Állam És Kisebbség Ázsiában - Európai Nézőpontból

Azsia - b sz rmenyi.
qxd 7/28/2008 2:17 AM Page 1
Állam és kisebbség Ázsiában – európai nézôpontból

Azsia - b sz rmenyi.qxd 7/28/2008 2:17 AM Page 1
Állam és kisebbség
Ázsiában – európai
nézôpontból
Budapest, 2008
© Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

1093 Budapest, Lónyay u. 24. félemelet 1.
Levelezési cím: 1461 Budapest, Pf. 362.
Telefon: (+36 1) 216 7292, 456 0779
Fax: (+36 1) 216 7696
Internet: www.eokik.hu
E-mail: minor@eokik.hu
Felelős kiadó: dr. Törzsök Erika elnök
Szerkesztette: Böszörményi Jenő és Hegedűs Dániel
Nyomdai előkészítés és nyomás:

eMeL Press Kft., (+36 20) 203 9961
E-mail: molnart@freemail.hu
Tördelés: Molnár László
Tartalom
Szerkesztői előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5
1. Böszörményi Jenő: A nemzetközi kisebbségvédelem

Európában és Ázsiában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
2. Hegedűs Dániel: Kisebbségi kérdés és emberi jogi dialógus

az Európai Unió külkapcsolatainak ázsiai dimenziójában . . . . . 27
3. Juhász Ottó: Szun Jat-szen nemzeti doktrínája . . . . . . . . . . . . . 57
4. Jordán Gyula: Kína és Tajvan nemzeti

kisebbségeinek egyes kérdései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69
5. Krizmanits József: Kisebbség, nemzet és állam

a Közel-Keleten. Hatalom és kisebbségek az arab világban . . . . 93
6. Csicsmann László: Pakisztán és Banglades –

államképző erő-e a vallás? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133
7. Major István: A Srí Lanka-i tamil szeparatizmus

indiai gyökerei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 159
8. Háda Béla: Tigrisek és oroszlánok – a tamil–szingaléz

konfliktus múltja és jelene . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 179
A kötet szerzői . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 205

Szerkesztői előszó
Lassan két évtizede annak, hogy a kisebbségi kérdés, valamint az
azzal összefüggő politikai és társadalmi problémák európai lépték-
kel mérve nagyon mély beágyazottságra és intézményesítettségre
tettek szert a magyar politika berkein, illetve a társadalomtudo-
mányok keretein belül, elsősorban a határokon túli magyar közös-
ségekkel összefüggésben. Ez a kisebbségekkel kapcsolatos magyar
gondolkodás azonban nagyon is Európa-centrikus, ritkán tekint túl
az öreg kontinens politikai horizontján. E kötet célja, hogy – az azo-
nos címet viselő konferencia anyagai segítségével – bemutasson
pár, az európai etnikai, kisebbségi konfliktusoktól természetszerű-
leg jelentősen különböző elméleti problémát vagy tényleges etno-
politikai konfliktust az ázsiai földrészről, és ezáltal felvillantson e
gondolati hagyomány meghaladását talán lehetővé tevő útvonalat.
A gyűjtemény olyan elméleti témákat dolgoz fel, mint a 20. századi
kínai politikai fejlődés meghatározó alakja, Szun Jat-szen nemzeti
doktrínája, az indiai tamil nemzetfejlődés, a vallási alapú államépí-
tés kérdése Bangladesben és Pakisztánban, vagy a kisebbségek és
a hatalom viszonya az arab világban, a gyakorlatias esettanulmá-
nyok pedig bepillantást engednek a Srí Lanka-i tamil-szingaléz
konfliktus hátterébe, vagy a Tajvanon élő kisebbségek helyzetébe,
megfoghatóvá téve ezáltal az etnikai konfliktusok és kisebbségpo-
litikák európai mainstreamtől eltérő jellegzetességeit.
Az Európa-centrikus magyar kisebbségpolitikai gondolkodás
bizonyos kinyitása – természetesen nem megkérdőjelezve az ob-
jektíven adott geopolitikai preferenciákat – elengedhetetlen, hi-
szen a közös európai kül- és biztonságpolitikán keresztül a magyar
külpolitika aktorai is szembesülnek ezekkel a kihívásokkal, me-
5
lyekre európai minőségükben nem mindig a klasszikus államközi

diplomácia bevált válaszait kell adniuk. E kérdések közül több akár
közvetlen hatással is bírhat az EU biztonságpolitikai helyzetére,
akár az energiabiztonsággal, akár az esetleges migrációs hatással,
akár az egyik legnagyobb globális kereskedelmi partner, Kína reak-
cióival összefüggésben. Azt a dimenziót pedig ugyancsak nem sza-
bad figyelmen kívül hagynunk, hogy egyes ilyen jellegű konfliktu-
sok kezelésében az EU által szorgalmazott kisebbségvédelmi meg-
oldások – egy koherens uniós emberi és kisebbségi jogi politika
követelése mellett – áttételesen hozzájárulhatnak a kisebbségi kér-
dés Európai Unión belüli intézményesítéséhez és ezáltal a magyar
kisebbség- és nemzetpolitika prioritásainak megvalósulásához is.
Kötetünkben az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások
Közalapítvány által a Politológiai Párbeszéd Társasága közremű-
ködésével 2006. március 10–11-én rendezett konferencián elhang-
zott előadások egy részének írott változatát nyújtjuk át az Olva-
sónak.
A szerkesztők
6
1.
Böszörményi Jenô
A nemzetközi kisebbségvédelem
Európában és Ázsiában
Ha azt mondom, szülők tiltakoznak amiatt, mert vallási előírásaikkal

és meggyőződésükkel ellenkező módon az állami fenntartású iskolák-
ban leánygyermekeik nem viselhetnek fátylat, bizonyára a legtöbben
Franciaországra gondolunk. Nemcsak ott tiltják azonban a muzulmán
fejkendő viselését, hanem a kínai többségű Szingapúrban is, ahol a
muzulmán hitű maláj kisebbség tagjaitól megtagadják ezt a jogot.
Ha azt mondom, a hivatalos oktatási rendszer mellett a kisebb-
ség tagjai alternatív, oktatási nyelvként a kisebbségi nyelvet haszná-
ló rendszert tartanak fent, gondolhatunk éppen a franciaországi
bretonok vagy a koszovói albánok által létrehozott kisebbségi nyel-
vű oktatásra, a példa azonban a Délkelet-Ázsiában szétszórtan élő
kínaiakat vette alapul.
Ha azt mondom, egy hosszú évtizedeken keresztül gazdasági-
lag és szociálisan hátrányos helyzetbe szorított etnikai csoport tag-
jait lemaradásuk leküzdésének segítése érdekében pozitív diszkri-
minációban részesítik, sokan minden bizonnyal az európai orszá-
gokban élő romákat véljük e politika célcsoportjának, pedig a ma-
lajziai őshonos maláj és más bumiputera közösségek tagjait a 60-as
évek végétől az oktatásban, az állami ösztöndíjak odaítélésénél, a
közhivatalok betöltésénél vagy a vállalkozások támogatása során a
kínai és az indiai közösséggel szemben előnyökben részesítették.
Ha azt mondom, valamely ország alkotmánya elismeri a nyelvi
sokféleséget, és előírja az ország egész területén használatos közös
7
hivatalos nyelv mellett az állam egyes régióiban a kisebbségi nyel-

vek hivatalos használatát, Spanyolországra asszociálunk, ahol a
kasztíliai mellett egy-egy autonóm közösségben a regionális nyelv
– a katalán, a baszk vagy a gallego – szintén hivatalos nyelv, pedig
a példa Afganisztánra vonatkozott, amelynek 2004-ben elfogadott
alkotmánya a két országos hivatalos nyelv – a pastun és a dari –
mellett a beludzsot, a nurisztánit, a pamirit, a pasáit, a türkmént és
az üzbéget is hivatalos nyelvnek ismerte el egyes tartományokban.
Végül, ha azt mondom, területi autonómia – Dél-Tirol, ha azt
mondom, autonómiaigények – a magyar kisebbségek, ha pedig
azt mondom, szeparatizmus – a baszkok vagy a korzikaiak ötlenek
eszünkbe, holott gondolhatnánk a Fülöp-szigeteki Mindanaóra, az
indonéziai Aceh vagy Nyugat-Pápua tartományra, és Tibetre is.
Ha kisebbségi kérdés, akkor a Kárpát-medencében a Kárpát-
medencére gondolunk, vagy legjobb esetben is Európára. A világ
más részein talán nem is élnek kisebbségek. Ázsiában biztos nem, hi-
szen ha azt halljuk, mokenek, nagák, orang aszlik, amikok, tayalok,
bunumok, puyamák, sanok, karenek, arakanézek, mhongok, lahok,
szodangok, müongok, és a sort lehetne még folytatni, akkor valószí-
nűleg – a specialistákat leszámítva – senki nem tudja, miről is van
szó. Ha persze hozzá teszem, hogy ajnúk, kurdok, pandzsábik, malá-
jok, tamilok, beludzsok, akkor talán némelyeknek derengeni kezd,
hogy valamilyen nem európai népcsoportokról lehet szó. Egy euró-
pai számára a kisebbségi probléma európai kérdés.
Ázsia etnikai, nyelvi viszonyairól hajlamosak vagyunk semati-
kusan gondolkodni. Pedig Ázsia etnikailag is, nyelvileg is és vallási-
lag is sokszínűbb, mint kontinensünk, ahol alig találunk olyan álla-
mot, amely lakosságának több mint 30%-át tennék ki a kisebbség-
hez tartozó csoportok, Ázsiában viszont talán éppen fordítva,
többségben vannak azok az államok, ahol az etnikai vagy nyelvi ki-
sebbségek aránya 30% fölötti (pl. Afganisztán, Irán, Libanon, India,
Indonézia). A nyelvi sokféleség még szembeötlőbb: a Szuezi-csa-
tornától Japánig és Szibériától az Arab-félszigetig és Indonéziáig
közel 50 millió km2-en elterülő földrész több mint 4 milliárd lakója
2197 nyelvet beszél, és nagyon sokféle írásmódot használ. Európá-
ban az itt honos nyelvek száma viszont ennek alig több mint tize-
de: csak 230. Európa vallásilag is homogénebb, többségében ke-
8
resztény, Ázsiában viszont megtalálható az összes nagy világvallás,

sőt ezek mindegyike ázsiai eredetű.
Az összehasonlítást tovább folytatva, Európa, bár területe ötö-
de Ázsiáénak, politikailag körülbelül ugyanannyira tagolt: terüle-
tén 43 állam fekszik, míg Ázsiában 48. Európa politikai kultúrája és
berendezkedése ugyanakkor, egy-két kivételtől eltekintve, egysé-
ges, míg Ázsiában találunk vad kommunista rezsimet (Észak-Ko-
rea) és liberális demokráciát (Japán, Tajvan), a világgazdaság és
-kereskedelem irányában nyitott egypárti kommunista diktatúrát
(Kína), teokratikus köztárságot (Irán) és teokratikus monarchiát
(Bhután). Kérdés, hogyan kezelik a térség államai ezt az etnikai,
nyelvi, vallási és politikai sokféleséget.
A jelen tanulmány a nemzetközi közösség számára a kisebb-
ségvédelem terén Ázsiában és Európában rendelkezésre álló esz-
közökről ad áttekintést. A kisebbségi jogok védelme, hasonlóan az
emberi jogok védelméhez, elsősorban az államok felelőssége és
kötelessége, s ebben a vonatkozásban a nemzetközi közösség és a
nemzetközi jog csak alárendelt vagy mellérendelt szerepet játszhat.
Funkciója kiegészíteni és egy újabb védelmi szinttel megerősíteni
az államok belső jogában kialakított szabályozást, és e szabályozás
fenntartására létrehozott intézményrendszert. A következőkben
ezért az állami szint feletti három további réteget fogok röviden,
vázlatosan bemutatni, az univerzális, a regionális és a bilaterális
szabályozást, illetve az ezeket támogató intézményeket, ahol lehet,
összehasonlításokat téve a két kontinens között.
A nemzetközi kisebbségvédelmi jogalkotást sokszor azzal az
indokkal utasították és utasítják el, hogy minden kisebbség helyze-
te más, ezért lehetetlen egységes megoldásokat találni. Az átfogó
és részletes nemzetközi szabályozásra tett kísérletek szükségszerű-
en bukásra vannak ítélve. Elfogadva e tétel részleges, de csak rész-
leges igazságát, feltételezhetjük, hogy a világ egészét átfogó univer-
zális szabályozás a legfelületesebb, a legkevésbé egzakt és a legke-
vésbé részletes. Az egy-egy régióra korlátozott szabályozás már
több lehetőséget biztosít a regionális sajátosságok figyelembevéte-
lére, és a jogok részletesebb kibontására. A kétoldalú szabályozás-
nak pedig akkor van értelme, ha 1) a bilaterális viszonyban sikerül
túllépni az univerzális és/vagy regionális rendelkezéseken, és még
9
konkrétabbá tenni a jogokat és kötelezettségeket, vagy ha 2) a fe-

lek belső szabályozásának rendelkezéseit sikerül nemzetközi véde-
lem alá helyezni.
Történeti visszatekintés
Az első nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer, amely az I. világhá-

borút követően a Nemzetek Szövetsége égisze alatt működött, két-
ségtelenül elsősorban európai, még pontosabban közép-európai
volt. A szövetséges és társult főhatalmak által kötött és a Népszövet-
ség védelme alá helyezett kisebbségvédelmi rendelkezések célja és
feladata a Párizs környéki rendezés során újonnan létrejött, illetve
területében megnövekedett államok, és a vesztes országok terüle-
tén élő kisebbségek jogainak biztosítása révén az új nemzetközi
rend stabilizálása volt.1
A rendszerbe bevont államokat az alábbi jogok tiszteletben
tartására kötelezték: az élet és a szabadság teljes védelme, szabad
vallásgyakorlás, az állampolgársághoz és az opcióhoz való jog,
törvény előtti egyenlőség, a polgári és politikai jogok egyenlő,
meg-különböztetésmentes élvezete, a foglalkozások vallási meg-
győződéstől független gyakorlásának lehetősége, a nyelvhaszná-
lat szabadsága a magán- és az üzleti forgalomban, a vallási élet-
ben, a sajtóban vagy nyilvános gyűléseken, a kisebbségi nyelvek
bíróság előtti használatának joga, jogegyenlőség, jótékonysági,
oktatási, vallási vagy szociális intézmények létesítésének és fenn-
tartásának joga, a kisebbség számarányának megfelelő, államilag
finanszírozott anyanyelvű oktatás. E jogok védelmére panaszme-
chanizmust hoztak létre – kimondva, hogy e rendelkezések nem-
zetközi érdekű kötelezettségek: a sérelmet elszenvedett személy
vagy csoport ügye kivizsgálásáért a Népszövetség Tanácsához for-
dulhatott.
1 Az első világháború utáni kisebbségvédelmi rendszer általános áttekintését lásd pl. Balog Artúr:
A kisebbségek nemzetközi védelme a kisebbségi szerződések és a békeszerződések alapján. Berlin,
Ludwig Voggenreiter Verlag, 1928. Új kiadás: Csíkszereda, Kájoni, 1997.; Buza László: A kisebb-
ségek jogi helyzete a békeszerződések és más nemzetközi egyezmények értelmében. Budapest,
Magyar Tudományos Akadémia, 1930.
10
A rendszernek azonban volt ázsiai vonatkozása is. Törökorszá-

got, mint a világháborúban vesztes felet, az 1920-as sèvres-i békében
területében jelentősen megcsonkították, és a fenti kisebbségvédelmi
rendelkezések mellett továbbiak elfogadására is kötelezték. Törökor-
szág olyan választási rendszert volt köteles elfogadni, amely az etni-
kai kisebbségek számára arányos képviseletet biztosított, az etnikai
kisebbségek felekezeti és iskolai autonómiát kaptak, a nem muszlim
kisebbségek megőrizhették saját – korlátozott hatáskörű – igazság-
szolgáltatásukat. A békeszerződés Kurdisztánnak Törökországon be-
lül helyi autonómiát biztosított, azzal a megkötéssel, hogy a területen
élő kisebbségek jogait is biztosítani kell, illetve lehetőséget teremtett
arra is, hogy a kurd terület függetlenné váljon és a szintén kurdok ál-
tal lakott moszuli vilajettel egyesüljön. Hasonlóképpen különleges
státusba került a szerződés szerint a kisázsiai Szmirna és környéke,
amely bár egyelőre török szuverenitás alatt maradt, görög többségű
volt, és ezért Görögország különleges jogokat szerzett a területen:
megállapíthatta a helyi parlament választásának módját, és a szerző-
dés szerint egy ötéves periódust követően a lakosság kinyilvánított
akaratának megfelelően magához csatolhatta a területet. A sèvres-i
török békeszerződéssel egy napon Örményországgal aláírt kisebb-
ségvédelmi egyezmény megismételte a sztenderd rendelkezéseket,
de emellett lehetőséget biztosított az önkéntes emigrációra, előírta,
hogy a választási rendszer kialakítása során figyelembe kell venni az
etnikai kisebbségek jogait, és a muszlim családjogi szokások figye-
lembevételére kötelezte Örményországot.
A Kemál Atatürk vezette törökországi felkelés mindkét szerző-
dés hatálybalépését megakadályozta. A Törökország és Szovjet-
Oroszország között 1921 márciusában Moszkvában, majd október-
ben már a transzkaukázusi szovjet köztársaságokkal kiegészülve
Karsban megkötött két barátsági szerződéssel megszűnt a függet-
len Örményország. E szerződés a Grúziának átengedett területek,
köztük Batumi, számára széles körű közigazgatási autonómiát
irányzott elő, amelyben az ott élő közösségek mindegyike gyako-
rolhatta kulturális és vallási jogait. A felek hasonlóképpen elismer-
ték az Azerbajdzsán védelme alatt álló Nakicseván autonómiáját.
A végül 1923-ban Törökországgal aláírt lausanne-i béke törölte
sèvres-i béke különleges rendelkezéseinek többségét: megtartotta
11
a vallási kisebbségek saját igazságszolgáltatására vonatkozó részt

és a szövetséges főhatalmak hatáskörébe utalta a kisebbségekhez
tartozó személyek kölcsönös és önkéntes emigrálását szabályozó
rendelkezések meghozatalát. A szerződést egyébként – annak elle-
nére, hogy a Népszövetség már nem létezik – Törökország mind a
mai napig hatályosnak, magára nézve kötelezőnek tekinti.
Sokban hasonló rendelkezéseket tartalmazott a brit mandá-
tumterületből független állammá váló Iraki Királyság kisebbségvé-
delmi nyilatkozata, valamint a szíriai francia mandátumterület ré-
szeként bizonyos fokú autonómiával bíró Alexandretta szandzsák-
ra vonatkozóan a Népszövetség Tanácsának határozata is. Mind-
két dokumentum előírta a nem muszlim kisebbségek saját korlá-
tozott igazságszolgáltatásának engedélyezését, valamint Irak ese-
tében méltányos, Alexandretta esetében arányos képviselet bizto-
sítását az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek számára. Az 1932-es
iraki nyilatkozat ezenfelül az ország egyes területein (Moszul,
Arbil, Kirkuk és Szulejmanija tartományokban) az arab mellett a
kurd és a török nyelvet is hivatalosnak ismerte el, és a kisebbség
által lakott tartományokban megkövetelte a köztisztviselők kisebb-
ségi nyelvismeretét is. Alexandretta öt évvel később elfogadott sta-
tútuma a kisebbségek méltányos képviseletét is előírta a közszol-
gálatban.
Az Állandó Nemzetközi Bíróság álláspontja szerint a kisebbsé-
geket érintő lakosságcsere-egyezmények, minthogy céljuk a kisebb-
séghez tartozó személyek saját etnikai környezetbe áthelyezésével a
béke biztosítása, szintén kisebbségvédelmi céllal születtek.2 Ezért
legalább megemlíteni érdemes a szintén népszövetségi garancia
alatt állt görög–török egyezményt, amely Törökország Konstantiná-
polyon kívül élő görög és Görögország Nyugat-Trákia területén kívül
élő török etnikumú polgárainak cseréjéről rendelkezett.
2 „This article forms part of the provisions relating to the protection of minorities. This shows the
close relationship existing between the Convention and the general body of the measures
designed to secure peace by means of the protection of minorities. […] The general purpose of
the instrument is thus, by as wide a measure of reciprocal emigration as possible, to eliminate or
reduce in the Balkans the centres of irredentist agitation which were shown by the history of the
preceding periods to have been so often the cause of lamentable incidents or serious conflicts,
and to render more effective than in the past the process of pacification in the countries of
Eastern Europe.” The Greco-Bulgarian „Communities” Case. PCIJ B sorozat 17. sz. (1930. július 31.)
12
A mai nemzetközi rendszer kisebbségvédelmi intézményei3
A második világháborút követően megerősödött az a meggyőződés,

hogy az emberi jogok általános védelme a nemzetközi béke és bizton-
ság fenntartásának egyik fontos eleme, ezért a mai nemzetközi állam-
rendszer működési elveit rögzíteni hivatott dokumentum, az Egyesült
Nemzetek Szervezetének alapokmánya már az államközi együttműkö-
dés egyik céljaként és feladataként jelölte meg az emberi jogok és alap-
vető szabadságok tiszteletben tartásának előmozdítását.
Mielőtt továbbmennék, szükségesnek tartok egy distinkciót
megfogalmazni. A kisebbségi jogok fogalmát lehet szűken, és lehet
tágan értelmezni. Szűkebb értelmezésben azok a jogok tartoznak
ide, amelyek kifejezetten a kisebbségi identitás védelmével és meg-
őrzésével kapcsolatosak. Tágabb értelmezésben mindazok a jogok
idetartoznak azonban, amelyeket általában emberi jogoknak neve-
zünk: a kisebbséghez tartozó személyek is élvezik ezeket a jogokat,
tehát minden emberi jog egyben kisebbségi jog is. A következőkben
tárgyalandó emberi jogi egyezmények rendelkezései ezért egyben a
kisebbséghez tartozó személyek jogvédelmet is szolgálják.
Az emberi jogi együttműködés eredményeként fogadta el az
ENSZ azokat a dokumentumokat, melyeket összefoglalóan az em-
beri jogok nemzetközi törvényének nevezünk. Az emberi jogok
egyetemes nyilatkozata, valamint a polgári és politikai, illetve a gaz-
dasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányai
jelentik az univerzális emberi jogi jogvédelem gerincét. Az ENSZ
Közgyűlése által 1948-ban elfogadott emberi jogi nyilatkozatba
foglalt jogkatalógus, amelyet nagyon hamar az ENSZ-alapokmány
3 A kisebbségi jogok jelenlegi nemzetközi szabályozása és az alábbiakban tárgyalt nemzetközi do-

kumentumok tekintetében ld. pl. az alábbi munkákat: Francesco Capotorti: Study on the Rights of
Persons Belonging to Ethnic, Religious and Linguistic Minorities. New York, United Nations, 1991.;
Thornberry, Patrick: International Law and the Rights of Minorities. Oxford, Clarendon Press,
1991.; Arie Bloed–Pieter van Dijk (szerk.): Protection of Minority Rights through Bilateral Treaties.
The Hague–Boston–London: Kluwer Law International, 1999. Gaetano Pentassuglia: Minorities
in International Law. Strasbourg, Council of Europe, 2003. A nemzetközi egyezmények magyar
fordítását ld. pl.: Majtényi Balázs–Vizi Balázs (szerk.): A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai.
Dokumentumgyűjtemény. Budapest, Gondolat Kiadó–MTA Jogtudományi Intézet–MTA Kisebb-
ségkutató Intézet, 2003. A hivatkozott kétoldalú egyezmények jelentős hányada megtalálható az
ENSZ szerződéstárában: United Nations Treaty Series.
13
emberi jogi rendelkezésének autentikus kifejtéseként kezdtek ér-

telmezni, nem tartalmazott kisebbségi jogokat. A közgyűlés meg-
elégedett annyival, hogy egy párhuzamosan elfogadott határozatá-
ban leszögezte: az Egyesült Nemzetek nem maradhat közömbös a
kisebbségek sorsa iránt.
Az egyetemes szintű kisebbségvédelem szempontjából kétségte-
lenül legfontosabb egyezmény a polgári és politikai jogok nemzetkö-
zi egyezségokmánya. Az egyezségokmány általános emberi jogi do-
kumentum, amely mindenki, így a kisebbséghez tartozó személyek
számára is garantálja többek között az élethez, a személyi biztonság-
hoz, a jogképességhez való jogot, a kínzás, az embertelen, megalázó
bánásmód, a rabszolgaság tilalmát, a mozgásszabadságot, a törvény
előtti egyenlőséget, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás, valamint a vé-
leménynyilvánítás szabadságát, a gyülekezési és egyesülési jogot, a vá-
lasztójogot és a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Az egyezségok-
mány 27. cikke biztosítja az etnikai, vallási és nyelvi kisebbséghez tar-
tozó személyek jogát, hogy egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival
közösen saját kultúrájuk legyen, saját vallásukat gyakorolják, és saját
nyelvüket használják. A szerződés végrehajtását a szakértőkből álló
Emberi Jogi Bizottság végzi, amelynek elsődleges feladata a részes ál-
lamok által rendszeres időközönként benyújtott jelentések vizsgálata
és ezek alapján ajánlások megfogalmazása.
Az egyezségokmányt 15 ázsiai állam nem ratifikálta, köztük a
legnépesebbek, pl. Kína, Indonézia, Pakisztán, vagyis kb. 1,8 milli-
árd ázsiai ember polgári és politikai jogainak nem létezik nemzet-
közi garanciája. Az egyéni jogsérelmek alapján benyújtott pana-
szok kivizsgálására az Emberi Jogi Bizottság külön jegyzőkönyv
alapján jogosult, melyet ez idáig hat állam kivételével valamennyi
európai, de csak 13 ázsiai ország ratifikált (többségük – hét – a volt
szovjet térségből kerül ki, valamint Ciprus, Dél-Korea, a Fülöp-szi-
getek, Mongólia, Nepál és Srí Lanka).
A gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezség-
okmánya garantálja többek között a munkához, az igazságos mun-
kafeltételekhez, a szakszervezet-alapításhoz, a szociális biztonság-
hoz, a megfelelő életszínvonalhoz, az egészséghez, az oktatáshoz
és a művelődéshez való jogot – mindenfajta megkülönböztetés
nélkül. Bár kifejezetten kisebbségi rendelkezést ez az egyezmény
14
nem tartalmaz, megemlítem, hogy a végrehajtás ellenőrzésével

megbízott szakértői bizottságnak az oktatáshoz való joghoz fűzött
kommentárja leszögezi, az oktatás akkor tekinthető megfelelő szín-
vonalúnak, ha az a kisebbségek kulturális igényeit is kielégíti.
Az általános emberi jogi kereteket rögzítő dokumentumok
mellett a nemzetközi közösség univerzális szinten egy-egy kiemelt
részterületet is jónak látott szabályozni. Az emberi jogi nyilatkozat-
tal egy napon fogadták el a népirtás bűntettének megelőzéséről és
megbüntetéséről szóló egyezményt, amely azáltal, hogy a genocídi-
umot valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy
részleges megsemmisítéseként definiálta, a kisebbségekkel szem-
beni legsúlyosabb jogsértésekkel szemben nyújt védelmet. Egy-két
miniállamot leszámítva valamennyi európai állam megerősítette az
egyezményt, Ázsiában viszont 11 állam, köztük Indonézia, Japán és
Thaiföld nem részese az egyezménynek.
A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöbölé-
séről szóló egyezményben a részes államok arra vállalnak kötele-
zettséget, hogy megtiltanak és kiküszöbölnek minden olyan kü-
lönbségtételt, kizárást, megszorítást vagy előnyben részesítést,
amelynek alapja a faj, a bőrszín, a leszármazás vagy a nemzetiségi,
etnikai származás, és amelynek célja az emberi jogok egyenlő élve-
zetének és gyakorlásának megsemmisítése vagy csorbítása. Az
egyezmény ugyanakkor időlegesen megenged olyan intézkedése-
ket, amelyek célja valamely védelemre szoruló faji vagy etnikai cso-
port számára az emberi jogok egyenlő élvezetének biztosítása. Az
egyezmény lehetőséget nyújt mind egyéni, mind államközi panasz
benyújtására, az előbbi azonban a részes államok külön akaratnyil-
vánításától függ (14. cikk), s Ázsiában csak Ciprus és Azerbajdzsán
kötelezte erre magát. Európában 13 állam kivételével valamennyi.
Az 1989-ben elfogadott gyermekjogi egyezmény egyrészt pon-
tosítva megismétli a polgári és politikai jogok egyezségokmányá-
nak kisebbségjogi cikkét, másrészt előírja, hogy a kisebbséghez
tartozó gyermek örökbefogadásáról vagy a menekült gyermek el-
helyezéséről hozandó döntés kialakításakor figyelembe kell venni
a gyermek nyelvi, vallási, kulturális hátterét. A gyermekjogi egyez-
ményt valamennyi európai és valamennyi ázsiai állam ratifikálta,
ezért bár, mint azt fentebb láttuk, a polgári és politikai jogok egyez-
15
ségokmányának kisebbségi cikke nem érvényesülhet minden ázsi-

ai országban, a kultúra élvezetére, a vallás gyakorlására és a nyelv
használatára vonatkozó jogok legalábbis a kisebbséghez tartozó
gyermek esetében gyakorolhatók.
Hogy valamelyest teljessé tegyük a képet, meg kell említeni az
ENSZ két szakosított intézményének egyezményeit. Az UNESCO
által az oktatás és a kultúra terén elfogadott szerződések, pl. a tár-
gyi és a szellemi örökség védelméről, a diplomák kölcsönös elis-
meréséről, vagy a kultrális sokszínűség előmozdításáról, bár nem
kisebbségvédelmi céllal jöttek létre, a kisebbségi érdekek védel-
mére is hatékonyan felhasználhatók. Kifejezetten kisebbségi ren-
delkezéseket tartalmaz azonban az oktatásban alkalmazott meg-
különböztetés elleni küzdelemről 1960-ban elfogadott egyez-
mény. Az egyezmény tiltja valamely személy vagy csoport faji,
nyelvi, vallási vagy nemzetiségi alapon történő kizárását az oktatás
bármely fajtájából vagy fokozatából, valamely személynek vagy
csoportnak alacsonyabb színvonalú oktatásra való korlátozását,
vagy külön oktatási rendszerek létesítését és fenntartását. Ugyan-
akkor nem zárja ki annak lehetőségét, hogy vallási vagy nyelvi
okokból külön oktatási rendszerek jöjjenek létre, amennyiben
azok a szülők kívánságának megfelelő oktatást nyújtanak. Az
egyezmény elismeri továbbá a nemzeti kisebbségek tagjainak
azon jogát, hogy saját oktatási tevékenységet folytassanak, s en-
nek részeként iskolákat tartsanak fenn vagy az anyanyelvüket
ezekben az intézményekben használják. Elismeri végül a szülők
azon jogát is, hogy gyermekeiket saját vallási és erkölcsi meggyő-
ződésüknek megfelelő nevelésben részesítsék. Ázsiában 19, Euró-
pában 29 állam részese az egyezménynek.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 111. számú egyezménye a
munka világában tiltja a faj, a bőrszín, a vallásos meggyőződés alapján
történő hátrányos megkülönböztetést. A Nemzetközi Munkaügyi
Szervezetben az őshonos és törzsi népeket évtizedek óta kitüntetett fi-
gyelem övezi. A bennszülött és törzsi népekről 1958-ban és 1989-ben
elfogadott két egyezmény a földhöz való jog, a földhasználat, a termé-
szeti kincsek kiaknázása, az agrárpolitika, a foglalkoztatás, a szakkép-
zés, a kézművesség és a falusi ipar, a társadalombiztosítás és az egész-
ségügy, az oktatás és a kommunikációs eszközök, valamint a határo-
16
kon átnyúló kapcsolatok és együttműködés kérdésköreiben állapít

meg szabályokat. Míg a korábbi egyezmény népszerűbb volt az ázsiai
országok körében – a gyarmattartó Belgium és Portugália mellett
Banglades, India, Irak, Pakisztán és Szíria is ratifikálta –, addig a későb-
bit eddig csak európai országok (Dánia, Hollandia és Norvégia) erősí-
tették meg, holott Ázsia számos országában élnek bennszülött és tör-
zsi népnek minősülő népcsoportok. E két egyezmény tekintetében az
ILO ellenőrző tevékenysége a faji megkülönböztetés hatásaival és a
fejlődés terén a lakosság többi része számára nyitva álló lehetőségek-
ből történő kirekesztés hatásaival kapcsolatos.
Regionális szabályozás Európában
Európa viszonylag fejlett és sokrétű kisebbségvédelmi rendszert ho-

zott létre az elmúlt évtizedekben, különösen fontos időszak volt ebből
a szempontból a 90-es évek. Az Európa Tanács, az Európai Biztonsági
és Együttműködési Szervezet, valamint az Európai Unió tevékenységé-
nek egyaránt fontos része a kisebbségek védelme. Az EBESZ és az ET
ezenfelül átnyúlik az ázsiai kontinensre is, hiszen mindkét szervezet-
nek tagja Törökország, Örményország, Azerbajdzsán és Grúzia, az
EBESZ-nek pedig a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok is, s en-
nyiben ezek az európai rendszerek részben ázsiaiak is.
E szervezetek közül az emberi és kisebbségi jogok védelme te-
rén végzett tevékenysége miatt a legfontosabb az Európa Tanács,
amelyet kifejezetten és elsősorban e célból hoztak létre. Az 1950-
ben elfogadott emberi jogok európai egyezménye képezi az euró-
pai emberi jogi jogvédelem fundamentumát, s bár kisebbségvédel-
mi rendelkezések nem találhatók a szövegben, az egyezmény vég-
rehajtásán őrködő, egyéni vagy államközi panaszmechanizmus ke-
retében megkereshető és kötelező erejű döntéseket hozó Emberi
Jogok Európai Bírósága számos ítéletében foglalkozott a kisebbsé-
gi problematikával.
Az emberi jogi egyezmény mellett az ET két, kisebbségi tárgyú
szerződést is elfogadott, az 1992-es regionális vagy kisebbségi nyel-
vek chartáját és az 1995-ös kisebbségvédelmi keretegyezményt. Az
előbbi a kisebbségi nyelv mint kulturális érték, az utóbbi a kisebb-
17
ségi jogok védelme felől közelít a kérdéshez. Céljában és hatásában

azonban mindkét egyezmény egy irányba, a kisebbségi identitás vé-
delme irányába mutat. Az egyezmények végrehajtását, szakértői tes-
tületek által készített részletes elemzést és ajánlásokat megfogalma-
zó jelentésekre támaszkodva, a Miniszteri Bizottság ellenőrzi.
A kisebbségvédelmi keretegyezmény gyengeségük, program-
matikus jellegük miatt sokat kritizált rendelkezései adják ma a ki-
sebbségi jogok európai védelmének keretét. Az egyezmény minde-
nekelőtt néhány fontos alapelvet szögez le:
– a kisebbséghez tartozó személyek jogainak védelme az em-
beri jogok védelmének szerves részét képezi,
– a kisebbségi személy megválaszthatja, hogy kisebbségiként
kezeljék-e vagy sem, s ebből a választásából nem származhat
hátránya,
– a kikényszerített asszimiláció tilalma,
– a kisebbségi jogok egyénileg vagy másokkal közösségben
gyakorolhatók,
– az államok támogatják a kisebbségi kultúra és identitás meg-
őrzését, tartózkodnak az etnikai arányok megváltoztatásától.
Az egyezmény egyrészt megerősít egyes általános emberi jogo-
kat, így a törvény előtti egyenlőséget, a hátrányos megkülönbözte-
tés tilalmát, a gyülekezés és egyesülés szabadságát, a vallás és a vé-
leménynyilvánítás szabadságát, másrészt kisebbségi jogokat és a ki-
sebbségi identitás védelmét szolgáló egyéb szabályokat állapít meg:
az anyanyelv magánéletben és a nyilvánosságban történő használa-
tának szabadságát, a közigazgatási hatóságokkal való érintkezésben
az anyanyelvhasználat jogát, a család- és utónevek kisebbségi nyel-
ven történő használatának jogát, a kisebbségi oktatási intézmények
alapításának és fenntartásának jogát, a kisebbségi anyanyelv megta-
nulásának jogát, a határokon átnyúló kapcsolatok fenntartásának
jogát, a helységnevek és földrajzi megjelölések kisebbségi nyelvű
használatát, a kisebbségi kultúra és történelem oktatásának és a ki-
sebbségi nyelvű oktatás előmozdítását, valamint a kulturális, gazda-
sági és közéletben való részvétel feltételeinek megteremtését.
A keretegyezmény sikeresnek mondható, eddig az ET 39 tagál-
lama ratifikálta, köztük a kaukázusi köztársaságok és Ciprus is, de
Törökország nem.
18
A nyelvi charta a regionális és kisebbségi nyelvek használatát

szabályozza az alap-, a közép-, a felsőfokú, a szakközépiskolai és
szakmunkás-, valamint a felnőttképzésben, a polgári, a büntető és
a közigazgatási bírósági eljárásokban, a jogszabályok közzététele
terén, az önkormányzatokban, a közigazgatásban és a közszolgálta-
tásokban, az írott és elektronikus sajtóban, a kulturális és a gazda-
sági életben, a foglalkoztatásban. A nyelvi chartának az ET ázsiai
tagállamai közül egyedül Örményország és Ciprus részese, bár a
charta a többi tagállam között sem kifejezetten népszerű, összesen
további 21 állam részese az egyezménynek.
Az emberi jogi és kisebbségi tárgyú egyezmények mellett az
Európa Tanács keretében elfogadott számos egyezmény bír közve-
tett és általában nem kellőképpen el- és felismert relevanciával a ki-
sebbségvédelem terén. Ilyenek pl. a régészeti és építészeti örökség
védelméről szóló egyezmények, az európai kulturális egyezmény,
a közigazgatási önkormányzatiság önállóságát és a határokon át-
nyúló együttműködést biztosító egyezmények, vagy a határokon
átnyúló televíziózásról szóló egyezmény.
Mind az ET Miniszteri Bizottsága, mind Parlamenti Közgyűlése
a tagállamok kötelezettségvállalásainak ellenőrzése során a kisebb-
ségi jogok helyzetét is rendszeresen elemzi. A Miniszteri Bizottság
több ajánlást fogadott el a romák helyzetéről, oktatási, lakhatási, fog-
lalkoztatási stb. körülményeiről. A Parlamenti Közgyűlés fennállása
óta számos esetben foglalkozott egy-egy konkrét kisebbségi problé-
mával is, így pl. a Szovjetunióban élő zsidók és németek, az európai
cigányok, a jiddis és az aromán kultúra, vagy a Brüsszel környéki
francia kisebbség helyzetével. A 90-es évek elejétől fogva pedig két-
három évente elfogad egy-egy ajánlást a kisebbségi jogok általános
védelméről, ennek keretében fogalmazta meg, a híres 1201-es aján-
lás részeként, kisebbségvédelmi jegyzőkönyvtervezetét is.
Az ET fő szervei mellett további intézmények is mandátumuk
szerves részének tekintik a kisebbségi jogok védelmét. Csak kettőt
említek: a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusát és
az Emberi Jogi Biztost. Ez utóbbi szinte valamennyi, a tagállamok
emberi jogi helyzetéről közzétett jelentésében kitér a kisebbségek
helyzetére, egyik beszámolója a romák európai helyzetének átfogó
leírásával foglalkozik.
19
Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet mind em-

beri dimenziós, mind biztonsági tevékenységi körében foglalko-
zik a kisebbségi kérdéssel. Az 1990-ben elfogadott koppenhágai
dokumentum adta a kisebbségi jogok első részletes katalógusát
Európában. A Nemzeti Kisebbségi Főbiztos pedig tevékenységét a
nemzeti kisebbségeket érintő olyan vitákra összpontosítja, ame-
lyek nemzetközi jellegűek és nagy valószínűséggel államközi fe-
szültségeket kelthetnek vagy nemzetközi fegyveres konfliktust
idézhetnek elő. A Főbiztos tevékenységének célja mindenekelőtt
politikai jellegű, és nem feladata annak ellenőrzése, hogy az álla-
mok teljesítik-e az EBESZ keretében tett vállalásaikat vagy nemzet-
közi kötelezettségeiket. Nem tekinthető a kisebbségek szószólójá-
nak vagy kisebbségi ombudsmannak, és a nemzeti kisebbségek-
hez tartozó egyes egyének sem fordulhatnak hozzá jogorvoslat-
ért. A Főbiztos eddigi tevékenysége során a 90-es évek közepén
két közép-ázsiai országgal, Kirgizisztán és Kazahsztán etnikai vi-
szonyairól fogalmazott meg ajánlásokat.
Végül röviden szót kell ejtenünk az Európai Unióról is,
amelynek ugyan nincs kifejezett kisebbségvédelmi mechaniz-
musa, de az elmúlt években jelentős figyelmet fordít e területre.
A közép- és kelet-európai multietnikus föderációk felbomlása so-
rán az Európai Közösség az újonnan létrejött államok elismeré-
sének feltételéül szabta a kisebbségek jogainak tiszteletben tar-
tását. Hasonlóképpen, a legutóbbi és a folyamatban lévő bővítés
során, így pl. Törökország esetében is, az unió a felvétel politikai
kritériumai között szerepeltette és szerepelteti a kisebbségi jo-
gok biztosítását. E feltételek teljesítését az Európa Tanács normá-
inak alapul vételével méri az unió. Annak ellenére, hogy az alkot-
mányos szerződést 2005-ben a francia és a holland választók a
szemétbe hajították, bizakodással tekinthetünk a jövőbe, mert ez
nem amiatt történt, mert a szerződés az unió értékei között a ki-
sebbségi jogok védelmét is megemlítette. Az alkotmányos szer-
ződés helyébe lépő és az ír népszavazást követően ugyancsak bi-
zonytalanná vált Lisszaboni Szerződés változtatás nélkül át is vet-
te a kisebbséghez tartozó személyekre vonatkozó félmondatot. E
kitüntetett figyelem mellett az unió a tagállamok kulturális, vallá-
si és nyelvi sokszínűségének megőrzése és fenntartása mellett
20
kötelezte el magát, s ennek a kisebbségi közösségek minden bi-

zonnyal haszonélvezői lesznek.
Regionális szabályozás Ázsiában
Európával szemben Ázsiában nincs olyan regionális nemzetközi

szervezet, amelynek célja az emberi jogok, a jogállamiság vagy a
demokrácia előmozdítása. Az Ázsiában működő regionális szerve-
zetek elsősorban gazdasági-kereskedelmi feladatokkal bírnak,
vagy politikai egyeztető fórumként funkcionálnak. Nem születtek
ázsiai regionális emberi jogi egyezmények sem.
Egy kivétel azért akad. Az emberi jogok arab chartája, melyet
az arab államok laza politikai szerveződéseként működő Arab Liga
1994-ben fogadott el, az emberi jogok megkülönböztetésmentes
biztosításának követelménye mellett megfogalmazza azt is, hogy a
kisebbségeket nem lehet megfosztani kultúrájuk élvezetének és
vallásuk követésének jogától (37. cikk). E rendelkezést némileg be-
árnyékolja a jog az olyan szellemi és kulturális környezetben való
élethez, melyben az arab nacionalizmus a büszkeség forrása (35.
cikk). A charta máig nem lépett hatályba.
Kétoldalú egyezmények Európában
Az univerzális és regionális kisebbségvédelmet Európában számta-

lan kétoldalú megállapodás egészíti és teljesíti ki. Európát, és min-
denekelőtt középső és keleti részét keresztül-kasul behálózza a
kétoldaú kisebbségvédelmi rendelkezések rendszere. 1945 és 1990
között összesen hét ilyen egyezmény született. A 90-es években
azonban mintegy száz, kisebbségvédelmi rendelkezéseket is tartal-
mazó szerződés köttetett. Ezek között vannak olyanok, amelyek
pusztán általános deklarációt tartalmaznak a kisebbségek kulturá-
lis, nyelvi és vallási identitásának megőrzéséről és védelméről, és
vannak olyanok is, amelyek részletesebben kibontják a kisebbségi
jogokat. Többek között tiltják a kikényszerített asszimilációt, bizto-
sítják az anyanyelvhasználat szabadságát, a kisebbségi oktatási, kul-
21
turális és vallási intézmények alapításának jogát, a határokon átnyú-

ló kapcsolatok ápolásához való jogot, az anyanyelvű névhasználat
jogát, az anyanyelvi és anyanyelvű oktatást, az anyanyelv közigazga-
tási szervekkel fenntartott kapcsolatokban történő használatát, a ki-
sebbség történelmének és kultúrájának oktatását, a közéletben és a
kisebbségi csoportot érintő döntésekben való részvétel jogát. Ezen-
felül speciális rendelkezésekkel is találkozunk: Dél-Tirol autonóm
státusának biztosításáról, a számik határokon átnyúló rénszarvas-le-
geltetésének engedélyezéséről, a volgai németek állampolgárságá-
nak visszaállításáról, a kisebbségek személyi elvű autonómiájáról
vagy egy kisebbségek által lakott területnek a függetlenség elnyeré-
sét is magában foglaló önrendelkezési jogáról.
Kétoldalú egyezmények Ázsiában
Szemben az európai helyzettel, ahol számtalan kétoldalú egyez-

mény garantálja a kisebbségek jogait, az ázsiai kontinensen alig ta-
lálunk egy-egy egyezményt, amely a kérdéssel foglalkozik. Az India
kettéosztását követő etnikai és vallási zavargásokkal tarkított perió-
dust lezárni hivatott, India és Pakisztán között 1950-ben aláírt
megállapodás4 a kisebbségek számára garantálja az alapvető sza-
badságjogokat: a vallási hovatartozástól független egyenlő állam-
polgári jogokat, az élet, a kultúra, a tulajdon, a személyes méltóság
tekintetében a teljes biztonságot, a mozgásszabadságot, a foglalko-
zás megválasztásának szabadságát, a szólás- és a vallásszabadságot.
A két ország alkotmányának kisebbségi rendelkezéseit lényegében
nemzetközi védelem alá helyezték. Mindkét kormány szükséges-
nek tartotta azonban leszögezni, hogy a kisebbségek lojalitása ah-
hoz az államhoz kell kötődjék, amelynek állampolgárai, és pana-
szaik orvoslását is attól kell várniuk. A szerződés garantálja a Kelet-
és Nyugat-Bengálból, Asszámból és Tripurából elmenekült migrán-
sok mozgásszabadságát és vagyonának biztonságát. A felek továb-
bá kötelezték magukat, hogy nem ismerik el a kényszer hatására
megtörtént áttéréseket, és ilyennek ítélik a zavargások ideje alatti
4 Hatályba lépett 1950. április 8-án. 131 UNTS 3.
22
áttéréseket. Az elmenekültek bizalmának visszanyerése és visszaté-

résük előmozdítása érdekében többek között előírták azt is, hogy
az érintett tartományi és tagállami kormányok bővüljenek egy-egy
kisebbségi képviselővel. A megállapodás végrehajtásának ellenőr-
zésére és esetleges ajánlások megfogalmazására Kelet- és Nyugat-
Bengálban, valamit Asszámban egy-egy kisebbségi bizottságot
hoztak létre.5
Az Egyesült Királyság és Szingapúr között 1957-ben kötött meg-
állapodás6 a függetlenné váló ország kormányának alkotmányos kö-
telezettségévé tette a faji és vallási kisebbségekről való gondosko-
dást. Elismertette a sziget őshonos lakosságát alkotó és leginkább se-
gítségre szoruló malájok különleges helyzetét, és a kormány felelős-
ségévé tette politikai, oktatási, vallási, gazdasági, szociális és kulturá-
lis érdekeik, valamint nyelvük védelmét és támogatását.
A Ceylon függetlenné válását követő szingaléz–tamil konflik-
tus történetében csak egy epizódot jelent az India és Srí Lanka kö-
zött 1987-ben kötött és kérészéletűnek bizonyult colombói megál-
lapodás.7 Az előbb csak a szigetország föderális átalakításáért,
majd az elszakadásért és független államiságért küzdő tamilok a
80-as években kezdtek gerillaháborúba. Az ország déli államaiban
jelentős tamil lakossággal bíró India a korábban általa is támogatott
militáns tamil csoportok megfékezésére Srí Lanka-i kérésre csapa-
tokat küldött a sziget tamilok lakta északi és keleti területeire. Az et-
nikai viszonyok rendezését célzó megállapodás elismeri a sziget et-
nikai, nyelvi és vallási sokféleségét, ugyanakkor aláhúzza az ország
egysége és szuverenitása megőrzésének fontosságát. A dokumen-
tum az északi és a keleti tartomány ideiglenes egyesítését írta elő,
azzal a kikötéssel, hogy alig több mint egy éven belül népszavazást
kell tartani a tartomány további sorsáról. A szerződés, eleget akar-
ván tenni a tamilok egyik legfontosabb követelésének, a szingaléz
mellett a tamilt és az angolt is hivatalos rangra emelte. A szerződés
megkötéséért Rajiv Gandhi, India miniszterelnöke az életével fize-
tett. A konfliktus máig lezáratlan.
5 Tripurában a kisebbségi bizottság feladatait a központi kormányok egy-egy minisztere látta el.
6 Report of the Singapore Constitutional Conference, held in London in March and April, 1957.
London: Her Majesty’s Stationery Office, 1957.
7 26 International Legal Materials 1175 (1987).
23
A 90-es években legalább részben ázsiai államok által kötött,

kisebbségvédelemmel is foglalkozó, alig több mint egy tucat két-
oldalú szerződésről egyrészt keveset tudunk, másrészt a szövegek
keveset tartalmaznak. Csak annak tényéről tudok beszámolni,
hogy a Szovjetunió szétesését követően Oroszország 1991 és 1994
között a közép-ázsiai és Azerbajdzsán kivételével a kaukázusi volt
tagköztársaságokkal kétoldalú barátsági és együttműködési szer-
ződéseket kötött, amelyeknek – Oroszországnak a kisebbségvé-
delmi keretegyezmény végrehajtásáról benyújtott jelentése szerint
– vannak kisebbségvédelmi rendelkezései. Hasonlóképpen az Ör-
ményország által Görögországgal, Bulgáriával, Romániával, Ukraj-
nával, Kazahsztánnal és Libanonnal kötött barátsági és együttmű-
ködési szerződések kisebbségvédelmi passzusairól sem tudunk
többet.
A többi szerződés többnyire általános megfogalmazásokat tar-
talmaz, nem részletezi a kisebbségek által élvezett jogok körét. Az
1999-ben kötött orosz–tadzsik szerződésben a felek állampolgára-
ik számára etnikai származástól függetlenül egyenlő jogokat garan-
tálnak, és amellett, hogy kinyilvánítják mindkét állam multietnikus
jellegét, hitet tesznek amellett is, hogy a másik fél területén élő et-
nikai kisebbség az adott ország társadalmának szerves részét képe-
zi és elősegítheti a két ország közötti baráti kapcsolatok szorosabb-
ra fűzését. A grúz–örmény, illetve a lett–üzbég szerződés szerint a
kisebbséghez tartozó személyek jogainak védelme országaikban a
béke, az igazságosság, a stabilitás és a demokrácia védelmének el-
engedhetetlen elemei. A grúz–román szerződés pedig pusztán
annyit mond, hogy a grúziai román és a romániai grúz kisebbség
jogait a nemzetközi jog előírásainak megfelelően kell biztosítani.
Ezenfelül Ukrajna és Grúzia több közép-ázsiai országgal kötött a
sztálini áttelepítések hatásait felszámolni hivatott szerződéseket.
Végül meg kell még említenünk a Magyarország által kötött
szerződéseket is. Az Üzbegisztánnal, valamint Kazahsztánnal tető
alá hozott szerződések általános kisebbségvédelmi klauzulát tartal-
maznak: a felek annak a meggyőződésüknek adnak hangot, hogy
a kisebbségek jogainak biztosítása a nemzetközi béke és stabilitás
fontos eleme, és megteszik a szükséges intézkedéseket a kisebbsé-
gek kulturális, nyelvi és vallási identitásának és jogainak védelme
24
érdekében. A Törökországgal kötött szerződés pedig mindössze

annyit szögez le, hogy a felek olyan Európát kívánnak építeni,
amely az emberi jogok, köztük a kisebbségi jogok tiszteletben tar-
tásán alapszik.
Ázsia etnikailag, nyelvileg, vallásilag és politikailag is rendkívül

sokszínű. A sokszínűség kínálta lehetőségek ellenére azonban azt
láthatjuk, hogy a kisebbségi csoportok nemzetközi védelme terén
az ázsiai országok messze elmaradnak az európai államoktól. Ez
magyarázható a kulturális különbözőségekkel, az ún. ázsiai
értékeknek az emberi jogokkal szembeni előnyben részesítésével,
a történelmi fejlődés eltéréseivel, illetve az állami szuverenitás
Európában már meghaladottnak vélt primátusával, ami nem enged
más államoknak beleszólást a belügyként kezelt kisebbségi kérdés-
be. Paradox módon éppen a fent említett hihetetlen sokszínűség is,
amely az etnikai képletet az Európában tapasztaltnál jóval bonyo-
lultabbá teszi, óvatossá teszi az ázsiai országokat a kisebbségi prob-
lémák nemzetközi szintre emelésében. Ne várjuk tehát, hogy a
közeljövő a kisebbségvédelmi jogalkotás felfutását hozza majd az
ázsiai kontinensen.
25
Azsia - hegedus.qxd 7/25/2008 5:26 PM Page 27
2.
Hegedûs Dániel
Kisebbségi kérdés és emberi jogi

dialógus az Európai Unió külkapcsolatainak
ázsiai dimenziójában
Megközelítőleg is nehezen lehetne rekonstruálni, megjeleníteni,
visszaadni azt a jelentős mértékű elvárás-tömeget, ami a kelet-közép-
európai rendszerváltásokat követően élt e társadalmakban, és talán
kiemelten is az etnikai és nemzeti kisebbségi közösségekben az eu-
rópai uniós csatlakozás demokratikus fejlődést, illetve a kisebbségi
jogok biztosítását előmozdító hatása tekintetében. A tényleges hatás
– nem függetlenül természetesen az elvárások túlzott voltától sem –
bizonyos mértékig szubjektíven elmaradt a korábban megfogalma-
zott reményektől. A kisebbségi jogok biztosítása úgy az uniós belpo-
litika keretében, mint pedig a bővítési folyamat során az egyes tagál-
lamok nemzet- vagy etnopolitikáinak erőterébe került, változó for-
mában eredményezve praktikus, vagy esetleg kiüresített válaszokat,
illetve a probléma napirendről történő lekerülését.
Ebben a tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy egy olyan
dimenzióban jelenítsük meg a kérdéskört, ami esetében kevésbé
meghatározó a tagállami politikák e zavaró perturbációs hatása, ez
pedig az emberi és kisebbségi jogoknak, a demokratikus értékek-
nek az Európai Unió külkapcsolataiban1 – jelen esetben annak is
ázsiai dimenziójában – játszott szerepe.
Munkám először áttekinti, hogy milyen jogi alapokra helyezi
az unió külkapcsolataiban a harmadik világ, számunkra most első-
1 „EU’s Human Rights and Democratisation Policy”
27
sorban Ázsia országaival fenntartott emberi jogi párbeszédet, és

milyen stratégiai irányelveket társít ehhez a politikához. Ugyancsak
áttekintem, hogy milyen szerepet tulajdonít az Európai Bizottság
és a Tanács a kisebbségek védelmének a külkapcsolatok keretei
között érvényesített emberi jogi politikájában.
Ezt követően a Bizottság és a Tanács hivatalos álláspontját üt-
köztetem a tényleges tapasztalatokkal, vagyis megvizsgáljuk, hogy
milyen súlyra tett szert a kisebbségvédelem az unió azon országok-
kal fenntartott bilaterális kapcsolataiban, amely államokkal egyál-
talán folyik emberi jogi dialógus, vagy van intézményesítve valami-
fajta emberi jogi elvárás- és kapcsolatrendszer Ázsiában.
Végezetül pedig esettanulmányként elemzem az EU–Kína
kapcsolatrendszer keretében zajló emberi jogi párbeszédet, annak
fő strukturális és tartalmi jellemzőit, és próbálom az így nyert ele-
meket általánosítani, extrapolálhatóvá tenni a Human Rights and
Democratisation Policy egészére nézve.
Jogi és politikai alapok
Szükséges kiemelni azt az érdekes ellentétet, hogy míg belpolitikai

kontextusban – a Lisszaboni Szerződés hatálybalépéséig2 – az
unió hivatalos álláspontja szerint nincs olyan közösségi joganyag,
amire egy kisebbségi jogi kodifikációt, vagy a nemzeti kisebbségek
uniós szintű védelmére irányuló politikát alapozni lehetne, az em-
beri jogok és a kisebbségvédelem ügyének külpolitikai kontextus-
ban való érvényesítésekor mégis épp az Európai Bizottság, sőt a Ta-
nács nevezte meg korábban is az acquis bizonyos részeit, mint
amelyek bizonyítják az unió mintaadó szerepét és elkötelezettsé-
gét a területen.
2 A Lisszaboni Szerződéssel módosított TEU 1a. cikke – mely az Alkotmányos Szerződés terve-
zetének I.-2. cikkével azonos – lesz hatálybalépését követően az első olyan elsődleges közös-
ségi jogba foglalt norma, amely utal a kisebbségi kérdésre: „Az Unió az emberi méltóság tisz-
teletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az em-
beri jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának érté-
kein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés ti-
lalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyen-
lőség társadalmában.”
28
A Tanács által évente elfogadott, az emberi jogok helyzetéről

és az EU emberi jogi politikájáról szóló jelentések szerint az embe-
ri jogi politika, illetve ennek érvényesítése az EU külkapcsolatai-
ban az alábbi pontokon van lehorgonyozva az alapító szerződé-
sekbe:3
A jelenleg hatályos TEU 6. cikke a szabadságot, a demokráci-
át, az emberi jogokat és a jogállamiságot, mint az unió alapvető
értéket nevezi meg, mintakatalógusként pedig az Európa Tanács
által 1950. november 4-én elfogadott római egyezményre
hivatkozik.4
A külkapcsolatok tekintetében a TEU 11. cikke szerint az uni-
ós külpolitikának fundamentális, alapító szerződésben lehorgony-
zott célja „a demokrácia és a jogállamiság fejlesztése és megerősíté-
se, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben
tartása”.5
Mint látható tehát, az Európai Unióról szóló Szerződésből vi-
szonylag egyszerűen levezethető az emberi jogi politika érvényesí-
tése a külkapcsolatokban.
A következő lépés számunkra annak kimutatása, hogy vajon
ebbe az emberi jogi politikába, mely hivatalosan a „The EU’s
Human Rights and Democratisation Policy” nevet viseli, beleérten-
dő-e a kisebbségek védelme is?
A Tanács által elfogadott éves emberi jogi jelentések rendre ki-
térnek ugyan a kisebbségek védelmének kérdésére, ám ezt megle-
hetősen szűkszavúan teszik. Belső problémaként többnyire az eu-
rópai romák helyzetét, valamint a rasszizmus és idegengyűlölet
3 EU Annual Reports on Human Rights 2003, 6. o.
4 Európai Unióról szóló Szerződés (a továbbiakban TEU), 6. cikk:
„(1) Az Unió a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszte-
letben tartása és a jogállamiság elvein alapul, amely alapelvek közösek a tagállamokban.
(2) Az Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, aho-
gyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-
én Rómában aláírt európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok kö-
zös alkotmányos hagyományaiból erednek..”
5 TEU, 11. cikk:
„Az Unió közös kül- és biztonságpolitikát határoz meg és hajt végre, amely a kül- és bizton-
ságpolitika minden területére kiterjed, és amelynek célkitűzései a következők:
- […]
- a demokrácia és a jogállamiság fejlesztése és megerősítése, valamint az emberi jogok és
alapvető szabadságok tiszteletben tartása.”
29
kérdését nevesítik, a kérdés általános felvetésére mindig a bővítés

vagy a külkapcsolatok kontextusában kerül sor.6
Említésre érdemes még, hogy a külkapcsolatok területén a jo-
gi alap bemutatásakor érdekes módon olyan antidiszkriminációs
cikkek képezik a hivatkozás alapját, amelyeket EU-n belüli kontex-
tusban sem a Tanács, sem az Európai Bíróság nem fogad el, mint
kisebbségvédelemre vonatkozó alapító szerződési rendelkezést.
Ilyen a TEC 13., ún. antidiszkriminációs cikke7, az Alapvető Jo-
gok Chartájának 21.8 és 22. cikkei9, és az Európa Tanács 1950-es ró-
mai egyezményének 14., szintén antidiszkriminációs cikke.10 A
probléma e rendelkezésekkel tehát nem ott van, hogy alapvetően
nem kisebbségvédelmi tartalmú cikkek, és hogy a kisebbségpoliti-
ka fogalmilag jóval több mindent takar, mint a formális egyenlőség
fogalma szerinti egyenlő bánásmódot. Az inkonzisztencia ott je-
lentkezik, hogy míg külpolitikai viszonylatban az EU úgy hivatko-
zik rájuk, mint kisebbségvédelmi fellépését megalapozó pontokra,
belpolitikai viszonylatban tagadja a rendelkezések kisebbségpoliti-
kai vonatkozását.
6 Lásd pl. EU Annual Report on Human Rights 2007., 55–56. o.
http://ec.europa.eu/external_relations/human_rights/doc/report07_en.pdf
7 Az Európai Közösséget létrehozó Szerződés (a továbbiakban TEC), 13. cikk, (1) bekezdés:
„E szerződés egyéb rendelkezéseinek sérelme nélkül és a szerződés által a Közösségre átruhá-
zott hatáskörök keretén belül a Tanács, a Bizottság javaslata alapján és az Európai Parla-
menttel folytatott konzultációt követően, egyhangúlag megfelelő intézkedéseket tehet a ne-
men, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen, fogyatékosságon, koron
vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés leküzdésére.”
8 Charter of Fundamental Rights, 21. cikk:
„Non-discrimination
1. Any discrimination based on any ground such as sex, race, colour, ethnic or social origin,
genetic features, language, religion or belief, political or any other opinion, membership of a
national minority, property, birth, disability, age or sexual orientation shall be prohibited.
2. Within the scope of application of the Treaty establishing the European Community and of
the Treaty on European Union, and without prejudice to the special provisions of those
Treaties, any discrimination on grounds of nationality shall be prohibited.”
9 Charter of Fundamental Rights, 22. cikk:
„Cultural, religious and linguistic diversity
The Union shall respect cultural, religious and linguistic diversity.”
10 Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Római Egyezmény (ETS No. 005),
14. cikk:
„A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböz-
tetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társa-
dalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy
egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”
30
Ha azonban időlegesen eltekintünk e problémától, akkor el

kell fogadnunk, hogy a kisebbségek védelme de facto részét képe-
zi az unió külkapcsolataiban érvényesített emberi jogi politikájá-
nak, így érdemes ez utóbbit érintő stratégiai elképzeléseket és dip-
lomáciai tényeket is górcső alá vonnunk.
Az „emberi jogok helyzete és a demokratizálódás harmadik álla-
mokban” cím alatt a Tanács 2002. december 10-én (Council
Conclusion) – a Bizottság korábbi közleménye alapján11 – az alábbi,
ma is hatályos, elveket fogadta el az emberi jogi politika kapcsán:
– koherensé és konzisztensé kell tenni a közösségi akciókat, a kö-
zös kül- és biztonságpolitika keretében tett lépéseket, valamint
az unió fejlesztési politikájának a területet érintő elemeit;
– az emberi jogok és a demokratizálódás kérdését be kell
emelni az uniós politikák központi elemei közé (main-
streaming);
– nyitottság és hatékonyabb párbeszéd az emberi jogok kap-
csán az Európai Parlamenttel és a civil szektorral;
– prioritások meghatározása és érvényesítése az emberi jogi
politika végrehajtása során.
Az alapelveken túllépve határozzuk meg azokat a pontokat,
amelyek keretében az emberi jogi politika irányelvei végrehajtásra,
gyakorlati alkalmazásra kerülnek.
Ezek az alábbiak:
– az EU-s szakpolitikákba történő integráció a mainstreaming
jegyében;
– a harmadik országokkal fenntartott diplomáciai párbeszéd;
– a preferenciális kereskedelmi és együttműködési kapcsola-
tok keretén belül történő érvényesítés;
– külső segítség (NGO-k finanszírozása, European Inititiative
for Democracy and Human Rights tevékenysége).
A Kínai Népköztársasággal fenntartott emberi jogi párbe-
szédet elemző esettanulmány előtt tekintsük át először röviden,
hogyan érvényesül az emberi jogi politika az unió preferenciális
(vagy társulási) kapcsolatrendszerén belül, valamint a nem
11 COM(2001) 252 final, Communication from the Commission to the Council and the
European Parliament, „The European Union’s Role in Promoting Human Rights and
Democratisation in Third Countries”.
31
preferenciális diplomáciai relációkban, elsősorban Ázsia vonat-

kozásában.
A preferenciális kapcsolatrendszert tekintve az emberi jogi po-
litika már komoly hagyományokkal rendelkezik, először 1989-ben, a
IV. loméi egyezményben szerepelt emberi jogi cikkely.12 A loméi
rendszer utódjaként létrehozott, 2000-ben elfogadott, 2005-ben pe-
dig megújított Cotonou Egyezmény 77 ACP (afrikai, karibi, csendes-
óceáni) országot kapcsol be az EU preferenciális együttműködési
rendszerébe, és érvényesíti rájuk emberi jogi rendelkezéseit,
hangsúlyait.13
Az ázsiai térséget ugyanakkor nem érinti az unió loméi és
posztloméi kapcsolatrendszere. Az ázsiai földrész országai több-
nyire az ún. „nem társult fejlődő országok” kategóriájába tartoznak
az unióval fenntartott kapcsolataik szempontjából.
Az Európai Közösséget kollektív megállapodás fűzi az Arab-
öböl Együttműködési Tanácsához (Gulf Cooperation Council) és
az ASEAN tagországokhoz, míg nem kollektív, az általános prefer-
enciális rendszer (GSP – Generalised System of Preferences) vám-
kedvezményein alapuló egyezmény köti Pakisztánhoz, Banglades-
hez és Srí Lankához, valamint eltérő vámszabályozással Indiához.
Míg a kollektív megállapodások keretében az unió nem végez
emberi jogi monitoringot és nem is támaszt ilyen jellegű feltétele-
ket, addig Banglades, Pakisztán, Srí Lanka és India esetében mind-
ez már tetten érhető.
Banglades emberi jogi helyzetét az első stratégiai országtanul-
mány a régió átlagánál pl. jobbnak, és továbbra is javuló tendenciával
bírónak minősítette. Negatív elemként a nőkkel szembeni erőszakos,
sokszor tradicionális szokásokon alapuló bánásmódot emelte ki a
dokumentum. Az emberi jogi dimenzió ugyanakkor az országtanul-
mányban kevéssé hangsúlyos, és nem tér ki semmilyen formában az
országban lakó kisebbségek helyzetére. Banglades viszonylatában
egyébként 2003 óta egy külön albizottság vizsgálja az együttműködé-
si egyezményben foglalt emberi jogi záradék érvényesülését.14 A
12 „Fourth ACP-EEC Convention”, az egyezmény 5. cikke, amely az együttműködés alapvető ré-

szének tekintette az emberi jogok területét.
13 ACP-EC Partnership Agreement, elsősorban 9. cikk.
32
2007 és 2013 közötti időszakot felölelő stratégiai dokumentum némi-

leg kiegyensúlyozottabb képet ad, hangsúlyozza a különböző ki-
sebbségi élethelyzetben lévő társadalmi csoportokkal szemben az
erőszak visszatérő alkalmazását, a nők és kisebbségi csoportok szá-
mára nehézkes hozzáférést az igazságszolgáltatás intézményrendsze-
réhez, valamint az emberkereskedelem, a gyermekmunka és a kor-
mányzati hatékonyság területén jelentkező problémákat.15
Pakisztán esetében a 2001. augusztus 14-én aláírt immár har-
madik generációs Együttműködési Egyezmény 1. cikke rögzíti az
emberi jogok és a demokrácia fontosságát a két fél kapcsolatában.
A 2002–2006-os időszak stratégiai országtanulmánya emberi jogi
elemzése részletesebb és tárgyilagosabb, mint Banglades eseté-
ben, kisebbségi viszonylatban a vallási kisebbségekkel szembeni
megkülönböztetést emeli ki.16 A 2007 és 2013 közötti időszakra ki-
dolgozott stratégai dokumentum a korábbi témák mellett az igaz-
ságszolgáltatási reform folytatásának a szükségességét hangsúlyoz-
ta, tekintettel arra, hogy a társadalom egyes sebezhetőbb csoport-
jai (nők, vallási és etnikai kisebbségek) számára a jelenlegi rend-
szer nem nyújt hatékony és szükséges mértékű jogvédelmet.17
India viszonylatában az 1994-ben megkötött együttműködési
egyezmény szintén tartalmaz emberi jogi klauzulát. A kisebbség
kérdése tekintetében az uniós országtanulmány felületes, és a ki-
sebbségi csoportokkal szembeni helyi szintű erőszakos cselekede-
teket hangsúlyozza. Ugyanakkor üdvözli az indiai politikai rend-
szernek a társadalomban mélyen gyökerező demokratikus hagyo-
mányait, és kiemeli a kisebbségek és a nők minimális arányának a
73. és 74. alkotmánykiegészítés általi rögzítését a helyi szintű
képviselő-testületekben.18
14 European Commission, Country Strategy Paper – Bangladesh 2002-2006

http://ec.europa.eu/comm/external_relations/bangladesh/sp/02_06_en.pdf
15 European Commission, Country Strategy Paper – Bangladesh 2007-2013
http://ec.europa.eu/external_relations/bangladesh/sp/csp_07_13_en.pdf
16 European Commission, Country Strategy Paper – Pakistan 2002-2006
http://ec.europa.eu/comm/external_relations/pakistan/csp/02_06_en.pdf
17 European Commission, Country Strategy Paper – Pakistan 2007-2013
http://ec.europa.eu/external_relations/pakistan/csp/07_13_csp_en.pdf
18 European Commission, Country Strategy Paper – India 2002-2006
http://ec.europa.eu/comm/external_relations/india/csp/02_06en.pdf
33
Srí Lanka esetében pedig az unió kiemelten foglalkozik a bé-

kefolyamattal, illetve ennek keretében a szingaléz–tamil etnikai
konfliktussal, és az emberi jogokkal.19
Korábbi, olykor emberi jogsértések miatti szankciók mellett
(mint amilyennel Burmát súlytotta az EK 1997-ben a GSP privilégi-
umok megvonásával), ma két országgal tart fenn a Közösség hang-
súlyos emberi jogi dialógust. Kínával 1996 és Iránnal 2002 óta. A
rendszeres, szakértői és politikai szinten is folyó párbeszédek kö-
zül számunkra a kínai az érdekesebb. Irán vonatkozásában ugyan-
is nem lett intézményesítve a kisebbségi kérdés a tárgyalások so-
rán, míg Kína esetében Tibet és Xinjiang problémája visszatérő
elem a valamennyi EU-elnökség alatt egyszer megtartott emberi jo-
gi dialógus keretében.
Az EU–Kína kapcsolatrendszer átfogó, rövid bemutatása
Az Európai Közösségek és a Kínai Népköztársaság között a kapcso-

latok hivatalos felvétele nem köthető egyetlen időponthoz. Az EGK
1975. május 6-án, míg az ESZAK és az Euratom 1983. november 1-
jén létesített hivatalos összeköttetést a Kínai Népköztársasággal.
Diplomáciai képviseletet 1988 májusában állítottak fel az Európai
Közösségek Kínában. 1989 júniusa érthető módon törést okozott a
kapcsolatokban, a Közösség részéről bevezetett számos korlátozás
közül a fegyverembargó a mai napig életben van. A 2004. decem-
beri 7-i EU–Kína Csúcstalálkozón az ázsiai állam ugyan ismételten
kérte a korlátozás megszüntetését, erre azonban nem került sor. Az
Európai Parlament is ellene foglalt állást, és az Amerikai Egyesült
Államok is ellenezte azt.20
A politikai párbeszéd intézményesítése formálisan 1994-ben
történt meg, ugyanakkor a kapcsolatok mai, többszintű formája –
EU-trojka, külügyminiszterek, misszióvezetők (pl. az ENSZ-ben),
19 European Commission, Country Strategy Paper – Sri Lanka 2002-2006
http://ec.europa.eu/comm/external_relations/sri_lanka/csp/02_06_en.pdf
20 A fegyverembargó feloldása azóta is visszatérő kulcstémája az EU–Kína csúcstalálkozóknak,
melynek az EU stratégiai dokumentumai is külön figyelmet szentelnek. Lásd: European
Commission, Country Strategy Paper – China 2007-2013 http://ec.europa.eu/external_rela-
tions/china/csp/2007_sp_en.pdf
34
magas beosztású szakemberek találkozója – lassan, időben el-

nyújtva alakult ki. Az államfői szintű éves csúcstalálkozók kezde-
tének az 1998-as londoni tárgyalás tekinthető, itt született határo-
zat a magas szintű párbeszéd intézményesítéséről, rendszeressé
tételéről.21
Az emberi jogokat illetően a felek között 1996 januárjában in-
dult meg a párbeszéd, ám rövidesen félbe is szakadt, miután Dánia
és további kilenc EU-tagállam kezdeményezésére Kínát negatívan
értékelő határozatott fogadott el 1997 elején az ENSZ Emberi Jo-
gok Bizottsága (UN Commission on Human Rights). A kapcsolatok
újrafelvételére 1997 novemberében került sor.
Az EU–Kína kapcsolatok elvi, politikai alapjait az unió részéről
az alábbi dokumentumok foglalják magukban:
– Communication of the Commission – a Long Term Policy for
China-Europe Relations – COM(1995) 279;
– Communication of the Commission – Building a Compre-
hensive Partnership with China – COM(1998) 181;
– Communication from the Commission to the Council and
the European Parliament – EU Strategy towards China:
Implementation of the 1998 Communication and Future
Steps for a more Effective EU Policy – COM(2001) 265;
– Commission Policy Paper for Transmission to the Council
and the European Parliament – A maturing partnership –
shared interests and challenges in EU-China relations –
COM(2003) 533;
– Communication of the Commission and of the European
Parliament – EU-China: Closer Partners, Growing Responsi-
bilities – COM(2006) 631.
21 Európai Unió – Kínai Népköztársaság Csúcstalálkozók időpontjai és helyszínei:

1. 1998. április – London
2. 1999. december – Peking
3. 2000. október – Peking
4. 2001. szeptember – Brüsszel
5. 2002. szeptember – Koppenhága
6. 2003. október – Peking
7. 2004. december – Hága
8. 2005. szeptember – Peking
9. 2006. szeptember – Helsinki
10. 2007. november – Peking
35
Ezek emberi jogokat érintő tartalmának részletes vizsgálatára

a következő fejezetben kerül sor. Joggal vetődhet fel azonban a kér-
dés, hogy megengedhető-e egy bilaterális kapcsolatrendszer kizá-
rólag egyik fél dokumentumaira alapozott vizsgálata. A válasz ter-
mészetesen csakis nemleges lehet, ugyanakkor érdemes szembe-
nézni azokkal a problémákkal, melyek többé-kevésbé mégis nem
kiegyensúlyozott forráshasználatra késztetik a kutatót.
Kína első és máig egyetlen EU-kapcsolatokra vonatkozó stra-
tégiai dokumentumát 2003. október 13-án fogadták el.22 Ugyan-
akkor ez az EU Policy Paper – írd és mond – mindössze öt sort
szentel az emberi jogok Európai Unióval fenntartott kínai kap-
csolatokban betöltött szerepének.23 Ez a pár sor megerősíti an-
nak evidens tényét, hogy az emberi jogok területén folytatott
együttműködés tulajdonképpen az unió egyoldalú nyomásának
eredménye, a Kínai Népköztársaság számára legpozitívabb érté-
kelés mellett is legfeljebb elviselni kényszerült rossz. A dokumen-
tum már a terjedelemmel is érzékelteti, hogy a kapcsolatrendszer
sokadrangú elemének tekinti csak ezt a dimenziót, és a kiemelt
elemek is, mint pl. a szociális és kulturális jogok is, a kínai félnek
az emberi jogok liberális felfogásától különböző, sajátos, kollekti-
vista, némiképp az egykori szocialista jogfelfogásra emlékeztető
megközelítésére utalnak.
Tekintettel tehát az emberi jogi kérdés hátterének aszimmetri-
kus voltára, vagyis arra, hogy szinte kizárólag az EU-nak köszönhe-
tő jelenléte a felek közös politikai agendáján, a továbbiakban a ma-
gam részéről én is elsősorban az európai szervezet dokumentuma-
ira fogok támaszkodni. Egyrészt azért, mert a forrásanyag tetemes
részét ezek, és nem a kínai dokumentumok teszik ki, másrészt pe-
dig azért, mert, mint láttuk, az EU tekinti egyedül a kapcsolatrend-
szer szerves elemének a kérdést. Nem kívánom felhasználni a
KNK-beli emberi jogi helyzetet bemutató kínai dokumentumokat
22 China’s EU Policy Paper, http://www.fmprc.gov.cn/eng/wjb/zzjg/xos/dqzzywt/t27708.htm
23 „There are both consensus and disagreements between China and the EU on the question of
human rights. The Chinese side appreciates the EU’s persistent position for dialogue and
against confrontation and stands ready to continue dialogue, exchange and cooperation on
human rights with the EU on the basis of equality and mutual respect so as to share infor-
mation, enhance mutual understanding and deepen cooperation in protecting, inter alia,
citizens’ social and cultural rights and the rights of the disadvantaged.”
36
sem, ugyanis célunk nem a tényleges állapot feltárása, hanem a

kérdés külpolitikai dimenziójának vizsgálata.
Az EU–Kína kapcsolatrendszer emberi jogi dimenziója az

Európai Unió stratégiai dokumentumaiban
A stratégiai dokumentumok között időrendben haladva elsőként az

1995-ben kiadott bizottsági közleményt kell górcső alá vonnunk,24
mely az EU emberi jogi akcióinak három szintjét különböztette meg.
Az első szintet a kínai társadalom és gazdaság liberalizálása terén elért
potenciális eredmények támogatása képezte,25 a másodikat az embe-
ri jogok folyamatos napirenden tartása jelentette a bilaterális párbe-
széd keretében, a harmadikat pedig a nemzetközi közösség politikai
párbeszédbe történő bevonása alkotta volna, tágabb keretek között
multilaterális jellegűvé bővítve azt, természetesen nem a bilaterális
forma helyett, hanem mellett. Ez utóbbi kereteként az 1993-as bécsi
Emberi Jogi Világkonferencia akcióprogramját határozták meg.
Akkoriban aktuális újdonságként, előrelépésként volt értékelhe-
tő, hogy 1995 szeptemberében Pekingben rendezték meg a Nők Vi-
lágkonferenciáját. Ennek valóban nagy jelentősége lehetett, tekintet-
tel arra, hogy a nők jogainak védelme a ENSZ immáron kilenc embe-
ri jogi egyezményi mechanizmusának az egyike, vagyis úgy intézmé-
nyi, mint tényleges társadalmi-politikai szinten egy nagy horderejű
emberi jogi kérdés, amellyel összefüggésben a Kínai Népköztársa-
ság egy globális emberi jogi rendezvény szervezője lehetett.
A közlemény megemlítette az 1989 óta érvényben lévő EK/EU
szankciókat, továbbá igen részletesen foglalkozott Kína CHR előtti
problémáinak kérdésével is.
A „párbeszéden”, mint néha pusztán csak önfenntartó funkció-
val bíró politikai cselekvésen túl26 gyakorlati együttműködést a jog
24 Communication of the Commission – a Long Term Policy for China-Europe Relations –

COM(1995) 279
In http://europa.eu.int/comm/external_relations/china/com95_279en.pdf
25 A dokumentum nem tér ki a támogatás módjára vagy jellegére.
26 Georg Wiessala: Re-Orienting the Fundamentals. Human Rights and New Connections in
EU-Asia Relations. Ashgate Publishing, 2006. ix. o.
37
és az igazságszolgáltatás területén irányzott elő a dokumentum. Ez

a szöveg szerint képzésbeli és technikai segítséget jelentett, átfo-
góbban értelmezve, a jogállami know how átadását. Bár természe-
tesen minden ilyen segítségnyújtás esetében döntő tényező, hogy
mekkora a fogadókészség a másik oldalon… Az unió ezzel a lépés-
sel „a jog uralmán alapuló civil társadalom” kialakításához kívánt
hozzájárulni. Mint a későbbiekben is látni fogjuk, az unió értelme-
zésében a „rule of law” és a „civil society” fogalmai elválaszthatatla-
nok az emberi jogok biztosításától. Az unió emberi jogi csomag-
jaiba kódolt politikai forgatókönyvvel, illetve egyszerűbben fogal-
mazva „az uniós demokráciaexport” kérdésével a tanulmány utol-
só fejezetében fogok részletesebben foglalkozni.
A második stratégiai dokumentum az 1998 márciusában szüle-
tett, „átfogó kapcsolatrendszer kiépítéséről” címet viselő bizottsági
közlemény.27 Szemben a kínai strategy paper öt sorával, jól mutat-
ja az unió által az emberi jogok kérdésének tulajdonított – a felszí-
nen mindenképpen nagy – fontosságot, hogy a közlemény máso-
dik fejezete érinti a kérdést. A „Kína nemzetközi közösségbe törté-
nő bekapcsolódása” c. fejezet áll előtte, és csak utána következnek
a kapcsolatrendszerben ténylegesen a legnagyobb súllyal bíró gaz-
dasági kérdések.28
Érdekes maga a fejezet címe is: „Supporting China’s transition
to an open society based on the rule of law and the respect for
human rights.” Véleményem szerint kifejezetten érdekes ered-
ményekre vezethetne az emberi jogi dialógus dokumentumainak
diszkurzív elemzése, amire azonban e tanulmány adott terjedelmi
korlátai között nem vállalkozhat. A fogalomhasználatra reflektálva
azonban szerintem megkockáztatható a megállapítás, miszerint va-
lószínű, hogy a nyílt társadalom nem szerepel igazán a kínai poli-
tikai elit rövid távú elképzelései között, ugyanakkor mindez csak
27 Communication from the Commission – Building a Comprehensive Partnership with China
– COM(1998) 181
In http://europa.eu.int/comm/external_relations/china/com_98/index.htm
28 A magam részéről tisztában vagyok azzal, hogy az emberi jogok kérdése a nemzetközi poli-
tikában távolról sem lehet soha olyan hangsúlyos, mint a geopolitikai-stratégiai, vagy a gaz-
dasági megfontolások. Az EU–Kína kapcsolatrendszer is alapvetően gazdasági és nem poli-
tikai jellegű, és az emberi jogok sem nyomnak annyit a latban ez esetben sem, mint ameny-
nyire a fentebbi megállapításból kitűnik. Ugyanakkor pusztán a dokumentumot elemezve
úgy érzem, hogy a fenti kijelentés – formai szempontok alapján – helytálló.
38
másodrendű probléma ahhoz képest, amit a „transition” kifejezés

okozhat. A „transition” ugyanis a nyolcvanas évek vége óta a politi-
kai rendszerváltás szinonimája. Márpedig egyetlen kormány, re-
zsim vagy politikai elit sem tekint jó szemmel azokra a törekvések-
re, amelyek szinte majdnem leplezetlenül leváltását készítik elő.
Nézetem szerint az unió emberi jogi politikájának legnagyobb hi-
bája, hogy nagymértékben ugyanazt a stratégiát, eszközrendszert
és diskurzust alkalmazza, ami a kelet-közép-európai rendszerváltá-
sok során alakult ki. Ennek azonban bizonyos elemei véleményem
szerint reflexszerű ellenszenvet válthatnak ki a politikai partner-
ből. Kína valószínűleg akkor sem hozna olyan emberi jogi intézke-
déseket, amelyek destabilizálhatják politikai rendszerét, ha az unió
másként állna a kérdéshez, ugyanakkor a fent említett diskurzus
valószínűleg még tovább csökkent mindenféle kínai hajlandósá-
got, és ezáltal a „human rights and democratisation policy” haté-
konyságát is.
Visszatérve előző szálunkhoz, az 1998-as közlemény megálla-
pítja azt a nyilvánvaló tényt, hogy Kína még igen meszsze tart az
emberi jogok bevett nemzetközi sztenderdjeitől. Különösen súlyos
hiányosságokként tekint az egyes etnikai kisebbségek29 és politi-
kai disszidensek elnyomására, az erőszakos kényszermunka börtö-
nökben és egyéb büntetés-végrehajtási keretek között történő al-
kalmazására, az alulfejlett jogrendszerre, a jog uralmának nem ki-
elégítő szintjére, valamint a halálbüntetés kiterjedt használatára. A
dokumentum hangsúlyozza, hogy mindezek erősen foglalkoztat-
ják az európai intézményeket és közvéleményt.
29 Szükséges megjegyezni, hogy a legtöbb kisebbség Kínában formálisan viszonylag kiterjedt

autonómiát élvez. Tényként kell leszögeznünk, hogy Kína aktív és viszonylag konstruktív ré-
szese volt a hetvenes évek végétől az ENSZ-ben folyó kisebbségvédelmi kodifikációs munká-
latoknak, és – Tibet, valamint Hszincsian (Xinjiang) összetett problémáját leszámítva – az
ENSZ kisebbségvédelmi intézményei nem szoktak ismereteim szerint komolyabb kritikai ész-
revételeket megfogalmazni Kínával szemben. (A nemzetközi emberi jogi NGO-k természete-
sen annál inkább…) Az Európai Unió kifogásait és hozzáállását illetően azt a megjegyzést le-
hetne tenni, hogy az uniós tagállamok nagy részében nagyon messze van a kisebbségvéde-
lem színvonala a közjogi autonómiának attól a szintjétől, ami Kína esetében általánosnak te-
kinthető. Ez formálisan akkor is igaz, ha szembe kell néznünk a kérdéssel, hogyan garantálha-
tóak-e a kisebbségi jogok egy nem demokratikus politikai rendszer és egy nem jogállam ke-
retei között. Az a tény azonban, hogy az EU tagállamaiban a kisebbségvédelem formális szint-
je sok esetben alatta marad a Kínai Népköztársaság területén létező autonómiáknak, erősen
csökkenti az Unió fellépésének a morális alapját és ezzel összefüggően politikai erejét.
39
A pozitív fejlemények között ugyanakkor az is elismerést nyert,

hogy az utóbbi húsz évben az emberi jogok terén is tapasztalható
fejlődés Kínában. A gazdasági reformmal összefüggésben az okta-
tás, munkavállalás, lakhatás és az utazás területén érvényesülő na-
gyobb szabadságot emelte ki a közlemény, továbbá a nemzetközi
normákhoz közelítő új polgári és büntető kódexek elfogadásának
munkálatait, valamint a helyi szintű választások megjelenését a po-
litikai, igazgatási rendszerben.
Az unió – klasszikus modernizációs elméletek feltevéseire épí-
tett – értékelése szerint az emberi jogi alapnormák érvényesülése
szorosan összefügg a gazdasági fejlődéssel, valamint a politikai és
a szociális stabilitással. A jövő kihívását tehát az fogja jelenteni Kí-
na számára, hogy a gazdasági növekedés és a szociális stabilitás
biztosítása mellett képes legyen egy a jog uralmán alapuló nyílt tár-
sadalom megteremtésére.
A cél elérését szolgáló gyakorlati lépéseket a dokumentum két
részre bontotta, az emberi jogok nyílt tárgyalások, valamint együtt-
működés útján történő fejlesztésének szektorára.
Az 1997 novemberétől újra rendszeressé váló párbeszéd – va-
gyis az első elem – eredményének tulajdonította a közlemény,
hogy Kína 1997. október 27-én aláírta a gazdasági, szociális és kul-
turális jogok nemzetközi egyezségokmányát30, továbbá kilátásba
helyezte a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségok-
mányának31 aláírását, és szakmai-politikai párbeszéd kialakításába
kezdett az ENSZ emberi jogi szerveivel, elsősorban a főbiztossal és
az egyezményi mechanizmusokat felügyelő bizottságokkal.
Mivel e két egyezmény aláírása, illetve ratifikálása később is
vissza-visszatérő elem, tennék egy kitérőt, hogy ismertessem Kína
ENSZ keretében vállalt, emberi jogokat érintő nemzetközi jogi kö-
telezettségeit. Ha a papírformát vesszük alapul, az emberi jogok
helyzetét akár rendben lévőnek is minősíthetnénk a Népköztársa-
ságban. Az ENSZ kilenc emberi jogi egyezményi mechanizmusa
közül Kína ötöt ratifikált, kettőt pedig csak aláírt, így teljes joghatál-
lyal ötnek részese. A fentebb említett ICESCR-t 1997. október 27-én
30 International Covenant on Economic, Social and Cultural Rights – a továbbiakban csak ICE-
SCR.
31 International Covenant on Civil and Political Rights – a továbbiakban csak ICCPR.
40
írta alá, 2001. március 27-én pedig végül ratifikálta. Az ICCPR-t 1998.
október 5-én ugyan aláírta, ám máig sem ratifikálta. Ez a két átfogó
dokumentum adja az egyezményi mechanizmusok gerincét, kettő-
jük közül azonban az ICCPR sokkal nagyobb jelentőségű. Látható
sajnos, hogy ennek az alapvető polgári és politikai jogokat tartal-
mazó egyezménynek nem teljes jogú részese ma a Kínai Népköz-
társaság, ami a politikai rezsim antidemokratikus és restriktív jel-
lemzői mellett elsősorban a már említett, emberi jogi gondolkodás-
ban gyökerező különbségekre vezethető vissza.
A további egyezményi mechanizmusokat illetően a faji megkü-
lönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló egyez-
ményt 1981. december 29-én ratifikálta a Kínai Népköztársaság,
míg a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések
minden formájának kiküszöböléséről szóló egyezményt 1980. júli-
us 17-én aláírta, november 4-én pedig ratifikálta. A kínzás és más
kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód elleni egyezmény-
nek – bár szubjektív ítéletem szerint képtelen megfelelni az abban
lefektetett előírásoknak – szintén részese a Népköztársaság, miu-
tán 1986. december 12-én aláírta, majd 1988. október 4-én ratifikál-
ta.32 A gyermekek jogairól szóló egyezményt 1990. augusztus 29-én
írta alá és 1992. március 2-án ratifikálta.33 Az újabb egyezmények
közül a migráns munkavállalók jogairól szóló egyezményt, vala-
mint az önkényes fogvatartás elleni védelemről szóló nemzetközi
egyezményt nem írta alá a KNK, ám tekintettel arra, hogy az előb-
bi 2003-ban lépett hatályba, az utóbbi pedig csak 2006. december
20-án lett aláírásra megnyitva, és a hatálybalépéshez szükséges 20
megerősítés közül eddig csak négy ratifikáció történt meg, e szem-
pontból nem különbözik a legtöbb ENSZ-tagállamtól.34 A szintén
2006 decemberében aláírásra megnyitott fogyatékkal élő szemé-
32 Convention against Torture and other Cruel, Inhuman or Degrading Treatment or
Punishment – a továbbiakban CAT. A CAT tekintetében Kína eddig három monitoring eljá-
rásnak volt alanya 1983 és 1993, 1997 és 2000, valamint 2004 és 2007 között. Az országjelen-
tések dokumentumait lásd:
http://www.unhcr.org/cgi-bin/texis/vtx/refworld/r wmain?page=countr y&
skip=0& type=STATEPARTIESREP&category=COI&publisher=CAT&coi=
CHN&rid=4562d8cf2
33 A gyermekjogi egyezmény – elsősorban a 17. és 30. cikkeire való tekintettel – jelentős kisebb-
ségvédelmi tartalommal bír.
34 Hazánk sem írta még alá ezen egyezményeket.
41
lyek jogairól szóló egyezményt Kína 2007. március 30-án aláírta. Az

egyezségokmány egyébként a letétbe helyezett huszadik ratifikáci-
ót követően 2008. május 3-án fog hatályba lépni, a Kínai Népköztár-
saságban azonban aláíróként – a ratifikáció megtörténtéig – nem
lesz részes fél. Pusztán formai szempontból tehát egyetlen súlyos
hiányosságot állapíthatunk csak meg, az ICCPR ratifikálásának el-
maradását. Kína abból a szempontból konzekvensnek tekinthető,
amiért is nem ratifikálta úgy az egyezségokmányt, hogy nyilvánva-
ló módon nem áll szándékában biztosítani állampolgárai számára
a benne lefektetett politikai jogokat.
A magam részéről úgy vélem, hogy megfelelő ellenőrzési me-
chanizmusok hiányában amúgy is kizárólag a részes államok elkö-
telezettségén múlik, hogy mennyire tartják be az egyezményekben
lefektetett jogokat és kötelezettségvállalásokat. Megfelelő ellenőr-
zési mechanizmusnak pedig szinte kizárólag a hard law jellegű el-
járások, pl. az egyéni panasztételi/jogorvoslati eljárások tekinthe-
tők, a jelentéstételi kötelezettségen alapulók nem. Egyéni panasz-
eljárásra a polgári és politikai jogok tekintetében az ICCPR ratifiká-
ciója következtében sem nyílna mód, kizárólag annak első számú
kiegészítő jegyzőkönyvének megerősítése után.35
Visszatérve az 1998-as közleményhez, látható a fentiek tekin-
tetében, hogy a dokumentum által lefektetett célok – az ICESCR
ratifikálása, valamint az ICCPR aláírása – megvalósultak, csakúgy
mint az ENSZ-szel folytatott párbeszéd intenzívebbé tétele is. Az
ENSZ mellett feltűnik a dokumentumban az egyik szakosított szer-
ve is. A közlemény hangsúlyozza az egyesülési szabadság, a mun-
kafeltételek, a kollektív szerződés, a kényszermunka, a kizsákmá-
nyoló gyermekmunka, valamint a munkahelyi megkülönböztetés
tilalma tekintetében a megfelelő ILO-egyezmények ratifikálásának
szükségességét is.
A puszta felszólításoknál konkrétabb törekvések és eredmé-
nyek találhatók a fejezet második, „Az emberi jogok fejlesztése
együttműködés útján” címet viselő részében. Az alfejezet két fő pri-
oritást határoz meg, a jog uralmának, illetve a civil társadalomnak a
fejlesztését. Az első tekintetében életre hívták a jogászok és bírók
35 Optional Protocol to the International Covenant on Civil and Political Rights.
42
képzését bonyolító Jogi és igazságügyi kooperációs programot,

mely 1998 őszétől kezdett el működni. A civil társadalom megerő-
sítése céljából az unió támogatta a helyi közigazgatással foglalkozó
kínai szakemberek képzését, továbbá felhívta a figyelmet a társada-
lom kiszolgáltatott csoportjainak – nők, gyermekek, etnikai kisebb-
ségek – helyzetére, valamint a fogyasztói jogok fontosságára. Ez
utóbbi tekintetében maga is támogatta a kialakulóban lévő kínai
fogyasztói jogvédő szervezeteket.
Összefoglalva a szerteágazó tartalmat, az 1998-as közlemény az
alábbi pontokban határozta meg az előrelépés útját:
– Kína írja alá, ratifikálja és hajtsa végre az ENSZ emberi jogi,
valamint az ILO munkajogi normáit.
– Az EU erősítse a Kínával folytatott bilaterális párbeszédet az
emberi jogok területén.
– A párbeszédet egészítsék ki konkrét együttműködési progra-
mok.
– Fejlesszék a jog uralmát.
– Erősítsék a civil társadalmat.
1998-at követően a kapcsolatrendszer következő áttekintésére,
átértékelésére 2001-ben került sor. A 2001-es közlemény36 az el-
múlt időszak elemzése során rámutat, hogy a nyitott társadalom, a
jog uralma és az emberi jogok tisztelete központi jelentőségű az
EU–Kína kapcsolatokban, és minden valószínűség szerint ez nem
fog megváltozni a közeljövőben sem.37
Az eltelt hároméves időszak értékelésénél a dokumentum az
alábbi eseményeket emeli ki. 1997 és 2001 között tíz alkalommal
került sor magas szintű tárgyalásokra. Két alkalommal zajlott embe-
ri jogi párbeszéd (2000 szeptemberében Pekingben és 2001 febru-
árjában Stockholmban) és két alkalommal rendeztek emberi jogi
szemináriumot is (2000 decemberében Párizsban a szakszervezeti
jogokról és a kisebb bűncselekmények szankcionálásáról, 2001
májusában Pekingben pedig az oktatási jogokról és a halálbünte-
36 Communication from the Commission to the Council and the European Parliament – EU
Strategy towards China: Implementation of the 1998 Communication and Future Steps for a
more Effective EU Policy – COM(2001) 265 In http://europa.eu.int/comm/external_rela-
tions/china/com01_265.pdf
37 Amint a közlemény is fogalmaz: „There is much to do…”
43
tésről). Látható tehát, hogy valóban sor került a párbeszéd intézmé-

nyesítésére, a rendszertelensége – mely konzultációs szándék hiá-
nyára is utalhat – már nem képez problémaforrást. Kína eredmé-
nyei kapcsán a közlemény megállapítja, hogy bár az 1999-es alkot-
mánymódosítás jelentős előrelépést jelentett a gazdasági és szoci-
ális jogok területén, azonban a polgári és politikai jogok esetében
még igen nagy a Kínát a nemzetközi normáktól elválasztó szaka-
dék. A dokumentum kiemeli az ICESCR ratifikálásának jelentő-
ségét,38 különösen annak 8. cikke miatt, amely elvileg lehetővé te-
szi a szakszervezetek szabad alakítását, valamint a munkavállalók
szabad csatlakozását ezen érdekvédelmi intézményekhez. A de-
mokratizálódás terén elért eredményként ismét megemlítésre ke-
rülnek a helyi szinten lebonyolított választások, de ismét csak köze-
lebbi konkrétumok nélkül.
Az akciópontok tekintetében a 2001-es közlemény elődeinél
már konkrétabban fogalmaz. Ez a Tanács 2001. január 22-én hozott
határozatával hozható összefüggésbe, mely leszögezte, hogy haté-
konyabb és eredményorientáltabb emberi jogi párbeszédet kell
folytatni a Kínai Népköztársasággal. A tennivalók listájának első he-
lyén az ún. „kulcs ügyek” szerepelnek, mint a halálbüntetéssel járó
tényállások csökkentése, a rabok alapvető jogainak biztosítása, a
gondolati, lelkiismereti, vallás-, véleménynyilvánítási, egyesülési és
gyülekezési szabadság érvényesülése, valamint az ILO-normák el-
fogadása. Másod- és harmadsorban – a fenti „kulcs ügyeket” köve-
tően – az ICCPR ratifikálása, valamint a jogrendszer reformjának a
folytatása, a büntető eljárási jog, a büntető anyagi jog, valamint a
szankciók felülvizsgálata szerepelnek.
A fentiek mellett szót kell ejtenünk a közleményben is érintett
assistance-programok kérdéséről is. 2001-ben már hét ilyen projekt
futott. A jogi együttműködés területén az EU–Kína Jogi és Igazság-
ügyi Együttműködési Program;39 a gazdasági, szociális, kulturális, pol-
38 Érdekes, hogy a közlemény 2001. február 28-i dátumot ad meg a ratifikálás időpontjaként. Az
ENSZ adatbázisát fogadva el autentikusnak ez ténylegesen 2001. március 27-én történt. lásd.
http://www.unhchr.ch
39 EU-China Legal and Judicial Co-operation Programme – költségvetése 13,2 millió euró, me-
lyet a British Council nyert el. http://europa.eu.int/comm/external_relations/china/intro/
summit4.htm
44
gári és politikai jogok területén az EU–Kína Hálózat az ENSZ-egyez-

mények Ratifikálása és Végrehajtása Ügyében,40 A Gazdasági, Szociá-
lis és Kulturális Jogokat Támogató Program Yunnan Tartományban,41
a Fogyatékos Személyek Kínai Szövetsége,42 az EU–Kína Emberi Jogi
Mikropályázati Alapok,43 a Hongkongi Egyetem emberi jogi
ösztöndíjprogramja;44 valamint a demokráciaépítés területén az
EU–Kína Képzési Program a Helyi Kormányzásról.45 Utolsó tenniva-
lóként pedig a dokumentum közép- és hosszú távú stratégia kidolgo-
zására hívott fel az EU–Kína kapcsolatok tekintetében.
A következő stratégia elfogadására 2003 szeptemberében ke-
rült sor.46 A dokumentum alapgondolata – hasonlóan elődeihez –
az, hogy Kína alapvető reformok időszakát éli, ezért társadalmi sta-
bilitásra van szüksége. Hosszú távon pedig csak az emberi jogok
tisztelete, a demokratikus elszámoltathatóság, a jog uralma, és az ál-
lampolgárok demokratikus döntéshozatali folyamatokban való
részvétele biztosíthatják az ország stabilitását. A demokrácia ele-
mei terén ez a policy paper ment a legmesszebb, hiszen az elszá-
moltathatóság és a döntéshozatalban való állampolgári részvétel
hangsúlyozása egyértelmű kihívás a kínai politikai elit felé, ugyan-
is tulajdonképpen a rezsim legitimitását vonja kétségbe.
A 2001 és 2003 közötti időszak tekintetében az alábbi megálla-
pításokat teszi a dokumentum. A jogrendszer tekintetében a gaz-
dasági jog területén sikerült előrelépést elérni. Ez részben a WTO-
40 EU/China Network on the ratification and implementation of UN Covenants – a program

költségvetése 1,4 millió euró.
41 Programme of support to economic, social and cultural rights in Yunnan Province.
42 Chinese Disabled Persons Federation – a Bizottság 1 millió euróval támogatta a szervezetet.
43 EU-China Human Rights Small Project Facility – a Bizottság 840 ezer eurós alapot hozott lét-
re a keretében.
44 Scholarships for the Masters of Law course in Human Rights at the University of Hong Kong
– a 14 hallgató hároméves ösztöndíjára 450 ezer eurós alapot hoztak létre.
45 EU-China Training Programme on Village Governance – Az európai mintájú közigazgatással
rendelkező államokban nehezen értelmezhető a Village Governance, a „falusi kormányzás”
fogalma, ezért szándékosan fordítottam úgy, mintha helyette Local Governance szerepelne,
vállalva ezzel a némileg eltérő jelentést is. A program költségvetése 14,5 millió euró, melyből
10,5 millió az EU, 4 millió Kína hozzájárulása.
46 Commission Policy Paper for Transmission to the Council and the European Parliament – A
maturing partnership – shared interests and challenges in EU-China relations – COM(2003) 533
In http://europa.eu.int/comm/external_relations/china/com_03_533/com_533_en.pdf
45
tagság eredménye is, ugyanakkor nem igazán gyakorolt spill over

hatást a jog más területeire. Bár erősödött a bírák jogi képzése, és
a törvényhozás is elfogadta az új polgárjogi kódexet, ám a politikai
és alapvető szabadságjogok tekintetében még mindig nagy a Kínát
a nemzetközi normáktól elválasztó szakadék. Az EU súlyos aggo-
dalmainak adott hangot, mivel még nincs ratifikálva az ICCPR –
mint tudjuk, ez a mai napig sem történt meg –, továbbra is széles
körben elterjedt a halálbüntetés használata, a munkatáborokban
történő átnevelés, korlátozott a szólás-, egyesülési és vallásszabad-
ság, különös tekintettel a demokráciáért küzdő, munkás- vagy
internetaktivistákra, akik ellen meglehetősen keményen lép fel a
hatalom. Ugyancsak hiányolja a dokumentum az etnikai kisebbsé-
gek lehetőségeit vallási és kulturális jogaik gyakorlására.
A civil társadalom erősítése tekintetében a dokumentum jelen-
tős fejlődést állapít meg. Pár év alatt nagyon sok tősgyökeres,
„grassroots” kínai NGO jött létre, melyek ma már jelentős szerepet
töltenek be a társadalom életében, még ha ezt a kormányzat nem
is nézi jó szemmel.
A 2001-es közlemény végrehajtásának kérdését röviden összefog-
lalva, 2001 és 2003 között négy emberi jogi szeminárium megtartásá-
ra került sor a halálbüntetés, a kínzás tilalma, az oktatási jogok, a mé-
dia szabályozása és a médiatranszparencia, az emberi jogok nemzeti
intézményrendszerének felállítása, valamint a gazdasági, szociális és
kulturális jogok érvényesülésének kérdésében. A dokumentum sze-
rint „az álláspontok részletes és őszinte kicserélése” zajlott. Ez Kína ré-
széről az unió tájékoztatását jelentette az ország helyzetéről, eredmé-
nyeiről, míg az EU részéről a nemzetközi sztenderdek ismertetésére,
valamint a felgyülemlett tapasztalat, know how átadására kerülhetett
sor, minden esetben ügyelve a „kölcsönös bizalom építésére”. A szó-
használatból és az ismertetett eredményekből levonhatjuk azt a követ-
keztetést, hogy ez a kis lépések – pesszimistább megközelítésben a
helyben járás – politikája, melynek keretén belül a dialógus fenntartá-
sa a kérdésről tulajdonképpen bizonyos mértékig öncélú, még akkor
is, ha semmiféle kézzelfogható eredménnyel nem jár. A cél pusztán az
emberi jogok helyzetének politikai agendán tartása.47
47 A szerző tisztában van a ténnyel, hogy bizonyos politikai helyzetekben ez is eredményként
értékelhető.
46
A dokumentum48 azt is megállapítja, hogy számos területen

nem sikerült haladást elérni. Ilyennek tekinthető pl. a halálbünte-
tés, a hatóságok által alkalmazott kínzás és megalázó bánásmód,
vagy a véleménynyilvánítás, a vallás és az egyesülés szabadsága. A
helyzetet tovább bonyolítja, hogy új ügyek is kerültek az agendára,
mint pl. az észak-koreai menekültek kérdése.
A közlemény viszonylag széles listáját adja az akciópontoknak
is, melyek végrehajtása prioritást élvezett a következő policy paper
kiadásáig. Ezek a politikai törekvések az alábbiak voltak:
• Az emberi jogok területén folytatott párbeszéd tekintetében:
– a jövőbeli szakmai tárgyalásokat már miniszterhelyettesi
szinten kell folytatni a nagyobb politikai hatás és súly ér-
dekében;
– azokra az ügyekre kell koncentrálni, melyek területén ed-
dig nem sikerült előrelépést elérni [tudjuk, hogy a polgá-
ri és politikai jogok érzékeny területe is ide tartozik];
– nagyobb összefüggésre kellene törekedni a találkozók
alkalmával megtárgyalt elméleti problémák és a felmerü-
lő gyakorlati ügyek között;
– új kínai tárgyalópartnerek széles körét kellene bevonni a
párbeszédbe, valamint hivatalos látogatásokat, megfi-
gyeléseket kellene folytatni Pekingen kívül is;
– növelni kell a tárgyalások ismertségét és átláthatóságát
(sajtótájékoztatók, megfigyelők, NGO-k, illetve az Euró-
pai Parlament részéről);
– növelni kell a párbeszéd szakmai jellegét, nemcsak
NGO-k és kutatóintézetek, de közigazgatási, rendőrségi
és büntetés-végrehajtási szakemberek bevonásával is.
• Az emberi jogi, jobb kormányzás (better-governance) eléré-
sét célzó együttműködési programok tekintetében:
– növelni kell a polgárok ismereteit a jogi és igazságszolgál-
tatási eljárásokról. Ezzel párhuzamosan szakmai gyakorlat
programokat kell szervezni jogászoknak, bíráknak, rend-
őrségi és büntetés-végrehajtási szakembereknek;
48 Commission Policy Paper for Transmission to the Council and the European Parliament – A maturing
partnership – shared interests and challenges in EU-China relations – COM(2003) 533
In http://europa.eu.int/comm/external_relations/china/com_03_533/com_533_en.pdf
47
– át kell adni a belső jogalkotás nemzetközi normákkal

történő harmonizációjának területén szerzett EU-s ta-
pasztalatokat;
– fejleszteni kell a tősgyökeres, helyi – „grassroots” – de-
mokráciát a kísérleti közvetlen választások segítségével;
– az együttműködési programokat ki kell terjeszteni új te-
rületekre, mint pl. a halálbüntetés, munkajog, kínzás ti-
lalma, véleménynyilvánítás és sajtószabadság, kisebbsé-
gi jogok fejlesztése vagy a Nemzetközi Büntető Bíróság
joghatósága.
• A civil társadalom támogatása tekintetében:
– elő kell segíteni az érintkezést és a párbeszédet az euró-
pai és kínai civil szervezetek között. Sort kell keríteni az
Európai Szociális és Gazdasági Bizottság és a kínai Gaz-
dasági és Szociális Tanács közötti kapcsolatfelvételre is;
– a társadalmi-gazdasági reform negatív hatásainak csök-
kentése érdekében támogatni kell azokat a civil szerve-
zeteket, amelyek felkarolják a társadalom kiszolgáltatott
csoportjait;
– civil szervezeti hálózatok kiépítése a kínai és európai
NGO-k között; a kínai civil társadalom támogatása, hogy
új tagként részese lehessen a nem kormányzati szerveze-
tek nemzetközi szintű kapcsolatrendszerének.
Hogy a fenti célkitűzések mennyire voltak megvalósíthatók,
közvetlen válasz nem áll rendelkezésünkre. Ám abból mégis csak le-
szűrhetünk némi információt, hogy az EU–Kína kapcsolatrendszer
ma is hatályos alapelveit tartalmazó közlemény49 szinte semmilyen
formában nem tér ki végrehajtásuk értékelésére, sőt, az emberi jogi
kérdés hangsúlya a korábbi dokumentumokkal szemben némileg
formailag is háttérbe szorult. Bár továbbra is a közlemény első szak-
politikai fejezetét alkotják, a szociális és munkajogi rész teljesen ki-
került belőle, ráadásul részletessége és mélysége messze elmarad
pl. a kereskedelempolitikai fejezet mögött. A közlemény változatla-
nul felhív az alapvető emberi jogok – külön kiemelve a szólás-, val-
49 Communication from the Commission to the Council and the European Parliament – EU-
China: Closer Partners, growing responsibilities – COM(2006) 631 final
In http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/site/en/com/2006/com2006_0631en01.pdf
48
lás- és egyesülési szabadságot, valamint a tisztességes eljáráshoz va-

ló jogot – és a kisebbségi jogok tiszteletben tartására Kína minden
régiójában, de ennél mélyebb konkrétumokba nem bocsátkozik.
Némileg aktuálpolitikai jelleggel tesz utalást arra, hogy Kína 2009-
ben az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának tagja lesz, és amire tekintettel
az EU bátorítja a Kínai Népköztársaságot arra, hogy tegye maradék-
talanul magáévá mindazokat az értékeket és elemeket, amiket az
ENSZ rendszere ezen a területen magába foglal, beleértve a polgári
és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányát is.
Az emberi jogi dialógus tekintetében a Bizottság úgy fogalma-
zott, hogy annak eredményei egyenlőre még nem elégítik ki az EU
– a kapcsolatok elmélyülésével párhuzamosan egyébként megfo-
galmazásuk szerint egyre növekvő – elvárásait, és a feleknek töre-
kedniük kell egy fókuszáltabb, eredményorientáltabb, rugalma-
sabb és jobban koordinált párbeszéd fenntartására. Ehhez azon-
ban hozzá kell tenni, hogy az EU–Kína kapcsolatrendszerben je-
lenleg 22 szektorális párbeszéd folyik, és szubjektív értékítéletünk
alapján talán megkockáztathatjuk, hogy a pragmatikus szakpoliti-
kai területek magas száma némileg abba az irányba hat, hogy az
emberi jogi párbeszéd veszít a súlyából. Ez különösen akkor válik
nyilvánvalóvá, ha számításba vesszük, hogy a kereskedelempoliti-
ka, illetve a tudományos és technológiai együttműködés mellett az
emberi jogi párbeszéd a Bizottság által nem lett megnevezve, mint
a kapcsolatrendszer kiemelt területe (flagship area).
A diskurzus szótára is megváltozott a 2006-os dokumentum-
ban, az emberi jogi nyelvezet helyett nagyobb hangsúly került a tár-
sadalmi igazságosságra és a kínai társadalom feszítő egyenlőtlensé-
geire (pl. a szociális jogok helyett), a polgárok egymás közti (peo-
ple-to-people links), valamint a civil társadalom kapcsolataira. Sőt,
ugyancsak változások irányába hat – bár nem feltétlenül negatív
irányba –, hogy a 2006-os 9. EU–Kína csúcson megfogalmazást
nyert – amit rögzített a Bizottsági közlemény is – miszerint a kap-
csolatok jogi alapját képező 1985-ös kereskedelmi és gazdasági
együttműködési megállapodást fel kell váltani egy új partnerségi és
együttműködési megállapodással (Partnership and Cooperation
Agreement – „PCA”). Ez remélhetőleg azzal a pozitív hozadékkal
jár majd, hogy a kereskedelmi és gazdasági kérdéseken túl több
49
szakpolitikai területen nyer a felek közötti együttműködés nemzet-

közi jogi megalapozást. Hogy ezek között lesz-e az emberi jogok
kérdése is, álláspontom szerint erősen kérdéses. A PCA tartalmáról
2007 januárja óta folynak a kétoldalú tárgyalások.
Az emberi jogi tartalom „policy-esítése”, jogi jellegének eljelen-
téktelenítése és nem túl hangsúlyos szakpolitikai kérdéssé transzfor-
málása a 2007 és 2013 közötti időszakra vonatkozó EU-China
Country Strategy Paperben50 nyerte el végső formáját. Bár a doku-
mentum az EU–Kína párbeszéd ötödik legfontosabb elemeként em-
líti az emberi jogok területét, egyetlen konkrét utalást tesz csak a té-
mára, nevezetesen hogy a környezetvédelemhez és a gender kérdé-
séhez hasonlóan nagy súllyal kell érvényesíteni minden szakpoliti-
kai területen (mainstreaming), de – ellentétben pl. a környezetvéde-
lemmel – önálló területként már nem szerepelteti. Az uniós támoga-
tások 2007 és 2010 közötti időszakra vonatkozó pénzügyi részleteit
tartalmazó dokumentum51 egyetlen konkrét emberi jogi programra
sem tartalmaz előirányzatot, sőt, az esetleg szóba jöhető célkitűzések
– mint pl. a szektorális párbeszéd által lefedett területeket támogató
első, vagy az emberi erőforrás-fejlesztést támogató harmadik – költ-
ségelőirányzatai is teljesen le vannak fedve egyéb programokkal, va-
gyis az esetleges emberi jogi programok későbbi finanszírozását le-
hetővé tevő költségvetési mozgástér sem adott.
Az EU–Kína kapcsolatrendszer emberi jogi dimenziójá-

nak értékelése
Mikor a fejezet címében szereplő feladatra vállalkozunk, az elem-

zett dokumentumokhoz hasonlóan nekünk is meg kell különböz-
tetnünk a politikai dialógus és az együttműködési programok által
biztosított kereteket.
Mindezek előtt azonban szeretnék egy rövid gondolati kitérőt
tenni. Legyen szó akár az intézményesített politikai párbeszédről,
50 European Commission Country Strategy Paper – China 2007-2013

http://ec.europa.eu/external_relations/china/csp/2007_sp_en.pdf
51 EU-China Multiannual Indicative Programm (MIP) 2007-2010
In http://ec.europa.eu/external_relations/china/csp/2007_mip_en.pdf
50
akár a szakmai kooperációról, le kell szögeznünk, hogy az általunk

vizsgált kapcsolatrendszer elsősorban és döntő arányban politikai
természetű. Márpedig az emberi jogok védelme – ha valóban önér-
ték és öncél – akkor elsősorban jogi, és csak másodsorban politi-
kai kérdés. Ebből rögtön két következtetést is levonhatunk. Egy-
részt az EU–Kína kapcsolatrendszer emberi jogi dimenziója – mint
ahogy ezt a rendszerváltó utalások kapcsán már megfigyelhettük –
nem öncélú, hanem részben egy jól körülhatárolható politikai cél-
kitűzést is szolgál: olyan társadalmi helyzet kialakulásának elősegí-
tését, melynek keretei között a jelenlegi kínai elit hatalomgyakorlá-
sa már nem tartható fenn, vagy legalábbis nem a jelenlegi módon
és eszközökkel. Ez már önmagában is magyarázza második észre-
vételünket, miszerint politikai és nem jogi úton vagy jogi eszközök-
kel próbálják az emberi jogok élvezetének magasabb szintjét bizto-
sítani. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy Kí-
na társadalmi és politikai helyzete sem olyan, hogy önmagukban a
jogi eszközök sikeresek lehetnének. Erre jó példát szolgáltatnak az
ENSZ ratifikált, ám különösebben figyelembe nem vett emberi jo-
gi egyezményei, elsősorban is a CAT.
Mikor az elégtelen társadalmi, politikai feltételeket említjük, el-
sősorban a rule of law, a jog uralmának elégtelen szintjére kell gon-
dolnunk. Ha a belső normák által biztosított jogok élvezete sem ga-
rantálható az igazságszolgáltatás segítségével, akkor eléggé valószí-
nűtlen, hogy Kína nemzetközi kötelezettségvállalásai hard law esz-
közökkel – pl. egyéni panaszmechanizmusok útján – betartathatók
lehetnének. Ennek alapján rögtön levonhatjuk az EU emberi jogi
policyjére vonatkozó első megállapításunkat, miszerint alapvetően
helyes és indokolt volt a rule of law kiépítését prioritásként megfo-
galmazni, mivel e nélkül az alap nélkül minden további eredmény
értéke nagyon viszonylagos, hiszen végrehajtásuk, érvényesítésük
nem általános, hanem politikai diszkréciótól függő lesz.
A politikai párbeszédre és kooperációs programokra épülő
EU-politikát úgy modellezhetjük, mint ami egyszerre foglal magá-
ban egy általános jellegű, átfogó, ám ezekből fakadóan kevéssé
konkrét top-down, és egy konkrét elemekre épülő, ám igen szét-
forgácsolt, nem átfogó, „csepp a tengerben” jellegű bottom-up
megközelítéssel jellemezhető elemet. Vagyis úgy a felülről lefelé,
51
mint a lentről felfelé irányuló politikai cselekvés be volt építve a

rendszerbe 2006-ig.
Mint látjuk, alapvetően egy olyan politikai kapcsolatrendszer-
rel volt dolgunk, amelyet az egyik fél (EU) szinte egyoldalúan, saját
politikai értékorientációjának megfelelően tartott a politikai
agendán, ugyanakkor amelynek esetében a másik fél (Kína) nem,
vagy nem maradéktalanul osztozott ebben az értékválasztásban és
ráadásul nem is voltak elérhetők konkrét eredmények a politikai
szándéka hiányában. Milyen forgatókönyvek képzelhetők el mind-
ezek alapján a jövőre vonatkozólag?52 A legvalószínűbbnek a „min-
den marad a jelenlegi állapotában” modell tűnik. Az uniót kielégí-
ti, hogy a politikai agendán tudja tartani az ügyet, újra és újra kifejt-
heti a nyílt társadalomba való átmenet szükségességét és annak
módozatait, miközben nagyon kis eredmények születnek csak,
azok is olyan területeken, melyek kevéssé érintik a kínai polgárok
személyes szabadságát, tegyük hozzá, a kínai fél elképzeléseinek
és igényeinek is megfelelően. Erre jó példát képez, a gazdasági,
szociális és kulturális jogokat tartalmazó ICESCR ratifikációja, vala-
mint az ILO-egyezmények ratifikációjának szorgalmazása, melyek
valószínűleg politikai okokból nem ütköztek, illetve ütköznek na-
gyobb ellenállásba a Kínai Népköztársaság részéről, hiszen többsé-
gükben olyan pozitív jogokat tartalmaznak, amelyek maradéktalan
érvényesítése nemhogy Kínában nem megoldható, de a fejlett jólé-
ti államokban sem az.53 E szociális jogok papíron történő biztosítá-
sának nincs tétje, hiszen a rendszer stabilitását sem fenyegetik, és a
52 A tanulmány még a 2008. márciusi, a pekingi olimpiai játékok EU-s bojkottjával fenyegető ti-
beti események előtt készült. Ugyanakkor a szerző véleménye, hogy az emberi jogok ismé-
telt – talán csak időleges – felértékelődése az EU–Kína kapcsolatrendszerben egy felszíni, el-
sősorban a nagyfokú mediatizáltságnak köszönhető jelenség, ami alapvetően nem lesz nagy
hatással a kapcsolatrendszer alakulására, jórészt azért sem, hiszen mint a 2007–2013 közötti
időszakra vonatkozó Country Strategy Paper és a 2007–2010-es MIP elemzése során láthat-
tuk, ellenkezik a stratégiai trendekkel.
53 Elég a szociális jogok érvényesítéséhez mindenkor szükséges gazdasági háttérre, vagy politi-
kai szándékra – mely utóbbi legalább annyira hiányzik manapság – gondolnunk. Továbbá ar-
ra, hogy Kína egy 1966-ban született dokumentumot erősített meg, miközben az Európa Ta-
nács keretében a nyolcvanas években elfogadott Európai Szociális Charta is már három átdol-
gozást ért meg napjainkig, mert a benne lefektetett kötelezettségeket a részes államok nem
tudták vállalni. Az ICESCR változatlanul hagyását az indokolja, hogy erőteljes soft law jellege,
és az ENSZ-klub „kevéssé exkluzív” volta miatt a benne foglaltak nagy részét egy állam sem ve-
szi komolyan. E tekintetben elég csak a munkához való jog deklarációjára utalnom.
52
nekik való megfelelés sem ellenőrizhető olyan egyértelmű módon,

mint a negatív jellegű politikai és szabadságnormák esetében.
A mai helyzet nézetem szerint egy láthatatlan, ki nem mondott
konszenzus, vagy – kevésbé összeesküvés-elméleti alapon – egy
equilibrium, egy egyensúlyi állapot eredménye. Mire lenne szükség
ahhoz, hogy meg lehessen haladni ezt? Nézetem szerint elsősorban
változtatni kellene az EU által alkalmazott retorikán, melynek túl
sok eleme utal a társadalmi-politikai rendszer megváltozására, meg-
változtatására, ami nyilvánvaló módon elidegeníti az emberi jogi
kérdések iránt – kulturális és politikai tradícióból, valamint jól felfo-
gott érdekből egyaránt – nagyon kevés érdeklődést tanúsító, prag-
matikus kínai politikai elitet. Természetesen a kínai vezetés ezek
után is tudatában lesz annak, hogy pl. a véleménynyilvánítási, gyü-
lekezési és egyesülési szabadság komoly rizikót rejt magában, de fé-
lelmei nem nyernének újra és újra megerősítést. Ez az állapot való-
színűleg jobban megfelelne a dokumentumokban rendkívül gyak-
ran hivatkozott kölcsönös tisztelet követelményének is.
A kínai társadalom soha nem volt nyugat-európai típusú társa-
dalom, de még csak a perifériája sem annak. A kelet-közép-európai
államok esetében alkalmazott rendszerváltó stratégia tehát alapve-
tően kudarcra ítéltetett, hiszen nem építhet azokra az alapokra, me-
lyek – történelmi fejlődésük miatt – a kelet-közép-európai társadal-
mak esetében adottak voltak. Épp ezért nézetem szerint nem a leg-
célszerűbb az emberi jogok teljes katalógusának érvényesülését
számon kérni. Véleményem szerint mindig egy-egy jogcsoportra
kellene igen erőteljesen és eredménycentrikusan koncentrálni,
mely csoportok egymásutániságának jó mintáját adja az európai
spontán jogfejlődés története. Vagyis először azokat a polgári sza-
badságjogokat kellene biztosítani – önkényes letartóztatás tilalma,
nullum crimen sine lege, egyesülési szabadság –, amelyek önma-
gukban még nem politikai jogok, de – szemben a jelenlegi állapot-
tal – valós és biztos alapot jelentenének egy polgári civil társada-
lom számára, mely már valóban érett lenne az uniós támogatások-
ra, és minden bizonnyal ténylegesen hasznosítani tudná azt az uni-
ós know how-t, aminek eredményességéről jelen pillanatban még
kevéssé vagyok meggyőződve. Ezt követően kerülhetne sor korlá-
tozott mértékben a szólás-, gyülekezési és sajtószabadság beveze-
53
tésére, mely már valóban politikai jelentőséggel bírna. Ebben a sza-

kaszban az unió és a nemzetközi szereplők feladata – szemben a
mai magatartásukkal – pont az lenne, hogy meggyőzzék a kínai ve-
zetést: e jogok kiterjesztése egyáltalán nem fenyegeti a politikai sta-
bilitást – természetesen beleértve az ő hatalomgyakorlásukat is.
Ugyanakkor álláspontom szerint az emberi jogi dialógus fő ta-
nulságai nem feltétlenül érvényesek az unió ázsiai külkapcsolatai-
ban érvényesített kisebbségvédelmi tartalom esetében, azok fő
problémái más irányból közelíthetők meg. Napjainkban az EU egy
olyan állammal szemben hangsúlyozza legjobban a kisebbségvé-
delmi tematika fontosságát, amely a formális jogi szempontok felől
nézve legalábbis – kisebbségek közjogi státusa, intézményesített és
az EU szerint is megfelelően működő kisebbségi oktatás, az auto-
nómia bizonyos formái – magasabb vagy azonos szintet ér el, mint
az unió jó pár jelenlegi tagállama. Természetesen jogos a kérdés,
hogy lehet-e adekvát kisebbségvédelemről beszélni nem alkotmá-
nyos és nem jogállami körülmények között, ám ez esetben megint
csak nem Kína lenne az egyetlen állam, ahol ezek a problémák
hangsúlyosan felmerülhetnének.
Ha szembesítjük az EU ázsiai államokkal szembeni emberi jo-
gi és kisebbségvédelmi politikáját a korábban már említett alapel-
vekkel, akkor az alábbi konklúziókra juthatunk.
A mainstreaming alapelve tekintetében megállapítható, hogy
az emberi jogi politika főáramba emelése a diplomáciai kapcsola-
tokban – az elsősorban gazdasági jellegű uniós kapcsolatrendsze-
ren belül – szinte teljes kudarcnak minősíthető. Igaz ez relatív érte-
lemben azokban a viszonylatokban is, ahol mondjuk az abszolút
mutatók tekintetében – mint pl. Kína esetében – eddig viszonyla-
gos intenzitás volt tapasztalható. Az EU–Kína kapcsolatokban az
emberi jogi párbeszéd a gazdasági kérdések mellett ugyanúgy
nem fajsúlyos elem, ahogy más viszonylatokban sem az. Kérdéses,
hogy egyáltalán azzá tehető-e.
Konzisztencia, nem mint az uniós aktorok politikáinak össze-
hangolása, hanem az egyes államokkal szemben egyforma emberi
jogi elvárások érvényesítése tekintetében egyáltalán nem tapasztal-
ható. Természetesen e szempontból is a realista paradigma és a
diplomáciai érdekérvényesítés klasszikus módszerei a meghatáro-
54
zók. Az, hogy az EU diszkrecionális alapon fellép bizonyos álla-

mokkal szemben a kisebbségek elnyomása vagy emberi jogsérté-
sek esetén, más államokkal szemben pedig nem, az uniós emberi
jogi politika hitelét rontja. Álláspontom szerint tehát egyedül a pri-
oritások érvényesítésének alapelve tűnik meghatározónak.
Milyen normatív keretekben értelmezhetjük ezeket a tényeket?
Egyrészt megpróbálhatunk reagálni egy hatékony európai külpoli-
tika nézőpontja felől… Felmerül a kérdés, hogy van-e olyan európai
külpolitikára vonatkozó stratégiai elképzelés, amelybe beleilleszt-
hető lenne a mainstreaming és az általunk használt értelmében a
konzisztencia alapelve? Mielőtt elhamarkodott választ adnánk a
kérdésre a nemzetközi kapcsolatok realista paradigmája jegyében,
leszögezhetjük: igen. Ez pedig a „soft power”, vagy a korábbi német
Fischer-féle zöld külpolitikai gondolkodás fogalomtárában a
„Zivilmacht Europa” koncepció. Soft power azonban nem létezik
hiteles fellépés nélkül.54 És lehet-e hiteles jelen állapotban az unió
fellépése a kisebbségpolitika területén?
A belpolitikai kontextusban kialakult szinte teljes körű kon-
szenzus szerint – amely helyzeten a Lisszaboni Szerződés hatályba-
lépése fog talán változtatni – nem létezik egyetlen egy olyan alapí-
tó szerződési szöveghely sem, amire bármilyen uniós szintű ki-
sebbségvédelmi legiszlációt vissza lehetne vezetni. Hogyan várhat
el az unió jól működő, konzisztens kisebbségpolitikát egy ázsiai ál-
lamtól, miközben a saját kisebbségeket érintő politikái csak egy
végtelenül fragmentált rendszerben ragadhatók meg, amelyen be-
lül külön kell beszélnünk az Európai Parlament és az Európai Bíró-
ság tevékenységéről, a kisebbségi nyelvek védelméről és a kulturá-
lis politikáról, az antidiszkriminációs politikáról és egyéb elemek-
ről, ráadásul olyan viszonyrendszerben, amelyben a bírósági ítéle-
tek és az antidiszkriminációs rendelkezések kivételével kevés köte-
lező elem található.
Ha tehát hiteles fellépésre törekszik a kisebbségvédelem terü-
letén az európai külpolitika – történjék az ázsiai vagy akár nyugat-
balkáni kontextusban – akkor előbb-utóbb el kellene gondolkodni
a külkapcsolati relációban érvényesítendő kisebbségvédelmi elvá-
54 Joseph Nye: Soft Power. The Means to Success in World Politics. Public Affairs, 2004.; Joseph
McCormick: The European Superpower. Palgrave MacMillan, 2006.
55
rások és az uniós belpolitikában megtalálható kisebbségvédelmi

elemek harmonizációján. Természetesen lehetőleg az utóbbi kiter-
jesztésének az útján.
És hogyan jeleníthető meg a kérdés a magyar külpolitika látó-
szögéből? Reménykedve abban a hatásban, hogy a külpolitika ke-
retében érvényesített kisebbségvédelmi tartalom előbb-utóbb csak
megjelenik az unión belül belpolitikai kontextusban is, a Magyar
Köztársaságnak érdeke a rendelkezésére álló eszközökkel a fent
említett soft power irányba terelni az unió külpolitikáját. A kettős
érdek, ami egyfelől a kisebbségi kérdés állandó napirenden tartá-
sa felől jelentkezik, másrészt pedig abba az irányba hat, hogy ha-
zánk ne terhelje meg külkapcsolatait olyan államokkal, melyek –
mint Kína – potenciális nagybefektetők a magyar piacon, kijelölik
ennek a külpolitikának a mozgásterét.
56
Azsia - juhasz.qxd 7/25/2008 5:25 PM Page 57
3.
Juhász Ottó
Szun Jat-szen nemzeti doktrínája

Szun Jat-szen, a kínai modernizációs, nemzeti, demokratikus, köz-
társasági gondolat markáns alakja 1866-ban született Kuangtung
(Guandong) tartományban, közel Kanton városához és 1925-ben
halt meg Pekingben. Családi neve Szun (Sun), eredeti utóneve: Ven
(Wen) volt. Egyik fölvett neve: Ji-hszien (Yixian), melynek jelenté-
se kb. ez: rejtőzködő halhatatlan. E fölvett név kantoni nyelvjárási
kiejtésen alapuló latinbetűs átírása a Jat-szen, s ezen vált világszer-
te ismertté: Szun Jat-szen. Hazájában viszont egy másik fölvett ne-
vén ismerik: Szun Csung-san (Sun Zhongshan). Szun Jat-szen esz-
mei hatása máig kimutatható Kínában. A Népköztársaságban a for-
radalmi mozgalom úttörőjeként jellemzik, Tajvanon pedig „a haza
atyja”-ként tisztelik.
A hármas doktrína genezise
Szun Jat-szen politikai krédója, a nemzeti-népi hármas doktrína”

(sanminzhuyi) – amit magyarra hagyományosan „három népi elv”-
nek fordítanak – 1905-ben látott először napvilágot. Az adott év au-
gusztusában, az általa alapított Liga (Tongmenhui) alapszabályá-
ban olvasható az alábbi program: „A tatár rabszolgák [értsd: a man-
dzsuk] elűzése... Kína restaurálása... A köztársaság (minguo) meg-
alapítása... A földhöz való jog egyenlősítése”.1 Pár hónapra rá, 1905
1 Sun Zhongshan xuanji (Szun Jat-szen Válogatott Művei, a továbbiakban: SzVM), shangjuan (I.
kötet). Beijing, Renmin Chubanshe, 1956, 68–69. o. (kínaiul)
57
november 26-án a Néplap (Minbao) beköszöntő vezércikkében fo-

galmazta meg a nemzetről, a néphatalomról (népjogokról) és a
népjólétről szóló „nagy hármas doktrínát”, mely az alapszabály idé-
zett elemeinek szintézisre törekvő megformulázása.2 A doktrína
inspirátora maga Szun Jat-szen volt, a megszövegezésben – ismere-
teink szerint – néhány közeli munkatársa is részt vett.
E doktrína – ceterum censeo-ként, a körülmények alakulását
követve, változva, kiegészülve – végigkísérte Szun Jat-szen további
munkásságát. A doktrína utolsó, egyben legrészletesebb kifejtését
Szun Jat-szen 1924-ben, egy kantoni előadássorozatban adta, már
betegen, egy évvel halála előtt.
Jelen írás a hármas doktrína első elemére, a nemzettel foglal-
kozó részre koncentrál, túlnyomórészt az 1924-es előadássorozat
alapján.
Fogalomtisztázás
A civilizációs különbségek miatt a kínai és a nyugati nyelvek adek-

vátként kezelt szavainak fogalmi tartalma valójában gyakran nem
fedi, vagy nem teljesen fedi egymást. Jelen esetben a pontos fordít-
hatóságot tovább nehezíti, hogy a 20. század elején Kína lázas nyel-
vi-irodalmi forradalmat élt át. Ekkor tértek át az írott szövegekben
az archaikus, félklasszikus nyelvről (wenyan) a beszélt nyelvre
(baihua, putonghua). A modern társadalomtudományok kínai ter-
minológiája is ekkor volt kialakulóban. Jellemző, hogy Szun Jat-
szen még 1924-ben is két különböző szót használt, felváltva, a „köz-
társaság” fogalmára (minguo, gongheguo); a nyugati nyelvekre na-
cionalizmusnak fordított szónak (minzuzhuyi) szinte szinonímá-
jaként használta a „nemzeti érzület” (minzu jingshen) kifejezést s a
demokrácia fogalmára is két szót találunk nála (minzhu, minquan).
Ezért a fordítások a hármas doktrína esetében sem képesek
visszaadni lényeges jelentésárnyalatokat. Épp erre a nehézségre
utal, John King Fairbank megjegyzése az angolra The Three Prin-
ciples of the People-nek fordított Szun Jat-szen-i doktrína három ele-
2 Uo. I. kötet, 71. o.
58
méről: „Roughly translated, they are Nationalism, Democracy and

People’s Livelihood …”3 (kiemelés tőlem, J. O.) Tanulságos a hár-
mas doktrína fordítására egy francia megoldás: le triple démisme.4
Erősen kérdéses tehát, hogy vajon precízen értjük-e a Szun Jat-
szen-i gondolatot, amikor doktrínáját így fordítjuk magyarra: „há-
rom népi elv”, vagy pedig a pontosabb fordítás inkább ez lenne:
„nemzeti-népi hármas doktrína”.
A hármas doktrína elemei (minzuzhuyi, minquanzhuyi, min-
shengzhuyi) hagyományos magyar fordításban: nacionalizmus,
demokrácia, népjólét. Ennél pontosabb fordítás inkább ez lehet-
ne: doktrína a nemzetről, doktrína a nép jogairól és doktrína a
népjólétről (esetleg: nemzeti elv, a népjogok elve, a népjólét elve).
A doktrína (elv) szó használatát az is indokolja, hogy a zhuyi a szá-
zadelő kínai nyelvében még erőteljes főnévi szófajisággal is bírt,
míg ma elsősorban szuffixként használatos ’-izmus’ jelentéssel. Ez
– mint látható – nem csupán lingvisztikai-szemantikai probléma.
Doktrína a nemzetről
A nemzeti doktrína a hármas doktrína első, lényegi eleme. Mit ér-

tett Szun Jat-szen nemzeti doktrínán (nemzeti elven, vagy naciona-
lizmuson)? Ő a nacionalizmus Nyugatról importált eszméjén kez-
detben csak a mandzsu elnyomatástól való megszabadulást értette.
(Maga a nemzet [minzu] szó a 19. század második felében jelenik
meg a kínai nyelvben, s kezdetben még ’rassz’, sőt, ’állam’ jelentés-
tartalmat is tulajdonítottak neki. Hasonlóan néhány más modern
kínai politikai terminus technicushoz a minzu szó is japán eredetű
jövevényszava a kínai nyelvnek, melyet Japánba emigrált kínai re-
formerek és forradalmárok vettek át.) Történetileg a kínaiak civili-
zációt hordozó etnikai közösségként élték meg saját identitásukat.
Szun Jat-szennél a közös nemzethez való tartozás kritériumai,
fontossági sorrendben: a vérségi (xuetong) kötelék, az életmód
3 John King Fairbank: The United States and China. Fourth Enlarged Edition. Cambridge, MA
and London, England, Harvard University Press, 1983, 216. o.
4 Pascal M. d’Élia: Le Triple Démisme de Suen Wen. Shanghai: Bureau sinologique de Zi-Ka-wei,
1930.
59
(shenghuo) közös volta, a közös nyelv (yuyan), a közös vallás

(zongjiao), s végül a közös viselkedésmód és szokások (fengsu
xiguan).5
A nemzeti doktrína pontos értelmezésében is zavaró, hogy mi-
közben a szerző hasonló fogalmakra különböző szavakat használ,
egyes terminusoknak több jelentést is tulajdonít. A nemzeti dokt-
rína – mondja egy helyütt – „az államnemzet (guozu) doktrínája”.
A guozu azonban – mint alább látni fogjuk – a kontextustól függő-
en értelmezhető országközösségnek is.
Értelmezést nehezítő tényező továbbá, hogy Szun Jat-szen né-
zetrendszere 1924-ben sem volt kellően koherens. Stílusa, kifejtés-
módja pedig – előadássorozat szövegének szerkesztetlen lejegyzé-
séről lévén szó – a szóbeliségre jellemzően csapongó, gyakorlati
célját tekintve pedig inkább agitatív, mintsem elméleti jellegű.
A nemzetről szóló doktrína eredeti, század eleji tartalma tehát a
mandzsuellenesség volt, végső célja pedig – párosulva az idegen di-
nasztia megdöntésének igényével, egyben szakítva a császárság
több mint kétezer éves intézményével – a köztársaság megalapítása.
A mandzsu Csing (Qing) dinasztia 1911-es bukását követő né-
hány évben azonban kiderült, hogy „a tatár rabszolgák” elűzésével
a nemzeti kérdés korántsem oldódott meg, mivel azt nem lehetett
leszűkíteni a mandzsu–han szembenállásra. Kína a 19. század köze-
pi ópiumháborúktól kezdve félgyarmati függésben élt a nyugati
hatalmaktól, később Japántól és Oroszországtól is.
Szun Jat-szennek csalódnia kellett abban a várakozásában is,
hogy Kínában – a nemzet, az állam iránti felelősség felébresztése
révén – viszonylag gyorsan (eredeti elképzelése szerint kb. hat év
alatt) át lehet térni az alkotmányos, köztársasági kormányzásra.
Ezért Szun Jat-szen nemzeti doktrínája, különösen 1919 után,
szükségszerűen a külföldi kolonizátoroktól való függés felszámo-
lásának, a kínai nemzeti függetlenség megteremtésének elve lett.
Hangsúlyozandó azonban, hogy xenofób felhangok nélkül: „...a
nemzeti doktrína egyáltalán nem jelenti más rasszok (zhongzu) ki-
rekesztését...”.6
5 SzVM, II. kötet, 592–593. o.

6 Uo. I. kötet, 73. o.
60
A nemzetről szóló doktrína végcélját Szun Jat-szen abban látta,

hogy segítségével felserkentse a kínai nemzeti öntudatot, melyet
kulcsfontosságú mozgósító eszköznek tartott a haza megmenté-
séhez.7
A nemzethalál víziója
Mint 1924-es előadássorozata is bizonyítja, Szun Jat-szen – nem cse-

kély mértékben a szociáldarwinizmus hatására – a nemzethalál ví-
ziójával küzdött, amit a nemzeti öntudat felébresztése nélkül elke-
rülhetetlennek tartott, mivel a han nemzet – mondta – olyan, mint
„a laza homok” (songsha), nincs tartása, nincs összetartása.
A kínai nemzet megsemmisülésének gondolatához elsősor-
ban úgy jutott el, hogy extrapolálta az előző száz év nemzetközi és
kínai demográfiai adatait a következő száz évre. Ez a manőver mai
szemmel aligha látszik megalapozottnak az akkor mintegy 400 mil-
lió lakosságú Kína esetében. Nem zárhatjuk ki, hogy Szun a hatéko-
nyabb mozgósítás szándékával, agitációs céllal, hallgatóságát sok-
kolandó, tudatosan eltúlozta a veszélyt. Ám ha arra gondolunk,
hogy alig hét évvel később Kína elveszítette Északkelet-Kínát (Man-
dzsúriát), majd 1937-ben Japán megkezdte a belső kínai területek
elfoglalását is, akkor a Szun Jat-szen-i rémlátomás már nem tűnik
annyira irreálisnak.
Szun Jat-szen a nemzethalál két formáját tételezte: az államiság
elvesztését, valamint a nemzet demográfiai megsemmisülését. A
nemzethalál a nagyhatalmak hármas elnyomása révén következhet
be. Ezek: politikai, gazdasági és demográfiai erővel történő elnyo-
más. A politikai elnyomásnak két eszköze van: a katonai és a diplo-
máciai (utóbbira példának említette a washingtoni konferenciát).
Szun Jat-szen úgy kalkulált, hogy a japán hadsereg akár tíz nap
alatt az amerikai kb. egy hónap alatt, az angol és a francia kb. két
7 Kínai nemzet és nemzetiségek, valamint a birodalom problematikájával, ill. a nemzeti identi-

tás és a külpolitika összefüggéseivel foglalkozik Polonyi Péter: Birodalom-e Kína?, ill. Vámos
Péter: Nemzet és azonosságtudat. Megjegyzések a kínai külpolitika értelmezéséhez c. tanul-
mánya. Mindkettő in: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Kele-
ten és Kelet-Ázsiában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2005.
61
hónap alatt lenne képes megsemmisíteni Kínát, s ebben csak a kö-

zöttük folyó vetélkedés során kialakult egyensúly akadályozza meg
őket. Ezért előtérbe került a diplomáciai eszköz, miszerint – felosz-
tás helyett kondomíniumos megoldással – együttesen semmisítsék
meg Kínát.8
A nemzeti megsemmisülés konkrét példái nála: „...az amerikai
vörösbőrűek már megsemmisültek; az afrikai feketék nemsoká
megsemmisülnek; az indiai barnák most vannak megsemmisülő-
ben; az ázsiai sárgák, a fehérek elnyomása alatt, valószínűleg nem-
soká megsemmisülnek.”9 Kína státuszát nem félgyarmatinak, ha-
nem gyarmatinak ítélte meg, sőt, rosszabbnak látta Annam vagy
Korea helyzeténél, mert Kínának nem egy, hanem több gazdát kel-
lett szolgálnia.
A nemzethaláltól a globális küldetésig
A nemzeti öntudat felszításának Szun Jat-szen elképzelése szerint

végső soron Kína modernizálását, egy olyan korszerű Kína felépí-
tését, kell elősegítenie, amely nem bezárkózó, hanem nyitott, de
nem elnyomott résztvevője a nemzetközi kapcsolatoknak.
Szun Jat-szen han nacionalista volt és birodalmi kategóriákban
gondolkodott. Jóllehet szólt arról, hogy történelme során Kína mu-
tatott imperialista törekvéseket, ugyanakkor Annamról, Burmáról,
mint „elveszett” területekről beszélt, sőt, érezhető nosztalgiával em-
lítette, hogy Ceylon, Nepál, Jáva és más területek valaha hódolati
adót fizettek Kínának. A Kuomintangnak azonban nincsenek im-
perialista ambíciói – mondta.
Ugyanakkor globális küldetést is tulajdonított a modern Kíná-
nak. Úgy vélte, a nemzeti öntudatra ébredt 400 millió kínai erejét
arra is fel kell használni, hogy „...az emberiség érdekében küzdjünk
az egyenlőtlenség ellen, ez a mi négyszáz millió emberünk igazi
(égi) küldetése (tianzhi).”10
8 SzVM, II. kötet, 639-641. o.

9 Uo. 631. o.
10 Uo. 632. o.
62
Ha a nemzeti érzület megteremtésével sikerül felrázni a kínaiakat

és Kína képes okulni a japán példából, „...akkor egymaga tíz nagyha-
talommal válhat egyenlővé...s ekkor Kína helyreállíthatja első helyét”,
ám ez nagy felelősséget jelent a világ iránt, s „ha Kína nem lesz képes
vállalni ezt a felelősséget, akkor Kína a világ számára nem nagy előnyt
(dali), hanem nagy szerencsétlenséget (dahai) fog jelenteni.”11 Ha Kí-
na helyreállítja a nemzeti érzést és a nemzetét megillető helyet, akkor
viszont – eleve meglévő morális alapjain – „egyesítheti a világot”.12
Szun Jat-szen valószínűleg komolyan hitt ebben, hiszen – mint mond-
ta – a kínai „a világ legkiválóbb nemzete”.13
Modellkeresés
Szun Jat-szen jól ismerte Amerikát, Európát és Japánt. Kamaszkorá-

tól külföldön, Hawaiiban, keresztény egyházi iskolában tanult, ké-
sőbb Hongkongban folytatott felsőfokú tanulmányokat. Elsősor-
ban angolszász kulturális hatásnak volt kitéve, erős keresztény be-
folyás alá került, maga is megkeresztelkedett. Többször bejárta a
nyugati világot, emigránsként hosszú éveket töltött Japánban.
Szun Jat-szen tudatosan kereste az adaptálható külföldi mo-
dellt. A demokratikus értékeket a keresztény civilizációban ismerte
meg. A Kína számára követhető gyakorlati mintát Japánban vélte
fölfedezni. Nem érzelmi alapon, hiszen látta, hogy nemzetének
sorsáért, rövid távon, elsősorban Japán miatt kell aggódnia. Japán
példájában az ragadta meg, hogy – a Meidzsi-reformok révén – ez
a nemzet képes volt tanulni a Nyugattól, elkerülni a kolonizációt, s
reformszellemmel párosult, töretlen nemzeti érzülete jóvoltából a
Kelet Angliájává vált. „...amit a fehérek meg tudnak tenni, arra a ja-
pánok is képesek” – mondta.14
Szun Jat-szennek keserűen kellett megtapasztalnia, hogy nem-
zeti-demokratikus törekvéseihez a nyugati államok nem nyújtottak
11 Uo. 659. o.
12 Uo. 660. o.
13 Uo. 602. o.
14 Uo. 595. o.
63
segítséget. Az imperializmusnak, a kolonializmusnak Kínában rend-

re és nem rebellióra volt szüksége. Voltak vesztett illúziói Japánnal,
a japán pánázsiai gondolattal kapcsolatban is. Japán ráadásul bru-
tálisan hegemóniára tört a kínai szárazföldön, miután Tajvant már
1895-ben elragadta Kínától.
Egyedül Szovjet-Oroszország és – moszkvai ösztönzésre – a kí-
nai kommunisták ajánlottak és nyújtottak támogatást Szun Jat szen-
nek, amiért ő hálás volt, sőt, ennek az együttműködésnek is tulaj-
doníthatóan, nézeteiben bizonyos radikalizálódás volt tapasztalha-
tó. Szun azonban nem vetette el a Nyugaton megismert demokra-
tikus értékeket, ám közben azt is szerette volna, ha Kína elkerüli a
kapitalista útnak azokat az árnyoldalait, amelyeket Európában és
Amerikában megtapasztalt.
Szun Jat-szen nem bolsevizálódott. Nem vonzotta a proletár-
diktatúra, az osztályharc, a vagyonelkobzás szovjet gyakorlata. Szun
Jat-szen antiimperialista volt, de nem volt antikapitalista. Ő a kínai
nemzet egységének megőrzése érdekében osztálybékét akart elér-
ni a tőke korlátozása, az erős állam beavatkozása révén. Mint szov-
jet szerzők meg is jegyezték: „... Szun Jat-szen mindig a tudományos
kommunizmus ellenfele, a proletárdiktatúra ellenfele volt és az is
maradt.”15
Modern nemzetépítés és hagyomány
A Kína modernizálását célul kitűző Szun Jat-szen nem utasította

el a kínai hagyományt, mint azt radikális kortársai, az „új ifjúság”,
a „kozmopoliták” és a kommunisták tették, akiket bírált is emiatt.
A hagyományos kínai értékeket integrálható elemeknek tartotta
modern körülmények között is. E nézetében racionális és anakro-
nisztikus elemek egyaránt találhatók.
Racionális és valószínűleg Kína távolabbi jövőjébe mutat a ha-
gyományos konfuciánus értékekre is történő építkezés eszméje.
Ezek: a hűség és a szülőtisztelet (zhongxiao), az emberség és a sze-
retet (ren’ai), a megbízhatóság és az igazságosság (xinyi), a har-
15 Novejsaja isztorija Kitaja 1917-1970 gg. Moszkva, Izdatyel’sztvo Müszl’ 1972, 77. o.
64
mónia és a béke (heping) stb. A négy kis sárkánnyal (tigrissel)

kapcsolatos tapasztalatok igazolni látszanak véleményét.
Anakronizmus volt viszont a patriarchális viszonyok alapul vé-
tele. Mint mondta a kínai államnemzeti struktúra így épülne fel:
család-nemzetség-állami közösség (guozu). Úgy vélte, hogy mivel
Kínában kb. 400 családnév (tehát kb. 400 nemzetség) van, az azo-
nos családnevűeket össze lehet fogni falusi szinttől országos szin-
tig bezárólag.16
Viszony az önrendelkezési joghoz
A nacionalizmusok egyik érzékenye pontja: más nemzetek, külö-

nösen a saját nemzeti kisebbségek önrendelkezéséhez való vi-
szony. Szun Jat-szen egységes államnemzetben gondolkodott,
melynek a hanok és a nem-hanok egyenjogú tagjai. „Egyesítsük a
hanok, a mandzsuk, a mongolok, a muszlimok és a tibetiek földjeit
egy országgá, amint a han, a mandzsu, a mongol, a muszlim és a ti-
beti nemzetet egy emberré, ez neveztetik a nemzet egységének.” –
jelentette ki 1912 januárjában, „Az ideiglenes elnök beiktatási nyi-
latkozatá”-ban.17
Jellemző továbbá, hogy 1924-es előadássorozatában, a nemze-
ti doktrínának szentelt 72 nyomtatott oldalon mindössze egyetlen
helyen említi a nemzeti önrendelkezést, a wilsoni elv kapcsán, mel-
lyel azonosnak vélte a Szovjet-Oroszország által meghirdetett ön-
rendelkezést. Az önrendelkezés kérdését azonban nem lehetett tel-
jesen megkerülni, s ha ilyen tárgyú megnyilatkozásait vizsgáljuk, el-
lentmondásos, felemás álláspontot tapasztalunk.
Az egyértelműen Szun Jat-szen által szövegezett és nevével is
jegyzett 1924-es dokumentum: „Az országépítés nagy programja”
(Jianguo Dagang) az alábbi kitételt tartalmazza: „A kormány köte-
les támogatni az országon belüli gyenge és kis nemzeteket és ké-
pessé tenni őket az önrendelkezésre és az autonómiára.”18
16 SzVM, II. kötet, 645. o.

17 SzVM, I. kötet, 82. o.
18 SzVM, II. kötet, 569. o.
65
A Kuomintang 1924-es I. kongresszusa Nyilatkozatának II. feje-

zetében, melynek címe: „A Kuomintang doktrínája” (Guomindang
zhi zhuyi), s melyet Szun Jat-szen szövegezett, de legalábbis ő ha-
gyott jóvá ez olvasható: „A Kuomintang ünnepélyesen, bátran kije-
lenti, hogy elismeri a Kínán belüli összes nemzet önrendelkezési
jogát, s vállalja, hogy az imperializmus, valamint a hadurak elleni
forradalom győzelme után megszervezi a szabad és egységes (az
összes nemzet szabad egyesülésén alapuló) Kínai Köztársa-
ságot.”19
Ám a Kuomintang I. kongresszusának küldötteit és a kongresz-
szuson részt vevő, obskurus külső-mongóliai küldöttséget üdvö-
zölve egy szót sem ejtett az önrendelkezésről, megdicsérte viszont
a mongol küldöttség vezetőjét, amiért kantoni utazásával kifejezés-
re juttatta azt a szándékát, hogy „… Mongólia ismét egyesüljön Kí-
nával, s vele egy nagy Kínai Köztársaságot alkosson.”20 (Külső-
Mongólia, a mai Mongol Állam már 1911-ben elszakadt a biroda-
lomtól.)
A fentiekből következik, hogy Szun Jat-szen az önrendelkezést
inkább elvi lehetőségnek szánta, s igazi célnak az összes nemzeti-
séget tömörítő, egységes Kínát tekintette.
Egyébként 1924-ben a Szun Jat-szen-féle kantoni kormány ré-
széről bármilyen önrendelkezési ígéretnek legfeljebb szimbolikus
jelentősége volt az ország észak-déli megosztottsága, a pekingi kor-
mány nemzetközi elismertsége és a déli kormány földrajzilag erő-
sen korlátozott befolyása miatt.
Az európai és a magyar szempont
Kína feltörekvő nagyhatalom. A jelenlegi tendenciák folytatódása

esetén az évszázad közepére szuperhatalommá nőheti ki magát.
Az Európai Unió és Kína egymás kiemelten fontos gazdasági-
kereskedelmi partnerei. Régiónkból Magyarország Kína első szá-
mú kereskedelmi partnerei közé tartozik, Magyarországnak pedig
19 Uo. 526. o.
20 Uo. 519. o.
66
Kína egyik első számú ázsiai kereskedelmi partnere. Az EU és Kína

arra készül, hogy tárgyalásokat kezdjen egy keretegyezményről,
melyben meghatározzák stratégiai partnerségüket. Magyarország-
nak, az Európai Unió tagjaként, jobban kell értenie Kínát, mint ed-
dig. Az Unióban sem rendezkedhetünk be követő Kína-politikára,
hanem tevékenyen és szakszerűen részt kell vennünk az EU Kína-
stratégiájának alakításában és megvalósításában. Ez eminens nem-
zeti érdekünk.
Ehhez azonban ismernünk és értenünk kell a kínai jelen
előzményeit, a kínai közel- és félmúlt politikatörténetét, eszmei ha-
gyatékát, melyben kitüntetett szerepe van a Szun Jat-szen-i életmű-
nek, a nemzeti-népi hármas doktrínának, s ezen belül a nemzeti
elvnek. Szun Jat-szen egyik monográfusa találóan jegyzi meg: „az
Ég ékesszólással áldotta meg, s az ő szentírása A Három Népi Elv
volt.”21 E doktrína számos eleme a közel három évtizedes kínai mo-
dernizációs, reform- és nyitási politika előképének tekinthető.
21 Marie-Claire Bergere: Sun Yat-sen. Stanford, CA, Stanford University Sen, 1998. 394. o.
67
Azsia - jordan.qxd 7/25/2008 5:26 PM Page 69
4.
Jordán Gyula
Kína és Tajvan nemzeti kisebbségeinek

egyes kérdései
Kína etnikailag viszonylag homogén ország, ahol a népesség 92%-át
a magukat hanoknak nevező kínaiak alkotják, így az arányok akár
a nemzetiségi kérdés jelentéktelenségét is sugallhatnák. Más meg-
közelítésből azonban rögtön világossá válik, hogy távolról sem el-
hanyagolható súlyú problémáról van szó, amely nem véletlenül állt
mindig a Kínai Kommunista Párt (KKP) figyelmének előterében.
A 8,2 százalék nemzetiségi, abszolút számban ma már 108-110 mil-
liós embertömeget jelent, ami még a kínai méretek mellett sem le-
becsülhető. Emellett a nemzetiségek hagyományosan az ország te-
rületének mintegy 60%-át lakják, az ország szárazföldi határvidé-
kének meghatározó részét. Ezek több szempontból is stratégiai
fontosságú területek. Egyrészt az ország védelmét illetően nemzet-
biztonsági jelentőségük van: az országhatárok nem egy esetben
szétválasztanak, több országra széttagolnak népeket (kazahok, mon-
golok, miaok stb.), és egy potenciálisan ellenséges ország ezeket a
népcsoportokat fel tudná használni. Másrészt ezek a területek gaz-
dag természeti erőforrásokkal rendelkeznek, nemcsak az olajat,
szenet, aranyat stb. illetően, hanem Kína hús-, tej-, gyapjúellátását
biztosító állatok zöme, esetenként 80 százaléka is ott található.
A nemzetiségi területek viszonylag ritka népességűek, így a sűrűn
lakott területekről a kínai bevándorlás célpontjaivá válnak, amely
számos probléma és feszültség előidézője. Ezzel összefüggésben
megjegyezhetjük, hogy az etnikai konfliktusok a kínai történelem-
ben és a jelenben is jórészt e perifériának számító területen össz-
69
pontosulnak és többnyire viszonylag korlátozottak, nem terjednek

ki az egész országra. Ugyanakkor ezek a konfliktusok általában a
hanok és a nemzeti kisebbségek között keletkeznek, a nemzeti ki-
sebbségek közötti konfliktusok számban jelentéktelenek.
A nemzeti kisebbségek által lakott területek az országos átlag-
hoz képest elmaradottak és szegények. Az abszolút szegénységi
szint alatt élők számon tartott tízmillióinak tömege mindig is eze-
ken a területeken élt, a nemzetiségi lét és az elmaradottság, sze-
génység történelmileg, de ma is jórészt egybeesik. A kulturális fel-
sőbbrendűség alapállásából kiindulva a hanok e népeket barbá-
roknak tekintették, közülük nem egy népcsoportot a bevándorló
hanok kiszorították eredeti élőhelyeikről, rosszabb adottságú,
hegyvidéki, terméketlenebb területekre kényszerítve őket. Az el-
maradottság felszámolása a kommunista rendszer kezdettől hirde-
tett célkitűzése volt, amit az évtizedek során különböző eszközök-
kel és módszerekkel próbáltak végrehajtani. A maói időkben eh-
hez egy fontos politikai szempont is társult, mert Kína – amely ma-
gát is egészében a fejlődő világ részének deklarálta – ezen nemze-
ti kisebbségek felemelése révén is kívánta meggyőzni a fejlődő or-
szágokat a kínai szocialista út eredményességéről.
Kínában a többségi hanokon kívül hivatalosan 55 nemzetisé-
get ismernek el. Az 1953-as, a KNK ideje alatti első népszámlálás
még csak 41 nemzetiséget regisztrált, ez a szám 1964-re 53-ra emel-
kedett, de csak 1982-re ismertek el 55-öt.1 Az 1950-es évek közepén,
amikor Maóék fel akarták mérni a nemzeti kisebbségeket, jóval
több mint 400 népcsoport jelentkezett regisztrációért, önálló nem-
zetiségként való elismerésért. Maóék nem kívántak ilyen nagyszá-
mú nemzeti kisebbség ügyeivel foglalkozni, és meglehetősen me-
reven alkalmazták az erre vonatkozó sztálini kritériumokat, ame-
lyeket a Szovjetunióban alkalmaztak egy nemzetiség elismerésé-
nél: közös nyelv, közös terület, közös gazdasági élet és a nemzeti
kultúra közös speciális vonásaiban megnyilvánuló közös pszicho-
lógiai alkat. Így nagyon sok nemzetiség maradt hivatalos elismerés
nélkül, noha jól megkülönböztethető identitással rendelkeztek, il-
letve egy nemzetiségbe kényszerítettek eltérő nyelvű és identitású
1 Ezekre ld. Scott Fogden: Writing Insecurity: The PRC’s Push to Modernize China and the
Politics of Uigur Identity. Issues and Studies, 2003. szeptember, 39. évf., 3. sz. 42–43. o.
70
népcsoportokat. Részben ezeknek a tényezőknek is tulajdonítha-

tó, hogy például az 1990-es népszámlálás közel 750 ezer fő „nem
azonosított nemzetiségűt” mutatott ki.
A KNK nemzetiségi politikájának középpontjában a nemzeti
egység fenntartása áll. Megalakulásától kezdve egyenjogúságot és
területi önkormányzatot, autonómiát, szokásaik és hagyományaik
tiszteletben tartását ígérte minden nemzetiségnek, de „elfelejtet-
ték” a KKP által korábban ígért/követelt önrendelkezést és a nem-
zetiségek helyzetét szintén befolyásoló föderatív berendezkedés
hangoztatását, még kevésbé a megvalósítását. Kína rendkívül me-
reven, 19. századi fogalmakban felfogott szuverenitását a kínai
kommunisták szerint a nemzeti kisebbségek esetében egyetlen
szóba jöhető megoldásként a regionális autonómia egészíti ki. A
regionális autonómiával szemben vetik fel külföldön az emberi jo-
gi megközelítést, amely jobban megvédené a nemzetiségeket a po-
litikai alávetéstől. Ezt a megközelítést Kína azzal vádolja, hogy a
soknemzetiségű állam felbomlasztására törekszik. Ugyanakkor a
vezetés szempontjából még a regionális autonómia is kompromisz-
szum a nemzeti egységet tekintve.
A kínai vezetők mindig kitartottak az egységes állam fogalma,
felfogása mellett, amit az ország történetében a centralizáció és de-
centralizáció periodikus változásai csak felerősítettek. A különbö-
ző szerzők az okokat a kínai rendszer instabilitásában, a regionális
érdekek hangsúlyos érvényesítésében, a topográfia és a klíma „lá-
tens tényezőiben” jelölték meg, de a nemzetiségek „bomlasztó”
szerepére nem hivatkoznak.2 A dolog lényege, hogy az állami egy-
ségnek csak a centralizációt szem előtt tartó felfogása meggátolta a
mindenkori kínai vezetést egy törvényekkel és szabályozásokkal
körülbástyázott föderális rendszer kialakításában, amely képes lett
volna megteremteni egyrészt a decentralizáció, másrészt az egység
és stabilitás szükséges kombinációját. Kína tulajdonképpen min-
dig is túl nagy és összetett volt ahhoz, hogy uniformizáltan és haté-
konyan lehessen egy központból kormányozni. Az egységesség, a
centralizáció törekvése, szembeállítva a föderációval az államot –
2 Dorothy J. Solinger: Regional government and political integration in Southwest China,
1949–1954. A case study. Berkeley–Los Angeles–London, University of California Press, 1977,
18–20. o.
71
sok szempontból máig – megfosztja a szükséges rugalmasságtól,

ugyanakkor nem képezi hatékony akadályát a decentralizációs, dez-
integrációs folyamatoknak. Ilyen körülmények között azonban a
tartományok és más egységek tényleges szerepét és jogkörét sza-
bályozott keretek híján jórészt gazdasági erejük, vezetőik szemé-
lyes hatalma, kapcsolatai és politikai szakértelme határozza meg.
A nemzetiségieket, mindenekelőtt a kompakt közösségekben élő-
ket ez szintén közvetlenül érinti, amennyiben például a velük kap-
csolatban mindig hangoztatott megkülönböztetett kezelést, szoká-
saik, kultúrájuk stb. tiszteletben tartásához szükséges lépéseket is,
mindenekelőtt a központ határozza el.
Kínában öt autonóm terület létezik, amelyek tartományi szin-
tűek. Ezek közül az elsőt, Belső-Mongóliát még a KNK létrehozása
előtt, 1947-ben alapították. Ezt követte a Hszincsiang Ujgur Auto-
nóm Terület kialakítása 1955-ben, amit 1958-ban a Kuanghszi
Csuang és a Ninghszia-Huj autonóm területek létrehozása követett.
A sort Tibet zárta, amely 1965-ben nyerte el ezt a státust. A tartomá-
nyi szint alatt helyezkednek el az autonóm nemzetiségi prefek-
túrák, megyék és több száz nemzetiségi autonóm mezőváros.
Az autonóm területek kialakításánál a határaik meghúzását
nem használták fel régi nemzetiségi sérelmek orvoslására, az etni-
kai elv következetes érvényesítésére. Az idők folyamán más tarto-
mányokhoz csatolt területeket, ahol ugyanazon nemzetiségek tag-
jai élnek, változatlanul elkülönítve hagyták. Különösen kirívó ez Ti-
bet esetében, ahol a Tibettel szomszédos tartományokban inkább
autonóm prefektúrákat, megyéket hoztak létre az oda került tibeti-
ek számára, holott ezek többnyire közvetlenül határosak a Tibeti
Autonóm Területtel.
Az 1949-ben, a KNK alapításakor elfogadott Általános prog-
ram, amely 1954-ig az alkotmány funkcióit is betöltötte, proklamál-
ta a nemzetiségek egyenlőségét, illegálisnak minősítette a velük
szembeni diszkriminációt vagy elnyomást, biztosította számukra
nyelvük használatát, szokásaik, hagyományaik és vallási meggyő-
ződésük tiszteletben tartását. Számos állami és pártdokumentum,
többek között a Tibet „békés felszabadításáról” kötött híres/hírhedt
17 pontos egyezmény megígérte, hogy a reformokat „saját akara-
tuk szerint”, sajátosságaik figyelembevételével hajtják végre. Az
72
1949 utáni kínai politika – akárcsak azt megelőzően – fő gondja

mindig ezen népek és területek integrációjának megoldása volt. Az
erre való törekvés két felfogás, két politika között ingadozott: az
egyik az asszimilációra való törekvés, beolvasztásuk megkísérlése a
han tengerbe, a másik, toleránsabb megközelítés önálló nemzetisé-
gi létük tiszteletben tartásából, vagy legalábbis figyelembevételé-
ből, a pluralizmus elfogadásából indult ki.
Az 1949 utáni évtizedeket ennek a két politikának a váltakozá-
sa, az ígéretek teljesítése alapján periodizálhatjuk.3 Korábban a
Kuomintang a szinte állandó fenyegetettség, az ország csak nagyon
viszonylagos egysége, majd a Japán-ellenes háború körülményei
között kevéssé, vagy egyáltalán nem tudta ellenőrzése alá vonni a
nemzetiségi területeket. Ahol azonban érvényesíteni tudta politiká-
ját, ott han nacionalista alapállásból kiindulva inkább asszimilációra
törekedett. Az egységes és erős Kína létrehozásához szükségesnek
ítélte, hogy elsajátítsák a kínai nyelvet, magukévá tegyék a kínai élet-
módot, felfogást. A kommunisták nemcsak a közelebbi, hanem a tá-
volabbi múltból is erős ellenségességet, bizalmatlanságot örököltek
a hanok és a nemzetiségek között. Ezt maguk is megtapasztalhatták
az 1934–35-ös hosszú menetelés során, amikor nemzetiségi terüle-
teken haladtak keresztül. A jik megfosztották őket attól a kevés do-
logtól is, amit a menetelők még magukkal vittek, a tibetiek hatalmas
köveket gördítettek rájuk, amikor megkíséreltek átkelni a szűk he-
gyi átjárókon, a huj lovasság kardokkal rohamozta őket.
1949–1957
A győzelem után tehát szembe kellett nézni a múltból örökölt bizal-

matlansággal, ellenségességgel, amit több nemzetiség esetében
még növelt is az a tény, hogy területüket fegyveres erővel, vagy an-
nak fenyegetésével (ld. tibetiek) vették birtokba. Nehezítette a
kommunisták helyzetét, hogy számos nemzetiségről nagyon keve-
3 Ehhez ld. June Teufel Dreyer: China’s Political System. Modernization and Tradition. Second
edition. Chapter 13: Ethnic Minorities and National Integration. Allyn and Bacon, 1996; Pan
Zhongyi–Tan Xiaomei: Ethnic Confliet in China: Characteristics, Causes, and Countermeasures.
Issues and Studies, 35. évf., 5. sz. (1999. szeptember–október), 137–168. o.
73
set tudtak, így igen könnyen megsérthették szokásaikat, érzékeny-

ségüket. Integrálásukat az is hátráltatta, hogy a kommunisták olda-
lán nagyon kevés kisebbségi káder volt, nem voltak képesek ellát-
ni az adminisztratív és egyéb feladatokat. Nehezen tudták felmérni
problémáikat és megoldást találni azokra. Még leginkább azon kis
létszámú, és leginkább elmaradott nemzetiségeknél tudtak közel
kerülni hozzájuk, ahol saját tradicionális elitjüket, vezetőiket pró-
bálták meg felhasználni politikájuk közvetítésére. Ez a politika az
integratív megoldás felé mutatott, tolerált sokféle eltérést mindad-
dig, amíg nem volt szó a rendszerrel szembeni aktív fellépésről.
A párt az egységfront-politikát hangsúlyozta, amely fontos ré-
szét képezte Mao új demokrácia koncepciójának, ami 1953-ig a
meghatározó ideológiai alapként funkcionált. Nemzetiségi ügyek
bizottságai működtek a legfelső szinttől lefelé, amelyek közvetítet-
ték a központilag elhatározott akaratot. A han felsőbbrendűség tu-
data, a nagyhan sovinizmus visszatérően felütötte a fejét, ami állan-
dó bírálatok tárgyát képezte. Persze ezt – szándéktalanul is – táplál-
ta a párt magatartása, amikor magát a nemzetiségek megmentőjé-
nek, kultúrájuk, hagyományaik nagy védelmezőjének állította be,
ami a han káderek felsőbbrendűségi tudatát táplálta, a nemzetisé-
gekből viszont antipátiát váltott ki. Minden gond és nehézség elle-
nére az első időben a gyakorlatban is igyekeztek érvényesíteni a re-
formok óvatos bevezetését. Ismeretes, hogy 1950-ben az egyik leg-
első törvénykezési aktus, még a földreformtörvényt is megelő-
zően, a házassági törvény volt. Ez világosan tükrözte az új vezetés
azon szándékát, hogy alapjaiban rendítse meg azt a konfuciánus
világrendet, amelynek centrumában a család helyezkedett el. Az
évszázados hagyományokkal szembeszállva kimondta a nemek
egyenjogúságát, a párválasztás szabadságát stb., ugyanakkor a
nemzetiségek számára engedélyezte bizonyos sajátosságaik figye-
lembevételét, saját szabályok alkotását. A helyi szabályozások így a
muzulmánok esetében továbbra is engedélyezték a többnejűséget,
a tibetieknél a többférjűséget, több nemzetiségnél pedig a korai
házasságot, sőt a ji népcsoport körében gyakorolt rabszolgaság is
fennmaradhatott egy ideig.
A nemzetiségek nevelése, politikai befolyásolása érdekében
kádereket, tanárokat, állatorvosokat, művészeket képeztek ki sora-
74
ikból, illetve őket segítő munkacsapatokat küldtek oda, amelyek az

öntözési és talajjavítási munkáktól a gyógyításig mindenben segí-
tettek, minden esetben hangsúlyozva, hogy ez a párt, illetve Mao
ajándéka. Emellett az 1950-es években fokozatosan kiépítették
ezeken a területeken a helyi kormányok rendszerét, lehetőség sze-
rint bekapcsolva a hagyományos világi és vallási vezetőiket, Tibet-
ben például a lámákat. A kollaborátorok, a könnyebben befolyásol-
ható fiatalok mellett természetesen nagy szerep jutott a han civil és
kezdetben főleg a katonai kádereknek, akik valójában az igazi dön-
téshozók voltak. A hagyományos vezetők felhasználása, a sajátos
kultúrájuk tiszteletben tartására irányuló számos apró gesztus mel-
lett az ideológia is inkább az egységet és a hazafiságot hangsúlyoz-
ta, semmint a marxista, szocialista eszméket; a reformok végrehaj-
tását pedig halasztották. A földreform például a nemzetiségi terüle-
teken 1952–53-ban kezdődött, miközben a han többség körében
már a befejezéshez közeledett, de Tibet egyes részein csak 1954-ben,
míg más részein még el sem kezdték.
1956–1957-ben ebben a toleránsabb, a különbségekre figyelő
megközelítésben már változások jelentkeztek. Emlékezetes, hogy a
tulajdonviszonyok átalakítása, a kollektivizálás szempontjából
1955 második felétől, de főleg 1956-ban gyorsulás következett be.
A nemzetiségi területeken ez szintén bizonyos késéssel és visszafo-
gottabban, még a feltételekre némi tekintettel jelentkezett. Jelentő-
sebb változások előidézőjévé vált az ún. száz virág kampány, ami-
kor a társadalmat, benne természetesen a nemzetiségeket is, sza-
bad véleménynyilvánításra, bírálatokra szólították fel a párttal, a
rendszerrel kapcsolatban.4 Akárcsak a han értelmiség részéről, a
nemzetiségek képviselői is igen kemény bírálatokat fogalmaztak
meg. Kifogásolták, hogy nincsenek valóban autonóm jogaik, a párt
politikája lényegében asszimilációra törekszik, nem tartják tiszte-
letben szokásaikat, hagyományaikat, vallásuk gyakorlását stb. Egye-
sek következtetésként az elszakadás követeléséig is eljutottak. A
párttaggá, káderré vált társaikat árulóknak, a „hanokat kiszolgáló
lakájoknak” titulálták.
4 A kampányra ld. Jordán Gyula: Kína története. XX. század sorozat. Aula, 1999. 223–231. o.;
Baracs Dénes: „Virágozzék egy szál virág”. Budapest, Kossuth, 1980, 56–62. o.; L. Sz.
Kjuzadzsjan: Ideologicseszkije kampanii v KNR (1949-1966). Moszkva, Nauka, 1970, 49–76. o.
75
1957. június elején azután megindult a drasztikus visszacsapás,

amikor a bírálókat szocializmus- és pártellenes jobboldaliaknak bélye-
gezték, és százezreket sújtott súlyos retorzió. Ez természetesen elérte a
nemzetiségi területeket is, ahol a fő célpont a „helyi nacionalizmus”
volt. Korábban az ideológiai küzdelemben a „nagyhan sovinizmus” el-
leni harcon volt a fő hangsúly. Mao 1953. március 16-i párton belüli
útmutatásában5 felszólított: „Pártunkon belül alapos bírálatban kell ré-
szesítenünk a számos párttagnál és funkcionáriusnál megnyilvánuló sú-
lyos nagyhan sovinizmust, amely a földesúri osztály és a burzsoázia a
nemzetiségi kapcsolatok terén megmutatkozó reakciós gondolkodásá-
nak, a Kuomintang-gondolkodásnak a tükröződése… Az elmúlt két-há-
rom évben az ország különböző vidékein napvilágra került dolgok azt
bizonyítják, hogy a nagyhan sovinizmus szinte mindenütt jelen van.” A
helyi nacionalizmust Mao meg sem említette, és a későbbiekben is csak
másodlagos veszélyforrásnak tüntették fel. Ezzel szemben a párt Köz-
ponti Bizottságának 1957. szeptemberi plénumán Teng Hsziao-ping, a
párt akkori főtitkára viszont már így fogalmazott: „Korábban a han nem-
zetiségű funkcionáriusok között tapasztalható nagyhan sovinizmus el-
leni harcra helyeztük a hangsúlyt. Erre teljes mértékben szükség is van.
A jövőben is határozottan harcolni fogunk a nagyhan sovinizmus ellen.
Jelenleg azonban a nemzeti kisebbségek között jelentkező helyi nacio-
nalista tendenciák elleni harcra kell a súlyt fektetnünk.”6 Ennek jegyé-
ben a KB határozatot hozott, hogy a nemzeti kisebbségek között is meg
kell indítani a szocialista nevelésért indított, és a jobboldali elemek elle-
ni harcot. A kampány során számos kisebbségi kádert leváltottak, a „he-
lyi nacionalizmus” bűnének minősült a saját nyelv használatához, a ha-
gyományos kultúrához, viselethez való ragaszkodás, felerősödött a kí-
nai nyelv tanulásának erőszakos ösztönzése.
1958–1965
A „nagy ugrásban” érvényre jutó általános türelmetlenség, az elége-

detlenség a gazdaságban és minden más területen addig elért ered-
5 Bíráljuk a nagyhan sovinizmust! In: Mao Ce-tung: Válogatott művei. V. kötet. Kossuth „zárt”, h.
n. é. n., 79–80. o.
6 A Kínai Kommunista Párt története (1921–1969). Kossuth „zárt”, h. n. é. n. 449. o.
76
ményekkel, a nagy sikerek hajszolása természetesen a nemzetiségi

politika területén is súlyos következményekkel járt. A fent említett
jelenségek is világos jelzései voltak az asszimilációs törekvések-
nek, amely célkitűzést a nemzetközi feszültség eltúlzását is felhasz-
nálva, egyre nyíltabban fogalmaztak meg. Ebben az időszakban tö-
megesen telepítettek be hanokat a nemzeti kisebbségi területekre,
mindenekelőtt Hszincsiangba és Belső-Mongóliába.
A „nagy ugrás” egyik fontos kísérő jelensége volt a népi kom-
munák viharos gyorsasággal történő megszervezése, beleértve a
nemzetiségi területeket. Ezáltal egy teljesen uniformizált gazdálko-
dási, igazgatási egységbe kényszerítettek a fejlettség különböző fo-
kán álló, igen eltérő életmódú és kultúrájú népcsoportokat. Min-
dent a termelés gyors növelésének kívántak alárendelni, megszűnt
a korábbi viszonylagos tolerancia a nemzeti sajátosságok iránt,
mindenfajta szokásukat dekadensnek, feudális maradványnak bé-
lyegezték. A turbánokkal, széles selyemövekkel szemben a ruha-
anyag pazarlásának vádját hozták fel, a színes, hímzett ruhák készí-
tése a fontos termelőmunkától vonja el az időt, a tradicionális ün-
nepek szintén pazarlást jelentenek, mert az emberek akkor nem
dolgoznak. Hatalmas legelőterületeket felszántottak, hogy azokat
vetésterületté alakítsák, hozzájárulva így a „gabonakérdés” megol-
dásához. (Nagyon gyorsan bebizonyosodott aztán, hogy ezek a te-
rületek nem alkalmasak gabonatermelésre, ráadásul a talajerózió
következtében súlyos környezetkárosodás történt.) A kommunák
keretén belül nagy közös étkezdéket szerveztek, ahol nem voltak
tekintettel az egyes nemzetiségek étkezési szokásaira, de ahol pél-
dául a muzulmán hujok lelkesen fogyasztották a disznóhúsból ké-
szült ételeket – legalábbis a korabeli beszámolók szerint…
Aligha csodálkozhatunk, hogy a nemzetiségek a „nagy ugrást”
a hanok által kívülről rájuk kényszerített akcióként, nemzetiségi lé-
tük felszámolására irányuló kísérletként élték meg, nyílt asszimilá-
cióra törekvő támadásként. A sérelmeknek, a hivatalos politikával
szembeni elégedetlenségnek tulajdonítható az 1959-es nagy tibeti
lázadás, a hszincsiangi kazah és ujgur kisebbségek 1962-es felkelé-
se, nem szólva több kisebb megmozdulásról, valamint több száz-
ezer menekültről, akik főleg Indiába és a Szovjetunióba távoztak.
Két nagy létszámú, Kínával szemben ellenséges emigráció alakult
77
így ki, amit különösen a Szovjetunió igyekezett propagandacélok-

ra felhasználni.
A „nagy ugrás” csődje, katasztrofális következményei „kiigazí-
tásra” kényszerítették a kínai vezetést, ami természetesen a nemze-
tiségi területeket is érintette. Nemzetiségi szempontból a „nagy ug-
rás” egyik legnagyobb kártevése, hogy az uniformizáltság és az asz-
szimiláció jegyében erőltetett egység inkább a különbségeket tu-
datosította köztük és a hanok között, növelte bennük különálló lé-
tük megőrzésének igényét. A „kiigazítás” során a nemzetiségi terü-
leteken a kommunákat általában feloszlatták, a felszántott legelő-
ket visszaadták a pásztoroknak, akik azonban nagyon sok állatot
annak idején leöltek, hogy ne kelljen átadni azokat a kommunák-
nak. Néhány tradicionális nemzetiségi vezetőt, akiket a jobboldal
elleni kampány során kitisztogattak, rehabilitáltak. A nemzetiségi
politikában számos vonatkozásban visszatértek az 1949 után köve-
tett politikához. Még a „kulturális forradalmat” több vonatkozásban
előkészítő, 1962 utáni szocialista nevelési kampány is csak igen
visszafogottan érintette ezeket a területeket.
1966–1971, „a kulturális forradalom”
Bár a „kulturális forradalom” esetében teljes joggal beszélnek a ka-

tasztrófa tíz évéről, amely 1966 és 1976 között hihetetlen károkat
okozott az országnak, a nemzetiségi politika szempontjából indo-
kolt 1971-nél szakaszhatárt húzni, amikor módosították a nemzeti-
ségi politikát. Az 1971-ig tartó radikális szakaszban ismét, és még
durvább módszerekkel, az asszimilációra törekvő politika érvénye-
sült. Mao egy korábbi kijelentésére hivatkozva, miszerint a „nemze-
tiségek problémája lényegében osztályprobléma”, „osztályharccal”
próbálták megoldani a kisebbségi kérdéseket is. Ezen logika alap-
ján, ahogy az osztálykülönbségeket felszámolták, úgy kell meg-
szüntetni a nemzetiségi különbségeket is. A vörös gárdisták köve-
telték a nemzetiségeknek tett engedmények felszámolását, együtt
a „négy régivel” (régi eszmék, kultúra, szokások és magatartás).
Aligha lehetne felsorolni a legdurvább beavatkozás sokféle formá-
ját a nemzetiségek mindennapi életébe, kulturális és vallási érté-
78
keik elpusztításának példáit. Tömegesen távolították el, hurcolták

meg a kisebbségi vezetőket és „rabszolgatartókat”, akik úgymond
még ennyi évvel a felszabadulás után is kegyetlenül elnyomják a
parasztokat. Újra létrehozták a korábban feloszlatott kommunákat,
illetve Tibetben is megszervezték azokat, ahol azt megelőzően
nem léteztek. Az autonóm területeket formálisan nem számolták
fel, de jogaik gyakorlása még korlátozottabbá vált. Ez az időszak
különösen súlyosan megterhelte a nemzetiségek és a hanok viszo-
nyát, mert esetenként ugyan az adott nemzetiségiek közül is részt
vettek néhányan – kényszerből vagy számításból – a különféle ak-
ciókban, de azokat zömmel han vörösgárdisták, „munkacsapatok”
végezték. Másrészt a kisebbségi kultúra, nyelv, szokások (és termé-
szetesen a nemzetiségi emberek) rovására elkövetett visszaéléseket
a han kultúra, nyelv és szokások rájuk kényszerítésével párosítot-
ták. Külön hangsúlyt kapott a nemzetiségek „közeledése”, „összeol-
vadása”, természetesen a többségi hanokhoz való közeledést értve
alatta. Olyan reménytelen dolgokat is megpróbáltak kikényszeríte-
ni, hogy a tibetiek a dalai láma képét Maóéval helyettesítsék.
A súlyos visszaélésekre röviden utalt a KKP KB 1981 júniusában
elfogadott dokumentuma is. (Határozat a KKP felszabadulás utáni
történetének néhány kérdéséről): „A nemzetiségi kérdésben a múlt-
ban, különösen a »a kulturális forradalom« folyamán, súlyos hibát
vétettünk az osztályharc eltúlzásával, ártottunk nagyon sok nemze-
tiségi kádernek és dolgozónak. A munka során nem tartottuk elég-
gé tiszteletben a nemzetiségi kisebbségek autonóm jogait. Ezt a ta-
nulságot lelkiismeretesen meg kell szívlelnünk.”7 Az elkövetett bű-
nökhöz képest ez rendkívül visszafogott önkritika volt, a nemzetisé-
gi politika csak nagyon nehezen helyrehozható kártevéseit takarta.
A nemzetiségek részéről természetesen nem mindig volt elvárható
a pontos különbségtétel, hogy a súlyos sérelmek úgymond nem a
hanok, hanem egy hibás politikai irányvonal számlájára írhatók. A
hanokhoz hasonlóan, de ha lehet, még nagyobb fenntartásokkal fo-
gadták minden hatalmon levő kommunista párt szokványos magya-
rázkodását, hogy ugyan a hibákat a párt égisze alatt, őrá hivatkozva
követték el, de a hibák kijavítása is a párt vezetésével történik.
7 Resolution on CPC History (1949-1981). Beijing 1981, 81. o.
79
1971–1978
1971 közepétől változás következett be a nemzetiségi politiká-

ban, eltávolodás az asszimilációs politikától, bizonyos mértékű
visszatérés a pluralista felfogáshoz. Egyesek ezt összefüggésbe
hozzák a Lin Piao üggyel, a kijelölt utódnak a hatalomból – és
az életből – való eltávolításával, de az összefüggést nehéz lenne
bizonyítani. Az asszimilációs politika sikertelensége mellett egy
további, változásra ösztönző tényező volt a félelem attól, hogy a
nemzetiségi feszültségeket szító politika veszélyezteti a határ-
védelmet, illetve erősítheti a földalatti mozgalmakat. A változás
olyan apró dolgokkal kezdődött, hogy néhány regionális rádió
felújította nemzetiségi nyelven sugárzott programjait, amelye-
ket a „kulturális forradalom” kezdetén szüntettek be. Könyvek
kezdtek megjelenni a kisebbségek nyelvén, a média pedig ösz-
tönözni kezdte az embereket (a hanokat is) a nemzetiségi nyel-
vek használatára, illetve tanulására. Minden vád alól rehabilitál-
ták azt a mongol vezetőt, akit többek között olyan képtelen vád-
dal illettek, hogy császár akar lenni. Javították a nemzetiségi te-
rületek fogyasztási cikkekkel való ellátását, enyhítettek a vallás-
gyakorlás korlátozásain.
A pozitív változások számbavételénél azonban sohasem
szabad elfeledkezni arról, hogy ezek a „kulturális forradalom”
változatlanul tartó időszakában következtek be, tehát nagyon
viszonylagosak voltak. Továbbra is történtek intézkedések a
nemzetiségek rovására. 1975-ben például egy direktíva elren-
delte a pénteki munkavégzést, ami a muzulmánok ünnepnapja.
Nemcsak emiatt, de lázadásokat jelentettek a muzulmánok kö-
zött Hszincsiangtól Jünnan tartományig.8 Súrlódások előfordul-
tak a nemzetiségek és a hanok között, amelyek néha erőszakos
formát is öltöttek. Mindezek ellenére van létjogosultsága ezen
időszak megkülönböztetésének a „kulturális forradalom” első,
heveny periódusától.
8 June Teufel Dreyer: i.m. 293. o.
80
A nemzetiségi politika a reformidőszakban
A reformok 1978 óta tartó évtizedei alatti általános prosperitás és

meggyorsult gazdasági fejlődés a nemzetiségi területeket is általá-
ban kedvezően érintette. A szabadabb légkör, a vállalkozások meg-
növekedett lehetőségei, a nyitási politika, a decentralizált gazda-
ságirányítás stb. a nemzetiségek életének minden vonatkozására
hatást gyakoroltak. A sokkal toleránsabb politika mellett egyik fon-
tos törekvés volt a kisebbségek bekapcsolása a négy modernizá-
cióba gazdasági fejlődésük és életszínvonaluk emelése céljából.
A maoista időszakban a legszegényebb tartományok, amelyek
többnyire a nemzetiségek által lakottak, nemcsak minden jövedel-
müket megtarthatták, hanem jelentős kormányzati szubvenciókat
is kaptak. 1953 és 1980 között az állami állótőke-beruházások
59,4%-a a belső tartományokba került, ennek ellenére a kiegyensú-
lyozatlanság csak növekedett, és a tengerparti területek a bruttó
ipari teljesítmény közel 60%-át állították elő az állótőke mindössze
43%-val.9 Az elmaradott területek korábbi önmagukhoz képest per-
sze nagyot léptek előre, de két lényeges gátló tényezőről nem fe-
ledkezhetünk meg. Egyrészt a centralizált tervgazdálkodást vissza-
térően az önerőre támaszkodás maoista koncepciójának alkalma-
zása kísérte, ami a fejlettebb tengerparti régióknak kedvezett, mert
számos indulási előnyüket (a képzettebb munkaerőtől a jobb inf-
rastruktúráig) kamatoztatni tudták. Másrészt az időszak gazdaság-
fejlesztése elsősorban a nehéziparra koncentrált, ami hátrányosan
érintette a nemzetiségi területeket, mert nem e területek és népek
igényeit, adottságait vette elsősorban számításba, mellőzte szerves
fejlődésük szempontját.
A reformidőszakban a nemzetiségi kérdés vonatkozásában is
felhagytak az osztályharc hangoztatásával, a problémákat az elma-
radottságból eredeztették, így a hangsúly ennek felszámolására ke-
rült. A fejlesztés meghatározó elemként magába foglalja a kompa-
ratív előnyök érvényre juttatását minden egyes területnél. A kom-
paratív előnyök érvényesítése a nemzetiségi területek, általában a
9 Dali Yang: Patterns of China’s Regional Development Strategy. The China Quarterly, 122. sz.
(1991. június), 237. o.
81
nyugati régió esetében a mezőgazdaság, erdészet, állattenyésztés,

az energia és a nyersanyag-kitermelés, valamint bizonyos feldolgo-
zóiparok fejlesztését jelenti, kiegészítve az infrastruktúra megfele-
lő kiépítésével. Természetesen kezdettől ösztönzik a szabad piacok
kibontakozását, a helyi termékek, kézműipari cikkek exportra ter-
melését, a közvetlen kereskedést a határokon túli területekkel.
Mindeddig kevéssé volt sikeres a külföldi működőtőke-beruházá-
sok vonzása a nyugati, elmaradott területekre, annak ellenére,
hogy a kormány ezt különböző intézkedésekkel próbálta ösztö-
nözni. 1998 végén a ténylegesen befektetett külföldi működőtőke
87,3%-a még mindig az ország keleti területein helyezkedett el, míg
a nyugati régióra csak 3% jutott. Az arányok csak kis mértékben vál-
toztak, de tulajdonképpen romlottak, mert 1991-ben az arány még
91,9 és 3,8% volt.10 A regionális eloszlásnak ezt az aránytalanságát
több tényező idézi elő, ezek közül a fontosabbak: a GNP mutatók
(amelyek jó közelítő becslését adják a piac méretének) szempont-
jából a belső tartományok mutatói sokkal alacsonyabbak, mint a
tengerpartiaké; az infrastruktúra fejletlensége (út, vasút, telekom-
munikáció, üzleti szolgáltatások); az export-import piacoktól való
távolság (együtt az előző tényezővel); a munkaerő képzettsége,
szakértelme.
Erőfeszítéseket tettek a nemzetiségi területek turisztikai lehe-
tőségeinek kihasználására, az 1990-es évektől egyre növekvő
arányban, beleértve ebbe a belső turizmust is. Engedélyezik, segí-
tik a muzulmánok külföldi tömeges zarándokútjait a mohamedán
szent helyekre, emellett a „kulturális forradalom” alatt lerombolt
mecsetek, lámaista templomok és más vallási intézmények egy ré-
szét is helyreállították.
A regionális autonómia szabályozására az Országos Népi Gyű-
lés 1984-ben egy 65 cikkelyből álló regionális autonómia törvényt
fogadott el. (Addig az 1952-es 40 cikkelyes „A helyi nemzetiségi au-
tonómia megvalósításának alapelvei a KNK-ban” című törvény volt
az irányadó.) A törvény részletesen szabályozta nemcsak az auto-
nóm területek és az állam, illetve egy adott területen élő nemzetisé-
gek egymáshoz való viszonyát, hanem – miközben ismételten leszö-
10 Lee, C.: Foreign Direct Investmen in China: Do State Policies Matter? Issues and Studies, 1997
7. sz., 40–61. o.; Beijing Review, 1999, 49. sz. 22. o.
82
gezte, hogy ezek a területek Kína elidegeníthetetlen részeit képezik

– speciális rendelkezések sorozatát fogalmazta meg gazdasági, kul-
turális fejlődésük meggyorsítására, önkormányzati szerveik autonó-
miájának teljes garantálására.11 Már az 1990-es évek közepéig a ki-
sebbségi területekre vonatkozóan több mint 70 törvényt és szabá-
lyozást iktattak be a törvényhozás és az állami adminisztráció szer-
vei. Lehetőséget adtak számukra sajátos kultúrájuknak és szokásaik-
nak megfelelő törvények, szabályozások meghozatalára. A kisebb
(megyei és alatta elhelyezkedő) autonóm területek számának növe-
lésével az autonóm területi rendszer mintegy 20%-kal bővült.
Az autonómiához kapcsolódik a nemzetiségek egyenlő rész-
vételének joga az állami ügyek irányításában, mind helyi, mind or-
szágos szinten. Az Országos Népi Gyűlést tekintve az etnikai kül-
döttek aránya mindig meghaladta a népességen belüli arányukat.
Például az 1954-es első ONGY-ban 14,5% volt nemzetiségi képvise-
lő, a népességen belüli 6%-kal szemben, az 1993-as 8. ONGY-ban
pedig 14,75%. A törvény előírása szerint minden etnikai csoport-
nak küldöttel kell rendelkeznie az ONGY-ban, tekintet nélkül lét-
számára. A helyi népi gyűlésekben is nemegyszer számarányukat
meghaladó képviseletet biztosítanak számukra. Belső-Mongóliá-
ban például, ahol a mongolok a népességnek csak 13%-át teszik ki,
a népi gyűlés helyeinek jóval több mint egyharmadát birtokolják.
A nemzetiségi autonómia gyakorlásának egyik fontos feltétele
a megfelelően képzett kisebbségi káderek elegendő száma. A több
évtizedes képzés ellenére ilyenekből változatlanul hiány van, nem
függetlenül attól, hogy ezeket speciális főiskolákon, egyetemeken
képezik, ahol a színvonal sokkal alacsonyabb, így nem azonos ala-
pon versenyeznek a hanokkal. Ez természetesen nemcsak a társa-
dalmi, politikai képviselet szempontjából hátrány, hanem komoly
gátló tényezője a gazdasági haladásnak is.
Több érdekes vonatkozása van a nemzetiségek demográfiai
problémáinak. Mint ismeretes, Kína az 1970-es évek elejétől tett kü-
lönböző kísérleteket a népesség növekedési ütemének fékezésére,
amelyek az évtized végétől az „egy család egy gyerek” program szi-
gorú végrehajtásába torkolltak. A nemzetiségek esetében azonban
11 Beijing Review, 1984, 26. sz. 17–19. o.; 1987, 47. sz., 4–5, 21. o.
83
enyhébb és rugalmasabb politikát alkalmaztak. A maói időszakban

a nemzetiségek növekedése elmaradt az átlagtól: Kína népessége
1953 és 1978 között 63%-kal, átlag évi 1,9%-kal növekedett, míg az
ő esetükben az arányok 56, illetve 1,8% volt. A reformok első évei-
ben, 1978 és 1982 között azonban az arányok nemcsak megfordul-
tak, hanem a nemzetiségek esetében egy meghökkentő, évi átlag-
ban 4,77%-os növekedési ütemet mutatott. De ezen az önmagában
is rendkívül magas ütemen belül egyes népcsoportoknál első pil-
lantásra hihetetlen adatokkal találkozhatunk. Például a tujia (tu-
csia) nemzetiség lélekszáma az 1978-as 690 ezerről 1982-re 2,83
millióra, tehát több mint négyszeresére (!) növekedett, a mandzsu-
ké ugyanezen időszakban 2,6 millióról 4,29 millióra, 65%-kal, de
több más népcsoportnál is szerepeltek hasonló arányok: miaok
79%, hezhenek (höcsenek) 60% stb.12 Teljesen nyilvánvaló, hogy itt
nem lehet szó természetes szaporodásról, hanem csakis tömeges
reidentifikációról, „újra-azonosításról”, ami leleplezi az 1978 előtti
helytelen, diszkriminatív nemzetiségi politikát, amikor sokan in-
kább hanoknak vallották magukat, míg most, az enyhültebb légkör-
ben újra merték vállalni nemzetiségüket. Ezenkívül a vegyes házas-
ságban élők és gyerekeik újraregisztráltatása sok házaspárnak segí-
tett elkerülni a hanokra alkalmazott szigorú születésszabályozási
korlátozásokat. Hasonló okokból az 1980-as években is előfordul-
tak kiugróan magas növekedési arányok, az 1990-es népszámlálás
adatai szerint tíz etnikai csoport mutatott 50 és 100% közötti növe-
kedési ütemet, de például a gelo (kolo) népnél 714%, a hezhen
(höcsen) népnél most már 187,6% stb. jelentkezett.13 A nemzetisé-
gek gyors létszámnövekedése esetükben is bizonyos változtatások-
ra késztette a kínai vezetést, de náluk változatlanul nem került sor
a hanokra érvényes szigorú szabályok mechanikus alkalmazására.
A reformidőszak nemzetiségi politikájának pozitív változásai
mellett nem feledkezhetünk meg a számtalan gondról, problémá-
ról. Ezek sorolásánál, az előzőekhez hasonlóan, nem törekedhe-
tünk teljességre. A vezetés számára is az egyik leginkább aggasztó,
12 Sz. Frejzer (Stuart Fraser): Demograficseszkaja palitra Kitaja. Problemi Dalnyego Vosztoka,
1990. 1. sz., 173. o.
13 Zhang Tianlu: New trends in national minority population since the 1980s. Social Science in
China, 1992. 1. sz., 54. o.
84
az ország egységét is fenyegető probléma a regionális különbsé-

gek növekedése. A szegény tartományok, amelyek zömmel egybe-
esnek a nemzetiségi területekkel, az országos rangsorban az egy
főre eső GNP szempontjából jelentősen lejjebb csúsztak. Az ezred-
fordulóig terjedő időben elsősorban a tengerparti tartományok ja-
vították pozícióikat, míg a középső és nyugati területek legtöbb tar-
tományának, autonóm területének romlott a pozíciója. Például
1978 és 1989 között Kanszu tartomány a 13.-ról a 24., Csinghaj a 6.-
ról a 13., Ninhszia a 12.-ről a 17. helyre csúszott. Hszincsiang egy fő-
re eső jövedelme 12,01%-kal az országos átlag felett volt 1949-ben,
ezzel szemben 1990-ben 23,44%-kal volt az országos átlag alatt.14 A
tendencia az 1990-es években is folytatódott, sőt a leszakadási fo-
lyamat gyorsult. Míg 1991-ben Sanghaj egy főre eső GDP-je 3,8-szo-
rosa volt az országos átlagnak és 7,5-szöröse a legszegényebb
Kujcsou tartományénak, 2000-re ez a különbség már 4,8-szorosára,
illetve csaknem 13-szorosára nőtt. A legnagyobb pozícióromlást
ekkor is a legszegényebb tartományok és a nemzetiségi autonóm
területek szenvedték el.15 Kínában egyesek hajlamosak ezt az adott
területek gyors népességnövekedésével magyarázni, ami nagyfokú
leegyszerűsítés, ugyanakkor az erős kínai nacionalizmushoz is
kapcsolódik, mert olyan víziót is felvázolnak, hogy száz év alatt a
nemzetiségek akár többségbe is kerülhetnek az össznépességen
belül. Ellenkező előjelű magyarázat: a nemzetiségek körében szé-
les körű a meggyőződés, hogy 1949 után is folytatódott a nemzeti-
ségi területek hanok általi kizsákmányolása, mindenekelőtt nyers-
anyagaik áron alul történő igénybevétele formájában. A kormány-
zat természetesen tagadja a vádakat, és a területek központi szub-
vencionálásának tényeire hivatkozik.
A nemzetiségek nemcsak az egy főre eső jövedelem, hanem
számos egyéb mutató tekintetében is elmaradnak az országos át-
lagtól. Így például az igen jelentős javulás ellenére soraikban még
mindig igen magas a bruttó halálozási ráta, különösen a csecsemő-
halálozás (utóbbi 1985-ben 100 ezrelék felett volt, míg az országos
átlag 34 ezrelék alá esett), várható átlagos élettartamuk esetenként
14 June Teufel Dreyer: i.m. 297–298. o.
15 Jordán Gyula–Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX–XX. században. Budapest,
Napvilág, 2005, 359–360. o.
85
10-15 évvel, egyes népcsoportoknál még többel elmarad az orszá-

gos átlagtól. Joggal büszkélkedik a kínai vezetés a nemzetiségek
kulturális előrelépésének adataival, ennek ellenére a lemaradást
ezeken a területeken sem sikerült felszámolni, sőt különösen riasz-
tó, hogy a reformidőszakban nem egy területen jelentős visszaesés
következett be. Az iskolába járók aránya az 1980-as években alacso-
nyabb volt a nemzetiségek gyermekeinél, mint az 1970-es években,
növekedett soraikban az írástudatlanság, és az új írástudatlanok
75%-a nő. 1987-ben a 6-12 év közötti tibeti gyerekeknek csak 21,6%-a,
a mongoloknak 13,3%-a volt beíratva az iskolába, és a lányokra vo-
natkozó adatok még alacsonyabbak voltak.16 Ezen adatok alapján
nem meglepő, hogy a 2000. évi népszámlálás adatai szerint míg or-
szágosan az írástudatlanok aránya a 15 évesek és idősebbek között
9,08% volt (4,86% a férfiak és 13,47% a nők között), addig Belső-
Mongóliában 11,59% (6,98%, illetve 16,53%). (Ehhez azonban hoz-
zá kell tenni, hogy a mongolok aránya a tartományban már jóval
15% alatt van.) Ninghsziában 15,72% (9,47%, illetve 22,25%), Tibet-
ben pedig 47,25%(!) (34,38%, illetve 60,47%).17
A kínai vezetés korábban és most is mindig a nemzetiségek gaz-
dasági felemelését, életszínvonaluk javítását hangsúlyozza. Túl azon,
hogy ezt számos esetben irritáló módon, a régi gyarmattartó hatal-
mak civilizatorikus küldetésére emlékeztetően teszik, megalapozat-
lan arra gondolni, hogy ezzel megoldódnak a nemzetiségi problé-
mák. Az életszínvonal javulása még ösztönözheti is a nacionalista
tendenciák erősödését, mivel a nagyobb jólét és a joggal feltételezhe-
tően vele járó magasabb képzettség mellett több idejük és felkészült-
ségük lesz népcsoportjuk történelmi, kulturális ügyeivel, nemzetisé-
gi öntudatuk erősítésével foglalkozni. A magasabb fejlettség azt is
magával hozhatja, hogy a korábbi klán és törzsi megoszlások jelen-
tősége csökken, erősödik soraikban a szolidaritás, hatékonyabbá vál-
nak a szervezési technikák a hanok által dominált és ellenőrzött párt-
tal és állammal szemben.18 A kínai vezetésnek azt is tudatosítania kel-
lene, és a gyakorlatban érvényesítenie, hogy alapvető fontosságú
16 Zhang Tianlu: i.m. 64–66. o.
17 China Statistical Yearbook 2002. Compiled by National Bureau of Statistics of China. Peking,
2002, 110. o.
18 June Teufel Dreyer: i.m. 302. o.
86
lenne a kisebbségek számára ténylegesen biztosítani, hogy valóban

maguk dönthessenek életük lényeges kérdéseiben. Ehhez természe-
tesen az egész kínai politikai rendszer mélyreható átalakulására, re-
formjára lenne szükség. Az autonómiarendszer akkor egészülhetne
ki a valódi önrendelkezési jog elemeivel.
Végül, itt csak megemlítésére van lehetőség az egész kínai ki-
sebbségi politikát beárnyékoló jelenségnek, a virulens kínai nacio-
nalizmusnak. Ez mindenképpen hatással van a kisebbségekhez való
viszonyra, többek között soraikban is felerősítheti a nacionalizmust.
Ez ma még jórészt csak potenciális, de jelenlévő veszélyforrás.
Tajvan
Tajvan népességét négy etnikai csoport alkotja. A tajvaninak nevezett,

az össznépesség mintegy 85%-át alkotó rész két csoportból tevődik
össze: a kb. 70%-ot, Fucsienből származó hokkien (1949 óta minnan)
dialektust beszélők, és a mintegy 15%-ot alkotó hakkák. Körülbelül
13%-ot alkotnak az ún. szárazföldiek, az 1945 után érkező kínaiak, il-
letve leszármazottaik, míg a fennmaradó részt a nem kínai őslakos
bennszülöttek alkotják. (Pontos adatokat, arányokat nehéz mondani,
mivel 1992 óta a népszámláláson nem kérdeznek rá az etnikumra.)
Etnikai szempontból a fő politikai törésvonal a tajvaniak és a száraz-
földiek között húzódik, itt azonban csak a „valódi” etnikai kisebbség-
nek számító őslakos bennszülöttekkel kívánok foglalkozni.19
Tajvanon 30 ezer évvel ezelőtti emberi települések nyomait
tárták el, és a mai bennszülöttek között hivatalosan 12 törzset tarta-
nak nyilván, de ez a szám folyamatosan változik. Néhány évvel ez-
előtt még csak kilenc törzsről beszéltek, de egyre többen ismerik
fel törzsi identitásukat, különböztetik meg magukat nyelvileg és
kulturálisan. A legnagyobb létszámú törzs, az ami, mintegy 170
ezer fős, a legkisebb, a thao mindössze 560 fő.
A bennszülött törzsek száma eredetileg jóval nagyobb volt, de
a tajvani síkságon élőket a betelepülő kínaiak asszimilálták. Hosszú
időn át tartotta magát az ún. „kiszorítási” elmélet, amely szerint a
19 A kérdéshez – további hivatkozásokkal – lásd Jordán Gyula: Tajvan története. Budapest,
Kossuth, 2005, 12–25. o.
87
17–18. században nagy számban beáramló kínaiak a síkságon élő

bennszülötteket élőhelyeikről a hegyekbe szorították. A kutatások
azonban bebizonyították, hogy a távoli múltban egyidejűleg léte-
zett egy síkvidéki és egy hegyvidéki bennszülött kultúra, tehát a
hegyvidékiek nem a korábban a síkságon élők leszármazottai. A
Csing dinasztia időszakában csak a hegyvidéken és a kis szigete-
ken élők, a „vadak” őrizték meg nyelvi, kulturális identitásukat.
Eredetileg minden bennszülött törzsre jellemzőek voltak bizo-
nyos közös kulturális vonások, amelyek természetesen alapvetően
eltértek a hanokétól: animizmus, a törzsi telephelyeken szentélyek
vagy templomok hiánya, az írásbeliség hiánya, egy törzs kivételével
a fejvadászat szokása, háncs- és bőrruha készítés, irtásos-égetéses
földművelés, amellyel kölest és gumókat (tarógyökér, édesburgo-
nya) termeltek, vaskovácsolás kések, lándzsahegyek és más eszkö-
zök előállítására, szarvas, vaddisznó és más állatok vadászata íjjal,
nyíllal, lándzsával, csapdával és hurokkal.
A bennszülöttek eredetére vonatkozóan legalább háromféle
elképzelés van, amelyek esetenként nem mentesek aktuálpolitikai
megfontolásoktól. Az egyik a déli eredet feltevése, amely szerint a
bennszülöttek ősei a maláj szigetvilágból érkeztek. Ez Tajvan pre-
históriáját elválasztotta Kínától, hatásos ellenérvként azon hivata-
los kínai állításokkal szemben, hogy „Tajvan ősidők óta Kína része
volt.” A másik feltevés az északi eredet híve, amely szerint a benn-
szülöttek ősei a kínai szárazföldről kerültek a szigetre. Bár régésze-
ti leletek és egyéb bizonyítékok felsorakoztathatók a hipotézis iga-
zolására, első pillantásra is világos lehet az aktuálpolitikai összefüg-
gés, hogy ez az elmélet a kínai nacionalista „történelem” érdekét
szolgálja. A harmadik eredetelmélet szerint maga Tajvan lehetett az
ausztronéziai törzsek eredeti helye, ahonnan aztán szétáramlottak
a régió más területeire. A legfőbb érv az, hogy az ausztronéziai
nyelvek eredethelyének ott kell lennie, ahol ezek a nyelvcsaládok a
legnagyobb számban koncentrálódnak. Tajvanon, ezen a kis terü-
leten több mint húsz ilyen nyelv található. Az elmélet „finomítása”,
kiegészítése, hogy viszont a proto-ausztronéziaiak a kínai száraz-
földről vándoroltak be.
1949 után a Tajvanra visszavonult Kuomintang-hatalom is asz-
szimilálni akarta a bennszülötteket a kínai kultúrába. A mandarin
88
nyelv tanulására akarták kényszeríteni őket, de az iskoláik rossz mi-

nőségűek, alacsony színvonalúak voltak. A tajvani „gazdasági cso-
da” eredményeiből alig részesültek, tömegeikre a szegénység volt
jellemző. Ez jórészt a városokba kényszerítette őket, ahol alacsony
fizetésű, alantas munkákat végeztek.
Tajvanon az 1980-as évek közepétől kibontakozó dinamikus
demokratizálódási folyamat a bennszülöttek soraiban lehetőséget
teremtett identitásuk újjáéledésére. Már 1984 decemberében benn-
szülött aktivisták létrehozták a tajvani Bennszülöttek Szövetségét
(Alliance of Taiwan Aborogines, ATA), amely politikai mozgalmuk
kezdetét jelezte. 1988-ban indult a bennszülöttek első országos
mozgósítása a Vissza a földünket! jelszó jegyében. Ennek nyilatko-
zata leszögezte: „Tajvan bennszülött népe (»a hegyi emberek«) az
első emberek, akik Tajvan szigetén éltek. Emiatt jogunk a földhöz
abszolút és a priori. Ezeket a földeket, amelyeket erőszakkal vagy
csalással elraboltak a későbbi megszálló han kínaiak, vagy elragad-
tak az egymást követő kormányok törvényi erővel, a jognál fogva
vissza kell adni nekünk.”20 1991 közepére a Vissza a földünket!
mozgalom „Őslakos alkotmányos mozgalommá” fejlődött, és joga-
ik alkotmányos biztosítását követelte. Az 1990-es évek elejétől erő-
teljesen fellendülő tajvani nacionalizmus tápot adott a bennszülött
nacionalizmusnak is. Ilyen alapállásból – hasonlóan a kínaiakhoz –
ők is képesek „történelmet” írni, büszkén hirdetve egyebek mellett,
hogy Tajvan őslakosai 10-20 nemzetet hoztak létre Afrikában, Dél-
kelet-Ázsiában és a Csendes-óceán területén. Régészeti és nyelvé-
szeti érvekkel támadják a nem tajvani másik két eredetelméletet,
megkérdőjelezve a proto-ausztronéziai embernek a kínai száraz-
földről való bevándorlását is. Fő érvük, hogy egyetlen ausztroné-
ziai ember sem található ma Kínában, márpedig a világon nem is-
meretes egyetlen olyan etnikai migráció sem, amelynek során a tel-
jes etnikai közösség emigrált volna.21
A fentebbi idézetben szereplő megjelölés a hosszú időn át
használt hivatalos megjelölésre a „hegyi honfitársak”-ra utalt. Az
1992-es alkotmánykiegészítés során ez élénk vitákat és tiltakozást
20 Michael Stainton: The Politics of Taiwan Aboriginal Origins. In: Murray A. Rubinstein (szerk.):
Taiwan: A new history. New York–London, M. E. Sharpe, 1999, 38–39. o.
21 Uo. 39–40. o.
89
váltott ki a bennszülöttek részéről, azt diszkriminatívnak érezték.

1994 júliusában a Nemzetgyűlés a bennszülött kifejezést fogadta el
és a kiegészítő cikkelyek sorában alkotmányba iktatta: „Az állam a
szabad területeken a bennszülötteknek státusukat és politikai rész-
vételi jogukat illetően törvényi védelmet fog nyújtani. Segítséget
fog biztosítani és ösztönözni fogja oktatásukat, kulturális védelmü-
ket, szociális jólétüket és üzleti tevékenységeiket is. Ugyanezt a vé-
delmet és segítséget fogják megadni a Kinmen és Macu területek
népeinek.”22
A kormány a bennszülött ügyek speciális kezelésére 1996 de-
cemberében létrehozta a Bennszülött Ügyek Tanácsát. 1998-ban a
törvényhozás bennszülött oktatási törvényt fogadott el, amely elő-
írja, hogy biztosítani kell számukra anyanyelvük, történelmük és
kultúrájuk megtanulását az óvodában és az elemi iskolában. A kö-
zép- és felsőfokú iskolák felvételi vizsgáin speciális státust élvez-
nek, ezen iskolák teljes létszámának egy százalékát számukra tart-
ják fenn. Emellett alapítványi helyeket és ösztöndíjat biztosítanak
számukra. Saját maguk, de a kormányzat is növekvő érdeklődést
mutat a bennszülött művészet megőrzése és fejlesztése, dalaik és
táncaik összegyűjtése iránt. Évente kulturális és művészeti feszti-
vált rendeznek, amelynek során kiállításokat és szemináriumokat
is szerveznek. 1994-ben magánkezdeményezésre múzeumot hoz-
tak létre kizárólag a bennszülött kultúra, történelem, életmód stb.
bemutatására. 2005-ben külön bennszülött tv-csatornát szerveztek
(2006-ban nagy vihart kavart, hogy vezetőjévé nem bennszülöttet,
hanem egy hant neveztek ki).23 Új fejlemény, hogy a síkvidéki
bennszülöttek is kezdik elismertetni törzsi identitásukat, követelik
vissza földjeiket.
Tajvan példája azt mutatja, hogy a demokrácia körülményei
felszínre engedik a nemzetiségi öntudat, az identitás különböző
megnyilvánulási formáit, de ezek nem eredményeznek kiélezett
konfliktusokat, különösen nem erőszakos összecsapásokat, ha-
nem megteremtik a megfelelő fórumokat és csatornákat ezek ke-
22 The Republic of China Yearbook 2001, Taipei 2001, 32. o. Kinmen (Kimoj) és Macu Tajvanhoz
tartozó, a szárazföldhöz közeli szigetek.
23 Taiwan Journal, 2006. augusztus 25., 2. o.
90
zelésére. Természetesen további új igények, követelések ezután is

jelentkezni fognak, mindenekelőtt megoldásra várnak a viszonyla-
gos szegénységükből és képzetlenségükből eredő gondok. Bizo-
nyára társadalmilag marginalizált helyzetük megváltoztatására és
jelentősebb politikai befolyás megszerzésére törekednek majd.
91
Azsia - krizmanits.qxd 7/25/2008 5:25 PM Page 93
5.
Krizmanits József
Kisebbség, nemzet és állam a Közel-Keleten.

Hatalom és kisebbségek az arab világban.
A közel-keleti politikai és történelmi folyamatok vizsgálatakor
nyilvánvalóvá válik, hogy egyes kisebbségek fontos szerepet töl-
tenek be – és töltöttek be az idők folyamán – a Közel-Kelet politi-
kai folyamatainak alakításában. Az arab történelem több kiemel-
kedő szereplője is valamely kisebbségez tartozott: Szaladin
(Szaláh ed-Dín),1 a kereszteseket legyőző és az Ajjúbida dinaszti-
át (12–13. század) megalapító hadvezér kurd származású volt,
Mohamed Ali, a modern Egyiptom „atyja”, 1805–1849 közötti
uralkodója pedig albán.
A tanulmány célja, hogy röviden ismertesse a térség kisebbsé-
geinek különböző formáit, bemutassa hasonlóságaikat és külön-
bözőségeiket, megvizsgálja kapcsolatukat az állammal és a nemzet-
fejlődésben betöltött szerepüket, illetve választ adjon arra a kérdés-
re, hogy miként lehetséges az, hogy több esetben valamely kisebb-
ségi csoport kezébe került a hatalom.
Bizonyos szempontból azt gondolhatná az érdeklődő, hogy a
Közel-Keleten a kisebbségi kérdés túl sok figyelmet nem érdemel,
a térség etnikai szempontból ugyanis a világ egyik leginkább ho-
mogén területe. Az Atlanti-óceántól (Marokkó) a Perzsa (Arab)-
öbölig (Bahrein) terjedő arab világ lakosságának nagy többsége
1 A tanulmány az arab személy- és helységnevek átírásánál a kiejtés szerinti változatra törekszik,

de néhány esetben a nemzetközi és a magyar szakirodalomban is használt, és az adott név
kapcsán megszokott angolszász átírás maradt. (Például Saad Eddin Ibrahim, ami magyar átírás
szerint Szaad Eddin Ibráhim lenne.)
93
(80%) egységes jellemzőkkel rendelkezik: szunnita muszlim és az

arab kulturális-nyelvi közösség része2 (1–4. táblázat).3 Az is igaz,
hogy az egyes kisebbségek bizonyos kisebbségi tényezőt a saját
identitásuk meghatározásánál nem mindig tartanak döntő fontos-
ságúnak. Például az arab világban élő síita muszlimok és a keresz-
tények „arabizmusukat” tekintik identitásuk egyik fő, hanem a leg-
főbb forrásának. A látszólagos homogenitás ellenére azonban etni-
kai/vallási sokszínűség figyelhető meg számos államban, ahol a la-
kosság egy jelentős része különbözik valamilyen (etnikai, vallási,
felekezeti, nyelvi) téren a többségtől.
A vallási és etnikai kisebbségek nagy hatást gyakoroltak a poli-
tikai, gazdasági, kulturális és ideológiai folyamatokra az elmúlt bő
egy évszázadban a Közel-Keleten. Ha a Termékeny Félhold orszá-
gait (Irak, Szíria, Libanon, Jordánia, Palesztina és Izrael), illetve
Egyiptomot és Szudánt vizsgáljuk, akkor a hatás még szignifikán-
sabb. Miképp arra – többek között – Moshe Ma’oz4 rámutat, ezen
országok lakosságának körülbelül 35 százalékát teszik ki a kisebb-
ségek, míg az sem elhanyagolandó tény, hogy Észak-Afrika és a kö-
zel-keleti régió átlagát tekintve is a lakosság húsz százaléka tartozik
valamely kisebbséghez.
Ezen kisebbségek kapcsolata a többségi társadalommal a ge-
nerációk folyamán jelentős változáson ment át. Néhány esetben
vallási és kisebb etnikai közösségek csoportjai fokozatosan integ-
rálódtak a kialakuló „nemzeti” társadalmakba, ahogy az történt
Egyiptomban, Jordániában, Irakban és Szíriában, míg a libanoni sa-
játos konfesszionális rendszer, a közösségek közötti együttműkö-
dés és együttélés 1975-ig működött. Más esetekben etnikai/nemze-
ti vagy vallási/felekezeti feszültségek gyakran erőszakos eseménye-
kig vezettek, néhány esetben pedig (Irak, Szudán, Libanon és Szí-
2 Saad Eddin Ibrahim: Management and Mismanagement of Diversity. The Case of Ethnic
Conflict and State-Building in the Arab World. Paris, United Nations Educational, Scientific
and Cultural Organisation (UNESCO), Discussion Paper Series – No. 10. 1996. 2. o.
3 Az 1–2. táblázatban aktuális adatok találhatók, amelyek azon országokra koncentrálnak, ahol
a kisebbségek aránya az átlagosnál magasabb (Egyiptom, Irak, Izrael, Jordánia, Libanon, pa-
lesztin területek, Szíria és Szudán), a 3–4. táblázat korábbi adatokat tartalmaz, de a teljes arab
világot vizsgálja.
4 Moshe Ma’oz: Middle Eastern Minorities. Between Integration and Conflict. Policy Papers No.
50. The Washington Institute for Near East Policy, 1999. 1. o.
94
ria) fegyveres konfliktus tört ki.5 Saad Eddin Ibrahim, a neves

egyiptomi társadalomtudós mutat rá, hogy a belső konfliktusok je-
lentik a legnagyobb veszélyt a régióban az államra.6 Ezeken belül
jelentősek és szignifikánsak az elhúzódó etnikai konfliktusok Irak-
ban és Szudánban, illetve az évtizedeken keresztül tartó felekezet-
közi konfliktusok Libanonban, Irakban és Szíriában. Épp ezért az
etnikai, kisebbségi kérdés az egyik legnagyobb kihívás, amely az
arab világot éri napjainkban, főleg azokat az államokat, ahol jelen-
tős számú kisebbség él.
Bár a térség számos konfliktusának alapja vallási-etnikai erede-
tű, gyakorlatilag Albert Hourani 1947-ben írt könyvét7 – és néhány
más munkát – leszámítva a társadalomtudósok nem tulajdonítot-
tak fontosságot e jelenségnek a 90-as évek közepéig, sőt, az arab ér-
telmiség tagjai közül sokan egyenesen tagadják a kisebbségek léte-
zését, a kisebbségi kérdés meglétét.8 A 90-es évek közepén számos
könyv és tanulmány született a térség kisebbségeiről,9 amelyek
több esetben komoly vitákat generáltak.10 A témával foglalkozó
művek esetében pedig figyelemre méltó, hogy csak kevés szerző
képes megfelelő távolságtartással és objektivitással kezelni a közel-
keleti kisebbségeket.
5 Moshe Ma’oz hívja fel a figyelmet arra, hogy ezen konfliktusoknak 2000-ig 1,2 millió áldozata
volt, hatszor több, mint az összes arab-izraeli háborúnak (200 ezer áldozat összesen). Moshe
Ma’oz: uo. 1., 101. o. Saad Eddin Ibrahim az országon belüli konfliktusok áldozatainak számát
a négy nevezett államban 1,5 millió főre teszi 1948–1993 között. Saad Eddin Ibrahim: i.m. 1–2.,
23. o.
6 Saad Eddin Ibrahim: Management of Ethnic Issues in the Arab World. Strategic Papers 26. Al-
Ahram Center for Political and Strategic Studies, Cairo, 1995. 3–5. o.
7 Albert H. Hourani: Minorities in the Arab World. London, Oxford University Press, 1947.
8 Arab értelmiségiek nagy vitát folytattak egy, a kisebbségi jogok és a Közel-Kelet népei téma-
körében szervezni kívánt 1994-es kairói konferencia kapcsán. 1994 áprilisa és szeptembere
között közel 240 arab értelmiségi vett részt a vitában, kétharmaduk tagadta a kisebbségek lé-
tezését az arab világban. A konferenciát az éles vita miatt végül Cipruson szervezték meg ké-
sőbb. A legfőbb konfliktusforrás a koptok kisebbségek között való megemlítése volt. Lásd
Saad Eddin Ibrahim: Management and Mismanagement…, i.m. 29. o., illetve Ami Ayalon:
Egypt’s Coptic Pandora’s Box. London, Lynne Rienner, 1999. 63. o.
9 Ezeket részletesen bemutatja: Milton J. Esman–Itamar Rabinovich: The Study of Ethnic Politics
in the Middle East. 9–11. o. In Milton J. Esman–Itamar Rabinovich (szerk.): Ethnicity,
Pluralism, and the State in the Middle East. London, Cornell University Press, 1998.
10 Mordechai Nisan: Minorities in the Middle East. A History of Struggle and Self-Expression.
North Carolina, McFarland & Company, 1991. 16–18. o.
95
A tanulmány azokat a tényezőket, elemeket és körülményeket

kívánja vázlatosan bemutatni, amelyek a közösségek közötti kap-
csolatokra – akár az együttműködés, akár a konfliktus irányába –
hatást gyakoroltak.
Nemzet és állam a Közel-Keleten
Ha értelmezni akarjuk a kisebbség fogalmát közel-keleti kontextus-

ban, első lépésként meg kell határozni a többség fogalmát, amely-
lyel szemben, vagy amelynek függvényében meghatározható és ér-
telmezhető a kisebbség fogalma.
A többség meghatározása szempontjából rögtön az alapfelve-
tés problematikus, hiszen a klasszikus európai állam- és nemzetfej-
lődés a Közel-Keleten nem ment végbe; az Európában évszázadok-
kal ezelőtt megkezdődött nemzetfejlődéshez hasonló folyamato-
kat nem figyelhetünk meg.11 Ennek az egyik fő oka a közös arab
nyelvi-kulturális örökség és az iszlám alapvető koncepciója, mely
szerint egyetlen közösség létezik csak, az umma, azaz az iszlám hí-
veinek közössége, az „iszlám nemzet”. Többség fogalmáról tehát el-
sősorban a muszlim, azon belül is a szunnita muszlim vallású lakos-
ság esetében beszélhetünk, amely arab, vagy legalábbis – kulturáli-
san és/vagy nyelvileg – arabizált.
Mindezeknek is betudható az, hogy néhány kivételtől elte-
kintve (Perzsia, Egyiptom), nemzeti tudat nem alakult, nem ala-
kulhatott ki. A modern nemzetállam koncepciója a 20. század ele-
jén, az első világháború végén jelent meg. Bár Husszein mekkai
seríf12 – brit támogatással – kísérletet tett egy arab birodalom
alapítására,13 az azonban nem járt sikerrel. Musztafa Kemál
11 A témáról bővebben lásd Rostoványi Zsolt írását. In Balogh András–Rostoványi Zsolt–Búr
Gábor–Anderle Ádám: Nemzet és nacionalizmus. Budapest, Korona Kiadó, 2002.
12 Husszein mekkai seríf Hidzsáz arab vezetője, a muszlim szent helyek (Mekka és Medina) őr-
zője volt. A seríf (tsz. asráf) Husszein származására utal; a serífek családfájukat Mohamed
prófétáig vezetik vissza.
13 1915-ben Husszein arab felkelést robbantott ki az oszmánok ellen, részben azért a brit ígére-
tért cserébe, hogy a háború után létrejövő arab birodalom vezetője lesz. A britek közben a
franciákkal 1916-ban megegyeztek a terület érdekzónákra való felosztásában; az I. világhábo-
rú után a birodalmiság végleg lekerült a napirendről. Arthur Goldschmidt Jr.: A Közel-Kelet
rövid története. Budapest, Maecenas Kiadó, 1997. 213–223. o.
96
(Atatürk) fellépésével és a világi török állam megszületésével pe-

dig 1924-ben megszűnt a kalifátus, az (iszlám) birodalmiság spiri-
tuális-politikai alapja.
A 20. századig a térség államszervezési modellje a birodalmi-
ság volt. A másik tényező pont a (muszlim) birodalmiság modelljé-
ből fakad: klasszikus nemzetállam korábban ezért nem létezett/lé-
tezhetett a térségben. Bár egyes időszakokban Perzsia és – főképp
Mohamed Ali uralkodása alatt – Egyiptom a nemzetállami fejlődés
korai szakaszába lépett, a folyamat nem volt tartós. Az I. világhábo-
rút követően a győztes nagyhatalmak (Nagy-Britannia és Franciaor-
szág) Észak-Afrikát és a Közel-Keletet befolyási övezetekre osztot-
ták14 (mandátum időszak), és modern államokat hoztak létre, me-
lyek határait több esetben térképek mellett, vonalzóval húzták
meg. Ennek köszönhetően olyan államhatárok (sőt olyan állam-
ok!)15 jöttek létre, melyek gyakorta semmiféle történeti hagyo-
mánnyal nem rendelkeztek, és amelyek létrehozása során nem vet-
tek figyelembe természetes (földrajzi, etnikai) határokat, és a terü-
leti hagyományok rendezőelvét sem.16 Ebből nyilvánvalóan követ-
kezik, hogy az új államok szervezőelve nem a nemzeten alapult:
nem klasszikus nemzetállamok jöttek létre, hosszú történeti fejlő-
dés eredményeképp. Azaz az új államhatárokhoz kellett igazítani,
sőt gyakorlatilag meg kellett teremteni az adott határokon belüli te-
rülethez kötődő „nemzetet”, amely számos újabb problémát vetett
fel. Erre utal Bassam Tibi, aki szerint a Közel-Keleten a nemzetál-
14 Valójában a franciák és britek az 1916-os Sykes–Picot egyezményben felosztották az arab vi-

lágot befolyási övezetekre, új „nemzetállami” határok alapjait lerakva. A Népszövetség az I. vi-
lágháború után elismerte a határokat, és a britek és franciák protektorátusa alá helyezte az új
államokat (mandátum területeket), hogy addig kormányozzák azokat, amíg fel nem készül-
nek a „függetlenségre”. Arthur Goldschmidt Jr.: i.m. 216–218, 220–221. o.
15 Jordánia létrehozása például az akkori brit gyarmatügyi miniszter, Winston Churchill ötlete
volt, oka pedig az, hogy a már említett Husszein mekkai seríf két fiának (miután az apjuk ál-
tal vezetett arab birodalom végül nem jött létre) trónt és országot „kellett biztosítani”. A Szíri-
ából – a franciák által – elűzött Fejszál Irak királya, Abdullah pedig az újonnan alakult – és
ideiglenes államnak szánt – (Transz)Jordánia dinasztiaalapító uralkodója lett.
16 Ezalatt például a törzsek hagyományos vándorlási útvonalait és területeit érthetjük: Kuvait,
Irak, Szíria és Szaúd-Arábia határai esetében több évszázados múltra visszatekintő törzsi ván-
dorlási útvonalakat hagytak figyelmen kívül. Például a Khazá’il és a Muntafiq törzsi konfö-
derációk, melyek nyári törzsi és legelő területei Irakban, a téliek a mai Szaúd-Arábia terüle-
tén voltak. Bővebben lásd: Faleh A. Jabar–Hosham Dawod: Tribes and Power. Nationalism
and Ethnicity in the Middle East. London, Saqi, 2003.
97
lam kifejezés pusztán egy olyan fogalom, amellyel etnikai csopor-

tok és törzsek egyvelegét írják le, amelyek különböző rokonsági,
területi és nyelvi-kulturális identitással rendelkeznek.17
Több különböző államszervező identitás jelent meg a térség-
ben: az egyik a (pán)arab nacionalizmus (kaumijja), a másik az
adott államhoz kötődő nemzetállami patriotizmus (vatanijja).
Ezekre a későbbiekben visszatérünk. Emellett megemlíthető még
az iszlám nacionalizmus, amely az államszervezés alapjának a val-
lást és az iszlám közösséget (umma) tekinti, és elutasítja a modern
(nemzet)államokat.18 Érdekesség, hogy alapvetően a (pán)arab na-
cionalizmus sem fogadja el a nemzetállami keretet. Az arab nacio-
nalizmus eszméjét hirdető Baath ideológia, mely Szíriában és Irak-
ban jutott hatalomra, oly mértékben ellene volt a modern nemzet-
államoknak, hogy politikai iratokban egyes államokra (Irak, Szíria
vagy Libanon) mint régióra (kutr) hivatkoztak.
Kisebbség és Közel-Kelet
A „kisebbség” fogalmának értelmezése is különösen bonyolult a Kö-

zel-Keleten, a fentiek miatt. Az iszlám világban a modern korig a vallás
volt az egyetlen tényező a kisebbségi státus meghatározásakor.19 Az et-
nikai kérdésnek (arab versus nem arab) az iszlám kialakulása után, az
azt követő száz évben volt inkább csak jelentősége, az is csak az isz-
lámra áttért nem arabok nagy száma, és másodrendű státusuk miatt.20
17 Bassam Tibi: The Simultaneity of the Unsimultaneous: Old Tribes and Imposed Nation-States
in the Modern Middle East. In Philip S. Khoury–Joseph Kostiner (szerk.): Tribes and State
Formation in the Middle East. Oxford, University of California Press, 1990. 128–133. o. Idézi
Krizmanits József: Törzsi kapcsolatok szerepe a közel-keleti politikai folyamatokban.
Tribalizmus Irakban. Kézirat, 2003.
18 A kérdésről lásd Krizmanits József: Politika és iszlám. Az iszlám és az iszlámista mozgalmak
hatása a politikai folyamatokra a Közel-Keleten. In Krizmanits József (szerk.): Vallási funda-
mentalizmus. Tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban. Budapest, Gondolat
Kiadó–Politológiai Párbeszéd Társasága, 2008.
19 Richard M. Martin: From Dhimmis to Minorities. Shifting Construction of the non-Muslim
Other from Early to Modern Islam. In Maya Shatzmiller (ed): Nationalism and Minority
Identities in Islamic Societies. Montreal, McGill-Queen’s University Press, 1999. 3–5. o.
20 Azon nem arabok, akik iszlámra tértek, valamely arab törzs kliensévé (maula, tsz. maváli)
váltak. Bővebben Claude Cahen: Az iszlám. A kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig.
Budapest, Gondolat, 1989. 47–49. o.
98
A hódító muszlimok a pogány vallások híveit, akik elutasították az isz-

lám felvételét, akár meg is ölhették, de a Könyv Népe (Ahl al-Kitáb)
tagjai, azaz azon monoteista vallások hívei, amelyek szent könyvvel
rendelkeznek (keresztények, zsidók, szábeusok, és később zoroaszt-
riánusok), dzimmi21 státusba kerültek. A dzimmik az iszlám védelmét
élvezték, saját ügyeiket – bizonyos mértékig saját vallási törvényeik
szerint – maguk szabályozhatták.
Ha klasszifikálni szeretnénk, akkor napjainkban két fő szem-
pontból vizsgálhatjuk a kisebbségeket a Közel-Keleten: vallási és et-
nikai szempontból. Emellett még vizsgálhatók a kisebbségek a
nyelv és kultúra, illetve a hatalom és politika szempontjából is.
Albert Hourani22 fogalmazta meg a legegyszerűbb definíciót:
kisebbségek azok a közösségek, amelyek különböznek a szunnita
arab többségtől, felekezeti hovatartozásukat vagy etnikai-kulturális
hátterüket illetően. Ennek megfelelően az alábbi két fő kisebbségi
kategóriát lehet felállítani:
– Vallási közösségek: nem szunnita muszlimok, akik etnikailag
vagy kulturális értelemben arabok, nevezetesen a legtöbb ke-
resztény közösség (görög ortodox, görög katolikus, kopt,
maronita, római katolikus, protestáns stb.), illetve a különböző
heterodox muszlim felekezetek (síita, alavita, drúz, iszmáilita).
– Etnikai vagy nemzeti közösségek: akik nem arabok, de szunni-
ták (kurd, türkmén, cserkesz), vagy nem arabok és nem is szun-
niták (zsidó, örmény, asszír, illetve a dél-szudáni törzsek).
A többségi társadalom és a kisebbségek kapcsolata a Közel-Ke-
leten leírható ezzel a két fő kategóriával, az alábbi három kivétellel:
– Irak 2003-ig. A többségi népességet a síita arabok tették ki
(60-65%), de az országot a 20. század jelentős részében, így a
Baath-rendszer idején is a szunnita arabok (20%) irányítot-
ták, tartották kézben a hatalmi pozíciókat, élvezték a hatalmi
pozícióból fakadó társadalmi-gazdasági előnyöket.
– Libanon. Számos vallási közösség (muszlim és keresztény)
van jelen, és egyik közösség sem alkot többséget.
21 Dzimmi tehát az lehetett, aki a Könyv Népének tagja (a már említett vallások híve), és aki az
iszlám védelmét élvezi, amennyiben megfizeti a dzsizját, a nem muszlimok számára kivetett
fejadót. A rendszer elnevezése a dzimmijja.
22 Albert H. Hourani: i.m. 4., 22–24. o.
99
– Palesztina/Izrael. A szunnita arab többség 1948 után etnikai

kisebbséggé vált a megalakuló zsidó államban, Izraelben.
Tehát ez a két kategória nem kínál minden esetre alkalmazható
modellt. Természetesen számos más felosztás létezik. Saad Eddin
Ibrahim23 például árnyaltabban diverzifikálja a kisebbségeket az
arab világban. Megközelítésében egyfelől van a „többség” (arabul
beszélő, szunnita muszlim, kaukázusi rassz), illetve a többség mel-
lett a nyelvi/kulturális kisebbségek (nem arabok), a vallási kisebbsé-
gek (nem muszlimok), a muszlim kisebbségek (nem szunniták) és
az etnikai kisebbségek (nem sémik/hámik/kaukázusiak).
Talán Richard Tapper24 definíciója alkalmazható leginkább,
amely szerint kisebbség egy adott állam vagy régió népességének
azon csoportja, amely számszerű kisebbségben van vagy politikai
hatalommal nem rendelkezik, emellett egységesnek tekinthető, és
amely azonossága a közös nyelvből, kultúrából vagy vallásból –
esetleg ezen faktorok kombinációjából – fakad. Ez a definíció al-
kalmazható a hagyományos számbeli kisebbségekre: a keresztény,
zsidó, zoroasztriánus, alavita vagy Bahá’i közösségekre számos kö-
zel-keleti államban. Hasonlatosan alkalmazható olyan többségi né-
pességre, amely politikai hatalommal nem rendelkezik (szunniták
Szíriában, síiták 2003 előtt Irakban), egyúttal hatalomban lévő ki-
sebbségekre (alaviták Szíriában, maroniták a polgárháború előtti
Libanonban). Megfeleltethető olyan államisággal nem rendelkező
népekre, mint a kurdok Kurdisztánban (mely több államnak része)
vagy Ciszjordánia és Gáza palesztin lakossága. Végül a többségé-
ben arab Közel-Kelet nem arab állama, Izrael helyzete is értelmez-
hető e definícióval.
Végül egy érdekes adalék: fontos megfigyelés még a kisebbsé-
gek vizsgálatakor, hogy a területiség jelentős faktor a kisebbségek
– a szunnita arab többségtől való – szeparáltságában. Manfred W.
Wenner mutat rá, hogy főképpen hegyvidéki területeken élnek a
kisebbségek a Közel-Keleten. Az arab világ iszlamizált hegyvidéki
23 Saad Eddin Ibrahim: Management and Mismanagement…, i.m. 26. o. Lásd még 3–4. táblázat.
24 Richard Tapper (szerk.): Some Minorities in the Middle East. London, 1992. 2. o. Idézi Kirsten
E. Schulze–Martin Stokes–Colm Campbell: Introduction. 1. o. In Kirsten E. Schulze–Martin
Stokes–Colm Campbell (szerk.): Nationalism, Minorities and Diaporas: Identities and Rights
in the Middle East. London, I.B.Tauris, 1996.
100
területein is nem arab népek (berberek, kurdok, drúzok, alaviták)

élnek inkább.25 Természetesen ez nem jelenti, hogy a kulturális té-
nyezők (nyelv, vallás) a kisebbségi identitás megtartásában ne len-
nének fontosak.
Történeti háttér
A Közel-Keleten a legtöbb nem szunnita muszlim csoport, illetve

etnikai kisebbségi közösség történelmi hagyományokkal és gyöke-
rekkel rendelkezik. Ősi etnikai-vallási közösségek a koptok Egyip-
tomban, az asszírok és a kurdok Mezopotámiában, a zsidók a tör-
ténelmi Palesztinában, a síiták Irakban és Libanonban, a drúzok Li-
banonban, az alaviták Szíriában, és a különböző keresztény irány-
zatok a régió legtöbb országában. Más közösségek/kisebbségek a
történelem folyamán, migráció útján jelentek meg (4. táblázat).
Az Oszmán Birodalom idején a dzimmijja rendszerét felváltot-
ta a millet-rendszer, amely a nem muszlimokat az adminisztratív
rendszer részévé tette. A rendszer vallási és nem etnikai alapon mű-
ködött, az egyes vallási hovatartozáson alapuló társadalmi-politikai
közösségeknek nagyfokú autonómiát biztosított, a megfelelő mér-
tékű adó behajtása is az egyes milletek – a szultán által kinevezett –
vezetőinek feladata volt. A vallási közösségek saját ügyeiket maguk,
saját törvényeik szerint intézhették. Gyakorlatilag egymás mellett
párhuzamosan élő közösségek jöttek így létre.
A 19. században jelentős változás történt a főbb vallási közös-
ségek kapcsolatában. A változásokat részben az oszmán (tanzi-
mát) reformok idézték elő, melyek célja az adminisztráció és a gaz-
daság hatékonyságának növelése volt, kiváltó oka pedig részben az
európai eszmék hatása.26 A változások sok esetben keresztények
elleni erőszakkal jártak, illetve új nemzeti mozgalmak megjelené-
séhez vezettek, főképp Szíria és Libanon területén.
25 Mordechai Nisan: i.m. 11. o.

26 Moshe Ma’oz: Ottoman Reform in Syria and Palestine, 1840-1861: The Impact of the
Tanzimat on Politics and Society. Oxford, Clarendon Press, 1968. 200–238. o. Idézi Moshe
Ma’oz: i.m. 6. o.
101
A 19. század végén a végnapjait élő Oszmán Birodalomban az

egyes kisebbségi csoportokat nyugati hatalmak vonták védelem alá;
a franciák a maronitákat, a britek a drúzokat, Oroszország az orto-
doxokat – területileg egy arab-oszmán provinciában, Nagy-Szíriá-
ban. A kisebbségek, bár eleinte idegenkedve fogadták a nyugati
gyámkodást, később elfogadták a védelmet – nem csak a központi
hatalommal szemben, de olyan vallási-etnikai csoportokkal szem-
ben is, amelyek részéről fenyegetve érezték maguk. (Ez a protekto-
ri séma megmaradt a 20. században is, majd a II. világháború után
más formában jelent meg, amikor az immár független regionális
aktorok gyakoroltak hatást más államok kisebbségi ügyeinek alaku-
lására. Erre példa Irán befolyása és szerepe Irakban és Libanonban
napjainkban, vagy a kurd kisebbség Iránban, Irakban, Törökország-
ban és Szíriában, és az, ahogy az egymással szomszédos államok az
elmúlt ötven évben felhasználták a másik állam kurd kisebbségét az
adott államhatalom ellen, saját céljaik elérése érdekében.)27
A II. világháború után „liberális” – vagy kvázi liberális – kormányza-
ti rendszerek alakultak ki a térségben, ahol a jelentős számú kisebbsé-
gek részt vettek, részt vehettek a politikai folyamatokban. Egyes államok
(Libanon, Jordánia) nyilvánosan elismerték kisebbségeiket, akik arányos
képviselethez jutottak az állami tisztségekben. Más államokban (Egyip-
tom, Irak, Szíria) hasonlóan, bár hallgatólagosan történt ugyanez. Nem
arabok és nem muszlimok jelentős szerepet töltöttek be a politikai folya-
matok alakításában. Szíria első miniszterelnöke a függetlenség elnyerése
után (Farisz al-Khurí) keresztény volt, miképp Egyiptomnak is volt ke-
resztény miniszterelnöke (Butrosz Ghálí és Júszuf Wahba). Irakban volt
síita kurd miniszter és házelnök (I. Kubba).28 Michel Aflaq, damaszkuszi
születésű görög ortodox keresztény volt a Baath párt pánarab naciona-
lista ideológiájának kidolgozója. Krim Belkacem algériai (kabil) berber
1954-ben a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) egyik befolyásos alapító-
ja volt, amely mozgalom a franciák elleni függetlenségi háború vezető
ereje volt.29 Egyszóval a társadalmi-etnikai sokszínűség politikai pluraliz-
mussal társult. (Itt kell megjegyezni, hogy már a két világháború között
27 A kérdésről részletesen: David McDowall: Kurds. A Nation Denied. Minority Rights Group, 1992.
28 Saad Eddin Ibrahim: Management and Mismanagement…, i.m. 12. o.
29 Mordechai Nisan: i.m. 2. o.
102
is jelentős szerepet töltöttek be a kisebbségi csoportokhoz tartozó sze-

mélyek. Ezekiel Sassoon bagdadi zsidó volt a megszülető iraki állam
pénzügyminisztere 1921–1925 között. Az első világháború után az egyip-
tomi nacionalista Wafd párt egyik vezető személye, Makram Ebeid, kopt
keresztény volt.30 A britek és a franciák – sőt, korábban az oszmánok is –
előszeretettel támaszkodtak kisebbségi csoportokra kormányzásuk ide-
jén, illetve a nagyhatalmak a kisebbségi csoportokat használták fel köz-
vetítőnek a többségi társadalom irányába.)
Az 50-es és 60-as évek liberális kísérletének vége a kisebbségi
közösségek helyzete szempontjából problémákat vetett fel. Katonai
rezsimek ragadták magukhoz a hatalmat, melyek politikája arab na-
cionalizmuson alapult, és számos gazdasági-társadalmi reformot ve-
zettek be. Ezek az egyes kisebbségi csoportokat hátrányos helyzet-
be hozták. Erre jó példa Egyiptom, ahol az 1952-ben hatalomhoz ju-
tott, Nasszer által vezetett Szabad Tisztek száz tagja között egy kopt
sem volt. A koptok nem is lelkesedtek az új rendszer arab naciona-
lista jellegéért, és főleg nem a rendszer szocialista politikájáért,
amely nagyobb mértékben érintette a keresztényeket, mivel közü-
lük kerültek ki nagyobb számban a földtulajdonos „burzsoázia” tag-
jai. Ehhez hasonló folyamatok megfigyelhetők voltak más államok-
ban is, ahol katonai vagy egypárti rendszer alakult ki. A heterogén
társadalmakban a politikai pluralizmus hiánya feszültségeket gene-
rált, ami sok esetben fegyveres konfrontációhoz vezetett.
De születtek ellenpéldák is, két esetben valamely kisebbség ke-
rült hatalomba. Az Arab Baath Szocialista Párt ideológiájának képvise-
letével Szíriában alavita – katonai – elit ragadta magához a hatalmat a
szunnita arab többséggel szemben. Irakban is a Baath párt, és azon ke-
resztül az arab szunnita kisebbség került ki győztesen 1968-ban a ha-
talomért folyó küzdelemből, miközben a népesség többségét síita ara-
bok tették ki. Érdekességképp megemlítendő az is, hogy Irakban és
Szíriában is Baath-rendszer volt egészen 2003-ig, az Egyesült Államok
iraki inváziójáig (Szíriában a mai napig a Baath párt van hatalmon),
mégis, a két rendszer éles ellentétben állt egymással. Egyfajta néző-
pont szerint ennek egyik oka az volt, hogy a két Baath elit más musz-
lim (adott államban kisebbséget alkotó) felekezethez tartozott.31
30 Uo.
103
Más megközelítésben vizsgálja a közel-keleti kisebbségek sze-

repét Milton J. Esman és Itamar Rabinovich, akik a 90-es évekig
négy történelmi szakaszra osztják a közel-keleti kisebbségek szere-
pének és az etnikai faktor változó fontosságának bemutatását.32
Első szakasz: az Oszmán Birodalom bukása egy tradicionális
rendnek vetett véget. Az I. világháborút megelőző négy évszázad-
ban a kisebbségeket az iszlám és bizánci hagyományokra is alapo-
zó millet-rendszer a keresztény és zsidó kisebbségeknek bizonyos
mértékű autonómiát biztosított, a politikai jogok és az egyenlő stá-
tus hiányának ellensúlyozásaképp. (Bár hivatalosan a heterodox isz-
lám csoportok nem alkottak milleteket, a gyakorlatban hasonló le-
hetőségekkel rendelkeztek.) A 19. században az „arab” és a „török”
kifejezéseket még pusztán a beduinokra és a türkmén nomádokra
alkalmazták. Csak az I. világháború idején erősödött meg az etnikai
szolidaritás, illetve jelentek meg a nacionalizmus korai válfajai.
Második szakasz: a két világháború közötti időben alakultak ki
a modern államok területi határai, és jelentek meg először a területi-
ségen alapuló nacionalizmusok. Az egységes egyiptomi entitással el-
lentétben a Termékeny Félhold országainak lakossága erőteljesen
fragmentált volt. Nagy-Britannia és Franciaország politikája a közös-
ségek közötti kapcsolatok megromlásához vezetett. A térség számos
problémája erre az időszakra vezethető vissza: az arab–zsidó nemze-
ti konfliktus Palesztinában, a síita és kurd probléma Irakban, a liba-
noni konfesszionális politika kialakulása, illetve a szíriai szunnita
arab többség és a különböző kisebbségek közötti viszony.
Harmadik szakasz: a 40-es évek végén az etnikai kérdések és
konfliktusok nem bírtak a korábbi fontossággal. A britek és franciák
távoztak, az egyes államok függetlenné váltak, a területi status quo
megszilárdult. Ezt a korszakot a bipoláris világrend kialakulása, mély-
31 Az Irakot 1968 és 2003 között vezető arab szunnita elit, amelynek Szaddam Husszein állt az
élén, Tikrit városából, elsősorban is az al-bú Nászir törzs tagjai közül származott. Az iraki arab
szunniták aránya nem haladja meg a lakosság 20 százalékát, szemben a 60-65 százalékot ki-
tevő arab síitákkal, és a 15-20 százaléknyi kurd szunnitákkal. A 2000-ig Háfez al-Aszad – halá-
la után fia, Bassár al-Aszad – által vezetett szíriai elit 1970 óta a főleg az észak-szíriai Kadara
városból származó alavita közösség – azon belül is főleg az elnök saját törzse, az al-Kalbijja
(érdekes, hogy egyes források szerint az al-Mutavíra) törzs – tagjai közül kerül ki, melynek
aránya 12–14 százalék körül mozog. Lásd még 2. és 5. táblázat.
32 Milton J. Esman – Itamar Rabinovich: i.m. 5–8. o.
104
reható politikai, társadalmi és gazdasági változások és – több arab ál-

lamban – forradalmak, valamint az arab egységre való törekvések jel-
lemezték, illetve az Izraellel fennálló konfliktus volt a politikai napi-
rend meghatározó eleme. Ezek a kisebbségi konfliktusok jelentősé-
gének csökkenését vonták maguk után, bár számos etnikai konflik-
tus történt az 50-es és 60-as években is (libanoni polgárháború 1958-
ban, kurd lázadás Irakban, a drúz és alavita autonómia megszűnése
Szíriában, dél-szudáni elszakadási kísérletek). A korszakot a nasszeri,
illetve a baathista arab nacionalizmus jellemezte. Egyiptom arabiz-
mus melletti elkötelezettsége, és ennek regionális hatása, illetve az,
hogy az Arab-félsziget egyre inkább bekapcsolódott a régió politikai
folyamataiba, háttérbe szorította a Termékeny Félhold kisebbségi
kérdéseit, amelyek korábban meghatározóak voltak.
Negyedik szakasz: a 70-es években a kisebbségekkel kapcsola-
tos problémák újra előtérbe kerültek, szinte a régió összes államá-
ban. Néhány államban a politikai folyamatok központjába kerültek
ezek a problémák, úgy, mint a libanoni konfesszionális rendszer
összeomlása, Szíriában szunnita felkelés az alavita dominancia el-
len, a zsidó–arab és askeneázi–szefárd konfliktusok Izraelben, az
arab szunnita befolyás Irakban, a központi hatalom támaszát képe-
ző törzsi népesség és a palesztinok közötti konfliktus Jordániában.
Más államokban nem a meglévő etnikai problémák határozták
meg a politikai folyamatokat (koptok és muszlimok közötti feszült-
ség Egyiptomban, síita és iráni aktivitás az Arab-félszigeten). A po-
litikai folyamatok közül néhány az egész régióra jellemző volt (a
vallás politikai szerepének megnövekedése, illetve a konkurens
ideológiák, a pánarabizmus és a szocializmus szerepének csökke-
nése), mások csak egyes országokra vagy szubrégiókra voltak ha-
tással (arab–izraeli konfliktus alakulása 1967 után, az alavita kisebb-
ség hatalomra jutása Szíriában, Libanon összeomlása).
Államszervezési elvek és kisebbségek
A modern államok számos problémával szembesültek, több prob-

lémára (nemzeti identitás, államépítés, függetlenség konszolidáci-
ója, gazdasági-társadalmi fejlődés) kellett megoldást találjanak. Az
105
egyes államokban és az egyes időszakokban más és más kísérletek

történtek.
A „nemzeti” identitás megteremtésének kísérlete kapcsán két
fő elképzelést kell megemlítenünk, amely meghatározza a térség-
ben a politikai gondolkodást: az iszlám, illetve a szekuláris naciona-
lista politikai identitás.
Az iszlamisták számára a társadalom és az állam szervező elve,
természetszerűleg, a vallás. Ez pedig automatikusan kizárja a nem
muszlimokat a politikai részvételből. (A 90-es évek elején számuk
22 millió fő környékén mozgott, ld. 6. táblázat.) A szunnita extrém-
izmus a nem szunnita muszlim irányzatokat (heterodox – síita,
alavita, kháridzsita – felekezetek/szekták, ld. 5. táblázat) is kizárná
a politikai életből. További különbség még az, hogy míg a mérsé-
kelt iszlamisták a kisebbségek számára csak a vezető tisztségek (el-
nök, kormányzók, bírák stb.) betöltését nem engednék,33 addig a
radikális iszlamisták a nem muszlimok állami és kormányzati sze-
repvállalását minden szinten tiltanák. Számukra a nem muszlimok
pusztán „védett közösségek” (dzimmik), akik meg kell fizessék a
vallási fejadót (dzsizja), saját közösségi ügyeiket viszont maguk in-
tézhetik, és amíg tiszteletben tartják a muszlim többséget és elfo-
gadják az iszlám állam uralmát, addig a többség vallási türelemmel
viseltetik irántuk.
Az iszlamista elképzelés szerint minden muszlim egyenlő – et-
nikai származástól, kulturális és nyelvi háttértől függetlenül. Ennek
megfelelően a muszlim kurdok, az észak-afrikai berberek és a szu-
dáni „fekete” muszlimok nincsenek kisebbségi státusban. A nem
arab, más etnikumhoz tartozó muszlimok számára tehát az a poli-
tikai rend, melyben az „állampolgárság” alapja a vallás, előnyös,
míg a nem muszlim vallású arabok – érthetően – idegenkedve és
gyanakvással szemlélik azt.
A másik fő irányzat a szekuláris arab nacionalista elképzelés,
mely kialakulásának kezdete az Oszmán Birodalom utolsó évtize-
deire vezethető vissza, valójában az Ifjú Törökök pántörök mozgal-
mára születő reakció volt. Az állam, a társadalom és az állampolgár-
33 E korlátozásnak oka az, hogy bizonyos vezető tisztségviselők nemcsak politikai, de vallási
szerepet is betöltenek egy iszlám államban.
106
ság politikai identitásának középpontjába a kultúra és a nyelv ke-

rültek. A szekuláris ideológia szerint mindenki, akinek anyanyelve
az arab,34 az arab kultúrát vallja magáénak, azaz, aki arabnak tartja
magát, az az „arab nemzet” tagja, és ennek megfelelően etnikai
származástól, vallási és felekezeti kötődéstől függetlenül teljes jogú
állampolgárságot élvezhet. Az arab nacionalista identitás nem is-
mer el nem arab nemzeti vagy kulturális autonóm közösségeket,
vagy független entitásokat, csak egyéneket, akik a törvény előtt az
„arab” állampolgárokkal azonos jogokkal bírnak.
Amíg az iszlamisták a nem muszlimokat, addig az arabizmus
képviselői a nem arabokat zárnák ki a politikai folyamatokból. A
nem arab közösségek épp ezért fenyegetve érzik magukat az arab
nacionalista víziótól. Ez leginkább azon jelentősebb nem arab kö-
zösségekre jellemző, akiknek saját nemzeti törekvésük van (kur-
dok), vagy akik meg kívánják őrizni saját kulturális identitásukat és
nyelvüket (észak-afrikai berberek). Egyes nem muszlim kisebbsé-
gek pedig attól félnek, hogy az arab nacionalizmus – annak ellené-
re, hogy szekuláris ideológia – valójában iszlám alapokon nyugszik,
vagy legalábbis megjelenhetnek benne vallási elvek.35 Ez a félelem
különösen igaz a libanoni maronitákra és az egyiptomi koptokra.
Mindkét – az arab világban egymással versengő – identitás-
minta kihagyna olyan csoportokat, amit a másik befogad. Továb-
bá a különböző jövőképpel rendelkező identitások közötti törés-
vonal – és az abból adódó konfliktus – inkább problematikus
más törésvonalakhoz (osztály, foglalkozás, ideológia stb.) képest,
mert az utóbbiakkal szemben sokkal kevésbé hajlik kompromisz-
szumokra. Valójában persze szinte minden arab állam elkerüli az
egyértelmű választást a vallásos versus szekuláris, és a pánarab
versus nemzetállami kettősségek közül, bár jellemző, hogy a fen-
ti dilemmákat a modern államok vezetői úgy próbálták feloldani,
34 Az arab nyelvnek kiemelten jelentős szerepe van a Közel-Keleten. A prófétai hagyomány

(szunna) szerint Mohamed próféta mondotta: arab az, aki arabul beszél. A klasszikus arab
nacionalista teória is a nyelvet tartja az egyik legfontosabb tényezőnek az egyén arabságának
meghatározásakor.
35 A félelem részben nem alaptalan. Az 1967-es arab–izraeli háború után, és főleg a 70-es évek-
ben erősödött meg az iszlám aktivizmus, az iszlám a mindennapi életre és a politikai folya-
matokra, így az arab nacionalizmusra gyakorolt hatása. Samuel P. Huntington ezt a folyama-
tot az iszlám visszatérése (Return of Islam) fogalommal írta le.
107
hogy a modern államhatárokat meghaladni kívánó ideológia, a

pánarab nacionalizmus (kaumijja) felől a területiségen alapuló
nemzetállami patriotizmus (vatanijja) felé mozdultak el.36 Vég-
eredményképp mindegyik rezsim nagyobb hangsúlyt fektet
egyik vagy másik identitásra, de az általában nem kizárólagos.
Épp ezért az egyes állami identitásokat értelmezni valójában a
két skálán (vallásos–szekuláris, nemzetállami–pánarab) egyszer-
re történő vizsgálattal lehet (1. ábra). Az egyetlen kivétel Libanon,
ahol az egyes felekezetek közötti hatalommegosztás intézménye-
sült alkotmányos formában, ezért az első felosztásban (vallásos-
szekurális) értelmezhetetlen.
A kisebbségek szempontjából azért érdekesek a fentiek, mert
az államépítés kapcsán az etnikai kisebbségek jellemzően a nem-
zetállami patriotizmust (vatanijja) támogatják, hiszen a nemzetál-
lami keretbe „beleillenek”, míg a pánarab nacionalizmus kevesebb
teret engedne számukra, illetve lélekszámuk aránya magasabb egy
kisebb területi egységben, az adott államban, ahol a kisebbségi po-
puláció koncentrálódik. Másrészről a vallási kisebbségek a szekula-
rizáció irányába hatnak, hiszen egy (iszlám) vallási állam keretei
között csak mint másodrangú közösség létezhetnének. Épp ezért
figyelhető meg, hogy a keresztény kisebbségek esetenként az
egyes szekuláris (autoriter) rendszerek támogatói. Ez annak függ-
vényében érthető, ha látjuk, azokkal szemben az egyetlen valódi al-
ternatívát az iszlámisták jelentik.37
36 A modern államok identitásának kialakításakor nemcsak a vallásos és szekuláris elvek prag-

matikus összeegyeztetése volt fontos, hanem a dilemma feloldása is, ami a pánarab mozga-
lom és a nemzetállami patriotizmus között állt fenn – egyfelől a független szuverén államok
léteznek, amelyek másfelől az „Arab Nemzet” és az „Arab Szülőföld” szerves részei maradtak.
Mivel arab birodalom nem jött létre az I. világháború után, a két identitás közötti kompromis-
szum formalizálásaképp 1945-ben létrejött az Arab Államok Ligája (ismertebb nevén Arab Li-
ga), amely révén a tagállamok nyitva hagyták az integráció és az egyesülés lehetőségét.
37 Interjú Bassam Tibivel, a Harvard politológia professzorával. Társadalom & Politika, 2006.
3–4. sz. 254. o.
108
1. ábra: Arab államok a vallásos–szekuláris és a nemzetállami

patriotizmus–arab nacionalizmus felosztás szerint38
Vallásos (iszlám) Szekuláris

| |
Szaúd-Arábia Öböl-államok Szudán Marokkó Jordánia Líbia Egyiptom Algéria Jemen Tunézia Palesztina Irak Szíria Libanon
Nemzetállami patriotizmus Arab nacionalizmus

(vatanijja) (kaumijja)
| |
Marokkó Tunézia Algéria Szudán Libanon Szaúd-Arábia Öböl-államok Egyiptom Palesztina Jordánia Líbia Irak Szíria Jemen
Az első felosztás (vallásos–szekuláris) a vallásos szimbólumok

államigazgatásban való használatán,39 a másik (nemzetállami–pán-
arab) a pánarab nacionalista alapelvek – meghatározó fontosságú
politikai iratokban való – megjelenésének gyakoriságán alapul.
Kisebbségek integráció és konfliktus között – ország-

tanulmányok
A közel-keleti kisebbségek és államépítés jellemzőinek bemutatása

után néhány kisebbség helyzetének, sajátosságainak, eltérő fejlő-
désének, illetve integrációjának részletesebb bemutatása követke-
zik. Azoknak az országoknak a bemutatására teszünk kísérletet,
ahol a kisebbségek aránya jelentős. Mint az látható, változatos pél-
dák figyelhetők meg a többség–kisebbség kapcsolatokban az arab
világban. Az alábbiakban Egyiptom, Izrael/Palesztina, Irak, Jordá-
nia, Szíria és Szudán kisebbségi kérdésének rövid ismertetése kö-
vetkezik. (A felsorolásban szereplő államokról összefoglaló regio-
nális adatokat és országonkénti felosztásokat ld. 1–2. táblázat.)
38 Forrás: Saad Eddin Ibrahim: Management and Mismanagement…, i.m. 11. o.

39 Például Szaúd-Arábia zászlójának fő motívuma a Korán ábrázolása – két egymást keresztező
karddal szegélyezve.
109
Egyiptom
A koptok ősi egyiptomi közösség, melynek társadalmi és kulturális

öröksége közös a muszlim többséggel, a lakosság közel 10 százalé-
kát alkotják,40 alapvetően bezárkózó közösség. A kopt identitás
meghatározása nem könnyű, a koptok ugyanis nem tekinthetők
nemzetiségnek. Nemzetiség Thomas Hyland Eriksen megfogalma-
zásában olyan csoport, amely kulturálisan és etnikailag megkülön-
bözteti magát. A koptok viszont a vallást leszámítva kulturálisan és
etnikailag sem különböznek a többségtől.41 Mindennek tükrében
Egyiptom legnagyobb kisebbsége, az ortodox koptok akár béké-
sen integrálódhattak volna a nemzeti közösségbe, mint az a jordá-
niai kisebbségek esetében megfigyelhető.
Az integráció folyamata a 19. század közepén megkezdődött,
de azt az ismétlődő muszlim katonai fellépés akadályozta, s ez a
muszlimok és keresztények közötti feszültséghez vezetett. Az integ-
ráció és a szegregáció váltakozott a 20. században is, az autoriter
rendszerek idején inkább a szegregáció volt a jellemző. A koptokat
a mai napig diszkrimináció éri az állami intézményekben, a köz-
szférában, az oktatásban és a gazdaságban, aminek következtében
a kopt kisebbség emigrálása folyamatos.
Az 1923-as alkotmánynak megfelelően minden egyiptomi ál-
lampolgár egyenlő polgári és politikai jogokkal bír, tehát a koptok
egyenlőek lettek a szunnita többséggel, és nem az Oszmán Biroda-
lom idején alkalmazott „védett közösség” (dzimmi) státusában ma-
radtak. Bár az 1952-es, a Szabad Tisztek által vezetett forradalmat
megelőző kvázi demokratikus rendszerekben koptok miniszteri
posztokat is betöltöttek, parlamenti képviselőket adtak és a magán-
szektorban is magas tisztségeket töltöttek be,42 a későbbi autoriter
40 A pontos becslés meglehetősen nehézkes. A hivatalos egyiptomi források kisebb mértékűre

(5–6 százalékra), kopt egyházi források jóval nagyobbra (18 százalékra!) becsülik arányukat
a népességben. A valóság valahol a kettő között van/lehet, ahogy arra Saad Eddin Ibrahim is
rámutat. Lásd még Ami Ayalon: i.m. 53., 69. o.
41 Charles D. Smith: The Egyptian Copts: Nationalism, and Definition of Identity for a Religious
Minority. In Maya Shatzmiller (szerk.): Nationalism and Minority Identities in Islamic
Sociaties. McGill-Queen’s University Press, Montreal, 1999. 58–85. o., különösen 59. o.
42 Moshe Ma’oz: i.m. 21–22. o.
110
rezsimek alatt ennek ellenkezője történt. A kopt öntudatra jellemző,

hogy a 40-es években alapított Kopt Nemzeti Társaság (Dzsamáat
al-Umma al-Kitbijja) 1952-ben – rövid életű – politikai párttá ala-
kult, hogy az erősödő iszlamista hatásokkal szemben a koptok érde-
keit megvédje.43 Az 1952-es – Nasszer által vezetett – katonai hata-
lomátvétel óta koptok állami funkciókat alig töltenek be, az állami
médiában keresztényellenes viták folynak, és időről időre előfor-
dul, hogy a kopt közösség számára az állam nem biztosít oltalmat. A
70-es évek óta számos alkalommal törtek ki koptellenes lázongások
– főleg Felső-Egyiptomban.44 Mindez az egyik kiváltó oka volt a
kopt identitás újbóli megerősödésének, illetve saját (kopt) naciona-
lizmus kialakulásának is. A kopt identitás megerősödése azonban
megszilárdította egyiptomi azonosságtudatukat – mint az egyipto-
mi állam polgárai – is. Érdekes, hogy azok a koptok, akik emigráltak,
vagy külföldön születtek, továbbra is egyiptominak tartják maguk.45
Ehhez hozzájárul az is, hogy a koptok kisebbségi létét az egyiptomi
muszlim értelmiség és politikai elit tagadja.46 Az ezzel kapcsolatos
vitának az is kiváltó oka, hogy ha a koptokat vallási kisebbségként
kezelnék, azzal a muszlim többséget vallási közösségként határoz-
nák meg. Az egyiptomi kollektív identitás – elfogadott – alapja vi-
szont az ősi egyiptomi és az arab örökség.
A kopt közösség jövőjére a keresztényellenes, iszlamista gon-
dolkodás, illetve az alapvető emberi jogok biztosításának hiánya le-
het hatással. Amíg kevés egyiptomi liberális, szekuláris és demok-
rata csoport van, és azok nem igazán befolyásosak, addig az állam-
hatalom nem fog (tudni) egyenlő jogokat és lehetőségeket garan-
tálni a koptoknak. Ez akkor is így van, ha a 90-es évek közepétől az
egyiptomi biztonsági erők megfékezték a legtöbb keresztényelle-
nes erőszakot. Nem valószínű bármiféle külső beavatkozás az érde-
43 Ami Ayalon: i.m. 55. o.

44 1971 és 1993 között a koptokat ért atrocitások 78 százaléka Felső-Egyiptomban történt, ahol
mind a kopt, mind a radikális iszlamisták nagy számú koncentrációja figyelhető meg. Ami
Ayalon: i.m. 59. o.
45 Pieternella Van Doorn-Harder: Copts: Fully Egyptian but for a Tattoo? In Maya Shatzmiller
(szerk.): Nationalism and Minority Identities in Islamic Societies. McGill-Queen’s University
Press, Montreal, 1999. 22–57. o.
46 Saad Eddin Ibrahim: Management and Mismanagement…, i.m. 29. o., illetve Ami Ayalon: i.m.
63. o. Lásd még a 8. lábjegyzetet.
111
kükben, hiszen Egyiptom stratégiailag fontos az Egyesült Államok

és a Nyugat számára.47
Irak
Irak jelenét mély etnikai és vallási törésvonalak jellemzik, és konfliktu-

sokban bővelkedő történeti örökség terheli. Az államalkotó népesség
három fő közösségből tevődik össze: a 20. században domináns, a la-
kosság 20 százalékát adó szunnita arabok, a 15–20 százaléknyi szunni-
ta kurdok és a 60–65 százalékos többséget képző síita arabok. A törté-
nelmi örökség és hagyományok (kurd nacionalizmus, síita radikaliz-
mus, külső hatalmak rendszeres beavatkozása) miatt Irakban komoly
akadályokba ütközött a nemzeti közösség létrehozásának terve.
A modern Irak 1920-ban született meg, 1921-ben első uralkodója
a liberális szemléletű Fejszál király lett. Fejszál a felekezetiséget figyel-
men kívül hagyó arab nacionalizmus és iraki patriotizmus eszméjét
próbálta megvalósítani. Az egyes kormányokban és a parlamentben
is részt vettek a különböző közösségek tagjai, síiták, kurdok, kereszté-
nyek, zsidók és más kis lélekszámú kisebbségek (türkmének, per-
zsák, jezidiek, asszírok) is. Az 1925-ös alkotmány egyenlő polgári és
politikai jogokat garantált minden kisebbségnek. A brit mandátum
vége (1930) és főleg Fejszál halála után (1933) a kisebbségek helyze-
tében kedvezőtlen fordulat állt be. A kisebbségek a korábbiakhoz ha-
sonló politikai részvételére ezt követően nem került sor.48
Az 1963-ban – majd végleg 1968-ban – hatalomra jutott, és
2003-ban megdőlt, szunnita arab Baath-rezsim uralkodott kisebb-
ségként a lakosság abszolút többségét képező síita arabok és a
húsz százalékot adó szunnita kurdok felett. A Szaddam-rendszer el-
sősorban a szunnitákra támaszkodott, de a törzsi politizáláson49
(is) alapuló rendszer a szövetséges síita törzseket is bevonta a kor-
mányzásba, miképp más kisebbségek tagjait is.50 A síiták és a kur-
47 Moshe Ma’oz: i.m. 25. o.

49 A kérdésről bővebben: Faleh A. Jabar–Hosham Dawod: i.m., illetve Krizmanits József: Törzsi
kapcsolatok, i.m.
50 Egyik legismertebb közülük a nem arab káldeus keresztény Táriq Azíz volt, 1983–1991 között
külügyminiszter, 1979–2003 között miniszterelnök-helyettes.
112
dok többsége ellenezte a Baath-rendszert. A nem arab kurdok első-

sorban annak arabizmuson alapuló jellege, a síiták pedig az arab
nacionalizmus szekuláris volta miatt. Ám míg a síiták a rezsim ellen
lázadtak, addig a kurdok az állammal szemben.
A síita arabok – mint Irak legnagyobb közössége – az államha-
talomból való minél nagyobb részesedést követelték folyamatosan
maguk számára. Mivel etnikailag nem különböztek az uralkodó
szunnita közösségtől, a síiták vezetése vallási alapon szerveződött.
Ennek ellenére a legtöbb síita iraki vagy iraki arab identitással ren-
delkezett elsősorban. A síitákra legnagyobb hatással az 1979-es iráni
„iszlám” forradalom volt, illetve korábban annak szellemi vezetője,
az iráni Ruhollah Khomeini ajatollah, aki 1964 és 1978 között az ira-
ki síita központban, Nedzsefben töltötte száműzetésének éveit.51 A
síiták folyamatosan nehezményezték, hogy számszerű többségük
ellenére a döntéshozatali folyamatokban, a hatalomgyakorlásban
nem vehetnek részt; a 70-es évek végén és 1991-ben is fellázadtak a
kormány ellen, amelyeket a hatalom brutálisan letört.52
A világ legnagyobb állam nélküli nemzete a kurd. Az 1920-as
Sèvres-i szerződés a kurdok számára autonómiát ígért, egy leendő
kurd állam megalapításának lehetőségével. Mint annyiszor a törté-
nelem folyamán, az események ez alkalommal is felülírták a koráb-
bi terveket. A kurd területek (Kurdisztán) több állam (Irak, Irán, Tö-
rökország, Szíria) területének részévé váltak. Irakban, a többségi
arab népességtől etnikailag különböző kurdok az északi területe-
ken élnek. Bár a kurdok ritkán követeltek teljes függetlenséget, a
kurd nacionalisták folyamatosan törekedtek politikai-területi vagy
közigazgatási autonómiára a kurd régió területén, az állami intéz-
ményekben való arányos képviseletre, és az olajjövedelmekből szár-
mazó bevételekből való részesedésre. Ezeket az egymást követő
kormányok elutasították. Kivétel ez alól 1970 volt, amikor a Baath-
kormány autonómiát biztosított a kurdok számára; ennek oka az új
rendszer gyengesége volt, amelynek konszolidálnia kellett hatal-
51 Yitzhak Nakash: The Shi’is of Iraq. Princetown University Press, 1994. 137–138. o., Moshe
Ma’oz: i.m. 75. o.
52 Ofra Bengio: Nation Building in Multiethnic Societies: The Case of Iraq. In Ofra
Bengio–Gabriel Ben-Dor (szerk.): Minorities and the State in the Arab World. London, Lynne
Rienner, 1999. 159. o.
113
mát. Az autonómia csupán négy évig létezett, mire a központi hata-

lom megerősödött, és kieszközölte megszüntetését. A Szaddam
Husszein vezette iraki Baath-rendszer több alkalommal is fegyvere-
sen lépett fel a kurdok ellen, a 90-es évek elején vegyi fegyvereket is
bevetett ellenük a központi hatalom. A kurdok elleni központi fellé-
pést megkönnyítette az, hogy az iraki kurdok törzsi kapcsolatok, és
nyelvjárások mentén megosztottak, ezek mentén két fő politikai
párt (Kurd Demokrata Párt és Kurdisztáni Hazafias Unió) alakult,
amelyek között többször tört ki fegyveres konfliktus.53
A 90-es évek második felében a központi hatalom meggyengült,
illetve – amerikai kezdeményezésre – életbe léptek az északi (kurd)
és déli (síiták által lakott) területek feletti repüléstilalmi zónák (no fly
zones), melyek révén a síita és kurd közösségekre gyakorolt katonai-
politikai nyomás részben enyhült. A 2003-as amerikai intervenció és
a Szaddam-rendszer bukása sok mindent megváltoztatott. A 2005-ös
alkotmánynak megfelelően Irak föderatív állammá alakult, a kurdok
saját tartományukat maguk kormányozzák, a területükön fekvő olaj-
lelőhelyekből származó bevételekből is részesednek, az iraki állam-
fő is kurd (Dzselál Talabání). A kvázi független kurd entitást Török-
ország és Irán is ellenzi, hiszen az esetleg függetlenné váló iraki
Kurdisztán precedenst teremthetne a környező államok kisebbségei,
elsősorban is a kurd szeparatizmus számára.
Irak fő vezető politikai csoportjai és aktorai a síita közösség so-
raiból kerülnek ki. A modern Irak a síita arabok és szunnita kurdok
kiegyezésén alapul, ahol a korábbi uralkodó szunnita arab kisebb-
ség minden tekintetben hátrányos helyzetbe került, a Baath párt
korábbi tagjai ugyanis nem vállalhatnak köztisztségeket. 2008 ele-
jén a Baath korábbi tagjait rehabilitálták, így várható a szunnita ara-
bok újbóli, fokozódó politikai szerepvállalása.
Izrael/Palesztina
Izrael és a palesztin területek egy gazdasági egységet alkotnak,

ezért – és a történelmi örökség miatt is – nehéz egymástól külön
kezelni azokat. Izrael 1967-ben, a hatnapos háborúban elfoglalta
53 Ofra Bengio: i.m. 154–156. o.
114
Ciszjordániát is és Gázát is, az arab–izraeli békefolyamat pedig még

nem nyújtott megoldást a konfliktusból fakadó problémákra (terü-
letiség és határok, menekültek stb.). Napjainkban a terület egészén
élő közel tízmilliós népesség fele zsidó, a másik fele – főleg musz-
lim, részben keresztény – arab. Izrael kisebbsége elsősorban etni-
kai (arab), a leendő palesztin állam kisebbsége pedig vallási (ke-
resztény) lesz.
A keresztény–muszlim kapcsolatok a történelmi Palesztinában
a Kr. u. 7. században, a muszlim hódítással kezdődtek, a Palesztiná-
ban élő keresztények azt követően arabizálódtak. A 20. században
keresztény arab értelmiségiek arra törekedtek, hogy közös, nem fe-
lekezeti alapon szerveződő közösséget teremtsenek a muszlim ara-
bokkal. Ennek alapja az arab nyelv és kultúra volt, a nacionalista el-
vek, illetve a közös potenciális fenyegetés, az 1880-as években kez-
dődő nagyfokú betelepüléssel megjelenő cionista zsidó „veszély”.
Valójában keresztény arabok voltak az alapítói és vezetői a pán-
arab, később palesztinai arab nacionalista mozgalmaknak.54 A zsi-
dó kisebbség általi „fenyegetés” erősítette a keresztény–muszlim
szolidaritást, főleg a palesztin elit tagjai körében.
Ámbár a palesztinai arabok alkották a népesség többségét, a
zsidó bevándorlók erős nemzeti közösséget hoztak létre a brit
mandátum idején. A cionista zsidó állam megalapításának sikeres-
sége nagy csapás volt a pánarab ideológia számára. A szunnita arab
vezetők számára különösen ijesztő volt a zsidó kisebbség sikere,
amely akár precedensként is szolgálhatott volna a régió más ki-
sebbségei számára, hogy azok magukhoz ragadhatják a hatalmat.
Az államiság első két évtizedében Izrael az arab kisebbségre
(elsősorban is a muszlimokra) mint „ötödik hadoszlop”-ra tekin-
tett, amely biztonsági kockázatot jelent a fiatal államra, ezért ko-
moly korlátozásokat vezetett be az izraeli arabok ellen. Az állami-
ság kezdetén azok a területek, ahol az arab lakosság nagy része
koncentrálódott (északon Galilea, keleten az úgynevezett Három-
54 Például Dzsordzs Habbas (ismertebb átírásban George Habbash, az Arab Nemzeti Mozga-
lom, majd később a Népi Front Palesztina Felszabadításáért mozgalom vezetője), Najif
Hawatmeh (Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért mozgalom vezetője) vagy
Jasszer Abed Rabbo (a Demokratikus Front korábbi vezető tagja volt, majd az Oslói Egyez-
mény aláírása után a Palesztin Autonómia minisztere, nevéhez fűződik a 2003-as Genfi Kez-
deményezés is).
115
szög és délen a Nedzsev sivatag) zárt katonai zónák voltak, és ka-

tonai kormányzás alá tartoztak.55 Ahogy Izrael erősebbé és maga-
biztosabbá vált, főleg az 1967-es úgynevezett hatnapos háború
után, fokozatosan egyre több jogot biztosított az arab állampolgár-
ok számára. A későbbiekben az izraeli arabok szegregációja helyett
beilleszkedésük kezdete volt megfigyelhető. Nem lázadtak a kor-
mány ellen, csak kevesen vettek részt kémkedésben, szabotázsban.
Izrael az arabokat nem nemzeti vagy etnikai kisebbségként,
hanem olyan különálló vallási közösségekként kezeli, amelynek
tagjait integrálni kívánja a zsidó államba.56 A kisebbségek közül a
drúzok57 alkalmazkodtak leginkább az Izrael által biztosított lehe-
tőségekhez. A drúzokat, akik az izraeli arab népesség 10 százalékát
teszi ki, Izrael megkülönböztetett bánásmóddal kezelte: kötelezővé
tette számukra a katonai szolgálatot (szemben az izraeli arabok
többségével), és számos privilégiumot élvez a közösség. Az izraeli
kisebbségek 14 százalékát adó keresztény arabok58 is több lehető-
séget és megbecsülést kapnak a muszlimoknál. Önkéntesként szol-
gálhatnak az izraeli hadseregben, saját vallási ügyeiket maguk in-
tézhetik. Mindazonáltal a legtöbb izraeli arab – vallástól függetle-
nül – nem tud azonosulni egy cionista zsidó állammal, sokkal in-
kább Ciszjordánia és Gáza palesztinjaival, főleg 1967 óta.59 A 70-es
évek óta politikai aktivitásuk megnőtt, számos nemzeti pártot és
szervezetet alakítottak. Az Oslói Egyezmény (1993) aláírása után az
izraeli arabok remélték, hogy a végső megállapodás megoldást kí-

56 Itt érdemes megemlíteni, hogy Izrael zsidó és demokratikus karaktere között észrevehető el-
lentét feszül, ugyanis nem vesz tudomást a növekvő lélekszámú és arányú arab etnikai és val-
lási kisebbségről – főképp, ha az Izrael által ma kézben tartott területek összességét vizsgál-
juk. Ha Izrael le is mond a megszállt területekről, és így biztosítja a zsidó többséget, még min-
dig problematikus az Izraelben élő és állampolgársággal rendelkező keresztény és muszlim
arab kisebbség helyzete egy kizárólagosan zsidó identitással rendelkező államban. Lásd
Krizmanits József: Milyen jövő előtt áll a közel-keleti békefolyamat? Gondolatok a Likud-kor-
mányzat ideológiai hátteréhez. Közpolitika, 2003. november. 34–35. o.
57 A drúzok az iszmáilita síitákról a 11. században Egyiptomban levált csoport, amely végül a Li-
banon-hegységben talált menedéket. Napjainkban Libanonban és Szíriában, kisebb részt Iz-
raelben élnek a drúz közösség tagjai. Bővebben: Manyasz Róbert: Az iszlám irányzatai. In
Krizmanits József (szerk.): i.m.
58 Az izraeli keresztény arabok 42 százaléka görög katolikus, 32 százaléka görög ortodox, 15
százaléka római katolikus, a többi protestáns és maronita. Moshe Ma’oz: i.m. 37. o.
59 Uo. 30–32. o.
116
nál az arab kisebbség és Izrael között fennálló konfliktusra is, de az

még további viták és alkuk tárgyát képzi.
1948–1967 között Ciszjordánia Jordániához, Gáza pedig Egyip-
tomhoz tartozott, így az ezeken a területeken élő palesztinok elté-
rő társadalmi, fejlődési modellt ismertek meg, ami hatást gyakorol
napjaink politikai folyamataira is. 1967-ben izraeli megszállás alá
kerültek ezek a területek. A megszállt területek lakosságának Izrael
állampolgárságot nem adott, a palesztinok közül sokan menekült
státussal, a Ciszjordániában élők közül többen jordán állampolgár-
sággal, a Jeruzsálem környékén élők pedig izraeli lakos (resident)
státussal rendelkeznek, de Izrael számukra sem biztosít alapvető
politikai jogokat (választás).
Bármilyen formában is jön létre, a jövőbeli palesztin államnak
saját kisebbsége lesz: a csökkenő lélekszámú palesztin keresztény
népesség. A nagyfokú emigrációnak60 – és a kisebb népszaporulat-
nak – tudható be, hogy arányuk 4–5 százalékra csökkent. Kisebb-
ségi konfliktusok nem jellemzők a palesztinokra, a keresztények és
muszlimok közötti békés együttélés és nemzetépítés valószínűleg
folytatódni fog, főképp a politikai és gazdasági élet szereplői és az
új középosztály tagjai között.
Jordánia
Transzjordánia emirátusát 1922-ben alapították. Lakosainak száma

a 20-as évek elején körülbelül 250 ezer fő volt, és húsz százaléka
tartozott valamely kisebbséghez.61 Már a kisebbségek aránya 6-8
százalékra csökkent.62 A kisebbségek fontos szerepet töltöttek be
az államépítésben. A későbbi főváros, Ammán alapját is nyelvük-
ben és kultúrájukban arabizált cserkeszek rakták le a 19. század má-
60 Az emigrációnak több oka van, köztük társadalmi-gazdasági okok, vagy az iszlamista milíci-
ák fenyegetése. Több szerző úgy látja, hogy az emigráció okai között van az izraeli szegregá-
ciós politika, amely sajátos módon elsősorban a megszállt területeken élő keresztényeket vet-
te célba. Ezzel azt kívánták elérni, hogy a kivándorlások révén csökkenjen a keresztény po-
puláció nagysága és aránya, s ezzel a palesztinok irányába megnyilvánuló nyugati szolidari-
tás és figyelem mértéke is. A feltételezés szerint a palesztin nemzet így – jelentős keresztény
kisebbség hiányában – könnye(bbe)n egybemosható az iszlámmal, és azzal együtt az iszlám
politikai aktivizmussal, a vallási radikalizmussal.
61 30 ezer keresztény arab, 12 ezer szunnita muszlim cserkesz, 2000 síita muszlim.
62 Moshe Ma’oz: i.m. 17–18. Lásd még 2. táblázat.
117
sodik felében, akik a hadseregben („Arab Légió”) is fontos felada-

tot láttak, látnak el, egyikük (Szaid al-Mufti) pedig több kormány
miniszterelnöke is volt a 40-as években.63 Az államhatalomhoz lojá-
lis cserkeszek a parlamentben is felülreprezentáltak, a kereszté-
nyek hasonlóan lojálisak a rendszerhez, a legtöbb kormányban mi-
niszteri posztokat is betöltenek, fontos szerepük van a gazdaság-
ban is. Napjainkban tehát a Jordániai Hásemita Királyságban példa-
mutató módon valósul meg a vallási és etnikai közösségek integrá-
ciója a nemzetállami keretek között. Ez igaz a keresztény arab és a
nem arab cserkesz közösségekre is. Valószínűnek tűnik, hogy ez
így is marad, amíg a monarchia megtartja hatalmát, és folytatja de-
mokratizálódási folyamatát. A keresztényekkel és az iszlamista
mozgalommal kapcsolatos érdekesség, hogy 2007 februárjában az
iszlamista Iszlám Akció Front (IAF) keresztény elnökségi tagot vá-
lasztott Azíz Maszadeh személyében, aki megválasztása után egy
héttel le is mondott, a hírnevével kapcsolatos negatív suttogó pro-
paganda miatt. Az IAF főtitkára szerint keresztény körök gyakorol-
tak nyomást rá.64
A kisebbségi kérdés kapcsán még meg kell említeni, hogy az
államalkotó népesség többsége palesztin, bár azonos etnikai, nyel-
vi, vallási és kulturális jegyekkel bírnak, ezért klasszikus kisebbségi
kérdésről esetükben nem beszélhetünk. Egy részük az arab–izrae-
li háborúk (1948, 1967) miatt menekült Jordániába, mások
Ciszjordánia jordán fennhatóságának idején érkeztek, hiszen ak-
kor a politikai központ Ammánban volt. Bár állampolgársághoz
jutottak, politikai reprezentációjuk meglehetősen alacsony a mai
napig. Asher Susser cikke, melynek címe – Palesztinok Jordániá-
ban: demográfiai többség, politikai kisebbség – is találó, részlete-
sen mutatja be helyzetüket.65 Lojalitásuk kettős: egyfelől a palesztin
mozgalomhoz kötődik, másfelől a jordán állam irányába. A kor-
mány – Husszein király jóváhagyásával – a választási rendszert oly
63 Uo. 18. o.
64 Krizmanits József: Politika és iszlám. Az iszlám és az iszlámista mozgalmak hatása a politikai
folyamatokra a Közel-Keleten. In Krizmanits József (szerk.): Vallási fundamentalizmus. Tradí-
ció, politika és radikalizmus az iszlám világban. Gondolat Kiadó–Politológiai Párbeszéd Tár-
sasága, Budapest, 2008.
65 Asher Susser: The Palestinians in Jordan: Demographic Majority, Political Minority. In Ofra
Bengio–Gabriel Ben-Dor (szerk.): i.m. 91–109. o.
118
módon változtatta meg, hogy az a törzsi lakosságnak kedvezett, a

palesztinokkal és az erősödő iszlamistákkal szemben.66 A jordánok
növekvő félelemmel figyelik a palesztin népesség arányának nö-
vekedését.67
Libanon
Az I. világháborút követően Nagy-Szíria (és így Levante) francia

mandátumterületté vált. A 20-as évek elején Szíriát a franciák hat
tartományra/államra68 osztották, melynek egyike a későbbi Liba-
non volt, olyan területi egység, melynek történelmi hagyománya
nem volt. A maroniták között komoly vita folyt, hogy kisebb, de
maronita többségű legyen Libanon, vagy nagyobb, de a maroniták
kisebb arányával, illetve a Szíriával való jövőbeli kapcsolatok ter-
mészetéről is.69 Végül a franciák a maroniták által javasoltnál na-
gyobb területen hozták létre Libanont.
A függetlenség elnyerése után több évtizedre létrejött a plura-
lista, sajátos demokratikus, úgynevezett konfesszionális rendszer,
mely az egyes keresztény és muszlim elitek együttműködésén ala-
pult, és maronita dominanciára épült. 1943-ban a későbbi elnök, a
maronita Bisara al-Khurí és a szunnita Rijád asz-Szulh megkötötte a
Nemzeti Paktumot, amely szóbeli megállapodás volt. A megegye-
zés teremtette meg a független Libanon politikai hatalommegosz-
tását, amely valójában a függetlenség, és az állam elismerésének
előfeltétele volt a franciák, illetve az arab államok részéről.70 A
maroniták létszámukhoz képest jóval nagyobb hatalomra tettek
szert, az államfő maronita keresztény lett, a miniszterelnök szunni-
66 Jordan – Electoral System Design in the Arab World. http://aceproject.org/ace-

en/topics/es/esy/esy_jo
67 Asher Susser: i.m. 102., 104. o.
68 A hat állam/terület: Libanon, Dzsebel Drúz (drúz állam), Alavita állam, Aleppo állam, Da-
maszkusz állam és Antiochia területe. Libanon független állam lett, Antiochiát 1939-ben a
franciák Törökországnak adták át, a másik négy területből jött létre a mai Szíria.
69 Fawwaz Traboulsi: A History of Modern Lebanon. London, Pluto Press, 2007. 85–87. o. Ezt a
dilemmát fogalmazza meg Júszuf asz-Szauda: „Kis Libanon gazdasági halált jelent, a Szíriával
való unió politikai halált.” Uo. 75. o.
70 Meir Zamir: From Hegemony to Marginalism: The Maronites of Lebanon. In Ofra
Bengio–Gabriel Ben-Dor (szerk.): i.m. 114. o.
119
ta, az egykamarás parlament elnöke pedig síita – mind a mai napig

így van a szokásjognak megfelelően. A parlamenti eloszlás a ke-
resztény felekezetek számára volt előnyös,71 maronita lett a hadse-
reg főparancsnoka és a bírói hatalom feje.
A konfessziók közötti, a muszlimok javára megváltozott de-
mográfiai egyensúly megbomlása volt az egyik fő oka az 1975 és
1989 közötti véres polgárháborúnak.72 Az addig békés maronita
közösséget népességi arányuk csökkenése, az arab nacionalista ra-
dikalizmus, a szunnita palesztin katonai jelenlét73 és az izraeli kato-
nai megszállás (az utóbbi egyébként a maroniták segítségkérésé-
nek hatására történt) együttesen kényszeríttették védekező, mili-
táns pozícióba.74
A polgárháborút követően, a Taif-i Egyezménynek (1989) meg-
felelően a muszlimok nagyobb hatalomhoz, több kormányzati po-
zícióhoz jutottak, egyúttal megszűnt a maronita hegemónia.75 Az
új rendszer gyöngesége viszont pont az etnikai-vallási arányok
konzerválásából fakad. Miközben a síiták aránya folyamatosan nő
(melynek oka főképp a magas népszaporulat), addig a maronitáké
(a nagyfokú elvándorlásnak és az alacsony népszaporulatnak kö-
szönhetően) drasztikusan csökkent a polgárháború kezdete óta, a
változó arányokat azonban nem követi a politikai hatalom súly-
71 A libanoni parlamentben a helyek elosztásánál az egyes felekezetek 1932-es népszámlálási

adatokon alapuló arányát vették alapul, amely a maronitáknak, illetve a keresztényeknek ked-
vezett. A 99 parlamenti képviselői helyből 54 a keresztény felekezeteké, 45 a muszlimoké
volt. A 40-es években Libanon lakosságának 53 százaléka keresztény (közülük 10% görög or-
todox, 6,3% görög katolikus és örmény), 46 százaléka muszlim (közülük 6,3% drúz) volt.
Moshe Ma’oz: i.m. 47. o.
72 A libanoni polgárháború és a kisebbségek közötti konfliktus sajátossága, hogy a háborúban
(1975–1989) több síita és szunnita halt meg a két felekezet tagjai közötti csatározások folya-
mán, mint amennyit keresztények öltek meg. Ezen felüli tény még figyelemreméltóbb: több
síita halt meg a felekezeten belüli csatározások miatt, mint amennyi szunnitát, drúzt és ke-
resztényt öltek meg a síiták. Ugyanígy több keresztényt öltek meg más keresztény felekezet
tagjai, mint amennyit muszlimok öltek meg. K. Packradoni: Toward Ethnicaly Egalitarian
Arab Societies. Konferencia-előadás. Idézi Saad Eddin Ibrahim: Management and
Mismanagement…, i.m. 30. o.
73 A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) – Jordániából történő kiűzetése után – székhely-
ét Bejrútba tette át a 70-es évek elején.
75 Ennek egyik példája a parlamenti arányok megváltozása is. Taif eredményeképp a parlament
létszáma 128 főre nőtt, amelynek tagjai közé 64 keresztény és 64 muszlim képviselőt válasz-
tanak.
120
pontjának hasonló arányú vagy legalább részleges változása. Azaz

amíg – az immár a lakosság húsz százalékánál valószínűleg kisebb
arányú – maronita „kisebbség” tagjai közül kerül ki hagyományo-
san az államfő, birtokolnak gazdasági csúcspozíciókat, és alkotják
részben még mindig a hadsereg felső vezetését, addig a legna-
gyobb arányú síiták továbbra is háttérbe szorulnak mind gazdasá-
gilag, mind politikailag. A rendszer alapja ugyanis – a már említett
– a maroniták és a szunniták közötti történelmi politikai hatalom-
megosztás. Ez azonban – főleg Szíria 2005-ös katonai kivonulása
után – immár nehezen fenntartható. Michel Aoun, volt tábornok, a
legutóbbi választásokon (2005. május–június) a maronita közösség
körében elsöprő győzelmet arató ellenzéki vezető többek között
ezen okból a hagyományos maronita–szunnita szövetség helyett
egy nagyobb társadalmi legitimációval rendelkező maronita–síita
kiegyezésben és szövetségben látja a helyzet feloldásának lehető-
ségét.76
A polgárháború utáni libanoni rendszer részben a polgárhá-
ború előtti állapotokat állította vissza: egyfelől erősek maradtak a
felekezeteken belüli kohéziót erősítő tendenciák, másfelől a ke-
resztények, síiták, szunniták és drúzok közötti parlamenti szövetsé-
gek erősödtek. A legerősebb síita (nem csak) politikai mozgalom,
a Hezbollah, amelynek távlati céljai között szerepel Libanon (síita)
iszlám állammá való átalakítása, a konfesszionális rendszer jövőjé-
re nagy hatással lehet.
Szíria
Szíria legnagyobb kisebbsége a heterodox muszlim alavita77 közösség,

amely a lakosság közel 12 százalékát teszi ki. Legtöbben az úgynevezett
Alavita-hegységben (Dzsebel an-Nuszajrijja) laknak, de nagyobb alavi-
ta népesség él a szíriai tengerparton is. Az alaviták sajátos utat jártak be
a közel-keleti kisebbségek közül: a szunnita többség ellenében kerül-
tek hatalomra, úgy, hogy a szunniták közül nem is kevesen illegitim-
76 Interjú Sofia Antun Saadeh libanoni társadalomtudóssal. Bejrút, 2006. november.

77 Az alaviták (más néven nuszajriták) síita eredetű csoport Szíria északnyugati partvidéki
hegységében (Dzsebel an-Nuszajrijja), a 9. században alapította Ibn Nuszajr. A drúzokhoz
hasonlóan ezoterikus tanítású szekta. Bővebben: Manyasz Róbert: i.m.
121
nek, sőt egyenesen iszlámellenesnek tartják a 60-as évek óta hatalmon

levő, „eretnek” alaviták által dominált Baath-rendszert.
1918–1920 között, a kvázi független Szír Arab Állam idején kí-
sérlet történt arra, hogy egy nem felekezetiségen alapuló nemzeti
közösség jöjjön létre Szíriában.78 Ennek a francia katonai interven-
ció és az azt követő francia mandátum vetett véget, amely viszont
támogatta a felekezeti alapon álló szeparatizmust. Csak 1946-ban, a
franciák távozása után tudtak a szír vezetők a nemzeti integrációra
kísérletet tenni. A felgyorsuló modernizáció és a nemzeti iskola-
rendszer kialakítása elősegítette a különböző kisebbségeket és tár-
sadalmi csoportokat, hogy közeledjenek egymáshoz.
A franciák 1920-ban Szíriát több tartományra osztották, amelynek
egyike az Alavita Állam volt, mely az alaviták által lakott – fent említett
– területeken jött létre, és 1936-ig létezett. 1936. június 15-én hat alavi-
ta előkelőség petíciót írt Leon Blum francia miniszterelnöknek, mely-
ben felhívták a figyelmét, hogy az alaviták különböznek a szunnita
muszlimoktól, és ezért elutasítják, hogy a létrejövő Szíriához csatolják
őket, melynek iszlám az államvallása, a szunniták pedig az alavitákat
hitetlennek tartják. Az aláírók között volt Ali Szulejmán, a későbbi szír
elnök, Háfez el-Aszad apja is.79 Hogy az alavita közösség végül a 40-es
években mégis elfogadta a Szíriával való egyesülést, annak több – kül-
ső és belső – oka is volt.80 A két világháború között a franciák elősze-
retettel támaszkodtak az alavita és a drúz kisebbségre, amely révén a
hadseregben is meghatározó lett a szerepük. Később ez az örökség
vezetett az alaviták dominanciájához az állami elitben is, amit Itamar
Rabinovich a hadsereg-állam szimbiózis fogalmával ír le.81
Szíria függetlenné válása után, és főleg az 1954-es drúz felke-
lést követően, a kisebbségek korlátozott autonómiája véget ért, így
azok egyre inkább a szír politikai életben és a hadsereg vezetéséért
folyó küzdelemben vettek részt. Az alavita közösség tagjai is a had-

79 Eyal Zisser: The ’Alawis, Lords of Syria: From Ethnic Minority to Ruling Sect. In Ofra
Bengio–Gabriel Ben-Dor (szerk.): i.m. 129. o.
80 Uo. 132. o.
81 Itamar Rabinovich: Syria Under the Ba’th, 1963-1966. The Army-Party Symbiosis in Syria.
New York, Praeger, 1971. Idézi Gabriel Ben-Dor: Minorities in the Middle East: Theory and
Practice. In Ofra Bengio–Gabriel Ben-Dor (szerk.): i.m.
122
seregben találtak előmeneteli lehetőséget, és a keresztények példá-

ját követve pedig politikai pártokhoz csatlakoztak. Az alaviták elő-
szeretettel váltak radikális politikai pártok (arab nacionalista Baath
és szír nacionalista Szír Néppárt) tagjává.82 Ezen pártok nacionalis-
ta ideológiája egyenlővé tette az alavitákat a szunnita többséggel, a
szír/arab nemzet többi tagjával. Az 50-es és 60-as évek modernizá-
ciója és szekularizációja a kisebbségek és a többségi társadalom
tagjainak közös identitást teremtett.
Az 1954-es választásokon a Baath a harmadik legnagyobb parla-
menti erővé vált 16 képviselővel a 142 fős parlamentben.83 Az
1958–1961 között Egyiptommal – többek között a Baath közreműkö-
désével – létrehozott unióban (Egyesült Arab Köztársaság) azonban a
Baath tagjait kiszorították vezető politikai és katonai pozíciókból.
1963. március 8-án a Baath sikeres hatalomátvételt hajtott végre. A fő
forradalmi erő a Katonai Bizottság volt, a Baath párthoz közel álló ka-
tonatisztek csoportja, akik azonban jellemzően nem voltak a párt tag-
jai. A Katonai Bizottság vezetése öt főből állt, közülük három (Háfez
el-Aszad, Szalah Dzsadíd és Muhammad Umran) alavita, kettő drúz
volt.84 Igaz, az alavita tisztek önmagukat arab-szíriai nacionalistának,
és nem az alavita közösség tagjainak tartották.
1970-ben Háfez el-Aszad ragadta magához a hatalmat, 1971-ben
Szíria elnökévé választották. Aszad hatalmát a saját szűkebb családjá-
nak, törzsének (Kalbiyya) tagjaira, a szövetséges alavita törzsekre, és
más heterodox vallási kisebbségi közösségekre (drúz, iszmáilita) ala-
pozta. Külpolitikájában a síiták szövetségét kereste, ezzel (is) magya-
rázható Szíria és Irán szoros stratégiai-politikai kapcsolata.
A szunniták a rendszerre ellenszenvvel tekintettek, ami a Muzul-
mán Testvérek 1976–1982 közötti lázadásában csúcsosodott ki.85 1982

83 Uo. 60. o.
84 Eyal Zisser: i.m. 134. o.
85 A Muzulmán Testvérek ellenszenvét és haragját leginkább az váltotta ki, hogy 1976-ban Szíria
beavatkozott a libanoni polgárháborúba, ahol politikailag és katonailag is a maronita keresz-
tényeket támogatta a libanoni szunniták ellenében. Moshe Ma’oz: i.m. 63. o. Szíria részvétele
a libanoni politikában abból a félelemből is fakadt, hogy ha Libanon felekezeti alapon nem
tartható egyben, az állam szétesése a szomszédos Szíriára is hatással lehet. Gabriel Ben-
Dor–Ofra Bengio: The State and Minorities Toward the Twenty-first Century: An Overview.
In Ofra Bengio–Gabriel Ben-Dor (szerk.): i.m.
123
februárjában Hama városát, amely az iszlamista felkelés központja volt,

lebombázta a szír hadsereg, és az iszlamista ellenállást ezzel javarészt
felszámolta a hatalom. A szunniták ellenérzésének leküzdésére a 80-as
évek óta a rendszer kísérletet tett arra, hogy a szunniták szövetségét,
vagy legalábbis hallgatólagos támogatását megszerezze. Vallási (Korán-)
iskolákat nyitott a hatalom, a Muzulmán Testvérek több ezer bebörtön-
zött tagját szabadon engedték, és újra engedték, hogy a nők hidzsábot
(hagyományos fejkendő) hordjanak, amit a 60-as évektől tiltottak. Más-
felől a rezsim – a hozzá lojális ulema támogatásával – igyekezett hang-
súlyozni a szíriai iszlám pluralista és felvilágosult jellegét. A vidéki szun-
nita csoportokat pedig a rendszer támogatóivá próbálta tenni: sok
szunnitát neveztek ki kormányzati, parlamenti tisztségekre, Baath tiszt-
ségviselőnek. Azonban a katonai-biztonsági szervezetek, a titkosszolgá-
latok, a fő kommandós egységek élén alaviták, vagy Aszadhoz hű nem
alaviták állnak. A rendszer ma széles támogatói bázissal bír, a szunniták
elfogadják, de legalább beletörődnek az alavita uralkodásba, mivel nem
látnak jobb alternatívát (ideértve az iszlamistákat is).
Az alaviták olyan nemzeti integrációt támogatnak az arabok
között, melynek alapja az arab nacionalizmus, a szír patriotizmus
és a nem felekezeti alapú egység. A nem arab etnikai közösségek
legalább részben arabizálódtak és integrálódtak a szír államba. Szí-
ria legnagyobb nem arab etikuma (6–7%) a kurd népcsoport. A vá-
rosi kurd népesség nagymértékben asszimilálódott, számos vidéki
és törzsi kurd él keleten és északkeleten, akik jobban megőrizték
kisebbségi identitásukat. Ellenük a központi hatalom számos olyan
lépést tett, ami az etnikai identitás megőrzése ellen hat.86 A többi
kisebbség kevésbé jelentős: a keresztény örmények nagy része a
60-as években emigrált (mára arányuk 4 százalékra csökkent), a zsi-
dók és a nesztoriánusok a 90-es években emigráltak. Az etnikai ki-
sebbségek között cserkeszek és türkmének vannak még.
Szudán
A Közel-Kelet és a szubszaharai Afrika határán fekvő Szudán Afrika

és a Közel-Kelet legnagyobb állama, mely etnikai, vallási, nyelvi és
86 Ideértve az erőszakos arabizációt, a kurd nyelv használatának tiltását stb. Moshe Ma’oz: i.m. 67. o.
124
más faktorok mentén megosztott. Ennek oka főleg a koloniális kor-

szakra vezethető vissza, amely nem vette figyelembe az etnikai, vallá-
si, nyelvi és más faktorokat az államhatárok meghúzásakor. A függet-
lenség elnyerésekor (1956) az – északon koncentrálódó – arab mus-
zlim közösség aránya meghaladta a lakosság 60 százalékát. Az északi
elit mindig is az egyetlen legitim uralkodó rétegnek tartotta önma-
gát. A nem muszlim dél-szudáni népesség körülbelül a 30 százalékát
teszi ki az ország lakosságának, főleg animisták és keresztények, kü-
lönböző afrikai népcsoportok és törzsek tagjai, akik számos dialek-
tust beszélnek, közös nyelvük az angol. A homogén északi és a hete-
rogén déli népességet a Nuba hegység választja el egymástól.
Már a függetlenség elnyerése előtt regnáló kormányok is megve-
tették a déli, pogánynak és primitívnek tartott népességet, és gyakran
erőszakkal léptek fel ellenük.87 A cél kezdetektől fogva dél iszlamizá-
lása volt, a prófétai hagyomány szerint ugyanis a muszlim terület/tár-
sadalom (Dár al-Iszlám) a nem muszlim társadalommal (Dár al-
Harb) szemben felsőbbrendű, és szent vallási kötelessége a muszlim
arab többségnek, hogy kiterjessze az iszlám fennhatóságát. Ezt a
törekvést – értelemszerűen – a déliek elutasították; 1956–1995 kö-
zött csupán tíz évig tartott a viszonylagos nyugalom (1972–1982), ami-
kor dél-Szudán önkormányzattal rendelkezett, az Addisz-abebai
Egyezménynek köszönhetően. 1983-ban Dzsaafar Muhammad an-
Numajri (vezette katonai rezsim) visszakozott az egyezménytől,88 amit
egyébként az 1969 óta hatalomban lévő Numajri maga írt alá koráb-
ban, és visszaállította Khartoum közvetlen irányítását. Bevezettette és
kötelezővé tette nem muszlimok számára is az iszlám jogot (saría),
aminek következménye a déliek heves ellenállása volt.89 Ez az azóta
hatalomra jutott kormányok alatt sem változott.90 Figyelemre méltó,
hogy a szudáni uralkodó katonai rezsim tagjai egy északi arab provin-
ciából származnak, a főváros, Khartúm közeléből, miképp az összes
katonai puccs (1958, 1969, 1989) végrehajtói mind arab muszlim tisz-
87 Uo. 91–92. o.
88 Saad Eddin Ibrahim: Ethnic Conflict and State-Building in the Arab World. Blackwell
Publisher, 1998. 240. o.
89 Yehudrit Ronen: Religion and Conflict in Sudan. In Ofra Bengio–Gabriel Ben-Dor (szerk.):
i.m. 77–78. o.
90 Uo. 79–82. o.
125
tek voltak északról.91 A fentiek tükrében dél-Szudán problémája meg-

oldhatatlannak tűnik a (közel)jövőben.
Összefoglalás
Az arab világ kisebbség–többség kapcsolatai összefüggenek az adott

többség meghatározásával. Mivel különböző kisebbségek léteznek,
ennek megfelelően esetenként különbözik a többség is. A kisebbsé-
gek jellemzően olyan államszervezési elveket támogatnak, melyek ré-
vén közös nevezőt találhatnak a többséggel. A nem muszlim arab ki-
sebbségek természetes tendenciája, hogy az arab nacionalizmus meg-
valósításának lehetőségeit keresik. Amikor az nem kivitelezhető vagy
nem népszerű, akkor a területiségen alapuló nemzetállami patriotiz-
mus/nacionalizmus töltheti be e szerepet. Ez utóbbira példa Egyiptom
és a nagy számú kopt kisebbség példája. Ha a kisebbség muszlim, de
nem arab (kurdok Irakban, berberek Észak-Afrikában), akkor általában
jellemző, hogy az állam iszlám karaktere lehet az összekötő közös
elem.92 Van kivételes példa is, Libanon, ahol egyik közösség sem alkot
teljes többséget, ezért a kisebbség meghatározása nehézkes; tulajdon-
képpen minden közösség kisebbséget alkot a többség hiányában. Jor-
dánia is sajátos példa: a törésvonal a palesztinok és a jordánok között
sokkal inkább nemzeti, semmint etnikai jellegű.
A legtöbb esetben az arab rezsimek számára a kisebbségek és
etnikai csoportok pusztán problémát jelentenek: az arab államok a
nemzeti egységet igyekeznek hangsúlyozni, míg a kisebbségek sa-
ját különbözőségük alapján erősítik öntudatukat. Az egyes kor-
mányzatok épp ezért közösségekről vagy csoportokról beszélnek,
nem pedig kisebbségekről. Az egyes rezsimek és kisebbségek kap-
csolatát nagy változatosság jellemzi, egyrészről számos példa van a
kisebbségek sikeres integrációjára, más esetekben a kisebbségek
és az állam közötti – gyakran konstans – konfliktus figyelhető meg.
91 Saad Eddin Ibrahim: Ethnic Conflict…, i.m. 236–237. o.

92 Algériában a berber kisebbség nem arab, de az államhatalom és az iszlamisták között komoly
konfliktus alakult ki, ezért ott sem az iszlám állam, sem az arab nacionalizmus nem megva-
lósítható, hanem a helyi algériai nacionalizmus megteremtésére történtek kísérletek. Az algé-
riai konfliktusról bővebben: Krizmanits József: Politika és iszlám. i.m.
126
A központi hatalom represszív politikája, illetve regionális és glo-

bális faktorok gyakorta a kisebbségek átpolitizáltságához vezetnek,
ahogy arra Ofra Bengio és Gabiel Ben-Dor rámutat. 93
Maya Shatzmiller is a kisebbségek politizáltságának kérdését
vizsgálta munkájában. Úgy látja, hogy az állam által gerjesztett ellen-
ségeskedés, a kisebbségek intézményi struktúrákból történő kiszorí-
tása és más tényezők vezettek a kisebbségi identitások átpolitizáltsá-
gához. Az államszervezés szekuláris modellje ugyanis kizárt minden
olyan kisebbségi identitást, amely nem igazodik az állami ideológiá-
hoz. Ezért a kisebbségi közösségek elkülönültek a muszlim többség-
től, és saját – kultúrán, valláson és nyelven alapuló – identitásokat
hoztak létre. Másfelől a vallási/etnikai kisebbségek és az állam közöt-
ti kapcsolatoknak dinamikája van, amely kapcsolat segítette a ki-
sebbségi közösségekben a nemzeti identitás megszületését.94
Saad Eddin Ibrahim meglátása szerint a közel-keleti kisebbségi kér-
désre megoldást az egyes államok találhatnak. Eszköze azon államok-
ban, ahol a kisebbségek az állam egy adott területén élnek (Irak, Szu-
dán) a föderalizmus lehet. A decentralizáció megváltoztatná a kisebbsé-
gek természetét, akik addig állami politikai pozíciókat igyekeznek be-
tölteni, a föderalizmus keretén belül, és annak révén viszont keveseb-
ben törekednének a centrumba. Saad Eddin Ibrahim argumentációja
szerint azon államokban, ahol a kisebbségek nem koncentrálódnak
egy adott területen, ott a demokrácia teremtheti meg a kisebbségi iden-
titás és a nemzeti identitás (vatanijja) konfliktusmentes egymás mellett
létezését. A harmadik lehetőség a civil társadalom megteremtése és
megerősítése, amelynek révén az etnikai kötődés és a közösségi lojali-
tás fontossága csökkenhet, a kisebbségek izolációja oldódhat, azaz nem
etnikai vagy vallási alapon működő, hanem vegyes, a társadalom külön-
böző csoportjait integráló szervezetek és intézmények jöhetnek létre.95
Az etnikai kisebbségek általában nem asszimilálódnak. Moshe
Ma’oz 1999-ben megjelent könyvében még azt valószínűsíti, hogy
93 Ofra Bengio–Gabriel Ben-Dor (szerk.): i.m.

94 Maya Shatzmiller: Introduction. In Maya Shatzmiller: Nationalism and Minority Identities in
Islamic Societies. Montreal, McGill-Queen’s University Press, 1999. vii–xiv. o.
95 Saad Eddin Ibrahim: Management and Mismanagement…, i.m. 18–22. o.; Gabriel Ben-
Dor–Ofra Bengio: The State and Minorities Toward the Twenty-first Century: An Overview.
In Gabriel Ben-Dor–Ofra Bengio (szerk.): i.m. 200., 202–203. o.
127
a nagy számú etnikai kisebbségi populáció Dél-Szudánban és

Észak-Irakban (Iraki Kurdisztán) addig folytatja küzdelmét az ön-
rendelkezésért és az önkormányzatiságért, amíg az adott ország
autoriter rendszerét demokratikus rendszer nem váltja fel, vagy
míg nemzetközi intervenció nem történik az érdekükben.96 Az ira-
ki kurdok esetében a nemzetközi intervenció 2003-ban megtör-
tént, a 2005-ben született iraki alkotmány pedig megalapozta az or-
szág föderatív átalakítását, melynek révén a kurd önkormányzati-
ság és önrendelkezés megvalósult. Izraelnek sajátos etnikai kisebb-
ségi problémája van: míg integrálni próbálja saját arab kisebbségét,
addig igyekszik megőrizni az állam zsidó karakterét is, ezek egy-
idejű megvalósításának célja viszont számos problémát vet fel.
Ha az arab vallási kisebbségeket (keresztények, síiták, alaviták)
vizsgáljuk, azt látjuk, hogy politikai státusuk időről időre változik, a
nem szunnita arab közösségek gyakran hátrányos helyzetbe kerülnek
az uralkodó (szunnita arab) többséghez és elithez képest. A felső- és
középosztálybeli keresztények sikeresen integrálódtak a szekuláris tár-
sadalmakba (Jordánia, Szíria, Irak 2003-ig, Palesztina és változó jelleg-
gel Egyiptom). Azokban az országokban azonban, ahol a militáns
iszlamista mozgalmak erősek, a többségi társadalom gyanakvással, ide-
genkedéssel tekint rájuk, és esetenként erőszakkal lép fel ellenük. Más
államokban a legtöbb vallási kisebbség folyamatos, különböző mérté-
kű integrációja vagy alkalmazkodása várható az adott „nemzetállam-
ba”. Minél inkább szekuláris, liberális vagy demokratikus az adott ál-
lam, annál nagyobb mértékű és gyorsaságú az integráció.
A főbb etnikai konfliktusok megoldatlanok a Közel-Keleten. Már-
pedig a belpolitikai konfliktusok alapja a Közel-Keleten az etnikai és
vallási csoportok közti politikai viszony. A nemzetállami eszme (egysé-
ges népesség él adott politikai határokon belül) a régió egyik államá-
ban sem valósult meg. Minden közel-keleti államban kettő vagy több –
öntudattal rendelkező és szervezett – etnikai vagy vallási közösség léte-
zik. A folyamatos külső intervenciók és a kisebbségek hagyományos
idegenkedése attól, hogy feladják önálló identitásuk, megnehezíti az
egyes kormányzatok mozgásterét a konfliktusok kezelésében, és ebből
fakadóan egyúttal a békés együttélés megteremtésében is.
96 Moshe Ma’oz: i.m. 104–106. o.
128
Függelék
1. táblázat: Kisebbségek a Közel-Keleten a 21. században

(Összefoglaló regionális adatok)1
Vallás Arab/arabizált Nem arab Összesen
Szunnita muszlim 108 millió 20 millió 128 millió
Síita és egyéb heterodox muszlim 21 millió – 21 millió
Animista – 10 millió 10 millió
Zsidó – 5 millió 5 millió
Keresztény 10 millió 7 millió 17 millió
Összesen 139 millió 42 millió 181 millió
Forrás: Moshe Ma’oz: Middle Eastern Minorities. Between Integration and Conflict.
Policy Papers No. 50. The Washington Institute for Near East Policy, 1999. 109. o.,
CIA World Factbook 2007, illetve saját számítások
2. táblázat: Kisebbségek a Közel-Keleten a 21. században

(Országonkénti felosztás)
Ország Népesség2 Vallási közösség Etnikai csoport
Egyiptom 80 335 000 Szunnita muszlim: 90% Arab 98%
Kopt 9% Berber, núbiai, beduin és
Egyéb keresztény: 1% arabizált hámi népesség: 1%
Görög és más európai
(főleg olasz és francia): 1%
Irak 27 500 000 Síita muszlim: 60-65% Arab: 75-80%
Szunnita muszlim: 32-37% Kurd: 15-20%
Keresztény, egyéb: 3% Türkmén, asszír, egyéb: 5%
Izrael 6 425 0003 Zsidó: 76,4% Zsidó:4 76,4%
Szunnita muszlim: 16% Nem zsidó (főleg arab): 23,6%
Keresztény: 2,1%
Drúz és egyéb: 2%
Meg nem határozott: 3,5%
Jordánia 6 055 000 Szunnita muszlim: 92% Arab: 98%
Keresztény:5 6% Cserkesz: 1%
Egyéb (síita és drúz): 2% Örmény: 1%
1 A számításokban a következő országok szerepelnek: Egyiptom, Irak, Izrael, Jordánia, Libanon,

Palesztin területek (Ciszjordánia és Gáza), Szíria és Szudán.
2 Az egyes országok népessége becslések alapján van meghatározva.
3 Közülük 420 000 telepes Ciszjordániaban és Kelet-Jeruzsálemben, 20 000 az Izrael által elfog-
lalt Golán fennsíkon.
4 Az izraeli zsidók 67,1%-a izraeli születésű, 22,6%-a európai és amerikai, 5,9%-a afrikai, 4,2%-a
pedig ázsiai származású.
5 Főleg görög ortodox, illetve görög és római katolikus, szír ortodox, kopt, örmény ortodox,
protestáns.
129
Ország Népesség2 Vallási közösség Etnikai csoport

Libanon 3 925 000 Muszlim: 63% Arab:9 95%
Síita muszlim:6 33% Örmény: 4%
Szunnita muszlim: 24% Egyéb: 1%
Drúz: 6%
Keresztény: 36%
Maronita: 18%
Más keresztény:7 18%
Egyéb:8 1%
Palesztin 3 618 000 Szunnita muszlim: 94,7% Arab 100%
területek Keresztény: 5,3%
Ciszjor- 2 556 000 Szunnita muszlim: 75% Arab: 83%
dánia10 Zsidó: 17% Zsidó: 17%
Keresztény: 8%
Gáza 1 482 000 Szunnita muszlim: 99,3% Arab: 100%
Keresztény: 0,7%
Szíria 19 315 00011 Szunnita muszlim: 74% Arab: 87%
Alavita: 12% Kurd: 6%
Drúz: 3% Örmény: 4%
Görög ortodox: 4% Egyéb: 3%
Örmény: 4%
Szír katolikus: 1%
Görög katolikus: 1%
Egyéb:12 1%
Szudán 39 380 000 Szunnita muszlim: 70% Fekete afrikai: 52%
Animista: 25% Arab: 39%
Keresztény: 5% Bedzsa: 6%
Külföldi és egyéb: 3%
Forrás: Moshe Ma’oz: Middle Eastern Minorities. Between Integration and Conflict.
Policy Papers No. 50. The Washington Institute for Near East Policy, 1999. 110–111. o.,
CIA World Factbook 2007, illetve saját számítások
6 A libanoni felekezeti adatok megállapítása azért is nehéz, mert a keresztény felekezetek min-
denféle népszámlálási kísérlet lehetőségét elvetik – az ugyanis nyilvánvalóvá tenné arányuk
drasztikus csökkenését. A kisebb születésszám és a nagyfokú emigráció miatt a keresztények
aránya ugyanis folyamatosan csökken, míg a síiták aránya folyamatosan nő – ami a magas nép-
szaporulatnak tudható be.
7 Ebből körülbelül 6% görög ortodox, 5% görög katolikus, 4% örmény ortodox, 3% egyéb keresz-
tény (protestáns, örmény katolikus stb.)
8 Többek között Bahá’i vallásúak, illetve főleg a nagyszámú délkelet-ázsiai bevándorlónak betud-
hatóan hinduk és buddhisták.
9 Számos keresztény libanoni nem arabnak, hanem az ősi kánaániták leszármazottjának, föníci-
ainak tartja és nevezi magát.
10 Ciszjordánia adatainál – a de facto állapotok bemutatása miatt – fel van tüntetve a közel
420 000 izraeli telepes is, de ezt nem számítottuk a Palesztin területek össz-adataihoz..
11 További 40 000 lakos él a megszállt Golán fennsíkon – 20 000 arab (18 000 drúz és 2000
Golán-fennsíkon
alavita), illetve 20 000 izraeli telepes.
12 Síita, szír ortodox, iszmáilita, protestáns.
130
3. táblázat: Főbb kisebbségi kategóriák az arab világban az 1990-es

évek elején13
Kisebbségi felosztás Populáció Arány Koncentráció/főbb területek
1. A többség (arab nyelvű, szunnita Az összes arab országban,
190 millió 80%
muszlim, kaukázusi) kivéve Libanon, Irak, Bahrain
2. Nyelvi/kulturális kisebbségek
32,3 millió 13,7% Marokkó, Szudán, Algéria, Irak
(nem arab)
3. Vallási kisebbségek (nem muszlim) 17,9 millió 7,6% Szudán, Egyiptom, Libanon, Palesztina
4. Muszlim kisebbségek (nem szunnita) 20,8 millió 8,8% Irak, Libanon, Szíria, Öböl-államok
5. Etnikai kisebbségek (nem sémi/
8,7 millió 3,7% Szudán
hámi/kaukázusi)
Forrás: Saad Eddin Ibrahim: Management and Mismanagement of Diversity. The
Case of Ethnic Conflict and State-Building in the Arab World. Paris, United Nations
Educational, Scientific and Cultural Organisation (UNESCO), Discussion Paper Se-
ries – No. 10. 1996. 26. o., illetve Saad Eddin Ibrahim: Sects, Ethnicity, and Minority
Groups in the Arab World. Cairo, Ibn Khaldoun Center, 1994. 86. o. (Az egyes kate-
góriákhoz tartozó adatok esetenként fedik egymást.)
4. táblázat: „Nyelvi” kisebbségek az arab világban az 1990-es évek elején

Kisebbségi csoport Lélekszám Többségi vallás Eredet Koncentráció/főbb területek
Kurdok 5 millió Muszlim Kurdisztán Irak, Szíria
Örményország
Libanon, Szíria, Irak,
Örmények 1 millió Keresztény (Törökország és a
Egyiptom
FÁK tagállamai)
Arámiak 125 ezer Muszlim Szíria, Irak, Libanon Szíria, Irak, Libanon
Törökország,
Türkmének 125 ezer Muszlim Jordánia, Szíria
FÁK déli tagállamai
Törökök 125 ezer Muszlim Törökország Szíria, Irak
Irániak 350 ezer Muszlim Irán Irak, Öböl-államok
Askeneázi zsidók 3,5 millió Zsidó Európa, Amerika Palesztina/Izrael
Animista Dél-Szudán, Dél-Szudán,
Afrikai törzsek 5,5 millió
(pogány) Dél-Marokkó Dél-Marokkó
Dél-Egyiptom, Észak- Dél-Egyiptom, Észak-
Núbiaiak 500 ezer Muszlim
Szudán Szudán
Marokkó, Algéria, Marokkó, Algéria, Tunézia,
Berberek 15 millió Muszlim
Tunézia, Líbia Líbia
Forrás: Saad Eddin Ibrahim: Reflection on the Question of Minorities. Cairo, Ibn
Khaldoun Center, 1992., Saad Eddin Ibrahim: Ethnic Conflict and State-Building in
the Arab World. Paris, United Nations Educational, Scientific and Cultural Organisa-
tion (UNESCO), 1996. 231. o.
13 A 3–6. táblázatok kapcsán hangsúlyozottan fel kell hívni a figyelmet, hogy a források az
1990-es évek elejére vonatkoznak, azaz az egyes csoportok létszáma, és emiatt az arányuk
nem releváns adatok, de nagyságrendeket érzékeltetni tudnak. A legtöbb adat becslésen és
korábbi forrásokon alapul.
131
5. táblázat: Nem szunnita iszlám felekezetek az arab világban az

1990-es évek elején
Nem szunnita iszlám felekezetek KialakulásKoncentráció/
Lélekszám
az arab világban (Kr. u.) főbb területek
Irak, Libanon,
12-es síiták (dzsacfariták) 10 millió 7–9. század
Öböl-államok
Zajditák 3,5 millió 8. század Jemen, Arab-félsziget
Szíria, Libanon, Irak,
Iszmáiliták 300 ezer 8. század
Öböl-államok
Drúzok 1,35 millió 11. század Szíria, Libanon, Palesztina/Izrael
Alaviták 3 millió 9. század Szíria, Libanon
Kháridzsiták 1,5 millió 7. század Omán, Algéria, Tunézia
Összesen 19 650 000
Khaldoun Center, 1992.
6. táblázat: Nem muszlim vallási kisebbségek az arab világban az

1990-es évek elején
Nem muszlim vallási kisebbségek Lélekszám Koncentráció/főbb területek
1. Keresztények 12 588 000
Görög ortodoxok 1 900 000 Szíria, Libanon, Jordánia, Palesztina
Nesztoriánusok 900 000 Szíria, Irak, Libanon
Kopt ortodoxok 5 600 000 Egyiptom, Szudán
Jakabeusok 225 000 Szíria, Libanon, Irak
Örmény ortodoxok 600 000 Szíria, Libanon, Jordánia, Irak, Egyiptom
Római katolikusok 625 000 Szudán, Szíria, Libanon, Palesztina, Egyiptom
Görög katolikusok 500 000 Libanon, Szíria, Egyiptom
Szír katolikusok 8 000 Libanon, Szíria
Örmény katolikusok 85 000 Libanon, Szíria
Római katolikus koptok 170 000 Egyiptom, Szudán
Káldeusok 625 000 Irak, Szíria, Libanon
Maroniták 1 150 000 Libanon, Szíria
Protestánsok 200 000 Szudán, Libanon, Szíria, Egyiptom
2. Zsidók 4 700 000
Ortodox zsidók 4 400 000 Palesztina/Izrael/nyugati területek
Karaiták 150 000 Palesztina/Izrael/keleti területek
Szamaritánusok 150 000 Izrael
3. Heterodox vallások 5 825 000
Szábeusok 150 000 Irak
Jezidiek 125 000 Irak
Boháik 50 000 Palesztina/Izrael/ Irak
Afrikai törzsi vallások 4 500 000 Szudán
Összes nem muszlim vallási kisebbség 22 113 000
Khaldoun Center, 1992.
132
Azsia - csicsman_paki.qxd 7/25/2008 5:28 PM Page 133
6.
Csicsmann László
Pakisztán és Banglades –
államképző erő-e a vallás?
Az indiai szubkontinens az ázsiai szárazföldi és tengeri kereskedel-

mi útvonalak kereszteződésében fekszik, amelynek következtében
gyakori volt a különféle népek vándorlása. A középkori dél-ázsiai
fejedelemségeket, illetve birodalmakat (pl.: Mughal Birodalom)
multietnikus társadalmaknak tekinthetjük, ahol az egyén társadal-
mi hierarchiában betöltött helyét a vallás határozta meg. Az indiai
szubkontinens azért is egyedülállónak tekinthető, mivel nincsen
még egy olyan régió a világon, ahol az öt világvallásból négy meg-
található lenne. Egyedül a kínai eredetű konfucianizmus nem talált
követőkre Dél-Ázsiában, a buddhizmus és a hinduizmus ebben a
térségben született, míg a kereszténység az 1. századtól, az iszlám
pedig a 8. századtól van jelen. A szubkontinenst ért „idegen” kultu-
rális hatások eredményeként vallási, nyelvi és etnikai sokszínűség
jellemezte a hegyekkel és tengerekkel szegélyezett, óriási kiterjedé-
sű területet. A nyelvészeti kutatások szerint a történelmi Indiában
megközelítőleg 1600-féle nyelvet beszél(t) a lakosság.1
Az állam, nemzet és kisebbség fogalmainak dél-ázsiai megjele-
nése a kolonializmus késői szakaszához köthető. A nyugati fejlődé-
si modell, a területi alapon nyugvó nemzetállami logika idegen
elemként terjedt el a térségben: az európai nagyvárosokban tanult
1 A térség kultúrtörténetének áttekintéséhez lásd Puskás Ildikó: Lélek a körforgásban. A hindu-

izmus születése (Budapest, Balassi Kiadó, 2000) című könyvét.
133
indiai elit „importálta” a nacionalizmus fegyverét, amelyet a brit

gyarmatosítók ellen fordítottak.2 A dekolonizáció eredményeként
az addig egységesen a brit korona alá tartozó India 1947. augusztus
15-én két államra, Indiára és Pakisztánra szakadt ketté. A független-
ség szellemi atyjai, Mahatma Gandhi és Mohamed Ali Dzsinnah
egymástól eltérő modellekben gondolkoztak. Míg Gandhi az „egy-
ség a sokféleség” elv jegyében a szubkontinens felosztása ellen
szólalt fel, addig Dzsinnah erőteljesen kiállt az önálló Pakisztán lét-
rehozása mellett, hivatkozván az indiai muszlim nemzet jogaira. A
kettőjük között zajlott vitában a gyarmatosítók az „oszd meg, és
uralkodj” elv alapján a kettéosztás mellett döntöttek, amelynek kö-
vetkeztében új állam született: Pakisztán.
Jelen tanulmány célja, hogy a Pakisztán létrejöttével kapcsolatos
dilemmákon keresztül szemléltesse a kisebbség, állam, nemzet és
vallás kategóriáinak megjelenését az államalapítással összefüggő
diskurzusban.3 Választ kíván adni arra a kérdésre, hogy lehet-e pusz-
tán vallási alapon létrehozni egy modern nemzetállamot. A cikk kü-
lönös figyelmet fordít a kisebbségi kérdésre, a kisebbségek jogainak
érvényesülésére, illetve vizsgálja a pakisztáni kisebbségek politikai
és gazdasági marginalizációjának okait és következményeit.
1. Egy új állam születése: Pakisztán megalakulása
A 20. század első felében, amikor megfogalmazódott az ún. két

nemzet teória, Brit-India minden negyedik lakosa muszlim vallású
volt. A muszlimok főként India észak-nyugati és keleti tartománya-
iban éltek többségben, ami történelmi okokra vezethető vissza. A
két nemzet elmélet egyik legelső megfogalmazója, Mohamed Ikbál
szerint az indiai muszlimoknak joguk van egy különálló, független
államra, hiszen a többséget alkotó hinduk elnyomják a kisebb-
séget.4 Mohamed Ikbál hatására a diákként Cambridge-ben tanul-
2 Badie, Bertrand: The Imported State. The Westernization of the Political Order. Stanford,
California, Stanford University Press, 2000. 121. o.
3 E tanulmány terjedelmi korlátok miatt nem kíván foglalkozni a kasmíri kérdéssel.
4 Balogh András: A nemzeti kérdés Indiában. In: Balogh András (szerk.): Nemzet és Nacionaliz-
mus. Ázsia, Afrika, Latin-Amerika. Budapest, Korona Kiadó, 2002. 159–286. o., 218. oldalon.
134
mányokat folytató Rahmat Ali megalkotta a Pakisztán kifejezést,

amelynek egyik jelentése a „tiszták állama”.5 Másodsorban a Pa-
kisztán elnevezés egy mozaikszó, amelyben a „p” Pandzsábot, az
„a” az afgán tartományokat, a „k” Kasmírt, az „sz” Szindet, míg a
„tán” Beludzsisztánt jelenti.6
Az 1906-ban megalakult Muszlim Liga nevű szervezet képviselte
a két nemzet teóriát, míg az 1885-ben létrejött Indiai Nemzeti Kong-
resszus alapvetően a Gandhi-féle „egység a sokféleségben” elméletét
fogadta el alapul. A Muszlim Liga 1940-ben tartott lahóri ülésén, Mo-
hamed Ali Dzsinnah vezetésével hivatalos célkitűzéssé tette Pakisz-
tán létrehozását, amely 1947. augusztus 14-én vált valóra.
Az új állam valójában három olyan tényezőre (az iszlámra, az
urdu nyelvre és az India-ellenességre) támaszkodott, amely ideigle-
nesen megfékezte a partikuláris érdekek érvényesítését, és a Pa-
kisztán állameszmét állította a középpontba. A Pakisztán alapító
atyjának tartott Mohamed Ali Dzsinnah (Káíd-i-Azam) elképzelése
szerint az új államot a vallásközösségi elv tartaná össze, vagyis a
nyugati nemzetfelfogástól eltérően amellett érvelt, hogy az indiai
muszlimok önálló nemzetet alkotnak, és ezért kvázi történelmi
szükségszerűség az önálló állam létrehozása. Pakisztán tehát egy
egységes állam lenne, ahol valójában nem lehetne értelmezni a ki-
sebbség-többség viszonyát, ugyanis az identitást meghatározó té-
nyezők közül az iszlám a nyelvi-etnikai dimenzió felett állna. Moha-
med Ali Dzsinnah tehát homogén államban gondolkodott, amely-
ben pusztán egy csekély számú vallási kisebbség lenne.7 Az 1947-
ben létrejött Pakisztán lakosságának több mint 90 százaléka mus-
zlim volt, míg főként a kelet-pakisztáni területeken élt jelentős ará-
nyú hindu kisebbség.8
A második egységformáló eszköz az urdu nyelv, amely az ál-
lamalkotók szándéka szerint a többnyelvű állam lingua francája.
5 A „tiszták állama” terminus az igazhitű muszlimok államát jelenti.

6 Az említett tartományok Brit-India északnyugati területén találhatók és Kelet-Bengállal kiegé-
szülve alkották Pakisztán állam területét.
7 Ezt reprezentálja Pakisztán nemzeti lobogója, amelyen a zöld szín az iszlámot, míg a fehér a
többi vallási kisebbséget jelöli.
8 Haqqani, Husain: Pakistan. Between Mosque and Military. Washington D.C., Carnegie
Endowment for International Peace, 2005.
135
Az urdu nyelv azonban nem volt képes betölteni az indiai muszlim

nemzetet összeolvasztó szerepét, ugyanis használata valójában
minden kormányzati erőfeszítés ellenére az elit körében, a nagyvá-
rosokban terjedt el, míg vidéken fennmaradt a helyi nyelvek hasz-
nálatának gyakorlata. Az urdu nyelvet beszélők kifejezetten ala-
csony aránya szembetűnő volt Kelet-Bengálban (Kelet-Pakisztán), a
későbbi Bangladesben, ahol a bengáli nyelvnek több évszázados
irodalmi és kulturális hagyományai voltak. Itt lényegében csak a hi-
vatalos kommunikáció eszközévé vált az urdu nyelv, a bengáli pe-
dig a fokozatosan kialakuló nacionalizmus alkotóelemévé vált.
Nyugat-Pakisztánban a lakosság kevesebb mint tíz százaléka hasz-
nálta, használja anyanyelveként az urdu nyelvet (lásd a későbbiek-
ben). 1948-ban Liakat Ali Khán miniszterelnök elutasította a bengá-
li nemzeti nyelvként való használatát.9
A pakisztáni identitás harmadik eleme, az India-ellenesség az
előző kettő tényezőhöz képest erősebben kovácsolta össze a meg-
osztott lakosságot. Az 1947. október 22-én kezdődő első indiai–pa-
kisztáni háborút (más néven az első kasmíri háború) vallásilag is le-
gitimálta a vezetés, ugyanis a törzsi csapatok behatolását Kasmír in-
diai oldalára dzsihádnak nevezték. A háborút nem a reguláris csa-
patokkal kezdeményezték – hiszen az ország kettéosztása miatt
ilyen még valójában nem is létezett –, hanem az ún. pathán törzsi
erőkkel, amelynek egyik célja a külső fenyegetettség érzésének
előidézése volt. Az ország egyként állt ki a vezetés mellett a kasmí-
ri háború alatt, annak ellenére, hogy más kérdésekben sohasem
alakult ki ilyen konszenzus.10
Érdemes néhány mondat erejéig utalni Brit-India kettéválásának
körülményeire és történeti hátterére, amely magyarázatot ad a függet-
len Pakisztán kisebbségi problémáira. A függetlenné vált Pakisztán
Brit-India területének 23 százalékát, lakosságának 18 százalékát, állam-
vagyonának 17,5 százalékát örökölte meg.11 A pakisztáni lakosság 54
százaléka az ország keleti felében lakott, azaz Kelet-Pakisztánban élt,
amelyet Nyugat-Pakisztántól több ezer kilométer választott el. Brit-In-
dia kettéosztása a történelem egyik legnagyobb népmozgását eredmé-
9 Talbot, Ian: Pakistan. A Modern History. London, Hurst & Company, 1998. 26. o.
10 Lásd Haqqani, Husain: i.m. 29. o.
11 Talbot, Ian: i.m. 95. o.
136
nyezte. Indiából több millió muszlim vallású indult Pakisztánba, akik

főként az akkori fővárosban, Karacsiban telepedtek le, és átvették az
onnan Indiába menekült hinduknak a helyét. Pakisztánban az Indiá-
ból érkezett muszlimokat idegenként, kvázi egy etnikai kisebbségként
kezelték, és mohadzsirnak nevezték el őket.12 Az urdu nyelv nemzeti
nyelvként való elterjesztése szorosan összefüggött a mohadzsirokkal,
ugyanis szinte kizárólag ők voltak azok, akik beszélték, és a mindenna-
pi kommunikációjukban használták is ezt a nyelvet.
A mohadzsirok a kezdetektől fogva meghatározó szerepet töl-
töttek (töltenek) be a hatalmi struktúrában, ugyanis kiemelkedő
gazdasági és részben politikai szerepük volt (van) a független Pa-
kisztán életében. A mohadzsirok többsége India Uttar Pradés nevű
államából érkezett, számuk elérte a több százezret, és identitásukat
jelentős mértékben befolyásolta, hogy úgymond feladták otthonu-
kat egy iszlám állam megteremtéséért. A mohadzsirok a Pakisztán-
eszme legjelentősebb támogatói voltak, és valójában sohasem sike-
rült teljes mértékben integrálódniuk az új közösségbe. Érdekesség
viszont, hogy Pandzsáb tartományban, ahol a mohadzsirok túlnyo-
mó többsége letelepedett, nem beszélhetünk ilyen jellegű megkü-
lönböztetésükről, mint ahogy azt Szind tartományban (Karacsiban)
láthattuk.13 Ebben a későbbiekben kifejtésre kerülő pandzsábi elit
dominanciája játszott szerepet.
India függetlenné válása és Pakisztán létrejötte a 20. század
egyik legvéresebb eseménye volt, annak ellenére, hogy az indiai
nacionalizmus atyjaként számon tartott Mahatma Gandhi legfonto-
sabb alapelvként az erőszakmentességet fektette le. A britektől va-
ló elválás alapvetően békés volt, azonban a szubkontinens ketté-
osztásának logikája, a vallásközösségi szemlélet magában hordozta
az erőszakos cselekedetek lehetőségét. Megközelítőleg 12-14 millió
ember cserélt hazát, mintegy hatmillió menekült – hinduk és szik-
hek – érkezett India Pandzsáb és Nyugat-Bengál tartományaiba, il-
letve hétmillió muszlim kelt útra Kelet-Pakisztán, illetve Nyugat-Pa-
12 A mohadzsir kifejezés a hidzsra arab szóból származik, amelynek jelentése kivándorlás,
emigráció. A hidzsra az iszlám időszámítás kezdetét jelöli, amikor 622-ben Mohamed prófé-
ta követőivel együtt Mekkából Medinába, a Próféta városába emigrált, ahol lefektette az állam
alapjait.
13 Khan, Tariq Amin: Economy, Society and the State in Pakistan. In: Contemporary South Asia.
2000, 9. évf., 2. sz., 182. o.
137
kisztán felé. Az indiai–pakisztáni határon és a határ menti nagyvá-

rosokban a muszlimok hindu és szikh családokat gyilkoltak, a hin-
duk és a szikhek pedig muszlimokat.
„A közeli Amritszárban a város mohamedán körzeteiből nem
maradt más, mint üszkös romok és téglahalmok, fölöttük ég felé szálló
füstoszlopok, a falmaradványok felett őrködő dögkeselyűk, a bomló te-
temek émelyítő bűze… A közösségek valósággal vetélkedtek egymással
kegyetlenségben. Egy szikhek által lerohant faluban a pandzsábi Ha-
tárvédő Haderő egyik brit tisztje négy mohamedán csecsemőt talált,
’akiket nyársra húzva szabályosan megsütöttek, mint a malacot’. Egy
másikuk egy csoport hindu asszonyt talált, akiknek mellét megcsonkí-
tották a mohamedán fanatikusok.” – írja az India függetlenségéről
szóló könyvében a Collins–Lapierre szerzőpáros.14
Az a tény, hogy a független India lakosságának megközelítőleg
11-12 százaléka muszlim vallású (ma ez mintegy 130 milliót főt je-
lent) komoly kihívást intézett a Pakisztán-eszmével, vagyis az új ál-
lam identitásával szemben. A pakisztáni vezetők azt követelték,
hogy Brit-India valamennyi többségében muszlimok lakta tartomá-
nya Pakisztánhoz kerüljön, így igényt formáltak Kasmírra is, ahol a
lakosság kétharmada az iszlám vallás követője volt.15 A kasmíri nép
azonban a két nemzet teória helyett a Gandhi-féle „egység a sok-
féleségben”16 elvet támogatta, amelynek Abdullah sejk, a kasmíri
nacionalizmus vezéregyénisége több alkalommal is hangot adott.
Az ún. kasmíri kérdés rávilágít a két nemzet teória gyengeségei-
re, hiszen miután 1947 októberében pakisztáni törzsi csapatok tör-
tek be Kasmírba, arra számítva, hogy a lakosság az újonnan létreho-
14 Collins, Larry – Lapierre, Dominique: Szabadság éjfélkor. India függetlenné válásának drá-
mai története. Budapest, Corvina Kiadó, 2001. 273–275. o.
15 Kasmír valójában három tartományból tevődik össze: Kasmírból, ahol a lakosság 90 százalé-
ka muszlim, 10 százaléka hindu; Dzsammuból, ahol a lakosság 50 százaléka muszlim, 40 szá-
zaléka hindu, és Ladakhból, ahol az iszlám mellett a buddhizmus dominálja az emberek éle-
tét. A három tartomány összlakossága megközelítőleg 10-12 millió fő, amelynek több mint 70
százaléka muszlim vallású. A Mountbatten-terv értelmében Kasmír hindu maharadzsájának,
Hari Szingh-nek volt joga arra, hogy eldöntse Indiához vagy Pakisztánhoz kíván-e csatlakoz-
ni. Hari Szingh azonban az első indiai-pakisztáni háború kirobbanásáig hezitált, amikor is In-
dia mellett döntött. Kasmír hovatartozása a mai napig vitás kérdés. A kasmíri kérdés történe-
téhez lásd Balogh András: i.m. 222–233. o.
16 Az indiai nacionalizmus atyja Mahatma Gandhi politikai filozófiája szerint a független Indiát
szekuláris országként képzelte, amelyben minden vallás egyenrangú, vagyis elvetette a „hin-
du India” gondolatát.
138
zott „iszlám”17 államhoz fog csatlakozni. A pakisztáni vezetésnek

azonban csalódnia kellett, ugyanis a kasmíri nép a törzsi csapatok
brutális fellépésének hatására még inkább elfordult a Pakisztán-
eszmétől.18 Tehát már 1947-ben, a függetlenség óta eltelt néhány
hónapban világossá vált, hogy az iszlám vallásra hivatkozva kikény-
szerített nemzeti egység nem lesz hosszú életű.
2. A pandzsábi elit dominanciája
Amíg Pakisztánban a lakosság több mint 90 százaléka muszlim, ad-

dig az ország etnikai térképe mozaikszerű. Az állami struktúra ki-
alakításakor valójában a brit modellt kísérelték meg átültetni egy
olyan társadalomra, amelyet a törzsi-feudális kapcsolatok határoz-
tak meg. Az 1973-as alkotmány szerint föderális berendezkedésű ál-
lam a következő autonóm entitásokból áll: Pandzsáb, Belúcsisztán,
Szind és az Északnyugati Határtartományok.19 A pakisztáni hatalmi
viszonyokat figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a négy tarto-
mány nem egyenrangú, ugyanis politikailag Pandzsáb meghatáro-
zó szerepet tölt be az ország politikai életében.
Mivel Pandzsáb20 stratégiai szempontból kiemelt jelentőség-
gel bírt a britek számára, ugyanis az Afganisztánhoz közeli ütköző-
zónához közel esik, ezért a legtöbb katonát ebben a térségben to-
borozták. A brit gyarmatosítók már a 19. századtól kezdve tudato-
san fejlesztették Pandzsáb infrastruktúráját, amelynek eredménye-
ként lényegesen jobb gazdasági helyzetben volt a függetlenséget
megelőző években, mint a pakisztáni területek többsége.21
17 Az iszlám állam kifejezés használata bizonyos szempontból félrevezető, ugyanis arra enged
következtetni, hogy Pakisztán vallásos politikai berendezkedésű állam lenne. Ez pedig szem-
ben áll az alapító atyák szándékaival, akik ellenérdekeltek voltak a vallástudósok politikai ha-
talmában.
18 Koithara, Verghese: Crafting Peace in Kashmir Through a Realist Lens. New Delhi, Sage
Publications. 34. o.
19 Az Afganisztánnal határos ún. törzsi területek a központi kormányzat, illetve parlament irá-
nyítása alatt állnak.
20 Pandzsáb tartományt kettéosztották a függetlenségkor, amelynek következtében keleti fele
Indiához került, míg nyugati fele Láhor központtal Pakisztánhoz csatlakozott.
21 McGrath, Allen: The Destruction of Pakistan’s Democracy. Karachi, Oxford University Press,
1996. 6. o.
139
Pandzsáb biztonsági államként funkcionált Brit-Indián belül, a

tartomány irányítását a helyi földesurak és a katonai arisztokrácia
tartotta kézben, ami kettős következménnyel járt a független Pakisz-
tán politikai berendezkedésére. Egyrészt a pandzsábi (törzsi) elit az
Indiából érkező mohadzsirokkal együtt felülreprezentált lett a köz-
intézményekben, ami a heterogén állam féloldalas politikai struktú-
ráját eredményezte. Másrészt pedig a katonaság kitüntetett politikai
befolyásra tett szert a független államban, amely pozícióját a mai na-
pig megőrizte. Az országban működő valamennyi politikai erő, illet-
ve mozgalom a pandzsábi elithez kötődött, és csak az 1970-es évek-
ben felélénkülő helyi szeparatista törekvések, nacionalizmusok lép-
tek fel a politikai és gazdasági hatalom kisajátítása ellen.
Pandzsáb nemcsak politikailag, hanem gazdasági szempont-
ból is az ország vezető tartományává vált, annak ellenére, hogy a
külkereskedelmi forgalom túlnyomó része Karacsi kikötőjén ke-
resztül bonyolódott le. Az ipari és a mezőgazdasági beruházások
többségét szintén Pandzsábban hajtották végre, ami tovább mélyí-
tette a már a függetlenségkor is meglévő regionális különbségeket.
Pakisztánban három hatalmi tényezőre épült a centralizált po-
litikai rendszer: a katonaságra, a civil bürokráciára és a földesurak-
ra. A három hatalmi központ nem újítás volt Pakisztán életében, ha-
nem a britek által meghonosított rendszernek a továbbélése, amely
konzerválta a premodern struktúrákat.22 A pandzsábi lakosság fe-
lülreprezentált (volt) mindhárom kategóriában, amit egyes szakér-
tők Pakisztán „pandzsábizációjának” tartanak.23
Belúcsisztánban24, amely a mai Pakisztán területének 43, la-
kosságának hat százalékát teszi ki, és alapvetően heterogén törzsi te-
rületnek számít, ahol a lakosság megközelítőleg fele belúcsi, ugyan-
akkor kb. 30 százalék pastu származású. Az 1876-tól kezdve brit fenn-
hatóság alatt álló Belúcsisztánt a 17 törzs élén álló vezetők, az ún.
szardarok irányították, ugyanis a britek alapvetően az orosz és a brit
22 Khan, Tariq Amin: i.m. 182. o.
24 Jelen tanulmány keretében nincs lehetőségünk kitérni arra, hogy a 19. században a „nagy
játszma” keretében meghúzott határok mennyire nem vették figyelembe az etnikai-nyelvi ha-
tárvonalakat. Így például Irán délkeleti részén jelentős számban élnek belúcsiak. A britek
Belúcsisztán nyugati felét 1871-ben Perzsiának, míg északi részét 1893-ban Afganisztánnak
adták át, ezzel három részre osztották az addig politikailag egységes területet.
140
érdekszféra közötti ütközőállamként tekintettek a félfeudális viszo-

nyokat konzerváló területre, ahol nem építettek ki önálló közigaz-
gatást.25 A belúcsi nép a napi betevő falatot nomád állattartással vagy
letelepedett mezőgazdasági tevékenységgel kereste meg, a piacgaz-
daság eszméje az 1970-es évekig ismeretlen volt számukra.
Pakisztán létrehozásakor a Muszlim Liga vezetői a szardari rend-
szer fenntartása mellett érveltek, azonban ennek ellenére sem min-
denki támogatta az új állam megalapítását. A brit uralom alatt kvázi-
függetlenséget élvező Kalat tartományban 1948-ban a pakisztáni
hadseregnek kellett beavatkozni ahhoz, hogy az ottani uralkodó eli-
tet rávegyék a két nemzet eszme elfogadására. A Pakisztán-eszme te-
hát a félig-meddig autonóm törzsi területeken nem igazán volt von-
zó, és így Belúcsisztánban mindig is fennmaradt a különállóság érzé-
se, amelyet a gazdasági marginalizáció is csak megerősített.26
Szind tartományban már az 1947 előtti évtizedekben Pandzsáb-
ellenes hangulat alakult ki, amelynek oka a belső politikai megosz-
tottságban, és a Muszlim Liga viszonylagos gyengeségében keresen-
dő. Szindben a muszlim és a kisebbségben lévő hindu lakosság nem
szimpatizált a két nemzet teóriával, ami a két világháború között
megerősödő szindi nacionalizmusra vezethető vissza.27
A korábbiakban már utaltunk rá, hogy 1947-ben Szind főváro-
sát, Karacsit a gazdasági élet ütőerejét alkotó hindu középosztály
elhagyta, és a helyüket az elsősorban Uttar Pradés államból érkező
mohadzsirok vették át, ami további feszültségekkel terhelte az ad-
dig sem egységes muszlim közösséget. Szind lakosságának döntő
hányada ugyanis rurális körülmények közepette élt, és mezőgazda-
sági tevékenységet folytatott. A függetlenséget követően a tarto-
mányban kialakult a politikailag és gazdaságilag marginalizálódó
vidék és a mohadzsirok által uralt Karacsi ellentéte, ami több alka-
lommal fegyveres összetűzések kiindulópontja lett.
Az Északnyugati Határtartományban (North Western Frontier
Province, NWFP) a politikai és gazdasági hatalom a lakosság megközelí-
25 Lásd Jetly, Rajshree: Baluch Ethnicity and Nationalism (1971–81): An Assessment. 10. o. In:
Asian Ethnicity, 2004, 5. évf., 1. sz.
26 Pakistan: The Worsening Conflict in Balochistan. 3. o. Crisis Group Asia Report No. 119., 14
September 2006, International Crisis Group, Brussels
27 Lásd Talbot, Ian: i.m. 74-81. o.
141
tőleg kétötödét kitevő pastu lakosság kezében összpontosult. A Brit-In-

dia és Afganisztán között a brit és orosz egyezkedés, a „nagy játszma” ke-
retében az 1890-es években meghúzott határ (Durand-vonal) nem vette
figyelembe a nyelvi-etnikai határvonalat, ami a pastu lakosság megosztá-
sához vezet.28 Ez hozzájárult az ún. Pastunisztán-kérdés megszületésé-
hez, amelynek lényege a pastu identitásban, illetve a pastuk lakta terüle-
tek politikai egyesítésében érhető tetten, és számtalan konfliktus forrásá-
vá vált Afganisztán és Pakisztán között.
A pastuk többnyire a Nemzeti Kongresszus pártot támogatták
a Muszlim Ligával szemben, habár általánosságban elmondható,
hogy a helyi politikát nem a pártok és ideológiák, hanem a törzsi-
rokonsági kapcsolatok dominálták. A második világháborút köve-
tően a pastu identitás megerősödését erőteljesen befolyásolta az a
félelmük, hogy elvesztik domináns szerepüket a régióban a
pandzsábi elit javára. Pakisztán „pandzsábizációja” pedig felkorbá-
csolta az Északnyugati Határtartományban a nemzeti érzelmeket,
amely az 1950-es évektől kezdve egy önálló Pastunisztán létrehozá-
sának követelésében fejeződött ki.29
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a két nemzet eszmé-
jének és Pakisztán létrehozásának az országon belül meg voltak az el-
lenzői, ugyanakkor az India-ellenesség és az iszlám vallás által teremtett
nemzeti egység, valamint az alkotmányozással kapcsolatos viták két év-
tizedre háttérbe szorították a helyi, etnikai és nyelvi törésvonalakra
épülő szeparatista tendenciákat. Az 1970-es évek elején azonban fel-
bomlott a törékeny belpolitikai egyensúly, amely Pandzsáb-ellenes
mozgalmak megjelenéséhez és megerősödéséhez vezetett.
3. Az 1970-es évek pakisztáni belpolitikája: Banglades

függetlenné válása
1956-ban a nyugati mintára épülő alkotmány hatálybalépésével lét-

rejött a Pakisztáni Iszlám Köztársaság, azonban a demokratikus ál-
28 A mai Afganisztánban a pastuk a legjelentősebb etnikai csoportot képviselik.

29 Ziring, Lawrence: Pakistan in the Twentieth Century. A Political History. Karachi, Oxford
University Press, 1997. 80–82. o.
142
lamba vetett kezdeti hitek a katonaság 1958-as puccsával szerte-

foszlottak. 1958 és 1969 között Ajub Khán irányítása alatt a politikai
szabadságjogok súlyosan sérültek, a félfeudális viszonyok konzer-
válódtak, a külpolitikában pedig továbbra is meghatározó szerepe
maradt az India-ellenességnek, ami 1965-ben Indiával szemben ka-
tonai vereséghez vezetett.
1969 márciusában egy másik katona, Jahja Khán vette át az or-
szág irányítását, amely előrevetítette a katonaság prolongált szere-
pét a polgári intézmények felett. Jahja Khán elődjéhez hasonlóan a
demokráciára hivatkozott, és a körülmények függvényében ígére-
tet tett az általános választások kiírására. Az 1960-as, 70-es évek for-
dulóján két olyan politikai erő emelkedett fel, amely egyaránt elle-
nezte a katonai junta uralmát. Az egyik a Pakisztáni Néppárt
(Pakistan People’s Party, PPP), amelyet a szindi származású politi-
kus, Zulfikar Ali Bhutto irányított, és fő céljának a szegénység fel-
számolását, a pandzsábi dominancia háttérbe szorítását tekintette,
és külpolitikájában erőteljesebb Kína-barátságot hirdetett.
A másik szorosan kapcsolódik az ébredező bengáli nemzeti
mozgalomhoz, az Avámi Ligához (Awami League), amelynek veze-
tője, Mudzsibur Rahman sejk egy laza konföderációt szeretett vol-
na Nyugat-Pakisztánnal. Az Avámi Liga alapvetően a bengáli lakos-
ság érdekeit képviselte, amely hátrányos helyzetbe került a nyugat-
pakisztáni, egészen pontosan pandzsábi hegemónia révén. 1966-
ban a 114 302 kormányzati alkalmazottból mindössze 27 648 szár-
mazott Kelet-Pakisztánból, miközben az ország minden második
lakosa bengáli volt. A hadseregen belül hét százalék volt a bengáli-
ak aránya. Gazdaságilag is jól megfigyelhető a két országrész elté-
rő fejlődése, hiszen a nyugat-pakisztáni egy főre jutó GDP 61 száza-
lékkal magasabb volt a kelet-pakisztáninál.30
Jahja Khán végül 1970-ben a demokratikus választások megtar-
tása mellett döntött azért, hogy bebizonyítsa, a hadseregre szükség
van Pakisztán megmentésében és a rend fenntartásában. A diktátor
lényegében az egyes politikai erők egymás elleni kijátszásába kez-
dett, elképzelései szerint így marginalizálni lehetett volna az ellen-
zéki politikai pártokat. Jahja Khán tehát engedélyezte mind
30 Haqqani, Husain: i.m. 61. o.
143
Zulfikar Ali Bhutto, mind Mudzsibur Rahman sejk választási neve-

zését, annak ellenére, hogy mindkét politikus kampányában meg-
kérdőjelezte az iszlám vallásra hivatkozó nemzeti egység fenntartá-
sát. Ráadásul mind a Pakisztáni Néppárt, mind az Avámi Liga a ka-
tonaság háttérbe szorítását és a politikai rendszer gyökeres megre-
formálását hirdette, amely Jahja Khánra nézve súlyos következmé-
nyekkel járhatott volna.
A katonaság hivatalosan az iszlamista pártokat (Islam Pasand)
támogatta az 1970-es választás folyamán, és arra számított, hogy a
különböző frakciók meggyengítik a két ellenzéki pártot. Az 1970-
es választás tehát egy mérföldkő a hadsereg és az iszlamista moz-
galmak közötti kapcsolatában. Jahja Khán azonban tévesen mérte
fel az erőviszonyokat, ugyanis a szavazatok összeszámlálását köve-
tően napvilágot látott eredmény szerint az iszlámisták összesen a
tíz százalékot sem érték el, és különösen lesújtó volt a Dzsamaat-i-
Iszlámi szereplése, amely 138 helyből mindössze négyet szerzett
meg. Jahja Khán az „oszd meg, és uralkodj” klasszikus elve alapján
a hadseregnek vindikálta a jogot, hogy a politikai irányítást magá-
nál tartsa.
A választási eredmény azonban meglepő és váratlan volt,
ugyanis mintha két különálló országban tartották volna meg a po-
litikai eseményt. Az Avámi Liga a 300 helyből 160-at szerzett meg,
amellyel többséget alkothatott volna a Nemzetgyűlésben, annak el-
lenére, hogy Nyugat-Pakisztánban egyetlen helyet sem sikerült
megnyernie.31 A kiegyenlített politikai erőviszonyokat váró hadse-
reget meglepte az Avámi Liga fölénye, amely önállóan is képes lett
volna a kormányalakításra. A választás második helyezettje a Pa-
kisztáni Néppárt 81 helyett kapott, elsősorban Pandzsáb és Szind
tartományban volt kiemelkedő a párt támogatottsága. Pakisztán jö-
vője nagymértékben függött a Jahja Khán, Zulfikar Ali Bhutto és
Mudzsibur Rahman sejk közötti erőviszonyoktól. A katonaságnak
meg lett volna a lehetősége arra, hogy visszavonuljon a barakkok
mögé, és a háttérből szemlélje az eseményeket, ugyanakkor a be-
avatkozást választotta.32

32 Haqqani, Husain: i.m. 64-66. o.
144
Jahja Khán eközben elrendelte az 1971. március 3-ára kitűzött

Nemzetgyűlés összehívásának határozatlan ideig történő elhalasztá-
sát, amely Dhaka utcáin tömegmegmozdulásokhoz vezetett. A kato-
nai junta álláspontja teljes mértékben rugalmatlan volt Rahman hat-
pontos követelésével szemben, amely a gazdasági és a politikai irá-
nyítás decentralizálását tűzte zászlajára. Továbbá nem támogatta
Banglades függetlenségét sem, amely végül fegyveres beavatkozás-
hoz vezetett. Mudzsibur Rahman sejket a katonaság Indira Gandhi
egyik politikai eszközének tartotta, akinek egyetlen célja Pakisztán
megsemmisítése. Érdemes megjegyezni, hogy Rahmant már elítél-
ték az 1960-as években (ún. Agartala összeesküvés ügye) indiai kap-
csolatai miatt, ugyanis a vád szerint a pakisztáni hadsereg felkelésé-
nek megszervezésében segédkezett India oldalán.33
A bengáli nemzeti mozgalom karizmatikus alakját Dhaka ut-
cáin nem hazaárulónak, hanem nemzeti hősnek tartották, aki hoz-
záfogott az önálló állami lét megfogalmazásához. 1971 márciusa fo-
lyamán az Avámi Liga vezetősége az utcán ünneplő lakosság köve-
telései alapján megkezdte egy különálló állam alapjainak letételét.
Rahman azonban tartózkodott attól, hogy hivatalosan deklarálja
Kelet-Pakisztán függetlenségét, amely elviekben nyitva hagyta a
tárgyalások lehetőségét. Jahja Khán közvetlen tanácsadói, a katonai
vezérkar gyors és kíméletlen fegyveres beavatkozást javasolt, amel-
lyel le lehetett hűteni a felfokozott nemzeti érzületet. 1971. március
25-én Nyugat-Pakisztán az Operation Searchlight keretében lero-
hanta Dhaka utcáit és börtönbe zárta Rahmant. „Egyetlen éjszaka
leforgása alatt, a megszálló katonák a Dzsamaat-i-Iszlámi kollabo-
rátoraival elfoglalták a diákszállókat és az egyetemet. Több száz
diák eltűnt… Mudzsib sejket letartóztatták és egy nyugat-pakisztá-
ni börtönbe szállították.” – emlékszik vissza Tariq Ali.34
A bengáli katonák egy igen jelentős része Dhaka hindu lakosa-
ival egyetemben a szomszédos Indiába menekültek, ahol létrehoz-
ták a Mukti Bahini nevű felszabadító hadsereget, amelyet Indira
Gandhi pénzzel és fegyverekkel támogatott. A Mukti Bahini hama-
rosan gerillaharcba kezdett a Jahja Khán vezette brutális elnyomás-
34 Ali, Tariq: The Clash of Fundamentalisms. Crusades, Jihads and Modernity. London and New
York, Verso, 2002. 187. o.
145
sal szemben, amely ismételten kínos helyzetbe hozta a pakisztáni

tábornoki kart. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy amennyiben elveszí-
tik Kelet-Pakisztánt, ez olyan csorbát ejthet a katonaság presztízsén,
amely privilegizált politikai helyzetének az elvesztését jelentené.
India szerepvállalása ugyanakkor jól jött Jahja Khán számára, hi-
szen a nyugat-pakisztáni lakossággal el lehetett hitetni a katonai in-
tervenció szükségességét. Az áldozatok számát ez esetben sem
könnyű megbecsülni, hiszen Mudzsibur Rahman sejk hárommilli-
ós nagyságrendről beszélt, míg Tikka Khán35 tábornok 34 000 fő-
ről számolt be.36
A nyugat-pakisztáni katonaság lényegében egy „virtuális szent
háborút” folytatott a hindu ellenséggel szemben Bengáliában.37
Jahja Khán részéről fel sem merült a politikai megoldás gondolata,
és a helyzetfelismerése is téves volt, ugyanis kizárta az indiai be-
avatkozás elvi lehetőségét is. Az indiai fegyverekkel indított gerilla-
háború arra késztette a hadsereget, hogy több hónapon keresztül
megszállást gyakoroljon a bengáli lakosság felett. Jahja Khán ekko-
riban egyébként az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság tá-
mogatását is magáénak tudhatta, ugyanis ő volt a közvetítő személy
az amerikai–kínai kapcsolatfelvétel idején.
Jahja Khán 1971. december 3-án támadást indított a bengáli ge-
rillákat felfegyverező, és ezáltal a pakisztáni belügyekbe beavatko-
zó Indiával szemben, amely Pakisztán súlyos katonai vereségéhez
vezetett. India 1972. december 6-án elismerte Banglades független-
ségét, majd december 17-én kapitulációra kényszeríttették a nyu-
gat-pakisztáni hadsereget. 1972. január 12-én létrejött Banglades,
amelynek első vezetője az Avámi Liga elnöke, Mudzsibur Rahman
sejk lett.38 Az 1970-es évek elején tehát a pakisztáni belpolitika
homlokterébe került a többség és kisebbség viszonya, amely a he-
lyi szeparatista törekvések, illetve nacionalista mozgalmak fellán-
golásához vezetett Nyugat-Pakisztán egyes tartományaiban is. A ta-
35 Tikka Khán vezette az Operation Searchlight hadműveletet. Beceneve: „Bengál mészárosa”.

36 Haqqani, Husain: i.m. 73. o.
37 Lásd Ziring, Lawrence: i.m. 358. o.
38 Csicsmann László: P-A-KI-SZ-TÁN: mecsetek és katonai barakkok között. In: Marton Péter
(szerk.): Államok és államkudarcok a globalizálódó világban. Budapest, Teleki László Alapít-
vány, 2006. 332–336. o.
146
nulmány a továbbiakban tartományonként foglalkozik a kisebbsé-

gi problémával.
3.1. Belúcsisztán gazdasági és politikai marginalizációja
A stratégiai helyen fekvő, Afganisztánnal és Iránnal is határos

Belúcsisztánban az 1960-as évektől kezdve olyan fegyveres mozgal-
mak jöttek létre, amelyek a tartomány gazdasági fejlesztését, vala-
mint politikai súlyának növelését állították középpontba. A belúcsi
mozgalmak azonban nem jutottak el addig a szintig, hogy függet-
lenséget követeljenek, mint a bengáli Avámi Liga.
A belúcsi felkelők követeléseinek hátterében súlyos szociális
problémák és a tartomány alulreprezentáltsága húzódik meg.
Belúcsisztán Pakisztán ásványi kincsekben, illetve földgázban leg-
gazdagabb tartománya. A Szui gázmező Pakisztán gáztermelésé-
nek 80 százalékát adja, a Belúcsisztánban kibányászott szén pedig
meghaladja az ország széntermelésének 50 százalékát. A belúcsi
tengerpart halászati szempontból fontos természeti erőforrás. Az
1970-es évekig a központi kormányzat meglehetősen kevés figyel-
met fordított a tartomány elmaradott infrastruktúrájának fejleszté-
sére, és még az 1980-as évek elejének statisztikái szerint is
Belúcsisztánban középkori viszonyok uralkodtak: minden tizedik
ember tudott írni-olvasni, az egy főre jutó jövedelem 1976-ban az
országos átlagot meg sem közelítő 541 rúpia volt.39
A belúcsiak politikai értelemben is másodrendű állampolgár-
oknak számítottak az országban, hiszen mind a központban, mind
a tartományban politikai jelenlétük, képviseletük meglehetősen
alacsony szintű volt. Belúcsisztánban az ipari létesítmények, földte-
rületek és vállalatok jelentős hányada nem a belúcsiak tulajdoná-
ban volt, hanem az urbanizáltabb területeken, mint például
Kvettában a pastuk birtokolták a gazdasági erőforrások többségét.
A belúcsiak elutasították az Ajub Khán alatt bevezetett rendszert,
ami Nyugat-Pakisztánt egyetlen tartományként kezelte (ún. one-
unit scheme), amelyet 1970-ben Jahja Khán megszüntetett.
39 Jetly, Rajshree: i.m. 11. o.
147
Belúcsisztán határainak újrarajzolása azonban óriási indulatokat

keltett, ugyanis pastu többségű városok kerültek a tartományhoz,
miközben belúcsi területeket elcsatoltak.40
Az 1973-ban Zulfikar Ali Bhutto miniszterelnöksége alatt elfoga-
dott alkotmány tartományi autonómiát és a politikai döntésekbe va-
ló nagyobb beleszólás lehetőségét ígérte a belúcsiak számára. 1973-
ban a belúcsiak által támogatott Nemzeti Avámi Liga és a pastuk párt-
ja, a Dzsamiát ul-Iszlámi alakított kormányt Belúcsisztánban. Az
Ataullah Mengál és a Mir Ghausz Bakhsh Bizendzso irányítása alatt
álló kormányzat nem elégedett meg a szindi származású Bhutto által
teremtett feltételekkel, amely polgárháborús helyzetet eredménye-
zett. 1973-ban Bhutto a belúcsi kormány feloszlatása, illetve a két ve-
zető bebörtönzése mellett döntött, majd Naváb Akbár Khán Bugtit
nevezte ki kormányzónak. Bhutto döntésére az addig megosztott ra-
dikális belúcsi mozgalmak egyesültek, és fegyveres harcot hirdettek
Iszlámábáddal szemben.41
Zulfikar Ali Bhutto a felkelés katonai felszámolása mellett fej-
lesztési projektek kezdeményezésével kívánta elejét venni az elége-
detlen hangulatnak, azonban miniszterelnöksége alatt nem sikerült
változtatni a polgárháborús helyzeten. A Belúcsisztán Népének Fel-
szabadítási Frontja és a Belúcsi Felszabadító Hadsereg gerillahábo-
rút vívott a hegyekben a pakisztáni hadsereggel, amely több ezer
ember halálát eredményezte.42 1977-ben a Bhuttót megbuktató Zia
ul-Hakk tábornok amnesztiát hirdetett Belúcsisztánban, és az
iszlamista pártok támogatása mellett döntött, amely egyrészről ellen-
súlyát képezte a belúcsi nacionalista erőknek, másrészről pedig elő-
segítette a pakisztáni katonaság afganisztáni céljainak megvalósítá-
sát. Az 1980-as évek modernizációja eredményeként számos infra-
strukturális projekt valósult meg, ugyanakkor Belúcsisztán aláren-
delt helyzetén ez mit sem változtatott. Az 1970-es évektől kezdve a
katonaság és az iszlamisták egymás céljait támogató politikai erőkké
váltak a pakisztáni belpolitikában, így Belúcsisztánban is.
Az 1988-tól kezdődő kvázi-demokratikus korszak Belúcsisztán-
ban viszonylagos nyugalmat hozott, ugyanis a különböző politikai
40 Pakistan: the Worsening Conflict in Balochistan: i.m.. 4. o.
41 Uo. 5. o.
42 Jetly, Rajshree: i.m. 16. o.
148
erők megosztották egymás között a hatalmat. Az 1999. október 12-

én katonai puccsal hatalomra került Pervez Musarraf tábornok vé-
get vetett a demokratikus időszaknak, amely a hatalom centralizá-
lásával, és Belúcsisztánban növekvő katonai jelenléttel, valamint a
mullahok további megerősödésével járt. A 2002-es választásokat a
Musarraf által támogatott Pakisztáni Muszlim Liga (PML-Q) és a hat
iszlám pártból álló Muttahida Madzslisz-i-Amal (MMA) nyerte,
amely felkorbácsolta a belúcsiak nemzeti érzelmeit.44
2005-ben Belúcsisztánban ismételten fegyveres felkelés bonta-
kozott ki, amelynek élére Naváb Bugti állt. A felkelők nehezmé-
nyezték többek között azt, hogy Iszlámábád, vagyis Pandzsáb ki-
zsákmányolja Belúcsisztán erőforrásait a Szui gázmezőn keresztül,
ugyanakkor semmit sem forgat vissza az emberek életkörülménye-
inek javítása végett. Továbbá Musarraf kínai pénzügyi segítséggel
hozzálátott Gvadár kikötőjének fejlesztéséhez, amely 2010-re ké-
szül el. A mélytengeri kikötő megépítésének stratégiai jelentősége
van Musarraf és Kína számára, ugyanis 624 tengeri mérföldre fek-
szik a Perzsa-öböl bejáratától, a Hormuzi-szorostól.
Gvadár fejlesztését a belúcsiak nem ellenezték, ugyanis mun-
kalehetőséget és az életszínvonal javulását ígérték a hatóságok.
Azonban a várakozások nem teljesültek, hiszen nemhogy nem lé-
tesültek új munkahelyek, de még a halászatból élő törzsek minden-
napjait is ellehetetlenítették, házaikat elkobozták és migrációra
kényszerítették őket. 2005-ben a földgázkészleteiről híres Szui vá-
rosában már alacsony intenzitású fegyveres összetűzésekre került
sor, amely a következő évben még súlyosabbá vált.
A Musarraf által felállított bizottság Belúcsisztánban a belúcsi-
ak és a pastuk közötti paritást javasolt, amelyet a belúcsiak ellenez-
tek. Éppen ezekben az években a biztonsági helyzet is jelentősen
romlott Belúcsisztánban, ugyanis a szomszédos Afganisztánban
dúló háború következményei megjelentek Pakisztánban is.
Kvettában tálibok találtak menedéket, amelynek eredményeként
rendszeressé váltak a fegyveres összecsapások.
Musarraf 2006 augusztusában Bhuttóhoz hasonlóan a tárgyalások
helyett a katonai megoldásban gondolkozott, és megölette az egyik leg-
43 Pakistan: the Worsening Conflict in Balochistan: i.m. 8. o.
149
nevesebb belúcsi törzsfőnököt, Naváb Bugtit, amely súlyos stratégiai hi-

bának bizonyult. Musarraf ugyanis arra számított, hogy ezáltal elhallgat-
tathatja a belúcsi nacionalista hangokat, azonban Dera Bugti városában
zavargások kezdődtek. A 2007–2008-as választások várhatóan nem hoz-
nak áttörést Belúcsisztán életében, hiszen nagy valószínűség szerint
Musarraf ismételten a helyi iszlamista erőkre fog támaszkodni.
3.2. Pakisztán talibánizációja: az Északnyugati Határtarto-

mány és a törzsi területek
Pakisztán északnyugati tartományának központja, Pesavár a pastuk

politikai és gazdasági befolyása alatt áll. A pastuk a belúcsiakkal ellen-
tétben nagyobb szerepet játszanak a hatalomban, ugyanis a pakisztá-
ni hadsereg minden negyedi-ötödik tagja pastu származású.44
A pakisztáni vezetés számára a korábbiakban kifejtett Pastu-
nisztán-kérdés fontos kül- és belpolitikai prioritássá változott. Iszlá-
mábádban ugyanis ráébredtek arra, hogy az afganisztáni belpoliti-
kai folyamatok begyűrűzhetnek Pakisztánba, amelynek legéke-
sebb példája az 1970-es évek második felének eseményei voltak.
1978-ban a baloldali hatalomátvételt követően mintegy hárommil-
lió afgán menekült érkezett a kommunisták szigorú reformjainak
eredményeként, akik főként az Északnyugati Határtartományban
és részben Belúcsisztánban telepedtek le.
Az afgán menekültek pakisztáni megjelenése több szempont-
ból is hatással volt az ország életére. Egyrészről a menekültek több
mint kétmillió kecskét, birkát és juhot hoztak magukkal Pakisztán-
ba, amely súlyos természeti károkat (pl.: deforesztáció) okozott.
Másrészről az afgánok megjelentek a munkaerőpiacon, a kereske-
delemben, továbbá jelenlétükkel leterhelték a fejletlen infrastruk-
túrát is (pl.: közlekedés). Harmadrészt az 1980-as évektől felvirág-
zott a műszaki cikkek csempészete az afgán és a pakisztáni határ
között, amelyet a két ország közötti a tranzitkereskedelem vám-
mentességéről szóló megállapodás is elősegített.45
44 Shuja, Sharif: Pakistan: Islam, Radicalism and the Army. In: National Observer, 2007, 72. sz., 60. o.
45 Hilali, A.Z.: The Costs and Benefits of the Afghan War for Pakistan. In: Contemporary South
Asia, 2002, 11. évf., 3. sz., 291–310. o.
150
Az 1979-es afganisztáni intervenciót követően Pakisztán a szov-

jet megszállás ellen harcoló afgán mudzsahedek kiképzőtáborává
vált. Pesavárban és környékén toborzóirodák jöttek létre, amelyek
nemcsak az afgánok között, hanem szerte az iszlám világban felhí-
vást intéztek a Szovjetunió elleni dzsihádra. Pakisztán az Egyesült
Államoktól az 1980-as években több millió dolláros támogatásban
részesült, amelyet a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI (Interservice
Intelligence) osztott szét a mudzsahedek számára.46
1977-ben a Zulfikar Ali Bhuttót megbuktató Zia ul-Hakk az or-
szág iszlamizációját hirdette, ami a saría rendelkezéseinek beveze-
tésén túlmenően vallási iskolák (medreszék) létrehozását jelentet-
te. Ennek eredményeként több ezer Korán-iskola jött létre, ame-
lyek egy kis hányada a radikális deobandi iskola befolyása alá
került.47 A pakisztáni titkosszolgálat és a katonaság az 1970-es évek-
től kezdve a meghatározó politikai erővé vált Dzsamiát ul-Iszlámi
pártot, valamint a Gulbuddin Hekmatjár vezette Hizb-e-Iszlámi
mozgalmat támogatta.
Három évvel azután, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta
Afganisztán területét kirobbant a polgárháború (1992) a különbö-
ző mudzsahed csoportok, illetve a Nadzsibullah-kormány között
Afganisztánban. Pakisztán számára az afganisztáni polgárháború
ismételt biztonságpolitikai kihívást jelentett, ugyanis a fegyveres
csoportok jelentős hányada az ország területén maradt. 1994-ben a
tálib mozgalom pakisztáni medreszékben jött létre azzal a céllal,
hogy rendet tegyenek az anarchikus körülményekkel jellemezhető
Afganisztánban. Pakisztán különösen 1995-től kezdve a mozgalom
támogatása mellett döntött, majd 1997-ben hivatalosan is elismerte
a tálib kormányt. A tálib mozgalom vonzó volt Pakisztán számára,
ugyanis stabilitást, a fegyverek begyűjtését és a Durand-vonal elis-
merését ígérték, és származásukat tekintve pastuk voltak.48
A 2001. szeptember 11-i terrortámadás és az azóta eltelt több
mint hat év alatt világossá vált, hogy a tálib mozgalom a pakisztáni
belpolitika egyik legfőbb kihívásává vált. Az 1999-ben a demokrati-
46 Lásd Kepel, Gilles: Jihad. London and New York, I.B. Tauris, 2002. 136–150. o.
47 A medreszék számának növekedése önmagában nem negatív folyamat, hiszen a vidéken élő
emberek így ingyenes oktatáshoz jutottak, ami csökkentette az analfabétizmust.
48 Rashid, Ahmed: Taliban. London, Pan Books, 2000. 183–195. o.
151
kus időszaknak véget vető Musarraf tábornok csatlakozott az Egye-

sült Államok vezette terrorizmusellenes koalícióhoz, amelynek el-
ső állomása a talibán megbuktatása volt Afganisztánban. Ez a lát-
szólag külpolitikai kérdés súlyos dilemmákat okozott a pakisztáni
elnök számára, aki 2002 januárjában keménykezű fellépést hirde-
tett a fegyveres szervezetekkel szemben. Teljesen nyilvánvalóvá
vált, hogy az Afganisztánban megdöntött tálibok egy része a pa-
kisztáni törzsi területeken és Pesavár környékén találtak menedé-
ket, ahol a pakisztáni katonasággal kerültek szembe.49
2002 és 2006 augusztus között súlyos harcok dúltak a pakisztá-
ni hadsereg, illetve különböző, a tálibokkal is együttműködő
vazirisztáni törzsek között, ami több száz halálos áldozathoz, illetve
Musarraffal szembeni merényletkísérletekhez vezetett. 2006 augusz-
tusában Musarraf – mérlegelve a pakisztáni hadsereg kudarcait és a
csökkenő népszerűségét – áldását adta a vazirisztáni törzsekkel való
békemegállapodás aláírására, amellyel amerikai kritikák szerint zöld
utat adott a tálibok pakisztáni újjászerveződéséhez. Az iszlamista
pártok támogatását élvező Musarraf 2007 nyarán, az iszlámábádi Vö-
rös mecset (Lál Maszdzsid) ostrománál szembesült azzal, hogy a ra-
dikális, a fegyveres harcot támogató iszlám erők hatalmának meg-
döntését szorgalmazzák. 2007 júliusában a vazirisztáni törzsek fel-
mondták a békeszerződést, így e sorok írásakor újabb fegyveres ösz-
szecsapások kezdődtek. Tehát mind az Északnyugati Határtarto-
mányban, mind a törzsi területeken továbbra is számolni kell az af-
gán újjáépítés kapcsán felmerült romló biztonsági helyzettel.
3.3. Szind: újjáéledő nacionalizmus
Szind tartományban a függetlenséget követő években növekedtek

a jövedelemkülönbségek a gazdasági központ, Karacsi és a vidéki
területek között. Ennek a folyamatnak a megfordítását képviselte
az 1971-ben hatalomra került Pakisztáni Néppárt, amelynek vezető-
je Zulfikar Ali Bhutto szindi származású volt, azonban 1979-ben Zia
ul-Hakk kivégeztette.
49 Lásd Hussain, Zahid: Frontline Pakistan. The Struggle with Militant Islam. London and New
York, I.B. Tauris, 2007.
152
Az 1980-as évek közepétől Karacsiban fegyveres zavargások

törtek ki az ott élő mohadzsirok, illetve a pastuk között, amely át-
terjedt a többséget alkotó szindi közösségre is. 1988-ban Zia ul-
Hakk halálát követően ismételten egy polgári személy, Zulfikar Ali
Bhutto lánya, az ugyancsak szindi származású Benazir Bhutto ala-
kíthatott kormányt Pakisztánban. Bhutto súlyos válsággal nézett
szembe Karacsiban, amely a szindi–mohadzsir, illetve a síita–szun-
nita törésvonalban fejeződött ki.50
A mohadzsirok különálló pártot alapítottak 1986-ban
Mohadzsir Kaumi Mozgalom (MKM) néven, amely fellépett érde-
keik érvényesítése mellett, a pandzsábi dominanciával szemben.
Az MKM Szindben meghatározó politikai erővé vált, amelynek ka-
tonai szárnya felelős az 1990-es évek erőszakhullámáért Karacsi-
ban. Az ország gazdasági központjában a MKM militáns tagjai poli-
tikusokat raboltak el, és rendszeresen megöltek közéleti személye-
ket. Benazir Bhutto miniszterelnök51 az 1990-es évek elején elhatá-
rozta, hogy véresen leszámol a Karacsiban tapasztalható törvényte-
lenségekkel. A rendőrség, valamint paramilitáris egységek segítsé-
gével számos szimpatizánst letartóztattak, vagy pusztán meggyil-
koltak, növelve az anarchiát a városban.52
1994-ben a mozgalom vezetőjét, Altaf Husszeint londoni száműze-
tésében húsz évi börtönre ítélték. A hadsereg azon célja, hogy megosz-
sza és megsemmisítse a mozgalmat, lényegében sikertelennek bizo-
nyult, hiszen a fegyveres összecsapások mindennapossá váltak.
1994-ben a törzsek lakta Malakand régióban kormányellenes
felkelésbe kezdett a Tehrek-i-Nifaz-i-Saría-i-Mohamedi (TNSM),
amelynek célja az Ajub Khán-érában megszerzett különálló státus
fenntartása volt, amelyet a Bhutto-kormány megszüntetett. A felke-
lők számos várost és utat is elfoglaltak, amelyet csak a katonaság
bevetésével sikerült felszámolni. Azóta is gyakoriak a hasonló meg-
mozdulások a tartományban.53
Benazir Bhuttót a mohadzsirok, az iszlamista mozgalmak, vala-
mint a pandzsábi elit korrupt politikusnak tartották, aki egyes véle-
50 Lásd részletesebben Talbot, Ian: i.m. 303–307. o.
51 1988-tól 1990-ig, majd 1993-tól 1996-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.
52 Lásd Haqqani, Husain: i.m. 234. o.
53 Ziring, Lawrence: i.m. 561. o.
153
kedések szerint alkalmatlan Pakisztán nemzeti egységének fenn-

tartására, illetve azzal vádolták, hogy teret enged az indiai befolyás
növekedésének. A Szindben kialakult válság katonai eszközökkel
való felszámolása nem bizonyult tartós megoldásnak, amely az erő-
szak gyakori kiújulásához vezetett.
3.4. Banglades: a bihari muszlimok jogfosztottsága
Az 1971 decemberében függetlenné vált Bangladesnek is

szembe kellett néznie kisebbségi problémákkal annak ellenére,
hogy az Avámi Liga vezetője, Mudzsibur Rahman sejk a bangladesi
identitás értelmében a nép egységét, illetve homogén nemzetállam
létrehozását szorgalmazta. Banglades elemzésekor egyrészről szót
kell ejteni a bihari–bangladesi ellentétről, másrészről a muszlimok
és nem muszlimok közötti vallási ellentétekről.54
Az egykori Kelet-Pakisztán területére (akárcsak Nyugat-Pakisz-
tánba) 1947-ben több százezer menekült érkezett Indiából, elsősor-
ban Bihar államból. Az urdu nyelvet beszélő bihari muszlimok let-
tek azok, akik a nyugat-pakisztáni pandzsábiak politikai támogatá-
sát élvezve betöltötték a legfontosabb politikai és gazdasági pozí-
ciókat. Kelet-Pakisztán ugyan Nyugat-Pakisztán közvetlen irányítá-
sa alatt állt, azonban az ún. bihari elit kezében összpontosult a ha-
talom. Kelet-Pakisztán „biharizációja” 1971 decemberéig, az Avámi
Liga hatalomra kerüléséig tartott.
Banglades belpolitikai megosztottságára erőteljesen rányomta
a bélyegét az 1971-es függetlenségi háború (polgárháború), amely
az ország függetlenné válásán túlmenően hárommillió ember halá-
lát okozta. A független állam lakossága tehát két nagy politikai tá-
borra oszlott: a függetlenségpártiakra és azokra, akik nem támogat-
ták a függetlenséget, vagyis Pakisztánnal kollaboráltak a banglade-
si politikai diskurzusnak megfelelően.55
Az 1970–71-es szétválás etnicizálódott Kelet-Pakisztánban,
54 Banglades belpolitikai fejlődése igen összetett, így a kérdés vázlatos összefoglalását tekintet-
tünk célunknak.
55 Hassan, Monirul – Kundu, Indrajit: Reaching Social Integration or Consensus: Bangladesh as
a Case Study. In: International Social Science Review, 80. évf., 1–2. sz. 34. o.
154
ugyanis a bengáli nép a függetlenségpártiak szinonimájává vált an-

nak ellenére, hogy a bengáliak között voltak Pakisztán-pártiak (pl.:
iszlamista pártok). Az Avámi Liga narratívája szerint a bihari és a
pandzsábi nép töltötte be az ellenség szerepét, akik lemészároltak
hárommillió bengálit. Mint ismeretes a bihariak sem voltak egysé-
gesek az erőszak alkalmazásának/elvetésének kérdésében.56
Ebben az összefüggésben a bihari elit elveszítette hatalmát,
ugyanakkor Mudzsibur Rahman sejk döntése értelmében megkap-
ták a bangladesi állampolgárságot az államalapításkor. Az 1970-es
évek elején azonban felülvizsgálták a kérdést, és megvonták tőlük
az állampolgárságot arra hivatkozva, hogy ők végeredményben pa-
kisztániak, azaz külföldieknek számítanak az országban.
1974-ben a hatalmát időközben demokratikusan is legitimáló,
ugyanakkor népszerűségéből vesztő Mudzsibur Rahman sejk há-
romhatalmi egyezményt kötött Indiával és Pakisztánnal, amelynek
keretében megállapodtak 170 000 bihari pakisztáni letelepítéséről.
Ezenfelül azonban mintegy 300 000 bihari maradt Banglades terü-
letén, akik tehát nem rendelkeznek állampolgársággal, pedig több-
ségük már Banglades területén született.57
Mudzsibur Rahmant 1975-ben Zia tábornok katonai puccsa
döntötte meg, aki India-barátsággal és korrupcióval vádolta a sej-
ket. A bihariak többsége táborokba költözött, ahol a politikai és
polgári jogfosztottság mellett rendkívül hátrányos életkörülmé-
nyekkel kellett szembesülniük. A kérdés lényegében a mai napig
megoldatlan, hiszen 1999-ben Navaz Sarif pakisztáni miniszterel-
nök kijelentette, hogy országa nem hajlandó több biharit befogad-
ni, ugyanis őket bangladesinek tartja. Pakisztánban pedig a moha-
dzsirok egyik követelése volt az 1980-as években, hogy a Bangla-
desben maradt bihari muszlimokat hozzák Pakisztán területére,
amit szinte valamennyi vezető elutasított, tartva az etnikai konflik-
tusok további eszkalálódásától.
Banglades másik törésvonala vallási, ugyanis Kelet-Pakisztán-
ból 1947-ben nem menekült el az összes hindu vallású Indiába, ha-
56 Bose, Sarmila: Anatomy of Violence. Analysis of Civil War in East Pakistan in 1971. In:
Economic and Political Weekly, 2005. október 8.
57 Valójában sohasem éltek Nyugat-Pakisztán területén. Lásd Sokoloff, Constantin: Denial of
Citizenship: A Challenge to Human Security. Ford Foundation, 2005. 9–10. o.
155
nem sokan az állam területén maradtak. Jelenleg a hinduk mintegy

20 százalékos kisebbséget alkotnak, etnikai származásuk alapján
pedig többségében bengáliak, azonban 1971-től kezdve az indiai
befolyás eszközeként tekintettek rájuk. Valójában a bangladesi al-
kotmány garantálta a kisebbségi jogokat, azonban a katonai pucs-
csok eredményeként is élénkülő iszlamizmus ellenségesen állt a
hindu kisebbséghez. Az elmúlt évtizedben, különösen 2003-ban
súlyos zavargások robbantak ki Bangladesben, amely hátrányosan
érintette a hindu (illetve buddhista, keresztény) kisebbséget.58
4. Konklúzió
Pakisztán a nyugati nemzetfelfogással ellentétesen az indiai társa-

dalmon belül meglévő vallási különbségekre alapozva jött létre
1947-ben. Az államalapító Mohamed Ali Dzsinnah az iszlám vallás,
az urdu nyelv és az India-ellenesség hármasságára alapozta a mul-
tietnikus és multikulturális terület nemzeti kohézióját, amely az
1970-es évek elejéig a különböző belpolitikai erők törékeny egyen-
súlyát eredményezte.
1970-re azonban mindhárom államalkotó alapelv megkérdője-
leződött: az etnikai-nyelvi törésvonalak, a kelet–nyugat megosztott-
ság, a muszlim közösségen belüli ellentétek és a három vesztes há-
ború Indiával Pakisztán identitásának újragondolásához vezettek.
Az 1971. decemberi kapituláció a történelmi nulla óra állapotát je-
lentette Pakisztánban, amelyből az egyetlen kiutat a katonaság ha-
talomból való kihátrálása jelenthette. Banglades függetlensége
azonban kiszabadította a szellemet a palackból, amely különösen
a belúcsi felkelés (1973–1977) és az Északnyugati Határtartomány-
ban a deobandi ihletettségű iszlám radikalizmus megerősödésé-
hez vezetett az 1980-as években.
Az 1977-es katonai puccs csak ideig-óráig tudta megfékezni a
regionális nacionalizmusok lángra lobbanását, amely az 1980-as
évek második felében Benazir Bhutto miniszterelnöksége alatt a
szindi kérdésben manifesztálódott. Az 1999-ben hatalomra került
58 Lásd Bangladesh Today. International Crisis Group. Asia Report, Islamabad, Brussels, 2006.
121. sz.
156
Musarraf tábornok megpróbálta fenntartani az ország egységét, és

szőnyeg alá söpörni az etnikai-nyelvi autonómiatörekvéseket,
azonban népszerűségének csökkenésével kicsúszott a kezéből a
kezdeményezés a fentiekben említett két tartományban.
Belúcsisztánban a lakosság rossz szociális körülményei és po-
litikai alulreprezentáltsága vezetett a Bugti-féle lázadáshoz, amely-
re Musarraf 2006-ban katonai választ adott. Az Északnyugati Határ-
tartományban és a törzsi területeken pedig a továbbélő tálib moz-
galom okoz nehézséget, amely a tábornok életét is veszélyezteti.
Pakisztánban tehát nem sikerült újraértelmezni azt az identitást,
ami főként az iszlámra támaszkodott. A legnagyobb véleménykü-
lönbségek az ország jövőjét illetően éppen abban vannak, hogy
milyen szerepet játszon az iszlám az ország életében.
Banglades identitása pedig az 1971-es függetlenségi háborúra
épült, amely hátrányos helyzetbe hozta az addig markáns hatalmi
szerepben lévő bihari elitet. Banglades belpolitikájában szintén je-
lentős szerepet töltött be a katonaság, amely monopolizálta a hatal-
mat az 1970-es évek közepétől. Mindkét ország tehát identitásának
újrafogalmazásának történelmi útvesztőjébe jutott, amely várhatóan
további belpolitikai válságot okozhat, és felveti a hatalommegosztás
kérdését, amely éppen napjaink Pakisztánjában előtérbe is került.
157
Azsia - majoros.qxd 7/25/2008 5:32 PM Page 159
7.
Major István
A Srí Lanka-i tamil szeparatizmus

indiai gyökerei
A nagy nemzetközi hírügynökségek szinte naponta számolnak be
a Srí Lankán zajló harci cselekményekről, a tamil szeparatista fegy-
veresek és a kormánycsapatok összecsapásairól. Az ott végbemenő
folyamatok jobb megértéséhez a szigetországban felhalmozódott
társadalmi feszültségek kialakulásának ismeretén kívül szükséges a
tamil szeparatizmus történelmi gyökereinek, indiai kialakulásának
áttekintése is. A jelen tanulmány ehhez próbál segítséget nyújtani.
A 19. század második és a 20. század első felében a nacionaliz-
mus volt az egyik legnagyobb politikai hatóerő, amely Ázsiában és
Afrikában a gyarmati népek függetlenségi mozgalmát elindította.
Azokban az országokban, amelyeket az európai gyarmatosítás tett
egységes államalakulattá, különböző vallású és nyelvű, a megelőző
időben más-más országokhoz tartozó népeket vonva közös köz-
igazgatás alá és alkotva érdekközösséget közöttük, a nacionalista
törekvések elfajulása sokszor vezetett súlyos gazdasági, politikai
konfliktusokhoz a függetlenség elnyerése után, nem egy esetben
az új állam felosztását okozva.
India esetében, amely brit gyarmattá válását megelőzően soha-
sem volt egységes ország, különösen nehéz volt az egységes nem-
zetté válás folyamata. Igaz, hogy a nacionalizmus kifejlődéséhez
szükséges feltételeket a brit uralom teremtette meg, de ugyancsak
a brit politika manipulálta az egymás mellett élő különböző közös-
ségek öntudatra ébredését is oly módon, hogy igazi nemzeti egy-
ség ne alakulhasson ki a vallási, nyelvi, kommunális ellentétek mi-
159
att. E mesterkedések néhány túlélő eleme még a mai független In-

dia politikai életében is megtalálható.
India újkori történelmének kutatásában, a függetlenségi moz-
galom tanulmányozásában a tudósok nem sok figyelmet szentel-
tek a dél-indiai népek részvételének. A már meglévő tanulmányok
egyike sem vállalkozott a kérdés sokoldalú, átfogó vizsgálatára, ál-
talában csak egy-egy korszak, vagy egy-egy szempont behatóbb
elemzését nyújtják. Amivel egyikük sem foglalkozott még, az a dél-
indiai és a Srí-Lanka-i tamil szeparatista mozgalmak összefüggése,
kölcsönhatásai. A jelen tanulmány, főként terjedelmi okok miatt,
szintén nem vállalkozhat e kérdés behatóbb vizsgálatára, csak a ku-
tatás szükségességére kívánja felhívni a figyelmet.
A kezdetek (18411916)
A 20. század elejére a Madras Presidency vált Brit-India legnagyobb

közigazgatási területéve, amely magába foglalta a mai Keralát,
Maiszúrt, Ándhra Pradést, Tamil Nádut, valamint Maharástra és
Orissza jó részét is.1 Az országrésznek akkor mintegy 40 millió la-
kosa volt, ennek 3,2 százaléka bráhmin, 20 százaléka érinthetetlen.
Fővárosát, Madrászt Kalkuttához és Bombayhoz hasonlóan a brit
uralom fejlesztette világvárossá, bár gazdasági és politikai fejlődé-
se tekintetében messze elmaradt a másik két indiai metropolistól.
Ehhez nagyban hozzájárultak a nyelvi problémák, valamint az In-
dia többi részétől sokban eltérő, főként a társadalmi szerkezetben
mutatkozó sajátosságok is.
Ezek közül a két legfontosabb a rajatvári földbirtokbérleti rend-
szer és a bráhminok hegemóniája volt a dél-indiai adminisztrációs gé-
pezetben és a szellemi élet legnagyobb részében. Míg India többi ré-
szében a Mogul birodalomtól örökölt zamíndári földbirtokrendszer
volt az uralkodó, a Madras Presidency területén a földeknek mind-
össze 25 százaléka volt a zamíndárok (nagybirtokosok) kezében, a
többit a rajatvári rendszerben, középbirtok formájában bérelték. Ez
1 A tanulmányban előforduló indiai neveket a „Keleti nevek magyar helyesírása” Budapest

(Akadémia Kiadó, 1981) által megadott szabályok szerinti átírásban közöljük.
160
a bérleti forma tette lehetővé, hogy a 19. század második felében a ta-
mil vélála, a telugu kápu (reddi) és kamma földműves kasztok tagjai
meggazdagodjanak, és mint tehetős középbirtokosok később meg-
határozó társadalmi-politikai erővé váljanak Dél-Indiában.
A bráhmin hegemónia okai a mai Tamil Náduban a sajátos tör-
ténelmi fejlődésben keresendők.
Az i. sz. 5. század óta, amikor a buddhizmus és a dzsainizmus
korszaka után a hinduizmus, ezen belül pedig a dél-indiai, tamil
eredetű bhakti mozgalom vált uralkodó vallássá, a 19. század köze-
péig szinte semmi sem háborította a hinduizmus fejlődését. A
bhakti mozgalom elindítása volt a dél-indiai tamil kultúra egyik leg-
jelentősebb hozzájárulása a nagy össz-indiai tradíciókhoz.
A hinduizmus és a bráhminok körülbelül a 10. századra szilár-
dították meg teljesen pozícióikat Dél-Indiában. A mai Tamil Nádu
és Kerala vált az Észak- és Közép-Indiából az iszlám terjedése elől
visszahúzódó bráhminoknak, a tradicionális hindu kultúra, a
szanszkrit nyelv és irodalom, valamint a hindu vallásfilozófia meg-
őrzőinek és továbbfejlesztőinek egyik fő menedékévé. Dél-Indiá-
nak ezen a részén nem jelentkezett számottevő erővel sem az isz-
lám, sem a szikh, sem a párszi, sem a dzsaina vallási mozgalom.
Kerala kivételével, ahol a kereszténység akkor már az első évezred
kezdete óta jelen volt, az újkori keresztény térítő misszionáriusok
sem jártak különösebb sikerrel. Így ezen a területen a 19. század
közepéig a hagyományos hindu társadalom a maga belső törvény-
szerűségeit követve fejlődhetett tovább.
A bráhminok a Védák varna-tanaira és a Mánava-dharma-
sásztrára való hivatkozással az összes dél-indiai népeket, törzseket
vagy a súdra kasztba, vagy az érinthetetlenek kaszton kívüli kategó-
riájába tartozónak, magukat pedig az indo-árják leszármazottainak
tekintették. India-szerte, az iszlám hódítás terjedésének ellenére,
még a muszlim hercegi államokban is bráhminok töltötték be az ál-
lamapparátus, a politikai gépezet szinte összes posztját. Ily módon
ők kerültek a leghamarabb kapcsolatba a Brit Kelet-indiai Társaság
ügynökeivel, a brit gyarmati adminisztrációval is. Az írástudás mel-
lé, amely addig is szinte csak a bráhminok kiváltsága volt, megsze-
rezték az angol nyelv tudásáét is. A hivatali életben szerzett jártas-
ságuk, nemzedékről nemzedékre öröklődő nagy politikai tapasz-
161
talaton alapuló hagyományaik lehetővé tették, hogy a bráhminok a

brit-indiai adminisztrációban is hegemóniához jussanak.
Egészen az 1850-es évek közepéig a maráthi származású
désasztha bráhminok töltötték be a legtöbb fontos pozíciót mind a
brit területek, mind a hercegi államok adminisztrációjában. A brit
tisztviselők, főleg eleinte, szívesen fogadták a helyi viszonyokat ná-
luk sokkal jobban ismerő, tapasztalt bráhmin hivatalnokok segítsé-
gét, együttműködését. A 19. század második felében a désaszthákat
a már európai típusú egyetemi végzettséggel rendelkező, a
madrászi egyetemen tanult tamil és telugu bráhminok váltották fel
Dél-Indiában. A madrászi egyetem megnyitása és Lephinston lord
oktatásügyi reformjai így fordulópontot jelentettek Dél-India társa-
dalmi fejlődésében.
A bráhminok mellett a másik legjelentősebb közösség, amely
egyetemre tudta küldeni gyermekeit, a tamil vélála, a telugu kápu
(reddi) és kamma földműves kasztokból kialakult középbirtokosi
réteg volt. E birtokosok többsége tehetős emberré vált, közülük ke-
rült ki az első dél-indiai gyárosok, banktulajdonosok nagy része is.
Sokan a Brit Kelet-indiai Társaság ügynökeiként (dubhásiák) gazda-
godtak meg. Azt az új típusú értelmiséget, amely a dél-indiai társa-
dalmi változásokat elindította, a madrászi egyetem és a hozzá tarto-
zó alacsonyabb szintű iskolák nevelték fel. Az évszázadok óta a
bráhminok és a hindu társadalom többi része között lappangó el-
lentétek ugyancsak ennek az értelmiségnek a körében öltöttek egy-
re határozottabb formát. Az új értelmiség helyet kért magának a
gyarmati adminisztrációban is, kétségbe vonva a bráhminok addigi
hegemóniáját.
Az élesedő, most már elsősorban kenyérharcon alapuló bráh-
min–nem bráhmin ellentétek a 19. és 20. század fordulójára egyre in-
kább kezdtek faji jelleget ölteni árja–dravida konfliktussá válva. A
dravida faji tudat kialakulásának kezdetei a 19. század közepére nyúl-
nak vissza. Tirunelveli anglikán püspöke Robert Caldwell 1856-ban
jelentette meg összehasonlító nyelvtanát,2 amely a dravida nyelvcsa-
lád felfedezését jelentette. A mű a nyelvcsaládot képező dél-indiai
nyelvek leírásán kívül részletesen foglalkozott e nyelvek külső kap-
2 A Comparative Grammar of the Dravidian or South Indian Family of Languages. London, 1856.
162
csolataival, távolabbi rokonságával, beleértve az urál-altáji nyelvekkel

való rokonság feltételezését is. Caldwell részletesen taglalta a dravida
etnogenezis kérdését is, élesen szembeállítva a tamil kultúrát a sze-
rinte az árja hódítók által Dél-Indiába hozott szanszkrittal, hangsú-
lyozva, hogy a bráhminok semmi megőrzésre méltóval nem járultak
hozzá a tamil kultúrához. Az őt követő misszionáriusok és a brit ad-
minisztráció egy része vagy bizonyos bráhminellenes érzelmei, vagy
pusztán az indiai közösség megosztására való törekvés miatt támo-
gatta a dravida faji teóriát és fokozta az addigi bráhmin–súdra, attól
kezdve egyre inkább árja–dravida konfliktust.
Talán a fentiek hatására is, de ez időben indult meg a tamil kul-
túra szanszkritizálódása miatt rég elfeledett, csak középkori kom-
mentárok utalásaiból ismert és elveszettnek hitt, a szaszkrittól telje-
sen független, más tradíciókra épült, főként udvari költészet jellegű
korai ótamil irodalmi emlékek felkutatása és publikálása, közkinc-
csé tétele. A történelem iróniája, hogy e téren két tamil bráhminé a
legnagyobb érdem. Sz. V. Dámódaram Pillai (1823–1901) és U. V.
Szváminátha Aijár (1855–1942) tettek a legtöbbet az i. e. 3. és i. sz. 6.
század közötti tamil irodalom emlékeinek felkutatásáért és publiká-
lásáért, lehetőséget adva ezzel a tamilok múltjának rekonstruálásá-
ra, a tamil nemzeti tudat kialakulására. A későbbi tamil reneszánsz-
ként ismert kulturális mozgalom elindításához a múltnak ez az újra-
felfedezése és az európai irodalommal való megismerkedés szolgál-
tatta az alapot.
A nyugati neveltetésű értelmiségi elit megjelenése bomlasztólag
hatott a hagyományos dél-indiai társadalomra. A hagyományos hin-
du vallási tradíciókra alapozott társadalmi értékrenddel való szembe-
fordulás további erősödését némileg lelassította, majd csaknem a
visszájára fordította a bengáli Brahmo Szamádzs néhány Dél-Indiá-
ba látogató vezetője, valamint a Theozófiai Társaság irányítói, sze-
mély szerint H. S. Olcott és H. P. Blavatsky megjelenése, majd a Tár-
saság új központjának felállítása a madrászi Adjárban, amely elindí-
totta a hindu újjászületés mozgalmát. A művelt indiai közvélemény,
amely addig is érzékenyen reagált a Nyugat minden számára hozzá-
férhető, Indiával kapcsolatos megnyilvánulására, a hindu vallást, filo-
zófiát mint árja bráhmin alkotást az egész emberiség egyik csúcstelje-
sítményének hirdető theozófiai tanításokból új ösztönzést kapott a
163
már-már megingóban lévő vallási hagyományok újjáértékelésére,

helyreállítására.
Dél-Indiában, ahol a már előbb ismertetett árja–dravida konf-
liktus egyre élesedett, a theozófusok működése csak olaj volt a tűz-
re. Részint a bráhminokat ösztönözte arra, hogy felsőbbrendű árja
mivoltukat, az általuk képviselt kultúra magasabbrendűségét még
jobban hangsúlyozzák, részint felbosszantotta a keresztény misszi-
onáriusokat, akik a bráhminok új szövetségeseit látták a theozófu-
sokban és ellenhatásként még fokozottabb erővel folytatták a dra-
vida fajelmélet kidolgozását, az árja bráhmin kontra nem bráhmin
dravida ellentétek szítását. Főként G. U. Pope (1820–1907) brit
misszionárius tevékenysége járult hozzá nagyban ennek az irány-
zatnak a továbbfejlesztéséhez.3
A brit gyarmati vezetés többször is állást foglalt az egyre job-
ban elfajuló árja–dravida vitában. Ennek egyik jellemző megnyilvá-
nulása volt, amikor Madrász kormányzója, Monstuart Elphinston
Grant-Duff 1886. március 25-én a madrászi egyetem végzős hallga-
tói előtt mondott beszédet. Megjegyzendő, hogy a hallgatóság
több mint háromnegyede bráhmin volt4. Nem nehéz felfedezni a
beszédben azoknak a brit törekvéseknek a megnyilvánulását, ame-
lyekkel a számukra egyre több problémát okozó új indiai értelmi-
ség megosztását kívánták elérni.
Az európai mintákat követő indiai politikai élet kialakításában
nagy szerepet kapott az indiai sajtó is. Dél-Indiában az 1878 szep-
temberében alapított, angol nyelvű madrászi hetilap, a Hindu vált a
politikai élet mindvégig el-nem-kötelezett szócsövévé. 1881-től je-
3 Pope értelmezte úgy a nagy szanszkrit eposzt, a Rámájánát, hogy az a dravidák árják általi le-
igázásának a története. Ő azonosította először az eposzbeli Lanká szigetét a mai Srí Lankával
és az eposzban negatív szerepet játszó ráksaszákat, démonokat, valamint Hanumán majomki-
rályt és népét a Dél-Indiában élő dravida népekkel. A későbbi kutatások mindezt nem igazol-
ták. Talán elég annyit megemlíteni, hogy a lanká szó maga szigetet jelent és bárhol lehetett In-
diában, akár valamely folyón is.
4 „You are of pure Dravidian race... I should like to see the pre-Sanskrit element amongst you
asserting itself rather more...The constant putting forward of Sanskrit literature as if it were
pre-eminently Indian, should stir the national pride of some of you Tamil, Telugu, Canarese.
You have less to do with Sanskrit than we English have. Ruffianly Europeans have sometimes
been known to speak to natives of India as ’Niggers’, but they did not, like the proud speak-
ers or writers of Sanskrit, speak of the people of the South as legions of monkeys. It was these
Sanskrit speakers, not Europeans, who lumped up the Southern races as Rakshusas – demons.
It was they who deliberately grounded all social distinction on Varna, colour.”
164
lent meg az első tamil hetilap, a mérsékelt irányzatot képviselő

Szvadésamitran. Mind a Hindu, mind a Szvadésamitran 1889-től na-
pilapként folytatta megjelenését. A két lap, csakúgy, mint a kor leg-
több sajtóterméke, főként az európai neveltetésű rétegekhez szólt.
A Szvadésamitran munkatársaként kezdett dolgozni 1904-ben
a szmartha-bráhmin születésű G. Szubramanja Báradi (1882–1921),
akinek költészetében először kapott határozott megfogalmazást a
tamil hazának, az egész indiai tamil nyelvterület eggyé tartozásá-
nak, a tamil nacionalizmusnak a gondolata. Báradi távol tartotta
magát az árja-bráhmin/nem bráhmin-dravida torzsalkodástól. Mint
az Indiai Nemzeti Kongresszus (INK) hívének, B. G. Tilak radikális
irányzata követőjének az egységes, független, a régi elavult társa-
dalmi kötöttségektől megszabadított, kasztok és vallási különbsé-
gek nélküli India volt az eszménye költészetében és politikai tevé-
kenységében egyaránt. A tamil nemzeti öntudatot, mint az össz-
indiai, egységes nemzeti érzés egyik alkotóelemét értelmezte.
Báradi munkásságára három tényező volt döntő befolyással: a
tamil irodalom múltjának újrafelfedezése, az angol irodalommal, fő-
leg Shelley költészetével való megismerkedése és szoros kapcsolata
Srí Aurobindo Ghóssal, a nagy bengáli függetlenségi harcossal és fi-
lozófussal. Bár Aurobindo filozófiáját nem fogadta el, politikai taní-
tásai, a „bengáli iskola”, amelyet Aurobindo képviselt, nagy hatással
voltak munkásságára és azon keresztül az egész tamil nemzeti moz-
galomra. Báradi követői nagyobbrészt csak tamil nacionalizmusát
értékelték, összindiai nemzeti törekvéseit figyelmen kívül hagyták.
Annak, hogy az INK – amelynek létrehozásában tamilok, bráh-
minok és nem bráhminok, egyaránt igen jelentős szerepet játszot-
tak – nem tudott nagyobb népszerűségre és szélesebb tömegbázis-
ra szert tenni a Madras Presidency területén, kezdetben főleg An-
nie Besant (1847–1933) működése volt az oka. A theozófus Annie
Besant diszkreditálta a politikus Annie Besant tevékenységét és
mindazt, ami azzal kapcsolatos volt.
A theozófus hagyományok hű folytatójaként Besant is a
szanszkrit nyelvű, árja-bráhminnak tartott kultúrát vélte Indiára iga-
zán jellemzőnek és gyakorta dicsérte annak felsőbbrendűségét.
Ez időben Annie Besantnak két fő politikai célkitűzése volt. Az
egyik, hogy B. G. Tilakot és az általa vezetett szélsőséges csoportot az
165
INK-ba való visszatérésre bírja, a másik pedig a Home Rule League

megszervezése volt. Besant, mint korának több más vezető indiai po-
litikusa is, a hagyományos indiai falusi tanácsokban, a pancsájatok-
ban látta az indiai önkormányzat előképét. Besant ekkoriban még
nem rendelkezett azzal a politikai potenciállal, ami ehhez a munká-
hoz szükséges lett volna, ennek ellenére 1915 szeptemberében meg-
tette az első lépéseket a Home Rule mozgalom elindítására.
Annie Besant tudatosan alkalmazta a brit sajtópropaganda esz-
közeit célja elérésére. Törekvése 1916. szeptember 3-án, a Home
Rule League megalapításával valósággá vált. Besant ezek után újabb
propagandaeszközt vetett be, megkezdte mozgalmának tamil nyel-
ven való népszerűsítését a helyi sajtóban. Ezzel már nemcsak az eu-
rópai neveltetésű rétegeket tudta megszólítani. Sokan nem értettek
egyet Annie Besant módszereivel és céljával, az agitáció pedig egy
eredeti szándékától lényegesen eltérő eredményt is hozott. Egyre
határozottabb formában került előtérbe a kérdés, kinek a kezében
is lesz a politikai hatalom egy függetlenné váló Indiában, és mi lesz
a nemzeti, vallási és egyéb közösségek sorsa az új rendszerben.
A Home Rule League által felvetett kérdések részint kiélezték
az INK-ban már korábban is megnyilvánult tamil–telugu–mala-
jálam ellentéteket, részint heves reakciót váltottak ki a nem bráh-
min kasztbeli hindukból. A bráhminellenesség Dél-India szinte
minden részén ugrásszerűen fokozódott. Annie Besant theozófusi
működésére való hivatkozással az ellene agitálók hamarosan kiad-
ták a jelszót: „Home Rule is Brahmin Rule”.
Egy 1912-ben alakult, a nem bráhmin egyetemi hallgatók meg-
segítését célzó társadalmi szervezet, a Dravidian Association titká-
ra, egy vélála származású tamil orvostanhallgató, C. Natésa
Mudalijár vezetésével 1916. november 20-án a szervezet mintegy 30
vezetője találkozott a madrászi nem bráhmin értelmiség két legte-
kintélyesebb képviselőjével, a tamil Dr. T. M. Nájarral és a telugu
Tjágarádzsa Csettivel a madrászi Victoria Public Hall-ban. Az össze-
jövetel célja egy közös érdekvédelmi szervezet megalakítása volt,
amely különböző angol, tamil és telugu nyelvű sajtóorgánumok
segítségével a nem bráhminokat volt hivatva képviselni.
A találkozó közvetlen következménye az 1916. december 20-án
a Hindu-ban és a New India-ban megjelent Non-Brahmin Mani-
166
festo volt. A közös célok anyagi megvalósítása érdekében a nem

bráhmin közösség vezetői „Tennindia Nala Urimai Szangam”
(Dél-indiai Jóléti Szövetség) néven részvénytársaságot alapítottak.
A társaság angol nyelvű napilapja, a Justice 1917. február 26-án je-
lent meg először, Dr. Nájar szerkesztésében. Tamil nyelvű napilap-
juk, a Dravidian N. Bhaktavatszalam szerkesztő vezetésével 1917
közepén indult. A társaság megjelentetett még egy telugu nyelvű
sajtóorgánumot is.
Az angol nyelvű lapjának címe után röviden csak Justice Party
(JP) néven említett szervezet sajtója erőteljes támadást indított
Annie Besant és a Home Rule mozgalom ellen, azt a veszélyt han-
goztatva, hogy az új, később esetleg függetlenné váló Indiában a
bráhminok nemcsak megőriznék hegemóniájukat, hanem min-
den eddiginél nagyobb hatalomra tennének szert.
A JP mindinkább politikai jelleget öltő szervezkedésében a ta-
mil vélálák játszották a főszerepet. A brit hatóságok nagy szimpáti-
ával figyelték az új mozgalom erősödését. Az új párt szinte megala-
kulása pillanatától szemben állt az INK-val, azt hangoztatva, hogy
az a bráhminok pártja, amelynek célja az árja-bráhmin hatalom to-
vábbi biztosítása. A JP tagjai tisztában voltak azzal, hogy jólétüket a
brit uralomnak köszönhetik, társadalmi, politikai felemelkedésüket
is csak ezen belül tartották elképzelhetőnek, így érdekeik a brit
uralom iránti teljes lojalitást kívánták.
A brit hatóságoknak kapóra jött a JP megjelenése. A bráhmi-
nok iránti szimpátiájuk az INK működése miatt erősen megcsap-
pant, Dél-Indiában nem volt számottevő muszlim lakosság, ame-
lyet szembeállíthattak volna vele, a Home Rule agitáció központja
pedig éppen a Madras Presidency-ben volt. Ugyanakkor mindez
nem tartotta vissza a helyi brit gyarmati hatóságokat, hogy tovább-
ra is a bráhminok alkalmazását részesítsék előnyben, ezzel még to-
vább fokozva a már úgy is meglévő feszültségeket. Az esetenként
adott magyarázat szerint erre azért volt szükség, mert a nem bráh-
min értelmiségiek még mindig nagy tudásbeli hátrányban voltak,
és velük nem lehetett volna biztosítani a gyarmati adminisztrációs
gépezet működését.
Az így kialakult helyzetben a JP látszott a brit vezetés számára
az egyetlen olyan politikai erőnek, amely, ha mint a többség érde-
167
keinek képviselője lép fel, alapvető lojalitása következtében a to-

vábbi brit uralom biztos támasza lehet. A tamil bráhminok túlnyo-
mó többsége nem ismerte fel a fenyegetést. Egyszerűen nem tud-
ták elképzelni sem, hogy az általuk több mint ezer éve elnyomott,
lenézett nem bráhmin kasztbeli hinduk szervezetlen tömege egy-
szer velük egyenrangú politikai erővé válhat.
A Justice Party (1917–1925)
Montagu lord, az indiai ügyek akkori államtitkára 1917. augusztus

20-án bejelentette, hogy egy küldöttség élén politikai ténymegálla-
pító körútra indul Indiában, amelynek célja a valós helyzet megíté-
lése és alkotmányjogi reformok kidolgozása. A hír hallatára megin-
dult a harc az INK és a JP között a Madras Presidency lakosságának
hivatalos politikai képviseleti jogáért. A JP igyekezett kiterjeszteni
tevékenységét a nem bráhmin kasztbeli hinduk mellett az érinthe-
tetlenek, a muszlimok, a keresztények, tehát a lakosság összes nem
bráhmin rétegének képviseletére.
Az INK dél-indiai nem bráhmin tagjai attól való félelmükben,
hogy a JP valóban a többség képviselőjeként tud fellépni, ellenak-
ciót kezdtek. 1917. szeptember 20-án Madrászban megalakították
az INK nem bráhmin tagjainak frakcióját Madras Presidency Asso-
ciation (MPA) néven. Az MPA vezetősége ugyanabból a társadalmi
rétegből került ki, mint a JP-é, agitációja is ugyanazokat célozta,
politikai fegyverei, angol és tamil nyelvű sajtója is a JP-éhoz volt ha-
sonló. Az MPA napilapjai, az angol nyelvű Indian Patriot és a tamil
nyelvű Désbhaktan 1917 decemberétől jelentek meg.
A JP vezetősége 1917 decemberében egy memorandumban
kérte Montagu lordot, hogy az 1909-es Morley-Minto reformokra
való hivatkozással a muszlimoknak adott kommunális képviseletet
precedensnek tekintve, hasonló képviseleti rendszert adjanak a
nem bráhminok számára is, megfelelő politikai részvételük biztosí-
tása érdekében.
Eközben a JP nem tudta megszerezni az érinthetetlenek bizal-
mát és támogatását. A pancsamák vezetői abban ugyan egyetértet-
tek velük, hogy a Home Rule, mint a bráhminok uralma újra jog-
168
fosztottságot eredményezne, azonban nem látták biztosítva politi-

kai jövőjüket egy nem bráhmin hindu vezetés alatt sem.
Montagu lord indiai látogatása után több politikai párt is kép-
viselőket akart küldeni Londonba, hogy ott álláspontjukat a brit
parlament és a közvélemény elé terjesszék. Ez egyedül csak dr.
Nájarnak, a JP vezetőjének adatott meg. Míg a többi indiai politikus
angliai útjának kísérlete a gyarmati hatóságok ügyeskedésén meg-
hiúsult, addig dr. Nájar súlyos cukorbajának angliai gyógykezelése
ürügyén utazhatott Londonba 1918 májusában. Útjának szimboli-
kus jelentősége volt.
A Montagu-Chelmsfords Report on Indian Constitutional
Reforms 1918. július 2-án dr. Nájar londoni tartózkodása alatt jelent
meg. A jelentés csak a muszlim és a szikh közösség számára java-
solt kommunális képviseletet, ezzel nagy kiábrándulást jelentett a
JP vezetőinek. Dr. Nájar 1918. augusztus 2-án beszédet tartott a brit
parlament mindkét házának képviselői előtt, bírálta a Montagu-
Chelmsford Report-ot és ismét közösségi képviseleti jogot kért a
dél-indiai nem bráhmin hinduk számára.
Ezzel egyidőben Dél-Indiában az Indo-British Association egy
nyugalomba vonult misszionárius, a Society for the Propagation of
the Gospel-hez tartozó John A. Sharrock vezetésével propagandaak-
ciót kezdett annak bizonyítására, hogy a Home Rule megadása mi-
lyen katasztrófával járhat az alsóbb néprétegek számára. A Sharrock-
féle pamfletek egyik visszatérő állítása az volt, hogy India lakossága
nem tekinthető egy nemzetnek.
Provincialitása miatt a JP egyre jobban eltávolodott az összin-
diai politikai mozgalmaktól. Végleges törésre az INK-val fenntartott
kapcsolatában az vezetett, hogy a JP nem volt hajlandó elítélni a
Rowlat Act-ot és az 1919. április 13-i amritszári vérfürdőt.
A Montagu-Chelmsford Report alapján kidolgozott Govern-
ment of India Bill 1919 júniusában került második olvasatban a brit
parlament elé. A legtöbb indiai párt küldöttséget menesztett Lon-
donba, hogy a parlament bizottsága előtt álláspontjukat védelmez-
zék. A JP ötfős delegációja 1919 júliusában csatlakozott dr. Nájar-
hoz. Köztük volt dr. Reddi Nájudu, egy telugu kápu kasztbeli ügy-
véd és A. Rámaszvámi Mudaliár, akik később rendkívül fontos sze-
rephez jutottak a JP történetében. A bizottsági vizsgálat megkezdé-
169
se előtt, július 17-én dr. Nájar váratlanul elhunyt tüdőgyulladásban,

így a bizottság előtt dr. Reddi Nájudu beszélt a párt nevében, aki to-
vábbra is ragaszkodott a kommunális képviselet biztosításához. Vé-
gül hosszas alkudozás után elérték, hogy a Government of India
Bill alapján Meston lord, Madrász kormányzója 28 helyet fenntar-
tott a helyi törvényhozásban a nem bráhmin hinduk képviseletére.
Dr. Nájar halála után a JP vezetését Tjágarádzsa Csetti vette át.
1920-ban a párt megnyerte a Madras Presidency-ben tartott válasz-
tásokat. A 98 mandátum közül a párt jelöltjei 63-at szereztek meg.
Sikerüket főként annak köszönhették, hogy az INK bojkottálta a vá-
lasztásokat.
A JP hatalomra jutása után negatív változások jelentkeztek a
párt életében. A vezetőség egyre merevebbé, konzervatívabbá vált,
nem tudott újabb célkitűzéseket találni. A belső ellentétek egyre
erőteljesebben jelentkeztek. Az első nagy törést az érinthetetlenek
kiválása okozta. A látszólagos ok egy 1921. május 11-i sztrájk volt,
ahol az érinthetetlenek, az ádi dravidák cserbenhagyták a nem
bráhmin kasztbeli hindukat. Az érinthetetlenek ezután külön szer-
vezetet alapítottak és minden kapcsolatot megszakítottak a JP-vel.
A második törést a párton belül már régóta meglévő tamil–tel-
ugu rivalizálás okozta. Ennek eredményeként az 1923-ban tartott
választásokon a JP már csak 44 mandátumot tudott megtartani a
korábbi 63-ból. Ugyanakkor a brit kormányzati szervek bráhminta-
lanítása is meglehetősen vontatottan haladt. A brit tisztviselők az
előírások ellenére is vonakodtak hivataluk munkájának színvona-
lát az arányos közösségi képviseletet biztosítandó nem bráhmin je-
löltek munkába állításával veszélyeztetni. E jelöltek nagy része ké-
pességekben és tudásban meg sem közelítette az általuk felváltani
kívánt bráhmin tisztviselőket.
A tamil és telugu képviselők közti nyílt szakításra egy egye-
temalapítás miatt került sor. A JP vezetői hevesen ellenezték egy
telugu egyetem létrehozását, attól tartva, hogy a madrászi egyetem
hegemóniájának megtörésével megosztódhat a dravida mozga-
lom is. Amikor 1925-ben a telugu egyetem mégis megvalósul, a JP
tamil vezetői egy külön tamil egyetem létrehozását kezdték köve-
telni. Ez 1929-ben jött létre Csidambaramban, Annamalai Univer-
sity néven.
170
1925-től kezdve a JP lényegében már csak a dél-indiai tamil kö-

zösség felső középosztálybeli részét képviselte. Ugyanakkor az idő-
közben már az INK dél-indiai szárnyára is átterjedt vitában egyre
erősödőben volt az a vélemény, hogy csak a tamilok képviselik az
igazi tiszta dravida fajt és kultúrát. Ezen belül a vélálák egyre gyak-
rabban hangoztatták, hogy a dravida ősök vélálák voltak és így ők
testesítik meg az igazi tamilokat és mint ilyenek, a tiszta dravida fajt.
A dravida öntudat ilyen túltengésében egyre inkább a tamil
nyelv kultusza vált a tisztelet legfőbb tárgyává. Ennek a kultusznak
két pozitív eredménye volt. Elsősorban a modern irodalmi tamil
nyelv kialakulása, főleg Szubramanja Báradi munkássága nyomán,
másodszor pedig a tamil nyelv uralkodóvá válása és az angol foko-
zatos háttérbe szorulása a politikai életben.
A JP elvesztette az 1926-os választásokat a Madras Presidency
területén. A győztes az INK Szvarádzs frakciója volt és megindult a
JP lassú felbomlása. Bár 1929-ben a JP-nek ismét sikerült többséget
szereznie a helyi törvényhozásban, ennek már nem volt különö-
sebb jelentősége.
A Self-Respect Movement (1925–1944)
M. K. Gandhi 1925-ös visszavonulása és a két Nehru vezető szerep-

hez jutása után az INK-ban a tamilok egyre nagyobb tömegei kap-
csolódtak be egyre aktívabban az India függetlenségéért folytatott
harcba. Közöttük volt a JP sok korábbi tagja is. 1927-ben apja távol-
létében Dzsavaharlál Nehru a párt madrászi ülésén a dominiumi
státus megszerzése helyett India függetlenségét tűzte ki célul. Az
idősebb Mótilál Nehru Európából való hazatérése után ellenakció-
ba fogott a dominiumi státusz célként való visszaállításáért. Ennek
részeként szembeszállt a kommunális képviselet elvével is.
A tamil nemzeti öntudat fő támaszává már az 1925-ös évtől
kezdve egyre inkább a Rámaszvámi Nájakar (1879–1973) által kez-
deményezett Szujamarjádai Ijakkam, angol nevén a Self-Respect
Movement (SRM) vált. Bár a mozgalom kimondott célja kezdetben
tisztán társadalmi jellegű, a nem bráhmin tamilok önbecsülésének
biztosítása volt, amint ezt Nájakar az 1924-ben alapított Kudi Arasu
171
(Néphatalom) című tamil nyelvű újságában megfogalmazta, hatása

azonban hamar politikaivá vált. Nájakar követői szerint „Self-res-
pect should come before Self-Rule”.
Amiben az SRM lényegesen különbözött a JP-től, az az volt, hogy
közvetlen és egyszerű propagandájával az új mozgalom nem az értel-
miséget és a módosabb középosztályt vette célba. A mozgalom alap-
jaiban tagadta nemcsak a bráhmin felsőbbrendűséget, hanem mint a
bráhminok művét, magát a hinduizmust is. Vagyis ahová a JP soha-
sem jutott el, Nájakar mozgalma egyértelműen vallásellenes, és ami
még fontosabb, kasztellenes volt. Nájakar, aki még az INK-ban jelen-
tős érdemeket szerzett az érinthetetlenek érdekeinek képviseletével,
mozgalmi propagandájával főként azokat a szegényebb, elsősorban
vidéki néprétegeket vette célba, amelyeket sem a JP, sem az INK nem
tudott a politikai életbe bevonni. Az SRM másik vezetője szintén az
INK-ból kivált politikus, Sz. Rámanáthan lett. Vallásellenes propagan-
dájához gyakran igénybe vette a JP fórumait is. Kasztrendszerellenes
nézetei miatt Nájakar már korábban szembekerült M. K. Gandhival,
aki harcolt ugyan az érinthetetlenek emberi jogaiért, de magát a
kasztrendszert nem vetette el, sőt, bizonyos mértékig az indiai társa-
dalom jövőbeni alapjának is tartotta. Ezt M. K. Gandhi 1929-es
madrászi látogatása során beszédében el is mondta. Felhívta hallgató-
it a varnásrama dharma követésére. Nájakar a Kudi Arasu hasábjain
szállt szembe Gandhi álláspontjával. Ennek eredményeként hívei
nyilvános gyűléseken kezdték égetni a Manuszmriti szanszkrit tör-
vénykönyv példányait, tiltakozásul az abban megfogalmazott kaszt-
rendszer ellen.
Az SRM korai szakaszának legfontosabb eseménye az 1929.
február 17-én Csingalpatban megnyitott tartományi konferencia
volt. A konferenciát Madrász független főminisztere nyitotta meg, a
felszólalók pedig támadták az árják által a dravidákra kényszerített
kasztrendszert, a megosztottságot szító szanszkrit irodalmat és di-
csérték a tamil hagyományok felsőbbrendűségét. A vidéki vásárok
hangulatát tükröző konferencia határozatot fogadott el arról, hogy
minden alapot meg kell vonni a Védák, a szanszkrit és a hindi nyelv
propagálásától.
Az SRM egyre militánsabb jelleget öltött. Az M. K. Gandhi által
kidolgozott politikai harc taktikai alapjain, a Caldwell püspöktől
172
eredeztethető dravida öntudatot sokkal magasabb fokra fejlesztve,

mint azt a JP valaha is tette, a mozgalom néhány kérdésben messze
túlment még az INK legradikálisabb frakciójának követelésein is.
Nájakar nem volt sem a brit uralom, sem a hindu vallás elkötelezett-
je. Tamil nacionalizmusa és alacsony társadalmi státusza (érinthe-
tetlen volt maga is) sokkal türelmetlenebbé, hevesebbé tette Nája-
kart is és híveit is.
Az INK-nak egyre nagyobb gondot okozott az SRM. A mozga-
lom vezetői jól ismerték az INK-t, azt balról támadták, sokszor ne-
vetségessé téve az egész gandhista mozgalmat és annak politikai
eszközeit.
Nájakar 1931-ben európai körutazást tett, felkereste többek kö-
zött Németországot és a Szovjetuniót is. Hazatérése után szakított Sz.
Rámanáthannal, beszédeiben megjelentek az európai útja során fel-
szedett materialista zsargon kifejezései. Rámanáthan helyére egy fia-
tal értelmiségi, C. N. Annádurai (1909–1969) lépett. Annádurai a 19.
századi amerikai szabadgondolkodótól Robert Ingersolltól kölcsö-
nözte stílusát.
1935-ben, amikor a Government of India Act életbe lépett,
Madrász főminisztere C. Rádzsagópálacsáriar (Rádzsádzsí) volt, az
INK egyik vezetője. Rádzsádzsí törvényt fogadott el, amely kötele-
zővé tette a hindi nyelv oktatását a Madras Presidency összes isko-
láiban. A döntés még kongresszusi tamil körökben is nagy felhábo-
rodást okozott, az SRM pedig hosszú évekig tartó tiltakozó akciók-
kal, látványos tüntetésekkel válaszolt. Egy tüntetésen Nájakart is le-
tartóztatták, 1939 januárjáig börtönben volt.
1938 decemberében a JP vellori kongresszusán távollétében
elnökéül választotta Nájakart. Ezen a kongresszuson hangzott elő-
ször a „tani-t tamil nádu!” (külön, önálló tamil országot!) követelés.
Börtönéből szabadulva Nájakar, mint a JP elnöke, Perijár (nagy
bölcs) néven folytatta politikai működését. Perijár 1939. január 10-
én kiadta az új jelszót „Tamil Nádu tamilarukké!”, avagy angolul
„Tamil Nadu for the Tamilians”. Ez a dátum tekinthető a dél-indiai
tamil szeparatizmus születésnapjának.
Egy évvel később, amikor a Muslim League hivatalosan is kö-
vetelte India kettéosztását és Pakisztán létrehozását, 1940. augusz-
tus 24-én Perijár egy Indiától független Drávidisztán felállításának
173
követelésével lépett fel. Korábbi jelszavát módosította: „Drávida

nádu drávidarukké!” (dravida országot a dravidáknak!). A „három
nemzet elvét” először a Deccan Times Muslim League Special 1941
áprilisában megjelent számában T. V. A. Náthan cikke tartalmazta.
A tamil szeparatista propaganda Perijár és Annádurai vezeté-
sével a második világháború alatt is folytatódott. A mozgalom tag-
jai ekkor adták fel lojalitásukat a brit uralomhoz, főként azért,
mert a háború idejére az INK támogatásáról biztosította Angliát a
győzelem érdekében. A szeparatisták Gandhi-ellenessége erő-
sebb volt, mint korábbi lojalitásuk a britek iránt. Az SRM aktivistái
közül sokan átszöktek Burmába és Szubhász Csandra Bhósz had-
seregében harcoltak a japánok oldalán az angolok ellen.5
A Drávida Kazsaham (DK) és a Drávida Munnétra

Kazsaham (DMK) (1944–1969)
1944. augusztus 27-én a JP szálemi kongresszusán Annádurai javasla-

tára az SRM-mel egyesült part nevét Drávida Kazsaham-ra (dravida
szövetség, DK) változtatták. Az új nevű párt fő célkitűzéseként egy
független, nem bráhmin, dravida ország létrehozását jelölték meg.
India függetlenségének elnyerésekor, 1947-ben a DK nem kép-
viselt jelentős politikai erőt, Madrász államban az INK-nak szilárd
többsége volt. Perijár megpróbálta a Függetlenség napját, augusz-
tus 15-ét gyásznappá nyilvánítani, mondván, hogy az az árjáknak a
dravidák fölötti újabb uralmát hozta, de Annádurai leszavaztatta a
javaslatot.
Annádurai befolyása egyre erősödött a párt vezetésében.
1947. október 14-én a DK kadalúri kongresszusán újabb elszaka-
dási határozatot fogadtak el, ezt megújították a párt 1948. október
23–24-i konferenciáján is. 1949. május 14-én Rádzsádzsí Tiruvan-
námalaiban tett látogatása alkalmával megpróbálta Perijárt a sze-
paratista törekvések feladására bírni, sikertelenül.
1949. június 18-án az akkor 70 éves Perijár házasságot kötött
egy 26 éves leánnyal. Annádurai szeptember 18-ra rendkívüli párt-
5 Ennek a korszaknak állít hiteles emléket Áhilan 1947-ben megjelent tamil nyelvű kulcsregé-
nye, a Nendzsin Alaihal, „A lélek hullámai”.
174
vezetőségi ülést hívott össze és erkölcsi okokra hivatkozva leváltat-

ta Perijárt a pártvezetői posztról. A vezetőváltás pártszakadáshoz
vezetett. A többség Annádurait követte, aki új pártjának a Drávida
Munnétra Kazsaham (Dravida Újjászületés Szövetsége, DMK) ne-
vet adta. A DK ezután már nem játszott jelentős politikai szerepet.
Az új párt, a DMK fő célkitűzése a független tamil ország kivívása
maradt.
Annádurai folytatta az SRM célratörő, erőszakos politikáját, ha-
marosan létrehozta a párt megfelelő segédcsapatait. Ezek közül a
legfontosabb az 1950-ben megalakult Dravida Írószövetség és a kü-
lönböző ifjúsági szervezetek voltak. Az egyetemisták számára létre-
hozott Drávida Mánavar Munnétra Kazsaham (Dravida Egyete-
mista Újjászületési Szövetség, DMMK) alapjául az Annámalai Egye-
temen 1943. augusztus 1-jén Nedundzsezsijan, Tamil Nádu későbbi
művelődésügyi minisztere által alapított dravida ifjúsági szövetség
szolgált. Egy másik egyetemen kívüli ifjúsági szervezetben kezdte
meg politikai pályafutását 16 éves korában a DMK későbbi vezető-
je, M. Karunánídi is. A Dravida Írószövetség feladata volt többek kö-
zött a megfelelő propagandairodalom biztosítása a párt számára.
A DMK ideológiai támadásainak egyik fő célpontja újra a már
régen is jól bevált Rámájana lett. Annádurai odáig ment árjaellenes-
ségében, hogy még az egyik legnagyobb tamil költőnek, Kamban-
nak a 10. században írt Rámájana feldolgozását, az Irámavatáramot
és a tamil bhakti mozgalom hagiográfiáját tartalmazó, 11. századi
Perijapuránát is nyilvánosan tűzre kívánta vettetni, mint a dravidá-
kat megalázó, árjamagasztaló műveket.
A DMK agitációjának másik legfontosabb területe a hindi
nyelv elleni harc volt. A párt ideológusai a hindi nyelvben is az ár-
ja elnyomás eszközét, a tamil nyelv, a tamil kultúra megalázóját lát-
ták, nem pedig az Indiai Unió közös nemzeti nyelvét. Ideológusaik
amellett kardoskodtak, hogy a nyelvi megosztottság miatt Indiának
a jövőben is az angolt kellene hivatalos összekötő nyelvként hasz-
nálnia.
1953-ban a DMK még nem indult a választásokon, 1957-ben
azonban a harmadik legtöbb szavazatot kapott pártként végeztek.
Magában Madrász városában a második helyet érték el az INK mö-
gött.
175
1958. január 6-án Dzsavaharlál Nehru miniszterelnököt fekete-

zászlós tüntetéssel fogadták madrászi látogatásán. Annádurait és
vezetőtársait a rendőrség ezért letartóztatta.
1959. április 24-én a madrászi polgármester-választáson a DMK
politikusai nyerték el a polgármesteri és a polgármester-helyettesi
posztot is, az Indiai Kommunista Párttal (CPI) közösen indított je-
löltként.
1960. június 18–19-én a DMK kumárapálai konferenciája hatá-
rozatot hozott Madras State Tamil Nádura való átnevezésének kö-
veteléséről. Ultimátumot intéztek Rádzsendra Praszád köztársasági
elnökhöz a hindi nyelv kötelező használatát előíró rendelet vissza-
vonását követelve. Ellenkező esetre a DMK polgárháború kirob-
bantását helyezte kilátásba. A köztársasági elnököt augusztusi láto-
gatása idején szintén fekete zászlókkal fogadták.
1961. július 11–16-i kongresszusán a DMK a pártalapítás napját,
szeptember 17-ét Tamil Nádu függetlenségi napjává nyilvánította.
1965. január 8-án a DMK vezetősége a Köztársaság Napját, India
nemzeti ünnepét, január 26-át, amely egyúttal a hindi egyedüli ál-
lamnyelvként való bevezetéséről szóló törvény életbelépésének a
dátuma is, a párt gyásznapjává nyilvánította. A párt diákszervezete
e célból külön gyásznappá nyilvánította január 25-ét is a maga szá-
mára. Tamil Náduban sztrájkok és zavargások kezdődtek a követke-
ző év februárjában a hindi nyelv elleni tiltakozásul. Február 12-én
általános sztrájk volt. A központi kormány belügyminisztere vette
át a válság megoldásának vezetését. A rendőrség letartóztatott 118
tamil diákvezetőt, majd február 16-án Karunánídit, a DMK akkori
második számú vezetőjét is. A központi kormány intézkedései Ta-
mil Náduban fokozták a DMK népszerűségét.
Annádurai Kongresszus-ellenes koalíciót szervezett a DMK ve-
zetésével, a Szvatantra párt és a Forward Block, a marxista kommu-
nista párt (CPM), a Muslim League és a Tamil Nemzeti Párt, vala-
mint 2 független politikus részvételével. Az 1967-ben megtartott vá-
lasztásokon a koalíció elsöprő győzelmet aratott. A DMK 25 képvi-
selőt küldhetett a Lók Szabhába, az Indiai Unió parlamentjének al-
sóházába. Madras State 1969-től hivatalosan is Tamil Nádu lett.
Annádurai 1969-ben bekövetkezett halála újabb pártszakadás-
hoz vezetett. Az új párt, Karunánídi és a malajálam származású K. J.
176
Rámacsandran vezetésével az Anná-DMK nevet vette fel az elhunyt

vezető tiszteletére. A DMK a volt ifjúsági vezetőt, Nedundzsezsijant
követte.
A pártszakadás eredményeként az 1972-es választásokon
mindkét párt visszaesett. A sikertelenségért egymást okolták, köl-
csönösen korrupciós vádakat hangoztatva.
A tamil szeparatista pártok egyikének sem volt soha sem pozitív
gazdasági, vagy politikai programja. Célkitűzéseik mindig valami,
vagy valaki ellen irányultak, általában a központi kormány vagy az
összindiai törekvések ellen igyekeztek hangolni a tamilokat. A párt-
propaganda alapjává az indiai terminológiával „lingualism”-nak ne-
vezett irányzat vált. A DMK hatalma idején igyekezett az egyetemi
képzésben, a tudományos kutatásokban, főleg a társadalomtudo-
mányok területén ideológiáját érvényre juttatni.
A DMK egy másik fontos törekvése az Indián kívüli (a
„határontúli”) tamilok összefogása, nemzeti tudatuk fenntartása és
erősítése volt. Tamil Nádu és Srí Lanka Dzsaffna tartománya közös
tamil országban való egyesítésének követelése először 1960-ban je-
lent meg a DMK ideológiájában. Ezek a szeparatista eszmék nagy
visszhangra találtak, főként a Srí Lanka-i tamil ifjúság körében. Azt,
hogy ez a propaganda hová vezetett, megláthatjuk a Srí Lanka-i ta-
mil szeparatisták harci cselekményeiről szóló tudósításokból. Ha-
bár a fenti elképzelésnek semmiféle politikai, vagy gazdasági raci-
onalitása nincs, arra azonban alkalmas, hogy a Tamil Náduban még
mindig uralmon lévő DMK tárgyalási pozíciót és alkuképességét
erősítse az indiai belpolitikában. Ezért talán túl nagy ár volt Radzsív
Gandhi meggyilkolása 1991-ben, valamint az a 60 ezer értelmetlen
halálos áldozat, amit a Srí Lankán mintegy 35 éve folyó polgárhá-
ború követelt eddig. Az Európai Uniónak pedig egyre komolyabb
problémát jelentenek a Srí Lanka-i tamil menekültek.
177
Irodalom
R. Suntharalingam: Politics and Nacionalist Awakening in South

India, 1852-1891. Tucson, Arizona, The University of Arizona
Press, 1974.
Eugene F. Irshik: Politics and Social Conflict in South India, The
Non-Brahmin Movement and Tamil Separatism, 1916-1929.
Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 1969.
178
Azsia - hada_bela.qxd 7/25/2008 5:27 PM Page 179
8.
Háda Béla
Tigrisek és oroszlánok – a tamil–szingaléz

konfliktus múltja és jelene
A világ mindennapi eseményei iránt érdeklődők között aligha
akad olyan ember, aki ne hallott volna ezt-azt a Srí Lanká-i polgár-
háborúról. A hírekben olykor feltűnő két alig ismert nép – a tamil
és a szingaléz – küzdelme az átlag európai számára egynek tűnik a
bolygónkon zajló megannyi értelmetlen és gyilkos összetűzés kö-
zül. A maga nemében azonban minden konfliktus egyedi, és ha
vesszük a fáradságot megismerésére, sajátos tanulságokkal szolgál-
hat az emberiség egésze számára még akkor is, ha látszólag csak vi-
lágunk egy kicsiny szegletét érinti. A tamil–szingaléz ellentét nagy-
jából a múlt század nyolcvanas éveiben vált ismertté a világ előtt,
de előzményeiről és belső összefüggéseiről azóta is ritkán esik szó.
E dolgozatban a műfaji korlátokat szem előtt tartva törekszem meg-
világítani a polgárháború történeti gyökereit, valamint legfonto-
sabb politikai motivációit és folyamatait egészen napjainkig. A
minden részletre kiterjedő teljesség illúziója nélkül remélem, hogy
ezzel hozzájárulhatok a szigetországban zajló események jobb
megértéséhez és értékeléséhez.
1. A „démonok” szigete.
Az európai ember számára több mint meglepőek az ázsiai történe-

lem óriási időtávlatai. Pontosabban szólva, talán nem is a távlatok a
legfigyelemreméltóbbak, hanem az, hogy e földrészen a régmúlt
179
eseményei Európához képest igen korán napjainkban is ismert

népcsoportok történetévé formálódtak. Az ázsiai nemzetek egy ré-
sze tehát az ókor történetére is úgy tekinthet, mint saját eleven tra-
díciójára, melynek emléke megőrzendő, nagy alakjainak magától
értetődő helye van a nemzeti pantheonban, tanulságai pedig irány-
mutatással szolgálhatnak a jelenkorban is. A mi témánk szempont-
jából mindennek akkor van jelentősége, ha a tamil–szingaléz konf-
liktus ideológiai alapjait képező hivatkozásokat vesszük szemügy-
re. Hogy ez érthetővé váljon, az ókori irodalmi hagyományt kell el-
sőként segítségül hívnunk.
A Mahávamsa1, az időszámításunk szerinti 6. században író-
dott buddhista krónika írja le a szingaléz nép eredetének és hon-
foglalásának történetét. Eszerint ők nagyjából időszámításunk előtt
544-543 körül Vidzsaja2 herceg vezetésével érkeztek a szigetre.
Vidzsaja a mai északnyugat-indiai Gudzsarat állam területén elhe-
lyezkedő kis királyság uralkodójának Szinha Báhunak volt az idő-
sebbik ikerfia. Mikor a herceg hazájában nemkívánatos személlyé
vált3, hétszáz emberével hajóra szállván Lankára4 vetődött. Az érke-
zők legyőzték az itt lakó ráksaszákat, azaz démonokat, és megala-
pították a szinhalák5 birodalmát, meghonosítva ezzel a területen az
előző hazájukból magukkal hozott fejlett kultúrát.
E pár mondatban vázolt erősen legendaszerű történet persze
bővelkedik a valószerűtlen epizódokban. Egyes elemei az észak-
indiai folklórhagyományhoz köthetőek, mintegy aláhúzva az ősi
szingaléz műveltség szubkontinensbeli eredetét és kapcsolatait.6
1 Teljes 37 fejezetes szövege angol nyelven olvasható: Mahavamsa. Ceylon Government

Information Dept., http://lakdiva.org/mahavamsa/chapters.html (letöltve: 2007.02.01.).
2 A tanulmányban szereplő személy és földrajzi neveknek több nyelv szabályrendszere szerin-
ti többfajta átirata használatos, én ahol lehet az egyszerűség kedvéért a magyarban használt fo-
netikus átírást használom.
3 Bővebben ld.: Mahavamsa 6. fejezet.
4 A „lanká” szó szanszkrit eredetű és általánosságban szigetet jelent. A szingalézek viszont sajá-
tos jelentéssel használták, minthogy egészen a jelenkorig Lanká alatt „A” szigetet, saját hazáju-
kat értették.
5 A szó jelentése: „oroszlánnép”. A szingaléz nemzet ezzel a kifejezéssel jelöli önmagát, melyet
itt csak jelzésértékűnek szántam. A továbbiakban általában a magyarul ismert, bár kevésbé
korrekt „szingalézt” fogom használni.
6 Ld.: Humphry W. Codrington: A short history of Lanka, London, Macmillan & Co., 1926.
180
Ezek mellett azonban közöl történetileg releváns információkat is,

minek fényében hiba lenne az egészet tündérmeseként kezelni.
Ami bízvást állítható, hogy a szanszkrittal rokon indoiráni nyel-
vet beszélő indoárja szingalézek valamikor valóban az i. e. 6-5. szá-
zad táján, valószínűleg több hullámban vándoroltak a szigetre. A ha-
gyomány szerinti északnyugat-indiai eredetük ugyancsak igazolha-
tónak tűnik. A terület, melyre érkeztek nem volt lakatlan terra nul-
lius. Ekkortájt már 34 000 éve nyomon követhető volt az ember je-
lenléte Srí Lankán.7 A vasat és a földművelést is ismerő veddák vol-
tak a sziget lakói. Az alacsony átlagtermetű veddo-ausztralid nagy-
rasszhoz tartozó népesség technikai, szervezeti és kulturális érte-
lemben is lényegesen szerényebb civilizációs állapotot képviselt a
jövevényeknél. A Mahávamsa őket nevezi rosszmájúan démonok-
nak. Látványos antropológiai különbözőségük és életmódjuk miatt
kaphatták ezt a csúfnevet a szingalézektől. Az érkezők csakhamar
katonai erővel is érvényesítették fölényüket a bennszülöttekkel
szemben és a sziget távoli rejtett vidékeire szorították vissza őket.
Az i. e. 4. század folyamán több kisebb szingaléz királyság alakult és
szilárdult meg a területen, amivel párhuzamosan a veddák lassú, de
biztos sorvadásra lettek ítélve, mely gyakorlatilag napjainkig tart, és
a jövőben az eltűnésüket vetíti előre.8 Az újszülött indoárja államok
legerősebbike az északi síkságon elhelyezkedő Anurádhapura volt,
mely hegemón szerepet töltött be a többivel szemben.
A buddhizmus meghonosítása óriási jelentőségű esemény Srí
Lanka, és – mint látni fogjuk – az általunk vizsgált konfliktus történe-
tének szempontjából is. Anurádhapura hatodik királya Dévánampija
Tissza a hagyomány szerint nagy tisztelője volt Asókának az ekkor9
fénykorát élő indiai nagyhatalom, a Maurja birodalom talán legneve-
sebb uralkodójának. Asóka az ő kérésére küldte a szigetre saját fiát
Mahéndrát a buddhizmus elterjesztése céljából. A királyfi tarsolyá-
ban Buddha vallásának théraváda10 irányzatát hozta magával, mely
7 Noha mintegy 125 000 éves emberelőd nyomait is megtalálták a szigeten.
8 Az adatok bizonytalanok a veddák mai pontos lélekszámát illetően, de az biztosnak tűnik,
hogy mindössze százas nagyságrendű, eltűnő kisebbséget képviselnek.
9 I. e. 3. század. Asóka I.e. 267 vagy 268-tól 233-ban bekövetkezett haláláig uralkodott.
10 A hinajána egyik irányzata, „az öregek tanának” is nevezik. Srí Lanka-i térhódításának egyéb-
iránt nagy jelentősége van az Indokínai-félsziget népeinek története szempontjából is. A szi-
getről terjedt ugyanis tovább az irányzat ezekre a területekre.
181
elterjedvén a szingalézek körében11 a későbbiekben egyfajta pozitív

nemzeti önazonosságtudat meghatározó tényezője és egyben moz-
gósító ereje lesz.
Napjainkban biztosnak tűnik, hogy a sziget tamil lakossága
csakugyan valamivel később érkezett a területre. A kezdetben a
sziget északi részén berendezkedő szingaléz államocskákkal
szemben az i. e. 2. század közepétől váltak egyre hevesebbé a szá-
razföld felől a tamil Csóla királyság csapatainak támadásai.12 A
dravida nyelvű tamilok máig Dél-India jellegzetes lakói. Saját kul-
turális nemzettudatuk irodalmi emlékeik tanúságtétele szerint
már igen korán kialakult,13 és segített a viszonylagos elhatároló-
dásban a szubkontinens többi népétől. Három történelmi király-
ságuk, Csóla, Cséra és Pándija képezték ekkor államiságuk kere-
teit. A tamil invázió délre, a hegyvidék irányába szorította a szin-
galézeket, akik így csakhamar behatoltak a veddák maradék terü-
leteire is. A jövevények megjelenése Anurádhapura hanyatlását
eredményezte, az új politikai súlypont Lanka jóval védhetőbb
belső területein alakult ki. Az oroszlánnép a továbbiakban innen
próbált dacolni az ettől kezdve mintegy ezer éven keresztül ki-
sebb-nagyobb megszakításokkal tartó dél-indiai behatolással
szemben, melynek lendülete csak a középkorban, 1070-táján14
tört meg. A tamilok jelenléte a szigeten azonban visszavonhatat-
lan realitássá vált. Ezzel kezdődött tehát a két nép közös történe-
te, melyet a gyarmatosítás koráig többnyire a rivalizálás határo-
zott meg a szinhala királyságok és a Lanka északi részén időről-
időre Jaffna (ejtsd: Dzsaffna) központtal megszilárduló tamil te-
rületi hatalom között.
11 Napjainkban az ország társadalmának kb. 74%-át kitevő szingalézek szinte kivétel nélkül őr-
zik e vallást. A buddhizmusról Srí Lanka alkotmányának (lásd később) II. fejezete szól.
12 A Csóla-korszakról ld.: Philip Rawson. Az indiai civilizáció. Helikon, 1983, 115. o.
13 Erről ld.: A tamil irodalom kistükre. Ford.: Major István, Tótfalusi István. Budapest, Európa,
1978; és Nalladai R. Balakrishna Mudaliyar: The Golden Anthology of Ancient Tamil Literature
I.-III. Madras, Tinevelly, 1959-60.
14 Vidzsajabáhu király győzelemmel végződő nagyszabású hadjárata a Csóla-csapatok ellen. A
szingalézek középkori történelmének igen emlékezetes momentuma, de témánk szempont-
jából nem bír komolyabb jelentőséggel. Bővebben ld. pl: Tenigl-Takács László: India történe-
te. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola, Medicina, 1997.
182
A fent leírtak a sziget lakóinak tudatában élénken élnek, törté-

neti emlékezetük meghatározó elemei. A szingalézek mindettől
kezdve behatolóknak tekintik a tamilokat. A Mahávamsára és az
igazolható történeti tényekre hivatkozva magukat nevezték a sziget
valódi urainak, noha a tamil népesség – legalábbis annak egy része
– is évezredes múltra tekinthet vissza Srí Lankán. Ez a mentalitás a
jelenkorig meghatározta a két etnikum viszonyát és – mint már je-
leztük – nehezen túlbecsülhető szerepet játszott a napjainkban zaj-
ló konfliktus eszmei alapjainak kialakulásában.
2. A gyarmati korszak és a szuverén politikai

kibontakozás csapdái
Persze minden hasonló folyamat vizsgálatánál meg kell különböz-

tetnünk a jó hangzású indokokat a valódi okoktól. Az előző fejezet-
ben inkább az előbbieket láthattuk. A jelenlegi szembenállást meg-
alapozó feszültségforrások már az újkorban, a gyarmati időkben
keresendők.
Az európaiak már az ókorban, római hajósok személyében
tudomást szereztek a sziget létezéséről, melyet a felfedezők latin
nyelvén Scrandives névvel illettek, de befolyásuk alá nem von-
tak. A 8. századtól már bizonyosan megállapítható a muszlimok
jelenléte a területen. A Dél-Arábiából érkező arabok kereskedel-
mi célokat dédelgetve leltek új otthont a partvidék településein.
Az ő leszármazottaik a mai Srí Lanka társadalmának mintegy
7,5%-át kitevő muszlim kisebbség, akik zömmel a keleti partvi-
dék városainak jellegzetes lakói. Itt vegyesen élnek a tamilokkal,
bár az eltérő vallásuk és kultúrájuk miatt a kapcsolatuk nem fel-
hőtlen velük. Őseik sokáig kezükben tartották a szingaléz terüle-
tek külvilággal folytatott kereskedelmét, mígnem a portugálok a
16. század első felétől megvetették a lábukat Lankán, és kisajátí-
tották a mórok gazdasági tevékenységét. A szingaléz főváros ek-
kor már Kandy, az utolsó királyi székhely. A portugálokat a hol-
landok szorítják ki a szigetről, az 1656. év a mintegy 140 éven át
tartó holland uralom kezdetét jelzi. Az egykori európai hódítók
leszármazottai a terület etnikai képét ma is tarkító burgerek, akik
183
Lanka mintegy 8%-nyi keresztény lakosságának jelentős részét

adják.15 A témánk szempontjából igazán érdekes fejlemények ki-
indulópontja azonban az 1812. év, az immár Ceylonnak16 nevezett
sziget brit fennhatóságának kizárólagossá válása. Az új urak meg-
semmisítették az addig többé-kevésbé sikeresen lavírozó Kandy-i
királyság maradék önállóságát is,17 és a gyarmat adminisztratív
igazgatását Kola-amba-thota,18 azaz Colombo városában állították
fel. A brit uralom mély társadalmi változások katalizátora lett. Két
meghatározó intézkedés történt a korszakban, mely máig ható kö-
vetkezményekkel járt a helyiek életére nézve.19
Először 1833-ban a birtok egységes igazgatásának technikai
szempontból indokoltnak tűnő igényével a gyarmattartók egysé-
gesítették a sziget tamil és szingaléz vidékeinek közigazgatását,
mely akkori formájában még a királyságok korának maradéka
volt. Ezzel eltűntek az európai hódítást megelőző szuverenitás-vi-
szonyok utolsó maradványai is. Bár ez felszínre hozta a két fő etni-
kum között állandóan lappangó feszültséget, meg kell jegyeznünk
azt is, hogy a közigazgatási változások végső soron elősegítették,
hogy Ceylon egységes államként lépjen a függetlenedés útjára.
Hogy ez mennyiben előny, arról manapság érthető módon meg-
oszlanak a vélemények.
Másodszor, egy ismertebb és minden bizonnyal sorsfordítóbb
folyamat keretében a 19. század közepétől több százezer20 tamil be-
telepítésére került sor az indiai szubkontinensről. A britek a sziget
belső területeinek ültetvényes gazdálkodását virágoztatták volna
fel a nagyarányú migráció szervezésével. Az érkezők, az úgyneve-
zett indiai vagy ültetvényi tamilok, mint elnevezésük is mutatja, me-
15 Srí Lanka etnikai és vallási arányairól, társadalmi viszonyairól ld. pl.: Sri Lanka 2006, Countries
of the World- From the USA CIA World Factbooks, the United Nations Statistical Office, and
the Library of Congress Country Studies. http://www.photius.com/countries/sri_lanka/
national_security/index.html (letöltve: 2007.02.01.).
16 A Ceylon elnevezést kizárólag a gyarmatosítók (és utánuk az európaiak) használták, a britek
a hollandok által használt Selan nevet átalakítva vették át.
17 Kandyt 1817-ben döntötték meg.
18 A szingaléz elnevezés „lombos mangófákkal övezett kikötőt” jelent.
19 A gyarmati korszakról ld: K.M. de Silva: A history of Sri Lanka, Oxford University Press,
Bombay, Calcutta, Madras, 1981, 239–479. o.
20 1946-ra a tamil populáció mintegy fele tartozott egyértelműen ezen csoporthoz.
184
zőgazdasági munkásként kerültek alkalmazásra. A Dél-Indiából ér-

kező jövevények logikus választásnak számítottak erre a célra, hi-
szen földrajzi értelemben közel élnek Srí Lankához, elegendő
számban rendelkezésre álltak, és „testvéreik” laktak a szigeten, így
látszólag a beilleszkedésük is könnyebb lehetett. Mivel India túl-
nyomó része szintén a brit gyarmati igazgatás alá tartozott, jogi ag-
gályok sem fogalmazódtak meg a gyarmatosítókban. Az alattvalók
– látszólag – egyszerűen átköltöztek a Korona szuverenitása alá tar-
tozó egyik területről egy másikra. Csakhogy a betelepülők legna-
gyobb részben a szingalézek által lakott egykori ókirályságok terü-
letének mezőgazdasági vidékein leltek új otthonra (pl. Nuwara
Eliya körzetében). A többségi lakosság gondolkodásában megjele-
nésük balszerencsésen összefonódott egy másik, számukra igen
sérelmes fejleménnyel.
Ceylon közigazgatásának fentebb említett egységesítése lát-
szólag a szingaléz népességnek kedvezett, hiszen ők mindvégig
úgy tekintettek szigetükre, mint a szinhalák birodalmának osztha-
tatlan területére, ahol a más etnikumúak csak jövevények. Az egy-
séges gyarmaton élvezték a számbeli fölényt, ami megfelelt eszme-
iségüknek. A britek azonban a gyarmat igazgatásánál aránytalanul
nagyobb mértékben támaszkodtak az urbánusabb életmódot foly-
tató lankai (tehát nem frissen bevándorolt) tamilokra. Ennek gya-
korlati okaiként a szingaléz társadalomrész többnyire agrárnépes-
ség-jellegét és a modernebb és értelmiségi foglalkozásokat na-
gyobb arányban űző tamilok rátermettebb voltát szokták kiemelni.
A többségi etnikum ezt a gyakorlatot a közigazgatás egységesítésé-
vel és a telepítési politikával társulva a sziget eltamilosítási kísérle-
teként értelmezte. Úgy tűnt, a régmúlt hódítói a jelenkor megszál-
lóival kollaborálva el készülnek bitorolni Vidzsaja leszármazottai-
nak otthonát. Ez a terület egységes kezelését is egészen más meg-
világításba helyezte számukra. A kivételezettebb helyzet ráadásul a
szigetországi tamilok feltűnő anyagi emelkedését hozta. Egyre
több sikeres vállalkozó és értelmiségi került ki soraikból, akik irigy-
séget ébresztettek többségi honfitársaikban. Az ültetvényi tamilok
egy részének városba költözése pedig a képzetlen munkaerő pia-
cán támasztott konkurenciát a helyi szingalézeknek. Fontos ugyan-
akkor, hogy a teljes sziget feletti szingaléz szupremácia igénye nem
185
valamiféle imperialista szándékot tükrözött. A szingaléz államok-

nak sohasem volt nagyhatalmi szerepük, maga a nemzet pedig
igen kicsiny, peremen élő népnek számít az ázsiai tömegekkel ösz-
szehasonlítva. A ceyloni egységállam megteremtése a nemzeti
büszkeséggel és a jövőbeli kibontakozás elképzeléseivel összekap-
csolódva vált stratégiai céllá a többségi etnikum számára.
A huszadik század első felében tehát már adottak voltak a két et-
nikum között egy új keletű ellenségeskedés eszmei, politikai és szo-
ciális alapjai. A feltámadó historizmus és az ehhez köthető tudomá-
nyos frontvonalak megnyitása csak árnyalták ennek képét. Az egyre
aggasztóbb társadalmi hangulatot a sziget brit urai nagyrészt haté-
kony ellenintézkedések nélkül szemlélték, így a majdani újszülött
köztársaságnak egy igen súlyos örökséggel kellett szembesülnie. Az
aknák tehát elhelyeztettek, aminek következtében egyértelműen ki-
mutatható a gyarmati adminisztráció felelőssége a később kialakult
helyzetért. A viszony további elmérgesítéséhez persze a független Srí
Lanka egymást követő kormányai is alaposan hozzájárultak.
Mint ismert, a második világháborút követően Nagy-Britannia
dél-ázsiai gyarmati pozíciói egyre tarthatatlanabbá váltak. Ennek
közegében került napirendre Ceylon függetlensége is, melynek
deklarálására a Lord Soulbury nevével fémjelzett rövid átmeneti
időszak21 után 1948. február 4-én került sor.
A baljós előzmények dacára sok más dekolonizált területtől el-
térően itt viszonylag békésen folyt le a hatalomváltás. Eleinte úgy
tűnt, az ország a szekularizáció szellemében biztosítaná a társada-
lom kohézióját, és távol tartaná a vallási és etnikai feszültségeket az
állami intézményrendszertől. A politikát eleinte domináló mérsé-
kelt, európai szellemben nevelkedett szingaléz elitcsoport vezér-
egyéniségei (pl.: J. B. Jayatilleke; D. S. Senanayake) elfogadhatónak
és védendőnek tartották hazájuk multietnikus jellegét. A szigetor-
szági belpolitikai élet jellemzően a leggazdagabb és ezért legbefo-
lyásosabb szingaléz családok köré csoportosuló pártok rendsze-
rén nyugodott. Ez logikusan a partikuláris elitérdekek előtérbe he-
lyeződését sugallná a közélet tematizálásánál. Itt azonban – mint
még látni fogjuk – e politikai elit nagyobb része csakhamar sajátos
21 Ld: Chandra Richard de Silva : Sri Lanka: A history Vikas, New Delhi, 1989.
186
patriarchális beállítottságát felhasználva baloldalias szemlélet érvé-

nyesítésébe kezdett, mely elveiben egyszerre nyugodott a „nemze-
ti” értékek konzervatív védelmén és a társadalom szociális érdekei-
nek képviseletén. Mondanunk sem kell, hogy mindez a választási
harcok hevületében gyakran inspirált szélsőségesen demagóg po-
litikai kommunikációt.
A függetlenségi alkotmány azonban még korrekt módon ga-
rantálta a kisebbségek védelmét, 29. bekezdése pedig biztosította
számukra a megfelelő képviseletet a törvényhozásban. Emellett
fontos törekvést fejezett ki azzal, hogy magába foglalta a szekulari-
zált állam koncepcióját is. A nyelvi nehézségek kiküszöbölése vé-
gett mindenhol fenntartották az angolt, mint közvetítő hivatali
nyelvet. A kormányzati hatalmat Senanayake miniszterelnökletével
eleinte kezében tartó Egyesült Nemzeti Párt (UNP) konzervatív-eu-
rópaias politikai irányvonala a felületes szemlélő számára garanciá-
nak tűnt a társadalmi viszonyok konszolidációjára. A problémákat
azonban még rövid távon sem sikerült elkerülni. A kezdeti súrlódá-
si pont az ültetvényi tamilok szavazati jogának kérdése volt.
Mint már korábban jeleztük, ők az ültetvényeken kívül a váro-
sokban is dolgoztak, ahol riválisaivá váltak a szingalézeknek abban
a versenyben, mely a szakképzettséget nem igénylő munkákért
folyt. A szinhala szakszervezetek éppen ezért erőteljesen lobbiztak
velük szemben, és tagjaik is attól tették függővé politikai támogatá-
sukat a törvényhozási választásokon, hogy melyik politikai erő mi-
lyen hatékonysággal kész biztosítani számukra (többek között)
ezen munkalehetőségeket. A hegyvidéki területeken élő ültetvényi
tamiloktól a helyi szingalézek kezdettől fogva tartottak, így már
1931-ben korlátozták politikai jogaikat.22 Az UNP mindezek fényé-
ben határozott törekvésként fogalmazta meg közéleti mozgásterük
további szűkítését. Ezt azonban nem csak a saját választók felé tett
gesztusként kell értékelnünk, hanem komoly belpolitikai megfon-
tolásként is. Senanayake (ejtsd: Szénanájaka) kormányzata a túl-
nyomórészt igen nehéz körülmények között élő kisebbségiek „ki-
kapcsolásával” jelentős potenciális tömegbázistól fosztotta meg a
helyi szélsőbaloldali erőket.
22 Mindennek dacára a hegyvidéki tamilok 1947-ben be tudtak juttatni 8 képviselőt a törvény-
hozásba.
187
A szingaléz nacionalizmus logikája szerint a tamil az behatoló,

és teljesen mindegy, hogy egy évezreddel ezelőtt „hatolt be”, vagy
csak egy évtizede. Végső következtetéseit tekintve tehát nem tesz
különbséget a tamil populáció tagjai között. Az ültetvényi tamilok
azonban közösségi és egyéni szinten is kiszolgáltatottabbaknak,
politikailag támadhatóbbnak bizonyultak, így eleinte rajtuk csat-
tant az ostor. A gondokat tovább gyarapította, hogy a függetlenné
válással valójában nem szűnt meg azonnal a tamilok bevándorlása,
csak kisebb intenzitással és gyakran illegális csatornákon folyt to-
vább.
Már 1948-49-ben három törvény is született, melyek meghatá-
rozták a tamilok jogállását. Az 1948. évi ceyloni állampolgársági tör-
vény; az 1949. évi indiai és pakisztáni eredetű lakosokról szóló tör-
vény, mely kimondja, hogy kizárólag a ceyloni apától született sze-
mélyek rendelkezhetnek automatikusan választójoggal a szigetor-
szágban; valamint az 1940. évi parlamenti választási törvény módo-
sítása. E jogalkotási folyamat eredményeképpen az ültetvényi ta-
milság kevesebb mint 50%-a (mások szerint 20%-a) rendelkezett
választójoggal. Persze a választójog egyéni kérvényezésére is meg-
volt a lehetőség, ám egészen 1964-ig a kérvényezők csak mintegy
10%-a ért célt egyéni beadványával.23 Mindez nem azonnal vezetett
a szakításhoz. G. G. Ponnambalam vezetésével az ültetvényi tamil
vezetők egy csoportja (TC) csatlakozott a UNP kormányzatához,
reménykedve egy jobb kompromisszumos megegyezésben. Csa-
lódniuk kellett, mert 1952-től kezdve a szingalézek stabilizálták
80%-os többségüket a törvényhozásban. E fölény birtokában a
mindenkori kormányzó szingaléz párt már megengedhette magá-
nak, hogy figyelmen kívül hagyja a tamilok érdekeit, ami belpoliti-
kai téren ugyanakkor egy sajátos csapdaszituációt is eredménye-
zett. A kormány ugyanis ettől kezdve nemigen akadt erős tamil ko-
alíciós partnerre, és ha meg kívánta őrizni a hatalmát, gyakran ak-
kor is együtt kellett „menetelnie” a szélsőséges szingaléz erőkkel,
ha az valójában nem volt ínyére. Az ötvenes évek elején az ország
elhatalmasodó gazdasági nehézségei életre hívták a tömegek radi-
kális-nacionalista követeléseit, mely társulva az előbbi jelenséggel
23 Minderről ld.: Chandra Richard de Silva: i.m.
188
szélesítette a szakadékot a két etnikum között. A tamilok ezt a bel-

politikai fordulatot elég világosan átlátták, és reményeikkel India
és az ott élő „testvéreik” felé fordultak.
Mint említettük, az évszázad derekán a szigetországban kibon-
takozó gazdasági válság fogékonnyá tette az embereket a naciona-
lista erők retorikájára. Ennek nyomán a függetlenség óta hatalmon
lévő UNP ellenzékbe szorult. A kormányrudat a Bandaranaike
(ejtsd: Bandaranájaka) család köré tömörült politikai csoport, a bal-
oldalias Szabadságpárt vette át. Vezére Solomon Bandaranaike, há-
la szociális reformígéreteinek, az 1956-os választások után a kor-
mányfői székbe ülhetett. Győzelme nem sok jót ígért a tamiloknak,
az új miniszterelnök ugyanis előszeretettel használta ki a nyugati
kultúrával szemben feltámadó ellenérzéseket és az autentikus szin-
galéz kultúra védelmezőjeként lépett fel. A buddhista vallást támo-
gató szólamai világos gesztusok voltak a szingaléz nacionalizmus
egyik fő erejének irányába.
A buddhista papság ugyanis egyre inkább veszélyeztetve érez-
te évezredes pozícióit a hinduizmus és kisebb részben az iszlám
terjedése által. A hindu tamilokat előszeretettel kiáltották ki vallá-
suk fő ellenségének. Valójában persze erősen kétséges, hogy a dra-
vida tamil kultúra egyértelműen buddhistaellenes volna24, de az
egész sziget vallási élete felett ellenőrzést követelő klérus nem tűrt
erről vitát. Mivel a buddhizmus már igen korán összeforrt a szinga-
léz nemzeti eszmeiséggel, az érdekei egyben a szingalézek érdekei-
ként definiálódtak.
Mindez újabb lökést adott a nacionalista politikának és egyér-
telművé tette, hogy Bandaranaike kormányra lépése fontos mér-
földkő a konfliktus története szempontjából.
Az állam egyedüli hivatalos nyelve a szinhala lett. A köztisztvi-
selőknek ezt volt kötelező használniuk, felkészültségüket nyelv-
vizsgákkal ellenőrizték. Akik nem vetették alá magukat e diszkrimi-
natív procedúrának, azokat elbocsátották. A tamilok válasza a tör-
téntekre alapvetően békés tiltakozás volt, bár vidéken zavargások-
ra is sor került. Hogy a helyzet további elmérgesedésének elejét ve-
gye, Bandaranaike 1957. július 20-án megegyezett S. J. V. Chelvana-
24 Erről ld.: P.K. Balachandran: A History of the Indo-Lankans, Hindustan Times, 22 May (Mon-
day) 2006.
189
yakammal (ejtsd: Selvanájaham), a UNP-vel szövetséges tamil poli-

tikai erők szakadásával létrejött Föderalista Párt elnökével. Az úgy-
nevezett Bandaranaike–Chelvanayakam paktum25 értelmében a ta-
milok az északi és keleti településterületeiken autonómiát és a köz-
igazgatásban nyelvhasználati jogot kapnak. Ezenfelül a kormány
kötelezettséget vállalt az ültetvényi tamilok helyzetének rendezésé-
re is. Az egyezmény felháborította a szingaléz szélsőségeseket és a
buddhista egyházat, akik elfordultak a miniszterelnöktől. Bandara-
naike tartva az elszigetelődéstől visszarettent és nem hajttatta vég-
re a paktumot. A kútba esett megállapodás sajnálatos módon egy-
szerre teremtett precedenst a kiegyezésre és annak felrúgására is.
A szellem kiszabadult a palackból.
Az 1958. év a napokig tartó véres tamilellenes akciókkal vonult
be a szigetlakók emlékezetébe. A zavargások a már említett Föde-
ralista Párt megfélemlítését célozták, mely a szigetország államszö-
vetséggé alakítását tűzte programjára. A szervezett, politikai célza-
tú támadások megdöbbentették a közvéleményt, és igen veszélyes
példát mutattak az erőszak alkalmazására.26 Ennek nyomán fogal-
mazódott meg először a független Tamil Eelam (ejtsd: Ízsam27)
megteremtésének gondolata, de a szakadár törekvéseknek ekkor
még nem volt komoly tömegbázisa. Rá egy évre, 1959-ben Solo-
mon Bandaranaikét is utolérte a végzete. A miniszterelnök a Dél-
Ázsiában oly gyakori politikai merénylet áldozata lett. Egy buddhis-
ta szerzetes gyilkolta meg, egyike azon sokaknak, kik sohasem bo-
csátották meg neki „árulását”, a tamilokkal tervezett megegyezését.
Halálával az ország modern kori történelmének egyik legmeghatá-
rozóbb politikusát veszítette el.
Bandaranaike halála után a Szabadságpártnak (és a kormány-
nak) új szellemi vezető kellett. Ezt az űrt az elhunyt miniszterelnök
özvegye, Sirimavo töltötte be, aki a világ első női kormányfőjeként
ragadta magához az irányítást. Az elismerésre méltóan karizmati-
25 A dokumentum teljes szövege olvasható: The Offical Website of the Sri lankan Government’s
Secretariat for Co-ordinating the Peace Process (SCOPP). http://www.peaceinsrilanka.
org/peace2005/Insidepage/Agreements.asp (letöltve: 2007.02.01.).
26 Ld.: Olter László: Srí Lanka, Index-világkonfliktusok, http://Konfliktus.index.hu/srilanka.
html, (letöltve: 2007.02.01.).
27 A szó általános értelemben aranyat jelent, de ebben az összetételben, szemben a gyakori té-
ves „haza” fordítással, Ceylon szigetét jelenti. Fordítása tehát: „Tamil Ceylon”.
190
kus, ugyanakkor intelligens hölgy levonta a kellő tanulságokat fér-

je sorsából. Hogy megnyerje a tömegeket, felvállalta férje populis-
ta politikai örökségét és egy minden eddiginél karakteresebb bal-
oldali fordulatot hozott az állam életébe. A Bandaranaike–Chelva-
nayakam paktumot el nem ismerve szigorúan végrehajttatta a ko-
rábban hozott nyelvtörvényt. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor szé-
les körű szociális reformokban gondolkodott. Az oktatást és az
egészségügyi ellátást ingyenessé tette. A végig jelentős számú ag-
rárnépesség megnyerését célozta földreform-programja, míg a ha-
zai vállalkozóknak kedvezett protekcionista, bezárkózó gazdaság-
politikája. Srí Lanka sohasem jutott el az államszocializmusig, a szo-
cialista megoldásoknak azonban (mint fentebb jeleztük) végig
nagy tömegbázisa volt, mely a társadalom általános képét szem-
ügyre véve nem is meglepő.28 Az állam ugyanakkor a teljes eladó-
sodottság állapotába jutott ennek nyomán. Ez megkérdőjelezte a
gazdaságpolitika folytathatóságát, és olyan szociális feszültségeket
helyezett kilátásba, melyek könnyen etnikai színezetet kaphattak.
Bár Sirimavo Bandaranaike vereséget szenvedett az 1965-ös vá-
lasztásokon, az UNP győzelmének feltétele az ültetvényi és ceyloni
tamilok szervezeteivel kötött szövetség volt. A tamilok persze meg-
kérték a támogatásuk árát, mely a kibontakozó újabb gazdasági ne-
hézségekkel kiegészülve ismét erőszakos megmozdulásokra sar-
kallták a szingaléz nacionalistákkal kiegészült tömeget. Az elége-
detlenség szelét vitorlájába fogva Bandaranaike visszatért a hata-
lomba, és nekiállt, hogy befejezze politikai művét.
Témánk szempontjából a leglényegesebb fejlemény az új al-
kotmány megszületése, mely ellentétben az addig hatályban lévő
1948. évivel egyértelműen és szinte kizárólagosan a szingaléz több-
ség igényeit tükrözte. Az ország ekkor vette fel a Srí Lanka29 nevet.
A buddhizmus államvallás lett, bár megjegyzendő, hogy elvben a
többi vallás is szabadon gyakorolható maradt. Az alkotmány nem
tett különbséget az állampolgárok között, így a korábbi alaptör-
vény kisebbségvédelmi pontjai is kimaradtak. A kormányzat tehát
nem hagyott kétséget afelől, hogy egységállamban gondolkodik.
28 Erről ld.: Chandra Richard de Silva: i.m.
29 A „srí” előtag „fényességest, gyönyörűségest” jelent, így az ország neve szinhala nyelven Gyö-
nyörűséges Szigetet jelent.
191
Az alkotmányreformon túl igen mélyreható következményekkel

jártak a két etnikum viszonyára nézve az úgynevezett felsőoktatá-
si arányosítások is. Ezen intézkedések alapgondolata az a korábbi
időszakokból Magyarországon is jól ismert érv, miszerint egy ki-
sebbségi csoport társadalmi részarányát jóval meghaladó mérték-
ben képviselteti magát a felsőoktatási intézmények hallgatói kö-
zött. A szóban forgó kisebbség itt természetesen a tamilt jelentette.
A Srí Lanka-i tamilok már említett népes elitrétege ugyanis elősze-
retettel orientálta fiait értelmiségi pályák felé, és az anyagi lehető-
ségei is megvoltak ennek támogatására. Az arányosítás szellemé-
ben az egyetemek magasabb felvételi ponthatárokat állapítottak
meg a tamil fiatalok számára, mint a szingalézek esetében. Ennek
az lett az eredménye, hogy tamil fiatalok tömegei érezték úgy, hogy
az érvényesülés útjai az adott közegben bezárultak előttük. A több-
ségi társadalom szívesen vette volna a kivándorlásukat Indiába,
csakhogy ellentétben a kormányzat álláspontjával a szigetországi
tamilok nem voltak indiaiak. A kontinensen nem volt keresnivaló-
juk. Otthonuk a sziget volt és a jövőjüket is ott kívánták felépíteni.
Egyre többen kezdtek közülük korábban nem járt alternatív utak-
ban gondolkodni, elszántságukat pedig csak fokozta a kontinen-
sen élő „testvéreiktől” érkezett biztatás és támogatás. A történelmi
előképpel rendelkező önálló Tamil Eelam egyre vonzóbb perspek-
tíva lett számukra. A tamil kisebbség radikalizálódása lassan, de
egyre biztosabban készítette elő az eszmei és politikai alapokat a
fegyveres harc számára.
Mielőtt rátérnénk a polgárháború kirobbanásának közvetlen
előzményeire érdemes néhány mondat erejéig elidőznünk az ültet-
vényi tamilok helyzetének alakulásánál.
A belpolitikai harcok közepette az ötvenes évek során a tami-
lok e jelentős csoportjának helyzete alig került közelebb a rende-
ződéshez. Mint korábban utaltunk rá, az ültetvényiek egyre in-
kább India beavatkozásától remélték ügyük előmozdítását. Az in-
diai állam azonban csak igen óvatosan mert állást foglalni a sziget-
országban jogfosztott tamilok ügyében. Félelmeinek legfőbb oka
a szubkontinens déli részén, a tamilok által lakott vidékeken kifej-
lődött nacionalista mozgalom volt, mely a tamilok ősi nemzeti
identitását és államiságát hangoztatva az Indiától való elszakadás
192
gondolatát is felvetette.30 Noha a szeparációra végül nem került sor,

a nacionalisták elérték Tamil Nádu szövetségi állam létrehozását,
mely a jelentős belső autonómia biztosítéka volt számukra. A tamil
nemzeti mozgalom számos nehéz pillanatot okozott India vezetői-
nek. Ezek ismertetése szétfeszítené e tanulmány tematikai és terje-
delmi kereteit. Témánk szempontjából azonban mindenképpen
megjegyzendő, hogy noha India fokozott érdeklődéssel fordult a ter-
mészetes vonzáskörzetébe tartozó kis szigetállam felé (melynek két
fő nemzetisége ráadásul egyaránt indiai eredetű), de minden beavat-
kozási kísérleténél fokozott körültekintésre sarkallták saját tamil né-
pességével fennálló problémái, valamint az a felismerés, hogy a Srí
Lanka-i tamilok helyzetének alakulása ezek szélsőséges elemeire is
hatást gyakorolhatnak.
India állásfoglalása mindennek tükrében az volt, hogy a szige-
ten élő összes tamilnak részesülnie kell az állampolgári jogok tel-
jességéből, bár elismerte, hogy a szóban forgó népesség egy része
Indiából érkezett áttelepülő. Az első megegyezés India és Srí Lanka
között, mely rendezni kívánta az ültetvényiek jogállását 1964-ben
köttetett meg. Ennek értelmében előbbi kész 525 000 ültetvényi ta-
mil hazatelepülését tudomásul venni, ha a szigetország 300 000 főt
állampolgárai sorába fogad. Srí Lanka 1974-ben megadja az állam-
polgárságot további 150 000 személynek és utódaiknak, míg 1986-
ban még messzebb menve 96 000 olyan tamilt is befogad, akiket
eredetileg indiaiként határoztak meg.31 Az állampolgársági kérdés
tehát, ha lassan és fájdalmasan is, de a század utolsó évtizedére je-
lentőségét veszti. Akkorra azonban már dúl a polgárháború, mely
egészen más minőséget kölcsönöz a tamil–szingaléz viszonynak.
3.„Az őserdő árnyai”– a katonai probléma alakulása
Bandaranaike második ciklusának fejleményei nyomán minden

korábbinál erősebben éleződött ki a két fő etnikum közti elvi
szembenállás. A tamilok 1976-ban a korábbi Egyesült Tamil Frontot
30 Minderről ld.: Balogh András: Nemzeti kérdés Indiában. In.: Balogh András–Rostoványi Zsolt
–Búr Gábor–Anderle Ádám: Nemzet és nacionalizmus. Budapest, Korona, 2002, 234-278. o.
31 Ld: Chandra Richard de Silva: i.m.
193
átalakították Egyesült Tamil Felszabadítási Fronttá (TULF). A har-

cias elnevezés valójában egy politikai célokat szolgáló intézményt
takart, mely a tamilok mindkét csoportját magában szervezte meg.
Az egység azonban csak látszólagos volt, a két csoport érdekei
ugyanis csak bizonyos pontig voltak közösek. Egyaránt fontosnak
tartották a minél szélesebb politikai önérvényesítés, a szociális és
oktatási jogokból való részesedés és a gazdasági érvényesülés lehe-
tőségeinek biztosítását. Ugyanakkor az ültetvényi és az „őslakos”
tamilok mérvadó csoportjainak szociológiai gyökerei és társadal-
mi pozíciói nagyon különbözőek voltak. Ennél fogva vezetőik kü-
lönböző területeket állítottak volna törekvéseik fókuszába és las-
san bizonyossá vált, hogy a többségi társadalomhoz és az államhoz
kötődő elképzeléseik is eltávolodtak egymástól.
A TULF-fal párhuzamosan megalakultak azon harci csoportok
kezdeményei is, melyek a később kibontakozó gerillaháborúban
jutnak majd fontos szerephez. Vélupillai Prabháharan még 1972-
ben alapította a Tamil Új Tigrisek mozgalmát, melyet csakhamar a
ma széles körben hírhedt Tamil Eelam Felszabadító Tigriseinek ke-
resztelnek át.
Az 1977. évi választásokon Bandaranaike pártjának nagy riváli-
sa az UNP újra magához ragadta a kormányrudat és ettől kezdve
közel harminc évig ki sem engedte azt a kezéből. A sors fintora,
hogy ez egyben azt is jelentette, hogy a Srí Lanka-i társadalom vég-
zetes kettészakadásával és az etnikai háború kirobbanásával annak
a szingaléz politikai erőnek kellett szembenéznie, amelyik koráb-
ban a leginkább késznek mutatkozott a tamilokkal való együttmű-
ködésre. A tamil fegyveres csoportok terroristatevékenysége fel-
korbácsolta az indulatokat az amúgy is újabb pénzügyi nehézsé-
gekkel küzdő városi lakosság köreiben. A kormány hivatalba lépé-
se után közvetlenül szervezett tamilellenes megmozdulásokra ke-
rült sor. Az erőszakhullámot a szociális feszültségek is táplálták, és
a korábbi hasonló precedensekkel ellentétben nem mutatta a
gyengülés jeleit. A személyes vitáktól kezdve a szakmai és gazdasá-
gi rivalizáláson át a világnézeti ellentétekig minden apróbb ütközé-
si pont csak mélyítette a szakadékot a két etnikum tagjai között, és
indítékot szolgáltatott a pogromokra. Ettől az évtől kezdve gyakor-
latilag rendszeressé vált a kisebbséggel szembeni utcai erőszak.
194
Noha az UNP kormányra kerülése után eltörölte az arányosítá-

si törvényt és a kompromittálódott alkotmány reformját is meg-
kezdte, Jayawardene (ejtsd: Dzsajavardana) elnök jól tudta, hogy a
közhangulattal nem mehet szembe. Az új, 1978-as alaptörvény32
mindenesetre elismerte a tamilt mint nemzeti nyelvet. A politikai
struktúrán is változtatásokat eszközölt. Az alkotmány a jelenleg is
fennálló prezidenciális rendszert írta le, élén a köztársaság elnöké-
vel. A kétségkívül liberálisabb alkotmány azonban elkésett, a tami-
lok egy része már nem érte be az engedményeivel.
A Srí Lanka-i tamilok egy részének szeme előtt az elveszett ál-
lamiság visszaszerzésének képe lebegett. A sziget északi és keleti
parti területein a tamilok összefüggő településterülete meghatáro-
zója lehetne a leendő Tamil Eelam területi kiterjedésének. A szá-
mos fegyveres csoport ennek az álomnak a valóra váltásáért küz-
dött, és napjainkban is ez a Tamil Tigrisek legfőbb célja. A szecesz-
sziótól remélik közösségi és politikai problémáik megoldását, és
persze vezetőik hatalmi igényeinek kielégítését is. Az ültetvényi ta-
milokat ezzel szemben nemigen érdekelte az államalapítás gondo-
lata. Tömegeik a sziget belső területein a szingalézekkel vegyesen
élnek. Így nem rendelkeznek olyan jellegzetes többségi település-
területtel, mely a leendő állam határait kijelölhetné. A történelmi
emlékezet, a historizmus által inspirált szempontok sem igen hatot-
tak rájuk mozgósító erővel, hiszen beilleszkedésüket nem utolsó-
sorban éppen a szingaléz vezetők történeti érvei akadályozták.
Ezen érvekkel szemben kellett az ültetvényieknek bizonyítaniuk
saját igazukat. A stratégiai célok különbözősége már igen korán
megbontotta a tamil társadalomrész látszólagos politikai egységét.
Az ültetvényieket képviselő szervezet elhagyta a TULF-ot, és hajlan-
dónak mutatkozott a kormányzattal való együttműködésre, mely
ezt jelentős gesztusokkal honorálta. Magatartásuk egyértelműen
igazolja, hogy a jelenlegi háborúnak nincs közvetlen köze az ültet-
vényi tamilok évtizedeken át húzódó jogi sérelmeihez, hanem a ta-
mil–szingaléz konfliktusosság egy másik rétegéből fejlődött ki. A
harcot támogatók ugyanakkor állandó érvként hozzák fel a szinga-
32 Az alkotmány teljes szövegét az évtizedek során eszközölt módosításokkal együtt ld.: The
Offical Website of the Government of Sri Lanka http.//www.priu.gov.lk/Cons/
1978Constitution/Introduction.htm (letöltve: 2007.02.01.)
195
lézek tamilellenes politikáját, így a történtek ideológiai muníciót

szolgáltatnak a felkelőknek. A TULF álláspontja ugyan keményebb
volt az ültetvényiekénél, de a tárgyalások felvételétől ez sem zárkó-
zott el. Elzárkóztak viszont tőle a fegyveres csoportok, melyek min-
denfajta megállapodást csak akadályként tudtak elképzelni a vég-
ső céljukhoz vezető úton.
Mikor a terroristák 1979-ben halálos kimenetelű támadást in-
téztek Jaffna város rendőrfőnöke ellen, a kormányzat eltökélte a
konfliktus katonai síkra terelését és a hadsereg bevetése mellett ha-
tározott. A fegyveres nyomás a ceyloni tamilok nagy részét eltávo-
lította a TULF-tól és a gerillacsoportok felé fordította.
A kisebbség elleni fellépést mégsem a haderő kezdte meg, ha-
nem a társadalom megszervezhető elemei. A már említett, rendsze-
ressé váló utcai erőszak egy újabb epizódja, az 1983 júliusában lezaj-
lott pogrom tekinthető a polgárháború közvetlen nyitányának. Mes-
terségesen kreált ürügyek alapján a felheccelt tömeg napokon ke-
resztül támadta a tamil tulajdonban lévő üzleteket és egyéb objektu-
mokat Colombóban és több vidéki nagyvárosban. Természetesen a
magánszemélyeket sem kímélték. Bár az áldozatok pontos száma
máig nem ismert, az bizonyosnak tűnik, hogy több száz halottról,33
legnagyobb részben tamilokról beszélhetünk. Minekután a sajtó utó-
lag megpróbálta „elkenni” az ügyet, és érdemben a rendészeti erők
sem próbálták megakadályozni az eseményeket, nem kerülhetjük
meg a feltételezést, hogy a történtek mögött állami szereplők álltak.
A szingaléz politika súlyos adóssága, hogy a felelősöket máig nem
nevezték meg. A pogrom és a hatóságok tétlensége intő jel volt a ta-
milok számára. Még abban az évben kirobbant a háború.
Ma már világos, hogy a kezdetben számos terroristaszervezet
fellépése készületlenül érte a szingaléz haderőt, melytől már igen
korán a helyzet végleges megoldását várták. A Srí Lanka-i hadsereg
valóban hullámzó, és általában gyenge teljesítményt nyújtott a pol-
gárháború során.34
33 C.R. de Silva szerint (ld.: i. m. 244. o.) a halálos áldozatok száma 471 fő, a tamilok általában
2000 halottról beszélnek.
34 A Srí Lanka-i hadseregről adatokat ld.: The International Institute for Strategic Studies (IISS)
Armed Conflict Database, http:// acd.iiss.org/armedconflict/MainPages/
dsp_ConfliktWeapons.asp (letöltve: 2007.02.01.)
196
Hatékony működésüket azonban több olyan objektív tényező

korlátozta, amit számításba kell vennünk, mielőtt értékeljük a kato-
nák szereplését. Megítélésem szerint ezek a következők:
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy Srí Lanka olyan szi-
getország, melynek környezetében hosszú ideig csupán egy állam
– India – rendelkezett azzal a lehetőséggel, hogy csapást mérjen rá.
Az ország honvédelmének alapkérdése tehát általában India maga-
tartása volt. Az indiai kormány pedig rendre barátságosan viszo-
nyult kicsiny szomszédjának viselt dolgaihoz, minek következté-
ben a külső fenyegetettség érzése a szingalézek körében csak any-
nyiban volt meg, amennyiben a Tamil Náduból a szigetországi ta-
miloknak érkező illegális támogatás fenyegető tényezőnek számí-
tott. A Srí Lanka-i hadsereg tehát sokáig csak igen formálisan ké-
szült a háborús erőpróbákra.
A szigetállam geostratégiai adottságaiból következően a kato-
nai védelem főbb súlypontjai logikusan a tengeri és a légtérvéde-
lemre helyeződnek. Ilyen körülmények között a szárazföldi küzde-
lemre kevés az esély, az szerencsés esetben el is kerülendő. A szá-
razföldi erők szerepe a hadseregen belül tehát lényegesen kisebb.
A tamilok harcmodora viszont éppen ezt a haderőnemet állította
komoly próba elé.
A tamil fegyveres csoportok gerilla- és terrortaktikáival szem-
ben a reguláris seregek katonai eljárásai csak igen korlátozottan ha-
tékonyak. Ezzel a problémával számos haderő találkozott a világ
számos pontján, és rendre mindegyikük hasonló dilemmákkal ta-
lálta szembe magát. Ezen alapvető stratégiai problémára a szinga-
léz hadsereg sem találja a megnyugtató megoldást.
Az északi régió természetföldrajzi viszonyai (kiterjedt esőer-
dők) a gerilláknak kedveznek. Ráadásul a rendkívül nehéz katonai
szituációk és a sorozatos öngyilkos merényletek miatt a szingaléz
harcosok sajnos gyakran ragadtatják magukat kegyetlenkedésekre
a helyi lakossággal szemben is. Ennek következtében a települések
körzete is állandóan bizonytalan ellenséges területté vált számukra,
ahol nehéz támaszpontokat kialakítani.
Ezen tényezők mellett jogos az a kritika is, hogy a Srí Lanka-i
kormányerők testületi és harci morálja egyaránt elég rossz. Ennek
persze az is oka, hogy a katonák a politikusoknál hamarabb ismer-
197
ték fel, hogy az immár huszonhárom éve tartó háborús helyzet ka-
tonai megoldása szinte kilátástalan.
A polgárháborút eddig három szakaszra oszthatjuk. Az ún. el-
ső Eelam háború 1983–1990-ig, a második 1990–1995-ig, míg a har-
madik a jelenleg folyó tűzszüneti tárgyalásokig írható le.
Az első szakaszban a fegyveres szervezeteknek hamar sikerült
érvényesülniük. A nyolcvanas évek derekára már szabályos hábo-
rút vívtak a kormányerőkkel. Fiatal aktivistáikat sikerült Libanonba
és Dél-Indiába küldeniük kiképzésre, és a szintén többnyire Indiá-
ból csempészett felszerelés és fegyverzet segítségével saját támasz-
pontjaikat is kiépítették az őserdőkben. A szubkontinens déli terü-
letéről számukra érkező folyamatos ember- és eszközutánpótlás
egyértelművé tette India érintettségét is a konfliktusban. A kölcsö-
nösen kellemetlen szituáció rendezésére Junius Richard Jayawar-
dene elnök és Rádzsív Gándhi indiai miniszterelnök az 1987 július
29-én kötött indiai–Sri Lanka-i megállapodással tett kísérletet.35 En-
nek értelmében a nagy szomszéd vállalja, hogy békefenntartó erő-
ket küld a sziget északi részére, mely elvégzi a terroristacsoportok
lefegyverzését is.
A mintegy 60 000 katonát számláló Indiai Békefenntartó Erő
(Indian Peace Keeping Forces, IPKF) a megállapodásban foglaltak-
nak megfelelően le is szerelte a tamil szeparatista csoportokat, az
egyetlen, Tamil Eelam Felszabadító Tigriseit (LTTE) kivéve, mely
ekkortól lépett elő egyértelműen az események főszereplőjévé.
A Felszabadító Tigrisek (ahogy önmagukat nevezik) a már em-
lített 1972-ben létrejött Tamil Új Tigrisek csoportjának utódja. Mi-
kor 1976-ban megkapta új nevét, még korántsem volt egyedül a po-
rondon. A sok szervezet közül36 – melyek egymással is küzdöttek a
tamilok támogatásáért – először az indiaiak beavatkozása idején
nyílt esélyük kiemelkedni. A „tigrisek” is kicsiben kezdték tevé-
kenységüket. Látványosnak szánt akcióik eleinte csak kisebb közhi-
vatalokat (pl.: rendőrőrsöket) és persze politikusokat veszélyeztet-
35 A megállapodás teljes szövegét ld.: The Offical Website of the Sri Lankan Government’s
Secretariat for Co-ordinating the Peace Process (SCOPP) http://www.peaceinsrilanka.org/
peace2005/Insidepage/Agreements.asp (letöltve: 2007.02.01.)
36 Az összetűzések kirobbanásától összesen kb. 38 hosszabb-rövidebb életű milicista csoport har-
colt a kormányzat ellen. Pl: A Marxista Eelam Népi Forradalmi Felszabadítási Front (EPRLF).
198
tek. Hangzatos nevükkel egyfajta szimbólumot is teremtettek. A tig-

ris egyszerre jelenti a tamilok alternatíváját a szingalézek címerálla-
tával az oroszlánnal szemben, és utal őserdei lopakodó harcmodo-
rukra is. A nyolcvanas évek közepén-végén jutottak odáig, hogy na-
gyobb szabású műveleteket is megkockáztathattak. Vezetőjük a fia-
tal és energikus Vélupillai Prabháharan felismerte azt a lehetőséget,
amit az IPKF tevékenysége akaratlanul is biztosított számára. Meg-
tagadta az együttműködést a tárgyalásos béke érdekében, és nem-
csak hogy nem adta át fegyvereit, de feloszlatott egykori vetélytár-
sainak aktivistáit is kész volt befogadni. Mindez szinte egyedül az
LTTE-nek biztosította a felkelés teljes anyagi, politikai és humán bá-
zisát. Ennek birtokában Prabháharan vállalta a további harcot, és
fegyvereit az árulóknak kikiáltott indiai békefenntartók ellen fordí-
totta. Az IPKF egyáltalán nem volt felkészítve heves összecsapások-
ra. Ezért a tamilok terrortámadásainak sikerült elérnie, hogy az in-
diai katonák elveszítsék a fejüket, és a civilekkel szemben is ellen-
ségként lépjenek fel. Ez egyrészt a tigrisek felé fordította a helyiek
rokonszenvét, másrészt végletesen kikezdte az indiai békefenntar-
tók működésének legitimációját. A bajokat csak tovább tetézte,
hogy a nagy testvér harcosai sem találtak hatékony hadviselési
módszert a gerillákkal szemben. A gyorsan tarthatatlanná váló
helyzetből Újdelhi 1990-re vonta le a szükséges konzekvenciákat.
Abban az évben India kivonta katonáit Srí Lanka területéről.
Egy évre rá, 1991-ben Rádzsív Gándhi indiai miniszterelnök
édesanyjához Indirához hasonlóan merénylet áldozatává vált. Ta-
mil merénylője a szélsőségesek bosszúját hajtotta végre rajta bün-
tetésképpen „árulásáért”, a Srí Lanka-i tamilok elleni fellépéséért.
Rádzsív halálával azonban nemcsak egy újabb Gandhi szállt sírba,
hanem jelképesen a Tamil Nádu-i szeparatista mozgalom is. A tör-
téntek nyomán ébredt felháborodás ugyanis végzetesen diszkredi-
tálta, egykori támogatottságát azóta sem sikerült visszaszereznie.
Az ismert indiai tamil szélsőségesek egy része a hatóságok szeme
elől Srí Lanka-i elvbarátaihoz menekült. Itt ugyanis az LTTE straté-
giai győzelme nyomán a polgárháború egy új szakaszába lépett.
A tigrisek kihasználva az indiaiak „kiverése” során szerzett len-
dületüket a kilencvenes évek első felében ellenőrzésük alá vonták
a Jaffnai-félsziget szinte egészét, beleértve Jaffna városát is. 1993-ban
199
sikeres merényletet hajtottak végre Prémadásza elnökkel szemben,

valamint végeztek több főtisztviselővel is. Véres merényleteik rész-
letes felsorolása jóval meghaladná ezen írás kereteit. Miközben a
katonák nehezen boldogultak, politikusnak lenni is egyre kevésbé
volt életbiztosítás az országban. Jaffnát csak 1995-ben sikerül visz-
szafoglalniuk a kormányerőknek.
Tény, hogy az LTTE a nemzetközi normákkal élesen ellenkező
eszközöket és módszereket is alkalmaz küzdelme során, miközben
terroristaszervezet jellegét is nehéz lenne tagadni. Emellett azon-
ban szembetűnő, hogy céljai elérése érdekében igen modern szem-
léletet is képes alkalmazni. Prabháharan tevékenysége nagyrészt a
banditizmus és a népirtás kategóriákkal jellemezhető, de kétségkí-
vül egy igen jó szervezőkészséggel rendelkező elméről árulkodik,
aki tudja mi mozgatja a világot. A tigrisek nagy hangsúlyt fektetnek
a külföldi megítélésük javítására. Propagandatevékenységüket37 a
világ számos országában létesített egyesületeik, hírügynökségeik és
az internetes honlapok tucatjai segítik. A tamilok jelentős pénzösz-
szegekre tesznek szert a külföldön üzemeltetett, legális üzleti tevé-
kenységet folytató vállalkozásaiktól, melyek olykor fedőszervként is
működnek. A nyugaton élő nagy létszámú tamil diaszpóra tagjaitól
is rendszeresen szednek be „adományokat”, bár az erősen kétséges,
hogy azt az érintettek valóban önként ajánlják fel. Ezeken túlmenő-
en természetesen az illegális tevékenységi körök is hoznak profitot
számukra. Bizonyított például, hogy a tamilok bekapcsolódtak a
nemzetközi kábítószer-kereskedelembe is. Bevételeik pontos mér-
tékét megbecsülni sem igen lehet, de az világos, hogy nem csak a
háború finanszírozását végzik belőlük. Az LTTE több nyugati politi-
kai csoportnál próbálkozik lobbizással, és jogviták esetén a legjobb
ügyvédeket fogadják fel, kihasználva a nyugati jogállamiság által
nyújtott minden lehetőséget. A világháló előnyeit is gyorsan felis-
merték. Az első on-line terrortámadás is a tigrisek nevéhez fűződik,
mikor is 1997-ben spamekkel árasztották el a Srí Lanka-i külképvise-
letek e-mail postaládáit. Kommunikációs politikájukat szolgálja,
hogy kínosan ügyelnek a szigetországban tartózkodó külföldiek
37 Ld. pl.: TamilNet- Reporting to the World on Tamil Affairs, http://www.tamilnet.com; vagy:
Offical Website of Peace Secretariat of Liberation Tigers of Tamil Eelam,
http://www.ltteps.org.
200
biztonságára. Általában véve is ódzkodnak attól, hogy összefüggés-

be hozzák őket külföldi érdekek sérülésével. Ez is oka annak, hogy
tevékenységük hosszú ideig ismeretlen maradt a világ közvélemé-
nye előtt. Sokáig sikerült elkendőzniük működésük romboló, az
emberi jogokat rendszeresen sárba tipró oldalát is, noha ezekre a
jogokra a tamilok nyugaton amúgy előszeretettel hivatkoznak. A
frontzónában ugyanakkor igen változó volt a helyzet.
Srí Lankán 1994-ben a Baloldali Népi Szövetség nyerte a válasz-
tásokat. E pártszövetség vezető ereje a már ismert Srí Lanka-i Sza-
badságpárt. A győzelem Chandrika Bandaranaike Kumaratungát
(ejtsd: Csandriká Bandaranájaka Kumáratunga), Sirimavo Bandara-
naike leányát segítette az elnöki székbe. Ekkorra a mérvadó szinga-
léz belpolitikai erők nagyrészt már felismerték, hogy a válság keze-
lésének addigi módszerei nem vezetnek eredményre, ezért meg
kell lelni a kiegyezés útját. Kumaratunga meghirdeti a korrupció le-
törését, szakít a pártjára korábban jellemző szocialista beütésű po-
litikával, és célul tűzi ki a békekötést. Ennek előzetes feltételét az al-
kotmány újabb módosításában látta, melynek során nagyobb belső
önállóság juthatott volna a tartományoknak és elvileg lehetővé vált
volna egy autonóm régió felállítása is. A régi konzervatívok azon-
ban még mindig erősek, így Kumaratunga kezdeményezését –
melytől egy idő után a tamilok is megvonták a bizalmat – átpoli-
tizálták és zátonyra futtatták.38 A szingaléz hadsereg 2000 tavaszá-
ra kritikus helyzetbe került északon. Úgy tűnt, az összeomlás a kü-
szöbön áll, és csak a kottei39 kormányzat határozott kiállásának kö-
szönhetően sikerült stabilizálni a helyzetet. Az év őszén, az elnök-
választás hajrájában sikertelen merényletet hajtottak végre
Kumaratunga elnök asszony ellen, aki ennek következtében fél
szemére megvakult. A hölgy megnyerte a választásokat (nem mel-
lesleg a vele szemben feltámadt szimpátiának köszönhetően), de
az őt ért támadás pszichikai sokkja után elvesztette bizalmát a
békefolyamatban.40 Pedig korábban még Prabháharan vezető poli-
38 Bőverbben ld.: Olter László: i. m.

39 Srí Lanka adminisztratív központja 1980-tól nem a széles körben ismert Colombo, hanem Sri
Jayawardenepura-Kotte.
40 A rendkívüli állapotot bizalmasa Lakshman Kadirgamar külügyminiszter meggyilkolása
után, 2005. augusztus 13-án vezette be ismét.
201
tikai szerepvállalását is kész lett volna elfogadni. Pálfordulása sem-

mi jóval nem kecsegtetett, csakhogy a sors kereke a 21. század első
éveiben ismét fordult, és nem is egyet.
A 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadások nyomán te-
relődött a figyelem az LTTE terroristaszervezet jellegére. Ez muní-
ciót adott a szingaléz kormány kommunikációjának, és elapasztot-
ta a tamilok külföldi forrásainak túlnyomó részét. Az indiai hadi-
tengerészet már 2000-ben lezárta a Palk-szorost, így a tigrisek sorai-
ban csakhamar súlyos utánpótlási és hadkiegészítési nehézségek
léptek fel. Ennek nyomán Vélupillai Prabháharan is belátta, hogy
engednie kell. Még 2002-ben jelezte, hogy kész lenne lemondani a
háborús eszközökről és politikai érdekérvényesítéssel próbálkoz-
ni. Nyilatkozata kedvező visszhangra lelt a 2001. decemberi válasz-
tások nyomán kormányra került egyesült nemzeti párti miniszterel-
nök Ranil Vikramaszinghe részéről. Az új kormányfő a közeledés
reményében feloldotta a tamil területeket sújtó embargót. Ennek
nyomán kezdődtek meg 2002 februárjában41 a ma is (némi meg-
szakítással és norvég közvetítéssel) folyó tűzszüneti és béketár-
gyalások.42
A megegyezés szükségességét szörnyű módon húzta alá a
2004. december 26-án Délkelet-Ázsiát sújtó szökőár-katasztrófa,
melynek képei bejárták a világot. A cunami Srí Lankán (a félmillió
hajléktalan mellett) kb. 30 000 életet követelt, és legerősebben a ta-
milok lakta területeket sújtotta, amit a háború már amúgy is alapo-
san tönkretett. A számos tárgyalási forduló ellenére egyelőre csak
egy formális fegyvernyugvási állapotot sikerült elérni, mely ráadá-
sul (mint napjaink eseményei is igazolják) messze nincs eléggé ko-
molyan véve. A humanizmus szigorú parancsa, hogy legyünk opti-
misták a béke kilátásait illetően. E morális imperativus mellett
azonban észre kell vennünk, hogy a megegyezés esélyét a felek ré-
széről számos stratégiai léptékű probléma befolyásolja:
41 A tűzszüneti megállapodás 2002. február 23-án lépett hatályba Erik Solheim norvég diplo-
mata és stábjának bábáskodása mellett.
42 A tárgyalások publikus dokumentumait ld.: The Offical Website of the Sri Lankan Govern-
ment’s Secretariat for Coordinating The Peace Progress (SLOPP), http://www.peaceinsrilan-
ka.org/peace2005/Insidepage/PeaceTalks/PeaceTalksMain.asp (letöltve: 2007.02.01.).
202
Szingaléz részről ma már a politikusok is lassan kénytelenek

belátni, hogy a kialakult helyzet kezelése katonai eszközökkel lehe-
tetlen, vagy legalábbis olyan áldozatokkal járna, melyet az ország
képtelen lenne felvállalni. A békének azonban nincs még elég erős
társadalmi bázisa. A régi konzervatív tényezők ugyanis máig érvé-
nyesülnek, miközben az emberek nagy részének „ingerküszöbe”
oly mértékben megnőtt, hogy minden áldozata ellenére sem haj-
landó igazán tudomást venni az északi területeken dúló behatárolt
konfliktusról.43 A gazdaság tartalékait ugyanakkor folyamatosan
emészti a háború, a politikusok pedig etnikai hovatartozásuktól
függetlenül az állandó életveszély árnyékában élnek.
Az északi tamil vidékeken – bár az utóbbi évtized során kiala-
kult egy, a Tigrisek által kormányozott törvényen kívüli terület – a
folyamatos szingaléz katonai nyomás miatt a normális közösségi
élet megszervezhetetlen. Az LTTE harci módszerei kiállták ugyan a
hatékonyság próbáját, de azok a nemzetközi jogot és normákat
durván megsértik. Emiatt – a hivatalos fegyverszüneti tárgyaláso-
kon kívül – senki sem tekinti elfogadható tárgyalópartnernek a tig-
riseket, akik lemondva terrormódszereikről nyílt fegyveres harc-
ban szinte bizonyosan veszítenének. Az idő ugyanakkor ellenfele-
iknek kedvez. Srí Lankán ugyanis nincsen népességszabályozási
törvény. A sziget ökológiai katasztrófával fenyegető, aggasztó túlné-
pesedése mellett ennek az eredménye, hogy a lényegesen gyorsab-
ban gyarapodó szingaléz populáció egyre nagyobb arányát teszi ki
a társadalomnak. Ez kimondatlanul is a háború „biológiai” színtere,
ahol a tamiloknak csak akkor van esélyük a győzelemre, ha sikerül
lezárniuk településterületeiket az esetleges bevándorló szingalé-
zek előtt és biztosítják saját közösségi jogaikat a többségi szavazás
alapján működő mechanizmusokon kívül. Erre a legalkalmasabb
az önálló államiság lenne, mely szinte az egyetlen dolog, amit Kotte
nem hajlandó elfogadni. A szingaléz érvelést aláhúzza az a tény,
hogy a tamilok által lakott vidék több száz kilométeren át húzódó
vékony területsávja nemigen tudna önálló lábra állni, államként
életképtelen. Az LTTE tárgyalási képességeit saját vezetőinek sze-
mélyes ambíciói is csökkentik. Prabháharan és bizalmasai hozzá-
43 Erről ld. pl. Hardi Péter helyszíni riportját in: Szabad Föld 2006. 8. szám, (02. 24–03. 02.).
203
szoktak, hogy szinte korlátlan hatalom birtokosai az általuk ellen-

őrzött területeken, melyet semmilyen alkotmányos keret nem köt
gúzsba. Mindenfajta törvényes és demokratikus rendezés számuk-
ra csak visszalépés lenne a 23 éves harcukban megszerzett pozíci-
óikhoz képest.
2005. november 18-án Mahinda Rajapakse (ejtsd: Rádzsapak-
sa) balközép kormányfő ült az elnöki székbe. Beiktatási beszédé-
ben becsületes békét ígért a tamiloknak, akik 2006 februárjában
vissza is tértek a tárgyalóasztalhoz.44 Mivel azonban e írás születé-
se idején is nap-nap után érkeznek hírek a terroristák újabb táma-
dásairól, az egyezkedés eredménye felettébb kétséges. A 2005 vé-
gén fellángolt harcokban eddig 2300-an vesztették életüket, míg
1983 óta több mint 65 000 ember halt meg és 800 000 vált mene-
kültté az öldöklés eredményeképpen. Mint láttuk, mindkét oldalról
számos hiba és tévedés vezetett erre az eredményre. Olyan hibák
is, melyek elvben a világ más részein is bekövetkezhetnek. A ki-
csiny ázsiai ország tragédiájából tehát nekünk is érdemes levonni
a tanulságokat.
44 Az említett 2002-ben megindult tárgyalások 2003-ban összeomlottak, így a folyamat szünetelt

egy ideig.
204
A kötet szerzői
Böszörményi Jenő, nemzetközi kapcsolatok főreferens, Miniszterelnöki
Hivatal Nemzet- és Kisebbségpolitikai Szakállamtitkárság
Csicsmann László, egyetemi adjunktus, Budapesti Corvinus Egyetem
Nemzetközi Tanulmányok Intézete
Háda Béla, Dél-Ázsia kutató, Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar
Hegedűs Dániel, egyetemi tanársegéd, Eötvös Loránd Tudományegyetem
TÁTK Politikai Tudományok Tanszéke; kutató, Európai Összehasonlító
Kisebbségkutatások Közalapítvány
Jordán Gyula, ny. egyetemi docens, Eötvös Loránd Tudományegyetem
Juhász Ottó, ny. nagykövet, Kína-kutató
Krizmanits József, PhD-hallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem
Major István, dravidológus, Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar

Állam És Kisebbség Ázsiában - Európai Nézőpontból

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Állam És Kisebbség Ázsiában - Európai Nézőpontból

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Azsia - b sz rmenyi.

qxd 7/28/2008 2:17 AM Page 1

Állam és kisebbség Ázsiában – európai nézôpontból

© Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Felelős kiadó: dr. Törzsök Erika elnök

Szerkesztette: Böszörményi Jenő és Hegedűs Dániel

Nyomdai előkészítés és nyomás:

1. Böszörményi Jenő: A nemzetközi kisebbségvédelem

2. Hegedűs Dániel: Kisebbségi kérdés és emberi jogi dialógus

3. Juhász Ottó: Szun Jat-szen nemzeti doktrínája . . . . . . . . . . . . . 57

4. Jordán Gyula: Kína és Tajvan nemzeti

5. Krizmanits József: Kisebbség, nemzet és állam

6. Csicsmann László: Pakisztán és Banglades –

7. Major István: A Srí Lanka-i tamil szeparatizmus

8. Háda Béla: Tigrisek és oroszlánok – a tamil–szingaléz

A kötet szerzői . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 205

lyekre európai minőségükben nem mindig a klasszikus államközi

Ha azt mondom, szülők tiltakoznak amiatt, mert vallási előírásaikkal

hivatalos nyelv mellett az állam egyes régióiban a kisebbségi nyel-

resztény, Ázsiában viszont megtalálható az összes nagy világvallás,

konkrétabbá tenni a jogokat és kötelezettségeket, vagy ha 2) a fe-

Az első nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer, amely az I. világhá-

A rendszernek azonban volt ázsiai vonatkozása is. Törökorszá-

a vallási kisebbségek saját igazságszolgáltatására vonatkozó részt

A mai nemzetközi rendszer kisebbségvédelmi intézményei3

A második világháborút követően megerősödött az a meggyőződés,

3 A kisebbségi jogok jelenlegi nemzetközi szabályozása és az alábbiakban tárgyalt nemzetközi do-

emberi jogi rendelkezésének autentikus kifejtéseként kezdtek ér-

nem tartalmaz, megemlítem, hogy a végrehajtás ellenőrzésével

ségokmányának kisebbségi cikke nem érvényesülhet minden ázsi-

kon átnyúló kapcsolatok és együttműködés kérdésköreiben állapít

Regionális szabályozás Európában

Európa viszonylag fejlett és sokrétű kisebbségvédelmi rendszert ho-

ségi jogok védelme felől közelít a kérdéshez. Céljában és hatásában

A nyelvi charta a regionális és kisebbségi nyelvek használatát

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet mind em-

kötelezte el magát, s ennek a kisebbségi közösségek minden bi-

Regionális szabályozás Ázsiában

Európával szemben Ázsiában nincs olyan regionális nemzetközi

Kétoldalú egyezmények Európában

Az univerzális és regionális kisebbségvédelmet Európában számta-

turális és vallási intézmények alapításának jogát, a határokon átnyú-

Kétoldalú egyezmények Ázsiában

Szemben az európai helyzettel, ahol számtalan kétoldalú egyez-

4 Hatályba lépett 1950. április 8-án. 131 UNTS 3.

áttéréseket. Az elmenekültek bizalmának visszanyerése és visszaté-

A 90-es években legalább részben ázsiai államok által kötött,

érdekében. A Törökországgal kötött szerződés pedig mindössze

Ázsia etnikailag, nyelvileg, vallásilag és politikailag is rendkívül

Kisebbségi kérdés és emberi jogi

1 „EU’s Human Rights and Democratisation Policy”

sorban Ázsia országaival fenntartott emberi jogi párbeszédet, és

Jogi és politikai alapok

Szükséges kiemelni azt az érdekes ellentétet, hogy míg belpolitikai

A Tanács által évente elfogadott, az emberi jogok helyzetéről

kérdését nevesítik, a kérdés általános felvetésére mindig a bővítés

Ha azonban időlegesen eltekintünk e problémától, akkor el

preferenciális diplomáciai relációkban, elsősorban Ázsia vonat-

12 „Fourth ACP-EEC Convention”, az egyezmény 5. cikke, amely az együttműködés alapvető ré-

2007 és 2013 közötti időszakot felölelő stratégiai dokumentum némi-

14 European Commission, Country Strategy Paper – Bangladesh 2002-2006

Srí Lanka esetében pedig az unió kiemelten foglalkozik a bé-

Az EU–Kína kapcsolatrendszer átfogó, rövid bemutatása