Balassi Bálint

A Zsuzsanna egy szép német leán,

Bécsben lakik Tiefengrab utcáján,
Piros rózsa tündöklik orcáján,
Szép kaláris tetszik az ajakán,
Kit sok vitéz kíván
Szép voltát csudálván,
De csak hiába szeretik sokan.
Vagyon ennek egy szép atyjafia,
Kinek neve víg Anna Mária,
Sok jó úrfi csak azt sírja-ríja,
Mert, mint nénje, szép, s nincs semmi híja:
Aranyszínű haja,
Mint egy gyöngy a foga,
Tiszta mézzel foly ő édes szava.
Egy társammal midőn én ballagnék,
Szerencsére reájuk találék,
Rájuk nézve ottan felgerjedék,
Jó társam is szerelemben esék;
Ők ottan éleszték,
Kedvüket jelenték,
Velük azért mi megismerkedénk.
Kezet fogván egymással azontól,
Házban lépénk mindnyájan utcáról,
S mint az méhek szekfű szép virágról,
Mézet szedénk egy más ajakáról.
Minden bánatunktól
Ott mi esénk távol,
Hogy szerelmet nyerheténk egymástól.
Többet szólnom dolgunkról nem szükség,
Elég, hogy meg volt minden édesség,
Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,
Ékes beszéd, tréfálás, nevetség;
Ki ugyan nem elég
Bús szívemnek, mert ég,
De versemben itt legyen immár vég.
Kurta oktáván a sovány böjtben,
Pozsony városából kimentemben
Szerzém ezeket ilyen versekben
Táncnótára egy kisded énekben,
A másfélezerben
És nyolcvankilencben,
Hogy bécsi virág juta eszemben.