1.

fejezet
2.fejezet
3.fejezet

Lexaromeda Cameleon : Katelyn Cross -

Titkok És Rejtélyek

1.fejezet
A nap végére halálos fáradtan tértem haza. Ez is éppen egy olyan estének indult, mint eddig
bármelyik más. Autómmal leparkoltam a szokásos helyemre, majd megmásztam a három
emeletet a lakásomig. Ismét nem találtam a kulcsot a táskámban uralkodó kisebb elemi
káoszban. Van ez így, ha az ember annyi dolgot hord magával, mint én. Néhány percnyi
ideges keresgélés után végre a kezembe akadt. A folyosói lámpa gyér fényénél még a zárat is
sikerült kinyitnom. Ahogy résnyire nyitottam az ajtót egy enyhe fuvallat csapta meg az
arcom. Ez így nem jó, valami nincs rendben. Biztos voltam benne, hogy minden ablakot
bezártam, mielőtt elmentem, de most egy nyitva van. Valakinek lennie kell odabenn. Betörő?
Rabló? Bérgyilkos? Vagy valami más? Már semmin sem tudtam volna meglepődni.
Előhúztam csízmámból kedvenc késem és beosontam. Kész idegbaj, lopakodnom kell a saját
lakásomban! Furcsa, valahogy nem éreztem odabentről egyetlen lélek jelenlétét sem. Azért fő
az óvatosság, a kést továbbra sem tettem le. Lassan mentem végig az előszobán, be a
nappaliba.
- A kurva életbe Christian!
A pasas ott ült a nappaliban, az én nappalimban, ráadásul a kedvenc fotelomban. Mindig is
gyűlöltem őt, amióta csak először találkoztunk. Most valahogy még jobban utáltam.
Mérgemben felé repítettem a kést. Rendre elkapta, ahogy vártam, alig egy centivel a szíve
előtt.
- Még mindig jól célzol, de lassú vagy. – mondta hűvösen és kimérten.
Utáltam még ezt a hangot is, valahogy még a szőr is égnek meredt tőle a gerincemen. Minden
egyes szó jeges fuvallatként hagyta el az ajkait. Legszívesebben kinyírtam volna, de tudtam,
hogy nem vagyok képes rá, most nem.
- Mit akarsz itt?
- Azt hittem meghívsz vacsorára. – vigyorgott.
A hideg rázott ki az ilyen vigyoroktól. Ott lapult benne minden gonoszság és sötétség,
rettentően ördögi, de ez illett hozzá.
- Sohasem jutna eszembe. Még csak az kéne! – tiltakoztam.
- Nyugi, nyugi. Tudom a szabályt, egy ujjal sem érek hozzád. Látom még mindig félsz tőlem.
Ezzel most a lényegre tapintott. Valósággal rettegtem tőle. Még mindig az első találkozásunk
képei villogtak a fejemben, már ha találkozásnak lehet nevezni azt, hogy hidegvérrel meg
akart ölni.
- Igazad van, még mindig félek. – mondtam őszintén – De nálam az előny, mivel látom az
érzéseidet és tudok minden szándékodról.
- Rendben, nyertél. Nekem nincsenek ilyen képességeim.
- Gondolom, nem azért jöttél ide, hogy betakargass, miután lefeküdtem
- Valami fontosat akarok mondani, amit talán jobb, ha tőlem tudsz meg, kicsi Katie.
Utoljára az anyám hívott így gyerekkoromban, amikor valami rosszat csináltam. Egyáltalán
nem szeretem, amikor Christian így hív, és ezt ő is jól tudja, direkt idegesít vele.
- Vigyázz, mert keresztet hordok!

ý1ý
- Fölösleges a fenyegetés, érzem, hogy ott lóg a nyakadban.
- Ne húzd tovább az időt, ki vele, hogy mit akarsz, aztán meg tűnj innen!
Felállt és az ajtó felé indult. Bár háttal állt nekem, még mindig magamon éreztem a tekintetét.
Csak úgy perzselte minden porcikámat.
- Holnaptól kénytelen leszel velem dolgozni.
Szinte láttam az arcán azt az idegesítő vigyort.
- Micsoda?!
- Jobb, ha felkészülsz. – mondta és kilépett az ajtón.
Hiába mentem utána a folyosóra, ő már eltűnt. Teljesen értelmetlen lett volna követni. Úgy
éreztem az lesz a legjobb, ha most inkább kialszom magam, a közeljövőben nem hiszem,
hogy nyílik rá majd alkalmam. Kulcsra zártam magam mögött az ajtót és a szobámba
indultam. Belépve láttam, hogy az ágy alól egy hosszú szőrös farkinca lóg kifelé. Leültem a
földre és benyúltam az ágy alá. Nem volt ott semmi különös, leszámítva a macskámat Cleot.
Szegényke halálra volt rémülve. Az ölembe vettem és megcirógattam.
- Szép kis házőrző vagy mondhatom! - bámultam rá. – Őt beengeded, nekem pedig még csak
nem is szóltál.
Szerintem érthetett valamit a leszidásból, mivel bocsánatkérően nyávogott egyet és a fejét a
kezemhez dörgölte.
- Nincs semmi baj, tudom, hogy te sem szereted.
Kivettem Cleot az ölemből és feltettem az ágyra. Úgy érzem, ezek után megérdemlek még
egy forró fürdőt. Ennyi kis kényeztetés még nekem is jár. Sorra dobáltam lefelé magamról a
ruháimat, egy-két darab még szegény Cleo fejére is jutott. A fürdőbe menet a teljesség
kedvéért azért magamhoz vettem a nappaliban hagyott kést. Mint már mondtam, fő az
óvatosság. A kádba olyan forró vizet engedtem, amilyet még éppen el tudok viselni. Ez talán
jó indítás lesz egy nyugodt éjszakához. Az ezüstös pengét a kád szélére tettem. A közelsége
nagyon megnyugtatott, bár nem biztos, hogy képes lenne megmenteni az életem. Tükörbe
nézve siralmas látvány fogadott. Szinte falfehér, szeplős, már-már gyermeki arc és hosszú
kócos vörös haj. Szóval ez lennék én. Pont, mint valami kedves kis cukorkaárus kislány. Látni
sem bírtam ezt a pofát, de mit tehet az ember, ha ilyennel veri a sors. Túl ártatlannak nézek ki.
Talán éppen ez hoz rám mindig bajt. Könnyű prédának látszom. Na de elég az önsajnálatból.
Elfordítottam a tekintetem a tükörtől és a fürdőmre koncentráltam. Lassan csúsztam bele a
még mindig gőzölgő vízbe. Minden tagom ellazult, szinte pár perc alatt. Kezembe vettem a
kést, hosszasan forgattam, nézegettem. Még mindig ez a darab a kedvencem, bár már elég
régi és egy-két helyen a fénye is megkopott. Egy pillanatra összerezzentem, amikor
meghallottam az ajtó nyikorgását, de örömmel nyugtáztam, hogy csak Cleo jött utánam.
Felugrott a kád peremére, végigsétált rajta, majd leült a fal melletti sarokba. A víz forrósága
lassan engedett keveset. Behunytam a szemem és a víz alá buktam. Számolni kezdtem a
másodperceket, egy, kettő, három... A levegő rövid idő múlva fogyni kezdett. Nem törődtem
vele, szerettem volna néhány pillanatig élvezni a légszomj kábulatát. Levegő után törtem át a
víz elcsendesült felszínét. Drága Cleom ijedtében leugrott a kád széléről. Mohón szívtam
befelé az éltető oxigént. Végre kezdtem egy kicsit érezni, hogy élek. A legszomorúbb
pillanatnak végül is az bizonyult, mikor rájöttem, hogy a fürdő teljesen kihűlt és vacogok.
Csalódottan másztam ki a vízből, megtörölköztem és száraz ruhát vettem. Mielőtt azért
lefeküdtem volna a kést a párnám alá dugtam, és biztos, ami biztos meggyújtottam egy
szentelt gyertyát. A fejemre húztam a takarót és próbáltam aludni. Még éreztem, amint Cleo
odafekszik a lábamhoz, de azután már minden elcsendesült. Reggel a telefon keltett.
Odabentről hívtak, úgy látszik megint elaludtam. Még szerencse, hogy a srácok ilyen
rendesek. De most aztán kapkodhatom magam. Villámgyors öltözés, be a kocsiba és máris
indulás. Mintegy őrült, úgy hajtottam át a városon. Szerencsére sikerült még éppen a főnök
előtt beérnem, ráadásul egy darabban. Nem hiába mondják, hogy én vagyok az egyik legjobb

ý2ý
nem hivatalos rendőrségi segéderő. Ennek ellenére még így is gyakran előfordul, hogy két
lábon járó hazugságvizsgálónak néznek. Igaz, hogy megvannak hozzá a képességeim, de
komolyabb dolgokat is meg tudok csinálni. Az irodába beérve a parancs már ott várt az
asztalomon.
- Ez nem lehet igaz! A rohadék mégsem hazudott! – kiabáltam el magam dühömben, miután
elolvastam a papírt.
Az egész kapitányság egy emberként fordult felém, de én nem foglalkoztam velük, a kapitány
irodája felé indultam. Éppen akkor érkezett meg, és én úgy rontottam be hozzá, hogy minden
dühömet rázúdítottam.
- Ezt nem gondolhatják komolyan! – lobogtattam meg előtte a papírt. – Küldjenek valaki
mást, erre én nem vagyok hajlandó!
Már csak egy hajszál választott el attól, hogy ne kapjak hisztériás dührohamot. Egyre
ingerültebben és dühösebben kezdtem kiabálni, míg végül egy hatalmas pofont nem kaptam.
- Elég legyen ebből! – kiáltott rám a főnök. – Nem vagy már hisztis kislány, itt az ideje, hogy
felnőj, ha továbbra is itt akarsz dolgozni.
Azt hiszem ezt most már akár nyílt fenyegetésnek is vehetem. Jobban teszem, ha visszafogom
magam, mert már az állásommal játszom.
- Muszáj lesz megtenned, te vagy a legalkalmasabb rá. Nem tudnak átverni, és szót is értesz
velük. Erre senki nem képes itt rajtad kívül.
- Hisz voltaképpen még azt sem tudom, hogy mit kéne csinálnom.
- Christian majd mindenről tájékoztat.
Ez volt a mai nap legjobb híre. Már megint Christian. Úgy érzem, hogy ez a pasas
akaratomon kívül is egyre jobban belemászik az életembe. Mindig is íróztam, még a
gondolatától is.
- Vésd az eszedbe, hogy minden információ szigorúan bizalmas és akár életek is múlhatnak
rajta, mindkét oldalon.
Mindkét oldalon? Ez most gondolkodtatóba ejtett egy pillanatra. Mi a fene lehet az, amin egy
vámpír élete múlhat. Mert, hogy egy emberé min, arra nagyon sok variáció van. Mégis, mi
lehet az, ami összeköti a vámpírok és az emberek életét és halálát?
- Most pedig eredj és keresd meg Christiant! – hangzott a végső utasítás.
Egykedvűen és bosszúsan mentem ki az épületből, egyenesen a parkolóban álló autóm felé.
Igazából fogalmam sem volt, hogy hol találom meg azt az alakot, de azért volt néhány
elképzelésem a hollétét illetően. Beültem a kocsimba, és már éppen indultam volna, amikor
kinyílt a másik ajtó. Micsoda véletlen, pont Christian szállt be mellém.
- Még véletlenül se mondd azt, hogy épp csak erre jártál!
- Eszembe sem jutott volna. Hozzád jöttem.
- Oké, ki vele, mit kell csinálnom?
- Most szépen hazamész és összepakolsz jó pár napra való meleg cuccot!
- Tessék?!
- Jól hallottad kicsi Katie. Irány Szibéria, a Tunguz-ügy.
Még az állam is leesett a csodálkozástól. Bármire gondoltam volna, annyira sok minden
megfordult a fejemben, minden, csak éppen ez nem.
- Ezt nem mondhatod komolyan. Biztosan csak tréfálsz. Nem akarom elhinni.
- Ha hazudnék, azt már réges-rég kiszagoltad volna nem?
Volt valami abban, amit mondott, már ezelőtt is mindig kiszúrtam, még a legapróbb
próbálkozását is. Mindezek ellenére mégis kételkedve néztem rá.
- Cserkész becsszóra, hogy ez az igazság.
- Sosem voltál cserkész.
- Számít is az valamit?
- Semmit az égvilágon. Te is jössz? – kérdeztem.

ý3ý
- Ki nem hagynám.
- Mármint a lakásomra.
- Szóval ez egy meghívás? Veled bárhová galambom.
- Bekaphatod.
Elfordítottam a kulcsot, a motor felbőgött és már indultunk is. A tempó valamivel nyugodtabb
volt, mint amikor jöttem, de még így is feszélyezve éreztem magam Christian jelenléte miatt.
Az a megátalkodott tényleg elkísért, egészen a lakásomig. Úgy látszik a fotelom neki is a
kedvence lett, onnan nézte végig, ahogyan fel-alá rohangálva összeszedem a legfontosabb
holmikat. Még most sem tudom elhinni, fel sem érem ésszel. Egyenesen a Tunguz-ügy
közepébe csöppentem. Pont én, a rendőrség egyik „alkalmazottja”. Ezt nevezem, nem semmi
kapcsolataim vannak, ha még ide is engem szemeltek ki. Most talán végre megtudhatom,
hogy mit rejtegetnek ők annyira odaát Szibériában. Már nyílt titoknak számít, hogy
rejtegetnek ott valami, de hogy mit, azt a vámpírokon kívül senki sem tudja. Talán pont most
jött el az idő, hogy elmondják a világnak? Ki tudja. A gondolataim egyre jobban lelassították
a mozdulataimat. Az a szemétláda persze alig várta az alkalmat, hogy ismét beszólhasson
valamit.
- Nem sietnél egy kicsit? Nem tízóraizni ugrottunk haza.
Legszívesebben iszonyatosan képen vágtam volna, bár az mit sem változtatott volna a
helyzeten. Maximum most biztosan fájna a csuklóm, mert jól megszorongatta volna. Éppen
ezért nem is próbálkoztam. Amilyen gyorsan csak tudtam bedobáltam a cuccaimat egy
nagyobb táskába. Már majdnem elindultunk, amikor Cleo a lábam elé szaladt. Te jó ég, róla
majdnem megfeledkeztem. Felvettem a padlóról. Idegesen fújtatott hívatlan vendégem felé.
Válaszul Christian idegtépően rámorgott. Végül a macska a nyakamban kötött ki.
- Most boldog vagy? Igazán kellett ezt?
Az az idióta nem szólt semmit, csak vigyorgott megint. Nem érdekelt, hogy mit fog szólni, de
kezemben a cicával kirohantam a lakásból. Valakire csak rá kell bíznom őt, magammal nem
vihetem, egyedül sem hagyhatom. Átszaladtam vele a szomszédba. Egy mondva csinált
indokkal sikerült őt otthagynom. Sietve rontottam be a lakásba. Még Christiant is sikerült
megijesztenem.
- Az a kurva macska! Már régen túladhattál volna rajta.
- Elhallgass! – üvöltöttem rá és a kés már a torkán is volt. – Ilyet ne mondj soha többé!
Elnézem a legtöbb hülyeségedet, de a macskám azt nem bánthatod.
- Okés, és most lennél olyan drága, hogy elveszed innen ezt a kést? – mondta, miközben
nagyot nyelt.
Szúrós tekintet kíséretében ugyan, de leengedtem a kést. Igyekeztem lehiggadni, de ez az alak
egyre jobban felidegesít. Csak tudnám, miért csinálja? Az agya általában olyan zavaros, mint
egy sáros pocsolya, csak a felszínét tudom olvasni, de az nem mond túl sokat.
- Indulhatunk? – kérdezte úgy, mintha misem történt volna.
- Azt hiszem igen, de mégis hova?
- Először a reptérre. Mit gondoltál, mégis hogy jutunk el Szibériába?
- Akkor hajrá!
Felkaptam a táskát és indultam is kifelé. Christian megelőzött és lement előre a kocsihoz.
Gondosan bezártam az ajtót és utána mentem. A cuccomat bevágtam a csomagtartóba, a volán
mögé ültem és már indultunk is.
- Ha megkérhetnélek, nem sietnél egy kicsit? Már várnak ránk.
- Kicsodák?
- Csak nem jobban örülnél annak, ha kettesben mennénk?
- Ne feszítsd túl a húrt!
- Jól van, na. Szóval jönnek még egy páran, emberek, vámpírok. Tudósok meg másfélék.

ý4ý
Ha jól vettem ki a szavaiból, akkor jómagamat a másfélék kategóriába sorolhatom. Nem
igazán értem miről van itt szó, de a végére majd csak kisül belőle valami. Ráléptem a gázra és
ismét őrült tempóban vágtunk át a városon, ezúttal a reptér felé. Fura, de egy teremtett lélek
sem volt ott, mármint ami az utasokat illeti. Egyetlen gép állt a kifutópályán, előtte négy alak.
Már messziről bűzlött, hogy kettő közülük vámpír.
- Nem mondtad, hogy magángéppel megyünk.
- Lám, lám, milyen feledékeny vagyok ma. – adta az ártatlant.
Ahogy közelebb értünk egyre világosabbá vált, hogy a másik két ürge a tudósok közé
sorolandó. Legalábbis a rosszul szabott zakó, a szemüveg és a semmit mondó, de annál
fontoskodóbbnak látszó arc ezt árulta el nekem. Úgy figyeltek engem, mintha valami vásári
látványosság lennék, vagy hasonló. Még szerencse, hogy hoztam magammal néhány kést, már
csak vámpír barátaink miatt is. A tudat, hogy nálam vannak megnyugvással töltött el. Ki nem
állhatom, amikor úgy méregetnek, legyen az illető ember, vagy vámpír. Mikor megérkeztünk
Christian alig látható bólintással üdvözölte ˝kollégáit˝.
- Szeretném bemutatni útitársainkat. – ragadta meg a szót. – Ők itt Charley és Vincent. –
mutatott a két vérszívó felé.
Tőlem ugyan ne várjanak valami túláradóan nagy köszöntést. Nem kaptak többet egy-egy
hűvös és megvető pillantásnál.
- A két úr pedig professzor Bronn és doktor Nepper.
Jól gondoltam, tényleg tudósok. Na, ők már talán megérdemeltek egy fejbiccentést.
- Uraim, bájos útitársnőjük pedig nem lesz más, mint a híres Katelyn Cross.
Azt hittem, hogy ott helyben egy teljes tár ezüstöt a fickó fejébe tudnék küldeni. Ezzel csak az
volt a probléma, hogy a stukkerem a táskám alján lapult. Most már tényleg teljesen úgy
éreztem magam, mint a táncoló medve a vásárban. A két ˝köpenyes˝ sugdolózni kezdett, az
élőhalottak pedig idegesen pillantottak felém. Éreztem elméjükben a hatalmas meglepetés
erejét. Hát mire nem képes egy ilyen ártatlan pofa, mint az enyém! Gúnyosan mosolyogtam
rájuk. Az idillt a kapitány kiáltása törte meg, miszerint néhány percen belül indulhatunk.
- Megkérhetném a kisasszonyt, hogy adja át a magánál tartott késeket. A kereszt maradhat. –
fordult felém a Charley nevezetű.
- Kisasszony a nénikéd! A késeimhez pedig nagyon is ragaszkodom.
- Hagyd Charley, mondtam, hogy nem fogja őket átadni. Nem lesz semmi baj, kezeskedem
érte. – jegyezte meg Christian.
Fura volt ilyen szavakat hallani a szájából. Most kifejezetten komolynak tűnt. Kezdek
ilyenkor egy hajszálnyival jobban félni tőle, ettől még az is jobb, ha idiótásodik és idegesít.
Végre beszálltunk a gépbe. Ezt nevezem, tényleg csak hatan vagyunk, plusz a legénység.
Véresen komoly lehet a dolog, ha mindegyikőnk mellé bébiszittert rendeltek, ráadásul mellém
a hajdani majdnem-gyilkosomat. Ez aztán az óvatosság. Vagy csak tőlem félnének ennyire?
Igyekeztem magam részéről minél távolabb helyet foglalni a tudósok káros behatásától és a
vámpírok vérszomjától. Balszerencsémre véletlenül, vagy talán több mint valószínű, hogy
előre megfontoltan, kísérőm is ugyanígy gondolkozott. Képtelen vagyok megszabadulni tőle,
bárhogy igyekszem is. Most kivételesen nem szóltam semmit. Egész úton éberen figyeltem,
hátha sikerül elcsípnem néhány apró információmorzsát. Az okosoktól nem hallottam semmit.
Szerintem ők sem tudhatnak semmit, egész úton csak találgattak. A három másvilági nem volt
hajlandó mondani nekik egyetlen szót sem. Szerencsére sikerült kibírnom minden balhé
nélkül azt a cirka hat órát, amíg átszeltük az óceánt. Visszafogtam minden egyes
kirohanásomat, amit Christian hívott elő belőlem. Csendben lapultam és átkoztam magamban
a pillanatot, mikor belementem ebbe az egészbe. Kész idegbaj! Mostantól már biztos, hogy
nem fogom tudni levakarni magamról a pasast és nyüzsögni fognak körülöttem a vámpírok.
Mindenesetre most valamelyest kárpótolt a szemem elé táruló látvány. Ahogy oldalt
pillantottam a gép ablakából már láttam a másik kontinenst. Az Óhaza. Tehát így néz ki a

ý5ý
maga teljes valójában. Gyermekkoromban gyakran álmodoztam arról, hogy egyszer eljövök
ide, de valami mindig visszatartott. Úgy látszik néhány vérszívóra volt szükségem, hogy
végre eljussak ide. A repülő lassan suhant végig a városok fölött. Fogalmam sem volt, hol
fogunk leszállni. Még az ikerkontinens innenső, népesebb oldalán voltunk, mikor ereszkedni
kezdtünk. Valami nagyobb birtokon landolhattunk. Hatalmas ház, földek, állatok, ültetvény és
az egész takaros fehér kerítéssel körbekerítve. A gép döcögve állt meg a keményre döngölt
földön.
- Mi ez a hely? – fordultam Christianhoz.
- Csak egy megálló útközben. – felelte titokzatosan.
- Na, ide figyelj! Ha azt akarjátok, hogy továbbra is veletek menjek, akkor hagyd a ködösítést
és elő a tényekkel.
- Ahogy akarod. Ez a környék egyik legnagyobb vámpírurának birtoka.
- Hát ez remek!
- Ne félj, nem maradunk sokáig. Ez csak egy amolyan gyűjtőhely. Nem csak Newland-ből,
hanem az Újvilág más városaiból is jönnek útitársaink, csakúgy, mint a jó öreg Óhaza több
részéből. Mi leszünk az utolsó csapat.
- Ez mit jelent?
- Már eddig is jó pár csapat indult el Tunguz felé. Ez lesz az utolsó, úgy cirka húsz fő.
Nélkülünk, vagyis inkább nélküled nem kezdenek semmihez.
- Ugyan miért lettem és egyszeriben ilyen fontos?
- Félnek.
- Mitől?
- Az átveréstől és a támadásoktól. Tudják, hogy te képes vagy belelátni az elménkbe, felfeded
a hazugságokat, és ha kell még a vámpírokat is megállítod.
- Ezt most bóknak veszem, ha nem gond.
- Csak nyugodtan.
Christian a ház felé vezetett bennünket. Hátrapillantva láttam, amint a csomagjainkat egy
teherautóra pakolják. Egyre idegesebb lettem, ahogy a házhoz közeledtünk. Odabentről
kihallatszott a társaság morajlása. Olyan volt ez az egész, mint valamiféle furcsán torz party.
Vámpírok és emberek iszogattak egymással teljes békességben. Kinél vér, kinél vörösbor a
poharakban. Pincérek rohangáltak körös-körül. Az egész olybá tűnt, mint egy gazdag ürge
unalomból és kötelességből megtartott hétvégi party-ja. Csakhogy itt a gazdag ürge helyett
egy vámpírúr állt a lépcsősor tetején. Mintha mindenki megőrült volna itt. Ahogy beléptünk,
minden tekintet ránk szegeződött. Már jó ideje várhattak ránk, ez látszott is az arcokon.
- Nos, hölgyeim és uraim, most, hogy végre mindannyian összegyűltek, akár indulhatnak is a
következő állomásra. – mondta a vámpírúr fensőbbségesen.
Kérdő tekintettel néztem önjelölt kísérőmre.
- A 16A jelű vasútállomásra.
16 A. Ez annyit jelent, hogy az Interkontinentális Összekötő Vasúttal megyünk tovább. Már
rengeteget hallottam, illetve olvastam róla. Az Óhaza egyik legnagyobb csodája. Behálózza
szinte az egész ikerkontinenst. Négy nagy ága van: az A kelet-nyugat irányban, a B
északnyugat-délkelet, a C észak-dél, a D pedig délnyugat-északkelet irányban szeli át a
hatalmas vidéket. Mindegyik vonalról több apró vágány ágazik le. Ilyen például a B/1 és a
D/1, ezek a legnagyobbak. Az állomásokat számozással jelölik a vonal neve előtt. Ez tehát a
hatalmas I.Ö.V. Elsőre bonyolultnak hangzik, de engem teljesen lenyűgöz ez a fajta
megoldás. Áttekinthetőbb már nem is lehetne, legalábbis számomra. Ezek szerint az A vonal
16. állomására megyünk. A ház előtt autók álltak meg. Szám szerint öt darab éjfekete limuzin.
Elismerésem, stílusuk az már van. Öt limuzin, autónként négy személy, két ember és két
vámpír. Nem túl bizalomgerjesztő, az már biztos. A Charley nevezetűvel és a magát Dr.
James Bronnak hívó egyénekkel kerültem egy kocsiba. Persze Christian is ott volt, de talán őt

ý6ý
már említenem sem kell. Éreztem a Charley agyában feltörő félelmet, amint az autóba
beszállva meglátott engem. Talán tőlem fél ennyire, vagy a csízmám szárába dugott késtől,
esetleg attól, hogy olvasom a gondolatait? Elég fiatal és tapasztalatlan volt, de ahhoz éppen
elég, hogy egy Bronn-féle tudóst szemmel tartson. Alig lehettünk néhány kilométerre az
állomástól, ugyanis mintegy negyedórányit autóztunk. Az egész út töményen feszülő
csendben telt. Charley félt, Bronn tudatlan volt, én már-már reményvesztett, Christian meg...
Hát azt a jó ég tudja. Csak nézett maga elé. Látszott rajta, hogy gondolkodik, de hogy min, azt
nem tudtam kihámozni az agyából. A limuzin egyszer csak megállt, az ajtó kinyílott és én ott
találtam magam a 16A jelű pályaudvar előtt. Nem kis feltűnést keltettünk, ahogyan egy csapat
mindenféle alak vámpírok kíséretében bevonul az épületbe. Odabenn a kijelzőn láttam, hogy a
vonat már megérkezett. Tíz percünk van beszállni. Csomagjainkat már berakodták az egyik
kocsiba. Kezdtem egyre hülyébben érezni magam, ahogy átvágtunk a tömegen. Körülbelül
olyasmi érzés volt, mint amikor egy marhát terelnek a vágóhídra. Minden egyes tekintetet
magamon éreztem.
- Kérem, hogy az utolsó kocsiba szálljanak! – hallottam egy vámpír hangját a csapat elejéről.
Kiértünk a vágány mellé. Most éreztem talán először némi boldogságot, mivel a vérszívók
mintha egyetlen pillanat alatt felszívódtak volna. Most először tekintettem végig egységesen
mind a tíz emberen. Azt már nyugtázhatom, hogy egyiküket sem ismerem, még csak látásból
sem. Felkapaszkodtam az utolsó kocsira. Nem volt valami túl nagy, de annál kényelmesebb.
Mindössze öt kabin. Minden ajtón két-két név. Az egyiken megtaláltam a sajátomat egy
bizonyos Megan Robertsével. Már csak az hiányozna, hogy egy vérszívóval költöztessenek
össze! Ha ezt komolyan gondolták, akkor itt hamarosan vér fog folyni. Benyitottam a
kabinba, de az üres volt. Bizonyára még nem szállt fel. Az az egy dolog biztatott legalább,
hogy a csomagom ott volt a hálófülkében az egyik ágyon. Leültem és kibontottam. Minden
megvolt hiánytalanul. Még a stukkerem is ott volt az alján az ezüstgolyókkal. Éppen
visszazártam, mikor a vonat egy halk kattanás kíséretében elindult és egy nő lépett be a
fülkébe. Egyáltalán nem volt vámpír. Ez már jó jelnek számított, ha valóban ő az a Roberts.
Felém nyújtotta a kezét. Felálltam és kezet ráztunk.
- Dr. Megan Roberts. – mutatkozott be.
- Katelyn Cross. És véletlenül sem doktor. – tettem hozzá.
Már kezdett feszélyezni a dolog, hogy itt mindenféle tudálékos doktorok vesznek körül, de
nem értem rá ezen tovább töprengeni. A nő csak meresztette rám a szemeit és nem akarta
elengedni a kezem.
- Hahó, kislány! Azért nem kéne az első kézfogásnál így összeragadni!
- Bocsásson meg kérem, de maga valóban az a Katelyn Cross, az újvilági Newland-ből?
- Anyám annak idején valóban így nevezett el. Állítólag az egyik nénikém után.
- Nem akarom elhinni, hogy tényleg maga az!
- Csak nem lettem hirtelen ennyire borzasztóan híres?
- Viccel? Amióta odaát segített felgöngyölíteni a Revensberg –ügyet, az egész Óhaza a maga
nevét suttogja.
Szóval a Revensberg-ügy. Emiatt van az egész, különben talán rám sem akadtak volna. Pedig
csak egy egyszerű gyilkosság volt. Ez a Revensberg nevű pasas átruccant ide az Újvilágba,
csakhogy aztán kisebb segítséggel elpatkolt. Nem lett volna nagy dolog az egész, csakhogy a
manusnak még a bőre alatt is pénz volt, a családja pedig hatalmasra fújta az ügyet. Minden
áron véget akartak vetni ennek az egésznek, éppen ezért kértek fel engem. Valahogy a
szavamat mindenhol kétségek nélkül elhiszik a szakmában.
- Higgye el, az vagyok, akinek gondolt.
- Te jó ég! Ez olyan fantasztikus! Katelyn Cross-szal utazhatom.
- Ha megkérhetném, nem lelkesedne egy kicsit halkabban? Mondjuk úgy, hogy ne is halljam.
- Elnézést. – sütötte le a szemeit.

ý7ý
Ettől kezdve jó darabig nem szólt semmit. Jobban is tette. Ha még egy hang kijött volna a
torkán, isten bizony magam fojtom meg. Már az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy
lehet jobban jártam volna egy vámpírral, azok általában csendesek. Egy füzetet vett elő a
táskájából, kinyitotta, majd elmélyülten olvasni és számolni kezdett. Biztos, hogy valami
tudósféle ez is. Legalább az én dolgaimba nem fog beleszólni, az biztos. De van már itt elég
tudós, Bronn például fizikus, Nepper pedig kémikus. Ezzel számomra nagyjából ki van lőve a
tudomány.
- Maga tulajdonképpen mit keres ebben a csapatban? – kérdeztem meg végül.
- Kérem, nyugodtan tegezzen.
- Rendben van Megan, de a kérés kölcsönös. Utálom a hivataloskodást.
- Biológus vagyok, a toxikológia a szakterületem. A különféle anyagok élő sejtekre gyakorolt
hatásait vizsgálom.
- Ez mind nagyon szép meg minden, de minek hívták ide?
- Az az igazság, hogy magam sem tudom. Annyit mondtak, hogy van egy ígéretes munka, de
a részleteket csak a célállomáson tudom meg.
Ismét gondolkodóba estem. Úgy tűnik, hogy ezek nem csak előttem titkolóznak ennyire. Ez
valamelyest megnyugtatott. Azonban már nem volt mit tenni, nyakig süllyedtem a dologba,
nincs visszaút. Bele kellett törődnöm ebbe az egészbe. Nem éri meg ennyire jónak lenni.
Legalábbis jelen helyzetemben számomra teljesen így tűnik. Ahogy elmerültem a
gondolataimban, lassan besötétedett. Mire magamra eszméltem, láttam, hogy Megan kezében
a füzetkéjével elaludt. Jómagam is követtem a példáját, bár én többet adtam a biztonságra. Az
ajtót belülről becsuktam, a stukkerem pedig a párnám alá dugtam, hogy baj esetén azonnal a
kezem ügyébe kerüljön. Így kezdődött az első éjszaka. Valaki nagyon kedvelhet engem
odafenn, mivel nyugodt esténk volt. Semmi balhé, semmi meglepetés. Már-már túlságosan is
békés. Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. A következő nap is elég unalmasnak indult.
Kabinból ki, kabinba be, járkáltak egymáshoz a köpenyesek. Hamarosan néhány vámpír is
feltűnt a színen. Úgy látszik ők az előttünk lévő kocsiban kaptak helyet. Nem is tudom mit
kellett volna éreznem. Érzések helyett különös jellegtelenség fogott el. Teljesen hidegen
hagyott, hogy itt mászkálnak körülöttem. Az egyikük belépett az egyik kabinba, ahol már
néhány tudós összegyűlt. Eléggé szűkösen voltak, de úgy tűnt örömmel fogadják a másvilágit.
Furcsa egy helyzet, mondhatom. Elindultam, hogy magam is körülnézzek. Ekkor mintegy
meglepetésként a szűk folyosó túlsó végén Christian jelent meg. Rettegés fogott el. Ismét
feltörtek bennem a régi emlékek. Ez neki is feltűnt, látta a tekintetemen. Éreztem magamon a
keze szorítását. Egyre hevesebben kapkodtam a levegőt. Itt nem volt túl sok hely, ahová
elhúzódhattam volna előle. Igaz, hogy a késem, mint mindig, most is nálam volt, de ez sem
nyugtatott meg igazán. A vámpír alakja fenyegetően állt ott a folyosó végén. Fogtam magam
és hátat fordítottam neki. Elindultam vissza a kabinomba. Talán jobb lett volna, ha mégsem
teszem ezt, esetleg minden szó nélkül elmentünk volna egymás mellett. De nem így történt.
- Mi az, még mindig félsz tőlem? – szólított meg.
- Ami azt illeti, igen. – próbáltam higgadt maradni.
- Ne félj, nem bántalak. Az a múltkori, csak egy ártatlan kis félreértés volt.
Azt hiszem ennél a mondatnál szakadt el bennem az a bizonyos utolsó, láthatatlan cérnaszál.
Nem tudtam tovább parancsolni magamnak, erőt vett rajtam a düh és a kétségbeesés.
Fogalmam sem volt, mit fogok tenni vagy mondani. Mintha régi, fegyelmezett és jól
szervezett önmagam semmivé foszlott volna és egy egészen más ember állt volna ott a helyén.
Éreztem, amint a düh és a felháborodás elönti az agyam. Korábbi szapora lélegzetem lassulni
kezdett, tekintetem egyre eltökéltebb lett. Végül egy határozott mozdulattal odaléptem a pasas
elé.
- Ez neked félreértés! – ordítottam a képébe, lerántva a ruhát bal vállamról.

ý8ý
A tekintete most került először szembe a sebhelyekkel, amiket azon a majdnem végzetes estén
okozott nekem. Szóhoz sem hagytam jutni, egymás után vágtam a fejéhez a szavakat.
Kiabálásomra jó néhány kíváncsi alak jelent meg a folyosón, de nem igazán foglalkoztam
velük.
- Félreértésnek mered azt mondani, amit akkor tettél velem! Hiszen hajszálon múlt, hogy meg
nem öltél!
- Tudom, nekem is fáj a szívem a mai napig az eset miatt.
- Nekem ne jópofáskodj itt! Nem fogom elfelejteni, amit tettél, ne is reméld! Sosem bocsátom
meg, örökké gyűlölni foglak! Látni sem akarlak!
Már a sírás határán álltam. Nem akartam, hogy bárki is ilyen állapotban lásson, így hát a
lehető legrövidebb úton a kabinomba indultam.
- Egyszer úgyis megbékélsz. – hallottam magam mögött a szavait.
Azt ugyan lesheted, gondoltam magamban. Idegesen löktem félre egy alakot, majd hatalmas
csattanással vágtam be magam mögött a hálófülke ajtaját. Lefeküdtem az ágyra, és a fejemre
húztam a takarót. Zokogni kezdtem. Íme, a nagy Katelyn Cross, aki senkitől és semmitől sem
fél, aki mindig bátor, most sír, mint egy kisgyerek. Szánalmas látványt jelenthettem ebben a
pillanatban. Szorosan magamhoz öleltem a pisztolyom, nem mintha bárminemű vigaszt tudna
nyújtani. Már majdnem sikerült volna megnyugodnom végre, amikor hallottam, hogy
bezáródik a fülke ajtaja. Elfogott a méreg, nem akartam senkit sem látni. Egyetlen biztos
módszer jutott az eszembe, hogy távozásra késztessem hívatlan látogatóm: hirtelen felültem,
pisztolyom az ajtóban álló alakra szegeztem, és még mielőtt eljutott volna a tudatomig, hogy
ki is áll előttem, ráüvöltöttem.
- Kifelé! – kiabáltam vörösre sírt szemekkel.
Pár másodpercbe beletelt, mire felfogtam, hogy Megan áll előttem, a rémülettől
földbegyökerezett lábakkal. Nem lett volna valami fair dolog a részemről, ha kiküldöm,
elvégre ez az ő szállása is. Erőt vettem magamon, nagy levegő, szem lehuny, és az ölembe
engedtem a pisztolyt.
- Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. Ha gondolod, maradj nyugodtan. – próbáltam
némi kedvességet erőltetni a hangomba.
- Igazán nem akarok zavarni, de hallottam mi történt odakinn a folyosón. Azt hiszem, most
biztosan jól esne egy kis társaság.
Erre igazán nem tudtam mit felelni. Az az igazság, hogy baromira régen voltam ilyen
helyzetben. Mármint nem arra gondolok, hogy egy vámpír így kiakaszt, hanem arra, hogy
valaki egy kiadós bőgés után vigasztalni akar. Talán akkor, mikor úgy tízéves koromban
eltörtem anyám kedvenc porcelánmadarát. Megan még kicsit félénken, de ideült az ágyam
mellé. Kedvesen mosolygott rám, ez azt hiszem adott némi erőt, bát belül még mindig
ordítani tudtam volna. Szerintem ezt ő is láthatta rajtam, mert búgó hangon kezdett beszélni.
Ez valóban jólesett.
- Megértem, hogy nem szereted Christiant. Igazán idegesítő alak.
Nagyot sóhajtottam.
- Főleg azok után, ahogyan most viselkedett. Igazán nem volt egy emberi dolog a részéről,
amit tett. Aljas dolog volt tőle.
- Ez nem ember... egy állat. – jegyeztem meg megvetően.
- Nem akarsz beszélni arról, ami akkor történt?
- Nem is tudom. – feleltem mélyet szippantva és szemem lehunyva.
- Van, amikor segít, ha kiadja magából az ember.
Még sosem beszéltem erről, mármint így igazán. A legtöbb dolgot magamba fojtottam.
Valahogy jobb volt nem említeni semmit. Ha nem hallottam róla, szép lassan kezdett úgy
tűnni, mintha csak egy rossz álom lett volna. Lehet, hogy éppen most jött el az ideje, hogy
végre beszéljek róla.

ý9ý
- Lehet benne valami...
- Szívesen meghallgatlak, és ha akarod, akkor nem mondok egy szót sem senkinek arról, ami
itt fog elhangozni.
- Megígéred?
- Ígérem.
- Rendben, akkor akár kezdhetjük is. – fogtam hozzá tárgyilagosan.
A pisztolyt magam mellé tettem, a térdeim felhúztam és szorosan átkaroltam a lábaim, a
fejem pedig a térdeimre támasztottam. Így kezdtem bele a mesémbe.
- Az egész olyan három éve történt. Akkoriban még nem örvendtem ekkora hírnévnek, mint
most. Már akkor is a rendőrségnél dolgoztam, épp vége volt a műszaknak és hazafelé
indultam. Jóval közelebb laktam még, azóta már rég elköltöztem. Szóval gyalog indultam
haza, gyalog és egyedül. Kezdett sötétedni, le akartam vágni az utat, hogy minél hamarabb
hazaérjek. Nem volt hosszú az az utca, egyáltalán nem, de akkor azt hittem sose érek a
végére. A lámpákat kilőtték rég a huligánok, teljes homály uralta az aszfaltot. Bekanyarodtam
hát oda, de alig hogy elértem az utca közepét, éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Idegesen
fordultam meg, és akkor láttam meg őt.
- Christian.
- Pontosan. Nem tudtam, hogy kicsoda, de azt igen, hogy mi. Az agyát elborította a gyűlölet
és a harag, amit tisztán éreztem is. Először csak állt ott velem szemben és nézett. Tekintetében
szikrázott a gonoszság. Menekülni próbáltam, de közelebb lépett és megragadta a karom.
Egyre erősebben és erősebben szorította, miközben képtelen vádakat olvasott a szemembe. A
fájdalomtól meg sem tudtam szólalni. Szabadon maradt jobb kezemmel próbáltam az övembe
dugott kés után nyúlni, de hiába. Észrevette és hatalmasat csavart a balomon és a földre
dobott. Hallottam a csontjaim ropogását, amint szilánkokra tört. A bal karom teljesen
használhatatlanná vált. Ép jobbomra támaszkodva próbáltam felkelni, de ekkor ismét nekem
rontott és egész testével a földre taszított. Közvetlen közelről bámult az arcomba. Egyik
kezével a jobb kezem nyomta a földre, másikkal a bal vállam. Moccanni sem tudtam. A
félelem is lebénított, a nyers erőről már nem is beszélve. Még egy utolsó erőfeszítéssel le
tudtam őt dobni magamról, de ekkor úgy oldalba vágott, hogy az orvosok szerint három
bordám is eltört. De mindez semmi ahhoz képest, amit ezek után művelt. Mélyen a szemembe
nézett. Láttam a gyűlöletet és a mögötte lappangó gyilkos vadállatot. A fülemhez hajolt és
édesen súgta bele: Most meghalsz! Próbáltam kapálózni, szabadulni valahogy, de nem ment.
Csak annyit értem el vele, hogy elvétette a harapást, és a nyakam helyett a bal vállam harapta
át. Éreztem, ahogy a tűhegyes szemfogai lyukat vájnak a bőrömbe. Neki teljesen mindegy
volt, hogy a nyakam vagy a vállam. A fájdalom pokoli volt, amint újra és újra belém harapott.
Az az állat teljesen tropára verte a vállamat. Már azt hittem itt a vég, mikor vakító fény
világította be az utcát. Egy járőr kocsi volt. Ez némileg megosztotta a figyelmét, és így végre
esélyem nyílt rá, hogy elővegyem a késemet. Sikerült is, egyenesen a szívébe döftem.
Dühösen mászott le rólam, mellkasában a késsel. Drága kollégámtól még kapott néhány
golyót (bár csak hagyományosat) mire ki tudta húzni magából a kést. Idegesen vágta földhöz,
majd eltűnt az éjszakában. Akkor tudtam, hogy sohasem fogom elfelejteni az arcát. Fél órán
belül már a városi kórházban voltam. Próbáltak újra emberré varázsolni, mivel nem festettem
túl rózsásan. Zúzódások, horzsolások, kék-zöld foltok, több törés és a vállamból ömlött a vér.
Az utolsó emlékem egy kedves doki képe volt, aki valami injekciót adott be, azután teljes
sötétség. Fél évbe telt, mire valamelyest össze tudtam rakni magam, hogy az emberek elé
álljak. Persze az egész család, rokonok, barátok ott ugráltak körülöttem. Ez volt talán a
legrosszabb az egészben Éreztem, ahogy sajnálnak és szánnak, pedig igazán nem erre volt
szükségem.
Ahogy mesém végére értem, Megan szemei egyre jobban elkerekedtek. Szó mi szó, engem is
eléggé megdöbbentett, hogy ilyen hűvös tárgyilagossággal tudok beszélni az esetről. Mintha

ý 10 ý
nem is velem történt volna. Tényleg olyannak tűnt az egész, mint egy mese, amit csak úgy
hall az ember. De a sebhelyek valódiak voltak. Azt hiszem végre sikerült találnom egy
embert, aki nem szánalommal és sajnálattal tekint rám mindezek után. Semmi ilyesmi nem
volt Megan gondolatai között, inkább elismerés és csodálat. Valahogy ezzel igazán sikerült
belopnia magát a szívembe.
- Nem is tudom, hogy mit kéne mondanom. – szólalt meg zavarában.
- Igazán semmit. Csak arra kérlek, hogy tényleg ne szólj senkinek.
- Persze, teljesen megértelek.
- Azért valóban jó volt egy kicsit beszélni róla. Azt hiszem most így valamivel könnyebb.
Még egyszer köszönöm, hogy meghallgattál.
- Nem tesz semmit. De én mennék is, igazán nem akartam zavarni, csak ezért ugrottam be. –
kapott fel egy füzetet és már indult is kifelé.
Valóban jobb volt, határozottan jobb. Miért is tartottam eddig makacsul magamban az
egészet? Hát ez az én formám, ilyen vagyok. Igazán hamarabb is eszembe juthatott volna,
sokkal hamarabb. Már anno a kórházban is próbáltak faggatni, de nem adtam meg magam.
Igaz, hogy Megan egy vadidegen, akit alig ismerek, de mégis jó volt neki mindent elmondani.
Biztos voltam benne, hogy nem fog továbbadni egyetlen szót sem, mivel egy-két alkalommal
éreztem némi félelmet a gondolatai között. Nem tudom, hogy ellenem irányult, vagy csak a
mesém miatt, de megbíztam benne. Annyi szent, hogy szinte boldog elégedettséggel nyúltam
végig az ágyon, miután kiment. A boldogság viszont csak egy pillanatnyi fellángolás volt,
mert akarva-akaratlanul is, de arra kellett gondolnom, hogy nem bujkálhatok örökké itt a négy
fal között. Hamarosan ki kell mennem innen, és akkor nagyon valószínű, hogy ismét
szembekerülök Christiannal. Úgy egy órányi gondtalan szendergés után sikerült annyira
összeszednem magam, hogy az emberek szemébe tudjak nézni. Megmostam az arcom,
megfésülködtem és elindultam. Úgy éreztem, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel a többiek
felé, már csak a szóbeszédek elkerülése végett. Az egyik kabin ajtaja nyitva volt, odabenn
nagyobb társaság, emberek és másvilágiak, közöttük Megan. Éppen valami számomra
legkevésbé sem érdekfeszítő tudományos témáról diskuráltak. Szerencsére Christian sehol.
Igyekeztem elővenni a legjobb modoromat és megkopogtattam a már nyitott ajtót. Minden
tekintet egyből rám szegeződött. Egy pillanatra megtorpantam, de aztán hozzáláttam, hogy
előadjam rövidke, ámde annál többször átgondolt mondókámat.
- Elnézést a zavarásért, igazán csak pár pillanat lenne.
- Hallgatjuk. – szólalt meg egy ősz, szakállas tudós.
- Szeretnék bocsánatot kérni a folyosón történt nem régi incidensemért. Egy kicsit ideges
voltam, kérem, nézzék el nekem.
Meg sem vártam a választ, sarkon fordultam és továbbálltam. Nem is próbáltam meg másokat
megkeresni, tudtam, hogy szavaim futótűzként fognak elterjedni az aprócska társaságban. Egy
a folyosó végén álló háromfős csapathoz csatlakoztam. A beszélgetésük témája megcsapta a
fülemet. Azt találgatták, hogy vajon mi lehet az az iszonytatóan fontos dolog, amiért
Szibériába kell utaznunk. Na, ez a fajta beszélgetés már sokkal jobban tetszett, mint a
tudományos ömlengés. Néhány perc elteltével azonban valami egészen más kötötte le a
figyelmem. Láttam, amint Megan kijön a kabinból és elindul, de Christian megállítja és
behívja egy üres fülkébe. Nem akartam hinni a szememnek. Alkalmi társaságom elhagyva
elindultam, hogy legalább néhány szót elcsípjek a beszélgetésükből.
- Mit mondott neked Cross?
- Semmit, csak azt, hogy kimondhatatlanul utál téged!
Ezek a szavak önkéntelenül is mosolyt csaltak az arcomra, ahogy elhaladtam a zárt ajtó előtt.
Visszatértem a kabinomba. Minden ugyanolyan egyhangúan várt ott, mintha mi sem történt
volna. Kedvem lett volna berontani abba a bizonyos kabinba és egy sorozatot beleereszteni
annak a bizonyos egyénnek a fejébe. Még mindig fűtött a gyűlölet. Azonban tudtam, hogy

ý 11 ý
amint szembe kerülök vele, ismét képtelen leszek a cselekvésre. Gondolataimat igyekeztem
másfelé terelni, de hiábavaló volt. Akarva akaratlanul is a pisztoly került a kezembe.
Szétszedtem, összeraktam újra és újra. Jobb híján szépen puccba vágtam, úgy csillogott-
villogott, mint talán még sosem. Nem éreztem túl nagy kedvet ahhoz, hogy az emberek közé
menjek. Örültem volna, ha egy időre elzárkózhatok az emberektől, de éreztem, hogy a dolog
kivitelezhetetlen. Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mit akarhatott az a szemét
Megantól. Biztos, hogy nem csak arról van szó, hogy mit mondtam neki. Furdalni kezdett a
kíváncsiság. Ez az egyik olyan tulajdonságom, amelyik egyfolytában előre visz. Kis idő
elteltével Megan lépett be hozzám. Próbáltam kiolvasni belőle valamit, de csak izgalmat és
riadtságot éreztem. Akárhogyan is erőltetem és próbálkoztam, nem tudtam semmit sem
kihámozni az agyából. Kérdezni nem is szándékoztam, nehogy gyanút fogjon. Amilyen
szerencsém van, biztosan ki fog derülni, de hogy mikor, azt győzzem kivárni. Ahogy belépett,
nem szóltam hozzá egy szót sem. Ha kérdeztem volna bármit is, azzal csak még jobban
kétségbeesett volna. Látszott rajta, hogy még nem beszélt túl sokat életében másvilágiakkal.
Igyekezett úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de nem ment neki valami jól. Még egy
amatőr is megmondhatta volna, hogy mennyire ideges. Leült az ágyára és csöndesen magába
fordulva gondolkodott. Hogy min, azt csak a jó ég tudja! Jobbnak láttam, ha nem zavarom,
ahogy közeledtünk Tunguz hideg és távoli földjére, úgy kezdtek rövidülni a nappalok.
Táskámból rövid időn belül előkerült a vastag kötött pulóver. Hamarosan ismét az éjszaka
sötétjével kellett szembenéznem. Eddig sosem féltem, pláne nem a sötétségtől, de a ma
történtek után, és abban a tudatban, hogy Christian a közelemben van, nem tudtam nyugodtan
álomra hajtani a fejem. Hiába minden, nem tudtam elaludni. Órákig hallgattam a vonat
kerekeinek kattogását, mire sikerült végre elaludnom. Éjjel ismét Christian képe kísértett.
Láttam arcán a förtelmes vigyort, fogai villogtak a szemeim előtt. Szörnyű érzés volt ismét ezt
a rémséget látnom. Éreztem magamban a tehetetlenséget, a félelmet. Gondolataim ide-oda
cikáztak, egyfolytában akörül, hogy hogyan szabadulhatnék. Az az egyetlen észérv maradt
hátra, hogy szembe kell szállnom vele. Mikor erre az elhatározásra jutottam, éles fájdalom
hasított végig a tudatomon. Egy szemvillanás alatt magamhoz tértem. Éreztem, ahogy valami
éles tárgy fúródik a jobb tenyerembe. Nem törődtem azzal, hogy Megan alszik, felkapcsoltam
a világítást. A tenyeremből ömlött a vér. Valószínűnek tartom, hogy álmomban ösztönösen
kaptam az ágy mellett lévő késem után. A borotvaéles penge vékony, de határozott vonalban
hasította fel a bőröm. Amilyen kicsinek tűnt a vágás, éppen olyan mély volt. Nem tudtam elég
sokáig gyönyörködni benne, ugyanis alkalmi lakótársam a szokatlan időpontban gyúlt
világosságra hamarosan felébredt. Szóhoz sem tudtam jutni, ő máris kiviharzott a kabinból és
az Isten tudja honnan, de pillanatok alatt kerített egy elsősegélydobozt. Eléggé rémült arcot
vágott, de ahhoz képest meglepően határozottan cselekedett. Gondolom a munkája során már
találkozott hasonlóval.
- Véletlen volt. – szabadkoztam.
Megan csak mosolygott halványan.
- Igazán nem kellett volna. – néztem a kötésre – Nem akarok a terhedre lenni az ilyen
hülyeségeimmel.
- Nem tesz semmit. Bárkivel megesik az ilyesmi.
Ha nem fogom vissza magam, akkor hatalmasat röhögök ezen a mondatán. Még hogy
bárkivel?! Mutasson már még egy embert, aki pisztollyal a párnája alatt és késsel az ágy
mellett alszik, ráadásul álmában a saját tenyerét vagdossa! Nem hinném, hogy olyan sok
akadna belőle.
- Ugye nincsen semmi baj? – kérdezte.
Már régóta nem éreztem, hogy bárki is ennyire őszintén aggódott volna miattam. Titkon még
jól is esett, bár azt nem nagyon hangoztatnám a széles világ előtt, nekem is lehetnek titkaim.
- Semmi gond, minden a lehető legnagyobb rendben.

ý 12 ý
Volt némi apró hazugság a válaszomban, azt nem is tagadom. Sosem mondanám, hogy
minden rendben, illetve talán egyetlen esetben: ha mindaz, ami megtörtént velem, egyszerűen
eltűnne, és jelen életem helyett egy átlagos, szürke ember életét kapnám meg. Na, akkor
tényleg minden rendben lenne. Igazán nem értem, hogy a legtöbb ember mit bosszantja magát
annyit a legapróbb dolgokon is. Nem indul a kocsi, beteg a gyerek, satöbbi. Bár én is csak
ennyivel foglalkoznék! Ehelyett majd minden bűnöző engem gyűlöl, a másvilágiak sem
kedvelnek túlzottan, és most itt ez az egész ügy, amibe belerángattak. És tessék, már megint
az önsajnálatnál tartunk. Jobb lenne, ha lassan leállnék ezzel, kissé kezd szánalmassá válni ez
az egész, amit itt leművelek. Nézz már magadba kislány, annyira még nem szörnyű a helyzet!
Elvégre is életben vagy, és ez a legfontosabb! Az már mellékes, hogy közben szép lassan
megbolondulsz. Valamit valamiért. Ez az élet rendje. Lassan csend borult a kabinra és ismét
sötét lett. Már nem tudtam elaludni, túlságosan is ideges voltam. Csak feküdtem és bámultam
bele a sötét semmibe, mint ahogy rendesen is szoktam. Tapogattam a tenyerem, még mindig
fájt, nem is csodálkoztam rajta. Ne gondoljanak mazochistának, de érdekes módon ez a
fájdalom most jólesett. Nagyon furcsán lettem összerakva, az már biztos! Egyedül csak a
fájdalomra koncentráltam, egészen addig, míg az agyam már zsibbadni kezdett, ekkor tudtam
végre aludni. Szerencsémre a zsibbadás minden kósza álomképet sikeresen elűzött. Reggel
nem mondom, hogy kipihenten ébredtem, de kelni kellett. Gőzöm sem volt, mikor
érkezhetünk meg, csak azt tudtam, hogy valamikor a nap folyamán. Jobbnak láttam, ha
összeszedem a holmim, biztos, ami biztos. Hamar megvoltam vele, sokkal előbb, mint
reméltem. Kinéztem az ablakon. Már javában róttuk a hideg pusztaságot. Fura volt a városi
nyüzsgés után ezt látni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kihalt ez a vidék. Alig akadt
egy-két apró házikó. Megan ismét eltűnt a szemem elől, de annyira nem foglalkoztatott, úgyis
visszajön hamarosan. Legnagyobb meglepetésemre Nepper nyitott be az ajtón. Nem értettem,
mit is kereshet itt, ráadásul mikor meglátott zavarodott tekintettel bámult. Le sem vette rólam
a szemét, szinte már mániákusnak tűnt, ráadásul a feje is teljesen üres volt.
- Hahó! – lengettem meg előtte a kezem – Mi a baj, csak nem szellemet lát?
- Elnézést kérek. – leplezte zavarát – Csak jobbnak láttam, ha időben szólok, hogy néhány
órán belül megérkezünk a 10C állomásra.
10C. ezek szerint az éjszaka folyamán vonatunk délnek fordult. Kissé elmerengtem, és mikor
ismét magamra eszméltem, láttam, hogy Nepper még mindig figyel. Kíváncsi volt, éreztem,
ahogy kérdések sora özönli el az elméjét. Egy idő után megszokja az ember, hogy előbb-
utóbb mindenki kíváncsi lesz. Legalábbis ami a körülöttem lévőket illeti. Hosszabb-rövidebb
idő elteltével mindannyian kíváncsiak lesznek apróbb részletekre, valami szúrja a szemüket és
egyből kérdezni akarnak. Így volt most Nepper is, úgy éreztem.
- Kérdezzen nyugodtan.
Elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Honnan tudta?
- Megérzem, amit az emberek gondolnak.
- Ezt nem tudtam.
- Amolyan adottság. Na de mondja, mi fúrja az oldalát?
- Mi történt a kezével? – mustrálta a kötésem.
- Semmiség az egész, csak egy rossz álom volt.
Láttam, hogy nem ért egy mukkot sem az egészből, de annyira nem is érdekelt. Csak egy
újabb kíváncsi alak. Szerencsémre az udvariasabb fajtához tartozott. Nem firtatta tovább a
dolgot, elköszönt és távozott. Már minden össze volt pakolva, indulásra készen vártam
valamire. Valamire, de hogy mire, azt nem tudnám megmondani. Ültem ott az ablakhoz
lapulva és néztem a tájat. Teljesen kihalt, puszta és sivár. Sehol egy lélek, csak egy-két
megkopaszodott fa. Elmerültem a gondolataimban. Csak bambultam magam elé, közben
pedig bekötözött jobb tenyerem tapogattam. Még így, jó pár óra elteltével is fájt, nem csoda,

ý 13 ý
eléggé mély volt a vágás. Őrült módon jólesett ez a fájdalom. Az ujjaim bizseregni kezdtek.
Egészen olyan volt, mintha a zsibbadnának, végül már alig éreztem őket. Csak a vonat
egyhangú kattogására figyeltem, igyekeztem mást meg sem hallani. Teljesen megnyugtatott.
Lassan múltak a percek, az állomások képei elvonultak az ablak előtt. Jó idő elteltével az ajtó
záródása rántott vissza a valóságba. Először azt hittem, hogy rosszul látok. Megdörzsöltem a
szemem, de még mindig ott volt előttem. A történtek után még van pofája idejönni! Nem szólt
egy szót sem, csak leült velem szembe. Jeges tekintettel fürkészte az arcomat. Igyekeztem
állni a pillantását, bár roppant nehezemre esett. Egy idő után már én untam meg a csendet.
- Mit akarsz már megint tőlem?!
- Nyugi, igazán nincs min úgy felhúzni magad. Nem áll jól neked, ha dühös vagy.
- Mi az, csak nem bókolni próbálsz? Nem illik hozzád.
- Nem állt szándékomban, azt elhiheted. Csak nem szeretném, hogy továbbra is ennyire
paprikás legyen a hangulat közöttünk.
- Tehát békülni szeretnél?
- Eszem ágában sincs! Mit képzelsz? Még hogy én, békülni! Hahaha! – kacagott fel.
Szörnyű volt ezt látni. Micsoda önelégültség és egoizmus sugárzott a szavaiból. Ő, a hatalmas
és rendíthetetlen, kőszívű Christian kikéri magának. Nem hajlandó békülni, csak baja van
velem. Azt hiszi, hogy én is olyan vagyok, mint a többi ember, de téved. Nem fogok úgy
ugrálni, ahogy ő fütyül. Azt ugyan lesheti!
- Nyögd már ki végre, hogy mi a francot akarsz! – háborogtam.
- Így lehetetlenség lesz veled dolgozni.
- Micsodaa!?
- A köztünk lévő ellenségeskedés miatt nem tudsz tisztán gondolkodni.
- Te hülye vagy.
- Egyszóval tedd magad takarékra. Amíg itt vagy, amúgy sem nyúlhatok hozzád. Légy szíves
teljes erőddel koncentrálj majd a munkádra. Amúgy készülj, mert a következő megállónál
leszállunk.
Még egy utolsó hűvös pillantás és kisuhant az ajtón. Nem tudtam elhinni, volt mersze ideállni
elém, szemtől szemben. Sosem fogom megérteni, hogy mi jár a fejében, mi az, ami mozgatja,
inspirálja. A vonat perceken belül lassítani kezdett. Valamelyest örültem, hogy végre
leszállhatok, már nagyon utálom ezt az örökös vonatozást. Ráadásul nem sikerült megtudnom
semmi használhatót és Christian is teljesen kikészített. A vonat megállt, mi pedig sorban
leszálltunk. A hideg szél egyből az arcomba csapott, amint kiléptünk az állomás épületéből.
Elég ijesztően festettem, a szélben lobogott a hajam, legfeketébb fekete pulóverem volt rajtam
és a kötés is lassan kezdett átvérezni a kezemen. Eléggé kitűntem a csapatunk alkotta
tömegből. Ismét olyan érzésem támadt, hogy mindenki engem bámul. Igyekeztem beolvadni a
tömegbe. Egy pillanatra elbambultam és éreztem, amint valaki nekiütközik a hátamnak.
Mikor megfordultam, legszívesebben sikítani támadt volna kedvem: ismét ő volt ott. Úgy
látszik, esze ágában sincs leszállni rólam.
- Nem tudnál felszívódni a közelemből?!
- Sajnálom, kivitelezhetetlen.
Dühösen és értetlenül bámultam rá.
- Engem jelöltek ki a kísérődnek. Bármennyire nem akarom, de kelletlenül sok időt fogok a
társaságodban tölteni.
Ki tudtam volna szaladni a világból ennek a hírnek a hallatán. Egy autó állt meg előttünk.
Kinyitotta nekem az ajtót.
- Szállj be!
Hát ez furcsa, most először volt valamilyen módon udvarias velem. Ez a csöppnyi boldogság
csak egy pillanatig tartott. Miután beszálltam mellém ült. A hideg is kirázott a gondolattól,

ý 14 ý
hogy ilyen közel kell lennem hozzá. Próbáltam nem észrevenni, hogy itt van mellettem.
Néztem ki az ablakon, ismét bele a semmibe. Ez még mindig jobb volt, mint őt nézni.
- Le kéne cserélni a kötésedet. – jegyezte meg.
- Mi az, csak nem megfertőzött a kedvesség?! – gúnyolódtam vele.
- Csak nem akarom, hogy elpatkolj, még mielőtt bármit is csináltál volna.
- Szép kis alak vagy, mondhatom.
- Nem tehetek róla, ilyen vagyok.
Ha így haladunk tovább, szép lassan meg fogok bolondulni mellette.
- Nem tudnál egy darabig békén hagyni?! Esküszöm, hogy megköszönném.
- Rendben van, már alig várom...
Utálom, amikor így célozgat. Sosem tudom, hogy mire gondol, és ez rettentően bosszant.
Egyáltalán nem tudom kiszámítani, hogy mit gondol komolyan, mikor tréfál, és mikor akar
átverni. Szerencsére eddig sikerült kiszámítanom, de most egyre jobban kezdek
összezavarodni. Az autó megállt egy pillanatra. Az ablakon át láttam, hogy egy nagy kapu
előtt állunk. Két oldalra, ameddig csak elláttam végig magas kerítés. A kerítés mentén őrök,
amolyan katonák járőröztek párosával. Jobban megnézve láttam, hogy a párosok mindegyike
egy másvilágiból és egy evilágiból állt. Fura volt így látni ezt az egészet. Olyan
rendellenesnek tűnt számomra, hogy ennyire könnyen dolgoznak együtt. A sofőr váltott
néhány szót a kapuban álló őrrel, majd kinyílt a kapu és behajtottunk. Hosszú métereken át
haladtunk előre. Itt is csak pusztaság volt, csak az őrök alakja nyújtott némi változatosságot.
Hamarosan megálltunk. Az ajtó kinyílt és egy hatalmas épületet láttam magam előtt.
- Szép kis kuckót hoztatok itt össze, mondhatom.
Christiannak most meglepően komoly volt az arca. Még sosem láttam ilyennek. Éreztem,
hogy bosszantja, mit mondtam az imént, de mégsem szól egy árva szót sem.
- Na, mi van?
- Semmi. – feleltem morcosan.
- Mondjad már! Érzem, hogy birizgál valami, úgyhogy ki vele!
- Túlságosan is komolytalan vagy.
- Te meg egy idióta.
Sóhajtott egy nagyot s ismét hallgatásba burkolózott. Azon kaptam magam, hogy már azon
gondolkodom, hogy esetleg megbántottam. Igyekeztem kiverni az agyamból ezt a gondolatot.
Perceken belül ott állt az összes autó az épület előtt. Itt még hidegebb volt, vagy legalábbis
úgy éreztem. Mindenfelé tudósok és katonák járkáltak, ami egy kicsit zavart bevallom. Alig
vártam, hogy bemenjünk az épületbe. Odabenn kellemes meleg fogadott. A távolból egy alak
közeledett hozzánk, ismét egy vámpír. Ezen már meg sem lepődtem, csak úgy hemzsegnek
errefelé. Ő volt az úgynevezett egyszemélyes fogadóbizottságunk.
- Üdvözlök mindenkit, itt a kutatóállomáson. Gondolom, éppen elég fárasztó volt az útjuk. A
déli szárnyban találnak szabad szobákat. Kérem, pihenjenek le, holnap munkába állhatnak. –
kezével az egyik folyosó felé mutatott.
Borzalmas volt még csak végignézni is rajta. Végestelen-végig csak a nagy fehérség.
Kelletlenül, de végigbaktattam rajta, többedmagammal. Nem esett nehezemre kiválasztani a
megfelelő szobát, ugyanis mindegyik tök egyforma volt. Bementem és ledobtam a táskám az
ágy mellé. Igaz, ami igaz, ez a vonatozás elég rendesen leszívott. Végigterültem az ágyon,
mint aki már a végét járja. Mindenütt csend volt, nem lehetett hallani semmit. Ez egy kicsit
szintén zavart, így nem maradt sok esélyem arra, hogy észrevétlenül kisurranjak némi infót
szerezni. Olyan szinten csend volt, hogy nem hallottam még azt sem, ha valaki jár a folyosón.
Éppen azon agyaltam, hogy hogyan lóghatnék ki, amikor egy kopogás törte meg a csendet.
- Ki az? – kiáltottam ki.
Nem szóltak semmit, csak kinyílt az ajtó. Olyan volt az egész, mint egy rossz horrorfilm.
Némán és hangtalanul lépett be a szobába.

ý 15 ý
- Nem megmondtam, hogy hagyjál békén? – ripakodtam rá.
Kifejezetten irritált, hogy midig csendben marad az ilyen pillanatokban. Valamiért a félelem
szagát éreztem a levegőben, de kettőnk közül nem ő volt az, aki félt, hanem én. A hideg rázott
ki az üres és számító tekintetétől. Legszívesebben menekültem volna, de az már gyávaságnak
számít, ami pedig nem kenyerem. Christian csak állt ott az ajtóban, saját némaságába
burkolózva. Ez volt az egyik legjobb fegyvere az erőszak mellett, amit ellenem képes volt
bevetni. Valahogy már olyan volt ez az egész, mint ha nemcsak én olvasnám az ő gondolatait,
hanem fordítva is igaz lenne a dolog. Egyre félelmetesebb és titokzatosabb lesz ez az egész.
Na, mindegy szó mi szó, a pasas tutira arra játszott, hogy én húzzam ki belőle a
mondanivalóját és meg kell hagyni, baromi jól csinálta.
- Na, mondd, mit akarsz? – löktem oda neki végül.
- Kössünk fegyverszünetet.
Na, erre aztán nagyot néztem. Mintha már korábban ejtettük volna ezt a témát.
- Azt hittem nem akarsz békülni. – mondtam.
Az igazat megvallva nekem sem volt igazán nagy hajlamom rá, hogy békét kössek. Pláne
vele. Ha ő lenne az utolsó ezen a bolygón és az életem múlna rajta, akkor sem kötnék vele
békét. Akkor már inkább a halál.
- Nem is arról van szó, csupán pillanatnyi tűzszünet. Pusztán a körülmények miatt.
- Még mindig tudsz meglepetéseket okozni.
- A véremben van. – vigyorgott – Akkor hát, mit mondasz?
- Egye fene, egyszer élünk, akár meg is próbálhatjuk. De azt ne várd, hogy kedves is leszek
hozzád!
- Ezt valahogy gondoltam. Akkor hát megpecsételjük az egyezséget?
Na, ez az, amit sosem kívántam hallani tőle. Egyből a legrosszabbra gondoltam. Ugyan mivel
pecsétel meg egy magafajta bármilyen egyezséget is? Hát vérrel. Tessék, megint balhé lesz,
már érzem. Lépnem kell, de sürgősen. Késemet óvatosan az övembe csúsztattam. Csak
remélhettem, hogy nem látta meg. Mindenre fel kell készülni.
- Mi a francot képzelsz?
- Ne gondolj semmi olyasmire. Gyere, a vendégem vagy egy italra.
- Inkább nem kérnék.
- Felőlem aztán gyümölcslé is lehet.
- Ha igazán akarod. – vetettem oda kelletlenül.
Ennek sem kellet több bíztatás, nyitotta is kifelé az ajtót. Követtem végig a fehér folyosók
kusza hálózatán. Gőzöm sem volt, hogy hová vezethet. Már nagyon elegem volt ebből az
örökös tudatlanságból. Léptei lassulni kezdtek és benyitott egy ajtón. Szóval itt lenne a
konyha. Nem is olyan rossz ez a kis hely, mint elsőre gondoltam. Egyből ledobtam magam
egy székre.
- Akkor mit szeretnél?
Félelmetes, hogy mennyire emberinek hatott ebben a pillanatban. Ha nem ismerném, még azt
hinném, hogy rendes fickó. Hát óvakodjon mindenki, aki először találkozik vele. Egy
pillanatra majdnem bedőltem ennek a kedvességnek.
- Ez most komoly?
- Komolyabb már nem is lehetne. Akkor hát mit öntsek?
- Abból biztos nem kérek, amit te fogsz inni!
- Ne légy már ennyire gonosz. – próbált puhítani – Vagy tán zavar, hogy kivételesen nem
vagyok ellenséges veled?
A fenébe, már megint igaza van. Újabban egyre többször. Így már nem is csoda, ha elveszve
érzem magam.
- Mit is mondjak, így elég furcsán festesz.

ý 16 ý
Láttam, hogy már nem bírja sokáig türtőztetni magát, de annyira jó volt az idegeivel játszani.
Kíváncsi lettem volna, hogy meddig bírja, de azt hiszem, nem most van itt az ideje, hogy
kipróbáljam.
- Egy pohár baracklé megteszi, feltéve, ha van.
- Na, ezt igazán nem gondoltam volna. – mondta, miközben poharak után kotorászott – A
híres Katelyn Cross, a bűnözők és vámpírok réme, amint baracklevet kortyolgat. Valami
ütősebbet néztem volna ki belőled.
- Meló közben sosem iszom. Piásan nem lehet rendesen gondolkodni.
Kezembe nyomta a poharat. Meglepő, de valóban az volt benne, amit kértem. Ami a sajátját
illeti, azt már inkább nem részletezném, hogy az övében mi volt. Szóval megpecsételtük hát a
tűzszüneti egyezséget, egy-egy pohár itallal és egy koccintással. Ha valaki ezelőtt azt mondta
volna nekem, hogy egyszer még együtt fogok iszogatni ezzel az alakkal, biztos, hogy azonnal
képen vágtam volna, mondván, hogy ez még viccnek is rossz. És most mégis megtörtént.
Elkezdett beszélni valami zagyvaságról, de nem igazán értettem belőle semmit, szavai
összemosódtak számomra. Éreztem még egy halvány, ámde őszinte gondolatot az agyában.
Elégedettség. Lehunytam a szemem egy pillanatra, de azt hiszem jó darabig nem is tudtam
kinyitni. Mikor végre sikerült, már a szobámban találtam magam. Az az aljas rohadék meg ott
ült egyenesen az ágyam mellett.
- Szép jó reggelt!
- Te rohadék vérszívó! Mit műveltél velem? Átvertél, kihasználtál! Ezért még megfizetsz! –
rántottam elő a késemet.
Ő meg sem mozdult, hagyta, hogy a pengét egyenesen a torkának szegezzem. Még sosem
éreztem magam ennyire dühösnek. Szívesen átvágtam volna a torkát. Kezemmel még jobban
szorítottam a markolatot és megrántottam a kést a nyakán. Elkapta a csuklómat és eltolta a
kezem magától. Láttam, amint a vér előbuggyan a bőre alól, azonban a seb perceken belül
begyógyult.
- Ezt azért még sem kéne. – szorította tovább a csuklóm.
Azt hiszem idegileg már teljesen kész voltam. Ismét annak az estének a képei villantak át az
agyamon. Elfogott a rettegés. Azóta még egyszer sem ért hozzám. A bőre hideg volt, mint a
jég és a szorítása iszonyat erős. Éreztem, ahogy elsápadok, a kés pedig kihullott a kezemből.
Még pislogni sem mertem. Lassú és megfontolt mozdulattal engedte el a kezem.
- Szeretném, ha egy kicsit lenyugodnál. Csak egy kis altatót tettem a poharadba, mert
gondoltam, hogy úgysem fogsz éjjel megülni a seggeden. Nem hagyhattam, hogy valami
hülyeséget csinálj. Amúgy sem bírod mellettem sokáig balhé nélkül. – ennél a mondatnál
végigsimította a nyakát.
- Készülődj! Egy óra múlva érted jövök, és akkor kezdődik a meló.
Mintha mi sem történt volna, úgy ment ki az ajtón. Mázsás súly hullott le rólam, annyira
megkönnyebbültem. Nem tudtam kiszámítani, hogy mi fog történni egy óra múlva, de már
nem is érdekelt, csak sodródtam az árral. Hatalmasat sóhajtottam és levetettem magam az
ágyra. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, csak vártam, hogy mi fog történni. Csak
ekkor vettem észre, hogy a kötést lecserélte valaki a kezemen. Csak nem? Á, lehetetlen.
Belőle nem nézném ki. Annyira fura ez az egész. Lehet, hogy mégiscsak rendes a lelke
mélyén. Egyáltalán nem tudok kiigazodni rajta. Kereken egy óra múlva ismét kopogtak.
Addigra átöltöztem és sikerült valamelyest megnyugodnom.
- Ez te voltál? – emeltem fel a jobb kezem.
- Remélem nem baj. Már elég csúnyán nézett ki.
- Kösz. – mondtam meglepetten.
- Indulhatunk?

ý 17 ý
Magamhoz vettem a kést és bólintottam. Csak mentünk és mentünk végig a hosszú
folyosókon. Megálltunk egy ajtónál, ugyanolyan volt, mint az összes többi. Odabenn
valamiféle labor volt, egy hatalmas teremben.
- Ez lenne a te dolgod.
- Micsoda?
- Az emberek hisznek a szavadnak, neked pedig senki sem hazudhat. Rád hárul a feladat,
hogy mindazt, ami itt történik, közöld a világgal.
Hát ez fantasztikus! Ebből megint papírmunka lesz. Szerencsére semmi extrémdolog, ezek
szerint puszta megfigyelés Christian vezetésével. Ez a legrosszabb az egészben. Habár
újabban tényleg úgy tűnik, hogy valamiféle tűzszünetet kötött. A kutatók között felfedeztem
Neppert és Bronnt. Nemrég kezdhették a munkát, de már belemélyedtek, mint a penge a
húsba. Teljesen elvakult volt a tekintetük, megszállottan dolgoztak.
- Mi folyik itt?
És akkor Christian mesélni kezdett... Nehezen akartam hinni a szavának, de tudtam, hogy nem
hazudik. Századunk hajnalán egy meteor zuhant le itt, ezen a helyen. Erről mindenki tudott.
De hogy mit hozott magával, arról már csak teóriákat ismerünk. Most azonban fény derül
mindenre. Nem hiába rejtegették a vámpírok, azt már én is elismerem. Néhány éve hatalmas
ellenségeskedést szült volna a dolog, de mára már lecsillapodtak a kedélyek. Viszonylag
csendben élünk egymás mellett, leszámítva egy-két incidenst. A meteor egy különleges
anyagot hozott magával. Egy anyagot, ami hosszabb-rövidebb időre emberré tesz minden
egyes vámpírt. Ez aztán nem semmi! Jó kis kavarodás lett volna ebből, ha kiderül. Mondjuk a
magam részéről nagy lehetőségeket látok benne, ami a Christiannal való ügyemet illeti. Ez
azonban csak álom marad, ugyanis itt is hemzsegtek az őrök, emberek és vámpírok egyaránt.
Amúgy sem lett volna egy fair dolog a részemről. Elég korrekt dolog tőlük, hogy mindezzel
kitálalnak. Ugyanis, ha az emberek nem tudnak ennek az anyagnak a létezéséről, esélyük
sincs megállítani a vérengző másvilágiakat. Akad még közöttük egy-két elvetemültebb, aki
vadászatra adja a fejét. Ellenük nem árt védekezni valahogy. Ez kiváló lehetőséget nyújt rá.
Mondjuk Christiant is szívesen megnézném, emberként hogyan boldogulna, biztosan
röhejesen festene.
- Mégis mi ez az anyag?
- A felépítéséről nem sokat tudunk, éppen azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. Külön csapat
dolgozik a megfelelő tároláson is. Nem kell nagy dologra gondolnod. Az egész nem más,
mint egy öklömnyi fekete, vörös fényű kő. Amint hozzáér egy magamfajta, elveszti minden
erejét, legyengül és emberré válik.
Ezeknél a mondatoknál félelmet éreztem a gondolataiban. Nem sokat, de épp eleget ahhoz,
hogy felkeltse az érdeklődésemet. Sosem gondoltam volna, hogy ő is tud félni.
- Voltak páran, akik már pórul jártak. Szép kis időbe telt, mire visszanyerték a régi
önmagukat! – mosolygott.
- Ha nem zavar, akkor hoznék papírt és tolat, hogy jegyzeteljek a jelentésemhez.
- Csak nyugodtan.
Ez teljességgel hihetetlen! Nem tudtom és nem akarom elhinni, amiket mondott. Pedig
éreztem, hogy ez a színtiszta igazság. Most Már világos, hogy minek az a sok tudós, de ő
minek van itt? Csak ezért, hogy engem kísérgessen? Na, ezt kétlem. De mégis? Szerintem
nem igazán ért semmilyen komoly dologhoz, már ha az én idegesítésemet nem számítjuk
annak. Az egyik irodában sikerült papírt és tollat szereznem és szorgosan jegyzetelni
kezdtem. Még én magam sem gondoltam volna, hogy a sztori ilyen hosszúra nyúlik. Egymás
után teltek meg a lapok. Ilyenkor utáltam, hogy mennyire szeretem részletezni a dolgokat. Ezt
azonban nem éri meg rövidre fogni. Szép kis történet kerekedik belőle, az egyszer már biztos.
A tudományos maszlag nem igazán érdekelt, nem is tudtam volna értelmesen leírni. Hál’
Istennek Christian is megkímélt tőle. Majd csatolom a tudósok jelentéseit. Inkább csak

ý 18 ý
szorítkozzunk a tényekre. Bámulatos és hihetetlen. Álmomban sem gondoltam volna, hogy
valóban létezhet egy ilyen anyag. Ráadásul annyira ártatlannak néz ki. Mindössze egy apró
kavics, mégis mekkora erővel bír. A betűk egyre sorakoztak a papírokon, az agyam is kezdett
megtelni. A nap végére a rengeteg írástól és feszült figyelemtől teljesen elfáradtam. Már
délután abbahagytuk az egészet. Az elszánt tudósok azonban késő éjjelig dolgoztak. Már
javában aludtam, mikor a riadó robaja és mindenhová elérő vörös fénye ébresztett. Mindenki
fejvesztetten rohangált és ordítozott. Ez még a szobámba is behallatszott. Az ajtó
hirtelenkivágódott és egy vámpír jelent meg. Vincent volt az. Eddig még sose láttam ilyen
rémültnek kifejezéstelen arcát.
- Azonnal velem kell jönnie!
Egyre érdekesebb lett a helyzet. Futottam utána, végig az épületen. Egy hatalmas teremben
álltunk meg. A vörös fények még mindig villogtak, de a szirénát már lekapcsolták. Majdnem
mindenki ott volt, aki az épületben tartózkodott. Ők sem tudták, hogy mi történt, zavartan
tanakodtak. Kivétel nélkül mindegyiküknek álomtól kómás feje volt. Érdekes így látni a nagy
embereket. Vincent magamra hagyott a tömegben, egy idősebb vámpír odaintette magához.
Azt hittem, hogy az agyam majd’ szétrobban. Túl sok volt az erős felszíni gondolat és én is
eléggé kómás voltam még. Nehezemre esett kizárni őket a fejemből. Beletelt egy kis időbe,
aminek az lett az eredménye, hogy fájni kezdett a fejem. Régen jártam már így és kibaszottul
utáltam. Lehunytam a szemem és próbáltam kitisztítani a fejem. Egy hideg kéz ért a
vállamhoz, amitől összerezzentem. Csak Vincent volt az. Félrevonultunk és bizalmasan szólt
hozzám:
- Gond van, méghozzá hatalmas.
Értetlenül bámultam rá.
- Eltűnt a kő, valaki ellopta. – suttogta a fülembe.
- Ez biztos?
- Teljesen. Komolyabb már nem is lehetne a helyzet.
Elismerően bólintottam.
- Arra szeretnénk kérni, hogy diszkréten, de derítsd ki, hogy kinek a keze van a dologban.
Hát ez igazán remek! Végre csinálhatok valami értelmeset is. Egy egész nap után már
meguntam a papírmunkát. Eljött az idő, hogy kamatoztassam a tehetségem. Észrevétlenül
osontam végig az emberek között, gondolataikban olvasva. Mindenfelé csak értetlenség és
kétség. Mint egy eltévedt csorda, ami vezér híján azt sem tudja, hogy merre induljon.
Igyekeztem minél feltűnésmentesebben haladni. Sehol semmi az égvilágon. Kitaláltak
eközben valami olcsó kis fedő sztorit. Hála ennek, már végképp nem figyeltek rám. Sokáig
tartott, míg egyesével végigpásztáztam minden gondolatfonalat. Az egyiknél azonban
megtorpantam. Éreztem a kétséget, de mögötte nagy adag félelem lapult. Magamhoz tértem és
akkor vettem észre, hogy Megan mögött állok. Először megrémített a tudat, hogy egy ennyire
ártatlannak tűnő lány képes lenne ilyesmire. Bár mondjuk én sem tűntem valami veszedelmes
ellenfélnek. Kisebb kerülővel visszatértem Vincent mellé.
- Azt hiszem, megvan.
- És?
- Megan Roberts. – böktem alig láthatóan a nő felé.
- A többit majd mi elintézzük.
- Azt már nem! Úgy érzem, van már némi közöm nekem is a dologhoz. Ott akarok lenni!
- Ha igazán szükségét érzi...
- Feltétlenül.
Még mindig nem tudtam, nem voltam hajlandó elhinni ezt az egészet. Álmomban sem
gondoltam volna, hogy ez a lány ilyen dolgokra képes. Egyébként is, hogyan tudott egy ilyen
gondolatot észrevétlenül elrejteni előlem? Hiszen eddig is olyan könnyedén olvastam a
fejében. Most is gyanúsan könnyen bukott le. A tömeg oszlani kezdett, én Megan mellé

ý 19 ý
léptem, mielőtt még eltűnhetett volna a szemünk elől. Óvatosan megérintettem a vállát, amire
ő idegesen rezzent össze. Már sejtette, hogy tudunk a dologról.
- Velünk kéne jönnöd. – mondtam neki.
Szinte látszott, ahogy a félelem és a rettegés egyre feljebb kúszik az idegein. Már a sírás
fojtogatta, akár egy kisgyereket, de erőt vett magán. Vincent egy apró szobába vezetett
minket. Odabenn már vártak ránk. Három vámpír és két ember volt a szobában. Kérdő
tekintettel figyelték a lányt.
- Szóval ő lenne az. – szólalt meg az egyikük mély és velőtrázó hangon.
Szegény Megan, már sajnálni kezdtem. Valósággal rettegett. Egyből nekiestek és kérdésekkel
bombázták: Maga tette? Hogyan? Miért? Hová tette a követ? meg hasonlók. Ideje sem volt
válaszolni. Ismét olyan volt, mint egy kislány, láttam amint a könnyek összegyűlnek a szeme
sarkában.
- Nem az én ötletem volt. – szipogta.
Meglepett, de igaza volt. Ezzel szemben láttam, hogy senki sem hisz neki. Már csak a jó
modor tartotta őket vissza attól, hogy darabokra ne szedjék. Már ha lehet jelen esetben jó
modorról beszélni.
- Előttünk nem tagadhat semmit.
- Valóban én vettem el, de nem akartam.
A tekintetek kezdtek egyre sötétebbé válni. Ezt már nem nézhettem tovább.
- Igazat mond. – vetettem közbe.
Na, ami ezután következett, azt látni kellett volna. A hideg vámpírszemek elkerekedtek és
meglepődöttséget tükröztek.
- Szóval kényszerítették?
Megan meg sem mert szólalni, csak alig láthatóan bólintott. Már több mint valószínű, hogy
egy vérszívó ál mögötte, nem száz százalék, de nagyon valószínű.
- Ki az? Mondja meg! – faggatóztak.
Lesütötte a szemeit és nem szólt. A felgyülemlett feszültséget már szinte vágni lehetett volna.
Nem gondoltam volna, hogy képes lehet ennyire felbosszantani őket, ez ugyanis az én
specialitásom. Mondjuk ebben a helyzetben teljesen érthető volt. Kezdtem azt hinni, hogy
most azonnal nekirontanak és kiverik belőle az igazságot. Ő akkor sem mondana semmit.
- Hadd beszéljek vele négyszemközt. Hátha ki tudom szedni belőle. – suttogtam Vincent
fülébe.
Ötletemet továbbította a többieknek, akik rábólintottak. Minden szó nélkül kivonultak a
szobából.
- Nyugodtan ülj le. – próbáltam barátságos képet vágni.
Nem volt túlzottan nagy siker, Megan ugyan helyet foglalt, de a félelem még mindig ott ült a
szemében. Akárhogy igyekeztem, nem sikerült eltüntetnem, néhány perc után feladtam
minden próbálkozást.
- Miért nem mondod meg, hogy ki volt az? Megfenyegetett?
Szabályszerűen összerezzent és megfagyott. Egyetlen mozdulatával sem akarta elárulni. Félt a
következményektől.
- Nekem elmondhatod. Gondolom, megbízol bennem, mert én benned igen. Emlékszel, én
mindent elmondtam neked, most rajtad a sor.
Ez a túlcsorduló kedvesség és bizalmasság még engem is meglepett. Nem gondoltam volna,
hogy tudok így is beszélni... Mindenesetre az tény, hogy bevált. A félelem köde lassan
felszállt körülötte. Éreztem, hogy belém fekteti minden bizalmát.
- Egy vámpír volt az...
Na, ezzel aztán nem mondott újat, magamtól is rájöttem.

ý 20 ý
- Odahívott magához. Először azt hittem, csak beszélni akar velem. Aztán előadta a tervét...
Egyáltalán nem akartam, hogy bármiféle közöm legyen hozzá, de akkor megfenyegetett.
Engem választott, mert rám úgysem gyanakodtak volna.
- De melyikük volt az? – kérdeztem közbe türelmetlenül.
- Ígérd meg, hogy megvédesz tőle!
- Ez természetes. Nem kell aggódnod, szerintem a többiek is mellénk állnak.
- Ő volt az...
Sejtettem kire gondol, egyvalakit ismertem, aki ilyenre lenne képes, bár mentségemre szóljon,
hogy nem sokukat ismerem. Már igazán furdalt a kíváncsiság.
- Ki?
És ekkor mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy jobb, ha most inkább leülök.
- Christian volt az.
Az a megátalkodott! Ezt már tényleg nem néztem volna ki belőle. Számomra ő testesíti meg
magát a vámpírságot. Legalábbis eddig ő volt az, akit igazi vámpírnak neveztem volna. Erős
és könyörtelen, akit a saját fajtáján kívül semmi sem érdekel, esetleg csakis önmaga. Ez most
be kell, hogy valljam meglepett. Mostanában valahogy mindenhez köze van.
- Nyugodj meg, ha rajtam múlik, egyetlen újjal sem fog hozzád érni. Most pedig áruld el,
hogy hol van a kő.
- Nem tudom.
Értetlenebb fejet nem is vághattam volna, mint amilyet akkor sikerült. Ez Megannak is
feltűnt.
- Csak annyit mondott, hogy vigyem el neki, a többi már az ő dolga. Berakatta velem egy
dobozkába és elküldött. Fogalmam sincs, hogy hova tehette.
Ahogy törtek elő belőle egymás után a mondatok, úgy lett egyre bátrabb és magabiztosabb.
Már nem is félt, szinte dühös volt, amiért belerángatta ebbe az egészbe.
- Rendben van, elintézzük az ügyet. Igazán köszönöm, hogy mindezt elmondtad, bátor dolog
volt.
- Igazán?
- Persze.
Felálltam és kifelé indultam.
- Most itt akarsz hagyni, egyedül? – kérdezte kétségbeesetten.
- Pár perc és visszajövök. Ne félj, nem bánthat, még nem tud semmiről.
Kinyitottam az ajtót, a folyosó teljesen üres és kihalt volt. Azonban amint bezártam magam
mögött az ajtót, a korábbi kis társaság azonnal megjelent. Rémisztő és kíváncsi tekintetekkel
álltak körbe. Minden egyes szempár csak azt kérdezte: Ki volt az?
- Christian tette. – feleltem nyíltan.
Minden agy egyszerre lendült mozgásba. Mégcsak tapasztalni is szörnyű volt. Sötétebbnél
sötétebb gondolatok néhány percnyi feszült csenddel fűszerezve.
- Hol van most? – előztem meg a kérdéssel bármiféle cselekvést.
- Úgy tudom a szobájában. Miért? – nézett Vincent meglepetten.
- Remek ötletem támadt. – mosolyogtam – Remélem senkit sem zavar. Miután végeztem vele
a maguké.
Egy emberként bólintottak. Biztosan mindannyian tudták már jól, hogy mennyire gyűlölöm
ezt az alakot. Már csak a bennem felgyülemlett düh miatt is adtak nekem szabad kezet. Azt
hiszem... Őrült egy terv volt, de iszonyatosan boldoggá tenne, ha sikerülne hibátlanul
kiviteleznem. Egyből munkához is láttam. Villámgyorsan és zajtalanul suhantam végig a
folyosókon, egyenesen a konyháig. Mindent fel kellett forgatnom, mire egy üveg jófajta
whiskyt leltem. Gondolom a hozzá hasonló fickók az ilyet szeretik. Magamhoz vettem az
üveget és meg sem álltam vele a szobámig. Rettenetesen izgatott voltam, nem győztem
kapkodni. Végre eljött a pillanat, amiért mindig is imádkoztam. Most mindenért bosszút

ý 21 ý
állhatok, mindenért, amit csak elkövetett ellenem. Ennél jobb alkalmat keresve sem
találhattam volna. Táskám mélyéről féltve őrzött kis csomagot vettem elő. Ha tudták volna,
hogy nálam van, már rég elvették volna. Egy apró zacskó, tele porlasztott ezüsttel. Az egyik
legjobb vámpírméreg. Nehezen szagolják ki, ha az ember elég ügyes, akkor észre sem veszik.
Meg ugyan nem halnak tőle, de baromira fáj és rendesen kiüti őket, az már biztos.
Kinyitottam az üveget és egy jó nagy adaggal szórtam bele. Az alkohol majd elveszi az ízét.
Gondosan összeráztam az egészet. Életem legjobb alakítását kell most nyújtanom, nem
hibázhatok, ezen nem bukhatok el, hisz minden olyan tökéletes. Fogtam két poharat és
elindultam. Ami félelem csak volt bennem azt már mind elűzte az alkohol szaga. Határozottan
kopogtam be az ajtón. Benn van, ez biztos, hallottam a zajt.
- Gyere nyugodtan! – kiáltott ki.
Gondolom, mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődött, mikor meglátta, hogy én
vagyok az, aki be akar menni hozzá.
- Nocsak, a kicsi Katie! Jól látom, whisky van nála?
- Kérlek, hagyd ezt a Katiet. A nevem Katelyn!
- Miért vagy olyan zabos?
- Erről szó sincs. Békülni jöttem. Végleg.
Erre aztán hatalmasra meresztette jéghideg szemeit. Becsukta maga előtt a füzetét és felállt az
asztaltól.
- Ez most komoly? – hitetlenkedett.
- Teljesen. – ráztam meg az üveget előtte – Elegem van belőle, hogy egyfolytában marjuk
egymást. Véget akarok vetni ennek mindörökre.
- Ezek aztán a nagy szavak! Nem gondoltam volna, hogy valaha is hallani fogom őket a
szádból.
- Akkor hát meghosszabbítjuk a tűzszünetet?
Láttam, hogy próbál valamit kiolvasni a szememből, szerintem gyanítja, hogy átverés az
egész.
- Mit nézel, nem bízol bennem? – igyekeztem kizökkenteni.
Nem tudott szóhoz jutni. Továbbra is az arcomat fürkészte. Kezdett vele idegesíteni.
- Nos? – sürgettem a választ.
- Nem mondom, hogy bízom benned, de rendben van. Foglalj helyet.
Kihúzta az asztal másik végében lévő széket. Letettem az üveget és a két poharat. A füzetet
átdobta az ágyra, hogy helyet csináljon.
- Biztos vagy benne? Nem lenne jobb egy kis baracklé? – bosszantott.
- Hagyd már ezt a marhaságot!
Az arcáról lefagyott a vigyor. Azt hiszem bevette a mesét.
- Ez most tényleg komoly? Végeges?
- Végleges. – bólintottam.
Teletöltöttem a poharakat. Gyaníthatott valamit, mert megvárta, míg én iszom először.
- Mi az, talán félsz?
- Nem te mondtad, hogy eleged van a marakodásból?
- Elnézést.
- Semmi gond. – mondta és felhajtotta az első pohár italt.
Nem láttam az arcán semmit. Ezek szerint eltaláltam az adagot. Furcsa módon bizalmat
véltem felfedezni a tekintetében. Próbáltam nyugodtnak tűnni, bár nagyon nehéz volt. Ekkor
azonban váratlanul kopogtattak. Majd’ felugrottam ültemből.
- Túlságosan is ideges vagy. Nem ártana innod még egy pohárral.
Felállt és ajtót nyitott. Nem akartam hinni a szememnek. Silver volt az, a világ talán egyik
leghíresebb képzőművésze. Vajon mit akarhat itt? Christian a kezébe nyomta a füzetet és
elküldte. Visszajött és letelepedett velem szemben. Töltöttem neki még egy pohárral. Egymás

ý 22 ý
után gurította le a torkán az italokat. Ha nem vigyázok, már jócskán részeg lennék. A vámpír
mozgása szemmel láthatóan lassabb lett. Úgy látszik, az ezüst kezdi beváltani a hozzá fűzött
reményeket. Mikor a következő pohárért nyúlt volna, az ujjai görcsbe rándultak.
- Ez meg mi??? Katie, ez nem fair játék... Mit tettél bele?
- Dehogynem fair. Most mindenért megfizetsz.
Dühösebb már nem is lehetett. A gondolataival már majdhogynem ölni tudott volna. Éreztem
a felém irányuló végtelen dühöt.
- Fölösleges próbálkoznod, hamarosan már moccanni is alig tudsz majd.
- Szóval ezüst...
A szemein lassan előrekúszó ezüstös sávok jelentek meg. Az ezüst szétterjedt a
szervezetében. Még egy utolsó lendülettel felém nyúlt, mire én kést rántottam. Egyenesen a
szívébe döftem. A vére lassan áztatta el rajta a hófehér inget. Visszahanyatlott a székbe. A seb
azonnal gyógyulni kezdett, de sokkal lassabban, mint szokott. Még mindig engem bámult.
Moccanni nem tudott, de a tekintete még mindig égette a bőröm. Nehezen álltam a pillantását.
Fölkeltem és egyből kutatni kezdtem a doboz után. Tudtam, hogy nincs sok időm, az ezüst
nem bénítja le sokáig, túl erős. Végre az egyik fiókban ráakadtam. Az ajtó hirtelen kivágódott
és én ijedten fordultam hátra. Már egy kicsit sok volt az izgalomból, a két pohár whisky sem
tudott kellően ellazítani. Vincent rontott be, az oldalán két katonával. A dobozt kivette a
kezemből és intett a két férfinak. Először nem mertek közel menni hozzá, féltek tőle.
Christian ezüstös szemei komótosan követték a szobában mozgó alakokat. Félelmetes volt. Az
arcán valamiféle torz vigyor, a szemei pedig csillogtak az ezüsttől. Éreztem, hogy engem
keres. Biztos voltam benne. A legtávolabbi sarokba húzódtam, hogy még véletlenül se
láthasson meg.
- Igyekezzenek, nem sokáig marad így. – jegyezte meg Vincent.
- Mit csináltok vele?
- Nyugodj meg, megkapja a büntetését.
A férfiak megragadták és már vitték is kifelé a szobából. A vámpír próbált ellenállni, de nem
volt elég ereje, alig bírt megállni a lábán. Mindezek ellenére roppant erős kezekkel markolták
a két karját. Minden pillantásával csak engem keresett, éreztem a gyűlöletét. Igyekeztem
mögötte maradni, így követtem őket, le az alagsorba. Álmomban sem gondoltam volna, hogy
ez az épület ennyire hatalmas. Itt már egészen másképp festett minden. Kegyetlen és hideg
volt, mindenhol kövek és szürkeség. A levegő lassan egyre hidegebbé vált, ahogy lefelé
haladtunk. Odalenn már várt minket a három vámpír. Ugyanazok, akik Megant faggatták.
Szigorú szemekkel mérték végig a fickót.
- Ez volt az eddigi legdurvább húzásod. Nem hunyhatunk szemet fölötte. – mondta az
egyikük.
- Mégis mit akartok tenni? – kérdezett vissza erőtlenül.
- Mész a koporsóba. – felelte hidegen.
Ez első hallásra nem tűnt valami nagy büntetésnek. Köztudottan kedvelik a koporsókat. De
amit akkor éreztem, az leírhatatlan volt. Mindig is azt hittem, hogy Christian erős és rideg,
most azonban más volt, egészen más. Először éreztem az agyában a rettegést. Ez engem is
félelemmel töltött el. Az ereje már kezdett visszatérni, de még mindig nem volt a régi. Nem
bírta kitépni magát a katonák karjai közül. Kinyitották az ajtót és berángatták a szobába. Nem
volt odabenn semmi más, csak egy fekete koporsó. Mi tagadás, szép kis darab volt.
Tükörfényes, ezüsttel kiverve. Nem mertem közel menni, valami visszatartott. Inkább az
egyik sarokból figyeltem az eseményeket. Az egyik férfi foghagymafüzért akasztott a
nyakába. Teljesen bekattant tőle. Arcán gyűlölet és undor tükröződött. Még elkeseredettebben
próbált meg kiszabadulni. Teljesen hiábavaló. Túl gyenge és ketten vannak ellene. Morgott
dühében, rángatta a katonákat, de azok nem törődtek vele. Betuszkolták a koporsóba. Szó
szerint hidegvérrel csapták rá a fedelét, majd a helyükre tolták az ezüst reteszeket.

ý 23 ý
- Ez el fogja venni a kedvét az biztos. – szólalt meg mellettem Vincent.
- Hogyan?
- A koporsó selymébe a rózsákat apácák hímezték ezüstszállal, a fedelét belülről ezüstből vert
kereszt díszíti és az egész szenteltvízzel van beszórva.
Hallottam odabentről az elfojtott kiáltásokat. Pokolian szenvedhetett. Karmaival a koporsó
fedelét vájta. A hideg futkározott a hátamon ettől a hangtól. Lehet, hogy kezdem megsajnálni.
- Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdeztem elszörnyedve.
- Reggel majd kiengedik.
Reggel… Ez igazán kegyetlen, nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képesek. Nem elég,
hogy szenved, reggelre még meg is fog fulladni odabenn. Nem kívánom ezt senkinek,
belegondolni is szörnyű. Ezt már nem bírtam tovább. Ennyi gonoszságot! Mindannyian
vigyorogva és elégedetten figyelték a koporsót, miközben Christian odabenn a végét járta.
Oké, bosszút akartam állni az elkövetett sok aljasságért, de igazán nem gondoltam volna,
hogy idáig fajulnak a dolgok. Otthagytam ezt az őrült társaságot és bezárkóztam a szobámba.
Ez az egész sok volt már nekem. Nem néztem volna ki belőlük ezt a hidegvérű
kegyetlenséget. Az rendben, hogy a vérükben van a gonoszság, de egy másik vámpírral
szemben is? Ezt már végképp nem értem. Te jó ég! Meganról teljesen megfeledkeztem!
Megígértem neki, hogy visszamegyek. Mindegy, már biztosan alszik. Az igazat megvallva
nehezemre esett nyugodtnak maradni. Sokáig hallottam a fülemben a koporsót maró karmok
zaját. Félelmetes volt, késő éjjelig kísértett. Már majdnem hajnalodott, mire sikerült
elaludnom. Nem aludtam sokat, csupán néhány órát. Ott akartam lenni, amikor kiengedik,
látni akartam. A reggelt ismét az alagsorban kezdtem. Olyan volt, mintha el sem jöttem volna,
még mindig élénken éltek bennem a történtek. Az esti társaság már ott volt, hiánytalanul. A
változatosság kedvéért kiegészült néhány kíváncsi alakkal. Mindannyian kivétel nélkül
Christian szenvedését akarják látni. A csönd már-már kísérteties volt. A reteszek lassan,
nyikorogva csúsztak. A koporsó fedele fölnyílott. Rossz volt még ránézni is. A
foghagymafüzér darabjaira szaggatva, jeges kék szemei üresebbek, mint valaha. Teljesen úgy
festett, mint egy halott, pedig nem volt az, tudtam jól. Nem ilyen egyszerű őt kinyírni.
Mozdulatlanul feküdt. Még belegondolni is rémes, hogy miket élhetett át. Alig néhány órányi
levegő lehetett odabenn. A légszomj már az én torkomat is fojtogatta. Ezek meg itt úgy lesték,
akár a farkasok a bárányt. Szemeibe lassan visszatért az élet. Rosszabbul festett, mint tegnap a
whisky után. Rettenetesen elbántak vele. Ezt igazán nem akartam, ennyit nem ért meg nekem.
De a java még hátra volt. A testét már összetörték, most a lelkén volt a sor. Erő már szinte
semmi nem volt benne, az arca pedig… Még sosem láttam ilyennek. A korábbi gonoszságnak,
kegyetlenségnek és aljas számításnak már a szikrája sem volt a szemében. Sokkal inkább
félelem és rettegés. Szerintem még ő sem tudta, hogy mi fog történni, csak sejtette, ez volt az,
ami aggodalommal töltötte el. Nem hittem, hogy bárki is így tönkre tudja őt tenni, de nekik
sikerült. Minden erejével azon volt, hogy kikászálódjon börtönéből. Lábra sem bírt állni, csak
ült magába roskadtan a koporsó tövében. Hátát a fényes, fekete felületnek támasztotta. Tudta,
hogy bámulják őt, de még nem volt képes felfogni, hogy kik. A vámpírok jelenlétét viszont
tisztán érezte. Éppen ettől tartott, hogy ők is itt lesznek. Eközben a társaságból páran
összesúgtak. Christian a padlón lévő pohárral szemezett. Kívánta a vért, de nem volt hajlandó
egyetlen mozdulatot sem tenni felé. Ezt az örömet nem akarta megadni nekik. Tekintete
üvegessé vált, nézett bele a semmibe. A makacsságot azért nem tudták kiirtani belőle. Kínos
csendben teltek a percek. Tudtam jól, hogy nem fog tenni semmit. Ennyire már ismertem.
Lassacskán mindenki elindult a saját dolga után. Érezték, hogy itt már nem fog semmi sem
történni, hiába is várják. A műsor úgy látszik véget ért. Én voltam az utolsó, aki elhagyta a
szobát. Igaz, hogy alig volt magánál, de nem szívesen maradtam volna vele még így sem
kettesben. Úgy döntöttem, hogy inkább megkeresem Megant. Alig hogy kiléptem a szobából,
hallottam amint a pohár koppan a padlón. Csak arra várt, hogy mindenki lelépjen. Meg tudom

ý 24 ý
érteni… Megan az este történtek óta nem hagyta el a szobáját. Még mindig félt. Igyekeztem
megnyugtatni, de lehetetlen volt. Nekem mondta el először, hogy amint lehet, itt hagyja ezt a
helyet. Már mindent összecsomagolt. Nem lehetett visszatartani, így hát búcsút vettem tőle.
Rengeteg munkám volt még, a jelentés csak piszkozatban állt ott az asztalomon. Visszatértem
a szobámba, hogy nekilássak. Unalmas egy munka, de nincs mit tenni, ha már rám bízták,
akkor végezzem el rendesen. Teljesen elmélyültem a sorok között, amikor minden kopogtatás
nélkül nyílt az ajtó. Christian támolygott be rajta, kezében egy üveg piával. Siralmas látvány
volt. Rendesen rám ijesztett, az már egyszer biztos. Egyből felpattantam az asztaltól és
igyekeztem minél távolabb húzódni tőle. Nem tudtam, hogy mire készül. Leült az asztalhoz,
félresöpörte róla a papírokat. Ott álltam vele szemben, teljesen védtelenül. Ki gondolta volna,
hogy éppen most akar engem megkeresni. Minden egyes fegyver, amivel csak szembe tudnék
szállni vele, ott hevert a szoba túlsó végében az ágyon. Tehetetlenül figyeltem őt, próbáltam
kifürkészni a szándékát.
- Ne bámulj így! Szar éjszakám volt, nem ilyenre számítottam.
Valami nincs rendben vele, éreztem a hangján. Most is undok volt, de nem úgy, mint ahogyan
szokott. Valahogyan más, megváltozott. Hatalmas kortyokban nyelte a vodkát, mint egy
vérbeli alkoholista, velem egyáltalán nem is foglalkozott. Csupán néhány sanda pillantást
kaptam, csak úgy a szeme sarkából. Ez is elég volt ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem
magam.
- Csigavér, nem azért jöttem, hogy bármit is csináljak veled.
- Akkor meg?
- Itt senki sem keresne.
Egyre érdekesebb ez az egész. Christian, aki eddig mindent megpróbált, hogy a tekintetek
középpontjába kerüljön, most el akar tűnni a világ elől. Teljesen el volt ázva. Vér helyett
alkohollal próbálta a szomját oltani. Ennek biztos, hogy nem lesz jó vége. Végignéztem rajta,
még mindig eléggé kábának tűnt. Ahogy fogyott a vodka, úgy kezdett egyre furcsábban
viselkedni. Alaposabban átgondolva a dolgot, arra a megállapításra jutottam, hogy jelen
állapotában képtelen lenne bárkiben is komoly kárt tenni, esetleg csak saját magában. Vettem
a bátorságot és fölszedtem a papírokat a földről. Alkalmi irodámat áttelepítettem az ágyra. Így
hátulról nézve egészen emberinek tűnt, de nem a legjobb fajta embernek. Az italtól lassan
kezdett megeredni a nyelve.
- Az este már komolyan azt hittem, hogy békülni akarsz. Mocskos egy terv volt, amit
kiterveltetek ellenem.
- Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok.
- Ugyan már! Tudtad te azt jól. – csapta le az üveget az asztalra.
Nem volt kedvem veszekedni vele, mindig is utáltam ezt az egészet. Jobb lett volna, ha még
az elején kiszállok belőle. Már késő. Pár percnyi feszült csend következett. Amúgy is elég
fárasztó és idegölő volt vele veszekedni, nemhogy most, amikor már majd’ leitta magát a
padlóig. Ült ott és meg sem moccant. Mit meg nem adtam volna azért, hogy kimenjen!
Egyszer csak fogta magát és megfordult a széken. Egyenesen a szemembe nézett.
- Mondd csak Katie, miért utálsz engem ennyire? Hiszen én szeretlek.
- Ebből elég! Részeg vagy, már az agyad is elittad, nem tudod miket beszélsz. Menj vissza a
saját szobádba!
Láttam, hogy esze ágában sincs kimenni innen. Volt valami abban, amit mondott, itt valóban
nem keresné senki. A helyében én is ugyanígy cselekedtem volna. Végre feltűnt neki, hogy
nem vagyok hajlandó vele beszélni. Visszafordult az asztalhoz, vagyis inkább az üveghez.
Tovább ivott. Úgy egy negyed óra leforgása alatt sikerült teljesen kiütnie magát. A vodka
elfogyott és ő az asztalra borulva aludt. Sikerült rendesen összezavarnia a gondolataimat. Azt
próbáltam kitalálni, hogy ugyan mi vitte arra, hogy ellopja azt a követ. Egyébként is a
vámpírok tulajdona. Talán pénz, vagy bosszú? Ki tudja. Sosem tudtam követni az észjárását.

ý 25 ý
Az igazat megvallva így már nem sok vizet zavart és legalább szemmel tarthattam. A munka
lassan haladt, valamiért fél szemmel állandóan őt lestem. Nem bíztam meg benne, még akkor
sem, ha ilyen békésen alszik. Még mindig ugyanaz a véres ing volt rajta, amiben az este
leszúrtam. Ha egyszer kijózanodik biztos, hogy irtózatosan dühös lesz rám. Ki kell addig
találnom valamit, de mit? Törtem a fejem, de csak egyetlen dolog jutott az eszembe, ami
lecsillapíthatja, mégpedig a vér. Az utóbbi időben amúgy is keveset kapott belőle. Ez most
olyan baráti jótéteménynek hangzik, de nem erről van szó. A saját biztonságomat féltem.
Gondoltam, hogy lenni kell valahol egy dugi vérraktárnak, csak nem az emberek vérét
szívják! Érzékeim valamiért az alagsorba vezettek. Ahogy végigmentem a szűk folyosón,
találtam egy vastagnak tűnő, pántokkal megerősített ajtót. Elfordítottam a kilincset és
kinyitottam. Odabentről megcsapott a hideg. Egy hűtőkamra volt. A polcokon takaros
rendben álltak a borosüvegek, persze mindegyik tele vérrel. Magamhoz vettem egyet és
komótosan elindultam vissza a szobába. A fickó még mindig ott volt, mélyen aludt.
Kicseréltem előtte az üveget és az illem kedvéért egy poharat is tettem mellé. Visszaültem
dolgozni. Féltem tőle, de már nem úgy, mint azelőtt. Határozottan megváltozott. Sikerült
kiirtaniuk a féktelen vadállatot belőle, helyette csak egy marakodó kutya maradt. Ha nem
lennék az, aki vagyok, akkor biztosan rettegnék. De most más a helyzet. Már inkább szánom.
Ez a fajta viselkedés egyáltalán nem illik hozzá, egyetlen vámpírhoz sem. Az igazat
megvallva szánalmasan festett. Viszont, ha nem számítjuk, hogy az asztala alá itta magát,
akkor kifejezetten békés volt. Hú, ez aztán már durva! Kezdek szépeket gondolni róla. Na, ez
az, amitől már félnem kell. Az eltelt órák alatt a papírok lassan elfogytak. Azt hiszem kész
vagyok mindennel, be velük a dossziéba és irány a táska. Már besötétedett, mikor Christian
ébredezni kezdett. Egyből megérezte a nyitott üvegből áradó vérszagot. A pohár után nyúlt.
Ráérősen töltötte tele. Már teljesen kész volt, az alkohol-kúra rendesen legyengítette. Egészen
addig nem is nézett rám, míg le nem nyelte az első kortyot. Nem szólt semmit, csak bámult.
Nyilván a gondolataimat fürkészte, de momentán nem nagyon voltak gondolataim. Aljas
módon visszabámultam rá. Azt hiszem sikerült zavarba hoznom. Elkapta a tekintetét rólam.
Nem láttam még ilyennek. Forgatta a kezében a poharat, nézte a vért, ahogy a lámpa fénye
átvilágítja. Akárcsak az ínyenc a kedvenc borát. Eléggé kómás feje volt még mindig.
- Ha anyád most látna, igazán nem lenne büszke rád. – jegyeztem meg.
- A családom hagyd ki ebből! – fordult felém ingerülten.
A szemeiben lángolt a düh. Az egész nem tartott sokáig, csupán pár pillanat volt. Ismét maga
elé bámult.
- Bocs. – nyögtem oda neki.
Csak rázta a fejét. Nem volt hajlandó a szemembe nézni.
- Mennem kell.
Felpattant és kifelé indult.
- Várj! – próbáltam megállítani.
Furdalt a kíváncsiság, hogy mi van vele. Zavarodottan viselkedett. Az oké, hogy ivott, de az
még nem elég indok erre.
- Mit akarsz még?! – fordult vissza.
Nem akartam elhinni, amit láttam. Egyenesen az arcomba bámult és a szemei könnyesek
voltak. Ez teljesen biztos, jól láttam, hisz alig egy méternyire állt tőlem. Szóhoz sem tudtam
jutni.
- Most boldog vagy?! Ezt akartad, igazán?!
Az arca elkeseredettséget tükrözött. A vámpír maszkja alól most először tűnt elő az ember.
Hogy is fogalmazzak… elég érdekes volt ilyennek látni. Szarul éreztem magam, nem
gondoltam volna, hogy néhány szóval ennyire meg tudom bántani.
- Nem állt szándékomban… - mentegetőztem.
- Hagyjuk. – felelte és egyszerűen otthagyott.

ý 26 ý
Ez a fickó kezd egyre érdekesebb lenni. Tele van titkokkal és egyre furcsábban viselkedik.
Kíváncsi voltam rá, hogy vajon mi mozgathatja, mi az, amire gondol. Utána akartam menni,
de valami visszatartott. Még mindig nem jó ötlet sötétedés után követni egy vámpírt. Lassan
már kezd elmenni az eszem, és mindez miatta van. A fenébe is, így nem fogok megtudni
semmit! Erőt vettem magamon és utána rohantam. Pofátlanul zárta be az orrom előtt az ajtót.
Kezd egyre jobban idegesíteni. Ez így nem mehet tovább! Vártam néhány percet és
benyitottam. Meglepetten nézett rám, mintha nem tudta volna, hogy követtem. Talán tényleg
nem vette észre.
- Játsszunk nyílt kártyákkal! – vágtam a képébe.
- Mit akarsz?
- Az igazat.
Jellegtelen arcot vágott és csak megrándította a vállát.
- Ez most mit jelentsen? – kezdtem felháborodni.
- Nem igazán szeretnélek beavatni a dolgaimba.
- Ennyire szégyenlős vagy?
- Nem tudnál egy kicsit békén hagyni?
Láttam rajta, hogy baromira ideges, de nem érdekelt, hajthatatlan voltam. Ha így nem megy,
akkor megpróbáljuk máshogy. Nem nagyon volt kedvem hozzá, de muszáj. Most az egyszer
tényleg kedves leszek hozzá.
- Kérlek! Már unom ezt a sok titkolózást. Légy szíves világosíts fel!
- Tudom, hogy örülnél neki, de most nem tehetem.
Na, most ment fel bennem a pumpa. Akárhogy próbálkozom, ő nem mond még mindig
semmit.
- Talán később. De nem most. Légy szíves hagyj magamra.
Már biztosan láthatta az arcomon a dühöt és a csalódottságot. Nincs mit tenni, ha nem akar,
akkor úgysem fog beszélni. Duzzogtam, mint egy kislány. Hogy mindezt fokozzam, teljes
erőmből bevágtam az ajtót magam mögött. Csak dörmögtem magamban, ahogy végigmentem
a folyosókon. A szobámban üzenet várt. Nem volt nagy szám, csak egy egyszerű cetli.
Fogalmam sincs, hogy ki írta, de az már sokkal jobban érdekelt, ami rajta állt: holnap délelőtt
indulhatunk haza. Nem túl sokan, csak azok, akikre már nincs szükség. Szerencsére az én
nevem is ott volt a papíron. Ez volt az eddigi legjobb hír, amit csak kaptam. Valósággal
boldog voltam, ahogy szedtem össze a holmimat. Elég későre járt, elfáradtam. Ez a pasas
teljesen leszívta az agyam a makacsságával. Jobb híján igyekeztem nem foglalkozni vele.
Lefeküdtem és szinte azonnal elaludtam. Talán most sikerült végre igazán kialudnom magam.
Reggel Vincent jött be hozzám.
- Mikor indulsz? – kérdezte.
- Minél hamarabb, már ha lehet.
- Hamarosan indul néhány autó az állomásra.
- Szuper! – csillantak fel a szemeim.
- Ennyire rosszul érezted itt magad?
- Nem arról van szó, csak már várnak otthon.
Nem volt szívem megmondani neki az igazat, annyira lelkes fiú. Kár lenne elrontani a kedvét.
Talán megérezhette a valódi gondolataimat, mert egy pillanatra elkomorodott a tekintete.
- Értem. Akkor úgy fél óra múlva legyél az épület előtt.
- Kösz. – feleltem kurtán.
Bólintott egyet, és kiment. Meglehetősen finoman és halkan zárta be az ajtót. Egészen más
volt, mint a többi vámpír, sokkal udvariasabb, emberibb. Mindegyikük közül vele voltam a
legszívesebben. Nem tudtam volna félni tőle, talán azért, mert elég fiatal. Legalábbis így
éreztem. Az a bizonyos fél óra rettentő hamar eltelt. Alig vártam, hogy végre elindulhassak.
Ahogy kiléptem az ajtón, meglepve tapasztaltam, hogy esik a hó. Nem győztem átkozni

ý 27 ý
magam, hogy a kötött pulóveremnél semmi melegebbet nem voltam képes magammal hozni.
Ki gondolta volna, hogy errefelé ilyen idő is lehet. Az autók lassan és komótosan gurultak be.
Közelebb már meg sem állhattak volna! Szét fogok fagyni, mire odaérek. Mintha valaki
meghallotta volna a gondolataimat, egy meleg kabátot terítettek a vállamra. Hátrapillantottam
és Christiant láttam meg. Kérdő tekintettel néztem rá, ahogy mellém lépett.
- Nem akarom, hogy megfázz.
- Csak ezért jöttél ki, vagy van valami más oka is?
- Fogalmazzunk úgy, hogy nem szívesen maradnék már itt. És te? Azt hittem érdekel, hogy
mi folyik itt.
- Mondhatjuk, hogy ráuntam. – feleltem felszínesen.
Már egyáltalán nem éreztem a hideget. Iszonyat jó kabátja volt, vékony, könnyű és mégis
meleg. Rendes volt tőle, hogy ideadta, biztosan fázhat, a hideget azért még ők is érzik. Egy
szál ingben állt mellettem, de nem mutatta, hogy fázna, már csak elvből sem.
- Nem szeretnél velem utazni? – kérdezte.
Na, erre aztán meglepett fejet vágtam. Nem lehetett nem észrevenni, neki is egyből feltűnt.
- Úgy emlékszem beszélni akartál velem.
- Egy feltétellel megyek!
- Mi lenne az?
- Légy szíves viselkedj, és ne legyél bunkó.
Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját. Beszálltam és ő odaült mellém.
- Eddig talán az voltam?
- Inkább ne firtassuk. Mellesleg köszönöm a kabátot.
- Nyugodtan maradhat, nekem úgyis mindegy.
- Újabban feltűnően kedves vagy. Mit csináltak veled?
- Nem tudnád ejteni a témát? Megköszönném.
- Ha igazán szeretnéd…
Ismét kínos csend borult ránk. Untam már az ilyen perceket. Mindennél jobban fárasztott.
Rengeteg kérdésem lett volna, de valahogy sejtettem, hogy ha most rázúdítanám őket,
biztosan nem kapnék válaszokat és esetleg más is történne. Valamelyest oldotta a
kialakulóban lévő feszültséget, hogy megérkeztünk az állomásra. Megváltottuk a jegyeket,
már csak a vonatot vártuk. Hosszú percekig álltunk a peronon a hóesésben. Szinte mindenki
minket bámult, vagyis inkább Christiant. Biztosan őrültnek gondolták, vagy legalábbis
bolondnak. Eléggé furcsán néztek rá, de őt nem zavarta. Végre befutott a szerelvény és
magunk mögött hagyhattuk a 10C-t. Láttam útitársam arcán a megkönnyebbülést. A vonat
nem volt valami fényűző, kabinok sehol, nemhogy még hálófülkék. Nem hiába volt olyan
olcsó a jegy. Annyira nem is érdekelt, hamar haza akartam érni és a tömegben nagyobb
biztonságban éreztem magam. Most valahogy nem tűnt vámpírnak, ügyesen álcázta magát.
Egymással szemben ültünk le. Kicsit gyanús volt, hogy nincs semmi csomagja. Mindössze
egy mappa volt nála. Mondjuk, el sem tudnám képzelni, hogy szüksége lenne valamire. Az
őszintét megvallva most nem is ez érdekelt, más témán jártak a gondolataim.
- Akkor már kérdezhetek? – támadtam le.
Óvatos pillantásokkal tekintett körbe, majd alig észrevehetően bólintott.
- Ne várj nagy válaszokat. – jelentette be.
Gőzöm sem volt, hogy mit akart ezzel mondani, de gondoltam, hogy nem fog sok jó kisülni
belőle. Na, mindegy, azért próbálkoztam. Először csak kerülgettem a témát.
- Voltaképpen mi is volt itt a te dolgod?
Gondolkodott a válaszon. Talán habozott, vagy nem tudta mit is mondjon?
- Néhány emberrel együtt a kő tárolását kellett megoldanom.

ý 28 ý
Emberekkel dolgozott együtt? Ezt nevezem! Nem is gondoltam volna. Meglepően
tárgyilagosan beszélt a dolgokról. Talán így próbált minél távolabb kerülni a helytől,
elfelejteni, ami ott történt. Ez egy kicsit megrettentett.
- És végül mi vett rá, hogy ellopd?
- Bocs, azt nem én tettem.
- Rendben, ellopattad Megannal.
- Így már mindjárt más. – felelte elégedetten.
- De miért?
Bizalmasan mellém húzódott. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam ebben a fenyegető
közelségben. De a válaszokért már bármit vállaltam volna. Halkan és elmélyülten beszélt.
- Most biztosan furcsának fogsz gondolni. – kezdte.
- Már eddig is annak tartottalak. – szóltam közbe.
- Igaz, hogy vámpír vagyok, de attól még nem kedvelem túlságosan a többieket.
- Ezt hogy érted?
- Éppen elég van már a rovásukon, ami az én számlámat illeti. Ezért van az, hogy igyekszem
annyi gondot okozni nekik.
- Ezúttal azért túllőttél a célon.
- Szerintem nem, sőt! Öröm volt látni a kétségbeesést az arcukon. Azt hiszem megérte.
- Beteg vagy.
- Ezt még nem mondták.
A testemet eddig kínzó hideg lassan engedni kezdett, levettem a kabátot. Jó volt végre valamit
kiszedni belőle, mindezek ellenére nem bántam volna, ha az idő egy kicsit gyorsabban telik.
Még mindig furcsán érzem magam a közelében. Szó sincs arról, hogy félnék tőle. Nem, már
nem. Kezdek rájönni, hogy valójában elég rendes fickó, csak nem teljesen normális. Valóban
nem adott valami nagy válaszokat, de legalább elcsorgatott néhány morzsát, de én többet
akartam.
- Mi bajod van a többiekkel?
- Elég régi családi ügy.
Alig vártam, hogy folytassa, kíváncsivá tett. Látta szemeimben a kíváncsiságot és a
tudásszomjat. Teljesen kiábrándított, amit ezután mondott.
- Ha nem gond, most nem részletezném. Talán majd később.
Még hogy nem gond! Dehogynem! Nagyobb gond már nem is lehetne, most amikor már azt
hittem, hogy mindent megtudok. A jóérzés azonban visszatartott attól, hogy mindezt a fejéhez
vágjam. Mérges voltam, de nagyon. Elhúzódtam mellőle és még egy szúrós pillantást is
kapott. Nem mintha sokat változtatott volna a dolgon…
- Ez most meg mire fel? – nézett rám.
- Aljas vagy. Elhitetted velem, hogy mindent elmondasz, aztán mégsem hallok semmit.
- Ne légy türelmetlen. Rengeteg időnk van.
- Könnyen beszélsz! Neked az idő már rég megállt.
- Úgy teszel, mintha nekem olyan jó lenne, pedig nem is tudsz semmit.
- Éppen ez az, tudni szeretnék, csak nem adod meg az esélyt sem.
- Nyugalom. – csitított.
Mondjuk, már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán el tud viselni, nemhogy nyitott
könyvként tárja elém az életét. Én sem szívesen beszélnék neki a sajátomról. Még jó, hogy
nem szokott kérdezősködni. Kinéztem az ablakon. A vonat kerekei mohón falták a
kilométereket. Jó pár megállót magunk mögött hagytunk. Az út kezdett unalmassá válni. Azt
hiszem Christian megharagudott rám. Talán túl tolakodó voltam. Bocsánatot kéne kérnem, de
eszem ágában sincs. Makacs voltam és az is maradok. Nehezen változom. Törtem a fejem,
hogy mit is tehetnék, végülis a szokott megoldásra jutottam: átfutom a gondolatait. Sajna ezt
egyből kiszúrta. Mosolyogva nézett rám és a fejét csóválta. Tudtam, hogy hiába

ý 29 ý
próbálkoznék, így feladtam. Nem maradt más hátra, meg kell várnom, míg ő maga úgy nem
dönt, hogy elmondja. Jelenlegi helyzetem azonban nem festett valami rózsásan ebből a
szempontból. Azután, amit most sikerült leművelnem, biztos, hogy sokkal később fogok
megtudni mindent.
- Jobban bízom benned, mint bármelyik vámpírban.
- Hogyan?
Ez a kijelentés aztán meglepett.
- Téged legalább ismerlek.
Ez teljesen kész! Biztosan meghibbant. A helyében és nem hangoztatnék ilyeneket.
- Nem tudok kiigazodni rajtad.
- Idővel megismersz.
Most aztán megijesztett. Oké, semmi félelmetes nincs egy ilyen kijelentésben, de ha jobban
belegondolok, a hideg is kiráz. Szerettem volna láthatatlanná válni és eltűnni innen, de hiába
vágyakoztam rá. Odakinn elállt a hóesés és sütött a nap. Éreztem, ahogy melegszik az idő.
Már egy szemernyit sem fáztam, a hirtelen jött meleg miatt azonban elnyomott az álom. Nem
bírtam visszatartani egy félúton lévő ásítást. Körülnéztem. Nem voltunk túl sokan a kocsiban,
de éppen elegen ahhoz, hogy Christian mellett is viszonylag nyugodtan le tudjam hunyni a
szemem. Kihasználtam a tömeg által nyújtott védelmet. Itt úgysem próbálkozhat semmivel.
Megtámasztottam a fejem a fejtámla oldalán és becsuktam a szemem. A vonat kellemesen
ringatott, nem kellett sok idő hozzá, hogy elaludjak. Nem tudom hány óra lehetett, mikor
felébredtem, de arra keltem, hogy a nap a szemembe tűz. Christian is aludt velem szemben.
Valóban sokat változott az utóbbi időben. Vagy ki tudja, lehet, hogy mindig is ilyen volt a
lelke mélyén. Annyira nem is foglalkoztatott, az volt a lényeg, hogy kifejezetten rendesen
viselkedett. Észre sem vettem, hogy amíg aludtam, betakart a kabátjával. Olyan békés volt,
ahogyan ott aludt. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy ki is ő valójában, de azonnal
magamhoz tértem. Te jó ég, mi van velem?! Kezdem teljesen elveszíteni a fejem. Mi történik
itt? Megláttam a mellette heverő mappát. Ismét felcsillant bennem a kíváncsiság. Már
nyúltam volna érte, mikor elkapta a csuklóm.
- Ezt most nem kéne. Nem jött még el az ideje. – pillantott rám hűvösen.
- Azt hittem, hogy alszol.
- A látszat néha csal.
- Muszáj mindig így beszélned?
- Nem tehetek róla, ilyen vagyok.
Azon kezdtem töprengeni, hogy hogyan fogom így kibírni mellette az elkövetkező két napot.
Valaki nagyon szerethet odafenn, mivel az egész visszaút csendben és eseménytelenül telt el.
Nem faggatóztam tovább, ő pedig csak némán ült velem szemben. Csodával határos módon
egy darabban és ép idegzettel sikerült megérkeznem az ikerkontinens nyugati csücskébe. A
reptér kihalt volt. Hétvége. Ilyenkor szinte minden normális ember otthon van, kivéve engem.
Felszálltunk a legelső induló gépre. Vajon Christian is legalább annyira szeretett volna már
hazamérni, mint én?
- Ezután merre tovább?
- Egyenesen haza. Már biztosan nagyon hiányzom Cleonak.
- Már megint az a macska. Úgy látszik sosem szabadulsz meg tőle.
- Ezt nem értheted… És te? Hová?
- Szintén haza.
Szemeiben láttam a honvágyat. Pedig azt gondoltam, neki igazán mindegy hol is van éppen.
Nem hittem volna, hogy neki is van otthona. Katelyn, kislány, szedd már össze magad! Hagyd
ezt a baromságot, hiszen ez egy vámpír! Különben is utálod, vagy nem? Már csak ez
hiányzott, elkezdtem megkedvelni. Nagy hiba. Mi van, ha ez is csak egy újabb átverés? Tőle
bármi kitelik. Az is lehet, hogy éppen ezt akarja elérni. Valósággal megkönnyebbültem,

ý 30 ý
ahogy órák múlva leszálltunk. Az autóm még mindig ott állt a reptér parkolójában. Jó volt
újra látni. Végre egy darabka otthon. Valósággal fellélegeztem. Ragaszkodom ehhez a kis
autóhoz. Pici volt és gyors. Ideális ide, a városba.
- Elvinnél egy darabon?
Erre most mit mondjak? Ha már eddig is együtt utaztunk, akkor néhány perc már igazán nem
számít.
- Szállj be!
Elfordítottam a kulcsot. A motor kellemes duruzsolása örömmel töltötte el a lelkem. Itt végre
éreztem, hogy a magam ura vagyok, nem mondja meg senki sem, hogy mit kéne csinálnom.
Letekertem az ablakot. Itt már jóval melegebb volt, mint odaát az Óhazában. Ez is jó,
kifejezetten tetszett. A jó öreg Newlandi levegő… Nem nagyon csípem a hideget. A telet
kifejezetten utálom. Na, mindegy, most az a legfontosabb, hogy útban voltam a lakásom felé.
- Meddig vigyelek?
- Már nem kell sokáig. A következő sarkon nyugodtan kitehetsz.
A lámpa után lassítottam és megálltam az út szélén. Elég csendes környéknek tűnt, barátságos
lakásokkal, kedves emberekkel. Ez most komoly, hogy egy ilyen környéken lakik? Nem
vámpírnak való. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor kiszállt az autóból, egy pasas
ráköszönt. A fickó ember volt… Úgy tűnt számomra, hogy nem is tudja, hogy kicsoda ez az
alak igazából. Hagyjuk ezt az egészet, nem akarok belefolyni az életébe.
- Kösz a fuvart. – hajolt be az ablakon.
- nincs mit. – rándítottam meg a vállam.
Te jó ég! Tényleg ide megy be. Egy teljesen átlagos lépcsőházba. Semmi nyoma a
sötétségnek, a gonoszságnak. Jó kis rejtekhelye van, az már egyszer biztos. Én magam sem
gondoltam volna, hogy errefelé kell őt keresni. Ki kell vernem már a fejemből! Túl sokat
voltam vele az utóbbi időkben, de most végre vége mindennek. Hétfőn leadom a jelentést és
minden újra a régi lesz. Néhány utca és lámpa után már a ház előtt álltam meg. Kivettem a
csomagomat és felmásztam a harmadikra. Kivételesen elsőre sikerült megtalálni a kulcsot,
ugyanis a zsebembe tettem. Odabenn minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Talán egy kicsit
koszosabb. Ledobtam a cuccom és indultam a szomszédba Cleoért. Bekopogtam és Elsie
nyitott ajtót. Érdekes jelenség volt, az már egyszer biztos. Alapjában véve aranyos lány, csak
a stílusa nem tükrözi ezt. Finoman szólva vonzódik a sötét dolgokhoz. Angyali arcához
éjfekete stílus társult. Mindezek ellenére kedveltem. Mondjuk az is hozzájárult ehhez, hogy
valósággal istenített. Ha lehet mondani, ő volt az elsőszámú rajongóm. Cleo a sötétszürke
bundájával valósággal virított az ölében. Nem tudom honnan szedi a cuccait, de ennyire
fekete holmikat még sehol sem láttam. Arcán hatalmas mosollyal fogadott. Ha Cleo nem lett
volna a kezében, akkor talán még a nyakamba is ugrik. Mindig fel volt dobva, ha láthatott.
Cleo azonnal az ölembe ugrott. Hiányoztam neki.
- Nem volt semmi gond vele? – kérdeztem Elsiet.
- Á, dehogy! Öröm volt vigyázni rá.
- Még egyszer, köszi.
- Szívesen, máskor is.
Láttam, hogy még szívesen csevegett volna velem, de az a helyzet, hogy nekem nem nagyon
volt kedvem hozzá. Jobb szerettem volna már egyedül maradni. Neki is feltűnt egyből,
úgyhogy nem is ragozta tovább. Végre valahára igazán hazaértem. Cleot egyből elengedtem,
hadd kószáljon a lakásban. Idegesen szaglászott végig engem és a táskámat. Elmúlt a kezdeti
lelkesedése irántam, megérezte a vámpírszagot. Egyáltalán nem szerette. Meg tudom őt érteni.
Az összes cuccom egyből bedobtam a mosógépbe, magamnak pedig fürdővizet engedtem. Le
akartam mosni mindent, ami az elmúlt héthez kötött. Ez most jobban esett, mint bármikor. A
kezemről még indulás előtt levettem a kötést, a seb már szépen gyógyult. Igyekeztem
vigyázni rá, de valahogy nem álltam a kötéseket. Anno jutott belőlük éppen elég. A víz

ý 31 ý
kellemesen meleg volt, nagyon jól esett, már igazán rám fért. A hajmosás okozott még némi
problémát, már csak a kezem miatt. Kicsit sokáig tartott, de végül is sikerült és ez volt a
legfontosabb. Tiszta ruhát vettem és leültem a nappaliban utoljára átnézni a papírokat. Az az
igazság, hogy jobb dolgot nem tudtam momentán kitalálni és nem akarok beégni azzal, hogy
valamit véletlenül összekavarok. Nem tartom magam maximalistának, de ezt az ügyet
alaposan el akartam intézni, nehogy később előkerüljön. Már jó ideje dolgoztam, Cleo velem
szemben ült az asztalon. Váratlanul felpattant és az ajtó felé fújtatott. Valaki egy papírfecnit
csúsztatott be az ajtó alatt. Hát ez érdekes. Fölvetten a cetlit. Elsie kézírása volt rajta. Biztosan
azért dobta be, mert azt hitte, hogy pihenek. Míg visszamentem az asztalhoz, elolvastam a
kusza kézírást. Amolyan meghívóféle volt. Egyből gondoltam, hogy az ő ötlete lehet. Egy
örülünk, hogy itthon vagy Katelyn - parti, a magunk módján. Vagyis: este várnak a szokott
helyen. Mosolyogtam magamban. Annyira aranyosak. Régen gyűltünk már így össze, talán
úgy három hete. Őszintén? Hiányzott a társaságuk. Most már kezdhetek azon gondolkodni,
hogy mit vegyek fel. Pár perc töprengés után sikerült néhány ruhát kiválogatnom, de mégsem
tudtam dönteni. Sorban terítettem végig őket az ágyon. Nem volt elsődleges kritérium, hogy
csinos legyek, de azért nem árt. Bár ahová megyünk, ott szinte mindegy. A belvárosi
Barkley’s nevű kiskocsmába inkább az igényesebb közönség járt. Nem magamat akartam
fényezni, de ide nem engedtek be akárkit. Szóval nem volt rossz kis hely, szerettem oda járni,
csak ne lenne olyan messze. Éreztem, hogy sokára fogok elkészülni. A ruhaválasztást
egyszerűen sikerült megoldanom: Cleora bírtam az ügyet. Eddig mindig jól választott, azt
hiszem ezúttal is. Magamra húztam a kedvenc fekete farmerom, meg egy egyszerű, szürke
felsőt. Most aztán voltam bajban! Sikerült egy remek kollekciót összehoznom. Igazán
remekül festettem benne, csak éppen egy átkozott kést sem tudtam elrejteni, nemhogy bármi
mást. Fegyver nélkül pedig nem vagyok hajlandó kitenni a lábam a házból. Ehhez az egyhez
ragaszkodom. A felsővel volt a baj, túl passzos. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nem akartam
Cleot megbántani azzal, hogy egy másikat keresek. Így hát ismét gondolkodóra fogtam a
dolgot. A francba ezzel a nyavalyás késmániámmal! Minden sokkal könnyebb lenne, ha nem
akarnék minden áron magammal vinni egyet. De muszáj, nem tudnék nélküle elindulni. Nem
maradt más, minthogy csízmát húzzak, és a szárába tegyem. Így szeretem a legjobban. Kicsit
összképromboló, de a célra pont megfelel. Elég rendesen elszaladt az idő, már rég el kellett
volna indulnom. Gyorsan összekötöttem a hajam, felkaptam a dzsekim és rohantam is kifelé.
Leintettem egy taxit, bemondtam a címet. Nem mehettem a saját kocsimmal, arra is
gondolnom kellett, hogy hogyan fogok hazajönni néhány sör után. Úgy nem lehet vezetni,
legalábbis nekem nem megy valami fényesen. Szombat este lévén elég nagy volt a forgalom.
Mindenki éppen most akar eljutni valahova, amikor én is úton vagyok. Az út tovább tartott,
mint gondoltam, de végül egyben megérkeztem. Mindenki csak rám várt. Ez most teljesen
úgy hangzik, mintha egy kisebb tömeg lett volna ott, pedig egyáltalán nem. Össz-visz négyen
voltunk. Nem egy nagy társaság, de annál meghittebb, már ha lehet így fogalmazni. Igazán
tapintatosak voltak, nem nagyon kérdezgettek az odaát történtekről, csak úgy spontán
beszélgettünk. Pont erre volt szükségem, hogy kiürítsem az agyam. Ahogy telt az idő, úgy
fogyott egyre több sör, meg más egyéb is. Észre sem vettük és az asztalunk már tele volt üres
üvegekkel. Régen szórakoztam már ilyen jól. Tényleg nem történt semmi különös, de éppen
ez volt a jó benne. Hihetetlen, de már éjfél is elmúlt, de még mindig nem fogytunk ki a
témából. Szívesen maradtunk volna még, de kettőkor a tulaj finoman közölte velünk, hogy
távozzunk, mert szeretne már bezárni. Kelletlenül másztunk ki az utcára. A többiek mondták,
hogy akkor menjünk haza, de én nem akartam. Talán a túlzásba vitt sörözés miatt lehetett, de
leálltam velük veszekedni a Barkley’s előtt. Nem voltam hajlandó hazamenni, ragaszkodtam a
társaságukhoz. Jó negyed órás munkájukba került, mire rávettek, hogy beüljek egy taxiba.
Biztosra veszem, hogy ők még kikötöttek valahol, de engem ár nem akartak magukkal vinni,
na de nem azért, mert nem kedvelnek… Innentől kezdve már nem sok mindenre emlékszem.

ý 32 ý
A házak egymás után suhantak el a kocsi ablaka előtt. Némán bámultam kifelé és a
gondolatok fonala egyszer csak megszakadt. Azt hiszem nagyjából sikerült kialudnom
magam, bár a fejem rettenetesen sajgott. Igen lassan sikerült magamhoz térnem, a szemem
nem bírtam kinyitni. Éreztem, hogy valaki van mellettem az ágyban. Kezem egy jéghideg
testet karolt át. A pulzusom szépen felpörgött, ahogy az meg van írva, ha a frász kerülgeti az
embert. Ki sem mertem nyitni a szemem, nem akartam tudni a valóságról. Csak lassan
nyitottam ki, egészen lassan. Márvány fehér bőr, szőke haj… Édes Istenem, egyenesen
Christian képébe bámultam. Itt aludt mellettem az ágyban, a maga félmeztelen valójában. Mit
keres ez itt? És ami még fontosabb, mit keresek én mellette? Mit művelt velem? Az a
bizonyos pumpa most jobban felment bennem, mint valaha. Egész testtel felé fordultam és
reflexesen kést szorítottam a torkához.
- Tűnj innen! – ordítottam a képébe.
Szép kis ébresztés, ezúttal igazán megérdemli.
- Ezt inkább én mondhatnám. – felelt higgadtan.
- Hogyan?
- Tedd el a kést kislány, nem vagy otthon.
Felültem az ágyban és körülnéztem. Az ereimben valósággal meghűlt a vér. Szóhoz sem
tudtam jutni a döbbenettől, ez tényleg nem az én lakásom. Úrrá lett rajtam a kétségbeesés és a
pánik. Voltam már éppen elég szar helyzetben, de mind közül ez volt a legrémesebb. Azt
hittem, hogy ott helyben elájulok. Való igaz, pár perc kimaradt, össze kellett szednem magam.
Nem voltam valahogy maximálisan képes rá. mintha mindez csak egy rossz álom lenne. Talán
tényleg az. Annyira valószerűtlen. Magamtól sose jönnék ide. Csak ültem és kómásan
vakargattam a fejem.
- Ahogy elnézem, igazán rád férne egy jó erős kávé.
Szinte a gondolataimban olvasott. Nem vágytam egyébre, mint egy csésze forró, gőzölgő
kávéra. Gondolkodni ráérek azután is.
- Jó lenne. – feleltem kurtán.
Pár perc múlva már a kezemen éreztem a csésze forróságát. Igyekezetem leküzdeni az
idegességemet. Nem tudtam leplezni a nyugtalanságomat, bármennyire is próbáltam
érzelemmentesre simítani az arcom. Előle nem titkolhattam semmit, most nem.
- Mégis mit keresek itt nálad? – kockáztattam meg ezt a szerencsétlen kérdést.
- Nem csodálom, hogy nem emlékszel semmire. Jó kis estéd lehetett.
Bambább fejet már nem is vághattam volna. Ezúttal tényleg nem értettem semmit, egyszerűen
nem emlékeztem. A taxi ablaka előtt elsuhanó házak árnyai még ott voltak a fejemben, de
ettől kezdve mintha elvágták volna.
- Te tényleg nem emlékszel. – jegyezte meg.
- Gratulálok, elég sokáig tartott, míg leesett.
- Egész hajnalban itt verted az ajtót. Igazán nem akartam, hogy felkeltsd az egész házat,
kénytelen voltalak beengedni.
Hihetetlenül hangzott az egész.
- Jobbat is kitalálhattál volna!
- Ugyan már, eszembe sem jutna hazudni neked.
- Nem is hazudsz, csak az igazságot titkolod el.
- Állítsd le magad jó! Segíteni akartam, de ha már ez is baj, akkor nyugodtan elmehetsz.
- Rendben.
Irtóra dühös voltam. Meg sem vártam, hogy mit mond, a csészét lecsaptam a szekrényre és
kiviharzottam a szobából. A dzsekim ott hevert a nappaliban az asztalon. Még ez is! Újabb
másodpercek, amiket ezen a helyen kell töltenem. Egyszerűen rémes. Szerettem volna
mihamarabb itt hagyni ezt az átkozott helyet, de a szemem megakadt egy nyitott ajtón. Nem
álltam meg, hogy be ne menjek. A szobában mindenütt festmények, a falon és a földön a

ý 33 ý
bútornak támasztva. Elsőre azt hittem, hogy káprázik a szemem. Még sosem láttam ennyi
szép dolgot egy helyen, még a múzeumokban sem, bár nem tartom magam nagy
művészetrajongónak. Ámulva néztem végig a képeket. Mit kereshetnek itt nála? Szinte
azonnal választ kaptam: a szoba végében egy állvány volt, rajta egy kép letakarva, mellette
néhány ecset. Váratlanul Christian jelent meg mögöttem az ajtóban.
- Na, mi az, nem mentél még el?
- Máris megyek, csak kérdeznék még valamit.
- Mi lenne az?
- Ezeket most loptad, vagy festetted?
Felnevetett. Ezek szerint tényleg az ő műve mindegyik. Most ledöbbentem. Egy egészen új
oldaláról ismerhettem meg.
- Valamivel el kell ütni az időt.
- Van is belőle neked bőven. – poénkodtam.
Túl szerény. Ez egyáltalán nem vall rá. A vámpírok köztudottan élvezik, ha bármivel is
dicsekedhetnek, az ego a mindenük. De ő más. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet a letakart
vásznon, miért rejtegeti. Le akartam húzni a leplet róla.
- Azt még ne. Nincs kész.
- Nem hiszem, hogy csak ezért nem akarod megmutatni.
- Kezdett kicsit olyannak tűnni, mintha félne. Egy festmény vajon miért ér neki ennyit? Vagy
talán tőlem félne? Az lehetetlen. Gonosz módon lerántottam a leplet. A látványtól
elkerekedtek a szemeim. Alig kaptam levegőt. Sok mindenre gondoltam, de erre végképp
nem. Saját magam láttam a képen. Vagyishogy mégsem, mert én sosem néznék így ki. Bár
meg kell hagyni a hosszú ruha igazán jól mutatott rajtam. Christianra néztem. Látszott, hogy
fel van készülve a legrosszabbra, ami a reakcióimat illeti. Nem volt szívem megbántani.
- Egész jó, de a szemem egy kicsit sötétebb.
Elégedetten mosolygott.
- Már azt hittem, hogy ki fogsz bukni és ismét a késeddel hadonászol majd.
- Megint bunkó vagy. Nem is értem, hogy aki erre képes, az hogy tud így viselkedni.
- Nem ismersz még eléggé.
- Hát ez igaz, de vissza is áll a dolog.
Magamra húztam a dzsekit és otthagytam. Nem hívtam taxit, gyalog indultam haza.
Gondolkodnom kellett. Eszembe villant egy mondata, amit néhány napja részegen mondott
nekem: Hiszen én, szeretlek. Fene se gondolta akkor, hogy akár komoly is lehet. Azt hiszem,
át kell egy kicsit értékelnem a fickót, hiszen egy képet fest rólam. Még sosem voltam ennyire
összezavarodva. Mit akarhat tőlem? Azt hittem már sosem érek haza, ezek a gondolatok
kezdték kikezdeni az agyamat. Alig vártam, hogy visszaérjek. A lakásom nyitva volt, de nem
ijedtem meg, odabentről Elsie hangját hallottam. Értetlenül néztem rá.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Hol a fenében jártál? – vont kérdőre –Cleo már majd’ éhen halt.
- Kösz, hogy gondoltál rá.
- Mi történt veled? Egyre furább vagy.
- Ha lehet, inkább nem részletezném.
Szegény lány, már tudta jól, hogy mikor nem érdemes firtatni a dolgokat. Ez is egy ilyen
pillanat volt. Előbb még saját magammal kell tisztáznom mindent. Lekuporodtam a fotelba.
Nem csodálkoztam volna, ha Cleo már felém sem hederít, mostanában rendesen
elhanyagoltam. Ennek ellenére az ölembe mászott. Cirógatni kezdtem, de az agyam egészen
máshol járt. Nem tudtam kiverni a fejemből az elmúlt napok történéseit. Próbáltam összerakni
a képet, de lehetetlen volt. Utálom az ilyeneket. Kicsit kezdek kétségbeesni. Igazán csak
akkor érzem magam biztonságban, ha tudom, mit várhatok és azt is, hogy miért. Ideje volt
már nekem is valami kaját kerítenem, egy kávéval nem igazán lehet jóllakni. Hiába

ý 34 ý
keresgéltem, alig találtam valami értelmeset. Ugyebár megint voltam mindenhol, csak boltban
nem. Összeütöttem egy rántottát, bár kenyér nem volt hozzá, de még így is jobb a semminél.
Nem gondoltam már másra, csakis arra, hogy holnap reggel leadom a jelentésem és vége
ennek az egésznek. Éppen ez volt a legnyomósabb érvem, amiért vártam a hétfőt. Reggel
kivételesen sikerült időben beérnem. Szinte boldog voltam, ahogy a papírokat a főnök
asztalára tettem. Ő majd továbbítja a feletteseinek. Végre megnyugodhatok. Ismét jöhetnek a
szokásos ”jellegtelen” problémák. Az asztalomon egy újabb üzenet várt. Ezúttal semmi
hivataloskodás, kézírás egyszerű papíron. Nem akartam hinni a szememnek. Hogy csinálja
ezt? Az üzenetet Christian írta. Találkozni akar velem, még van egy kis mondanivalója. Ha
szombat este, vagyis inkább vasárnap hajnalban nem nála kötök ki, akkor szívesen vettem
volna ezt az egészet, de így nem. Látni sem akartam. Teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik.
A kíváncsiságom azonban mégis felülkerekedett minden racionális gondolatomon. Munka
után egyenesen a megbeszélt helyre mentem, egy közeli parkba. Valamelyest megnyugtatott,
hogy nyilvános helyen vagyunk, de a sötétedés közeledte némi aggodalommal töltött el. Ott
várt az egyik padon. Nem tudtunk túl sok szót váltani, mert néhány furcsa alak jelent meg.
Életemben nem láttam őket, de egyenesen felénk tartottak. Azonnal leesett, hogy Christiantól
akarnak valamit. Szemmel láthatóan nem kedvelték. Valósággal szikrázott a levegő közöttük.
Éreztem, hogy engem sem néznek valami jó szemmel. Valami régi ügy lehetett, az már biztos.
Ennyire azért ismerem Christiant. Szokásomhoz híven sikerült megejtenem néhány csípős
megjegyzést. Nekik sem kellett több, máris egy kalap alá vettek a vámpírral. Gondoltam,
hogy nem ússzuk meg balhé nélkül. Annyira nem volt kedvem hozzá. Az az egy vígasztalt,
hogy csak ketten mertek szembeszállni Christiannal, még így vámpír létükre is. Nem lehetnek
valami bátrak, vagy csak tapasztalatlanok. Néhány szemvillanás alatt elszabadult a pokol.
Szerencsémre nekem a nyeszledtebbik jutott. A gyerek talán egy-két hónapja lehetett vámpír.
Az ilyenek a legrosszabbak. Túl sok bennük az önbizalom, azt hiszik, hogy bármire képesek.
Itt az idő, hogy valaki megmutassa neki, hogy egyáltalán nem így van. A másik sokkal
tapasztaltabb volt, látszott rajta. Nem ez volt az első harca, de szerintem Christian könnyen
elintézi. Sikerült meglepnem az ellenfelem, nem gondolta volna, hogy fegyverem van. Elég
gyorsan mozgott, igyekezett közel kerülni hozzám, lefogni a kezem. Mögém került és
hátraszorította mind a két kezemet. Azt hitte nyert ügye van, de ráfázott. Ahogy csak bírtam a
lábára tapostam, kiszabadultam a szorításából, megfordultam és teljes erővel orrba vágtam.
Ömleni kezdett a vére. Sikerült elvennem a kedvét a további verekedéstől, ugyanis hátrálni
kezdett. A másik fickó is elég szar helyzetben volt, Christian már a torkát szorongatta. Úgy
tűnik megelégedett ennyivel, elengedte. Előbb még azonban odasúgott neki valamit. Fülüket-
farkukat behúzva sunnyogtak el. Biztosra vettem, hogy többet nem látjuk őket.
- Jól vagy?
- Mit akartak ezek? – kérdeztem vissza.
- Semmi különöset, csak egy kicsit haragszanak rám.
- Rád mindenki haragszik… Akkor térjünk a lényegre. – sürgettem – Remélem, azt akarod
elmondani, amit már régóta hallani szeretnék.
- Azt hiszem igen. De nem vonulnánk valami csendesebb helyre?
Fogalmam sem volt, hogy mit akar ebből kihozni.
- Mégis mire gondolsz?
- Esetleg hozzám…
Na, ezt már nem hagyhattam.
- Akkor már inkább menjünk hozzám, ha nem gond.
- Nekem nem, és neked? – mosolygott.
- Komolytalan vagy. – jegyeztem meg – Én csak beszélni akarok veled, semmi más.
Nem szólt semmit. Ismét kezdett idegesíteni. Szerencsére csak ennyi volt az egész. Szótlanul
mentünk egymás mellett. Ebben a kínos csöndben az út még hosszabbnak tűnt, mint

ý 35 ý
egyébként. Elsiet leszámítva senki sem látott minket belépni a lakásba. Ő valahogy mindig
mindent lát és tud. Láttam, hogy ezúttal nem ért semmit, de a magyarázkodást inkább
későbbre halasztanám. Cleo a szokottnál is idegesebb volt. Érthető. A nappaliban telepedtünk
le. Teljesen abszurd ez az egész. Még hogy egy vámpírral beszélgessek itt, akit én magam
hoztam ide. Ettől rosszabb már nem igazán történhet.
- Mit akarsz hallani? Miről meséljek?
Ezt nevezem, most tényleg úgy tűnik, hogy nyílt lapokkal játszik. Rengeteg kérdésem lett
volna, de úgy gondoltam, jobb, ha szépen lassan adagolom.
- Miért csinálod ezt az egészet, hiszen te is közéjük tartozol? Miért éri meg neked, hogy
állandóan az útjukban légy?
- Ez aztán jó kis kérdés, mondhatom. Egyenesen bele a közepébe! Ki tanított meg erre? –
poénkodott.
Értettem a viccet, még nevettem is rajta. Christian arca egy másodperc leforgása alatt
elkomorodott.
- Nem is most kezdődött és egyáltalán nem is itt. Jó néhány évtizede történt minden, még az
Óhazában. Onnan jöttem, ott töltöttem vámpírlétem első napjait. Nem önszántamból
választottam ezt az egészet, a halál közelsége kényszerítet rá.
Elképedve hallgattam a meséjét. Koránt sem gondoltam volna, hogy ennyire mélyre nyúlnak
az ügy gyökerei. Azt hittem, hogy csak szimplán utál valakit és kész.
- Talán nem is akkor kezdődött, hanem az utána következő napokban. Úgy járkáltam a saját
otthonomban, mint egy idegen. Szinte féltek tőlem. Mondanom sem kell, hogy mennyire
borzalmas volt. És mindez azért, mert élni akartam. Ennyit erről. Mikor belevágtam ebbe az
egészbe, még fogalmam sem volt, hogy ez lesz a vége. Mindenki kívülállóként kezelt, talán
csak a nővérem volt kivétel. Rajta kívül senki sem állt szóba velem. Legalábbis úgy nem,
mint azelőtt. Lehet, hogy velem van a baj, de inkább örülniük kellett volna, hogy élek, vagy
inkább hagyni, meghalni. Az anyám szép lassan belebolondult ebbe az egészbe. Mindez az
átkozott vérszívók miatt. Ha ez még nem lenne elég, az egyik éjjel kigyulladt a ház. Nem
tudom azt hinni, hogy véletlen volt, pedig jobb lenne. Úgy hiszem, hogy egy elkeseredett
elme végső húzása volt az egész. Hiába próbáltam visszamenni érte, már nem találtam, a ház
pedig porig égett. Tudom, hogy csak gyerekes bosszúvágy, de nekem akkor is sokat jelent.
Tönkretették az életem.
Na, most jött el a pillanat, hogy megsajnáltam. Csak éppen az volt a ciki az egészben, hogy
nem tudtam mit is kéne tennem.
- Kíváncsi vagy még valamire?
- Hogy tudsz ezután ennyire tárgyilagos lenni?
- Az az igazság, hogy már én sem tudom.
Annál elkeseredettebb arcot, mint akkor, még sosem láttam.
- Ami az én helyzetemet illeti, az sem túl rózsás. mondhatjuk, hogy az utóbbi időkben a
családom nem igazán keresi a társaságomat, és én sem az övékét. – igyekeztem vigasztalni.
- De ők legalább élnek.
- Ez az egy igaz. – dörzsölgettem zavaromban a nyakam. – A francba!
- Az a rohadék kitépte a láncom a nyakamból. – feleltem dühösen.
- Igazán kár érte. Egészen jól állt.
Kezdtem magam feszélyezve érezni. A kereszt nélkül teljesen védtelen voltam. Legalábbis
számomra úgy tűnt.
- Nem kell ennyire elszomorodnod, majd veszel másikat.
- Ezt nem értheted. Már egészen hozzám nőtt. Hiányzik.
Ez kb. olyan volt, mintha a legféltettebb titkomat adtam volna ki neki. Valahogy azonban
mégsem volt képes megérteni engem. Képes a legfontosabb dolgokat félvállról venni, a
lényegteleneket pedig előtérbe helyezni. Sohasem fogom kiismerni, pláne ezek után. Eddig

ý 36 ý
mindent olyan ügyesen titkolt el előlem. Amúgy szerintem ennek az egésznek nem volt
semmi értelme. Igazán elmondhatott volna mindent az elején. Sokkal könnyebb lett volna.
Mostanra azonban már édes mindegy. Lassan kezdtem átérezni a helyzetét. Tényleg szörnyű
ez az egész. Így szinte minden tette értelmet nyer számomra. Mindezzel viszont sikerült
elérnie azt, hogy nem tudtam a szemébe nézni. Nem állt szándékomban túl közel kerülni
hozzá. Már így is átléptem jó pár határt. A legrosszabb az volt az egészben, hogy amíg mesélt,
én mindvégig éreztem a gondolatait. Muszáj volt a fejébe néznem, nem akartam még egy
átverést. Valami egészen mást kaptam. Lehet, hogy szándékosan hagyta, de az is lehet, hogy
nem. Mindenesetre rémisztő volt. Fájdalom és reménytelenség, hűvös fátyollal lefedve. Ez
volt hát ő, az igazi Christian. Igyekeztem kerülni a tekintetét, de szinte lehetetlen volt.
Felálltam és az ablakhoz léptem. Még mindig rajta gondolkodtam és azon, ami velem történt.
- Annyira azért nem szörnyű. – törte meg a csendet – Már megszoktam.
Visszafordultam hozzá és elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem.
- Ilyet nem mondhatsz! Nem tudom elhinni!
- Pedig így van.
Nem tudtam szabadulni a tekintetétől és a gondolataitól. A szomorúsága már az én lelkemre is
kezdett átkúszni. Ezt annyira nem kívántam, de nem tudtam semmit sem tenni ellene. Sosem
számítottam arra, hogy ennyi keserűség lakik benne és így meg tud fertőzni vele. Félnem
kellett volna, de már arra is képtelen voltam. Képtelen voltam gondolkodni. A tudatom
mélyén ott lappangott a menekülés utáni vágy, valahol legbelül éreztem, hogy itt nem stimmel
valami. Nem vagyok teljesen önmagam.
- Jobb, ha most megyek.
Egy pillanat alatt megváltozott minden. Elengedett magától. A gondolatainak súlya egy
másodperc alatt semmivé foszlott, de azt nem mondanám, hogy nyomtalanul. Nehezen
szedtem a levegőt, az agyam össze volt kavarva. Sötétben tapogatóztam. Nem volt valami
kellemes, teljesen elgyengültem tőle. Elvesztettem az egyensúlyom, próbáltam
megkapaszkodni valamiben. Erre ő megragadta a karomat és az ölébe rántott. Megcsókolt.
Először alig kaptam levegőt, de aztán megnyugodtam. Tudtam, hogy nem fog bántani, ma
biztosan nem. Hogy honnan, azt ne kérdezzék. Éreztem ajkainak jeges hidegét, szemfogai
fémes ridegségét. Hosszan és forrón csókolt. Be kell vallanom, hogy titkon még jól is esett.
Nem gondoltam volna, hogy egy vámpír ennyire gyengéd is tud lenni. Ugyanolyan erőszakos
vadállatnak tartottam őket, mint bárki más. Azt hiszem, ezentúl más véleményen leszek,
legalábbis ezt az egyet illetően. Mindezek ellenére nem tudtam elfelejteni, hogy mocskosul
kihasznált. Kapott is érte egy hatalmas pofont.
- Tűnj innen! – mutattam utat az ajtó felé.
Egyáltalán nem haragudott, sőt, szerintem egyenesen boldog volt.
- Nekem ne vigyorogj itt, kifelé! – vágtam ki az ajtót.
- Viszlát, kicsi Katie. – suttogta.
- Takarodj! – üvöltöttem utána.
A kiabálásomra Elsie jött elő. Látta, hogy iszonyatosan dühös vagyok. Vigasztalni próbált, de
hasztalan. Átkarolt és bekísért a szobámba. Annyira ideges voltam, hogy már majdnem
zokogásban törtem ki.
- Mi történt?
- Ígérd meg, hogy sosem fogsz átverni. – kértem.
- Eszembe sem jutna. Ki volt ez az alak?
- Egy rohadék, egy szemét állat… egy vámpír.
A lány szemei elkerekedtek. Szinte biztos, hogy nem tudta, valójában mi is Christian.
- Bántott?
- Utálom. Látni sem akarom többet!
- Mi történt mégis?

ý 37 ý
- Próbálja magát belopni a szívembe. Ki nem állhatom. Már csak ezért is. Sok minden van
már a rovásán.
Elsie nem szólt semmit, hozott inkább egy forró teát. Nehezen nyugszom meg, idő kell hozzá.
Tele voltam indulatokkal. Lassan szürcsöltem a teát és nagy boci szemekkel bámultam a
lányra. Ő az egyetlen, akire igazán számíthatok. Benne megbízom.
- Pihenned kéne.
- Nem tudok. Túlságosan is felhúzott.
- Nyugodj meg. Ez nem tesz jót neked, túl sokat idegeskedsz.
- Könnyen beszélsz. – szúrtam le.
Nem igazán tetszett neki, de nekem most elnézte. Túl makacs vagyok ahhoz, hogy csak úgy
önszántamból szót fogadjak. Jót akart, de valahogy nehezemre esett megfogadni a tanácsait.
Tudta jól, hogy ilyen vagyok, talán épp ezért kedvelt annyira. Bár nehezen akartam elhinni,
hogy képes engem elviselni. Köztudottan nehéz természet vagyok. Csendben emésztettem
magam, kezemben a bögrével. Tekintetem üressé vált. Sós könnyek szántották végig az
arcomat.
- Mondd el mi történt.
- Semmi, igazán semmi.
Egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon, olyan lettem, mint egy kisiskolás. Csak bőgtem
és bőgtem megállás nélkül. Már másodjára sírok miatta. Elsie átölelt és magához szorított.
- Nincsen semmi baj.
Még hogy semmi baj… Teljesen ki vagyok készülve. Biztosra veszem, hogy az egészet csak
hazudta, hogy egy csókot kicsalhasson. Hogy lehet ennyire aljas? Máig sem tudom megérteni.
Eddig tényleg azt hittem, hogy megváltozott, de ezek után már tényleg nem tudom, hogy mit
gondoljak róla. Sőt, az a legnagyobb probléma, hogy rajta kívül most nem is tudok másra
gondolni. Mintha már nem is lennék önmagam. Elkeserítő ez az egész helyzet. Elsie hiába
vigasztalt, nem tudtam megnyugodni, bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam rá. A
könnyeim még mindig folytak, de egyáltalán nem akartam sírni. Egyetlen gyerekkori
emlékemet, egy rongyos mackót vettem az ölembe. Már az is csoda, hogy egy darabban volt,
annyira régi, de nem adtam volna a világ összes kincséért sem. Lefeküdtem és próbáltam
levegőt venni. Nehezen ment, még mindig fojtogattak a könnyek. Magamhoz öleltem a
mackót. Azt hiszem kezdtem kicsit megnyugodni, sikerült elaludnom. Elsie betakart és egész
éjjel mellettem maradt. Reggel valahogy szarabbul éreztem magam, mint az este, csak éppen
már nem bőgtem. Nyakig takaróba tekerve feküdtem ott, duzzogva az ágyon.
- Kérhetek egy szívességet?
- Nyugodtan.
- Nincs ma kedvem bemenni, nem akarok beszélni senkivel.
- Jobb is, ha itthon maradsz egy kicsit.
- Betelefonálnál?
- Persze.
Kiment a nappaliba a telefonhoz. Halványan hallottam a hangját. Valaki bekopogtatott.
Rendesen megijedtem és összerezzentem. Az ajtó kinyílott, de nem hallottam bejönni senkit.
Elsie visszajött egy dobozkával és egy borítékkal a kezében.
- Ki volt az?
- Fogalmam sincs, nem láttam senkit. Ezt hagyták a küszöbön, tessék.
Kinyitottam a borítékot, csupán egyetlen mondat állt rajta: Remélem nem haragszol a
tegnapiért: Christian.
- Eredj a pokolba! – vágtam a dobozt a sarokba.
- Nem is érdekel, hogy mi van benne? Nem nézed meg?
- Eszem ágában sincs. Jobb lenne, ha békén hagyna.
- Ő küldte?

ý 38 ý
- Ki más?
Elsie felvette a dobozt és letette az asztalra.
- Tüntesd el innen, látni sem akarom!
- Amúgy azt üzenik, hogy nyugodtan maradj itthon. – mondta, miközben kivitte a dobozt és a
levelet – Ha nem gond, akkor most mennék.
- Nyugodtan. Köszi, hogy eddig is maradtál.
Pár perc múlva ismét az ajtó nyílását hallottam.
- Itt hagytál valamit? – kiáltottam ki.
Nem szólt vissza senki. Biztosan csak képzelődtem. Mégsem! Cleo idegesen fújtatott és a
szőrét meresztette. Száz százalék, hogy van itt valaki. Christian jelent meg a szobám
ajtajában.
- Miért nem tudsz végre békén hagyni?
- Nem tudlak, és nem is akarlak.
- Komolyan nem akarlak látni. Menj el!
- Nem érdekel, hogy mit fogsz csinálni, akkor sem megyek el. – erősködött.
Behozott egy széket, leült velem szembe és bámulni kezdett. Kezében ott volt a dobozka.
- Idegesítesz. – mondtam minél undokabb fejet vágva.
- Meg sem nézted? Nem is érdekel, hogy mi van benne? Pedig én magam választottam,
kifejezetten Neked.
- Megint hazudsz. Ugyanúgy, mint tegnap.
- Nem igaz, hogy nem látod… Nézz már rám!
- Mit akarsz már megint ezzel a marhasággal?! Átlátok rajtad.
- Dehogy Katie, látom, hogy homályban vagy. Nem tudsz megszabadulni az előítéleteidtől.
Számodra mind egyformák vagyunk…
- Hagyd a prédikációt!
- Nem tudnál végre olyannak látni, amilyen valójában vagyok?
- Számomra mindig is egy gyilkos maradsz!
- Bármennyire nem látod, most megbántottál. Teljesen hiába minden. Valóban nincs esélyem
nálad. Fölöslegesen próbálkozom. Ezt azért itt hagyom, hátha meggondolod magad. Tudod,
hol találsz…
A dobozt mellém dobta az ágyra, majd minden szó nélkül lelépett. Azt hittem, hogy végre
sikerül lehiggadnom, de ő ismét felhúzott. Szét tudtam volna robbanni a dühtől. A szavai még
mindig ott csengtek a fülemben. Jobban belegondoltam az egészbe. Ha csak azt figyelem,
ahogy az elmúlt napokban viselkedett velem, kimondottan kedves volt, minden bunkóságom
ellenére. Újra kezembe vettem a borítékot. Egymás után olvastam újra és újra a sorokat.
Kezdtem belátni, hogy akár tévedhetek is. Az utóbbi években túl sokat csalódtam a világban.
Kinyitottam a dobozkát. A lélegzetem is elakadt, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.
Egy egyszerű, mezei ezüstlánc volt benne, de a medál, ami rajta függött, az csodaszép volt.
Sosem láttam még ilyen szép keresztet. Különlegesen finom volt a kidolgozása. Rácsaptam a
dobozra a fedelét és Christian után rohantam. Nem néztem volna ki belőle, hogy pont egy
ilyen láncot hoz nekem, bármi mást, csak ezt nem. Annál kiszámíthatatlanabb alakot, mint ő,
még nem találtam, de most örültem neki. Az utcán értem utol. Hallotta a lépteimet,
megfordult.
- Mit akarsz?
- Hááát… - meg sem tudtam először mukkanni.
- Na!
Mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy ezt fogom tenni. Még saját magam is
megleptem. Gőzöm sincs, hogy miért, de mégis megeset: a nyakába borultam.
- Mi az, ennyire tetszik?
- Nagyon.

ý 39 ý
- Látod, csak nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek hiszel.
- Á dehogy. – mosolyogtam.
A doboz még mindig ott lapult a kezemben. Elvette tőlem és a láncot a nyakamba akasztotta.
- Így máris sokkal szebb vagy. – súgta a fülembe.
A hangja most nem tűnt olyan ridegnek, teljesen más volt.
- És mégis miért kapom? – néztem a szemébe.
- Mert szeretlek.
Valósággal elmerültem a tekintetében. Nem láttam és nem hallottam, csak őt láttam magam
előtt. Ismét megcsókolt, ráadásul a nyílt utcán, az emberek előtt. Nem tudtam és nem is
akartam tenni semmit Talán mindennek éppen így kell lennie.
- Nem mennénk vissza a lakásba, itt egy kicsit furcsán érzem magam.
- Mi az, ciki velem mutatkoznod?
- Nem arról van szó…
- Értem én. – karolt át.
Sosem sikerül összeszednem egy normális pasit. Erre meg jön ő. Már-már tökéletesnek tűnik,
de mégiscsak van vele egy baj: vámpír. Ilyen az én formám. Jobban járnék, ha nem
akadékoskodnék annyit. Hagynom kéne néha az agyam helyett a szívemet is cselekedni, de
annyira nehéz. Elfogott a félelem, ahogy egymás mellett mentünk fel a lépcsőn és ő érezte a
félelmemet.
- Ha akarod, akkor elmehetek, csak kérned kell.
- Igazán nem szükséges…
- Ha már ilyen közel kerültünk egymáshoz, megpróbálhatnánk akár együtt is.
Korábban egy ilyen mondat után már biztos, hogy vér folyt volna, de ezúttal más volt a
helyzet.
- Akár.
- Ezt most vehetem igennek?
- Vedd, aminek akarod.
Tudta jól, hogy legszívesebben elküldtem volna, az iránta érzett félelem túlságosan is erős
volt. De le akartam győzni, minden áron, és talán már nem is csak ennyiről volt szó.
Megfogtam a kezét, hideg volt, mint mindig. Libabőrös lett a karom, ő csak mosolygott rajta.
Beengedtem a lakásba. Rettenetesen izgultam, látszott is rajtam rendesen. Az agyam
egyfolytában csak azt súgta, hogy hülyeség, amit csinálok, az egyik felem menekülni akart, de
a másik nem engedte.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte.
- Ez az én kérdésem, így nem ér!
- Nem vagy önmagad. Ez nem az a Katie, akit megismertem.
- Mit mondtam neked a Katieről?
- Alakul…
- Azt szeretnéd, hogy megint kést szegezzek a torkodnak?
- Azt azért nem, de kösz, hogy megkérdezted. Komolyan tetszik a lánc?
- Még sosem láttam ennyire szépet.
- Akkor hát megérte.
- Hogyan?
- Az egyik barátomat kértem meg, hogy készítse el, kifejezetten neked.
- Igazán nem kellett volna.
- Dehogyisnem, sőt, ennél sokkal többet is megérdemelsz.
Ahogy ott ült a nappaliban, egész érdekesen festett. Cleoval szemezett. Láthatóan nem tudják
elviselni egymást. Olyanok voltak, mint az ősi ellenségek. Gyűlölték egymást.
- Nem tudnál valamit csinálni a macskáddal? Utál engem.
- Majd megszeret, csak egy kicsit kedvesnek kell lenned hozzá.

ý 40 ý
Szemmel láthatóan nem tetszett neki a dolog. Nekem viszont annál fontosabb volt. Ha akar
valamit, akkor az a legkevesebb, hogy Cleot elviseli. Nehéz munka lesz, de meg kell próbálni.
Felvettem a macskát az ölembe és megnyugtatásul cirógatni kezdtem. Sejtette, hogy mire
készülök. Egyre idegesebb lett, ahogy Christianhoz közeledtem. Próbáltam nyugtatni.
Tudtam, hogy nem lesz hajlandó kimászni a kezeim közül. Egyre szorosabban bújt hozzám.
Megálltam Christian előtt.
- Mégis mit tervezel? – kérdezett gyanakodva.
- Ha maradni akarsz, akkor össze kell barátkoznotok.
- Nem fog menni. - tiltakozott.
- Ha rajtam múlik, akkor igen.
Ez a mondat megtetszett neki, láttam az arcán. Kezemben a cicával beleültem az ölébe.
Mintha csak erre várt volna, bár Cleoval nem számolt. Szegénykém, igyekezett minél
messzebb húzódni, de nem engedtem. Sikerült rávennem Christiant, hogy megsimogassa.
Cleonak sem kellett több, egyből végigmarta a kezét és elrohant.
- Sajnálom, azt hittem barátságosabb lesz.
- Semmi baj.
Ahogy ott ültem a karjai között, lassan kezdett eltűnni a félelmem. Lassan, de egész biztosan.
Egyáltalán nem bántott, nem is csinált semmit, azon kívül, hogy átölelt. A fejem a vállára
hajtottam. Egész sokáig ültünk így csendben. Sosem voltam még ilyen közel egy hozzá
hasonlóhoz. Magamon éreztem a lélegzetét. A szívem egyre lassabban vert, ahogy
fokozatosan megnyugodtam. Ami azt illeti, az embereket egészen jól kiismerem, tőlük soha
nem is tartottam, de ő egészen más eset. A vámpírok mindig is át tudtak verni, ha nem
figyeltem eléggé, de most érzem, hogy mindez igaz.
- Soha nem is akartalak bántani, még akkor sem. – törte meg a csendet.
- Csak ezt az egyet ne mondanád. Nem tudom elhinni.
- Akkor is hazudtak nekem. Rólad…
- Mit mondtak?
- Az már lényegtelen, az a fontos, amit tudok rólad, nem az, amit mondanak. Akkor elvakított
a düh. A mai napig bánom, amit tettem. Megértem, ha nem bocsátod meg nekem.
Ujjaival a karomon lévő sebhelyeket simogatta.
- Megértem, ha még mindig félsz tőlem. Őszintén megmondhatod.
Kezdtem egyre jobban zavarba jönni.
- Jól gondolod, még mindig félek.
A kijelentés megdöbbentette. Ugyan mit keresnék itt a karjaiban, ha félek tőle? Ezt még én
magam sem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy le kell győznöm a félelmemet.
- De nem akarok félni. – tettem hozzá.
- Bátor lány vagy. Büszke vagyok rád.
Ebbe a mondatba rendesen belepirultam. Régen mondták már ezt nekem, talán túlságosan is
régen. Azon vettem észre magam, hogy egyre többször nézek a szemébe, azokba a jeges kék
szemekbe. Valahol legbelül már láttam bennük némi melegséget. Ilyen lenne ő valójában?
Nem is olyan rémisztő, a maga módján egész aranyos. Kezdtem magam végre biztonságban
érezni a közelében. Engedte, hogy a gondolataiban kutassak. Erre igazán nem számítottam.
Ennyire megbízna bennem? Úgy tűnik, hogy igen. Az elméje csendes volt és békés, de alatta
feszültségekkel teli. Nehéz lehet hosszú évtizedek eltemetett gondolataival együtt élni, de
most legalább boldog volt. Legalábbis azt hittem.
- Egy valamit nem értek. – merült fel bennem egy rési kérdés.
- Mégis mit?
- Azt, hogy fényes nappal kinn járkálsz az utcán.
- Mit lehet ezen nem érteni?
- Hiszen vámpír vagy, vagy nem?

ý 41 ý
- Arra a marhaságra gondolsz, hogy egyikőnk sem mászik elő nappal, mert még belehalna?
- Elnézést, hogy ennyire nem vagyok jártas a dolgaitokban…
- Ezt a hülyeséget gyorsan felejtsd el!
- Tudom, hogy az, nem te vagy az első, akit napközben odakinn látok, de akkor sem értem.
- Részleteket ne várj, én is csak a lényeget tudom, amit magam tapasztaltam.
- Mégis mi az?
- Friss vámpírként ne is próbálkozz a napfénnyel, mert csúnyán megjárod, de ahogy telik az
idő, úgy bírod egyre jobban. Azért azt elhiheted, hogy így sem egy leányálom.
- Erről fogalmam sem volt.
- Csak tudok még neked újat mondani.
- Te aztán mindig.
Idillivé váló beszélgetésünket kopogtatás zaja törte meg. Felálltam, hogy ajtót nyissak. Elsie
állt odakinn. akaratlanul is meglátta a vállam fölött Christian alakját. Szó szerint berontott a
lakásba.
- Ez meg mit keres itt! – kiabált dühösen.
- Nem tennéd takarékra a barátnődet?
- Nyugi, nincsen semmi baj. – csitítottam – Nem akar semmi rosszat.
- De hiszen az este egyáltalán nem így beszéltél róla.
- Azóta megváltozott a helyzet.
A szemei teljesen elkerekedtek. Nem tudta elhinni, amit mondtam, látszott rajta. Próbáltam
győzködni, de hiába. Egyfolytában csak Christiant méregette. Aranyos, hogy ennyire aggódik
miattam, de ez már azért túlzás egy kicsit.
- Megbocsátasz egy pillanatra? – néztem a vámpírra.
- Csak tessék.
Megragadtam Elsiet a karjánál fogva és kirángattam a folyosóra. Jócskán akadt vele
megbeszélnivalóm. Felöltöttem a lehető legkomolyabb arcomat és mélyen a szemébe néztem.
Egy pillanatra megrettent, ijedtében hátrált egy lépést.
- Ennyire nem kell megijedni. – kacagtam.
Arra lettem figyelmes, hogy egyre inkább kezdem felvenni az ő stílusát, mármint a
Christianét. Ezt azért már mégsem. Ennyire nem hagyhatom magam. Néhány másodperc alatt
visszavedlettem.
- Mégis mit keres itt?
- Ne nézz bolondnak, de én hívtam vissza.
- Pedig az vagy. Bolond és felelőtlen. Nem emlékszel, hogy estéken át próbáltad beleverni a
fejembe, hogy ezek menyire veszélyesek?
- Ő más.
- Nincsenek kivételek. Ezt is te mondtad. Egyszer csak elkap majd és átharapja a torkodat!
- Már régen megtehette volna…
- Mi?
- Nem kell megijedned, és sajnálom, hogy eddig nem beszéltem neked róla. Egyszer már meg
akart ölni.
Teljesen lefagyott a hírtől. Kellett neki pár perc, hogy összeszedje magát. Meg sem tudom
fogalmazni, hogy milyen szemekkel nézett rám. Most már biztos, hogy őrültnek hisz. Sajnos
nem tudok mit kezdeni vele.
- Akkor meg pláne nem kéne együtt lenned vele. A helyedben én olyan messzire elkerülném,
amilyen messzire csak tudom. Nem vagy komplett.
- Tévedés volt az egész, átverték. Azóta tényleg nem ért hozzám egyetlen ujjal sem.
- Akkor is! – erősködött.
- Mégis, szerinted hány vámpír lenne képes keresztet hozni ajándékba? – mutattam meg neki
a láncot.

ý 42 ý
- Tényleg ő hozta?
- Ez volt a dobozban, ö hagyta az ajtó előtt.
- Meseszép.
A tekintete egy pillanat alatt meglágyult. Azt hiszem kezdte megérteni a helyzetet, de az is
lehet, hogy csak a nő került az aggódó barát fölé az ékszer láttán. Elég zavaros lehet most neki
ez az egész.
- Ettől függetlenül még mindig nem értem, hogy mit vársz tőle, hiszen csak egy vérszívó.
- Nem is tudom… szeret.
- Te jó ég Katelyn! Így már tényleg nem tudok vigyázni rád, bármennyire is szeretnék.
- Kedves tőled, hogy eddig is ennyit törődtél velem. Komolyan. Remélem Ezért az egészért
nem haragszol rám.
- Ugyan, eddig is a barátod voltam és ezután is az maradok. De azért vigyázz vele jó?
- Rendben.
A nyakamba borult. Olyan volt, mintha örökre el akarna búcsúzni tőlem. Meghatódtam, de
rendesen. Ő is szipogni kezdett.
- Azért nem olyan rossz a helyzet. – vigasztaltam.
- Nem akarom, hogy bajod essen.
- Tudok vigyázni magamra.
Alig bírtam lefejteni magamról a kezeit. Nem akart elengedni, nem akarta, hogy visszamenjek
hozzá. Én viszont menni akartam, legalábbis azt hittem.
- Nyugi, ha baj van, majd kiabálok. – szóltam vissza neki az ajtóból.
Visszamosolygott rám. Ezt már vártam, annyira aranyos, amikor mosolyog. Mindig feldobja
vele a napom. Újul erővel mentem vissza Christianhoz.
- Mindent tisztáztunk. – jelentettem be.
Nem szólt, csak bólintott. Odaültem mellé a kanapéra. Újra átölelt. Még mindig
beleborzongok az érintésébe. Közelebb húzott magához. A gondolatai zavarossá váltak. Ezt
egyből kiszúrtam.
- Valami baj van?
- Semmi komoly. Lassan mennem kéne. Mára már biztosan eleged van belőlem.
- Maradj még! – kértem.
- Nem lehet.
- Miért?
- Tudod te azt jól.
A francba, tényleg igaza volt. Csak most gondoltam bele, hogy egész nap utánam rohangált,
nem is foglalkozott magával. Biztosan rendesen elfáradhatott és a vért is nagyon kívánhatja
már.
- Rendben, menj nyugodtan.
Búcsúzóul meg akartam csókolni, de ő nem engedte. Csodálkoztam rajta, pedig tudtam, hogy
ez minden vágya.
- Nem lenne valami jó ötlet. Elég késő van, nem akarok semmi zűrt.
Értettem, hogy mire céloz. Tényleg vigyáz rám, arra is figyel, hogy még véletlenül se bántson
sehogyan sem.
- Biztos nem maradsz még egy kicsit?
- Most nem lehet, talán legközelebb. Addig is légy jó.
Homlokon csókolt és elment. Újra üres lett a lakás. Már rendesen benne jártam a délutánban.
Igazán elmehettem volna még valahova, de nem volt kedvem. Amúgy sem vagyok az a fajta.
Inkább egy forró kakaó kíséretében leültem a tévé elé. Még elcsíptem a hatos híreket. Azt
hittem ma sem mondanak semmi különöset, de tévedtem. Úgy látszik, a hírek gyorsabban
terjednek, mint gondoltam. Már a Tunguz-ügy első morzsáit terítették a közönség elé. Milyen
könnyű nekik. Készen kapnak mindent. Egy-két hétig csámcsognak rajta, aztán szépen

ý 43 ý
elfelejtik. Így megy ez. De én nem fogok elfelejteni semmit. Egyhamar nem, az biztos.
Semmi más érdemlegeset nem sikerült megtudnom, a többi mind a szokásos szemét. Meg is
untam az egészet egyhamar. Csak leszívják vele az ember agyát, ha lehet, én inkább nem
kérek belőle. Úgy tűnik ma is csendes estém lesz. Nem is terveztem semmi nagy dolgot,
csupán egy forró fürdőt és vacsorát. Hihetetlen, akár egy valóra vált álom. Végre nyugodt
vagyok, nem bosszant semmi, mondhatni béke van. Mást nem is kívánhatnék. Mindenre
ráértem, csak magammal foglalkoztam. Valósággal megváltozott minden, ahogy kimásztam a
kádból. Mintha a kosszal együtt a gondokat is lemostam volna magamról. Megetettem Cleot
és magamnak is kerestem valamit. Még mindig azon mosolyogtam, amit a hírekben hallottam.
Az egyszerű embereknek olyan elérhetetlen minden, én meg az első kézből kapom a híreket.
Ettől most annyira nagy embernek éreztem magam. Pedig éppen olyan voltam, mint bárki
más. Jó, azért nem teljesen, de akkor is. Már majdnem tíz volt, mire eljutottam oda, hogy
lefeküdjek. Egyáltalán nem voltam fáradt, de muszáj volt, holnap már kénytelen vagyok
munkába menni. Odabenn nélkülem alig boldogulnak. Miért kell még a nyilvánvaló
hülyeségekről is megkérdezniük? Sosem fognak leszokni róla. Nekik jó, mert így nem kell
utánanézniük semminek, nekem viszont épp elég fárasztó egész nap a fejekben turkálnom.
Jobban járok, ha pihenek, ki tudja mi vár rám holnap. Magamra húztam a takarót. Cleo
odabújt hozzám. Cirógattam egy darabig, de végül mindketten elaludtunk. A reggel korábban
indult, mint szerettem volna. Ez a baj azzal, ha az ember dolgozik, korán kell kelni. Nem
tudok még mindig hozzászokni. Azt hittem, hogy lesz még elég időm kényelmesen
elkészülni, de belátom tévedtem. A kocsim a kapitányság előtt maradt. Teljesen
megfeledkeztem róla. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Sajna nem érek rá ilyesmivel
foglalkozni, így már késében vagyok. kabát, táska és indulás. Úgy szaladtam, ahogy csak a
lábam bírta, egyenesen le a metróhoz. Igazán nem akartam elkésni, már az is csoda, hogy
tegnapra szabadnapot kaptam. Éppen, hogy csak sikerült lekésnem egy szerelvényt.
Fantasztikus. Újabb pár perc csúszás. Teljesen mindegy, itt nem nagyon tudok mit tenni.
Szerencsére csak három perc. Mindössze három. Egy egész örökkévalóságnak tűnt. Így van
ez, ha az ember vár valamire. A tömeg lassan, de biztosan gyülekezni kezdett körülöttem. Ez
az, amiért mindig is utáltam az ilyen helyeket. Egyszer azonban igazán kibírhatom. Végre
befutott a szerelvény. Szinte elsőként szállhattam fel. Végre egy pozitívum. Így is majdnem
olyan gyors volt, mint kocsival. Azt állítják, a metró sokkal gyorsabb ilyenkor, de ők még
nem láttak engem vezetni. Most azonban bármennyire nem szerettem volna, kénytelen voltam
így menni. Táskámban ott lapult a slusszkulcs, vissza már tuti, hogy kocsival jövök. A metró
elég egy nap egyszer, talán még sok is. Nem rajongok érte. A megálló egy saroknyira volt a
kapitányságtól. Épp idejében futottam be, még lehet, hogy néhány perccel hamarabb is.
Mindenki nagyot nézett, ritka alkalom, hogy nem kések el. Ahogy beléptem, egyből
elismerések és gratulációk sora fogadott. Úgy látszik a jelentésem híre itt is gyorsan terjed.
Boldogan fogadtam minden egyes dicsérő szót, bár nem igazán érdemeltem meg, hisz csak
munka volt. Mondjuk, ami a kitartásomat és a türelmemet illeti, azért valóban kijárt.
Csakhogy ők mit sem tudnak az egészről. Aztán megjelent a főnök. Mindenki elhallgatott,
megfagyott a levegő. Tekintete az embereket pásztázta. Nem szerette az ilyesfajta dolgokat. Ő
a rend híve volt. Behívott az irodájába. Valahogy sejtettem, hogy mi fog jönni… Jó bő fél
órán keresztül papolt nekem arról, hogy ne szálljon a fejembe a dicsőség, meg hogy ez az
egész nem az én érdemem, hanem a kapitányságé. Én voltam az egyetlen, aki itt képes lenne
neki ellent mondani, de most nem igazán volt hangulatom vele veszekedni. Mindig
összebalhézunk, ha nem egyezik a véleményünk. Kirúgni viszont nem akar, mivel velem
mennek szinte a legtöbbre itt. Igaz, hogy nincs mindig munkám, de ha akad valami, azt
hiánytalanul elvégzem. Alig vártam, hogy befejezze a szentbeszédet. Mindent elkövettem,
hogy véget érjen ez az agymosás. Olyan voltam, mint az a bizonyos kutyus a kocsiban. Csak
bólogattam megállás nélkül. Valamivel fél kilenc után szabadultam meg tőle. Leültem az

ý 44 ý
asztalhoz és elkezdtem átlapozni a tegnap odatett papírokat. Szerencsére megvolt az a
kiváltságom, hogy válogathatok a melók között. Persze mindig a legszarabbakat pakolják
elém. A szemem megakadt egy fickón az iroda végében. Különös. Vajon mit akarhat itt? Nem
bejelentést tenni, az biztos. Azok egyáltalán nem így néznek ki. Az egyik kollégámat azonnal
le is támadta, még jó, hogy nem engem. Elmélyülten magyarázott valamit. Rendesen fel volt
spannolva, annyi szent. A francba, mindketten felém néztek. Ez már nem sok jóval
kecsegtetet. Megint valami baromság, amit rám akarnak sózni, hát köszönöm, de nem kérek
belőle! Minél hamarabb le akartam pattintani, bár még szóba sem állt velem. Az asztal másik
végén állt meg, pont velem szemben.
- Katelyn Cross?
- Igen.
Bizalmasan közelebb lépett hozzám. Tudta, hogy hogyan lehet idegesíteni, de tényleg. Az
arcáról le lehetett olvasni, hogy valami baszott fontos mondanivalója van, de lehet, hogy csak
neki fontos.
- Mit akar? Gyorsan, mert nem érek rá.
- Jimmy vagyok, Christian küldött.
Egyből felkaptam a fejem. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Ha akar tőlem valamit, akkor
személyesen jönne, nem küldene mást maga helyett, pláne nem egy embert. Felálltam és
bementünk az egyik kihallgatóba. Nem akartam, hogy mások is hallják a beszélgetésünket.
- Ezt küldi magának. – adta a kezembe az eddig féltve szorongatott rajzgyűjtőt.
Kinyitottam és belekukkantottam. Az a bizonyos festmény volt benne, amit nála láttam akkor.
Még mindig nem fejezte be. Ugyan mi vitte rá, hogy így kiadja a kezéből? Nem jó ez így,
nagyon nem jó…
- Mi történt? – puhatolóztam.
- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy hatalmas szarban van. Idegesen rontott be hozzám, a
kezembe nyomta ezt és megkért, hogy mondjam meg, hogy hamarosan meg fogja magát
keresni. Nem tudom mi történhetett, de néhány alak teljesen szétszedte a lakásást.
Komolyan aggódni kezdtem érte. Megint belekeveredett valamibe. Szerencsére tud magára
vigyázni, de még így is féltem. Úgy látszik sikerült végérvényesen megkedvelnem. Fene azt a
hatalmas szívemet! Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mi történhetett. de Jimmy nem
tudott több információval szolgálni. Elkeserített.
- Azért kösz mindent. – nyögtem ki végül.
- Egy barátnak ennyit igazán megtehetek.
Ezt vajon rám, vagy Christianra érthette? Az utóbbi időkben megtanultam, hogy ne
csodálkozzak semmin. Ezt a kijelentést is csak egyszerű tényként kell felfogni, mint bármi
mást. Ez a beszélgetés rövid volt, de annál velősebb. Miután Jimmy elment, bambán ültem az
asztalomnál, legalábbis úgy tűnt. Gondolkodtam. Par percbe telt, de megjelent az első
kíváncsiskodó. Mégis mit mondjak neki, ki volt ez a pasas, hisz még én magam sem tudom
igazán. Legyen nekik elég annyi, hogy az egyik névtelen informátorom. Ebbe senki sem
köthet bele. Alig vártam, hogy véget érjen a műszak és délután hazamenjek. Az idő lassabban
telt, mint valaha. Az órával szemeztem a falon. Fel tudtam volna robbanni, annyira lassan
vánszorogtak a mutatók. Végre, elérte a tizenkettest! Négy óra, a melónak vége. Bepattantam
a kocsimba és egyből haza mentem. Titkon azt reméltem, hogy ő majd odabenn lesz, de hiába.
Nem volt ott más, csupán Cleo. Kerestem neki valami kaját, aztán leültem a konyhába egy
csésze kávé mellé. Kopogtattak. Biztosan Elsie. Mindig ilyenkor jön át, alig várja, hogy
hazaérjek.
- Gyere, a konyhában vagyok! – kiáltottam ki.
Hallottam, ahogy nyílt az ajtó és belépett. Ezek nem az ő léptei, ez valaki más. Futott végig
hirtelen az agyamon a felismerés. Egy férfi. Határozatlan. Ez jó, könnyen meglephetem. A
nappaliban volt. Halkan kilopóztam és meglepetésszerűen fegyvert fogtam rá.

ý 45 ý
- Csak én vagyok! – kiáltotta riadtan.
- Jézusom, Jimmy! Mit keres itt, majdnem lepuffantottam.
- Magam mondta, hogy jöjjek be.
- Nem hagyhatnánk ezt a magázódást? Kifejezetten irritál.
- Ahogy gondolod.
- Ami azt illeti, nem téged vártalak.
Gyanús volt a fickó, még nem tudtam teljesen megbízni benne. Leengedtem ugyan a pisztolyt,
de nem tettem le a kezemből. Egy hátizsákot hozott magával. Egyből megakadt rajta a
szemem.
- Mit akarsz, Christian nincs itt.
- Csak elhoztam néhány cuccot, amit ki tudtam menteni a lakásáról. Ő már úgysem megy oda
vissza többet.
Hú, ez már egy kicsit azért durva így. Mi lehet az, ami miatt többet nem fog, vagy nem mehet
vissza? Még a képei miatt sem… Jimmy ledobta a táskát a kanapéra.
- Nem várod meg? – kérdeztem. – Gyere, igyál egy kávét.
- Sajnálom, de nem lehet. Dolgom van. A zsaruk teljesen megszállták a házat, vissza kell
mennem „magyarázkodni”.
Ez elég nyomós indok volt, legalábbis nekem. Tudom jól, milyen, ha ezt kell csinálni.
Valakinek mindig el kell simítani az ügyet. Ez a személy lenne jelen esetben ő. Amolyan
mindenes figura, segít a bajban, meg miegymás. Én ilyennek látom őt. Bezártam az ajtót. A
zsák még mindig ott volt a kanapén. Ugyan, miért is lenne máshol? Leültem a fotelomba és
bámulni kezdtem. Azt reméltem, hogy így talán megtudhatom, hogy mi van benne. Bunkóság
lenne kinyitni, tudom. Elvégre nem az enyém. De nem tudtam megállni. Christian amúgy
sincs itt. Ki tudja mikor fog jönni. Meg sem tudja. Az is lehet, hogy nincs is semmi különös
abban a táskában. Szörnyű! Az egyik felem bele akar nézni, a másik pedig nem. Mintha szét
akarna szakadni az agyam. Végülis mi baj lehet abból, ha belekukkantok? Az ölembe vettem
és kinyitottam. Semmi érdekes. Néhány darab ruha, egy üveg és egy mappa. Vettem a további
bátorságot és a mappát is kinyitottam. Úgy látszik, ebben tartja a vázlatait. Igaz, hogy csak
skiccek voltak, de még így is gyönyörűek. A lapok alatt pedig volt egy fénykép. Ütött-kopott
és régi. Egy asszony volt rajta, világos ruhában, egy széken ült. Mellette egy fiúcska állt,
takarosan felöltöztetve, öltönyben és nyakkendőben. A kép már megsárgult, de látszott rajta,
hogy nagy becsben tartotta. Átnéztem a vázlatait. Kétség sem fér hozzá, hogy jó adag tehetség
szorult belé. Csendéletek, portrék, minden, amit csak el lehet képzelni. Ha igaz, amit Jimmy
mondott és nem fog visszamenni a lakásba, akkor mi fog történni a festményeivel? Eltűnnek a
süllyesztőben? Kár lenne értük. Ami az üveget illeti, erős gyanúm van a tartalmát illetően.
Első pillantásra vörösbornak tűnik, de tuti, hogy nem az van benne. Egy-két ing és póló lapult
még a táska alján, meg néhány ceruza. Semmi egyéb. Ennyi maradt volna az életéből… Szar
egy helyzet nem mondom. Visszapakoltam mindent és a hátizsákot a kanapén hagytam.
Bementem a szobámba. Iszonyat nagy kupi volt már megint. Nem is értem, hogy tudom így
szanaszét hagyni a dolgaimat. Mondjuk egy kicsit siettem reggel, ez is hozzájárult. A
szétdobált ruhákat visszahajtogattam a szekrénybe, a papírokat betettem a fiókba és a tollakat
is összeszedtem az asztalról. Már mindjárt más, át lehet látni a szobán. A villanyt lámpafényre
váltottam és kinyitottam az ablakot. Kezdett hűvös lenni, de ezért a friss levegőért igazán
megéri. A vállamra terítettem egy pokrócot, levettem egy könyvet a polcról és kiültem a
párkányra olvasni. Akár csak kislánykoromban, csakhogy akkor mindig jött valaki, aki
visszaparancsolt a szobába. De most más volt. Már azt csinálok, amit akarok és így boldog
vagyok. Késő estig olvasgattam. Egyedül a hideg volt képes bezavarni. Egy hiba volt a
dologban, a lakás olyan lett, mint egy jégverem. Visszazártam az ablakot és feltekertem a
fűtést. Az olvasás elég rendesen lefárasztott, ezzel mindig így vagyok. Megvetettem az ágyat,
átöltöztem és lefeküdtem. Leoltottam a lámpát. Az utcáról a fények bevilágítottak.

ý 46 ý
Megszoktam, mára már igazán nem zavart. Láttam, ahogy Cleo beoson a félig nyitott ajtón.
Felugrott mellém az ágyra, halkan dorombolni kezdett. Békés volt. Azt hiszem, viszonylag
hamar elaludtam. Kopogás zajára ébredtem. Ránéztem az órámra, alig múlt négy. Ki lehet az
az állat? Biztos valami kései party-ról szabadult részeg, aki eltévesztette az ajtót. Újabb két
kopogás. Úgy látszik nem akar odébb állni. Muszáj vagyok kimenni, ha nem akarom hallgatni
egész reggelig. Kinyitottam az ajtót és Christian állt velem szemben. Rémesen nézett ki,
majdnem olyan rosszul, mint akkor Tunguzban.
- Gyere be.
Nem akartam, hogy bárki is meglássa odakinn. Ki tudja, még lehet, hogy kihívnák a
rendőrséget, balhét pedig nem akarok. Alig állt a lábán. Mozgalmas éjszakája lehetett. Az
inge csupa vér volt, fehér bőrét sebek tarkították. Ránézni is rossz volt. Teljesen kimerült.
- Vedd le az ingedet és mosakodj meg! Még a végén összevérezel itt mindent.
Bement a fürdőbe és megnyitotta a csapot. Még mindig nem szólt egy árva szót sem. Oké,
elismerem, hogy teljesen kivan, de ettől idegesített.
- Mi történt? Mondj már valamit! Elegem van ebből a némagyerek-figurából.
- Semmi különös.
- Nekem ne hazudj!
- Ha igazán tudni akarod, ki akartak nyírni.
- Megint keresztbe tettél valakinek?
- Ez most más. Régi ügy. Jimmy megtalált?
Elzárta a vizet. Megtörölközött és visszajött hozzám. Elég mély sebei lehettek, még mindig
látszottak a nyomai. Az oldalán egy hatalmas lila folt volt, biztosan jó pár bordáját eltörhették.
- Még szeretetcsomagot is küldött. – böktem a táska felé.
Leült és kinyitotta. Egyből az üveg akadt a kezébe. Biztos, hogy nem véletlen volt. A szemei
valósággal felcsillantak, ahogy kihúzta a táskából. Kinyitotta és hatalmasat kortyolt belőle,
majd gondosan visszazárta és az asztalra tette. A többi cuccához hozzá sem nyúlt. A táska ott
hevert a lába mellett a padlón. Gyenge volt és fáradt, de próbálta magát erősnek mutatni.
Átláttam rajta.
- Rád férne egy pihenés. Feküdj le nyugodtan.
- Kösz. Igazán rendes tőled.
- Ugyan már!
Tudtam, hogy bolond ötlet egy vámpírt maradásra kérni, de momentán nem jutott jobb az
eszembe. Pokolian festett és abszolút nem volt hova mennie. Az a helyzet, hogy
megsajnáltam. Alig tűntem el egy pár percre, ő szinte azonnal el is aludt. Rendesen
lefárasztották. Behúztam a sötétítőt és kihoztam neki odabentről a pokrócot. Mikor ránéztem,
a látvány mosolyt csalt az arcomra. Olyan aranyos volt, ahogy ott feküdt a kanapén.
Egyáltalán nem is látszott rajta, hogy vámpír. Ilyenkor nem. Ránéztem ismét az órára, már
háromnegyed öt volt. Aludni már nem fogok, az egyszer biztos. Mondjuk, van még időm,
éppen pihenhetek egy keveset. Rengeteg kérdésem lett volna hozzá, de tudta, hogy most
úgysem kaptam volna választ egyikre sem, esetleg később. Visszafeküdtem az ágyamba és
magamra húztam a takarót. Cleo felébredt. Közelebb bújt hozzám, fejét az arcomhoz dörgölte.
Megvakargattam a fülét, majd fogta magát és összegömbölyödött mellettem a párnán. Hanyatt
feküdtem és a plafont bámultam. Így vánszorogtak a percek, egészen addig, míg meg nem
szólalt a vekker. Azonnal lenyomtam. Megmosakodtam, fésülködtem és előszedtem valami
ruhát. Nagyjából összepakoltam magam után, de nem vittem túlzásba. Christian még mindig
odakinn aludt, meg sem moccant, viszont már egy fokkal jobban nézett ki. Nem akartam
felébreszteni, igyekeztem halkan összeszedni a maradék cuccomat. Rázártam az ajtót és
elmentem dolgozni. ezen a napon sem történt semmi érdekes, azt leszámítva, hogy a percek
apró tetvek módjára kaparóztak előre. Utáltam az ilyet. Minél jobban vár az ember valamit,
annál nehezebben jön el. Alig akadt valami munka, legszívesebben rég leléptem volna, de

ý 47 ý
nem lehetett. A gondolataim egyfolytában csak körülötte jártak. Kérdések és lehetséges
válaszok tömkelege halmozódott fel bennem. Meló után siettem vissza a lakásomra. A
folyosón Elsie állított meg.
- Nem zavarok?
- Mondjuk, hogy nem. Mit szeretnél?
- Nem tudnál kölcsönadni egy pisztolyt?
A szemeim elkerekedtek. Na, ilyet sose kért tőlem.
- Bocsi, de ezt nem. Nem gondolod, hogy egy kicsit sokat kérsz tőlem?
- Sajnálom, ideges vagyok.
- Ugyan miért?
- Meghívtak egy bulira, de alig ismerek valakit ott. Kicsit félek, hogy nem lesz valami jó
társaság.
- És persze te azonnal pisztollyal rohannál azok közé a szegény emberek közé…
- Te mondod mindig, hogy legyek óvatos.
- De ez azért már túlzás. Gyere be, még ha pisztolyt nem is adok, másról azért lehet szó.
Kinyitottam az ajtót és beengedtem. Nem értettem, hogy mit parázik ennyire egy buli miatt,
bár mondjuk tény, hogy tőlem nem sok jót hallott az éjszakai városról. Már csak ezért is
tudtam megérteni őt.
- Mit keres ez itt már megint? – bökött Christian felé.
- Nem lehetne egy kicsit halkabban? Nem lenne jó felébreszteni.
Sajna ezzel elkéstem, mert a vámpír fél szemével már engem nézett. Oda akartam menni
hozzá, de meggondoltam magam. Elsiet behívtam a szobámba.
- Miért van már megint itt? – kérdezte idegesen.
- Higgadj már le egy kicsit! Én engedtem meg neki, hogy maradjon. Finoman szólva szar
napja volt tegnap. Szétverték a lakását és el akarják tenni láb alól.
- Mondhatom, ez jellemző rád. Egyfolytában a bajt keresed. Na, de mindegy, ez már nem az
én asztalom. Akkor tudsz adni valamit?
- Neked meg nem kéne annyit aggódnod.
- Jól van na, értem a célzást, leállok.
Kihúztam a fiókot és hosszasan kotorászni kezdtem benne, míg végre megtaláltam a
megfelelő darabot. Nem túl nagy, de arra éppen elég jó, hogy baj esetén megvédhesse vele
magát. Bár el sem tudom képzelni, hogy mire gondolhatott, amikor ezzel a kéréssel előállt.
- Azt hiszem ez pont jó lesz. – adtam a kezébe egy apró tőrt.
Lebecsmérlően forgatta a kezében. Látszott rajta, hogy valami nagyobbra és félelmetesebbre
számított. Már én éreztem magam kellemetlenül. Úgy tűnt, mintha nem tudnék neki semmi
használhatót adni.
- Nem kéne így lebecsülni, igen hasznos darab. Légy szíves vigyázz rá, szeretném egy
darabban visszakapni.
Felnevetett az utolsó mondatomon. Ezt szerettem benne, ezt a hirtelen feltörő, határtalan
boldogságot és jókedvet. Mindent megköszönt, majd sebes búcsút vett tőlem.
- Tudom, hogy nem bírja a képemet. – mondta Christian, mikor visszazártam az ajtót.
Vigyorogva álltam előtte, nem bírtam abbahagyni. Cleo ott ült mögötte a kanapé tetején. Nem
gondoltam volna, hogy ilyen hamar megszereti.
- Csak nem rajtam mulatsz ilyen jól?
- Dehogy… Gyere Cleo. – vettem az ölembe a cicát. – Nem szeretnél véletlenül arról mesélni,
hogy mit történt tegnap? – célozgattam.
- Ha neked belefér, hogy velem jössz, akkor oké. Rengeteg dolgot kell elintéznem.
Gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet és arra jutottam, hogy ha bármit is meg akarok tudni,
akkor a nyomában kell maradnom. Visszavettem a dzsekimet és ezzel a tudtára adtam, hogy

ý 48 ý
megyek. Ő is pólót és kabátot vett, majd indultunk. Gyalog vágtunk át a városon. Elég
messzire mentünk, volt ideje mesélni.
- Elég régi ügyről van szó.
- Mint mindig… Ezt már hallottam az este. – jegyeztem meg – Egy másik vámpír?
- Olyasmi.
- Kicsit konkrétabban? – erősködtem.
- Egy Niels nevű tagról van szó. Az az igazság, hogy nem a törvénytisztelő fajtából való.
Csak észhez akartam téríteni, ő meg berágott rám.
- Nem bírom a rébuszaidat, beszélj egy kicsit érthetőbben.
- Elkapott egy embert, de leállítottam. Nem igazán tetszett neki, haragszik rám miatta. Nem
akartam balhézni vele, így otthagytam. Egészen tegnapig nem hallottam róla, de most utánam
küldte néhány haverját. Rám törték az ajtót. Sikerült eltűnnöm előlük, de aztán utolértek. Nem
is próbálom tagadni, hogy szép kis verekedés lett a vége.
- Gyáva egy alak, ki sem mer állni ellened.
- Nem erről van szó. Más a helyzet. Nem ismered Nielst. Az a fajta, aki nem hajlandó odáig
lealacsonyodni, hogy szembenézzen velem. Túlságosan büszke hozzá.
- Lehet, hogy csak tart tőled.
- Ezt azért kétlem. Régebb óta van a szakmában, mint én.
- Mégis mennyivel?
- Jó pár évvel. Hidd el, ez épp elég. Ha nagyon akarna, el tudna intézni.
Némi félelmet éreztem a hangjában. Elég komoly a helyzet, az már biztos. Ezek után
visszatekintve, már az is egy kisebb csoda, hogy élve jutott el hozzám. Egészen a kikötőig
képes volt elcipelni. Már sejtettem, hogy mire készül, de végül ő is kimondta kerek-perec:
lelép innen néhány hétre, míg lecsillapodnak a kedélyek. Itt is volt egy ismerőse, ezúttal egy
vámpír. Állítása szerint teljesen megbízható. Hát, ő tudja, a magam részéről pedig hittem a
szavának. Perceken belül választás elé állított: megyek és vele tartok, vagy itt maradok
nélküle. Azt hiszem, kezd elmenni az eszem, de az elsőt választottam. Nem kellett sokáig
gondolkodnom hozzá. Az ég tudja, hogy honnan, de a haverja egy fél órán belül két
hajójeggyel a kezében jelent meg. Az Óhazába szóltak, holnap ilyenkorra.
- Komolyan vissza akarsz oda menni? Már ott is eléggé utálnak, vagy tévedek?
- Most egészen máshová megyünk.
- Hová?
- Haza.
Ezt megint nem értettem. Van egyáltalán neki olyan, hogy otthon? Hiszen a lakását
szétrámolták. Azt hittem, már tényleg abszolút nincs hova hazamennie. Még mindig tud
nekem meglepetéseket okozni. Betértünk egy sikátorba. Le akartuk vágni az utat, minél
hamarabb visszatérni, de Christian megtorpant. Egy alak állt előttünk.
- A francba!
A félelméből jócskán ragadt rám is. Mondania sem kellett, tudtam, hogy ki áll ott: Niels. a
levegő már majdhogynem fagyossá vált körülöttünk. Christian maga mögé parancsolt. Nem
akarta, hogy bármi bajom essen. A fickó egyre közelebb és közelebb jött. Félelmetes.
Bevallom, egy hajszálon múlott, hogy nem kezdtem el remegni a félelemtől. Olyan, mint egy
állat. Szó szerint. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott róla. A szemeiben düh és
vérszomj lakozott. Mindezt Christian iránt érezte. Engem észre sem vett, csak őt látta maga
előtt. Hosszasan nézegette. Tudtam, hogy meg akarja ölni, ezt Christian is érezte. Az agyát
kezdte elönteni a pánik. Ennek részben én voltam az oka. Meg akart óvni tőle. Fölösleges,
Niels nem lát már mást rajta kívül. Elővillantak a szemfogai, morgott. Egyenesen a szemébe
nézett. Istenem, az a tekintet! Majd’ frászt kaptam tőle. Most az egyszer igazán örültem neki,
hogy csak a háttérből figyelem az eseményeket. Ezúttal én voltam a külső szemlélő. Szorosan
a falhoz lapultam, levegőt is alig mertem venni. Néma csend. Kísérteties. Egyszer csak,

ý 49 ý
mintegy vezényszóra, a két vámpír egymásnak rontott. Az egész harc egy merő
képtelenségnek tűnt számomra. Nem tudtam elhinni, mit látok, ez még nekem is teljesen új
volt. Alig tudtam követni a mozdulataikat. Elkövettem egy hatalmas hibát: gondolkodni
kezdtem. Az eszem azt mondta, hogy Niels kerül ki győztesen. Látszott rajta, hogy idősebb,
tapasztaltabb, erősebb. De a szívem mást súgott. Perceken belül vér terítette be az éjszakai
sikátort, vámpírok vére. Ezek tényleg ki fogják nyírni egymást! Vagy legalábbis Niels
Christiant. Rosszul állt a srác szénája. Ha elbukik, akkor utána tutira én következem. Igaz,
hogy jó pár sebet ejtett ellenfelén, de az elmúlt napok eseményei miatt még így is elég
gyenge. Nem volt fair játszma. Megfordult a fejemben, hogy közbe kéne lépnem valahogy.
De hogyan? Vártam az alkalmas pillanatot, azt hittem sosem érkezik el. Christian váratlanul a
földre került. Itt az idő! Jobb alkalom talán nem adódik többet. Előrántottam a stukkerem és
egy egész tárnyi ezüstöt eresztettem a fickóba. Összeesett. Christian kihasználta a helyzetet,
fölé került és karmaival átszakította a mellkasát. A szemeiben éppolyan düh égett, mint azon
az estén, három éve. Kirázott a hideg. Mint egy vadállat, kegyetlen. Niels szemeiből kihunyt a
fény. Meghalt, de csak egy kis időre. Christian megfogta a kezem. Csupa vér volt, mindene
ragadt tőle. Maga után húzott, szaladni kezdett.
- Tűnjünk el innen. Nem akarom megvárni, míg magához tér.
Azt hittem, kiköpöm a tüdőmet, mire hazaérünk. Egész úton meg sem álltunk, végig
rohantunk. Rendesen kifáradtam, nem vagyok ehhez hozzászokva. Valósággal bedőltem a
lakásba. Egyből a fotelt vettem célba, alig vártam, hogy leülhessek. Csak ezután kezdtem a
vámpírommal foglalkozni.
- Néztél már ki jobban is.
- Igazán kedves vagy.
- Ki kéne tisztítani a sebeidet.
- Nem szükséges, tudod jól.
- Ne add itt a kemény fiút! Gyere, megcsinálom. Legalább hamarabb begyógyul. Így nem
járkálhatsz, már engem idegesít.
Ledobta a kabátját. Ha nem láttam volna, akkor már nem tudnám megmondani, hogy milyen
póló volt rajta. Teljesen eláztatta a vére és jó pár lyuk is volt rajta. Igyekezett erősnek tűnni,
de látszott rajta, hogy rendesen össze van törve. Ő azért mindent megpróbált.
- A pólót is…
- Ejha! Nem cicázol.
- Idióta! – vágtam hozzá egy párnát.
- Finomabban nem lehetne?
- Te provokálsz.
- Één?
Nem bírtam ki, elröhögtem magam. Annyira egy idióta fejet vágott.
- Na, gyere, ülj le.
Kerítettem némi alkoholt és vattát. Sebei többsége csupán horzsolás volt, de akadtak közöttük
elég csúnyák is. Minden szó nélkül tűrt, pedig le merném fogadni, hogy fájt neki.
- Szeretném, ha nem szólnál senkinek arról, hogy hova megyünk.
- Jó, jó.
- Ez most halálosan komoly. Esküdj! – ragadta meg a kezem.
- Jól van, na. Tudhatnád, hogy komolyan gondoltam. – nézet szúrósan a szemébe.
Lesütötte a tekintetét. Nem akarta beismerni, hogy igazam van. Nehezére esne. Ennyire már
ismertem. Rengeteg vért mostam le róla, de így már valamivel emberibb kinézete lett. Ki
kellett nyitnom az ablakot, valósággal szédelegtem. Nem állt szándékomban elterülni.
- Vegyél fel valamit. Hűvös van.
- Nem tudtam, hogy ennyire aggódsz miattam.
- Hagyd a hülyeséget.

ý 50 ý
- Igenis.
- Mondom!
Elkapta a kezem és odahúzott maga mellé. Előszedte a mappáját.
- Ahogy ismerlek, már biztosan belekukkantottál.
Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam. Egészen jól kiismert. Már meg sem lepődtem rajta.
Hamarosan az a bizonyos üveg is előkerült. Éreztem a vér édes-sós illatát, ahogy belekortyolt.
Kezembe vettem a már korábban felfedezett fényképet. Hosszasan nézegettem, mire
elhatároztam, hogy felteszem a bennem megfogalmazott kérdést:
- kik ezek itt a képen?
Nagyot sóhajtott, merengett egy darabig, mielőtt még válaszolt volna.
- Az ott az anyám.
- És mellette az a fiú? Te vagy?
- Igen.
- Aranyos kisgyerek voltál.
Mint aki meg sem hallotta. Teljesen belefeledkezett a gondolataiba.
- Hahó! Minden oké? – bökdöstem meg.
- Persze.
Átkarolta a vállamat. Odabújtam hozzá. A teste hideg volt, de most épp erre vágytam. Ujjai a
vállamon lévő sebhelyeket cirógatták. Kivételesen megnyugtatott. Mellette úgy éreztem, hogy
senki sem bánthat, nem kell erősnek lennem. Szorosan mellé húzódtam.
- Holnap ilyenkor már úton leszünk.
- Mégis hová akarsz vinni?
- Majd meglátod.
Lehunytam a szemem. Egy darabig még éreztem az ujjainak érintését, de lassacskán minden
halványulni kezdett. Elég mozgalmas esténk volt, nem is csodálkoztam, hogy ilyen hamar
elaludtam. Másnap délelőtt telefoncsörgésre ébredtem. Tíz óra volt. Nem akartam felvenni,
odabentről hívtak, már a sokadik hívás volt. Ki is kapcsoltam azt az átkozott vacakot.
Felkészültem rá, hogy minden szó nélkül eltűnjek a világ elől. Körülnézve láttam, hogy a
szobámban vagyok és a saját ágyamban fekszem. Biztosan Christian hozott be az éjjel. Itt
feküdt mellettem, a leheletét a tarkómon éreztem. Megfordultam. Ébren volt, egyenesen a
szemembe nézett. Látszott rajta, hogy boldog. Mintha tegnap nem történt volna semmi. Fel
akartam kelni, de nem engedte.
- Maradj még. – fogta meg a kezem.
- Nem lehet, össze kell pakolnom.
- Ugyan már! Nem is kell olyan sok cuccot hoznod, tényleg csak annyit, amennyit muszáj.
- Ha nagyon akarod, maradhatok még egy keveset.
- Ragaszkodom hozzá!
Visszafeküdtem mellé az ágyra. Néma perceken át csak néztük egymást. Gőzöm sincs, hogy
mit láthat bennem, de az biztos volt, hogy mindent komolyan gondolt, amit eddig mondott.
Most pedig már két jegy lapult a táskámban, egyenesen az Óhazába. Nem gondoltam volna,
hogy valaha ezt is elérem. Itt hagyok mindent, egyetlen szó nélkül, egyvalaki miatt, miatta.
Közelebb hajolt hozzám. Félrehúzott egy kósza tincset a szememből és megcsókolt. Nem
ellenkeztem, tudtam, hogy nem akar többet. Magához szorított és a fülembe suttogta, hogy
mennyire szeret. Már csak az ilyenek miatt is imádtam.
- Most már mehetek?
- Azt hiszem igen.
Egyre nehezebben tudott magától elengedni. Ez a fajta furcsa ragaszkodás volt az egyik, amit
szeretek benne, a másik pedig a megnyerő modora. Elsőre nevetségesnek hangzik, de tényleg
így látom.
- Te nem akarsz összeszedni magadnak néhány holmit?

ý 51 ý
- Ugyan mit? Nekem nincs már itt szinte semmim.
Már megint elhamarkodottan járt a szám, ebbe bele sem gondoltam. Az arcom egyetlen
pillanat alatt elkomorult.
- Annyira azért nem szörnyű a helyzet! Majd meglátod, hogy milyen remek helyem van odaát.
- Már alig várom.
Valóban kíváncsi voltam, hogy mi mindent rejteget még előlem. Nem tudtam, hogy mit is
akarok magammal vinni, de egy biztos volt: Cleot nem hagyom itt. Hogy fogom én ezt neki
beadni? Az ölembe vettem a macskát és leültem. Át kellett gondolnom az egészet. Biztos,
hogy nem fog neki tetszeni, már magam előtt látom, ahogy idegesen magyaráz. Lesz valami
hülye indoka, hogy belekössön. Kijött utánam a nappaliba. Érezte, hogy nem csinálok
semmit.
- Valami baj van? – kérdezte – Meggondoltad magad?
- Nem erről van szó. Tudod, hogy sosem tennék ilyet.
- Nagyon remélem. Akkor meg?
Cleora néztem. Egyből vette a lapot.
- Tényleg nem lenne vele sok baj, becsszó. Semmi szín alatt nem tudnám őt itt hagyni.
- Azt hittem, már valami eget rengető nagy dologgal fogsz előállni. Csak ennyi?
- Azt gondoltam, hogy ki fogsz akadni.
- Bármit csinálhatsz, csak el ne hagyj!
- Ezt most minek vegyem, fenyegetésnek?
- Aminek akarod. – nevetett.
Kicsit meglepett, hogy nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy gondoltam, de így még jobb
volt. Újult erővel álltam neki a pakolásnak. Igyekeztem megfogadni a tanácsát és tényleg csak
annyi holmit összeszedni, amennyit feltétlenül muszáj. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha én is
egy hátizsákba cuccolok. Könnyebb lesz cipelni. Pillanatok alatt sikerült telepakolnom. Még
így is akadt néhány apróság, amit feltétlenül el akartam vinni. Előszedtem a pisztolyomat.
- Arra igazán nem lesz semmi szükség.
Ekkor már gondoltam, hogy tutira nem hagyja, hogy magammal vigyem. Azért a kedvenc
késemet sikerült becsempésznem a csízmám szárába. Remélem, hogy nem fogja kiszúrni.
Nem is akarom megtudni, hogy mi vár rám, ha rájön. Egyelőre nem is foglalkoztam vele, lesz,
ami lesz. Készen álltam, tetőtől-talpig teljes harci díszben. Nem maradt más teendőm, mint
megnézni, hogy minden ablak rendesen be van-e zárva. Nem vágyom rá, hogy kirámoljanak,
amíg nem vagyok itthon. Kezdtem bűntudatot érezni, hogy csak így minden szó nélkül
megyek el. Elsie lesz az első, aki keresni fog, ebben biztos voltam. Ahogy őt ismerem,
hatalmas felfordulást fog okozni, ha nem tud semmit. Egyből a legrosszabbra gondol majd.
Vettem a bátorságot és hagytam neki egy cetlit a szobámban. Nem írtam semmi konkrétat, de
biztosítottam róla, hogy nem vagyok rossz helyen, és megkértem, hogy ne is keressen,
hamarosan visszatérek, akkor mindent elmagyarázok neki. Sötétedni kezdett, amikor útnak
indultunk. Christian rávett, hogy induljunk egy kicsivel hamarabb, hátha nem lesz minden
olyan sima és gördülékeny, ahogyan eltervezte. A haverja ott várt minket a mólónál. Volt nála
valami. Messziről nem láttam jól, ez idegesített is. Ahogy közelebb értünk, megnyugodtam.
Pedig már rengeteg dolog megfordult a fejemben, kezdve a legvészjóslóbbakkal.
- Erre még szükséged lesz. – nyomta az üveget Christian kezébe.
- Mindenre gondoltál. Még egyszer kösz.
Elsüllyesztette a táskájába. Kezdtem kíváncsi lenni, vajon honnan szedik ezek. Annyira nem
öltem bele magam a témába, bőven van időm még megtudni. Az elkövetkező két- két és fél
napban lesz alkalmam felhozni a témát.

ý 52 ý
 2.fejezet

A hajó befutott a kikötőbe. Elég nagy volt, de ettől függetlenül nem álltak itt sokan. Biztosan
a kései indulás miatt. Jobb szerettem volna minél hamarabb felszállni. Szegény Cleo már
majd’ halálra fagyott. Bebújt a dzsekimbe és ott vacogott. Elég hülyén festettem így, de azt
mégsem akartam, hogy megfázzon. Leeresztették a horgonyt, az utasok felkészültek a
beszállásra. A két jegy persze ugyanabba a kabinba szólt. Ezúttal már nem bántam, szívesen
utaztam vele. Nem volt túl sok hely, de ez érthető volt, elvégre inkább mondható
kereskedelmi-, mint turistahajónak. Nekünk éppen megfelelt. A kabin kicsi volt, de annál
barátságosabb. Végre kettesben maradhattunk. Magunk mögött hagytunk mindent és én kész
voltam felejteni. Az összes dolgot, ami csak történt. Tiszta lappal előröl kezdhetek mindent.
Nehéz lesz, de azt hiszem, megérné megpróbálni. Hosszasan vacilláltam magamban, míg
végül erre a döntésre jutottam. Tudom, hogy a múltam nem hagyhatom teljes egészében hátra,
de egy részét talán képes vagyok.
- Min gondolkozol?
- Semmi különösön.
- Szükségtelen tagadnod. Nekem elmondhatod.
- Csak megfordult a fejemben, hogy talán hajlandó lennék elfelejteni az összes hülyeségedet.
- Komolyan gondolod?
- Azt hiszem igen. De ha nem vigyázol, akkor még a végén meggondolom magam.
- Majd igyekszem.
- Jobban is teszed.
- Gonosz vagy, ugye tudsz róla?
- Én meg nem tudok kiigazodni rajtad!
- Hagyjuk ezt az egészet, nincs kedvem hozzá. Amúgy sem lenne jó vége.
Teljesen igaza volt. Már megint én kezdtem… Kicsit jobban kéne vigyáznom, nem kéne
mindent kimondanom, amit csak gondolok. Leültem mellé az ágy szélére. Megvártam, amíg
kipakolja a holmiját. Karjaimmal szorosan átfontam a testét.
- Tudom, hogy néha elviselhetetlen vagyok. Bocsáss meg érte.
- Nem akarok.
Meglepetten kaptam fel a fejem és bámultam a képébe.
- Épp ilyennek szeretlek.
Kedvesen végigsimította az arcomat.
- Fáradtnak tűnsz. Látszik, hogy nincs valami veled rendben.
- Nincs semmi bajom, ne aggódj.
- Rád férne némi friss vér. Ez most nem csak egy baráti tanács.
A haverjától kapott üvegre néztem. Értette a célzásomat.
- Most nem, talán később.
- Meddig akarsz várni, amíg ki nem fekszel az éhségtől? Ezt nem akarom!
- Hidd el, én sem szeretném.
- Akkor hát!
- Ezt te úgy sem értheted…
Ezzel le is zárta a beszélgetést. Lefejtette magáról a karjaimat és hanyatt dőlt az ágyon.
Akármit is szóltam hozzá, nem reagált semmire. Tízpercnyi kemény erőfeszítésembe telt,
mire sikerült végre újból szóra bírnom.
- Mi a fene bajod van?
- Nem hagynál egy kicsit nyugton?
Megint kezdett egyre bunkóbb lenni. Ezt viszont utáltam benne.
- Nem! - vágtam rá egyből.
- Csak nem azt szeretnéd, hogy vámpírkodjak? Nem, azt biztosan nem.

ý 53 ý
- Isten ments! Légy szíves ne nyírj ki senkit.
- Akkor ne fárassz tovább!
- Szóval fárasztó vagyok. Hát köszönöm szépen!
- Ne érts félre, nem erre akartam célozni.
- Pedig sikerült.
Azt hiszem sikeresen egyetlen pillanat alatt utálatot váltott ki belőlem. Magára haragított. Ott
hagytam és felmentem a fedélzetre. Az éjszakai város távolról is igen szépnek mutatkozott.
Kicsit hűvös volt, összehúztam magamon a dzsekit. A hajó lassan szelte a vizet. Kezdtem azt
hinni, hogy szétfagyok, de még mindig nem voltam hajlandó bemenni. A matrózok furcsa
szemmel néztek rám. Eleinte fel sem tűnt. Végül már a kapitány állt velem szemben és
parancsolt le a fedélzetről. Nem tetszett neki, hogy itt lábatlankodtam. Kénytelen voltam
visszatérni a kabinomba. Christian elaludt. A sebei feltűnően lassan gyógyultak. A karján még
mindig jó néhány heg látszott. Cleo mellette ült az ágyon, bámulta őt. Már nem félt, kíváncsi
volt, hogy miféle szerzet lehet. Leültem az ágyamra és én is bámulni kezdtem. Az agyam járt,
mint a motolla. Próbáltam rájönni, hogy mi folyik itt. Abban biztos voltam, hogy szeret, de
tudtam, hogy még mindig van, amit nem mond el nekem. Az az igazság, hogy nem nagyon
értek a vámpírok dolgaihoz. Igaz, hogy többet tudok róluk, mint egy átlagember, de koránt
sem eleget. Meg sem tudnám fogalmazni, hogy hogyan festett. Olyan volt, mint egy halott,
életnek jelét sem látni rajta. Ha nem tudnám, hogy él, akkor nem hinném el, ha mondanák.
Még mindig nem szoktam meg, hogy ő nem egy egyszerű ember, sőt, nem is ember. Vele
minden más. Csak most állt össze bennem a kép, hogy mi is van. Valóban éhezik. Hiába is
leplezi, látszik rajta. Régen evett már rendesen. Nem is értem, hogy hogyan bírja. Belátom,
tényleg elég fárasztó lehetek így, ilyen állapotban. Jobb, ha egy darabig meghúzom magam,
tekintettel kell lennem rá. Remélem, azért van valami ötlete. Nem akarom, hogy egész úton az
én véremet szívogassa. Teljes csend volt, csak a hajómotor zúgását hallottam. Az utasok és a
legénység jó része is alszik. Nekem valamiért nem jön álom a szememre. Ismét a kezembe
vettem a rajzait. Vonalról vonalra néztem végig mindet. Azt hittem ettől talán jobban meg
fogom érteni őt. Nem voltak remekművek, legalábbis ő biztosan ezt állítaná, de nekem még
így is nagyon tetszettek. Láttam bennük valami megfoghatatlant. Ezelőtt nem néztem volna ki
belőle, hogy ilyesmire lehet képes. Az idő gyorsabban szállt, mint gondoltam volna. Már
hajnal felé járt az idő. Cleo is megunta az éjszakázást és aludni tért. Én is kezdtem lassan
elálmosodni. A szemeim csillogtak a fáradtságtól. Christian váratlanul felébredt. Ránéznem is
rossz volt. Hiába aludt, még mindig szarul festett. Meg mertem volna esküdni, hogy teljesen
le volt sápadva, bár ezt nála igen nehéz lenne megítélni.
- Miért nem alszol? – kérdezte.
- Nem vagyok álmos.
Végig simította az arcomat és a tőle jelenleg elvárható legkedvesebb mosollyal nézett rám.
Gondoltam, hogy mennyire nehéz ez most neki, de nem de nem azért, mert nem így érez.
- Kedves vagy, de igazán nem kell hazudnod… - mondta, mielőtt belekortyolt volna a vérbe.
- Neked meg annyit titkolóznod. Nem jöttél még rá, hogy nekem bármit elmondhatsz?
- De. – sóhajtott.
- Szarul nézel ki. Elmondanád, hogy mi a baj? Látom rajtad, hogy gyenge vagy, nem kell
megjátszanod magad.
- Előled nem lehet semmit eltitkolni.
- Nincs mit enned mi?
- Egyből a lényegre térsz.
- Szeretek mindent tudni.
Lehunyta a szemeit és bólintott. A félsz ismét kezdett belém bújni. Nem egy leányálom egy
éhes vámpírral együtt utazni. A hideg futkározott a hátamon. Megfogta a kezemet, mire én
felszisszentem.

ý 54 ý
- Nyugi, nem foglak megharapni, ha te nem akarod.
- Ez még viccnek is rossz. – szörnyülködtem.
- Hazáig kibírom, csak ne nagyon bosszants fel.
Arrébb húzódtam mellőle. Kicsit kezdtem parázni. Ezt ő is azonnal észrevette.
- Nem kell félned, takarékra teszem magam. Téged sosem bántanálak.
Kissé bátortalanul, de lefeküdtem aludni. Az álom szinte azonnal elhagyott, nem mertem
elaludni. Mára már megbíztam benne, de valamilyen oknál fogva még mindig féltem tőle.
Legalábbis most. Biztos voltam benne, hogy komolyan mondja, tényleg nem lenne képes
bántani, de akkor is! Ő mégis csak egy vámpír. Tiszta szívás ez az egész. Jobban ki sem
baszhattam volna magammal. Hogy lehet ennyire szar Katelyn Crossnak lenni? Miért velem
csesznek így ki? Miért pont én? Cleo rám nézett. Elég morcos volt, felébresztettem.
Átmászott Christian mellé. Egyik mancsával megpiszkálta, de a vámpír meg sem moccant.
Már mélyen aludt. Összegömbölyödött mellette és lehunyta a szemeit. Ha ő sem fél tőle,
akkor nekem miért kéne? Mi lesz így velem? Egész megkedveltem ezt a fickót, sőt szeretem,
de valamiért félek tőle. Nehezen fogom ezen túltenni magam. Úgy döntöttem, hogy elég
ebből a sopánkodásból, jobban teszem, ha alszom egy keveset. Megfordultam és a fejemre
húztam a takarót. Nem akartam semmit sem látni a világból, és azt sem, hogy a világ bármit is
lásson belőlem… Egyelőre. Nehezen tudtam elaludni, de legalább sikerült. Elég későre járt,
mire felébredtem. Abszolút nem bántam, végre nem éreztem magam fáradtnak. Christian már
rég ébren volt, ceruzával és papírral a kezében ült az ágyán.
- Hát te meg mit csinálsz?
- Semmit.
- Ennyire hülye azért nem vagyok. Mutasd csak!
Kirántottam a papírt egy hirtelen mozdulattal a kezei közül. Nem tetszett neki, de azért
hagyta.
- Visszaadnád, hogy befejezzem?
- Persze, de aztán jó legyen! – nyomtam a kezébe.
- Csak annyira lehet jó, mint a modell.
- Jó, jó. Értem. Nem gond, ha egyedül hagylak egy kicsit? Be tudod úgy is fejezni?
- Semmi baj. Amúgy sem leszek egyedül, egész jó a társaság. – nézett Cleora – Hová mész?
- Csak körbenézek.
Nem lett volna szívem megmondani neki az igazat. Azt hiszem bunkóság lenne a részemről,
ha közlöm vele, hogy kajálni indulok. Ő már úgyis eléggé éhes, már csak az hiányzik, hogy
engem is megkívánjon. Hamar megtaláltam a hajókonyhát, a szakács is benn volt.
- A reggeli időnek már rég vége, de magának kislány bármit. – vigyorgott
- Nem hagyhatnánk ezt az egészet, úgy sincs semmi értelme.
- Ugyan már, lehetnél egy kicsit kedvesebb is. Nem túl sok szép lány jár errefelé.
- Tuskó! – vágtam a hátához egy bádogcsajkát.
- Értettem. Máris nézek valamit.
- Kösz.
Nem mondom, nem vitte túlzásba a dolgot, de a semminél ez is több volt. A fickó
barátságosan meg is jegyezte mellé, hogy máskor legyek pontosabb. Ez most jogos volt. Nem
is szóltam érte semmit. Szerettem volna néhány nyugodt pillanatot. Még egy csésze kávét is
kaptam. Biztosan azért, mert a pasas már az első pillanattól kezdve szimpatikusnak talált.
Egyetlen mosolytól többet ne is reméljen cserébe. Egyre jobban éreztem magam. Tele hassal,
kávé után, kipihenten. Egész jó. Rég voltam már így. Visszasétáltam a kabinba. Úgy látszik
Christian befejezte a rajzot. Lehunyt szemmel feküdt az ágyán. Azt hittem megint alszik.
- Ha érdekel, kész van… - szólalt meg.
- Azt hittem alszol.
- Most nem.

ý 55 ý
- Hogy érzed magad?
- Nem túl fényesen.
- Most legalább őszinte vagy. Ennek örülök. Nagyon jó lett a rajzod.
- Szerintem annyira nem.
- Túl szerény vagy.
- Ha tetszik, megtarthatod. Tedd el, a tiéd!
- Köszönöm. – mondtam, és hálából egy hatalmas csókot nyomtam az arcára.
Elfordította az arcát és szájon csókolt. Mindig a lehető legjobb pillanatban. Időzíteni azt tud.
Ott maradtam mellette, a közvetlen közelében. Átöleltem és a szemeim elmerültek a jeges kék
tekintetében. Nem tudtam szabadulni tőle. Tényleg igaz a mondás, hogy egy vámpír tekintete
pillanatok alatt képes megbabonázni minden embert.
- Szeretlek. – mondtam a szemébe.
- Én meg imádlak. – szorított magához.
Cleo igyekezett pofátlanul közénk furakodni. Christian elengedett.
- Igazán helyes kis dög. Éppolyan, mint te.
- Saját nevelés. – kacagtam.
Megvakargatta a macska fejét. Cleo szemmel láthatóan nem bánta. Végül mégis
megkedvelték egymást.
- Mi lesz velünk Chris?
- Mégis mire gondolsz?
- Folyton csak menekülünk. Te is, én is. Nem mehet ez így a végtelenségig!
- Nem is fog.
- Tudod, hogy nem bírnám ki. Ez az egész már így is kezd egy kicsit sok lenni.
- Minden rendben lesz, bízz bennem.
- Próbálok, de az a baj, hogy félek.
- Te? Félni? Ne haragudj, de ez nevetséges. Azt mondod, hogy félsz és közben pedig egy
vámpír mellett fekszel. Érdekes egy lány vagy.
- Nem kéne kigúnyolnod.
- Nem annak szántam. Bocsáss meg.
- Rendben.
Lehunytam a szemem és egy nagyot sóhajtottam. Azt hiszem itt a vége a beszélgetésnek.
Pihenésre van szüksége. Ha így folytatjuk, akkor nem fogja sokáig bírni. Kevesebbet kéne
beszélnem, folyton csak szóval tartom. Mostantól igyekszem majd jobban odafigyelni erre.
Az egész út végkimenetele csupán rajtam múlik, ezt tudom jól, még ha nem is mondja. Nem
aludt el, csak pihent. Mozdulatlanná dermedt, de ébren colt. Éreztem, hogy ide-oda cikáztak a
gondolatai. Próbált nyugodtnak maradni. Rá is fér, igazán. Nem tudtam mihez kezdeni
magammal. Jó darabig csak a gondolatait figyeltem. Egy idő után ezt is meguntam. Újra
felmentem a fedélzetre. Nem volt olyan hideg, mint az éjjel, sokkal barátságosabb volt az idő.
A matrózok rohangáltak fel és alá. Felfedeztem közöttük néhány utast is. Igazi átlagemberek
voltak. Semmi közös nem volt bennünk, az úti célunkat leszámítva. Egy kedves házaspár úgy
tűnik, kinézett magának. Azt hitték, hogy egyedül vagyok, a kísérőmet nem igazán látták
velem. Meg akartak hívni, hogy ebédeljek velük. Nemet akartam mondani, de nem hagyták.
Csak úgy áradt belőlük a szeretet. Mint egy túlcsorduló mézes bödön. Még mindig nem
szoktam ehhez hozzá, nem az én világom. Kénytelen voltam velük tartani, nem akartam
megbántani őket. Próbáltak beszélgetni, de az a helyzet, hogy nem nagyon akadt közös
témánk. Amikor viszont közöltem velük, hogy nem egyedül utazom, beindult a csevej. Vagyis
inkább ők beszéltek, kérdezősködtek. Tipikus városiak. Azt hiszik, hogy kifoghatnak valami
jó kis pletykát. Tényleg kedvesek voltak, de nálam ugyan hiába kopogtatnak. Udvariasan
ejtetem a témát, megköszöntem am meghívást és odébb álltam. Furcsák voltak, legalábbis a

ý 56 ý
számomra. Lehet, hogy náluk megszokott az ilyen viselkedés, de nálam nem. Alig vártam,
hogy visszamehessek Christianhoz, a megnyugtató csendbe.
- Hol jártál?
- Nem érdekes. Te csak pihenj.
Cleo az ölembe ült. Hatalmas szemeit rám meresztette. Éhes. Gyorsan elugrottam a konyhába.
A szakács ezúttal nagyon készséges volt. Egy kisebb tányér maradékot sikerült szereznem a
kis kedvencemnek. Nagyon örült neki. Most egy darabig megint nem kell gondolnom rá. Nem
mintha baj lenne, hogy foglalkoznom kell vele. Szívesen csinálom. Rájöttem, hogy nem
szeretek hajózni. Itt nem lehet semmit sem csinálni. A vonaton legalább az ablakon ki lehetett
nézni. De itt? Körös-körül csak a víz, semmi más. Merő unalom. A házaspárral eltöltött röpke
óra után nem is vágytam rá, hogy bárki mással szóba álljak itt, Christiant pedig nem akartam
zavarni. Lehasaltam az ágyra, mire Cleo odafeküdt elém. Megint kiprovokálja, hogy
foglalkozzam vele. Ő is unatkozik. Akkor már szórakoztathatjuk is egymást.
- Na, cicus, akarsz játszani egy kicsit?
Halkan nyávogott egyet. Édes volt, még mindig azt a cuki szőrgolyót láttam magam előtt, akit
néhány éve nyomtak a kezembe. Az egyik pulóveremből kihúztam a zsinórt. Játéknak az is
megteszi. Vevő volt a dologra, pofozgatni kezdte a végén a csomót. Élvezte a dolgot, ugyanis
már elég régen játszottam vele. Azonban ő is az a tipikus macska, hamar megunta és
otthagyott. Leugrott a padlóra és ott kezdett elszöszmötölni valamivel. Ennyit erről, jöhet
tovább a maratoni unalom. Ki kéne találnom valamit, de komolyan. Az a probléma, hogy
nincsen egy árva használható ötletem sem. A hátralévő idő lassan és unalmasan, de valahogy
mégiscsak eltelt. Christiannal nem túl sok szót váltottam, inkább csak a partot érés előtt. Nem
volt valami bőbeszédű, de annál inkább elszánt. Már szinte csak az éltette, hogy valahogy
kibírja ezt az egészet. A hajó leeresztette a horgonyt és kikötöttünk. Ismét vonatra kellett
szállnunk, de ezúttal szerencsére csak egy megállót kellett menni. Az utóbbi időben erősen
ráuntam a vonatozásra, de a hajótól minden jobb. Az állomástól gyalog mentünk tovább.
Egyedül Cleo volt az, aki örült ennek, végre kirohangálhatta magát. Christian igyekezett
összeszedni magát, megitta a maradék vért. Valamivel jobban nézett ki, de még mindig nem
volt az igazi. Egészen a városka széléig mentünk. Egy hatalmas ház előtt álltunk meg. Nem
győztem eltelni a látvánnyal, bámulatos volt. Bekopogtatott az ajtón. Csönd. Azt hittem nincs
odabenn senki, de ő türelmesen várt. Hamarosan apró lábak dobogását hallottam. Az ajtó
kinyílt és egy olyan négyévesforma szőke kislány bukkant elő. Felnézett a vámpírra és
elmosolyodott.
- Christian! – kiáltotta boldogan.
Átölelte őt, el sem akarta engedni. Engem észre sem vett. Olyan boldog volt, nem is értem,
hogy mit szerethet így egy vámpíron. Mondom ezt és, aki úgy néz ki, hogy fülig bele van
zúgva. Perceken belül egy nő jelent meg mögötte. Nem lehetett sokkal idősebb tőlem, talány
csak öt-hat évvel. Arcáról meglepődöttséget véltem leolvasni. Igyekeztem meglapulni
vámpírom mögött az ölemben a macskával.
- Isten hozott Christian.
- Mary.
Jól megnézett magának, egyenesen a képembe bámult. Nem igazán tudom tolerálni, amikor
így vizslatnak. Úgy tűnik, nem lát valami szívesen. Ideges volt, tartott tőlem. Igyekeztem
barátságos képet vágni, de nem igazán ment. A kislány, anyja unszolására elengedte a
vámpírt. Christian mellém lépett és átkarolt.
- Ne idegeskedj, csak egy ember, nem fog gondot okozni. – mondta Marynek.
Úgy oldalba vágtam ezért, ahogy csak tudtam.
- Már megint bunkó vagy!

ý 57 ý
A kislány csilingelő hangon nevetett fel. Akár egy földre szállt angyal. Igazán nem tudtam
elhinni, hogy végül egy ilyen helyen kötünk ki. Nem néztem volna ki belőle, túl tökéletes,
túlságosan is idilli.
- Rebecca kicsim, beengednéd végre őket!
- Persze mami.
A kis szőkeség eltűnt előlünk, berohant a házba. Mi is bementünk. Az ajtó halkan csukódott
be mögöttem. Összerezzentem egy pillanatra. Bevallom, fogalmam sincs, hogy mit várjak
ettől a helytől. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem az igazi otthonát. Egy tipikus sötét
vámpírlyukra számítottam, nem egy békés családi házra. A nő megállt velem szemben, a
kezét nyújtotta. Cleot letettem a padlóra.
- Üdv, Mary vagyok. – mosolygott rám.
- Katelyn. – szorítottam meg a kezét.
- Érezd magad otthon nálunk. Christian barátai a mi barátaink is.
- Ő is jöhet? – kérdeztem a cicára nézve.
- Persze.
Ez a túláradó kedvesség már szinte fojtogatott. Nem gondoltam, hogy igazából ilyen. Viszont,
ha Christiannal akarok maradni, akkor kénytelen leszek megszokni. Valahogy nem áll rá a
lelkem. De legalább elég valószínű, hogy Niels ide nem jön utánunk.
- Beszélhetnék egy kicsit Christiannal négyszemközt? – kérdezte Mary.
- Nincsenek előtte titkaim, mondd nyugodtan.
- Hogy-hogy most jöttél? Nem vártunk, valami baj van?
- Úgy is fogalmazhatunk, de nem szívesen részletezném.
Láttam, ahogy a nő szemében megcsillan a félelem. A hideg is végigszaladt rajta, libabőrös
lett a karja.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. – jegyezte meg – Tudod, hogy erre odafigyelek.
- Te meg tudod, hogy én mindig aggódom.
- A többiek?
- A srácok nincsenek itthon, elmentek pecázni, estefelé jönnek. Addig cuccoljatok le.
A ház hatalmas volt. Olyan tipikus vidéki családi ház. Christian magabiztosan mozgott,
látszott, hogy nem először jár itt. Benyitott egy üres szobába. Azt mondta, hogy nyugodtan
beköltözhetek ide. Valahogy nem volt kedvem egyedül maradni, mire ő azzal nyugtatott,
hogy itt lesz a szomszéd szobában. Akaratlanul is, de elmosolyodtam. A reakcióit már nem
láthattam, mert magamra hagyott. Cleo egyből kinézte magának az ágyat és fel is mászott rá.
Szerette a kényelmet. A holmimat hamar kipakoltam az üres szekrénybe. Váratlanul Rebecca
jelent meg az ajtóban. Igazán aranyos kislány, de mégis van benne valami félelmetes. A frászt
tudja rám hozni ezzel a lopakodósdival. hasonlított Christianra, vagy legalábbis én láttam úgy.
Éppen olyan kísértetiesen járkált a házban. Nem hiába rokonok, még ha olyan távoliak is.
- Szia! – köszönt rám.
- Szervusz. – erőltettem némi kedvességet a hangomba.
- Miért jöttél hozzánk? – kérdezte bájosan.
- Christian hívott.
- Gyere csak! – jelent meg mögötte a vámpír – Ne kíváncsiskodj annyit.
A lányka megfordult és felnézett rá. A szemei hatalmasak voltak és kíváncsiságtól csillogtak.
- Hoztál nekem valamit? – támadta le.
- Ha jó leszel, akkor megtudod.
- Olyan izé vagy… - haragudott meg rá.
A kedvesség eltűnt az arcáról. Durcásan bámulta egy darabig, majd sarkon fordult és
elviharzott. Még hallottam, ahogy a távolban egy ajtó csapódik be.
- Megbántottad.
- Mindig ilyen. Nem kell félni, hamar megbékél.

ý 58 ý
- Értem.
- Na, hogy tetszik itt?
- Igazán szép hely. Nem gondoltam, hogy ilyen lesz.
- Ezt most dicséretnek venném, ha megengeded.
- Csak nyugodtan. Egész jól nézel ki.
- Kösz. Vannak rejtett tartalékaim. Amúgy Mary üzeni, hogy szívesen látnának vacsoránál.
Nem volt túlzottan nagy kedvem odalenn bájologni, ezt le is lehetett olvasni az arcomról.
- Nem vagy túlságosan felvillanyozva tőle.
- Nincs kedvem hozzá.
- Ha nem akarod, akkor nem kell menned.
- Nem maradsz egy kicsit?
- De csak egy darabig. Még dolgom van.
Leült mellém az ágyra. Odahúzódtam hozzá, egészen közel. Összekuporodtam, amilyen
apróra csak tudtam. Átölelt, mire én a fejemet a mellkasára hajtottam. Magamon éreztem a
jeges leheletét, beleborzongtam. Megint némaságba burkolózott, de ezúttal épp ez volt az,
amire vágytam. Boldog voltam. Rám fért ez a fajta semmittevés, csak ülni itt csendben, a
karjaiban. Cirógatni kezdte az oldalam, amit nem bírtam megállni röhögés nélkül. Tudom,
hogy tahóság, de nem bírtam ki, ez az egyetlen hely, ahol csiklandós vagyok. Velem nevetett
ő is. Egy futó pillanatra még azt is sikerült elfelejtenem, hogy mi is ő valójában. Hihetetlen,
de mégis igaz. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre sötétebb a szobában. Azt hiszem, szeretem ezt
az egészet, őt is, és azt, amit csinál. Velem mindig olyan kedves, de lehet, hogy ez már csak
elfogultság a részemről. Végigsimította a hajam, közel hajolt hozzám és megcsókolt. Régóta
vártam erre, bevallom már hiányzott. Az utóbbi néhány napban elhanyagoltuk egymást, de ez
érthető volt. Úgy látszik, most igyekszik mindent bepótolni. Mintha a gondolataimban
olvasott volna. Vajon valóban képes rá? Ki tudja, annyira nem is számít.
- Szeretlek. – néztem a szemébe.
- Én meg imádlak. – szorított magához.
A helyzet nagyon ismerős volt… De ez most jobban esett, mint bármikor. Mélyen beszívtam
az illatát. Nem akarom, hogy vége legyen a pillanatnak. Így maradtam volna örökre. A
kellemes félhomályban ismét lehunytam a szemem. Élveztem, hogy szeret, minden egyes
pillanatot, minden érintését. Majdnem frászt kaptam, amikor a nyakamat kezdte el
csókolgatni, de igyekeztem nyugodt maradni. Meg kell barátkoznom a gondolattal. Tudta jól,
hogy mit érzek, éppen ezért nem bonyolódott talán bele semmi komolyabba. Némán pihentem
a karjai között. Jól esett, hogy így törődik velem, és hogy legalább nem vagyok egyedül. Már
elég késő volt, mikor Mary kopogott be hozzánk. Ahogy benyitott, a beszűrődő fénynél
meglátott minket egymás karjaiban és azonnal elpirult.
- Bocsássatok meg, nem akartam zavarni.
A hirtelen fény bántotta a szeme, még beljebb fúrtam magam a karjaiban.
- Semmi baj. Mit szeretnél?
- Igazán nem akarok zavarni. Már megyek is.
Megszoktam a fényt és végre rá tudtam nézni, bár kissé még hunyorogtam.
- Mondd csak nyugodtan. – szólaltam meg végül.
- Csak aggódtam, mert nem jöttél le vacsorázni.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani. Nem volt kedvem lemenni.
- Megértelek, új hely, idegen emberekkel. Nem haragszom. Akkor már mennék is, nem
zavarok tovább.
- Kedves volt, hogy benéztél.
Csak mosolygott, majd bezárta az ajtót. Visszabújtam Christian karjaiba. Nem akartam
elengedni, de éreztem, hogy menni akar.
- Itt akarsz hagyni? – szorítottam magamhoz.

ý 59 ý
- Dolgom van, de jövök nemsokára.
- Hová mész? – faggattam.
- Nem vagy egy kicsit túl kíváncsi?
- Rendben. Menj, ha menni akarsz!
Egy kicsit dühös voltam rá, de neki is jár egy kis szabadság. Felkelt mellőlem, indult kifelé.
Idegesen fordult vissza, a késemet tartotta a kezében. Biztosan kinn felejtettem szem előtt. Az
orrom alá dugta.
- Mondtam, hogy nem kell ide hoznod semmim ilyesmit!
A hangjában határozottan éreztem az idegességet.
- Már elég jól ismersz, tudhattad volna, hogy nem állom meg.
- Gondoltam, de azt hittem hallgatni fogsz rám.
- Akárhogy is szeretnék, nem tudok megválni tőle.
- Oké, de ha lehet, akkor tedd el valami biztos helyre.
- Ahogy akarod. – adtam meg magam.
- Viselkedj rendesen, amíg nem vagyok itt.
- Ne szórakozz! Mit képzelsz rólam?
- Majd jövök.
Ahogy bezárta maga mögött az ajtót, egy egész világot zárt be előttem. Nélküle minden
egészen más volt. Máris hiányzott. Fene tudja, miért van ez így, de úgy érzem, hogy örökre
hozzá kötődtem. Nem volt már semmi dolgom, csak vártam, hogy visszajöjjön hozzám. Egy
darabig még ültem az ágyon, próbáltam azt hinni, hogy még mindig mellettem van, de
hiábavaló volt. Ettől még nem lesz itt. Cleo térített észhez ebből a kábulatból. Az ölembe
mászott és nyalogatni kezdte a kezem. Értettem a célzást, már valóban elkelne egy zuhany.
Összeszedtem magam és kikászálódtam a fürdőbe. Megfogadtam a tanácsot és igyekeztem
magam otthon érezni. Cleonak egy kicsit nehezen sikerült megszokni a helyet, mindig a
nyomomban járt, ide is követett. Jó forró vizet engedtem, ledobtam a ruháimat és beálltam a
zuhany alá. Nem tudom meddig állhattam a víz alatt, de elég sokáig, az biztos. A szemem tele
ment vízzel, alig bírtam kinyitni. Körbecsavartam magam egy törölközővel. Cleo már sehol.
Biztosan kinn vár az ajtó előtt. Annyira nem kedveli a vizet, inkább odakinn vár. A gőzt vágni
lehetett. A tükröt le kellett törölnöm, hogy meglássam benne magam. Egész másképp
festettem. Jó, az arc az ugyanaz volt, de valami mégis más. Sütött róla a boldogság. Alig
ismertem így magamra. A hajam teljesen begöndörödött a sok víztől. Utáltam. Igyekeztem
kifésülni, hogy valamelyest emberi ábrázatot varázsoljak magamnak.
- Bejöhetek? – hallottam Mary hangját az ajtóból.
- Nyugodtan.
Már ő is lefeküdni készült, pizsamában volt. Kicsit hátrébb húzódtam, hogy fogat tudjon
mosni. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a tükrön keresztül a vállamon lévő sebhelyeket
nézi. Nem szóltam semmit, pedig ugyancsak idegesített. Igyekeztem jó vendégként
viselkedni. Nagyjából egyszerre végeztünk. Előreengedett az ajtóban. Cleo pontosan ott volt,
ahogyan gondoltam.
- Van valami hálócuccod?
- Nem igazán hoztam magammal sok mindent. – vallottam be.
- Várj meg, majd hozok valamit.
- Kösz, rendes vagy.
- Ez csak természetes.
Bementem a szobámba, Cleo szorosan a nyomomban. Maryre várva leültem az ágyam
szélére. A nő hamarosan meg is jelent az ajtóban. Igazán fürge volt, nyilván a kedvemben
akart járni. Azt hiszem meg fogom tudni kedvelni őt. Nagyon rendes, de gyakran viszi
túlzásba, legalábbis szerintem. Kaptam tőle egy toppot és egy rövidnadrágot éjjelre. Mindig
mosolyog. Még most is. Alig bírom megszokni, jobb, ha túlteszem magam rajta.

ý 60 ý
- Tulajdonképpen még nem is beszélgettünk. - próbálkozott.
- Aham. – morogtam magamban.
- Christian sosem mesélt rólad.
Ezen csak mosolyogni tudtam. Ugyan mit mesélhetett volna rólam ezelőtt? Azt, hogy
mennyire idegesítő és kiállhatatlan vagyok? Mert mást nem igen.
- Régóta vagytok együtt?
Kínos csönd. Nem is igazán tudtam, hogy mit feleljek erre.
- Elnézést, nem akartam ennyire tolakodó lenni.
- Semmi gond, igazán.
Végre valaki normális emberként kezel. Ezért abszolút nem is tudnék megharagudni.
Szokatlan volt nekem még ez az egész, de igyekszem alkalmazkodni.
- Az az igazság, hogy csak nemrég vettem rá magam, hogy végleg mellette maradjak. Ezelőtt
nem is gondoltam rá.
- Ezek szerint már régebb óta ismered?
- Úgy is mondhatjuk…
- Rosszat mondtam?
Azt hiszem, kezdem eltanulni tőle a hallgatás művészetét. Nem akartam sem felháborodni,
sem a régi emlékeket felidézni, de valamelyiket mégis muszáj lesz. Nem titkolózhatok
egyfolytában. Ha már ilyen kedves hozzám, és befogad a családjába, mégha oly rövid időre is,
akkor az a minimum, hogy nem hallgatok el előle semmit. Később bármi történhet a
hallgatásom miatt. Nem akarok semmilyen problémát, nyugalomra vágyom.
- Nincsen semmi baj, csak nem túlzottan szeretek beszélni róla.
- Köze van azokhoz a sebhelyekhez a válladon és a karodon?
Nem tehetek róla, bármennyire is szeretem őt, ennél a kérdésnél akkor is megborzongtam.
Ismét éreztem a húsomba hatoló tűhegyes fogakat. Remegni kezdtem. Hiába próbáltam
leplezni az érzéseimet, olyanná váltam előtte, mint egy nyitott könyv. Ez a fajta
gondolatolvasás nyilván családi vonás náluk.
- Nyugodj meg, itt senki sem bánthat, nem eshet bajod. – próbált nyugtatni.
- Ezt te nem értheted…
Egyre több érzelem kavargott bennem. A rettegés próbált felülkerekedni az iránta érzett
szerelmen. Szörnyen éreztem magam. Azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek, üres tekintettel
bámultam Maryre. Talán tőle vártam választ. Áradt belőle a kedvesség és a megértés. Nem
szólt semmit, csak magához ölelt. Tudta, hogy erre van szükségem. Eléggé felzaklatott a
dolog, nem tudtam magam helyre pakolni. Ő is érezte, éppen ezért hagyott magamra. Igazán
szükségem volt némi időre, hogy lenyugodjak. Az ajtó bezárult és lekapcsoltam a villanyt.
Teljes sötétség borult a szobára, egyedül csak Cleo szemei világítottak. Lefeküdt az ágyam
szélére, én pedig magamra húztam a takarót. Elsőre fura volt ez a sötétség, de hamar
hozzászoktam és a hozzá társuló csendhez is. Azt hittem, hogy végre sikerült magam
túltennem a három éve történteken, de be kell látnom, hogy néhány kellemes hét nem
feledtethet el semmit. Itt minden olyan békés volt, vagy legalábbis annak indult, ameddig nem
sikerült elaludnom. Álmomban éreztem, amint kezek ragadnak meg és magukkal rántanak.
Hiába néztem körbe, nem láttam senkit. Mindenütt csak a feneketlen sötétség. Nem engednek
el, szorosan leláncolnak. Éreztem a saját félelmemet és még valami mást, valami gonoszat.
Egy jeges fuvallat borzolta meg a tarkómat. EL akartam futni, de a kezek nem eresztettek el.
Ismét hegyes fogak szántották a bőrömet. Kiázott a hideg, ledermedtem. Éreztem, amint a
saját vérem lassan végigfolyik rajtam, be a ruhám alá, végig a mellkasomon. Fogalmam sem
volt róla, hogy ki állhat a hátam mögött. Az agyam zakatolt. Biztos, hogy nem ő, valaki
egészen más. Egy újabb harapást éreztem, de ezúttal a nyakamon. Ez sokkal jobban fájt.
Elviselhetetlen volt. Végül a saját sikolyomra ébredtem. Alig kaptam levegőt. Christian szinte

ý 61 ý
azonnal megjelent a szobámban. Aggódott értem. Leült mellém és magához szorított. A
szívem hevesebben vert, mint valaha. Ezt ő is érezte.
- Utállak. – sírtam a fülébe.
- Nyugodj meg kérlek.
- Ne kérj lehetetlent…
A karjai közé temettem magam. Remegtem a félelemtől, még mindig magamon éreztem a
kezek szorítását és a nyakamon a fogakat. Teljesen össze voltam zavarodva. Vámpíroktól
rettegek és mégis az egyikük karjaiban keresek vigaszt. Furcsa egy helyzet. Christian elég
kedves volt hozzám, már amennyire tellett tőle. Gyengéden cirógatott, próbált megnyugtatni,
a könnyeimet törölgette. Elveszve éreztem magam, jobban, mint valaha. Kinyílt az ajtó és egy
számomra még ismeretlen arc kukkantott be.
- Nincsen semmi baj, menj, feküdj vissza. – küldte el Christian.
- Ki volt az?
- David, Mary férje. Biztosan a frászt hoztad rájuk a sikoltozásoddal.
- Megint szép kis műsort kerítettem. Sajnálom.
- Ezen nincs mit sajnálnod. Én vagyok a hibás mindenért.
- Felejtsük el ezt az egészet végre.
Nagy szavak voltak ezek tőlem, aki máig nem volt képes túltenni magát rajta. Hát igen, ez
vagyok én. Előbb beszélek, és csak aztán gondolkodom. Szerencsére Christian már
megszokta ezt, nem is foglalkozott vele. Olyan közel húzódtam hozzá, amilyen közel csak
tudtam. Az az igazság, hogy nem mertem újra elaludni, nem akartam ismét látni azokat a
rémségeket. Ezek a hideg kezek most megnyugtattak. Igaz, hogy sokáig tartott, de
lehiggadtam végre. Még nem volt az igazi, de már sokkal jobban éreztem magam.
- Mit szólnál egy forró teához?
- Ha az altatót ezúttal kihagyod belőle, akkor szívesen elfogadom.
Mosolygott. Szeretem ilyennek látni. Megfogta a kezem és levitt a konyhába. Azért nem
semmi ilyen háziasnak látni. A saját kezével készítette el nekem a teát, magának nemes
egyszerűséggel töltött egy pohár vért és leült velem szemben az asztalhoz.
- Nem akarsz beszélni róla? – célozgatott.
- Pont veled?
- Miért ne!
Mindketten hallgattunk. Arra várt, hogy mondjak valamit, de nem akartam. Szemeivel egyre
csak fürkészte az arcomat. Néhány perc is elég volt hozzá, hogy elpiruljak.
- Nos? – sürgetett.
- Hosszú még az éjszaka. – sóhajtottam.
Türelmesen várt, majd’ egy jó húsz percet, mire hajlandó voltam újra megszólalni.
- Kezdek belefáradni ebbe az egészbe. Ne érts félre, nem arról van szó, hogy nem szeretlek,
sőt. Az a baj, hogy nem tudom elfelejteni a múltat. Próbálom, de nem megy. Éjjelente mindig
attól rettegek, hogy ismét át kell élnem az egészet. Nem tudom, hogy meddig bírom még.
- Pedig semmi okod sincs arra, hogy félj. Sem tőlem, sem mástól. – fogta meg a kezem.
- Tudom, de akkor is…
- Egyszer mindennek vége lesz, még ennek is.
- De mikor?
- Az csak rajtad múlik.
- Könnyen beszélsz. Neked bőven van időd, ellenben nekem…
- Hagyjuk ezt az egészet a fenébe. Olyan lehangoló, igazán nincs most kedvem ilyenekről
trécselgetni, pláne nem itt és pláne nem veled.
Kedves volt tőle, hogy próbálta a gondolataimat elterelni a témáról, mégha ilyen szerencsétlen
módon is. Nem igazán értett hozzá, de legalább próbálkozott. Már csak ezt dicsértem benne.
Tényleg sokat változott az utóbbi időben, vagy csak én látom így? Annyira nem is fontos.

ý 62 ý
- Elég késő van már, ideje lenne aludnod. Fáradt lehetsz.
Nem voltam túlzottan elragadtatva az ötlettől, ezt az arcomról is simán le lehetett olvasni.
- Ha akarod, melletted maradhatok.
- Örülnék neki.
Vajmi kevés kedvet éreztem az alváshoz, de Christiannak igaza volt, már alig bírtam nyitva
tartani a szemem. A tea is elfogyott, úgyhogy nem sok dolog volt, ami visszatartson. Letettem
a bögrét az asztalra és égre úgy határoztam, hogy elindulok vissza a szobámba. Kezdtem
egyre szarabbul érezni magam. Biztosan azért van ez az egész, mert bármennyire is próbálom
leplezni, még mindig van bennem egy jó adag félsz. Viszonylag lassan másztam felfelé a
lépcsőkön. Próbáltam húzni az időt. Fogalmam sincsen, hogy mi történhetett velem, de egy
pillanat elsötétült minden előttem és csak azt éreztem, hogy zuhanok, aztán pedig csak a nagy
semmi. Nem tudom mennyi idő esett ki, de mikor végre magamhoz tértem, biztos voltam
benne, hogy világos volt. Nem volt kedvem kinyitni a szemem, csak hallgatóztam. Mary és
Christian hangját hallottam. Vitatkoztak, vagyis inkább Mary szidta Christ. Szegényt már
kezdtem megsajnálni. Mary őt hibáztatta azért, ami velem történt.
- Nincsen semmi bajom. Miattam nem kell veszekedni.
- Még hogy semmi baj! Nekem ezt ne meséld be. – aggodalmaskodott Mary.
- Mondom, hogy jól vagyok.
- Fenéket vagy jól. Aki csak úgy fogja magát és elájul, az biztosan nincs jól. Szerencséd, hogy
Christian ott volt és elkapott, különben csúnyán legurultál volna a lépcsőn. Akkor most nem
biztos, hogy így beszélgetnénk.
- Semmi szükség rá, hogy így felfújd a dolgot.
- Nem is teszem.
- Nem úgy néz ki!
- Látom már sokkal jobban vagy. – jegyezte megmosolyogva.
- Elnézést, nem akartam tolakodónak tűnni, tudom, hogy csak jót akarsz.
- Már kezdem megszokni, hogy ilyen vagy, semmi bajom vele. Azt hiszem, már minden
rendben van, akkor én megyek is a dolgomra. Később még lehet, visszanézek. Te meg
vigyázz jobban erre a lányra! – szúrta le Christiant.
- Mary most dühös rád?
- Dehogy.
- Pedig a szavaiból úgy vettem ki, hogy szerinte te vagy a hibás azért, ami történt.
- Igaza is van.
- Hülye vagy.
- De tényleg. Miattam már nincs egy nyugodt perced sem. Látom rajtad,hogy már teljesen
kikészültél.
- Nem is igaz.
- Nekem nem tudsz hazudni.
Kénytelen vagyok belátni, hogy valóban igaza van, de nem akarom őt hibáztatni, nem tudnám
megbántani. Az ajtó résnyire nyílt és egy ismerős arcocska bukkant fel: Rebecca.
- Anya üzeni, hogy gyere le reggelizni.
Olyan kis tündéri volt. Nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjak.
- Nemsokára lenn vagyok.
- Aa. Azt mondta, hogy nem mehetek le nélküled. – csóválta a fejét.
Bejött és megfogta a kezem. Kihúzott az ágyból és lerángatott egyenesen a konyhába. Mit ne
mondjak, eléggé elveszettnek éreztem magam. Idegenként becsöppenek közéjük és ők szinte
máris családtagként kezelnek. Egy kicsit gyors nekem ez a tempó. A csöpp lány egyből maga
mellé ültetett az asztalnál. Hülyén éreztem magam, mivel egyedül csak rajtam volt pizsama,
de a többieket ez egyáltalán nem zavarta. Egy újabb ismeretlen arc jelent meg a színen.
- Ki ez a szép hölgy, akit magaddal hoztál kicsi lány? – fordult Rebeccához.

ý 63 ý
Fél szemmel engem bámult. Idegesítő, de nagyon, azt már így elsőre megállapítottam. A
modora tisztára olyan, mint a Chrisiané. Ő már aztán végképp nem tagadhatja, hogy a rokona.
Jobban megnézve még hasonlított is rá, éppen ugyanolyan rideg volt a tekintete.
- Őt máris elfelejtheted. – bukkant fel mögöttem Chris.
- Csigavér, bátyus! Csak ismerkedni próbálok.
- Azért csak óvatosan.
Ezen a gyerekes marakodáson már majdnem elröhögtem magam. Nagyon kellett igyekeznem,
hogy vissza tudjam tartani.
- Ez a roppant vicces fiatalember itt Eric, Mary drága kisöccse. – mutatta be.
- Katelyn Cross. – nyújtottam neki kezet az asztalon át.
A szemei felcsillantak és hatalmasat röhögött, bele egyenesen Christian képébe.
- Te aztán rendesen beleválasztottál mondhatom!
- Ha már lehet, akkor a legjobbat.
Ez a fiú aztán tényleg nem semmi. Hogy bírhatják egymás mellett, nem is értem. Szemmel
láthatóan mindketten élvezték a helyzetet. Egyedül csak én éreztem feszélyezve magam, a
többiek úgy látszik, már hozzá vannak szokva az ilyesmihez. Mary nagyon kitett magáért, ami
a reggelit illeti. Van egy olyan érzésem, hogy pusztán miattam csinálta az egészet. Régen
ettem már ilyen jót, mondjuk éhes is voltam már, az előző vacsora kimaradt. Remekül
éreztem magam, leszámítva Eric egynéhány megjegyzését, de az ilyeneket már korábban
megszoktam Christiantól. Azt hiszem máris elég sok gondot okoztam, rendesen felforgattam
az életüket. Az már csak a minimum, hogy segítek elpakolni Marynek utánunk. Igaz, hogy
nem vagyok valami házias alkat, de ez most remek alkalom arra, hogy gyakoroljak. Mary
leszedte az asztalt, én pedig mosogatni kezdtem.
- Látszik, hogy nem gyakran csinálsz ilyet. – jegyezte meg.
- Ez van, ha az ember sokáig él egyedül.
- Ne aggódj, majd itt nálunk belerázódsz. Elég mozgalmas az élet errefelé.
Így ketten elég gyorsan végeztük. Elraktuk az edényeket és felmentem átöltözni. Rebecca
ismét pillanatokon belül megjelent nálam. Szeretett a figyelem középpontjában lenni, azt már
látom.
- Neked nem kéne óvodában lenned?
- Anya megengedte, hogy ma itthon maradjak. Majd holnap megyek.
- Értem.
- Játszhatok a cicáddal?
- Ha magaddal tudod csalni, akkor nyugodtan.
Nem kellett neki sokat dolgozni az ügyön, Cleo szinte mindig kapható egy kis játékra.
Látszott rajta a boldogság, ahogy rohant kifelé a kis szőkeség után. Pár percen belül már
láttam az ablakból, ahogyan odakinn ugrálnak az udvaron. Ez az örökös tétlenség kezdett
zavarni, hozzá vagyok szokva, hogy mindig rohannom kell valahova. Most azonban tényleg
nincsen semmi dolgom. Csak tengtem-lengtem a hatalmas házban. Az emeleti folyosón láttam
néhány képet a falon. Biztos voltam benne, hogy a Christian műve mind, egytől egyig.
- Minden rendben? – állt meg Mary mögöttem egy pillanatra.
- Persze.
- Nem ártana pihenned még egy keveset, eléggé gyengének tűnsz. Nem tudom, hogy mit
csináltál ezelőtt, de hogy nem volt egy nyugodt életed, abban biztos vagyok. Tessék pihenni,
nekem nem nézhetsz ki így.
Igyekeztem jó vendégnek mutatni magam, úgyhogy a megjegyzéseimet inkább megtartottam
magamnak. Teljesen úgy viselkedett, mintha az anyám lenne, ami nekem most nem nagyon
feküdt. Rendes tőle, hogy így aggódik, igaza is van, de ez azért már sok. Megbántani viszont
nem akarom. Azt hiszem, egy időre eltűnök a szeme elől és a szobámba zárkózom. Már szinte
valósággal menekülök a szeretete elől. Idegennek érzem magam köztük, mégha oly kedvesek

ý 64 ý
is. Kezdett hiányozni az otthonom, ritkán járok ilyen messze, pláne így. Szibériában más volt,
az munka, most viszont finoman szólva menekülök. Úgy fest, itt erről senki nem tud semmit,
arról sem, hogy én ki lehetek. Elfogadják, hogy Christian idehozott, más nem is nagyon
érdekli őket. Egyedül Ericnek van némi fogalma arról, hogy mi folyik itt. Talán még túl sokat
is tud. Előszedtem az egyik fiók mélyéről a késem. Hiányzott. Megnyugtatott, hogy ismét a
kezemben tarthattam. Leültem az ágyra és hosszan gyönyörködtem benne. Ez volt az, ami
megnyugtatott, végre ki tudtam üríteni az agyamat. Erre már mondhatnám azt, hogy pihenés.
Azonban semmi sem tart örökké. Egy halk koppanás és Eric jelent meg nálam. A kést egy
pillanat alatt eltűntettem a párna mögé. Nem igazán kedveltem őt, még így ismeretlenben
sem. Lehet, hogy neki is csak egy kis időt kell adni. Szerencsére most eléggé jó kedvemben
talált, úgyhogy igyekeztem kedves lenni vele.
- Mit szeretnél?
- Pizsamában sokkal jobban nézel ki. – jegyezte meg.
- Ha nem akarsz semmit, akkor légy szíves menj el.
Nem akarok semmi zűrt, de érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Rossz embernél
próbálkozik.
- Dehogynem! Tudni szeretném, hogy milyen az igazi Katelyn Cross. Tudom jól, hogy ki
vagy, hallottam már rólad.
Határozottan ingerelt. Ahogy beszélt, mozgott, vagy csak ahogyan rám nézett. Kezdett
felmenni bennem a pumpa. Nyilvánvaló volt, hogy provokál. Egyik kezemmel máris a kést
kerestem.
- Most még szépen kérlek, hogy menj el.
- Miért jöttél ide? – tett felém egy lépést.
Az arcomat fürkészte. Nem akarom bántani, de egyre idegesebbnek érzem magam. Szemmel
láthatóan élvezte a helyzetet, én azonban nem.
- Kifelé! – kiabáltam rá.
Meg sem rezzent. Már komolyan azt fontolgattam, hogy a késemmel térítem jobb belátásra,
amikor kivágódott az ajtó és Christian rontott be.
- Mondtam, hogy szállj le róla. – szólalt meg hűvösen.
- Próbálkozni azért csak szabad. – vigyorgott.
Éreztem a dühöt a levegőben, a vámpír dühét. Nem tudom, hogy Eric mire készülhetett, de
talán jobb is, hogy bejött. Ki tudja, hogy mit műveltem volna, ha elveszítem a fejem.
Megragadta Ericet a pulóverénél fogva és a falhoz szorította. A kölyök szinte a képébe
röhögött. Chris már nagyon berágott rá, azt hittem, hogy megfojtja.
- Nem voltam elég világos, amikor arra kértelek, hogy hagyd őt békén?
Elővillantak a szemfogai. A fiú teljesen elfehéredett a kezei között. Meg sem mertem
moccanni. A levegő valósággal megdermedt. Eric próbált elslisszolni, de Christian nem
eresztette el, megszorongatta a torkát.
- Elég legyen ebből! – toppant be David – Az én házamban nem fogtok így acsarkodni. Ha
nem tetszik, akkor nyugodtan elmehettek.
- Igazán sajnálom, de tisztáznunk kell néhány dolgot.
Elengedte a fiút. Eric azonnal le akart lépni, de Christian megállította. David cseppet sem
örült ennek az egésznek, rendesen leteremtette őket. Nem kellett semmit sem mondania,
mégis mindketten tudták, hogy le kell állniuk, mert nem lesz valami kedves befejezése.
- Meg ne lássak még egyszer valami semmi hasonlót!
Eric lesütötte a tekintetét, Christian pedig kelletlenül, de rábólintott az előbbi mondatra.
Teljesen meg tudom érteni Davidet, ő is csak normális életet szeretne. Nekem sem igazán
tetszene, ha egymást gyilkolnák itt a házamban. Nem akart belefolyni az eseményekbe,
csupán a véleményét nyilvánította ki, azt viszont tisztán és érthetően. Minden elismerésem az
övé. Amilyen hirtelen jelent meg az ajtóban, úgy is tűnt el a szemünk elől.

ý 65 ý
- Remélem megértetted, amit mondtam. – súgta Chris Eric fülébe.
- Természetesen.
Alig várta, hogy végre eltűnhessen innen. Nem számított semmi ilyesmire, azt hitte, hogy
könnyű dolga lesz, de tévedett. Eléggé megrémültem, de örültem neki, hogy végre leszállt
rólam. Az az igazság, hogy Christianból egyelőre egy is elég.
- Többet nem fog zavarni téged. – ölelt át.
- Köszönöm.
- Én csak azt akarom, hogy boldog legyél.
Mosolyogtam és én is átöleltem őt.
- Annyira édes vagy. – csókoltam meg.
Futó pillantást vetettem az ajtó felé. Rebecca állt ott, a kezében Cleoval. A szemeit olyan
szorosan hunyta be, ahogyan csak tudta.
- Most már bemehetek? Szabad?
- Gyere csak nyugodtan.
- Visszahoztam a cicádat. Már nem akar játszani.
Felnevettem. Láttam, hogy szegény Cleo mennyire nyúzott volt, a kiscsaj meg túlontúl lelkes.
Rendesen lefárasztották egymást, de úgy tűnik a macskám maradt alul. Lustán mászott fel az
ágyra, ahol is összegömbölyödött és lehunyta a szemeit.
- Ha nem tévedek, neked is pihenned kéne. – suttogta a fülembe.
- Kedves tőled, hogy segítettél Cleonak visszajönni, Ilyen fáradtan nem bírt volna visszajönni
és felmászni a lépcsőn.
- Azért játszhatok vele máskor is? – kérdezte mosolyogva.
- Hát persze.
Valamiért, ha akartam volna, se tudtam volna neki nemet mondani.
- Akkor én most megyek vissza játszani. – jelentette be és elviharzott.
- Nem semmi egy kiscsaj. – jegyeztem meg.
- Te sem vagy az. – kapott fel az ölébe – Most, pedig mars lefeküdni, mert ha Mary meglát,
akkor ki lesz akadva.
Letett az ágyra és homlokon csókolt.
- Legyél jó kislány és fogadj szót.
- Igyekszem.
Előkotortam a párna alól a kést és a kezébe nyomtam.
- Eltennéd?
- Mit keresett ez nálad?
- Csak nosztalgiáztam egy kicsit.
- Ha nem haragszol, akkor inkább nem adnám vissza.
Nem mondtam neki semmit. Tudja jól, hogy nem örülök neki, de úgyis bele kell, hogy
egyezzem. Értem én, hogy itt nincs rá szükségem, de attól még igazán nem kéne elvennie. Így
egy kicsit talán jobb, hogy magam adom oda neki. Valahogy azonban nem vagyok így igazán
önmagam, mármint védtelenül, bármilyen fegyver nélkül. Nehéz lesz megszokni, az már
biztos.
- Nyugi, megkapod, ha elmegyünk.
Egy szóval sem mondtam neki, de ő mégis tudta, hogy mire gondolok. Elmegyünk, de mikor?
Nem mintha különösebben zavarna, hogy itt kell lennem, de ez nem az én világom. Túl békés
és egyhangú. Jó hely, de mégsem az igazi. Otthon sokkal jobb lenne, de mostanában nem
éppen biztonságos. Itt meg csak a bajt csinálom már megint.
- Min töröd az agyad? – fordult vissza.
- Semmin.
- Ugyan már, ismerlek. Ki vele!

ý 66 ý
- Nem tudom, hogy miért is hoztál ide. Csak a baj van velem. Jobb lett volna, ha el sem jövök.
Ericcel is csak balhéztok miattam, Mary meg nem győz körülöttem sürögni. Nem akarom
felforgatni az életüket. Nem akarlak megbántani, de szerintem épp elég nekik, hogy e itt vagy,
én már fölösleges vagyok.
- Ne beszélj hülyeségeket. Ha tényleg ennyire zavar ez az egész, akkor el is mehetünk.
- Te maradj csak nyugodtan. Miattam igazán nem kell itthagynod őket. – pattantam fel.
- Nem is tudom, hogy mit szeretek benned annyira…
Mellém bújt és csókolgatni kezdett, ahol csak ért. Olyan gonosz. Mindig tudja, hogyan terelje
el a figyelmem a témáról, de most nem akarom hagyni. Megállítottam és a szemébe néztem.
- Ezt most komolyan gondoltam.
Igyekeztem hűvös tárgyilagosságot erőltetni a hangomba.
- Én is. – mosolygott.
- Nem figyelsz rám! – háborogtam.
- Pokolba az egésszel! Mindig csak akadékoskodsz. Nem tudnál csak egyszer csendben és
nyugodtan megmaradni?!
- Sajnálom. Nem akartam, hogy megharagudj. Szeretek itt lenni, de nem akarok gondot
okozni senkinek.
Rám sem hederített, csak ült az ágy szélén hátat fordítva nekem. Úgy tűnik tényleg haragszik.
Hátulról átfontam a karjaimmal és magamhoz szorítottam. Meg sem rezzent. Ez most szarul
esik és ő is tudja. Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja, ennyire már ismerem.
- Bocsáss meg. – súgtam a fülébe – Igazán nem tehetek róla, hogy ezt érzem. Nézd el nekem,
kérlek.
- Nehéz lesz, de talán menni fog. Viszont kénytelen leszel mindenben rám hallgatni.
- Ahogy akarod. – adtam meg magam.
- akkor most maradj itt egy darabig és ülj meg a fenekeden.
- Rendben.
Olyan idegen nekem ez az egész helyzet. Önként vállalom, hogy engedelmeskedem egy
vámpír parancsának. Hihetetlen, hogy a szerelem mi mindenre rá nem veszi az embert. Pláne
egy ilyen szerelem. Christian elment, én pedig ismét egyedül maradtam. Unottan
bámészkodtam kifelé az ablakon. Mintha nem is a városban lennénk, hanem valami távoli,
eldugott helyen. Az udvarban álló fák eltakarták a szemem elől a többi házat. Ettől sokkal
barátságosabbnak tűnt az egész. Nem mindig voltam én sem városi lány, a gyerekkorom jó
részét vidéken töltöttem. Visszagondolva, nem is tudom, hogy mi marasztalt a városban.
Talán a család és a kaland utáni vágy. Végül is bannragadtam a betondzsungelben. Ha
megszokja az ember, akkor már nem is olyan szörnyű. Ott is vannak jó helyek, csak meg kell
találni. Kétlem, hogy véletlen lett volna, de mikor már a legjobban kezdtem unni magam,
éppen akkor toppant be Mary, az arcán ragyogó mosollyal Már kezdek hozzászokni, hogy ő
mindig ilyen.
- Nem jössz ki velünk egy kicsit, nagyon jó idő van?
Valahogy célzásnak vettem a dolgot. Talán Christian szólhatott neki, hogy foglalkozzon
velem. Nem akarom megbántani, úgyhogy nem utasítottam vissza a felkérését. Magamra
kaptam egy pulóvert és indultam is utána, nyomomban elmaradhatatlanul Cleoval. Tényleg jó
idő volt, odabentről hűvösebbnek tetszett. Kapirgálós kerti munkát terveztek. Nem akartam
bunkó lenni, így hát beálltam közéjük. Régen csináltam bármi ilyesmit, de most egyáltalán
nem bántam. Kezdem magam hasznosnak érezni. Rebecca ott ugrált körülöttünk, alig lehetett
bírni vele. Valóban imádni való egy kölyök. Én magam sem voltam jobb az ő korában. Inkább
hátráltatott a munkában, mint segített, de nem zavart, miatta volt igazán jó a hangulat.
Teljesen elbűvölt. Talán már tulságosan is megszerettem. Azt hiszem ez az érzés kölcsönös.
Néha alig tudom levakarni magamról, és a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg nálam.
Kicsit kezdtem aggódni, amikor jódőre eltűnt a szemünk elől. Az udvart fürkésztem, hátha

ý 67 ý
meglátom valahol, de semmi. Egy hatalmas kosárral indultam volna hátra, mikoris
megpillantottam. Úgy vigyorogtam, akár a tejbetök. A lányka ott ült a hatalmas vámpír
nyakában. Tetszett neki a dolog, de nagyon.
- Meghoztam a kis csavargót. – emelte le a nyakából – Vigyázhatnátok rá jobban is, a ház
előtt fogtam meg.
Az anyja egyből kezelésbe vette, jó nagy adag szidást kapott.
- Add csak ezt ide, majd én viszem. – vette ki a kezemből a kosarat.
- Nem szükséges, elbírom.
- Ennyit csak megtehetek.
Átengedtem neki és együtt indultunk az udvar tulsó végébe.
- Hol jártál?
- Beszereztem egy kis onfót odaátról.
- Legalább valami jó hír?
- Azt nem mondanám. Niels még mindig kutat utánunk.
- És ez mit jelent?
- Idáig biztosan nem fog eljönni. Már ismerem annyira, hogy tudjam az is elég neki, ha nem
vagyunk a közvetlen közelében. Úgy néz ki, hogy maradnunk kell még néhány napig, de
megnyugtatlak, mint lehet, indulhatsz is vissza.
- Nincsen semmi baj, igazán nem sürgős a dolog.
- Tudom, hogy mindezt csak mondod, de közben mást szeretnél.
Kezdett elszomorítani. Már megint ennél a témánál lyukadunk ki. Csak jót akar, hogy minden
úgy történjen, ahogy szeretném. De ez sajnos lehetetlen. Rendes, hogy próbálkozik, de
komolyan, csakhogy egy kicsit ez is kezd sok lenni. Nem mondom, hogy baj lenne, mert
tényleg nem az, csak finoman szólva idegesít. Mindegy, nem akarom megint ezzel fárasztani.
Inkább ráhagyom az egészet.
- Látom a szemeden, hogy mire gondolsz. Rendben van, többet nem hozom fel ezt a témát.
- Igazán köszönöm.
Mary már messziről intett nekünk, hogy ha végeztünk, akkor menjünk be. Nem nagyon volt
kedvem hozzá, mint újabban semmihez sem, de nem akartam megsérteni. Hiányzott a
nyüzsgés és az izgalom. Tenni akarok valamit, csak még azt nem tudom, hogy mit. Itt éppen
van mit csinálni, igyeszem lekötni magam, de mégis unatkozom. Szar egy érzés. Christiannak
olyan könnyű mondani, hogy üljek meg nyugodtan! Ő egyfolytában mesterkedik valamin.
Odabenn Mary már a konyhában sürgött. Gondolatai az ebéd körül jártak. Nem is akartam
zavarni, fölmentem a szobámba. Néma csendben ültem a gondolataimba merülve.
- Valami baj van? – kérdezte Chris.
- Semmi.
- Ne hazudj, látom rajtad.
- Nincs mit csinálnom.
- Ezt hogy érted?
- Hiányzik a város. Itt minden túl nyugodt. Nem értem, hogy te hogy bírod ezt, azok után, ami
történt.
- Egy idő után belerázódsz.
- Nem hiszem, hogy menne.
- Majd kitalálunk valamit, ha csak ennyi kell. Nem ártana lassan lemenned, azt hiszem Mary
már összeütött valamit.
- Nincs kedvem. – feleltem kurtán.
- Makacs vagy.
- Nem tehetek róla. Nem megyünk el inkább valahova?
- Mégis hova?
- Azt mondtad, ha kell, akkor kitalálsz valamit. Most itt az idő, tessék!

ý 68 ý
- Ha jobban belegondolok, van a közelben egy régi barátom. Megígértem neki, hogy
meglátogatom, ha erre járok.
Akaratomon kívül is sikerült felöltenem azt a bizonyos hová-akar-ez-vinni-engem fejet. El
sem tudtam rejteni előle, egyből kiszúrta.
- Nem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. Te akartad, hogy kitaláljak valamit.
- Pár pillanat és összekapom magam.
Valóban meglepően gyorsan készültem el. Nem igazán tudtam, hogy hová is megyünk, nem
mondott róla jóformán semmit. Kicsit paráztam, de gondolom, hogy nem fogja hagyni, hogy
bármi hülyeséget csináljak. Ha olyan helyre vinne, ahol ennek a legparányibb esélye is
fennáll, akkor arról már biztosan szólt volna előre.
- Na jó, akkor voltaképpen hová is viszel most engem?
- Nem kell félned.
- Ki mondta, hogy félek?
- Vámpírokra meg hasonlókra nem kell számítanod. Nem olyan rossz egy hely, bár nem
tudom, hogy mennyire tudod majd értékelni. Mondjuk, személy szerint én szeretem. Évekkel
ezelőtt sokat voltam ott.
Bementünk a városba. Az út kicsit sokáig tartott, de jólesett a séta, pláne vele. Nem szólt
semmit, csak fogta a kezem és némán haladtunk egymás mellett. Itt még a város is vidékies
volt, legalábbis nekem úgy tűnt. Nem különösebben zavart. Megálltunk egy épület előtt.
Ahhoz képest, hogy majdnem a belvárosban volt, eléggé lerobbantnak látszott.
- nincs mit adni a külsőségekre. – nyugtatott.
Alig vártam a fejleményeket, miféle helyen járhatok. Mondjuk a helyenként már omladozó
vakolat nem túl sok jóval kecsegtetett. Átléptünk a kapun és az udvarban találtam magam. Ez
már sokkal jobban festett, tiszta és rendezett. A hátsó bejáraton mentünk be, meg kellett
kerülnünk az épületet. Ezt most nem nagyon értettem. Odabenn lépcsőház és folyosók. Sehol
egy lélek.
- Van itt egyáltalán valaki?
- Ssss. – intett csendre.
Felvitt az egyik emeleti folyosóra. Az ajtókon mindenütt csak számok. Ismerős volt, csak azt
nem tudtam, hogy honnan. Hangok szűrődtek ki az ajtók mögül. A falakon végig rajzok és
festmények. Lassan kezdtem rájönni, hogy mi is ez az egész. Azonban mielőtt még
kimondhattam volna, Christian benyitott a 24-es számmal jelzett ajtón. Minden tekintet ránk
szegeződött. Egy tucatnyi fiatal szempár. Mindannyian leendő művészek. Előttük az asztalnál
egy fiatalnak már nem mondható férfi ült. A ráncos, öreg arc szintén felénk fordult. A
tekintetében megcsillant valami, ahogy meglátta a vámpírt. Felállt, hogy üdvözölje.
- Christian Démarre, azt hittem, hogy már nem is nézel errefelé. Talán megfeledkeztél rólam?
- Ugyan drága professzor! Magát sosem tudná elfelejteni – rázta meg a kezét.
- Mintha egy napot sem öregedtél volna, mióta utoljára láttalak.
- Maga sem sokat.
- Mikor is volt, három éve?
- Négy.
- Olyan régnek tűnik. És ez a csinos hölgy? Csak nem?
- Még nem. Ő a barátnőm, Katelyn.
- Igazán örvendek. – csókolt kezet.
Az a tipikus öreg úriember. Kedves és figyelmes. Nem gondoltam volna, hogy ilyen
embereket is ismer. De mégis hogyan és honnan ismeri? Különös. Még mindig tud
meglepetéseket okozni. Mit keresett ő anno errefelé? Mondjuk, nem lepődök meg nála más
semmin. Csupán azt az egyet furcsálltam, hogy a bácsika abban a hitben él, hogy ez a gyerek
előtte egy ember.
- Netán a kisasszony is művészlélek?

ý 69 ý
- A magam részéről én másfajta művészetben utazom.
Nem tudom, hogy mire gondolhatott, de hogy valamit félreértett az biztos, mert erősen
elpirult.
- A rendőrségnél dolgozik. – jegyezte meg Christian.
- Tehát egy rendőrnő.
- Inkább csak tanácsadó.
- Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen komoly lányt választasz.
Ezen mind a ketten csak mosolyogtunk. Nem tudnám magam olyan tipikusan komoly
embernek besorolni.
- És magával mi a helyzet? Még mindig tanít?
- Amint látod, a diákok sosem fogynak el. Csak éppen változnak. Már nem olyanok, mint
ezelőtt. Fegyelmezetlenek és kapkodnak.
Christian elégedetlenül rázta meg a fejét. A profnak tényleg igaza volt, mióta beléptünk csak
beszélgetnek és bámészkodnak. Fogadni mernék, hogy mi lehet a téma. Valahogy nem
ilyennek képzeltem a művészeket, azt hittem, hogy ők inkább csendben ülnek és alkotnak. Itt
azonban tényleg zaj volt.
- Elég legyen ebből a zsibvásárból! Egy kis csendet és komolyságot kérnék! – kiabálta el
magát a bácsika teljesen jogosan.
Aranyos, ahogy így pattog. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy az aprócska termet csend lepje el
és minden szem a rajzlapokon függjön. Csendélet. Nem a legjobb téma, szerintem talán a
legunalmasabb. Az a tipikus rajzoljunk gyümölcsöstálat. Már gyerekkoromban is utáltam ezt
a rajzórákon. Mára már örültem, hogy magam mögött hagyhattam az egészet.
- Szabad? – nézett Christian a diákokra.
- Örülök, hogy megkérdezted. Mindig szívesen látunk a köreinkben.
Jól indul. Megint halálra fogom unni magam. Christian fogott egy darab papírt és letelepedett
egy félreeső sarokban. Leültem mellé. Látta a képemen a teljes jellegtelenséget.
- Na, most jól figyelj, ez valami egészen más lesz!
Kezdett felcsigázni. A zsebéből előhúzott egy ceruzát és rajzolni kezdett. Nagyot csalódtam
benne, ő is azokat az idióta gyümölcsöket kezdte rajzolni. Mire már majdnem befejezte,
szétuntam az agyam. Pillanatokon belül azonban a szám elé kellett kapnom a kezem, hogy ne
röhögjek fel túl hangosan. A gyümölcsöstál mögött megjelent Cleo alakja, aki épp az egyik
almát akarja levadászni. Teljesen valószerűnek tűnt és baromi röhejesen festett. Cirka fél óra
alatt elkészült a művével. Firkához képest túl jól sikerült. A professzornak is feltűnt, hogy
finoman szólva majd’ megfulladok a röhögéstől. Odajött hozzánk, hogy megtekintse a
nevetség tárgyát. Mikor meglátta a rajzot, ő is mosolyogni kezdett.
- A stílusod nem sokat változott. Még mindig nem tartod be a szabályokat.
- Ez van. Mindig is idegesítettek.
- Attól függetlenül jól sikerült.
- Köszönöm.
- Egy percre elkérhetném?
- Persze.
Kivette a kezéből a lapot, majd előrement az asztalához.
- Ezt figyeld! Ha jól ismerem, akkor most jön a szokásos prédikáció. – súgta a fülembe
Christian.
Valóban igaza volt. A prof megállt az asztal előtt és a diákok figyelmét kérte. Egyből zsongás
töltötte mega termet, de ő egyetlen mozdulattal csendre intette őket. Maga elé tartotta a papírt,
mire az egész társaság röhögésben tört ki.
- Csendet! Kedves hölgyeim és uraim, maguk igazán remekül dolgoznak, de ehhez hasonló
színvonalat várok el önöktől is.
- Gyümölcsre vadászó macskákat? – szólalt meg az egyikük.

ý 70 ý
- Idióták! Maguk mind egytől-egyig idióták. Nem is értem miért vesződöm itt.
- Mert szereti ezt csinálni. – szólalt meg Chris.
- Meg kell hagyni te sem voltál egy könnyű eset.
Csak mosolygott. Most aztán kibaszottul büszke magára. Meg is tudom érteni, van mire. Az
órának vége volt, a csengő zaja rázta meg a falakat. Már délután volt, az utolsó óra. A diákok
összepakoltak és elhagyták a termet. Hamarosan már az utcáról hallottam a hangjukat. A
professzor túlzottan is lelkes volt, nagyon marasztalni akart minket, de Christian nem hagyta.
Még vissza is kell érnünk a házba. Hosszas búcsúzkodás után végre elmehettünk. Ismét a sétát
választottuk. Magam részéről ez most sokkal jobban esett. Túl sokat voltam bezárva. Kellett
ennyi kis szabadság.
- Csak azt ne mondd, hogy itt tanultál rajzolni! – szólaltam meg percek múlva.
- Nem is mondom.
- Akkor meg?
- Csak kedvet kaptam hozzá és kipróbáltam. Sikerült ott ragadnom egy pár évig.
- Könnyű neked, mindig ráérsz.
- Nem pusztán idő kérdése. Te is kipróbálhatnád.
- Én ugyan nem! – tiltakoztam.
- Valahogy gondoltam.
Még mindig nehezen tudtam megérteni, hogy mit miért is csinál. Jobbára azt, amihez éppen
kedve van, de ezeket a döntéseket, ha kell a racionalitás jegyében képes felülbírálni. De csakis
akkor, ha az érdekei ezt kívánják. Kicsit önző tudom, de hát elvégre is ő egy vámpír, úgyhogy
ezt igazán elnézhetem neki. Kezdett egyre hűvösebb lenni, megszaporáztam a lépteimet.
Sötétedett, mire végül visszaértünk. Első utam a konyhába vezetett. Szó mi szó, megéheztem.
Igyekeztem minél kisebb zajt csapni, de Mary így is megjelent.
- Megjöttetek? – kérdezte.
- Aham.
- Sokáig voltatok.
- Nem én tehetek róla.
- Értem.
- Ne melegítsek valamit?
- Nem kell, köszi. Megoldom, menj vissza pihenni.
- Rendben.
Gyorsan összekapartam valami ehetőt és leültem az asztalhoz. Az az igazság, hogy nem volt
sok kedvem enni, de tudtam, hogy emiatt hajnalban nem leszek hajlandó felkelni. Kisebb
nehézségek árán és jó sok akaraterővel sikerült megbirkóznom egy egész szendviccsel.
Felmentem a szobámba és átöltöztem. Pizsamában már sokkal kényelmesebb volt. Úgy
gondoltam, hogy a zuhanyzás ráér reggel is. Christian kopogtatott be hozzám. Minden szó
nélkül beengedtem.
- Remélem nem unatkoztál annyira.
- Megint egy újabb dolgot tudtam meg rólad.
- És még a gondolataimba sem kellett belenézned.
- Ezt meg hogy érted?
- Sehogy. Nem akarlak felhúzni, látom, hogy máris ideges vagy.
- Nem vagyok ideges!
- Dehogynem.
A hangja megint túlságosan tárgyilagosnak tűnt. azt hiszem ez csak rátett egy lapáttal.
- Miért van az, hogy sosem vagy képes egyenesen megmondani, hogy mit is akarsz!?
- Nyugodj már le! – font át a karjaival.
- Eressz el! Most az egyszer nem hagyom magam! – téptem ki magam az öleléséből – Elegem
van belőle, hogy mindig gyanúsítgatsz! Mondd meg bátran, ha nem bízol bennem!

ý 71 ý
- Hagyd már ezt a marhaságot.
Nem akart elengedni, szorosan magához húzott. Ezzel most nem fog elérni semmit. Tényleg
igaza van, már ideges vagyok, de nem azért amit, mondott, hanem azért ahogy viselkedik.
Ahelyett, hogy elmondaná az igazat, megint csak eltereli a témát. Ááá! Szörnyű egy alak!
Most az egyszer valóban komolyan vett. A gondolatai zaklatottan cikáztak ide-oda. Félt, hogy
ismét valami hülyeséget csinálok. Így utólag visszagondolva valóban elég nagy hiba volt. A
gondolatai elárulták a késem rejtekhelyét. Végre elszabadultam tőle és már indultam is a
másik szobába. Ő szorosan a nyomomban volt, de nem tudott megelőzni. Valósággal
feltéptem a fiókot. Ahogy a kezemben fogtam a kést, máris magabiztosabbnak éreztem
magam. Elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját, megint rátámadtam. Csak a karját
tudtam megvágni, válaszként egy hatalmas józanító pofont kaptam. Lehet, hogy nagyobbra
sikerült, mint amilyennek szánta, de megtette a hatását. Csakhogy túl késő volt. A kést
kicsavarta a kezemből, a padlóra dobta és kiviharzott a szobából. Rohantam utána. A bejárat
előtt értem utol. A higgadtsága elhagyta.
- elegem van az efféle hülyeségeidből. Előbb gondolkozz el a történteken, aztán majd
beszélhetünk!
Marasztalni akartam, de ellökött magától. Még sohasem haragudott ennyire rám, ez most
tényleg komoly. Rettenetesen éreztem magam, tudtam, hogy én vagyok a hibás mindezért.
Túlontúl meggondolatlan vagyok, és képtelen vagyok bármit is tenni ellene. Lerogytam a
lépcsőre. Tudat alatt még reménykedtem benne, hogy megfordul és visszajön hozzám, de csak
egyre távolodott. Még mindig a fülemben csengtek a szavai: előbb gondolkozz… Könnyek
szöktek a szemembe. Teljesen elkeseredtem. Mi lesz így ezek után? Másra más nem is tudtam
gondolni. Az éjszaka hidege lassan bekúszott a ruhám alá, de nem voltam képes fölállni.
Egyszerűen minden erőm elhagyott. Még sosem éreztem magam ennyire szarul. A bűntudat
nem tartozik a kedvenc barátaim közé. A testemmel együtt a gondolataim is kezdtek
megdermedni. Azt hiszem, most valóban kétségbe estem. Ha így haladok, akkor végleg meg
fog utálni. Igaza van, sose gondolok végig semmit, egyből csak cselekszem. Ez az én formám,
ezzel rontok el mindent. Változni kéne, de nem megy. Pláne így. Minden egyes gondolatom
csak akörül jár, hogy így el fogom őt veszíteni. Éreztem, ahogy a meleg sós könnyek
valósággal árkot vájnak a jeges bőrömbe. Nem érdekelt a hideg. Méteres önsajnálatba
temettem magam. Azt hiszem ez volt a legjobb, amit tehettem. Christian után ugyan hiába
futnék, ha nem akar szóba állni velem, akkor úgysem fog. Egyre sötétebb lett, majd
világosodni kezdett. Órák teltek el azóta, hogy kiléptem az ajtón, de ő még mindig nem jött
vissza. Hallotta, hogy a hátam mögött nyílt az ajtó.
- Jesszusom, azt ne mondd, hogy egész éjjel itt gubbasztottál!
Eric hangja volt az. Teljesen átfagytam, meg sem bírtam moccanni. Azt hiszem próbált a
szemembe nézni, de tudtam, hogy a tekintetem üres. Már nem tudtam semmire sem gondolni.
Átkarolt és felsegített. Állni sem nagyon bírtam, viszont a testéből áradó meleg nagyon
jólesett. El is felejtettem már, hogy milyen, úgy megszoktam a hideget. Bevitt a házba. Nem
éreztem benne semmi mögöttes, mocskos szándékot, valóban önzetlenül akart segíteni. Úgy
látszik, hogy újabb embert ismertem félre ebben a házban. Egyre gyakrabban fordul elő ez
velem mostanság.
- Mary, lennél szíves! – kiáltott.
- Várj egy kicsit, most nem érek rá. – hangzott a válasz a távolból.
- Sürgős lenne, siess!
Hirtelen megjelent a szemem előtt. Nem tudom, hogy hogy csinálja, de piszok gyors, az már
biztos, vagy csak én lettem túl lassú. A szemeiben rémület ült, ahogy meglátott.
- Mi történt? – aggodalmaskodott.
- Elment. Nem tudod, hogy hol lehet?
- Ki?

ý 72 ý
- Christian.
- Fogalmam sincs, de biztosan vissza fog jönni.
Valahogy ezzel nem nyugtatott meg, nem tudtam neki elhinni. Megfogta a kezemet, azt hitte,
hogy ezzel segíthet, de nem ért el semmit.
- Jéghidegek az ujjaid. Mit csináltál?
- Egész éjjel odakinn ült a lépcsőn.
- Csoda, hogy halálra nem fagytál. Gyere, fel kell melegedned.
Síri csendben követtem. Nehezemre esett megmászni a lépcsőket, jobban esett volna továbbra
is odakinn ülni, de ő fogta a kezem és maga után húzott.
- Mi a fenét csináltál, hogy odakinn kellett kuporognod?
- Összevesztünk, ő pedig itt hagyott. Elment és én vagyok érte a hibás.
- Nincsen semmi baj. Veszel egy forró fürdőt, pihensz és meglátod minden sokkal jobb lesz
majd.
- De ő nem jön vissza. – szipogtam.
- Nyugodj meg.
A szobája ajtaja még mindig tárva-nyitva állt, ahogy az este hagyta. Mary megláthatta a
padlón heverő kést, mert a félelemmel vegyes meglepődöttség hangjai hagyták el a száját.
Mindezek ellenére nem szólt semmit. A fürdőszobában gőzölgő, forró vizet engedett a kádba.
Segített lehalászni rólam a ruhát, ugyanis még mindig nehezen mozogtam. A hidegtől teljesen
elgémberedtek a tagjaim. A víz melegsége valamelyest megnyugtatott. Órákig tudtam volna
ülni a kádban, de Mary kiparancsolt. Megvetette az ágyamat és behozta a pizsamámat.
- Nehogy beteg legyél itt nekem. Öltözz fel és irány az ágy!
Erőm sem volt, hogy ellent tudjak mondani neki. Ez remek! Tényleg értek ahhoz, hogy
hogyan csináljak minél nagyobb marhaságot. Már csak egy jó kis tüdőgyulladás hiányozna.
Abszolút semmi kedvem nincs hozzá, már túlontúl rég voltam ennyire szarul. Mostmár
azonban teljesen mindegy, lesz, ami lesz, nem is érdekel igazán. Valahogy rám telepedett a
nemtörődömség és a jellegtelenség. Mondjuk van ebben valami jó is. Így legalább nem
csinálok még több marhaságot és Mary is csak jót akar. A helyzetem lassan, de biztosan
javuló tendenciát mutat. A szobámban kellemes meleg fogadott. Bemásztam a takaró alá.
Ráadásképpen kaptam még egy bögre forró teát.
- Mennem kell. – jelentette be – Rebeccát el kell vinni valakinek az óvodába. Te addig aludj,
rád fér. Majd még benézek.
Csak mosolyogni tudtam. Az legalább ment. Az üres bögrét letettem az ágy melletti
szekrényre és fülig betakaróztam. Mary még elhúzta a függönyöket, mielőtt elment. Ebben a
kellemes félhomályban elég hamar elnyomott az álom. Fáradt voltam és feltehetően egészen
hangyányit még beteg is. A ház csendes volt, mintha rajtam kívül nem lenne itt senki.
Egyedül csak Cleo vigyázó szemeit láttam, amint az egyik székről engem bámult. A
szemhéjaim elnehezedtek, végül pedig elaludtam. Nem igazán rajongok a nappali alvásért,
fölöslegesnek tartom, alszik az ember eleget éjjel. Szerintem nem más, mint lustaság. Jelen
esetben azonban el tudtam nézni magamnak. Tudtam, hogy biztonságban vagyok és itt
vigyáznak rám. Momentán ez volt a legfontosabb, a többivel ráérek később is foglalkozni.
Nem tudom, hogy mikor ébredhettem fel, de a házban még mindig csend volt. Lehet, hogy
miattam, de nem biztos. Kezek karoltak át féltő jegességgel. Egyből tudtam, hogy ő az,
visszajött. hihetetlenül boldog voltam, a szívem egyre hevesebben vert. Megfordultam, hogy a
szemeibe nézhessek. Aludt. Biztosan nem volt neki sem kellemes éjszakája, láttam rajta a
mérhetetlen fáradtságot. Betakargattam, majd a takaró alatt szorosan magamhoz öleltem. Nem
ébredt fel, csupán elmosolyodott álmában. Kicsit megint megfeledkeztem egy nagyon fontos
dologról. Egy pillanat erejéig ismét azt hittem, hogy ő is ugyanolyan, mint én, egy ember. De
a hideg kezei valami egészen másról meséltek. ennyi,ez az,amit az élet adni tudott nekem, egy
vámpírt. Igazából a lelkem mélyén nem is bánom. Ugyan mit tudnék én kezdeni egy

ý 73 ý
emberrel? Azt hiszem minden így van rendjén. Már az is csoda, hogy képes engem elviselni.
Tudatában vagyok annak, hogy a modorom kibírhatatlan és túl gyakran cselekszem
irracionálisan, de hát ez vagyok én. Nem tehetek róla, bármennyire is szeretnék változni, nagy
dolgot ne várjanak. Ki tudja, ha megváltoznék, akkor lehet, hogy már nem is kellenék neki.
- Min töröd az agyad? – nézett velem farkasszemet.
- Igazán semmi különösen.
- Sajnálom, hogy az este csak úgy egyszerűen itt hagytalak.
- Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem. Megint túlreagáltam a dolgot.
- Csak egy egészen kicsit. – mosolygott.
Az előzmények tekintetében furcsának tűnt ez a hirtelen jött kedvesség és megbocsátás, pláne
az, hogy bocsánatot is kért. Valahogy nem ilyennek ismertem. Már jó ideje tudom, hogy nem
kell semmin sem meglepődnöm, így ezt is természetesnek veszem.
- Hallottam, hogy egész éjjel odakinn vártál rám.
- Azt hittem visszajössz.
- Itt vagyok, vagy nem?
- Jöhettél volna egy kicsit hamarabb is.
- Nem tudnál legalább egy kicsivel jobban örülni nekem?
- Dehogynem.
Nem bírtam tovább várni, hát megcsókoltam. Szeretem az ilyen pillanatokat. Komolyan,
sohasem örültem jobban annak, hogy itt van mellettem, mint most. Az este rendesen rám
ijesztett. Nem tudtam betelni az örömmel, hogy végre itt van mellettem és magamhoz
szoríthatom.
- Hiányoztál. – suttogtam.
- Hülye voltál és meggondolatlan.
- Igen, elismerem, de nem kéne ezentúl mindig a szememre hánynod.
- Pedig jólesik. Szeretem nézni az arcod, ha dühös vagy.
- Idióta!
- Annyira szép vagy…
- Ne húzz fel!
- Csak kóstolgatlak.
- De nekem nem tetszik.
- Rendben, akkor abbahagyom.
- Köszi. Hány óra lehet?
- Miért kérdezed?
- Csak úgy.
- Már javában délután.
- Ideje lenne felkelni, azt hiszem.
- Ahogy gondolod. Bár jobban örülnék neki, ha még maradnál.
- Majd legközelebb. Azt még ki kell érdemelned.
Nem tudom leírni, hogy milyen fejet vágott. Azt hitte, hogy véresen komolyan gondolom.
Nem érti a viccet, csak akkor tért magához, amikor röhögni kezdtem.
- Ez nem volt poénos.
- Ha láttad volna magad, akkor te is nevetnél.
- Már értem, szóval így játszunk!- vigyorgott.
Elkapta a derekamat és visszarántott az ágyra.
- Nem szabadulhatsz meg olyan könnyen tőlem.
- Ki mondta, hogy meg akarok?
Olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem megfulladok. Ő sem bírja sokáig nélkülem,
ahogy és sem nélküle. Lehetetlen egy helyzet ez a mienk. Folyton csak civakodunk, de a
másik nélkül meg képesek lennénk begolyózni. Még egy utolsó csók és elengedett.

ý 74 ý
- Készülj!
- Megyünk valahova? – értetlenkedtem.
- Ha minden igaz, akkor hamarosan hazamehetsz.
A hír vakósággal felvillanyozott. Megszaporáztam a mozdulataimat. Előkotortam egy farmert
és egy pólót, majd sietősen átöltöztem.
- Veled mi lesz? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Mi lenne?
- Ez most komoly!
- Csak nem aggódsz?
- Már az is baj?
- Nem. Ha annyira ragaszkodsz hozzá, akkor veled mehetek.
- Azt hittem, hogy ez már csak természetes.
- Csak szeretem húzni az agyad.
- Vettem észre. Akkor hová is megyünk?
- Majd meglátod!
- Hagyd ezt a marhaságot, ki vele!
- Az este ismét érdeklődtem Niels után. Úgy tűnik, mintha kezdene lenyugodni.
- És?
- Még egy kicsit utána szeretnék járni a témának. Nem akarlak úgy visszaengedni, hogy az az
állat még mindig vadászik ránk.
- Kedves tőled, hogy ennyire féltesz, de tudok vigyázni magamra.
- Nem érdekel, ha azt hiszed, hogy túlságosan is aggódom, de nem akarom, hogy bármiféle
bajod essen. Egy szál késsel semmire sem mész ellene, azt be kell látnod.
- Mindezt tudom jól. De te úgyis megvédenél tőle.
- Annyira azért nem vagyok jó. A múltkor is csak egy hajszálon múlt.
- De mégis hová viszel megint?
- Mondjuk, hogy az egyik barátomhoz.
Ekkor már gondoltam, hogy egy másik vámpírhoz indulunk, de hogy kihez, azt nem tudtam.
Összekaptam magam és irány a földszint. A konyhában még megálltam néhány falat erejéig,
majd indultam a bejárat felé. Christian megállított és a kezembe nyomott egy kabátot.
- Vedd fel, este hideg lesz odakinn.
Felvettem és végre elindultunk. A belvárosban kötöttünk ki ismét. A környék azonban
teljesen más volt. Egy sötét sikátoron mentünk át. Nem mondom, hogy jó érzés volt, nem
fűznek kellemes emlékek az ilyen és ehhez hasonló helyekhez. Egy ajtó előtt álltunk meg.
- Nagyon kérlek, hogy próbáld meg mellőzni a szokásos megjegyzéseidet.
- Ugyan már!
- Kérlek.
- Rendben, majd igyekszem.
Kopogott, majd benyitott. Meg sem várta, hogy odabentről kiszóljanak. Csendben mentem
mögötte befelé. Tipikus vámpírodú, sötét, majdhogynem félhomály. Nem láttam senkit, de
éreztem, hogy van valaki a közelben. A gondolatait is alig tudtam kivenni. Erőt és
tapasztalatot éreztem. Kirázott még a hideg is tőle. Túlságosan is erős, ha a dolgok
elfajulnának, akkor biztos, hogy nem jutnánk ki ép bőrrel. Szerencsére elég udvariasan és
barátságosan fogadott.
- Drága Christian, csakhogy megjöttetek!
- Én is nagyon örülök Carmen.
A nő megállt előttem és méregetni kezdett. Idegesített, de nem szóltam semmit. Odalépett
Christianhoz, hogy egy kicsit bizalmasabban szólhasson, de így is hallottam minden egyes
szavát.
- Tudtam, hogy különleges lány, de hogy ő lenne az!

ý 75 ý
Rám nézett és mosolygott.
- Foglaljatok helyet. Hozhatok valamit?
Túlságosan is kedves volt. Ez szokatlan a vámpírok között, vagy legalábbis én úgy tudtam.
Christian a kérdésre csak megrándította a vállát, én meg sem mukkantam.
- Akkor egy pohár vér, és a kisasszonynak mi lesz? Netán ugyanaz?
- Nem iszogatni jöttem! – tört ki belőlem.
A nő kedves, már-már gyermeki arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly.
- Túlzottan is akaratos. Ez teljesen rád vall. Másmilyent nem is választhattál volna.
Kicsit kezdtem bepörögni, ez Christiannak is feltűnt. Próbált megnyugtatni.
- Nem térhetnénk a tárgyra, kérlek.
- Hát, ha ennyire sürgős. Pedig olyan rég beszélgettünk. Hova lettek azok a régi szép idők?
- Azt hiszem, ezt itt és most abba is hagyhatjuk.
- Éppen úgy nézel rám, mint amikor először találkoztunk, azzal a különbséggel, hogy most
nem kétségbeesett, hanem dühös vagy.
- Kérlek.
- Jól van, na. Tudod mennyire szeretek nosztalgiázni…
- Előbb a lényeg, aztán cseveghetünk.
- Sokat változtál.
- Carmen!
- Ha nem te lennél az, akkor ezt a viselkedést nem igazán tolerálnám, ugye tudod? Na,
mindegy. Ami Nielst illeti, az a pletyka járja, hogy visszahúzódott az odújába. EL van
keseredve, hogy kicsúsztál a karmai közül.
- És ebben mennyire vagy biztos?
- A forrásaim megbízhatóak, mint mindig.
Valahogy éreztem, hogy nem csíp engem. A tekintete több volt, mint szúrós, mindent elárult.
Ennek ellenére biztonságban éreztem magam Christian mellett. Carmen eltűnt egy pillanatra.
- Nem kedvel túlságosan. – súgtam oda neki.
- Lehetnél egy kicsit barátságosabb. Most nem örülnék semmi balhénak.
- Parancsolj. – tett le a nő egy pohár vért az asztalra.
- Akkor mégis mi a helyzet odaát? Most mehetünk, vagy sem?
- Tudod drága, hogy neked csak jót akarok. A helyedben én még maradnék egy darabig, de
ahogy ismerlek, te azonnal indulnál, mert a kis hölgy is ezt akarja.
- Vagyis?
- Elintézek mindent neked. Néhány telefon meg miegymás és akár indulhattok is.
- Nielssel mi lesz?
- Az az én gondom.
- Rendes tőled.
- Ugyan már, ennyit igazán megtehetek neked. Megyek is, remélem egy órán belül megjárom.
Addig maradjatok nyugodtan.
Pillanatokon belül kiviharzott az ajtón és magunkra hagyott minket. Ez igazán fura volt. Csak
úgy engedi, hogy egy másik vámpír itt maradjon a rejtekhelyén. Már azon is csodálkozom,
hogy beengedett minket. Hát még ahogy Christiannal beszél! Túlságosan nyájas és kedves. Ez
már több, mint gyanús.
- Szeretnél mondani valamit?
- Ez a Carmen valamiért gyanús nekem. Nem tudok teljesen megbízni benne. Valami nem
stimmel vele kapcsolatban.
- Mégis mi?
- Túl rendes. Biztos, hogy akar valamit.
- Ki? Carmen? – kacagott.
- Most meg mi van?

ý 76 ý
- Semmi. Nyugodj meg, minden rendben lesz. Megbízom benne.
- De attól még olyan furcsa.
- Csak nem vagy féltékeny?
Nem állt szándékomban, de elpirultam. Talán volt valami abban, amit mondott. Nem tetszett,
ahogy az a nő beszélt hozzá.
- Igazam van, mi?
- Mi van közöttetek?
- Higgadj le. Semmi olyan, amire te gondolsz.
- Akkor meg mégis mi folyik itt?
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Már régóta ismerem és mondtam, hogy megbízom benne.
- Mégis miért? Mi ez a fene nagy bizalmasság?
- Ő hozott vissza az életbe, már ha ezt annak lehet nevezni.
Értettem, hogy miről van szó, de valahogy nem bírtam felfogni. Az oké, hogy ezt a részt már
ismerem az életéből, de sosem tudtam elképzelni, nem is gondoltam volna, hogy a mai napig
tartja vele a kapcsolatot. Azzal a lénnyel, aki az örök életet adta neki. Ez az egész olyan
hihetetlen.
- Ezt nem tudtam… - ismertem be.
- Semmi baj.
- Mit gondolsz, tényleg el tud intézni mindent?
- Ne viccelj! Amit Carmen egyszer megígér, azt akár elintézettnek is veheted.
- És Niels? Biztosan tudni fog róla, ha megérkeztünk.
- Fogalmam sincs, hogy mi lesz vele. Reménykedjünk, hogy Carmennek erre is van valami jó
ötlete.
Alig telt el az egy óra, a vámpírhölgy visszatért. Mosolyogva lépett be, már ekkor tudtam,
hogy jó híreket hoz. Valóban elintézett mindent. Holnap ilyenkor indulhatunk, ráadásul az
egyik „ismerőse” magángépével. Hihetetlen, egyetlen óra alatt mindent megszervezett.
- Mit kérsz cserébe? – kérdezte Christian.
- A feltételeim a szokásosak. – felelte titokzatosan.
A gondolatai elégedettségről és büszkeségről árulkodtak. Mindig ez van, ha valakinek ilyen
mérhetetlen hatalom van a kezében, mint neki. Be kell vallanom, hogy ha Christian nélkül,
egyedül találkoznék vele, akkor egyetlen pillanatig sem gondolkodom azon, hogy futásnak
eredjek. Ő az eddigi egyik legerősebb Niels mellett, akivel találkoztam közülük. Tiszta
szerencse, hogy inkább tekinthetem barátnak, mint ellenségnek. Az viszont bosszant, hogy
egyre jobban belefolyok ebbe az egész vámpírvilágba. Mivel érdemeltem ezt ki a sorstól?
Nem Christiannal van a baj, őt szeretem, sokkal inkább a többiek aggasztanak. Egyre többen
ismerik meg a nevemet, ami egyre több potenciális ellenséget jelent. Apropó ellenségek!
- Nielssel mi a helyzet? – böktem ki.
- Igazán semmi okod az aggodalomra. Holnap én is veletek megyek, és majd beszélek a
fejével. Jobban teszi, ha hozzá sem ér az én drágámhoz, és persze hozzád.
Azt hiszem, jobban járok, ha nem akadékoskodom, mert még nem lesz jó vége. Úgy látszik
túl erősek benne az „anyai ösztönök”. Már a hanghordozásából is éreztem, hogy bármire
képes lenne. Nielsnek nem lesz valami kellemes élmény az a beszélgetés.
- Induljunk, még elég sok dolgunk van. – mondta Chris.
Egyetértően bólintottam. Nem mintha olyan sok halaszthatatlan elintéznivalóm lett volna,
szimplán csak nem éreztem jól magam ezen a helyen. Lehet, hogy tudat alatt tartottam
Carmentől. Elvégre ő is csak egy vámpír, akit több mint valószínű, hogy önös érdekek
vezérelnek. Nem zavarta, hogy ilyen hirtelen lépünk le, valószínűleg már hozzá van szokva az
ilyesmihez. Odakinn már hideg volt és sötét. A környék még kísértetiesebben festett.
Christian mellé húzódtam és megkaroltam. Már sokkal jobb volt, megnyugtatott. Igyekezett

ý 77 ý
gyors tempót diktálni, hamar haza akart érni, csak tudnám, hogy minek, hisz volt még időnk
bőven.
- Hova ez a nagy sietség?
- Hideg van.
- Mi az, csak nem fázol?
- Nem akarom, hogy beteg legyél, már így is elég szarul nézel ki.
- Igazán kedves vagy, mondtam már?
Csak mosolygott és húzott tovább maga mellett. Nem fűlött a fogam ehhez a rohangáláshoz,
megtorpantam. Kénytelen volt ő is megállni. Szembefordult velem.
- Most meg mi van?!
- Ne haragudj, de nem vagyok hajlandó végigrohanni az oldaladon, az egész városon.
- Megint bajod van velem? Csináltam valamit?
- Egyszerűen csak elegem van az örökös rohangálásból. Nem lassíthatnánk egy kicsit?
- Vagy úgy! Erről még lehet szó.
A derekam köré fonta a karját és meghitten ballagtunk egymás mellett a sötét éjszakában.
kifejezetten élveztem a dolgot, boldoggá tett. Igaz, hogy így lassan, de még a hajnal beállta
előtt visszatértünk a házba. Mindenki aludt, síri csend volt. Igyekeztünk minél kevesebb zajt
csapni. egyáltalán nem voltam fáradt, de Christian ágyba parancsolt.
- Nem vagyok már kislány! – tiltakoztam.
- Csillognak a szemeid, máris lázas vagy. Betegen nem mész sehová!
- Ezzel csak nem arra akarsz célozni, hogy nem engedsz haza?
- Megmondtam, betegen sehová.
- Nem vagy az anyám!
- Szépen kérlek.
Egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani. Ahogy akkor rám nézett… Valósággal
könyörgött a szemeivel. Megadtam magam és a szobám felé vettem az irányt. Cleo az
ágyamon aludt. Azonnal felébredt, amint benyitottam. Finoman letessékeltem, mire
kedvesnek egyáltalán nem mondható tekintettel áttelepedett a székre. A helyében én sem
tettem volna másképp. Felvettem a pizsamámat, összefogtam a hajam és kimentem fogat
mosni. Mire visszatértem, Christian más benn ült a szobámban.
- Ne húzd az időt. – figyelmeztetett.
Ezen már csak mosolyogtam. Mintha a gondolataimban olvasott volna. Bármit megtettem
volna, csak ne kelljen lefeküdnöm. Makacs vagyok, akár egy gyerek, de ő ilyennek szeret.
Kedves dolog tőle, hogy így aggódik. ezelőtt ki sem néztem volna belőle, de már sokat
változott a helyzet. Magamra húztam a takarót. Christian lekapcsolta a villanyt és kifelé
indult.
- Nem maradsz még egy kicsit?
- szeretnél még valamit?
- Nem igazán, csak nem vagyok álmos.
Lefeküdt mellém az ágyra. A homályban egyenesen a szemembe nézett. Jeges kék szemei
most melegséget sugároztak. Végigsimította az arcomat, majd homlokon csókolt.
- Jobb lenne, ha pihennél.
- Túl sokat aggódsz miattam.
- Talán baj?
- Csak furcsa.
- Jobb, ha hozzászoksz.
Annyira édes! Nem gondoltam volna, hogy ennyire kedves is tud lenni. Meglepő. Magamhoz
szorítottam, hagytam, hogy a teste hidegsége átjárjon.
- Szeretlek. – súgtam a fülébe.

ý 78 ý
Lehunytam a szemeimet, de még nem aludtam, inkább csak pihentettem az agyamat. Igaz,
hogy sokáig tartott, de végül mégis elaludtam. Talán akkor mehetett ki, de mikor felébredtem
újra ott volt a szobámban. Mindjárt dél, pillantottam az órámra.
- Te sosem alszol? – néztem rá fél szemmel.
- Azt azért nem mondanám. – vágott vissza.
Nyújtóztam egy hatalmasat és kimásztam az ágyból. A ház üres volt, rajtunk kívül egyedül
Mary volt itthon. Rebecca óvodában, David dolgozik, Eric meg az ég tudja, hogy hol lopja a
napot. Éreztem az ebéd illatát. Valami igazán finomat készíthet. Első utam a konyhába
vezetett, már éppen eléggé éhes voltam. A szemei valósággal felcsillantak, ahogy meglátott
odalenn. Való igaz, elég régen tartózkodtam itt hozamosabb ideig. Egyből sürögni-forogni
kezdett körülöttem. Zavarba jöttem tőle, de őt nem érdekelte, folytatott mindent tovább.
Leültetett az asztalhoz és egy jól megrakott tányért tett elém.
- Későn értetek vissza az este?
- Mondhatjuk.
- Nem vagyok túl tolakodó, ha megkérdezem, hogy merre voltatok?
Ezt nevezem kíváncsiságnak. Nem mondom, én is sokat kérdezősködöm, de alig néhány
napos ismeretség után? Valóban roppant közvetlen. Azt hiszem ez az, ami miatt kezdem egyre
jobban érezni itt magam.
- Ismered Carment?
- Hallottam hírét.
A hangján éreztem, hogy nem túlzottan kedveli. Mondjuk már azon is elcsodálkoztam, hogy
egyáltalán ismeri.
- Ennyire nem szereted?
- Hiszen vámpír.
- De Christian is az.
- Az egészen más, ő a családhoz tartozik.
- Érdekes meglátás.
- Inkább hagyjuk a témát. Egyszerűen csak nem akarok vámpírokat látni rajta kívül a
családom közelében.
- Megértelek, én sem kedvelem őket, de vannak kivételek.
Ezen a ponton a beszélgetés úgy tűnt abbamaradni látszik. Christian megjelent és leült velem
szembe. aggodalmas tekintettel bámult rám. Visszabámultam rá. Egy poharat forgatott az
asztalon. Messzire érzett a benne lévő vér szaga. Nem zavart különösen, Mary pedig talán
észre sem vette.
- Miért nézel így?
- Lassan pakolnod kéne.
- Nyugi, miattam nem fogunk elkésni.
- Csak nem készültök valahova? – kíváncsiskodott Mary.
- Még nem is mondtad neki? – vontam kérdőre.
- Majd te elmondod. De aztán siess!
Egyszerűen otthagyott minket, minden szó nélkül. Egy bögre forró tea kíséretében próbáltam
megmagyarázni Marynek a helyzetet. Koránt sem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul
fogja fogadni a hírt. Azt hiszem túl hamar szeretett meg. Először csak értetlenkedett, de végül
már sírt is. Hűha! Még soha senki sem bukott így ki, amikor megtudta, hogy lelépek. Nem
nagyon tudtam, hogy mit is kéne tennem. Odamentem hozzá és megöleltem. Lassan kezdett
megnyugodni. Hihetetlen, de többször is megígértette velem, hogy visszajövök meglátogatni
őket. Néhány nap alatt így megkedvelni valakit, pláne engem! Övé minden elismerésem.
Vajon néhány év múlva én is ilyen leszek majd? Ebbe még belegondolni is rossz. Alig tudtam
elszabadulni tőle, hogy végre hozzáláthassak a pakoláshoz. Nem mintha sokáig tartott volna

ý 79 ý
összeszedni a cuccomat. Rövid idő alatt végeztem, a szoba olyan lett, mintha nem is jártam
volna ott.
- Kész vagyok. – jelentem meg egy óra múlva a szomszéd szobában.
- Gyors voltál.
- Igyekeztem. Carmen milyen feltételekre célzott tegnap? – vágtam a közepébe.
- semmi különös, ne idegeskedj.
- Tudni akarom!
- Csak információval kell őt ellátnom.
Ez nem hangzott olyan szörnyen, de éreztem, hogy van még valami.
- És még?
- Ha kell, bármikor a rendelkezésére kell állnom.
- Szóval így állunk.
- azért még nem kell ilyen fancsali képet vágnod. eddig még sosem kért semmi nagy dolgot.
- Még kérhet.
- Ezzel neked igazán nem kell foglalkoznod.
Volt valami a hangjában, amitől minden kételyem egy perc alatt semmivé foszlott. Ha ő
megbízik benne, akkor nekem sem ártana. Odaintett magához és leültem mellé. Papír volt
előtte, mint mindig, de ezúttal üres volt. Egyből megakadt rajta a szemem.
- Valami baj van?
- Nincsen semmi. – mosolygott – Csak azt akarom, hogy itt legyél mellettem.
- Mi ez a fene nagy idill? – rontott be Eric.
- kopogtatni nem tanított meg senki? – nézett rá szúrós szemmel.
- Bocsi. Hallottam, hogy indultok vissza. Nem korai egy kicsit?
- Már minden rendeződött odaát.
- Attól még maradhatnátok. Még nem is beszélgettünk egy rendeset.
Ezt furcsa volt hallani, méghozzá pont tőle. Nem olyan beszélgetős típusnak ismertem meg.
- Ha annyira beszélni akarsz velem, akkor úgyis megtalálsz.
- Látom, mostanában nem nagyon kedvelsz. Ugyan miért?
- Tudod te azt jól.
Sejtettem mire gondol. Marakodnak rajtam, mint két kutya. Csakhogy az egyikük látványosan
erősebb. Csúnya vége lesz, ha még tovább maradunk. Csinálnom kell valamit, mert érzem,
hogy ha ezek legközelebb találkoznak, egymás torkának fognak ugrani. Eddig is csak
méregették és kóstolgatták egymást.
- Elég legyen fiúk! Aranyosak vagytok, de most már elég, hagyjátok abba.
Mindketten lesütötték a tekintetüket, majd Eric kiment. Biztos, ami biztos, azért még az
ajtóból visszaszólt.
- Majd legközelebb rendezzük!
Éreztem Christianban a dühöt. Igaz, hogy ez a taknyos kölyök a rokona, de nagyon szívesen
móresre tanítaná.
- Felejtsd már el!
- Mit?
- Nem látod, hogy direkt idegesít téged?
- Elég ügyesen csinálja, vagy nem?
- Ne foglalkozz vele. Úgyis elmegyünk és egy darabig nem fogod látni.
- Igazad van.
Ilyen is ritkán történik, igazat ad nekem. Azt hiszem, most az egyszer valóban hallgat rám,
pedig annyira önfejű. Legtöbbször hiába beszélek neki. Egészen megváltozott, vagy csak
alaposan félreismertem.
- Mikor indulunk? – néztem rá.
- Nemsokára.

ý 80 ý
Élveztem, hogy itt lehetek mellette, csak ő és én. A karjai közé bújtam. Olyan meghitt és
nyugodt volt minden. A gondolataim már odahaza jártak. Vártam a pillanatot, hogy átlépjem a
lakásom küszöbét. Hiányzik a régi életem, már egészen kezdtem elszokni tőle. Furcsa lesz
visszamenni, de ennek ellenére alig várom. Hamarosan újabb vendégünk akadt. z ajtó lassan
nyílt ki és egy szőke fejecske kukucskált be rajta. Mosolygott, mint mindig.
- Be szabad jönni? – kérdezte félve.
- Gyere csak.
Közénk furakodott és igyekezett mindkettőnket átölelni. Már majdnem sírt, éreztem, hogy a
könnyek fojtogatják.
- Megint itt fogsz hagyni, és őt is elviszed. – nézett könnybe lábadt szemekkel Christianra.
- Nincsen semmi baj. – próbáltam megnyugtatni.
- Figyelj jól rám! Tudod, hogy eddig mindig visszajöttem és most is így lesz.
- Megígéred?
- Persze.
Olyan édesek, ahogy magához ölelte azt a pici lányt. Még majdnem én is elbőgtem magam,
pedig egyáltalán nem szokásom. Ez a fickó minden nap tud nekem valami újat mutatni. Ettől
kezdve egészen indulásig le sem tudtuk vakarni magunkról a lánykát. Hol a Christian, hol
pedig az én nyomomban volt. Még vacsora közben is ott ült az oldalamon. Nehezen
barátkozott meg a távozásunk gondolatával. Hiányozni fog. Ezentúl nem lesz, aki minden
lépésemet kövesse a házban és váratlanul feltűnjön előttem. Hamarosan eljött a végső búcsú
ideje. Mindenki ott volt, Ericet leszámítva. Nem mintha baj lett volna, de úgy éreztem, hogy
sosem szabadulunk. Mary és Rebecca csak bőgtek megállás nélkül. Szerencsére David sokkal
higgadtabb volt, csupán egy kézfogás és némi jókívánság. A lányok karjaiból viszont alig
tudtunk szabadulni. Hosszas búcsúzkodás után azonban végre elindulhattunk. A ház előtt az
utcán egyből kiszúrtam Ericet. Úgy tűnik, hogy ránk várt.
- Mit akarsz? – támadta le Christian.
- Semmit.
Cleot letettem az ölemből és megfogtam a kezét. Nem akarom, hogy itt verekedjenek össze.
- Valamit csak szeretnél? – néztem rá.
- Várlak titeket vissza.
- Nyugodj meg, találkozunk.
Már megint csak kóstolgatják egymást. Már nem állhatom. Megrángattam a karját, hogy
induljunk. Értette a célzást, nem is foglalkozott tovább Ericcel. Megfogta a kezem és tovább
indultunk. Cleo lelkesen lépdelt a nyomunkban.
- Aztán egy darabban gyertek nekem vissza! – hallottam a hangját.
Hátrakaptam a fejem, de ő már nem volt sehol. Különös alak. Nem is tagadhatja, hogy
Christian rokona, ezelőtt ő is ilyen volt. Azt hittem, hogy sosem érünk oda Carmenhez. Nem
mintha annyira vágytam volna rá, hogy ott legyek, de a mai éjszaka még hidegebbnek tűnt,
mint a tegnapi. Szó mi szó, már majdnem fáztam. Ezt ő is tudta éppen ezért közelebb húzódott
hozzám és meggyorsította a lépteit. A megbeszéltnél negyed órával hamarabb érkeztünk.
Carmen nem csinált nagy problémát belőle, szívéjesen fogadott, mint mindig. Ez az, amit
sosem fogok megszokni. Nem ilyennek ismertem a fajtáját. Túl sok ez a meglepetés már
nekem, nem vagyok hozzászokva, mint ahogy már sok mindenhez. Egyetlen Cleom már az
idegbaj határán állt, nem bírja a közelségét. Christiant már megszokta, viszont egyszerre két
vámpír úgy tűnik már sok neki. Carmen sem nézte valami jó szemmel őt.
- Őt egy szóval sem említettétek!
- Talán baj? – néztem aggodalmasan.
- Nem bírom a macskákat… de maradhat.
Megnyugodva lélegeztem fel. Simán kinéztem volna belőle, hogy kirakja, és még most
finoman fogalmaztam. Nem hiába tartok tőle, van alapja a félelmemnek, de jobb lenne nem

ý 81 ý
igazán kéne tudnia erről. Valahogy jobbnak éreztem. Perceken belül kopogtak és egy
vékonynak egyáltalán nem mondható fickó jött be.
- Carmen drágám, megjöttem! – vonult be tárt karokkal – Valami baj van?
- Legközelebb kisebb feltűnéssel, ha kérhetlek. Máris mindenki téged bámul. Nem szeretem,
ha ilyen vagy.
Szerintem édes mindegy, hogy hogyan viselkedik, alapjában véve is elég feltűnő, tuti, hogy
mindenhol rendesen megbámulják.
- Értettem főnök! Itt van mindenki? Indulhatunk?
Carmen csak bólintott egyet. Egymás után léptünk ki az utcára, odakinn egy autó állt járó
motorral. A fickó beült a volánhoz, Carmen pedig mellé. Nekünk már csak hátul maradt hely.
Bedobtuk a cuccainkat a csomagtartóba, aztán beszálltunk. hihetetlen, hogy ez a pasas
mennyit tud beszélni, egész úton be nem állt a szája. Egy idő után már kezdett zavarni, de
jobb volt, mint a csend. A magam részéről inkább a hallgatást választottam. Éppen elég volt
az, amit a sofőrünk összehordott, nem hiányzott még az én szövegem is. Nem éreztem túl
bizalomgerjesztőnek a helyet, ahová érkeztünk. Egy külvárosi réges-rég lepusztult reptér. Az
a fajta lehetett fénykorában, ahonnan a városnéző sétarepülésre lehetett menni, de most a
hajdani kifutópályán egy valamivel nagyobb gép állt. Sehol egy lélek. Már kezdtem a
legrosszabbra gondolni. Mindig túlparázom a dolgokat. Aggodalmam Carmennek is feltűnt.
- Nyugodj meg, ezen a téren messze Samy a legjobb.
- Remélem, azért legalább tudja vezetni ezt a vacakot.
- Semmi ok az aggodalomra! Igazán remek pilóta vagyok, korábban a légierőnél szolgáltam.
Vajon melyik előző életében? Azzal vajon miért nem henceg úgy, ami miatt kitették? Biztos,
hogy nem önszántából jött el, aki szeret repülni, az semmi pénzért sem hagyja ott a Céget, a
nyugdíjhoz meg nem elég öreg. Nem volt sem erőm, sem kedvem tovább firtatni a dolgot,
inkább csak örültem a ténynek, hogy hamarosan otthon leszek. Beszálltunk a gépbe. Még
mindig nem tudtam teljesen megnyugodni, de nem Samyvel volta a baj, sokkal inkább
Carmennel. Hiába is ígér minden szépet és jót, valahogyan mégsem tudok teljesen megbízni
benne. Olyan érzésem van, mintha titkolna előlem valamit. Nemcsak előlem, hanem Christian
elől is. Ez a dolog ismét kezdte felébreszteni a bennem lappangó kíváncsiságot. Eléggé
magabiztosan kezdtem el fürkészni a nő arcát, hátha kiolvasok belőle valamit.
- Kérdezz csak bátran, szívesen válaszolok.
Erre végképp nem számítottam. Nem tudtam leplezni a zavarodottságomat. A legjobb, amit
tehettem az volt, hogy lesütöm a szememet és némán bámulok magam elé. Cleo idegesen
mocorgott az ölemben. A helyében engem is a frász kerülgetett volna. Itt még elfutni sem
lehet sehová. Igyekeztem megnyugtatni, kedvesen cirógattam Ezalatt Carmen és Christian
sutyorogtak valamiről. Már egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy miről beszélnek a hátam
mögött. Momentán biztonságban vagyok, legalábbis úgy érzem, és ami a legfontosabb, útban
hazafelé. Többet nem is kívánhattam volna. Néztem az alattunk elsuhanó felhőket. Nem
minden nap láthat ilyet az ember. Még így az éjszaka sötétjében is vakítóan fehérlettek. Az
idő lassan telt, mintha megállt volna. Carmen átható pillantása egyre jobban idegesített.
Minduntalan felém nézett, az egész olyan volt, mintha lenne rajtam valami furcsa, vagy
legalábbis két fejem volna. Ezek voltak talán életem legkínosabb órái. Legszívesebben
felszívódtam volna mindenestül. Már komolyan elkezdtem magam sajnálni, amikor arra
lettem figyelmes, hogy a gép ereszkedik. Ez a pasas valóban pokoli jó pilóta lehet, mert
meglepően nyugodt és kellemes utunk volt, más, ha a társaság egyik részétől eltekintek.
Minden elismerésem az övé, hatalmasat csalódtam benne.

3.fejezet

ý 82 ý
Hidegzuhanyként fogadott az otthoni idő. Már el is felejtettem, hogy kopogtat az ajtónkon a
tél. Havat azért még nem láttam, ahhoz korai lenne, de hideg és eső fogadott. Cleo
természetesen nem volt hajlandó lemászni az ölemből. Nem szerette a vizet, ahogyan én sem,
ha az fentről esik és hideg. Nem volt mit tenni, mégis el kellett indulni. Még most is hallom
Carmen Christianhoz intézett utolsó szavait:
- Aztán nagyon vigyázz erre a lányra. Szerencsés lehetsz, hogy rátaláltál, különleges tehetség,
egy napon még nagy dolgokra lesz hivatott.
Ennyire azért mégsem kéne nagyra tartani engem, tudok mutatni egy tucatnyi tőlem sokkal
jobb embert. Biztos, hogy tud valamit, amit mi nem, de nem beszél. egyszer akkor is meg
fogom tudni, hogy mire gondolt akkor. Nem nagyon értem rá töprengeni, mert az eső egyre
jobban kezdett szakadni. Mindketten a legközelebbi metróaluljáró felé rohantunk. Nem volt
rettentően messze, de így is bőrig áztam. Christianról is csorgott a víz, elég hülyén nézett így
ki.
- Ha nem gond, akkor hazakísérnélek.
- Ugye most viccelsz? – meredtem rá.
- Ha ennyire zavarok, akkor csak egy szavadba kerül és felszívódom.
- Idióta! Először is: nem mész sehova. Másodszor: nincs is hova menned. Harmadszor: szépen
velem fogsz jönni. Vagy már elfelejtetted, hogy darabokra szedték a lakásodat?
Csak mosolygott rajtam. Látta, hogy kezdek dühös lenni, és még élvezte is. Piszok fráter! A
távolból robajt hallottam, jön a metró. A szerelvény megállt és az ajtók kinyíltak. Sehol senki.
Ez volt az egyik első kocsi a mai napon. Nem éreztem magam fáradtnak, de mégis alig
vártam, hogy leüljek. Christian velem szemben ült és már megint bámult. Idegesít, ha
bámulnak.
- Mi van már megint? – kérdeztem idegesen.
- Szarul nézel ki.
- Nem így kell bókolni…
Lehetett benn valami, mert ahogy kimondta ezeket a szavakat, rá kellett döbbennem, hogy
szarul is érzem magam.
- A te hibád! – szúrtam le.
Valakit mindig hibáztatni kell és pillanatnyilag csak ő volt itt. Saját magára csak nem foghatja
az ember a dolgokat. Ő persze nem szólt az egészért semmit, csak csendesen eltűrte. Hat
egész megállót mentünk ezután kínos csendben, majd leszálltunk. Még mindig esett, de már
nem érdekelt. Nem néztem, hogy merre rohanok, innen már csukott szemmel is tudtam az
utat. Futottunk egyenesen előre az utcán az ismerős épületek között. Valósággal bevágódtam
a lépcsőház ajtajába. Az emeletek megmászása már sokkal kevésbé csábított, de idebenn
legalább már minden száraz volt. Síri csendben mentünk végig a folyosón, nehogy bárkit is
felébresszünk. Előkotortam a kulcsom és pillanatokon belül már odabenn voltunk.
- Érezd magad otthon.
A cuccaimat bedobtam a szobámba és irány a fürdő. Facsarni lehetett belőlem a vizet, a hideg
és jeges vizet. Minden vágyam egy forró zuhany volt. Nem is kellett sokáig várnom.
Ledobtam a ruháimat száradni és bemásztam a forró víz alá. Most éreztem igazán, hogy élek.
Nem mondom, hogy minden tökéletes, de már sokkal jobban éreztem magam. Felvettem a
köntösöm és kimentem a nappaliba. Christian is átöltözött már valami szárazabba. Még jó,
hogy összeszedett magának néhány cuccot, mielőtt elindultunk. Elvettem a holmiját és
kiaggattam a sajátom mellé száradni. Cleo a radiátor mellett kuporgott. Ő is csúnyán
megázott. Behúztam a függönyöket, nem akartam még semmit sem látni a külvilágból, pláne
nem ezt a vacak időt. Christian csak némán követett a tekintetével. Éppen a konyhába
indultam, amikor egy pillanat alatt kiszaladt a lábam alól a padló. Ő persze azonnal ott termett
és elkapott. Felvett az ölébe és a szoba felé indult velem.

ý 83 ý
- Ugyan más, nincsen semmi bajom. Egyedül is tudok járni. Nem kell úgy eltúlozni a dolgot,
csak egy kicsit megszédültem.
- Az ilyesmit nem szabad fél vállról venni.
- Mondom, hogy jól vagyok, már semmi bajom! Na, idegesíts tovább, és légy szíves tegyél le!
- Ahogy akarod.
Komolyan úgy éreztem, hogy jól vagyok, de a teste másképp vélekedett a dologról. Amikor
letett az öléből és lábra álltam, alig volt bennem erő. Meg kellett, hogy kapaszkodjam a
karjában, különben tényleg padlót fogok.
- Na, erről beszéltem! Egyáltalán nem vagy jól. Beteg vagy és a lázad is egyre magasabb. Ezt
így nem folytathatod! Mostantól rám fogsz hallgatni, nincs apelláta!
Utálom, amikor megmondják, hogy mit csináljak. Neki viszont nem lehet és nem is merek
ellent mondani. Átkarolt és bevitt a szobámba. Bedugott az ágyba és nem engedett felkelni.
Biztos vagyok benne, hogy jót akar nekem, de ki nem állhatom, ha úgy kezelnek, mint egy
gyereket. Vele viszont nem szeretnék szembekerülni. Meg sem mertem moccanni miután
kiment. Percek múlva egy bögre gőzölgő teával tért vissza. Imádom a teát, és őt is…
- Idd meg, aztán pedig pihenj.
- De…
- Semmi de!
A tekintete szúrós volt és szigorú. Egészen megrémített, beleborzongtam. Végül aztán mégis
csak elmosolyodott.
- Nem áll jól neked ez a fene nagy szigorúság. – jegyeztem meg.
- Elég ebből, most már feküdj le. Mindjárt hajnalodik.
Kérdő tekintettel néztem rá, fogalmam sem volt, hogy ezután mihez akar kezdeni.
- Nyugi, nem megyek sehová. Itt leszek, amikor felkelsz, nem fogok lelépni.
- Kösz, ez valóban megnyugtat.
Ezt kivételesen nem csak mondtam, hanem úgy is gondoltam. Azért az csak jelent valamit, ha
az ember álmát egy vámpír vigyázza, aki történetesen még a barátja is. Nyújt némi
biztonságérzetet. A szemhéjaim egyre jobban elnehezedtek. Biztos vagyok benne, hogy
valamit belekevert a teába, de ezúttal nem tudtam rá haragudni. Magamra húztam a takarót és
lehunytam a szemem. Biztonságban éreztem maga, tudtam, hogy ő itt van és vigyáz rám,
bármi is történjen. Ennek tudatában nyugodt szívvel hajtottam álomra a fejem. Minden békés
és nyugodt volt, egészen addig, amíg órákkal később kisebb szóváltás zajára nem ébredtem.
Most éreztem igazán, hogy valójában milyen ramatyul is vagyok. Kába voltam és zúgott a
fejem. Christiannak igaza volt, valóban rám fér a pihenés. Azonban erre most a leghalványabb
esélyem sem mutatkozik, ugyanis Elsie nyitott be hozzám. Az a szó, hogy ideges, még a
legkevésbé sem tükrözte a lelkiállapotát.
- Hol a fenében voltál? Mindenki téged keresett. Halálra izgultam magam, már azt hittem,
hogy valami bajod esett! Se egy telefon, semmi, csak egy darab papír. Mégis mit képzeltél,
hogy ezzel el van rendezve minden? Ugye tudod, hogy nem nyugtattál meg vele? És mit keres
itt ez a fickó már megint?
- Sss… Nem lehetne egy kicsit halkabban.
- Elnézést, de egy kicsit ideges vagyok.
- Nyugodj meg, minden rendben van.
- Mégis hol jártál?
- Vendégségben. – feleltem egyszerűen egy mosoly kíséretében.
- Nála? – bökött az ajtó felé.
Azt hiszem már igazán nem volt értelme tovább ködösítenem. Kicsit még erőltetnem kellett
magam, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat és a lehető legelfogadhatóbb módon
tálaljam a dolgokat.

ý 84 ý
- Tényleg nem akartam ennyire rád hozni a frászt, de kénytelen voltam eltűnni egy időre.
Mondjuk, hogy felforrósodott a levegő körülöttünk.
- Akkor mégiscsak vele voltál. De hát mi történt?
- Hosszú lenne elmondani. – hárítottam egy hatalmas ásítással kísérve.
Feltápászkodtam és magamra húztam a köntöst. Azt hiszem ideje felkelni, bár gőzöm sem
volt róla, hogy hány óra. Némi erőfeszítésbe került még, hogy talpon tudjak maradni. Eléggé
elkenődött képet vághattam, mert rákérdezett, hogy mi van velem.
- Semmi gond, csak egy kicsit megfáztam.
- Ez nem úgy néz ki…
- Na jó, akkor nagyon.
Kimásztam a konyhába. Elsie rendes volt, ő maga készítette el a kávét, engem leültetett az
asztalhoz. Christian csendben rajzolgatott a nappaliban, nem is foglalkozott igazán velünk,
azóta, hogy Elsie bejött. Lassan kortyoltam a kávét, igyekeztem kiélvezni az otthon ízét.
- Amúgy még nem is mondtam, de néhány napja Ben járt nálam.
- Nálad? Mégis mit akart?
- Szerinted? Téged keresett.
- Rendben, de mégis! Ok nélkül biztosan nem keresne. Biztosan megint csak bosszantani
akar. Legutóbb is veszekedés lett a dolog vége.
Megint kezdtem felhúzni magam. Tudom, hogy nem kéne, de elég csak rá gondolnom és
szinte azonnal felszalad bennem a pumpa.
- Azt mondta, hogy visszajön, mert mindenképpen látni akar téged.
- Tessék, már csak ez hiányzott! Eddig is alig vártam, hogy leszálljon rólam. Elegem van
belőle! – háborogtam.
Egy hideg kéz ért a vállamhoz. Megfordultam. Christian volt az.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Persze. – fogtam meg a kezét.
- Elmegyek Jimmyhez, szükségem van még pár cuccra. Addig megleszel?
- Nem lesz semmi gond, menj csak nyugodtan.
Elsie valósággal megkönnyebbült, ahogy Christian távozott.
- Most őszintén, mi van kettőtök között?
- Nem akarok neked hazudni, úgyhogy nem mondom azt, hogy semmi.
- Bocs, de nem vagy normális. Beteg lehetsz, de nagyon, vagy csúnyán beüthetted a fejed!
- Ennyire nem kéne kedvesnek lenned.
- Sajnálom, de itt valami tényleg nincs rendben. Évek óta papolsz nekem, hogy kerüljem el a
hozzá hasonlókat, erre meg idehozod őt.
- Ő más.
- Azt mondtad, hogy mind egyformák.
- Elég kérlek. Fáradt vagyok.
- Rendben van, nem nyaggatlak tovább.
Nagyot sóhajtottam. Talán végre minden nyugodt lesz újra. Nem tetszik, hogy mindenki
körülöttem pattog, ráuntam. Képtelenek elhinni, hogy tudok magamra vigyázni. Elsie igazán
rendes volt, már csak azért is, mert elég szarul festettem, és legalább ezt nem vetette folyton a
szememre. A lány teljesen önállósította magát. Összeütött egy kis harapnivalót és negyed óra
múlva már békésen falatoztunk egymással szemben.
- Annyit azért csak mondhatsz, hogy merrefelé voltál?
- Odaát az óceán másik partján.
Nagyot nézett. Erre nem gondolt még ő sem.
- Ne izgulj, minden rendben van.
A gondolataim megint csak elkalandoztak. Semmi kedvem nem volt Bent újra látni. Abszolút
nem értjük meg egymást, már régen tudtunk értelmesen beszélni. Különben is, mit akar

ý 85 ý
tőlem? Neki is jobb lenne, ha nem jönne ide, megkímélné magát jó néhány kellemetlenségtől.
Tessék, elég volt csak gondolni rá, szinte azonnal meg is jelent. Kopogott, aztán egyenesen
besétált. Elsie felállt, magunkra akart hagyni minket, de megállítottam. Ennek úgy is hamar
vége lesz, ha rajtam múlik.
- Mit akarsz tőlem?
- Szervusz Katelyn.
- Hagyd ezt az egészet és térj a lényegre! Nem óhajtom veled sokáig itt trécselni.
- Hallottunk rólad egyet, s mást.
- Röviden?
- Anyák aggódik miattad, mert azt mondják, hogy vámpírokkal találkozol.
- Nem tudnátok egyszer végre békén hagyni?
- A bátyád vagyok és az a dolgom, hogy vigyázzak rád!
- Nincs semmi szükségem rád, úgyhogy ne etess ezzel a szöveggel!
- Nyugodj meg, van, aki vigyázzon rá. – hallottam Christian hűvös és kimért hangját a hátam
mögül.
Ben egyből tudta, hogy ki, vagyis inkább mi áll vele szemben. Még hogy ő akar engem
megvédeni! Ezen most nevetnem kell. Meg sem mert moccanni a félelemtől. Úgy tűnik nem
akadt még sok dolga vámpírokkal. Christian egyfolytában méregette, tudtam, hogy rá akarja
hozni a frászt. Titkon még elvezte is a dolgot.
- Ha valamit akarsz tőle, akkor előbb velem kell beszélned. – suttogta egyenesen az arcába.
Éreztem, ahogy a kedves bátyámat tetőtől talpig átjárja a félelem. Alapvetően bátor ember, de
a vámpíroktól valamiért meghűl az ereiben a vér. Nem bírtam megállni, de elnevettem
magam. Christian arcára is kiült a mosoly.
- Azt hiszem ennyi elég is lesz. – néztem vámpíromra – Szerintem már így is eléggé parázik.
– nevettem.
Ben halál sápadt volt, talán még Christiannál is fehérebb. Nemhogy megmoccanni, még
megszólalni sem mert. Felálltam és odafordultam Christianhoz.
- tudnál adni nekünk néhány percet? Azt hiszem, így nem igazán tudok beszélni vele.
Értette, hogy mire gondolok, magunkra hagyott minket.
- Azt hiszem nekem is mennem kéne. – pattant fel Elsie.
Megértem őt, kezdett elég forró lenni a helyzet. Kettesben maradtunk Bennel. Már sokkal
jobban nézett ki, megnyugodott valamelyest.
- Ki volt ez az alak?
- Christian.
- Nem tetszik, hogy itt van. Nagyon nem.
- Hajlandó lennél kiszállni az életemből?
- Nem értesz semmit. Hidd el nekem, jobb, ha nem vagy a közelében.
- Ne szólj bele! Azt csinálok, amit akarok! Ez az én életem, nem a tiéd!
- Katelyn Cross! Tedd magad takarékra! – a hangja parancsoló volt – Akartam én neked
valaha is rosszat?
Most valóban megfogott. Jobban megfontolva a dolgot, arra jutottam, hogy igaza van. Mindig
is idegesített, de tényleg csak segíteni akart, bármennyire is elleneztem. Éreztem azonban,
hogy valami bujkál még az agya mélyén, valami, amit nem szívesen mondana el nekem.
- Mi az? – kérdeztem.
- Mi mi?
- Amit nem akarsz elmondani nekem.
- Többször kértelek már, hogy ne turkálj a fejemben.
- Ki vele! Tudni akarom!
- Nem lehet, megígértették velem, hogy nem mondok semmit.
- Mégis ki?

ý 86 ý
- Anya.
- Tudod, hogy úgyis kiszedem belőled, úgyhogy jobb, ha beszélsz.
Néhány perc csend. Maradt időm egy pár kósza gondolatra. A legfőbb téma anyám volt. Kezd
úgy tűnni, hogy mégis érdekli, mi van velem. Ráadásul Bent küldi utánam. Ez valóban
komoly. Sosem tudtam őt igazán kiismerni. Szinte biztos, hogy ezt a kiszámíthatatlanságot
tőle örököltem.
- Akkor most mondasz is valamit, vagy mi lesz?
Szegény, már kezdtem megsajnálni. Azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Türelmesen
kivártam.
- Apáról lenne szó…
Gondolni sem mertem volna, hogy ezzel jön elő. Az apámmal, akit soha életemben nem is
láttam, akiről hallani is alig hallottam. Anyám mindannyiszor sírva fakadt, valahányszor
felőle kérdeztem. Így aztán szépen lassan kezdtem őt elfelejteni. Erre meg most felhozza ezt a
témát.
- Mi van vele? – vettem egy pillanat alatt tárgyilagosra a figurát.
- Tényleg nem kéne a vámpírok társaságát keresned. Veszélyesek.
- Ez meg most, hogy jön ide?
- Ők ölték meg. Értsd meg, éppen ezért nem akarom, hogy a közelükben legyél.
- Tudok vigyázni magamra.
- Apa is ezt mondta aznap…
- Kezdelek nem érteni.
- Ha nem vagy elég óvatos, akkor neked is könnyen véged. Megkeresnek.
- Beszélj nekem érthetően, az istenit!
Közelebb húzódott hozzám, már magamon éreztem a leheletét. Idegesen és szaggatottan vette
a levegőt.
- Ezt nem lenne szabad elmondanom – itt a hangja átment suttogásba – vámpírvadász volt.
- Micsodaa????
Nem akartam hinni a fülemnek. Ez teljesen új volt nekem. Megdermedtem, a szívem vadul
kalapált. Kicsit sok volt ez így most nekem. Mintha forró vizet zúdítottak volna rám.
Kavarogtak bennem a gondolatok, zúgott a fejem.
- Ez nem lehet igaz… Nem is tudtam róla…
Kezdtem teljesen kibukni. Mi az, hogy én mindig mindent az utolsó utáni pillanatban tudok
meg?
- Nyugodj meg.
- Egyszerűen nem tudok!
Valósággal forrongtam. Nem tudtam volna megmondani, hogy dühös voltam-e, vagy csak
szimplán mérges, esetleg valami más. Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Ez sem
segített. Felálltam, hogy igyak egy pohár vizet.
- Ha van még valami, akkor most add elő! Gyerünk!
- Akkor régen elkapták anyánkat és majdnem végeztek vele, veled együtt.
- Elég! Ez hülyeség! Hogy tudsz ilyeneket kitalálni? Nem tudom elhinni!
- Ez az igazság.
- Hazug disznó! Csak azért találtad ki mindezt, hogy rád hallgassak!
Neki akartam vágni a poharat, de csak a falat sikerült eltalálnom. Minden erőmet a tomboló
dühbe adtam és sajnos ez lett a vesztem. Nem bírtam tovább talpon maradni, lerogytam a
padlóra.
- El innen! Menj el!
- Kifelé! Talán máskor visszajöhetsz. – lépett közbe Christian.
- Rendben, akkor legközelebb.

ý 87 ý
Egyszerűen csak kisétált az ajtón. Tudtam, hogy vissza fog még jönni, csak azt nem, hogy
mikor.
- Gyere, beviszlek a szobádba.
- Nem kell, egyedül is be tudok menni.
Legalábbis azt hittem. Annyira ideges voltam, hogy még a lábaim is remegtek. Átkarolt és
bekísért.
- Minden rendben. – nyugtatott.
- A nagy büdös fenéket!
- Ha nem akarod, akkor nem fog visszajönni.
- Már édes mindegy.
Magamhoz szorítottam őt, amilyen erősen csak tudtam. Közel álltam hozzá, hogy sírva
fakadjak. Nem szólt semmit, csak körbefont a karjaival. A nyugalom, amit sugárzott magából,
kezdett rám ragadni.
- Így nem fogsz meggyógyulni sosem. Mindig felhúzod magad valamin.
- Holnap be kell mennem a kapitányságra. Nem akarom, hogy kitegyenek onnan.
- Addig is szépen itt maradsz és pihensz. Fogadj szót és akkor holnap már kutya bajod sem
lesz.
- Bár úgy lenne…
Nem tudtam kiverni a fejemből, amiket Ben mondott. Egyfolytában csak azon töprengtem,
vajon igaz-e mindez.
- Megint agyalsz valamin. Igazán abbahagyhatnád már.
- Miért csinálod ezt?
- Mit?
- Miért vagy itt velem? Csak gondot okozok neked.
- Az nem elég, hogy szeretlek? – nézett a szemembe.
Lefektetett és csókolni kezdett. Nem mondom, jólesett. Jéghideg ujjai bebarangolták a
testemet. A szívem a torkomban dobogott. Eltökélt volt, már régóta várt erre. A gondolatai
csupán egyetlen mondatot suttogtak: Ne állj ellen. Tudtam jól, hogy mit akar, eszembe sem
jutott ellenkezni. Megadtam magam a vágyainak, a vágyainknak. Mindent megkaptam tőle,
amit csak szerettem volna, talán még többet is. A karjai között végre igazán boldog voltam. Ő
is ugyanezt érezte, biztos voltam benne. Szép lassan még azt a kevés holmit is lehámozta
rólam, ami rajtam volt. Rengeteg évnyi elfojtott szerelmet kaptam tőle. Mindazt a szeretetet és
boldogságot, amit eddig magába zárt és mélyen eltemetett. Ez az, amiben részem volt,
végtelen szerelem és szenvedély. Már rég volt ilyen boldog, láttam a tekintetében. Engem is
mérhetetlenül boldoggá tett, minden egyes mozdulata, olyan tökéletes volt… Szerelem
fűtötte, szerelem, amit irántam érez. Végre megtaláltam, hogy mi az, amire egész eddigi
életemben vágytam. Ő volt az, egy vámpír, és mindaz, amit nekem adott és adhat. Nem
tudtam elengedni magamtól. azt kívántam, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Mellette
minden gondomat elfelejtettem. Nem is tudnék mihez kezdeni nélküle. Már rég aludt, amikor
én még mindig csak néztem őt. Napról napra egyre jobban szerettem. Odakinn lenyugodott a
nap és teljes sötétség borult a szobára. Minden csendes volt és békés. Láttam, ahogy Christian
álmában mosolygott. Megcsókoltam, majd felálltam és kimentem a konyhába. Odakinn hűvös
volt, magamra kellett szedni néhány dolgot. Öntöttem egy pohár narancslevet és odaültem az
ablak mellé. Néztem az utcát. A lámpák megvilágították az úttestet. Az autók szorosan
egymás mellett álltak, katonás rendben. Semmi mozgás. A szemben lévő ház ablakai mind
sötétek voltak. Az egész város alszik. Az üres poharat betettem a mosogatóba, majd a
nappaliban lámpát gyújtottam. Letelepedtem, hogy átnézzem a postát. A halom papír ott
hevert a dohányzóasztalon, ahogy hagytam. Néhány tarka szórólap, a szokásos számlák, majd
néhány gondosan összehajtott papír. Már jó pár napja kereshettek. Amúgy semmi különös.
Észre sem vettem, ahogy kinyílt a szobám ajtaja és Christian kijött hozzám.

ý 88 ý
- Mit csinálsz?
- Igazán semmit.
- Késő van, gyere, feküdj vissza. Holnap éppen elég nehéz napod lesz.
Igaza volt, így hát rábólintottam a dologra. Reggelig minden csendes és nyugodt volt.
Valamivel hat után hallottam meg az első embereket. Ébredezik a ház. Kintről behallatszott az
autók zúgása, az ablakon fény szűrődött be. Christian még mindig ott volt mellettem. Engem
nézett, nem bámult, csak úgy nézett. Némán mosolyogtam, mire ő magához húzott és
megcsókolt. Tekintetem az órára tévedt. Izgatottan nyugtáztam magamban, hogy ha most
azonnal nem kelek fel, akkor szinte száz százalék, hogy elkések, aminek nem lesz jó vége. Így
is kisebb csodára van szükség, hogy kimagyarázzam az elmúlt napokat.
- El fogok késni.
- És akkor?
- Nem akarom, hogy kirúgjanak.
Kipattantam az ágyból és elkezdtem összeszedni a holmimat. Pillanatok alatt feltúrtam a
szekrényemet néhány darab ruha után, majd kimentem megmosakodni. Miikor felnéztem a
tükörbe megláttam, hogy Christian ott áll mögöttem. Ujjai már a derekamon jártak. A jeges
hidegtől libabőrös lett a karom. Próbáltam tapintatosan lerázni őt magamról, de nem engedte.
Megfordultam és a szemébe néztem. Azok a szemek… Nem akartak elengedni, de nekem
mennem kellett.
- Nem örökre megyek el…
- Tudom.
- Akkor meg miért nem engedsz?
- Mert nem tudlak.
- Na jó, elég ebből. Menj arrébb és engedj készülődni.
Felöltöztem, összepakoltam és irány az utca. Christiannak hagytam egy kulcsot, hadd jöjjön-
menjen kedve szerint, hiszen már úgyis teljesen mindegy. Siettem, ahogy csak tőlem telt.
Szokásomhoz híven megint késésben voltam. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. A
forgalom is nagyobb volt a megszokottnál és az autók is lassabban mentek. Mivel érdemeltem
ezt ki?! Az a legfontosabb, hogy kicsivel, hangsúlyozom, valóban csak egy hangyányival,
nyolc után sikerült beérnem a kapitányságra. Odabenn úgy bámultak rám, mint valami
szellemre, vagy hasonlóra. El tudom képzelni, hogy miféle pletykák kaphattak lábra, amíg
nem voltam itt. A főnök titkárnője már messziről kiszúrt, izgatottan támadott le.
- Annyira jó, hogy megjöttél! Már mindenki rád várt. A főnök nagyon dühös, teljesen ki van
bukva, mióta eltűntél. Jobb, ha most azonnal bemész hozzá.
Erre valahogy már számítottam. Nagy levegőt vettem és elindultam az irodája felé.
Bekopogtam.
- Jöjjön be! – hallottam odabentről a hangját.
Bementem. Minden ugyanolyan volt, mint máskor, talán azt leszámítva, hogy az asztalon lévő
mindig fegyelmezett rendben mintha lett volna némi összevisszaság.
- Katelyn, örülök, hogy itt vagy, már régóta szerettem volna beszélni veled.
Ez sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Igyekeztem minél elbűvölőbben mosolyogni.
Leültetett megával szembe az asztala túloldalára. Azt hittem, hogy minden rendben lesz, de be
kell vallanom, hogy súlyosan elszámoltam magam. Ez a higgadtság csak egy jól sikerült álca
volt, aminek sajnálatos módon bedőltem. Amint leraktam magam a székre, ordítani kezdett,
egyenesen bele az arcomba.
- Örülök, hogy a nagyságos kisasszony végre fogta magát és befáradt dolgozni! Mégis hogy
gondolod ezt? Mi az, hogy csak így se szó, se beszéd fogod magad és lelépsz?? Nem félsz
attól, hogy kirúglak? Most komolyan?
- Ugyan főnök, é vagyok az egyik legjobb embere, tőlem sohasem válna meg. – jelentettem ki
elég meggondolatlanul.

ý 89 ý
Ez a velem szemben álló nagydarab pasast is rendesen meglepte. ezzel azonban csak azt értem
el, hogy még jobban feldühítettem. A szeme valósággal szórta a szikrákat mérgében. Meg
sem mertem moccanni a széken.
- Ezt aztán nevezem! Bátorság az van benned bőven, meg pofátlanság is! Meg fogod kapni
ezért a magadét, majd meglátod!
- De… - próbáltam volna magyarázkodni.
- Csak semmi de! Eredj a szemem elől!
- Ez most azt jelenti, hogy ki vagyok rúgva? – kockáztattam meg a kérdést.
- Takarodj dolgozni! Vár a papírmunka!
Ettől talán még azt is szívesebben hallottam volna, hogy ki vagyok rúgva. Tudta jól, hogy
gyűlölöm az irodai munkát, éppen ezért is kaptam ezt. Még esélyt sem adott rá, hogy bármit is
megmagyarázhassak. Mondjuk elég rendesen elszúrtam már a legelején a dolgot. Magamnak
kerestem a bajt, most pedig viselhetem a következményeit. EL voltam kettyenve, de elég
rendesen. Lehuppantam az iroda végében álló asztalomhoz. Minden szem engem követett,
mikor pedig körbenéztem, idegesen kapták el a fejüket. Az asztalon már egy szép rakás papír
várt. Kimondottan nekem rakatta ide őket. Mélyet sóhajtottam, aztán belevetettem magam a
munkába. Unalmas volt, azt hittem sohasem lesz már vége a napnak. Igazán nem értem, hogy
miért kell ezt csinálni velem, de igazán. Repesve vártam a délutánt, én voltam az első, aki a
munkaidő végeztével kilépett az ajtón. Az emberek összesúgtak a hátam mögött, de én nem
akartam foglalkozni vele. Hazafelé még beugrottam a kedvenc pékségembe valami kajáért.
Egész nap enni sem tudtam, már kezdtem megéhezni. A zacskót bedobtam magam mellé az
első ülésre és már indultam is tovább. A lakás üres volt, sehol senki. Nem mintha bárkinek is
várnia kellett volna rám, de igazán jólesett volna. Kipakoltam a holmimat, majd néhány
croissant és egy bögre gőzölgő kakaó társaságában kiültem a konyhába. Ez az egész napos
papírmunka elég rendesen leszívott. Nem nagyon vagyok hozzászokva, sokkal inkább tartom
magam a tettek emberének. Cleo ott keringőzött az asztal alatt a lábaim körül. Lehajoltam
hozzá és megcirógattam. Még mielőtt elindultam volna zuhanyozni, kerestem neki is egy kis
harapnivalót. Nem tudom, hogy mi a jó eget csinálhattam, de már tíz is elmúlt, mire végül
ágyba kerültem. Christian valamikor hajnalban jött vissza. Észrevettem, amikor bebújt
mellém a takaró alá. Magához ölelt és én tovább aludtam. Mellette, vele valahogy minden
más volt. Reggel a vekker iszonyatos kolompolása ébresztett.
- Máris mész?
Válaszul némán bólintottam.
- Nem maradnál még?
- Dolgoznom kell. Te maradj csak nyugodtan.
Tudtam, hogy ezen a napon is csak mérhetetlen unalom és papírhegyek várnak rám. Már
komolyan kezd megfordulni a fejemben, hogy otthagyom ezt az egészet, de akkor mihez
kezdenék? Egyszer csak vége szakad ennek is. Ritkán fordul velem elő, de az elsők között
érkeztem meg. Ezek után senkinek sem lehet egy rossz szava sem. Csendben ültem végig a
napot, igyekeztem meghúzni magam. Mikor már azt hittem volna, hogy mindennek vége,
behívtak az irodába. A főnök beszélni akart velem. Mégis mit akarhat? Nem érdemes
töprengeni rajta, hamarosan úgy is kiderül. Bekopogtam hozzá. Szokatlanul udvarias volt,
nem tudtam hova tenni. Éreztem, hogy ez nem fog sokáig így maradni. Finoman és burkoltan
közölte velem, hogy felsőbb utasításra el kell hagynom a helyet. Hát ez fantasztikus! Eddig
azt vártam, hogy inkább rúgjanak ki, most pedig, hogy végre megkaptam, nem tudok igazán
örülni neki. Nem tetszik nekem ez az egész. Tenni viszont nem igazán tudok bármit is,
kénytelen voltam elfogadni a dolgokat. Hiába próbáltam kutatni az okokat, a pasas feje üres
volt, akár egy léggömb. Semmit sem tudott, úgy látszik, neki is csak úgy mondták, hogy ki
kell engem raknia. Ezt már nem veszem be, biztosan lenni kell valami indoknak, csakhogy azt
itt nem fogom megtalálni. Magasabb körökben kell kutakodnom. Összeszedtem az összes

ý 90 ý
cuccomat egy dobozba és úgy mentem el, mint aki sosem járt itt. Nem maradt utánam semmi,
még egy árva gémkapocs sem. Egész úton hazafelé egy ránézésre tökéletes terv körvonalai
kezdtek kirajzolódni a fejemben. Alig vártam, hogy besötétedjen. Úgy terveztem, hogy
napnyugta után indulok, akkor nem keltek olyan nagy feltűnést. Már mindent bepakoltam a
táskámba, amire csak szükségem lehet, amikor nyílt az ajtó. Azt hittem, hogy Christian lesz
az, de tévedtem. Benjamin volt, már megint, hívatlanul. Szerettem volna elküldeni, de a
helyzet nem engedte. Valaki, vagy valakik csúnyán helyben hagyták. Nem volt szívem
elhajtani, láttam rajta, hogy mennyire rémült. Ez most más volt, sokkal nagyobb kétségbeesés
ült a tekintetében, nagyobb, mint amikor Christiannal került szembe. Tudtam, hogy nagy lehet
a baj.
- Veled meg mi történt?
- Nagy szarban vagyunk, leginkább te.
- Mi van? – ezt most valóban nem értettem.
- Mindent tudnak…
- Mit?
- Rólunk, a családról… és téged akarnak, de nem tudom, hogy miért.
- Kik?
- A vámpírok. Valami főmufti küldte őket. Rólad akarnak mindenfélét megtudni.
Ez most nem vicc, nem egy ócska átverés, hanem véresen komoly. Nem vagyok az a
kimondottan családcentrikus ember, de lassan kezdek túlmerészkedni minden határon. Nem
mondom, hogy annyira sajnálom Bent, de tudom, hogy velük szemben nem képes megvédeni
magát, elvégre csak a bátyám. Emberi ügyekben igen járatos, de itt már nem tud semmit sem
tenni. Azt az egyet azonban nem értem, hogy miért engem akarnak. Ha apám valóban az volt,
akinek Ben mondta, akkor nem mindegy, hogy melyikünkre akadnak rá? Őt már megtalálták,
de komolyabban nem foglalkoztak vele. Minden egyszerre szakadt a nyakamba. Minél előbb
a végére kell járnom. Benjamint a lakásban hagytam, jobb, ha nem keveredik bele még több
dolgomba. Felvettem a kabátomat és a táskámat, aztán pedig útnak indultam. Visszamentem a
kapitányságra, de ezúttal a szokottnál egy emelettel feljebb. Régen csináltam már ilyet, nem is
nagyon szeretem az ajtókat kulcs nélkül nyitogatni. Mindegy, az a legfontosabb, hogy minden
kalamajka nélkül kinyitottam és benn is voltam. Odafenn az irodák nem voltak zárva, még az
igazgatóé sem. A zseblámpa fényénél becsusszantam az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy mit
kell keresnem, de azt tudtam, hogy kell lennie valaminek, csak találjam meg. Tanácstalanul
néztem jobbra-balra. Régen jártam már itt. Semmi sem ragadta meg a figyelmemet, de tudom,
hogy van itt valami. Biztosra veszem, hogy nem önszántukból raktak ki, nyomós indok lehet
rá és én ezt akarom megtudni. Szerencsémre az igazgató amolyan régimódi ember, mindent
szeret megőrizni és a keze ügyében tartani. Viszont a régimódiságából rengeteg dolgom akad,
se egy számítógép, semmi, minden papírokon, mappákban van elpakolva. Hosszú éjszakának
nézek elébe, sosem rágom át magam rajtuk. Jobban belegondolva, ha a dolog fontos, mármint
nemcsak nekem, hanem neki is, akkor valami biztos helyre kell, hogy tegye. Megakadt a
szemem az íróasztalon, méghozzá annak is a fiókjain. Ki akartam húzni, de be volt kulcsolva.
Biztos voltam benne, hogy itt van, bármi legyen is az. Letérdeltem az asztal elé és kezelésbe
vettem a zárat. Hirtelen felkaptam a fejem. Van odakinn valaki, most jöhetett be. Hogy-hogy
nem vettem észre hamarabb! Ki az, aki ilyenkor erre jár? Felkapcsolták a villant, a léptek zaja
az ajtóhoz közeledett. Értelme sem lenne elbújni, így hát meg sem próbáltam. Legszívesebben
kiugrottam volna az ablakon, csakhogy ne találjanak itt, de ilyen magasságból ez elég
kockázatos lett volna. Erőt vettem magamon és földbegyökerezett lábakkal álltam az iroda
közepén. Vártam az elkerülhetetlent.
- Igazgató úr, mit keres maga itt ilyen későn?
- Sokkal inkább én kérdezhetném ezt magától kisasszony, ugyanis ha nem tudná, ez itt az én
irodám.

ý 91 ý
Nem tudtam mit tenni, csak álltam ott bambán. Elmenni ciki lett volna, viszont mondani meg
nem nagyon tudtam mit. Kezdtem egyre jobban elásni magam.
- Megtudhatnám, hogy mit keresel itt?
- Gondolom nem volt véletlen, hogy kirúgtak…
Jobbnak láttam, ha egyből a közepébe vágok. A pasasban egyből megéreztem a
bizonytalanságot. Tétovázott.
- Nem akar semmit sem mondani?
Megkerülte az asztalt és mellém lépett. Egy kulcsot húzott elő a zsebéből és kinyitotta azt a
bizonyos fiókot. Majd’ megölt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne, de akkor sem mentem
közelebb.
- Kérem, üljön le.
Helyet foglaltam az asztal túlsó oldalán. Nem igazán csípem ezt a tárgyalós stílust, de
kénytelen vagyok elviselni. Elém tolt egy levelet. Ez volt hát abban a fiókban. Ez is éppen
olyan régimódi volt, akár csak az igazgató, ha nem régebbi. Hatalmas vörös pecsét volta a
borítékon, de azt már korábban feltörték.
- Két napja vendégeim voltak, ezt a levelet ők hozták. Nyugodtan olvassa el, biztosan magát
is érdekelné.
Már hogy a fenébe ne érdekelne, hiszen végig rólam volt benne szó! Nyilvánvaló volt, hogy
kiktől származik… Azok az átkozott vérszívók, már megint! A hangvételük finoman szólva
sem volt barátinak mondható, sokkal inkább fenyegető. El akartak tenni az útból, nehogy
tovább kutakodjak a dolgaikban. Engem valahogy nem tudtak megijeszteni, sokkal inkább
felidegesítetek vele.
- És maga beveszi ezt az egészet, mertén nem!
- Nem látta a két férfit, aki a levelet hozta.
Azt hiszem a férfit idézőjelben kellett értenem. Mégsem hatott meg a dolog.
- Ne foglalkozzon velük, majd én elintézem.
- Nem érti? Eljöttek és nyíltan megfenyegettek. Sajnálom, de nem akarok belefolyni az
ügyeibe, ígyhát nem tehettem mást. Féltem az életem.
Így már minden más színezetet kapott. A pasas be volt rezelve, de istenesen. A legtöbben nem
kedvelik a vámpírokat és nem is tudnak bánni velük. Ehelyett van bennük a félelem.
Márpedig én nem fogom hagyni, hogy felforgassák az életemet. Már komolyan kezdem azt
hinni, hogy alig várják, hogy újra és újra kibaszhassanak velem. Elegem van belőle!
- Bízzon meg bennem, mindent elintézek és rövid időn belül visszavehet.
Már majdhogynem reszketett. Nézni is alig bírtam. Komolyan, tiszta szívből sajnálom. Neki
semmi köze ehhez az egészhez, mégis belekeveredett. Ezért is én vagyok a hibás, miattam
teszik tönkre mások életét is. Hogy lehetnek erre képesek? Ha velem van a gond, akkor miért
nem egyenesen hozzám jönnek? Talán így akarnak totál kikészíteni? A fene se érti a
gondolkodásukat.
- Nyugodjon meg, mindent meg fogok oldani és becsszó nem keverem bele semmibe. –
mondtam, mikor felálltam az asztaltól.
- Azért vigyázzon magára! – szólt utánam az igazgató.
Be kell, hogy lássuk, fogalmam sincs, hogy hogyan fogjak hozzá az egészhez. Tény, hogy
ezek el akarnak tenni láb alól, méghozzá laposan megfontolt lassúsággal. Abban is biztos
vagyok, hogy ezek ugyanazok, akikkel Ben találkozott. Valami még hiányzott azonban a
képből, a miért, az ok. Nem lehet véletlen, hogy engem választottak. Válaszokat akartam,
méghozzá minél hamarabb. Siettem vissza a lakásba, ahogy csak tudtam. Odabenn sötét volt.
Egyből felnyomtam a villanyt, bár tudtam, hogy Ben odabenn alszik. Hunyorogva nézett rám
a kanapéról.
- Ez meg mire volt jó?
- Benjamin Cross, tartozol nekem néhány válasszal! – támadtam le.

ý 92 ý
- Micsoda? Te teljesen begolyóztál! Nyugodj már meg!
- Nem mondtál el mindent, valamit még titkolsz.
- Ugyan már! Tényleg elmondtam mindent, mást én sem tudok.
Hazudott nekem, tudtam, hogy hazudik. A gondolatai mindent elárultak. Éreztem, hogy
próbál elrejteni valamit, de nem engedtem. Elmém megragadta a gondolatai kígyózó fonalát
és nem engedte el, szorosan ráfonódott. Kerestem és kutattam az agyában, míg végre rá nem
akadtam Éreztem és láttam mindent… a saját múltamat. Minden akkor kezdődött, azon az
estén, mikor apámat megölték. Anyám és Ben hazafelé tartottak. A lakásban vártak rájuk.
Anyám életével akarták apámat zsarolni, aki mindenre képes lett volna, hiszen anyám
gyermeket várt, engem. Hárman voltak a szobában. Még most is érzem Benjaminban a
gyermeki félelmet. Végig kellett néznie mindent. Még így az emlékeiből megismerve is
rémisztő volt. Rengeteg vér és kegyetlenség. Hallottam anyám sikolyait. Bőrét karmok
hasították végig, vérszomjas tekintetek övezték. Apám idejében érkezett, minket sikerült
megmentenie, de ő a végzetébe rohant. Nem bírtam tovább, ez már túl sok volt. Az agyam
zúgott, fájt a fejem. Lerogytam a padlóra. hihetetlen, alig tudtam elhinni, de a bátyámnak
valóban igaza volt.
- Miért…? Miért nem mondtátok ezt eddig.
- Anya tudta, hogy csak magadat hibáztatnád.
- Miattam történt. Ha anya nem lett volna terhes, akkor talán…
- Figyelsz te rám? Felejtsd el ezt a hülyeséget.
Ennyi, kész! Már ott voltam, hogy feladom, de az a rohadt makacsságom nem engedte. Túl
sok a titok, túlságosan is sok mindent hallgatnak el előlem. Olyan ez az egész, mintha
mindenki tudna mindent, csak éppen én nem. Bevallom kezdtem kétségbeesni, de úgy
istenigazából. Ben leült mellém. Megölelt. Úgy, mint régen, amikor még gyerekek voltunk.
Kedves volt, tudta, hogy a teljes kiborulás határán állok.
- Kezd széthullani az életem. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek…
- Majd csak megoldjuk valahogy.
- Jobb lenne, ha feladnám. Egyszer úgy is utol fognak érni.
- ezt nem teheted! Te nem az az ember vagy, aki ilyen egyszerűen feladja.
Az a legszörnyűbb, hogy igaza van. Viszont már teljesen ráuntam, hogy örökösen feltúrják az
életemet.
- Mégis merre induljak?
- Azt neked kell tudnod.
- Ezzel aztán kisegítettél. – mondtam egy kedves mosoly kíséretében.
Feltápászkodtam a padlóról és átmásztam a konyhába. Előkapartam egy zacskó kekszet az
egyik polcról és leültem. Ben letelepedett mellém. Tehetetlenül nézte, ahogy megpróbálok
kitalálni valami használhatót. Alig észrevehetően nyílt az ajtó.
- Gyere csak! Segítened kell! – támadtam le Christiant.
- Mégis mit szeretnél? – ült le közénk.
- El kell mondanom neki. – néztem Benre.
- Nem teheted!
- Csak ő segíthet, egyedül benne bízom meg.
Kérdő tekintettel néztem a bátyámra. Muszáj meglágyítanom, nem akarok még őellene is
küzdeni.
- Kérlek…
- Csinálj, amit akarsz, nekem teljesen mindegy. Tudom, hogy akármit mondok, te akkor is
csak mész a fejed után.
Nem mondom, hogy maradéktalanul boldog vagyok, mindenesetre hálás vagyok neki ezért.
Hozzáláttam, hogy Christian számára vázoljam a fennálló helyzetet. Lassan és részletesen

ý 93 ý
tálaltam elő mindent. Igyekeztem, hogy semmit se hagyjak ki. Ahogy egyre több infót adtam
át, úgy kezdett el egyre jobban érdeklődni.
- Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz az alak áll mindkét ügy mögött. Meg akarom keresni őt
és végérvényesen fényt deríteni mindenre.
Hosszasan gondolkodott, törte a fejét. Eléggé elkeserítő arcot vágott.
- Sajnálom…
- Mi? Azt ne mondd, hogy mindezek után nem tudsz tenni semmit.
- Ezt egy szóval sem mondtam. Ami azt illeti, szóhoz sem hagysz jutni.
- bocsánat. – sütöttem le a szemem.
- Na, azért! Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, ki állhat ezek mögött. Viszont, ha kideríted,
hogy ki az, akkor megpróbálhatlak összehozni vele.
Remek! Ott vagyok, ahol a part szakad, egyetlen lépéssel sem jutottam előrébb.
- Ennyire nem kéne elkeseredni, mindenre van megoldás.
- Mire gondolsz?
- Carmen biztosan tud segíteni.
Carmen… Már megint Carmen. Egyre több dologhoz lesz köze, közben pedig alig tudok róla
valamit. Ha elég ügyes vagyok, akkor össze tudom szedni magam és fel tudok tenni egy-két
épkézláb kérdést. Látszott rajtam, hogy nem túlzottan rajongok az ötletért.
- Hidd el, semmi jobbal nem tudok szolgálni.
- Tudod, hogy nem igazán kedvelem.
- Attól még rendes. Segíteni fog, csak kérned kell.
Kirázott a hideg, hogy ismét látnom kell, éreznem a gondolatait. Ben eközben némán és
értetlenül tekintett hol rám, hol a vámpírra. Lehet, hogy hatalmas hibát fogok elkövetni, de
már úgy is teljesen mindegy. Vagy önként nyíratom ki magam, vagy ők teszik meg nekem.
ezek után már csak jobb jöhet.
- Rendben, most azonnal vigyél el hozzá!
- Megbolondultál? Mindjárt felkel a nap. Nem szívesen zavarnám Carment ilyenkor.
Iszonyatosan dühös lenne…
- Akkor most segítesz, vagy sem? – szegeztem neki a kérdést.
- Tudod, hogy segíteni szeretnék, de…
- Ne akadékoskodj annyit, hanem induljunk.
- Ahogy akarod. – adta meg magát.
- És velem mi lesz? Mit csináljak addig, amíg ti odavagytok?
- Tartsd a frontot, amíg vissza nem jövünk. Senkinek sem vagyok itt, és fogalmad sincs, hogy
hol vagyok. Rendben?
- Persze.
Látszott, hogy nem tetszik neki a dolog, de nem akarom veszélybe sodorni. Éppen elég, hogy
a saját bőrömet viszem vásárra. Felvettem a kabátom és a vállamra akasztottam a táskámat.
Azonnal készen álltam az indulásra. Christian még mindig vonakodott, éreztem. Mintha
valamiért tartana Carmentől, pedig eddig úgy tűnt, mintha kedvelnék egymást. Talán
tévedtem volna?
- Csak vigyél el hozzá, neked szóba sem kell állnod vele.
- Nincs szükségem rá, hogy megvédj.
- Tudom jól, de úgy tűnik, mintha tartanál tőle.
- Meg tudok birkózni vele.
A hangja most valahogy másképp csengett. Hűvös volt, de hallhatóan ideges. Jobb, ha nem
piszkálom tovább, mert még képes lesz és nekem ugrik.
- Vezess, és én követlek…
Ezen mosolygott. Mintha megnyugodott volna. Nem akarom, hogy több baja legyen velem,
tudnom kell, hogy bármikor számíthatok rá. Ő most az egyetlen segítségem. Megkarolt és

ý 94 ý
elindult velem át a hajnali városon. Az utcákon egy teremtet lélek sem járt még. A hely hová
vitt teljesen ismeretlen volt számomra, azelőtt még sosem jártam erre. Az utcák egyre
szűkebbek lettek, a házak egyre magasabbak. A nap már felkelt, de ide egy szikrányi fény
sem szűrődött be. Végül elértünk egy aprócska lépcsőház ajtajához. Az ajtó nyitva volt. A
szívem egyre hevesebben vert, ahogy közeledtünk. Egészen a legfelső emeletig mentünk.
Mindig is elcsodálkoztam, hogy milyen helyeken képesek megbújni. Nem nagyon értem rá
csodálkozni, Christian máris kopogott az egyik ajtón. Beletelt néhány percbe, mire
kinyitották. Maga Carmen volt az. Erre valahogy már számítottam.
- Christian, hát te meg mit keresel itt, pláne ilyenkor? Gondolhatnál rá, hogy nem igazán
alkalmas.
- Bocsáss meg, de azt hiszem, az ügy nem tűr halasztást.
Türelmetlenül toporogtam mögötte, mialatt ő igyekezett minél jobban elsimítani számomra a
terepet.
- Látom nem vagy egyedül. – nézett rám a nő a vámpír válla fölött – Gyertek be.
Ahhoz képest, hogy már hajnalodott, odabenn majdhogynem koromsötét volt. Nem
mondanám, hogy el voltam ájulva a lakástól, látszott rajta, hogy inkább az az alkalmi hely,
nem az ahol az ember, vagy bárki huzamosabb ideig is meghúzná magát. Szóval hát itt
rejtőzik ő.
- Miben segíthetek? – nézett a páromra.
- Ezúttal nem én kérném a segítségedet. – nézett rám Chris.
- Szóval így állunk…
Eddig viszonylag nyugodt voltam, de ezzel a legutóbbi kijelentésével kezdett felidegesíteni.
Már megint olyan furcsa, mintha nem is tudna normálisan viselkedni. Christian bíztatóan
nézett rám, azzal a tipikus nem-lesz-semmi-baj tekintettel. Valahogy nem esett nehezemre
mindenről kitálalni Carmennek. Furcsa volt, hogy nem lepődött meg semmin. Egy kis
csodálkozás lett volna a legkevesebb. Mindvégig feltűnően higgadt volt és egyetlen
megjegyzést sem tett. Teljesen hiába lestem a gondolatait, túl jól titkolta el őket előlem.
- Esetleg, ha kérdeznél, akkor hamarabb jutnál eredményre. – jegyezte meg.
- Titkolsz előlem valamit! Mi az, amit nem voltál hajlandó elmondani egészen idáig?
- Higgadj le, nem áll jól neked, ha idegeskedsz és kiabálsz. nem szeretem az ilyet.
- Elég ebből, inkább beszélj! – bukott ki belőlem.
Széles mosoly ült ki az arcára, hűvös és kísérteties. Elővillantak a szemfogai. Már
majdhogynem nevetett rajtam. Christianban félelem bujkált, vissza akart tartani engem, de
tudta, hogy teljesen hiábavaló. Az érzelmeimet kezdtek eluralkodni rajtam, ráadásul mind
közül a düh volt a legerősebb. Teljesen elveszítettem a fejemet.
- Most meg mit röhögsz? Ez egyáltalán nem vicces, komolyan gondoltam.
Az egyik keze szinte azonnal felém lendült. Életemben nem kaptam még ekkora pofont. A
karmai felhasították az arcomat. Ha Christian nincs ott mellettem és nem kap el, akkor szinte
biztos, hogy a padlón kötök ki.
- Jól vagy? – kérdezte suttogva.
Bólintottam, de az eszem már egészen máshol járt. Kést rántottam elő és minden dühömet
Carmen felé fordítottam, de ő elkapta a karomat. Egyre jobban és erősebben szorította.
Christian tehetetlenül állt velünk szemben.
- Carmen kérlek, ne tedd!
A hangja már majdnem könyörgő volt. A nő mélyen a szemembe nézett. Mintha már láttam
volna ezt a tekintetet, csak azt nem tudom, hogy hol. A szorítás kezdett elviselhetetlenné válni
és a tekintete nem engedett.
- Túlságosan is tiszteletlen vagy. Megérdemelnéd, hogy megleckéztesselek.
Félelmetes volt, mint egyetlen hatalmas sötét lepel, úgy ölelt körül a lénye és én tehetetlen
voltam. Azt hittem, ezúttal mindennek vége.

ý 95 ý
- Carmen… - hallottam Christian hangját.
- Éppen ez az, amit vártam tőled. – mondta bájosan mosolyogva, miközben szabadon maradt
kezével letörölte a vért az arcomról.
Váratlanul elengedte a karomat. Nagy élvezettel nyalta a vért az ujjairól. Beteges, bár én sem
mondhatom magam egészen normálisnak. Sikerült rávennem magam, hogy eltegyem a kést,
de még mindig nem nyugodtam meg teljesen.
- Mit tudsz rólam?
- Mindent.
- Ez mégis mit jelent?
- Különleges vagy.
- Ezt a szöveget már ismerem. Mondj valami újat!
- Nem mondom, bőven van benned bátorság. Pont, mint apádban.
Erre azonnal felkaptam a fejem.
- Mi közöd van az apámhoz?
- Rendes ember volt.
- Pont te mondod ezt? Hiszen a fajtádat pusztította.
- Látszik, hogy nem ismerted. Csak azt tette el az útból, aki megérdemelte. Ő volt a
Végrehajtó.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
- Mondjuk, hogy egy időben segítetem neki.
Nem bocsátkozott részletekbe, de így is elég furcsa volt, amiket mondott. Valahogyan
hihetetlenül hangzott az egész. Pont ő, az egyik legnagyobb vámpír az, aki segít egy
vámpírvadásznak. Nem tudom elhinni. Sosem fogom megérteni a fajtáját. Még így is sok üres
folt tátongott a fejemben. Jó lett volna többet tudni. Azt kell hinnem, hogy ez az arcomra is
kiült, ugyanis Carmen arckifejezése is megváltozott. Szelídebb lett, már majdnem barátságos.
De még így sem kaptam választ mindenre. Ő is tudta, hogy ez bánt engem. A tekintete ismét
magával ragadott, de ez most más volt. Ezúttal ő kutatott az én gondolataimban. Még sosem
történt velem ilyen. Magatehetetlenül álltam előtte, képtelen voltam akár megmoccanni is.
Nem akart nekem ártani, azt tisztán éreztem, mindenesetre meglepett a dolog. Még nem
találkoztam senkivel, aki ilyen… hozzám hasonló. Magamon éreztem ismét a kezét. Nem
akartam vele menni, de kénytelen voltam. Uralta az agyamat. Erős volt, hihetetlenül erős.
Christian odakinn maradt, engem bevitt a szobába. Odabenn teljes volt a sötétség. Carmen
gyertyát gyújtott, engem pedig leültetett. azt hiszem kezdek megijedni. Eddig még nem
fordult elő velem, hogy valaki más irányítson, pláne egy vámpír. A félhomályban mögém
került, éreztem, ahogy az ujjait végighúzza a nyakamon. Menekülnöm kellett volna, de
képtelen voltam rá. Szó szerint fogva tartott. Leült velem szemben, az arcát megvilágította a
gyertya lángja. Kísértetiesen fehér volt. Ekkor végre elengedett. Elképedve bámultam rá.
- Jobb ha tudod, nemcsak te vagy képes mások gondolataiban olvasni.
Minden egyes kiejtett szava gondosan kimért volt, de én mégsem voltam képes hinni neki.
- Mi folyik itt?
- Sosem tetted fel még magadnak a kérdést, hogy miért történik mindez veled?
Nem tudtam, hogy mire gondolt. Össze voltam zavarodva.
- Vámpírok itták a véredet, de te mégis ember maradtál. Túlélted azt, amibe más belehal. Nem
vagy olyan, mint a többi ember, hiszen mások gondolataiban olvasol. – folytatta.
Be kell vallanom, hogy ezen még sosem gondolkodtam. Ezek voltak azok a dolgok az
életemben, amiket egyszerűen csak elfogadtam. Nevezhetjük akár szerencsének is. Jobbára
inkább csak örültem, hogy életben maradok.
- mi köze ennek az egésznek ahhoz, hogy az egyikőtök el akarja törni a nyakamat? – firtattam.
- Éppen ezért akarnak végezni veled. Azért aki vagy, és azért amire képes vagy.

ý 96 ý
- Nem teljesen értem, hogy mit akarsz mondani. Szóval tehát az apám miatt akarnak végezni
velem? Hiszen én nem csináltam semmit.
- Akik tudják, hogy ki vagy, azok félnek tőled. Tudják, hogy nem haboznál rájuk támadni, a
képességeddel pedig könnyedén elbánhatsz velük. Persze csak ha elég ügyes vagy. –
mosolygott.
Kezdett felcsigázni és nem állt szándékomban hagyni, hogy akár egyetlen információmorzsát
is megtagadjon tőlem. Ámulva hallgattam. Hihetetlen, de olyan dolgokat mondott, amikről
nehéz volt elhinni, hogy közük lehetnek hozzám, egy egyszerű emberhez. Megint annál a
végzetes napnál lyukadtunk ki. Úgy beszélt róla, mintha ő is ott lett volna. Minden akkor
kezdődött el, akkor változott meg a meg sem kezdett életem. Állítása szerint ekkor tettem
szert erre a képességre, és arra a tulajdonságomra, hogy nem válok egykönnyen várszívóvá.
- Honnan veszed mindezt?
- Jobban ismerlek, mint hiszed.
- Hagyjuk ezt a nagy és homályos körítést.
- Akkoriban elég gyakran jártam felétek…
- Csak hogy nem a legmegfelelőbb időben.
- Vámpír vagyok, nem mindenható. Ne engem hibáztass. Nem túl gyakran foglalkozom
emberekkel., az is csak egy kivételes eset volt.
- Mint ahogy ez is, ugye?
- Örömmel látom, hogy kezdjük megérteni egymást.
- De még mindig az a kérdés, hogy meg tudod-e mondani, hogy ki az, aki annyira utál engem,
hogy képes lenne megölni.
- Legjobb tudomásom szerint egy Lucas nevű alak áll a háttérben.
- Mondd meg, hogy hol találom!
- Ácsi kislány! Nem gondolod, hogy már így is eleget segítettem? Ideje lenne megköszönnöd.
Különben is, honnan a fenéből kéne tudnom, hogy ki merre jár éppen?!
Ez most jogos volt azt hiszem. Nem várhatom el, hogy mindent készen elém tálaljon. Eljött az
idő, hogy lelépjek. Érzem, hogy egyre jobban kezdi körém fonni a karjait, mégha ez nem is
látszik. Meg amúgy is, ha tovább maradok, akkor szinte biztos vagyok bene, hogy elborul az
agyam és annak nem lesz jó vége, legfőképpen rám nézve. Carmen tudta, hogy menni akarok,
de visszatartott. Tudtam, hogy akar valamit.
- Mit szeretnél? – óvatoskodtam.
- Semmit sem adok ingyen… - célozgatott.
Gyanakodva néztem rá, próbáltam felmérni, hogy mit is akarhat, de nem értem célt. Már nem
tudtam meglepődni semmin, már csupán arra vártam, hogy bejelentse.
- Nem kell semmi rosszra gondolnod, csupán engedd meg, hogy ha eljön az idő, az első
sorból nézhessem majd a műsort.
- Úgy tűnik te sem nagyon kedveled őt.
- Legalább egy gonddal kevesebb lesz a vállamon és amúgy is, már rég volt alkalmam ilyen
remek műsorhoz.
Eddig nem sikerült meglepnie, de most aztán igen. Azt hittem, hogy valami nagy és lehetetlen
dologgal áll elő, erre meg kiderül, hogy csak egy kis apróság. Mondjuk abban biztos vagyok,
hogy élvezni fogja, velem ellentétben. Még nem gondoltam bele, hogy mire is vállalkozom.
Eltökéltem magam, hogy egyesül végzek vele, de ez túl hatalmas feladat, legalábbis nekem,
egy embernek. Viszont nem akarok senkit sem belerángatni ebbe az egészbe.
- Őt azért vidd magaddal. – nézett Carmen az ajtó felé.
Christianra célzott. Én is tudtam jól, hogy nélküle nehezen boldogulok majd a vámpírok
között. Végül is már nekem mindegy, vele, vagy nélküle, de meg fogom tenni.
- Remélem elégedett leszel a műsorral. – mosolyogtam vissza rá az ajtóból.

ý 97 ý
Christian már szinte tűkön ült. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett odabenn. Már a
legrosszabbra gondolhatott. Szinte látni lehetett, ahogy egy mázsás kő hullott le a szívéről,
amikor megjelentem.
- Nyugi, minden rendben van.
Szavaim ellenére mégis rosszallóan tekintett Carmenra. Látta az arcomon a sebeket és tudta,
hogy ő tette. Féltve karolt át. Éreztem a dühét, amit a nő iránt érzett. Carmen csak bájosan
mosolygott, mintegy magát fedezve.
- Biztos nincs semmi baj? Úgy láttam, hogy elég rendesen felbosszantottad.
- Túl sokat aggódsz. Most inkább menjünk.
Egész úton nem szóltam semmit, csak csendben mentem mellette. Töprengtem. Azon, hogy
mégis hogyan is kezdjek hozzá. Szorosan Christian oldalához simultam. Most kezdtem igazán
érezni, hogy mennyire elfáradtam. Odahaza Ben még mindig ránk várt. Kíváncsi volt és
izgatott. Az a helyzet, hogy szívesen meséltem volna, de ő inkább hagyta, hogy pihenni
menjek. Talán Majd Christian mond neki egy-két szót, legalábbis remélem. Bevonszoltam
magam a szobába. Nem törődtem semmivel, úgy ahogy voltam le is feküdtem. Hallottam,
ahogy odakinn a srácok beszélgetni kezdenek. Azt hiszem nem lesz semmi gond velük.
mosolyogtam magamban és próbáltam elképzelni őket, ahogy beszélgetnek. Néhány perc
elteltével a hangjuk egyre halkabb lett és elaludtam. Valamelyest biztonságban éreztem
magam, tudván, hogy Benjamin és Christian odakinn vannak. Nyugodtan aludtam egészen az
éjszaka közepéig. Kezd felborulni az életem, egyre gyakrabban alszom át a nappalokat és
mozgolódom inkább éjjel. Mondjuk ezen nincs is nagyon mit csodálkozni, azok után, hogy
egy vámpírhoz kötöm az életem. Ahogy kinyitottam a szemem Christiant láttam magam előtt.
Valamikor bejöhetett és lefeküdt mellém. Még most is aludt. Eléggé felbolygathattam az
életét, de úgy tűnik nem bánja, hogy miattam kell átvirrasztania a nappalokat. Igyekeztem
minél kisebb zajt csapva kimenni, bár úgy is tudtam, hogy észrevette. Főztem egy jó erős
kávét és kiültem a nappaliba. Azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan férkőzhetnék a
közelébe. Ha nem jutok elég közel hozzá, akkor a legjobb terv sem ér semmit. Igyekeztem
nem felidegesíteni magam a dolgon, valahogy úgyis ki fog majd alakulni. Más nem
egyszerűen… Nem is tudom. Máshogy el sem tudtam képzelni, hogy hogyan induljak neki.
Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, órák teltek el.
- Min töröd ennyire a fejed? – hallottam Christian hangját a hátam mögött.
- Valahogy a közelébe kell jutnom, csak tudnám, hogy hogyan.
- Ami azt illeti, erre lenne egy ötletem.
Valahogy a hangja most olyan más volt. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi volt
benne más, de olyan volt, mintha takargatna valamit.
- Ennyire csak nem lehet szörnyű.
- Attól függ, hogy kinek.
- Volnál szíves megosztani velem, hogy mire gondolsz?
- Álarcosbál.
- Bocs, de nem értem, hogy mire gondolsz.
- A közeljövőben egy álarcosbált készülnek rendezni. Ott lesznek a legnagyobbak, és
lemerném fogadni, hogy ő is. Ha igazán akarod, akkor bejuttathatlak.
- Mindennél jobban szeretném. Valósággal már vágytam rá, hogy szemtől szembe álljak vele.
Látni akarom, ahogy az utolsó csepp vér is elhagyja az ereit.
- Jobb, ha felkészülsz rá, hogy ott kizárólag csak vámpírokat fogsz találni.
Ez már annyira nem volt jó hír, de a cél érdekében bármit.
- Így is akarod?
Néhány percnyi tétova gondolkodás után határozottan rábólintottam. Fogalmam sem volt még
a dolgok mikéntjéről, semmi részletet sem ismertem, mégis belevágtam, mert bele akartam
vágni. Annyi kérdésem volt, de nem tudtam, hogy hol kezdjem.

ý 98 ý
- Mégis mikor kezdődik ez az egész?
- Egyelőre még nem tudom, de hidd el, amint hallok valamit, megosztom veled. Addig sem
ártana, ha elkezdenél keresni valami ruhát.
Valóban igaza volt, mint már sokadjára. Ha így állítok be, tuti, hogy kiszúrják, hogy nem
vagyok közülük való, arról nem is beszélve, hogy Lucas felismer. Biztos vagyok benne, hogy
ismeri az arcomat. Hátrányban vagyok vele szemben, semmit sem tudok róla azon kívül, hogy
ki akar nyírni. Jobb, ha meghúzom magam a bálig, és nem keverek több bajt. Nem fűlik a
fogam hozzá, hogy itt is megtaláljanak. Épp elég, ha tudják, hogy hol dolgozom, vagyis
dolgoztam.
- Nem kell aggódnod, tudod, hogy mindig vigyázok rád.
- Én nem aggódom.
- Pedig úgy tűnik.
Odahúzott egy széket az enyém mellé és leült hozzám. A közelsége megnyugtatott, mellette
semmit sem éreztem lehetetlennek és még ez az ötlet is egészen valószerűnek tűnt.
Megszorította a kezemet. Nyilván érezhetett még bennem némi bizonytalanságot, vagy valami
hasonlót. Igyekezett bátorságot önteni belém. Igen, bátorságot. Elszánt voltam, de egyáltalán
nem bátor. Tartottam valamitől. Talán attól, hogy az lesz életem utolsó napja? Meglehet.
- Hogyan akarsz engem bejuttatni oda? – bukott ki belőlem a kérdés.
Csak arra tudtam gondolni, hogy akármelyik vámpír, még a leghülyébb is könnyedén
észrevesz egy embert.
- Elég nagy lesz a tömeg, de ha a közelemben maradsz, én mindent elkövetek, hogy
észrevétlen maradj.
- Ne haragudj, de ez most nem nyugtatott meg valami nagyon.
- Hajlandó lennél ezegyszer megbízni bennem? – szögezte rám a jeges tekintetét.
- Bocsánat, nem gondoltam, hogy így fog hangzani. Benned mindig is megbíztam.
Akaratlanul is egy mosoly ült ki az arcára. Tudtam jól, hogy mire gondol: a múltra.
Elengedtem a kezét és felálltam.
- Most meg mi van?
- Semmi, semmi…
Éreztem, hogy a legszívesebben utánam rohant volna és megragadta volna a karomat. Nem
tetszik neki, ha ilyen vagyok, de azt hiszem ezegyszer megérdemelte. Miért kell az eszembe
juttatnia azt, amire a legkevésbé sem szeretnék gondolni? Igazán nem értem. Na, mindegy,
nem évődök tovább ezen, jobb, ha a jövőre gondolok. Először is valami ruhát kéne
szereznem. Bementem a szobámba és hosszasan álltam a nyitott szekrény előtt. Egyre csak
méregettem azt, ami benne volt. Jó félórai kitartó bámulás, kotorászás, meg miegymás után
fájdalmasan döbbentem rá, hogy semmi használhatóval nem rendelkezem. Sosem voltam jó
az ilyenekben, ezt el kell ismerni, de tudok valakit, aki igen. Igaz, hogy elég későre járt már,
de nem bírtam megállni, hogy át ne menjek Elsiehez. Való igaz, hogy nem akartam
belekeverni ebbe az egészbe, de ennyitől még úgysem fog megtudni semmit és baja sem
eshet. Felkaptam magamra valami értelmes cuccot és már indultam is. Christian büntetésből
magára hagytam, hadd eméssze még egy darabig a bűntudat. Elég késő volt már, de azért
röviddel a kopogtatásom után ajtót nyitott.
- Segítened kell! – csaptam egyből a közepébe, de talán túl kétségbeesettre sikeredett.
- Valami baj van?
- Azért nem mondanám.
- Gyere be, üljünk le.
Ami azt illeti, eddig még nem voltam túl sokat nála. Mindig ő jött át, ha beszélni akartunk
egymással. Bementünk a szobájába, ahol igyekeztem a lehető legkényelmesebb helyet
elfoglalni. Lehuppantam az ágya közepére. Már majdnem elfelejtettem, hogy itt is minden
olyan sötét, mint ő maga, de mindez persze a legjobb értelemben.

ý 99 ý
- Miben lehetek a segítségedre? – ült le mellém.
- Bálba fogok menni… - jelentettem be.
Láttam Elsien, hogy nem akar hinni a fülének. A szemeit tágra meresztette és a szája is tátva
maradt. Szó mi szó, elég nehéz elhinni, hogy valami komolynak és elegánsnak tűnő dolgot
csinálok, vagy legalábbis bármi közöm lenne hozzá. Azzal a tipikus Ez-most-komoly? Fejjel
nézett rám.
- Ez most nem tréfa, szükségem van rád.
Az arca pillanatok alatt elkomolyodott. Talán megérezhetett valamit abból, ami mindezek
mögött lappang. Nem akartam, hogy bármit is megtudjon, valahogy is köze legyen a
dologhoz. Az az igazság, hogy még mindig félek. Attól tartok, hogy a dolgaim miatt másokat
is bajba keverhetek, akaratomon kívül árthatok nekik. Ahogy most állok, ez egyre
valószínűbbé kezd válni számomra. Ez az, amit nem tudok elviselni. Mindezektől elterelve a
figyelmet a lehető legcukibb fejemet felöltve vigyorogtam ott vele szemben.
- Úgy érzem ez nem teljesen az, aminek látszik. – mondta óvatosan.
Ennyit a vigyorgásról. Csődöt mondtam. Mára már olyan jól ismer, hogy nem tudok semmit
sem eltitkolni előle.
- Hidd el nekem, nem akarlak megbántani, ha tehetném, akkor mindent elmondanék,… de
nem akarom, hogy bajod essen.
Mintha a félelem apró szikráit véltem volna felfedezni a szemében.
- rendben, akkor inkább nem is kérdezek semmit, csak mondd, hogy miben segíthetek.
- Gőzöm sincs, hogy miben menjek. Azt hiszem te jobban értesz az ilyesmihez.
- Hát, voltam már pár komolyabb helyen, de voltaképpen milyen bálról is lenne szó?
- Csak egy egyszerű álarcosbál.
- Így már egészen másképp fest. Oda valami jelmez kell.
Kezdett egyre jobban felvillanyozódni. Segíteni fog, az már biztos, de úgy tűnik, hogy kezdi
egyre jobban beleélni magát. Csak nehogy túlzásba vigye.
- Annyira azért nem szeretnék kitűnni a tömegből. – jegyeztem meg.
- Akkor valami visszafogottabbat…
Elkezdett turkálni a cuccai között, egymás után dobálta a ruhákat mellém az ágyra. Kezdett
úgy tűnni számomra, hogy lehetetlent kérek tőle. Perceken belül rá kellett döbbennem, hogy
tévedtem. Ami a ruhát illeti, hát mit is mondjak… Magamtól sosem jutna eszembe, hogy így
öltözzek fel. Kétkedő tekintettel néztem rá. Tudta jól, hogy nem tetszik az ötlete.
- Most miért ne? Szerintem nagyon csinosan néznél ki benne.
- Ezt ugyan fel nem veszem! – tiltakoztam.
- Rendben, akkor menj farmerban, meg szakadt pólóban! – emelte fel a hangját.
- Bocs, ideges vagyok. – mentegetőztem.
- Látszik is rajtad.
Még egyszer alaposan végigmértem a kiszemelt ruhadarabot. Egyszeriben elfogott a nevetés.
Egyszerűen nem tudom magam elképzelni benne… Mondjuk az már biztos, hogy senki sem
ismerne fel benne. Volt még bennem némi kétely, de pár percnyi kitartó öngyőzködés után
ráadtam a fejem.
- Jó lesz, felveszem.
Azt hiszem Elsie még sosem volt ennyire boldog. Nem is tudom, hogy miért, de nagyon örült,
annyi szent. Legalább kettőnk közül egyvalaki jól érzi magát
- Igazán felpróbálhatnád. – erősködött.
Nem tudtam mit mondani, inkább öltözködni kezdtem. Te jó ég, mibe is vágtam bele! Először
nem is mertem belenézni a tükörbe, de végül meggyőztem magam. Ami igaz az igaz, elég
rendesen meglepődtem.
- Nem is olyan szörnyű.
- Most viccelsz? Egyszerűen klassz!

ý 100 ý
Így végignézve magamon ezt azért nem lejelentettem volna ki ilyen bátran. Tény, hogy elég
csinos volt, de a kivágás a hátán egy kicsit túlzás. A szoknya felvágása még talán elviselhető,
de azt már ki nem állhatom, ha idegenek a meztelen hátamat bámulják. Hiába néztem Elsiere,
ő egy szemernyit sem akart engedni az ötletéből.
- Muszáj ezt?
- Te kérted, hogy segítsek, vagy nem?:
- De.
- Különben is, nem mondtál semmit nekem, akkor meg mit vársz?
Igazat kellett neki adnom, újra. Kezdett egyre kíváncsibb lenni. Nem bír magával és a
kíváncsiságával. Nem volt szívem leteremteni, legalábbis túlságosan.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sokat kíváncsiskodsz?
- Csak aggódom. Mindig bajba keveredsz.
- Ez nem igaz!
- Akkor inkább csak majdnem mindig…
Perceken belül mind a ketten hatalmas nevetésben törtünk ki. Azt hiszem sokkal jobb, ha nem
is foglalkozom semmivel, kicsit nemtörődöm leszek, várom a jövőt, és közben bízom a
többiekben.
- Már minden tökéletes, csak…
- Mi lenne az?
- Még egy remekbeszabott álarc kéne, elvégre is álarcosbál lesz, vagy mi!
- Ha adsz egy pár napot, akkor olyat szerzek, amilyet még sosem láttál.
- Tudod, hogy megbízom benned, úgyhogy csak tessék!
Lehámoztam magamról a ruhát, majd visszavettem a farmert és a pólót. Már épp eléggé késő
volt ahhoz, hogy távozzak. Biztos, ami biztos, ezt a holmit azért Elsienél hagytam. Nem tenne
jót a lelkemnek, ha bárki is megtalálná nálam. Összekaptam magam, elbúcsúztam és nemes
egyszerűséggel visszasétáltam a lakásomba. Christian már tűkön ülve várt. Az arca valósággal
felderült, ahogy meglátott az ajtóban.
- Már nem haragszol? – nézett rám bűnbánóan.
- Soha nem is haragudtam. – mosolyogtam rá.
A kezét felém nyújtotta, mire és odamentem hozzá. Megragadott és lerántott az ölébe. A
karjai szorosan átfontak, magához ölelt és megcsókol. Szeretem, amikor ezt csinálja, szinte
mindig meg tud vele lepni. Egy kósza pillanatra sikerült mindenről megfeledkeznem, de
sajnos csak eddig tartott. Nagyot sóhajtottam.
- Mi bánt?
- Jó lenne tudni, hogy voltaképpen mikor is kezdődik ez az egész…
- Szeretnéd, hogy utánajárjak?
- Örülnék neki.
Maradt még néhány percet, aztán végül úgy döntött, hogy indul. Igazán maradhatott volna
még, nem bántam volna, de ha egyszer valamit elhatároz, akkor szinte azonnal indul. Még
egyszer utoljára magamhoz öleltem, aztán útjára engedtem. Nem maradt más, csak az unalom
és a várakozás. Jó néhány nap telt el így a bálig, szám szerint kilenc. Azt hittem, hogy
belebolondulok. Nem szeretek várakozni, de hát mi mást tehetnék, amikor senki nem tud és
nem is mond semmit. Végre azonban egyik nap Christian remek hírekkel tért haza. Igaz, hogy
az utolsó pillanatban tudtuk meg, de eljött végre az idő. A bált valamivel tizenegy után
kezdik. Még így is több mint egy fél napom van, hogy elkészüljek. A ruha már megvan, de
még be kell szereznem egy-két dolgot. Nem állíthatok oda csak így egyszerűen, nem lőhetem
csak simán fejbe, az nem segít semmit. Ezúttal más eszközökhöz kell folyamodnom.
Egyáltalán nem akarom, hogy valamelyik csontomat is eltörje, elegem van a törésekből.
Valahogy meg kell őt fosztanom az erejétől, hogy aztán végezhessek vele. Ekkor Christian
egy elsőre képtelennek tűnő ötlettel állt elő: mérgezzem meg a fickót Először őrültségnek

ý 101 ý
hittem, de aztán gondolkodni kezdtem. Ha Lucas valóban akkora nőcsábász, mint ahogyan
mondják, akkor könnyűszerrel elterelhetem majd a figyelmét és egy szemernyi gyanú sem
lesz benne. Rendben, akkor akár indulhatok is. Jó lenne délutánig megjárni, de még igazából
azt sem tudom hova menjek. Ez az örökös tétovaság! A legbiztosabb vámpírméreg, amit
ismerek, az az ezüst-nitrát. Elég ütős, azt hiszem. Törtem a fejem, hogy ugyan honnan is
szerezhetnék, ezt sajna nem árulják a sarki ABC-ben. Jobb ötletem nem lévén úgy
határoztam, hogy meglátogatom a közeli gimnáziumot. Minden valamirevaló kémia
szertárban lennie kell legalább egyetlen üvegcsével. Nem kéne sok, csupán néhány csepp. Az
az egy baj volt a dologgal, hogy péntek délelőtt van, tanítási nap, az épület dugig emberekkel.
Még ha szépen kérem, biztos, hogy akkor sem adnának. Azért megpróbálni meg lehet, még ha
kérni nem tudok, attól még szerezhetek. Sorra róttam az utcák kusza hálóját, míg végre
elértem a hatalmas épülethez. Rég volt, mikor utoljára erre jártam. Fogtam magam és csak
úgy besétáltam a nyitott kapun. Nem hinném, hogy bárki is meg akarna állítani. Éppen szünet
volt. Ez remek alkalom, hogy elvegyüljek a tömegben és eljussak a szertár közelébe. Ide már
nem engednek be, az biztos, viszont, ha most nyitnám ki az ajtót, az tutira gyanút keltene
valakiben. Szerencsémre kisvártatva becsengettek. A tömeg egy emberként indult a termek
felé. Jómagam inkább a hátsó lépcsőfordulóban húztam meg magam. A folyosó kiürült, már
csak a zsivajt lehetett hallani a termek zárt ajtaja mögül, de az is elhalkult perceken belül,
amint a tanárok sorra megjelentek. Még néhány perc és a szertárból halk csörömpölést
hallottam. Nyilván most szedi össze az órához szükséges dolgokat. Csak azt az egy üveget ne
vigye ki, könyörgöm! Amint bezárta a belső ajtót, hozzáláttam, hogy feltörjem a külsőn a
zárat. Nem volt valami bonyolult szerkezet, pillanatok alatt végeztem vele. Odabenn a
szemem gyorsan futotta át a polcokat. Jó néhány üveg hiányzott, de amit kerestem, az ott volt.
Elővettem a táskámból egy apró üvegcsét, teletöltöttem és gondosan lezártam. Senki nem
fogja megtudni, hogy itt jártam. Halkan csuktam be a hátam mögött az ajtót, és rohantam
végig a folyosókon, ki a bejárat felé. Lelassítottam a lépteimet, nehogy a portás gyanút fogjon
és mosolyogva elsétáltam mellette. Végre valami, ami igazán könnyen ment. Rám fér egy kis
bíztatás, még sok minden áll előttem. Az üvegcsével a táskámban elégedett mosoly
kíséretében mentem végig az utcán, egyenesen haza. A méreg már a kezemben van, már csak
nekem kell elkészülni. Ahogy közeledett a pillanat, úgy lettem egyre idegesebb, nem mintha
eddig valami nyugodt lettem volna. Christian még mindig meglepően higgadt volt.
- Hogy csinálod?
- Mégis mit? – nézett rám értetlenül.
- Egyáltalán nem is izgulsz.
Nem mondott semmit csak mosolygott. Azt hiszem ezúttal mégis csak tévedtem. Mindezek
ellenére nagyon jól leplezi. Nem ártana, ha valami rám is ragadna ebből a képességéből.
- Neked sincs sok okod rá.
- Te most teljesen meghülyültél?!
- Nem hagyom, hogy bármi is történjen. Ha a helyzet bizonytalanná válik, akkor azonnal
lelépünk.
Átölelt, próbált bátorságot önteni belém, de ennek ellenére legbelül mégis remegtem… A
félelem és a kétség játszadozott a lelkem húrjain, de ha élni akarok, akkor cselekednem kell.
Tennem kell valamit, nem menekülhetek egy életen át. Kellett egy kis idő, hogy
megnyugodjak, vagy legalábbis némi erőt gyűjtsek. Eljött az idő az öltözködéshez. Christiant
magára hagytam és átmentem Elsiehez. A lány már valósággal tűkön ülve várt. Korábban már
említettem neki, hogy ma valamikor átnézek hozzá. Valósággal repült a nyakamba, ahogy
meglátott. Egész nap csak erre várt. Bevitt a szobába, ahol már minden készen várt minket.
Segített nekem felvenni a ruhát. Most valahogy még kényelmetlenebbül éreztem benne
magam, mint a múltkor. Nagyot nyeltem és próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy levegyem.
- Igazán remekül áll neked, gyere nézd meg!

ý 102 ý
Kirángatott az előszobába egy hatalmas tükör elé. Bíráló tekintettel néztem végig magamon.
Elég érdekesen festettem, meg kell hagyni. A ruha feketéje még egy fokkal sápadtabbá tett.
Egyetlen baj volt vele, hogy mindenki láthatta benne a sebhelyeimet. Azt hiszem, jobb, ha
nem is foglalkozom vele, abban a társaságban biztosan sokan küzdenek hasonló problémával.
Valahogy nem tudtam így normálisan viselkedni, feszélyezve éreztem magam. Egyáltalán
nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen puccosan kirittyentve járjak. Finoman fogalmazva nem
az én stílusom. Elsie látta a kétséget az arcomon és elhatározta, hogy mindenképpen meggyőz
az ellenkezőjéről. Kedvtelenül huppantam le egy székre.
- Biztos, hogy akarom én ezt? – néztem magam elé.
- Ne hülyéskedj! Már ha felöltöztél, akkor az a legkevesebb, hogy egy-két embernek meg is
mutatod magad.
Embernek… Jó kis vicc. Ha tudná, hogy hová készülök, akkor biztosan nem beszélne így.
Nekem viszont eszem ágában sincs akár egy szót is mondani. Pillanatokon belül a semmiből
egy pár cipőt varázsolt elő. Pont a ruhához passzolt. Azt hittem, hogy ennyivel megúszom a
dolgot, de koránt sem volt így. A létező összes sminkcuccát, meg hajba való ketyeréjét elém
pakolta. Már meg sem szólaltam, csak hagytam, hogy hadd tegye, amit jónak lát. Azt hittem,
hogy tovább tart ez az egész, mint egy örökkévalóság. Egyszer azonban, mint mindennek,
ennek is vége lett. A tükörből mintha egy egészen más ember nézett volna rám, valaki, aki
nem én vagyok. Az arc, a haj, minden teljesen más volt. Talán még anyám sem ismert volna
rám… Most végre igazán úgy néztem ki, ahogyan egy nőnek kéne. Való igaz, ritkán hordom
így feltűzve a hajam és nem is sűrűn sminkelek. Legvégül pedig megkaptam a bál
legfontosabb kellékét, az álarcot. Remekbeszabott darab volt. Természetesen koromfekete,
csipkével és csillogó strasszkövekkel borítva. Azt hiszem az egészből ez tetszett a legjobban.
Az egyetlen dolog, ami mögé elbújhatok. Már rég besötétedett, mire végeztünk.
- Ugye majd mesélsz, ha visszajöttél? – reménykedett.
- Persze. – mosolyogtam rá kedvesen – Még egyszer köszönök mindent. – búcsúztam.
- Jó szórakozást!
Ezt a mondatot inkább el is hagyhatta volna. A gyilkosság nem tartozik nálam a szórakozás
témakörébe. Mindenesetre igyekeztem jó képet vágni hozzá. Összeszedtem magam és
betipegtem a lakásomba. Igazán nem kívántam, hogy ismét szembekerüljek önmagammal, így
hát hanyagoltam a tükörrel való szemkontaktust, ahogy beléptem. Christian eléggé furcsán
nézett rám.
- Ha nem tudnám, hogy te vagy az, meg sem ismernélek.
- Ezt most bóknak kéne vennem?
- A létező legjobb értelemben.
- Igazán kedves. Te sem nézel ki rosszul.
- Kösz.
A nem rossz, az elég enyhe kifejezés volt. Igaz, hogy semmi extra nem volt rajta, csupán egy
egyszerű fekete öltöny, de azt kell, hogy mondjam, újra belé szerettem. Azt hiszem ő is
hasonlóan érezhetett, mert le sem tudta venni rólam a szemét. Egyre közelebb jött hozzám, a
karjai lassan átfonták a testemet. Eszembe sem jutott ellenkezni.
- Tudod mit, inkább ne is menjünk sehova.
Mire észbe kaptam, ő már javában a nyakamat csókolgatta. Nem tudtam mit csinálni, végül
hagytam, hogy megcsókoljon. Fogalmam sincs, hogy miért csinálja ezt, amikor nagyon is jól
tudja, hogy mennünk kell, legalábbis nekem. Zavart voltam, ami neki is azonnal feltűnt.
- Jól vagy?
- Nem hiszem. Félek. Nem biztos, hogy meg tudom csinálni.
- Már tudod, hogy nem léphetsz vissza, belefogtál. Vagy befejezed, vagy…

ý 103 ý
A mondatot nem fejezte be, pusztán tapintatból. Tudtam azonban jól, hogy mit mondott
volna. Ha nem csinálok semmit, akkor végem. Biztosan mindent megtenne, hogy megvédjen,
de csodákra ő sem képes. Ezt el kell fogadnom.
- Jobb, ha indulunk. – javasoltam.
- Nyugi, nem lesz semmi baj, vigyázok rád.
Igyekezett már megint megnyugtatni. Rendes dolog tőle, de szerintem még ő sem tudja, hogy
mi lesz ennek az egésznek a vége. Felvettem a hosszú fekete kabátomat és elindultunk az
éjszakába. A levegő a szokásosnál is hűvösebb és csípősebb volt. Léptein egyre gyorsabbá
váltak a néptelen utcákon. Még véletlenül sem azért mentem ilyen gyorsan, mert annyira
vágytam volna arra a helyre, az az igazság, hogy pokoli hideg volt. Az a helyzet, hogy ebben
a ruhában majd’ megfagytam. Nem gondoltam volna, de már majdnem örültem, amikor
odaértünk. A környék teljesen átlagos volt, azt leszámítva, hogy a város gazdagabb polgárok
által lakott részén jártunk. Ahogy kitárták előttünk az ajtót, odabentről kellemes meleg áradt
felénk. Christian lesegítette a kabátomat és odaadta az ajtóban álló fickónak. Ha helyesen
ítélem meg, akkor az emberek itt csak szolgálói minőségben vannak jelen. Jól esett tudni,
hogy más is van itt rajtam kívül. Egyre szaporábban szedtem a levegőt.
- Nem lesz semmi baj, csak maradj mellettem. – súgta a fülembe.
Bárányként sétáltam a vicsorgó farkasokkal teli bálteremben. Egyetlen arcot sem láttam,
mindet maszk takarta. Talán jobb is így. Megálltunk az egyik fal mellett és körbenéztem.
Mindenhol vérszívók. A levegőben érezni lehetett a gonoszt és a kegyetlenséget.
Meglepetésként egy apró józan gondolat a jobb oldalam felől. Egy pincérfiú kínálgatta széles
ezüsttálcán az italokat. Ő is ember volt. Nem mintha növelné itt az esélyeimet, de mégis
jobban éreztem magam a tudattól, hogy még ha nem is a vendégek között, de van itt jó pár
hozzám hasonló. A zenekar rákezdett egy általam is ismert dallamra. Christian megfogta a
kezemet és a táncparkett felé vezetett. Elég ügyesen tudja oldani bennem a felgyülemlett
feszültséget. Ez volt az első alkalom, hogy táncoltam vele. Nem tudom, hogy mitől támadt ez
az ötlete, de kétség sem fér hozzá, hogy megnyugtatott. Egészen addig, amíg úgy nem
kezdtem érezni, hogy mindenki minket, vagyis inkább engem bámul. A dalnak vége lett,
kievickéltünk a már következő számra ringó tömegből. Ahogy oldalra tekintettem, láttam,
ahogyan jó páran összesúgnak. Tuti, hogy én vagyok a téma, bármiben le merném fogadni.
Való igaz, még nem láttak errefelé. Az egyik pár gyanakodva indult felénk. Összerezzentem.
Igen, halálosan be voltam szarva. Ki tudja, hogy mit akarhatnak! És mégis mit mondanék
nekik? A vacsi ma este veletek szeretne bulizni. Biztosan kiröhögnének, meg más egyebet is
csinálnának. Köszönöm, de ebből nem kérnék. Bármilyen hihetetlen, de a hátam mögül egy
ismerős hangot hallottam.
- Drágáim, csakhogy végre megérkeztetek! – jött felénk Carmen szélesre tárt karokkal.
A gyanakvó párocska egy pillanat alatt felszívódott. Nyilván nem akartak szembekerülni a
vámpírnővel. Kicsit olyan, mintha ő lenne az én tündér keresztanyám, aki mindig kihúz a
bajból, csak éppenséggel se nem tündér, se nem keresztanya. Valamelyest
megkönnyebbültem, de nem voltam maradéktalanul boldog. Carmen kézen fogott és
valósággal elrabolt Christian mellől. Fel-alá járkáltunk a hatalmas teremben, miközben ő
egyfolytában fecsegett. Jobbára teljesen lényegtelen dolgokról, arról, hogy milyen unalmas
számára ez a parti, de mégis meg kell jelennie, meg hasonlók. Aztán már odáig fajultak a
dolgok hogy engem meg a ruhámat kezdett el dicsérgetni és legalább egy tucat vendégnek
mutatott be úgy, mint az egyik legjobb barátnője. Egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni
magam, de legalább már a kíváncsi tekintetek nem kutattak utánam. Egyvalakit kivéve: az
egyik fickó a sarokban le sem vette rólam a szemét. Sejtettem, hogy ki lehet az. A rögtönzött
körutunk után boldog voltam, hogy ismét Christian mellett lehetek. Ő volt itt az egyetlen,
akiben maradéktalanul megbízom.
- Ő lenne az? – vetettem egy pillantást a pasas felé.

ý 104 ý
Christian bólintott. Azt hiszem eljött az én időm.
- Biztos, hogy ezt akarod? Ne intézzem el inkább én?
- Persze, aztán meg futhatunk egy életen át a többi vérszívó haverja elől. Ezt most nekem kell
megtennem.
Mélyen legbelül még mindig bizonytalan voltam, de tudtam, hogy nincs más választásom.
Még egyszer utoljára, mintegy bíztatásul megfogtam a kezét.
- A közeledben maradok. – súgta.
Nem mintha ezzel könnyebb lett volna a helyzetem, de a legcsábosabb mosolyomat felöltve
indultam el Lucas felé. Leplezni sem próbálta, hogy egészen idáig engem figyelt, sőt, most
egyenesen a szemembe nézett. Hűvös és kegyetlen volt, épp amilyennek gondoltam.
Mostantól kezdve már tényleg nincs visszaút. Életem eddigi legjobb alakítását kell
nyújtanom. Ahogyan rám nézett, már egyből tudtam, hogy nem vagyok közömbös a számára.
Bizonyos szinten jó is volt, de legbelül aggodalommal töltött el. Egyszerűen csak megálltam
mellette a falnál és ő megszólított:
- mi újság cicamica?
- Újabban egyedül bálozunk? – próbáltam magam visszafogni a cicamica miatt.
- Te viszont nem vagy egyedül.
- Talán zavar?
- Jobban örülnék, ha velem lennél.
- Lehet róla szó. – bíztattam.
Neki sem kellett több, vigyorogva húzódott egyre közelebb és közelebb hozzám. Az ujjait
végigfuttatta a kézfejemen, amitől még a hideg is kirázott, de nem tehettem semmit, nem volt
szabad, még nem. Igyekeztem a lehető legnagyobb természetességgel mosolyogni rá, bár elég
nehezen ment.
- Elvonulhatnánk valami kevésbé zsúfolt helyre. – tért a lényegre.
- Adj még egy percet. – mondtam a mosdó felé tekintve.
Úgy tűnt bevette a blöfföt… Mondjuk szerencsém volt, mert már látszott rajta, hogy eddig is
elég rendesen ivott. Elindultam át a tömegen. Christian alig észrevehetően mellém húzódott és
a kezembe nyomta az ezüst-nitráttal teli üvegcsét. A pillantása sokat mondó volt, féltett
engem és aggódott. A mosdóban nem volt senki. Meg kell hagyni, elég szarul festettem,
ahogy a tükörbe pillantottam. Mondjuk, aki nem ismer eléggé, annak fel sem tűnt volna. A
normálisnál jóval sápadtabb voltam és a tekintetemen is láttam valami furcsát. Talán
elkeseredés vagy esetleg félelem, ki tudja! Vettem néhány jó mély lélegzetet, hogy
összeszedhessem magam. Az üvegcsét a bal csuklómon lévő selyemszalag alá csúsztattam.
Pompás, alig lehet észrevenni! Miután ezzel végeztem, egészen közel hajoltam a
tükörképemhez, és mélyen a saját szemeimbe néztem. Furcsamód jóleső érzés, he néha az
ember ilyen módon néz szembe önmagával, megnyugtat.
- Kapd össze magad! Már nem tart sokáig, hamarosan vége. – suttogtam tükörbéli
önmagamnak.
Váratlanul egy nő nyitott be. Megtorpantam, majd a lehető legkisebb feltűnést keltve
kimenekültem. Nem vágyom rá, hogy kettesben maradjak bárkivel is, bár tudom, hogy
hamarosan úgyis ez fog következni. Már messziről kiszúrt, ahogy beléptem a terembe. Szinte
hívogatott. Ismét csak megborzongtam. Abban az egyben bíztam, hogy nem veszi észre az
üveget nálam. Tudtam, hogy Christian a fél szemét még mindig rajtam tartja. Ez adott némi
önbizalmat. A pillantása végig elkísért, fel a lépcsőn, ahogy az emelet felé tartottunk. Egyre
hevesebben vert a szívem. Odafenn a folyosón néma párocskák álltak. Nem nyílt alkalmam
rá, hogy jobban megfigyeljem őket, mivel Lucas kinyitotta az egyik szoba ajtaját. Üres volt.
Elfogott a vágy, hogy olyan messzire rohanjak, amilyen messzire csak tudok, de ő ott állt
mögöttem. Kénytelen voltam hát bemenni. Számomra romantikusnak cseppet sem mondható
félhomály fogadott. Becsukta az ajtót és csaknem teljes sötétség borult ránk. Csupán néhány

ý 105 ý
szál gyertya adott némi fényt. Megragadta a kezemet és odahúzott magához. Az ujjai a
hátamat barangolták be, a leheletét az arcomon éreztem. Alkoholtól bűzlött.
- Te félsz tőlem.
Nem foglalkoztam a szavaival. Még közelebb hajolt, az arca az arcomhoz ért.
- Mi a francot keresel itt! – súgta a fülembe.
- Te akartad, hogy ide jöjjek.
- Ember létedre közénk merészkedtél! – lökött el magától.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar lebukom. Legalább azt megtudtam, hogy képesek
megérezni, hogy vámpír vagy-e, vagy ember. Sürgősen ki kell találnom valamit. Az asztalon
álló üvegekre pillantottam. Most, vagy soha. Nagy bátran odaléptem és töltöttem két pohár
italt.
- Való igaz, hogy ember vagyok. – vallottam be neki – De attól még te hívtál ide és velem
akarsz lenni, vagy nem? – vágtam vissza, miközben a tőlem telhető legóvatosabban az
üvegcsém tartalmát az egyik pohárba kevertem.
Ettől kezdve már csak imádkozhatom, hogy minden jól süljön el. Felé nyújtottam a poharat és
ő szó nélkül elfogadta. A saját adagomat azonnal lehajtottam. Kellet, hogy higgadt maradjak.
Lucas az övét letette. Rám emelte a tekintetét, elmosolyodott és megcsókolt. Bevallom
váratlanul ért a dolog, de nem mertem ellenkezni. Jeges ujjai valóságos bilincsként zárultak
rám, azt hittem, hogy sohasem szabadulok. Egy pillanatra enyhült a szorítása és én
kihasználtam az alkalmat. Megfogtam a magányosan álló poharat és az orra alá dugtam.
- Ha már kitöltöttem, akkor igazán megihatnád.
- Nagyon szemtelen vagy. – jegyezte meg, miközben kiitta a poharát.
- Akár el is mehetek…
- Ugyan, maradj még gyönyörűm, hiszen nem is csináltunk még semmit.
Mosoly suhant át az arcomon, de nem attól, amit mondott. Eszembe jutott, hogy perceken
belül mit fogunk mi itt művelni, de hogy annak ő nem fog örülni, az már egyszer biztos. A
dolog mégsem ment olyan gyorsan, mint vártam. Talán kevés volt az ezüst… Nem, az
lehetetlen! Az a helyzet, hogy Lucas túlságosan is erős, erősebb, mint gondoltam. Eddig még
azonban neki sem tűnt fel semmi. A karjai ismét átfontak, de immár sokkal gyengédebben.
Éreztem, amint az ajkai hozzáérnek a sebhelyeimhez, majd szép lassan a nyakam felé
közeledett. Már valósággal úgy kapkodtam a levegő után, mint egy fuldokló.
- Tudom, hogy te is ere vágysz. – suttogta, miközben az ujjai minden egyes porcikámat
bejárták.
Néhány pillanattal később az ujjai megmerevedtek.
- Én valami egészen mást szeretnék… - vigyorogtam a képébe – Remélem, szereted az
ezüstöt.
- Mocskos ribanc! – sziszegte.
Az ujjait próbáltam lefejteni a derekamról. Azt hittem, hogy sosem szabadulok meg tőle. A
karmai véres nyomot hagytak rajtam, de én nem törődtem vele. Örültem neki, hogy végre
valahára elengedett. A tekintete lassan kezdett elszürkülni, az erő elhagyta az izmait. Térdre
rogyott előttem. Csak úgy sugárzott belőle a düh és a gyűlölet. Tehetetlen volt és ez roppant
szarul esett neki, de nekem annál jobban. Eljött az idő, hogy végre felülkerekedjek rajta.
- Tudod, ez elég vicces… - néztem a már ezüstszínű szemekbe – Te akartál kinyírni engem, és
végül mégis én végzek veled.
Az élettelennek tűnő szempár most elkerekedett. Végre eljutott az alkohollal eltompított
tudatáig, hogy nem csak egy egyszerű nőcske vagyok. Éreztem, ahogy a felismerés belehasít a
tudatába és veszettül mély nyomot hagy.
- Bizony, én lennék az a bizonyos Katelyn Cross, akitől annyira meg akartál szabadulni.
Egy utolsó, tétova mozdulattal még sikerült lerántania maga mellé és megragadta a nyakamat.
Már alig volt benne erő. Betelt nálam a pohár és elveszítettem a fejem. Eddig tartott a

ý 106 ý
hidegvér… Előhúztam az egyetlen kést, amit sikerült elrejtenem ebben a cuccban. Amilyen
erővel csak tudtam, egyenesen a szíve közepébe szúrtam. Az ujjai lecsúsztak a nyakamról, a
lélegzete szaggatottá vált. Csak az járt a fejembe, hogy még mindig életben van. Újra és újra a
mellkasába vágtam a pengét, jó párszor megforgattam benne, amíg csak éreztem az élet
legapróbb szikráját is benne. Hamarosan az utolsó lélegzet is elhagyta a tüdejét. Mintha nem
lettem volna teljesen önmagam. Én egyáltalán nem vagyok ilyen! Elvakított a düh és a
bosszúvágy. Valósággal kibeleztem a fickót. Mindkét kezem csupa vér volt, és a padló is
körülöttem. Kellett néhány perc, hogy tudatosuljon bennem, hogy mit is tettem. Nem mintha
megbántam volna, abszolút nem. Egész más volt a helyzet. Nem gondoltam volna, hogy
képes lennék bárkit is ilyen hidegvérrel megölni, még ha az egy utolsó mocskos szemétláda,
aki történetesen engem akar kinyírni. Alig bírtam feltápászkodni a vértről ragacsos padlóról.
Tudtam, hogy még korán sincs vége. Néhány óra és ismét talpra fog állni, ennyire ismerem
már a fajtáját. Dühös lesz, de nagyon, úgyhogy most kell lépnem, ha ezt meg akarom előzni.
A célom különben is az volt, hogy végleg eltegyem őt láb alól. Nem segíthet más, csakis a
tisztítótűz. Ezután már végleg halott lesz, örökre. Az ajtó válatlanul kinyílt mögöttem és én
riadtan fordultam hátra. Csak Christian volt az. A lehető legjobb időzítés, már amúgy sem
bírtam volna sokáig, és ezt látta is rajtam. Végignézett a vérben fekvő testen, majd elismerően
pillantott rám.
- Segítened kell, hamarosan újra fel fog kelni.
- Mondd, mit tegyek?
- Gyújtsd fel a testét, a tűzből már nincs visszaút.
Az üvegekben maradt italt végiglocsolta a testen, majd lángra lobbantotta. A tűz gyorsan
terjedt végig rajta, a szobát kezdte belengeni az égő hús szaga. Undorító volt. Eddig tartott az
erőmből, azt hiszem most már feladom, de csak egy egészen rövid időre. Majdhogynem
félájultan zuhantam a karjai közé. Végre valahára biztonságban éreztem magam.
- Kérlek, vigyél el innen! – néztem fel rá.
Szorosan magához ölelt és megcsókolt. Ez volt életem eddigi legboldogabb pillanata.
Átkarolt, és még mielőtt bárki bármit is észrevett a történtekből, mi már rég az utcán voltunk.
Fogalmam sincs, hogy hogyan intézte el, de egy darabban értünk haza. Azt hiszem ezért
köszönet jár Carmennek is. Lehámoztam magamról a ruhát és majd’ egy óra hosszat álltam a
zuhany alatt, de úgy tűnt, hogy a vér sosem tűnik el a kezeimről. Már nem bírtam tovább,
csak pihenésre vágytam. Most erre volt szükségem, egy hosszú és kiadós pihenésre. Egyelőre
azt hiszem minden gondom megoldódott.

ý 107 ý