Hatodik

kiben az szeretıjétıl való elváltán kesereg, féltvén, és itt a lelkéhez is hasonlítja

Amely keresztény hű, s kiben nincs hamis szű, lelkét ördögtıl félti,
Nem csuda, én is hát hogy féltem Caeliát, midın gonosz kísérti,
Mert csak ı a lelkem, csak ı jóm énnekem, éltemet ı segéti.
Ó, siralmas szállás, kit keserves válás szegény fejemnek rendelt!
Immár hova legyek, s ölembe kit vegyek, ha számtalan bú terhelt?
Ó, szerencsétlen nap, ki elragad és kap attól, ki híven kedvelt!
Szerelmesétül vált, nem csoda a halált hogy ha fejére kéri,
Mert bújában halál orvosságot talál, fájdalma végét éri,
De a szörnyű válás végtelen kínvallás, szívét örökké sérti.