Alan O’Connor

Kék éjszakák árnyai

 Első rész

ÁTKOZOTT VÉR

Erion, a Pyarron szerinti 3692. esztendő nyarán

1.

Sianis a Szentek utcájában sétált, mikor a ha-' rangok szertartásra hívó szava utolérte.
Halványan elmosolyodott az istentiszteletre siető derék polgárok láttán. Ezekben a nehéz
időkben mindenkire ráfér a támasz... de hát mikor volt könnyű az élet a Városok Városának
shadoni kerületében?
A kerület nem számított nagynak, sokan nem is ismerték a több száz hasonló zugot
számláló városóriás polgárai közül. Eredetileg volt más neve is, de arra senki nem emlékezett
már, és a Hétarcú katedrálisának felépítésével a helyzet végleg tisztázódott. Shadon kivándorlói
fokozatosan népesítették be a közel másfél száz masszív, puritán homlokzatú házat, melyek
úgy vették körül a büszke katedrálist, mint engedelmes nyáj a pásztorát. Szükségük is volt az
Egyisten oltalmára az erőszakos gorvikiak, halált megvető szukék; ördögien ravasz dzsadok és
ezerféle más idegen nép tengerében. Domvik egyháza tartást és útmutatást adott a jámbor -
vagy annak látszó - shadoniak diaszpórájának, akik közül sokan épp hitbéli kérdések miatt
voltak kénytelenek új otthon után nézni. Hit, erő és nyugalom.
Sianis szomorkás félmosollyal csóválta a fejét. Úgy vélte, hogy ha valóban a Fényes
Birodalom " Egyistene teremtette a világot, azóta minden bizonnyal hátat fordított neki, és
másutt, hálásabb síkokon tevékenykedik. "
A magas, huszonegyedik évét alig betöltött ifjú biccentett a szembejövő nemes
kisasszonyoknak, akik izgatottan súgtak össze a háta mögött. Szó ami szó, lenyűgözően festett
combközépig érő vörös csizmában és fekete lovaglónadrágban, melyhez selyeminget és
könnyű szarvasbőr zekét választott. Senki nem ismerte fel benne a mestervizsgáját teljesítő
városi tolvajt, de hát ez így volt rendjén - sokan akadtak Erionban, akik arannyal fizettek volna a
besúgónak, aki felfedi az elbizakodott nemesek, óvatlan bankárok és tolvajcéhek kincstárait
fosztogató Nagy Ismeretlen titkát.
A fiú ezúttal minden eddiginél vakmerőbb fogásra készült. A próbát szabályszerűen
bejelentette a Kevés Barátok Házában, az erioni tolvajcéhek felett döntnöki hatalommal bíró
szervezetnél. A feltételeket Sianis szabta meg magának úgy, hogy abban a Kevés Barátok se
találhassanak kivetnivalót. Aki fényes nappal el tudja lopnia kormányzói palota védelmét élvező
varázstudó amulettjét, az a továbbiakban egyéb lehetetlenségekre is képes. Ha napnyugtáig
bemutatja az amulettet, megilleti a mestertolvaj cím - ami ebben az életkorban nagy ritkaság -,
és az ezzel járó abbitgyűrű, mely bizonyos jogokat és védelmet jelent a rivális tolvajklánokkal
szemben.
A mesterpróba, mint az efféle próbák általában, a lehetetlent kísértette: ezt már csak úgy
múlhatta volna felül, ha lelopja egy városőr lábáról a fuszeklit úgy, hogy a csizma rajta marad.
Az amulettlopás ötlete azonban szükséges őrültség volt: Bram mester nem talált volna másik
bolondot a feladatra. "
Bram mester, Abaszisz duhaj kedvű mesterdalnoka.
Bram Boreillo Sianis barátja, egyben tanítója volt. A harsányan öltözködő, lantpengetésre,
ivászatra és fehércselédek elcsábítására mindig serény bárd már-már atyai érzésekkel
viseltetett a kölyök iránt. A jobb napokat is látott aszisz utódjának szánta a jóképű suhancot, és
elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, mesterdalnokot farag belőle. Fáradhatatlanul okította a
hét nagy nemzet udvari etikettjére, a negyvenkilenc társastáncra és a mesterlant pengetésére,
ám a fiú a csapdák, zárak és riasztóberendezések mechanikájának elsajátításában, álöltözetek
viselésében sokkal nagyobb tehetséget mutatott. Az utóbbi három hónapban a városőrség és
tucatnyi pénzmogul tanúsíthatta volna, hogy a harsány, örökösen vigyorgó, pocakos aszisz e
tudományokban is kitűnő tanítómesternek bizonyult.
Sianis egy lépéssel mindig üldözői előtt járt. Fiatal volt, intelligens és vakmerő: a Városok
Városának szülötte. Erion nevelte, mióta az eszét tudta. Tízévesen már elárvult - ami errefelé
nem számított ritkaságnak -, de az istenek nem arra szánták, hogy felolvadjon a háztetők feletti
uralomért verekedő, csavargó kölyökbandákban. Kezdetben ugyan kutyák, macskák és
hasonló, veszélytelenül elemelhető házi kedvencek megtalálásából tartotta fenn magát
(megsértődött volna, ha valaki' tolvajnak nevezi), míg a kalandozók útjára nem taszította egy
kellemetlen véletlen. Tizenöt évesen, egy balsikerű kutyafogást követően jobbnak látta
váratlanul és lóhalálában elhagyni a' Városok Városát. Vissza sem tért négy évig.
Három hónapja lépte át ismét a szülővárosára nyíló térkaput - eseménydús három hónap
volt, annyi szent. Ez idő alatt sokan megtanulták tisztelni az éjszakában érkező és nyomtalanul
távozó, zsákmányát gonddal összeválogató idegent. Kis-Ibarában; a dzsad városrészben
udzsalarnak, azaz rókának, másutt szellemnek, árnyéknak, vagy épp rohadt patkánynak
nevezték. Senki nem látta az igazi arcát - nem csoda, ha sokféle leírás keringett róla -, és
kezdett afféle helyi legendává válni.
Derekáig érő hollófekete haját egyetlen lófarokba fonva viselte... már amikor épp
megengedhette magának a luxust, hogy álcázás nélkül lépjen az utcára. Szórakozottan
mosolygott vissza a csecsemőikkel sétáló, büszke asszonyokra. Szeme, mely annyira
megdobogtatta a szembejövő hölgyek szívét; éjszínű volt és kissé szokatlan metszésű. Az ősei
között mindenféle nép képviseltethette magát, született erioniaknál ezt sosem lehetett tudni. A
város a kontinens népeinek gigászi kohója volt: az elképesztően széles utcákon zömök, fekete
szemű, napégette, pergő nyelvű dzsadok, halovány bőrű, égkék szemű, fakószőke pyarroniak
éppúgy megfordultak, mint pengeéles mosolyú, fényesfekete hajú gorvikiak és rokonokból lett
ellenségeik, Shadon szülöttei.
Sianis, tőrkardja markolatán pihentetve kezét, mosolyogva bólintott a hercegi -palota
kapuőrei felé. Amazok komoran néztek vissza; de utat engedtek neki. Minden okuk megvolt,
hogy mogorvák legyenek: Rivelor, a shadoni városnegyed kormányzója a legrosszabbkor
távozott az élők sorából. Az öreg kétszínű, perverz csirkefogó volt - ezt mindenki tudta -, de
cseppet sem ostoba, és jó érzékkel virágoztatta fel a shadoniak kerületét.
Erion hercege idestova harminc esztendeje nevezte ki Rivelort az alig másfél száz házból
álló városrész élére. A nagyravágyó kormányzó sosem titkolta, hogy sajátjának tekinti a shadoni
kerületet. Színleg Erion üdvének fanatikus híve volt, és maga is tűzzel-vassal harcolt a sötét
vallások és a szervezett bűnözés ellen, ugyanakkor hatalmas hasznot húzott a velük folytatott
csempészkereskedelemből. Rivelor köpönyegforgató politikájának köszönhetően a shadoni
kerületben az eretnekek üldözését sem vették túl komolyan, ami a vallásháborúk idején
nagyban hozzájárult a városrész népességének felduzzadásához. A Hétarcú Egyisten vallását
a legszigorúbbak között emlegették a Délvidéken, Erion kies városnegyedében azonban újabb
és újabb eretnekségek ütötték fel a fejüket büntetlenül. Mintha itt az inkvizíció is csak félszívvel
tette volna a dolgát - számosan álltak értetlenül a rejtély előtt.
Aki ismerte Rivelor titkát, az hallgatott: vagy azért, mert nagyon megérte neki, vagy azért,
mert az emberek már nem túl beszédesek, úgy másfél lábnyival a föld alatt. A kormányzó
halálával azonban minden megváltozott és nem kevesen bánták volna, ha Rivelor utódja
visszahozza a régi, szigorúbb időket.
Sianis gondolatait egy bikamód komor, lógó bajszú gárdista szakította félbe, aki a
rangjelzései alapján ítélve biztonsági járőrtiszt lehetett.
- Ellenőrzés! - förmedt a számára dühítően jóképű ficsúrra. A tolvaj orrát verejték, bor és
vöröshagyma bűze csapta meg. Egy nyeglének szánt pillantás után lassan belső zsebébe nyúlt.
Valódi nemeseket is megszégyenítő megvetéssel nyújtotta át az érkezését igazoló
hamisítványt. Két éjszakán át dolgoztak rajta Bram mesterrel, de ha mégis lelepleznék... a
harcsabajszú tiszten kívül csupán két gárdista ácsorgott a fogadóteremben, rengeteg a bútor, a
függönyök földig érnek, az ablakok sincsenek túl magasan.
- Parancsolj utánam, nagyuram - bólintott a járőrtiszt, eközben Sianis pedig azon tűnődött,
hogy a shadoni nyelv miért ilyen szegényes a titulusokban, ha nem egyházi személyekről van
szó.
Amíg a járőrtiszt a szobájához vezette - iratai szerint, mint Carappo nemesi sarját, külön
vendégszoba illette meg a kormányzói palotában -, alaposan szemügyre vett minden részletet.
Bosszankodva tapasztalta, rangja nem jogosítja fel, hogy a díszbástya épületében, a shadleki
követség mellett kapjon szállást. Ez megnehezíti a dolgát, hiszen oda igyekszik. A folyosók
szerencsére csaknem teljesen elnéptelenedtek. A háznép zöme - hitbuzgó shadoniak
valamennyien - az istentiszteleten vett részt. A posztoló őrök nyugtalan tekintete elárulta,
Rivelor halála és az óhazából érkező követek jövetele alaposan feldúlta a palotát.
Szabadságuk elvesztésétől tartanak, és nem bíznak az új kormányzóban. Bizonytalanok
későn reagálnak majd, akkor is rosszul, nyugtázta magában Sianis, de tudta: lazítani ráér, ha
már Bram asztalán hever a kis malachitzöld tőr.
A fényűzően berendezett szoba láttán Sianis nyelt egyet. Vízcsap a falban, gördülő
kandalló, brokátfüggönyök, terrakotta padló, mennyezetről aláfüggő illatszeres füstölők,
ólomüveg ablakok, baldachinos ágy és egy valódi, egész alakos tükör! A vén Rivelor adott a
protokollra és tudta élvezni az életet - ami azt illeti, túlságosan is. Az ízléséről viszont jobb nem
beszélni, búzta el a száját Sianis, mikor a festményekre pillantott. Valamennyi az exkormányzót
ábrázolta hősi pózban, soha nem látott csaták közben, vagy amint őszentségével tanácskozik,
mindkettejük feje felett szolidan derengő glória... brrr!
- Ebben a sötét lyukban várjam, míg az új kormányzótok méltóztatik szóba állni velem?
Sehol egy könyv, semmi kifinomultság...
A járőrtiszt gyorsan liluló arca elárulta, hogy a nyafogó, affektáló hanghordozás kellően
hiteles.
- A kormányzó úr éppen őszentsége követeivel tárgyal, kegyeskedjen várni, könyvet pedig
hozatok! - A tiszt már fordult is, hogy minél messzebb legyen ettől a vérlázító, nyálas alaktól,
mielőtt elragadtatja magát és kitapossa belőle a szuszt. A harag óvatlanná tette, a koponya
hátsó csontdudorára mért rutinos csapás pedig az eszméletlenségbe taszította.
- Nem sürgős - mosolygott Sianis és a homokkal töltött bőrzsákocska eltűnt a csipkés
kézelő alatt. A hányaveti mozgást szabatos; kiszámított mozdulatok váltották fel. Kettős
kalózcsomók, smink, hajfestő por, szerszámok zsebbe, egy utolsó ellenőrző pillantás a tükörbe
- pár perc múlva a levetkőztetett, sebtében megborotvált őr az ágy alá került. Sianis remélte,
hogy új arcával, egyenruhában megtévesztheti társait, legalább egy futó pillantás erejéig. Amint
kilépett az ajtón, felvette a tiszt mozdulatait - hasznát, látta a pocakos dalnok színészetóráinak
-, leszegett állal, csákóját fejébe húzva hosszú léptekkel dübörgött le a lépcsőn. Újonnan
szerzett, üggyel-bajjal felragasztott bajsza harciasan lebegett. Ennél nagyobb veszteség ne érje
a derék tisztet, de ki gondolta volna, hogy épp egy harcsabajszúba botlik?
Egyetlen alabárdos próbálta megszólítani, de a tolvaj fel sem nézve rámordult és
félretaszította az útból.
- Hagyd; ma egész nap ilyen az öreg - hallotta társának mentegetőzését.
Az őrtorony azonban kemény dió volt. Felosont a csigalépcsőn, egy pillanatig tétovázott,
ne próbálkozzon-e inkább valami kevésbé hősies változattal. Túl nagy volt a veszély, hogy
valamelyik őrnek mégiscsak lesz elég ideje, hogy megfújja azt az átkozott kürtöt. Különben is,
nappal csak ketten vannak.
Döngve rúgta be az ajtót. A bent ülők nyomban felpattantak, az egyenruha láttán
ösztönösen vigyázzba vágták magukat - ez volt az a pillanat, mikor Sianis földhöz vágta az
álomméreggel töltött lúdtojásokat és a biztonság okáért rájuk is taposott. A közelebb álló arcán
derengeni kezdett a felismerés, kürtje után kapott, de egyetlen szippantás elég volt a szobát
elárasztó barna füstből, hogy fennakadt szemekkel elnyúljon a padlón. A másik karddal támadt,
de a tolvaj elhajolt a vágás elől, majd tőrt rántva, egyetlen mozdulattal kiütötte az őr kezéből a
pengét. A barna füstben tántorgó katona arcára fagyott a döbbenet, ahogy csatlakozott
társához. '
Sianis visszafojtott lélegzettel, szédelegve várt még egy ideig; majd feltépte a tűző nap
ellen lezárt ablaktáblákat. Mire a huzat kiszellőztette a toronyszobát, az őrökön is kettős
kalózcsomó feszült. Sianis éppen csak addig pihent, míg feltámasztotta a toronyőrök
közmondásosan erős; messzehordó számszeríját.
A kormányzói palota díszbástyáját a legmagasabb rangú vendégek számára tartották
fenn. Ott lesz a shadlekiekkel érkező varázstudó - egyáltalán, mit keres egy varázstudó az
Egyisten követeinek társaságában? A díszbástya légvonalban alig tízölnyire volt. Lapos tetején
már évtizedek óta nem teljesítettek őrjáratot, hiszen ez-kifejezetten zavarta a békeidőben sűrűn
érkező kényes vendégeket. A tolvaj alkarnyi fémpálcát húzott elő csizmájából, és óvatosan
szétnyitotta. A szerkezet leginkább egy esernyővázra emlékeztetett, vagy inkább egy négyágú,
kisebb horgonyra. Pontosan illeszkedett a nyílpuska vájatába: Sianis hitt a felkészülésben.
Érverése felgyorsult, ahogy a díszbástya cirádás szobrait méregette. Domvik hét arca
közül a haragos állt a legmegfelelőbb helyen. Melyik ez, talán a Hitetlenek Ostora? Mindegy. A
díszbástya mögött a katedrális tornyosult, fenyegető-komoran hirdetve az egyház hatalmát. A
Rivelor előtti időkben Shadon egyháza valóban vasfegyelemmel uralkodott a városnegyed felett
és tonnányi rézharangjának messze zengő kongása diadalmasan hirdette a Hétarcú Egyisten
hatalmát. A naponkénti harangszó persze állandó súrlódásokat váltott ki a más hitű szomszéd
kerületekkel. Rivelor végül az egészet csupán a Szentség napjára korlátozta, ötnaponta pedig
azért el lehetett visel
Sianis letekerte a törzsére csavart selyemkötelet és nyugtalanul várta az Áldozat
szertartását. Minden elvesztegetett perccel nő a felfedezés esélye, de ha jól számított,
hamarosan...
Gondolatait égzengéshez hasonlatos, messze szálló harangzúgás szakította félbe.
Helyes. A szertartás zavartalanul folyik.
Meghúzta a ravaszt.
A szigony megakadt a fenséges vonású szobor nyaka és válla között. A kötél kissé
megfeszült. Ha jól számolta ki az ívet, a shadleki követek szobájának ablakán fog landolni.
Felnézett az égre és fanyarul elmosolyodott. Szentségtörés lenne ilyen körülmények között az
égiekhez fohászkodni. Egy pillantás a hátára erősített, álomfüsttel preparált lúdtojásokra, egy a
szemközti, méregdrága ólomüveg ablakra és Sianis elrúgta magát a toronyból.
Zuhanás közben átvillant az agyán, hátha mégsem sikerül, elszakad a pányva, vagy a
falnak csapódik, de aztán a kötél berántott, a tolvaj pedig úgy fordult, hogy csizmája érje először
az ablakot. Az üvegcsörömpölés zaja elveszett a harangzúgásban és Sianis a szobába
zuhanva végigbukfencezett a hátán, elroppantva ezzel a zekéjére erősített utolsó tojásokat is. A
gurulás a vártnál rövidebbre sikeredett, egy bársonypamlag állította meg. Visszafojtott
lélegzettel pattant fel a -sűrű, barna ködben és megperdülve végigpásztázta a szobát.
Shadleki lobogó, nyitott utazóládák, fényűző berendezés, viess-fából ácsolt asztalkán
felállított korongsakk táblája, végjáték előtt, a vörös nyilvánvalóan vesztésre áll. Az asztalkára
borulva eszméletlen férfialak vonaglott az álomméreg fojtó, sárgásbarna ködében, de ezenkívül
semmi nem mozdult. A harangzúgás elhalt, csend nehezedett a szobára, Sianisnak azonban
nem voltak illúziói. Mozdulatlanná dermedve várta az áruló neszt, mikor tarkóján mintha jeges
kéz simított volnia végig.' Mágia! Bal felől meglebbent a függöny, a döbbent tolvaj előtt pedig
beteges, gennysárga villódzás fakadt a semmiből.
Ó, Arel, egy rohadt idézőmágus!
Sianis célzás nélkül hajította el tőrét - a legválságosabb pillanatokban mindig ösztöneire és
a verejtékes munkával bevésett mozdulatokra hagyatkozott. A csuklóból vetett tőr röpte megtört
a levegőben, sikoly hasított a harangzúgás után váratlanul beálló csendbe. A függöny előtt
ösztövér, görnyedt alak körvonalai rajzolódtak ki. A shadleki nemesi viseletet átáztatta a vér. Az
idegen eltorzult arccal próbálta kihúzni a hasába fúródott pengét. No igen, a varázstudó. Őt
kereste, hiszem a korongsakkot is ketten játsszák.
A fiú fülében dobolt a vér, tüdeje fájdalmasan követelte a levegőt, de lélegzet-visszafojtva
várt, míg a másik elzuhant. A varázstudót már nem védte a mágiája, a tojásokból felszabaduló
álomméreg rajta is éreztette hatását. Hova rejtené egy mágus a talizmánját egy idegen várban?
Az idő és a levegőhiány - sürgetett, ezért Sianis megkerülte a gennysárgán villódzó ködgomolyt
és a varázsló fölé hajolt. Egyetlen vágással felhasította a lila-fekete köpönyeget, és zordan
elmosolyodott, mikor megtalálta a férfi nyakában a bőrtokot. Kirántotta az apró tőrt, de a
felragyogó, arasznyi malachitzöld penge látványa már nem jutott el a tudatáig: ösztönei veszélyt
üvöltöttek.
Lábai rugóként lökték előre, a hátába fájdalom hasított. Továbbhengeredett az oldalán,
küzdve a rátörő pánikkal. Végzetes hiba volt hátat fordítani egy félig nyitott idézőkapunak. A
mágus biztosra akart menni és nem átallott az Idegen Szférákból iderántani valami ingerült
rémséget!
A tolvajnak esze ágában sem volt szembenézni az érkezővel. Szemei előtt vörös karikák
ugráltak a légszomjtól, de tudta: elég egyetlen -szippantás az oszladozó ködből és ő maga is a
shadlekiek mellé hanyatlik.
Az ajtó!
Sianis versenyt futott a halállal, mely ezúttal egy óriási, százlábúszerű, borotvaéles
rákollójú, skarlátfényben izzó pokolféreg képében üldözte. Épp az első reteszt tolta el, mikor a
szörny döngve vágódott mellette az ajtónak. Az ajtófélfával együtt a fal egy része is leomlott. A
pokolféreg rákollóival vakon csapkodva kerregett a romok felett. Sianis a döbbenettől némán
meredt a megelevenedett rémálomra. A félbeszakadt idézés miatt a pokolféreg tökéletlenül
anyagiasult, és vakon, kínlódva tekergett a nappali fényben.
A folyosón rémült kiáltás harsant, és a szörnyeteg nyílként vágódott a hang irányába.
Sianis tízegynéhány lépést rohant az ellenkező irányba, mire lélegezni mert. Innen talán
egyszerűbb lesz.
Torkaszakadtából üvöltött, nem törődve a feltűnéssel. Ha megállították, egy tagolatlan si-
kollyal a háta mögé mutatott, és kitépte magát az őrség kezéből. A mögötte visszhangzó
csattogás-kerregés helyette is válaszolt. Sikerült így egészen a kapuig jutnia, ahol az őrökre
förmedt: '
- Szörnyet engedtetek a palotába, most pedig gyáván meglapultok? Én védjem meg a
kormányzó nemes vendégeit? Sorakozó a díszbástya előtt!
A döbbent katonák akaratlanul engedelmeskedtek és mire ráeszméltek, hogy voltaképp
nem ismerik a tépett egyenruhájú, félbajszú idegent, az már el is fönt a szertartásról hazafelé
igyekvő hívek között.
 2.

Sianis inkább gyors, mintsem biztonságos utat választott a városon keresztül. Tudta, hogy
a palotaőröknek egy darabig nem lesz idejük az üldözésre, a hátán ejtett sebek viszont
aggasztották. Erionban nemzedékek óta csak a legendákból, kocsmai nagyotmondók meséiből
ismerték a Settenkedőket. Egyáltalán hogy jutott eszükbe? Hol vagyunk, a Sötét Birodalomban?
A jámbor shadoniak eleddig gondolatban sem vetemedtek arra, hogy varázslásba ártsák
magukat - a feketemágiáért gyors halál vagy hosszú fogság járt az Egyisten földjén. Ha a
követek varázslókkal - ráadásul démonidézőkkel - szűrik össze _a levet, ez arra vall, hogy
Erionban nem tartanak sem az egyház, sem az új kormányzó hatalmától. Hacsak nem épp neki
szánták a pokolférget. Nem lehet túl népszerű, ha egy démonidézőt uszítanak rá: a
conjuratorok ritkábbak voltak, mint a fehér holló és csillagászati összegekért dolgoztak.
Sianis legszívesebben véresre vakarta volna a bőrét. Maguk a sebek nem voltak mélyek,
de egy pokolféreg marását nem lehet félvállról venni.
Bármennyire kidolgozta is a tervet, végül csak a vakszerencsén múlt, hogy mesterpróbája
nem Rivelor hírhedt kínzókamráiban végződött. Lehet, hogy mégis kedveli valaki odafent?
Sianis cinkosan az égre hunyorított, ám ahogy tekintete visszatért a katedrális melletti sikátorba,
arcára fagyott a mosoly.
Az előtte álló darócruhás, kopaszra borotvált, mezítlábas idegen mintha az időkoptatta
kockakövekből nőtt volna ki. A zsákforma öltözék, az övre fűzött imacsomó és a házfalnak
támasztott hosszú bot shadoni szerzetesre vallott. Egy Benignus-rendi szentfazék. Már csak ez
hiányzott!
A szerzetes udvarias mosollyal viszonozta a tolvaj kínos vigyorát, széles bőrövének
lecsüngő végét, durva posztóruháját meglebbentette a szél. Bal tenyerét felfelé fordítva kérően
intett. Sianis nagyvonalúan feléje hajította a harcsabajszú erszényét. A csuhás nemet intett a
fejével, és a tolvaj zubbonya alatt dudorodó bőrtokra mutatott. Sianis elhúzta a száját:
- Ide hallgass, csuhás, fáradt vagyok. Kedvelem a jámbor fajtádat, úgyhogy nem
bántanálak. Légy jó fiú, és vidd az alamizsnát - egy évre elég a magadfajtának -, és engedj
utamra; sietek.
A szerzetes a fejét rázta, és félreérthetetlenül a tőrt rejtő bőrtokra mutatott. Mélyen ülő,
jadeszín szemeiben különös, vad fény lobbant.
Jól van, csuhás, te akartad...
Sianis felsóhajtott, mint aki belefáradt a magyarázkodásba, ám a sóhaj még véget sem ért,
mikor tőre már a levegőt hasította, hogy átmetssze az egyházi útonálló inait.
Megdöbbentő dolog történt. Erion és az egész nyugati part egyik legfürgébb tolvaja
életében először nem fejezhette be szemmel követhetetlenül gyors vágását. Rántást érzett a
csuklóján, körbefordult vele a világ és végtelennek tűnő repülés után hatalmasat nyekkent a
szemközti istálló falán.
Értékes pillanatokat veszített, míg talpra kecmergett, de a szerzetes nem használta ki
helyzetét. A fiú fejében vadul kergették egymást a gondolatok. A csuhás gyorsasága
megrémítette - annyira persze nem, hogy átadja neki a keservesen megszerzett malachit tőrt.
Vett néhány mély lélegzetet, és beletörődő mosollyal nyújtotta át a bőrtokot. Jó magasra
emelte, miközben alattomosan mély rúgást indított a darócruhás lágyéka felé: A lába feleúton
sem járt, mikor egy gyomrába robbanó ellenrúgás ismét a házfalhoz csapta. Elködösülő
tekintettel látta, amint a fölé magasodó férfi lassan, rezzenéstelen arccal felemeli jobbját, és
lesújt.
 3.

Először a hangok jutottak el hozzá. Nyugodt, zengő, bizalomgerjesztő férfihang beszélt

valami ismeretlen nyelven, amelyből még szavakat sem értett. Kemény, kényelmetlen lócán
feküdt. A férfi hirtelen közösre váltott:
- Kinyithatod a szemed. Mindjárt leveszem a kötést is a kezedről.
Sianis résnyire nyitott szempillái alól megállapította, hogy az idegen - ritkuló hajú, őszes
férfi - hozzá beszél. Szelíd, rezzenetlen szemei voltak, a tolvaj mégis megérezte a mögöttük
lapuló robbanékony erőt. Izmos testén a városőrség nyári egyenruhája feszült. Ahol- karja-lába
fedetlenül maradt, hegek kígyóztak, mint erezet a nemes márványon. Az ősz férfi korát
meghazudtolta a szinte ránctalan arc és a ragadozók éberségével villanó, acélkék szempár.
Görnyedt tartása is az ugrásra készülő nagymacskákra emlékeztetett. Felsőteste karcsú,
lábaihoz képest aránytalanul hosszú volt, félig nyitott ingén szíjas izomkötegek sejlettek át. Az a
fajta harcos lehetett, aki képes mérföldeken át loholni az ellenség nyomában, majd pajzsot
szakasztó erejű vágásokkal; órákon át tartó küzdelemben győzni. Veszedelmes.
A tolvaj felült, és utálkozva nézett körül. A bíborszín bársonnyal bevont pamlagok és
mintás függőcsillárok nyilvánosházakat juttattak eszébe. Rivelor minden ismert divatot hűen
majmolt, és rajongott az aranyozott bútorokért. Vasfából ácsolt, üres karszékek álltak egy
hatalmas, ovális asztal körül. A falon pajzsok az összes ismert városállam címerével. Kardok
mindenütt - egyik sem jelentős értékű -, dárdák gúlába állítva. Két lezárt tengerészláda, egy
hatalmas szekrény otromba lakattal.
Ha tudnák, hogy nem a méret számít!
Sianis egyetlen ólomüveg ablakot látott, az is a görnyedt tartású idegen mögött. Délutáni
napfény tűzött a szobába. Ilyen sokáig volt eszméletlen? A szoba rendeltetését tekintve félúton
lehetett a tárgyalóterem és a fegyverraktár között.
Az asztalnál álló férfi bólintott az előtte meghajló, posztóruhás szerzetesnek, aki csendben
elhagyta a szobát. A fiú hitetlenkedve nézett a középtermetű, sovány domvikiánus után. Mi
történik itt? A jámbor shadleki követek démonidézőt rejtegetnek, Domvik áhítatos szerzetese
pedig fél kézzel elintéz egy kalandozót? Az Egyisten birodalma sokat változhatott, ha egy
nyomorult csuhás is így verekszik...
- Sianis, városi tolvaj, Erion kereskedői számára udzsalar, a sivatagi róka.
- Te pedig az új kormányzó vagy, aki miatt elszúrtam a mestervizsgámat. - Sianis
visszategezte az idegent. Annak arcizma sem rezdült, kitáguló pupillája azonban elárulta
döbbenetét. Letette a kezében tartott bőrtokot, és körbejárta a fiút.
- Hogy jöttél rá? -A férfinak csak a szeme mosolygott, majd a márványasztalkán fekvő
gyümölcsöstál felé biccentett. A tolvaj elhúzta a száját. Rivelor perverz volt és kábító füveket
rágott, az új kormányzóról pedig azt híresztelték, gyümölcsöket meg magvakat eszik, és
ezerféle teát iszik normális ital helyett. Hiába, a hatalom megrontja az embert.
- A shadoni kerületben eddig nem akadt, aki megállíthatott volna. Senki a városi őrök
közül. De egy jövevény, akit nem ismerek, meglephetett: Akinek hatalma van, és ravaszabb,
mint a többiek. Ráadásul a kormányzói palotát leszámítva meglehetősen jól ismerem a shadoni
kerület épületeit. Attól tartok, a palotának most nemcsak a tanácstermével fogok behatóan
megismerkedni.
A férfi érdeklődve figyelte a tolvajt. Rövid tűnődés után kivonta a malachitzöld pengét. A
tőr valami különös, varázserejű fémből készülhetett, a markolatába foglalt drágakő árából pedig
pénzelni lehetett volna egy kisebb hadjáratot is. A fiú közönyösen meredt a markolat végén
felszikrázó szivárványkristályra.
Nem kapzsi, állapította meg a kormányzó. Helyes!
- Tudod, mi ez?
A tolvaj a fejét ingatta.
- Drágakő.
- Azt állítod, fogalmad sincs, miért kockáztattad az életedet? Efféle könnyelműséget nem
feltételezek rólad.
- A -mágusok szerint efféle szivárványkristályt utoljára a kyrek készítettek birodalmuk
fénykorában. Manapság előszeretettel használják idézőrítusokhoz, mert úgy tartják, ha efféle
ősi holmival ontják az áldozat vérét, a hívó szó messzebb visszhangzik az Idegen Szférákban -
vont vállat Sianis kelletlenül.
- Honnan ismer egy városi tolvaj efféle dolgokat? Shadon inkvizítorai a fél karjukat adnák
efféle tudásért.
- Talán. De előbb megégetnének boszorkányság vádjával. - A fiú legyintett. - Apám
boszorkánymester volt, amíg meg nem találta az inkvizíció. Érdekes feljegyzéseket hagyott
hátra, és megtanított olvasni is. Nem mintha vonzana az efféle mesterkedés.
- Azt hiszem, meg fogjuk érteni egymást. A nevem Arenzin Bel Haggalis. Dél-Shadonból
jövök.
Sianis tűnődve mérte végig. Keménynyakú felföldiek lennének az ősei? Felettébb
valószínű.
- Őszintén szólva már vártam, hagy bemutatkozzunk egymásnak... esetleg felakasztatsz,
vagy más efféle.
- Kár lett volna elsietni - mosolygott Arenzin.
- Sok van a rovásodon akkor is, ha csak a fele igaz annak, amit rólad beszélnek.
Egyvalami azonban melletted szól. A rablásaidból a tolvajcéhek mesterei is tanulhatnának, és
eddig a legszorultabb helyzetekből is kivágtad magad... de nem ezért döntöttem a javadra,
hanem azért, ahogy harcolsz. Sosem hagytál halottakat magad mögött. Elkábított, leütött,
kezük-lábuk inain sérült emberek szegélyezték utadat. A gyógyításuk persze nem kis munkát
adott papjainknak, de mindenki túlélte a veled való találkozást: Miért áll tolvajnak az ilyen?
- Hőst azért ne faragj belőlem - morogta Sianis. - Ezek egyszerűen nem érdemelték volna
meg. Később pedig szórakoztatott a sokféle arcomról, alakomról elterjedt szóbeszéd. Tolvaj pe-
dig azért lettem, mert ehhez értek. Nem harácsolok, csak újraosztom a vagyont.
- Több van benned egyszerű városi fosztogatónál, büntetlenül mégsem engedhetlek
utadra. A mentalistákkal csapást mérethetek az elmédre, mely kitörli az utóbbi pár év emlékeit.
Jobb esetben nem őrülsz meg, de sosem lehetsz a régi önmagad. Elrekkenthetlek Sheralan
bányáiba is: arrafelé mindig híján vannak a munkás kéznek, és kitűnően őrzik a fegyenceket.
Meg is csonkíthatnánk az északi törvények szerint, ez a te esetedben egy kezet és egy lábat
jelentene.
- Egyre érdekesebb - dünnyögte Sianis, de sápadtsága rácáfolt a hetyke szavakra.
- Mindketten veszítenénk az efféle megoldásokkal - ingatta fejét a shadoni. - Egy
szolgálatot kérek inkább.
- Besúgó legyek?
- Vadász. Az én vadászom:
- Elfelejted, hogy van más választásom is - sóhajtott a fiú, és közben ezt gondolta: Hiba
volt elküldenie azt a csuhást. Az ablak nyitva, és amíg beszélgettünk, a kezemben helyreállt a
vérkeringés. Ha közelebb jön, egy ütés, egy ugrás, és...
- Meg se próbáld! - Haggalis nem emelte fel hangját és ez félelmetesebb volt, mintha
kiáltott volna. Nyugtalanítóan magabiztos volt. Sianis úgy döntött, inkább nem próbálja ki, miért.
- Mi lenne a feladatom?
- Rivelor egy korrupt, gazemberektől és eretnekektől hemzsegő, minden szomszédjával
hadilábon álló városnegyedet hagyott rám. A kincstár üresebb, mint vártam, katonáim és
hivatalnokaim nagyobb részét ki kellett hajítanom, mert megvesztegethetők vagy lopnak. A vén
csirkefogó rengeteget költött magára, ráadásul, mint utódját, belekevert néhány csúf dologba.
Ezért van rád szükségem, noha istentelen pogány vagy, hiszen egy hithű shadoni inkább a
kezét vágná le, semhogy Domvik szobrát megszigonyozva másszon be az ablakon. Ráadásul a
szertartás ideje alatt! Nem tartozol a nyájhoz, de nekem így kellesz. Farkas kell nekem a
farkasok ellen.
Sianis hosszú ideig nem szólt, majd lehajtott fejjel dörmögte:
- Kérlek, ne használj nagy szavakat; bántják a fülemet: Egy szolgálatról beszéltél. Csak
egyről.
- Szükségem van rád, és egy bizonyos aszisz mesterdalnokra. Szeretném, ha ő is hallaná
a részeteket. Egy conjuratort kell előkeríteni. Ő tanította a fickót is a toronyszobában, de az
hozzá képest még gyenge kezdőnek sem tekinthető. Az inkvizíció már-már azt hitte, sikerült
kifüstölni a démonidézők terjesztette rontást, mikor ez az új mester felbukkant. Anguir den
Werohl a neve, a lar-dori egyetem renegátja. Veszedelmesen sokat tud, és ami még rosszabb,
tanít. Az ellenségeire viszont nem holmi óriásférgeket szabadít, hanem felfalatja őket valami
alaktalan, követhetetlenül gyors rémséggel.
- Felejtsd el! Mágusokkal nem kezdek.
- Három okod van, hogy ezzel kivételt tégy. Először is, nem kell legyőznöd, csak meg kell
keresned a conjuratort. Másodszor, amíg itt hevertél, átírattam a mestervizsgád feltételeit a
Kevés Barátoknál - elődöm, Rivelor jól kiépített alvilági kapcsolatrendszert hagyott rám örökül.
Nem volt olcsó, de napnyugta előtt még megtehettem. Nem akartam, hogy miattam keljen rossz
híred a jobbkörökben.
- Úgy értsem, hogy a Kevés Barátok könyveiben most az áll, hogy önként támadom meg
azt a conjuratort? - A fiú szeme veszedelmesen összeszűkült: gyűlölte a zsarolást.
- Megölnöd nem kell, csak felkutatnod - közölte Haggalis. - Harmadszor: ez nem
akármilyen démonidéző. A fickó tőled kapta a szörnyet egy félresikerült sakkjátszma során.
Emlékszel?
A fiú visszarogyott a lócára.
- Bár ne emlékeznék!
- Akarsz beszélni róla?
- Négy éve történt a dolog. Egy őrült kyr nemes, egy famór rabszolgájaként
belekényszerítettek egy sakkjátszmába, ami végzetesnek bizonyult... a szó szoros értelmében.
A táblát egy ősi pokolkúttól alig kétlépésnyire, egy sebtében felrajzolt pentagramma közepén
állítottuk fel. Pokolkút?
- Az évezredes üregeket nevezik így Toron földjén. A mélyükön titkos pecsétek láncolják le
a más világokból megidézett bestiákat, melyek valaha Ryeket szolgálták - magyarázta Sianis. -
A famor mindenkit kizavart a kutat rejtő toronyból. Született toroniként kínosan ügyelt rá, hogy a
tábla körül tartózkodók mindig páratlanul legyenek. Akkor már sejtettem, hogy a toroni is eszköz
csupán bérvarázslója, a játszmát megszervező áruló kezében. Az igazán hatalmasok
törvényeket és elveket tagadva, a maguk útját járják, mondják a pyarroniták és a lar-dori
conjurator komolyan vette ezt. Nem hiszem, hogy toroni tradíció lenne, hogy a sorsjátszma
végjátékát egy ősi pokolkút mellett kell lejátszani. Rettegtem, hogy a kútban valami gyilkos dög
tanyázik, és gyanúm fájdalmasan hamar beigazolódott. Láttuk, hogy itt mi csak veszíthetünk,
ezért ilanori mesterem egy óvatlan pillanatban megragadta az őrült famort, és magával rántotta
a kútba. Fojtott morajt hallottam odalentről - meglehet, képzeltem csupán, hisz majd'
megőrültem a félelemtől. Kimért hangra riadtam fel: "Te lépsz, kölyök." Alig láttam az árulót a
könnyeimen át. Morogtam valamit, hogy őrültség az egész, a lar-dori azonban máris a tábla elé
kuporodott, és közölte, hogy a két Hadúr... a két vezér kettőnket jelképez. "Aki túlértékeli
szerepét az élet sorstábláján, az megérdemli végzetét", mondta, és elfricskázta az útból a
leütött fekete gyalogot. Én Arelhez fohászkodtam, ő a kútba köpött. Vizeskék szemeiben
démonok vicsorogtak. „Siess!", parancsolta. "A végjáték zavartalansága ürügyén a szirt tövébe
zavartam a harcosokat. Ha sejtenék, hogy leláncolt kezű mestered végzett a famorral, minket is
utánuk dobnának.
„Mi van a kútban?", firtattam.
„Mindjárt meglátod", felelte ő. A fekete manase figurájával babrált, majd felhorkant megint:
„Te következel! Tizenkilenc évembe került ez a sorsjátszma, nem hagyom, hogy meghiúsuljon
egy taknyos kölyök miatt!"
„Ez... a jövő?"
„Igen, a jövő. És épp most adunk formát neki."
„De hát ez istenkáromlás!"
A testes férfi felemelte a testőr számszeríját, egyenest a szívemre célzott vele... aztán
lejjebb eresztette, egészen az ágyékomig.
„Ha nem lépsz rögtön, még gyorsabban távozol ebből a világból, végső kiáltásod azonban
nem egy férfi, hanem egy eunuch sikolya lesz!"
Megbénultak a gondolataim. Elveszítettem mesteremet, odakint toroni harcosok vártak
ugrásra készen, mellettem egy több ezer éves pokolkút morajlott, az az őrült pedig azzal
fenyegetett, hogy férfiasságomat veszi, mielőtt minden egyebet elrabolna tőlem. Legyen meg az
istenek akarata, gondoltam. Behunytam a szemem, és a tábla fölé hajolva megragadtam az
első kezembe akadó figurát. Szerencsére az én bábum volt, vörös. Manase, a szárnyas
oroszlán. „A manase a káosz és az indulat, a természet könyörtelensége és a véletlen gonosz
tréfája" - mintha ezer éve mondta volna ezeket a szavakat ilanori mesterem. Felnéztem az áruló
elsápadó tésztaképébe. Érted is, Anquol; gondoltam, és a szörnnyel egyszerűen leütöttem az
ellenfél Hadurát. „Szabálytalan lépés!", rikoltotta, ő. Tudtam, hogy igaza van: a szabályok
szerint Hadurat leütni nem, csak sarokba szorítani lehet, de ez engem akkor már nem érdekelt.
Súrlódó nesszel ébredt a kút a hátam mögött. Bámultam a vizeskék szemekben robbanó iszo-
nyatot, és valamennyi égnek meredő szőrszálam azt sikoltotta, hogy ha futni próbálok, azonnali
halál vár rám. Az a valami biztosan nagy volt és alaktalan. A testet öltött gonoszság maga. De
nem törődött velem, az ájultan arcra zuhanó kölyökkel - egyenesen a démonidézőre vetette
magát. Hiszen a Sorsjátszmában még egy szabálytalan lépés is kötelez. Csakhogy a
démonidéző nem halt meg. Túlélte a küzdelmet, és uralmat szerzett a kiszabadított fajzat felett.
Az ő parancsára a fekete pokoldémon később tucatnyi varázstudót emésztett e1 szerte
Északföldén. Ha róla van szó, számíthatsz rám.
A kormányzó lassan ingatta fejét.
- Örülök, hogy elvállaltad. A küldetésed méltó lesz egy mesterpróbához, de a részletekbe
a mesteredet is be kell avatnom. Hívd ide kérlek, de előbb kérj Arbo testvértől egy rendes ruhát,
mert ezt igencsak megtépte valami.
- A pokolféreg, amit a shadlekiek varázstudója idézett meg: Gyanítom; neked szánták.
Nem kedvelhetnek arrafelé, ha ilyen vendégeket küldenek a nyakadba. A helyedben
utánanéznék, tényleg Shadlekből jöttek-e...
Sianis émelyegve biccentett, majd elhagyta a szobát. A shadoni kerület új kormányzója
hitetlenkedő félmosollyal nézett utána.
 4.

A lustán nyújtózó, késő nyári napsütésben szunnyadni látszott az idő. Szellő sem rezdült a
Városok Városának álmos délutánjában. Aranyfénnyel ragyogó hagymakupolák és mészfehér
falak ontották a napkelte óta elnyelt forróságot. Quahir mullah nyári rezidenciája bágyadtan
szunnyadt a kihalt sikátorban. Időfeledte oszloptartóknak, torz vízköpőknek tűntek csupán a
házigazda életét vigyázó baytani mestergyilkosok.
A mullah nevét á leggazdagabb kalmárokéval együtt emlegették 'a Délvidéken, noha a
madárcsontú, töpörödött öregember nem volt kereskedő..: legalábbis nem a szó hagyományos
értelmében. Ynev legveszedelmesebb áruját, a kalandozókat bocsátotta áruba. Második
évtizede működtette Eriont és a Délvidéket behálózó szervezetét; Doldzsah nagyobb
dicsőségére már csak ez is indokolta a hagymakupolás palota árkádjai alatt lapuló testőrhadat.
Suttogták, mindenben benne van a keze, mindenen rajta tartja a szemét. A fehér szakállú
aggastyán gyakran hangoztatta álságos mosollyal, hogy nem ártja magát a nagyhatalmak
politikájába, egyesek mégis tudni vélték, hogy Erionban a vén dzsad maga a politika.
Még ellenségei' is elismerték, hogy kitűnően választja meg az embereit. A testőrök, akikért
kezességet vállalt, soha nem hoztak szégyent a Quahir-házra. Rebesgették, hogy Doldzsah
papjaként mágiával biztosította a kalandozók máskülönben kétes hűségét azok számára, akik
megengedhették maguknak a már-már arcátlanul magas közvetítői díjat. A megrendelők
azonban biztosak lehettek benne, hogy a legkiválóbbakat kapják. A kalandorok világában pedig
a legjobb ajánlólevéllel ért fel a két bűvös szó: Quahirnál dolgoztam.
A hagymakupolás palotaerőd közepén oázisnak is beillő liget zöldellt, közepén kerek
alapterületű függönysátorral. A nehéz, színes nemezlapok mögött fojtott káromkodás csattant.
A rózsaillatú sátor bútorzata egyetlen szőnyegből és egy háromszárú nargilé-edényből állt.
A szőnyegen kuporgó, mogorván pöfékelő dzsad olyan törékenynek, olyan ártalmatlannak tűnt,
amikor azonban a vén kalmár égszínkék turbánja megemelkedett, és pillantását a szőnyeg
túloldalán kuporgó fiúra vetette, Sianis megérezte a ravaszan csillogó éjfekete szemek mélyén
a hatalmat.
Pokolian veszedelmes, villant át az agyán és ellenállt a késztetésnek, hogy kezét
gyomorszájára téve enyhíteni próbálja a megdöbbenés váratlan görcsét. Mélyet lélegzett inkább
és felszegett fejjel viszonozta az öreg gunyoros mosolyát.
- Testőrmunka, lobogó szívű barátom? Mihaszna fajankók ezrei képzelik, hogy ha kecske-
nyúzójukkal eltalálják az ivóban felállított dobótáblát, ha gyorsabban ütnek, mint a
kocsmahősök, akkor már alkalmasak testőrnek, netán kalandozónak is. A legtöbben csak
odafent, Doldzsah fényességes színe előtt döbbennek rá tévedésükre, de ez akkor már sem
rajtuk, sem védenceiken nem segít.
A szőnyeg túlsó szélén keresztbe vetett lábakkal ülő szálegyenes, széles vállú fiú nem jött
zavarba. Teveszőr köpönyegét lesimítva felállt gyors oldalpillantást vetett társára, a köpcös,
nagy bajszú asziszra - majd tekintetét a szőnyeg mintáira szegezve fejet hajtott.
- Kalandozó apámat hergoli villámmesterként rettegték ellenségei. Első mesterem Anquol
volt, az ilanori vadász. Jelenlegi mentorom, Bram Boreillo neve pedig e falak között sem cseng
ismeretlenül - hunyorított a cifra ruhás, vigyorgó kreolra.
- Nevek - vonta meg a vállát az aggastyán, de tekintetében most először érdeklődés
villant. Halovány meglepetéssel állapította meg, hogy a fiú gondolatait láthatatlan pajzsok védik
az elmefürkészés elől. Ez legalábbis elsőrangú tanítómesterre vall.
- Te magad bizonyítottál-e már, ifjú oroszlán? - csettintett kétkedőn és szórakozottan
simított végig ápolt, fehér szakállán.
- Van nevem, és már bemutatkoztam. Megjártam a toroni birodalmat és a gro-ugoni Kard
testvériség tautargi lovagerődjét. - Ezúttal a suhancon volt a vállvonogatás sora. Amit mondott,
valóban nem igényelt magyarázatot... vagy a legarcátlanabb hazugság volt, amit Quahir az
utóbbi évtizedben hallott. Doldzsah vén papja szívott egy hosszút vízipipájából.
- A testőrmunka hűvösfejű, -férfiakat kíván. Nem lángszívű ifjaknak való, még akkor sem,
ha úgy forgatják a fegyvert, mint maga Doldzsah, a fényességes, amit azért bátorkodom
kétségbe vonni. Aki csak vagdalkozni tud, legfeljebb karavánkísérőnek jó, mert ha egy testőr
harcba keveredik, már elbukott az éberség próbáján. A jó őr nem biztos, hogy mesterlövész, de
meglát minden lényegeset, még mielőtt összecsapásra kerülne a sor. Értelmes. Megjegyzi az
arcokat és ha valami gyanúsat tapasztal, cselekszik. Azonnal és önállóan.
- A kaputól a kertig hét rejtőző mestergyilkost számoltam össze. A kézfejükre tetovált
sivatagi kutya a baytanik törzsére vall - jegyezte meg szinte mellékesen a tevehajcsárforma fiú.
A vén dzsad szája sarka megrándult.
- Többen vannak. Van még tanulnivalód, fiatalúr.
- Az ifjúkor nem szégyen, miként az öregség nem érdem. Van, akit vénségére is elkerül a
bölcsesség. A palota túloldalán nem jártak szemeim vonta meg ismét vállát Sianis, mintha csak
az időjárásról beszélgetnének. A dzsad meglepetten túrt a szakállába és azon töprengett, hogy
a tetovált kezűekkel dobatja ki a pimaszt, ha kiderül, hogy csak a szája jár. Ezt a hangot nem
szokta meg és nem is akarta megszokni!
- A tisztelet a bölcsek erénye, fiatalúr! Naponta jelentkeznek itt nagyhangú- zsoldosok,
évtizedek harci tapasztalatával, mégsem kapnak a Quahir-háztól megbízatást. A jó testőr
tisztelettudó és fegyelmezett. Órákat várakozik egy helyben mozdulatlanul, ha kell. A háttérben
marad, de jelen van, észrevétlenül. Nem vakarózik, nem unatkozik; figyel.
- Tegnap hajnal óta négyszer hagytad el palotádat, fényes tekintetű mullah.
Legtiszteletreméltóbb házad kapuján pedig összesen tizenheten léptek be, ha nem számítjuk
azt a kettőt, akik a kertben felrajzolt pentagrammán keresztül érkeztek.
Quahir megköszörülte a torkát. Kirúgom az egész baytani bandát, fogadkozott magában,
miközben mosolya egyre szélesedett.
- Ígéretes, határozottan ígéretes. De van valami, a legfontosabb, a legnehezebb. Talán
éber vagy, mint á homoki róka, és gyors, mint a holdkígyó, fiatal barátom. Értelmes vagy, talán
túlságosán is az: Az értelmes ember pedig mérlegel, nem veti magát ostobán a kilőtt nyíl útjába,
hogy testével védelmezze munkaadóját. Nem döglik meg egy marék mocskos aranyért. Az
értelmes emberből sosem lesz jó testőr. Az igazi testőr vakmerősége a felemelt penge
bátorsága, amikor a harcost nem érdekli a szisszenve, lesújtó Hideg Kéz. Képes vagy erre?
A tevehajcsárforma fiú nem válaszolt. Arca elrévedt, pupillája hatalmasra tágult és a vén
dzsad észlelte, amint lehullanak a másik elméjét védő mentális pajzsok. A vakmerő ifjú talán
valami fontosat akar mutatni?
- Láss belém; mullah! Emlékezem - morogta amaz fojtottan, udvariatlanul.
Quahir meghívásnak tekintette a pajzsok leengedését, a múltjába révedő Sianis
invitálásának. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, kíváncsian merült alá az idegen emlékek
kútjába és a következő pillanatban...
A fiúval együtt emelte szablyáit és rikoltva búcsúzott az élettől. Alig tízlépésnyire
alakjavesztett, éjfekete pokoldémon örvénylett egy hajdanvolt ilanori hajnalban és ő
előreszegzett pengékkel tett egy lépést a bestia felé. Aztán még egyet! Nem volt már félelme,
nem volt már gondolata sem. Csak a mozdulat volt, amint megveti lábát, meglendíti szablyáit a
támadásra készülő szörny előtt, és...
Az emlék sikoltó szilánkokra hullt. Árulkodó verejtékcsepp futott le a vén dzsad homlokán
és megült az orrnyergén.
- Megfelelsz - mondta rekedten. Sianis némán bólintott.
- Egyetlen megbízatásom van testőrmunkára, de azok Gorvikba készülnek. Egy
magadfajta suhanc rövid életű lenne ősi ellenségeink földjén.
- Tudom - bólintott ismét Sianis és meglazította övét. Valóban derű csillant a tekintetében?
Egy mozdulattal hátrafogta vállára omló, hollószín haját és bábját levedlő pillangóként bújt ki a
durva, teveszőr köpönyegből. A szőrcsuha alatt warvik mintás selyeminget; széles, abraselyem
övkendőt és feszes gorviki bőrnadrágot viselt. Arcvonásain lazított kissé, gőgösen leeresztette
szempilláit, és amint peckesen kihúzta magát, dzsad tevehajcsárból szempillantás alatt változott
kevély gorviki abradonná: Doldzsah vén papja (korához és tisztéhez méltatlanul, mellesleg jó
évtizede először) elismerően füttyentett. A pocakos aszisz büszkén húzta ki magát.
 -A jó álcázás fél győzetem. Tőlem tanulta.
- Ez nem tanulható, kalandozó. Ez a vér szava - dörmögte Quahir és a suhanc magas,
tiszta homloka, merészen ívelő járomcsontja láttán valami mélyen fészkelő gyanú ébredt benne.
A fiú pokolian hasonlított valakire. A leggyönyörűbb nőre, akiért hajdan szíve vérét ontotta... és
akit Doldzsah örökre magának követelt, immár két évtizede.
- Legalább felerészben - biccentett a fiú. Apám renegát gorviki kalandor volt, rettegett hírű
boszorkánymester. Anyámat, Khímirr Dierdzsant a Délvidék legszebb dzsad kurtizánjaként
ismerték. Legalábbis így mondják.
- Anyád Khímirr, a Dierdzsan-házból? Kurtizán? Így mondják? -Az öreg hetven évét
meghazudtoló fürgeséggel pattant fel.
Doldzsahra, a fiú vagy hazudik, vagy... vagy legyen meg az Istenek akarata!
Nyugtalanul járkálni kezdett a kerek szobában, végül (tisztes kora és még tisztesebb
rangja dacára) olyat káromkodott, hogy a nagy kalapú, pocakos aszisz és a gorviki
párbajkosztümben feszítő suhanc meglepetten nézett össze.
- Valami rosszat mondtam? - gyanakodott Sianis.
Quahir egy intéssel elzavarta a kiáltásra felbukkanó baytani testőröket és vízipipájával
kezdett szöszmötölni. Az első, kékeslilán pöffenő füstfelleg után vendégeire meredt.
- Rosszat? Nem, azt nem mondtál. Csak éppen tizenöt esztendeje keresem Khímirr
Dierdzsan fiát, és a csontjaimban érzem, hogy valóban megtaláltam. Múltat és emlékeket lehet
hazudni, de ilyen szemeket, ilyen szemöldököt, mint Khímirré volt, sohasem. Minden ember
életében vannak rozsdafoltok, és én tartozom neked egy történettel. Nem szép és nem dicső
história... de a valóságnak semmi köze a szépséghez. Ranagol sötét birodalmában kezdődött,
jó húsz évvel ezelőtt.
A vízipipa füstje súlyos-kéken gomolygott a szobában. A mullah émelyítően édes dzsad
teát töltött mindhármuknak; villás pálcikájával a datolyás tálban turkált, ám Sianis nem sürgette.
A vén kufár keze remegése elárulta, hogy csupán az erőt gyűjti az emlékezéshez.
- Dalnok uram, ha gondolod, megvárhatod a történet végét odakint. A szolgák
gondoskodnak rólad addig. Véres, csúf história lesz, nem afféle hősi krónikákba illő. A tudás
pedig néha teher.
- Oszd meg velem ezt a terhet, ha méltónak ítélsz. rá. Elkísérlek az emlékek ösvényein
akasztotta le válláról lantját az aszisz és lehunyta szemét. Abaszisz mesterdalnokaként képes
volt látni mindazt, amit a mesélők felidéztek a múlt feneketlen kútjából. Együtt emlékezett a vén
dzsaddal, és amikor a mullah éneklő, pergő szavaival belekezdett a történetébe, a dalnok
illúzióvarázst mormolt, ujjai végigsimítottak a húrokon. Fényből és hangból szőtt káprázatot
Quahir szomorú históriájához, tovatűnő árnyakként keltve életre egy elfeledett klánháború
hőseit és áldozatait.
 5.

Ial-Thuor; a Kiáltó. Nevét szinte kölyökként kapta, mikor a magafajta még nem lehet méltó
semmiféle névre. Fertályóra alatt született meg az önvalóját kifejező szó, mert egy nevenincs
shibont nem köthet véreskü a Sötét Birodalomban.
Mindent és mindenkit elveszített azon az éjszakán. Egész világát, hiszen a Fekete
Hegység névtelen szirtjén trónoló kolostorerőd a mindenséget jelentette a bíborszemű fiú
számára. Akkoriban még elhitte maga is, hogy a haragoszöld, hűvös halált és nyirkot lehelő,
sziklába vájt falóriások között született. Fájdalmasan kurta, didergő éjszakák és a harci
kiáltásoktól zengő, fagyott verejtékű nappalok monoton hullámverése sodorta végig az éveken,
az életen át. A külső világból a komorkék égen lomhán vitorlázó kőszáli kondorokat látta
csupán, képzelete mégsem követte röptüket soha. Nem volt helye, nem volt világa a kolostoron
kívül. Tanítóinak engedelmeskedve, lélektelenül magolta ugyan sosem látott országok
beszédét, valami távoli; homályos cél érdekében, de üresen halottnak érezte az idegen
szavakat. A családja itt volt a kolostorban, ahol kétszer száz shadahín, a Test és Lélek útjának
mestere és ugyanannyi névtelen tanítvány vérzett és zihált a nap minden órájában. Csakúgy,
mint azon az utolsó alkonyon, húsz esztendővel.. ezelőtt.
A fény agóniája hosszú árnyakat vetett akkor, a fogazott szirtek dárdaként fúródtak a
nyugatvégen véres szemként alábukó napkorongba. Tucatszor tucatnyi shibon kuporgott a
nyáron is nyirkos, kránkövet virágzó köveken. Szoborszerű, néma gyűrűjükben egyikük az
életéért harcolt.
A sánta mester kígyómód cikázó pengéje harmadszorra mart a szemnyílás nélküli
sisakban vívó, kékesfekete sörényű kölyök vállába. A shibon elkésve perdítette balra a
féloldalas csapást és hátratáncolt a komoran közeledő, fekete leples öreg elől. A szintén zárt
sisakban küzdő, agg kardmester sántaságát meghazudtolva, óriási szökkenéssel vetette magát
a gyerekember védtelenül maradt jobbja felé, a levegő felnyüszített hajlékony pengéje nyomán.
Széles ívben, ismét elkésve lendült a shibon fegyvere, és az öreg kardja egy odaadó szerető
lágy mozdulatával siklott el a fiú suta védelme alatt, hogy alattomosan visszarándulva ismét
felhasítsa a bordákon a húst.
A kráni kolostor nevenincs tanítványai okultak a megtévesztés halálos színjátékából. Vala-
mennyien vérrel - az ostobák az életükkel - fizettek a tapasztalatokért. Tiszta, becsületes
vágások helyett cselek és azokon belül újabb cselek, hazug mozdulatok és hazug szemek... a
győzelemig. Az öreg ezúttal nem a legerősebbet; nem is a legjobb harcost választotta
tanítványai közül, hanem a legveszedelmesebbet. Valahogy érezték mindannyian. A
küzdőkörben életéért harcoló kölyök más volt, mint a többiek, ámbátor kevesen sejtették, még
kevesebben tudták, hogy miért.
A szikár shibon kékesfekete sörénye vastag kötegekben türemkedett ki a zárt vassisak
alól. A durva haj csatakosan libbent, amint a kölyök vadállati mordulással, inaszakasztó erejű
csapással vetette magát mesterére. A nézők magukban lemondtak az életéről. A harag hamis
tanító, egy kardmesterrel szemben pedig maga a halál. A shibon, mikor átadta magát gyilkos
dühének, megérdemelte a pusztulást.
Így gondolhatta az öreg is, mert előrelépve tért ki a tomboló tanítvány kardja elől és annak
fegyvertelen balja mellett rövid, perdülő-csosszanó lépéssel elsuhanva, pengéjét csavaró
döféssel vezette a szívig, illetve...
A kétélű kard alig hüvelyknyire villant a bordáktól, mikor a suhanc kiáltott. A felismert halál
jajszavának vélték az első pillanatban.
Nagyobbat nem is tévedhettek volna.
Az ezerszólamú rikoltás nyers őrülettel markolt a szívekbe, megfagyasztotta a vért
ereikben, megdermesztette a velőt csontjuk üregében. A döbbenet pillanata a tomboló kölyöké
volt csupán. Senki nem látta, amint az orkán hatalmával bömbölve bal tenyerét suta, lágynak
tűnő mozdulattal a megtorpanó, vén mester gyomorszájára tapasztja. Az ügyetlennek látszó
csapásban azonban a karcsú test teljes ereje robbant, és a lobogó köpenyű agg négylábnyit
repült hátrafelé, egyenesen a shibonok közé.
A névtelen a csapás után megtorpant, hátravetette kékesfekete sörényét és. lassú
mozdulatokkal lecsatolta a szemeket elfedő sisakot. Durva vonású, kőmerev arcán nyoma sem
volt dühnek, gyűlöletnek. Mélyvörösen villanó szeme rezzenetlenül pásztázta társai dermedt
gyűrűjét. A tömegben valaki fojtott sóhajjal ismerte el a shibon teljesítményét.
A bíborszemű mesterien hazudta az érzelmeket. Vak dühöt mímelt, miközben
elcsendesült tudattal, „a penge alatt előretörve" megvalósította a leghatásosabb védekezést:
egy olyan hazug ellencsapást, melyhez csak álcázásként használta a jobbjában tartott, pengét.
Fegyverforgatás közben sem feledkezett meg üres baljáról; így kétszeresen is meglephette a
kardvágásra számító vén mestert: Cseleken belül újabb cselek::. a győzelemig.
- Az öreg zokszó nélkül, sántítva tért vissza a küzdőkörbe. Amikor sisakját lecsatolva,
szótlan tisztelettel meghajolt vérmocskos tanítványa előtt, a kolostorra a megdöbbenés
szívdobbanásnyi csendje ült.
A shibonok érezték, hogy valami rendkívülinek voltak szemtanúi valamennyien.
A rossz hír hozója ekkor érkezett. Teste a fagykarmú északi szél ellenére is verejtékben
úszott, száját habbal tajtékozta a khim'mor'tin; a sziklaszökellés zsigerpróbáló erőfeszítésé.
-A rendház elbukott! -zuhant kékülő ajkakkal az udvarra. Véreres szeme, ólomszürke arca,
vonagló tagjai ajzómérgekről, önként vállalt halálról árulkodtak. Akárcsak a hír, amit hozott.
Az urdhauri rendház a lovagrend titokzatos, ritkán emlegetett fellegvára volt. A
névtelenszirten gubbasztó kolostor a legjobb tanítványaival adózott a lovagvárnak minden
napforduló idején. A távozókat sosem látták viszont. Az Éjszeműeket, Urdhaur lovagjait a
legerősebbek között emlegették a Külső Tartományokban, nagymestereiket állítólag a
Tizenhármak is ismerték. Hatalmukat mindennél ékesebben bizonyította; hogy még a Belső
Tartományok dézsmaszedői sem háborgatták őket. Az Éjszeműek rendje a maga módján, a
maga szabta, időben rótta le tartozását vérben, velőben, életekben.
A lovagrend csillaga évtizedek óta ívelt egyre magasabbra a komor bércek felett...
egészen mostanáig. A rendház pusztulása új ellenséget, legrosszabb esetben a Tizenhármak
haragját jelentette. Egy váratlanul felbukkanó vetélytárssal az Éjszeműek könnyen elbántak
volna, ám Urdhaur bukása a Hatalmasok dühére és hatalmára utalt. A végrehajtó a bosszú
eszköze csupán, a lovagrend sorsa pedig a feledés.
De egy született kráni soha nem adja fel.
Az ajzómérgektől hörgő hírhozó fertályórán belül kiszenvedett a fekete köveken. Testét az
Emésztőknek vetették és felkészültek az ostromra. Felesleges szó nem hangzott el - a
kolostorfalak mögött percekben mérték a fecsegő újoncok életét.
A párbajtéren a shibonok leeresztett gyakorlókarddal fürkészték mesterük arcát. A
savmarta arcú, vén shadahin egy intéssel a szállásra parancsolta valamennyit, a küzdőkör
győztese kivételével. Tűnődve mérte végig a gyerekembert, akinek ádáz, ugrásra kész tartása,
lobogó sörénye a fekete hegyi oroszlánokat juttatta eszébe. Hatalomszót használt a halál
küszöbén, noha kiejtését nem is tanulta még. A gyümölcs megérett. Túl korán. Vagy... -
pillantás az utolsókat rángó hírhozóra ...éppen időben: az utolsó pillanatban.
A szálkás izmú, kékesfekete hajú névtelen lehorgasztott fejjel várakozott a vér és verejték
áztatta gyakorlóudvaron. Amint felnézett, egy pillanatra találkozott tekintetük, majd a shibon
sietve a földre szegezte a szemét. A fekete leplekbe burkolózó öreg ajka szólásra nyílt, de
körülpillantva elharapta szavát. Intett és bicegve elindult az ősök csontjait, az ellenségek lelkét
rejtő kazamaták felé. Tanítványa leeresztett karddal, szótlanul követte.
Az udvar megelevenedett körülöttük, ahogy a kolostor - évszázadok csiszolta
hatékonysággal felkészült az ostromra:
Méregzöld köpenyes varázstudók fojtott mormolása nyomán elmosódott rajzolatok izzottak
fel gonosz, kékeslila fénnyel: a rúnákban ébredő torz élet ölni akart.
A kocsiderék vastagságú sziklafalak körvonalai hullámzani kezdtek, ahogy világra
öklendezték szürke fényű, döngő léptű sziklagyermekeiket.
Szembántó rajzolatokkal díszes parázstartókban szisszentek fojtott dühvel a világok
szakadékán átragadott lángvadak. Kénsárga köntösű méregmesterek kántálása nyomán
bannarák, eleven méreglények kúsztak fel éhes fortyogással a pincék lépcsőin. Lobogó
köpenyű, csontvázsovány alak kiáltott az északi bástyafokon és rikoltására a robajló ég moraja
felelt.
A kolostor, az ébredező fenevad kimeresztette karmait.
A tanítvány a mélybe vezető lépcsőknél érte utol mesterét, gondosan ügyelve, hogy tartsa
a kardpengényi távolságot. A félszemű vénember fáklyát ragadott, noha nem volt szüksége rá.
A kazamatákban, tucatnyi láb mélyen a föld alatt vajmi kevés hallatszott a fenti világban
szárba szökkenő káoszból. Az édes vérszaggal verejtékező falakat megdöbbentően élethű
arcok borították. A szájak hangtalan üvöltésre nyíltak, ahogy a tekintetek a tovahaladók után
fordultak. E1 lovagrend megtagadta ellenségeitől a jó halált. A halált, egyáltalán.
Az öreg mögött lépdelő fiú szeme bíborszínben csillant a sötétben. A névtelen számára
természetes volt az éjszakai látás, mestere pedig jó okkal nem hívta fel rá figyelmét.
A vénember a kazamaták legtávolibb falánál állt meg, egy durván faragott obszidián kosfej
előtt. A szándékosan elnagyolt vonások a Kosfejes Urat ábrázolták az áldozóterem kőoltára
felett. Csak a másfél alkarnyi hosszú kosszarvak voltak borotvaélesek.
A kardmester megköszörülte torkát, és mert úgy akarta, láng lobbant a fáklya
szövétnekén. A fiú szeme veszedelmesen összeszűkült, mint a veszélyt szimatoló ragadozóké,
de az öreg rá sem hederített. Mély torokhangon kántálni kezdett és szemöldökrándulását
megértve, a névtelen shibon utánozta szavait.
Nem értette az ismeretlen nyelv kifejezéseit, mégis mintha emlékezett volna rájuk. Talán
azért, mert ezer meg ezer éj szakán hallotta álmában ezt a suttogást. A fojtott, éterien távoli,
illanó szavak most élőszőr hangot, testet kaptak. Ahogy utánozta az öreget, megérezte amint
felébred sejtjeiben, minden porcikájában az Ősi Beszéd. Csontozata, belei és veséi
beleremegtek az idegen hangokba, csakúgy, mint az imént, a gyakorlóudvaron. Tudta, hogy
veszélyes, amit tesz, belepusztulhat a próbálkozásba, az első elhibázott lépésbe, mégsem
rettegett. Így kellett tanulnia, amióta megszületett.
A savmarta arcú öreg a legjobb volt a legjobbak között, szemeiben mégis erek pattantak
meg, orrából vér szivárgott. Tüdejéből vörös köpettel együtt törtek fel a gyötrelmes, nem-emberi
nyelv szavai. A shibon engedelmesen, erőlködés nélkül utánozta a vénember beszédét, míg az
egy intésével csendet nem parancsolt.
Egymaga zihált, köhögött ezután, és a fiú döbbenten ismerte fel a Nevet Adó Szertartás
szavait. ..aki nevet szerzett az érdem jogán...
A vénség leakasztotta nyakából a shadahínok jelvényét, a fekete ötvözetből kovácsolt
szemszimbólumot:
...a harc és a győzelem jogán...
A fekete fém a fáklya lángjába merült, felvillant és sercegve szikrázni kezdett
...a szükség és a kötelesség jogán:..
A különös amulett megdöbbentően gyorsan érte el a vörös, majd a fehér izzás fokát. Az
öreg mindeközben szinte oda sem ' figyelve tartotta a fáklyalángban. Ujjhegyei körül vörös
tűzliliom hajladozott, de nem ártott neki.
...a fájdalmad és a hatalmam jogán...
A vén mester elhajította a fáklyát és feltépte a vászoninget a fiú mellkasán. A kialvó
fáklyafény után rájuk zuhanó sötéttel csak az amulett fehér izzása és a fiú bíbor szemeinek
csillogása dacolt. ..a névhez kötött vérbosszú jogán...
A félszemű öreg a kölyök gyomorszájára szorítottá a szem-amulettet. Az izzó ötvözet
sercegve mart a húsba és túlvilági, kék fénnyel villant fel, amint a vénember kiejtette az utolsó
szavakat:
...lesz a neved Ial-Thuor! - sikoltotta az öreg vérző torokkal az utolsó, hatalomtól sűrű ősi
szót, örökre beleégetve a fiú emlékeibe, egész valójába:
A felvillanás után az utolsó fényforrás is kilobbant: Az öreg elhajított kócbabaként csuklott
össze, a shibon pedig, aki nevet, s ezzel jogot szerzett egy másfajta létezésre, magabiztosan
indult a kijárat felé a kazamatára zuhanó éjben.
Kezdetben mindig nagyon sötét van, mondják a tanítások, de a Kiáltónak nem volt ideje az
elmélkedésre. A név kötelességet jelentett. Felelőssé vált az Éjszeműek rendje minden
shadahínjáért, a névhez kötött vérbosszú, a khayness jogán.
Odafent pedig háború tombolt. Nyöszörgött az idő és idegen valóságokkal vajúdott a tér a
kolostor manahálóját szaggató ordítások nyomán. Egy mérhetetlenül ősi hatalom igéi söpörték
el a rendház varázsvédelmét, mint gyermekek homokvárait a feltámadó dagály. A haldokló
védők azúr -fáklyaként fellángoló, jeges gyűlölete érzelemfaló asztrálvadak ezreit vonzotta a
haláltusáját vívó kolostor falai közé. Emberéletek tucatjai hunytak ki minden szívdobbanással,
lelkek százai vesztek vakon a sikoltó káoszba.
Ial-Thuor, a nevet szerzett Kiáltó a lépcsősor aljáig jutott el, mikor odafent bömbölés
harsant és lángolva zuhant mellkasára a pinceajtó.
Hárman álltak a lépcsők tetején. Merev mozgású, emberforma, mégis rovarszerű alakok.
Idegenek a külső világból.. Ellenségek:
A törmelékek alatt vergődő puhabőrűben a prédát, a porhanyós húst látták csupán.
Magabiztos, szögletes léptekkel közeledtek és amint megperzselt áldozatuk a kazamata
folyosórendszerébe vetette magát, elégedett vartyogással üdvözölték az újabb, legutolsó
vadászatot.
A harc már eldőlt odafent.
Az óvó rúnák kifakultak, a sziklaszörnyek homokká porlottak, az éhes méregtócsák
elpárologtak az ősi hatalom igéi nyomán. A támadók a Belső Tartományok felől érkeztek, ahol a
túlélők hatalomszavakkal uralkodtak. A peremvidéki kolostor csaknem félezer harcművészének
esélye sem volt az alig tucatnyi aquir ellen. Az embernép, bármilyen gyorsan tanult is, képtelen
volt torzulás és károsodás nélkül felidézni az aquirok ősi, erőtől sűrű nyelvének akár
legegyszerűbb igéit is.
A támadók ugyanazok voltak, amelyek porig rombolták az urdhauri rendházat. Egyetlen
veszteség nélkül. Erejük megcsappant ugyan, de ez nem tartotta vissza őket, hogy még aznap
sort kerítsenek a szirtek közt megbúvó kolostorra is.
Kilencen gázoltak a fekete kövű kolostorudvar véresen gőzölgő húscafatai kőzött, míg
idelent ez a három a legutolsó, menekülő préda után vetette magát. Hiszen vadásznak,
ragadozónak születtek valamennyien.
Aquirok voltak.
Tisztán hallották a rohanó fiú lépteit, a tüdejében ziháló lélegzetet, vére vad surrogását
rángó ereiben, amikor befordultak utána az utolsó, a kosfejes falioltárhoz vezető folyosóra.
Bömböltek ismét és a Kiáltót fakózöld lánghullám repítette a falig. A kolostor legifjabb, leg-
utolsó shadahínja - életében először - sikoltott. Ruhája lángolt, bőrén hólyagokban fakadt fel a
fájdalom. A beteges, sápadtzöld fényű lángok nyomán még a fekete kövek is tüzet fogtak.
Az aquirok lassan közeledtek.
Ial-Thuor mozgást észlelt a szeme sarkából és döbbenten látta; hogy az öreg kardmester
az oltárkő mögött, ugrásra készen, maga alá húzza a lábait. Mindkét kezében kardot markolt és
az egyikben a tanítvány megrökönyödve ismerte fel saját, elejtett fegyverét.
A három aquir fojtottan vartyogott, hangjuk nyomán tisztátalanul vonaglott a pincemély
levegője. A mocsárzöld fényben élesen kirajzolódott feji végük, mely átmenetet képezett a rőt
sziklavarangy pofája és egy lovagi sisak arcrostélya között. Torz testüket mintha tátogó,
ámbraszín tavi kagylók borították volna. Felső két végtagjuk csáp módjára, szabadon tekergett,
hét hosszú ujjuk hullámlengette hínárcsomóként hajladozott minden mozdulatukra.
Háromkarmú, széles lábfejük szinte rátapadt a fekete kövekre.
Idegenek voltak. Gyilkosok.
Alig hatlépésnyire álltak, de nem kiáltottak többet. Kimerültek, vagy csupán el akartak
játszani utolsó áldozatukkal? Ial-Thuor nem gondolt vele.
Mert a bíborszemű gyerekember még ekkor is azon töprengett, miként tehetné a
varangyok számára minél fájdalmasabbá az élettől kapott utolsó, kurta pillanatokat. Az oltárkő
mögött rejtező, savmarta arcú vén szája sarkában vérpatak indult meg, amint kínlódva formálta
a szavakat.
- Kiálts, shadahín, miként a párharcban kiáltottál, különben értelmetlenül halunk!
 Amazok ketten indultak a kölyök felé. A haloványzöld lidércfényben Ial-Thuor döbbenten
látta, amint csápujjaik végéből ujjnyi karmok sarjadnak... de ő nem tudta, mit és hogyan kiáltson
a zsigeremlékekben szunnyadó, ősi nyelven. Megpróbálta elérni azt az ürességet, amit az
udvaron érzett. Belekapaszkodott a pillanatba, amelyben az öreg kardja a szívéhez közeledett,
hogy megtalálja az elfogadott halállal érkező váratlan könnyűséget és a szót, a megoldást, mely
akkor önkéntelenül fakadt fel torkából.
Az aquirok csak egy pillanattal később mozdultak a szükségesnél, de egy kráni lovagrend
történelme fordult meg ezen a pillanaton: Ial-Thuor kiáltott.
Elárasztotta a furcsa, rettegő-ujjongó, kéjes fájdalom, de a kétségbeesés - vagy a harag?
most mérhetetlenül nagyobb hatalmat adott az ősi igének. A testéből vulkánként feltörő erő
részévé vált, miként a tollpihe szárnyal a sziklaormokat repesztő viharban, ahogy á lehulló
falevelet ragadja el a harsogó hegyi folyó. Az utolsó szőrszála is belereszketett a gyönyörű
gyötrelembe, amint eggyé vált a tomboló, megállíthatatlan Hatalommal.
A fiú kiáltott és a vén kardmester ugrott. Egy hihetetlen ívű szökkenéssel, szárnyait lendítő
kondorként emelkedett a megtorpanó aquirok főié, és forgószélként perdülve, egy elegáns
kettős körívvel, mindkét pengével ugyanabban a pillanatban metszette át a közelebbi
szörnyetegek nyakát. Az ugrás tetőpontján villanó ikervágás megtévesztően könnyednek tűnt -
több mint fél évszázadnyi gyakorlás volt az ára.
A harmadikat nekirugaszkodás közben érte a hatalomszó. Célját elvétve suhant el a Kiáltó
mellett. A fiú évtizedes rutinnal akasztotta lábfejét a dermedt szörny bokájába. Az aquirt
továbbvitte a lendület: a békaszerű arc a durván faragott kosfej obszidiánszarvaiba zuhant. A
szemet és a homlokot felhasító seb nem lett volna halálos, ha a megperdülő ifjú shadahín nem
vetődik rá, és nem taszítja tövig azokba a borotvaéles szarvakba nyolcvanfontnyi teste teljes
súlyával.
Tompa reccsenés... aztán csend.
 6.

A fiú túlélte a kolostor pusztulását, és az aquirok bosszúja sem érte utol. Hosszú volt a
futás a Sötét Határon át. Fakó és ősöreg erdőségekben, eónok óta üresen ásító sza-
kadékvölgyekben rejtőzött, vízesések felett mászott át, melyek fülsiketítő robajjal hulltak alá a
feneketlen mélybe. Sokáig gázolt felfelé egy ezerlábnyi mély sziklaszurdokban kanyargó folyó
partján, melyre a nap csupán fertályórányira vetette sugarait. Hátra sem nézve, a hegyi népek
egyenletes tempójával futott a szurdok falán örökké virágzó, nehéz illatú folyondárok derengő
félhomályában. A folyó Konnahar óriási, kihalt barlangvárosába vezette, ahol lélegzetellállítóan
gyönyörű, elhagyatott paloták hallgatnak ezredévek óta az ékkövek szikrázó smaragdfényében.
Időérzékét elveszítve bolyongott a konnahari erdőbirodalom megkövült fái között és vak halakra
vadászott a halott faóriások tövében kanyargó, ébenfekete vízben. Talpát és tenyerét
felsértették a szürkésfekete rönkökről lepattogzó üvegkemény szilánkok, de a Kiáltó nem is
gondolt megállásra.
A folyásiránnyal szemben haladva végül a nolák egyetlen tóból álló birodalmában bukkant
fel, melyet éjjel-nappal szivárványszínben fénylő felhőkoszorú övez és ahol toronymagas, buja
fákból álló ősrengeteg burjánzik százlábnyival a víz tükre alatt. Hihetetlen titkokat hallott a
noláktól, akik olvassák a gondolatokat és minden nép nyelvén beszélnek, ám viselkedésük
teljesen kiszámíthatatlan, mert állítólag férgek élnek és vonaglanak az agyukban. A nolák
egészen a Dübörgő Völgyig kísérték, egy port és hamut okádó, kúpforma kürtőhöz, melynek
olvadt fémfolyók fakadtak az oldalán. A sziklakúp mélyén egy poklok mélyére nyíló kapu okádta
a füstöt, mely nappal is éjszakává homályosította a napot. A bíborszemű tulajdon-kezét nem
látta a fullasztó ködben, de folytatta útját.
Vakító fényben, torz egek alatt nyújtózó síkságon át menekült ezután, ahol növényszigetek
lebegtek az égbolton. Hatalmas, bíbor virágok erdeje susogott vésztjóslóan a rohanó Kiáltó
körül, más növények pedig csendes, egyenletes tűzzel égtek az éjszakában. Az utolsó
mérföldeket a szelek szárnyán, egy stadionnyi nagyságú, szekérméretű hólyagokkal burjánzó,
lebegő növényszigeten tette meg. Mikor a szélsodorta növényóriás elhagyta az utolsó fogazott,
fekete szirtet is, a Kiáltó egymás után felhasogatta a gázoktól feszülő hólyagokat. Az égi tutaj
egy névtelen pusztaságban hullott le és az álomba zuhanó, elcsigázott Ial-Thuor utolsó
gondolata az volt, hogy kijutott a Sötét Birodalomból.
Az effélét nevezik csodának az avatatlanok. Mikor feleszmélt, nem volt egyedül.
- Hogy veszélyes-e?. - harsant mellette a rekedt hadarás. - Mind veszélyes, amelyik a
Sötét Határon túlról jön! Nem értem a baytanikat. Álmában gyorsan leszámolnak a fajtájukkal...
már ha tehetik. Hihetetlen, hogy ezt itt élve elhurcolták az erioni Kapuig, és senkinek sem tűnt
fel, miféle fenevadat szállítanak! Hiszen ha ezt itt nem teríti le a szomjúság, senki nem kerüli el
az üldözői sorsát!
- Mi lett velük? - kérdezte a lábánál egy tompa bariton.
A kráni alig tudta követni a feje mellett folyó társalgást, bár rabtartói a kolostorban
belénevelt, halott nyelvet beszélték. Egykedvűen nyugtázta, hogy kezét és lábát fagyhideg
kőfalhoz bilincselték, szájába elharaphatatlan fémpecket láncoltak.
A kurta életű emberízingek fogságába került hát... igaz, a kráni ébredés
összehasonlíthatatlanul gyötrelmesebb lett volna. Résnyire nyitott szemhéján át egy öreges,
törékeny barnabőrűt pillantott meg, akinek homokszín leplei a kolostor kardmesterét idézték.:.
de ezzel véget is ért a hasonlóság. Sánta kráni mestere még legmélyebb álmában is százszor
veszedelmesebbnek tűnt, mint ez a töpörödött vénség. Dzsadnak hívják a fajtájukat, tudatosult
benne a felismerés.
- A mélysivatagban vadászta le az üldözőit. Baytani nyomkeresőink szerint Ibara szívében,
porszáraz vizestömlőkkel vívták utolsó csatájukat. Félhavi járóföldre a legközelebbi oázistól. Az
ellenségei afféle peremvidéki nomádok lehettek; nem ismertük fel a tetemeket. A baytanik
megesküdtek rá, hogy a vérüket kiszívta valaki. - A rekedtes hang egy görnyedt, bőrvértes
sivataglakótól származott.
 - Valaki.:. -A vén dzsad bólintott. -A sivatagban minden csepp nedvesség életet jelent.
Elmehetsz.
Ajtó nyikordult és amint a vénség közelebb lépett, a Kiáltót dohos tekercsek, szikkadó,
bőrkötésű fóliánsok szaga csapta meg.
- Tudom, hogy érted, amit mondok. Kinyithatod a szemed.
A kráni felszegte a fejét, falbilincsei tompán csörrentek. Szeme bíborfényben parázslott fel,
ahogy viszonozta a féregember tűnődő tekintetét.
- Semmi vagyok a néped szemében, amely még a senki címét is a saját szülöttei számára
tartja fenn. Ennek a semminek a nyelvére tanítottak, fiam, hogy egyszer a keleti semminépek
országában kísérd a Füvet szállító karavánokat. Egy csapat semmi talált rád a szomjhalál
szélén és most egy féregember rabszolgája vagy, aki olvasni merészelt az emlékeidben: Az
enyéim Quahír mullahként ismernek.
Az öreg közelebb csoszogott, az acsargó Kiáltóban megfogalmazódott a gyanú, hogy a
madárcsontú vénség talán nemcsak a lepleiben emlékeztet a sánta mesterre. Mégsem félt tőle,
hiszen meddig parancsolhat a pincebogár az oroszlán
Erre gondolhatott a hegyes szakállú öreg is, mikor valamiféle tekercsre kezdett körmölni a
szemrontóan gyenge fáklyafényben.
- A bosszúfogadalom szent... de mit sem ér, ha a győztes vérbe fojtja az egyetlen túlélő
esküszavát. A te fajtád túl veszedelmes a rabsághoz; a baytaniknak fogalmuk sincs róla, miféle
fenevadat fogtak a sivatagban. Az elméd mégis meglepően tiszta és fegyelmezett. Nyoma sincs
benne a fajtádról híresztelt pusztító káosznak. Meglehet, Házunk nagyura így sem fogad el és
akkor meg kell halnod... de ha most szabadon engednélek, visszatérnél, és ellenségeid
elpusztítanának, amint átléped a Sötét Határt. Ritka a gazda, aki szerződést köt rabszolgájával -
folytatta Quahir, felemelve tekintetét a tekercsről. - A szabadítóleveledet írom, hogy életben
maradhass. Egy szabad embertől kérem húsz év hűségét. Hűséget: Tudom, gonosz hazádban
is létezik erre szó, noha egészen másként értelmezik, mint mifelénk. Viszonzásul felajánlom a
Dierdzsan-ház oltalmát, míg ellenségeid megfeledkeznek az Éjszeműek rendjének utolsó
túlélőjéről. A legjobbak tanítanak majd, hogy bosszúdat beteljesíthesd... húsz év múltán.
A kráni hallgatott.
- Anta dhaifi; a vendégem vagy - formálta a mullah az ünnepélyes szavakat, amelyek a
legtöbbet jelentik Ibara sívó homokján. Kaftánja ujjából a falbilincsek kulcsait varázsolta elő: a
dzsad vendégbarátsággal nem férnek össze a rabláncok. A barbár szeme bíborszínben
parázslott fel.
- Fordul a szél. A csontjaimban érzem: ítéletidő közeledik. - A vénség fázósan húzta össze
magán barna lepleit, majd megoldotta a bilincseket. -Sokakat elsodor majd, de nekem nincs mi-
től félnem... hisz te állsz majd az oldalamon, mikor ideér.
 7.

Az erioni Kereskedőnegyed dzsad piaca melynek neve szúkh a sivatagjárók és bahzar az

oáziserődök nyelvén - a nap tíz órájában olyan élettől harsog, mely órákon belül az őrületbe
kergetheti Északfölde hűvösebb vérmérsékletű fiait. Férfiak egy szál mocskos dzsabiban,
lobogó emáméban avagy napszítta burnuszokban, kecses léptű nők lefátyolozva, olajosan
csillogó izomzatú pallosforgatók gyűrűjében, gyermekeiket kézen fogva vezető, idősebb
matrónák egész házanépükkel, gyaloghintók, lépteiket szerényen szaporázó kicsiny, fakószürke
szamarak, dologtalanul ballagó, a tülekedő tevék ordításától olykor meg-megriadó járókelők
átláthatatlan, lármás kavalkádja kiabál, alkudozik, ténfereg a dzsad negyed kisebb városnak is
beillő bahzarjában.
A Kis-Ibarának is nevezett negyedben, a bahzar kapuinál még eredeti dzsad kifőzdék
nyálcsordító, sűrű illata száll, szapora nyeldekelésre késztetve á közvetlenül mellettük sorakozó
pénzváltókat és hatalmas handzsárokra támaszkodó, bőrmellényes őreiket. Az emberi
hangyabollyal továbbsodródó járókelő ezután a szövetboltok, majd a szőnyegárusok
színpompájában gyönyörködhet. A rikító színek gyermekien egyszerű lélekre vallanak,
tudálékoskodnak Pyarron bölcsei, nem is sejtvén, hogy a lenézett tiritarka kelmék micsoda
ünnepet jelentenek a szemnek a sivatag napszítta egyhangúsága után. A szőnyegárusok
mellett fazekasok, majd beljebb ötvösök kápráztatják el a járókelőt. Ezután következnek a bőrö-
sök és az ószeresek. A szűk utcákon sodródó járókelő óhatatlanul belebotlik a rikácsolva
felkínálkozó idősebb, vagy éppen megtört tekintettel toporgó fiatalabb örömlányok és a
„biztonságukra" felügyelő, élesre fent dzsambiát markoló futtatóik tömegébe, és elég csupán
vigyázatlanul oldalt lépnie, hogy kígyóbűvölők fogavesztett királykobrái szisszenjenek rá
dühösen.
A bahzar közepe táján egymást támasztják a vályogtéglás dzsad fogadók, ahol a
betévedő édes pálmabort ihat a földszinten, mezítelen rabszolganők táncában gyönyörködhet a
lapos tetőkön, vagy - ha arra méltónak találtatik - a pincébe nyíló titkos lépcsőkön át zsúfolt,
fülledt mákonybarlangban hódolhat Noir bódulatának. A Dzsellidion arénájában teveversenyek
fogadásain verheti el a pénzét. Más futamokkal ellentétben a csalás itt kizárható: a kezdetet
jelző háromembernyi, óriási dob puffanása után eszeveszett tülekedés kezdődik az indulási
vonalon. A teve pedig veszedelmes jószág - elöl harap, hátul rúg; és gyakorta le is köpi
vetélytársait öklömnyi, felböfögött gombócaival. A kezdővonalon kirobbanó ordítozásból és
rugdalózásból persze a hajtók is kiveszik a részüket, így már maga az indítás is felér egy gladi-
átorviadallal - legalábbis a hozzáértők szerint. A versenyen általában nem a leggyorsabb,
hanem a legengedelmesebb állat nyer, amelyet hajtója vé1 sikerrel fordít a célegyenes felé.
A dzsadok temploma a piac - tartja a mondás a világ elismerten legjobb kereskedőnépéről,
melynek legnagyobb prófétái maguk is kalmárok voltak, és még isteneik is a kufárokat
pártfogolják. A dzsadok, akik a kézzel fogható vagyont mindenek fölé helyezik, az egyetlen nép,
mely csak a szerelemhez fogható rajongással viseltetik az üzlet iránt. Az ő pultja, az ő
birodalma, az ő színháza, az ő küzdőtere - vallja a dzsad, aki lovagokat megszégyenítő
tisztességgel játszik, ha vevőjében valódi műértőt sejt, de sima beszédével képes az utolsó
rézgarast is kiénekelni az üzletébe betévedő faragatlan északföldiek erszényéből. Termé-
szetesen magasabb árat kér és természetesen megsértődik, akár el is áll az üzlettől, ha a vevő
modortalanul, azonnal fizetni akar. Ha azonban alkudni próbál... akkor a dzsad lelkében
kivirágzik az öröm, tüstént teát, feketelevest hozat és egy ifjú szerelmes lelkesedésével vezeti
rá a vevőjét, hogyan élvezze a portéka színét, lágyságát, eredeti formáját. Egy költő
ihletettségével bizonygatja, hogy vevője megérdemli ezt a gyönyörű árut és ő, szerencsétlen
kalmár csak azért adja ilyen hihetetlenül alacsony áron, hogy jó kezekben tudhassa ezt az
időtlen értéket... A dzsad kufárnak élete az alku, a szellemi és színészi párviadal, ahol-majd a
győztes zsebében csörrennek az aranyrúpiák. Az erioni dzsad hangyaboly valamennyi kufárját
ugyanolyan, őstől örökölt szenvedély hajtja a bahzarba mindennap.
Egy kivételével.
 Látszólag az sem különbözött a többitől. Talán egy kicsit szótlanabb volt, talán mélyebben
hajolt meg a vevők előtt, egy kicsit ritkábban emelte fel a tekintetét. Mintha termete kissé
erőteljesebb, bőre kissé fakóbb lett volna, mint társaié.., de a helypénzt fizette rendesen, egy
hónapja immár. Forgalma alig volt - tucatnyi régiségkereskedő között ütötte fel sátrát, és még a
többieknél is haszontalanabb ócskaságokat árult. Portékája nem állította meg a tömeget, komor
hallgatása inkább elriasztotta a vevőket, de látszólag nem törődött vele.
Egészen addig, amíg meg nem jelent az a szép szemű lány.
A hajadon khafiyával fátyolozta arcát, mint a legtöbb bahzart járó fiatal nő. Kecses volt,
szemei finom metszésűek, kétoldalt haladó őrei fenyegetően mogorvák - ebben sem
különbözött a többiektől. A termetes kufár azonban úgy pattant fel közeledtére, mint aki skorpiót
talált a papucsában, és született dzsadokat is megszégyenítő hízelgéssel hajolt meg a hajadon
előtt.
- Holdnak fényes arcú leánya, kit halandók szívének felvidítására engedtek születni az
Istenek... - A férfi nem egyenesedett fel, látszólag egyetlen szusszal folytatva a szóáradatot:
..tisztelje meg szerény boltomat látogatásával, szépséges jelenlétével boldoggá téve napomat!
Emelje boltom hírét, míg elfogyaszt nálam egy csészével a legjobb teából, mely a végtelen siva-
tag kies peremén terem!
A lány sötét mandulaszemei közönyösen villantak a khafiya mögött, két őre fenyegetően
lépett közelebb. A dzsad riadtan hálált pultja mögé, miközben kaftánja ujjából tojásforma,
csillogó szelencét varázsolt elő.
- Minden portékámmal együtt heverek gazellákat megszégyenítően sudár lábai előtt,
alázattal várva kegyes tekintetét és kitüntető látogatását!
A reggeli nap fénye - mintegy véletlenül - felszikrázott a drágakőberakásos szelencén. A
hajadon, engedve az örök női kíváncsiságnak, közelebb lépett. A szavát nem vesztő dzsad
tovább hátrált boltjába, a legmélyebb alázat hódolatával nyújtva át a finom ékszert. A bal oldali
testőr gyanakodva nyújtotta felé a kezét, de elkésett.
A hajadon felpattintotta a szelence fedelét. Egy villanás, egy fojtott sikoly.:. a lány rémülten
meredt a tenyerén nyíló félarasznyi sebszájra. A levegőben álomméreg édeskés illata szállt. Az
elejtett szelence még földet-sem ért, mikor a testőrök szemében felismerés, gyilkos düh
lobbant: egyszerre vetették magukat a termetes kufárra.
Az árus röviden, fenyegetően felkacagott. Villámgyorsan keresztbe fonta karjait és amint
szétnyitotta, mindkét kezében tűhegyes ramiera, gorviki tőr hasította sziszegve a levegőt.
Egyszerre döfött a handzsárforgatók gyomorszájába, kissé felfelé, balra vezetve a pengéket,
hogy elérje a szívet is.
A keselyűfejjel díszített markolatokat az elzuhanó testőrökben hagyta és az álomméregtől
elhanyatló lány után kapott. Pehelyként dobta vállára a könnyű testet. Szájába kapta két ujját és
a következő pillanatban éles füttyszó hasított a levegőbe.
Az arcátlanság egy fokon túl bénítóan hat a környezetre - állítják Darton renegát lovagjai,
és lehet valami igazságúk, mert a szomszédos sátrak felől csak jó tíz szívdobbanásnyi idő
múltán harsant fel az első segélykiáltás.
Addigra pedig már ott voltak a gorvikiak. Bíbor selyemingükön keselyűs címerrel, övükön
tarka kendővel, csúf nyelvükön ordítozva követeltek utat a bahzar forgatagában. A tömeg,
amely mit sem értett az ószeres pultja felől felharsanó kiáltásokból, egységes falként zárult
össze a piacra betörő ősellenség, Gorvik szülöttei előtt, hogy biztosíthassa a lánnyal menekülő
„dzsad testvérük" útját.
A három siedon látványosan kivonta, majd harciasan suhogtatta pengéjét, nekivörösödött
arccal átkozódott, de vérontásra nem került sor. Fertályóra múlva szégyenszemre elkotródtak.
Megrémültek a handzsárforgatóktól - bizonygatták később Kis-Ibara kalmárai forrón gőzölgő
teáscsészéik felett.
Hogy a lánnyal elrohanó kufárral mi történt? Nem tudta senki.
 8.

A gorviki fojtóbürök kíméletlen terjeszkedéséről híres, Ynev-szerte irtott gyomnövény.

Apró, pihés magvai messzire szállnak a széllel és jó televénybe jutva, elképesztő iramú
csírázásba kezdenek. Az első, kékeszölden szárba szökkenő hajtások aztán megpecsételik a
környező növényzet sorsát. A vékony, hártyás büröklevelek erőszakosan fogják el a vetély-
társak elől a fényt, a föld felett kúszó léggyökerek pedig a szomszédos növények lágy szárát
szipolyozzák. Az áldozataitól elorzott éltető nedveknek köszönhetően a gorviki bürök
három-négyszer sebesebben nő a leggyorsabban növekedő gyomféléknél is - leszámítva
persze az Elátkozott Vidék növényszörnyeit.
A fojtóbürök legelőször mindig leggyengébb, leglágyabb szárét szomszédait fonja halálos
ölelésébe és csak félévesen, combvastagnyira erősödve vájja ujjnyi léggyökereit a fás szárú
vetélytársak szívósabb kérgébe. Megválogatja áldozatait.
Akárcsak az Erion városgigászának dús talajában gyökeret eresztő Ramraquo-klán. Alig
egy esztendeje érkeztek és fennhatóságuk mindössze a raktárerődjüket övező utcákra terjedt
ki, de csápjaikat már éhesen nyújtogatták a hasonlóan védtelen, újabb jövevények felé. A
gorviki bürök számára igazi nedvdús, lágy szárú áldozatnak ígérkezett az alig esztendőnyi
erioni múltra visszatekintő, messzi Ibarából érkező Dierdzsan-kereskedőház. A makulátlan
hírnevű dzsad kalmárdinasztia, melyről azt hírlelték, hogy többre értékeli az üzlet becsületét a
haszonnál, vezetői pedig az ezredévek óta rejtőző dzsennek egyenesági leszármazottai.
A Dierdzsan-ház valóban a kereskedés nagymesterének bizonyult: a legjobb illatszereket
és legzamatosabb borokat árulták egész Erionban, szédületes iramban gyarapodó vagyonuk
szóbeszéd tárgya volt mindenütt. Sokan akartak részesülni ebből a gazdagságból... de senki
nem olyan gátlástalanul, mint a Szent Földről érkező Ramraquók klánja. A gorviki bürök első
indája a lágy szárú dzsad orchidea tövére kulcsolódott.
A Ramraquo-raktárerőd előtt halaskordéját vonszoló, ritkuló hajú, mocskos ágyékkötőjű,
termetes idegenben csak az aurafürkészek ismerhették volna fel a bahzar mogorva dzsad
ószeresét. A kapukat őrző, kevély tekintetű gorvíkiaknak persze fogalmuk sem volt efféle
praktikákról; így aztán már nyúltak volna ramierájuk markolata után, mikor az idegen két kurta
szót vakkantott.
A kapu feltárult és a dzsadforma idegen háborítatlanul jutott egészen a belső kápolnáig,
ahol a klán egyetlen papja várta.
A vérszagtól nehéz levegőjű szentély arany és eleven hús színében tobzódó freskói,
kéjjel-kínnal sikoltó frízei, meredt szemű torzalakjai méltóak voltak az idegent fogadó testi-lelki
nyomorékhoz. Sacerdon Ducharr, Ranagol felkent papja púpos volt, májfoltos bőrű, lehelete
odvas fogaktól bűzlött:.. de a legjobb volt, amit az Erionban új hazát kereső klán
megengedhetett magának. Rebesgették, paptársai elől menekült az idegen földre. Mások
szerint az óhaza földtúró nincstelenjei és nemesei már egyaránt torkig voltak Ducharr
kegyetlenkedéseivel, mikor Rokmund tartomány bíbornoka inkább száműzte vérszomjas;
perverz sacerdonát, semhogy egy újabb lázadással vesződjön.
A termetes férfi lefejtette a khafiyát a kordéba rejtett fiatal leányról és a pap élveteg
pillantását elfogva, magában igazat adott a híreszteléseknek.
- A klán fekete báránya újfent méltónak bizonyul a Ramraquók bizalmára? - vigyorgott
Ducharr foghíjasan, de a másik közönyösen állta a fürkésző tekintetet.
Thaitar Ramraquo; a klán fekete báránya.
A lány elrablója napcserzette arcú, karvalyorrú férfi volt, magas homlokkal és sokat látott,
fakóbarna szemekkel. Ritkuló haja szokatlanul korán őszült, ami a boszorkánymesterek
körében nem számított ritkaságnak.
Apja valaha gon-corgának, a Szent Föld mestergyilkosának szánta másodszülött fiát és -
úgy mondják - meg sem lepődött; mikor a dacos kölyöknek egy napon nyoma veszett. Harminc
évvel később, apja temetésén bukkant fel legközelebb, de addigra híre messze megelőzte.
Hergol rettegett boszorkánymesterei is elismeréssel ejtették nevét. Huszonöt évesen, egy
legendásan vakmerő rajtaütés után ragadt rajta a „hergoli villámmester" jelző.
Az uonoverole, a rokmundi klánvezér valahol talán büszke lehetett messze földön
hírhedtté vált fiára, hiszen nem taszította ki örökségéből. A család fekete bárányaként két pár, a
Ramraquók színeiben pompázó, abraselyem övkendőt örökölt, melyre Gorvik kendőnyelvén a
hűség csomóit fűzték avatott kezek.
Thaitar Ramraquo szótlanul vette tudomásul jussát. Távol tartotta magát az öröklést
követő rövid, ám annál véresebb testvérviszálytól. Később zokszó nélkül követte a híveivel
együtt Erionba menekülő másodszülöttet, Chancana Ramraquót, a testvérviszály vesztesét. A
kalandozómúlt tapasztalatai felbecsülhetetlen értéket képviseltek a kalandozók városában
gyökeret eresztő klán számára. Huszonöt év felhalmozott tudása, Thaitar ibolyakéken dübörgő
villámai, körmönfont ravaszsága minden összecsapásban a Ramraquók javára billentették a
mérleg nyelvét.
Mint például most is.
- Mi a terved vele? - kérdezte.
A púpos nevetett; hangjától borsózni kezdett Thaitar háta.
- Legelőször írunk egy levelet. A dzsadok fizetni fognak, hiszen a vérvonalukra oly büszke
Dierdzsanok egyetlen örököséről van szó.. Ha pedig valami álnokságot forgatnának a
fejükben... nos, felfogadtam egy Hiwith-boszorkányt.
A boszorkánymester felkapta a fejét. A Hiwithek boszorkányai mindig a győztes oldalon
harcoltak. Ynev varázshasználói csak átkozódva vagy épp áhítattal - emlegették a rejtőző, alig
tucatszor tucat nővért számláló, példátlanul sikeres boszorkányrend nevét. Alapítástól számítva
mindössze két emberöltőnyi időbe telt, hogy a kontinens minden mágiahasználó nemzete üldöz-
ze őket... és alkudozzon velük. A kéj, méreg és fondorlat ezerarcú mesterasszonyai a mágia
minden formájával kereskedtek. Csalhatatlan női ösztönnel választották ki a klánok, szekták és
kereskedőházak belháborúiban az erősebb felet, és vetélytársát - megfelelő ellenérték fejében -
mágikus fegyvertárától megfosztva, elképesztően rövid idő alatt taszították a pusztulásba.
- Valóban szükségünk van egy Hiwithre?
- Ez a boszorkány... nos, hozott nekünk valamit - kuncogott a sacerdon. Foghíjas
vigyorában nem volt semmi emberi.

9.

Shahún Dierdzsan! Ismeretlen üzlettársad ezúton kíván házadnak sikeres esztendőt,

családodnak pedig éppen olyan hosszú, boldog életet, amilyen nagy a te bölcsességed.
Elveszett leányod további jó egészsége érdekében csekély ellenszolgáltatás az a háromezer
arany - fizetendő ma, a feketeacél órájában, a. Holdkeselyű terén -, amennyiért viszontláthatod
őt, egyetlen örökösödet.
Szavatartó üzlettársad elküldi bizonyságul leányod fehérarany gyűrűjét, hogy meggyőződj
róla, a kis Khímirr valóban vendégszeretetét élvezi.
Jobb, ha nem várakoztatod.

A töpörödött, vén dzsad hangja zokogásba fúlt, mire az utolsó szavakhoz ért. hahún, a
Dierdzsan-ház feje hatalmas termetű férfi volt, még jókedvében is félelmetes; a madárcsontú
mullah ezért is óvakodott most az arcába nézni.
A kalmárfejedelem magas homlokán elsimultak a ráncok, nemes profilja fakón derengett a
toronyszoba homályában. Pengeéles sasorrán, magas járomcsontján feszülő bőre, és gyilkos
indulattal felvetett álla árulkodott csak a lelkében dúló viharról. Egy villanás volt csupán, aztán
arca ismét fagyos-közönyös maszkká dermedt... de ez a közöny rettenetesebb volt a dzsad
emírek és sejkek legvadabb dühkitörésénél is.
A vén pap nyelt egyet. ,
Ha dzsad vér folyna az ereiben, most tombolva szaggatná meg ruháit, de Shahún
Dierdzsan; a jégszemű kalmárúr érzelmek nélkül való... mint egy született dzsenn.
 - Khímirr a tilalmat megszegve osont ki a palotából, csupán a személyi testőreire bízva
magát. - A kereskedőfejedelem szavai a csiszolt kristály tisztaságával metszettek a csendbe. -
A gorvikiak csapdába csalták. Keselyűfejes címer volt a tőrök markolatán és a bahzarban
fenyegetőző gorvikiak címerén. A váltságdíjat a Holdkeselyű terén várják. Egyetlen
keselyűcímeres gorviki klán van Erionban.
- Megtámadjuk őket, fényességes? - A mullah földig hajolt, bár sejtette, ura még nem
végzett.
- Nem ők voltak. Hasonszőrű vetélytársuk akarja reájuk terelni a gyanút. Nem fizetünk a
tarantolónak.
Az öreg homlokát ráncolta. Tarantolo? Kevesen emlékeztek rá, hogy a gorviki eredetű szó
eredetileg egy öklömnyi, avarszínű pók neve volt. A származását illetően sokat vitatkoztak
tudós elmék, hiszen a tarantolo alapvetően különbözött a többi pókfélétől. Sokan óriási
kullancsnak tartották, mert vért szívott, kitines potroha volt, és mindössze hat lába. Mások
egyfajta igen mérgező póknak tekintették, amely irgalmatlanul erős hálóit nem magányosan,
hanem csoportosan fonja. A Szent Föld hatlábú vadászai a gorviki erdők mélyén szőtték
nyolc-tíz hálóból álló csapdalabirintusukat és - jó féltucatnyian - meglapultak az összefutó
szálak közepén. A hálóba tévedő áldozat még javában küszködött a szívós, ragacsos fo-
nalakkal, mikor a kullancspókok rávetették magukat. Hat-nyolc egyszerre támadó tarantolo
mérge egy byzonbikát is leteríthetett... de csak a vért emésztették meg áldozataikból. Ranagol
Gorvikjában, ahol a legfőbb értékmérő a vagyon volt, és a győzelem szentesítette az eszközt, a
klánok hamar elsajátították az egész erdőrészeket uraló tarantolók taktikáját. Hálóik - akár a
kullancspókoké - mind nagyobb területeket szőttek át és a legerősebb emberei tarantolók egész
tartományokon élősködhettek. Uralhatták a kikötőket, sápot szedhettek a céhektől és a
karavánoktól. A piacterektől a bordélyokig, az emberi pókok láthatatlan hálói mindenhová
elértek.
Az idegen földön megtelepedő gorviki klánok pedig azonnal megkezdték saját hálóik
kiépítését. Ha gorvikit szállásolsz az istállóban, ne csodálkozz, ha elköti a lovad - tartja az
Ynev-szerte ismert mondás.
A vén pap megértette, hogy a tarantolo terjeszkedését csírájában kell elfojtani. A határidő
azonban kétségbeejtően rövid volt és a mullahot vakmerővé tette az aggodalom. Gyermekeként
szerette a gyönyörű; okos; mégis hihetetlenül önfejű Dierdzsan-lányt. Hogyne lett volna önfejű,
ha egyszer szülei lázadó vérét örökölte? Az ibarai sivatag mélyén rejtőző, tisztavérű dzsenn
famíliák természetesen lázadásként értelmezték az ősi földet elhagyó Dierdzsanok döntését.
Shahún és asszonya örökre kirekesztette magát a Nemes Családok köréből, mikor Erionba
tették át a kereskedőház székhelyét. A Dierdzsanok magukra maradtak a városok városában, a
tarantolo zsarolása pedig a legborúlátóbb sejtéseket igazolta.
- Khímirr...?
A mullah fojtott kérdése szinte szárnyat bontott a levegőben. A kalmárfejedelem felemelte
a levéllel együtt küldött apró, fehérarany gyűrűt, amely az ékszerek örők-hűvös közönyével ölelt
egy levágott kisujjat. A vén pap megesküdött volna, hogy ura kristályhideg hangját sosem
hallotta ilyen tompának.
- Rosszul tették, hogy kezet emeltek rá - mormolta Shahún. - Nagyon rosszul.
 10.

Kevesen tudják, hogy a Holdkeselyű tere egy, a kyrek korában valóban létező
madárszörny nevét viseli. A kereskedőnegyed omladozó házainak állapotából a vén pap arra
következtetett, hogy a mitikus szárnyas évezredekkel korábban kipusztulhatott: Vagy az is le-
het, hogy sosem élt - hogy legenda csupán, mint a Gorvik felett ragyogó csillag, a Huqbar,
melyet maga Doldzsah gyújtott az igazhívőknek, hogy isteni hadjáratban vezérelje őket a
Ranagol-hitű kutyák ellen... a Huqbar-szekta izzó szemű, páros jatagánt forgató, fehér leples
dervisei szerint legalábbis.
- Gyerekség - hunyta le szemét a mullah, meggörnyedve a vállát lehúzó, aranyaktól
duzzadó zsákok súlya alatt. - Gyerekség az áldozati gyertyaként elkoppanó életet a mulandó
hatalom és a vagyon hizlalásának szentelni, mikor csak a hősi tettekkel kivívott hírnév örök.
Vagy talán.., az sem.
Szinte érezte a mozdulatait követő, legalább háromtucatnyi szempár szúrását.
Nehézkesen szusszanva zökkent a tér közepén árválkodó, századévekkel korábban kiszáradt
szökőkút kávájára. Megfáradt hátát kiegyenesítve, a hóhér tönkjéhez érő halálraítélt
beletörődésével pihentette tekintetét a kék éjszaka romok közt felsejlő árnyain. Kivont pengéken
csillant a holdfény mindkét oldalon, halál szaga érződött a levegőben. A nyílt tér közepén
várakozó, fegyvertelen vénség - háromezer arannyal az oldalán - nem is reménykedett benne,
hogy egy összecsapás esetén elkerüli a kosimádók figyelmét. A találkozót csak akkor élhette
túl, ha a racallóiak becsületesen üzletelnek... de Amanovik pomádés hajú, könyörtelen mosolyú
fattyai sosem üzleteltek becsületesen.
A szemközti házak homályából kiolvadó gorviki férfi egy fejvadász ragadozólépteivel vá-
gott át a kihalt téren. Egyedül.
- A lány? - sziszegte a mullah.
- Az arany? - kérdezett vissza a mestergyilkos. A pap megoldotta a nagyobbik zsák száját.
A holdak fénye sápadtan játszott a megkövült napvilág szilánkjain.
- Háromezer, ahogy kértétek. Hol a lány? - A pap nem tudta leplezni hangjának
reszketését.
A gon-corga vállára kanyarította a zsákokat és távozóban, megvetően vetette hátra a válla
mögött. - Itt várj rá. Hozzuk.
A dzsad keserűen elmosolyodott: gyűlölte a kényelmes hazugságokat. Akkor hát halál.
Lehorgasztott fejjel csoszogott vissza övéihez, akik a fennen ragyogó Huqbar-csillag alatt,
egy romos fürdőház árkádjainak sötétjében vártak rá. A hátára szegeződő számszeríjak nyilai
szinte égették a bőrét, miközben azon tűnődött, vajon hallja-e majd a húrok pendülését. Nem
remélte, hogy élve elhagyhatja a terét: Shahún méltó bosszút áll a csalárd kosimádókon, de ő
ezt már nem fogja látni.
Az árkádok alatt várakozó kalmárfejedelem maga is hallotta a gon-corga szavainak hamis
felhangjait. Évtízezredes múltú, kristálytiszta logikájára büszke nép leszármazottja lévén nem is
számított tisztes üzletre.
Legalább elhozták volna a lányt!
A házrengeteg nyiladékára kilépő Shahún Dierdzsan szálfatermete még hatalmasabbnak
tűnt a kettős hold kék-vörös ragyogásában. A számszeríjak azonnal reá szegeződtek, megfe-
szültek az ujjak az ezüstveretes ravaszokon. A kalmárfejedelem nemes, tiszta arcát a legcseké-
lyebb érzelem sem fodrozta, de a szemei, azok a sötét, emberfeletti haraggal ragyogó szemek
láttán félelem, a közelgő vég hűvös keze simított végig a gorviki mestergyilkosok szívén. A
legjobbakban bizonyossággá szilárdult a felismerés: elkéstek. A csapdát nem ők, hanem ez a
magabiztos, kitárt kezeit lassan emelő, félistenien tökéletes arcvonású dzsad - dzsad ez
egyáltalán? - állította. A fiatalabbak, az ösztöneikre kevésbé hallgatók még reménykedtek, még
célba vették a szívet... mikor az égi lámpásokra felhőlepel terült.
Átokszó harsant az éjbe zuhanó téren. A valóság három síkján zengő, lebírhatatlan erejű
dzsenn bűvige, melyhez hasonlót évezredek óta nem hallottak Erion falai. Számum, a sivatagla-
kók mindent elsöprő vihara tombolt a mentálsíkon. A tetőkön lapuló gorvikiak, a lezárt
ablaktáblák mögött hallgatózó erioni söpredék - minden idegen vérű - elméjének fakó lángja
kilobbant. Örökre.
A legfőbben nem látták meg a felhők mögül előmerészkedő holdak fényét, és aki látta, az
sem tudott róla... soha többé. A maroknyi túlélő elméje örök sötétségbe fúlt. Lehanyatlottak a
számszeríjak, tompa csörrenéssel hullottak a repedezett kövezetre a nehéz zsákok. A dzsenn
szoborszerű, sudár alakja sóhajtásnyi ideig némán állt az éjszaka egyre mélyülő csendjében.
Közel-távol csak egy vén dzsad fojtott, fuldokló zokogása hallatszott.
 11.

Birkaimádó! Hajnalra lányom a palotám előtt lesz, ha el akarod kerülni ebeid sorsát.

A levelet átadó mullah beletörődött már, hogy az istenek néhány órával megnyújtják e
világi szenvedéseit. Néhány keserves órával, hiszen - gazdájával ellentétben ő nem áltatta
magát azzal, hogy papi rangja bármitől is megóvná a kosimádók között. Nem táplált illúziókat
afelől sem, mihez kezdenek a gorvikiak egy ilyen levél átadójával.
Éjközép idején lépte át a racallói klán tarantolo-címeres raktárerődjének kapuját.
A Kosfejes fiai a halálmegvető bátorságot az ellenségnél is értékelték, ezért juthatott
bántatlanul egészen az andon, a klánvezér színe elé. A klán feje (Chancana Ramraquo, idézte
fel nevét a mullah) zömök, kerek arcú; vékony bajszú férfi volt. Egyszínű, fekete selyembe
öltözött, mint a kalandozók némelyike - csupán inge mellrészén díszelgett a hatlábú tarantolo, a
Ramraquók címerállata. A lázadó másodszülött szájának erőszakos íve, a kissé dülledt
szemekben csillogó mohó ravaszság sejteni engedte az indulatot, mely Erionig űzte.
Az önzés egy határon túl színtiszta gonoszsággá válik...
Quahir mullah tisztában volt e törvényszerűséggel, és tudta, hogy hasztalan igyekszik kö-
zönyt erőltetni vonásaira; leleplezi a szemeiben szűkölő félelem.
Chancana Ramraquo dühtől sápadtan gyűrte össze a levelet és Quahir fogak
csikordulását vélte hallani. Az andon haragtól homályosodó tekintete azonban mást is elárult.
Rettegést. Rettegést a hatalomtól, amely egyetlen szavával lelketépett, nyáladzó idiótává
silányított három tucat gon-corgát, a klán mestergyilkosainak felét. Chancana nem számított a
dzsadok ellencsapására: a Szent Földön egy effajta zsarolásba nem halnak bele az emberek...
sőt, inkább élnek belőle. A mullah szinte hallotta az alacsony homlok mögött kavargó - még egy
ilyen bűvige és nem marad emberem - gondolatokat.
- Lassú halála legyen - intett Chancana a hírhozó felé. Csuklóján tompán zörrentek a
karkötők.
- Hajnalig szükségünk lesz rá - lépett elő a tarantolo-címeres trónszék mögül egy púpos,
tetovált homlokú nyomorék. Quahir azonnal felismerte benne a Ranagol-papot.
- Il e dregah morba Ramausan; halál minden Kosimádóra - morzsolta fogai között
önkéntelenül az átkot. A másik' érthetett a sivatag nyelvén, mert a mullahra villantott vigyora
minden volt; csak jóindulatú nem.
-A Kés rítusához egy gyógyító is kell... hacsak nem akarjuk, hogy a kis dzsad szuka
belehaljon az első metszésbe.
- Hogyan? Miféle metszésbe? - haj olt előre érdeklődve Chancana, miközben a mullah
minden színészi képességét bevetve, bután pislogva játszotta, hogy egy szót sem ért a pergő
gorviki beszédből.
-A sivatagi fattyú nagy hatalmú, ősi igéket bitorol, de még nem vesztettünk: meglátjuk;
mire megy a Téboly Kilenc Tekercse ellen. A mi kis Hiwith-boszorkányunk félszáz aranyért
önvérébe fojtja az egész teveszagú csürhét.
A dzsad térde megroggyant, arcából kifutott a vér.
A Téboly Kilenc Tekercse!
Pyarron mágusai még a létét is tagadták a kilenc írásnak, melyet állítólag egy habzó szájú
kráni száműzött - egy bukott káoszangyal őrült prófétája - vetett, pergamenre vagy háromszáz
esztendeje. A Fekete Határ mögül szökött próféta jajongva lehelte ki lelkét, amint leírta az
utolsó sorokat, és ugyanerre a sorsra jutottak mindazok, akik értelmezni próbálták az írást.
Legalábbis így tartotta a szóbeszéd; melyet babonaságnak minősítettek a művelt világ tudósai.
A Délvidéken azonban nyílt titoknak számított, hogy a Pyarroni Szentszék és a Shadoni
Inkvizíciós Liga boszorkányvadászai máig is vállvetve nyomoznak a három évszázados babona
után.
A reszkető dzsadot durva kezek ragadták meg, és egy szomszédos terembe vonszolták –
Quahir életében először kívánta, bárcsak ne született volna a gyötrelem és aljasság eme
kárhozatos világára.
Alacsony, rosszul megvilágított helyiségbe zuhant, és vaksin hunyorogva tápászkodott fel.
Felismerte a gorviki ikonfalat. Hallomásból tudta, hogy Ranagol szentélyeit hagymázas
rémlátomásokból fogant fajzatok díszítik, de legrosszabb álmában sem gondolta, hogy mindez
ennyire gyomorkavaró és ennyire valószerű lehet. A művész bizonyára modell után dolgozott -
a gondolattól keserű epe nyomakodott felfelé a nyelőcsövében. Vérszínű, émelyítő füsttel
sercegő gyertyák halódtak a durván faragott kosfej előtt, és Quahir megtántorodott, mikor
felismerte a vérrozsdás áldozókőre láncolt mezítelen hajadont.
Khímirr Dierdzsan.
A púpos, tetovált homlokú pap megragadta a dzsad kaftánját és rothadó fogaktól bűzlő,
tört dzsad nyelven az arcába sziszegett:
- Jól figyel, te pap, mert én egyszer mond! Mi nő varázslónk sebez te úrnődet! Te
meggyógyít, vagy lány meghal. Sokszor halálos seb, de te mindig gyógyít a lányt. Ha te nem
gyógyít, te is meghal.
- Mit sugdolózol? - mordult fel az ádázul összeszorított ajkú Chancana.
A pap válaszolni készült, de elharapta szavát, mikor a szentélybe törékeny, mégis formás
alakú, magabiztos nő lépett be. Hosszú szempilláival, telt ajkai igéző mosolyával, szédítő
vonalú keblein és csípőin feszülő, gorviki divatú ametisztselyem arankimszével valami csaknem
elfelejtett és egészén ide nem illő érzést keltett a vén dzsadban. A mullah bosszankodva
állapította meg, hogy sűrűn nyeldekelve bámulja a lassan közeledő nő ringó járását, melleinek
lélegzetelállító ívét. A mélyen dekoltált, minden rejtett hibát kiemelő feketeselyem arankimsz
csak a legtökéletesebb testen mutatott jól, de a Hiwith-rend boszorkánya - mert csak ő lehetett
az - nem vallott szégyent. A nő alkarnyi hosszú, egyetlen csontból faragott, törékeny kést emelt
az arca elé.
- Megölöd? - reccsent egy bosszús hang a sarokban és a mullahnak csak most tűnt fel az
ikonfal tövében várakozó széles vállú, erősen őszülő férfi. A Ramraquók vonásait viselte, mégis
külön állt a többiektől és leplezetlen gyűlölettel méregette a Hiwithet. A boszorkány szemei
smaragdszínben villantak, amint megengedett magának egy lenéző mosolyt.
- Boszorkány vagyok, nem mészáros. Mi, Hiwithek mesterei vagyunk a szimpátiás mágiá-
nak, amelyen a Kés Rítusa is alapul. - Gyönyörű alt hangja volt. Szinte énekelve ecsetelte a
Dierdzsan-lány halálát. - Halálos sebeket kap, melyek a Rítus során ugyanúgy felfakadnak a
legközelebbi vérrokonok testén is. A pap azért van itt, hogy a lány ne haljon bele a
metszésekbe... a rokonok szimpátiás mágia ütötte vérzését azonban nem forrasztja be
semmiféle ima. Azokat csak én gyógyíthatnám... de én nem fogom - mosolygott a Hiwith.
A rúnadíszes, törékeny csontkés lecsapott: apró metszést ejtett Khímirr bal melle alatt.
Ezután a Hiwith a saját mutatóujját is felmetszette a vérpettyezett pengével. A sápadtan
verejtékező mullah tisztán kivehette a boszorkány fojtott mormolását.

Nálam a kés, tiéd a fájdalom,

Vérrel könnyező sebeid átadom,
Rokonvér fakad, gyógyírt nem talál,
Nem gyógyítja be majd csak a halál.

A boszorkány és a lány vére összevegyült és a Hiwith kéjesen nyalta végig a csontkés

szilánkos élét, aztán megint lecsapott, ezúttal valóban végzetes sebet ejtve: a zsenge torkot
metszette fel.

Atyád ajkát ne hagyja el többé bűvige...

Mérföldekre onnét Shahún Dierdzsan fülében leánya kétségbeesett sikolya harsant. A

kőarcú kalmárfejedelem összerezzent, riadtan ugrott fel. Aztán torkába harapott a fájdalom.
Döbbenten meredt a mellkasára záporozó vércseppekre. Kiáltani akart, de csak egy elfúló
hörgésre futotta erejéből: torkát elöntötte a vér.
 A véri mullah megtántorodott; ám erős karok markolták a vállát és a leláncolt lány elé
penderítették.
- Gyógyítsd meg, vagy meghal!
Quahir reszketve mormolta a gyógyítás szavait, és nem mert Khímirr kíntói fátyolos
szemeibe nézni. Érezte, amint jobbját átjárja az ismerős zsongás, és tenyerét szorosan
tapasztotta az ijesztően mély sebszájra.
A klánvezér és a Ranagol-pap kíváncsian hajolt közelebb. Chancana kedvtelve csettintett,
majd kurtán, gúnyosan felkacagott - Quahir ezer halált kívánt neki ezért a kacajért. Még az
ajtónál posztoló testőrök szemében is érdeklődés villant. Thaitar, a vállas Ramraquo-fivér
azonban rosszallóan fújta ki a levegőt és fojtottan szitkozódva lépett közelebb.
Thaitar, takarodj ki! - csattant a klánvezér hangja.
- Amikor meg kellett szerezni -a lányt, akkor hűséges rokon és kedves fivér voltam. Most
már takarodj ki a nevem? - kezdte ráérősen, de volt a hangjában valami, ami mágnesként
vonzotta a tekinteteket. - Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. Vezéri párbajra hívlak, az
Erősebb Törvénye szerint.
Quahir tenyerével takarta a lány toroksebét: teljesen behegedt már, de úgy vélte, időt
nyerhet neki, még pár pillanatot ebből a nyomorult életből. Némán zokogott, gondolatban
sikoltva átkozta közönyös istenei, Galradzsa, Dzsah és Doldzsah nevét Égő torokkal
nyeldekelve gyászolta á halálra szánt Khímirrt, akit a sajátjaként szeretett. Szégyellte az arcán
lepergő könnyeket, de szerencsére senki nem törődött vele.
A két Ramraquo - a másodszülött Chancana és a harmadszülött boszorkánymester -
ekkorra harci kutyák módján köröztek egymással szemben. A szűk, félhomályos kápolnában
izzani látszott a levegő, pedig a fivérek között csak néhány szitok reppent, pedig a kezek csak
pár hüvelyknyit közeledtek a ramierák markolatához. A hagyomány úgy kívánta, hogy a
testőrhad egy emberként álljon Chancana, az idősebbik mellé, de hogy mégsem így történt, az
elárult valamit a kalandozó-Ramraquo egyre növekvő népszerűségéből. Ugyanez a tradíció, az
Erősebb Törvénye arról is rendelkezett, hogy a klán maga döntse el, kit támogat egy ilyen
összecsapásban.
- Egy dzsad szuka miatt? - köpte hitetlenkedve a tömzsi Chancana; miközben jobbja
tovább araszolt ramierája felé. Thaitar kihívta őt; a legrosszabb pillanatban ugyan,. de joga volt
hozzá. Az első döfés volt a legfontosabb. Aki először ragad fegyvert, elárulja gyengeségét. Ezt
a gyengeséget csak úgy lehetett jóvátenni, ha elsőként döfött is, és azzal valóban eldöntötte a
küzdelmet. Halvány elégedettséggel nyugtázta, hogy Thaitar a saját tőrét egészen hátra,
vesetájra kötötte fel, így egyáltalán nem esett a keze ügyébe.
Kontár. A másik reménytelenül tapogató jobbja láttán megengedett magának egy vigyort.
A boszorkánymester zavart mosollyal vont vállat... gesztusa azonban kemény balhorgot
álcázott, mely reccsenve landolt fivére halántékán. A klánvezér az oltár mögé zuhant, emberei
azonban - hagyománytisztelő, hűséges gorvikiak egytől egyig nem siettek a segítségére.
Mindenki a lassan felegyenesedő Thaitart nézte, a zokogó mullahot kivéve. Quahir éppen
eldöntötte, hogy szétveri saját fejét az oltár peremén, mikor valahol a gondolataiban, a homloka
magasságában bíbor fényfoltok keskeny vágású, kráni szemek - parázslottak fel. Öreg?
Bajban? Várj!
Chancana fekve maradt. Thaitar helyben végezhetett volna vele, hiszen csak a fiatalabb
fivér hagyományos jogával élt.
- Megállj!
A Ranagol-pap reszelős kiáltása megállította a boszorkánymestert. Harag nélkül, kérdőn
nézett a púposra.
- Miért tennéd? Soha nem akartál andon lenni!
- Ez itt - köpött Thaitar a kagylókést markoló boszorkány felé - undorító.
A pap tetovált homlokán elmélyültek a ráncok, ahogy a boszorkánymester auráját
fürkészte, utóbb dühösen felhorkant.
- Érzelmek? Szánalom és... vonzódás?' Egy dzsad szuka iránt? - A púpos felhorkant. -
Szabadulj meg tőlük! Te pedig folytasd! - mordult a boszorkányra.;
 - Ah! A szerelem vak... és bolond is, nemde? - A Hiwith hitetlenkedő mosollyal fürkészte
az ingnyakáig elvörösödő Thaitart. Szemében furcsa fény villant, ami ugyanúgy lehetett
rokonszenv, mint akár megvetés is. Fejét csóválta, mikor a dzsadot félretaszítva a lány fölé
hajolt... és folytatta a kántálást.

Anyád fúljon bele önnön vérébe…

A döfés a tüdócsúcsot érte, átmetszve a nyak felé futó verőereket. A jobb tüdőlebenyt
elöntő vérpatak ismét hörgésbe fojtotta az agónia sikolyát. A mullah keze önkéntelenül mozdult,
hogy legalább a lányt megmentse... legalább a lányt, noha tudván tudta, hogy önvérében
fuldokló anyja, a csodálatos szépségű, ős-dzsenn vérvonalú Nísedis Dahasún ezekben a
pillanatokban követi férjét a Nagy Hidegbe vezető végtelen úton. Semmit sem látott már
könnyein át, csak a gyógyítás ismerős meleg-szúrós érzése lüktetett a tenyerében, csak a
beforradó sebszájak halvány zsongása létezett és még valami: egy konok, dühös; bíborvörös
szempár és egy dacos rikoltás a Szellemsíkon.
Jövök! Aztán megérkezett.
Csataüvöltése túlharsogta a berobbanó ajtó reccsenését. A meghasadt fa szerteszét
repülő szilánkjai lebegni látszottak még az emberek gyantasűrűn csorduló idejében, mikor a
bíborszemű barbár ökle hetedszer is lesújtott. Mire felfogták volna, mi történik, Chancana
testőrsége halott volt, az utolsó szálig.
Ranagol papja ocsúdott először. Kántálni próbált, ám a kráni megelőzte. Az ösztönök
múltra nyíló kútjából fakadt fel a szó, mely ősréginek számított már akkor is, mikor még eleven
tűzzel hömpölyögtek a fény óceánjai és az emberfaj léte halvány lehetőség volt csupán az
évmilliók távolában. A kiejtett ige torz volt és esetlen... mégis akkorát rántott a Hetedkor világát
átszövő manahálón, hogy Erion városának valamennyi varázstudója döbbenten hördült fel a
zsigereibe markoló fájdalomtól. És még ők jártak jobban, hisz a kiáltás csillagforma repedést
hasított a kántáló ranagolita torkába.
A boszorkány - igazi túlélő fajta - első gondolata a menekülés volt. A második a
kötelesség. Még egy utolsó döfés a kis szuka szívébe - egy Hiwith sosem végez félmunkát-, és
már el is tűnt. Meglendítette a kést... és kétrét görnyedt, amikor a girhes vénség csontos
könyöke a gyomorszájába vágott. A felborzolódott szakállú dzsad rekedten rikoltozva vetette
magát a hátráló boszorkányra. Bütykös öklei eszeveszett ütemet vertek a tökéletes arc
járomcsontjain, talpa alatt tompán reccsent az elejtett csontpenge.
Mire kifulladva, dörömbölő szívvel lecsillapodott, a gyönyörű boszorkány formátlanná duz-
zadt, nyüszítve rángó hús volt csupán. A pincében csak a bíborszemű barbár rosszalló
mormolása hallatszott:
- Elég, öreg, elég már...
A lassan higgadó mullah kábultan nézett végig a pincekápolnában és fásultan állapította
meg, hogy a Kiáltó jóvoltából tucatnyi lelket ragadott el a Hideg Kéz. Kettesben maradtak a
borzalmas kápolnában.
Hogy a lánnyal elrohanó boszorkánymesterrel mi történt?
Nem tudta egyikük sem.
 12.

A pap megmenekült, majd bosszút esküdött Doldzsah fényességes színe és a kék hold
előtt. - A mullah ráncai elmélyültek. - Mára egyetlen nyomorult Ramraquo sem rontja Erion
levegőjét... a jelenlévők persze kivételek.
- És mindezt egyedül? - Bram Boreillo elismerően emelte meg cifra kalapját.
A mullah öregesen kacagott:
- Alábecsülitek Doldzsah és a pénz hatalmát: Erion legjobb kalandozóit béreltem fel. Ekkor
ismertem meg igazán a magadfajta két lábon járó ragadozókat, de akkor még nem is álmodtam
volna, hogy egyszer belőlük fogok meggazdagodni. A háromtucatnyi, udvariasan mosolygó
gyilkos tarifája holdhónap alatt felemésztette a mesés Dierdzsan-vagyont, a kalandozók
azonban nem okoztak csalódást: gyökerestül tépték ki a gorviki 'bürköt az erioni televényből.
Maroknyi kosimádó csúszott ki a kezeim közül mindössze. A Racallóban uralkodó rangidős fivér
ugyanis belebukott saját árnyháborújába és az otthoni klán gondja is Chancana, a másodszülött
nyakába szakadt. Nem háborúzhattak egyszerre két fronton. A maroknyi túlélő úgy takarodott
haza, hogy nem is sejtették: a Városok Városának ezerféle sorscsapása egyetlen bosszúvágyó
elme műve. Utánuk persze már nem küldhettem senkit, hiszen Chancanának hat másik fivére
lapult a családi viperafészekben.
- Épeszű ember nem is támad egy gorviki klánra saját felségterületén - helyeselt a
datolyás tálba markolva az aszisz. - Mi történt azután?
- A szülővárosukig hátráló Ramraquók fajtestvéreik között verekedtek az újabb élettérért.
A racallói -klánhoz csatlakozó erioniak hamar kimutatták a foguk fehérét: sokat tanultak itt, és
elkeseredetten akartak bizonyítani az otthon maradottak és a Kosfejes Úr előtt. Chancana
felöltötte a racallói andon selyemkendőjét, melyen még meg sem száradt bátyja vére, és békét
kötött öccseivel. A hét fivér szövetsége félelmetesen hatékonynak bizonyult: méreggel,
ramierával, fojtóhurokkal szélesítették ki a klán felségterületét. Tehették: Gorvikban a
tartományi herceg által törvényesen jóváhagyott árnyháborúk biztosítják, hogy harmadik fél ne
avatkozzon a klánok csatározásaiba, amíg az nem követeli kívülállók életét. A hét Ramraquo
testvér nagyban játszott: tucatnyi rivális klán ellen hirdettek egyszerre árnyékháborút. Sokat
megtörtek, a legtöbbet végleg törölték a Rokmundi Jegyzékből, de ismét elkövették a klasszikus
hibát.
- Túlélőket hagytak maguk után - bólintott Sianis.
- Valóban. A Liedor-klánból például hárman menekültek meg. Egyikük ugyan a Ramraquók
börtönében végezte; de a másik, a ház utolsó testőr-orgyilkosa Abasziszba szökött.
- Esküszegő ramie'cor? Az első számú mestergyilkos, a klán Fegyveres Keze, aki a Ház
urát cserbenhagyva elmenekül? Ráadásul egészen Abasziszig? - csóválta fejét rosszallóan
hitetlenkedve a dalnok.
A harmadik túlélőt, a Liedor-vérvonal utolsó leszármazottját menekítette magával.
Rejtőztek, egészen mostanáig. Hét év száműzetés után az egyetlen jogos örökös, Dharran
Liedor a nagy visszatérésre készül: holdtáncot fog járni Racallo főterén.
- Holdtáncot?
- Gorviki tradíció. Nyárutón, mikor a kék és a' vörös hold a Szem csillagképében találkozik:
Hitük szerint egy láthatatlan, fekete harmadik is ott áll mellettük, mellyel együttállás idején maga
Ranagol tekint a világra. A nemes házak képviselői éjközép idején; a szabad ég alatt járják a
hagyományos holdtáncot, hogy a Kosfejes Nagyúr égi szeme láttára bizonyítsák: továbbra is
érdemesek a túlélésre. Dharran ott lesz az idei rituálén. Gorviki szemmel nézve nem is
szégyeníthetné meg jobban riválisát, sikere pedig veszélyes példát mutatna a többi
alávetettnek, hiszen Racallo minden klánja a Ramraquókat szolgálja immár. A szembeszegülők
csak a krónikák jegyzékeiben léteznek; egy elpusztítottnak vélt klán felbukkanása a Ramraquo
tarantalo abszolút hatalmát kérdőjelezi meg.
- Ezért keresnek testőrt a fickó mellé - jegyezte meg Sianis.
- Cifra módja az öngyilkosságnak. Mégis, hogyan képzelik? - mordult berzenkedve a
pocakos aszisz.
A mullah nagyot sóhajtott. A jelentkezők mindig ennél a pontnál álltak fel és fordítottak
hátat. Valamennyien:
- A Holdtánc éjszakáján tilos a vérontás. Előtte és utána... nos, a ti feladatotok a védelem
lesz, nem a tervezés. A tudás néha teher, dalnok uram. A Ramraquo-saggia nem is gyanítja,
hogy Dharran él. Mozgalmas idők járták akkoriban és a Liedor-ház csak egy volt a tucatnyi
vesztes közül. A Fekete Rózsa azonban felnőtt ez alatt a hét év alatt. A Szem Ünnepén pedig,
mikor a nemesi vér' jogán a tánckörbe lép; a Ramraquók már nem tehetnek semmit. Naponta
tíz arany a bér, visszatérés a Holdtánc másnapján - próbálkozott ismét, de hangjából hiányzott
a valódi meggyőződés. A zsold túl bőkezű volt, mintha a Liedorok nem is számítanának
túlélőkre. A gorviki klánháborúk törvényei szerint, ha egy saggia vagy tarantolo árnyékháborút
hirdetett a másik ellen, a küzdelem a teljes megadásig vagy az utolsó emberig folyt.
A mullah tudta, elképesztő kockázatot vállal azzal, hogy beavatja ezt a kettőt a küldetés
részleteibe - ha nemet mondanak, egyesek arannyal fizetnének a Liedorok túlélő sarjáról szóló
hiradásért. A váratlan őszinteség - dzsadoknál amúgy is ritka, mint a fehér holló - azonban jól
kiszámított húzás volt. Bízott benne, hogy történetével sikerült meglepnie az asziszt meg a fiút...
és csak reménykedett, hogy ismeri a szívüket. De mint igazi hamiskártyás, tartogatott a
ruhaujjában még egy ütőlapot, arra az esetre, ha nemet mondva távozni akarnak.
- Vállalom - szakította félbe Quahir merengését a felegyenesedő suhanc.
- Dharran gorviki, Sianis - emlékeztette Bram.
- Lopva tér haza, de nem azért, hogy ellejtsen egy nyavalyás táncot; ahogy a fajtáját
ismerem; képes vérbe és lángba borítani a szülővárosát a klán félbehagyott árnyháborúja
nevében. A gorvikiak élnek-halnak az efféle bolondságokért... azaz inkább halnak, az ostobák.
Dharrannak eszébe sem jut, hogy az elmúlt hét évben a Ramraquo-fivérek sem tétlenkedtek, és
mára a rokmundi tartomány felét uralják. Az az izgága bolond és a mestergyilkosa meghal,
mielőtt eljutna Racallo főteréig. Márpedig a halottak pocsék adósok. De az igazi kalandozó - a
dalnok kihúzta magát és kacsintott - megtanul hinni a vakmerők szerencséjében, ugye?
Jómagam is csak ezért vállalom.
- Hogyan? - A mullah alig hitt a fülének. Ilyen egyszerű lenne? Ezek a kalandozók húsz év
után is megdöbbentik az embert. - A Bram Boreillo név számomra sem cseng ismeretlenül,
dalnok uram. Ha csak a fele igaz a kalandjaidnak...
- A fele sem -bólogatott az aszisz egy datolyapálcikát rágcsálva.
- ..akkor sejtheted: Gorvikból aligha van visszaút. Ha úgy véled, ez öngyilkos hadjárat, mi-
ért csatlakoztok hozzá?
- Valóban tudni akarod? A tudás néha teher, fényességes mullah - fuvolázta a dalnok,
nyelvével szája másik sarkába tolva a pálcikát.
- Oszd meg velem ezt a terhet, ha méltónak ítélsz rá!
- Arrafelé akadt dolgunk, de Amanovik fattyai ki nem állhatják a magányosan kóborló
külhoniakat. -A testőrmunka megfelel a céljainknak. - Az aszisz elharapta szavát, mint aki már
így is túl sokat mondott. - Jobb, ha csak annyit tudsz, hogy ezeket a szálakat nem a te bosszúd
mozgatja. Báb vagy magad is az istenek játszmájában, akárcsak a Liedorok, vagy ez a kölyök
itt, aki második esztendeje vallja magát tanítványomnak, noha egy akkordot sem tud lefogni
tisztességesen.
A dzsad gyanakodva nézett egyikről a másikra. Ha csak sejtenéd a küldetésünket,
gondolta Sianis, közönyösen állva a vén pap tekintetét, noha szíve a torkában dobogott,
megtagadnád tőlünk a megbízatást. Pedig a jó álcázás fél győzelem, nekünk pedig nincs más
választásunk. Csak testőrként juthatunk a Ramraquók - és házi varázstudójuk - közelébe. Az a
nyomorult démonidéző igazi ász egy olyan játszmában, ahol mi csak blöffölhetünk, remélve,
hogy a lehető legkésőbb kell kiterítenünk a lapokat. A lehető legkésőbb, amikor már `elég lesz
egy gyors tőrdöfés, nyílvessző... akármi. Mert el kell kapni a nyomorultat - bármi áron!
Az utóbbi években vérbe fagyva, felismerhetetlenségig szétmarcangolva találták néhányat
az Északi Szövetség legkülönb varázstudói közül. Kivétel nélkül a Vörös Hadurak
szövetségesei voltak. Az ügy természetesen Doran nagyjait sem hagyta hidegen, de
elvesztettek még néhány varázslót, mire kiderült, hogy egy hatodkori démonfajzat vadászik
rájuk. A gyilkos bestia egy ismeretlen conjurator parancsainak engedelmeskedett. A bérmágus
és pokolszörnye akkortájt a Fekete Hadurak szolgálatában állt. Aztán, úgy fél éve el vesztették
a nyomát, és sokan reménykedtek, hogy Toron nagyjai mérgezett acéllal fizették ki bérencüket,
a fenevad pedig visszatért a maga poklába... remélhetőleg megidézője lelkével együtt.
Fél éve aztán egyetlen éjszaka valamennyi rancallói varázstudónak nyoma veszett; a
Ramraquók legújabb bérmágusának kivételével. Hónapok kellettek, hogy a hír Erionon át
északra jusson, s bár az érintettek rögtön tudni vélték, ki - vágy inkább mi - okozta a pusztítást,
bizonyosságra volt szükségük. Sianis önként jelentkezett a feladatra: ifjú kora ellenére rég
megtanulta, hogy az embernek szándéktalanul elkövetett hibáiért is fizetnie kell.
- Bízom a mondásban, mely szerint a gorvikiak őrültek ugyan, de nem bolondok. Meg
aztán, kíváncsi vagyok apám szülővárosára - vont vállat most, és állta a vén mullah tekintetét.
A vén dzsad úgy mérte végig, mintha először látná életében.
Khímirr Dierdzsan fia. A legjobb korban van: veszedelmes, akár a kivont penge, de még
hisz az eszmékben, és nem becsüli mindennél többre saját életét. Olyan, mint egy borotvaéles,
méregtől csepegő penge, mellyel isteni igazságszolgáltatás lenne megadni a kegyelemdöfést a
Ramraquo-klánnak...
Megköszörülte a torkát.
- Attól a pillanattól fogva, hogy leteszed a testőr esküjét, a Liedor-háznak tartozol
engedelmességgel. Fogadj el egy tanácsot, ha nem akarsz bajt már a bemutatkozásnál: még
véletlenül se említsd, hogy apai ágon egy kitagadott Ramraquótól származol!
 13.

Párviadalt vívó rapírok módjára villantak a tekintetek, mikor az öreg bemutatta meg-
bízóikat. Sianis önkéntelenül hátrált egy lépést: megérintette a Liedorok orgyilkosából áradó
hűvös fenyegetés. Világéletében tartott Amanovik könyörtelen népétől, és Atros, a nesztelenül
belépő fejvadász igazolni látszott balsejtelmeit.
Rövidre nyírt, hamuszín hajú, napbarnított arcú férfi volt, olyan zárkózott vonásokkal,
melyet csak egy élet keserűsége véshet az arcra és lélekbe egyaránt. Bal szemén fekete
selyemkötés. Egy öreg fejvadász. Ez az ember közelről ismeri a halált, de nem szereti. Bölcs a
maga módján. Életének ötödik évtizedében járhatott, amikor már árulóvá válhatnak a
megfogyatkozó izmok. Amikor hűvös reggeleken szaggat a derék és a láb, a tompuló
érzékszervek és lassuló reflexek pedig gyakorta okozzák a gon-corga vesztét. Csak a legra-
vaszabbak, a legóvatosabbak maradnak életben a fiatalabb, fürgébb és erősebb vetélytársak
között. A gorviki efféle veteránnak tűnt. Fegyvertelenül érkezett, de Sianis gyanította, hogy még
így sem okozna számára gondot a mullah baytani testőrhada. A belépő ramie'cor kimérten
biccentett a mullah felé - Sianis sejtette, miféle vívódáson mehetett át, mire rávette magát, hogy
megbízza ősi, megvetett ellenségét, egy dzsadot a testőrhad összetoborzásával. Az utálat
ugyan kölcsönös volt, de ez is Atros céljait szolgálta: a mullahról közismert volt, hogy gyűlöli
Ranagol híveit, és a legjobb a legjobbak között. Az ő kalandozói között nem bújhattak meg
gorviki besúgók. Ami a dzsadot illeti, ő eszelősnek tartotta a gorvikiakat, de nem feledte Erion
második aranyszabályát: „Sose nevezd őrültnek a megrendelőt, inkább szabj neki magas tarifát!
Így sokkal udvariasabb, és ha kifizeti, utólag is igazolja megérzésedet."
A fejvadász egyszerű, mélybarna ruhája kopott, tartása pedig fáradt, beletörődő volt,
Sianis gyomra mélyén mégis hidegen moccant a félelem, valahányszor találkozott a tekintetük.
A másikra, a rőt köpenyesre kapta pillantását, és nagyot dobbant a szíve. Alig bírta
megállni, hogy verejtékes tenyerét ne törölje a nadrágszárába: a fejvadász védence, a
Liedor-ház örököse nem is emlékeztetett-arra a marcona, megszállottan égő szemű alakra,
akinek az előzmények ismeretében képzelte.
- Dharran Liedor - szűrte a szót fogai közt az aszisz. - Fekete Rózsa! Gondolhattam volna,
hogy nő, a fenébe is!
- Signissa Dharran Liedor - vágott közbe a lány, megkövetelve. a gorviki
nemesenszületettek hajadonjainak kijáró megszólítást. Szívarca megrándult, és mikor
koromfekete szemei a dalnokra villantak, mintha fagypont alá zuhant volna a hőmérséklet.
Éjszín hajzuhatagát hátravetette, és amint kihívóan kihúzta magát, Sianis szemében karmait
meresztő, ugrásra kész macskának tűnt. A fiú eddig nem is hitte volna, hogy egy nő egyszerre
lehet ilyen veszedelmes és... gyönyörű.
A poklokra!
A Liedor-lányt a hírhedten szép gorviki nők minden erényével megáldották az istenek.
Vérében sudár termetű, büszke shadleki ősök és hollófekete hajú, vágott szemű, halálosan
veszedelmes kráni szakadárok öröksége keveredett. Arca tökéletesen metszett, mint egy
Domvik-angyalé, és mégis vérpezsdítően szemérmetlen, akár a legdrágább szajháké. Nem
lehetett még húszéves, de alakja már most sejtette, hogy vérbeli, tüzes gorviki nő lesz, a
legpompásabb fajtából. A legveszedelmesebb fajtából, emlékeztette magát Sianis dobogó
szívvel, nagyokat nyeldekelve.
Elvörösödve viszonozta a Fekete Rózsa csúfondáros, kihívó tekintetét és döbbenten
állapította meg, hogy nem tudna ellenállni, ha a szépségesen romlott arcú, szenvedélyes, sötét
angyal kivetné rá hálóját. Voltaképpen alig várta a pillanatot.
Sianis gyors oldalpillantással nyugtázta, hogy aszisz mestere - huszonöt dalnokév és több
száz szerető tapasztalatával - valamivel gyorsabban lett úrrá meglepetésén, és csizmája orrát
bámulva somolygott a bajsza alatt. Egy pillantással felismerte a tanítványát megérintő furcsa
tébolyt, a legédesebb őrületet mind közül. Cou'dainne, vagyis villámcsapás a javából! Szívbe
markoló; ellenállhatatlan sóvárgás, igazi Ellana Nyila, ahogy Haonwell bárdjai mondanák.
Elveszett a fiú.
Fájdalmas lecke lesz, különösen, ha a signissa ezután is úgy néz rá, mint egy zsák
krumplira, de ha mégsem... A dalnok magában vállat vont. Ezt a fajta tapasztalatot úgysem
lehet tanítani. Nem is hallgatna most józan mesterére - annál inkább, mikor kigyógyul belőle.
- Valóban ők lennének a legjobbak? - mérte végig- Bramot a félszemű gorviki. A
Fegyveres Kéz is undorodva nézte az aszisz ingnyakában kitüremkedő dús, göndör
szőrszálakat, a combközépig érő, hegyes orrú, vasalt bőrcsizmát.
Külhoni disznó; pártfogó nélkül nem sokáig húzná a Szent Földön, gondolta; az aszisz
hátán szíjon átvetett mesterlant, az oldalán függő rövidkardok azonban óvatosságra intették.
Dalnok, ráadásul dispada. Ha pedig esetlen termete dacára két karddal harcol, bizonyára egyéb
meglepetésekre is képes.
A széles vállú, karcsú, jóképű suhanc egyáltalán nem hasonlított az elpuhult asziszra: Első
pillantásra gorvikinak látszott. Mintha önmagamat látnám, tűnődött a fejvadász - harminc évvel
ezelőtti önmagamat. Hosszú, ruganyos végtagok, gyalogfutárokat is megszégyenítően széles
mellkas és olyan szíjas izomzat, mint egy gályarabé. Lehetne rokmundi szabad harcos, netán
renegát fejvadász is, de a fiúnak biztosan nem sajátja a vonásaira erőltetett gorvikias gőg.
Talán egy idegenbe szakadt félvér? A suhanc éjfekete szemeiben szokatlan intelligencia
csillogott, és még valami: a cserkésző ragadozó éhes óvatossága.
- A lehető legjobbak - visszhangozta a fejvadász szavait a mullah. Mélyen meghajolt, hogy
elrejtse zavarát, pedig nem is hazudott olyan nagyot. Holdhónapja próbált összeállítani egy ütő-
képes csapatot, de az a három, akit barátjának tartott - Sánta Gardar, Arbo, a Kertész és Ilanor
utolsó fehér sámánja - nem jelentkezett, Erion legjobbjai pedig egyszerűen a szemébe nevettek:
„A fizetség busás, de a halott megbízók pocsékul fizetnek. Temetésre pedig kevesebb is elég",
mondták, és igazuk volt. Ugyan ki kockáztatná az életét holmi tengerparti viperafészekben,
mikor északabbra, Ibara homokján történelmet írnak ezekben a napokban? - Beszélik a nyelvet
és ismerik a szokásokat, de nem köti őket semmi a Szent Földhöz... és megállnak a saját
lábukon is, ha kell.
A félszemű lassan bólintott, és berzenkedését legyűrve kezet nyújtott az aszisznak. Quahir
megköszörülte torkát, és a teáscsészéket összeszedve udvariasan jelezte, hogy az üzlet
megköttetett. Amikor a Ramraquo-fiú is távozni készült, visszafogta.
- Valamit őrzök számodra, Khímirr Dierdzsan fia. Apád halála óta várom, hogy
átadhassam. Sianis meghökkent.
- Valóban? És mi lenne az?
- Az örökséged.
 14.

Alapos tető őrizte még a délutáni nap hevét, mint régvolt gyönyörök emlékét a megvénült
szeretők. Sianis keresztbe vetett lábakkal, szótlanul kuporgott a vén mullah mellett a fűszeres
illatú erioni éjszakában. Valahol nyugtalan teve ordított. A dzsad negyed karcsú tornyai; nőiesen
gömbölyded kupolái, a holdfényben is messzire fehérlő, keskeny ablakú falai Taba el Ibara
oázisvárosainak csalóka békéjét idézték. Kis-Ibara lapos tetejű dzsad házai között azonban
csak elvétve szökött a magasba egy-egy imatorony, csak imitt-amott domborodott néhány
hagymakupola. A vörös hold elrejtette arcát ma éjjel, a csillagtalan égbolton kék társa
uralkodott, hosszúra nyújtva az árnyakat, eltörölve az erioni utcák árnyékba tompuló részleteit.
Ezen az éjszakán a kíméletlen kék fény és az örökkévaló sötétség létezett csupán, meg nem
alkuvó tónusokkal, mint az idők kezdetén.
Új idők kezdetén...
Mérföldezrekkel keletre; a Délvidék homokján valóban egy új kor volt születőben. Amhe--
Ramun, a holdkék szemű amund halhatatlan uralma, aki az isteni törvényeket kijátszva testi
valójában lépett Ynevre. Hívei, kezükben vértől csatakos, fogazott pengéjű menethhel, a
káoszból és őrületből építettek egy új világot. Láng és téboly ébredezett a végtelen sivatagban.
Láng és téboly.
Ha a Liedorok sikerrel járnak, Racallo városa is megismeri mindkettőt, borongott Sianis.
- Kinek a hitében nevelkedtél, fiam? - zökkentették ki tűnődéséből az öreg szavai.
- Tizenöt éves koromig Tharrt rettegtem atyám vallása szerint: Első mesterem, az ilanori
vadász Arel tiszteletére nevelt ezután. Tautargi fogságom alatt másfél esztendeig kellett
színlelnem Orwella hitét. Bram Boreillo viszont arra tanított, hogy nem az emberek vannak az
istenekért, hanem fordítva és hajlok rá, hogy elismerjem igazát. - Sianis vállat vont, de a
mullahot nem tudta kihozni a béketűréséből.
- Anyád családját, á Dierdzsan-házat Doldzsah, a bátrak gyámola, a harcosok és a
tolvajok ura oltalmazta - kacsintott a vén pap.-- Ne hidd, hogy rögtön ilyen vénembernek
születtem. Ifjúkoromban Erion-szerte hírhedt tolvaj voltam magam is. Kezdetben kutyákat
loptam - vigyorgott a döbbenten felcsukló fiúra.
- Mit akarsz ezzel?
- Hősi fogadalmat, hogy elnyerd a Dicsőség Urának segítségét. Hat nappal a holdtánc
előtt érünk a városba. Szerinted miért?
- Mert a Liedorok nem csupán azért térnek vissza, hogy ellejtsék klánjuk táncát a sápadt
holdfényben - vágta rá a fiú meghökkenve. Mi az, hogy "érünk"?
- A logikád akár egy dzsenné - bólogatott elégedetten a vénember. - A racallói út
számodra is több lesz egyszerű hazalátogatásnál. Az árnyháború olyan játszma, amiben elég
egyszer veszíteni, és sohasem nyersz többé. Amilyen őrültek; gyanítom; a visszatérés nem lesz
más, mint...
A mullah elharapta a szót, Sianis fejezte be helyette:
- Bosszúhadjárat.
 15.

Doldzsah szóba sem áll egy magamfajta, Arel-hitű félvérrel - morogta később, bi-
zonytalanul Sianis.
- Jobb, ha nem írod elő az Isteneknek, mit tegyenek! A Dierdzsan-örökséget ki kell
érdemelned, ó, dzsennek tisztátalan vérű fattya! Ha nincs fogadalom, nincs örökség! Mondd
utánam! „Doldzsah, a fenséges színe előtt fogadom a kék hold fényében..."
- "...a kék hold fényében..." - visszhangozta nyugtalanul a fiú, aki meglepve tapasztalta,
hogy a vén pap hangja egyre mélyebben, erőteljesebben zeng a kék éjszakában, roskatag
alakja körül megnyúlnak az árnyak, és mozdulatait kísérteties derengéssel övezi a fennen
ragyogó azúrkék hold. Doldzsah, a Dicsőség Urának holdja.
- „...hogy családomat megbosszulom, és Gorvik Ramraquo-klánját a Dierdzsanok sorsára
juttatom!"
- „..juttatom!" - ismételte Sianis engedelmesen, de azonnal felhorgadt benne a tiltakozás.
Hogyan? Felszámolni á tartomány legerősebb tarantolóját? Határozatlanul emelte karját, ám az
öreg nem figyelt rá. Litániát kántált, melyben a fiú dzsad anyjának nyelvét `ismerte fel. Felvillant
előtte a világszép Khímirr Dierdzsan arca. Édesanyja, a dzsad - vagy dzsenn? - lány arca,
akinek múltjától, családjától megfosztva egyetlen célja maradt az életben: Thaitartól származó
gyermeke, Sianis Ramraquo., Négyéves volt, mikor elveszítették egymást, és anyja elment a
Hideg Partokon túlra... apja pedig sohasem nevetett azután.
Sianis komoran bólintott a kántáló öreg szavaira:

Doldzsahot hívod esküszavaddal,

Ellenséged, hogy halálba tipord,
Dicsőség Útján, szent fogadással,
Ragyogjon feletted a fémszínű hold,

Míg célod eléred, míg karod lesújt,

Míg áldozatod utolsót rikolt,
Lépteid óvja Doldzsah, az Úr,
Mosolyogjon rád a fémszínű hold,

Ha visszatérsz majdan, kiállva a próbát.

A kék éjszakában büszkén dalold,
Győztél, mert Doldzsah vezette karod,
Mert rád ragyogott a fémszínű hold.

- Legyen úgy - mondta rekedten Sianis. A dzsad-gorviki félvér szemében lobbanó vadság
és a sokat tapasztalt, megkeseredett mullah fáradt tekintete egymásba fonódott.
- Fogadalom vitte győzelemre az én bosszúmat is - bólogatott Quahir. - Ma este pedig
újfent esküszavam száll a Dicsőség Urához. Személyesen veszek részt a tarantolo végső
megszégyenítésében.
- Te? Hisz csak a vak nem látja dzsad származásodat! Veszélybe sodrod a küldetést, és
Gorvikban hagyod a fogad, ha...
A Liedorok elszántak és veszedelmesek, a mesterednek pedig neve van a magadfajták
között, - de egy ennyire vesztes helyzetből vívott árnyháborúhoz mégiscsak ész keli leginkább
fiam! Sokkal több, mint amennyi nektek együtt van - biggyesztette ajkát lekicsinylőn, majd
hozzátette: - Engem látni sem fognak Racallóban. A biztonságomról pedig saját testőröm
gondoskodik.
- A baytanik? - horkantott Sianis megvetően.
- Dehogy! Azt hittem, rájöttél már... Tudod, ritka a gazda, aki szerződést köt rabszolgájával
kezdte toporogva Quahir -, de mikor húsz éve megvettem azt a barbár kölyköt Erion emberpia-
cán, azonnal láttam, hogy túl veszélyes a rabsághoz. Húszévnyi hűségét kértem tulajdon
rabszolgámtól, amikor aláírtam a szabadítólevelét. Hamar rádöbbentem, miféle kincsre
bukkantam, és többet költöttem rá, mint mások a legkényesebb kurtizánjaikra. A legjobb
mesterekkel taníttattam. A Kiáltó azóta sem próbált szökni, de ha nem szabadítottam volna fel,
rég nem élnék már. A hazájában is létezik szó a hűségre, noha egészen másként értelmezik,
mint mifelénk. A jól megfontolt önérdek nyelvén azonban értett és húsz évre felesküdött. A
hazájában az adott szó maga az ember - még akkor is, ha az esküszó egy félemberi fajzat
szájából hangzik el. - A dzsad aprókat bólogatott és meglazította kaftánja ujját.- Egymaga
gondoskodott a védelmemről az elrettentésül. szolgáló látszat-testőrhad mellett. Húsz év alatt
számosan próbáltak megfosztani a vagyonomtól, a legtöbben az életemtől is. A századik után
abbahagytam a számolást: a Kiáltó végzett valamennyivel.
- Nem láttam sehol - mormolta Sianis.
- Mert nem akarta - simogatta szakállát a mullah, majd egy apró fémszelencét varázsolt
elő köpenye ujjából. - Az örökséged, ahogy megígértem.
A fiú azonban már nem figyelt rá. A kék hold árnyait bámulta a szemközti falon... és
egészen' megfeledkezett a szelencéről, mikor rádöbbent, hogy a homályból Quahir testőrének
szemei tekintenek rá.
Bíborszínű, ferdén metszett kráni szemek.
 Második rész

RACALLO HAT NAPJA

Délkelet-Gorvik, a Pyarron szerinti 3692 őszén

1.

Ítéletidő tombolt Racallo városa felett. Olvadt mithrill szemfájdító kékjével ragyogó rianá-
sok hasogatták a hajnalt, vakító fénnyel, messze zengő csattanásokkal tépve fel az eget. Nagy
szemű, jéghideg cseppek vetették magukat a végítélet sáskahadaként a meredek tetők kortól
és fagytól repedezett cserepeire és alant, a szűk utcákon harsogó áradattá gyűlve konok
haraggal ragadták tova a felgyülemlett mocskot - mintha a bűnös város megtisztításához
elegendő lenne egyetlen égiháború.
A városkapuhoz közeledő csapat közönyösen tűrte az elemek cserépszaggató dühét. Az
élen haladó lovas - őszülő, szikár férfi - egy mozdulattal összehúzta vállain a kocsikísérők
hagyományosan zöld felleghajtóját, szemei fagyott jégcseppekként pásztázták az esőáztatta;
sötét városfalakat. Mögötte díszes hordszék imbolygott, mindkét oldalán egy-egy mélyvörös
csuklyába burkolózó gyalogtestőrrel. A lefüggönyözött hintót cipelő, félmeztelen rabszolgák -
egy meglepően jól táplált, zömök aszisz és egy kékesfekete sörényű, hordómellkasú barbár -
bőrig áztak, de kimerültségnek nyomát sem mutatták.
- Nem jöhetnek messziről - állapította meg a nyugati kapunál posztoló zsoldos négy
évtized harci tapasztalatával. Ritkán tévedett ekkorát.
Gyűlölte az esőt - pajzstartó balja mintha le akart volna szakadni ilyenkor, a derekában
régvolt verekedések tőrdöfései nyilalltak. A veterán strázsa magának sem vallotta be, hogy az
eltelt ötven esztendőnek is köze lehet a dologhoz. Való igaz, mostanában jobban vonzotta
esténként a vetett ágy és a kandallótűz; mint a fémmel csókolózó fém sikolya, a hajnali
hányásba torkolló, füstös, kocsmalármás ivászatok. Nyugalmas, biztos munkára vágyott. Apjától
örökölt nyakas büszkesége visszatartotta, hogy a céhmestereket zsaroló
Ramraquo-pénzbehajtókhoz szegődjön. Utóbb azonban be kellett látnia, Racallóban az ember
kardját sem övezheti fel a várost uraló tarantolo engedélye nélkül.
Rendszeresen fizette a városőrök céhadóját beletörődve, hogy annak nagyobbik része a
tarantolo ládáiba vándorol -, és a kapunál posztolt a nap tíz órájában, hogy eltarthassa otthon
az öt éhes szájat. Rendszeresen jelentette a gyanús idegeneket, hogy békéje tartós legyen - a
tarantolo vérrel és tűzzel torolta volna meg az engedetlenséget. Soha nem gondolt magára
besúgóként.
- Honnan? - csattant a kurta kérdés.
- Perricolából - nevezte meg a szürke csődörön (de mekkora csődörön!) lovagló
zöldköpenyes a szomszéd várost. A jövevények már a városkapu esővédte boltíve alatt
várakoztak, mikor az őrben kezdett feltámadni a gyanú. Az érkezőkben volt valami komor,
félelmet nem ismerő elszántság.
Az áldóját, a váltságkendő! Hol az útikendőjük? Hogyan jöttek át az ördögfák alatt?
A masszív csataménen lovagló kísérő övén hiába kereste a perragosok sötét útikendőjét,
amelyen a rendszeresen változó bogok jelezték volna, hogy a csapat súlyos aranyákkal váltotta
meg az utazás jogát Racallóban. Ha viszont nem ő a Ramraquók megbízottja, hol van hát a
tarantolo tányérnyalója?
- Te vagy a perragos? - kérdezte bizonytalanul a nyeregben felegyenesedő, deres
halántékú férfit. Amaz rábólintott... szívdobbanásnyi késlekedéssel csupán, de ez éppen elég
volt, hogy tovább szítsa a strázsa gyanakvását. -A lefüggönyzött gyaloghintó mélyén csend
honolt. Az őr lassan megállt a hintót hordozó göndör; köpcös aszisz előtt.
- Mutasd a tenyered! - Tömpe ujjú, puha tenyerek. Aligha markolták a hintórudat mérföldek
százain át - fürkészte, a meglepően jól táplált, dús szőrzetű rabszolga arcát. Gyűlölte az
asziszokat.
A gyalogos kísérők - a magas, jóvágású fickó, meg a büszke- tartású, szívdobogtatóan
csinos fruska - szótlanul közelebb léptek. A zöldköpenyes nyugtalan, acélszürke csődöre -
látszólag véletlenül - megfordult. Az őrnek elég volt egyetlen pillantás a prüszkölő csatamén
felhúzott ínyére, vasalt patáira. Megértette: a felajzott nyílpuskák odafent vajmi keveset
segítenek rajta, ha kenyértörésre kerülne a sor. Az otthoni kandallótűzre, a meleg, fűszeres
borra, asszonya megfáradt tekintetére és négy porontyára gondolt...
...amikor váratlanul megérkezett a bíboros. Ranagol irgalmat nem ismerő vallásának leg-
veszedelmesebb, legnagyobb hatalmú képviselője a rokmundi tartományban. Érkezése méltó
volt rettegett híréhez.
Idegen erők tépték fel kíméletlenül a tér szövedékét, a városkaputól alig kőhajításnyira.
Fehéren hersenő villanással kezdődött, de ezt a villámot nem követte égzengető csattanás. A
mennydörgő robaj azonban nem maradt el. Amikor a vakító káprázat megfakult, egy hatkerekű
hintó 'gördült ki a hasadékból, melynek túloldalán a távoli Rokmund tornyai derengtek.
- Térkapu... - mormolta a vén zsoldos hitetlenkedve. Óriási tapasztalat és elképesztő
vakmerőség - avagy mérhetetlen hatalom - kellett ahhoz, hogy valaki térkaput merészeljen
nyitni a Ramraquók városának kapuja előtt. Amikor x fénylő hasadékban felbukkant a vérszínű
batár, a strázsa azonnal megfeledkezett a gyaloghintóról. Az első pillanatban felismerte a bakon
kevélyen lobogó bíbornoki zászlót. A hintó hátulján "kapaszkodó fullajtárok fekete köpönyege
haláldémonok kitárt szárnyaként lebbent a viharban. Sikoltó démonpofát formázó fekete álarcok
vicsorogtak némán; mint a végítélet sötét, néma angyalai.
Még az égiháború is elcsendesedett hirtelen, csak az eső szemerkélt tovább bátortalanul,
mintha maguk az elemek is megdöbbentek volna a Kosfejes Úr helytartójának érkezésén.
A hintó tompán dübörgött a kapu felé. A rácsok azonnal felemelkedtek. Senki nem merte
megállítani a bakon ülő, vérszínű csuklyába burkolózó kocsist. Senki nem szólította meg a hintó
mélyén meghúzódó hallgatag, sápadt alakot. Rokmund tartomány bíborosa ennél kisebb
arcátlanságért is tépetett már ki nyelveket.
A hatkerekű papi batár az önmagát igazoló hatalom természetességével gördült tova a
rácsfogazatú boltívek alatt. Utasa egyetlen pillantást sem pazarolt a mélyen meghajló, arcukkal
csaknem a földet érintő pórokra.
Pedig érdemes lett volna.
Az, idegenek gyaloghintója ugyanis meglódult, és a pillanat szülte magabiztossággal
követte a bíborosi kocsit. Mire- á hajlongó őrök felocsúdhattak volna a rettenet áhítatából, a
betolakodók már a Bognárok Utcájában jártak. Az öreg strázsa döbbenten nézett a távozók
után. Sebhelyes, fakó hajú társa - izgága, szolgalelkű fattyú - kapott észbe először.
- Egy szóval sem kérdezted a gyaloghintó perragosát, miért nem viseli az útikendőt! Lehet,
hogy nincs is megbízottjuk... talán kémek! Még ma jelentem a mulasztást! - csak úgy virítottak á
pimasz fickó arcát szabdaló hegek. A veterán megköszörülte a torkát.
- Ezek valóban mások, mint aminek hazudták magukat. Nincs perragosuk. Ez azt jelenti,
hogy egyáltalán nem fizettek védelmi vámot, vagy útközben végeztek az élősködővel, akit a
tarantolo varrt a nyakukba. - A szolgalelkű sebhelyes arcán felháborodás villant, de az öregebb
leintette.
- A harmadik lehetőség a legrosszabb: olyan messziről érkeztek - egy gyaloghintóval -,
ahol hírét sem hallották a legújabb Ramraquo-törvénynek. Nem Perricolából, az biztos. Kövesd
őket és jelents a klánnak
A sebhelyes bólintott és kisvártatva elnyelte az esőfüggöny. Nem látta már, amint a vén
strázsa megvetően utánaköpött.
 2.

A jövevények lassítás nélkül haladtak el a város főtere, az Égcsarnok hétszer hét oszlopa
mellett, és fejüket sem hajtották meg a Ramraquók atyja, az Uonoverole hétszeres
embermagasságú szobra előtt - ez legalábbis tudatlanságról, avagy az óvatosság legelemibb
hiányáról árulkodott. Makacs Dunor fogadójánál álltak meg - illetve csak a romjainál, hiszen a
tarantolo céhadóját megtagadó kocsmáros épületéből üszkös falak maradtak csupán. Az
idegenek megkerülték a füstmarta omladékot, és a kikötő felé vették útjukat. A sebhelyes
beigazolódni látta gyanúját - a nyomorultak a Ramraquók ellenségeivel keresik a kapcsolatot!
Árnyékként követte őket a megújuló dühvel szakadó zivatarban. A menet élén lovagló
siedon meg-megfordult ugyan, de egyszer sem vette észre őt. Így érték el a halásznegyedet, a
vén sólyaépítő házát.
A sólyaépítő is nincstelen, lázongó senki volt. Született vesztes - vigyorgott gúnyosan a
sebhelyes. Ha a-jövevényeknek efféle barátai vannak, aligha véletlenül kellett beszökniük a
kapun. Már csaknem továbbállt az érkezők hírével, mikor látta, hogy az idegenek perragosa -
illetve az a zöld felleghajtós, amelyik az útikísérőnek hazudta magát - elindul az északi negyed
felé, amerre a bíbornok hintója tűnt el. Jobbjában felajzott, alkarnyi számszeríj.
A sebhelyes megborzongott. Ranagol főpapja bizonyára titokban akarta tartani jövetelét,
különben nem érkezett volna olyan időpontban, mikor á város szorosra zárt ablaktáblák mögött
várta; hogy elmúljon az éjszaka. A figyelők szerint a batár a fogadónegyedben állt meg.
Különös. Ha a bíbornok valóban egyháza küldötteként érkezett volna, biztosan nem holmi
tavernában húzza meg magát. Mi köze lehet a félelmetes ál perragosnak a rettenetes hírű
bíboroshoz? Vajon miért vitte magával a számszeríjat? Az idegen úgy vágott át a viharban ázó
városon, mint aki otthon érzi magát. Valóban a bíboroshoz tartott: Racallo legdrágább fogadója
a Tízezer Tallér - előtt lassított csak iramán. A fogadó kocsiszínjében pedig a sebhelyes
felfedezte a cifra batárt. Bíbornoki lobogó nélkül, persze.
A főpap ezek szerint nem bánja, ha a kapuőrök - és rajtuk keresztül a város urai -
tudomást szereznek érkezéséről, de a közrendűek és saját egyháza előtt rangrejtve kíván
maradni. A komor, zöldköpenyes férfi határozottan lépett be a fogadóba, de felajzott
nyílpuskáját a kapu mellett őrködő gorviki kezébe nyomta - ahogy illik.
A sebhelyes keresett egy esővédett zugot és várt. Az idegen perragos fertályóra múltán
jelent meg a fogadó ajtajában. Szótlanul vette vissza fegyverét, és komoran fürkészte a
sötétséget, majd beleveszett az éjszakába. Bizonyára kihajitották - vigyorgott a sebhelyes
kárörömmel vegyes megkönnyebbüléssel és végre a klánház felé vette útját.
A bíboros és az idegen jövevények híre nem várhat.
Szomorú szemerkéléssé szelídült a vihar, mire elérte a kétszintes épületet, ahol a
tarantolo az alacsonyabb rangú besúgókat fogadta. Mielőtt az egyezményes jellel koppantott
volna az ajtón, ösztönösen körülnézett, még egyszer - utoljára.
A sikátor lucskos homályából szisszenő nyílvessző tévedhetetlenül lelte meg a sisak
állszíja és a bőrvért között a védtelen torkot. A sebhelyes egyetlen hang nélkül zuhant el. A
nyílhegyre preparált Mors Putrida mérge azonnal emészteni kezdte a testet. Az áfium
felismerhetetlenné roncsolta a torzót, mire a tarantolo emberei rátaláltak.
A csüngő hasú felhők már az óceán felett jártak akkortájt. Az égbolt kitisztult, a hajnal még
csak a tornyok csúcsait cirógatta bátortalan fényujjaival. Racallo városa felett hidegen
mosolygott a fémszínű hold.
 3.

Meghúzódhattok itt a Holdtánc éjszakájáig - bólintott a vén sólyaépítő. A pislákoló

mécsvilág, idomtalan, szegletes sziklagólemként rajzolta árnyát a nyirkos pincefalra. Idősebbik
fia - maga is meglett férfiember már - szűkös vacsorát kerített és mikor az aszisz dalnok
megköszönte, barátságtalanul rámordult.
- Ha kiirtod a Ramraquókat, azzal megköszönted. - A hirtelen beállt csendben melléjük
telepedett és a dalnok kérdő tekintetére halkan beszélni kezdett.
- Húsz éve várok egy kívülállóra, akit Racallo uraihoz nem köt sem hűség, sem rettegés.
Húsz éve várom,. hogy egyszer Ramraquo-vér áztassa az utcákat. - Sianis döbbenetét látva
keserűsége felfakadt, mint egy régóta gennyedző seb.
- Gyerek voltam még és apám sem dolgozott a kikötőben - egyszerű goradon volt, a
parasztok között is a szegényebb fajtából. - Húsz év távolából is tisztán emlékszem a napra,
amely megváltoztatta sorsunkat. Ragyogott a tavaszi reggel, mikor a legidősebb fiúként én
fejtem meg a kecskéket. Vittem a meleg tejet anyámnak, aki ismét gyermeket várt és a legtöbb
ételtől kavargott a gyomra. A városba készültünk és mondtuk neki, hogy maradjon, ha nem érzi
jól magát. Jönni akart persze, hiszen egy éve nem volt már a racallói vásárban. Felnyergeltük
hát egyetlen lovunkat és anyám a nyeregben dúdolgatott a városba vezető úton. Apám a lovat
vezette, mi pedig, örökké éhes kölykök papsajtot és hasonló zöldeket szedegettünk az
árokparton. A városba érve át kellett vágnunk az Égcsarnokon, ahol a Ramraquo-fivérek éppen
az apjuk óriási szobrát faragtatták. Ott volt aztán az a furcsa hajú vándor...
- Fekete haja volt, benne széles, ősz csíkokkal. Egy szobortörmeléken állva, félelem nélkül
beszélt, úgy, mint akinek hatalma van - vette át a szót a vén sólyaépítő, arcán elmélyültek a
ráncok. - Nyugtalan idők jártak akkoriban. Akasztó Albera, a legfiatalabb fivér, akit akkortájt
mindenki csak Zsivány Alberának nevezett, útonállóival a lázadozó, kifosztott
szegényparasztság mögé állt. Ki gondolta volna, hogy mindez színjáték csupán, hogy
meggyengítse valódi ellenfeleit, a nemességet? Magam sohasem hittem neki, de azon a
tavaszon felcsillant a remény, hogy végre levethetjük az igát. Az a vándor is jót akart... - az öreg
hangja elcsuklott, szögletes izmú, szögletes állú fia vette át a "szót.
- Hihetetlen dolgokról beszélt. Azt mondta, minden ember egyenlőnek született és vad
szavakkal illette a Kosfejes Urat. Meddő és irigy, teremtésre képtelen démonfajzatnak nevezte,
aki rá akarja tenni kezét az Életadó Egyisten teremtett világára. Először hallottunk effajta
káromlást és igencsak elszörnyedtünk. Rángattam a ló kantárát, hogy menjünk már, de anyám
maradni akart, hallgatni az idegen szavát: Aztán, mikor a nagy kiabálás kezdődött, anyám
felkiáltott: "éljenzik az igazságot!" - de a tér szélén vöröscsuklyás alakok tűntek fel,
számszeríjjal a kezükben. A vándor nem ijedt meg tőlük.
- Ne lőjetek; nyomorultak! Beszéljetek ti is, ha hisztek az igazatokban! - zengett a hangja,
de a többit nem hallottam, mért a húgom a ruhámat rángatta: „Medor, nagyon fáj a karom, nem
tudom, mi történt!" Az öcsém is kiabált: „Apám, apám, agyonlőtték a lovat!" De apám akkor már
zokogott: „Ha csak azt ölték volna meg, fiam, de a Kosfejes Úr haraggal sújtott ránk: anyátok
halott!"
- A Vörös Íjászok voltak, a Ramraquók mesterlövészei. Az uzsorás fivér, Patkány Pacharro
vezette őket. - Az apa hangja fakón kongott, az évtizedek kilúgozták belőle a gyötrelmet. -
Hazatérve eladtam a földet, és munkát kerestem a városban. Kitanultam a hajóácsok
tudományát és figyeltem, vártam az alkalomra: A nagyurak tévednek: nemcsak a kiváltságosak
joga a bosszú. Öljétek meg Alberát, a zsiványok -urát, öljétek meg Ligarrt, az asszonyok
hóhérát, ontsátok vérét Loalternak, a tolvajvezérnek, fojtsátok aranyaiba Pacharrót, az uzsorást,
és a tengerbe Lanchát, a kikötők zsarnokát! Végezzetek Chancanával az Erionból szalajtott
klánúrral és helyettesével, az orgyilkosok parancsnokával! Pusztuljon valamennyi Ramraquo és
a város mellétek áll! - Az öreg nem emelte fel a hangját, mégis valamennyiüket megborzongatta
a szavaiból áradó jeges düh.
- Nem kívánsz keveset - csóválta fejét a dalnok. Erős kételyei voltak a racallóiak
elszántságát illetően és a tapasztalat arra tanította, hogy nagyon sok pénzért a legtöbb ember
megvásárolható.
- Jobb, ha hármótokon kívül senki nem tud rólunk! Hanem az istenkáromlóval mi lett?
- Az efféle dolgokra egy racallói nemhogy húsz év után, de már másnap sem emlékszik,
ha élni akar - jegyezte meg az idősebbik fiú. A Liedorok fejvadásza közönyösen hallgatta végig
a történetet, miközben felöltötte viaszosvászon csuklyáját. A Fekete Rózsa találta leghamarabb
szavát.
- A bíbornok érkezése azonban az egész tervet felboríthatja - terítette ki a várostérképet
egy hadvezér, egy férfi határozottságával. Sianisban egyre erősödött a gyanú, hogy a
Liedor-lány és a klán fejvadásza korántsem olyan vakmerően eszement, mint amilyennek
kezdetben tűnt. Évek óta készíthették elő érkezésüket, és nemcsak az érkezést... a bosszút is.
- A váratlan események a sors ajándékai - jegyezte meg halkan Atros, összehúzva magán
átázott köpenyét. Az ajtónál megállva a dalnok felé vágott a szeme - ha visszatérek; azonnal
indulunk. Legyetek készen.
Nincs joguk belekeverni a testőreiket is - fortyogott magában Sianis. A Testőr Esküje
engedelmességet parancsolt, de nem létezett olyan fogadalom, mely arra kötelezhette volna,
hogy egy ellenséges klán ellen támadva felkoncoltassa magát. Ellenséges klán? Hiszen a saját
véreim, még ha kitaszították is az apámat. A családom, még akkor is, ha Rokmund legnagyobb
gazembereivé nőtték ki magukat! Szép kis család, ráncolta homlokát a fiú, de hát végül is az
egyetlen rokonaim. A rokonság anyai ágából egyetlen túlélő sem maradt, a rokonság apai
ágának köszönhetően. Hogy tehettétek ezt velem? - sajdult belé a lappangó fájdalom. Racallo
illata, a város, amelyben sohasem járt, atmoszférájával olyan évtizedes emlékeket tépett fel
benne, melyek azóta kísértették...
Mióta is?
A pokolba is, hát mióta utoljára látta az anyját, a szoba közepén fekve, csendesen és
mozdulatlanul. Hiába szólongatta sírós, kisfiús hangján - négyéves volt akkor -, anyja, a
Dierdzsanok világszép virágszála nem válaszolt már... soha többé. Elment örökre, és magával
vitte apa mosolyát és nevetését. Elment, mert az ajtóban az a kettő...
Miféle kettő?
Nem akarok emlékezni! - csikordultak össze fogai a tizenhét év távolából felfakadó
fájdalomtól, mely néha még most is zokogással kísértette álmait. Az emlékek komisz dolgok.
Ködként illannak el, mikor mohón nyúlsz utánuk, máskor pedig megrohannak kéretlenül,
kiszorítva a józan, higgadt gondolatokat. Racallo tengerparti városa sajátos illatával, lakóinak
torokhangú beszédével, évek távolából is kísértő arcélével megérintett benne valamit. Rokmund
ékessége, mint valami eleven kígyó, egészen az emlékek kútjának legmélyére kúszott
alattomosan, és olyan események iszapját kavarta fel, melyet - úgy hitte - örökre eltemettek a
gyermekkor átzokogott éjszakái.
- A testőröm nem tud követni - csattant fel csípősen a Fekete Rózsa és Sianis rádöbbent,
hogy mindenki őt nézi. Fogalma sem volt, miről beszéltek, de volt néhány kifejezése, melyeket
pont efféle alkalmakra tartogatott.
- Biztos vagy benne; hogy ezt akarod? - kérdezett vissza faarccal, de Dharran Liedort nem
lehetett becsapni.
- Bámész testőrökre nincs szükségem - fintorgott lekicsinylőn és Sianis érezte, amint
arcába tolul a vér. Bevallotta vagy sem, de képtelen volt kivonni magát az elbűvölően gyönyörű
kis gorviki hatása alól. A poklokra, mindketten fiatalok voltak, abban a korban, mikor a
legmohóbb a vágy, a legforróbban izzik a gyönyörű éhség és Dharran teste, arca, telt ajkának
íve olyan szemérmetlenül tökéletes volt, hogy egy szentet is kárhozatra, édes, megsemmisítő
kárhozatra csábított volna. És Sianis távolról sem volt szent - a nőket pedig csak a gyönyörteli
meglepetések forrásaiként ismerte. A testőr egyik legnagyobb kudarca, ha kötődni kezd
megbízójához - emlékeztette magát Sianis, megérezve, hogy elvesztette az önmagával vívott
első csatát.
- A terv egyezik a sivatag törvényével, ahogy nálunk, Ibarában mondanák - mentette meg
a -helyzetet a mullah, elismerően bólintva a pincelépcsőnél öltözködő Atros felé:
 - Miféle törvénnyel? - nézett rá laposan a lány és Sianis helyette is szégyellte magát ezért
a nézésért. Dharran olyan lekezelőn bánt mindannyiukkal - a bíborszeműt kivéve -, hogy Sianis
szinte várta a pillanatot, hogy tévedni lássa.
- A sivatag törvénye, hogy gyorsan üss és nagyot! Lehetőleg orvul, teszik hozzá a
dzsadok. Becsületesen csak az ostobák és a hősök támadnak; és az utóbbiakat mindössze a
sikerük különbözteti meg az előzőektől. Egy ideig. - Az aggastyán kihívóan állta a gorviki lány
dühös pillantását és csak akkor nézett másfelé, mikor az ajtó becsukódott a távozó Atros
mögött.
 4.

A hintó a reggeli őrségváltás után hagyta el a várost. Az új strázsák is hallottak már a

bíbornok érkezéséről, és messziről kaput nyitottak a fenyegetően dübörgő batárnak. A
hatkerekű lassítás nélkül robogott tova a kapuívek alatt, melynek őrei még hálát is adtak
Ranagolnak, hogy a rettegett arzobispo és lobogó köpenyű, démonálarcos szolgái egyetlen
pillantásra sem méltatják őket.
A bölcs hallgat, és nem esik baja. A nagyszájú ostobákat pedig eltiporja a Kosfejes Úr -
fűzte tovább gondolatait a távozó batár után néző Chancana Ramraquo. A klánvezér a tarantolo
kastélyának legmagasabb tornyában állt, ahonnan belátta az egész várost - az ő városát -, még
a sötét köpönyeges fullajtárokat is meg tudta volna számolni a kelet felé száguldó batáron. A
hatkerekű csaknem nyílegyenesen tartott a Szürkeszirt, a legfiatalabb Ramraquo-fivér
zsiványtanyája felé.
Chancanából kurta, vad kacajjal robbant ki a megkönnyebbülés, hogy a bíbornok - ezúttal
nem az ő fejéért jött. Az istenkáromló fivér, Albera ma bizonnyal megtapasztalja a Kosfejes Úr
haragját, de a bajt csak magának köszönhette. Rokmund-szerte keringtek a szóbeszédek a
Szürkeszirt hírhedt tivornyáiról, ahol a kapatos ifjak aligha tettek féket a nyelvükre; ami a
Korfejes Úr egyházát illeti. A fiatalok mindig is örömüket lelték a tradíciók és a vallás
kigúnyolásában - borongott Chancana -, de Akasztó Albera, az utak szabadszájú vámszedője
túl messzire ment azzal a múlt heti prófétaveréssel. Az úton elfogott prófétáról ugyanis utóbb
kiderült, hogy mégsem afféle mezítlábas eszelős, de ez akkor már rajta nem segített. Az eset
híre a tartományfőnök fülébe is eljuthatott - különben mit keresne itt a bíbornoki batár hat
nappal a Holdtánc előtt? Albera sem nélkülözhetetlen - Chancana habozás nélkül vetette fivérét
koncként a felbőszült bíboros elé.
Együtt, mégis egymás ellen - mormolta a Család jelszavát. A hét Ramraquo-fivér jó húsz
éve uralta Racallót, a tartomány gyöngyszemének tekintett kikötővárost. Sajátos címerállatuk,
az aranyszínű, hatlábú tarantolo a hat hagyományos pénzforrást jelképezte: az utak és a
kikötők uralmát, a szerencsejátékok feletti „felügyeletet", a fogadók és bordélyok
megvámolását, a pénzforgalmat és az orgyilkoscéhek irányítását. Racallo íratlan törvénye, a
sicolo pedig gondoskodott róla, hogy semmi ne jusson a tartományherceg, Dollano Gormolli an
Rokmund fülébe. „Quo defo, oublo e sicolo, che sonna tranquita annecento." (Aki süket, felejt
és hallgat, az száz évig is békén alhat.) Meghalt, aki beszélt a vizsgálóbiztosok előtt, és meghalt
a családja is. A várost beszőtte a Ramraquo-tarantolo hálója.
Chancana, a klán ura habozás nélkül átengedte fivéreinek a tarantolo hat lábát, a kisebb
koncokat. Már Erionból visszatérve is tudta, hogy az igazi hatalom a lelkek urának kezében
összpontosul. Ti vagytok a pók lábai; de a teste, a klánvezér én vagyok; enyém a hitetek,
Racallo lelke itt van - mondta néha, maga elé emelve összezárt ökleit. . A vénülő andon évek
szívós munkájával vetette meg lábát a racallói egyházban, és már csak napok választották el a
Holdtánc éjszakájától, amikor felkent papjaként állhat a Kosfejes Úr színe elé.
A lelkek feletti hatalomért igazán csekély ár egy könnyen pótolható fivér, aki amúgy is
maga idézte fejére a vészt, a bíbornok; hm, látogatását.
A batár az egyik ördögfánál találkozott Albera portyázóival. A mindig tizenhárom ágat
sarjadzó, mindenevő, vörös-fekete ördögfát Ranagol szent növényeként tisztelték. Széles, erős
ágai kiválóan alkalmasak voltak a köztörvényes gonosztevők nyilvános akasztására. Racallo
vidékén gyakran minden egyes ágon lógott egy-egy oszladozó tetem. Nem gonosztevők voltak:
olyasféle vakmerők csupán, akik megtagadták az útvámot Akasztó Albera pribékjeitől. A
legifjabb Ramraquo-fivér ugyanis nem ismert könyörületet,. ha pénzről volt szó. Aki nem fizetett,
csakhamar a göcsörtös ágak végén találta magát másfél lábnyi kötéllel a nyaka körül - a
klánvezér pedig saját kezűleg hasította a még meleg testekbe a tarantolo hatlábú pókját.
Hatásos emlékeztető volt.
- Megállni! - csattant hirtelen a gorviki parancsszó az ördögfa tövében és a jó órája robogó
hatkerekű lassítani kezdett. A batár ablakának méregdrága üvegtáblája azonban résnyire nyílt
és a hintó utasa reszelős basszusán utasította a kocsist.
- Hajts! - Ostor suhogott, csípős nyelvével végignyalva a szilaj, éjfekete csődörökön. A
batár a hatalom önigazoló magabiztosságával dübörgött tovább, fel a kőmorzsalékos ösvényen,
a Szürkeszirt zsiványtanyája felé. A kiáltás megismétlődött, ezúttal kissé bizonytalanabbul; ám a
hatkerekű tovarobogott az ördögfa alatt, melynek tizenkét ágán tizenkét tetem hirdette az oszlás
különböző fázisaiban a Ramraquókkal dacoló vakmerők sorsát.
A tizenharmadik ág üres volt még, de a batár utasai mintha nem értették volna a célzást.
Lassítás nélkül robajlottak tovább a lovas portyázók sorfala felé.
- Megállj! Alberának tudnia kell, kit fogadjon! - a hattagú csapata élén lovát táncoltató,
bőrmellényes útonálló elbizonytalanodott. A bíbornoki lobogót nem lehetett nem észrevenni, és
a magabiztosan közeledő batárt látva a legrosszabb sejtéseit látta beigazolódni.
- Mondtam, hogy azt a büdös prófétát nem kellett volna... - morogta feltámadó
szorongással hegyes bajsza alatt és csak tessék-lássék szegezte ramieráját a batár felé.
- Vak vagy tán? - vakkantott a hintó egyik fullajtárja, a kocsis pedig fenyegetően táncoltatta
ostorát. A gorviki zsivány gyors számvetést végzett. Nincsen sem utazásra jogosító útikendőjük,
sem perragos-kísérőjük, de... de még Akasztó Albera sem lehet olyan arcátlan, hogy útvámot
követeljen a Kosfejes Úr - vér száljon a szájára! - bíbornokán! Ha az arcomba sújt azzal az
ostorral, akkor esküszöm, hogy lerántom, és a belét ontom, még ha az is lesz az utolsó tettem -
csikorgatta fogait tanácstalanul a hegyes bajszú zsivány. Elég volt azonban egy pillanatra a
kocsis csuklyája alatt parázsló szemekbe tekintenie és tudta...
Tudta, hogy ha nem áll féke, az izzó szemű fenevad mégis az arcába sújt és továbbhajt, a
hintó mélyén hallgató utas pedig élvezettel szaggatja ízekre sikoltó lelkét.
Ha nem áll félre.
A hős megunt göncként veti el életét, ha megkívánja a sors, de lelkével mindenki a
Kosfejes előtt felel - nyelt nagyot a meghátráló bőrmellényes, tekintetével követve a távolodó
batárt.
- Albera a beledbe tapos ezért - morogta egyik társa a háta mögött.
- Nem lesz abban a helyzetben - vágott vissza dühösen a hegyes bajszú, és még sosem
volt ennyire biztos az igazában.
 5.

A Szürkeszirt az útonállók fellegvára volt már a gorvikiak érkezése előtt is - vagyis több
mint kétezer-száz esztendeje. A lapály fölé magasodó, nehezen megközelíthető szikláról tiszta
időben többnapi járóföldnyire be lehetett látni a Racallo-félszigeten kanyargó utakat. A
sziklatetőn gubbasztó rablóvárhoz egyetlen keskeny ösvény vezetett, melyet bármikor el lehe-
tett torlaszolni, de a legifjabb Ramraquo idejében erre már semmi szükség nem volt - ki mert
volna ujjat húzni Akasztó Alberával? Senki nem merte saját sasfészkében háborgatni a hírhedt
haramiavezért.
Vagy mégis?
A megállíthatatlanul közeledő bíbornoki hatkerekű láttán az őrtoronyból figyelő
saggia-vezér a fogát csikorgatta dühében.
A toronyőrök némán tértek ki félelmetes uruk útjából. A legfiatalabb Ramraquo-fú durva
arcával, szögletes, vaskos izmaival élesen elütött ruganyosabb alkatú, finomabb vonású
fivéreitől. Némelyek valami akvilonai kakukkról pletykáltak, mely az öregedő Ramraquo családi
fészkébe pottyantotta tojását - de az efféle szóbeszédeket csak azok élték túl, akikről Akasztó
Albera nem szerzett tudomást. Apja, az akkor már erősen öregedő Uonoverole nemigen
foglalkozott az apa személyével. Tartotta magát az ősi törvényhez: akié az ágy, azé a gyermek
ölhetett azonban a gyanúperrel, mert jellegzetes, ferde félmosolyával nyugtázta csupán a
gyermek születésekor elhangzó jókívánságokat. Tulajdon bátyjai születése óta többé-kevésbé
titkolt megvetéssel kezelték a fattyút. Mindannyiuk megkönnyebbülésére szolgált, mikor a
vérszomjas suhanc a városon kívül ütötte fel tanyáját és az útonállók egyszerű, ámde jöve-
delmező életét választotta.
A klán fejvadászai nem alacsonyodtak le a „zsiványhoz", ezért társait kezdetben az
elszegényedett senkik, a goradonok közül toborozta, jó szemmel választva ki a
legkeményebbeket. A nyomor ideális táptalaj volt: tucatjával termette a gyors felemelkedésről
ábrándozó vakmerőket. Albera évekig fosztogatta az átutazó idegeneket, a Racallo környéki
erdők és utak igazi szakértőjévé vált. A tartományi herceg, Dollano Gormolli an Rokmund
három alkalommal próbálta kifüstölni az egyre kellemetlenebbé váló zsiványt, de a hegyvidéket
felkutató csapatai egyetlen rablót sem tudtak előállítani. Amikor szorult a hurok, Albera
goradonjai visszatértek szegényes földjeikre, így a fenntartásukról sem kellett gondoskodni. A
herceg vizsgálóbiztosai hasztalan kutatták át az egész félszigetet, végül üres kézzel kotródtak
vissza Rokmundba. A sikereken felbátorodva Albera ezután a helyi nemesség marakodásaiban
is bevetette rablócsapatát-néha egyszerre mindkét oldalon. Az egyszerű nép körében a
gazdagokat kifosztó, szegényeket pártoló, szabad rabló pózában tetszelgett - nem véletlenül. A
történeteket ugyan saját maga ötlötte ki - esze ágában sem volt bármit is tenni a nincstelenekért
-, de portyái során felbecsülhetetlen segítséget kapott a senkiktől; akik hittek hamis
messiásukban.
Könyörtelen zsiványaival félelmetes hímevet szerzett még a könyörtelen zsiványok
hazájában is. Nevét azzal írta be a Racallo-félsziget történelmébe, hogy ellenfeleit az út menti
ördögfák ágaira akasztotta, tulajdon vérükkel mázolva mellükre a Ramraquók hatlábú
tarantolo-címerét. A nemesség gyengéit kiismerve kimutatta a foga fehérét: felajánlotta a
kisnemeseknek áruját, a biztonságot. Aki nem volt rá vevő, egy napon arra ébredt, hogy valaki
kiforgatta a földből szőlőtőkéit, vagy kiszúrta juhai és kecskéi szemét. Akkor aztán fizetett, és
még örült, hogy nem gyermekéi jutottak efféle sorsra. A földet bérlő kisbirtokosok pedig csak a
„vízadó" fejében öntözhették napperzselte parcelláikat.
Idősebb fivérei - akik lealacsonyítónak találták az efféle mocskos földmunkát - még a klán
hatalmának megszilárdításáért vívták harcukat Racallo utcáin, mikor Albera már adót ~ vetett ki
a tartomány malmaira is. A grófok persze megtagadták az újabb sarcot, de néhány ördögfán
lógó zsoldosuk - mellükbe vésve a tarantolo jele - megértette velük, hogy mégsem állíthatnak
őrséget minden gabonaszállító öszvér mellé. A nemesség zsoldosait ráadásul az ellenük lázított
parasztsággal is ritkította - majd arcátlanul felkínálta védelmét a goradonjaiktól szorongatott
grófoknak.
A nagyuraktól sarcolt vagyonból helyreállíttatta a Szürkeszirt erődjét és kitűzte a klán
tarantolo-zászlaját, hogy bizonyítson fivéreinek: Ranagolnak tetsző módon, a családi
hagyományok szellemében tör a kiemelkedettség felé.
Ó igen, a család hagyományai..: apjuk, a Nagytiszteletű, az Uonoverole, még csak egy
kereskedőklánt örökölt az apjától, akiről pedig azt regélték, egyszerű testőrként szolgált a
korábbi kereskedővezér mellett. A kereskedővezért váratlan „orvtámadás" érte, a nemes
nagyapa pedig legbizalmasabb testőrből klánvezérré avanzsált. A vágóállat-kereskedelemmel
alapozta meg a Ramraquók vagyonát: felvásárolta a gazdáktól az állatokat, Racallo
mészárosait pedig arra kötelezte, hogy tőle vásároljanak - amire azok engedelmesen
rábólintottak, miután elterjedt á városban, hogy „ismeretlen tettesek" valóságos mészárlást
rendeztek a húzódozók között. Fia, a későbbi Uonoverole tovább erősítette a klánt, mikor a tar-
tományhercegnél kijárta a jogot, hogy fegyveres mestergyilkosokat toborozhasson. A környéki
corgák aranyban mérték minden egyes corga-fi értékét, de az idő uonoverole Chamarrót
igazolta. Fejvadászaival klánja saggiává, önálló fegyveres erővé lépett elő, amely már nem
szorult senki gyámolítására. Sokan törtek a függetlenedő, erősödő klán ellen. Ranagol azonban
az ő bölcsességében kirostálja a gyengébbet. A Ramraquo-fiak már egy győztes saggia
hagyományaiból kovácsolhatták össze a saggiák felett uralkodó saggiát: a tarantolót. Két
évtizede a város érverésének minden pontján rajta tartották a kezüket. Akasztó Albera azonban
sosem mulasztotta el emlékeztetni fivéreit, hogy ő, a lenézett fattyú tette meg az első lépést az
áhított tarantolo felé.
- Mire harcba szállt a közutak feletti uralomért, legtöbbször elég volt a hírhedtté-vált
Albera-haramiák felbukkanása, hogy a riválisok megfutamodjanak. A szembeszegülők
ördögfákon himbálózó, hónapokig oszladozó teteme csakhamar letörte a lázadozók kedvét.
Racallo kies félszigetén minden malom, csatorna, parcella és közút a Ramraquók fennhatósága
alá került. A bevételéből már egy komolyabban felszerelt sereget és félszáz jó lovas portyázót is
megengedhetett magának.
Bevehetetlennek tűnő sziklaerődjében azonban Alberát is utolérte a hatalmasok végzete,
az önhittség. Elhitette magával, hogy szabadon dacolhat Ranagol egyházával is. Gyakorta
felöntött a garatra, és olyankor fennhangon gúnyolta a Kosfejes Úr papjait. Évek óta nem vett
részt a kötelező szertartásokon sem, amivel új, baljós csengésű nevet szerzett: Albera, az
Istentagadó.
A Szürkeszirt csakhamar a rokmundi szabadgondolkodók zsiványtanyájává vált, Albera
pedig továbbra is háborítatlanul káromolta a Kosfejes Urat. Tehette, hiszen Chancana, a
legidősebb fivére egyre erősebb szálakkal hálózta be a városi egyházat.
„A vallás is a kezünkben van" hencegett gyakorta Albera, három ujjával utánozva a
pénzszámolók mozdulatait. Ezen az őszi délelőttön azonban be kellett látnia, hogy a
Ramraquók minden vagyona is kevés lenne, hogy megállítsa az őrök sorfalán áttörő batárt. A
Szürkeszirt tornyában állva jól látta, miként vág át a bíboros hintója az utolsó embergyűrűn is. A
portyázók nem merték megállítani, követték csupán a hatkerekűt. A Kosfejes Úr félelme
megnyitotta a sorfalakat. A hitüket használják ki a nyomorult csuhások... Egy férfi fegyverrel és
ésszel győz, és én most is győzni fogok - babrált dühösen a derekát övező klánkendő cifra
bogaival. Ha orgyilkost uszítottak volna rám, az könnyebben végezhetett volna velem, tűnődött
egyre nyugtalanabbul.
- Gon-corga helyett mégis főpapot küldtek. Az orvul lecsapó tőr nem elég tanulságos. Nem
nyilvánítja ki eléggé az egyház hatalmát. Már ha egyáltalán van errefelé - mormolta az állán
sarjadó borostát kapargatva.
- Nyilvánosan akar megszégyeníteni a csuhás népség, de meglátják, hogy Szürkeszirten a
Ramraquók szava súlyosabb, mint a Kosfejesé. Fegyverövébe akasztotta hüvelykjét és
hátravetett vállakkal, összehúzott szemmel méregette' a hatkerekűt.
- Nem engeded be! Amíg nem parancsolom, a kapu zárva marad! - kiáltott a hullórácsot
kezelő foghíjas behemótnak, amint felhágott a kapubástya gyilokjáróján. A batár - nyomában az
ösvényt őrző lovasokkal - ekkor ért a rablóvár elé és elegáns ívet leírva megállt.
 Nem kért bebocsátást.
- Albera Ramraquo! - hallatszott a rekedtes basszus a hintó mélyéről, a leeresztett
ablaktáblák mögül. A masszív kapu két oldalán álló őrszemek laza mozdulattal felajzották és a
démonálarcos fullajtárokra szegezték számszeríjukat. Avatott szemlélő észrevette volna, hogy a
nyílvesszők idegesen meg-megrezzennek. Az ösvényen elhagyott portyázók - élükön a hegyes
bajszúval - kivont- ramierával, vágtában közeledtek, de valahogy mégis úgy tűnt, nem sietnek
megérkezni.
Szürkeszirt ura a kapubástya gyilokjárójának árnyékában megengedett magának egy
megkönnyebbült vigyort, utóbb fel is kacagott, a Ramraquókra jellemző kurta, fölényes kacajjal.
Amíg az enyémek vannak túlerőben odakint, a csuhások legfeljebb kérhetik a bebocsáttatást és
ki tudja; tán nem is lesz kedvem, hogy...
- ALBERA RAMRAQUO! - a kapu masszív keresztfája meghasadt, a holt fém síkolyra
fakadt a hangtól, amely a valóság három síkján mart az idegekbe. A hintó méregdrága
üvegtáblái kirobbantak és körömnyi szilánkokkal szórták be a tenyerüket fülükre tapasztva
jajongó kapuőröket. Számszeríjak hullottak a földre, rémült káromkodás harsant, amint a hintó
mögött vágtatva közeledő lovak megbokrosodtak és levetették lovasaikat. Az istenkáromló
elsápadt, és a gyilokjárón botladozva, hármasával szedte a fokokat lefelé. Forgott vele a világ.
Vérévé vált a meggyőződés, hogy mindenki retteg tőle - és ezúttal képtelen volt úrrá lenni saját
rettegésén.
- Megyek! - akarta kiáltani, de erejéből, csak valami rekedtes károgásra futotta. - Megyek,
mielőtt ez a csuhás vadbarom szilánkokká üvölti szét az egész kaput, az emberekről nem is
szólva. Átkozott papmágia!
Mire kitántorgott a kapun, a kocsi ajtaja is nyitva állt. A delelőn álló őszi nap egyetlen
kósza sugarával sem merészkedett a batár mélyén hallgató, hűvös sötétségbe.
Nem mehetek oda, gondolta szárba szökkenő iszonyattal a Szürkeszirt teljhatalmú ura,
mert ha bemegyek, ha elnyel az a sötét; soha nem látom meg a felkelő napot. Sohasem...
gondolta félelem-zsibbadtan, miközben rogyadozó lábai egyre közelebb vitték a hívogató,
parancsoló éjtorokhoz.
A rettegéstől kábán lépett fel a hintó lépcsőin. Érezte, hogy valami nincs rendjén, de
egyetlen szóval sem tiltakozott, mikor a démonálarcos fullajtár becsapta mögötte az ajtót. A
hintó megindult lefelé a kőmorzsalékon, és az őszi erdőben ezután hosszú percekig csak a
paták dobogása és a vasalt, nehéz kerekek távolodó csikorgása hallatszott.
Jó fertályórába telt, mire Albera portyázói visszanyerték uralmukat habzó szájú; fehéren
villogó szemű hátasaik felett. A nap már elérte a fák koronáját nyugaton, mikor összeszedték a
bátorságukat és istentagadó vezérük nyomába eredtek.
Másnap reggel találták csak meg, ott, ahol senki sem kereste volna.
A Szürkeszirthez vezető kavicsút elágazásánál, az ördögfa tizenharmadik ágán. Akasztó
Albera nyelve feketére színeződött, duzzadt ajkait véresre harapta végvonaglásában, de a
portyázókat nem ez, nem is a fennakadt szemekben tükröződő iszonyat döbbentette meg,
hanem a mellrészére tűzött döglött pók...
Ennek a tarantolónak már csak öt lába volt.
 6.

Remélem, tudod, mit csinálsz, különben az én bőrömet lyuggatják szitává Albera útonállói
- nyelt nagyot a batár" hátsó lépcsőjén kapaszkodó Sianis, amikor az ördögfa elmaradt
mögöttük. Szorította a batár zászlórúdját, hogy öklein kifehéredtek a bütykök és most először
örült az arcát elfedő, sikoltó démonmaszknak. Legszívesebben mégis mihamarabb
megszabadult volna az áruló maskarától, hiszen valójában nem a Szürkeszirt lovasaitól, hanem
a városban hagyott bíbornoktól tartott. Nemigen ismerte a Szent Föld vallását, de erősen
gyanította, hogy egy bíboros megrablása Gorvikban sem lehetett egyszerű... és nem marad
gyilkos következmények nélkül. Ami pedig a szentségekkel és a hatalommal való visszaélést
illeti, azért még békésebb tájakon is legalább karóba húzás jár. Persze, csak ha rajtavesztenek.
A fiú és a ramie'cor a hintó hátsó, fullajtárlépcsőnek nevezett deszkalapján kapaszkodtak,
vállukon a bíboros embereiről lehúzott fekete köpönyeg lobogott. A bakon a bíborszemű fajzat
suhogtatta az ostort, a kocsi mélyén pedig Bram Boreillo, az átváltozás művésze alakította Rok-
mund tartományi bíborosát.
De vajon meddig még? És milyen áron?
Racallói érkezésük óta követhetetlenül felgyorsultak az események. Még egy napja sincs,
hogy beléptek a városkapun, máris a viperafészek közepébe markoltak és a fú joggal rettegett a
Ramraquók visszavágásától. Először Atros és a dzsad hirtelen, vakmerő terve a batár
elrablásával, majd a dalnok kiáltása a hintó mélyén- Sianis két esztendeje követte pocakos
mesterét a kalandozók útján, de először tapasztalta, hogy puszta hangjával efféle rombolásra
képes. De ha a tarantolo vágy a bíbornok hívei a nyomukra bukkannak, halottak mindannyian,
mielőtt rádöbbennének, honnan is sújt le a Hideg Kéz. Meddig lehet ezt bírni?
Jó fertályórája robogtak háborítatlanul a harmatos racallói legelők között, mikor a
Liedor-orgyilkos megállíttatta a kocsit. Egyedül kapaszkodott fel a bakra és őrködött, amíg a
többiek megszabadultak az álöltözet utolsó darabjaitól.
- Elégetem a kocsit és a ruhákat. Egy pap vagy egy tárgyolvasó túl sokat tudhatna meg
belőlük. Este találkozunk - biccentett búcsúzóul, és megrántotta a gyeplőt. Mielőtt a lovak közé
csapott volna Sianis összeszedte a bátorságát és megszólította a gon-corgát.
- Megölted a bíborost? - kérdezte rekedten.
- Nem volt rá szükség. A dzsadok mérge, a dervaderis, vagy Prófétaálom jó félhavi ájult al-
vásba, taszítja. Ha megölöm, arra Racallótól Rokmundig felriadnak a magafajták.
- No és a szolgái? - hitetlenkedett Sianis. Az őszülő fejvadász vállat vont.
- Mindig vannak áldozatok. A testőrmunkával együtt jár a hirtelen halál - vonta meg a vállát
a ramie'cor és Sianis csak reménykedett, hogy megjegyzését nem célzásnak szánta.
Racallo közelében egy félig beomlott csűrben húzták meg magukat sötétedésig. Jócskán
benne jártak az éjszakában; mire a városfalig merészkedtek és megmászták a nyomornegyed
melletti, legkevésbé őrzött falat. Egyetlen strázsa vette észre a behatolókat, de az sem fújt
riadót. A vén sólyaépítő kisebbik fia volt.
A rejtekhelyül szolgáló pincelakásban a szitkozódó mullah és a lehető legrosszabb hír
fogadta őket: a Liedor-lány reggel a városba ment, és azóta sem tért vissza.
 7.

Racallo bordélyainak és fogadóinak korlátlan hatalmú, rettegett vámszedője egy köpcös,

dupla tokájú, öregedő hímpáva volt. Ligarr Ramraquo apjától örökölte korán zsírosodó, tömzsi
alkatát, és sötét malacszemeit. Kihegyesedő orra, erőtlenül legörbülő szája azonban anyját, a
városszerte csak akvilonai boszorkányként emlegetett Daramát idézte. A fuvolázó hangú,
kacsázó járású Ligarr gyakorta emlegette dicsekedve két legfőbb erényét: az óvatosságot és a
női szépség tiszteletét. Fivérei egybehangzó véleménye szerint azonban egy gyáva kéjenc volt
csupán, aki még az árnyékszékre is testőrrel jár és egyetlen gondja, hogy saját kezűleg
„szoktassa be" a város bordélyaiba érkező lányokat. A kitépett körmű kurtizánok ugyan hetekig
használhatatlanok voltak a hírhedt „beszoktatás" után - elvégre ki akarhat ágyába vinni egy
véresre korbácsolt, sírógörcsöktől fuldokló szajhát? Korbácsos Ligarr módszere azonban
bosszú távon meglepően eredményesnek bizonyult. Egyetlen lány sem mert szökni, vagy
lázadozni - mindannyian rettegtek a főnök újabb „látogatásától". Más bordélyokhoz képest
Racallóban meglehetősen magas volt a halálozási arány, de hát utánpótlás - rabszolgák vagy
elszegényedett kis nők - mindig akadtak.
Mint például ez a kis utcatündér - csücsörített rosszallóan Mekla, a póri egyszerűséggel
csak Örömtanyának nevezett; háromszintes bordély tulajdonosnője. A sötét hajú, zöld szemű
asszony igazi szépség lehetett valaha - úgy harminc esztendeje -, az idő és a sors azonban
kíméletlenül elpusztította a hajdani tündöklés nyomait. A naponta szívott szajhafű, az olcsó bor
és a marékszám fogyasztott aprósütemények csak fokozták az évtizedek rombolását. A karikás
szemű, megereszkedett bőrű, károgó Meklát Racallo legrútabb banyái között emlegették. A
megkeseredett némber engesztelhetetlen gyűlöletet érzett a viruló ifjúság láttán, de kiválóan
megélt belőle. A legelsők között figyelt fel, ha „friss hús" érkezett a városba és Korbácsos Ligarr
legnagyobb beszállítójaként kétes hírnevet vívott ki magának. Kevesen tudták, hogy külön
jutalékot kapott minden igazán gyönyörű lány után.
A tenyereit dörzsölő satrafa a függöny mellett álló szépséget végigmérve szinte hallani
vélte a nehéz erszény tompa csörrenését. Micsoda csípő és micsoda formás kis mellek! A
legjobb fogás az idén, vigyorgott foghíjasan, majd kiigazította magát. Nem csak az idén, de az
utóbbi évtizedben biztosan.
A lány olyan lélegzetelállítóan tökéletes volt, hogy Mekla ismételten gratulált önmagának
az ötletért, hogy a „friss hús" őrizetéré kizárólag herélt rabszolgákat alkalmazott. Még
valamelyik kezét vetné a lányra - hogy rosszabbra ne is gondoljunk - és akkor oda a jutalék!
Egyetlen dolog zavarta csupán: a szívarcú, sötét hajú lány testtartása. A kisszuka
felszegett álla, komoran fürkésző éjszín tekintete, nemesen ívelő arcéle láttán az avatatlan
szemlélő azt hihette volna, övé az egész bordély. A Racallo örömházaiban kikötő szajhákat
alaposan megviselte a rabszolgasors, vagy a korábbi futtatójuktól elszenvedett bánásmód,
esetleg a nyomor, mely Mekla kapujába taszította őket - az efféle vadmacska valódi ritkaság
volt közöttük. Egy koldusbotra jutó kalmárcsalád elkényeztetett virágszála, netán valami életunt
kis ribanc lenne?
Formás kis vadóc, megéri a dupla felárat döntötte el ajkát biggyesztve a bordélyúrnő.
Köztudott volt, hogy Ligarr, a gyáva sakál csak a nőkkel szemben, korbáccsal a kézben
érezhette magát férfinak. Csak meg ne tépje a kis szuka, mert akkor képes és halálra veri, mint
azt a múltkorit fintorgott rosszallóan.
- Mi ez a fintorgás? Ezen a helyen nem szoktak beszélni? - villant a lány szeme
bosszúsan, mire a balján álló herélt megragadta a hátán a ruhát. A harcias vadmacska teste
megfeszült, aztán észbe kapva, mégis lehorgasztotta fejét.
- A lányok nem - károgta Mekla csúfondárosan és intett a heréltnek, hogy elengedheti. -
Megfürdesz, hajadat megmosod, a többiek mindenre megtanítanak. Pénzről holnap beszélünk.
Úgy készülj, hogy ma éjjel máris látogatód lesz.
- Valóban? - kapta fel a fejét ismét a szépség.
- Biztosra veheted. - Mekla gúnyos vigyorából csak úgy sütött a gyűlölet..
 8.

Csak a bölcsek érdemlik ki a hosszú életet - rágcsálta ritkás bajusza végét Ligarr
Ramraquo és egy pillanatra behunyta szemét, mielőtt félrehúzta volna a kémlelőnyílás
tolóreteszét.
A klán csillagjósa semmi jót nem ígért a mai éjszakára (vért és lángokat, meg vörös szemű
Ranagol-démont emlegetett fontoskodón), de Mekla; az a lottyadt húsú szipirtyó valami külön-
legességgel, igazi vérpezsdítő kis szukával kecsegtette. Fokozott elővigyázatossággal készült
az esti találkára, hiszen született gorvikiként vérévé vált a meggyőződés, hogy a
csillagbámulóktól és a nőktől minden kitelik. Ligarr Ramraquo pedig nem volt népszerű ember,
hiszen a fogadók és bordélyok zsarolásából élt.
Fivérei között másodikként vetette meg lábát a városban. Húsz éve történt már, hogy a
város fogadósai és bordélyház-tulajdonosai egy napon arról értesültek, hogy nem tennék
rosszul, ha egy bizonyos órában megjelennének a Ramraquók épülő kastélyerődjében. Ott is
voltak egytől egyig, valamennyien. A Korbácsos a klán mestergyilkosát, á Leopárdot küldte, aki
a rá jellemző szűkszavúsággal csak ennyit mondott:
- Ligarr Ramraquo veszi át az üzletet. Aki maradni akar, havonta megválthatja a
részesedését.
Holnaptól mindenki fizet. - Vonakodók persze akadtak: a Leopárd ekkor alapozta meg
félelmetes hírnevét. A bordélyszakma pedig ontotta a pénzt. Húsz év óta persze számosan
próbáltak orvul végezni a bordélyúrral, és talán még többen akarták átvenni a helyét. Korbácsos
Ligarr azonban egy sakál óvatosságával került ki minden csapdát és tulajdon unokahúgát, a
gyönyörű Quanda di Thascót leszámítva sosem bízott senkiben. Testőreit mindig páratlan
számban és teljesen véletlenszerű összeállításban rendelte maga mellé, hogy elejét vegye
bármiféle összeesküvésnek ezúttal öt legjobb testőre kísérte az Örömtanyáig és ketten a lány
szobájával szomszédos, titkos kémlelőkamrába is követték. A bordély harmadik emeleti
toronyszobáját évek óta saját magának tartotta fenn - torz elégedettséggel töltötte el a tudat,
hogy a korbács suhogása és a lányok sikolya éjszakánként messzire száll a racallói tetők felett.
Ligarr a maga módján nyilvánította ki- a Ramraquo-klán hatalmát.
A tolóretesz félresiklott az olajozott vájatban. A fogadók és bordélyok urának leesett az
álla. A pókot formázó, hatágú gyertyatartó előtt nyújtózó, fátyolruhás hajadon a legmerészebb
várakozásait is felülmúlta. A csillogó, fekete hajú lány feltérdelt a négy oszlopon függő, széles
ágyra, és ahogy előrehajolva a bilincsek nyomát vizsgálta a vörös fán, karcsú csípője pompás
ívben rajzolódott ki a gyertyafényes háttér előtt.
A két testőr összenézett a sűrűn nyeldeklő, száját nyalogató leselkedő mögött, aki
félreérthetetlen mozdulatokat tett a verejtékes tenyerében csúszkáló korbáccsal. Általában
nekik is csurrant-cseppent a jóllakott gazda asztaláról. Látták, hogy a bordélyok nagy hatalmú
ura szemével már vetkőzteti is azt a lányt odabent és reménykedve összevigyorogtak. Ezt talán
nem csépeli használhatatlanná, mint a múltkorukat.
- Túl magabiztos. Mint aki forral valamit fordult hátra végül Ligarr. - Még egyszer alaposan
átvizsgáljátok, nem érdekel; mit mondott a vén boszorkány. Ha nekem kell megtalálnom a bőre,
vagy a nyelve alá rejtett mérgezett tűt, a torkotokon nyomom le a golyóitokat! Indulás!
A két siedon szó nélkül engedelmeskedett, noha magukban mindketten megvetették a
gyanakvó sakált, akit urukként kellett tisztelniük. A motozás máskülönben izgalmas feladat lett
volna, ha nem érezték volna magukon a kémlelőnyíláson leselkedő Ligarr irigy, tekintetét. A
bordélyúr hírhedt volt őrült féltékenységéről, amellyel birtokolni akart minden gyönyörű nőt, míg
meg nem kapta, meg nem alázta őket - utána már csak undorodott tőlük. Hiszen sikoltozva
könyörögtek kegyelemé, mert gyengének bizonyultak mind, Ranagol. pedig megveti a gyengét -
bölcselkedett tovább a leshelyén fészkelődő Ligarr, váratlanul szűknek bizonyuló pantallóját
igazgatva.
A testőrök befejezték a motozást és várakozón fordultak az ajtón belépő klánfőnök felé.
Ligarr általában fenyegető összhatást keltett a sötét selyemből szőtt párbajkosztümben, amint
combközépig érő csizmáját csapkodta hétágú bőrkorbácsával, de ahogyan ez a lány
végigmérte... a vén kéjenc - életében először - abban a két sötét tükörben farkasszemet nézett
az igazsággal. Hetyke tartása megingott, keskeny vállai megereszkedtek, mert megérezte, mit
gondol, mit lát a formás kis ribanc: egy elhízott kappant, akin maskaraként hat az igazi férfiak
harci viselete. Tudta, hogy azok az éjszín szemek egy gyáva perverzet méregetnek most a
küszöbön, aki világéletében férfibbnak akart látszani önmagánál.
A legtöbb ember belebotlik egyszer az igazságba, de aztán felkel, leporolja magát és
továbbáll tartják Ó-Pyarron megkeseredett szerzetesei.
Az igazság és a zavart szégyen pillanatát máris elragadta á tolvaj múlt, nem hagyva mást,
csak valami bizonytalan rossz előérzetet. A sakál óvatosságát. Hiszen egyszer még a
csillagbámulóknak is igazuk lehet: a kis szuka valóban harcias, mint egy démon, noha a vörös
szemeket illetően a vén maskara alaposan melléfogott.
Mielőtt beljebb lépett volna, Ligarr - csak a biztonság kedvéért - ismét számot vetett a
helyzetével. A háztetők fölé magasodó toronyszoba mellett csak a kis rejtekkamra van, de azt
saját kezűleg zárta le az imént. A felfelé vezető hosszú lépcsősor alján három testőre áll, fent,
az ajtó előtt pedig ez a kettő posztol majd. Az ajtóra persze felteszi a nehéz reteszeket is,
hiszen a „beszoktatáshoz" nincs szüksége szemtanúkra. A bordéllyal szomszédos sikátorban, a
toronyablak alatt pedig megrakott szénásszekér várakozik arra az esetre, ha netán arrafelé
kéne távozni. Ó igen, csak a bölcsek, az óvatosak érdemlik ki a hosszú életet. A felszegett állú
lányra nézve azonban nem tudta elnyomni a zsigereiben motozó rossz előérzetet. A kis
ribancnak láthatóan fogalma sincs, mi vár rá vagy egyáltalán nem az, akinek kiadja magát.
- Pompásan elszórakozunk kicsim - vigyorgott a lányra, de vigyora - először életében -
nem volt igazán őszinte. A benne lakó sakál egyetlen lépéssel sem merészkedett közelebb a
villogó szemű vadmacskához.
- Kifelé! - vakkantott a testőreire. - De előbb... - kacagott fel kurtán, a hírhedt Ram-
raquo-kacajjal, és jókedve ezúttal valóban szívből jött - bilincseljétek fel az ágyra!
 9.

A kis szuka magabiztossága a csuklóira, bokáira záruló acélbéklyók csattanásával együtt

párolgott el. A zsigerekben motozó sakálnak igaza volt: jó fertályóra múltán Ligarr megtalálta a
dús hajfonatba rejtett mérgezett tűket is. Felső ajkán kövér cseppekben ütött ki a verejték, mikor
eszébe jutott, hogy ha nem kéri a bilincseket az utolsó pillanatban, most egy szál korbáccsal a
kezében állna a mérgezett karmú vadmacskával szemben.
De a kis dög leláncolva, méregtűk nélkül, az már mindjárt más...
- Most pedig te beszélsz, vagy én ütök. Esetleg mindkettő - suhogtatta a korbácsot és
önbizalma együtt nőtt a lány szemében feltámadó félelemmel. Hogy én megijedtem volna ettől a
kis ribanctól? Ostobaság - nyugtatgatta magát. Az ágy négy oszlopához láncolt lány vonaglani
kezdett, amikor vetkőztetni kezdte a korbáccsal. Sziszegtek az acélbogáncsok és ajkát
beharapva sziszegett a lágy is, de Ligarr csak egyszer mert a szemébe tekinteni. Azok a
vésztjósló, éjszín üregek ugyanis nem egy leláncolt szajha szemei voltak- a halál acsargott
bennük dühödten, és a bordélyúr puhány izmai minden erejét beleadva, leszegeti fejjel, lihegve
csépelte, hogy szétzúzza, megalázza, kioltsa a szajha gyönyörű arcában azt a csendes,
éjfekete ragyogást...
- Sikolts, te ribanc, vagy megdöglesz! - ordított magából kikelve újabb fertályórával
később. Először bánta, hogy a bogáncsfonatú, hitvány bőrkorbáccsal nem tud igazán mély
sebeket tépni a tökéletes, őszibarackszínben vonagló húsba... Kifulladva zihált, mikor a
tarantolót formázó gyertyatartóra pillantva újabb ötlete támadt. Felemelte a masszív,
kandelábernek is beillő hatágú alkalmatosságot, hogy forró viaszt loccsantva a vérgyöngyökkel
felfakadó, hamvasan tiszta bőrre, megoldja végre a lány nyelvét. A nehéz fém hűvösen simult a
tenyerébe. Az afrodiziákumokkal dúsított gyertyaviasz tompán sercegett és széles; azonnal
megdermedő cseppeket könnyezett a véráztatta lepedőre.
Ligarr már-már meglódította a gyertyatartót, mikor eszébe ötlött a tengeri sótól nehéz
csöbör az ablak melletti kis szekrényben. Nyílt sebre az a legjobb, vigyorgott, és a pókforma
kandelábert a földre állítva a szekrényke felé tántorgott. Verejték csípte a szemét és
meglehetősen kimelegedett a szokatlan erőfeszítéstől: Szélesre tárta az ablaktáblákat és
hagyta, hogy a Gályák Tengerének hűvös lehelete felszárítsa izzadt homlokát.
A tulajdonos elégedettségével szemlélte az alant elterülő, kaotikusan felhúzott tetőbirodal-
mat. Egymásnak dőlő szürke kőházak felett, csipkézett fiatornyok között látszólag céltalanul ka-
nyargó függőhidak kőrengetege kavargott a látóhatárig. A holdfényben jól látszott Racallo
főtere, az Égcsarnok, a hétszer hét szent oszloppal és középen apjuk, az Uonoverole hétszeres
életnagyságú szobrával. A szoborral szemben, a tér átellenes oldalán a Ramraquók
kastélyerődje magasodott. Racallo városa a legjobb gorviki hagyományok szerint épült, mely
mindennél többre értékelte á stílust - akár a hasznosság rovására is. Igazi dzsungel; ahol mi
vagyunk az egyedüli ragadozók, vigyorgott Ligarr.
Bástyákon, diadalíveken, belső falak gyilokjáróin, a lehető legszokatlanabb helyen
ágaskodó fiatornyokon és vízköpőkön csillant a kora esti zápor nyoma. Az esőfelhők elvonultak
már. Az égbolt kék vándora fémes ragyogással vonta be a nedves tetőket és az ablakfára hulló
verejték cseppjeit. Ligarr tekintete ezután a szekrénykén pislákoló illatmécsesekre tévedt és
dühtől, serkentőszerektől ködös agyában újabb gonosz ötlet formálódott. Forró olaj - kurtán
felkacagott és nagyot kortyolt a sós-hűvös éjszakai szélből.
Óvatosan megemelte a legközelebbi bronzmécsest - még csaknem tele volt. Amikor
végigmérte a négy ágyoszlophoz kifeszített, véres rongyaiban reszkető foglyát, találkozott a
tekintetük és a lány felsikoltott.
Ezt már szeretem... - Ligarr a forró bronzlámpást két kézre fogva éppen hátat fordított az
ablak melletti kis szekrénynek; mikor hussanó zajt hallott maga mögött. A kék vándor fénye
újabb árnyat vetett a padlóra a tulajdon sziluettje mellett és a sakál már tudta, hogy elkésett, ó,
tudta már, hogy be kellett volna csukni azt a rohadt ablakot...
A páros talppal érkező rúgás a bordélyúr gerincén csattant és egészen a falig repítette.
Ligarr csillagokat látott, orrában vérpatak fakadt, de a nyers életösztön, a mindhalálig küzdő
Ramraquo-vér parancsa azonnal átvette az irányítást a megroggyanó test felett. Baljával tőre
után tapogatózva egyenesedett fel és megpördülve, korbácsát keményen megmarkolva sújtott a
fenyegetően közeledő árnyalak felé. A karcsú, lobogó hajú idegen az utolsó pillanatban kapta
hátra a fejét - szemei előtt mérges darazsakként süvítettek el az acélbogáncsok - és a hímpáva
agyán még átvillant, hogy ostobán nagy rést nyitott a védelmén, mikor a támadó lába már fel is
vágódott a két karja között. A hörögve tántorgó Ligarr ívben hátrahajlott és cafatokra harapta
nyelvét az állán csattanó rúgástól.
A macskamozgású betolakodó ügyet sem vetett a sarokban elzuhanó Korbácsosra. A
vércsatakos lány felé fordult, és elakadó lélegzettel meredt a lemeztelenített; megkínzottan és
megalázottan is gyönyörű testre. Zavartan túrt sűrű hajába, és a kék hold kristályfénnyel rajzolta
ki éles, dzsenn-gorviki vonásait.
- Sianis! - suttogta a lány.
- Mást vártál? - mormolta a testőr és nekilátott, hogy az övén függő fémhorgokkal
megnyissa az acélbilincseket.
- Ne tévesszen meg a látszat. Uraltam a helyzetet - sziszegte öntudatosan Dharran. A fiú
rövid, ismerősen gunyoros kacajjal válaszolt, melytől a Liedor-lányt kirázta a hideg.
- Ezt mondtam én is magamban, mikor hallottam a sikoltozást. Minek is sietek, hiszen ez a
Liedor-lány uralja a helyzetet! - dünnyögte; és tekintetét erőnek erejével fordította el a tökéletes
ívű; mezítelen csípőről, miközben ujjai szakavatottan pattintották le a hosszú lábakon csillogó
béklyókat.
- Ne merj így beszélni velem! Pimasz goradon! - kiáltott rá már-már hisztérikusan Dharran,
de a testőr csak vállat vont.
- Pimasz? Nem is lehet más, aki mások ablakába ugrál éjnek idején, nemde? El is
mehetek, ha zavarok... de ahogy elnézlek, egy közmondás jut az eszembe. A korgoktól
származik, ha jól emlékszem.
- Micsoda? - a lány dacosan rántotta el a jobbján feszülő, legutolsó bilincset és maga
húzta át az ágy oszlopán.
- Azt mondják, a kínzócölöpön senkinek sem őszinte a mosolya. Úgyhogy az efféle
pózokkal ráérsz később, amikor nagyobb közönséged lesz. - A fiú egy hanyag mozdulattal
felrúgta Ligarr elejtett bronzlámpását, és mikor az illatos olajfolt elérte a felborult gyertyatartót;
harsogó lobot vetett az aranyzöld láng. Sianis ekkor már az ablakpárkányon térdelt és az alant
elterülő tetőrengeteget fürkészte. Dharran megpróbálta a dereka köré tekerni az egyetlen épen
maradt terítőt, de zsibbadt tagjai nem engedelmeskedtek, sebei ismét felszakadtak. Kétszer is
megbotlott, amíg végigbotorkált a szúrós szagú, tömény füstködön és az ablakhoz érve partra
vetett fuldoklóként nyelte a levegőt. Sianis várakozón nézett hátra a válla felett.
- Úgy látom, nem tudsz követni. Vagy elutasítod egy bámész testőr segítségét?
Dharran torkát összerántotta a düh, ugyanakkor legszívesebben mégis elsírta volna magát
a váratlan megkönnyebbüléstől. Végigmérte a halványan mosolygó fiút, akinek a szemében -
bármennyire is igyekezett leplezni - meglátta a részvétet. Ó, igen, olyan szívesen sírt volna egy
jót azokon a széles vállakon...
A torkát köszörülte, de csak valami nyikkanásfélére futotta az erejéből. Évtizedes
fegyelmezéssel és gyakorlással kovácsolt, jegesen fölényes álarca hasadozni látszott, és a
Liedorok örököse megrémült attól, hogy ez a másik is megláthatja a mögötte kuporgó kicsi
lányt. A rettegő, zokogó gyermeket, akit hasztalan tagadott meg ezerszer is azóta az utolsó,
lángoló éjszaka óta. A menekülés éjszakája óta. Dharran fogai összecsikordultak, mindkét keze
ökölbe szorult, azután olyasmit tett, amit soha még életében.
Bocsánatot kért.
 10.

A lángok még csak az ágy lábát nyaldosták, mikor ők ketten már Racallo háztetőin
rohantak. A következő fél óra a gorviki lány életének leghosszabb félórája volt. Nyúlánk testőre
megragadta a jobb csuklóján himbálózó láncvéget - meg sem kérdezve védencét - a
toronyablakból egy hosszú ívű ugrással egyenesén a szomszéd háztetőre vetette magát.
- Ugorj! - és Dharran válla majd kiszakadt, ahogy Sianis átrántotta az utcányi széles,
hétembernyi mélység felett. Csattanva vágódott a tetőre és szitkozódva próbált feltápászkodni,
de a testőr azonnal lerántotta maga mellé. A lány orrában reccsent valami és érezte, hogy
elered a vére, de ideje sem maradt tiltakozni, mikor meghallotta a cserepeken a nehéz
nyílvesszők koppanását. A halál kopogott a cserepeken, arasznyival a feje felett.:.
- Majd viszlek, te csak vigyázz, hogy össze ne törd magad. Ja, és húzd be a fejed! -
mormolta Sianis és nekilódult, mielőtt az orvlövészek újratölthették volna nyílpuskáikat. Karcsú
alakja, mint ősi faóriások koronái közt szökellő hatalmas párduc, száguldott a racallói tetők
felett. A lány bizonnyal sikoltott volna, mikor testőre látszólag az utolsó pillanatban kapta el a
szemközti tetők ereszcsatornáit, mikor eleven súlyként taszította maga elé védencét, hogy a
közös lendülettel elérjék a következő ház tetőgerincét, mikor Sianis elrugaszkodás közben,
visszakézből vágott dobótőrt a szemközti kémény mögül felbukkanó orgyilkosra... igen, Dharran
sikoltozott volna, megfeledkezve neveltetésről és önfegyelemről - de örült; hogy egyáltalán kap
levegőt.
Kékezüst villanásokban hasítottak rémült elméjébe az események, ahogy a fiú átvetődik
egy tetőgerincen és körívrúgással lependeríti a túloldalon lapuló számszeríjászt, ahogy feltép
egy éles peremű cserepet és pörögve elhajítja, éppen egy pillanattal korábban, mielőtt a téren
átrohanó Ramraquo-bérenc meghúzhatná a ravaszt odalent...
A város főterén magasodó törvényház meredek zsindelyein kúsztak éppen, mikor Dharran
megmakacsolta magát. A tetőperemhez érve határozottan megvetette a lábát.
- Csak egy őrült menne itt tovább! - Alattuk a Racallót átszelő Homályvíz kavargott. A
folyóból felszálló miazmás párákon túl homályos szigetként derengett a városi börtön lapos
teteje - valahol a túlparton. A sötétben és a ködben elképesztően távolinak, elérhetetlennek
tűnt. .
- Megállj! Nem mehetünk erre! - hátrált a lány, de a következő pillanatban erős marok
fonódott a bal bokájára, ugyanakkor kemény szorítást érzett a jobb vállán.
- Dehogynem - Dharran körül megperdült a világ és máris a mocskos hullámok felett
kalimpált. Emelkedett - a végtelennek tűnő, eszeveszett forgást, a repülés
émelyítő-halálfélelmét mit sem enyhítette a torkából elemi erővel felszakadó sikoly -, azután
zuhant. Hiába hunyta be a szemét, tudta, hogy még akkor jár jobban, ha a Homályvíz mocskos,
dermesztően hideg hullámaiba vágódik a szemközti börtönfal rácsai helyett. A röppálya végén
azonban a tetőperemen álló testőre karjai várták, aki egyetlen felesleges pillanatot sem
vesztegetett védencére.
- Nehéz vagy - hajította maga mellé a Liedorok egyetlen örökösét. Megrakott zsákot is
tettek már le kíméletesebben. Oda sem nézve rúgta ki a feltápászkodó lány karjait - egy
pillanattal később nyilak és hajítótőrök kopogtak köröttük jégesőként - és leguggolva egyetlen
sima mozdulattal bújt ki fekete zubbonyából.
A bő ruha alatt testhez simuló, egybeszabott bőrmellényt viselt vagy kéttucatnyi zsebbel.
Amikor felpattant, egyszerre két kezével kapott a keskeny tokokban lapuló, arasznyi dobótőrök
után. Széttárta karjait és ezüstvillanások hasítottak a racallói éjbe. Óriási, felszállni készülő
madárra emlékeztetett, ahogy körbeforogva, páros kézzel szórta maga körül a holdfényű acélt.
Felsírt a levegő a borotvaéles pengék nyomán és... a tetővilágban súlytalan árnyként táncoló
testőr mintha egyszerűen képtelen lett volna hibázni. Racallo tolvajklánjainak őrszemei,
hétpróbás gazemberek kúsztak a lobogó hajú betolakodó felé, de az hideg, fémes halállal
büntette a túl közel merészkedőket. Erion fia csúcsragadozóként tombolt a racallói
tetőrengetegben.
 Fel-felmordulva. gyilkolt a kék hold fényében és Dharran nem mert haragjának arcába
nézni. Ranagol bosszúangyalának, a Fekete Zsoltárokban megénekelt gonosz, vérfakasztó
félistennek látta már a zordan vicsorgó testőrt... akit alig fertályórája még goradonnak merészelt
nevezni.
Zokszó nélkül engedelmeskedett, mikor a fiú megragadta a csuklóbilincs végét. Mint sötét
fergeteg, rohantak tovább a város felett, és a testőr egyszer sem adta jelét, hogy védencét
többnek tekintené kényszerű koloncnál.
- Megérkeztünk ~ jegyezte meg úgy jó fertályóra múltán, de meg kellett ismételnie szavait,
hogy felrázza a lányt a tágra nyílt szemű, sápadt révületből.
-Nem hittem volna, hogy ilyen félelmetes harcos vagy... - kezdte Dharran akadozva.
Én sem, gondolta a fiú, de nem szólt egy szót sem. Miközben megfékezni igyekezett kezei
reszketését, magában fejet hajtott a vén Doldzsah-pap és a dzsad rítusok hatalma előtt.
- Reád mosolygott a Kosfejes Úr - erősködött a Liedor áhítatosan. A hirtelen rátörő, ólmos
fáradtsággal küszködő testőr ezúttal sem válaszolt, csak az égre sandított, melyet könyörtelen,
erős fényével egyedül uralt a fémszínű hold. Dharran nem szokott hozzá, hogy szavait válasz
nélkül hagyják és hirtelen fellobbanó haraggal támadt neki, hogy kizökkentse hallgatásából: -
Ligarrt meg kellett volna ölnöd. Most, hogy túlélte.:.
- Aligha - jegyezte meg Sianis, és hosszú idő után újra elmosolyodott. - Lefejelte a
gyertyatartót.
 11.

A sakálnak vérében van, mikor kell holtnak tettetnie magát - nem volt ez másképp a
racallói bordélyok urával sem. A zuhanás okozta agyrázkódásból feleszmélve moccanatlanul
hevert tovább, noha legszívesebben üvöltött volna a jobb szemében lüktető fájdalomtól. Amikor
már csak a lángok mohó sziszegését hallotta, óvatosan felemelte és megrázta a fejét, hogy
kitisztuljon a látása. Hiába törölgette azonban a homlokából szüntelen csorgó vért, a jobb
szemével ezután sem látott semmit és odanyúlva borzadva tapintotta ki a kocsonyás üreget.
- Bosszú! - rikoltott fel eszelősen. Átkokat dadogva botorkált az ajtóig és kapkodva,
ügyetlenül emelte meg a reteszeket, melyeket még ő maga rögzített nagy műgonddal - alig fél
órája. Ha kijut a lángok közül, minden rendbe jön. Odakint öt, mindenre kapható siedon várja,
akik reggelre tálcán hozzák az ismeretlen behatoló fejét - mert Racallo mégiscsak a
Ramraquóké. A torkát maró, fullasztó füst, a pantallója szárába harapó lángok azonban a kínok
nyelvén égették az idegeibe, hogy egyelőre ő az, ki vesztésre áll.
Az utolsó retesz is felpattant és a harákoló Ligarr ordítva zúdította volna haragját az ajtó
előtt posztoló testőreire - a siedonok azonban elhagyták őrhelyüket. Jó okuk volt rá: a hosszú
lépcsősor alján harcoltak egy újabb, vadállatként vicsorgó behatolóval, bár a harcról az
esetükben nemigen lehetett beszélni. A mérgezett pengék ártalmatlanul táncolták körül a bő
csuklyában, mocskos koldusrongyokban tomboló óriást, amaz viszont minden egyes
ökölcsapásával talált - és, minden egyes csapásával ölt.
Az utolsó siedon még el sem zuhant, mikor a démonként pusztító fenevad felkapta fejét és
tekintete egy pillanatra találkozott a lépcsősor tetején tántorgó, félvak Ligarréval. Keskeny
vágású, bíborfényű szemei láttán a bordélyúr zsigereiben vesztét érezve vonított fel a sakál.
Átkozott csillagbámulók! Megperdült, és úgy vetődött vissza a szobába, mint akinek egy egész
démonfalka lohol a nyomában. Ezúttal nem is járt túl messzire az igazságtól. Átdübörgött a
szoba savós füstködén - odalent a felfelé rohanó idegen alatt recsegtek a lépcsők - és habozás
nélkül átvetette magát az ablakpárkányon, le az utcára, ahol - ó igen, a bölcsek óvatossága! - a
szénásszekér és a gyors szabadulás várta.
A hideg fényű éjszaka fagyos ujjaival matatott a magasból alábukó bordélyúr vérmocskos
ruháján és Ligarr csak zuhant, fejjel előre és vonított rettegésében...
Mérföldekkel távolabb, egy vén sólyaépítő mester döbbenten kapta fel a fejét az
artikulátlan, fejhangú üvöltés hallatán. Kérdőn nézett a szemközt kuporgó, csontos aggastyánra,
aki átszellemült arccal hallgatózott az éjszakában, mintha élete legszebb melódiáját hallaná.
- Il dzsona nog' chanarra, ahogy Ibarában mondanák - suttogta áhítatosan, majd társa
kedvéért lefordította gorvikira is. - Ez, testvér, a sakál éji dala. A legutolsó.
A szénásszekér bakján ülő kocsis - pocakos, tömött bajszú alak - ostorát suhogtatva kissé
megugrasztotta a lovakat. Éppen csak annyira, hogy a zuhanó Korbácsos célját elvétve, homlo-
kával csattanjon a kövezetre. Bram Boreillo, az átváltozás mestere ezután egy gyeplőrántással
megállította a szekeret, és leugrás közben asziszul morgott búcsút a szénakazal alján elnyúló
valódi kocsihajtónak.
Zsebre dugott kézzel, ráérősen ballagott hátra, a szekér mögött heverő hullához, akit
emberek százai rettegtek, alig fertályórája. Magas szárú, vasalt bőrcsizmája orrával a hátára
fordította az összezúzott tetemet, és a mellére dobta a Liedorok üzenetét - a döglött tarantolót,
amelynek már csak négy lába volt.
 12.

Újrakezdheted, de figyelmeztetlek: ne bőszíts, és ne sértsd meg az eszemet! A hang

vágott, akár a penge. Az erős állú, fényesfekete hajú gorviki tetoválása fejvadászra, sápadtsága
éjszakai életmódra vallott. Rendkívül vonzó volt a maga fenyegető módján. Alasto Ramraquót, a
racallói orgyilkosok báróját a tartomány legveszedelmesebb embereként emlegették,' noha
valódi arcát kevesen látták. A gon-corgák veteránjai és a mohó, harcias új nemzedék egyaránt
istenítette a fejvadászklánok felett vaskézzel uralkodó dacorgát,
„Az egyetlen közülünk, aki nemcsak apánk keménységét és ravaszságát, de személyes
vonzerejét is örökölte" - tűnődött Chancana irigyen. Alasto egyetlen hívó szavára a
Ramraquo-fivérek korábbi viszályaikat félretéve, egy emberként jelentek meg a klán
gyűléstermében; a saggranában.
A két hiányzó testvér halála azért sokat nyomott a latban. Az ő poharuk érintetlen marad.
A klán öt ura állva beszélgetett a szeptagrammát formázó tanácsteremben. Apjuk;
Chamarro Ramraquo, a saggia legendás hírű vezére sohasem vetette meg a világi örömöket -
végül is legalább hét fiat nemzett erre a keservesen gyönyörű világra -, de úgy tartotta, tisztán
gondolkodni csak állva, legfeljebb egy pohár bor mellett lehet. A saggrana egyetlen bútora
ugyanaz a hétszögletű, viess-fa asztalka volt, melyet idestova két évtizede a Ramraquo-saggia
újjászervezése idején állítottak fel.
- A bordélyban talált nyomok jó tucatnyi, állig felfegyverzett, mágiával támogatott
behatolóra vallanak - kezdte újra óvatosabban, mélyeket lélegezve Cápa Lancha; a fiatalabb
fivér. Bátyjával ellentétben köpcös volt és kerek arcú. Híre meg sem közelítette a
fejvadász-báróét, pedig „cápás vallatásai" miatt méltán rettegték saját területén, a racallói
kikötőkben.
- Te is tudod, hogy a bérvarázslónk (gunyoros oldalpillantás a klánvezér felé) bármilyen
mágikus mesterkedésre felfigyelt volna. A conjurator esküszik, hogy rajta kívül nincs élő
varázstudó a városban. Ezt pedig Erionban kovácsolták - a dacorga ujjai között egy dobótőr
jelent meg. Alig arasznyi pengéje kurta, hengeres markolatban folytatódott, élesen elütve az
egyetlen fémből kovácsolt, lapos gorviki hajítótőröktől. A klánbáró közönyösen nyugtázta fivérei
megrökönyödését. Egyedül bátyja, Chancana tudta, mit jelent ez húsz év után senki más nem
élt már a Városok Városából visszatérő Ramraquók közül.
Csak ő és Chancana, az erioni vesztes.
Apjuk, az Uonoverole hét fiat nemzett, három különböző anyától. Az első; a törvényes
asszony, a sudár termetű, híresen szép Nanniall csupán négy fiúgyermekkel ajándékozta meg.
Az utódjogos elsőszülött elsőként vesztette életét a klán vezér halálát követő zavaros
esztendőkben. Chancana, az Erionból visszatérő második fiú nem volt utódjogos, hiszen egy
kéményhúsú, bogárfekete szemű ágyastól származott csupán. A törvényes örökös Alasto
lehetett volna, Nanniall másik gyermeke, de ő - sokak megdöbbenésére - lemondott jogáról az
Erionból elűzött fattyú javára. A klánvezéri trónt elfoglaló Chancana azonban sosem feledte;
hogy hatalma a gon-corgák életét választó fivére jóindulatától függ. A saggia a túlélésért küzdött
akkortájt Racallóban és az erioni vesztesnek minden támogatásra szüksége volt. Csak valami
váratlan ötlet menthette meg a felmorzsolódástól és Chancana megtalálta a megoldást. A szo-
kásjogra fittyet hányva - Alasto közreműködésével - megbonthatatlan szövetséget kovácsolt az
uonoverole törvényes fiai és törvénytelen fattyai között. Az eredmény őt igazolta: a héttagú
Ramraquo-szövetség a fennmaradásért küzdő saggiából végül a saggiák urává, az egész
vidéket uraló tarantolóvá nőtte ki magát.
Kegyetlen harc volt, Ranagol híveihez méltó. Akasztó Albera, a tisztázatlan származású,
faragatlan zsivány korlátlan hatalmat vívott ki az utak és falvak népe felett. Korbácsos Ligarr, a
fogadókat és bordélyokat sarcoló gyáva kéjenc művészien alkalmazta a megfélemlítő
kegyetlenkedés eszközeit. A köpcös kis Lancha besúgóival és ügynökeivel hónapok alatt
kiszorította a kikötőből a rivális klánokat. Loalter, a klánbáró egyetlen vér szerinti öccse már az
új nemzedékhez tartozott. A piperkőc pompás ruhákban járt, ágyába vitte a fél város asszonyait
és két kézzel szórta a pénzt. Megtehette: a játékbarlangokban és a viadalokon eltékozolt
vagyonok jó része az ő kincstárába vándorolt és neki adóztak Racallo tolvajklánjai is.
A négy fiatalabb fivér hatalma azonban meg sem közelítette a három legidősebbét.
Patkány Pacharro, a pénzember az orgazdaságtól az uzsorán át a mákonykereskedelemig
mindenen rajta tartotta a kezét. A vékony csontú, patkányvigyorú orgazda biztosította a pénzt a
klán nagyszabású terveihez. A félelmetes Ramraquo-tarantolo legrettegettebb képviselője,
valódi ura mégis báró Alasto, a háttérben meghúzódó törvényes örökös maradt. A pengeéles
mosolyú, arisztokratikusan sápadt fejvadász-báró úgy írta át az árnyháborúk történelmét, hogy
abban sem a hatékonyságra törekvő, mohó fiatalok, sem az íratlan corga-törvényekhez
makacsul ragaszkodó veteránok nem találtak kivetnivalót. Alasto kidolgozta, és a gyakorlatba
ültette át a tökéletes emberölés elméletét és gyakorlatát, majd egyetlen felbérelhető, halálosan
hatékony egységgé szervezte a vidék fejvadász-falvait. Ellenkezők persze mindig akadtak, de a
hideg mosolyú orgyilkos hívei mindig győztesen kerültek ki az összecsapásokból. Az első év-,
tized után kétféle corga létezett Racallo félszigetén: Ramraquókat szolgáló csatlós-corga és
megsemmisült corga. Alasto fejvadászait messze földről keresték, az egyre magasabb
díjszabás ellenére is.
Chancana, az erioni vesztes kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy a tarantolo valódi ura a
háttérben meghúzódó klánbáró. A klánvezéri selyemkendőt felöltő fattyú azonban nem akart a
dacorga engedelmes bábjává válni, ezért nem választotta a közmondásos tarantolo pók egyik
lábát sem. Jó érzékkel tört azonban a lelkek feletti uralomra - mára már csak napok választották
el a felszenteléstől.
Legyőzhetetlen szövetséget alkottak, ők heten. Egészen a tegnapi napig.
Tegnap az aljanép-saját szemeivel látta az ág végén himbálózó Akasztó Alberát, ma
hajnalban pedig a szétroncsolt fejű, félpucér Korbácsost. A Racallo-félszigetet uraló tarantolo
kudarca egyszerre kézzelfogható és döbbenetes valósággá vált. A rettegett bálvány még nem
dőlt ugyan le, de arculatán súlyos repedések keletkeztek.
- Az egyetlen kérdés, hogy magunkfajtákkal van-e dolgunk. Csak a született gorviki harcol
gorviki módra, a lehető legfájdalmasabb sebeket osztva és mindent feláldozva a győzelemért.
Ha gorvikiak, akkor: mindent elviselve, acsarogva küzdenek a végsőkig. A tarantolo-tetem felér
egy hadüzenettel, de a hercegnél senki nem jegyzett be újabb árnyékháborút -'tűnődött
hangosan Pacharro, a Patkány. Tenyérnyi táblát húzott elő köpenye ujjából és ráérős
mozdulatokkal állította fel a hírhedt gorviki korongsakkot - a két halott fivér érintetlen, hidegen
párálló pohara között. A többiek némán figyelték. Chancana volt a klánvezér, Alasto volt a
tarantolo fekete lelke, de az észt mindig is Pacharro képviselte. Senki nem mozdult, míg mind a
huszonnégy korong a helyére nem került. A Patkány ezután kissé átrendezte a felállást és a
vörös korongokkal előrenyomulva leütötte a feketék Hóhérát és Korbácsosát. Kérdően pillantott
fel a klánbárora.
- Most itt tartunk. Ha a gyilkosok arctalan senkik, egész Rokmund és a tartományúr
bosszúját hívják ki maguk ellen. - Söprő mozdulatot tett a vörös korongok felett.
- De az is lehet, hogy. . . - nyeldekelt az egyre erősebben izzadó, tömzsi Lancha, ám
másodszorra nem merte megismételni a vádat, mellyel az imént magára vonta Alasto haragját.
Patkány Pacharro, a klán intrikusa azonban a mestergyilkos szemébe vágta az igazságot.
- ...hogy egy elvarratlan szállal, egy túlélő saggiával van dolgunk. Negyvenhárom klánt és
huszonöt corgát töröltünk a Rokmundi Jegyzékből, négyötödüket az elmúlt húsz esztendő alatt
fejezte be a mindig precíz uzsorás.
- A Nombrák, vagy a Natachik túlélője lenne? - vetette fel Loalter, a piperkőc: A többiek
gúnyosan néztek össze. Loalter a tüzes Nanniall negyedik, legkisebb fia volt, Alasto öccse.
Anyja angyalian tökéletes arcvonásait és sudár termetét örökölte - de semmi egyebet. A
versenyfogadások és játékbarlangok vámszedőjeként élvezte a henye, élősködő világfik életét.
Ellenségei már rég eltették volna láb alól, ha nem állnak mögötte rettegett fivérei.
- A Nombrák és a Natachik nem léteznek - a klánvezér óvatosan válogatta meg szávait.
Piperkőc öccse kényes kérdést érintett, mert a módszer, ahogy Chancana az utolsó két
riválissal végzett, méltán vívta ki fivérei rosszallását. Külhoni varázstudóra merte bízni a klán
sorsát, noha az első pillantásra látszott, hogy a conjurator valami ' alantas fajból származik.
Chancanát és Alastót leszámítva minden Ramraquo rühellte a külországiakat. A gazember
pedig szorult helyzetüket kihasználva, arcátlanul magas árat szabott szolgálataiért.
Az egész idestova két holdhónapja történt, de Chancana még mindig megizzadt, ha
felidézte azokat a napokat. A Ramraquók sosem áltatták magukat azzal, hogy vak
engedelmességet várjanak el a megsarcolt tömegektől, de a Nombrák és a Natachik
összehangolt, gyilkos akciója meglepetésszerűen érte a klánt. Egyetlen óra leforgása alatt
elveszítették mindkét varázstudójukat, és mikor újat kerestek, megdöbbenve kellett tapasztal-
niuk, hogy a Racallo-vidék valamennyi mágiaforgatója a riválisok szolgálatában áll - és teljes
erőbedobással küzd ellenük.
Kétfrontos harcra kényszerültek: erejüket végsőkig megfeszítve titkolták a vetélytársak elől
a mágikus csapások alatt elhulló emberveszteségeket, és kutattak egy valóban használható,
lehetőleg megbízható és egyáltalán megvásárolható mágus után. Így bukkantak a külországi
démonidézőre.
- A conjurator már eddig is egy vagyonba került - jegyezte meg jelentőségteljesen az
uzsorás, fivérére villantva hírhedt patkányvigyorát.
- Megszolgálta a bérét - vágott vissza a klánvezér és a többiek önkéntelenül is
rábólintottak. A hatalmas termetű, sárszín hajú, gonosz-kék szemű idegen egyetlen nap alatt
kiirtotta riválisait. Fegyvertelenül, leeresztett kézzel, közönyösen sétált be a Nombrák és a
Natachik városnegyedébe, és mikor kijött, álmatag arcán nyoma sem látszott a
megerőltetésnek. A halottakat még másnap is hordták ki a klánerődök lezárt ajtajai mögül. Az
ellenséges varázstudók - közülük nem egy a rettegett hírű Holdkos iskola adeptusa - nyom
nélkül tűntek el. Az utcákon rebesgették, hogy az árnyak eltorzultak, a hangok megfakultak és
megfagyni látszott az idő, amerre a külországi conjurator elhaladt. Varázsolni senki nem látta a
vizeskék szemű, gonosz mosolyú idegent. Illetve, aki látta, bizonnyal nem élte túl. A racallóiak
félelme és gyűlölete tovább fokozódott, de mikor törődött egy Ramraquo azzal, hogy mit gondol
a söpredék?
- Egy hónapja nem csinál semmit, a tarifája pedig... - kezdte az uzsorás a fekete Varázsló
korongjával babrálva, de Loalter türelmetlenül a szavába vágott.
- Küldd a gyilkosok után, legalább hasznát látjuk! De mi lesz így a viadalommal
holnapután? A Rabszolgaviadal jár nekem, és elveszítenénk az arcunkat, ha megfutamodnánk -
szegte fel az állát dacosan a piperkőc. A Holdtánc előtti hagyományos gladiátorjátékokat az
Erionból visszatérő Ramraquók honosították meg Racallóban. A Rabszolgaviadalok az év egyik
fénypontját jelentették és hatalmas tömegeket vonzottak az egész tartományból: Loalter, a
versenyek, játékbarlangok és tolvajklánok ura ilyenkor nyilvánította ki hatalmát és vette át a
köteles ajándékokat az alávetettektől. A fivérek rosszallóan néztek össze: mindannyian
emlékeztek még a tarantolo előtti időkre. A nagy Loalter akkoriban - mezítlábas kölyökbanda
tagjaként - zöldségeskofákat fosztogatott, és mindenki tudta, hogy fivérei nélkül aligha vitte
volna többre.
- Nem engedhetünk meg egy nyilvános vereséget - jegyezte meg Chancana és nagyot
nyelt, ahogy az arénában örvénylő, átláthatatlan tömegre gondolt.
- Másrészt csapdába csalhatjuk őket. Egyedül te kockáztatod a fejedet, testvér -
mosolygott Alasto vértelen ajkaival a piperkőcre, mire az elsápadt és végigfutott hátán a hideg.
- Legalább a ramie'cort add mellém! - nyögte erőtlenül Loalter. A ramie'cor a klánoknál ha-
gyományosan az első számú fejvadász, a klánvezér jobbkezeként szolgáló fő orgyilkos volt. A
Fegyveres Kéz azonban a hét fivér esetében nem Chancanának, hanem a klánbárónak enge-
delmeskedett, sokat elárulva a tarantolóban uralkodó, hatalmi viszonyokról. A Ramraquók
ramie'corja pedig méltó volt urához. Amíg a háttérből irányító Alastót kevesen látták, mes-
tergyilkosát, a Leopárdot tartományszerte rettegték. Sötét történetek keringtek hírhedt ke-
gyetlenségéről és tisztátalan származásáról. Az anyák vele riogatták engedetlen gyermekeiket
és a foltos bőrű, macskamozgású ramie'cor puszta jelenléte elegendő volt, hogy elejét vegye a
lázongásoknak.
-A Leopárd már hajtja a nyomot. Vidd inkább Pacharro Vörös Íjászait - rázta a fejét
közönyösen a dacorga. A nyomasztóan megsűrűsödő csöndet a gyakorlatias uzsorás törte
meg. Patkány Pacharro megragadta a fekete Pap korongját és hangos koppanással helyezte a
tábla közepére.
- Megfeledkeztek valamiről. Órákban mérik annak életét, aki kezet emel egy bíbornokra,
legyen az gorviki klánvezér, vagy erioni söpredék. A támadók erőszakkal szerezték meg az
arzobispo batárját és ez megpecsételte sorsukat. - Felkacagott, a kurta Ramraquo-kacajjal. -
Ranagol egyháza talán már ítélt is felettük.
 13.

Aki egyszer veszít az árnyháborúban; az soha nem nyer többé - suttogta Chancana
kiszáradt szájjal: A Leopárd túlságosan közel állt hozzá, túlságosan erősen áradt belőle a
nagymacskák jellegzetes szaga. A klánvezér balján álló Ranagol-pap - hórihorgas, kiálló
ádámcsutkájú, tetovált homlokú ifjú - megvetően mérte végig a verejtékező Chancanát. Porör-
dögök kavarták fel a nyomornegyed szemetét. Az arcukba fúvó alkonyi szél meleg volt és
bűzhödt, mint egy vén csavargó lehelete. A csendes sikátorban lapuló gon-corgák azonban
nem törődtek sem a szagokkal, sem a mocsokban nyüzsgő, ruhájukon felfelé araszoló vérszívó
rovarokkal. Chancana a legjobbakat választotta a rajtaütésre, és a klánbáró hat veteránjára is
számíthatott. Alasto kipróbált embereit és a klán, első számú mestergyilkosát, a Leopárdot is a
rendelkezésére bocsátotta. Chancana sejtette, hogy ennek az udvariasságnak hatalmas ára
lesz, de nem kockáztathatott.
- Erre fog jönni. Órák óta kerülgeti a várost, hogy besurranhasson. Ravasz és óvatos - de
most maga a Kosfejes Úr rejt el minket, és a szentségtörő vakon sétál a csapdába. Észre sem
veszi, és cafatokká lőtték - jegyezte meg közönyösen a ranagolita.
- A látók szerint ramie'cor maga is. Egy klán Fegyveres Keze, különösen ha küldetésben
jár, kard általi halált érdemel a narra-orta szerint - törté meg a csendet a Leopárd. A hadaró,
macskaszerű kurrogás alig hasonlított emberi beszédre. Chancanának emlékeztetnie kellett
magát, hogy a mellette tornyosuló fenevad is embernek született valaha. Többé-kevésbé
embernek. Ranagol hidegen számító papjai fogantatásától 'kezdve a klán ramie'corjának
szánták és már születése előtt vagy félszáz sötét rituáléval gyötörték a még meg sem született
magzatot. Suttogták, hogy anyja valami macskaistennőt imádott, mielőtt fogságba került. Az
apa személye még kétségesebb volt és a megszülető gyermek láttán újabb találgatások kaptak
szárnyra. A Leopárd foltosan jött világra, csillogó tépőfogakkal, keskeny pupillájú szemeiben a
szelídíthetetlen ragadozók csendes, vad ragyogásával. Kölyökként sem félt és nem tisztelt
senkit és semmit - a klánbárót kivéve. Egyedül Alastónak engedelmeskedett.
- Ki tiltja meg, hogy lelőjük, mint egy kutyát? - szólalt meg mögöttük-fölöttük egy testetlen
hang, durván törve a Szent Föld nyelvét. A hórihorgas ranagolita keze ökölbe szorult. A papok
ösztönös gyűlöletével viseltetett minden varázslóval szemben, a klánvezér külországi
bérmágusát pedig különösen rühellte. Túl jó volt.
- A narra-orta. A corga törvényei - mordult a foltos bőrű mestergyilkos. Chancana elfojtott
egy káromkodást - nem lett volna bölcs dolog kifakadni az embervad közelében.
A corgákban, az eldugott fejvadászfalvakban felnevelkedő nemzedékek évszázados;
íratlan törvényeknek engedelmeskedtek. A corga-törvények, a narra-orta létszükségletté váltak
a könnyűkezű orgyilkosok hazájában. Megakadályozták; hogy büntetlenül halomra mészárolják
egymást, és egyfajta méltóságot kölcsönöztek a gon-corgáknak. A corga-fiak, akik úgy vágták el
az ellenség torkát, ahogy más kenyeret szel, zokszó nélkül engedelmeskedtek a narra-orta
három alapelvének: a személyes kötelesség, az előzékenység és a hatékonyság törvényének.
Minél udvariasabb egy gorviki, annál veszedelmesebb mondogatták a Szent Föld határain túl
azon kevesek, akik túlélték a találkozást egy gon-corgával. Legendák keringtek a szegény
falvakban, embertelen próbatételek során felnevelkedő fejvadászok könyörtelenségéről, de
legendák szóltak arról a segítőkészségről is, mellyel a Szent Föld nincstelenjei felé fordultak. A
régi gon-corgákat még nem a hatalom éhsége hajtotta, hanem a vágy, hogy mindenkinél jobbak
legyenek választott hivatásúkban. A legjobbak legjobbjai pedig egy-egy klán, saggia, vagy akár
egy tarantolo Fegyveres Kezévé, ramie'corjává is válhattak.
Az újabb nemzedék persze másképp gondolkodott, mint a Leopárd és a veteránok. Alasto
fiatal farkasaiban lobot vetett a gorvikiakban mindig is parázsló hatalomvágy. Mikor a dacorga
beavatta fejvadászait Erion kláhháborúinak mocskos kis titkaiba, semmivé lett az udvariasság,
az együttérzés a nincstelenekkel. Hiszen Ranagol megveti a gyengét. Alasto ordasai mesteri
gyilkosokká váltak - de veszett falkájukat csak a vezértől való félelem tartotta össze.
- Megérkezett - suttogta kis idő múltán a láthatatlan mágus, és a Leopárd tarkóján
felmeredt a szőr.
A bíborfényű városfal úgy itta be a lenyugvó nap utolsó sugarait, mint fekete selyem a
kiontott vért. Árnyék mozdult a gyilokjárón.
A szakadt ruhájú, őszülő férfi poros csizmái hosszú útról árulkodtak, mégis a vackára
hazatérő ragadozó óvatosságával kúszott át a falon. Feketét viselt, vállai felett fejvadászkardok
markolata meredezett - bizonyára kitűnően bánt velük, hiszen a gon-corga fiatalon hal meg, ha
nem mestere a kardnak. Bal szemét sötét selyemkötés fedte, ép szeme azonban minden kis
zugot végigpásztázott, mielőtt megtette volna a következő lépést. A levegőbe szimatolt,
félrefordított fejjel fülelt - a kihalt sikátor felkeltette gyanakvását. A nyomornegyed máskor élettől
nyüzsgött: tízen is laktak itt egy-egy szobában, ahol négynek is szűkösen jutott hely. Egy
utcakölyök, ha kitekintett a düledező bérházak egymásba nyíló, zsaluzatlan ablakán, egyetlen
óra alatt végignézhette a szülés fájdalmait, a halál gyötrelmeit és a nemzés gyönyöreit: Most
azonban szokatlan csend honolt a szűk sikátorokban. A Ranagol-pap ekkor megszüntette a
rejtővarázst és láthatóvá vált a háromtucatnyi, felajzott számszeríjat markoló orgyilkos.
A fekete ruhás egy pillanatra megdermedt, majd ellazította izmait, csak ide-oda villanó
szeme árulkodott döbbenetéről. Mestergyilkosként tudta, hogy az élet és az elmúlás ugyanazon
dolog két arca csupán. Élete végén a bátor a kötelességével, a gyáva a halálával találkozik. A
gon-corga egyszerűen teszi, amit tennie kell. Nincs választása. .
A tetovált homlokú pap előlépett az omladozó viskóból, ujját vádlón szegezte a
fejvadászra.
- Utad véget ért, szentségtörő. Ranagol elfogadja a halálodat.
- De én nem adom. Gyere; vedd el! - Atros meg sem emelte a hangját. A gon-corga nem
követhet el hibát, és nem halhat meg, míg a kötelességét nem teljesítette. Így mondja a
narra-orta. A corgák filozófiája halvány vonalakban emlékeztetett a távoli Enoszuke
harcművészeinek hitvallására, de míg a vágott szemű harcosok csendes méltósággal fogadták
a Hideg Kéz érintését, Gorvik forróvérű gyilkosai az utolsó lépésükért is lihegve küzdöttek, és
ha eljött a pillanat, vicsorgó daccal köptek a halál arcába.
- Legyen - vont vállat Chancana. - A pap a hulládat is szóra bírja, ha kell - sandított a hóri-
horgas sacerdonra.
- Célra! - Háromtucatnyi nyílvessző szegeződött a magányos alakra. Alasto veteránjai
rosszallóan csóválták a fejüket. A számszeríj hideg és lélektelen fegyver. Kardforgatóra csak
akkor lőj, ha megtámad - mondja a corga törvénye. A sikátorra hulló alkonyi csendben csak a
félszemű hangja hallatszott.
- Nem vagytok gon-corgák. Veszett kutyák vagytok csupán. - Az öreg feltépte mellén az in-
get és a nap utolsó sugarai a bal vállra tetovált ezüst Liedor-címeren csillantak. A jobb vállon a
mestergyilkosok, a ramie'corok tetoválása sötétlett. Rekedt kiáltás harsant a veteránok felől.
- A Liedor-ház Fegyveres Keze! Megilleti a ballro d'uorto!
Az utolsó tánc a halállal. A fogságba esett ramie'corok kiváltsága. Chancana a fogát
csikorgatta, de óvakodott magára haragítani Alasto hat veteránját - a Leopárdról nem is
beszélve. A foltos bőrű embervad a klánvezér vállára tette a kezét.
- Joga van rá, hogy megküzdhessen velem. Hosszúkás pupillájú szemei sárgán izzottak.
- Megtiszteltetés olyannal harcolni, akiben még él a narra-orta szelleme - hajolt meg a vén
ramie'cor. Homlokához, ajkához és szívéhez érintette jobbját, a Szent Földön ismert
legnagyobb tiszteletet mutatva a Ramraquók Fegyveres Keze felé. A mozdulat azonban
kiszámított volt - így csúsztatta nyelve alá a kisujjnyi üreges tüskét. A feketerózsa tövise
preparált mérget rejtett. A meghajló fejvadász a tüskét elharapva hagyta, hogy a fémes ízű
folyadék felszívódjon a nyelve alól. A száz szívdobbanás nevű áfium receptjét még a kráni
mesterektől tanulták. Sosem terjedt el a kontinensen, noha csaknem legyőzhetetlenné tette al-
kalmazóját az életerő robbanásszerű felszabadításával. A századik szívdobbanás azonban a
biztos halált jelentette. Száz szívdobbanás. Ennyi maradt az életből és az utolsó tízet
embertelen kínokkal méri majd a könyörtelen Idő.
Chancana bosszúsan mérte végig az embervadat. Ha megsérti a narra-ortát, csak két
választása marad: megalázkodik a fejvadászok előtt, vagy meghal - mégsem engedhette ki
kezéből az irányítást.
- Megkapja a harcát. De te nem küzdesz vele. A balomon őrködsz, a pap és a conjurator
mellett.
- Visszaparancsolom a lelkét a halott testbe. Ezernyi kínnal gyötröm az arzobispo
megszégyenítéséért - mosolygott a sacerdon. A vén fejvadász állta a pillantását és a tetovált
homlokú borzongva nézett félre. Ostobaság. Három tucat fejvadász biztonságos fala választotta
el a magányos öregtől, mégis érezni vélte maga felett a Hideg Kéz árnyékát.
A gon-corgák Chancana egyetlen intésére letették a számszeríjat és kardot vontak, a
narra-orta parancsa szerint. A gon-corga lelke a fejvadászkard, a fejvadászkardok lelke pedig
maga Gorvik - tartja a rokmundi szólás. Az alkony utolsó fényeiben szárba szökkenő acélerdő
láttán az elfogadott halál könnyedsége érintette meg a vén ramie'cor szívét.
- Örvend a szívem, hogy kötelességét teljesítheti - ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt az
idő elmosódottá, a mozdulatok villanásszerűvé gyorsultak. Meghaltak a hangok is: tulajdon
szívének dobogását hallotta csupán, és minden egyes dobbanás közelebb hozta az
elkerülhetetlen véget. Az acélerdő álomszerű lassúsággal közeledett. A kardjait megperdítő
Atros eleven folyónak látta a körötte örvénylő tömeget, mellyel együtt kell sodródni a célig, az
utolsó csapásig...
Az emlékek különös dolgok. Amikor az időméreg elérte az agyat is, valahol, a múlt
betemetett kútjának legmélyén vágyódó, szomorú dallam kélt. Régi akvilonai dal, melyet hajdan
egy törékeny csontú, csillogó szemű leány énekelt az ágya mellett. A lány nevét elfeledte már -
pedig valaha csaknem nászágy lett abból az ágyból -, de _a dal vele maradt. A fejvadász
elindult pengéi kéken örvénylő homályában...

Elindulni egy délutánban,

Ha vitorla se fehérlik.

...és észre sem vette az arcán lepergő könnycseppet. Harminc szívdobbanás - haja
galambősz lett. Kilépett a kikötő felé, és kardjai mint széldagasztotta vitorlák libbentek a
közelebb merészkedők felé. Ketten szökkentek előre, de a páros kardok a földre szegezték
mindkettőt.

Lehorgonyozni a Nagy Vizeknél,

Kiinni őket fenékig.

A pengék ezután alulról felfelé vágtak, és a nyomukban felfakadó vérgejzírt szomjasan itta
be a mocskos föld. A vén fejvadász tovább sodródott az eleven emberi folyammal, melyben új
arcok jelentek meg egy-egy csapás után. A folyam maga valójában sosem változott, csak a víz,
mely tovahaladt. Negyven szívdobbanás - arcába riasztóan mély árkokat vájt a rohanó Idő: Az a
lány csak énekelt, szomorún...

Aztán tovább! Továbbhaladni

Vándor vizekkel előre,

A bal kardja egyetlen kék ívű acélpajzsként hárította a csapásokat. Valahányszor penge
csókolózott pengével, a támadó kardja messzire repült. A száz szívdobbanásba sűrített élet
emberfeletti erővel és gyorsasággal ruházta fel: forgószélként szórta szét maga körül az
acsargó falkát. Ötven szívdobbanás - a hófehér haj csomókban hullott a földre.

Míg fekete vérem a forrás,

Nem gondolni az Időre!

Két vágás elérte a tarkóját és a nyomukban felfakadó fekete vér a hátára szíjazott
kardhüvelyekbe csordult. A racallói pengék mérgezettek voltak - a félszeműt tán mulattatta
volna a dolog, ha észreveszi. Hatvan szívdobbanás - a ramie'cor bőre megfakult, szemében
vérerek kígyóztak, de ahova lesújtott, sikoltva hasadt a fém.
- Ez nem, mágia! Lehetetlen megállítani! - kiáltott a láthatatlan mágus. Hangja egyre
magasabbról, távolodóban hallatszott. A fejvadászok gyűrűjében homályló folt utcákat vágott az
orgyilkosok soraiba, mielőtt azok védekezhettek, vagy akár szétrebbenhettek volna - A
legtöbben úgy haltak meg, hogy hördülni sem maradt idejük.
Hetven szívdobbanás - és már ott is volt. Senki nem látta valódi körvonalait, csak a
vészjóslóan sziszegő, fémszürke örvénylést, amely acélt hasított és vért fakasztott maga körül.
Senki nem látta a forgatag mélyén pergő-forgó, könnyes arcú aggastyánt: a halál valódi arcát.
Senki, a Leopárdot kivéve.
- Öld meg! - sikoltott iszonyodva a klánvezér. Atros baljával a ramie'cor felé sújtott - az
embervad az utolsó pillanatban kerülte el a villámló acélt, de ő volt az egyetlen, akinek sikerült -,
és jobb kardjának egyetlen íves, visszakezes csapásával (ez a tiéd, hullatáncoltató) metszette
át a ranagolita és a klánvezér nyakát. A Leopárd ökle szempillantással később zúzta be a
koponyáját de ez akkor már aligha számított.
 14.

Fejvadászok százai rajzották szét a városban, átfésülve csatornákat, padlásokat, rejtett és

sokak által már el is feledett zugokat. Felforgatták a szegénynegyedet és a kikötővárost, a
tarantolo engedélyét lobogtatva tűvé tették a kalmárok kerületét. Nemesi kúriák ajtaján
dörömböltek és a felháborodott bárók; zaklatott grófi családok megbékítésére marékszám áram-
lott az utcákra a Ramraquo-arany. A fivérek nem akartak több ellenséget szerezni. Egyelőre
nem.
A vén sólyaépítő a gyakorta megalázottak fásult közönyével várakozott a háza előtti kis
téren, míg a vékony bajszú, kivont ramierát szorongató Ramraquo-pribékek az utolsó ládát is
kiborították odabent. A szegényekkel persze nem bántak kesztyűs kézzel, mint a nemesi kúriák
lakóival. A felforgatók mit sem törődtek vele, ha cserépnemű vagy bútorok, nemzedékeken át
féltve őrzött emlékek semmisülnek meg a lázas kutatásban. A sólyaépítő eleresztette füle
mellett a városnép átkozódását és jajveszékelését. A Ramraquo-fivérek úgy viselkedtek, mint
akik nem ismerik tulajdon vérüket. A gorviki, legyen az klánbáró vagy senkiházi goradon, amikor
bosszút forral, nem válik árulóvá sem arany, sem fenyegetés hatására. A többiek, a gerincüket
meghajtó; kétszínű ostobák pedig nem tudtak semmit. Sem arany, sem acél meg nem oldotta a
konokul hallgató nyelveket. Bűvigékkel talán mentek volna valamire, de a klán egyetlen
varázstudója túl értékes volt, hogy hatalmát a városnép faggatására vesztegessék ezekben a
vészterhes időkben. Még négy nap, gondolta. Még négy nap, és elpusztul a vérszívó pók. A vén
dzsadnak igaza volt, olyan helyen kell rejtőzniük, ahol legutoljára keresnék őket.
Miközben a siedonok és moradonok százai forgatták fel Racallo minden elképzelhető és
elképzelhetetlen rejtekhelyét, az öt bajkeverő békésen csónakázott a város közepén, a
Ramraquók büszkéségének számító, mesterséges tavon, az Uonoverole Kristálytaván.
Az átkozódások és zűrzavar óráiban a gazdagok és nemesek számára fenntartott
csónakázótó volt a legcsendesebb zug az egész városban. Öten beszélgettek halkan a sekély
merülésű, racallói lobogó alatt sikló sajka fedélzetén. Egy gazdag polgár és a családja. Sianis a
jómódú gorviki céhmesterek ünneplőjében feszített, a Fekete Rózsa ruhája viszont még a feslett
rokmundi divatnormák szerint is enyhén szólva kihívó volt - felkapaszkodott ribancra vallott, aki
végre révbe ért gazdag ficsúrja oldalán. A mögöttük káráló, mocsokfekete ruhás alakban csak
az alapos és igen gyanakvó szemlélő ismerhette volna fel a dzsadot. A görnyedt tartás, az
ezerráncú szoknya és a fekete főkötő alatt felharsanó károgó hang olyasféle öregasszonyt
sejtetett inkább, akibe jobb nem belekötni. A mullah jól tudta, hogy a Szent Föld férfinépe,
amely páros tőrrel harcol a holdfényes sikátorokban és egy rossz szóra kész vért és belet
ontani, sápadtan húzódik vissza a rontó tekintetű vénasszonyok útjából.
A Kiáltó és a dalnok a rabszolgák egybeszabott, durva köpenyében lapátolták a vizet. A
tavon sikló sajka mintha saját tükörképén lebegett volna az ég kékjét visszaverő tavon. A víz
olyan kristálytiszta volt, hogy a halrajok mintha repültek volna az alant hajladozó vízinövények
és a tófenék egyenként is kivehető, színes kavicsai felett. A ligetbe csak foszlányok jutottak el a
várost dúló indulatokból. A tó felett kékjázmin és rózsalonc illata szállt, a táj békéje szinte
álmosító volt. A várakozás órái már-már unalomba fúltak, mikor három Ramraquo-címeres
siedon tűnt fel a tóparton.. Dharran kacéran intett feléjük, de amazok csak félszívvel
viszonozták az üdvözlést, amint megpillantották mögötte a rút, anyósforma némbert: A siedonok
még a parton tanakodtak, mikor a „céhmester" parancsszava csattant és a két „rabszolga" az
evezők után nyúlt. Látszólag találomra, a tó nyugati harmadát teljesen elfoglaló mesterséges
szigetek útvesztője felé kormányozták a hajót.
A csatornalabirintus közepe felé evezve egyre sűrűbb, egyre komorabb lett a
növénytakaró - a Ramraquók így szerették. A csatornát szegélyező faóriások összehajló lombjai
alatt, a kristálytiszta vízen sikló sajka mintha egy hatalmas katedrális főhajójában lebegett
volna. A felborzolt tollazathoz hasonlatos haragoszöld mohacsimbókok vastagon lepték a buján
egymásba fonódó, fényért küzdő növényeket. A valószínűtlenül átlátszó hul1 ok összekócolták
a fák vízbe csüngő mohaszakállát, halkan fecsegve feleseltek a csatornát szegélyező, hófehér
gránit terméskövekkel. A zöld templom-labirintuson az áhítat csendje ült a gazdagabb polgárok
és a nemesség java ezekben a percekben a saját otthona kapujában ordítozott a tarantolo
felforgatóival.
A növényzet sűrűsödésével percről percre mélyült a homály is. Az elvaduló növényzet
útvesztőjében egyre valószerűtlenebbnek tűnt, hogy a törékeny sajka Racallo városának a
szívében járna - pontosan ahogy az Uonoverole megálmodta. Vadszőlő indái simítottak végig
az arcokon és az aszisz a fejét csóválta.
- Gorvikiak. Egy angyal ihletével és egy ördög gonoszságával - mormolta, elmerülve a táj
csodálatában. Egyre sűrűsödő pára szállt a víz felett, egybemosva víztükröt és partvonalt. A
dalnoknak úgy tűnt, mintha a földről elszakadva, a talaj felett lebegő párán imbolyognának
tovább. A következő pillanatban a sajka egy nyiladék felé siklott és szempillantás múlva
elvakította őket a fák hasadékán hirtelen beragyogó narancs-bíbor alkony. A labirintus peremén
járhattak, mikor a Liedor-örökös arca megrándult.
- Meghalt - suttogta hirtelen. Mindannyian tudták, kire gondol. Dharran kioldotta bal fülbe-
valóját, és keserű daccal hajította el a váratlanul jéghideggé dermedő ékszert. A gyűrű
csobbanva merült el, a kristálytiszta víztükrön visszaverődő narancs ragyogás megtört a lány
nedvesen csillogó, sötét szemein. Dharran egyet sóhajtott mindössze és maszkká merevedő
vonásai mögé rejtette fájdalmát, mint számtalanszor azóta az éjszaka óta. A lángok és a
menekülés éjszakája óta. Megfizet azért az éjszakáért és megfizet Atrosért is, akit apjaként
szeretett, mióta a ramie'cor a fél szemét áldozta azért, hogy kimenekítse őt a Liedor-ház romjai
közül. Atros még a narra-orta, a hűség törvénye szerint élt.
- Árnyháborút nem vívhatsz óvatosan. Vagy feláldozol mindent, vagy bele se kezdj -
suttogta maga elé, de ezúttal nem érezte a szavak erejét. Megéri?
- Mi lesz ezután? - törte meg a liget csendjét a dalnok. Mindannyian tudták, hogy ha Atros
egyetlen áruló nyomot hagy maga után, az a halált jelenti. Ilyen erőviszonyok mellett nem
vállalhattak egy nyilt összecsapást. Ha a préda fennakad a tarantolo hálóján, semmi nem
állíthatja meg a halálos mérgű kullancspókok rohamát. A lány elhúzta a száját; de szemében
hamis volt a csúfondáros villanás.
- Elfeledted volna Erion első aranyszabályát? Akinél az arany, az diktálja a szabályokat.
Három nap múlva holdtánc, de addig..: folytatjuk. Nem aprózhatjuk el erőnket a névtelenekkel
vívott harcban. Minden csapással egy-egy fivért kell lesújtanunk.
- Felénk úgy tartják, a nők nem alkalmasak a vezetésre - jegyezte meg a mullah
félhangosan.
Dharran felszisszent. A bosszúra fáradt volt, de a gúnyt most sem állhatta.
- Felénk a goradon nem beszél. Némán engedelmeskedik, ha élni akar.
Sianis rábólintott a lány szavaira, és rajongó tekintete láttán Bram dühösen harapdálta
szivarja végét. Már csak egy hősszerelmes hiányzott! Ha letorkollja Dharrant, maga ellen
hangolja a fiút is. A szerelem vak, akárcsak a bosszúvágy. Következtetés: ezek ketten minden
őrültségre képesek, ha valaki nem gondolkodik helyettük.
- Segítséget hívok - jelentette ki végül, és élvezettel gyújtott rá a kies növénylabirintus
közepén. A megrökönyödött tekintetek, kereszttüzében hosszan fújta ki a füstöt, felfelé, ahogy a
vezérek szokták.
- Öten egy tarantolo ellen, mely orgyilkosoknak, varázstudóknak parancsol. Erionban ezt
nevezik hősiességnek, de a találóbb kifejezést a hölgyre való tekintettel mellőzném. - Mosolyog-
va nyugtázta Dharran dühös fújtatását. - Jöttünk, hogy körülnézzünk Racallóban. Körülnéztünk.
Segítséget ígértek, ha megtaláljuk a Ramraquók varázslóját. Megtaláltuk. Most ők jönnek, mert
hogy én ki nem kaparom nekik a tűzből a forró gesztenyét, az biztos.
- Akárkiről beszélsz, ha ebben a viperafészekben akar összecsapni a klán conjuratorával,
biztosan elment az esze - csóválta fejét a mullah.
- Éppúgy, mint nekünk - hunyorított a dalnok, és kerek fakorongot akasztott le a nyakából.
A mattfekete lapon vörösen derengtek a hívás rúnái.
-A gond csak az, hogy valószínűleg a specialistákat küldik majd. A sántát és a
megszállottat. Akkor pedig itt kő kövön nem marad.
 15.

Ez mágus? Láttam már rosszabbul öltözött madárijesztőt is - jegyezte meg a Fekete

Rózsa viszolyogva.
A varázsló a fakorong kettétörése után fertályórával már a pinceajtóban állt, ami legalábbis
elképesztő mesterségbeli tudást sejtetett. A tépett ruhájú férfi valóban túl magasnak, túl
girhesnek tűnt. Tompán kopogó falába sem javított az összképen. Mocskos, kék köpenyét
aligha a hevenyészett öltések, inkább a tenyérnyi, gyanús küllemű foltok tartották össze. A
szakadt csuklya jórészt beárnyékolta arcát, de ami kilátszott, abban sem volt köszönet.
- Ez a madárijesztő, kis hölgy; Sánta Gardar, Északfölde legveszedelmesebb
elementalistája suttogta a vén pap. - A helyedben megválogatnám a szavaimat, mert a mester
kissé hirtelen kezű, és hajlamos, hmm, elragadtatni magát. Az a fajta régivágású mágus, aki
vihar helyett tornádót hajít ellenfeleire, lángcsóva helyett tűzvésszel perzsel maga körül és a
menekülőket földrengéssel meg hasadékokkal tartja vissza.
- Szép - nyelt nagyot a Fekete Rózsa, aki nem tudta eldönteni, szőrcsomók vagy
szabálytalan pikkelyek foltjai fedik-e a szakadt csuklya alatt sötétlő, szögletes arcot.
- Szépnek még senki nem nevezett - villant a mágus szeme. Hangja tompán csikorgott,
mint a tarini lejtőkön lezúduló kőlavinák. Olyan szagot árasztott, hogy minden jobb érzésű
patkány rémülten menekülhetett a közeléből: Ahogy beljebb lépett, jobb lába komoran koppant
a pince kövén. Ő a sánta, nyugtázta Dharran fintorogva. A másik lenne a megszállott?
- Arbo testvér a shadoni Inkvizíciós Ligától mutatta be az aszisz a mágus mögött érkező,
szerzetesi csuhát viselő, körszakállával babráló idegent. Sianis döbbenten hátrált egy lépést -
inkvizítor? Az érkező ugyanaz a szerényen mosolygó, tarra borotvált fejű csuhás volt, akivel alig
egy hete az a csúfos végű találkozás megesett az erioni Domvik-katedrális sikátorában. Máig
sem tudott napirendre térni a verekedő szerzetes felett. Most pedig inkvizítor? Mezítláb, egy
szál darócban a híres inkvizítorfegyver, a mendra nélkül? Hüledezve kereste a szavakat, de a
csuhás nem figyelt rá:
Amikor a lány és az inkvizítor tekintete találkozott, egy pillanatra mindketten
megdermedtek. Azonnal átláttak a másik álcáján, és mindketten megérezték, hogy a másik is
tudja ezt. A középtermetű, mélyen ülő szemű férfi lassan csóválta a fejét, szemét egy pillanatra
sem véve le az elsápadó Liedor-lányról. Megőrzöm titkodat, ha te sem árulsz el - üzente a
tekintete. Dharran alig észrevehetően bólintott, noha a látottak után egy szikrányit sem bízott a
férfiban.
- Ez így már nem igaz. A Liga éppen vérdíjat tűzött ki a fejemre - az inkvizítor zavartan
simított végig kopaszra borotvált fején.
- Hogyan? - Sianis döbbenten mérte végig a magas homlokú, becsületes arcú szerzetest.
Nem látott rajta semmi kivetnivalót. Hacsak nem a szemeit - azokban a mély, jadeszín
üregekben mintha egy másik világ vöröses visszfénye tükröződött volna.
- Ha valaki a démonvilág titkaiba ártja magát, annak ára van - jegyezte meg Arbo
csendesen.
- Ezt a kettőt küldték a conjurator ellen, aki tizenegy varázstudót irtott ki egyetlen éjszaka
alatt? - csóválta fejét hitetlenkedve a lány.
- Előtte pedig kilencvenhetet. Legalábbis ennyiről van tudomásunk - pontosított Arbo.
- Mégis, hogyan képzelik? - Sianis kezdte megsejteni a két idegenből áradó, kirobbanni
kész erőt és kellemetlen zsibbadás járta át: A rohanó lávatengerrel, ~ közelgő rianással,
támadó hurrikánnal szembenéző áldozatok érezhetnek így.
- Doldzsahra! - suttogta borzongva, mire a hórihorgas mágus a szavába vágott.
- Az istenekre nincs szükségünk. Egy pergamenre és némi tintára annál inkább.
- Varázslathoz? - kapta fel a fejét a lány is. A jövevények összenéztek.
- Nem. Levélhez.
 16.

A következő percben vagy a pecséted kerül a pergamenre, vagy az agyvelőd. Nincs

kedvem alkudozni és te sem vagy abban a helyzetben, hogy megpróbáld.
A bérvarázsló bal szemére szegeződő nehéz, acélhúros számszeríj meg sem rezdült a
klánbáró kezében. A hatalmas termetű, sárszín hajú férfi hajdan Lar-dor mágusegyetemének jó
nevű conjuratora - ismerte már eléggé Amanovik híveit ahhoz, hogy valóban rettegni kezdjen.
Egy igazi gorviki sosem mutatja ki dühét, és sosem fenyegetőzik: a szavakat mindig tettek
követik ebben az őrült országban. Még egy felesleges szó, és a dacorga meghúzza a ravaszt. A
bérvarázsló zsíros homlokán verejtékcsepp szaladt le, körömnyi foltot ejtve a kezében reszkető
pergamenen. Szemei előtt összefutottak a nőiesen gömbölyded, tökéletesen hurkolt betűk.

Gardar, az elementalista máguspárbajra hívja ki Anguir den Werohlt, Lar-dor áruló

conjuratorát, a Ramraguo-klán csahos kutyáját. Fekete vitorlás várakozik majd a tengeren„
látótávolságra a kikötőtől. A párbaj ott, a holnapi napon bármikor.

A párbajra hívó elementalista egyenesen a saggranába teleportálta a pergament, ami

nagy hatalmú; de mértéktartó ellenséget sejtetett. Ha egyszer át tud törni a kastélyerődöt óvó
mágiarendszeren, sokkal rondább dolgokra is képes lehet. Márpedig a mágusokról gyakorta
kiderül, hogy undorítóan ötletesek, ha az ellenségük megalázásáról van szó. Sánta Gardar
azonban nem az aljas trükkjeitől vált hírhedtté-az áruló viszont fél karját adta volna, ha a
rettegett Tomboló helyett valami piszkos fantáziájú kontárral hozza össze a sors. A mágusok
párbajának hagyománya még a kyr időkből származott, de már akkor is tiltották a törvények. A
varázstudók persze már akkor is csak saját Reguláiknak engedelmeskedtek, és félvállról vették
a világi tilalmat. A Regulák komoly feltételekhez kötötték és szigorúan szabályok közé szorí-
tották az összecsapásokat, ennek ellenére a győztes általában teljesen elnéptelenedett és
évekig meddő vidéket hagyott maga után - már amikor volt győztes. „Egyetlen módon élhetsz
túl egy máguspárbajt - ha kimaradsz belőle" - idézte fel a conjurator a Doranban közkeletű
szólást, de a klánbáró szemén látta, hogy ezúttal tiltakozásnak nincs helye. Sietve lepecsételte
a párbajra hívó üzenetet; csak ezután mert megszólalni.
- Mélységesen fájlalom Chancana halálát. Látom azonban, hogy a klánbáró személyében
a valódi hatalom került a tarantolo élére. - Örült, hogy nem remeg a hangja. Ez volt az egyetlen
öröme az utóbbi napokban. Kudarcot vallott a klánvezér védelmével és az idegen fejvadász
tetemét sem tudta szóra bírni. Átok ült azon a testen. Alig zuhant el a földön, máris oszlani
kezdett-rajta a hús, és fertályóra múlva csak a csontjai fehérlettek a homályban. Reggelre pedig
már az sem.
- Szép szavak nem teszik jóvá a mulasztásodat - vágott közbe a dacorga-, gyors
oldalpillantást vetve fivérére, aki a tanácsteremben felállított korongsakk figuráival babrált.
Pacharro éppen levette a fekete Papot és a vörös Orgyilkost, majd kérdően pillantott a reszkető
mágusra. A conjurator sápadtan bólintott, mire az uzsorás egymás mellé, a tábla közepére
állította a két Varázsló korongját.
 17.

Ott megy, félszáz vörös íjász gyűrűjében bosszankodott a távcsövet szorongató lány. A
szerzetes és a Fekete Rózsa egy fogadó lapos tetején húzódtak meg, jó nyíllövésnyire a
tarantolo főterétől. Noha alig szóltak, szinte tapinthatóan vibrált közöttük a levegő. Mindketten
tudták: ha nincs a közös ellenség, egyikük már nem élne. Gyűlölségük magva nem Gorvik és
Shadon ellentéte volt - sokkal régebbi annál. Tisztában voltak vele, hogy a másik az igazat látja
bennük... és ez eggyel több ok volt, hogy ne is beszéljenek róla.
- Így akarod megölni? - mérte végig a lány az inkvizítort. A férfi fegyvertelenül, mezítláb,
darócruhában járt-kelt az orgyilkosok városában, ahol .az efféle vétkes könnyelműségért a
legtöbben az életükkel fizettek.
- Ha akarnám se tudnám - villant a szerzetes szeme. - Megérzi az ellene irányuló gyilkos
szándékot.
- Mit érez? Hiszen mindenki szívesen látná a főtéren kiterítve!
- A gyűlölet nem ugyanaz, mint a lesújtó penge dühe. Ha számszeríjjal veszed célba,
felfigyel az ölés előtti érzelemvillanásra - a többiről a körötté nyüzsgő asztrállárvák és a
pokolbestia gondoskodnak. Ha Sianis velünk jött volna, a káoszvad messziről is megérzi és
felismeri szabadítóját - és Domvik a tudója, a pokoldémon nem egy hálás fajta. A lar-dori áruló
a legvakmerőbb conjurator, aki valaha is uralni próbált egy efféle bestiát. Egyébként, nincs az a
közönséges lövedék, amely most megsebezhetné őt. Az Égcsarnok védőmágiája mellett
láthatatlan pajzsok tucatjaival vértezte fel magát.
- A főtéri szoborhoz ért - folytatta a látcsőbe meredő lány. El sem téveszthette a vörös
zekés gorvikiak fölé jó fejjel magasodó, behemót conjuratort. Az áruló megállt az uonoverole
hétszeres embermagasságú szobra előtt és letérdelt. Dharran állított a csőhosszon - az üveget
fekete posztóhenger védte az áruló csillogástól -, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Valamit rajzol a talapzatára. Két jelet: Cápa Lancha pedig csak áll és tűri, hogy
összekarcolja. Most továbbmentek, de a mesterlövészek fele ott marad, és őrzi a rajzot.
- Két jel? - kérdezte az inkvizítor megélénkülve.
- Igen. Egy nagyobb és rögtön alatta egy kisebb. Miért?
- Felkészül a visszatérésre. -. Arbo jadeszín szeme veszedelmes lobot vetett. - Egy
hirtelen térugrás életveszélyes, ha zárt épület a cél. A tenger hullámzó tükre amúgy is
megnehezít mindenféle térmágiát. Ide, nyílt területre akar visszatérni, ha szorul a hurok, azért
őrizteti.
- Meg akarod hiúsítani a mesterkedését? - kérdezte a Liedor-lány. Tisztában volt vele,
hogy az inkvizítor átlát rajta, ezért nem is próbálta játszani a tudatlant.
A szerzetes a fejét csóválta.
- Dehogy. Lelőnének, ha közelítenék. Ha a conjurator tengerre száll, küldheted a fiút; az ő
kiváltsága, hogy visszaűzze a bestiát a saját poklába, bárhol legyen is az. Küldj vele egy kerek
kavicsot, meg egy halat, másra nem lesz szükségünk. Bármilyen tengeri hal megteszi, de
legalább ekkora legyen - mutatott jó alkarnyit és egy intéssel elbocsátotta a megrökönyödött
Fekete Rózsát.
 18.

- A tengeren párbajozna, semleges terepen, hogy kímélje a városnépet. Északon mindenki

ilyen vajszívű? - kedélyeskedett Lancha Ramraquo. A köpcös kis ember joviális külsejét
azonban meghazudtolták a sötét, gonoszul csillogó szemek és a torz, cápaszerű vigyor. Cápa
Lancha mégsem ennek, nem is mohó irgalmatlanságának köszönhette nevét, hanem az új
módszernek, melyet még ifjú vallatómesterként honosított meg a Gályák Tengere mentén,
Tudott mindent az ember nevű kétlábú rémálmairól és arctalan szorongásairól - mindent, amit a
Fekete Határon innen csak tudni lehet. Hitte, hogy sosem a gyötrelemből, hanem a rettegésből
fakad az igazság, ezért sosem kínozta foglyait. A nyílt tengerre vitte őket inkább, ahol addig
öntötte a vízbe a vágóhídi vért, míg nyüzsögni nem kezdtek uszonyos testvérei. Az árbocrúdról
ezután lassan a vérhabos vízbe engedte áldozatait - módszere párját ritkítóan sikeres volt. A
conjurator nem viszonozta a másik ferde vigyorát. Még a jobb napokon sem rajongott a
gorvikiákért, mostanában pedig igazán pocsék napjai voltak.
- Hajóra parancsolod a kikötőnépet. A halászok sorfala mögül csapunk le orvul, nehogy
idejekorán tombolni kezdjen - a gorvikival ellentétben ő hallott egyet s mást a fekete vitorlás
mágusáról.
Racallo kikötőinek ura sértődötten szegte fel az állát. A vérében volt a gorviki klánurak
három életelve: magabiztosság, szervezettség és könnyű kézzel osztott halál. Féloldalasan
sandított fel a conjuratorra, akinek a válláig sem ért - akikre így nézett, azok estére már a
cápákkal vacsoráltak.
Fél órán belül azonban az utolsó vitorlás is felvonta a horgonyt - mert Cápa Lancha a
kikötő korlátlan ura volt. Racallo kikötője az egyik legnagyobb volt nemcsak a félszigeten, de a
tartományban is - és a kikötőn átáramló vagyonok tetemes része Cápa Lancha kincstárába
vándorolt.
A tengerjárók a tarantolótól vásárolták meg a jóindulatot, melynek híján egy éjszaka alatt
az utolsó szögig szétlopták volna a horgonyon álló vitorlást. A kikötőben egyetlen hajót sem
rakodhattak ki Cápa Lancha engedélye nélkül, de még a kereskedőlerakatok is fizettek, nehogy
„ismeretlenek" felgyújtsák a raktárat, leszaggassák a cégtáblát, a savval leöntött szolgákról nem
is beszélve: Persze tíz, adózóra mindig jutott egy makacskodó, aki megpróbált a saját feje után
menni amíg nem találta megmérgezett lova tetemét, rosszabb esetben valamelyik
hozzátartozója levágott kezét a kapuja előtt. A Cápának engedelmeskedtek a halászok is: aki
nem akarta elveszíteni a hajóját és a hálóit, jobban tette, ha zsákmányát a tarantolo felvásárlóin
keresztül adta el.
A kikötőben munka nélkül őgyelgő, munkabíró férfiak kizárólag Lancha megbízóitól
kaphattak munkát - aznapi bérük egy része fejében. Aki nem fizetett sápot, nem dolgozhatott. A
munka híján elszegényedők azonban mindig számíthattak Pacharro pénzkölcsönzőire - a kamat
persze méltó volt az uzsorás Ramraquo-fivérhez.
Vetélytárs nélkül uralták a kikötővárost. Vitorlák százai bomlottak ki Cápa Lancha pa-
rancsára. Sajgó izmú, vén halászok és büszke kereskedők fordították szélbe hajóikat a keleti
látóhatáron sötétlő fekete vitorlás felé. Az árnyháborúk törvényei súlyosan büntették, ha
valamelyik fél kívülállók életét kockáztatta, de a városban senki nem akadt, aki ezt szóvá merte
volna tenni. A raj közepén Cápa Lancha háromárbocosa szelte a hullámokat: minden oldalról
legalább fél tucat vitorlás gyűrűje óvta. A masszív, mégis gyors járatú hajón volt a kikötők
urának főhadiszállása. Eredetileg halászbárkának készült, ámbátor a kikötői pletykák szerint
megépítése óta több gyilkosságot látott, mint halat.
A nyílt tengeren horgonyzó, fekete vitorlás dereglye fedélzetén mindössze hárman néztek
szembe a közeledő vitorlaerdővel. Az északi elememtálmágus kifejezéstelenül meredt maga
elé, Abaszisz dalnoka keresztbe vetett lábakkal üldögélt és lantját pengetve múlatta a
kényszerű várakozás óráit. A mullah az utolsó simításokat végezte álöltözetén. Ha az a
rengeteg hajó közelebb jön, itt hamarosan csúf tengeri csetepaté kezdődik, és akkor a fekete
vitorlás aligha ér valaha is partot. Ez Quahirt különösen érzékenyen érintette volna, mivel -
sivatag szülötte lévén - vénségére sem tanult meg úszni. A mentőcsónak szerencsére elég
masszívnak ígérkezett, és bízott benne, hogy vénasszony álruhája ezúttal is megóvhatja a
kíváncsi kérdésektől.
A hórihorgas mágus vállrándítva vette tudomásul a dalnok és a Doldzsah-pap
csatlakozását. Egy pap segítsége mindig jól jöhet, ha Ranagol sacerdonjai tűnnek fel a
láthatáron, a dalnok pedig jól bánt a kötelekkel és vitorlákkal, mint a legtöbb aszisz. Ráadásul
úgy hallotta, valami koszorút is nyert valami nagyobbfajta énekversenyen. Még legalább fél óra,
míg azok a vitorlák közelebb érnek.
- Dalnok uram, szívesen hallanék tőled valami széphistóriát. Az sem baj, ha nem
énekelsz, úgy mondják, nincs is hallásom a zenéhez - szólította meg Bramot mély, mormogó
hangján.
Az aszisz tarkójára tolta kalapját, és megvakarta a fejét. Mit énekelhet az ember egy
hirtelen kezű, pokolian veszedelmes mágusnak? Aztán ahogy végigmérte a merev mozgású
égimeszelőt, egyszerre rálelt a megoldásra:
- Ismered a pásztorlány és a vihargólem történetét?
Az elementalista a fejét rázta. Bram szusszant egyet, majd komótosan letelepedett; ujjai
tétova, búsongó dallamot játszottak.
- Tudóskönyvekben ritkán bukkan efféle moralitásra a magadfajta. Én is csak véletlenül
akadtam rá: Vineyur Dorren; a kahrei származású mester említi önéletírásában. A vihargólemet
ifjan, hatalma teljében készítette, és Obszidián Őrzőnek nevezte el. Ez volt a mestermunkája.
Közönséges fegyver nem fogta, mágusok pedig nem juthattak a közelébe; Vineyur fortyogó
obszidiánból, csillagok poklát idéző forróságban formálta meg, és a belébörtönzött lélekcsírát a
villámok feletti hatalommal ruházta fel. Úgy intézte, hogy megérezze az ellenséges
varázstudókat és perzselő fénydárdáival, mennydörgő villámaival elpusztítsa őket, mielőtt azok
akár csak megpillanthatnák. A mestermű kivívta a lar-dori magiszterek elismerését. A hatalmas,
örökéber szoborember évtizedekig a belső iskola termeit őrizte - nem mintha azoknak a
termeknek még egy őrzőre lett volna szükségük, inkább a tisztesség kedvéért. Az
obszidiántestbe zárt lélekcsíra azonban egyszerű lény volt, társalgásra nem csak a száj hiánya
miatt alkalmatlan. A döngő léptű behemót járásánál csak az esze volt lassúbb. Nem ismerte az
unalmat; tenyérnyi, villámkék szemei éjjel-nappal egyenletes fénnyel izzottak. A magiszterek
kényelmetlenül érezhették magukat az árnyékában, mert tizenöt év múltán alig titkolt
megkönnyebbüléssel ajándékozták az ó-pyarroni szentszéknek. A gólem végül, a hatszázas
évek derekán a Fekete Határra került. A Viharszirtet bízták rá, ahonnan a sebesen harsogó, víz-
esésekkel szabdalt Yurol egész völgyét belátta. Az ősi hágót őrizte, mely a meredek sziklafalak
közt kanyarogva, többnapi kemény gyaloglás után Kránba, a Gonosz birodalmába vezetett.
A gólem érkezése alapvető változást hozott a Yurol völgyében. A viharok ezentúl egymást
érték a hágón, és lecsapó villámaik kivétel nélkül a feketén komorló, néma őrt táplálták. A
szirtet, melyen a Yurol új őrzője tornyosult, utóbb csak Viharszirtként emlegették; a hágót pedig
idővel a Gólem hágójának kezdték nevezni. A legmagasabb kiszögellésen álló, örökéber
obszidiánlény minden látótávolságába kerülő, nagyobbfajta kétlábút megsemmisített, ha az nem
tartotta magasra Ó-Pyarron vagy Yllinor jelvényét. Látását nem homályosította el a távolság, a
sötétség, a természetes vagy mágikus köd. A Kránból átmerészkedő portyázók elhamvadtak,
mielőtt egy pillantást vethettek volna a hirtelen felvillanó fény és az ibolyaszín villámok
forrására: a Yurol pásztornépe végre felszabadult a Sötét Birodalom nyomása alól.
A kis pásztorlány semmiben sem különbözött a völgy cölöpházaiban lakó nincstelenektől.
Az erősek országaiban nem húzta volna soká: Toronban obsornak, vagyis senkinek, Kránban
nayannak, martaléknak nevezik a fajtáját és előbb-utóbb feláldozzák a Kosfejű éves
haláladójában. A lányka egy viharban eltévedve kőhajításnyira került a villámok erdejében
táplálkozó Őrzőhöz... és a hozzá hasonlókkal ellentétben nem próbált menekülni előle. Senki
nem tudja, mi történt közöttük azon a villámfényes éjszakán, de később, mikor a nap arannyal
hintette a szirteket, a kislány ismét felkereste és virágot hozott neki. Életét az mentette meg,
hogy túl kicsi és ártalmatlan volt ahhoz, hogy a vihargólem fenyegetőnek ítélje: parancsa szerint
pusztító energiáit nem fecsérelhette goblinokra és egyéb apró termetű lényekre. A lányka
virágot hozott neki, és attól fogva gyakran meglátogatta. Mire a fél tucat hegyibirkája kopárra le-
gelte a Viharszirt körüli réteket, a vihargólem sokat hallott a Yurol völgyének lakóiról. Válaszolni
persze nem tudott - szája sem volt hozzá -, ám eszményi hallgatóságnak bizonyult a csacsogó
gyermek számára.
Évek teltek el így: az Obszidián Őrző boldogkék szemekkel várta a napfényes napokat, a
hágó végén felbukkanó szöszke kisleányt, akire utóbb babonás tisztelettel tekintett a völgy
népe. A villámkék szemek árnyalatait megértő pásztorleány társra vágyó, érző lényt fedezett fel
a monstrumba zárt lélekcsírában... a hágóra merészkedő kráni határvadászok, varázstudók és
kémek azonban továbbra is ugyanúgy, utolsó üzenet nélkül hamvadtak el. Ó-Pyarron már a
Dúlást nyögte, Yurol pásztornépe azonban, gólemének hála, mit sem tapasztalt ebből. A hágón
megszaporodtak ugyan az idegenek, a gólem azonban rendre végzett velük. Ha csak rajta áll, a
békesség örökké tart; ám egy napon, háromezer-hétszázhatvannégyben, a Tűz harmadik
havában ismét észlelte a Sötét Birodalom gyilkosainak közeledtét. Emberfeletti gyorsasággal
lendítette a cél felé fényokádó, villámszóró karjait: mindig elsőként támadott. Az obszidián karok
azonban lehanyatlottak. A lassan közeledő, tisztátalan kisugárzású idegenek a yuroliak
gyermekeit hajtották maguk előtt, köztük a kis pásztorleányt. Az Obszidián Őrző tétovázott... a
krániak varázstudója pedig megpillantotta, és ízekre robbantotta tűzgolyóival.
- Ennyi? - dünnyögte a mágus.
- A mese igen - hümmentett Bram, - Hátra van még a moralitás: a magány erő, a
ragaszkodás pedig olyan gyengeség, mely előbb-utóbb pusztulásba taszít.
- A történetnek nem így van vége - szólalt meg a vén dzsad. - A krániak elpusztították a
Yurolt védő Obszidián Őrzőt, és eltiporták magát Pyarront is. A romok közül gazdag
zsákmánnyal hazafelé tartó kráni varázstudó útba ejtette első győzelme helyszínét, a
Viharszirtet... a Fekete Határt azonban sosem érte el. A pyarroni kirurgusok, akikhez tetemét
tanulmányozás céljára továbbították, ámulva állapították meg, hogy vasvillák és kampós végű
pásztorbotok végeztek vele. A Yurol népének maradéka még abban az évben felkerekedett, és
Yllinorba vándorolva Chei király oltalmába ajánlotta magát... s mint mondják, a Mogorva
hadjáratában illő bosszút vett halottaiért.
- Ez szép volt. Nagyon tanulságos - mondta a hajóorrban álló, karósovány alak.
Az aszisz széles mosollyal húzta ki magát, jókedve azonban lelohadt kissé, mikor a mágus
folytatta:
- Mit is mondtál, mekkorák voltak azok a villámok?
- Ne adj neki ötleteket = morogta a dzsad. - Inkább arról faggasd, hogyan tett szert a
falábra!
- Inkább nem tenném - dünnyögte az aszisz, és elfintorította az orrát. A szél ismét a sánta
felől fújt, Gardar azonban már nem törődött velük.
Fojtottan felmordult, mikor a gorvikiak hajóhada közelebb, mintegy mérföldnyi távolságra
ért. Hiába forgatta busa fejét, hasztalan kutatta a Ramraquók démonidézőjét a száz meg száz
hajó alkotta vitorlaerdőben. Ez így nem igazságos, gondolta, és érezte, amint kezdi elárasztani
a lassú tüzű, pusztító düh. Lehajtotta fejét, hajókorlátot markoló; valószínűtlenül hosszú ujjú
kezein kifehéredtek a bütykök.
A nyílt tengerre tette' át a párbaj színterét - az utóbbi években kezdte belátni, hogy az
egyszerű halandók túl törékenyek, de a magafajtával mindig szívesen mérte össze az erejét.
Mint minden igazi mester, örömét lelte a kezei alatt felszabaduló vad erők megzabolázásában -
de ezúttal nem látta a célt, ahova lesújthat.
A hajóraj álig egy mérföldnyire járt, mikor valami váratlan történt.
A vitorlaerdő közepe táján erősödő morajt egyedül a mágus ismerte fel: Éppen eleget
harcolt olyanokkal, akik tisztátalan eszközökkel, az Alsó Világok mocskos kreatúráitól kapott
hatalommal törtek előre az Úton. Jeges, fanyar bűzű szél kapott a vitorlákba, ahogy a poklok
meghasadó bugyrai a halandók világába öklendezték sötét förmedvényüket. Megfakult az
égbolt és recsegve hasadt a tér, mikor a conjuratornak engedelmeskedő pokolbestia átlépett a
tereket elválasztó határon. A sánta varázsló vicsorgott: minden idegszála belereszketett a
démon érkezésébe. Gardart sosem rontotta meg a tudás, amiből jóval többet birtokolt, mint
pályatársai - de hajlamos volt elragadtatni magát, ha olyanokkal került szembe, akik visszaéltek
a Hatalommal. Minél szenvedélyesebb volt, annál nagyobb erőket szabadíthatott fel - és most
kezdte igazán dühbe lovallni magát.
- Becsületes párbajt kínáltam a Regulák szerint! Csak mágus a mágus ellen, ahogyan a
régi időkben! Megkíméltem volna a rög és szerszámok embereit, te fattyú, hiszen - velünk
ellentétben - mégiscsak ők a jövő. De, te, Racallo hitszegő városa, te a démonimádót
választottad.. Ostobák városa, ha tulajdon véretekkel akarjátok védelmezni az árulót, a ti
sorsotok is megpecsételtetett! - szegte fel a fejét, seszínű szeme dühösen villant, és ahogy a
jeges, másvilági fergeteg letépte csuklyáját, előtűnt rút, idomtalan arca. Hangja egyre mélyebb,
recsegőbb lett és a dalnok meg a pap rosszat sejtve néztek össze a háta mögött. Gardar, a
Tomboló Sánta haragjáról legendák keringtek, meglehetősen hátborzongató legendák.
- Megtagadtátok a párbajt, nézzetek szembe hát a pusztulással! Rátok szabadítom a
tengert! bömbölt a mágus.
És lőn.
Mint virágok a tavaszi réten, morajló örvények fakadtak a Gályák tengerén. Sistergő
üregek nyíltak a veszettül bucskázó dereglyék orra előtt. Az örvények végül egymásnak
rohanva irdatlanul magas, habfehér fallá forrtak össze, és tajtékbarázdájuk vad körtáncba
kezdett a fekete vitorlás és a gorviki hajóhad között. Keringett, mélyült, azután...
Egy végtelen, üvöltő pillanatra megtébolyult a mindenség. A spirálkarok mérföldnyi
átmérőjű tölcsérré zuhantak össze: gigászi kürtővé, melynek feketén csillogó vízfala lefelé
vezetett a szédítő, beláthatatlan mélység felé. Ordított a tenger odalent, bőgött, mint az óidők
homályából felbukkanó leviatán. Az örvény fala meredekebben lejtett, mint a gorviki háztetők,
és szédítő körben forgott, dagadt, növekedett; jajongva nyögött a mindenség, mohón hörgött a
tölcséralagút fenekén vonagló éjszín káosz.
- Legyen sötétség! - tajtékzott a sánta mágus és fekete felhők fakadtak lassan az
égbolton.
- Doldzsah szerelmére, fényt! - sikoltott a mullah és az egekre zuhanó lepel meghasadt. A
nyiladékban bátortalanul derengett a kora esti égbolt kristálykékje. Elérhetetlenül távolian.
Odalent a fekete vitorlás valósággal nyargalt a hullámokon. A tépett köpenyű sánta az
elemekkel dacolva, szétvetett lábakkal állt a hajóorrban. Rekedten bömbölve kántált tovább,
miközben lélekvesztője haláltáncát járta körbe-körbe, a poklok mélyére nyíló gigászi tölcsér
peremén.
A dalnok a süvítő szélben és záporozó vízben vakon, süketen fuldokolt, gondolkodásra,
mozgásra képtelenül. Csak egy bolond csatlakozhat egy ilyen habzó szájú eszelőshöz - ez volt
az első gondolata. Vicsorgott, szemét behunyta, hogy szinte fájt. Derekát óriáskígyóként
szorította az árbochoz rögzítő kötél, ujjai belereccsentek, ahogy markolta a dzsad lucskos
kaftánját. A pap lába alig érte a hajópallót, és ha hasadó ruhája vissza nem tartja, már átrepült
volna a palánkon.
Nyíllövésnyire a fekete vitorlástól alakjavesztett, fénytelen fenevad rohant súlytalanul a
hullámok felett. Egyre növekedett, egyre sötétebbé vált - már magasabb volt, mint az árbocok,
és amerre ment, pezsegve forrt a tenger. Máskor puszta megjelenése is megdermesztette a
halandók ereiben a vért, a vizek habzó poklában azonban rá sem hederítettek - nagyon is
komolyan, vették Darton igazságát: nem lehet egyszerre két halálod. A bestia persze homályos
fogalommal bírt csupán az elmúlásról és mindig a zsákmányhoz társította. A mágiától fénylő
halandókhoz; akiket egyetlen csapással elemésztett. Két ragyogó fáklya lobogott a körötte
üvöltőkáoszban: a Parancsoló - és a zsákmány. Éhesen vetette magát az örvény peremén
táncoló fekete vitorlás után.
- Vissza! - sikoltott Cápa Lancha, amikor megpillantotta a víztükrön hasadó irdatlan szájat.
Gardar lélekvesztőjét hihetetlen sebességgel ragadta á tenger haragja - el, a biztos
pusztulásba. A conjurator is jobbnak látta sorsára hagyni pokoli szolgáját és újabb, pergő
kántálásba kezdett.
A víz forgása gyorsult, bömbölése éles sivításba csapott, mikor a feketén morajló égből -
kimért pontossággal, akár valami őrült égi kovács - lecsaptak az első villámok. Minden harmadik
szívdobbanásra izzó kéve hasított fülsiketítő csattanással az örvény táguló torkába. A sánta
varázsló farkashangon dalolt.
- Nem talált! - kacagott fel a conjurator hisztérikusan, mikor a kilencedik istennyila alig
arasznyira vétette el a hajóorrot.
- Dehogynem - mordult a sánta, amint a három szívdobbanás múlva óramű pontossággal
lecsapó kék tűz eleven fáklyává változtatta a racallói kikötők koronázatlan királyát. A conjuratort
meglepően erős pajzsok védték, ezért Gardar nem sokat teketóriázott: villámaival lángra
lobbantotta a háromárbocost a démonidéző körül.
A lar-dori felüvöltött.
Az elementalista nem sokáig örülhetett diadalának, mert hajója a következő pillanatban
átbukott a kürtő peremén, és eszeveszett rohanásba kezdett a meredek vízfalon. A vizet alig
érintő, óriási ugrásokkal rohanó káoszbestia habozás nélkül követte. Gardar az örvény vakon
bömbölő káoszában is megérezte a hullámok felett tornyosuló pokoli ragadozót. Visszafordult a
hajóorrban és szétterpesztett ujjakkal, lobogó hajjal ordított a tölcsér peremén sötétlő óriás
árnyalak felé. Az egyre valóságosabb, egyre sűrűbb, éjfekete gigász megrázkódott az egekből
lesújtó, vakító villámpöröly csapása alatt, és bömbölve vetette magát prédája után, az örvény
torkába.
Gardar újabb rikoltására éhes-fehér tajtékgyűrű hasadt le a kürtő pereméről hajók tucatjait
szórva szét, mint őszi orkán az avart. A conjurator belesápadt, mikor a lángoló háromárbocost
láthatatlan erő ragadta ki a racallói hajórajból. A sánta mágus szavának engedelmeskedő
hullámóriás hátára kapta Cápa Lancha füstfellegbe burkolózó hajóját és rohant vele befelé, a
feneketlen, egyre táguló kürtőbe, melynek meredek belső falán már Gardar dereglyéje járta
halálos körtáncát. A két hajó - a fekete vitorlás és a lángoló háromárbocos - az örvény átellenes
oldalain keringett eszeveszett iramban, mint násztáncot lejtő pillangók. Jobbjukon, a kürtő
tarajos peremén túl az éjfellegek kavarogtak, bal felől a feneketlen káosz, melynek emberi szem
nem láthatott a fenekére.
A dalnok a reccsenésre eszmélt fel, ahogy kezében kettéhasadt a vén dzsad
selyemkaftánja. A mullah csúszva távolodott a meredeken lejtő hajótat felé, körmei az aszisztól
alig lépésnyire, mégis elérhetetlenül távol vájtak a pallódeszkákba.
Bram döbbenten nézett körül. A két hajó meredeken megdőlve, olyan eszelős
sebességgel rohant körbe, hogy alig érintették a vizet. Az égi nyiladék és a villámfény
időtlen-kék ragyogással árasztotta el a pokoli tölcsért, ezüstkék szivárványt rajzolva a mélység
torkában kavargó vízpárából. A szivárványon túl azonban , a feneketlen mélység kavargott,
ordítva, mohón követelve magának a recsegő vitorlásokat.
Dalnok! A mullah szellemnyelven kiáltott, hogy Bram megértse a vakon bömbölő
fergetegben. Az aszisz felemelt kézzel jelezte, hogy érti a fejében visszhangzó szavakat. A
hasmánt csúszva távolodó, lobogó köpenyű aggastyán körmei alatt forgácsok sarjadtak a
nedves fából. A vizek süvöltő poklában ugyanígy lehetett volna a világ végén is. Egy pillantást
vetett hátra a feltartóztathatatlanul közelgő hajópalánk felé - legfeljebb tíz szívdobbanásnyi ideje
maradt -, és az aszisz szemébe nézve, üzenetét egyetlen gondolatba sűrítve hajította át a
kettejüket elválasztó, háromlépésnyi végtelenen:
Kalandozó vagy és dalnok, az effélék mindig túlélik, ezért bízom rád utolsó üzenetem,
hiszen rajtad kívül nem is maradt más, aki vigyázhatna a Kiáltóra: ő egy gho-ragg, a fajtájáról
többet is megtudhatsz, ha elkéred a palotám kulcsait és birtoklevelét Torozontól, még jelszót
sem kell mondanod, ő tudja, hogy a vagyonom fele Sianist, a másikfele a kulcsokért jelentkezőt
illeti - éreztem én, hogy ez lesz az utolsó kalandom: A Kiáltót fiamként szerettem; mondd meg
neki, hogy a húsz év lejárt, és vigyázzon a lánnyal, mert egy gho-ragg ölelése halálra ítéli azt,
akihez szerelemmel közelít, és Dharran különösen veszedelmes, mert ő...
A mullah nem fejezhette be: egy hullám megdobta a vitorlást és letépte a lobogó köpenyű
aggot a pallókról, egy gazdátlanul száguldó hordó pedig a vállát eltalálva továbbsodorta. A vén
pap egy utolsó kiáltással eltűnt a hajóperemen túl.
- Tudom - bólintott a dalnok, inkább csak magának, és úgy markolta a hajókötelet, hogy
körmei ágyában vér fakadt. A két hajó egyre szűkebb ívben körözött, egyre mélyebben merült a
vízbe, egyre közelebb siklott a befelé vezető, átláthatatlan mélységhez. A kürtőtorokban
tomboló fergeteg vonyított, mint a káosz megtestesült istene és kárörvendő röhögéssel
hasogatta fel a deszkákon kuporgó emberparányok arcát. A lefelé csúszó hajók végül
valósággal odatapadtak az ezüstös-feketén csillogó vízfalhoz. A racallói műhelyek remekei
recsegve nyögtek, torz ugrásokkal csúsztak egyre lejjebb és lejjebb, a mindent elnyelő torok
felé. Uszadékfák, hajóroncsok futottak körbe-körbe groteszk, túlvilági versenyben, ahol a
győztes elsőként merülhetett el, szilánkokra forgácsolódva a bömbölő mélyben.
A kürtő falán lefelé szánkázó hatodkori bestia már meg sem próbálta utolérni Gardar
fekete vitorlását. Minden erejével küzdött, hogy megőrizze egyensúlyát a vízfalnak préselő vad,
körkörös erővel szemben, hogy talpon maradjon a hordók, horgonyok és árbocrudak
záporában.
- Alborne, köszönöm - suttogta a dalnok, szemében a művész elragadtatása parázslott. -
Ha megengeded, egyszer megéneklem! -Aztán, mert gyakorlatias nép szülötte volt,
villámgyorsan számot vetett helyzetével. A forgás egyre gyorsult, ereje egyre könyörtelenebbül
préselte a tárgyakat az ébenszínű, meredek vízfalnak. Bram megfigyelte, hogy a tölcsér fala
minden fordulattal egyre meredekebb lesz. Végül eléri majd a függőlegest és azon túl
önmagába zuhan, maga alá temetve mindent. Hamarosan.
Bram azonban nem várhatta meg a mérföldnyi vastag, millió tonnás hideg zuhanyt.
Üzenetet bíztak rá, és az istenek ajándékát, a vízfalból épített csodát is meg kell énekelni.
Életében nem dalolta még ilyen gyorsan, ilyen gondosan a súlyközömbösítő varázst. Mire az
utolsó szótagot kiejtette, levágta derekáról a nehéz kötélhurkot is. Az átmeneti súlytalanságban
elég volt egyetlen erős toppantás, és a pocakos test elhajított kőként röppent a magasba. Az
utolsó utáni pillanatban jutott eszébe; hogy ha rosszul számította ki az ívet, akkor a szemközti
vízfalnak vágódik - és ha egyszer elragadják a száguldó habok, semmiféle súlytalanságvarázs
nem segít rajta. A súlyvesztés' amúgy sem volt tartós varázslat - ha ideje lejár, nyeletlen bal-
taként zuhan vissza a mélybe. De minderre már csak emelkedés közben gondolt. A következő
pillanatban az örvény mérföldnyi peremén túljutva megpillantotta a fehéren habzó tengert, és a
távolban, az alkonyi fényben Racallo tornyait.
Kilenclábnyival lebegett a tengerfelszín felett, mikor a varázs véget ért és ismét zuhanni
kezdett vissza, a mélybe vezető, immár teljesen függőleges, üvöltő alagút felé.
- Alborne... - nyögte dermedt ajkakkal.
A fekete pokoltorok ebben a pillanatban egy tompa, döbbenő hanggal önmagába omlott és
Abaszisz koszorús mesterdalnoka megkönnyebbülten csobbant a hirtelen elnyugvó, fehéren
pezsgő habokba.
 19.

A tenger felett tomboló villámok kísérteties ragyogásában mintha megrökönyödés

tükröződött volna az Uonoverole hétembernyi márványszobrának arcán. A .délceg tartású,
balját ramierája markolatán nyugtató szoboróriás meglepően élethűre sikerült - valóságosnak
tűnt most a merész vonásokat árnyékoló döbbenet is. Persze csak a fény játéka-volt, nyugtatták
meg magukat az emlékművet őrző Vörös Íjászok. Hamis nyugalmuk azonban szertefoszlott,
mikor a talapzaton felizzottak a torz vonások, melyeket a távozó conjurator vésett a márványba.
Tizenkét szempár meredt az ibolyaszín fénnyel sercegő, nagyobbik jelre.
- Innen már megfelelő - jelentette ki a szerzetes. Alig kőhajításnyira lapultak a tenger felé
néző óriási szobortól, de nem kellett felfedezéstől tartaniuk. A racallóiak a keleten tomboló
színorgiát, a mesterlövészek a szobortalapzaton fénylő rúnákat figyelték. A csuhás ekkor
behunyta szemét és mintha elszenderedett volna. Kezei a Benignus-rendiek meditációs
kéztartásába fonódtak, arcán időtlenné fagyott alázat derengett fel: a hit és a valódi tudás
alázata:
Sianis megrökönyödve meredt a hunyt szemű szerzetesre. Most jut eszébe elszundítani?
A szerzetes pihent, de nem aludt - alvásra nem volt szüksége. Hunyt szemekkel szárnyalt
Ynev felett, túl az éjszaka csillagkárpitján, a névtelen semmiben, ahol Ynev testvérvilágai róják
végtelen köreiket a lángoló óriásgömbök körül, melyeket égi csillámként észlel csupán a gyarló
emberi szem. Ahol a Külső Sötétség Urai éheznek a teremtett lények húsára, velőjére és
halhatatlan, mégis kioltható, felhabzsolható lélekszikrájára. A tudás titkai elemésztik azt, ki nem
érett a megismerésre.
Shadon papjai nem örvendtek túlzott népszerűségnek a kontinens szabadelvűbb
államaiban. A Domvik-hit élharcosait a kezdetek óta jellemezte az a kérlelhetetlenség, melyet a
pyarronitává. váló godoniak századok alatt elfeledtek: tűzzel-vassal irtották a démonokkal
paktáló boszorkánymestereket, kéjjel-kínnal rontó boszorkányokat és dudvaként szaporodó
romlásszektákat. Az inkvizítorok hittek, s mert hitük őszinte volt, velük hitt Shadon egyszerű
népe is... a hit azonban, ahogy a régiek mondták, szükséges, de nem elégséges feltétele az
üdvözülésnek.
Shadon nagyjai ritkán beszéltek az inkvizítori renden belüli rendről - a választottakról, akik
megismerhették a teljes igazságot, és arra rendeltettek, hogy a tudatlanok minden terhét
vállukon hordozzák.
A Titkos Inkvizícióról.
Az arctalanok és névtelenek rendje csak azokat emelte soraiba, akik vállalták a kételkedés
vakmerőségét. Akik kétségbe vonták a tömjénillatú, köznép számára fényesre csiszolt
dogmákat; akik tudták, hogy a halál nem szabadít meg az élet kínjaitól.
„A lelket megtisztító újjászületések kínjai után az örök üdvösség vár, ha addig el nem
emészt a kárhozat" - írja a Septameron. Maroknyian ismerték csupán a veszedelem igazi arcát:
a köztes síkokon lappangó, halandó ésszel felfoghatatlan őrületet, a külső sötétség Teremtéssel
egyidős démonurait.
„Ha vétkeid súlya annyira lehúz, hogy nem születhetsz újjá, lehullsz az Örök Körforgás
kerekéről és a külső sötétség urainak némán üvöltő szájába zuhansz - hirdeti egy apokrif,
melyet az erős lelkűek között is csak kevesen ismerhettek az Egyisten birodalmában. Kevesen
tudtak volna megbirkózni a soron következő deklarációval is, mely kimondja, hogy minden
démonhordozó megszállott, minden szektás oltár egy-egy horgony, mellyel a démonbirodalom a
halandók világának testébe mar.
Arbo, a Domvik-szerzetes minden anyától születettnél jobban ismerte a sötét fenevadak
arcát. Tizenegy éve történt, hogy védtelen lélekkel próbált átszáguldani a térkapuk között ásító
Köztes Tereken, a Káoszvilágokon - az efféle ostobaság pedig rendszerint magában hordozza
büntetését is. Egy régi, ellenőrizetlen Kapu -,godoni örökség - okozta vesztét, s mire a
Gorranóba vetődő zarándokok rátaláltak, már egy skarlátszemű démonnal osztozott tulajdon
testén. A káoszfattyú bitorolta porhüvelyre a törvények szerint kegyes exterminus várt volna, a
sors azonban még a beavatottak számára is tartogat meglepetéseket.
A zarándokok a Szürkekő kolostorig vonszolták a mocsár mellett lelt, habzó szájú
megszállottat, aki - szerencséjére - az inkvizítori palástban utazó, de valójában a
Titkos-Inkvizícióhoz tartozó Verethir Denaro ítélőszéke elé került. A fiatal; de máris jó nevű
mester az Inkvizíció történetében példátlan döntést hozott: elhatározta, hogy elpusztítás helyett
megszenteli a test-börtönbe zárt démont. Az inkvizítor első, vakmerő kísérlete volt ez az élő
lélek megmentésére... és kezdetben úgy tűnt, sikerrel jár.
Megszentelő rituálékkal, vízesések alatt és izzó parázson végzett meditációk során
bevésett végtelen, monoton Domvik-litániákkal kezdték és sziklabércek felett zengő
zsoltárokkal, éhhalállal fenyegető böjtökkel folytatták a test és a lélek leigázását. Szerzetest
faragtak a megszállottból, hogy nemcsak önmagán, de a lelkére tapadó démonfattyún is
uralkodhasson. A hit ereje, a lélek Teremtőjét ostromló fohásza pedig nemcsak a démont
vetette szakrális béklyóba, de megnyitotta előtte a Benignus-rendiek szerény arkánumait is.
A démonfajzat fokozatosan kezdte elveszíteni hatalmát, és úgy tűnt, már csak hónapok
kérdése, hogy elhagyja a sokat gyötört testet. Amikor kiderült, hogy a bestia feneketlenül gyűlöli
önnön fajtáját, a gyakorlatias Verethir Denaro számára kézenfekvőnek tűnt, hogy a
megszállottat csalétekként vesse a romlás rabjai közé. A bestia pedig együttműködött a
szerzetessel.. Ahol a démonfattyú, acsarogva felismerte káosztestvéreit, a mezítlábas vándor
nyomában lesújtott a Szent
Inkvizíció ökle. A sohasem alvó megszállott pedig éjszakákon át tanult és fohászkodott,
hogy megszabadulhasson a káoszfattyútól, mielőtt beleőrül a párviadalba, melynek színtere
tulajdon lelke volt.
Már-már kivívta a .győzelmet, mikor összeakadt a lar-dori varázslórend egy elveszettnek
hitt nagymesterével. A jelentéktelen külsejű utazóban senki halandó nem ismerhette fel Anguir
den Werohlt, a nagy hírű mágust, senki nem vette észre a vele élő hatodkori káosz-parazitát.
Senki halandó, csupán egy hasonszőrű démonhordozó.
A kettejük között kirobbanó összecsapásban számosan veszítették életüket. A szerzetes
túlélte, a küzdelem azonban olyannyira meggyengítette a szent kötéseket, hogy Arbo testvér
egyre kiszámíthatatlanabbá, egyre veszedelmesebbé vált. A lélek
megtisztítására-megszentelésére tett kísérlet csúfos kudarcot vallott: az Inkvizíció elrendelte a
megszállott elpusztítását. A szerzetest ketten menekítették ki Haonwellből - a kalandozók kétes
fajtája között mindig akadnak, akik a valósággal és a szent igékkel dacolva képesek hinni a ba-
rátságban. A rejtőzés és vándorlás évei során a renegát fejére kitűzött vérdíj egyre növekedett,
az összecsapásból győztesen kikerülő, áruló conjurator pedig tovább tanult saját
pokolbestiájától, és kárhozatos hatalma egyre gyarapodott... egészen mostanáig.
- Fénylik a szobor! - pattant fel a testőr; de a domvikitát nem kellett figyelmeztetni. Sianis
mögött állt már, egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát, szemeiben ismét felragyogott a
vad, skarlátvörös tűz.
- Most - suttogta.
Amikor a nagyobbik véseten felizzott az utolsó vonás is, a conjurator zuhant ki tompa
reccsenéssel a semmiből - hiszen egy valamirevaló mágus mindig biztosítja a távozását.
A behemót idéző sápadtan, bőrig ázva tápászkodott fel - őt is megviselhette a tengeri
kaland -, és egy széles mozdulattal hátrébb terelte a nyílpuskásokat: Amikor a keze remegése
elcsitult, végigsimított a kisebbik, tekervényesebb rajzolaton és rekedten kiáltotta a Hívás
Szavát.
A mesterlövészek gyanakodva hátráltak. Nem így a szerzetes. Leoldotta széles bőrövét -
nem volt az több egy felpuhított bőrcsíknál - és félbehajtva a hurokba helyezte a fiútól kapott
sima követ. A conjurator két kézzel simított végig a torz véseten, türelmetlenül ismételgetve a
hívó szavakat: Néhány gyors pördítés - a kapualjban kuporgókat és a mágust figyelő
nyílpuskásokat egyaránt meglepte a démonidéző nyakszirtjén csattanó kavics. Az áruló
nyikkanás nélkül csuklott össze.
- Nem halálos - csóválta fejét az eretnek inkvizítor -, de a célnak megfelel.
A vörös íjászok rádöbbentek, hogy hibáztak és hibájukat tüstént újabbal tetézték. Alasto a
lelkükre kötötte: ha á conjurator meghal, egyenként és lassan végez valamennyiükkel. A
felocsúdó mesterlövészek a legkézenfekvőbb megoldást választották: gyűrűt vontak az
eszméletlen mágus köré, és rövid tanácskozás után futólépésben vonszolták a klánpalotába a
behemót testet. Néhányan még hálát is rebegtek Ranagolhoz, mikor ép bőrrel lépték át a
Ramraquók küszöbét. Kit érdekelt immár a márványon fénylő kisebbik rúna?
Egy kitagadott shadoni inkvizítort.
- Fogd a tőrt, és hozd a halat! - utasította a szerzetes Sianist. Egy malachitzöld pengét
nyomott a fiú kezébe. A tőr markolatában szivárványkristály szórta az égen tomboló villámok
fényét. A shadoni kormányzó tőre!
A kisebbik, tekervényes rúna valamennyi vonása izzott már, kettő kivételével. Sianis egy
határozott vágással átmetszette a szembántó rajzolatot: a démon jelét.
Elnyújtott, kísérteties bömbölés hasított az éjszakába - a tenger felett és a szobor
talapzatánál egy időben. A világok között rekedt pokoldémon vonyított a két valóság határán -
mint valami kutya, amelyre rácsapták az ajtót.
A tengeri halat másnap hajnalban vették észre az első arra járók, .de megérinteni sem
merték. Tudták már, kinek szól. Számosan felismerték az üzenet jelentését is. A döglőtt hal
vízbefúlt ellenséget jelentett az alvilág nyelvén. A legtöbben azt is megértették, miért van a hal
szájában egy ázott kullancspók... és miért hiányzik immár négy lába a tarantolónak.
 20.

A várost uraló tarantolo hálóját mindössze négy nap alatt szaggatták szét az ismeretlen
vakmerők; és a Racallo-félsziget kezdett fellélegezni a két évtizedes zsarnokság után. Akasztó
Albera halálhírére örömtüzeket gyújtottak a környék falvai. Korbácsos Ligarr holttestét látva
utcabált rendeztek a fogadósok és lángba borult néhány bordély. Chancana, a klánvezér
bukását még csak suttogva emlegették, de a sikátorok mélyén, szisszenő ramierával már új
erőpróbára készülődtek a rivális saggiák. Cápa Lancha kudarca elszabadította a kikötőben az
indulatokat: a vihar ugyan meglepően kevés kárt tett a hajóhadban, másnap mégis Ramraquo-
-bérencek tucatjai úsztak a Homályvíz csendes oldalcsatornáiban. Arccal lefelé, moccanatlanul,
ahogy hajnaltájt úszni illik.
A tarantolo azonban szívós pókfajzat. Hónapokon át tűri az éhezést, elviseli a sivatag
forróságát, a bércek fagyát és még megtaposva is legyőzője sarkába mar. Nem volt ez
másképp a racallói hatlábúval sem.
A klán élére álló Alasto nem adta jelét, hogy megrázta volna fivérei halála. A hivatásos
orgyilkosok higgadt könyörtelenségével vezette a gon-corgák megtorlóit, és ahol felütötte fejét a
lázadás, egyhamar lenyakazva hullt vissza. Patkány Pacharro, az uzsorás levette a két varázsló
figuráját a korongsakk táblájáról. Az idegen varázsló bizonyára az örvénybe fúlt, de saját
varázstudójukra sem számíthattak: a tarkón lőtt conjurator amint magához tért, valami térkaput
nyitott és eltűnt: Úgy menekült, mint akinek egy falkányi démon liheg a nyomában, még a bérét
sem követelte. Talán tudott valamit?
Rövid töprengés után a Patkány kénytelenvolt a Hajós korongját is leszedni a sajátjai
közül. Cápa Lancha, no persze. Az ismeretlen ellenfél túl jól játszott: egy-egy Ramraquo-vezér
halálát követelte minden egyes tisztáldozatáért.
Hárman maradtunk, tűnődött a szikár uzsorás. Vajon kitart-e a bosszúálló idegenek
szerencséje, vagy rajtaveszítenek és kifogynak az emberekből, mielőtt rám kerül a sor?
Nem is volt kétséges, ki lesz a következő. Loalter minden ésszerű figyelmeztetés ellenére
makacsul ragaszkodott hírhedt Rabszolgaviadalához, semmibe véve a túlélés legalapvetőbb
törvényét: lapulj, szittyó, míg elvonul az ár! Pacharro elhúzta a száját. Szerencsés Loalter, na
persze.
Stílus és agresszió, mindig is ezek voltak a piperkőc vezérelvei. Lenyűgözően jóképű volt,
a Ramraquo család legismertebb tagja. Öltözködésével divatot teremtett; és ritkán vitte kétszer
ugyanazt a nőt az ágyába. Még a tolvajok is neki fizettek sápot, hogy büntetlenül meglophassák
azokat, akik nem álltak a tarantolo védelme alatt.
A piperkőc testőrségét Rokmund legjobb mesterlövészei alkották - Pacharro maga
toborozta őket és krajcárra pontosan tisztában volt havi tarifájukkal. A villámgyors,
halálpontosan tüzelő Vörös Íjászok azonban csaknem húsz éve távol tartották a piperkőctől a
játékbarlangokban és az utcákon megkopasztott balfácánokat, a megsarcolt fogadósokat, az
elkeseredett, felszarvazott férjeket, egyszóval a született veszteseket. Senki nem ke-
resztezhette büntetlenül Szerencsés Loalter útját a Patkánynak ugyan más volt a véleménye,
de megtartotta magának.
A saját érdekében.
 21.

A megcsonkított tarantolo áldozatát kereste, hogy mérgező rágóival belemarhasson. A

várost elözönlötték a fejvadászok, az utcákon Akasztó Albera bosszúszomjas zsiványai
randalíroztak. A klán két kézzel szórta az aranyakat, a legkisebb használható nyom után kutat-
va, de be kellett látniuk, hogy aki megvásárolható, az nem tud semmit, és aki pedig tudhat a
bosszúálló idegenek hollétéről, az nem megvásárolható. A szegénynegyedben egymást érték a
Ramraquók kémei, ezért a vén sólyaépítő új helyre vezette őket. Egy reszkető fejű, feledékeny,
vaksi alkimista házának tetőterében ütötték fel tanyájukat Maga a ház látszólag csekély
védelmet nyújtott, ám tulajdonosa, a szenilis vénember biztosította őket, hogy a tetőteret
leszámítva minden talpalatnyi helyet rejtett, alattomos varázscsapdák védenek. Az alkimista
motyogott valamit a váratlanul aktiválódó rúnajelek pusztító erejéről is, és elég volt egy pillantás
a több helyen összeégett, savmarta vénemberre, hogy hitelt adjanak szavainak.
Amikor Sianis a szerzetes után vitte a kavicsot és a halat, Dharran kettesben maradt a
fakószürke bőrű barbárral. Öt napja várt erre a pillanatra.
- Beszélj magadról! - kérte a Fekete Rózsa és a bíborszemű megrökönyödve csóválta a
fejét.
Csodálkozva tekintett a lány végtelen-mély éjszemeibe. Belenézett és elszédült. Maga
sem tudta, mikor kezdett el beszélni. Valahol hallotta saját hangját, ahogy a Quahir melletti
testőrmunkáról mesél a lánynak, és arról, hogy mindent a kráni Véreskü részének tekintett. Az
erioni arénában csupán gyakorolt... és győzött minden alkalommal. Hatalmas összegeket nyert
Quahirnak, aki macskamozgású harcművészeket, mestergyilkosokat, sötétben is biztosan találó
pengehajítókat szerződtetett a tanítására. Legalábbis azokat, akik hajlandóak voltak tanítani az
óriásira nőtt, parázsló szemű, fakó bőrű fajzatot. Mindössze hárman döbbentek rá, miféle
szerzettel állnak szemben; ezeket a vén mullah - lelküket Doldzsah kegyébe ajánlva - saját
kezűleg földelte el.
Két évvel ezelőtt azonban a jó szimatú dzsad hibát követett el. A lábait veszített nyomorék
- a Délvidéken végigsöprő Dúlás hordaléka - alkalmi vételnek tűnt a rabszolgapiacon. Valami
filozófusfélének látszott, persze a veszedelmesebb fajtából. Elüszkösödött lábait combtőből
fűrészelték le a kontár felcserek, jobbja felismerhetetlenségig összezúzódott élete legutolsó
ütközetében. A pyarroniták fogságában napokig éhezett és elfagyott a bal keze is. A hasított
szemű kráni túlélte mindezt és tovább vívta a maga konok harcát. Teste helyett szellemével
szegült rabtartói ellen: halk, udvarias szavaival három erioni gazdáját küldte Ranagol színe elé.
A halottvizsgálók semmilyen szervi elváltozást nem észleltek; szerintük az újgazdagok
öngyilkosságának oka egyszerű melankólia volt.
A nyomorék így negyedszer is a rabszolgapiacon kötött ki - immár nevetségesen alacsony
összegért vesztegették -, mikor az arra járó Quahirnak feltűnt, hogy a szeme ugyanolyan ferde
metszésű, mint a Kiáltóé.
- Beszéled a Sötét Birodalom nyelvét? - állt meg előtte.
- Melyik dialektust? - kérdezett vissza a rabszolga színtelenül.
Így került a Quahir-házhoz. A mullah pedig meglepve tapasztalta, hogy a láb nélküli,
megnyomorodott kezű nomád rekedtes, tisztelettudó szavaival rettenetesebb harcost farag
testőréből, mint az eddigi harcmesterek valamennyien. Ial-Thuor eddig csupán veszedelmes
volt, ezután vált igazán halálossá:
A kráni veterán azonban nemcsak harcot és a Sötét Beszédet tanította a türelmesen
hallgató ifjúnak. A kölyökként száműzött shadahinban ő ébresztette fel a Kosfejes Úr tanításait.
Felidézte a shadahín első évtizedét, a véresküt, amely hajdan erőt adott a hosszú
meneküléshez. Mindezt persze, nem érdek nélkül: Ial-Thuort használta volna tulajdon
szökéséhez, ha a vén mullah idővel rá nem döbben tévedésére és arra, hogy egy született kráni
sosem adja fel. A Kiáltó egyszer csak nem látta többet a nyomorék tanítót. A ravasz dzsad saját
kezűleg kaparta el a többi okoskodó mellé, de addigra Ial-Thuor ismét egy shadahin szemével
tekintett önmagára.
 Már nem a haláltól kapott haladékként értékelte az erioni éveket. Számolta az eskü húsz
évének napjait: Sorsát saját kezébe véve szabadon akarta megismerni a Sötét Úr tanításait,
folytatva, amit húsz éve elkezdett. Az Éjszeműek véresküjét.
 22.

- Boszorkány! - sziszegte Sianis. - Szajha! Dharran látcsöve mellől lapos pillantást vetett a
fiúra, de nem méltatta válaszra.
Egy húsz ember magas, harangjavesztett torony tetőterében hasaltak, ahonnan
ráláthattak az arénára. Sianis ismét a jómódú gorviki céhmesterek ünneplőjében könyökölt,
Liedor kihívó ruházata a hónaljáig felcsúszott, kézenfekvő magyarázatot szolgáltatva, ha valaki
felfedezi az elhagyatott toronyban hasaló pácocskát. Akár pásztorórára elbúvó gorvikiaknak is
hazudhatták volna magukat, ámbátor mi sem állt távolabb a valóságtól. Meg tudták volna fojtani
egymást.
Az utcák kihaltan ásítottak a torony körül. Aki élt és mozgott, a városi arénában tolongott,
hiszen a megépítése óta először ingyen lehetett megtekinteni a Rabszolgaviadalokat. Minden
zsarnokság hamis álmokon nyugszik, melyet elrabolt életük, valódi szabadságuk helyett kapnak
az ostobák - és a Ramraquók tudták ezt. A Rabszolgaviadalokon, a köríves padsorok közt
hullámzó indulatokban ezúttal is egyesztendőnyi, elfojtott keserűség szabadult fel.
Chancana javaslatára építették fel a racallói arénát, a kis-ibarai Bahradion mintájára. A
hírhedt Rabszolgaviadalok színtere különbözött az Erionban hagyományos, kyr stílusú
viador-fórumoktól, inkább az ork küzdővermekre hajazott. Az északi városnegyed egymáshoz
búvó házai egy helyen ovális udvart fogtak közre. A Gorvik-szerte elterjedt csipkézett tetőgerinc
helyett itt a gyűrű alakban összefekvő házak különleges gránitteteje meredeken lejtett befelé. A
tetőgyűrű emberek ezreitől feketéllett a mai napon, az ülőhelyek roskadoztak a szokatlanul nagy
tömeg súlya alatt. Mindenki itt volt, aki csak bejuthatott: a gazdagok kényelmes páholyaikban; a
szegények a meredek kakasülőkőn, az álruhás gon-corgák pedig minden elképzelhető és
elképzelhetetlen helyen. A Ramraquók felállították a csapdát, noha Szerencsés Loalter még
mindig nem hitte el, hogy ő játssza a csalétek szerepét. A fejvadászok pillanatnyi késlekedés
nélkül csaptak le, ha valahol gyanús mozgolódást észleltek. Jó háromtucatnyi gyanús racallóit
fogtak már le - ezek a kastélyerőd tömlöcében várták valamennyien, hogy egyszer majd
bizonyíthassák ártatlanságukat. Hosszas kikérdezésre, vallatásra nem volt most idő: a
rabszolgaviadal nem állhatott meg. A Ramraquók csak reménykedhettek, hogy a valódi
gyilkosok is fennakadtak a hálón. Nem is sejtették, hogy a nézők irdatlan tömegét átfésülő
gon-corgáik rossz helyen kutatnak a merénylők után.
- Magyarázattal tartozol, signissa - köszörülte torkát a harangtoronyban hasaló testőr. -
Hogyan győzted meg Quahir szolgáját, hogy ma reggel jelentkezzen a tarantolo
rabszolgaviadalán? Egyetlen éjszaka alatt, ugye...
- Megkértem rá - vágott szavába a Fekete Rózsa, szemének csúfondáros villanása
azonban jóval többet sejtetett. Nem is titkolta, hogy mulattatja a testőr féltékenysége. - Hogy
adnád a bíborszemű győzelmét az erioni fogadóknál?
- Akárhogy. Akár tíz az egyhez. Quahir szerint két éve kitiltották az utolsó arénából is, mert
sosem veszített - ismerte be Sianis zavartan.
- Na látod. Meg kellett játszani. Meg is nyeri mindet; mert arra kértem.
- Valóban? Mire kérted pontosan, ha megtudhatom? - villant sértődötten a fiú szeme.
Tudta; hogy féltékenységével bolondot csinál magából, hiszen a Fekete Rózsa sosem biztatta.
De ami azt illeti, a múltkor már úgy tűnt...
- Nem tudhatod meg. A lényegre vak vagy te is, mint a vén pap, meg a legtöbb hím. A
Kiáltó húsz éve élt az öreggel, aki csak a testőrt, a gladiátort, a mások ellen bevethető fegyvert
látta benne.
- Mit kellett volna még látnia?
- A férfit. A gyermeket, akinek sosem voltak szülei. Mit gondolsz, miért maradt mellette?
Az öreg talán azt sem tudta, hogy a húsz éve kötött hűségszerződésük egy hónapja lejárt! - A
lány szárazon kiköpött és ismét a látcsőnek szentelte figyelmét.
Jó kétszeres nyíllövésnyire, az aréna díszpáholyában Szerencsés Loalter ebben a
pillanatban csapta kristálypoharát dísztrónja aranyozott karfájához. A vérvörösen habzó nedű a
piperkőc habselyem ruhájára freccsent, tovább fokozva dühét. A körötte áthatolhatatlan gyűrűt
alkotó másfél tucat Vörös Íjásznak szene sem rebbent. A hivatásosok hűvös közönyével
pásztázták a tömeget, tekintetük egyszerre mozdult a kétvájatú nyílpuskák mérgezett
nyílvesszőivel. Acélhúrok pendülése, fekete tollú nyilak felhője válaszolt volna a legkisebb
gyanús mozdulatra. A piperkőc tudta, hogy nekik köszönheti biztonságát, most azonban leg-
szívesebben felképelte volna a faarccal fürkésző mesterlövészeket.
- A vassisakos vakharcosnak már az előző harcban veszítenie kellett volna! Melyik ház
színeiben indult? - sziszegte dühösen Racallo játékbarlangjainak és versenyfogadásainak
korlátlan ura. Alapvető érdeke volt, hogy semmit se bízzon a véletlenre. A mögötte álló
arénamesterek tehetetlenül néztek össze, majd egyikük - nagy orrú, nyúlánk fickó, szokatlanul
erőszakos állal - megköszörülte a torkát.
- Ma reggel jegyezte be egy pimasz suhanc, valami Rodeil-ház kendőjét lobogtatva. Neve-
nincs, semmi kis család lehet - vonogatta vállát határozatlanul.
- Semmi kis házakban nincsenek ilyen rabszolgák. Ez itt legalább tíz éve küzdhet vakhar-
cosként, hiszen fején azzal a rohadt sisakkal, letakart szemekkel is csak játszik az ellenfeleivel.
Látni akarom a gazdáját. Mondd meg neki, ha most sem veszít, a Leopárddal etetem meg a
barbárját! Nem hiúsíthatja meg az előre lezsírozott fogadásaimat! Látványosan győzesse le
magát, de utána dupla árat kérhet a corradonjáért.
- Amikor bejegyezte a vakharcost, a suhanc elfogadta a feltételeinket - köhintett a nagy
orrú.
- Valóban? - csattant fel gúnyosan Loalter. Ehhez képest a vödörfejű barom már negyedik
ellenfelét üti le egyetlen fabottal! - Meg tudta volna fojtani a terveit felrúgó csirkefogót és
rabszolgáját.
- Nem soká vagdalkozik már - sietett megjegyezni a másik. - A többi küzdelem mindhárom
győztesét ellene küldöm: Tudják, hogy ez az utolsó menet - ha levágják, mindhárman
szabadok. A nyomorult barbárnak egy bottal, fején a vödörrel, nincs esélye a képzett,
handzsárforgató bahradák ellen.
A nyomorult barbár ebben a pillanatban éppen a csersavas borogatást cserélte
korbácsszaggatta sebein. Előző ellenfele, a hergoli korbácsos mérgezte a töviseket: Azonnal
meg kellett volna ölni, hiszen Krán és az erioni arénák egyaránt arra tanították, hogy a
legegyszerűbb megoldás a leghatékonyabb. A bíborszemű pedig tanult a kudarcaiból.
Két évtized után Racallót tekintette a tanulás éveit lezáró, végső próbatételnek, amellyel
lerója minden tartozását a vén dzsad felé. Az a sötéten ragyogó szemű, macskaforma lány és
az az egyetlen csók - forrónak tűnt, mint az olvadt acél - újfajta, különös gyengeséggel sebezte
meg. Az a végtelen vágy őrületébe zuhanó éjszaka mindent, mindent, mindent megváltoztatott!
Szülőföldjén a nő csak mint a vágy és birtoklás tárgya számított, és a bíborszemű óriás
döbbenten figyelte a szívéből szétkúszó, különös zsibbadást, amelyre szó sem létezett sötét
hazájában - a szerelmet. .
Feltámadó dagályként hömpölygött odakint a tömeg moraja. Ial-Thuor homlokát a cella
kőpadlójára szorítva hagyta, hogy a szikla hűvös közönye eláradjon csontjaiban, sebein. Eltűnt
a nyugtalanság, a tegnap óta szívében lobogó furcsa lázzal, és a kráni .mesterek emlékével
felhorgadó daccal együtt. Alászállt énjének némán ásító végtelenjébe, míg meg nem lelte a Kék
Lángot.
Minden vakharcos másképp jellemezte saját belső látását. Ial-Thuor számára a Kék
Lángként jelentkezett a hunyt szemű, harcban vezérlő ösztön. A Kiáltó egyszerű lélek volt:
sosem hitt, amíg nem tapasztalt. A Kék Lánghoz azonban nem kellett hit: maga volt a győzelem
valósága. A vakon is-tévedhetetlenül, elsőként lesújtó hatalom, mellyel épen, legtöbbször
karcolás nélkül került ki megannyi küzdelemből.
A sötétség világa az enyém.
Sápadt fényekként észlelte az arénában harcoló ellenfeleit, ezüstös villanásként a lesújtó
fegyvereket. De mindig ő volt a gyorsabb. Először akkor pillantotta meg ellenfelei arcát, mikor
azok már a földön hevertek, s ő levehette az egész arcát elfedő, ormótlan sisakot.
A vállas, ágyékkötős barbár a földön térdelt még, mikor a karám ajtaja kinyílt. Kékesfekete,
fésűt nem látott sörénye elfedte markáns vonásait, vállán a korbácstépte sebeket. Az őr -
tagbaszakadt, ostoba goradon - összerezzent, mikor a szenderegni látszó veremharcos kivette
kezéből a szemnyílások nélküli sisakot. Tévedhetetlenül megragadta az embernyi hosszú botot
is.
Amíg az őr derengő körvonalait követte a folyosóban, Ial-Thuor a fegyvert mérlegelte. A
súlyából ítélve ismét vasfa botot kapott, vagyis a küzdelem nem vérre megy. Ez jó. Az
élethalálharc sebei lassabban gyógyulnak, a túlélő számára is. Ember ember elleni küzdelemre
számíthatott ismét - már ha lehetett egyáltalán szó ilyesmiről az ő esetében.
A verem közönsége felhördült, mikor belépett. Gorvikiak. Nem ismerik a
lélegzet-visszafojtott csendet, megnehezítik a vakharcos dolgát és mulatnak a zárt sisakban
tántorgó, bottal hadonászó gladiátoron. A Kiáltó nem szerezte meg nekik ezt az örömet. Az
ellenfelek haloványan derengő fényei után vetette magát és gyorsan, kíméletesen véget vetett a
halálos komédiának. Sosem volt igazán népszerű.
A három elszánt dzsad is porondra lépett: jobbjukban handzsár meztelen pengéjén táncolt
a délutáni napfény.
- Nem látszanak bahradáknak - jegyezte meg a látcsövet szorongató gorviki lány.
- Pedig azok. Dzsad gladiátorok, akik a küzdővermeket választották a rabszolgasors
helyett. De az aréna homokján a magukfajta is csak egyszer veszíthet. - Sianis vállat vont. Két
évtizednyi élethalálharc, a Kiáltó taníttatásába ölt vagyon meghozza gyümölcsét. A Kiáltó már
akkor az életéért harcolt, mikor dzsad ellenfelei még tipegni sem tanultak.
Megérezték ezt a handzsárforgatók is. Láthatatlan kupola borult négyükre, kirekesztve a
hűvösödő racallói délután torokhangú lármáját. Megnyúló árnyaik elérték egymást, fenyegetően
kapcsolódtak össze... de csak az árnyak. Az arénában köröző dzsadok közelíteni sem mertek a
zárt sisakú, különös mozgású óriáshoz.
Ial-Thuor, az Éjszeműek rendjének utolsó shadahínja bal kezét ökölbe szorítva, látszólag
tétlenül állt, miközben a Kék Láng heve elérte ellenfeleit. Az igazi mester fegyverek és csapások
nélkül győz - tanították kráni mesterei. A Kiáltó a harc igazi művészeként - nem ragaszkodott a
kiontott vérhez. Állt kiüresedetten, míg belső fókuszának hidegkék lángja elérte a három dzsad
bizonytalanul pislákoló fényét - elérte, és csaknem kioltotta.
A középen álló bahrada rémülten dobta el handzsárját, és társai azonnal utánozták.
Ial-Thuor pengeváltás nélkül győzött, majd - mivel mesterei arra tanították, fegyverét csak
indokolt esetben használja - maga is elhajította a botot.
A tömeg csalódottan mordult fel. Látványos viadalt vártak ugrásokkal, rikoltásokkal,
szaltókkal és dúsan omló vérrel. Maroknyian voltak csupán, akik észlelték - és értékelték - az
akaratok néma párviadalát. Kevesen tudták, hogy a harc eldőlt már a lent küzdők számára.
Ezen kevesek közé tartozott Loalter, a Viadalok ura is. A dühödten morgó, öklűket rázó
városnépet azonban képtelenség volt szavakkal lecsillapítani. Ha nem tesz valamit, de azonnal,
ez a nyomorult barbár gúnyt űz a klán rabszolgaviadalából! Fogcsikorgatva intette maga mellé a
tarantolo mestergyilkosát.
- Leopárd!
A magas, foltos bőrű férfi csak egy mordulással jelezte, hogy figyel. Megengedhette
magának a tiszteletlenséget. A klán Fegyveres Keze volt, legjobb a legjobbak között, és valami
olyan veleszületett vadság sugárzott belőle, hogy mindenki kitért az útjából. Egyszerű
gondolkodásával ragadozók és zsákmányok csoportjára osztotta a kétlábúakat és nem csinált
titkot belőle, hogy önmagán kívül egyedül Alastót, a hideg mosolyú klánbárót sorolja az előbbiek
közé. Loalter tudta, hogy fivére csak hosszas töprengés után rendelte mellé a Leopárdot, de
nem kockáztathattak még egy merényletet.
- Mit gondolsz a barbárról? .
- Különös. A bal keze ökölbe szorítva, és még egyszer sem nyitotta ki. Van benne valami?
- Lemész és megnézed. Nem baj, ha közben meghal. Ha ezt megnyeri, jogában áll feljönni
a Győztesek Lépcsőjén, és saját kezűleg kell győztessé koszorúznom az otromba barmát -
fanyalgott Loalter. A vassisakos idegen nemcsak a legjobb gladiátorait tette csúffá, de a
megállapodást felrúgva, erszénybe vágó veszteségeket okozott.
 A handzsárforgatók jók voltak, hiszen valamennyien négy másikat győztek le a mai napon.
Mégsem voltak elég jók - hiába várta őket szabadulás, ha levágják a zárt sisakban, bottal küzdő
fakó bőrűt. Ha le merik vágni. - A külországi fattyakból hiányzik a bátorság - köpött hegyeset
Loalter a sápadtan hátráló bahradák láttán:
- Ne okozz csalódást! - sürgette a habozó embervadat.
Micsoda pazarlás! .
A Leopárd rosszallóan mordult, de engedelmeskedett. A klán elveszíti az arcát, mikor első
számú mestergyilkosát küldi valami hegyekből szalajtott barbár ellen. Egy ramie'cor válogatott,
műértő közönséget érdemel, legalább háromszorosára emelt helyárak mellett. Ha azonban
most nem csillapítja le őket, nem lesznek itt többé sem helyek, sem árak - emlékeztette magát
fogcsikorgatva.
A tömeg egy emberként hajolt közelebb az arénakürtök rivalgására, -hogy lássák a
vakmerőt, aki szembe mer szállni a fakó bőrű veszedelemmel. A hirtelen beálló csendben
csikorogva emelkedett a Déli Kapu - a nagyragadozók kapuja - acélrácsa és egyesek hallani is
vélték a közelgő fenevad morgását.
Nem is tévedtek olyan nagyot.
Tavon hullámzó gyűrűként terjedt az ámulat moraja, amint felismerték a puha léptekkel
beóvakodó mestergyilkost, a Ramraquók rettegett ramie'corját. A csaknem kétembernyi, foltos
bőrű embervad sosem szerepelt az arénában - mesterei nem erre szánták. A racallóiak között
izgatott találgatás kezdődött. Hogyan harcol? Legyőzi-e a sisakos barbárt és a dzsadokat?
A macskamozgású, némán vicsorgó testőr leguggolt a dzsadokkal szemben, maga alá
húzva izmos lábait. Tudták, hogy ugrani fog; a három bahrada egy emberként kapott elhajított
fegyvere után.
A tétek három a kettőhöz tartották a. Leopárd győzelmét. A ramie'cor félelmetes hírnevét
igazolva; egy dobótőr sebességével szelte át a négyugrásnyi távot és... sóhajtásnyi idő alatt
életükért remegő roncsokká alázta a dzsad gladiátorokat.
A fakó bőrű barbár ezalatt megigazította a sisakját, és balját változatlanul ökölbe szorítva,
az előtte imbolygó árnyra koncentrálva várakozott. Alig érzékelte az aréna falait, a tömeg
rikoltozása - lehettek akár ezren is - a semmibe olvadt. Botja a földön maradt. A harcművész
legveszedelmesebb fegyvere a tulajdon teste.
A gorviki mestergyilkost is megérintette a másikból áradó erő, de mert egy haláláig
vakmerő világ szülötte volt, meg sem torpant.
Ugrott. A vassisakos barbár körül azonban megfakult a levegő, és mintha elfolyt volna a
tér, ahogy átlépett abba a másik, sokkal sebesebben folyó időbe. A szökkenő Leopárd hiába
volt gyorsabb a fakéregre lesújtó harkálynál, már ugrás közben megérezte, hogy hibázott.
Földet érve csak a homokot kavarta ott, ahol az előbb a fakó bőrű állt. Megperdülni sem maradt
ideje, mikor hatalmas erejű ökölcsapás vágta az aréna falának.
A lelátók közönsége felordított a döbbenettől. A rettegett Leopárdot leütötték! A ramie'cor
továbbgördült, majd ezúttal óvatosabban közeledett: Félig nyújtott karjai követhetetlenül gyors
táncot jártak a vakharcos sisakja előtt.
Az ütőtávba lépő mestergyilkos váratlanul csuklóra fogott. Ial-Thuor kifordult, hogy aztán
egy villámgyors kiszabadítással... de azokból a satuként markoló ujjakból nem létezett
semmiféle kiszabadítás. A Leopárd emberfeletti erejével szembesülő Kiáltón jeges hullámként
söpört végig a döbbenet. A mestergyilkos felrántott térde hihetetlen erővel robbant a gyomrába,
egyszer, kétszer... tízszer egymás után. Ial-Thuor szájába savós íz tolult, és mit sem hallott a
ramie'cor fojtott hörgésén és a gyomrát, mellkasát döngető térd pergőtűzszerű dübörgésén
kívül.
Az egyetlen ésszerű megoldást választotta.
Fél lépést hátrálva leguggolt, és súlypontját szilárdan süllyesztve áthajította válla felett a
csuklóit megbéklyózó ramie'cort. A nyekkenve becsapódó mestergyilkos továbbra sem engedett
szorításából; míg a továbbgördülő Kiáltó az állába nem taposott.
A sarokrúgás a nyaki idegdúcot is elérhette, mert a Leopárd elernyedt. Meg sem moccant,
míg a vassisakos kráni - a vérszomjas csőcselékre ügyet sem vetve - ösztönösen tisztelgett
földön heverő ellenfele előtt. Az arénát gyakorlótérnek tekintette, ahol sosem kereste ostoba
kurtaéletűek kegyeit.
- Öld meg! - követelte a tömeg bukott bálványa halálát. Loalter sápadtan pattant fel
dísztrónusán. A Kosfejesre! Ha á barbár kivégezte a Leopárdot, a világ sem elég nagy, hogy
elrejtőzzön
Alasto dühe elől! A vassisakos leeresztett botjával jelezte, hogy számára a küzdelem
véget ért. A tömeg csalódott morajába dühödt ordítások hasítottak, mikor a Kiáltó a sisak
szíjával kezdett babrálni. Most már jogában állt a vesztes arcába tekinteni. Megvetően rugdalta
az aréna homokját.
Mit tudtok ti a harc harmóniájáról?
A bajnokok nyugalmával indult a Győztesek Lépcsője felé, hogy átvegye a kiérdemelt
koszorút. Az utolsó pillanatban kapta fel fejét a homok surranására.
Acél mart sziszegve a levegőbe, a megperdülő Kiáltó éppen hogy csak hárított - fa
reccsent fémen, és a bíborszemű botja kettéhasadt. A tömeg őrjöngése tetőfokára hágott. Egy
fejvadászt csak a halál téríthet el céljától, az orvul támadó ramie'cor pedig nagyon is elevennek
bizonyult. A bíborszeműt viszont már temették is a legtöbben. Amíg lecsatolja sisakját, a
Leopárd be is fejezi a küzdelmet, hiszen a csonka bottal nem ellenfele a handzsárt forgató
mestergyilkosnak.
Ha reménytelen helyzetbe kerülsz, támadj, tanítják a kráni mesterek, és a Kiáltó ezúttal
sem vesztegette töprengésre az idejét. Az arénán átvillanó, a ramie'cor arcába vágódó
facsonkot a levegőben úszó barbár követte. A Kiáltó a haragosvörös fényben izzó szellemkép
felé vetődött, hogy a lábait kirántva lefejelje. Vállai tompán csattantak a masszív sípcsontoknak,
de a foltos bőrű embervad meg sem ingott. A handzsár emelkedett villanva a magasba, a tömeg
egyként fojtotta vissza lélegzetét a lesújtó penge szisszenésére...
Amikor a hasaló kráni egyszerűen az óriás ágyékába fejelt.
A Leopárd felordított. A felpattanó barbár könyöke messze hangzó roppanással zúdult a
kétrét görnyedő mestergyilkos tarkójára, ezúttal valóban véget vetve a küzdelemnek.
Az arénára zuhanó halotti csendben csak a vassisakos mozdult, tovább folytatva útját a
Győztesek Lépcsője felé. A kapu nyikorogva emelkedett fel: a csigákat kezelő rabszolgák tudták
a dolgukat. A lépcsősor tetején Szerencsés Loalter várta a győztest a hagyományos koszorúval
és a felszabadított rabszolgának járó, félszáz ezüsttel. A viadalok és versenyfogadások
koronázatlan királya az ajkát harapdálta. Mesterlövészei gyűrűjében is megreszketett, amikor a
sisakszíját megoldó barbár árnyéka a Győztesek Lépcsőjének aljára vetődött.
- Lőjétek le! De nem! Várjatok! Nagy szégyen lenne, és akkor a rabszolgaviadaloknak
befellegzett! - dadogta sápadtan. - Engedjétek fel, megkoszorúzom, aztán takarodjon,, amerre
lát!
A magas termetű barbár lassan, mégis hármasával lépdelt fel a meredek lépcsőkön. A
piperkőc fejében kósza, perverz gondolat fogamzott meg, ahogy végigmérte a tökéletes arányú,
izmos testet, majd elfintorította orrát, mikor megcsapta a barbár szokatlanul szúrós szagú
verejtéke. A bajnok alig kétlépésnyire állt meg - ha közelebb lép, az már az életébe kerül - és
horpadt sisakját leemelve a szélbe fordította hunyt szemű arcát. Keskeny szemrései a lehető
legnemesebb - kráni - ősökre vallottak, és Loalter bosszúsan tudatosította, hogy
megállíthatatlanul reszketnek a lábai. Titkon remélte, hogy a félelmetes idegen nem emeli rá a
tekintetét.
- Lépj közelebb, bajnok, és vedd át a jutalmadat! - az évtizedek óta azonos, ünnepélyes
formula ezúttal torz károgásként tört fel a Ramraquofivér torkából.
- Amire megkértelek - suttogta maga elé egy éjfekete hajú, gyönyörű lány egy távoli
harangtoronyban.
Szerencsés Loalter megpróbált erőt meríteni a tudatból, hogy minden mozdulatát a klán
másfél tucat vörös íjásza és vagy tízszer annyi gon-corga vigyázza, mikor egy hanyagul
elegánsnak szánt mozdulattal magasba emelte a nehéz erszényt és a győzelem koszorúját.
Csak ne remegett volna úgy a keze!
A várt üdvrivalgás elmaradt. A stadionon még mindig a döbbenet csendje ült. Csak a
barbár elhajított, lépcsőkön lefelé bukdácsoló sisakjának csörömpölése hallatszott.
A fakó bőrű idegen keskeny szemei bíbor fényben villantak és félszáz torokból szakadt fel
az áhítat nyögése, mikor néhányan' felismerték benne a rettegve tisztelt aquirok egyik tisztavérű
képviselőjét. A barbár közelebb lépett és kinyitotta eddig ökölbe szorított bal tenyerét.
Loalter pupillájában éjfeketén robbant az iszonyat: az utolsó, amit látott, egy. tarantolo
volt..: amelynek már öt lába hiányzott.
A döbbenet pillanatában a bíborszemű óriás jobbja megkerülte az erszényt markoló kezet
és egy határozott roppantással eltörte a gorviki bal kulcscsontját majd...
...tompán felmordult népe idegen, rettenetes nyelvén, és az éj leple zuhant az arénára...
...ugyanazzal a mozdulattal továbbvezette a kitépett, fűrészes csontvéget és elmetszette vele
az agyba futó nyaki ereket.
A Sötétség Szava pörölycsapásként sújtott le, szívdobbanásnyi időre tehetetlen bábokká
fagyasztva a körülállókat. A Vörös Íjászok ocsúdtak leghamarabb. A leggyorsabbak,
legfiatalabbak habozás nélkül lőttek az ítéletnapi sötétségben, és tucatnyi vessző csapódott
húsba ott, ahol az előbb a vakmerő idegen állt. Az idősebbek, a tapasztaltabbak az éjszakában
felhorgadó káosz ellenére is kivártak. A lépcsőkön guggoló kráni félrelökte a Ramraquo-fivér
pajzsként használt, tűpárnaként megtűzdelt testét és ugrani készült.
Rekedt hördüléssel kiáltotta az Ugrás Szavát. A tízlábnyi sugarú éjleplet rémült sikolyok
százai hasogatták, de a hat veterán számszeríjász ezer közül is felismerte volna az aquir
kiáltást, amely fagyos ostorcsapásként süvített végig az idegeken. Haragosan dunnyogó
nyílvesszeik szinte maguktól röppentek a hang irányába.
A sötétség peremén kívül állók csak annyit láttak, hogy egy hatalmas, szürkés test vágódik
parittyából kilőtt kő módjára a magasba. Egy pillanatra emberformát öltött; amint szaltót vetett a
levegőben, és már el is tűnt az aréna falán túl.
- Megcsinálta! - szisszent fel döbbenten a Fekete Rózsa.
Ebben a pillanatban oszlott semmivé a mesterlövészekre hulló éjlepel is. Rémült üvöltések
hasítottak a futótűzként terjedő káoszba, amikor az először ocsúdók felismerték a lépcsőn
heverő, vérző nyakú, szitává lőtt tetemet. v
Az elhajított sisak a Győztesek Lépcsőjének legalján csattant.
 23.

Ramraquók kastélyerődje egy sokat megélt kurtizán rutinjával készült a számadás

Éjszakájára. A díszletmesterek gyakorlott mozdulatokkal varázsoltak bálkirálynőkhöz méltó
kellemet és cicomát hivalkodó falaira, goradonok szorgos hada súrolta a márványalabástrom
szobrokon a Homályvíz sötét kipárolgásait. A küszöböt mindig jobb lábbal átlépő, pattogó szavú
ceremónialord élet-halál ura volt a serény rabszolgahad felett - a szó szoros értelmében. Egy
goradont halálra korbácsoltak, mert saruban vágott át az Égcsarnok közepén felállított, frissen
lakkozott emelvényen, egy másik pedig a fejével fizetett, mikor titkon belekóstolt a klán-
vezéreknek szánt csemegébe, .érintésével beszennyezve azt. Baleset azonban nem történt és
mindössze két halott jó ómen volt az esti ünnepre.
A Ramraquo-ház pedig ünnepelt, egy dzsad fanatikus elszántságával, hogy megmutassa,
még mindig uralja a várost. Sokan suttogtak a klánvezér haláláról, de tudni senki nem tudott
róla. Az efféle titkokról nem tud, aki élni akar.
A főtéren hullámzott a tömeg, a mellékutcákban megszorult a nép, mint hurkában a
töltelék. A Racallo-félsziget minden épkézláb goradonja eljött, hogy tanúja legyen a
Számadásnak és suttogva híreket cseréljen a-várost megrázó eseményekről. A környező házak
tér felé nyíló ablakai tárva -nyitva álltak, az ablakpárkányra terített vastag dunnákon könyöklő
asszonynép vidáman tereferélt az alant állókkal. Az asszonyok mögött kivétel nélkül szét voltak
húzva a függönyök, hogy be lehessen látni a szobákba. A széthúzott függönyök törvényét még
az Uonoverole iktatta be, mert a múltban nemegyszer megesett, hogy míg a párkányon hasaló;
csalfa menyecske vihogva pletykált az utcanéppel, bővérű szeretője a behúzott függönyön és
felhajtott alsószoknyán túl élvezte a szerelem gyönyöreit.
Az Égcsarnok zenészei vérpezsdítő, diadalmas ritmust játszottak. A zenekar felállása
kissé eltért a szokásostól: három helyett négy hosszúkoboz szolgáltatta a talpalávalót. A
negyedik kobzos erősen bandzsító, köpcös, szófukar alak, aki megdöbbentően hasonlított a
Ramraquók meggyilkolt klánvezérére - csak tegnap csatlakozott a társasághoz és rögtön
elkövette a hibát, hogy zenepárbajra hívja ki a szólómestert. Harsogó réztrombonon,
szemérmetlenül recsegő gorviki csavaron, lágyan pengő troccán és karcsú nyakú
hosszúkobzon mérték össze a tudásukat a körülállók legnagyobb gyönyörűségére. Veszített
persze a senkiházi jöttmentje, de a párbaj során olyan mesterségbeli tudásról tett tanúságot,
hogy a szólómester némi vonakodás után segédzenészként jegyeztette be a ceremónialordnál.
Megfárad ám az ember, ha egész éjszaka játszani kell, meg is szomjazik nemegyszer, és
ilyenkor aranyat ér egy effajta, mindenki helyett beállítható muzsikus. Igaz, hogy a szeme sem
áll jól, de legalább észre sem veszi, ha fizetéskor rútul becsapják.
Az Égcsarnok hétszer hét oszlopa a Kosfejes Úr szentjeit és prófétáit formázta, eredeti
akvilonai márványból. Az oszlopszobrok egy vagyonba kerültek, igazi értéküket azonban a
belőlük sugárzó mágia adta. A megfelelő bűvszó kimondása után - melyet a fivéreken kívül
senki nem ismert - láthatatlan erőháló borult a térre, megakadályozva minden fegyveres
vérontást. A kivont fémpengék szempillantás alatt rozsdává porlottak, a kilőtt nyilak megálltak
és kettéroppantak a levegőben, a fegyvermérgek pezsegve illantak el, meghiúsítva minden
orgyilkos kísérletet. A Ramraquo-testőrök pengéit persze megfelelő ellenvarázs védte,
behozhatatlan előnyt biztosítva számukra a hatalmas téren.
A mai este azonban kivételes volt: mindenki tudta, hogy maga a Kosfejes Úr sújtja átkával
a vakmerőt, aki vért mer ontani a Számadás Éjszakáján. A Vörös Íjászok álruhájában
somfordáló Patkány Pacharrót azonban ez korántsem nyugtatta meg. Ismeretlen ellenségük
eddig mindig a szabályok ellenében játszott - a korongsakk táblájáról már lekerült a fekete
Tolvaj korongja és Pacharro csak némi habozás után merte levenni az ellenfél Gladiátorát.
Öt nap után ketten maradtak csak, és a kötelesség, amely megkövetelte, hogy a város
mindenkori ura nyissa meg a Számadás Éjszakájának táncait. Pacharro úgy döntött, megelőzi a
klán ellenségét. Álruhás fejvadászaival a tömegbe vegyült, hogy elsőként sújthasson le a
gyanút keltő idegenekre. Jóformán semmit nem kockáztatott - az elmúlt húsz év során fivérein
kívül senki nem látta szemtől szembe.
A zenészek emelvényének vetette hátát, két oldalról fejvadászai kémlelték a tömeget. Az
uzsorás a színpadra készülődő táncosokat fürkészte: felbukkan-e egy új arc, egy új klán,
magyarázatot adva az öt fivér halálára? Ha igazi gorvikiak, nem maradhatnak távol a
Holdtánctól, és ha igazi gorvikiak, meg sem fordul a fejükben, hogy hajnalig vért 'ontsanak - a
Patkányt azonban mégis rossz érzés fogta el, ha a tömegre nézett, és balsejtelme csak
fokozódott, ha feltekintett az égre.
A két hold, a jeges, könyörtelen-kék és a vérszínű, már közeledett a Szem csillagképéhez.
Pontban Éjközép idején csatlakozik hozzájuk a legendás, láthatatlan harmadik is. Együtt lépnek
majd a háromszögforma csillagalakzatba - legalábbis ha hinni lehet a csillagbámulók szóbeszé-
deinek, hiszen a fekete holdat nem látta senki. Ranagol Égi Szeme akkor a halandók világára
nyílik. A táncosok emelvényén pedig a Ramraquók klánvezére vezeti a Holdtáncot, mint mindig
az elmúlt húsz esztendőben.
Alasto jobban is táncol majd, mint Chancana, az a köpcös méregzsák - gondolta a
Patkány, mikor megpillantotta az emelvény felé közeledő fivérét.
A magas termetű, tökéletes vonású, szurokfekete hajú Alasto mögött összesúgtak az
asszonyok. Annyira határozott, annyira kihívó, annyira hím volt; hogy Gorvik harcias dámáinak
szíve vadul dörömbölt, ha csak rájuk nézett. Legyezőik mögé rejtették az arcukon nyíló pírt, ha
elfogta pillantásukat, Racallo ifjai pedig gőgös közönnyel próbálták leplezni irigységüket.
A klánbáró fenyegetően szép; sápadt arcát a téren gyúló parázsgömbök felé fordítva
gúnyos félmosollyal szívta be az irigység és sóvárgás aromáját. Az uralkodás stílust követelt -
ami Chancanából mindig is hiányzott. Aki kiszámítható, nem érdemli meg a Kosfejes Úr kegyét.
A dacorga balján Quanda di Thasco lépdelt: unokahúga, szeretője, testőre egy
személyben. A lány három esztendeje még afféle kalandozóként járta a Délvidéket, de Alastót
megismerve képtelen volt ellenállni az arisztokratikus fejvadászbárónak, a hatalom, a végtelen
intrikák csábításának. A Ramraquo-ház számára többet ért, mint a súlya aranyban - ami nagy
szó volt a fösvény gorvikiak között. Alasto jólesően nyugtázta, hogy a festett aranyszőke, leomló
hajzuhatag mögül elővillanó különös, ibolyakék szemek, a gorvikihoz méltó, buján klasszikus
vonások, a nő ragadozópuha járása rabul ejtette a sötét hajú férfinépet. Ranagolra, ha azt is
tudnátok, milyen okos... a Vágy Birodalmában pedig olyan ösvényeket ismer, amiről ti, fajankók
nem is álmodhattok. A jobbján álló, haját kiszámítottan kacér mozdulatokkal feltűző karcsú
szépség a táncban is olyan művész volt, akit csak egyvalaki vezethet a feketén csillogó
emelvényre a megszégyenülés veszélye nélkül. Természetesen ő maga, Alasto.
A Fekete Rózsa és testőre nem sokkal Éjközép előtt érkezett. Ha meglepték is a fiút a feje
körül keringő, sustorgó-kacagó ibolyaszín fénykígyók, a hirtelen mozdulatok nyomán
narancsfényben felszikrázó levegő, a zenélve - gomolygó színeváltó füstök, a hibátlan testű,
tökéletesen mezítelen vágytáncosok, az Égcsarnok kéjmérgektől lüktető, ködös világa - nos;
Sianison nyoma sem látszott a meglepetésnek.
Egészen a táncemelvény széléig kísérte a lányt, ameddig testőrként követhette. A pódium
feketén csillogó lépcsőire azonban már csak Racallo igazi urai, a nemesenszületettek és a
klánvezérek léphettek.
A lány szíve a torkában dobogott, mikor rekedten kiáltottak a réztrombonok és felsírtak a
gorviki csavarkürtök, mikor félszáz csörgődob diktált életörömtől harsogó ritmust, mikor
vérpezsdítő futamok kéltek a troccák és a hatalmas hosszúkobzok húrjain.
Az első táncosok lassan elindultak, fel az emelvényen.
- Rodeil-ház, ööö... signissa? - nézett jegyzékébe a ceremónialord, és megdöbbenve
állapította .meg, hogy az előtte álló, lélegzetelállító szépség alig emlékeztet arra a pökhendi
suhancra, aki reggel a táncrendbe feljegyeztette magát. A Fekete Rózsa kihúzta magát.
- Nem Rodeil. Liedor. Dharran Liedor, a Rokmundi Jegyzékből idejekorán törölt Liedorok
örököse. Az Egyetlen Úr előtt járom a győztesek táncát, a túlélő jogán.
Valami történhetett a hangokkal, mert a lány kijelentését azok is meghallották, akiket ez
egyáltalán nem illetett. Főleg azok. A hatalmas téren szinte vágni lehetett a csendet. A
zenészek emelvénye előtt egy vörös zekés, patkányképű íjász megtántorodott.
 - Rodeil, Liedor! Gondolhattam volna! De most rajtavesztettél, kis ribanc! - sziszegte, és
magához intette hasonszőrű társait. Örökre titok marad, mit akart nekik mondani, mert a
következő pillanatban az égen felragyogott a Vörös Szem.
A Kék Vándorra felhőlepel borult. A legendák sötét, láthatatlan holdja - négy
évezredenként egyszer bekövetkező ritka tüneményként - a bíborszínű elé ért. A két égitest,
mint egy óriási pupillájú, véres szem sugárzott Ranagol híveire, baljós fényében fürösztve a
hatalmas teret.
- Ranagol! Nagyúr! - szakadtak fel az áhítat kiáltásai. A csörgődobok elnémultak, egyetlen
hosszúkoboz húrján vergődött csupán a dallam. A Kosfejes Úr minden híve az égi csodára
meredt.
Hitetlenek persze mindenütt akadnak. Senki nem figyelt fel a hosszúkoboz tompa
csattanására. Még a nyakát nyújtogató tömeg közé zuhanó, tarkón csapott vörös ruhás sem
keltett igazi feltűnést. A negyedik kobzos pedig bandzsán, vigyorogva játszott tovább, mintha mi
sem történt volna.
Dharran Liedor határozottan lépett fel az emelvény lépcsőjére. Alasto egyetlen pillantásra
méltatta csupán, aztán felnevetett, a Ramraquókra jellemző vad, kurta kacajjal.
- Vakmerőség volt idejönnöd Fekete Rózsa, és megbocsáthatatlan hiba, hogy
megfeledkeztél róla: a Holdtáncot párosan táncolják. Uraim! - fordult a szintén nemesi vérű
szeretőikkel, feleségeikkel érkező grófokhoz és bárókhoz. - Ki vezeti e szépséges és bizonnyal
dús erényű signissát a Számadás Táncába?
Az újraéledő dallamok egyre követelőzőbben hívták a táncosokat, de senki sem mozdult.
Alasto Ramraquo egymagában is veszedelmesebb volt, mint hat fivére együttvéve. A klánbáró
mosolygott ugyan pengeéles ragadozómosollyal, vad dühvel ragyogó tekintete azonban rút
halállal fenyegetett.
A feketére lakkozott lépcsőn egymás után mentek fel a nemesenszületettek, vigyázva,
hogy egyetlen pillantással se illessék a magában toporgó, megszégyenült lányt.
Az emelvényre érő párosok megindultak, hosszan sikló, táncos léptekkel, körbe a perem
mentén. Szigorúan rangsorban, hogy a tömegek is lássák, amit a Kosfejes Nagyúr: Racallo
vezéreinek valódi hierarchiáját. A nemesek után a saggiák és klánok atyamesterei következtek,
gondosan kerülve a Liedor-örökös esdeklő tekintetét.
A pódiumon hatalmas, farkába harapó kígyó módjára lejtettek körbe a párok, a gorvikiakra
jellemző utolérhetetlenül merész könnyedséggel. A kígyó feje - Alasto és a gyönyörű Quanda -
körbeérve ismét a lépcsők felé közeledett. A Számadás tradíciója hét teljes kört írt elő, míg a
holdak a Szem csillagképében tartózkodtak - és mindenki érezte, ez a mai éjszaka különleges.
A Kosfejes Nagyúr bíbor szemének fényébe vonta a teret, a zenészeket és a kiemelkedetteket -
és a megszégyenült lányt az emelvény .szélén.
Aztán előbújt felhőtakarója mögül a kék is.
- Signissa? Che veneo meo ut extana samran ballras? (Kisasszony? Követsz-e a vágy és
a dallamok útján?) -A kérdés a rokmundi nemesek hagyományos, hibátlan formulája volt, de
átütött rajta a lágy, erioni akcentus. Előírásszerű volt a mozdulat is, mellyel Sianis megragadta a
könnyeivel küszködő Dharran Liedor vállát, mint ahogy valódi volt a derekára kötött, tartósító
olajtól illatozó Ramraquo-kendő is. Apai örökség, melyre hajdan a hűség csomóit fűzték avatott
kezek. Huszonhárom évvel ezelőtt.
A Fekete Rózsa szíve a torkába ugrott, elgyengülő lábai reszketni kezdtek és hirtelen
mintha elfogyott volna a levegő is... A dartonitáknak igaza van: az arcátlanság egy határon túl
bénítóan hat a környezetre.
A hollószín sörényű testőr egy párduc könnyedségévei vezette fel a táncosok
emelvényére. Jól időzített: éppen a visszatérő tarantolo-vezér elé érkeztek. $z már több volt,
mint nyílt kihívás.
- Takarodj előlem, vagy meghalsz! - sziszegte Alasto és - életében először - csúnyán
elvétette a ritmust. Nem csoda: a zenészek maguk is belezavarodtak a játékba, holott
mindannyian tudták: kudarc esetén a fejükkel felelnek. Sianis azonban egy született gorviki
eleganciájával perdítette tovább a döbbenettől még mindig kába Fekete Rózsát. Gondosan
tartotta nagybátyjától a biztonságos távolságot - de mégiscsak ők forogtak a menet élén. Valami
történhetett a hangokkal ezen az éjszakán, hiszen a fiú nem beszélt hangosan, szava mégis
messzire szállt a döbbenet csendjében.
- Utódjogos vagyok. Apám, Thaitar Ramraquo megelőz téged a születés rendjében, ezért
még nálad is erősebb a jogom a klánvezérségre, rokon. Gúnyosan elnyújtott szavai rozsdás kés
gyanánt csikorogtak a klánbáró koponyájában: Megbotlott a gondolatra, hogy tétlenül kell tűrnie,
míg Thaitar fattya és a Liedor-ribanc a sor legelején, az elsők között is elsőkként járják a
Számadás Táncát a Nagyúr és a tartomány népe előtt. Legszívesebben széttépte volna őket,
de tudta; ha megszegi a Számadás Törvényének fegyvernyugvását, azzal nemcsak a
tartomány megvetését, de a Kosfejes Úr átkát is a fejére vonja.
A Fekete Rózsa szinte önkívületben nézte dzsenn-gorviki testőrét, aki másodszor
mentette meg a megszégyenüléstől. Értette már, miért tűnt olyan ismerősnek a fiú, miért
borzongatta meg olykor felharsanó, vad kacaja. Beleszédült a gondolatba, hogy halálos
ellenségére bízta az életét. Szédült, de a szívében lobbanó ujjongással valami különös, új érzés
is felfakadt benne: a vágy és még valami... de nem lett volna Dharran Liedor, ha beismeri és
elfogadja saját érzéseit.
A klánbáró és a Fekete Rózsa még a váratlan fordulaton töprengett, mikor Quanda,
Racallo legszebb, legravaszabb asszonya már ellentámadásba ment át.
- Csak nem fordulsz ellenünk, rokon? - visszhangozta a fiú szavait, hangjában azonban
ígéret, sóvár vágyakozás csengett. Mint minden nő, Quanda di Thasco is megérezte a
férfiakban a valódi erőt. Megérezte és vágyott utána mit sem törődve a dacorga arcára kiülő
leplezetlen féltékenységgel. A fiú zavarba ejtően jóképű volt, merész Ramraquo-vonásokkal és
ki tudja honnan örökölt izmos, szoborszerű termettel. Nos, talán egyszer még...
- Emlékezz a véreidre; a gyökereidre, ahonnan származol! - suttogta egy következő, gyors
fordulat után, a hatodik kör végén.
- Emlékezem - vágott vissza Sianis anyjára, a világszép Khímirr Dahasúnra és a
Dierdzsan-házra gondolva. Nem is gondolhatott volna másra: a klánbáró hangja, alakja,.
mozdulatai, vagy talán a hajából áradó illatszer évtizedes emlékeket téptek fel benne, elemi
erővel. Valami tompa zavartság borzongatta - az álmodó érez effélét közvetlenül ébredés előtt.
Fájt az emlékezés, mint mindig, mikor visszatért ahhoz a tizenhét évvel ezelőtti alkonyathoz,
mikor négyévesen a küszöbre, anyja testére borulva zokogott és zokogott. Ezúttal ő vétette el a
ritmust, de már ez sem számított.
- Mi a válaszod, kedves rokon? - búgta sejtelmesen az aranyhajú szirén, és a fiú egy
pillanatra megtorpant. Ebből elég. Hangja rekedt volt, karcos az érzelmektől, mégis meghallotta
mindenki, akit illetett.
- Akarod látni a középső ujjamat?
 24.

A téren végighullámzó, fojtott nevetésre Alasto máskor sápadt arca bíborvörösbe borult.
Aki félelemmel uralkodik, megsemmisíti azt a gúny.., és semmit sem tehetett az arcátlan- fattyú
ellen! Nem gyilkolhatta meg szándékkal. Az Égcsarnok oszlopainak védőmágiájában amúgy is
kudarcot vallott volna minden fegyveres összecsapás. A hetedik kör végére megtalálta a
megoldást. Véletlen baleset és a védőmágiával dacoló, megbűvölt Ramraquo-acél.
- A következő tánc... a Tőr Tánca lesz! - kiáltotta.
Mestere volt a tőrtáncnak. A tánc a crottók legnehezebbike, igazi gorviki őrület volt, amit
csak a nemesenszületettek járhattak, ha mertek. A féktelen ritmus nem tűrte a hibákat - már
csak a szerteröpködő tőrök miatt sem -, de tánc közben a férfi igazán férfi, a nő valóban nő
lehetett. Tökéletesen előadva a tánc mérhetetlenül felkorbácsolta a nézők vágyait - ám
Alastónak ezúttal más tervei voltak.
A Liedor-lány elsápadt, hollóhajú testőrének viszont arcizma sem rezdült, mikor felpergett
a csörgődobok félreismerhetetlen ritmusa, a fúvósok álmodozón felsíró altja: a rokmundi tőrtánc
kezdő taktusai. A nemesek úgy menekültek le az emelvényről, mint a csirkék, ha föléjük karvaly
árnya vetül. Nem kockáztatták a klánbáró haragját és meg sem várták, míg a csalókán lassú
kezdést a tőrök eksztatikusan sodró, büszke és kihívó tombolása követi.
Alasto gúnyos mosolyt villantott a pódiumon maradó fattyúra; mosolya azonban lehervadt,
mikor a testőr-rokon arcába tekintett. A sötét, ismerős metszésű szemek nem egy vetélytárs
izgalmát tükrözték - valami zavart, szomorkás tűnődés honolt mélyükön.
A fattyú vagy halálosan biztos a győzelmében, vagy nem is, érdekli az egész, vonta össze
szemöldökét, de nem maradt sok ideje a töprengésre.
A bevezető lépéseknél Alasto mellét kidüllesztve merev, szilajul meg-megtorpanó léptek-
kel közelített Quanda felé. A nő hullámzó teste maga volt a megtestesült csábítás. A kört alkotó
gorvikiak sűrűn nyeldekeltek az aranyszőke lány feszes ruháján átsejlő ívek félreérthetetlen
ígéretét látva. Ezekben a pillanatokban minden férfi Quanda di Thascót, a gorviki klánbáró
szeretőjét kívánta, őrülten és féktelenül. Dharran rekedten suttogta:
- Vesztettünk! A tőrtánc született gorvikiaknak való; a végén pedig...
- Bízd magad rám és a kék holdra - lehelt a lány hajába a testőr. - Érezz, Fekete Rózsa,
ahogy sohasem mertél!
A lány pedig engedelmeskedett. Quanda di Thasco, a nő, felkorbácsolta a vágyat -
Dharran szenvedélyével nyűgözte le a döbbent racallóiakat. A határozottan kilépő Alasto maga
volt a hódító férfi, de peckes kakasnak tűnt csupán a párduchímként tomboló hollóhajú idegen
mellett. Alasto mozdulatait az ágyasa iránti sóvárgás, Quanda kiszámított táncát a nő örök
csábítása vezérelte. Az idegenek toppanó lábaiban, rebbenő csuklóiban, életveszélyes ívben
perdülő csípőmozdulataiban azonban valódi érzések izzottak, melyeket nem adhat csak maga
az élet. Az erioni testőr táncával vallott szerelmet, a gorviki vadmacskában bűntudat,
engesztelés és az örök női sóvárgás lobogott. A racallóiak pedig megérezték a különbséget. A
téren mindenki - még az összeszorított fogú Quanda is - elismerte, hogy Dharran és táncosa
várakozáson felül megfeleltek a kihívásnak.
A zenészekkel együtt játszó negyedik kobzos még bandzsítani is elfelejtett és - huszonöt
dalnokév ide vagy oda - kis híján elvétette a ritmust a megdöbbenéstől. Utána viszont olyan
csodát szültek a húrokon vibráló ujjai, amit józan pillanataiban maga sem hitt volna.
- Ne gondolkozz! Érezz! - parancsolta Sianis és egy pillanatnyi időt sem hagyott a Fekete
Rózsának a kétségbeesésre:
A hosszúkobzos számára megszűnt az idő. Tudta, hogy ujjai élete legtökéletesebb
Tőrtáncát játsszák a húrokon, hangja földöntúlian szárnyal az Égcsarnok kék-bíbor révületében,
a muzsikustársai arcára fagyott áhítatból pedig megértette, hogy ők is képtelenek kilépni a
csodából. Végtelennek tűnő pillanatokig, ugyanúgy nem zenéltek mint ahogyan a fiatal páros
nem táncolt - az elkoptatott szavak meg sem közelítik az Érzést, amely kiragadta az
Égcsarnokot a halandók idejéből. Az eksztázis örökkévalósága uralta a teret.
 A dacorgára pillantó nézők visszazökkentek a Hús Valóságának idejébe. A klánbáró és
ágyasa mesteri tánctudásával sem tudta az idegenek elsöprő szenvedélyét hazudni - de tettek
még egy utolsó kísérletet. Amikor Quanda di Thasco három életlen, ám tűhegyes tőrt dobott a
magasba, a Tőrtánc a legveszedelmesebb szakaszához ért.
A fattyú utolsó tapasztalata lesz, hogy ne ártsa magát Ranagol választotjainak táncába. Az
életével fizeti meg; de hát ez a tőrtánc... ő pedig hivatlan vendég.
A tőrök veszedelmesen csillogtak a holdfényben - a pengéjükre rótt Ramraquo-varázs
dacolt a szoboroszlopok védőmágiájával. Ez a tőrtánc volt, ahol minden megtörténhetett - a
kagylódobok és réztrombonok dübörögtek, mint a rohanó byzoncsorda, szemérmetlenül,
rekedten sóhajtottak a színacélból vert, harmincszelepes csavarkürtök; a troccák és a
hosszúkobzok dallama pedig , egy shadoni szentet is táncra csábított volna. A szilaj, gyönyörű
tombolásban minden megeshetett: egy véletlen baleset; egy holdfényben célt tévesztő
rúnadíszes tőr, egy elejtett, vagy éppen nagyon is céltudatos szó...
- Chancanának igaza volt. Meg kellett volna ölnöm akkor a gyereket is! - vetette oda a
klánbáró foghegyről.
Jól számított: Sianis valósággal megfagyott az időben.
A gyereket is...
Az emlékek hege felszakadt, könyörtelenül kirajzolva a kisfiú leggyötrelmesebb pillanatait.
Ketten álltak a nappali szobában. A köpcös, és a magas; sápadt. Chancana és Alasto.
- Öld meg a gyereket is! - sziszegte a köpcös, de a másik a fejét rázta.
- Thaitar akkor teljesen megvadul, de ha élni hagyom, a kölyök megköti a kezét. Ketten
szenvednek tovább, és ha mindennap látja, mindig emlékezteti majd a veszteségre. Ha pedig
később végzünk vele, akkor egy újabb, friss sebet ütünk a szívén.
A konyha küszöbén álló négyesztendős kisfiú pedig csak néz, és nem érti, anyja miért
nem kel fel a földről és miért nem válaszol...
- Jövőre akkor a gyereket is - biccent a sápadt és véres ramieráját az anya ruhájába törli.
A kisfiú még nem érti, mi ez a rossz, de a félelemtől felfakad benne a sírás és a puha, csendes
tetemre borul...
A tőrtánc gondolatokon végigsöprő, végtelen, ellenállhatatlan ritmusa pillanatnyi
megtorpanást sem hagyott: Quanda tőrei már visszafelé zuhan
. Alasto szemfényvesztő gyorsasággal kapta el a három acélpengét és ugyanazzal a
lendülettel, egyetlen merész perdüléssel - pergett a halhatatlan, gyönyörű, eszeveszett dallam -
hajította Sianis torka felé.
Ez csak tánc volt.
De a leggyilkosabb fajta.
Dharran sikoltva vetődött félre, de Sianis nem a hangra, hanem a holdkék villanásra
ocsúdott fel. Mintha álmodna, emlékezne még, ösztönösen, röptében kapta el a tűhegyes
fegyvereket és...
...vággyal jajongtak a csavarkürtök a kagylódobok féktelen, szilaj tombolásra csábítottak...
...egy holdkóros révült magabiztosságával, gondolkodás nélkül vágta vissza mindhármat. A
döbbent klánbáró az elsőt még félreütötte, a következő azonban a jobb szemén át az agyáig
hatolt. A harmadik markolatig fúródott a mellkasába. A szívet ütötte át, a gyakorlat szülte
pontossággal: az erioni fattyú évék óta, mindkét kézzel, naponta ezerszer dobta célba lapos
tolvajtőrét.
A nézősereg még a dacorga hörgésére, a hirtelen elcsukló zenére sem ocsúdhatott fel -
mert az elzuhanó testtel egy időben igéző dallamok kéltek a negyedik kobzos húrjain, aki
mintha már egyre kevésbé hasonlított volna a megboldogult Chancanára. A dalnok mester volt
a mesterek között: korábbi muzsikájával már megragadta a racallóiak lelkét; és ha egyszer
fogást talált, nemigen engedte el. Tovább játszott hát, pillanatnyi megtorpanás nélkül, és a
városnép képtelen volt kitépni magát a bűvöletből.
A lenyűgöző, varázsos futamok, mint óriási, kibontott szárnyak, befedték az egész teret.
Gorvik népe sóhajtásnyi időre megdermedt, hallva a Véres Próféta oly gyakran idézett, ám
ezúttal arcátlanul eltorzított; versbe szedett szavait:
Akkor már nem hiszel, nem remélsz,
Azon a kék holdfényes alkonyon
Eljő érted is a Hideg Kéz,
Árnyak táncolnak a falon.

Akkor legyőzetsz, pusztulnod kell,

Kosfejes urad nem segít.
Halálhörgésed sem űzi el
A kék éjszakák árnyait.
 25.

A teret uraló dallam tíz szívdobbanásnyi időt nyert a párosnak, akik mint hegyi folyó a
sziklarögök között, siklottak át a megbűvölt tömegen. A ló - vasszürke, izmos harci mén - a
második keresztutcában várta őket és égzengető patacsattogással tűnt el a nyomornegyed
sikátoraiban. A kereskedőnegyeden túl Atros szürkéjét a vén sólyaépítőre hagyták, és a
tetőbirodalomban folytatták útjukat. Óvatosságukat látszólag semmi nem indokolta, hiszen
legalább fertályórányi előnyük volt a Ramraquo-pribékekkel szemben: A várost megbénította
legyőzhetetlennek vélt bálványa pusztulása, az utolsó fivér, Patkány Pacharro pedig még jó
darabig nem tért magához.
A lány egy újabb rejtekhelyre vezette a testőrt. A kereskedőnegyedben megbúvó rejtett kis
toronyszoba tulajdonosa tapintatosan csak a kulcsot hagyta az egyik virágláda alatt. Odabent
két illatosan gőzölgő dézsa, a legfelső szobában baldachinos ágy várta őket és virágok, szirmok
minden elképzelhető -helyen. Sianis fanyarul elmosolyodott. Az ismeretlen dúsgazdag lehetett,
és igencsak lekötelezve a Liedoroknak, ami nem is csoda, az utóbbi hat nap eseményeit
tekintve.
A testőr villámgyorsan lecsutakolta magáról a tánc és a rohanás verejtékét, és mikor haját
törölgetve felfelé indult a lépcsőn, a küszöbön egy friss, kábítóan nehéz illatú fekete rózsába
botlott. Sianis hitetlenkedő félmosollyal csóválta fejét: az üzenet nem szorult magyarázatra.
Fiam, ha mesterfokon műveled a szerelmet, hatalmad lesz a szebbik nem felett,
magyarázta komolyan pocakos mestere, a De Artis Amoris és a Tractatus Profanus című,
puritánabb országokban azonnal betiltott, szemérmetlennek bélyegzett művek szerzője. Bram
mester pocakos volt, füstösbama bőrű és köpcös, ráadásul negyvenes évei derekán járt, de
még mindig összesúgott háta mögött az asszonynép. A szerelem volt az egyetlen, amivel soha
nem tréfált. Hatalom ez, amelyet megéreznek a nők és vágynak utána mondogatta tanítója a
szerelem tudományában.
A testőr még mindig kába volt a történtektől ha nem ragyog rá a kék hold mosolya, ő
maradt volna átütött torokkal az emelvényen. Doldzsah kegyelméből azonban nemcsak túlélte,
de szívdobbanásnyi idő alatt le is zárta a múlt adósságait.
Dharrannal viszont elkezdődött valami, amit vétek volna befejezetlenül hagyni.
A nő, aki azt állítja, hogy nem vágyik a férfitól gyönyörre, az vagy hazudik, vagy túl fiatal,
esetleg nagyon öreg. A sóvárgó koplalás a testi és asztrális betegségek melegágya, a
hűtlenségről nem is beszélve - a fiú bólintott, felidézve pocakos mestere szavait.
Legyen hát.
A lány ajtaja nyitva volt. Dharran az ablak felé fordulva ült egy csavart lábú, díszes széken.
Meg sem fordult, mikor a belépő Sianis mögött kattant az emelőretesz. Erioni divatú, szárnyalt,
habtiszta könnyű ujjast és - Sianis legnagyobb megelégedésére - ezerráncú bíborszín
nadrágszoknyát viselt. Gorviki divat szerint feltűzött haja kiemelte a holdfényben kirajzolódó,
tökéletes profilját.
Egyedül csak egy halandó ember vagy, ám ha egy nővel találkozol, férfi leszel - és éppen
annyira leszel férfi, amennyire az a másik nő - magyarázta hajdan a kalapos dalnok. Sianis
megérezte a lány szomorúságát, bizonytalanságát. Sebezhető és büszke - a legrosszabb
párosítás. Egyes dolgok azonban - sem Gorvikban sem Abasziszban nem változnak. Örökifjú
mestere szerint pedig a nők a jóleső fáradtság pillanataiban és - meglepő módon - a nagy lelki
megrázkódtatások idején a legfogékonyabbak a halhatatlan gyönyörre. Nos, ami a
megrázkódtatást illeti...
Legyen hát.
Dharran tétován bólintott a testőr felé, aki a széke mögé lépve szótlanul a vállára tette a
kezét: A halandók legtöbbje, fiam, ostobán végigfecsegi egész életét, holott az igazán fontos
dolgok nem igényelnek szavakat - hát persze, Bram mester. Sianis ujjai tétován végigsimítottak
az éjszín hajon, és amint megcsapta orrát a lány tiszta, női illata, érezni vélte a sóvárgás
aromáját. Az emberek a virágokhoz hasonlóan az elme számára alig tudatosított, mégis
észlelhető módon üzennek egymásnak, az igazi szerelmesek illatai pedig a végletekig fokozzák
egymás vágyát. .
Legyen hát.
Kardot és dobótőrt egyaránt villámsebesen forgató, érzékeny ujjai a feltűzött hajzuhatag
mélyén felfelé simítottak, alig érintve a pihés tarkót. Érezte, amint a lány megborzong a
várakozástól. „A tarkó a női erőd leggyengébb pontja; ezt ne feledd. Nem tartják intim
testrésznek; de ha bevetted, és gyengéd ujjaiddal, tüzes leheleteddel ostromlod, a siker már
csak idő kérdése. Kezdetben úgy hódíts, mint aki kegyet gyakorol és minden mozdulatod több
gyönyört -ígérjen az előzőnél!" Balja a lány vállára siklott és masszírozni kezdte a szorongás
megkötötte rostokat, finoman elsimítva az álmatlanság és aggódás csomóit, miközben jobb
keze ujjai a fülcimpa mögött simították végig a hajvonalat. Mikor a kipiruló arcú lány nyelt egyet,
érezte, hogy jó úton halad. A jóleső borzongás fokozatosan átjárta a tökéletes testet és a Fe-
kete Rózsa még mindig a széken ülve, haját lassan kibontva jelezte, hogy hajlandó az etikett
szabályain is lazítani. Az okos nő a férfit a vágyakozó kíváncsiság pórázán vezeti a
beteljesülésig - vagy a vesztébe! A nagy csábítók mindig tudták, hogy a férfi inkább látni, a nő
inkább hallani akar a vágy csúcsai felé haladva - magyarázta hajdan a dús bajszú aszisz.
Legyen hát.
Az ujjak a lány homlokára csusszantak, mintegy véletlenszerűen simítva el a belső
szemzugban sűrűsödő redőket, majd az ajkak vonalában táncoltak tovább, míg a tenyér egy
felhő könnyedségével siklott a járomcsontok felett. Az arc teljes ellazulásával ujjai
továbbsimítottak a karcsú nyak felé. A Fekete Rózsa mögé térdelve, forró leheletével, tétova
csókjaival cirógatta tarkóját, és a gorviki költészet klasszikusaitól vett bókok és hasonlatok
csokrát szórta a lány elé - dalnok tán sosem leszek, Bram mester, de örülnél, ha látnád, nem
vagyok igazán tehetségtelen, gondolta a testőr. Dharran hunyt szemmel, mint kábító illatot,
szívta be a szerelmes szavakat.
„Szép nőnek sose mondd, hogy gyönyörű egy leszel csak az ügyetlenül bókoló fajankók
közül. Hasonlítsd inkább, az ősi istennő szobrokhoz, amelyeknek nem az üres szépség, hanem
az egyéniségük sugárzik a vonásaikból - és a nő inni fogja a szavaidat. A vágy ösvényén
haladva pedig a tapasztalat tanít helyénvaló szavakra." Dharran arca izzott, lélegzete egyre
mélyebbé vált, ahogy a testőr nyelve hegyével cirógatta a fényesfekete haj tövén kibukkanó
apró pihéket. Mikor a Fekete Rózsa elernyedve hátradőlt, az erioni úgy tapogatta végig a karcsú
nyakat, a bájosan apró fülkagylót, mint műértő a finom fafaragást. Az ujjakat az ajkak, és a
szerelmesen forró lehelet követte, mialatt Sianis kezei; mintegy véletlenszerűen kigombolták a
könnyű ujjas legfelső gombját. „A nő teste a legtökéletesebb hangszer, fiam, és kontár a férfi,
aki nem tud rajta játszani. A mester azonban művészetté nemesíti a halhatatlan érzést!"
A gorviki utcán váratlanul koboz szava pendült. A toronyablaktól alig kőhajításnyira racallói
szerenád dallama szállt a meleg nyáréjszakában.
A ráérősen kigombolt ereni ujjast széttárva Sianis kezei egészen a tarkóig siklottak vissza
és az ujjakat követve forró csókok özönével borította a lány hátát, csigolyáit, miközben a
habkönnyű ruhadarab az előrehajló Dharran válláról szinte véletlenszerűen hullott a földre.
„Minden nép nyelvén tudnod kell szeretni fiam - szenvedélyesen, mint Gorvik tüzes hímjei,
kifinomultan, mint egy haonwelli bárd, szemérmesen és pillekönnyűen, mint a tiadlaniak és
szilaj hévvel, mint az ilanori férfinép. A szenvedély ugyan a vér szava, de a dallam - nos, az
megtanulható."
Míg az erioni tenyere a lány finom ívű kebleit simította a selyemkönnyű fátyolon át - ujjaid
a keblek ívét egy vak szobrászművész áhítatával csodálják ; Dharran szinte dorombolt a
gyönyörtől. A testőr egyszerre mozdult a székből felálló lánnyal és árnyként követve mozdulatait
hozzásimult, míg Dharran az ágy felé lépett. A Fekete Rózsa ekkor megtorpant, és parazsat tett
az ágy lábánál felállított aromafüstölőre. Felegyenesedve jólesően nyújtózott és átkarolta a háta
mögé lépő fiú nyakát, miközben az erioni egyetlen mozdulattal oldotta meg a bíbor
nadrágszoknya övét. Finoman a tarkójába harapott és a gorviki lány boldog meglepetéssel
fedezte fel Sianisban a holdfényes tetőrengetegben megpillantott ragadozót. „A nők sóvárognak
az erő után - de az erőszakot a párnák közt is csak szelídítve tűrik." A testőr egy erőteljes
simítással-hátulról a lány arcába fésülte az éjfekete hajzuhatagot, és a Liedor-örökös fojtott si-
kollyal vetődött a széles ágyra. A hátának, ágyékának feszülő izmos test meglepően könnyű
volt - az erioni kontár lett volna a szerelemben, ha nem tudja súlyát megfelelően elosztani.
Sianis pedig ezalatt - ez a férfi sosem veszíti el a fejét? - hozzáértő gyengédséggel a
melleket fedő fátyol kapcsát oldotta ki. A lány hatalmas, elégedett vadmacskaként nyújtózott a
kereveten és tovább merült az édes, akarattalan élvezetbe, mikor a testőr ujjai a
keresztcsontját, utóbb-a combja belső ívét masszírozták. A testőr nem sietett: egy művész
ihletett kifinomultságával hangolta fel a tökéletes test gyönyör- és fájdalompontjait. „A férfi
eksztázisa, akár az íj - minél tovább feszíted, annál messzebbre száll. Csak az ostobák
dicsekszenek azzal, milyen gyakran áldoznak a szerelem oltárán. A mester számára az a
fontos, milyen hosszan és milyen magasra szárnyalnak együtt a Végtelenbe."
" Dharran már nem is tudatosította, hogy a könnyű ujjak, a forró ajkak lábainak, hátának
egyetlen porcikáját sem hagyják érintetlenül: Teste egyetlen sóvárgó sikollyá lett, éhesen
kívánva a vágyat végsőkig feszítő fiút. A partra vetett rönk tunyaságával fordult hátára, és csak
homályosan érzékelte, hogy a sötét szemű démon - végre! - megszabadítja legutolsó
pillekönnyű ruhadarabjától is.
Gorviki hímekhez méltó, vad rohamot várt; ám a véglétekig kifinomult erioni hollószín
sörényével az arcát simítva, ajkával nyaka, mellbimbói felé kalandozva megtagadta tőle a
feloldó beteljesülést. A Liedor-lány türelmetlensége először ámulattá, majd vad elragadtatássá
vált, amint a sóvárgás fogalma újabb és újabb jelentést nyert számára. Semmi nem létezett
már, csak a szédülés, a parázsló fekete szem, a merészen tudatos ujjak, a forró lehelet és a
végtelenül puha, végtelenül szemérmetlen ajkak és a szavak, ó, Ranagol, azok a varázslatos,
elragadó szavak!
Azután... zsigereibe, szívébe markolt a gyönyör, és az Idő egyetlen eksztatikus sikollyá al-
vadt. A racallói utcákon kóborló igric húrjain pedig a gorviki Vágyelégia utolsó versszaka búson-
gott:

Legalább test a testnek vallja meg,

Mikor már nem segít rajtunk a gyűlölet sem,
És gyönyörbe sikoltva tagadjuk az Időt,
Hogy feledjük a Halált, kétségbeesetten.
 26.

Patkány a saggranában tért magához. Tarkója pokolian szaggatott, és gyötrelmei csak

fokozódtak, mikor felindultságtól reszkető számadója kapkodva beszámolt a Holdtáncról. A
hamuszürke arccal felkönyöklő uzsorás első pillantása a korongsakk táblájára esett. Őrjöngve
pattant fel és eszelős kacajjal söpörte le a vörös és fekete bábokat.
- Végjáték! - rikoltozta teli torokból és vad táncba fogott. - Elfogytak az embereik. Meg kel-
lett mutatniuk meztelen arcukat! Halál! Eljő hát értük a halál! - sikoltott vérben forgó szemekkel.
A számadó némán, lehajtott fejjel menekült. Pacharro fásultan rogyott le és azon töprengett,
hogyan tovább, mikor... valahol az ablak alatt mintha Alasto gúnyos kacaját hallotta volna. Fel-
tépte az ablakot, de odakint csak a kék hold, a Ramraquo család baljós ómene tündökölt. A
kacagást mintha elvágták volna. Alasto, na persze. Halott, halottabb már nem is lehet.
Az uzsorás káromkodva készült becsukni a nehéz fatáblákat, mikor a szeme sarkában
mozgást észlelt: valami moccant a szomszéd sarokban. Reszkető kézzel akasztotta le a
fegyverállványról a kicsi, de meglepően erős, acélhúros számszeríjat. Miközben felajzotta,
tekintetével szándékosan kerülte a sarkot, ahol a nehéz függönyök homályában mintha újra
megnyúltak volna az árnyak. Az uzsorás nyelt egyet, vett egy mély lélegzetet...
Most! Az arasznyi, mérgezett nyílvessző átcikázott a saggranán és tolláig fúródott a nehéz
függönybe... amely mögött nem állt senki.
A döbbentén tántorgó Pacharro félrehúzta a súlyos drapériákat és kitárta a másik ablakot
is. Kéken derengő, csendes éjszaka volt: átkok, fohászok és a kárhozat ideje a próféták szerint.
A tarkóját tapogató uzsorás rádöbbent, hogy a látomás csupán az agyrázkódás káprázata volt.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor... óriási árnyak jelentek meg a szemközti falon. Csak ár-
nyak, de kirázta a hideg a gondolatra, miféle rém vethet ilyen árnyékot. Pacharro fogai
összecsikordultak. Nem. Csak képzelődöm. Fáradt vagyok és túl sokat veszítettem az elmúlt
napokban. Nincs ott semmi - reménykedett. Szemét fájdalmas-erősen behunyta, pontosan, mint
kisgyermekkorában, ha a palota sötét szobáin kellett átvágnia. Száz szívdobbanásnyi ideig
számolt, majd résnyire nyitotta a szemét. Az árnyak már alig karnyújtásnyira hömpölyögtek a
tompa azúr félhomályban. A kék hold pedig csak nevetett rajta, miközben a sötétség habzsolva
közeledett, hogy magába szippantsa.
Nem! Nem! Nem!
Az uzsorás száját hab verte ki, ahogy ruháit megszaggatva dobálta magát az üresen
visszhangzó saggranában. Az ajtó előtt posztoló siedonok megrökönyödve néztek össze: A
rideg, számító gondolkodásáról hírhedt Pacharro jó fertályóráig tombolt, törve-zúzva, ami a
kezébe került. Amikor kimerülten, lecsillapodva elnyúlt a földön, az árnyak eltűntek, mintha nem
is léteztek volna.
Az uzsorás kijózanodva gyors számadást vetett. Ketten maradtak a gazemberek,
legfeljebb hárman. Varázslójuk, fejvadászuk nincsen már, a két tejfelesszájú pedig nem ellenfél
a... Rekedten felkacagott, mikor eszébe jutott a megoldás. Az elpusztíthatatlanul szívós
fenevad; a család legveszettebb ragadozója, a csigolyatörést is túlélő ramie'cor.
- Nem maradt csatlósuk - motyogta feltápászkodva. A mágusuk a tengerbe fúlhatott, mert
azóta sem látták nyomát. A vörös szemű gladiátorból eleven tűpárnát csináltak a vörös íjászok,
mielőtt átvetette magát az aréna falán. A csuhást pedig már valahol a szomszéd tartományban
űzi-hajszolja kilenc Ramraquo-fejvadász. Ketten maradtak az arcátlanok, nekem pedig egész
Racallo a lábaim előtt hever.
A Ramraquo-vagyonnal markában tartotta a várost. A félszigeten egyedül ö, Pacharro
kölcsönözhetett pénzt, nem is akármilyen kamatra. Aki nem tudott fizetni, még mindig eladhatta
a családját - a Korbácsos jól megélt a kis szajhákból -, esetleg beállhatott a tarantolo gyilkosai
közé. Markában volt a város - és nem csak a város. Racallóiak százai vándoroltak ki minden
évben, akik torkig lettek a Ramraquo-módszerekkel. A kivándorlókat azonban szintén a
tarantolo hajói szállították és a vakon reménykedők a Szent Föld határain túl, idegen
országokban is egyhamar megismerkedtek a Ramraquók „pénzbehajtójával".
 A tarantolo éppen a kivándorlók megadóztatásával szőtte volna hálóit távoli vidékeken is,
mélázott a Ramraquók kincstárát kezelő uzsorás. Cápa Lancha halálával azonban kezdett
összeomlani a jól kiépített rendszer.
- Még nem veszítettem - mormolta. - Egyedül toborzok újabb cabraókat, és én magam
fogom össze a szálakat. Vérrel és tűzzel esketem fel őket a tőr és méreg törvényeire. Holnap:
Ma pedig az írmagját is kiirtom a Liedoroknak és befejezem, amit Alasto tizenhét éve
félbehagyott!
Felesleges az egész várost bevonni, tűnődött tovább lehiggadva. Még úgy tűnne, a
racallóiak nélkül képtelen elbánni két senkiházival. Ha a foltos bőrű fenevad szimatot fog,
egymaga is végez velük. Valahol ismét felhangzott a kurta, éles kacaj, de az uzsorás csak a
fejét rázta, fogcsikorgatva. Nem, ma végzek velük. Ma este már nyugodt álmom lesz. Kék
árnyak nélkül.
- Küldjétek be a Leopárdot - suttogta rekedten.
 27.

E1 sem téveszthette a lány könnyű; igéző illatát. Noha a vérveszteség legyengítette, sebei
már eléggé behegedtek, hogy utánuk merészkedjen. Sokkal szívósabban kötődött ő az élethez,
mint az éjszakában vakon botorkáló, kurta életű, törékeny halandók. Amikor már elég erősnek
érezte magát, a lány keresésére indult.
A hajnal még bátortalanul motozott fényujjaival napkeleten, mikor ráakadt az illatra. Folyé-
kony árnyékként kúszott a háztetők birodalmában tovább, az izgató, kábító nőies aromát
követve. Igen, ma éjjel eljött az igazság ideje és talán minden megváltozik, minden más, jobb
lesz ezután.
A toronyszobát megpillantva hatalmasat dobbant a szíve. Borotvaéles hallásával felneszelt
a lezárt zsaluk mögül kiszűrődő hangokra és érverése vadul felgyorsult. Elrugaszkodott a
szomszédos háztetőről, és az ablakpárkányba markolva hatalmas pók módjára kúszott fel a
kerek toronyba. Mivel nem akarta, a tető meg sem reccsent mázsányi súlya alatt.
Álomszerű lassúsággal lazította meg az egyik széles cserepet és még az utolsó
pillanatban is reménykedett, hogy megcsalta a füle, hogy ezután valóban más lesz minden...
A vágy, fojtott sikolya szállt az éjszakában. A toronyszobában zihálók egyike sem vette
észre a félrecsúszó cserép résében felparázsló szemeket. Keskeny, bíborszínű, kráni
szemeket.
Csalódott, elkeseredett szemeket.
 28.

Sianis arra ébredt, hogy mozdítani sem tudja a bal kezét. Mikor rádöbbent, hogy a jobbat
sem, azon nyomban felébredt. A hatalmas ágyon feküdt kifeszítve - az acélbéklyók és a zárak
igazi szakértőre vallottak. Kissé megnyugodott, mikor megpillantotta a fölé hajló Fekete Rózsát.
A lány deréktól felfelé meztelen volt. Az arcán valami vad diadal ragyogott.
- Sosem szerettem az efféle kikötözős szerelmi bolondságokat - húzta el a száját a fiú, de
a Dharran szemében lobbanó fény arra utalt, hogy szó sincs játékról.
- Csak Ranagol kiválasztottai értékelik mindazt a tapasztalatot, amit egy árnyháború jelent
kezdte lassan a lány. - Gorviki módra, feláldozni mindent, ha kell, a győzelemért.
- Hé, hé! Mi ez a gorviki ostobaság? Sosem volt könnyű melletted, de most igazán nem
tudlak követni - kezdte a fiú, gyomrában felfelé kúszó rémülettel. Hangja remegett, de most
kisebb gondja is nagyobb volt annál. Azok a béklyók átkozottul jók és eltéphetetlenül erősek
voltak. A lány elfújta az ágy lábánál parázsló, kábító illatú füstölőt. Már nem volt szüksége rá.
- Minden a győztesé, emlékszel? Ketten maradtunk az egész város ellen... vagy az utolsó
Ramraquo ellen, szemlélet kérdése. Bolond voltam és vak. Veled olyan ütőkártya volt a
kezemben, amely feleslegessé tette volna Atros, a kráni meg a többiek feláldozását.
- Honnan tudod, hogy mind meghaltak? - kapta fel fejét a fiú.
Dharran lesajnálóan mérte végig.
- Ha élnének, már hallottunk volna felőlük. Az a nyomorult csuhás majdnem lebuktatott, de
egyszer mindennek eljön az ideje. Az aréna mellett, a harangtoronyban ráhibáztál, testőr.
Valóban boszorkány vagyok, nem is akármilyen. -A lány egy fatokból alkarnyi csontkést húzott
elő.
- Feláldozni mindent, ha kell. Most rajtad a sor, kedvesem.
 29.

Bram Boreillo hányingerrel küszködött, szemébe könnyeket csalt a kín. Törött, kacskán
megbicsakló kezeivel alig bírt megkapaszkodni a magas -ablakpárkányban, bal lábára nem
tudott ránehezedni. Csípőcsontjába számszeríj vesszeje törött, de nem szerezte meg kínzóinak
az örömet, hogy összerogyni lássák.
Ha élni nem tudtál, legalább halj meg rendesen, ismételgette magában fogcsikorgatva,
mint shadoni szerzetes a zsoltárt.
Az utolsó utáni pillanatban találta meg Sianist és a lányt. Figyelmeztetni, de legalábbis
megvédeni próbálta őket. Két teljes percig tartóztatta fel a Ramraquókat a toronyszoba melletti
sikátorban, megfeledkezve Erion harmadik aranyszabályáról: egyszer minden jótett elnyeri
méltó büntetését.
Verejtékben fürdő arcát a Vörös Íjászok felé fordította, de nem őket látta, még csak nem is
a mögöttük lapuló Patkányt. Abaszisz koszorús mesterdalnoka a felhőkön áttörő, szórt hajnali
ragyogást, az új nap örömét akarta magával vinni, mielőtt elindul a hideg, végtelen úton.
A Ramraquo-uzsorás halottsápadt volt, szemei alatt a kialvatlanság riasztóan mély karikái
sötétlettek, de vigyorgott. Az igazság pillanata: csak egy kézmozdulat és az utolsó álcájától is
megfosztott, kövér aszisz disznót félszáz nyílvessző szegezi a vályogfalakra. A Leopárd azóta
biztosan végzett a másik kettővel. Az uzsorás tenyere viszketett, ahogy a dalnok pufók arcába
nézett. Ki akarta élvezni a bosszút. Miközben a fal mellett támolygó, vérveszteségtől reszkető
dalnokhoz közeledett, amaz felemelte törött balját.
- Dalnokot megütni rossz ómen. . . - kezdte, de megpördült a visszakezes pofontól.
Recsegő sípcsontjában felüvöltött a fájdalom és mikor a falnak zuhant, alkarjaiban pattogva
hasadtak tovább a csontok.
- Nem érdekel. Az erősebb jogán! - vihogott az uzsorás sipító patkányvihogással, és
közelebb lépett az újabb pofonhoz. Szinte sajnálta, hogy ez az egyetlen túlélő és ez sem húzza
már soká. A Vörös Íjászok sorfalán túl néma döbbenettel gyülekezett a városnép. Kitűnő. Ideje,
hogy a hitvány csőcselék megtanulja, ki az úr Racallóban.
- Erősebb? - dadogta a bárd feldagadt ajkakkal. - Erősebb volna az, aki gon-corgák és
testőrök százaival a háta mögött, egy egész félsziget zsarnokaként képtelen megakadályozni,
hogy féltucat lázadó... hat nap alatt hat Ramraquo-vezért küldjön a Kosfejes Úr ítélőszéke elé?
Magad leszel a hetedik, uzsorás! Most, a hetedik napon, mert méltatlan vagy a hatalomra, mert
a Nagyúr törvénye ellenére uralkodsz... mert Ranagol megveti a gyengét!
A következő pofon leterítette. A Patkány hallotta háta mögött az emberek rosszalló
mormolását és kezdte bánni, hogy belement az ostoba komédiába. Túl sokat beszél a rohadék.
Fél lábbal a sírban is képes kiforgatni a Tanításokat a szőrös disznaja! Még egy utolsó, igazi
ökölcsapás, aztán szitává lőhetik, döntött az uzsorás, de képtelen volt megállni, hogy egy
utolsót ne üssön a tarantolo ellenségén. Egy klán jövője (vagy a sors elágazásai, ahogy a
Sheral-vidéken mondanák) bizony néha efféle apróságokon múlnak.
- Ki hát az erősebb? - nyögött a feltápászkodó aszisz. - De van még egy érvem, patkány. -
Törött baljára nehezedve, teljes erejéből sípcsonton rúgta az uzsorást. Pacharro döbbenten
visított fel: a rúgás nem volt erős, ám a dalnok hegyes orrú, vasalt csizmát viselt.
- Lelőni! - parancsolta tajtékozva, aztán észbe kapva kihátrált a tűzvonalból. ,
Nem történt semmi. A vörös zekés mesterlövészek mintha a hajnali harmattal szívódtak
volna fel. A megperdülő uzsorás azon kapta magát, hogy egyedül néz farkasszemet a hitvány
csőcselékkel... amely ilyen közelről azért nem is tűnt olyan hitványnak.
- Időd lejárt - suttogta háta mögött az aszisz, de már nem figyelt rá, mert egy magas
termetű, ősz férfi megragadta a vállát.
- Húsz éve várok erre a pillanatra - jegyezte meg csendesen, miközben a racallóiak
közelebb nyomultak mormolva, feltartóztathatatlanul., mint az árapály. Éhező gyermekek
elkeseredett szülei, rászedett, kifosztott és meglopott városlakók, napperzselte parcelláikról
elmenekülő, földönfutóvá tett parasztok, megsarcolt halászok, meggyalázott anyák és véresre
korbácsolt kurtizánok: ott voltak mind. Nem látott egyetlen rivális klánt, egyetlen nemesi kendőt
sem. Erre a számadásra csak a szegények, az örök vesztesek jöttek el.
- Ki vagy te? - dadogta a Patkány a vállát egyre erősebben markoló, széles tenyerű
öregnek. Alig vette észre; hogy valami meleg csordogál lefelé -a lábszárán. A tömeg már nem
volt arctalan: undorodó, megvető fintorok tengere hullámzott körötte.
- A te szemedben egy senki - felelte a vén sólyaépítő.
Az uzsorás fejében széthulltak a gondolatok. A dalnok szava kerengett elméjében, mint
keselyű a haldokló felett:
Ranagol megveti a gyengét.
Az utolsó dolog, ami az agyába villant, egy széles pofájú ácsbalta volt.
 30.

A csonttőrre vésett rúnák átizzottak a füstölő felett és Dharran túl volt már a bevezető
rítusokon is. Meg kellett várnia, míg a penge eléggé lehűl, hogy a törés veszélye nélkül
lesújthasson:
- Mióta Atros kimenekített Racallótól, a Ramraquók maguk alá gyűrték a félszigetet, én
viszont készültem ellenük. Bizonyára hallottál már a Hiwithekről - pillantott Dharran a fiúra, és
csodálkozva nyugtázta, hogy kövér verejtékcseppek ütnek ki a testőr homlokán. - Perverz
ringyók. Kilenc úgynevezett nagyasszonynak kellett odaadnom a testem, míg engedélyezték,
hogy fiatal korom dacára elsajátítsam a Kés rítusát. Ez egy szimpátiás mágián alapuló, véres
varázslat. Nem mondom, hogy fájdalommentes, de halálbiztos.
- Ismerem.
Dharran Liedor hitetlenkedve csóválta a fejét. Fekete Rózsa, gondolta a fiú. Méltó a
nevére: ha tövisének mérgét megízleled, legyőzhetetlennek érzed magad, végül azonban biztos
halál vár.
- A kosfejes istenetek, meg az ostoba próféták miatt vagytok ilyenek - dünnyögte.
- Milyenek?
- Dicsőítitek a bosszút és a gyilkosokat. Rettegitek a halált, de magasztaljátok a gyilkolást.
Azt képzelitek, ha kioltjátok valakinek az életét, azzal nemcsak őrajta, de a halálon is úrrá
lesztek egy kicsit. Számotokra senkik csupán, akik egy élet munkáját áldozzák azért, hogy
felneveljék gyermekeiket a jövőnek. Goradonok, senkik tartják el ezt az országot, valamennyi
nagyszájú ripőkjével. Ti pedig hősként ünneplitek, ha valami fajankó bátran hátba lő egy
városőrt, aki özvegyet és árvákat hagy maga után. Talán Alasto és Chancana, talán a
Ramraquók formálták ilyen ostobává Racallo „hőseit". Fekete Rózsa, amikor megölsz, te sem
leszel más; mint a családom.
- Ah, a gyengék szép szavai! Csak a kiválasztottak értékelik mindazt, amit Ranagol egy
árnyháborúval ad. Az erősebb megerősödését, a méltatlanok kirostálódását - ismételte a lány
konokul. - Gondolom, nem hiszed, ha azt mondom, sajnálom. Ketten maradtunk és nincs más
mód, hogy végleg elpusztítsuk a tarantolo utolsó vezérét. A leggazdagabb, legravaszabb
rokonodat. A biztonságunkat eddig annak köszönhettük, hogy sosem látták az arcunkat, nem
hagytunk nyomot. Most viszont, legfeljebb egy óránk lehet, mielőtt betoppan, és ne reméld,
hogy egyedül jön. Addig végeznem kell a Kés Rítusával, különben ő végez velünk. Ha lenne
egy papunk, túlélhetnéd, de így... tényleg sajnálom, kedves. Meg kell tennem.
- Nem kell.
A hadaró, macskaszerű kurrogás alig hasonlított emberi beszédre. Aztán megérezték a
szagot is: a ragadozó nagymacskák jellegzetes, fanyar bűzét. Az ajtóban - nem hallották kinyílni
- a tarantolo kétembernyi magas, foltos bőrű mestergyilkosá állt. A nyakát ugyan valami
különös, vastag sál fedte, de ettől semmivel sem látszott kevésbé veszedelmesnek. A lány
tétova mozdulatot tett Sianis felé, mintha segítséget várna a leláncolt testőrtől. A ramie'cor
azonban nem támadott.
- Az Erősebb Törvénye feljogosítja a klánt, hogy belháború esetén egy emberként - torz,
százfogú ragadozóvigyor - sorakozzon fel az erősebb mögé. A Nagyúr nem követel felesleges
áldozatot az övéitől. Nem kívánja, hogy vérünket ontsuk a gyengébb oldalán. A tarantolo pedig
titeket választott.
A lány kezéből hangosan koppanva hullott ki a tőr. A testőr sóhaját tán még a lenti
sikátorban is hallották.
- Egyszer egy fehér sámán azt jósolta, úr leszek enyéim között. Levennéd végre ezt a
rohadt bilincset? - sziszegte Sianis és a boszorkány dermedten, szó nélkül engedelmeskedett.
- A bordélyban nem tartott ennyi ideig, pedig nekem kulcsom sem volt - dörzsölte csuklóit
a testőr, gondosan kerülve a valódi kérdést: hogyan tovább?
A Leopárd a küszöb mellett letelepedve puha mozdulattal maga, alá húzta hosszú lábait.
Kedvtelve méregette a Fekete Rózsát. Meglátta benne a harcias vadmacskát:
embernőstényben az efféle igazi ritkaság.
- Az örökséged. Az örökségünk - suttogta a Liedorok klánjának egyetlen túlélője, és
beleszédült, mikor kezdte felfogni szavai jelentését. A félsziget, a nagyváros, a falvak és a
kikötők, a klánok és a saggiák, minden őket illeti, az erősebb jogán. Ha pedig a két klán
egyesül... micsoda szerencse, hogy a fiú nemcsak okos, de jóvágású is! Dalnoknak persze
csapnivaló lenne, hiába igyekszik, de az ágyban igazi művész... ami ugyan nem fődolog, de a
legfőbb mellékes.
A fiú nem viszonozta a mosolyt: talán kissé gyorsnak találta a tempót, amellyel áldozatból
klánvezérré és leendő férjjé lépett elő. Ezek a külországiak mindig ilyen nehézkesek, tűnődött a
lány, de majd itt beletanul. Hiszen felerészben gorviki, nem is akármilyen: .
- A nagy kalapos ember odalent vár - szólalt meg váratlanul a Leopárd. - Megpróbált
feltartóztatni, ezért el kellett törnöm mindkét kardját és a kezeit. Meg az egyik lábát is - tette
hozzá fejét lesunyva, mint aki kész elfogadni a korholást. Egyszerű világában a sötét hajú
Ramraquo-fiút is az igazi ragadozók közé sorolta. A Leopárd felismerte benne a vezérségre
termett, ravaszabb hímet, akinek vakon engedelmeskedhet. Minden rendjén való, gondolta és
dorombolni szeretett volna az elégedettségtől.
- Az én munkám itt véget ért. Ez nem az én hazám, és a családomat is kiirtottuk már -
rázta a fejét Sianis. Szó nélkül lépett el a hatalmas embervad mellett. Azon tűnődött; a
vasszürke csődör elbírja-e kettejüket hazafelé, vagy érdemesebb megkockáztatniuk egy
hajóutat.
- Testőr! - csattant fel a lány.
Ismét a büszke Liedor-örökös volt, zárkózott vonású, megközelíthetetlen... de a szemei
elárulták. Sianis a küszöbről fordult vissza. Röptében kapta el az erszényt, amely - legalábbis
tapintásra - drágaköveket, meg valami arasznyi pálcafélét rejtett.
- A rúnapálcát a kopasz csuhástól kaptuk, vész esetére. Legfeljebb hat embert repíthet az
Északi Szövetség területére, ha kettétöröd. Mondta a város nevét is, de már elfelejtettem. -
Halványan elmosolyodott. - Nekem semmi keresnivalóm odafent.
- Aha - mondta Sianis. Megesik, hogy a legdrámaibb pillanatokban semmi értelmes nem
jut az ember eszébe. Búcsú nélkül fordított hátat a lánynak, akire a Szent Föld leggazdagabb
félszigetét hagyta... jókívánságok nélkül. Az istenek törvényei és a gorvikiak persze nem
változnak. A ravasz, gyönyörű boszorkány tűzzel-vassal valóra váltja majd saját álmát.
A Liedor-tarantolót.
 A REGÉNYBEN ELŐFORDULÓ SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK

Abraselyem (gor): Warvik tartományban készülő különleges szövetféle. A hagyományok

szerint egykor shadoni takácsok alkották az első ilyen vég selymet, a valósághoz azonban
közelebb áll a feltevés, hogy dzsad mesterek eszét és tapasztalatát dicséri az így készült,
rendkívüli finomságú anyag. Az elnevezés első tagjából arra lehet következtetni, hogy
kezdetben kizárólag a nemesi származásúakat illette meg. Ma persze minden módosabb gorviki
abraselyemből igyekszik ruháit szabatni:

Arzobispo (gor): Bíbornok, a gorviki egyház legfőbb feje egy-egy tartományban. A világi
életre gyakorolt befolyásuk jelentős, de mértéke tartományonként erősen változó. A rokmundi
arzobispo szavának súlya például meg sem közelíti Akvilonia Fekete Bíbornokának korlátlan
hatalmát.

Árnyékháború: Kránban őshonos szokás; két egymással látszólag békében élő hatalmi
csoportosulás titkos küzdelmét nevezik így. Az árnyékháború eszközei nem seregek,
hadvezérek, ostromok és csaták, hanem merényletek, emberrablások és más, alattomban
kitervelt és végrehajtott akciók. Gorvikban elsősorban a főrendek és kiterjedt nemesi családok
folytatnak egymás ellen árnyékháborút. Az ellentétek ilyen módon történő elsimítását a
törvények is támogatják, mivel az ártatlan áldozatok száma így alacsonyabb, gyakorta a nullával
egyenlő. Amennyiben a két fél bejelenti hűbérurának az árnyékháborút, a gyilkosságok családi
ügynek minősülnek - a bűnösöknek nem a törvény szigorával, hanem az áldozatok szokásjog
szabályozta bosszújával kell számolniuk.
Az árnyékháború Gorvikban nemesi előjog, azt folytatni Gorvikban csak kékvérűeknek van
lehetőségük. A csatározásba persze olykor rendek és más szervezetek is belekezdenek,
ellenük a törvény őrei a szokásost messze meghaladó szigorral lépnek fel.

Cabrao (gor): A régies hangzású szó valaha földdel bíró lovagot jelentett Gorvikban:
Később a nemesek szolgálatában álló birtokfelügyelők megnevezése lett- a városiasodó
tartományokban azonban ma már a különféle klánok alvezéreit is így nevezik.

Conjurator (kys-közös): Szó szerint idéző. A mágiatudók mára meglehetősen megritkult

csoportja, akik tudásukat a démonoktól, hatalmukat pedig különféle lények megidézésével és
uralásával nyerik.

Corga (gor-kra): Kráni eredetű kifejezés; olyan falu, mely az ott élő harcosok (fejvadászok)
kiképzőközpontja is egyben. A közösség apraja-nagyja a gyilkolás mesterségét műveli, ez a
munkájuk. Kardjukat, tudásukat adják bérbe annak, aki megfizeti.

Cou'dainne (erv): Szó szerint villámcsapás. Átvitt értelemben az első látásra fellobbanó,
pusztító erejű szerelmet értik rajta, melyet a legtöbben az istenek ajándékának, avagy
csapásának tulajdonítanak - nem véletlenül.

Crotto (gor): Elsősorban Gorvik és Abrado tartományokban népszerű udvari tánc. Az

alaplépések shadoni eredetre utalnak, mára már teljesen függetlenítette magát az Egyetlen
országában divatos carradótól. Friss, pergő ritmusú tánc, mely nemcsak a nemesi udvarokban
divatos, de bizonyos változatait szegényebb körökben is járják. Tőrtánc néven ismert változata
kitűnő reflexeket, hosszú gyakorlást és nem utolsósorban nagy adag vakmerőséget kíván,
tekintve hogy az egymással vetélkedő férfiak a tánc során tűhegyes dobótőröket hajítanak
egymás felé, amit leejteni igen nagy szégyen.

Csatlós-corga (gor): Olyan fejvadászklán, amely nem tudta megőrzi függetlenségét, és kü-
lönféle okokból valamely nemesi család hatalma alá került. Adót ugyan nem kell fizetniük, ám
cserébe bármikor az adott hűbérúr szolgálatába kell állítaniuk tudásukat.

Da (gor): Bárói birtokjelző.

Dacorga (gor): Klánbáró; olyan földbirtokos, aki egyben valamilyen - többnyire alvilági
klánban is vezető posztot tölt be.

Gon-corga (gor): Fejvadász; szó szerint corgafi.

Goradon (gor): Paraszt, napszámos

Időméreg: Egy fekete rózsaféléből lepárolt, kráni eredetű, emésztőrendszerből felszívódó

méreg, „száz szívdobbanásnak" is nevezik. Hatását egyfajta, „a sejtekben raktározott" életerő
felszabadításával fejti ki, száz szívdobbanásnyi időbe sűrítve az egész hátralevő élet vitális
energiáit: A méreg hatóideje során a szervezet elképesztő teljesítményekre képes, de közben
felemészti teljes életidejét. Az utolsó tíz szívdobbanást már az agónia görcsei kísérik, a
századik pedig maga a halál.

Khim'mor'tin (kra): Sziklafutás. Krán gyalogfutárai körében ismert transzállapot, melyben

jelentősen veszítenek testsúlyukból, és képesek a legmegfelelőbb léptekkel rohanni a sziklás
hegyvidéken is. Hosszas előképzettséget igényel és rendkívül megterheli a szervezetet. Az
állóképesség egyes mérgekkel tovább fokozható, ám ezek a transz megszűntével általában a
futó halálát okoz

Mullah (dzsad): Papok, leginkább Doldzsah vándor papjainak megnevezése a dzsad

kultúrkörben.

Narra-orta (gor): Tőrvény; szó szerint hatalom-beszéd.

Ramie'cor (gor): Szó szerint fegyveres. kéz. A saggiák és tarantolók legfőbb orgyilkosa; a
klánvezér jobbkeze. Általában a klán legjobb, rendíthetetlenül hűséges harcosa. Bármikor,
feltételek nélkül, azonnal bevethető, de csak a vezér kifejezett utasításainak engedelmeskedik.

Sacerdon (gor): Ranagol papjainak címe. Saggia (gor): Jelentése család. Gorvikban a
fegyveres erő felállítására jogosult klánok elnevezése.

Saggrana (gor): A különféle klánok tanácsterme, a "gyülekezés helye".

Sicolo (gor): Jelentése hallgass! A Ramraquók első törvénye, a cinkosságra építő, az

árulókat kínos halállal sújtó parancs. Teljes megfogalmazása nagyjából így hangzik: a tarantolo
erősebb a hercegnél, ezért ha Racallóban élni akarsz, tudod, hol a helyed. „Aki süket, felejt és
hallgat, az száz évig is békén alhat." (Quo defo, oublo e sicolo, che sonna tranquita annecento.)

Shibon (kra): Az egyik északkeleti kráni tartomány nyelvén senkit jelent. A méltatlanok
címe, akik már felismerték semmi voltukat, ezzel megtéve az első lépést a felemelkedés felé.

Shadahín (kra): A kifejezés hozzávetőleges jelentése ember. Krán nyelvén így illetik
azokat, akik már nevet szereztek, ezzel jogot egy másfajta létezésre.

Siedon (gor): Nemesi származású szabad harcos.

Signissa (gor): Nemesi származású gorviki hajadonok kötelező megszólítása.

 Sorora (sha-közös): Nővér; eredetileg a shadoni apácarendekben használt szó, mely mára
szélesebb jelentést nyert. A csak nőkből álló boszorkány - vagy fejvadászklánok, szekták tagjai-
nak gyakori megnevezése.

Tarantolo (gor): Öklömnyi méretű, barna, vérszívó pókfajta, mely leginkább Gorvikban
elterjedt. Rendkívül tartós hálóit csapatosan szövi, és legalább tizedmagával veti magát a
pókfonalak között megrekedt áldozatra. A szó másik jelentése egész Yneven ismert: azokat a
klánokat értik alatta, amelyek riválisaikat megtörve, egész városokat, tartományokat vontak
uralmuk alá.

Trocca (gor): Gorvik tartományban népszerű. pengetős hangszer, ám akadnak olyan

változatai, melyek megszólaltatásához vonót használnak. Hangjuk és méretük alapján öt
különböző típusát különbőztetik meg.

Uonoverole (gor): A szó jelentése nagytiszteletű. A saggiák és tarantolók vezéreinek, a

városokat vagy tartományokat uraló alvilági szervezetek pátriárkáinak tiszteletteljes
megszólítása.
 A RAMRAQUO-TARANTOLO

Ilar Ramraquo - a nagyapa

Testőrből kereskedőklán-vezérré lesz, meggazdagodva nemesi családba házasodik. Fia,
Chamarro Ramraquo már nemesként születik.
Chamarro Ramraquo, az „Uonoverole" - a Ramraquo-fivérek apja.
A klánt saggiává kovácsolja össze.

AZ UONOVEROLE TÖRVÉNYES FELESÉGÉTŐL, NANNIALLTÓL SZÁRMAZÓ FIAI:

Labreo, az elsőszülött. Erionba űzi öccsét, Chancanát, de mindössze egy évig húzza a
saggia élén.
Thaitar, a másodszülött, a család fekete báránya. Sianis apja az emlékezetes erioni
kaland során végképp megtagadta klánját.
Alasto, a klánbáró. A fejvadászklánok vitathatatlan ura a félszigeten. Chancana alvezére,
az új corga-törvények megalapítója, a gyilkosságok intézményesítője. A Ramraquo-birtokok
bejegyzett tulajdonosaként a család egyetlen valódi bárója.
Loalter, a piperkőc. A városi tolvajklánok, játékbarlangok és versenyfogadások
koronázatlan királya.

KÜLÖNFÉLE ÁGYASOKTÓL SZÁRMAZÓ, NEM UTÓDJOGOS FIAK:

Chancana, az erioni vesztes. Időrendben másodikként születik. Erionból hazatérve

összefogja fivéreit és a várost, majd a félszigetet leigázva létrehozza a Ramraquo-tarantolót.
Klánvezérként a spirituális hatalom érdekében felvételért folyamodik Ranagol papi rendjébe.
Ligarr, a Korbácsos. Racallo nyilvánosházainak, fogadóinak vámszedője.
Cápa Lancha, a kereskedők, halászok és hajósnépek ura, a kikötők korlátlan hatalmú
zsarnoka.
Akasztó Albera, a fattyú zsivány. A szárazföldi kereskedelem és az utak vámszedője. A
malmok, a vízellátás és a kisbirtokosok zsarolása is a feladatkörébe tartozik. Az Uonoverole
kedvenc ágyasától született ugyan, de mivel alig hasonlít fivéreire, a valódi apa kiléte erősen
kétséges.
Patkány Pacharro, az uzsorás. A tarantolo pénzembere és szellemi vezére. A
legravaszabb Ramraquo, afféle szürke eminenciás: arcát nem is ismerik a racallóiak.