A költőzseni gyermeki énje – A hányattatott gyermekkor emlékeinek felszínre

bukkanása József Attila költeményeiben

„József Attila! / Te add nekem a reményt, / mert nélküle / romlott a napvilág, / a vér eves…”
– így jajdul fel a költőhöz címzett 1962-es portréversében Nagy László, a 20. század második
felének kiemelkedő magyar irodalmára. Ennél mi sem mutathatja jobban azt az erőteljes
hatást, amelyet József Attila gyakorolt és gyakorol a magyar költészetre mind a mai napig. A
sors iróniája, hogy történelmünkben a meg nem értett lánglelkű poéták oly gyakran tragikus
véget értek (elég csak Petőfire gondolnunk), s az élet hányattatásaiból József Attilának is
bőven kijutott: egy félrediagnosztizált súlyos betegség, a szeretetre és szerelemre való
folytonos hiábavaló vágyakozás, az állandó pénztelenség nyűge, és egy boldogtalan
gyermekkor kínzó emlékei.
József Attila költészetének meghatározó motívuma az édesanya képe, amely mindig a kínzó
magány érzésével kapcsolódik össze műveiben. Ez a képzettársítás korántsem tűnik
furcsának, hiszen mindez egy olyan férfi szájából hangzik el, aki még gyermekként veszítette
el szüleit, majd nevelőszülőtől nevelőszülőhöz vándorolva próbálta elviselni a rá váró
szenvedéseket.
Ez az élménykör a költő majd minden versében megjelenik, de a leghangsúlyosabban talán az
Anyám, a Mama és a Kései sirató című költeményekben bukkan fel. Ez a három mű egyben
József Attila költői fejlődésének is hű összefoglalását adja, tömören illusztrálva az egyes
alkotói periódusok fő vonásait.
A vershármas legkorábbi darabja az 1931. januárjában született Anyám című költemény. A
vers szenvedélymentes hangjával, egyszerű, a gyermeki ént idéző mondatszerkesztésével,
rímtelen tompaságával elsősorban a világos, könnyen érthető történetvezetésre törekszik. S ez
az egyszerű forma és mondanivaló együttesen olyan példázatot alkot, amely tökéletesen
kifejezésre juttatja a lírai én szemléletmódját, és elveit: a dolgozó proletárasszony alakjában a
kizsákmányoló társadalmi rendszer kritikája jelenik meg előbb csak fojtottan, majd halk
szemrehányással cselekvésre buzdítva („gondoljátok meg proletárok”). S bár szinte minden
ennek az eszmei mondanivalónak rendelődik alá, a költő ennek kifejtését és érzékeltetését az
édesanya alakjának és saját fájdalmának előtérbe állításával oldja meg, ezáltal emelve ki a
művet a szocialista költemények táborából.
A nyugodt, kissé elégikus hangvétel és monoton múlt idejű, kijelentő módú igealakok
használata („Anyám volt, apró, korán meghalt, / mert a mosónők korán halnak”), a lakonikus
tömörség a megváltoztathatatlanságot az édesanya halálába való beletörődést mutatja, de
mindez csupán a látszat, a költő ugyanis mindvégig törekszik arra, hogy szenvtelen hangon
írjon a kifejezhetetlenről. A versben megjelenő felnőtt költő még mindig ugyanúgy,
ugyanolyan múlhatatlan fájdalommal gyászolja édesanyját, hiába igyekszik ezt palástolni.
Az anya alakját egy-egy felvillantott képből, életének, munkájának egy-egy mozzanatából
ismerjük meg, amelyek életképszerűen tűnnek elénk: az együtt töltött vasárnap este, a
gyermekének ételt hozó gondoskodó anya képe egybeolvad a mosónő munkájának
mozzanataival. A negyedik strófa képei különlegesen érzékletesek: a szennyes, a mosás gőze
és a padlás mind-mind az ég, a levegő jelenségeivé lényegülnek át. Ez a versszak ironikus
hangvételével mintha azt sugallná, hogy a mosónő életét tökéletesen teljessé teszi munkája, s
nincs szüksége semmi másra… A következő strófa fedi fel az olvasó számára az irónia okát:
hogyan is nyújthatna az teljességet bárki számára, amely testét-lelkét egyaránt megtöri. A
záró strófa nem hoz feloldást, csak tovább mélyíti a nyomasztó légkört: ebből az egyhangú
életből szabadulást csak az álom adhat…
József Attila édesanyjához íródott költeményei közül minden bizonnyal a Mama a
legismertebb, amely 1934. októberében látott napvilágot. Az előző költeménnyel szemben itt
már háttérbe szorul a szocializmus ideológiája, a költő is egészen más szerepben jelenik meg
a versben, s érzéseinek is másképp ad hangot.
A Mama nem más, mint a lírai én síron túli engesztelő verse a halott anya ellen elkövetett –
vélt vagy valós – vétségekért. A költemény sajátossága az, hogy a költő két alakban is
megjelenik benne: egyrészt jelen van a felnőtt lírai én, aki az események kommentátora,
másrészt a gyermek-költő, aki az édesanya hallgatag alakja mellett a költemény
cselekményének másik fő szereplője. A mű érzelmi töltetét a gyermek és a felnőtt
gondolatainak, a múlt és a jelen érzelmeinek egymásba olvadása adja: a gyermek magának
követelve édesanyja figyelmét, szabadon engedi indulatait, ordít, toporzékol, kifejezésre
juttatja nemtetszését. A felnőtt, aki bár tudatában van az édesanyja elvesztésével járó
fájdalomnak, mégis eleget tesz a rá ruházott társadalmi szerepnek: nem nyafog, hiszen nem
teheti. Csak gondol az édesanyjára, „Már egy hete”…
Az édesanya alakja ismét a szakadatlan munkával összekapcsolódva jelenik meg, de most
elmaradnak az Anyám egyfajta sajátos idillt árasztó képei (pl. az együtt töltött vasárnap este),
s az anya halála, „mennybemenetele” összeforr a dolgozó mosónő leírásával.
A költemény belső feszültségét akarja ellenpontozni a tökéletes forma a maga páros rímeivel,
és egyszerű, négysoros strófáival. A sorok végén megjelenő páros rímek még a mondanivalót
is kiemelik: a „késő – óriás ő” szópár már a hangsúlyozás révén is a lassításra, a fokozott
figyelemre készteti az olvasót.
A költői egyik utolsó, édesanyjához írt verse a Kései sirató címet viseli, s az elemzett művek
közül egyértelműen ez a legindulatosabb: a költemény nem más, mint az anya nélkül maradt,
gyermekkorára visszatekintő költői vádjainak érzelmekkel, indulatokkal fűtött monotonná
váló felsorolása.
A lírai én, gyermekkorára visszatekintve, emlékeit felidézve sorolja elő minden sirámát,
édesanyját hibáztatva mindenért, hiába bízva abban, hogy ezáltal képes lesz elűzni a lelkét
mardosó fájdalmat. A korábbi anyakép a visszájára fordul: a nyomorúságok ideiglenes
enyhítőjéből minden szenvedés okozójává válik; a mama itt szélhámos, csalárd és
haszontalan.
Már a vers erőteljes felütése is indulatos vád: a beteg költő magányát és szenvedését a halott
anya nem képes enyhíteni. A vádak innentől kezdve egyre keményebbé válnak, míg végül a
negyedik és az ötödik strófában érik el tetőpontot: a váltakozó kérdések és felkiáltások a
kínok között hányódó lírai én jajszavai és indulatos felkiáltásai édesanyjához. A költő minden
jövőbeni kudarcáért, minden szakítással végződő kapcsolatáért anyját okolja: „Nagyobb
szélhámos vagy, mint bármelyik nő, / ki csal és hiteget!” Ez az indulatos, már-már őrjöngő
hang az ötödik versszak végére szelíd kéréssé válik: a gyermeki én felszínre bukkanva
édesanyját szólítja: „nem hallod, mama? Szólj rám!”
Feloldást a zárlat, a hatodik versszak hoz, de a költő fájdalmát, a gyermekét, „aki csügg anyja
szerelmén” ez sem enyhíti, csupán kitágítja az egész emberiségre, kifejezve ezzel a minden
emberre váró közös és elkerülhetetlen veszteséget: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, /
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe
fog belehalni.”