Brian Wilson Aldiss - A szuperjátékok kitartanak egy nyarat

Mrs. Swinton kertjében örökös nyár volt. A kedves mandulafákról sohasem hervadt le a lomb. Monica Swinton letépett
egy sáfrányszínű rózsát, és odaszólt Davidnek:
- Hát nem gyönyörű?
David fölpillantott rá, és szó nélkül elvigyorodott. Elkapta a virágot, végigfutott vele a pázsiton, és eltűnt a kutyaház
mögött, ahol a nyíromata kuporgott vágásra, söprésre vagy hengerelésre készen, ahogy a pillanat megkívánta. Az asszony
magára maradt makulátlan műkavics sétányán.
Megpróbálta szeretni őt.
Aztán úgy döntött, hogy utánamegy a fiúnak, s meg is találta az udvaron, amint a rózsát úsztatta pancsolómedencéjében.
Mindenről megfeledkezve állt a vízben szandálostul.
- David drágám, mért vagy olyan haszontalan? Gyere azonnal, és cseréld ki a cipődet meg a zoknidat!
A fiú ellenkezés nélkül követte a házba, sötét fejecskéje ott ficánkolt az asszony derekánál. Hároméves létére nem félt a
konyhában zümmögő ultrahangszárítótól. De még mielőtt az anyja lehajolhatott volna a papucsokért, egyet ficánkolt, és
beiszkolt a néma házba.
Minden bizonnyal Teddyt fogja keresni.
Monica Swinton, ez a huszonkilenc éves, kecses testalkatú, csillogó szemű asszony, bement a nappalijába, leült, és
ízléssel elrendezte a lábait. Ült magában, és gondolkozott; és még mindig csak ült. A vállán ott kuporgott az idő azzal a
dühödt tunyasággal, amit csak a gyermekeknek, az őrülteknek meg azoknak a feleségeknek tartogat, akiknek a férjük
távol van, és a világ megjavításán ügyködik. Szinte önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és igazított az ablakok hullámhosszán.
A kert elenyészett, a helyében bal kéz felöl föltűnt a belváros nyüzsgő tömegével, légbárkáival, házaival - a hangot
azonban nem kapcsolta be. Egyedül volt. Nincs eszményibb hely a magányra, mint a túlzsúfolt világ.

A Synthank igazgatói bőséges ebéddel ünnepelték új termékük piacra dobását. Némelyikük fején ott díszelgett az
akkoriban divatos plasztik álarc. Elegáns karcsúságuk meghazudtolta farkasétvágyukat. Asszonyaik elegáns karcsúsága
sem árulta el falánkságukat. Egy korábbi és kevésbé kifinomult nemzedék - a szemüktől eltekintve - finom embereknek
tartotta volna őket.
Henry Swinton, a Synthank vezérigazgatója, szóláshoz készülődött.
- Kár, hogy a felesége nincs itt, és nem hallhatja önt - fordult oda hozzá a szomszédja.
- Monica szívesebben marad otthon szép gondolatai társaságában - felelte Swinton arcára fagyott mosollyal.
- Egy ilyen szépasszonynak csakis szép gondolatai lehetnek - bókolt a szomszéd. "Szállj le a feleségemről, te gazfickó!"
- gondolta Swinton egyre mosolyogva.
Az üdvözlésére felhangzó taps közepette szólásra emelkedett. Egy-két humoros megjegyzés után így folytatta:
- A mai nap igazi diadal cégünk életében. Kis híján tíz esztendeje annak, hogy megjelentünk a világpiacon első
mesterséges élőlényeinkkel. Emlékeznek még rá, mekkora sikert arattunk velük, különösen a miniatűr
dinoszauruszainkkal. Azok közül azonban egyik sem bírt értelemmel. Szinte érthetetlen, hogy korunkban, amikor képesek
vagyunk életet létrehozni, az intelligenciával nem tudunk megbirkózni. Legkelendőbb termékünk, a Crosswell-szalag, az
összes között a legostobább.
Általános derültség.
- Jóllehet, túlnépesedett világunknak kétharmada éhezik, mi szerencsések itt bőségben élhetünk, hála a
népességszabályozásnak. A mi gondunk az elhízás, nem az elégtelen táplálkozás. Gondolom, senki sincs önök közül itt az
asztal körül, akinek ne dolgozna a vékonybelében egy Crosswell, vagyis egy teljesen ártalmatlan élősködő szalagféreg,
amely lehetővé teszi a gazdája számára, hogy 50 százalékkal is több ételt vegyen magához, anélkül, hogy féltenie kellene
az alakját. Igazam van?
Általános egyetértő bólogatás.
- Miniatűr dinoszauruszaink csaknem ilyen ostobák. A mai napon azonban piacra dobjuk az első gondolkodó
mesterséges élőlényünket: a normális testalkatú emberszolgát. Nem elég, hogy intelligens: az intelligenciája meghatározott
keretek közé van szorítva. Meggyőződésünk, hogy az emberek félnének egy emberi agyú lénytől. A mi
emberszolgánknak egy kisméretű komputer van a koponyájában. Voltak már olyan gépek a piacon, amelyeknek
minikomputer helyettesítette az agyát: élettelen műanyag holmik, szuperjátékok -, mi azonban végre megtaláltuk a módját,
hogyan kapcsolhatjuk össze a komputer áramkörét a szintetikus izommal.

David a gyerekszobája hosszú ablakánál ült, és papírral, ceruzával birkózott. Végül abba is hagyta az irkálást, és föl-alá
görgette a ceruzáját az asztal lapján.
- Maci! - szólalt meg.
Maci ott ült az ágyon, a falnak támaszkodva, egy mozgóképes könyv meg egy irdatlan plasztikkatona alatt. Gazdája
hangjára megelevenedett és fölült.
- Macikárn, nem jut eszembe semmi.
A mackó lemászott az ágyról, és peckesen a fiúcska lábához bandukolt. David fölemelte, és az asztalra ültette.
- Eddig mit írtál?
- Azt írtam… - fölkapta a levelet, és nagy komolyan rámeredt. - Azt írtam: "Kedves mama, remélem jól vagy.
Szeretlek…"
Hosszú hallgatás után a medve azt mondta:
- Nem rossz. Menj le, és add oda neki.
Újabb hosszú hallgatás.
- Nekem nem tetszik. Nem fogja megérteni.
A medve belsejében egy parányi komputer végigfutott a beléje táplált lehetőségeken.
- Mért nem csinálod újra krétával?
Davisi nem válaszolt, mire a medve megismételte a javaslatát:
- Mért nem csinálod újra krétával?
David kibámult az ablakon.
- Maci, tudod, mire gondoltam? Hogy tudja az ember megmondani, mi az igazi dolog, és mi nem?
A medve végigkártyázta az alternatíváit.
- Az igazi dolgok jók.
- Kíváncsi vagyok rá, hogy az idő jó-e. Szerintem a mama nem nagyon szereti az időt. Az egyik nap, jó sok nappal
ezelőtt azt mondta, hogy az idő elment mellette. Maci, az idő igazi?
- Az óra megmutatja az időt. Az óra igazi. A mamának vannak órái, és ő bizonyára szereti őket. A csuklóján is van egy
óra a tárcsája mellett.
David óriás repülőgépet rajzolt a levele hátoldalára.
- Maci, ugye, te meg én igaziak vagyunk?
A medve rezzenéstelen tekintetét a kisfiúra függesztette.
- Te meg én igaziak vagyunk, David.
A maci hivatása a megnyugtatás volt.

Monica lustán föl-alá sétált a házban. Hamarosan meg kell érkeznie a vezetéken a délutáni postának. Lenyomkodta a
csuklóján a megfelelő postai számot, de semmi. Még néhány perc.
Folytathatná a festést. Vagy fölhívhatná a barátait. Vagy megvárhatná, amíg Henry hazajön. Vagy fölmehetne, és
játszhatna Daviddel…
Kiment az előszobába, és megállt a lépcső aljánál.
- David!
Semmi válasz. Másodszor, majd harmadszor is fölszólt.
- Maci! - kiáltotta élesebb hangon.
- Igen, mama! - A következő percben megjelent a lépcső fölött a mackó aranyszín bundája.
 - David a szobájában van, maci?
- David kiment a kertbe, mama.
- Gyere ide, maci!
Szenvtelenül megvárta, amíg a kis bundás alak lépcsőről lépcsőre lekecmergett tompa lábacskáin. Mihelyt leért,
fölkapta, és bevitte a nappaliba. Az mozdulatlanul feküdt a karjában, és fölbámult rá. Éppen csak hogy ki tudta venni
motorjának halk zümmögését.
- Állj meg ott, maci. Beszélni akarok veled. - Az asszony letette az asztalra, s az engedelmesen megállt ott, karját az
ölelés örök érvényű mozdulatával előrenyújtva.
- Macikám, ugye, Dávid kért rá, hogy azt mondd, kiment a kertbe?
A mackó agyának áramkörei túlságosan egyszerűek voltak a hamiskodásra.
- Igen, mama.
- Így hát hazudtál nekem.
- Igen, mama.
- Ne mamázz engem! Miért kerül engem David? Csak nem fél tőlem?
- Nem. Szereti magát.
- Mért nem tudunk hát szót érteni egymással?
- David fönt van.
A válasz megdermesztette. Mért vesztegesse az időt erre a masinára? Mért nem megy föl ahelyett, és mért nem kapja a
karjába Davidot, és mért nem beszél vele, mint szerető anya a szerető fiával? A ház hallgatása nyomasztóan nehezedett
rá, és érezte, hogy minden szobából másféle hallgatás nyomul feléje. Ott fönt a galérián valami halkan megmoccant: David
próbált elbújni előle…

Beszéde vége felé járt. A vendégek odaadóan figyeltek rá, úgyszintén a bankett-terem két falánál fölsorakozott sajtó,
amely Henry minden szavát jegyezte, és időről időre egy-egy fényképet készített róla.
- Emberszolgánk sok vonatkozásban a komputer terméke lesz. A komputer nélkül sohasem birkóztunk volna meg a
mesterséges hús bonyolult biokémiájával. Az emberszolga ugyanakkor a komputer kiterjedése is lesz, ugyanis a fejében
ott lesz egy komputer, egy mikrominiatürizált számítógép, amely képessé teszi arra, hogy a házban előadódó szinte
minden helyzettel megbirkózzék. No persze azért nem mindennel.
Nevetés a teremben; a jelenlevők közül ugyanis sokan emlékeztek arra a szenvedélyes vitára, amelynek a
végeredményeképpen végül is úgy döntöttek a Synthank igazgatói irodáiban, hogy az emberszolgát makulátlan
egyenruhája alatt meghagyják semleges neműnek.
- Szomorú, hogy civilizációnk minden áldása meg a túlnépesedés nyomasztó problémái közepette hány millióan
szenvednek az elhatalmasodó magánytól és elzártságtól. Emberszolgánk áldás lesz ezeknek, hiszen minden kérdésre
válaszolni fog, és a legunalmasabb társalgás sem fogja untatni. A jövőben újabb típusokat is tervezünk, férfi és női
modelleket, és megígérhetem, hogy egyeseket az első típus korlátai nélkül, csupa fejlettebb, valódi bioelektronikus
lényeket. Azonkívül, hogy mindegyiknek meglesz a maga egyénileg programozható komputere, be lesznek kapcsolva a
Világ Adathálózatába. Ily módon mindenkinek meglesz rá a módja, hogy saját házában élvezhesse egy Einstein
szolgálatait. A személyes magányérzetnek akkor egyszer s mindenkorra vége lesz!
A fölcsattanó lelkes taps közepette helyet foglalt. Még a mesterséges emberszolga is, aki feltűnés nélküli öltözetében ott
ült az asztal mellett, odaadással összeverte a tenyerét.

Táskáját maga után vonszolva, David a ház mögé lopakodott. Fölkapaszkodott a nappali ablaka alatti díszes padkára,
és óvatosan bekukucskált.
Anyja a szoba közepén állott. Arca üres volt, kifejezéstelen tekintete félelemmel töltötte el a kisfiút. Elbűvölten bámulta
az anyját. Sem ő nem moccant, sem amaz. Talán az idő is megállt, mint ott a kertben.
Végül az asszony hátat fordított, és elhagyta a szobát. David várt egy percet, aztán megkopogtatta az ablakot. Maci
körülnézett, megpillantotta őt, lekecmergett az asztalról, és az ablakhoz totyogott. Ügyetlen mancsával nagy nehezen
 sikerült kinyitnia. Egymásra meredtek.
- Rossz vagyok, maci. Gyere, fussunk el!
- Nagyon jó kisfiú vagy. A mamád szeret téged.
Az lassan megcsóválta a fejét.
- Ha szeret engem, akkor miért nem tudok beszélgetni vele?
- Buta vagy, David. A mama egyedül van. Azért vagy neki te.
- Ott van neki a papa. Nekem senkim sincs rajtad kívül, így hát én vagyok egyedül.
Maci barátságosan megcibálta a haját.
- Ha ilyen rosszul érzed magad, menj el megint az ideggyógyászhoz.
- Gyűlölöm azt az öreg ideggyógyászt, úgy érzem magam mellette, mintha nem volnék valóságos. - Megiramodott a
pázsiton át. A mackó kibukfencezett az ablakon, és utánafutott, amennyire tömpe lábacskái engedték.
Monica Swinton fönt volt a gyermekszobában. Szólította a fiát egyszer, aztán csak állt ott határozatlanul. Csend volt
körös-körül.
A kisfiú asztalán rajzkréták hevertek. Hirtelen ösztönzésnek engedve az asztalhoz sietett, és kihúzta a fiókját. Több tucat
papírlapot pillantott meg benne. Többön ott virított David ügyetlen krétaírása: a szavak minden betűje más-más színű
krétával volt írva. Egyik sem volt befejezve.
ÉDES MAMIKÁM, HÁT HOGY VAGY, SZERETSZ ENGEM ANNYIRA -
ÉDES MAMA, SZERETLEK, MEG A PAPÁT IS SZERETEM, ÉS SÜT A NAP -
ÉDES-ÉDES MAMI, MACI SEGÍT NEKEM ÍRNI NEKED. SZERETLEK MEG MACIT IS -
DRÁGA MAMA, ÉN VAGYOK A TE EGYETLEN FIACSKÁD, ÉS ÉN ANNYIRA SZERETLEK, HOGY
NÉHA -
KEDVES MAMA, TE VAGY IGAZÁBÓL AZ ÉN MAMÁM, ÉS ÉN GYŰLÖLÖM MACIT -
DRÁGA MAMA, TALÁLD KI, MENNYIRE SZERETLEK -
KEDVES MAMA, ÉN VAGYOK A TE KISFIAD, NEM MACI, ÉS ÉN SZERETLEK TÉGED, MACIT PEDIG -
KEDVES MAMA, CSAK AZT AKAROM MONDANI NEKED EBBEN A LEVÉLBEN, HOGY MILYEN
IGAZÁN, MILYEN NAGYON -
Monica kiejtette a papírlapokat, és fölzokogott. A levelek a maguk vidám és gyereke: betűivel szertelibegtek a padlón.

Henry Swinton emelkedett hangulatban szállt föl a hazafelé tartó expresszre, és néha-néha odavetett egy-egy szót a
szintetikus emberszolgának, amelyet hazavitt magával. Az emberszolga udvariasan és pontosan válaszolgatott, jóllehet, a
válaszai emberi mércével mérve nem mindig voltak helyénvalóak.
Swintonék az egyik legelegánsabb negyedben laktak, fél kilométerre a Föld fölött. A többi közé beékelt lakásuknak
nem voltak ablakai: senki sem kívánta látni a túlzsúfolt külvilágot. Henry retinamintás tapogatójával kinyitotta az ajtót, és
az emberszolgától kísérve belépett a lakásba.
Henryt egyszerre körülvette az örök nyarat sugárzó kert barátságos illúziója. Csodálatra méltó, mire képes ilyen kis
helyen is az Illuzogram. A rózsák és glicíniák mögött ott állt a házuk - tökéletes volt az illúzió: egy György-stílusban épült
udvarház üdvözölte a gazdáját.
- No, hogy tetszik? - fordult az emberszolgához.
- A rózsákat néha megtámadja a fekete foltosodás.
- Ezek a rózsák garantáltan mentesek mindenféle tökéletlenségtől.
- Tanácsos mindig garantált árut venni, még ha valamivel többe kerül is.
- Köszönöm a figyelmeztetést - mondta Henry szárazon.
A mesterséges élőlények alig voltak tízévesek, a korábbi mechanikus androidok sem voltak régibbek tizenhat évesnél,
és még mindig volt javítanivaló a szerkezetükön. Kinyitotta az ajtót, és Monicát szólította.
Az asszony azonnal megjelent a nappali ajtajában, átölelte a férjét, és szenvedélyesen csókolgatni kezdte az arcát és az
ajkát. Henry döbbenten tűrte.
Kissé eltolta magától az asszonyt, hogy az arcába nézhessen, amely csak úgy árasztotta magából a szépséget és a
 ragyogást. Sok-sok hónapja, hogy nem látta ennyire felindultnak. Ösztönösen közelebb vonta magához.
- Drágám, mi történt?
- Henry, Henry, drágám! Már egészen el voltam keseredve, amikor föltárcsáztam a délutáni postát, és… nem fogod
elhinni! Hiszen ez csodálatos!
- Az ég szerelmére, asszony, mi a csodálatos?
Szeme megakadt a fotosztát címén, amely még mindig nedvesen csillogott, ahogy kicsusszant a fali résen: Népesedési
Minisztérium. A hirtelen megdöbbenés és remény kiűzte a vért az arcából.
- Monica… ó… Csak nem azt akarod mondani, hogy kihúzták a számunkat!
- De igen, kedvesem, de igen, megnyertük az e heti szülői lottót! Akár azonnal csinálhatunk egy gyermeket!
A férfi örömteljes fölkiáltást hallatott. Körbetáncolták a szobát. A népesedés nyomása olyan fokot ért el, hogy a
születéseket szigorúan korlátozni kellett. Csak állami engedéllyel lehetett gyereket világra hozni. Évekig vártak erre a
pillanatra. Örömüket artikulálatlan kiáltásokba öntötték.
Végre lihegve megtorpantak a szoba közepén, és nevetve örvendeztek egymás boldogságának. Amikor az asszony
lejött a gyerekszobából, átlátszóra állította az ablakokat, hogy ki lehessen látni a kertre. A pázsiton hosszan elnyúlt a
műnap aranysugara - az ablakon át pedig David és a maci bámult be rájuk.
Őket meglátva, Henry és a felesége elkomorodott.
- Ővelük mit csinálunk? - kérdezte Henry.
- Macival nem lesz semmi baj. Ő jól működik.
- És David? Vele zavarok vannak?
- A verbális kommunikációs központjával még mindig baj van. Szerintem vissza kell küldeni a gyárba.
- Rendben van. Meglátjuk, mi lesz vele, mire a baba megjön. Erről jut eszembe: meglepetésem van a számodra, éppen
jókor jön a segítség. Gyere csak ki az előszobába, nézd, mit hoztam neked!
Amint a két felnőtt kiment a szobából, a kisfiú meg a mackó lehuppant a rózsafák alá.
- Maci, szerintem a mama és a papa igaziak, nem?
- Butaságokat tudsz kérdezni, David - mondta a maci. - Senki sem tudja, mit jelent igazából az, hogy "igazi". Menjünk
be a házba.
- Előbb letépek egy rózsát! - Az élénk rózsaszín virággal a kezében belépett a házba. Majd a feje mellé teszi a párnára,
amikor lefekszik. A szépsége és puhasága a mamára emlékezteti.
Baranyi Gyula fordítása