75.

fejezet

Mexikó: Titok és csodák

1956

MÍG A FŰ a kertjében a hótakaró alatt reszketett, William Branham a

legerőteljesebb látomásán tűnődött, amit valaha is látott. Egy titokzatosan
lemondott összejövetel, egy sikertelen kísérlet, hogy bekössön egy gyerekcipőt,
egy horgász lecke és egy titokzatos szoba/terem, amely egy óriási mennyezet
alatt emelkedett – ezek a képek lebegtek előtte, és a rejtett jelentésük
gondolkodóba ejtették. Hosszú ideig ez a látomás kötötte le a gondolatait. Bár
kötelességéhez hűen megtartotta a titkot, amit az angyal adott neki abban a kicsi
szobában, ennek a titoknak a hatása átszínezte azt, amit a Bibliában olvasott, és
annak is nagy részét, amit a következő hónapokban prédikált. Aztán egy éjszaka
1955 decemberében túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy aludjon. 10:30-kor
felébresztette a feleségét és megkérdezte: - Drágám, prédikálhatok neked egy
kicsit?

Meda odafordult hozzá. Megdörzsölte a szemét, mosolygott és azt mondta: -

Persze, Bill, mondjad.

Bill éjfélig prédikált a feleségének. Azt mondta: „A keresztény hit teljes

mértékben a megnyugváson alapozódik. Egy keresztényt nem lehet ida-oda
tologatni. Egy keresztény nem szaladgál egyik helyről a másikra. Egy keresztény
nem veszekszik, nem dühöng és nem aggódik dolgok miatt. Egy keresztény
megnyugszik. Minden elvégeztetett a hívő számára a Golgotán. Óh, jöhetnek a
csalódások, de a keresztény továbbra is csak nyugszik, tudja, hogy Isten képek
megtartani az Ő ígéreteit. Mi, keresztények, tudjuk, hogy nem számít, milyen
problémák jöhetnek – akár éhínség, vagy betegség, vagy halál – semmi sem
választhat el bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van.
Megnyugszunk. Hadd hányódjon csak ez a hajó amerre csak akar az élet
viharában, a horgonyunk biztonságosan a helyünkön tart bennünket. A hitünk
nem a saját képességeinkben nyugszik, vagy a gyülekezetünkben, vagy a
barátainkban. A hitünk teljes mértékben Jézus Krisztus bevégzett munkáján
nyugszik. Természetesen mindenféle vihar és baj fog támadni, de a hajónk nem
süllyedhet el, mert Isten Igéjében horgonyoztunk le.”

1956. január elsején erről a témáról beszélt a „Miért hánykolódnak annyira az

emberek” című prédikációjában. Azokról a keresztényekről beszélt, akiket folyton
előre-hátra dobálnak az élet viharai. Ez a fajta keresztény egyszer fent van,
egyszer lent. Egyik napon győzedelmesnek érzi magát, a másikon pedig
csüggedtnek. Egyik napon Istent imádja, a másikon pedig lehet, hogy már megint
a világban van. Miért? Mert csak az elméjével fogja fel Isten Igéjét.
Értelmi/intellektuális ismeret révén jött Jézushoz, inkább, mint egy
természetfölötti megtapasztalás révén a lelkében.

Hogy tisztázza a mondanivalóját, Bill az izraeliták utazását használta Egyiptomból

az Ígéret Földjére. Bár az Izráeliták nem hoztak magukkal élelmet, Isten minden
nap adott nekik a természetfölötti kenyérből, amit mannának neveztek. Az
izráeliták nem tudták tárolni ezt a mannát. Ha meg is próbálták, az másnapra
megromlott. Minden reggel annyi mannát kellett összegyűjteniük, amennyit meg
tudtak enni azon a napon. Ehhez hasonlóan a keresztényeknek minden nap
táplálkozniuk kell Jézus Krisztusból, az Élet Kenyeréből.

Bár ez a manna általában nem tart egy napnál tovább, volt néhány kivétel. Mivel
Isten azt parancsolta az izráelitáknak, hogy csak heti hat napot dolgozzanak, az
általuk a hatodik napon összegyűjtött manna mindig kitartott a hetedik napon is.
Emellett Mózes azt is parancsolta Mózesnek, hogy a Szövetség Frigyládájába is
tegyen a mannából. A Szövetség Frigyládája egy téglatest alakú doboz volt,
amely a templom (tabernacle= szent sátor, templom) legbelső helyiségében állt, ezt a
helyiséget nevezték a Szentek Szentjének. A Frigyládában lévő manna soha nem
romlott meg; nemzedékről-nemzedékre mindig olyan illata volt, mint a frissen
sütött kenyérnek. Szellemi értelemben, ez a meg nem szűnő frisség elérhető a
keresztény számára is.

Hogy elmagyarázza, mit akart mondani, Bill összehasonlította a keresztény életet

azzal a templommal, amelyről Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy építse meg a
pusztában. A templomnak három része volt – az udvar, a szentély és a Szentek
Szentje. (1) Az udvar: Annak, aki a templomhoz közelített, először az elkerített
udvarba kellett belépnie, amely nyitott volt az ég felé, ahol az állatáldozatok
bemutatásának helyéül szolgáló oltár állt és a medence, ahol a papok
megmosakodtak, mielőtt beléptek a sátorba. (2) A szentély: A sátor maga két
helyiségből állt, melyeket egy fátyol vagy függöny választott el egymástól. A
külső helyiséget nevezték szentélynek, ebben volt a hátágú lámpás hét lánggal (itt
valamiért nem a candlestick-gyertyatartó szót használja, hanem a lamp-et: lámpás)
. A szentélyben egy oltár is volt,
ahol illatáldozatot ajánlottak fel és egy asztal a kenyér (showbread – az a kerek kenyér)
számára, ami Isten jelenlétét jelezte. (3) Szentek Szentje: A belső helyiséget
nevezték a Legszentebb Helynek vagy a Szentek Szentjének. Ebben a szent belső
helyiségben csak egyetlen bútordarab volt – a Szövetség Frigyládája. Ennek a
frigyládának a fedelét úgy nevezték, hogy az Irgalom Trónja (Mercy Seat). A
templomnak ez a három része jelképezte az üdvösség három állomását: (1)
megigazulás, (2) megszentelődés és (3) a Szentlélek keresztsége.

A pusztában a templomnak csak egy bejárata volt, és csak azok léphettek be

rajta, akik hittek Jehovában, és csak ők láthatták az oltárt. Ma egy személy csak
akkor üdvözülhet, ha hisz Jézus Krisztusban, aki az egyetlen bejárt az örök életbe.
Azonban ez még csak az első lépés. Jézusban hinni olyan, mint hogy belépünk a
templom külső udvarába. Az az ember, aki belép az udvarba, hiszi, hogy Jézus
azért halt meg, hogy megmentse őt a bűneitől. Ez teszi őt igazzá hit által. Ez jó.
De még mindig kint van a szabad ég alatt, kitéve minden változásnak az
időjárásban. Vannak napos napok, amikor jól érzi magát. Aztán más napok
hűvösek és viharosak, és ilyenkor nyomorultul érzi magát. A felhők miatt folyton
változik a nap és a csillagok fénye.

A megszentelődés a kegyelem második állomása. Az az ember, aki

megszentelődik Jézus Krisztus vére által, jobb helyzetben van, mint az, aki megáll
a megigazulásnál. A megszentelt ember abbahagyja a dohányzást, az ivást, a
hazudozást, a lopást és így tovább. Helyesen bánik az emberekkel és szent életet
él az Úr előtt. Olyan, mint a pap, aki belépett a templomban a szentélybe. A
szentély kényelmesebb volt, mint az udvar. Menedéket adott a papnak a szél és
az eső elől. Ott nem volt kitéve az ég változó fényeinek, mert a világosságát az
arany lámpatartóból kapta, amelynek hét lángja volt. Azonban ez a hét fény nem
világlott tökéletesen. A lámpákat naponta figyelni kellett. Volt, hogy a kanócok
elszenesedtek, ezért elhomályosult a lángjuk és füstöltek a szobában. Volt, hogy
a lámpás kialudt, és újra meg kellett gyújtani.

Van még egy állomása az üdvösségnek: a Szentlélek keresztsége. Ekkor van,

hogy a keresztény a lepel mögé lép, a Szentek Szentjébe, és az életlét Isten
jelenlétének a Shekinah Dicsőségében éli. A Shekinah Dicsőség az a titokzatos
fény, az a lágy, ragyogó világosság, amely maradandó/szilárd és teljes
mértékben megbízható. A forrása Maga Isten, ezért ott semmilyen változás nem
lehet.

Bill azt mondta: „A férfiak és a nők tudnak jó életet élni és szeretni Istent az
értelmi felfogásuk által. Azonban az igazi rejtekhely a szívben van, elrejtve
Krisztussal. Amikor Krisztus a Szentlélek bejön a szívedbe, Ő benned van a te
indulatodban, és Ő az Ő saját életét éli az Ő saját akarata által, rajtad keresztül.
Annyira átadod magad neki, hogy Krisztus azokat a szavakat szólja, amelyeket Ő
szólna, és azokat a fajta gondolatokat gondolja, amelyeket Ő gondolná, rajtad
keresztül. Azokat cselekszi, amiket Ő cselekedne, rajtad keresztül. Alárendelt
vagy neki, és nyugszol.

INNEN ÚJ

„Milyen gyönyörű kép az odaszentelt keresztényről – alárendelt, akin keresztül

Krisztus munkálkodik. Pál azt mondta: ’Számomra élni Krisztus és meghalni
nyereség. Már nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem. Krisztus él az
egyén átadott lelkében – beszél az ajkaival, gondolkozik az elméjével, lát a
szemeivel és cselekszik az indíttatásával. Aztán a világ dolgai elmúlnak. Hogy is
lehetne ez más, mint édes és örömteli minden időben? Krisztusé az irányítás.
Ámen.”

„Értitek? Krisztus bennetek, tehát az egész valótok Krisztus. A hozzáállásotok, a

vágyaitok, az étvágyatok, mindenetek Krisztus: ti alá vagytok rendelve és
nyugszotok, és minden tökéletes. Nem számít, mennyire butának tűnik ez, vagy
mennyire sötétnek, ez akkor is úgy van – Krisztus bennetek. A ti elmétekkel
gondolkozik ugyanúgy, mint amikor akkor tette, amikor itt volt a földön. Már nem
a saját magatoké vagytok, hanem átadottak.”

„Évente egyszer Áron, a főpap, bement a templom szentélyébe. A gyülekezet

figyelte őt. Áront megfelelően kellett felkenni, megfelelően kellett öltöznie és
megfelelően kellett járnia. Csengőket hordott a ruháján, és ahogy járt, a csengők
ezt játszották: Szent, szent, szent az Úr. Vitte magával az engesztelés szent
vérét. Megkenték Sáron rózsájával, és a kenet lecsurgott a szakálláról a ruhájára.
Bement Isten jelenlétének a külső udvarába, a kárpit lehullott mögötte, és
elrejtette a külső világtól.”
„Dicsőség Istennek, hogy van egy rejtekhely, egy lakhely! Bemehetsz Isten
jelenlétébe és elrejtőzhetsz a világ dolgai elől. Nem hallod már őket, mert
hangszigetelt a hely. A világ kívül van, és leskelődik, néz. Te pedig belül vagy, az
örökkévaló Isten jelenlétében, és eszed a mannát, amely soha nem romlik meg
és soha nem fogy el. „

„Amikor egy ember a Király jelenlétében él, minden nap jó. Megtalálta a titkos
helyet. A kárpit mögé ment, és az bezárult mögötte. Nem látja a világot. A
szentély hangszigetelt a juhbőrök és a kecskebőrök által, ez a titkos hely pedig a
Szentlélek keresztsége által hangszigetelt, amely elrejti az ember Krisztusban.
Ott ő új teremtmény lesz, és minden nap ilyen módon jár Isten előtt.”

„Milyen csodálatos kép a hívőről Isten jelenlétében! Minden dolog átadatott

Krisztusnak. Minden, ami Isten volt, Ő azt áttöltötte Krisztusba. Minden, ami
Krisztus volt, Ő azt áttöltötte az Egyházba. Jézus azt mondta: Azon a napon tudni
fogjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti pedig Énbennem, és Én tibennetek…
Óh, micsoda kiváltságuk van a hívőknek, bárcsak el tudnák azt fogadni!”

Végezetül Bill azt mondta: „Az ember, aki keresztül megy a kárpiton, kizárja a
világot. Leült a kerubok egymásra hajló szárnyhegyei alá, és körbeveszi Isten
Shekinah Dicsősége. Az a fény soha nem homályosul el, és soha nem alszik ki. A
hívő megpihen a Szövetség Frigyládája mellett, és eszik a manna arany táljából,
amely mindig friss. Nem aggódik a világ miatt. Minden el van rendezve. Isten
felette van, hallja az ő imádságait, és megválaszolja azokat. Nem csak ennyi,
hanem ez a hívő ott él a királyok Királyának, Istennek a jelenlétében és az Ő
Shekinah Dicsőségében! Ott nem érhetik el őt a problémák. Ott nem hallgat
rájuk. A világ sírása kívül mard.”

„Barátaim, ha valaha is így jöttök Krisztushoz, ha be tudtok menni arra a helyre,

ahol a világ halott, és ha csak a Shekinah Dicsőségben éltek, a Király
jelenlétében éltek, akkor minden nap édes lesz a ti lelketeknek. Óh! Minden jó!
Minden jó! Semmi sem árthat neked. Óh, micsoda hely.”

Hogy bizonyítsa állítását, a Zsidókhoz írt levél 10:19-22-t idézte:

„Mert, testvérek, bátorságunk van belépni a szentek szentjébe Jézus vére által,

Egy új és élő módon, amely szenteltetett nekünk, a kárpiton keresztül, ami a

test,

És főpapunk van Isten háza fölött;

Közeledjünk hát igaz szívvel és a hit teljes bizonyosságával, a szívünk

megmosódva a gonosz tudattól, és a testünk megmosódva tiszta vízzel.”

Ezt a témát sokszor megismételte 1956-ban, azt tanítva, hgoy a templom a

mennyei igazság földi képviselete, mint ahogy Pál apostol tanította: Aki a
mennyei dolgok másolatát és árnyékát szolgálja, amint Mózes Istentől való
módon adta az utasítást, amikor fel akarta állítani a templomot. Mert Ő (Isten) azt
mondta: Minden dolgot aszerint a minta szerint csinálj, ahogyan a hegyen
megmutatásra került neked.”

A templom három része sok dolgot jelképezett. Isten számtanában a hármas a

tökéletesség száma. Isten három különféle módon fejezi ki Magát az
emberiségnek: Atyaként, Fiúként és Szentlélekként. Az ember három részből áll:
test, szellem és lélek. Az üdvösségnek három fázisa van: megigazulás,
megszentelődés és a Szentlélek keresztsége. A pusztában a templomnak három
része volt: a külső udvar, a szentély és a Szentek Szentje. Bill tudta, hogy a saját
szolgálatának is három része lesz: az első, a második és a harmadik húzás a
horgászásról való látomásból. A hatalmas sátornak a látomás végén szinte három
része volt: az egyik végén a gyülekezet, aztán egy megemelt szószék a másik
végén és egy kicsi épület a szószék mellett. Bill tudta, hogy az első és a második
húzás a szolgálata első két szakaszát jelentette: a kezében lévő jelet és a
látomás általi megítélést. Nem tudta, hogy mi lesz a harmadik húzás, de az
angyal világossá tette számára, hogy az valahogyan azzal a kis helyiséggel van
kapcsolatban a szószék mellett, amelybe leszállt a Shekinah Dicsőség. Az angyal
azt mondta: „Abban a helyiségben találkozom veled. Ez a harmadik húzásod. Ez
nem lesz egy nyilvános műsor.”

A „harmadik húzás” nem az egyetlen része volt a látomásnak, ami gondolkodóba

ejtette őt. Azon tűnődött, hogy vajon mennyire jelképes az, és mennyire fog szó
szerint történni. Miért mondta az a kedvesnek látszó férfi, hogy „William
Branham pihen”? Miért volt egy függöny az imasor leőtt? Miért folytatódott a sor,
egészen ki, a sátoron kívülre? Miért mentek be az imasorban lévő emberek abba
a kis helyiségbe? Mi történt abban a rejtélyes szobában?

Mivel nem lehetett tudni, hogy a látomásból mennyi volt szimbolikus, Bill hívta a
két menedzserét (ekkor Jack Moore és Miner Arganbright testvéreket), és
megkérte őket hogy nézzenek utána a legnagyobb sátor kibérlésének vagy
megvásárolásának, amit csak találnak. Miner ARganbright azt javasolta, hogy
Phoenix északi részén állítsák fel. Billnek tetszett az ötlet. Mivel a kampányaira
mindig nagyobb figyelmet vonzottak, minden egyes nappal, amit egy-egy helyen
töltött, Bill mindig azon tűnődött, hogy ha hosszabb ideig maradna egy helyen, az
megteremné-e az ébredést. Azonban ezt a tervet keresztülhúzta egy másik
evangélista, A. A. Allen, akit ugyanabban a hónapban szintén egy hosszabb
kampányra vártak Phoenix-ben. Bill lemondta a saját összejöveteleit, mert
felismerte, hogy nem végezhet gyógyító kampányt egyidőben a másik
kampánnyal.

Miner Arganbright másik tervet javasolt. A mexikói Narciso Medina Estrada

tábornok, aki keresztény volt, kérte meg Miner ARganbright-ot, hogy elhozza a
Branham társaságot Mexico City-be. Vajon Bill tartana-e néhány összejövetelt
Mexiko-ban?

Amikor Bill imádkozott ezzel kapcsolatban, az Úr Angyala jött hozzá és azt

mondta: „Soha nem mondtam, hogy menjél Phoenix-be. Azt mondtam, hogy
menjél Mexico-ba.” Ez megmagyarázott néhány részletet a tavaly novemberben
látott látomások tekintetében. A két rongyos fiú, akiket a látomás elején látott,
mexikói gyerekek voltak, és ugyanúgy azok az emberek is, akiket kitessékeltek
az összejövetelről, még mielőtt lehetősége lett volna prédikálni.

Bill megkérte Miner Arganbrightot, hogy szervezzen egy kampányt Mexikóban, és

elmondta neki a látomás részleteit. Pár nappal később Arganbright
visszatelefonált és azt mondta: „Lefoglaltunk egy bikaviadalokra használt arénát
Mexico City-ben. 60 ezer ember fér el benne. Az első összejövetel március 16-án
lesz. Ott találkozom veled és Jack Moore-ral aznap reggel a Mexico City-ben lévő
Regas Hotel-ben.” Arbanbright nem tudta leplezni az izgatottságát. „Branham
testvér, legalább hétszáz prédikátorunk van két tucat felekezetből, akik
együttműködnek velünk. Sőt, ez az első alkalom Mexikó történelmében, hogy a
kormányuk üdvözöl egy protestáns evangélistát az országukban. Arra számítok,
hogy csodálatos dolgok fognak történni!”

Bill 1956 első két hónapját úgy töltötte, hogy az USA államait járta be repülővel,
és mindenütt prédikált egy-két estét. Ezek nem gyógyító szolgálatok voltak. Nem
akart addig imádkozni a betegekért, amíg el nem jutott Mexikóba, mivel arra
számított, hgoy ott fog elkezdődni az új szolgálata.

Március 16-án Bill elrepült Mexico City-be Billy Paul, Jack Moore és Young Brown
kiséretében. Vele utazott Roberto Espinosa is, egy mexikói-amerikai prédikátor,
aki tolmácsolt neki az összejöveteleken. Miután bejelentkeztek a Regas Hotel-be,
hívott egy taxit, hogy elvigye őket a stadionba. Sötét felhők gyűltek és elkezdett
egy kicsit esni.

A taxis azt mondta: „Nem gyakran esik errefelé ilyenkor.” Bill oldalba bökte a
menedzserét és azt mondta: „Mit mondtam? Most figyeld meg, hogy lesz
valamilyen probléma, amikor odaérek. Üres lesz a hely.”

„Branham testvér, hogyan lehetséges az?”

„Nem tudom, de ezt láttam tavaly a látomásban.”

Amikor odaértek a stadionhoz, Jack Moore megdöbbenten látta a 60 ezer

körkörösen elhelyezkedő ülőhelyet, és mindegyik üres volt. Azt mondta:
„Branham testvér, ha hittem volna eddig is az ajándékodban, ezek után most
biztosan hinnék.”

Aztán később megtudták, hogy délelőtt több ezer ember összegyűlt a stadionban,
várták, hogy megkezdődjön az imaszolgálat. Délután, amikor elkezdett esni,
valaki a hangosbemondókat használta, és feloszlatta a tömeget. A legrosszabb
pedig az volt, hogy érvénytelenítették a szerződésüket a stadionra. Ebben a
pillanatban sem Medina tiszteletes, sem Estrada tábornok nem tudta
személynévvel megnevezni az ellenségüket, bár biztosan tudták a működő
szervezet nevét, amelynek dolgozott. Jack Moore fogcsikorgatva azt mondta:
„Utánajárok én, hogy ki áll emögött.”

Bill megvonta a vállát és azt mondta: „Csak próbáld, de nem fogod megtudni.
Senki nem fog tudni semmit, akivel beszélsz.”
Míg Bill és Billy Paul hazarepültek Jeffersonville-be, Arganbright és Moore Mexico
City-ben maradtak, remélték, hogy rendbe hozzák a zűrzavart. Jack Moore két
napig próbált rájönni, hogy ki oszlatta szét a tömeget, és ki mondta vissza az
összejöveteleket. Irodáról irodára járt, és annyit beszélsz a
kormányhivatalnokokkal, hogy már fájt az állkapcsa. Úgy tűnt, hogy senki nem
tudott semmit az ügyről. Közben Arganbright Estrada és Medina tiszteletessel
dolgozott, hogy megmentsék az összejöveteleket. Mivel elvesztették a
szerződésüket a stadionra, egy másik, megfelelő helyet kellett találniuk, hogy ott
legyenek összejövetelek. Találtak egy helyet Tacubaya-ban, Mexico City
külvárosában.

Szombaton Miner Arganbright felhívta Bill-t és megkérte, hogy jöjjön vissza

Mexikóba. Bill kiment a barlangjába, hogy imádkozzon erről.

Kora vasárnap reggel látomást látott döglött halakról, akik mindenfelé ott
hevertek a földön. Azt mondta az Úr Angyala: „Menj vissza Mexikóba. Nem ez a
tökéletes idő, de veled leszek.”

Így március 19-én, hétfőn, csak egy pár nappal azután, hogy elhagyta Mexikót,
Bill és a fia visszamentek oda. Estrada tábornok egy futballpályát béreltek ki
Tacubaya-ban két hétre. Bill minden este imádkozott a betegekért, egészen
péntek estig. Ezután Abel Medina folytatta az összejövetelt, helyi evangélisták
bevonásával.

Hétfő reggel 9 órakor már jöttek az emberek a futballpályára. Mivel itt semmilyen
lelátó nem volt, ott ültek a pályán egész nap, és várták, hogy megkezdődjön az
esti összejövetel. Óráról-órára többen lettek. Este hat órakor Billy Paul Branham
megkeverte az imakártyákat és odaadta őket egy mexikói férfinak, hogy ossza ki
őket. Aztán Billy Paul követte ezt az embert a tömegen át, hogy biztos legyen
benne, hogy nem adja el pénzért a kártyákat. Mire Bill 8 órakor megérkezett, kb.
10 ezer ember várta, hogy beszéljen. Bill azon tűnődött, hogy hogyan tud
egyáltalán felmenni a szószékhez. A támogatói megoldották ezt a problémát. A
színpad egy fal elé volt építve, amelyik elválasztotta a pályát egy úttól. Bill-t a fal
utca felőli oldalához vitték. Aztán egy létra segítségével felmászott a falra, ahol
két ember a hóna alatt rögzített kötéllel leeresztette őt a színpad másik felére.

Miután köszöntötte az embereket, Bill a Júdás 3-at olvasta fel, és hangsúlyozta

ezt a részt: buzgón küzdjetek a hitért, mely egykor a szenteknek adatott. Aztán
elmondta a samáriai asszony történetét, és elmagyarázta, hogy bár Jézus nem
látta őt még korábban, mégis elmondta az asszony élettörténetét. Ezt követte
Nátánáel története. Fülöp azt mondta Nátánáelnek: „Megtaláltam a Krisztust.”
Nátánáel szkeptikusan azt kérdezte: „Milyen bizonyítékod van?” Fülöp azt
mondta: „Gyere és lásd.” Amikor Nátánáel a nazarénus elé jött, Jézus azt
mondta: „Itt egy igazi izráelita.” Nátánáel megkérdezte: „Honnan ismersz
engem?” Jézus azt mondta: „Mielőtt Fülöp hívott téged, ott ültél a fügefa alatt, és
én láttalak téged.” Hogyan látta őt Jézus? Látomásban. Isten Lelke mindent tud,
és Jézus, aki Isten megnyilvánulása testben, mindent tud rólunk.
Bill azt mondta: „Ma este itt van az Úr, hogy csodákat tegyen. Én nem teszek
csodákat. Olyan vagyok, mint itt előttem ez a mikrofon. Ha nem beszélek, a
mikrofon magától semmilyen hangot nem visz át. Ehhez hasonlóan én is egy
eszköz vagyok Isten kezében. Az Úr Jézus Krisztus az, aki gyógyít, és csak egy
eszköz van, amin keresztül Isten megnyilvánítja a gyógyítást. Az Ő Szent Igéjének
ígéreteivel egyezve cselekszem, mert hiszem az Ő Igéjében lévő ígéreteket.”

Egy Enriqueta Arellano nevű asszony volt az első a 25 ember közül, akiknek volt
imakártyájuk. Felment a lépcsőn a színpadra és megállt az amerikai evangélista
előtt. Bill azt mondta: „Ez az asszony éppen úgy idegen számomra, mint a
samáriai asszony volt Jézusnak. De megmondom nektek, hogy mi a problémája.
Látom, hogy kórházban van, és műtik. Nem jól gyógyult meg a seb, és attól fél,
hogy rákos. Így van?” Az asszony könnyek között mondta meg a közönségnek,
hogy így igaz. Aztán rövid ima után Bill azt mondta: „Örülj! Az Úr meggyógyított
téged!” Enriqueta lesétált a színpadról, és olyan volt, mint egy új asszony.

Aztán több ember is jött az imasorba ugyanilyen csodálatos eredményekkel. Majd

egy Mariano Santiago nevű férfi állt meg az evangélista előtt. Bill azt mondta a
közönségnek: „Ha Isten megmondja nekem, hogy miért van itt ez az ember,
fogtok-e hinni Jézus Krisztusban?” Utána Santiago-hoz fordulva azt mondta:
„Azért jöttél, hogy imádkozzam a sérvedért. De van másik oka is. Te az
Evangélium hirdetője vagy Veracruz-ban, és úgy hívják a gyülekezetedet, hogy
Golgota. Azt akarod, hogy imádkozzam néhány zsebkendő fölött, hogy azokat
odaadd a betegeknek a gyülekezetedben.”

Míg ez zajlott, az egyik szervező arról szólt Medina tiszteletesnek, hogy van egy
tébolyult férfi az imasorban, aki olyan imakártyát tart a kezében, amelyen egy
női név van. Amikor Medina megnézte a dolgot, látta, hogy a fiatalember valóban
úgy tűnt, mintha az elméje beteg lenne, de nem látszott veszélyesnek. Aztán a
tömegből kilépett a fiatalember anyukája. Azt mondta, hogy övé az imakártya. Ő
beteg, de mindennél jobban vágyott arra, hogy a fia meggyógyuljon, ezért
nekiadta a kártyát. Medina tiszteletes együtt érzett az asszony vágyával.
Azonban olyan sok beteg ember volt, akik nem kaptak kártyát, hogy Medina attól
félt, hogy bármilyen eltérés a meghirdetett eljárásuktól esetleg lázongást
eredményezhet. Így megkérte az anyukát, hogy cserélje a fiával vissza a helyét,
amit ő meg is tett.

Aztán végül mikor ott állt a szószéknél, Bill azt mondta neki: „Katolikus vagy és
egy rózsafüzérrel imádkozol. Azért vagy itt, mert szeretnéd, hogy a szeretetted
meggyógyuljon, aki a fiad. Isten mindent elrendezett. Menj békével.”

Ezen az estén ugyanaz történt Mexikóban, mint Afrikában, Indiában és az Apacs

Indián Rezervátumban. A mexikóiak egyszerű hite teljes mértékben, szemtől-
szemben elfogadta a megítélés ajándékát, amit azt jelenti, hogy hitték, hogy
Jézus Krisztus mutatta meg Magát közöttük. Olyan bőségesen virágoztak a
csodák, mint a sivatagi virágok a tavaszi eső után.

Egy vihar front még mindig kihatással volt az időjárásra ebben térségben. Egész
nap szétszórt felhők voltak a hegyek fölött. Az első estén a szél fújt, de a tömegre
nem esett az eső. Aztán a következő napon egy kis eső is volt. Ez nem vette el az
emberek kedvét attól, hogy jöjjenek. Mire Bill megérkezett este 8-kor, hogy
imádkozzon a betegekért, a tömeg 25 ezresre duzzadt.

Az ötödik személy, aki az imasorban következett, egy vak ember volt. Bill
figyelte, ahogy jött előre, az egyik mexikói szervező segítette. Az öregember
egyfolytában egy kérdést kérdezett a szervezőtől. Espinosa tolmácsolta Bill-nek:
„Azt kérdezi, hogy közel van-e az amerikai evangélistához. Meg akar érinteni
téged.”

Pár pillanattal később a szervező a vakember remegős kezét rátette Bill

hajtókájára. Aztán térdre esve az öregember elővette a rózsafüzért, és elkezdte
mondani: „Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes…” Bill megállította az ember és
felsegítette, azt mondta: „Itt nem kell ezt csinálnod, Papa.”

Az öregember egy szalmakalapot viselt, amit spárgával varrtak össze. Borzas ősz
haj bújt elő a kalap alól. Egy vágatlan ősz bajusz rejtette el a felső ajkát. A
nadrágja és a kabátja rongyos és poros volt, és nem volt rajta ing. Ez a sajnálatra
méltó ember Bill szívében mélyen megérintette az együttérzés idegét. „Ha
apukám élne, olyan korú lenne, mint ez az ember. Milyen kegyetlen is volt az élet
ehhez az öregemberhez. Lehet, hogy még életében nem evett egy teljes menüt,
és hogy soha nem volt rendes ruházata, vagy cipője. Emellett pedig a sötétben
tapogatózik, még segíteni sem tud magán.”

Bill az ember mezítelen lábát nézte. Porosak voltak és hólyagosak, a hosszú

körmök felkunkorodtak rajta. Egy pillanatig Bill arra gondolt, hogy odaadja az
embernek a saját cipőit. Aztán rájött, hogy nem lesz jó a méret, hiszen a mexikói
ember lába sokkal nagyobb, mint az övé. Bill rápillantott az ember vállára, és
gondolta, hogy nekiadja a kabátját. Az öreg vállai nagyon szélesek voltak, Bill
tudta, hogy a kabátja sem menne rá.

A vakember levette a kalapját, odahajtotta a fejét Bill vállára és sírt. Nem csak
Bill érezte az öreg fájdalmát, hanem valami ott benne belépett annak az
embernek a szenvedésében – valami, ami meghaladta az együttérzést, az
érvelést, és belépett a szeretetnek abba a mélységébe, ami képes volt abszolút
komolysággal és őszinteséggel imádkozni a hit imáját.

Hirtelen úgy bontakozott ki egy látomás, mint a kaktusz virága, és azt mutatta,
hogy az öregember örömében ugrál. Bill akkor tudta, hogy elvégeztetett.
Finoman felemelte az öregember fejét. Az ember kétszer pislogott, és aztán azt
kiáltotta: „Gloria a Dios! Veo! Veo!” Ezt azt jelentette: „Dicsőség Istennek! Látok!
Látok!” Majd térdre hullva meg akarta csókolni Bill cipőjét. Bill felemelte. Az
öregember megölelte Billt, aztán körbeszaladt a színpadon, és megölelte
Arganbrightot, Brown-t, és a többi prédikátorokat is, és azt kiáltozta: „Gloria a
Dios!” Emberek ezrei vették át és mondták: „Gloria a Dios!”

Egy ilyen csoda túlságosan különleges volt a katolikus kézben lévő médiának,
hogy elhallgassák. Mexikóiak ezrei hallottak róla másnak reggel. Közöttük egy
fiatalasszony is, akinek a kisbabája tüdőgyulladásban szenvedett, és minden
lélegzetvételért megküzdött. Aztán míg azon a délelőttön az édesanyja azt várta,
hogy elvihesse az orvoshoz, a kisbaba lélegzett egy utolsót, és aztán nem
lélegzett többé. Kétségbeesve hívta az orvost. Az erőfeszítései, hogy újraélessze
a csecsemőt, kudarcot vallottak. Az orvos fájó szívvel mondta az anyukának,
hogy hagyja a kisbabát a rendelőjében, és ő pedig hívja a temetkezési
vállalkozót.

De valami abban a fiatal anyukában nem engedte, hogy feladja. Úgy gondolta,
hogy ha Isten képes volt visszaadni a vakember látását, akkor miért ne tudná
visszaadni az életet az ő kisbabájának. Azt mondta az orvosnak, hogy elviszi
magával a kis testet, és az orvosi rendelőből egyenesen a stadionba ment. , ahol
aznap este az amerikai evangélista imádkozott a betegekért. Mire odaért, már
kora délután volt, és a futballpálya kétharmada már tele volt emberekkel.
Szemerkélt az eső. Egy hosszú sor ember után foglalt helyet, és várta az időt,
amikor osztják az imakártyákat.

Aznap este, amikor Bill mászott át a falon és a kötelekkel engedték le,

meglepetten látta, hogy egy kupac kabát és kendő várja őt. Miner Arbanbright
elmagyarázta, hogy sokan azok közül, akik nem kaptak imakártyát,
odahalmozták ezeket a dolgokat a színpadra, hogy Bill imádkozzon fölöttük. Bill
ezt örömmel megtette, és emlékezett arra, amikor Pál halom zsebkendő és
kötény felett imádkozott Efézusban. Bill tudta, hogy ez ma is ugyanúgy működik,
mint akkor. Ezek a mexikóiak megértették a hit lényegét. Mint mindig, Bill
nyomatékosította számukra, hogy a hitüknek szilárdan Krisztusra kell
szegeződnie, aki az egyetlen Gyógyító.

Nem sokkal, miután az imaszolgálat elkezdődött, Bill észrevette, hogy valami baj
van az imasorban. Úgy tűnt, mintha egy asszony a sor végén próbálta volna
kikerülni a szervezőket. Bill figyelte, hogyan küzd az emberek feje fölött, hogy
utat törjön a színpadhoz. Morogtak a körülötte lévő emberek. Mások pedig
elkapták az asszonyt és visszahúzták a sor végére. De egy perccel később már a
lábuk között jött előre, és megint megközelítette a színpadot. Aztán megint
visszahúzták őt, de nem adta fel.

Hamarosan Billy Paul jött a szószékhez és azt mondta: „Apa, nem tudjuk sokkal
tovább rendben tartani a sort. Ott van hátul egy asszony, a karjában egy
kisbabával, és minden erejével azon van, hogy imádkozzál érte. Az a baj, hogy
nincs imakártyája. Az a rengeteg ember kora reggel óta itt vár. Ha átengedem
azt az asszonyt, imakártya nélkül, abból lázongás lesz. De egyszerűen nem lehet
vele bírni, a szervezők sem tudják visszafogni. Mit csináljunk?”

Bill körülnézett, a menedzserére. Jack Moore kicsi volt, mint Bill. Mindketten
egyidősek voltak, és mindkettejük kopaszodott. Bill azt mondta: „Jack testvér,
nem tudja az az asszony, hogy ki vagyok. Menj vissza hozzá és imádkozzál a
halott kisbabájáért. Ezzel megelégszik, és megnyugszik.”

Jack Moore bólintott és lement a lépcsőn a fűre. Bill visszafordult a mikrofonhoz

és éppen elkezdett volna beszélni a közönséghez, amikor egy fogatlan mexikói
babát látott maga előtt lebegni. A baba ott ült egy pokrócon, gőgicsélt és
nevetett, és hadonászott a kis kezével, mint a csecsemők szoktak, amikor
izgatottak valami miatt. Bill azt mondta: „Várj egy percet, Jack testvér. Inkább én.
Mondd meg a szervezőknek, hogy engedjék át az asszonyt.”

Billy Paul megrázta a fejét. „Nem tehetem, apu. Abból lázongás lesz.”

„Billy, látomást láttam.”

„Látomást? Az más.” Billy Paul tudta, hogy nem kérdőjelezheti meg a látomást.

„Lemegyek és megmondom a szervezőknek” – mondta Espinosa. Aztán a

szervezők félre álltak és átengedték az asszonyt.

Úgy szaladt oda a színpadhoz, mint egy futóbajnok. Leborult az amerikai

evangélista elé, és sírt: „Padre! Padre!” Bill és Espinosa felemelték, hogy megint
álljon. Szép asszony volt, a húszas évei elején. A szemei bedagadtak az egész
napi sírástól. Talán az első kisbabája volt, aki most élettelenül feküdt a könyörgő
karjaiban. Bill nem látta a babát, csak a megmerevedett körvonalát a nedves
takaró alatt.

„Mikor halt meg a baba?” – kérdezte Bill.

Az asszony azt mondta, hogy aznap délelőtt halt meg az orvosi rendelőben. Bill
azt mondta: „Espinosa testvér, ne tolmácsold ezt az imát.” Rátette a kezét a
nedves takaróra és imádkozott: „Mennyei Atyám, nem tudom, hogy mit jelent
mindez, de néhány pillanattal ezelőtt láttam magam előtt egy kisbabát, aki
gőgicsélt és játszott. Ha az a látomás ezt a halott babát mutatta, akkor engedd,
hogy az élet Jézus nevében visszatérjen bele.” Abban a pillanatban a baba felsírt
és rugdalózni kezdett a takaró alatt. Az anyukája felsikoltott és magához
szorította az izgő-mozgó kisbabát.

Bill azt mondta: „Espinosa testvér, ne jelenjen még ez meg. Menj el ezzel az
asszonnyal az orvoshoz. Írásos igazolást kérek, ami igazolja, hogy ez a kisbaba
halott volt.”

Az imaszolgálat végén Bill megkérdezte, hogy a látottak után hány ember van,
aki az életét Jézus Krisztusnak adná, és hogy emeljék fel a kezüket. Ezer és ezer
kéz emelkedett a levegőbe. Megdöbbenten Bill odafordult Espinosához és azt
mondta: „Mondjad nekik, hogy a katolikusok és a protestánsok ne emeljék fel a
kezüket. Csak olyan kezeket szeretnék látni, akik soha nem fogadták el Jézus
Krisztust korábban.” Espinosa ezt nyomatékosította a tömegnek, de ettől nem
változott meg a felemelt kezek száma.

Másnap Roberto Espinosa egy aláírt igazolást kapott az orvostól, aki megvizsgálta
az asszony kisbabáját és halottnak nyilvánította. Ezt követően Bill engedélyt
adott a történet nyilvánosságra hozatalára, először a helyi újságoknak, aztán a
Gyógyulás Hangja magazinban.

Míg Bill csomagolt, hogy elhagyja Mexikót, egy katolikus riporter kért tőle interjút.
Miután Bill-t kérdezte a sok csodáról, amelyek az elmúlt öt napban történtek, a
riporter azt kérdezte: „Hiszi-e, hogy a katolikus szentjeink is tehetnek ilyen
csodákat?”

„Ha élnek, akkor igen” – mondta Bill röviden.

„A katolikus egyházban csak a halál után avatnak szentté” – mondta a riporter.

„Ezt mondja a katolikus egyház, a Bibliában viszont Pál az Efézusban élő

szentekhez írt levelet. Ők pedig akkor még éltek.”

„Mi is olvassuk a Bibliát. De ha van valami kérdésünk, akkor hisszük, amit az

egyházunk mond afölött, amit a Biblia mond, mert a pápa közvetlenül Istentől
hall.” Bill összehúzta a szemöldökét. A riporter azt mondta: „Látom, ön nem
katolikus.”

„Igen, én protestáns vagyok, ami azt jelenti, hogy protestálok a katolikus egyház
ellen – nem az egyházban lévő emberek ellen, mert azok az emberek lelkek,
akikért Jézus meghalt – hanem a katolikus rendszer ellen protestálok, ami
uralkodik az embereken és elfordítja őket a Bibliától.”

Ez az őszinteség megdöbbentette a mexikói riportert. „Branham testvér, milyen

gyülekezethez tartozik?”

„Az Úr Jézus gyülekezetéhez.”

„Szerintem még nem hallottam arról a felekezetről.”

„Azért, mert nem felekezet. Hanem Krisztus teste. A Biblia mondja, hogy ’Egy
Lélek által egy testbe kereszteltettünk’. Nem számítanak a szervezetek. Hanem
az ember Jézus Krisztusba vetett hite számít – és az a hit abból jön, hogy hisszük
a Bibliát.”

„Látja, Branham testvér, a Biblia nem más, mint a katolikus egyház történelme.”

„Nem értek ezzel egyet. Sok történelmet olvastam, és úgy látom, hogy a
katolikus egyház nem létezett Konstantinusz idejéig, úgy 300 évvel az utolsó
apostol halála után.”

„Branham testvér, mi a véleményed a katolikus egyházról?”

„Bárcsak ne kérdezte volna ezt meg, de mivel megkérdezte, megmondom. A

katolikus egyház a spiritualizmus legnagyobb formája.”

Ez megrázta a riportert. „Miből gondolja ezt?”

„Bárki, aki próbál a halottakkal beszélni, spiritualista. És ti, katolikusok, mindig a

halott szentekkel próbáltok beszélni, kéritek őket, hogy közbenjárjanak értetek.”

„Branham testvér, Jézus Krisztussal is beszélünk, és Ő is meghalt.”

„Jézus nem maradt halott. Ő feltámadt a sírból és ma is él. Ha a mexikói

kampányom bizonyít bármit, hát azt, hogy Jézus Krisztus él!”