannak itt, de így is elfoglalják
gyakorlatilag az egész lakást: bikinik, miniszoknyák, topok, tűsarkú cipők és irdatlan mennyiségű sminkes
kellék.
„Egyszer majd azt veszem föl, amit akarok. Most csak egy lehetőséget szeretnék."
Miért szeretne egy lehetőséget?
Egyszerű. Azért, mert tudja, hogy ő a legjobb, az iskolai tapasztalatai ellenére, a csalódás ellenére, amit a
szüleinek okozott, a kihívások ellenére, amiket azóta keres, hogy bebizonyítsa önmagának, hogy képes
legyőzni a nehézségeket, a kudarcokat és a vereségeket, amiket elszenvedett. Arra született, hogy győzzön
és ragyogjon, efelől semmi kétsége.
„És ha majd elérem azt, amire mindig vágytam, tudom, hogy fölteszem magamnak a kérdést: önmagamért szeretnek
és csodálnak, vagy azért, mert híres vagyok?"
Ismer embereket, akik a színpadon lettek sztárok. Ellentétben az elképzeléseivel, ők nem lelték meg a
nyugalmukat: bizonytalanok, tele vannak kétségekkel, boldogtalanok, amikor éppen nem szerepelnek. Azért
akarnak színészek lenni, hogy ne kelljen önmagukkal azonosulniuk, és félnek, hogy elkövetnek valami
hibát, ami véget vethet a karrierjüknek.
„De én más vagyok. Én mindig önmagam voltam."
Igaz ez? Vagy mindenki ezt gondolja magáról, aki hasonló helyzetben van?
Fölkel, hogy főzzön egy kávét - a konyha is piszkos, egyik barátnőjének sem jutott eszébe, hogy elmosogas-
son. Maga sem tudja, miért ébredt ilyen rosszkedvűen és telve kétségekkel. Ismeri a munkáját, teljes szívéből
neki szenteli magát, mégis úgy tűnik, hogy senki nem akarja fölismerni a tehetségét. Ismeri az embereket is,
főleg a férfiakat - jövendőbeli szövetségeseit egy olyan csatában, amelyben hamar győzelmet kell aratnia,
mert már 25 éves, és lassan túl öregnek számít az álomiparban. Tudja, hogy
a. a férfiak nem olyan alattomosak, mint a nők;
b. soha nem a ruhánkat figyelik, hiszen folyton csak levetkőztetnének a szemükkel;
c. keblek, combok, fenék, has: ha minden a helyén van, az egész világ a lábunk előtt hever.
E miatt a három dolog miatt, valamint mert tudja, hogy az összes vetélytársnője igyekszik felhasználni
minden kelléket, nem visel kihívó ruhákat, hanem csak a listája c. pontjára összpontosít. Tornázik, vigyáz a
vonalaira, hogy ne kelljen fogyókúráznia, és éppen ellenkezőleg öltözködik, mint ahogy a logika diktálja:
diszkrét ruhákat hord. Idáig eredményes volt a stratégiája, hiszen fiatalabbnak látszik a koránál. Reméli,
hogy ez Cannes-ban is beválik.
Keblek, fenék, combok. Hát akkor erre figyeljenek a kellő pillanatban, ha már másképp nem megy. Eljön vi-
szont majd az az idő is, amikor megmutathatja, hogy mire képes.
Megissza a kávéját, és kezdi érteni, hogy mitől van rosszkedve. A világ legszebb női veszik körül! Noha nem
tartja magát csúnyának, semmi esélye sincs, hogy versenyezzen velük. El kell döntenie, hogy mitévő legyen:
ez az utazás nehéz döntés eredménye, fogytán van a pénze, és már nincs sok ideje, hogy nyélbe üssön egy
szerződést. Az első két napon sok helyen járt, szétosztogatta az önéletrajzát, a fényképeit, de mindössze
annyit sikerült elérnie, hogy meghívták az előesti buliba - egy huszadrangú étterembe, ahol teljes
hangerővel szólt a zene, és ahol senki nem volt jelen a Szuperosztály tagjai közül. Ivott, hogy ellazuljon,
kicsit többet is, mint amennyit a szervezete elbír, és a végén azt sem tudta, hogy hol van és mit keres ott.
Minden olyan idegen volt - Európa, az emberek öltözködése, a sokféle idegen nyelv, a meghívottak tettetett
jókedve, akik nyilvánvalóan sokkal szívesebben vettek volna részt valami fontosabb partin, de hát itt voltak,
hallgatták a szokásos zenét, és üvöltve beszélgettek a többiek életéről és a hatalmasok igazságtalanságáról.
Gabriela unja már, hogy mindig a hatalmasok igazságtalanságáról van szó. Ők ilyenek, és kész. Azt
választják ki, akit akarnak, senkinek nem kell megfelelniük. Éppen ezért komoly tervre van szüksége. A
többi lány, aki ugyanarról ábrándozik, amiről ő (de természetesen nem ilyen tehetségesek), egészen biztosan
ugyanúgy elosztogatta az önéletrajzát és a fotóit: a fesztiválra érkezett producerek tele vannak mappákkal,
DVD-kkel és névjegykártyákkal.
Mivel lehetne kitűnni?
Gondolkodnia kell. Nem lesz több ilyen esélye, főleg azután, hogy már elköltötte az összes pénzét, amit az
útra hozott. És a legszörnyűbb az, hogy egyre öregebb. Már huszonöt éves. Ez az utolsó lehetősége.
Miközben a kávéját issza, kinéz az ablakon, amely egy zsákutcára nyílik. Nem lát mást, csak egy
dohányüzletet és egy kislányt, aki csokoládét majszol. Igen, ez az utolsó lehetősége. Reméli, hogy egészen
más lesz, mint az első.
Visszatér a múltba, tizenegy éves korába, az első színpadi fellépésére a chicagói iskolában, ami a környék
egyik legdrágább tanintézménye volt. Ám a vágy, hogy mindenkit legyőzzön, nem a szülőkből, rokonokból
és tanárokból álló közönség vastapsából született.
Épp ellenkezőleg: a Kalapost játszotta, aki találkozik Alice-szal Csodaországban. Sok fiú és lány közül
választották ki, hiszen ez volt a darab egyik legfontosabb szerepe.
Az első mondata ez lett volna: „Vágasd le a hajad."
Erre Alice azt felelte volna: „Nem valami udvarias a vendégeivel."
Amikor elérkezett a várva várt pillanat, amit annyiszor elpróbált és elismételt, olyan ideges volt, hogy
elrontotta a szöveget, és azt mondta: „Növeszd meg a hajad." A kislány, aki Alice-t alakította, ugyanazt a
mondatot válaszolta az udvariatlanságról, és a közönség semmit nem vett észre. De Gabriela tudta, hogy
hibázott.
És leblokkolt. Mivel a gyerekek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a színpadon rögtönözzenek (holott az
életben tökéletesen megy nekik), és mivel a Kalaposra, a darab egyik kulcsfigurájára szükség volt az előadás
folytatásához, senki nem tudta, hogy mit tegyen. A kis színészek néhány kínos percen keresztül csak néztek
egymásra tanácstalanul, végül a tanítónő mentette meg a helyzetet: elkezdett tapsolni, kijelentette, hogy
következik a szünet, és mindenkit leküldött a színpadról.
Gabriela azonban nemcsak a színpadot hagyta el, hanem az iskolát is, keserves könnyek között. Másnap
megtudta, hogy a darabból kivágták a Kalapos jelenetét, és a színészek egyből áttérnek a királynős
krikettjelenetre. Bár a tanítónő azt mondta, hogy ennek semmi jelentősége nincs, hiszen az Alice történetének
amúgy sincs se füle, se farka, a szünetben az összes gyerek összegyűlt, és együttes erővel alaposan elpáholta.
Nem ez volt élete első verése. Megtanulta, hogy ugyanakkora erőbedobással védekezzen, mint amekkorával
nekimegy a nála gyengébbeknek - és ez hetente legalább egyszer megtörtént. De ezúttal szó nélkül tűrte a
verést,
és egyetlen könnycsepp sem hagyta el a szemét. A többiek ezen annyira meglepődtek, hogy hamar abba is
hagyták az ütlegelést - hiszen ők éppen azt várták, hogy szenvedni és kiáltozni fog, de mivel ő közömbösnek
tűnt, számukra is érdektelenné vált az egész.
Mert Gabriela közben végig erre gondolt:
„Nagy színésznő leszek. És mindenki, de tényleg mindenki meg fogja bánni, amit velem csinált."
Ki mondja, hogy a gyerekek nem képesek önállóan eldönteni, hogy mihez kezdjenek az életben?
A felnőttek.
És miközben cseperedünk, mi is azt hisszük, hogy ők a legbölcsebbek és a legokosabbak a világon. Sok gyer-
mek élt át hasonló helyzetet, amikor eljátszotta a Kalapos, Csipkerózsika, Aladdin vagy Alice szerepét - és
abban a pillanatban eldöntötte, hogy örökre búcsút mond a reflektorfényeknek és a közönség tapsának. De
Gabriela, aki tizenegy éves koráig egyetlen csatát sem veszített el, aki a legokosabb, a legszebb és a legjobb
tanuló volt, ösztönösen megértette: „Ha most nem cselekszem, végem."
Ha megvernek az osztálytársaid, az nem nagy dolog - hiszen te is megversz másokat. De ha egész életedben
cipelned kell egy vereséget, az már egészen más. Mert mindannyian tudjuk: ami azzal kezdődik, hogy a
színpadon elrontjuk a szövegünket, hogy nem táncolunk olyan jól, mint a többiek, hogy csúfolnak, mert túl
sovány a lábunk vagy túl nagy a fejünk (vagyis ami minden gyerekkel megesik), annak kétféle folytatása
lehet.
Vannak néhányan, akik elhatározzák, hogy bosszút állnak, és megmutatják a többieknek, hogy igenis ők a
legjobbak abban, amiről azt gondolták, hogy képtelenek megcsinálni. „Fogtok ti még irigyelni" - gondolják.
A többség azonban elfogadja, hogy vannak korlátai, és ettől kezdve csak egyre rosszabb lesz minden.
Elveszíti az önbizalmát, határozatlan és engedelmes lesz (pedig arról álmodozik, hogy egyszer majd
szabadnak érzi magát, és mindent megtehet, amihez kedve van), megházasodik, csak hogy ne mondja rá
senki, hogy olyan csúnya, hogy nem kell senkinek (de ő továbbra is csúnyának tartja magát), gyerekeket
nemz, csak hogy ne mondja rá senki, hogy terméketlen (pedig eredetileg is akart gyerekeket), jól öltözik,
csak hogy ne mondja senki, hogy rosszul öltözik (de valójában tisztában van vele, hogy mindenki azt mond,
amit akar, függetlenül attól, hogy milyen ruhákat hord).
A következő héten már senki nem emlékszik a kínos jelenetre. Gabriela azonban már eldöntötte, hogy
egyszer majd visszatér az iskolába - csakhogy már világhírű színésznőként, titkárokkal, testőrökkel,
fotósokkal és egy sereg rajongóval. Előadná az Alice Csodaországbant. az elhagyott gyerekeknek, benne lenne
az újságokban, és a gyerekkori barátai büszkén mondanák:
„Egyszer együtt szerepeltünk vele a színpadon!"
Az anyja azt akarta, hogy vegyészmérnöknek tanuljon, így aztán a szülei a gimnázium befejeztével
elküldték az Illinois Institute of Technologyra. Nappal a fehérjék útvonalait és a benzol felépítését tanulta,
este pedig Ibsen, Coward és Shakespeare voltak a társai a színiiskolában, amit abból a pénzből fizetett ki,
amit a szülei ruhákra és egyetemi tankönyvekre küldtek neki. A legnagyobb nevekkel dolgozott együtt, a
legjobb tanároktól tanult. Rengeteg dicséretet és ajánlólevelet kapott, és esténként föllépett (a szülei tudta
nélkül) egy Arábiai Lawrence-ről szóló előadásban, egy rockzenekar énekesnőjeként és hastáncosnőként.
Mindig elfogadott minden szerepet: ki tudja, hátha egyszer véletlenül ott lesz a nézőtéren egy fontos ember.
Aki elhívja egy igazi szereplőválogatásra. Egy csapásra vége lenne ennek a próbaidőnek, az örökös
küzdelemnek azért, hogy végre reflektorfénybe kerülhessen.
Lassan teltek-múltak az évek. Gabriela szerepeket vállalt tévéreklámokban, fogkrémeket népszerűsített,
dolgozott modellként, és egyszer még egy olyan cég is megkísértette, amely azzal foglalkozott, hogy
üzletemberek számára csinos kísérőket közvetített, mert rettenetesen kellett neki a pénz, hogy
elkészíttethesse a portfólióját, amit aztán elküldhet az Egyesült Államok legfontosabb modell- és
színészügynökségeinek. De Isten - akiben soha nem ingott meg a hite - megkönyörült rajta. Még aznap
felajánlottak neki egy statisztaszerepet egy japán énekesnő videoklipjében, amelyet azon a viadukton
forgattak, ahol a Chicago városát átszelő függővasút közlekedik. A vártnál jóval többet fizettek (úgy látszik,
a producerek egy egész vagyont kértek a külföldi stáb számára), és sikerült elkészítenie az annyira óhajtott
fotókönyvet (vagyis bookot, ahogy a világ összes nyelvén nevezik) - ami egyébként szintén jóval többe
került, mint ahogy elképzelte.
Mindig azzal biztatta magát, hogy még csak a pályafutása elején van, bár egyre gyorsabban repültek a
napok és a hónapok. Már a színházi tanulmányai idején is képes lett volna eljátszani Oféliát a Hamletben, de
az élet folyton csak dezodor- és arckrémreklámokat kínált neki. Ha elment egy ügynökséghez, hogy
megmutassa a bookját és az ajánlóleveleit, amit tanárok, barátok és kollégák írtak róla, egy nagy
váróteremben találta magát, ahol rengeteg hozzá hasonló lány várt a sorára. Mindegyik mosolygott,
miközben mindannyian gyűlölték egymást, és bármire kaphatók voltak, hogy megszerezzenek valami kis
szerepet, vagy bármit, de tényleg bármit, hogy nyilvánosságot kapjanak, ahogy a profik mondják.
Órákig kellett várnia, míg végre sorra került. Addig mindenféle könyveket olvasott a meditációról és a
pozitív gondolkodásról. Végre leült egy ember - nő vagy férfi - elé, akit nem érdekeltek az ajánlólevelek,
rögtön rátért a fényképekre, és nem mondott semmit. Följegyezték a nevét. Időnként behívták egy-egy
válogatásra - ami tízből egyszer sikerült. És akkor újra ott volt, a maga tehetségével, egy kamera és morcos
alakok előtt, akik folyton olyanokat mondogattak, hogy „Engedd el magad, mosolyogj, fordulj jobbra, kicsit
hajtsd le az állad, nedvesítsd meg az ajkad..."
És kész is volt a fotó a legújabb kávéreklámnak.
És amikor nem hívták be? Olyankor másra sem tudott gondolni, mint hogy elutasították.
De lassan megtanult együtt élni ezzel is, megértette, hogy ezeket a próbákat ki kell állnia, és bizonyságot kell
tennie az állhatatosságáról és a hitéről. Nem volt hajlandó elfogadni a tényt, hogy a színművészeti
tanulmányok, az ajánlólevelek, a különböző jelentéktelen helyeken bemutatott kis előadásokkal teli
önéletrajz: mindez nem ér...
Megszólalt a mobiltelefonja. ... semmit.
A telefon még mindig csörgött.
Anélkül, hogy tudatában lett volna, mi történik - még mindig a múltjában utazgatott, miközben a
dohányüzletet és a csokoládét majszoló kislányt nézte -, fölvette.
Egy hang a vonal másik végén azt közölte vele, hogy két óra múlva jelenjen meg a válogatáson.
JELENJEN MEG A VÁLOGATÁSON!
Cannes-ban!
Hát mégis volt értelme átszelni az óceánt és megérkezni egy városba, ahol minden szálloda megtelt,
megismerkedni a repülőtéren néhány lánnyal, akik hasonló cipőben járnak, mint ő (egy lengyel, két orosz és
egy brazil lánnyal), együtt kopogtatni különböző ajtókon, míg végül sikerül kibérelniük egy egyszobás
lakást horribilis összegért. Miután annyi éven át kereste a szerencséjét Chicagóban, időnként még Los
Angelesben is, hogy még több ügynökséggel, reklámmal és elutasítással találkozzon, kiderül, hogy a jövője
Európában van!
Két óra múlva?
Busszal nem mehet, hiszen nem ismeri a közlekedést. Egy domb tetején van a szállása, és egész eddig
mindössze kétszer jött le a meredek lejtőn - először azért, hogy szétossza a bookjait, másodszor meg tegnap
este, hogy elmenjen abba a jelentéktelen buliba. Amikor leért, idegen autókat intett le, általában lehajtható
tetejű kocsikat, amiket magányos férfiak vezettek. Mindenki tudta, hogy Cannes biztonságos hely, és
minden nő tudta, hogy a szépség sokat segít az ilyen helyzetekben, de nem bízhatja magát a szerencsére,
magának kell megoldania a problémát. Egy szereplőválogatáson alapvető követelmény a pontos megjelenés,
ez volt az egyik legelső dolog, amit megtanult az ügynökségeken. És mivel már az első nap észrevette, hogy
állandó a forgalmi dugó, tudta, hogy gyorsan kell öltözködnie és minél előbb indulnia. Másfél óra alatt
odaér - emlékezett a szállodára, ahol a producer lakott, mert első zarándoklatán, valami esély után, azt is
útba ejtette.
És szembetalálta magát az örök problémával: „Mit vegyek föl?"
Nekiesett a bőröndjének, elővett egy Armani farmert, ami Kínában készült, és amit egy bolhapiacon vett
Chicago külvárosában, ötödáron. Senki nem mondaná meg róla, hogy hamisítvány. De nem is az: mindenki
tudja, hogy a kínai cégek a termékek 80%-át küldik el az eredeti üzletekbe, míg a maradék 20%-ot az
alkalmazottak értékesítik - számla nélkül. Mondjuk, hogy a kollekció egyik utolsó darabja.
Az elveihez híven - minél visszafogottabb, annál jobb - egy fehér DKNY pólót vett föl, ami drágább volt,
mint a nadrág. Se miniszoknya, se merész dekoltázs, mert ha még másokat is behívtak a válogatásra, azok
mind abban lesznek.
Utána a sminken töprengett. Végül egy nagyon diszkrét alapozót és egy még diszkrétebb rúzst választott.
Máris elvesztegetett tizenöt értékes percet.
11:45
Az emberek soha nem elégedettek semmivel. Ha kevés van, sok kell. Ha sok van, még több kell. Ha még
több van, szeretnének kevéssel boldogok lenni, de ezért nem képesek erőfeszítéseket tenni.
Tényleg nem értik, milyen egyszerű a boldogság? Mit akart az a lány, aki farmerban és fehér pólóban rohant
valahová? Mi lehetett olyan sürgős, ami nem engedte, hogy gyönyörködjön a szép napsütésben, a kék
tengerben, a babakocsikban ülő gyerekekben, a tengerparti pálmafákban?
„Ne fuss, te lány! Úgysem menekülhetsz az emberiség életében jelen lévő két legfontosabb dologtól: Istentől és a
haláltól. Isten minden lépésedet végigkíséri, és nyugtalan, mert látja, hogy nem veszed észre az élet csodáját. És a
halál? Most futottál el egy holttest mellett, és észre sem vetted."
Igor néhányszor elsétált a gyilkosság helyszíne mellett. Azután egyszer csak rájött, hogy ha folyton itt
ólálkodik, azzal gyanút kelthet, és úgy döntött, hogy kétszáz méteres tisztes távolságból kíséri figyelemmel
az eseményeket, a tengerparti korlátra támaszkodva, napszemüvegben (ami egy cseppet sem gyanús,
nemcsak a szikrázó napsütés miatt, hanem azért sem, mert ahol sok híresség fordul meg, ott a napszemüveg
státusszimbólum).
Őszintén meglepődik, amikor ráébred, hogy már dél van, és még senki nem vette észre, hogy egy halott
ember fekszik a főutcán, abban városban, amely éppen a világ figyelmének a középpontjában van.
Most egy házaspár közeledik a pacihoz, és szemmel láthatóan ideges. Azonmód kiabálni kezdenek a
Csipkerózsikával: ők a lány szülei, és azért korholják, mert azt látják, hogy nem dolgozik. A férfi kissé
durván megrázza. Azután az asszony lehajol, és nem lehet tőle látni a holttestet.
Igor pontosan tudja, hogy mi fog történni ezután.
Női sikolyok. Az apa előveszi a zsebéből a telefonját, és nyugtalanul félrevonul. Az anya rázza a gyermekét,
aki nem reagál. Sorra gyűlnek oda a járókelők: igen, most már leveheti a napszemüvegét, és odamehet,
elvégre ő is csak egy kíváncsiskodó a tömegben.
Az anya zokogva öleli a lányt. Egy fiatal nő eltolja, és megpróbál mesterséges légzést adni a lánynak, de
hamar föladja - Olivia arca ugyanis már enyhe bíborszínben játszik.
- Mentőt! Mentőt!
Többen is hívják ugyanazt a számot, mindenki nagyon hasznosnak, fontosnak és talpraesettnek érzi magát.
Messziről már hallatszik a sziréna hangja. Az anya egyre hangosabban kiabál, egy lány megpróbálja átölelni,
és kéri, hogy nyugodjon meg, de az asszony ellöki magától. Valaki megpróbálja felültetni a holttestet, egy
másik ember meg azt mondja, hogy hagyja fekve a padon, mert már úgysem lehet segíteni rajta.
- Biztos kábítószer-túladagolás - mondja mellette valaki. - Elveszett nemzedék ez.
Akik hallják a megjegyzést, buzgón bólogatnak. Igor továbbra is szenvtelenül figyeli az eseményeket:
végignézi, ahogy megérkeznek a mentők, ahogy előveszik az autóból a műszereket, ahogy elektrosokkal
próbálják újraindítani a lány szívét, látja, ahogy egy tapasztaltabb orvos mindezt figyelemmel kíséri, bár
tisztában van vele, hogy már nincs mit tenni, de nem akarja, hogy a beosztottjait hanyagsággal vádolják.
Leeresztik a hordágyat, beteszik a mentőautóba, az anya ráveti magát a lányára, a mentősök kicsit
vitatkoznak vele, de aztán megengedik, hogy ő is beszálljon, és az autó elviharzik.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a házaspár megtalálta a holttestet, a jármű elindulásáig nem telt el több,
mint öt perc. Az apa még ott áll, döbbenten és kábultan, mint aki nem tudja, hogy hova menjen, mihez
kezdjen. Ugyanaz a férfi, aki az imént a kábítószert emlegette, mit sem sejtve, hogy kihez beszél, odamegy
hozzá, és ismét fontos tényt közöl:
- Ne aggódjon, uram. Ez itt mindennapos.
Az apa meg se rezdül. Csak áll, kezében a nyitott telefonnal, és az ürességbe mered. Vagy nem érti a
megjegyzést, vagy nem tudja, hogy mi történik meg mindennap, vagy sokkos állapotban van, ami olyan
dimenzióba röpítette, ahol nem létezik a fájdalom.
Amilyen hirtelen összegyűlt, olyan hirtelen szétoszlik a tömeg. Csak két férfi marad ott: az egyik a nyitott
mobiltelefonját tartja a kezében, a másik a napszemüvegét.
- Ismerte az áldozatot? - kérdi Igor. Semmi válasz.
Jobb, ha úgy tesz, mint a többiek - folytatja sétáját a Croisette-en, és megnézi, hogy mi minden történik ezen
a napfényes cannes-i délelőttön. Akárcsak az apa, ő sem tudja pontosan, hogy mit érez: lerombolt egy vilá-
got, amit nem tud újjáépíteni, akkor sem, ha övé lenne a világ minden hatalma. Biztos, hogy Ewa
megérdemelte ezt? Hiszen ennek a lánynak - Olivia: tudta a nevét, és ez nagyon zavarta, mert így már nem
csak egy arc volt a tömegben - a méhéből talán egy zseni született volna a világra, aki fölfedezi a rák
ellenszerét, vagy kitalálja, hogyan lehet olyan egyezményt kötni, aminek eredményeképpen végre békében
élhetne a világ. Nem csupán egy ember életét oltotta ki, hanem egész nemzedékekét, akik a jövőben belőle
születtek volna. Mit tett? Biztos, hogy a szerelem - legyen bármilyen nagy és erős - igazol egy ilyen
cselekedetet?
Az első áldozattal nagyot hibázott. Soha nem lesz belőle hír, így Ewa sem érti meg soha az üzenetet.
No de ami történt, megtörtént, ne gondolj rá. Fölkészültél rá, hogy messzebbre mész, akkor hát rajta. Az a
lány meg fogja érteni, hogy nem volt hiábavaló a halála: a magasabb rendű szeretet újabb áldozata ő. Nézz
körül, figyeld, mi történik a városban, viselkedj úgy, mint egy átlagos polgár - hiszen te már megszenvedted
a magadét ebben az életben, megérdemelsz egy kis pihenést és nyugalmat.
Használd ki a fesztivált. Fel vagy rá készülve.
Még ha lenne is nála fürdőnadrág, nehezen jutna ki a tengerpartra. A szállodák szemlátomást hosszú
partszakaszokat sajátítanak ki maguknak, ahol szétszórják a nyugágyaikat, a logóikat, a pincérjeiket, a
biztonsági őreiket, akik minden vendégtől elkérik a szobakulcsukat vagy valami más személyazonosítót. A
tengerpart többi szakaszát nagy, fehér ponyvák foglalják el, ahol valamelyik filmgyár, sörmárka vagy
szépségápolási termék reklámozza magát egy úgynevezett „ebéd"-del. Ezeken a helyeken az emberek
hétköznapi öltözékben vannak, a „hétköznapi" alatt pedig férfiak esetében ellenzős sapkát, színes pólót és
világos nadrágot, nők esetében ékszereket, könnyű nyári ruhát, bermudát és lapos sarkú cipőt kell érteni.
Napszemüvegek mindkét nem számára kötelezők. A testét nemigen mutogatja senki, mert a Szuperosztály
már túl van azon az életkoron, amikor ezt megtehette, és az ilyesfajta feltűnősködés nevetséges, sőt
szánalmas lenne.
Igor fölfigyel még egy részletre: a mobiltelefonra. Ez minden öltözék legfontosabb kiegészítője.
Nagyon fontos lehet minden percben hívást vagy üzenetet kapni, félbeszakítani bármilyen társalgást egy hí-
vás kedvéért, ami valójában egyáltalán nem sürgős, vagy végtelen hosszúságú SMS-eket pötyögni.
Mindenki elfelejtette már, hogy ez a három betű a short message service, azaz a „rövidüzenet-szolgáltatás"
rövidítése, és úgy használják azt az aprócska billentyűzetet, mint valami írógépet. Pedig lassú,
kényelmetlen, és begörcsöl tőle az ember hüvelykujja, de kit érdekel?
Ebben a pillanatban is, nemcsak Cannes-ban, hanem az egész világon, elárasztja a teret a sok „Jó reggelt,
szerelmem, úgy ébredtem, hogy rád gondolok, és nagyon boldog vagyok, hogy része vagy az életemnek",
„Tíz perc múlva érek haza, légy szíves, csináld meg az ebédemet, és nézd már meg, hogy elküldtem-e a
ruhát a tisztítóba", „Borzalmas ez a buli, de nem tudom, hova menjek helyette, te hol vagy?".
Csupa olyan dolog, aminek a leírása öt percbe került, pedig szóban tíz másodperc is elég lett volna rá, de hát
a világ már csak ilyen. Igor jól tudja, hogy miről van szó, hiszen több százmillió dollárt keresett annak a
ténynek köszönhetően, hogy a telefon ma már nem csupán a másokkal való kommunikálás eszköze, hanem
egyrészt reménysugár, hogy nem vagyunk egyedül, másrészt a saját fontosságunk fitogtatásának egyik
módja.
És ez a mechanizmus a komplett őrület állapotába kergette a világot. Londonban kitaláltak egy leleményes
rendszert mindössze havi 5 euróért: egy központot, amely hárompercenként sablonüzeneteket küld. Ha
valaki le akarja nyűgözni a beszélgetőpartnerét, elég, ha fölhív egy bizonyos számot, és aktiválja ezt a
rendszert. És már érkezik is az első üzenet, megszólal a jelzőhang, a telefon előkerül a zsebből, egy gyors
pillantás, majd egy rövid megjegyzés, ,,jól van ez még várhat" (persze hogy várhat, hiszen „kérésre" és időre
küldték). Ezáltal a beszélgetőtárs fontosabbnak érzi magát, és a tárgyalás gyorsabban halad, mert látszik,
hogy a partner elfoglalt ember. Három perc múlva egy újabb SMS szakítja félbe a beszélgetést, nő a nyomás,
és a felhasználó eldöntheti, hogy kikapcsolja-e egy negyedórára a telefonját, vagy tovább játssza az elfoglalt
ember szerepét, hogy hamarabb megszabaduljon a kellemetlen társaságtól.
Egyetlen olyan helyzet van, amikor kötelezően kikapcsolja mindenki a mobiltelefonját. Nem a hivatalos
vacsorákon, nem a színházi előadásokon, nem a filmek legfeszültebb pillanatában és nem az opera
legnehezebb áriája közben: mindannyian hallottunk már ezekben az esetekben is megszólalni egy-egy
telefont. Az egyetlen alkalom, amikor az emberek valóban megijednek, hogy a bekapcsolva tartott telefon
veszélyes lehet, az a pillanat, amikor fölszállnak egy repülőgépre, és meghallják a szokásos hazugságot:
„Kérjük, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat, mert a készülékek zavarhatják a fedélzet műszereit."
Ezt mindenki elhiszi, és szót fogad a személyzetnek.
Igor tudja, hogy mikor született ez a mítosz: a légitársaságok évek óta igyekeznek mindenáron eladni a saját
telefonszolgáltatásukat, az üléseken elhelyezett telefonok használatával. Ennek az ára percenként tíz dollár,
és ugyanazon az elven működik, mint a mobiltelefonok. A módszer nem vált be, de a legenda így is
folytatódott - elfelejtették törölni a listáról, amit a légikisasszony felolvas a felszállás előtt. Amit azonban
senki nem tud, az az, hogy minden gépen van legalább két-három utas, aki elfelejti kikapcsolni a készülékét.
A hordozható számítógépek pedig ugyanazon a rendszeren keresztül kapcsolódnak az internethez, mint
amelyik lehetővé teszi a mobiltelefonok működését. És soha, a világ egyetlen pontján sem zuhant még le
repülőgép emiatt.
Most már elkezdtek módosítani a bemondott szövegen, hogy ne ijesszenek rá az utasokra, de a tarifákat még
mindig nagyon magasan tartják: a telefonokat úgynevezett repülési üzemmódban lehet használni. Ennek az
ára a normális négyszerese. Persze, még senki nem magyarázta el pontosan, hogy mi is az a „repülési
üzemmód". De aki hagyja magát becsapni, az vessen magára.
Folytatja a sétát. Valahogy zavarja a lány utolsó pillantása, de nem akar erre gondolni.
Újabb biztonsági őrök, újabb napszemüvegek, újabb bikinik a homokban, újabb világos ruhák és ékszerek,
újabb siető emberek, akik úgy tesznek, mintha valami halaszthatatlan dolguk lenne ma reggel, újabb
fotósok, akik minden sarkon lesben állnak abban a reményben, hogy sikerül lekapniuk valami különlegeset,
újabb ingyenes magazinok és újságok a fesztivál eseményeiről, újabb szórólaposztók, akik azokat a szegény
halandókat célozzák meg hirdetéseikkel, akiket nem hívtak meg a fehér sátrakba: olyan éttermeket
javasolnak számukra, amelyek fönt vannak a dombon, távol mindentől, ahol nem sokat hallani arról, mi
történik a Croisette-en, ahol a modellek átmenetileg lakást bérelnek, és várják, hogy elhívják őket egy
válogatásra, ami örökre megváltoztatja az életüket.
Mindig minden olyan kiszámítható. Mindig minden olyan előre látható. Ha most hirtelen úgy döntene, hogy
részt vesz valamelyik „ebéd"-en, senki nem merné felszólítani, hogy igazolja magát, mert még korán van, és
a szervezők félnek, hogy nem lesz elég vendég a rendezvényen. Ha viszont úgy látszik, hogy sokan jönnek,
fél óra múlva a biztonsági őrök azt a kifejezett utasítást kapják, hogy mostantól már kizárólag a szép,
partner nélkül érkező lányokat engedjék be. Miért ne tehetne egy próbát?
Hallgat az ösztöneire: elvégre küldetése van, amit teljesítenie kell. Lemegy a partra, egy olyan úton, amely
nem a homokra vezet, hanem egyenesen az egyik nagy, fehér sátorhoz, műanyag ablakokkal,
légkondicionáló berendezéssel, világos bútorokkal és nagyrészt üres székekkel és asztalokkal. Az egyik
biztonsági őr megkérdezi, hogy van-e meghívója, ő pedig azt feleli, hogy van. Úgy tesz, mintha keresgélne a
zsebében. Egy piros ruhás recepciós hölgy megkérdezi, hogy miben segíthet.
Átnyújtja a névjegykártyáját - rajta a telefontársaság logója és a név: Igor Malev, elnök. Majd közli, hogy
biztosan rajta van a listán, de a szállodában hagyta a meghívóját - tárgyalásról jön, és elfelejtette magával
hozni. A recepciós hölgy üdvözli és betessékeli: megtanulta, hogy az embereket a ruhájuk alapján kell
megítélni, és azt is tudja, hogy az „elnök" a világ minden táján ugyanazt jelenti. Ráadásul egy orosz vállalat
elnöke! Mindenki tudja, hogy a gazdag oroszok szeretik fitogtatni, hogy úsznak a pénzben. Nem kell
ellenőrizni a listát.
Igor belép, odamegy a bárpulthoz - látja, hogy a sátor nagyon jól föl van szerelve, még táncparkettet is
alakítottak ki benne -, és egy alkoholmentes ananászlevet kér, mert nagyon jól illik a környezet színeihez.
De leginkább azért, mert az apró kék esernyővel ellátott pohárban van egy fekete szívószál.
Leül az egyik üres asztalhoz. A kevés vendég között lát egy legalább ötvenéves férfit, mahagóniszínűre fes-
tett hajjal, szoláriumbarna bőrrel, örök fiatalságot ígérő edzőtermekben kigyúrt testtel. Elnyűtt pólót visel,
de ül mellette két másik férfi, akik viszont kifogástalan, drága öltönyben vannak. Ez a két férfi most ránéz
Igorra, aki elfordítja a fejét, de napszemüvege rejtekében továbbra is az ő asztalukat figyeli. Az öltönyös
férfiak egy darabig még találgatják, hogy ki lehet az újonnan érkezett, de aztán megunják.
Igor viszont még mindig érdeklődve figyeli őket.
A pólós férfinak még egy mobiltelefonja sincs, szemben az asztaltársaival, akik egyfolytában fogadják a
hívásokat.
Szóval, beengednek egy ilyen rosszul öltözött, izzadt férfit, aki csúnya, csak szépnek képzeli magát, ráadásul
az egyik legjobb asztalt adják neki. És ki van kapcsolva a mobiltelefonja. És időnként megjelenik nála egy
pincér, és megkérdezi, hogy óhajt-e valamit. És a férfi válaszra sem méltatja, csak int a kezével, hogy nem: és
Igor tudja, hogy az illető nagyon, de nagyon fontos ember.
Elővesz a zsebéből egy 50 euróst, és odaadja a pincérnek, aki elkezdi megteríteni az asztalt.
- Ki az az úr, ott, abban a kopott kék pólóban? - A szemével az asztal felé int.
- Javits Wild. Nagyon fontos ember.
Nagyszerű. Egy olyan jelentéktelen teremtés után, amilyen az a lány volt, Javits lesz az igazi. Nem híres, de
fontos. Azok közé tartozik, akik eldöntik, hogy ki kerüljön reflektorfénybe, de mit sem törődnek a
megjelenésükkel, hiszen úgyis tudja mindenki, kik ők. Ők mozgatják a női marionettbábokat, azt az érzést
keltve bennük, hogy ők a legkiváltságosabb és legnépszerűbb lények az egész földkerekségen, mígnem egy
napon váratlanul elvágják a zsinórjaikat, és a bábok erejüket vesztve, élettelenül csuklanak össze. Egy férfi a
Szuperosztályból.
Azaz: valaki, akinek hamis barátai és igaz ellenségei vannak.
- Van még egy kérdésem. Maga szerint elfogadható dolog világokat pusztítani el egy magasabb rendű
szeretet nevében?
A pincér elneveti magát.
- Ki maga? Az Isten? Vagy meleg?
- Egyik sem. De azért köszönöm, hogy válaszolt. Máris rájön, hogy hibát követett el. Először is: nincs
szüksége rá, hogy bárkitől is támogatást kérjen tettei igazolására. Meggyőződése, hogy úgyis mindenki
meghal egyszer, és semmi kivetnivaló nincs abban, hogy egyesek valami nagyobb dolog nevében vesztik
életüket. Ez így volt mindig is, az idők kezdete óta, amikor férfiak áldozták föl magukat, hogy táplálják a
törzsük tagjait, mások szüzeket adtak át a papoknak, hogy kiengeszteljék a sárkányokat vagy az isteneket.
Másodszor abban hibázott, hogy felhívta magára a figyelmet: egy külföldire, aki élénk érdeklődést tanúsít a
vele szemben ülő férfi iránt.
Persze a pincér úgyis elfelejti, de semmi szükség fölösleges kockázatokra. Az ilyen fesztiválokon teljesen
normális, hogy az emberek tudni akarják, hogy ki kicsoda, és még ennél is normálisabb, hogy az ilyen
jellegű információért fizetnek. Ő maga is ezerszer csinált már ilyet a világ legkülönbözőbb éttermeiben, és
egészen biztos, hogy ennek a pincérnek is volt már hasonló tapasztalata: például fizettek neki egy-egy
információért, vagy egy jobb asztalért, vagy egy diszkrét üzenet átadásáért. A pincérek nemcsak
hozzászoktak már az ilyen viselkedéshez, de számítanak is rá.
Nem, nem fog emlékezni semmire. Itt ül előtte a következő áldozata: ha sikerül keresztülvinnie a tervét, és
esetleg kihallgatják a pincért, az azt fogja mondani, hogy az egyetlen különös dolog aznap csak annyi volt,
hogy egy külföldi megkérdezte, elfogadható-e, ha valaki világokat pusztít el egy magasabb rendű szeretet
nevében. Talán a mondatra sem emlékezne pontosan. A rendőrök megkérdeznék: „És hogy nézett ki?"
„Nem nagyon figyeltem meg. Csak annyit tudok, hogy nem meleg." A rendőrök már hozzászoktak a francia
értelmiségiekhez, akik rendszerint különböző bárokban és éttermekben fejtik ki bonyolultabbnál
bonyolultabb nézeteiket és elemzéseiket, például egy filmfesztivál szociológiájáról. És ejtenék az ügyet.
De valami mégis zavarja.
A név. A nevek.
Ölt már embert korábban is, hazája fegyvereivel és áldásával. Nem tudja, hogy hány embert, de az arcukat is
ritkán látta, a nevüket pedig soha, de soha nem kérdezte meg. Mert ha tudjuk az illető nevét, egyúttal azzal
is tisztában vagyunk, hogy valóságos, hús-vér emberrel állunk szemben, nem pedig valami elvont
ellenséggel. A név által az illető egyedülálló, kivételes egyénné válik, akinek múltja van és jövője, ősei és
lehetséges utódai, győzelmei és vereségei. Az ember a neve maga, büszke rá, élete során több ezerszer
elismétli és azonosul vele. Ez az első szó, amit megtanul a szokásos „papa" és „mama" után.
Olivia. Javits. Igor. Ewa.
De a léleknek nincs neve, az a tiszta igazság, meghatározott ideig lakja a testet, azután egy napon elhagyja -
és Isten nem kérdezi meg tőle az utolsó ítéletkor, hogy „ki vagy te?". Isten csak annyit kérdez: „Szerettél,
amíg éltél?" Ez az élet lényege: a szeretet képessége, nem pedig a név, amit az útlevelünkben, a
névjegykártyánkon és a személyi igazolványunkban hordunk. A nagy misztikusok cserélgették a neveiket,
sőt, volt, aki örökre elhagyta. Amikor Keresztelő Szent Jánostól megkérdezték, hogy ki ő, csak annyit
mondott: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában." Amikor Jézus rátalál egyik követőjére, nem törődik vele,
hogy a férfi egész életében a Simon névre hallgatott, és elnevezi Péternek. Mózes megkérdezi Istentől a
nevét. A válasz: „Én vagyok."
Talán keresnie kellene valaki mást. Éppen elég egy névről ismert áldozat: Olivia. De ebben a pillanatban
megérzi, hogy már nincs visszaút. Azt azonban végleg eldöntötte, hogy többé nem kérdezi meg, hogy hívják
a világot, amelyet elpusztítani készül. Nem, nem gondolhatja meg magát, mert igazságos akar lenni azzal a
szegény lánnyal, aki teljesen védtelen volt, könnyű, édes zsákmány. Ez a férfi - a látszatizmaival, a festett
hajával, izzadt testével, unott tekintetével és alighanem jókora hatalmával - jóval komolyabb kihívás.
A két öltönyös férfi pedig nem csupán a tanácsadója: feltűnt neki, hogy tekintetükkel időnként
végigpásztázzák a terepet, és figyelik, hogy mi történik körülöttük. Ha méltó akar lenni Ewához és
igazságos Oliviához, akkor meg kell mutatnia a bátorságát.
Visszaengedi a szívószálat az ananászleves pohárba. Lassan szivárognak a vendégek. Meg kell várni, amíg
megtelik a sátor - nem kell hozzá sok idő. Éppúgy, ahogy Cannes főútján sem tervezte el előre, hogy miként
pusztítson el egy világot fényes nappal, most sem tudja még, hogyan vigye véghez a szándékát. De valami
azt súgja neki, hogy tökéletes helyszínt választott.
Már nem gondol arra a szegény lányra az utcán: az adrenalin pillanatok alatt szétárad a vérében, fölgyorsul
a szívverése, izgatott és boldog.
Javits Wild nem vesztegetné az idejét arra, hogy ingyen egyen és igyon. Évente több ezer hasonló meghívást
kap. Annak, hogy most itt van, kell, hogy legyen valami – vagy valaki - oka. És ez a valami vagy valaki lesz
az ő legjobb alibije.
12:26
Javíts látja, ahogy sorra érkeznek a meghívottak, a helyiség zsúfolásig megtelik, és ugyanezt gondolja
magában:
„Mit keresek én itt? Nekem erre nincs szükségem. Különben sincs szükségem semmire, hiszen megvan
mindenem, ami kell. Híres vagyok azok szemében, akik jól ismerik a filmes közeget, megkapok minden nőt,
akit csak akarok, pedig tudom, hogy csúnya vagyok és ízléstelenül öltözködöm. De nem vagyok hajlandó
ezen változtatni. Már túl vagyok azon a korszakon, amikor egyetlen öltönyöm volt, és ha nagy nehezen -
rengeteg megalázkodás, könyörgés és ígéret árán - sikerült valahogy meghívatnom magam a Szuperosztály
köreibe, úgy készültem az ilyen ebédekre, mintha a világ legfontosabb dolgai lennének. Most már tudom,
hogy mind egyformák, egyedül a helyszín változik: minden más kiszámítható és unalmas.
Sokan elmondják, hogy mennyire rajonganak a munkámért. Mások hősnek neveznek, és kifejezik hálájukat,
amiért esélyt adok a kívülállóknak. Azok a szép és okos nők, akiket nem csap be a látszat, fölfigyelnek a
nyüzsgésre az asztalom körül, megkérdezik a pincértől, hogy ki vagyok, és hamar megtalálják a módját,
hogy megszólítsanak, abban a meggyőződésben, hogy engem egyedül a szex érdekel. Mindenki, az
égvilágon mindenki kérni akar tőlem valamit. Ezért dicsérnek, hízelegnek és fölajánlják azt, amire szerintük
szükségem van. Holott másra sem vágyom, mint hogy végre egyedül legyek. Ezerszer részt vettem már
ilyen rendezvényeken. Nincs különösebb oka annak, hogy most itt vagyok - hacsak nem az, hogy nem tudok
aludni. Pedig a saját magánrepülőgépemmel jöttem, azzal a kis technikai csodával, amely képes több mint 11
ezer méter magasságban Kaliforniából egyenesen Franciaországba repülni anélkül, hogy megállna
üzemanyagért. Megváltoztattam a fedélzet eredeti felépítését: noha a repülőgép befogadóképessége minden
kényelmével együtt is 18 személyes, csökkentettem az ülések számát. A négytagú személyzet számára
elkülönített részen kívül hat utas utazhat a gépen. Mindig akad valaki, aki megkérdezi: »Nem mehetnék
veled?«
De szerencsére mindig megvan a mentségem: sajnos, nincs hely."
Javits körülbelül 40 millió dollárból szerelte föl új játékszerét, amiben van két ágy, egy tárgyalóasztal, egy
zuhanyzó, egy Miranda hangrendszer (a Bang&Olufsennek kitűnő dizájnja és nagyszerű reklámkampánya
volt, de ez már a múlté), két kávéfőző gép, egy mikrohullámú sütő a személyzet számára és egy elektromos
sütő magának (ő ugyanis ki nem állhatja az újramelegített ételt).
Javits csak pezsgőt iszik: egy 196l-es Moét & Chandont bármikor szívesen fogad. De a gépén mindenféle ital
megtalálható a vendégei számára. Ezenkívül két 21 colos folyadékkristályos képernyő is van, hogy bármikor
meg lehessen nézni a mozikban még nem vetített legújabb filmeket.
Az övé a legjobb gép a világon (bár a franciák váltig állítják, hogy a Dassault Falcon még jobb
tulajdonságokkal rendelkezik), de hiába minden hatalom és pénz, arra még ő sem képes, hogy átállítsa
Európa összes óráját. Los Angelesben ebben a pillanatban hajnali 3 óra 43 perc van, és ő még csak most kezd
elálmosodni. Egész éjjel ébren volt, egyik partiról a másikra járt, és már a könyökén jött ki az a két kérdés,
amely minden beszélgetés elindítója:
„Hogy utazott?"
Javits erre mindig újabb kérdéssel felel: „Miért?"
Mivel az emberek erre nem tudnak mit mondani, kényszeredetten elmosolyodnak, és továbbugranak a
következő szokásos kérdésre: „Mennyi ideig marad?"
Erre Javits rendszerint ismét visszakérdez: „Miért?" A következő pillanatban úgy tesz, mintha fölvenné a
telefonját, elnézést kér, és két elválaszthatatlan társával együtt odébbáll.
Nincs itt senki érdekes. De hát egyáltalán ki lehet érdekes egy olyan ember számára, akinek gyakorlatilag
mindene megvan, amit pénzzel meg lehet vásárolni? Próbálta lecserélni a barátait, olyanok társaságát
keresve, akiknek semmi közük nincs a filmes közeghez. Filozófusokkal, írókkal, cirkuszi mutatványosokkal,
élelmiszer-ipari üzletemberekkel barátkozott, és kezdetben olyan tökéletesnek tűnt az egész, mint valami
boldog nászút, de azután felhangzott az elkerülhetetlen kérdés: „Elolvasnád a forgatókönyvemet?" Vagy a
másik elkerülhetetlen kérdés: „Van egy barátom/barátnőm, aki mindig is színész/színésznő szeretett volna
lenni. Volnál kedves találkozni vele?"
Nem, semmi kedve hozzá. Más dolga is van a munkáján kívül. Havonta egyszer el szokott repülni Alaszká-
ba, ahol beül a legelső bárba, becsíp, pizzát eszik, sétál a természetben és beszélget a kis települések idős
lakóival. Naponta két órát edz a saját edzőtermében, de még így is túlsúlyos, az orvosok nem győzik
figyelmeztetni, hogy bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot a szíve. De ő nem azért mozog, hogy
formában tartsa a testét, hanem azért, hogy valamelyest oldja az állandó feszültséget, amely egyre jobban
szorítja belülről. Rendszeresen meditál, és igyekszik begyógyítani a lelki sebeit. Ha vidéken jár, azt
kérdezgeti az útjába kerülő emberektől, hogy milyen a „normális" élet, mert ő már nem is emlékszik rá.
Különböző válaszokat kap, és lassanként ráébred, hogy hiába veszik körül mindig emberek: teljesen egyedül
van a világban.
Nemrégiben összeállított egy listát a normális életről, és elsősorban annak alapján, amit az emberek
csinálnak, nem pedig annak alapján, amit a kérdéseire válaszolnak.
Javits körülnéz, Lát egy férfit sötét napszemüvegben, aki gyümölcslevet iszik, nagyon másnak látszik, mint a
többi vendég, és úgy bámulja a tengert, mint aki messze jár innen. Jóképű, ősz hajú, jól öltözött. Az elsők
között érkezett, és bár bizonyára tudja, hogy ki ő, mégsem próbálja megkörnyékezni. Ráadásul van
bátorsága egyedül lenni! Cannes-ban a magány a kiátkozással egyenértékű, és azt jelenti, hogy senkit nem
érdekelsz, nem vagy fontos ember, és nincsenek kapcsolataid.
Irigyli ezt a férfit. Egészen biztosan nem volna helye „a normális dolgok listáján", amit mindig a zsebében
hord. Függetlennek és szabadnak látszik, ő pedig nagyon szívesen elbeszélgetne vele, de túl fáradt hozzá.
Odafordul az egyik „barátjához":
- Milyen az, ha valaki normális?
- Netán lelkiismereti problémáid vannak? Úgy érzed, tettél valamit, amit nem kellett volna?
Javits rossz kérdést tett föl rossz személynek. Ez az ember most nyilván azt hiszi, hogy megbánta a tetteit, és
új életet akar kezdeni. Szó sincs róla. S ha valóban megbánná A tetteit, akkor sem mehetne már vissza oda,
ahonnan elindult: jól ismeri a játékszabályokat.
- Azt kérdezem, milyen az, ha valaki normális.
Erre egyik „társa" meghökken, a másik pedig továbbra is éberen figyeli a terepet.
- Ha úgy élsz, mint azok az emberek, akikben semmi ambíció sincs - válaszolja végül.
Javits előveszi a zsebéből a listát, és kiteszi az asztalra.
- Ez mindig nálam van. És mindig kiegészítem valamivel.
A „barátja" közli, hogy most nem tudja megnézni, mert a történésekre kell figyelnie.
A másik viszont, aki nyugodtabb és határozottabb, fölolvassa:
A NORMÁLIS DOLGOK LISTÁJA
1. Minden normális, ami elfeledteti velünk, hogy kik vagyunk és mit akarunk, és ennek eredményeképpen
képesek vagyunk dolgozni és pénzt keresni.
2. Szabályokat alkotni egy háborúra (genfi egyezmény).
3. Éveket tölteni az egyetemen, hogy aztán ne találjunk állást.
4. Reggel kilenctől délután ötig végezni egy munkát, amelyben egyáltalán nem leljük örömünket, míg végül
harminc év múlva sikerül nyugdíjba vonulnunk.
5. Nyugdíjba vonulni, ráébredni, hogy már nincs energiánk élvezni az életet, és pár év múlva belehalni az
unalomba.
6. Botoxot használni.
7. Megérteni, hogy a hatalom sokkal fontosabb, mint a pénz, és a pénz sokkal fontosabb, mint a boldogság.
8. Kinevetni azt, aki a pénz helyett a boldogságot keresi, és azt mondani rá, hogy „hiányzik belőle az
ambíció".
9. Összehasonlítani a különböző autókat, házakat, ruhákat, és ezeket az összehasonlításokat tekinteni az élet
értelmének ahelyett, hogy valóban utánajárnánk, mi az.
10. Nem beszélni idegenekkel. Szidni a szomszédokat.
11. Mindig azt gondolni, hogy a szülőknek van igazuk.
12. Megházasodni, gyerekeket nevelni, együtt maradni, akkor is, ha már rég véget ért a szerelem, abban a
hiszemben, hogy a gyereknek ez az érdeke (és közben azt gondolni, hogy nem vesz észre semmit az állandó
veszekedésekből).
13. Kritizálni mindenkit, aki megpróbál más lenni.
14. Az ágyunk mellé tett idegesítő ébresztőórára kelni.
15. Elhinni mindent, ami nyomtatásban megjelenik.
16. A nyakunkra kötve hordani egy darab színes szövetet, amelynek az égvilágon semmi értelme nincs, azon
kívül, hogy a hangzatos „nyakkendő" névre hallgat.
17. Soha nem egyenesen tenni föl a kérdéseket, még akkor sem, ha a másik ember nagyon jól tudja, hogy
mire akarunk kilyukadni.
18. Akkor is mosolyogni, ha legszívesebben zokognánk. És sajnálkozva nézni azokra, akik kimutatják az
érzelmeiket.
19. Azt gondolni, hogy a művészet egy egész vagyont megér - vagy éppen ellenkezőleg: azt, hogy nem ér
semmit.
20. Alábecsülni azt, amit nem volt nehéz megszerezni, hiszen nem kellett érte meghozni a „szükséges áldo-
zatot", vagyis nyilvánvalóan nem felel meg az elvárásainknak.
21. Követni a divatot, akkor is, ha nevetséges és kényelmetlen.
22. Meggyőződéssel hinni, hogy minden híres ember tele van pénzzel.
23. Rengeteg pénzt áldozni a külső szépségre, és vajmi keveset foglalkozni a belső szépséggel.
24. Minden lehetséges eszközt bevetni annak érdekében, hogy megmutassuk: bár normális emberek
vagyunk, magasan a többiek fölött állunk.
25. A tömegközlekedési eszközökön soha nem nézni a szemben ülő szemébe, nehogy azt higgye, hogy el
akarjuk csábítani.
26. Ha belépünk a liftbe, végig az ajtó felé fordulva állni, és úgy tenni, mintha rajtunk kívül senki nem lenne
ott, akkor is, ha moccanni se bírunk a zsúfoltságtól.
27. Soha nem nevetni hangosan egy étteremben, bármilyen jó is a sztori.
28. Az északi féltekén mindig az évszaknak megfelelő ruhát viselni: tavasszal rövid ujjú pólót (bármilyen
hideg van is), télen pedig gyapjúkabátot (bármilyen meleg van is).
29. A déli féltekén teleszórni a karácsonyfát vattapamacsokkal, akkor is, ha Krisztus születésének semmi
köze nincs a télhez.
30. Az idő előrehaladtával egyre bölcsebbnek képzelni magunkat, akkor is, ha még annyi tapasztalatunk
sincs, hogy tisztában legyünk vele, mit csinálunk rosszul.
31. Elmenni egy jótékonysági estre, és elégedetten nyugtázni, hogy ezzel mindent megtettünk a világban
uralkodó társadalmi egyenlőtlenség kiküszöböléséért.
32. Naponta háromszor enni, akkor is, ha nem vagyunk éhesek.
33. Elhinni, hogy a többiek mindig jobbak mindenben: szebbek, ügyesebbek, gazdagabbak, okosabbak. Na-
gyon kockázatos átlépni a korlátainkat, jobb, ha nem csinálunk semmit.
34. Úgy használni az autót, mint valami legyőzhetetlen fegyvert.
35. Szidni a közlekedést.
36. Azt gondolni, hogy a gyerekeink azért követnek el hibákat, mert rossz társaságba keveredtek.
37. Hozzámenni a legelső emberhez, aki jobb társadalmi helyzetet kínál. A szerelem várhat.
38. Mindig azt mondani: „én megpróbáltam", akkor is, ha semmit nem próbáltunk meg.
39. Lemondani arról, hogy megéljük a világ legérdekesebb dolgait, amikor már nincs erőnk az ilyesmihez.
40. Mindennap egy jó adag tévé, hogy ne legyünk depressziósak.
41. Hinni, hogy amit egyszer már megszereztünk, az a miénk marad.
42. Azt gondolni, hogy a nőket nem érdekli a foci, a férfiakat pedig nem érdekli a lakberendezés és a főzés.
43. A kormányt hibáztatni mindenért, ami rossz.
44. Meggyőződve lenni arról, hogy ha valaki jó, illedelmes és tisztelettudó, arról a többiek azt gondolják,
hogy gyenge, sebezhető és könnyen manipulálható.
45. Ugyanígy meggyőződve lenni arról is, hogy az agresszivitás és az udvariatlanság annak a jele, hogy az
illető ember hatalommal bír.
46. Félni a fibroszkópiától (férfiak) és a szüléstől (nők).
A „barát" nevet.
- Ebből filmet kéne csinálnod - mondja.
„Na, már megint. Ezek semmi másra nem tudnak gondolni. Azt se tudják, mivel foglalkozom, pedig
állandóan mellettem vannak. Én nem csinálok filmeket."
A filmek mindig azzal kezdődnek, hogy valaki, aki a filmes közeghez tartozik - vagyis a producer -, elolvas
valami könyvet, vagy támad valamilyen briliáns ötlete, miközben éppen autót vezet Los Angeles
autópályáin, abban a városban, amely valójában nem is város, hanem
egy óriásira duzzadt külváros. De egyedül van, az autójában is és a lelkesedésében is, hogy azonnal a
vászonra vigye briliáns ötletét.
Ezután kideríti, hogy a könyv szerzői jogai még elérhetők-e. Ha nem, más könyv után néz - ez nem okoz
gondot, hiszen csak az Egyesült Államokban évente 60 ezer új könyv jelenik meg. Ha igen, telefonon
fölkeresi közvetlenül a szerzőt, és a lehető legalacsonyabb ajánlatot teszi neki, amit az az esetek többségében
el is fogad, ugyanis nemcsak a színészek és a színésznők szeretnek az álomgyár részesei lenni: minden író
fontosabbnak érzi magát attól, ha a szavait képekké alakítják.
Megbeszélnek egy találkozót. A producer kijelenti, hogy „egy igazán filmre termett műalkotással" áll
szemben, és hogy az írója „olyan zseni, aki megérdemli, hogy ismertté váljon". Az író elmeséli, hogy öt évig
dolgozott a szövegén, és szeretne részt venni a forgatókönyvírásban. „Inkább ne, mert ez egy egészen más
nyelv" - hangzik a válasz. - „De garantáltan elégedett lesz az eredménnyel."
És még hozzáteszi: „A film hű marad a könyvhöz." Ami persze tökéletes hazugság, és ezzel mindketten
tisztában vannak.
Az író azt gondolja, hogy most még el kell fogadnia a javasolt feltételeket, de legközelebb már másként lesz.
Beleegyezik. A producer erre közli, hogy meg kell nyerni valamelyik neves filmstúdiót az anyagi háttér
biztosítása érdekében. Azt is kijelenti, hogy ez és ez a híres filmsztár lesz az egyik főszereplő - ami szintén
egetverő hazugság, de mindig elsütik és mindig célravezető, ha meg kell győzni a szerzőt. Ezután megveszi
az úgynevezett „opciót", azaz kifizet körülbelül 10 ezer dollárt azért, hogy 3 évig ő rendelkezhessen a
jogokkal. És mi történik ezután? „Nos, ennek az összegnek a tízszeresét fogjuk kifizetni, valamint a filmből
származó nyereség 2%-a is a magáé lesz." Ezzel le is zárul a beszélgetés anyagi része, és az író azt hiszi, hogy
a nyereség rá eső részével egy vagyont keres majd.
Pedig ha megkérdezné néhány barátját, akkor megtudná, hogy a hollywoodi könyvelők csodákra képesek:
SOHA egyetlen filmnek sem pozitív a mérlege.
Az ebéd azzal végződik, hogy a producer elővesz egy hosszú szerződést a táskájából, és megkérdezi az írót,
hogy alá tudná-e rögtön írni, mert akkor a stúdiónak meg lehetne mutatni, hogy valóban megvan minden
jog. Az író pedig gondolkodás nélkül aláírja, mert két dolog lebeg a szeme előtt: a későbbi jogdíj (ami nem
létezik) és az, hogy megjelenik a neve a mozivásznon (ami szintén nem valósul meg, hiszen legfeljebb a
stáblista végén említik meg egy sorban, hogy „... könyve alapján").
Hívságok hívsága, minden csak hiúság, és nincs új a nap alatt, ezt már Salamon is megmondta, több mint
háromezer évvel ezelőtt.
A producer elkezd kopogtatni a stúdióknál. Ha már van neve a szakmában, kinyitják neki az ajtót, de nem
feltétlenül fogadják el az ajánlatát. Ebben az esetben már nem hívja meg újabb ebédre az írót, csak levélben
közli vele, hogy hiába minden lelkesedése, a filmipar még nem érti ezt a művet, és sajnos, kénytelen
visszavonni a szerződést (amit ő természetesen alá sem írt).
Ha viszont elfogadják az ötletét, a producer fölkeresi a hierarchia legalacsonyabb fokán álló, legolcsóbb
embert: a forgatókönyvírót. Azt, aki napokig, hetekig, hónapokig írja majd azt a bizonyos eredeti ötletet
vagy adaptációt. A megírt forgatókönyvet elküldi a producernek (soha nem a könyv szerzőjének), aki
automatikusan elutasítja az első változatot, abban a meggyőződésben, hogy a forgatókönyvíró tud még
javítani rajta. Az ifjú tehetség (vagy az idős profi - itt nincs középút) újabb heteket és hónapokat tölt kávéval,
álmatlanul és álmodozva, miközben újra meg újra átír minden egyes jelenetet, amit a producer újra meg újra
visszadob vagy átalakít. (És akkor a forgatókönyvíró fölteszi magában a kérdést: „Ha ő jobban tudja nálam,
hogy kell írni, akkor miért nem ő csinálja?" Azután eszébe jut a fizetése, és szó nélkül visszaül a számítógép
elé.)
Amikor végre elkészült a szöveg, a producer megkéri, hogy törölje ki a politikai utalásokat, amelyek
zavarhatják a konzervatívabb nézőket, és írjon bele még egy-két csókjelenetet, mert azt szeretik a nők. És a
sztorinak legyen eleje, közepe és vége, és legyen benne egy hős, aki mindenkit könnyre fakaszt az
önfeláldozásával és az odaadásával. Hogy legyen benne valaki, aki a film elején elveszíti azt, akit imád, és a
film végén újra megtalálja. Voltaképpen a legtöbb forgatókönyv ugyanarra a sémára épül:
A férfi szereti a nőt. A férfi elveszíti a nőt. A férfi visszaszerzi a nőt.
A filmek kilencven százaléka ezt a sémát variálja.
Annak a filmnek, amelyik nem követi ezt a szabályt, rengeteg erőszakkal vagy speciális effektekkel kell
megnyernie a közönséget. Az ezerszer kipróbált recept mindig beválik: nem érdemes kockáztatni.
És kit keres meg a producer, ha már megvan a jól megírt sztori? Hát a stúdiót, amelyik finanszírozza a
projektet. De a stúdióban rengeteg film várja, hogy bekerüljön a világ egyre zsúfoltabb mozitermeibe. Így
hát a stúdió arra kéri a producert, hogy várjon egy kicsit, vagy keressen egy független forgalmazót - de
előbb írjon alá egy hosszú szerződést (amely a „Föld bolygón kívüli" kizárólagos jogokkal is számol), amely
azt tartalmazza, hogy felelősséget vállal az elköltött pénzért.
„És itt jövök én." A független forgalmazó, aki nyugodtan sétálgathat az utcán anélkül, hogy bárki
fölismerné, de a filmes partikon mindenki tudja, hogy ki ő. Az az ember, aki nem talált rá a témára, nem
kísérte végig a forgatókönyvet, és nem fektetett be egyetlen garast sem. Javits a közvetítő. Egy
filmforgalmazó! Kis irodájában fogadja a producert (a tágas magánrepülő, a medencés villa, a fontos
rendezvényekre szóló meghívók csak a saját kényelmét szolgálják - a producernek még egy pohár ásványvíz
sem jár). Fogja a DVD-t, és hazaviszi. Megnézi az első öt percet. Ha tetszik, végignézi a filmet - de ez száz
filmből egyszer fordul elő. Ebben az esetben elkölt pár centet egy telefonhívásra, és közli a producerrel, hogy
jöjjön vissza ekkor és ekkor.
„Aláírunk egy megegyezést - mondja, mintha valami óriási szívességet tenne. - Forgalmazni fogom."
A producer próbál tárgyalni. Szeretné tudni, hogy hány teremben, hány országban, milyen feltételekkel
kerül forgalomba a film. Abszolút fölösleges kérdések ezek, hiszen előre tudja a választ: „Az a tesztközönség
első reakcióitól függ." A filmet a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből válogatott közönségeknek mutatják
be, vagyis kifejezetten az erre szakosodott kutatócégek által találomra kiválasztott embereknek. Az
eredményt szakértők elemzik. Ha a termék jól vizsgázik, akkor Javits újabb párcentes telefonhívást követően
másnap egy hárompéldányos hosszú szerződéssel fogadja a producert, aki időt kér, hogy megmutassa az
ügyvédjének. Javits közli vele, hogy nincs ellenvetése, de mivel le kell zárnia a szezon programját, nem tudja
garantálni, hogy időközben nem tűz műsorra valami más filmet.
A producer csak azt a részt olvassa el, amelyikben az áll, hogy ő mennyi pénzt kap. Elégedett az összeggel,
és aláírja a papírt. Nem akarja elszalasztani ezt a lehetőséget.
Évek teltek el azóta, hogy tárgyalt a szerzővel, és már elfelejtette, hogy most ő van ugyanabban a helyzetben,
amiben akkor a szerző volt.
Hívságok hívsága, minden csak hiúság, és nincs új a nap alatt, ezt már Salamon is megmondta, több mint
háromezer évvel ezelőtt.
Javits figyeli, hogyan telik meg a sátor vendégekkel, és ismét azt kérdezi magában, hogy mit keres itt. Több
mint 500 mozitermet tart az ellenőrzése alatt az Egyesült Államokban, és további ötezerrel van kizárólagos
szerződése a világ többi részén, amelyek kötelesek megvenni tőle mindent, akkor is, ha veszteséges. Jól
tudják, hogy egyetlen sikeres film öt bukást képes kompenzálni. Függnek Javitstól, a független
megaforgalmazótól, a szuperhőstől, aki megtörte a nagy stúdiók egyeduralmát, és legendává vált.
Soha nem kérdezik meg tőle, hogy miként sikerült véghezvinnie ekkora hőstettet: amíg minden öt bukásra
jut egy kasszasiker (a nagy stúdióknál ez az arány kilenc bukásra egy siker), addig semmi jelentősége nincs
ennek a kérdésnek.
De Javits tudja, hogy minek köszönheti a sikerét. És ezért nem tesz meg egyetlen lépést sem két „barátja"
nélkül, akik kezelik a hívásait, találkozókat beszélnek meg, meghívásokat fogadnak el. Bár aránylag átlagos
a testfelépítésük - meg sem közelítik a kapuban álló gorillák méreteit -, fölérnek egy egész hadsereggel.
Izraelben képezték ki őket, Ugandában, Argentínában és Panamában szolgáltak. Amíg egyikük a telefonra
ügyel, a másik állandóan jártatja a tekintetét, és alaposan megfigyel minden embert, minden mozdulatot,
minden gesztust. Váltogatják egymás között a feladatokat, akárcsak a szinkrontolmácsok és a légiirányítók:
negyedóránként pihenniük kell, hogy jól tudják végezni a dolgukat.
Szóval, mit keres itt, ezen az „ebéden"? Ott maradhatott volna a szállodában, és megpróbálhatna aludni
ahelyett, hogy itt ül, hiszen már a könyökén jön ki a sok hízelgés és talpnyalás, és az, hogy percenként
mosolyogva el kell ismételnie, hogy ne adjanak neki névjegykártyát, mert úgyis elveszíti. Ha valaki nagyon
erősködik, azt udvariasan elküldi valamelyik titkárnőjéhez (aki valamelyik másik luxushotelban van
elszállásolva a Croisette-en, és nem alhat, mert állandóan csörög a telefon, és válaszolnia kell a világ
mozijainak e-mailjeire, amelyek közt mindig van egy-egy pénisznövelésre vagy többszörös orgazmusra
vonatkozó ajánlat, hiába minden szűrő a nemkívánatos üzenetek ellen). Attól függően, hogy épp milyen
kedve van, az egyik asszisztense vagy megadja a titkárnő címét és telefonszámát, vagy azt mondja, hogy
elfogyott a névjegykártyájuk.
Szóval: mit keres ezen az „ebéden"? Los Angelesben már rég aludna, akármilyen későn érne is haza egy par-
tiról. Javits tudja a választ, de nem akarja elfogadni: fél az egyedülléttől. Irigyli azt a férfit, aki korán
érkezett, és nyugodtan iszogatja a koktélját, miközben tekintete a távolba mered, és nem próbál elfoglaltnak
és fontosnak látszani. Elhatározza, hogy meghívja egy italra. De észreveszi, hogy már nincs a helyén.
Ebben a pillanatban apró szúrást érez a hátán.
„Ezek az átkozott szúnyogok. Hogy utálom a tengerparti bulikat!"
Amikor meg akarja vakarni a csípést, az ujjai közé akad egy apró tű. Micsoda hülye vicc. Hátrafordul, és a
járkáló vendégek között látja, hogy körülbelül két méterre tőle egy jellegzetesen jamaicai frizurás néger fickó
kacag, miközben egy nőkből álló társaság csodálattal és vágyakozva tekint rá.
Túl fáradt ahhoz, hogy belemenjen a provokációba. Inkább hagyja, hogy a fickó viccesnek érezze magát -
úgyis csak ezzel tudja fölhívni magára a figyelmet.
- Idióta.
Két asztaltársa azonnal észreveszi, hogy a férfi, akit napi 435 dollárért védenek, hirtelen mozdulatot tett.
Egyikük rögtön a jobb vállához nyúl, ahol egy automata fegyver lapul egy pisztolytáskában, amely kívülről
egyáltalán nem látszik az öltönyén. A másik föláll, és egy diszkrét ugrással (elvégre fogadáson vannak) ott
terem a főnöke és a fekete fickó között.
- Nem történt semmi - mondja Javits. - Csak viccelt. Megmutatja a tűt.
Ez a két idióta föl van készülve mindenféle merényletre, szúrófegyverekre, tűzfegyverekre. Mindig ők
lépnek be elsőnek védencük hotelszobáiba, készen arra, hogy lőjenek, ha kell. Kiszúrják, ha valakinél
fegyver van (ami a világ sok városában általános), és addig nem veszik le róla a szemüket, amíg az illető be
nem bizonyítja, hogy nem jelent veszélyt. Ha Javits liftbe száll, kettejük közé kell préselődnie, ők pedig
védőfalat képeznek köré a saját testükkel. Még soha nem látta, hogy elővették volna a fegyverüket, mert ha
ez megtörténik, akkor el is sütik. De rendszerint egy szempillantással vagy néhány halk szóval megoldanak
minden problémát.
Ha egyáltalán beszélhetünk problémákról. De voltaképpen azóta nincsenek problémái, amióta beszerezte
ezt a két „barátot". Mintha a puszta jelenlétük is elég volna, hogy távol tartsák tőle a rossz szellemeket és a
rossz szándékokat.
- Az a férfi. Az elsők között érkezett, és egyedül ült annál az asztalnál - mondja az egyik.
- Fegyver volt nála, ugye?
A másik valami olyasmit mormog, hogy „lehet". De az illető már egy ideje távozott a főbejáraton. És végig
figyelték, mert nem tudták megállapítani, hogy hova néz a napszemüvege mögül.
Megnyugszanak. Azután egyikük folytatja a telefonügyeletet, a másik pedig mereven nézi a jamaicait, aki
bátran állja a pillantását. Van valami furcsa ebben a férfiban. De ha megint csinálna valamit, akkor onnantól
kezdve műfogsorra lenne szüksége. A lehető legnagyobb diszkrécióval intéznék el, a parton, távol az
illetéktelen tekintetektől, és csak az egyikük, miközben a másik, ujjával a ravaszon, várakozna. Az effajta
provokáció csapda is lehet, aminek az a célja, hogy eltávolítsa a testőröket az áldozat mellől. Ilyen régi
trükkökkel nem lehet őket becsapni.
- Minden rendben...
- Nem, semmi sincs rendben. Hívjatok mentőt. Nem tudom mozgatni a karomat.
12:44
Micsoda szerencse!
A lány mindenre föl volt készülve ezen a reggelen, csak arra nem, hogy találkozik a férfival, aki - biztos
benne - megváltoztatja az életét. De hát tényleg itt van a maga hanyag megjelenésével, itt ül két barátjával,
mert a hatalmasoknak nem kell fitogtatniuk a hatalmukat. Még testőrökre sincs szükségük.
Maureen szerint Cannes-ban két csoportra lehet osztani az embereket:
a. Az egyik csoportba a barnák tartoznak, akik egész nap süttetik magukat a parton (mert esetleg már
győztek), és a fesztivál elkülönített területén előírt kis kitűzőt viselik. Amikor megérkeztek a hotelszobá-
jukba, már rengeteg meghívó várta őket - és a nagy részüket kidobták a szemétkosárba.
b. A másik csoportba a sápadtak tartoznak, akik irodáról irodára szaladgálnak, válogatásokon vesznek részt,
ahol sok nagyszerű tehetséget látnak, akik elvesznek a túlkínálatban, de sok szörnyű ripacsot is, akik mégis
helyet kapnak a napon (a barnák között), mert megvannak a megfelelő kapcsolataik.
Javits Wild egy irigylésre méltó barna.
A rendezvény, amely 12 napra kisajátítja a dél-franciaországi kisvárost, amely fölveri az árakat, amelynek
köszönhetően csak a külön engedéllyel rendelkező járművek közlekedhetnek az utcán, amely a repülőteret
magánrepülőgépekkel, a strandot pedig modellekkel tölti meg, nemcsak abból a fotósokkal körülvett vörös
szőnyegből áll, ahol a sztárok végigvonulnak a Kongresszusi Palota bejáratáig.
Cannes nem a divat, hanem a filmek jegyében született! Bár a fesztivál leglátványosabb része valóban a
luxus és a csillogás, az igazi lelke az óriási piac: az egész világról érkeznek ide vásárlók és eladók, hogy kész
filmekkel, befektetési lehetőségekkel vagy ötletekkel kereskedjenek. Egy átlagos napon 400 vetítést tartanak
a városban - a többségüket alkalmilag kibérelt lakásokban, ahol a vendégek kényelmetlenül szoronganak az
ágyakon, panaszkodnak, hogy milyen meleg van, és ásványvizet követelnek, meg külön figyelmet, ami
odafagyasztja a mosolyt a filmet vetítők arcára, akiknek pattanásig feszülnek az idegeik. Mindent el kell
fogadniuk, minden kritikát és provokációt el kell viselniük, mert fontos, hogy megmutathassák azt, amit
általában több év alatt készítenek el.
Ugyanakkor, miközben 4800 új produkció küzd foggal-körömmel azért, hogy kikerüljön a hotelszobából, és
igazi mozitermekben vetítsék, az álmok világa ellentétes irányba halad: teret nyernek az új technológiák, az
emberek már nem mozdulnak ki annyit az otthonukból a rossz közbiztonság, a túl sok munka és a
kábeltévé-csatornák miatt - ahol körülbelül 500 film közül választhatnak naponta, csaknem ingyen.
És ami még ennél is rosszabb: az internet ma már lehetővé teszi, hogy bárkiből filmrendező lehessen.
A kifejezetten erre szakosodott portálokon láthatunk járni tanuló kisbabákat, háborúban lefejezett
embereket, nőket, akik fölkínálják a testüket, csak azért, mert örömmel tölti el őket a tudat, hogy valaki, akit
fölizgat a látványuk, gyönyörben részesíti önmagát; halálra fagyott embereket, valódi baleseteket,
sportjeleneteket, divatbemutatókat és rejtett kamerás felvételeket, amelyek kínos helyzetbe hozzák a mit sem
sejtő járókelőket.
Persze az emberek azért továbbra is eljárnak otthonról. De szívesebben költik a pénzüket éttermekre és
márkás ruhákra, mert a többit megkapják a tévében vagy a számítógépen is.
Filmek. Már réges-rég elmúlt az a korszak, amikor még mindenki tudta az Arany Pálma győzteseinek nevét.
Ha most megkérdeznék, hogy ki volt a tavalyi győztes, akkor még azok sem tudnának válaszolni, akik részt
vettek a fesztiválon. „Valami román film győzött" - mondaná az egyik. „Nem, biztos vagyok benne, hogy
német volt" - mondaná a másik. Akkor sebtiben utánanéznének a katalógusban, és megállapítanák, hogy a
győztes alkotás bizony olasz - de úgy látszik, csak a művészfilmeket játszó mozikban vetítették.
A mozik pedig, miután a videomagnóval való hosszas versengésből végre magukhoz tértek, most ismét
hanyatló fázisba jutottak, hiszen a DVD alakjában új ellenfelük támadt: a régebbi filmeket
ingyenmellékletként kínálják az újságok, elérhetővé teszik az internetes oldalak és a világon mindenütt jelen
lévő kalózkiadványok. Ettől még vadabbá válik a terjesztés: ha egy új produkció óriási befektetéssel jár
valamelyik filmstúdió számára, akkor kényszerítik a mozikat, hogy a lehető legtöbb helyen tűzzék műsorra
egyszerre, és ezáltal kiszorítják a többi filmet a piacról.
Az a néhány kalandor, aki - minden figyelmeztető jel ellenére - mégis úgy dönt, hogy vállalja a kockázatot,
túl későn döbben rá, hogy nem elég, ha jó minőségű termékkel áll elő. Ahhoz, hogy egy film eljusson a világ
nagyvárosaiba, csillagászati összegeket kell reklámokra költeni: elengedhetetlenek az egész oldalas
hirdetések a különböző újságokban és magazinokban, a fogadások, a sajtófőnökök alkalmazása, a
népszerűsítő körutak, az egyre drágább stábok, a minőségi berendezések és az egyre nehezebben föllelhető
munkaerő. És minden probléma legrosszabbika: kell valaki, aki a kész terméket végül forgalomba hozza.
Ennek ellenére minden évben megismétlődik a nagy zarándoklat egyik helyről a másikra, megjelenik a
Szuperosztály, amely mindenre figyel, csak arra nem, hogy mi van a filmvásznon; a nagy cégek, amelyeknek
az az érdekük, hogy a valódi érték egytizedét fizessék ki azért, hogy „kifejezzék hálájukat" egy-egy
rendezőnek, amiért bemutatta a munkájukat a tévében; a kérések, hogy az egész anyagot készítsék újra úgy,
hogy ne sértsen bizonyos családokat; igények az új kiadásra; ígéretek (amelyek nem mindig teljesülnek),
hogy ha teljesen megváltoztatják a forgatókönyvet és befektetnek egy bizonyos témába, akkor jövőre
szerződést kötnek velük.
Az emberek meghallgatják a feltételeket, és elfogadják - hiszen nincs más választásuk. A Szuperosztály
irányítja a világot, az érvei meggyőzőek, a hangja kellemes, a mosolya elragadó, de a döntései
megmásíthatatlanok. És ezt jól tudják. Ők döntenek: elfogadnak, vagy elutasítanak.
Övék a hatalom.
És a hatalom nem tárgyal senkivel, csak önmagával. Még sincs minden veszve. Miként a fikció világában,
úgy a valóságban is mindig van egy hős.
És Maureen most büszkén tekint a hősre, aki ott áll előtte! Már csak két nap, és végre megtörténik a nagy
találkozás, csaknem három év munka, álmodozás, telefonálgatás, Los Angeles-i utazások, ajándékok, a
Szívességbank igénybevétele és egy ex-szerető közbenjárása után (akivel egyébként együtt járt a
színiiskolába, de az végül úgy döntött, hogy sokkal biztosabb egy neves magazinnál dolgozni, ami a
témával foglalkozik, mint megkockáztatni, hogy elveszti a fejét és a pénzét).
„Beszélek vele - mondta a volt szerető. - De Javits nem függ senkitől, még az újságíróktól sem, akik pedig
népszerűsíthetik vagy tönkretehetik a termékeit, ő mindenki fölött áll. Egyszer akartunk egy riportot
készíteni arról, hogy vajon hogy képes kézben tartani ennyi mozit, de a dolgozói közül senki nem volt
hajlandó nyilatkozni. Szóval, beszélek vele, de nem erőltethetek semmit."
És valóban beszélt vele. És elérte, hogy nézze meg A pince titkai című filmet. Másnap pedig jött a telefon,
hogy Cannes-ban találkoznak.
Maureen annyit sem mert mondani, hogy taxival tíz percre van az irodájától: inkább megbeszélt vele egy
találkozót a messzi franciaországi városba. Sikerült repülőjegyet vennie Párizsba, azután vonatra szállt,
amivel egész nap utaznia kellett, hogy odaérjen a városba, ahol egy egycsillagos szállóban kapott szállást,
egy olyan szűk szobában, hogy ahányszor csak kiment a mosdóba, át kellett verekednie magát a saját
csomagjain, és csak olyan jelentéktelen eseményekre sikerült meghívót szereznie - szintén az ex-barátjától -,
mint mondjuk egy új vodka népszerűsítése vagy egy új póló bemutatása. Ugyanis ahhoz már túl késő volt,
hogy jegyet kapjon a Fesztiválpalotába.
Elköltötte minden pénzét, és több mint húsz órát utazott egyfolytában ezért a tíz percért.
De biztos benne, hogy szerződéssel és egy szebb jövő ígéretével fog távozni innen. Jó, persze, a filmipar
válságban van - na és? Talán nem sikeresek még mindig a filmek (ha csak kevés is)? Talán nincsenek tele a
városok az új filmek plakátjaival? Hát a magazinok kikről írnak? A mozisztárokról! Maureen tudja - jobban
mondva, meggyőződése -, hogy a mozi halálát már rengetegszer megjósolták, mégis mindig túlélte a
válságokat. „A mozinak befellegzett", amikor megszületett a televízió. „A mozinak befellegzett", amikor
megszületett a videomagnó. „A mozinak befellegzett", amikor az interneten elérhetővé váltak a
kalózterjesztői oldalak. De a mozi még mindig él, és most itt van, ennek a kis mediterrán városkának az
utcáin, amely éppen a fesztiválnak köszönheti a hírnevét.
Most már nincs más dolga, csak hogy éljen a lehetőséggel, amely az ölébe hullott.
És el kell fogadnia mindent, mindent az égvilágon. Javits Wild itt van. Javits megnézte a filmjét. A téma
sikergyanús: az önkéntes és az erőszakos szexuális kizsákmányolás mostanság óriási teret kap a médiában
egyes nemzetközi visszhangot kiváltó esetek miatt.
Elérkezett hát az ideje, hogy végre kikerüljenek A pince titkaink plakátjai a mozik falaira.
Javits Wild, a lázadó, a férfi, aki forradalmasította a módszert, amely lehetővé teszi, hogy a filmek eljussanak
a nézőkhöz. Rajta kívül csak a színész Robert Redford próbálkozott hasonlóval, a független filmesek
számára létrehozott Sundance Filmfesztivállal - de hiába az évtizedek óta tartó erőfeszítés, Redfordnak még
mindig nem sikerült áttörnie azt az óriási sorompót, amely dollármilliók százait irányítja az Egyesült
Államokban, Európában és Indiában. Javits Wild azonban igazi győztes.
Javits Wild, a filmesek megváltója, a legenda, a kisebbség szövetségese, a művészek pártfogója, az új
mecénás - aki egy okos rendszeren keresztül (amelyet Maureen egyáltalán nem ismer, de azt tudja, hogy
nagyon hatékony) most már az egész világon hozzáfér a mozikhoz.
Javits Wild meghívta őt másnapra egy tízperces találkozóra. Ez egyszerűen annyit tesz: elfogadta a
projektjét, a többi már csak részletkérdés.
„Mindent elfogadok. Az égvilágon mindent" - ismételgeti magában.
Tíz percben természetesen nem lehet elmondani, hogy mi minden történt az alatt a nyolc év (vagyis élete
egynegyed része) alatt, amit a filmje elkészítésére fordított. Fölösleges lenne azt magyarázni, hogy elvégzett
egy filmes főiskolát, rendezett néhány reklámot, készített két rövidfilmet, amelyeknek nagyszerű
fogadtatása volt a vidéki városok mozijaiban és New York alternatív bárjaiban. Vagy, hogy a film
elkészítéséhez szükséges egymillió dollár hitelt úgy vehette föl, hogy jelzáloggal terhelte meg a házat,
amelyet a szüleitől örökölt. És hogy ez az egyetlen lehetősége, hiszen nincs több háza, amivel meg tudná
csinálni ugyanezt.
Közelről kísérhette figyelemmel főiskolai barátainak karrierjét, akik rengeteg küzdelem után végül inkább
az-egyre nagyobb teret hódító - reklámok kényelmes világát választották, vagy valami homályos, de biztos
állást, valamelyik tévésorozat-gyártó vállalatnál. Ő viszont, miután a kisebb munkáit jól fogadták, mert
egyre nagyobbat álmodni, és ettől kezdve semmi sem állíthatta meg.
Meggyőződése, hogy egyetlen küldetése van: jobb hellyé tenni ezt a világot az eljövendő nemzedékek
számára. Csatlakozni a hozzá hasonló emberekhez, megmutatni, hogy a művészet nem csak arra való, hogy
kikapcsolja és szórakoztassa az elveszett társadalmat. Megmutatni a vezetők hibáit, megmenteni az éhező
gyermekeket, akik ezekben a pillanatokban is egymás után halnak meg Afrikában. Hirdetni a
környezetszennyezés problémáját. Véget vetni a társadalmi egyenlőtlenségnek.
Ez persze meglehetősen ambiciózus terv, de biztos benne, hogy az állhatatossága révén meg fogja valósítani.
Ehhez azonban meg kell tisztítania a lelkét, ezért mindig ahhoz a négy erőhöz folyamodik, amely vezeti őt
az útján: a szeretethez, a halálhoz, a hatalomhoz és az időhöz. Szeretni kell, mert minket is szeret az Úr.
Tudomásul kell venni a halált, hogy jobban megérthessük az életet. Harcolni kell a gyarapodásért - de
anélkül, hogy a beleesnénk az ezáltal elérhető hatalom csapdájába, amiről tudjuk, hogy nem ér semmit.
Végül pedig el kell fogadnunk, hogy a lelkünk - bár örökkévaló - jelen pillanatban az idő hálójában
vergődik, annak pedig megvannak a maga korlátai és lehetőségei.
Annak ellenére, hogy az idő hálójának foglya, azzal foglalkozhat, amiben örömét leli, és ami lelkesedéssel
tölti el. A filmjeivel pedig hozzájárulhat a körülötte szétesőnek tűnő világ, a valóság és az emberek
megváltoztatásához.
Amikor meghalt az apja, aki egész életében arról panaszkodott, hogy soha nem csinálhatta azt, amiről
mindig is álmodott, Maureen megértett valami nagyon fontosat: az átváltozások éppen az ilyen válságos
pillanatokban történnek meg.
Ő nem akarja úgy végezni, mint az apja. Nem akarja azt mondani a lányának, hogy „akartam, és volt egy
pillanat, amikor meg is próbálhattam volna, de nem volt hozzá bátorságom, hogy kockára tegyek mindent".
Abban a pillanatban, amikor hozzájutott az örökségéhez, megértette, hogy egyetlen célja lehet vele: az, hogy
beteljesíthesse a sorsát.
Elfogadta a kihívást. A többi kamaszlánnyal ellentétben, akik híres színésznők akartak lenni, ő arról
álmodott, hogy olyan történeteket mesélhessen, amelyeket a jövő nemzedékei is láthatnak, amelyeken
mosolyoghatnak és amelyekről álmodhatnak. Az Aranypolgár volt az eszményképe: egy radikális művész
első filmje, amellyel bírálni akarta az amerikai sajtó egyik hatalmas mágnását. Nemcsak a története miatt
vált klasszikussá, hanem mert újszerűen és kreatívan ábrázolta a kor etikai és technikai problémáit. Ez az
egy film is elég volt ahhoz, hogy soha ne merüljön feledésbe a neve. „Az első filmje."
Nem lehetetlen, hogy az ember azonnal befusson. Akkor is, ha a film rendezője, Orson Welles soha többet
nem készített ilyen színvonalú alkotást. Akkor is, ha azóta eltűnt a vászonról (ez előfordul), és most csak a
filmművészeti iskolákban tanulmányozzák: egészen biztos, hogy hamarosan jön valaki, aki „újra fölfedezi" a
zsenialitását. Az Aranypolgár nem az egyetlen hagyatéka: bebizonyította mindenkinek, hogy elég egy kitűnő
első lépés, és egész életében lesznek felkérései.
Mennyire megbecsülné ő ezeket a felkéréseket! Megfogadta magában, hogy soha nem fogja elfelejteni,
milyen nehézségeken kellett keresztül mennie, és hogy azt tűzi ki élete céljául, hogy jobbá tegye az
emberiséget.
És mivel csak EGY első film van, minden fizikai erejét, imáját és energiáját ennek az egyetlen projektnek
szentelte. Ellentétben a barátaival, akik állandóan küldözgették a forgatókönyveiket, javaslataikat, ötleteiket,
és egyszerre több munkán dolgoztak, amelyek közül végül egyikből se lett semmi, Maureen testestül-
lelkestül A pince titkainak szentelte magát, vagyis az öt apáca történetének, akik egy szexuálisan megszállott
vendéget fogadnak. És ahelyett, hogy megpróbálnák megtéríteni a keresztény hitre, megértik, hogy egyedül
úgy tudnak vele kommunikálni, ha elfogadják az ő aberrált normáit: úgy döntenek, hogy átadják neki a
testüket, hogy a férfi a szerelmen keresztül értse meg Isten dicsőségét.
A terve egyszerű: a hollywoodi színésznők, bármilyen híresek is, 35 éves koruk körül általában eltűnnek a
süllyesztőben. Egy darabig még megjelennek az újságok hasábjain, a jótékonysági árveréseken, a nagy
fogadásokon, részt vesznek a humanitárius ügyekben, és amikor rádöbbennek, hogy már nincsenek
reflektorfényben, férjhez mennek és elválnak, nyilvános botrányokba keverednek - és mindezt kizárólag
azért, hogy még néhány hónapig, hétig, napig foglalkozzanak velük. Nos, ebben az időszakban, ami a
munkanélküliségtől a teljes feledésig tart, a pénznek már semmi jelentősége nincs: bármilyen feltételt
elfogadnak, csak hogy újra a vásznon lehessenek.
Maureen olyan nőket keresett meg, akik kevesebb mint egy évtizede még a rivaldafényben voltak, és most
úgy érezték, hogy kezd kicsúszni a talaj a lábuk alól, és kétségbeesetten igyekeztek visszatérni oda, ahol
azelőtt voltak. A forgatókönyv jó volt, elküldték az ügynökeikhez, akik abszurd összegeket kértek, és egy
hűvös „nem"-et kaptak válaszul. A következő lépés az volt, hogy személyesen ment el mindegyikükhöz,
elmondta, hogy már megvan a pénz a munkára, és csodák csodájára mindegyikük igent mondott - de
megkérték, hogy tartsa titokban, hogy szinte ingyen dolgoznak.
Ebben a szakmában nem lehet alázatosan gondolkodni. Néha megjelent neki álmában Orson Welles
szelleme: „Próbáld meg a lehetetlent. Ne lentről kezdd, mert már eleve lent vagy. Gyorsan mássz fölfelé,
mielőtt még kihúzzák alólad a létrát. Ha félsz, mondj el egy imát, de menj tovább." Nagyszerű sztorija volt,
első osztályú szereplőgárdája, és tudta, hogy valami olyat kellene alkotnia, amit elfogadnak a nagy stúdiók
és forgalmazók, de ez mégse menjen a minőség rovására.
A művészettel együtt járhat és kell is, hogy együtt járjon az üzleti érzék.
A többi csak sallang. A szellemi maszturbációt gyakorló kritikusok, akik azokért a filmekért vannak oda,
amelyeket senki nem ért. A kis alternatív filmklubok, ahonnan fél tucat ember minden éjszaka egyenesen
egy bárba megy, és cigarettázás közben hajnalig beszélgetnek egyetlen jelenetről (ami mellesleg lehet, hogy
egészen mást mond, mint aminek eredetileg szánták). A rendezők, akik előadásokat tartanak arról, hogy mi
az, aminek nyilvánvalónak kellene lennie a nézők számára. A szakszervezeti gyűlések, amelyeket azért
hívtak össze, hogy együtt lépjenek föl a helyi mozi érdekében, amit nem támogat az állam. A különböző
értelmiségi magazinokban közzétett kiáltványok, amelyek olyan gyűléseken születtek, ahol arról volt szó,
hogy a kormánynak mennyire nem érdeke támogatni a művészetet. Egy-egy rövid cikk a sajtóban, amit csak
az érdekeltek és az érdekeltek családtagjai olvasnak el.
Ki alakítja a világot? A Szuperosztály. Ok csinálják. Ok azok, akik a lehető legtöbb ember viselkedését, szívét
és elméjét manipulálják.
Ezért kell neki Javits. Ezért kell az Oscar. Ezért kell Cannes.
És mivel ezt nem lehet elérni a mindennapi munkával, egyszerűen föltett mindent egy lapra - ellentétben a
többi emberrel, akik csak megmondják, hogy szerintük mit hogyan lehetne jobban csinálni, de ők maguk
nem kockáztatnak semmit. Szerződtette az éppen elérhető stábot, hónapokig írta és javítgatta a
forgatókönyvet, számos kiváló - ám ismeretlen - művészeti vezetőt, jelmeztervezőt, meghívott színészt
győzött meg, hogy vegyen részt a produkcióban, és cserébe szinte semmi pénzt nem ígért, ám annál több
lehetőséget a jövőben. Mindenkit lenyűgözött az öt főszereplő színésznő nagy neve („óriási költségvetésből
készülhet ez a film!"), így hát először sok pénzt kértek, de a végére meg lehetett őket győzni arról, hogy a
részvétel egy ilyen produkcióban rendkívül jól mutat majd az önéletrajzukban. Maureent annyira magával
ragadta az ötlete, hogy a lelkesedése mindenkit megfertőzött, és minden ajtót megnyitott előtte.
Már csak az a nagy lendület hiányzott, amelyik az egészet beindítja. Nem elég, ha egy író vagy egy zenész
valami óriásit alkot: az is lényeges, hogy a műve ne porosodjon a polcon.
Kell a nyilvánosság!
Csak egy embernek küldött egy másolatot: Javits Wild-nak. Minden kapcsolatát fölhasználta. Megalázták,
de ment tovább, nem állt meg. Átnéztek rajta, de ez sem szegte kedvét. Rosszul bántak vele, kinevették,
kiközösítették, de rendületlenül hitt benne, hogy meg tudja csinálni, mert minden csepp vérét beleadta. És
akkor belépett a képbe a volt barátja, és Javits Wild találkozót beszélt meg vele.
Az egész ebéd alatt le sem veszi róla a szemét, előre ízlelgeti azt a pillanatot, amelyet két nap múlva majd
együtt tölt vele. De most hirtelen azt látja, hogy a férfi megmerevedik, a tekintete a semmibe mered. Az
egyik barátja hátrafordul, körülnéz, és közben mindvégig a zakója alatt tartja a kezét. A másik fogja a
mobiltelefonját, és idegesen nyomkodja a gombokat.
Csak nem történt valami? Biztos nem, hiszen a körülötte lévő emberek ugyanúgy beszélgetnek, iszogatnak,
élvezik a fesztivált, a fogadást, a napsütést és a szép testeket, mint az előbb.
Az egyik férfi megpróbálja talpra állítani és kitámogatni, de Javits nem tud mozogni. Nem, biztos nincs
semmi baj. Legfeljebb annyi, hogy túl sok alkoholt ivott. Fáradtság. Stressz.
Biztosan nincs semmi baj. Olyan messziről jött, és most olyan közel van, és...
Már hallja is a közeledő sziréna hangját. Biztos a rendőrök, akik valami fontos személyiségnek biztosítják a
szabad utat az állandó forgalmi dugóban.
Az egyik férfi átveti a vállán Javits karját, és a kijárat felé vonszolja. A sziréna egyre közelebbről szól. A
másik férfi, a kezét váltig a zakója alatt tartva, mindenfelé nézeget. Hirtelen találkozik a tekintetük.
Javitsot most fölfelé viszi a barátja, és Maureen azt kérdezi magában, hogy vihet ennyire könnyedén egy
ilyen törékeny testalkatú ember egy ekkora darab férfit.
A szirénahang pontosan a sátor mellett szűnik meg. Javits már eltűnt az egyik barátjával, a másik viszont
pontosan feléje tart, még mindig a zakójában tartott kézzel.
- Mi történt? - kérdezi Maureen rémülten. Ugyanis több év rendezői tapasztalatával a háta mögött meg tudja
állapítani, hogy az előtte álló férfi arca olyan, mintha kőből faragták volna ki: vagyis mint egy profi gyilkosé.
- Tudja maga jól, hogy mi történt - feleli a férfi olyan akcentussal, amit Maureen nem tud azonosítani.
- Láttam, hogy rosszul lett. Mi történt?
A férfi nem veszi elő a kezét a zakója alól. És Maureennak ebben a pillanatban nagyszerű ötlete támad, ami a
kis incidenst talán nagy lehetőséggé változtatja.
- Segíthetek? Odamehetek?
A férfi keze most mintha elernyedne valamelyest, de a tekintetével még mindig minden mozdulatát követi.
- Magukkal megyek. Ismerem Javits Wildot. A barátja vagyok.
Egy örökkévalóságnak tűnt, de valójában nem tarthatott tovább egy tizedmásodpercnél, hogy a férfi sarkon
fordult, és gyors léptekkel elindult a Croisette felé, anélkül hogy egy szót is szólt volna.
Maureen agya lázasan kattog. Miért mondta azt neki, hogy jól tudja, mi történt? És most meg miért hagyta
itt őt ilyen hirtelen?
A többi vendég az égvilágon semmit nem vett észre - kivéve a szirénát, de nyilván azt gondolták, hogy az
utcán történt valami. Hiszen a sziréna nem illik a vidámsághoz, a napsütéshez, az italokhoz, a
kapcsolatokhoz, a szép nőkhöz, a jóképű férfiakhoz, a sápadt és a napbarnított emberekhez. A sziréna egy
másik világhoz tartozik, ahol léteznek balesetek, szívrohamok, betegségek, bűncselekmények. A sziréna egy
csöppet sem érdekli azokat az embereket, akik itt vannak.
Maureen kattogó agya most megáll. Valami történt Javitscal, és ez az ég ajándéka. Az ajtóhoz rohan, és látja,
hogy a mentőautó szirénázva elrobog a lezárt úton. - A barátja vagyok! - mondja az egyik biztonsági őrnek
az ajtóban. - Hova vitték?
A férfi megmondja a kórház nevét. Maureen egy pillanatnyi gondolkodás nélkül elrohan taxit keresni. Tíz
perc múlva rájön, hogy nincsenek taxik a városban, csak azok, amiket a szállodai portások hívnak, a
nagylelkű borravalóért cserébe. Mivel nincs nála pénz, beszalad egy pizzériába, előveszi a térképet, amit
magánál hord, és megtudja, hogy még legalább fél óráig kell rohannia a célja felé.
Egész életében rohant, és ez már nem oszt, nem szoroz.
12:53
- Jó reggelt.
- Jó napot - feleli az egyik lány. - Már elmúlt dél.
Pont így képzelte. Öt lány, akik külsőre hasonlítanak rá. Mindegyikük ki van sminkelve, kivillan a combjuk,
mélyen dekoltált a ruhájuk, és belemerülnek a telefonbeszélgetésbe és az SMS-ezésbe.
Nem beszélgetnek egymással, mert fölismerik egymásban a rokon lelket, hiszen ugyanazokon a
nehézségeken mentek keresztül, ugyanazokkal a kihívásokkal néztek szembe, és ugyanazokat a vereségeket
szenvedték el szó nélkül. Mindegyikük igyekszik elhinni, hogy az álomnak soha nincs vége, az élet egyik
pillanatról a másikra megváltozhat, a megfelelő pillanat vár a sorára, csak ki kell állniuk a próbát.
Bizonyára mindegyikük sokat vitatkozott a szüleivel, akik attól féltek, hogy a lányuk prostituáltként végzi.
Mindegyikük állt már a színpadon, megtapasztalta azt a kínzó és eksztatikus érzést, hogy ott áll a közönség
előtt, az emberek egyedül az ő jelenetét kísérik figyelemmel, ő maga pedig érzi az elektromosságot a
levegőben és hallja a tapsot az előadás végén. Mindegyikük ezerszer elképzelte, hogy a közönség soraiban
ott ül valaki a Szuperosztályból, és az előadás után megkeresi az öltözőben, és nemcsak vacsorázni hívja
meg, hanem valami konkrétabb ajánlatot tesz, elkéri a telefonszámát, és gratulál neki a kiváló
teljesítményért.
Mindegyikük fogadott már el három-négy ilyen meghívást, míg meg nem értették, hogy ezek nem vezetnek
sehova, csak egy férfi ágyába, aki általában idősebb, és bár hatalommal bír, nem érdekli más, csak a csábítás.
És természetesen házas, mint az összes érdekes férfi.
Mindegyiküknek van egy fiatal fiúja, de ha megkérdezik tőlük a családi állapotukat, azt felelik: „Szabad
vagyok, és független." Mindegyikük azt hiszi, hogy ura a helyzetnek. Mindegyikük ezerszer hallotta már,
hogy mennyire tehetséges, csak a megfelelő lehetőséget kell megragadnia, és most itt áll előttük az ember,
aki gyökerestül megváltoztathatja az életüket. Mindegyikük hitt már néhányszor. Mindegyikük belesétált a
túlzott bizalom csapdájába, és most azt képzelik, hogy uralják a helyzetet, míg másnap rá nem ébrednek,
hogy a telefonszám, amit kaptak, csak egy kedvetlen titkárnőé, aki semmi pénzért nem kapcsolja a főnököt.
Mindegyikük fenyegetőzött már azzal, hogy elmeséli, hogy becsapták, és eladja a sztorit a bulvárlapoknak.
De egyikük sem tette még meg, mert még abban a fázisban van, amikor „senkivel nem rúghatja össze a port
a művészvilágban".
Az is lehet, hogy egyikük-másikuk szintén átesett azon a vizsgán, amelyiken ő az Alice Csodaországban című
darabban, és most meg akarja mutatni a családjának, hogy sokkal többre képes, mint bárki gondolná. A
családjuk valószínűleg már látta őket reklámokban, posztereken és plakátokon, és a kezdeti viták után most
már ők is szentül meg vannak győződve róla, hogy a lányuk arra született, hogy csillogjon és tündököljön.
Mindegyikük azt gondolta, hogy az álma megvalósítható, hogy egy napon majd fölismerik a tehetségét,
amíg rá nem döbbent, hogy ebben a közegben egyetlen varázsszó létezik: „kapcsolatok".
Mindegyikük szétosztotta a bookját, amint megérkezett Cannes-ba. És egyfolytában a mobiltelefonjukat
figyelik, és elmennek mindenhova, ahova lehet, és megpróbálnak bejutni oda is, ahova nem lehet, és arról
álmodoznak, hogy valaki meghívja őket az esti partikra, sőt akár a legnagyobb ünnepségre: a Kongresszusi
Palota vörös szőnyegére. De talán ez a legnehezebben megvalósítható álom - olyan nehéz, hogy még
önmaguknak sem vallják be, hogy erről álmodnak, mert félnek, hogy az elutasítás és a kudarc tönkreteszi a
vidámságot, amit pedig bármi áron az arcukra kell erőltetniük, akkor is, ha egyáltalán nem boldogok.
Kapcsolatok.
A rengeteg eredménytelen találkozón keresztül sikerült eljutniuk egy-két olyan megbeszélésre, ami segítette
őket az előrejutásban. Ezért lehetnek most itt. Mert lettek kapcsolataik, és ezeken a kapcsolatokon keresztül
eljutottak egy új-zélandi producerhez, aki meghívta őket. Egyikük sem kérdezte, hogy miért: csak azt tudják,
hogy pontosan kell megjelenniük, mert itt senkinek nincs vesztegetni való ideje, főleg nem a filmipar
embereinek. Egyedül ők érnek rá, ők, az öt lány, akik a várószobában várakoznak, és belemerülnek a
telefonjukba vagy egy magazinba, és kényszeresen küldik az SMS-eket, mert meg akarják tudni, hogy nem
hívták-e meg őket valahova aznap, és hívogatják a barátaikat, hogy elmondhassák, hogy most nem lesznek
elérhetők, mert nagyon fontos találkozójuk van egy filmproducerrel.
Gabrielát szólítják negyedikként. Próbálta kiolvasni az első három lány tekintetéből, akik szó nélkül jöttek ki
a szobából, hogy mi történt odabent, de hát mindegyikük... színésznő. Tökéletesen tudják leplezni az
érzelmeiket, legyen az öröm vagy bánat. Eltökélten lépkedtek a kijárat felé, és magabiztos hangon „sok
szerencsét" kívántak, mintha azt mondták volna: „Ne izguljatok, lányok, nincs semmi vesztenivalótok. A
szerep már az enyém."
A szoba egyik falát fekete lepel borítja. A padlón mindenféle elektromos kábelek, védőhálóval ellátott
lámpák, egy nagy ernyő, mögötte fehér lepedő. Hangosító berendezés, monitorok és egy videokamera. A
sarkokban ásványvizes palackok, fémbőröndök, állványok, szétszórt papírok és egy számítógép. Egy
szemüveges nő a földön ül, körülbelül 35 éves, és az ő bookját lapozgatja.
- Borzalmas - mondja anélkül, hogy ránézne. - Ez borzalmas - ismétli.
Gabriela nem tudja, hogy mitévő legyen. Tegyen úgy, mintha meg sem hallotta volna, vagy menjen oda az
egyik sarokba, ahol a technikusok vidáman beszélgetnek, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtanak?
Vagy egyszerűen csak maradjon állva?
- Ez nagyon nem tetszik - folytatja a nő.
- Én vagyok az.
Nem bírt vigyázni a nyelvére. A cannes-i forgatag kellős közepén iderohant, csaknem két órát várakozott
egy várószobában, és megint arról ábrándozott, hogy végre megváltozik az élete (bár most már egyre jobban
uralkodik magán, és nem olyan izgatott, mint régebben), úgyhogy már éppen eléggé le van hangolva.
- Tudom - feleli a nő anélkül, hogy levenné a szemét a képekről. - Biztos egy vagyonba került. Vannak
emberek, akik abból élnek, hogy bookokat készítenek, önéletrajzokat írnak, színitanodát vezetnek, mert az
olyan hiú emberek, mint te, fizetnek nekik.
- Ha annyira borzalmas, akkor mért hívott ide?
- Mert pont ilyen borzalmas emberre van szükségünk. Gabriela nevet. A nő végre fölnéz, és tetőtől talpig
végigméri.
- Tetszik a ruhája. Ki nem állhatom a közönséges nőket. Gabriela álma visszatér. Fölgyorsul a szívverése.
A nő átad neki egy papírt.
- Menjen oda a jelzéshez.
A stábnak pedig azt mondja:
- Oltsátok el a cigarettát! Csukjátok be az ablakokat, hogy ne zavarjon a zaj!
A „jelzés" egy sárga ragasztószalagból készített kereszt a padlón. Így nem kell mindig újra beállítani a fényt
és a kamerát: a színész a technikusok által kijelölt helyen áll.
- Izzadok ebben a hőségben. Kimehetek a mosdóba, hogy legalább egy kis alapozót meg egy kis sminket
kenjek az arcomra?
- Persze hogy kimehet. De ha visszajön, rögtön kezdjük a felvételt. Ezt az anyagot még ma délután oda kell
adnunk.
Nyilván a többi lány is föltette ugyanezt a kérdést, és nyilván ők is ugyanezt a választ kapták. Jobb nem
húzni az időt: elővesz egy papírkendőt a táskájából, és könnyedén letörli az arcát, miközben a jelzés felé tart.
Egy asszisztens odamegy a kamera elé, miközben Gabriela harcol az idővel: szeretné legalább egyszer
átfutni a szöveget, ami a papírján áll.
- 25-ös számú teszt, Gabriela Sherry, Thompson ügynökség.
„Huszonöt?"
- Felvétel! - mondja a szemüveges nő. A helyiségben síri csönd támad.
- „Nem, nem hiszek neked. Ok nélkül senki sem képes bűnt elkövetni."
- Kezdje újra. Maga most a szerelmével beszél.
- „Nem, nem hiszek neked! Csak úgy, ok nélkül, senki sem képes bűnt elkövetni."
- A „csak úgy" nincs benne a szövegben. Csak nem gondolja, hogy a forgatókönyvíró, aki hónapokig dolgo-
zott a szövegen, nem fontolta meg, hogy beleírja-e, hogy „csak úgy"? És nyilván azért húzta ki, mert
fölöslegesnek, felszínesnek, szükségtelennek tartotta, nem?
Gabriela mély lélegzetet vesz. Már nincs mit veszítenie, hacsak nem a türelmét. Ezután majd azt csinálja,
amihez jól ért: kimegy innen, elmegy a strandra, vagy hazamegy aludni egy kicsit. Ki kell pihennie magát,
hogy tökéletes formában legyen, mire elkezdődnek az esti fogadások.
Különös, jóleső nyugalom árad szét benne. Hirtelen úgy érzi, hogy nem eshet bántódása, oltalmazzák,
szeretik, és hálás, hogy él. Senki nem kényszerítette, hogy ide jöjjön, és viselje el ezt a megaláztatást. Sok év
óta most először van tudatában a saját hatalmának, amiről eddig nem is sejtette, hogy létezik.
- „Nem, nem hiszek neked. Ok nélkül senki sem képes bűnt elkövetni."
- Következő mondat.
Fölösleges utasítás. Gabriela magától is folytatta volna.
- „Inkább menjünk el egy orvoshoz. Azt hiszem, hogy segítségre van szükséged."
- „Nem" - ellenkezett a szemüveges nő, aki a férfi szerepét játszotta.
- „Jól van. Akkor nem megyünk orvoshoz. Sétálunk egy kicsit, és elmeséled, hogy pontosan mi is történt.
Szeretlek. Ha az égvilágon senki nem törődik veled, én akkor is törődök."
A papíron nincs több mondat. A szobában csönd van. Valami különös energia tölti be a helyiséget.
- Mondd meg a lánynak, aki kint vár, hogy elmehet - utasítja a szemüveges nő az egyik jelenlévőt.
Jól hallotta, vagy csak képzelődik?
- Bal kéz irányában menjen el a strand végéig, ott van egy kikötő a Croisette végén, az Allée des Palmiers-rel
szemben. Ott fogja várni egy csónak pontban 1 óra 55 perckor, hogy elvigye Gibson úrhoz. Most rögtön
elküldjük neki a videót, de szereti személyesen is megismerni azokat az embereket, akikkel lehet, hogy
együtt fog dolgozni.
Gabriela elmosolyodik.
- Azt mondtam, hogy „lehet". Nem azt, hogy „együtt fog dolgozni".
De a mosoly nem tűnik el. Gibson!
13:19
Savoy felügyelő és az igazságügyi orvos szakértő között a rozsdamentes acélból készült ágyon egy húsz év
körüli gyönyörű lány fekszik, teljesen meztelenül. És holtan.
- Biztos benne?
Az orvos szakértő odalép a mosdóhoz, amely szintén rozsdamentes acélból van. Leveszi a gumikesztyűt,
kidobja a szemétbe, és megnyitja a csapot.
- Teljesen biztos. Kábítószernek nyoma sincs.
- De hát akkor mi történt? Kaphat szívrohamot egy ilyen fiatal lány?
A szobában nem hallatszik más, csak a víz csobogása.
„Mindig a legnyilvánvalóbbra gondolnak: kábítószer, szívroham, ilyesmi."
A szükségesnél kicsit tovább tart a kézmosás - egy kis szünet jót tesz a munkájának. Bekeni a karjait
fertőtlenítőszerrel, és kidobja a szemétbe az egyszer használatos eszközt, amivel a boncolást végezte. Azután
visszamegy az asztalhoz, és megkéri a felügyelőt, hogy tetőtől talpig nézze végig a lány testét.
- De részletesen, szemérmeskedés nélkül! Elvégre a foglalkozásához tartozik, hogy minden részletre
ügyeljen.
Savoy alaposan megvizsgálja a holttestet. Egyszer csak kinyújtja a kezét, hogy fölemelje a lány egyik karját,
de AZ orvos szakértő megállítja.
- Ne érjen hozzá!
Savoy tekintete végigsiklik a lány meztelen testén. Most már elég sokat tud róla: Olivia Martins, portugál
szülők gyermeke, az udvarlójának nincs állandó foglalkozása, gyakori vendége a cannes-i éjszakai életnek,
és jelenleg innen jó messze hallgatják ki. A bíró engedélyezte, hogy házkutatást tartsanak, és kevés THC-
nyomot találtak nála (THC: tetrahidrocannabinol, azaz a marihuána hallucinogén hatóanyaga, amit
manapság szezámolajba keverve is fogyasztanak, így ugyanis nincs szaga, és a hatása is erősebb, mint ha
cigarettába tekerve szívják el). Hat csomag kokaint, egyenként egygrammosakat. Vérnyomokat a lepedőn,
amit azonnal elküldtek a laboratóriumba elemzésre. Pitiáner kereskedő, ha egyáltalán. Ismeri a rendőrség,
egyszer-kétszer börtönben is volt, de soha nem vádolták testi erőszakkal.
Olivia holtan is szép. A szemöldöke dús, az arca gyermekien bájos, a melle...
„Nem gondolhatok erre. Profi vagyok."
- Egyáltalán nem látok semmit.
Az orvos szakértő elmosolyodik - és Savoyt kissé zavarja ez a fölényes mosoly. Rámutat egy apró, alig
észrevehető piros foltra a lány bal válla és a nyaka között.
Aztán rámutat egy másik, hasonló foltra is, a törzs jobb oldalán, két borda között.
- Belemehetnék a szakmai részletekbe, mint például: a juguláris véna és a fejverőér obstrukcióját idézték elő
nála, miközben hasonló erősségű nyomást gyakoroltak egy bizonyos idegnyalábra, méghozzá olyan
pontossággal, hogy a felsőtest teljesen lebénult tőle...
Savoy nem szól egy szót sem. Az orvos szakértő észbe kap, hogy ez most nem az a pillanat, amikor
fitogtathatja a műveltségét vagy viccelődhet a helyzettel. Megsajnálja önmagát: nap mint nap a halállal
foglalkozik, holttestek veszik körül, a gyerekei nem beszélnek az apjuk foglalkozásáról, neki pedig nincs
témája, ha vendégségbe megy valahova, mert az emberek nem szeretnek olyasmiről társalogni, amit
hátborzongatónak tartanak. Most ismét fölteszi magának a kérdést, hogy vajon a megfelelő foglalkozást
választotta-e.
- Azaz: megfojtották.
Savoy még mindig hallgat. Lázasan jár az agya: fojtogatás a Croisette-en, fényes nappal? Kihallgatták a
szülőket, és megtudták, hogy a lány az áruval ment el otthonról - ami illegális, ugyanis az utcai árusok nem
fizetnek adót az államnak, ezért be is van tiltva az ilyesfajta tevékenység.
„De ez most lényegtelen az ügy szempontjából."
- Van azonban valami különös az esetben - folytatja az orvos szakértő. - Egy normális fojtogatás után, vagyis
amikor a tettes megragadja az áldozat nyakát, az pedig igyekszik kiszabadulni a szorításból, mindkét vállon
marad folt. Ebben az esetben viszont egy kézzel, pontosabban egy ujjal akadályozták meg a vér áramlását az
agyba, miközben egy másik ujj lebénította a testet, hogy ne tudjon mozogni. Ehhez viszont különleges
technika és az emberi test tökéletes ismerete kell.
- Lehetséges, hogy valahol máshol ölték meg, és már holtan vitték a padhoz, ahol rátaláltunk?
- Ebben az esetben látható nyomoknak kellene lenniük a testén, amik azt jelzik, hogy odavonszolták. Az első
dolgom volt, hogy efféle nyomokat kerestem rajta, mert arra gondoltam, hogy talán egy tettes ölte meg.
Mivel nem találtam semmit, megvizsgáltam, hogy vannak-e a lábán és a karján arra utaló jelek, hogy egy
másik elkövető is jelen volt, aki segített vinni a testet. De szintén semmi. Ezenkívül, és most nem akarok
különösebb szakmai részletekbe bonyolódni, a halál pillanatában történik néhány dolog, például vizelet és...
- Mire akar kilyukadni?
- Hogy ott ölték meg, ahol rátaláltunk. Hogy az ujjak lenyomatából ítélve egyetlen elkövetője volt a
bűncselekménynek. Hogy az áldozat ismerte a tettest, mert senki nem látta, hogy el akarna menekülni. Hogy
a tettes a lány bal oldalán ült. És hogy fölkészült a bűncselekményre, és jártas a harcművészetekben.
Savoy köszönetképpen bólint egyet, aztán gyors léptekkel távozik. Útközben telefonál a kapitányságra, ahol
a fiút hallgatják ki éppen.
- Felejtsétek el ezt a droghistóriát - mondja. - Egy gyilkos ül veletek szemben. Derítsétek ki, hogy mennyire
jártas a harcművészetekben. Egyenesen odamegyek én is.
- Ne - hangzik a válasz a vonal túlsó végéről. - A kórházba menj. Azt hiszem, van még egy esetünk.
13:28
A sirály az öböl partja fölött szállt, amikor megpillantott egy egeret. Leszállt az égből, és megkérdezte a rágcsálót:
- Hol vannak a szárnyaid?
Minden állatnak megvan a maga nyelve, és az egér nem értette, hogy mit beszél a madár. De az feltűnt neki, hogy
van rajta két nagy, furcsa valami, ami a testéből nő ki.
„Biztosan beteg szegény" - gondolta az egér.
A sirály észrevette, hogy az egér a szárnyait bámulja, és azt mondta:
- Szegénykém. Megtámadtak a szörnyek, megsüketítettek és ellopták a szárnyadat.
Megrendülten a csőrébe vette a kis állatot, és elvitte egy sétarepülésre az egekbe. „Biztosan hiányzott már neki, hadd
élvezze egy kicsit" - gondolta, miközben repült vele. Azután óvatosan visszatette a földre.
Az egér hónapokig mélységesen boldogtalan volt, hiszen megismerte a magasságot, és egy óriási, gyönyörű világ
látványa tárult elé.
De ahogy telt-múlt az idő, újra hozzászokott saját kis létéhez, és azt gondolta, hogy a csoda, amit átélt, nem volt
több egy szép álomnál.
Ez a férfi egyik kedves gyerekkori története. De ebben a pillanatban éppen az egekben van: láthatja a
türkizkék tengert, a luxusjachtokat, az embereket, akik a magasból hangyáknak látszanak, a parton fölállított
sátrakat, a dombokat, balra pedig a széles horizontot, amely mögött a távolban ott van Afrika, a maga
problémáival.
Nagy sebességgel közeledik a föld.
„Amikor csak lehet, meg kell nézni föntről az embereket - gondolja. - Csak így értjük meg, hogy valójában
milyen aprók."
Ewa idegesnek vagy unottnak tűnik. Hamid soha nem tudta megállapítani, hogy mi jár a felesége fejében,
pedig már két éve együtt vannak. Annak ellenére azonban, hogy Cannes mindannyiuk számára áldozat,
nem hagyhatja el a várost a tervezettnél előbb. Persze Ewa már bizonyára hozzászokott az ilyesmihez,
hiszen az ex-férje élete nem sokban különbözik az övétől: kötelező vacsorák, rendezvények, amiket meg kell
szervezni, állandó utazások másik országba, másik kontinensre, másik nyelvi közegbe.
„Mindig ilyen volt vagy... lehet, hogy... már nem szeret úgy, mint régen?" Tiltott gondolat. Koncentrálj
másra, kérlek. A motor zajától nem lehet beszélgetni, csak úgy, ha használják a mikrofonnal ellátott
fülhallgatót. De Ewa elő sem vette az ülése melletti tartóból. És hiába kérné meg, hogy tegye föl a fülére,
hogy ezredszer is elmondhassa neki, hogy ő a legfontosabb nő az életében, és hogy megtesz minden tőle
telhetőt azért, hogy nagyszerűen érezze magát az első filmfesztiválján. A rendszer ugyanis úgy van kiépítve,
hogy a pilóta minden beszélgetést hall - Ewa pedig ki nem állhatja a nyilvános szerelmi vallomásokat.
Itt vannak ebben az üvegbuborékban, amely már majdnem elérte a kikötőt. Már látni lehet a Maybachot, a
világ legdrágább és legelőkelőbb limuzinját, amely még a Rolls-Royce-nál is exkluzívabb. Nemsokára benne
ülnek majd, és valami megnyugtató zenét hallgatnak, közöttük pedig a jégbe hűtött pezsgő és a világ legjobb
ásványvize.
Ránéz platina karórájára, amely hiteles másolata a Schaffhausen városában található kis gyár egyik legré-
gebbi modelljének. Ellentétben a nőkkel, akik vagyonokat képesek briliánsokra költeni, egy kifinomult
ízlésű férfi számára a karóra az egyetlen megengedett ékszer, ezt a modellt pedig csak az igazi hozzáértők
ismerik, ugyanis ritkán jelenik meg a luxusmagazinok reklámjai között.
Ám ez az igazi kifinomultság: tudni, mi a legjobb, akkor is, ha mások nem is hallottak róla.
És a legjobbat alkotni, akkor is, ha mások arra pazarolják az idejüket, hogy ócsárolják.
Már majdnem délután két óra van, beszélnie kell a New York-i tőzsdeügynökével, mielőtt még elkezdődik a
kikiáltás az értéktőzsdén. Amint megérkezik, telefonál egyet - csak egyet -, hogy közölje vele az aznapi
utasításokat. A pénznyerés a „kaszinóban" - így hívta a befektetési alapokat - nem tartozik a kedvenc
sportjai közé, de úgy tesz, mintha érdekelné, hogy mit csinálnak a pénzügyi tanácsadói. Mindannyian a sejk
védelmét és támogatását élvezik, de fontos, hogy kimutassa, hogy figyelemmel kíséri a történéseket.
Két telefon és semmi konkrét utasítás, hogy milyen részvényt vegyenek vagy adjanak el. Ugyanis most
valami egészen másra koncentrál: délután legalább két színésznő - egy híres és egy ismeretlen - fogja
bemutatni a kreációit a vörös szőnyegen. Persze vannak asszisztensei, akik mindent elintéznek, de szeret ő is
személyesen megjelenni, már csak azért is, hogy állandóan emlékeztesse magát arra, hogy minden részlet
fontos, és hogy ne veszítse el a kapcsolatot az alappal, amelyre a birodalmát építette. Ezen túl viszont a
franciaországi tartózkodása alatt minden szabadidejét Ewa társaságában szeretné tölteni: bemutatni
mindenféle fontos embernek, sétálni a tengerparton, kettesben ebédelni valamelyik szomszédos kisváros
névtelen éttermében, kéz a kézben sétálni a szőlőhegyen, amit odalent lát.
Mindig is azt gondolta, hogy nem tudna beleszeretni semmi másba a munkáján kívül, bár a hódításai listáján
rengeteg irigylésre méltó kapcsolat szerepel még ennél is irigylésre méltóbb nőkkel. De amint megjelent az
életében Ewa, abban a pillanatban fölfedezett magában egy másik férfit, az azóta eltelt két év alatt pedig
csak még tovább erősödött az iránta érzett szerelme.
Szerelmes.
Ő, Hamid Hussein, a világ egyik leghíresebb divattervezője, egy óriási nemzetközi luxusvállalat feje. Ő, aki
minden és mindenki ellen harcolt, szembeszállt az előítéletekkel, amelyek azokat sújtják, akik a Közel-
Keletről jöttek, és más vallásuk van, törzse ősi bölcsességét alkalmazta, hogy fönntartsa magát, tanuljon és
végül a világ csúcsára jusson. A róla alkotott elképzelésekkel ellentétben nem valami gazdag olajmágnás-
családból származik. Az apja textilkereskedő volt, aki egy szép napon elnyerte egy sejk kegyeit, mert egész
egyszerűen megtagadta az engedelmességet.
Ha kétségei támadtak valamilyen kérdésben, csak fölidézte a kamaszkorában látott példát: mondj „nemet" a
hatalmasoknak, akkor is, ha ezzel óriási kockázatot vállalsz. Az esetek többségében jól döntött. És ha néha
rosszul döntött, akkor mindig azt tapasztalta, hogy a következmények nem olyan súlyosak, mint hitte.
Az apja. Aki nem érhette meg a fia sikereit. Az apja, akinek akkor, amikor a sejk elkezdte fölvásárolni a
sivatag egy adott részének összes birtokát, hogy fölépítse a világ egyik legmodernebb városát, volt bátorsága
azt mondani a küldöttjének:
„Nem adom el. Évszázadok óta itt él a családom. Itt temettük el a halottainkat. Itt tanultunk meg szembe-
szállni a természeti csapásokkal és a hódítókkal. Nem eladó az a hely, amelyet Isten a mi gondoskodásunkra
bízott ezen a földön." Fölidézi az egész történetet.
A küldöttek megemelték a fölkínált összeget. De mivel így sem jártak sikerrel, idegesen tértek vissza, és bár-
mit megtettek volna annak érdekében, hogy eltávolítsák onnan azt a makacs embert. A sejk kezdte
elveszíteni a türelmét - szerette volna mihamarabb elkezdeni a munkálatokat, mert nagy tervei voltak, az
olaj ára emelkedett a nemzetközi piacon, és föl akarta használni a pénzt, még mielőtt kiürülnek a tartalékok,
és már nem lesz mód kiépíteni a külföldi befektetők számára vonzó infrastruktúrát.
De az öreg Hussein semmi pénzért nem volt hajlandó eladni a birtokát. Mígnem egy napon a sejk
elhatározta, hogy maga megy el beszélni vele.
- Bármit megadok, amit kíván - mondta a textilkereskedőnek.
- Akkor taníttassa a fiamat. Már 16 éves, és itt nincs semmi lehetősége.
- Maga pedig cserébe eladja a házát.
Hosszú hallgatás után Hamid hallotta, amint az apja a sejk szemébe nézve olyat mond, amit senki nem várt
tőle:
- Magának kötelessége tanítani az alattvalóit. Én pedig nem cserélhetem el a fiam múltját a jövőjére.
Emlékszik, hogy végtelen szomorúságot látott a szemében, amikor folytatta:
- H a a fiam legalább egy lehetőséget kap az életben, elfogadom az ajánlatát.
A sejk szó nélkül távozott. Másnap azt kérte a kereskedőtől, hogy küldje el hozzá a fiút beszélgetni.
A régi kikötő mellett épült palotában találkozott vele, miután végigment a lezárt utcákon, az óriási
fémdaruk, a megállás nélkül dolgozó munkások, a lerombolt háztömbök mellett.
A kormányzó rögtön rátért a tárgyra:
- Tudod, hogy szeretném megvásárolni az apád házát. Nagyon kevés olajunk maradt, és még mielőtt
kifogynak a kútjaink, új utakat kell keresnünk és új bevételi forrás után kell néznünk. Be fogjuk bizonyítani a
világnak, hogy nemcsak az olajunkat, hanem a szolgáltatásainkat is el tudjuk adni. Ahhoz azonban, hogy
megtehessük az első lépést, szükség van néhány fontos reformra, például egy jó repülőtér fölépítésére.
Földekre van szükségünk, hogy a külföldiek fölépíthessék az épületeiket. Az álmom helyénvaló, a
szándékaim jók. Szükség lesz pénzügyekben jártas emberekre, és hallottad, hogy mit beszéltem az apáddal.
Hamid igyekezett palástolni a félelmét: rajta kívül még egy tucat ember volt jelen a meghallgatáson.
De a szívében már minden kérdésre megvolt a válasza.
- Mivel szeretnél foglalkozni?
- Divattervezőnek szeretnék tanulni.
Az emberek összenéztek. Talán nem is tudták pontosan, hogy miről beszél.
- Divattervezőnek szeretnék tanulni. Az apám szöveteinek nagy részét a külföldiek veszik meg, akiknek
százszoros nyereségük származik abból, hogy luxusruhákat készítenek belőle. Biztos vagyok benne, hogy
ezt itt is megtehetjük. Meggyőződésem továbbá, hogy a divat lehetaz egyik eszköze annak, hogy
leromboljuk a világ másik felének velünk szemben táplált előítéleteit. Ha rájönnek, hogy nem barbár módra
öltözködünk, jobban elfogadnak minket.
A jelenlévők felhördültek. Ruhákról beszél? De hiszen ez a nyugatiak dolga, akik többet foglalkoznak a
külsővel, mint a belsővel.
- Másrészt az apámnak túl nagy árat kell fizetnie. Szeretném, ha az övé maradna a ház. Én majd dolgozom a
szöveteivel, és ha a Magasságos úgy kívánja, akkor sikerül megvalósítanom az álmomat. Miként felséged, én
is tudom, hogy mi a célom.
Az udvar rémülten hallgatta az ifjú szavait, aki szembeszállt az urával, és megtagadta az engedelmességet a
saját apjának. De a sejk mosolygott a válaszán.
- Hol lehet divattervezést tanulni?
- Franciaországban. Olaszországban. A nagy mesterek mellett. Igazság szerint van néhány egyetem, de a
tapasztalattal semmi nem ér föl. Nagyon nehéz, de ha az Irgalmas Isten is úgy akarja, akkor sikerülni fog.
A sejk arra kérte, hogy jöjjön vissza délután. Hamid elment a repülőtér mellett, és meglátogatta a bazárt,
ahol elkápráztatták a színek, a szövetek és a hímzések: minden alkalmat kihasznált, hogy eljöjjön ide.
Elképzelte, hogy mindezt nemsokára lerombolják, és elszomorodott, mert ezzel elvész a múlt, a hagyomány
egy darabja. Vajon fel lehet tartóztatni a haladást? Vajon okos dolog megakadályozni egy nemzet fejlődését?
Eszébe jutott az a sok ébren töltött éjszaka, amikor gyertyafény mellett rajzolta a beduinok ruháit, mert attól
félt, hogy a daruk és a külföldi befektetések a törzsi szokásokat is elpusztítják.
A megbeszélt időben visszatért a palotába. A kormányzó körül most még több ember volt.
- Két döntést hoztam - mondta a sejk. - Az első: egy éven keresztül állom a kiadásaidat. Azt gondolom, hogy
van elég fiú, akit érdekel a pénzügy, ám eddig még senki nem mondta nekem azt, hogy ruhákat szeretne
tervezni. Őrültségnek tűnik, de hát nekem is azt mondja mindenki, hogy őrült álmaim vannak, mégis ott
tartok, ahol tartok. Úgyhogy nem akarok rácáfolni a saját példámra. Másrészt egyik alattvalóm sem áll
semmiféle kapcsolatban azokkal az emberekkel, akikre utaltál, ezért fizetek némi havi zsebpénzt is, hogy ne
kelljen koldulnod az utcán. Amikor majd visszatérsz ide, olyan leszel, mint egy győztes: te képviselsz
minket, és az embereknek meg kell tanulniuk tisztelni a kultúránkat. Mielőtt elindulsz, meg kell tanulnod
azoknak az országoknak a nyelvét, ahova mész. Melyek ezek?
- Angol, francia, olasz. Nagyon köszönöm felséged nagylelkűségét, de az apám kívánsága...
A sejk intett, hogy hallgasson el.
- A másik döntésem a következő: az apád háza ott marad, ahol van. Az az álmom, hogy felhőkarcolók veszik
majd körül, és ha a nap többé nem süt be az ablakain, magától is el fog költözni. De a ház örökre ott marad.
A jövő nemzedékei majd emlékezni fognak rám, és azt mondják: „Nagy volt, mert megváltoztatta az
országát. És igazságos volt, mert tiszteletben tartotta egy textilkereskedő jogait."
A helikopter leszáll a móló végén, és az emlékek elhagyják az elmét. Hamid száll ki elsőként, és kinyújtja a
kezét, hogy segítsen Ewának. Megérinti a bőrét, és büszkén tekint a szőke nőre, aki csupa fehérbe öltözött, és
ruhája visszaveri a ragyogó napsütés fényét; a másik kezével pedig a halványbézs színű kalapot tartja a
fején. Végigmennek a kétoldalt kikötött jachtok között, és elérik az autót, amelynek az ajtaját már nyitja is
nekik a rájuk várakozó sofőr. Megfogja a nő kezét, és a fülébe súgja: - Remélem, ízlett az ebéd. Nagy
műgyűjtők.
És igazán nagylelkűek, hogy a vendégeik rendelkezésére bocsátottak egy helikoptert.
- Nagyon ízlett.
De Ewa valójában azt szerette volna mondani: „Pocsék volt. És különben is nagyon meg vagyok rémülve.
Érkezett egy üzenet a mobilomra, és tudom, hogy ki küldte, pedig a szám ismeretlen." Beülnek az óriási
autóba, ami csak két utas számára van kialakítva, a belső tér többi része üres. A légkondicionáló ideális
hőmérsékletet biztosít, a zene jól illik a hangulathoz, és a tökéletesen szigetelt térbe nem hatol be a külvilág
zaja. Leül a kényelmes bőrülésre, kinyújtja a kezét a faasztalka felé, és megkérdezi Ewát, hogy kér-e egy kis
behűtött pezsgőt. Nem, jó lesz az ásványvíz is.
- Láttam a volt férjedet tegnap a szálloda bárjában, mielőtt elmentünk vacsorázni.
- Az lehetetlen. Neki semmi keresnivalója nincs itt Cannes-ban.
Azt szerette volna mondani: „Talán igazad van, én meg kaptam egy üzenetet. Az lenne a legjobb, ha
felülnénk az első repülőre, és azonnal elmennénk innen."
- Biztos vagyok benne, hogy ő volt az.
Hamid észreveszi, hogy a feleségének nincs túl sok kedve beszélgetni. Arra nevelték, hogy tartsa tiszteletben
a szerettei magánéletét, ezért szándékosan eltereli a gondolatait.
Elnézést kér, és fölhívja az ügynökét New Yorkban. Türelmesen végighallgat két-három mondatot, majd
udvariasan félbeszakítja a piaci folyamatokról szóló beszámolót. Az egész nem tart tovább két percnél.
Elintéz még egy telefont: fölhívja a rendezőt, akit fölkért első filmje megrendezésére. Már úton van a csónak
felé, hogy találkozzon a Sztárral - és igen, kiválasztották a lányt, aki délután kettőkor fog megjelenni.
Most ismét Ewa felé fordul, de a nőnek szemmel láthatóan még mindig nincs kedve beszélgetni. Tekintete a
távolba mered, de látszik, hogy valójában semmit nem lát a limuzin ablakán túl. Talán azért aggódik, mert
túl kevés idejük lesz a hotelszobában: gyorsan kell átöltözni, hogy rögtön elindulhassanak egy nem túl
fontos divatbemutatóra, amelyen egy belga tervezőnő ruháit mutatják be. A saját szemével akarja látni azt a
bizonyos afrikai modellt, Jasmine-t, akiről az asszisztensei azt állítják, hogy ő az ideális arc a következő
kollekciójához.
Meg akarja nézni, hogy hogyan bírja a lány a cannes-i rendezvény nyomását. Ha minden jól megy, ő lesz az
egyik fő sztárja az októberben megrendezendő párizsi Divathétnek.
Ewa mereven néz kifelé az autó ablakán, de semmit nem lát abból, ami odakint történik. Jól ismeri azt a
kifogástalanul öltözött, kellemes modorú, kreatív, kitartóan küzdő úriembert, aki mellette ül. Tudja, hogy
úgy kívánja őt, ahogy férfi még nem kívánt nőt, kivéve azt a férfit, akit elhagyott. Megbízhat benne, pedig
állandóan a világ legszebb női veszik körül. Tudja, hogy tisztességes, szorgalmas, bátor ember, aki rengeteg
kihívással nézett szembe, míg eljutott idáig, ehhez a limuzinhoz, ahol kristálypohárból kínálhatja őt
pezsgővel vagy a kedvenc ásványvizével.
Hatalommal rendelkezik, és minden veszélytől meg tudja őt óvni, egyetlenegy - ám éppen a legrosszabb -
kivételével. Ez pedig az ő volt férje.
Most még nem akar gyanút kelteni, és nem veszi elő a telefonját, hogy újraolvassa az üzenetet - úgyis fejből
tudja már:
„Leromboltam érted egy világot, Katyusa." Nem érti, hogy a mondat mit jelent. De senki más nem hívja őt
ezen a néven.
Megtanulta szeretni Hamidot, pedig utálja azt az életmódot, amelyet folytat, a partikat, amelyekre jár, és a
barátait is. Nem tudja, hogy mennyire sikerült, mert vannak pillanatok, amikor olyan mély búskomorság
telepszik rá, hogy legszívesebben megölné magát. De az biztos, hogy ez a férfi mentette őt meg akkor,
amikor azt hitte, hogy örökre elveszett, és képtelen egyedül kimászni a házassága csapdájából.
Sok-sok évvel ezelőtt beleszeretett egy angyalba, akinek nehéz gyerekkora volt, utána a szovjet hadseregben
szolgált egy értelmetlen háborúban, Afganisztánban, majd egy széteső országba tért vissza, és mégis
leküzdött minden nehézséget. Keményen dolgozott, óriási feszültséggel és nyomással nézett szembe, amikor
veszélyes emberektől kellett kölcsönkérnie, és éjszakákat töltött álmatlanul, azon törve a fejét, hogy miként
fizesse vissza a pénzt, szó nélkül tűrte a rendszer korrupcióját, hiszen ő is kénytelen volt megvesztegetni
egy-egy kormányhivatalnokot, ahányszor csak új vállalkozást indított népe életminőségének javításáért.
Idealista volt, és szerelmes. Nappal tekintélyes vezető volt, hiszen az élet nevelte föl és a katonai szolgálat
megismertette vele a hierarchia rendszerét. Éjszaka pedig átölelte a feleségét, és kérte, hogy oltalmazza őt,
adjon neki tanácsot, és imádkozzon, hogy minden rendben menjen és sikerüljön leküzdenie minden
akadályt, amiket nap mint nap elé állít az élet.
Ewa simogatta a haját, nyugtatgatta, hogy minden rendben, hogy ő egy jó ember, és hogy Isten mindig
megjutalmazza az igazakat.
És a nehézségeket lassacskán felváltották a lehetőségek. A kis vállalkozás, amelyet rengeteg kérés, szívesség
és nehezen nyélbe ütött szerződések árán hozott létre, elkezdett növekedni. Annak köszönhetően, hogy férje
egy volt a kevés vakmerő férfi közül, akik olyasmibe fektették a pénzüket, amiről akkor senki nem gondolta
volna, hogy sikeres lehet egy meglehetősen elavult kommunikációs rendszereket használó országban. A
kormányváltással csökkent a korrupció. Elkezdett áramlani a pénz - eleinte lassan, majd egyre nagyobb
mennyiségben. Ők ketten azonban nem felejtették el, hogy milyen nehézségeken kellett keresztülmenniük,
és egyetlen fillért sem adtak ki meggondolatlanul: jótékonykodtak, támogatták a régi bajtársak cégeit,
nélkülöztek minden luxust, és arról ábrándoztak, hogy egy szép napon otthagyhatnak mindent, és
elvonulhatnak a világ elől egy vidéki házikóba. És amikor eljutnak idáig, elfelejthetik, hogy olyan
emberekkel kellett együtt élniük, akikben nincs sem méltóság, sem erkölcs. Idejük nagy részét
repülőtereken, repülőgépeken és szállodákban töltötték, napi 18 órát dolgoztak, és évekig nem volt rá
alkalmuk, hogy kettesben utazzanak el egy hónapra.
De még mindig arról álmodoztak, hogy eljön majd az az idő, amikor ez az egész lótás-futás távoli emlék lesz
csupán. Az a sok seb, amit most szereznek, átváltozik majd a hit és az álmok nevében vívott harc
érdemérmeivé. Elvégre az ember - legalábbis akkor ezt hitte - arra született, hogy szeressen, és együtt éljen a
szeretett személlyel.
És a folyamat lassan fordulatot vett. Már nem kellett szerződések után kajtatniuk, és spontán jelentek meg
különféle rendezvényeken. Egy fontos üzleti magazin a címlapon közölt egy cikket a férjéről, és a kis helyi
vállalkozás sorra kapta a meghívókat a különböző partikra és rendezvényekre. Úgy bántak velük, mint egy
királyi párral, és a pénz egyre nagyobb mennyiségben áramlott hozzájuk.
Alkalmazkodniuk kellett az új korszakhoz: vettek egy szép házat Moszkvában, és megvolt mindenük, ami a
mindennapi kényelemhez kell. A férje régi üzlettársai - akik kezdetben kölcsönadtak neki, amit ők az utolsó
fillérig visszafizettek, az elképesztően magas kamatokkal együtt - börtönbe kerültek, de hogy pontosan
miért, azt ő nem tudta, és nem is akarta megtudni. Igort idővel testőrök kezdték kísérni, eleinte csak ketten,
afganisztáni harcostársak, később azután többen is, amikor a kis vállalat óriási multinacionális céggé nőtte ki
magát, különböző országokban nyitott leányvállalatokat, hét különböző időzónában volt jelen, és egyre
nagyobb és változatosabb befektetésekkel foglalkozott.
Ewa egész nap bevásárlóközpontokban töltötte az idejét, vagy teaházakban, a barátnőivel, akikkel mindig
ugyanazokról a dolgokról beszélgettek. Igor még magasabbra akart jutni.
Mind magasabbra és magasabbra, ami persze nem csoda, hiszen csak azért jutott el idáig, mert mindig ki-
tartóan és fáradhatatlanul dolgozott. Valahányszor Ewa megkérdezte tőle, hogy nem értek-e el már jóval
többet, mint amennyit akartak, és nem érkezett-e el az ideje, hogy megvalósítsák az álmukat, és mostantól
csak a szerelmüknek éljenek, Igor mindannyiszor kevés haladékot kért még. Ekkor kapott rá az ivásra. Egyik
éjjel, egy hosszú, borral és vodkával leöblített baráti vacsora után Ewa kiborult, amikor hazaért. Azt mondta,
hogy nem bírja tovább ezt az üres életet, és muszáj csinálnia valamit, különben megőrül.
Igor megkérdezte, hogy nem elégedett-e azzal, amije van.
- De, elégedett vagyok. Éppen ez a baj: én elégedett vagyok, de te nem. És soha nem is leszel az. Nem érzed
magad biztonságban, félsz, hogy elveszítesz mindent, amit megszereztél, és nem bírsz kiszállni a harcból,
hiába szereztél már meg mindent, amit akartál. Tönkre fogod tenni magad. És tönkreteszed a házasságunkat
és a szerelmünket is.
Nem ez volt az első alkalom, hogy így beszélt a férjével. Mindig illedelmesen beszéltek egymással, de most
érezte, hogy nem bírja tovább. Elege van a vásárlásból, utálja a teadélutánokat és ki nem állhatja a
tévésorozatokat, amiket néznie kell, miközben várja haza a férjét a munkából.
- Ne mondd ezt. Ne mondd, hogy tönkreteszem a szerelmünket. Megígérem, hogy hamarosan kiszállunk
ebből az egészből, csak még egy kicsit legyél türelmes. Talán itt az ideje, hogy te is csinálj valamit, mert így
biztosan pokol az életed.
Legalább ezt belátja.
- Mivel szeretnél foglalkozni? Igen, talán ez lesz a megoldás.
- A divattal. Mindig is erről álmodtam.
A férje azonnal teljesítette a vágyát. Egy héttel később hozta is neki a Moszkva egyik legjobb
bevásárlóközpontjában található üzlet kulcsát. Ewa nagyon lelkes volt - most végre új értelmet nyert az
élete, és örökre búcsút mondhat az állandó várakozásnak. Kölcsönkért egy kis pénzt, és Igor biztosította a
szükséges alapot ahhoz, hogy esélye legyen a sikerre.
A bankettek és partik - amelyeken eddig mindig idegennek, kívülállónak érezte magát - most már számára
is érdekessé váltak. A kapcsolatainak köszönhetően mindössze két év alatt sikerült neki, hogy az üzletet
Moszkva legnépszerűbb divatházává fejlessze. Bár közös bankszámlájuk volt a férjével, aki soha nem
kérdezte, hogy mennyit költött, ő maga ragaszkodott hozzá, hogy minden kölcsönkapott fillért
visszafizessen. Elkezdett egyedül utazgatni, hogy különlegesebbnél különlegesebb modelleket és márkákat
keressen. Alkalmazottakat vett föl, megtanult könyvelni, és - legnagyobb meglepetésére - kiváló
üzletasszony lett belőle.
Igor mindenre megtanította. Igor volt a példaképe, mindenben őt követte.
És amikor már minden rendbe jött, amikor az élete új értelmet nyert, az útját bevilágító Fény Angyala
váratlanul megtébolyodott.
Egy irkutszki étteremben ültek, miután eltöltöttek egy hétvégét a Bajkál-tó partján fekvő kis halászfaluban.
A vállalatnak addigra már volt két repülőgépe és egy helikoptere, úgyhogy olyan messzire utazhattak,
amilyen messzire csak akartak, mert így is mindig vissza tudtak térni hétfőn a munkába, hogy mindent
kezdjenek elölről. Egyikük sem panaszkodott, hogy túl kevés időt töltenek együtt, de az évekig tartó
küzdelem nyilvánvalóan mindkettejükben mély nyomokat hagyott.
Ennek ellenére tudták, hogy a szerelem mindennél erősebb, és hogy amikor együtt vannak, biztonságban
tudhatják magukat.
Romantikus gyertyafényes vacsorájuk közepette egy szemmel láthatóan ittas koldus lépett oda hozzájuk, és
leült az asztalukhoz beszélgetni. Ezzel tönkretette azt az értékes pillanatot, amit végre kettesben tölthettek,
távol a moszkvai nyüzsgéstől. Az étterem tulajdonosa egy perc múlva már ki akarta dobni, de Igor
megkérte, hogy ne tegyen semmit, majd ő megoldja a kérdést egyedül. A koldus megörült, fogta a
vodkásüveget, és meghúzta, aztán elkezdett kérdezősködni („Kik maguk? Honnan van ennyi pénzük,
miközben mi itt mindannyian szegénységben élünk?"), panaszkodott az életre, a kormányra. Igor még tűrte
néhány percig.
Azután elnézést kért, karon fogta a fickót, és kivitte - az étterem utcájában még aszfaltozott út sem volt. Ott
várta két testőre. Ewa látta az ablakból, hogy a férje csak néhány szót vált velük, olyasmit, hogy
„vigyázzatok a feleségemre", majd elmegy a koldussal valamelyik mellékutcába. Pár perc múlva
mosolyogva tért vissza.
- Többé nem fog molesztálni senkit - mondta.
Ewa észrevette, hogy megváltozott a tekintete: mintha valami óriási öröm érte volna, mert sokkal
boldogabbnak látszott, mint az egész együtt töltött hétvégéjük alatt.
- Mit csináltál?
De Igor nem válaszolt, csak rendelt még egy vodkát. Mindketten egész éjszaka ittak, Igor mosolyogva, vidá-
man, Ewa pedig kíváncsian, mert meg akarta tudni, hogy mi történt: talán pénzt adott annak az embernek,
hogy fölemelje a nyomorból, hiszen mindig is nagylelkű volt a nála szerencsétlenebb felebarátaihoz.
Amikor visszatértek a szállodai lakosztályukba, megszólalt a férje: - Ezt még fiatalkoromban tanultam,
amikor egy értelmetlen háborúban harcoltam egy olyan eszméért, amiben nem hittem. A nyomorral igenis le
lehet számolni végérvényesen.
Nem, Igor nem lehet itt, Hamid biztosan elnézett valamit. A két férfi csak egyszer látta egymást annak a lon-
doni épületnek a kapujában, ahol éltek. Igor kiderítette a címüket, és odament könyörögni neki, hogy térjen
vissza hozzá. Hamid kinyitotta a kaput, de nem engedte be, és megfenyegette, hogy kihívja a rendőrséget.
Ewa egy hétig nem mert kilépni az otthonukból, arra hivatkozva, hogy fáj a feje, de tudta, hogy valójában
arról van szó, hogy a Fény Angyala átváltozott az Abszolút Gonosszá.
Újra előveszi a mobiltelefonját. Újra elolvassa az üzeneteit.
Katyusa. Egyetlen ember hívja őt így. Az az ember, aki a múltjában él, és rettegésben tartja a jelenét egész
hátralévő életében, hiába hitte azt, hogy biztonságban van, hogy távol került tőle, hogy olyan világban él,
amelyhez ő nem férhet hozzá.
Az az ember, aki Irkutszkból hazatérve - mintha valami óriási nyomástól szabadult volna meg - egyre
szabadabban beszélt a lelkét benépesítő árnyakról.
„Senki, de senki nem zavarhatja meg a mi bensőséges együttlétünket. Elég időt áldoztunk arra, hogy a
társadalmat igazságosabbá és emberségesebbé tegyük: aki ezek után nem tiszteli a magánéletünket, azt úgy
kell eltávolítani, hogy eszébe se jusson visszatérni."
Ewa nem merte megkérdezni, hogy mit jelent az az „úgy". Azt hitte, hogy ismeri a férjét, de egyik pillanatról
a másikra mintha valami víz alatti vulkán kezdett volna el morajlani, és mintha egyre erősebb
lökéshullámok követték volna egymást. Eszébe jutott néhány átbeszélgetett éjszaka azzal a fiatal fiúval,
akinek egykor meg kellett védenie magát az afganisztáni háborúban, és ezért kénytelen volt ölni. Soha nem
látott megbánást vagy lelkifurdalást a szemében:
„Túléltem, és ez a lényeg. Véget érhetett volna az életem egy napsütéses délutánon, egy hajnalon a hófödte
hegyekben vagy egy éjszakán, amikor kártyáztunk a sátrunkban, és biztosak voltunk benne, hogy urai
vagyunk a helyzetnek. És ha meghaltam volna, az semmit sem változtatott volna a világon: csak egy újabb
statisztikai adat lettem volna a seregben és egy újabb kitüntetés a családomban. De Jézus mellettem állt, és
mindig időben reagáltam. És mivel kiálltam a legkeményebb próbákat, amiket egy ember kiállhat,
megkaptam a sorstól a két legfontosabb dolgot az életben: a szakmai sikert és a nőt, akit szeretek."
Csak hát két különböző dolog az, ha a saját irhánkat mentjük vagy ha „örökre eltávolítunk" egy
szerencsétlen részeget, aki megzavart egy vacsorát, és akit könnyedén kitessékelhetett volna az étterem
tulajdonosa is. Ezt képtelen volt kiverni a fejéből. Ezért reggel egyre korábban ment el az üzletbe, és amikor
hazatért, késő estig a számítógép előtt ült. Nem mert föltenni egy bizonyos kérdést. Néhány hónapig
sikerült uralkodnia magán, miközben részt vett a szokásos programokon: utazásokon, vásárokon,
vacsorákon, találkozókon, jótékonysági árveréseken. Már-már kezdte azt gondolni, hogy ő értette félre, amit
a férje Irkutszkban mondott, és önmagát hibáztatta, amiért ilyen felszínesen ítélt.
A kérdése idővel elvesztette a jelentőségét, és csaknem feledésbe is merült, amikor egy napon Milánó egyik
leg-fényűzőbb éttermében díszvacsorán vettek részt, amely egy jótékonysági árveréssel fejeződött be.
Mindketten más és más okból tartózkodtak a városban: Igor szerződést akart kötni egy olasz céggel, Ewa
pedig a Divathétre jött, ahol vásárolni szeretett volna egy-két dolgot a moszkvai butikjába.
És ami megtörtént Szibéria közepén, ugyanaz történt meg a világ egyik legelőkelőbb városában is. Ezúttal
egy barátjuk ült le engedély nélkül az asztalukhoz, szintén ittasan, és meglehetősen otrombán kezdett velük
viccelődni. Ewa észrevette, hogy Igor a kezét tördeli az asztalon. Végül a lehető leghalkabban és
legudvariasabban megkérte az ismerősét, hogy hagyja őket magukra. Addigra már több pohár Asti
Spumantét, vagyis habzóbort megivott - így hívják az olaszok azt az italt, amelyet azelőtt franciásan
„champagne"-ként emlegettek. A névváltoztatás oka az úgynevezett „földrajzi árujelzők oltalma" volt, a
„champagne" ugyanis olyan fehérbor, amelyben egy bizonyos baktériumfaj szigorúan ellenőrzött
körülmények között gázt képez, ha legalább 15 hónapon keresztül érlelődik. A név azonban nem a fajtára,
hanem a területre utal, ahol eredetileg termelték. A habzóbor ugyanaz az ital, de az európai törvények
szerint az olasz termékre nem használható a név, mert az a francia szőlőhegyekhez kötődik.
Italokról és a törvényekről kezdtek beszélgetni, miközben Ewa igyekezett kiverni a fejéből a kérdést, amit
már elfelejtett, de most újult erővel visszatért. Beszélgetés közben még többet ittak.
Végül eljött a pillanat, amikor nem bírta tovább, és megkérdezte:
- Mi rossz van abban, ha valaki egy kicsit mellőzi az eleganciát, és megzavar minket?
Igor hangja megváltozott.
- Ritkán utazunk együtt. Nagyon sokat gondolkodom
a világról, amelyben élünk. Fuldoklunk a sok hazugságban, inkább hiszünk a tudományban, mint a
spirituális értékekben, arra kényszerülünk, hogy olyan dolgokkal tápláljuk a lelkünket, amiket a társadalom
fontosnak mond, miközben csöndben haldoklunk, mert megértjük, hogy mi történik körülöttünk, és
rádöbbenünk, hogy kénytelenek vagyunk olyan dolgokat csinálni, amiket nem terveztünk, mégsem
vagyunk képesek rá, hogy itt hagyjunk mindent és a nappalainkat meg az éjszakáinkat a valódi
boldogságnak szenteljük: a családnak, a természetnek, a szerelemnek. Miért? Mert amit elkezdtünk, azt be
kell befejeznünk, ha el akarjuk érni azt a hőn áhított anyagi biztonságot, amely lehetővé teszi, hogy életünk
hátralévő részét tényleg egymásnak szentelhessük. Mert felelősek vagyunk. Tudom, hogy néha úgy érzed:
túl sokat dolgozom. De nem erről van szó. Én a jövőnket építem, és nemsokára szabadon álmodhatjuk és
élhetjük az álmainkat.
Az anyagi biztonság végképp nem hiányzott a házaspár életéből. Nem voltak adósságaik, és nyugodtan
fölállhattak volna az asztaltól az egy szál hitelkártyájukkal, otthagyhatták volna azt a világot, amelyet Igor
ezek szerint gyűlöl, hogy új életet kezdjenek, és soha nem kellett volna aggódniuk a pénz miatt. Már
nemegyszer beszéltek erről, és Igor mindig azt hajtogatta, amit most is: már csak egy kevés hiányzik. Mindig
még egy kevés.
De ez a pillanat nem is volt alkalmas arra, hogy a jövőjükről beszélgessenek.
- Isten mindenre gondolt - folytatta Igor. - Azért vagyunk együtt, mert ő így döntött. Nélküled nem tudom,
hogy eljutottam volna-e idáig, habár te még nem vagy tisztában azzal, hogy milyen fontos szerepet töltesz
be az életemben. Ő volt az, aki egymáshoz vezetett minket, és adott nekem a hatalmából, hogy megóvjalak
mindentől, ha kell. Megtanított rá, hogy minden egy eleve elrendelt tervnek engedelmeskedik, és ezt a tervet
a legutolsó részletéig tisztelnem kell. Máskülönben meghaltam volna Kabulban, vagy nyomorban élnék
Moszkvában.
És most a Spumantén vagy champagne-on, vagy mindegy, hogy minek nevezzük, volt a sor, hogy
megmutassa, mire is képes.
- Mi lett azzal a koldussal Szibériában?
Igor nem értette, hogy miről van szó. Ekkor Ewa emlékeztette, hogy mi történt abban az étteremben.
- Szeretném tudni, hogy mi történt azután.
- Megmentettem.
Ewa megkönnyebbülten sóhajtott föl.
- Megmentettem ettől a szennyes, kilátástalan világtól, a fagyos telektől, a testét lassan elpusztító alkoholtól.
Lehetővé tettem, hogy a lelke elinduljon a fény felé, mert abban a pillanatban, amikor belépett, hogy
megzavarja a boldogságunkat, megértettem, hogy megszállta a Gonosz.
Ewa azt érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéről. A férfinak nem kellett kimondania, hogy
„megöltem", anélkül is világos volt.
- Nélküled én nem létezem. Ha valami vagy valaki megpróbál minket elválasztani egymástól, vagy tönkre
akarja tenni azt a kis időt is, amit együtt tölthetünk, azzal úgy kell bánni, ahogy megérdemli.
Vagyis hogy meg kell halnia. Lehet, hogy korábban is történt már ilyesmi, csak nem vette észre? Ewa ivott
egy keveset, majd egy kicsit többet. Közben Igor megint ellazult. Mivel senki másnak nem szokott
megnyílni, imádott beszélgetni a feleségével.
- Egy nyelvet beszélünk - folytatta. - Egyformán látjuk a világot. Tökéletesen kiegészítjük egymást, ami csak
azoknak adatik meg, akik a szerelmet mindenek fölé helyezik. Ismétlem: nélküled én nem is létezem. Nézd
meg a Szuperosztályt, itt magunk körül, milyen fontosnak érzi magát, azt hiszi, hogy van társadalmi
felelősségérzete, mert vagyonokat költ el értéktelen tárgyakra az árveréseken, amelyeknek a bevételét
különböző jótékony célokra ajánlja föl, például a ruandai hajléktalanok vagy a kínai pandák megmentésére.
Ezeknek egyre megy, hogy pandákról vagy éhezőkről van szó: a lényeg, hogy különlegesnek, átlagon
felülinek érezhessék magukat attól, hogy valami hasznosat cselekedtek. Voltak már ütközetben? Nem. Ők
csak szítják a háborúkat, de nem vesznek részt bennük. És ha jól végződnek, övék minden dicsőség. Ha
pedig rosszul végződnek, a többiek a hibásak. Ők csak önmagukat szeretik.
- Kedvesem, szeretnék föltenni még egy kérdést... Ebben a pillanatban lépett a színpadra a konferanszié, és
köszönetet mondott mindenkinek, aki eljött a vacsorára. Közölte, hogy az összegyűlt pénzből gyógyszereket
vásárolnak az afrikai menekülttáborok számára.
- Tudod, hogy mit felejtett el elmondani? - kérdezte Igor, mintha meg sem hallotta volna Ewa szavait. -
Hogy az összegnek csak a tíz százaléka jut el a címzetthez. A többiből fedezik ezt a rendezvényt, a vacsorát,
a meghívókat és azoknak a fizetségét, akik dolgoztak rajta - jobban mondva támadt egy „briliáns ötletük" -,
és mindezért horribilis összegeket fizetnek. Mások nyomorát használják fel arra, hogy ők még jobban
meggazdagodjanak.
- Akkor mi mért vagyunk itt?
- Mert muszáj itt lennünk. Része a munkámnak. Eszem ágában sincs megmenteni Ruandát vagy
gyógyszerszállítmányt küldeni a menekülteknek - de én ennek tudatában vagyok. A többiek viszont arra
használják a pénzüket, hogy megtisztítsák a lelkiismeretüket és a lelküket a bűntől. Amikor népirtás folyt az
országban, az én pénzemből állt fel egy kis hadsereg a barátaimból, és több mint kétezer ember halálát
akadályozták meg a hutu és a tutszi törzs háborújában. Tudtad ezt?
- Soha nem mesélted.
- Mert felesleges. Úgyis tudod, hogy törődöm másokkal. Az árverés egy kis Louis Vuitton bőrönddel
kezdődött.
Az értékének a tízszeresét fizették érte. Igor szenvtelenül nézte végig az egészet, miközben Ewa felhajtott
még egy pohár italt, és újra megkérdezte, hogy fölteheti-e a kérdését.
Egy képzőművész Marilyn Monroe dalára táncolva festett egy képet. A licitálók csillagászati összegeket
ajánlottak érte, és a végén már annyit, amennyiért egy kisebb lakást lehet venni Moszkvában.
Még egy pohár. Még egy árverési tárgy. Még egy abszurd ár.
Ezen az estén annyit ivott, hogy úgy kellett hazavinni a szállodába. Amikor Igor lefektette az ágyra, elalvás
előtt végre összeszedte a bátorságát:
- És mi lenne, ha egyszer elhagynálak?
- Legközelebb ne igyál ennyit.
- Válaszolj.
- Ez soha nem történhet meg. A mi házasságunk tökéletes.
Erre egyszeriben kijózanodott, de rájött, hogy a részegség lehet a mentsége az ilyen kérdésekre, ezért
továbbra is annak tettette magát.
- De ha mégis megtörténne?
- Rávennélek, hogy gyere vissza. Tudom, hogy kell megszerezni, amit akarok. Visszaszereznélek, akkor is,
ha ezért egész univerzumokat kellene elpusztítanom.
- És ha egy másik férfival élnék?
Igor nem idegesen, hanem gyengéden nézett rá.
- Ha a világ összes férfijával lefeküdnél, az én szerelmem akkor is erősebb volna bárkiénél.
Ettől kezdve ami addig áldásnak tűnt, lassan valóságos rémálommá vált. A férje egy szörnyeteg, egy
gyilkos. Mi ez a história a zsoldoshadsereggel, amelyikkel beavatkozott egy törzsi háborúba? És vajon hány
emberrel végzett, csak hogy ne zavarhassák meg az ő meghitt együttlétüket? Persze lehet hibáztatni a
háborút, az elszenvedett traumákat, a rengeteg megpróbáltatást, amin keresztülment, de hát mások is
átélték ugyanezt, mégsem támadt az az ötletük, hogy Isteni Igazságot szolgáltassanak, hogy teljesítsék a
Legmagasabb Tervet.
- Nem vagyok féltékeny - mondogatta Igor, akárhányszor üzleti útra ment. - Mert tudod, hogy mennyire
szeretlek, és én is tudom, hogy mennyire szeretsz. Soha nem történhet semmi, ami megingathatná a közös
életünket.
Most már igazi meggyőződésévé vált: ez nem szerelem. Ez valami beteges ragaszkodás, amit neki el kell
fogadnia, és egész életében vergődhet a rettegés börtönében.
Hacsak nem próbál meg kiszabadulni, amilyen hamar csak tud, az első adandó alkalommal.
Több lehetőség is felmerült. A legkitartóbb, a legállhatatosabb azonban éppen az a férfi volt, akivel el sem
tudta volna képzelni, hogy tartós kapcsolata legyen. A divattervező, aki elkápráztatta a divat világát, aki
egyre híresebb lett, és aki óriási vagyonokat kapott az országától, hogy megmutassa a világnak: a „nomád
törzseknek" is vannak szilárd értékeik, amelyek túlmutatnak a vallási kisebbség terrorján. A férfi, akinek
egyre inkább a lábai előtt hevert a divat világa.
Akárhányszor találkoztak egy-egy vásáron, a férfi otthagyott mindent, lemondta az üzleti ebédjeit és a
vacsoráit, csak azért, hogy együtt lehessen vele, nyugodtan, egy hotelszobában; sokszor nem is szeretkeztek.
Tévét néztek, ettek, Ewa ivott is (a férfi soha nem ivott egyetlen csepp alkoholt sem), sétáltak a parkban,
könyvesboltba mentek, idegenekkel társalogtak, és egymással beszélgettek: a múltjukról keveset, a
jövőjükről semmit, a jelenükről pedig rengeteget.
Egy darabig ellenállt neki, mert nem volt és soha nem is lett belé szerelmes. De amikor a férfi fölajánlotta
neki, hogy hagyjon ott mindent és költözzön Londonba, azonnal igent mondott.
Ez volt az egyetlen kiút az ő személyes poklából.
Újabb üzenet érkezik a telefonjára. Ez lehetetlen: hiszen már évek óta nem váltottak szót egymással!
„Újabb világot pusztítottam el érted, Katyusa."
- Ki az?
- Fogalmam sincs. Nem írja ki a számot.
Azt akarta mondani: „Rettegek."
- Megérkeztünk. Ne felejtsd el, hogy nincs sok időnk. A limuzinnak manővereznie kell, hogy be tudjon állni
a Hotel Martinez bejárata elé. A rendőrség által felállított fémkorlátok mögött mindkét oldalon rengeteg,
mindenféle korú ember álldogál, azt várva, hogy hátha lát egy-egy hírességet közelről. Ha sikerül, digitális
fényképezőgépükkel lefotózzák, elmesélik a barátaiknak, interneten elküldik a virtuális közösségeknek,
amelyeknek a tagjai. És úgy érzik, hogy a hosszas várakozást busásan megjutalmazza az az egyetlen dicső
pillanat, amikor láthatják a színésznőt, színészt vagy televíziós műsorvezetőt.
Ám hiába, hogy az álomgyár nekik köszönheti létezését, nem engedik őket közelebb: csak az juthat át a
korláton, aki bizonyítani tudja a biztonsági őröknek, hogy a szállodában lakik, vagy találkozója van
valakivel. Akinél nincs kulcsként szolgáló mágneskártya, azt az egész világ előtt megszégyenítik. Ha
ugyanis üzleti tárgyalásra jön, vagy meghívása van egy italra a bárban, meg kell adnia a neveket a
biztonsági őröknek, és mindenki szeme láttára ellenőrzik, hogy igazat mondott-e. A biztonsági őr a rádióján
fölhívja a recepciót, a beszélgetés végtelenül hosszúra nyúlik, mintha megállt volna az idő, végül - miután
nyilvánosan megalázták - beengedik az illetőt.
Mindez persze nem érvényes azokra, akik limuzinnal érkeznek.
A fehér Maybach két ajtaja kinyílik: az egyiket a sofőr, a másikat a szálloda portása tartja.
Minden fényképezőgép Ewára szegeződik és lő: bár senki nem ismeri, azt gondolják, hogy ha a Martinezben
lakik és ilyen drága autóval érkezik, akkor kétségtelenül nagyon fontos ember.
Vagy az is lehet, hogy a mellette álló férfi szeretője - ebben az esetben pedig, ha házasságtörésről van szó, el
lehet küldeni a fotót valamelyik bulvárlapnak. Vagy ki tudja, az is lehet, hogy ez a szőke szépség valami
óriási külföldi sztár, csak Franciaországban még nem ismerik.
Majd később kikeresik a nevét a People magazinból, és boldogok lesznek, hogy láthatták őt négy-öt méterről.
Hamid vet egy pillantást a vaskorlát mögé szorított kisebb tömegre. Ezt soha nem értette, mert ott, ahol ő
nevelkedett, ismeretlen volt az ilyesmi. Egyszer meg is kérdezte az egyik barátját, hogy minek köszönhető ez
az óriási érdeklődés.
- Nehogy azt gondold, hogy mind a rajongód - felelte a barátja.
- Amióta világ a világ, az ember azt hiszi, hogy az elérhetetlen és titokzatos lények közelsége áldást hoz.
Ezért van az a sok zarándoklat is: a gurukat keresik, és a szent helyeket.
- Cannes-ban?
- Bárhol, ahol feltűnhet egy elérhetetlen híresség. Egyetlen biccentése olyan számukra, mintha ambrózia- és
mannaeső hullna rájuk az istenek birodalmából. Ugyanez történik az óriáskoncerteken, amik olyanok, mint
valami vallási szertartás. Vagy a zsúfolásig telt színházak bejáratánál, ahol emberek várják, hogy a
Szuperosztály tagjai be- vagy kilépjenek. Vagy a futballstadionokban, ahol tömegek nézik, ahogy egy csapat
férfi kergeti a labdát. Bálványok. Ikonok, hiszen a templomokban látható festményekhez válnak
hasonlatossá, és imádják őket a kamaszok, a háziasszonyok szobáiban, sőt a nagy üzletemberek irodáiban is,
akik nagy hatalmuk ellenére is irigylik a sztárokat. Egyetlen kivétel van, amikor a közönség nem imád,
hanem bíráskodik. Talán ma még tapsol, holnap viszont egy bulvárlapban fölfedez valami szörnyűséget a
bálványáról. Ekkor azt mondja: „Szegény. Még jó, hogy én nem vagyok olyan, mint ő." Ma imádnak, holnap
pedig megköveznek és keresztre feszítenek minden bűntudat nélkül.
13:37
Ellentétben a többi lánnyal, aki szintén aznap reggel jött ide dolgozni, de a sminkelés-fésülés és a
divatbemutató kezdete közötti ötórás várakozás unalmát az iPodja és a mobiltelefonja segítségével igyekszik
enyhíteni, Jasmine belemerül egy újabb könyvbe. Egy remek verseskötetbe:
Szétvált az út a sárga erdőn
De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,
Sokáig álltam, elmerengőn,
És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt
A bozótban, ahogy kanyart vetett.
De a másikon indultam tovább,
Tán vonzóbb volt, nem is tudom,
Magas füve épp tapodásra várt;
Bár nagyjából ugyanannyi láb Járt rajta, mint a másik uton.
Úgy nyúltak el aznap délelőtt,
A tiszta avarban mind a ketten.
Hadd járjam végig ezt előbb!
De habár azt mondtam, visszajövök,
A visszatérést nem hihettem.
Ha kérdeznek majd, ezt felelem,
Sóhajtva, sok-sok év után: Az út az erdőn kétfelé ment
- A kevésbé járt tetszett nekem,
És így lett mind ami lett, talán.
A kevésbé járt utat választotta. Ezért nagy árat kellett fizetnie, de megérte. A dolgok mindig a megfelelő
pillanatban érkeztek. A szerelem akkor jelent meg az életében, amikor a legnagyobb szüksége volt rá - és
még most is tart. Őérte, ővele és őneki dolgozik.
És ez az „ő" egy nő.
Jasmine-t valójában Cristinának hívják. Az önéletrajzában az áll, hogy Anna Dieter fedezte föl egy kenyai
utazása során, de szándékosan nem közöl részleteket az ügyről, a levegőben lebegtetve ezzel a
polgárháborús konfliktusok között, nyomorban és éhezésben töltött gyermekkor lehetőségét. Valójában
fekete bőrszíne ellenére a nagy hagyományokkal rendelkező, belgiumi Antwerpen városában született, a
ruandai hutu és tutszi törzsek közötti állandó viszályok elől elmenekült szülők gyermekeként.
Tizenhat éves korában, amikor egy hétvégén elkísérte takarítónőként dolgozó anyját, hogy segítsen neki a
munkában, odament hozzájuk egy férfi, elnézést kért, és bemutatkozott: a szakmája fotós.
- Az ön lánya különleges szépség - mondta. - Szeretném, ha modellként dolgozna velem.
- Látja ezt a nagy táskát, amit cipelek? Ebben vannak a takarítóeszközök. Éjjel-nappal dolgozom azért, hogy
a lányom jó iskolába járhasson, és diplomát szerezzen. Még csak tizenhat éves.
- Éppen ez az ideális életkor - felelte a fotós, és átnyújtotta a névjegykártyáját a lánynak. - Ha meggondolja
magát, értesítsen.
Tovább gyalogoltak, de az anya észrevette, hogy a lánya őrizgeti a névjegykártyát.
- Ne higgy neki. Ez nem a te világod. Nem akarnak ezek semmi mást, csak lefeküdni veled.
Fölösleges volt a figyelmeztetés. Bár az osztálytársnői majd meghaltak az irigységtől, a fiúk pedig bármit
megtettek volna azért, hogy elvigyék egy buliba, tisztában volt a származásával és a korlátaival.
Akkor sem hitt benne, amikor másodszor is lejátszódott ugyanez a jelenet. Egy fagyizóba lépett be éppen,
amikor egy idősebb nő megjegyezte, hogy milyen szép, és közölte, hogy divatfotós. Cristina megköszönte a
bókot, eltette a névjegykártyáját és megígérte, hogy telefonál - ami esze ágában sem volt, pedig rajta kívül
minden lány ilyen karrierről álmodozott.
Mivel semmi nem történik meg csak kétszer, három hónap múlva egy nagyon drága ruhaüzlet kirakatát
nézegette, amikor kijött egy ember, és megszólította.
- Mivel foglalkozol, kislány?
- Azt kellene kérdeznie, hogy mivel fogok foglalkozni. Állatorvosnak tanulok.
- Rossz úton jársz. Nem szeretnél nekünk dolgozni?
- Nincs időm ruhákat eladni. Amikor csak tudok, dolgozom, hogy támogassam az anyámat.
- Nem is gondoltam, hogy bármit eladj. Azt szeretném, ha készülne rólad néhány fotó a kollekciónkban.
Ám ezek a találkozások mára már a múlt szép emlékei maradtak volna csupán, és most férjes asszony lenne,
gyerekekkel, aki megvalósította magát a szakmájában és a szerelemben egyaránt, ha pár nappal később nem
történt volna még valami.
Egy bárban volt a barátaival, táncolt és élvezte az életet, amikor egyszer csak üvöltve berontott tíz fiú.
Kilencnél bot volt, aminek a végébe borotvapengét nyomtak, és azt ordították, hogy mindenki takarodjék
onnan. Kitört a pánik, és az emberek elmenekültek, de Cristina nem tudta, mitévő legyen, bár az ösztönei azt
súgták, hogy maradjon mozdulatlan és nézzen másfelé.
De képtelen volt elfordítani a fejét, és látta, amint a tizedik fiú odamegy az egyik barátjához, elővesz a zse-
béből egy tőrt, hátulról megragadja a fiút és ott helyben elvágja a torkát. A banda olyan hirtelen távozott,
amilyen hirtelen jött - miközben a többi ember kiabált, összevissza rohangált vagy éppen leült a földre és
sírt. Néhányan odamentek az áldozathoz, hogy megpróbáljanak segíteni rajta, de ők is tudták, hogy már
késő. Mások csak sokkos állapotban nézték a jelenetet, mint Cristina is. Ismerte a meggyilkolt fiút, tudta,
hogy ki a gyilkos és mi a gyilkosság oka (egy másik bárban vesztek össze nem sokkal azelőtt, hogy
idejöttek), de olyan érzése volt, mintha a fellegek közt lebegne, mintha csak álmodná ezt az egészet, és
nemsokára fölébredne, verejtékben úszva, de boldogan, mert tudja, hogy a rémálom véget ért. Csakhogy
nem álom volt.
Pár perc múlva visszatért a földre, kiabált, hogy valaki csináljon valamit, kiabált, hogy senki ne csináljon
semmit, és kiabált, maga sem tudta, miért, és úgy tűnt, hogy a kiabálásától még idegesebbek az emberek,
pokoli zűrzavar támadt, aztán megjöttek a rendőrök a kezükben fegyverrel, a mentők, a nyomozók, akik a
fal mellé állították az összes fiatalt, azonnal elkezdték őket kihallgatni, igazoltatni, és elkérték a
telefonszámukat és a lakcímüket. Ki tette ezt? Mi okból? Cristina nem tudott mondani semmit. A lepedővel
letakart holttestet elvitték. Egy ápolónő lenyeletett vele egy tablettát, és elmagyarázta neki, hogy most nem
vezethet, menjen haza taxival vagy tömegközlekedési eszközzel.
Másnap már korán reggel megszólalt otthon a telefon. Az anyja úgy döntött, hogy egész nap a lányával
marad, aki mintha kilépett volna ebből a világból. A rendőrség ragaszkodott hozzá, hogy személyesen
beszéljenek a lánnyal: feltétlenül jelenjen meg délelőtt a kapitányságon, és keressen meg bizonyos felügyelőt.
Az anyja tiltakozott. De a rendőrség megfenyegette: nincs más választása.
Az adott időpontban megérkeztek. A felügyelő azt akarta megtudni, hogy ismeri-e a gyilkost.
Az anyja szavai még mindig ott visszhangoznak a fejében: „Ne mondj semmit. Mi emigránsok vagyunk, fe-
keték vagyunk, ők pedig fehérek és belgák. Ha kijönnek a börtönből, felkutatnak."
- Nem tudom, hogy ki volt az. Soha nem láttam. Tudta, hogy ha ezt kimondja, akkor végleg kiábrándul az
életből.
- Dehogynem tudod - felelte a rendőr. - Ne aggódj, nem esik bántódásod. Már majdnem az egész társaságot
elkaptuk, csak tanúkra van szükségünk, hogy elítélhessék őket.
- Nem tudok semmit. Messze álltam, amikor történt. Nem láttam, ki volt az.
A felügyelő elkeseredetten csóválta a fejét.
- Ezt a bíróságon is el kell ismételnie - mondta. - De azzal legyen tisztában, hogy ha a bíróságon hazudik, az
hamis tanúzásnak számít, ami bűncselekmény, és olyan súlyos börtönbüntetést vonhat maga után, mint az
emberölés.
Néhány hónap múlva beidézték a tárgyalásra: ott volt az összes fiú, az ügyvédjeikkel együtt, és úgy tűnt,
hogy még mindig jól szórakoznak az egészen. Az egyik lány, aki szintén ott volt a buliban, rámutatott a
tettesre.
Most Cristinán volt a sor. Az ügyész felszólította, hogy azonosítsa a személyt, aki elvágta a barátja torkát.
- Nem tudom, ki volt az - ismételte.
Fekete bőrű volt. Emigránsok lánya. A kormány tanulmányi ösztöndíjasa. Semmi másra nem vágyott, csak
árra, hogy térjen vissza belé az életkedv, hogy újra azt hihesse, hogy van jövője. Hetekig csak a szobája
plafonját bámulta, nem volt kedve tanulni, nem volt kedve semmihez. Nem, a világ, amelyben élt, már nem
hozzá tartozott: tizenhat évesen a lehető legborzalmasabb módon tanulta meg, hogy képtelen harcolni a
saját biztonságáért. Tudta, hogy akárhogy is, de el kell hagynia Antwerpent, be kell utaznia a világot, hogy
visszatérjen belé az erő és a vidámság.
A fiúkat bizonyíték hiányában kiengedték - két tanúra lett volna szükség ahhoz, hogy vádat emelhessenek
ellenük, és a bűnösök megfizessenek a bűnükért. A bíróságról kifelé jövet Cristina fölhívta a két
telefonszámot a névjegykártyákról, amelyeket a fotósoktól kapott, és megbeszélt egy-egy találkozót. Azután
egyenest abba a divatüzletbe ment, ahol a tulajdonossal beszélt.
Nem járt sikerrel: az eladók azt mondták neki, hogy a tulajdonosnak más üzletei is vannak Európában, és
rettentő elfoglalt, ők pedig nem adhatják meg a telefonszámát.
A fotósoknak azonban jó a memóriájuk: tudták, hogy kivel beszélnek, és rögtön adtak neki egy találkozót.
Cristina hazament, és közölte az anyjával a döntését.
Nem kérlelte, nem próbálta meggyőzni, hanem egyszerűen csak közölte vele, hogy örökre el akarja hagyni a
várost.
És az egyetlen lehetősége az volt, ha elfogadja a modellmunkát.
Jasmine újra körülnéz. Még három óra van hátra a divatbemutatóig, és a manökenek salátát esznek, teát
isznak, és arról beszélgetnek egymással, hogy ki hova megy utána. Különböző országokból érkeztek,
nagyjából annyi idősek, mint ő - tizenkilenc -, és valószínűleg mindegyiküket csak két dolog érdekli: hogy
még aznap aláírassanak velük egy újabb szerződést, illetve hogy találjanak maguknak egy gazdag férjet.
Ismeri mindegyikük napirendjét: elalvás előtt különböző krémekkel tisztítják meg a pórusaikat és hidratál-
ják a bőrüket - vagyis jó korán tönkreteszik azzal, hogy mesterséges módon próbálják megőrizni a
rugalmasságát. Amikor fölkelnek, újabb krémeket, újabb hidratálókat masszíroznak a testükbe. Isznak egy
csésze feketekávét, cukor nélkül, és rostos gyümölcsöket esznek hozzá - hogy a táplálék gyorsan
végigmenjen a beleiken. Valamilyen testmozgást is végeznek, mielőtt elindulnak otthonról, hogy munkát
keressenek - általában nyújtják az izmaikat. Nehezebb gyakorlatokkal még korai volna próbálkozniuk,
hacsak nem akarnak férfias izmokat. Naponta háromszor-négyszer is ráállnak a mérlegre, amit legtöbben az
utazásaikra is magukkal visznek, mert előfordul, hogy nem szállodában szállásolják el őket, hanem
panzióban. Ha pedig a mutató akár egy grammal is többet mutat, akkor teljesen maguk alá esnek.
Amikor csak lehet, az anyák is elkísérik őket, hiszen a többségük 17 és 18 év között van. Soha nem vallanák
be, hogy szerelmesek valakibe - pedig a legtöbbjük az -, mert a szerelem hosszabbá és elviselhetetlenebbé
teszi az utazást, az udvarlókban pedig azt a kellemetlen érzést kelti, hogy elveszítik a szeretett nőt (vagy
kislányt?). Hanem a pénzre igenis gondolnak: naponta átlagosan 400 eurót keresnek, ami irigylésre méltó
fizetés annak, aki alig érte el azt az életkort, amelyik ahhoz szükséges, hogy jogosítványt szerezzen és autót
vezessen. De ennél sokkal nagyratörőbb álmaik vannak: mindegyikük meg van győződve róla, hogy
hamarosan új irányzatok és új arcok jönnek, ezért sürgősen meg kell mutatniuk, hogy az ő tehetségük az
átlag fölé emeli őket. Állandóan kérlelik az ügynökségüket, hogy küldjék el őket szereplőválogatásokra,
hogy végre megmutathassák, hogy színésznőként is megállják a helyüket. Ez a nagy álmuk. Az
ügynökségek persze hitegetik őket, hogy teljesítik a kérésüket, csak várjanak egy kicsit, hiszen még csak
most indult el a karrierjük.
Valójában azonban nincsenek kapcsolataik a divat világán kívül, itt viszont jó jutalékot kapnak és
versengenek a többi ügynökséggel, hiszen nem olyan nagy a piac. Ezért a legjobb, ha kihasználják a
pillanatnyi lehetőségeket, még mielőtt a modelljeik átlépik a veszedelmes 20 éves korhatárt - amikor a túl
sok krémtől megereszkedik a bőrük, a testüket megviseli az alultápláltság, arról nem is szólva, hogy az
étvágycsökkentő gyógyszerek szellemileg is visszavetik őket, és ott állnak majd tökéletesen üres fejjel és
tekintettel. A legendával ellentétben a lányok saját maguk állják a kiadásaikat: az utazás, a szállás és az
örökös saláták költségeit. A divattervezők asszisztensei castingokra hívják őket, azaz válogatásokra, ahol
kiválasztják, hogy ki szerepeljen az egyes divatbemutatókon és fotósorozatokon. Ilyenkor állandóan
rosszkedvű emberekkel kerülnek szembe, akik arra használják azt a kevés hatalmukat, amijük van, hogy
kiadják magukból az aznapi frusztrációjukat, és soha nem mondanak semmi kedveset vagy bátorítót:
leggyakoribb kifejezésük a „borzalmas". A lányok egyik válogatásról a másikra mennek, és úgy
kapaszkodnak a mobiltelefonjukba, mintha valami mentőöv lenne, isteni kinyilatkoztatás, kapcsolat a
Felsőbb Világgal, ahova leghőbb álmuk bejutni, kitűnni a sok szép arc közül és csillaggá válni.
A szülők büszkék a lányukra, hogy ilyen jól indul, és már bánják, hogy eleinte ellenezték az egészet - végtére
is jól keres, és támogatja a családot. A fiúk belebetegszenek a féltékenységbe, de uralkodnak magukon, mert
jólesik nekik a tudat, hogy mégiscsak egy profi modell a barátnőjük. Az ügynökök több tucat hasonló korú
és hasonló álmokat dédelgető lánnyal dolgoznak egyszerre, és már megvan a kész válaszuk az állandó
kérdésekre:
„Nem vehetnék részt a párizsi Divathéten?" „Nem gondolja, hogy elég karizmatikus vagyok ahhoz, hogy
megpróbálkozzak a filmekkel?" A barátnők titokban vagy nyíltan irigykednek rájuk.
Minden buliba elmennek, ahova csak meghívják őket. Ott úgy viselkednek, mintha sokkal fontosabb
emberek lennének, mint amilyenek valójában, de a szívük mélyén tudják, hogy akinek sikerülne áttörni a
mesterséges jégfalat, amit maguk köré emelnek, azt szívesen fogadnák. Az idősebb férfiakra undorral
vegyes vonzalommal tekintenek - tudják ugyanis, hogy az ő zsebükben van a kiugrás kulcsa, ugyanakkor
nem akarják, hogy luxuskurváknak nézzék őket. Mindig pezsgővel a kezükben lehet látni őket, de ez csak
látszat. Tisztában vannak vele, hogy az alkohol bizonyos összetevői nem tesznek jót az alakjuknak, ezért a
kedvenc italuk a szénsavmentes ásványvíz. Bár a szénsav nem hizlal, átmenetileg növeli a has térfogatát.
Vannak ideáljaik, álmaik és méltóságuk, de mindez egyszer csak elmúlik, ha majd már nem tudják tovább
leplezni a narancsbőr korai jeleit.
Titokban megfogadják, hogy soha nem gondolnak a jövőre. A fizetésük nagy részét az örök fiatalságot ígérő
szépségápolási cikkekre költik. Imádják a cipőket, de azok méregdrágák: ennek ellenére olykor-olykor
megengedik maguknak azt a luxust, hogy a legjobbat vegyék meg. A ruháikat féláron kapják a barátaiktól.
Kis lakásokban éldegélnek a szüleikkel, a fivérükkel, aki egyetemre jár, a nővérükkel, aki a könyvtárosi vagy
a tudományos pályát választotta. Mindenki azt képzeli, hogy egy vagyont keresnek, és ezért állandóan tőlük
kérnek kölcsön. Ők pedig adnak, mert fontosnak, gazdagnak, nagylelkűnek, átlagon felülinek akarnak
látszani. Amikor elmennek a bankba, kiderül, hogy a számlaegyenlegük mínuszban van, és elérték a
hitelkártyájuk limitjét.
Több száz névjegykártyát összegyűjtöttek már, rengeteg jól öltözött férfival találkoztak, aki állást ajánlott ne-
kik, de tudják, hogy ezek nem igazi ajánlatok. Időnként felhívják egyik-másiknak a számát, csak hogy
tartsák a kapcsolatot, mert tudják, hogy egyszer talán szükségük lesz a segítségükre, akkor is, ha nagy árat
kell fizetniük érte. Mindegyikük esett már csapdába. Mindegyikük könnyű sikerekről álmodozott, de hamar
rájött, hogy ilyen nem létezik. Mindegyiküknek volt már része, a maga 17 évével, csalódásban, árulásban,
megaláztatásban, és mégis rendületlenül hisz.
A tabletták miatt rosszul alszanak. Számos rémtörténetet hallanak az anorexiáról. Ez a leggyakoribb
betegség a környezetükben, egyfajta idegrendszeri zavar, amit a testsúlyuk és a megjelenésük miatti
rögeszmés aggodalom vált ki, végül pedig azt eredményezi, hogy a szervezetük nem fogad be semmilyen
táplálékot. Azt állítják azonban, hogy ez velük nem fordulhat elő. Ám egyikük sem veszi észre, amikor
megjelennek az első tünetek.
A gyermekkorból egyenesen a luxus és a csillogás világába léptek, és kimaradt az életükből a kamasz- és az
ifjúkor. Amikor megkérdezik tőlük, hogy mik a terveik a jövőre, mindig ott van a válasz a nyelvükön:
„Bölcsészkar. Csak azért vagyok itt, hogy fizetni tudjam a tanulmányaimat."
Persze ők is tudják, hogy ez nem igaz. Jobban mondva, tudják, hogy valami nagyon furcsán cseng ebben a
mondatban, de hogy mi, azt nem. Tényleg akarnak valamilyen diplomát? Tényleg arra kell a pénz, hogy
finanszírozhassák a tanulmányaikat? Hiszen még azt a luxust sem engedhetik meg maguknak, hogy
egyáltalán iskolába járjanak, mert mindig van egy válogatás reggel, egy fotózás délután, egy fogadás este,
egy buli éjszaka, ahova feltétlenül el kell menniük, hogy lássák, csodálják és kívánják őket.
Az ismerőseik azt hiszik, hogy az életük valóságos tündérmese. És egy darabig ők is azt hiszik, hogy
valóban ez az élet értelme, hiszen szinte mindenük megvan, amit azelőtt állandóan irigyeltek a lányokban,
akiket a magazinokban és a kozmetikai reklámokban láttak. Csekély erőfeszítéssel akár még félre is tehetnek
egy kis pénzt. Azután egy napon, amikor bőrük mindennapos átvizsgálását végzik, fölfedezik az idő első
jeleit.
Tudják, hogy ettől kezdve csak szerencse kérdése, hogy mikor veszi észre ugyanezt a tervező vagy a fotós. A
napjaik meg vannak számlálva.
A kevésbé járt tetszett nekem,
És így lett mind ami lett, talán.
Jasmine most nem merül bele újra az olvasásba, nem tölt magának egy pohár pezsgőt (ezt mindig szabad
mégis ritkán teszik), fog egy hot-dogot, és odamegy ablakhoz. Az ő története más.
13:46
Verejtékben úszva riad föl. Ránéz az órára az ágy fejénél, és látja, hogy mindössze 40 percet aludt. Kimerült,
rémült, kétségbeesett. Mindig is képtelennek tartotta magát arra, hogy bárkinek is ártson, ma délelőtt
viszont két ártatlan embert is meggyilkolt. Nem ez volt az első alkalom, hogy világokat pusztított el, de
mindig megvolt rá az oka.
Azt álmodta, hogy a lány a padról odajött hozzá, és ahelyett, hogy elítélte volna, megáldotta. Ott zokogott a
lány ölében, kérte, hogy bocsásson meg neki, de úgy tűnt, hogy a lányt ez nem érdekli, csak simogatja a haját
és csitítgatja őt. Olivia maga volt a nagylelkűség és a megbocsátás. Az most a kérdés, hogy az Ewa iránt
érzett szerelme valóban megérdemli-e azt, amit művel.
Szeretné azt hinni, hogy helyesen cselekszik. Ha a lány mellette áll, ha egy magasabb és az Istenhez közelebb
álló terv szerint találkozott vele, ha a dolgok egyszerűbbek, mint gondolta, akkor kell lennie egy
magyarázatnak a történtekre.
Javits „barátainak" az éberségét nem volt nehéz kijátszani. Ismeri ezt az embertípust: azon túl, hogy állandó
fizikai készültségben vannak, hogy ha kell, gyorsan és pontosan reagáljanak, elsajátították azt a képességet
is, hogy minden arcot megjegyezzenek, minden mozdulatra fölfigyeljenek és megérezzék a veszélyt. Minden
bizonnyal tudták, hogy fegyver van nála, ezért tartották szemmel olyan hosszú ideig. Végül megnyugodtak,
amikor úgy ítélték, hogy nem veszélyes rájuk. Nyilván azt hitték, hogy ő is azért van itt, amiért ők.
Talán előrejött, hogy ellenőrizze, biztonságos-e a hely a főnöke számára.
Csakhogy neki nincs főnöke. És bizony veszélyes. Abban a pillanatban, ahogy belépett ide és eldöntötte, ki
legyen a következő áldozata, tudta, hogy nincs visszaút különben elveszítette volna az önbecsülését. Látta,
hogy a sátorhoz vezető lejárót őrzik, de a strand felé könnyen ki lehet menni. Tíz perccel az érkezése után
kiment, és várta, hogy ezt Javits „barátai" is észrevegyék. Sétált egyet, lement a Martinez vendégei számára
fönntartott lejárón (meg kellett mutatnia a szobakulcsként szolgáló mágneskártyáját), majd visszatért az
„ebéd" színhelyére. Nem valami kellemes cipőben járkálni a homokban, és Igor azt is észrevette, hogy
kimerült az utazástól, a félelemtől, hogy szinte a lehetetlent készül megvalósítani, és a feszültségtől, amit
közvetlenül azután érzett, hogy elpusztította a szegény utcai árus lány univerzumát és a belőle születő
nemzedékeket. De most már végig kellett csinálnia.
Mielőtt belépett volna a sátorba, elővette zsebéből az ananászlével kapott szívószálat, amit gondosan
megőrzött. Kinyitotta a kis üvegcsét, amit megmutatott a lánynak: de nem benzin volt benne, hanem
tökéletesen hétköznapi dolgok: egy tű és egy darab dugó. Egy fémpengével annyi parafát faragott le a
dugóból, amennyi belefért a szívószálba.
Aztán visszament a partira, ahol már rengeteg vendég tolongott. Ide-oda járkáltak, puszilkodtak, ölelkeztek,
egymást üdvözölték hangosan, miközben fogták az összes elképzelhető színben pompázó koktéljaikat, hogy
legyen valami a kezükben, amivel csökkenteni remélték idegességüket, és várták, mikor mehetnek oda a
svédasztalokhoz, hogy ehessenek - persze csak mértékkel, hiszen ügyelni kell a fogyókúrára és a plasztikai
műtétekre, ráadásul este is lesznek vacsorák, ahol muszáj lesz enni, akkor is, ha nem éhesek, mert így
kívánja az illendőség.
A vendégek nagy része az idősebb korosztályból került ki, ami arra utalt, hogy itt szakmai rendezvény
készül.
A megjelentek átlagéletkora kedvezett neki, mert jóformán mindenkinek szemüvegre volt szüksége ahhoz,
hogy jól lásson. Persze senki sem viselte, elvégre a „távollátás" az öregedés jele. Itt mindenkinek úgy kell
festenie és viselkednie, mint az életük virágjában lévő embereknek, akik „lélekben fiatalok", „irigylésre
méltó az egészségi állapotuk", és úgy tesznek, mintha azért nem figyelnének, mert mással vannak elfoglalva
- holott arról van szó, hogy alig látják, mi folyik körülöttük. A kontaktlencséjüknek köszönhetően azonban
néhány méter távolságból már ki tudják venni a másik arcát, és máris rájönnek, hogy kivel beszélgettek az
imént.
Csak két vendég lát mindent és mindenkit: Javits „barátai". Csakhogy ezúttal ők azok, akiket megfigyelnek.
Igor betette a kis tűt a szívószálba, és úgy tett, mintha ismét a poharába süllyesztené.
Az asztalához közel egy csinos lányokból álló társaság figyelmesen hallgatta egy jamaicai férfi rendkívüli
történeteit. Valójában mindegyikük csak arra várt, hogy a többi lány elmenjen, ő pedig lefeküdhessen a
férfival, mert a legenda szerint nagyon jó az ágyban.
Lassan kivette a szívószálat a pohárból, és kifújta belőle a tűt az áldozat felé. Csak addig maradt a közelben,
amíg azt nem nem látta, hogy a férfi a hátához kapja a kezét.
Utána gyorsan visszament a szállodába, és megpróbált aludni.
A kurárét eredetileg a dél-amerikai indiánok használták nyíl méregként, vadászatra, de ma már
megtalálható az európai kórházakban is - ugyanis ellenőrzött körülmények között bizonyos izmokat
bénítanak le vele, ami megkönnyíti a sebészek munkáját. Halálos adagban - a kilőtt tűben is annyi volt - egy
énekesmadár két perc múlva leesik tőle a földre, egy vaddisznó negyedóráig haldoklik, a nagyobb emlősök
pedig, akárcsak az ember, húsz perc múlva halnak meg.
Amikor bekerül a véráramba, először a test összes izma ellazul, rögtön utána pedig teljesen lebénul, ami
lassú fulladáshoz vezet. A legfurcsább - vagy ahogy egyesek mondanák: a legrosszabb - az egészben az,
hogy az áldozat tökéletesen tudatában van a történteknek, de nem tud megmozdulni, hogy segítséget
kérjen, és nem tudja megakadályozni az egész testén eluralkodó lassú bénulás folyamatát sem.
Ha a vadonban valaki véletlenül megszúrja a kezét a mérgezett dárdával vagy nyíllal, az indiánok tudják,
mi a teendő: szájon át kell lélegeztetni az illetőt, és be kell adni neki a gyógyfüvekből készített ellenmérget,
amit mindig magukkal hordanak, mert gyakoriak az ilyen balesetek. A városi orvosok azonban nem tudnak
mit kezdeni egy ilyen esettel, mert feltétlenül szívrohamra gyanakodnak.
Igor nem nézett hátra, amikor elment. Tudta, hogy ezekben a pillanatokban az egyik „barát" a tettest kutatja,
a másik pedig hívja a mentőt, ami gyorsan megérkezik a helyszínre, de a mentősök nem fogják tudni, mi
történt. O t t állnak majd feltűnő, piros mellényükben, lesz náluk egy defibrillátor - egy olyan készülék,
amely elektrosokkot idéz elő a szívben - és egy hordozható EKG-készülék. Csakhogy a kuráre esetében a
szívizom az utolsó, ami leáll, és a szív még az agyhalál bekövetkezte után is dobog.
Miután a szívműködésben nem találnak majd semmi rendelleneset, szérumot fecskendeznek valamelyik
érbe, esetleg megállapítják, hogy múló rosszullétről van szó, amit a meleg okozott, netán ételmérgezés, de
azért minden szokásos óvintézkedést megtesznek, például előveszik az oxigénálarcot. Ekkorra azonban
eltelik a húsz perc, és bár lehet, hogy a test még életben van, a kómás állapot mindenképpen bekövetkezik.
Igor azért szorított, hogy Javitsot ne lássák el időben, mert akkor egész hátralévő életét egy kórházi ágyon
kell töltenie, kómában.
Igen, mindent kitervelt. A magánrepülőgépét használta arra, hogy behozzon Franciaországba egy pisztolyt,
amit nem lehet azonosítani, és különböző mérgeket, amiket Moszkvában tevékenykedő csecsen bűnözőktől
szerzett. Minden lépést, minden mozdulatot alaposan kitervelt és begyakorolt, ahogy a tárgyalásain szokta.
A fejében listát készített az áldozatairól: az első kivételével, akit személyesen is megismert, mindegyiknek
különböző társadalmi rétegekből kellett kikerülnie, és nem akarta, hogy azonos korúak és nemzetiségűek
legyenek. Hónapokig tanulmányozta a sorozatgyilkosok életét egy olyan számítógépes program
segítségével, amely nagyon népszerű a terroristák körében, így a kutatásai után sem maradtak nyomok.
Előre fölkészült arra is, hogy miként tűnhessen el észrevétlenül, miután teljesítette a küldetését.
Izzad. Nem arról van szó, hogy megbánta, amit tett - Ewa talán tényleg megérdemel ennyi áldozatot -,
hanem úgy érzi, hogy fölöslegesen tette. Az biztos, hogy a nőnek, akit a legjobban szeret, tudomást kell
szereznie arról, hogy ő mindenre képes érte, még arra is, hogy univerzumokat pusztítson el, de valóban
eredményre vezet ez? Vagy vannak pillanatok, amikor bele kell törődnünk a sorsunkba, és hagynunk kell,
hogy a dolgok tovább folyjanak a saját medrükben, az emberek pedig kijózanodjanak?
Fáradt. Nem nagyon tud már gondolkodni - és ki tudja, hogy a gyilkosságnál nem jobb-e a mártíromság. Ha
megadjuk magunkat, és a legnagyobb áldozatot hozzuk meg, a saját életünk felajánlását. Ezt tette Jézus is a
világért, ez a legfőbb hagyatéka: a győztesek azt hitték, hogy vereséget szenvedett, ott van, fölszegezve egy
keresztre, és ezzel az egésznek vége. Büszkék voltak a saját tettükre, és biztosra vették, hogy végleg
megoldottak egy problémát.
Teljesen megzavarodott már. Az ő terve az, hogy univerzumokat rombol le, nem pedig hogy a szerelemért
föláldozza a szabadságát. A dús szemöldökű lány úgy jelent meg az álmában, mint a Pietá Máriája: az anya,
aki a karjában tartja a fiát, egyszerre büszkén és szenvedőn.
Kimegy a fürdőszobába, megnyitja a hideg vizet, és a zuhany alá tartja a fejét. Talán az álmatlanság, talán az
idegen hely, az időeltolódás teszi, vagy az, hogy belekezdett annak a tervnek a megvalósításába, amiről soha
nem gondolta volna, hogy képes rá. Eszébe jut a fogadalom, amit Moszkvában tett Szent Magdolna ereklyéi
előtt. De vajon helyesen cselekszik-e? Kell egy jel.
Áldozat. Igen, erre már hamarabb is gondolnia kellett volna, csak lehet, hogy az élmény, amikor délelőtt
elpusztított két világot, láttatta meg vele tisztán, hogy mi történik. A szerelem megváltása a teljes megadás
által. A testét odadobják majd a hóhéroknak, akik csak a tettek alapján ítélnek, és nem tudják, hogy minden,
a társadalom által „őrült"-nek tartott cselekedet mögött áll egy szándék, egy indíték. Jézus (aki tudja, hogy a
szeretettel nem ér fel semmi) majd befogadja a lelkét, a szíve pedig Ewáé lesz.
Akkor majd megérti, hogy mire volt képes érte a volt férje: hogy megadóan feláldozza magát a társadalom
előtt, és csakis őérte. Nem ítélik halálra, hiszen a guillotine-t már évtizedekkel ezelőtt száműzték
Franciaországból, de valószínűleg nagyon sok évet kell börtönben töltenie. Ewa pedig megbánja a bűneit.
Bejár hozzá látogatóba, enni hoz neki, és most már lesz idejük beszélgetni, gondolkodni, szeretni egymást -
és ha a testük nem érintkezik, a lelkük végre közelebb kerül egymáshoz, mint valaha. Bármenynyit kell is
várniuk arra, hogy végre fölépíthessék azt a házikót a Bajkál-tó mellett, ez a várakozás megtisztítja és
megáldja őket.
Igen, az áldozat. Elzárja a csapot, egy darabig nézegeti az arcát a tükörben, de nem önmagát látja, hanem a
bárányt, amely készen áll, hogy újra föláldozzák. Fölveszi ugyanazt a ruhát, ami reggel volt rajta, lemegy az
utcára, elsétál arra a helyre, ahol a kis eladólány üldögélt, és odamegy az első rendőrhöz, akit meglát.
- Én öltem meg a lányt, aki itt volt.
A rendőr ránéz a férfira, aki jól öltözött ugyan, de a haja borzas, a szemei rémesen karikásak.
- Azt, aki kézműves tárgyakat árult? Bólint: azt, aki kézműves tárgyakat árult.
A rendőr nem nagyon figyel a beszélgetésre. Egy biccentéssel üdvözli a bevásárlószatyrokkal közeledő
házaspárt.
- Föl kéne venniük egy alkalmazottat!
- De csak ha maga fizeti a bérét! - válaszol mosolyogva a nő. - A világnak ezen a részén lehetetlen találni
valakit, aki dolgozna is.
- Ugyan, asszonyom, hiszen magának minden héten más gyémántgyűrű virít az ujján! Nem hiszem, hogy ez
a valódi ok.
Igor semmit nem ért az egészből. Épp most vallott be egy bűncselekményt.
- Maga nem értette, amit mondtam?
- Nagyon meleg van ma. Aludjon egyet, pihenjen, Cannes-ban rengeteg a látnivaló.
- De hát a lány?
- Maga ismerte?
- Azelőtt soha nem láttam, soha életemben. De ma reggel itt volt. Én...
- ... maga pedig látta, hogy jön a mentő, és elvisz egy embert. Értem. És arra a következtetésre jutott, hogy
meggyilkolták. De mondok én valamit: nem tudom, honnan jött maga, és vannak-e gyerekei, de ügyeljen
nagyon a drogokra. Azt mondják, hogy nem olyan ártalmasak, de láthatja, mi történt ezzel a szerencsétlen
portugál lánnyal.
És odébbáll anélkül, hogy megvárná a választ.
Erősködnie kellene, elmesélnie a technikai részleteket, hogy komolyan vegye? Persze, akkor is képtelen
lenne elhinni, hogy valakit fényes nappal megölhetnek Cannes főutcáján. Már kész volt arra is, hogy
beszámoljon a másik világról, amely egy zsúfolt fogadáson pusztult el.
De a törvény, a rend és a jó szokások képviselője rá se hederített. Hát milyen világban élünk? Rántsa elő a
fegyverét a zsebéből, és kezdjen el mindenfelé lövöldözni, hogy végre higgyenek neki? Viselkedjen úgy,
mint egy barbár, aki ok nélkül cselekszik, hogy végre meghallgassák?
Igor a szemével követi a rendőrt, és látja, amint átmegy az úttesten, és betér egy gyorsétterembe. Úgy dönt,
hogy egy darabig még ott marad és vár, hátha meggondolja magát a fickó, vagy felvilágosítást kap a
kapitányságról, és visszajön, hogy további információkat kérjen tőle a bűncselekményről.
De majdnem biztos benne, hogy ez nem fog megtörténni: eszébe jut az a megjegyzés a nő
gyémántgyűrűjéről. Talán tudta, hogy honnan van? Persze, hogy nem. Ellenkezőleg, a rendőr
legszívesebben bevinné a kapitányságra, ahol lopott tárgy használatával gyanúsítaná.
A nő számára a briliáns egy varázslatos kő, amit megpillant egy luxusüzletben, miután - ahogy az eladók
szokták mondani - megcsiszolták a holland vagy belga ékszerészek. Osztályozták az átlátszósága, a súlya és
a formája szerint. Az ára néhány száz eurótól csillagászati összegekig rúghat, ami a földi halandók többsége
számára már-már vérlázító.
Gyémánt. Briliáns, ha így jobban tetszik. Mint tudjuk, voltaképpen nem más, mint egy egyszerű széndarab,
amit a hő és az idő megmunkált. Mivel nincs benne semmilyen szerves anyag, lehetetlen megmondani,
mennyi idő kell ahhoz, hogy megváltozzon a szerkezete, de a geológusok 300 millió és 1 milliárd év közötti
időre becsülik. Általában 150 kilométeres mélységben alakul ki, és lassacskán jön föl a felszínre, hogy aztán
ki lehessen bányászni.
A gyémánt a legellenállóbb és a legkeményebb természetes anyag, amit csak egy másik gyémánttal lehet
elvágni vagy csiszolni. A csiszolás maradékát, a szemcséket az iparban használják fel, polírozó- és
vágógépekhez. Ezenkívül semmi másra nem alkalmas, csak arra, hogy ékszert készítsenek belőle. És éppen
ebben áll a jelentősége: egyáltalán nem jó semmi másra. Az emberi hiúság legtökéletesebb megtestesítője.
Néhány évtizede, egy olyan világban, amely úgy tűnt, hogy visszatér a gyakorlatias gondolkodáshoz és a
társadalmi egyenlőséghez, már-már kezdett eltűnni a piacról. Mígnem a világ legnagyobb bányásztársasága,
amelynek Dél-Afrikában van a székhelye, úgy döntött, hogy szerződteti a világ egyik legjobb
reklámügynökségét. A Szuperosztály találkozik a Szuperosztállyal, kutatásokat végeznek, és az eredmény
egyetlen háromszavas mondat: „A gyémánt örök."
Kész, a probléma meg van oldva, az ékszerüzletek is befektettek az ötletbe, és az ipar ismét fölvirágzott. Ha
a gyémánt örök, akkor nincs is nála jobb eszköz a szerelem kifejezésére, ami elméletileg szintén örök kell,
hogy legyen. Nincs semmi, ami nála határozottabban elválasztaná a Szuperosztályt a piramis alsó részén élő
emberek milliárdjaitól. Nőtt a kereslet a kő iránt, és az ára elkezdett emelkedni. Azt a bizonyos dél-afrikai
társaságot, amely addig a nemzetközi piac szabályait diktálta, néhány év múlva holttestek vették körül.
Igor tudja, hogy miről beszél: amikor úgy döntött, hogy segít a törzsi háborúba avatkozó kisebb seregnek,
veszedelmesen rögös úton kellett végigmennie. Nem bánja: sok ember életét mentette meg ezzel, bár ezt
kevesen tudják. Egy régi vacsorán röviden megemlítette Ewának, de inkább nem mélyedt el a témában: ha
jótékonykodsz, ne tudja a bal kezed, hogy mit csinál a jobb. Sok életet mentett meg gyémántokkal, bár ez
soha nem lesz benne az önéletrajzában.
Az a rendőr, akit nem érdekel, hogy egy bűnöző bevallja a tettét, hanem inkább egy vécépapírral és
tisztítószerekkel telepakolt szatyrot cipelő asszony gyűrűjét dicséri, nem áll a hivatása magaslatán. Nem
tudja, hogy az a haszontalan ipar évente körülbelül 50 milliárd dollárt mozgat meg, és egy egész
hadseregnyi bányászt, szállítót, biztonsági őrt, csiszolóműhelyt, biztosítóügynököt, nagykereskedőt és
luxusüzleti eladót foglalkoztat. Fogalma sincs róla, hogy az iszapból indul útjára, azután vértengereken kel
át, mielőtt eljut a kirakatokba.
Az iszapban ott áll ugyanis az a munkás, aki azzal tölti az életét, hogy keresi a követ, amivel megtalálja
szerencséjét. Talál is néhányat, és átlagosan 20 dollárért adja el azt, amit végül 10 ezer dollárért vásárol meg
a fogyasztó. Ő azonban így is elégedett, mert ahol él, az emberek kevesebb mint 50 dollárt keresnek évente,
és már öt kő is elég ahhoz, hogy boldog, bár rövid életet élhessen - ugyanis a munkakörülményei a lehető
legrosszabbak.
A köveket ismeretlenek veszik meg tőle, és azonnal elkerülnek a Libériában, Kongóban vagy Angolában
állomásozó irreguláris csapatokhoz. Ezeken a helyeken mindig van egy megbízott, aki elmegy egy illegális
leszállópályához, amit állig fölfegyverzett őrök vesznek körül. Érkezik egy repülő, kilép belőle egy öltönyös
férfi, egy másik kíséretében, aki rendszerint ingujjban van, és kis bőrönd a kezében. Ők hárman hűvösen
üdvözlik egymást. A megbízott apró csomagokat nyújt át, amiket - ki tudja, miért, talán babonából - használt
zoknikból készítettek.
Az ingujjas férfi elővesz a zsebéből egy speciális lencsét, fölteszi a bal szemére, és egyesével megvizsgálja az
összes darabot. Másfél óra elteltével már van némi fogalma az anyagról, ekkor előveszi a bőröndjéből a kis
precíziós elektromos mérleget, és kiönti a zoknik tartalmát a serpenyőbe. Egy papíron számításokat végez.
Utána az egészet bepakolja a bőröndjébe a mérleggel együtt, az öltönyös férfi pedig int a fegyveres őröknek,
és öten-hatan közülük beszállnak a repülőbe. Nagy ládákat cipelnek ki belőle, amik ott maradnak a füvön, a
repülőgép pedig felszáll. Az egész művelet nem tart tovább néhány óránál.
Kinyitják a nagy ládákat. Precíziós ismétlőfegyverek, taposóaknák, lövedékek, amelyek becsapódáskor
felrobbannak, és több tucat apró, halálos fémgolyót röpítenek szét. A fegyvereket átadják a zsoldosoknak és
a hivatásos katonáknak, az országban pedig hamarosan újabb államcsíny megy végbe, aminek a
kegyetlensége nem ismer határt. Egész törzseket gyilkolnak le, gyermekek veszítik el a kezüket és a lábukat
a repeszektől, nőket erőszakolnak meg. Eközben, valahol messze-messze - leginkább Antwerpenben és
Amszterdamban - komoly, megfontolt emberek gyengéden, odaadással és szeretettel farigcsálják és
csiszolgatják óvatosan a köveket, miközben büszkék a saját ügyességükre, és elkápráztatja őket minden
egyes szikra, ami fölragyog, mielőtt előtűnik egy újabb réteg azon a széndarabon, amelynek az idő
változtatta meg a struktúráját.
Gyémánt vág gyémántot.
Az egyik oldalon kétségbeesetten sikoltó nők és füstfelhővel borított égbolt. A másik oldalon szép, ódon
szép épületek és fényes termek.
2002-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete kihirdetett egy határozatot, a Kimberley Processt, amelynek
értelmében ellenőriznék a kövek származását, és megtiltanák az ékszerüzleteknek, hogy
konfliktusövezetekből származó köveket vásároljanak. Ekkor a tiszteletre méltó európai drágakőcsiszolók
egy időre visszatértek a dél-afrikai monopóliumhoz alapanyagért. De hamar megtalálták a módját, hogy
miként lehet „hivatalossá" tenni egy gyémántot, és a határozat már csak arra volt jó, hogy a politikusok
elmondhassák magukról, hogy „megtesznek minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy megszűnjön a
véres gyémántkereskedelem".
Öt évvel ezelőtt Igor fegyverekre cserélte a köveket, és létrehozott egy kis csoportot, hogy véget vessen a
Libéria északi részét sújtó véres konfliktusnak. Elérte a célját: csak a gyilkosok haltak meg. A kis falvakba
visszatért a béke, a gyémántokat pedig eladták amerikai ékszerészeknek, akiknek nem voltak indiszkrét
kérdéseik.
Ha a társadalom nem tesz semmit azért, hogy véget vessen a bűnözésnek, akkor az embernek joga van azt
tenni, amit a leghelyesebbnek vél.
Valami hasonló történt pár perce az utcán is. Ha fölfedeznék a gyilkosságokat, akkor valaki elmondaná a
szokásos szöveget a nyilvánosság előtt:
„Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy megtaláljuk a gyilkost."
Hát csak tegyenek. A sors, a nagylelkű sors már megint megmutatta, hogy melyik úton kell továbbmennie.
A mártíromság nem kárpótol senkit. Ha jobban belegondolunk, Ewa nagyon szenvedne a hiányától, nem
tudna kivel beszélgetni a hosszú éjszakákon és a végtelen nappalokon, amíg várna a szabadulására.
Ha csak elképzelné, hogy ő ott ül a hidegben, és bámulja a börtön fehér falait, szüntelenül sírva fakadna. És
ha elérkezne az idő, hogy végre elinduljanak a Bajkál-tó melletti házukba, lehet, hogy már túl idősek
lennének ahhoz, hogy kipróbálják azt a sok kalandot, amiről együtt álmodoztak.
A rendőr kilépett az étkezdéből, és visszajött hozzá.
- Hát maga még mindig itt van? Eltévedt? Segíthetek valamiben?
- Nem, köszönöm.
- Menjen, pihenje ki magát, ahogy mondtam. Ebben a napszakban nagyon veszélyes lehet a napsütés.
Visszatér a szállodába. Megnyitja a csapot, lezuhanyozik. Délután négy órára ébresztést kér.
Ki kell pihennie magát, hogy józanul tudjon gondolkozni, és ne kövessen el olyan ostobaságokat, mint
amilyennel most majdnem elrontotta a tervét.
Fölhívja a concierge-t, és asztalt foglaltat a teraszon arra az időpontra, amikor fölkel: szeretne meginni egy
teát, anélkül hogy megzavarnák. Utána csak bámulja a plafont, és várja, hogy jöjjön az álom.
Nem számít, hogy honnan van a gyémánt, csak ragyogjon.
Ezen a világon csak a szerelem ér meg mindent. A többinek semmi értelme sincs.
Igor megint úgy érzi, ahogy életében már sokszor, hogy a tökéletes szabadság kapujában áll. A
zavarodottság lassanként eltűnik, és visszatér a tisztánlátás.
Jézus kezébe tette a sorsát. Jézus pedig úgy döntött, hogy folytatnia kell a küldetését.
A legcsekélyebb bűntudat nélkül aludt el.
13:55
Gabriela úgy dönt, hogy jó lassan megy a megadott helyre. Kicsit rendet kell raknia a fejében, kicsit meg kell
nyugodnia. Ebben a pillanatban nemcsak a legféltettebb álmai, de a legrettegettebb rémálmai is valóra
válhatnak.
Jelez a telefonja. Egy üzenet az ügynökétől:
,,GRATULÁLOK. FOGADD EL, BÁRMI LEGYEN IS AZ. PUSZI"
Nézi a tömeget, amely mintha értelmetlen összevisszaságban kavarogna a Croisette-en anélkül, hogy tudná,
mit akar. Neki viszont célja van! Ő már nem egy kalandvágyó teremtés a sok közül, aki idejött Cannes-ba, és
azt sem tudja igazán, hogy hol kezdje. Neki komoly önéletrajza van, elismerésre méltó szakmai előélete, ő
soha nem próbált meg a fizikai adottságaival győzni: ő tehetséges! Ezért választották őt, hogy találkozzon a
híres rendezővel. Nem segített neki senki, nem öltözött föl kihívóan, és még arra sem volt ideje, hogy
rendesen begyakorolja a szövegét.
Persze, hogy mindezt figyelembe fogják venni.
Megállt, hogy egyen valamit. Egészen eddig nem evett egy falatot sem. Amint lenyelte az első korty kávét, a
gondolatai leszálltak a földre.
Miért éppen őt választották?
És egyáltalán mi lesz a szerepe a filmben?
És mi van, ha Gibson megnézi a videót, és úgy látja, hogy mégsem ő az az ember, akit keres? „Nyugodj
meg."
Nincs vesztenivalód - győzködi magát. De egy hang tovább erősködik: „Ez egy kivételes lehetőség az
életedben."
Nincsenek kivételes lehetőségek, az élet mindig ad még egy esélyt. De a hang folytatja:
„Az lehet. De mennyi idő múlva? Ugye, tudod, hány éves vagy?"
Hát persze. Huszonöt éves egy olyan pályán, amit a színésznők, még a legjobbak is... stb.
Nem kell elismételnie. Kifizeti a szendvicset és a kávét, majd elsétál a rakpartig. Ezúttal uralkodik az
optimizmusán, megállja, hogy sorstársait kalandoroknak nevezze, ehelyett a pozitív gondolkodásnak azokat
a szabályait sorolja magában, amelyeket föl tud idézni - csak hogy ne kelljen a találkozóra gondolnia.
„Ha hiszel a győzelemben, a győzelem is hinni fog benned."
„A lehetőség érdekében tegyél fől mindent egy lapra, és határolódj el mindentől, ami kényelmes életet kínál neked."
„A tehetség univerzális adottság. De rengeteg bátorság kell ahhoz, hogy éljünk vele: merj a legjobb lenni."
Nem elég arra koncentrálni, amit a nagy mesterek mondanak, az égiektől is segítséget kell kérni. Elkezd
imádkozni, mint mindig, amikor fél. Érzi, hogy fogadalmat kell tennie, és elhatározza, hogy ha megkapja a
szerepet, akkor Cannes-ból a Vatikánba megy. Ha valóban el is készül az a film.
„Ha óriási világsiker lesz."
Nem, éppen elég, ha részt vehet egy Gibson-filmben, mert az fölhívja rá más rendezők és producerek figyel-
mét is. Ha ez bekövetkezik, akkor teljesíti a megígért zarándoklatot.
Megérkezik a megbeszélt helyre, nézi a tengert, újra elolvassa az ügynökétől kapott üzenetet - ha már ő is
tud róla, akkor biztosan komoly a szándékuk. De mit akar mondani azzal, hogy fogadjon el mindent?
Feküdjön le a rendezővel? Vagy a főszereplő színésszel? Ilyet még soha nem tett, most azonban bármire
hajlandó. És tegyük a kezünket a szívünkre: ki nem álmodik néha arról, hogy lefeküdjön egy filmsztárral?
Újra a tengerre összpontosítja figyelmét. Hazaugorhatott volna, hogy átöltözzön, de babonás: ha egyszer
farmerban és fehér blúzban jön a rakpartra, akkor legalább estig nem szabad jelmezt cserélnie. Meglazítja az
övét, leül lótuszülésbe, és elkezd jógázni. Lassan lélegzik, és a teste, a szíve, a gondolatai mintha
visszatérnének a helyükre.
Látja, hogy közeledik a csónak, a parton kiugrik belőle egy férfi, és odamegy hozzá: - Gabriela Sherry?
Bólint, és a férfi megkéri, hogy menjen vele. Beszállnak a csónakba, az pedig elindul velük a különféle típusú
és méretű jachtokkal zsúfolt öbölben. A másik nem szól hozzá egy szót sem, mintha valahol messze járna
innen. Talán szintén azon tűnődik, hogy vajon mi folyik ezeknek a kis hajóknak a kabinjában, és arról
álmodozik, hogy milyen jó volna, ha az egyik az övé lehetne. Gabriela habozik: tele van a feje kérdésekkel és
kétségekkel. Arra gondol, hogy egy kedves szó a szövetségesévé tehetné ezt az ismeretlen férfit, elláthatná
őt értékes tanácsokkal, hogy hogyan viselkedjen. Csak hát ki ő? Van-e némi befolyással Gibsonra, vagy csak
egy huszadrangú alkalmazott, akinek annyi a feladata, hogy például ismeretlen színésznőket szállítgasson a
főnökhöz?
Inkább csöndben marad.
Öt perc múlva megállnak egy óriási, hófehér hajó mellett. A lány elolvassa a nevet az oldalán: Santiago. Egy
tengerész jön le a lépcsőn, és segít neki fölszállni a fedélzetre. Áthaladnak a tágas központi termen, ahol
szemlátomást a nagy esti fogadásra készülődnek. Elmennek a hajó másik végébe, ahol egy kis medence
szélén két asztal áll napernyővel és néhány nyugágy. Itt élvezi a kora délutáni napsütést Gibson és a
Híresség!
„Mindkettőjükkel szívesen lefeküdnék" - gondolja magában mosolyogva. Magabiztosabbnak érzi magát, bár
a szíve a szokásosnál szaporábban ver.
A Híresség tetőtől talpig végigméri, és kedvesen, megnyugtatóan rámosolyog. Gibson határozottan és
erősen megszorítja a kezét, fölkel, megfogja az egyik széket, amelyik a közelebbi asztal mellett van, és kéri,
hogy foglaljon helyet.
Telefonál valakinek, akitől megkérdezi az egyik hotelszoba számát. Hangosan megismétli, miközben őt nézi.
Ügy van, ahogy elképzelte. Hotelszoba. A férfi leteszi a telefont.
- Ha innen elmegy, keresse fel ezt a lakosztályt a Hiltonban. Ott vannak kiállítva Hamid Hussein ruhái. Ma
estére hivatalos a Cap d’Antibes-i estélyre.
Mégsem úgy van, ahogy elképzelte. Övé a szerep! És a Cap d'Antibes-i estély, az a Cap d'Antibes-i estély!
Gibson a Híresség felé fordul.
- Mi a véleménye?
- Szerintem hallgassuk meg előbb, hogy mit szeretne nekünk elmondani.
Gibson bólint, és a kezével int, mintha azt mondaná: „Meséljen magáról egy kicsit." Gabriela a
színművészeti iskolával kezdi, és a reklámokkal folytatja, amelyekben szerepelt. Észreveszi, hogy nem
nagyon figyelnek rá, bizonyára ezerszer hallották már ugyanezt a történetet. Mégsem tudja abbahagyni,
egyre gyorsabban beszél, és azt gondolja, hogy már nincs mit mondania, és hogy élete nagy lehetősége
egyetlen szón múlik, amit most nem talál. Mély lélegzetet vesz, próbál úgy tenni, mintha jól érezné magát,
eredeti akar lenni, viccelődik egy kicsit, de képtelen kilépni abból a forgatókönyvből, amit az ügynöke
sulykolt bele az ilyen helyzetekre. Két perc múlva Gibson félbeszakítja.
- Nagyszerű, ezt már mind tudjuk az önéletrajzából. Miért nem beszél önmagáról?
A belső gát egy szempillantás alatt átszakad. Ahelyett hogy pánikba esne, a hangja nyugodtabb és
határozottabb lesz.
- Én csak egy vagyok a milliók közül, akik mindig arról álmodoznak, hogy itt lehessenek ezen a jachton,
nézzék a tengert, és arról beszélgessenek, hogy kettejük közül legalább eggyel esetleg együtt fognak
dolgozni. És ezzel mindketten tisztában vannak maguk is. Ezenkívül, azt hiszem, semmit nem tudok
mondani, ami bármin is változtathatna. Hogy egyedülálló vagyok-e? Igen. És mint minden egyedülálló
nőnek, nekem is van egy szerelmes udvarlóm, aki ebben a pillanatban Chicagóban vár, és azért szorít, hogy
ne jöjjön össze semmi.
A férfiak nevetnek. Gabriela még jobban megnyugszik.
- Harcolni akarok, amíg csak lehet, bár tudom, hogy már a lehetőségeim határainál járok, hiszen az
életkorom lassan kizáró ok lesz a mozi világában. Tudom, hogy sok ember van, aki ugyanolyan tehetséges,
mint én, vagy még tehetségesebb. Maguk engem választottak, és hogy miért, azt magam sem igazán tudom,
de eltökéltem, hogy elfogadom, bármi legyen is az. Talán ez az utolsó esélyem, és hogy most ezt elmondom,
lehet, hogy csökkenti az értékemet, de hát nincs más választásom. Egész életemben egy ilyen pillanatról
ábrándoztam: részt veszek egy válogatáson, ahol kiválasztanak, és igazi profikkal dolgozhatok együtt. Ez a
pillanat most eljött. Ha most mégsem lesz belőle semmi, és üres kézzel térek vissza erről a találkozóról,
akkor legalább tudni fogom, hogy azért jutottam el idáig is, mert tisztességes és állhatatos vagyok. Én
vagyok a legjobb barátnőm, és egyben a legádázabb ellenségem. Mielőtt ideértem, azt gondoltam, hogy
úgysem érdemlem meg ezt az egészet, úgysem fogok megfelelni az elvárásaiknak, és biztosan tévedtek,
amikor kiválasztottak. Ám a szívem másik fele azt mondta, hogy most végre elnyerem a méltó jutalmamat,
amiért nem adtam föl, amiért ezt választottam és végigküzdöttem a harcot.
Elfordítja a tekintetét - hirtelen erős sírhatnékja támad, de összeszedi magát, nehogy érzelmi zsarolásnak
vegyék. A Híresség kellemes hangja töri meg a csendet. - Mint bármely más szakmában, nálunk is vannak
becsületes emberek, akik értékelik a profi munkát. Azért jutottam el oda, ahol most vagyok. És ugyanez a
helyzet a rendezőnkkel is. Voltam én is olyan helyzetben, mint most maga. Tudjuk, mit érez.
Egész eddigi élete lepereg a szeme előtt. Az a rengeteg év, amíg keresett, de nem talált, amíg kopogott, de
nem nyílt ki az ajtó, amíg kért, de válaszra sem méltatták - mindenhol csak közöny fogadta, mintha nem is
létezne a világ számára. Lepereg az összes „nem", amit eddig hallott, míg végül valaki észrevette, hogy de
igen, ő is él, és megérdemli, hogy legalább megtudjon valamit. „Nem sírhatok."
Ha most megkapná a szerepet, akkor az összes ember, aki eddig azt mondta neki, hogy elérhetetlen álmot
kerget, azt mondaná: „Tudtam én, hogy tehetséges vagy!" Remegni kezd az ajka: mintha mindez most
hirtelen kiáradna a szívéből. Örül, mert ki meri mutatni, hogy hús-vér ember, törékeny, és ez nagyon fontos
neki. Ha most Gibson meggondolja magát, csalódás nélkül megy vissza a csónakkal, mert a harc
pillanatában bátornak bizonyult.
Mindenben másoktól függ. Nagy árat fizetett ezért a leckéért, de végül is megértette, hogy mindenben má-
soktól függ. Ismer olyan embereket, akik büszkék az érzelmi függetlenségükre, pedig valójában éppolyan
törékenyek, mint ő, csak ők titokban sírnak és soha nem kérnek segítséget. Hisznek abban az íratlan
szabályban, amely kimondja, hogy „a világ az erőseké" és „csak a legügyesebbek maradnak életben". Pedig
ha így lenne, akkor nem is létezne az emberi faj, mert az egyedeinek nagyon hosszú ideig van szükségük az
oltalomra. Az apja egyszer elmesélte neki, hogy az ember csak kilencéves kora után képes arra, hogy
valamilyen szinten gondoskodjon magára, míg egy zsiráf születése után öt órával már képes ugyanerre, egy
méhecske pedig kevesebb mint öt perc alatt válik függetlenné.
- Mire gondol? - kérdezi a Sztár.
- Hogy nem kell úgy tennem, mintha erős volnék, és ettől nagyon megkönnyebbülök. Volt egy olyan
korszak az életemben, amikor állandóan szerelmi problémáim voltak, mert azt hittem, hogy mindenkinél
jobban tudom, hogy hogyan kell eljutni oda, ahova akarok. Az udvarlóim utáltak, és én nem értettem, miért.
Egyszer, egy színdarab turnéján, olyan influenzás lettem, hogy ki se tudtam jönni a szobámból, pedig
rettegtem attól, hogy más kapja meg a szerepemet. Nem ettem, lázálmaim voltak. Kihívták hozzám az
orvost, az meg hazaküldött. Azt hittem, hogy ezzel elvesztettem az állásomat és a kollégáim tiszteletét. De
semmi ilyesmi nem történt: virágokat küldtek, telefonáltak. Tudni akarták, hogy vagyok. Azok az emberek,
akikről azt hittem, hogy az ellenségeim, akik ugyanazért a helyért versengtek a színpadon, hirtelen
elkezdtek aggódni értem! Egyikük egy képeslapot küldött, amin egy távoli országba került orvos szövegét
idézte:
„Mindannyian ismerjük azt a közép-afrikai betegséget, amit álomkórnak hívnak. De tudnunk kell, hogy van egy hasonló
betegség, ami a lelket támadja meg - és nagyon veszélyes, mert észrevétlenül fertőz meg. Ha észreveszed a hozzád
hasonlók iránti lelkesedés hiányának és a közönynek az első jeleit, légy résen! Az egyetlen módja, hogy megelőzzük ezt a
betegséget, az, ha megértjük, hogy a lélek szenved, nagyon szenved, ha arra kényszerítjük, hogy felszínesen éljen. A lélek a
szép és mély dolgokat szereti."
Mondatok. A Híresség eszébe jut a legkedvesebb sora abból a versből, amelyet még az iskolában tanult meg,
és amelynek a jelentése az idő múlásával egyre félelmetesebben hat rá:
„Minden másról lemondjatok, mert én akarok az egyetlen és kizárólagos mintátok lenni. "
Dönteni valami mellett talán a legnehezebb dolog egy ember életében: és ahogy ez a színésznő önmagáról
mesél, a saját lépései jelennek meg előtte.
Az első nagy lehetőség - amelyet színpadon szerzett színészi tehetségének köszönhetett. Az élete, amely
egyik pillanatról a másikra megváltozott, a hírneve, amely gyorsabban növekedett, mint amilyen gyorsan
alkalmazkodni bírt hozzá. Ezért történt, hogy elfogadott meghívásokat olyan helyekre is, ahova nem kellett
volna elmennie, és visszautasított olyan találkozókat, amelyek révén többre vihette volna a pályafutása
során. A pénz, ami nem volt sok, mégis azt az érzést keltette benne, hogy mindent megtehet. A drága
ajándékok, az ismeretlen világokba tett utazások, a magánrepülőgépek, a luxuséttermek, a szállodai
lakosztályok, amik éppen olyanok voltak, amilyennek gyerekkorában a királyok és a királynők szobáit
képzelte. Az első kritikák: tisztelet, dicséret, szavak, amelyek megérintették a lelkét és a szívét. A levelek,
amelyek egy másik világból érkeztek, és eleinte egyenként válaszolt mindegyikre, és találkozót beszélt meg
a nőkkel, akik elküldték a fényképüket, míg rá nem ébredt, hogy lehetetlen tartani ezt a ritmust - és az
ügynöke nemcsak lebeszélte, hanem rá is ijesztett, hogy csapdába eshet. Ennek ellenére a mai napig
különleges öröm a számára, ha találkozik a rajongóival, akik figyelemmel kísérik pályafutásának minden
állomását, honlapokat készítenek az interneten a munkájáról, kis kiadványokat szerkesztenek a magánélete
történéseiről - legalábbis a pozitív dolgokról -, és megvédik bármiféle sajtótámadástól, ha a választott
szerepet nem fogadják a kellő lelkesedéssel.
És a múló évek. Ami azelőtt csoda volt, vagy a sors esélye, aminek soha nem akart a rabszolgájává válni, az
most lassan élete egyetlen értelmévé válik. És ha kicsit előretekint, akkor bizony összeszorul a szíve: egy
napon mindez véget érhet. Más színészek jönnek, fiatalabbak, akik kevesebb pénzt is elfogadnak a több
munkáért és a nyilvánosságért. Mindenki csak arról a nagy filmről beszél, amely híressé tette, pedig vagy 99
másik filmben is szerepelt, de azokra senki nem emlékszik.
Az anyagi helyzete már nem a régi - mert abban a hiszemben élt, hogy munkája egy életre szól, az ügynö-
kének pedig meghagyta, hogy tartsa magasan az árát. Az eredmény: egyre ritkábban hívják, pedig most már
a korábbi ár feléért is vállal szerepet egy-egy filmben. Abban a világban, amely azelőtt csupa remény volt,
amely azzal kecsegtette, hogy még többre viszi, még magasabbra jut, felütötte fejét a kétség. Egyik
pillanatról a másikra azonban mégsem értékelheti alul önmagát: amikor fölajánlanak neki egy szerződést,
azt kell mondania, hogy „nagyon tetszik neki a szerep, és úgy döntött, hogy mindenképpen elvállalja, bár a
fizetés meg sem közelíti azt pénzt, amennyit kapni szokott". A producerek meg úgy tesznek, mintha
elhinnék. Az ügynök úgy tesz, mintha sikerült volna becsapnia őket, de tudja, hogy „termékének" muszáj
megjelennie az ehhez hasonló fesztiválokon, csak hogy lássák az emberek, és továbbra is higgyék, hogy
mennyire elfoglalt, mennyire közvetlen, milyen elérhetetlen magasságokban él - mert ez kell a mítoszhoz.
A sajtótanácsadó azt javasolja, hogy hagyja magát lefényképezni valamelyik híres színésznővel csókolózás
közben, mert ezzel a bulvárlapok címoldalára kerülhet. Már kapcsolatba léptek a kiválasztott hölggyel,
akinek szintén szüksége van egy kis reklámra - most már csak ki kell várni a megfelelő pillanatot a ma esti
díszvacsorán. A jelenetnek spontánnak kell tűnnie, de fontos, hogy legyen a közelben fotós - ám egyikük
sem „veheti észre", hogy figyelik őket. Később, ha már nyilvánosságra kerültek a képek, további cikkek
jelennek meg róluk, amikben tagadják a történteket, és felháborodva közlik, hogy beletiportak a
magánéletükbe, az ügyvédjeik pert indítanak a bulvárlapok ellen, miközben a sajtófőnökeik megpróbálják a
lehető legtovább életben tartani a témát.
A sokévi munka és a világhírnév ellenére voltaképpen nem sokban különbözött a helyzete a lányétól.
„Le kell majd mondanod mindenről, én leszek az egyetlen és kizárólagos mintád."
Gibson töri meg a csendet, amely a tökéletes díszlet - a jacht, a napsütés, a jégbe hűtött italok, a sirályok
hangja és a hőséget enyhítő szellő - ellenére is már majd fél órája tart. - Először is, úgy gondolom, szeretné
megtudni, hogy melyik szerepet fogja eljátszani a filmben, amelynek a címe egészen a bemutató napjáig
változhat. A válasz a következő: vele fog játszani. És rámutat a Hírességre.
- Vagyis maga lesz az egyik főszereplő. A következő kérdése logikus módon nyilván ez: miért pont én, és
nem valami híres színésznő?
- Pontosan.
- Az ok egyszerű: a pénz. Ez a film, amelyet én fogok rendezni, és amely Hamid Hussein producer első
filmje lesz, nagyon alacsony költségvetésből készül. Annak is a fele elmegy a reklámra. Ezért szükségünk
van egy hírességre, akire eleve fölfigyel a közönség, meg egy ismeretlen színészre, aki olcsón elvállalja a
szereplést, cserébe viszont előbbre jut a karrierjében. Ez nem először van így: amióta a filmipar uralkodik a
földön, a stúdiók ugyanígy tesznek, hogy életben tartsák azt az elképzelést, miszerint a pénz és a hírnév
egymás szinonimái. Emlékszem, hogy amikor gyerekkoromban láttam azokat a hatalmas hollywoodi
villákat, mindig azt gondoltam, hogy a színészek egy vagyont keresnek. Ez nem így van. Az egész világon
legfeljebb tíz-húsz olyan sztár van, aki valóban elmondhatja magáról, hogy vagyonos. A többi csak a
látszatnak él: a házát valójában a stúdió bérli, a ruháit a divattervezőktől, az ékszereit az ékszerészektől
kölcsönzi, az autót pedig meghatározott időre kapja, csak hogy úgy tűnjön, mintha luxuskörülmények
között élne. A stúdió fizet mindent, ami a glamourral kapcsolatos, maguk a színészek viszont keveset
keresnek. Ez nem vonatkozik arra a személyre, aki itt ül velünk, magára viszont igen.
A sztár nem tudja, hogy Gibson igazat beszél-e, és valóban úgy gondolja, hogy a világ egyik legnagyobb
színészével áll szemben, vagy csak gúnyolódik vele. De ez mit sem számít, a lényeg az, hogy írják alá a
szerződést, a producer ne gondolja meg magát az utolsó pillanatban, a forgatókönyvírók időben küldjék el a
szöveget, a költségvetést szigorúan tartsák be, és a kiváló reklámkampány hozza meg a gyümölcsét. Több
száz félbehagyott projektet látott már - ez az élet része. Azóta viszont, hogy az utolsó munkáját gyakorlatilag
észre sem vette a közönség, égető szüksége van valami átütő sikerre. És Gibsonnak megvannak hozzá az
eszközei.
- Elfogadom - mondja a lány.
- Már mindent megbeszéltünk az ügynökével. Maga aláír velünk egy kizárólagos szerződést. Az első filmért
havonta ötezer dollárt fog kapni, egy éven keresztül - és meg kell jelennie a fogadásokon, mindenütt a mi
PR-osztályunk fogja magát reklámozni, oda utazik, ahová küldjük, és azt mondja, amit mi akarunk, nem
pedig azt, amit gondol. Világos?
Gabriela bólint. Mi mást tehetne? Hogy egy európai titkárnő keres havonta ötezer dollárt? Vagy elfogadja,
vagy nem. Nem akarja, hogy habozni lássák: persze, hogy tudomásul veszi a játékszabályokat.
- Vagyis - folytatja Gibson - úgy fog élni, mint egy milliomos, és úgy fog viselkedni, mint egy nagy sztár, de
ne feledje, hogy mindebből semmi nem igaz. Ha minden jól megy, akkor a következő filmnél 10 ezer
dollárra emeljük a fizetését. De erre majd később visszatérünk, mert addig valószínűleg egyetlen gondolat
forog majd a fejében: „Egyszer még megbosszulom mindezt." Az ügynöke természetesen végighallgatta az
ajánlatunkat, tehát tudta, hogy mire számítson. Nem tudom, hogy maga is tudta-e.
- Ennek semmi jelentősége nincs. És nem is akarok megbosszulni semmit.
Gibson úgy tesz, mintha meg sem hallaná.
- Nem azért hívtam ide, hogy az olvasópróbáról beszéljek: nagyszerű volt, a legjobb, amit az utóbbi időben
láttam. A válogatást végző munkatársunk ugyanígy véli. Azért hívtam ide, hogy az első pillanattól kezdve
világos legyen, mik a játékszabályok. Sok színész és színésznő az első filmje után, amikor a világ a lábai előtt
hever, meg akarja változtatni a szabályokat. Pedig hát tudják, hogy ez lehetetlen, hiszen aláírták a
szerződést. Ettől azután depresszióba esnek, önpusztító életmódba kezdenek, vagy más hasonló dolgok
történnek velük. Manapság már más a politikánk: világosan elmagyarázzuk, hogy mi lesz. Maga mostantól
fogva két nő életét fogja élni: ha minden jól megy, akkor az egyiket az egész világ imádni fogja. A másik
viszont minden pillanatban tisztában lesz vele, hogy az égvilágon semmi hatalma nincs. Ezért azt
tanácsolom, hogy mielőtt elmegy a Hiltonba, hogy kiválassza a ruhát, amit ma este fölvesz, jól gondolja át a
következményeket. Abban a lakosztályban egy hosszú szerződés négy példánya fogja várni. Amíg nem írja
alá, addig az egész világ a magáé, és azt csinálhat az életével, amit akar. De abban a pillanatban, hogy
odabiggyeszti az nevét a papírra, már semmi nem a magáé: mindent mi határozunk meg, a hajviseletétől
kezdve a helyekig, ahol enni fog - akkor is, ha nincs étvágya. Nyilvánvaló, hogy a hírnevének köszönhetően
sok pénzt kereshet a reklámokkal: pontosan ezért szokták elfogadni ezeket a feltételeket.
A két férfi föláll.
- Örül, hogy vele fog játszani?
- Remek színésznő lesz magából. Kimutatta az érzelmeit egy olyan pillanatban, amikor mások csak az
ügyességüket próbálják bizonygatni.
- Ja, és ne higgye, hogy ez a jacht az enyém - mondja Gibson, miután szólt valakinek, hogy kísérje a lányt a
csónakhoz, ami majd visszaviszi a kikötőbe.
Gabriela megértette az üzenetet.
15:44
- Igyunk meg egy kávét az első emeleten - mondja Ewa.
- De hát egy óra múlva kezdődik a divatbemutató. És tudod jól, milyen a közlekedés.
- Egy kávéra azért van időnk.
Lemennek a lépcsőn, jobbra fordulnak: A folyosó végén az ajtóba állított biztonsági őr már ismeri őket, és
csak köszön. Végigmennek néhány ékszerkirakat mellett - gyémántok, rubintok, smaragdok -, aztán
kilépnek a napos teraszra, az első emeleten. Ezt minden évben egy híres ékszermárka bérli, hogy fogadást
adjon a barátainak, a hírességeknek és az újságíróknak. Ízléses bútorok, válogatott ínyencfalatokkal teli
bőséges büfé. Leülnek egy napernyővel védett asztalhoz. Már jön is a pincér: szénsavas ásványvizet és
presszókávét kérnek.
A pincér megkérdezi, óhajtanak-e valamit a büféből. Köszönik, nem, már ebédeltek.
Két perc sem telik el, és már hozza is, amit kértek.
- Minden rendben?
- Minden nagyszerű.
„Minden borzalmas - gondolja Ewa. - A kávét kivéve."
Hamid tudja, hogy valami nincs rendjén a feleségével, de későbbre halasztja a beszélgetést. Nem akar most
erre gondolni. Nem akarja megkockáztatni, hogy olyasmit kelljen hallania, hogy „elhagylak". Elég
fegyelmezett ember ahhoz, hogy most is uralkodjon magán.
Az egyik asztalnál a világ egyik leghíresebb divattervezője ül, mellette a fényképezőgépe, a tekintete pedig a
messzeségbe mered - mintha azt szeretné kifejezni, hogy nem akarja, hogy zavarják. Nem is megy oda hozzá
senki, és ha valaki esetleg elővigyázatlanul mégis meg akarná közelíteni, akkor a helyi PR-menedzser, egy
kedves, ötven év körüli hölgy, udvariasan megkéri, hogy hagyja békén, mert szüksége van egy kis pihenésre
a modellek, újságírók, ügyfelek és vállalkozók állandó ostroma közepette.
Eszébe jut, hogy mikor látta először - oly sok éve már, hogy az azóta eltelt idő egy örökkévalóságnak tűnik.
Már több mint tizenegy hónapja volt Párizsban, szerzett néhány barátot a szakmában, bekopogtatott néhány
ajtón, és hála a sejk kapcsolatainak (aki azt mondta, hogy nem ismer senkit ezekben a körökben, de más
hatalmi pozíciókban sok barátja volt), kapott egy tervezői állást az haute-couture egyik legtekintélyesebb
divatházánál. Azon túl, hogy kidolgozta az odakészített anyagokon alapuló vázlatokat, sokszor egész
éjszakáig bent maradt a műteremben, és a saját szakállára dolgozott a hazájából hozott anyagokkal. Ez alatt
az idő alatt kétszer hívták vissza: először, amikor meghalt az apja, aki örökül hagyta rá a kis textilkereskedői
családi vállalkozást. Még mielőtt elgondolkodhatott volna a saját sorsáról, megtudta a sejk küldöttjétől, hogy
valaki már elvállalta az üzlet vezetését, ők befektetik a szükséges tőkét, hogy föllendítsék, de minden jog
marad az ő nevén.
Megkérdezte, hogy mindez minek köszönhető, hiszen a sejk teljes közömbösséget, illetve érdektelenséget
tanúsított a kérdésben.
- Egy francia bőröndgyártó cég szeretne letelepedni nálunk. Az első dolguk az volt, hogy fölkeresték a
textilszállítóinkat, és azt mondták nekik, hogy egyes luxustermékeikhez szükségük lesz a textiljeinkre.
Úgyhogy már van ügyfelünk, miközben tiszteletben tartjuk a hagyományainkat és továbbra is mi
ellenőrizzük a nyersanyagot.
Abban a tudatban tért vissza Párizsba, hogy apja lelke a Paradicsomban van, emléke pedig itt maradt a
földön, amit annyira szeretett. Folytatta a túlórázást, rajzolta a beduintémájú terveit, próbálgatta a magával
hozott mintákat. Ha ez a bizonyos francia cég - amely a merészségéről és az ízlésességéről volt híres -
valóban érdeklődik az iránt, amit az ő szülőföldjén állítanak elő, akkor ennek minden bizonnyal hamarosan
a divat fővárosába is eljut a híre, miáltal megnő a kereslet.
Csak idő kérdése az egész. De úgy tűnik, hogy a hírek gyorsan terjednek.
Egyik reggel behívatta magához az igazgató. Először lépett be ebbe a szentélybe, a nagy tervező szobájába,
és lenyűgözte a rendetlenség. Minden sarokban újságok, a régi asztalon papírhalmok, egy jó adag személyes
fénykép sztárokkal, bekeretezett újságcímlapok, anyagminták és egy váza telis-tele mindenféle méretű fehér
madártollal.
- Maga nagyon jó abban, amit csinál. Belepillantottam a rajzaiba, amiket elöl hagyott, és mindenki láthatta.
Kérem, legyen egy kicsit elővigyázatosabb. Soha nem tudhatjuk, hogy nem vált-e valaki holnap
munkahelyet és viszi magával a jó ötleteket egy másik márkához.
Hamidnak nem tetszett, hogy kémkednek utána. De hallgatott, miközben az igazgató tovább beszélt.
- Miért mondom, hogy jó? Mert olyan helyről jött, ahol az emberek másként öltözködnek, és maga kezdi
kapiskálni, hogyan igazítsa ezt a nyugati ízléshez. Csak egy nagy gond van: ilyen textileket itt nem találunk.
Ezeknek a rajzoknak pedig vallási felhangjuk van, márpedig a divat a testet öltözteti, még ha sokat tükröz a
lélekből is.
Az igazgató odament az egyik magazinhalomhoz, a sarokba, és mint aki betéve tudja, mi hol van, kihúzott
pár számot, amelyeket valószínűleg a bouquiniste-ektől vett - azaz olyan könyvkereskedőktől, akik a
napóleoni időktől kezdve árulják a könyveiket a Szajna-parton. Odamutatott egy régi Paris Matchot,
amelynek Christian Dior volt a címlapján.
- Mitől vált legendává ez a férfi? Attól, hogy megértette az emberi fajt. A sok forradalom közül, amit
véghezvitt a divatban, most csak az egyiket említeném: rögtön a második világháború után, amikor egész
Európa nem tudta, hogy mibe öltözzön, mert óriási textilhiány volt, olyan ruhákat tervezett, amelyekhez
rengeteg anyagra volt szükség. Ezzel nemcsak egy jól felöltöztetett szép nőt mutatott meg, hanem kifejezte
azt az álmot is, hogy minden újra olyan lesz, mint volt: visszatér az elegancia, a bőség, a választék. Sokan
támadták és bírálták emiatt, de ő tudta, hogy jó irányba halad - vagyis mindig az árral szemben.
Pontosan ugyanoda tette vissza a Paris Matchot, ahonnan elvette, és hozott egy másik magazint. - Vagy itt
van Coco Chanel. Gyerekkorában elhagyták a szülei, kabaréénekesnő lett belőle, az a fajta nő, akinek
mindene megvan ahhoz, hogy ne várjon semmi jót az élettől. De élt az egyetlen eséllyel, amelyet kapott - a
gazdag szeretőkkel -, és hamarosan kora legfontosabb divattervezője lett. Hogy mit csinált? Kiszabadította a
nőket a fűző rabságából, megmentette őket ettől a kínzóeszköztől, amely összenyomta a mellkasukat, és
akadályozta őket a természetes mozgásban. Egy dologban hibázott: eltitkolta a múltját, pedig ettől csak még
nagyobb legendává válhatott volna: a nő, aki mindent túlélt. Visszatette a magazint a helyére, és folytatta:
- Most nyilván azt kérdezi: régen miért nem csináltak ilyet? Soha nem fogjuk megtudni a választ. Nyilván
próbálkoztak - nyilván voltak olyan szabók, akik eltűntek a történelem süllyesztőjében, mert a kreációikban
nem sikerült tükrözniük a saját korukat. Chanel munkájának nemcsak azért lett olyan nagy sikere, mert
tehetséges volt, és mert gazdag szeretői voltak, hanem mert a társadalom is megérett a nagy feminista
forradalomra, ami akkoriban zajlott.
Az igazgató szünetet tartott.
- Most a Közel-Kelet divatjának jött el az ideje. Pontosan azért, mert a világot feszültségben tartó félelmek is
onnan jönnek. Azért tudom ezt, mert én vagyok az igazgatója ennek a cégnek. Végül is minden a legfőbb
festékbeszállítók valamelyik találkozóján kezdődik.
„Végül is minden a legfőbb festékbeszállítók valamelyik találkozóján kezdődik." Hamid megint ránéz az
egyedül üldögélő tervezőre, ott, a teraszon, a fényképezőgépével, amely a mellette álló széken nyugszik.
Lehet, hogy ő is észrevette, amikor megjelent a feleségével, és most éppen azon gondolkodik, hogy vajon
honnan szerzett annyi pénzt, hogy a legnagyobb riválisa lehessen.
A férfi, aki most az ürességbe néz, és úgy tesz, mintha nem törődne semmivel, mindent megtett azért, hogy
ő ne léphessen be a Szövetségbe. Azt gondolta, hogy a kőolaj finanszírozza az ügyeit, és úgy vélte, hogy ez
tisztességtelen konkurencia. Nem tudta, hogy nyolc hónappal az apja halála és két hónappal az után, hogy a
divatcég igazgatója egy jobb állást kínált neki - bár azzal a kitétellel, hogy a neve nem jelenhet meg, ugyanis
a cégnek volt egy másik divattervezője, aki a reflektorfényben és a kifutókon tündökölt -, a sejk ismét
hazahívatta. Ezúttal egy személyes találkozásra.
Amikor megérkezett szülővárosába, alig ismerte föl. Felhőkarcoló-csontvázak végtelen sora a város egyetlen
főútján, elviselhetetlen forgalom, a régi repülőtér a teljes káosz küszöbén - de a kormányzó álma kezdett
megvalósulni: ez lesz a béke szigete a háborúk közepette, a befektetők paradicsoma a világ zűrzavaros
pénzügyi piacán, a látható arca annak a nemzetnek, amelyet annyian bíráltak, megaláztak és szemléltek
előítélettel. A térség többi országa kezdett hinni a sivatag közepén emelt városban, és elkezdett csordogálni
a pénz - először forrásként, majd bővizű folyóként.
A palota azonban még ugyanaz volt, bár nem túl messze tőle már épült egy jóval nagyobb. Hamid vidáman
érkezett a találkozóra, és rögtön elmesélte, hogy kitűnő állásajánlatot kapott, és nincs már szüksége anyagi
támogatásra - épp ellenkezőleg: az utolsó fillérig vissza fogja fizetni a tanulmányaira fordított pénzt.
- Kérd az elbocsátásodat - mondta a sejk.
Hamid nem értette. Igen, tudta, hogy a vállalat, amelyet az apja ráhagyott, nagyszerűen működik, de neki
más álmai voltak a jövőben. Ám úgy érezte, hogy nem mondhat másodszor is nemet annak a férfinak,
akinek annyit köszönhet.
- Egyetlen találkozásunkkor nemet mondtam Felségednek, mert az apám érdekeit védtem, amelyek mindig
is fontosabbak voltak bármi másnál ezen a világon. Most viszont meg kell hajolnom uralkodóm előtt. Ha
úgy gondolja, hogy elvesztegetett pénz, amit a munkámba fektetett, akkor megteszem, amit kér. Visszajövök
ide, és gondoskodom az örökségemről. Ha népem törvényeit azzal tisztelem meg, hogy lemondok az
álmaimról, akkor megteszem.
Magabiztos hangon beszélt. Nem mutathatta ki a gyengeségét egy olyan ember előtt, aki tiszteli a másik
erejét.
- Nem azt kértem, hogy térj vissza ide. Nyilván azért léptettek elő, mert eleget tudsz már ahhoz, hogy
megalkosd a saját márkádat. És én éppen ezt akarom.
„Hogy alkossam meg á saját márkámat? Jól hallottam?"
- Egyre több nagy luxusmárka jön be hozzánk - folytatta a sejk. - És tudják, mit csinálnak: az asszonyaink
kezdik megváltoztatni a gondolkodásmódjukat és az öltözködési stílusukat. Térségünket minden külföldi
befektetés közül a divat változtatja meg a leginkább. Mostanában sok férfival és nővel beszélgettem, akik
értenek a témához - hiszen én csak egy öreg beduin vagyok, aki, amikor meglátta élete első autóját, azt hitte,
hogy ugyanúgy kell etetni, mint a tevéket. Azt szeretném, hogy a külföldiek olvassák a költőinket,
hallgassák a zenéinket, táncolják a táncainkat és énekeljék a dallamokat, amelyek nemzedékről nemzedékre
maradtak fenn őseink emlékezetében. De ez szemlátomást senkit nem érdekel. Egyetlen módja van annak,
hogy megtanulják tisztelni a hagyományainkat: ez pedig az a terület, ahol te dolgozol. Ha az öltözködé-
sünkön keresztül megértik, hogy kik vagyunk, végül a többit is megértik.
Másnap találkozott egy csoport külföldi befektetővel. Fölajánlottak neki egy mesés összeget, amellett egy
határidőt, amikor vissza kell fizetnie. Megkérdezték tőle, hogy elfogadja-e a kihívást, föl van-e készülve rá.
Hamid kért egy kevés gondolkodási időt. Elment az apja sírjához, és egész délután imádkozott. Éjszaka a
sivatagban sétált, érezte a csontjáig hatoló fagyos szelet, végül visszament a szállodába, ahol a külföldiek
laktak.
,,Áldott az az ember, aki szárnyakat és gyökereket tud adni a fiainak" - mondja egy arab szólás.
Kellenek a gyökerek: van egy hely a földön, ahol megszületünk, megtanulunk egy nyelvet és fölfedezzük,
hogyan boldogultak őseink a nehézségekkel. Eljön az idő, amikor felelősek leszünk ezért a helyért.
Kellenek a szárnyak. Megmutatják nekünk a képzelet végtelen horizontjait, elvisznek minket az álmainkhoz,
elvezetnek távoli helyekre. A szárnyak segítenek abban, hogy megismerjük felebarátaink gyökereit, és tőlük
is tanuljunk.
Kérte Istent, hogy segítsen neki, és imádkozott. Két órával később eszébe jutott egy beszélgetés, amely az
apja és annak egyik barátja között zajlott, aki rendszeresen ellátogatott a textilboltba:
- Ma reggel a fiam pénzt kért tőlem, hogy bárányt vegyen. Segítsek neki?
- Ez nem halaszthatatlan helyzet. Úgyhogy várj még egy hetet, mielőtt beszélsz a fiaddal.
- De én most is tudok neki segíteni. Mit számít, hogy várok-e még egy hetet?
- Nagyon is sokat számít. Tapasztalataim szerint az emberek csak akkor tudnak értékelni valamit, ha van
lehetőségük kételkedni abban, hogy megkapják-e, amit szeretnének.
Kért még egy hetet a befektetőktől, azután elfogadta az ajánlatot. Szüksége volt valakire, aki foglalkozik a
pénzzel, és abba fekteti be, amibe ő mondja. Szüksége volt alkalmazottakra, és lehetőleg a saját falujából. És
szüksége volt arra, hogy még egy évig dolgozzon a mostani munkahelyén, hogy megtanulja, amit még meg
kell tanulnia.
Ennyi történt.
„Minden egy festékgyárban kezdődik." Nem egészen így van: minden azzal kezdődik, hogy a piaci
tendenciákat figyelő cégek, azaz a trend- és tendenciakutatók (franciául „cabinets de tendence", angolul
„trend adapters") észreveszik, hogy a lakosság valamely rétege bizonyos kérdések iránt jobban érdeklődik,
mint más kérdések iránt - és ennek még közvetlenül semmi köze sincs a divathoz. A kutatás alapját a
fogyasztókkal készített interjúk és a termékbemutatók adják, de legkivált egy nagy - rendszerint 20 és 30 év
közötti emberekből álló - csoport alapos megfigyelése. Ennek tagjai szórakozóhelyekre járnak, az utcán
sétálnak, és mindent elolvasnak, ami az internetes blogokon megjelenik. Soha nem nézik a kirakatokat, még
az általuk kedvelt márkákét sem, hiszen ami ott ki van állítva, az már elérte a nagyközönséget, így hát
halálra van ítélve.
A trendkutatók géniuszai arra kíváncsiak, hogy mi lesz a fogyasztók érdeklődésének a következő célpontja.
A fiatalok, mivel nincs elég pénzük, hogy luxustermékeket vásároljanak, kénytelenek új ruhákat kitalálni. És
minthogy állandóan a számítógép előtt ülnek, megosztják egymással a problémáikat és ötleteiket, ami
sokszor egészen odáig vezet, hogy egy-egy ötlet vírusként fertőzi végig az egész közösséget. A fiatalok
befolyásolják a szüleiket a politikában, az olvasásban, a zenében - és nem fordítva, ahogy a naivabbak
gondolják. Másrészt viszont a szülők befolyásolják a fiatalokat abban, amit úgy hívunk, hogy „értékrend".
Bár a kamaszok természetüknél fogva lázadók, mindig elhiszik, hogy a családjuk tudja, mi a helyes. Lehet,
hogy furcsán öltözködnek és olyan énekeseket szeretnek, akik üvöltöznek és gitárokat zúznak - de ez
minden.
Nem mernek messzebbre menni és valódi forradalmat csinálni a szokásokban.
„Ezt már megtették a múltban. De szerencsére ez a hullám elcsitult, és visszatért a tengerbe."
Mert a trend- és tendenciakutatók kimutatták, hogy a társadalom most egy konzervatívabb stílus felé halad,
amely távol áll attól a fenyegetéstől, amit a „suffragette"-ek (nők a XX. század elején, akik kiharcolták a női
választójogot) vagy a hosszú hajú, higiéniaellenes hippik (egy csapat őrült, akik azt hitték, hogy lehetséges
békében és szabad szerelemben élni) képviseltek.
1960-ban például a posztkoloniális korszak véres háborúiban részt vevő, atomháborútól rettegő, ugyanakkor
gazdasági fellendülést élő világnak égető szüksége volt egy kis vidámságra. És ahogy annak idején Christian
Dior rájött, hogy a sok textilben benne van a bőség reménye, a divattervezők olyan színkombinációt
kerestek, amely javítja az általános közhangulatot: arra a következtetésre jutottak, hogy a piros és az
ibolyakék egyszerre nyugtat és serkent.
Negyven évvel később gyökeresen megváltozott az emberek hozzáállása, hiszen a világot már nem
fenyegették háborúk, annál inkább fenyegették viszont a súlyos környezeti problémák. Így hát a tervezők a
természetes színeket választották: a sivatag homokjának, az erdőknek, a tengervíznek a színeit. A két
korszak között pedig különböző tendenciák jöttek-mentek: pszichedelikus, futurista, arisztokratikus,
nosztalgikus stb.
Mielőtt megtervezik a nagy kollekciókat, a trendkutatók körképet készítenek a világ hangulatáról. Jelenleg
úgy tűnik, hogy az emberiség központi problémája - a háborúk, az afrikai éhezők, a terrorizmus, az emberi
jogok sárba tiprása és az egyes fejlett nemzetek arroganciája ellenére - az, hogy miként mentsük meg
szegény Földünket a társadalom által létrehozott rengeteg veszélytől.
„Ökológia. Megmenteni a bolygót. Milyen nevetséges."
Hamid tudja, hogy nem érdemes harcolni a kollektív tudatalatti ellen. A színek, a kiegészítők, a szövetek, a
Szuperosztály állítólagos jótékonysági rendezvényei, a kiadott könyvek, a rádióban játszott zenék, az ex-
politikusokról szóló dokumentumfilmek, az új filmek, a szappangyártásban használt anyagok, az autók
üzemanyag-ellátása, a képviselők aláírásgyűjtései, a világ legnagyobb bankjaiban kínált kedvezmények -
mind-mind egyetlen dologra koncentrálnak: a bolygó megmentésére. Óriási vagyonok keletkeznek egyik
napról a másikra, nagy multinacionális cégek kapnak hangot a médiában egy-egy teljesen jelentéktelen akció
miatt, tökéletesen gátlástalan magánszervezetek hirdetik magukat a legnagyobb tévécsatornákon, hogy
aztán több százmillió dollárt kapjanak adakozásból, mert látszólag mindannyian rettenetesen aggódnak a
Föld sorsáért.
Ha olyan politikusok nyilatkozatait olvassa az újságokban, akik a globális felmelegedésre vagy a pusztító
környezetszennyezésre hivatkoznak a választási kampányukban, mindig arra gondol:
„Hogy lehetnek ilyen önteltek? A bolygónk mindig erősebb volt, és mindig erősebb is lesz, mint mi. Nem
tudjuk elpusztítani. Ha átlépünk egy bizonyos határt, majd ő söpör le minket a felszínéről, és létezik tovább.
Miért nem mondják inkább úgy, hogy »ne hagyjuk, hogy a bolygónk elpusztítson minket«?"
Hát mert a „bolygó megmentése" azt az érzetet kelti, hogy hatalmunk van, hogy cselekszünk, hogy nagylel-
kűek vagyunk. Ellenben a „ne hagyjuk, hogy a bolygónk elpusztítson minket" mondat kétségbeeséshez,
tétlenséghez és korlátolt képességeink felismeréséhez vezetne.
Nincs mit tenni, ez a trend, és a divatnak alkalmazkodnia kell a fogyasztók igényeihez. A festékgyárak most
készítik a következő kollekció színeit. A textilgyárak a természetes anyagokat keresik, az olyan kiegészítők,
mint az övek, táskák, szemüvegek és órák készítői pedig igyekeznek alkalmazkodni, amennyire csak tudnak
- vagy legalább úgy tenni, mintha alkalmazkodnának, és kis, újrahasznosított papírból készült
füzetecskékben magyarázni, hogy mekkora erőfeszítéseket tettek a környezet megóvása érdekében. Mindezt
bemutatják a híres divattervezőknek a világ legnagyobb divatvásárán, amely a nagyközönség előtt zárva
van, és amit találóan úgy hívnak: Premiere Vision (Első Pillantás).
És ekkor kezdik el tervezni a kollekcióikat, a saját kreativitásuk szerint, és azt hiszik, hogy a divattervezés
valami abszolút eredeti, kreatív dolog. Pedig szó sincs róla. Mindannyian szóról szóra azt követik, amit a
tendenciakutatók mondanak. Minél fontosabb a márka, annál kisebb a kísérletező kedv, ugyanis a világon
több százezer ember állása egy kis csoport, a divat Szuperosztálya döntéseitől függ, ő pedig már megunta,
hogy úgy tegyen, mintha félévente valami újdonsággal állna elő.
Az első rajzokat azok a „meg nem értett zsenik" készítik, akik arról álmodoznak, hogy egy napon majd
viszontlátják a saját nevüket a ruhák címkéin. Körülbelül hatnyolc hónapig dolgoznak, eleinte csak papír és
ceruza használatával, azután olcsó anyagból elkészítik a prototípust, amit le lehet fotózni a modelleken, és
meg lehet mutatni az igazgatóknak, hogy tanulmányozzák. Minden száz prototípusból körülbelül húszat
választanak ki a következő divatbemutatóra. Egy kicsit még igazítanak a terven: átalakítják a gombokat, az
ujjak szabását, a varrástípust stb.
Újabb fotók készülnek - ezúttal ülő, fekvő, sétáló modellekről -, majd újabb igazítások következnek, mert az
olyan megjegyzések, mint hogy „csak a kifutón riszáló manökeneknek való" az egész kollekciót
tönkretehetik és veszélybe sodorhatják a márka jó hírét. Ilyenkor a „meg nem értett zsenik" közül sokan az
utcára kerülnek, és még csak végkielégítést sem követelhetnek, hiszen „próbaidősként" alkalmazták őket. A
legtehetségesebbek többször is felülvizsgálják a kreációikat, miközben tisztában vannak vele, hogy
bármilyen zajos sikert aratnak is, az ő nevüket nem említi senki, csak a márkáét.
Mindegyikük bosszút esküszik. Mindegyikük megfogadja, hogy egyszer majd saját üzletet nyit, és végre
megismeri őt a világ. De mindegyikük mosolyogva dolgozik tovább, látszólag lelkesen, mintha nagyon
boldog volna, amiért ott dolgozhat. És miközben kiválasztják a végső modelleket, újabb embereket
bocsátanak el és szerződtetnek (a következő kollekcióra), és végül a megfelelő szövetekből elkészítik a
ruhákat, amelyeket bemutatnak a kifutókon.
Mintha első alkalommal mutatnák be a közönségnek. Ami persze a legenda része.
Merthogy ekkorra már az egész világ viszonteladói kezében ott vannak a fotók a modellekről mindenféle
pozitúrában, a kiegészítők adatai, a szövet típusa, az ajánlott fogyasztói ár, és hogy hol lehet megrendelni. A
márka nagyságától és fontosságától függően a világ különböző részein már megkezdődött az „új kollekció"
sorozatgyártása.
Végre elérkezik a nagy nap - jobban mondva az a három hét, amely az új korszak kezdetét jelzi (az pedig,
mint tudjuk, mindössze hat hónapig tart). Londonban kezdődik, Milánóban folytatódik és Párizsban ér
véget. A világ minden tájáról érkeznek az újságírók, a fotósok küzdenek a jó helyekért, miközben minden a
legnagyobb titokban zajlik, végre az újságok és magazinok több oldalt szentelnek az újdonságoknak, a nők
le vannak nyűgözve, a férfiak pedig némi megvetéssel szemlélik azt, amiről azt gondolják, hogy csak
„divat". Ennek ellenére kénytelenek félretenni néhány ezer dollárt olyasmire, ami nekik csöppet sem fontos,
ám amit a feleségük a Szuperosztály szimbólumának tekint.
És amit abszolút exkluzivitásként mutattak be, az egy hét múlva ott van az egész világ üzleteiben. Senki
nem kérdezi, hogy jutott el oda olyan gyorsan, és hogy készült el olyan rövid idő alatt. De a legenda
fontosabb, mint a valóság. A fogyasztók nem veszik észre, hogy a divatot olyanok teremtik, akik a már
meglévő divatnak engedelmeskednek. Hogy az exkluzivitás olyan hazugság, amelyben hinni akarnak. Hogy
a divatlapokban agyondicsért kollekciók nagy része azoké a luxustermékeket gyártó cégeké, amelyek ezeket
a divatlapokat tartják fönn az egész oldalas hirdetéseikkel.
Vannak persze kivételek, és sokéves küzdelem után Hamid Hussein is egy ilyen kivétellé vált. És ebben
rejlik az ereje.
Észreveszi, hogy Ewa már megint a mobiltelefonját nézi. Pedig nem szokta. Sőt, kifejezetten utálta ezt a
készüléket, talán mert egy elmúlt kapcsolatra emlékeztette, életének arra a korszakára, amelyről ő soha nem
tudta meg, hogy mi is történt benne, mert nem szoktak róla beszélni. Ránéz az órájára - még nyugodtan
megihatják a kávéjukat. Újra a neves tervező felé pillant.
Bárcsak minden a festékgyárakban kezdődne és a kifutón érne véget. De sajnos, nem így van.
A férfival, aki most egyedül nézi a messzeséget, a Premiére Visionon találkozott először. Hamid még a nagy
márkánál dolgozott, amely tervezőként szerződtette, de a sejk már mozgósította azt a tizenegy embert, aki
majd megvalósítja az ötletét, miszerint népe a divaton keresztül mutatja be a világnak országa vallását,
szokásait, kultúráját.
- Az idő legnagyobb részében azt hallgatjuk itt, hogy miként lehet a legegyszerűbb dolgokat a lehető
legbonyolultabban bemutatni - mondta.
Az új szövetek, a forradalmi technológiák, a következő két évben használt színek, az egyre kifinomultabb
kiegészítők - platina övcsatok, gombnyomásra nyíló hitelkártyatartók, egy briliánsokkal kirakott kis kör
segítségével milliméter pontossággal a csuklóra igazítható karkötők - standjai között sétáltak.
A másik tetőtől talpig végigmérte.
- A világ mindig bonyolult volt, és mindig az is marad.
- Szerintem nem. És ha egyszer majd el kell mennem arról a helyről, ahol most vagyok, az azért lesz, hogy
belekezdjek a saját vállalkozásomba - az pedig pontosan az ellentéte lesz mindannak, amit itt látunk.
A tervező elnevette magát.
- Tudod, milyen ez a világ. Hallottál már a Szövetségről, ugye? Külföldiek csak nagyon, nagyon nehezen
jutnak be.
A francia Haut Couture Szövetség a világ egyik legzártkörűbb klubja. Ők döntik el, ki vehet részt a Párizsi
Divatheteken, és ők diktálják a szabályokat a résztvevőknek. 1868-ban alapították, és óriási hatalomra tett
szert: megalkotta az „Haute-Couture" kifejezést, amit más nem használhatott, mert hatalmas pert zúdított
volna vele a saját nyakába. A Szövetség szerkesztette a minden évben megrendezett két nagy esemény
hivatalos katalógusát, ő határozta meg, hogyan küldjék ki a meghívókat a világ újságíróinak, ő választotta ki
a nagy felvásárlókat és a divatbemutatók helyét - az egyes divattervezők fontossága szerint.
- Tudom, hogy milyen - válaszolta Hamid, aki ezzel be is fejezte a beszélgetést. Megérezte, hogy
beszélgetőpartneréből a jövőben nagy divattervező lesz. És azt is megértette, hogy ők ketten soha nem
lesznek barátok.
Hat hónappal később minden készen állt a nagy kalandra - felmondott a munkahelyén, megnyitotta első
üzletét Saint-Germain des Prés-n, és minden erejével a küzdelembe vetette magát. Sok csatát elvesztett.
Egyvalamit azonban megértett: nem adhatja meg magát a divattrendeket diktáló cégek zsarnokságának.
Eredetinek kellett lennie, és ez sikerült is neki, mert magával hozta a beduinok egyszerűségét, a sivatag
bölcsességét, a tapasztalatot, amit több mint egy év alatt szerzett annál a márkánál, ahol dolgozott, a
pénzügyekben jártas embereket, a teljesen eredeti és addig ismeretlen szöveteket.
Két évvel később további öt-hat üzletet nyitott az egész országban, és elfogadta a Szövetség - nemcsak a
tehetsége, hanem a sejk kapcsolatai miatt is, akinek a megbízottjai szigorú feltételekkel adták meg a francia
cégeknek a működési engedélyt.
Telt-múlt az idő, és az emberek megváltoztatták a véleményüket, új elnököket választottak, az új technológia
egyre több hívet szerzett magának, a bolygó kommunikációját egyre inkább az internet uralta, a
közvélemény az emberi tevékenységek minden terén átláthatóbb lett, a luxus és glamour pedig
visszafoglalta az elvesztett területeit.
A munkája a világ minden részébe eljutott: és már nem csak a ruhák, hanem a kiegészítők, a bútorok, a
szépségápolási termékek, az órák és az exkluzív szövetek is.
Hamid mára egy egész birodalom feje lett, és mindenki, aki az ő álmába fektette a pénzét, tökéletesen
elégedett lehet a részvényeseknek fizetett osztalékkal. Továbbra is személyesen felügyeli a cégei által
előállított anyagok nagy részét, figyelemmel kíséri a legfontosabb fotózásokat, saját kezűleg tervezi a
modelljei többségét, évente legalább háromszor ellátogat a sivatagba, imádkozik azon a helyen, ahova apját
eltemették, és elszámol a sejkkel. És most új kihívás előtt áll: filmproducer akar lenni.
Ránéz az órájára. Szól Ewának, hogy ideje indulniuk. A nő megkérdezi, hogy annyira fontos-e.
- Nem annyira fontos. De szeretnék ott lenni.
Ewa fölkel. Hamid vet még egy utolsó pillantást a magányos és híres divattervezőre, aki a Földközi-tengert
bámulja, mindentől távol.
16:07
Minden fiatal arról álmodik, hogy megmenti a világot. Van, aki ezt hamar elfelejti, mert meg van győződve
róla, hogy vannak más, fontosabb dolgok is - családalapítás, pénzkereset, utazás, idegen nyelvek tanulása.
Mások viszont úgy vélik, hogy részt lehet venni olyan dolgokban, amelyek jobbá tehetik a társadalmat és azt
a világot, amit örökül hagyunk a jövő nemzedékeinek.
És szakmát választanak: politikus lesz belőlük (aki eleinte valóban segíteni akar a közösségnek), társadalmi
aktivista (aki azt hiszi, hogy a bűncselekmények a társadalmi különbségekből fakadnak), művész (aki azt
gondolja, hogy már minden elveszett, és elölről kell kezdeni) vagy... rendőr.
Savoy teljesen biztos volt benne, hogy hasznára lehet a társadalomnak. Rengeteg bűnügyi regényt olvasott,
és úgy képzelte, hogy ha a rosszak rács mögé kerülnének, a jóknak mindig jutna hely a napos oldalon.
Óriási lelkesedéssel végezte el az akadémiát, kitűnő eredményeket ért el az elméleti vizsgákon, megedzette a
testét, hogy helytálljon a veszélyes helyzetekben, megtanult pontosan célozni, noha soha nem akart lelőni
senkit.
Az első évben azt hitte, hogy a szakma valóságát tanulja - társai az alacsony fizetésre panaszkodtak, az
igazságszolgáltatás inkompetenciájára, a munkájuk iránti előítéletekre és arra, hogy szinte semmi sem
történik azon a területen, ahol dolgoznak. Azután, ahogy telt-múlt az idő, az élet és a panaszok nem
változtak, csak még egy dolog járult melléjük.
A papírmunka.
Végtelen jelentések arról, hogy bizonyos események hol, hogyan és miért következtek be.
Egy egyszerű tiltott szemétlerakás esetében föl kell túrni a szóban forgó szemetet, hogy megtalálhassák a
tettest (mindig vannak nyomok: megcímzett borítékok, repülőjegyek stb.), le kell fényképezni a környéket,
gondosan meg kell rajzolni a térképet, azonosítani kell a személyt, kiküldeni az idézést, először barátságos
hangnemben, másodszor kevésbé udvariasan, bíróság elé kell vinni az ügyet, ha a szabálysértő véget nem
érő ostobaságnak tartja az egészet, aztán jönnek a vallomások, az ítéletek, majd a hozzáértő ügyvédek fel-
lebbezései. Végül akár két év is eltelik, mire az ügy - ami semmiféle következménnyel nem jár egyik fél
számára sem - végleg a fiókba kerül.
A halálos bűncselekmény rendkívül ritka. A legújabb statisztikák szerint a cannes-i esetek nagy része
gazdag fiatalok közötti konfliktus drága bárokban, nyaralók kirablása, közlekedési kihágás, feketemunka,
illetve házastársi perpatvarok. Persze ennek örülnie kéne - hiszen az egyre zűrzavarosabb világban
Franciaország déli része valóságos békeoázisnak tűnik, még olyankor is, amikor külföldiek ezrei szállják
meg a várost, hogy élvezzék a tengerpartot vagy filmekkel kereskedjenek. Tavaly négy öngyilkossági esettel
bízták meg (ami hat-hét kiló gépelni, kitölteni és aláírni való papírral járt), és kettő - mindössze kettő -
halálos kimenetelű testi sértéssel.
Most pedig néhány órán belül teljesült a tavalyi év statisztikája. De hát mi történt?
A testőrök eltűntek, mielőtt tanúvallomást tehettek volna - és Savoy megjegyezte, hogy amint lesz rá ideje,
írásos megrovásban részesíti az illetékeseket. Hiszen hagyták elmenni az egyedüli igazi szemtanúkat.
Ugyanis a nő,
aki kint várakozik, nem tud az égvilágon semmit. Két percbe sem telt, mire rájött, hogy ez a nő messze volt a
méreg kilövésének pillanatában, és csak azért van itt, mert ki akarta használni a helyzetet, hogy a híres
forgalmazó közelébe férkőzhessen. Neki nem marad hát semmi, csak még több papír. A kórház
várótermében ül, két jelentéssel a kezében. Az elsőt az ügyeletes orvos írta, és két unalmas oldalon keresztül
részletezi annak a férfinak a szervezetében okozott károkat, aki most a kórház intenzív osztályán fekszik: a
bal lombáris régióban befecskendezett ismeretlen eredetű mérget jelenleg a laboratóriumban próbálják azo-
nosítani a tű elemzésével, amely beinjektálta az anyagot a véráramba. Az általunk ismert mérgek közül
egyedül a sztrichnin képes ilyen gyors és erős hatásra, de ez görcsös rángatózást okoz. A testőrök elmondása
szerint viszont ilyen tünet nem volt észlelhető, és ezt megerősítették a mentőorvosok és az a hölgy is, aki
kint várakozik. Éppen ellenkezőleg: az izmok azonnali bénulását figyelték meg, valamint azt, hogy az
áldozat előredőlt, és a legtöbb vendég észre sem vette, hogy kivitték a helyszínről.
A másik, jóval hosszabb jelentés az EPCTF-től (European Police Chiefs Task Force - Európai Rendőrségi Ve-
zetők Munkacsoportja) és az Europoltól (Európai Rendőrségi Hivatal) érkezett, amely az áldozat minden
lépését követte, amióta európai földre lépett. Az ügynökök folyamatosan váltották egymást, de az incidens
idején egy fekete ügynök figyelte, aki Guadalupéből származik, de külsőre jamaicainak szokták nézni. „A
figyelésével megbízott személy ennek ellenére nem látott semmit. Pontosabban: a történések pillanatában
részben eltakarta előle az áldozatot egy férfi, aki egy pohár ananászlevet tartott a kezében." Bár az áldozat
még nem fordult meg a rendőrségen, és a filmes körökben a kortárs filmek egyik legforradalmibb
forgalmazójaként vált ismertté, az üzletei mögött valójában egy sokkal rentábilisabb üzlet állt. Az Europol
szerint Javits Wild öt évvel ezelőtt még egy másodrangú producer volt a filmiparban, de ekkor egy amerikai
kokainterjesztéssel foglalkozó kartell megbízta pénzmosással. „Ez kezd érdekes lenni."
Savoynak most először tetszik, amit olvas. Talán egy fontos ügyet tart a kezében, aminek végre semmi köze
a mindennapos szemétproblémákhoz, a házastársi veszekedésekhez, a nyaralókifosztásokhoz és az évi két
gyilkossághoz.
Ismeri a gépezetet. Tudja, hogy miről van szó ebben a jelentésben. A drogkereskedők óriási vagyonokat
keresnek az áru eladásával, de mivel nem tudják igazolni a pénz eredetét, nem nyithatnak bankszámlát, nem
tehetik meg, hogy lakást, autót vagy ékszert vásároljanak, befektessenek, nagyobb összegeket utaljanak
külföldre - hiszen az állam föltenné a kérdést:
„De hát miből gazdagodott meg ennyire? Mivel keresett ennyi pénzt?"
Ezt az akadályt úgy tudják legyőzni, hogy a „pénzmosás" néven ismert módszert alkalmazzák. Azaz a
bűncselekményből származó hasznot legális pénzügyi aktívává változtatják, ami már a gazdasági rendszer
részét képezheti, és még több pénzt hozhat. A kifejezés születése az amerikai gengszter, Al Capone nevéhez
fűződik, aki Chicagóban megvásárolta a Sanitary Cleaning Shops mosodaláncot, és ezen keresztül helyezte
el különböző bankoknál azt a pénzt, amelyet az amerikai „száraz törvény" idején nyert az illegális
szeszkereskedéssel. Így azután, ha valaki megkérdezte tőle, hogy miből gazdagodott meg ennyire, mindig
azt felelhette: „Az emberek többet mosnak, mint bármikor. Örülök, hogy ebbe az üzletbe fektettem a
pénzem."
„Mindent jól csinált. Csak éppen elfelejtette bevallani a cége jövedelmi adóját" - gondolta Savoy.
A „pénzmosást" a drogkereskedőkön kívül mások is használják a különböző kétes eredetű pénzeik
eltüntetésére: politikusok, akik jutalékot kapnak bizonyos munkák túlszámlázásáért, terroristák, akik a világ
különböző pontjain tervezett támadásaikat finanszírozzák, vállalatok, amelyek szeretnék eltitkolni a
nyereségeiket és a veszteségeiket a részvényeseik elől, vagy magánszemélyek, akik a jövedelemadót
elfogadhatatlan találmánynak tartják. Régebben az is elég volt, ha az illető nyitott egy bankszámlát egy
pénzügyi paradicsomban, de a különböző kormányok hoztak egy sor törvényt a kölcsönös
együttműködésről, és a rendszernek alkalmazkodnia kellett az új időkhöz.
Egy dolog azonban biztos: a bűnözők mindig több lépéssel a hatóságok és az ellenőrök előtt járnak.
És ma hogy működik mindez? Sokkal elegánsabb, kifinomultabb és kreatívabb módon. Mindössze három
világosan meghatározott szabályt kell betartani: az elhelyezését, az elrejtését, az egységesítését. Fogj pár
szem narancsot, készíts belőle narancslevet, és szolgáld föl anélkül, hogy bárki megkérdezné, honnan
származik a narancs.
A narancslé elkészítése viszonylag könnyű: egy sor számlán keresztül először kisebb összegek kezdenek
bankról bankra vándorolni, gyakran számítógépes rendszerekben, majd lassacskán újra egyesülnek. De az
odáig vezető út olyan kanyargós, hogy csaknem lehetetlen nyomon követni az elektromos impulzusokat.
Igen, mert abban a pillanatban, hogy a pénzt bankba tesszük, már nem papír formájában létezik tovább,
hanem két számjegy, a „0" és az „1" váltakozásából álló digitális kód formájában.
Savoy most a saját bankszámlájára gondol: függetlenül attól, hogy mennyi van rajta - egyébként nem sok -,
kábelekben közlekedő kódok kezében van a sorsa. És ha egyszer csak elhatároznák, hogy megváltoztatják az
összes fájlrendszert? És ha az új program nem működne? Hogyan bizonyítaná, hogy ennyi meg ennyi pénze
volt? Hogyan alakíthatná át ezeket a 0-kat és l-eseket valami konkrétabbá, mint például egy ház vagy egy
bevásárlás?
Nem tehet semmit: a rendszer kezében van a sorsa. Mindenesetre elhatározza, hogy amint kilép a kórházból,
keres egy bankjegykiadó automatát és kér egy számlakivonatot. Föl is írja a határidőnaplójába: mostantól
kezdve minden héten megcsinálja ezt, és ha bármikor történne valami világkatasztrófa, neki mindig lesz egy
bizonyítéka papíron.
Papír. Már megint ez a szó. Miért is kalandoztak el így a gondolatai? Ja, igen, a pénzmosás.
Tovább gondolkodik hát a pénzmosásról: összeszedi, hogy mit tud róla. Az utolsó lépcső a legegyszerűbb: a
pénzek újra egyesülnek egy legális számlán, például egy ingatlanbefektetési társaság számláján vagy egy
pénzpiaci befektetési alapban. És ha az állam ismét fölteszi a kérdést, hogy „Honnan van ez a pénz?",
könnyű megmagyarázni: kisbefektetőktől, akik hisznek abban, amit csinálunk. Innentől kezdve lehet venni
még több részvényt, földet, repülőgépet, luxustermékeket, házakat medencével, költési limit nélküli
hitelkártyát. Ezeknek a vállalatoknak ugyanazok az emberek a részvényesei, akik eredetileg is részt vettek a
drog- vagy fegyverkereskedésben vagy más törvénytelen üzletben. De a pénz már tiszta - végül is bármelyik
társaság nyerhet az értéktőzsdén vagy az ingatlantőzsdén akár több millió dollárt is.
Már csak a legelső lépés van hátra, amely egyben a legnehezebb is: „Kik ezek a kisbefektetők?"
És itt lép be a bűnözői kreativitás. A „narancsok" olyan emberek, akik egy „baráttól" kölcsönkapott pénzzel
járják a kaszinókat olyan országokban, ahol a korrupció sokkal nagyobb, mint a tétek ellenőrzése: senkinek
nem tilos vagyonokat nyernie. Ilyenkor előre megállapodnak a tulajdonosokkal, akik megkapják az
asztalokon forgó pénz bizonyos százalékát.
De a játékos - egy alacsony jövedelmű személy - másnap már tudja igazolni a bankban az óriási pénzösszeg
eredetét. Szerencse.
És másnap csaknem az egész összeget átutalja a „barátnak", akitől kölcsönkapta, csak egy kis százalékot tart
meg magának.
Azelőtt a legkedveltebb módszer az éttermek üzemeltetése volt - hiszen egy vagyont elkérhettek az
ételekért, és a nyereséget betehették a bankba anélkül, hogy gyanút keltettek volna. Még ha valaki odament
is ellenőrizni, és látta, hogy üresek az asztalok, akkor sem tudta bebizonyítani, hogy senki nem evett ott
egész nap.
De most, a szórakoztatóipar növekedésével létrejött egy még ennél is kreatívabb módszer.
A soha nem mérhető, nem érthető, önkényes művészet piaca!
Középosztálybeli alacsony jövedelmű emberek nagy értékű tárgyakat visznek el egy-egy árverésre, és azt
állítják, hogy a nagyszüleik régi házának padlásán találták őket. Ezek elkelnek sok pénzért, majd a
következő héten továbbadják őket kifejezetten erre szakosodott galériáknak, az eredeti ár tíz-hússzorosáért.
A „narancs" örül, és hálát ad az isteneknek a sors bőkezűségéért, beteszi a pénzét a számlájára, és
elhatározza, hogy befekteti valahol külföldön, de arra ügyel, hogy egy keveset - a saját százalékát -
megtartsa a számláján. Ilyenkor a műtárgyak igazi tulajdonosai az istenek, akik a galériákban újra árverésre
bocsátották és más kezek által ismét értékesítették őket.
De vannak drágább termékek is, mint például a színház vagy a filmgyártás és forgalmazás. Ezek azok a
területek, ahol a pénzmosás láthatatlan kezei igazán élvezetes elfoglaltságot találnak maguknak.
Savoy tovább olvassa az intenzív osztályon fekvő férfi életéről szóló összefoglalást, és az üres részeket a saját
képzeletével tölti ki.
Színész, aki valaha arról álmodozott, hogy egyszer majd nagy sztár lesz belőle. Nem kapott állást - bár a mai
napig annyit foglalkozik a megjelenésével, mint egy sztár -, de megismerkedett a filmiparral. Már
középkorú, amikor végre támogatókat szerez, és csinál egy-két filmet, de mindegyik óriási bukás, mert nem
sikerült megfelelően forgalmazni őket. Persze azért megjelenik a neve a stáblistán és a szaklapokban, hiszen
megpróbált csinálni valamit a nagy stúdiók berkein kívül.
Elkeseredik, nem tudja, hogy mihez kezdjen, senkitől nem kap még egy esélyt, és belefáradt már abba, hogy
olyanoktól kolduljon pénzt, akik csak a garantált sikerbe hajlandók befektetni. És akkor egy szép napon
fölkeresi néhány ember, akik között vannak barátságosak, és vannak olyanok, akik egy szót sem szólnak.
Ajánlatot tesznek neki: elkezd filmeket forgalmazni, és legelőször egy olyan darabot kell megvennie, amely
jó eséllyel eljut a nagyközönséghez. A legnagyobb stúdiók magas ajánlatot tesznek a filmért, de nem kell
aggódnia: új barátai bármilyen összeget megadnak. Rengeteg moziban vetítik, és óriási bevételük lesz belőle.
Javits pedig megkapja, amire a legnagyobb szüksége van: a hírnevet. Ekkor még senki nem nyomoz a
sikertelen producer után. Két-három filmmel később azonban a hatóságokat elkezdi érdekelni, hogy honnan
van a pénz - csakhogy ezt addigra már elhomályosítja az idő, hiszen az adóbevallás öt év alatt elévül.
Javits diadalmas karrierbe kezd. Az első filmjei nagy hasznot hoznak, így hát a mozik kezdik elhinni, hogy
van tehetsége hozzá, hogy kiválassza a legjobbat a piacon, és a rendezők meg a producerek is mind nagyobb
számban keresik fel, hogy vele dolgozhassanak. A látszat fenntartása érdekében félévenként két-három
projektet fogad el - a többi film óriási költségvetéssel készül, hatalmas sztárokkal, gyanún felül álló
profikkal, és rengeteg pénz van reklámra olyan csoportoktól, amelyek megvetették a lábukat egy-egy
pénzügyi paradicsomban. A bevételt valami gyanún felül álló befektetési alapba helyezik, amelynek
„részesedése van" a filmből.
Ennyi. A piszkos pénz csodálatos műalkotássá változott, amely természetesen nem hozta meg a várt
hasznot, de dollármilliókat jövedelmezett - és éppen most fekteti be a társaság valamelyik tagja.
Aztán egyszer csak egy szemfüles könyvelő - vagy egy stúdió besúgója - fölhívja a figyelmet egy nagyon
egyszerű tényre: hogy lehet az, hogy rengeteg ismeretlen producer a legnagyobb sztárokat és a
legtehetségesebb rendezőket szerződteti, egy vagyont költ reklámra, és csak EGY forgalmazót alkalmaz a
filmjeihez?
A válasz egyszerű: a nagy stúdiókat csak a saját produkcióik érdeklik, és Javits az a hős, a férfi, aki megtörte
az óriási céhek diktatúráját, a modern mítosz, a Dávid, aki felveszi a harcot Góliáttal, akit egy igazságtalan
rendszer testesít meg.
Egy ravaszabb könyvvizsgáló azután úgy dönt, hogy az értelmes magyarázatok ellenére tovább kutakodik.
A legnagyobb titokban megindul a nyomozás. A nagy kasszasikerekbe fektető cégek egytől egyig
részvénytársaságok, amelyeknek a Bahamákon, Panamában vagy Szingapúrban van a székhelyük. Ekkor
valaki, aki beépült az adóhivatalba (mindig vannak beépített emberek), szól, hogy ez a csatorna már nem
érdekes - új forgalmazót kell keresni, hogy tisztára mossák a pénzt.
Javits elkeseredik, mert már hozzászokott, hogy úgy él, mint egy milliomos, és úgy hódolnak neki, mint egy
félistennek. Elutazik Cannes-ba, ami kiváló ürügy arra, hogy zavartalanul beszéljen a „támogatóival",
megállapodjon velük, személyesen cserélje el velük a sorszámozott számlák kódjait. Fogalma sincs róla,
hogy már egy ideje követik, hogy a letartóztatása már csak technikai kérdés, mert néhány rosszul
megvilágított irodában dolgozó nyakkendős férfi már eldöntötte. Már csak azon gondolkodnak, hogy
hagyják-e még egy kicsit, hogy újabb bizonyítékokat szolgáltasson, vagy rögtön véget vessenek a
történetnek.
Csakhogy a „támogatók" nem szeretik a fölösleges kockázatot. A pasast bármelyik pillanatban elkaphatják a
rendőrök, lehet, hogy egyezséget kötnek vele, és ő mindenkit beköp. Ami nemcsak neveket jelent, hanem
esetleg olyan fényképeket is, amelyeknek a készítéséről még ő sem tudott.
Egyetlen módja van annak, hogy megoldják a problémát: ha végeznek vele.
Minden világos, és Savoy pontosan tudja, hogyan játszódtak le az események. Nincs más hátra, mint a szo-
kásos papírmunka. Papír.
Megírja a jelentést, elküldi az Europolnak, és átadja az ügyet az ottani bürokratáknak, akik gondoskodnak
róla, hogy elkapják a tetteseket, hiszen olyan esetről van szó, amely sok ember előléptetését eredményezheti,
és sok stagnáló karriernek adhat lökést. A nyomozásnak feltétlenül eredményesnek kell lennie, és a
fölöttesei közül senki nem hiszi, hogy egy francia vidéki kisváros detektívje képes volna megoldani az ügyet
(bizony, minden csillogás és glamour ellenére Cannes az év maradék 350 napján csak egy vidéki kisváros).
Azt gyanítja, hogy az áldozattal egy asztalnál ülő testőrök egyike lehetett a tettes, hiszen közel kellett lenni
ahhoz, hogy a mérget be lehessen juttatni a szervezetébe. De nem szól egy szót sem. Még több papírt
elhasznál, hogy kikérdezze a fogadáson részt vevő alkalmazottakat, de nem talál szemtanút, és a maga
részéről lezárja a nyomozást - miután néhány napot azzal töltött, hogy a feletteseivel faxokat és üzeneteket
váltott.
Azután visszatér az évi két gyilkossághoz, a vitákhoz, a pénzbüntetésekhez.
Pedig egyszer az életben közel került ahhoz, hogy nemzetközi hírnévre tegyen szert. De kamaszkori álma -
hogy jobbá teszi a világot, hozzájárul egy biztonságosabb és igazságosabb társadalom létrehozásához,
előléptetik, kiharcol egy állást az Igazságügyi Minisztériumban, magasabb életszínvonalat biztosít a felesége
és a gyermekei számára, hozzájárul ahhoz, hogy javuljon a munkatársai társadalmi megítélése, bebizo-
nyítva, hogy léteznek tisztességes rendőrök is - mindig ugyanazzal a szóval ér véget. Papír.
16:16
A Martinez bárjának terasza teljesen megtelt, és Igor büszke rá, hogy ilyen jól tervez előre: annak ellenére,
hogy még soha nem járt ebben a városban, előrelátóan asztalt foglalt magának - mert számított rá, hogy a
helyzet ilyen lesz. Teát és pirítóst kér, rágyújt egy cigarettára, körülnéz, és a világ minden részén egyforma
előkelő helyek szokásos képét látja: botoxos vagy anorexiás nők, fagylaltot kanalazó, ékszerekkel megrakott
hölgyek, érett férfiak fiatal lányok társaságában, unott házaspárok, alacsony kalóriája üdítőt szopogató
mosolygó lányok, akik úgy tesznek, mintha egymás szavára figyelnének, de valójában a terasz másik végét
lesik abban a reményben, hogy megjelenik valaki, aki érdekes lehet számukra.
Az egyedüli kivétel egy három férfiból és két nőből álló társaság, akik a sörösdobozaik mellé kitettek
mindenféle papírokat, és halkan beszélgetnek, miközben folyton számokat egyeztetnek egy számológéppel.
Úgy tűnik, mintha egyedül ők munkálkodnának valami projekten, de ez nem igaz: itt mindenki dolgozik, és
mindenki ugyanazt a dolgot keresi.
Nyilvánosságot.
Ami, ha minden jól megy, végül a Hírnévhez vezet. Ami, ha minden jól megy, végül a Hatalomhoz vezet. Ez
az a varázsszó, amely az embert félistenné, elérhetetlen bálvánnyá teszi, akivel alig lehet szót váltani, aki
hozzá van szokva, hogy minden vágyát kielégítik, akit mindenki irigyel, amikor sötét ablakú limuzinjával
vagy méregdrága sportkocsijával végigmegy az utcán, aki előtt már nem magasodnak nehezen
megmászható hegyek vagy lehetetlen hódítások.
A terasz vendégei már átjutottak bizonyos akadályokon - nem kívül ácsorognak a fényképezőgépükkel, a
fémkorlátok mögött, arra várva, hogy megpillantsanak valakit, aki kilép a főbejáraton, és elárasztja őket
fénnyel. Igen, ők már eljutottak a szálloda előcsarnokába, nekik már csak a hatalom és a hírnév hiányzik,
teljesen lényegtelen, hogy milyen területen. A férfiak tudják, hogy a koruk nem befolyásol semmit, és nincs
szükségük másra, csak a megfelelő kapcsolatokra. A lányok, akik gyakorlott biztonsági őrök ügyességével
figyelik a teraszt, úgy érzik, hogy közeleg az a veszélyes életkor, amikor egy pillanat alatt szertefoszlik a
remény, hogy elérhetnek valamit a szépségük segítségével. Az idősebb hölgyek azt szeretnék, ha elismernék
és tisztelnék a tehetségüket vagy az intelligenciájukat, de a gyémántjaik elhomályosítják az effajta
adottságaikat. A férfiak a feleségeikkel arra várnak, hogy valaki elmenjen mellettük és jó napot kívánjon
nekik, a többiek pedig rájuk nézzenek és magukban azt gondolják: „Ismerős. Vagy talán híres, ki tudja?"
A híresség-szindróma - amely képes karriereket, házasságokat, keresztény értékeket tönkretenni - egyaránt
elvakítja a bölcseket és a tudatlanokat. A nagy tudóst, akit fontos díjjal tüntetnek ki, és ezért abbahagyja a
kutatásait, amelyekkel pedig az emberiség javát szolgálhatná - ettől fogva inkább előadásokat tart, amelyek
csak a saját egóját hizlalják, na meg a bankszámláját. Az amazonasi esőerdő indiánját, akit váratlanul
fölkarol egy híres énekes, és ettől kezdve úgy érzi, hogy kihasználják a nyomorát. Az ügyészt, aki miután
éveken át keményen dolgozott azért, hogy megvédje a kevésbé szerencsések jogait, aztán megpályáz egy
köztisztviselői állást, és ettől kezdve azt képzeli magáról, hogy mindenre immúnis - míg egy napon rajta
nem kapják egy motelban egy prostituálttal, akit az adófizetők pénzéből fizet ki.
A híresség-szindróma. Amikor az emberek megfeledkeznek róla, hogy kicsodák is valójában, és kezdik
elhinni mindazt, amit mások mondanak róluk. A Szuperosztály, mindenki álma, a világ, amelyben
nincsenek árnyak, sem sötétség, csak a minden kérésre készen álló „igen".
Igornak van hatalma. Egész életében azért küzdött, hogy eljusson oda, ahol most van. Ennek érdekében
unalmas vacsorákon és soha véget nem érő konferenciákon kellett részt vennie, olyan emberekkel
találkoznia, akiket ki nem állhat, mosolyognia, amikor legszívesebben gúnyos megjegyzést tett volna, és
gúnyos megjegyzést kellett tennie, amikor valójában sajnálta azt a szerencsétlent, aki „például szolgált".
Látástól vakulásig dolgozott, még hétvégén is, egészen beletemetkezett a sok találkozóba az ügyvédjeivel, a
könyvelőivel, az alkalmazottaival és a sajtófelelőseivel. A nulláról indult a kommunista rezsim bukásakor, és
egészen a csúcsig jutott. Mi több: túlélt mindent politikai és gazdasági vihart, ami az új rezsim első két
évtizedében végigsöpört az országon.
És mindezt miért? Mert hitt Istenben, és tudta, hogy az általa bejárt életút olyan áldás, amelyet meg kell
becsülnie, különben mindent elveszít.
Persze voltak pillanatok, amikor valami azt súgta neki, hogy éppen azt hanyagolja el, ami ennek az áldásnak
a legfontosabb része: Ewát. De évekig meggyőződése volt, hogy az asszony megérti őt, elfogadja, hogy
mindez csak átmeneti, és nemsokára annyi időt tölthetnek együtt, amennyit csak akarnak. Nagy terveket
szőttek - utazásokról álmodoztak, hajókirándulásokról, eldugott kis házról a hegyekben, kandallóról,
amelyben pattog a tűz, és arról, hogy végre annyit lehetnek együtt, amennyit csak akarnak, és nem kell
törődniük a pénzzel, a tartozásokkal, a kötelességekkel. Elképzelték, miként találnak iskolát rengeteg
gyermeküknek, miként töltenek egész délutánokat azzal, hogy a környékbeli erdőkben sétálnak, és miként
vacsoráznak a kicsiny, de vendégszerető helyi éttermekben. Lesz idejük rá, hogy kertet ápoljanak, olvas-
sanak, moziba járjanak és azokkal az egyszerű dolgokkal foglalkozzanak, amikkel minden ember szeretne,
mert a földkerekség bármely lakójának képesek megtölteni az életét értelemmel.
Amikor hazatért, és az ágyán szétszórt iratok várták, még egy kis türelmet kért. Amikor a mobiltelefonja
éppen azon a napon csörrent meg, amikor végre együtt vacsoráztak, és neki föl kellett állnia az asztaltól,
hogy hosszas vitát folytasson a vonal túlsó végén lévő emberrel, ismét kért egy kis türelmet. Tudta, hogy
Ewa megtesz minden tőle telhetőt, és még annál is többet, hogy ő jól érezze magát, bár néha finoman
megjegyzi, hogy inkább élvezniük kellene az életet, amíg fiatalok, és hogy már annyi pénzük van, amennyi a
következő öt nemzedék számára is elég lenne.
Igor ilyenkor mindig kijelentette, hogy akár aznap is kész rá, hogy abbahagyja az egészet. Ewa
elmosolyodott, és megsimogatta az arcát - és Igornak ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy elfelejtett
valami fontosat, odament a telefonhoz vagy a számítógéphez, és fölhívott valakit vagy elküldött egy
üzenetet.
Egy negyven év körüli férfi föláll, körülnéz a bárban, majd a feje fölött lóbálni kezd egy újságot, és közben
azt üvölti:
- Ez áll az újságban: „Erőszak és rettegés Tokióban"! „Hét embert megöltek egy komputerjáték-üzletben."
Minden tekintet rászegeződik.
- Erőszak! Ezek azt se tudják, hogy miről beszélnek! Az erőszak itt van!
Igor hátán végigfut a hideg.
- Ha egy őrült leszúr néhány ártatlant, az egész világ megrémül. De ki törődik azzal az intellektuális
erőszakkal, ami itt folyik, Cannes-ban? A fesztiválunkat egy diktatúra öli meg. Már régen nincs arról szó,
hogy kiválasszák a legjobb filmet, hanem egyedül arról, hogy bűncselekményeket kövessenek el az
emberiség ellen, arra kényszerítve az embereket, hogy olyan termékeket vásároljanak meg, amiket nem
akarnak, elfelejtsék a művészetet és helyette a divattal foglalkozzanak, és filmvetítések helyett ebédekre és
vacsorákra járjanak. Ez az igazi erőszak! És én azért vagyok itt, hogy...
- Fogja be! - szól közbe valaki. - Senkit nem érdekel, hogy maga miért van itt!
- Azért vagyok itt, hogy hirdessem az emberi vágyak rabszolgaságát! Hogy mindenkinek a tudomására
hozzam, hogy az ember nem az értelmével hozza meg a döntéseit, hanem a reklámok, a hazugságok
hatására!
Minek foglalkoznak a tokiói késelésekkel, amikor inkább azokkal a késelésekkel kellene foglalkozniuk,
amiknek a filmesek egész nemzedéke van kitéve?
A férfi itt szünetet tart, és várja, hogy a tömeg éljenzésben törjön ki, de nem hall semmit, még az
elgondolkozás csendjét sem, mert az asztaloknál mindenki tovább folytatja a társalgást, és nem törődik az
imént hallottakkal. A férfi visszaül a helyére, arcán felsőbbrendű kifejezéssel, de a szívében össze van törve,
mert nevetségessé tette magát.
„Nyilvánosság - gondolja Igor. - Az a baj, hogy senki nem figyelt rá."
Most rajta van a sor, hogy körülnézzen. Ewa ugyanebben a szállodában lakik, és annyi év házasság után
megesküdne rá, hogy most valahol nem messze tőle éppen kávét vagy teát iszik. Megkapta az üzeneteit, és
most bizonyára őt keresi, tudván, hogy itt kell lennie valahol a közelben.
De hiába keresi, nem látja a nőt. És hiába akarna másra gondolni, nem tud. Eszébe jut egy este, amikor
hazafelé utazott importált limuzinjában, a sofőrjével, aki egyben a testőre is volt - együtt harcoltak
Afganisztánban, de a szerencse nem egyformán mosolygott rájuk -, és kérte, hogy álljon meg a Hotel
Kempinskinél. Az autóban hagyta a telefonját és a papírjait, azzal fölment az épület teraszán működő bárba.
A cannes-i terasszal ellentétben az a hely teljesen üres volt, és a bár alkalmazottai már a záráshoz
készülődtek. Bőkezű borravalót osztott szét a pincérek között, hogy még egy óráig tartsanak nyitva az ő
kedvéért.
És ekkor értett meg mindent. Nem, nem fogja abbahagyni a munkát sem egy hónap, sem egy év, sem tíz év
múlva. Soha nem lesz házuk vidéken, és nem lesz nagy családjuk, amiről álmodtak. Ezen az estén föltette
magának a kérdést, hogy miért lehetetlen mindez, és egyetlen választ talált.
A hatalom útján nem lehet visszafordulni. Örökké rabszolgája lesz annak, amit választott, és ha mégis
megvalósítaná álmait, és otthagyna mindent, akkor mélységes depresszióba esne. Hogy miért? Azért, mert
éjszaka rémálmok gyötörnék, mert eszébe jutnának a lövészárkok, az a fiatal fiú, aki halálra van rémülve,
mert teljesítenie kell egy olyan kötelességet, amit nem ő választott, akit arra kényszerítenek, hogy öljön?
Azért, mert nem tudná kiverni a fejéből első áldozatát, egy parasztot, aki betévedt a tűzvonalba, amikor a
Vörös Hadsereg az afgán gerillák ellen harcolt? A sok hitetlenkedő miatt, aki kinevette, amikor kitalálta,
hogy a mobiltelefoné a jövő, és elkezdett befektetőket keresni a cégéhez? Vagy azért, mert eleinte az
alvilággal kellett szövetkeznie, az orosz maffiózókkal, akik a prostitúcióból nyert pénzüket akarták tisztára
mosni?
Sikerült visszafizetnie a kölcsöneit anélkül, hogy belekeveredett volna bármilyen piszkos ügyletbe, és
anélkül, hogy szívességgel tartozna bárkinek is. Sikerült úgy üzletelnie az alvilággal, hogy közben nem
mocskolta be magát. Megértette, hogy a háború már a múlté, és soha többé nem kell visszamennie a
harcmezőre. Megtalálta élete asszonyát. Olyan munkát végzett, amilyenre mindig is vágyott. Gazdag volt -
dúsgazdag, és ha másnap visszatért volna a kommunista rezsim, vagyona nagy része akkor is biztonságban
lett volna: az országon kívül. Jó kapcsolata volt az összes politikai párttal. Ismerte a világ nagy
személyiségeit. Még egy alapítványa is volt, az Afganisztán szovjet megszállása során elesett katonák
árváinak megsegítésére.
De ott, abban a kávézóban, a Vörös tér közelében, ahol ő volt az egyetlen vendég, és tisztában volt vele,
hogy hatalma és pénze elég rá, hogy egész éjszakára kifizesse a pincéreket, mindent megértett.
Mindent megértett, mert látta, hogy a feleségével ugyanaz történik, mint vele: most már ő is folyton úton
van, ő is későn ér haza, ha Moszkvában van, és amint belép, egyenesen a számítógéphez megy. Megértette,
hogy ellentétben azzal, amit az emberek gondolnak, a totális hatalom az abszolút rabszolgasággal egyenlő.
Mert aki eljut idáig, az többé nem akar kiszállni. Mindig van egy újabb hegycsúcs, amit meg kell hódítani.
Mindig van egy ellenfél, akit meg - vagy le - kell győzni. Kétezer másik emberrel együtt ő is tagja a világ
legexkluzívabb klubjának, amely évente csupán egyszer tart összejövetelt a svájci Davosban, Világgazdasági
Fórum néven. Ezek az emberek rendkívül gazdagok, milliomosok és hatalmasok. És mindegyikük éjt
nappallá téve dolgozik, mert mindig tovább akar lépni, és nincs más témájuk, mint a vásárlás, az
értéktőzsde, a piaci elemzések és a pénz, a pénz, a pénz. Nem azért dolgoznak, mert bármire is szükségük
van, hanem mert fontosnak érzik magukat - hiszen családok ezreit kell etetniük, és úgy érzik, felelősséggel
tartoznak a kormányaik és a társaik sorsáért. Azért dolgoznak, mert őszintén hisznek abban, hogy
munkájukkal a világot segítik - ami akár igaz is lehet, de ezért a saját életükkel fizetnek.
Másnap olyasmire szánta rá magát, amit világéletében megvetett: fölkeresett egy pszichiátert. Érezte, hogy
valami nagyon nincs rendben. Megtudta, hogy utolérte az a betegség, amely igencsak gyakori azok körében,
akik jóval többet értek el, mint az átlagember. Munkakényszere van, azaz workaholic, ahogy világszerte
nevezik ezt a fajta pszichés zavart. Az ilyen kényszeres dolgozók, mondta a pszichiáter, rendszerint mély
depresszióba esnek, ha nélkülözniük kell a munkahelyi kihívásokat és problémákat.
- Ez egy olyan betegség, amelynek még nem ismerjük a kiváltó okát, de annyi bizonyos, hogy többek között
egyfajta bizonytalanság, gyermekkori félelmek és a valóság tagadása áll a hátterében. Éppolyan súlyos
betegség, mint a kábítószer-függőség például. De ellentétben a drogosokkal, akiknek csökken a
produktivitásuk, a kényszeres dolgozók nagyban hozzájárulnak országuk gazdaságához. Így hát senkinek
nem áll érdekében, hogy meggyógyítsa őket.
- És milyen következményekkel járhat?
- Ezt nyilván maga is tudja, hiszen éppen ezért keresett föl. A legsúlyosabb a családi élet összeomlása.
Japánban, ahol ez a betegség jóval gyakrabban fordul elő, és sokszor végzetes következményekkel jár,
léteznek olyan módszerek, amelyeknek segítségével kordában lehet tartani a kényszert.
Igor nem emlékezett, hogy élete utóbbi két évében találkozott volna olyan emberrel, akit hasonló tisztelettel
hallgatott volna, mint ezt a bajuszos, szemüveges férfit, aki vele szemben ült.
- Vagyis bízhatok benne, hogy van megoldás a problémámra?
- Ha egy kényszeres dolgozó eljut odáig, hogy pszichiáter segítségét kéri, az azt jelenti, hogy készen áll a
gyógyulásra. Ezer esetből ugyanis csak egy veszi észre, hogy segítségre szorul.
- Segítségre van szükségem. És bőven van pénzem, hogy...
- Ezek a szavak tipikusan a kényszeres dolgozók szavai. Igen, tudom, hogy bőven van pénze, ahogy a
többieknek is. Tudom, ki maga: láttam a fényképeit jótékonysági ünnepélyeken, konferenciákon, az
elnökünkkel folytatott magánmeghallgatáson - aki mellesleg ugyanebben a betegségben szenved. De a pénz
nem minden. Tudni szeretném, hogy van-e elegendő akaratereje is.
Igor Ewára gondolt, a hegyi házikóra, a családra, amire vágyott, és arra a több százmillió dollárra, ami a
bankszámláján volt. A pozíciójára gondolt, és arra a hatalomra, amit rettenetesen nehéz lenne otthagyni.
- Nem azt mondom, hogy hagyjon ott mindent, amivel foglalkozik - jegyezte meg a pszichiáter, mintha
olvasni tudna Igor gondolataiban. - Azt mondom, hogy örömforrásként tekintsen a munkájára, ne pedig
kényszeres szenvedélyként.
- Jó, erre készen állok.
- És mi motiválja mindebben? Hiszen a munkamániások mind meg vannak győződve arról, hogy jól érzik
magukat a bőrükben, és biztos vagyok benne, hogy a maga hasonló pozíciót betöltő barátai közül senki nem
látná be, hogy segítségre szorul.
Igor lehajtotta a fejét.
- M i motiválja a kiútkeresését? Akarja, hogy válaszoljak maga helyett? Hát megteszem.
Említette, hogy a családja szétesőben van.
- Sokkal rosszabb. A feleségem ugyanezeket a tüneteket mutatja. Egyszer elutaztunk a Bajkál-tóhoz, és azóta
egyre jobban távolodik tőlem. És ha van a világon valaki, akiért képes lennék újra ölni, az...
Igor észbe kapott, hogy túl sokat beszélt. De az asztal másik végén ülő pszichiáter szemrebbenés nélkül
hallgatta.
- Ha van a világon valaki, akiért bármit, abszolút bármit megtennék, az a feleségem.
A pszichiáter odahívta az asszisztensét, és megkérte, hogy adjon időpontokat a páciensnek. Nem kérdezte,
hogy neki megfelelnek-e, a gyógyulási folyamatnak ugyanis szerves része, hogy a beteg megtanulja: nincs az
a találkozó, legyen akármilyen fontos, amit ne lehetne elhalasztani.
- Föltehetek magának még egy kérdést?
A pszichiáter bólintott.
- Azt a tényt, hogy többet dolgozom a kelleténél, nem tekinthetjük nemes dolognak?
Nem tekinthetjük úgy, hogy mély alázattal fogadom azokat a lehetőségeket, amelyeket Isten fölkínál nekem?
Hogy bizonyos szempontból a társadalom javát szolgálom, még akkor is, ha néha olyan módszereket kell
alkalmaznom, amik egy kicsit...
Elhallgatott.
- ... egy kicsit milyenek?
- Semmi.
Igor egyszerre zavarodottan és megkönnyebbülten távozott a rendelőből. Úgy érezte, hogy az orvos talán
nem érti a lényegét annak, amit ő csinál: az életnek mindig megvan a maga értelme, az összes ember
egyetlen nagy egységet alkot, és a rosszindulatú daganatokat gyakran ki kell vágni, hogy a test életben
maradjon. Az emberek bezárkóznak a saját önző kis világukba, olyan terveket szőnek, amelyekből kihagyják
a felebarátaikat, azt hiszik, hogy a bolygónk csak azért van, hogy kizsákmányolják, és kizárólag a saját
ösztöneiket és vágyaikat követik anélkül, hogy gondolnának a közjóra.
Nem, nem igaz, hogy tönkreteszi a családját, egyszerűen csak egy jobb világot szeretne az annyira áhított
utódaira hagyni. Egy olyan világot, amelyben nincsenek kábítószerek, nincs háború, nincs botrányos
szexpiac, egy olyan világot, amelyben a szeretet ereje tartja össze a házaspárokat, a népeket, a nemzeteket és
a vallási gyülekezeteket. Ewa ezt meg fogja érteni - akkor is, ha a házasságuk éppen válságos időket él, ami
minden bizonnyal a Gonosz műve.
Másnap megkérte a titkárnőjét, hogy mondja le a pszichiátert: vannak más, fontosabb dolgai is.
Óriási tervet szőtt magában: meg akarja tisztítani a világot, és ehhez segítségre van szüksége, és már
kapcsolatba is lépett egy csoporttal, amely hajlandó együtt dolgozni vele. Két hónappal később elhagyta a
nő, akit szeretett. A Gonosz műve volt ez is, a Gonoszé, aki megszállta Ewát. Hiszen más magyarázatot nem
talált a viselkedésére.
A cannes-i valóságba egy kellemetlen hang rántja vissza: valaki arrébb húzta a szabad széket az asztala
mellett. Ott áll előtte egy nő, egyik kezében egy pohár whiskyvel, a másikban cigarettával. Elegáns, de
szemmel láthatóan be van csípve.
- Leülhetek? Minden asztal foglalt.
- Hiszen épp most ül le.
- Ez hihetetlen - mondja a nő, mintha már régről ismerné a férfit. - Egyszerűen hihetetlen. A rendőrök
kizavartak a kórházból. A férfi meg, aki miatt majdnem egy egész napot utaztam és kivettem egy
hotelszobát dupla áron, élet és halál között van. Kábítószer! A rendőrség küldte ezt a nőt? Vagy a
mondandójának semmi köze nincs ahhoz, amire ő gondol?
- Mit csinál maga - jobban mondva: mit csinálsz itt? Nincs meleged? Nem gondolod, hogy le kéne venned a
zakódat? Vagy mindenkit le akarsz nyűgözni az eleganciáddal?
Az emberek mindig maguknak választják a sorsukat. Ez a nő is ezt teszi éppen.
- Mindig öltöny van rajtam, az időjárástól függetlenül.
Maga színésznő? A nő már-már hisztérikusan felkacag.
- Mondjuk, hogy színésznő vagyok. Igen, színésznő vagyok. Egy olyan nő szerepét alakítom, akinek
kamaszkorától fogva van egy álma, azzal együtt nő föl, hét nyomorult éven keresztül azért küzd, hogy
valóra váltsa, zálogosítja a házát, megállás nélkül dolgozik...
- Tudom, miről van szó.
- Dehogyis tudod. Nem tudod, mit jelent éjjel-nappal mindig ugyanarra gondolni. Elmenni olyan helyekre,
ahova nem hívtak meg, kezet fogni olyan emberekkel, akiket megvetsz. Telefonálni egyszer, kétszer, tízszer,
hogy végre odafigyeljenek rád olyan emberek, akik feleannyit sem érnek, mint te, akik feleannyira sem
bátrak, mint te, de egy bizonyos pozícióban vannak, és megfogadták, hogy bosszút állnak minden
magánéleti kudarcukért, amit valaha is átéltek, és lehetetlenné teszik mások életét.
- ... és nem lelni semmi más örömöt az életben, mint az álmod kergetését. Nem szórakozni. Minden mást
unalmasnak tartani. És végül szétrombolni a család egységét.
A nő elképedve néz rá. Mintha egy szempillantás alatt kijózanodott volna.
- Ki maga? Hogy képes olvasni a gondolataimban?
- Éppen ezen gondolkodtam, amikor maga idejött. És nyugodtan tegezzen csak tovább.
Azt hiszem, tudok segíteni magán.
- Rajtam senki nem tud segíteni. Az egyetlen ember, aki tudott volna, egy kórház intenzív osztályán fekszik.
És annyit sikerült kiderítenem a rendőrség megérkezése előtt, hogy nincs esélye a túlélésre. ÚRISTEN!
Fölhajtja, ami még a poharában maradt. Igor int a pincérnek. Az nem vesz róla tudomást, és egy másik
asztalhoz siet.
- Világéletemben jobban szerettem a cinikus dicséretet, mint a konstruktív kritikát. Kérem, mondja azt, hogy
szép vagyok, mondja azt, hogy meg tudom csinálni.
Igor nevet.
- Miből gondolja, hogy nem tudok segíteni?
- Csak nem filmforgalmazó? Vannak kapcsolatai az egész világon, és mindenhol vannak mozitermei?
Talán mindketten ugyanarra az emberre gondolnak. Ha így van, és ha ez egy csapda, már késő elmenekülni
- nyilván figyelik, és amint föláll, elkapják. Érzi, ahogy összehúzódik a gyomra. De hát mitől fél? Pár órával
ezelőtt megpróbálta föladni magát, és nem járt sikerrel. Ő maga választotta a mártíromságot, a szabadságát
ajánlotta föl áldozatul, de Isten visszautasította az áldozatát. És most az égiek újra átgondolták a döntését. Ki
kellene találnia, hogyan kerülje el a következő jeleneteket: azonosítják a gyanúsítottat, egy magát ittasnak
tettető nő odamegy hozzá, ellenőrzi az adatokat. Aztán belép egy férfi, aki a lehető legdiszkrétebben arra
kéri, hogy menjen vele egy kis beszélgetésre. Az illető férfi rendőr. Igornak most egy toll van a zakójában,
amely nem kelt gyanút - de a Beretta le fogja leplezni. A szeme előtt lepereg az egész élete.
Használja a pisztolyát? A rendőr, aki majd odalép hozzá, amint sikerül őt azonosítani, nyilván nem egyedül
jön: a társai figyelik a jelenetet, és bizonyára halott lenne, mielőtt bármit is csinálna. Másrészt ő nem azért
van itt, hogy ártatlanokat gyilkolásszon barbár módon, válogatás nélkül: neki küldetése van, és az áldozatai
- vagy inkább a szerelem mártírjai, ahogy ő szereti emlegetni őket - egy magasabb rendű terv részét képezik.
- Nem vagyok filmforgalmazó - válaszolja.
- Az égvilágon semmi közöm sincs a filmekhez, a divathoz, a glamourhoz.
A távközlés területén dolgozom.
- Nagyszerű - mondja a nő. - Akkor biztos sok pénze van. És biztos volt már néhány álma az életben, és
tudja, hogy miről beszélek.
Kezdi elveszíteni a beszélgetés fonalát. Most egy másik pincérnek int. Ezúttal észre is veszik, és kér két
csésze teát.
- Nem látja, hogy én whiskyt iszom?
- De látom. De, mint mondtam, azt hiszem, tudok magának segíteni. Ehhez viszont józannak kell lennie,
hogy tudatában legyen minden egyes lépésnek.
Maureen hangja megváltozik. Abban a pillanatban, amikor ez az idegen kitalálta a gondolatait, mintha
visszatért volna a valóságba. Igen, ki tudja, hátha tényleg tud segíteni? Már évek óta senki nem próbálta a
közeg egyik legnépszerűbb mondatával elcsábítani: „Ismerek befolyásos embereket." Nincs is jobb módszer
egy nő jobb kedvre derítésére, mint ha éreztetik vele, hogy az ellenkező nem egyik képviselője kívánja.
Hirtelen kedve támad, hogy kimenjen a mosdóba, belenézzen a tükörbe, és megigazítsa a sminkjét. De ez
még várhat: előbb még egyértelmű jelét kell adnia, hogy érdekli a dolog.
Igen, szüksége van egy társra, nyitott a sors meglepetéseire. Amikor Isten bezár egy kaput, kinyit helyette
egy ablakot. Miért ez az egyetlen asztal az egész teraszon, ahol csak egy ember ül? Ennek nyilván megvan a
maga jelentése, ez nyilván valami titkos jel: nekik kettejüknek találkozniuk kellett egymással.
Kineveti magát. Jelenlegi elkeseredett állapotában nyilván mindent jelnek vél, kiútnak, jó hírnek.
- Először is szeretném megtudni, hogy mire van szüksége - mondja a férfi.
- Segítségre. Van egy kész filmem, első osztályú szereposztással, amit forgalmazni készült egy ember, azon
kevesek közül, aki még hisz a tehetségekben, még ha azok nem részei is a gépezetnek. Holnap találkoztam
volna vele. Én is ott voltam azon az ebéden, ahol ő, és egyszer csak észrevettem, hogy rosszul lett.
Igor lassan megkönnyebbül. Talán tényleg igaz, amit ez a nő mond, hiszen a valóságban a dolgok gyakran
még sokkal abszurdabbak, mint a könyvekben.
- Utánamentem, kiderítettem, hogy melyik kórházba vitték, és meglátogattam. Útközben elképzeltem, mit
mondok majd: hogy a barátja vagyok, és készültünk, hogy együtt dolgozzunk. Soha nem beszéltem vele, de
biztos vagyok benne, hogy az ember az ilyen válsághelyzetekben sokkal jobban érzi magát, ha van mellette
valaki, és mindegy, hogy ki.
„Azaz ki akartad használni más nyomorát a saját javadra" - gondolja Igor. Mind egyformák. Tökéletesen
egyformák.
- És pontosan mit takar az „első osztályú szereposztás" kifejezés?
- Ha megengedi, szeretnék kimenni a mosdóba.
Igor udvariasan föláll, fölteszi a napszemüvegét, és miközben a nő távolodik, igyekszik a lehető
legnyugodtabbnak látszani. Megissza a teáját, és közben szüntelenül a teraszt fürkészi. Semmi veszélyt nem
lát, de mindenképpen ajánlatos, hogy elhagyja ezt a helyet, amint visszatér a nő.
Maureent lenyűgözi újdonsült barátja lovagiassága. Már évek óta nem találkozott olyan férfival, aki a
szüleitől tanult etikett szabályai szerint viselkedett volna. Amikor elhagyta a teraszt, észrevette, hogy a
mellettük lévő asztalnál ülő csinos, fiatal lányok, akik nyilvánvalóan hallották a beszélgetésük egy részét, a
férfit nézik és mosolyognak rá. Azt is látta, hogy a férfi fölveszi a napszemüvegét - valószínűleg azért, hogy
nyugodtan megnézhesse a nőket, anélkül, hogy azok észrevennék. Talán mire visszaér, már mással teázgat.
De hát az élet már csak ilyen: panaszkodni éppoly felesleges, mint reménykedni.
Megnézi az arcát a tükörben: hogy is venné őt észre egy férfi? Tényleg le kéne szállnia a földre, ahogy ő is
mondta. A szeme fáradt, tekintete üres. Kimerült, akárcsak a többiek, akik részt vesznek ezen a
filmfesztiválon, és mégis tudja, hogy tovább kell folytatnia a harcot. Cannes-nak még nincs vége, Javits még
fölépülhet, vagy megjelenhet helyette valaki más is, aki őt képviseli. Van belépője a többiek filmjeire, van
meghívója az egyik legfontosabb franciaországi magazin, a Gala fogadására, és kihasználhatja a maradék
időt, hogy megpróbáljon más európai független forgalmazókat és rendezőket megnyerni a filmje számára.
Gyorsan össze kell szednie magát.
Ami azt a jóképű férfit illeti, jobb, ha letesz róla. Abban a meggyőződésben indul vissza az asztalhoz, hogy
ott fogja találni azt a két lányt, a férfi azonban most is egyedül ül. Jöttére udvariasan föláll, és kihúzza neki a
széket.
- Még be sem mutatkoztam. Maureennak hívnak.
- Igor. Nagyon örvendek. Ott tartottunk, hogy megtaláltad a tökéletes szereposztást.
Itt a kiváló alkalom, hogy belerúgjon a szomszéd asztalnál ülő lányokba. A szokásosnál kicsit hangosabban
szólal meg:
- Itt, Cannes-ban, akárcsak az összes többi fesztiválon, minden évben fedeznek föl új színésznőket, és
minden évben nagy színésznők veszítenek el nagy szerepeket. Mert a filmszakma túl öregnek ítéli őket,
holott még fiatalok és tele vannak lelkesedéssel. Az új fölfedezettek közül („remélem, hogy hallják, amit
mondok") néhányan a siker és csillogás útjára lépnek. Bár nagyon keveset keresnek a filmjeikkel - ezt
minden rendező tudja és alaposan ki is használja -, a lehető legrosszabba fektetnek be.
- Azaz...
- A saját szépségükbe. Sztárokká válnak, már azzal is pénzt keresnek, ha megjelennek egy-egy fogadáson,
reklámokba hívják őket, hogy különböző termékeket népszerűsítsenek. Megismerkednek a világ
leghatalmasabb férfijaival és legvonzóbb színészeivel. Hatalmas vagyont keresnek - csak mert fiatalok,
szépek, és az ügynökeik rengeteg szerződést hoznak össze nekik. Valójában az ügynökeik irányítják őket,
akik állandóan legyezgetik a hiúságukat. Róluk álmodik minden háziasszony, minden kamaszlány, minden
fiatal művész, akinek még arra sincs pénze, hogy a szomszéd városba utazzon, ezek mégis a barátnőjüknek
tekintik őt, aki megtestesíti mindazt, amiről ők ábrándoznak. Folytatják a filmszerepléseket, egy kicsivel
többet keresnek, s bár a sajtófelelősök óriási gázsikról számolnak be, ez olyan hazugság, amit maguk az
újságírók sem hisznek el, de megírják, mert tudják, hogy az olvasók a híreket szeretik, nem pedig az infor-
mációkat.
- Mi a különbség? - kérdezi Igor, aki egyre nyugodtabb, de azért továbbra is éberen figyeli a terepet.
- Mondjuk, hogy Dubaiban vettél egy aranyozott számítógépet valamelyik árverésen, és elhatározod, hogy
írsz rajta egy új könyvet. Amikor erről tudomást szerez egy újságíró, telefonál neked, és megkérdezi:
„Valóban aranyból van a számítógépe?" Ez egy hír. A valódi információ az lenne, hogy amit írsz, annak
nincs semmi jelentősége.
„Lehet, hogy Ewa is híreket kap információk helyett?" Erre még soha nem gondolt.
- Folytasd.
- Telik-múlik az idő. Pontosabban eltelik hét-nyolc év. Hirtelen nem kérik föl több szerepre. És egyre
ritkábban hívják fogadásokra és reklámfilmekbe. Az ügynök is sokkal elfoglaltabb, mint azelőtt: már nem
mindig veszi föl a telefont, ha hívja. A nagy sztár föllázad: hogy képzelik, hogy megtehetik ezt vele, a
szexszimbólummal, a nagy bálvánnyal? Először az ügynökét hibáztatja, és úgy dönt, hogy keres magának
mást, aki képviselheti az érdekeit, és - legnagyobb meglepetésére - az ügynök ezt egy cseppet sem bánja.
Éppen ellenkezőleg: megkéri, hogy írjon alá egy papírt, amelyen az áll, hogy minden a legnagyobb rendben
ment az idő alatt, amíg együtt dolgoztak, sok szerencsét kíván neki, és ezzel vége is a kapcsolatnak.
Maureen körülnéz a teraszon, hogy lássa, van-e a közelben valaki, akire vonatkoztathatók a szavai.
Emberek, akik még híresek, de már eltűntek a reflektorfényből, és most kétségbeesetten keresik az új
lehetőségeket. Még úgy viselkednek, mint a nagy dívák, még ugyanolyan elérhetetlennek tűnnek, mint
régen, de a szívük tele van keserűséggel, a bőrük pedig botoxszal és plasztikai műtétek láthatatlan hegeivel.
Látja a botoxot, látja a plasztikai műtéteket, de az előző évtized sztárjai közül senki nincs itt. Talán már arra
sem volt pénzük, hogy eljöjjenek egy ilyen fesztiválra: most már csak vidéki bálok vendégei, mindenféle
termékek - például csokoládé vagy sör - ünnepein vesznek részt, de továbbra is úgy viselkednek, mintha
azok volnának, akik valaha voltak, miközben tisztában vannak vele, hogy már nem azok.
- Kétféle embertípusról beszélsz.
- Igen. A színésznők másik csoportja pontosan ugyanezzel a problémával találja szemben magát. Egyetlen
különbséggel. - Most újra fölemeli a hangját, mert a szomszéd asztalnál ülő lányokat láthatóan érdeklik a nő
szavai, aki ismeri a közeget. - Ők tudják, hogy a szépség mulandó. Őket nem látni annyit reklámokban és a
magazinok címlapján, mert ők inkább a művészetük tökéletesítésével vannak elfoglalva. Folytatják a
tanulást, olyan kapcsolatokra tesznek szert, amelyek a jövőben fontosak lehetnek, a nevüket és az arcukat
adják bizonyos termékekhez - de nem modellként, hanem társtulajdonosként. Persze kevesebbet is keresnek.
De ők egész életükben ugyanígy fognak keresni. És akkor jövök én. Én, akinek van egy jó forgatókönyve,
elegendő pénze, és szeretném, ha szerepelnének a filmemben. Ők elfogadják az ajánlatomat: megvan
bennük a kellő tehetség ahhoz, hogy eljátsszák a rájuk bízott szerepet, és megvan bennük a kellő intel-
ligencia ahhoz, hogy tudják, hogy ha a film nem lesz kasszasiker, ők akkor is ott vannak a vásznon,
mindenki láthatja, hogy az ő korukban még aktívan dolgoznak, és hátha újra fölfigyel rájuk egy producer.
Igor is észreveszi, hogy a lányok hallgatják a beszélgetésüket.
- Talán sétálhatnánk egyet - mondja halkan. - Ebben a bárban nem beszélhetünk nyugodtan. Ismerek egy
eldugottabb helyet, ahonnan megnézhetjük a naplementét. Szép előadás.
Pontosan ezt szerette volna most hallani: hogy elhívják sétálni! Hogy megnézze a naplementét, bár addig
még sok idő van hátra! Semmi közönségesség, mint például, hogy „ugorjunk föl a szobámba, mert cipőt
akarok cserélni", meg hogy „ígérem, semmi nem fog történni", de aztán odafönt elkezdődne a jól ismert
beszélgetés, hogy „vannak kapcsolataim, és pontosan tudom, kire van szükséged", miközben magához
húzná, hogy elcsattanjon az első csók.
Őszintén szólva egyáltalán nem bánná, ha megcsókolná ez a vonzó férfi, akiről semmit sem tud.
De az eleganciáját, amellyel csábítja, bizonyára nem felejti el egyhamar.
Fölállnak az asztaltól, és már kifele menet a férfi szól, hogy a fogyasztást írják a számlájához (ezek szerint itt
szállt meg, a Martinezben!). Amikor kiérnek a Croisette-re, Igor azt javasolja, hogy forduljanak balra.
- Arra csöndesebb. Ráadásul úgy képzelem, hogy a kilátás is szebb lehet, mivel a nap a szemünk előtt lévő
dombok mögé nyugszik le.
- Igor, ki vagy te?
- Jó kérdés - feleli. - Én is örülnék, ha megtudnám a választ.
Újabb jó pont. Nem kezdi el ecsetelni, hogy milyen gazdag, milyen okos, meg hogy mi mindenre képes.
Csak az érdekli, hogy megnézze vele a naplementét, és ez elég. Némán elsétálnak a strand végéig, és
útközben mindenféle emberrel találkoznak - idősebb házaspárokkal, akik mintha egy másik világban
élnének, ami egészen elüt a fesztivál világától, vagy a fiatalokétól, akik testhez simuló ruhában, iPoddal a
fülükön görkorcsolyáznak. Utcai árusokkal, akiknek az árujuk egy olyan szőnyegre van kirakva, amit a
sarkaira erősített kötelek segítségével egy pillanat alatt össze lehet hajtani, ha megjelennek az ellenőrök, és
„standjaik" egy csapásra táskákká változnak. Kis idő múlva ahhoz a helyhez értek, amelyet a rendőrség
valamilyen különös oknál fogva elkerített - merthogy csak egy pad állt ott. Maureen észreveszi, hogy a társa
kétszer-háromszor hátrapillant, mintha várna valakit. De nem erről van szó: talán meglátott egy ismerőst.
Egy mólóhoz érnek, ahol a hajók kissé zavarják a kilátást, de végül találnak egy megfelelő helyet. Leülnek a
kényelmes padra, aminek háttámlája is van. Teljesen egyedül vannak - senki nem jön el idáig, mert itt már
nincs semmi érdekes. A hangulatuk kitűnő.
- Micsoda táj! Tudod, mért döntött úgy Isten, hogy a hetedik napon megpihen?
Igor nem érti a kérdést, de Maureen folytatja:
- Mert a hatodik napon, mielőtt befejezte volna munkáját, amelynek eredményeként tökéletes világot
hagyott volna az embernek, egy csapat hollywoodi producer odament hozzá, és azt mondta: „Ne törődj a
többivel! Majd mi gondoskodunk a technicolor naplementéről, a viharok különleges effektjeiről, a tökéletes
világításról és a hangosító berendezésről, hogy ha az emberek meghallják a hullámok hangját, azt higgyék,
hogy igazi tengert hallanak!"
De csak ő nevet a viccen. A mellette ülő férfi komorabb hangulatra vált.
- Megkérdezted, hogy ki vagyok - mondja.
- Azt nem tudom, ki vagy, de azt tudom, hogy jól ismered a várost. És még azt is hozzátehetem, hogy hálás
vagyok, amiért találkoztam veled. Egyetlen nap alatt átéltem a reményt, az elkeseredést, a magányt és az
örömöt, hogy van társaságom. Rengeteg érzelem ez együtt.
A férfi elővesz egy tárgyat a zsebéből: egy csaknem tizenöt centis facsövecskét.
- A világ veszélyes - mondja. - Mindegy, hogy hol vagy, mindenhol megvan a veszélye annak, hogy
találkozol valakivel, aki gátlástalanul támad, pusztít, öl. És senki, az égvilágon senki nem tanulja meg
megvédeni magát. Mindannyian a leghatalmasabbak kezében vagyunk.
- Igazad van. Gondolom, ez a cső azért van nálad, hogy megvédhesd magad, ha bántani akarnak.
A férfi megnyomja a tárgy tetejét. Olyan finoman, mint amikor egy mesterember csiszolgatja a remekművét,
leveszi a kupakját, ami valójában nem is igazán kupak, hanem egy óriási szike feje. A nap sugarai
megcsillannak a fémen.
- Ezzel nem engednének föl a repülőre - mondja nevetve Maureen.
- Persze, hogy nem.
Maureen ráébred, hogy a mellette ülő férfi nemcsak udvarias, jóképű és bizonyára gazdag is, hanem képes
őt megvédeni minden rossztól. Bár nem ismeri a város bűnözési statisztikáját, úgy véli, hogy jó, ha az ember
mindenre gondol.
És éppen erre valók a férfiak: hogy mindenre gondoljanak.
- Természetesen ahhoz, hogy ezt használni tudjam, pontosan tudnom kell, hova célozzam a szúrást. Bár
acélból készült, törékeny, mert nagyon vékony, és túl kicsi ahhoz, hogy komoly sérülést okozzon. Pontosság
nélkül nincs eredmény.
A férfi fölemeli a szikét, és Maureen füléhez tartja. A nő első reakciója a rémület, de ezt egyből fölváltja az
izgalom.
- Ez a hely például ideális lenne. Egy kicsivel följebb a koponyacsontok kivédenék a szúrást. Egy kicsivel
lejjebb a nyaki ütőeret találná el, ami lehet halálos, de az áldozatnak lenne még lehetősége reagálni. Ha lenne
nála fegyver, visszatámadhatna, hiszen nagyon közel van.
A szikét lassan csúsztatja lefelé a nő testén. Odaér a melléhez, és Maureen most már biztos benne, hogy
egyszerre akarja lenyűgözni és fölizgatni.
- Nem gondoltam volna, hogy valaki, aki a távközlés területén dolgozik, ennyire érthet ehhez a témához. De
az elmondásod alapján úgy tűnik, hogy elég bonyolult dolog ezzel a szerszámmal gyilkolni.
Ezzel valójában azt mondja: „Érdekei az, amiről beszélsz. Érdekelsz. Szeretném, ha nemsokára megfognád a
kezem, és megnéznénk a naplementét."
A szike végigsimítja a mellét, de nem áll meg, Maureent már végképp felizgatta. Végül a hónaljánál
állapodik meg.
- Most a szíved magasságában vagyok. Körülötte bordák vannak természetes bástyaként. Dulakodás közben
lehetetlen lenne megsebesíteni ezzel a kicsiny fegyverrel. Biztosan beleütközne valamelyik bordába, de ha
valahogy mégis bejutna a testbe, akkor sem okozna olyan erős vérzést, hogy elgyengítse az ellenfelet.
Talán észre sem venné a szúrást. De itt, ezen a helyen, halálos.
Mit keres itt egy ilyen eldugott helyen, egy vadidegennel, aki ilyen hátborzongató dolgokról mesél neki?
Ebben a pillanatban úgy érzi, mintha valami elektromos sokk érte volna, amitől megbénul: a kéz a testébe
nyomta a szikét. Úgy érzi, megfullad, lélegezni próbál, de a következő pillanatban elveszti az eszméletét.
Igor átöleli - akárcsak az első áldozatát. Ezúttal viszont úgy igazítja el a holttestet a padon, hogy ülve
maradjon. Mindössze annyit tesz, hogy kesztyűt húz, megfogja a nő fejét, és úgy fordítja, hogy előrenézzen.
Ha valaki elkalandozna a partnak eddig a szegletéig, csak annyit látna, hogy egy nő elaludt a padon - mert
annyira kimerült attól, hogy producerekre és forgalmazókra vadászik a filmfesztiválon.
A fiú szeret ide járni, hogy a régi raktár mögé rejtőzve kilesse a párokat, akik azért jönnek ide, hogy egymást
simogassák és kielégítsék. Most kétségbeesetten telefonál a rendőrségnek. Mindent látott. Először azt hitte,
hogy csak játék, ami lát, de a férfi tényleg beleszúrta a nőbe a szikét! Meg kell várnia, amíg megérkeznek a
rendőrök, csak azután jöhet elő a rejtekhelyéről, hiszen ez az őrült bármelyik pillanatban visszatérhet, és
akkor neki vége.
Igor bedobja a szikét a tengerbe, és elindul a szálloda felé. Ezúttal maga az áldozat választotta a halált. Ő
egymagában üldögélt a hotel teraszán, azon gondolkodott, hogyan tovább, és visszaemlékezett a múltjára,
amikor a nő megszólította. Nem gondolta volna róla, hogy hajlandó elsétálni egy idegennel egy eldugott
helyre, de azért tett egy próbát. Még akkor is elmenekülhetett volna, amikor elkezdte neki mutogatni azokat
a helyeket, ahol a kis fegyver halálos sebet ejthet rajta, de ő ott maradt.
Egy rendőrautó halad el mellette, a többi jármű előtt lezárt sávban. Úgy dönt, hogy követi a szemével, és
legnagyobb meglepetésére azt látja, hogy éppen ahhoz a mólóhoz megy, ahova senki nem jár a fesztivál
idején. Ő maga reggel már elsétált odáig, és akkor is éppolyan kihalt volt, mint most, holott keresve sem
találni jobb helyet a naplemente szemlélésére.
Néhány másodperc múlva, fülsiketítő szirénázással egy mentőautó is elszáguld mellette. Ez is ugyanoda
megy.
Tovább folytatja útját, de most már bizonyos benne: valaki látta a bűncselekményt. Vajon miként írja le őt?
Egy ősz hajú férfi farmerben, fehér ingben és fekete zakóban. A tanú elmondhatja, hogy milyen külsőre, de
ez egyrészt beletelik egy kis időbe, másrészt az egészből csak az derül ki, hogy több tíz vagy akár több ezer
hozzá hasonló férfi van itt.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a rendőr, akinek föl akarta adni magát, visszaküldte a szállodába, biztos
benne, hogy senki nem állíthatja meg küldetése teljesítésében. Csak másban vannak kétségei, például abban,
hogy Ewa valóban megérdemli-e az áldozatokat, amiket az univerzum számára mutat be. Azzal a
meggyőződéssel érkezett a városba, hogy igen. De most valami más kezdi befészkelni magát a szívébe:
annak a kis utcai áruslánynak a lelke, akinek sűrű szemöldöke és ártatlan mosolya volt.
„Mindannyian az isteni szikra részei vagyunk" - mintha ezt mondta volna.
- Mindannyiunknak egyetlen célunk van a teremtésben, ez pedig a Szeretet. De ez nem korlátozódhat egy
emberre - szét van szórva a világban, és arra vár, hogy megtaláljuk. Ébredj föl, ébredj rá erre a szeretetre.
Ami elmúlt, nem biztos, hogy visszatér. Ami jön, azt föl kell ismerni."
Harcol ez ellen a gondolat ellen, hiszen az ember rendszerint csak akkor döbben rá, hogy a terve hibás volt,
amikor már végbevitte. Vagy ha az irgalmas Isten más irányba tereli.
Ránéz az órájára: még elegendő ideje, 12 órája van addig, hogy fölszálljon a repülőgépére a nővel, akit
szeret, és visszatérjen... . . . hova is? A moszkvai munkahelyére, azok után, amiket átélt, megszenvedett,
végiggondolt, megtervezett? Vagy végre szülessen újjá az áldozatain keresztül, válassza a teljes szabadságot,
keresse meg azt az embert, akiről még nem tudja, hogy kicsoda, és mostantól fogva pontosan azt tegye,
amiről akkor álmodozott, amikor még együtt volt Ewával?
16:34
Jasmine a tengert bámulja, miközben egy egész cigarettát elszív anélkül, hogy bármire is gondolna. Az ilyen
pillanatokban úgy érzi, hogy mély kötelék van közte és a végtelen között, mintha nem is ő lenne az, aki ott
van, hanem valaki sokkal hatalmasabb, aki rendkívüli dolgokra képes.
Eszébe jut egy régi mese, amit már nem is tudja, hogy hol olvasott. Naszreddin hodzsa pompázatos
turbánban jelent meg az udvarban, hogy pénzt kérjen adományba.
„Idejössz, hogy pénzt kérj, és nagyon drága díszt viselsz a fejeden. Mennyibe került ez a csodálatos darab?" -
kérdezte az uralkodó.
„Egy dúsgazdag embertől kaptam ajándékba. Az ára pedig tudomásom szerint 500 aranytallér" - felelte a
szufi bölcs.
A tanácsos azt súgta a szultán fülébe: „Hazudik. Egyetlen turbán sem kerül ennyibe." Naszreddin azonban
folytatta:
„Nemcsak azért jöttem, hogy kérjek, hanem azért is, hogy üzletet kössek. Tudom, hogy egyetlen uralkodó
van a földkerekségen, aki képes megvásárolni ezt a turbánt hatszáz tallérért, hogy a nyereséget a
szegényeknek adhassam, és ezzel növeljem az adomány értékét."
A szultán, akinek hízelegtek ezek a szavak, kifizette az összeget, amit Naszreddin kért.
Kifelé menet a bölcs odaszól a tanácsosnak:
„Lehet, hogy jól tudod, mennyit ér egy turbán, azt viszont én tudom, hogy mire viheti rá az embert a
hiúsága." És ezt sugallja most a valóság is, amiben van. Semmi baja nincs a szakmájával, és nem ítéli el az
embereket a vágyaikért, de nagyon is jól tudja, hogy mi az, ami igazán fontos az életben. És szeretne két
lábbal a földön maradni, noha a kísértések ott leselkednek minden sarkon. Valaki kinyitja az ajtót, és közli,
hogy már csak fél óra van hátra a divatbemutatóig. Hamarosan véget ér tehát a nap legrosszabb része, a
bemutató előtti hosszadalmas, tétlen várakozás. A lányok leteszik az iPodjukat és a telefonjukat, a
sminkesek elvégzik az utolsó simításokat, a fodrászok elrendezik a kiszabadult fürtöket.
Jasmine leül az öltözői tükör elé, és hagyja, hogy a szakemberek elvégezzék rajta a munkájukat.
- Ne legyél ideges csak azért, mert ez itt most Cannes - mondja a sminkes lány.
- Nem vagyok ideges.
Mért is lenne? Éppen ellenkezőleg: akárhányszor rálép a kifutóra, mindig elfogja egyfajta eksztázis, azaz
hirtelen megemelkedik az adrenalinszintje. A sminkes lány nagyon beszédes, mesél a sztárok ráncairól, akik
átmentek a kezein, ajánl egy új krémet, elmondja, hogy milyen elege van már az egészből, megkérdezi, hogy
nincs-e egy fölösleges meghívója valamelyik fogadásra. Jasmine mindezt végtelen türelemmel hallgatja:
gondolatban Antwerpen utcáin jár, azon a napon, amikor elhatározta, hogy fölkeresi a fényképészeket.
Akadt egy kis nehézség, de végül minden sikerült. Így lesz ma is. Így volt akkor is, amikor - az édesanyjával,
a k i nagyon szerette volna, ha a lánya fölépül a depresszióból, de végül beleegyezett, hogy elkísérje -
megnyomta a csengőt a fotós ajtaján, aki megszólította őt az utcán.
Az ajtó egy kis szobába nyílt, amelyben egy negatívokkal teleszórt átlátszó asztal állt, egy másik asztal
számítógéppel és egy papírokkal teli tervezőasztal. A fotós társaságában volt egy negyven év körüli nő, aki
tetőtől talpig végigmérte a lányt, és elmosolyodott. Rendezvényszervezőként mutatkozott be, majd mind a
négyen leültek.
- Biztos vagyok benne, hogy a lánya fényes jövő előtt áll mint modell - mondta a nő.
- Én csak azért jöttem, hogy elkísérjem - válaszolta az édesanya. - Ha bármi mondanivalója van, egyenesen
neki mondja.
Beletelt néhány másodpercbe, mire a nő újra szóhoz jutott. Elővett egy űrlapot, és elkezdte följegyezni a
részleteket és a méreteket, miközben közölte:
- A Cristina nyilvánvalóan nem jó név. Túl átlagos. Először is meg kell változtatnunk.
„A Cristina más okból nem jó név" - gondolta a lány. Mert ahhoz a lányhoz tartozik, aki megrokkant, amikor
végignézett egy gyilkosságot, és meghalt, amikor letagadta azt, amit a szeme nem volt hajlandó elfelejteni.
Amikor elhatározta, hogy mindent megváltoztat, azzal kezdte, akinek gyerekkora óta nevezték. Mindent
meg akart változtatni, az égvilágon mindent. Így hát egyből rávágta a választ:
- Jasmine Tiger. Egy virág bája és egy ragadozó veszélyessége.
A nőnek szemmel láthatóan tetszett.
- A modellkarrier nem könnyű, és neked szerencséd van, hogy kiválasztottak, és megteheted az első lépést.
Természetesen sok mindenen kell változtatni, de mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked eljutni oda,
ahova szeretnél. Készítünk rólad néhány képet, és elküldjük az ügynökségeknek.
Szükséged lesz továbbá egy composite-ra.
Most azt várta, hogy Cristina megkérdezi: „Mi az a composite? De nem hangzott el a kérdés. A nő ismét
gyorsan magához tért.
- A composite, mint talán tudod is, egy különleges papírból készült füzetke, a borítóján a legjobb fotóddal és
a méreteiddel. Aztán további fotók következnek különböző helyzetekben: bikiniben, diáklányként, néha
csak az arcod látszik, néha kicsit több smink van rajtad, ha esetleg olyat keresnek, aki idősebbnek látszik. A
melled...
Egy pillanatra elhallgat.
- ...a melled talán valamivel nagyobb, mint a modelleknek általában.
A fotóshoz fordult:
- Ezt lepleznünk kell. Jegyezd föl.
A fotós följegyezte. Cristina - aki most hirtelen Jasmine Tigerré változott - arra gondolt:
„De hát ha kiválasztanak, akkor egyből fölfedezik, hogy nagyobb a mellem, mint képzelték!"
A nő a kezébe vett egy szép bőrtáskát, és előhúzott egy listát.
- Kell egy sminkes. Egy fodrász. Semmi tapasztalatod nincs a kifutón, ugye?
- Semmi.
- Nos, ott nem járhatsz úgy, mint az utcán. Ha így teszel, elesel a gyors tempó és a magas sarkú cipő miatt.
Egymás elé kell tenned a lábaidat, mint ahogy egy macska jár. Soha ne mosolyogj.
És legfőképpen: ügyelj a tartásodra.
Három jelet tett a lista mellé.
- Kell kölcsönözni néhány ruhát. Még egy jel.
- Azt hiszem, pillanatnyilag ez minden. Ismét belenyúlt a táskájába, és elővett egy számológépet.
Maga elé húzta a listát, fölírt néhány számot, összeadta őket. Senki nem mert szólni egy szót sem.
- Körülbelül 2000 euró, azt hiszem. A fotókat nem számoljuk föl, mert bár Yasser - a fotósra nézett - nagyon
drágán dolgozik, úgy döntött, hogy ezt ingyen megcsinálja, ha beleegyezel, hogy fölhasználja az anyagot.
Holnap reggelre idehívhatjuk a sminkest és a fodrászt, én pedig kiderítem, van-e hely a tanfolyamon.
Biztosan sikerül elintézni. Ugyanígy abban is biztos vagyok, hogy ha pénzt fektetsz önmagadba, új
lehetőségeket teremtesz a jövődre, és hamarosan megtérülnek a kiadásaid.
- Ezt úgy értsem, hogy fizetnem kell?
Ismét úgy tűnt, mintha a „rendezvényszervező" zavarba jött volna. Általában olyan lányok jöttek ide, akik
majd megvesztek azért, hogy valóra váltsák mindazt, amiről egész nemzedékük álmodik - hogy az egész
világ őket csodálja, őket kívánja -, így aztán soha nem tettek föl tapintatlan kérdéseket, amikkel kínos
helyzetbe hozták volna.
- Ide hallgass, kedves Cristina...
- Jasmine. Abban a pillanatban, hogy beléptem ezen az ajtón, Jasmine-né változtam.
Megszólalt a telefon. A fotós kivette a zsebéből, és beljebb ment a szobába, ahol már sötét volt. Amikor
elhúzta az egyik függönyt, Jasmine megpillantott egy fekete falat, vakuállványokat, erős fényű lámpákat és
különböző fényforrásokat a plafonon.
- Figyelj ide, kedves Jasmine, emberek ezrei, sőt milliói lennének most szívesen a helyedben. A város egyik
legjelentősebb fotósa választott ki téged, a legnagyobb profik segítik majd a munkádat, én pedig
személyesen gondoskodom a karrieredről. De, mint mindenben ezen a földön, hinni kell benne, hogy
győzhetsz, és ennek érdekében áldozatokat kell hozni. Tudom, hogy a szépséged megvan ahhoz, hogy
sikeres legyél, de ez még nem elég ebben a versenyorientált világban. A legjobbnak is kell lenned, és ez
pénzbe kerül, legalábbis az elején.
- De ha annyira biztos benne, hogy mindez megvan bennem, miért nem fekteti belém a saját pénzét?
- Később majd megteszem. Most látnunk kell, hogy mennyire vagy elkötelezett. Biztosan kell tudnom, hogy
valódi profivá akarsz-e válni, vagy te is csak egy olyan lány vagy, akit elkápráztat az a lehetőség, hogy
utazhat, világot láthat, gazdag férjet találhat magának.
A nő hangja most nagyon szigorú volt. A fotós visszament a stúdióba.
- A sminkes van a telefonban. Azt szeretné megtudni, hogy hányra jöjjön holnap.
- Ha kell, én megszerezhetem az összeget... - mondta az édesanya.
De Jasmine már szedelőzködött és indult az ajtó felé, anélkül hogy kezet szorított volna a két emberrel.
- Köszönöm szépen. Nekem nincs ennyi pénzem. És ha lenne is, másra költeném.
- De hát a jövőd!
- Pontosan. Az az én jövőm, és nem a magáé.
Zokogva távozott. Először egy luxusbutikba ment, ahol udvariatlanok voltak vele, és nem hitték el, hogy
ismeri a tulajdonost. És ő még azt hitte, hogy új életet kezdhet, tökéletes nevet talált magának, de hát 2000
euró kell ahhoz, hogy megtegye az első lépést!
Anya és lánya egy szót sem szólt egymáshoz hazafelé. Többször csöngött a telefonja, megnézte a számot,
aztán mindig visszatette a zsebébe.
- Miért nem veszed föl? Nincs ma még egy találkozónk?
- Éppen erről van szó. Nincs 2000 eurónk. Az anyja a vállára tette a kezét. Tudta, hogy milyen érzékeny most
a lánya, és úgy érezte, tennie kell valamit.
- De van. Azóta, hogy apád meghalt, mindennap dolgozom, és van 2000 eurónk. Több is van, ha kell. Itt,
Európában jól keresnek a takarítónők, mert senki sem szívesen takarítja mások mocskát. És a jövődről van
szó. Nem megyünk haza.
Ismét megszólalt a telefon. Jasmine visszaváltozott Cristinává, és engedelmeskedett az anyjának. A vonal
másik végén a nő bemutatkozott, és közölte, hogy két órát késik egy másik találkozó miatt, és elnézést kért.
- Semmi baj - felelte Cristina. - De mielőtt fölöslegesen vesztegetné rám az idejét, szeretném megtudni, hogy
mennyibe fog kerülni a munka.
- Hogy mennyibe fog kerülni?
- Igen. Most jövök egy másik találkozóról, és 2000 eurót kértek a fotókért, a sminkért és a...
A nő fölkacagott.
- Semmibe sem kerül. Ismerem a trükköt, és majd erről is beszélünk, ha találkozunk.
A stúdió hasonló volt, de a beszélgetés egészen más. A fotósnő megkérdezte, hogy mitől szomorúbb most a
tekintete - ezek szerint emlékezett még az első találkozásukra. Cristina elmondta, hogy mi történt reggel,
mire a nő azt felelte, hogy ez nagyon gyakori, bár manapság már jobban ellenőrzik a hatóságok. Ebben a
pillanatban is a világ rengeteg pontján kérnek föl viszonylag szép lányokat, hogy „bontakoztassák ki" a
bennük rejlő szépséget, és ezért fizessenek egy vagyont. Azzal az ürüggyel, hogy új tehetségeket keresnek,
kivesznek egy szobát valamelyik luxusszállodában, és betesznek néhány fényképezőgép-állványt. Még
abban az évben részvételi lehetőséget ígérnek legalább egy divatbemutatóra, ellenkező esetben visszafizetik
a pénzt". Egy vagyont elkérnek a portrékért, és profikat bíznak meg azzal, hogy eljátsszák a sminkes vagy a
fodrász szerepét, modelliskolákat javasolnak, aztán sokszor nyom nélkül eltűnnek. Cristinának szerencséje
volt, hogy egy valódi fotóstúdióba ment el, de elég okos volt ahhoz, hogy visszautasítsa az ajánlatot. Ez
hozzátartozik az emberi hiúsághoz, és nincs benne semmi rossz, legalábbis abban az esetben, ha meg tudod
magad védeni. Nemcsak a divat világában, hanem az élet sok más területén is megesik, hogy írók a saját
műveiket adják ki, festők a saját kiállításukat szponzorálják, filmrendezők eladósodnak a nagy a filmstúdiók
kegyeiért való versengésben, korodbeli lányok otthagynak mindent, hogy pincérnők lehessenek egy
nagyvárosban, abban a reményben, hogy egy szép napon majd arra jön egy producer, aki fölfedezi a
tehetségüket és bevezeti őket a sztárvilágba.
Nem, most még nem készíti el a fényképeket. Előbb szeretné jobban megismerni, hiszen a gép gombjának
megnyomása csak az utolsó momentuma egy hosszú folyamatnak, amely azzal kezdődik, hogy föltárjuk a
másik ember lelkét.
- Választanod kell egy nevet.
- Jasmine Tiger.
Igen, visszatért a kedve.
A fotósnő meghívta egy hétvégére a holland határnál f e k vő tengerpartra, és naponta több mint nyolc órát
töltöttek a kamera előtti gyakorlatokkal.
Különböző érzelmeket kellett kifejeznie az arcával, amelyeket olyan szavak váltanak ki, mint például: „tűz!"
vagy „csábítás" vagy „víz". Meg kellett mutatnia a lelke jó és rossz oldalát. Előrenézni, oldalra nézni, lefelé
nézni, a végtelenbe nézni. Elképzelni sirályokat és démonokat. Átélni idősebb férfiak támadását, a magány
érzését egy bár mosdójában, átélni, hogy egy vagy több férfi megerőszakolja, elképzelni, hogy bűnös és
szent, perverz és ártatlan.
A szabadban is készítettek képeket: a teste majd megfagyott a hidegben, de minden ingerre képes volt
reagálni, minden parancsnak képes volt engedelmeskedni. Ezenkívül egy kis stúdiót használtak, amit az
egyik szobában rendeztek be, ahol különböző zeneszámok szóltak, és a világítás minden pillanatban
változott. Jasmine az arcát sminkelte, a fényképésznő pedig a haját rendezte.
- Jó vagyok? Miért fecsérled rám az idődet?
- Majd később beszélgetünk.
A nő éjszakákat töltött azzal, hogy nézegette a munkáikat, gondolkodott, jegyzetelt. Soha nem mondta, hogy
elégedett vagy elégedetlen az eredménnyel.
Csak hétfő reggel mondott véleményt Jasmine-nek (Cristina addigra már végérvényesen halott volt). A
brüsszeli pályaudvaron voltak, és várták az antwerpeni csatlakozást.
- Te vagy a legjobb.
- Nem igaz.
A nő elképedve nézett rá.
- De igen, te vagy a legjobb. Már húsz éve dolgozom a szakmában, megszámlálhatatlanul sok embert
fényképeztem, dolgoztam profi modellekkel és színművészekkel is. Tapasztalt emberekkel. De egyikük sem
volt képes olyan erőteljes érzelmek kifejezésére, mint te. Tudod, hogy hívják ezt? Tehetségnek. Ez bizonyos
területeken könnyen mérhető. Vannak például igazgatók, akik csőd szélén álló vállalatokat hoznak rendbe
és tesznek nyereségessé. Sportolók, akik rekordokat döntenek. Művészek, akiknek a műveik legalább két
évtizeddel élik túl őket. De egy modellnél milyen alapon jelenthetem ki ezt? Hát olyan alapon, hogy profi
vagyok. Te meg tudtad mutatni a lencsén keresztül az angyalaidat és a démonaidat, és ez nem könnyű. És
most nem azokra a fiatalokra gondolok, akik szeretnek vámpírnak öltözni és gótikus bulikba járni. És nem
azokra a lányokra gondolok, akik ártatlanságot színlelve próbálják fölébreszteni a férfiakban a rejtett
pedofíliát. Én valódi démonokról és valódi angyalokról beszélek.
Az emberek föl-alá járkáltak a pályaudvaron. Jasmine megnézte a vonatindulásokat, és azt javasolta, hogy
menjenek ki: őrülten vágyott egy cigarettára, és ott bent tilos volt a dohányzás. Azon gondolkodott,
elmondja-e vagy ne, hogy mi suhant át a lelkén.
- Lehet, hogy valóban van hozzá tehetségem, de ha így van is, egyetlen oka van annak, hogy sikerült
megmutatnom. Az együtt töltött idő alatt szinte semmit nem beszéltél a magánéletedről, és engem sem
kérdeztél az enyémről. Segítsek vinni a bőröndöt? A fotózás inkább férfiszakma: annyi nehéz holmit kell
cipelni!
A nő nevetett.
- Semmi különöset nem tudok mondani magamról azonkívül, hogy imádom a munkámat. 38 éves leszek,
elváltam, nincs gyerekem, megvannak a megfelelő kapcsolataim, hogy jól megéljek, de luxus nélkül. És
szeretnék hozzátenni még valamit ahhoz, amit az előbb mondtam: ha minden úgy lesz, ahogy tervezem, te
soha, de SOHA nem fogsz úgy viselkedni, mint az olyan emberek, akiknek a megélhetésük a
foglalkozásuktól függ, még akkor sem, ha így lesz. Ha nem fogadod meg a tanácsomat, könnyedén
manipulálhat a rendszer. Természetesen fölhasználom a képeidet, és pénzt keresek velük. De mostantól
kezdve azt ajánlom, hogy szerződtess egy profi ügynököt. Újabb cigarettára gyújt: most vagy soha.
- Tudod, mi hozta elő belőlem a tehetségemet? Olyasmi, amiről soha életemben nem gondoltam volna, hogy
megeshet velem: hogy beleszerettem egy nőbe. És szeretném, ha mellettem lenne és vezetné minden
lépésemet. A nő, aki kedvességével és szigorúságával a lelkem mélyéig hatolt és fölszabadította mindazt a
jót és rosszat, ami ott lapult. És mindezt nem hosszas meditálással vagy pszichoanalitikus módszerekkel érte
el, ahogy anyám szerette volna, hanem...
Itt szünetet tartott. Félt, de érezte, hogy folytatnia kell: nincs már semmi vesztenivalója.
- ... hanem egy fényképezőgéppel.
Azon a pályaudvaron akkor megállt az idő. Az emberek megmerevedtek, a zajok elnémultak, a szél elállt, a
cigarettafüst megdermedt a levegőben, minden fény kialudt - kivéve azét a két szempárét, amelyik
egymásra szegeződött és jobban ragyogott, mint valaha.
- Kész - mondja a sminkes lány.
Jasmine fölkel és rápillant a társára, aki megállás nélkül járkál föl-alá a rögtönzött öltözőben, az utolsó
simításokat végzi és fölteszi a kiegészítőket. Biztosan nagyon ideges, végtére is ez az első divatbemutatója
Cannes-ban, és ettől függ, hogy sikerül-e megkötni egy jó szerződést a belga kormánnyal.
Legszívesebben odamenne hozzá, hogy megnyugtassa. Hogy megmondja neki, hogy minden rendben lesz,
akárcsak eddig. De valami ilyesmit hallana: „Még csak 19 éves vagy, mit tudsz te az életről?"
Erre ő azt felelné: ismerem a képességeidet, éppúgy, ahogy te is az enyéimet. Ismerem azt a kapcsolatot, ami
megváltoztatta az életünket, attól a naptól kezdve, amikor fölemelted a kezed és finoman megérintetted az
arcom azon a pályaudvaron. Mindketten meg voltunk rémülve, emlékszel? De túléltük a saját félelmünket.
És hála ennek, most itt vagyok veled, aki azonkívül, hogy nagyszerű fotós, végre belevághatott abba, amiről
mindig álmodott: a ruhák tervezésébe és készítésébe.
De tudja, hogy nem lenne jó ötlet, ha most ilyeneket mondana: ha valakit arra kérünk, hogy nyugodjon meg,
azzal csak még jobban fölidegesítjük.
Odamegy az ablakhoz, és rágyújt még egy cigarettára. Sokat szív, de hát mit tehetne?
Ez az első nagy bemutatója Franciaországban.
16:43
Egy fekete kosztümöt és fehér blúzt viselő lány áll az ajtóban. Megkérdezi a nevét, kikeresi a listán, és
megkéri, hogy várjon egy kicsit: a lakosztály tele van. Két férfi és egy nő, aki talán valamivel fiatalabb nála,
szintén a sorára várakozik.
Mindenki türelmes viseli a várakozást. De neki vajon meddig kell még várnia?
És mit keres ő itt tulajdonképpen?
A kérdéseket magának teszi föl, és két választ talál.
Az első azt mondja, hogy tovább kell mennie. Gabriela, az optimista, aki elég kitartó volt ahhoz, hogy
eljusson a hírnévig. Most csakis a nagy premierre kell gondolnia, a meghívásokra, az utazásokra a
magánrepülőn, a világ fővárosaiban látható reklámokra, a fotósokra, akik állandó ügyeletet tartanak a háza
előtt, és minden érdekli őket: hogy miként öltözködik, melyik butikban vásárol, és ki az az izmos, vörös hajú
férfi, akivel együtt látták egy éjszakai bárban. Látja, ahogy diadalmasan visszatér a szülővárosába, a barátai
irigységgel vegyes döbbenettel figyelik, és látja, ahogy karitatív szervezeteket támogat.
A második azt mondja, hogy Gabriela, az optimista, aki elég kitartó volt ahhoz, hogy eljusson a hírnévig,
most borotvaélen táncol, és bármelyik pillanatban lebillenhet valamelyik oldalra, hogy a szakadékba
zuhanjon. Hiszen Hamid Hussein még csak a létezéséről sem tud, sohasem látták még őt kifestve és
kiöltözve egy fogadásra, lehet, hogy a ruha nem is az ő mérete és rá kell igazítani, és lehet, hogy emiatt el is
késik a Martinezbe megbeszélt találkozóról. Már 25 éves, lehet, hogy ebben a pillanatban egy másik jelölt
van a jachton, lehet, hogy meggondolták magukat, vagy az is lehet, hogy eleve így tervezték: két-három
jelölttel is elbeszélgetnek, és megnézik, melyikük tud kiemelkedni a tömegből.
Lehet, hogy mindhármukat meghívták a fogadásra anélkül, hogy ők tudnának egymásról. Paranoia.
Nem, nem paranoia, csak a valóság. Különben is: annak ellenére, hogy Gibson és a Híresség csak fontos
felkéréseket fogad el, a sikerre semmi garancia. És ha valami rosszul sül el, akkor kizárólag őt fogják
hibáztatni. Az Alice Csodaországban Kalaposának szelleme még mindig kísért. Talán nem is olyan tehetséges,
mint hitte, csak nagyon szorgalmas. Öt nem áldotta meg a sors olyan szerencsével, mint a többieket: egészen
eddig a pillanatig nem történt vele semmi jelentős dolog, hiába küzdött éjt nappallá téve. Attól a pillanattól
kezdve, hogy megérkezett Cannes-ba, egy percet sem pihent: szétosztotta a bookjait. - amelyek egy
vagyonba kerültek - a különböző szereplőválogatással foglalkozó cégek között, és csak egyetlen válogatásra
hívták el. Ha valóban különleges ember lenne, akkor neki már régen válogatnia kellene a szerepek között.
Túl nagyot álmodott, és hamarosan megérzi a vereség ízét, ami most már még keserűbb lesz, hiszen már
majdnem ott volt, már ott állt a hírnév küszöbén... és nem sikerült.
„Rossz rezgéseket vonzok. Érzem, hogy itt vannak. Uralkodnom kell magamon."
Mégsem jógázhat a kosztümös nő és a három némán várakozó ember jelenlétében! El kell űznie a negatív
gondolatokat, de hát honnan jönnek? A hozzáértők szerint - igen, sokat olvasott erről a témáról abban az
időszakban, amikor azt gondolta, hogy mások irigysége miatt nem ér el semmit - az a színésznő, akit
elutasítottak, most bizonyára arra koncentrál minden energiájával, hogy mégis megkapja a szerepet. Igen,
ezt ő is érzi, valóban EZ AZ IGAZSÁG! Az egyetlen megoldás tehát az, ha az elméje kilép ebből a mederből,
és megkeresi a Magasabb Rendű Énjét, aki kapcsolatban áll az Univerzum minden erejével.
Mélyeket lélegez, mosolyog, és azt mondja magában: „Ebben a pillanatban szétárasztom magam körül a sze-
retet energiáját, mert az hatalmasabb, mint az árnyékok ereje, a bennem lakó Isten üdvözli azt az Istent, aki a
föld minden lakójában lakik, még azokban is, akik...
Hirtelen kacagást hall. Kinyílik a lakosztály ajtaja, egy fiatal nőkből és férfiakból álló társaság lép ki vidáman
két híres nő kíséretében, és egyenesen a lift felé mennek. A két férfi és a nő belép, összeszedik az ajtó mellé
tett csomagokat, és csatlakoznak a rájuk várakozó társasághoz. Ezek szerint asszisztensek, sofőrök, titkárok
lehetnek.
- Maga következik - mondja a kosztümös lány. „A meditáció mindig beválik."
Rámosolyog a recepciós lányra, aztán a lélegzete is elakad: a lakás belül olyan, mint valami kincses barlang.
Mindenféle szemüvegek, ruhafogasok, különböző bőröndök, ékszerek, szépségápolási termékek, órák,
cipők, harisnyák, elektromos készülékek. Egy szőke hölgy, akinek szintén lista van a kezében, a nyakában
pedig mobiltelefon lóg, elébe siet. Megkérdezi a nevét, és arra kéri, hogy kövesse.
- Nincs vesztegetni való időnk. Térjünk egyből a lényegre.
Elindulnak az egyik szoba felé, és Gabriela további kincseket láthat: a luxus és a csillogás kellékeit, csupa
olyan dolgot, amiket a kirakatokban megcsodált, de testközelről még soha nem látott - legfeljebb másokon.
Igen, ez mind rá vár. Sietnie kell, és gyorsan döntenie, hogy mit vegyen föl. - Kezdhetem az ékszerekkel?
- Maga nem választ ki semmit. Már tudjuk, hogy mit akar HH. És holnap reggel vissza kell adnia a ruhát.
HH. Vagyis Hamid Hussein. Tudják, hogy mit akar neki!
Végigmennek a szobán. Az ágyon és a többi bútoron további holmik hevernek: pólók, nagy halom fűszer,
egy híres kávéfőzőgép-márka reklámtáblája és mellette néhány ajándéknak becsomagolt készülék. Egy
előszobába érnek, és végre kinyílnak egy hatalmas szoba ajtajai. Álmában sem gondolta, hogy a
szállodákban ilyen óriási lakosztályok is vannak.
- Megérkeztünk a templomba.
Egy óriási franciaágy fölött elegáns fehér tábla hirdeti a híres Haute Couture márkát.
Egy androgün lény - akiről Gabriela nem tudja eldönteni, hogy nő vagy férfi - némán várja őket.
Rendkívül sovány, hosszú hajának semmilyen színe nincs, a szemöldökét leborotválta, az ujjain gyűrűk
villognak, testhez simuló nadrágjából láncok lógnak.
- Vetkőzz le.
Gabriela leveszi a blúzát és a farmerjét, miközben még mindig találgatja a különös lény nemét, aki most
odamegy az egyik ruhásszekrényhez és kivesz egy piros ruhát.
- A melltartót is vedd le. Kilátszana a ruhából.
Van egy óriási tükör a szobában, de másfelé néz, és nem látja, hogy áll rajta a ruha.
- Sietnünk kell. Hamid azt mondta, hogy a fogadás után a lépcsőn is föl kell menned.
FÖLMENNI A LÉPCSŐN! Ez a varázsszó!
A ruha nem jó rá. A nő és az androgün lény ideges lesz. A nő kéri, hogy hozzon még két-három modellt,
mert a lánynak föl kell mennie a lépcsőn a Hírességgel, aki már elkészült.
„Fölmenni a lépcsőn" a Hírességgel! Igaz ez, vagy csak álom?
Végül kiválasztanak egy hosszú, aranyszínű, testhez simuló ruhát, amely derékig ki van vágva.
Mellmagasságban egy aranylánc akadályozza meg, hogy a szemek többet lássanak, mint amennyit az
emberi képzelet elvisel.
A nő ideges. Az androgün kimegy, és egy varrónővel tér vissza, aki elvégzi az utolsó igazításokat a ruha
szegélyén. Ha most tudna szólni, megkérné, hogy ne tegye: ha egy ruhát a testen varrnak, az azt jelenti,
hogy a sorsát is odavarrják és megtörik a vonalát. De ez nem a babonák ideje - a híres színésznők különben
is nap mint nap kerülnek hasonló helyzetbe, és soha nem történik velük semmi rossz.
Jön egy harmadik személy is egy hatalmas bőrönddel. Elvonul az óriási szoba egyik sarkába, és kinyitja:
egyfajta hordozható sminkstúdió, még egy lámpákkal megvilágított tükör is van benne. Az androgün lény
pedig ott térdel előtte, mint valami bűnbánó Magdolna, és egyik cipőt a másik után próbálgatja a lábára.
Hamupipőke! Aki hamarosan találkozik az Elvarázsolt Herceggel, és „fölmegy vele a lépcsőn"!
- Ez jó lesz - mondja a nő.
Az androgün visszapakolja a többi cipőt a dobozokba.
- Megint vetkőzz le. Amíg elkészítik a hajadat és a sminkedet, mi elvégezzük az utolsó simításokat a ruhán.
Jaj, de jó: nem varrják tovább a testén a ruhát. Újra nyitva van a sorsa.
Egy szál bugyiban elvezetik a mosdóhoz. Ott föl van állítva egy hordozható hajmosó és - szárító berendezés.
Egy borotvált fejű férfi vár rá. Megkéri, hogy üljön le és hajtsa hátra a fejét, egy kis fémtál fölé. A csaphoz
kötött kis zuhanyrózsával megmossa a haját, és akárcsak a többiek, ő is az ideg-összeroppanás szélén áll.
Szidja a kinti zajt, elmondja, hogy csöndesebb helyre lenne szüksége ahhoz, hogy rendesen végezze a
munkáját, de senki nem figyel rá. Különben sincs soha elég ideje, hogy azt csinálhassa, amit akar: mindig
sietni kell.
- Senki nem tudja, hogy mekkora felelősség nyugszik a vállamon.
Nem is Gabrielának beszél, csak magának. Folytatja:
- Amikor fölmész a lépcsőn, mit gondolsz: téged fognak nézni? Dehogyis! A munkámat fogják nézni.
Az ÉN sminkemet. Az ÉN hajkölteményemet. Te csak a vászon vagy, amire festek, rajzolok, szobrot faragok.
És ha elrontom, mit szólnak a többiek? Elveszíthetem az állásomat, tudod?
Gabriela sértve érzi magát, de tudja, hogy ehhez hozzá kell szoknia. A siker és a csillogás világa már csak
ilyen. Később, amikor már valóban lesz valaki, és majd maga választhatja meg, hogy kikkel dolgozik együtt,
jól nevelt és udvarias embereket fog választani. Egyelőre csak annyit tehet, hogy legnagyobb erényére, a
türelemre koncentrál.
A társalgást félbeszakítja a hajszárító zaja, amely a leszálló repülőgépéhez hasonlít. Mit panaszkodik a kinti
zajra?
A férfi sietve és kicsit durván szárítja meg a haját, és szól Gabrielának, hogy azonnal menjen a hordozható
sminkstúdióba. Ott aztán egy csapásra megváltozik a modora: elhallgat, nézi a modelljét a tükörben, olyan,
mintha más világba került volna. Ide-oda járkál, kezében a hajszárítóval és a hajkefével, mintha csak
Michelangelót látnánk a Dávid-szobor faragása közben, kalapáccsal és vésővel. Gabriela igyekszik mereven
nézni előre, és közben eszébe jutnak egy portugál költő sorai:
„A tükör mindent pontosan visszaad: nem téved, mert nem gondolkodik.
Gondolkodni lényegében nem más, mint tévedni."
Visszatér az androgün és a nő. Már csak húsz perc van hátra a limuzin érkezéséig, hogy elvigye a
Martinezbe, ahol találkozni fog a Hírességgel. Nincs parkolási lehetőség, ezért pontosnak kell lenni. A
fodrász motyog valamit, mint egy meg nem értett művész, akinek be kell tartania a határidőt.
Úgy dolgozik az arcán, mint Michelangelo a Sixtus-kápolnán. Limuzin! Fölmenni a lépcsőn! Híresség!
„A tükör mindent pontosan visszaad: nem téved, mert nem gondolkodik."
Ne gondolkodj, mert megfertőz a stressz és az itt uralkodó rossz hangulat: visszajönnek a negatív rezgések.
Nagyon szeretné megkérdezni, hogy mi ez a lakosztály tele mindenféle holmival, de úgy kell viselkednie,
mintha hozzá lenne szokva az ilyen helyekhez. Michelangelo a nő szigorú arckifejezése és az androgün
távolba meredő tekintete mellett végzi el az utolsó simításokat. Gabriela föláll, pillanatok alatt fölöltözik,
cipőt vesz, minden a helyén, hála istennek.
A terem egyik sarkában fölkapnak egy kis Hamid Hussein bőrtáskát. Az androgün kinyitja, kiveszi belőle a
papírt, amivel ki volt tömve, hogy megtartsa a formáját, szokásos távolságtartó arckifejezésével nézegeti,
végül bólint, és odaadja Gabrielának.
A nő átnyújt egy hosszú, négypéldányos szerződést, amelynek a margóján kis piros jelölések jelzik: „Itt írja
alá!”
- Vagy elolvasás nélkül írod alá, vagy hazaviszed, vagy telefonálsz az ügyvédednek, és megmondod, hogy
szükséged van egy kis időre, amíg meghozod a döntést. A lépcsőn mindenképpen föl fogsz menni, mert
nincs más választásunk. Mindenesetre, ha holnap reggelre nincs itt a szerződés, elég, ha visszaadod a ruhát.
Eszébe jut az üzenet, amit az ügynökétől kapott: egyezz bele mindenbe. Gabriela elveszi a tollat, megkeresi a
pirossal jelölt részeket, és mindenhol aláírja. Nincs semmi, de semmi vesztenivalója.
Ha a záradékok jogilag kifogásolhatók, biztosan beperelheti őket, mondván, hogy kényszerítették az
aláírásra - de előtte ki kell próbálnia azt, amiről mindig is álmodott.
A nő összerendezi a példányokat, majd szó nélkül eltűnik. Michelangelo szétszedi a sminkasztalt, és egészen
elmerül a saját világában, ahol az igazságtalanság az egyetlen törvény, ahol az ő munkáját senki nem ismeri
el, ahol nincs idő megvalósítani az elképzeléseit, és ahol ha bármi nem sikerül, kizárólag ő a hibás. Az
androgün kéri, hogy kövesse a lakosztály ajtajáig, ránéz az órájára - Gabriela látja, hogy a mutatón egy
halálfej díszeleg -, és megismerkedésük óta most szólal meg először:
- Három percünk van. Nem mehetsz le így, hogy mindenki lásson. Oda kell, hogy kísérjelek a limuzinhoz.
Visszatér a feszültség, és Gabriela már nem gondol a limuzinra, a Hírességre és a lépcsőre - egyszerűen csak
fél. Beszélgetnie kell.
- Mi ez a lakosztály? Miért van benne annyiféle holmi?
- Még egy kenyai szafari is - mondja az androgün, és az egyik sarokra mutat.
Eddig észre sem vette a légitársaság diszkrét hirdetését és az asztalon heverő borítékokat.
- Ingyen van, akárcsak a többi holmi, kivéve a templomban található ruhákat és kiegészítőket.
Kávéfőző gépek, elektromos készülékek, ruhák, táskák, karórák, ékszerek, kenyai szafari. Minden teljesen
ingyen van?
- Tudom, mire gondolsz - mondja az androgün, a maga se nem nőies, se nem férfias hangján, ami inkább
olyan, mint valami marslakóé. - Igen, ingyen van. Jobban mondva, csereáru, hiszen ezen a világon semmi
nincs ingyen. Ez az egyik „ajándékszoba" a sok közül, amelyek a fesztivál idején üzemelnek. A
kiválasztottak belépnek ide, és kiválasztják, amit akarnak. Ők azok, akik A pólójában járkálnak, B
napszemüvegét viselik, meghívnak a házukba más fontos embereket, és a parti végén egy új kávéfőző
géppel készítik el a kávét, a számítógépüket a C által gyártott táskában szállítják, D krémjeit ajánlják,
amelyeket éppen most dobnak piacra, és mindeközben rendkívül fontosnak érzik magukat - hiszen a
birtokukban van valami különleges, ami még nem került ki a boltokba. A medencébe E ékszereit viselve
másznak be, amikor lefényképezik őket, F öve van rajtuk - és egyik termék sem található még meg az
üzletek polcain. Mire piacra kerülnek, a Szuperosztály már megcsinálta nekik a reklámot - nem azért, mert
szereti őket, hanem mert csak ő férhet hozzájuk. Ekkor jön el az a pillanat, amikor a földi halandók minden
megtakarított pénzüket arra költik, hogy ezeket a termékeket megvásárolják. Mi sem egyszerűbb ennél,
kedvesem. A gyártók készítenek néhány mintát, a kiválasztottak pedig két lábon járó plakátokká válnak. De
ne örülj: te még nem tartasz itt.
- És mi köze van mindennek a kenyai szafarihoz?
- Tudsz jobb reklámot egy középkorú házaspárnál, amelyik lelkesen veti bele magát a „kalandos vadonba", a
fényképezőgépe tele van fotókkal, és mindenkinek ajánlgatja ezt a különleges kirándulást? Az összes
ismerősük ki akarja majd próbálni. Ismétlem: ezen a világon semmi nincs ingyen. De úgy látom, letelt a
három perc, itt az ideje, hogy lemenjünk, és fölkészülj a szereplésre.
Egy fehér Maybach várja őt. A sofőr, aki sapkát és kesztyűt visel, kinyitja az ajtót.
Az androgün még elmondja utolsó utasításait:
- Felejtsd el a filmet, nem ezért fogsz fölmenni a lépcsőn. Amikor fölérsz, üdvözöld a fesztivál igazgatóját, a
polgármestert, és amint belépsz a Kongresszusi Palotába, indulj el az első emeleti mosdó felé. Menj végig a
folyosón, aztán fordulj balra, és lépj ki a mellékajtón. Ott fog várni valaki, aki tudja, hogy milyen ruha van
rajtad, és elvezet egy helyre, ahol újra kisminkelnek, megfésülnek, aztán egy pillanatra megpihenhetsz a
teraszon. Ott fogunk találkozni, és elkísérlek a díszvacsorára.
- De hát nem fognak haragudni a producerek és a rendező?
Az androgün megvonja a vállát, aztán furcsa, ütemes lépteivel visszamegy a szállodába.
És a film? A film egyáltalán nem fontos. Ami igazán fontos:
FÖLMENNI A LÉPCSŐN!
Ez a helyi kifejezés a vörös szőnyegre, a hírnév felé vezető főfolyosóra; a hely, ahol a világ minden nagy
filmsztárját, képzőművészét, a luxus világának minden képviselőjét lefényképezik, és a fotót a világ minden
tájára elküldik, hogy Amerikától a Távol-Keletig, az Északi-sarktól a Déli-sarkig minden magazinban
megjelenjen.
- Nem zavarja a légkondicionáló, madame? - kérdezi a sofőr.
Megrázza a fejét.
- Ha inni óhajt, van egy üveg pezsgő balra, a tartóban. Gabriela kinyitja a tartót, elővesz egy kristálypoharat,
kinyújtja a karját, jó messzire a ruhájától, hallja a dugó pukkanását, önt magának egy pohárral, amit azonnal
föl is hajt, majd tölt még eggyel, és azt is megissza. Kintről kíváncsiskodó arcok fürkészik, hogy ki ülhet a
külön sávban haladó óriási autóban a sötétített ablak mögött. Nemsokára ott fog állni a Híresség mellett, és
az a pillanat nemcsak egy új karrier, hanem egy hihetetlen, gyönyörű, szenvedélyes szerelem kezdete is lesz.
ő egy romantikus nő, és erre büszke. Eszébe jut, hogy otthagyta a ruháját és a táskáját az „ajándékszobában".
Vagyis nincs nála a hotelszobája kulcsa. Nincs hova mennie, ha véget ér az este. Mellesleg, ha egyszer
könyvet írna az életéről, képtelen lenne elmesélni az aznapi eseményeket: másnaposan ébredt egy lakásban,
ahol a földön mindenütt matracok és ruhák hevertek, munkanélküli volt, és rosszkedvű - hat órával később
pedig egy limuzinban ül, és arra készül, hogy végigmegy a vörös szőnyegen az újságírók hada előtt, a világ
egyik legvonzóbb férfijának az oldalán.
Remeg mindkét keze. Legszívesebben meginna még egy pohár pezsgőt, de úgy dönt, nem kockáztatja meg,
hogy ittasan jelenik meg a hírnevet jelentő vörös szőnyegen.
„Lazíts, Gabriela. Ne felejtsd el, hogy ki vagy. Ne hagyd, hogy elsodorjanak az események - maradj a
földön."
Megállás nélkül ismételgeti ezeket a mondatokat, miközben a Martinez felé haladnak. De ha akarja, ha nem,
soha nem lesz már az az ember, aki volt.
Nincs kijárat - hacsak nem az, amelyikről az androgün beszélt, és amelyik egy még magasabb hegyre vezet.
16:52
Még a Királyok Királyának, magának Jézus Krisztusnak is ki kellett állnia azt a próbát, amellyel most Igor
kénytelen szembenézni: az ördög kísértését. És foggal-körömmel KELL kapaszkodnia a hitébe, hogy ne
bizonytalanodjon el küldetésében, amellyel megbízták. Az ördög arra kéri, hogy álljon meg, bocsásson meg,
és tegye félre az érzéseit. Az ördög első osztályú profi, aki a gyengéket a félelem, az aggodalom, a
tehetetlenség és a kétségbeesés érzésével ijesztgeti.
Az erőseket azonban sokkal kifinomultabb módszerrel kísérti: jó szándékkal. Ezt tette Jézussal is, amikor a
sivatagban találkozott vele: azt tanácsolta neki, hogy változtassa élelemmé a köveket. Ezzel nemcsak a saját
éhségét űzné el, hanem mindazokét, akik ételért könyörögnek. Jézus azonban azzal a bölcsességgel reagált,
ami el is vár-ható Isten Fiától. Azt válaszolta, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal is, ami
a Lélekből jön.
Jó szándék, erény, tisztesség: mik is ezek pontosan? Emberek, akik tisztességesnek tartották magukat, mert
engedelmeskedtek a kormánynak - megépítették a németországi koncentrációs táborokat. Orvosok, akik
meg voltak győződve róla, hogy a kommunizmus egy igazságos rendszer - őrültnek nyilvánították, majd
Szibériába száműzték az összes értelmiségit, aki ellenezte a rendszert. Katonák, akik ölni mennek egy eszme
nevében, amit nem is ismernek igazán - csupa jó szándékú, erényes és tisztességes ember.
Nem ez az. A nemes célért elkövetett bűn erény, a gonosz célt szolgáló erény pedig bűn.
Az ő esetében a megbocsátás csak a Gonosz módszere, amely arra szolgál, hogy ne nyugodhasson meg a
lelke. Azt mondja: „Nem te vagy az egyetlen, akivel ez történt. Sokakkal megesett már, hogy elhagyta őket
az, akit a legjobban szerettek, mégis sikerült boldogságot kovácsolniuk a keserűségből. Gondolj csak
azoknak az embereknek a hozzátartozóira, akik miattad távoztak az élők sorából: ők most keserűséget és
gyűlöletet éreznek, és bosszút akarnak állni. Hát így akarod te jobbá tenni a világot? Ezt akarod te
fölajánlani a nőnek, akit szeretsz?"
Igor azonban sokkal bölcsebb, mint a kísértések, amelyek meg akarják nyerni a lelkét: tudja, hogy ha most
ellenáll, ez a hang lassan elhalkul, majd végleg elnémul. Leginkább azért, mert az egyik ember, akit a
mennyországba küldött, percről percre erősebben van jelen az életében: a dús szemöldökű lány azt mondja,
hogy minden rendben, és óriási különbség van megbocsátás és felejtés között. Gyűlöletnek nyoma sincs a
szívében, és nem azért teszi mindezt, hogy bosszút álljon a világon.
Az ördög erősködik, de neki tartania kell magát, és egy pillanatra sem szabad elfelejtenie, hogy miért van itt.
Belép a legelső útjába kerülő pizzériába. Kér egy margheritát és egy közepes Coca-Colát. Inkább most eszik,
úgysem fog tudni - ahogy egyébként soha nem is tudott - mások társaságában enni. Az ilyen vacsorákon
mindenki úgy érzi, hogy fönn kell tartania a vidám, laza társalgást, és mindig éppen akkor zavarják meg,
amikor bele akar kóstolni az előtte lévő ízletes fogásba.
Általában van egy bevált módszere, amellyel el tudja ezt kerülni: rengeteg kérdést tesz föl a többieknek,
hogy fitogtathassák a tudásukat, miközben ő nyugodtan megvacsorázik. De ma este nem hajlandó
illedelmes társasági emberként viselkedni. Ma ellenszenves és távolságtartó lesz. Legföljebb arra hivatkozik,
hogy nem beszéli a nyelvet.
Tisztában van vele, hogy az elkövetkező órákban minden eddiginél erősebb kísértésnek lesz kitéve, hogy
álljon meg, hogy hagyja abba az egészet. De ő nem akar megállni: az a célja, hogy teljesítse az eltervezett
missziót, még akkor is, ha az egésznek az oka megváltozik.
Halvány fogalma sincs arról, hogy három erőszakos halál egy napon statisztikailag normális-e Cannes-ban.
Ha igen, akkor a rendőrség nem fog gyanakodni, hogy valami különös történik. Folytathatja a bürokratikus
eljárásait, ő pedig hajnalban fölszállhat, ahogy tervezte. Azt sem tudja, hogy azonosították-e már, hiszen ott
van az a házaspár, akik reggel elmentek mellette és köszöntötték az eladólányt, a férfi egyik testőre fölfigyelt
rá, a másik nő meggyilkolását pedig látta valaki.
A Kísértés most stratégiát vált: rá akar ijeszteni, ahogy a gyengékre szokott. Úgy látszik, az ördögnek
fogalma sincs arról, hogy ő mi mindenen ment keresztül, és menynyire megerősödött, amikor kiállta a
próbát, amit a sors állított elé.
Előveszi a mobiltelefonját, és újabb üzenetet ír.
Elképzeli, hogy mi lesz Ewa reakciója, ha megkapja. Valami azt súgja neki, hogy megijed, de ugyanakkor
örül is neki. Bizonyára mélységesen megbánta már azt a lépést, amit két évvel ezelőtt megtett: mindent
otthagyott, még a ruháit és az ékszereit is, és az ügyvédjét bízta meg, hogy vegye föl vele a kapcsolatot a
válás hivatalos menetét illetően.
Az ok: a zsenik összeférhetetlensége. Mintha a világ minden érdekes embere tökéletesen egyformán
gondolkodna, és rengeteg közös volna bennük. Persze, hogy ez hazugság: valójában beleszeretett egy másik
férfiba.
Szenvedély. Van-e a világon olyan ember, aki több mint ötévi házasság után soha nem nézett másra és soha
nem kívánta azt, hogy bárcsak más lenne a partnere? Van-e olyan ember a világon, aki nem csalta meg a
párját legalább egyszer az életben, ha csak képzeletben is? Hány férfi és nő megy el mégis emiatt, azután
amikor ráébred, hogy a szenvedély nem tart sokáig, visszatér az igazi párjához? Ha az ember egy kicsit is
éretten gondolkodik, elfelejt mindent. Hiszen mindez teljesen normális, elfogadható, és hozzátartozik az
ember biológiai felépítéséhez.
Persze ezt ő is csak lassan tanulta meg. Először azt az utasítást adta az ügyvédeinek, hogy legyenek
kíméletlenek, vagyis ha Ewa el akarja őt hagyni, akkor a közösen, fillérről fillére, csaknem húsz év alatt
összegyűjtött vagyonuknak is búcsút kell mondania. Egy hétig folyamatosan részeg volt, miközben várta a
választ: nem a pénz érdekelte, hanem Ewát akarta visszakapni mindenáron, és nem ismert más kényszerítő
eszközt.
Ewa azonban tisztességes ember volt, és az ügyvédjei minden feltételt elfogadtak.
Mivel a sajtó is értesült az ügyükről, Igor az újságokból tudta meg, hogy a volt feleségének viszonya van
valakivel. Mégpedig a világ egyik legsikeresebb divattervezőjével, aki a semmiből jött, akárcsak ő.
Aki körülbelül 40 éves, akárcsak ő. Aki híres arról, hogy a siker nem tette önteltté, és éjjel-nappal dolgozik.
Akárcsak ő.
Nem értette, mi történt. Röviddel azelőtt, hogy Ewa elment egy londoni divatvásárra, végre együtt töltöttek
egy kis időt kettesben, Madridban. Bár a cég gépével repültek, és egy minden lehetséges és elképzelhető
igényt kielégítő szállodában laktak, elhatározták, hogy újra fölfedezik a világot. Nem foglaltak asztalt
éttermekben, beálltak a múzeumok előtt kígyózó sorokba, a türelmesen várakozó sofőrrel járó limuzin
helyett taxival jártak, lófráltak és eltévedtek a városban. Jó sokat ettek és még többet ittak, mindennap
kimerülten és boldogan tértek vissza a szobájukba, és minden éjjel szeretkeztek. Mindkettejüknek óriási
önuralomra volt szükségük ahhoz, hogy ne tapadjanak rá a hordozható számítógépükre és hogy
kikapcsolva tartsák a mobiltelefonjukat. De kibírták. És úgy tértek vissza Moszkvába, hogy a szívük tele volt
emlékekkel, az arcukon pedig boldog mosoly ragyogott. Igor ismét belemerült a munkába, és meglepetten
vette észre, hogy a dolgok az ő távollétében is tökéletesen működtek. Ewa pedig a következő héten elutazott
Londonba, és soha többet nem tért vissza. Igor fölkereste az egyik legjobb magánnyomozói irodát - amit
rendszerint ipari és politikai kémkedésre kérnek föl -, és kénytelen volt több száz fotót végignézni,
amelyeken a felesége kéz a kézben látható az új partnerével. A detektívek szereztek Ewának egy „barátnőt",
akit az ex-férjtől kapott információk segítségével képeztek ki. Ewa egy áruházban találkozik vele véletlenül.
Megtudja, hogy a nő Oroszországból jött, „elhagyta a férje", a brit törvények miatt nem kap állást, és már az
éhezés küszöbén áll. Ewa eleinte gyanakvó, végül úgy dönt, hogy segít neki. Beszél a szerelmével, aki
vállalja a kockázatot, és alkalmazza a nőt az egyik irodájában, annak ellenére, hogy nincsenek meg a
szükséges papírjai.
Ő az egyetlen „barátnője", aki beszéli az anyanyelvét. Magányos. Házassági problémái voltak. A
nyomozóiroda
pszichológusai szerint ő az ideális eszköz a kívánt információk megszerzésére, hiszen tudja, hogy Ewa még
nem szokta meg új környezetét, és benne is működik az az általános emberi ösztön, hogy könnyen a
bizalmába fogad olyan ismeretlent, aki hasonló körülmények között van. Nem azért, hogy tanácsot kérjen,
hanem egyszerűen csak azért, hogy könnyítsen a lelkén.
A „barátnő" rögzít minden beszélgetést, amik azután Igor asztalára kerülnek, és sokkal fontosabbak, mint az
aláírni való papírok, a meghívók vagy a jelentősebb ügyfeleknek, szállítóknak, politikusoknak és
vállalkozóknak szánt ajándékok.
Ezek a szalagok sokkal hasznosabbak - és egyben sokkal fájdalmasabbak is -, mint a fényképek. Kiderül
belőlük, hogy Ewa viszonya a neves divattervezővel két évvel ezelőtt kezdődött, a Milánói Divathéten, ahol
szakmai okokból találkoztak egymással. Ewa kezdetben ellenállt: a férfit a világ legszebb női vették körül, ő
pedig már 38 éves volt. Ennek ellenére a következő héten, Párizsban, már le is feküdtek egymással.
Amikor ezt meghallotta, azt vette észre, hogy fölizgult, és nem is értette, miért reagált így a teste. Hogy lehet
az, hogy ha elképzeli a feleségét széttárt combokkal, amint egy másik férfi beléhatol, merevedése lesz
ahelyett, hogy undorodna?
Ez volt az egyetlen pillanat, amikor azt gondolta, hogy megtébolyodott. És elhatározta, hogy egyfajta
nyilvános vallomást tesz, hogy enyhítse a bűntudatát. Az üzlettársainak elmesélte, hogy „az egyik barátját"
kifejezetten izgatta, amikor megtudta, hogy a feleségének viszonya van más férfiakkal. És ekkor döbbent
csak meg igazán.
A kollégái, akik egyébként különböző rangú és nemzetiségű üzletemberek és politikusok, először
elszörnyülködtek. De a tizedik pohár vodka után bevallották, hogy ez az egyik legizgatóbb dolog, ami egy
házasságban történhet. Az egyikük mindig megkérte a feleségét, hogy mesélje el neki a legmocskosabb
részleteket, és mondja ki a szavakat, amelyek elhangzottak közben. Egy másik kollégája bevallotta, hogy a
swingerklub - olyan hely, amelyet a kollektív szexet kedvelő párok látogatnak - a legjobb módszer a
haldokló házasság megmentésére. Ez túlzás. De boldog volt, amikor megtudta, hogy nem ő az egyetlen férfi,
akit fölizgat a tudat, hogy a feleségének viszonya van valaki mással. Ugyanakkor elszomorította a tény,
hogy ennyire kevéssé ismeri az embereket, és ezen belül is főleg a férfiakat: a beszélgetéseik mindig csak az
üzlet körül folytak, és nagyon ritkán léptek személyes talajra.
Megint eszébe jutnak a szalagok. Londonban (a szakmabeliek életét megkönnyítendő, a divatheteket mindig
közvetlenül egymás után rendezték meg) a divattervező már szerelmes volt - amit nem nehéz elképzelni,
hiszen a világ egyik legkülönlegesebb asszonyával hozta össze a sors. Ewa a maga részéről továbbra is
bizonytalan volt: Hussein volt a második férfi az életében, akivel lefeküdt, ugyanabban a szakmában
dolgoztak, és neki erős kisebbségi komplexusa volt vele szemben. Le kellene mondania tehát a karrierjéről,
hiszen nem versenyezhet a jövendőbeli férjével, és vissza kellene térnie az egyszerű háztartásbeli léthez.
És ami még ennél is rosszabb: nem értette, hogy érdeklődhet egy ilyen sikeres férfi egy középkorú orosz nő
iránt.
Igor meg tudta volna neki magyarázni, ha a nő ad neki legalább egy esélyt a beszélgetésre: Ewa már a
jelenlétével is képes fényt gyújtani a körülötte lévők lelkében, és ki tudja hozni belőlük a legjobbat, életre
kelti őket a múlt hamvaiból, tele ragyogással és reménnyel. Hiszen ugyanez történt azzal a fiatalemberrel is,
aki egy értelmetlen és véres háborúból tért vissza.
A Kísértés újult erővel környékezi meg. Az ördög azt mondja, hogy nem egészen így történt: ő maga
dolgozta föl a traumáit a munkamániája segítségével. S noha a pszichiáterek szerint ez egy pszichés zavar,
valójában jó módszer arra, hogy a megbocsátás és a felejtés által túltegyük magunkat a múltbéli sérelmeken.
Ewa nem volt ennyire fontos: Igornak föl kellene hagynia azzal, hogy az érzelmeit egy olyan kapcsolattal
azonosítja, amely már nem létezik.
„Nem te vagy az első - ismétli az ördög. - Rosszat cselekszel, mert azt hiszed, hogy ezzel fölébreszted a jót."
Igor kezd ideges lenni. Jó ember volt, és ha keménynek kellett lennie, annak mindig valamilyen magasabb
oka volt: hogy a hazáját szolgálja, hogy a számkivetettek fölösleges szenvedését enyhítse, hogy egyszerre
tartsa a másik orcáját és használja a korbácsot, amint Jézus Krisztus is tette, az ő egyetlen példaképe.
Keresztet vet abban a reményben, hogy a Kísértés alábbhagy. Igyekszik fölidézni, hogy mit mesélt Ewa a
szalagokon az új kapcsolata boldogtalanságáról. És hogy ennek ellenére nem akar visszatérni a múltjához,
mert a volt férje egy „elmebeteg".
Mekkora badarság. Úgy látszik, hogy új környezetében agymosáson ment keresztül. Rettentő rossz
társaságba keveredhetett. Egészen biztos, hogy hazudik, amikor azt mondja újdonsült orosz barátnőjének,
hogy egyetlen okból ment férjhez: félt, hogy egyedül marad.
Fiatal lányként mindig kívülállónak érezte magát, és ezért soha nem lehetett önmaga: állandóan úgy kellett
tennie, mintha őt is ugyanazok a dolgok érdekelnék, amik a barátnőit, mintha részt venne a játékaikban,
mintha élvezné a bulijaikat, mintha ő is egy jóképű férfira vágyna, aki biztonságot ad neki, otthont,
gyerekeket és házastársi hűséget. „Ez mind hazugság" - vallja be.
Valójában mindig is a kalandról és az ismeretlenről álmodozott. Ha kamaszkorában választhatott volna
magának szakmát, akkor a művészet területén próbálkozott volna. Már gyerekkorában is imádott
fényképeket kivágni a kommunista párt újságjaiból, és montázsokat készíteni belőlük: bár nem tetszett neki,
amit látott, élvezte, hogy kiszínezheti és megszépítheti a komor ruhákat. Mivel nem nagyon lehetett
babaruhákat kapni, a játékainak az édesanyja készített öltözéket. Ewa csodálta ezeket a ruhácskákat, és
megfogadta, hogy ha nagy lesz, majd ő is készít hasonlókat.
A volt Szovjetunióban nem létezett divat. Az emberek csak akkor tudták meg, hogy mi történik a nagyvilág-
ban, amikor leomlott a berlini fal, és bejöttek az országba a külföldi magazinok. Ekkor már kamaszlány volt,
és ettől kezdve még élénkebb és izgalmasabb montázsokat készített, azután egyszer csak úgy döntött, hogy
közli a családjával: az az álma, hogy ruhákat tervezzen.
Amint befejezte az iskolát, elküldték a szülei a jogi karra. Bármennyire örültek is a frissen kiharcolt
szabadságnak, bizonyos kapitalista eszmékről azt tartották, hogy veszélyesek az országra nézve, mert
elfordítják a népet az igazi művészettől, Tolsztojt és Puskint kémregényekre cserélik, a klasszikus balettet
modern hatásokkal szennyezik. Az ő egy szem lányukat meg kell védeniük attól az erkölcsi fertőtől, ami
együtt jött a Coca-Colával és a luxusautókkal.
Az egyetemen megismerkedett egy jóképű, ambiciózus fiúval, aki pontosan úgy gondolkodott, ahogyan ő:
az a rezsim, amelyben a szüleink éltek, már véget ért, és nem tér vissza soha többé. Itt az ideje, hogy új életet
kezdjünk.
Rajongott a fiúért. Elkezdtek járni. Látta, hogy nagyon okos, és sokra fogja vinni az életben. És még meg is
érti őt. Persze harcolt az afganisztáni háborúban, és meg is sebesült egy ütközetben, de semmi komoly. Soha
nem panaszkodott a múltjáról, és a sok együtt töltött év során egyszer sem jelentkeztek nála elmezavarra
vagy feldolgozatlan traumára utaló tünetek.
Egyik reggel egy rózsacsokorral állított be hozzá. Közölte, hogy otthagyja az egyetemet, és belevág a saját
üzletébe. Azután megkérte a kezét. Ő pedig igent mondott, pedig a csodálaton és a cinkosságon kívül mást
nem érzett iránta. De azt gondolta, hogy az idő és az együttélés majd meghozza a szerelmet is. Különben is
ez a fiú volt az egyetlen, aki megértette és ösztönözte: úgy érezte, hogy ha elszalasztja ezt a lehetőséget, talán
soha többé nem talál olyan embert, aki elfogadja őt úgy, ahogy van.
Összeházasodtak hát, minden különösebb felhajtás és családi támogatás nélkül. A fiú olyan emberektől
szerzett pénzt, akiket ő veszélyesnek tartott, de nem tudott mit tenni. A vállalat lassacskán növekedésnek
indult, és négy év együttlét után Ewa - rettegve - előállt első követelésével: azt mondta a férjének, hogy
azonnal fizesse vissza azokat a kölcsönkért pénzeket, amiket a jótevői mintha már el is felejtettek volna. Igor
megfogadta a tanácsát, és később végtelenül hálás is volt neki érte.
Teltek-múltak az évek, a kötelező vereségeket elszenvedték, egymást követték az álmatlan éjszakák, míg
végre ismét javulni kezdtek a dolgok, és a rút kiskacsával pontosan az történt, ami a mesében: gyönyörű
hattyú lett belőle, akit mindenki csodált.
Ewa nem élvezte a háztartásbeli-szerepet. Igor pedig ahelyett, hogy úgy viselkedett volna, mint a barátnői
férjei, akik szerint a munka nőietlen dolog, vásárolt neki egy üzletet Moszkva egyik legvonzóbb helyén. A
világ legnevesebb tervezőinek a modelljeit árulta, de soha nem merte megkockáztatni, hogy maga is
tervezzen.
A munkája azonban kárpótolta: elutazhatott a legnagyobb divatszalonokba, érdekes emberek társaságát
élvezhette, és végül megismerkedett Hamiddal. A mai napig nem tudta eldönteni, hogy szerelmes-e belé - a
válasz tehát valószínűleg: nem. De jól érezte magát a társaságában. És nem volt vesztenivalója, amikor a férfi
bevallotta neki, hogy soha nem találkozott még hozzá fogható emberrel, és szeretne vele együtt élni.
Gyermektelen volt. A férje pedig a munkájába volt szerelmes, és Ewa valószínűnek tartotta, hogy észre sem
venné a hiányát. „Mindent otthagytam - mondta Ewa az egyik felvételen. - És csöppet sem bánom a
döntésemet. Akkor is így tettem volna, ha Hamid - akaratom ellenére - nem veszi meg és íratja a nevemre
azt a szép spanyolországi birtokot. Akkor is így döntöttem volna, ha Igor, a volt férjem, fölajánlja nekem a
fél vagyonát. Akkor is így döntöttem volna, mert már tudom, hogy nem kell félnem. Ha a világ egyik
legvonzóbb férfija engem akar, akkor sokkal jobb vagyok, mint akinek tartom magam."
Egy másik felvételből Igor számára világossá válik, hogy szerelme nagyon komoly pszichés problémákkal
küzd.
„A férjem megháborodott. Nem tudom, hogy a háború-e az oka vagy a túl sok munka okozta stressz, de
odáig jutott, hogy azt gondolja, képes megfejteni Isten szándékát. Mielőtt eldöntöttem, hogy otthagyom,
fölkerestem egy pszichiátert, hogy megpróbáljam jobban megérteni őt és megmenteni a kapcsolatunkat.
Nem bocsátkoztam részletekbe, mert nem akartam kompromittálni, és most sem bocsátkozom részletekbe.
De azt hiszem, hogy bármilyen szörnyűségre képes, ha úgy gondolja, hogy jót cselekszik. A pszichiáter
elmagyarázta, hogy sok nagylelkű, a felebarátaival együtt érző emberrel fordul elő, hogy egyik pillanatról a
másikra teljesen kifordul önmagából. Készült néhány tanulmány is a jelenségről, és ezt a változást »Lucifer-
effektus«-nak hívják. Arról a Luciferről nevezték el, aki Isten legkedvesebb angyala volt, de ugyanolyan
hatalmat akart magának, mint Ő."
„És ez miért történik?" - kérdezi egy másik női hang.
De úgy látszik, hogy rosszul tervezték meg a felvétel hosszát. A szalag itt ér véget.
Igor nagyon kíváncsi a válaszra. Mert tudja, hogy ő nem tör Isten babérjaira. Mert biztos benne, hogy az
egészet csak Ewa találta ki, mert fél attól, hogy ha megpróbál hozzá visszatérni, elutasítja. Persze tény, hogy
egyszer-kétszer kénytelen volt gyilkolni, de hát mi köze ennek a házasságukhoz? Gyilkolt a háborúban, a
katonák hivatalos engedélyével. Aztán megölt két-három embert, mert jót akart nekik - hiszen nem volt meg
a lehetőségük rá, hogy emberhez méltó életet éljenek. Cannes-ban pedig csak küldetést teljesít.
És csak akkor ölne meg olyan embert, akit szeret, ha megtudná, hogy megőrült, letért az útról, eltévedt és
szétrombolja a saját életét. Mert soha nem engedné meg, hogy egy megbomlott elme bemocskoljon egy
ragyogó, tisztességes múltat.
Csak akkor ölné meg azt, akit szeret, ha ezzel megmentené a hosszú és fájdalmas önpusztítástól.
Igor megpillantja a Maseratit, ami éppen most áll meg előtte, a tilosban: abszurd és kényelmetlen jármű,
amely motorja kapacitása ellenére kénytelen ugyanazzal a sebességgel haladni, amellyel a többi autó, a
mellékutakhoz túl alacsony, a főutakhoz pedig túl veszélyes.
Egy 50 év körüli férfi - aki 30-nak szeretne látszani - kinyitja az ajtót, és nagy nehezen kikászálódik, ugyanis
az ajtó túl közel van a talajhoz. Belép a pizzériába, és kér egy „négysajtost" elvitelre.
Maserati és a pizzéria. Nem illenek össze. Mégis egymás mellé kerülnek.
Visszatér a Kísértés. De most már nem beszél a megbocsátásról, a nagylelkűségről, a múlt elfeledéséről és az
élet folytatásáról - most egészen más stratégiát választ, és valódi kétségeket ébreszt benne. Mi van, ha Ewa
valóban olyan boldogtalan, ahogy mondta? Mi van, ha annak ellenére, hogy szerelmes belé, már mélyen
benne van a szakadékban, ahova egy rossz döntés miatt került, akárcsak Ádám, amikor elfogadta a fölkínált
almát, és ezzel halálra ítélte az egész emberi fajt?
Mindent eltervezett, ismétli el magában ezredszer is. Az volt az elképzelése, hogy együtt térnek vissza, és
nem hagyja, hogy egy egyszerű „ég veled" végleg tönkretegye mindkettejük életét. Hiszen már tisztában van
vele, hogy minden házasságban vannak válságos időszakok, ráadásul az övék már 18 éve tart.
De azt is tudja, hogy egy jó stratéga állandóan változtat az eredeti tervén. Újra elküldi az SMS-t, csak hogy
megbizonyosodjon afelől, hogy a címzett megkapja. Föláll, elmond egy imát, és azt kéri, hogy ne kelljen
innia a lemondás kelyhéből.
A kis utcai árus lány lelke ott van mellette. Most megérti, hogy igazságtalanságot követett el: semmibe nem
került volna várnia egy kicsit, amíg talál egy hozzá hasonló korú ellenfelet, mint amilyen az a mahagónihajú
álatléta volt azon az ebéden. Vagy valakit, akit meg kell menteni az újabb szenvedésektől, mint azt a nőt a
tengerparton.
A dús szemöldökű lány azonban úgy lebeg fölötte, mint valami szent, és arra kéri, hogy ne bánja meg a
tettét: jól cselekedett, hiszen egy kínszenvedéssel és fájdalommal teli jövőtől mentette meg őt. A lány tiszta
lelke lassacskán eltávolítja a Kísértést, és Igornak értésére adja, hogy valójában nem azért jött Cannes-ba,
hogy visszaszerezzen egy elvesztett szerelmet - hiszen ez lehetetlen.
Azért van itt, hogy megmentse Ewát a hanyatlástól és a keserűségtől. Noha igazságtalan volt vele, korábbi
segítsége jutalmat érdemel. „Jó ember vagyok."
Odamegy a kasszához, kifizeti a számlát, kér egy kis üveg ásványvizet. Amikor kilép, az egész tartalmát a
fejére önti.
Józanul kell gondolkodnia. Annyira várta ezt a napot, és most össze van zavarodva.
17:06
Bár a divat félévenként megújul, egyvalami mindig változatlan marad: a kapuban álló biztonsági őrök
mindig fekete öltönyt viselnek.
Hamid néha eljátszott a gondolattal, hogy a divatbemutatóján újít e téren, és mondjuk, színes ruhába
öltözteti a biztonsági őröket. Vagy fehérbe. De tudta, hogy ha megtöri a szokást, a kritikusok sokkal többet
beszélnek majd a „haszontalan újításokról", mint arról, ami valóban számít: a bemutatott kollekcióról. A
fekete különben is tökéletes szín: konzervatív, titokzatos, és a régi hollywoodi filmek bevésték a kollektív
tudatalattiba.
A jók mindig fehérben vannak, a rosszak pedig feketében.
„Képzeld csak el, mi lenne, ha a Fehér Házat Fekete Háznak hívnák. Mindenki azt gondolná, hogy a gonosz
szelleme uralkodik benne."
Minden színnek megvan a maga jelentése, bár az emberek azt hiszik, hogy véletlen választás eredményei. A
fehér tisztaságot és becsületességet jelent. A fekete félelmet kelt. A vörös sokkol és megbénít. A sárga fölkelti
a figyelmet. A zöld azt jelenti, hogy minden rendben, tovább lehet menni. A kék megnyugtat. A
narancssárga összezavar.
A biztonsági őröknek feketét kell viselniük. Így volt ez a kezdetekben is, és így is kell maradnia.
Három különböző belépőjegy, mint mindig. Az első a sajtó képviselőié, azaz kevés újságíróé és sok fotósé,
akik cipelik nehéz fölszerelésüket, és udvariasan viselkednek egymással, de bármelyik pillanatban
hajlandók félrelökni vetélytársaikat, hogy övék legyen a legjobb szög, az egyedülálló fotó, amely megörökíti
a tökéletes pillanatot vagy a nagy bakit. A második a meghívottaké, és e tekintetben a Párizsi Divathét
semmiben sem különbözik attól a délfranciaországi fürdőtől: az emberek rosszul öltözöttek, és szinte biztos,
hogy nincs náluk elég pénz, hogy bármit is megvegyenek a kiállított darabok közül. De meg kell jelenniük,
rongyos farmerban, ízléstelen pólóban és az öltözékükhöz képest feltűnően márkás tornacipőben, és azt
hiszik, hogy lazának és otthonosnak tűnnek, de ez óriási hazugság. Néhányan drága táskát vagy övet
viselnek, ami még komikusabb: olyan, mintha egy Velázquez-festményt műanyag keretbe tennénk.
Végül ott vannak a VIP-meghívók. A biztonsági őrök soha nem tudnak semmiről, nekik nincs más dolguk,
mint hogy karba tett kézzel álljanak a kapuban és fenyegetően nézzenek - mintha ők lennének az egész hely
igazi urai. De jön egy udvarias lány, akit arra képeztek, hogy megjegyezze a híres emberek arcát. Lista van a
kezében, és elindul a pár felé.
- Isten hozta önöket, madame és monsieur Hussein. Köszönöm, hogy jelezték a részvételüket.
Mindenki előtt elhaladnak. Noha csak egy folyosó van, a fémoszlopokra kötött vörös bársonyszalagokkal
leválasztott tér egyértelművé teszi, hogy ki kicsoda, illetve hogy kik a fontos emberek. Ez a Kis Dicsőség
pillanata: a különleges bánásmódé, és annak ellenére, hogy a divatbemutató nem része a hivatalos
programnak - hiszen ne feledjük, hogy a cannes-i fesztivál a filmek jegyében zajlik -, a protokollt szigorúan
be kell tartani. Az összes párhuzamos eseményen (vacsorák, ebédek, állófogadások) elérhető Kis Dicsőség
érdekében a nők és a férfiak órákat töltenek a tükör előtt, és meggyőződésük, hogy a mesterséges fény nem
árt annyit a bőrüknek, mint a napsütés odakint, ahol több tonna leégés elleni krémet kell magukra kenniük.
Két lépésre vannak a strandtól, de ők inkább a szállásuktól egy háztömbnyire fekvő szépségszalonok
igényes szoláriumgépeit használják. Élvezhetnék a gyönyörű kilátást, ha végigsétálnának a Croisette-en, de
hány kalóriát fogyasztanának egy ilyen sétával? Inkább a futópadot használják a szállodájuk
miniedzőtermében.
Így azután tökéletes formában lesznek, amikor elegánsan felöltözve megjelennek az ebéden, ahol ingyen
esznek, és fontosnak érzik magukat, mert meghívták őket, a gálavacsorán, amiért egy vagyont kell fizetni
vagy kitűnő kapcsolatokkal kell rendelkezni, és a vacsora utáni partin, ami hajnalig tart, amíg el nem fogy az
utolsó pohár whisky és kávé a szálloda bárjában. Mindeközben rengetegszer ki kell menni a mosdóba
megigazítani a sminket, a nyakkendőt, lesöpörni a korpát és a porszemeket a zakó válláról, ellenőrizni, hogy
megvan-e még a gondosan meghúzott szájkontúr.
Végül visszatérnek a szobájukba a luxushotelban, ahol már várja őket a szépen bevetett ágy, a reggeli
étlapja, a várható időjárás, egy csokoládébonbon (amit azonnal kidobnak, mert fölösleges kalória), egy
boríték a nevükre címezve (amit soha nem bontanak föl, mert tudják, hogy csak a szálloda vezetőjének
üdvözlő levele van benne) és egy kosár gyümölcs (amit azonnal fölfalnak, hiszen rengeteg értékes rostot
tartalmaz, ami jót tesz a szervezetnek és kitűnő módja a bántó szelek megelőzésének). Nézik magukat a
tükörben, miközben leveszik a nyakkendőjüket, letörlik a sminkjüket, levetik a ruhát vagy a szmokingot, és
azt mondják magukban: semmi, de semmi fontos nem történt ma. Holnap talán jobb lesz.
Ewa nagyon csinos: egy HH ruhát visel, ami egyszerre diszkrét és elegáns. Közvetlenül a kifutó előtti
székekhez vezetik őket, mellettük van a fotósok helye - akik sorra érkeznek és állítják föl az állványaikat.
Egy újságíró megszólítja őket, és fölteszi a szokásos kérdést:
- Hussein úr, melyik film tetszett eddig a legjobban?
- Korai még véleményt mondani - hangzik a szokásos válasz. - Sok jó és érdekes alkotást láttam, de
szeretném megvárni a fesztivál végét.
Valójában semmit nem látott. Majd később beszél Gibsonnal, hogy megtudja, melyik „az évad legjobb
filmje".
Az udvarias, jól öltözött szőke lány megkéri az újságírót, hogy távozzon. Megkérdezi a házaspárt, hogy
részt vesznek-e a fogadáson, amelyet a belga kormány rendez közvetlenül a divatbemutató után. Elmondja,
hogy jelen lesz a kormány egyik minisztere is, és szeretne beszélni vele. Hamid fontolóra veszi a meghívást,
hiszen tudja, hogy az ország óriási pénzeket fektet abba, hogy a divattervezői kitűnjenek a nemzetközi
mezőnyben: ezzel akarja visszaszerezni a rég múlt dicsőséget, amelyet az afrikai gyarmataival együtt
veszített el.
- Igen, talán megiszom egy pohár pezsgőt.
- Azt hiszem, a bemutató után rögtön találkozónk van Gibsonnal - szakítja félbe Ewa.
Hamid érti az üzenetet. Közli a hölggyel, hogy megfeledkezett erről a találkozóról, de később kapcsolatba
lép a miniszterrel.
Néhány fotós észreveszi őket, és már el is kezdik csattogtatni a gépüket. Ebben a pillanatban egyedül ők
állnak a sajtó érdeklődésének középpontjában. Később érkezik néhány manöken is, akik valaha fölkavarták
a kedélyeket: pózolnak, mosolyognak, autogramot adnak egy-egy rosszul öltözött embernek a nézőtéren, és
megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy észrevegyék őket - hátha újra bekerül az arcuk az újságokba. A
fotósok feléjük fordítják a kamerájukat, de tudják, hogy csak a kötelességüket teljesítik, hogy örömet
szerezzenek a szerkesztőiknek: ezek a képek soha nem fognak megjelenni. A divat a jelené: a három évvel
ezelőtti manökenekre már csak azok emlékeznek, akik a szállodák előtti kordonok mögött ácsorognak, meg
azok, akik nem tudnak kellő sebességgel haladni a korral (kivételt képeznek azok a modellek, akik még
mindig ott vannak az újságok címlapjain, vagy azért, mert az ügynökeik ügyesen megtervezik, milyen botrá-
nyokat kavarjanak körülöttük, vagy azért, mert valóban kiemelkednek a mezőnyből).
Az itt megjelenő régi modellek szintén tisztában vannak ezzel („régi" alatt azt értik, aki már elmúlt 25 éves),
és nem is azért vannak itt, hogy visszatérjenek a kifutóra: abban reménykednek, hogy kapnak egy
filmszerepet, vagy fölkérik őket valamelyik kábeltévés műsor vezetésére.
Ki lesz ma itt a kifutón, Jasmine-en kívül - aki miatt eljött?
Az biztos, hogy a világ négy-öt topmodellje közül egyik sem, hiszen ezek mindig azt csinálják, amit akarnak,
egy vagyont keresnek, és egyáltalán nem áll érdekükben megjelenni Cannes-ban, hogy emeljék a
rendezvény fényét. Hamid úgy számít, hogy föllép két-három A kategóriás manöken, amilyen bizonyára
Jasmine is.
Ők körülbelül 1500 eurót kapnak a mai fellépésükért. Ahhoz, hogy valaki idáig eljusson, kisugárzásra van
szükség, és főleg arra, hogy legyen jövője a szakmában. Lesz továbbá két-három B kategóriás manöken, akik
tökéletesen végzik a dolgukat, igazi profik, megvan a megfelelő alakjuk is, de nem adatott meg nekik az a
szerencse, hogy különleges vendégként szerepeljenek a különböző párhuzamos rendezvényeken. Az ő
bérük 600 és 800 euró között mozog. A többiek a C kategóriából kerülnek ki: olyan lányok, akik még csak
most léptek be a kifutók világába és 2-300 eurót kapnak azért, hogy „megszerezzék a szükséges
tapasztalatot".
Hamid jól tudja, hogy mi jár ezeknek az utóbbi lányoknak a fejében: győzni fogok. Megmutatom
mindenkinek, hogy mire vagyok képes. Én leszek a földkerekség egyik legnagyobb modellje, akkor is, ha
ehhez idősebb férfiakat kell elcsábítanom.
Kisugárzás. Szerencse. A megfelelő ügynök. A megfelelő pillanat. Csakhogy a tendenciakutatók számára a
megfelelő pillanat nem az, amit a kezdő manökenek annak gondolnak. Ő elolvasta a legújabb kutatásokat, és
minden jel arra utal, hogy a közönség már unja az anorexiás, különleges, provokáló pillantású és
meghatározhatatlan korú hőket. A casting ügynökségek (amelyek kiválasztják a manökeneket) valami olyat
keresnek, amit rendkívül nehéz megtalálni: a szomszéd lányt. Azaz olyasvalakit, aki teljesen átlagos, aki a
plakátokat és a magazinokat nézegető emberekben azt az érzetet kelti, hogy „én is olyan vagyok, mint ő".
Márpedig olyan nőt találni, aki rendkívüli létére „átlagembernek" látszik, csaknem lehetetlen feladat.
Elmúlt már az az idő, amikor a manökenek csupán két lábon járó ruhafogasok voltak a divattervezők szá-
mára. Persze sokkal könnyebb egy sovány nőt öltöztetni: jobban áll rajta a ruha. És elmúlt már az az idő,
amikor a férfiaknak szánt luxustermékeket jóképű modellekkel reklámozták: lehet, hogy a 80-as évek végén,
a yuppie-korszakban bevált, de ma már nem lehet eladni semmit. Ellentétben a nőkkel, a férfiak számára
nincs meghatározott szépségideál: ő a termékekben olyasmit keres, ami összeköti őt a munkatársaival vagy
az ivócimboráival.
Jasmine neve úgy került Hamid elé, mint „az új kollekció igazi arca", egyszerűen azért, mert látták
szerepelni. Továbbá azt rebesgették róla, hogy „rendkívüli kisugárzása van, mégis mindenki önmagára
ismerhet benne". Ellentétben azzal, amit a C kategóriás lányok gondolnak (olyan férfiakkal állnak
kapcsolatban, akik azt állítják magukról, hogy nagy hatalmuk van, és sztárt csinálnak belőlük), a divat
világában - és talán minden más területen is, ahol reklámra van szükség - az a legjobb reklám, amit a szakma
mond az emberről. Abban a pillanatban, hogy megjelenik a színen valaki, akit „föl kell fedezni", elkezdenek
emelkedni a tétek, anélkül hogy bármi logika lenne az egészben. Néha bejön. Néha nem jön be. De hát a piac
már csak ilyen, nem lehet mindig nyerni.
Kezd megtelni a terem, kivéve az első sort, amelynek a székeit a különleges vendégek számára tartják fönn:
egy öltönyös férfiakból és elegáns nőkből álló csoport elfoglal néhányat, de a többi még üres. A közönség a
második, a harmadik és a negyedik sorban ül. A fotósok figyelmének középpontjában most egy híres modell
van - egy labdarúgó a férje, aki elmondása szerint többször járt már Brazíliában, mert „imádja az országot".
Mindenki tudja, hogy a „brazíliai látogatás" egyet jelent a „plasztikai mű-tét"-tel, de ezt senki nem meri
nyíltan kimondani. Ám aki közelebbi kapcsolatba kerül velük, egy idő után diszkréten megkérdezi tőlük,
hogy a salvadori látványosságokon és a riói karneválon túl nem ismernek-e véletlenül valami orvost, aki ért
a plasztikai sebészethez. Egy névjegykártya gyorsan gazdát cserél, és itt véget is ér a beszélgetés.
Az udvarias szőke lány megvárja, amíg a sajtó munkatársai befejezik a munkájukat (a modellnek is fölteszik
a kérdést, hogy idáig melyik film tetszett neki a legjobban), azután odavezeti a hölgyet az egyetlen szabad
helyre Hamid és Ewa mellett. A fotósok egyből odasereglenek, és több tucat képet készítenek a hármasról: a
híres divattervező, a felesége és a háziasszonnyá lett modell.
Néhány újságíró arra kíváncsi, hogy mi a véleménye a divattervezőnő munkáiról. A modell már
hozzászokott az effajta kérdésekhez:
- Azért jöttem, hogy megnézzem. Azt hallottam, hogy nagyon tehetséges.
Az újságírók tovább faggatják, mintha meg sem hallották volna a válaszát. Szinte mindannyian belgák - a
francia sajtót még nem érdekli a téma. A kedves szőke lány megkéri őket, hogy hagyják békén a
meghívottakat.
Az újságírók elvonulnak. Az ex-modell megpróbál beszélgetést kezdeményezni, és elmondja, hogy
mennyire imádja Hamid munkáit. A férfi udvariasan megköszöni a bókot. Ha a nő olyasféle választ várt,
hogy „beszéljünk a bemutató után", most bizonyára csalódott. Ennek ellenére elkezdi sorolni, hogy mi
minden történt vele az életben: fotók, meghívások, utazások.
Hamid végtelen türelemmel hallgatja, de az első adandó alkalommal (amikor a modell mással kezd
beszélgetni) Ewa felé fordul, és könyörög neki, hogy mentse ki ebből a süketek párbeszédéből. A felesége
azonban furcsább, mint bármikor, és nem akar beszélgetni. Nem marad más kiút, mint hogy elkezdje
olvasgatni a divatbemutató szórólapját.
Az első kollekció tisztelgés Ann Salens előtt, akit a belga divat úttörőjének tartanak. A 60-as évek végén
kezdte pályafutását, egy kis butikkal, de hamar fölismerte, hogy mekkora lehetőség rejlik a világ minden
tájáról Amszterdamba tartó hippik öltözködésében. Szembeszállt a korszak polgársága körében dívó
visszafogott stílussal - és győzelmet aratott: olyan bálványok viselték a ruháit, mint például Paola királyné
vagy a francia egzisztencialista mozgalom nagy múzsája, az énekesnő Juliette Gréco. A „divatbemutató-
show" műfajának egyik megteremtője, aki a ruhák bemutatásán túl különböző fényeket, hangokat és
művészi előadásokat is alkalmazott a kifutón. Ennek ellenére nem vált igazán híressé a hazája határain túl.
Mindig rettegett a ráktól, és miként a bibliai Jób könyvében áll: „rám szakadt, amitől rettegtem". Az a
betegség ölte meg, amitől a legjobban félt, és közben tönkrement az üzlete is, ugyanis a legcsekélyebb
tehetsége sem volt a pénzforgatáshoz.
És mint minden, ami abban a világban történik, amely hathavonta megújul, teljesen feledésbe merült. Nagy
bátorság a divattervezőnőtől, aki néhány percen belül bemutatja új kollekcióját: a múlt felé fordul ahelyett,
hogy megpróbálná kitalálni a jövőt.
Hamid elteszi a zsebébe a szórólapot: ha Jasmine nem az, akire számít, meg fogja keresni ezt a tervezőnőt,
hátha tudnának együtt dolgozni. Mindig van tere az új ötleteknek - ha a konkurenciát az ellenőrzése alatt
tartja.
Körülnéz: jól elhelyezett reflektorok, viszonylag sok fotós - erre nem számított. Talán valóban érdemes
megnézni a kollekciót, de az is lehet, hogy a belga kormány bevetette minden befolyását, hogy idecsődítse a
sajtót, és mindenkinek fizeti az utazást és a szállást. És van még egy harmadik lehetséges magyarázat is a
nagy érdeklődésre, de Hamid nagyon reméli, hogy nem erről van szó: Jasmine. Ahhoz, hogy
keresztülvihesse a tervét, a lánynak teljesen ismeretlennek kell lennie a nagyközönség számára. Egészen
mostanáig csak a szakmai közegben hallott róla. Ha viszont már sok magazinban megjelentek a képei, akkor
csak időfecsérlés szerződtetni. Először is: valaki már megelőzte. Másodszor: nem lehetne már valami újhoz
kötni.
Hamid számításokat végez magában: ez a rendezvény nem lehetett túl olcsó, de a belga kormány olyan eltö-
kélt, mint a sejk: divatot a nőknek, sportot a férfiaknak, hírességeket mindkét nemnek, kizárólag ezek a
témák érdekelnek minden halandót, és kizárólag ezek a témák képesek fenntartani egy ország imázsát a
nemzetközi színtéren. Persze a divat esetében először a Szövetséget kell meggyőzni, ami évekig is eltarthat.
Ám az egyik vezetője éppen a belga politikusok mellett ül: a jelek szerint a belgák nem akarják vesztegetni
az idejüket.
Újabb VIP-vendégek érkeznek, szintén a szimpatikus szőke lány kíséretében. Kicsit elveszettnek tűnnek,
mint akik nem igazán tudják, hogy mit keresnek itt. Egyenesen Brüsszelből jöttek, és túlságosan kiöltöztek,
vagyis bizonyára ez az első franciaországi divatbemutató, amin részt vesznek. Egyértelmű, hogy nem
tartoznak ahhoz a közeghez, amelyik elárasztotta a várost a fesztivál idejére.
Már öt perce el kellett volna kezdődnie. Ellentétben a Párizsi Divathéttel, ahol gyakorlatilag egyetlen
bemutató sem kezdődik el a megadott időpontban, itt nemigen lehet késni, hiszen rengeteg dolog történik
egyszerre a városban, és a sajtó képviselői nem fecsérelhetik fölöslegesen az idejüket. De úgy látszik, most
mégsem ez a helyzet: az újságírók többsége máris elkezdett interjút készíteni a jelen lévő politikusokkal.
Majdnem mind külföldi, és ugyanabból az országból jöttek ide. Ez azon ritka esetek egyike, amikor a
politika és a divat összefonódik.
A szimpatikus szőke lány odamegy hozzájuk, és udvariasan felszólítja őket, hogy menjenek vissza a helyük-
re: kezdődik az előadás. Hamid és Ewa egy szót sem szólnak egymáshoz. A nő arcán sem elégedettség, sem
elégedetlenség nem tükröződik - ez a lehető legrosszabb. Ha már nem mosolyog, legalább méltatlankodna!
Vagy ha legalább egy szót szólna! De semmi. Semmi nem jelzi, hogy mi zajlik benne.
Jobb, ha arra koncentrál, mi lehet a kulisszák mögött, ahol a modellek készülődnek.
Arról legalább van elképzelése.
Néhány perce a modellek egészen meztelenre vetkőztek, levetettek magukról minden fehérneműt - hogy ne
üssenek át a bemutatott ruhákon. Az elsőt már föl is vették, és most arra várnak, hogy kialudjanak a fények,
elkezdődjön a zene, és valaki - általában egy hölgy - megérintse a hátukat, jelezve a pontos pillanatot,
amikor el kell indulniuk a reflektorok és a közönség felé.
Az A, B, illetve C kategóriás manökenek különböző mértékben izgulnak - nyilván a legtapasztalatlanabbak a
legidegesebbek. Néhányan imádkoznak, mások azt lesik a függöny mögül, hogy látnak-e ismerőst a
nézőtéren, és hogy a mama meg a papa jó helyet talált-e. Tízen-tizenketten lehetnek, és mindegyiküknek ott
lóg a képe a ruhák mellett, amiket szép sorban magukra kell majd venniük néhány másodperc alatt, hogy a
következő pillanatban ismét kipihenten jelenjenek meg a kifutón, mintha már órák óta lenne rajtuk ugyanaz
a ruha.
Már elvégezték az utolsó simításokat a sminkeken és a frizurákon is. Azt mondogatják magukban:
„Nem szabad elcsúsznom. Nem szabad megbotlanom a ruhám szegélyében.
Maga a divattervező választott ki hatvan modell közül. Cannes-ban vagyok. Biztos, hogy van valami fontos
ember a nézők között. Tudom, hogy HH is itt van: hátha kiválaszt magának.
Állítólag tele van a terem fotósokkal és újságírókkal.
NEM SZABAD MOSOLYOGNOM, mert ez a szabály. A lábaimnak egy láthatatlan vonalat kell követniük.
Úgy kell lépkednem, mintha menetelnék, a magassarkú miatt! Nem számít, hogy ez a járás nagyon
mesterséges, és hogy közben nem érzem jól magam: így kell járnom, és kész, erről egy pillanatra sem
feledkezhetek meg! El kell mennem a jelzésig, ott el kell fordulnom, két másodpercig várnom, azután rögtön
el kell indulnom visszafelé, ugyanazzal a sebességgel, ahogy jöttem, mert amint eltűnök a színfalak mögött,
már vár rám valaki, aki azonnal levetkőztet és rám adja a következő ruhát, és arra sem lesz időm, hogy
belepillantsak a tükörbe! Bíznom kell benne, hogy minden rendben lesz. Hiszen nemcsak a testemet kell
megmutatnom, és nemcsak a ruhámat, hanem a tekintetem erejét is!"
Hamid fölnéz a plafonra: ott van a jelzés, egy kis fénypont, ami erősebben világít, mint a többi. Ha a modell
továbbmegy vagy előbb megáll, nem lehet jól lefényképezni, és a magazinok - pontosabban a belga
magazinok - szerkesztői más manöken képét fogják megjelentetni. A francia sajtó képviselői most a
szállodák előtt vannak, a vörös szőnyegen, a délutáni fogadásokon, vagy éppen szendvicset majszolnak, és
készülnek az esti gálavacsorára.
Hirtelen kialszanak a fények. Kigyulladnak a reflektorok.
Eljött a várva várt pillanat.
A csúcsminőségű hangfalak megtöltik a termet a 60-as, 70-es évek zenéivel. Ez olyan világba röpíti Hamidot,
amit soha nem ismert, de rengeteget hallott róla. Egyfajta nosztalgia fogta el olyasmi után, amit nem is
ismert, ugyanakkor haragot is érzett: ő miért nem élhette meg a fiatalok nagy álmát, akik akkoriban bejárták
a világot?
Belép az első modell, és a látvány összefonódik a hanggal: a színes ruha, amely tele van élettel és energiával,
mintha egy rég múlt történetet mesélne, amit a közönség még mindig szívesen hallgat meg újra és újra.
Oldalról több száz vakuvillanás. A kamerák rögzítik a jelenetet. Az első modell tökéletesen végzi a dolgát:
elmegy a fénypontig, jobbra fordul, vár két másodpercet, azután vissza. Körülbelül tizenöt másodpercig tart,
amíg eljut a színfalakig, ott aztán abbahagyja a pózolást, és már rohan is a fogashoz, ahol a következő ruha
várja, gyorsan levetkőzik, és még gyorsabban felöltözik, visszaáll a sorba, és már készen is áll a következő
menetre. A divattervező mindent lát egy belső kamerarendszeren keresztül, az ajkait harapdálja, és szorít,
hogy senki ne essen el, hogy a közönség megértse a ruháit, hogy a végén megtapsolják, és hogy a Szövetség
képviselője le legyen nyűgözve.
Folytatódik a bemutató. Hamid olyan helyen ül, ahonnan pontosan úgy látja az elegáns megjelenésű, határo-
zott léptű lányokat, ahogyan a tévékamerák. Az oldalsó székeken ülőkben viszont - akik esetleg még nem is
láttak divatbemutatót, és ilyen a jelen lévő VIP-ek többsége is - fölmerül a kérdés, hogy vajon miért
„menetelnek" ilyen furcsán ezek a nők ahelyett, hogy úgy lépkednének, ahogy a tévében szoktak a
manökenek?
Talán a divattervező ötlete volt, hogy ezzel is eredetibbé tegye a bemutatót?
Nem - válaszolja meg magában a kérdést Hamid. A magassarkú miatt. Mert így minden lépés kellően
határozott és biztonságos. Amit a kamerák mutatnak, az nem felel meg teljesen a valóságnak - mert
pontosan szemből filmeznek.
A kollekció jobb, mint gondolta: utazás a múltba, a jelen hatásaival és rengeteg kreativitással átitatva.
Semmi túlzás - hiszen a divat titka ugyanaz, ami a főzésé: tudni kell a hozzávalók helyes arányát. Az őrült
időket idéző virágok és díszek úgy vannak elrendezve, hogy tökéletesen modernnek hassanak. Már hat
manöken vonult végig a kifutón, és az egyikük térdhajlatában Hamid észrevett egy apró pontot, amit nem
tudott teljesen eltüntetni a púder: a lány valószínűleg néhány perccel ezelőtt heroint fecskendezett be
magának, hogy megnyugodjon, és hogy csillapítsa az éhségét.
Egyszer csak föltűnik Jasmine. Hosszú ujjú fehér blúzt visel, kézzel van hímezve az egész, és hozzá szintén
fehér szoknyát öltött, amely a térde alá ér. Magabiztosan lépked, és a többiekkel ellentétben az ő komolysága
nem mesterséges, hanem természetes, teljesen természetes. Hamid gyors pillantást vet a nézőtérre:
mindenkit lenyűgöz Jasmine megjelenése, mintha hipnotizálná őket, és senki nem vesz tudomást az utána
következő manökenről. „Tökéletes!"
A következő két megjelenése alkalmával Hamid alaposan megfigyeli teste minden apró részletét, és
megállapítja, hogy a lánynak olyan kisugárzása van, ami sokkal erősebb, mint a tökéletes vonalai.
Hogyan is tudná ezt definiálni? Menny és Pokol, Szerelem és Gyűlölet találkozása ez.
Akárcsak a többi divatbemutató, ez sem tart tovább tizenöt percnél - noha a tervezés és a fölkészülés hóna-
pokat vett igénybe. A végén a tervező is kijön a színpadra, megköszöni a tapsot, kialszik a fény, elhallgat a
zene - és Hamid csak ekkor veszi észre, hogy mennyire szívesen hallgatta. A szimpatikus lány visszatér, és
elismétli, hogy a belga kormány egyik tagja nagyon szeretne beszélni vele. Hamid kinyitja bőrtárcáját,
elővesz egy névjegykártyát, közli, hogy a Hotel Martinezben van a szállása, és nagy megtiszteltetés lenne
számára, ha másnapra megbeszélhetne egy találkozót a miniszter úrral.
- De most nagyon szeretnék beszélni a tervezőnővel és a fekete modellel.
Nem tudja véletlenül, hogy melyik vacsorán lesznek ma ott? Szívesen megvárom itt a választ.
Szurkol, hogy a kedves szőke hamar visszatérjen. De az újságírók máris ott teremnek, és belekezdenek a
szokásos kérdésáradatba - jobban mondva, ugyanazt a kérdést teszik föl sorban egymás után:
„Mi a véleménye a divatbemutatóról?"
- Nagyon érdekes - hangzik a szokásos válasz.
- És ez mit jelent?
Hamid a tapasztalt profik udvariasságával lép tovább a következő újságíró felé. Soha ne bánj rosszul a
sajtóval, de soha ne válaszolj a kérdésekre, mindig csak annyit mondj, amennyi az adott pillanatban
elegendő.
Visszatér a kedves szőke lány. Nem, nem lesznek ott a ma esti gálavacsorán. Hiába van jelen annyi
miniszter, a fesztivál politikáját más hatalmak diktálják.
Hamid közli, hogy majd ő küld nekik meghívót, és ezt azonnal elfogadják. A divattervezőnő minden
bizonnyal pontosan ezt a választ várta, és bizonyára tisztában van vele, hogy milyen áru van a kezében.
Jasmine.
Igen, ő a megfelelő ember. Ritkán fogja alkalmazni a divatbemutatókon, mert a személye sokkal erősebb,
mint a ruhák, amiket bemutatna. De a „Hamid Hussein látható arca" posztra senki nem alkalmasabb nála.
Ewa kifelé menet visszakapcsolja a mobiltelefonját. Pár másodperc múlva megjelenik a kijelzőn egy repülő
boríték, amely végül megáll, és kinyílik. Mindezzel azt jelzi: „Üzeneted érkezett."
„Nevetséges ez az animáció" - gondolja Ewa.
Megint az ismeretlen szám. Habozik, hogy megnyissa-e vagy ne, de a kíváncsiság végül erősebbnek
bizonyul a félelemnél.
- Úgy látom, valamelyik csodálód kinyomozta a telefonszámodat - viccelődik Hamid.
- Soha nem kaptál még ennyi üzenetet, mint ma.
- Lehet.
Valójában azt szerette volna mondani:
„Te tényleg nem veszed észre? Két év együttélés után nem látod rajtam, hogy mennyire meg vagyok
rémülve? Vagy azt hiszed, hogy csak éppen menstruálok?" Úgy tesz, mintha nyugodtan olvasná végig az
üzenetet:
Újabb világot pusztítottam el érted. De már kezdem megkérdőjelezni, hogy valóban megéri-e, mert úgy látszik, semmit
nem értesz. Halott a szíved.
- Ki az? - kérdezi Hamid.
- Fogalmam sincs. Nem írja ki a számot. De mindig jó érzés, ha az embernek ismeretlen csodálói vannak.
17:15
Három bűntény. A gyilkosságok száma mindössze néhány óra alatt megdöntötte az éves statisztikát, sőt
már 50%-kal felül is múlta.
Odamegy az autóhoz, és a rádióvevő különleges frekvenciáját használja.
- Sorozatgyilkos van a városban.
A vonal végén a másik hang morog valamit, a rossz vétel miatt néhány szó kimarad, de Savoy érti a
lényeget.
- Nem vagyok benne biztos. De nincsenek kétségeim. Beszéd, utána zúgás.
- Nem őrültem meg, biztos úr, és nem mondok ellent önmagamnak. Mondok egy példát. Nem vagyok biztos
benne, hogy a hónap végén átutalják a fizetésemet, még sincsenek kétségeim felőle. Érti, amit mondok?
Zúgás, azután ideges hang a vonal másik végén.
- Nem fizetésemelésről beszélek, hanem arról, hogy a bizonyosságok és a kétségek jól megférnek egymás
mellett, főleg egy olyan szakmában, amilyen a miénk. De jó, hagyjuk ezt a témát, és térjünk át arra, ami
minket érdekei. Nagyon is lehetséges, hogy a híradók három gyilkosságról fognak beszámolni, ugyanis a
fickó a kórházban nemrég meghalt. Természetesen csak mi tudunk arról, hogy mindhárom bűncselekményt
igen kifinomult módszerekkel követték el, ezért senki más nem fog arra gyanakodni, hogy közük van
egymáshoz.
De Cannes hirtelen veszélyes városnak fog tűnni. És ha a gyilkolás holnap is folytatódik, mások is
gyanakodni kezdenek, hogy talán egyetlen tettesről van szó. Mit kíván, mit tegyek? A parancsnok idegesen
mond valamit.
- Igen, itt vannak a közelben. A fiú, aki tanúja volt az egyik gyilkosságnak, éppen most mesél el nekik
mindent. Ebben a tíz napban mindenütt fotósok és újságírók lapulnak. Azt hittem, hogy mindannyian ott
lesznek a vörös szőnyegen, de úgy látszik, tévedtem: azt hiszem, sok az újságíró, és kevés a téma.
Újabb dühös hangok. Savoy elővesz egy noteszt a zsebéből, és följegyez egy címet.
- Rendben. Elmegyek Monte Carlóba, hogy beszéljek azzal az emberrel.
A zúgás abbamarad: a vonal másik végén letették a telefont.
Savoy elmegy a móló végéig, fölteszi a szirénát az autója tetejére, teljes hangerőre kapcsolja, és őrült
sebességgel elviharzik - azt remélve, hogy ezzel ráterelheti az újságírók figyelmét egy nem létező
bűncselekményre. De ők már ismerik ezt a trükköt, és meg sem moccannak. Folytatják a fiú faggatását.
Már kezdett érezni valami bizsergést. Végre rábízhatja a papírmunkát valamelyik beosztottjára, és
belevetheti magát abba, amiről mindig is álmodott: nyomozhat olyan gyilkosságok ügyében, amelyek
logikai kihívást jelentenek. Szerette volna, ha igaza van, és valóban sorozatgyilkos tartózkodik a városban,
aki hamarosan rettegésben tartja majd a lakókat. És amilyen gyorsan terjednek manapság a hírek,
hamarosan ott állhatna a reflektorok előtt, és azt nyilatkozná, hogy „még nincsenek bizonyítékok", de úgy,
hogy ezt senki ne higgye el neki, így aztán a reflektorok tovább ragyognának, egészen addig, amíg el nem
kapják a tettest. Mert hiába minden csillogás és glamour, Cannes azért mégiscsak egy vidéki kisváros - ahol
mindenki tudja, mi történik, és nem lesz nehéz megtalálni az elkövetőt. Hírnév. Siker.
Lehet, hogy valójában csak magára gondol, és nem is a polgártársai nyugalmára?
De hát mi rossz van abban, ha az ember egy kis dicsőségre vágyik, amikor már évek óta kénytelen
végigkísérni ezt az évi tizenkét napot, amikor mindenki többnek akar látszani, mint aki valójában? Ez
mindenkit megfertőz. Mindenki szereti, ha a közönség elismeri a munkáját, a filmesek is ugyanezt teszik.
„Ugyan, ne törődj te a dicsőséggel: az majd úgyis jön magától, ha jól végzed a munkád. Különben is, a
hírnév szeszélyes.
Gondolj csak bele: mi lenne, ha nem sikerülne végrehajtanod a rád bízott küldetést?
A megszégyenülés is nyilvános lenne. Koncentrálj a munkádra."
Már csaknem húsz éve dolgozott a rendőrségnél, mindenféle tisztséget betöltött, kitüntették, előléptették,
több ezer oldal különböző dokumentumot és jelentést elolvasott, és megértette, hogy ha az ember bűnözővel
áll szemben, a megérzés legalább olyan fontos, mint a logika. Ebben a pillanatban, amikor elindul Monte
Carlo felé, a veszélyt nem a gyilkos jelenti - aki most valószínűleg rettenetesen kimerült az óriási
mennyiségű adrenalin miatt, ami a vérébe került, ugyanakkor rettenetesen nyugtalan, mert valaki látta. Az
igazi ellensége most a sajtó. Az újságírók mindig nagymértékben hagyatkoznak a megérzéseikre, és ha
sikerül lehetséges összefüggést látniuk a három gyilkosság között, a rendőrség teljesen el fogja veszíteni az
uralmat a fesztivál fölött, és elszabadul a pokol: az emberek nem akarnak majd kilépni az utcára, a
külföldiek idő előtt elutaznak, a kereskedők tüntetéseket rendeznek a munkája elvégzésére alkalmatlan
rendőrség ellen, és a világ minden táján tele lesznek az újságok a hírrel - hiszen egy sorozatgyilkos mindig
sokkal izgalmasabb a valóságban, mint a képernyőn.
És az elkövetkező években a filmfesztivál már nem lenne ugyanaz, mint ami volt: rátelepedne a félelem
mítosza, a luxus és a csillogás pedig új helyet keresne magának, ahol nyugodtan bemutathatja a termékeit, a
több mint hatvanéves ünnepség pedig lassacskán jelentéktelen rendezvénnyé zsugorodna, távol a
reflektorfénytől és az újságoktól.
Óriási a felelőssége. Jobban mondva, két nagy felelőssége van: az első, hogy kiderítse, ki áll a
bűncselekmények mögött, és meg kell állítania, mielőtt újabb holttest tűnik föl a környezetében. A második
a sajtó féken tartása.
Logika. Használnia kell a logikáját. A jelen lévő újságírók közül, akiknek a többsége távoli városokból
érkezett ide, hánynak van pontos fogalma arról, hogy mennyi bűncselekményt követnek el itt? És hányan
vennék a fáradságot, hogy telefonáljanak a csendőrségnek és a statisztika iránt érdeklődjenek?
A logikus válasz: sehányan. Ők csak arra gondolnak, ami éppen történt. Izgatottak, mert egy fontos filmes
szívrohamot kapott a fesztivál ideje alatt hagyományosan megrendezett ebédek egyikén. Még senki nem
tudja, hogy valójában megmérgezték - az orvos szakértő jelentése ott hever az ő autója hátsó ülésén. Még
senki nem tudja - és talán soha nem is fogja megtudni -, hogy része volt egy nagy pénzmosási rendszernek.
A nem logikus válasz: mindig akad valaki, aki másképp gondolkodik, mint a többiek. Amint lehetséges,
meg kell adni a szükséges magyarázatokat, sajtótájékoztatót kell szervezni, ahol azonban csak az amerikai
rendezőnő tengerparti haláláról szabad beszélni, hogy a többi ügyet átmenetileg elfelejtsék.
Megölnek egy nőt, aki fontos szereplője a film világának. Ki figyelne föl egy jelentéktelen lány halálára? Az ő
esetében mindenki ugyanarra gondolna, amire a nyomozás kezdetén ő is: kábítószer-túladagolásra.
Nincs kockázat.
De térjünk vissza a rendezőnőre: talán nem is olyan fontos szereplő, mint gondolta, hiszen ha az lett volna,
valószínűleg már telefonált volna a biztos. A tények: egy jól öltözött, 40 év körüli, őszülő hajú férfi
beszélgetett vele, miközben nézték a tájat, és a kövek mögül leste őket egy fiú. Miután sebészi pontossággal
beleszúrt egy szikét, lassú léptekkel távozik a helyszínről, és azóta már elvegyült a hozzá hasonló emberek
százai, ezrei között.
Pár pillanatra kikapcsolja a szirénát, és telefonál a felügyelőhelyettesnek, aki most is ott van a helyszínen, és
jelen pillanatban valószínűleg éppen kikérdezik, ahelyett hogy ő kérdezne ki másokat. Arra kéri, hogy felelje
azt a firkászoknak (akik folyton a hirtelen következtetéseikkel zaklatják az embert), hogy „csaknem biztos
benne", hogy szerelmi bűntényről van szó.
- Ne mondja azt, hogy biztos. Mondja azt, hogy a körülmények erre utalnak, hiszen a pár éppen
romantikázott. Nincs szó rablásról vagy bosszúról, inkább magánéleti problémák drámai megoldásáról.
Vigyázzon, hogy ne hazudjon, mert a nyilatkozatáról felvétel készül, amit később fölhasználhatnak maga
ellen.
- És miért kell ezt mondanom?
- Mert a körülmények erre utalnak. És minél hamarabb kielégítjük őket valamilyen válasszal, annál jobb
nekünk.
- Azt kérdezik, hogy mi volt a gyilkos szerszám.
- „Minden jel arra utal", hogy egy szike, ahogy a szemtanú is mondta.
- De nem biztos benne.
- Ha még a szemtanú sem tudja, mit látott, maga hogyan tudna többet mondani, mint amire „a körülmé-
nyekből következtetni lehet"? Ijesszen rá a fiúra: mondja meg neki is, hogy az újságírók rögzítik a szavait,
amiket később fölhasználhatnak ellene.
Leteszi. A felügyelőhelyettes hamarosan belekezd az illetlen kérdésekbe.
„Minden jel arra utal", hogy szerelmi bűnténnyel állunk szemben, annak ellenére, hogy az áldozat nemrég
érkezett a városba, az Amerikai Egyesült Államokból. Annak ellenére, hogy egyedül szállt meg egy
hotelban. Annak ellenére, hogy amennyire sikerült kinyomozni, egyetlen programja egy különösebb
következményekkel nem járó találkozó volt ma reggel a nyílt filmpiacon, a Kongresszusi Palota mellett. Az
újságíróknak nincs hozzáférésük ezekhez az információkhoz.
És van még valami, ami ennél is fontosabb, és amiről egyedül ő tud - és senki más, sem a csoportjában, sem
az egész világon.
Az áldozat ott volt a kórházban. Váltott vele néhány szót, aztán elküldte - a halálba.
Visszakapcsolja a szirénát, hogy a fülsiketítő zaj elnyomja a bűntudatot. Nem, nem ő szúrta a testébe azt a
szikét.
Persze gondolhatná ezt: „Az a nő azért volt ott a kórházban, mert kapcsolatban áll a kábítószer-maffiával, és
ki akarta deríteni, sikerült-e a gyilkossági kísérlet." Ez megfelel a „logikának", és ha elmeséli a felettesének
ezt a véletlen találkozást, akkor ebben az irányban folytatják tovább a nyomozást. Nyilvánvalóan akár igaz
is lehet. Elvégre hasonlóan kifinomult módszerrel ölték meg, mint a hollywoodi filmforgalmazót.
Mindketten amerikaiak. Mindkettőt hegyes szerszámmal ölték meg. Minden jel arra utal, hogy ugyanarról a
csoportról van szó, és hogy a két ember kapcsolatban állt egymással.
Ki tudja, lehet, hogy téved, és nincs is semmiféle sorozatgyilkos a városban?
Az is lehet, hogy a lány, akit a padon találtak a profi fojtogatás jeleivel, előző este találkozott a csoport
valamelyik tagjával, aki a filmforgalmazót kereste. Lehet, hogy mást is árult a járdára kipakolt holmin kívül:
drogot.
Elképzeli a jelenetet: megérkeznek a külföldiek, hogy leszámoljanak a filmforgalmazóval. Az egyik bárban a
helyi díler bemutatja őket a helyes, dús szemöldökű lánynak, aki „velünk dolgozik". A lány lefekszik az
egyik külföldivel, de az többet iszik a kelleténél, jól érzi magát Európában, elveszti a kontrollt, és megered a
nyelve. Másnap reggel azonnal rájön, hogy hibát követett el, és megbízza a profi bérgyilkost - aki
mindenhova elkíséri a bandát -, hogy oldja meg a problémát.
Tiszta sor, minden stimmel, nincs helye kétségnek.
Annyira, hogy éppen ezért nincs semmi értelme. Nem valószínű, hogy egy drogkartell éppen abban a
városban akarjon leszámolni valakivel, ahol a rendezvény ideje alatt megsokszorozott rendőri jelenlét van,
és ehhez jön még a rengeteg biztonsági őr, magántestőr és nyomozó, akik az utcákon és a rendezvényeken
járkáló méregdrága ékszerekre vigyáznak.
És ha ennek ellenére ez lenne a helyzet, az is jól jönne a karrierjének, hiszen a maffia leszámolások éppúgy
vonzzák a reflektorfényt, akár a sorozatgyilkosok.
Hátradőlhet a székében: mindkét esetben övé lesz a régóta megérdemelt dicsőség.
Kikapcsolja a szirénát. Fél óra alatt átszelte csaknem az egész autópályát, átkelt egy láthatatlan
határsorompón, és már egy másik országban halad, pár percre az úti céljától. De a fejében olyan dolgok
forognak, amelyeknek elméletileg nem volna szabad.
Három bűntény egy napon. Imái az elhunytak hozzátartozóival vannak, ahogy a politikusok szokták
mondani. Természetesen tisztában van vele, hogy az állam azért fizeti, hogy fönntartsa a rendet, nem pedig
azért, hogy örüljön, ha ilyen erőszakosan megtörik. A főfelügyelő most már valószínűleg két kézzel veri a
falat, mert rájött, mekkora felelősség megoldani ezt a két problémát: megtalálni a bűnöst (vagy bűnösöket,
mert talán még nem győzte meg az elmélete) és távol tartani a sajtót. Mindenki ideges. Már értesítették a
környék kapitányságait, a járőrök megkapták a gyilkosról készült fantomképet. Valamelyik politikus
kénytelen lesz megszakítani megérdemelt pihenését, mert a rendőrség feje túlságosan kényesnek tartja az
ügyet, és be akarja vonni a magasabb köröket.
A politikus nehezen áll kötélnek, és csak annyit mond, hogy mihamarabb térjen vissza a város a rendes
kerékvágásba, hiszen „több millió, sőt több százmillió euró függ ettől". Semmi kedve ezzel foglalkozni,
sokkal fontosabb dolgai is vannak, mint például az, hogy milyen bort szolgáljanak föl az esti fogadáson a
külföldi delegáció tagjainak. „És én? Én jó úton járok?"
Visszatérnek a tiltott gondolatok: boldog. Ez a legfontosabb pillanat egész pályafutása során, amit azzal töl-
tött, hogy papírokat töltött ki és jelentéktelen ügyekkel foglalkozott. Soha nem gondolta volna, hogy egy
ilyen helyzettől euforikus állapotba kerül: végre igazi nyomozónak érezheti magát, akinek olyan elmélete
van, amely ellentmond a logikának, és ki fogják tüntetni, mert ő volt az első, aki meglátta azt, amit senki más
nem vett észre. A világért sem osztaná meg senkivel, még a feleségével sem - aki halálra rémülne a férje
viselkedésétől, és biztosra venné, hogy a veszélyes munkája miatt elment az esze. „Boldog vagyok. Izgatott."
Imái az elhunytak hozzátartozóival vannak - de a szíve, néhány év tétlenség után, ismét visszatért az élők
világába.
Ellentétben Savoy elképzelésével - hogy óriási könyvtárat talál porlepte könyvekkel, mindenfelé
újsághalmokkal, papírral teleszórt íróasztallal -, a fehér iroda makulátlanul tiszta, rendezett, néhány ízléses
lámpával, kényelmes fotellel, az átlátszó íróasztalon óriási monitorral. Az asztalon nincs semmi más, csak
egy vezeték nélküli billentyűzet és egy kis jegyzettömb, a fedelén egy luxuskivitelű Montegrappa tollal.
- Törölje le az arcáról ezt a mosolyt, és mutasson némi aggodalmat - mondja a fehér szakállú férfi, aki a
hőség ellenére tweedzakóban, nyakkendőben és elegáns szabású nadrágban van, ami egyáltalán nem illik
sem az irodája képéhez, sem a témához, amiről szó van.
- Miről beszél?
- Tudom, mit érez. Élete nagy ügye előtt áll egy olyan helyen, ahol soha nem történik semmi. Én is
keresztülmentem ezen a belső küzdelmen, amikor a nagy-britanniai SA9 1GB West Glamorgan-beli
Penycae-ben éltem és dolgoztam, Swansea-ben. És egy hasonló esetnek köszönhetem, hogy áthelyeztek a
londoni Scotland Yardhoz.
„Párizs. Ez az álmom." De nem mond semmit. A külföldi hellyel kínálja.
- Remélem, hogy megvalósul a szakmai álma. Örvendek, a nevem Stanley Morris.
Savoy inkább témát vált.
- A főfelügyelő attól tart, hogy a sajtó elkezd spekulálni egy sorozatgyilkosról.
- Spekuláljanak csak, amiről akarnak, szabad országban élünk. Az ilyen ügyek adják el az újságokat, mert
végre valami izgalmat hoznak a nyugdíjasok békés életébe, akik minden apró hírt figyelemmel kísérnek a
témában, abban a félelemmel vegyes biztonságos tudatban, hogy „velünk ez nem történhet meg".
- Remélem, hogy megkapta az áldozatok részletes leírását. Maga szerint a jelek sorozatgyilkosra vallanak,
vagy inkább valami nagy drogkartell bosszújára?
- Igen, megkaptam. Képzelje, faxon akarták elküldeni - holott manapság már semmi szükség egy ilyen
szerkezetre. Kértem, hogy inkább e-mailben küldjék el, és tudja, mit feleltek? Hogy náluk nem ez a szokás!
Érti? A világ egyik legjobban fölszerelt rendőrsége még mindig faxot használ!
Savoy fészkelődik a székén: kezd türelmetlen lenni. Nem azért van itt, hogy a modern technika
vívmányairól társalogjon.
- Térjünk a munkára - mondja dr. Morris, aki a Scotland Yardnál híressé vált, de elhatározta, hogy a
nyugdíjas éveit Dél-Franciaországban fogja tölteni, és elhatározása valószínűleg éppolyan boldoggá teszi,
mint őt ez az új ügy, mert már torkig van az olvasmányokkal, koncertekkel, ötórai teákkal és jótékonysági
vacsorákkal.
- Mivel még soha nem találkoztam ilyen esettel, először is szeretném megkérdezni, hogy egyetért-e az
elméletemmel, miszerint egyetlen tettesről van szó. És mondja meg, hogy merre induljak.
Dr. Morris elmondja, hogy elméletileg igaza lehet: három bűncselekmény közös jegyekkel elegendő ahhoz,
hogy
sorozatgyilkost feltételezzünk a háttérben. Az ilyen bűncselekményeket rendszerint egy bizonyos földrajzi
körzeten belül követik el (jelen esetben Cannes városában), és... - Ezek szerint a tömeggyilkos... Dr. Morris
félbeszakítja, és megkéri, hogy ne használjon helytelen kifejezéseket. A tömeggyilkosok rendszerint
terroristák vagy éretlen kamaszok, akik belépnek az iskolába vagy egy étterembe, és ész nélkül lövöldöznek
összevissza - aztán végül önmaguk felé fordítják a fegyverüket vagy lelövi őket egy rendőr. Ők a
lőfegyvereket és a bombákat részesítik előnyben, mert ezekkel tudják a lehető legtöbb kárt okozni a
legrövidebb idő - általában legfeljebb két-három perc - alatt. Ezeket az embereket nem érdekli a tettük
következménye - mert már tudják a történet végét.
A kollektív tudatalatti sokkal könnyebben elfogadja a tömeggyilkosokat, mert ezekre rá lehet sütni az
„elmebeteg" bélyeget, vagyis könnyű elválasztani az „ő"-t a „mi"-től. A sorozatgyilkost azonban valami
sokkal bonyolultabb hajtja: a minden emberben meglévő pusztítási ösztön. Szünetet tart.
- Olvasta Robert Louis Stevensontól a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét?
Savoy szabadkozik, hogy nincs ideje olvasni, mert nagyon sokat dolgozik. Morris jeges tekintettel néz rá.
- És gondolja, hogy én nem dolgozom?
- Nem ezt akartam mondani. Ide hallgasson, Morris úr, sürgős ügyben vagyok itt. Nem szívesen beszélgetek
most a technikáról vagy az irodalomról. Azt szeretném megtudni, hogy milyen következtetést vont le a
jelentésekből.
- Nagyon sajnálom, de mégiscsak vissza kell kanyarodnunk az irodalom területére.
A Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete egy teljesen normális fickóról szól, dr. Jekyllről, akit időnként
ellenállhatatlan vágy fog el a pusztításra, és ilyenkor másik emberré változik, Mr. Hyde-dá.
Mindannyiunkban megvan ez az ösztön, felügyelő úr. Amikor egy sorozatgyilkos működésbe lép, azzal
nemcsak a testi épségünket fenyegeti, hanem az ép elménket is. Mert a földkerekség minden emberi lénye,
akarva-akaratlanul, óriási pusztító erővel rendelkezik, és sokszor érzi úgy, hogy szívesen megtapasztalná,
milyen érzés az, amit a társadalom a legjobban tilt: egy élet kioltása. A kiváltó ok sokféle lehet: az a
téveszme, hogy jobbá teszi a világot, valamilyen gyermekkori sérelem megbosszulása, elnyomott gyűlölet a
társadalom iránt stb. Egy biztos: tudatosan vagy tudat alatt, minden ember gondolt már erre - ha máskor
nem, gyermekkorában. Újabb hatásszünet.
- Fogadok, hogy a beosztásától függetlenül pontosan tudja, melyik érzésről beszélek. Biztosan előfordult
már, hogy fölnégyelt egy macskát, vagy morbid élvezetét lelte abban, hogy rovarokra lövöldözzön, amik
nem ártottak magának.
Most Savoyon a sor, hogy viszonozza a jeges pillantást, és ne mondjon semmit. Morris azonban a hallgatást
„igen"-nek értelmezi, és az előbbi laza és fölényes hangnemben folytatja mondókáját.
- Ne gondolja, hogy az, akit keres, szemmel láthatóan elmebeteg, zilált hajjal és gyűlölettel teli mosollyal az
arcán. Ha egy kicsit többet olvasna, bár tudom, hogy elfoglalt ember, azt tanácsolnám, olvassa el Hannah
Arendt-től az Eichmann Jeruzsálemben című könyvet. Ebben a történelem egyik legnagyobb
sorozatgyilkosának perét tanulmányozza. Nyilvánvaló, hogy az illetőnek szüksége volt segítőkre, hiszen
egyedül nem tudta volna végrehajtani a rábízott feladatot: hogy tisztítsa meg az emberi fajt. Egy pillanat.
Elfordítja a számítógép monitorját. Tudja, hogy a vele szemben ülő férfi kizárólag eredményeket akar,
csakhogy ezen a téren ez teljességgel lehetetlen. Ki kell okítania, föl kell készítenie az előtte álló nehéz
napokra. - Itt van. Arendt részletes elemzést készít Adolf Eichmann peréről, aki hatmillió zsidó haláláért
felelős a náci Németországban. A 25. oldalon közli, hogy az a fél tucat pszichiáter, aki megvizsgálta, egytől
egyig arra a következtetésre jutott, hogy Eichmann egy átlagember. Pszichés állapota, a feleségéhez, a
gyermekeihez és a szüleihez való viszonya tökéletesen megfelel a társadalmi normáknak, és felelősségteljes
férfira vall.
És Arendt így folytatja:
„Eichmann-nal az a baj, hogy pontosan olyan embernek látszik, mint a többi, nem mutat semmiféle perverz vagy
szadista hajlamot. Valójában teljesen normális emberek (...)
Az intézményeink szempontjából a normalitása éppolyan rémisztő, mint a bűncselekmények, amelyeket elkövetett."
Most már rátérhet a tárgyra.
- Megfigyeltem, hogy a boncolás során egyik esetben sem találtak szexuális zaklatásra utaló nyomokat...
- Dr. Morris, nekem meg kell oldanom egy problémát, és ezt gyorsan kell tennem. Bizonyosságot akarok
szerezni afelől, hogy sorozatgyilkossal állunk szemben. Nyilvánvaló, hogy senki nem tud megerőszakolni
egy férfit egy ünnepségen vagy egy lányt a főutca egyik padján.
Mintha meg sem szólalt volna. A másik elengedi a füle mellett a szavait, és folytatja:
- ... ami pedig a sorozatgyilkosokra általában jellemző.
Olyanok is vannak, akik - mondjuk, hogy egyfajta - „humánus" meggondolásból cselekszenek. Ápolónők,
akik végső stádiumban lévő betegeket ölnek meg, olyanok, akik koldusokat gyilkolnak meg anélkül, hogy
bárki tudomást venne a halálukról, szociális munkások, akiket megrendít az idős nyugdíjasok és a
rokkantak nehéz sorsa, és arra a következtetésre jutnak, hogy sokkal jobb lenne nekik egy másik élet - ilyen
eset történt nemrégiben Kaliforniában. Akadnak olyanok is, akik újra akarják szervezni a társadalmat: az ő
áldozataik rendszerint prostituáltak.
- Morris úr, én nem azért jöttem ide, hogy... Morris ezúttal kissé fölemeli a hangját.
- Én pedig nem hívtam ide magát. Én csak szívességet teszek. Ha gondolja, elmehet. Ha viszont mégis
marad, akkor ne szakítsa folyton félbe a gondolatmenetemet. Ha el akarunk kapni valakit, meg kell
értenünk a gondolkodását.
- Ezek szerint maga is azt gondolja, hogy sorozatgyilkos?
- Még nem fejeztem be.
Savoy fegyelmezi magát. Minek is siet annyira? Nem lenne sokkal érdekesebb, ha hagyná, hogy a sajtó nagy
lármát csapjon, ahogy szokott, és aztán állna elő a megoldással?
- Rendben. Folytassa.
Morris elhelyezkedik a széken, és még jobban Savoy felé fordítja a monitort: az óriási képernyőn egy metszet
látható, valószínűleg a XIX. századból.
- Ő a világ leghíresebb sorozatgyilkosa: Hasfel metsző Jack. Londonban működött, az 1888-as év második
felében, és öt (vagy egyesek szerint hét) nő életét oltotta ki többé-kevésbé nyilvános helyeken. Fölmetszette a
hasukat, és kiszedte a beleiket és a méhüket. Soha nem kapták el.
A neve legendává vált, és a mai napig is folynak a találgatások a kiléte felől.
A számítógép képernyőjén most egy csillagászati térképnek látszó kép jelenik meg. - Ez volt a Zodiákus
aláírása. Tíz hónap leforgása alatt bizonyíthatóan öt párt gyilkolt meg Kaliforniában: olyan fiatalokat, akik
néptelen helyeken álltak meg az autójukkal, hogy egy kicsit nyugodtabban élvezhessék egymás társaságát.
Ezt a kelta kereszthez hasonló szimbólumot levélben küldte a rendőrségnek. A mai napig sem sikerült
kideríteni, hogy ki volt. Ám a szakértők mind Jack, mind a Zodiákus esetében úgy vélik, hogy az erkölcsi
rendet akarták visszaállítani a környezetükben. Küldetést teljesítettek, ha úgy tetszik. És annak ellenére,
hogy a sajtó olyan ijesztő nevekkel látja el őket, mint a „Bostoni fojtogató" vagy a „Toulouse-i
gyermekgyilkos", ezek az emberek egytől egyig olyan átlagemberek, akik hétvégén a szomszédjaikkal
találkoznak, hétköznap pedig keményen dolgoznak a mindennapi betevőjükért. Egyikük sem húz anyagi
hasznot az elkövetett bűncselekményekből.
A beszélgetés kezd érdekes lenni Savoy számára.
- Vagyis bárki lehet az, aki a fesztivál idejére Cannes-ba jött...
- ... és előre eldöntötte, hogy rettegést fog kelteni valamilyen tökéletesen abszurd okból: például hogy „hadat
üzenjen a divat uralmának" vagy hogy „megakadályozza az erőszakot sugárzó filmek terjesztését". A sajtó
majd kitalál neki egy kellően rémisztő nevet, és elkezdődik a találgatás. Olyan bűncselekményeket is neki
tulajdonítanak, amelyekhez semmi köze. Kitör a pánik, és a kedélyek csak akkor nyugodnak meg, ha
véletlenül - hangsúlyozom: véletlenül - elkapják. Mert az esetek nagy részében csak egy rövid időszakon
belül tevékenykedik, azután teljesen eltűnik. Bevonul az emberiség történelmébe, esetleg naplót ír, amelyet
majd a halála után megtalálnak, és kész.
Savoy már nem nézi az óráját. Megszólal a telefonja, de úgy dönt, hogy nem fogadja a hívást: ez a téma
bonyolultabb, mint gondolta.
- Maga egyetért velem.
- Igen - mondja a Scotland Yard legfelsőbb tekintélye, a férfi, akinek a neve legendává vált, mert megoldott
öt ügyet, amiről már mindenki más letett.
- Miből gondolja, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk? Morris nézi a képernyőn megjelenő üzenetet és
mosolyog. A szemben ülő felügyelő végre odafigyel arra, amit mond.
- Az elkövetett bűncselekmények indítékának teljes hiányából. A sorozatgyilkosok többségének úgynevezett
„névjegye" van: mindig egy bizonyos fajta áldozatot választanak, akik, mondjuk, homoszexuálisok vagy
prostituáltak, koldusok vagy az erdőben bujkáló szerelmespárok stb. De vannak az úgynevezett
„aszimmetrikus gyilkosok" is, akik csak azért gyilkolnak, mert nem bírnak ellenállni a vágynak. Aztán
eljutnak egy pontig, ahol ez a vágy kielégül, és egészen addig nem gyilkolnak, amíg újra el nem
hatalmasodik rajtuk. A mi emberünk ebbe a második kategóriába tartozik.
- Van ebben az ügyben néhány dolog, amit szem előtt kell tartani: a tettes nagyon kifinomult módszerekkel
dolgozik. Különböző eszközöket használt: a saját kezét, mérget, szikét. Nem a klasszikus kiváltó okok - szex,
alkohol, látható elmezavar - mozgatják. Jól ismeri az emberi test anatómiáját: idáig ez az egyetlen
ismertetőjegye. Nyilvánvalóan régóta készült már a tetteire, hiszen ezt a mérget nem volt könnyű
beszerezni, ami arra enged következtetni, hogy azok közé tartozik, akik meggyőződésük szerint „küldetést
teljesítenek", amiről még nem tudjuk, hogy miféle. Az első áldozat boncolási eredményéből kiderül - és
eddig ez az egyetlen nyom, amin elindulhatunk -, hogy valószínűleg egy orosz harcművészeti ág fogását
alkalmazta, amelyet szambónak hívnak. Ehhez még hozzátehetném, hogy az ismertetőjegyei közé tartozik
az is, hogy megismerkedik az áldozatával, és rövid időre közel kerül hozzá. De ez alól kivételt képez a
második gyilkosság, amelyet egy ebéd során követett el, Cannes egyik strandján. Az áldozat két testőrrel
volt, akik egyből megpróbáltak reagálni a támadásra. Ezenkívül az Europol is követte.
Orosz. Savoy arra gondol, hogy fogja a telefont, és elrendeli, hogy sürgősen vizsgálják meg az összes
szállodát. Negyven év körüli férfi, jól öltözött, enyhén őszülő haj, orosz.
- Az a körülmény, hogy egy orosz harcművészeti fogást alkalmazott, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy az
illető orosz nemzetiségű. - Morris, jó ex-nyomozóként, mintha olvasna a gondolataiban.
- Ugyanúgy, ahogy azt sem jelenthetjük ki róla, hogy dél-amerikai indián, csak azért, mert kurárét használt.
- És most?
- Most várjuk a következő bűncselekményt.
18:50
Hamupipőke!
Ha az emberek hinnének még a tündérmesékben, ahelyett, hogy mindig a férjükre vagy a szüleikre
hallgatnak - akik mindenről azt gondolják, hogy lehetetlen -, átélhetnék azt, amit most ő, az utcán közlekedő
limuzinok egyikében, amely lassan, de biztosan halad a lépcsők, a vörös szőnyeg, a világ legnagyobb
kifutója felé.
A Híresség ott van mellette örök mosolyával az arcán, elegáns öltözetben. Megkérdezi, izgul-e. Hát persze,
hogy nem: az álmokban nincs izgalom, idegesség, kín vagy félelem. Minden tökéletes, a dolgok úgy
történnek, akár a moziban: a hősnő szenved, harcol, de a végén valóra váltja minden álmát.
- Ha Hamid Hussein úgy dönt, hogy folytatja a projektet, és ha a film valóban akkora siker lesz, ahogy várja,
akkor készüljön föl rá, hogy még sok ilyen pillanatban lesz része.
Ha Hamid Hussein úgy dönt, hogy folytatja a projektet? Hogyhogy, hát még semmi nem biztos?
- Aláírtam egy szerződést, amikor átvettem a ruhákat az ajándékszobában.
- Felejtse el, amit mondtam, nem akarom elrontani ezt a különleges pillanatot.
- Kérem, folytassa.
A Híresség pontosan ezt a választ várta ettől a butus lánytól. Szíves-örömest eleget tesz a kérésének.
- Rengeteg olyan projektben vettem már részt, amelyek elkezdődtek és nem fejeződtek be.
Ez benne van a pakliban, de most ne törődjön vele.
- És a szerződés?
- A szerződés arra való, hogy az ügyvédeknek legyen miből élniük. Kérem, felejtse el, amit mondtam.
Élvezze ezt a pillanatot.
A „pillanat" közeleg. A lassú forgalom miatt az emberek láthatják, kik ülnek az autókban, akkor is, ha a
kiválasztottakat sötétített ablakok választják el a halandóktól. A Híresség integet, néhányan bekopognak az
ablakon, hogy egy pillanatra húzza le, és adjon autogramot, vagy engedje, hogy lefényképezhessék.
A Híressség csak integet, mintha nem értené, mit akarnak tőle, és meg van győződve róla, hogy egyetlen
mosolya elegendő ahhoz, hogy fénybe borítsa a világot.
Odakint valósággal hisztérikus hangulat uralkodik. Asszonyok a kis, hordozható székeikkel, akik valószínű-
leg már reggel óta ott ülnek és horgolnak; sörhasú férfiak, akik szemmel láthatóan meghalnak az unalomtól,
de kénytelenek elkísérni középkorú feleségüket, akik úgy öltöztek föl, mintha ők is fellépnének a vörös
szőnyegre; gyerekek, akik az égvilágon semmit nem értenek az egészből, csak azt tudják, hogy valami
nagyon fontos történik. Ázsiaiak, feketék, fehérek, mindenféle korú emberek, akiket acélkorlátok
választanak el attól a keskeny sávtól, ahol a limuzinok haladnak, és el akarják hitetni önmagukkal, hogy
csupán két méter távolságra vannak a világ legendáitól, pedig ez a távolság valójában több százezer
kilométer. Mert nem a korlát és nem az autó ablaka az, ami elválasztja őket egymástól, hanem az esély, a
lehetőség és a tehetség.
Tehetség? Igen, Gabriela szeretné azt hinni, hogy a tehetség is számít, de tudja, hogy ez csak az istenek
szeszélyétől függ, akik kiválasztanak bizonyos embereket, a többit pedig az átugorhatatlan szakadék másik
oldalára teszik, és nincs más dolguk, mint hogy tapsoljanak, rajongjanak és ítélkezzenek, ha elérkezik a
pillanat, amikor irányt vált a szél.
A Híresség úgy tesz, mintha beszélgetne vele - de valójában nem mond semmit, csak néz rá és mozgatja az
ajkait, hiszen nagy színész. Mindezt nem örömmel teszi, és Gabriela hirtelen rádöbben, hogy egyszerűen
arról van szó, hogy nincs már türelme integetni, mosolyogni és csókokat dobálni, de nem akar udvariatlan
lenni a rajongóival.
- Most bizonyára azt gondolja, hogy gőgös, cinikus ember vagyok, akinek kőből van a szíve - szólal meg
végre. - Ha egyszer eljut odáig, ahova szeretne, meg fogja érteni, hogy mit érzek: nincs kiút. A siker függővé
és ezáltal rabszolgává tesz, és a nap végén, amikor egy másik férfi vagy nő mellett találod magad az ágyban,
azt kérdezed magadtól: tényleg megérte? Miért is vágytam én erre?
Elhallgat.
- Folytassa.
- Nem tudom, miért mesélem ezt el.
- Mert meg akar óvni. Mert jó ember. Kérem, folytassa.
Gabriela sok mindenben naiv, de igazi nő, és nagyon jól tudja, hogyan kell kiszedni mindent a férfiakból.
Jelen esetben a hiúság a fegyvere.
- Nem tudom, hogy miért vágytam mindig erre.
A Híresség belesétált a csapdába, és most föltárja a gyengéit, miközben a rajongói odakintről integetnek
neki.
- Amikor egy kimerítő nap után visszatérek a szállodába, sokszor egyből beállok a zuhany alá, és hosszú
ideig csak hallgatom, ahogy a víz veri a testemet. Két ellentétes erő küzd bennem egymással: az egyik azt
mondja, hogy hálát kéne adnom az égnek, a másik pedig azt, hogy hagyjam ott az egészet, amíg nem késő.
Ilyenkor úgy érzem, hogy nincs nálam hálátlanabb ember a földkerekségen. Rengeteg rajongóm van, de
nincs hozzájuk türelmem. A világ legáhítottabb rendezvényeire vagyok hivatalos, de amikor ott vagyok,
másra se vágyom, mint hogy végre visszamehessek a szobámba és elolvashassak egy jó könyvet. Különböző
jóakaratú emberek díjakat adnak nekem, rendezvényeket szerveznek, és megtesznek minden tőlük telhetőt,
hogy jól érezzem magam, de én nem érzek mást, csak azt, hogy fáradt vagyok és nincs önbecsülésem, mert
azt gondolom, hogy nem érdemlem meg mindezt, mert nem vagyok méltó a sikereimre. Érti?
Gabriela egy tizedmásodpercre megsajnálja a mellette ülő férfit: elképzeli, hány meghívásnak kell eleget
tennie évente, és mindenhol akad valaki, akit le akarja fényképezni, vagy autogramot kér tőle, miközben
valami tökéletesen érdektelen történetet mesél, neki pedig úgy kell tennie, mintha figyelne, vagy valami új
projektet ajánl, vagy kínos helyzetbe hozza a klasszikus „nem emlékszel rám?" kérdéssel, vagy előveszi a
mobiltelefonját, és megkéri, hogy csak pár szót beszéljen a fiával, a feleségével vagy a nővérével. Neki pedig
mindig mosolyognia kell, mindig figyelnie kell, mindig jókedvűnek és udvariasnak kell lennie, ahogy az
első osztályú profihoz méltó.
- Érti?
- Értem. De szeretném, ha nekem olyan problémáim lennének, mint magának, és tudom, hogy ehhez még
sok hiányzik.
Már csak négy limuzin van előttük, mindjárt megérkeznek. A sofőr hátraszól, hogy készüljenek. A Híresség
lehajt egy kis tükröt, megigazítja a nyakkendőjét, Gabriela pedig a hajával teszi ugyanezt. A vörös szőnyeget
már látja, de a lépcső még nincs benne a látómezejében. A hisztéria varázsütésszerűen megszűnt, a tömeg itt
olyan emberekből áll, akiknek azonosítókártya lóg a nyakában, nyugodtan beszélgetnek egymással, és
egyáltalán nem érdekli őket, hogy ki ül az autóban, mert már unják ugyanazt a jelenetet.
Már csak két autó. A bal oldalon megjelenik a kifutó néhány lépcsőfoka. Öltönyös-nyakkendős férfiak
nyitják ki az ajtót, az agresszív fémkorlátokat pedig fa- és bronzoszlopokra kötött bársonyszalagok váltják
fel.
- A francba!
A Híresség fölkiált. Gabriela megrémül.
- A francba! Nézze, ki van ott! Nézze, ki száll ki az autóból!
Gabriela megpillant egy női Szuperhírességet, aki szintén Hamid Hussein ruhát visel, és éppen most lép rá a
vörös szőnyegre. A Híresség most a Kongresszusi Palotával ellenkező irányba fordítja a fejét. Gabriela
követi a tekintetét, és egészen megdöbbentő látvány tárul elé: egy emberfal, amely csaknem három méter
magas, és megállás nélkül vakuzik.
- Rossz irányba néz - mondja megkönnyebbülten a Híresség, aki mintha minden vonzerejét és udvariasságát
elvesztette volna. - Ezeket nem akkreditálták. Ezek a másodvonalbeli sajtótól vannak.
- Miért mondta, hogy „a francba"?
A Híresség nem leplezi idegességét. Már csak egy autó van előttük.
- Hát nem látja? Hát honnan jött maga, kislány? Amikor rálépünk a vörös szőnyegre, a kiválasztott fotósok,
akik pontosan az út közepén állnak, nem ránk, hanem őrá szegezik majd a kameráikat!
Majd a sofőrhöz fordul:
- Lassítson!
A sofőr rámutat egy civil ruhás férfira, akinek szintén azonosítókártya van a nyakában, és int a kezével,
hogy menjenek tovább, ne akadályozzák a haladást.
A Híresség mélyet sóhajt: ez nem az ő napja. Minek beszélt annyit ennek a kezdő színésznőcskének, aki itt ül
mellette? Igen, valóban igaz, hogy torkig van már ezzel az életmóddal, de el se tudna képzelni mást helyette.
- Ne siessen a kiszállással - mondja. - Tegyünk meg mindent, hogy a lehető legtovább maradjunk itt lenn.
Minél jobban maradjunk le a lány mögött.
A „lány" alatt a Szuperhírességet érti.
Az előttük álló autóból kiszálló pár nem kelt akkor érdeklődést - pedig bizonyára fontos emberek, hiszen
senki nem jut el ezekhez a lépcsőfokokhoz anélkül, hogy ne mászott volna már meg sok hegyet az életben.
Kísérője mintha kissé nyugodtabb lenne, de most Gabrielán a sor, hogy idegeskedjen: nem tudja pontosan,
hogyan viselkedjen. Izzad a tenyere. Megragadja a papírral kitömött táskát, vesz egy mély levegőt, és
elmormol egy imát.
- Lassan lépkedjen - mondja a Híresség. - És ne legyen túl közel hozzám.
A limuzin megáll. Mindkét oldalon kinyitják az ajtókat.
Hirtelen fülsiketítő zaj árasztja el a világot, mindenhonnan kiabálás hallatszik - Gabriela idáig észre sem
vette, hogy hangszigetelt autóban ül, és nem hall semmit. A Híresség mosolyogva száll ki, mintha semmi
nem történt volna két perccel ezelőtt, és mintha még mindig ő lenne a világ közepe - függetlenül az autóban
tett vallomásától, pedig az igaznak tűnt. A férfi, aki harcban áll önmagával, a világával, a történetével - és
aki már nem fordulhat vissza.
„De hát hol jár az eszem? A jelenre kell koncentrálnom! Föl kell mennem a lépcsőn!"
Mindketten integetnek a „másodvonalbeli" sajtónak, és jól érzik magukat. Az emberek papírlapokat
nyújtanak a Hírességnek, ő autogramokat osztogat, és megköszöni a rajongók szeretetét. Gabriela nem tudja
eldönteni, hogy utánamenjen vagy elinduljon a vörös szőnyeg és a Kongresszusi Palota bejárata felé - de
megmenti valaki, aki papírt és tollat nyújt neki, hogy aláírást kérjen.
Nem ez élete első autogramja, de mind ez ideig a legfontosabb. Ránéz az asszonyra, akinek sikerült
elverekednie magát az elkerített területig, rámosolyog, és megkérdezi a nevét - de semmit nem hall a fotósok
kiabálása miatt.
Ah, mennyire szeretné, ha az egész világon élőben közvetítenék ezt a ceremóniát, és az édesanyja láthatná
őt, amint megérkezik ebben a ragyogó ruhában, egy világhírű színész társaságában (bár ami a világhírt illeti,
már kezd kételkedni benne, de gyorsan kiűzi a fejéből ezeket a negatív rezgéseket), miközben élete huszonöt
évének legfontosabb autogramját adja! Nem érti a hölgy nevét, és mosolyogva csak valami olyasmit ír, hogy
„szeretettel". A Híresség odajön hozzá.
- Menjünk. Szabad az út.
A hölgy, akinek kedves szavakat írt, elolvassa a papírt és kiabál:
- Ez nem autogram! A neve is kell, hogy be tudjam azonosítani a képen!
Gabriela úgy tesz, mintha nem hallaná: az égvilágon semmi sem ronthatja el ezt a mágikus pillanatot.
Elindulnak fölfelé a legfontosabb európai feljárón, kétoldalt rendőri sorfaltól védve, bár a közönség messze
van innen. Az épület homlokzatának két oldalán óriási kivetítők mutatják a szegény halandóknak, hogy mi
történik ebben a szabadtéri szentélyben. Távolról hallatszik a hisztérikus kiabálás és a taps. Amikor egy
szélesebb lépcsőfokhoz érnek, mintha az első emeleten lennének, fotósok újabb lomege tűnik föl, de ezek
elegáns öltözetben vannak, és a Híresség nevét üvöltik, kérve, hogy forduljon erre, arra, csak még egyszer,
jöjjön közelebb, nézzen föl, nézzen le! Mások elmennek mellettük, és tovább lépkednek fölfelé a lépcsőn, de
a fotósok rájuk se hederítenek. Ezek szerint a Híresség még mindig őrzi a népszerűségét, de úgy tesz,
mintha ezzel nem foglalkozna, kicsit viccelődik, hogy megmutassa, milyen nyugodt és mennyire hozzá van
szokva az effajta ünnepléshez.
Gabriela észreveszi, hogy rá is fölfigyeltek. Noha az ő nevét nem kiabálja senki (hiszen fogalmuk sincs róla,
hogy ki lehet ő), azt gondolják, hogy ő a híres színész új szerelme, és arra kérik őket, hogy húzódjanak
közelebb egymáshoz, hogy lefényképezhessék őket (amit a Híresség néhány pillanat erejéig meg is tesz, de
tisztességes távolságban marad tőle, és gondosan elkerüli a fizikai kontaktust).
Igen, sikerült elkerülniük a Szuperhírességet! Ő ugyanis már ott áll a Fesztiválpalota kapujában, és köszönti
a filmfesztivál elnökét, valamint a cannes-i polgármestert.
A Híresség int, hogy menjenek tovább a lépcsőn. Gabriela engedelmeskedik.
Ahogy előrenéz, megpillant egy újabb óriáskivetítőt, amit úgy helyeztek el, hogy a hírességek önmagukat
lássák benne. A hangosbemondóban megszólal egy hang:
- És ebben a pillanatban érkezik...
És közli a Híresség nevét és a leghíresebb filmjét. Később majd valaki elmeséli neki, hogy mindenki, aki bent
van a teremben, ugyanúgy monitoron követi az eseményeket, mint a kint lévő közönség.
Fölmennek a hátralévő fokokon, eljutnak a kapuig, köszöntik a fesztivál elnökét és a város polgármesterét,
azután belépnek a rendezvény tulajdonképpeni színhelyére. Mindez nem tartott három percig se.
A Hírességet körülveszik az emberek, akik beszélgetni akarnak vele, csodálni akarják, fényképezni akarják
(még a kiválasztottak is ezt csinálják: híres emberekkel fényképezkednek). Fullasztó hőség van idebent,
Gabriela attól fél, hogy elmosódik a sminkje, és...
A smink!
Te jó ég, teljesen kiment a fejéből! Most ki kell mennie egy ajtón, ami balra van, és valaki vár rá odakint.
Gépiesen lemegy a lépcsőn, elhalad két-három biztonsági őr mellett. Az egyik megkérdezi, hogy
dohányozni megy-e ki és vissza óhajt-e jönni a filmre. Ő nemmel felel, és továbbmegy.
Újabb vaskorlátokon megy keresztül, és senki nem kérdez tőle semmit - hiszen kifelé tart, nem pedig befelé.
Hátulról látja az egymás után érkező limuzinoknak integető és kiáltozó tömeget. Egy férfi közeledik felé,
megkérdezi a nevét, és arra kéri, hogy kövesse.
- Tudna várni egy percet?
A férfi meglepettnek tűnik, de bólint. Gabriela meredten nézi a régi körhintát, ami talán a múlt század eleje
óta itt áll, és olyankor is forog, amikor a gyerekek fölugrálnak rá.
- Most már mehetünk? - kérdezi udvariasan a férfi.
- Csak még egy perc.
- El fogunk késni.
De Gabriela már nem tudja tovább türtőztetni a sírást, és kitör belőle mindaz a feszültség, félelem és rémü-
let, amit ebben a három percben átélt. Zokog, és még a sminkje sem érdekli - úgyis mindenképpen újrafestik.
A férfi odanyújtja neki a karját, hogy belekarolhasson és ne essen el a magassarkújában, és elindulnak a
téren át a Croisette felé. A tömeg lármája egyre távolibb, a görcsös zokogás egyre hangosabb. Az egész nap
könnyei ezek, az egész hété és mindazoké az éveké, mialatt erről a pillanatról álmodott - a pillanatról, ami
úgy ért véget, hogy szinte föl sem fogta, mi történt vele.
- Elnézést - mondja az őt kísérő férfinak.
Az megsimogatja a fejét. Mosolya gyengéd, megértő és részvétteljes.
19:31
Végre megértette, hogy nem kell és nem is lehet mindenáron keresni a boldogságot. Mindent megkapott
már az élettől, amely igazán nagylelkű volt hozzá. Mostantól fogva már nem is kell mást tennie, csak hogy
újra kiássa a szenvedésébe temetett kincseket. Minden örömteli pillanatot úgy fog megélni, mintha az lenne
az utolsó.
Legyőzte a kísértést. Megóvta őt a lány szelleme, aki tökéletesen megértette a küldetését, és aki kezdi
fölnyitni a szemét arra, hogy mi is az igazi értelme az ő cannes-i tartózkodásának.
Abban a pizzériában, ahol visszaemlékezett a magnófelvételekre, a Kísértés néhány pillanatig azzal vádolta,
hogy elmebeteg, aki azt hiszi, hogy a szerelem nevében mindent szabad. De hála istennek, már túl van a
nehezén.
Ő egy teljesen normális ember, akinek a munkája megköveteli, hogy fegyelmezett legyen, betartsa a
határidőket, képes legyen tárgyalni és előre tervezni. Sok barátja mondja, hogy mostanában jóval
magányosabb, mint eddig. Nem tudják, hogy ez mindig is így volt. Az, hogy kötelezően részt vett a
fogadásokon, esküvőkön és keresztelőkön, és úgy tett, mintha élvezné a vasárnapi golfozást, csak a munkája
része volt - nem több mint stratégia üzleti céljai érdekében. Soha nem szerette a nagyvilági életet és azokat
az embereket, akik mosolyuk felszíne mögé rejtik a szomorúságukat. Nem volt nehéz rájönnie, hogy a Szu-
perosztály éppúgy függ a saját sikereitől, akár a drogfüggő a kábítószertől, és hogy sokkal boldogtalanabb
azoknál az embereknél, akik nem vágynak többre, csak egy házra, egy kertre, egy szaladgáló gyerekre, az
asztalra tett ételre és télen egy begyújtott kandallóra. Ők tisztában vannak a korlátaikkal, tudják, hogy az
élet rövid, és miért is akarnának ennél többet?
A Szuperosztály igyekszik eladni az értékeit. Az átlagemberek méltatlankodnak, hogy milyen igazságtalan
az Isten, irigylik a hatalmat, és szenvednek, mert látják, hogy milyen jól érzik magukat a hatalmasok - nem is
sejtik, hogy ez nem igaz: egyáltalán nem érzik jól magukat, örökké aggódnak, bizonytalanok, és csak a
kisebbségi komplexusukat rejtik az ékszereik, az autóik és a vaskos pénztárcájuk mögé.
Igor egyszerű ízlésű ember - Ewa mindig kifogásolta is az öltözködését. De hát minek vegyen méregdrága
inget, ha a címkéje úgyis el van rejtve a nyaka mögé? Minek járjon divatos éttermekbe, ha semmi érdekes
nem történik ott? Ewa mindig azt mondta, hogy túl keveset beszél a fogadásokon és a többi, munkájából
fakadóan kötelező rendezvényeken. Igor a kedvéért megpróbált ezen változtatni, és igyekezett
barátságosabban viselkedni - de valójában nem érdekelte az egész. Figyelte a körülötte lévő embereket,
ahogy megállás nélkül beszélnek: összehasonlítják a tőzsdei részvények árait, áradoznak az új jachtjaikról,
hosszasan elemeznek egy-egy expresszionista festményt, mert diktafonra vették, amit a párizsi múzeum
idegenvezetője mondott, és kijelentik, hogy ez és ez az író jobb, mint a másik - mert olvasták a kritikákat, ám
arra soha nincs idejük, hogy magukat a regényeket is elolvassák.
Mind műveltek. Mind gazdagok. Mind egészen elbűvölők. És a nap végén mind azt kérdezik maguktól:
„Nem most kellene kiszállni?"
És mind azt felelik maguknak: „Ha megteszem, akkor az életem elveszti az értelmét."
Mintha tudnák, hogy mi az élet értelme.
A Kísértés elveszítette a csatát. El akarta hitetni vele, hogy őrült, hiszen nem mindegy, hogy csak elképzeljük
bizonyos emberek föláldozását, vagy valóban meg is tudjuk és merjük ölni őket. A Kísértés azt mondja,
hogy mindenki elképzeli néha, hogy elkövet valami erőszakos bűncselekményt, de arra csak az elmebetegek
képesek, hogy ezt a véres elképzelést meg is valósítsák.
Igor épelméjű. Sikeres. Ha akarta volna, fölbérelhetett volna egy profi gyilkost, a legjobbat a világon, hogy
végrehajtsa helyette a küldetést és elküldje az üzeneteket Ewának. Vagy szerződtethette volna a világ
legjobb PR-cégét: egy év múlva már nemcsak a gazdasági szaklapokban szerepelne, hanem a siker és
glamour magazinjaiban is. Ewa bizonyára megbánná hajdani rossz döntését, ő pedig tudná, hogy elérkezett a
megfelelő pillanat, hogy virágot küldjön neki és megkérje, hogy jöjjön vissza hozzá: mindent megbocsát
neki. A társadalom minden rétegében megvannak a megfelelő kapcsolatai, kezdve a vállalkozókon, akik
rengeteg kitartás és erőfeszítés árán jutottak a csúcsra, egészen a bűnözőkig, akiknek soha nem volt esélyük,
hogy megmutassák a jó oldalukat.
Nem azért jött Cannes-ba, mert perverz örömét lelné abban, hogy látja, mi tükröződik egy ember szemében,
amikor az Elkerülhetetlen előtt áll. Azért jött ki a harcmezőre, azon belül is a legveszedelmesebb pontra,
mert biztos benne, hogy ennek a látszólag véget nem érő napnak a tettei soha nem játszanak alapvető
szerepet abban, hogy az új Igor, aki benne rejlik, újjászülethessen tragédiája hamvaiból.
Mindig olyan ember volt, aki képes meghozni és véghezvinni nehéz döntéseket, akkor is, ha senki, még Ewa
sem tudja, hogy mi zajlik lelke legsötétebb zugaiban. Évekig némán szenvedett különböző emberek és
csoportok fenyegetéseitől, és diszkréten cselekedett, amikor elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy
hatástalanítsa a fenyegetőket. Óriási önfegyelemre volt szüksége, amikor nem hagyta, hogy életére
rányomják a bélyegüket azok a rossz élmények, amelyeken keresztülment. Soha nem vitte haza a félelmeit
és szorongásait, mert úgy gondolta, hogy Ewának nyugodt életre van szüksége, és neki meg kell óvnia őt
azoktól a viharoktól, amelyeket minden üzletember megtapasztal. Úgy döntött, hogy mindettől megkíméli,
de Ewánál sem viszonzásra, sem megértésre nem lelt.
A lány szelleme ezzel a gondolattal nyugtatta meg, ám mindehhez hozzátett még valamit, ami eddig meg
sem fordult a fejében: nem azért van itt, hogy visszahódítsa a nőt, aki elhagyta, hanem azért, hogy végre
megértse: Ewa nem érdemli meg az évek óta tartó szenvedést, a hónapokig tartó tervezgetést és azt, hogy
megbocsásson neki, nagylelkű és türelmes legyen.
Három üzenetet is elküldött neki, és Ewa egyikre sem reagált. Pedig milyen könnyen kideríthetné, hogy
melyik szállodában lakik. Persze öt-hat telefonhívás a luxushotelekbe nem oldaná meg a kérdést, hiszen
nem a saját nevén és foglalkozásával jelentkezett be, de aki keres, az talál.
Olvasta a statisztikákat: Cannes-nak mindössze 70 ezer lakosa van, és bár ez a szám rendszerint a
háromszorosára nő a fesztivál ideje alatt, az ide érkezők mindig ugyanazokra a helyekre mennek. Hol van
Ewa? Ugyanabban a szállodában, amelyikben ő, és ugyanabba a bárba jár, amelyikbe ő - hiszen látta is őket
előző éjjel. Ewa mégsem indult a keresésére a Croisette-en. Nem hívta föl a közös barátaikat, hogy megtudja,
hol van - pedig az egyikük mindent tudott, éppen azért, mert úgy képzelte, hogy Ewa föl fogja keresni, ha
megtudja, hogy itt van a közelben.
Ez a barát elmondta volna, hogy hogyan tudnak találkozni - de eddig még nem történt semmi.
Levetkőzik, és belép a zuhany alá. Ewa nem érdemel meg ennyi mindent. Csaknem biztos benne, hogy ma
este találkozni fog vele, de ez már egyre kevésbé fontos számára. Talán a küldetése sokkal nagyobb
horderejű annál, mint hogy egyszerűen visszaszerezzen valakit, aki megcsalta őt, és rémes dolgokat terjeszt
róla. A dús szemöldökű lány szelleme eszébe juttat egy történetet, amit egy öreg afgán mesélt neki a
tűzszünet idején.
Volt egy város Herat hegyi sivatagában, aminek a lakói a rossz uralkodók és a több évszázados zűrzavar
miatt már igen el voltak keseredve. Tudták, hogy egyik percről a másikra nem törölhetik el a monarchiát, de
már nem bírták elviselni a nemzedékek óta uralkodó gőgös és önző királyaik önkényét. Összeült hát a helyi
bölcsek tanácsa, vagy ahogy ők nevezték, a Loya Jirga.
A Loya Jirga úgy döntött, hogy négyévenként új királyt választanak, akinek abszolút hatalom lesz a
kezében. Megemelheti az adókat, feltétlen engedelmességet követelhet, minden éjszaka új nőt vihet az
ágyába, annyit ehet és ihat, amennyi csak belefér. A legjobb ruhákba öltözhet, a legjobb hátas jószágokon
lovagolhat. Végül pedig minden parancsának teljesülnie kell, legyen az bármily szeszélyes is, és senki sem
vonhatná kétségbe az értelmét vagy az igazságosságát.
A négy év elmúltával azonban le kell mondania a trónról és elhagynia a várost, vinni pedig nem vihet
magával mást, csak a családját és azt a ruhát, ami épp rajta van. Mindenki tudta, hogy ez maga a pusztulás,
mert a völgyben, ahol nincs más, csak a végtelen sivatag, amely télen fagyos, nyáron pedig elviselhetetlenül
forró, senki sem húzhatja tovább három-négy napnál.
A Loya Jirga bölcsei azt gondolták, hogy ezekkel a feltételekkel senki nem akarja majd megszerezni a
hatalmat, és a város visszatérhet a régi demokratikus választások rendszeréhez. Kihirdették a döntést: a trón
üres, de elfoglalásának szigorú feltételei vannak. Az első pillanatban néhányan megörültek a lehetőségnek.
Egy rákbeteg öregember elfogadta a kihívást, de uralkodása idejének lejárta előtt mosollyal az arcán
meghalt. Őt egy őrült követte, de szellemi fogyatékossága miatt (félreértette a feltételeket) négy hónap
múlva távozott, és eltűnt a sivatagban. Ettől fogva olyan történetek kaptak lábra, hogy a trón el van átkozva,
és többé senki más nem vállalkozott az elfoglalására. A város, uralkodó nélkül maradt, elhatalmasodott rajta
a zűrzavar, a lakói pedig megértették, hogy örökre el kell temetniük a monarchikus hagyományokat, és
készen álltak szokásaik megváltoztatására. A Loya Jirga büszkén emlegette hajdani bölcs döntését: nem
nyomorították meg a népet, csak kioltották a törekvést azokból, akik mindenáron meg akarták kaparintani a
hatalmat.
Ekkor azonban megjelent egy ifjú házasember, három gyermek apja.
- Én vállalom a tisztséget - mondta.
A bölcsek igyekeztek meggyőzni őt a hatalom veszélyeiről. Emlékeztették rá, hogy családos ember, és
mindezt csak azért találták ki, hogy elriasszák a kalandorokat és a despotákat. Az ifjú ember azonban
szilárdan kiállt elhatározása mellett. Nem volt hát visszaút, és a Loya Jirgának nem volt más választása,
mint hogy várjon még négy évet, mielőtt változtatna döntésén.
Az ifjú és családja kiváló kormányzóknak bizonyultak: igazságosan osztották szét a javakat, csökkentették
az élelmiszerek árát, népi játékokkal ünnepelték az évszakváltásokat és fellendítették a kézművesipart és a
zenét. Ám minden éjjel elhagyta a várost egy karaván, ló vontatta, jól megpakolt kocsikkal, amiket
jutaszövetekkel takartak le, hogy senki se láthassa, mi van bennük.
És soha többé nem tértek vissza.
A Loya Jirga eleinte azt hitte, hogy a kincseket lopják városukból. Ám azzal nyugtatták magukat, hogy az
ifjú soha nem merészkedett túl messzire a város falain kívül - mert ha így tett volna, és fölkapaszkodik az
első hegyre, ami az útjába akad, rádöbbent volna, hogy a lovak kimúlnak, mielőtt messzire juthatnának: a
világ talán legzordabb tája ez. Újra összeült a tanács, és úgy döntött: hagyjuk, hogy az ifjú azt tegye, amit
jónak lát. Ha pedig véget ér az uralkodása, elmegyünk arra a helyre, ahol a lovak összeestek a
kimerültségtől, a kísérők pedig szomjan haltak, és visszahozunk mindent.
Attól fogva nem aggódtak, csak türelmesen vártak.
Letelt a négy év, és az ifjúnak el kellett hagynia a trónt és a várost. A nép lázongott: emberemlékezet óta nem
volt ilyen bölcs és igazságos uralkodójuk!
De a Loya Jirga döntését tiszteletben kellett tartani. A fiatalember odalépett a feleségéhez és a gyerekeihez,
és kérte őket, hogy kísérjék el.
- Én megteszem - felelte a felesége. - De legalább a gyerekeinket hagyjuk itt, hadd éljenek tovább és meséljék
el a történetedet.
- Bízz bennem.
Mivel a törzsi hagyományok szigorúak voltak, az asszonynak nem volt más választása, mint hogy
engedelmeskedjen a férjének. Fölültek a lovaikra, elmentek a városkapuig, ott búcsút vettek mindenkitől,
akikkel uralkodásuk alatt jó viszonyt ápoltak. A Loya Jirga elégedett volt: akárhogy alakult is, a sorsnak be
kell teljesednie. Többé biztosan nem lesz senki, aki megkockáztatná, hogy trónra lépjen, és végre visszaáll a
demokratikus rend.
Amint tudják, visszahozzák a kincset, amely most valószínűleg gazdátlanul hever a sivatagban, legfeljebb
háromnapi járásra.
A család némán elindult a halál völgye felé. Az asszony nem mert szólni egy szót se, a gyermekek nem
értették, hogy mi történik, az ifjú pedig látszólag a gondolataiba merült. Átkeltek az első dombon, majd egy
teljes nap alatt átszelték az óriási síkságot, és a következő dombon megháltak.
Az asszony hajnalban ébredt: élete utolsó napjaiban még meg akarta csodálni szeretett szülőföldje hegyeit.
Fölment a csúcsra, és lenézett a másik oldalon elterülő végtelen síkságra, amelyről úgy tudta, hogy szintén
sivatag. És megdöbbent.
A négy éven keresztül minden éjszaka útra kelt karavánok nem ékszereket vagy aranypénzeket szállítottak.
Hanem téglát, magokat, fát, tetőcserepet, szöveteket, fűszereket, állatokat, kútfúrásra alkalmas
hagyományos szerszámokat.
Egy másik város terült el a szeme előtt - egy sokkal gazdagabb, sokkal szebb város, ahol zajlott az élet.
- Ez itt a birodalmad - mondta az ifjú, aki közben szintén felébredt és csatlakozott a feleségéhez.
- Amikor kihirdették a rendeletet, rögtön tudtam, hogy hiábavaló próbálkozás, ha az ember négy év alatt
akarja helyrehozni azt, amit több évszázad korrupciója és rossz igazgatása elrontott. Egyvalamiben azonban
biztos voltam: mindent újra lehet kezdeni.
Igor most mindent újrakezd, miközben a víz az arcára hull. Végre megértette ezt, mert az első ember, akivel
Cannes-ban komolyabban elbeszélgetett, most itt van mellette, és egyengeti az útját, segít, hogy elvégezze a
szükséges igazításokat, és elmagyarázza neki, hogy a föl-áldozása nem volt sem véletlen, sem szükségtelen.
Már csak azért sem, mert megértette vele, hogy Ewa mindig is romlott lelkű ember volt, akit csak a
társadalmi felemelkedés érdekelt, még azon az áron is, hogy elhagyja a családját.
„Ha visszatérsz Moszkvába, kezdj el sportolni. Sportolj nagyon sokat. Ez majd segít, hogy megszabadulj a
feszültségtől."
Látja, amint a forró vízből felszálló párában kirajzolódik a lány arca. Soha nem volt ilyen közel senkihez,
mint most Oliviához, ehhez a dús szemöldökű lányhoz.
„Menj tovább. Akkor is, ha már nem vagy biztos magadban, menj tovább: Isten szándékai
kifürkészhetetlenek, és az út sokszor csak akkor rajzolódik ki előttünk, amikor elindulunk."
Köszönöm, Olivia. Lehet, hogy azért van itt Cannes-ban, hogy megmutassa a világnak korunk aberrációit,
amiknek ez a fesztivál a legtökéletesebb kifejezése?
Ebben nem biztos. De akárhogy is, oka van annak, hogy idejött, és a két évig tartó feszültség, tervezgetés,
félelem és bizonytalanság végre igazolást nyert.
El tudja képzelni, hogy milyen lesz a következő fesztivál: mágneskártyás beléptető rendszer még a
tengerparti fogadásokon is, mesterlövészek minden háztetőn, több száz civil ruhás rendőr a tömegbe
vegyülve, fémdetektorok minden szálloda kapujában.
A Szuperosztály nagymenőinek meg kell várniuk, amíg a rendőrök átkutatják a táskáikat, le kell venniük
még a magas sarkú cipőket is, és mehetnek át másodjára is az érzékelő kapun, mert a zsebükben felejtett
aprópénz miatt megszólalt a jelzés. Felszólítják az ősz hajú úriembereket, hogy emeljék föl a karjukat, majd
megmotozzák őket, mint valami bűnözőket, a nőket pedig elvezetik az egyetlen öltözőkabinba a bejárat
mellett - ami teljesen elüt az elegáns környezettől -, ahol sorba kell állniuk, és türelmesen várniuk, amíg ők
következnek, egy rendőrnő pedig hosszan átvizsgálja őket, aki nagy sokára megtalálja, mi szólaltatta meg a
riasztót: a melltartójukat alátámasztó drót.
A város megmutatja majd az igazi arcát. A luxust és a glamourt felváltja a feszültség, az inzultusok, a
rendőrök közönyös pillantása, az elvesztegetett idő. Egyre nagyobb elszigetelődés - amit ezúttal a rendszer
idéz elő, nem pedig a kiválasztottak örökös gőgje. Csillagászati összegű költségek, amelyek az adófizetők
vállát nyomják, csak mert egy egyszerű fürdőbe is fegyveres erőket helyeznek ki, hogy megvédjék a
szórakozni vágyókat.
Felvonulások. A tisztességes dolgozók tüntetnek majd a képtelenségek ellen. A kormány azt nyilatkozza,
hogy fontolgatja annak lehetőségét, hogy a költségeket áthárítsa a fesztivál szervezőire. A szponzorok - akik
meg tudnának birkózni ezekkel a kiadásokkal - már nem érdekeltek a fesztiválban, mert egyiküket
nyilvánosan megszégyenítette egy huszadrangú rendőr, amikor felszólította, hogy fogja be a száját, és tartsa
tiszteletben a biztonsági előírásokat.
Cannes lassan hanyatlásnak indul. Két évvel később kiderül, hogy érdemes volt meghozni a törvény és a
rend fenntartására irányuló intézkedéseket, mert nem történik bűncselekmény a fesztivál ideje alatt. A
terroristáknak többé nem sikerül pánikot kelteniük.
Szeretnének visszatérni a régi kerékvágásba, de már nem lehet: Cannes így is, úgy is haldoklik. Romba dőlt
az új Babilon. A modern kor Szodomája végleg eltűnik a térképről.
Új elhatározással lép ki a fürdőszobából: ha visszatér Oroszországba, megbízza az alkalmazottait, hogy
derítsék ki a lány családjának a nevét. Névtelen adományokat küld majd diszkrét bankokon keresztül.
Megbíz egy tehetséges írót, hogy írja meg a lány történetét, és ő maga állja a különböző nyelvű fordítások
költségeit.
„Történet a lányról, aki kézművestárgyakat árult, akit vert a vőlegénye és akit kihasználtak a szülei, mígnem
egy napon átadta lelkét egy idegennek, és ezzel megváltoztatta a világ egy részét."
Kinyitja a szekrényt, előveszi a makulátlanul fehér ingét, a vasalt szmokingját és a kézzel varrott lakkcipőjét.
Csokornyakkendője megkötésével nincs gondja: hetente legalább egyszer elvégzi ezt a műveletet.
Bekapcsolja a televíziót: a körzeti híradók mennek. A hírek nagy részét felvonulás teszi ki a vörös
szőnyegen, de egy rövid riport erejéig megemlítik a tengerparton meggyilkolt nőt is.
A rendőrség átfésülte a terepet, a fiú, aki szemtanúja volt a gyilkosságnak (Igor nagyon figyel, de egyáltalán
nem áll szándékában bosszút állni), elmondja, hogy látott egy szerelmespárt a padon üldögélve beszélgetni,
azután a férfi elővett egy kis szikét és beledöfte az áldozat testébe, miközben a nő boldognak tűnt.
Ezért nem is hívta rögtön a rendőrséget: azt hitte, hogy az egész csak valami játék.
„Milyen volt az illető?"
Fehér bőrű, 40 év körüli, jó megjelenésű férfi, ilyen és ilyen ruhában.
Nincs miért aggódnia. Kinyitja a bőrtáskáját, és elővesz két borítékot. Az egyik meghívó az egy óra múlva
kezdődő ünnepségre (bár mindenki tudja, hogy legalább másfél órát csúszni fog), ahol találkozik majd
Ewával. Ha a nő nem kereste meg őt, sebaj. Most már késő, majd ő megkeresi a nőt. Ez a kevesebb mint 24
óra elég volt ahhoz, hogy ráébredjen, miféle nőt vett feleségül, és milyen fölöslegesen szenvedett miatta két
évig.
A másik egy légmentesen lezárt, ezüstszínű boríték, rajta szép, kalligrafikus írással, amely éppúgy
származhat nőtől, mint férfitól, ez áll: „Neked".
A folyosókat videokamerákkal figyelik - mint manapság a legtöbb szállodában. Az épület egyik pincéjében
van egy sötét szoba, tele monitorokkal, ahol egy csoport állandóan figyel és följegyez minden apró részletet,
ami történik. Mindenre fölfigyelnek, ami nem szokványos, mint például arra a férfira is, aki órák óta föl-le
gyalogol a szálloda lépcsőjén: odaküldtek egy rendőrt, hogy megtudja, mit csinál, mire azt a választ kapta,
hogy „ingyenes testedzést". Mivel itt szállt meg hivatalosan, a rendőr elnézést kért tőle, és távozott.
Azokkal a vendégekkel természetesen nem foglalkoznak, akik belépnek egy másik vendég szobájába, és
csak másnap távoznak onnan, általában a reggeli felszolgálása után. Ez normális. Nem rájuk tartozik.
A monitorok rá vannak kötve egy digitális rögzítésre alkalmas speciális rendszerre: mindent, ami a szálloda
közös helyiségeiben történik, hat hónapra archiválnak egy széfben, amelyhez csak a vezetőknek van
kulcsuk. Egy szálloda sem akarja elveszíteni a vendégeit azért, mert egy gazdag, féltékeny férjnek sikerült
megvesztegetnie valamelyik alkalmazottat, aki egy bizonyos szögből figyelte az egyik folyosót, majd
elküldte (vagy eladta) az anyagot valamelyik botránylapnak, miután bemutatta a bizonyítékokat a
bíróságnak, hogy a felesége ne kaphassa meg a vagyona egy részét.
Egy ilyen eset végzetes csapást mérne az intézmény presztízsére, hiszen a szállodák éppen azt hirdetik
magukról legfőbb erényként, hogy diszkrétek és megbízhatóak. Az ágyak kihasználtsága drasztikus
mértékben csökkenne - hiszen ha egy pár úgy dönt, hogy luxushotelban száll meg, az éppen azért van, mert
tudják, hogy az alkalmazottak nem látnak semmit az illendőség határain túl. Ha valaki például a szobájába
rendeli az ételt, a pincér úgy lép be, hogy az ételhordó kocsira tapasztja a szemét, átnyújtja a számlát
aláírásra annak, aki ajtót nyitott neki, és soha, de SOHA nem néz az ágy irányába.
A női és férfi luxusprostituáltak diszkréten öltözködnek - bár a sötét szobában kuksoló, monitorokra meredő
férfiak a rendőrség által kiszolgáltatott adatoknak köszönhetően nagyon is jól tudják, hogy kik ők. Ez
szintén nem érdekli őket, de azért kitüntetett figyelemmel nézik az ajtót, amin beléptek, egészen addig, amíg
ki nem jönnek. Van olyan szálloda, ahol megbízzák a recepcióst, hogy intézzen tévesnek mondott
telefonhívást a szobába, hogy lássák, minden rendben van-e. A vendég fölveszi a telefont, egy női hang
keres valakit, aki nem létezik, erre valami olyasmi hangzik el válaszul, hogy „eltévesztette a szobát", mire
leteszik a telefont. De ennyi elég is: nincs ok az aggodalomra.
A részegek csodálkoznak, amikor lerogynak, bedugják a kulcsot a zárba, és próbálnak bejutni egy szobába,
ami nem az övék, aztán amikor nem nyílik az ajtó, elkezdenek dörömbölni. Ebben a pillanatban ott terem a
semmiből egy készséges alkalmazott, aki „véletlenül" éppen arra járt, és fölajánlja, hogy elkíséri a megfelelő
ajtóhoz (ami általában más emeleten van és más a száma).
Igor tudja, hogy minden lépését regisztrálják a szálloda pincéjében: napra, órára, percre és másodpercre
pontosan tudják, mikor jött be a hallba, mikor lépett ki a liftből, mikor ment el a lakosztálya ajtajáig, és
mikor használta a kulcsként szolgáló mágneskártyáját. De ott már föllélegezhet, mert azt senki nem
követheti figyelemmel, hogy odabent mi történik, hiszen az megsértené a vendégek magánszféráját.
Kilép, és bezárja az ajtót.
Volt ideje, hogy alaposan megfigyelje a szálloda kameráit, amikor előző éjjel megérkezett. Akárcsak az autók
esetében - amelyekre akárhány visszapillantó tükröt szereltek is, mindig van egy „vakfolt", ami szabadon
hagyja a lehetőséget, hogy a vezető ne vegyen észre egy járművet az előzés pillanatában -, a kamerák
világosan megmutatnak mindent, ami a folyosón történik, kivéve azt a négy szobát, amelyek a fordulókban
vannak. Nyilvánvaló, hogy ha az egyik pincében ülő férfi azt látja, hogy valaki elhalad valahol, aztán
mégsem jelenik meg a következő képernyőn, arra gyanakszik, hogy történt valami - például elájult az illető
-, és rögtön odaküld valakit, hogy megnézze, mi a helyzet. Ha az nem lát senkit, akkor nyilvánvaló, hogy az
illetőt behívták a szobába, és ez innentől kezdve a vendégek magánügye.
De Igor nem akar megállni. A világ legtermészetesebb módján halad végig a folyosón, és amikor a liftekhez
vezető fordulóba ér, becsúsztatja az ezüstszínű borítékot az ajtó alatt abba a szobába - vagy lakosztályba -,
amelyik a beugróból nyílik.
Az egész nem tartott tovább egy tizedmásodpercnél: ha valaki odalent követte a mozgását, nem vett észre
semmit. Jóval később, amikor majd újra megnézik a felvételeket, hogy kiderítsék, ki volt a tettes, nagyon
nehéz lesz megállapítani a halál pontos pillanatát. Lehet, hogy a vendég nincs is a szobájában, és csak akkor
nyitja ki a borítékot, amikor visszatér valamelyik esti rendezvényről. Az is lehet, hogy rögtön kinyitja a
borítékot, de a benne lévő anyag nem hat azonnal.
Ez alatt az idő alatt sok ember haladt el ugyanitt: mindannyian gyanúsak lesznek, és ha valaki, aki kevésbé
jól öltözött - vagy olyan kevésbé elfogadott foglalkozást űz, mint a masszőrködés, a prostitúció vagy a
drogkereskedés -, és szerencsétlenségére szintén erre járt, akkor azt azonnal elfogják és kihallgatják.
Márpedig a filmfesztivál ideje alatt jó esély van rá, hogy megjelenjen a monitoron egy ilyen külsejű személy.
Tisztában van azzal, hogy leselkedik rá egy veszély, amivel nem számolt előre: valaki látta, amikor megölte
azt a nőt a tengerparton. Némi bürokrácia után nyilván végignézetik vele a felvételeket. Csakhogy ő álnéven
jelentkezett be, hamis útlevéllel, a fényképen pedig egy bajuszos, szemüveges férfi van (a szálloda még arra
sem vette a fáradságot, hogy összehasonlítsa vele, de ha megtette volna is, ő azt mondta volna, hogy levágta
a bajuszát, és kontaktlencsét visel).
Ha a cannes-i lenne a világ leggyorsabb rendőrsége, és már rájött volna, hogy a fesztivál nyugalmát
megzavaró kellemetlenségek mind egyetlen emberhez fűződnek, akkor talán megvárnák, hogy visszatérjen
a szobájába, és máris ki akarnák hallgatni. Csakhogy Igor tudja, hogy utoljára megy végig a Martinez
folyosóján.
Így azután, ha belépnek a szobájába, akkor egy teljesen üres bőröndöt találnak ott, ujjlenyomat nélkül.
Bemennek a fürdőszobába, és azt gondolják magukban:
„Nahát, ilyen gazdag, és mégis a mosdóban mossa ki a ruháit! Talán nem tudná kifizetni a mosodát?"
Egy rendőr ki akarna venni valamit a holmija közül, amin találhatnak „DNS-nyomokat, ujjlenyomatot vagy
hajszálat", de fölkiáltana menten, mert ujjait megégetné a kénsav, ami ebben a pillanatban szétmarna
mindent, amit ő maga után hagyott. Nem kell neki más, csak a hamis útlevele, hitelkártyák és készpénz -
mindez jól elfér a szmokingzsebében, a kis Berettája mellett, amit a hozzáértők annyira alábecsülnek.
Mindig könnyedén utazott: utál cipekedni. Még bonyolult cannes-i küldetéséhez is könnyedén szállítható
anyagokat választott. Soha nem értette, hogy miért cipelnek egyesek óriási bőröndöket akkor is, ha csak egy-
két napot töltenek házon kívül.
Nem tudja, hogy ki fogja fölnyitni a borítékot, de nem is érdekli: nem ő választ, hanem a Halál Angyala.
Ebben a köztes időben sok minden történhet - akár az is megeshet, hogy semmi nem történik.
Lehet, hogy a vendég telefonál a portára, szól, hogy tévesen küldtek neki valamit, és kéri, hogy vigyék el.
Vagy kidobja a szemétbe, azt gondolván, hogy csak a szálloda újabb udvariaskodó levele, amelyben arról
érdeklődik, hogy minden rendben van-e. Van elég olvasnivalója, és különben is készülődnie kell a
következő fogadásra. Ha egy olyan férfi kapta meg, akinek bármelyik pillanatban megjöhet a felesége, akkor
csak gyorsan zsebre teszi abban a hiszemben, hogy annak a nőnek a pozitív válasza van benne, akivel
délután találkozott, és akit mindenáron el akar csábítani. De lehet, hogy egy pár lakik abban a szobában, és
mivel nem tudják eldönteni, hogy melyiküknek szól ez a „Neked", és nem akarnak kölcsönösen vádaskodni,
kidobják a borítékot az ablakon.
Ha azonban ezek közül egyik lehetőség sem áll fönn, és a Halál Angyala valóban úgy döntött, hogy szárnyá-
val végigsimítja a címzett arcát, akkor az illető föltépi a borítékot, és megnézi, hogy mi van benne.
Valami, amit sok munkába került oda betenni.
Szüksége volt régi „barátai és támogatói" segítségére, akik valaha komoly összeget adtak neki kölcsön, hogy
elindíthassa a vállalkozását, és nagyon nem örültek, amikor megtudták, hogy vissza akarja fizetni a
pénzüket. Ők ugyanis csak akkor akarták volna behajtani rajta, amikor nekik megfelel - hiszen örültek, hogy
egy teljesen legális üzlet lehetővé teszi számukra, hogy visszaforgassák az orosz pénzügyi rendszerbe azt a
pénzt, amelynek eredete nehezen tisztázható.
Ennek ellenére, miután véget ért az a korszak, amikor szinte nem is beszéltek, újra fölvették egymással a
kapcsolatot. Akárhányszor valami szívességet kértek - hogy például kellene egy férőhely az egyetemen a
lányuknak, vagy néhány belépőjegy az „ügyfeleik" számára valamelyik koncertre -, Igor minden követ
megmozgatott, hogy segítsen nekik. Elvégre egyedül ők hittek az álmaiban, és mindegy, hogy milyen okból.
Ewa - akire most már egyre nehezebben fékezhető indulattal gondolt - azzal vádolta őket, hogy kihasználták
férje ártatlanságát, hogy rajta keresztül mossák tisztára a fegyverkereskedelemből származó pénzüket.
Mintha ez bármit is számítana.
Ő nem vett részt sem a vásárlásban, sem az eladásban. És különben is: a világon minden üzletnek az a
lényege, hogy mindkét fél jól akar járni.
És mindenkinek vannak nehéz pillanatai. Néhány régi támogatója börtönbe került, de ő ekkor sem fordult el
tőlük - noha tudta, hogy nincs már szüksége a segítségükre. Egy ember méltósága nem azon méretik le,
hogy hányan vannak körülötte, amikor sikeres, hanem azon, hogy nem feledkezik-e meg a kezekről,
amelyeket akkor nyújtottak felé, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. És nem számít, hogy ezek a kezek
vértől vagy verejtéktől nedvesek: a szakadék szélén álló ember sem kérdezi meg, hogy ki segít neki
visszamászni a szilárd talajra.
A hála fontos egy férfi életében: senki nem jut messzire, ha megfeledkezik azokról, akik mellette álltak a
nehéz időkben. És senkinek nem kell észben tartania, hogy segített valakinek vagy neki segített valaki: Isten
rajta tartja a szemét a gyermekein, és csak azokat jutalmazza meg, akik a rájuk bízott áldásokhoz méltón
viselkednek.
Így hát, amikor kuráréra volt szüksége, tudta, hogy kihez forduljon - bár csillagászati összeget kellett fizet-
nie az anyagért, ami a trópusi esőerdőkben viszonylag könnyen föllelhető.
A szálloda halijába ér. Az ünnepség helyszíne autóval több mint félórára van, és nagyon nehéz volna taxit
fognia, ha a járdaszegélyen álldogálna. De már megtanulta, hogy ha az ember ilyen helyre ér, akkor az az
első dolga, hogy - anélkül, hogy bármit is kérne cserébe - bőkezű borravalót ad a concierge-nek. Minden
sikeres üzletember ezt csinálja, és mindig kapnak asztalt a legjobb éttermekben, belépőjegyet az előadásra,
amelyet meg akarnak nézni, vagy információt az olyan helyekről, amelyek nincsenek benne az útikönyvben,
mert megbotránkoztatnák a rendes középosztálybeli családokat.
Mosolyogva kér egy autót, és azonnal meg is kapja, miközben a mellette álló vendég a pocsék közlekedésről
panaszkodik. Hála, szükség és kapcsolatok. Minden problémát meg lehet oldani.
Még az ezüst boríték bonyolult előállítását is, azzal a sokatmondó, szép „Neked" felirattal. Szándékosan
utoljára hagyta, hogy ha Ewának eddig esetleg nem sikerült megértenie az üzeneteket, ez - mindközül a
legkifinomultabb - kiűzzön belőle minden kétséget.
A régi barátai elmondták, hogy hogyan szerezze meg, amire szüksége van. Ingyen adták neki a tanácsot, de
ő inkább fizetett: volt pénze, és nem szeretett tartozni senkinek.
Nem tett fel fölösleges kérdéseket, csak annyit tudott, hogy aki légmentesen lezárta a borítékot, az kesztyűt
és gázálarcot viselt. Igen, ebben az esetben sokkal jogosabb volt a magas ár, mint a kuráre esetében, ennek a
szernek ugyanis jóval bonyolultabb az előállítása - noha magát az anyagot nem nehéz beszerezni, hiszen
használják a fémkohászatban, a papír-, valamint a ruha- és a műanyaggyártásban is. Elég ijesztő neve van:
cianid. De az illata a manduláéhoz hasonlít, a megjelenése pedig szemre ártalmatlan.
Most azonban nem arra akar gondolni, aki lezárta a borítékot, hanem arra, aki majd kinyitja - közel az
arcához, ahogy szokás. Talál benne egy fehér kartont, amelyre egy francia mondatot nyomtattak
számítógéppel:
„Katyusa, je t'aime"
„Katyusa? Ez meg micsoda?" - kérdezi majd az illető.
Észreveszi, hogy a papír tele van porral. A por a levegővel érintkezve gázzá válik.
A szobát mandulaillat lengi be.
Az illető meglepődik: jobb illatot is választhattak volna. Biztosan valami parfümreklám, gondolja mindjárt.
Nézegeti, forgatja a papírt, és a porból felszálló gáz egyre gyorsabban terjed a szobában.
„Miféle tréfa ez?"
És ez az utolsó tiszta gondolata. Leteszi a lapot az asztalra, és elindul a fürdőszoba felé, hogy
lezuhanyozzon, befejezze a sminkjét vagy megigazítsa a nyakkendőjét.
Ebben a pillanatban azt észleli, hogy heves szívdobogása van. Nem látja azonnal az összefüggést a szobában
terjengő mandulaillattal - hiszen nincsenek ellenségei, csak riválisai és ellenfelei. Még mielőtt kiérne a
fürdőszobába, azt tapasztalja, hogy nem bírják el a lábai. Leül az ágy szélére. Elviselhetetlen fejfájás és
légzési nehézségek a következő tünetei, ezeket követi rögtön az erős hányinger. De már nincs ideje hányni,
mert azonnal elveszíti az eszméletét, még mielőtt rájönne az összefüggésre a boríték tartalma és a saját
rosszulléte között.
Mivel az anyag koncentrációja a lehető legmagasabb volt, néhány perc múlva leáll a tüdeje, görcsbe rándul a
teste, vonaglik, a szíve nem pumpálja tovább a vért, és beáll a halál.
Fájdalmatlan. Könyörületes. Humánus.
Igor beül a taxiba, és megadja a címet: Hotel Du Cap, Eden Roc, Cap d'Antibes. Az este nagy gálavacsorája.
19:40
Az androgün, aki fekete pulóvert, fehér csokornyakkendőt és a soványságát kiemelő szűk nadrág fölött
indiai jellegű tunikát visel, közli, hogy vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz pillanatban fognak megérkezni.
- A közlekedés jobb, mint amilyennek képzeltem. Az elsők között lépünk be az Eden Rocba.
Gabriela, aki közben ismét átesett egy frizura- és sminkigazításon - ezúttal egy olyan sminkes keze alatt, aki
láthatóan nagyon unta már a munkáját -, egy szót sem ért a megjegyzésből.
- Ennyi forgalmi dugó után nem kéne kicsit óvatosabbnak lennünk? Hogyhogy rossz is lehet?
Az androgün mélyet sóhajt, mielőtt elkezdi magyarázni a nyilvánvaló dolgot valakinek, aki nem ismeri a
csillogás és a glamour legalapvetőbb szabályait.
- Lehet jó, mert egyedül leszel a folyosón...
Ránéz a lányra. Látja, hogy nem érti, miről beszél, így hát újabb mély levegőt vesz, és újrakezdi:
- Az ilyen ünnepségekre senki sem érkezik közvetlenül az ajtón keresztül. Mindenki végigmegy egy
folyosón, amelynek az egyik oldalán a fotósok állnak, a másik oldalán pedig többször rá van festve a falra az
ünnepség támogatójának a logója. Nem láttál még magazinokat tele hírességekkel? Nem vetted észre, hogy
miközben a kamerába mosolyognak, mindig ott van mögöttük valamilyen termék logója?
Híresség. Hopp, a gőgös androgün száján kicsúszott ez a szó. Vagyis akaratlanul is beismerte, hogy egy
hírességet kísér. Gabriela némán ízlelgeti a győzelem ízét, bár eléggé felnőtt már ahhoz, hogy tudja: hosszú
út áll még előtte.
- És mi rossz lehet abban, ha pontosan érkezem? Újabb sóhaj.
- Az, hogy esetleg még nincsenek ott a fotósok.
De szurkoljunk, hogy minden jól menjen, és hamar megszabaduljak ezektől a lapoktól, amiken az életrajzod
van.
- Az életrajzom?
- Azt hiszed, mindenki tudja, hogy ki vagy? Nem, kedvesem. Nekem egyesével oda kell mennem
mindegyikhez, és át kell adnom ezt az átkozott papírt azzal, hogy hamarosan belép Gibson következő
filmjének új sztárja, úgyhogy készítsék a kamerájukat. És amint megjelensz a folyosón, jelzek nekik. Nem
leszek túl udvarias velük: megszokták már, hogy mindenki úgy bánik velük, mintha ők állnának a cannes-i
hatalmi létra legalsó fokán. Majd úgy csinálok, mintha én tennék nekik szívességet, és kész: nem fogják
megkockáztatni, hogy elszalasszanak egy ilyen lehetőséget, mert bármikor kirúghatják őket. Ebben a
világban ugyanis mindig akad valaki, akinek van fényképezőgépe és internetkapcsolata, és leghőbb vágya,
hogy valami olyasmit tegyen föl a világhálóra, ami mindenki másnak elkerülte a figyelmét. Szerintem az
újságok néhány év múlva kizárólag a névtelenek szolgáltatásait fogják igénybe venni, hogy ezzel is
csökkentsék a kiadásaikat - hiszen egyre kisebb a forgalmuk.
Szívesen fitogtatná még a médiaismereteit, de a mellette ülő lányt szemlátomást nem érdekli, amit mond:
fogja az egyik papírt, és elkezdi olvasni.
- Ki az a Lisa Winner?
- Hát te. Megváltoztattuk a nevedet. Jobban mondva, a nevet már előbb kiválasztottuk, mint téged.
Mostantól fogva így hívnak. A Gabriela túl olaszos, a Lisa bármilyen nemzetiségű lehet. A trendkutatók
szerint pedig a 4-6 betűs vezetékneveket sokkal könnyebben megjegyzi a nagyközönség: Fanta. Taylor.
Burton. Davis. Woods. Hilton. Akarod, hogy folytassam?
- Azt már tudom, hogy értesz a piachoz. Most azt kell megtudnom, hogy ki vagyok, legalábbis az új
életrajzom szerint.
Nem is próbálja leplezni hangjában az iróniát. Nyeregben érzi magát, kezd úgy viselkedni, mint egy sztár.
Beleolvas a szövegbe: a nagy felfedezés, akit több mint ezer pályázó közül választottak ki, hogy részt vegyen
a híres divattervező, Hamid Hussein első mozifilmjében... stb.
- Ezeket a szórólapokat már több mint egy hónapja kinyomtatták - mondja az androgün, amivel ismét a
maga javára billenti a mérleget, és örül kis győzelmének. - A társaság marketingcsapata írta, és ők soha nem
hibáznak. Figyeld csak az ilyen apró részleteket: „Dolgozott modellként, elvégezte a színművészeti szakot."
Rád illik, nem igaz?
- Ez azt jelenti, hogy sokkal inkább az életrajzom alapján választottak ki, mint a szereplésem alapján.
- Mindenkinek ugyanilyen az életrajza.
- Mi lenne, ha abbahagynánk a csipkelődést, és megpróbálnánk emberibben és barátságosabban közeledni
egymáshoz?
- Ebben a közegben? Felejtsd el. Itt nincsenek barátok, csak érdekek. Nincsenek emberek, csak őrült gépek,
amelyek keresztülgázolnak mindenen, amíg el nem érnek oda, ahova akarnak, vagy amíg neki nem mennek
egy oszlopnak.
Válasza ellenére Gabriela úgy érzi, hogy célba talált a mondata: mintha elkezdene oldódni utastársa
ellenségessége.
- Vagy nézd csak:
„Évekig vonakodott a film világától, mert úgy érezte, hogy a színházban jobban megmutatkozik a
tehetsége." Ez újabb sok jópont neked, mert azt érzékelteti, hogy tisztességes ember vagy, aki csak azért
fogadta el a szerepet, mert valóban beleszeretett, holott felkérései vannak, hogy Shakespeare, Beckett vagy
Genet műveivel folytassa a munkáját.
Az androgün művelt. Shakespeare-t mindenki ismeri, de Beckettet és Genet-t csak a kiválasztottak.
Gabriela - vagyis Lisa - egyetért. Az autó megérkezik, és ismét ott vannak a feketébe öltözött biztonsági
őrök, fehér ingben, nyakkendőben, kis rádióvevővel a kezükben, mintha igazi rendőrök volnának (ami talán
mindannyiuk közös álma). Az egyikük megkéri a sofőrt, hogy hajtson tovább, mert még túl korán van.
Az androgün azonban már mérlegelte a kockázatokat, és úgy dönt, hogy az a jobb, ha korán érkeznek.
Kiugrik a limuzinból, és elindul egy ember felé, aki kétszer akkora, mint ő.
Gabriela igyekszik elterelni a figyelmét: jobb, ha másra gondol.
- Milyen márkájú ez az autó? - kérdezi.
- Ez egy Maybach 57 S - feleli a sofőr német akcentussal.
- Valóságos remekmű, a tökéletes gép, a legnagyobb luxus. Úgy tervezték, hogy...
De Gabriela már nem figyel rá. Azt nézi, ahogy az androgün egy nála kétszer akkora férfival beszél.
A nagydarabot szemmel láthatóan nem érdekli, hogy mit magyaráz neki a másik, mutatja, hogy üljön vissza
az autóba, és ne zavarják tovább a forgalmat. Az androgün, mint valami szúnyog, hátat fordít az elefántnak,
és elindul az autó felé.
Kinyitja Gabrielának az ajtót, és kéri, hogy szálljon ki: csak azért is be fognak menni.
Gabriela a legrosszabbtól fél: a botránytól. A szúnyoggal elmegy az elefánt mellett, aki odaszól nekik:
„Eh, úgyse mehettek be!", de ők továbbmennek. Más hangok: „Kérem, tartsák be a szabályokat, még nem
nyitjuk ki az ajtót!" Hátra sem mer nézni, bele sem mer gondolni, hogy most az egész csorda utánuk jön, és a
következő pillanatban meglincselik őket.
De nem történik semmi, bár az androgün egyszer fölgyorsítja a lépteit, talán a Gabriela hosszú ruhájára való
tekintettel. Most a makulátlan kerten mennek keresztül, a horizont kék és rózsaszín színekben pompázik:
kezdődik a naplemente.
Az androgün újabb győzelmet aratott.
- Nagyon macsók, amíg senki nem ellenkezik velük. De elég, ha az ember fölemeli a hangját, mélyen a sze-
mükbe néz, és továbbmegy: többet ők sem kockáztatnak. Nálam vannak a meghívók, elég, ha bemutatom
nekik. Nagydarabok, de nem hülyék: tudják, hogy csak a fontos emberek bánhatnak így velük.
És meglepő szerénységgel teszi hozzá:
- Már megszoktam, hogy úgy csinálok, mintha fontos lennék.
Odaérnek a luxushotel kapujához. A szálloda teljesen el van szigetelve a cannes-i forgatagtól, és csak azok
szállnak meg itt, akiknek nem kell föl-alá járkálniuk a Croisette-en. Az androgün megkéri Gabrielát/Lisát,
hogy menjen a bárba és kérjen két pohár pezsgőt - ebből tudni fogják, hogy nem egyedül jött.
Ne álljon szóba idegenekkel. Csak semmi közönségesség. Addig ő körülnéz, és szétosztja a szórólapokat.
- De ez az egész csak protokolláris. Senki nem fogja megjelentetni a fotódat, de én ezért kapom a pénzemet.
Egy perc, és jövök.
- De hát nem azt mondtad az imént, hogy a fotósok...
Visszatért belé a gőg. Gabriela még végig se mondta, amit akart, ő már el is tűnt.
Nincs üres asztal: a helyiség zsúfolásig megtelt. Mindenki szmokingban és estélyiben. Mindenki halkan
beszél - már ha megszólalnak, a többség ugyanis meredten nézi az óceánt a hatalmas ablakokon keresztül. S
noha életében először van ilyen helyen, ő is érzi azt az egyértelmű, semmivel sem összetéveszthető érzést,
ami ott lebeg az összes koronás fej fölött: a mélységes unalmat.
Mindannyian több száz, több ezer ilyen ünnepségen vettek már részt. Eleinte még készültek az újdonság
izgalmára, egy új szerelem lehetőségére, fontos szakmai kapcsolatok kialakítására, mára azonban karrierjük
csúcsára értek, nem áll előttük több kihívás, nekik már csak az marad, hogy összehasonlítsák az egyik
jachtot a másikkal, a szomszédjuk ékszerét a sajátjukkal, az ablak mellett ülőket a terem másik végében
ülőkkel - az ablaktól való távolság egyértelműen jelzi az illető státuszát. Igen, ez az út vége: unalom és
összehasonlítgatás. Évtizedekbe telt, mire eljutottak idáig, és most úgy tűnik, semmi nem maradt meg a régi
lelkesedésből, még egy ilyen csodás naplementének sem tudnak örülni.
Vajon mire gondolnak ezek a gazdag, hallgatag nők, távol a férjüktől?
A korukra.
Vissza kell menniük a plasztikai sebészhez, hogy megcsináltassák azt, amit az idő elkoptatott. Gabriela
tudja, hogy majd vele is ez fog történni, és - talán a mozgalmas, érzelemdús nap miatt, amely egészen
másként ér véget, amint ahogy elkezdődött - hirtelen azt veszi észre, hogy visszatérnek a fejébe a negatív
gondolatok. Örömébe már megint rémület keveredik. Már megint az az érzés, hogy hiába küzdött annyit,
nem érdemli meg azt, ami most történik vele, hiszen ő csak egy lány, aki szorgalmas a munkájában, de még
nem készült föl az életre. Nem ismeri a szabályokat, többet merészel, mint amennyit a józan ész megenged,
ez a világ nem neki való, és soha nem is lesz az. Gyámoltalannak érzi magát, és azt sem tudja, hogy minek
jött Európába - hisz nincs abban semmi rossz, ha az ember vidéki színésznő Amerikában, és csak azt csinálja,
amit szeret, nem pedig azt, amit mások mondanak neki. Boldog akar lenni, és most nem biztos benne, hogy
jó úton jár.
„Hagyd ezt abba! Verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat!"
Itt nem tud jógázni, de igyekszik az óceánra és az aranyvörös égre koncentrálni. Csodás lehetőség áll előtte:
le kell győznie az ellenérzéseit, és többet kell beszélgetnie az androgünnel abban a pár szabad percben, ami
még hátravan a „folyosó" előtt. Nem hibázhat. Ha már egyszer szerencséje volt, nem játszhatja el. Kinyitja a
táskáját, hogy elővegye a rúzsát, de nem lát benne mást, csak összegyűrt selyempapírt. Már másodszor volt
az ajándékszobában az unott sminkeslánnyal, és megint elfelejtette magához venni a ruháját és az iratait.
De hát ha eszébe jutott volna, akkor sem tudta volna hova tenni őket.
Ez a táska tökéletes metaforája annak, amit átél: kívülről szép, de belül teljesen üres.
Uralkodik magán.
„A nap éppen most tűnt el a horizontról, és holnap újult erővel kel föl. Nekem is újjá kell születnem.
Annyiszor megálmodtam ezt a pillanatot, hogy már igazán fölkészülhettem volna és elég önbizalmam
lehetne hozzá. Hiszek a csodákban, és Isten áldása van rajtam, aki meghallgatta az imáimat. Jusson eszembe,
hogy mit szokott mondani a rendező minden próba előtt: ha megint ugyanazt csinálom, akkor is fedezzek
föl valami újat, valami fantasztikusat, valami hihetetlent, amit a legutóbbi alkalommal nem vettem észre."
Ekkor belép és elindul felé egy negyven év körüli, jóképű, ősz hajú férfi, aki egy szabómester által varrott
makulátlan szmokingot visel - de észreveszi a másik pezsgőspoharat, és irányt változtat a bár másik vége
felé. Szívesen beszélgetne vele, az androgün sokáig késlekedik. De eszébe jutnak a kemény szavak:
„Csak semmi közönségesség."
Valóban közönséges és illetlen, ha egy fiatal nő, aki egyedül üldögél egy luxushotel bárjában, megszólít egy
idősebb vendéget. Mit gondolnának róla?
Megissza a pezsgőjét, és kér még egy pohárral. Ha az androgün örökre eltűnt, nem tudja, hogyan fizeti ki a
számlát, de ennek nincs is jelentősége. Bizonytalansága és kétségei elillantak az ital hatására, és most már
inkább attól fél, hogy nem léphet be az ünnepségre, és nem tud eleget tenni a vállalt kötelezettségének.
Nem, ő már nem az a vidéki lány, aki azért harcolt, hogy fölemelkedjen - és már soha nem lesz ugyanaz az
ember. Megy tovább az úton, még egy pohár pezsgő, és az ismeretlentől való félelem teljesen átalakul az
attól való félelemmé, hogy soha nem lesz esélye megtudni, hogy valójában mit jelent az, ha az ember itt van.
Most már attól retteg, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozhat. Mit kell tenni azért, hogy a
mai csoda holnap is folytatódjon? Mi a garancia arra, hogy az a sok ígéret, amit az utóbbi pár órában hallott,
valóban teljesül? Sokszor állt már nagyszerű ajtók és fantasztikus lehetőségek előtt, és ilyenkor napokig
vagy hetekig arról álmodozott, hogy talán örökre megváltozik az élete, de a végén mindig az történt, hogy
nem szólalt meg a telefon, az önéletrajzát ottfelejtették egy sarokban, vagy a rendező fölhívta, hogy találtak
valaki mást, aki alkalmasabb a szerepre, „de ne keseredjen el, maga is nagyon tehetséges". Az élet
sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal,
hogy minden egyszerre történik.
A férfi, aki egyedül jött, meredten bámulja őt és a másik pohár pezsgőt. De jó lenne, ha idejönne hozzá!
Reggel óta nem tudta megbeszélni senkivel, hogy mi minden történt vele. Többször gondolt rá, hogy
telefonál a családjának - de a telefonja az igazi táskájában van, és mostanra valószínűleg megtelt a
szobatársnői üzeneteivel, akik érdeklődnek, hogy hol van, meghívták-e valahova, és nem akar-e elmenni
velük valamelyik másodosztályú rendezvényre, ahol „hátha ott lesz ez és ez".
Semmit nem oszthat meg senkivel. Óriási lépést tett az életében, és most itt ül egyedül egy bárban, és attól
retteg, hogy bármikor véget érhet ez az álom, miközben azzal is tisztában van, hogy soha többet nem lehet
az, aki volt. Már közel van a hegy csúcsa: vagy még egyszer összeszedi minden erejét, vagy lefújja a szél.
A negyven év körüli ősz hajú férfi még mindig itt ül, és narancslevet iszik. Egyszer csak találkozik a
tekintetük, és a férfi elmosolyodik. Ő úgy tesz, mintha észre sem vette volna.
De hát miért fél ennyire? Azért, mert nem tudja pontosan, hogy hogyan viselkedjen minden új lépésnél, amit
megtesz. Senki nem segít neki. Csak parancsolgatnak, és azt várják, hogy mindent tökéletesen teljesítsen.
Úgy érzi magát, mint egy kislány, akit belöktek egy sötét szobába, és most meg kell találnia a saját útját az
ajtóig, mert valaki, aki nagyon hatalmas, hívja őt és elvárja tőle, hogy engedelmeskedjen.
Gondolatait az androgün szakítja félbe, aki éppen most lép be.
- Várunk még egy kicsit. Most kezdenek bejönni.
A jóképű férfi föláll, kifizeti a számláját, és elindul a kijárat felé. Csalódottnak tűnik: talán a megfelelő
pillanatot várta, hogy odaléphessen, bemutatkozzon és...
- ...beszélgessünk egy kicsit.
- Tessék?
Kicsúszott a száján. Két pohár pezsgő után, úgy látszik, a kelleténél jobban megered a nyelve.
- Semmi.
- De azt mondtad, hogy szeretnél beszélgetni egy kicsit. A sötét szoba és benne a kislány, akit senki nem
vezet.
Alázat. Tedd azt, amit pár perce megfogadtál magadnak.
- Igen. Szeretném megtudni, hogy mit csinálsz itt. Hogy kerültél ebbe a világba, ami itt kavarog körülöttünk,
és amiből szinte még semmit nem értek. Minden olyan más, mint ahogy elképzeltem, és ha hiszed, ha nem,
amikor elmentél beszélgetni a fotósokkal, elhagyatottnak és gyámoltalannak éreztem magam. Számítok a
segítségedre, és szeretném megtudni, hogy boldog vagy-e a munkádban.
Valami angyal - aki szereti a pezsgőt, ez nem vitás - segít neki, hogy a megfelelő szavakat mondja.
Az androgün meglepetten néz rá: csak nem akar vele összebarátkozni? Miért tesz föl olyan kérdéseket,
amiket senki nem mer, ha még csak néhány órája ismerik egymást?
Senki nem bízik meg benne, mert semmihez nem lehet hasonlítani - egyedülálló jelenség. Bármit gondolnak
is róla, nem homoszexuális, csak nem érdeklik már az emberek. Kiszőkítette a haját, úgy öltözködik, ahogy
mindig
is akart, pontosan annyit nyom, amennyit mindig is akart, tudja, hogy furcsa benyomást kelt az emberekben,
de nem kötelező szimpatikusnak lennie, csak az a fontos, hogy jól végezze a munkáját.
És most ez a nő arra kíváncsi, hogy mit gondol? Mit érez? Kinyújtja a kezét a pezsgőspohár felé, ami rá várt,
és egy hajtásra megissza az egészet.
Ez a nő biztosan azt gondolja róla, hogy Hamid Hussein csapatához tartozik, hogy befolyásos, és szüksége
van a segítségére, hogy megtudja, milyen lépéseket kell még megtennie. Ő ismeri ezeket a lépéseket, de csak
a fesztivál idejére szerződtették, hogy elvégezzen bizonyos dolgokat, márpedig ő csak a kötelezettségei
teljesítését tartja szem előtt. Amikor véget érnek a luxus és a glamour napjai, visszamegy a lakásába, Párizs
egyik külvárosába, ahol a szomszédjai nem kedvelik, mert a megjelenése nem fér bele abba a normába,
amelyet valaki egyszer kitalált, és azt kiáltotta: „Minden ember egyforma." Ez nem igaz: minden ember más,
és ezt a jogát a végsőkig gyakorolnia is kell minden embernek.
Majd nézi a tévét, eljár a háza melletti szupermarketbe, magazinokat vesz és olvas, néha elmegy moziba.
Mivel felelősségteljes embernek tartják, néha fölhívja egy-egy ügynök, aki a divat területén „nagy
tapasztalattal rendelkező" kisegítőket keres, hogy öltöztessék a modelleket, kiválasszák a megfelelő
kiegészítőket, kísérgessék azokat, akik még nem tanulták meg, hogyan kell viselkedni ilyen körökben,
megakadályozzák az etikettbeli hibákat, és elmagyarázzák, mit kell csinálni, és mi az, amit semmiképpen
nem szabad elkövetni.
Igen, neki is vannak álmai. Kivételes vagyok - mondogatja magában. Boldog, mert már nincs mit várnia az
élettől: noha sokkal fiatalabbnak látszik, már 40 éves.
Igen, megpróbálkozott a divattervezői karrierrel, de nem talált megfelelő állást, összeveszett azokkal, akik
segíthettek volna neki, és most már nem vár semmit az élettől - pedig a műveltségéhez jó ízlés és
vasfegyelem párosul. Már nem hisz abban, hogy valaki ránéz, és látván, miként öltözködik, azt mondja:
„Ez fantasztikus, szeretnénk, ha idejönnél egy kicsit beszélgetni."
Kapott egy-két felkérést, hogy modellként pózoljon, de ennek már sok éve, és különben sem fogadta el, mert
nem fért bele a terveibe - de nem is bánja.
Maga készíti a ruháit a divattervezői műhelyekben talált maradék anyagokból. Cannes-ban két másik
emberrel van elszállásolva a hegyen, talán nem is túl messze a mellette ülő nőtől. De ez a nő most kapott egy
esélyt, ő pedig - bármennyire is azt gondolja, hogy igazságtalan az élet - nem hagyhatja, hogy eluralkodjon
rajta a frusztráció vagy az irigység, és minden tőle telhetőt meg kell tennie érte, különben nem hívják meg
többet, hogy „produkciós asszisztensként" dolgozzon.
Hát persze, hogy boldog: az olyan ember, aki nem vágyik semmire, csak boldog lehet.
Ránéz az órájára: talán ez a legalkalmasabb pillanat, hogy belépjenek.
- Gyerünk. Majd máskor beszélgetünk.
Kifizeti az italokat, és elkéri a számlát - hogy elszámolhasson minden centtel, ha véget ér a luxus és glamour
ideje. Néhányan fölállnak, és követik a példájukat: sietniük kell, hogy ne vegyüljenek el a tömegben, amely
már lassan gyülekezik. Végigmennek a szálloda haliján, a folyosó elejéig. Az androgün átadja a meghívókat,
amiket eddig gondosan őrizgetett a zsebében: hát igen, a fontos emberek soha nem foglalkoznak az ilyen
részletekkel, hiszen mindig van mellettük egy asszisztens, aki elvégzi helyettük az ilyesmit.
Ő az asszisztens. Gabriela meg a fontos nő, aki már kezd is dívaként viselkedni. De hamarosan megtudja,
hogy milyen valójában ez a világ: kiszívja minden energiáját, teletömi a fejét álmokkal, kihasználja a
hiúságát, hogy aztán eldobja, éppen akkor, amikor úgy érzi, hogy mindenre képes. Ez történt vele is, és
mindenkivel, aki előtte jött.
Lemennek a lépcsőn. Megállnak a kis hallban, a „folyosó" előtt. Az emberek itt lassan haladnak, mert a
forduló után egyből a lesben álló fotósok következnek, no meg a lehetőség, hogy bekerül a képük
valamelyik magazinba, ha csak Üzbegisztánban is.
- Előremegyek, hogy szóljak néhány fotósnak, akit ismerek. Ne siess, ez más, mint a vörös szőnyeg. Ha
valaki megszólít, fordulj felé, és mosolyogj. Ilyenkor megvan az esélye, hogy mások is elkezdenek
fényképezni, mert azt gondolják, hogy ha az egyikük tudja a nevedet, akkor biztosan fontos ember vagy. De
ne pózolj tovább két percnél, hiszen ez még csak az ünnep nyitánya, bár olyan, mintha már egy másik világ
része lenne.
Ha sztár akarsz lenni, időben kezdj el úgy is viselkedni.
- És hogyhogy egyedül megyek be?
- Úgy látszik, közbejött valami. Már itt kéne lennie, hiszen profi. De valamiért késik.
A Hírességről van szó. Elmondhatta volna, amire gondol: „Nyilván talált valami buta libát, akit ágyba vitt,
és úgy látszik, nem sikerült időben elindulnia a szobájából." De lehet, hogy ezzel megbántaná ezt az ártatlan
kezdőt - aki most még romantikus szerelmi történetről álmodozik, pedig erre az égvilágon semmi oka nincs.
De nem kell kegyetlennek lennie vele, ahogy túlságosan barátságosnak sem: csak teljesíti a kötelességét,
utána rögtön elmehet. Ráadásul, ha ez a butus kislány nem tudja türtőztetni az érzelmeit, akkor rosszul
fognak sikerülni a fotók a folyosón.
Eléáll a sorban, és kéri, hogy kövesse, de maradjon köztük néhány méter távolság.
Amikor végigmegy a folyosón, egyenesen a fotósokhoz megy, hátha fölkelti valamelyikük érdeklődését.
Gabriela vár néhány másodpercet, magára ölti legcsábosabb mosolyát, megfogja a táskáját, ahogy kell,
fölveszi a legjobb pózt, és elindul magabiztosan, fölkészülve a vakuk villanására. A kanyar után erősen
megvilágított helyiség következik, aminek fehér fala tele van a támogató logójával. A másik oldalon egy kis
üléssor van, ahonnan különböző lencsék szegeződnek rá.
Csak lépked tovább, és igyekszik odafigyelni minden lépésére - nem akarja újra átélni a vörös szőnyeg
frusztráló élményét, amely véget ért, még mielőtt ráébredt volna, hogy mi történik vele. Ezt a pillanatot úgy
kell átélnie, mintha élete filmjét lassított felvételen mutatnák. Egyszer csak elkezdenek csattogni a
fényképezőgépek.
- Jasmine! - kiáltja valaki. Jasmine? De hiszen az ő neve Gabriela!
Egy pillanatra megáll, és az arcára fagy a mosoly. Nem, az ő neve már nem Gabriela. Hogy is hívják?
Jasmine-nek!
Hirtelen meghallja, ahogy kattognak a gombok, ahogy nyílnak és csukódnak az objektívek, csakhogy a
lencsék nem őrá szegeződnek, hanem a mögötte haladó nőre.
- Mozogjon már! - mondja egy fotós. - A maga dicsőséges pillanata már véget ért! Hadd végezzem a
munkámat!
Ezt nem hiszi el. Még mindig mosolyog, de felgyorsítja a lépteit, miközben a sötét alagút felé halad, amely
ott kezdődik, ahol a fényes folyosó véget ér.
- Jasmine! Fordulj ide! Erre!
A fotósokon úrrá lesz a kollektív hisztéria.
Úgy ért a folyosó végére, hogy senki nem kiáltotta még a nevét sem, amit, úgy látszik, ő is teljesen elfelejtett.
Az androgün ott várja.
- Ne is törődj vele - mondja, és most először mutatkozik valamelyest emberinek. - Meglátod, hogy másokkal
is ugyanez fog történni ma este. Vagy még rosszabb: olyanokat is fogsz látni, akiknek valaha kiáltották a
nevét, és ma mosolyogva mennek végig a folyosón, de senki nem könyörül meg rajtuk egy vakuvillantással.
Meg kell őriznie a hidegvérét. Uralkodnia kell magán. Ez még nem a világ vége, még nem jöhetnek az
ördögök.
- Nem aggódom. Végül is még csak ma kezdtem. Ki ez a Jasmine?
- Ő is ma kezdett. Késő délután jelentették be a nagyszabású szerződést Hamid Husseinnel.
De nem filmes, ne aggódj.
Nem aggódik. Egyszerűen csak azt szeretné, ha most megnyílna a lába alatt a föld, és teljesen elnyelné.
20:12
Mosolyogj.
Tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy miért kelt akkora érdeklődést a neved.
Járj úgy, mintha vörös szőnyegen járnál, nem pedig kifutón.
Figyelj, mert mások is jönnek mögötted, már kivártad a fotózáshoz szükséges másodperceket, most menj
tovább.
De a fotósok egyfolytában a nevét kiáltozzák. Kínosan érzi magát, mert a következő ember - pontosabban
egy pár - kénytelen megvárni, amíg mindenki megkapja, amit akar - ami persze nem fog megtörténni, hiszen
folyton az ideális szöget keresik, az egyszeri és megismételhetetlen fotót (mintha létezne ilyen!), és várják,
hogy egyenesen az ő kamerájukba nézzen.
Nem vár tovább, mosolyogva elbúcsúzik. Továbbmegy.
A folyosó végén körülállják az újságírók. Mindent meg akarnak tudni a monumentális szerződésről, amelyet
a világ egyik legnevesebb divattervezőjével kötött. Azt szeretné mondani: „Nem igaz."
- Még tanulmányozzuk a részleteket - válaszolja.
De tovább faggatják. Jön egy tévés stáb is, egy riporter, mikrofonnal a kezében. Megkérdezi, hogy örül-e a
fejleményeknek. Igen, úgy véli, nagyszerűen sikerült a divatbemutató, és a divattervezőnő - akinek nevét
szándékosan kihangsúlyozza - következő lépése a Párizsi Divathét lesz.
Az újságíró szemmel láthatóan nem tud róla, hogy délután bemutattak egy kollekciót.
Folytatja a kérdezősködést, de most már filmre is veszik a beszélgetést.
Ne hagyd magad, csak arra válaszolj, ami érdekel, és ne arra, amit ki akarnak húzni belőled. Tégy úgy,
mintha nem ismernéd a részleteket, és beszélj a divatbemutató sikeréről, a megérdemelt tiszteletadásról Ann
Salensnak, a zseninek, akit csak azért felejtettek el, mert nem adatott meg neki az a szerencse, hogy
Franciaországban szülessen.
Egy fiú, aki vicces akar lenni, arra kíváncsi, hogy mit gondol a partiról. Erre hasonló iróniával felel: „Még
nem engedtél be." Egy volt modell, aki most már műsorvezető egy kábelcsatornán, megkérdezi, milyen
érzés, hogy HH következő kollekciójának kizárólagos arcaként szerződtették. Egy jobban informált profi azt
akarja megtudni, hogy igaz-e, hogy az évi keresete több mint hat számjegyű.
- Nem gondolja, hogy jobb lett volna, ha hét számjegyről számolnak be a sajtónyilatkozatban? Nem gon-
dolja, hogy a „több mint hat számjegyű" kissé abszurdan hangzik? Vagy inkább azt kellett volna mondani,
hogy több mint egymillió euró, ahelyett, hogy számoltatnák az emberekkel a számjegyeket, nem? Vagy
nullákat is mondhattak volna a számjegyek helyett, nem gondolja?
Nem gondol semmit.
- Még tanulmányozzuk a szerződést - ismétli. - Kérem, hadd szívjak egy kis friss levegőt. Majd később
válaszolok mindenre, amire tudok.
Hazugság. Majd később fog egy taxit, és hazamegy. Valaki megkérdezi, hogy miért nem Hamid Hussein
ruhát visel.
- Mindig is ezzel a divattervezőnővel dolgoztam együtt. Szándékosan mindig elmondja a nevét. Van, aki
fölírja.
Mások oda sem figyelnek: ők azért a hírért jöttek, amiről írni akarnak, és nem azért, hogy kiderítsék a tények
mögött rejlő igazságot.
Az ünnepi forgatag ritmusa menti meg: a „folyosón" megint kiáltoznak a fotósok. Mint valami zeneműben,
amit egy láthatatlan karmester vezényel, az őt körülvevő újságírók a zaj irányába fordulnak, és látják, hogy
egy nála is nagyobb és fontosabb sztár érkezik éppen. Jasmine kihasználja a pillanatnyi zűrzavart, és elindul
a szalonná alakult szép kert sétánya felé, ahol az emberek isznak, dohányoznak és föl-alá járkálnak.
Nemsokára ő is ihat, dohányozhat, bámulhatja az eget, könyökölhet a korláton, végül sarkon fordulhat, és
elmehet.
De egy lány és egy fura szerzet - aki úgy fest, mint valami android egy sci-fiből - mereven bámulja, és
folyton a nyomában van. Igen, ők nem tudják, mit keres itt, ezért úgy dönt, hogy odamegy hozzájuk és
beszédbe elegyedik velük. Bemutatkozik. A fura szerzet előveszi a zsebéből a mobiltelefonját, grimaszol és
elnézést kér, de félre kell húzódnia egy időre.
A lány meg csak áll, és olyan arccal néz rá, mintha azt akarná mondani: „Elrontottad az estémet."
Már bánja, hogy elfogadta a meghívást az estélyre. Két férfi jött érte, pedig a partnerével a BCA (Belgium
Clothing Association: a hazai divatot ellenőrző és ösztönző szervezet) által rendezett kis fogadásra készült.
De azért öröm az ürömben, hogy ha a fotóit leközlik az újságok, akkor a ruhája is nyilvánosságot kap, és
hátha valakit érdekel, hogy mit visel.
A férfiak, akiktől a meghívót kapta, nagyon udvariasnak tűntek. Mondták, hogy kint vár rá egy limuzin:
biztosra vették, hogy egy ilyen tapasztalt modell, mint ő, nem készülődik negyedóránál tovább.
Egyikük kinyitotta az aktatáskáját, elővett egy notebookot és egy hordozható nyomtatót, majd közölte, hogy
azért jöttek, hogy megkössék a cannes-i fesztivál nagy szerződését.
Most már csak a részletkérdések vannak hátra. Beleírják a feltételeket, és az ügynöke - igen, tudták, hogy a
nő, aki vele jött, egyben az ügynöke is - majd aláírja.
A társának megígértek minden támogatást a következő kollekciójához. Igen, természetesen megtarthatja a
nevét és a címkéjét. És természetesen használhatják az ő sajtószolgálatukat! Sőt: HH szeretné megvásárolni a
márkát, és belefektet annyi pénzt, hogy nyilvánosságot kapjon az olasz, a francia és az angol sajtóban is.
De volt két feltétel. Az első, hogy azonnal kell dönteniük, hogy még lapzárta előtt el tudják küldeni a hírt a
lapoknak.
A második: föl kell bontaniuk az egymással kötött szerződésüket, hogy Jasmine Tiger kizárólag Hamid
Husseinnek dolgozzon. A piacon nincs hiány modellekből, úgyhogy a belga tervezőnő hamar találhat
helyette valaki mást. Ráadásul, mivel ő az ügynöke is, ebben a minőségében is rengeteg pénzhez juthat.
- Rendben van, felbontom a szerződést Jasmine-nel - felelte egyből a társa. - Ami a többi részletet illeti,
azokra később még visszatérünk.
Hogy mehetett bele ilyen könnyen? Hiszen neki köszönheti, hogy idáig eljutott, most meg mintha még
örülne is, hogy megszabadulhat tőle! Jasmine úgy érezte, mintha hátba döfte volna az az ember, akit a
világon a legjobban szeret.
A férfi elővesz a zsebéből egy blackberryt.
- Elküldünk most egy sajtóközleményt. Már meg van írva: „Nagyon meghat a lehetőség, hogy..."
- Egy pillanat. Én nem vagyok meghatódva. Én nem is egészen értem, hogy miről beszél.
De a társa már olvassa is a szöveget, és a „meghat" szót kijavítja arra, hogy, „örömmel tölt el", a „lehetőség"-
et pedig „meghívás"-ra. Gondosan áttanulmányoz minden egyes szót és mondatot. Azt követeli, hogy
közöljék a tudósításban a képtelenül nagy összeget is. A két férfi nem akarja, mondván, hogy ezzel felvernék
a piaci árakat. Akkor nincs üzlet, hangzik a válasz. A férfiak elnézést kérnek, kimennek, elintéznek egy-két
telefont, majd visszajönnek. Megígérik, hogy homályosan utalnak majd az árra - több mint hat számjegyű
szerződést fognak emlegetni, de nem közlik a pontos összeget. Kezet ráznak mindkét nővel, néhány dicsérő
megjegyzést tesznek mind a modellre, mind a kollekcióra, visszateszik az aktatáskába a számítógépet és a
nyomtatót, végül azt kérik, hogy hadd rögzítsenek az egyikük mobiltelefonjára egy szóbeli megegyezést,
amivel bizonyítani tudják, hogy a Jasmine-nel kapcsolatos tárgyalás sikeres volt. Ugyanolyan gyorsan
távoznak, mint ahogy megjelentek, a telefonjaikat a fülükhöz tapasztva, és közben még egyszer kérik, hogy
Jsamine ne késlekedjen tizenöt percnél tovább: a ma esti ünnepség is része a szerződésnek, amelyet az imént
kötöttek meg.
- Készülj az estélyre.
- Neked nincs jogod dönteni az életemről. Tudod jól, hogy nem értek egyet az egésszel, és nem volt
lehetőségem még arra sem, hogy kifejtsem a véleményemet. Egyáltalán nincs kedvem másnak dolgozni.
A nő odamegy a szobában rendetlenül szétszórt ruhákhoz, és kiválasztja a legszebbet: egy fehér modellt
pillangóhímzésekkel. Egy pillanatra elgondolkodik, hogy melyik cipőt és melyik táskát válassza, de gyorsan
dönt, hiszen nincs vesztegetni való ideje.
- Elfelejtettek megkérni, hogy HH ruhát vegyél föl ma estére.
Így aztán alkalmunk nyílik megmutatni a kollekcióm egy részét.
Jasmine nem akar hinni a fülének.
- Hát csak ezért volt az egész?
- Igen. Csak ezért volt.
Egymással szemben állnak, és egyikük sem veszi le a szemét a másikról.
- Hazudsz.
- Igen. Hazudok. Megölelik egymást.
- Azon a hétvégén, amikor az első fényképeket készítettük, már akkor tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap.
Egy kicsit váratott magára, de most már 19 éves vagy, eléggé felnőtt ahhoz, hogy elfogadd a kihívást.
Korábban mások is megkerestek már. Én mindenkinek nemet mondtam, és magamban azon tűnődtem,
hogy vajon ezt azért teszem-e, mert féltékeny vagyok és félek, hogy elveszítelek, vagy azért, mert még nem
készültél föl rá. És most, amikor megláttam a nézőtéren Hamid Husseint, rögtön tudtam, hogy nem azért
jött el, hogy kifejezze tiszteletét Ann Sales előtt. Tudtam, hogy valamit forgat a fejében, és ez nem lehet más,
mint te. Üzenetet kaptam, hogy szeretne velünk beszélni. Még nem tudtam, hogy mit tegyek, de megadtam
a szállodánk nevét. Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor elénk tárták az ajánlatot.
- De miért fogadtad el?
- Mert ha szeretünk valakit, akkor azt el tudjuk engedni. Sokkal több van benned, mint amennyit én ki tudok
hozni belőled. Áldásom rád. Azt kívánom, hogy kapj meg mindent, amit megérdemelsz. És persze együtt
maradunk, hiszen a tiéd a szívem, a testem és a lelkem. De én továbbra is független maradok - noha tudom,
hogy ebben a szakmában fontosak a támogatók. Ha Hamid megkeresne azzal az ajánlattal, hogy
megvásárolná a márkámat, nyugodt lelkiismerettel eladnám neki, hogy együtt dolgozzak vele. De ez a
tárgyalás nem az én tehetségemről folyt, hanem a tiédről. Nem lennék méltó önmagamhoz, ha elfogadnám
az ajánlatának a rám vonatkozó részét. Megcsókolja.
- Nem fogadhatom el. Amikor megismertelek, csak egy rémült kislány voltam, aki volt annyira gyáva, hogy
hamis tanúvallomást tegyen, és annyira boldogtalanná tette a tudat, hogy futni hagyta a bűnösöket, és
komolyan fontolgatta az öngyilkosságot. Azóta mindent neked köszönhetek, ami velem történt.
Társa megkéri, hogy üljön le a tükör elé. Mielőtt elkezdi fésülni, megsimogatja a haját.
- Amikor megismertelek, belőlem is hiányzott a régi lelkesedésem. Elhagyott a férjem, mert talált helyettem
egy szebb és gazdagabb fiatal nőt, és kénytelen voltam fotózni, hogy megéljek valamiből, hétvégenként
pedig olvastam, az internetet böngésztem vagy régi filmeket néztem a tévében. A nagy álmom, hogy
divattervező leszek, egyre távolibbnak tűnt, mert nem volt meg hozzá a szükséges tőkém, és már nem volt
türelmem kopogtatni az ajtókon, amiket soha nem nyitottak ki, vagy beszélgetni az emberekkel, akik nem
hallgatták meg, amit mondtam. És akkor jöttél te. Azon a hétvégén, bevallom, csak magamra gondoltam.
Tudtam, hogy ritka ékszert tartok a kezemben, és egy vagyont kereshetnék azzal, ha kizárólagos szerződést
kötnék veled. Fölajánlottam, hogy az ügynököd leszek, emlékszel? De ezt nem azért tettem, hogy
megvédjelek a világtól: éppolyan önző voltam akkor, mint most HH. Tudtam, hogy hogyan használhatnám
ki a kincsemet. Tudtam, hogy gazdaggá tehetnek azok a fényképek.
Elvégzi az utolsó simításokat a frizuráján, azután letörli a maradék festéket a bal halántékáról.
- Csakhogy te, a magad 16 évével, megmutattad, hogy miként tudja a szerelem megváltoztatni az embert.
Általad fölfedeztem, hogy ki vagyok. És hogy megmutassam a világnak a tehetségedet, elkezdtem neked
ruhákat tervezni: azokat a ruhákat rajzoltam le, amelyek mindig is itt voltak a fejemben, és csak a megfelelő
alkalomra vártak, amikor végre szövetekké, hímzésekké és kiegészítőkké alakulhatnak. Együtt haladtunk,
együtt tanultunk, pedig én már több mint kétszer annyi idős voltam, mint te. És mindennek hála, az
emberek elkezdtek fölfigyelni arra, amit csinálok, és úgy döntöttek, hogy pénzt fektetnek a munkámba, én
pedig életemben először megvalósíthattam mindent, amiről álmodtam. Együtt jutottunk el Cannes-ba. Egy
ilyen szerződés nem fog minket elválasztani egymástól.
Megváltozott a hangja. Most kimegy a fürdőszobába, és a sminkkészlettel tér vissza: elkezdi a munkát.
- Ragyogónak kell lenned ma este. Eddig még egyetlen modellnek sem sikerült a teljes névtelenségből ilyen
hirtelen sztárrá válnia, ezért a sajtót nagyon érdekli, hogy mi történt. Mondd azt, hogy nem tudod a
részleteket, ennyi egyelőre elég lesz. Ők majd tovább faggatóznak. Vagy ami még rosszabb: olyan válaszokat
akarnak majd a szádba adni, mint hogy „mindig arról álmodtam, hogy vele dolgozhassak", vagy hogy
„nagyon fontos lépés ez a karrieremben".
Lekíséri Jasmine-t, a sofőr pedig rögtön kinyitja az autó ajtaját.
- Legyél határozott: nem ismered a szerződés részleteit, ezzel az ügynököd foglalkozik. És élvezd az estét.
Az este.
Valójában vacsora - bár nem lát sem asztalokat, sem ételeket, csak föl-alá cirkáló pincéreket, akik az összes
lehetséges itallal kínálgatják a vendégeket, még ásványvízzel is. Kis csoportok alakulnak, és azok, akik
egyedül érkeznek, kissé elveszettnek tűnnek. Egy óriási kertben van, amelyben mindenfelé fotelek és
kanapék vannak elhelyezve, valamint egy méter magas oszlopok, amelyeken szoborszerű testek,
félmeztelen modellek táncolnak az ügyesen elrejtett hangszórókból áradó zenére.
Egymás után érkeznek a hírességek. A vendégek boldognak tűnnek, mosolyognak, úgy viselkednek
egymással, mint akik már évek óta ismerik egymást, de Jasmine tudja, hogy mindez hazugság: valójában
egyszer-kétszer találkoztak egymással, hasonló alkalmakkor, a nevét sem tudják felidézni annak, akivel
beszélgetnek, de meg kell mutatniuk mindenkinek, hogy befolyásosak, ismertek, csodálják őket, és rengeteg
kapcsolatuk van.
A lány - aki az előbb még idegesnek tűnt - most egészen elveszettnek látszik. Kér egy cigarettát, és
bemutatkozik. Néhány perc múlva már ismerik egymás életét. Elvezeti a korláthoz, és együtt nézik az
óceánt, miközben a helyszín megtelik ismerősökkel és ismeretlenekkel. Kiderítik, hogy ugyanannak a
férfinak fognak dolgozni, bár más területen. Egyikőjük sem ismeri őt, és mindkettőjükkel ezen a napon
történt minden.
Időnként elhalad mellettük egy-egy férfitársaság, próbálnak beszédbe elegyedni velük, de a két lány úgy
tesz, mintha észre sem venné. Gabriela az az ember, akivel most össze kellett találkoznia, hogy kiönthesse a
szívét, hogy elmondhassa valakinek, hogy mennyire magányosnak érzi magát, hiába mondott neki annyi
szépet a társa. Ha választania kéne a karrierje és élete szerelme között, egy pillanatig sem habozna, mindent
otthagyna érte, bár tudja, hogy ez igazi kamaszos viselkedés. Csakhogy éppen élete szerelme kéri tőle azt,
hogy a karrierjét válassza, és csak azért fogadta el HH ajánlatát, hogy büszke lehessen mindarra, amit érte
tett, arra a gondoskodásra, amellyel egyengette az útját, a gyengédségre, amellyel kijavította a hibáit, a
lelkesedésre, amely ott van minden szavában és tettében - még a legkeményebbekben is.
De Gabrielának is jól jött ez a találkozás Jasmine-nel. Hogy tanácsokat kérjen tőle, hogy ne legyen egyedül
ezekben a pillanatokban, hogy hinni tudjon abban, hogy mindenkivel történnek jó dolgok. Hogy
elmondhassa valakinek, milyen rosszul esett neki, ahogy a kísérője magára hagyta, pedig éppen az lenne a
feladata, hogy bemutassa őt olyan embereknek, akiket meg kell ismernie.
- Azt hiszi, hogy el tudja rejteni az érzelmeit. De én láttam rajta, hogy valami balul sült el.
Jasmine azt mondja, hogy ne aggódjon, nyugodjon meg, igyon egy kis pezsgőt, élvezze a zenét és a tájat.
Mindig történnek váratlan dolgok, és egy sereg ember azért van, hogy ezeket megoldja, anélkül hogy bárki
is megtudná, mi történik a luxus és a glamour kulisszái mögött. Hamarosan megérkezik a Híresség.
- De kérlek, ne hagyj egyedül, úgysem maradok sokáig. Gabriela megígéri, hogy nem hagyja magára.
Ő az egyetlen barátja ebben az új világban, amelybe most lépett be.
Igen, ő az egyetlen barátja, de túl fiatal, és ez azt az érzést kelti benne, mintha ő már túl lenne azon a koron,
amikor bármibe is bele lehet kezdeni. És mivel a Híresség megmutatta, hogy mennyire felszínes ember,
amikor a vörös szőnyeg felé haladtak az autóval, teljesen elmúlt a varázsa. Márpedig neki ma este férfi
társaságára van szüksége, bármilyen kedves és szimpatikus is ez a lány. Megpillantja azt a férfit, akit a
bárban látott: ott van a hatalmas kert teraszán, nézi az óceánt, hátat fordít a vendégeknek, és szemmel
láthatólag egyáltalán nem érdekli, hogy mi folyik ezen a gálavacsorán. Karizmatikus, jóképű, elegáns és
titokzatos.
Ha elérkezik a megfelelő pillanat, fölveti a barátnőjének, hogy menjenek oda hozzá és kezdeményezzenek
vele beszélgetést - mindegy, hogy miről.
Elvégre ez az ő napja, és ebbe az is belefér, hogy rátaláljon egy új szerelem.
20:21
Az igazságügyi orvos szakértő, a főfelügyelő, Savoy nyomozó és egy negyedik személy - aki nem
mutatkozott be, de a főfelügyelő hozta magával - egy asztal körül ülnek.
Nem azért vannak itt, hogy megvitassák az új bűncselekményt, hanem azért, hogy megbeszéljék, mit
nyilatkozzanak a kórház előtt gyülekező újságíróknak. Ezúttal egy világhírű sztár halt meg, egy híres
filmrendező pedig az intenzív osztályon fekszik, és a világ hírügynökségei minden bizonnyal azzal a
határozott utasítással küldték ide az újságíróikat, hogy vagy megtudnak valami konkrétumot, vagy ki
vannak rúgva.
- Az orvos szakértői tudomány a világ egyik legrégebbi tudománya. Ennek köszönhetően már elődeink is
sokféle mérget tudtak azonosítani, és sokféle ellenmérget tudtak készíteni. Ennek ellenére az uralkodók és a
nemesek előszeretettel alkalmaztak „hivatalos ételkóstolókat", hogy elkerüljék az olyan kellemetlen
meglepetéseket, amelyekre nem készültek föl az orvosok.
Savoy ma már találkozott egy „bölccsel". Ezúttal hagyja, hogy a főfelügyelő vessen véget a magasröptű
beszélgetésnek.
- Ne fitogtassa a műveltségét, doktor úr. Egy gyilkos szabadon járkál a városban.
De az orvos nem hagyja magát.
- Igazságügyi orvos szakértőként nem áll módomban meghatározni egy gyilkosság lefolyását. Nem
nyilváníthatok véleményt, de megállapíthatom a halál okát, az áldozat életkorát, a használt fegyvert és a
bűncselekmény elkövetésének hozzávetőleges időpontját.
- Lát valamilyen összefüggést a két gyilkosság között? Van valami közös a filmforgalmazó és a színész
meggyilkolásában?
- Igen, van. Mindketten a filmszakmában dolgoztak! Fölkacag. De rajta kívül senkinek nem rezdül egy arc-
izma sem: az itt jelen lévő embereknek egy csöppnyi humorérzékük sincs.
- Az egyetlen összefüggés az, hogy mindkét esetben olyan mérgező anyagot használtak, amely elképesztő
sebességgel pusztítja el az élő szervezetet. Ám a második gyilkosság legnagyobb meglepetése az a módszer,
ahogyan a cianidot becsomagolták. A boríték belsejében volt egy vékony vákuumzáras műanyag réteg,
amely légmentesen bezárta ugyan az anyagot, a felbontás pillanatában mégis könnyen el lehetett tépni.
- Elképzelhető, hogy itt készült? - kérdezi a negyedik férfi, erős külföldi akcentussal.
- Elképzelhető. De meg kell jegyeznünk, hogy az elkészítése igen bonyolult lehetett, és aki készítette, annak
mindenképpen tudnia kellett, hogy emberölésre fogják használni.
- Vagyis maga szerint nem a gyilkos készítette.
- Kétlem. Minden bizonnyal egy erre szakosodott csoportot bízott meg a feladattal. A kuráre esetében maga
az elkövető is belemárthatta a tűt a méregbe, de a cianidos boríték előállítása speciális módszereket igényel.
Savoy Marseille-re gondol, Korzikára, Szicíliára, a kelet-európai országokra és a Közel-Kelet terroristáira.
Elnézést kér, kimegy a teremből egy percre, és telefonál az Europolnak. Tájékoztatja őket a helyzet
súlyosságáról. Azt kéri tőlük, hogy készítsenek egy listát azokról a laboratóriumokról, ahol lehetséges az
ilyen jellegű kémiai fegyverek előállítása.
Kapcsolnak neki valakit, aki közli vele, hogy az imént ugyanezzel a kéréssel fordult hozzájuk egy amerikai
hírszerző központ is. Mi folyik itt?
- Semmi. Kérem, jelentkezzenek, amint találnak valamit. És kérem, hogy lehetőleg tíz percen belül találjanak
valamit.
- Ki van zárva - mondja a hang a vonal túlsó végén. - Amint tudunk, jelentkezünk: sem előbb, sem később.
Először be kell adnunk egy kérvényt a...
Savoy azonnal bontja a kapcsolatot, és visszatér a csoporthoz. Papírmunka.
Úgy tűnik, ez a mániája mindenkinek, aki a közbiztonságban dolgozik. Senki nem mer egy lépést se tenni
anélkül, hogy tökéletesen megbizonyosodna afelől, hogy a felettesei jóváhagyták, amit csinál.
És íme, azok a férfiak, akik előtt ragyogó karrier állt, és akik óriási kreativitással és lelkesedéssel kezdtek el
dolgozni, most reszketve ülnek egy sarokban, és hiába tudják, hogy komoly kihívásokkal kell
szembenézniük és gyorsan cselekedniük, kénytelenek tiszteletben tartani a hierarchiát, miközben a sajtó
kész bármikor, brutalitással vádolni a rendőrséget, az adófizetők pedig folyton arról panaszkodnak, hogy
soha nem oldanak meg semmit - mindezek miatt jobb, ha az ember mindig a feletteseire hárítja a
felelősséget.
Ez a telefonhívás színjáték volt csupán. Már tudja, hogy ki a tettes. Egyedül fogja elkapni, hogy senki ne
arathassa le helyette a babérokat Cannes legnagyobb rendőrségi ügyében. Meg kell őriznie a hidegvérét,
pedig már epedve várja, hogy véget érjen ez az összejövetel.
Amikor visszatér, a főfelügyelő közli vele, hogy az imént telefonált Monte Carlóból Stanley Morris, a
Scotland Yard híres szakértője. Azt mondja, ne aggódjanak, mert kétli, hogy a tettes újra ugyanazt a fegyvert
használná.
- Elképzelhető, hogy újabb terrorfenyegetéssel állunk szemben - mondja a külföldi.
- Igen - feleli a főfelügyelő. - De mi, magukkal ellentétben, semmiképpen nem akarunk ráijeszteni a la-
kosságra. Azért ültünk most össze, hogy megbeszéljük, mit nyilatkozzunk a sajtónak. Meg kell
akadályoznunk, hogy az újságírók maguk kezdjenek el spekulálni, és a találgatásaikat közöljék az esti
híradóban.
Elszigetelt bűncselekménnyel állunk szemben: valószínűleg egy sorozatgyilkossal.
- De...
- Nincs „de"... - A főfelügyelő hangja kemény és ellentmondást nem tűrő.
- Azért vettük föl a kapcsolatot a maguk nagykövetségével, mert az áldozat a honfitársuk. Maga itt
meghívott vendég. A másik két, szintén amerikai halott esetében nem küldtek ide senkit, pedig az
egyiküknél szintén mérget alkalmaztak. Úgyhogy ha arra akar célozni, hogy kollektív fenyegetéssel és bioló-
giai fegyverekkel állunk szemben, akkor jobb, ha hallgat. Nem fogunk egy bűnügyi problémából politikai
ügyet csinálni. Jövőre is olyan pompával és ragyogással akarjuk megrendezni a fesztivált, ahogy dukál, és
hiszünk a Scotland Yard szakértőjében, úgyhogy a nyilatkozatunkban is ezt kell szem előtt tartanunk.
A külföldi elhallgat.
A főfelügyelő magához hív egy asszisztenst, aki odamegy az újságírókhoz, és közli velük, hogy tíz perc
múlva megkapják a nyilatkozatot, amire várnak. Az orvos szakértő kijelenti, hogy ki lehet deríteni, honnan
származik a cianid, de ez tíz percnél jóval több időt vesz igénybe: körülbelül egy hetet.
- Találtunk alkoholt az áldozat szervezetében. A bőre piros volt, vagyis a halál szinte azonnal beállt.
Egyértelmű, hogy milyen típusú mérget használt a tettes. Ha valamilyen sav lett volna, akkor égési
sérüléseket találtunk volna a száj és az orr körül. A nadragulya esetében összeszűkült volna a pupillája. Ha...
- Doktor úr, tudjuk, hogy az egyetemen megtanulta, hogyan állapítsa meg a halál okát, és a legcsekélyebb
kétségünk sincs a kompetenciája felől. Úgyhogy elhisszük, hogy cianidot használtak.
A doktor bólint, és hogy uralkodjon az idegességén, az ajkába harap.
- És mi van a másik férfival, aki kórházban fekszik? A filmrendezővel...
- Tiszta oxigént használunk, valamint 15 percenként intravénásan 600 mg Kelocyanort, és ha ez nem vezet
eredményre, akkor még hozzáadunk nátrium-triszulfátot 25%-os...
A teremben síri csönd lesz.
- Elnézést. A válaszom: életben marad.
A főfelügyelő följegyez valamit egy sárga papírlapra. Tudja, hogy nincs sok idő. Mindenkinek megköszöni a
részvételt, a külföldit pedig arra kéri, hogy a fölösleges spekulációk elkerülése érdekében ne menjen ki
velük. Kimegy a mosdóba, megigazítja a nyakkendőjét, és megkéri Savoyt, hogy ő is tegye ugyanezt.
- Morris azt mondta, hogy a gyilkos legközelebb nem mérget használ. A beszélgetésetek óta annyit sikerült
kiderítenie, hogy a gyilkosságokban fölfedezhető egy bizonyos szabályszerűség. A gyilkos követ egy
szabályt, még ha nem is tudatosan. Mit gondol, mi lehet az?
Savoy is gondolt már erre, miközben hazafelé vezetett Monte Carlóból. Igen, van egy szabályszerűség, amit
talán még a Scotland Yard híres nyomozója sem vett észre:
Áldozat a főutca padján: a tettes közel van.
Áldozat az ebéden: a tettes távol van.
Áldozat a mólón: a tettes közel van.
Áldozat a szállodában: a tettes távol van.
E szerint a logika szerint a következő bűncselekmény során a tettes ismét az áldozat közelében lesz. Jobban
mondva: csak lenne, ugyanis ő fél órán belül elkapja, hála a jó kapcsolatainak a központban, ahol úgy kapott
fontos információt, hogy nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Ő pedig szintén azt mondta,
hogy az ügy szempontjából nem fontos. De természetesen az - és most megvan végre a hiányzó láncszem, a
biztos nyom, amire várt. Egyre szaporábban ver a szíve, hiszen egész életében erről álmodott. De ez a
tanácskozás csak nem akar véget érni.
- Figyel rám?
- Igen, főfelügyelő úr.
- Nos, ide hallgasson: az újságírók odakint hivatalos, szakmai nyilatkozatot várnak, és pontos válaszokat a
feltett kérdéseikre. De tudnia kell, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy azt válaszoljuk nekik,
amit hallani akarnak. Nehogy beleessen ebbe a csapdába! Ezek nem azért jöttek ide, hogy meghallgassanak,
hanem hogy lássanak minket - és hogy a közönségük is lásson minket.
Olyan felsőbbrendűen néz Savoyra, mintha ő lenne a legtapasztaltabb ember a világon. Úgy látszik, a
műveltség fitogtatása nem csak Morrisra vagy az orvos szakértőre jellemző: mindenkinek megvan a
módszere, amivel közvetetten azt közli, hogy „ismerem a munkámat".
- Figyeljen a megjelenésére. A testtartása és az arckifejezése többet árul el, mint a szavai. A tekintete legyen
határozott, emelje föl a fejét, engedje le és finoman ejtse hátra a vállát. A felhúzott vállak feszültségről
árulkodnak, és mindenki rájönne, hogy halvány fogalmunk sincs, hogy mi folyik itt.
- Igenis, főfelügyelő úr.
Kimennek az Institut de Médecine Légale bejárata elé. Kigyulladnak a fények, közelednek a mikrofonok, az
emberek elkezdenek tolongani. Aztán néhány perc múlva mintha valami rendféle kezdene kirajzolódni a
zűrzavarban. A főfelügyelő előveszi a zsebéből a papírt.
- A híres filmszínészt cianiddal ölték meg. Ez egy olyan halálos méreg, amely különböző formákban jelenhet
meg, jelen esetben gázként alkalmazták. A filmrendező életben marad, ő baleset áldozata lett: belépett a
szobába, amelynek a levegőjében még ott terjengett a mérges gáz. A monitorokat figyelő biztonsági őrök
észrevették, hogy egy férfi végigmegy a folyosón, belép az egyik szobába, majd öt perc múlva kirohan és
összeesik.
Azt elhallgatja, hogy a szóban forgó szoba nem látszik a monitoron. Az elhallgatás nem hazugság.
- A biztonsági őrök gyorsan cselekedtek, és azonnal orvost hívtak. Amikor az megérkezett, rögtön fölfigyelt
a mandulaillatra, amely addigra már eloszlott annyira, hogy ne legyen ártalmas. Kihívták a rendőrséget. Az
embereink kevesebb mint öt perc alatt megérkeztek a helyszínre, elkerítették a területet, kihívták a
mentőket, az orvosok oxigénmaszkokkal érkeztek és elsősegélyben részesítették a sérültet.
Savoyt egészen lenyűgözi a rendőrbiztos fesztelensége. Lehet, hogy az ő beosztásában kötelező elvégezni
egy PR-tanfolyamot?
- A méreg egy borítékban érkezett, amelyen a kalligrafikus címzésről még nem sikerült eldönteni, hogy
férfitól vagy nőtől származik-e. Volt benne egy papír.
Elhallgatja, hogy a borítékot a lehető legfejlettebb technológiával zárták le. Egy az egymillióhoz az esélye
annak, hogy valamelyik jelen lévő újságíró tud erről, bár később elkerülhetetlen lesz a kérdés. Elhallgatja azt
is, hogy aznap délután egy másik szakmabeli is mérgezés következtében hunyt el: úgy tűnik, mindenki azt
hiszi, hogy a híres filmforgalmazó szívroham áldozata lett, bár senki, de senki nem hazudott ez ügyben.
Néha jól jön, ha a sajtó - lustaságból vagy hanyagságból - a rendőrség zaklatása nélkül is levonja a maga
következtetéseit.
- Mi állt azon a papíron? - hangzik az első kérdés.
A rendőrbiztos elmondja, hogy ezt még nem hozhatja nyilvánosságra, mert megzavarhatja a nyomozás
menetét. Savoy kezdi érteni, hogy milyen irányba terelődik az interjú, és egyre jobban csodálja a kollégáját -
valóban megérdemli a beosztását.
- Lehetséges, hogy szerelmi bűntény történt? - hangzik a második kérdés.
- Minden eshetőséget megfontolunk. Engedelmükkel, hölgyeim és uraim, folytatnunk kell a munkánkat.
Beül a rendőrautóba, bekapcsolja a szirénát, és elviharzik. Savoy is elindul az autója felé, és büszke az
elöljárójára. Ez csodás! Már látja is a lelki szemei előtt a hamarosan megjelenő szalagcímeket:
„Valószínűleg szerelmi bűntény áldozata lett."
Semmi nem tudná felülmúlni azt az érdeklődést, amit egy ilyen hír keltene. A Híresség halálhíre olyan erős
újság, hogy egészen elhalványítja a többi bűncselekményt. Ki törődik egy szerencsétlen lánnyal, akit -
valószínűleg kábítószer használata után - egy utcai padon találtak? Kit érdekel egy mahagónihajú
filmforgalmazó, aki minden bizonnyal szívroham áldozata lett ebéd közben? És ki foglalkozik egy olyan
gyilkossággal, amely a mólón történt, távol a város forgatagától, valószínűleg szintén szerelmi indíttatásból,
és két teljesen ismeretlen szereplőjének semmi köze nincs a rivaldafényhez? Az ilyesmi mindennap
elhangzik a nyolcórás híradóban, és az embereket csak akkor foglalkoztatná, ha nem lenne a...
... világsztár! És a boríték! És benne a levélke!
Bekapcsolja a szirénát, és elindul az ellenkező irányba. Hogy ne keltsen gyanút, az autó rádióvevőjét
használja. Megkeresi a főfelügyelő frekvenciáját.
- Gratulálok!
A főfelügyelő is büszke magára. Nyertek néhány órát, talán néhány napot is, de azzal mindketten tisztában
vannak, hogy egy sorozatgyilkossal állnak szemben, aki kifinomult eszközökkel gyilkol, és egy őszülő, jól
öltözött, körülbelül 40 éves férfi. Igen jártas a gyilkolás mesterségében. És lehet, hogy megelégszik a már
elkövetett bűncselekményekkel, de az is lehet, hogy bármelyik pillanatban újra támad.
- Küldjön embereket az összes rendezvényre - hangzik a biztos utasítása. - Keressenek egyedülálló férfiakat,
akikre ráillik a leírás. Mondja meg nekik, hogy tartsák szemmel őket. Kérjenek erősítést. Civil ruhás
rendőröket szeretnék, akik a környezetüknek megfelelően farmert vagy öltönyt viselnek. Ismétlem, minden
rendezvényre. Ha kell, mozgósítsuk a forgalmi rendőröket is.
Savoy azonnal engedelmeskedik. Közben kap egy üzenetet a mobiltelefonjára: az Europolnak szüksége van
még egy kis időre, hogy elkészítse a kért listát a laboratóriumokról. Legalább három munkanap.
- Kérem, küldjék ezt el nekem írásban. Nem akarom, hogy én legyek a felelős, ha megint történne valami.
Magában jót nevet. Megkéri őket, hogy a külföldi nyomozónak is küldjenek egy másolatot, hiszen számára
egyáltalán nincs jelentősége. Teljes sebességgel a Martinezhez hajt, és otthagyja az autóját a bejárat előtt,
elállva a többi autó útját. A portás reklamál, de ő csak odadobja neki a kulcsot, hogy álljon be helyette, és
még futtában felmutatja a rendőrigazolványát.
Fölmegy az első emeletre, egy magánterembe, ahol egy rendőr áll a szállodavezető hölgy és egy pincér
mellett.
- Mennyi ideig maradunk itt? - kérdezi a hölgy. Savoy válaszra sem méltatja, és a pincér felé fordul:
- Biztos benne, hogy a meggyilkolt nő, aki a hírekben szerepelt, azonos azzal a hölggyel, aki ma délután itt
ült?
- Szinte biztos, uram. A fényképen fiatalabbnak látszik, a haja be van festve, de mindig megjegyzem az arcát
az olyan vendégeknek, akik fizetés nélkül távoznak.
- Biztos benne, hogy azzal a vendéggel volt, aki lefoglalta az asztalt?
- Tökéletesen biztos. Egy negyven év körüli, jóvágású, ősz hajú férfival.
Savoynak majd kiugrik a szíve a mellkasából. A szállodavezetőhöz és a rendőrhöz fordul.
- Menjünk a szobájába.
- Van házkutatási parancsa? - kérdezi a szállodavezető hölgy.
Savoy nem bírja türtőztetni magát, az idegei felmondják a szolgálatot:
- NINCS! Nem töltök ki papírokat! Tudja, hölgyem, hogy mi a mi országunk baja?
Az, hogy mindenki túlságosan szófogadó! Mellesleg ez nem is csak a mi problémánk, hanem az egész
világé! Maga talán nem engedelmeskedne, ha a fiát háborúba küldenék? A fia nem engedelmeskedne?
Dehogynem! És ha már olyan engedelmes, kérem, jöjjön velem, különben letartóztatom cinkosságért!
A nő láthatóan megrémül. A rendőrrel együtt odamennek a lifthez, amely éppen lefelé tart, és minden
emeleten megáll: nem fogja föl, hogy egy ember élete függ attól, hogy milyen gyorsan tudnak cselekedni.
Úgy döntenek, hogy a lépcsőn mennek, a szállodavezető méltatlankodik, mert magas sarkú cipő van rajta,
de Savoy felszólítja, hogy vegye le a lábáról, és kövesse. Fölmennek a márványlépcsőn, a bronzkorlátba
kapaszkodva. A fordulókban a liftre várakozók azon tanakodnak, hogy ki lehet ez a nő, akin nincs cipő, és
vajon mit keres a szállodában egy egyenruhás rendőr, aki így rohan. Csak nem történt valami komoly
dolog? És ha így van, akkor miért nem használják a liftet, ami gyorsabb? Azt gondolják magukban: ez a
fesztivál már nem a régi, a szállodák nem válogatják meg a vendégeiket, a rendőrség pedig úgy rohanja le az
épületet, mint valami bordélyházat. Amint lehet, panaszt tesznek az igazgatóságnál.
Nem is sejtik, hogy éppen ahhoz a nőhöz készülnek panaszukkal, aki fölfelé rohan a lépcsőn, cipő nélkül.
Végre megérkeznek ahhoz a lakosztályhoz, ahol a gyilkos megszállt. Időközben a „folyosófigyelő szolgálat"
utánuk küldött valakit, hogy nézze meg, mi történik. Az őr fölismeri a szálloda vezetőjét, és megkérdezi,
hogy segíthet-e valamiben.
Savoy megkéri, hogy beszéljen halkabban, de egyébként igen, segíthet. Van nála fegyver? Az őr azt feleli,
hogy nincs.
- Nem baj, azért maradjon itt.
Suttogva beszélnek. A hölgyet megkérik, hogy kopogtasson az ajtón, míg a másik három - Savoy, a rendőr
és a biztonsági őr - az ajtó mellett vár a falhoz lapulva. Savoy előveszi a pisztolytáskájából a fegyverét. A
rendőr szintén. A nő többször is bekopog, de nem kap választ.
- Biztosan elment.
Savoy megkéri, hogy használja a tolvajkulcsát. A nő közli, hogy nincs nála - de ha nála lenne, akkor is csak a
főigazgató engedélyével nyitná ki az ajtót.
Savoy most először szól hozzá udvariasan:
- Nincs jelentősége. Most le szeretnék menni abba a terembe, ahol a biztonságiak a monitorokat figyelik, és
ott szeretnék várakozni. Előbb vagy utóbb úgyis vissza fog jönni, és én akarok lenni az első, aki kihallgatja.
- Odalent van egy fénymásolatunk az útleveléről, és megvan a hitelkártyája száma.
Miért érdekli magukat annyira ez az ember?
- Ennek szintén nincs jelentősége.
21:02
Cannes-tól autóval félórányira, egy másik országban, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazzal a
pénzzel fizetnek, és nincs határellenőrzés, de a politikai rendszer egészen más, mint Franciaországban - és a
hatalmat egy herceg gyakorolja, akárcsak a régi időkben -, ül egy férfi a számítógépe előtt. Tizenöt perccel
ezelőtt kapott egy e-mailt, amelyben az áll, hogy megöltek egy híres színészt.
Morris nézi az áldozat fényképét: fogalma sincs, hogy ki az, már jó ideje nem jár moziba. De nagyon fontos
ember lehetett, ha egy hírportál beszámol a történtekről.
Bár már nyugdíjba vonult, az ehhez hasonló ügyek számára olyanok, mint egy nagy sakkjátszma, amelyben
csak ritkán szenved vereséget az ellenfelétől. Neki nem a karrierje forog kockán, hanem az önbecsülése.
Van néhány szabály, amelyeket mindig szeretett betartani, amikor a Scotland Yardnál dolgozott: először ki
kell zárni az összes rossz lehetőséget, és innentől kezdve minden lehetséges. Az unalmas munkaértékelési
értekezleteken szerette provokálni a jelenlévőket: „Minden, amit tudnak, az a hosszú évek munkájának
során felgyülemlett tapasztalatok gyümölcse. De ezek a régi megoldások csak a szintén régi problémákra
alkalmazhatók. Ha kreatívak akarnak lenni, egy kicsit tegyék félre a tapasztalataikat!"
A magasabb beosztásúak úgy tettek, mintha jegyzetelnének, a fiatalok meghökkenve néztek rá, azután az
értekezlet úgy folytatódott, mintha el sem hangzottak volna a szavai. De ő tudta, hogy elküldte az üzenetet,
és a felettesei - anélkül persze, hogy megadták volna neki a megérdemelt tiszteletet - nemsokára újabb és
újabb ötleteket követeltek.
Kinyomtatja a cannes-i rendőrség által küldött dokumentumokat. Utál papírt használni, mert nem akarja,
hogy erdőirtással vádolják, de néha elengedhetetlen.
Tanulmányozni kezdi a modus operandit, azaz a módszereket, amelyekkel a bűncselekményeket elkövették.
Napszak (reggel, délután és este), fegyver (kéz, méreg, szike), az áldozat típusa (különböző korú férfiak és
nők), az áldozat megközelítése (kettő esetében közvetlen fizikai kontaktus, a másik kettő esetében semmiféle
kontaktus), az áldozatok reakciója a támadásra (egyik esetben sem történt semmi).
Amikor egy végtelen alagútban érzi magát, a legjobb, amit tehet, hogy egy kicsit félreteszi a gondolkodást,
és a tudatalattijára hagyatkozik. Új ablakot nyit a számítógépen a New York-i értéktőzsde grafikonjaival.
Minthogy nincs részvényekbe fektetett pénze, ennél unalmasabb dolgot aligha tudna elképzelni, de éppen
ez kell neki: a sokéves tapasztalat kielemez minden információt, amihez eddig hozzájutott, az intuíciója
pedig új és kreatív válaszokat fogalmaz meg. Húsz perc múlva ismét a dokumentumokat nézi - immáron
üres fejjel.
Ez a módszer meghozza az eredményét: igen, van valami közös mindegyik bűntényben.
A gyilkos nagyon művelt. Napokat, heteket tölthetett a könyvtárban, azt tanulmányozva, hogyan vihetné a
legjobban véghez a küldetését. Tudja, hogyan kell kockázatmentesen bánni a mérgekkel - és biztosan nem
érintkezett közvetlenül a cianiddal. Jól ismeri az emberi anatómiát, mert pontosan tudja, hova kell döfni a
szikét, anélkül, hogy csontba ütközne. Különösebb erőfeszítés nélkül képes halálos ütést mérni az
áldozatára. A kuráre pusztító erejét kevesen ismerik a világon. Valószínűleg olvasott a
sorozatgyilkosságokról, és tudja, hogy a kézjegy mindig elvezet a tetteshez, ezért ő találomra követi el a
gyilkosságokat, nem egyforma módszerekkel, hogy ne hagyjon kézjegyet.
Csakhogy ez lehetetlen: a gyilkos tudtán kívül kétségtelenül otthagyta a kézjegyét a bűncselekményein - bár
hogy mi az, még nem sikerült megfejteni.
És egy körülmény még ezeknél is fontosabb: van pénze. Ami bőven elég arra, hogy elvégezzen egy
szambótanfolyamot, és pontosan tudja, hogy melyek azok a pontok az emberi testen, amelyekre nyomást
gyakorolva megbénítható az áldozat. És vannak kapcsolatai: ezeket a mérgeket nem a sarki patikában vette,
és nem is a helyi alvilágtól. Ezek igencsak kifinomult biológiai fegyverek, amelyek rendkívül óvatos
bánásmódot igényelnek. A beszerzésükhöz szüksége volt mások segítségére.
És végül: gyorsan dolgozik. Amiből Morris arra következtet, hogy a gyilkos nem tölt sok időt a városban.
Talán egy hetet, talán csak néhány napot.
De mire lehet mindebből következtetni?
Azért nem tud még konklúzióra jutni, mert hozzászokott a játékszabályokhoz. Elvesztette az ártatlanságát,
amit annyira megkövetelt a beosztottjaitól. Ezt követeli meg a világ a férfiaktól: hogy az idő múlásával
váljon középszerűvé, hogy ne tekintsék csodabogárnak. Az öregedés a társadalom szemében ma már nem a
bölcsesség jele, hanem stigma. Mindenki úgy gondolja, hogy aki elmúlt 50 éves, az már nem képes lépést
tartani a gyorsuló világ változásaival.
Persze, nem tud már úgy futni, mint régen, és szemüvegre van szüksége az olvasáshoz. De az esze jobban
vág, mint valaha - legalábbis szeretné ezt hinni.
Na de mi a helyzet gyilkosságokkal? Ha olyan okos, mint gondolja, miért nem képes megoldani azt, ami
régen olyan egyszerűnek tűnt?
Nem, egyelőre nem tud továbblépni. Meg kell várnia még néhány áldozatot.
21:11
Mosolyogva megy el mellettük egy pár, és megjegyzik, hogy igazán szerencsés fickó: két szép nő megy az
oldalán!
Igor megköszöni a bókot: valóban szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Nemsokára megtörténik a várva
várt találkozás, és bár mindenfajta nyomáshoz hozzá van szokva, eszébe jutnak a Kabul környéki őrjáratok:
egy-egy veszélyesebb küldetés előtt a bajtársai mindig ittak, nőkről és sportról beszélgettek, mintha nem is
ott lennének, hanem a szülővárosukban, egy asztal körül a családjukkal és a barátaikkal. Ezzel tompították
az idegességüket, nyerték vissza önmagukat, amitől tudatosabbak és éberebbek lettek, így jobban helytálltak
a kihívásokkal szemben.
Jó katonaként tudja, hogy a harc nem indulatok kérdése, hanem egyedül az a fontos, hogy el kell találni a
célpontot. Jó stratégaként - elvégre a semmiből indult, és kis cégét Oroszország egyik legtekintélyesebb
vállalatává fejlesztette - tisztában van vele, hogy a célpontnak mindvégig ugyanannak kell lennie, akkor is,
ha az ok, ami elvezetett hozzá, az idők során megváltozott. Ez történt ma is: valamilyen okból idejött
Cannes-ba, de küldetésének valódi okát csak akkor értette meg, amikor elkezdett cselekedni. Évekig vak
volt, és most végre látja a fényt: lehullt a lepel.
És pontosan ezért kell végigcsinálnia. Döntéseit bátran, önzetlenül és néha kissé őrülten hozta meg - nem
azzal az őrülettel, amelyik pusztít, hanem azzal, amelyik lehetővé teszi, hogy az ember átlépje a saját
korlátait. Világéletében így tett: azért tudott győzni, mert a döntéshozatal pillanatában tudatosan használta
ezt az őrültséget. A barátai nem győzték mondogatni neki, hogy „túl sokat kockáztatsz", hogy azután
pillanatok alatt váltsanak, és azt mondják: „én biztos voltam benne, hogy helyes döntést hozol". Képes volt
meglepetést szerezni, újítani és mindenekelőtt kockáztatni, a szükséges mértékben.
De ott, Cannes-ban, talán a teljesen ismeretlen környezet miatt, fölöslegesen is kockáztatott. Az álmatlanság
összezavarta, és ez majdnem idő előtt vetett véget mindennek. És ha ez megtörtént volna, soha nem jutott
volna el a megvilágosodáshoz, amelynek segítségével végre más szemmel látja a nőt, akibe, úgy hitte, hogy
szerelmes, és akiről azt hitte, hogy megérdemli az áldozatot és a mártíromságot. Eszébe jut az a pillanat,
amikor megszólította azt a rendőrt, hogy bevallja a tetteit. Ott kezdődött az átalakulása. Ott történt, hogy a
dús szemöldökű lány szelleme megóvta és elmagyarázta neki, hogy amit tesz, az helyes, de amiért teszi, az
nem. A szeretet felhalmozása szerencsét hoz, a gyűlöleté balszerencsét. Aki nem ismeri föl a problémák
kapuját, az nyitva hagyja, és ettől kezdve szabad bejárásuk lesz rajta a tragédiáknak.
Elfogadta a lány szeretetét. Úgy érzi, hogy Isten eszköze volt: Isten azért küldte őt, hogy megmentse a lányt
egy sötét jövőtől. Most pedig ő segít neki, hogy folytassa, amit elkezdett.
Tisztában van vele, hogy minden óvintézkedése ellenére lehetséges, hogy nem gondolt mindenre, és nincs
kizárva, hogy küldetése megszakad, mielőtt végéhez érne. De nincs oka panaszra vagy félelemre: megtette,
amit tudott, kifogástalanul végezte a munkáját, és ha Isten valamiért nem akarja, hogy befejezze, neki el kell
fogadnia az ő döntését.
Nyugalom. Beszélgess a lányokkal. Engedd, hogy a végső csapás előtt egy kicsit elernyedjenek az izmaid,
így a kellő pillanatban még jobban fognak működni. Gabriela - a lány, aki egyedül üldögélt a bárban, amikor
ő megjött - rendkívül izgatottnak tűnik, és ahányszor csak elmegy mellettük egy pincér, visszaadja a
poharát, akkor is, ha még félig tele van, és újat vesz helyette.
- Jéghidegen, csakis jéghidegen!
A vidámsága rá is átragad egy kicsit. Azt meséli, hogy éppen most szerződtették egy filmszerepre, bár sem a
film címét, sem a szerepet nem ismeri, de állítólag ő lesz a „női főszereplő". A rendező arról híres, hogy
mindig jó színészeket és jó forgatókönyveket választ. A férfi főszereplő nevének említése, akit Igor is ismer
és csodál, tiszteletet ébreszt benne. Amikor a producer nevét említi, Igor bólint, amivel azt akarja jelezni,
hogy „igen, tudom, ki az", de tisztában van vele, hogy a lány úgy értelmezi, hogy „nem tudom, ki az, de
nem akarok tájékozatlannak tűnni". A lány megállás nélkül beszél, szobákról, amelyek tele vannak
ajándékokkal, a vörös szőnyegről, a találkozásról a jachton, a rendkívül szigorú szereplőválogatásról, és
arról, hogy milyen tervei vannak a jövőben.
- Ebben a percben több ezer lány van ebben a városban, és több millió a világban, aki bármit megadna azért,
hogy itt lehessen magával, és elmesélhesse ezeket a dolgokat. Meghallgatásra leltek az imáim. Elnyertem a
jutalmamat a szorgalmamért.
A másik lány visszafogottabbnak és szomorúbbnak látszik - talán a kora és a tapasztalatlansága miatt. Igor
pont a fotósok mögött volt, amikor megjelent, és látta, hogy kiabálták a nevét, és a „folyosó" végén interjút
készítettek vele. De úgy látszik, a többi ember nem tudja, hogy ki ő. Az elején még ostromolták, majd
hirtelen átléptek rajta.
Kettejük közül minden bizonnyal a beszédes lány volt az, aki oda akart menni hozzá, hogy megkérdezze,
mit csinál itt. Először zavarták, de azután arra gondolt, hogy ha nem ők, hát más tette volna ugyanezt, hogy
ne legyen egyedül, ne tűnjön magányosnak, aki senkit nem ismer itt. Ezért belement a társalgásba - vagy
jobban mondva: elfogadta a lányok társaságát, az esze ugyanis egészen máshol járt. Megmondta a nevét
(Günther), elárulta, hogy egy német nehézgépipari vállalatnál dolgozik (ez a téma úgysem érdekel senkit),
és hogy a barátai hívták meg erre a vacsorára. Holnap indul vissza (remélte, hogy ez valóban így lesz, bár
Isten útjai kifürkészhetetlenek).
Amikor kiderült, hogy nem is a filmiparban dolgozik, és hogy nem tölt sok időt a fesztiválon, a színésznő ott
is akarta hagyni, de a másik lány visszatartotta, mondván, hogy mindig jó új embereket megismerni. És
most itt állnak hárman: ő várja a barátját, aki nem jön, a beszédes lány várja az asszisztenst, aki eltűnt, a
hallgatag lány pedig nem vár az égvilágon semmit, csak egy kis nyugalmat.
Nagyon gyorsan történik minden. A színésznő bizonyára észrevett valami morzsát a szmokingján.
Még mielőtt Igor reagálhatna, odanyúl, hogy lesöpörje, és meglepődik:
- Maga szivarozik?
Szerencse: szivarszemcsének nézte.
- Igen, vacsora után mindig elszívok egyet.
- Ha gondolja, meghívom mindkettőjüket egy partira ma este, egy jachton. De előbb meg kellene keresnem
az asszisztensemet.
A másik lány azt mondja, hogy ne ilyen gyorsan. Különben is még csak most szerződtették, és messze van
még attól, hogy körülvegyék a barátok (vagy más néven az „entourage": ezt a szót használják azokra a
parazitákra, akik a sztárok körül legyeskednek). Jobb, ha betartja a protokoll szabályait, és egyedül megy.
A színésznő megköszöni a tanácsot. Ismét megjelenik egy pincér, ő pedig visszateszi félig üres
pezsgőspoharát, és újat vesz helyette.
- És szerintem innia sem kellene olyan gyorsan - mondja Igor/Günther, és finoman kiveszi a kezéből a
poharat, majd kiönti a tartalmát a földre. A színésznő először mintha elkedvetlenedne, aztán megnyugszik:
megérti, hogy a férfi csak jót akar neki.
- Nagyon izgulok - vallja be. - Meg kell nyugodnom egy kicsit. Elszívhatnám az egyik szivarját?
- Sajnálom, csak egy van. És különben is: tudományosan bizonyított tény, hogy a nikotin serkent, nem pedig
nyugtat.
Szivar. Igen, az alakja hasonló, de ezen kívül semmi közös nincs a két tárgyban. A bal fölső zakózsebében
egy hangtompító lapul. Egy körülbelül tíz centiméter hosszú tárgy, ami a nadrágzsebében rejtőzködő
Beretta csövére illesztve nagy csodákra képes:
A „DURR"-t „puff”-á alakítja.
Ugyanis amikor elsütik a fegyvert, működésbe lép néhány egyszerű fizikai szabály: a golyó sebessége
némileg lelassul, mert át kell haladnia egy sor gumigyűrűn, miközben a cilinder körüli üreg megtelik a lövés
során fölszabadult gázokkal, amelyek gyorsan lehűlnek, és ennek következtében nem lehet hallani a
robbanás hangját.
Távolra nem alkalmazható, mert eltéríti a lövedéket. De közvetlen közelre ideális.
Igor kezd türelmetlen lenni. Lehet, hogy lemondták a meghívást? Vagy lehet, hogy - egy pillanatra össze is
zavarodik - éppen az ő lakosztályukba csúsztatta be a borítékot?
Nem, nem, az nem lehet: ahhoz nagyon pechesnek kell lennie. Az elhunytak családjára gondol. Ha még
mindig az lenne a célja, hogy visszaszerezze a nőt, aki elhagyta őt egy olyan férfiért, aki nem érdemli meg,
az egész munkája fölösleges lenne.
Kezdi elveszíteni a hidegvérét. Lehet, hogy ez az oka annak, hogy Ewa nem próbált kapcsolatba lépni vele,
az üzenetei ellenére? Kétszer is telefonált a közös barátjuknak, és mindkétszer azt az információt kapta,
hogy semmi hír.
A gyanú lassan bizonyossággá válik: igen, éppen most haltak meg. Ez megmagyarázza a mellette álló
színésznő „asszisztensének" hirtelen eltűnését is. És ennek a 19 éves lánynak az elhagyatottságát is, akit
azért szerződtettek, hogy a nagy divattervező oldalán díszelegjen.
Lehet, hogy Isten ezzel bünteti, amiért annyira szerette azt a nőt, aki nem érdemelte meg? Az ő kezével bár,
de egykori felesége volt az, aki megfojtotta azt a lányt, aki előtt még ott állt az egész élet, fölfedezhette volna
a rák ellenszerét, vagy ráébreszthette volna az emberiséget arra, hogy elpusztítja a bolygót. Még ha nem is
tudott semmiről, akkor is Ewa volt az, aki miatt használnia kellett a mérgeket, hiszen Igor egészen biztos
volt benne, hogy nem lesz rájuk szükség, mert egyetlen elpusztított univerzum is elég ahhoz, hogy az üzenet
célba érjen.
Ő abban a tudatban hozta magával kis arzenálját, hogy az egész csak játék, és ha Ewa megérkezik abba a
bárba, ahol a fogadás előtt pezsgőt ivott, úgyis észreveszi őt, és egyből megérti, hogy megbocsáttatott
mindaz a rossz és mindaz a pusztítás, amit maga körül végzett. Tudományos kutatások igazolják, hogy azok
az emberek, akik sokáig éltek együtt, megérzik egymás jelenlétét, akkor is, ha nem tudják pontosan, hogy
hol van a másik.
De ez nem történt meg. Ewa közönye előző este - vagy a bűntudat amiatt, amit vele tett - nem engedte, hogy
észrevegye a férfit, aki úgy tett, mintha elrejtőzne egy oszlop mögött, de az asztala tele volt orosz gazdasági
lapokkal, és ez elég jel lett volna egy olyan embernek, aki keresi azt, amit elvesztett. Aki szerelmes, az
mindenütt a kedvesét véli látni: az utcán, a partikon, a színházban, ám Ewa elcserélte a szerelmét a
ragyogásra és a pompára.
Kezd megnyugodni. Ewa volt a legerősebb méreg a földkerekségen, és nem nagy dolog, ha megölte a cianid.
Igazság szerint sokkal rosszabbat érdemelt volna.
A két lány tovább beszélget, miközben Igor odébbáll: nem hagyhatja, hogy eluralkodjon rajta a pánik attól
való félelmében, hogy tönkretette a saját művét. Magányra van szüksége, és hideg fejre, hogy gyorsan
tudjon reagálni a hirtelen változásra.
Odamegy egy másik társasághoz, ahol arról beszélgetnek vidáman, hogy milyen módszerrel szoknak le a
dohányzásról. Igen, ezekben a körökben ez az egyik kedvenc téma: meg tudják mutatni az ismerőseiknek,
hogy van elég akaraterejük, hogy van egy ellenség, akit le kell győzni, és nekik sikerül. Szórakozásból
rágyújt, és tudja, hogy ezzel provokálja őket.
- Káros az egészségre - mondja egy gyémánttal borított, csontváztestű nő, narancslével a kezében.
- Az élet is káros az egészségre - feleli. - Előbb-utóbb mindenki belehal.
A férfiak nevetnek. A nők érdeklődve néznek az újonnan érkezőre. De ebben a pillanatban újra elkezdenek
kiabálni a fotósok a tőlük húsz méterre lévő folyosón.
- Hamid! Hamid!
Még ilyen távolságból is, még a kertben sétálgató emberek takarásában is látja, amint belép a tervező a
partnerével - azzal a nővel, aki azelőtt mellette jött ugyanígy a világ más részein, és az ő karjába karolt
gyengéden, finoman, elegánsan.
Mielőtt megkönnyebbülten felsóhajthatna, valami arra készteti, hogy az ellenkező irányba nézzen: egy férfi
lép be a kert másik végén, anélkül hogy megállítanák a biztonsági őrök, és mindenfelé forgatja a fejét: keres
valakit, és nem a tömegben elvesztett barátját.
El sem búcsúzik a társaságtól, csak gyorsan visszamegy a korlátnál beszélgető lányokhoz, és megfogja a
színésznő kezét. Némán imádkozik a dús szemöldökű lányhoz: bocsánatot kér, amiért kételkedett, de az
emberek még tisztátlanok, és képtelenek megérteni az áldásokat, amelyeket olyan nagylelkűen adnak nekik.
- Nem gondolja, hogy ez így nagyon gyors? - kérdezi a színésznő, de nem látszik, hogy el akarná húzni a
kezét.
- De gondolom. De az elmondása szerint ma minden felgyorsult maga körül.
A lány fölnevet. A szomorú lány is nevet. A rendőr úgy megy el mellettük, hogy rájuk se néz: 40 év körüli,
őszülő férfiakat keres.
De olyanokat, akik egyedül vannak.
21:20
Az orvosok gyakran szembesülnek azzal, hogy egy-egy vizsgálat eredménye egészen más betegségre utal,
mint amire számítottak - és ilyenkor jön a dilemma, hogy a tudománynak higgyenek-e, vagy a szívüknek.
Az idő múlásával egyre többet hagyatkoznak az ösztöneikre, és azt tapasztalják, hogy javul a
hatékonyságuk.
A nagy üzletemberek, akik egymás után tanulmányozzák a különböző grafikonokat, végül éppen az
ellenkezőjét vásárolják meg vagy adják el, mint amit az általános piaci tendencia mutat, és még jobban
meggazdagszanak.
A művészek, akik olyan könyvet vagy filmet alkotnak, amiről mindenki azt mondja, hogy „nem lesz sikeres,
hiszen senki nem foglalkozik ezzel a témával", a népszerű kultúra bálványaivá válnak.
A vallási vezetők, akik a félelemről és a bűnről beszélnek a szeretet helyett, ami pedig elméletileg a
legfontosabb dolog a világon, megtöltik hívekkel az egyházaikat.
Mindenki szembemegy az általános tendenciával, kivéve a politikusokat. Ők mindenkinek tetszeni akarnak,
és a helyes magatartás kézikönyvét követik. Azután végül kénytelenek lemondani, bocsánatot kérni, cáfolni.
Morris egyik ablakot nyitja meg a másik után a számítógépén. És ennek semmi köze a technikához, sokkal
inkább az intuícióhoz. Ugyanezt megtette már a Dow Jones-indexszel, mégsem elégedett az eredménnyel.
Úgy dönt, hogy inkább azokra a személyekre összpontosít, akikkel élete nagy részét töltötte.
Újra végignézi a videofelvételt, amelyen Gary Ridgway, a „Green River-i gyilkos" higgadtan elmeséli, hogy
meggyilkolt 48 nőt, javarészt prostituáltakat. Nem azért vallja be a bűntetteit, mert feloldozást szeretne, vagy
mert könnyíteni akar a lelkiismeretén: az ügyész alkut kínált neki, miszerint a halálbüntetést életfogytiglani
börtönbüntetésre változtathatja. Vagyis annak ellenére, hogy olyan hosszú ideig tevékenykedett büntetlenül,
nem hagyott maga után elég bizonyítékot, hogy elítélhessék. De talán már elfáradt vagy megunta a
hátborzongató küldetést, amit véghez akart vinni.
Ridgway. Stabil állása van, kamionok karosszériáját fényezi, és csak úgy tud visszaemlékezni az áldozataira,
ha sikerül összefüggésbe hoznia őket a munkanapokkal. Húsz éven keresztül, olykor úgy, hogy több mint
ötven nyomozó követte minden lépését, mindig sikerült elkövetnie még egy gyilkosságot anélkül, hogy
bármilyen nyomot vagy kézjegyet hagyott volna maga után.
„Nem volt túl sikeres, a munkája sok kívánnivalót hagyott maga után, művelt sem volt, gyilkosnak azonban
tökéletes" — mondja az egyik detektív a felvételen.
Vagyis erre született. Volt állandó lakhelye. Az ügyét megoldatlanként archiválták.
Több százszor megnézte már ezt a videót. Általában ihletet merített belőle más ügyek megoldásához, de ma
nincs rá ilyen hatással. Bezárja az ablakot, és megnyit egy másikat, Jeffrey Dahmer, a „milwaukee-i
kannibál" apjának levelével. Dahmer 17 férfit ölt meg és négyeit fel 1978 és 1991 között.
„Persze, hogy nem tudtam elhinni, amit a rendőr a fiamról mondott. Sokszor ültem annál az asztalnál, ahol a
felnégyeléseket végezte, és amit sátánista oltárként használt. Amikor kinyitottam a hűtőszekrényét, csak
néhány tejesüveget és szódásszifont láttam. Hogy lehetséges, hogy a gyermek, akit az ölemben hordtam és a
szörnyeteg, akinek az arcképe most minden újságban benne van, egy és ugyanaz az ember? Ó, bárcsak
egyike lehetnék azoknak a szülőknek, akik 1991 júliusában megkapták a hírt, amitől féltek: a fiaik nem
egyszerűen eltűntek, hanem megölték őket. Mert akkor meglátogathatnám a fiam sírját, ahova a
maradványait helyezték, és ápolhatnám az emlékét. De nem: az én fiam életben van, és ő követte el ezeket a
szörnyűséges bűntetteket."
Sátánista oltár. Charles Manson és az ő „családja". 1969-ben három fiatal belép egy híres filmes házába, és
megölnek mindenkit, aki ott van, még azt a fiút is, aki éppen megy el. Másnap újabb két gyilkosság - ezúttal
egy vállalkozópár.
„Én egyedül ki tudnám irtani az egész emberiséget" - mondja.
Ezredszer is megnézi a bűntettek kitervelőjének fényképét, ahogy mosolyog a kamerába, és körülveszik
hippi barátai, köztük a korszak egyik híres zenésze is. Mindannyian gyanútlanok, folyton a békéről és a
szeretetről beszélnek.
Bezár minden nyitott dokumentumot a számítógépén. Manson ügye áll a legközelebb ahhoz, ami most törté-
nik: filmszakma, közismert áldozatok. Egyfajta politikai kiáltvány a luxus, a fogyasztói társadalom és a
sztárok ellen. Noha ő tervelte ki a gyilkosságokat, ő maga soha nem volt jelen az elkövetésüknél: a híveivel
végeztette el a feladatot.
Nem, nem ezen az úton kell elindulni. És annak ellenére, hogy e-mailben megírta, hogy ilyen rövid idő alatt
nem tud választ adni, azokat a tüneteket kezdi észlelni magán, amelyeket mindig minden nyomozó észlel,
ha sorozatgyilkossal van dolga: Az ügy kezd személyes lenni.
Az egyik oldalon ott áll egy ember, akinek valószínűleg más foglalkozása van, bizonyára megtervezte a
bűntetteit, hiszen különböző fegyvereket használt, de nem ismeri a helyi rendőrség képességeit, és teljesen
ismeretlen területen tevékenykedik. Sebezhető. A másik oldalon ott vannak a különböző biztonsági szervek,
amelyek nagy tapasztalattal rendelkeznek a társadalmi aberrációk terén.
Mégsem képes megakadályozni egy egyszerű amatőr ámokfutását.
Nem kellett volna elfogadnia a főfelügyelő felkérését. Azért döntött úgy, hogy Dél-Franciaországba költözik,
mert itt jobb a klíma, vidámabbak az emberek, mindig közel van a tenger, és reméli, hogy még sokáig
élvezheti az élet örömeit.
Úgy hagyta ott a londoni ügyosztályt, hogy őt tartották a legjobbnak. És most elkövetett egy hibát, és ez el
fog jutni a kollégái fülébe - attól fogva pedig nem élvezheti tovább a megérdemelt hírnevet, amit sok év
munkájával és elhivatottságával ért el. Azt mondják majd: „Azzal akarta kompenzálni a fogyatékosságait,
hogy kiharcolta a modern számítógépek használatát a részlegünkön. De hiába minden technikai vívmány,
megöregedett, és már nem képes lépést tartani az új idők kihívásaival."
Megnyomja a megfelelő gombot: a monitor kikapcsol, miután megmutatta az általa használt szoftver logóját.
A gép belsejében megszűntek az elektromos impulzusok a ROM-ban, és nem maradt utánuk bűntudat,
lelkifurdalás, tehetetlenség.
De az ő testén nincsenek ilyen gombok. Az agyában nem szűnik meg az elektromos áram, és állandóan
ugyanazok a gondolatok ismétlődnek benne: próbálja bebizonyítani a bebizonyíthatatlant, és ezzel
folyamatosan rombolja a saját önbizalmát, és meggyőzi önmagát, hogy a kollégáinak igaza van: az öregedés
rányomta a bélyegét az ösztöneire és az elemzőkészségére is.
Kimegy a konyhába, és bekapcsolja a kávéfőző gépet, amely mostanában nem működik tökéletesen.
Magában megjegyzi, hogy mit kell tennie: mint minden mai háztartási gépet, ezt is olcsóbb kidobni és
másnap reggel újat venni helyette.
Szerencsére most úgy döntött, hogy működik. Sietség nélkül issza meg a kávéját. A nap nagy részében
gombokat nyomogat: a számítógép, a nyomtató, a telefon, a lámpa, a tűzhely, a kávéfőző gép, a faxgép
gombjait.
De most az agyában kéne megnyomnia a megfelelő gombot: nem érdemes újra meg újra elolvasni a
rendőrség által küldött dokumentumokat. Gondolkodj másképp.
Készíts egy listát, és az sem baj, ha csak magadat ismételgeted:
a. A tettes művelt és kifinomult - legalábbis ami a fegyvereit illeti. És tudja, hogyan kell használni őket.
b. Nem környékbeli, mert ha az volna, akkor megfelelőbb időszakot választott volna, amikor kevesebb a
rendőr.
c. Nincs világos kézjegye. Vagyis nem akarja, hogy fölismerjék. Noha ez nyilvánvalónak tűnik, a legtöbb
sorozatgyilkos mégis azért hagy öntudatlanul is kézjegyet, mert a benne rejlő Orvos kétségbeesetten
igyekszik megakadályozni a Szörnyeteg rémségeit, ahogy dr. Jekyll mondja Mr. Hyde-nak:
„Kérem, tartóztasson le. Veszélyes vagyok a társadalomra, és nem tudok uralkodni magamon."
d. Legalább két esetben közel került az áldozatához, a szemükbe nézett, és megtudott egyet-mást az éle-
tükről, ami azt jelenti, hogy hozzá van szokva ahhoz, hogy lelkifurdalás nélkül gyilkoljon.
Vagyis bizonyára harcolt háborúban.
e. Biztos, hogy van pénze, sok pénze - nemcsak azért, mert Cannes méregdrága a fesztivál idején, hanem
mert a cianidos boríték előállítása is igen költséges lehetett. Körülbelül 5000 dollárt fizetett érte: 40-et a
méregért, és 4460-at az előkészítésért.
f. Nem vesz részt a kábítószer-kereskedelemben, a fegyverkereskedelemben vagy más hasonlóban, mert ha
részt venne, már elfogta volna az Europol. Ugyanis bármit gondolnak is ezek a bűnözők, csak azért nem
ülnek rács mögött, mert még nem érkezett el az ideje. A csoportjaikba aranyárban fizetett nyomozók épül-
nek be.
g. Mivel nem akarja, hogy elkapják, különböző óvintézkedéseket tesz.
De a tudatalattiját nem képes kontrollálni, és akaratlanul is követ valami mintát.
h. Abszolút normális ember, akire senki nem gyanakodna.
Valószínűleg kedves és barátságos, aki megnyeri az áldozatai bizalmát.
i. Nem válogatja meg az áldozatait. Lehetnek férfiak vagy nők, bármelyik korosztályból, bármelyik társa-
dalmi rétegből.
Morris megáll egy pillanatra. Van valami, ami kilóg a sorból.
Kétszer-háromszor újraolvassa az egészet. A negyedik olvasáskor megtalálja, hogy mi az.
c. Nincs világos kézjegye. Vagyis nem akarja, hogy fölismerjék.
Vagyis a gyilkos nem akarja kipucolni a világot, mint Manson, nem akarja megtisztítani a városát, mint
Ridgway, és nem akarja jóllakatni az isteneket, mint Dahmer. Ezeknek a bűnözőknek a többsége nem akarja,
hogy elfogják, azt viszont igen, hogy fölismerjék. Egy részük azért, mert szerepelni akar az újságokban,
hírnevet, dicsőséget szerezni, mint például a Zodiákus vagy Hasfelmetsző Jack - és talán azt hiszi, hogy az
unokái büszkék lesznek a tetteire, ha majd megtalálják a padláson porosodó naplóját. Mások egyfajta
küldetést teljesítenek: például félelmet keltenek és megtisztítják a környéket a prostituáltaktól. A meg-
kérdezett pszichoanalitikusok azt mondták, hogy azok a sorozatgyilkosok, akik egyik pillanatról a másikra
abbahagyták a gyilkolást, azért tettek így, mert az üzenetük eljutott az emberekhez.
Igen. Ez a válasz. Hogyhogy eddig nem gondolt erre?
Ennek igen egyszerű oka van: mert ez két ellentétes irányba terelné a nyomozást.
Az egyik célja a gyilkos felderítése volna, a másik azé az emberé, aki el akarja juttatni az üzenetet. És a
cannes-i esetben az illető nagyon gyorsan gyilkol, amiből Morris arra következtet, hogy hamarosan eltűnik,
rögtön azután, hogy sikerült eljuttatnia az üzenetet a címzetthez.
Legfeljebb két-három nap múlva. És azokban az esetekben, amikor a sorozatgyilkos áldozataiban nincs
semmi közös, az üzenetet gyakran egyvalakinek szánják.
Egyetlenegy embernek.
Visszaül a számítógép elé, bekapcsolja, és megnyugtató üzenetet küld a főfelügyelőnek:
„Ne aggódjon, a bűncselekmények hirtelen abbamaradnak, még mielőtt a fesztivál véget ér."
Csak mert szeret kockáztatni, elküld egy másolatot az egyik barátjának is a Scotland Yardnál: hadd tudják
meg, hogy a franciák annyira tisztelik a szaktudását, hogy segítséget kértek tőle, és ezt meg is kapták. Még
mindig képes olyan következtetésekre jutni, amelyek később helyesnek bizonyulnak.
Nem olyan öreg, mint amilyennek látni akarják.
A hírneve forog kockán. De biztos abban, amit az imént leírt.
22:292
Hamid leteszi a telefonját: csöppet sem érdekli, hogy mi történik a világ többi részén.
Az utolsó félórában elárasztották a telefonját a negatív üzenetek.
Ez mind azt jelzi, hogy le kellene tennie arról az abszurd ötletéről, hogy filmet csináljon. Hagyta, hogy a
hiúság vezérelje, ahelyett, hogy megfogadta volna a felesége és a sejk tanácsát. Ügy látszik, kezdi elveszíteni
a kapcsolatot önmagával: a luxus és a glamour világa kezdi megmérgezni - éppen őt, aki mindig is
immúnisnak hitte magát!
Elég. Majd holnap, amikor egy kicsit lecsillapodnak a kedélyek, összehívja a világsajtó jelen lévő képviselőit,
és elmondja, hogy bár már jókora összeget fektetett a produkcióba, abba fogja hagyni, mert „az összes részt-
vevő közös álma volt, és egyikük már nincs köztünk". Valamelyik újságíró biztosan megkérdezi, hogy
tervez-e helyette valami mást, amire ő azt feleli, hogy korai még erről beszélni, mert „tiszteletben kell
tartanunk az elhunyt emlékét".
Nyilvánvalóan sajnálta, mint bárki, akiben van egy kis tisztesség, hogy a színészt, akit éppen szerződtetni
készült, megmérgezték, a rendező pedig, akit megbízott a projekttel, kórházban fekszik - neki szerencsére
nincs veszélyben az élete. De mindkét eset világos üzenet számára: ne lépjen a filmkészítés területére. Nem
ért hozzá, csak fölöslegesen pazarolná a pénzét, és nem kapna semmit cserébe.
A film a filmeseké, a zene a zenészeké, az irodalom az íróké. Azóta, hogy két hónapja belefogott ebbe a
kalandba, csak még több gondja lett: óriási egókkal kellett megküzdenie, irreális költségvetéseket kellett
elutasítania, át kellett írnia a forgatókönyvet, amely egyre rosszabbnak tűnt, ahányszor csak megkapta az új
verziót, el kellett viselnie a producerek mesterkélt modorát, akik úgy viselkedtek vele, mintha teljesen
tudatlan lenne a témában.
A lehető legjobb szándék vezérelte: meg akarta mutatni a világnak szülőföldje kultúráját, a sivatag
szépségét, az évezredes bölcsességet és a beduinok becsületkódexét. Ezzel tartozott népének, bár a sejk
figyelmeztette, hogy nem kellene letérnie az eredetileg tervezett útról.
„Az emberek azért tévednek el a sivatagban, mert hagyják, hogy félrevezessék őket a délibábok. Te jól
végzed a munkádat, erre összpontosítsd hát minden energiádat."
De Hamid tovább akart menni: meg akarta mutatni, hogy képes még nagyobb meglepetést okozni, még
magasabbra szállni, még nagyobb bátorságról tanúbizonyságot tenni. Büszkeségből hibázott, és ez nem
fordulhat elő még egyszer.
Az újságírók elárasztják a kérdéseikkel: úgy látszik, a hír soha nem látott sebességgel terjedt el. Azt mondja,
hogy még nem ismeri az ügy részleteit, de majd holnap nyilatkozik. Százszor is elismétli ugyanazt a választ,
míg végül odalép az egyik testőre, és arra kéri a tömeget, hogy hagyják békén a házaspárt.
Hívatja az egyik asszisztensét. Megkéri, hogy keresse meg Jasmine-t a kertben sétálgató emberek között, és
hozza oda hozzá. Igen, kell néhány közös fénykép, egy új sajtónyilatkozat, ami megerősíti a szerződés hírét,
egy jó sajtófőnök, aki életben tudja tartani a témát októberig, a Párizsi Divathétig. Utána személyesen fogja
meggyőzni a belga divattervezőnőt, hogy dolgozzon neki: elmondja, hogy nagyon tetszett a munkája, és
biztos benne, hogy még tovább növelné a cége bevételét és presztízsét - ami egyébként tökéletesen igaz. De
jól tudja, hogy most mit gondolhat: hogy csak azért akarja megvenni, hogy felmondassa vele a szerződést az
első számú modelljével. Ha most keresné föl, az nemcsak az árát verné föl, de nem is volna elegáns.
Mindennek megvan a maga ideje, és mindig jobb kivárni a megfelelő pillanatot.
- Szerintem el kellene mennünk innen.
Úgy látszik, Ewát zavarják az újságírók kérdései.
- Szó sem lehet róla. Tudod jól, hogy nincs kőből a szívem, de nem állhatok meg azon sopánkodni, ami va-
lójában csak megerősítette azt, amit már korábban is mondtál nekem: ne vágjak bele a filmezésbe. Egy partin
vagyunk, és addig maradunk, amíg véget nem ér.
A hangja keményebben csengett, mint gondolta, de Ewát ez nem zavarta különösebben - mintha számára
teljesen közömbös volna, hogy a férfi szereti vagy gyűlöli őt. Folytatja, de most már normálisabb
hangnemben.
- Nézd csak, milyen tökéletesek ezek a partik. A házigazda bizonyára óriási vagyont költ erre a
gálavacsorára, és még az exkluzív vendégek utazását és szállását is állja. De biztos lehetsz benne, hogy az
ingyenes nyilvánosság következtében tíz-tizenkétszeres nyereségre tesz szert: egész oldalas cikkek jelennek
meg róla a magazinokban és a napilapokban, beszámolók a különböző tévécsatornákon, és többórányi
szereplés vár rá a kábeltelevíziókban, amelyek a nagy társadalmi eseményeken kívül nem nagyon tudnak
miről műsort készíteni. A nők a glamourhoz és a pompához kötik az ékszereiket, a férfiak pedig a hatalom
és a pénz szimbólumaként viselik az órájukat.
A fiatalok megnézik az internetes oldalakat, és azt gondolják:
„Egyszer majd én is ott akarok lenni, és ugyanazt akarom viselni."
- Menjünk el. Rossz előérzetem van.
Ez az utolsó csepp a pohárban. Egész nap tűrte a nő rosszkedvét, és egy szót sem szólt. Egész nap csak azt
látta, hogy a mobiltelefonját nézegeti folyton, hogy nem kapott-e újabb üzenetet: most már komolyan kezdi
azt gondolni, hogy valami nincs rendben. Talán egy másik férfi? Talán a volt férje, akit látott a szálloda
bárjában, és aki mindenáron meg akar vele beszélni egy találkozót? De ha így van, miért nem beszél nyíltan
az érzéseiről ahelyett, hogy így magába zárkózna?
- Ne gyere nekem itt az előérzetekkel. Éppen azt próbálom elmagyarázni, hogy miért rendeznek ilyen
vacsorákat. Ha újra az az üzletasszony akarsz lenni, amilyet elképzeltél magadnak, ha újra szeretnél egyedi
ruhákat eladni, akkor próbálj meg odafigyelni arra, amit mondok. Ha jól emlékszem, megjegyeztem, hogy
tegnap este láttam a volt férjedet a bárban, és te azt mondtad, hogy az lehetetlen. Miatta van bekapcsolva a
telefonod?
- Neki itt semmi keresnivalója nincs.
Azt szerette volna mondani:
„Tudom, hogy ki tette tönkre a filmes projektedet. És tudom, hogy képes még sokkal messzebbre is menni.
Értsd meg, hogy veszélyben vagyunk, menjünk innen."
- Nem válaszoltál a kérdésemre.
- A válaszom: igen. Ezért van bekapcsolva a telefonom. Mert ismerem, és tudom, hogy itt van a közelben, és
félek.
Hamid elneveti magát.
- Én is itt vagyok a közelben.
Ewa elvesz egy pohár pezsgőt, és egy hajtásra megissza. Hamid egy szót sem szól: nyilván ez is csak
provokáció.
Körülnéz, igyekszik kiverni a fejéből a telefonjára érkezett üzeneteket, és várja, hogy lefényképeztethesse
magát Jasmine-nel, mielőtt még mindenkit behívnak a terembe, ahol felszolgálják a vacsorát, és ahova a
fotósoknak tilos belépni. A híres színész megmérgezése soha nem jöhetett volna rosszabbkor: senki nem
kérdezi a nagy szerződésről, amelyet az ismeretlen modellel írt alá. Fél órája csak erre voltak kíváncsiak,
most pedig már senkit nem érdekel.
Bár már évek óta dolgozik a luxus és a glamour világában, még mindig van mit tanulnia: míg a milliós
szerződést gyorsan elfelejtették, a házigazdának sikerült fenntartania az érdeklődést a tökéletes estély iránt.
Egyetlen fotós és újságíró sem hagyta el a helyet, hogy elmenjen a rendőrségre vagy a kórházba, és kiderítse,
hogy mi történt pontosan. Persze mindannyiuknak a divat a szakterületük, de valójában egyetlen oka van
annak, hogy a szerkesztőik nem merték őket elküldeni: a bűntények nem tartoznak egy lapra a társadalmi
eseményekkel.
A luxusékszerek szakértői nem bocsátkoznak filmes kalandokba. A nagy rendezvények szervezői tudják:
függetlenül attól, hogy mennyi vérontás folyik szerte a világban jelenleg is, az embereket mindig érdekelni
fogják az olyan fényképek, amelyek egy tökéletes, elérhetetlen, gazdag világot ábrázolnak.
Gyilkosságok történhetnek a szomszéd házban vagy az utcán is. De ilyen estélyek csak a világ tetején.
Melyik az érdekesebb az egyszerű halandó számára? A tökéletes estély.
Amelyet már hónapokkal korábban elkezdenek hirdetni, és az újsághírek beszámolnak róla, hogy az
ékszervilág ismét megrendezi szokásos évi cannes-i rendezvényét, de már kiküldték a meghívókat. Ez nem
egészen így van: addigra körülbelül a meghívottak fele kap egy rövid értesítést, amelyben udvariasan
megkérik, hogy foglaljon időpontot valamelyik aznapi járatra.
Mivel ők is olvasták a híreket, természetesen azonnal válaszolnak. Lefoglalják az időpontot. Amikor
megveszik a repülőjegyüket, szobát is foglalnak 12 napra, holott csak 48 óráig maradnak. Meg kell
mutatniuk a világnak, hogy még mindig a Szuperosztály tagjai, és ez majd föllendíti az üzletet, megnyitja
előttük a kapukat, és az egójuknak is jót tesz.
Két hónappal később megérkezik a luxuskivitelű meghívó. A nők elkezdenek idegeskedni, mert nem tudják
eldönteni, hogy melyik ruhát vegyék föl, a férfiak pedig utasítást adnak a titkárnőjüknek, hogy
telefonáljanak néhány ismerősnek és kérdezzék meg, hogy meginnának-e vele egy pezsgőt, miközben
megvitatnának egykét szakmai kérdést a vacsora előtt. A férfiak ily módon közlik, hogy: „Meghívtak az
estélyre. És téged?" S hiába mondja a másik, hogy rettentő elfoglalt, és nemigen tudna elutazni Cannes-ba,
az üzenet egyértelmű: az a bizonyos „zsúfolt naptár" csak mentség arra, hogy nem is értesült a
rendezvényről.
Pár perc múlva az „elfoglalt ember" elkezdi mozgósítani a barátait, a tanácsadóit, az üzlettársait, míg hozzá
nem jut egy meghívóhoz. Ezáltal a meghívottak másik felét maga a rendezvény házigazdája választja ki,
három kritérium alapján: hatalom, pénz és kapcsolatok.
A tökéletes estély.
Szerződtet egy profi csapatot. Amikor elérkezik a nagy nap, azt az utasítást kapják, hogy minél több alkoholt
szolgáljanak fel, elsősorban a legendás és felülmúlhatatlan francia pezsgőt. A külföldi meghívottak bele sem
gondolnak, hogy a házigazda a saját hazájában előállított itallal kínálja őket, ami ezáltal jóval olcsóbb, mint
gondolnák.
A nők - ahogy most Ewa is - azt gondolják, hogy ez az aranyló folyadék a legjobb kiegészítő a ruhájuk, a
cipőjük és a táskájuk mellé. Talán a férfiak kezében is van egy pohár, de ők jóval kevesebbet isznak: ők azért
jöttek, hogy találkozzanak a riválisukkal, akivel szeretnének békét kötni, a szállítójukkal, akivel szeretnének
javítani a kapcsolatukon, vagy egy potenciális ügyféllel, aki forgalmazhatná a termékeiket. Több száz
névjegykártya cserél gazdát egy ilyen estélyen - a nagy részük szakmabeliek közt. Egyet-kettőt kapnak a
szép nők is, de mindenki tudja, hogy ez csak papírpazarlás: senki sem azért van itt, hogy megtalálja élete
szerelmét.
Hanem azért, hogy üzleteljen, ragyogjon, és esetleg szórakozzon is egy kicsit. A szórakozás fakultatív, és a
legkevésbé fontos.
A jelen lévő emberek egy képzeletbeli háromszög három csúcsáról érkeznek. Az egyik csúcson vannak azok,
akik már mindent elértek, akik a golfpályákon, a véget nem érő ebédeken és az exkluzív klubokban töltik a
napjaikat - és ha belépnek egy üzletbe, van elég pénzük, hogy ne kelljen megkérdezniük az árakat. Fölértek
a csúcsra, és ott jönnek rá arra, amire azelőtt soha nem gondoltak: nem tudnak egyedül élni. Nem bírják
elviselni a házastársuk társaságát, ezért örökké úton vannak, és abba a hitbe ringatják magukat, hogy még
mindig sokat jelentenek az emberiség számára - pedig már rádöbbentek, hogy attól a pillanattól kezdve,
hogy visszavonulnak, ők is ugyanazokkal az unalmas hétköznapokkal találják szembe magukat, mint a
középosztály tagjai: reggeli, újságolvasás, ebéd, utána egy kis szunyókálás, vacsora, tévé. A legtöbb vacsora-
meghívást elfogadják. Hétvégén elmennek a társadalmi és a sportrendezvényekre. A vakációikat a
legdivatosabb helyeken töltik (bár már nyugdíjba vonultak, még mindig hisznek a „vakáció" létezésében).
A háromszög második csúcsán azok vannak, akik még nem értek el semmit, próbálnak veszélyes vizekre
evezni, hogy megtörjék a győztesek ellenállását, igyekeznek vidámnak tűnni akkor is, ha éppen kórházban
van az apjuk vagy az anyjuk, és eladják azt is, amijük még nincs.
Végül pedig, a legfelső csúcson, ott áll a Szuperosztály.
A vendégek ideális keveréke. Itt vannak azok, akik már fölértek a csúcsra, és most normális életet élnek: a
befolyásuk ideje lejárt, és bár még sok nemzedék számára elegendő pénzük van, most jönnek rá, hogy a
hatalom fontosabb, mint a gazdagság - de már késő. Azok, akik még nem értek föl, de minden energiájukkal
és lelkesedésükkel azért küzdenek, hogy jó hangulatot teremtsenek, és tényleg úgy érzik, hogy sikerült jó
benyomást kelteniük, ám a következő hetekben azt tapasztalják, hogy senki nem hívja fel őket, hiába
osztogatták el a névjegykártyájukat. Végül pedig azok, akik a csúcson egyensúlyoznak, miközben tudják,
hogy odafönt erős szél fúj, és bármelyik pillanatban megbillenhetnek, és a szakadékba zuhanhatnak.
Az emberek egymás után jönnek oda hozzá, hogy beszélgessenek vele. Senki nem említi a gyilkosságot -
vagy azért, mert teljesen tájékozatlan, hiszen olyan világban él, ahol nem történnek ilyen dolgok, vagy azért,
mert tapintatos (de ez utóbbit erősen kétli). Körülnéz, és pontosan azt látja, amit a divat világában a
legjobban utál: a középkorú nőket, akik úgy öltözködnek, mintha húszévesek lennének. Tényleg nem veszik
észre, hogy itt az ideje, hogy stílust váltsanak? Beszélget az egyikkel, rámosolyog a másikra, megköszöni a
dicséreteket, és azoknak a keveseknek, akik még nem ismerik, bemutatja Ewát. Egyetlen gondolat hajtja:
meg kell találnia Jasmine-t, hogy pózoljon vele a fotósoknak a következő öt percben.
Egy iparos meg a felesége részletekbe menően elmeséli a legutóbbi találkozásukat - amire Hamid egyáltalán
nem emlékszik, de bólogat. Utazásokról, találkozókról, folyamatban lévő projektekről beszélnek. Senki nem
megy bele olyan érdekesebb témákba, mint például hogy „te igazán boldog vagy?" vagy hogy „azok után,
amiken átmentünk, mi a győzelem valódi értelme?".
Aki a Szuperosztály tagja, annak nyilván úgy kell viselkednie, mint aki megvalósította önmagát és elégedett
az életével, akkor is, ha valójában azt kérdezi önmagától: és most mihez kezdjek, hiszen már megvan
mindenem, amiről álmodtam?
Egy furcsa, képregényfigurának tűnő alak közeledik felé. Indiai ruhája alatt szűk nadrágot visel.
- Hamid úr, nagyon sajnálom, ami...
- Kicsoda maga?
- Jelenleg magának dolgozom. Milyen abszurd.
- Nem érek rá. És már mindent tudok, amit tudnom kell a ma este történtekről, úgyhogy ne aggódjon.
De a különös lény nem tágít. Hamid kezdi kínosan érezni magát, ráadásul néhány barátja éppen a közelben
van, és hallotta a szörnyű mondatot: „Magának dolgozom." Mit gondolhatnak róla?
- Hamid úr, idehozom a színésznőt, hogy megismerje.
Ott kellett hagynom egy kicsit, amikor megkaptam az üzenetet, de...
- Majd később. Most Jasmine Tigert várom.
A különös lény odébbáll. Szegény kislány! Még csak ma szerződtették, és máris elbocsátják! Ewa egyik
kezében pezsgőspoharat, a másikban mobiltelefont tart, az ujjai között pedig egy eloltott cigarettát. Az
iparos elővesz a zsebéből egy arany öngyújtót, és meg akarja gyújtani.
- Ne fáradjon, én is meg tudnám gyújtani - mondja. - De éppen azért van tele a kezem, hogy kevesebbet
dohányozzak.
Azt szerette volna mondani: „Azért van a kezemben a telefonom, hogy megvédjem ezt az idiótát, aki itt áll
mellettem. Aki nem hisz nekem. Akit soha nem érdekelt az életem és mindaz, amin keresztülmentem. Ha
még egy üzenetet kapok, botrányt rendezek, és kénytelen lesz távozni velem, ha akar, ha nem. Ha utána
leszid, akkor is örülni fogok, hogy megmentettem az életét. Ismerem a bűnözőt. Érzem, hogy az Abszolút
Gonosz itt van a közelben."
Egy recepciós megkéri az embereket, hogy induljanak el a fenti terembe. Hamid Hussein szó nélkül
belenyugszik a sorsába: a fotó holnapra marad, amikor majd fölmegy vele a lépcsőn. Ebben a pillanatban
megjelenik az egyik asszisztense.
- Jasmine Tiger nincs itt. Bizonyára már elment.
- Nem érdekes. Talán elfelejtettek szólni neki, hogy itt kell találkoznunk.
Nyugodtnak tűnik, mint aki már hozzászokott a hasonló helyzetek kezeléséhez. De belül forr a dühtől:
távozott az estélyről? Mégis mit képzel magáról?
Olyan könnyű meghalni. Bár az emberi szervezet a teremtés egyik legjobban tervezett mechanizmusa, elég
egy kis ólomlövedék, ami bizonyos sebességgel becsapódik, itt-ott roncsol egy kicsit, és kész.
Halál: a szótár szerint az élet vége (bár voltaképpen az élet is olyan dolog, ami pontos meghatározást
igényel).
A test életfunkcióinak tartós leállása - ide tartozik az agyműködés, a légzés, a vérkeringés és a szívműködés.
Két dolog van, ami néhány napig vagy hétig még ellenáll ennek a folyamatnak: a haj és a köröm a halál után
is tovább nő.
Ha a vallások felől közelítjük meg a kérdést, változik a definíció: van, aki szerint a halál átlépés egy
magasabb szintű létbe, míg mások szerint átmeneti állapot, ami után a lélek, amely a testben lakott,
hamarosan visszatér, hogy egy következő élet során megfizessen a vétkeiért, vagy élvezze azokat az
áldásokat, amelyeket az előző inkarnációjában megtagadtak tőle.
A lány nyugodt. A pezsgő hatása elérte a csúcsát, vagy talán már el is múlt - és most rádöbben, hogy nem
ismer itt senkit, és hogy az első meghívása talán az utolsó is egyben, továbbá hogy az álmok néha
rémálmokká változnak. Néhány férfi megkörnyékezte, amikor félrevonult a szomorú lánnyal, de úgy
látszik, egyik sem tudta felvidítani. Amikor Igor újra meglátta, a lány megkérte, hogy az est hátralévő
részében legyen mellette. Megkérdezte, haza tudná-e vinni, mert nincs nála pénz, és úgy látszik, hogy a
kísérője már nem jön vissza.
- Igen, haza tudom vinni. Nagy örömmel.
Nem tervezett ilyesmit, de amikor megpillantotta a tömeget fürkésző rendőrt, rájött, hogy úgy kell tennie,
mintha nem volna egyedül, mintha ő is csak egy volna azok közül a fontos és ismeretlen férfiak közül, akik
büszkén feszítenek egy szép nő oldalán, aki jóval fiatalabb náluk - ami tökéletesen megfelel a helyi
normáknak.
- Nem gondolja, hogy be kellene mennünk?
- De igen. Csak ismerem az ilyen rendezvényeket, és okosabb, ha megvárjuk, amíg mindenki elfoglalja a
helyét. Legalább három-négy asztal le van foglalva, és nem kockáztathatjuk meg, hogy kínos helyzetbe keve-
redjünk.
Látja, hogy a lány egy kissé csalódott, amiért neki nincs lefoglalt helye, de hamar túlteszi magát rajta.
A pincérek összeszedik a kertben mindenütt szétszórt üres poharakat. A modellek lejönnek a nevetséges
emelvényekről, ahol eddig táncoltak, hogy megmutassák a férfiaknak, hogy van még izgalmas élet a földön,
a nőket pedig figyelmeztessék, hogy sürgősen szükségük van egy kis botoxra, zsírleszívásra,
szilikonbeültetésre, plasztikai műtétre.
- Kérem, menjünk be. Muszáj ennem valamit. Kezdek rosszul lenni.
A lány belekarol, és elindulnak az emeleti terem felé. Minden jel arra utal, hogy Ewa megkapta az üzenetét,
de nem törődik vele. Most legalább már tudja, hogy mit várhat egy ilyen romlott lénytől, mint a volt
felesége.
A dús szemöldökű lány angyali jelenléte továbbkíséri, neki köszönheti, hogy a kellő pillanatban megfordult
és észrevette a civil ruhás rendőrt, amikor elméletileg az éppen belépő híres tervezőre kellett volna
összpontosítania minden figyelmét.
- Rendben, menjünk be.
Fölmennek a lépcsőn, és odasétálnak a terem ajtajához. Mielőtt belépnének, finoman megkéri a lányt, hogy
engedje el a karját, mert a barátai még félreértenék a helyzetet.
- Maga nős?
- Elváltam.
Igen, Hamid biztos benne, hogy helyes volt a megérzése, és a ma este problémái eltörpülnek amellett, amit
most megpillant. Mivel tudja róla, hogy semmilyen szakmai érdeke nem fűződik a filmfesztiválhoz, a
jelenlétének egyetlen oka lehet.
- Igor!
A férfi, aki egy fiatalabb nővel van, a távolból rátekint. Ewa szíve majd kiugrik a helyéről.
- Mit csinálsz?
De Hamid már föl is állt, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Fogalma sincs, mit csinál. Elindul az Abszolút
Gonosz felé, akinek nincsenek gátlásai, és bármire képes - abszolút bármire. Azt hiszi, hogy egy felnőtt
emberrel van dolga, akivel szembeszállhat, akár fizikai erővel, akár logikus érvekkel. Nem tudja, hogy az
Abszolút Gonosznak gyermeki szíve van, semmilyen felelősséget nem érez a tetteiért, és meg van győződve
róla, hogy mindig neki van igaza. És ha nem kapja meg, amit akar, nem fél fölhasználni minden lehetséges
eszközt, hogy kielégítse a vágyait. Most már érti, hogy miként változhatott az Angyal olyan gyorsan
ördöggé: mert a szívében mindig ott lapult a harag és a bosszúvágy, noha azt állította, hogy már minden
traumát földolgozott. Mert ő volt a legjobb a legjobbak közt, amikor meg kellett mutatnia, hogy képes
győzni, és ez a mindenhatóság érzetét keltette benne. Mert nem képes föladni - hiszen annyi mindenen
keresztülment már, anélkül hogy hátranézett volna, és a szívébe belevésődtek ezek a szavak:
„Egyszer majd visszatérek. És meglátjátok, hogy mire vagyok képes."
- Úgy látszik, talált valakit, aki fontosabb nálunk - jegyzi meg gúnyosan a volt Miss Európa, aki szintén a
főasztalnál ül, két másik híresség és a házigazda társaságában.
Ewa próbálja helyrehozni a kínos helyzetet, de nem tudja, hogy mit tegyen.
A házigazdát láthatóan szórakoztatja a jelenet: várja a reakcióját.
- Elnézésüket kérem. Egy régi barátom.
Hamid elindul a férfi felé, aki habozni látszik. A mellette álló lány fölkiált:
- Igen, itt vagyok, Hamid Hussein úr! Én vagyok az új színésznője!
A többi asztalnál ülő emberek feléjük fordulnak, hogy lássák, mi történik. A házigazda mosolyog: a váratlan
események mindig jól jönnek, mert akkor a vendégeinek később is lesz miről beszélgetniük. Hamid közben
odaért a férfihoz. A házigazda látja, hogy valami nincs rendben, és odamegy Ewához.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha visszahozná. Vagy, ha gondolja, idehozhatunk még egy széket a barátjának, de a
partnerének messze kell leülnie.
A vendégek közben visszafordultak a tányérjuk felé, és folytatják a társalgást a jachtokról, a
magánrepülőkről és az értéktőzsdéről. Csak a házigazda figyeli tovább az eseményeket.
- Menjen oda - ismétli.
Nem veszi észre, hogy Ewa nincs ott. Lélekben több ezer kilométerre jár, egy irkutszki étteremben, a Bajkál-
tó közelében. A jelenet annyiban volt más, hogy Igor akkor egy másik férfival vonult félre.
Nagy nehezen föláll, és elindul.
- Ülj vissza az asztalhoz - utasítja Hamid suttogva. - Mi ketten pedig kimegyünk beszélgetni.
Ebben a pillanatban ez lett volna a lehető legabszurdabb lépés. Ewa belekarol, úgy tesz, mintha mosolyogna
és örülne, hogy újra találkozik valakivel, akit már nagyon régen nem látott, és a világ legnyugodtabb
hangján azt mondja:
- De hiszen kezdődik a vacsora!
Nem teszi hozzá, hogy „szerelmem". Nem akarja kinyitni a pokol kapuit.
- Igaza van. Jobb, ha itt beszélgetünk.
Jól hallotta? Lehet, hogy csak képzelődik, és nem is úgy van, ahogy gondolja? Lehet, hogy a gyermek végre
felnőtt, és felelősségteljes ember vált belőle? Az ördög gőgje megbocsátást nyert, és most visszatérhet az égi
birodalomba?
Szeretné, ha tévedne, de a két férfi egyértelműen farkasszemet néz egymással. Hamid észrevesz valami
ijesztőt a kék szempárban, és egy pillanatra megborzong. A lány kinyújtja a kezét.
- Nagyon örvendek. A nevem Gabriela...
Hamid nem viszonozza az üdvözlést. A másik férfinak csillog a szeme.
- Van a sarokban egy asztal. Oda üljünk le együtt - mondja Ewa.
Egy asztal a sarokban? A felesége képes eljönni a központi asztaltól és leülni a sarokba? De Ewa már karon
is ragadja a két férfit, és odavezeti őket az egyetlen szabad asztalhoz, közel ahhoz a helyhez, ahol ki-be
járkálnak a pincérek. A „színésznő" követi őket. Hamid egy pillanatra kibontakozik, odamegy a
házigazdához, és elnézést kér.
- Összetalálkoztam egy gyerekkori barátommal, aki holnap elutazik, és semmiképpen nem akarom kihagyni
ezt a lehetőséget, hogy beszélgethessek vele egy kicsit. Kérem, ne várjanak ránk, nem tudom, hogy meddig
maradunk ott.
- Senki nem fogja elfoglalni a helyüket - feleli mosolyogva a házigazda, aki már tudja, hogy a két szék üres
marad.
- Azt hittem, hogy a felesége gyerekkori barátja - jegyzi meg ismét gúnyosan a volt Miss Európa.
De Hamid már elindult a terem legrosszabb asztala felé - amely a hírességek asszisztensei számára van
fönntartva, akik az óvintézkedések ellenére valahogy mindig beszivárognak, pedig nem volna szabad itt
lenniük.
„Hamid jó ember - gondolja a házigazda, miközben figyeli, ahogy a híres divattervező emelt fővel távolodik.
- És bizonyára nagyon nehéz neki ez az este."
Leülnek a sarokban lévő asztalhoz. Gabriela rájön, hogy ez egy vissza nem térő alkalom - a nap folyamán
már a sokadik. Elmondja, hogy mennyire örül a meghívásnak, és hogy megtesz minden tőle telhetőt, és még
annál is többet, hogy megfeleljen az elvárásoknak.
- Megbízom magában. Elolvasás nélkül aláírtam a szerződést.
A másik három ember egy szót sem szól, csak nézi egymást. Talán valami rosszat mondott? Vagy csak a
pezsgő hatása? Legjobb lesz, ha folytatja.
- És annál is inkább boldog vagyok, mert annak ellenére, amit mondanak, a válogatás nagyon igazságos volt.
Semmi kérés, semmi szívesség. Reggel részt vettem egy teszten, és még végig sem olvastam a szövegemet,
amikor félbeszakítottak. És megkértek, hogy menjek el egy jachtra, és ott beszéljek a rendezővel. Ez igazán jó
példa a művészvilág számára, Hussein úr. Így megmarad a szakma méltósága. Tisztességes dolog így
kiválasztani, hogy kivel dolgozzon az ember. Az emberek egészen másként képzelik a film világát. Azt
hiszik, hogy nem számít semmi más, csak...
Azt akarta mondani, hogy „az, hogy lefeküdjünk a producerrel", de ott ül mellette a felesége.
- ... a külső.
A pincér kihozza az előételt, és elkezdi darálni, amit kell:
- Előételként articsókaszívet szolgálunk föl olívaolajoszöldfűszeres-dijoni mustáros mártásban, pireneusi
kecskesajtdarabkákkal...
Csak a fiatal lány figyel mosolyogva arra, amit mond. A pincér észreveszi, hogy nem látják szívesen, és
odébbáll.
- Biztos nagyon finom!
Körülnéz. Senki nem nyúl az ételhez. Itt valami nagyon nincs rendjén.
- Szeretnének beszélgetni, ugye? Talán jobb lenne, ha átülnék egy másik asztalhoz.
- Igen - mondja Hamid.
- Nem, maradjon csak itt - mondja a felesége. Most mit csináljon?
- Jól megvannak a partnerével? - kérdezi Ewa.
- Csak most ismertem meg Günthert.
Günther. Hamid és Ewa egyszerre néz rá Igorra, aki rezzenéstelen arccal ül tovább.
- És mivel foglalkozik?
- De hiszen maguk a barátai!
- Igen. És tudjuk is, hogy mivel foglalkozik. Azt viszont nem tudjuk, hogy maga mennyit tud róla.
Gabriela Igorra pillant. Miért nem segít neki? Valaki odalép az asztalukhoz, és megkérdezi, hogy milyen
típusú bort óhajtanak.
- Fehéret vagy vöröset?
Hála istennek, megmentette egy idegen.
- Vöröset mindenkinek - feleli Hamid.
- Visszatérve a témára: mit csinál Günther? Mégsem menekült meg.
- Ha jól értettem, a nehézgépgyártásban dolgozik. Nem ismerjük egymást, csak annyi közös van bennünk,
hogy mindketten vártunk valakire, aki nem jött.
Jó válasz, gondolja Gabriela. Ki tudja, lehet, hogy ennek a nőnek titkos viszonya van az ő újdonsült
partnerével?
Vagy már nem is titkos, mert a férje múlt éjjel megtudta - és ezért olyan feszült a légkör?
- A neve Igor. Az övé az egyik legnagyobb orosz mobiltelefon-társaság. Ez sokkal fontosabb, mint a
nehézgépgyártás - mondja a nő.
Ha ez igaz, miért hazudott neki? Úgy dönt, hogy hallgat.
- Reméltem, hogy itt talállak, Igor - fordul most a férfi felé.
- Azért jöttem, hogy megkeresselek. De meggondoltam magam - hangzik az egyenes válasz.
Gabriela megérinti papírral kitömött táskáját, és meglepődik.
- Szól a telefonom. Azt hiszem, megjött a kísérőm, és meg kell keresnem. Elnézésüket kérem, de messziről
jött ide, csak azért, hogy elkísérjen, de senkit nem ismer itt, és én felelősnek érzem magam érte.
Föláll. Az etikett szerint nem foghat kezet olyan emberrel, aki eszik - bár még senki nem nyúlt az ételéhez.
De a vörösboros poharak már kiürültek.
A férfi pedig, akit két perccel ezelőtt még Günthernek hívtak, egy egész üveggel hozat az asztalra.
- Remélem, megkaptad az üzeneteimet - mondja Igor.
- Hármat kaptam. Talán itt nem olyan jó a telefonhálózat, mint amilyet te kiépítettél.
- Én nem a telefonról beszélek.
- Akkor fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Legszívesebben azt mondaná:
„Hát persze, hogy tudom." Ahogy nyilván Igor is tudja, hogy a Hammiddal való kapcsolata első évében várt
egy telefonhívásra, egy üzenetre, egy közös barátra, aki elmondja, hogy hiányzik Igornak. Nem akart vele
együtt lenni, de tudta, hogy a lehető legrosszabb dolog, amit tehet, hogy megsérti. Szerette volna
lecsillapítani a Fúriákat, és úgy tenni, mintha a jövőben jó barátok lehetnének. Egyik délután, amikor ivott
egy kicsit, és úgy döntött, hogy felhívja, eltévesztette a telefonszámot. Amikor betelefonált az irodájába,
megtudta, hogy „tárgyaláson van". A következő hívások alkalmával - amikor ivott, mindig nekibátorodott -
olyanokat mondtak neki, hogy „elutazott" vagy hogy „nemsokára visszahívja". Ami persze soha nem történt
meg.
És akkor elkezdett rémeket látni. Úgy érezte, hogy követik, hogy hamarosan ő is arra a sorsra jut, amire az a
koldus meg a többi ember, akikről Igor azt mondta, hogy „lehetővé tette számukra, hogy jobb helyzetbe
kerüljenek". Mindeközben Hamid nem kérdezett semmit a múltjáról, és folyton azt hajtogatta, hogy
mindenkinek joga van megőrizni a magánéletét az emlékezete rejtett zugaiban. Mindent megtett azért, hogy
Ewa boldog legyen, sokszor elmondta, hogy az élete abban a pillanatban nyert értelmet, amikor először
találkoztak, és számtalanszor bebizonyította, hogy mellette biztonságban érezheti magát.
Azután egyszer csak becsöngetett londoni házuk ajtaján az Abszolút Gonosz. Hamid otthon volt, és
elkergette.
A következő hónapokban nem történt semmi.
Lassacskán sikerült becsapnia önmagát. Igen, jól döntött: abban a pillanatban, hogy kiválasztunk egy utat, a
többi eltűnik. Gyerekes dolog volt azt hinnie, hogy miközben az egyiknek a felesége, a másiknak a barátja
lehet. Ez csak abban az esetben lehetséges, ha mindenki kiegyensúlyozott, ami az ex-férjére nem igaz. Jobb
azt hinni, hogy egy láthatatlan kéz megmentette őt az Abszolút Gonosztól. Ő pedig eléggé nő ahhoz, hogy
elérje a mellette élő férfinál, hogy függjön tőle. Minden igényét kielégítette: egyszerre volt a szeretője, a
tanácsadója, a felesége és a testvére.
Minden energiáját abba fektette, hogy új férjét támogassa. És egész idő alatt egyetlen igazi barátnője volt - de
amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt. Ő is orosz volt, de vele ellentétben őt a férje hagyta el, és
nem tudta, hogy mihez kezdjen Angliában. Szinte mindennap beszélgetett vele.
„Mindent otthagytam - mondta. - És csöppet sem bánom a döntésemet. Akkor is így tettem volna, ha Hamid
- akaratom ellenére - nem veszi meg és íratja a nevemre azt a szép spanyolországi birtokot. Akkor is így
döntöttem volna, ha Igor, a volt férjem, fölajánlja nekem a fél vagyonát. Akkor is így döntöttem volna, mert
már tudom, hogy nem kell félnem. Ha a világ egyik legvonzóbb férfija engem akar, akkor sokkal jobb
vagyok, mint akinek tartom magam."
Micsoda hazugság. Valójában nem is egyetlen bizalmasát próbálta meggyőzni, hanem önmagát. Színjáték
volt az egész. Az erős nő álarca mögött, aki most éppen két fontos és nagy hatalommal bíró férfi mellett ül az
asztalnál, egy kislány rejtőzik, aki fél, hogy veszít, hogy egyedül marad, hogy szegény lesz, hogy soha nem
ismerheti meg az anyaság érzését. Hogy hozzászokott-e a luxus és a glamour világához? Nem. Igyekezett
fölkészülni arra, hogy másnap esetleg mindent elveszít, mert kiderül, hogy sokkal rosszabb, mint gondolná,
és képtelen megfelelni mások elvárásainak.
Tudta manipulálni a férfiakat? Igen. Mindenki azt gondolta róla, hogy erős, magabiztos, és a kezében tartja a
sorsát - aki bármelyik férfit képes egyik pillanatról a másikra otthagyni, akármilyen fontos és jó parti is.
És ami még rosszabb: a férfiak hittek neki. Ahogy Igor is. Ahogy Hamid is.
Mert tudott játszani. Mert soha nem mondta ki egyenesen azt, amit gondol. Mert a világ legjobb színésznője
volt, aki mindenkinél jobban leplezte a szenvedélyeit.
- Mit akarsz? - kérdezi Igor oroszul.
- Még bort.
A hangja úgy csengett, mint akit nem érdekel túlzottan a válasz: ő már megmondta, mit akar.
- Amikor elhagytál, mondtam neked valamit. Azt hiszem, elfelejtetted.
Sok mindent mondott. Olyanokat, hogy „kérlek, megígérem, hogy megváltozom, és nem fogok annyit
dolgozni" meg hogy „te vagy életem asszonya", „ha elmész, azzal megölsz" - csupa olyan mondat, amilyet
mindenki hallott már, és tudja, hogy semmi értelme sincs.
- Azt mondtam: ha elmész, elpusztítom a világot. Ewa nem emlékszik, de lehetséges. Igor sosem tudott
veszíteni.
- És ez mit jelent? - kérdezi oroszul.
- Legyetek már legalább annyira udvariasak, hogy angolul beszéltek - szól közbe Hamid.
Igor a szemébe néz.
- Nem az udvariasság miatt fogok angolul beszélni, hanem azért, mert azt akarom, hogy értsd.
Majd újra Ewához fordul:
- Azt mondtam: elpusztítom a világot, hogy visszakapjalak. És bele is kezdtem, de egy angyal megmentett:
ráébresztett, hogy nem érdemled meg. Önző és könyörtelen nő vagy, akit csak az hajt, hogy még több
hírnévre és pénzre tegyen szert. Eldobtál mindent, amit adhattam neked, mert azt gondolod, hogy egy
vidéki házikó Oroszországban nem felel meg annak a világnak, amelyről álmodozol - és amelyhez nem
tartozol, és soha nem is fogsz tartozni. Föláldoztam magam és másokat érted, és ez nem maradhat így. Végig
kell csinálnom, hogy azzal a tudattal térhessek vissza az élők világába, hogy leróttam a tartozásomat és
teljesítettem a küldetésemet.
Jelen pillanatban a holtak világában vagyok.
Ennek a férfinak a szeme az Abszolút Gonoszt idézi, gondolja Hamid, miközben ezt a hosszú hallgatásokkal
megszakított abszurd beszélgetést hallgatja. Nagyszerű: hagyni fogja, hogy a dolgok a végükhöz érjenek,
ahogy mondta, de csak ha ez nem jár a szeretett nő elvesztésével. Az ex-férj ezzel a közönséges nővel
érkezett, és a jelenlétében sértegeti Ewát. Egy kicsit még hagyja, hadd csinálja, aztán majd a megfelelő
pillanatban megszakítja a beszélgetést - amikor Igor már nem tud bocsánatot kérni és azt mondani, hogy
megbánta.
Nyilván Ewa is észreveszi ugyanezt: a vak gyűlöletet mindennel és mindenkivel szemben, egyszerűen azért,
mert valaki nem elégítette ki a vágyait. Megkérdezi magától, hogy mit tett volna a férfi helyében, aki most
minden jel szerint a szeretett nőért harcol.
Ölni tudna érte.
Megjelenik a pincér, és látja, hogy senki nem nyúlt az ételhez.
- Van valami gond az étellel?
Senki nem válaszol. A pincér mindent ért: a nő a szeretőjével jött Cannes-ba, a férj rájött, és most
szembenéznek egymással. Rengetegszer látott már ilyen jelenetet, ami általában veszekedésbe vagy
botrányba torkollott.
- Még egy üveg bort - szólal meg az egyik férfi.
- Te egyáltalán nem érdemelsz meg semmit - mondja a másik, miközben mereven néz a nő szemébe.
- Kihasználtál, éppúgy, ahogy most ezt az idiótát is, aki melletted ül. Életem legnagyobb tévedése voltál.
A pincér úgy dönt, hogy mielőtt kihozná a másik üveg bort, előbb konzultál az est házigazdájával, de a
másik férfi már föl is állt, és azt mondja a nőnek:
- Elég volt. Menjünk innen.
- Igen, menjünk, de együtt megyünk ki - mondja a másik. - Látni akarom, hogy meddig vagy hajlandó el-
menni egy olyan ember védelmében, aki nem tudja, mit jelent a „becsület" és a „méltóság".
A hímek megküzdenek a nőstényért. A nő kéri őket, hogy ne tegyék ezt, üljenek vissza az asztalhoz, de úgy
látja, hogy a férje valóban kész kiállni mellette és megbosszulni a sértést. A pincér fontolgatja, hogy
figyelmezteti a biztonsági őröket, hogy odakint verekedés várható, de ekkor a főpincér rászól, hogy lassú a
felszolgálás, mit álldogál ő ott? Menjen tovább, a többi asztalhoz.
Teljesen igaza van: ami odakint történik, az nem az ő gondja. Ha elmondja, hogy kihallgatta a
beszélgetésüket, leszidják.
Őt különben is azért fizetik, hogy felszolgáljon, és nem azért, hogy megmentse a világot.
A három ember végigmegy a kerten, ahol a fogadást tartották, de már alig lehet ráismerni, annyira
megváltozott a képe: ha majd a vendégek lejönnek a fenti teremből, különleges fényekkel megvilágított
táncteret találnak itt, egy szintetikus anyagból épített színpadot, néhány fotelt és rengeteg bárt mindenfelé,
ingyen italokkal.
Igor megy elöl, szó nélkül. Ewa némán követi, és Hamid zárja a sort. A tengerpartra vezető lépcső előtt egy
kis fémajtó nyílik. Igor maga elé tessékeli őket, de Ewa ellenkezik. Igort ez nem zavarja, és megy tovább elöl,
lefelé a lépcsőn, amely a jó mélyen fekvő tengerhez vezet. Tudja, hogy Hamid nem lesz gyáva. Egészen
addig a pillanatig, amíg nem találkoztak ezen az estélyen, csak egy gátlástalan divattervezőnek tartotta, aki
elcsábított egy férjes asszonyt, és kihasználja mások hiúságát. Most azonban titkon csodálja. Igazi férfi, aki
képes harcolni valakiért, akit fontosnak tart, bár ő tudja, hogy Ewa a kisujjáig sem ér föl annak a
színésznőnek, akivel ma este ismerkedett meg. Most nem tudja megjátszani magát: érzi rajta, hogy fél, tudja,
hogy izzad, és azon gondolkodik, hogy kit hívjon, hogyan kérjen segítséget.
Leérnek a homokba, Igor elmegy a tengerszakasz végéig, és ott leül néhány meredek szikla közelében.
Kéri a másik kettőt is, hogy kövessék. Tudja, hogy Ewa minden rettegése ellenére erre is gondol:
„Összegyűrődik a ruhám. Piszkos lesz a cipőm." De leül mellé. A férfi megkéri, hogy menjen egy kicsit
arrébb, mert ő szeretne középre ülni. Ewa azonban nem moccan.
Hamid nem erősködik. Itt vannak hát hárman, mint valami régi ismerősök, akik azért vonultak félre, hogy
nyugodtan csodálhassák a felkelő teliholdat, mielőtt vissza kell menniük a diszkó pokoli hangzavarába.
Hamid megfogadja: vár tíz percet, ami épp elég arra, hogy a másik elmondja, amit akar, kiadja magából a
dühét, és visszamenjen oda, ahonnan jött. Ha erőszakra vetemedne, vége: kettejük közül ő az erősebb, és a
beduinoktól megtanulta, hogyan kell minden támadásra gyorsan és pontosan reagálni.
Nem akart botrányt a vacsorán, de azért félreértés ne essék: mindenre föl van készülve.
Ha majd visszamennek, elnézést kér a házigazdától, és elmagyarázza, hogy már megoldódott az incidens:
tudja, hogy vele őszintén beszélhet, elmondhatja, hogy váratlanul megjelent a felesége volt férje, és félre
kellett vonulniuk, mielőtt valami bajt csinál. És ha nem távozik azonnal, amint fölérnek, odahívja valamelyik
biztonsági őrt, hogy küldje el. Nem számít, hogy gazdag, nem számít, hogy övé Oroszország egyik
legnagyobb telefontársasága: illetlenül viselkedik.
- Megcsaltál. Nemcsak az alatt a két év alatt, amióta ezzel az emberrel vagy, hanem az egész együtt töltött
életünk alatt.
Ewa nem felel semmit.
- Mit tennél meg azért, hogy együtt maradhass vele? Hamid elgondolkodik, hogy válaszoljon-e, vagy ne.
Ewa nem valami áru, amivel kereskedni lehet.
- Tedd föl másképp a kérdést.
- Nagyszerű. Odaadnád az életedet ezért a nőért, aki itt ül melletted?
A férfi szemében a tiszta gonoszság csillog. Ha esetleg elhozott egy kést az étteremből (nem vett észre
ilyesmit, de minden eshetőségre gondolni kell), akkor is könnyedén lefegyverzi.
Nem, nem adná az életét senkiért, kivéve Istent és népe uralkodóját. De valamit mondania kell.
- Harcolnék érte. És azt hiszem, végső esetben ölni is tudnék érte.
Ewa nem bírja tovább a feszültséget: szeretne elmondani mindent, amit a jobb oldalán ülő férfiról tud.
Biztos benne, hogy ő követte el a gyilkosságot: ő vetett véget a produceri álomnak, amelyet új férje annyi éve
dédelgetett magában.
- Menjünk föl.
Valójában azt akarja mondani: „Kérlek, menjünk innen gyorsan. Egy pszichopatával beszélgetsz."
Igor mintha meg sem hallaná.
- Képes lennél ölni érte. Vagyis meghalni is képes lennél érte.
- Ha harcolnék és veszítenék, akkor azt hiszem, hogy igen. De ne kezdjünk jelenetet rendezni itt, a parton.
- Föl akarok menni - ismétli Ewa.
De Hamidnak már az önbecsülése forog kockán. Nem távozhat gyáván. Most kezdődik a hímek ősi tánca a
nőstény elnyeréséért.
- Amióta elmentél, nem találom önmagam - mondja Igor, mintha egyedül lenne a tengerparton.
- Az üzlet virágzik. Nappal sikerül megőriznem a hidegvéremet, de az éjszakákat mélységes depresszióban
töltöm. Valamit elvesztettem önmagamból, amit soha többé nem tudok visszaszerezni. Amikor idejöttem
Cannes-ba, azt hittem, hogy sikerülhet. De most, hogy itt vagyok, látom, hogy ami meghalt bennem, az soha
többé nem kel életre, és nem is kell életre kelnie. Soha nem mennék vissza hozzád, akkor sem, ha térden
állva könyörögnél, hogy bocsássak meg, vagy ha öngyilkossággal fenyegetőznél.
Ewa fölsóhajt. Legalább nem lesz verekedés.
- Nem értetted meg az üzeneteimet. Mondtam, hogy képes lennék elpusztítani a világot, de te nem értetted
meg. Ha megértetted, nem hitted el. Mit jelent elpusztítani a világot?
Belenyúl a nadrágzsebébe, és előhúz egy kis fegyvert. De nem céloz vele senkire, csak tovább nézi a tengert
és a holdat. Hamid ereiben fölgyorsul a vér áramlása. Ez a férfi vagy rájuk akar ijeszteni és meg akarja őket
alázni, vagy valóban halálos támadást intéz ellenük. De hát itt, az estélyen? Abban a tudatban, hogy amint
visszamegy a lépcsőn, elkapják? Nem lehet ennyire őrült - különben nem érte volna el mindazt, amit elért.
De elég a töprengésből. Edzett harcos, aki képes támadni és védekezni. Tökéletesen mozdulatlannak kell
lennie, mert bár ellenfele nem néz rá egyenesen, tudja, hogy az érzékszervei ki vannak hegyezve minden
mozdulatra.
Egyedül a szemét tudja észrevétlenül mozgatni: senki nincs a tengerparton. Odafönt felcsendülnek a
zenekar első akkordjai, hangolják a hangszereket, készülnek a nagy éjszakai mulatságra. Hamid nem
gondolkodik: az ösztönei készen állnak, hogy az agy beavatkozása nélkül cselekedjenek.
Ott ül közöttük Ewa, akit megigézett a fegyver látványa. Ha most bármivel próbálkozik, a férfi azonnal felé
fordul, hogy lőjön, és eltalálhatja a nőt.
Igen, talán az első feltevése a helyes, és csak rájuk akar ijeszteni.
Gyávaságra akarja kényszeríteni, hogy elveszítse a becsületét. Ha valóban lőni akarna, nem fogná ilyen ha-
nyagul azt a fegyvert. Jobb lesz, ha beszélget vele egy kicsit, hogy megnyugtassa, miközben kitalál valami
kiutat.
- Mit jelent elpusztítani egy világot? - kérdezi.
- Egy egyszerű élet elpusztítását. Itt ér véget az univerzum. Mindaz, amit az ember látott, megtapasztalt,
mindaz a jó és rossz, amivel útja során találkozott, minden álma, reménye, veresége és győzelme megszűnik
vele együtt. Gyerekkorunkban megtanultunk egy mondást, amiről csak később tudtuk meg, hogy egy
protestáns paptól származik. Valami ilyesmit mondott:
„...minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz
kevesebb;... minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel..."
Igor szünetet tart. Kezdi idegesíteni a fönti zaj. A hullámok hangja már ellazította és megnyugtatta annyira,
hogy a kellő ünnepélyességgel élhesse át ezt a pillanatot.
A dús szemöldökű angyal mindent lát, és elégedett a történtekkel.
- Ezt azért kellett megtanulnunk, hogy megértsük: felelősek vagyunk a tökéletes társadalomért, a
kommunizmusért - folytatja. — Egymás testvérei voltunk. Valójában azonban egymás őrei és besúgói.
Újra megnyugszik, és ellazul.
- Nem hallak jól.
Ezáltal van ürügye a megmozdulásra.
- Dehogyisnem. Nagyon is jól tudod, hogy fegyver van nálam, és közelebb akarsz kerülni, hátha el tudod
venni tőlem. Próbálsz társalogni, hogy elvond a figyelmemet, miközben azon töröd a fejed, hogy mitévő
légy.
Arra kérlek, ne mozdulj. Még nem érkezett el az ideje.
- Igor, felejtsünk el mindent - mondja Ewa oroszul. - Szeretlek. Menjünk el együtt.
- Angolul beszélj. A férjednek is értenie kell mindent. Igen, meg fogja érteni. És később még hálás lesz érte.
- Szeretlek - ismétli angolul. - Soha nem kaptam meg az üzeneteidet, ha megkaptam volna, azonnal
rohantam volna hozzád. Többször is próbáltalak hívni, de soha nem sikerült. Rengeteg üzenetet hagytam a
titkárnődnek, de soha nem kaptam visszajelzést.
- Ez igaz.
- Attól a pillanattól kezdve, hogy ma megkaptam az üzeneteidet, alig vártam, hogy találkozzunk. Fogalmam
sem volt róla, hogy hol vagy, de tudtam, hogy megkeresel. Tudom, hogy nem akarsz megbocsátani, de kér-
lek, legalább azt engedd meg, hogy újra veled élhessek. A bejárónőd leszek, a takarítónőd, gondoskodom
rólad és a szeretődről, ha majd lesz. Csak annyit kérek, hogy melletted lehessek.
Majd később mindent megmagyaráz Hamidnak. Most muszáj volt mondania valamit, hogy elmehessenek
innen és a lépcsőn visszatérhessenek a valóságos világba, ahol vannak rendőrök, akik megállíthatják az
Abszolút Gonosz tomboló gyűlöletét.
- Nagyszerű. Szeretném elhinni. Pontosabban szeretném azt hinni, hogy én is szeretlek, és hogy vissza akar-
lak kapni. De ez nem igaz. Én azt hiszem, hogy most is hazudsz, ahogy mindig hazudtál.
Hamid már nem figyel oda egyikükre sem: az elméje messze jár, a régmúlt harcosaitól kér ihletet a megfelelő
lépéshez.
- Szólhattál volna, hogy a házasságunk nem úgy alakul, ahogy elképzeltük. Annyi mindent építettünk
együtt. Tényleg lehetetlen lett volna valamilyen megoldást találni? Mindig van rá mód, hogy beengedjük az
otthonunkba a boldogságot, de ehhez az kell, hogy mindkét fél tisztában legyen a problémákkal.
Én meghallgattalak volna, és a házasságunk újra olyan izgalmas és örömteli lehetett volna, mint az elején.
De te ezt nem akartad. Te a könnyebb utat választottad.
- Mindig féltem tőled. És most, hogy fegyver van nálad, még jobban félek.
Ewa szavai visszalökik Hamidot a földre: a lelke visszatér a testébe. Már nem a sivatag harcosai között van,
hogy tanácsot kérjen tőlük, hogy miként cselekedjék.
Nem kellett volna ezt mondania. Ezzel hatalmat adott az ellenségnek: most már tudja, hogy rá tud ijeszteni.
- Szerettelek volna egyszer elhívni vacsorázni, hogy elmondhassam, milyen magányos vagyok, hiába a sok
bankett, ékszer, utazás, találkozás királyokkal és elnökökkel - folytatja Ewa. - És még valami. Rengeteg
drága ajándékot kaptam tőled, de egyvalamivel, ami a legegyszerűbb dolog a világon, soha nem leptél meg:
virággal.
Ez már házastársi vita.
- Magatokra hagylak titeket, hadd beszélgessetek kettesben.
Igor nem szól semmit. Még mindig a tengert bámulja, de ráirányítja a fegyvert, jelezve, hogy ne mozduljon.
Őrült. Ez a látszólagos nyugalom veszélyesebb, mint a haragos kiabálás vagy az erőszakos fenyegetés.
- Végül is - folytatja, mint aki meg sem hallotta a nő szavait, és észre sem vette a férfi mozdulatát - a
legkönnyebb megoldást választottad. Hogy elhagysz. Esélyt sem adtál. Nem értetted meg, hogy mindent,
amit tettem, érted tettem, a te tiszteletedre. De én még így is, minden igazságtalanság és megaláztatás
ellenére is, belementem volna bármibe, csak hogy visszakapjalak. Egészen a mai napig. Egészen addig a
pillanatig, amikor elküldtem az üzeneteket, és te úgy tettél, mintha meg sem kaptad volna őket. Vagyis
addig, amíg ki nem derült, hogy az emberek föláldozása sem tud meghatni, még ez sem tudja csillapítani a
hatalom és luxus iránti vágyadat.
A megmérgezett Híresség és a rendező, aki élet és halál között van: Hamid elképzeli az elképzelhetetlent. És
ekkor rádöbben valami még súlyosabbra: a férfi, aki mellettük ül, a vallomásával halálos ítéletet ír alá.
Hiszen ezek után vagy önmagával végez, vagy a másik két emberrel, aki immár túl sokat tud.
Talán csak képzelődik. Talán rosszul értette. De az idő egyre fogy.
Ránéz a férfi fegyverére. Kis kaliberű. Ha nem a test kritikus pontjait találja el, nem okoz komoly sérülést.
Nem lehet valami tapasztalt, különben hatékonyabb fegyvert választott volna. Nem tudja, hogy mit csinál,
bizonyára megvette az első dolgot, amit kínáltak neki, mondván, hogy golyót lő ki és ölni lehet vele.
Másrészt viszont miért kezdtek el próbálni odafönt?
Nem gondolnak arra, hogy ekkora hangzavarban nem hallatszik a lövés? Hogy fogják tudni
megkülönböztetni a lövés hangját azoktól a mesterséges hangoktól, amelyekkel rongálják - igen, ez a helyes
kifejezés: rongálják, fertőzik, szennyezik - a környezetet?
A férfi ismét hallgat, és ez sokkal veszélyesebb, mint ha folytatná a beszédet, amellyel némileg könnyítene
keserűséggel és gyűlölettel teli szívén. Újra fölméri a lehetőségeket: perceken belül cselekednie kell.
Mondjuk, ráveti magát Ewára, és megragadja a fegyvert, amely még mindig hanyagul hever ellenfele
ölében, bár az ujja rajta van a ravaszon. Előrenyújtja a karját, mire ő ijedten hátrahőköl, és ebben a
pillanatban Ewa félreugorhatna a torkolattűz elől. Az ellenfél fölkapná a fegyvert, hogy ráirányítsa, de
addigra olyan közel lesz már, hogy le tudja fogni a kezét. Mindez nem tartana tovább egy másodpercnél.
Most.
Lehet, hogy ez a csönd jót jelent: talán nem tud tovább koncentrálni. De az is lehet, hogy a vég kezdetét
jelenti: mindent elmondott, amit akart.
Most.
Az első tizedmásodpercben pattanásig feszül a bal combja, majd hihetetlen gyorsasággal és erővel löki őt az
Abszolút Gonosz felé. A testfelülete összezsugorodik, ahogy a felesége előtt előreveti magát kinyújtott
karral.
Az első másodperc folytatódik, és látja, hogy a fegyver egyenesen a homlokának szegeződik: ellenfele
mozdulata gyorsabb volt, mint gondolta.
A teste tovább repül a fegyver felé. Előbb kellett volna beszélgetniük. Ewa nem sokat beszélt a volt férjéről,
mintha egy olyan múlt része lenne, amelyre semmiképpen nem akar visszaemlékezni. Bár az egész olyan,
mint egy lassított felvétel, a másik férfi egy macska fürgeségével tér ki előle. A pisztoly nem remeg.
Az első másodperc a végéhez közeleg. Látja, amint megmozdul az ujja, de nincs hang, csak valami nyomás a
homloka közepén és a csontok roppanása.
Ebben a pillanatban megszűnik az univerzuma, és vele együtt az emlékek: az ifjú, aki arról álmodott, hogy
lesz belőle valaki, a megérkezés Párizsba, az édesapja a méteráruboltjával, a sejk, a küzdelem, hogy helyet
kapjon a napfényes oldalon, a divatbemutatók, az utazások, a találkozás a szeretett nővel, a bor és a rózsák
ideje, a mosolyok és a könnyek, az utolsó holdfelkelte, az Abszolút Gonosz szeme, a felesége rémült
tekintete, minden megszűnik.
- Ne kiabálj. Ne szólj egy szót se. Nyugodj meg.
Hát persze, hogy nem kiabál, és arra sem kell kérni, hogy nyugodjon meg. Sokkos állapotban van, mint egy
állat, a drága ruhája és az ékszerei ellenére. A vérkeringése lelassul, az arca elsápad, a hangja elakad, a
vérnyomása leesik. Pontosan tudja, hogy mit érez: ő is átélte ugyanezt, amikor egy afgán harcos a
mellkasának szegezte a gépfegyverét. Teljes mozdulatlanság, képtelenség a reakcióra. Azért menekült meg,
mert egy bajtársa előbb lőtt. A mai napig is hálás a férfinak, aki megmentette az életét. Mindenki azt hitte,
hogy a sofőre, pedig valójában rengeteg részvénye volt a vállalatban, és sokat beszélgettek egymással.
Aznap délután is beszéltek: azért telefonált neki, hogy megkérdezze, jelezte-e neki Ewa, hogy megkapta az
üzeneteit.
Ewa, szegény Ewa. Egy férfi haldoklik a karjai közt. Az emberek olyan meggondolatlanok, pontosan úgy
reagálnak, ahogy ez az ostoba reagált, hiába tudta, hogy nincs esélye győzni. A fegyverek is ostobák: azt
hitte az a szerencsétlen, hogy a golyó kirepül a koponya másik oldalán, kiszakítva egy darabot az agyból, de
a lövés szöge miatt keresztülment az agyon, egy csont eltérítette, és a mellkasba fúródott. És a férfi most
erőteljesen remeg, anélkül hogy láthatóan vérezne.
Talán nem is a lövéstől, hanem ettől a remegéstől került Ewa ilyen állapotba. Igor a lábával ellöki a testet, és
tarkón lövi. A remegés megszűnik. Ez a férfi méltó halált érdemelt: bátor maradt mindvégig.
Kettesben vannak a tengerparton. Igor letérdel a nő elé, és a mellének szegezi a pisztolyt. Ewa meg sem
moccan.
Egészen másként képzelte ennek a történetnek a végét. Úgy, hogy Ewa megérti az üzeneteket. És ezzel új
esélyt ad a boldogságnak. Sok mindent elképzelt, hogy miket mond majd neki, amikor végre kettesben
lesznek, mint most, amikor senki nem lesz a közelben, csak nézik a Földközi-tenger nyugodt vizét,
mosolyognak és beszélgetnek.
Úgy dönt, hogy nem tartja magában ezeket a szavakat, még ha most már teljesen haszontalanok is.
- Mindig úgy képzeltem, hogy egyszer majd újra kéz a kézben sétálunk egy parkban vagy a tengerparton, és
végre kimondjuk egymásnak azokat a szerelmes szavakat, amelyeket idáig tartogattunk magunkban.
Hetente egyszer elmegyünk valahova vacsorázni, elutazunk olyan helyekre, ahol még soha nem jártunk,
csak azért, hogy együtt fedezzünk föl új dolgokat. Amíg távol voltál, verseket másoltam egy füzetbe, hogy a
füledbe suttoghassam őket, miközben alszol. Leveleket írtam neked, amelyekben elmondtam, mit érzek, és
elrejtettem őket, hogy ha majd rájuk találsz, megértsd, hogy egy napra sem, egy percre sem felejtettelek el.
Együtt beszéltük volna meg a ház terveit, amelyet csak kettőnknek akartam építtetni a Bajkál-tó mellett.
Tudom, hogy neked is sok ötleted volt. Terveztem egy magánrepülőteret, és a te ízlésedre akartam bízni a
dekorációt.
A nőre, aki értelmet adott az életemnek.
Ewa nem szól egy szót sem. Csak nézi a tengert.
- Miattad jöttem ide. És végül rájöttem, hogy teljesen fölösleges volt az egész.
Meghúzza a ravaszt.
Szinte semmi nem hallatszik, mert a fegyver csöve odatapad a testre. A golyó behatol a megfelelő helyre, és
a szív azonnal megáll. Bármilyen fájdalmat okozott is neki, nem akarta, hogy szenvedjen.
Ha létezik élet a halál után, akkor ezek ketten - a nő, aki megcsalta, és a férfi, aki ezt lehetővé tette - most kéz
a kézben sétálnak a holdfényes tengerparton. Találkoznak a dús szemöldökű angyallal, aki elmagyarázza
nekik, hogy mi történt, és kiűz belőlük minden haragot és gyűlöletet: egyszer mindenkinek itt kell hagynia
ezt a bolygót, amelynek Föld a neve. És hogy a szerelem igazolja azokat a tetteket, amelyeket az emberek
képtelenek megérteni - hacsak nem élik át ugyanazt, amit ő.
Ewa szeme nyitva marad, de a teste összecsuklik, és lerogy a homokba.
Igor otthagyja őket, odamegy a sziklákhoz, gondosan letörli az ujjlenyomatokat a fegyverről, és bedobja a
tengerbe, a lehető legmesszebbre attól a helytől, ahonnan a holdat nézték.
Visszamegy a lépcsőn, útközben talál egy szemetest, abba dobja a hangtompítót - nem volt rá szükség, a
zene a legjobbkor hangosodott föl.
22:55
Gabriela odamegy az egyetlen emberhez, akit ismer. A vendégek éppen most jönnek ki a teremből, a
zenekar a hatvanas évek slágereit játssza, kezdődik a mulatság, az emberek mosolyognak és beszélgetnek
egymással, a fülsiketítő zaj ellenére.
- Téged kerestelek! Hol vannak a barátaid?
- És a te barátod hol van?
- Most ment el, és csak annyit mondott, hogy valami nagy baj történt a színésszel és a rendezővel!
Nem lesz buli a hajón, mást nem mondott.
Igor sejti, hogy mi lehet az a nagy baj. Egyáltalán nem állt szándékában megölni olyasvalakit, akit ennyire
csodál, és akinek mindig megnézi a filmjeit, ha van rá ideje. De hát a sors dönt - az ember csak eszköz.
- Én most elmegyek. Ha akarod, elviszlek a szállodádba.
- De hiszen most kezdődik a buli!
- Akkor érezd jól magad. Nekem holnap reggel el kell utaznom.
Gabrielának gyors döntést kell hoznia. Vagy itt marad a papírral kitömött táskájával, egy olyan helyen, ahol
nem ismer senkit, és megvárja, amíg egy jótét lélek felajánlja, hogy elviszi, legalább a Croisette-ig - ahol majd
leveszi a cipőjét, mielőtt elindul fölfelé a végtelen domboldalon a házig, ahol szobát bérel négy másik
lánnyal.
Vagy pedig elfogadja ennek az udvarias férfinak az ajánlatát, akinek bizonyára kiváló kapcsolatai vannak,
hiszen Hamid Hussein feleségének a barátja. Bár látta, hogy elkezdtek vitatkozni valamin, de úgy véli, hogy
az ilyesmi mindennapos dolog, és hamarosan kibékülnek.
A szerepet már úgyis megkapta. És kimerítette az a sok élmény, amit a nap folyamán átélt. Fél, hogy túl
sokat iszik, és végül mindent elront. Egész este sorban jönnének hozzá a magányos férfiak, megkérdeznék,
hogy egyedül van-e, mit csinál utána, meglátogatna-e velük másnap egy ékszerüzletet. Neki pedig az egész
estét azzal kellene töltenie, hogy udvariasan visszautasítja őket anélkül, hogy megsértené az önérzetüket,
hiszen nem tudná, hogy éppen kivel áll szemben. Ez az egész fesztivál egyik legexkluzívabb vacsorája.
- Menjünk.
Egy igazi sztár így viselkedik: akkor megy el, amikor senki nem számít rá.
Kimennek a szálloda portájára, Günther (a másik neve nem jut eszébe) taxit hív, a recepciós közli, hogy
szerencséjük van: ha egy kicsit később jöttek volna, akkor jó hosszú sort kellett volna végigállniuk.
Az autóban megkérdezi a férfitól, hogy miért hazudott a munkájával kapcsolatban.
Igor azt feleli, hogy nem hazudott: tényleg volt egy telefontársasága, de úgy döntött, hogy eladja, mert rájött,
hogy a nehézgépgyártásé a jövő.
És a neve?
- Igor a Günther becézése oroszul.
Gabriela már várja, hogy mikor hangzik el a szokásos „Megiszol velem egy italt a szállodámban, elalvás
előtt?" kérdés. De nem hangzik el. A férfi kiteszi a ház kapujában, búcsúzóul kezet szorít vele, és
továbbmegy.
Ez aztán az elegancia!
Igen, ez volt az első szerencsés napja. A sok közül az első. Holnap, ha majd visszaszerzi a mobilját,
odatelefonál a Chicago melletti városba, hogy közölje szeretteivel a nagy hírt, és megkéri őket, hogy vegyék
meg az újságokat, mert lefényképezték, ahogy a Híresség mellett vonul föl a lépcsőn. Azt is elmondja, hogy
meg kellett változtatnia a nevét. De ha izgatottan megkérdezik, mi lesz ezután, témát vált: babonából soha
nem beszél előre a munkáiról. Majd szép lassan mindent megtudnak, amikor sorra jelennek meg az
újságokban a pletykák: ismeretlen színésznő kapta a főszerepet. Lisa Winner a New York-i est fővendége.
Gibson filmjének nagy fölfedezettje egy chicagói lány, aki mindeddig ismeretlen volt a nagyközönség
számára.
Az ügynöke milliós szerződést köt az egyik hollywoodi producerrel. Határ a csillagos ég.
23:11
- Már vissza is jöttél?
- Sokkal előbb megjöttem volna, ha nem ilyen rossz a közlekedés.
Jasmine a cipőjét az egyik sarokba hajítja, a táskáját a másikba, és kimerülten ráveti magát az ágyra, anélkül
hogy levetkőzne.
- A legfontosabb szavak minden nyelvben rövidek. Például az „igen". Vagy a „szeret". Vagy az „Isten".
Ezeket a szavakat könnyű kimondani, mégis óriási üres tereket képesek megtölteni. Van azonban egy szó -
szintén nagyon rövid -, amit általában nehezemre esik kimondani. De most megteszem.
Ránéz a társára: - Nem.
Megpaskolja az ágyat, jelezve, hogy üljön mellé. Megsimogatja a haját.
- A „nem"-ről az az általános felfogás, hogy rossz, önző és nem elég spirituális. Amikor „igent" mondunk,
úgy érezzük, hogy nagylelkűek vagyunk, megértők és udvariasak. De én most ezt mondom neked: „nem".
Nem teszem meg, amire kérsz, amire kényszerítesz, mert azt gondolod, hogy a javamat szolgálja. Erre
persze azt mondod, hogy még csak tizenkilenc éves vagyok, és még nem tudom igazán, hogy mi az élet. De
elég egy ilyen estély, mint ez a mai, hogy tudjam, mi az, amit akarok, és mi az, amit semmiképpen nem
akarok. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy modell legyek. Sőt, azt sem gondoltam soha, hogy képes
vagyok szerelembe esni. Tudom, hogy a szerelem csak szabadon létezhet, de ki mondta, hogy bárkinek is a
rabszolgája vagyok? Én csak a szívemnek vagyok a rabszolgája, de ez az iga kellemes, és nincs súlya. Már
akkor kiválasztottalak, amikor te még nem választottál ki engem. Átadtam magam egy olyan érzésnek,
amely lehetetlennek tűnt, és zokszó nélkül tűröm a következményeit - a társadalmi előítéletektől a családi
összetűzésekig. Minden akadályt legyőztem, hogy itt lehessek veled ma este Cannes-ban, és együtt örüljünk
a kitűnő divatbemutató sikerének, abban a tudatban, hogy más lehetőségeim is vannak az életben. Tudom,
hogy vannak, veled együtt.
A kedvese mellé fekszik az ágyra, és az ölébe hajtja a fejét.
- Erre egy külföldi férfi ébresztett rá, akit ma este ismertem meg, amikor ott voltam, elveszve a tömegben, és
nem tudtam, hogy mit kell mondanom. Megkérdeztem, hogy mi járatban van ezen az estélyen, mire azt
felelte: elvesztette a szerelmét, és idejött, hogy megkeresse, de most már nem biztos benne, hogy valóban ezt
akarja.
Azt mondta, nézzek körül: mindenütt csupa magabiztos, sikeres, győztes embert látok.
De folytatta: „Nem szórakoznak. Azt hiszik, hogy elérték a pályafutásuk csúcsát, és megrémülnek az
elkerülhetetlen lejtőtől. Pedig egy egész világ vár még arra, hogy fölfedezzék, de ezt nem veszik észre,
mert..."
- ... mert hozzászoktak.
- Pontosan. Egyre több mindenük van, és egyre kevesebb vágyuk. Rengeteg megoldott problémán, befejezett
projekten, magától is tökéletesen működő vállalaton vannak túl. Most már nem marad más hátra, mint a
félelem a változástól, és ezért estélyről estélyre, találkozóról találkozóra járnak: hogy ne legyen idejük
gondolkodni.
Hogy mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozzanak, és ezáltal úgy érezhessék, hogy minden marad a
régiben. A szenvedély helyét átvette a bizonyosság.
- Vetkőzz le - mondja a kedvese határozott hangon. Jasmine fölkel, levetkőzik, és bebújik a paplan alá.
- Te is vetkőzz le. És ölelj át. Nagyon kell az ölelésed, mert ma azt hittem: hagyod, hogy elmenjek.
A kedvese is levetkőzik, és eloltja a villanyt. Jasmine azonnal elalszik a karjában. Egy idő múlva fölébred, és
nézi a plafont, miközben arra gondol, hogy egy tizenkilenc éves lány a maga ártatlanságával néha bölcsebb
tud lenni, mint egy harmincnyolc éves nő. Igen, bármennyire fél is, bármilyen bizonytalannak érzi is most
magát, meg fog erősödni. Lesz egy hatalmas ellenfele HH személyében, aki valószínűleg mindent megtesz
azért, hogy megakadályozza a részvételét az októberi Divathéten. Először megpróbálja rávenni, hogy az ő
márkáját viselje. Utána, amikor ez nem megy, megpróbálja kizáratni a Szövetséggel, arra hivatkozva, hogy
nem tartotta meg a szavát. A következő hónapok nagyon nehezek lesznek.
De amit se HH, se más nem tud, az az, hogy óriási erő dolgozik benne, olyan totális erő, amelynek
segítségével mindent akadályt legyőz. És ez az erő nem más, mint ennek a nőnek a szerelme, aki most itt
fekszik a karjai közt. Érte bármit megtenne, az emberölést kivéve.
Vele mindenre képes - még győzni is.
1:55
A cége repülőgépe már beindított motorral vár rá. Igor elfoglalja kedvelt ülését - a második sorban, baloldalt
-, és várja a fölszállást. Amikor az öveket bekapcsolni jelzés kialszik, odamegy a bárszekrényhez, önt
magának egy jókora adag vodkát, és egy hajtásra megissza.
Egy pillanatra elgondolkodik, hogy valóban jól küldte-e el Ewának az üzeneteit, miközben világokat
pusztított el maga körül. Nem kellett volna egyértelműbb módon jeleznie, mondjuk úgy, hogy egy-egy
levelet vagy nevet hagyni az áldozatain? Túl kockázatos lett volna - még azt hitték volna, hogy
sorozatgyilkos.
Nem az. Volt egy célja, amit az idő szerencsére megváltoztatott.
Ewa emléke már nem olyan nehéz, mint volt. Nem szereti úgy, ahogy szerette, és nem is gyűlöli úgy, ahogy
időközben meggyűlölte. Az idő múlásával teljesen eltűnik az életéből. Milyen kár: az összes hibája ellenére
nehéz lesz még egy ilyen nőt találnia.
Visszamegy a bárszekrényhez, fölbont még egy üveg vodkát, és megint iszik.
Vajon rájönnek, hogy a világok kioltását egyetlen tettes követte el? Ez már nem érdekli. Ha valamit
megbánt, az egyedül az, hogy délután volt egy gyenge pillanata, amikor fel akarta adni magát a rendőrnek.
De a sors mellette állt, és sikerült véghezvinnie a küldetését.
Igen, győzött. De a győztes nincs egyedül. Megszűntek a rémálmai, egy dús szemöldökű angyal őrzi az
álmát, és mostantól ő mutatja neki az utat.
2008. március 19., Szent József napja

Paulo Coelho A Győztes Egyedül Van

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Paulo Coelho A Győztes Egyedül Van

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

PAULO

1. kiadás 2009. május

Monda pedig az ő tanítványainak: Annakokáért mondom néktek, ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől,

BÁRKI is légy, aki most kezedben tartasz,

Ki az a férfi, aki követőm lenne?

Az út veszélyes - az eredmény bizonytalan, s lehet akár végzetes is;

You might also like