millennium trilógia III...

STIEG LARSSON
A TETOVÁLT LÁNY
Budapest, 2009
A mű eredeti címe: Män som hatar kvinnor
Copyright © Stieg Larsson, 2005
A fordítás a svédországi Norsteds Förlagsgrupp AB
2005-ös első kiadása alapján készült.
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2009
a Norsteds Agency engedélyével
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Péteri Vanda
Szerkesztette: Gábor Anikó Borítóterv: Sigmond Viktória
ISBN 978-963-9884-22-9
Kiadta az Animus Kiadó 2009-ben
1301 Budapest, Pf.: 33
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
PROLÓGUS
Péntek, november
Az esemény évről évre megismétlődött. A férfi, akinek a virágot küldték, most töltötte be
nyolcvankettedik életévét. Amikor megérkezett a virág, kibontotta a csomagot, és leszedte a
küldeményről a díszcsomagolást. Aztán felemelte a telefonkagylót, és egy volt rendőrfelügyelő számát
tárcsázta. A rendőrfelügyelő nyugdíjba vonulása óta a Siljan-tó mellett lakott. A két férfi nemcsak
egyidős volt, hanem – és ez az adott összefüggésben a sors iróniájának tűnhet – pontosan ugyanazon a
napon születtek. A felügyelő tudta, hogy a tizenegy órai kézbesítés után számíthat a hívásra. Várakozás
közben kávét kortyolgatott. Ebben az évben már fél tizenegykor megcsörrent a telefon. Felemelte a
kagylót, és bemutatkozás nélkül szervuszt köszönt.
– Megjött.
– Na mondd, mit tartalmaz az idei meglepetéscsomag?
– Nem tudom, milyen virág. Majd beazonosíttatom valakivel. Fehér.
– Kísérőlevélnek nyoma sincs, gondolom.
– Nincs. Csak a virág. És a keret is ugyanolyan, mint tavaly. Az az olcsó fajta, amit bárki képes
összerakni.
– Postai bélyegző?
– Stockholm.
– Kézírás?
– Nagybetűs, mint mindig. Egyenes, takaros betűk.
Ezzel ki is merítették a témát, s egy percre mindketten elhallgattak. A nyugalmazott felügyelő hátradőlt
a konyhaszékén, és a pipáját szopogatta. Tudta jól, hogy nem várnak tőle semmilyen hihetetlenül
intelligens, megváltó kérdést, mely fényt derítene az ügyre. Az az idő réges-rég elmúlt már, s a két
hajlott korú férfi beszélgetése mostanra leginkább egy rituáléra emlékeztetett, a rituálé pedig egy olyan
rejtélyhez kapcsolódott, melyre a világon senki más nem volt kíváncsi.
Leptospermum (Myrtaceae) Rubinette-nek hívták latinul. Egy első pillantásra nem túl tetszetős,
kisarasznyi magas cserjefajta volt, a seprővirágéra emlékeztető, kicsiny levelekkel, és két centiméteres
átmérőjű, ötszirmú virággal.
A növény Ausztrália hegyes-bozótos vidékeiről származott, sűrű fűcsomók között nőtt. Ausztráliában
Desert Snow-nak, sivatagi hónak hívták. Később egy uppsalai botanikuskert specialistája megállapította,
hogy ritka növényről van szó, svédországi termesztése nemigen ismeretes. A botanikus
szakvéleményében arról írt, hogy a növény a rózsamirtusz rokona, s hogy gyakorta felcserélik egy jóval
elterjedtebb családtaggal, az Új-Zélandon gazdagon termő Leptospermum scopariummal. A különbség a
szakértő szerint abban áll, hogy a Rubinette sziromleveleinek csúcsán mikroszkopikus méretű,
rózsaszínű pontocskák helyezkednek el, s ettől az egész virág halvány rózsaszín árnyalatot kap.
A Rubinette mindent összevetve elképesztően igénytelen növény volt. A legcsekélyebb kereskedelmi
értékkel sem bírt. Nem voltak gyógyászati szempontból értékes tulajdonságai, és nem idézett elő
hallucinációt. Ehetetlen volt,
sem fűszernek, sem festékalapanyagnak nem volt jó. Az ausztrál őslakosság mégis becsben tartotta.
Ezek az emberek ugyanis az Ayers Rock körül elterülő vidéket és annak növényvilágát szentségként
tisztelték, s a virág nehezen megragadható szépségével fontos része volt e tájnak.
Az uppsalai botanikusnő korábban egy példányt sem látott még, ám a kollégáival folytatott konzultáció
során tudomására jutott, hogy egy göteborgi kertészetben már kísérleteztek a növény meghonosításával.
Könnyen elképzelhető volt az is, hogy az ország különböző pontjain hobbikertészek és amatőr
botanikusok melegházaiban megtalálható. Svédországi termesztése azért ütközött nehézségekbe, mert a
virágnak enyhe, száraz éghajlatra van szüksége, telente pedig zárt helyen kell tartani. Nem tűri a meszes
talajt, alulról kell öntözni, közvetlenül a gyökereknél. Egyszóval különleges bánásmódot igényel.
A szóban forgó példány származásának kiderítését nem könnyítette meg, hogy Svédországban
ritkaságnak számított, mivel nem létezett sem egy felüthető névjegyzék, sem egy tanulmányozásra
alkalmas engedélyeztetési nyilvántartás, sem olyan személy, aki tudta volna, hány magántermelő adta a
fejét ennek a nehezen termeszthető virágnak a meghonosítására. Ha valaki egyszer hozzájutott a
magokhoz vagy a palántákhoz, tőle azután bárkihez elkerülhetett a növény.
Ez a példány mindössze egy volt a zavarba ejtő, titokzatos virágok sorában, melyek minden egyes
darabja bélelt postai borítékban érkezett évről évre, mindig november l-jén. A faj változott, de minden
alkalommal viszonylag ritka virágot rejtett a csomagolás. A virágot most is lepréselték, és gondosan
felragasztották akvarellpapírra, melyet aztán üveg alá tettek egy egyszerű, 29 x 16-os méretű keretben.
A virágrejtélyről mindössze az érintettek szűk körének volt tudomása. Három évtizeddel korábban a
virág rendszeres, évente esedékes érkezése még különféle vizsgálódások tárgyát képezte – az Állami
Krimináltechnikai Laboratórium ujjlenyomat-elemzői, grafológusai és nyomozói, valamint egy, a
címzett rokonaiból és barátaiból álló csoport foglalkozott az üggyel. Ez idő tájt azonban már csak
hárman maradtak a színpadon: az idős ünnepelt, a nyugdíjas rendőr, s végül természetesen az
ismeretlen, aki az ajándékot küldte. Mivel a két elsőként említett személy mostanra tiszteletre méltó kort
élt meg, tehát számukra kétségtelenül elérkezett az idő, hogy felkészüljenek az elkerülhetetlenre, immár
az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ügy iránt érdeklődők köre hamarosan tovább zsugorodik.
A nyugdíjas rendőr harcedzett veterán volt. Örökre emlékezetébe vésődött legelső rendőri beavatkozása,
mikor egy súlyosan lerészegedett, erőszakos vasúti váltóőrt kellett lesittelnie, mielőtt az kárt tett volna
magában vagy másokban. Pályája során a felügyelő többnyire vadorzókat, feleségbántalmazókat,
csalókat, autótolvajokat és ittas vezetőket tett rács mögé. Volt dolga betörőkkel, rablókkal,
drogdílerekkel, erőszakos bűnelkövetőkkel és egyszer még egy többé-kevésbé elmebetegnek nevezhető
robbantóval is. Ezenkívül részt vett kilenc gyilkossági, illetve emberölési ügy kivizsgálásában. Közülük
öt abba a típusba tartozott, melyben az elkövető maga értesíti a rendőrséget, hogy töredelmesen bevallja,
ő ütötte agyon a feleségét vagy a fivérét vagy valamelyik közeli ismerősét. Három gyilkosságból lett
nyomozati ügy; kettőt néhány nap alatt sikerült megfejteni, egyet csak két év elteltével az országos
bűnügyi főosztály segítségével.
A kilencedik gyilkosság rendőrségi stádiumban maradt. A kivizsgálásban közreműködők ugyanis hiába
tudták, ki a gyilkos, de a bizonyíték oly gyengének mutatkozott, hogy a vád úgy döntött, pihenteti az
esetet, amely azután a felügyelő
nagy bosszúságára lassan elévült. Mindent összevetve a felügyelő mégis imponáló karriert tudott maga
mögött, akár meg is elégedhetett volna pályáján elért sikereivel.
Őt azonban minden másnak lehetett nevezni, csak elégedettnek nem.
A préselt virágok esete ugyanis máig nem hagyta nyugodni. Erre a lezáratlan, bosszantó rejtélyre
összehasonlíthatatlanul több időt áldozott eddig, mint bármi másra. A töprengéssel eltöltött több ezer
óra után még azt sem tudta biztosan megmondani, hogy egyáltalán állt-e bűnelkövetés az eset hátterében
vagy sem.
Mindkét férfi tudta, hogy a virágot felragasztó személy kesztyűt viselt, s hogy ezért nem találnának
ujjlenyomatot sem a kereten, sem az üvegen. Tudták, hogy lehetetlen a feladó nyomára bukkanniuk.
Tudták, hogy a kerethez a fotós boltokban és a papírkereskedésekben az egész világon bárki
hozzájuthat. Egyszerűen nem létezett egyetlen olyan nyom sem, amelyen elindulhattak volna. A postai
bélyegző pedig állandóan változott; leggyakrabban Stockholmban került a borítékra, kétszer
Koppenhágában, egyszer Madridban, egy másik alkalommal Bonnban. A leginkább zavarba ejtő az
egyesült államokbeli Pensacolából érkezett boríték volt. A bélyegzőkön tudniillik mindig valamelyik
híres főváros szerepelt, az ismeretlen Pensacolát viszont a felügyelő kénytelen volt egy atlaszban
megkeresni.
Miután elbúcsúztak egymástól, a nyolcvankét éves ünnepelt még sokáig üldögélt székében, szemét le
nem véve a szerény küllemű ausztrál virágról, aminek akkor még a nevét se tudta. Majd felpillantott az
íróasztal fölötti falra, ahol negyvenhárom préselt virág függött, mind üveglap alatt, bekeretezve. A
virágok négy sorban tízesével voltak elrendezve, az egyik sor még nem volt teljes, ott egyelőre négy
virág lógott. A legfelső, foghíjas sor kilencedik helye üresen maradt. A Desert Snow volt tehát a
negyvennegyedik virág a gyűjteményben.
Azután valami olyasmi történt, ami megtörte a korábbi évek rituáléját. A férfi hirtelen, minden
előzmény nélkül sírva fakadt. Negyven év után őt is meglepetésként érte ez a váratlan érzelmi kitörés.
ELSŐ RÉSZ
ÖSZTÖNZÉS
December 20. – január 3.
Svédországban a nők tizennyolc százaléka
életében legalább egyszer ki volt már téve egy
férfi erőszakos fenyegetőzésének.
ELSŐ FEJEZET
December 20., péntek
A bírósági per visszavonhatatlanul lezárult. Minden elhangzott már, ami csak elhangozhatott. Egy
percig sem kételkedett abban, hogy el fogják ítélni. Az írásbeli végzést péntek reggel tízkor adták ki, így
a bíróság folyosóján várakozó riportereknek az összegzésen kívül nem maradt más feladatuk.
Mikael Blomkvist látta őket az ajtónyíláson át, és néhány másodpercig nem akaródzott elindulnia. Nem
akarta meghányni-vetni az imént kézhez kapott bírósági végzést, de a kérdéseket nem lehetett
megkerülni. Ha valaki, akkor ő aztán tudta, hogy azokat az újságíróknak fel kell tenniük, neki pedig
válaszolnia kell rájuk. Szóval, ilyen az, amikor az ember bűnöző, gondolta. És a mikrofon rossz oldalán
áll. Feszélyezetten kihúzta magát, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. A riporterek
visszamosolyogtak rá, barátságosan, szinte zavartan biccentettek felé.
– Lássuk… Aftonbladet, Expressen, TT, TV4 és… maga honnét is jön… aha, a Dagens Industritól.*
Úgy látszik, híres ember lettem – állapította meg Mikael Blomkvist.
*Aftonbladet, Expressen – Svédországban délutánonként megjelenő országos terjesztésű napilapok; TT – a rövidítés
feloldása: Tidningarnas Telegrambyrå, a svéd „Sajtóorgánumok Távirati Irodája”; Dagens Industri – svéd gazdasági
napilap
† Kalle Blomkvist a magyarul is megjelent Az ifjú mesterdetektív c. ifjúsági regény főhőse; a szerző, Astrid Lindgren,
világhírű svéd gyerekkönyvíró (a ford. megj.)
– Nyilatkozna nekünk, Kalle Blomkvist! – kérdezte az egyik esti újság riportere.
Mikael Blomkvist, akit teljes nevén történetesen Carl Mikael Blomkvistnek hívtak, csak nagy
erőfeszítések árán tudta megállni, hogy felháborodásában az égre ne vesse szemét, amikor meghallotta
ezt a becenevet.† Valamikor régen, húsz évvel ezelőtt, huszonhárom éves, kezdő újságíróként szerencsés
véletlenek folytán leleplezett egy bandát, melynek két év alatt öt figyelemre méltó bankrablást sikerült
végrehajtania. Hogy ugyanarról a társaságról van szó, afelől nem volt kétség; arra szakosodtak, hogy
hadműveletekre jellemző precizitással fosszák ki a kistelepülések bankjait, általában egyet,
alkalomadtán akár egymás után kettőt is. Disney-figurák maszkjaival álcázták magukat, ezért nevezték
el őket a rendőrök Donald kacsa bandának. Az újságok viszont Kasszafúrókat emlegettek Disney
hápbörgi medvéire utalva – ez valamivel mégis komolyabban hangzott, tudniillik két alkalommal is
előfordult, hogy az akció közben figyelmeztető lövéseket adtak le.
A hatodik rablást egy östergötlandi bankban követték el, a nyár kellős közepén. A helyi rádió egyik
riportere véletlenül pont a bankban tartózkodott, amikor a rablás történt, és újságíróhoz méltón járt el. A
rablók távozását követően azonnal leadott a rádiónak egy helyszíni közvetítést egy nyilvános
telefonkészülékről.
Mikael Blomkvist ugyanekkor néhány napot egyik nőismerősével töltött az illető hölgy szüleinek
nyaralójában, Katrineholm közelében. Amint értesült a bankrablásról, egy négy fickóból álló banda
jutott eszébe. (Hogy egészen pontosan miért kötötte össze a két dolgot, erről később nem tudott
beszámolni a rendőrségnek sem.) Ezek pár száz méterrel alattuk laktak egy másik nyaralóban.
Egy-két nappal azelőtt figyelt fel rájuk. A fickók épp a kertben tollasoztak, amikor útban a fagyizó felé
Mikael és a barátnője elsétáltak a telek mellett.
Nem látott mást, mint négy szőke, kisportolt fiatalembert sortban, csupasz felsőtesttel. Nyilván
testépítők voltak. Mikael Blomkvistnek feltűnt, hogy a tűző napon, óriási erőbedobással játszottak,
mintha igazából nem is szórakoztató időtöltésről lenne szó.
Bár valójában semmilyen ésszerű magyarázat nem indokolta Mikael gyanakvását, azért a hír hallatán
tett egy sétát a környéken. Félúton letelepedett egy dombon, ahonnan jó rálátás nyílt a nyaralóra.
Megállapította, hogy a ház üresen áll. Körülbelül negyven perc elteltével érkezett meg a társaság egy
Volvóval. Úgy látszott, nagyon sietnek. Mindegyikük sporttáskát cipelt. Ez önmagában nem feltétlenül
jelentett egyebet, mint hogy fürdeni voltak valahol. Az egyik férfi azonban visszament az autóhoz, és
kivett egy tárgyat, amit aztán sebesen letakart egy sportdzsekivel. Mikael viszont még távoli
megfigyelőbázisáról is pontosan látta, hogy egy jó öreg AK4 volt az, pontosan abból a fajtából,
amelyikhez neki is szerencséje volt nem rég letöltött egyéves katonai szolgálata idején. Így aztán
felhívta a rendőrséget, hogy beszámoljon a látottakról. Bejelentését a nyaraló hetvenkét órán át tartó
ostroma követte, amelyet a média végig élénk figyelemmel kísért éppúgy, mint a „nézőtér” első sorában
ülő Mikael, akinek addigra munkája elismeréséül az egyik esti újság tisztes honoráriumot ajánlott. A
rendőrség egy lakókocsiban rendezte be főhadiszállását a Mikaelék házához tartozó telken.
A Kasszafúrók esete meghozta Mikael számára a várva várt sikert. Az elismerés hátulütője mindössze
az volt, hogy a másik esti lap nem bírt ellenállni a kísértésnek, és a Kalle Blomkvist megoldotta a
rejtélyt címet adta cikkének. A gunyoros hangvételű szöveget egy idősebb újságírónő írta, s vagy
tucatszor hivatkozott benne Astrid Lindgren ifjú detektívfigurájára. Az illusztrációnak odabiggyesztett
szemcsés képen Mikael volt látható félig nyitott szájjal és felemelt ujjal, mintha a mellette álló
egyenruhásnak adna utasítást. Valójában a kerti budihoz vezető utat mutatta meg a rendőrnek.
Mit sem számított, hogy Mikael Blomkvist soha életében nem használta a Carl keresztnevet sem
bemutatkozáskor, sem az aláírásában. Ettől a perctől kezdve nagy bánatára az újságíró kollégák csakis
Kalle Blomkvistnek hívták. Astrid Lindgrennel nem volt ugyan baja – imádta a könyveit, de gyűlölte
saját gúnynevét, amely sok-sok év újságírói sikerei után kezdett csak kikopni a használatból, ám Mikael
még mindig visszahőkölt, ha meghallotta valahol.
Most békülékenyen elmosolyodott, és mélyen az esti lapos kolléga szemébe nézett.
– Azt szeretné, hogy nyilatkozzak? Ugyan már! Találjon ki valamit! Maga olyan ügyesen hord össze
mindenfélét az írásaiban.
Megjegyzése nem volt bántó. Többé-kevésbé ismerték egymást, Mikael legádázabb kritikusai pedig
távol maradtak. A jelenlevők egyikével már dolgozott azelőtt, egy másikat – a TV4 riporternőjét – pedig
egy éve majdnem sikerült felszednie.
– Alaposan kiosztották odabent – jegyezte meg a Dagens Industri embere.
Gyakornoknak tűnt.
– De még hogy! – ismerte el Mikael. Mást nem nagyon mondhatott.
– Milyen érzés?
Bár Mikael és az idősebb újságírók igyekeztek megőrizni komolyságukat, önkéntelenül elmosolyodtak a
kérdésen. Mikael pillantása összetalálkozott a TV4-es nőével. A Milyen érzés? profik szemében olyan
kérdésnek számít, amit csak ostoba sportriporterek képesek feltenni a kifulladt sportolónak, miután az
átszakította a célszalagot. Mikael összeszedte magát, és ismét komoly képet vágott.
– Természetesen csak sajnálatomat fejezhetem ki amiatt, hogy a bíróság ezt a döntést hozta – válaszolta
mereven.
– Három hónap börtönbüntetés és százötvenezer korona kártérítés. Ez
érzékenyen érintheti – mondta a nő a TV4-től.
– Túlélem.
– Hajlandó bocsánatot kérni Wennerströmtől? Kezet fog majd vele?
– Nem hinném. Wennerström úr üzleti erkölcsét illetően nem változott jelentősen a véleményem.
– Tehát továbbra is kitart amellett, hogy Wennerström gazember? – bökte
közbe a Dagens Industri újdonásza.
A kérdés egy jövendőbeli cikket, az abban szóról szóra idézett nyilatkozatot és ugyanezen cikk
megsemmisítő címét vetítette előre. Mikael el is csúszhatott volna ezen a banánhéjon, ha a riporter nem
teszi oly szembeszökővé a közelgő veszélyt azzal a túlbuzgón előrenyújtott mikrofonnal. Mikael néhány
másodpercig gondolkozott a válaszon.
A bíróság az imént mondta ki, hogy Mikael Blomkvist becsületsértést követett el Hans-Erik
Wennerström bankár ellen. Rágalmazásért ítélték el. A per lezárult, és neki nem állt szándékában
fellebbezni. De mi történne vajon, ha korábbi állításait már a bíróság épületének lépcsőjén óvatlanul
elismételné? Mikael ezt inkább nem akarta megtudni.
– Úgy gondoltam, jó okom van rá, hogy publikáljam a rendelkezésemre álló adatokat. A bíróság
azonban másképp gondolta, én pedig nem tehetek mást, mint hogy elfogadom a következményeket. A
szerkesztőségben alaposan megvitatjuk majd a bírósági végzést, mielőtt elhatároznánk, mi lesz a
következő lépés. Több hozzáfűznivalóm nincs.
– De hiszen maga újságíró létére képes volt megfeledkezni róla, hogy igazolja
az állításait – mondta a nő a TV4-től, leheletnyi éllel a hangjában. Észrevételét
aligha lehetett megcáfolni.
Mikael Blomkvist maradt még, és néhány gyötrelmes percen keresztül kötelességtudóan válaszolgatott a
riportereknek. Egy kérdés végig ott lógott a levegőben, de senki nem merte feltenni, mert mindannyiuk
számára annyira felfoghatatlannak tűnt, hogy Mikael képes volt egy ilyen minden magvasságot
nélkülöző szöveget kiadni a kezéből. A helyszínen tartózkodó riporterek, a Dagens Industri emberét
kivéve, egytől egyig nagy háttérrel rendelkező veteránok voltak. Értetlenül álltak az eset előtt.
A TV4 a bíróság kapuja elé állította Mikaelt, és ott mindjárt a kamera előtt lenyomta külön kérdéssorát.
A nő a megérdemeltnél barátságosabban faggatózott, és az összes riporter meg lehetett elégedve a szóról
szóra idézhető válaszok mennyiségével. Mikael tudta, hogy a történetet viszontláthatja majd a címekben
– ez elkerülhetetlen volt –, de azzal nyugtatta magát, hogy talán nem ez volt az év legnagyobb
médiaeseménye. Miután a riporterek megkapták, amire vágytak, visszavonultak szerkesztőségeikbe.
Úgy tervezte, sétál egyet, de szeles decemberi nap volt, és az interjú végére fázni kezdett. Már egyedül
állt a lépcsőn, amikor megpillantotta az autójából kiszálló William Borgot. Az interjú alatt nyilván végig
a kocsiban ücsörgött. Egymás szemébe néztek, aztán William Borg elmosolyodott.
– Már ezért megérte idejönni, hogy lásson az ember ezzel a papírral a kezedben.
Mikael nem válaszolt. William Borg és Mikael Blomkvist tizenöt éve ismerték egymást. Valamikor
együtt dolgoztak pályakezdő gazdasági riporterként az egyik napilapnál. Már ekkor súlyos feszültség
támadt közöttük. Mikael szerint Borg pocsék riporter volt, ezenkívül fárasztó, kicsinyesen
bosszúszomjas ember, aki
idióta tréfákkal gyötörte a környezetét, és becsmérlőn nyilatkozott az idősebb, következésképpen nála
tapasztaltabb újságírókról, különösen, ha nő volt az illető. Az elkövetkező évek során Mikael és William
Borg néha egymásba botlottak, ám csak a kilencvenes évek elején váltak esküdt ellenségekké. Mikael
abban az időben könyvet írt a gazdasági újságírásról, amiben szorgosan idézgetett több Borg nevével
fémjelzett ostoba cikkből is. Mikael tálalásában Borg olyan okostojásként állt az olvasó előtt, aki a
legtöbb adatot félremagyarázva, dicshimnuszokat zengett különböző, tönk szélén álló dotcom cégekről.
Borg persze nem volt elragadtatva Mikael elemzésétől, és egy véletlen kocsmai találkozás alkalmával a
Söder városrészben majdnem egymásnak estek. Borg nem sokkal ezután otthagyta az újságírást, s
adatgyűjtőként helyezkedett el, lényegesen magasabb fizetésért. A cég az iparmágnás Hans-Erik
Wennerström érdekkörébe tartozott.
Egymásra néztek, azután Mikael sarkon fordult, és faképnél hagyta Borgot. Jellemző – gondolta –, nem
átallott idejönni a tanácsháza elé, csak hogy a markába röhöghessen.
A távolodó Mikael mellett kisvártatva lefékezett a 40-es busz, s ő felugrott rá, hogy mihamarabb
messzire kerüljön a bíróságtól. A Fridhemsplanon szállt le. Bizonytalanul toporgott egy darabig a
buszmegállóban, kezében még mindig ott volt a végzés. Végül úgy döntött, átsétál a rendőrség
garázslejárata mellé, a Kafé Annába.
Jókor érkezett. Miután caffe lattét és szendvicset rendelt, már kezdődtek is a hírek a rádióban. Története
harmadik helyezett lett egy jeruzsálemi öngyilkos merénylő és az újonnan alakult építőipari kartellek
kivizsgálására szakosodott kormányzati bizottság létrejöttéről szóló hír mögött.
Mikael Blomkvistet, a Millennium folyóirat újságíróját csütörtök reggel három hónapnyi
börtönbüntetésre ítélték Hans-Erik Wennerström gyártulajdonos súlyos megrágalmazásáért. Mint
ismeretes, még ebben az évben nagy port kavaró cikk jelent meg az úgynevezett Minos-ügyről, melyben
Blomkvist azt állította, hogy Wennerström lengyelországi befektetésekre szánt állami pénzeket használt
fegyverkereskedelmi ügyleteihez. Mikael Blomkvistet a szabadságvesztés letöltésén kívül százötvenezer
korona kártérítés megfizetésére kötelezték. Wennerström ügyvédje, Bertil Camnermarker nyilatkozata
szerint védence elégedett az ítélettel. Rendkívül súlyos rágalmazás esete forog fenn, jegyezte meg
kommentárjában az ügyvéd.
A huszonhat oldalas ítéletben kifejtették, miért találták Mikael Blomkvistet tizenöt rendben vétkesnek
Hans-Erik Wennerström üzletember súlyos megrágalmazásában. Mikael megállapította, hogy a
vádpontok, amelyekért elítélték, egyenként tízezer koronájába és hat nap börtönbüntetésbe kerülnek.
Ehhez jöttek még a perköltségek és az ügyvédjének fizetendő honorárium. Gondolni sem bírt a számlán
szereplő végösszegre, de rosszabbul is járhatott volna; hét vádpont alól ugyanis felmentette a bíróság.
Miközben az ítélet szövegét olvasgatta, szorító érzés jelentkezett a gyomortájékán. Ezen meglepődött.
Hiszen tudta már a per kezdetén, hogy el fogják ítélni, hacsak nem történik valami csoda. Viszonylag
nyugodtan ülte végig a tárgyalás két napját, s az utána következő tizenegy napon minden különösebb
aggodalom nélkül várta, hogy a bíróság megfogalmazza azt a szöveget, amit most a kezében tartott. Erre
mi történik? Épp amikor véget ért az eljárás, teljesen váratlanul rátör ez a kellemetlen érzés.
Beleharapott a szendvicsébe, de mintha megdagadt volna szájában a falat. Nehezére esett lenyelni,
félretolta a tányért.
Mikael Blomkvistet életében először vonták felelősségre bűncselekmény elkövetéséért – életében
először gyanúsították és vádolták meg egyáltalán valamivel. Ha nem is fegyveres rablásról,
gyilkosságról vagy nemi erőszakról volt szó, mégiscsak perbe fogták és elítélték. Anyagilag sem volt
fájdalommentes a kiszabott büntetést, de nem annyira a bírói végzés bántotta. Bár a Millennium nem
volt a médiavilág korlátlan anyagi forrásokkal bíró zászlóshajója – marginális folyóiratnak számított –, a
végzés így sem jelentett katasztrófát a lapnak. Mikael aki – meglehetősen botor módon – egyszerre volt
a Millennium résztulajdonosa, újságírója és felelős kiadója, a százötvenezer korona kártérítést saját
zsebből készült kifizetni, amivel nagyjából az összes megtakarított pénzének nyakára hágott. A per
költségeit viszont az újság fedezte.
Az is lehet, hogy el kell majd adnia szövetkezeti lakásának lakhatási jogát, folytatta a tépelődést. Ez
fájdalmasan érintette. A boldog nyolcvanas évek végén kezdett állandó lakhelyet keresni magának,
akkoriban lett fix állása, és a fizetése is egész tisztességesnek számított. Lakásbemutatókra
rohangászott, míg rá nem talált egy hatvanöt négyzetméteres tetőtér-beépítésre a Bellmangatan
legelején. Az előző tulajdonos már elkezdte otthonossá tenni a helyet, de váratlanul munkát kapott egy
külföldi dot.com cégnél, így Mikael olcsón hozzájutott a felújításra váró lakáshoz.
Rögtön visszadobta a belsőépítész terveit, és maga fejezte be a renoválást. Csak a konyha és a
fürdőszoba rendbehozatalára áldozott, a többi nem érdekelte. Ahelyett, hogy parkettát fektetett volna és
felhúzott volna néhány válaszfalat, inkább felcsiszolta a padlódeszkákat, kimeszelte az eredeti, durva
felületű falakat, a legfeltűnőbb hibákat meg eltakarta néhány Emanuel Bernstone-akvarellel. A
végeredmény egy nagy légterű, nyitott lakás lett, a könyvespolc mögött rejtőző hálósarokkal és egy kicsi
bárpultos konyha köré rendezett étkezővel és nappalival. A lakásnak volt két félköríves fülkés ablaka és
egy oromablaka, ahonnan a Riddarfjärden és az óváros háztetőire nyílt kilátás. Odalátszott a városháza
is, no meg egy darabka Slussen-zsilipnél csillogó víztükörből.
A lakás elvesztésének kockázata azonban semmiség volt a szakmai lebőgéshez képest. Az utóbbi által
okozott károkat hosszú időbe telik majd helyrehozni. Ha egyáltalán lehetséges…
Elsősorban attól tartott, hogy a szerkesztők ezután százszor meggondolják majd, mielőtt bármit
publikálnak tőle. Hála az égnek, maradt elég barátja a szakmában, akik szerencsétlenség áldozataként
tekintettek rá, ám több hibát nem követhetett el.
A legjobban persze a megaláztatás fájt. Már nyerésre állt, s végül mégis legyőzte őt egy Armani
öltönyös félgengszter. Egy bitang bróker. Egy yuppie, oldalán a pert végigvigyorgó sztárügyvéddel.
Hogy a csudába szúrhatta el ennyire?
Pedig a Wennerström-ügy annyira ígéretesen indult úgy fél éve, Szent Iván éjjelén, azon a sárga Mälar-
30-as vitorláson.
A véletlenek játéka azzal kezdődött, hogy egy volt újságíró kolléga – azóta a tartománygyűlés
sajtófőnöke – kibérelt egy Scampit néhány napos spontán, romantikus vitorlázáshoz a Stockholmot
körülölelő szigetvilágban. A sajtófőnök új barátnőjénél szeretett volna bevágódni. A Hallstahammarból
nemrég Stockholmba költözött barátnő kis ideig ellenkezett, végül aztán hagyta magát rábeszélni a
hajókázásra, azzal a kikötéssel, hogy elhozhatja a nővérét és annak barátját is. A hallstahammari trió
egyik tagja sem ült korábban vitorláson. A baj ott kezdődött, hogy a sajtófőnök maga is inkább a lelkes,
mintsem a tapasztalt vitorlázók közé tartozott. Vízre szállás előtt három nappal kétségbeesetten hívta fel
Mikaelt, és kérte, tartson velük, mint a legénység ötödik és egyetlen megbízható navigációs
ismeretekkel büszkélkedhető tagja.
Mikael – végighallgatván a néhány napos tengeri kikapcsolódást, jó evéseket, kellemes társaságot ígérő,
csábító ajánlatot – kötélnek állt. Az ígéretekből azonban semmi nem teljesült. A szép, ám kevéssé
izgalmas Bullandö-Furusund hajózási útvonalon vitorláztak felfelé, alig öt méter per másodperces
sebességgel, ám a sajtófőnök újdonsült barátnője így is rögtön tengeribeteg lett. A barátnő nővére pedig
összeveszett a pasijával, és senki egy szemernyi érdeklődést sem mutatott a vitorlázás fortélyai iránt.
Hamarosan teljes egészében Mikaelre maradt a hajó irányítása, miközben a többiek jóindulatú, de
javarészt sületlen tanácsokkal látták el őt. Az Ängsö szigetén eltöltött első éjszakát követően Mikael úgy
tervezte, hogy kiköt Furusundnál, és onnan hazabuszozik. A sajtófőnök kitartó könyörgésére aztán elállt
a tervétől.
Másnap tizenkét órakor kötöttek ki Arholmán, elég korán ahhoz, hogy jusson még hely a vendéghajók
számára fenntartott kikötőhídnál. Ebédet főztek, s alig fejezték be az evést, amikor Mikael észrevett egy
sárga műanyag M-30-ast. A hajó felvont nagyvitorlával siklott be a kikötőbe. Csendes fordulatot tett,
miközben hajósa kikötőhely után kémlelt. Mikael körbepillantott, és megállapította, hogy valószínűleg
az ő Scampijuk és egy H-hajó jobb oldala között volt az egyetlen rés, ahova a karcsú hajó még épp
befért volna. Felállt a taton, és intett az M-30-as hajósának. Az köszönetképp felemelte kezét, majd
befordult a kikötőhídhoz. Magányos vitorlás, nem bajlódik a motor beindításával, állapította meg
Mikael. Azután meghallotta a horgonykötél zörgését. Néhány másodperc múlva a hajós bevonta a
nagyvitorlát, s mint a mérgezett egér, fel-alá szaladgált, hogy irányban tartsa a kormányt, és közben a
hajó orrában előkészítse a kikötőkötelet.
Mikael fellépett a korlátra, és kinyújtotta a kezét, hogy jelezze, meg tudja fogni a kötelet. Az újonnan
érkezett hajós egy utolsó, tökéletesre sikerült irányváltoztatással siklott oda a Scampi farához, szinte
alig mozgott, olyan finoman. És csak ekkor, a kötél átadásnak pillanatában ismerték fel egymást.
Felnevettek örömükben.
– Szevasz, Robban! – üdvözölte Mikael. – Miért nem használod a motort? Akkor
talán nem gyalulnád le a festéket a kikötő összes hajójáról.
– Szia, Micke! Ismerősnek tűntél már az előbb is. Használnám én a motort, ha be tudnám indítani. Két
napja bedöglött a rohadék, kint a Rödlögánál.
Kezet ráztak a korlát felett.
Ezer évvel azelőtt, az 1970-es években Mikael Blomkvist és Robert Lindberg a Kungsholmen
Gimnáziumba jártak. Barátok voltak, sőt, nagyon jó barátok. De mint az régi iskolatársak között
gyakran megesik, az érettségi napja után kapcsolatuk megszakadt, az elmúlt húsz évben legfeljebb
ötször-hatszor futottak össze. Váratlan arholmai találkozásukat megelőzően legalább hét-nyolc éve nem
látták már egymást. Most mindketten kíváncsian fürkészték a másikat. Robert haja összefilcesedett,
napcserzett arcbőrén kéthetes borosta éktelenkedett.
Mikael egyszerre sokkal jobb kedvre derült. Amikor aztán a sajtófőnök és együgyű társasága elment,
hogy részt vegyen a májusfa körüli táncmulatságon a sziget túloldalán, a vegyeskereskedés bódéja
mellett, ő ott maradt az M-30-as korlátján üldögélve heringgel, snapsszal felszerelkezve, és jóízűen
elbeszélgetett egykori iskolatársával.
Valamikor este, amikor végképp feladták a hírhedt arholmai szúnyogok ellen folytatott harcot,
leköltöztek a kajütbe. Jelentős mennyiségű rövidital elfogyasztása után a beszélgetés fokról fokra az
üzleti morálról és etikáról szóló baráti civódássá alakult. Mindketten az ország pénzügyeit szem előtt
tartó pályát választottak. Robert Lindberg a gimnázium után kereskedelmi főiskolára ment, onnan a
bankvilágba. Mikael Blomkvist az újságíró-főiskolán kötött ki, és a szakmában eltöltött idő nagy részét
éppen a bankszféra és az üzleti élet kétes ügyleteinek
leleplezésével töltötte. A beszélgetés a kilencvenes évek végkielégítéseinek erkölcsi megítéléséről folyt.
Miután Lindberg a leginkább szemet szúró végkielégítések jogossága mellett is határozottan kiállt,
letette poharát és kelletlenül megjegyezte, hogy azért tényleg van néhány korrupt gazember az üzleti
szférában. Aztán váratlanul elkomolyodott, és Mikaelhez fordult.
– Te, aki oknyomozó újságíró vagy, és gazdasági bűncselekményekről írsz,
miért nem írtál még semmit Hans-Erik Wennerströmről?
– Nem tudtam, hogy van róla mit írni.
– Bányásszál! Bányászd elő, a fenébe is! Mit tudsz a SIB-programról?
– Hát, hogy a kilencvenes évek nagy gazdasági segélyprogramja volt, a keleti blokk országainak
gazdasági talpra állítását támogatta. Néhány éve szűnt meg. Én történetesen semmit nem írtam róla.
– A SIB az Ipari Segélyprogram Felügyelőbizottságát takarta, egy olyan
tervezetet, ami mögött ott állt a kormány. Körülbelül tíz svéd nagyvállalat
képviselői irányították. A SIB állami garanciát kapott egy sor olyan projektre,
amelyet Lengyelország és a balti államok kormányzatai is jóváhagytak. Az LO,
a Svéd Szakszervezetek Országos Tanácsa is benne volt, így kívánták
elősegíteni, hogy keleten még a szakszervezeti mozgalmak megerősítése is a
svéd modell mintájára történjen. Az a fajta támogatási projekt volt, amely a
segítségnyújtás és önsegély elvén alapult, tehát indítólökést adott volna a
keleti rendszerváltó országoknak saját gazdaságuk rendbetételéhez. Valójában
azonban azt jelentette, hogy a svéd cégek állami támogatást kaptak a
benyomuláshoz a volt keleti-európai államok piacára, és résztulajdonosként
rendezkedhettek be az ottani vállalatoknál. Krakkóban papírgyárat akartak
létesíteni, Rigában fel akartak szerelni egy fémművet, Tallinnban egy
cementgyárat és így tovább. A pénzt a SIB vezetősége osztotta szét, a
vezetőség pedig a bankszféra és az ipari szféra nehézsúlyú birkózóiból állt.
– Szóval adópénzekről beszélünk.
– Részben. Körülbelül az összeg ötven százaléka volt állami támogatás, a másik
felét a bankok és a vállalatok adták össze. Fair trade tevékenységnek azért bajosan
nevezném. A bankok és a cégek tisztes profittal számolhattak, különben tök mindegy lett volna nekik.
– Mennyi pénzt jelentett ez?
– Várj még, hallgass végig! A SIB főként tekintélyes svéd cégeknek kínált lehetőséget. Azoknak, akik
be akartak törni a keleti piacra. Fajsúlyos cégekről van szó, mint az ABB, a Skanska és a hozzájuk
hasonlóak. Tehát nem holmi spekulációs vállalkozásokról.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy a Skanskának nincsenek spekulációs ügyletei? Nem ennek a cégnek a
vezérigazgatóját rúgták ki, miután kiderült, hogy a fiai közül valaki addig spekulált, míg percek alatt el
nem tapsolt félmilliót? És mi van azokkal az ész nélküli londoni meg oslói ingatlanfelvásárlásokkal?
– Jó, persze. Idiótákat a világ minden vállalatánál találsz, de te is tudod, mire gondolok. Ezek a
vállalatok legalább termelnek valamit. Ők a svéd ipar oszlopai.
– Hogy kerül a képbe Wennerström?
– Wennerström a dzsóker. A semmiből előbukkant fickó, nincs múltja az iparban, ám hatalmas
bevételre tett szert a tőzsdén, és befektetett jó néhány stabil cégbe. Úgyis mondhatnánk, a hátsó
bejáraton át érkezett.
Mikael megtöltötte poharát Reimersholm pálinkával, hátradőlt a kajüt szófáján, és megpróbálta
összeszedni azt a keveset, amit Wennerströmről tudott. Valahol Norrlandban született, ott indította el
befektetési vállalkozását a hetvenes években. Leakasztott vele nem is keveset. Stockholmba költözött,
ahol a boldog nyolcvanas években megcsinálta a szerencséjét. Fényes karriert futott be. Megalapította a
Wennerström Csoportot, ezt Wennerstroem Groupnak nevezték át, amikor a londoni és a New York-i
iroda megkezdte működését. Részvényekkel, opciókkal kereskedtek, gyors ügyletekkel, ázsiójuk egyre
emelkedett. Wennerström számos milliárdosunk egyikeként állandó szereplőjévé vált a celebritásokat
vizslató sajtónak; lakást vett a Strändvágen egyik házának tetején, lenyűgöző villát Värmdö szigetén,
valamint boldog tulajdonosa lett egy huszonhárom méter hosszú tengerjáró jachtnak, amit egy
fizetésképtelenné vált exteniszcsillagtól vásárolt. Egy számember, naná, de hát a nyolcvanas évek végig
a számemberek és az ingatlanspekulánsok évtizede volt, és Wennerström sem jobb, sem rosszabb nem
volt a többinél. Ami azt illeti, szinte meglapult a nagyfiúk között. Nem volt dagályos, mint Stenbeck, és
nem teregette ki ügyeit a sajtónak, mint Barnevik. Nem foglalkozott ingatlanokkal, helyette masszív
beruházásokhoz látott a volt keleti blokk országaiban. Amikor a kilencvenes években kezdett leereszteni
a lufi, és egyik vállalatigazgató a másik után kényszerült végkielégítésért folyamodni, Wennerström
vállalatai meglepően jól vészelték át a helyzetet. Botránynak halvány nyoma sem volt. A Swedish
success story – „Svéd sikertörténet”, ahogy a Financial Times summázta pályáját.
– 1992-ben történt. Wennerström váratlanul jelentkezett a SIB-nél, és közölte,
hogy pénzre van szüksége. Egy lengyelországi telephelyű élelmiszer-ipari
csomagolóeszközök gyárának tervével állt elő.
– Tehát egy konzervdobozgyáréval.
– Nem egészen, de valami olyasmivel. Fogalmam sincs, kiket ismert a SIB-ben,
mindenesetre nem sokkal ezután hatvanmillió koronával sétált ki onnan.
– Ez már izgalmasan hangzik! Hadd találjam ki! Emberi szem ekkor látta utoljára az összeget.
– Tévedsz – felelte Robert. Bennfentesen mosolygott, mielőtt megnedvesítette
torkát néhány csepp pálinkával.
– Ami ezután történt, az a klasszikus gazdasági számvitel körébe tartozik.
Wennerström tényleg létesített egy csomagolóeszköz-gyárat
Lengyelországban, egészen pontosan Łodžban. Minős, ez volt a cég neve. A SIB
1993-ban kapott néhány lelkes jelentést, azután sűrű csönd következett. 1994-
ben a Minos váratlanul befuccsolt.
Robert Lindberg nagyot koppantott pálinkáspoharával az asztalon, ezzel jelezte, hogyan dőlt dugába a
vállalkozás.
– A SIB-bel az volt a baj, hogy nem voltak megfelelő előírásaik arra nézvést,
hogyan kell a projekteket beszámoltatni. Nyilván emlékszel azokra az időkre.
Mindenki tele volt optimizmussal, amikor ledőlt a berlini fal. Eljött a
demokratizálódás ideje, az atomháború véget ért, és a bolsevikekből a
demokráciában egyik napról a másikra igazi kapitalisták válnak majd,
legalábbis így gondolták a legtöbben. A kormány erősíteni szerette volna ezt a
folyamatot. És persze minden tőkés szívesen jelen lett volna az új Európa
építésénél.
– Nem is tudtam, hogy a tőkések ilyen lelkesen jótékonykodtak.
– De még hogy! Gondolj csak bele, mekkora piacról van szó!
Oroszország és a kelet-európai államok a világ talán legnagyobb piacát jelentik Kína után. A vállalati
szférának egyáltalán nem esett nehezére kisegíteni a kormányt, főleg így, hogy a kiadásoknak
mindössze töredékét kellet kifizetniük. A SIB összesen több mint harmincmilliárd adókoronát nyelt el.
Reményeik szerint ez a pénz a jövő nyereségeiből folyt volna vissza. Formálisan a SIB a kormány
kezdeményezésére jött létre, de a vállalati szféra befolyása valójában akkora volt, hogy a SIB
gyakorlatilag önállósodott.
– Értem. Ebben is valami sztori rejtőzik?
– Türelem! Amikor az egész projekt beindult, semmi baj nem volt a
finanszírozásával. Svédországot még nem sújtotta a kamatsokk. A kormány
elégedett volt, mivel a SIB-nek köszönhetően felmutathatta, mennyire
komolyan járul hozzá a keleti demokráciák megteremtéséhez.
– Ez, ugye, a konzervatív kormányzás alatt zajlott?
– Ne keverd bele a politikát! Itt a pénzé a főszerep. Édes mindegy, hogy a
szocik vagy a konzervatívok választják a minisztereket. Szóval, teljes gőzzel
mentek előre, aztán jöttek a valutaproblémák, majd néhány őrült újdemokrata
– emlékszel az Új Demokráciára? – elkezdett nyavalyogni, amiért nincs
betekintésük a SIB ügyködéseibe. 1994-ben elrendelték a SIB működésének
kivizsgálását. Ebben az időben már bírálat ért több projektet is, de a Minos volt
az első, amelyet ellenőriztek.
– Wennerström pedig nem tudott elszámolni a felhasznált pénzzel…
– Ellenkezőleg. Wennerström egészen kiváló elszámolást nyújtott be. Eszerint
több mint ötvennégymillió koronát invesztáltak a Minosba, de mint kiderült,
Lengyelországban az elmaradottság okozta óriási strukturális problémák
akadályt gördítettek egy modern csomagolóeszköz-gyár megfelelő működése
elé. Így aztán csomagológyárukat egy konkurens német vállalat könnyedén
kiütötte a nyeregből.
– Azt mondtad, hatvanmillió koronát kaptak?
– Pontosan, a SIB-pénzek kamatmentes kölcsönként működtek. Eredetileg
persze az volt a terv, hogy a cégek néhány éven belül visszafizetik a pénz egy
részét. De a Minos csődbe ment, a projekt kudarcot vallott, és Wennerströmöt
nem lehetett hibáztatni érte. Itt léptek be az állami garanciák,
Wennerströmnek pedig egy haja szála se görbült. Egyszerűen nem kellett
visszafizetnie a Minos becsődölésekor elveszett pénzt, ráadásul azt is
bebizonyította, hogy a támogatás nagyságrendjének megfelelő összeg a saját
pénzéből is odalett.
– Lássuk, jól értem-e. A kormány milliárdokat bocsátott rendelkezésre az
adóbevételekből. A vállalatok megkapták a pénzt, befektették közös
vállalkozásokba, és aztán besöpörték a hatalmas nyereséget. Mint lenni
szokott. Néhányan nyernek, néhányan fizetnek, tudjuk jól, kire milyen szerep
jut.
– Cinikus vagy. A kölcsönöket vissza kellett fizetniük az államnak.
– Azt mondtad, kamatmentes kölcsönök voltak. Ez tehát azt jelenti, hogy az
adófizetőknek egy fillér osztalék nem jutott a rendelkezésre bocsátott pénzük
után. Wennerström hatvanmilliót kapott, ebből ötvennégyet fektettek be. Mi
lett a maradék hatmillióval?
– Abban a pillanatban, hogy kiderült, hogy a SIB-projekteket felülvizsgálják,
Wennerström elküldött a SIB-nek egy hatmillió koronáról szóló csekket, hogy
kifizesse a különbözetet. Ezzel aztán jogi szempontból egyszer s mindenkorra
el volt intézve a dolog.
Robert Lindberg elhallgatott. Unszoló tekintettel nézett Mikaelre.
– Jó. Úgy néz ki, Wennerström elsinkófált egy kis SIB-pénzt, ám ha összevetjük
azzal a Skanska kezén eltűnt félmilliárddal vagy az ABB vezérigazgatójának
több mint egymilliárdos végkielégítésével, amelyen tényleg felhördült a
nyilvánosság, itt nem látok túl sok megírnivalót – jegyezte meg Mikael. – Kínál
még valamit ez a történet?
– A java még hátravan.
– Honnan tudsz te mindent ezekről a lengyelországi Wennerström-üzletekról?
– A kilencvenes években a Handelsbankenben dolgoztam. Találd ki, kinek a
feladata volt a felülvizsgálat végrehajtása a bank SIB-es képviselője számára.
– Értem, na mesélj.
– Szóval… összefoglalásképpen. A SIB megkapta Wennerström magyarázatát. Aláírták a papírokat. A
maradék pénzt visszafizették. A hatmillió visszaadása már önmagában ravasz húzás volt. Mert gondolj
csak bele: ha valaki bekopogtat hozzád egy pénzzel teli szatyorral, és azt mondja, hogy szeretné neked
adni, nem kezdesz el rögtön kételkedni, és nem merül fel benned, hogy a szatyrot valójában liszttel
pakolhatták tele?
– Lényegre!
– De, kedves Blomkvist, ez a lényeg. A SIB elégedett volt Wennerström elszámolásával. A befektetés
ugyan kudarcot vallott, ám az eljárást semmilyen bírálat nem érte. Átnéztük a számlákat, az
átutalásokat, az összes papírt. Takarosan beszámoltak mindenről. Én is elhittem. A főnököm is. A SIB
is. A kormány sem emelt kifogást.
– Hol itt a bökkenő?
– Innentől kezd a dolog büdössé válni – mondta Lindberg, és hirtelen
elképesztően józannak látszott. – És mivel újságíró vagy, hadd mondjak csak
annyit, hogy mindez off the record.
– Állj már le! Ezt nem teheted. Nem fecseghetsz el mindenfelét, hogy aztán utólag megtiltsd, hogy
továbbadjam!
– Már hogyne tehetném. Amit eddig meséltem, az teljesen nyilvános.
Belenézhetsz az elszámolásba is, ha szeretnél. A történet hátralevő részét –
amit még nem meséltem el – megírhatod, ha tetszik, de névtelen forrásként
használj.
– Vagy úgy… Az off the record a szakzsargonban mintha valami olyat jelentene, hogy bizalmas
információ birtokába juthatok, de nem írhatok róla.
– Teszek a szakzsargonodra! Azt írsz, amit akarsz, de anonim forrás vagyok.
Rendben?
– Persze – felelte Mikael.
– Na szóval…. A fal leomlása után vagyunk, amikor a kommunisták kezdenek
átalakulni rendes tőkésekké. Én voltam a Wennerströmöt kivizsgáló személyek
egyike, és végig az volt az érzésem, hogy valami bűzlik ebben a sztoriban.
– Miért nem szóltál az aggályaidról a főnöködnek?
– Említettem neki, csak sajnos nem volt mibe kapaszkodnunk.
Minden papír rendben volt. Nem volt mit tenni, aláírtam az elszámolást. Később azonban valahányszor
Wennerström nevére bukkantam a sajtóban, a Minosra gondoltam.
– Aha…
– Az az igazság, hogy néhány évvel később, a kilencvenes évek közepén a
bankom Wennerströmmel üzletelgetett. Egész komoly üzletek voltak ezek. De
nem túl jól sültek el.
– Átvert benneteket?
– Nem, azt azért. nem. Mindkét fél keresett a dolgon. Valójában az történt…
nem is tudom, hogy magyarázzam el… Wennerströmöt úgy állítja be a média,
mint valami óriási gazdasági orákulumot. Ebből él, ez a bizalmi tőkéje. Nekem
viszont az volt a benyomásom, hogy az egész pasi egy nagy blöff, úgy ahogy
van. Igazából nem is akkora üzleti tehetség. Sőt, bizonyos megnyilvánulásait
kifejezetten sekélyesnek találtam. Volt ugyan pár nagyon penge ifjú titán a
csapatában, de személy szerint soha sem voltam jó véleménnyel róla.
– Jó, jó ezt értem. És aztán?
– Néhány évvel ezelőtt Lengyelországban jártam teljesen más ügyben.
Társaságunk együtt vacsorázott néhány łodži befektetővel. Én történetesen
egy asztalhoz kerültem a polgármesterrel. Egyebek mellett a lengyel gazdaság
talpra állításának hatalmas nehézségeiről beszélgettünk, aztán úgy esett, hogy
véletlenül megemlítettem a Minos-projektet. A polgármester értetlenül nézett
rám egy darabig
– mintha soha nem hallott volna a Minosról –, majd hirtelen eszébe jutott, hogy
valóban volt valami vacak üzlet, amelyből később semmi nem lett. Egy
nevetéssel elintézte a dolgot, és azt mondta – szó szerint idézem –, hogy ha ez
minden, amire a svéd befektetők képesek, akkor hamarosan bezárhatjuk az
országot. Figyelsz?
– A kijelentés arra enged következtetni, hogy Łodž polgármestere szellemes
pacák. De folytasd csak!
– Megjegyzése nem hagyott nyugodni. Másnap reggel egy értekezleten kellett
részt vennem, a nap hátralevő részében viszont szabad voltam. A hecc
kedvéért kaptam magam, és felkerestem a Minos bezárt gyárát egy kis
faluban, Łodž határában. Egy italárus bódé és egy budi állt az udvaron. A nagy
Minos gyár valójában egy rozzant fészer volt, öreg, hullámbádogból összetákolt
raktárépület. Még a Vörös Hadsereg húzta fel az 1950-es években. Találtam a
telepen egy őrt, aki egy kicsit beszélt németül. Megtudtam, hogy az egyik
unokatestvére a Minosnál dolgozott. Az unokatestvér a közvetlen közelünkben
lakott, úgyhogy felkerestük őt otthonában. Az őr velem jött és tolmácsolt,
amennyire tudott. Érdekel, hogy mit mondott?
– Tűkön ülök.
– A Minos 1992 őszén indult be. Legfeljebb tizenöt alkalmazott dolgozott náluk.
Többnyire öreg nénik. A fizetésük volt vagy százötven svéd korona. Havonta.
Kezdetben gépek sem üzemeltek az úgynevezett telephelyen. Az alkalmazottak
takarítani jártak be a fészerbe. Október elején megérkezett három
Portugáliában vásárolt kartongép. Öreg, lepusztult, teljesen elavult gépek
voltak. A roncstelepen nem kaptál volna értük pár ezernél többet. Be lehetett
őket indítani, de állandóan meghibásodtak. A pótalkatrészek beszerzése persze
lehetetlen volt, így a Minosban folyton leállt a termelés. Gyakori megoldásként
egy-egy dolgozó addig-addig buherálta a rossz gépet, hogy az átmenetileg
használhatóvá vált.
– Na, kezd alakulni a történet! – ismerte el Mikael. – Mi a fenét gyártott
tulajdonképpen a Minos?
– 1992-ben és 1993 első felében szokványos kartondobozokat mosogatószer-
göngyölegként, aztán tojásos dobozokat és ilyesmit. Később papírtasakokat
kezdtek el gyártani. De az üzem állandó nyersanyaghiánnyal küszködött,
úgyhogy túl sok áru nem kerülhetett ki tőlük.
– Hát ez nem hangzik nagyberuházásnak.
– Utánaszámoltam. A teljes bérleti költség két évre tizenötezer koronába került.
A bérek a járulékokkal legfeljebb százötvenezret vittek el összesen – és akkor
nagylelkű voltam. Gépbeszerzés, szállítás… a tojásos dobozokat szállító
furgon… úgy kétszázötvenezer. Add hozzá az engedélyek kiváltási költségeit,
néhány útiköltséget oda-vissza. Úgy néz ki, Svédországból egyetlen személy
látogatott el párszor az üzembe. Igen, azt mondhatjuk tehát, hogy az egész buli
alig egymillióba került. 1993-ban aztán, egy nyári napon az üzemvezető lement
az üzemcsarnokba, és bejelentette, hogy a gyárat bezárják. Nem sokkal ezután
egy magyar teherautó érkezett a helyszínre, és elszállította a gépeket. A
Minosnak ezzel befellegzett.
A bírósági per idején Mikael gyakran gondolt vissza arra a Szent Iván-éjre. Az este túlnyomó részében
kedélyes kötekedés jellemezte társalgásukat, ahogy az iskolai években. Tizenévesként bensőséges
barátok voltak. Felnőttkorukra eltávolodtak egymástól, teljesen különböző emberekké váltak. Azon az
estén Mikael elgondolkozott rajta, miért nem tudja felidézni, hogy mitől lettek olyan szívbéli jó
barátokká a gimnáziumi évek alatt. Emlékeiben Robert csendes, visszafogott fiúként élt, aki hihetetlenül
félénk volt a lányokkal. Felnőtt korára pedig sikeres… hát igen, felkapaszkodott bankár lett belőle.
Mikaelnek egy
pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy társa nézetei többnyire szöges ellentétben állnak az ő
látásmódjával.
Mikael ritkán itta részegre magát, de talán mert a véletlen találkozás kellemes estébe fordított egy
sikertelen vitorlázást, a pálinkásüveg lassan kiürült. A baráti csipkelődés miatt először nem vette
komolyan Robert Wennerströmről szóló elbeszélését, de újságírói ösztönei végül feléledtek. Ettől
kezdve odafigyelt Robert történetére, és egymást követték a közbevetései.
– Várj csak egy másodpercet! – kérte Mikael. – Wennerström csúcsfigura a brókerek között, milliárdos,
ha nem tévedek…
– A Wennerstroem Group vagyona hozzávetőlegesen kettőszázmilliárdra rúg. Azt akarod megkérdezni,
minek foglalkozik egy milliárdos egyáltalán azzal a zsebpénznek is nevetséges, rongyos ötvenmillióval?
– Vagy inkább azt, hogy miért tenne mindent kockára egy nyilvánvaló svindli
miatt.
– Nem tudom, mitől lenne olyan nyilvánvaló a svindli; a SIB vezetése, a bankszakma, a kormány, az
országgyűlés revizorai mind egyhangúan elfogadták Wennerström elszámolását.
– Mindenesetre jelentéktelen összegről van szó.
– Igen ám, de gondold csak meg, a Wennerstroem Group egy befektetési
vállalat, mindenféle átmegy a keze között, amiből gyors üzletet lehet csinálni –
értékpapírok, opciók, valuta… amit akarsz. Wennerström 1992-ben lépett
kapcsolatba a SIB-bel, a gazdasági recesszió kellős közepén. Emlékszel 1992
őszére?
– Hogy emlékszem-e? Változó kamatozású hitelt vettem fel a lakásra, egy éven
át nyögtem a tizenkilenc százalékra felfutó kamatot.
– Mmm, szép idők voltak, az biztos – mosolygott Robert. – Én is átkozottul
megjártam. És Hans-Erik Wennerström, mint a piaci élet többi szereplője,
hasonló problémákkal küzdött. A cég különböző kötvények formájában
milliárdokkal rendelkezett, de elképesztően kevés volt a készpénze. Több
kölcsönt már nem vehetett fel. Ilyen helyzetben az a szokványos eljárás, hogy
a cég beáldoz néhány ingatlant, aztán nyalogatja a veszteség okozta sebeket –
1992-ben viszont hirtelen valahogy senki nem akart ingatlant vásárolni.
– Cash-flow probléma.
– Pontosan. És nem egyedül Wennerströmnek voltak ilyen gondjai. Rajta kívül
még rengeteg üzletembernek…
– Csak könyörgöm, ne mondd már, hogy üzletember! Hívd őket annak, aminek akarod, de
üzletembernek nevezni ezeket, az egy tisztes szakma meggyalázása.
– Jó, akkor cash-flow problémája volt minden egyes brókernek… Ha így
vesszük: Wennerström kapott hatvanmillió koronát. Hatot visszafizetett, de
csak három év múlva. A Minosszal kapcsolatos kiadások alig érték el az
egymilliót. Ha csak azt nézzük, mennyit kamatozik hatvanmillió három év alatt,
már az sem kevés. Attól függően, hogy mibe fektette a SIB-pénzt, akár
megkétszerezhette, sőt megtízszerezhette az összeget. És az viszont már nem
kismiska! Különben egészségedre!
MÁSODIK FEJEZET
December 20., péntek
Dragan Armanskij ötvenhat éves volt, Horvátországban született. Az apja fehéroroszországi örmény
zsidó. Anyja bosnyák muzulmán, görög beütéssel. Mivel Dragan Armanskij neveltetéséért az anyja
felelt, a férfi felnőtt korára ahhoz a heterogén csoporthoz tartozott, melynek tagjait muszlimnak hívja a
tömegtájékoztatás. A bevándorlási hivatal furcsamód mégis szerbként könyvelte el. Útlevele szerint
svéd állampolgár volt. Az útlevélfényképről egy szögletes arcú, erős állkapcsú, a szakálltövektől sötét
bőrű, szürkülő halántékú férfi nézett vissza. Gyakran hívták arabnak, pedig egy csöpp arab vér sem
csörgedezett az ereiben.
Fizimiskája az amerikai filmekből ismert helyi gengszterfőnök típusát idézte. A valóságban azonban
köze nem volt a bűnszövetkezetekhez. Tehetséges közgazdász volt, aki az 1970-es évek elején kezdett el
dolgozni a Milton Securitynél mint gazdasági asszisztens, és három évtizeddel később a cég ügyvezető
igazgatójává lépett elő.
Biztonsági kérdések iránti érdeklődése csak a munkába lépés után kezdett el kialakulni, idővel azonban
egyre jobban lenyűgözték ezek a feladatok. Olyan volt mind, mint egy-egy stratégiai játék; a fenyegetők
által elküldött fotókon szereplő adatok beazonosítása, az ellenstratégia kidolgozása, valamint az, hogy
egyfolytában legalább egy lépéssel a zsarolók, rablók, ipari kémek előtt kellett járniuk. Az egész azzal
kezdődött, hogy felfedezett egy ügyes csalást, amelyet kreatív könyveléssel követtek el az egyik
ügyfelük ellen. Be tudta bizonyítani, hogy a tucatnyi emberből álló csoportban ki állt a csalás háttérben,
és még harminc év után is emlékezett rá, mennyire elképedt, amikor rájött, hogy a sikkasztást maga a
cég tette lehetővé azáltal, hogy a biztonsági eljárások során a felelősök gondatlanul nyitva hagytak
bizonyos réseket. Armanskij ekkor vált a számok emberéből a cég fejlesztésében részt vevő
munkatárssá és a gazdasági bűncselekmények szakértőjévé. Öt év elteltével bekerült a cégvezetésbe, és
tíz év múlva ő lett – nem minden ellenállást legyőzve – a cég igazgatója. Az ellenállás azonban idővel
megszűnt. Irányítása alatt a Milton Securityból Svédország egyik leghozzáértőbb, legtöbbet
foglalkoztatott biztonsági cége lett.
A Milton Security háromszáznyolcvan teljes állású alkalmazottat foglalkoztatott, ezenkívül több mint
háromszáz megbízható külsőst, az ő munkájukért honoráriumot fizetett. Abban az időben, mikor
Armanskij dolgozni kezdett náluk, a céget még Johan Fredrik Milton Őrző-védő Rt.–nek hívták.
Klientúrája elsősorban bevásárlóközpontokból állt, a cég vagyonőröket, dagadó izmú biztonsági őröket
kínált a számukra. Armanskij vezetése alatt a vállalat nevét a nemzetközi viszonylatban is jól
használható Milton Securityre változtatták, és átálltak a csúcstechnológiára. A személyzeti állományt
lecserélték, a kiérdemesült éjjeliőröket, egyenruha-fetisisztákat és diák munkavállalókat jól képzett
szakemberekre cserélték. Armanskij idősebb ex-rendőröket tett meg operatív vezetőknek, ezenkívül a
nemzetközi terrorizmus, a személyvédelem, az ipari kémkedés világában jártas biztonságpolitikai
szakértőket vett alkalmazásba, és végül, de nem utolsósorban távközlési és számítástechnikai
szakembereket. A cég
Solnából új, rangjának megfelelő helyre költözött, Stockholm kellős közepére, a Slussen-zsiliphez.
A kilencvenes évek elején a Milton Security már egészen újfajta biztonságot nyújtott exkluzív
kuncsaftjai számára. A klientúrát többnyire kiemelkedő forgalmat bonyolító középvállalatok alkották,
illetve tehetős magánszemélyek – újgazdag rocksztárok, brókerek és dot.com-igazgatók. A Milton
Security megrendeléseinek egy másik része külföldre koncentrálódott. Elsősorban a Közel-Keleten
működő svéd vállalatoknak kínáltak testőri szolgálatot és biztonsági megoldásokat. Ezek a
megrendelések tették ki a cég forgalmának mintegy hetven százalékát. Armanskij irányítása alatt az
éves forgalom negyvenmillióról közel kétmilliárdra nőtt. A biztonsággal való kereskedés roppant
jövedelmező szakma volt.
Munkájuk három fő tevékenységi kört ölelt fel: a lehetséges fenyegetések eredetének beazonosítására
szolgáló biztonsági konzultációkat; az ellenintézkedések foganatosítását – ez a tűzriasztóktól a
számítástechnikai tűzfalakig minden elképzelhető technikai eszköz bevetését magába foglalta –
valamint a személyvédelmet magán személyek vagy vállalatok számára. A személyvédelem piaca tíz év
alatt több mint negyvenszeresére nőtt, részben egy új ügyfélcsoport létrejöttének köszönhetően. Egyre
gyakrabban megtörtént ugyanis, hogy jómódú nők – hírességek, közszereplők – kértek védelmet volt
barátjukkal, férjükkel vagy ismeretlen zaklatókkal szemben. Ezenkívül a Milton Security – jó nevű
európai és amerikai vállalatokkal együttműködve – a Svédországba látogató világsztárok, híres
külföldiek biztosításával is foglalkozott.
Egy negyedik, sokkalta kisebb tevékenységi kör mindössze egy-két alkalmazottnak adott munkát. Ez
volt az SZÁ, vagyis a személyi átvilágítások területe.
Armanskij nem lelkesedett ezért a feladatért. Nem volt túl jövedelmező, és számtalan kellemetlenséggel
járt. Ez a munka többet követelt a kolléga ítélőképességétől és szakértelmétől, mint bármelyik más
terület. Ha csak egyszerű hitelképesség-vizsgálatokról, munkába lépést megelőző háttérellenőrzésekről
volt szó, esetleg vállalati titkokat kiszivárogtató alkalmazottakat kellett átvilágítani, azzal nem volt baj.
Olyankor kezdett kínossá válni a helyzet, amikor vállalati ügyfeleik magukkal hozták a magánügyeiket:
Tudni akarom, miféle csavargóval randevúzik a lányom… Azt hiszem, megcsal a feleségem… Nincs
semmi baj a gyerekkel, de rossz társaságba keveredett… Armanskij többnyire határozottan elzárkózott
az ilyen esetek kivizsgálása elől. Ha felnőtt az a lány, azzal a csavargóval találkozik, akivel csak akar, a
hűtlenségre pedig a pároknak maguknak kell megoldást találniuk – vallotta. Ráadásul egy-egy ilyen
kérés teljesítése a Milton Securityre nézve igen kellemetlen jogi következményekkel járhatott volna.
A reggeli megbeszélés témája sajnos épp egy személyi átvilágítás volt. Dragan Armanskij élre vasalt
nadrágját egy kicsit feljebb húzta a térdén, mielőtt hátradőlt volna kényelmes irodai székében.
Bizalmatlanul méricskélte a nála harminckét évvel fiatalabb munkatársát, Lisbeth Salandert, és
ezredszer megállapította, hogy keresve sem találna egy tekintélyes biztonsági cég közegébe kevésbé
passzoló jelenséget. Pedig Lisbeth Salander kétségtelenül a legkiválóbb kutató volt, akivel a cégnél
eltöltött évek során találkozott. Négy éve dolgozott neki, és soha egyetlen feladatot sem szúrt el, egyszer
sem adott le középszerű jelentést.
Armanskij meg volt róla győződve, hogy Lisbeth Salander egyedülállóan tehetséges. Kikérni egy
hitelképességet igazoló dokumentumot vagy különböző adatokat az adóhivataltól – ilyet bárki tudott,
Salandernek azonban volt fantáziája, s mindig valami olyannal állított be, amire senki sem számított.
Hogy igazából
hogyan csinálta, arról Armanskijnak fogalma sem volt. Időnként nem feltételezhetett mást a lány
adatszerző akciói mögött, mint varázslatot. Az mindenesetre biztos volt: Lisbeth Salander kiválóan
ismerte a hivatali archívumokat, és a legrejtőzködőbb egyéneknek is a nyomára bukkant. A keresett
személy bőre alá is bebújt, ha valami disznóságot kellett előásni. Úgy rázoomolt, mint egy
beprogramozott robotrepülőgép. És mindig sikerrel járt.
Armanskijt folyton kiverte a víz, ha eszébe jutott egy eset, amikor Lisbeth Salandernek egy
cégfelvásárlás előtt rutinellenőrzést kellett végeznie egy gyógyszergyártó vállalat egyik kutatóján.
Lisbeth eredetileg egy hetet kapott a munkára. Négy hét hallgatást és több figyelmen kívül hagyott
felszólítást követően viszont olyan jelentéssel tért vissza, amely dokumentálta, hogy a vizsgált személy
pedofil, és legalább két alkalommal adott pénzt egy tizenhárom éves tallinni gyerekprostituáltnak
szexuális szolgáltatásokért cserébe. A jelentés azt is bebizonyította róla, hogy érdeklődést mutat
élettársa lánya iránt.
Salander meglepő viselkedése azonban időnként a kétségbeesés szélére sodorta Armanskijt. Amikor
például a lány rájött, hogy az említett férfi pedofil, nem emelte fel rögtön a telefonkagylót, mint azt más
tette volna, nem is rontott be Armanskij irodájába, hogy minél hamarabb beszámolhasson neki
felfedezéséről. Ellenkezőleg – a nagy horderejű anyagot pisszenés nélkül tette le Armanskij asztalára
egy este, amikor főnöke már a lámpát készült lekapcsolni, s indult volna hazafelé. Armanskij magához
vette a jelentést, és csak később nézett bele, miközben végre ellazultan kortyolgatott egy üveg bort a
feleségével a tévé előtt, lindigői villájukban.
A jelentés, mint mindig, majdhogynem tudományosan precíz volt; lábjegyzetekkel, idézetekkel és
pontos forrásmegjelöléssel ellátott írásmű. Az első oldalak a vizsgált személy hátteréről számoltak be,
az illető képzettségéről, karrierjéről és anyagi helyzetéről. Salander csak a huszonnegyedik oldalon, az
egyik alcím alatt engedte ki a szellemet a palackból, a tallinni kirándulások megemlítésével. Ugyanazt a
tárgyilagos stílust használta, mint amelyikkel azt közölte, hogy a férfi egy sollentunai villában lakik, és
sötétkék Volvót vezet. A terjedelmes függelékben fotókat is mellékelt a vizsgált személy társaságában
feltűnő tizenhárom éves lányról. Az egyik kép egy tallinni hotel folyosóján készült. Ezen jól látható,
amint a férfi a lány pulóvere alá dugja a kezét. Lisbeth Salandernek sikerült személyesen felkeresnie a
szóban forgó lányt, s valahogy arra is rávette, hogy részletes vallomásáról felvétel készülhessen.
Armanskij kénytelen volt bevenni néhányat a gyomorfekélyére kapott gyógyszerből, mielőtt felhívta
volna a megbízót, hogy komor hangú villámbeszélgetést folytasson vele. Miután ez is megtörtént, a
megbízó nemtetszése dacára, azonnal átadta az anyagot a rendőrségnek. Az utolsó lépéssel egyenesen
azt kockáztatta, hogy a Milton Security vádak és viszontvádak szövevényébe gabalyodik. Ha ugyanis
kiderül, hogy a dokumentáció nem helytálló, és a férfit szabadon engedik, könnyen megtörténhetett
volna, hogy a céget beperelik rágalmazásért.
Mégsem Lisbeth Salander megdöbbentő érzelemmentessége zavarta a legjobban Armanskijt. A cég
konzervatív imidzséhez sehogy sem illett, hogy sztáradatgyűjtője egy sápadt, tüskehajú, anorexiásan
sovány lány, piercinges orral és szemöldökkel. Lisbethnek mindennek tetejébe kétcentis darázstetoválás
díszelgett a nyakán, bal bicepsze és bokája körül pedig kékes rajzolatú folyondár tekergett.
Alkalmanként viselt kombinészerű, könnyű női felsője néha látni engedett egy sárkányt ábrázoló
tetoválást is a lapockáján. Lisbeth Salander hajszíne eredetileg vörös volt, de hollófeketére festette. Úgy
nézett ki, mint aki most kelt fel egy rockerbanda tagjaival töltött egyhetes orgia után.
Armanskij pontosan tudta, hogy Lisbeth valójában nem küzdött evészavarral; sokszor tanúja volt, hogy
beosztottja minden elképzelhető egészségtelen ételt megevett. Egyszerűen soványnak született, vékony
csontozata kislányossá tette. Huszonnégy éves volt, de úgy nézett ki, mint egy tinédzser. Finom
végtagjai kicsi kezekben, keskeny lábfejekben végződtek. Apró melleit alig lehetett észrevenni a ruha
alatt. Szája széles volt, pici orra és magasan kirajzolódó arccsontjai kissé keleties benyomást keltettek.
Mozdulatai sebesek voltak, mint egy póké; amikor a számítógépnél dolgozott, ujjai megszállott
tempóban röpdöstek a billentyűzet felett. Testi adottságaival nem kerülhetett volna a kifutók modelljei
közé, de megfelelő make-uppal arca bármelyik reklámfotón megállta volna a helyét. Tetoválásai, és az
orrába, szemöldökébe fúrt piercingek ellenére Lisbeth a sminkje alatt – melynek időnként domináns
eleme volt egy ugyancsak visszataszító fekete ajakrúzs – vonzó nő volt.
Valójában azonban érthetetlen jelenségnek számított, hogy Lisbeth Salander Dragan Armanskijnak
dolgozott. Nem az a fajta nő volt, akivel Armanskijnak gyakran volt dolga, még kevésbé olyan, akinek
munkát is ajánlott.
Salandert afféle mindenesnek vették fel a céghez. Holger Palmgren, egy nyugdíjazása előtt álló ügyvéd,
az öreg J. F. Milton ügyeinek képviselője, úgy írta le Lisbethet, mint „fifikás, bár egy csöppet macerás
természetű leányzó”, és egyúttal könyörögve kérte Armanskijt, hogy adjon neki egy esélyt. Armanskij
kelletlenül ugyan, de belement. Palmgren az az embertípus volt, aki nemleges válasz hallatán kétszeres
vehemenciával kezd küzdeni célja eléréséért, úgyhogy egyszerűbb volt azonnal igent mondani neki.
Armanskij ezenkívül tudta, hogy Palmgren „macerás” fiatalokkal és más szociális problémákkal
küszködő egyének támogatásával is foglalkozik.
Ám amint meglátta Lisbeth Salandert, megbánta, hogy igent mondott.
Salander nemcsak macerásnak tűnt – Armanskij szemében a lány maga volt a macera. Már az általános
iskola utolsó évfolyamairól is kimaradt, gimnáziumba soha be nem tette a lábát, magasabb képzettség
így fel sem merülhetett.
Az első hónapokban teljes munkaidőben dolgozott – na igen, majdnem teljesben –, vagyis olykor-olykor
azért megjelent a munkahelyén. Ilyenkor kávét főzött, szétosztotta a postát, fénymásolt. A hivatalos
munkaidőt semmibe vette, viszont kiválóan értett ahhoz, hogyan dühítse fel a cég munkatársait. Úgy
kezdték emlegetni, mint a két agysejtű kislányt, akinek az egyik agysejtje a lélegzésben, a másik pedig a
két lábon járásban segít. Lisbeth Salander sosem beszélt magáról. Azok a munkatársak, akik
megpróbáltak a közelébe férkőzni, hamar feladták a kísérletezést. Annak sem lett jó vége, ha valaki
tréfálkozni próbált vele, olyankor Lisbeth Salander nagy, kifejezéstelen szemekkel meredt a
tréfamesterre, vagy még egyértelműbb jelét adta bosszúságának. Drámai hangulatváltásokra volt képes,
ha rájött, hogy valaki gúnyt űz belőle. Lisbeth Salander viselkedését tehát nem lehetett sem
bizalomgerjesztőnek, sem barátságosnak nevezni. Fura szerzet volt, aki úgy kóborolt a Milton folyosóin,
mint egy gazdátlan macska. Reménytelen esetnek tartották.
Egy hónap elteltével Armanskij azzal a feltett szándékkal hívatta be az irodájába, hogy kirúgja. Salander
szenvtelenül hallgatta végig a vétségeit elősoroló beszámolót, a szeme se rebbent. Armanskij végül
befejezte a nem megfelelő hozzáállásról szóló hegyi beszédét, és éppen hozzáfogott, hogy
elmagyarázza, miért lenne jobb mindkettejüknek, ha Salander egy másik céget keresne, amelyik jobban
ki tudná használni képességeit, amikor a lány hirtelen, egy mondat kellős közepén félbeszakította.
Először történt meg, hogy nemcsak egy-egy szót bökött ki, hanem folyamatosan beszélt a főnökéhez.
– Ide figyeljen! Ha gondnokot keres, menjen el a munkaközvetítőbe, és szedjen fel onnan valakit. Én
akármit ki tudok deríteni akárkiről, de ha magának nem kellek másra, mint a posta szortírozására, akkor
maga egy idióta barom.
Armanskij még emlékszik, hogy a hirtelen dühtől nem talált szavakat. A lány eközben zavartalanul
folytatta:
– Van egy embere. Az ürge három hetet áldozott egy teljesen használhatatlan
jelentés elkészítésére a nagy reményű yuppie-ról, akit – ahogy az lenni szokott
– hamarosan felvesznek majd egy dotkom vállalat elnöki posztjára. Tegnap
másoltam le azt a szar jelentést. Látom, pont az van maga előtt az asztalon.
Armanskij megkereste szemével a jelentést, és rá nem jellemző módon felemelte a hangját.
– Vegye tudomásul, hogy maga nem olvashat bizalmas jelentéseket!
– Az lehet, de hadd áruljam el, hogy cége biztonsági gyakorlata is hagy némi kívánnivalót maga után.
Az előírás szerint ugyebár ilyesmit a kolléga csak saját magának másolhatott volna, ő viszont bedobta
hozzám tegnap az anyagot, mielőtt elhúzott volna a kocsmába. És egyébként néhány hete az előző
jelentését az ebédlőben találtam meg.
– Miről beszél!? – tört ki a megdöbbent Armanskijból.
– Nyugi! Beraktam az illető páncélszekrényébe.
– Megadta magának az iratszekrénye kódját?! – hörgött Armanskij.
– Nem, nem egészen. De felírta a kombinációt egy papírlapra, és az íróasztalvédő alá dugta a
számítógépes jelszavával együtt. Az igazi poén persze az, hogy ez a maga privát detektívnek nevezett
alkalmazottja teljesen használhatatlan jelentést készített. Nem derítette ki, hogy az a pacák súlyos
adósságokat halmozott fel különböző szerencsejátékokon, hogy úgy szippantja magába a kokaint, mint a
porszívó, és hogy a barátnője egy segélyszolgálatnál keresett menedéket, miután a pasi egyszer szarrá
verte.
Ekkor a lány elhallgatott. Armanskij csöndben ült néhány percig, átlapozta a jelentést. Nagy rutinnal
megírt munka volt, könnyen olvasható szöveg tele hivatkozásokkal, és a vizsgált személy barátaitól,
ismerőseitől begyűjtött kijelentésekkel. Aztán felnézett, és mindössze két szót szólt:
– Bizonyítsa be!
– Mennyi időt kapok rá?
– Három napot. Ha péntek délutánig nem tudja bebizonyítani az állításait, tényleg ki van rúgva.
Három nappal később Salander némán átnyújtott egy jelentést, amelyben az előzőhöz hasonlóan gazdag
hivatkozásanyag az első megközelítésben kellemes ifjú képét egy megbízhatatlan szarházi portréjává
rajzolta át. Armanskij a hétvégén többször is elolvasta Salander jelentését, és a hétfői nap egy részét
azzal töltötte, hogy ímmel-ámmal ellenőrizte a lány néhány állítását. Mielőtt hozzáfogott volna az
ellenőrzéshez, már tudta, hogy az információk helytállóak.
Armanskijt zavarba hozta az eset. Dühös volt magára, amiért tévesen ítélte meg a lányt. Eddig úgy
tekintett rá, mint egy flúgosra, egy szellemileg kissé visszamaradt egyénre. Nem hitte volna, hogy
valaki, aki úgy lógta végig az általános iskolát, hogy még bizonyítványt sem kapott a végén, ilyen
kifogástalanul megfogalmazott jelentést képes írni. A szövegben szereplő észrevételekről,
információkról pedig Armanskij el se tudta képzelni, hogyan juthattak a lány birtokába.
Meg volt róla győződve, hogy a Milton Securitynél senki más nem tudta volna így előkaparni egy női
segélyszervezet orvosa által kitöltött bizalmas felvételi lap kivonatát. Amikor megkérdezte Salandert,
hogy csinálta, kitérő válaszokat kapott. Nem akarja beköpni a forrásait, válaszolta a lány. Armanskij
lassacskán megértette,
hogy Lisbeth Salandernek eszében sincs megbeszélni a munkamódszereit sem vele, sem mással. Ez
kissé nyugtalanította ugyan – de nem eléggé ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek, és próbára ne tegye a
lányt.
Pár napig töprengett a dolgon.
Visszaemlékezett Holger Palmgren szavaira, amikor az annak idején hozzá küldte Lisbethet. Minden
embernek adni kell egy esélyt – gondolta. Muzulmán neveltetése azt is megtanította neki, hogy Isten
előtt való kötelessége a kitaszítottak megsegítése. Bár hívő nem volt, és tizenéves kora óta egy
mecsetben sem járt, Lisbeth Salanderre mégis mindig úgy gondolt, mint akinek szüksége van egy erős
kéz támogatására. Ő pedig – mi tagadás – igazán nem sok hasonló tettre ragadtatta magát az elmúlt
évtizedekben.
A kirúgás helyett tehát behívatta magához Lisbeth Salandert egy magánjellegű beszélgetésre, ahol
megpróbálta kifürkészni, milyen fából is faragták ezt a nehezen kezelhető leányzót. Ekkorra ugyan
megerősödött abban a feltevésében, hogy Lisbeth Salandernél van valami komolyabb zavar, de azt is
felfedezte, hogy a nyers modor mögött intelligens ember rejtőzik. Nagy meglepetésére kezdte őt
megkedvelni.
Az elkövetkező hónapokban Armanskij szárnya alá vette Lisbeth Salandert. Ha őszinte volt magához,
elismerte, hogy a lány valójában szociális hobbi a számára. Egyszerű kutatási feladatokkal bízta meg,
megpróbálta ötletekkel ellátni a boldoguláshoz. A lány türelmesen meghallgatta, aztán elment, és
mindent a maga feje után csinált. Armanskij megkérte a cég műszaki vezetőjét, tartson neki bevezető
órákat számítástechnikából; Salander zokszó nélkül végigült egy teljes délutánt az alkalmi iskolapadban.
Ezt követően a műszaki vezető kissé zavartan számolt be Armanskijnak arról, hogy a lány már most
átfogóbb ismeretekkel rendelkezik a számítógépről, mint a dolgozók többsége.
Hamarosan az is világossá vált, hogy Lisbeth Salander az előmenetel kilátásba helyezése, a felkínált
továbbképzés és más ígéretek vagy akár fenyegetések dacára sem volt hajlandó alkalmazkodni a Milton
hivatali rendtartásához. Ez gyötrő dilemmába sodorta Armanskijt.
Mert bizony a lány szálka volt a cég munkatársainak a szemében. Armanskij senkitől sem fogadta el
különben, hogy úgy járjon-keljen, ahogy neki tetszik. Azt is sejtette, hogy Lisbeth Salander a küllemére,
magatartására vonatkozó bármilyen felszólításra vagy egy elbocsátással fenyegetőző intésre csak
megvonta volna a vállát. Így aztán Armanskijnak két választása maradt: vagy megszabadul tőle, vagy
elfogadja, hogy másképp viselkedik, mint egy átlagember.
Armanskijt az sem zavarta kevésbé, hogy nem igazán tudta helyére lenni a fiatal nő iránti érzéseit. Mint
egy idegesítő viszketegség olyan volt; visszataszító, ugyanakkor csábító. Nem szexuális vonzalom volt
ez, legalábbis Armanskij nem tekintette annak. Azok a nők, akiken gyakorta rajtuk felejtette a szemét,
szőkék voltak, gömbölyűek, ahol kell, telt ajkukat látva szárnyra kelt a képzelet. Na meg aztán húsz éve
házasságban élt egy Ritva nevű finn nővel, aki még középkorú asszonyként is messze felülmúlta összes
elvárását. Soha nem volt hűtlen a feleségéhez, na jó, egyetlenegy alkalommal… Két lányt neveltek fel,
Salanderrel körülbelül egyidősek lehettek. Bárhogy volt is, annyi biztos, hogy nem érdekelték a
Salander-típusú lapos mellű lányok, akiket távolról cingár fiúnak nézett az ember.
Mégis tetten érte magát, amint illetlen álmodozásba merül Lisbeth Salanderről. El kellett ismernie, hogy
hatott rá a lány közelsége. De a vonzalom inkább abból adódott, hogy Salander idegen lény volt
számára. Ezzel az erővel egy festmény görög nimfájába is beleszerethetett volna. Salander valószerűtlen
életet képviselt, s ez lenyűgözte Armanskijt. Érzését azonban nem tudta megosztani vele – mi több, a
lány minden eszközzel megakadályozta, hogy ezt megtegye.
Történt egyszer, hogy Armanskij egy kávézó teraszán ült a Stortorgeten, az óvárosban, amikor hirtelen
megjelent a lézengő Lisbeth Salander, és leült egy asztalhoz a kávézó teraszának túlsó végén. Három
lány és egy fiú társaságában érkezett, nagyjából ugyanúgy voltak felöltözve mindannyian. Armanskij
kíváncsian figyelte Salandert. A lány éppolyan zárkózottnak tűnt, mint a munkahelyén, de majdnem
elmosolyodott valamin, amit egy bíborvörös hajú lány mesélt.
Armanskij arra gondolt, hogyan fogadná őt Salander, ha egy szép napon zöld hajjal, elnyűtt farmerben,
és összefirkált, szögekkel kivert bőrdzsekiben állítana be a munkahelyére. Vajon elfogadná őt
egyenrangú partnernek?… Talán. Az volt ugyanis a benyomása, hogy a lány mindent elfogad maga
körül, amiről lerí ez a semmi-közöm-hozzá attitűd, ám nagy valószínűséggel inkább csak vihogott volna
rajta.
Most háttal ült neki, nem fordult meg egyetlenegyszer sem, és látszólag fogalma sem volt róla, hogy ő is
ott van. Armanskij furcsán zavarban érezte magát a lány jelenlétében, és amikor kis idő múlva felállt,
hogy észrevétlenül elosonjon, Salander egyszerre hátrafordult, és egyenesen a szemébe nézett, mintha
egész idő alatt tudta volna, érzékelte volna a radarjával. A lány pillantása oly váratlanul érte, mint
valami támadás. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, és sietős léptekkel távozott a kávézóból. A lány
nem köszönt, de tekintetével követte őt, és a nézése okozta égető érzés a hátában csak akkor maradt
abba, miután befordult a sarkon.
Salander ritkán nevetett, szinte sosem. Armanskij mégis felfedezte, hogy valamelyest megenyhült
irányában. Finoman szólva száraz humora volt, időnként ironikus, ferde mosoly ült ki arcára.
Armanskij néha kifejezetten úgy érezte, hogy provokálja őt a lány ezzel az érzelemmentességgel.
Ilyenkor kedve lett volna megragadni, megrázni, feltörni körülötte ezt a héjat, elnyerni, ha nem is a
barátságát, de legalább a tiszteletét.
Egyszer, amikor már kilenc hónapja dolgozott neki Salander, megpróbált beszélni vele az érzéseiről. A
Milton Security karácsonyi ünnepségén történt, egy decemberi estén. Kivételesen nem volt teljesen
józan. Persze semmi illetlen dolgot nem tett – csak megpróbálta megmondani a lánynak, hogy igazán
kedveli. Mindenekelőtt azt szerette volna megértetni vele, hogy egyszerűen védelmezőösztönöket vált ki
belőle, s tudatni akarta, hogy ha bármiben segítségre van szüksége, hozzá bizalommal fordulhat.
Megpróbálta megölelni. Csakis barátságból.
Salander kibontakozott a félszeg ölelésből, és távozott az ünnepségről. Azután nem jött be dolgozni,
nem vette fel a mobiltelefonját. Dragan Armanskij kínszenvedésként élte meg távolmaradását. Mintha,
ezzel büntette volna. Érzéseit senkivel nem tudta megbeszélni. Elborzadva vette tudomásul, milyen
pusztító hatalommal bír felette Lisbeth Salander.
Három héttel később, egy januári estén Armanskij bent maradt túlórázni. Az éves mérleget nézte át.
Salander ezen az estén jött vissza. Mint egy kísértet, olyan észrevétlenül lépett be a szobába. Armanskij
már csak azt vette észre, hogy ott áll a sötétben az ajtó előtt, és őt figyeli. Fogalma sem volt, mióta
lehetett ott a lány.
– Kérsz kávét? – kérdezte tőle Salander. Behúzta maga mögött az ajtót, és
átnyújtott neki egy csésze kávét az ebédlőben található eszpresszógépből. Ő
némán elvette a csészét. Amikor a lány lábával belökte az ajtót, és letelepedett
a látogatók székére, Armanskij egyszerre érzett megkönnyebbülést és félelmet.
Salander egyenesen a szemébe nézett. Aztán feltette a tiltott kérdést oly
módon, hogy azt sem elbagatellizálni, sem megúszni nem lehetett.
– Dragan, mondd, felizgulsz rám?
Dragan bénultan ült egy pillanatig, miközben kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan válaszoljon. Az
volt az első gondolata, hogy sértődötten letagad mindent. Aztán, látva Lisbeth Salander tekintetét,
rádöbbent, hogy az most először kérdezett tőle valami személyeset. Beszélni akart vele! Armanskij
kíváncsi volt, vajon mennyi időbe telt összeszednie a bátorságát ehhez a kérdéshez. Lassan lerakta
tollát, és hátradőlt a székében. Végül teljesen ellazult.
– Miből jutottál erre a következtetésre? – kérdezett vissza.
– Abból, ahogy rám nézel, meg ahogy nem nézel rám. És amikor majdnem kinyújtod a kezed, hogy
hozzám érj, de aztán visszafogod magad.
Armanskij hirtelen elmosolyodott.
– Mindig az az érzésem, hogy leharapnád a kezem, ha egy ujjal is hozzád érnék.
Salander nem mosolygott. Várt.
– Lisbeth, a főnököd vagyok, és ha vonzónak találnálak is, akkor sem közelednék feléd.
A lány még mindig várt.
– Köztünk szólva… igen, több alkalommal éreztem vonzódást irántad. Nem tudom megmagyarázni
miért. Ez van. Valamilyen oknál fogva, amit magam sem értek, nagyon kedvellek téged. De nem izgatsz
fel.
– Akkor jó. Mert az nem történhet meg soha.
Armanskij hirtelen felnevetett. Salander most először mondott neki valami privát dolgot, még akkor is,
ha ez a lehető legkategorikusabb elzárkózás volt, amivel az ember szembesülhet. Megpróbált megfelelő
szavakat találni.
– Lisbeth, teljesen megértem, hogy nem érdekel egy ötven feletti öregember.
– Engem egy olyan ötven feletti öregember nem érdekel, aki a főnököm. – Feltartotta a kezét. – Várj,
hadd mondjam tovább. Néha teljesen hülye vagy, dühítően bürokratikus, de te is vonzó vagy… és én is
érezhetem úgy… De hát közben meg a főnököm vagy, találkoztam a feleségeddel, és meg akarom
tartani a tőled kapott állást, úgyhogy annál nagyobb baromságot nehezen tudnék elkövetni, mint hogy
belebonyolódom veled valamibe.
Armanskij csöndben ült, lélegzetet venni is alig mert.
– Tisztában vagyok vele, hogy mit tettél értem. Nem szeretnék hálátlan lenni. Nagyra tartom, hogy
előítéleteidet leküzdve esélyt adtál nekem. De nem akarom, hogy a szeretőm légy, és az apám sem vagy.
Salander elhallgatott. Kis idő múlva Armanskij tehetetlenül sóhajtott egyet.
– Tehát…? Mire kellek neked tulajdonképpen?
– Szeretném folytatni veled a munkát. Ha te is egyetértesz.
Armanskij bólintott. Aztán olyan őszintén válaszolt a lánynak, amennyire csak tudott.
– Nagyon örülök, ha folytatod a munkát. De szeretném, ha éreznél valamiféle barátságot, bizalmat
irántam.
Salander bólintott.
– Nem váltasz ki túl sok baráti gesztust az emberből – bökte ki hirtelen
Armanskij. A lány arca elkomorult egy kissé, de Armanskij most már
tántoríthatatlan volt. – Megértem, miért nem akarod, hogy mások folyton
beleszaglásszanak az életedbe, és én is igyekszem elkerülni ezt. De azért tán
kedvelhetlek ezután is?
Salander sokáig morfondírozott magában. Aztán felállt, megkerülte az asztalt, és átölelte Armanskijt. A
férfit teljesen készületlenül érte az ölelés. Amikor Salander elengedte, megfogta a lány kezét.
– Lehetünk barátok? – kérdezte.
A lány bólintott.
Ez volt az egyetlen eset, hogy Salander gyöngédséget mutatott iránta. Az egyetlen alkalom, amikor
egyáltalán hozzáért. A pillanat szívmelengető emlék maradt.
Salander azonban – barátság ide, barátság oda – négy év elteltével még mindig alig árult el valamit
Armanskijnak a magánéletéről vagy a származásáról. Ezért aztán Armanskij egyszer fogta magát, és
kipróbálta rajta saját SZÁ ismereteit. Holger Palmgren ügyvéddel szintén hosszasan elbeszélgetett róla.
Az nem csodálkozott a kérdésein. Az újonnan szerzett információk nem növelték a lány iránti bizalmát.
Aggodalmát eltitkolta, de ha lehet, még elővigyázatosabb lett.
Salander és Armanskij még azon a furcsa estén megegyezésre jutottak. Attól a naptól kezdve Lisbeth
szabadúszóként végzett kutatásokat Armanskijnak. Az adott hónap megbízásaitól függetlenül mindig
kapott fix fizetést, egy szerényebb összeget; az igazi kereseti lehetőség persze a megbízásokban rejlett.
Armanskij szabad kezet adott neki a munka menetét, módszereit illetően, azzal a megkötéssel, hogy
soha nem tesz olyat, amivel kellemetlen helyzetbe hozná főnökét vagy a Milton Securityt.
Armanskij praktikus megoldásával mindenki jól járt, ő maga, a cég és Salander is. A cégvezető ezt a
lépést követően végre leépíthette a személyi átvilágítások rengeteg vesződséget okozó osztályát. Ezentúl
egyetlen munkatársat alkalmazott teljes állásban, egy idősebb kollégát, aki tisztességes rutinmunkát
végzett. Ő felelt a hitelképesség-vizsgálatokért. Armanskij minden bonyodalmas, kétes ügyet Salanderre
bízott, valamint néha egy-egy önálló külsős vállalkozóra, akikért – ha bármi komplikáció adódott – a
Milton Security nem volt köteles felelősséget vállalni. Mivel Salander gyakran kapott megbízásokat,
igen rendes jövedelemre tett szert. Sokkal többet is kereshetett volna, ha akar, de ő csak akkor dolgozott,
ha kedvet érzett hozzá. Egyébként az sem érdekelte volna, ha Armanskij kirúgja ezért.
Armanskijnak viszont eszében sem volt kirúgni. Elfogadta a lány feltételeit azzal az egy kikötéssel,
hogy Lisbeth nem találkozhatott az ügyfelekkel. Ritkán tettek ez alól kivételt, ám az aktuális esetben
sajnos nem volt más választásuk.
Lisbeth Salander ezen a napon fekete pólót viselt, rajta egy tépőfogas E. T.–figurával és a következő
felirattal: I am also an alien. Kirojtosodott szélű fekete szoknya volt rajta, elnyűtt, derékig érő bőrdzseki
és szögekkel kivert bőröv, a lábán robusztus Dr. Martens bakancs zöld-piros csíkos térdzoknival.
Sminkjének különböző árnyalatai színvakságról árulkodtak. Más szóval: rendesen kicsípte magát.
Armanskij sóhajtott, és a szobában ülő harmadik személyre, a konzervatív megjelenésű, vaskos
szemüveges vendégre emelte tekintetét. A hatvankét éves Dirch Frode ügyvéd úr ragaszkodott hozzá,
hogy személyesen találkozhasson a jelentést összeállító munkatárssal. Armanskijnak eddig sikerült
különféle ürügyekre hivatkozva megakadályoznia a találkozót: Salander influenzás volt, elutazott,
nyakig beletemetkezett egy másik feladatba. Frode minden alkalommal könnyedén azt válaszolta, hogy
nem sürgős az ügy, szívesen vár még néhány napot. Armanskij csendben szapora szitkokat szórt
mindenfelé maga körül, de végül kénytelen volt őket összehozni. Most tehát ott ült a szobában Frode
ügyvéd úr, és ámulattal pislogott Lisbeth Salander irányába. Salander elég barátságtalan képpel bámult
vissza rá.
Armanskij újra felsóhajtott, és az előtte fekvő CARL MIKAEL BLOMKVIST címmel ellátott mappára
pillantott, amelyet előzőleg Salander rakott az asztalára. A név mellett gondosan odapingált személyi
szám állt. Armanskij hangosan felolvasta a nevet, kirántva ezzel az ügyvédet bűvöletéből. Frode
Armanskijra nézett.
– Nos, mit mesélnek nekem Mikael Blomkvistról? – kérdezte az ügyvéd.
– Mint már kiderülhetett, a jelentést Salander kisasszony készítette. Armanskij egy pillanatig tétovázott,
majd bizalmas, bocsánatkérő kifejezéssel az arcán hozzátette:
– Meg ne tévessze a hölgy zsenge kora! A legjobb kutatónk.
– Efelől semmi kétségem – felelte Frode szárazon. Hangjában azonban nyoma
sem volt az állításában megfogalmazott meggyőződésnek. – Kérem, mondja el,
mire jutott a kollegina.
Frodénak nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogyan viselkedjen Lisbeth Salanderrel. Így az egyszerűség
kedvéért Armanskijhoz intézte a kérdést, mintha a lány ott se lett volna a szobában. Salander kihasználta
a lehetőséget, hatalmas lufit fújt a rágógumijával, s mielőtt Armanskij válaszra nyitotta volna száját,
Frodét levegőnek nézve a főnökéhez fordult:
– Megkérdeznéd az ügyféltől, hogy a hosszú vagy a rövid verziót óhajtja
hallani?
Frode rögtön belátta, hogy bakot lőtt. Rövid, kínos hallgatás következett, végül Lisbeth Salanderhez
fordult, s hogy helyre tegye a hibát, ezúttal barátságos, atyáskodó hangot ütött meg:
– Igazán lekötelezne vele a kisasszony, ha szóban összefoglalná, mire jutott.
Salander most úgy festett, mint valami ebédjére váró, gonosz núbiai ragadozó állat, amelyik azt
mérlegeli, megkóstolja-e Dirch Frodét vagy sem. Pillantása tele volt gyűlölettel. Dirch Frodét kirázta a
hideg a látványtól. Aztán hirtelen ellágyultak Lisbeth vonásai. Frode fejében még az is megfordult, hogy
korábban talán csak képzelődött. A lány beszédmodora most egy állami hivatalnokéra emlékeztetett.
– Hadd mondjam el felvezetésképpen, hogy a feladat nem bizonyult különösebben bonyolultnak, attól
eltekintve, hogy magát a megbízást elég homályosan sikerült megfogalmazniuk. A megrendelés szerint
mindenre kíváncsi, „amit csak elő lehet ásni” a kérdéses férfiról, de semmi támpontot nem adott arra
vonatkozóan, hogy mi után kutat voltaképp. Így aztán a jelentés leginkább a személy életútjának
feltérképezésére koncentrál. Összesen százkilencvenhárom oldalról van szó, melyből több mint
százhúsz oldalt a vizsgált személy által írott újságcikkek, illetve a róla szóló sajtótermékek másolatai
tesznek ki. Blomkvist közéleti személyiség, nincs túl sok rejtegetnivalója.
– Ezek szerint akad azért egy-két titka… – szólalt meg Frode.
– Mindenkinek vannak titkai – felelte Salander közömbösen. – Az a kérdés,
sikerül-e kideríteni őket.
– Halljuk!
– Mikael Blomkvist 1960. január 18-án született, tehát negyvenhárom éves.
Borlängében jött a világra, de soha nem lakott ott. A szülei, Kurt és Anita
Blomkvist, a harmincas éveikben jártak, amikor megszületett a gyermekük.
Mindketten elhunytak azóta. Apja gépszerelő volt, sokat költözött ide-oda. Az
anyja, amennyire megállapítható, háziasszony volt egész életében. Amikor
Mikael iskoláskorú lett, Stockholmba költözött a család. Mikaelnek van egy
három évvel fiatalabb húga, ügyvéd. Ezenkívül van még néhány anyai
nagybátyja és unokatestvére. Kaphatunk kávét?
Az utóbbi kérdés Armanskijnak szólt, aki sietősen kinyitotta a megbeszélésre rendelt kávétermoszt,
közben intett Salandernek, hogy folytassa.
– Szóval 1966-ban Stockholmba költözött a család, Lilla Essingenbe. Blomkvist
Brommában járt általános iskolába, gimnáziumba pedig a Kungsholmenen.
Tanulmányait a jegyek összesítése alapján igen jó eredménnyel fejezte be –
4,9-es átlaggal. A bizonyítvány másolatát megtalálja a mappában. A
gimnáziumi évek
alatt szabadidejének jelentős részét zenéléssel töltötte, basszusgitáros volt egy Bootstrap nevű
együttesben. 1979-ben meg is jelent egy kislemezük, amit annak idején többször lejátszottak a rádióban.
A gimnázium után a metrónál dolgozott állomásfelügyelő jegyellenőrként. Félretett pénzéből aztán
külföldre utazott. Egy évig volt távol, s úgy tűnik, bebarangolta Ázsiát – a legtöbbet Indiában és
Thaiföldön időzött, s egy fordulóra leutazott Ausztráliába is. Huszonegy éves korában kezdett újságírást
tanulni Stockholmban, tanulmányait azonban az első év után félbehagyta, és bevonult a hadsereghez,
hogy teljesítse a kötelező sorkatonai szolgálatot. A kirunai vadászezrednél szolgált. Ez amolyan macsó
köteléknek számított, Blomkvist itt 10-9-9-es, csaknem kiváló eredménnyel zárt. A katonaság után
befejezte újságírói tanulmányait, és azóta a szakmájában dolgozik. Milyen részletesen szeretné hallani a
folytatást?
– Azt mesélje el, amit fontosnak tart!
– Jó. Mikael Blomkvist amolyan belevaló gyereknek tűnik. Sikeres újságíró, a
nyolcvanas években számtalan helyen dolgozott, vidéki lapoknál, aztán
Stockholmban. A listát mellékeltem. A nagy áttörés a Kasszafúró-sztorinak
köszönhető, a rablóbandának, amit neki sikerült beazonosítania.
– Kalle Blomkvist.
– Utálja ezt a becenevet. Meg lehet érteni. Ha engem például Harisnyás Pippinek nevezne valaki egy
újságcímben, hát beverném a pofáját, az hétszentség.
Sötét pillantást vetett Armanskijra, aki erre nagyot nyelt. Armanskij fejében többször is megfordult a két
lány, Salander és Pippi közötti hasonlóság, s most hálát adott az égnek, mert valahogy érezte, hogy nem
érdemes ezzel a dologgal tréfálkozni. Sürgetően intett, hogy várja a folytatást.
– Az egyik adatközlő szerint világéletében bűnügyi zsurnaliszta szeretett volna
lenni – egyszer dolgozott is ebben a munkakörben az egyik esti lapnál –, mégis
a politikai, gazdasági újságírás hozta meg számára a valódi hírnevet. Mindig
szabadúszóként tartotta fenn magát, csak a nyolcvanas évek végén lett rendes
állása az egyik esti lapnál. 1990-ben mondott fel nekik, amikor részt vett a
Millennium nevű, havonta megjelenő folyóirat megalapításában. Igazi outsider
lap ez, sosem állt mögötte semmilyen nagy hatalmú kiadó, amely felkarolhatta
volna. Az eladott példányszám mégis évről évre nőtt, ma huszonegyezernél
tartanak. A szerkesztőség a Götgatanon található, pár sarokra innét.
– Egy baloldali folyóirat…
– Attól függ, hogyan definiáljuk a baloldaliságot. A Millenniumról
általánosságban elmondható, hogy erősen társadalomkritikai szemléletű, de az
anarchisták szerint valószínűleg túlságosan is nyárspolgári, és hangvétele
leginkább az Arénáéra és az Ordfrontéra. hasonlít, míg a konzervatív hallgatói szövetség, a
Moderata Studentförbundet minden bizonnyal úgy képzeli, hogy a szerkesztőség tagjai egytől egyik
bolsevikok. Semmi jel nem utal arra, hogy Blomkvist valaha is szerepet vállalt volna a politikai életben.
Még az erősen balos időkben, a gimnáziumi évei alatt sem. Amikor az újságíró-főiskolára járt, együtt élt
egy lánnyal, aki a Szindikalisták pártjának volt aktív tagja, ma pedig a Vänsterpartiet, a baloldali párt
országgyűlési képviselője. Eléggé úgy tűnik, hogy azért ütötték rá a balos bélyeget, mert gazdasági
újságíróként leggyakrabban a vállalati szférában előforduló korrupciós ügyekről és más gyanús
suskusokról írt tényfeltáró riportokat. Megsemmisítő portrékat rajzolt vállalatigazgatókról,
politikusokról, s ezzel persze sikerült előidéznie, hogy jó néhányuk távozott posztjáról, illetve hogy a
cikkek nyomán bíróság elé kerültek az esetek. A legismertebb ezek közül az Arboga-ügy, amelynek
eredményeképpen lemondásra kényszerült egy konzervatív politikus, és egy volt önkormányzati
harcostársát sikkasztásért egy év börtönbüntetésre ítélték. Ennek ellenére mindenkit óva intenék attól,
hogy
baloldaliként tekintsen bárkire pusztán azért, mert az illető szembehelyezkedik az ilyen
bűnelkövetőkkel.
– Értem, mire gondol. Egyéb?
– Két könyvet írt. Az egyiket az Arboga-ügyről, a másikat a gazdasági
újságírásról Templomosok címmel, az utóbbi munka három évvel ezelőtt jelent meg. A könyvet nem
olvastam, de a recenziók alapján eléggé felkavarhatta a kedélyeket, a médiában komoly vita folyt róla.
– Anyagiak?
– Tehetősnek nem mondanám, de nem hal éhen. Az adóbevallási íveket
csatoltam a jelentéshez. Valamivel több mint kettőszázötvenezer koronája van
a bankban, részint a nyugdíjpénztárban, másrészt értékpapírok formájában. A
számláján százezer koronát tart, ezt használja a folyó kiadásokra, utazásokra
és egyebekre. Van egy hatvanöt négyzetméteres szövetkezeti lakása a
Bellmangatanon, ennek a teljes szövetkezeti díját kifizette már, ezenkívül nincs
semmi adóssága.
Salander a mondat végén feltartotta az ujját.
– Van még egy fontos tulajdona. Egy sandhamni ingatlan, harminc
négyzetméteres nyaralószerűségnek berendezett házikó a víz mellett, a
település legvonzóbb részének kellős közepén. Egy nagybácsi vehette meg
valamikor a negyvenes években, amikor még közönséges halandóknak is
tellett ilyesmire, aztán a ház több állomás után végül Blomkvistre szállt. Úgy
osztották fel az örökséget egymás között a húgával, hogy a húga kapta meg a
szülők lakását Lilla Essingenben és Mikael Blomkvisté lett a nyaraló. Nem
tudom, mennyit érhet manapság – néhány milliót egészen biztosan –, de nem
hiszem, hogy el akarná adni, egyébként is elég gyakran tartózkodik odakint
Sandhamnban.
– Jövedelmek?
– Nos, egyrészt ugye, a Millennium résztulajdonosa, de innen alig több mint tizenkétezer korona fizetést
visz haza havonta. A maradékot egyéb külsős munkáival szerzi, a végösszeg változó. Három éve
csúcsra járt, akkor egy csomó megbízást kapott különböző médiavállalatoktól, s az éves bevétele
négyszázötvenezer koronára rúgott. Tavaly csak százhúszezer koronányi jövedelme jött össze a
szabadúszásból.
– Százötvenezer korona kártérítést kell kifizetnie, ezenfelül az ügyvédi honoráriumot és egyebet –
állapította meg Frode. – Nem járhatunk messze az igazságtól, ha borsos végösszegre tippelünk, ráadásul
a börtönbüntetés letöltése alatt elesik a rendszeres jövedelmeitől is.
– Azaz majd kezdheti szépen újra a nulláról.
– Becsületes? – kérdezte erre Dirch Frode.
– Azt mondhatnánk, ez az igazi tőkéje. A vállalati szféra kisebb nagyobb stiklijei elleni fellépései ezt az
erkölcscsőszi imidzset erősítik.
Gyakran kap a televíziótól szakkommentátori felkérést különféle ügyek kapcsán.
– Az biztos, hogy nem sok pénze maradhatott a mai ítélethozatal után… –
mondta elgondolkozva Dirch Frode.
– Nem tudom pontosan, mit várhat el az ember egy újságírótól, de az biztos,
hogy ez után a pofon után időbe telik majd, míg Blomkvist, az ifjú
mesterdetektív megkapja a Nagy Újságíródíjat. Eléggé elbaltázta – vonta le
józanul a tanulságot Salander –, ha szabad ilyen személyes megjegyzést
tennem…
Armanskij felhúzta szemöldökét. Évek teltek el anélkül, hogy Lisbeth Salander akár egyetlen kutatáshoz
is személyes megjegyzést fűzött volna. Nála soha nem jöhetett szóba más, mint a száraz tények.
– Nem volt ugyan feladatom, hogy utánanézzek a Wennerström-ügynek, de
követtem a bírósági eljárást, és be kell vallanom, ledöbbentett, amit ott
tapasztaltam. Valami nem stimmel ezzel az esettel kapcsolatban, egyszerűen nem illik a képbe, hogy
Mikael Blomkvist képes legyen ekkora marhaságot kiadni a kezéből.
Salander megvakarta a nyakát. Frode türelmes képet vágott. Armanskij nem tudta eldönteni, hogy téved-
e, vagy Salander tényleg elbizonytalanodott a folytatást illetően. Az a Salander, akit megismert, soha
nem tétovázott. Végül mégis úgy tűnt, hogy elszánja magát a lány.
– Hadd mondjam ezt a jegyzőkönyvön kívül, ha lehet… nem mélyültem el a
Wennerström-ügy tanulmányozásában, de szerintem Kalle Blomkvistet…
bocsánat, Mikael Blomkvistet ebben az esetben sikerült valakinek nagyon
átejtenie. És úgy érzem, hogy a történet valami teljesen más dologról szól,
mint amit az ítélet sejteni enged.
Most Dirch Frodén volt a sor, hogy meglepetésében kihúzza magát a székén. Kíváncsian méregette
Salandert. Armanskij észrevette, hogy megrendelője arckifejezése a beszámoló kezdete óta most először
mutatott többet puszta udvarias érdeklődésnél. Nyilvánvalóan a Wennerström-ügyre figyelt fel.
Helyesebben, gondolta Armanskij rögtön ezután, Frode nem a Wennerström-ügyre volt kíváncsi, hanem
arra reagált olyan hevesen, amikor Salander Blomkvist átejtéséről beszélt.
– Mire gondol tulajdonképpen? – kérdezte Frode érdeklődve.
– Ez csak az én spekulációm, de meg vagyok róla győződve, hogy valaki
becsapta őt.
– Na igen, de miből gondolja így?
– Az előásott adatok alapján minden jel arra utal, hogy Blomkvist iszonyatosan
óvatos újságíró. Minden korábbi, nagy port felkavart leleplezését megbízható
dokumentumokkal támasztotta alá. Elmentem egyik nap, és belehallgattam a
tárgyalásba. Blomkvist meg se szólalt, nem voltak ellenérvei, mintha minden
küzdelem nélkül feladta volna a harcot. És ez nagyon nem fér össze a
jellemével. Ha hiszünk a bírósági álláspontnak, úgy Blomkvistnek sikerült
bizonyítékok nélkül kifundálnia egy mesét, amit aztán öngyilkos merénylőként
közzé is tett ez egyszerűen nem az ő stílusa.
– Mert maga szerint mi történt?
– Csak találgatni tudok. Blomkvist hitt a történet igazságában, de félúton
közbejött valami, kiderült, hogy az információ hamis. Ebből arra
következtethetünk, hogy olyasvalakitől származott, akiben Blomkvist teljes
mértékben megbízik, illetve hogy tudatosan közöltek vele téves információkat.
A másik lehetőség, hogy súlyosan megfenyegették, mire ő inkább bedobta a
törülközőt, azaz szívesebben vállalta, hogy idiótának nézik, mint hogy felvegye
a harcot. De, mint mondtam, ez mind puszta spekuláció.
Salander folytatta volna, ám Dirch Frode felemelte a kezét. Azután némán ült egy darabig, miközben
ujjaival a szék karfáján dobolt, s csak ekkor fordult tétován ismét Salander felé.
– Ha magát bíznánk meg vele, hogy felgombolyítsa a Wennerström-ügyet, és
kiderítse, mi az igazság… mennyi az esélye, hogy talál is valamit?
– Erre nem tudok válaszolni. Lehet, hogy nincs mit megtalálni.
– De lenne kedve hozzá, hogy legalább megpróbálja?
A lány vállat vont.
– Ezt úgysem én döntöm el. Dragan Armanskijnak dolgozom, ő osztja ki a feladatokat. Aztán az sem
mindegy, milyen jellegű információra van szüksége.
– Rendben, akkor hadd mondjak csak annyit, hogy… Ugye, jól gondolom, hogy
beszélgetésünk szigorúan bizalmas marad? – Armanskij bólintott. – Nem tudok
semmit Wennerströmnek erről az ügyéről, de tudomásom van más esetekről,
ahol Wennerström becstelenül járt el. Egy biztos, a Wennerström-ügy nagy
hatást
gyakorolt Mikael Blomkvist életére, pályájára. Engem pedig igazán érdekelne, hogy van-e valami
igazság a maga spekulációiban.
A beszélgetés váratlan fordulatot vett. Armanskij rögtön éberebbé vált. Dirch Frode kérése azt vonta
volna maga után, hogy egy már lezárt bírósági ügyet felülvizsgálva esetleg Mikael Blomkvist ellen
elkövetett törvénytelenségekre bukkannak, ezen a ponton pedig a Milton azt kockáztatta, hogy a
Wennerström-birodalom ügyvédeinek hadával kerül szembe. Armanskij ebben az összefüggésben
egyáltalán nem szívesen képzelte maga elé a szabadjára engedett Lisbeth Salandert, amint
ellenőrizhetetlen robotrepülőként cikázik ide-oda.
Nemcsak a cég létét veszélyeztette volna egy ilyen lehetőség. Salander kétségtelenül jelezte már azelőtt
is, hogy semmi szüksége nincsen egy aggodalmaskodó mostohaapára. A megállapodásuk óta Armanskij
ügyelt is rá, hogy ne lépjen fel ebben a szerepben, de lelke mélyén továbbra is szüntelenül aggódott
Lisbethért. Néha tetten érte magát, amint Salandert a saját lányaihoz hasonlítja. Jó apának tartotta
magát, olyannak, aki fölöslegesen nem avatkozik bele gyermekei magánéletébe, de tudta jól, hogy
lányainak soha nem nézné el azt a viselkedést vagy életvitelt, amit Lisbeth Salander képviselt.
Horvát vagy talán bosnyák vagy örmény szíve összeszorult a gyakran visszatérő félelemtől,
Armanskijnak ugyanis állandóan az volt az érzése, hogy Salander jó úton halad valami szörnyű
katasztrófa felé. Szemében a lány maga volt a tökéletes áldozat, s előre rettegett a reggeltől, amikor
majd arra a hírre ébred, hogy valaki bántalmazta Lisbethet.
– Egy ilyen vizsgálat elég sokba kerül – jegyezte meg Armanskij óvatosan, így tesztelve Frode
érdeklődésének komolyságát.
– Megállapodhatnánk egy felső határban – válaszolta higgadtan Frode. – Nem
hiszem, hogy teljesíthetetlen lenne a kérésem, a munkatársa pedig nyilvánvaló
szakértelemmel bír a feladat elvégzéséhez, erről egyébként korábban már ön is
biztosított.
– Salanderre gondol? – kérdezte Armanskij, és felvonta szemöldökét.
– Nem nagyon ismerek mást.
– Hát rendben. De szeretném, ha megegyeznénk a munka némely formai kritériumát illetően. És most
hadd hallgassuk meg a jelentés végét.
– Nem maradt sok hátra. Néhány adat a vizsgált személy magánéletéről. 1986-
ban házasodott össze Monica Abrahamssonnal, ugyanebben az évben született
meg Pernilla nevű lányuk. Most tizenhat éves. A házasság nem tartott sokáig,
1991-ben elváltak. Abrahamsson újraházasodott, de Blomkvist és közötte még
mindig baráti kapcsolatról beszélhetünk. A lány az anyjával él, nem találkozik
túl gyakran az apjával.
Frode újabb csésze kávét kért a termoszból, és megint Salanderhez fordult.
– A bevezetőjében arra utalt, hogy mindenkinek vannak titkai. Talált ilyesmit Blomkvistnél?
– Úgy értettem, hogy minden embernek van olyan magánügye, amit nem tesz
ki az ablakba. Blomkvistre láthatóan buknak a nők. Több komoly kapcsolat és
rengeteg alkalmi viszony van már mögötte. Egyszóval – pezsgő szerelmi életet
él. Van azonban egyvalaki, aki régóta vissza-visszatér az életébe. Igencsak
furcsa kapcsolat az övék.
– Hogy érti?
– Erika Berger, a Millennium főszerkesztője Mikael Blomkvist szeretője; felső
középosztálybeli nő, svéd mama, belga papa gyermeke. Svédországban él.
Berger és Blomkvist az újságíró-főiskolán ismerkedtek össze, és azóta van
viszonyuk egymással.
– Ebben nem nagyon találok semmi furcsaságot – jegyezte meg Frode.
– Mert nincs is. Csakhogy Erika Berger eközben Greger Beckman képzőművésszel él együtt, akivel
ráadásul házasok. Beckman másodvonalbeli alkotó, egy csomó borzalmas művet állított ki különböző
nyilvános helyeken.
– Tehát azt akarja mondani, hogy a nő csalja a férjét.
– Nem. Beckman tud a kapcsolatukról. Egy ménage à trois-ról van szó, amelybe
valószínűleg mindhárman belementek. Erika Berger hol Blomkvistnél, hol a férjénél tölti az éjszakát.
Hogy az ilyen valójában mi módon működtethető, azt nem tudom, de valószínűleg e miatt a viszony
miatt bomlott fel Blomkvist Abrahamssonnal kötött házassága.
HARMADIK FEJEZET
December 20., péntek – december 21., szombat
Erika Berger elcsodálkozott, amikor késő délután a didergő Mikael Blomkvist lépett be a szerkesztőség
ajtaján. A Millennium szerkesztősége a Götgatan nevű utca ismert emelkedőjének közepén székelt, a
Greenpeace irodahelyiségei felett, az emeleten. A bérleti díj kissé sokba került a lapnak, de Erika,
Mikael és Christer ragaszkodtak a helyhez.
Erika az órájára pillantott. Öt óra múlt tíz perccel. Stockholm felett már rég besötétedett az ég. Azt hitte,
Mikael ebédidőben már ott lesz.
– Bocsáss meg – kezdte Mikael, mielőtt a nő bármit mondhatott volna. – Átolvastam a végzés szövegét,
nem volt nagy kedvem a beszélgetéshez. Sétáltam, elmélkedtem.
– Hallottam a rádióban az ítéletet. Idetelefonált az a nő a TV4-től, szerette
volna hallani a véleményemet.
– És mit mondtál neki?
– Körülbelül azt, amiben megegyeztünk, vagyis hogy együtt alaposan
átolvassuk a bírói határozatot, mielőtt nyilatkoznánk az ügyben. Vagyis nem
mondtam semmit. Ha a személyes véleményemre vagy kíváncsi, az sem
változott – szerintem rossz stratégiát követünk. Gyengének tartanak majd
minket, és biztosan csökkenni fog a média-támogatottságunk. Számolnunk kell
vele, hogy valami hírműsort le fognak adni ma este a tévében. Blomkvist
komoran bólintott.
– Hogy érzed magad?
Mikael Blomkvist megvonta vállát, aztán lehuppant kedvenc fotelébe Erika szobájának ablaka előtt. A
főszerkesztői iroda puritán berendezésének nagy része néhány egyszerű könyvespolcból, valamint olcsó
irodai bútorelemekből állt. Minden darab az IKEÁ-ból származott, a két extravagáns fotel és egy
dohányzóasztalka kivételével – egy kis engedmény úrilányi neveltetésemnek, szokta tréfásan
kommentálni a kellemes berendezési tárgyakat Erika Berger. Ha már elege volt az íróasztalából,
leginkább e fotelek valamelyikében szeretett olvasni felhúzott lábbal. Mikael az ablakon át lenézett a
Götgatanra. Sok-sok ember rohant tova a sötétben. A karácsonyi vásárlási hisztéria a tetőfokára hágott.
– Talán elmúlik majd – válaszolta később. – De ebben a pillanatban úgy érzem magam, mintha
elagyabugyáltak volna.
– El tudom képzelni. Mindannyian így vagyunk vele. Janne Dahlman is korán
hazament ma.
– Feltételezem, nem volt elragadtatva a bírói döntéstől.
– Persze, de hát tudjuk, hogy sosem volt a derűlátás mintaképe.
Mikael a fejét ingatta. Janne Dahlman kilenc hónapja volt a Millennium szerkesztőségi titkára. A
Wennerström-ügy begyűrűzése idején kezdett dolgozni náluk. Pont ennél a válságos helyzetbe került
szerkesztőségnél sikerült kikötnie. Mikael megpróbált visszaemlékezni rá, milyen érvek szóltak
Dahlman mellett, amikor Erikával úgy döntöttek, hogy felveszik. Hozzáértéséhez nem fért kétség, a
külsősök gyakorlópályáját szépen végigjárta, dolgozott a TT-nél, a nagy esti lapoknál és a Dagens
Ekónál. Az mindenesetre kiderült, hogy nem volt lázadó lélek. Az eltelt év során Mikael többször
csöndben bevallotta magának, mennyire
megbánta már, hogy felvették ezt a Dahlmant. A pacák egyszerűen az idegeire ment örökös
pesszimizmusával.
– Christerről van valami híred? – kérdezte Mikael még mindig az utcát bámulva.
Christer Maim volt a képszerkesztő a Millenniumnál. Erika és Mikael mellett ő volt az újság harmadik
résztulajdonosa, de jelenleg külföldön pihent a partnerével, egy másik férfival.
– Telefonált. Üdvözletét küldi.
– Neki kell átvennie a felelős kiadói posztot.
– Maradj már, Micke! Felelős kiadóként így is, úgy is számolnod kell vele, hogy
időről időre arcul csapnak. Benne van a munkaköri leírásodban.
– Jó, persze. Csakhogy itt én írtam meg azt a bizonyos cikket, ami egy olyan újságban jelent meg, ahol
mellesleg felelős kiadóként is működöm. És ettől rögtön más a helyzet. Így már súlyos szakmai
tévedésről van szó.
Erika Berger érezte, hogy a nyugtalanság, ami egész nap ott birizgálta legbelül, most teljesen
eluralkodik rajta. A bírósági eljárás hetei alatt Mikael sötét felhőbe burkolózva járkált, ő azonban
valahogy nem akarta meglátni a férfin ezt a búskomor beletörődést. Itt, a végső vereség pillanatában,
már muszáj volt szembenéznie vele. Megkerülte az íróasztalt, lovagló ülésben a férfi ölébe ült, és
átölelte a nyakát.
– Mikael, hallgass ide! Mindketten tudjuk, hogyan történt a dolog. Engem
ugyanakkora felelősség terhel, mint téged. Együtt kell szembeszállnunk a
viharral.
– Nincs vihar. Az ítélet, ha szépen lefordítjuk, tarkólövés. Nem maradhatok tovább a Millennium felelős
kiadója. A lap szavahihetősége forog kockán. A lehető legkisebbre kell csökkentenünk a kárt. Ezt te
legalább olyan jól tudod, mint én.
– Ha azt hiszed, hagyom, hogy te vigyed el az egész balhét, akkor gratulálok, ennyi év alatt sem sikerült
megismerned.
– Ismerlek, mint a tenyeremet, Ricky. Jóban, rosszban kitartasz a kollégáid mellett. Ha rajtad múlna,
addig csatáznál Wennerström ügyvédeivel, míg a te hitelességed is odalesz. Muszáj valami ravaszabbat
kitalálnunk ennél.
– És szerinted az elég ravasz ötlet, hogy kiszállsz a Millenniumból, amitől az egész úgy nézhet ki,
mintha én rúgtalak volna ki?
– Ezt már százszor megbeszéltük. A Millennium léte innentől kezdve rajtad áll
vagy bukik. Christerrel az égvilágon minden rendben, az egyetlen baj, hogy túl
kedves. Mindent tud a képekről és a layoutról, de fogalma sincs arról, hogyan
kell megvívni a milliárdosokkal. Nem az ő területe. Az elkövetkezőkben jobb, ha
eltűnök egy időre a Millennium életéből, és nem leszek se kiadó, se riporter, se
vezetőségi tag. A továbbiakban te képviselsz majd. Wennerström tudja, hogy
tudom, mit tett. És mérget veszek rá, hogy amíg a Millennium közelében lát,
mindent megtesz, hogy tönkretegye a lapot. Ekkora veszteséget nem
engedhetünk meg magunknak.
– És miért nem állunk elő az igazsággal, ha törik, ha szakad?!
– Azért mert semmire sincs bizonyítékunk, ráadásul én tényleg elveszítettem a
hitelességemet. Ezt a kört Wennerström nyerte, nincs mit tenni. Jobb, ha
belenyugszol.
– Oké. Tegyük fel, hogy kirúgunk. Mihez kezdesz?
– Amúgy is szükségem van már egy kis pihenőre. Kiégtem, ahogy mostanában hívják az ilyet. Elleszek
én, egy kicsit legalább jobban odafigyelek magamra. Aztán majd meglátjuk.
Erika átkarolta Mikaelt, s a férfi fejét a mellére vonta. Szorosan ölelte. Percekig egyikük sem szólt egy
szót sem.
– Szeretnéd, ha veled tölteném az estét? – kérdezte végül a nő. Mikael
bólintott.
– Jól van. Már beszéltem Gregerrel, mondtam neki, hogy ma éjszaka nálad
alszom.
A szoba egyetlen fényforrása a lakáson kívül volt. Az utcai lámpa fénye az ablaküvegen verődött vissza.
Erika valamikor kettő óra után aludt el, Mikael még sokáig tanulmányozta a nő profilját a félhomályban.
A takaró lecsúszott a derekáig. Mikael a mellét figyelte, ahogy nyugodt légzése ütemére lassan
felemelkedett és visszaereszkedett. Mikael is ellazult már, végre kiengedett az a szorító érzés a
gyomorszája körül. Erika hatott rá így. Mindig ez történt. És tudta, hogy ő is ilyen jótékony hatással van
a nőre.
Húsz éve, gondolta. Azóta tartott a viszonyuk. Mikael részéről akár ugyanennyi ideig folytathatták
volna. Még legalább húsz évig. Soha nem titkolták el igazán a kapcsolatukat, ettől aztán időnként
kellemetlen helyzetbe kerültek mások előtt. Mikael tudta, hogy ismerős körökben beszélnek róluk, és
fura viszonyukról néha szerettek volna többet megtudni az emberek, ilyenkor Erika és ő is rejtélyes
válaszokat adtak, a megjegyzésekre pedig rá se hederítettek.
Közös ismerőseik rendezték azt a bulit, amelyen először találkoztak. Mindketten másodévesek voltak az
újságíró-főiskolán, és stabil párkapcsolatban éltek. Az este folyamán kettejük talán ártatlan,
viccelődéssel kezdődő flörtölése egyre kihívóbbá vált. Mielőtt hazamentek, elkérték egymás
telefonszámát. Mindketten tudták, hogy a végén egymás karjaiban fognak kikötni, s egy héten belül meg
is valósították a tervet.
Mikael biztosra vette, hogy szó sem volt szerelemről, legalábbis arról a hagyományos értelemben vett
szerelemről, ami együttéléssel, közös bankkölcsöntörlesztéssel, karácsonyfával és gyerekekkel
végződik. A nyolcvanas években előfordult, hogy nem voltak elkötelezve más irányban. Ilyenkor néha
elgondolkoztak az összeköltözésen. Mikael szerette volna, ha kipróbálják, de Erika mindig kihátrált az
utolsó pillanatban. Azt mondta, hogy nem fog működni, és nem kellene elrontani a kapcsolatukat azzal,
hogy a végén még egymásba is szeretnek.
Egyetértettek abban, hogy viszonyuk a szexről szólt, illetve ha lehet, még inkább szexőrületről. Mikael
sokszor eltűnődött, létezik-e egyáltalán a világon az övénél őrületesebb vágy egy nő iránt. Egyszerűen
összepasszoltak. Kapcsolatuk olyan volt, mint a heroin, függőséget okozott mindkettejüknél.
Bizonyos időszakokban annyira gyakran voltak együtt, mintha egy pár lennének. Máskor hetek, sőt
hónapok teltek el két találkozás között. De mint az alkoholisták egy tiszta időszakot követően, ők is
mindig visszatértek egymáshoz, hogy aztán még többhez jussanak, mint addig.
Egy ilyen kapcsolat természetesen nem működhetett problémamentesen. Egy ilyen kapcsolat mindig
több fájdalom forrása, mint örömé. Mindketten rendszeresen hazug ígérgetésekbe bonyolódtak, s ahogy
teltek az évek, számos tönkrement kapcsolatot hagytak maguk mögött. Mikael házassága is azért futott
zátonyra, mert nem bírt távol maradni Erikától. Sosem hazudott a feleségének, de Monica folyton abban
reménykedett, hogy viszonyuk Erikával egyszer úgyis véget ér. Különösen akkor hitt ebben erősen,
amikor összeházasodtak, és megszületett a kislányuk – Erika szinte ezzel egy időben lett Greger
Beckman felesége. Mikael is így képzelte. Házassága első éveiben kizárólag szakmai ügyekben keresték
egymást Erikával, ám miután elindult a Millennium, néhány hét alatt minden elhatározásuk dugába dőlt,
s egy késő esti órán vadul egymásnak estek Erika íróasztalán. Gyötrelmes időszak jött ezután. Mikael
ragaszkodott a családjához, ott akart lenni felcseperedő lánya mellett. Mindeközben viszont
menthetetlenül visszahúzta valami Erikához, mintha nem lett volna ura önmagának. Persze, ha nagyon
akarta
volna, biztosan sikerül elszakadnia tőle. Lisbeth Salandernek tehát igaza volt, Monicával való
házasságának folytonos hűtlensége vetett véget.
Greger Beckman ezzel szemben furcsamód elfogadta kapcsolatukat. Erika mindig őszinte volt hozzá, és
rögtön elmondta azt is, amikor újra viszonya lett Mikaellel. Talán egy művész lelke kellett ahhoz, hogy
elbírjon egy ilyen terhet, egy művészé, akit annyira lekötött az alkotás, vagy talán egyszerűen csak
önmaga, hogy nem ütközött meg a feleségén, amikor az egy másik férfinál hált – sőt, a szabadság heteit
is úgy osztották be, hogy a feleségének jusson egy-két hét, amit a szeretőjével tölthet annak sandhamni
nyaralójában. Mikael nem volt oda Gregerért, nem nagyon értette Erika és Greger szerelmét. Azt
gyanította, hogy Greger a házaséletük fűszereként tekint az ő viszonyára Erikával. Erről azonban soha
nem beszélt egyikükkel sem.
Mikaelnek nem jött álom a szemére. Valamikor hajnali négy óra körül végképp feladta. Kiment a
konyhába, és még egyszer elolvasta az ítéletet elejétől végig. A dokumentummal a kezében úgy érezte,
mintha már az arholmai találkozással megpecsételődött volna a sorsa. Azóta sem sikerült rájönnie, hogy
Robert Lindberg vajon azért mesélt-e neki Wennertsröm svindlijéről, mert egyszerűen csak egy
szórakoztató anekdotával akart előrukkolni, egy olyannal, amely kiválóan passzolt a pálinkázáshoz és az
alattuk ringó vitorláshoz, vagy mert feltett szándéka volt, hogy nyilvánosságra kerüljön az eset.
Mikael az első változatra tippelt, de azt sem tartotta kizártnak, hogy Robert személyes vagy üzleti
érdekből kárt akart okozni Wennerströmnek, s egyszerűen nem tett mást, mint élt a tálcán felkínált
lehetőséggel, amikor hajója fedélzetén megjelent egy újságíró ismerős. Robert annyira mégsem volt
részeg, hogy elbeszélése döntő pillanatában ne lett volna képes tekintetét Mikaelébe fúrva kiejteni
száján azokat a mágikus szavakat, amelyekkel becsípett pletykafészekből névtelen forrássá minősítette
át magát. Innentől kezdve bármit elmondhatott, mivel Mikael nem fedhette fel adatközlője személyét.
Robertnek becsületére vált volna, ha előre kiterveli és megszervezi, hogy ők ketten Arholmán
találkozzanak, de az a véletlen műve volt. Robert ugyanis nem tudhatott arról, hogy Mikael mennyire
megveti a Hans-Erik Wennerström-féle figurákat. Sok év tapasztalatgyűjtését és kutatásait követően
Mikael arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy kivétel nélkül minden bankigazgató és vállalatvezető
gazember.
Mikaelnek fogalma sem volt Lisbeth Salander létezéséről és a lány aznapi beszámolójáról, de ha
végighallgatta volna a jelentést, egyetértő bólintással nyugtázta volna Salander azon megállapítását,
miszerint Blomkvist számemberek iránt érzett gyűlölete nem valamiféle baloldali radikalizmus
megnyilvánulása. Mikaelt nem hagyta hidegen a politika, de a politikai izmusok mindig gyanakvással
töltötték el. Azon az egyetlenegy parlamenti választáson, amelyen részt vett – 1982-ben –, jobb híján a
szociáldemokratákra szavazott, egyszerűen csak azért, mert rosszabbat el sem tudott képzelni, mint
újabb három évet Gösta Bohmannal a pénzügyi tárca élén és Thorbjörn Fälldinnel vagy esetleg Ola
Ullstennel a miniszterelnöki székben. Így aztán minden nagyobb lelkesedés nélkül Olof Palméra
szavazott, aztán persze nem is kellett sokáig várnia, jött a miniszterelnök meggyilkolása, a Bofors-
botrány* és Ebbe Carlsson ügye**†.
* A Bofors-ügy a nyolcvanas években leleplezett két fegyvereladási-ügylet gyűjtőneve.
† Ebbe Carlsson volt igazságügy-minisztériumi főtisztviselőt 1988-ban az akkori igazságügyi miniszter, Anna-Greta
Leijon az állambiztonsági hatóságok megkerülésével az Olof Palme-gyilkosság ügyében folytatandó
magánnyomozással bízta meg. A nyomozás finanszírozója egy szociáldemokratákhoz közel álló üzletember volt.
Mikael azért vetette meg a gazdasági újságírók többségét, mert velük szemben makacsul kitartott
amellett az együgyűnek tűnő morális alapvetés mellett, mely szerint ha egy bankigazgató százmilliókat
tapsol el esztelen spekulációk eredményeként, annak a bankigazgatónak mennie kell. Ugyanígy, ha egy
vállalatigazgató fedőcégek létrehozásán ügyködik, akkor be kell őt zárni. Ha egy ingatlantulajdonos
fiatal bérlőktől kicsikart fekete jövedelmet tesz zsebre egy kerti budis, egyszobás lyukért, akkor azt az
embert meg kell büntetni és pellengérre kell állítani.
Mikael Blomkvist szerint bizony a gazdasági újságírás feladata volt, hogy kivizsgálja és leleplezze a
kamatválságokat okozó és a lakossági megtakarítók kis pénzösszegeit elherdáló cápákat az
áttekinthetetlenül guzmis dotkom cégeikkel együtt. Szerinte a gazdasági újságírónak ugyanazzal a
kíméletlen elszántsággal és alapossággal kell felülvizsgálnia a cégvezetők tevékenységét, mint amivel a
politikai újságírók követik nyomon a miniszterek és a parlamenti képviselők minden egyes lépését. Egy
politikai újságírónak eszébe nem jutna ikont csinálni egy pártvezetőből. Mikaelnek egyszerűen nem fért
az sem a fejébe, hogy volt képes annyi kollégája az ország különféle jelentékeny tömegtájékoztatási
fórumán úgy kezelni a gazdasági élet középszerű figuráit, mintha azok legalábbis rocksztárok lennének.
A gazdasági zsurnalisztika világában szokatlan hozzáállása miatt aztán rendszeresen hangos szóváltásba
keveredett a különböző médiaszakemberekkel. Ő lett a tévéadások kellemetlen szakértő vendége.
Mindig olyankor jelent meg a képernyőn, amikor tetten értek egy-egy éppen leköszönő s mellesleg
milliárdos végkielégítést zsebre tevő vállalatigazgatót. Természetesen minden ilyen alkalommal tovább
gyarapodott elkeseredett ellenségeinek száma.
Mikaelnek nem esett nehezére elképzelni, hogy az ítélethirdetés napján jó néhány szerkesztőségben
pezsgős palackok dugói durrantak.
Erika Mikaelhez hasonlóan gondolkodott az újságírásról. Már a főiskolán is gyakran fantáziáltak arról,
hogy összehoznak majd egy lapot, amely megfelel közös ideáljuknak.
Mikael szerint Erika kiváló főnök volt. Ügyes szervező, aki bizalommal és barátsággal fordult
munkatársai felé, ám nem félt a konfrontálódástól sem, és képes volt nagyon szorosra fogni a gyeplőt,
ha arra volt szükség. Hihetetlen érzékkel hozta meg döntéseit a lap tartalmával kapcsolatban. Gyakran
voltak eltérő véleményen Mikaellel, ilyenkor élénk vita alakult ki közöttük, ugyanakkor a
legmesszebbmenőkig megbíztak egymásban. Verhetetlen páros volt a kettejüké. Mikael végezte a
fizikai munkát, ő járt utána a történetnek, Erika intézte a csomagolást, a marketinget.
A Millennium közös teremtményük volt, de soha nem indulhatott volna el az anyagi hátteret biztosító
Erika nélkül. A munkásosztály és az úri közép talált egymásra párosukban. Erika örökölt. Az ő
hozzájárulása volt az alap, ezenkívül sikerült az apját és néhány ismerőst is rábeszélnie, hogy jelentős
összegekkel támogassák az induló újságot.
Mikael gyakran elgondolkozott rajta, miért áldozott annyit Erika a Millenniumra. Igaz, hogy
résztulajdonos volt, sőt többségi tulajdonos, és saját lapjának a főszerkesztője. Ez egyszerre rangot és
szabadságot adott neki, amit aligha kaphatott volna meg más munkahelyen. Mikaeltől eltérően, ő
tévésként indult a főiskola után. Rátermett riporterré vált, szemtelenül jól mutatott a képernyőn,
egyszóval megállta helyét a kiélezett versenyben. Ezenkívül előnyös kapcsolatai voltak a bürokrácia
világában. Ha ott marad a tévénél, egészen biztosan meg sem áll valamelyik csatorna remekül fizetett
vezetői posztjáig. Ő azonban a váltásra szavazott, a Millenniumra annak összes kockázatával és a
midsommarkranseni pincehelyiségben álló dohos irodájával. A lap viszont már a kilencvenes évek
elejére feltornázta magát annyira, hogy átköltözhetett a Götgatan emelkedőjén található jóval tágasabb
és kellemesebb irodahelyiségekbe, a Södermalm városrészbe.
Erikának aztán sikerült rábeszélnie Christer Malmot, hogy legyen résztulajdonos. Az exhibicionista
meleg híresség időnként „sztárlátogatós” rovatokban teregette ki magánéletének bizonyos részleteit
oldalán barátjával, és gyakran volt látható a partioldalakon is. A média érdeklődése akkor erősödött fel
iránta, amikor összeköltözött Arnold Magnussonnal, az Arnként ismert színésszel. Arn a Dramaten
színházban játszott, de első átütő sikereit egy reality show szereplőjeként aratta a televízióban. Christer
és Arn azóta a médiavilág nagy szappanoperájának visszatérő szereplői.
Harminchat éves korára Christer Malmból keresett fotós és dizájner lett. A Millennium neki köszönhette
friss és vonzó külsejét. Christernek saját cége működött a Millennium szerkesztőségével azonos
emeleten. A Millenniumnak részidőben dolgozott, havonta egy hetet töltött a laptervezéssel.
Ezenkívül két teljes állású munkatársat foglalkoztattak még, valamint egy gyakorlatra felvett fiatal
újságírót és három részmunkaidőst. Az a fajta folyóirat volt, ahol bár az éves mérleggel mindig bajok
voltak, mégis tekintélyesnek számított a műfajban, és az ott dolgozó kollégák imádták a munkájukat.
A Millennium nem számított jövedelmező vállalkozásnak, de kitermelte a költségeit, és mind az eladott
példányszám, mind a hirdetésekből befolyt összeg nagysága fokozatosan növekedett az évek során. A
lap arculatát egészen mostanáig a karakánság és a megbízható igazmondás jellemezte.
Mostantól kezdve azonban nagy valószínűséggel változásokra lehetett számítani. Mikael elolvasta a
rövid sajtóközleményt, amit Erikával pár órával korábban fogalmaztak meg, és alig valamivel később a
TT által közreadott hír lett belőle, s már olvasható volt az Aftonbladet weboldalán is.
ELÍTÉLT ÚJSÁGÍRÓ TÁVOZIK A MILLENNIUMTÓL
Stockholm (TT). Mikael Blomkvist újságíró, a Millennium folyóirat felelős kiadója távozik posztjáról,
jelentette be a lap főszerkesztője és többségi tulajdonosa, Erika Berger.
Mikael Blomkvist saját kérésére távozik a Millenniumtól. Kimerítették az elmúlt hetek eseményei,
szünetet kell tartania, mondta Erika Berger, aki erre az időszakra maga veszi át a felelős kiadói
feladatokat. Mikael Blomkvist egyike az 1990-ben indult Millennium alapító tagjainak. Erika Berger
véleménye szerint az úgynevezett Wenneström-ügy nem befolyásolja majd a folyóirat jövőjét.
A lap következő havi száma a megszokott napon kerül a terjesztőkhöz, mondta Erika Berger, és
hozzátette: bár Mikael Blomkvist jelentős szerepet játszott a Millennium eddigi sikereiben, mostantól új
fejezet kezdődik a lap történetében. Erika Berger kijelentette, hogy a Wennerström-ügyre szerencsétlen
körülmények véletlen összjátékának eredményeként tekint, és sajnálatát fejezte ki a Hans-Erik
Wennerströmnek okozott kellemetlenségek miatt. Mikael Blomkvistet nem sikerült utolérnünk, hogy
nyilatkozatot kérhessünk tőle.
– Szerintem, úgy ahogy van, egy borzadály, amit írtunk – mondta Erika, miután
elküldték a sajtóközleményt. – A legtöbben azt hiszik majd, hogy egy
inkompetens
barom vagy, én meg egy hideg, számító bestia, aki az első adandó alkalommal azonnal kinyírt téged.
– Legalább lesz miről pletykálniuk az ismerőseinknek, végre valami újdonság
kettőnkkel kapcsolatban… – próbálta Mikael tréfásra venni a dolgot, de Erika
ezt most egyáltalán nem találta mulatságosnak.
– Nincs ugyan B tervem, de úgy érzem, nagy hibát követtünk el.
– Ez az egyetlen megoldás – győzködte Mikael. – Hiába találnánk ki fáradságos
munkával különböző trükköket, ha közben meg összedől a lap. Te is tudod,
hogy már most jelentős bevételektől estünk el. Tényleg, mi van azzal a
számítástechnikai céggel?
Erika felsóhajtott.
– Hát bizony, ma reggel közölték, hogy a januári számban már nem akarnak nálunk hirdetni.
– Nem csoda, Wennerströmnek jelentős részvénybefektetései vannak abban a cégben…
– Csak fel tudunk hajtani új hirdetőket. Lehet Wennerström akármekkora
nagytőkés, attól még nem minden az övé a világon. És nekünk is vannak
kapcsolataink.
Mikael egyik karjával átölelte Erikát, és magához húzta.
– Egy szép napon úgy elkapjuk Hans-Erik Wennerström grabancát, hogy
beleremeg az egész Wall Street. De ma még nem. A Millenniumnak először is ki
kell kerülnie a szenzációhajhász érdeklődés középpontjából. Nem veszíthetjük
el teljesen az egyszer már elnyert bizalmat.
– Ezt én is tudom, de akkor is úgy festek ebben a szerepben, mint valami szemét spiné, aki kihasznált
téged, te meg borzalmas helyzetbe kerülhetsz, ha eljátsszuk, hogy ilyen komoly ellentétek feszülnek
közöttünk.
– Ricky, amíg mi ketten bízunk egymásban, mindig lesz esély a kilábalásra. Most viszont muszáj
megjátszanunk magunkat a külvilág felé, visszavonulót kell fújnunk.
Erika kénytelen-kelletlen beismerte, hogy van valami keserű logika Mikael okfejtésében.
NEGYEDIK FEJEZET
December 23., hétfő – december 26., csütörtök
Erika Mikaelnél töltötte a hétvégét. Többnyire csak akkor keltek ki az ágyból, ha a fürdőszobába
mentek, vagy a konyhában ütöttek össze valami ennivalót. De nem kizárólag szeretkezéssel telt az idő;
órákon át beszélgettek a jövőről, latolgatták az esélyeket, mérlegelték a lehetséges következményeket.
Hétfő hajnalban, szenteste előtt egy nappal Erika megcsókolta Mikaelt, és hazament a férjéhez.
Mikael a hétfőt mosogatással, takarítással kezdte, azután elsétált a szerkesztőségbe, hogy összepakolja a
cuccait, és kiürítse a dolgozószobáját. Egy másodpercig sem gondolta, hogy végleg otthagyja a
folyóiratot, de végre meg tudta győzni Erikát, hogy egy ideig jót fog tenni a Millenniumnak, ha elválik
Mikael Blomkvisttől. Ezentúl a munkahelye a lakásán, a Bellmangatanon lesz.
Karácsonyi szünet volt, egyedül tett-vett a szerkesztőségben. Papírokat és könyveket rakott be egy nagy
kartondobozba, amikor megcsörrent a telefon.
– Mikael Blomkvisttel szeretnék beszélni – szólalt meg egy reménykedő, ám teljesen ismeretlen hang a
vonal másik végén.
– Én vagyok az.
– Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, pont az ünnepek előtt. Dirch Frode ügyvéd
vagyok. – Mikael automatikusan feljegyezte a nevet és a hívás idejét. – Az
egyik ügyfelem képviseletében kerestem meg önt; nagyon szeretne beszélni
önnel valamikor.
– Aha, értem. Akkor kérje meg az ügyfelét, hogy hívjon fel!
– Igazából személyesen szeretne magával találkozni.
– Jó, állapodjunk meg egy időpontban, és küldje be hozzám az irodába. De siessen, mert éppen
kiköltözöm innét.
– Ügyfelem annak örülne leginkább, ha hajlandó volna őt meglátogatni.
Hedestadban lakik – mindössze három óra vonattal.
Mikael abbahagyta a pakolászást. A tömegtájékoztatás műfajának elkerülhetetlen velejárói voltak az
őrültek, akik a legképtelenebb ötletekkel zaklatták a szerkesztőségeket. A világ minden
lapszerkesztőségének volt már dolga ufológusokkal, szcientológusokkal, paranoiásokkal és különféle
összeesküvés-elméletek kiötlőivel.
Mikaelnek egyszer lehetősége nyílt rá, hogy meghallgassa Karl Alvar Nilsson író előadását az ABF-
házban, Olof Palme miniszterelnök meggyilkolásának évfordulóján. Az előadást teljesen komolynak
szánták, a közönség soraiban ott ült Lennart Bodström és Palme más egykori barátai, ugyanakkor
elképesztő számban képviseltették magukat az önjelölt nyomozók. Az egyikük, egy negyvenes éveiben
járó nő az előadást követő kérdésfeltevéseknek szentelt percekben magához ragadta a mikrofont, majd –
mintegy bevezetésképpen – alig hallható hangon belemotyogta: Tudom, ki ölte meg Olof Palmét. A
színpadon erre elhangzott egy finoman ironikus javaslat, miszerint ennek a drámai tudásnak a
birtokában a hölgynek nyilván azonnal közölnie kellene az információt a Palme-gyilkosság ügyében
nyomozó szakemberekkel. A nő rögtön visszavágott, és azt suttogta: Azt nem lehet – túl kockázatos…
Mikael azt firtatta, vajon Dirch Frode maga is egyike-e az igazság lelkes szószólóinak, akik arra
készülnek, hogy leleplezzék a titkos elmegyógyintézetet, ahol a nemzetbiztonságiak
agykontrollkísérleteket folytatnak.
– Nem megyek házhoz – válaszolta röviden az ügyvédnek.
– Ez esetben hadd reméljem, hogy sikerül rábeszélnem. Tegyen kivételt! Ügyfelem elmúlt
nyolcvanéves, ideutazni Stockholmba roppant fárasztó vállalkozás lenne a számára. Ha ön ragaszkodik
hozzá, megszervezhetjük, de az igazat megvallva sokkal előnyösebb megoldás lenne, ha volna olyan
kedves és…
– Ki ez a maga ügyfele?
– Valaki, akiről feltételezem, hallhatott már a munkája során: Henrik Vanger.
Mikael meglepetésben hátradőlt a székén. Henrik Vanger – hogyne hallott volna a nagyiparos
Vangerről, a Vanger-konszern volt vezérigazgatójáról! A vállalatcsoport valaha egyet jelentett a
fakitermeléssel, erdőgazdálkodással, bányákkal, acéllal, fémiparral, textiliparral. Henrik Vanger a maga
idejében egyike volt a legnagyobbaknak. Hajlíthatatlan, becsületes, régi vágású patriarcha hírében állt.
A svéd gazdasági élet meghatározó egyénisége volt, a klasszikus iskolához tartozott, mint a MoDo élén
álló Matts Calgren és Hans Werthén, a régi Electrolux vezetője – mindannyian a svéd ipar fontos alakjai
a folkhemmet, azaz a svéd szociáldemokrácia „nép otthona” programjának évtizedei alatt.
Csakhogy a Vanger-konszernnek, amely továbbra is családi vállalkozásként működött, az elmúlt
huszonöt évben kijutott a bajokból; egymást követték a szerkezetátalakítások, a tőzsdei válságok,
kamatválságok, az, ázsiai konkurencia megjelenése, az export megcsappanása és egyéb
kellemetlenségek, amelyek így együtt végül meggyengítették a Vanger név pozícióját. A vállalat
jelenlegi vezetője Martin Vanger volt. Nevét Mikael egy borzas hajú, kövérkés férfi képével kapcsolta
össze, akit látott valamikor feltűnni a tévé képernyőjén, de nem ismerte őt közelebbről. Henrik Vanger
viszont már vagy húsz éve eltűnt a porondról, Mikael eddig azt se tudta, hogy még él.
– Miért szeretne Henrik Vanger találkozni velem? – tette fel a nem túl meglepő kérdést.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Évek óta vagyok Henrik Vanger ügyvédje,
de neki kell majd elmondania önnek, hogy mit akar. Annyit azonban
elárulhatok már most, hogy Henrik Vanger valami munkával akarja önt
megbízni, ezt szeretné megbeszélni négyszemközt.
– Munkával? Nem tervezem a munkába állást a Vanger-vállalatoknál.
Sajtófőnököt keresnek?
– Nem ilyen típusú munkáról van szó. Nem is tudom, hogyan fejezzem ki
magamat, hogy valamennyire értse. Szóval, Henrik Vanger azért sürgeti a
találkozást, mert magánjellegű ügyben szeretne konzultálni önnel.
– Nem tudna ennél világosabban fogalmazni?
– Hadd kérjek bocsánatot ezért. De mondja, nem beszélhetném rá mégis, hogy tegyen egy látogatást
Hedestadban? Az utazás költségeit természetesen álljuk, és tisztes honorárium lesz a fizetsége.
– Egy kicsit rossz az időzítés, tudja. Éppen nyakig benne vagyok valamiben… és
hát gondolom, nem kerülték el a figyelmét az elmúlt napok rólam szóló
újságcikkei sem.
– A Wennerström-ügyre gondol? – Odaát hirtelen kuncogás hallatszott. – Igen,
tény, hogy elég sok szórakoztató hír érkezett az esettel kapcsolatban. De az
igazat megvallva, Henrik Vanger épp a bírósági per körüli nagy felhajtásra
figyelt fel, akkor lett magára olyan kíváncsi.
– Azt mondja? És mikor szeretné Henrik Vanger, hogy meglátogassam? –
kérdezte Mikael.
– Amilyen gyorsan csak lehet. Holnap szenteste, gondolom, szeretné, ha békén hagynák. Mit szólna
karácsony másnapjához? Vagy a karácsony és szilveszter közötti napok valamelyikéhez?
– Ha ennyire sürgős, hát az még rosszabb. Sajnálom, de ha nem kapok legalább valami minimális
útmutatást arról, hogy mégis miről szólna a látogatásom, ebben az esetben…
– Kedves uram, biztosíthatom róla, hogy a meghívást komolyan veheti. Henrik
Vanger önnel kíván megbeszélést folytatni, senki mással. Egy alkalmi
munkával szeretné megbízni, ha érdekli önt. Én a küldönce vagyok. A munkáról
Henrik Vanger tud csak felvilágosítást adni.
– Hosszú idő óta ez volt a legelképesztőbb telefonbeszélgetésem. Hadd gondolkozzam az ajánlaton. Hol
érem utol?
Amikor Mikael letette a telefonkagylót, pár percig mozdulatlanul ült, és az íróasztalán összegyűlt
kacatokat bámulta. Nem bírta elképzelni, miért akar vele találkozni Henrik Vanger. Mikaelnek nem volt
különösebb kedve Hedestadba utazni, de Frode ügyvéd úrnak sikerült felkeltenie a kíváncsiságát.
Bekapcsolta a számítógépét, és a Google-lal rákeresett a Vanger-vállalatcsoportra. Több száz találatot
dobott fel a program. A Vanger-konszernt ugyan elhagyta már régi ereje, de a tömegtájékoztatásban
még így is naponta terítékre került. Mikael elmentett egy tucat cikket, főleg cégelemzéseket. Azután
szép sorban megvizsgálta, mit talál Dirch Frode, Henrik Vanger és Martin Vanger neve alatt.
Martin Vanger úton-útfélen mint a Vanger-vállalatok jelenlegi vezérigazgatója szerepelt. Frode ügyvéd
úrról nem sok minden derült ki. A hedestadi golfklub vezetőségi tagja volt, ezenkívül a Rotary Clubbal
is összefüggésbe hozták. Henrik Vanger neve egyetlen kivételtől eltekintve csakis a Vanger-vállalatok
történetéről szóló szövegekben fordult elő. A helyi lap, a Hedestads-Kuriren ezzel szemben
megemlékezett két évvel korábban az idős iparmágnás nyolcvanadik születésnapjáról, és a cikkíró
felvázolt egy gyors portrét az ünnepeltről. Mikael kinyomtatott néhányat a tartalmasabbnak tűnő
szövegek közül, s máris ötvenoldalas mappája lett az anyagból. Ezt követően befejezte ingóságai
összepakolását, és hazament. Fogalma sem volt, mikor látja legközelebb a munkahelyét, ha egyáltalán
láthatja még valaha.
Lisbeth Salander Upplands-Väsbyben töltötte a szentestét, az äppelviki szanatóriumban. Karácsonyi
ajándékot is vitt magával, egy Dior eau de toilette-et és egy angol karácsonyi süteményt az Åhléns
áruházból. Kávét iszogatott, és közben a negyvenhat éves nőt figyelte, aki ügyetlen ujjaival megpróbálta
kibogozni a csomót a csomagoláson. Salander tekintetébe gyengédség vegyült, de egy percre sem
hagyott fel a csodálkozással afelett, hogy a vele szemben ülő nő az anyja. Bárhogy próbált a nyomára
bukkanni, a legapróbb hasonlóságot sem sikerült felfedeznie kettejük között, sem a nő külsejében, sem a
személyiségében.
Anyja végül feladta a harcot, és tehetetlenül nézett a csomagra. Nem volt jó napja. Lisbeth Salander
odaadta neki az ollót, amely egész idő alatt elérhető távolságban feküdt az asztalon. Anyja arca
felderült, mintha most ébredt volna.
– Biztosan azt hiszed, nem vagyok normális.
– Ne csináld, anya! Persze, hogy normális vagy. Csak az élet bánik veled igazságtalanul.
– Találkoztál a nővéreddel?
– Rég nem láttam.
– Engem soha nem látogat meg.
– Tudom, anya. Engem sem.
– Dolgozol?
– Igen, anya. Megvagyok.
– Hol laksz? Még azt sem tudom, hogy hol laksz.
– Nálad lakom a régi lakásban a Lundagatanon. Évek óta ott élek, át kellett íratnom a szerződést a
nevemre.
– Nyáron lehet, hogy meglátogatlak.
– Persze. Nyáron.
Lisbeth anyjának végül sikerült kibontania a karácsonyi ajándékot. Elragadtatva szagolgatta a parfümös
üveget. – Köszönöm, Camilla – mondta aztán.
– Lisbeth. Én vagyok az, Lisbeth. Camilla a nővérem.
Anyja zavarba jött. Lisbeth azt javasolta, menjenek át a tévészobába.
Mikael Blomkvist arra használta a tévé szokásos karácsonyi Donald kacsás műsoridejét, hogy előző
feleségének, Monicának és Monica új férjének sollentunai villájában meglátogatta lányát, Pernillát.
Ajándékot is vitt Pernillának. Miután egyeztetett Monicával, egy iPod mellett döntött. Az MP3-lejátszó
alig tűnt nagyobbnak, mint egy gyufásskatulya, de belefért Pernilla hatalmas lemezgyűjteménye. Drága
meglepetés volt.
Apa és leánya kettesben töltöttek egy órát Pernilla emeleti szobájában. A lány ötéves volt, amikor
Mikael és Monica elváltak. Hétéves korában új papa állt a házhoz. Mikael nem hanyagolta el a
kapcsolattartást. Pernilla havonta egyszer-kétszer meglátogatta őt, és a nyári szünetekben legalább egy
hétig együtt voltak a sandhamni nyaralóban. Arról sem volt szó, hogy Monica közéjük akart volna állni,
vagy hogy Pernilla nem érezte volna jól magát apja társaságában – épp ellenkezőleg. Az együtt töltött
időszakokban nagyon jól kijöttek egymással. Mikael azonban hagyta, hogy a lánya döntse el, mennyit
akar együtt lenni vele, főleg azóta, hogy Monica újraházasodott. Pernilla tizenévesen pár évig szinte
egyáltalán nem érintkezett az apjával, csak most kezdett újra nagyobb lelkesedést mutatni a
találkozásaik iránt.
Pernilla figyelemmel követte a bírósági tárgyalás alakulását. Meg volt győződve apja igazáról, tudta,
hogy apja ártatlan, csak nem sikerült bebizonyítania.
Aztán mesélt az apjának egy fiúról, aki mostanában bukkant fel a láthatáron. A párhuzamos osztályba
járt a gimnáziumban. Pernilla azt is elárulta, hogy hisz Istenben, és belépett az egyik helyi gyülekezetbe.
Mikael megállta megjegyzések nélkül.
A háziak hívták, hogy maradjon velük vacsorára, de ő megköszönte, s elmondta, hogy már
megállapodott a nővérével. Náluk fogja tölteni a szentestét a stäketi yuppie-rezervátumban.
Reggel különben kapott egy harmadik meghívást is Saltsjöbadenből. Erikától és a férjétől érkezett az
indítvány. Udvariasan nemet mondott. Azzal érvelt, hogy Greger Beckman jóindulatú hozzáállása
ellenére biztos létezik egy végső határ ebben a szerelmi háromszögben, amit nem léphetnek át. És
Mikaelnek semmi kedve nem volt még csak kitapogatni sem, hogy hol húzódik ez a határ. Erika erre azt
válaszolta, hogy valójában a férje javaslata volt az egész, és azzal cukkolta Mikaelt, hogy biztos nem
mer részt venni egy ilyen hármasfogatban. Mikael ezen csak nevetett – hiszen Erika tudta, hogy
megrögzött heteroszexuális, furcsa ajánlatát nem lehetett komolyan venni –, de szilárd elhatározása volt,
hogy a karácsonyestét nem fogja a szeretője férjével egy társaságban tölteni.
Ennélfogva tehát a húgánál, Annika Blomkvist Giannininél kopogtatott be aznap este. Testvére
otthonában az olasz származású férj, a két gyerek és egy regiment olasz rokon éppen a karácsonyi sonka
felszeletelésével volt elfoglalva. Mikael a
vacsora alatt számos kérdést megválaszolt főleg a pert illetően, emellett kénytelen volt végighallgatni
egy sor jó szándékú, de teljesen értelmetlen tanácsot.
Egyvalakinek nem volt mit hozzáfűznie az ítélethez, Mikael húgának – az egyetlen ügyvédnek a
társaságban. Annika játszi könnyedséggel végezte el annak idején a jogi egyetemet. Aztán
ügyvédbojtárként és közjegyzőként dolgozott néhány évig, mielőtt pár barátjával összefogtak, és
megnyitották ügyvédi irodájukat a Kungsholmenen. Annika a családjogra szakosodott. Mikael, aki alig
bírta követni kishúga gyorsan felfelé ívelő pályáját, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Annika egyre
többet jelenik meg az újságokban és a televízió vitaműsoraiban mint feminista közszereplő, a nők
jogaiért küzdő híres ügyvéd. Védencei között ennek megfelelően gyakorta lehetett megtalálni férjek,
volt barátok által megfenyegetett, üldözött nőket.
Mikael épp a kávézáshoz segített megteríteni az asztalt, amikor húga hirtelen a karjára tette kezét, és
megkérdezte, hogy érzi magát. Mikael azt válaszolta neki, hogy úgy érzi magát, mint egy nagy rakás
szar.
– Legközelebb keress egy tisztességes ügyvédet – mondta erre a húga.
– Ebben az esetben édes mindegy volt, hogy ki az ügyvédem.
– Miért, tulajdonképpen mi történt?
– Hosszú, hugi. Majd máskor elmesélem.
Annika megölelte és megpuszilta a bátyját, mielőtt kivonultak volna az ebédlőbe a süteménnyel és a
kávéscsészékkel.
Este hét körül Mikael megkérdezte, használhatná-e a konyhai telefont. Dirch Frodét hívta, a kagylóban
Frodéén kívül más hangok moraja is átszűrődött a háttérből.
– Kellemes karácsonyi ünnepeket! – üdvözölte Frode. – Na, sikerült döntenie?
– Nincs más elfoglaltságom, ráadásul kíváncsivá tett. Úgyhogy karácsony másnapján odautaznék, ha az
megfelel.
– Hát ez remek! Ha tudná, mennyire örülök az elhatározásának! Ne haragudjon, de itt vannak nálam a
gyerekeim és az unokáim, ezért aztán alig hallom önt. Felhívhatom holnap, hogy megbeszéljük, mikor is
érkezne pontosan?
Mikael Blomkvist már aznap este megbánta, hogy belement az utazásba, lemondani viszont
kényelmetlen lett volna, így aztán karácsony másnapján felszállt az északra tartó vonatra. Volt ugyan
jogosítványa, de soha nem törte magát, hogy legyen hozzá egy autója is.
Frodénak igaza volt, nem tartott sokáig a vonatozás. Uppsala után nem sokkal sorban jöttek egymás
után a norrlandi partvidék kis iparvárosai. A Gävlétől északra fekvő Hedestad egy volt a kisebbek közül.
Egy bő órányi vonatút volt a távolság a két város között.
Éjszaka keményen havazott, de másnapra kitisztult az ég. Jéghideg volt a levegő, amikor Mikael leszállt
a hedestadi vasútállomáson. Rögtön érezte, hogy nem a norrlandi télnek megfelelően öltözött fel, de
Dirch Frode azonnal felismerte, kedvesen köszöntötte, és mindjárt beültette őt egy kellemesen fűtött
Mercedesbe. Hedestad központjában teljes erőbedobással folyt a hóeltakarítás. Frode óvatosan lavírozott
a hóekék között. A nagy hó szinte egzotikus élményt jelentett, mintha Mikael egy idegen világba
érkezett volna. Pedig alig három órája hagyta maga mögött a Sergelstorgetet. Lopva az ügyvédre
pillantott; egy szögletes arcú, őszes, rövidre nyírt hajú, erőteljes orrú férfit látott vastag lencséjű
szemüveggel.
– Először jár Hedestadban? – kérdezte Frode. Mikael bólintott.
– Régi iparváros kikötővel. Nem nagy. Mindössze huszonnégyezren lakják. De
általában jól érzik itt magukat az emberek. Henrik Hedebyben lakik,
közvetlenül a déli irányból ideérkező autóút mellett.
– Maga is itt él? – kérdezte Mikael.
– Így alakult. Skånéban születtem, de 1962-ben, a záróvizsgám után rögtön
Vangernél kezdtem el dolgozni. Üzleti joggal foglalkozom. Az évek során
barátok lettünk Henrikkel. Ma már valójában nyugdíjas vagyok, Henrik az
egyetlen megmaradt ügyfelem. Természetesen azóta ő is nyugdíjba vonult, és
viszonylag ritkán veszi igénybe a szolgáltatásaimat.
– Csak olyankor, ha rossz hírű, megbélyegzett újságírókat kell felhajtania.
– Ne becsmérelje magát! Nem ön az első ember a földön, aki elvesztette a
játszmát Hans-Erik Wennerströmmel szemben.
Mikael kérdőn Frodéra nézett, nem tudta, hogy értelmezze az imént elhangzott kijelentést.
– Van valami köze a meghívásnak Wennerströmhöz? – kérdezte aztán.
– Nincsen – felelte Frode. – Henrik Vanger viszont soha nem rejtette véka alá,
hogy nem tartozik Wennerström baráti körébe, ezért aztán élénk figyelemmel
kísérte a tárgyalást. De önnel más ügyben akar találkozni.
– Amiről maga nem akar beszélni.
– Amiről nem nekem kellene beszélnem. Alhat Henrik Vangernél, vagy ha nem tetszik, foglalhatunk
önnek szobát a városban, a Nagyszállóban.
– Nem is tudom… Azt hiszem, még az esti vonattal hazautaznék Stockholmba.
A hedebyi bekötőúton még nem kotorták el a havat. Frode lefagyott keréknyomokon döcögött előre a
kocsival. A falu magját a Botteni-öböl menti településekre jellemző faépületek alkották. Néhol modern
építésű, nagyobb villákat is lehetett látni. Hedeby egyik fele a szárazföldön terült el, a másik a falu
hídján túl, egy dimbes-dombos szigeten. A szárazföldi részen, a híd lábánál kis fehér kőtemplom állt,
vele szemben régi neonreklám világított, rajta: Susanne – Híd presszó és pékség. Frode áthajtott a hídon,
aztán még száz métert ment egyenesen előre, majd balra kanyarodott, begördült egy frissen takarított
udvarra, és megállt egy kőépület előtt. Az egész udvar a házzal együtt nem volt akkora, hogy birtoknak
nevezhessék, de ez az épület volt a legnagyobb a környéken, nyilvánvalóan ez lehetett annak idején a
parasztgazda birodalmának közepe.
– A Vanger-gazdaság – mondta Dirch Frode. – Valaha nagy volt itt a nyüzsgés,
az élet, most egyedül Henrik lakik a házban a házvezetőnőjével. Vendégszoba
akad bőven.
Kiszálltak az autóból. Frode észak felé mutatott.
– A hagyomány szerint a Vanger-konszern vezetője mindig ebben az ősi házban
lakott, Martin Vanger azonban szeretett volna valami modernebbet, úgyhogy
építtetett magának egy villát kijjebb a parton, a sziget egyik csücskéhez közel.
Mikael körülnézett. Próbált rájönni, vajon milyen őrült belső késztetésnek tett eleget, amikor elfogadta
Frode ügyvéd meghívását. Eltökélt szándéka volt, hogy még aznap este visszautazik Stockholmba.
Kőlépcső vezetett fel a ház bejáratához, de mielőtt felértek volna, már nyílt az ajtó. Mikael azonnal
felismerte Henrik Vangert az interneten talált képekről.
A fotókon persze fiatalabbnak nézett ki, de tartása és mozgása nyolcvankét éve dacára még mindig
elképesztő erőnlétről tanúskodott. Mikael inas testet, markáns, naptól, széltől cserzett arcot látott maga
előtt. Az idős férfi fején hátrafésült sűrű, ősz haj arra engedett következtetni, hogy jó géneket örökölt,
alig kopaszodott. Szépen vasalt sötét nadrágot viselt, hozzá fehér inget és egy kopott, barna kardigánt.
Volt egy kis bajusza is, orrán vékony acélkeretes szemüveget hordott.
– Én volnék Henrik Vanger – üdvözölte Mikaelt. – Köszönöm, hogy hajlandó volt eljönni hozzám.
– Üdvözlöm. Igen, elég meglepő invitálás volt.
– Jöjjön be a melegre. Már előkészítettem magának egy szobát; szeretné egy kicsit rendbe szedni
magát? Később vacsorázunk is. Ez itt Anna Nygren, ő gondoskodik a háztartásról, no meg rólam.
Mikael sietősen kezet rázott a hatvan év körüli, alacsony termetű nővel, aki rögtön elvette tőle a
kabátját, és beakasztotta egy ruhásszekrénybe. Aztán papucsot tett Mikael elé, a hideg padlóra
hivatkozott.
Mikael megköszönte, majd Henrik Vangerhez fordult.
– Ne haragudjon, de nem biztos, hogy itt maradok vacsorára. Még azt sem tudom, mi ez a móka…
Henrik Vanger Dirch Frodére nézett. Mintha lett volna valami egyezség a két férfi között. Mikael nem
tudta, mire vélje játékukat.
– Én azt hiszem, hogy most magukra hagyom az urakat – szólalt meg Dirch
Frode. – Haza kell mennem gatyába rázni az unokákat, mielőtt szétszedik
nekem a házat.
Aztán Mikaelhez fordult.
– A híd túloldalán lakom. Innét öt perc séta. A Híd presszó alatt, a harmadik villa a vízpart felé. Ha
szükség lenne rám, csak hívjanak.
Mikael megragadta az alkalmat, hogy kezét zsebre téve titokban bekapcsoljon egy diktafont. Paranoiás,
még hogy én? Bár fogalma sem volt, mit akarhat tőle Henrik Vanger, de az eltelt év Wennerströmmel
folytatott csatározásai után elengedhetetlennek tartotta, hogy minden körülötte történő fura eseményről
megbízható dokumentáció készüljön, és bizony, ez a hirtelen jött hedestadi meghívás egyértelműen a
fura események kategóriájába tartozott.
Az öreg nagyiparos búcsúzóul vállon veregette Dirch Frodét, aztán behúzta maga mögött a bejárati ajtót.
Innentől kezdve Mikaelnek szentelte figyelmét.
– Ez esetben talán nem árt, ha rátérek a lényegre. Mókáról szó sincs. Beszélnem kell magával, de amit el
akarok mondani, az kifejezetten hosszú időt vesz igénybe. Kérem, hogy hallgassa meg először, miről
szeretnék majd részletesen mesélni magának, és csak azután hozzon döntést. Maga újságíró, és az én
megbízásom egy alkalomra szól. Anna már megterített a kávéhoz odafent a dolgozószobámban.
Henrik Vanger előrement. Mikael követte a férfit a lépcsőn, fel az emeletre. Beléptek a hosszúkás
dolgozószobába. A ház oromfala mögötti helyiség körülbelül negyven négyzetméter alapterületű
lehetett. A hosszanti falak egyikét padlótól plafonig tíz méter hosszú könyvespolc borította, rajta
szépirodalmi művek, életrajzok, történeti munkák, kereskedelmi és ipari kézikönyvek, valamint A4-es
méretű mappák hatalmas gyűjteménye. A könyvespolcot láthatóan rendeltetésének megfelelően
használták; Mikael arra a következtetésre jutott, hogy Henrik Vanger olvasó ember. A szoba szemközti
oldalának meghatározó bútordarabját, a sötét tölgyfából készült íróasztalt úgy helyezték el, hogy a
mellette ülő személy a szoba belseje felé nézett. Az asztal mögötti falon pedáns sorokban elrendezve
préselt virágok lógtak, egyesével bekeretezve, üveglap alatt.
Az oromablakon keresztül a hídra és a templomra lehetett rálátni. Az ablak alatt ülőgarnitúra állt
megterített tálalóasztalkával. Anna már kikészítette a porceláncsészéket, a kávétermoszt és különféle
házi süteményeket.
Henrik Vanger hellyel kínálta Mikaelt, aki úgy tett, mintha nem vette volna észre a gesztust, és először
inkább körbesétált a szobában. Szemügyre vette a könyvespolcot, aztán a virágokkal teleaggatott falat,
majd az íróasztal kínos rendjét. Az asztal szélén bekeretezett fénykép állt. Egy fiatal, sötét hajú lányról
készült a kép. Szép volt a lány, de a szemében valami csintalanság vibrált. Egy ifjú hölgy a veszélyessé
válás útján, gondolta Mikael. Egy azóta megfakult konfirmálási kép volt. Sok-sok éve állhatott már ott.
Mikael egyszerre megérezte, hogy Henrik Vanger figyeli őt.
– Emlékszel rá, Mikael? – kérdezte aztán.
– Hogy emlékszem-e? – Mikael felvonta a szemöldökét.
– Igen, találkoztál ám vele. Mert bizony jártál te már itt azelőtt, még ebben a szobában is.
Mikael körülnézett, és értetlenül ingatta a fejét.
– Persze, persze… hogy is emlékezhetnél… Ismertem jól az apádat. Az ötvenes-
hatvanas években többször bíztam meg Kurt Blomkvist gépésztechnikust
különböző feladatokkal. Tehetséges ember volt. Szerettem volna rábeszélni,
hogy tanuljon tovább, és legyen mérnök. 1963 nyarát az elejétől a végéig
nálunk töltötted. Akkor cseréltük le a gépparkot a hedestadi papírgyárban, az
édesapád helyezte üzembe az új gépeket. Nehéz volt szállást találni a
családnak, így végül kiötöltük, hogy lakjatok abban a kis faházban az út másik
oldalán. Ha idejössz az ablakhoz, innét látod is a házat.
Henrik Vanger ezután íróasztalához ment, és felemelte a fényképet.
– Ez a lány Harriet Vanger, a bátyám, Richard Vanger unokája. Sokszor
vigyázott rád azon a nyáron. Kétéves múltál akkor. Vagy lehet, hogy három is?
Nem emlékszem. Harriet tizenkét éves volt.
– Bocsásson meg, de semmire nem emlékszem abból, amit itt elmesélt. –
Mikael egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Henrik Vanger igazat mondott.
– Érthető. Én viszont emlékszem rád. Itt futkorásztál körbe az udvaron, mindenhová magaddal
ráncigáltad Harrietet. Ha elestél, bármilyen távolságból felismertem keserves sírásodat. Emlékszem rá,
hogy egyszer kaptál tőlem egy játékot, egy sárga bádogtraktort, gyerekkorom kedves játéka volt. Hát
komolyan mondom, majd' megvesztél azért a kis traktorért. Szerintem a színe nyerte meg igazán a
tetszésedet.
Mikael ereiben megfagyott a vér. Egyszerre eszébe jutott a sárga traktor. Nagyobbacska korában
könyvespolca dísze lett.
– Fel tudod idézni?
– Emlékszem. És képzelje el, az a traktor még mindig megvan! Most a Mariatorgeten található, a
Játékmúzeumban. Nekik adományoztam tíz évvel ezelőtt, amikor egy hirdetésben régi, eredeti
gyerekjátékokat kerestek.
– Komolyan? – Henrik Vanger elragadtatottan nevetgélt. – Gyere, hadd
mutassam meg…
Az öregember a könyvespolchoz lépett, és az alsó polcok egyikéről előhúzott egy fotóalbumot. Mikael
felfigyelt rá, hogy Henrik Vangernek nehezére esik lehajolnia. Meg kellett kapaszkodnia a
könyvespolcban, hogy fel tudjon egyenesedni. Henrik Vanger az ülőgarnitúrára mutatott, miközben
máris lapozgatni kezdett az albumban. Tudta, mit keres, és a következő pillanatban már le is tette
Mikael elé az albumot a tálalóasztalra. Egy fekete-fehér amatőr képre mutatott, a kép sarkában látszott a
fényképész árnyéka is. A kép középpontjában szőke, rövidnadrágos, félénk kisfiú bámult zavartan a
kamerába.
– Ez te vagy azon a nyáron. A szüleid a háttérben ülnek a kerti székeken.
Harrietet kicsit eltakarja az édesanyád, és az édesapádtól balra az a fiú Harriet
bátyja, Martin Vanger, a Vanger-konszern jelenlegi vezetője.
Mikaelnek nem volt nehéz felismernie a szüleit. Anyján látszott, hogy terhes – a húga tehát már úton
volt. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, miközben a képet nézte. Henrik Vanger kitöltötte a kávét, és
elé tolta a süteményes tányért.
– Tudom, hogy édesapád meghalt. Édesanyád él még?
– Nem – felelte Mikael. – Három éve halott.
– Kedves nő volt. Jól emlékszem rá.
– Engem viszont biztosan nem azért rendelt ide, hogy felelevenítsük a szüleim
emlékét.
– Jól gondolod. Több napja tervezgetem már, hogy miképpen vezethetném elő
a mondandómat, de most, hogy végre itt vagy, nem tudom, melyik végéről
kezdjem. Feltételezem, hogy olvastál rólam egy keveset, mielőtt idejöttél. Ha
így van, akkor azt is tudod, hogy valaha fontos szereplője voltam a svéd
iparnak. Mára nem maradt belőlem több mint egy vénember, aki nemsokára
meghal, és úgy van, talán a halál lehetne a legjobb kiindulópont a mi
történetünk szempontjából.
Mikael kortyolt egyet a feketekávéból, és azon töprengett, hova vezet még vajon ez história.
– Fáj a csípőm. Nehezemre esnek már a hosszú séták. Egy napon majd te is
rájössz, milyen az, amikor egy öreget minden ereje elhagy. De ne érts félre, ezt
nem morbid szellemeskedésnek szántam, szenilis sem vagyok még. Nem
foglalkoztat a halál különösebben, egyszerűen csak abba a korba jutottam,
amikor el kell fogadnom a tényt, hogy hamarosan lejár a nekem kiszabott idő.
Ilyenkor az ember szeret számadást készíteni, szívesen teszi rendbe lezáratlan
ügyeit. Érted, mire gondolok?
Mikael bólintott. Henrik Vanger világosan beszélt, hangja kiegyensúlyozott volt, valóban semmi jel
nem utalt arra, hogy szenilis lenne, vagy bármi módon elrugaszkodna a valóságtól.
– Engem főképpen az érdekelne, minek vagyok itt – ismételte meg a kérdést
Mikael immár sokadjára.
– Azért kértem, hogy elgyere hozzám, mert szükségem van a segítségedre az említett számadás
elkészítésében. Van itt néhány tisztázatlan dolog.
– És miért engem kért meg? Úgy értem… miből gondolja, hogy segíteni tudok magának?
– Amikor tervbe vettem, hogy megbízok valakit a feladattal, éppen feltűnt a
neved a Wennerström-üggyel kapcsolatban. És hát ráadásul ismertelek, mivel
már kislegényként is a térdemen lovagoltál. – Henrik Vanger itt legyintett egyet
a kezével. – Nehogy félreérts! Nem szentimentális okok miatt kérem a
segítségedet. De ez is hozzátartozik az igazsághoz, ha azt kérdezed, miért pont
rád gondoltam.
Mikael barátságosan felnevetett.
– Hát igen, bár bevallom, nem sok emlékem maradt azokról a térdekről. De még mindig nem értem,
honnan tudhatta biztosan, hogy én vagyok az, hiszen az a régi nyaralás a hatvanas évek elejének
eseménye volt.
– Ne haragudj, tisztázzunk egy félreértést! Stockholmba akkor költöztetek,
amikor a papád művezetői állást kapott a Zarinders Mekaniska gépgyárban. A
gyár a Vanger-vállalatok közé tartozott, én jártam ki neki az új munkahelyet.
Nem volt megfelelő képesítése, de tudtam, hogyan végzi a munkáját. Többször
is találkoztam vele az évek során, amikor a Zarindersben volt dolgom. Nem
voltunk közeli barátok, de mindig megálltunk és elbeszélgettünk egy kicsit.
Utoljára egy évvel a halála előtt találkoztunk, akkor mesélte el, hogy bejutottál
az újságíró-főiskolára. Nagyon büszke volt rád. Aztán nem sokkal ezután híres
lettél, amikor leleplezted azokat a bankrablókat – jött Kalle Blomkvist és a többi.
Valamennyire nyomon követtem a sorsod alakulását, sok írásodat olvastam az eltelt évek alatt. Ha
hiszed, ha nem, elég gyakran elolvasom a Millenniumot.
– Oké, ezt értem. De még mindig nem tudom, hogy most mit szeretne tőlem?
Henrik Vanger néhány pillanatig lebámult a kezére, aztán belekóstolt a kávéba, mintha erőt gyűjtene,
mielőtt előáll valódi tervével.
– Mikael, mielőtt belekezdenék, szeretnék megegyezni veled valamiben. Azért hívtalak ide, mert
szeretném, ha megtennél a kedvemért két dolgot. Az egyik valójában ürügy, a másik a tényleges
óhajom.
– És miben szeretne megegyezni?
– Két részletben fogok elmesélni neked egy történetet. Az első rész a Vanger családról szól majd.
Hosszú, sötét história, én viszont megpróbálom kendőzetlenül feltárni számodra az igazságot. A történet
másik része maga a feladat. Azt hiszem, hogy apró részletekben előadva úgy reagálsz majd az
elbeszélésemre, mint… mint valami őrült elme szüleményére. Mégis azt kérem, hogy mielőtt döntenél,
hallgasd végig az egészet, azt is, hogy mit szeretnék tőled, és mit kínálok érte cserébe.
Mikael felsóhajtott. Most már tisztán látta, hogy Henrik Vangernek eszében sem volt röviden, lényegre
törőn összefoglalnia a tervét, és elengedni őt a késő délutáni vonattal. Az a gyanúja támadt, hogy ha
felhívná is Dirch Frodét, hogy az ügyvéd kivigye őt az állomásra, az autó biztosan nem akarna elindulni
ebben a hidegben.
Sok idejébe telhetett az öregnek, míg sikerült kifundálnia, hogyan akassza őt horogra. Mikael hirtelen
úgy érezte, hogy amióta átlépett a küszöbön, minden egy előre megkomponált forgatókönyv szerint
zajlott. A felvezető meglepetés a gyerekkori ismeretségről, a szüleiről készült kép a fotóalbumban,
annak hangsúlyozása, hogy a papája és Henrik Vanger között valamiféle barátság szövődött, a hízelgő
történet, miszerint Henrik Vanger távolról mindig is követte a pályafutását… mindez valószínűleg igaz
lehetett, de úgy volt felépítve a játék, hogy valamely egyelőre ismeretlen cél elérése érdekében a
legmegfelelőbb lélektani hatást gyakorolja rá. Egyszóval Henrik Vanger kiváló manipulátornak
bizonyult. Nyilván meg volt hozzá a gyakorlata, hiszen sok-sok éven keresztül Mikaelnél sokkal
nehezebb embereket kellett megdolgoznia zárt ajtók mögötti vezetőségi üléseken. Csak a véletlenen
múlt, hogy nem ő lett Svédország egyik vezető nagyiparosa.
Mikael mindenesetre azt a következtetést vonta le az eddigiekből, hogy Henrik Vanger nyilván azt
szeretné, ha ő, Mikael megtenne valamit, amihez az öregnek semmi kedve nincsen. Mindössze azt
kellett kiderítenie, mi ez a valami, mert utána szépen nemet mondhat rá, és akkor talán még a délutáni
vonatot is eléri.
– Sajnálom, nincs több egyezkedés – felelte Mikael. Az órájára nézett. – Húsz
perce vagyok már itt. Harminc percet adok magának, hogy elmondja, mit akar.
Harminc perc múlva taxit hívok és hazamegyek.
Egy pillanatra Henrik Vanger kiesett a jóságos patriarcha szerepéből. Mikael előtt ereje teljében sejlett
fel a régi idők gátlástalan gyáriparosa, pont úgy nézhetett ki, mint annak idején, ha valaki szembe mert
szegülni vele, vagy ha el kellett bánnia valamelyik csökönyös fejű, fiatal vezetőségi taggal, de aztán
hamar kesernyés mosolyra görbült a szája.
– Értettem.
– Pofonegyszerű az egész. Nem kell kitérőket tennie. Mondja meg, hogy mit
akar tőlem, hogy mit tegyek, és abból én már el fogom tudni dönteni, hogy
vállalom-e a munkát vagy sem.
– Más szóval azt akarod mondani, hogy amennyiben nem lennék képes harminc perc alatt meggyőzni
téged, úgy harminc nap sem lenne elég rá.
– Valami olyasmit.
– Csakhogy az én történetem tényleg hosszú és komplikált.
– Egyszerűsítse le, fogja rövidre! Látja, erről szól az újságírás. Huszonkilenc
perce maradt.
Henrik Vanger feltartotta a kezét.
– Elég. Tudomásul vettem. De azért ne essünk túlzásokba, az nem jó taktika.
Szükségem van egy emberre, aki ért a kutatáshoz, kellő kritikával kezeli a
forrásait, képes az önálló gondolkodásra. Egy jó újságíróban mindenféleképpen
meg kell lennie ezeknek az erényeknek. Nagy érdeklődéssel olvastam a
Templomosok című könyvedet, akkor bizonyosodtam meg róla, hogy benned megvannak ezek a
tulajdonságok. Nem hízelgés. Valóban sokat nyomott a latban az is, hogy ismertem
az édesapádat, és tudtam, ki vagy. Ha jól értem a jelenlegi helyzetet, téged a Wenneström-ügy miatt
kirúgtak a lapodtól – vagy legalábbis saját kérésedre otthagytad őket. Ez egyben azt is jelenti, hogy
nincs állásod, és nem kell hozzá túl nagy tehetség, hogy megállapíthassam, valószínűleg nem állsz túl
jól anyagilag.
– Így aztán maga jól kihasználhatja szorult helyzetemet, ezt akarja mondani?
– Nem kizárt. De hallgass meg, Mikael!… Nem baj, ha Mikaelnek szólítalak?…
Nem akarlak hazugságokkal traktálni és összehordani mindenféle ócska
ürügyet. Öreg vagyok én már az ilyesmihez. Ha nem tetszik, amire készülök,
nyugodtan mondd meg, hogy menjek a pokolba a nagyszerű ötletemmel. És én
akkor keresek valaki mást, aki hajlandó nekem dolgozni.
– Ühm, és mi lenne a feladatom?
– Mennyire ismered a Vanger családot? Mikael széttárt karokkal válaszolt.
– Na igen, hát körülbelül annyira, amennyit sikerült róla elolvasnom a neten
azóta, hogy Frode úr hétfőn felhívott. A maga idejében a Vanger-csoport az
ország egyik legjelentősebb ipari konszernjének számított, ma már nem olyan
számottevő. Martin Vanger a vezérigazgató. Jó, tudok még ezt-azt, de hova
akar kilyukadni?
– Martin… Martin jó ember, de mindig szeretett a kisebb ellenállás felé haladni.
Az ilyen vezető nem a legmegfelelőbb egy válságban levő konszern élén.
Modernizálni szeretne, kisebb területekre szakosodni – ez önmagában helyes
elképzelés – , de nem képes keresztülvinni a terveket, és a pénzügyi
kérdésekkel még gyatrábban bánik. Huszonöt évvel ezelőtt a Vanger-konszern
komoly riválisa volt a Wallenberg-érdekcsoportnak. Negyvenezer
alkalmazottunk volt szerte az országban. A Vanger-vállalatok munkahelyeket
biztosítottak és jelentős bevételeket egész Svédország számára. Mára ezek a
munkahelyek átköltöztek Koreába vagy Brazíliába. Az alkalmazottaink száma
alig haladja meg a tízezret, s hacsak Martin meg nem táltosodik, hamarosan
lent leszünk ötezer főnél, akik közül gyakorlatilag mindenki a termelési
ágazatban dolgozik, kisüzemekben. Ha másképp akarom megfogalmazni, azt is
mondhatnám, hogy a Vanger-konszern nemsokára a történelem
szemétdombján fog kikötni.
Mikael bólintott. Henrik Vanger összefoglalása nagyjából megegyezett azzal, amit korábban a
számítógép előtt ülve kibogarászott.
– A Vanger-konszern a mai napig egyike az ország ritkaságszámba menő
családi vállalatainak. Valamivel több mint harminc családtag vesz részt a
vállalat vezetésében, illetve finanszírozásában, mindannyian kisebbségi
résztulajdonosok különböző arányban. Mindig ebben a felállásban rejlett a
konszern ereje, ugyanakkor a sebezhetősége is.
Henrik Vanger itt hatásszünetet tartott, majd nagy nyomatékkal a következőket mondta:
– Mikael, később megkérdezhetsz bármit, most mindössze arra kérlek, higgyél
nekem, amikor azt mondom, hogy én a Vanger család tagjainak többségét
egyszerűen megvetem. Családom többnyire rablókból, zsugori, nagyképű és a
feladataik betöltésére teljességgel alkalmatlan alakokból áll. Harmincöt éven át
vezettem a vállalatot – majdnem egész idő alatt állandóan csatát kellett
vívnom a többiekkel. Nem a konkurens vállalatok és nem is az állam, hanem
ők, a rokonaim voltak legnagyobb, kibékíthetetlen ellenségeim.
Itt rövid szünetet tartott.
– Azt mondtam, ugye, az előbb, hogy két dologgal bíználak meg. Egyrészt
szeretném, ha megírnád a Vanger család történetét. Az egyszerűség kedvéért
nevezhetnénk ezt az én életrajzomnak is. Nem jámbor olvasmánynak készülne,
az biztos. Egy gyűlöletről, viszályokról és telhetetlen kapzsiságról szóló
családtörténet lenne. Az összes naplómat és minden tulajdonomban levő
dokumentumot a rendelkezésedre bocsátok. Szabad bejárást kapsz legbelsőbb
gondolataimba,
válogatás nélkül közreadhatsz minden piszokságot, amit találsz. Jó okom van azt feltételezni, hogy
ennek a történetnek a fényében Shakespeare drámái könnyed, szórakoztató családi olvasmánynak
tűnnek majd.
– De… miért…?
– Hogy miért akarom megjelentetni a Vanger család botránykrónikáját? Vagy miért kérlek rá téged,
hogy megírd?
– Azt hiszem, mindkét kérdésre szívesen kapnék válasz.
– Hogy őszinte legyek, nem izgat különösebben, hogy megjelenik-e majd a
könyv vagy sem. De a történetet most már épp ideje papírra vetni. Ha egyetlen
példány létezik majd belőle, amit átadsz a Királyi Könyvtárnak, nekem úgy is jó.
Az a fontos, hogy hozzáférhető legyen a külvilág számára, ha meghalok. Hogy
mi motivál? A magyarázatom a létező legegyszerűbb: a bosszúvágy.
– Kin akar bosszút állni?
– Nem kell hinned nekem, de én mindig igyekeztem becsületes ember maradni
nagytőkés gyáriparosként is. Büszkeséggel tölt el, hogy nevemhez az évtizedek
során a szavahihetőséget, egy ígéreteit megtartó férfi figuráját kapcsolták.
Soha nem vettem részt politikai játszmákban. Mindig szívesen ültem
tárgyalóasztalhoz a szakszervezetekkel. Még Tage Erlander tiszteletét is
sikerült kivívnom annak idején. Számomra az etika volt a legfontosabb;
emberek ezreinek megélhetéséért vállaltam felelősséget, gondját viseltem az
alkalmazottaimnak. Martinnak, bár mi ketten teljesen más emberek vagyunk,
ehhez a kérdéshez érdekes módon hasonló a hozzáállása. Ő is mindig
igyekezett helyesen cselekedni. Lehet, hogy nem minden alkalommal jártunk
sikerrel, de mindent összevetve nincs sok szégyenkeznivalóm.
– Sajnos, mi azonban ritka kivételnek számítunk a családban Martinnal –
folytatta Henrik Vanger. – Több oka is van annak, hogy a Vanger-konszern
mára a tönk szélére került, de az egyik legfontosabb ezek közül az az elvakult
kapzsiság, amely annyira jellemző a családtagjaimra. Ha elvállalod a feladatot,
később elmesélem részletesen, hogyan taszították a céget együttes erővel a
mocsárba.
Mikael elgondolkozott.
– Rendben. Én sem akarok hazudni. Egy ilyen könyv megírása hónapokba telik. Nekem sem kedvem,
sem erőm nincs ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam.
– Szerintem rá tudlak beszélni.
– Azt erősen kétlem. De azt mondta, hogy két feladatom lenne. Ez volt az ürügy, mi az igazi kérés?
Henrik Vanger nehézkesen felállt, és odament az íróasztalhoz Harriet Vanger fényképéért. Aztán Mikael
elé tette a képet.
– A családtörténet megírásának oka igazából az, hogy szeretném, ha egy újságíró szemével ismernéd
meg a családtagokat, ráadásul a feladat alibit biztosít a számodra, zavartalanul kotorászhatsz a család
múltjában. A valódi óhajom nem más, mint hogy megfejts egy rejtélyt. Ez lenne tehát a feladatod.
– Egy rejtélyt?
– Harriet, mint mondtam, a bátyám, Richard Vanger fiának a lánya. Öten
voltunk testvérek, Richard a legidősebb, ő 1907-ben született. Én vagyok a
legfiatalabb, 1920-as születésű. Nem értem, hogy engedhette a jóisten, hogy
ez a seregnyi gyerek…
Henrik Vanger néhány másodpercre elvesztette a fonalat, a gondolataiba merült. Aztán összeszedte
magát, és újra Mikaelhez fordult.
– Hadd meséljek a bátyámról, Richard Vangerről. Legyen ez egy kóstoló a
családi krónikából.
Kávét töltött magának, és Mikaelt is megkínálta.
– 1924-ben, tizenhét évesen Richard fanatikus nacionalista volt, zsidógyűlölő, s
mint ilyen belépett a Svéd Nemzetiszocialista Szabadságszövetségbe,
Svédország
egyik legelső náci szervezetébe. Hát nem óriási, hogy a náciknak mindig sikerült beilleszteniük a
szabadság szót a propagandájukba?
Henrik Vanger újabb fényképalbumot halászott elő, és felütötte egy helyen.
– Íme Richard, Birger Furugård állatorvos társaságában, aki nem sokkal ezután
a harmincas évek nagy náci mozgalmának, az úgynevezett Furugård-
mozgalomnak az élére állt. De Richard nem érte be ennyivel. Néhány évvel
később tagja lett az SFKO-nak, Svédország Fasiszta Rohamszervezetének, ott
ismerkedett össze Per Engdahllal és más egyénekkel, akik tevékenykedésükkel
szégyent hoztak a nemzetre.
Henrik Vanger lapozott egyet az albumban. Az egyik fotón Richard Vanger állt egyenruhában.
– 1927-ben – apánk akarata ellenére – beállt a hadseregbe, és a harmincas
évek folyamán nagyjából végigjárta az összes náci szervezetet az országban.
Azokban az időkben, ha valahol felütötte fejét valamilyen beteg lelkületű
szervezkedés, és a nyomában megalakult egy csoport vagy párt, mérget
vehetett rá az ember, hogy a bátyám neve rajta volt a taglistán. 1933-ban
létrejött a Lindholm-mozgalom, vagyis a Nemzetiszocialista Munkáspárt.
Mennyire vagy jártas a svéd nácizmus történetében?
– Történész nem vagyok, de olvastam néhány könyvet.
– 1939-ben kitört a második világháború, nem sokra rá megkezdődött a téli
háború Finnország és a Szovjetunió között. A Lindholm-mozgalom aktivistái
közül sokan önkéntesként vettek részt a finnországi harcokban. Richard köztük
volt; ekkor már a svéd hadsereg századosaként. 1940 februárjában esett el,
nem sokkal a moszkvai békekötés előtt. A náci mozgalom mártír halottja lett,
egy roham-csapatot is elneveztek róla. Sőt, Richard Vanger elestének
évfordulóján mind a mai napig összesereglik egy csapatnyi tökfej az egyik
stockholmi temetőben, hogy tisztelegjenek a mártír emlékének.
– Értem.
– 1926-ban tizenkilenc éves volt. Gyakran találkozgatott egy Margareta nevű
nővel, egy Falunban élő tanár leányával. Elsősorban politikai elkötelezettségük
ürügyén találkoztak egymással, de aztán viszonyuk lett, ebből született meg
fiuk, Gottfried 1927-ben. Richard a fiú születésekor elvette Margaretát
feleségül. A harmincas évek első felében bátyám idehozta a feleségét és a fiát
Hedestadba, miközben ő maga Gävlében állomásozott a sereggel.
Szabadidejében körbeutazta az országot, szolgálta a nácizmus ügyét, mint
valami misszionárius. 1936-ban súlyosan összekülönbözött apámmal, aminek
az lett a következménye, hogy apám megvont tőle minden anyagi támogatást.
Onnantól kezdve magáról kellett gondoskodnia. Családjával együtt
Stockholmba költözött, s ott élt viszonylagos szegénységben.
– Nem volt pénze?
– A konszernben a rá eső örökséget zárolták. Nem adhatott el belőle semmit.
Hozzátartozik a dologhoz, hogy Richard kegyetlen zsarnokként viselkedett
otthon is. Verte a feleségét, bántalmazta gyermekét. Gottfried elnyomott,
megfélemlített kisgyerekként nevelkedett. Tizenhárom éves volt, amikor apja
elesett; azt hiszem, az lehetett Gottfried életének addigi legboldogabb napja.
Apámnak megesett a szíve az özvegyen és a gyermeken, a gondjába vette
őket. Beköltöztette Margaretát és Gottfriedet egy hedestadi lakásba, és
elfogadható életfeltételeket biztosított a számukra.
– Ha azt mondjuk, hogy Richard képviselte a család sötét, fanatikus oldalát,
akkor Gottfried maga volt a megtestesül tunyaság. Tizennyolc éves korában
vettem magamhoz, hiszen mégiscsak halott bátyám fiáról volt szó. Jusson
azonban eszedbe, hogy nem volt túl nagy korkülönbség közöttünk. Mindössze
hét évvel
voltam idősebb nála. Én már akkor a konszern vezetőségében ültem. Nem volt kérdés, ki veszi át apám
után az irányítást. Gottfriedre mindeközben úgy tekintett a család, mint valami jöttmentre.
Henrik Vanger gondolkodott egy kicsit.
– Apám nem nagyon érzett rá, hogyan viselkedjen az unokájával. Én viszont
ragaszkodtam hozzá, hogy tegyünk érte valamit. Munkát adtam neki a cégen
belül. Ez már a háború után történt. Bizonyára minden tőle telhetőt megtett,
hogy rendesen végezze el a feladatait, de semmire nem bírt odafigyelni.
Hanyag ember volt, egy mulatozó nőcsábász, aki időnként nagyon sokat ivott.
Nehéz pontosan megfogalmaznom, mit éreztem iránta. Nem volt hitvány
ember, de a végtelenségig megbízhatatlan. Nekem is nagyon sokszor okozott
keserves csalódást. Ahogy teltek az évek, kemény alkoholista lett, és 1965-ben
vízbe fulladt. Itt a Hedeby-sziget túloldalán történt a baleset, ott építtetett
magának egy házikót, ahova időről időre visszavonult iszogatni.
– Ő lenne tehát Harriet és Martin apja? – kérdezte Mikael, és a tálalóasztalkán álló fényképre mutatott.
Akarata ellenére be kellett ismernie, hogy az öreg elbeszélése kezdett izgalmassá válni.
– Úgy van. Az 1940-es évek végén Gottfried találkozott egy Isabella Koenig
nevű nővel. A fiatal német lány a háború után költözött Svédországba. Isabella
gyönyörű nő volt – ezzel azt akarom mondani, hogy az fajta ragyogó szépség
volt az övé, mint Greta Garbóé vagy Ingrid Bergmané. Harriet inkább Isabella
génjeit örökölhette, mint Gottfriedét. Mint a fényképen is látszik, már tizennégy
évesen nagyon szép kislány volt.
Mikael és Henrik most együtt vizsgálták meg a képet.
– Hadd folytassam tehát. Isabella 1928-ban született, és még életben van ő is.
Tizenegy éves volt, amikor kitört a háború. Képzeld csak el, milyen lehetett
kamasznak lenni Berlinben a szüntelen bombázások idején! Szerintem, amikor
végül partra szállt Svédországban, az olyan érzés lehetett, mint megérkezni a
földi Paradicsomba. Sajnálatos módon azonban sok tulajdonsága egyezett
Gottfriedéivel, szórta a pénzt, állandóan partikra járt. Ő és Gottfried inkább
ivócimborái lettek végül egymásnak, házastársakként szinte
működésképtelenek voltak. Isabella gyakorta úton volt belföldön és külföldön
egyaránt, felelőtlen életet élt. Ez természetesen nyomot hagyott a gyerekek
neveltetésén is. Martin 1948-ban született, Harriet 1950-ben. Gyerekkoruk
egyetlen nagy káoszként jellemezhető. Anyjuk állandóan magukra hagyta őket,
apjuk egyre mélyebbre süllyedt alkoholizmusában.
– 1958-ban nem bírtam tovább, közbeléptem. Gottfried és Isabella bent laktak
a városban – kikényszerítettem, hogy költözzenek ide a szigetre. Elegem volt
már, és meg akartam végre szakítani ezt az ördögi kört. Martinnal és Harriettel
ez idő tájt gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkozott egyik szülő sem.
Henrik Vanger az órájára pillantott.
– Mindjárt lejár a harminc percem, de nemsokára befejezem a történetet. Kaphatok egy kis
hosszabbítást?
Mikael bólintott.
– Folytassa.
– Rövidre fogom. Én gyermektelen voltam – micsoda drámai kontrasztban áll ez
bátyáim és a többi családtag sorsával, akik mintha megszállottan azon
dolgoztak volna, hogy leszármazottaik által fennmaradhassanak a Vangerek!
Gottfried és Isabella tehát ideköltöztek, de házasságuk felbomlóban volt. Egy
év sem telt bele, és Gottfried áttelepült a sziget túloldalán álló házikójába.
Hosszú heteket töltött ott egyedül, s csak akkor költözött be Isabellához, ha
nagyon lehűlt az idő. Martint és
Harrietet én vettem gondozásba, s mondhatom, soha meg nem született gyermekeim helyett
gyermekeimként szerettem őket.
– Martin… hát az igazat megvallva, ifjúkorában éveken át rettegtem, hogy apja
nyomdokába lép. Szelíd, zárkózott és töprengő fiú volt, ugyanakkor nagyon
bájos és lelkes tudott lenni. A kamaszévek nehézségeiből, úgy tűnt, végre
sikerül kilábalnia, amikor elkezdte az egyetemet. Mert hát… igen, mindennek
ellenére mégiscsak ő lett a Vanger-konszern maradékának a vezérigazgatója.
– És Harriet? – kérdezte Mikael.
– Harriet volt a szemem fénye. Mindent megtettem, hogy biztonságban érezze
magát nálam, hogy növeljem az önbizalmát. Nagyon jól megértettük egymást.
Úgy tekintettem rá, mint a saját lányomra, sokkal bensőségesebb volt a
viszonya velem, mint a szüleivel. Tudod, Harriet nagyon különös kislány volt, a
bátyjához hasonlóan zárkózott gyerek. Tinédzserkorában buzgó vallásosság
szállta meg, ezzel aztán végképp kilógott a családból. De nyilvánvalóan
roppant tehetséges is volt és őrülten intelligens. Belőle nem hiányzott az a
morális tartás sem, amelyet az egész rokonságban hiába keresne az ember.
Amikor tizennégy-tizenöt éves lett, szent meggyőződésem volt, hogy bátyjával
és az összes középszerű unokatestvéremmel, valamint bátyáim gyerekeivel
szemben neki bezzeg megadatott az az erő és tudás, amellyel egy nap majd
elirányíthatná a Vanger-konszernt, vagy legalábbis kulcsszerepet játszhatna a
cégcsoport irányításában.
– És aztán mi történt?
– Most érkeztünk el a felkérés valódi okához. Tudniillik arra szeretnélek
megkérni, Mikael, hogy derítsd ki, melyik családtag gyilkolta meg Harriet
Vangert. Hozzátenném, hogy ez a családtag a gyilkosság óta eltelt közel
negyven év alatt mindent megtett azért, hogy engem módszeresen
kikészítsen, vagyis az őrületbe kergessen.
ÖTÖDIK FEJEZET
December 26., csütörtök
Beszélgetésük kezdete óta Henrik Vanger most először tett említést valamiről, ami aztán tényleg
megdöbbentette Mikaelt. Kénytelen volt megkérni az öreget, hogy ismételje el, amit mondott. Meg akart
róla bizonyosodni, hogy mindent jól hallott. Az interneten talált cikkek közül egyik sem utalt a Vanger
családban esett gyilkosságra.
– 1966. szeptember 22-én történt. Harriet tizenhat éves volt, éppen csak
elkezdte a második osztályt a gimnáziumban. Az a szombat életem
legborzalmasabb napja lett. Annyiszor végiggondoltam már az aznapi
eseményeket, hogy szinte percre pontosan be tudnék számolni róluk – kivéve
arról az egyről, a legfontosabbról.
Kezével félkörívet írt le a levegőben.
– A család nagy része ebben a házban tartózkodott. Az évente egyszer
esedékes nagy családi vacsora zajlott. Ilyenkor szoktak találkozni a Vanger-
konszern résztulajdonosai, hogy megbeszéljék üzleti ügyeiket.
Még a nagyapám teremtette a siralmas hagyományt; a vacsorák szinte kivétel nélkül szégyenteljes
marakodással értek véget. 1980-ban fejeződött be a közös üzleti vacsorák korszaka. Martin egyik
pillanatról a másikra úgy döntött, hogy a céget érintő megbeszélésekre attól kezdve a rendes vezetőségi
értekezleteken kerítenek sort. Élete legjobb döntése volt. Csaknem húsz éve nem gyűlt már össze a
család ilyen eseményre.
– Azt mondta, hogy Harriet meggyilkolása…
– Várj, hadd mondjam el, mi történt! Szombat volt, ünnepnap, gyereknapi felvonulás a hedestadi
sportklub szervezésében. Harriet napközben a városban járt pár barátjával, hogy megnézzék az ünnepi
menetet. Délután kettő után ért haza a szigetre. A vacsora ötkor kezdődött, a többi fiatal családtaggal
együtt ő is hivatalos volt rá.
Henrik Vanger felállt és az ablakhoz ment. Intett Mikaelnek, hogy lépjen közelebb.
– Tizennégy óra tizenöt perckor, néhány perccel Harriet megérkezése után
tragikus baleset történt kint a hídon. Egy Gustav Aronsson nevű férfi, az
Östergården birtok gazdája – Östergården egyébként itt fekszik nem messze
tőlünk, a sziget belsejében – a hídra kanyarodás közben gépkocsijával
frontálisan összeütközött egy tartályautóval. A tartályautó a szigetre szállított
fűtőolajat. A baleset pontos körülményeit sosem sikerült kideríteni. Mindkét
irányban elég jók a látásviszonyok, az viszont biztos, hogy a sofőrök mind a
ketten túl gyorsan hajtottak, ez okozhatta a katasztrófát. A tartálykocsi
vezetője az ütközést elkerülendő ösztönösen elrántotta a kormányt, belehajtott
a híd korlátjába és felborult. Úgy állt meg keresztben a hídon, hogy a hátsó
része lelógott a hídról a másik oldalon… egy kidöntött fémoszlop dárdaként
fúrta át a tartályt, amiből spriccelni kezdett a gyúlékony olaj. Gustav Aronsson
eközben be volt szorulva összepréselődött kocsijába, és üvöltött fájdalmában.
A tartálykocsi vezetője is megsérült, de legalább ki tudott kászálódni a
vezetőfülkéből.
Az öregember itt megállt, és visszaült a helyére.
– A balesetnek voltaképp nem sok köze volt Harriethez. Különös módon később
mégis fontossá vált. Teljes volt a zűrzavar, a helyszínre siető emberek
megpróbáltak segíteni. Csakhogy tűzveszély fenyegetett, a legmagasabb fokú
riasztás volt érvényben. Egymás után érkezett ki a rendőrség, a mentők, a
katasztrófavédelem, a tűzoltóság és a tömegtájékoztatás, persze mindannyian
a szárazföldi oldalon sorakoztak fel. Mi a szigetről a helyszínre rohantunk, és
minden erőnkkel megpróbáltuk kiszabadítani Aronssont a roncsok közül. Súlyos
sérüléseket szenvedett, és nagyon nehéz volt hozzáférnünk.
– Megpróbáltuk puszta kézzel kihúzni, de nem ment. Ki kellett vágni onnan. A
baj csak az volt, hogy nem használhattunk semmi olyan eszközt, amiből
esetleg szikra pattan; hisz ott álltunk egy felborult tartályautóból kiömlött
olajtenger közepén. Ha felrobban, mi is ott pusztulunk. Ugyanakkor hosszú
időbe telt, míg segítséget kaphattunk a túloldalról, mivel a tartálykocsi a híd
teljes szélességében elállta az utat, átmászni rajta pedig egy bomba
megmászásának a kockázatával ért volna fel.
Mikaelnek egyfolytában az volt az érzése, hogy az öreg egy jól begyakorolt, remekül szerkesztett
történetet mesél – így akarja még jobban felkelteni vendége érdeklődését. Meg kellett hagyni, Henrik
Vanger valóban kiváló elbeszélő volt, könnyen rabul ejtette hallgatóságát. Mikael viszont még mindig
nem tudta elképzelni, hova fog kilyukadni ezzel a történettel az öreg Vanger.
– A baleset jelentősége az én elbeszélésem szempontjából annyi, hogy a hidat
ezek után egy teljes napra lezárták. Vasárnap estére sikerült csak
kiszivattyúzniuk az olaj maradékát a tartályból, ezután már elvontathatták a
tartályautót, és megnyithatták az utat az átkelőforgalom előtt. Az addig eltelt
huszonnégy óra alatt Hedeby-sziget gyakorlatilag el volt vágva a külvilágtól. Az
egyetlen közlekedési eszköz egy tűzoltóhajó volt, ezt a sziget innenső oldalán
található csónakkikötő és a templom alatti régi halászkikötő között állították
forgalomba, az első órákban kizárólag a mentési munkálatokban részt vevő
személyzet számára. Csak valamikor késő este kezdett el magánszemélyeket
szállítani a sziget és a szárazföld között. Érted, hogy ez mit jelent?
Mikael bólintott.
– Gondolom, Harriettel itt a szigeten történhetett valami, és a gyanúsítottak nyilván azok közül kerülnek
ki, akik akkor a szigeten voltak. A „bezárt szoba rejtélye” ismétlődik meg egy szigeten?
Henrik Vanger kesernyés mosolyra húzta száját.
– Mikael, nem is hiszed, mennyire igazad van. Én is olvastam ám annak idején
Dorothy Sayerst. Ami biztos: Harriet körülbelül tíz perccel kettő után ért vissza
szigetre. Ha mindenkit beleszámolunk, gyerekeket és élettársakat is, körülbelül
negyven vendég érkezett hozzánk aznap. A személyzettel és az ittlakókkal
együtt összesen hatvannégy fővel számolhatunk. Közülük néhányan – azok,
akik éjszakára is maradni kívántak – éppen berendezkedtek a környező
házakban, illetve a vendégszobákban.
– Harriet korábban az út túloldalán lakott az egyik villában, de mint említettem,
sem Gottfried, a papája, sem a mamája, Isabella nem volt jó állapotban. Látván
Harriet örökös kínlódását, valamint azt, hogy mennyire nem tud a
tanulmányaira összpontosítani, megengedtem neki, hogy ideköltözzön a
házamba. Ez 1964-ben történt, tizennégy éves korában. Isabella valószínűleg
örült neki, hogy egy gonddal kevesebb hárult rá. Harriet kapott egy szobát az
emeleten, és az utolsó két évben itt lakott. Azon a napon tehát idejött haza.
Tudjuk, hogy útközben összefutott Harald Vangerrel az udvaron, váltottak is
néhány szót. Harald az egyik bátyám. Azután feljött hozzám ebbe a szobába,
és beköszönt. Azt mondta, szeretne majd beszélni velem. Abban a percben
nem volt rá érkezésem, mert más családtagokkal
tárgyaltam, de Harriet kérése sürgetőnek tűnt, s én megígértem, hogy nemsokára átmegyek hozzá a
szobájába. Harriet biccentett és kiment az ajtón, ott azon. Akkor láttam utoljára. Néhány perccel később
óriási csattanás hallatszott a hídról, és az ütközés nyomán kitört kavarodásban minden a feje tetejére állt,
s a nap hátralevő részében mit sem enyhült a helyzet.
– Hogyan halt meg?
– Várj csak, nem olyan egyszerű! Muszáj időrendben végigmondanom. A
karambolt követően az emberek bárhol voltak, otthagytak csapot-papot,
rohantak a baleset helyszínére. Én magam… ha szabad ilyet mondanom,
azonnal átvettem a parancsnokságot. Lázasan tevékeny órák következtek.
Tudomásunk van arról, hogy Harriet lejött a hídhoz rögtön a karambol után –
többen is látták őt –, de a robbanásveszély miatt megkértem mindenkit, aki
nem vett tevőlegesen részt Gustav Aronsson kimentésében, hogy menjen el az
autóroncs közeléből. Öten maradtunk ott. Én, a bátyám, Harald, egy Magnus
Nilsson nevű férfi, aki nálam dolgozott a gazdaságban, egy munkás a
fatelepről, Sixten Nordlandernek hívták, a halászkikötőnél volt különben a háza,
és végül egy Jerker Aronsson nevű fiatal fickó. Jerker mindössze tizenhat éves
volt, szívem szerint elküldtem volna onnét, de ő volt annak az autóban rekedt
szerencsétlen Gustav Aronssonnak az unokaöccse. Östergårdenből indult a
városba biciklin alig néhány perccel a baleset után.
– Tizennégy óra negyven perc körül Harriet a konyhában volt. Megivott egy pohár tejet, és váltott
néhány szót a szakácsnőnkkel, Astriddal. Az ablakon át nézték a felfordulást a hídon.
– Tizennégy óra ötvenöt perckor Harriet áthaladt az udvaron, ekkor többek
között az anyja, Isabella is látta őt, de nem beszéltek egymással. Pár perccel
később Harriet összetalálkozott Otto Falkkal, a hedebyi templom lelkészével.
Abban az időben a lelkész háza ott állt, ahol most Martin Vanger új villája. Azt
akarom csak mondani, hogy a lelkész is a híd innenső oldalán lakott. Influenzás
volt, és a karambol pillanatában még otthon aludt az ágyában. Később
riasztották, és most útban volt a híd felé. Harriet megállította, szeretett volna
beszélni vele, de a lelkész intett neki, hogy nagyon siet. Otto Falk látta utoljára
életben Harrietet.
– Hogy halt meg?
– Nem tudom – felelte Henrik Vanger elgyötört tekintettel. – Aronssont csak
valamikor öt óra tájban sikerült kiszednünk az autóból – egyébként súlyos
sérülésekkel, de túlélte a balesetet –, és valamivel hat után lefújták a
tűzveszélyt is. A sziget ezután is le volt zárva, de lassan helyreállt a rend.
Harriet eltűnésére csak akkor figyeltünk fel, amikor nyolckor hozzákezdtünk a
késői vacsorához. Az egyik unokatestvérét küldtem fel érte, de a lány
hamarosan azzal tért vissza, hogy Harriet nincs a szobájában. Nem
foglalkoztatott a dolog, arra gondoltam, biztosan sétálni ment, és nem kapta
meg az üzenetet a későbbre tolt vacsoraidőről. Az este folyamán különféle
vitákba bonyolódtam néhány rokonnal. Másnap reggel végül, miután Isabella
sem találta Harrietet, hogy megbeszélhessen vele valamit, rá kellett
döbbennünk, hogy senki nem tudja, hol van, és az előző nap délutánja óta nem
is látta senki. Henrik Vanger széttárta karját.
– Harriet Vanger nyomtalanul eltűnt.
– Eltűnt? – ismételte el Mikael.
– Ennyi év alatt sem sikerült egyetlen parányi nyomra bukkanunk.
– Tehát eltűnt… De honnan veszi, hogy meggyilkolta valaki?
– Logikus következtetés. Egy ember eltűnésének négy oka lehet. Saját elhatározásból tűnt el az illető, és
azóta is rejtőzködik. Halálos balesetet szenvedett. Öngyilkos lett. Vagy bűntény áldozata lett.
Mindegyik lehetőséget végiggondoltam.
– És mindezek után úgy véli, hogy valaki az életére tört. Miért?
– Azért, mert egyedül ez a megoldás illik a képbe – felelte Henrik Vanger, és
feltartotta a mutatóujját. – Kezdetben abban reménykedtem, hogy megszökött.
De ahogy teltek a napok, világossá vált, hogy nem ez a helyzet. Mert hogy is
lett volna képes egy tizenhat éves kislány, még ha olyan furfangos is, elrejtőzni
hosszú napokon keresztül anélkül, hogy felfedeznék? Honnan lett volna pénze
rá? És ha talált volna is munkát, adószám és címbejelentés nélkül azt sem
oldhatta volna meg.
Henrik Vanger most felemelte a középső ujját is.
– A másik feltételezésem természetesen az volt, hogy baleset érte. Megkérhetlek rá, hogy menj az
íróasztalhoz, és húzd ki a legfelső fiókot? Találsz ott egy térképet.
Mikael odament az asztalhoz, elővette a térképet, és kiterítette a tálalóasztalon. A szabálytalan alakú
Hedeby-szigetet látta maga előtt. A sziget hossza körülbelül három kilométer volt, a legnagyobb
szélessége másfél kilométer, nagy részét erdő borította. A lakott területek a híd és a csónakkikötő körül
helyezkedtek el, feltüntették Östergårdent is a sziget keleti felében, azt a gazdaságot, ahonnan a
szerencsétlenül járt Aronsson azon a végzetes szeptemberi napon elindult autójával.
– Ne feledkezz meg róla, hogy Harriet nem hagyhatta el a szigetet! – mondta
Henrik Vanger nyomatékkal a hangjában. – Itt, a Hedeby-szigeten ugyanúgy
meghalhat az ember valamilyen baleset következtében, mint bárhol másutt.
Például belecsaphat a villám – de aznap nem volt vihar. Vagy agyontaposhatja
egy ló, beleeshet egy kútba, lezuhanhat egy hasadékba. Száz meg száz módon
történhet baja bárkinek. Sorra vettem mindet, ami eszembe jutott.
Az öreg hüvelykujja következett.
– Van azonban egy bökkenő, és ez a harmadik esetben is érvényes – tudniillik,
ha a kislány mégis öngyilkosságot követett volna el, a testnek itt kellene lennie valahol
ezen a jól behatárolható területen.
Henrik Vanger kezével a térképre csapott.
– Eltűnését követően átfésültettük a szigetet. A kutatásban részt vevők
feltúrtak minden árkot, minden szántóföldet, minden szakadékot
végigvizslattak, bekukucskáltak minden fagyökerek alatt rejtőző üregbe.
Ezenkívül lenéztünk minden kút fenekére, átkutattuk az összes épületet, a
kéményeket, melléképületeket és padlászugokat.
Az öregember most kipillantott a sötétbe. Hangja elhalkult, bensőségesebbé vált.
– Az ősz folyamán folytattam a keresést, pedig már mindenki más feladta. Ha
éppen nem a munkámmal kellett foglalkoznom, sétákat tettem a szigeten,
bejártam keresztbe-kasul. Eljött a tél anélkül, hogy bármit találtunk volna.
Tavasszal folytattam a nyomozást, miközben egyre értelmetlenebbnek
éreztem. Nyárra
felvettem három tapasztalt erdőkerülőt, ezek három kopó segítségével újra átkutatták a szigetet.
Négyzetméterről négyzetméterre fésülték át minden szegletét. Ezen a ponton már megfordult a
fejemben, hogy valaki megölte. Az erdőkerülők tehát valójában a lány sírját keresték, ahová gyilkosa
eltemette. Három hónapig folyt a munka. Eredménytelenül. Harriet köddé vált.
– Azért nekem volna még ötletem – vetette közbe Mikael.
– Halljuk!
– Éppenséggel vízbe is fúlhatott, véletlenül vagy önszántából. Egy szigeten vagyunk, a víz pedig elrejt
mindent.
– Van benne igazság. De nem tartom valószínűnek. Gondolj csak bele:
amennyiben Harriet baleset folytán fulladt vízbe, annak nyilván a falu
közelében kellett történnie. Vedd figyelembe, hogy az aznapi zűrzavar a hídon
évtizedek óta a legdrámaibb esemény volt a Hedeby-szigeten! Aligha
elképzelhető, hogy egy kíváncsi tizenhat éves lány ilyenkor a sziget túloldalán
sétafikál.
– Ennél azonban még fontosabb – folytatta Henrik Vanger –, hogy ezen az
oldalon, a kis szorosban nincsenek erős áramlások. Akkor ősszel északi-
északkeleti szél fújt, mint általában. Ha ilyenkor valami a vízbe esik, hamar a
felszínre kerül valahol a szárazföldi partvonal mentén, ráadásul jóformán az
egész partszakasz be van építve. Nehogy azt hidd, hogy nem számoltunk ezzel
a lehetőséggel! Kutatóhorgonnyal jártuk végig az összes helyet, ahol vízbe
eshetett. A hedestadi búváregyesülettől is felkértem néhány fiatalt. Egész
nyáron a szoros medrét kutatták, lent a fenéken és a part mentén… hiába.
Biztos vagyok benne, hogy megtaláltuk volna a vízben, ha tényleg ott van.
– Miért, máshol nem történhetett meg? Jó, a híd le volt zárva, de a sziget és a szárazföld közötti szakasz
elég rövid. Nem lehet, hogy esetleg átúszott vagy átevezett a túloldalra?
– Szeptember vége felé járt, a víz nagyon lehűlhetett már. Nehéz elképzelnem,
hogy Harrietnek a felfordulás kellős közepén pont úszni támadt kedve. De ha
mégis, akkor egészen biztosan észrevették volna. A hídon legalább egy tucat
ember tartózkodott, a híd túloldalán, a szárazföldön pedig vagy két-háromszáz
nézelődő.
– És csónakkal?
– Nem, nem. Aznap – mint azt megszámolták – tizenhárom csónak volt a
szigeten. A legtöbbet partra vonták. Lent a csónakkikötőben általában hét hajó
állt, ötöt már partra vontak addigra, két ladik még a vízen volt. A lelkészlak
alatt egy csónak a parton feküdt, egy a vízen. Odaát Östergårdennél is volt egy
motorcsónak és egy ladik. Az összes csónaknak volt leltári száma, és
mindegyiket a helyén találták. Ha Harriet tényleg átevezett volna a túlpartra,
akkor természetesen ott kellett volna hagynia a csónakot.
Henrik Vanger most már négy ujját tartotta fel.
– Így tehát egy megoldás maradt, nevezetesen az, hogy Harriet akarata
ellenére távozott. Valaki megölte, és aztán eltüntette a holttestet.
Lisbeth Salander karácsony másnapjának reggelét Mikael Blomkvist nagy feltűnést keltett könyvének
olvasásával töltötte. A Templomosok című, kétszáztíz oldalas munka alcíme a következő volt: Hogyan
koppintsunk a gazdasági újságírók fejére? A Christer Maim tervezte trendi borítón a stockholmi tőzsde
épülete látszott. Christer Maim Photoshoppal dolgozott. A kép szemlélőjének néhány pillanatba telt,
míg rádöbbent, hogy az épület valójában a semmiben lebeg. Egyszerűen nem volt talapzata. A könyv
tartalmára ennél nyilvánvalóbb, hatásosabb utalást nem is adhatott volna a borító tervezője.
Salander megállapította, hogy Blomkvist kiváló stiliszta. Az olvasó érdeklődését végig fenntartó könyv
letisztult nyelvezetével a gazdasági újságírás útvesztőit
elkerülő emberek számára is élvezetessé tette az olvasást. A szerző hangvétele gúnyos volt,
szarkasztikus, de meggyőző.
Az első fejezet hadüzenetnek is beillett – Blomkvist nem sokat hímezett-hámozott. Szerinte a svéd
gazdasági újságírók az addig eltelt húsz év alatt hozzá nem értő, önelégült kifutófiúkká fejlődtek vissza,
akikből teljesen kiveszett a kritikai szemlélet. Az utóbbi következtetés alapjául szolgált az a tapasztalat,
hogy az említett területen dolgozó zsurnaliszták jelentős része újra és újra, minden további nélkül kész
tényként közölte a cégvezetők és brókerek megnyilatkozásait – még akkor is, ha azok egyértelműen
téves és félrevezető információkat tartalmaztak. Az ilyen riporterek tehát vagy annyira naivak és
könnyen becsaphatóak voltak, hogy már önmagában ezért el kellett volna őket bocsátani, vagy – ami
sokkal rosszabb – tudatosan gázoltak a szakma becsületébe, meghazudtolva hivatásuk lényegét, a
kritikus szemléletű oknyomozó riporteri munka alapvetéseit, és a közvélemény helytálló tájékoztatását.
Blomkvist kiemelte, milyen kellemetlen érzés gazdasági újságírónak lennie, amikor állandóan fennáll a
veszélye, hogy egy lapon említik olyan személyekkel, akik miatt szégyenkeznie kell, s akiket valójában
nem is tekint szakmabelinek.
Blomkvist könyvében a gazdasági újságíró feladatait a bűnügyi újságírás, illetve a külföldi tudósítók
munkájával veti össze. Szemléletes hasonlatában bemutatja, mekkora kalamajkát okozna, ha egy
gyilkossági perről szóló tudósításban a riporter a vád által elősorolt adatokat automatikusan valós
információként adná tovább anélkül, hogy tájékoztatna a védelem álláspontjáról, megkérdezné az
áldozat családtagjait, és kialakítana magában egy képet arról, hogy mi hiteles, és mi nem. Blomkvist
szerint ugyanezeknek a szabályoknak kellene érvényesülniük a gazdasági újságírásban is.
A könyv többi része tulajdonképpen nem más, mint az indulatos bevezetőben megfogalmazottak
bizonyítása. Az egyik hosszú fejezetben Mikael Blomkvist hat vezető napilap, valamint három
televíziós gazdasági műsor riportjait vizsgálja. A riportok mind ugyanarról az ismert dotkom cégről
készültek. Idézeteket, összefoglalásokat közöl a tudósítók munkáiból, és aztán összeveti őket a
valósággal. A cég fejlődésének felvázolásakor elősorol néhány alapkérdést, amelyeket egy magára
valamit adó, komoly riporternek mindenképpen fel kellett volna tennie, ám ez a fenti hírközlő cégek
egyik munkatársának sem sikerült. Ravasz leleplezés.
Egy másik fejezet a Telia-részvények forgalomba hozásának körülményeiről szólt – ez volt a könyv
legepésebb, legvagdalkozóbb része, amelyben a szerző alaposan elbánt néhány néven nevezett
kollégával, közöttük egy bizonyos William Borgjal, aki érezhetően jobban bosszantotta, mint bárki más.
A könyv egyik utolsó fejezetében a svéd és a külhoni gazdasági újságírást állítja egymás mellé Mikael
Blomkvist. Leírja, hogyan készítenek a svéd példákhoz hasonló tudósításokat a Financial Times, a The
Economist, valamint pár német lap komoly riporterei a saját hazájukban. Az összevetés után bizony nem
a svéd újságírók kerültek ki győztesen. A záró fejezetben Mikael Blomkvist felvázolja javaslatait,
amelyek elősegíthetnék a változást ebben a tarthatatlan helyzetben. A végszó visszakanyarodik a
bevezetés gondolatmenetéhez:
Ha egy parlamenti tudósító a fenti példákhoz hasonlóan minden mérlegelés nélkül lándzsát törne az
összes ostoba határozat mellett, vagy ha egy politikai újságíró látná el így a feladatát – azt a riportert
kirúgnák az állásából, de legalábbis azonnal áthelyeznék egy olyan területre, ahol nem okozhat súlyos
károkat. A gazdasági szakírók világában viszont érthetetlen módon mégsem ez a
szemlélet érvényesül. Itt – ahelyett, hogy alapos oknyomozó munka folyna, amelynek eredményeit
aztán a szerzők az olvasó elé tárhatják – pojácák aratják le a babérokat. Pedig ezekben a körökben
formálódik a jövő Svédországa is, miközben az újságírószakma iránti bizalom lassan távoli emlék lesz
csupán.
Keserű, szenvedélyes mondatok voltak ezek, nem holmi közhelyek. Salander ezután pontosan értette,
hogyan folyhatott annak idején olyan heves vita a könyvről a Journalisten nevű szakmai orgánumban,
pár gazdasági folyóiratban, és a napilapok vezércikkeiben. Bár mindössze néhány szerzőt idézett a
könyv név szerint, Lisbeth Salandernek jó oka volt azt feltételezni, hogy elég kicsi ahhoz a szakma,
hogy az újságok neve alapján mindenki pontosan felismerje, kikről van szó. Blomkvist elszánt
ellenfeleket szerezhetett magának, ez kétségtelenül megmutatkozott a Wennerström-ügy lezárását
követő kárörvendő megnyilatkozásokban is.
Salander becsukta a könyvet, és szemügyre vette az író profiljáról készült fényképet a hátoldalon. A
férfi sötétszőke haja kissé hanyagul a homlokába lógott, mintha egy szélfuvallat borzolta volna össze,
mielőtt a fényképész elkattintotta a gépet, vagy mintha (és ez valószínűbb magyarázatnak tűnt) Christer
Maim, a borító tervezője igazította volna így azt a sörényt. Mikael Blomkvist gúnyos mosollyal
pillantott a kamerába, valószínűleg vonzó, fiús mosolynak szánta. Elég jóképű férfi. Három hónapos
szabadságvesztés előtt.
– Szevasz, Kalle Blomkvist! – mondta ki hangosan Lisbeth, csak úgy magában. –
Beképzelt egy pasi lehetsz, nincs igazam?
Ebédidő tájt Lisbeth Salander bekapcsolta az iBook-ját, megnyitotta az Eudora levelezőprogramot, s a
következőt írta:
Ráérsz?
Lisbeth Wasp névre hallgatott a programban, szűkszavú levelét a Plague_xyz_666@hotmail.com címre
küldte el. A biztonság kedvéért még ezt az egyszerű üzenetet is PGP-vel titkosította.
Amikor ezzel készen volt, fekete farmernadrágot vett fel, vastag téli cipőt húzott hozzá, egy meleg
garbót, egy sötét színű tengerész-kabátot, fakósárga ötujjas kötött kesztyűvel, és ugyanolyan színű
sapkát, sálat. Ezután kivette a szemöldök- és orrgyűrűit, egy kevés halványrózsaszínű rúzst kent az
ajkára, és végigmérte magát a tükörben. Semmiben sem különbözött egy hétvégi sétafikálótól. Elégedett
volt az öltözékével, megfelelő álcának tűnt. Bátran megkezdhette az expedíciót az ellenség frontvonalai
mögött. Zinkensdamm állomástól az Östermalmstorgig metróval utazott, onnan pedig legyalogolt a
Strandvägenre. Az út közepén sétált, a fasoron, s közben sorra leolvasta a házszámokat. Már majdnem
elérte a Djurgårdsbron hidat, amikor megtorpant, hogy szemügyre vegye a kaput, amit addig keresett.
Átkelt az úttesten, és a bejárattól néhány méterre megállt. Várt.
Megfigyelte, hogy a legtöbb járókelő, aki kimerészkedett egy sétára ebben a karácsony másnapi
hidegben, a víz mellett ballagott a rakparton, míg az épületek tövében a járdán alig kószált egy-két
ember.
Majdnem félóra türelmes várakozás után egy bottal járó idős nő közeledett a Djurgården sziget felől. A
nő megállt, gyanakodva méregette Salandert, aki barátságosan rámosolygott, és udvarias biccentéssel
üdvözölte. A botos hölgy visszaköszönt neki, látszott rajta, hogy igyekszik elhelyezni a fiatal lányt
valahol a fejében. Salander hátat fordított neki, és néhány lépésnyire eltávolodott a kaputól, mintha fel-
alá járkálva várakozna valakire. Mire visszafordult, az öreg hölgy már
elérte a kaput, és lassú mozdulatokkal beütötte a kódot. Salandernek nem volt nehéz leolvasnia a
kombinációt: 1260.
Öt percig várt, aztán odament a kapuhoz. Beütötte a számot, a zár kattant egyet. Lisbeth kinyitotta a
kaput és belépett. Körülnézett a lépcsőházban. A bejárattól valamivel beljebb biztonsági kamerát
szereltek fel. Salander vetett rá egy pillantást, ennél több figyelmet nem is érdemelt a dolog. A kamera a
Milton Securitynél volt beszerezhető, csak akkor aktiválódott, ha egy lakásban megszólalt a
betörésriasztó. Még beljebb, a régi lifttől balra újabb, kódzárral működő ajtót talált; kipróbálta rajta az
1260-at. Ugyanaz a kombináció volt érvényes az alagsorba, a kukákhoz vezető ajtónál is, mint a bejárati
kapun. Milyen eszméletlenül gondatlanok az emberek! Három percig időzött az alagsorban. Talált egy
bezáratlan mosókonyhát és egy szeméttárolót. Ezután a Milton zárszakértőjétől kölcsönvett álkulcsok
segítségével kinyitott egy ajtót, amely mögött a lakásszövetkezet tárgyalóhelyisége lehetett a kiírás
szerint. Az alagsor legvégében volt a társalgó. Végül megtalálta, amit keresett – a ház
kapcsolószekrényét. Megvizsgálta a villanyórákat, a biztosító- és kapcsolódobozokat, majd elővett egy
cigarettás doboz méretű digitális Canon kamerát. Három képet készített a számára fontos részletekről.
Kifelé még vetett egy pillantást a lift melletti táblára. A legfelső emelet egészéhez a Wennerström név
tartozott.
Azután elhagyta az épületet, és sietős léptekkel elindult a Nationalmuseum felé. Betért a múzeum
kávézójába, ivott egy kávét, hogy megmelegedjen egy kicsit. Körülbelül félórával később
visszametrózott a Söder városrészbe.
Mire hazaért, már várta Plague_xyz_666@hotmail.com válasza. A PGP fordításában mindössze ennyit
tartalmazott az üzenet: 20.
HATODIK FEJEZET
December 26., csütörtök
A Mikael Blomkvist szabta harmincperces határidő rég lejárt. Fél öt volt, a délutáni vonat miatt már kár
lett volna bánkódnia, a fél tízes estit viszont még elérhette. Az ablaknál állt és a tarkóját masszírozta,
miközben a templom kivilágított homlokzatát nézte a híd túloldalán. Henrik Vanger egy albumot
mutatott neki az előbb. Az album tele volt különféle helyi és országos lapokból kivágott cikkekkel.
Mind Harriet Vanger eltűnésével foglalkozott. Egy ideig feltűnő médiaérdeklődés kísérte az esetet, a
híres gyáros családból származó kislány nyomtalan eltűnését. De miután nem találták meg a holttestet,
és a nyomozások sem jártak eredménnyel, lassacskán elült az érdeklődés. Még ha a Vanger családról
volt is szó, Harriet Vanger története harminchat év elteltével teljesen feledésbe merült. A hatvanas évek
végén született cikkek alapján a legelfogadottabbnak tűnő korabeli elmélet szerint a lány valószínűleg
vízbe fulladt, és testét az áramlások messzire sodorhatták a tengerben – hétköznapi családi tragédia.
Mikaelt szándéka ellenére magával ragadta az öreg elbeszélése, ám amikor Henrik Vanger néhány
percre elment a mosdóba, ismét úrrá lett rajta a kétkedés. Az idős férfi még mindig nem ért története
végére, Mikael pedig legutoljára megígérte, hogy végighallgatja.
– Szerinted mi érhette Harrietet? – kérdezte Mikaeltől, amint visszatért a
szobába. – Egy rendes hétköznapon mindössze huszonöt szigetlakóval kellene
számolnunk, de a családi összejövetel miatt mintegy hatvanan tartózkodtak
azon a napon Hedeby-szigeten. Közülük húsz-huszonöt ember többé-kevésbé
kizárható. Én abban hiszek, hogy valaki a fennmaradó negyven személy közül –
és nagy valószínűséggel az egyik családtag – ölte meg Harrietet, és ő rejtette
el a holttestet.
– De hát legalább egy tucat dolog ellentmond ennek.
– Hallgatlak.
– Nos, az egyik ellentmondás természetesen az, hogy ha valaki elrejtette is a
testet, azt mindenféleképpen meg kellett volna találni, ha a kutatás valóban
annyira alapos volt, ahogyan itt lefestette.
– A kutatás igazság szerint még annál is alaposabb volt, mint ahogy
elmeséltem. Csak akkor kezdtem el egy lehetséges gyilkosság áldozataként
gondolni Harrietre, miután több elméletem is volt arról, hogyan tüntethették el
a holttestet. Bizonyítani ugyan nem tudom, de elképzeléseim nem teljesen
valószerűtlenek.
– Akkor vágjon bele!
– Harriet valamikor délután három óra körül tűnt el. Otto Falk tizennégy
ötvenkor látta őt. A lelkész éppen a baleset helyszínére sietett. Nagyjából ezzel
egy időben érkezett meg a helyi lap fényképésze, aki az elkövetkező órában
rengeteg képet készített a balesetről. A rendőrség közreműködésével később
megnéztük az összes képet, de Harriet egyiken sem volt rajta; viszont a
képkockákon az apróságok kivételével mindenki szerepelt, aki ott volt a
faluban a kérdéses órákban.
Henrik Vanger újabb fotóalbumot hozott az asztalhoz, és lerakta Mikael elé.
– Ebben az albumban aznap készült fényképeket látsz. Az elsőt Hedestadban
csinálták, bent a városban a gyermeknapi felvonulás alatt. A fényképész
ugyanaz. A fotó negyed kettő környékén készülhetett, és rajta van Harriet.
A képet egy ház második emeletén állva kattintottak el. Egy utcát ábrázolt. Az ünnepi menet –
bohócokat szállító teherautók, fürdőruhás lányok – pont akkor vonult el a ház alatt. Tülekedő nézősereg
a járdán. Henrik Vanger rábökött az egyik alakra a csoportosulásban.
– Az ott Harriet. Két órával az eltűnése előtt. Az osztálytársaival járt a
városban. Ez az utolsó róla készült kép. De van még egy fotó, kifejezetten
érdekes.
Henrik Vanger előrelapozott. Az album úgy száznyolcvan képet tartalmazhatott – hattekercsnyi anyagot
– a hídon történt balesetről. Miután Mikael hallotta már a történetet, most szinte felkavarták ezek az éles
fekete-fehér képek. A fotográfus mesterien kapta lencsevégre a baleset okozta káoszt. A képek jelentős
része a felborult tartálykocsi körüli sürgölődésre koncentrált. Mikael rögtön kiszúrta a hevesen
gesztikuláló, negyvenhat éves, nyakig fűtőolajas Henrik Vangert.
– Ez a bátyám, Harald. – Az öreg egy zakós férfira mutatott, aki előrehajolt, s
közben az Aronssont fogva tartó autóroncsban mutatott valamit. – Harald
kellemetlen ember, de a gyanúsítottak listájáról, azt hiszem, kihúzhatjuk. Attól
a pár perctől eltekintve, amikor vissza kellett futnia a házba, hogy cipőt
váltson, végig ott volt a hídon.
Henrik Vanger még előrébb lapozott. Egymást váltották a felborult tartálykocsiról, a bámészkodókról és
Aronsson összetört autójáról készült fotók. Nagytotálok és közelképek.
– Itt van az az érdekes fotó – szólalt meg Henrik Vanger. – Amennyire sikerült
megállapítanunk, valamikor 15.40 és 15.45 között készülhetett, azaz több mint
negyven perccel azután, hogy Harriet összefutott Falk lelkésszel. Nézd csak
meg a házunkat, azt az emeleti ablakot, ott középen! Az Harriet szobája. Az
előző képen az ablak be van csukva. Ezen nyitva áll.
– Szóval az adott időszakban járt valaki Harriet szobájában.
– Mindenkit megkérdeztem; senki nem ismerte be, hogy kinyitotta azt az
ablakot.
– Amiből arra következtethetünk, hogy Harriet maga nyitotta ki, vagy hogy valaki hazudott. De miért
ment volna be a gyilkos Harriet szobájába, és minek nyitotta volna ki az ablakot? És miért hazudna
bárki?
Henrik Vanger megrázta a fejét. Ő sem tudta a választ.
– Harriet valamikor három körül tűnt el. Ezek a fényképek adnak némi
felvilágosítást arról, hogy ki hol tartózkodott a kérdéses időszakban. A
segítségükkel néhány embert kihúzhatok a gyanúsítottak listájáról. Hasonló
okoknál fogva néhány embert, aki pedig nincs rajta a képeken, fel kell vennem
a listára.
– Nem válaszolt a kérdésemre a holttest eltüntetésével kapcsolatban. Azt
persze megértettem, hogy legalább egy magától értetődő válasz létezik,
tudniillik az, hogy valaki egy rendes bűvészmutatványt hajtott végre.
– Több egészen valószerű megoldás lehetséges. Három óra tájban a gyilkos a
tettek mezejére lép. Nemigen használhatott ütőszerszámot, mert akkor
valószínűleg találtunk volna vérfoltokat. Arra tippelek, hogy Harrietet
megfojtották, és hogy itt történhetett az udvart körülvevő fal mögött; egy olyan
helyen, ami nem befogható a fotós lencséjével, és a házból sem lehet odalátni.
Volt egy út a kertek alatt, ezt használtuk, ha gyorsan akartunk a lelkészlakhoz
érni – ahol Harrietet legutoljára látták –, illetve vissza. Mára be lett ültetve
virágokkal és fűvel, de a hatvanas években kavicsos ösvény futott ezen a
szakaszon, sokszor parkolásra használták. A gyilkosnak elég volt kinyitnia egy
csomagtartót, és betenni Harrietet. Amikor másnap átvizsgáltuk a terepet, még
senki nem gondolt bűntettre – a partszakaszok, az épületek és a faluhoz
legközelebb eső erdős területek átfésülésén kezdtük a munkát.
– Tehát senki nem ellenőrizte az autók csomagtartóit?
– Senki. Vagyis másnap este a gyilkos szabadon autózhatott át a hídon, hogy
aztán valahol tőlünk messzire elrejtse a holttestet.
Mikael bólintott.
– Mindezt a többiek orra előtt, miközben azok mindent tűvé tesznek, hogy megtalálják a lányt.
Hidegvérű gazember lehet az illető, ha tényleg így történt!
Henrik Vanger keserűen felnevetett.
– Ahogy mondod. És ezzel tökéletes jellemezést adtál a Vanger család számos tagjáról.
A vacsora mellett folytatták a beszélgetést. Anna nyúlpecsenyét készített ribizlidzsemmel és krumplival.
Henrik Vanger testes vörösbort töltött a poharaikba. Még bőven volt idő, hogy Mikael elérje az utolsó
vonatot. Lassan nem ártana befejeznünk, gondolta magában.
– Elismerem, izgalmas történet. Azt azonban még most sem értem, hol jövök
én a képbe.
– De hát már elmondtam. Szeretném megtalálni a gazembert, aki megölte az unokahúgomat. És téged
akarlak megbízni ennek a kiderítésével.
– De hogyan…
Henrik Vanger letette az evőeszközt a tányérjára.
– Mikael, közel harminchét éve gyötrődöm egyfolytában azon töprengve, mi
történhetett Harriettel. Az évek során a szabadidőm egyre nagyobb részét
szenteltem a kutatásnak.
Elhallgatott, levette a szemüvegét, és megvizsgált valami láthatatlan foltot a lencsén. Aztán tekintetét
ismét Mikaelre szegezte.
– Ha őszinte akarok lenni, azt mondhatnám, hogy Harriet eltűnése miatt
hagytam ott a cég irányítását. Elment a kedvem az egésztől. Az a tudat, hogy
egy gyilkos van a közelemben, valamint a rengeteg morfondírozás és
nyomozás idővel túl nagy terhet jelentett a munkám mellett. És ennél is
rosszabb, hogy a teher nem lett könnyebb később sem – épp ellenkezőleg.
1970 körül volt egy periódus az életemben, amikor semmi másra nem
vágytam, csak nyugalomra. Martin ekkor került be a vezetőségbe, és egyre
többet vett át a feladatokból. 1976-ban mondtam le, Martin lett a
vezérigazgató. A vezetőségnek továbbra is tagja vagyok, de ötvenéves korom
óta nem sok vizet zavarok. Az elmúlt harminchat évben egyetlen nap sem telt
el anélkül, hogy ne gondolkoztam volna Harriet eltűnésén. Lehet, hogy
megszállottnak hiszel – a legtöbb rokon mindenesetre ezen a véleményen van.
Valószínűleg igazuk lehet.
– Borzasztó élmény lehetett.
– Annál is rosszabb. Tönkretette az életemet. Rá kellett jönnöm, ahogy telt az idő. Jó az önismereted?
– Mmm. Úgy gondolnám.
– Nekem is az. Képtelen vagyok szabadulni ettől a történettől. De a motiváció évről évre változik.
Eleinte a végtelen szomorúság hajtott. Meg akartam találni Harrietet, hogy legalább illendően
eltemethessem.
– Mennyiben változott ez?
– Mostanság azt érzem fontosabbnak, hogy megtaláljam azt a könyörtelen gyilkost. A vicces az, hogy
minél öregebb leszek, a nyomozás annál inkább egy minden időmet felemésztő hobbivá válik.
– Hobbivá?…
– Igen, ez a legjobb szó rá. Mikor a rendőrségi nyomozás zátonyra futott, én
folytattam a keresést. Megpróbáltam szisztematikus, tudományos alapokra
helyezni a vizsgálatot. Begyűjtöttem minden létező információt, amit csak elő
bírtam
teremteni – a fent mutatott fényképeket, a rendőrségi nyomozás teljes anyagát. Mindent feljegyeztem,
amit az emberek elmeséltek nekem arról a napról. Gyakorlatilag a fél életemet azzal töltöttem, hogy
egyetlen nap eseményeiről gyűjtöttem adatokat.
– Az megfordult a fejében harminchat év után, hogy talán maga a gyilkos is halott már?
– Ezt nem hiszem.
Mikael felvonta szemöldökét a határozott válasz hallatán.
– Fejezzük be a vacsorát, és aztán menjünk föl megint a szobámba! Maradt egy részlet, amivel ki kell
egészítenem a történetet. Ez a legelképesztőbb mind között.
Lisbeth Salander leparkolt az automata sebességváltós Corollával a helyiérdekű vasút sundbybergi
állomásánál. A Milton Security autóparkjából vette kölcsön a Toyotát. Nem törte össze magát, hogy
előzetesen engedélyt kérjen rá, végtére is Armanskij soha nem tiltotta meg neki, hogy a Milton autóit
használja. Előbb-utóbb saját járművet kell szereznem, gondolta magában. Autója ugyan nem volt, de
motorkerékpárja igen – használtan vásárolt egy pehelysúlyú, százhuszonöt köbcentis Kawasakit. Nyáron
azzal járt. Télen a tárolóban állt a járgány lent a pincében.
Lisbeth elsétált a Högklintavägenig, és pontban hatkor megnyomta a kaputelefon csengőjét. Néhány
másodperc múlva kattant a zár. Fölment a lépcsőn a második emeletre, és becsengetett egy ajtón,
elolvasta a szerény családnevet a névtáblán: Svensson. Fogalma sem volt, ki lehetett az a Svensson,
vagy hogy egyáltalán létezik-e.
– Szevasz, Plague! – köszönt Lisbeth Salander, ahogy belépett.
– Wasp. Te is csak akkor jársz erre, ha segítségre van szükséged.
A Lisbeth Salandernél három évvel idősebb férfi százkilencven centi magas volt és százötvenkét kiló.
Lisbeth százötvennégy centiméterre nőtt, és negyvenkét kilót nyomott. Plague mellett mindig törpének
érezte magát. Mint általában, most is sötét volt a lakásban; egyetlen lámpa fénye szűrődött ki a hallba a
dolgozószobának használt hálószoba ajtaján. Áporodott volt a levegő.
– Plague, te is tudod, hogy azért nem jövök hozzád, mert soha nem mosakszol, és állandóan
elviselhetetlen oroszlánszag van idebent. Ha valaha kimerészkednél, ajánlom figyelmedbe a szappan
nevű terméket. Minden közértben kapható.
A férfinak halovány mosoly jelent meg az arcán, de nem szólt semmit. Helyette intett Lisbethnek, hogy
kövesse a konyhába. Plague leült a konyhaasztalhoz anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt. A
helyiség egyetlen fényforrásául az ablak alatt álló utcalámpa szolgált.
– Én sem vagyok egy házi tündér, de amikor dögletes bűz kezd áradni a régi tejesdobozokból, akkor
fogom és kihajítom őket a szemétbe.
– Leszázalékoltak – mondta erre Plague. – Ezenkívül szociopata vagyok.
– Aha, és így kaptál egy lakást állam bácsitól, aki aztán szépen megfeledkezett
rólad. Nem félsz, hogy a szomszédok egyszer csak bepanaszolnak, és rád
küldenek egy ellenőrzést a társadalombiztosítástól? Mert akkor még diliházban
is végezheted.
– Hoztál nekem valamit?
Lisbeth Salander kinyitotta a cipzáras kabátzsebét, és előhalászott ötezer koronát.
– Ennyit tudtam előteremteni. Saját pénzből megy. Mert ugyebár nem szívesen tüntetnélek fel a
munkavégzés során felmerülő költségként.
– Mit szeretnél?
– Azt a mandzsettát, amiről két hónapja beszéltél. Összeraktad? A férfi elmosolyodott, és lerakott egy
tárgyat Salander elé az asztalra.
– Mondd el, hogyan működik!
Az elkövetkező órában Lisbeth csupa fül volt. Azután ki is próbálta a mandzsettát. Lehet, hogy Plague
szociopatának minősült, de zseni volt, az biztos.
Henrik Vanger megállt íróasztalánál, és kivárta, amíg Mikael újra odafigyel rá. Az újságíró az órájára
pillantott.
– Egy utolsó elképesztő részletet ígért még, igaz?
Henrik Vanger bólintott.
– November elsején születtem. Harriet nyolcéves korában születésnapi ajándékkal lepett meg, egy
képpel. Préselt virág volt, egyszerű keretben.
Henrik Vanger megkerülte az íróasztalt, és az első virágra mutatott. Egy harangvirágra. Ügyetlenül
montírozták a papírra.
– Ez volt az első. 1958-ban kaptam. A következőre mutatott.
– 1959. Boglárka.
– 1960. Margaréta.
– Szokásává vált. Mindig valamikor nyáron készítette el a képet, és a
születésnapomig eldugta előlem, hogy aztán odaadhassa. Mindegyiket
kiakasztottam ide a falra. 1966-ban Harriet eltűnt, a hagyomány megszakadt.
Henrik Vanger elhallgatott és egy hiátusra bökött az egyik sorban. Mikael libabőrös lett. Az egész fal
tele volt préselt virágokkal.
– 1967-ben, eltűnése után egy évvel ezt a virágot kaptam a születésnapomra.
Egy ibolyát.
– Hogyan… kitől…? – kérdezte Mikael, szinte suttogva.
– Díszpapírba csomagolva, bélelt borítékban adták fel a postán. Stockholmban. Feladó nem volt
feltüntetve, és semmi üzenetet nem mellékelt az illető.
– Azt akarja mondani, hogy… – Mikael a falon függő gyűjteményre mutatott.
– Azt. Minden átkozott évben a születésnapomon. El tudod képzelni, milyen érzés? Mintha direkt
gyötörni akarna vele a gyilkos. El nem tudom mondani, mennyit törtem a fejemet. Lehet, hogy valaki
azért tette el láb alól Harrietet, mert valójában ellenem akart támadást intézni. Nem volt soha titok, hogy
Harriettel való kapcsolatom mindkettőnk számára sokat jelentett, s hogy saját lányomként tekintettem
rá.
– És tőlem mit akar, mit tegyek? – tette fel a kérdést Mikael kissé nyersen.
Miután Lisbeth Salander visszavitte a Corollát a Milton Security alagsori garázsába, sürgősen vécére
kellett mennie. A kapuban a belépőkártyáját használta, majd felment a lifttel a harmadik emeletre, hogy
ne kelljen áthaladnia a másodikon nyíló főbejáraton, ahol az ügyeletesek dolgoztak. Gyorsan felkereste
a mosdót, aztán hozott magának egy csésze kávét az eszpresszógépből. Dragan Armanskij azért vette
meg annak idején masinát, mert belátta, hogy Lisbeth soha nem fog kávét főzni, csak mert elvárják tőle.
A lány ezután kávéscsészéjével a kezében a dolgozószobájába ment. Kabátját leterítette a széktámlára.
A dolgozószoba egy üvegfallal leválasztott 2x3 méteres fülkeszerű helyiség volt. Egy íróasztal állt
benne, rajta egy viszonylag öreg Dell márkájú asztali számítógép, egy irodai szék, egy szemeteskosár,
egy telefon és egy könyvespolc. A könyvespolcon egy telefonkönyv sorozat, valamint három üres
jegyzetfüzet. A két íróasztalfiókban néhány kifogyott golyóstoll feküdt, gemkapcsok és egy jegyzettömb
társaságában. Az ablakban haldokló cserepes növény állt barnára száradt levelekkel. Lisbeth Salander
egy darabig elmélyülten tanulmányozta a
virágot, mintha most látná először. Aztán határozott mozdulattal felemelte, és berakta a
szemeteskosárba.
Ritkán volt dolga az irodájában, körülbelül hatszor látogatta meg évente. Olyankor ült itt magában, ha
beadás előtt még utoljára átnézett egy jelentést. Dragan Armanskij ragaszkodott hozzá, hogy Lisbethnek
legyen külön helye. Úgy képzelte, hogy ettől a lány talán szabadúszóként is a cég elkötelezett
munkatársának érzi majd magát.
Lisbeth arra gyanakodott, hogy Armanskij így szeretett volna a körmére nézni, hogy beleavatkozhasson
a dolgaiba. Először a folyosó végében kapott helyet, egy nagyobb szobán kellett volna osztoznia egy
kollégával, de mivel sosem volt bent, Armanskij végül beköltöztette ebbe a szabadon maradt sufniba.
Lisbeth Salander most elővette a Plague-től elhozott mandzsettát, s alsó ajkát harapdálva megszemlélte
az eszközt.
Este tizenegy óra is elmúlt már, egyedül volt az emeleten. Egyszerre végtelenül fáradtnak érezte magát.
Kis idő múlva felállt és elsétált a folyosón Armanskij szobájáig. Lenyomta a kilincset. Zárva volt az
ajtó. Körülnézett. Elég kicsi volt a valószínűsége, hogy valaki karácsony másnapján éjfélkor
felbukkanjon ezen a folyosón. A cég főkulcsának kalózmásolatával nyitotta ki az ajtót. A másolat
beszerzéséről évekkel korábban gondoskodott.
Armanskij tágas szobájában volt egy íróasztal, néhány látogatók számára fenntartott szék, és az egyik
sarokban egy nyolcszemélyes tárgyalóasztal. Lisbeth régen nem szimatolt körbe a főnökénél, így aztán,
ha már itt volt… Végül egy teljes órát töltött Armanskij íróasztalánál, hogy felfrissítse értesüléseit
többek között egy ipari kém utáni hajtóvadászatról. Azt is megtudta, kiket helyeztek ki téglának ahhoz a
céghez, ahol szabadon garázdálkodott egy beépült rablóbanda, valamint kiderítette, hogy milyen
szigorúan titkos intézkedéseket foganatosítottak egy ügyfél, egy hölgy védelme érdekében, akit
gyermeke túszul ejtésével fenyegetett meg az apa.
Amikor végzett, minden papírt szépen visszarakott rakott a helyére, bezárta Armanskij szobáját, és
hazasétált a Lundagatanra. Eredményes napot tudhatott maga mögött.
Mikael Blomkvist a fejét ingatta már nem először. Henrik Vanger leült az íróasztalhoz, és nyugodt
tekintettel nézett Mikaelre, mintha minden ellenvetésre felkészült volna.
– Azt nem tudhatom, kiderül-e valaha, mi az igazság, de addig nem halhatok
meg, míg legalább egy utolsó próbát nem teszek – mondta az öregember. –
Azzal szeretnélek megbízni, hogy még egyszer utoljára vizsgáld át az
összegyűjtött anyagot.
– De hát ez őrültség! – jegyezte meg Mikael.
– Már miért lenne az?
– Eleget hallottam eddig is, Henrik, együtt érzek a gyászban, de engedje meg,
hogy őszinte legyek. Amire kér, idő- és pénzkidobás. Azt szeretné, hogy
varázsoljak elő valami megoldásfélét egy olyan rejtélyre, amelybe a bűnügyi
rendőrségnek, igazi nyomozóknak tört bele a bicskájuk, pedig hosszú-hosszú
évek és összehasonlíthatatlanul nagyobb apparátus állt a rendelkezésükre.
Arra kér, hogy derítsek fényt egy bűnesetre az elkövetése után negyven
esztendővel. Hogy a csudába lehetnék képes ilyesmire?!
– A díjazásról még nem beszéltünk.
– Teljesen szükségtelen.
– Ha nemet mondasz, nem kényszeríthetlek. De azért hallgasd meg, mit
ajánlok cserébe! Dirch Frode már megírta a szerződést. A részleteket illetően
tárgyalhatunk, ha kell, a szerződés mindenesetre roppant egyszerű,
áttekinthető, egyetlen dolog hiányzik róla, az aláírásod.
– Henrik, ennek semmi értelme. Nem fogom tudni megfejteni Harriet eltűnésének titkát.
– A szerződés szerint nem is kell megfejtened. Egyetlen dolgot kérek benne,
hogy tegyél meg minden tőled telhetőt. Ha kudarcot vallasz, akkor az Isten
akarata vagy – ha nem vagy hívő – a sors rendelése.
Mikael felsóhajtott. Egyre kellemetlenebbül érezte magát, s szerette volna mindenkorra lezárni a
Hedebyben tett látogatást, ám végül beadta a derekát.
– Hallgatom.
– Azt szeretném, ha egy évre ideköltöznél Hedebybe. Itt laknál, itt dolgoznál.
Szeretném, ha friss szemmel elejétől végéig átnéznéd a nyomozati anyagot,
papírról papírra. Szeretném, ha minden régi következtetést megkérdőjeleznél,
pont úgy, ahogy egy oknyomozó riporter tenné. Szeretném, ha a nyomára
bukkannál valaminek, ami a rendőrség és a többi nyomozó figyelmét esetleg
elkerülte.
– Ha jól értem, arra kér, hogy fordítsak hátat eddigi életemnek és pályámnak, hogy egy éven keresztül
olyasvalaminek szenteljem magam, ami valójában puszta időpocséklás.
Henrik Vanger hirtelen elmosolyodott.
– Ami a karrieredet illeti, talán nem túlzok sokat, ha azt mondom, most amúgy is parkolópályán vagy.
Erre Mikael nem tudott mit válaszolni.
– Megveszem azt az egy évet az életedből. Állást kínálok. A díjazás kedvezőbb, mint bármi, amit valaha
fel fognak neked ajánlani. Havonta kétszázezer koronát fizetek, egy évre tehát összesen 2,4 milliót, ha
elfogadod, és maradsz egy évig.
Mikael szóhoz se jutott.
– Nincsenek illúzióim. Tisztában vagyok vele, hogy kicsi az esélye annak, hogy
sikerrel jársz, de ha várakozásaim ellenére megoldod a rejtélyt, úgy kapsz egy
bonusz összeget – megduplázom a fizetésedet, 4,8 millió koronát adok. Sőt,
legyünk nagyvonalúak, kerekítsük ötmillióra.
Henrik Vanger hátradőlt a székén, fejét egy kissé félrebiccentette.
– A pénzt arra a számlára fizetem, amelyikre óhajtod, bárhol a világon. Ha
akarod, készpénzben is megkaphatod egy bőröndben, onnantól a te dolgod,
hogy bevallod-e az adóhatóságnak vagy sem.
– De… ez… őrület – dadogta Mikael.
– Miért lenne? – kérdezett vissza Henrik Vanger nyugodt hangon. –
Nyolcvanéves elmúltam már, de szellemileg továbbra is teljesen frissnek érzem
magamat. Hatalmas magánvagyonom felett úgy rendelkezem, ahogy nekem
tetszik. Gyermekem nincs, és semmi kedvem pénzt adományozni a
rokonaimnak, akiket szívből gyűlölök. Végrendeletemben a pénzem jelentős
részét a WWF-re* hagyom. Néhány hozzám igen közel álló személy tisztességes összegekre
számíthat – többek között Anna is, az én nagy segítségem.
* World Wide Foundation: a biológiai sokféleség megőrzésért, a környezeti szennyezések csökkentésért és a természeti erőforrások hosszú távon
fenntartható használatának elősegítésért dolgozó nemzetközi szervezet.
Mikael Blomkvist még mindig a fejét csóválta.
– Próbálj megérteni! Öreg vagyok, hamarosan meg fogok halni. Semmi mást
nem akarok már az élettől, mint egy választ – választ egy kérdésre, ami
majdnem negyven éve megállás nélkül kínoz. Nem hiszem, hogy megtudnám a
választ, de
futja rá, hogy tegyek egy utolsó kísérletet. Miért volna botorság ilyen célra használni a vagyonomat?
Tartozom ennyivel Harrietnek. És magamnak.
– Több millió koronát készül kifizetni a semmiért! Mindössze alá kell írnom a szerződést, aztán egy
éven át lógathatom a lábamat.
– Dehogy fogod te a lábadat lógatni! Ellenkezőleg – keményebben dolgozol
majd, mint valaha.
– Mitől annyira biztos ebben?
– Mert olyasmit ajánlok fel neked, amit a világ minden pénzéért sem vehetnél meg, pedig mindennél
jobban vágysz rá a földön.
– És mi lenne az?
– Hans-Erik Wennerström. Én ugyanis be tudom neked bizonyítani, hogy Hans-
Erik Wennerström csaló. Harmincöt évvel ezelőtt nálam kezdte a karrierjét.
Tálcán hozom eléd a fejét. Oldd meg a rejtélyt, aztán az év legszenzációsabb
riportját hozhatod ki átmeneti vesztes helyzetedből!
HETEDIK FEJEZET
Január 3., péntek
Erika lerakta a kávéscsészét az asztalra, és hátat fordított Mikaelnek. Az ablaknál állt Mikael lakásában.
Kinézett az óvárosra. Január 3-a volt, reggel kilenc óra. Újévkor az összes havat elmosta az eső.
– Úgy szeretem innen a kilátást – szólalt meg Erika. – Egy ilyen lakásért még
Saltsjöbadent is otthagynám.
– Van kulcsod. Ha akarsz, ideköltözhetsz abból a burzsoá rezervátumból – szólalt meg Mikael. Lecsukta
a bőrönd tetejét, és kitette az előszobába. Erika megfordult, szemében csupa aggodalommal nézett a
férfira.
– Ugye, nem gondoltad komolyan? Itt vagyunk a legnagyobb válság kellős
közepén, te meg fogod magad, összepakolsz kétbőröndnyi holmit, és elköltözöl
a világ végére.
– Hedestadnak hívják a várost. Vonattal mindössze pár óra. És nem örökre
megyek el.
– Ezzel az erővel akár Ulánbátor is lehetne. Nem érted? Azt fogja gondolni
mindenki, hogy füledet-farkadat behúzva menekülőre fogtad.
– Mert úgy is van. Ráadásul idén le kell töltenem a börtönbüntetést.
Christer Maim Mikael kanapéján ült. Kellemetlen érzés lett rajta úrrá. A Millennium indulása óta
először látta Mikaelt és Erikát ilyen kibékíthetetlen konfliktusban. Persze, megesett, hogy
összekülönböztek, és heves perpatvar támadt közöttük, de ezek sohasem szakmai kérdésekről szóltak.
Általában hamar dűlőre jutottak, aztán átölelték egymást és leugrottak egy kocsmába, hogy
megünnepeljék a kibékülést. Vagy az ágyban kötöttek ki. A múlt ősszel viszont mintha elmérgesedett
volna a dolog. Christer Maimban még az is felmerült, hogy talán elérkezett a Millennium hanyatlásának
korszaka.
– Nincs más választásom – mondta Mikael. – Nincs más választásunk.
Kávét töltött magának, és leült a konyhaasztalhoz. Erika leült vele szemben.
– Neked mi a véleményed, Christer? – kérdezte a nő.
Christer Maim széttárta karját. Már várta a kérdést, és előre rettegett az állásfoglalástól. Ő volt a
harmadik résztulajdonos, de mindhárman tudták, hogy a Millennium Mikael és Erika szellemi
gyermeke. Csak akkor kérték ki a véleményét, amikor ők ketten képtelenek voltak megegyezni.
– Hadd legyek őszinte – válaszolta Christer –, mindketten tudjátok, hogy nem
sokat számít, mit gondolok.
Elhallgatott. A fotózásért, a képszerkesztésért odavolt, imádott a grafikai megjelenítéssel foglalkozni.
Nem tartotta magát művésznek, de tudta, hogy istenadta tehetsége van a formatervezéshez. Intrikákhoz
és vállalati döntésekhez azonban egyáltalán nem volt érzéke.
Erika és Mikael egymásra néztek. A nő visszafojtott dühvel. A férfi töprenkedőn.
Nem veszekedés ez, gondolta magában Christer Maim. De nem ám. Ez bizony válóper. Mikael törte meg
a csendet.
– Oké, hallgass meg még egy utolsó érvelést! – Közben egyfolytában Erikára szegezte tekintetét. – Szó
sincs róla, hogy feladtam volna a Millenniumot, hisz őrült sok energiát fektettünk bele.
– Ó nem, persze! Csak többé ne keressen senki a szerkesztőségben – nekem és Christernek kell majd a
hátunkra venni minden terhet. Nem veszed észre, hogy te ítélted saját magadat száműzetésre?
– Ez lenne az érvelésem második része. Szükségem van egy kis szünetre, Erika. Nem úgy működöm,
ahogy kellene. Kikészültem. Lehet, hogy tényleg ez a hedestadi fizetett szabadság fog segíteni.
– Az egész ügy annyira ködös, Mikael. Ezzel az erővel egy ufóeseten is elkezdhetnél dolgozni.
– Tudom. De 2,4 milliót kapok csak azért, hogy nyugton üljek a fenekemen. És
nem leszek teljesen tétlen. Ez a harmadik érv. A Wennerström elleni első
menet befejeződött. Wennerström kiütéssel győzött. A máris elkezdődött
második menetben mindent meg fog tenni, hogy örökre elsüllyessze a
Millenniumot, mert tudja, hogy ameddig él a lap, addig létezik egy
szerkesztőség, amelynek munkatársai tisztában vannak viselt dolgaival.
– Jó, ezt én is tudom. Az elmúlt félévben minden hónapban megnéztem a hirdetésekből származó
bevételek mérlegét.
– Hát ez az. Éppen ezért muszáj elmennem a szerkesztőségből. Vörös posztó vagyok a szemében. Amíg
itt vagyok, folytatni fogja a kampányát. Nekünk pedig fel kell készülnünk a harmadik menetre. Hogy
egyáltalán legyen valami esélyünk Wennerströmmel szemben, átmenetileg meg kell hátrálnunk, és ki
kell dolgoznunk egy merőben új stratégiát. És nem fog menni, ha nem találunk valami komoly fegyvert
ellene. Ez lesz az előttem álló év legfontosabb hozadéka.
– Ezt mind értem – vágott vissza Erika. – Vegyél ki szabadságot! Utazz külföldre, süttesd magadat egy
tengerparton egy hónapig! Készíts felmérést a spanyol nők szerelmi életéről! Kapcsolódj ki! Költözz ki
Sandhamnba, pihentesd a szemedet a hullámokon!
– Igen, és mire visszajövök, semmi sem változik. Wennerström el fogja taposni a Millenniumot. Te is
tudod. Egyetlen dolog képes megakadályozni, ha találunk róla valamit, amit fel tudunk használni ellene.
– Aha, és te azt képzeled, hogy majd Hedestadban megtalálod ezt a valamit.
– Átnéztem az internetről összegyűjtött cikkeket. Wenneström 1969-től 1972-ig
dolgozott a Vanger-vállalatoknál. A konszern törzskarában ült, ő felelt a
stratégiai fontosságú befektetésekért. Aztán hirtelen kiszállt az egészből. Nem
lehetetlen, hogy Henrik Vangernek tényleg van valami a tarsolyában.
– Igen ám, csak ha harminc évvel ezelőtt követett el valamit, azt aligha leszünk képesek bebizonyítani.
– Henrik Vanger megígérte, hogy rendelkezésemre áll egy interjú erejéig, és
mindent elmesél, amit tud. Teljesen megszállottjává vált ennek az eltűnési
ügynek – azt hiszem, semmi más nem foglalkoztatja. Úgy tűnik, jó esély van rá,
hogy a nyomozás kedvéért feldobja Wennerströmöt. Nem szalaszthatjuk el az
alkalmat, annyi biztos – ő az első ember, aki hajlandó a nevét adva nyilatkozni
Wennerström gazságairól.
– Hiába, még akkor sem tudnánk használni az anyagot, ha mindjárt azzal érkeznél vissza, hogy maga
Wennerström fojtotta meg azt a lányt. Olyan hosszú idő telne el közben. Wennertröm lemészárolna
minket egy újabb tárgyaláson.
– Bár nekem is megfordult a fejemben, de sajna, Wennerström a Kereskedelmi
Főiskola hallgatója volt, és semmilyen kapcsolatban nem állt a Vanger-
konszernnel, amikor a lány eltűnt. – Mikael elhallgatott. – Erika, nem hagyom el
a Millenniumot, de nagyon fontos, hogy úgy nézzen ki, mintha elhagynám.
Neked és
Christernek kell folytatnotok a munkát. Ha meg tudnátok… ha lehetőséget kaptok, hogy egyezséget
kössetek Wennerströmmel, áldásom rá. Erre viszont addig egészen biztosan nem kerülhet sor, amíg
szerkesztőségi tag vagyok.
– Oké, pocsék helyzetben vagyunk, tény. De szerintem ezzel a hedestadi utazással az utolsó szalmaszál
után kapsz.
– Miért, van jobb ötleted? Erika vállat vont.
– Már most el kellene kezdenünk forrásokra vadászni. Adatközlőkre. Felépíthetnénk a sztorit a
legelejétől. És ez alkalommal a valódit.
– Ricky, a sztori halott.
Erika elcsigázottan temette kezébe arcát. Amikor újra megszólalt, egy ideig nem volt hajlandó Mikael
szemébe nézni.
– Olyan mérhetetlenül fel tudsz dühíteni, Mikael. Nem azzal, hogy elszúrtad a
cikket – én is hagytam magamat behúzni a csőbe. Még csak nem is azzal, hogy
lelépsz a felelős kiadói posztról – bölcs döntés az adott helyzetben. Benne
vagyok. Tegyünk úgy, mintha törés vagy hatalmi harc alakult volna ki közted
és köztem – világos, el kell hitetnünk Wennerströmmel, hogy egy buta csaj
vagyok, aki nem sok vizet zavar, s hogy a valódi fenyegetést te jelentetted a
számára.
Erika itt megállt egy pillanatra, és konokul Mikael szemébe nézett.
– De szerintem tévedsz. Wennerström nem fogja bevenni ezt a blöfföt, és nem
adja fel a Millennium tönkretételére vonatkozó tervét. Az lesz csak a különbség,
hogy egyedül kell felvennem vele a harcot. Tudod, hogy nagyobb szükség van
most rád a szerkesztőségben, mint eddig bármikor. Mert rendben van,
megküzdök én Wennerströmmel, ha kell, de elmondhatatlanul dühös vagyok
rád, amiért minden további nélkül itthagyod a süllyedő hajót. Miért pont most
kell lelépned, amikor a neheze még hátravan?
Mikael kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a nő fejét.
– Nem maradsz magadra. Itt lesz Christer és mögötted áll az egész lap.
– Janne Dahlmanról például nem hinném. Mellesleg úgy érzem, hibát követtünk
el, amikor felvettük. Kétségtelenül van szakmai tapasztalata, de többet árt,
mint használ. Nem bízom benne. Egész ősszel olyan kárörvendőnek tűnt. Nem
tudom, azért van-e, mert a te posztod után ácsingózik vagy egyszerűen csak
képtelen kijönni bárkivel a szerkesztőségben.
– Tartok tőle, hogy igazad van – felelte Mikael.
– És? Mit csináljak vele? Rúgjam ki?
– Erika, te vagy a főszerkesztő és a többségi tulajdonos. Ha ki kell rúgnod, hát rúgd ki!
– Eddig soha nem rúgtunk ki senkit, Micke. Most pedig még ezt a döntést is rám hárítod. Attól is
elveszed az ember kedvét, hogy reggelente bejárjon a munkahelyére.
Ebben a pillanatban a másik kettő meglepetésére Christer Maim felkelt a szófáról.
– Mikael, ha el akarod érni azt a vonatot, csipkednünk kell magunkat! – Erika
ellenkezni akart, de Christer felemelte a kezét. – Ne haragudj, Erika, de azt
kérdezted tőlem az imént, hogy mi a véleményem. Az a véleményem, hogy
rohadt helyzetben vagyunk. De ha úgy van, ahogy Mikael mondja – tudniillik,
hogy kezd teljesen kipurcanni –, akkor muszáj elutaznia a saját érdekében.
Ennyivel tartozunk neki.
Erika és Mikael ámulva néztek Christerre, aki zavartan Mikaelre sandított.
– Mindketten tudjátok, hogy ti vagytok a Millennium. Én résztulajdonos vagyok.
Mindig nagyon tisztességesek voltatok velem, imádom a lapot meg minden, de
igazából bármikor lecserélhetnétek, és felvehetnétek egy másik laptervezőt, ha
úgy hozza kedvetek. Mégis kíváncsiak voltatok a véleményemre. Tessék,
megkaptátok!
Ami Janne Dahlmant illeti, egyetértek veletek. És ha a kirúgása mellett döntesz, Erika, én megteszem
helyetted. Csak találjunk egy nyomós okot!
Elhallgatott, aztán folytatta.
– Teljesen igazad van, nagy kár, hogy Mikaelnek éppen most kell eltűnnie.
Szerintem azonban nincs más választásunk – Mikaelre nézett. – Elviszlek az
állomásra. Erikával tartjuk a frontot, míg vissza nem jössz.
Mikael bólintott.
– Attól félek, hogy Mikael nem jön vissza… – szólalt meg halkan Erika Berger.
Délután fél kettőkor Lisbeth Salander Dragan Armanskij telefonhívására ébredt.
– Mié, mia baj? – kérdezte a lány álomittas hangon, kátrányízzel a szájában.
– Mikael Blomkvistről van szó. Az előbb beszéltem a megbízónkkal, Frode ügyvéddel.
– És?
– Felhívott, és azt mondta, hogy ejtsük a Wennerström-ügyet.
– Ejtsük? De hát már elkezdtem vele dolgozni.
– Jó, jó. De Frodét a továbbiakban nem érdekli.
– Csak így ripsz-ropsz?
– Ő dönt. Ha nem kéri, hát nem kéri.
– De megegyeztünk a honoráriumban.
– Mennyi munkád van benne?
Lisbeth Salander utána számolt.
– Nagyjából három teljes nap.
– Negyvenezer koronás felső határról állapodtunk meg. Írok neki egy számlát tízezerről, annak te kapod
meg a felét, tisztes kárpótlás lesz három elpazarolt napért. Ennyit ki kell fizetnie, ha már belerángatott
minket.
– És mit csináljak az előásott anyaggal?
– Van benne valami izgalmas?
Lisbeth elgondolkodott, azután azt válaszolta:
– Nincsen.
– Frode nem kért beszámolót. Tedd félre egy időre, hátha visszatér még rá. Aztán kidobhatod. Jövő
hétre új feladatom van a számodra.
Miután Armanskij lerakta a telefont, Lisbeth Salander egy darabig még ücsörgött az ágyán a
telefonkagylóval a kezében. Azután kiment a nappaliba. A dolgozósarkában megvizsgálta a falra
kitűzött jegyzeteit, és az asztalon felhalmozott papírköteget. Eddig főként a nyomtatott sajtóból kivágott
cikkeket és az internetről letöltött szövegeket sikerült összeszednie a témában. Fogta a papírokat és
berakta őket egy fiókba.
Aztán a homlokát ráncolta. Mikael Blomkvist rejtélyes tárgyalótermi viselkedése érdekes kihívásnak
tűnt, és Lisbeth Salander nem szívesen szakított félbe valamit, amit egyszer elkezdett. Mindenkinek
vannak titkai. Az a kérdés, sikerül-e kideríteni őket…
MÁSODIK RÉSZ
KÖVETKEZMÉNYEK
Január 3. – március 17.
Svédországban a nők negyvenhat százaléka
válik áldozatául férfi által elkövetett erőszakos
bűncselekménynek.
NYOLCADIK FEJEZET
Január 3., péntek – január 5., vasárnap
Pasztellkék színű volt az ég, amikor Mikael Blomkvist immár második alkalommal leszállt a vonatról
Hedestadban. Odakint dermesztő volt a hideg, az állomásépület homlokzatára erősített hőmérő mínusz
tizennyolc fokot mutatott. Mikael most is vékony félcipőt hordott. Ez alkalommal viszont nem várt rá
Frode ügyvéd a fűtött autójával. Mikael csak azt jelezte előre, melyik napon érkezik, azt nem, hogy
melyik vonattal. Biztosra vette, hogy létezik valamilyen Hedebybe menő buszjárat, de nem volt kedve
két nehéz bőrönddel és egy válltáskával buszmegállóra vadászni, úgyhogy fogta magát, és átment a tér
túloldalán álló taxiállomáshoz.
Napok óta vadul esett a hó a norrlandi partvidéken, és az út menti összetorlódott hóbuckák méretéből
ítélve a hedestadi hómunkások és útkarbantartók megállás nélkül, teljes erőbedobással dolgoztak. A
taxisofőr, akit a szélvédőre ragasztott igazolványa szerint Husseinnek hívtak, csak a fejét ingatta, amikor
Mikael az időjárásról kérdezte, ízes norrlandi tájszólással mesélte el az újságírónak, hogy az elmúlt
évtizedek legkeményebb hóviharát vészelték át nemrég, és komolyan megbánta, amiért nem vett ki
szabadságot, hogy Görögországban töltse a karácsonyi ünnepeket.
Mikael elnavigálta a taxit Henrik Vanger frissen hóekézett udvaráig, kiszállt, lerakta bőröndjeit a bejárat
előtt, s a Hedestad irányában eltűnő taxi után nézett. Hirtelen rátört a magány, a teljes tanácstalanság.
Lehet, hogy mégis Erikának volt igaza, amikor őrültségnek nevezte a tervét?
Aztán hallotta, amint kinyílik mögötte az ajtó. Megfordult. Henrik Vanger jött elé, vastag bundát, nagy
csizmát, fülvédős sapkát viselt. Mikael farmernadrágban és egy vékony bőrkabátban állt az ajtó előtt.
– Idefent meg kell tanulnod, hogy ebben az évszakban muszáj rendesen felöltöznöd.
Kezet ráztak.
– Biztosan nem akarsz a nagy házba költözni? Nem? Akkor talán kezdjük azon, hogy megmutatom
neked az új lakásodat.
Mikael bólintott. A Henrik Vangerrel és Dirch Frodéval folytatott tárgyalások során az volt az egyik
kikötése, hogy szeretne független háztartást vezetni ez alatt az egy év alatt, és úgy jönni-menni, ahogy
neki tetszik. Henrik Vanger először a híd felé vezette Mikaelt, majd letért az útról, és belépett egy kis
ház kertkapuján, közel a híd lábához. Régi rönkház volt. A havat valaki szépen eltakarította a bejárat
elől. Az ajtót nem zárták be, az öregnek csak le kellett nyomnia a kilincset. Beléptek egy kis előszobába.
Mikael megkönnyebbülten felsóhajtott, és letette bőröndjeit a padlóra.
– Ez az úgynevezett vendégház, itt szállásoljuk el azokat a látogatókat, akik
hosszabb időt töltenek nálunk. 1963-ban itt laktál a szüleiddel. Ez a falu egyik
legöregebb háza, természetesen modernizált. Szóltam Gunnar Nilssonnak – az
intézőmnek –, hogy már reggel fűtsön be.
A ház egy nagy konyhából és két kisebb szobából állt, összesen ötven négyzetméter lehetett az
alapterülete. Legalább a felét az elektromos tűzhellyel, és
kis hűtőszekrénnyel felszerelt konyha foglalta el. Folyóvíz is volt. Az előszobával határos falnál régi
vaskályha állt, azzal fűtöttek most is.
– Ha nincs farkasordító hideg, nem szükséges begyújtanod a vaskályhába. A tűzifát megtalálod kint az
előszobában, a fáskamrát a ház mögött. Itt ősz óta nem lakott senki, de azért reggelente begyújtottunk,
hogy ne hűljön ki teljesen a ház. Nappal viszont az elektromos fűtőtest is megteszi. Csak arra ügyelj,
hogy ne teríts rájuk ruhát, mert meggyulladhatnak.
Mikael bólintott és körülnézett. Három ablak volt a helyiségben, mindhárom más-más irányba nézett. A
konyhaasztalnál ülve a híd lábára nyílt kilátás a háztól körülbelül harminc méterre. A konyha bútorzata
a már említett felszereléseken kívül néhány nagy szekrényből, konyhaszékekből, egy régi lócából és egy
újságokkal megpakolt polcból állt. Legfelül egy 1967-es Nézz és láss! magazin feküdt. A
konyhaasztalhoz legközelebb eső sarokban egy íróasztalként is kiválóan használható rakodóasztal állt.
A vaskályha egyik oldalán volt a konyhaajtó, a másikon két keskeny ajtó nyílt a kisszobákba. A ház fala
melletti, jobb oldali szobát akár kamrának is lehetett volna nevezni. Mindössze egy pici íróasztal, egy
szék és egy könyvespolc fért el benne. Ez volt a dolgozószoba. A másik kamrát az előszoba és a
dolgozószoba között apró hálószobának rendezték be. Egy keskeny franciaágy, egy éjjeliszekrény és
egy ruhásszekrény volt minden bútorzata. A falakon néhány tájkép lógott. Minden régi volt a házban, a
tapéta, a bútorok, de finom tisztaságszag áradt mindenhonnan. Valaki jó adag szappannal eshetett neki a
padlónak. A hálószobából nyíló oldalajtó az előszoba egyik sarkába vezetett, ott rendezték be a
fürdőszobát – egy vécével, tusolóval felszerelt kis sufnit.
– A vízzel néha baj lehet – mondta Henrik Vanger. – Ma reggel ellenőriztük
ugyan, de a vezetékek túl közel vannak a felszínhez, ezért tartós hideg esetén
előfordul, hogy elfagynak. Kint az előszobában van egy vödör, ha szükség lesz
rá, tőlünk hozhatsz vizet.
– Telefonra lesz szükségem – mondta Mikael.
– Már előjegyeztettem. Holnapután szerelik be. Na, mit szólsz? Ha
meggondolod magad, bármikor beköltözhetsz a nagy házba.
– Nem, ez tökéletes – felelte Mikael, bár távol állt tőle, hogy máris kibéküljön a helyzettel, amelybe
merész döntésével sodorta magát.
– Príma. Még egy-két óráig világos van. Tehetnénk esetleg egy sétát, hogy
megismerd a falut. Ha megengeded, javaslom, hogy húzzál vastag zoknit és
csizmát. Egyiket is, másikat is megtalálod az előszobaszekrényben.
Mikael úgyis tett, ahogy tanácsolták neki, és elhatározta, hogy már másnap bevásárlókörutat tesz, és
beszerez magának pár jégeralsót és egy tisztességes téli bakancsot.
A séta elején Henrik Vanger megmutatta Mikaelnek Gunnar Nilsson házát az út túloldalán. Gunnar
Nilsson volt Henrik Vanger jobbkeze. Az öreg egyfolytában az intézőjének nevezte. De Mikael
lassacskán megértette, hogy Nilsson afféle gondnok volt, ő kezelte a családhoz tartozó összes épületet a
szigeten, ezenkívül néhány ingatlant is bent a városban.
– Az ő apja az a Magnus Nilsson, aki a hatvanas években volt az intézőm, és
egyike volt a balesetnél segítő embereknek. Magnus él még, Hedestadban
lakik, nyugdíjas. Ebben a házban Gunnar lakik és a felesége, a gyerekek már
kirepültek.
Henrik Vanger elgondolkozott egy kicsit, mielőtt újra megszólalt volna.
– Mikael, ittléted okának hivatalos verziója szerint az önéletrajzom
megírásában segédkezel. Ez jó ürügy lesz arra, hogy rejtettebb zugokban is
kutakodhass, és bármit megkérdezhess az emberektől. Valódi feladatod
maradjon hármunk között, rajtam és rajtad kívül csak Dirch Frode tud a
dologról.
– Világos. Én meg hadd ismételjem meg, amit már korábban is mondtam. Puszta időpazarlás az egész,
nem leszek képes megfejteni a rejtélyt.
– Semmi mást nem kérek, csak hogy próbáld meg. Azzal viszont vigyáznunk kell, hogy mit beszélünk
mások jelenlétében.
– Ez természetes.
– Gunnar ötvenhat éves. Tizenkilenc volt Harriet eltűnése idején. Harriet és ő jó
barátok voltak, s ha jól sejtem, volt köztük valami gyermeteg szerelemféle. Az
mindenesetre biztos, hogy Gunnar nem volt közömbös Harriet iránt. Az eltűnés
napján Hedestadban volt a fiú, ő is a szárazföldi oldalon rekedt, amikor a hidat
lezárták. A viszonyuk miatt természetesen külön figyelmet fordítottunk rá a
nyomozás során. Elég kellemetlenül érintette, de a rendőrség ellenőrizte az
alibijét, és rendben találták. Az egész napot a barátaival töltötte, csak késő
este jött haza.
– Gondolom, van egy részletes jegyzőkönyve arról, hogy ki volt aznap a szigeten, és mit csinált a nap
folyamán.
– Van bizony. Folytathatjuk a sétát?
Az emelkedő tetején megálltak a nagy Vanger-ház előtti útkereszteződésnél. Vanger lemutatott a régi
halászkikötőre.
– A sziget összes földterülete a Vanger család tulajdonában van, illetve, ha
pontosak akarunk lenni, az én birtokomban. Az egyetlen kivétel Östergården, a
parasztgazdaság, és néhány ház a szigeten. A halászkikötő bódéi ilyenek
például, de azokat nyaralónak használják, és a téli szezonban lakatlanok.
Kivéve azt a legtávolabbi házat – látod, aminek füstöl a kéménye.
Mikael bólintott. Már most csontjáig haltolt a hideg.
– Nyomorúságos, huzatos viskó, de egész évben lakják. Eugen Norman él ott. Hetvenhét éves festőféle.
Körülbelül az a kvalitás, mint az utcai portréfestőké, de egész híres lett az öreg. Tájképfestőnek
mondják. Ennek a falunak ő az elmaradhatatlan különce.
Henrik Vanger elvezette Mikaelt a szigetcsücsök felé, útközben megmutatott neki minden egyes házat.
Az út bal oldalán hat ház állt, jobbra négy. Az első ház, a vendégházhoz legközelebb eső, Henrik
Vanger bátyjáé, Haraldé volt. A kocka alakú kétszintes kőépület első ránézésre elhagyatottnak tűnt; az
ablakokban behúzott függönyök, a bejárathoz vezető utat fél méter magas hó borította. Ha azonban
jobban megnézte az ember, észrevehette a lábnyomokat. Valaki átgázolt a havon az út és a bejárati ajtó
között.
– Harald emberkerülő. Sosem jöttünk ki jól. A konszern ügyeit illető
veszekedéseken kívül – mert hát ő is résztulajdonos – hatvan éven keresztül
alig beszéltünk egymással. Idősebb nálam, kilencvenegy éves. Ő az egyetlen
bátyám, aki még életben van. Később majd részletesebben is mesélek róla,
most csak annyit, hogy orvosnak tanult, és leginkább Uppsalában
tevékenykedett. Ide Hedebybe hetvenévesen költözött vissza.
– Ha jól értem, nincsenek jóban. Mégis szomszédok. Hogy van ez?
– Elég utálatos embernek tartom, és biztosan boldogabb lennék, ha Uppsalában marad, de övé a ház.
Gazember vagyok, igaz?
– Az még nem feltétlenül gazemberség, ha nem kedveli a bátyját.
– Életem első huszonöt-harminc évét azzal töltöttem, hogy állandóan
megbocsátottam, és felmentettem az olyanokat, mint Harald, arra hivatkozva,
hogy rokonok vagyunk. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a családi kötelékekkel
nem feltétlenül jár együtt a szeretet, s hogy valójában nincs miért védelmembe
venni Haraldot.
A következő ház Isabelláé volt, Harriet Vanger anyjáé.
– Az idén lesz hetvenöt éves. Még mindig mutatós nő, hiú is. Ezenkívül ő az egyetlen ember a faluban,
aki beszélő viszonyban van Haralddal, és időnként meglátogatja. Egyébként nincs túl sok közük
egymáshoz.
– Harriettel milyen kapcsolata volt Isabellának?
– Jó kérdés. Nők is lehetnek a gyanúsítottak között. Már meséltem, hogy gyakran hagyta egyedül a
gyerekeket. Nem tudom… nem hinném, hogy rosszat akart, egyszerűen csak képtelen volt a
felelősségvállalásra. Harriettel nem álltak túl közel egymáshoz, de sosem lettek ellenségek. Isabella
időnként kemény tud lenni, máskor meg elég elveszett. Majd megérted, miről beszélek, ha találkozol
vele.
Isabella szomszédját Cecilia Vangernek hívták. Ő volt Harald Vanger lánya.
– Azelőtt férjével élt, és Hedestadban lakott, de több mint húsz éve elvált. Ez a
ház az enyém, én ajánlottam fel, hogy költözzön be. Cecilia tanár, és sok
szempontból az apja szöges ellentéte. Hozzáteszem, nem is beszélnek
egymással többet, mint amennyit muszáj.
– Milyen idős?
– 1946-ban született. Tehát Harriet eltűnésekor húszéves. És igen, aznap a
szigetre látogató vendégek egyike volt ő is.
Henrik Vanger elmélázott.
– Cecilia néha csapongónak tűnhet, de valójában ritka éles eszű nő. Nehogy
alábecsüld! Ha akad valaki, aki ki fogja szimatolni, hogy miben sántikálsz, hát
az ő. El kell mondjam, hogy egyike annak a kevés rokonomnak, akiket nagyra
tartok.
– Ez egyúttal azt jelenti, hogy nincsen a gyanúsítottak között?
– Nem erre céloztam. Különben is azt szeretném, hogy az én véleményemtől, és az elmondottaktól
teljesen függetlenül mérlegeld ezeket a dolgokat.
Cecilia szomszédságában ugyancsak egy Henrik Vanger tulajdonában levő ház állt. Egy idős házaspár
vette bérbe Vangertől. Korábban a Vanger-konszern vezetésében dolgoztak mindketten. A nyolcvanas
években költöztek a Hedeby-szigetre, így nem sok közük lehetett Harriet eltűnéséhez. A következő ház
Birger Vangeré volt, Cecilia Vanger bátyjáé. Több éve üresen állt az épület, amióta Birger Vanger
beköltözött a városba egy modern kertesházba.
Az út két oldalán a legtöbb épület a múlt század elején épült masszív kőház volt, jellegében csak az
utolsó tért el tőlük, egy modern építésű villa – fehér téglaépület sötét spalettákkal, egy elképesztően
gyönyörű helyen. Mikael elképzelte, milyen nagyszerű kilátás nyílhat a felső szint ablakaiból keletre, a
tenger felé, és északra, Hedestad irányába.
– Itt lakik Martin Vanger, Harriet bátyja, a Vanger-konszern mostani feje. Ezen a
telken állt azelőtt a lelkészlak. De a régi épület nagy része leégett a hetvenes
években. Martin 1978-ban építtette a villát, amikor vezérigazgató lett.
Az út jobb oldalának végén lakott Gerda Vanger, Henrik Greger nevű bátyjának az özvegye, és a fia,
Alexander Vanger.
– Gerda sokat betegeskedik, reumás. Alexander résztulajdonos a konszernben, de beindított néhány saját
vállalkozást is, többek között éttermeket üzemeltet. Minden évben néhány hónapot Barbadoson tölt, ott
is vannak különböző turisztikai befektetései.
A Gerda és Henrik Vanger háza közötti telken két kisebb épület állt, mindkettő üresen. Vendégháznak
használták őket, a hazalátogató családtagok laktak bennük. Henrik háza mellett ugyancsak egy
nyugdíjas Vanger-konszern alkalmazott élt a feleségével a saját vásárlású házában. Télen ez a ház is
üresen állt, a hideg évszakot a házaspár Spanyolországban töltötte.
Mikael és Henrik Vanger visszaértek a kereszteződéshez, és ezzel véget ért a körséta. Alkonyodott.
Mikael magához ragadta a kezdeményezést.
– Henrik, csak magamat ismétlem, de újra elmondom, hogy a munka sikertelen
lesz. Természetesen elvégzem mindazt, amiért fel lettem véve. Megírom az
önéletrajzát, és kívánsága szerint végigolvasom a Harriet Vangerről szóló
összes anyagot, amilyen alaposan és amennyire kritikus szemmel csak bírom.
De szeretném, ha belátná, hogy nem vagyok magánnyomozó, lehetetlent vár
tőlem.
– Nem várok én semmit. Csak egy utolsó esélyt szeretnék adni az igazságnak.
– Rendben.
– Inkább délután, estefelé vagyok aktív – folytatta Henrik. – Ebédidőtől kezdve
többnyire elérsz. Elintézem, hogy legyen itt a házban egy dolgozószobád. A
rendelkezésedre áll majd, amikor csak akarod.
– Köszönöm, de nem lesz rá szükség. Már van egy dolgozószobám a
vendégházban, ott fogok dolgozni.
– Ahogy megfelel.
– Ha magával szeretnék beszélni, arra jó lesz a maga dolgozószobája. De ma este még biztosan nem
fogom kérdésekkel ostromolni.
– Persze, gondoltam is. – Az öregember egyszerre meglepően félénknek tűnt.
– Beletelik néhány hétbe, míg átolvasom az összes anyagot. Ráadásul két
fronton zajlik a munka. Szerintem kezdhetnénk naponta egy-két óra
interjúzással az életrajzhoz. Amikor pedig már lesznek kérdéseim Harriet
ügyével kapcsolatban, azokat is felteszem az üléseinken.
– Ésszerűnek hangzik.
– Szeretném, ha magam oszthatnám be az időmet.
– Természetesen. Tervezd csak meg a munka menetét.
– Ugye tudja, hogy le kell ülnöm néhány hónapot a börtönben? Nem tudom, mikor kerül rá sor, de
mivel nem áll szándékomban fellebbezni, valószínűleg még ebben az évben.
Henrik Vanger összehúzta a szemöldökét.
– Hát ez kellemetlen, de majd megoldjuk valahogy, ha itt az idő. Kérhetsz halasztást, nem?
– Ha van rá mód, és addigra sikerült elég anyagot gyűjtenem, akkor a családról szóló könyvön a
börtönben is tudnék dolgozni. De erről majd ráérünk akkor beszélni, amikor aktuálissá válik. Még
valami: én továbbra is a Millennium résztulajdonosa vagyok, a lap pedig jelenleg válságos korszakát éli,
ha történne valami, ami miatt muszáj Stockholmban lennem, akkor nincs mese, félre kell tennem az
itteni dolgaimat, és haladéktalanul vissza kell utaznom a fővárosba.
– Nem a jobbágyomnak szerződtél el. Azt kívánom, hogy következetesen,
folyamatosan foglalkozz a tőlem kapott feladatokkal. De magától értetődik,
hogy a rutint neked kell kialakítanod. Ha szabadságra kell menned, nem baj,
ám ha
észreveszem, hogy nem törődsz a munkáddal, azt szerződésszegésnek kell tekintenem.
Mikael bólintott. Henrik Vanger elnézett a híd irányába. Sovány férfi volt. Mikaelnek hirtelen az jutott
az eszébe, hogy olyan, mint egy boldogtalan madárijesztő.
– Ami a Millenniumot illeti, nem ártana beszélgetnünk egyszer erről a válságról, hátha segíteni tudok
valamiben.
– A legnagyobb segítség az lenne, ha már ma felkínálná nekem Wennerström
fejét egy tálcán.
– Van eszemben! – Az öreg szúrós szemmel nézett Mikaelre. – Az egyetlen
dolog, amivel rá bírtalak venni, hogy elvállald ezt a munkát, az Wennerström
beígért leleplezése. Ha már most megadom ezt az örömöt, abba fogod hagyni
a munkát, ha arra szottyan kedved. Nem, ezt az információt csak egy év múlva
kaphatod meg.
– Henrik, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de maga egy év múlva talán már nem is él.
Henrik Vanger gondterhelten felsóhajtott, és lenézett a halászkikötőre.
– Van benne valami. Beszélek Dirch Frodéval, és megpróbálunk megoldást találni. De a Millenniumnak
esetleg másképpen is a segítségére lehetek. Ha jól tudom, a fő probléma, hogy a hirdetők lemondják a
megrendeléseiket.
Mikael lassan bólintott.
– Igen, a hirdetők kérdése az egyik húsba vágó problémánk, a válság azonban
ennél mélyebben gyökerezik. A hitelességünk kérdőjeleződött meg. Hiába van
sok hirdetőnk, ha az emberek nem akarják megvásárolni az újságot.
– Ezt én is átlátom. De ne feledkezz meg róla, hogy én még mindig egy meglehetősen nagy
vállalatcsoport vezetőségi tagja vagyok. Nekünk is szükségünk van a hirdetéseink elhelyezésére.
Beszéljünk még erről, jó? Kérsz vacsorát?
– Köszönöm, nem. Szeretnék berendezkedni a házamban, vásárolnék néhány
dolgot, közben szétnéznék egy kicsit a környéken. Holnap bemegyek
Hedestadba, és veszek magamnak téli ruhát.
– Remek ötlet.
– Jó lenne, ha közben a Harrietről szóló anyagot áthozatná hozzám.
– Megoldjuk.
– Gondolom, komoly óvintézkedések életbe léptetése mellett.
Mikael kocogó fogakkal ment vissza a vendégházba. Megnézte az ablakra szerelt hőmérőt. Mínusz
tizenöt fokot mutatott. Nem emlékezett rá, mikor fázott át utoljára ennyire egy alig több mint húszperces
sétától.
Az elkövetkező órát pakolászással töltötte. A bőröndből a ruhákat berakta a hálókamra gardróbjába, a
piperecikkeit a fürdőszobaszekrénybe. A másik táska egy kerekeken guruló négyszögalapú zsák volt.
Ebből könyveket, CD-ket és egy CD-lejátszót vett elő, ezenkívül néhány jegyzetfüzetet, egy Sanyo
diktafont, egy kis Mikrotek szkennert, egy hordozható tintasugaras nyomtatót, egy Minolta márkájú
digitális kamerát és egyéb holmikat, melyeket nélkülözhetetlennek tartott az egyéves száműzetésben.
A CD-ket és a könyveket felrakta a dolgozószoba polcára két Hans-Erik Wennerströmről gyűjtött
anyagot tartalmazó mappa mellé. Az anyag igazából teljesen értéktelen volt, de nem volt szíve kidobni.
Mintha az a két mappa lenne pályája következő szakaszának alapköve.
Végül kinyitotta a vállsáskáját, és kirakta iBookját az íróasztalra. Amikor idáig ért a pakolásban, egy
pillanatra megtorpant és bárgyún körülnézett. – A vidéki élet
örömei… Hamar rájött, hogy nincs hova bedugnia a szélessávú internet kábelét. Még egy öreg modem
működtetéséhez szükséges telefoncsatlakozót sem talált.
Kiment a konyhába, hogy mobiltelefonjáról felhívja a Teliát. Némi bonyodalmak árán sikerült
előkeresniük a Henrik Vanger által leadott rendelést. Mikael megkérdezte, hogy van-e ADSL-kapacitása
a vezetéknek, mire azt a választ kapta, hogy egy hedebyi relén keresztül minden megoldható, és néhány
napon belül már lesz internete.
Délután négy óra is elmúlt már, amikor Mikael befejezte a rendrakást. Ismét felhúzta a vaskos zoknikat,
a csizmát, és felvett egy extra pulóvert. Az ajtóban megállt; eszébe jutott, hogy nem kapott kulcsokat a
házhoz. Stockholmi lakos lévén ösztönei erősen tiltakoztak az ellen, hogy ne zárja be a bejáratot.
Visszament a konyhába, kihúzogatott néhány fiókot. Végül az éléskamrában találta meg a kulcsot egy
szögön.
A hőmérő folyadékszála mínusz tizenhét fokig süllyedt. Mikael sebes léptekkel átsétált a hídon, aztán
felkapaszkodott a dombra. Elhaladt a templom előtt, és a házától kényelmes távolságra, körülbelül
háromszáz méterre fekvő Konsum üzletet vette célba. Két élelmiszerekkel dugig megrakott
papírszatyrot cipelt haza, azután újra átkelt a hídon. Most Susanne Híd presszóját kereste fel. A pult
mögött álló nő az ötvenes éveiben járhatott. Mikael megkérdezte tőle, hogy tényleg ő-e Susanne.
Elmondta neki, hogy ezentúl számíthat rá, mint törzsvendégére. Mikael volt az egyetlen kuncsaft a
helyiségben. Szendvicset rendelt, és kenyeret vett. Susanne kávéval kínálta. Mikael elvette az állványról
a Hedestads-Kurirent és leült egy asztalhoz, ahonnét az ablakon át a hídra és a kivilágított templomra
látott. A sötétség által keretbe foglalt látkép olyan volt, mint egy karácsonyi képeslap. Nagyjából négy
perc alatt kiolvasta az újságot. Az egyetlen figyelmet érdemlő szövegben röviden arról tudósítottak,
hogy egy helyi politikus, bizonyos Birger Vanger (Néppárt) IT TechCent néven technológiai fejlesztési
központot kíván létesíteni Hedestadban. Mikael fél órát töltött a presszóban. Hatkor ugyanis záróra volt.
Este fél nyolckor Mikael felhívta Erikát, de az előfizető pillanatnyilag nem volt elérhető. Leült a lócára
a konyhában, megpróbált olvasni egy kicsit. A regény a fülszöveg alapján egy feminista tinédzser
szenzációs írói debütálása volt. Arról szólt, hogyan próbálta meg az írónő rendbe tenni szexuális életét
egy párizsi utazás alkalmával. Mikael kíváncsi lett volna, vajon őt is feministának neveznék-e, ha
kamaszos hangvételű regényt írna a szexuális életéről. Valószínűleg nem. Azért vette meg a könyvet,
mert a kiadó egy új Carina Rydbergként ünnepelte a szerzőt. Mikael hamar rájött, hogy az
összehasonlítás alaptalan, mind a stílus, mind a tartalom vonatkozásában. Lerakta a könyvet, és inkább
egy Hopalong Cassidyről szóló westernnovellát kezdett olvasni az 1950-es években megjelent Re-
kordmagasinetben.
Minden félórában tompán megkondult a templom harangja. Az út túloldalán Gunnar Nilsson intéző
ablakai világítottak, de Mikael egy lelket sem látott a házban. Harald Vanger háza sötét volt. Kilenc óra
körül egy autó hajtott át a hídon, és eltűnt a sziget csücske felé. Éjfélkor lekapcsolták a templom
díszkivilágítását. Ilyen volt a pezsgő éjszakai élet Hedebyben egy január eleji pénteken. Hihetetlenül
nagy volt a csönd.
Mikael újabb kísérletet tett rá, hogy felhívja Erikát. Ezúttal az üzenetrögzítőjét érte el. Hagyott neki egy
üzenetet, aztán lekapcsolta a lámpát, és lefeküdt. Elalvás előtt az volt az utolsó gondolata, hogy még a
végén megbolondul ebben a hedebyi elszigeteltségben.
Különös érzés volt ekkora csöndben ébredni. Mikael egy másodperc töredéke alatt a mély álomból a
teljes éberség állapotába került. Aztán csak feküdt és hallgatózott. A szobában hideg volt. Később
elfordította a fejét, hogy megnézze a karóráját, amit előző éjszaka egy sámlira rakott le az ágya mellé.
Hét óra nyolc perc volt – Mikaelnek mindig nehezére esett reggel felkelnie, legalább két ébresztőórára
volt szüksége a művelethez. Most azonban magától ébredt, ráadásul kipihenten.
Feltette a kávét, aztán beállt a zuhany alá, s hirtelen azon kapta magát, hogy jóleső érzés tölti el. Kalle
Blomkvist – kutatóúton az isten háta mögött.
A zuhany keverőcsapjából a legfinomabb érintésre tűzforróról jéghidegre váltott a víz hőmérséklete
vagy fordítva. Hiányzott a konyhaasztalról a reggeli újság. A vaj megfagyott a hűtőben. Az evőeszközös
fiókban nem volt sajtszeletelő. Kint egyelőre koromsötét volt mindenütt, a hőmérő mínusz huszonegy
fokot mutatott. Így kezdődött a szombat.
A hedestadi busz a Konsum élelmiszerbolt előtt állt meg. Mikael visszavonulásának évét a
bevásárlókörút tervének megvalósításával kezdte. A hedestadi vasútállomáson szállt le, körbesétálta a
várost. Megvette a téli bakancsot, vásárolt két jégeralsót, néhány meleg flanelinget, egy tisztességes
félhosszú téli dzsekit, egy meleg sapkát és egy pár bélelt kesztyűt. A Teknikmagasinetben, a műszaki
áruk boltjában talált egy kis teleszkópos antennájú, hordozható tévét. Az eladó szavát adta, hogy ha más
nem, a Svéd Televízió csatornái foghatóak lesznek rajta Hedeby-ben is. Mikael jelezte, hogy visszakéri
a pénzét, ha mégsem.
Bement a városi könyvtárba, olvasójegyet váltott, és kikölcsönzött két Elizabeth George-krimit. Egy
papírkereskedésben beszerzett néhány írószert és jegyzetfüzetet. Vett egy új sporttáskát is, hogy legyen
miben hazacipelnie a portékát.
Végezetül vásárolt egy csomag cigarettát; tíz évvel azelőtt hagyta abba a dohányzást, időről időre
azonban visszaesett. Most is nikotinéhség jött rá. De aztán bontatlanul tette zsebre a cigarettás dobozt.
Utoljára egy optikushoz tért be, itt kontaktlencse-ápoló folyadékot vett, és új kontaktlencséket rendelt.
Két órára visszaért Hedebybe. Éppen az árcédulákat vagdosta le az újonnan vett ruhadarabokról, amikor
meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Egy ötven év körüli szőke nő kocogtatta meg az ajtófélfát, és a
következő pillanatban már át is lépett a konyhaajtó küszöbén. Piskótát hozott egy süteményes tálon.
– Jó napot! Gondoltam, beköszönök. Helen Nilssonnak hívnak, és itt lakom az út túloldalán.
Szomszédok leszünk.
Mikael kezet fogott a nővel és bemutatkozott.
– És a tévében is láttam. Olyan jó, hogy sötétedéskor kigyúlnak a fények a vendégházban.
Mikael kávét tett fel – a nő ellenkezett, de végül leült a konyhaasztalhoz. Kinézett az ablakon.
– Na, jön Henrik meg a férjem. Azokat a kartondobozokat biztosan magának hozzák.
Henrik Vanger és Gunnar Nilsson egy taligával álltak meg a ház előtt. Mikael kisietett az üdvözlésükre,
és segített bevinni a négy nagy kartondobozt a vaskályha elé a padlóra. Aztán kávéscsészéket vett elő, és
nekilátott, hogy felszeletelje Helen piskótáját.
Gunnar Nilsson és Helen kedves emberek voltak. Nem tűntek kíváncsiskodónak, nem próbálták
kipuhatolni, mit keres Mikael Hedebyben – az a tény, hogy Henrik Vangernek dolgozott, kielégítő
magyarázat volt a számukra. Mikael csöndben figyelte Nilssonék és Henrik Vanger összjátékát, s úgy
látta, hármójuk kapcsolata
híján van minden erőltetettségnek. A faluról csevegtek, meg arról, hogy vajon ki is építette az öreg
vendégházat, amelyben Mikael lakott. A Nilsson házaspár időnként kijavította Vangert, ha azt
megcsalta az emlékezete, ő pedig cserébe elmesélt egy vicces történetet Gunnar Nilssonról. A férfi egy
este hazafelé menet arra lett figyelmes, hogy valaki a híd túloldaláról az ablakon keresztül próbál meg
behatolni a vendégházba; Nilsson átkelt az úton, odament a házhoz, és megkérdezte a betörőt, hogy
miért nem használja inkább a bejárati ajtót, amikor az mindig nyitva áll. Gunnar Nilsson Vanger meséje
közben felfedezte Mikael kis tévéjét, s miután gyanakodva megvizsgálta, felajánlotta Mikaelnek, hogy
menjen át hozzájuk, ha szeretne megnézni valamilyen érdekes műsort, nekik parabolaantennájuk is van.
Henrik Vanger maradt még egy kicsit Nilssonék távozása után. Az öregember még szükségesnek
tartotta elmondani Mikaelnek, hogy az átadott dokumentumokat tetszése szerint osztályozhatja, s ha
valami esetleg nem stimmelne, csak keresse őt bátran. Mikael megköszönte a segítséget, s hozzátette,
hogy biztosan rendben lesz minden.
Amikor egyedül maradt, bevitte a dobozokat a dolgozószobába, és nekiállt a szortírozásnak.
Henrik Vanger harminchat éven keresztül nyomozott eltűnt unokahúga után. Mikael nem tudta
eldönteni, hogy őrült megszállottságnak tartsa-e az idős férfi töretlen érdeklődését vagy az évek során
kialakult intellektuális játéknak. Az öreg pátriárka szemmel láthatóan egy hobbirégész
módszerességével végezte feladatát. Kutatásainak eredménye közel hét folyóméternyi dokumentációra
rúgott.
Az anyag váza a rendőrségi nyomozás során megtelt huszonhat mappából állt. Mikael alig hitte, hogy
egy „normális” eltűnési esetben ilyen hatalmas mennyiségű nyomozási anyag keletkezhet. Henrik
Vangernek ugyanakkor valószínűleg elég nagy befolyása volt ahhoz, hogy a hedestadi rendőrséget
rávegye minden elképzelhető és elképzelhetetlen nyom alapos megvizsgálására.
A rendőrségi anyagon kívül újságkivágásokkal, fotókkal teli albumokat talált a dobozokban, térképeket,
szuveníreket, ismertetőket Hedestadról és a Vanger-vállalatokról, Harriet Vanger naplóját (bár ez nem
volt túl sűrűn teleírva), tankönyveket, orvosi igazolásokat és így tovább. Volt ott tizenhat darab bekötött
A4-es füzet, Henrik Vanger saját nyomozási hajónaplói. Az öreg pátriárka e jegyzetfüzetekbe írta le
szép kézírásával észrevételeit, ötleteit. Mikael belelapozott a füzetekbe. A szépirodalmi jellegű szöveg
azt a benyomást keltette benne, mintha régi jegyzetek letisztázott változatát olvasná. Tíz további mappát
emelt ki a dobozokból, ezek a Vanger család különböző tagjairól gyűjtött anyaggal voltak teli; csupa
gépelt lap, nyilvánvalóan hosszú időszak termése lehetett.
Henrik Vanger szorgalmasan nyomozott családtagjai ügyes-bajos dolgai után.
Hét óra felé járhatott az idő, amikor Mikael meghallotta a nyávogást. Kinyitotta a bejárati ajtót. Egy
vörhenyes bundájú macska surrant be lába mellett a melegbe.
– Tökéletesen megértelek – mondta Mikael.
A macska körbeszimatolt a házban. Mikael tejet töltött neki egy tálkába, amit a hálás állat pillanatok
alatt fellefetyelt. Miután ezzel megvolt, felpattant a konyhai lócára és összegömbölyödött. Eszébe sem
volt elmozdulni onnét.
Már este tíz óra is elmúlt, mire Mikael áttekintette az anyagot, és mindent a megfelelő rendben
elhelyezett a polcokon. Kiment a konyhába, feltett egy kávét és megkent magának két szendvicset. A
macskát megkínálta egy kis virslivel és májkrémmel. Ő maga egész nap nem evett rendesen; az igazat
megvallva, nem is
érdekelte nagyon az evés. Miután elfogyasztotta könnyű vacsoráját, elővette a cigarettacsomagot a
zsebéből és kibontotta.
Lehallgatta a mobiltelefonja üzenetrögzítőjét; Erika nem jelentkezett. Megpróbálta felhívni, de ismét
csak a rögzítő hangja szólalt meg.
Mikael magánnyomozásának első intézkedései között szerepelt, hogy beszkennelte a Hedeby-szigetnek
Henrik Vangertől kölcsönkapott térképét. Minden házhoz odaírta lakójának nevét, mivel most még
emlékezett rá. Elég hamar rájött, hogy sok időbe telik majd beazonosítania a népes Vanger klán tagjait.
Éjfél előtt jó melegen felöltözött, felvette új bakancsát, és sétára indult a hídon túlra. A templom alatt
lekanyarodott az útról a vízhez.
A tengerszorost és a régi kikötőt jég borította, de valamivel kijjebb látszott a sötét vízfelszín. Mialatt ott
állt, kialudt a templom díszkivilágítása. Egyszerre sötétség vette körül. Hideg éjszaka volt, a
kristálytiszta égbolton ragyogtak a csillagok.
Mikaelre hirtelen rátört a kedvetlenség. Nem értette, miért hagyta magát rábeszélni erre a képtelen
feladatra. Erikának igaza volt. Időpocséklás az egész. Valójában Stockholmban lenne a helye – ha
lehetséges, Erikával egy ágyban –, hogy együtt készülhessenek a Hans-Erik Wennerström ellen
indítandó háborúra. Ha nappal lett volna, azon nyomban felkeresi Henrik Vangert, hogy felbontsa vele a
szerződést és hazautazzon. Ám ha a templomdombról átnézett a szigetre, megfigyelhette, hogy a
Vanger-házban már sehol sem ég a villany. A templom tövéből látta a sziget összes épületét a szoros
felőli oldalon. Harald Vanger ablakai szintén sötétek voltak már, Cecilia Vanger házában és Martin
Vanger villájában ellenben világított még egy-egy lámpa. A bérbe adott ház lakói is fent voltak még. A
csónakkikötőben Eugen Norman huzatos vityillójában is zajlott még az élet. A ház kéményéből
szikraeső lövellt az ég felé. Égett a villany a presszó feletti emeleten is. Mikael azon töprengett, hogy
Susanne lakik-e ott, s ha igen, vajon egyedül.
Vasárnap reggel sokáig aludt. Az egész házat betöltő őrült zúgásra riadt lel. Egy-két másodpercbe telt,
míg rájött, hogy hol van, és hogy a zúgás nem más, mint az istentiszteletre hívó harangszó, ebből
viszont arra kellett következtetnie, hogy már tizenegy óra körül járhat az idő. Levertnek érezte magát,
ezért egy darabig még az ágyban maradt. Amikor meghallotta a sürgető nyávogást, felkelt és kiengedte
a macskát.
Tizenkettőkor túl volt a zuhanyozáson és a reggelin. Nagy elhatározással lépett be a dolgozószobába.
Leemelte az első rendőrségi anyagot tartalmazó mappát a polcról. Azután elbizonytalanodott. Az
ablakon át idelátszott Susanne Híd presszójának reklámtáblája. Betette a mappát a válltáskába, és
felöltözött. A kávézó azonban dugig volt vendégekkel. Mikael egyszerre választ kapott a kérdésre,
amely egy ideje már ott motoszkált a fejében: miért nem megy tönkre egy presszó egy olyan elhagyatott
helyen, mint Hedeby? Susanne tehát a templomba járókra szakosodott, az esküvőkre, temetésekre és
hasonló eseményekre érkező kávéfogyasztókra.
Mikael inkább sétált egyet. A Konsum vasárnap zárva tartott, úgyhogy gyalogolt még pár száz métert,
míg egy benzinkúthoz nem ért. Itt újságokat vett. Egyórás sétája alatt megkerülte Hedeby szárazföldi
részét. A templom és a hozzá közel eső házak alkották a falu régi magját. Kétszintes kőházak – Mikael
megítélése szerint az 1910-es, 1920-as években építhették őket – álltak a rövid főutcaszerűség két
oldalán. A bekötőúttól északra jól karbantartott bérházak emelkedtek gyermekes családok számára
kialakított lakásokkal. A part mentén, a templom déli oldalán egy
villanegyed épült. Hedeby kétségtelenül gazdag falunak számíthatott, lakosainak jelentős része tehetős
hedestadi döntéshozókból és hivatalnokokból állt.
Mire visszaért, már megritkult a vendégsereg Susanne Híd presszójában. Susanne a szennyes edényeket
szedegette össze az asztalokról.
– Vasárnapi roham? – kérdezte Mikael.
A nő bólintott, és besimított a füle mögé egy hajtincset.
– Jó napot, Mikael.
– Szóval emlékszik a nevemre!
– Nehéz elfelejteni – felelte a nő. – Láttam karácsony előtt a televízióban azon a
bírósági tárgyaláson.
Mikael rögtön zavarba jött.
– Hát… muszáj megtölteniük valamivel a hírműsort – motyogta, és behúzódott
a sarokasztalhoz, ahonnan kilátás nyílt a hídra. Amikor pillantása újra
találkozott Susanne-éval, látta, hogy a nő mosolyog.
Délután három órakor Susanne közölte, hogy aznapra bezárja a kávézót. A templomi rohamot követően
csak néhány vendég érkezett. Mikael addigra körülbelül a nyomozati anyag első mappájának az ötödét
olvasta el. Becsukta, berakta jegyzetfüzetével együtt a táskájába, és sebes léptekkel elindult a hídon át
hazafelé.
A macska már várt rá a lépcsőn. Mikael körülnézett, hogy megtudja, kié lehet. Aztán beengedte
magához, így legalább volt egy kis társasága.
Újra megpróbált telefonálni Erikának, de továbbra is csak a nő üzenetrögzítője kapcsolt be. Erika
valószínűleg rettentően dühös volt rá. Hívhatta volna a szerkesztőségben is vagy az otthoni számán, de
hősiesen visszafogta magát. Már épp elég üzenetet hagyott eddig is. Inkább kávét főzött, odébb
tessékelte a macskát a lócán, és ismét felnyitotta az asztalon heverő mappát.
Lassan, nagy odafigyeléssel olvasott, hogy egyetlen apró részletet se szalasszon el. Amikor aztán késő
este befejezte a munkát, már több oldalt telerótt a jegyzetfüzete margójára írt emlékeztetőkkel és olyan
kérdésekkel, melyekre a többi mappában remélt választ. Az anyagot időrendi sorrendben rakták össze;
Mikael nem tudta eldönteni, hogy Henrik Vanger rendezte-e így, vagy a rendőrségen tárolták ilyen
szisztéma szerint a dokumentumokat a hatvanas években.
A legelső lap egy kézzel írt jelentés fénymásolata volt a hedestadi rendőrség készültségi központjából.
A telefonhívásra válaszoló rendőr, Ryttinger őrp. kézjeggyel látta el a papírt. Mikael őrparancsnoknak
fordította a rövidítést. A bejelentést tevő személy nevénél Henrik Vanger szerepelt, mellette ott állt
Vanger címe és telefonszáma. A jelentés készítésének időpontja vasárnap délelőtt 11 óra 14 perc, 1966.
szeptember 23. A rendkívül helytakarékos szöveg így szólt:
Telefonhív.: H. Vanger bejel., hogy unokahúga (?) Harriet Ulrika VANGER, szül. 1950. jan. 15. (16
éves) szombaton du. eltűnt otthonról, Hedeby-szigetről. A bejelent, tevő hangja aggodalomról árulk.
11 óra 20 perckor készült egy bejegyzés, mely szerint P-014-et (vajon a rendőrautó száma lehetett,
esetleg egy járőré, vagy egy hajóé?) utasították, hogy vonuljon ki a helyszínre.
11 óra 35 perckor a Ryttingerénél nehezebben kivehető kézírással valaki azt vetette papírra, hogy
Magnusson őrm. jel.: a híd Hedeby-szigetére továbbra is lezár. Közl. hajóval. A margón olvashatatlan
aláírás.
12 óra 14 perckor visszatért Ryttinger: Magnusson őrm. tel.-on jel. H-byből: a 16 éves Harriet Vangert
szombat kora du. óta nem találják. Csal. aggódik. Valósz. nem aludt az ágyában az éjszaka. Szigetet
nem hagyhatta el – hídon tört. baleset miatt. A megkérd, csal. tagok közül senkinek nincs tudomása HV
hollétét itt.
12 óra 19 perc: G. M.–t telefonon ért. az ügy részl.-ről. Az utolsó bejegyzés időpontja 13 óra 42 perc: G.
M. h-byi helyszínen; átveszi az ügy kivizsg.-át.
Már a következő lap feloldotta a G. M. monogram titkát. Egy Gustaf Morell nevű rendőr-főfelügyelőt
takart, aki miután hajóval megérkezett a szigetre, átvette az irányítást, és mindjárt hivatalos jelentést
készített Harriet Vanger eltűnéséről. A bevezető jegyzetek indokolatlan rövidítéseitől eltérően Morell
jelentései gépírással készültek, világos megfogalmazásban. A következő oldalak arról szóltak, milyen
intézkedéseket foganatosítottak a kivizsgálás megindítása érdekében – mindezt olyan részletességgel és
szakértelemmel tárgyalta a jelentést készítő személy, hogy Mikael egyik ámulatból a másikba esett a
szöveg olvasása közben.
Morell módszeresen haladt előre. Először Henrik Vangerrel beszélt, Isabella Vanger, Harriet mamája
társaságában. Azután szép sorban beszélt Ulrika Vangerrel, Harald Vangerrel, Greger Vangerrel, Martin
Vangerrel, Harriet bátyjával, valamint Anita Vangerrel. Mikael úgy sejtette, hogy valamiféle csökkenő
fontossági sorrendet követtek, amikor kikérdezték a rokonokat.
Ulrika Vanger Henrik Vanger anyja volt, az „özvegy királyné”. Ulrika Vanger a nagy Vanger-házban
lakott akkoriban, de nem tudott semmilyen felvilágosítással szolgálni az üggyel kapcsolatban. Előző
este korán lefeküdt, s egyébként már napok óta nem látta Harrietet. Valószínűleg ő ragaszkodott a
Morell felügyelővel való találkozáshoz, hogy tudtára adja, mennyire fontosnak tartja a rendőrség
azonnali bevonását az eset kivizsgálásába.
Harald Vanger, Henrik bátya volt a következő a sorban, övé volt a második hely a befolyásos
családtagok listáján. Elmondta, hogy sebtében ugyan összefutott Harriettel, amikor a lány visszaért a
hedestadi ünnepségről, de azt is hozzátette: Nem láttam őt a hídon bekövetkezett baleset óta, és
semmilyen értesülésem nincs későbbi tartózkodási helyét illetően.
Henrik és Harald bátyja, Greger Vanger elmondása szerint akkor találkozott az eltűnt tizenhat éves
lánnyal, amikor Harriet Hedestadból visszaérve Henrik dolgozószobájába ment, és arra kérte Henriket,
hogy hadd beszéljen vele. Greger Vanger azt is elmondta, hogy ő személyesen nem beszélt a lánnyal,
csak röviden üdvözölte. Ő sem tudta, hol lehet Harriet, de hangot adott annak az elképzelésének, hogy a
meggondolatlan lány esetleg valamelyik barátjához ment anélkül, hogy előzőleg szólt volna róla, és
biztosan hamarosan előkerül. Arra a kérdésre, hogy ez esetben milyen úton hagyta el Harriet a szigetet,
Greger Vanger nem tudott válaszolni.
A Martin Vangerrel készült interjú gyorsan lezajlott. Martin végzős gimnazista volt Uppsalában, Harald
Vanger uppsalai házában lakott. Ezen a szombaton Martin nem fért be Harald Hedebybe induló
autójába, így vonattal utazott haza, s mivel későn érkezett, a híd túloldalán rekedt a baleset miatt. Csak
valamikor késő este vitte át egy hajó a szigetre. Morell azt remélte, hátha megemlített Martinnak valamit
a húga, esetleg utalt is rá, hogy szökni készül. A felvetést Harriet anyja határozottan elutasította, de
Morell főfelügyelő is rögtön átlátta, hogy a szökési elmélet halvány reménysugár csupán. Mint kiderült,
Martin a nyári szünet óta nem beszélt a testvérével, és semmi figyelmet érdemlő információval nem
szolgálhatott.
Anita Vanger Harald Vanger lánya volt, de tévedésből. Harriet unokatestvéreként említették a
feljegyzések. Valójában Harriet apjának, Gottfriednek volt az unokatestvére. Anita Vanger első éves
egyetemi tanulmányait végezte Stockholmban, a nyarat viszont Hedeby-ben töltötte, ahol
összebarátkozott a vele majdnem egyidős Harriettel. Anita Vanger beszámolt róla, hogy azon a
szeptemberi szombaton apjával érkezett a szigetre, és már előre várta, hogy találkozhasson Harriettel,
amiből aztán nem lett semmi. Elmondta, hogy aggódik
Harrietért, s hogy egyáltalán nem volt jellemző az unokatestvérére, hogy se szó, se beszéd csak úgy
eltűnjön. Ezt a kijelentését Henrik és Isabella Vanger nyilatkozatai is megerősítették.
Mialatt Morell főfelügyelő interjút készített a családtagokkal, elrendelte, hogy Magnusson és Bergman
őrmesterek a 014-es járőrszolgálattól még sötétedés előtt szervezzék meg a sziget átfésülését. A híd
lezárása miatt nehéz volt erősítést hívni a szárazföldi oldalról, azt vontak be, akit tudtak. Harminc
különböző korú és nemű személy mozgósításával végezték el az első kutatást. A délután folyamán
ellenőrizték a halászkikötő lakatlan házait, a partvonalat a szigetcsúcs környékén, a faluhoz legközelebb
eső erdőterületeket, valamint a halászkikötő felett emelkedő úgynevezett Söderberget-dombot. Az utóbb
említett hely átkutatására azután került sor, miután valaki azzal az ötlettel állt elő, hogy Harriet esetleg
azért ment fel oda, mert onnan jobb rálátás nyílt a hídon történt balesetre. Járőröket küldtek
Östergårdenbe is, valamint Gottfried kis házához a sziget túloldalán, Harriet tudniillik néha ott is
megfordult.
A keresés mindazonáltal eredménytelenül zárult, s csak valamikor este tíz felé fejeződött be, jóval
sötétedés után. Éjszaka fagypontig süllyedt a hőmérséklet.
A délután folyamán Morell főfelügyelő berendezkedett új főhadiszállásán, a Henrik Vanger által
rendelkezésre bocsátott szalonban a Vanger-ház földszintjén. Nem sokat tétlenkedett.
Isabella Vanger társaságában felkereste Harriet Vanger szobáját, és az anya segítségével igyekezett
kideríteni, hogy hiányzik-e a szobából valami, ruha, táska vagy bárminemű tárgy, ami arra utalna, hogy
Harriet Vanger megszökött otthonról. Isabella Vanger nem volt túl készséges, és nem tűnt különösebben
jól értesültnek lánya ruhásszekrényének tartalmát illetően. Mint elmondta, lánya gyakran hordott
farmert, az viszont szerinte mind egyforma. Az íróasztalon megtalálták Harriet kézitáskáját, a táskában a
személyi igazolványát, egy pénztárcát, benne kilenc korona ötven őrét, egy fésűt, egy kis tükröt,
valamint egy zsebkendőt. A szemle után Harriet szobáját lezárták.
Morell több személyt magához hívatott kihallgatásra, családtagokat és alkalmazottakat egyaránt.
Mindegyik beszélgetésről precíz jegyzőkönyv készült.
Amikor a sziget első átfésülését követően a kutatás résztvevői eredmény nélkül tértek vissza, Morell
elhatározta, hogy egy újabb, az előzőnél alaposabb keresőakciót szervez. Az este és az éjszaka folyamán
erősítést hívtak; Morell többek között kapcsolatba lépett a Hedestadi Tájfutóklub elnökével, és
könyörgött neki, hogy toborozzon klubtagokat az ismételt kutatáshoz. A főfelügyelőt éjfélkor
tájékoztatták, hogy másnap reggel hét órakor ötvenhárom aktív, többnyire az ifjúsági szekcióban
leigazolt sportolóra számíthat a Vanger-ház előtt. Henrik Vanger is besegített. Reggelre ötven dolgozót
rendelt magához a Vanger-konszern helyi papírgyárának reggeli műszakából. Ezenkívül élelemről és
innivalóról is gondoskodott.
Mikael Blomkvist maga elé képzelte, milyen jelenetek játszódhattak le a Vanger-házban és környékén
ezekben a napokban. A hídon történt baleset nagyban hozzájárult az első órák zűrzavarához; egyrészt,
mivel így nehéz volt komolyabb erősítést kapniuk a szárazföldről, másrészt azért, mert mindenki úgy
gondolta, hogy két ennyire közeli helyen és időben bekövetkezett drámai eseménynek feltétlenül közük
kell legyen egymáshoz. Amikor felemelték és elvontatták a tartálykocsit, Morell nyomozó még a hídhoz
is lement, hogy ellenőrizze, nem került-e Harriet valami véletlen folytán a roncs alá. Igazából ez volt a
főfelügyelő egyetlen ésszerűtlen cselekedete a vizsgálatok során, mivel bizonyított tény volt, hogy a
lány a baleset után is feltűnt a szigeten. A nyomozó azonban csak nem szabadult a két esemény közötti
összefüggés gondolatától.
Az első zaklatott napot követően nem sok remény maradt az ügy gyors lezárására és pozitív
kimenetelére. A remény helyét fokozatosan kétféle elmélet foglalta el. Ezek egyike szerint Harriet
Vanger megszökött. Morell a nyilvánvaló ellenérvek dacára sem akarta elvetni ezt az eshetőséget.
Körözési parancsot adott ki, és elrendelte, hogy a Hedestadban járőröző rendőrök nyitott szemmel
járjanak, hátha felbukkan az eltűnt kislány. A bűnügyi alosztály egyik munkatársának parancsba adta,
hogy kérdezze ki a buszvezetőket és a vasútállomás dolgozóit, nem látták-e Harriet Vangert valahol.
A kutatások eredménytelenségéről érkező hírek egyre növelték annak valószínűségét, hogy Harriet
Vanger balesetet szenvedett. Ez a második elmélet határozta meg a következő napok nyomozásának
menetét.
A sziget komoly erőket mozgósító átfésülése Harriet eltűnése után két nappal – már amennyire Mikael
Blomkvist meg tudta ítélni – a legnagyobb körültekintéssel és szakértelemmel zajlott le. Tapasztalt
rendőrök és tűzoltók szervezték meg a keresést, s habár a Hedeby-szigetnek tényleg volt néhány
nehezen megközelíthető pontja, az egész terület nem volt nagy, így még aznap sikerült átkutatni minden
zegét-zugát. A szigetet körülvevő vizeket egy rendőrhajó és két önkéntes csónak kutatta át, amilyen
alaposan csak lehetett.
Másnap csökkentett létszámmal folytatódott a keresés. Újabb átfésülésre küldték ki a járőröket a
nehezen hozzáférhető terepekre, különös tekintettel az Erődítménynek nevezett területre – egy elhagyott
bunkerrendszerbe, amelyet a partvédelem épített még a második világháború idején. Ezen a napon
átvizsgálták a falu minden szegletét, a kutakat, pincéket, padlásokat, kamrákat, egyszóval minden
elképzelhető rejtekhelyet.
A harmadik napon, a keresés beszüntetésekor készült szolgálati bejegyzés alig titkolt frusztráltságról
árulkodott. Gustaf Morell még természetesen nem tudhatta, hogy addigi nyomozása során máris elérte,
amit elérhetett – ennél tovább később sem jutott. Feljegyzésében mindenesetre hangot adott
megdöbbenésének, és nem igazán tudta, mi legyen a következő lépés, a következő hely, ahol
folytatódhatna a kutatás. Harriet Vanger eltűnt, mint a kámfor. És ezzel elkezdődött Henrik Vanger
negyven éve tartó kálváriája.
KILENCEDIK FEJEZET
Január6., hétfő – január8., szerda
Mikael sokáig olvasott az éjszaka. Másnap későn kelt fel. Henrik Vanger házának bejárata előtt egyéves
tengerészkék Volvo parkolt. Ahogy Mikael lenyomta volna a kilincset, nyílt az ajtó, és egy ötven év
körüli férfi lépett ki rajta. Majdnem egymásnak ütköztek. A férfi rohant valahova.
– Tessék. Segíthetek valamiben?
– Henrik Vangerhez jöttem – felelte Mikael.
A férfi tekintete egyszerre felcsillant. Elmosolyodott és a kezét nyújtotta.
– Akkor bizonyára Mikael Blomkvisthez van szerencsém. Ugye, maga segít Henriknek a családi
krónika megírásában?
Mikael bólintott és kezet fogott vele. Henrik Vanger tehát elkezdte terjeszteni a mindent megmagyarázó
fedőtörténetet, hogy mindenki értse, mit keres Hedestadban. Bár a férfi – valószínűleg az irodákban és
tárgyalótermekben eltöltött hosszú éveknek köszönhetően – túlsúlyos volt, Mikael rögtön felfedezte
arcában a Harriet Vangerre emlékeztető vonásokat.
– Martin Vanger vagyok – mondta a férfi, megerősítve Mikael feltételezését. –
Isten hozta Hedestadban.
– Köszönöm.
– Nem olyan rég láttam magát a televízióban.
– Ezt valahogy senki nem ússza meg.
– Hát igen, Wennerström… hogy is fogalmazzak… nem örvend túl nagy
népszerűségnek ebben a házban.
– Henrik említette már.
– Néhány napja tudom tőle, hogy magát bízta meg ezzel a munkával. – Martin
Vanger hirtelen elnevette magát. – Azt is elárulta, hogy valószínűleg csak
Wennerström miatt vállalta el a feladatot itt a semmi szélén.
Mikael egy másodpercig hezitált, mielőtt kibökte volna, mi az igazság.
– Igen, ez sem volt elhanyagolható szempont, de mindenféleképpen el kellett
jönnöm Stockholmból, és Hedestad a legjobbkor bukkant fel a láthatáron. Azt
hiszem. Ugyanakkor nem tehetek úgy, mintha soha nem lett volna az a
bírósági tárgyalás. Börtönben kell majd ülnöm egy ideig.
Martin Vanger bólintott, és megint komoly arcot vágott.
– Van lehetősége a fellebbezésre?
– Ebben az esetben semmi értelme. Martin Vanger az órájára nézett.
– Ma este Stockholmban kell lennem, muszáj elrohannom. De pár nap múlva visszajövök. Jöjjön át
hozzám vacsorára! Igazán kíváncsi vagyok rá, hogy mi minden történt magával.
Újból kezet ráztak, aztán Martin Vanger a Volvóhoz lépett, és kinyitotta az ajtaját. Még egyszer
visszafordult, s odakiáltott Mikaelnek:
– Henriket az emeleten találja, menjen csak be nyugodtan!
Henrik Vanger a dolgozószobájában üldögélt a kanapén, előtte újságok hevertek az asztalon, a
Hedestads-Kuriren, a Dagens Industri, a Svenska Dagbladet – egyike a két legnagyobb svéd napilapnak
–, valamint a két nagy esti hírlap aznapi száma.
– Összefutottam Martinnal a ház előtt.
– Elsietett, hogy megmentse a Vanger-birodalmat – felelte Henrik Vanger, és
felemelte a termoszt. – Kávét?
– Igen, köszönöm – felelte Mikael. Aztán leült, és azt firtatta, mitől tűnik Henrik Vanger olyan
jókedvűnek.
– Emlegetnek az újságok.
Mikael elé tolta az egyik esti lapot. Az újság egy Rövidzárlat a médiában című cikknél volt kinyitva. A
szöveget egy azelőtt a Finansmagasinet Monopolnál dolgozó újságíró írta. Arról volt híres, hogy
gúnyos hangon húzott le mindenkit, aki lelkesen tevékenykedett valamilyen kérdésben, uram bocsá'
bátran kiállt bizonyos ügyekért. Feministák, antirasszisták, környezetvédők mindig számíthattak egy-
egy tőle érkező, megsemmisítő csapásra. A szóban forgó írástudó arról viszont nem volt ismert, hogy
bármikor részt vett volna egyetlen komoly vitában. Ezek szerint tehát a közelmúltban médiakritikussá
avanzsált, és a per lezárása után néhány héttel minden figyelmét Mikael Blomkvistnek szentelte, akit
egyébként komplett idiótának nevezett, Erika Bergert pedig gyenge kezű, buta libaként állította be:
Híre ment, hogy a Millennium hamarosan befuccsol, pedig a lap főszerkesztője – hadd fogalmazzunk
tömören – igazi feminista, és roppant édesen durcizik a televízióban. Az újság éveken keresztül
elevickélt valahogy, hála a szerkesztőség által izzadságosan fenntartott imidzsnek, mely szerint a lapnál
dolgozó fiatal zsurnaliszták az oknyomozó újságírás képviselői lennének, akik a gazdasági élet
gaztevőinek leleplezésére szövetkeztek. Az ilyen reklámfogásokra talán vevő lehet egy-két fiatal
anarchista – hiszen nekik ez minden vágyuk –, a bíróság viszont, amint Kalle Blomkvist nemrég
megtapasztalhatta, nem éri be ennyivel.
Mikael bekapcsolta a mobiltelefonját, hogy megnézze, hívta-e azóta Erika. Nem érkezett egy üzenete
sem. Henrik Vanger egy szót se szólt; Mikael rájött, az öreg arra vár, hogy ő törje meg a csendet.
– Ez a pacák egy barom – mondta.
Henrik Vanger elnevette magát, majd tárgyilagosan így szólt:
– Meglehet, de nem őt ítélték el.
– Ez igaz. És nem is fogják. Mert soha nem mond ki semmi eredetit, de az élő
fába is beleköt. Mindig ezt szerette: a lehető legmegalázóbb szavakkal még
egy utolsót belerúgni a vesztesekbe.
– Láttam én sok ilyet annak idején. Hadd adjak egy jó tanácsot – ha elfogadod
tőlem –, rá se bagózz a fröcsögésére, de el ne feledd, s ha eljön az ideje, fizess
meg érte rendesen! Most nem tudnál, ő van nyerő pozícióban.
Mikael kérdő tekintettel nézett Henrik Vangerre.
– Sok ellenségem volt ennyi év alatt, gondolhatod. Egyvalamit megtanultam.
Soha nem szabad akkor harcba szállni, amikor majdnem biztosra vehető, hogy
te leszel a vesztes. Viszont azt sem hagyhatod, hogy valaki, aki egyszer
megalázott, szárazon megússza. Várd ki a megfelelő időpontot, miután
visszanyerted az erődet, és sújts le rá – még akkor is, ha valójában már
okafogyottá vált a dolog!
– Köszönöm a filozófiaórát. Most pedig szeretném, ha mesélne a családjáról. –
Mikael kitett az asztalra egy diktafont kettejük közé, és lenyomta a felvevő
gombot.
– Mit szeretnél megtudni?
– Elolvastam az első mappát, a rendőrségi anyag első részét, az első napok keresésének dokumentumait.
De annyi Vanger szerepel bennük, hogy alig bírom megkülönböztetni őket egymástól.
Lisbeth Salander mozdulatlanul állt a kihalt lépcsőházban, tekintetét majdnem tíz percen keresztül a
rézből készült névtáblára szegezte: N. E. Bjurman ügyvéd. Aztán becsöngetett. Kattant a zár.
Kedd volt, a második találkozó napja, és Lisbeth tele volt rossz előérzettel.
Nem mintha félt volna Bjurman ügyvédtől – Lisbeth Salander ritkán félt bárkitől vagy bármitől.
Egyszerűen csak taszítónak találta az új gyámot. Bjurman elődjét, Holger Palmgren ügyvédet teljesen
más fából faragták. Derék, illemtudó, kedves férfi volt, akivel három hónappal azelőtt azért szűnt meg a
kapcsolata, mert Palmgren agyvérzést kapott. A Lisbeth számára követhetetlen hivatali eljárás
eredményeként, a lány feletti gyámság Nils Erik Bjurmanra szállt.
Az eltelt több mint tizenkét évben, miközben végig szociális és pszichiátriai felügyelet alatt állt, ebből
két évet egyhuzamban egy gyerekklinikán töltött, Lisbeth Salander egyetlenegyszer sem volt hajlandó
válaszolni még arra a szimpla kérdésre sem, hogy „Na, és hogy vagyunk ma?”.
Amikor betöltötte tizenharmadik életévét, egy bírósági határozat alapján, a kiskorúak gondozásáról
szóló törvény szerint az uppsalai St. Stephans gyermekklinika pszichiátriai részlegének zárt osztályára
küldték. A döntést elsősorban arra alapozták, hogy Lisbeth pszichikai állapotát kiegyensúlyozatlannak
találták, és főképpen az osztálytársaival szemben elkövetett erőszakos cselekedetei miatt köz- és
önveszélyesnek ítélték viselkedését.
Ez a feltételezés többnyire inkább empirikus megítélésen alapult, és nem mélyreható vizsgálatokat
követő, átgondolt elemzésen. Minden egyes Lisbeth érzéseiről, lelkiállapotáról, egészségéről
kezdeményezett beszélgetés kudarcot vallott. A különféle orvosok és hatósági személyek legnagyobb
bosszúságukra minden alkalommal egy áthatolhatatlanul sűrű csöndbe burkolózó, morcos Lisbethtel
találták szembe magukat. A lány következetesen keresztbe font karokkal ült előttük, és nem volt
hajlandó részt venni a pszichológiai vizsgálatokban. Helyette végig a padlóra vagy a falakra meredt,
esetleg a plafonra. Ez a végsőkig vitt ellenállás az iskolai munkájára is jellemző volt – hiába vitték be
erőszakkal egy osztályterembe, hiába láncolták oda az iskolapadhoz, azt nem akadályozhatták meg,
hogy becsukja a fülét, s egy betűt se írjon le dolgozatíráskor. Lisbeth bizonyítvány nélkül fejezte be az
általános iskolát.
Mindez fontos szerepet játszhatott abban, hogy képtelenek voltak megállapítani, mi is a valódi baja.
Lisbeth Salander minden volt, csak könnyen kezelhető nem.
Tizenhárom éves korában döntöttek arról is, hogy amíg el nem éri a nagykorúságot, jogi képviselőt
rendelnek ki hozzá anyagi ügyei kezelésére és érdekei képviseletére. Ez a jogi képviselő volt Holger
Palmgren ügyvéd, aki a meglehetősen kemény kezdetek után végül pszichátereket és más
szakembereket megszégyenítő eredményeket ért el Lisbethnél. Túl azon, hogy elnyerte a rengeteg
vesződséget okozó kislány bizalmát, meg is szerettette magát Lisbethtel.
Amikor Lisbeth Salander tizenöt éves lett, az orvosok immár többé-kevésbé egyetértettek abban, hogy
nem közveszélyes, illetve nem jelent közvetlen veszélyt magára nézve. Mivel a lány családját
diszfunkcionálisnak találták, és rokonai sem voltak, akik gondoskodhattak volna róla, Lisbeth Salandert
az uppsalai gyermekklinika pszichiátriai osztályán töltött évek után egy nevelőcsalád közreműködésével
kívánták visszaszoktatni a társadalomba.
Nem volt könnyű menet. Az első nevelőcsaládtól két hét után megszökött. Nem sokkal később
hasonlóan járt a kettes és a hármas számú család is. Ezt követően
Palmgren komoly beszélgetést folytatott Lisbethtel, melynek során igyekezett megértetni vele, hogy
amennyiben így folytatja, hamarosan újra intézetbe zárják. A burkolt fenyegetés célba ért, Lisbeth
elfogadta nevelőcsaládjának a négyes számú jelöltet – egy midsommarkranseni idős házaspárt.
Ez persze nem jelentette azt, hogy megemberelte volna magát. Tizenhét éves korára már négyszer kapta
el a rendőrség. Két alkalommal súlyosan ittas állapotban szállították a sürgősségi osztályra, egyszer
kábítószeres befolyásoltság alatt. Megtörtént, hogy tajt részeg volt, amikor lefülelte a rendőrség egy
Söder Mälarstrandon parkoló autóban. Egy hasonló állapotban levő, de nála sokkal idősebb férfi
társaságában találtak rá. Ruhái szétszórva hevertek a hátsó ülésen.
Az utolsó rendőri beavatkozás három héttel a tizennyolcadik születésnapja előtt történt. Ekkor
tökéletesen józan állapotban fejbe rúgta a metró egyik utasát az Óváros állomás peronján. Bántalmazás
vádjával tartóztatták le. Salander azzal magyarázta tettét – amennyiben egyáltalán volt kedve bármit
elmagyarázni –, hogy a férfi tapizni kezdte, s mivel kislányos kinézete alapján könnyen tizenkét évesnek
is gondolhatná az ember, jó oka volt azt feltételezni, hogy molesztálója pedofil hajlammal bír…
Vallomását szemtanúk is alátámasztották, úgyhogy a vád végül megszüntette az eljárást.
Lisbeth élettörténete mindent összevetve mégis tele volt olyan elemekkel, ami miatt a bíróság
indokoltnak látta elmeállapota kivizsgálását. Mivel a lány szokásához híven nem válaszolt semmilyen
kérdésre, és nem volt hajlandó részt venni a vizsgálatokban, a társadalombiztosítás által kirendelt
orvosszakértők végül amellett döntöttek, hogy Lisbethet „megfigyelés alá” helyezik. Hogy pontosan mit
lehet megfigyelni egy némaságba burkolózó fiatal nőn, aki keresztbe tett karral és lebigyesztett ajakkal
ült egy széken, az nem volt egészen világos. Mindenesetre a törvényszéki orvos zárójelentésében az állt,
hogy szerinte Lisbeth Salander pszichiátriai intézeti ápolásra szorul. Ezzel körülbelül egyidőben a
társadalombiztosítás kirendelt bizottságának főnökhelyettese is az orvosi véleményt támogatta, a zárt
osztályon való kezelést.
Tekintettel a lány előéletére, a zárójelentés megállapította, hogy Lisbeth esetében nagy a veszélye az
alkohollal és kábítószerekkel való visszaélésnek, és hogy a páciens egyértelműen híján van a józan
belátás képességének. Kórlapja már addigra tele volt olyan fárasztó terminusokkal, mint introvertált,
szociálisan gátolt, empátiahiányos, énközpontú, patologikus, antiszociális viselkedésmintákat
produkáló, együttműködésre, valamint az oktatásban való részvételre alkalmatlan. Aki ezt elolvasta,
könnyen azt hihette, hogy Lisbeth egy szellemileg és lelkileg súlyosan visszamaradt személy. Az a tény
sem szépített túl sokat a róla kialakított képen, hogy a szociális gondozó terepmunkásai több
alkalommal látták őt a Mariatorget környékén különböző férfiak társaságában. Egyszer el is kapták,
ismét egy nála jóval idősebb férfival. Feltételezések szerint Lisbeth Salander talán már ki is próbálta a
prostitúciót, de ha nem, akkor is megvolt a veszélye, hogy hamarosan prostituálttá válik.
Amikor a bíróság – az intézmény, amely Lisbeth sorsáról volt hivatott dönteni – összeült, hogy
meghozza a végső határozatot, már minden készen állt, nem is volt szükség előzetes mérlegelésre.
Lisbeth egyértelműen problémás egyénnek minősült, és nem tűnt valószínűnek, hogy az orvoszakértők
és a társadalombiztosítás javaslatától eltérő döntés születik.
Az ülés napjának reggelén Lisbeth Salandert kihozták a gyermek-pszichiátriai klinikáról, ahová az
óvárosi incidens után bekasznizták. Úgy érezte magát, mint valami hadifogoly, aki nem fogja túlélni azt
a napot. A tárgyalóterembe lépve rögtön meglátta Holger Palmgrent. Kis időbe telt, míg rájött, hogy a
férfi nem a
gyámjaként érkezett a tárgyalásra, hanem jogi képviselői minőségben, vagyis az ügyvédjeként. Teljesen
új oldaláról ismerte meg aznap a férfit.
Legnagyobb meglepetésére Palmgren végig egyértelműen mellette állt, és határozottan síkraszállt az
intézeti elzárását követelő javaslattal szemben. A lány mindössze felvont szemöldökével jelezte
megdöbbenését, de minden elhangzott szót elraktározott emlékezetében. Palmgren ragyogó munkát
végzett, amikor két órán keresztül vallatta azt az orvost, egy bizonyos dr. Jesper H. Lödermant, aki
aláírta a Lisbeth bezárását indítványozó javaslatot. Palmgren a zárójelentés legapróbb részleteit is
górcső alá véve követelte, hogy az orvos tudományosan igazoljon minden egyes ott szereplő állítást.
Ezek után nem maradhatott senkinek kétsége afelől, hogy a vizsgálatokban való részvételt minden
alkalommal megtagadó páciens állapotáról csakis találgatások alapján nyilatkozhattak az orvosok, azaz
véleményük nélkülözött minden tudományos megalapozottságot.
A tárgyalás végén Palmgren utalt rá, hogy a kényszergyógykezelés nemcsak az erre vonatkozó
országgyűlési határozattal áll ellentmondásban, hanem jelen esetben kellemetlen ellenlépéseket vonhat
maga után mind a politikai döntéshozás, mind a tömegtájékoztatás részéről, így tehát mindenkinek jól
felfogott érdeke volt alternatív megoldást találni. Palmgren stílusa meglehetősen szokatlan volt az ilyen
típusú ügyek tárgyalásain, nem csoda hát, hogy a bírósági tagok nyugtalanul feszengtek székeiken.
És bizony sikerült is kompromisszumos megoldást találni. A bíróság Lisbeth Salandert elmebetegnek
nyilvánította, ugyanakkor leszögezte, hogy állapota nem kívánja meg a feltétlen elzárást. Felhívták
azonban a figyelmet a társadalombiztosítás által javasolt gyámság alá helyezésre. Ezen a ponton a
bíróság elnöke gyilkos mosollyal fordult Holger Palmgrenhez, Lisbeth Salander jogi képviselőjéhez, és
megkérdezte, elvállalja-e a feladatot. Az elnök feltehetően arra számított, hogy Palmgren meghátrál, és
megpróbálja másra hárítani a felelősséget, ám az ügyvéd kedélyes hangon kijelentette, hogy legnagyobb
örömére szolgálna, ha őt választanák Salander kisasszony gyámjának. Egyetlen kikötése volt csak.
– Természetesen csak abban az esetben vállalhatom a feladatot, ha Salander kisasszony bizalmát
élvezhetem, azaz ő is elfogad engem gyámjaként.
Miközben ezeket mondta, Lisbeth felé fordult. A lányt kissé összezavarta a feje fölött zajló egész napos
szócséplés. Mostanáig senki meg nem kérdezte volna, hogy ő mit gondol. Hosszasan nézett Palmgrenre,
aztán bólintott.
Palmgren egy régi vágású jogász és egy szociális munkás ideális keveréke volt. A kezdet kezdetén a
politikából került a társadalombiztosításhoz, és majdnem egész életét nehezen kezelhető fiataloknak
szentelte. Lassanként távolságtartó tisztelet, már-már baráti viszony alakult ki az ügyvéd és pályájának
kétségtelenül legproblémásabb védence között.
Kapcsolatuk tizenegy éve tartott már, mikor Lisbeth pár héttel karácsony előtt felkereste Palmgrent,
miután az ügyvéd nem jelent meg havonta esedékes, előre megbeszélt találkozójukon. Amikor pedig
Palmgren nem nyitott ajtót a lakásból kiszűrődő hangok dacára sem, Lisbeth fogta magát, és
felkapaszkodott az ereszen a harmadik emeleti erkélyre. Palmgrent fekve találta az előszobapadlón. Bár
a férfi nem vesztette el a tudatát, beszélni és mozogni már képtelen volt, agyvérzést kapott. Mindössze
hatvannégy évesen. Lisbeth azonnal kihívta a mentőket, és bekísérte gyámját a Söder kórházba.
Gyomrában időről időre erős pánikot érzett. Három napon keresztül alig hagyta el az intenzív osztályt.
Úgy leste a kórterem ajtaján ki-bejárkáló orvosok és nővérek minden lépését, mint egy hűséges eb.
Elkárhozott lélekként járkált a folyosón, tekintetével el nem engedte volna a közelébe kerülő orvosokat.
Végül az egyik orvos, akinek sosem tudta meg a nevét,
bevezette egy szobába, és feltárta előtte a helyzet súlyosságát. Holger Palmgren állapota kritikusra
fordult a súlyos agyvérzést követően. Nem valószínű, hogy felébred. Lisbeth nem sírt, egy arcizma sem
rándult. Felállt, kiment a kórház kapuján, és többé nem tért vissza.
Öt héttel később a gyámhatóság behívatta Lisbeth Salandert, hogy találkozzon az új gyámjával. Először
figyelmen kívül akarta hagyni a behívót, de Holger Palmgrennek sikerült belé plántálnia, hogy minden
cselekedet következményekkel jár. Azóta megtanulta a lehetséges következmények mérlegelését. Ennek
a mostani esetben meglett az eredménye: az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, ha kedvében jár a
gyámhatóságnak, és úgy viselkedik, mintha törődne azzal, amit mondanak.
Egy decemberi napon – miközben rövid szünetet tartott a Mikael Blomkvist-kutatásban – mint valami
jól nevelt úrilány, megjelent Bjurman irodájában a St. Eriksplanon. A gyámügy képviseletében érkezett
idősebb nő átadta Salander terjedelmes dossziéját Ujurman ügyvédnek. A hölgy kedvesen megkérdezte
a lánytól, hogy érzi magát, s elégedetten elfogadta válaszként Lisbeth tompa csöndjét. Egy félóra múlva
Salandert hivatalosan is Bjurman gondjaira bízta.
Lisbeth a kézfogásuk után öt másodperccel már utálta Bjurmant.
Lopva figyelte az ügyvédet, miközben az a róla szóló jelentéseket bújta. Kora: ötvenvalahány év.
Kisportolt test; kedden, pénteken tenisz. Ritkás, szőke haj. Gödrös áll. Boss parfüm illata lengi körül.
Kék öltöny. Vörös nyakkendő, arany nyakkendőtűvel és csicsás mandzsettagombokkal, amelyekbe NEB
betűket gravíroztak. Acélkeretes szemüveg. Szürke szempár. Az oldalsó asztalra rakott folyóiratokból
ítélve a vadászat és a lövészet érdekelte.
Az eltelt évtizedben, ha Lisbeth Palmgrennel találkozott, mindig együtt kávéztak, és mindenfélét
megtárgyaltak. Még a nevelőotthonból való legvakmerőbb szökései és a rendszeres iskolakerülés sem
hozta ki az ügyvédet a sodrából. Egyetlenegyszer gurult be rá, amikor az óvárosban letartóztatták annak
a hányadék taperolónak a bántalmazásáért. Tisztában vagy vele, hogy mit tettél? Megsebesítettél egy
embert, Lisbeth. Palmgren úgy kárált, mint egy öreg tanár. Lisbeth türelemmel hagyta, hogy a
leteremtsék, közben Palmgren minden szavát elengedte a füle mellett.
Bjurman nem sokat adott a beszélgetésre. Azonnal rámutatott a Holger Palmgren gyámügyi törvények
által előírt kötelességei és a tények közötti diszkrepanciára. Holger Palmgren tudniillik beleegyezett,
hogy Lisbeth Salander saját maga gondoskodjon a megélhetéséről, és önálló háztartást vezessen.
Bjurman vallatóra fogta Lisbethet. Mennyit keresel? Kérek majd egy másolatot a könyvelésedről. Kivel
találkozol? Időben ki szoktad fizetni a lakbéredet? Fogyasztasz alkoholt? Megengedte Palmgren, hogy
ilyen gyűrűket hordj az arcodon? Rendesen tisztálkodsz?
Fuck you.
Palmgren rögtön azután lett a jogi képviselője, hogy az a legelvetemültebb gonoszság megtörtént. Az
ügyvéd ragaszkodott hozzá, hogy havonta legalább egyszer találkozzanak előre megbeszélt
időpontokban, néha akár ennél többször is. Miután Lisbeth visszaköltözött a Lundagatanra, szinte
szomszédok lettek; Palmgren a Hornsgatanon lakott, néhány háztömbbel odébb. Rendszeresen
összefutottak az utcán, és olyankor beültek egy kávéra a Giffibe vagy más kávéházba. Palmgren soha
nem viselkedett tolakodóan, de előfordult, hogy váratlanul beállított hozzá egy kis ajándékkal a
születésnapján. Lisbeth állandóan szívesen látott vendég volt Palmgrennel, bár ritkán élt a lehetőséggel.
Amikor viszont a Söder városrészbe költözött, szokásává vált, hogy miután anyját meglátogatta a
kórházban, Palmgrennel ünnepelte a karácsonyt. Karácsonyi sonkát ettek, és sakkoztak. Lisbethet
egyáltalán nem kötötte le a játék, a szabályok elsajátítását követően
viszont minden játszmát megnyert. Holger Palmgren özvegyember volt, és Lisbeth Salander
kötelességének érezte, hogy megkönyörüljön rajta ezeken a magányos ünnepnapokon.
Úgy gondolta, tartozik neki ennyivel, és Lisbeth sosem maradt adósa senkinek.
Palmgren Lisbeth anyjának a Lundagatanon található lakását albérlőknek adta ki, míg Lisbethnek
szüksége nem lett egy önálló helyre. A negyvenkilenc négyzetméteres lakást eléggé lelakták már, de
legalább tető volt a feje felett.
Palmgren távozásával azonban megszűnt egyike annak a néhány fontos köteléknek, amelyek Lisbeth
számára a társadalommal való kapcsolatot jelentették. Nils Bjurman másfajta ember volt. Lisbethnek
eszébe se jutott nála tölteni a szentestét. Bjurman legelső intézkedésével korlátozta Lisbeth hozzáférését
saját banki folyószámlájához a Handelsbankenben. Palmgren könnyedén figyelmen kívül hagyta a
vonatkozó törvényeket, és megengedte Lisbethnek, hogy ő kezelje megkeresett pénzét. A lány maga
fizette ki a számláit, és arra használta a megtakarításait, amire akarta.
A Bjurmannnal való karácsony előtti találkozásra Lisbeth alaposan felkészült. Megpróbálta
elmagyarázni új gyámjának, hogy elődje teljes mértékben megbízott benne, és meg is volt rá az oka.
Elmondta azt is, hogy Palmgren nem avatkozott bele a magánéletébe.
– Pontosan ez az egyik baj – szólalt meg Bjurman, és ujjával megkopogtatta a
Lisbethről szóló jelentést. Ezután hosszasan fejtegette a gyámsággal járó
szabályokat és állami rendeleteket, és bejelentette, hogy új rezsimet léptet
életbe.
– Palmgren hagyta, hogy azt csináld, ami neked tetszik, igaz? Csodálom, hogy
rá nem faragott.
Azért nem faragott rá, mert egy bolond szociáldemokrata volt, és majdnem negyven éven át nehéz sorsú
gyerekekkel foglalkozott.
– Már nem vagyok gyerek – monda Lisbeth, mintha ez elég magyarázat lett
volna.
– Nem, valóban nem vagy. Viszont engem választottak gyámodul, és amíg az leszek, addig gazdasági és
jogi szempontból én felelek érted.
Bjurman első intézkedésének részeként újabb számlát nyittatott Lisbeth neve alatt, amit a lánynak be
kellett jelentenie a Milton bérosztályán, hogy attól kezdve oda utalhassák a járandóságait. Salander
megértette, hogy vége a boldog időknek; ezentúl Bjurman ügyvéd fogja kifizetni a számláit, ő pedig
havonta mindössze egy meghatározott összeghez juthat hozzá a fizetéséből. Bjurman elvárta, hogy
Lisbeth bemutassa a számlákat és a nyugtákat minden kiadásáról. Lisbethnek heti ezernégyszáz korona
zsebpénzt szavazott meg élelmiszerre, ruhára, mozira és egyebekre.
Lisbeth évente körülbelül százhatvanezer koronát keresett, bár az összeg a vállalt munkamennyiségtől
függően ettől eltérő is lehetett. Könnyen megduplázhatta volna ezt a summát, ha elfogadja a teljes állást
és vele az összes feladatot, amellyel Dragan Armanskij megbízza, így nem volt olyan rengeteg dolga, de
a pénzét sem szórta ész nélkül. A szövetkezeti lakás havi díja valamivel többe került, mint kétezer
korona, ám szerény bevételei dacára Lisbethnek kilencvenezer koronát sikerült megtakarítania a
számláján, azon a számlán, amihez ezentúl nem nyúlhatott hozzá.
– Lisbeth, csak hogy világos legyen, mostantól én felelek a pénzedért – magyarázta Bjurman. – Félre
kell tenned az elkövetkező évekre! De ne aggódj, mindenről gondoskodom!
Köszi, én tízéves korom óta gondoskodom magamról, te seggfej!
– A szociális kompetenciád alapján nem kell intézetbe zárniuk, de a társadalom
felelősséget vállalt érted és követi sorsod alakulását.
Bjurman ezután alaposan kikérdezte a Milton Securitynél végzett munkájáról. Lisbeth ösztönösen
hazudott neki. Válaszában a Miltonnál töltött legelső hetek feladatait írta le. Bjurman ügyvéd tehát úgy
képzelte, hogy a lányt kávéfőzésre és a posta szétválogatására használják a cégnél – tökéletes munkakör
egy kissé visszamaradt egyén számára. Elégedettnek tűnt a válasszal.
Lisbeth nem tudta megmondani, miért hazudott, de meg volt róla győződve, hogy okosan tette. Ha
Bjurman ügyvéd a kihalástól fenyegetett rovarfajok listáján szerepelt volna, akkor is habozás nélkül
eltapossa őt a cipője sarkával.
Mikael Blomkvist mintegy öt órán át társalgott Henrik Vangerrel. Ezt követően az éjszaka nagy részét,
és a keddi napot teljes egészében a jegyzetei letisztázásával töltötte. Ezenkívül összerakta a Vanger
család genealógiáját úgy, hogy az végre valami áttekinthető formát öltött. Az a családtörténet, ami a
Henrik Vangerrel folytatott beszélgetésekből előtűnt, drámai módon eltért a hivatalos verziótól. Mikael
biztos volt benne, hogy ha valaki kinyitná a Vanger család szekrényét, csak úgy dőlnének belőle kifelé a
csontvázak. Egy egész temetőnyire való.
Mindeközben időről időre emlékeztetnie kellett magát rá, hogy igazi feladata nem a családtörténet
megírása volt, hanem annak megfejtése, mi történt Harriet Vangerrel. Elvállalta a munkát, mert
gyakorlatilag nem volt vele más feladata, mint egy éven át a fenekén ülni. A Henrik Vangernek
elvégzendő feladat csak színjáték volt, a kíváncsiskodók félrevezetésére szolgált. Egy év múlva pedig
felvehette a honoráriumát, azt az őrült összeget – a szerződést aláírták már. Valódi jutalma azonban
remélhetőleg a Henrik Vanger birtokában levő információ volt Hans-Erik Wennerström disznóságairól.
Miután első alkalommal végighallgatta Henrik Vangert, kezdte kapiskálni, hogy nem feltétlenül lesz
eltékozolt idő az előtte álló év. A Vanger családról szóló könyv megírása már önmagában értékes
munka lehet – igencsak izgalmas történet bontakozott ki lelki szeme előtt.
Az, hogy egyszer tényleg megtalálja Harriet Vanger gyilkosát, egy pillanatra sem fordult meg a fejében
– ha egyáltalán meggyilkolták, és nem valami abszurd szerencsétlenségben halt meg, vagy máshogy
tűnt el. Mikael egyetértett Henrikkel. Egy tizenhat éves lány nem szívódik fel csak úgy, szabad
akaratából, és nem rejtőzik el harminchat éven keresztül a hatóságok árgus szeme elől – egy ilyen akció
sikerének nagyon kicsi volt a valószínűsége. Mikael viszont mégsem akarta kizárni annak lehetőségét,
hogy Harriet Vanger esetleg megszökött, például Stockholmba, és az úton vagy még később történt vele
valami – kábítószerügyletekbe keveredett, prostitúció áldozatává vált, megtámadták vagy egyszerűen
valamilyen balesetet szenvedett.
Henrik Vanger biztos volt benne, hogy Harrietet meggyilkolták, és hogy valamelyik családtag volt a
tettes – valószínűleg másokkal együttműködve. Az ő verziójának abban rejlett az ereje, hogy Harriet
kétségtelenül akkor tűnt el, amikor a szigetet lezárták, és minden szempár a balesetet követő drámai
fejleményeket figyelte.
Erikának igaza volt. A Henrik Vangertől kapott feladat, a gyilkosság felderítésének szándéka tiszta
őrültségnek tűnt. Mikael azonban lassan kezdett rájönni, milyen központi szerepet játszott Harriet
Vanger sorsa a család, mindenekelőtt Henrik Vanger életében. Akár igaza volt az öregembernek, akár
nem, a családtagokkal szemben megfogalmazott vádjai fontos részét alkották ennek a históriának. Több
mint harminc éve hangoztatta nyíltan ezeket e vádakat a családi összejöveteleken csakúgy, mint máskor,
olyan elmérgesedett viszonyokat teremtve, amelyek nagyban hozzájárultak a konszern gazdasági
destabilizálódásához. Egy Harriet eltűnését taglaló, egész fejezetre való tanulmány könnyen a
családregény
vezérfonalává válhatott – forrás pedig akadt bőven. Akár Harriet Vanger esetét, akár a családi krónikát
tartotta elsődleges feladatának, mind a kettőhöz a családfának és az egyes családtagok portréjának
megrajzolása tűnt a legjobb kiindulópontnak. Erről szólt aznapi beszélgetése Henrik Vangerrel.
A Vanger család vagy száz tagot számlált másod-unokatestvéreket is beleszámítva minden irányban.
Olyan kiterjedt volt a rokonság, hogy Mikael kénytelen volt egy külön adatbázist létrehozni az
iBookjában. A NotePad (www.ibrium.se) programot használta hozzá. Két fiatal műszaki főiskolás srác
alkotta meg a programot, a stockholmi Kungliga Tekniska Högskolan hallgatói. Aztán potom összegért
shareware-ként kezdték forgalmazni a neten. Egy tényfeltáró újságíró számára kevés ehhez hasonló,
felbecsülhetetlen értékű technikai segítség létezett. A program minden családtaghoz saját
dokumentumot rendelt.
A családfát nagy biztonsággal az 1500-as évek elejéig lehetett visszavezetni, addig az időszakig, amikor
még Vangersaad volt a családi név. Henrik Vanger nem tartotta kizártnak, hogy a nevük a holland van
Geerstaadból származott; ha igaza volt, akkor egészen az 1100-as évekig lehetett volna visszanyúlni a
történetben.
Ami a modern időket illeti, a Vangerek franciaországi gyökerekkel büszkélkedhettek. Az első
Vangersaad az 1800-as évek elején érkezett Svédországba Jean Baptiste Bernadotte kíséretének
tagjaként. Alexandre Vangersaad katona volt, kiváló helyőrségparancsnok, s bár személyesen nem
ismerte a királyt, a sok éven át tartó, hűséges szolgálatáért cserébe 1818-ban a hedebyi birtokot
adományozta neki. Alexandre Vangersaad saját vagyonnal is rendelkezett, ebből tekintélyes norrlandi
erdőterületeket vásárolt. Vangersaad fia, Adrian, Franciaországban született, de apja biztatására maga
mögött hagyta a párizsi szalonokat, és felköltözött a messzi északra, az isten háta mögé, a norrlandi
Hedebybe, hogy átvegye a birtok igazgatását. Adrián a kontinensről importált ötleteket felhasználva új
típusú mezőgazdasági és erdőgazdálkodási eljárásmódokat vezetett be. Ő alapította meg a papírgyárat,
amely köré aztán Hedestad városa épült.
Alexandre Henrik nevű unokája rövidítette le a családnevet Vangerre. Az idősebb Henrik Vanger
kereskedelmi kapcsolatokat épített ki Oroszországgal, majd egy szkúnerekből* álló kisebb kereskedelmi
flottát hozott létre, amely a Baltikummal, Németországgal és az acélipar központjával, Angliával kötötte
össze Svédországot a XIX. század közepén. Henrik Vanger igyekezett minél sokoldalúbbá tenni a
családi vállalkozást, ezért beindított egy szerény méretű bányát, majd megalapította Norrland első
fémipari gyárait. Két fiúgyermeke született, Birger és Gotffried, valójában nekik köszönheti a nagytőkés
Vanger család a felemelkedését.
* Hosszú, keskeny testű, tíz-tizenöt fős legénységet igénylő hajó, amelynek rendszerint két árboca van.
– Ismered a régi örökösödési rendet? – kérdezte azon a délutánon Henrik
Vanger.
– Hát ezt nem mondhatnám.
– Persze. Engem is gyakran összezavar. Birger és Gottfried között a családi
hagyomány szerint kutya-macska barátság dúlt – legendás ellenfeleknek
számítottak a családi vállalkozás feletti hatalom és befolyás elnyeréséért
folytatott harcban. Hatalmi csatározásuk több szempontból is fenyegetést
jelentetett a vállalkozásra nézve, rivalizálásukkal a vállalat létét tették kockára.
Ezért aztán apjuk nem sokkal halála előtt úgy döntött, hogy kialakít egy
rendszert, amely biztosítja, hogy minden egyes családtag részesedjen az
örökségből, azaz résztulajdonosa lehessen a vállalatnak. Kétségkívül jóindulatú
elgondolás volt, ám
ettől kezdve nem nyílt lehetőség külső szakértelem bevonására. A cégvezetés csupa néhány százalékos
részesedéssel rendelkező családtagból állt.
– És még ma is érvényes ez a szabály?
– De még mennyire! Ha egy családtag el akarja adni a részesedését, kizárólag egy másik családtaggal
köthet üzletet. Az éves taggyűlésen manapság körülbelül ötven családtag vesz részt. Martiné a
részvények tíz százaléka; nekem öt százalékom van, mivel a rám eső rész egy hányadát eladogattam,
többek között Martinnak. Hét százalék a bátyám, Harald tulajdona, a többiek általában egy vagy fél
százalékkal rendelkeznek.
– Erről fogalmam sem volt. Középkori elgondolásnak tűnik.
– Tiszta őrültség, úgy ahogy van. És ráadásul azzal jár, hogy ha, teszem azt,
Martin követni kíván egy bizonyos elképzelést, ennek keresztülveréséhez
muszáj bonyolult lobbitevékenységbe bonyolódnia, hogy maga mögé állítsa a
résztulajdonosok legalább húsz-huszonöt százalékának támogatását. És máris
felsejlik előttünk a szövetségek, frakciók és intrikák sűrű, kusza szövevénye.
Henrik Vanger így folytatta:
– Gottfried Vanger 1901-ben halt meg gyermektelenül. Illetve, bocsánat,
igazából négy leány apja volt, de abban az időben a nők nem számítottak.
Nekik is volt részesedésük, de a tulajdonosi érdekeltségi a férfiak képviselték. A
nők azután kezdtek el részt venni a taggyűléseken, hogy bevezették az
általános választójogot, és ők is szavazhattak.
– Micsoda liberális engedmény!
– Ne gúnyolódj! Más idők voltak azok. Mindegy. Lényeg az, hogy Gottfried
bátyjának, Birgernek viszont három fia volt – Johan, Fredrik és Gideon Vanger –,
akik mind az 1800-as évek végén születtek. Gideon Vangerrel nem kell
foglalkoznunk, eladta a részesedését és emigrált Amerikába, ahol ma is élnek
rokonaink. Johan és Fredrik Vanger voltak azok, akik a céget átalakították a
modern Vanger-konszernné.
Henrik Vanger elővett egy fényképalbumot, és mesélés közben megmutatta a különböző szereplők
képeit. A századelőn készült fotókon két erős állcsontú, lesimított hajú fiatalember volt látható, amint
komoly arccal néznek a kamerába.
– Johan Vanger, a család zsenije mérnöknek tanult, és több saját
szabadalmával járult hozzá az ipar fejlődéséhez. A konszern főképp a vas- és az
acéliparra épült, de más irányba is próbálta megvetni a lábát, például a
textiliparban. Johan Vanger 1956-ban halt meg, és három lánya – Sofia, Marit
és Ingrid – voltak az első nők, akik automatikusan bebocsátást nyertek a
konszern taggyűléseire.
– A másik fivér Fredrik Vanger, az apám. Ő volt az üzletember, a nagyiparos,
aki Johan találmányaiból pénzt csiholt. Apám egész későn, 1964-ben halt meg.
Haláláig aktív tagja volt a vállalat vezetőségének, bár a hétköznapok vezetői
feladatait már az ötvenes években átruházta rám. Egyébként pontosan úgy
történt, mint egy generációval azelőtt. Johan Vangernek csak lányai születtek.
Henrik Vanger újabb képeket mutatott, amelyeken ott pózoltak széles karimájú kalapjaikban,
napernyővel a kezükben a dús keblű hölgyek, Johan Vanger lányai.
– Fredriknek – az apámnak – pedig csak fiai lettek. Összesen öten voltunk
testvérek. Richard, Harald, Greger, Gustav és én.
Mikael egy A4-es lapokból összeragasztott papírlepedőre próbálta felrajzolni a családfát, hogy legyen
némi esélye az eligazodásra ennyi szereplő között. A Hedeby-szigeten 1966-ban megrendezett családi
összejövetelen részt vevő családtagok nevét kivastagította, mivel azoknak elvileg lehetett valami közül
Harriet Vanger eltűnéséhez.
Mikael nem foglalkozott a tizenkét év alatti gyerekekkel – arra gondolt, bármi történt is Harriettel, nem
árt valahol meghúzni határt. Rövid mérlegelés után Henrik Vanger nevét is lehúzta a listájáról – ha a
pátriárkának volt köze bátyja unokájának eltűnéséhez, úgy az elmúlt harminchat évben folytatott
tevékenysége a pszichopatológia területére tartozott. Voltaképp Henrik Vanger anyját is ki lehetett
pipálni, ő 1966-ra már tiszteletre méltó kort ért meg, nyolcvanegy éves volt. Így huszonhárom családtag
maradt, akik Henrik Vanger szerint, a „gyanúsítottak” csoportjába tartoztak. Közülük azóta heten
elhunytak, és néhányan nagyon öregek voltak már.
Mikael mindazonáltal nem osztotta teljes egészében Henrik Vanger elméletét, mely szerint Harriet
eltűnése mögött kizárólag családtag állhatott. A listára másoknak is fel kellett kerülniük.
Dirch Frode 1962 tavaszán állt munkába Henrik Vanger ügyvédjeként. És ha körülnézünk a szolganép
között – vajon kik álltak alkalmazásban, amikor Harriet eltűnt? A jelenlegi „intéző”, Gunnar Nilsson –
tekintsük alibinek vagy sem – már tizenkilenc éves volt akkor, és apja, Magnus Nilsson is a Hedeby-
szigeten tartózkodott, nem beszélve Eugen Normanról, a festőről és a lelkészről, Otto Falkról. Falknak
vajon volt felesége? Östergården gazdája, Martin Aronsson, sőt a fia, Jerker Aronsson is itt lakott a
szigeten, Harriet közelében, egész neveltetése alatt – nekik milyen viszonyuk lehetett egymással?
Martin Aronsson házasember volt? Laktak vajon mások is Aronssonék gazdaságában?
Mikael listája körülbelül negyven főre duzzadt. Végül bosszúsan rakta le töltőtollat. Már hajnali fél
négyre járt, és a hőmérő nem moccant a mínusz huszonegy fokról. Hosszan tartó hideg ígérkezett.
Mikael hazavágyott az ágyába, a Bellmangatanra.
Szerda reggel kilenc órakor a Telia emberének kopogtatására ébredt. A hírközlési társaság megbízottja
beszerelt hozzá egy telefoncsatlakozót és egy ADSL-modemet. Tizenegykor már működött Mikael
internetkapcsolata. Rögtön kevésbé érezte magát mozgáskorlátozottnak. A telefonja azonban továbbra is
néma maradt. Erika egy hete nem válaszolt a hívásaira. Biztosan nagyon dühös volt. Ettől viszont
Mikael is egyre nyakasabb lett, és nem volt hajlandó felhívni Erikát a szerkesztőségben. Ha a
mobiltelefonon hívta, Erika láthatta, hogy ő az, és eldönthette, hogy akar-e vele beszélni vagy sem. Úgy
tűnt, nem akar.
Elindította a levelezőprogramot, és átnézte az elmúlt héten érkezett több mint háromszázötven e-mailt.
Körülbelül egy tucatot mentett el közülük, a többi spam volt, vagy levelezőlistákról ékezett körlevél. Az
első e-mail, amit kinyitott, a demokrat88@yahoo.com címről érkezett és így szólt: REMÉLEM A
SITTEN JÓL MEGSZOPOD VÉGRE ROHADT KOMCSI DISZNÓ. Mikael egy Intelligens
hozzászólások címet viselő mappába mentette el a levelet.
Aztán írt egy rövid e-mailt az erika.berger@millennium.se címre:
Szia, Ricky. Fix, hogy meg tudnál ölni mérgedben, és ezért nem hívsz vissza. Csak azt szeretném jelezni,
hogy most már bekapcsolták hozzám a világhálót, szóval elérnek a mailjeid, ha majd egyszer úgy
döntenél, hogy megbocsátasz. Hedeby különben rusztikus egy hely, megér egy látogatást./M.
Ebédidőtájt belerakta iBookját a táskájába, felgyalogolt Susanne Híd presszójához. A szokásos
sarokasztalnál telepedett le. Amikor Susanne kihozta neki a kávét és a szendvicset, kíváncsian
mustrálgatta Mikael számítógépét, és megkérdezte a férfitól, hogy min dolgozik. Mikael most először
vette hasznát a cover storynak; elmondta, hogy Henrik Vanger bízta meg egy életrajz megírásával. A
vallomást udvarias frázisok követték mindkét részről, majd Susanne arra biztatta Mikaelt, hogy
feltétlenül kérje ki az ő véleményét is, amennyiben érdeklik a nagy leleplezések.
– Harmincöt éven keresztül szolgáltam fel Vangeréknél, a legtöbb családi pletykát ismerem – mondta
Susanne, és ringó járással visszament a konyhába.
Mikael családi tablójából kitűnt, hogy a Vanger család nem volt rest az utódnemzésben. A gyermekeket,
unokákat és dédunokákat – akiket Mikael nem tüntetett fel a családfán – beleszámítva Fredrik
Vangernek és Johan Vangernek hozzávetőleg ötven kései leszármazottja lehetett. Mikael azt is
megállapította, hogy a Vangerek általában magas kort érnek meg. Fredrik Vanger hetvenhat évesen,
testvére, Johan hetvenkét évesen ment el. Ulrika Vanger nyolcvankét éves korában halt meg. A két
életben maradt fivér sem lógott ki a sorból, Harald Vanger kilencvenegy éves volt, Henrik Vanger
nyolcvankettő.
Henrik Vanger másik bátyja, Gustav volt az egyetlen kivétel, aki harminchét évesen, tüdőbajban halt
meg. Henrik Vanger elmondta, hogy Gustav sokat betegeskedett, és mindig a saját útját járta. Nem
házasodott meg, gyermeke sem született.
A többi korán elhunyt családtag halálát nem betegség okozta. Richard Vanger önkéntesként esett el
Finnországban a téli háborúban, mindössze harminchárom éves volt. Gottfried Vanger, Harriet apja
vízbe fulladt lánya eltűnése előtt egy évvel. És aztán ott volt a tizenhat éves Harriet. Mikaelnek nem
kerülte el a figyelmét a furcsa mintázat; érdekesnek találta, hogy a családnak pont ezt az ágát sújtotta
annyi szerencsétlenség – a nagyapát, az apát és a lányát. Richardnak egyetlen leszármazottja volt
életben, Martin Vanger, aki ötvenöt éves korában még nőtlen volt és gyermektelen. Henrik Vanger
elárulta Mikaelnek, hogy Martinnak van egy külön élő élettársa, egy hedestadi nő.
Martin Vanger tizennyolc éves volt húga eltűnésének idején. Azon kevesek közé tartozott, akiket teljes
biztonsággal el lehetett távolítani arról a bizonyos listáról. Azon az őszön Martin Vanger Uppsalában
lakott, ahol végzős gimnazista volt. Ő is részt vett a családi találkozón, de csak késő délután érkezett
meg, ezért aztán a húga köddé válásának órájában a híd túloldalán tartózkodott a bámészkodók között.
Mikael tovább nézegette a családfát, és két újabb sajátosságot fedezett fel. Az egyik abban állt, hogy a
házasságokat láthatóan egy életre kötötték; egy családtag sem vált el, senki nem házasodott újra, még
akkor sem, ha párja fiatalon távozott.
Mikael eltöprengett rajta, hogy vajon mekkora lehet egy ilyen felállás statisztikai valószínűsége. Cecilia
Vanger évek óta külön élt férjétől, de Mikael tudomása szerint még mindig házasok voltak.
A másik feltűnő sajátosság a családtagok földrajzi elhelyezkedése és a család ilyenformán való
megosztottsága volt. Minden túlzás nélkül „férfi” és „női” ágról lehetett beszélni, amelyek térben is
eltávolodtak egymástól. Hagyományosan Fredrik Vanger leszármazottai – Henrik Vanger is közéjük
tartozott – játszották a vezető szerepet a vállalat történetében, s jószerével mindannyian Hedestadban
vagy Hedestad közelében telepedtek le. Johan Vanger oldalán csak női örökösök születtek, akik férjhez
mentek és szétszóródtak az ország más részein, többnyire Stockholmban, Malmőben és Göteborgban
laktak, vagy külföldön, és csupán a nyári szünetben vagy a konszern fontosabb gyűlései alkalmából
jártak Hedestadban. Ingrid Vanger volt az egyetlen kivétel, a fia, Gunnar Karlman ugyanis hedestadi
lakos volt, a helyi újság, a Hedestads-Kuriren főszerkesztője.
Henrik mint magánnyomozó úgy vélte, hogy „a Harriet meggyilkolásának hátterében álló indíték”-ra
talán a cég felépítése adhatna választ. Önmagában az a tény, hogy igen korán mindenkinek tudomására
hozta, hogy Harriet egészen különleges teremtmény, elég lehetett ahhoz, hogy rajta keresztül Henriket
bántsák. Az is lehet, hogy Harriet a céget érintő kényes információ birtokába jutott, így fenyegetést
jelentett valaki számára. S habár mindez puszta spekuláció volt, Henrik Vanger mindenesetre számon
tartott egy tizenhárom főből álló kört, amelynek tagjait „különösen figyelemreméltónak” találta.
Az előző napi beszélgetés más szempontból is érdekes, új adalékokkal szolgált. Az idős Henrik Vanger
kezdettől fogva oly becsmérlően beszélt a családjáról Mikael előtt, hogy az már-már túlzásnak tűnt.
Mikael eleinte arra gondolt, hogy Harriet eltűnésével a pátriárka ítélőképessége végképp megingott, de
mostanra kezdte belátni, hogy Henrik Vanger megdöbbentően józanul és tárgyilagosan jellemezte
rokonait.
Egy társadalmi és gazdasági elismertség tekintetében roppant sikeres, ám minden egyéb hétköznapi
vonatkozásban működésképtelen család képe bontakozott ki szeme előtt.
Henrik Vanger apja hűvös, érzéketlen ember volt, aki a gyereknevelést mindenestül a feleségére hagyta.
A gyerekek tizenhat éves korukig alig látták apjukat, leszámítva a nagy családi eseményeket. Ilyenkor
elvárták tőlük a jelenlétet, természetesen olyan formában, hogy azért ne nagyon látszódjanak. Henrik
Vangernek semmi emléke nem volt arról, hogy apja valaha is bármilyen apró jelét adta volna
szeretetének; a gyermek és ifjú Henrik viszont annál többször vált céltáblájává apja megsemmisítő
kritikájának. Testi fenyítést ritkán alkalmaztak a családban, nem volt rá szükség. Henrik egész életében
azzal az egy dologgal vívta ki apja elismerését, hogy jelentős mértékben hozzájárult a Vanger-konszern
sikeréhez.
A legidősebb testvér, Richard fellázadt apja ellen. Egy veszekedés után, amelynek okáról soha nem
beszéltek a családban, Richard Uppsalába költözött, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait. Uppsala
lett aztán náci pályafutásának első jelentős állomása, mint arról Henrik Vanger korábban már beszámolt
Mikaelnek, s ahonnan majdnem egyenes út vezetett a finnországi téli háború lövészárkáig.
Arról azonban hallgatott az öreg, hogy két másik fivére is hasonló karriert futott be.
Harald és Greger Vanger is bátyja nyomdokába lépett 1930-ban, és követték őt Uppsalába. Harald és
Greger közel álltak egymáshoz, de Henrik Vanger nem tudta megmondani pontosan, hogy milyen
viszony fűzte őket Richardhoz. Egy biztos, a
fivérek csatlakoztak Per Engdahl fasiszta mozgalmához, Az Új Svédországhoz. Harald Vanger ettől
kezdve hűséges követője lett Per Engdahlnak, vele tartott a Svédországi Nemzeti Szövetségbe, majd a
Svéd Oppozícióba, és végezetül az Újsvéd Mozgalomba, amikor az a háború után megalakult. Egészen
Per Engdahl 1990-ben bekövetkezett haláláig tagja volt a mozgalomnak, és bizonyos időszakokban ő
volt a legjelentősebb anyagi támogatója az áttelelő svéd fasizmusnak.
Harald Vanger orvostanhallgatóként kezdte meg uppsalai tanulmányait, s szinte azonnal a fajok
tisztaságáról és a fajbiológiáról szóló tanok buzgó híveinek körébe csöppent. Egy ideig a Svéd
Fajbiológiai Intézetben dolgozott, és orvosként részt vett a népesség nemkívánatos elemeinek
sterilizálását sürgető kampányban:
Idézet, Henrik Vanger, 2. kazetta, 02950:
Harald ennél is tovább ment. 1937-ben társszerzője volt – hál' istennek álnéven – egy könyvnek, a címe:
A népek új Európája Én 1970-ben hallottam a könyvről először. Van egy másolatom, elolvashatod.
Minden bizonnyal az egyik legundorítóbb írásmű, ami valaha svéd nyelven megjelent. Harald nem
pusztán a sterilizálás híve volt, hanem az eutanáziáé – az ízlésének nem megfelelő, a tökéletes svéd
népfajról alkotott képébe nem illeszkedő emberpéldányok aktív halálba segítése mellett érvel
könyvében. Egyszóval orvostudományi érveit felsorakoztatva a tömeggyilkosság mellett szónokol egy
formailag kifogástalan, akadémikus szövegben. Likvidáljuk a mozgássérülteket! Állítsuk meg a lapp
népesség terjeszkedését; ezeknél ugyanis a mongol befolyás érvényesül! A mentálhigiénés problémával
küszködőknek a felszabadulás élményét hozza a halál, igaz? Ledér nők, cigányok, zsidók – el tudod
képzelni. A bátyám fantáziájában Auschwitz akár Dalamában is megépülhetett volna.
Greger Vanger a háború után középiskolai tanárként dolgozott, és nemsokára a hedestadi gimnázium
igazgatója lett. Henrik azt hitte, hogy a háborút követően nem volt már párttag, és elfordult a
nácizmustól. Greger 1974-ben aztán meghalt, s mikor Henrik átnézte a hagyatékot, a levelezésből tudta
meg, hogy a bátyja az 1950-es években csatlakozott a semmilyen politikai jelentőséggel nem bíró, de
annál betegesebb szektához, a Nordiska Rikspartiethez (NRP), az „Északi Birodalmi Párthoz”,
amelynek haláláig tagja maradt.
Idézet, Henrik Vanger, 2. kazetta, 14167:
Megállapíthatjuk tehát, hogy fivéreim közül hárman politikai elmebetegek voltak. Vajon milyen más
elmebetegségben szenvedtek még?
Egyetlen testvérnek kegyelmezett meg Henrik Vanger a szívében, a sokat betegeskedő Gustavnak, aki
végül tüdőbajban hunyt el 1955-ben. Gustav nem volt kíváncsi a politikára. Az ő világtól elfordult
művészlelkét a legkevésbé sem érdekelte az üzleti élet, nem is akart a Vanger-konszernben dolgozni.
Mikael megkérdezte Henrik Vangertől:
– Ma már csak ketten vannak életben, maga és Harald. Miért költözött vissza a bátyja Hedebybe?
– 1979-ben költözött haza, közvetlenül a hetvenedik születésnapja előtt. Az a
ház az övé.
– Elég fura érzés lehet ennyire közel lakni egy gyűlölt testvérhez. Henrik
Vanger meglepetten Mikaelre nézett.
– Félreértettél. Nem gyűlölöm a bátyámat. Azt hiszem, sajnálom őt. Komplett idióta. Ő gyűlöl engem.
– Gyűlöli magát?
– Úgy, ahogy mondod. És szerintem ezért költözött vissza. Hogy élete utolsó éveiben közvetlen közelről
gyűlölhessen.
– És miért gyűlöli?
– Amiért megházasodtam.
– No, erről még mesélnie kell, hogy meg is értsek belőle valamit!
Henrik Vanger viszonylag korán eltávolodott bátyjaitól. Ő volt az egyetlen a testvérek közül, akit
érdekelt valamennyire az üzleti élet – apja belé vetette minden reményét. A politika nem izgatta,
Uppsalát elkerülte, helyette Stockholmba ment gazdaságtant tanulni. Miután betöltötte tizennyolcadik
életévét, minden iskolai szünetet a Vanger-konszern valamelyik irodájában vagy igazgatóságán töltött
gyakornokként. Egyre ügyesebben eligazodott a hatalmas családi vállalkozás útvesztőjében.
1941. június 10-én – a világháború kellős közepén – Henriket hathetes látogatásra Hamburgba küldték a
Vanger-konszern ottani kereskedelmi kirendeltségére. A hamburgi hetek alatt a konszern hűséges német
képviselője, a cég veteránja, egy bizonyos Hermann Lobach volt a mindössze huszonegy éves Vanger
fiú kísérője és mentora.
– Nem akarlak túl sok részlettel terhelni, de mikor elutaztam Németországba,
akkor még Hitler és Sztálin nagy barátok voltak, és olyan, hogy keleti front,
nem létezett. Még mindenki hitt Hitler legyőzhetetlenségében. Optimizmus
és… elkeseredettség, azt hiszem, ez a két szó illik az akkori közhangulatra. De
most, fél évszázaddal később még mindig nehéz ezt szavakba önteni. Félre ne
érts, soha nem voltam náci, Hitler az én szememben szánalomra méltó,
tragikomikus operettfigura! De rám is elkerülhetetlenül átragadt az a jövőbe
vetett bizalom, ami a hamburgiakat akkoriban jellemezte. És a háború
begyűrűzése, az egyre sűrűsödő bombatámadások dacára az emberek mindezt
átmeneti bosszúságként élték meg, hitték, hogy a béke már közel, s hogy
Hitler hamarosan megalapítja Neueuropáját, az új Európát. Istenként szerettek
volna felnézni rá. Ezt ösztönözte a propaganda is.
Henrik Vanger felütötte az egyik fényképalbumot.
– Nézd, ez itt Hermann Lobach. 1944-ben tűnt el, valószínűleg egy
bombatámadás végzett vele. Többet nem sikerült megtudni róla. A
Hamburgban töltött hetek alatt közel kerültünk egymáshoz. Nála és a
családjánál laktam egy elegáns lakásban, Hamburg egyik előkelő negyedében.
A párttagság ajtókat nyitott meg számára, s megkönnyítette, hogy a Vanger-
konszern számára üzleteket kössön. Cégünk vagonokat épített a német
vasutaknak – kíváncsi lennék rá, hogy vajon a vagonok egy részét nem
irányították-e Lengyelországba. Ezenkívül szövetet adtunk el a németek
egyenruháihoz, vezetékeket a rádiókészülékeikhez – bár hivatalosan nem
lehetett tudomásunk arról, mire használják a tőlünk vásárolt termékeket.
Hermann Lobach pedig pontosan tudta, hogyan kell nyélbe ütni egy üzletet.
Szórakoztató, gemütlich férfi volt. A náci ember mintaképe. Később kezdtem kapiskálni, hogy ez a
minta-náci kétségbeesetten igyekszik eltitkolni valamit.
A június 22-ére virradó éjszakán Herman Lobach kopogtatására ébredtem. Szobám a felesége
hálószobájával volt szomszédos, így aztán Lobach intett a kezével, hogy maradjak csöndben, öltözzek
fel és menjek vele. Lementünk egy emelettel lejjebb az egyik szalonba. Lobachon látszott, hogy egész
éjjel nem aludt. A szalonban szólt a rádió, es hamarosan rájöttem, hogy valami komoly dolog történt.
Megkezdődött a Barbarossa-hadművelet. Németország megtámadta a Szovjetuniót Szent Iván éjjelén.
Henrik Vanger fáradt mozdulatot tett a kezével.
– Hermann Lobach két snapszos poharat vett elő, és telitöltötte őket
valamilyen röviditallal. Szemmel láthatóan megrázták a hírek. Amikor
megkérdeztem, mire föl ez a nagy zaklatottság, azt felelte, hogy
Németországnak és a nácizmusnak megpecsételődött a sorsa. Vonakodtam
elhinni, amit mond – hiszen Hitler legyőzhetetlennek tűnt –, de Lobach
Németország bukására koccintott velem. Aztán rátért a dolog praktikus
vonatkozásaira.
Mikael bólintott, azt jelzendő, hogy egyelőre követi még a történetet.
– Először is nem tudott kapcsolatba lépni az apámmal, hogy utasításokat kapjon tőle, önhatalmúan
azonban úgy döntött, hogy amilyen gyorsan csak tud, hazaküld engem. Másodszor: meg akart kérni
valamire.
Henrik Vanger egy rojtos szélű, elsárgult fotóra mutatott. Egy sötét hajú nő profiljáról készült a kép.
– Hermann Lobach akkor már negyven éve házasságban élt, csakhogy 1919-
ben megismerkedett egy nővel. A nő feleannyi idős volt mint ő, és őrületesen
szép. Lobach rögtön halálosan belé szeretett. Szegény varrónő volt, Lobach
pedig udvarolni kezdett neki, s minthogy a jómódú férfiaknak telt az ilyesmire,
Lobach az irodája közelében lakást bérelt a nőnek, és a szeretőjévé tette.
1921-ben a szerető leánygyermeket szült Lobachnak. Edithnek keresztelték a
kislányt.
– Gazdag idősödő férfi, szegény fiatal nő és egy szerelemgyerek – ez már a
negyvenes években sem számíthatott botránykavaró eseménynek – jegyezte
meg Mikael.
– Jól látod. Egy dolgot viszont még nem említettem. A nő zsidó származású volt, Lobach tehát egy
zsidó leányka apja lett a náci Németország közepén, s mint ilyen, faj árulónak minősült.
– Ó, így mindjárt más a helyzet. Mi történt aztán?
– Edith anyját 1939-ben elfogták. Innentől kezdve csak sejtjük, mi lett a sorsa.
Tudtak a lányáról, aki a hamburgi tartózkodásom napjaiban még nem került fel
semmilyen deportálási listára. A Gestapo szökött zsidókat köröző részlege már
kereste egy ideje. 1941 nyarán, azon a héten, hogy megérkeztem Hamburgba,
Edith anyját kapcsolatba hozták Hermann Lobachhal. Azonnal beidézték egy
kihallgatásra. Beismerte a viszonyt, az apaságot is, de vallomásában közölte,
hogy fogalma sincs lánya hollétéről, hisz tíz évvel azelőtt megszűnt minden
kapcsolatuk.
– Na és hol volt ezalatt a lány?
– Mindennap találkoztam vele Lobachnál. Tündéri, halk szavú teremtés volt,
húszéves. Ő tartotta rendben a szobámat, és a vacsora felszolgálásánál is
segédkezett. 1937-ben, amikor a zsidóüldözés már jó pár éve zajlott, Edith
anyja könyörögve fordult segítségért Lobachhoz. És Lobach segített rajta –
mert rajongott ezért a házasságon kívül született gyermekért, csakúgy mint a
többiért. A legbizarrabb helyen bújtatta kislányát, amit csak elképzelhet az
ember – ott, mindenki orra előtt. Hamis papírokat szerzett neki, és felvette
házvezetőnőnek.
– És Lobach felesége tudta, ki ez a fiatal házvezetőnő?
– Nem, az egész szervezkedés titokban maradt előtte.
– És aztán?
– Négy éven át elvoltak így, de 1941 nyarán Lobach érezte, hogy szorul a
hurok. Csak időkérdése volt, mikor kopog be az ajtón a Gestapo. Mindezt azon
az éjszakán mesélte el nekem, egy-két héttel a hazautazásom előtt. Aztán
felhozta a lányát a szalonba, és bemutatott minket egymásnak. Edith
végtelenül félénk volt, nem mert a szemembe nézni. Lobach könyörgött, hogy
mentsem meg a lány életét.
– Hogyan?
– Addigra megszervezte már az egészet. Az eredeti terv szerint három hétig
maradtam volna még Hamburgban, aztán egy éjszakai vonattal utaztam volna
Koppenhágába, onnan hajóval Svédországba a Sundon át – nem olyan
veszélyes út,
még háborús időkben sem. Beszélgetésünk után két nappal azonban Lobach haladék nélkül vissza akart
küldeni Svédországba a Vanger-konszern egyik teherhajójával, mely éppen elhagyni készült
Hamburgot. Útitervem módosítását a biztonsági szolgálatnak is jóvá kellett hagynia – bevett
bürokratikus eljárás, de nem okozott problémát. Lobach mindenképpen fel akart lakni arra a hajóra.
– Gondolom, Edithtel együtt.
– Edithet elbújtatták a fedélzeten a háromszáz konténer egyikében. Az én feladatom volt megvédeni őt,
ha rátalálnak, mielőtt elhagyjuk a német felségvizeket, ebben az esetben meg kellett volna
akadályoznom a kapitányt, hogy valami butaságot csináljon.
– Igen, és?
– Rémálom volt az az utazás. A hajó kapitányát Oskar Granathnak hívták, és
egyáltalán nem lelkesült az ötletért, hogy munkaadója taknyos örököséért kell
felelnie a fedélzeten. Egy júniusi este hagytuk el Hamburgot. Kilenc óra volt.
Kifelé hajóztunk a kikötőből, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák. Angol
bombatámadás érte a várost – a legintenzívebb, amit megéltem.
Természetesen a kikötő volt az egyik legfontosabb célpontjuk. Nem túlzok,
majdnem a gatyámba vizeltem, ahogy a becsapódások egyre közelebb értek
hozzánk. De csodával határos módon megúsztuk egy motormeghibásodással, s
az aláaknázott vízen töltött kegyetlenül viharos éjszakát követően másnap
délután behajóztunk Karlskrona kikötőjébe. Most nyilván megkérdezed, mi
történt a lánnyal.
– Sejtem már.
– Mondanom sem kell, apám őrjöngött a dühtől. Nem keveset kockáztattam
vakmerő tettemmel. A lányt bármikor deportálhatták volna. Ne felejtsd el,
1941-et írtunk! Csakhogy addigra halálosan belé szerettem, pont mint Lobach
az anyjába. Megkértem a kezét, apámnak pedig ultimátumot adtam – vagy
áldását adja a házasságunkra, vagy új főnökjelölt után nézhet a családban.
Végül megadta magát.
– De Edith meghalt aztán, ugye?
– Igen, szörnyű fiatalon, 1958-ban. Valamivel több mint tizenhat évet
tölthettünk együtt. Veleszületett szívbaja volt. És hamar kiderült, hogy én meg
terméketlen vagyok – nem lehetett gyerekünk. Hát ezért utál a bátyám.
– Mert összeházasodott Edithtel?
– Azért, mert – az ő szavaival élve – elvettem egy mocskos zsidó ribancot. Szemében ez fajárulásnak
minősült, a néppel, az erkölccsel szemben elkövetett árulásnak. Elárultam tehát mindazt, amiért ő
síkraszállt.
– De hát ez az ember őrült!
– Ennél frappánsabban én sem tudtam volna megfogalmazni.
TIZEDIK FEJEZET
Január 9., csütörtök – január 31., péntek
Mikael isten háta mögött töltött első hónapja a Hedestads-Kuriren szerint emberemlékezet óta a
leghidegebb január volt, pontosabban (Henrik Vanger szíves felvilágosítása alapján) a leghidegebb 1942
háborús tele óta. Mikael hajlamos volt elhinni, hogy az adatok helytállóak. Már az első hedebyi héten
bele kellett rázódnia a jégeralsók, vastag kötött zoknik és dupla trikók világába.
Január közepén néhány kegyetlenül hideg napot élt át, a hőmérő higanyszála az ép ésszel fel sem
fogható mínusz harminchét fokig süllyedt. Nem tapasztalt soha ehhez foghatót, még a Kirunában
letöltött sorkatonai szolgálat alatt sem. Egyik reggel elfagyott a vízvezeték. Gunnar Nilsson
gondoskodott ugyan két hordó vízről, hogy legyen mivel főznie és mosakodnia, de bénító volt a hideg.
Az ablaktáblák belső oldalára is jégvirág nőtt, s hiába rakta meg a fakályhát, ahogy csak bírta, majd
szétfagyott a házban is. Mindennap rengeteg időt töltött tűzifaaprítással a fáskamrában, a ház mögött.
Időnként a sírás határán volt. Olyankor megfordult a fejében, hogy taxit hív, beviteti magát az
állomásra, és felszáll az első, déli irányban közlekedő vonatra. De aztán inkább felvett még egy
pulóvert, maga köré csavart egy takarót, és úgy olvasta tovább a régi rendőrségi jegyzőkönyveket a
konyhai lócán kuporogva.
Később enyhült a hideg, a hőmérséklet felkúszott a kellemesnek számító mínusz tíz fokig.
Mikael lassanként megismerkedett a hedebyiekkel. Martin Vanger ígéretéhez híven saját kezűleg
készített vacsorára hívta meg magához. Jávorszarvas-sültet ettek és olasz vörösbort ittak hozzá. A
vezérigazgató nőtlen volt, de velük vacsorázott a barátnője, Eva Hassel. Eva Hassel kedves, kellemes
társaság volt. Mikael rendkívül vonzónak találta. A nő fogorvosként dolgozott, és Hedestad
belvárosában lakott, a hétvégéket pedig Martin Vangernél töltötte. Mikael utóbb azt is megtudta, hogy
már évek óta ismerték egymást, de csak idősebb korukra kezdtek el összejárni, és nem látták különösebb
értelmét, hogy összeházasodjanak.
– Különben, csak hogy tudja, ő a fogorvosom – nevetett Martin Vanger.
– Aki köszöni, de eszébe sem jut beházasodni ebbe a bolond családba! –
mondta Eva Hassel, és szeretetteljesen megsimogatta Martin Vanger térdét.
Martin Vanger villáját egy agglegény álmai alapján tervezték. A berendezés csupa fehér, fekete és
krómozott felületből állt. A bútorok drága egyedi tervezésű portékáknak tűntek, a kényes ízlésű Christer
Malmot minden bizonnyal lenyűgözték volna. A konyhai felszerelés egy hivatásos szakács igényeit is
kielégítette volna. A nappaliban mikrobarázdás lemezjátszó állt a legkiválóbb fajtából, valamint egy
elképesztő jazzgyűjtemény Tommy Dorseytől John Coltraneig. Martin Vanger nem volt pénzszűkében,
otthonát drágán, ugyanakkor praktikusan rendezte be. Az összhatás meglehetősen személytelenre
sikerült. Mikael felfedezte, hogy a falakon egyszerű reprodukciók és poszterek függenek, abból a
fajtából, amit az IKEÁ-ban árulnak – mutatós, de nem hivalkodó képek. A szellősen megpakolt
könyvespolcokon, legalábbis a lakásnak abban a részében, amit Mikael láthatott, a
Nationalencyklopedin kötetei álltak és néhány ajándékkönyv abból a fajtából, amit akkor ad az ember
valakinek karácsonyra, ha
végképp nincs más ötlete. Mindent összevetve Mikael úgy látta, Martin Vanger csupán két dolog iránt
mutatott szenvedélyes érdeklődést az életben: a zene és a főzés iránt. Az első megállapításához elég volt
szemügyre venni a hozzávetőlegesen háromezer darabot számláló lemezgyűjteményt. A másodikra már
a Martin Vanger derékszíja felett kigömbölyödő testrészből is következtetni lehetett.
Martin Vangerben különös vegyüléket alkotott a nyers egyszerűség és valami szeretetreméltó báj. Nem
kellett hozzá túlzott éleslátás, hogy rájöjjön az ember, a vezérigazgatónak gondjai vannak. Miközben
szólt a Night in Tunisia, nagyrészt a Vanger-konszern ügyes-bajos dolgairól beszélgettek, és Martin
Vanger nem csinált belőle titkot, hogy egy ideje már a vállalatcsoport életben maradásáért folytat
harcot. A témaválasztás meglepte Mikaelt; Martin Vangernek emlékeznie kellett rá, hogy
vacsoravendége egy általa alig ismert gazdasági újságíró, a férfi ennek ellenére szinte gátlástalanul
kiteregette a konszern belső ügyeit. Ez óvatlanság volt a részéről. Nyilván úgy tekintett Mikaelre, mint
egy családtagra, mivel Henrik Vangernek dolgozott. Egyébként pedig osztotta a volt vezérigazgató
véleményét, miszerint a család tehet a vállalat jelenlegi válságos helyzetéről. Nem osztozott viszont
nagybátyja családtagok iránt érzett keserű, kibékíthetetlen dühében. Martin Vanger érdekes módon
szinte szórakoztatónak találta a család gyógyíthatatlan őrültségét. Eva Hassel megjegyzés nélkül
bólintott. Valószínűleg ők ketten többször megbeszélték már a kérdést.
Martin Vanger tudta, hogy Mikael egy családi krónika megírásán fáradozik, s megkérdezte tőle, hogy
halad a munka. Mikael mosolyogva azt válaszolta, hogy már a rokonok neveit is nehezére esik
megtanulnia. Aztán érdeklődött, hogy visszajöhetne-e majd egy interjúra egy olyan időpontban, amikor
Martin Vangernek megfelel. Többször közel volt hozzá, hogy rákérdezzen az öreg Vanger
megszállottságára. Feltételezése szerint Henrik Vanger gyakran gyötörhette Harriet bátyját különféle
elméleteivel. Martin nyilván tisztában volt vele, hogy a családi krónika megírásakor előbb-utóbb
felbukkan a nyomtalanul elveszett családtag története, ám semmi jelét nem mutatta, hogy ráharapna a
témára, így aztán Mikael magában időt adott neki.
Több kör vodka elfogyasztása után váltak el, hajnali kettő körül. Mikael kótyagos fejjel csúszkált haza
háromszáz méterrel odébb álló házába. Kellemes este volt.
A második hét egyik délutánján kopogtattak a bejárati ajtón. Mikael letette a rendőrségi vizsgálati
anyagot – alig pár perccel azelőtt kezdte el olvasni a hatodik mappa tartalmát –, s mielőtt kiment volna
az előszobába, gondosan becsukta maga mögött a dolgozószoba ajtaját. Ötvenes éveiben járó, bundába
öltözött, szőke nő állt a küszöbön.
– Szervusz. Csak be akartam köszönni. Én vagyok Cecilia Vanger. Kezet ráztak.
Mikael kávéscsészéket vett elő. Cecilia Vanger, a náci Harald Vanger lánya
nyitott és sok szempontból megnyerő nőnek tűnt. Mikael emlékezetébe idézte,
milyen tisztelettel beszélt róla Henrik Vanger. Azt is megemlítette az öreg,
hogy Cecilia, bár szomszédok, nem érintkezik az apjával. Elcseverésztek egy
darabig, aztán Cecilia a lényegre tért.
– Tudok róla, hogy könyvet írsz a családról. Hogy őszinte legyek, nem
lelkesedem a gondolatért – mondta a nő. – Szerettem volna megnézni, kiféle-
miféle vagy.
– Hát igen. Henrik Vanger bízott meg a feladattal. Voltaképp az ő történetéről
van szó.
– És a derék Henrik pedig nem nevezhető semlegesnek, ha a családtagokhoz fűződő viszonyát nézzük.
Mikael a nőre nézett. Azt firtatta, mit akarhat valójában.
– Ellenedre van, hogy könyv készül a Vanger családról?
– Nem azt mondtam. Ezenkívül úgysem számít, hogy mit ellenzék, és mit nem. De gondolom, van már
némi elképzelésed arról, hogy nem mindig könnyű családtagnak lenni ebben a famíliában.
Mikaelnek fogalma sem volt arról, hogy Henrik mennyit árult el Cecíliának a megbízatásáról. Széttárta
a karját.
– Henrik Vanger arra szerződtetett, hogy megírjam a családi krónikát. Több családtagról igen határozott
nézeteket vall, ez tény. Én ahhoz tartom magamat, amit dokumentálni tudok.
Cecilia Vanger hűvös mosolyra húzta a száját.
– Jó volna megtudni, hogy emigrálnom kell-e majd a könyv megjelenésekor.
– Nem hinném – felelte Mikael. – Az emberek különbséget tudnak tenni
bizonyos személyek között, képesek rá, hogy árnyaltan lássanak.
– Aha, itt van például az apám.
– Az idős náci? – kérdezett rá Mikael. Cecilia bosszúsan forgatta a szemét.
– Az apám bolond. Évente egyszer-kétszer találkozom vele, pedig szomszédok
vagyunk.
– Miért kerülöd?
– Ácsi! Mielőtt egy csomó kérdést szegeznél nekem, mondd csak, mennyire szorgosan szemezgetsz
majd a válaszaimból a megírandó munkádban? Beszélgethetek veled anélkül, hogy rettegnem kelljen
ettől a kiszolgáltatottságtól?
Mikael nem válaszolt rögtön. Elgondolkozott rajta, hogyan fogalmazza meg, amit mondani akar.
– Azt a megbízatást kaptam, hogy írjak egy könyvet egy történetről. A történet
azzal kezdődik, hogy Alexandre Vangersaad partra száll Bernadotte kíséretével,
a vége pedig itt ér véget a mában. A Vanger-birodalom évtizedeiről szól majd a
könyv, de természetesen arról is, hogy miért indult hanyatlásnak ez a
birodalom, s hogy milyen ellentétek feszülnek a családtagok között. Egy ilyen
elbeszélésben szinte elkerülhetetlen, hogy a felszínre ne kerüljön sok kétes
ügy, de nem a család befeketítése, és nem gyúnyrajzkészítés a szándék. Itt van
például Martin Vanger, vele találkoztam már, rokonszenves embernek tűnik,
tehát ennek megfelelően írok majd róla.
Cecilia Vanger nem válaszolt.
– Úgy hallottam, tanár vagy…
– Még annál is rosszabb. Én vagyok a Hedestadi Gimnázium igazgatónője.
– Bocsánat. Ezenkívül tudom, hogy Henrik Vanger kedvel téged, hogy házas
vagy, de férjedtől külön élsz… ezzel nagyjából ki is merült minden
tudományom. És persze, hogy beszélgethetsz velem rettegés nélkül.
Előfordulhat viszont, hogy egy szép napon bekopogtatok hozzád, és
megkérdezlek egy bizonyos eseményről, hátha tudsz valami érdekes
információval szolgálni. Az akkor egy interjú lesz, te pedig természetesen
választhatsz, hogy hajlandó vagy-e felelni egy-egy kérdésemre vagy sem. De
mindig jelezni fogom előre, ha ez a helyzet.
– Szóval, folytathatok veled bizalmas beszélgetést is… off the record, ahogy ti,
újságírók nevezitek?
– Hogyne!
– És akkor jól gondolom, hogy ez a mostani off the record?
– Igen. A szomszédom vagy, átjöttél, hogy üdvözölj és megigyunk egy csésze kávét. Ennyi.
– Rendben. Akkor szeretnék tőled kérdezni valamit.
– Parancsolj.
– Milyen komolyan foglalkozik majd a könyv Harriet Vangerrel? Mikael az alsó
ajkába harapott. Egy kis hezitálás után azonban könnyed hangnemben
válaszolt.
– Az igazat megvallva, nem tudom. Akár egy fejezet is kerekedhet belőle, hiszen egy tragikus
eseményről van szó, ami ha másra nem is, Henrik Vanger életére nagy hatással volt.
– De ugye, nem Harriet eltűnése körül kutakodsz?
– Miből gondolod?
– Hát ott van például az a négy hatalmas kartondoboz, amit Gunnar Nilsson cipelt át ide. Körülbelül
ennyi anyag gyűlhetett össze Henrik nyomozása során a hosszú évek alatt. És amikor a minap
bekukucskáltam Harriet régi szobájába, ahol Henrik a gyűjteményét tárolta, bizony üresen álltak a
polcok.
Cecilia Vangert nem ejtették a feje lágyára.
– Ezt Henrik Vangerrel kellene megbeszélned és nem velem – felelte Mikael. –
Henrik persze valóban sokat mesélt Harriet eltűnéséről, és mivel érdekelnek a
dokumentumok és Henrik feljegyzései, el is fogom őket olvasni.
Cecilia ismét szomorúan elmosolyodott.
– Néha nem tudom eldönteni, ki az őrültebb, az apám vagy a nagybátyám. Ha ezerszer nem tárgyaltam
meg vele Harriet eltűnését, akkor egyszer sem.
– Szerinted mi történt vele?
– Ez most az interjú része?
– Nem – nevette el magát Mikael. – Puszta kíváncsiság.
– Én pedig arra lennék kíváncsi, hogy vajon te is lökött vagy-e. Hogy te vetted-
e be a maszlagot vagy te járatod Henrikkel a bolondját?
– Azt akarod mondani, hogy Henrik lökött?
– Félre ne érts! Henrik az egyik legkedvesebb, legjózanabb ember, akit ismerek. Nagyon kedvelem őt.
De belebolondul ebbe az ügybe.
– Csakhogy a bolondságának valóságos oka is van. Hiszen Harriet tényleg eltűnt.
– Igen. Én viszont annyira belefáradtam már ebbe a rohadt históriába. Évek óta mérgezi az életünket, és
soha nem lesz vége.
Hirtelen felállt, felvette bundáját.
– Mennem kell. Rokonszenves vagy. Martin szerint is, bár őt néha félrevezetik a
megérzései. Szívesen látlak egy kávéra, ha kedved szottyan. Esténként
általában otthon találsz.
– Köszönöm – felelte Mikael.
Aztán még a nő után kiáltott:
– Nem feleltél arra kérdésre, ami nem volt semmilyen interjú része.
Cecilia Vanger megállt az ajtóban, majd anélkül, hogy Mikaelre nézett volna, válaszolt.
– Fogalmam sincs, mi történt Harriettel. De azt hiszem, hogy valami baleset
érhette, s a magyarázat oly egyszerű és hétköznapi, hogy elámulunk rajta, ha
valaha kiderül.
Mosolyogva Mikael felé fordult – a férfi most először látott valami melegséget a mosolyában –, aztán
intett és kilépett az ajtón. Mikael eltűnődve, mozdulatlanul ült a konyhaasztalnál. Cecilia Vanger egyike
volt annak a néhány személynek, akinek kivastagította a nevét a listán; Harriet eltűnése idején Cecilia
Vanger is a szigeten volt.
A Cecilia Vangerrel kötött ismeretség végeredményben kellemes élményt jelentett Mikael számára,
mindezt azonban nem lehetett elmondani Isabella Vangerrel kapcsolatban. Harriet Vanger anyja
hetvenöt éves volt, és ahogy Henrik
Vanger leírta, hihetetlenül mutatós nő, egy kicsit emlékeztetett Lauren Bacallra*. Karcsú alakját
perzsáin inda takarta, fején hozzáillő prémsapkát viselt, s egy fekete botra támaszkodott, amikor egy
reggel Mikael összetalálkozott vele útban Susanne Híd presszója felé. Úgy nézett ki, mint egy idősödő
vámpír; még mindig ragyogóan szép volt, de mérges, mint egy kígyó. Isabella Vanger sétájából
tarthatott hazafelé; ő kiáltott oda Mikaelnek, megállván az útkereszteződésnél.
* Szül: 1924, amerikai filmszínész, a negyvenes évek egyik legnagyobb sztárja.
– Halló, fiatalember! Jöjjön csak ide!
A parancsoló hangot nehezen lehetett félreérteni. Mikael körülnézett, és arra a következtetésre jutott,
hogy csak őrá gondolhatott a nő. Odament hozzá.
– Isabella Vanger vagyok – mutatkozott be a nő.
– Jó napot! Mikael Blomkvist. – Előrenyújtotta a kezét, de a nő mintha észre se
vette volna.
– Maga az az alak, aki családunk ügyes-bajos dolgai körül szimatol?
– Valahogy úgy. Én vagyok az az alak, akit Henrik Vanger szerződtetett a
Vanger családról szóló könyv megírására.
– Ahhoz magának semmi köze!
– Mihez? A megbízáshoz, vagy ahhoz hogy elfogadtam? Az előbbi véleményem szerint Henrik
magánügye, az utóbbi pedig az enyém.
– Ne tegyen úgy, mintha nem értené, miről beszélek! Nem szeretem, ha mások beleütik az orrukat a
magánéletembe.
– Jó. Én nem fogom beleütni az orromat a magánéletébe. A többiről tárgyaljon
Henrik Vangerrel.
Isabella Vanger hirtelen felemelte a botját, s a fogójával mellbe bökte Mikaelt. Az ütésnek alig volt
ereje, Mikael mégis elképedve hátrált egy lépést.
– Tartsa magát távol tőlem!
Azzal Isabella Vanger sarkon fordult, és folytatta a sétát hazafelé. Mikael még egy ideig ott állt földbe
gyökerezett lábakkal s olyan arckifejezéssel, mintha egy életre kelt képregényfigurával találkozott volna
az imént. Amikor felnézett, Henrik Vangert látta meg dolgozószobája ablakában. Az öregember
kávéscsészét tartott a kezében, amit most ironikusan koccintásra emelt. Mikael csak fáradtan legyintett
egyet, és elindult a Híd presszó felé.
Mikael egyetlen utazást tett az első hónapban, egynapos kirándulásra ment a Siljan-tó egyik öbléhez.
Kölcsönvette Dirch Frode Mercedesét, és keresztülszelte a havas tájat, hogy Gustaf Morell
főfelügyelővel töltsön egy délutánt. A vizsgálati anyagok alapján megpróbálta elképzelni, milyen ember
lehet Morell; a férfi, akivel aznap találkozott, inas öregember volt, lassan mozgott, és még annál is
lassabban beszélt.
Mikael vitt magával egy jegyzetfüzetet. Tíz kérdést írt le előre – a nyomozati anyag olvasása közben
felmerülő gondolatait. Morell minden egyes kérdésre úgy válaszolt, mint egy idős tanár. Végül Mikael
félrerakta a jegyzetfüzetet, és elmagyarázta Morellnek, hogy a kérdések valójában csak ürügyül
szolgáltak ehhez a látogatáshoz, mert igazából szeretett volna elbeszélgetni a nyugalmazott
nyomozóval, és feltenni az egyetlen lényeges kérdést: volt valami a nyomozás során, amit nem vetett
papírra – valamilyen spekuláció, intuitív megérzés, amit hajlandó lenne vele megosztani?
Mivel Morell Henrik Vangerhez hasonlóan harminchat éve törte a fejét a rejtélyen, Mikael felkészült rá,
hogy esetleg ellenállásba ütközik. Hiszen most ő volt az új fiú, aki jött, hogy körbetrappoljon a
csalitban, ahol Morell végleg
eltévedt. De nem fedezte fel semmi jelét az ellenségességnek. Morell nagy műgonddal megtömte
pipáját, meggyújtott egy gyufát, aztán válaszolt.
Hogyne lennének elképzeléseim, de olyan haloványan körvonalazódtak, annyira illékonyak, hogy nem
is igazán tudom megfogalmazni őket.
– Maga szerint mi történt Harriettel?
– Azt hiszem, meggyilkolták. Ebben megegyezik a véleményem Henrikével. Ez
az egyetlen logikus magyarázat. De az indítékra nem sikerült rájönnünk.
Valamilyen különös indokkal ölhették meg, nem őrült indulatnak vagy szexuális
erőszaknak esett áldozatául. Ha ismernénk az indítékot, azt is tudnánk, ki
gyilkolta meg.
Morell elgondolkozott egy kicsit.
– A gyilkosságot spontán módon követték el. Úgy értem, hogy valaki kapva
kaphatott az alkalmon a baleset idején előállt kaotikus helyzetben. A tettes
elrejthette a holttestet, aztán egy későbbi időpontban eltakarította az útból,
amikor a sziget átfésülésével voltunk elfoglalva.
– Ebben az esetben hidegvérű, számító gyilkossal van dolgunk.
– Van egy apró részlet. Harriet a gyilkosság előtt felkereste Henriket a
dolgozószobájában, beszélni akart vele. Utólag furcsának tartom ezt a
viselkedést. Harriet nagyon jól tudta, mennyire lefoglalta Henrik Vangert a sok
lézengő rokon. Szerintem Harriet fenyegetést jelentett valaki számára, az illető
félt, hogy Harriet majd elmesél valamit Henriknek, a gyilkos rájött, hogy a
lány… hát igen, kifecseghet valami titkot.
– Henrik éppen családtagokkal volt körülvéve…
– Igen, Henriken kívül négyen tartózkodtak a szobában. A bátyja, Greger, az
egyik unokatestvérének a fia, Magnus Sjögren, valamint Harald Vanger két
gyereke, Birger és Cecilia. Önmagában ez nem jelent semmit. Tegyük fel
csupán a példa kedvéért, hogy Harriet felfedezett egy sikkasztást. Ha mondjuk
hónapok óta tudott már a dologról, előfordulhatott, hogy többször is beszélt a
kérdéses férfival, esetleg megpróbálta megzsarolni, vagy megsajnálta, és
abban sem volt biztos, hogy le akarja-e leplezni, de aztán hirtelen
elhatározásra jutott, ezt elmondta a gyilkosának, aki azután kétségbeesésében
agyonütötte.
– Miért mondta azt, hogy a kérdéses személy férfi?
– Egyszerűen a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a legtöbb gyilkosságot férfiak követik el. Persze, a
Vanger rokonság eldicsekedhet néhány igazi boszorkánnyal is.
– Isabellához már volt szerencsém.
– Ő az egyik. De nincs egyedül. Cecilia Vanger is megéri a pénzét, ha arra kerül
a sor, szúr, mint a fullánk. Sara Sjögrennel találkozott már? – Mikael a fejét
rázta. – Sara Henrik egyik unokatestvérének, Sofia Vangernek a lánya. Na, az
aztán egy kellemetlen, gátlástalan teremtés a javából. De annak idején
Malmőben lakott, ezenkívül nem sikerült nála semmilyen indítékot találnom.
– Világos.
– Akárhogy csűrjük-csavarjuk, nincs és nem is volt meg soha az indíték. Ez a
baj. Ha megtalálnánk, rögtön megértenénk mi történt, és ki volt érte a felelős.
– Sokáig nagyon intenzíven dolgozott ezen az ügyön. Van olyan szál, amit nem sikerült végig
felgöngyölítenie?
Gustaf Morell fáradtan nevetgélt a kérdésen.
– Mikael, végtelen sok időt szenteltem az ügy megfejtésének, és semmilyen
nyomot nem tudok mondani, amit ne göngyölítettem volna föl. Azután is
megszállottan folytattam a munkát, miután elköltöztem Hedestadból.
– Elköltözött?
– Igen. Nem vagyok hedestadi. 1963 és 1968 között szolgáltam ott. Aztán
előléptettek, és a pályám végéig a gävlei rendőr-főkapitányságon dolgoztam.
De Gävlében is folytattam a kutatást Harriet után.
– Gondolom, ebben Henrik Vanger is játszott némi szerepet.
– Hát persze. De nemcsak ő. A Harriet körüli rejtélynek a mai napig rabja
vagyok. Tudja… így van ez, minden rendőrnek megvan a maga megoldatlan
esete. A Hedestadban töltött évek alatt jól emlékszem, milyen sokat beszéltek
a kávézóban az idősebb rendőr kollégák a Rebecka-ügyről. Az egyikük,
bizonyos Torstensson – sok éve halott már – évről évre visszatért ehhez az
esethez. A szabadidejében, a vakációi alatt. Amikor éppen nem adtak neki
munkát a helyi csínytevők, mindig elővette a mappáit, és a Rebecka-ügyön
elmélkedett.
– Az is egy eltűnt lány volt?
Morell főfelügyelő egy pillanatra elcsodálkozott. Miután rájött, hogy Mikael igyekszik valami
kapcsolatot találni a két ügy között, elmosolyodott.
– Nem. Nem ezért hoztam fel. A rendőrnyomozó lelkét akartam illusztrálni a
példával. A Rebecka-ügy Harriet Vanger születése előtt történt, réges rég
elévült már. Valamikor a negyvenes években megtámadtak egy hedestadi nőt,
megerőszakolták és meggyilkolták. Ebben még nincsen semmi különös. Pályája
során minden rendőrnyomozó találkozik legalább egy ilyen esettel. Vannak
azonban történetek, amelyek nem engedik el többet az embert, bemásznak a
bőre alá. Ezt a Rebecka nevű lányt a lehető legkegyetlenebb módon ölték meg.
gyilkosa előbb összekötözte a végtagjait, és fejét bedugta egy nyitott tűzhely
izzó széndarabjai közé. Nem tudni, mennyi idő elteltével halt meg a lány,
iszonyatos kínokat állhatott ki a szerencsétlen.
– Rettenetes!
– Ahogy mondja. Képzelje el, micsoda gonoszság kellett ehhez. Szegény
Torstensson volt a helyszínre érkező első nyomozó, miután megtalálták a
holttestet. A tettes nyomtalanul felszívódott, pedig Stockholmból is érkeztek
szakértők. Torstensson soha többé nem bírta elengedni az esetet.
– Érthető.
– Az én Rebecka-ügyem pedig Harriet. Nála még azt sem tudni, hogyan halt
meg. Technikailag be sem tudjuk bizonyítani, hogy meggyilkolták. De képtelen
vagy szabadulni a gondolattól.
Rövid időre elhallgatott.
– A gyilkossági nyomozás valószínűleg a világ legmagányosabb szakmája. Az
áldozat hozzátartozóit eleinte borzasztóan felzaklatják és kétségbeejtik a
történtek, de előbb-utóbb – néhány héttel vagy hónappal később – az élet
visszatér a régi kerékvágásba. A legközelebbi hozzátartozóknál hosszabb ideig
tarthat a folyamat, de aztán ők is túlteszik magukat a bánaton, az
elkeseredettségen. Minden megy tovább, úgy mint azelőtt. Egy megoldatlan
gyilkossági ügy azonban nyugtalanító, emésztő gondolat. Végül egyetlen
személy marad, aki nem bírja kiverni a fejéből az áldozatot, és nem tud
lemondani arról, hogy igazságot szolgáltasson neki – a rendőr, akit megbíztak
az eset felderítésével.
A Vanger család tagjai közül hárman laktak még a szigeten, akikkel Mikael nem találkozott. Alexander
Vanger 1946-ban született, a harmadik báty, Greger fiaként. Egy 1900-as évek elején épült, azóta
felújított faházban lakott. Mikael Henrik Vangertól tudta, hogy Alexander jelenleg a Nyugat-Indiákon
tartózkodik, ahol kedvenc időtöltéseinek áldoz, a vitorlázásnak és a semmittevésnek. Henrik lesújtó
nyilatkozata mögött Mikael komoly vitákat sejtett. Egyelőre azonban beérte annyival, hogy
megállapítsa, Harriet eltűnésekor Alexander húszéves volt, és a szigeten tartózkodó rokonok körébe
tartozott.
Alexanderrel együtt élt nyolcvanéves édesanyja, Gerda, Greger Vanger özvegye. Mikael még egyszer
sem látta; a beteg asszony ideje nagy részét az ágyban töltötte.
A harmadik családtag természetesen Harald Vanger volt. Az első hónapban nyomát se látta Mikael az
öreg fajbiológusnak. Harald Vanger háza állt a legközelebb Mikael szállásához. A komor épület az
elhúzott sötétítőfüggönyökkel ablakaiban szinte vészjóslóan festett. Mikael sétái alkalmával többször
úgy látta, mintha megmozdulna a függöny az egyik ablakban. Egyszer késő éjszaka, ahogy lefekvéshez
készülődött, az egyik emeleti ablak függönyrésén kiszűrődő lámpafényre lett figyelmes. Több mint húsz
percen keresztül állt a kis fénysugár bűvöletében sötét konyhája ablakában, aztán hagyta az egészet, és
fogvacogva bebújt az ágyába. Reggelre valaki szorosan összehúzta a függönyöket az ominózus
ablakban.
Harald Vanger valamiféle láthatatlan, ám mégis állandóan jelenlevő lény volt. A falu életére sajátos
módon a távolmaradása nyomta rá bélyegét. Mikael képzeletében Harald Vanger alakja kezdett egyre
inkább egy gonosz Gollamra emlékeztetni, aki a függönyök mögül kémleli a falu többi lakójának életét,
és hermetikusan elzárt odújában rejtélyes dolgokon mesterkedik.
Harald Vangerhez naponta egyszer látogató érkezett. Az idős nő a házi betegápoló szolgálattól jött, a
hídon túlról. Rendszerint teli bevásárlószatyrokkal megpakolva küzdötte magát keresztül az
eltakarítatlan hóbuckákon át a bejáratig. Gunnar Nilsson, az „intéző” Mikael kérdésére csak a fejét
rázta. Elmondása szerint többször is felajánlotta Harald Vangernek, hogy elkotorja a havat a háza előtt,
de Harald Vanger senkinek nem engedte, hogy betegye a lábát a telkére. Egyetlenegyszer, Harald
Vanger hazaköltözésének legelső telén Gunnar Nilsson mit sem sejtve felment traktorával a ház elé,
hogy eltakarítsa a havat, mint a többi ház előtt szokta. Vakmerő tettének az lett az eredménye, hogy
Harald Vanger őrjöngve rohant ki a házából, és addig veszekedett vele, míg Gunnar Nilsson kénytelen
volt visszavonulót fújni.
Bosszantó módon Gunnar Nilsson Mikael háza előtt sem tudott havat kotorni a traktorával, mivel a kerti
kapun nem fért volna be a jármű. Itt csak a hólapát és a kétkezi munka jelentett megoldást.
Január közepén Mikael Blomkvist megkérte ügyvédjét, hogy derítse ki, mikor kell leülnie a három
hónapos börtönbüntetést. Szeretett volna minél előbb túl lenni rajta. A dolog egyszerűbben ment, mint
hitte. Alig egy hét egyeztetés után megszületett a döntés: Mikaelnek március 17-én kellett jelentkeznie
az Östersund közelében található büntetés-végrehajtási intézetben. A Rullåkeri Fogház lakóit kevésbé
súlyos bűnökért ítélték szabadságvesztésre. Mikael ügyvédje azt is közölte kliensével, hogy a letöltendő
idő egy kis hányadát nagy valószínűséggel elengedik majd.
– Remek – felelte Mikael különösebb lelkesedés nélkül.
A konyhaasztalnál ült és a vörhenyes macskát simogatta. Az állat fel-felbukkant a ház előtt, és ilyenkor
Mikaelnél töltötte az éjszakát. Mikael Helen Nilssontól azt is megtudta, hogy a macska a Tjorven névre
hallgatott, és senkihez sem tartozott igazán. Körbejárkált a szigeten álló házak között, és hol az
egyikben, hol a másikban aludt.
Mikael majdnem minden délután felkereste megbízóját. Megesett, hogy csak egy kurta beszélgetés
erejéig találkoztak, máskor órákig eldiskuráltak Harriet eltűnéséről és Henrik Vanger nyomozásának
részleteiről.
Sokszor olyan Mikael által kialakított elméletekről vitatkoztak, melyeket Henrik Vanger kapásból
elvetett. Mikael mindvégig törekedett a tárgyilagos
távolságtartásra, már ami a feladatát illette, közben azonban érezte, hogy egyre inkább magával ragadja
ez a kirakós játék.
Még utazása előtt megígérte Erikának, hogy kidolgoz egy valamelyest használható stratégiát a Hans-
Erik Wennerström elleni harchoz, ám a Hedestadban töltött első hónap után odáig sem jutott, hogy
kinyissa a régi mappákat, amelyek tartalma miatt annak idején bíróság előtt kötött ki. Épp ellenkezőleg
– az egész problémakört próbálta hárítani. Minden alkalommal, amikor Wennerströmön, illetve saját
helyzetén kezdett el elmélkedni, mélabú és cselekvésképtelenség lett rajta úrrá. A tisztánlátás
pillanataiban átsuhant fején a gondolat, hogy nem kezd-e ő is ugyanannak a megszállottságnak a foglya
lenni, mint az öreg Vanger. Szakmai karrierje összedőlt, mint egy kártyavár, erre fogja magát, és
elrejtőzik egy messzi kis faluban, ahol kísértetekre vadászik. Ráadásul Erika is hiányzott neki.
Henrik Vanger visszafogott aggodalommal kísérte szemmel nyomozótársa színeváltozásait. Sejtése
szerint Mikael Blomkvist nem mindig volt elég nyugodt, kiegyensúlyozott állapotban. Henrik Vanger
január végére olyan elhatározásra jutott, amivel magát is meglepte. Felemelte a telefonkagylót, és egy
stockholmi számot tárcsázott. A beszélgetés húsz percig tartott, és szinte kizárólag Mikael Blomkvistről
szólt.
Erikának majdnem egy hónapjába telt, míg túltette magát elkeseredett haragján. Egy január végi estén
fél tízkor telefonált.
– Hát tényleg ott akarsz maradni? – kezdte üdvözlésképpen. A hívás olyan váratlanul érte Mikaelt, hogy
válaszolni sem bírt. Aztán elmosolyodott, és szorosabban tekerte maga köré a takarót.
– Szia, Ricky. Neked is ki kellene próbálnod!
– Igazán? És mitől lett olyan vonzó a világ végén lakni?
– Az előbb például jéghideg vízben moshattam fogat. Nyilallnak a fogaim.
Úgy kell neked! Különben itt Stockholmban is piszok hideg van. Na, mesélj valamit!
A hirdetőink kétharmad része oda. Egyikük sem indokolja meg őszintén, de…
– Tudom. Készíts egy listát a hirdetést visszamondókról. Egy nap majd bemutatjuk őket egy jó kis
riportban.
– Micke… osztottam-szoroztam, ha nem találunk új hirdetőket, ősszel
lehúzhatjuk a rolót. Ez van.
– Várd ki a végét!
Erika fáradtan felnevetett a vonal másik végén.
– Aha, te már csak meg tudod állapítani onnan a messzi Lappországból!
– Erika, a legközelebbi számi falu legalább ötszáz kilométerre van innét!
Erika nem válaszolt.
– Erika, nekem most…
– Ó, hagyd el! A man's gotta do what a man's gotta do… és így tovább, blablabla. Ne is mondj
semmit! Inkább bocsásd meg, hogy undok némber voltam, és nem hívtalak vissza! Nem boríthatnánk rá
fátylat? És ahhoz mit szólnál, ha elmerészkednék odáig?
– Gyere! Akár már holnap!
– Vigyek magammal puskát a farkasok ellen?
– Dehogy! Majd felfogadunk néhány kutyaszános lappot, azok megvédenek. Mikor jössz?
– Péntek este. Jó?
Mikael egyik pillanatról a másikra sokkal elviselhetőbbnek érezte az életet.
A bejáratig vezető keskeny ösvényt leszámítva közel egyméteres hó borította az egész telket. Mikael
kritikus szemmel végigmérte a hólapátot, aztán átment Gunnar Nilssonékhoz, hogy megkérdezze,
beállhat-e Erika a BMW-jével az ő udvarukra látogatása ideje alatt. Nilssonék természetesen örömmel
felajánlották a parkolási lehetőséget, dupla garázsukban bőven volt hely, és motormelegítőt is tudtak
adni.
Erika kora délután indult, és hat óra körül érkezett meg Hedeby-be. Néhány másodpercig óvatosan
tanulmányozták egymást, azután összeölelkeztek. Ez utóbbi sokkal tovább tartott.
A kivilágított templomot leszámítva nem sok látnivaló volt házon kívül az esti sötétségben – záróra volt
a Konsumban és Susanne Híd presszójában is –, úgyhogy sietősen hazafelé vették az irányt. Mikael
vacsorát főzött, miközben Erika körbenézett a házban, megjegyzéseket tett az ötvenes évekből ottmaradt
Rekordmagasinet számokra, és beleolvasott a dolgozószobában tárolt mappákba. Báránybordát ettek
tejszínes burgonyával – szörnyű kalóriadús táplálék –, és vörösbort ittak hozzá. Mikael igyekezett
felvenni a fonalat, de Erikának nem fűlt a foga a Millennium-témához. Helyette inkább Mikael hedebyi
munkájáról és közérzetéről beszélgettek vagy két órán keresztül. Végezetül kipróbálták, elég széles-e az
ágy ahhoz, hogy mindketten elférjenek rajta.
A Nils Bjurman ügyvéddel esedékes találkozás elmaradt, áttették másik időpontra, egészen pontosan
ugyanazon a pénteken délután öt órára. A korábbi találkozókon mindig egy pézsmaillatú nő nyitott ajtót,
aki az iroda titkárnőjeként mutatkozott be. Most azonban nem volt már ott a pézsmaillatú. Hazament.
Bjurman eresztette be, neki enyhe alkoholszaga volt. Leültette Lisbethet az egyik székre, sokáig
szórakozottan lapozgatott a papírjai között, aztán egyszer csak mintha hirtelen feleszmélt volna, hogy
Lisbeth is ott van.
Újabb kihallgatás következett. Ez alkalommal Lisbeth nemi élete került napirendre. A lány szerint a
téma egyértelműen a magánéletének részét képezte, és senkivel nem akarta megtárgyalni.
A látogatás után már tudta, hogy rosszul játszotta szerepét. Először csak csöndben ült, nem válaszolt az
ügyvéd kérdéseire; ezt Bjurman úgy értelmezte, hogy a lány félénk, éretlen vagy valami rejtegetnivalója
van, így megpróbálta erőszakosabban kicsikarni a válaszokat. Salander rájött, hogy az ügyvéd nem fog
tágítani, amíg meg nem szólal, úgyhogy inkább szűkszavú, ártatlan válaszokat adott neki, melyek
beleillettek a hivatalos személyiségrajzába. Megemlítette Magnust – az elmondása szerint vele egykorú,
kicsit flúgos programozót, aki mindig úriemberként viselkedett, moziba vitte, és időnként ágyba bújt
vele. Magnus puszta kitaláció volt, alakja ott született meg, abban a pillanatban az irodában,
Bjurmannak azonban kapóra jött, és újabb kérdéseket tett fel. Milyen gyakran létesítesz szexuális
kapcsolatot? Hébe-hóba. Ki kezdeményez, ő vagy te? Én. Használtok gumi óvszert? Persze – hallott már
a HIV-ről. Mi a kedvenc pozitúrád? Uhmmm, általában háton. Szereted az orális szexet? Na, álljunk
csak meg egy pillanatra… Kipróbáltad már az análszexet?
– Nem, szerintem nem valami felemelő, ha az embert fenékbe dugják – de hogy
a francba képzeli, hogy ilyeneket kérdez tőlem?!
Ez volt az egyetlen eset, hogy kifakadt a szeánsz alatt. Tudta jól, hogy tekintete elárulta volna érzelmeit,
ezért inkább lesütötte a szemét, és a padlóra meredt egy darabig. Amikor újra felnézett, Bjurman
rávigyorgott az íróasztal mögül. Lisbeth Salander azonnal rájött, hogy élete mostantól kezdve drámai
fordulatot vett. Émelygő gyomorral távozott Bjurman irodájából. Készületlenül érte a találkozás.
Palmgrennek eszébe sem jutott volna feltenni ilyen kérdéseket, viszont mindig
rendelkezésre állt, ha Lisbeth szeretett volna megtudni tőle valamit. Mondani sem kell, a lány elég
ritkán élt ezzel a lehetőséggel.
Bjurman ügyvédről ezúton bebizonyosodott, hogy egy serious pain in the ass. Lisbeth érezte, hogy még
komoly bajok lesznek vele.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Február 1., szombat – február 18., kedd
Szombaton Mikael és Erika sétálással töltötte azt a néhány világos órát napfelkelte és naplemente
között. Az Östergårdenbe vezető úton haladtak, útközben elmentek a régi kikötő mellett is. Mikael egy
hónapja lakott már a szigeten, és még sohasem sétált errefelé, nem járt még a Hedeby-sziget belsejében.
A hideg és a hóviharok elijesztették ettől a fajta sporttevékenységtől. De ezen a szombaton kellemes
volt az időjárás, sütött a nap, mintha Erika hozta volna magával a küszöbönálló tavasz ígéretét. Mínusz
öt fok volt a hőmérséklet. Az utat a hóekék munkája nyomán méteres hótorlaszok szegélyezték. Amint
elhagyták a lakott területet, sűrű fenyőerdőbe értek. Mikaelt meglepte, hogy a házak felett emelkedő
Söderberg-domb mennyivel nehezebben megközelíthető, mint ahogy odalentről látszott. Egy másodperc
töredékére eszébe jutott, milyen sokszor játszhatott itt Harriet Vanger kiskorában, de aztán elhessegette
a gondolatot. Néhány kilométerrel odébb kerítés állta útját az erdőnek ott, ahol az Östergården gazdaság
kezdődött. Fehér faépületet pillantottak meg és egy nagy vörös istállót. Végül nem mentek be a
gazdaság területére, hanem visszafordultak azon az úton, amelyen jöttek.
Amikor elhaladtak a Vanger-ház kocsifelhajtója mellett, Henrik Vanger erősen megzörgette az emeleti
ablakot, és intett nekik, hogy menjenek fel. Mikael és Erika egymásra néztek.
– Szeretnél találkozni egy legendás gyáriparossal?
– Harapós?
– Szombaton nem annyira.
Henrik Vanger a dolgozószobája ajtajában várt rájuk. Kezet fogtak.
– Megismerem ám! Lefogadom, hogy maga Berger kisasszony – üdvözölte Erikát.
Mikael egy szót se szólt előre Erika hedebyi látogatásáról.
Erika legkiválóbb tulajdonságai közé tartozott, hogy pillanatok alatt barátságot kötött bárkivel. Mikael
tanúja volt, hogyan bűvöl el ötéves kiskölyköket, akik tíz percen belül képesek lettek volna otthagyni
érte a mamájukat. A nyolcvan év feletti öregemberek sem képeztek kivételt. Erika ennivaló
nevetőgödröcskéi mindenkit levettek a lábáról. Két perc elteltével Erika és Henrik Vanger tökéletesen
megfeledkeztek Mikaelről, és olyan kedélyesen elcseverésztek, mintha már gyerekkoruk óta ismernék
egymást – na igen, a korkülönbségre való tekintettel helyesebb lenne azt mondani, hogy Erika
gyerekkora óta.
Erika már a beszélgetés elején fesztelenül Henrik Vanger fejéhez vágta, mennyire mérges rá, amiért volt
képe elcsábítani az isten háta mögé a Millennium felelős kiadóját. Az öreg azzal válaszolt, hogy
amennyire a sajtóközleményekből kiderült, ő úgy tudja, Erika már azelőtt lapátra tette Mikaelt, s ha
mégsem, hát épp itt az ideje, hogy megszabadítsa a szerkesztőséget egy adag ballaszttól. Erika
hatásszünetet tartott, mintha mérlegre tenné a javaslatot. Kritikus szemmel nézegette Mikaelt. De ha már
így alakult, folytatta Vanger, a vidéki élet csakis hasznára válhat az ifjú Blomkvist úrnak. Ezzel Erika is
egyetértett.
Öt percen keresztül kizárólag Mikael gyarlóságán gúnyolódtak. Mikael hátradőlt székén, és úgy tett,
mintha meg lenne sértődve. Erika néhány kétértelmű megjegyzéssel illette újságírói hiányosságait,
melyeket könnyen úgy lehetett értelmezni, hogy a férfi szexuális teljesítményére utal. Henrik Vanger
hátravetette a fejét és teli torokból hahotázott.
Mikael elképedt; a megjegyzések viccesek voltak, de soha nem látta még Henrik Vangert ennyire
felszabadultnak és elengedettnek. Hirtelen ötven – na jó, harminc – évvel fiatalabb emberként állt előtte.
Henrik Vanger a maga idején nagy sármőr lehetett, a nők bálványa. Felesége elvesztése után nem
házasodott újra. Pedig biztosan keresztezték más nők az útját, ő mégis agglegény maradt.
Mikael ivott egy korty kávét és fülelt. Lassacskán komolyra fordult a beszélgetés, a Millenniumról volt
szó.
– Mikaeltől tudom, hogy bajok vannak a lappal. Erika Mikaelre sandított.
– Nem, ne gondolja, hogy kiteregette a belső ügyleteiket, de hacsak nem süket
és vak az ember, nehéz nem észrevenni, hogy az önök folyóirata a Vanger-
vállalatokhoz hasonlóan lejtőre került.
– Majd kievickélünk valahogy a csávából – felelte Erika óvatosan.
– Ebben erősen kételkedem – felelte Henrik Vanger.
– Miért?
– Lássuk csak, hány alkalmazottjuk van, hat? Egy huszonegyezres példányszámú, havonta megjelenő
folyóiratról van szó, nyomdaköltségek, bérelt helyiségek… Mondjuk azt, hogy tízmilliós forgalommal
kell számolniuk évente. Az összeg felét a hirdetésekből származó bevételeknek kell fedeznie.
– És?
– Hans-Erik Wennerström aljas, kicsinyes gazember, és nem fogja könnyedén
elfelejteni magukat. Hány hirdetőt veszítettek az utóbbi hónapokban?
Erika kivárt, szemét le nem vette Henrik Vangerről. Mikael egyszerre észrevette, hogy hosszú-hosszú
másodpercek óta visszatartja lélegzetét. Bármikor érintették is a témát azelőtt Henrik Vanger meg ő,
élcelődéseiken túl mindig azt latolgatták, milyen hatással lenne a lap sorsára, ha Mikael hedestadi
munkája eredményesen végződne. Mikael és Erika mindketten alapítói és résztulajdonosai voltak a
Millenniumnak, ám Vanger most egyértelműen Erikához intézte kérdéseit, egy vállalkozás vezető
embere tárgyalt a másik vállalkozás vezetőjével. Olyan jelzéseket küldözgettek egymásnak, amelyeket
Mikael nem igazán értett, nem csoda, hisz végtére is ő csak egy szegény norrlandi munkáscsalád
gyermeke volt, Erika pedig középosztálybeli úrilány szerteágazó nemzetközi rokonsággal.
– Kaphatok még egy kis kávét? – kérdezte Erika. Henrik Vanger azonnal töltött
neki.
– Jó, látom, hogy utánanézett a dolognak. Úgy van, több sebből vérzünk. És aztán?
– Mennyi idő van még hátra?
– Fél év, maximum kilenc hónap. Annál tovább nem húzzuk ki a meglevő tőkénkből.
Az idős férfi kifürkészhetetlen arccal bámult ki az ablakon. A templom tagadhatatlanul a helyén volt
még.
– Tudják, hogy valaha laptulajdonos voltam?
Mikael és Erika egyszerre jelezték, hogy nem. Henrik Vanger hirtelen felnevetett.
– Hat norrlandi lap volt a miénk az ötvenes-hatvanas években. Az apám ötlete
volt – úgy képzelte, politikus húzás, ha az ember a háta mögött tudhatja a
médiát. A Hedestads-Kurirennek még jelenleg is résztulajdonosai vagyunk,
Birger Vanger a tulajdonosi testület elnöke. Birger Harald fia – tette még hozzá
Henrik Vanger.
– Ezenkívül önkormányzati képviselő – szólalt meg Martin.
– Martin is tagja a testületnek. Kordában tartja Birgert.
– Miért mondtak le a laptulajdonlásról? – kérdezte Mikael.
– A hatvanas évekbeli szerkezetátalakítások miatt. A lapkiadás inkább hobbi volt, mint üzleti érdek.
Amikor aztán a hetvenes években megszorító intézkedéseket kellett bevezetnünk, a lapok eladásával
kezdtük. De tudom, hogy mit jelent egy lap működtetése… Feltehetek egy személyes jellegű kérdést?
Erika felhúzta a szemöldökét, aztán intett Vangernek, hogy folytassa.
– Mikaeltől nem kérdeztem meg soha, és ha nem akarnak válaszolni, most sem kell. De szeretném
megtudni, hogyan kerültek bele ebbe a kalamajkába. Tényleg volt egy közlésre érdemes sztorijuk vagy
nem?
– Volt egy sztorink. Igazából egy teljesen más sztori.
Henrik Vanger bólintott, mintha pontosan értette volna, mire utal Erika. Pedig még Mikael sem értette.
– Nem szeretném itt megvitatni ezt a dolgot – vágta el Mikael a beszélgetést. –
Kutattam, megírtam a szöveget. Minden forrás a rendelkezésemre állt, amire
szükségem volt. És végül balul ütött ki az egész.
– Azt állítod, tényleg minden állításod mögött volt egy forrás, amire hivatkozhattál?
Mikael bólintott. Henrik Vanger hangja most élesebbé vált.
– Nem tudok úgy tenni, mintha érteném, hogy a fenébe hagyták magukat így
behúzni a csőbe. Nem jut eszembe más hasonló történet, csak a Lundahl-ügy
az Expressenben a hatvanas években. Ha egyáltalán hallottak róla, hisz olyan fiatalok. Ez a maguk
forrása is egy hazudozó volt? – kérdezte tőlük Vanger, aztán fejét csóválva Erika felé fordult, és
valamivel halkabban így szólt:
– Foglalkoztam lapkiadással régen, éppenséggel foglalkozhatok vele újra. Mit szólnának, ha betársulna
még egy résztulajdonos?
A kérdés úgy érkezett, mint derült égből villámcsapás, de Erika nem látszott túlzottan meglepettnek.
– Hogy gondolta? – kérdezte Vangertől.
Henrik Vanger visszakérdezéssel kerülte ki a válaszadást.
– Meddig marad Hedestadban?
– Holnap megyek haza.
– Elképzelhetőnek tartja – persze Mikaeltől is kérdezem –, hogy örömet
szerezzenek egy öregembernek azzal, hogy ma este nálam vacsoráznak?
Mondjuk hét órakor?
– Mindenképp! Nagyon szívesen eljövünk. De ne kerülje meg a kérdésemet. Miért szeretne a
Millennium résztulajdonosa lenni?
– Nem akartam megkerülni. Arra gondoltam, hogy jobb lenne egy falat étel
mellett megbeszélnünk. Muszáj egyeztetnem az ügyvédemmel, mielőtt bármi
konkrétummal előállnék. De ami a lényeget illeti, van elég pénzem egy
befektetéshez. Ha az újság túléli a válságot, és újra nyereséget termel, akkor
én is nyerek rajta. Ha nem – nos, az igazat megvallva, fogtam én már ennél
sokkal veszteségesebb vállalkozásokba életemben.
Mikael már mondani akart valamit, amikor Erika a térdére rakta a kezét.
– Kemény harcokat vívtunk Mikaellel a lap teljes függetlenségéért.
– Ez duma. Senki nem lehet teljesen független. Nekem viszont eszemben sincs
megkaparintani a lapot, és a tartalmi kérdésekbe sem ártanám bele magamat.
Ha az a piszok Stenbeck pluszpontokat tudott begyűjteni a Modern Idők kiadásával,
akkor én miért ne állhatnék a Millennium mögött? Ráadásul egy jó folyóiratról van szó.
– Van ennek az egésznek valami köze Wennerströmhöz? – kérdezett közbe
Mikael. Henrik Vanger elmosolyodott.
– Mikael, elmúltam nyolcvanéves. Sok dolgot nem tettem meg életemben, amit
most már bánok, és sok emberrel nem acsarkodtam eleget, amit szintén bánok
utólag. Erről jut eszembe – megint Erikához fordult –, egy ilyen beruházásnak
egy elengedhetetlen feltétele van.
– Halljuk! – mondta Erika Berger.
– Mikael Blomkvistnak kell ismét betöltenie a felelős kiadói tisztséget.
– Nem, ez nem megy – vágta rá Mikael.
– De bizony! – replikázott Vanger ugyanolyan határozottan. – Wennerström
gutaütést kap majd, ha kiadunk egy sajtóközleményt arról, hogy a Vanger-
konszern felsorakozott a Millennium mögött, s hogy újra te vagy a felelős
kiadó. Ennél egyértelműbb jelzést nem is küldhetnénk – mindenki számára
világossá válik, hogy nincs szó hatalomátvételről, és hogy a szerkesztőség
egysége és álláspontja rendíthetetlen. És ez már elég ahhoz, hogy a hezitáló
hirdetésmegrendelők legalább még egyszer elgondolkozzanak rajta, valóban ki
akarnak-e szállni. Wennerström pedig nem mindenható. Neki is vannak
ellenségei, és higgyék el, lesznek olyan vállalatok, amelyek ezek után
kifejezetten kedvet kapnak hozzá, hogy a Millenniummal reklámozzanak.
– Mi folyik itt? – kérdezte Mikael abban a pillanatban, hogy Erika becsukta
maga mögött a bejárati ajtót.
– Azt hiszem, az ilyet hívják előkészítő szondázásnak üzletkötések előtt –
válaszolta Erika. – Miért nem mondtad nekem, hogy ilyen édes pofa ez a Henrik
Vanger?
Mikael megállt és szembefordult Erikával.
– Ricky, ugye, te tudtad előre, hogy miről fog szólni ez a beszélgetés?
– Ide figyelj, hapsikám. Még csak három óra van, szeretném, ha gondoskodnál
a szórakoztatásomról vacsora előtt.
Mikael Blomkvist majd szétrobbant a dühtől. De hiába füstölgött annyira, ha Erikáról volt szó, mindig
hamar elillant a mérge.
Erika fekete ruhát vett fel, egy derékig érő blézert, s hogy, hogy nem, egy pár körömcipőnek is maradt
hely csinos kis bőröndjében. Ragaszkodott hozzá, hogy Mikael öltönyt vegyen és nyakkendőt. A férfi
fekete nadrágot húzott, szürke inggel, sötét színű nyakkendőt kötött, és aztán felvette szürke zakóját.
Pontban hétkor kopogtattak Henrik Vanger ajtaján. Kiderült, hogy a vacsoravendégek között ott van
Dirch Frode és Martin Vanger is. Mindenki zakót és nyakkendőt viselt Henriket leszámítva, aki
csokornyakkendőben és egy barna kardigánban feszített.
– A vénség egyik előnye, hogy senki sem tehet megjegyzést az ember
öltözetére – jelentette ki.
Erika egész vacsora alatt remek hangulatban volt.
A tárgyalás komolyabb része csak azután kezdődött, hogy áttelepültek egy szalonba a kandalló mellé, és
konyakot töltöttek a poharakba. Majdnem két órán át tartott a diskurzus, míg végül sikerült felvázolni az
üzleti együttműködés tervét.
A terv nagy vonalakban a következő lépésekből állt: Dirch Frode beindít egy vállalkozást, amelynek
kizárólagos tulajdonosa Henrik Vanger, a vezetőség három tagja, a tulajdonos, Frode és Martin Vanger.
A vállalkozás egy négyéves időszak folyamán befektet egy összeget a Millenniumba, hogy fedezze a
folyóirat bevételei és kiadásai közötti rést. A befektetéshez szükséges pénzt Henrik Vanger személyes
forrásaiból biztosítja. Mindezért cserébe Henrik Vanger névleges posztot kap a folyóirat vezetőségében.
A szerződés teljes futamideje négy év, a Millennium két év elteltével bonthatja fel először. Egy korai
szerződésbontás azonban sokba
kerülne, mivel Henriket csak az általa befektetett teljes összeg visszafizetésével tudják kivásárolni az
üzletből.
Henrik hirtelen bekövetkező halála esetén Martin Vanger venné át helyét a lap vezetőségi tagjai között,
a megegyezésben kikötött idő hátralevő részében. Ha Martin azon túl is folytatni kívánja ezt a
tevékenységet, arról majd akkor tárgyalnak, ha eljött az ideje. Martinnak mindenesetre tetszett a
lehetőség, hogy most megfizethetnek Hans-Erik Wennerströmnek a régi sérelmekért. Mikael azon törte
a fejét, hogy mi lehet ez a régóta feszülő ellentét.
Amikor elkészültek az előzetes megállapodással, Martin Vanger újból megtöltötte a konyakospoharakat.
Henrik Vanger megragadta az alkalmat, odahajolt Mikaelhez, és a fülébe súgta, hogy ez a megállapodás
semmiben nem befolyásolja a kettejük egyezségét.
Döntés született arról is, hogy az új rezsim kihirdetésére, a minél nagyobb médiafigyelem generálása
érdekében, március közepén kerül sor, Mikael Blomkvist börtönbe vonulásával egy napon. Egy negatív
esemény és egy szerkezetváltás összekapcsolása PR-szempontból annyira hibás lépés, hogy Mikael
befeketítői teljesen elképednek rajta, és mindenki Henrik Vanger színre lépésére összpontosít majd.
Ugyanakkor senkinek nem kerülheti el a figyelmét, hogy a Millennium szerkesztősége felett lobogó
pestises zászlót lassan bevonják, és a lap új erőskezű támogatója nem fél felvenni a harcot. Lehetséges
ugyan, hogy a Vanger-vállalatcsoport válságot él meg, de továbbra is egyike a fajsúlyos ipari
konszerneknek, és nem jelent számára akadályt, ha támadásba kell lendülnie.
A beszélgetés elejétől végig Erika és Henrik, illetve Martin között zajlott. Mikael véleményét senki nem
kérte ki.
Késő éjszaka Mikael fejét Erika mellén pihentetve a nő szemébe nézett, és megkérdezte:
– Mióta folytattatok tárgyalásokat Henrik Vangerrel erről a megállapodásról?
– Már egy hete, körülbelül – felelte Erika mosolyogva.
– Christer is beleegyezett?
– Természetesen.
– És én miért nem tudtam az egészről?
– Miért vontalak volna bele? Lemondtál a felelős kiadói posztról, otthagytad a szerkesztőséget és a
vezetői testületet, hogy letelepedj az erdő közepén.
Mikael ezen elgondolkozott.
– Azaz rászolgáltam, hogy úgy kezeljetek, mint egy idiótát? Ezt akarod
mondani?
– Pontosan – felelte Erika.
– Te akkor tényleg nagyon ki lehettél akadva…
– Mikael, én még soha azelőtt nem éreztem magamat ilyen elkeseredettnek, elhagyatottnak,
megcsalatottnak, mint amikor kivonultál a szerkesztőségből. Soha nem voltam rád ilyen dühös.
Megragadta Mikael üstökét és lenyomta az ágyra.
Miután vasárnap Erika elment Hedebyből, Mikael magára maradt a bosszúságával. Annyira dühös volt
Henrik Vangerre, hogy véletlenül sem szeretett volna összefutni sem vele, sem a klán többi tagjával.
Inkább fogta magát, bement Hedestadba, és a városban töltötte a délutánt. Sétált, könyvtárba ment,
megivott egy kávét az egyik cukrászdában, este pedig beült egy moziba, és megnézted Gyűrűk Ura első
részét. Egy éve készült rá, már a bemutató óta. Most úgy érezte, hogy az orkok egyszerű, könnyen
kezelhető lények voltak az emberekhez képest.
A hedestadi McDonald'sban tette kerekké az estét, és az utolsó éjféli busszal ment vissza a Hedeby-
szigetre. Kávét főzött, leült a konyhaasztalhoz és előszedett egy mappát. Hajnali négyig olvasott.
Volt néhány pont a Harriet Vanger-nyomozásban, amelyek minél messzebb jutott Mikael az anyag
feldolgozásában, annál érdekesebb megvilágításba kerültek. Ezek a problémák már Gustaf Morell
főfelügyelőt sem hagyták nyugodni.
Élete utolsó esztendejében Harriet Vanger megváltozott. A változás bizonyos mértékben persze életkori
sajátosságoknak volt köszönhető. Harriet is útban volt a felnőtté válás felé; de az osztálytársak, a
tanárok és több családtag egyöntetűen azt hangoztatta, hogy zárkózott, magába forduló lány lett belőle.
A két éve még csintalan tizenéves kislány egyértelműen eltávolodott a környezetében élő emberektől.
Az iskolában ugyan érintkezett a barátaival, de ahogy azok leírták, „merevvé” váltak a közeledései. Ezt
a szót az egyik barátnő használta, s elég szokatlan volt ahhoz, hogy Morell azonnal feljegyezze, és
további kérdéseket tegyen fel. A barátnő arra utalt, hogy Harriet nem nagyon beszél magáról, nem
pletykál, nem mesél el bizalmas dolgokat, mint régen.
Harriet keresztyén neveltetést kapott, kisgyerekkorától kezdve eljárt vasárnapi iskolába, esténként
imádkozott, s amikor eljött az ideje, konfirmált. Az utolsó évben sokak szerint igazán vallásossá vált.
Olvasta a Bibliát, rendszeresen templomba járt. Otto Falk lelkész, a Vanger család barátja helyett
azonban egy hedstadi pünkösdista gyülekezetet keresett fel, és hozzájuk csatlakozott, de náluk sem
maradt sokáig. Két hónappal később távozott a gyülekezetből, és a katolikus hitről kezdett el könyveket
olvasni.
Kamaszos vallási rajongás lehetett? Talán. A családban viszont senki más nem volt említésre méltóan
vallásos, ezért nehéz volt kideríteni, honnan származhattak Harriet késztetései. Isten felé fordulásának
az volt az egyik lehetséges magyarázata, hogy egy évvel azelőtt vesztette el édesapját, aki vízbe fulladt.
Gustaf Morell mindenesetre arra a következtetésre jutott, hogy történhetett valami Harriet életében, ami
nyomasztotta és nagy hatással volt rá, de nem tudott rájönni, mi lehetett az. Morell, csakúgy, mint
Henrik Vanger rengeteg időt töltött Harriet barátnőinek kikérdezésével, igyekezett találni valakit, akit
Harriet a bizalmába avatott.
Reménykedett benne, hogy a két évvel idősebb Anita Vanger esetleg tud valamit. Anita, Harald Vanger
lánya 1966-ban a Hedeby-szigeten nyaralt, és Harriet jó barátjának tartotta magát. De ő sem tudott
igazán hasznos információval szolgálni, pedig sok időt töltött a két lány együtt a nyár folyamán;
fürödtek, sétáltak, filmekről, popegyüttesekről és könyvekről beszélgettek. Harriet gyakran elkísérte
Anitát a gépkocsi vezetői tanfolyamra, és beült mögé az oktatóautóba. Egy alkalommal szalonspiccesek
lettek a Vanger-ház készletéből származó bortól. Akkor egy teljes üveggel megittak az italból. Heteken
át kint laktak kettesben Gottfried ötvenes évek elején építtetett, rusztikus kis házában a sziget túloldalán.
A Harriet Vanger személyes gondolatait és érzéseit firtató kérdésekre viszont nem érkezett válasz.
Mikael észrevett azonban egy eltérést a jellemzések között: a Harriet zárkózottságát hangsúlyozó
leírások az iskolatársaktól és a többi családtagtól származtak, mindeközben Anita Vanger egy szót sem
szól arról, hogy befelé fordulónak találta volna Harrietet azon a nyáron. Mikael emlékeztetőül
feljegyezte észrevételét, hogy az első adandó alkalommal megbeszélje Henrik Vangerrel.
Volt egy még inkább szembeötlő kérdés, amelynek Morell még az előbbinél is több időt szentelt. Talált
ugyanis Harriet Vanger naptárában egy meghökkentő oldalt. A gyönyörű kötésű naptárat Harriet az
eltűnése előtti év karácsonyán kapta ajándékba. Az első része találkozókról, dolgozatírásokról, házi
feladatokról
tartalmazott emlékeztető feljegyzéseket napokra lebontva. Bőven volt hely naplójegyzetek számára is,
de Harriet csak elvétve használta ilyen célra a naptárát. Januárban aztán eltökélten hozzákezdett a
naplóvezetéshez; rövid bekezdéseket írt a karácsonyi szünet találkozásairól, a nemrég látott filmekről,
ezt követően azonban semmi személyes vonatkozású dologról nem tett említést egészen a tanévzáróig,
amikor – legalábbis amennyire a feljegyzésekből kisilabizálható – elég nagy érdeklődéssel fordult egy
bizonyos fiú felé, a nevét viszont nem írta le.
Az igazi rejtélyt a telefonregiszter lapjain találta meg Morell. Itt precízen, ábécésorrendben voltak
feltüntetve a családtagoknak, osztálytársaknak, bizonyos tanároknak, a pünkösdista gyülekezet néhány
tagjának, valamint más könnyen beazonosítható ismerősnek az adatai. A regiszter legutolsó, valójában
már nem is a regiszterhez tartozó, sima lapján öt név szerepelt és mindegyik mellett egy-egy
telefonszám. Három női név és két monogram.
Magda-32016
Sara-32109
RJ-30112
RL-32027
Mari-32018
Az ötjegyű telefonszámok közül a 32-vel kezdődők a hatvanas években hedestadi számok voltak. A 30-
asok a Hedestad határában fekvő Norrbyhez tartozhattak. Az volt az egyetlen bökkenő, hogy amikor
Morell főfelügyelő gondosan végigkérdezte Harriet minden ismerősét a bejegyzések mögött feltételezett
személyekről, senki nem tudta, kik lehetnek ők.
Az első, a Magda névhez kapcsolt szám sokat ígért. Egy méteráruboltot kapcsolt a Parkgatan 12.–ben. A
telefonvonal egy Margot Lundmark nevű hölgyé volt, akinek az édesanyját történetesen tényleg
Magdának hívták, és néha besegített a boltban. Csakhogy a hatvankilenc éves Magda még életében nem
hallott Harriet Vangerről. Arról sem sikerült tudomást szerezni, hogy Harriet járt-e valaha a boltban. A
szabás-varrás egyébként nem érdekelte.
A Sara név mellett szereplő szám egy kisgyermekes családnál csengett ki. Toressonéknak hívták őket és
Väststanban laktak, a vasút nyugati oldalán. A szülőket Andersnek és Monicának hívták, a gyerekek
keresztneve Jonas és Peter, mindkét kisfiú iskolakezdés előtt állt. Sara nem volt a családban, és ők sem
ismerték Harriet Vangert, mindössze az eltűnéséről szóló hírekben hallottak róla. Harrietet és a
Toresson családot egyetlen vékonyka szál kötötte össze. Anders, aki foglalkozását tekintve tetőfedő
volt, egy évvel korábban pont annak az iskolának a cseréptetején dolgozott, amelyikben Harriet abban
az évben a kilencedik osztályt végezte. Elvileg tehát nem volt lehetetlen, hogy ők ketten találkoztak.
A többi telefonszám az eddigiekhez hasonlóan szintén nem vezetett végül sehová. Való igaz, hogy az
RL-hez tartozó 32027-es számon egy Rosmarie Larsson nevű nőt kellett volna kapcsolni, az illető
azonban évekkel azelőtt meghalt.
1966-1967 telén a Morell nyomozó által folytatott vizsgálatok nagy része ennek az öt névnek és
számnak a rejtélyét igyekezett feloldani.
Az első találgatás nem meglepő módon a telefonszámok esetleges titkos kódként való használatára
vonatkozott. Morell megpróbált belehelyezkedni egy tinédzser lány gondolkodásmódjába. Mivel a 32-
vel kezdődő számok egyértelműen Hedestadra illettek, azzal kezdte, hogy a másik három számot
igyekezett felcserélgetni. Sem a 32601, sem a 32160 nem vezetett el semmilyen Magdához. Morell
rájött egy idő után, hogy ha eleget csereberéli a számokat, előbb-utóbb természetesen talál valami
kapcsolatot Harriet és közöttük. Ha például eggyel
növelte a 32016-os szám utolsó három számjegyének mindegyikét, akkor a 32127-et kapta eredményül,
Dirch Frode ügyvéd hedestadi telefonszámát. A baj csak az volt, hogy az ilyesfajta kapcsolódási pontok
egy fabatkát sem értek. Ráadásul olyan kódot nem talált, amely egyszerre érvényes lett volna mind az öt
számra.
Morell tovább keresett, újabb elképzeléseket vont be a kutatásba. Megvizsgálta, milyen egyéb számok
lehettek ezek. A hatvanas évek rendszámai például a megye betűjelzéséből és egy ötjegyű számból
álltak. Ezzel a felvetéssel sem jutott sokra.
A főfelügyelő ezután felhagyott a számok boncolgatásával, és a nevekre koncentrált. Egészen odáig
ment, hogy beszerzett egy listát a Hedestadban és vonzáskörzetében élő összes Mariról, Magdáról,
Saráról és RL, illetve RJ monogramú személyről. A lista összesen 307 nevet tartalmazott. Közülük
huszonkilencnek volt valamilyen kapcsolata Harriettel; egy kilencedikes iskolatársát például Roland
Jacobssonnak hívták, RJ-nek, de csak felszínesen ismerték egymást, és miután Harriet elkezdett
gimnáziumba járni, semmi kapcsolat nem volt kettejük között. A telefonszámhoz meg végképp semmi
köze nem volt ennek az RJ-nek.
A telefonregiszter-misztériumot nem sikerült megfejteni.
A Bjurman ügyvéddel való negyedik találkozás nem volt előre megbeszélve. Lisbeth egyszerűen
kénytelen volt felvenni Bjurmannal a kapcsolatot.
Február második hetében Lisbeth laptopja egy sajnálatos baleset következtében kimúlt. A balesetet egy
bosszantó figyelmetlenség okozta, Lisbethnek ölni lett volna kedve. Biciklivel ment egy munkahelyi
értekezletre. Amikor a Milton Security garázsában begurította kétkerekűjét egy oszlop mögé, s letette
hátizsákját a földre, hogy jobban hozzáférjen a kerékpár biztonsági zárjához, mögötte éppen egy piros
Saab farolt ki a parkolóhelyről. Lisbeth a recsegő hátizsák hallatán fordult csak hátra, s még látta, amint
a nemtörődöm sofőr eltűnik a kijárat felé.
A zsákban benne volt 2002-es, 14 inches képátlójú hófehér Apple iBook 600-asa a 25 gigás
merevlemezes tárával, 420 Mb RAM-mal. A vásárlás időpontjában ezt a modellt tartották az Apple cég
művészi hitvallásának. Lisbeth Salander gépei mindig is a legújabb, gyakran legdrágább
konfigurációkkal voltak felszerelve – kiadásai között a számítástechnikai kellékek voltak az egyedüli
luxustételek.
Miután kinyitotta a táskát, megállapította, hogy a laptop zárja eltörött. Aztán bedugta a kábelt a
konnektorba, megpróbálta beindítani a gépet, de attól már egy halálhörgésre sem tellett. Lisbeth a földi
maradványokkal felkereste Timmyt a Brännkyrkagatanon álló MacJesus Shopban. Arra gondolt, hátha a
merevlemez egy részét még meg lehet menteni. Rövid ideig tartó ügyködés után Timmy megrázta a
fejét.
– Sorry. Hagyj fel minden reménnyel! – mondta fejét csóválva. – Hozzáfoghatsz
egy szép temetés megszervezéséhez.
A számítógép pusztulása ha bosszantotta is Lisbethet, azért nem érintette tragikusan, mivel minden rajta
tárolt dokumentumáról volt biztonsági másolata, otthon meg várta egy valamivel korosabb Mac (J3-as
asztali számítógép és egy öreg, ötéves Toshiba laptop, amelynek hasznát vehette házon kívül is. De – az
ördögbe is – csak szüksége lett volna egy gyors és modern lapos dobozra!
Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az elképzelhető legjobb megoldást válassza: az új
alumíniumborítású Apple PowerBook G4/1.0 GHz-et egy PowerPC 7451-es processzorral, AltiVec
Velocity Engine-nel, 960 Mb RAM-mal, és egy 60 gigabájtos merevlemezzel, beépített bluetooth-szal,
CD- és DVD-íróval.
Ennek a gépnek volt a laptoptörténelemben először 17 inches képátlója, NVIDIA-grafikával és
1440x900 pixel felbontású képpel, ami sokkolta a PC-híveket, és minden mást kenterbe vert a piacon.
A hordozható számítógépek Rolls Royce-a volt ez a hardver. A legjobban azonban egy mellékesnek
tűnő, egyszerű megoldás tüzelte fel Lisbeth birtoklásvágyát: tudniillik a billentyűzetet háttérvilágítással
látták el, ami azt jelentette, hogy szuroksötétben is látszódtak a gombok feliratai. Milyen egyszerű!
Hogy nem jutott ez korábban senkinek az eszébe?
Első pillantásra beleszeretett a laptopba. Harmincnyolcezer korona plusz áfa – ennyit kértek érte. És ez
azért okozott némi fejtörést.
Mindenesetre leadta a megrendelést MacJesusnál, s mivel minden számítógépes alkatrészt rendszeresen
náluk vásárolt meg, tisztes kedvezményt kapott a gép árából. Néhány nappal később Lisbeth
összeszámolta a várható költségeket. Szerencsétlenül járt laptopja után elég tisztességes összeget fizetett
neki a biztosító, de a biztosítási önrész és az újonnan beszerzendő gép borsos ára miatt még így is
hiányzott tizennyolcezer korona. Otthon tízezer koronát tartott félretéve egy kávésdobozban, arra az
esetre, ha sürgősen készpénzre volna szüksége. Nem sok jót gondolt Bjurman ügyvédről, de végül
összeszorított foggal felhívta gyámját és elmondta neki, hogy pénzre van szüksége egy előre nem látott
kiadáshoz. Bjurman azt válaszolta, hogy nincs érkezése Lisbethtel foglalkozni a nap folyamán. Salander
erre azt felelte, hogy körülbelül húsz másodpercét venné igényben, ha írna neki egy csekket tízezer
koronáról. Bjurman próbálta megértetni vele, hogy nem adhat a kezébe csak úgy hasraütésszerűen ennyi
pénzt, de végül megadta magát, és adott Lisbethnek egy időpontot munka után, este fél nyolcra.
Mikael tudta jól, hogy bűnügyek tekintetében híján van a szakértelemnek, ám mégis biztos volt abban,
hogy Morell főfelügyelő kivételesen körültekintő volt, és sokkal több követ megmozgatott, mint
amennyit a szolgálati előírás alapján el lehetett várni tőle. Miután félretette a rendőrségi
dokumentumokat, Morell újra felbukkant, immár Henrik feljegyzéseinek szereplőjeként; barátság
szövődött a két férfi között, s Mikael kíváncsi volt, hogy vajon Morellre is átragadt-e a gyáriparos
megszállottsága. Minden jel arra mutatott, hogy Morell figyelmét semmi nem kerülte el. Minden
elképzelhető kérdést feltettek, minden nyomon végigmentek, még a legfaramucibbakon is. A Harriet
Vanger-rejtélyre még a legtökéletesebb rendőri nyomozás sem volt képes választ adni.
Nem ért ugyan a vizsgálati anyag végére, de minél tovább jutott a történetben, annál homályosabb
nyomvolnalakat követtek a szereplők, annál furcsább ötletek szabták meg, hogy a két idős úr merre
halad tovább. Nem számított rá, hogy talál valamit, amiről elődei megfeledkeztek. Csak egyetlen
kísérletben látott némi fantáziát: ha megpróbálja kideríteni a történetben részt vevő különböző
személyek pszichológiai motivációját.
A legelső kérdés természetesen Harrietről szólt. Ki volt Harriet valójában?
Mikael konyhája ablakából látta, amint öt órakor kigyúlnak a fények Cecilia Vanger házának emeletén.
Nyolc órakor bekopogtatott a nő ajtaján; épp akkor szólalt meg a tévéhíradó szignálja. Cecilia
fürdőköpenybe burkolózva nyitott ajtót, fején a sárga frottírtörülköző alatt még vizes volt a haja. Mikael
rögtön elnézést kért a zavarásért, és elindult volna visszafelé, de Cecilia intett neki, hogy kövesse a
konyhába. Kávét tett fel, aztán eltűnt néhány percre az emeleten. Mikor visszajött, farmernadrág és egy
kockás flaneling volt rajta.
– Már kezdtem azt hinni, hogy nincs merszed meglátogatni.
– Előbb telefonálnom kellett volna, de láttam, hogy égnek a lámpák, úgyhogy fogtam magam és
benéztem.
– Én is többször láttam, hogy hosszú éjszakákon át ég nálad a villany. Meg
hogy gyakran éjfél után mész sétálni. Éjszakai bagoly vagy?
Mikael vállat vont.
– Így alakult – mondta, s megnézte az asztal szélén felstócolt tankönyveket.
– Ezek szerint a tanítást nem hagyta abba, rektor asszony?
– De. Nincs rá időm rektorként. Egyébként történelem, hitoktatás és társadalomismeret szakos tanár
volnék. Néhány évem maradt.
– Hogyhogy maradt?
Cecilia Vanger elmosolyodott.
– Ötvenhat éves vagyok, nemsokára nyugdíjas leszek.
– Hát nem nézel ki ötvennek sem, negyven-egynéhánynak gondolna az ember.
– Kösz a bókot! És te milyen idős vagy?
– Negyven-egynéhány – felelte Mikael, és elmosolyodott.
– És nemrég még csak húsz voltál. De gyorsan eltelik. Az idő mármint…
Cecilia Vanger kitöltötte a kávét és megkérdezte Mikaelt, hogy éhes-e. Mikael azt mondta, hogy evett
már, ami részben igaz volt. Nem nagyon törődött az evéssel, szendvicseket tömött magába, ha nagyon
megéhezett. De most tényleg nem volt éhes.
– No, és mi az oka a látogatásnak? Eljött az idő, hogy feltedd azokat a kérdéseket?
– Hogy őszinte legyek… nem a kérdések miatt jöttem. Azt hiszem egyszerűen
csak be akartam ugrani.
Cecilia Vanger váratlanul elmosolyodott.
– Börtönbüntetésre ítélnek, erre Hedebybe költözöl, Henrik bevon kedvenc hobbijába, elmélyülten
bogarászol az archívumában, éjszaka nem alszol, sőt időnként hosszú sétára indulsz a kegyetlen
hidegben… mindent felsoroltam?
– Így teszem tönkre az életemet – felelte Mikael, és ő is mosolygott.
– Ki volt az a nő, aki a hétvégén meglátogatott?
– Erika… a Millennium főszerkesztője.
– A barátnőd?
– Nem egészen. Férjnél van. Inkább úgy fogalmaznék, hogy barátok vagyunk és alkalmi szeretők.
Cecilia Vanger felkacagott.
– Mi olyan vicces?
– Az, ahogy mondtad. Alkalmi szeretők. Tetszik az elnevezés. Mikael nevetett.
Egyszerre megkedvelte Cecilia Vangert.
– Nekem is jól jönne egy ilyen alkalmi szerető – mondta a nő. Aztán lerúgta lábáról a papucsot és egyik
lábát Mikael térdére tette. Mikael automatikusan a nő lábfejére tette a kezét, végigsimított a bőrén.
Aztán elbizonytalanodott – érezte, hogy váratlanul ismeretlen vizekre sodródott. Végül mégis óvatosan
masszírozni kezdte hüvelykujjával a nő talpát.
– Én is férjnél vagyok – szólalt meg újra Cecilia.
– Tudom. A Vanger klánban nem válnak el a párok.
– Majdnem húsz éve nem találkoztam a férjemmel.
– Mi történt?
– Az nem rád tartozik. Viszont… hmm, mennyi ideje is…? Három éve nem feküdtem le senkivel.
– Ez azért meglep.
– Miért? Az ilyesmi az adódó lehetőségeken és az igényeken múlik. Én például
nem akarok magamnak se úgynevezett barátot, se férjet vagy élettársat.
Nagyon jól megvagyok egyedül. Mégis kivel szeretkeznék? Az egyik tanárral az
iskolából? Vagy ne adj' isten egy diákkal? Szaftos kis történet kerekedne
mindkettőből a pletykaéhes vénasszonyok száján. Ha mást nem is, a
Vangereket szemmel tartják, gondolhatod! Itt a szigeten pedig csak rokonok
laknak, vagy már házasságban élő emberek.
Cecilia előrehajolt és megcsókolta Mikaelt a nyakán.
– Megbotránkoztatlak?
– Nem. De nem hiszem, hogy túl jó ötlet. A nagybátyádnak dolgozom.
– Valószínűleg én lennék az utolsó, aki bármit elfecsegne. De az az érzésem, hogy Henriknek nem lenne
semmi kifogása ellene.
Azután Mikael ölébe ült és szájon csókolta a férfit. A haja még mindig nedves volt, samponillatú.
Mikael ügyetlenkedett egy kicsit a nő flanelingjének gombjaival, aztán a vállánál fogva egyszerűen
lehúzta róla. Cecilia nem hordott melltartót. Szorosan Mikaelhez préselte magát, miközben a férfi a
melleit csókolta.
Bjurman ügyvéd megkerülte az asztalt, és megmutatta Lisbethnek a számlaegyenlegét – amelynek
adatait Lisbeth kívülről fújta az utolsó őréig, s amely felett ezentúl nem rendelkezhetett szabadon.
Bjurman most mögötte állt, s egyszer csak masszírozni kezdte a lány tarkóját, miközben másik keze a
lány bal válláról egyenesen lesiklott a mellére. Az ügyvéd keze Lisbeth jobb mellén állapodott meg, és
nem mozdult onnan. Mivel a lány nem tiltakozott, Bjurman tenyerével körülfogta a mellet. Lisbeth
Salander moccanás nélkül ült a székén. Tarkóján érezte a férfi leheletét. Aztán az íróasztalon fekvő
levélvágó késre pillantott; nem érte volna el a szabadon maradt kezével.
Lisbeth inkább semmit nem csinált. Holger Palmgren az együtt töltött évek alatt sikeresen bemagoltatta
vele, hogy a hirtelen cselekvés csak bonyodalmakhoz vezet, a bonyodalmak pedig további
következményekkel járnak. Ezért Lisbeth soha nem tett semmit a lehetséges következmények
mérlegelése nélkül.
A kezdeti szexuális túlkapás – a jogi definíció szerint: egy kialakult hatalmi pozícióval visszaélő
személy nem kívánt szexuális megnyilvánulása, amelyet az érintett fél megalázásként,
megfélemlítésként vagy zaklatásként él meg, s melyért elméletileg akár kétéves szabadságvesztést is
kiszabhattak volna Bjurmanra – néhány rövid másodpercig tartott. De ennyi idő pont elég volt a határ
visszavonhatatlan átlépéséhez. Lisbeth Salander szemében megtörtént az ellenséges csapat katonai
erődemonstrációja – Bjurman egyértelműen jelezte számára, hogy a pontosan körülírt jogi viszonyukon
túl teljes mértékben, fegyvertelenül ki van szolgáltatva az ügyvéd kényére-kedvére. Amikor pár
másodperccel később összetalálkozott a tekintetük, a férfi szája félig elnyílt, Lisbeth látta szemében azt
a kéjes csillogást. Salander arca nem árult el semmilyen érzelmet.
Bjurman visszaballagott íróasztala mögé, és leült kényelmes bőrfotelébe.
– Nem írhatok neked csekket csak úgy ukmukfukk – szólalt meg váratlanul. – Mire kell neked az a
drága számítógép? Sokkal olcsóbb gépeket lehet kapni, a számítógépes játékaidhoz ugyanolyan jók
lennének.
– Szeretném, ha én rendelkeznék a pénzem felett úgy, mint régen.
Bjurman ügyvéd együtt érző pillantást vetett a lányra.
– Megnézzük, mit tehetünk az ügy érdekében. Mindenekelőtt azonban meg
kellene tanulnod készségesebben viselkedni az emberekkel.
Bjurman ügyvéd mosolya valószínűleg lehervadt volna arcáról, ha olvasni tudott volna a lány
gondolataiban a kifejezéstelen szemek mögött.
– Érzésem szerint, mi ketten jó barátok leszünk – folytatta Bjurman. – Muszáj
megbíznunk egymásban.
Mivel Lisbeth erre sem reagált, igyekezett még világosabbá tenni, mire gondol.
– Lisbeth, te most már felnőtt nő vagy. Lisbeth bólintott.
– Gyere ide – mondta Bjurman, és kinyújtotta az egyik kezét.
Lisbeth néhány másodpercig a levélvágó késre meredt, aztán felkelt a székről, és odament a férfihoz.
Következmények. Bjurman megragadta Lisbeth kezét és a két
lába közé húzta. Lisbeth érezte a férfi nemi szervét a sötét gabardinnadrág szövetén keresztül.
– Ha szépen viselkedsz, én is szépen viselkedek majd – mondta Bjurman.
Lisbeth egész testében megdermedt, mint egy darab fa, amikor a férfi a másik kezét a tarkójára téve
letérdepeltette maga elé úgy, hogy a lány arca egy magasságba került az ágyékával.
– Már csináltál ilyet, igaz? – kérdezte Bjurman, miközben lehúzta a sliccét.
Szappanszaga volt, mintha nemrég külön megmosakodott volna.
Lisbeth Salander elfordította a fejét, és megpróbált felállni, de a férfi szorosan fogta. Pusztán fizikai
erőviszonyaikat tekintve Lisbeth alig több mint negyven kilójával teljesen esélytelen volt a kilencvenöt
kilós férfival szemben. Mindkét kezével megragadta a lány fejét, és maga felé fordította, egymás
szemébe néztek.
– Ha szépen viselkedsz, én is szépen viselkedek majd – mondta megint.
Lisbeth a fejét rázta.
A férfi addig várt, míg a lány le nem sütötte szemét – ahogy Bjurman képzelte – a megadás jeléül.
Aztán közelebb húzta magához. Lisbeth szétnyitotta ajkait, és szájába vette a férfi nemi szervét.
Bjurman végig szorosan fogta a tarkóját, és vadul magához húzogatta a lány fejét. Lisbethre a végtelen
hosszúnak tűnő tíz perc alatt szűnni nem akaró öklendezés tört rá. Amikor aztán a férfi elélvezett, olyan
keményen szorította magához a lányt, hogy az lélegzethez sem jutott.
Bjurman megengedte, hogy kimenjen az iroda melletti kis vécére. Lisbeth Salander egész testében
remegett, mialatt az arcát mosta. Megpróbálta kidörzsölni pólójából a foltokat. Kinyomott egy csíkot
Bjurman fogkréméből és megette, csak hogy eltüntesse szájából azt az ízt. Amikor visszament az
irodába, az ügyvéd ismét az íróasztalnál ült, és közömbös képpel lapozgatta papírjait.
– Ülj le, Lisbeth – szólította fel a lányt anélkül, hogy ránézett volna. Lisbeth
leült. Végül aztán Bjurman mosolyogva felemelte a tekintetét.
– Felnőtt vagy már, igaz, Lisbeth? Lisbeth bólintott.
– Akkor ismered a felnőttek játékait – mondta Bjurman, s olyan volt a
hangszíne, mintha egy kisgyerekhez beszélne. Lisbeth nem válaszolt. Bjurman
homlokán apró ránc jelent meg.
– Nem tartanám jó ötletnek, ha a játékainkat elmesélnéd másoknak. Gondold
csak meg – vajon ki hinne neked? Hisz papírod van róla, hogy beszámíthatatlan
vagy. – Lisbeth továbbra sem szólt egy szót sem, úgyhogy Bjurman folytatta: –
A te szavad az enyémmel szemben. Mit gondolsz melyiknek nagyobb a súlya?
Bjurman frusztráltan sóhajtott egyet, mert Lisbeth továbbra is hallgatott. Bosszantotta a lány néma
mozdulatlansága és firtató szemei – de uralkodott magán.
– Te meg én jóbarátok leszünk – mondta újra Bjurman. – Ma is okosan tetted,
hogy felkerestél. Máskor is nyugodtan eljöhetsz hozzám.
– Tízezer koronára van szükségem a számítógéphez – szólalt meg Lisbeth halkan, mintha onnan
folytatná a beszélgetést, ahol a szünet előtt abbahagyták.
Bjurman ügyvéd felvonta szemöldökét. Micsoda egy nyakas nőszemély. De hát mit várjon az ember egy
szellemileg visszamaradt békától. Átadta Lisbethnek a csekket, már akkor kitöltötte, amikor a lány a
vécén volt. Jobb, mint egy kurva; a saját pénzével fizethetem ki. Fölényes mosollyal a lányra pillantott.
Lisbeth átvette a csekket és távozott.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Február 19., szerda
Ha Lisbeth Salander átlagos honpolgár lett volna, nagy valószínűséggel amint elhagyja Bjurman ügyvéd
irodáját, rögtön felhívja a rendőrséget és bejelenti a rajta esett erőszakot. A nyakán látható
véraláfutások, a spermafoltok a testén és a ruháján bennük a férfi DNS-ével bőven elég technikai
bizonyítékként szolgáltak volna. Ha Bjurman az erőszaktevőkre jellemző rutinos kijelentésekkel, mint
például a lány benne volt a játékban vagy ő csábított el engem vagy ő akart leszopni, megpróbált volna
kibúvót keresni, akkor is elegendő számú törvénytelenségben találták volna bűnösnek ahhoz, hogy
azonnal megvonják tőle a Lisbeth feletti gyámságot. Egy ilyen bejelentés feltehetően úgy végződött
volna, hogy Lisbeth kap egy rendes ügyvédet, aki sokat tud a nők ellen elkövetett erőszakról. Ez a lépés
pedig elvezetetett volna a bajok gyökeréig – nevezetesen az ő cselekvőképtelenné nyilvánításáig.
A gyámhatóság kétféle felügyeletet javasolhat a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes
emberek számára – gondnokságot és gyámságot.
Egy gondnokul kirendelt személy önként vállalja, hogy segítséget nyújt olyan embereknek, akik
akadályoztatva vannak mindennapos feladataik ellátásában, a számlafizetéstől kezdve a tisztálkodásig.
Gondnoknak gyakran egy rokont vagy más közeli hozzátartozót rendelnek ki a gondnokság alá helyezett
személy mellé, leggyakrabban az érintett kívánságát figyelembe véve. Ha ez nem lehetséges, akkor a
gyámhatóság jelöli ki a megfelelő személyt a gondnokság ellátására. A gondnokság a gyámság egy
kíméletesebb formája, ahol az érintettnek – a cselekvőképtelenné nyilvánított személynek – beleszólása
van a vagyonkezelésbe. A gondnok ugyanis köteles a gondnokolt személyes kívánságait meghallgatni,
és igényeit lehetőség szerint az illetővel egyetértésben teljesíteni.
A gyámság ezzel szemben jóval szigorúbb ellenőrzéssel járó felügyelet, amelynek során a gyámság alá
helyezett személyt megfosztják a vagyona feletti rendelkezéstől és egyéb döntéshozási jogaitól. A gyám
teljes egészében átveszi a gyám alá helyezett jogi képviseletét. Svédországban több mint négyezer
személy áll gyámság alatt, leggyakrabban pszichiátriai kezelésre szoruló emberek, súlyos
szenvedélybetegek, elsősorban alkohol- és kábítószer-fogyasztók. A gyámság alá helyezettek kisebbik
részét öregkori elbutulásban szenvedő személyek alkotják. A gyámság alatt állók meglepően nagy
hányada kerül ki a viszonylag fiatal, harmincöt év alatti korosztályból. Ezek egyike volt Lisbeth
Salander.
Megfosztani valakit attól, hogy maga kezelje a bankszámláját, vagyis hogy szabadon rendelkezzen az
élete felett, az egyik legjogtipróbb intézkedés egy demokráciában. Még akkor is így van, ha az
intézkedés alapvetően jó szándékú és szociálisan indokolt. A gyámsággal kapcsolatos érzékeny
kérdések ezért valójában politikai ügyek. A gyámhivatal működését a megyei önkormányzatok
felügyelik az állampolgári jogok országgyűlési biztosának ellenőrzése mellett, ám annak ellenére, hogy
roppant kényes ügyekkel foglalkozó hatóságról van szó, elképesztően kevés gyámsággal kapcsolatos
panasz vagy botrány jut a tömegtájékoztatás tudomására.
Néha hírt adnak egy-egy gondnok vagy gyám elleni vádemelésről, a vádlottakat ilyenkor legtöbbször
sikkasztásért vagy a saját tulajdonú lakás használati jogának a jogtulajdonos, azaz a jogi képviselő
gondjára bízott személy beleegyezése nélküli eladásáért és a pénz saját zsebbe való kifizetéséért fogják
perbe, ám ezek az esetek viszonylag ritkák, amiből két dologra következtethetünk: vagy hihetetlenül jól
végzik a munkájukat a hatóságok, vagy a gondnokság, illetve gyámság alá helyezett személyeknek
nincs lehetőségük a panaszra, hangjuk egyszerűen nem ér el az újságírókig és a hatóságokig.
A gyámhivatalnak kötelessége évente felülvizsgálni a gyámság alá helyezés felfüggesztésének
lehetőségét. Mivel Lisbeth Salader makacsul megtagadta részvételét minden pszichiátriai vizsgálaton –
még egy udvarias jó reggeltet sem volt képes odanyögni orvosainak –, az ő esetében a hivatal
értelemszerűen nem találta indokoltnak a végzés megváltoztatását. Az így kialakult status quónak
köszönhetően Lisbethet évről évre gyámság alá helyezték.
A törvényi megfogalmazás persze kiköti, hogy a gyámság alá helyezés körülményeit mindig az egyedi
eseteknek megfelelően kell kialakítani. Holger Palmgren értelmezésében ez azt jelentette, hogy a
gondjára bízott Lisbeth szabadon kezelhette a pénzét és élhette az életét. Palmgren ettől még az
előírásnak megfelelően teljesítette összes feladatát, havonta elküldte a jelentését a hatóságnak, és
minden évben megírta a lányról az esedékes beszámolót. Ezt leszámítva azonban úgy kezelte Lisbethet,
mint bármelyik normális, fiatal nőt, nem ártotta bele magát az életvezetésébe. Szerinte abba sem neki,
sem a társadalom többi tagjának nem volt szükséges beleszólnia, hogy hordhat-e egy lány piercinget az
orrában és tetoválást a nyakán vagy sem. A bírósági döntéshez való sajátos hozzáállása volt az egyik
oka annak, amiért olyan jól kijött Lisbethtel.
Amíg Holger Palmgren volt a gyámja, Lisbethnek nem sokat kellett töprengenie a jogi helyzetén. Nils
Bjurman ügyvédnek viszont teljesen más elképzelései voltak egy gyám feladatairól.
Lisbeth jogi tájékozottsága igen csekély volt – ezen a területen eddig nem volt miért elmélyült
kutatásokat végeznie –, a rendőri szervek iránt pedig nem viseltetett egy csepp bizalommal sem. A
rendőrség egyet jelentett egy ellenséges erőszakszervezettel, amely az eltelt évek során olyan dolgokban
tüntette ki magát, mint Lisbeth őrizetbe vétele és megalázása. A rendőrséggel előző év májusában
találkozott utoljára, amikor útban a Milton Securitybe a Götagatant elhagyva hirtelen szembetalálta
magát egy rohamsisakos rendőrrel, aki minden előzmény nélkül teljes erőből rásózott gumibotjával
Lisbeth vállára. A lány ösztönösen vad ellentámadásba lendült a kezében tartott coca-colás üveggel. A
rendőr azonban szerencsére sarkon fordult és elinalt onnét, mielőtt Lisbeth nekiesett volna. Mint Lisbeth
utóbb megtudta, az utca másik végében a Reclaim the Streets mozgalom tartott aznap demonstrációt.
Fel sem merült benne a gondolat, hogy felkeresse a rohamsisakosok főhadiszállását, és feljelenést
tegyen Nils Bjurman ellen szexuális zaklatásért. Különben is – mit mondott volna nekik? Hogy Bjurman
megfogta a mellét? Amint valamelyik rendőr meglátja mikroszkopikus méretű cicijét, rögtön
megkérdőjelezi a történetét, vagy azt gondolja, hogy Lisbethnek inkább örülnie kellene, amiért valaki
egyáltalán vette a fáradságot, és figyelmet szentelt azoknak a pattanásoknak. És ez az egész leszopásügy
– Lisbeth mondhatott, amit akart, állításával szemben ott volt Bjurmané. Megszokta már, hogy mások
véleménye valamiért mindig nagyobb súllyal esik latba, mint az övé. A rendőrség tehát szóba se jött.
Így miután távozott Bjurman irodájából, hazament, lezuhanyozott, evett két uborkás-sajtos szendvicset,
leült elnyűtt, kibolyhosodott kanapéjára a nappaliban, hogy átgondolja a történteket.
Egy átlagember a Lisbethnél tapasztalható reakcióhiányra talán problémaként tekintett volna – mint a
lány abnormalitásának újabb bizonyítékára –, hiszen semmiképp nincs rendben, ha valakiben a
megerőszakoltatása ténye sem képes kiváltani elegendő érzelmi válaszreakciót.
Tény, hogy Lisbethnek nem volt túl sok ismerőse, és akik voltak, azok nem a védett középosztálybeli
villalakók közül kerültek ki, tizennyolc éves korában azonban nem tudott megnevezni egyetlen lányt
sem a környezetében, akit életében legalább egyszer ne kényszerítettek volna akarata ellenére
valamilyen szexuális cselekedetre. Ahol meg is ismétlődtek az ilyen túlkapások, ott nagy
valószínűséggel az illető lány valamivel idősebb fiúja alkalmazhatott rendszeres erőszakot akarata
keresztülviteléhez. Lisbeth tudomása szerint az ilyen incidensek időnként síráshoz, dühkitörésekhez
vezettek, de rendőrségi feljelentéshez soha.
Lisbeth Salander világa így lett berendezve. Társadalmi státusz nélkül, kopott bőrdzsekijében, átfúrt
szemöldökével, tetoválásaival ígéretes préda volt ő is.
Nem volt oka a siránkozásra.
Arról persze szó sem lehetett, hogy Bjurman ügyvéd büntetlenül megúszhatta volna tettét. Lisbeth
Salander soha nem felejtette el a rajta esett sérelmeket, és nem bocsátott meg senkinek.
Jogi helyzete viszont sok kellemetlenséggel járt. Amióta az eszét tudta, mindig nehéz és indokolatlanul
erőszakos embernek tartották. Alsó tagozatban a védőnő első feljegyzései szerint Lisbethet egyszer azért
küldték haza az iskolából, mert az egyik osztálytársát olyan erővel lökte neki egy ruhafogasnak, hogy a
sérült gyerek sebéből csak úgy ömlött a vér. Még emlékezett áldozatára, egy idegesítő, túlsúlyos fiúra;
David Gustavsonnak hívták, és rendszeresen cukkolta Lisbethet. Mindenféle dologgal megdobálta a
lányt. Felnőttkorára ismert rosszfiú lett belőle. Annak idején viszont Lisbeth még nem sejthetett sokat
David karrierjéről, de a fiú másnap megfenyegette, hogy bosszút áll, mire Lisbeth markában golflabdát
tartva egy jobbegyenessel a földre terítette őt. Ez aztán újabb vérző sebhez vezetett, és egy újabb
feljegyzéshez a védőnő naplójában.
Az iskolai társas érintkezés szabályai mindig meghökkentették Lisbethet. Ő kizárólag a maga dolgával
törődött, nem ütötte bele az orrát másokéba. Mégis mindig akadt valaki, aki nem volt hajlandó békén
hagyni.
Nagyobbacska korában is többször azért küldték haza, mert vadul hajba kapott az osztálytársaival. A
nála sokkal erősebb fiúk hamar megtanulták, hogy nagyon rosszul járnak, ha belekötnek a cingár
kislányba. Osztálytársnőitől eltérően Lisbeth ugyanis soha nem hátrált meg zaklatói elől. Egy percig
nem tétovázott, ha kellett, öklével vagy más ütőszerszámmal védekezett. Inkább hajlandó lett volna
agyonveretni magát, mint lenyelni valami szemétséget.
Hatodik osztályban összeütközésbe került egy nála sokkal nagyobb és erősebb társával. Lisbeth
fizikailag semmi kihívást nem jelentett a fiúnak, aki kezdetben néhányszor csupán szórakozásból
fellökte a lányt, és amikor az vissza akart vágni, lekevert neki néhány pofont. De nem sokat ért vele.
Akármekkora fölényben volt is, ez a hülye kis csaj nem adta fel. Egy idő múlva az osztálytársak is
látták, hogy elfajul a dolog. Lisbeth annyira védtelennek tűnt a nagydarab fickóval szemben. Nézni is
rossz volt. Végül a fiú ököllel behúzott neki egy akkorát, hogy felrepedt a szája, és csillagokat látott az
ütéstől. A többiek aztán otthagyták a tornaterem padlóján elterülve. Két napig otthon maradt. A
harmadik nap reggelén egy krikettütővel várta a fiút az iskolában. Amikor meglátta kínzóját, odacsapott
neki az ütővel a füle fölé. Ezért a tettéért aztán magához hívatta az igazgató, s úgy döntött,
hogy bántalmazásért feljelenti Lisbethet a rendőrségen. Ennek az lett az eredménye, hogy külön
vizsgálatot rendelt el a hatóság.
Lisbeth osztálytársai úgy tekintettek a lányra, mint aki nem normális, és ennek megfelelően kezelték őt.
A tanárok körében sem keltett túl nagy rokonszenvet. Arról volt ismert, hogy soha nem jelentkezett, és
általában nem válaszolt a tanárok közvetlenül hozzá intézett kérdéseire. Senki nem tudta viszont, hogy
azért hallgat-e, mert nem tudja a választ vagy más miatt. Ez az osztályzatain is meglátszott.
Környezetének nem volt kétsége afelől, hogy Lisbethnek valami baja van, de érdekes módon senki nem
akart felelősséget vállalni a sok kényelmetlenséget okozó kislányért. Pedig számos tanári értekezleten
napirendre került. Így aztán a tanárok sem törődtek vele, hagyták, hadd eméssze magát abba a morcos
hallgatagságba burkolózva.
Aztán megtörtént az a legelvetemültebb gonoszság, amire gondolni sem bírt, éppen a kamaszkora
küszöbén. Az utolsó kitörés, amely teljessé tette a mintát, s ami miatt azokat az általános iskolai
naplóbejegyzéseket előkeresték. Azóta jogilag… hát igen, úgy néztek rá, mint aki bekattant. Mint egy
őrültre. Lisbeth Salandernek nem volt ahhoz szüksége papírokra, hogy tudja, mennyire más, mint a
többiek. Másrészről addig semmi nem aggasztotta, míg Holger Palmgren volt a gyámja, akit, ha akart,
könnyen az ujja köré csavart.
Amióta azonban Bjurman belépett az életébe, óriási terhet jelentett a gyámság. Mindegynek tűnt, kihez
fordul, mindenütt csapdától tartott. Mert mi van, ha elveszti a csatát? Akkor jön az intézet? A diliházba
zárás? Még csak az hiányzik…
Késő éjszaka, amikor Cecilia Vanger és Mikael már csöndben feküdtek egymás mellett, lábaikat
egymásba fonva, Cecilia felnézett Mikaelre.
– Köszönöm! De régóta vágytam már erre. Meg kell adni, elég jó vagy az ágyban.
Mikael mosolygott. A férfiúi tudományát dicsérő szavak még mindig jólestek neki, mint egy gyereknek.
– Nekem is finom volt – felelte Mikael. – Váratlanul jött, de jólesett.
– Szívesen megismételném majd – mondta erre Cecilia. – Ha van kedved.
Mikael ránézett.
– A szeretőd legyek?…
– Alkalmi szeretőm – válaszolta Cecilia. – De szeretném, ha hazamennél,
mielőtt elalszol itt nekem. Nem esne jól arra ébredni reggel a gyűrött arcommal
és a zsibbadt végtagjaimmal, hogy itt vagy. Aztán az se lenne baj, ha nem
mesélnéd el az egész falunak, hogy összejöttünk.
– Nem hiszem, hogy ilyesmire vetemednék – mondta Mikael.
– Legjobban Isabellától tartok. Az a nő egy szipirtyó!
– És ráadásul a közvetlen szomszédod… találkoztam vele.
– Igen, de szerencsére a házából nem láthatja a bejáratomat. Mikael, könyörögve kérlek, légy diszkrét!
– Diszkrét leszek.
– Köszönöm. Iszol?
– Néha.
– Úgy megkívántam valami gyümölcsös italt ginnel. Kérsz?
– Szívesen.
Cecilia maga köré tekert egy lepedőt, és lement a földszintre. Mikael közben kiment a vécére,
megmosakodott egy kicsit. Meztelenül állt a szobában. Cecilia könyvespolcát nézegette, amikor a nő
visszatért. Egy kancsó vizet hozott jégkockákkal, lime-ot és két gint. Koccintottak.
– Miért jöttél át? – kérdezte aztán Cecilia.
– Nem volt semmi különösebb oka. Csak arra gondoltam…
– Otthon gubbasztottál, Henrik jegyzeteit olvastad. Utána meg átjössz. Nem
kell hozzá olyan nagy tehetség, hogy kitaláljam, min töprengsz.
– Te elolvastad az anyagot?
– Bizonyos részeit. Egész felnőttéletemet ennek a közelében töltöttem. Ha az
ember ismeri Henriket, és rendszeresen találkozik vele, nem ússza meg a
Harriet-kérdést.
– Elég izgalmas feladvány. A bezárt szoba rejtélye egy szigetre kiterjesztve. És
a nyomozás során mintha nem akarna kirajzolódni egyetlenegy logikusan
követhető út sem. Minden kérdés megválaszolatlanul marad, minden egyes
nyom zsákutcába vezet.
– Hmm, ezért válik a megszállottjává az ember.
– Aznap te is a szigeten voltál.
– Bizony. És átéltem azt a zűrzavart. Stockholmban laktam egyébként abban az időben, ott tanultam.
Bárcsak otthon maradtam volna azon a hétvégén!
– Milyen volt Harriet? Úgy tűnik, mindenki másképp látja őt.
– Ez most off the record vagy…?
– Off the record.
– Nem láttam bele Harriet fejébe. Nyilván téged az utolsó év érdekel. Egyik nap
szentfazékot játszott, másik nap kisminkelte magát, mint egy örömlány, és a
leginkább testre simuló pulcsijában ment iskolába. Nem kell hozzá
pszichológusnak lenni, hogy rájöjjön az ember, mennyire boldogtalan lehetett.
De mint mondtam, nem éltem itt, ezek csak a róla hallott pletykák.
– Mi okozhatta vajon a lelki bajokat?
– Gottfried és Isabella. Gondolom, nem leplek meg vele. Kettejük házassága
olyan volt, mint egy őrült hullámvasút, hol együtt mulatoztak, hol ölték
egymást. Nem fizikailag – Gottfried nem volt verekedős férfi, ő tartott jobban
Isabellától. Isabella kiállhatatlan tudott lenni. Valamikor a hatvanas évek elején
Gottfried kiköltözött a kis házba, a sziget túloldalára, és többnyire ott lakott.
Isabella be nem tette oda a lábát. Gottfried időről időre felbukkant a faluban,
úgy festett, mint egy csavargó. Aztán kijózanodott, ismét rendes ruhát vett fel,
és igyekezett tisztességgel ellátni a feladatait.
– És senki nem állt Harriet mellé?
– De. Henrik, természetesen. Harriet végül be is költözött hozzá. Azt viszont ne
feledd, hogy Henriknek akkor még rengeteg elfoglaltságot jelentett az üzlet.
Általában utazott, nem sok ideje maradt Harriettel és Martinnal törődni. Elég
keveset tudok erről, mert én először Uppsalában laktam, azután Stockholmban
– mellesleg ne hidd egy percig sem, hogy nekem vidám gyerekkorom volt egy
olyan apa mellett, mint Harald. Utólag azonban rájöttem, hogy az egyik
legalapvetőbb gond az lehetett, hogy Harriet senkit nem avatott a bizalmába.
Épp ellenkezőleg, igyekezett fenntartani a látszatot. Úgy csinált, mintha egy
boldog család gyermeke lett volna.
– Így könnyebb volt elviselnie az életet.
Persze. De miután a papája vízbe fulladt, megváltozott. Nem bírt úgy tenni, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne körülötte. Addig olyan… nem is tudom, hogy írjam le, nagyon tehetséges,
érett gondolkodású lány volt, de azért nem különbözött a többi tinédzsertől. Az utolsó évben még
ugyanaz a rettentően értelmes, minden dolgozatát jelesre író gyerek volt, de mintha a lelke már
hiányzott volna belőle.
– Hogy fulladt meg az apja?
– Gottfried. Nem egy romantikus történet. Kipottyant a csónakból nem messze
a kis háztól. A slicce nyitva volt, vérében borzasztó magas alkoholtartalom,
innentől már ki is találhatod. Martin bukkant rá.
– Nem tudtam.
– Érdekes. Martin remek ember lett. Ha megkérdeztél volna harmincöt évvel
ezelőtt, valószínűleg azt válaszolom, hogy ha van olyan családtag, akinek
szüksége van pszichológusra, hát az ő.
– Hogyhogy?
– Nemcsak Harrietet viselték meg a körülmények. Martin éveken keresztül alig beszélt, teljesen befelé
fordult, szinte emberkerülő lett. Mindkét gyereknek nehéz volt. Vagyis mindannyiunknak, akik a
családnak ehhez a generációjához tartoztunk. Nekem is megvolt a magam baja az apámmal –
feltételezem, nem titok előtted sem, hogy az apám totál bolond. A húgom is küszködött eleget, az
unokatestvérem is, Alexander. Kemény dolog volt fiatal Vangernek lenni abban az időszakban.
– A húgoddal mi lett aztán?
– Anita Londonban él. A hetvenes években költözött Angliába, egy ottani svéd
utazási irodában dolgozott, és végül ott maradt. Hozzáment egy pasihoz, akit
soha nem mutatott be a családnak, később meg elvált tőle. Mára a British
Airways egyik járatfelelőse lett. Mi ketten nagyon jól kijövünk, de borzalmasan
hanyagul tartjuk egymással a kapcsolatot, úgy kétévente találkozunk. Anita
nem jár haza Hedestadba.
– Miért nem?
– Az apánk őrült. Szerintem ennél több magyarázatra nincs szükség.
– De te mégis itt maradtál.
– Én és Birger, a bátyám.
– A politikus.
– Gúnyolódsz? Birger idősebb Anitánál és nálam is. Soha nem voltunk túl jóban. Ő persze elsőrangú,
tekintélyes politikusnak tartja magát, akire nagy jövő vár az országgyűlésben, sőt elképzelései szerint
később talán még egy miniszteri tárca is kinéz neki, ha a konzervatívok győznek. Valójában egy
eldugott vidéki városka szerény képességekkel megáldott önkormányzati képviselőjéről van szó, és nem
csodálkoznék, ha ezzel elérte volna pályája csúcsát.
– Mindig elképedek, látván, hogy mindenki mennyire utálja a többi Vangert a családban.
– Azért ez nem igaz. Martint és Henriket például nagyon kedvelem. És a
húgommal is mindig jól kijöttem, ritka találkozásaink dacára. Isabellát
gyűlölöm, Alexanderért sem vagyok túlzottan oda. Az apámmal pedig
egyszerűen nem beszélek. Azt mondhatnám tehát, hogy ötven-ötven százalék
a szeretem-nem szeretem arány. Birger… hmm, inkább egy felfuvalkodott
pojáca, de rossz embernek azért nem nevezném. Persze értem, mire gondolsz.
Nézd, ha valaki a Vanger családba születik, korán megtanulja, hogy kimondja,
amit gondol.
– Igen, észrevettem ezt a nyíltságot. – Mikael kinyújtott kezével megérintette Cecilia mellét. – Alig
töltöttem nálad egy negyedórát, s te máris letámadtál.
– Bevallom, azóta töprengtem, hogy milyen lehet veled az ágyban, amióta először találkoztunk. És arra
jutottam, hogy talán nem lenne hülyeség kipróbálni.
Lisbeth Salander életében először érezte sürgető szükségét annak, hogy valakitől tanácsot kérjen. Annyi
baj volt csupán, hogy a tanácskéréshez valakit a bizalmába kellett avatnia, s ez egyúttal azt jelentette,
hogy kénytelen kiszolgáltatni magát, elárulni a titkait. De kire bízhatta volna mindezt? Kissé hadilábon
állt az emberi kapcsolatokkal.
Ha fejben végigpörgette a telefonregiszterét, mindent összevetve tíz embert talált, akit az ismerősének
nevezhetett. És akkor még nagylelkű volt – ezt az őszinteség kedvéért hozzá kellett tennie.
Beszélhetett volna Plague-gel, a férfi mégis valamiféle stabil pontnak számított az életében. De nem volt
a barátja, és az biztos, hogy Plague-től várhatta a legkevesebb segítséget jelenlegi helyzetében. Úgyhogy
ez a megoldás kiesett.
Lisbeth Salander nem volt azért annyira szende lány, mint ahogy Bjurman ügyvéd előtt eljátszotta. Ami
a nemi életét illeti, csakis (vagy legalábbis a legtöbb esetben) ő kezdeményezett és ő szabta a feltételeket
a szexben. Tizenöt éves kora óta körülbelül ötven partnere lehetett, évente tehát átlagosan öt. Ez éppen
megfelelt volna egy magafajta szinglinek, akinek a szex nem jelentett mást, mint élvezetes időtöltést. Se
többet, se kevesebbet.
Alkalmi partnereinek többségével azonban összesen két év leforgása alatt létesített kapcsolatot, tiniévei
végén, a nagykorúvá válása körüli zűrös években. Abban az időszakban válaszút előtt állt, nem tudta,
mit kezdjen az életével. Onnan nézve elég valószerűnek tűnt, hogy a jövőben a különböző egészségügyi
intézmények rendszeres drog- és alkoholproblémás ápoltjaként bukkan majd fel. Aztán betöltötte a
huszadik életévét, dolgozni kezdett a Milton Securitynél, lenyugodott, és – véleménye szerint – kézbe
vette sorsát.
Nem kellett többé senkinek a kedvére tennie, csak mert az illető meghívta három sörre. Már nem az volt
számára az önmegvalósítás csúcsa, ha hazavitte magához a részeg palikat, akiknek a nevét is alig tudta.
Egy éve ugyanaz a férfi volt a szexpartnere, ezt pedig nem lehetett promiszkuitásnak nevezni, mint
amire a régi, késő tinédzserkorából származó jelentésekben többször hivatkoztak a szakemberek.
Ha volt is ezenkívül szexuális kapcsolata, akkor az egy baráti társaságban fűzte valakihez. Nem volt
különben tagja a bandának, azért fogadták be maguk közé, mert ismerte Cilla Norént. Tizenévesen
ismerkedtek össze, amikor Holger Palmgren kitartó unszolására megpróbálta megszerezni a hiányzó
jegyeit az önkormányzati felnőttképzés kurzusain. Cillának ringlóvörös haja volt, fekete tincsekkel,
fekete bőrnadrágot hordott, az orrában egy gyűrűt, derekán szegecses övet, mint Lisbeth. Az első órán
gyanakodva méregették egymást.
Lisbeth nem értette, hogyan történt, de valamiért aztán közeledni kezdtek egymás felé. Lisbethtel nem
volt egyszerű barátságot kötni, főleg azokban az években, de Cilla nem törődött a másik szótlanságával,
hanem fogta, és magával vitte a lányt a sörözőbe. Lisbeth Cillán keresztül ismerte meg az Evil Fingerst.
A „Gonosz Ujjak” eredetileg egy elővárosi rockbanda volt, négy enskedei keményrock-kedvelő tinilány
alapította, aztán tíz év leforgása alatt egész tekintélyes baráti körré nőtte ki magát a zenei együttesként
induló csapat. A Kvarnen lett a törzshelyük, ahol kedd esténként összejöttek, hogy kipletykálják a
pasikat, feminizmusról, pentagramról, politikáról, zenéről beszélgessenek, miközben nagy mennyiségű
könnyű sört gördítettek le torkukon. A nevükre is igyekeztek rászolgálni.
Salander a banda perifériájához tartozott, ritkán vett részt a beszélgetésekben, de a többiek elfogadták
olyannak, amilyen. Úgy jött és ment, ahogy neki tetszett, vagy ha ahhoz volt kedve, hát ott ült közöttük
némán a sörével hosszú estéken át. Mindig meghívták a születésnapi bulikra, karácsonyi forraltbor-
ivásra és hasonló rendezvényekre, amelyekre legtöbbször el se ment.
Az Evil Fingersszel töltött öt év alatt sokat változtak a lányok. A hajszínek szelídültek, a ruhákat egyre
gyakrabban a H&M-ben vették a Hangyák névre hallgató turkálóhálózat boltjai helyett. Dolgoztak vagy
egyetemre jártak, és egyiküknek babája született. Lisbethnek az volt az érzése, hogy egyedül ő nem
változott semmit, mintha egész idő alatt egy helyben toporgott volna.
De még mindig jól érezték magukat együtt. Az Evil Fingers volt az egyetlen társaság, ami valami
közösségi élményt nyújtott Lisbethnek még azután is, hogy a kör kiegészült a lányok férfi ismerőseivel.
Az Evil Fingers meghallgatta volna. És segítettek is volna rajta. Csakhogy arról fogalmuk sem volt,
hogy Lisbeth egy bírósági végzés alapján jogi szempontból beszámíthatatlannak minősül. És azt nem
szerette volna, ha emiatt ferde szemmel néznek rá. Tehát ez sem jelentett megoldást.
Talán mégis van egy ember… – ötlött fel benne. Alaposan meghányta-vetette magában, mivel járna, ha
Dragan Armanskijra bízná a titkát. Ha bekopogtatna hozzá, és elmondaná, milyen helyzetbe került.
Egyszer azt mondta neki Armanskij, hogy forduljon hozzá bátran, ha bármikor segítségre van szüksége.
Lisbeth tudta, hogy Armanskij ezt komolyan gondolta.
Igaz, Armanskij is próbált közeledni hozzá, de ez minden rossz szándékot nélkülöző, barátságos
közeledés volt, nem valami hatalmi demonstráció. A segítségkérés viszont valamiért mégis nehezére
esett Lisbethnek. Armanskij a főnöke volt, és ha hozzá fordul egy ilyen kéréssel, az adósa marad.
Lisbeth eljátszott a gondolattal, hogy alakulna az élete, ha Bjurman helyett Armanskij lenne a gyámja.
Hirtelen elmosolyodott. Nem volt kellemetlen elképzelnie, de Armanskij valószínűleg borzasztó
komolyan venné a feladatot, és megfojtaná a gondoskodásával. Ez így… hmm, végül is nem volt teljesen
elvetendő megoldás.
Bár tudta jól, mire vannak a női segélyszolgálatok, soha nem fordult meg a fejében, hogy hozzájuk
forduljon. Az ilyen női segélyszervezetekre Lisbeth szerint az áldozatoknak volt szükségük, magát
viszont nem tekintette áldozatnak. Ezért aztán az utolsó lehetséges megoldás az volt, amit mindig is
alkalmazott – hogy saját kezébe veszi az ügyet, és mindent maga intéz. Ez egyértelműen használható
megoldásnak tűnt.
És Bjurman ügyvédre nézve nem sok jót ígért.
TIZENHARMADIK FEJEZET
Február 20., csütörtök – március 7., péntek
Február utolsó hetében Lisbeth Salander a saját megrendelője volt. Az 1950-ben született Nils Bjurman
ügyében végzett kutatást. Körülbelül napi tizenhat órát dolgozott, és elkészítette élete eddigi
legalaposabb átvilágítását. Minden levéltárat és nyilvánosságra került információt felhasznált, amihez
csak hozzáfért. Utánanézett Bjurman legközelebbi rokonainak és barátainak. Megvizsgálta a férfi anyagi
helyzetét, és pontról pontra feltérképezte eddigi karrierjét, megbízatásait.
Az eredmény szinte egyenlő volt a nullával.
Bjurman jogász volt, az ügyvédi kamara tagja, szerzője egy tiszteletre méltóan terjedelmes, de
hihetetlenül unalmas, kereskedelmi jogról szóló disszertációnak. Bjurman ügyvéd kifogástalan szakmai
hírnévnek örvendett, soha nem volt rá panasz. Egyetlenegyszer tettek feljelentést ellene az ügyvédi
kamarában – a vád szerint Bjurman több mint tíz évvel azelőtt egy fekete lakáseladási üzletben
közvetített, de aztán bebizonyította ártatlanságát, az ellene indított pert pedig megszüntették. Anyagi
ügyei rendben voltak; Bjurman ügyvéd tehetős ember volt, vagyona legalább tízmillió koronára rúgott.
Több adót fizetett, mint amennyinek a megfizetésére kötelezték volna az adótörvények, tagja volt a
Greenpeace-nek és az Amnestynek, rendszeres adományokat küldött a Szív- és Tüdőbetegek
Alapítványának. Ritkán szerepelt a tömegtájékoztatásban, de néhányszor felhívást intézett a
nyilvánossághoz, és szót emelt a harmadik világ politikai foglyainak szabadon bocsátásáért. Az
Upplandsgatanon lakott egy ötszobás lakásban az Odenplanhoz közel. Ő látta el saját
lakásszövetkezetének titkári feladatait. Elvált, gyermeke nem volt.
Lisbeth Salandert érdekelte volna az elvált feleség. Annyit tudott meg róla, hogy Elenának hívták,
Lengyelországban született, de egész életét Svédországban töltötte. A rehabilitációs beteggondozásban
dolgozott, s úgy nézett ki, boldog házasságban él Bjurman egyik kollégájával. Ez nem sokat segített
Lisbethen. Elenának Bjurmannal kötött házassága ráadásul tizennégy évig tartott, a válás
zökkenőmentesen zajlott le.
Bjurman ügyvéd rendszeresen foglalkozott jogilag szorult helyzetbe került fiatalok felügyeletével. A
Lisbeth feletti gyámság előtt már négy fiatalhoz rendelték ki gondnoknak. Mindegyik esetben kiskorú
érintettről volt szó, és egy egyszerű bírói határozat alapján nagykorúvá válásuk után meg is szűnt a
felügyelet. Az egyik kliens még ezután kérte fel Bjurmant ügyvédjének. Ezek szerint itt sem alakulhatott
ki különösebb ellentét. Ha Bjurman visszaélt is védencei kiszolgáltatottságával, a felszínen ebből semmi
nem látszott. Hiába erőlködött Lisbeth hogy felfedezzen valami jelet a mélyben. Mind a négy fiatal
rendezett életet élt, voltak barátaik, barátnőik, állásuk, lakásuk és „Med Mera” törzsvásárlói kártyájuk.
Lisbeth felhívta mind a négy klienst. Szociális gondozóként mutatkozott be, azt mondta nekik, hogy
gyerekkorukban gondnokság alá helyezett fiatalokról készít felmérést. Ó, persze, magától értetődik,
hogy mindenki névtelenül szerepel majd. Előre összeállított egy tíz kérdésből álló ívet, ezeket a
kérdéseket tette fel a telefonban. Közülük jó párat úgy fogalmazott meg, hogy azok kifejezetten a
gondnokságra vonatkoztak – ha tehát lett volna valami észrevételük Bjurmannal
kapcsolatban, akkor annak legalább az egyiküknél ki kellett volna buknia. De egyik interjúalanynak sem
volt egyetlen rossz szava az ügyvédről.
Miután Lisbeth Salander befejezte a vizsgálódást, összeszedett minden dokumentumot, és egy
papírszatyorba rakta őket, a szatyrot pedig kitette az előszobában álló másik huszonkét szatyor közé.
Bjurman ügyvéd a felszínen feddhetetlennek mutatkozott. Lisbeth tudta jól, hogy a férfi egy undorító
féreg, de semmit nem talált a múltjában, aminek segítségével ezt bebizonyíthatta volna.
Itt volt az ideje, hogy más lehetséges utakon is elgondolkozzon. Most, hogy minden eshetőséget
végigvett már, egy lehetőség maradt, amely egyre vonzóbbá vált a szemében – ha nem is vonzóbbá, de
teljesen valószerűvé. A legegyszerűbb ugyanis az lett volna, ha Bjurman eltűnik az életéből. Hirtelen
szívroham. End of problem. Az volt csak a bibi, hogy még gusztustalan ötvenes férfiak sem kaptak
szívrohamot megrendelésre.
De egy ilyet azért csak el lehetett intézni valahogy.
Mikael Blomkvist a legnagyobb diszkrécióval folytatta viszonyát Cecilia Vanger igazgatónővel.
Mindössze három szabályt kellett betartania: Cecilia nem akarta, hogy bárki megneszelje titkos
afférjukat. Ezenkívül az volt a kívánsága, hogy csak akkor menjen át hozzá Mikael, ha neki kedve
támad hozzá, és felhívja a férfit. A harmadik kikötés az alvásra vonatkozott, Cecilia nem akarta, hogy
Mikael bármikor nála aludjon.
Cecilia elképesztő vágya lehengerelte Mikaelt. Amikor Susanne Híd presszójában futottak össze, a nő
kedvesen, de távolságtartóan, szinte hűvösen viselkedett vele. A hálószobában ezzel szemben egész
lényét vad szenvedély fűtötte.
Mikael voltaképp nem szívesen kutakodott Cecilia magánéletében, csakhogy pontosan erre
szerződtették, s mi tagadás, enélkül is furdalta a kíváncsiság. Egy nap, amikor Alexanderről, Birgerről
és más, a „gyanúsítottak” körébe tartozó családtagokról faggatta Henrik Vangert, megkérdezte az öreget
Cecilia férjéről és a házasságukról.
– Ceciliát kérdezd. Nem hiszem, hogy bármi köze lehetett Harriet eltűnéséhez.
– Mesélne egy kicsit róla?
– Az egyetemi tanulmányai után költözött vissza. Tanárként helyezkedett el.
Találkozott egy Jerry Karlsson nevű férfival, aki sajnos a Vanger-konszernnél
dolgozott. Összeházasodtak, boldog házasságnak tűnt – az elején legalábbis.
De néhány év múlva észrevettem, hogy nincs minden rendben. Ceciliát verte a
férje. A szokásos történet – a férfi gyepál, a hűséges feleség pedig a védelmére
kel, ha bárki célozgatni mer. Egyszer aztán úgy megütötte Ceciliát, hogy súlyos
sérülésekkel kellett kórházba vinni. Beszéltem vele, felajánlottam a
segítségemet. Akkor költözött ki ide, a szigetre, és onnantól kezdve nem volt
hajlandó találkozni a férjével. Gondoskodtam róla, hogy Karlssont kirúgják a
cégtől.
– De még mindig házasok, ugye?
– Attól függ, honnan nézzük. Valójában nem tudom, miért nem vált még el Cecilia a férjétől, de
újraházasodni sem akart soha. Szóval, valószínűleg nem olyan sürgős a dolog.
– Ennek a Jerry Karlssonnak, volt valami köze…
– …Harriethez? Nem, 1966-ban nem lakott még Hedestadban, és akkor még
nem is dolgozott a konszernnél.
– Értem.
– Mikael, én nagyon kedvelem Ceciliát. Időnként bonyolult tud lenni, de jó
ember, akikből olyan kevés akad ebben a családban.
Lisbeth Salander egy akkurátus bürokrata lelkületével egy teljes héten át tervezgette, hogyan fog Nils
Bjurman ügyvéd eltávozni az élők sorából. Sorra vette a különböző módszereket, azután a legtöbbet
elvetette. Végül sikerült kiválogatnia néhány használhatónak tűnő szcenáriót. Csak semmi indulat,
semmi kapkodás. Az első gondolata az volt, hogy balesetet kell imitálni, de hamar rájött, hogy az sem
baj, ha nyilvánvalóan gyilkosság áldozata lesz a férfi.
Egyvalamire muszáj volt odafigyelnie. Bjurman ügyvédnek úgy kellett meghalnia, hogy őt, Lisbeth
Salandert ne tudják kapcsolatba hozni a halálával. Tudta, hogy a rendőrségi nyomozásban
elkerülhetetlenül szerepelni fog. Az is megtörténhet, hogy behívják tanúnak, tehát a neve mindenképpen
előkerül, amikor utánanéznek Bjurman tevékenységeinek. Lisbeth Salander azonban mindössze
egyetlen szereplő volt a jelenlegi és a régi ügyfelek tömegében, csak néhányszor találkoztak, és mivel
Bjurman feltehetőleg nem jegyezte be a naptárába, hogy orális szexre kényszerítette Lisbethet, nem
találnának nála semmilyen indítékot a gyilkosságra. Arra sem lesz bizonyítékuk, hogy bármilyen
összefüggésre bukkanjanak a gyilkosság és Bjurman ügyfelei között. Ahhoz ott voltak a régi barátnők,
rokonok, alkalmi ismerősök, munkatársak és a többiek. Sőt lehet, hogy megfordul majd a nyomozók
fejében, hogy az ügyvéd egyszerűen véletlen áldozatává vált egy gyilkosnak, azaz egy ún. „random
violence” esetről van szó, amikor a tettes és áldozata nem ismerik egymást korábbról.
Ha mégis felmerül a neve a gyanúsítottak között, hát ott lesz az a rengeteg papír, ami mind azt igazolja,
hogy ő egy segítségre szoruló, cselekvőképtelen, értelmi fogyatékos kislány. Ehhez persze nem ártana,
ha Bjurmant oly fifikásan eltervelt módon tennék el láb alól, hogy egy értelmi fogyatékos kislány szóba
se jöhessen gyanúsítottként.
A lőfegyver használatát rögtön kizárta. A beszerzés önmagában nem jelentett volna nehézséget, de a
rendőrség a lőfegyverek lenyomozására szakosodott.
Megfordult fejében a kés is. Könnyen beszerezhető lett volna a legközelebbi vasboltban, ám végül ezt
sem tartotta jónak. Még ha váratlanul megjelenik is Bjurmannál, és sikerül a férfi hátába döfnie, akkor
sincs rá garancia, hogy az egy nyikkanás nélkül, azonnal meghal. Az sem biztos, hogy egyáltalán
meghal a döféstől. Ebből óriási kalamajka kerekedne, túl nagy feltűnést keltene az eset, sőt, ha az ő
ruhája is véres lesz, azt még bizonyítékként is felhasználhatnák ellene.
Elgondolkozott a bombamerényleten is, de az túl bonyolultnak tűnt. A bomba elkészítése megint csak
nem jelentett volna gondot, hiszen a neten rengeteg a bombakészítésről szóló különféle útmutató. Azt
viszont nem volt könnyű kitalálnia, hova helyezze el úgy a bombát, hogy ártatlan emberéletekben ne
tegyen kárt. Ráadásul ez a megoldás sem jelentett százszázalékos garanciát arra nézve, hogy Bjurman
meghal.
Megcsörrent a telefon.
– Szia, Lisbeth. Én vagyok az, Dragan. Munkám van a számodra.
– Nem érek rá.
– Pedig fontos lenne.
– Most nincs időm.
És Lisbeth letette a telefont.
Végül hirtelen ötlete támadt: mérgezés… A gondolat számára is meglepetést okozott, de amikor
közelebbről megvizsgálta a kérdést, el kellett ismernie, hogy nem talál ennél megfelelőbb megoldást.
Néhány napot azzal töltött, hogy alapos kutatásba merült a világhálón. A megfelelő mérget kereste.
Bőséges volt a választék. A leghatásosabb mérgek egyikeként a ciángázt írták le.
A ciángázt a vegyipar bizonyos területein is használják, például a festékgyártásban. Már néhány
milligrammjával meg lehetett ölni egy embert; egy liter, víztározóba öntött ciángáz pedig elég egy
közepes méretű város elnéptelenítéséhez. Érthető okoknál fogva e gyilkos anyag tárolását és használatát
szigorú biztonsági intézkedésekhez kötik. Legálisan hozzájutni ugyan lehetetlen, de akár egy pár száz
koronás játék laborkészlettel is előállítható otthon a konyhában.
A nikotin is príma méregnek tűnt. Egy kevés cigarettából már elegendő mennyiséget lehet kivonni, hogy
viszonylag híg állapotú szirupot készítsen belőle az ember. Vagy ott volt egy még kiválóbb anyag, a
nikotin-szulfát, bár ennek az előállítása bonyolultabbnak ígérkezett, ám nem volt lehetetlen. A nikotin-
szulfát a bőrön keresztül szívódik fel. Lisbethnek tehát gumikesztyűben kellene az anyagot Bjurman
képébe spriccelnie például egy vízipisztolyból. Az ügyvéd húsz másodpercen belül elveszti az
eszméletét, és néhány perc múlva meghal.
Lisbeth Salander rádöbbent tehát, hogy a helyi boltban összevásárolható háztartási cikkek halálos
fegyverekké alakíthatók. Miután pár napig elmélyülten tanulmányozta a lehetőségeket, már nem volt
kétsége afelől, hogy gyámját ripsz-ropsz elintézheti.
Két hátulütője volt a tervnek: egyrészt Bjurman halála továbbra sem jelentette feltétlenül, hogy a
jövőben végre a maga ura lehet, másrészt semmi biztosítéka nem volt arra nézvést, hogy az ügyvéd
utódja nem lesz százszor rettenetesebb, mint Bjurman volt. Következményelemzés.
Valahogy muszáj volt ellenőrzése alatt tartania a gyámját, azaz a saját helyzetét. Mozdulatlanul ült a
nappali kopott kanapéján egész este, s fejében újra végigpörgette a lehetőségeket. Mire leszállt az éj, a
mérgezés gondolatáról is lemondott, és elkészült egy teljesen új tervvel.
Nem volt csábító a gondolat, tudniillik a terv szerves részét alkotta, hogy Bjurman újra ráveti majd
magát. De ha sikerül kiviteleznie amit kigondolt, nyert ügye lesz.
Legalábbis így képzelte.
Február vége felé Mikael belerázódott a hedebyi hétköznapokba, kialakította a saját napirendjét.
Kilenckor kelt fel minden reggel, megreggelizett, azután délig dolgozott. Ilyenkor a rendelkezésére
bocsátott dokumentumokból olvasott el újabb fejezeteket. Délben ha esett, ha fújt, egyórás sétát tett.
Délután otthon vagy Susanne Híd presszójában folytatta a munkát, és a délelőtt olvasottakat dolgozta
fel, vagy folytatta az önéletrajzírást. Háromtól hatig nem dolgozott. Ezeket a szabad órákat vásárlásra,
mosásra használta, illetve ha szükség volt rá, ilyenkor ment be Hedestadba. Hét óra tájban átment
Henrik Vangerhez, hogy megbeszéljék a nap folyamán felmerült kérdéseket. Tíz órakor már otthon volt,
és olvasott tovább éjjeli egyig, kettőig. Szép komótosan közeledett az anyag végéhez.
Henrik önéletrajzának írásával meglepően könnyedén haladt előre. Már majdnem százhúsz oldalnyi
piszkozat elkészült a családi krónikából – Jean Baptiste Bernadotte partraszállásától kezdve egészen az
1920-as évekig. Ettől az időszaktól kezdve azonban kicsit óvatosabban kellett folytatnia, százszor is
megfontolta, mit ír le.
A hedestadi könyvtáron keresztül megrendelt néhány könyvet, amelyek a korszak nemzetiszocialista
mozgalmairól szóltak, többek között Heléne Lööw A horogkereszt és a Vasa-kéve című doktori
disszertációját. Elkészült már a Vanger fivérekről szóló negyven oldallal is, mely fejezetnek Henriket
állította a középpontjába mint az elbeszélés szerteágazó szálait összetartó figurát. Összeírt egy hosszú
listát az előtte álló kutatási feladatokról. Utána kellett néznie, hogyan működtek annak idején a
vállalatok. Időközben a Vanger család és Ivar Kreuger
birodalma között jelentős összefonódásokra bukkant – szintén egy mellékszál, aminek érdemes volt
utánajárni. Mindent összevetve Mikael még háromszáz megírásra váró oldallal számolt. Saját
időbeosztását betartva szeptember elsejéig szeretett volna elkészülni a teljes első változattal, hogy
megmutathassa Henrik Vangernek, s hogy aztán az őszt már csak a szöveg átdolgozásával tölthesse.
A Harriet Vanger-nyomozásban viszont egy tapodtat sem jutott előre. Bármennyit olvasott, bármennyit
törte a fejét a részleteken, nem talált egyetlenegy olyan adatot sem, ami egy pillanatra megingatta volna.
Egy február végi szombat este hosszú beszélgetést folytatott Henrik Vangerrel. Ennek során elővezette,
hogy sehol nem tart a kutatásban. Az öreg türelmesen hallgatta Mikaelt, aki sorban beszámolt minden
egyes zsákutcába vezető gondolatmenetéről.
– Egy szó, mint száz, Henrik, semmi olyat nem találtam a nyomozati anyagban, aminek ne ástak volna a
mélyére már előttem.
– Tudom én, miről beszélsz. Én is rengeteget kínlódtam, töprengtem. És mégis, mérget vennék rá, hogy
valamit nem veszünk észre. Nem létezik tökéletes gyilkosság.
– De hát még azt sem vehetjük készpénznek, hogy gyilkosság történt.
Henrik Vanger felsóhajtott, és ingerülten gesztikulálni kezdett.
– Folytasd, nagyon kérlek! – könyörgött. – Érj előbb a végére!
– Semmi értelme.
– Lehet, hogy igazad van. De azért ne add fel!
Mikael sóhajtott.
– A telefonszámok – nyögte ki végül.
– Igen.
– Azok egészen biztosan jelentenek valamit.
– Igen.
– Nem véletlenül szerepelnek a naptárban.
– Nem.
– De nincs hozzájuk kulcsunk.
– Nincsen.
– Vagy ha támad is egy ötletünk, arról mindig kiderül, hogy tévútra visz.
– Ahogy mondod.
– Azok nem lehetnek telefonszámok. Valami teljesen mást jelentenek.
– Talán.
Mikael megint sóhajtott egyet, aztán felkerekedett és hazament, hogy folytassa az olvasást.
Nils Bjurman ügyvéd megkönnyebbülést érzett. Lisbeth Salander újra felhívta, pénzre volt szüksége. A
lány legutolsó előre megbeszélt találkozójukról azzal mentette ki magát, hogy dolgoznia kell. Bjurmant
akkor elfogta az aggodalom. Tartott tőle, hogy még a végén kezelhetetlenné válik itt neki ez a Lisbeth.
A találkozó elhalasztása persze azzal járt, hogy a lány nem kapta meg a zsebpénzét, így aztán lehetett
tudni, hogy előbb-utóbb felkeresi gyámját. Bjurmannak természetesen az is megfordult a fejében, hátha
Lisbeth mégis elárulta egy kívülállónak múltkori tettét.
A rövid hívás, valamint az a tény, hogy Lisbethnek pénzre volt szüksége, mindenesetre megnyugtatóan
hatott az ügyvédre. Mégis úgy gondolta, hogy kézzelfoghatóbbá kell tennie, ki tartja kézben a gyeplőt.
Ezért aztán úgy rendelkezett, hogy a lakásán találkozzanak az Odenplanon, és ne az irodában. A
kívánság elhangzása után jó darabig csönd volt a vonal másik végén – mindjárt megalszik a tej a
szájában ennek a kis picsának –, mielőtt a lány belegyezett.
Lisbeth eredetileg úgy készült, hogy az irodában találkoznak majd, ahogy legutoljára történt. Most
viszont ismeretlen terepen kellett szembenéznie Bjurmannal. Péntek estében állapodtak meg. Az ügyvéd
megadta neki a kapukódot. Lisbeth a megbeszélt időpontnál fél órával később, fél kilenckor csöngetett
be az ügyvédhez. Szüksége volt arra a fél órára. Még utoljára átgondolta a tervét az alternatív
megoldásokkal együtt, s összeszedte minden erejét és bátorságát.
Mikael este nyolckor kikapcsolta a számítógépét, és felöltözött utcai ruhába. A dolgozószobában égve
hagyta a villanyt. Odakint tiszta, csillagos volt az ég, a hőmérséklet fagypont körül lehetett. Sietős
léptekkel indult el felfelé az emelkedőn. Elhaladt Henrik Vanger háza mellett az Östergården
gazdaságba vezető úton. Amint elhagyta Henrik házát, balra kanyarodott, és a hóban taposott ösvényen
haladt tovább a part mentén. Kint a vízen villogtak a világítótornyok, a szárazföld felől pedig a sötét ég
alatt egészen Hedebyig sziporkáztak Hedestad esti fényei. Mikaelnek friss levegőre volt szüksége, de
nem szeretett volna Isabella Vanger fürkésző szeme elé kerülni. Martin Vanger házánál sétált fel az útra,
s nem sokkal fél kilenc után meg is érkezett Cecilia Vangerhez. Rögtön felmentek a hálószobába.
Hetente egyszer-kétszer találkoztak. Cecilia Vanger nemcsak Mikael szeretője lett az isten háta mögötti
faluban. A nő volt az egyetlen személy, akiben a férfi megbízott. Ceciliától sokkal többet sikerült
megtudnia Harriet Vangerről, mint Henriktől.
A terv szinte azonnal befuccsolt.
Nils Bjurman fürdőköpenyben nyitott ajtót. Sikerült jól felbosszantania magát Lisbeth késése miatt.
Intett a lánynak, hogy lépjen beljebb. Lisbeth fekete farmernadrágot, fekete pólót viselt, és az
elmaradhatatlan bőrdzsekit. Csizma volt a lábán, hátán pedig egy kis hátizsák, az egyik pántját elöl a
mellén kapcsolta össze.
– Az órát sem tanították meg neked? – förmedt rá Bjurman üdvözlésképpen.
Salander nem válaszolt, körbenézett az új helyen. A lakás nagyjából olyan
képet mutatott, mint amilyenre számított, miután megvizsgálta a tervrajzokat
a Városépítési Hivatal archívumában. Bjurman világos színű tölgy- és nyírfa
bútorokkal rendezte be a helyiségeket.
– Na gyere – mondta Bjurman valamivel barátságosabb hangon. Egyik karjával
átfogta Lisbeth vállát, és a hallon keresztül bevezette a lakás belsejébe. Semmi
fölösleges mellébeszélés. Bjurman kinyitotta egy hálószoba ajtaját. Nem hagyott kétséget afelől, milyen
szolgáltatásokat kell majd Lisbethnek nyújtania.
A lány gyorsan körülnézett. Agglegénylakásokra jellemző bútorokat látott mindenütt: egy franciaágyat,
magas, rozsdamentes acélból készült ágyfejjel, egy éjjelszekrénynek is használt komódot. Az ágy felett
tompított fényű lámpák égtek. Tükörajtós gardrób borította végig az egyik falat. Az ajtó melletti
sarokban egy rattanszék és egy asztalka állt. Bjurman kézen fogta Lisbethet, és az ágyhoz vezette.
– Mesélj, mire kell megint az a pénz? Még több számítógépes ketyerére?
– Ennivalóra – felelte Lisbeth.
– Ja persze. De buta vagyok. Hisz nem tudtál eljönni az utoljára megbeszélt találkozónkra.
Egyik kezével megfogta a lány állát és felemelte az arcát, tekintetük összeért.
– Hogy érzed magad? Lisbeth megrántotta a vállát.
– Gondolkoztál azon, amit a múltkor mondtam neked?
– Mi volt az?
– Lisbeth, ne tégy úgy, mintha ennyire hülye volnál. Szeretném, ha mi ketten
nagyon jó barátok lehetnénk, és segítenénk egymásnak.
Lisbeth nem válaszolt. Bjurman ügyvédnek sikerült leküzdenie magában a sürgető késztetést, hogy
lekeverjen a lánynak egy pofont, és azzal végre életet leheljen belé.
– Tetszett a múltkori felnőttjátékunk?
– Nem.
Bjurman felvonta szemöldökét.
– Lisbeth, ne butáskodj!
– Pénzre van szükségem, hogy ennivalót tudjak venni.
– Na látod, erről beszéltünk a múltkor. Ha kedvesen viselkedsz velem, én is
kedves leszek hozzád, de ha hisztizni kezdesz, akkor… – Bjurman egyszerre
szorosabban fogta Lisbeth állát. A lány kitépte magát a kezéből.
– Kérem a pénzt. Mit akar tőlem, mit csináljak?
– Pontosan tudod, mit szeretnék.
Azzal Bjurman vállon ragadta és az ágy felé húzta.
– Várjon – mondta Lisbeth hirtelen, majd lemondóan Bjurmanra nézett, és
biccentett. Levette a hátizsákot és a szöges bőrdzsekit. A dzsekit a
rattanszékre terítette, hátizsákját a kerek asztalra állította, és tétován elindult
az ágy felé. Aztán megállt, mint aki meggondolta magát. Bjurman közelebb
lépett.
– Várjon – szólalt meg ismét Lisbeth olyan hangon, mintha megpróbálná Bjurmant jobb belátásra bírni.
– Miért kellene nekem minden alkalommal leszopnom, amikor pénzre van szükségem?
Bjurman arckifejezése megváltozott. A következő pillanatban már csattant a tenyere Lisbeth arcán.
Lisbeth felnézett, de mielőtt bármit léphetett volna, a férfi vállon ragadta és arccal előre az ágyra lökte.
A lányt váratlanul érte a hirtelen jött erőszak. Amikor megpróbált megfordulni, Bjurman lenyomta az
ágyra és lovagló ülésben ráült.
Lisbeth ez alkalommal sem jelentett fizikai kihívást a férfinak. A lány egyetlen esélye az lett volna, ha
körmével nekiesik a férfi szemének, vagy megsebesíti valamilyen ütőszerszámmal. Ebben a felállásban
azonban lőttek a tervének. A rohadt életbe, gondolta Lisbeth, amikor Bjurman letépte róla a fekete
pólóját. Elborzadva kellett belátnia, hogy elszámította magát.
Hallotta, amint a férfi kihúzza a komód egyik fiókját, és elővesz valami fémesen zörgő tárgyat. Először
fel sem fogta, mi történik vele, aztán meglátta, ahogy egyik csuklója körül kattan a bilincs. Bjurman
felemelte Lisbeth karjait, a bilincs szabadon lógó végét áthúzta az ágyláb egyik rúdja körül, azután
összezárta a lány másik csuklóján. Sietve lehúzta Lisbethről a csizmáját és a farmernadrágját, végül a
bugyija következett, amit egy ideig még a kezében tartott.
– Bízzál bennem, Lisbeth! – szólalt meg újra Bjurman. – Megtanítom neked, hogyan zajlik ez a
felnőttjáték. Ha undok leszel hozzám, jön a büntetés. Ha rendesen viselkedsz, barátok leszünk.
Aztán megint ráült a lányra.
– Azt mondtad, ha jól emlékszem, hogy nem vagy oda az análszexért – folytatta
Bjurman.
Lisbeth Salander üvölteni szeretett volna, de az ügyvéd belemarkolt a hajába, és a lány szájába tömte a
bugyit. Lisbeth érezte, amint Bjurman széthúzza lábait és a bokáinál fogva odaköti őt valamihez. Ott
feküdt hason, szétterpesztett lábakkal, teljesen kiszolgáltatva. Hallotta, ahogy Bjurman a szobában tesz-
vesz, de nem látott semmit a fejére húzott póló miatt. Percek teltek el. Lisbeth alig kapott levegőt.
Egyszer csak iszonyatos fájdalmat érzett a fenekében, a férfi vad erőszakkal dugott belé valamit
hátulról.
Cecilia Vanger továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy Mikael ne aludjon nála. Nem sokkal éjjel két óra
után a férfi felöltözött, miközben Cecilia mosolyogva nézte őt az ágyból.
– Kedvellek téged, Mikael. Jól érzem magam veled.
– Én is veled.
Cecilia visszahúzta magához a férfit az ágyba, levette róla imént begombolt ingét. Mikael ott ragadt
még egy órára. Később, mikor elhaladt Harald Vanger háza előtt, esküdni mert volna rá, hogy mozogni
látta az egyik emeleti ablak függönyét, ám túl sötét volt ahhoz, hogy teljesen biztos legyen a dolgában.
Lisbeth Salander szombaton, hajnali négy óra tájt öltözhetett fel újra. Felvette a bőrdzsekit, a
hátizsákját, és kitámolygott a lakásajtóhoz. Bjurman már várta. Addigra lezuhanyozott és felöltözött.
Átadta neki a kétezer-ötszáz koronáról szóló csekket.
– Hazaviszlek kocsival – mondta a férfi, és kinyitotta az ajtót. Lisbeth átlépte a
küszöböt, aztán Bjurman felé fordult törékeny testével, sírástól duzzadt
arcával. Bjurman majdnem hátrahőkölt, ahogy a lányra nézett. Életében nem
látott még ilyen nyílt, izzó gyűlöletet, mint ami a lány szeméből sugárzott felé.
Nem kérdés, Lisbeth Salander elmebeteg volt, hisz erről szóltak a
zárójelentései is.
– Nem – szólalt meg alig hallható hangon a lány. – Haza tudok menni egyedül.
Bjurman a vállára tette a kezét.
– Bizti?
Lisbeth bólintott. A vállán szorosabb lett a fogás.
– Ne felejtsd el, miben állapodtunk meg! Jövő szombaton várlak. Lisbeth ismét
megadóan bólintott. Aztán Bjurman elengedte.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Március 8., szombat – március 17., hétfő
Lisbeth Salander az egész hetet ágyban töltötte. Fájt az alhasa, vérzett a végbélnyílása, és teli volt a teste
más kevésbé látványos, de lassan gyógyuló sérüléssel. A legutoljára átélt erőszak más volt, mint azelőtt
az irodában; már nem egyszerűen kényszerítésről és megalázásról volt szó, hanem előre eltervezett és
szisztematikusan végrehajtott brutális erőszakról.
Túl későn döbbent rá, mennyire félreismerte Bjurmant.
Nem gondolta volna, hogy a hatalmával előszeretettel visszaélő férfi igazából minden hájjal megkent
szadista. Bjurman egész éjjelre úgy hagyta Lisbethet bilinccsel a csuklóján az ágyvéghez kötözve.
Lisbeth fel volt készülve rá, hogy Bjurman esetleg meg is öli. Egyik alkalommal addig szorított egy
párnát az arcához, míg a lány teljesen elalélt, majdnem elvesztette az eszméletét. Lisbeth nem sírt.
Az erőszaktétel alatt érzett puszta fizikai fájdalom okozta könnyektől eltekintve egyetlen könnyet sem
ejtett. Miután távozott Bjurman lakásából, elsántikált az odenplani taxiállomásig, hazavitette magát, és
felvergődött a lépcsőn a lakásáig. Lezuhanyozott, megmosta vérző altestét. Azután megivott fél liter
vizet, bevett két Rohypnolt, elbotladozott az ágyáig, beledőlt és a fejére húzta a takarót.
Vasárnap ebédidőben ébredt, üres fejjel, sajgó izmokkal és fájó altesttel. Felkelt, ivott két pohár kefirt és
evett egy almát. Azután bevett még két altatót és visszafeküdt.
Kedden bírt először kikecmeregni az ágyból. Elment otthonról, és vett magának egy nagy csomag Billy
Pan pizzát. Amikor hazaért, kettőt berakott közülük a mikrohullámú sütőbe, és megtöltötte a termoszt
kávéval. Az éjszakát keresgéléssel töltötte az interneten, cikkeket és tanulmányokat olvasott a
szadizmus pszichopatológiájáról.
Az egyik cikket különösen érdekesnek találta; egy amerikai nőkből szerveződött munkacsoport írta. A
cikk szerint a szadista emberek számára a legmegfelelőbb áldozat az a nőtípus, aki önként adja magát
oda, mivel azt hiszi, nincs más választása. A szadista önállótlan, függőségben élő emberekre
specializálja magát, és félelmetes érzékkel ismeri fel a neki megfelelő áldozatot.
Bjurman ügyvéd úr őt választotta áldozatának.
Ezen elgondolkozott.
Itt ugyanis nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy általában milyennek látja őt a környezete.
A második megerőszakolása utáni pénteken Lisbeth Salander átsétált a Hornstullnál álló
tetoválószalonba. Előzetesen odatelefonált, hogy időpontot kérjen. Más kuncsaft nem volt az üzletben.
A tulajdonos ismerősként köszöntötte.
Egyszerű kis tetoválást választott, egy vékony folyondárt. A bokájára kérte, megmutatta, hova.
– Ott borzasztó vékony a bőr. Nagyon fog fájni – mondta a tetováló.
– Nem baj – mondta Lisbeth, és már vette is le a nadrágját, aztán feltette a
lábát a székre.
– Rendben, tehát egy folyondár legyen. Elég sok tetoválás van már rajtad. Biztos, hogy szeretnél még
egyet?
– Igen, emlékeztetőül – válaszolta Lisbeth.
Mikael Blomkvist szombaton kettőkor, zárórakor távozott Suzanne Híd presszójából. A napot az
iBookjában levő jegyzetek letisztázásával töltötte. Mielőtt hazament volna, átsétált a Konsumba,
bevásárolt, cigarettát vett. Felfedezett magának egy új fogást, a sült hurkát krumplival és céklával.
Régebben nem volt oda érte, de valamiért a vidéki élethez tökéletesen illett ez az étel.
Este hétkor a konyhaablakban állva elmerengett azon, hogy Cecilia Vanger már rég nem telefonált.
Összefutottak délután a kávézóban, de Cecilia a gondolataiba merült, nem úgy nézett ki, mint aki majd
este áthívja magához. Azután a kis tévékészülékére sandított, amit szinte sosem használt. Végül leült a
konyhai lócára, és nekilátott egy Sue Grafton-kriminek.
Lisbeth Salander előzetes megállapodásuk szerint szombat este kereste fel ismét Bjurmant az odenplani
lakásban. Bjurman szívélyes mosollyal arcán nyitott ajtót, maga volt az udvariasság.
– Hogy vagyunk ma, drága Lisbeth? – köszöntötte. Lisbeth nem válaszolt.
Bjurman átkarolta.
– A múltkor talán egy kicsit nehezebbre sikerült a dolog, igaz? Olyan megszeppentnek tűntél.
Lisbeth alig látható, ferde mosolyra húzta száját, ettől Bjurman rögtön bizonytalanná vált. Teljesen
bolond ez a kiscsaj. Ezt jobb lesz észben tartani. Nem tudta, vajon Lisbeth képes lesz-e valaha
hozzászokni.
– A hálószobába megyünk? – kérdezte Lisbeth Salander. Különben meg talán nem is
olyan nehéz felfogású… Karjával átölelte Lisbeth vállát éppúgy, mint előző alkalommal. Ma óvatosabb
leszek vele. Lépésről lépésre haladunk. A szekreteren már ott volt kikészítve a bilincs. Bjurman ügyvéd
csak akkor vette észre, hogy valami nincs rendben, amikor az ágyhoz értek.
A lány vezette őt oda, nem fordítva történt. Bjurman megállt és elképedve nézett Lisbethre. A lány
mobiltelefonra emlékeztető tárgyat húzott elő a zsebéből.
– Jó éjszakát! – szólalt meg, és az elektromos sokkolót feldugta Bjurman bal
hónaljába, aztán belevezetett hetvenötezer voltot. Amikor a férfi lábai feladták
a szolgálatot, Lisbeth nekifeszült vállával Bjurman testének, és minden erejét
összeszedve az ágyra lökte.
Cecilia Vangernek finoman fejébe szállt az ital. Úgy döntött, nem hívja fel Mikael Blomkvistet.
Viszonyuk átalakult valami őrült hálószobai komédiává, ahol Mikael a legkülönfélébb kerülő utakon és
ürügyekkel igyekezett szinte észrevétlenül belopózni hozzá. Ő pedig úgy viselkedett, mint egy fülig
szerelmes bakfis. Nem volt ura önmagának. Az elmúlt hetekben egyszerűen nem fért a bőrébe.
Az a baj, hogy túlságosan kedvelem Mikaelt, töprengett Cecilia. Ez később még fájni fog… Üldögélt
még egy darabig, miközben azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna Mikael Hedebybe.
Felnyitott egy üveg bort, és lassan elkortyolt két pohárral. Bekapcsolta a híreket, igyekezett
ráhangolódni a nagyvilág eseményeire, de azonnal belefáradt a bölcs kommentárokba, amelyek éppen
azt taglalták, miért kell Bushnak feltétlenül szétbombáznia Irakot. Inkább leült a nappaliba és elővette
Gellert Tamás híres lézeres gyilkosról szóló könyvét. Néhány oldal elolvasása után azonban nem bírta
tovább, és letette a könyvet. Unos-untalan saját apja jutott róla eszébe, az apja fejében élő
kényszerképzetek.
1984-ben töltöttek utoljára hosszabb időt egymás társaságában. Hármasban indultak nyúlvadászatra
Hedestadtól északra: ő, Birger, a bátyja és az apjuk. Birger egy új vadászkutyát iskolázott be éppen –
egy újonnan beszerzett Hamilton kopót. Harald Vanger hetvenöt éves volt. Cecilia minden tőle telhetőt
megtett, hogy elfogadja apja őrültségét, mely gyerekkorát egy rémálommá tette, és egész felnőtt életére
rányomta bélyegét.
A legsérülékenyebb korszakát élte. Három hónappal azelőtt bomlott fel a házassága. Nőbántalmazás
miatt – annyira banálisan hangzott a kifejezés. Az ő esetében egy enyhe, ám folytonos bántalmazásról
volt szó. Pofonokról, erőszakos lökdösésekről, fenyegetőzésekről, illetve arról, hogy időről időre
leteperték a konyhapadlóra. Férje kitörései mindig váratlanul, minden különösebb indok nélkül
érkeztek, és annyira sosem voltak durvák, hogy megsebesítse velük Ceciliát. Sosem ütötte meg az
öklével. Cecilia szinte hozzászokott ehhez a bánásmódhoz.
Így éldegéltek egészen addig a napig, míg Ceciliának egyszerre elege nem lett és vissza nem ütött. Ezzel
aztán teljesen kihozta a férjét a sodrából, aki eszeveszett dühében egy ollót vágott Ceciliának, amely
beleállt a nő lapockájába.
A férj iszonyatosan megrémült. Azonnal kórházba vitte feleségét, és előadott egy bizarr balesetről szóló
történetet, amelyen az ápolószemélyzet minden tagja azonnal átlátott. Cecilia szégyellte magát előttük.
Tizenkét öltéssel varrták össze a sebét. Két napig nem hagyhatta el a kórházat. Amikor a két nap letelt,
Henrik Vanger jött érte, és hazavitte magához. Azóta nem beszélt a férjével.
Harald Vangert a vadászat napja, három hónappal Cecilia és a férje szétköltözése után, egész jó
hangulatban találta, az idős férfi majdhogynem kedves volt – ám egyszer csak minden átmenet nélkül
elkezdett megalázó szitkokat, durva megjegyzéseket tenni Cecilia életvezetésére, nemi életére, és a
lánya fejéhez vágta, hogy egy lotyó, s nem csodálkozik azon, hogy egy férfit sem bír megtartani maga
mellett.
Cecilia bátyja rá se hederített, hogy apjuk minden egyes szava ostorcsapásként csattant a húgán. Apja
vállára tette a kezét, s a maga sajátos módján úgy segített a helyzeten, hogy nevetve odahajolt az
öregemberhez, és azt mondta neki: tudod te jól, milyenek a nők. Aztán vidáman Ceciliára kacsintott, s
javasolta, hogy Harald álljon lesben egy kis dombon.
Cecilia Vanger elnézte apját és bátyját. Egy másodpercre megállt az idő, s hirtelen tudatára ébredt, hogy
egy töltött sörétes puska van a kezében. Behunyta a szemét. Ebben a kimerevedett pillanatban úgy tűnt,
mintha egyetlen dolognak volna értelme az életben, felemelni a fegyvert és meghúzni a ravaszt. Meg
akarta ölni mindkettőjüket. Ehelyett letette a fegyvert a földre, sarkon fordult, és visszagyalogolt az
autóhoz. Hazament, őket meg otthagyta az erdőben. A vadászat napja óta elvétve, muszájból beszélt az
apjával, olyankor is kizárólag semleges terepen, a házába nem volt hajlandó beengedni, és ő sem
látogatta meg soha az öreget annak otthonában.
Tönkretetted az életemet, mondogatta magában Cecilia Vanger. Már gyerekkoromban tönkretetted az
életemet.
Este fél kilenckor felemelte a telefonkagylót, s áthívta Mikael Blomkvistet.
Nils Bjurman ügyvédnek fájdalmai voltak. Nem működtek az izmai. Mintha megbénult volna az egész
teste. Abban nem volt teljesen biztos, hogy a tudatát elvesztette-e korábban, de nem igazán tudta, hol
van, és nem emlékezett arra sem, hogy mi történt vele. Mire lassan sikerült újra ellenőrzése alá vonnia a
testét, felfedezte, hogy mezítelenül fekszik az ágyán a hátán, összebilincselt kézzel és
kínzó pozícióban széthúzott lábakkal. Sajgó égésnyomokat talált a testén ott, ahol az elektródák
hozzáértek.
Lisbeth Salander odahúzta a rattanszéket az ágyhoz, és bakancsos lábát az ágy szélén pihentetve
türelmesen várt. Elszívott egy cigarettát. Bjurman szeretett volna megszólalni, de hamar rájött, hogy a
szája széles szigetelőszalaggal van le ragasztva. Elfordította a fejét. Fiókjainak tartalma szanaszét hevert
a földön.
– Megtaláltam a játékaidat – mondta Salander. Feltartott egy ostort, aztán
tovább kotorászott a padlón a műpéniszeket, lószerszámokat és
gumimaszkokat tartalmazó kupacban.
– Ez meg mire való? – kérdezte, s felmutatott egy anális behatoláshoz használatos durva szerszámot.
– Nem baj, ne erőlködjön, úgysem hallom, mit mond. Ezt próbálta ki rajtam a múlt héten? Elég, ha
bólint a fejével – folytatta Lisbeth, és érdeklődve hajolt közelebb a férfihez.
Nils Bjurman egyszerre érezte, ahogy a rémülettől elönti a hideg verejték. Megrántotta bilincseit.
Átvette az irányítást a kiscsaj. Ez nem lehet igaz. Bjurman tehetetlen volt, Salander föléje hajolt és
bedugta az eszközt a férfi sonkái közé.
– Szóval maga egy szadista – állapította meg a lány. – Olyan, aki szeret
tárgyakat felnyomni más emberek testnyílásaiba, ugye? – Lisbeth
kifejezéstelen arccal bámult a férfira. – Síkosító nélkül, mi?
Bjurman vonított, mint a fába szorult féreg, már amennyire a szájára tapasztott szigetelőszalag engedte,
miközben Lisbeth Salander kíméletlenül szétfeszítette két lábát és a szerszámot rendeltetésének
megfelelően felhelyezte a férfi végbélnyílásába.
– Hagyja már abba a nyavalygást! – mondta neki Lisbeth a férfi hangját
utánozva. – Ha cirkuszol, kénytelen leszek megbüntetni!
Lisbeth felállt és megkerülte az ágyat. A férfi kétségbeesetten követte tekintetével… úristen, mi jön
még! Lisbeth Salander már korábban begurította harminckét hüvelykes képernyőjű tévéjét a nappaliból.
A DVD-lejátszóját lerakta a padlóra. Bjurmanra nézett, még mindig az ostorral a kezében.
– Ide bír rám figyelni százszázalékosan? – kérdezte. – Megszólalnia nem kell, elég, ha bólint. Hallja,
mit mondok?
Az ügyvéd bólintott.
– Rendben – Lisbeth lehajolt, felvette a földről a hátizsákját. – Megismeri ezt a
táskát?
A férfi ismét bólintott.
– Ez volt rajtam a múltkori látogatás alkalmával. Praktikus holmi. A Milton
Securitytől vettem kölcsön – kinyitott egy cipzárt a táska alján. – Ez itt egy
digitális videokamera. Szokta nézni az Insidert a TV3-on? Ez itt pontosan egy olyan batyu,
amit azok a csúnya riporterek használnak, ha fel akarnak venni valamit rejtett kamerával.
Behúzta a cipzárt.
– Gondolom, érdekli, hogy működik az objektív. Nagylátószög, fiberoptikával. A lencse úgy néz ki,
mint valami gomb, a táska vállszíjába van beledolgozva. Talán emlékszik rá, hogy ideállítottam a zsákot
az asztalra, mielőtt maga taperolni kezdett volna. Ügyeltem arra, hogy az objektív az ágy felé nézzen.
Ekkor felemelt egy cédét és bedugta a DVD-lejátszóba. Azután elfordította a rattanszéket, hogy lássa a
képernyőt, és letelepedett. Rágyújtott egy cigarettára, majd megnyomta a távirányító gombját. Bjurman
ügyvéd látta saját magát, amint ajtót nyit Lisbeth Salander-nek.
Az órát sem tanították meg neked? – förmedt a lányra köszönésképpen.
Lisbeth lejátszotta neki az egész filmet. Másfél óráig tartott a vetítés. Az utolsó jelenetben Bjurman
ügyvéd anyaszült meztelenül az ágyfejnek támaszkodva ül, és egy pohárral a kezében a hátrakötött
kezű, összekuporodott Lisbeth Salandert nézegeti.
Lisbeth kikapcsolta a televíziót, s mintegy tíz percen át néma csöndben ült, anélkül, hogy a férfira
pillantott volna. Bjurman moccanni sem mert. Aztán a lány felállt, és kiment a fürdőszobába. Amikor
visszajött, ismét helyet foglalt a rattanszékben. Hangja reszelős volt, mint a csiszolópapíré.
– Múlt héten súlyos hibát követtem el – szólalt meg végül. – Azt hittem, hogy
megint le kell szopnom, s bár ez a maga esetében fölöttébb undorító dolog, ám
még mindig kibírható valamennyire. Azt hittem, ennyire könnyedén
hozzájuthatok a felvételekhez, melyekkel bebizonyíthatom, milyen egy
undorító féreg. De félreismertem. Akkor még nem fogtam fel, hogy maga
ennyire beteg elméjű.
– Szeretnék világosan beszélni magához – folytatta Lisbeth. – Ezen a filmen
bárki végignézheti, amint maga megerőszakol egy huszonnégy éves értelmi
fogyatékos lányt, akit mellesleg a gyámsága alá helyeztek. Ami azt illeti, maga
még csak nem is sejtheti, mennyire értelmi fogyatékosan tudok viselkedni, ha
szükséges. Aki megnézi ezt a filmet, rögtön látja, hogy maga nem pusztán
alávaló gazember, hanem egy veszélyes, őrült szadista. Én most néztem meg a
filmet másodszor és remélhetőleg utoljára. Tanulságos kis mozi, egyetért
velem? Ha megkockáztathatok egy ilyen feltevést, szerintem nem engem
fognak intézetbe zárni. Nincs igazam?
Lisbeth várt. Bjurman nem reagált a kérdésre, de látta, hogy a férfi egész testében remeg. Lisbeth fogta
az ostort, és odasuhintott vele a férfi nemi szervére.
– Igazam van vagy nincs? – ismételte meg a kérdést immár hangosabban.
Bjurman bólintott.
– Jól van. Ebben a részében tehát megegyeztünk.
Közelebb húzta a széket és leült rá úgy, hogy közben lássa a férfi szemét.
– Nos, maga szerint hogyan intézzük el ezt a dolgot? – Bjurman nem tudott
válaszolni. – Van ötlete? – Mivel Bjurman erre sem reagált, Lisbeth kinyújtotta a
kezét, megragadta a férfi herezacskóját és elkezdte húzni. A férfi arca eltorzult
a fájdalomtól. – Van ötlete? –kérdezte megint a lány. Bjurman a fejét rázta.
– Nem is baj. Ugyanis baromira feldühítene, ha különféle ötletekkel állna elő.
Lisbeth hátradőlt a székén és újra rágyújtott.
– Elmondom, mi lesz a dolgok menete. Jövő héten, amint sikerül kivajúdnia azt
a túltrágyázott gumituskót a seggéből, elintézi a bankomnál, hogy ezentúl
nekem – és csakis nekem – lehessen hozzáférésem a folyószámlámhoz. Érti, amit mondtam?
Bjurman ügyvéd bólintott.
– Milyen okos maga. Ezenkívül többé soha nem hívhat fel. A jövőben csak akkor találkozhatunk, ha én
azt akarom. Úgy is fogalmazhatnék, hogy láthatási tilalom alá kerül.
Bjurman többször bólintott, és egyszerre fellélegzett. Legalább nem akar megölni.
– Ha bármikor arra vetemedne, hogy kapcsolatba lép velem, abban az esetben
Stockholm összes újságszerkesztősége azonnal megkapja ennek a cédének a
másolatát. Világos?
Bjurman ismét hevesen bólogatott Meg kell szereznem valahogy a filmet.
– Évente egyszer beadja a rólam szóló jelentését a gyámhivatalnak. Ebben
mindig megírja, hogy kiegyensúlyozott, normális életet élek, stabil
munkahelyem van, tudok gondoskodni magamról, s hogy nem talál semmi
deviánsat a viselkedésemben. Rendben?
A férfi bólintott.
– Minden hónapban hamis jegyzökönyvet kell vezetnie a találkozásainkról.
Ezekben részletesen beszámol majd a pozitív hozzáállásomról, valamint arról,
mennyire jól alakulnak a dolgaim. Egy másolatot mindig küldjön el nekem is.
Érthető? – Bjurman ismét bólintott, Lisbeth szórakozottan vette tudomásul a
férfi homlokán gyöngyöző verítékcseppeket.
– Néhány év múlva, legyen kettő, benyújtja a papírokat a bíróságnál, hogy
megindulhasson az eljárás, és kivonhassanak a gyámság alól az addig megírt
hamis jelentések alapján. Kerítsen elő egy elmeorvost, aki megesküszik a
bíróság előtt, hogy normális vagyok. Ne spóroljon az energiájával. Mindent meg
kell tennie annak érdekében, hogy érettnek nyilvánítsanak az önálló életre. –
Bjurman erre is csak bólintott.
– Tudja, miért vagyok benne biztos, hogy bármit hajlandó lesz megtenni az érdekemben? Állati jó okom
van rá! Vegye komolyan! Ha nem sikerül elintéznie az ügyemet, nyilvánosságra hozom a filmet.
Bjurman Lisbeth minden szavára odafigyelt. Hirtelen gyűlölettől izzott fel a tekintete. Most már tudta,
mekkora hibát követ el azzal Lisbeth, hogy életben hagyja. Megetetem még ezt veled, te rohadt kis
picsa! Előbb-utóbb megkapod a magadét. Eltaposlak, meglátod. De továbbra is buzgón bólogatott a
lány minden kérdésre.
– Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha kapcsolatba akar lépni velem – tette
hozzá Lisbeth, s mutatóujját keresztbe elhúzta nyaka előtt. – Akkor aztán
búcsút inthet a lakásának, a címének és a millióinak azon a bizonyos külföldi
számlán.
Bjurmannak tágra nyílt a szeme a milliók hallatán. Hogy a fenébe tudhatott róla…
Lisbeth csak mosolygott, és mélyet szívott a cigarettából, aztán elnyomta – vagyis leejtette a
padlószőnyegre és a cipője sarkával rátaposott.
– Szeretném megkapni a tartalék kulcsait, mind ide, mind az irodába. Bjurman
a szemöldökét ráncolta. Lisbeth előrehajolt és üdvözült mosollyal a
következőket mondta:
– Mostantól kezdve ellenőrzésem alá vonom az életét. Amikor a legkevésbé
számít majd rá, és lehet, hogy fekszik és alszik az ágyában, én egyszerre itt
termek ezzel a cuccal a kezemben… – feltartotta a sokkolót. – Figyelni fogom.
Ha még egyszer rajtakapom egy lánnyal – nem érdekel, hogy önszántából vagy
kényszerből csatlakozott-e magához –, ha még egyszer egy nő társaságában
találom… – Lisbeth Salander újra elhúzta ujjait a nyaka előtt.
– Ha pedig meghalnék, vagy balesetet szenvednék, elgázolna egy autó vagy valami egyéb beütne… a
cédémásolatokat rögtön elküldik a szerkesztőségeknek egy részletes elbeszélés társaságában, amelyben
arról értekezem, milyen az élet a maga gyámkodása alatt.
– Még valami – folytatta Lisbeth, és közelebb hajolt Bjurmanhoz, csak néhány
centi választotta el az arcukat egymástól. – Ha még egyszer hozzámér,
megölöm. Megteszem, higgye el!
Bjurman ügyvédnek egyszerre nem volt nehéz elhinnie. A blöffölésnek nyoma sem volt a lány
szemében.
– Ne feledje, nem vagyok normális! Bjurman bólintott.
Lisbeth elgondolkozva nézett rá.
– És nem hinném, hogy mi ketten valaha is jó barátok lehetünk – szólalt meg
aztán komoly hangon. – Ebben a pillanatban, ahogy itt fekszik előttem,
gondolatban nyilván gratulál magának, amiért annyira idióta vagyok, hogy
életben hagyom. Úgy érzi, még mindig maga irányíthatja a dolgokat, annak
ellenére, hogy most a foglyom, mivel azt hiszi, ha nem ölöm meg, nem tehetek
mást, szabadon
kell engedjem. Reményei szerint csak kis idő kérdése, és újra átveheti a hatalmat fölöttem. Ugye, így
van?
Bjurman megrázta a fejét, közben nagyon rossz sejtései támadtak.
– Megajándékozom valamivel, hogy mindig emlékezzen az egyezségünkre.
Elvigyorodott, majd fellépett az ágyra, s letérdelt az ügyvéd két lába közé. Bjurman nem tudta, mit
akart, de elöntötte a rémület. Aztán meglátta a lány kezében a tűt.
Felvetette a fejét, igyekezett kitekerni magát, megszabadulni a fogságból, erre a lány kénytelen volt
figyelmeztetésképpen egyik térdét a lágyékához szorítani.
– Maradjon nyugton! Életemben először használom ezt a felszerelést.
Ezt követően két órán keresztül elmélyülten dolgozott. Mire elkészült, a férfi abbahagyta a nyöszörgést.
Leginkább az apátiára hasonlító állapotba került.
Lisbeth lemászott az ágyról, s félrebiccentett fejjel, kritikusan vette szemügyre alkotását. Nem volt
kifejezett művészi tehetség. A betűk ide-oda görbültek, az egész ábra kissé impresszionistán festett.
Piros és kék színt használt. A férfi hasát befedő ötsoros, nagybetűs üzenet a mellbimbóitól leért egészen
a nemi szervéig: SZADISTA DISZNÓ VAGYOK, ALÁVALÓ FÉREG ÉS ERŐSZAKTEVŐ.
Lisbeth összeszedte a festékpatronokat, a tűket, és elrakta a hátizsákjába. Azután kiment a fürdőszobába
kezet mosni. Ahogy visszament a hálószobába, felfigyelt rá, hogy máris mennyivel jobban érzi magát.
– Jó éjszakát! – mondta.
Kinyitotta az egyik bilincset, és a kulcsot a férfi hasára tette, mielőtt elment. A filmet és a férfi
kulcscsomóját magával vitte.
Éjfél után nem sokkal, miközben közösen elszívtak egy cigarettát, Mikael azzal fordult Ceciliához, hogy
egy darabig nem találkozhatnak. Cecilia elképedve fordult felé.
– És miért nem?…
Mikael nem nézett rá, úgy válaszolt.
– Hétfőn megkezdem a három hónapos börtönbüntetésem letöltését.
Ennél több magyarázatra nem volt szükség. Cecilia hosszú időre elnémult. Hirtelen sírhatnékja támadt.
Dragan Armanskij már-már a kétségbeesés szélére került, amikor végre hétfő délután Lisbeth
bekopogtatott az ajtaján. Azóta nem látta a lányt, hogy január elején lemondta nála a Wennerström-ügy
kivizsgálását. Ha telefonálni próbált, Lisbeth vagy nem vette fel, vagy rögtön letette azzal a kifogással,
hogy nagyon elfoglalt.
– Van valami nekem való munka? – kérdezte Lisbeth, átugorva a felesleges udvariassági formulákat.
– Szervusz. Örülök, hogy látlak. Már azt hittem, meghaltál, vagy mi…
– Muszáj volt utánajárnom egy-két dolognak.
– Elég gyakori, hogy utána kell járnod egy-két dolognak.
– Ez most nagyon sürgős volt. De itt vagyok. Van munka?
Armanskij megrázta a fejét.
– Sorry. Ebben a pillanatban semmivel nem szolgálhatok. Lisbeth hosszasan nézte Armanskijt, le nem
vette róla a szemét.
Armanskij folytatta:
– Lisbeth, tudod, mennyire kedvellek, azt is tudod, hogy örömmel adok neked
munkát. De két hónapra teljesen eltűntél, én meg tele voltam mindenféle
vállalásokkal. Megbízhatatlan vagy. Ki kellett adjam a feladatokat másoknak,
hogy fedezzelek. Most viszont éppen nincsen semmi sem.
– Felhangosítanád?
– Micsoda?
– A rádiót.
…a Millennium folyóirat. Az értesülést, miszerint Henrik Vanger ezentúl a lap
résztulajdonosa és vezetőségi tagként működik a továbbiakban, egy napon
hozták nyilvánosságra azzal a hírrel, hogy a Millennium volt felelős kiadója,
Mikael Blomkvist megkezdi három hónapos börtönbüntetésének letöltését. Mint
ismeretes, a büntetést az ismert üzletember, Hans-Erik Wennertsröm
megrágalmazása ügyében folytatott bírósági eljárás lezárásaként szabták ki az
alperesre, Mikael Blomkvist újságíróra. A Millennium főszerkesztője, Erika
Berger a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a büntetés letöltését követően
Mikael Blomkvist visszatér felelős kiadói posztjára.
Mi az ördög! – motyogta magában Lisbeth olyan halkan, hogy Armanskij csak azt látta, hogy a szája
mozog. A lány ezután felpattant a székéről, és megindult az ajtó felé.
– Várj! Hova mész?
– Haza. Még ezt-azt szeretnék megvizsgálni. Hívj fel, kérlek, ha van új
megbízásod a számomra!
A hírnek, hogy a Millennium erősítést kapott Henrik Vanger személyében, sokkal nagyobb volt a
jelentősége, mint azt Lisbeth gondolta. Az Aftonbladet online változata azonnal közzé tett egy
összefoglalót Henrik Vanger pályájáról, amelyben megállapította, hogy az öreg iparmágnás több mint
húsz éve lépett utoljára a nyilvánosság elé. Hogy a Millennium résztulajdonosa lett, hogy váratlan
feltűnése épp a sajtó területén történt, az egyszerűen hihetetlennek tűnt. A bejelentés a Rapport
televíziós hírműsor fél nyolcas adásának hírei között mindjárt az előkelő harmadik helyre került, és
teljes három percet kapott a műsoridőből. Erika Bergert a Millennium szerkesztőségének
tárgyalóasztalánál kapták mikrofon végre, s mi sem természetesebb, a Wennerström-ügy egy csapásra
ismét a figyelem középpontjába került.
– …súlyos hibát követtünk el, melynek eredményeként a lapot elítélték. Természetesen borzasztóan
sajnáljuk, hogy így történt… Reméljük, lesz még rá mód és alkalom, hogy valóban alaposan
utánajárjunk ennek a történetnek.
– Mit ért pontosan utánajárás alatt? – tette fel a kérdést a riporter.
– Arra gondolok, hogy apránként közreadjuk majd a saját változatunkat, már ami ezt a történetet illeti,
erre ugyanis eddig még nem kerülhetett sor.
– De hát ezt a bírósági tárgyaláson is megtehették volna.
– Mi ezzel szemben úgy döntöttük, nem tesszük. Az oknyomozó újságírói munkát azonban a jövőben is
folytatni fogjuk.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy a továbbiakban is kitartanak a közönség által megismert történet
igazsága mellett? Hisz emiatt ítélték el önöket!
– Ehhez jelenleg nincs hozzáfűznivalóm.
– Ön a bírósági ítélet meghozatalát követően elbocsátotta Mikael Blomkvistet az állásából.
– Ez nem így történt. Kérem, olvassa el a sajtóközleményünket! Mikael Blomkvistnek pihenésre volt
szüksége. Még az idén visszalép felelős kiadói posztjára.
Ezután a kamera körbesiklott az iroda helyiségein, miközben a riporter sebtében odalökte a nézőknek a
pimasz hangvételű Millennium viharos éveiről fellelt háttér-információkat. Mikael Blomkvistet nem
sikerült utolérniük. Mikael ugyanis rács
mögött ült a Rullåkeri Fogházban, valahol Jämtlandban, Östersundtól néhány kilométerre az erdő
közepén, egy kis tó mellett.
Lisbeth a képernyő szélén, a szerkesztőség egyik ajtónyílásában egy pillanatra elsuhanni látta az
Armanskij irodájában megismert Dirch Frode alakját. A lány összehúzta szemöldökét, s elgondolkozva
ajkába harapott.
Egyébként eseménytelen hétfő volt, így aztán Henrik Vanger mintegy négy percet kapott a kilenc órai
adásban. A hedestadi televízió stúdiójában készítettek vele interjút. Mint a riporter bevezetőjében
elmondta, két évtizedes hallgatás után a gazdasági élet legendás figurája, Henrik Vanger újra kilépett a
reflektorfénybe. A riportban fekete-fehér tévés filmkockákból összeállított beszámolót láthattak a nézők
Henrik Vanger életéről, többek között az 1960-as évek gyáravatásairól, amelyeken Tage Erlander, az
akkori miniszterelnök is részt vett. A kamera ezt követően a stúdió kanapéjára fókuszált és az ott helyet
foglaló Henrik Vangerre. Nyugodt testtartással ült a támlának dőlve, keresztbe tett lábakkal. Sárga inget,
keskeny zöld nyakkendőt és barna színű, lezser zakót viselt. Sovány, vén madárijesztő benyomását
keltette, ám hangja szilárd volt, tisztán csengett. Fesztelenül, határozottan beszélt. A riporter első
kérdésében azt tudakolta, mi vette rá Henrik Vangert, hogy a Millennium résztulajdonosa legyen.
– A Millennium kiváló újság, évek óta érdeklődéssel olvasom. Felfigyeltem rá, hogy manapság
folyamatos támadások érik. Nagy hatalmú ellenségei hirdetési bojkottot szerveztek ellene azzal a céllal,
hogy elsüllyesszék a lapot.
A riportert láthatóan felkészületlenül érte a válasz, de pillanatok alatt sikerült felmérnie, hogy a különös
történet váratlan lehetőségeket kínál.
– Kik állnak a bojkott mögött?
– Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeket a Millennium nemsokára alaposan kivizsgál. De hadd
ragadjam meg az alkalmat, hogy kijelentsem: a Millennium nem hagyja magát egykönnyen tönkretenni.
– Ennek megakadályozása érdekében vállalt résztulajdonosságot az újságnál?
– Roppantmód elkeserítőnek tartanám a szólásszabadságra nézve, ha önös érdekektől vezérelt, nagy
hatalommal bíró erőknek módjában állna elnémítani a számukra nemkívánatos médiahangokat.
Henrik Vanger úgy beszélt, mintha egész életében a szólásszabadság élharcosa lett volna. Mikael
Blomkvist hangosan felröhögött a Rullåkeri Fogház tévészobájában töltött első estén. Rabtársai
nyugtalan pillantásokat vetettek rá.
Később, amikor már szűk hotelszobára emlékeztető cellájában feküdt az ágyon, egy szék és egy falra
szerelt polc társaságában, elismerte, hogy Henriknek és Erikának tökéletesen igaza volt, így volt a
legokosabb közzétenni a hírt. Anélkül, hogy bárkivel beszélhetett volna róla, tudta, hogy egy kicsit
máris megváltozott a Millennium közmegítélése.
Henrik Vanger fellépése egy Hans-Erik Wennerströmnek szóló hadüzenet volt, nem kétséges. Könnyen
értelmezhető tartalmát a következőképpen lehetett összefoglalni: ezek után már nem egy mindössze hat
alkalmazottból álló lappal folytatsz egyenlőtlen harcot, Hans-Erik Wennerström, nem egy kis
szerkesztőséggel, amelynek éves költségvetése megfelel a Wennerstroem Group egyetlen, ebéddel
egybekötött rendezvényének kiadásaival! Mostantól fogva a Vanger-vállalatokkal kerültél szembe, s bár
a konszern mára csak árnyéka régi önmagának, mégis komoly kihívást jelent, még neked is!
Wennerström választhatott: vagy kihátrál a konfliktusból, vagy belevág a kemény feladatba, és
szétmorzsolja a Vanger-vállalatokat is.
Henrik Vanger televízióban tett kijelentésével nyilvánvalóvá vált, hogy kész harcba szállni. Lehet, hogy
végül elbukik Wennerströmmel szemben, de az biztos, hogy sokba fog kerülni az ellenségének.
Erika nagy körültekintéssel válogatta meg szavait. Valójában semmit nem árult el, de állításával, mely
szerint az újság eddig még nem adta közre saját változatát, azt a benyomást keltette, mintha tényleg
volna mit közreadni. Annak ellenére, hogy Mikaelt perbe fogták, elítélték, ráadásul most még fogságban
is van, Erika kiállt az emberek elé, és közölte velük, hogy Mikael Blomkvist valójában ártatlan, s hogy
az igazság nem az, aminek látszik. Tette mindezt anélkül, hogy az ártatlan szót kiejtette volna a száján.
Ám épp ettől lett Mikael ártatlansága sokkal kézzelfoghatóbb. Az a legnagyobb természetességgel
elhangzott kijelentés, hogy Mikaelt visszahelyezik felelős kiadói pozíciójába, megmutatta, hogy a
Millenniumnak nincs miért szégyenkeznie. A nagyközönség előtti hitelesség visszaszerzése nem is
ígérkezett kemény falatnak, hiszen az összeesküvés-elméleteket általában kedvelik az emberek, s ha egy
pénzzel kitömött üzletember és egy szókimondó, jóképű újságíró között kellett választani, hát nem volt
nehéz megjósolni, kivel rokonszenveznek inkább az emberek. Várható volt azonban, hogy a média nem
lesz ilyen könnyen vevő a történetre, ám Erikának már így is sikerült leszerelnie néhány kritikus
kollégát.
A nap eseményeinek szereplői közül senki nem változtatta meg gyökeresen az alaphelyzetet, de sikerült
időt nyerniük, valamint egy csöppet elmozdítaniuk a beállt erőviszonyokat. Mikael elképzelése szerint
Wennerströmnek nem lehetett túl kellemes az estéje, ő aztán nem tudhatta, mennyi – egészen pontosan,
milyen kevés – információnak volt birtokában a Millennium, s ahhoz, hogy megtegye a következő
lépést, először mindenféleképpen ezt kellett kinyomoznia.
Erika mogorva arccal kapcsolta ki a tévét és a videót, miután végignézte a saját, majd Henrik Vanger
szereplését. Az órájára nézett. Háromnegyed három volt, éjszaka. Fel akarta hívni Mikaelt, de aztán
elfojtotta magában a késztetést. A férfi rács mögött ült, elég valószerűtlennek tűnt, hogy vele van a
mobiltelefonja. A férje már akkor aludt, amikor Erika hazaért saltsjöbadeni villájukba. Erika felállt és a
bárszekrényhez ment, kitöltött magának egy jókora adag Aberlour-t – évente egyszer ha ivott alkoholt –,
letelepedett az ablak elé, kinézett a Saltsjö-tóra és a Skurusundet szoros bejáratánál álló villogó
világítótoronyra.
A Henrik Vangerrel való tárgyalás után heves szóváltásba keveredett Mikaellel. Az évek során volt elég
vitájuk szövegekről és tördelésről, a források hitelességéről és ezer más dologról, ami egy újság
működtetésénél elkerülhetetlen. A Henrik Vanger vendégházában zajló veszekedés azonban alapelveket
érintett, s Erika tudta, hogy ingoványos talajon jár.
– …mert szerinted mit tegyek? – kérdezte Mikael. – Henrik Vanger megbízott,
hogy írjam meg az önéletrajzát. Eddig legalább nem kellett meghajolnom,
rögtön faképnél hagyhattam, amint megpróbált rávenni, hogy pártoskodjam, s
írjak meg valamit, ami nem volt teljesen igaz. Most a lapunk egyik
résztulajdonosa – ráadásul az egyetlen olyan személy, akinek módjában áll
megmenteni a lapot. Váratlanul immár egyszerre két lovat ülök meg, olyan
helyzetben, amit a szakma etikai bizottsága nem hiszem, hogy értékelne.
– Van ennél jobb ötleted? – tette fel a kérdést válaszul Erika. –Mert ha igen,
nem ártana, ha kinyögnéd már végre, de ha lehet, még mielőtt letisztáztuk és
aláírtuk a szerződést.
– Ricky, nem látod?! Vanger a Wennerström elleni magán-bosszúhadjáratában
akar felhasználni minket.
– Na és? Vagyunk azért még néhányan, akik magán-bosszúhadjáratot
indítottunk Wennerström ellen.
Mikael elfordult Erikától, és idegesen cigarettára gyújtott. A csetepaté még hosszú ideig folytatódott,
míg végül Erika fogta magát, bevonult a hálókamrába, levetkőzött és bebújt az ágyba. Úgy tett, mintha
aludna, mikor úgy két órával később Mikael bekúszott mellé…
A Dagens Nyheter egyik tudósítója szintén megkérdezte tőle:
– Hogy tudja ezek után elhitetni magáról, hogy független marad?
– Ezt hogy érti?
A riporter felvonta szemöldökét. Szerinte elég érthetően tette fel a kérdést, de azért igyekezett világossá
tenni, miről tudakozódik.
– A Millennium többek között cégek vizsgálatával foglalkozik. Hogy lesz képes
ezek után hiteles maradni, ha mondjuk éppen a Vanger-vállalatokat veszi
górcső alá?
– Azt akarja ezzel állítani, hogy egy ismert, gazdaságilag erős támogató színre
lépése csökkenti a lap hitelességét?
– Igen, elég nyilvánvaló, hogy ezek után a Vanger-vállalatokról készülő
beszámolóik nem tekinthetők hitelesnek.
– Vajon ez egy olyan szabály, amelyik csak a Millenniumra érvényes?
– Pardon…?
– Vegyük például magát és a napilapját, amely teljes mértékben komoly
gazdasági érdekeltségek tulajdonában van. A fentiek szerint tehát a Bonniers-
konszern által kiadott egyik lap sem hiteles. Az Aftonbladet egy norvég
nagyvállalaté, és ez a nagyvállalat mellesleg nehézsúlyú játékos a
számítástechnika és a kommunikációs technológia területén – eszerint az
Aftonbladet elektronikai iparágról készített anyagai nem lennének hitelesek? A
Metrót például a Stenbecks-konszern jegyzi. Azt akarja mondani, hogy azok közül a svéd lapok közül,
amelyek mögött ilyen komoly érdekeltségek állnak, egyik sem lehet hiteles?
– Nem, természetesen nem erre gondoltam.
– Akkor mért célzott arra, hogy a Millennium hitelessége csökkenhet a komoly
financiális támogatottság miatt?
A riporter feltette a kezét.
– Rendben. Visszavonjam a kérdést?
– Ne, ne tegye. Szeretném, ha megjelentetné, amit mondtam, szóról szóra. És
azt is hozzáírhatja, hogy amennyiben a DN ígéretet tesz rá, hogy egy kicsit
jobban odafigyel a Vanger-vállalatokra, akkor mi is megígérhetjük, hogy jobban
odafigyelünk ezentúl a Bonniersre.
Ez azonban már etikai kérdés volt.
Mikael akkor is Henrik Vangernek dolgozott, akinek helyzetéből adódóan lett volna rá lehetősége, hogy
egy tollvonással elsüllyessze a Millenniumot. Mi történne vajon abban az esetben, ha Mikael és Henrik
Vanger esetleg komolyan összekülönböznének valamin?
És ami a legfontosabb: vajon neki, Erikának mennyit ér a saját hitelessége, honnantól válik az ember
független főszerkesztőből korrumpált főszerkesztővé? Nem töltötték el túlságosan nagy boldogsággal
sem a kérdések, sem a válaszok.
Lisbeth Salander lekapcsolódott az internetről, és becsukta Power-Bookját. Nem volt munkája, éhes
volt. Az előbbi nem izgatta különösebben, amióta ismét maga rendelkezhetett a számlája felett, és
Bjurman ügyvéd státusza a mindennapok alig zavaró kellemetlenségévé szelídült. Éhségtől hajtva
kiment a konyhába és bekapcsolta a kávéfőzőt. Készített magának három nagy szendvicset, sajtot,
kaviárt tett rájuk és egy szétfőtt tojást. Hosszú órák óta nem evett már. A nappaliban, a
kanapén ülve fogyasztotta el az éjszakai szendvicseket, s közben feldolgozta magában a beérkezett
információkat.
Azzal kezdődött, hogy a hedestadi illetőségű Dirch Frode megbízta, készítsen egy személyi átvilágítást
Mikael Blomkvistről, akit Hans-Erik Wennerström üzletember megrágalmazásáért börtönbüntetésre
ítéltek. Néhány hónapra rá Henrik Vanger, szintén Hedestad-ból, egyszer csak a Millennium vezetőségi
tagja lesz, és azt állítja, mégpedig egy napon Mikael Blomkvist börtönbe vonulásával, hogy a lap
tönkretételét célzó összeesküvés zajlik. A legelképesztőbb azonban mind között az egy-két éve
megjelent, Hans Erik Wennerström-ről szóló háttércikk – Üres kézzel –, amelyre a Finansmagasinet
Monopol online kiadásában bukkant rá. Ebben az írásban az olvasható, hogy Wennerström nem máshol,
mint a Vanger-vállalatoknál alapozta meg üzleti diadalmenetét az 1960-as években.
Nem kellett lángésznek lenni hozzá, hogy rájöjjön az ember: az események között valami összefüggés
van. Valahol elástak itt egy kutyát, Lisbeth Salander pedig kedvét lelte az elásott kutyák kiásásában.
Meg aztán… éppen nem is volt egyéb dolga.
HARMADIK RÉSZ
FÚZIÓK
Május 16. – július 3.
Svédországban a nők tizenhárom százaléka
életében legalább egyszer már volt saját szexuális
kapcsolatain kívüli súlyos nemi erőszak áldozata.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Május 16., péntek – május 31., szombat
Mikael Blomkvistet május 16-án, pénteken helyezték szabadlábra, két hónappal azután, hogy
bebörtönözték a Rullåkeri Fogházban. Bebörtönzése napján büntetése lerövidítéséért folyamodott, bár
nem sok reményt fűzött hozzá. Idő előtti szabadon bocsátásának tényleges okait nem tudta meg, de
gyanította, hogy összefüggésben lehettek azzal, hogy a hétvégi kimenők idején soha nem hagyta el az
intézményt. Az az állapot, hogy a harmincegy főből álló őrszemélyzet gondjára bízott bebörtönzöttek
létszáma mindössze negyvenkét főre rúgott, szintén közrejátszhatott a dolgok alakulásában. Azt
mindenesetre tudni lehetett, hogy a fogház igazgatója, egy negyvenéves lengyel emigráns, bizonyos
Peter Sarowsky is – ő és Mikael jól megértették egymást – támogatta Mikael büntetésének enyhítését.
A rullåkeri hetek nyugalomban teltek, szinte kellemesen. A fogház, ahogy Sarowsky hívta, mindenféle
bajkeverők és ittas vezetők fegyintézeteként működött, igazán komoly törvényszegésben vétkesek nem
lakták. A napi rutin egy üdülőére emlékeztetett. Mikael negyvenegy fogolytársa, akiknek nagyjából a
fele második generációs bevándorló volt, ritka madárként tekintett Mikaelre. Az is volt ebben a
gyülekezetben, hiszen ő volt az egyetlen fogoly, akiről szó volt a televízióban, s bűnözőnek senki nem
tartotta.
A fogház igazgatója sem. A legelső nap mindjárt berendelte magához Mikaelt egy beszélgetésre, ahol
terápiás kezelést, valamint az önkormányzat által biztosított felnőttképzésben, illetve más
tanfolyamokon való részvételi lehetőséget ajánlott neki, ezenkívül felhívta figyelmét az intézetben
ugyancsak igénybe vehető munkavállalási tanácsadásra. Mikael azt válaszolta, hogy az igazat megvallva
saját esetében nem érzi különösebb szükségét társadalmi beilleszkedése megkönnyítésének, a
tanulmányait évtizedekkel korábban befejezte már, és munkája is van. Viszont engedélyt kért rá, hogy a
cellájában magánál tarthassa iBook hordozható számítógépét és folytathassa a munkát a könyvön,
melynek elkészítésével megbízták. Kérése minden további nélkül meghallgatásra talált, sőt Sarowsky
Mikael rendelkezésére bocsátott egy kulcsra zárható szekrényt, ami lehetővé tette, hogy Mikael elzárja a
számítógépet, amikor nincs a cellában, és így elejét vegyék egy esetleges rongálásnak vagy lopásnak.
Nem mintha bármelyik rabtárstól számítani lehetett volna ilyesmire – ellenkezőleg, inkább óvták
Mikaelt, minthogy kárára lettek volna.
Ily módon tehát Mikael két, viszonylag kellemes hónapot töltött el börtönében, s ezalatt naponta
körülbelül hat órát dolgozott a Vanger család krónikáján. Munkáját mindössze a kötelező takarítás és a
rekreációs foglalkozások szakították időnként félbe. Mikaelnek és két fogolytársának – közülük az
egyik Skövdéből érkezett, de a gyökerei Chiléig vezettek – a tornaterem kitakarítása volt a feladata
mindennap. A rekreáció tévénézésből, kártyajátékból és erősítő konditornából állt. Mikael így fedezte
fel, hogy egészen tisztességesen pókerezik, de még így is elvesztett néhány félkoronást naponta. A
fogház rendtartása engedélyezte a pénzben játékot, amennyiben a kasszában található összeg nem
haladta meg az öt koronát.
A szabadon bocsátásáról egy nappal korábban értesült. Sarowsky magához hívta az irodájába, és
megkínálta egy pohár pálinkával. Az este hátralevő részét Mikael pakolászással töltötte.
Miután kiengedték, Mikael egyenesen a hedebyi házikójába tért vissza. Ahogy felfelé baktatott a hídon,
nyávogást hallott. A vörösesbarna macska csatlakozott hozzá útközben, és köszöntésképpen a lábához
dörgölőzött.
– Jól van, gyere be! – mondta neki Mikael. – De tejet venni nem volt még időm.
Kipakolt a bőröndjéből. Olyan érzése támadt, mintha vakációzásból tért volna vissza, szinte hiányzott
neki Sarowsky és a rabok társasága. Akármilyen bolondságnak hangzott is, jól érezte magát a
Rullåkerben. A szabadlábra helyezése oly hirtelen történt, hogy nem is értesített róla senkit.
Este volt, valamivel hat óra után. Felgyalogolt a Konsumba, és vett néhány alapvető élelmiszert zárás
előtt. Amikor hazaért, bekapcsolta a mobiltelefonját. Erikát hívta, akiről hamar kiderült, hogy
átmenetileg nem elérhető. Üzenetet hagyott neki, hogy majd másnap beszéljenek, ha lehet.
Ezt követően felsétált munkaadójához. Henrik Vanger háza földszintjén tartózkodott, s nagyot nézett,
amikor meglátta Mikaelt.
– Megszöktél? – hangzott Henrik Vanger első szava.
– Hamarabb kiengedtek.
– Micsoda meglepetés!
– Nekem is az volt. Tegnap este hozták a tudomásomra. Néhány percig csak nézték egymást, aztán
Mikael legnagyobb ámulatára az öreg magához vonta, és boldogan megölelte.
– Éppen evéshez készülődtem. Gyere velem.
Anna húsos palacsintát szolgált fel vörös áfonyalekvárral. Vacsora után ülve maradtak az
ebédlőasztalnál, és még két órán keresztül diskuráltak. Mikael beszámolt arról, hogy meddig jutott a
családregényben, s hogy hol szorul kiegészítésre a történet. Harriet Vangerről nem ejtettek szót, annál
többet beszélgettek a Millenniumról.
– Három vezetőségi ülésünk volt eddig. Berger kisasszony és a partneretek,
Christer Maim voltak olyan kedvesek, hogy az ülések helyszínéül a kedvemért
kétszer Hedebyt választották, a harmadik alkalommal Dirch képviselt
Stockholmban. Ha csak pár évvel fiatalabb lennék, könnyebb volna a
helyzetem, de az az igazság, hogy ma már nagyon kifáraszt egy ilyen hosszú
utazás. Nyáron azért majd megpróbálok egyszer elmenni Stockholmba.
– Nem hiszem, hogy problémát jelentene nekik, ha itt tartjuk az értekezleteket
– felelte Mikael. – És milyen érzés a lap résztulajdonosának lenni?
Henrik Vanger ajkán félmosoly jelent meg.
– Évek óta nem volt már ilyen jó dologban részem. Megvizsgáltam az újság
anyagi helyzetét. Nem is áll olyan rosszul. Nem kell annyi pénzt betennem,
mint hittem – a bevételek és a kiadások közötti rés szemmel láthatóan
csökken.
– A héten beszéltem Erikával. Elmondta, hogy kezd gyarapodni a hirdetések száma.
Henrik Vanger bólintott.
– Ez változni fog majd, de időbe telik. Azzal kezdtük, hogy a Vanger-konszern
vállalatai felvásároltak jó néhány oldalt a hirdetéseik számára. És ketten azóta
– egy mobiltelefoncég és egy utazási iroda – a régiek közül is visszatértek.
Henrik elvigyorodott.
– Egy kevés személyes meggyőző erőtől segítve nyomulunk előre Wennerström régi ellenségeinél is. És
nekem elhiheted, hosszú lista, áll a rendelkezésünkre.
– Hallott valamit azóta Wennerström-ről?
– Hát nem sokat. Mi ugyebár kiszivárogtattuk a hírt, hogy Wennerström bojkottra készül a Millennium
ellen. Ennek fényében kezd kialakulni róla egy kicsinyes ember képe. A Dagens Nyheter egyik
újságírója állítólag szeretett volna interjút készíteni vele, ám Wennerström gorombán visszautasította.
– Maga élvezetét leli ebben.
– Az élvezet nem a legjobb szó rá. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem ezt a lépést.
– Milyen titkos ellentét feszül maga és Wennerström között?
– Hiába próbálkozol. Várd ki az év végét!
A levegőben érezni lehetett a tavaszt. Amikor Mikael elbúcsúzott Henriktől, kilenc óra felé járt az idő,
sötétedett. Mikael egy darabig nem volt biztos a dolgában, aztán mégis elindult, s néhány perc múlva
bekopogtatott Cecilia Vanger ajtaján.
Valójában nem tudta, mire számítson. Cecilia Vangernek tágra nyílt a szeme a csodálkozástól, s rögtön
látszott rajta, hogy kissé kényelmetlenül érinti a látogatás, de beengedte Mikaelt a házba. Megálltak az
előszobában, egyikük sem tudta, mit tegyen. Ceciliának is az volt az első kérdése, hogy vajon
megszökött-e a fogházból, mire Mikael elmagyarázta, mi történt.
– Csak be akartam köszönni. Zavarok?
Cecilia kerülte a tekintetét. Mikael azonnal észrevette, hogy a nő nem örül túlzottan a látogatásának.
– Nem, nem… dehogy. Gyere csak be. Kérsz kávét?
– Igen, köszönöm.
Követte Ceciliát a konyhába. A nő háttal állt neki, miközben megtöltötte a kávéfőzőt vízzel. Mikael
odament hozzá, kezét a vállára tette. Cecilia egész testében megdermedt az érintésre.
– Cecilia, nem úgy nézel ki, mint aki tényleg meg akar vendégelni kávéval.
– Arra számítottam, hogy egy hónap múlva érkezel – felelte a nő. – Megleptél
az érkezéseddel.
Mikael érezte a másik kelletlenségét, finoman maga felé fordította Ceciliát, hogy lássa az arcát. Rövid
ideig így álltak, némán. A nő továbbra is kerülte a tekintetét.
– Cecilia. Hagyd a csudába azt a kávét. Mi a baj?
Cecilia csak a fejét rázta, aztán nagy levegőt vett, és azt mondta:
– Mikael, szeretném, ha most elmennél innen. Ne kérdezd, miért! Csak menj, kérlek!
Mikael először hazasétált a házához, de a kertkapuban megállt. Aztán ahelyett, hogy belépett volna
rajta, lement a híd lábához, a vízpartra, és leült egy kőre. Cigarettára gyújtott, s megpróbálta rendbe
szedni a gondolatait. Mitől változhatott meg ennyire Cecilia Vanger viselkedése?
Hirtelen motorzúgást hallott, s látta, amint egy fehér hajó a híd alatt lassan beúszik a szorosba. Ahogy a
hajó elhaladt előtte, a kormánynál Martin Vangert fedezte fel. A férfi szemét a vízre szegezte, igyekezett
kikerülni a zátonyokat a tizenkét méter hosszú tengerjáró jachttal. Imponáló jármű… Mikael fölállt, s
elindult a víz mellett a parti sétányon. Látta, hogy a stégek és kis kikötők mellett már nem egy hajó kint
lebegett a vízen, ladikok, motorcsónakok és vitorlás hajók egyaránt. Az egyik stég mellett egy IF
ringatózott a jacht verte hullámokon. Voltak ott jóval nagyobb, drágább járművek is. Talált például egy
Hallberg-Rassyt. Küszöbön állt a nyári szezon. A hajók segítségével Mikael felmérhette Hedeby
társadalmának vagyoni megosztottságát; Martin Vangeré volt a környéken, fellelhető legnagyobb és
legdrágább hajó.
Cecilia Vanger háza alatt megállt egy kicsit, fölpislantott az emeleti ablakokra, ahol még égtek a
lámpák. Aztán hazament, feltett egy kávét, s amíg felforrt a víz, benézett a dolgozószobájába.
A Harrietről szóló dokumentumok nagy részét visszavitte Henrik Vanger házába még a börtönbe
vonulása előtt. Ésszerűnek látta, ha nem hagyja az anyagot a hosszú időre őrizetlen, üres házban. Most
üresen tátongtak a polcok. A nyomozási anyagból mindössze Henrik Vanger öt darab jegyzetfüzete
maradt nála, amelyeket a Rullåkerbe is magával vitt, és mostanra betéve tudta mindet, ezenkívül – vette
észre pár pillanat elteltével – ott maradt a házban az egyik fényképalbum is, amit véletlenül felejtett a
legfelső polcon.
Levette az albumot, és a konyhaasztalhoz vitte. Kávét töltött magának, leült és lapozgatni kezdett a
képek között.
Azok a fotók szerepeltek az albumban, amelyek Harriet eltűnésének napján készültek. Az első, amelyen
Harriet együtt vonul a gyereknapi menettel Hedestad belvárosában. Ezt több mint száznyolcvan nagyon
éles kép követte a hídon történt balesetről. Mikael korábban már többször végignézte a fényképeket
nagyítóval a kezében. Most szórakozottan lapozta végig újra az albumot; meg sem fordult a fejében,
hogy talál valamit, amitől okosabb lesz. Egyszerre úgy érezte, hogy halálosan fárasztja a Harriet
Vanger-rejtély. Egy csattanással becsukta az albumot.
Nyugtalanul lépett a konyhaablakhoz, és kinézett a sötétbe.
Aztán ismét a fényképalbumra pillantott. Nem igazán tudta megfogni, mit érez, de hirtelen meglepte egy
tétova gondolat… mintha meglátott volna valamit az előbb… Mintha egy láthatatlan lény finoman
belefújt volna a fülébe, egy pillanatra libabőrös lett a tarkója.
Leült, megint kinyitotta az albumot. Átlapozta, oldalról oldalra végignézett minden képet a hídon
készültek közül is. Megvizsgálta a tetőtől talpig olajos Henrik Vangert fiatalabb kiadásban és a szintén
jóval fiatalabb Harald Vangert, akit azóta sem látott egyszer sem, a képen látszó tönkrement hídkorlátot,
az épületeket, ablakokat és járműveket. Nem okozott nehézséget beazonosítania a húszéves Cecilia
Vangert a nézelődők csoportjának közepén. Világos ruhát viselt, rajta sötét blézert, összesen körülbelül
húsz képen bukkant fel ebben az albumban.
Mikaelt váratlan izgatottság kerítette hatalmába. Az évek során megtanulta, hogy bíznia kell a
megérzéseiben. Az albumban látott meg valamit, az váltotta ki benne ezt a feszültséget, de egyelőre nem
tudta megmondani, hogy mi az.
Tizenegy órakor még a konyhaasztalnál ült és a képekre meredt, amikor meghallotta, hogy nyílik a ház
ajtaja.
– Bejöhetek? – kérdezte Cecilia Vanger. Anélkül, hogy megvárta volna a
választ, letelepedett egy székre Mikaellel szemben a konyhaasztal túloldalán.
Mikaelnek furcsa déjà vu érzése támadt. Cecilia bő szabású, vékony, világos
ruhát viselt, fölötte egy szürkéskék blézert, öltözete szinte tökéletesen
megegyezett az 1966-ban készült fényképen látott viselettel.
– Te vagy a baj… – szólalt meg Cecilia. Mikael felvonta szemöldökét.
– Ne haragudj, de teljesen padlóra kerültem, amikor bekopogtattál hozzám. És
most annyira szerencsétlenül érzem magamat, hogy nem bírok elaludni.
– Mitől vagy szerencsétlen?
– Hát nem érted?
Mikael a fejét rázta.
– Elmesélhetem, anélkül, hogy kinevetnél miatta?
– Ígérem, hogy nem foglak kinevetni.
– Amikor a télen elcsábítottalak, természetesen őrült felindulásból tettem. Jól
akartam érezni magamat. Semmi másról nem szólt az egész. Azon az első
estén egyszerűen részeg voltam, nem terveztem én veled hosszú távú
kapcsolatot.
Csakhogy aztán másképp alakult. Szeretném, ha tudnád, hogy azok a hetek, amikor az alkalmi szeretőm
voltál, életem legkellemesebb hetei voltak.
– Én is nagyon jól éreztem magamat.
– Mikael, én egész idő alatt hazudtam neked és magamnak is. Soha életemben
nem voltam szabados nő. Összesen öt férfival volt szexuális kapcsolatom.
Egyszer huszonegy éves koromban, akkor először. Azután a férjemmel, akivel
huszonöt évesen találkoztam, s akiről kiderült, hogy egy gazember. És ezt
követően néhányszor három különböző férfival, akikkel pár éves kihagyásokkal
létesítettem viszonyt. Te azonban előhoztál bennem valamit. Egyszerűen nem
bírtam betelni a kapcsolatunkkal. Ahhoz lehetett köze, hogy veled minden
olyan természetes és könnyed.
– Cecilia, nem kell…
– Pszt! Hadd mondjam végig! Máskülönben nem tudom soha többé összeszedni
magamat, hogy elmeséljem.
Mikael elhallgatott.
– Aznap, hogy eltűntél a börtönben, iszonyúan boldogtalannak éreztem magam. Egyszerre nem voltál
sehol, mintha nem is léteztél volna. Sötétek voltak a szobák ideát a vendégházban. Az ágyam hideg volt
és üres. Hirtelen megint ötvenhat éves néni lett belőlem.
Cecilia elhallgatott egy pillanatra, és Mikael szemébe nézett.
– Én beléd szerettem a télen. Nem ez volt a cél, de megtörtént. És aztán
rájöttem, hogy csak átmenetileg vagy itt, egy napon elmész majd örökre, én
viszont itt maradok életem végéig. A felismerés borzasztó fájdalmat okozott, és
elhatároztam magamban, hogy nem engedlek be többet magamhoz, ha
visszajöttél a börtönből.
– Nagyon sajnálom…
– Nem a te hibád.
Egy ideig szótlanul ültek mindketten.
– Miután elmentél ma este, csak ültem otthon és itattam az egereket. Bárcsak kaphatnék még egy esélyt,
hogy újraélhessem az életemet. Aztán újabb elhatározásra jutottam.
– És mi lenne az?
Cecilia lesütötte tekintetét, az asztalt nézte.
– Hát hogy teljesen agyament lennék, ha véget vetnék a találkozásainknak
csak azért, mert te egy szép napon majd elmész innen. Mikael,
újrakezdhetnénk az egészet? El tudod felejteni a ma este tőrténteket?
– Már el is felejtettem – mondta Mikael. – De köszönöm, hogy elmesélted.
Cecilia még mindig az asztalt nézte.
– Ha most akarnál engem, nem lenne ellene semmi kifogásom. Aztán megint
felnézett a férfira. Felállt, a hálószoba ajtajához ment. Útközben levette
blézerét, és hagyta, hogy lecsússzon a padlóra, majd fején keresztül lehúzta
magáról a ruhát.
Mikael és Cecilia egyszerre riadtak fel. Valaki kinyitotta a bejárati ajtót, és bement a konyhába. Azután
egy táska puffanását hallották a vaskályha előtt a padlón. A hálószoba ajtajában pedig egyszerre ott állt
Erika. Arcán a mosoly hirtelen döbbenetté torzult.
– Ó, te jóságos ég! – hőkölt vissza.
– Szia, Erika – szólalt meg Mikael.
– Szia. Bocsánat! Ezer bocsánat, hogy így rád rontottam. Legalább
kopoghattam volna.
– Nem, nekünk kellett volna bezárni az ajtót. Erika – ez itt Cecilia Vanger.
Cecilia – Erika Berger, a Millennium főszerkesztője.
– Szervusz – mondta Cecilia.
– Szervusz – felelte Erika. Látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni, odamenjen-
e az ágyhoz és kezet rázzon, mint valami jól nevelt gyerek, vagy forduljon
sarkon és menjen el onnét.
– Öhm… talán teszek egy sétát a környéken.
– És mit szólnál hozzá, ha megkérnélek, hogy inkább tedd fel a kávét? – Mikael
az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára nézett. Már elmúlt déli tizenkettő.
Erika biccentett, és behúzta maga után a hálószoba ajtaját. Mikael és Cecilia egymásra néztek. Cecilia
kínosan érezte magát. Hajnali négyig felváltva beszélgettek és szeretkeztek. Aztán Cecilia azt mondta,
hogy Mikaelnél marad, és mostantól kezdve tesz rá, hogy ki mit gondol a viszonyukról. Mikaelnek hátat
fordítva aludt, miközben a férfi a karjával átölelte a mellét.
– Figyelj rám, nincs semmi vész – mondta Mikael. – Erika férjnél van. Nem a
barátnőm. Néha találkozunk, de nem izgatja, hogy közöttünk mi van. Ettől
azonban még valószínűleg ő is nagyon zavarba jött az imént.
Nem sokkal később kimentek a konyhába. Erika már megterített, kávét, gyümölcslevet, narancsdzsemet
és pirítóst tett az asztalra. Finom illatok szálltak. Cecilia egyenesen Erikához lépett, és kezet nyújtott.
– Odabent egy kicsit fejetlenre sikerült. Szia.
– Kedves jó Cecilia, ne haragudj, hogy elefánt módjára betrappoltam – mondta
Erika szégyenkezve.
– Felejtsd el, az isten szerelmére! Igyunk kávét!
– Szia – szólalt meg most már Mikael is, és megölelte Erikát, mielőtt asztalhoz
ült. – Hogy jöttél idáig?
– Autóval, természetesen. Reggel indultam. Éjjel kettőkor kaptam meg az üzenetedet, megpróbáltalak
visszahívni.
– Igen, én viszont kikapcsoltam a telefonomat – felelte Mikael, és mosolyogva Ceciliára nézett.
Reggeli után Erika elnézést kért, és magukra hagyta Mikaelt és Ceciliát azzal a kifogással, hogy
feltétlenül meg kell látogatnia Henrik Vangert. Cecilia Mikaelnek hátat fordítva szedte le az asztalt. A
férfi odalépett hozzá és hátulról átölelte.
– És mi jön ezután? – kérdezte Cecilia.
– Semmi. Ez van – Erika a legjobb barátom. Idestova húsz éve vagyunk jóban, s
remélhetőleg így is marad még vagy húsz évig. De soha nem voltunk egy pár,
és soha nem ütöttük bele az orrunkat a másik románcaiba.
– Aha, szóval ez, ami közöttünk van, ez egy románc?
– Nem tudom, mi van közöttünk, de szemmel láthatólag jól érezzük magunkat
egymás társaságában.
– És Erika hol alszik ma éjszaka?
– Szerzünk neki egy szobát valahol. Egy vendégszobát Henriknél. Nem fog az ágyamban aludni.
Cecilia elgondolkozott.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez nekem menni fog. Te meg ő talán így
működtök, de én nem tudom… én soha… – Cecilia megrázta a fejét.
– Cecilia. Korábban már kérdeztél erről, és én meséltem neked a kapcsolatomról Erikával. Csak nem
okozhatott ekkora meglepetést.
– Jó, persze. De ameddig tőlünk kényelmes távolságban tudtam őt, Stockholmban, addig nem is kellett
gondolnom rá.
Cecilia felvette a blézerét.
– Vicces egy helyzet – mondta, és elmosolyodott. – Gyere át ma este vacsorára.
Hozd magaddal Erikát is. Azt hiszem, máris megkedveltem őt egy kicsit.
Erika hamar megoldotta a szálláskérdést. Azzal a két alkalommal, amikor Mikael börtönbüntetése alatt
Hedebyben járt, hogy Henrik Vangerrel találkozzon, az idős férfi házának egyik vendégszobáját vette
igénybe. Most sem restellett előállni a kéréssel. Henrik alig bírta elrejteni örömét. Biztosította Erikát
afelől, hogy bármikor szívesen vendégül látja a házában.
Miután ezek az akadályok elhárultak az útból, Erika és Mikael átsétáltak a hídon, és még zárás előtt
leültek Susanne Híd presszójának teraszán egy kávéra.
– Olyan csalódott vagyok – mondta Erika. – Eljövök egészen idáig, hogy
köszöntselek a szabadságba való visszatérésed alkalmából, erre mi történik,
egy ágyban talállak a falu femme fatale-jával.
– Bocsáss meg.
– Na, és mióta is vagy te és Miss Big Tits… – Erika mutatóujjával körözött a levegőben.
– Körülbelül amióta Henrik résztulajdonos lett.
– Aha.
– Aha, aha. Miért?
– Csak kíváncsi voltam.
– Cecilia klassz nő. Kedvelem őt.
– Nem kritizáltam én senkit. Csak kicsit el vagyok kenődve. De túlteszem
magamat rajta. Csak legyen némi édesség elérhető távolságban, aztán majd
jöhet a fogyókúra. Milyen volt a börtön?
– Mint egy szuper, munkával töltött vakáció. Mi van az újsággal?
– Alakul. Még mindig valahol a peremen kullogunk, de egy éve most először növekedni kezdett a
hirdetések összterjedelme. Továbbra is messze alulmúljuk az egy évvel ezelőtti állapotot, de ismét úton
vagyunk felfelé. Ezt Henriknek köszönhetjük. Ami viszont egészen csodálatos, hogy az előfizetők
száma egyre növekszik.
– Az máskor is szokott, nem? Fel-le mozog szabályos időközönként.
– Persze, néhány száz előfizetés ide-oda. Ám az elmúlt három hónapban
háromezer új előfizetőnk lett! A növekedés elég stabil volt, nagyjából
kétszázötvennel több hétről hétre. Először azt hittem, véletlen műve az egész.
De egyfolytában újabb és újabb előfizetők jelentkeznek. Ez eddig a legnagyobb
példányszám-növekedés a lap életében. Valójában többet jelent, mint a
hirdetésekből származó bevétel, és közben a régi előfizetőink is
következetesen kitartanak mellettünk.
– De vajon miért? – kérdezte Mikael elképedve.
– Nem tudom. Senki nem tudja. Nem folytattunk hirdetési kampányt. Christer
egy hetet töltött azzal, hogy szúrópróbát végzett az új előfizetők körében. Az
eredmények szerint először is teljesen új olvasókról van szó, másodszor:
hetven százalékuk nő – normális esetben ez a hetven százalék férfiakból
szokott állni. Harmadszor: ami az előfizetők társadalmi helyzetét illeti, közepes
jövedelmű, elővárosi lakosok, viszonylag magas képzettséget kívánó
állásokban, többnyire tanárok, középvezetők vagy az alatt, hivatalnokok.
– A középosztály forradalma a nagytőke ellen?
– Nem tudom. De ha így folytatódik, alaposan átalakul majd az olvasói
törzsgárdánk. Két héttel ezelőtt tartottunk egy szerkesztőségi értekezletet. Ott
végül úgy döntöttünk, hogy részben új anyaggal töltjük meg a lapot; szeretnék
több cikket szakmai kérdésekben, a TCO-val, a munkavállalók országos
érdekképviseleti szervezetével kapcsolatban, és hasonló jellegű szövegeket, de
jó volna még több az oknyomozó újságírásból, például a nők helyzetéről.
– Azért legyél óvatos! Nem biztos, hogy szükség van ilyen sok változtatásra –
mondta Mikael. – Ha ilyen rövid idő alatt ennyi új előfizetőnk lett, azok
valószínűleg úgy szeretik az újságot, ahogy van.
Cecilia Vanger Henrik Vangert is meghívta a vacsorára, könnyen elképzelhető, hogy azért, mert így
elejét vette néhány kínosabb témának. Vadragut készített, vörösbort kínált hozzá. Erika és Henrik a
beszélgetés nagy részét az új erőre kapott Millenniumnak és az előfizetők nem várt áradatának
szentelték, de később más dolgokra terelődött a szó. Erika hirtelen Mikael felé fordult és megkérdezte,
hogy halad a munkájával.
– Úgy számolom, hogy a családi krónika első változata körülbelül egy hónap múlva elkészül, s akkor
Henrik megnézheti.
– Egy családtörténet az Addams family szellemében – mondta mosolyogva
Cecilia.
– Úgy van, ott is találhatunk némi történetiséget – ismerte el Mikael.
Cecilia lopva Henrik Vangerre pillantott.
– Mikael, Henriket igazából nem a család története érdekli. Azt akarja, hogy
oldd meg a Harriet Vanger körüli rejtélyt.
Mikael nem reagált. Amióta viszonya volt Ceciliával, meglehetősen nyíltan beszélgetett vele Harrietről.
Cecilia már rég kitalálta, hogy ez a valódi megbízatása, bár ezt ő sosem erősítette meg. Mikael viszont
nem említette Henriknek, hogy Ceciliával időnként eldiskurálnak a témáról. Henrik összehúzta bozontos
szemöldökét. Erika egy szót se szólt.
– Drága Henrik – fordult Cecilia a nagybátyához. – Nem ejtettek a fejem
lágyára. Fogalmam sincs a közöttetek levő megállapodásról, de Mikael hedebyi
látogatása nyilván Harrietről szól. Vagy mégsem?
Henrik bólintott, s közben Mikaelre nézett.
– Nem megmondtam, hogy ez a nő okos? Aztán Erikához fordult.
– Feltételezem, hogy Mikael már elmagyarázta magának, hogy mivel tölti a
napjait itt Hedebyben.
Erika válaszképpen bólintott egyet.
– Valamint feltételezem azt is, hogy maga az egészet, úgy, ahogy van, tökéletesen értelmetlen
foglalatosságnak tartja. Nem, erre nem kell válaszolnia. Ugyanis egy értelmetlen, őrült foglalatosságról
van szó. De azért tudnom kellene.
– Nincs mit mondanom ezzel kapcsolatban – hangzott Erika diplomatikus
válasza.
– Már hogyne lenne – mondta erre Henrik Vanger, és most Mikaelhez fordult. –
Lassan letelik az év első fele. Mesélj. Találtál egyáltalán valamit, amit eddig
nem sikerült kinyomoznunk?
Mikael kerülte Henrik tekintetét. Az előző esti különös érzés támadt föl benne, amelyik a fotóalbum
nézegetése közben lepte meg. Az érzés elkísérte a rákövetkező napon is, de azóta nem volt érkezése rá,
hogy leüljön és újra kinyissa az albumot. Nem volt abban sem biztos, hogy a képzelete játéka volt-e az
egész vagy sem, de azt tudta, hogy elméje így reflektált valamire, s hogy akkor a határán állt egy döntő
gondolat megfogalmazásának. Most felpillantott Henrik Vangerre, és a megrázta a fejét.
– Egy fikarcnyit sem kerültem közelebb a megoldáshoz.
Az idős férfi élénk tekintettel fürkészte Mikaelt. Végül nem szólt semmit, csak biccentett egyet.
– Nem tudom, a fiatalok hogy vannak ezzel, de nekem ideje elvonulnom.
Köszönöm a vacsorát, Cecilia. Jó éjszakát, Erika. Látogasson meg holnap,
mielőtt elutazik.
Amikor Henrik Vanger becsukta maga mögött az ajtót, a társaság felett eluralkodott a csend. Cecilia
törte meg végül:
– Mikael, mit akart vajon ezzel az öreg?
– Arról van szó, hogy Henrik Vanger hihetetlenül érzékenyen észleli az ember legapróbb, mások
számára láthatatlan reakcióit is. Olyan, mint egy szeizmográf. Amikor tegnap este átjöttél hozzám, azt a
bizonyos fényképalbumot nézegettem.
– ÉS?
– Megláttam valamit. Nem tudom, mit, és megmutatni sem tudnám. Valamit, amiből majdnem született
egy gondolat is, de végül nem tudtam megragadni.
– De mégis mire gondoltál?
– Egyszerűen nem tudom. Aztán átjöttél, s onnantól kezdve… hmm…
kellemesebb dolgokkal foglalkozhattam.
Cecilia elpirult. Kerülte Erika tekintetét. Kiment a konyhába, hogy feltegye a kávét.
Meleg, napsütéses májusi nap volt. Zöldbe borult minden, s Mikael észrevette, hogy az iskolában oly
gyakran énekelt Den blomstertid nu kommer kezdetű nyárköszöntő zsoltárt dudorássza.
Délután Mikael megkérdezte Ceciliát, hogy átmehet-e hozzá. Cecilia az osztályozókonferenciákra
készült, fáradt volt, és aludni szeretett volna leginkább. Erika hétfőn kora reggel megpuszilta Mikaelt, ós
távozott Hedeby szigetéről.
Március közepén, Mikael börtönbevonulásának idején még vastag hó borította a tájat. Mára kihajtottak a
nyírfák, a ház körül sűrű, egészséges fű nőtt. Mikaelnek most először adódott alkalma rá, hogy az egész
szigetet bejárja és körülnézzen. Nyolc óra körül átment Annához egy termoszért. Váltott egy-két szót
Henrikkel, aki alig valamivel korábban kelt fel. Mikael kölcsönkapta az öreg térképét a túrához. Egy
helyet szeretett volna behatóbban megvizsgálni: Gottfried kis házát, amely újra és újra felbukkant a
nyomozati anyagban, mivel Harriet néha elidőzött ott is. Henrik elmondta, hogy a ház jelenleg Martin
Vanger tulajdonában van, de jóformán senki nem használta évek óta. Olykor egy-egy rokon rövid időre
kölcsönkéri.
Mikaelnek még épp sikerült elérnie a munkába induló Martin Vangert, elmagyarázta neki, mi járatban
van, s megkérdezte, hogy kölcsönkaphatná-e a kulcsot. Martin mosolyogva nézett rá.
– Ezek szerint a családi krónika megírásában elérkezett a Harrietről szóló
fejezetig.
– Mindössze szeretnék egy kicsit körülnézni…
Martin Vanger megkérte, várjon egy keveset, s már jött is vissza a kulccsal a kezében.
– Szóval nincsen akadálya?
– Ami engem illet, tőlem aztán be is költözhet, ha ahhoz támad kedve. Az a ház, eltekintve attól, hogy a
sziget túloldalán áll, kellemesebb lakhely, mint amiben most él.
Mikael kávét főzött, készített néhány szendvicset, megtöltött egy üveget vízzel, s mindent berakott egy
hátizsákba. Egy keskeny, növényektől benőtt úton haladt a Hedeby-sziget északi oldalán futó kanyarulat
mentén. Gottfried háza a sziget egyik csücskében állt, mintegy két kilométerre a falutól. Mikael
kényelmes tempóban fél óra alatt tette meg az utat.
Martin Vangernek igaza volt. Ahogy Mikael elért a keskeny út kanyarulatához, egy árnyas vízparti
helyhez ért. Pazar kilátás nyílt innen a Hede folyó torkolatára, a bal oldalon levő turistakikötő és a jobb
oldalon álló ipari kikötő felé.
Meglepőnek tartotta, hogy Gottfried házát senki nem lakta. Rusztikus, cseréptetős építmény volt. Sötétre
pácolt rönkökből rakták, az ablakkereteket zöldre festették, a bejárat előtt kicsiny, napsütötte terasz állt.
Az viszont mindjárt szemébe ötlött az embernek, hogy mind a ház, mind a hozzá tartozó telek régóta
elhagyatottan állt; az ajtókról, ablakokról pattogzott a festék, és a ház körüli pázsit helyét bokrokkal
tarkított méteres gaz verte fel; csak egy teljes napig tartó alapos gazirtással, kaszával, fűrésszel lehetett
volna rendbe tenni a kertet.
Mikael kinyitott az ajtót. Odabent rögtön az ablakokhoz ment, hogy beengedjen egy kis friss levegőt. A
földszinten egyetlen nagy szoba volt. A bejárati ajtó két oldalán széles ablakok néztek a víz felé. Hátul
lépcső vezetett fel a hálószobának használt nyitott padlásra, amolyan galériaféleségként fedte be az
alatta levő szoba felét. A lépcső alatti zugban egy petróleumfőző, egy mosogatópult és egy
konyhaszekrény állt. A bútorzat egyszerű volt; az ajtótól balra, a hosszabbik fal mellett falhoz erősített
pad, egy ütött-kopott íróasztal és egy tíkfa polc foglalt helyet. Ugyanezen fal mentén távolabb három
ruhásszekrény, az ajtótól jobbra pedig kerek ebédlőasztal állt öt faszékkel. A rövidebbik fal közepén
kandalló ásított.
A házban nem volt áram, petróleumlámpákkal világítottak. Az egyik ablakban öreg, Grundig márkájú
tranzisztoros rádió állt törött antennával. Mikael megnyomta az on gombot, persze az elemek rég
lemerültek.
Mikael felment a keskeny lépcsőn és szétnézett a padláson is. Egy franciaágyat látott, egy csupasz
matracot, egy éjjeliszekrényt, és egy komódot.
Átkutatta a házat. A komódot néhány enyhe penészszagot árasztó törülköző és ágynemű kivételével
gyakorlatilag üresen találta. A ruhásszekrényekben régi munkaruhákra lelt, egy overallra, egy pár
gumicsizmára, egy pár elnyűtt tornacipőre és egy petróleumkályhára. Az íróasztal fiókjaiban üres
papírok, ceruzák hevertek, egy üres vázlatfüzet, egy pakli kártya és néhány könyvjelző. A
konyhaszekrényben egy étkészletet, kávéscsészéket, poharakat, gyertyákat, egy csomagban kevés sót,
néhány teafiltert és ehhez hasonló maradékokat talált. A konyhaasztal fiókjában evőeszközöket
tartottak.
A hátrahagyott holmik közül egyedül a könyvespolcon bukkant intellektuális természetű portékára.
Mikael átemelt a szoba másik feléből egy konyhaszéket, és arra felállva átböngészte a felhozatalt. A
legalsó polcon magazinokat talált, képes újságokat, mint a Se, a Rekordmagasinet, ezenkívül a
Tidsfördriv című hobbimagazin és a Lektyr számait. Mindegyik példány az ötvenes évek végéről, a
hatvanas évek elejéről származott. Ott volt a Bildjournalen 1965-ből és 1966-ból, a Mitt Livs Novell és
néhány képregény: a 91-es, a Fantomas és a Románc. Mikael belenézett a Lektyr egyik 1964-es
számába, és megállapította, hogy az aktuális poszternő nagyon ártatlanul fest a fényképen.
Vagy ötven könyv állt a polcokon. A fele puha fedelű krimi, aztán Astrid Lindgren három könyve is ott
volt a többi között: a Lármafalvi történetek, a Kalle és Rasmus és a Harisnyás Pippi. A legfelső polcon
egy rövidhullámú rádiózásról szóló könyvre bukkant, két csillagászati munkára, egy madárhatározóra,
valamint A gonosz birodalom címet viselő kötetre a Szovjetunióról, egy könyvre a finn téli háborúról,
Luther katekézisére, a Zsoltároskönyvre, valamint egy Bibliára.
Mikael felütötte a Bibliát, s a borító belső oldalán a következőket olvasta: Harriet Vanger, 1963, 12/5.
Az a Biblia volt tehát, amit Harriet a konfirmácójára kapott. Mikael csalódottan visszatette a polcra.
A ház mögött volt egy bódé, amit egyszerre használtak a tűzifa és a szerszámok – többek között kasza,
gereblye, egy doboz szög, gyaluk, fűrész – tárolására. A kerti vécé a háztól húsz méterre keletre állt,
bent az erdőben. Michael benézett oda
is, majd visszament a házhoz. Kihozott egy széket a verandára, leült, kitöltött magának egy csészényi
kávét a termoszból. Rágyújtott egy cigarettára, s közben a fűzfalombok függönyén keresztül elnézett a
Hedeby-sziget kanyarulata felé.
Gottfried házikója sokkalta igénytelenebb volt, mint amire számított. Ez lett volna tehát az a hely, ahová
a testvérek, Harriet és Martin papája visszavonult, amikor Isabellával kötött házassága kezdett
tönkremenni valamikor az ötvenes évek végén. Itt élt, itt itta le magát rendszeresen. És lent, valahol a
stég közelében fulladt meg vérében jelentős alkoholtartalommal. Nyáron minden bizonnyal kellemes
lehetett az élet a házban, de amint a hőmérséklet elkezdett lefelé kúszni, hát… Henrik elmondása szerint
Gottfried 1964-ig dolgozott a Vanger-konszernben. Az, hogy alkoholizmusa ellenére képes volt ellátni
magát, s hogy meg tudott jelenni frissen borotvált fizimiskával, megmosakodva, zakóban,
nyakkendőben a munkahelyén, bizonyos fegyelemről árulkodott.
Ezen a helyen Harriet Vanger is egészen sokszor tartózkodott. Olyan gyakran, hogy ez volt az egyik
első hely, ahol keresték. Henrik elmesélte, mennyit járt ki Harriet a kis házba az utolsó évben,
feltételezhetően azért, hogy békén hagyják az iskolai szünnapokon. Az utolsó nyáron három hónapig
lakott itt, pedig mindennap bejárt a faluba.
Itt vendégeskedett hat hétig a barátnője, Anita Vanger, Cecilia Vanger húga is.
Mit csinált vajon Harriet ebben a magányban? A Mitt Livs Novell és a Románc számai magukért
beszéltek, csakúgy, mint a Kitty-könyvek. A vázlatfüzet is az övé lehetett. De itt volt a Bibliája is.
Talán szerencsétlenül járt apja közelében akart lenni a gyász ideje alatt? Ennyire egyszerű lett volna a
magyarázat? Vagy vallásos elmélkedéseihez keresett itt nyugalmat? Azt játszotta volna Harriet az
aszketikusan egyszerű körülmények között, hogy egy kolostorban él?
Mikael elindult a parton délnyugati irányban, de a terepen annyi volt a hasadék, s úgy benőtte a boróka,
hogy alig lehetett előrejutni az úton. Visszament a házig, azután megtett egy darabot azon az úton,
amelyen jött. A térkép szerint lennie kellett valahol egy ösvénynek, amely az erdőn keresztül elvezet az
erődnek nevezett építményhez. Mikaelnek húsz percébe telt, míg megtalálta az odavezető letérőt. Az
erődöt a második világháború parti őrsége hagyta maga után a szigeten; egy parancsnoki épületből és a
körötte szétszórt betonbunkerekből és lőállásokból állt. Az eltelt évtizedek alatt teljesen benőtte a bozót
és az aljnövényzet.
Mikael az ösvényen lement egészen a víz mellé, egy tisztáson álló csónakházig. A csónakházban
megtalálta egy ladik roncsait. Elindult visszafelé az erődhöz; az ösvény elvezetett egy kerítésig – most
hátulról érkezett az Östergården gazdasághoz.
Követte a kacskaringózó ösvényt az erdőn keresztül, ez nagyjából végig az Östergården szántóföldje
mellett haladt. Az ösvényen nehezen lehetett előrejutni, néhány helyen olyan ingoványossá vált az út,
hogy kénytelen volt nagyot kerülni. Az út végén egy láphoz, a láp szélén álló csűrhöz érkezett.
Amennyire sikerült kivennie, itt véget ért az ösvény, de alig száz méterre már látszott az Östergårdenhez
vezető kocsiút.
Az út másik oldalán a Söderberget magasodott. Mikael felmászott egy meredek emelkedőn, az utolsó
szakaszon már a kezével is kapaszkodnia kellett. A Söderberget túloldalán egy csaknem teljesen
függőleges sziklafal ereszkedett a vízbe. Mikael a hegygerincen gyalogolva tért vissza Hedebybe.
Megállt a házak felett, s elgyönyörködött az elé táruló kilátásban, a régi halászkikötő, a templom, a
vendégházhoz vezető lejtő látványában. Leült egy sziklára, és kitöltötte az utolsó adagot a langyos
kávéból.
Meglehetősen zavaros volt, mit keres ő Hedebyben, de amit innen látott, az kedvére való volt.
Cecilia Vanger igyekezett távolságtartón viselkedni, Mikael pedig nem akart tolakodó lenni. Egy hét
elteltével aztán fogta magát, és bekopogtatott Cecilia ajtaján. A nő beengedte, kiment a konyhába és
bekapcsolta a kávéfőzőt.
– Nyilván bolondnak képzelsz. Itt van ez az ötvenhat éves, tiszteletre méltó tanárnő, aki úgy viselkedik,
mint egy tinilány.
– Cecilia, felnőtt ember vagy, azt teszel, amit akarsz.
– Tudom. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy nem találkozom veled többet. Nem bírom ki, hogy…
– Nem tartozol magyarázattal. Remélem, hogy attól még barátok maradhatunk.
– Én is szeretném, ha barátok lehetnénk. De mint szeretővel nem boldogulok
veled. Soha nem voltam ügyes az ilyen viszonyaimban. Azt hiszem, egy kis
nyugalomra van most szükségem.
TIZENHATODIK FEJEZET
Június 1., vasárnap – június 10., kedd
Hat hónap terméketlen tanakodást követően Mikael végre talált valami fogást a Harriet Vanger-eseten.
Június első hetében történt. Néhány nap leforgása alatt három vadonatúj mozaikdarabra bukkant –
kettőre önállóan, a harmadikhoz egy kis segítség is kellett.
Erika látogatását követően kinyitotta a fényképalbumot, s több órát töltött azzal, hogy minden egyes
képet végignézett, hátha rájön, mire reagált annak idején olyan erőteljesen. Végül aztán félrerakta az
egészet, és tovább dolgozott a családi krónikán.
Egyik nap beutazott Hedestadba. Ült a buszon, és valami egészen máson törte a fejét, ám amikor a busz
befordult a Järnvägsgatanon, hirtelen rádöbbent, mi volt az, ami egész idő alatt ott motoszkált, ott
érlelődött a fejében. Derült égből villámcsapásként érte a felismerés. Annyira elképedt, hogy
fennmaradt a buszon a végállomásig, s aztán visszafordult vele Hedebybe, hogy minél előbb ellenőrizni
tudja, vajon jól emlékszik-e.
Az album legelső képe. Az volt az!
Az utolsó kép Harriet Vangerről, amelyik a Järnvägsgatanon készült, azon a végzetes napon, amikor a
lány végignézte a gyermeknapi menetet.
Ennek a fényképnek nem ebben az albumban volt a helye. Azért került ide, mert a többivel egy napon
készült, de ez volt az egyetlen közülük, amelyik nem a hídon történt balesetet ábrázolta. Minden
alkalommal, amikor Mikael és – véleménye szerint – mások ezt az albumot nézegették, figyelmüket
inkább a balesetről készült képek részletei, az ott szereplő személyek köthették le. Az órákkal a baleset
előtt zajló, hedestadi gyermeknapi felvonulásban nem volt semmi izgalmas.
Henrik Vanger maga is valószínűleg ezerszer megnézte a fotót, és mindig szívébe hasított a fájdalom,
hogy Harrietet már soha nem fogja látni. Elképzelhető, hogy fájlalta, amiért a képet olyan messziről
készítették, hogy Harriet csak egy kis pontnak tűnik a tömegben.
De Mikaelnek nem ez szúrt szemet.
A fotót az utca túloldaláról készíthették, valószínűleg egy második emeleti ablakból. A széles látószög
befogta a menetben haladó egyik teherautó elejét. A platón háremhölgynek öltözött nők álltak csillogó
fürdőruhában, áttetsző bő nadrágban, és édességet dobáltak a nézőseregnek. Néhányuk mintha táncot
lejtett volna. A teherautó előtt három bohóc ugrándozott.
Harriet a nézelődő tömeg első sorában állt a járda szélén, mellette három osztálytársa, körülöttük
legalább száz másik városlakó.
Ez volt az a látvány, amit Mikael tudat alatt elraktározott magában, s ami hirtelen a felszínre tört,
amikor a busz a képen látható helyszín mellett haladt el.
A közönség pont úgy viselkedett, ahogy az egy közönségtől elvárható. A nézők szeme egy
teniszmeccsen mindig a teniszlabdát követi, egy jéghokimérkőzésen a korongot. A bal szélen álló
személy a bohócokat figyelte, akik éppen előtte haladtak el. Azok, akik közelebb álltak a teherautóhoz,
a ledéren öltözött lányokra koncentráltak a teherautó platóján. Szórakozott, bámészkodó arcok,
mutogató gyerekek. Néhányan nevettek. Mindenki boldognak tűnt.
Egy ember kivételével.
Harriet Vanger elnézett oldalra. Három osztálytársa, mint a közelükben mindenki, a bohócokat figyelte.
Harriet arca azonban harminc-harmincöt fokos szögben jobbra fordult a többiekéhez képest. Úgy
látszott, a tekintete megakadt valamin az utca másik oldalán, a kép bal alsó sarkán túl, már a kép szélén
kívül.
Mikael elővette a nagyítót, megpróbálta kivenni a részleteket. A képet túl messziről készítették ahhoz,
hogy egészen biztos legyen a dolgában, de azt láthatta, hogy másokétól eltérően Harriet arca teljesen
élettelennek tűnik rajta. Szája keskeny csíkká zsugorodik össze. Tágra nyílt szemmel bámul. Karja
ernyedten csüng a törzse mellett.
Fél. Félelem látszik rajta, vagy harag.
Mikael kiszedte a képet az albumból, és berakta egy műanyag tokba. A következő busszal visszament
Hedestadba. A Järnvägsgatanon leszállt, és odaállt arra a helyre, ahonnan a kép készülhetett, Hedestad
központjának a szélén. Egy kétemeletes faépület állt ott, egy video-üzlet és a bolt bejáratára kiakasztott
tábla szerint 1932-ben alapított „Sundström férfidivat” működött benne. Mikael belépett a boltba, s
rögtön felfedezte, hogy az üzlet kétszintes, egy csigalépcső vezetett fel a második emeletre.
A lépcső tetején két utcára nyíló ablakot talált. Ott állhatott a fényképész annak idején.
Segíthetek valamiben? – szólította meg egy idősebb eladó, ahogy Mikael előszedte a műanyag tokba
rakott fényképet. A boltban alig lézengtek vevők.
– Mmm, azt szeretném valójában megnézni, honnan készítették ezt a képet. Megengedi, hogy egy
másodpercre kinyissam az ablakot?
Miután engedélyt kapott rá, kinyitotta az egyik ablakot, és a szeme elé emelte a fényképet. Az ablakból
pontosan odalátott a helyre, ahol Harriet Vanger állt. A lány háta mögött felsejlő két faépület közül az
egyik azóta eltűnt onnét, a helyére felhúztak egy téglából épült kockaházat. A megmaradt faépületben
1966-ban papírkereskedés volt; ma egy biobolt és egy szolárium. Mikael becsukta az ablakot,
megköszönte a lehetőséget és elnézést kért a zavarásért.
Lent az utcán megkereste azt a helyet, ahol Harriet állt. A divatáruüzlet emeleti ablaka és a szolárium
ajtaja közötti egyenes jó irányvonalként szolgált. Elfordította a fejét, és igyekezett megcélozni a Harriet
által fodrozott pontot. Amennyire fel bírta mérni, Harriet tekintete a Sundström férfidivatnak helyet adó
faépület sarkára szegeződött. Átlagos házsarok volt, egy keresztutcával maga mögött. Mit láttál ott,
Harriet… mit láttál?
Mikael berakta a képet a válltáskájába, és elsétált a vasútállomás parkja felé. Ott leült egy kávéház
teraszán, tejeskávét rendelt. Egyszerre megérezte, mennyire megrázták az események.
Angolul new evidence-nek hívják a megrázkódtatás okát, a kifejezés egészen másként cseng, mint
fordítása, az új bizonyíték. Hirtelen meglátott valami teljesen új dolgot, amit még senki nem vett észre
egy harminchét éve egy helyben topogó nyomozás során. Hogy egyáltalán volt-e felfedezésének bármi
jelentősége? Ő valamiért fontosnak érezte.
A szeptemberi nap, amikor Harriet eltűnt, több tekintetben is drámai volt. Hedestadban nagy ünneplés
folyt, több ezer ember tolongott az utcákon. A Hedeby-szigeten az éves családi összejövetel zajlott. Már
e két esemény egybeesése sem volt hétköznapi. És minderre jött még a hídon bekövetkezett baleset,
amely azután minden mást beárnyékolt.
Morell bűnügyi főfelügyelő, Henrik Vanger és mindenki más, aki valaha eltöprengett Harriet eltűnésén,
a Hedeby-szigeti eseményekre koncentrált. Maga Morell is leírta, hogy nem képes szabadulni a
gondolattól, hogy a közlekedési balesetnek és Harriet eltűnésének köze van egymáshoz. Mikael szerint
Morell tévedett.
Az események láncolatának nem a Hedeby-sziget volt a kiindulópontja, hanem Hedestad belvárosa
órákkal korábban. Harriet Vanger meglátott valakit vagy valamit, ami megriasztotta, és arra késztette,
hogy azonnal hazamenjen Henrik Vangerhez, akinek azonban sajnálatos módon nem volt ideje beszélni
vele. Ezek után történt a baleset. Majd ezt követően lesújtott a gyilkos.
Mikael itt vett egy mély lélegzetet. Most először mondta ki magában, hogy Harrietet meggyilkolták.
Voltak kétségei, de hamar rájött, hogy nincs visszaút, immár ő is osztozik Henrik Vanger
meggyőződésében. Harriet meghalt, s ő egy gyilkost üldöz.
Visszatért a nyomozati anyaghoz. A több ezer oldalból alig néhány foglalkozott a hedestadi órákkal.
Harriet három osztálytársával tartózkodott a városban, akiket mind kihallgattak. A vasútállomás
parkjánál találkoztak reggel kilenc órakor. Az egyik lány szeretett volna farmernadrágot venni magának,
a többiek elkísérték vásárolni. Az Olcsó Áruház éttermében megkávéztak, aztán felsétáltak a
sporttelepre, majd a vidámpark mutatványosai között csatangoltak. Más iskolatársakkal is összefutottak.
Tizenkét óra után megint elindultak a központ felé, hogy megnézzék a gyermeknapi felvonulást.
Közvetlenül két óra előtt Harriet egyszer csak azt mondta a többieknek, hogy haza kell mennie. A
Järnvägsgatan szomszédságában levő buszmegállóban váltak el.
A társak közül senki nem vett észre semmi szokatlant. Egyikük, Inger Sternberg volt az a lány, aki úgy
írta le Harriet Vangert az utolsó évben, mint aki „merevvé” vált. Inger Sternberg szerint Harriet aznap
szokott módján csendes volt, csak ment, amerre a többiek.
Morell főfelügyelő minden embert kikérdezett, aki azon a napon Harriettel találkozott, még azokat is,
akik csak odaköszöntek neki. Az eltűnt Harriet fényképe rögtön megjelent a helyi újságokban. Több
hedestadi lakos, aki látta aznap Harrietet, önként kereste fel a rendőrséget, de mind azt állították, hogy
nem vettek észre semmi szokatlant a lányon.
Mikael egész este azon agyalt, hogy vajon hogyan haladhatna tovább a megtalált nyomon. Másnap
délelőtt felkereste Henrik Vangert a reggelizőasztalánál.
– Azt mondta, ugye, hogy a Vanger család még mindig érdekelt a Hedestads-
Kurirenben.
– Úgy van.
– Szeretném átnézni a lap 1966-os képarchívumát.
Henrik Vanger letett maga elé egy tejes poharat, megtörölte a száját.
– Mikael, mit találtál? Mikael az öreg szemébe nézett.
– Semmi kézzelfoghatót. De szerintem eddig rosszul vázoltuk fel az események sorrendjét.
Azután megmutatta a képet, s elmondta, milyen következtetésekre jutott. Henrik Vanger sokáig néma
csendben ült.
– Ha nekem van igazam, oda kellene figyelnünk arra is, hogy mi történt aznap
Hedestadban – mondta Mikael. – Nem tudom mire jutunk ilyen sok idő
elteltével, de egy biztos: a gyermeknapi felvonuláson rengeteg olyan fénykép
készült, ami soha nem jelent meg. Én ezeket a képeket szeretném végignézni.
Henrik Vanger a falra szerelt telefont használta a konyhában. Felhívta Martin Vangert, elmondta neki,
milyen ügyben keresi, és megkérdezte, ki a Kuríren képszerkesztője. Tíz percen belül megtalálták a
megfelelő személyt, és Mikael megkapta az engedélyt.
A Hedestads-Kuriren képszerkesztőjének Madeleine Blomberg volt a neve, Majának hívták, és a
hatvanas éveiben járt. Mikael életében most találkozott először női képszerkesztővel a szakmában, ahol
a fotografálást nagyjából-egészéből a férfiak művészeti kifejezésmódjának tartották.
Szombat volt, a szerkesztőségben nem volt senki, de kiderült, hogy Maja Blomberg csak öt percre lakik
az irodától. A szerkesztőség székházának kapujában találkozott Mikaellel. A nő életének jelentős
hányadát a Hedestads-Kurirennél dolgozta végig. Olvasószerkesztőként kezdte 1964-ben, néhány évet a
sötétkamrában is töltött, miközben időnként kiküldték tartalék fényképésznek, ha a szokásos gárda nem
volt elég. Később kinevezték szerkesztőnek, és tíz évvel ezelőtt, amikor a régi képszerkesztő nyugdíjba
ment, ő tölthette be a képosztály vezetői posztját. De nem bíztak túl nagy birodalmat a kezére.
Osztályukat már tíz évvel korábban összevonták a hirdetési osztállyal. A csoport összesen hat emberből
állt, akik felváltva végeztek el minden előforduló feladatot.
Mikael megkérdezte a nőt a képarchívum felépítéséről.
– Töredelmesen be kell vallanom, hogy elég nagy a rendetlenség az archívumban. Amióta
számítógépeink és elektronikus képeink vannak, cédéken tároljuk az archívumot. Egy ideje dolgozik
nálunk egy gyakornok, aki a fontosabb régi képek beszkennelésével foglalkozik, de a képeknek
mindössze néhány százaléka van jelzőszámmal ellátva. A régi képeket egyébként keletkezési idejük
szerint szétválogatva őrizzük a negatívos mappákban. Vagy lent találja őket a szerkesztőségben, vagy
fent a padláson.
– Engem az 1966-os gyermeknapi felvonulás érdekelne a legjobban, de
valójában mindegyik képre kíváncsi volnék, ami azon a héten készült.
Maja Blomberg fürkésző tekintettel Mikaelre nézett.
– Tehát a Harriet eltűnésének hetében készült fényképekre gondol?
– Maga ismeri ezt a történetet?
– Annak, aki egész életében a Hedestads-Kurirennél dolgozott, nehezen
kerülhette el a figyelmét. És amikor Martin Vanger felhív engem kora reggel,
ráadásul a szabadnapomon, akkor nyilván én is levonom a magam
következtetéseit. Én voltam a korrektora az esetet taglaló írásoknak a
hatvanas években. Maga miért vájkál ebben a történetben? Sikerült valami új
dologra bukkannia?
Mikael somolyogva a fejét ingatta, majd előállt a fedőtörténettel.
– Nem, és nem hiszem, hogy valaha is választ kaphatnánk arra, mi történt Harriet Vangerrel. Van ugyan
egy kis felhajtás körülötte, de annak az az oka, hogy éppen Henrik Vanger önéletrajzát írom. Az eltűnt
Harrietről szóló történet olyan fejezet az életrajzban, amit aligha lehet elhallgatni. Képeket keresek
Harrietről és a barátairól, kiválóan illusztrálhatnám velük a könyvben ezt a napot.
Maja Blomberg gyanakvóan nézett rá, de Mikael állítása elfogadhatónak tűnt, s neki semmi oka nem
volt megkérdőjelezni azt.
Egy újság fényképésze naponta átlagosan minimum két, maximum tíz filmtekercset használ el. Nagy
események idején ez a szám a duplájára nőhet. Minden tekercs harminchat negatív kockát tartalmaz;
tehát nem ritka, hogy egy lap háromszáz képet halmoz fel mindennap, melyek közül mindössze néhány
felvételt publikálnak. Egy jól szervezett szerkesztőségben a tekercseket darabokra vágják, és a
negatívokat hatosával zsebekbe helyezik. Egy tekercs negatívjai körülbelül egy oldalt foglalnak el egy
negatív mappában. Egy mappa körülbelül huszonnégy tekercs képkockáinak ad helyet, egy évben húsz-
harminc darab körül mozog az
újonnan keletkezett mappák száma. Az évek során iszonyú mennyiségű mappa tud összegyűlni,
amelyek kereskedelmi értéke nulla, és rengeteg helyet elfoglalnak a szerkesztőség polcain. Azonban
minden fényképésznek és képszerkesztőnek meggyőződése, hogy a képek pótolhatatlan történeti
értékkel bírnak, s ezért egy darabot ki nem dobnának belőlük.
A Hedestads-Kurirent 1922-ben alapították, 1937 óta volt képszerkesztősége. A Kuríren padlásán több
mint ezerkétszáz mappát tároltak időrendi sorrendben. Az 1966 szeptemberében készült képek négy
mappát töltöttek meg.
– Hogy csináljuk? – kérdezte Mikael. – Le kellene ülnöm egy átvilágítóasztalhoz, és jó volna, ha
másolatot készíthetnék az érdekesebb darabokról.
– Tudja, hogyan kell használni egy negatívszkennert?
– Igen, dolgoztam már képekkel, és büszke tulajdonosa vagyok egy Agfa
negszkennernek. Photoshoppal dolgozom.
– Akkor pontosan azt a felszerelést használja, amit mi. Sietősen leültette
Mikaelt egy átvilágítóasztal elé, majd bekapcsolt egy számítógépet és egy
szkennert. Megmutatta az étkezőben a kávéautomatát is. Megállapodtak
abban, hogy magára hagyja Mikaelt, aki majd értesíti, ha végzett, hogy
bezárhassa az ajtókat, és aktiválja a riasztóberendezést. Ezek után Maja
Blomberg kellemes szórakozást kívánt és elment.
Mikaelnek hosszú órákba telt átnéznie a mappákat. Abban az időben a Hedestads-Kurirennek két
fényképésze volt. Egyikük, az ominózus napon szolgálatban levő Kurt Nylund – akit Mikael régről
ismert. Kurt Nylund 1966-ban huszonéves volt még. Később Stockholmba költözött, és elismert fotós
lett, először szabadúszóként, később a mariebergi Pressens Bild képügynökségnél dolgozott. Mikael és
Kurt Nylund útjai többször is keresztezték egymást a kilencvenes években, amikor a Millennium a
Pressens Bildtől vásárolt képeket a cikkeihez. Mikael egy sovány, gyér hajú férfira emlékezett
akkoriból. Kurt Nylund a sok sajtófotós által használt, nem túl szemcsés, nappali fényre beállított filmre
fényképezett.
Mikael elővette az ívet a fiatal Nylund képeivel, és az átvilágító-asztalra helyezte, ahol egy lupé
segítségével mindegyik képkockát behatóan megvizsgálta. A negatívolvasáshoz azonban kell némi
rutin, amellyel Mikael sajnos nem rendelkezett. Belátta, hogy nem fogja tudni másképp megítélni a
képek jelentőségét vagy jelentéktelenségét, csak ha beszkenneli őket egytől egyig, hogy később legyen
ideje tanulmányozni őket a számítógép képernyőjén. Ez viszont több órát vett volna igénybe. Ezért
mégis elvégzett egy előzetes szortírozást.
Azzal kezdte, hogy megjelölt minden képet, ami a tartályautóval történt baleset helyszínén készült.
Közben megállapította, hogy Henrik Vanger száznyolcvan képet tartalmazó albuma nem teljesen
komplett. Az a személy, aki lemásolta Vangernek a sorozatot – valószínűleg maga Nylund –, úgy
harminc képet – életleneket vagy egyéb okok miatt rossz minőségűeket – kihagyott.
Mikael kihúzta a Hedestads-Kuriren gépét a konnektorból és az Alfa szkennert dugta be helyette,
amelyet az iBookjához kapcsolt. Két órájába telt, míg beszkennelte az összes kiválogatott képet.
Az egyik fotó rögtön felkeltette az érdeklődését. Valamikor 15 óra 10 perc és 15 óra 15 között, pontosan
Harriet eltűnésének időpontjában valaki kinyitotta Harriet szobájának ablakát. Henrik Vanger hiába
próbálta kideríteni, ki volt az. Mikael előtt a képernyőn most hirtelen megjelent egy fénykép, ami éppen
az ablak kinyitásának pillanatában készülhetett. Az ablaknyílásban – igen homályosan – egy
alakot vélt felfedezni. Úgy döntött, eláll a képelemzéstől, míg be nem szkennelt mindent.
Az elkövetkezendő órákban Mikael a gyermeknapon készült képeket nézegette. Kurt Nylund hat
tekercset kattintott el, összesen valamivel több mint kétszáz kockát – véget nem érő képáradat kezükben
lufit tartó gyerekekről, felnőttekről, utcai nyüzsgésről, a kolbászárusokról, a felvonulásról, egy helyi
művész színpadi szerepléséről és valamilyen díjkiosztóról.
Tökéletesen érdektelennek tűntek ezek a fotók, Mikael mégis úgy döntött, hogy az egész gyűjteményt
beszkenneli. Hat óra alatt kilencven képet másolt be egy mappába a számítógépére. Maradt munkája
másnapra is.
Este kilenc körül felhívta Maja Blomberget, megköszönte a lehetőséget, és hazabuszozott Hedebybe.
Vasárnap reggel kilenc órakor már ismét az archívumban volt. Az épületnek megint ő volt az egyetlen
látogatója, pünkösd lévén csak kedden jelent meg a legközelebbi lapszám. Az egész napot szkenneléssel
töltötte. Este hatkor már csak negyven fotó volt hátra a gyereknapról. Mikael megnézte ezeket a
negatívokat, s úgy döntött, hogy a tündéri gyerekpofik és egy művész fellépését ábrázoló közelképek
nem érdekesek a munkája szempontjából. Az addig beszkennelt képeken elsősorban az utcai nyüzsgést
és különböző csoportosulásokat kapott lencsevégre a fotós.
Mikael pünkösd hétfőjét az új képanyag tanulmányozásával töltötte. Két felfedezést tett. Az első
megdöbbenést okozott. A másodiktól megemelkedett a pulzusa.
Az első felfedezés a Harriet Vanger ablakában megjelenő arc volt. A gép a felvétel közben egy kissé
bemozdult, az ebből adódó életlenség miatt selejtezték ki. A fényképész a templomdombon állt, és a
hidat vette célba. Az épületek alkották a hátteret. Mikael feldarabolta a képet, úgy, hogy csak a kérdéses
ablakrészlettel kelljen dolgoznia, s aztán megkísérelte beállítani a kontrasztot, s úgy megnövelni az
élességet, hogy előálljon a feltételezhető legjobb minőség.
Az eredmény egy szemcsés kép lett minimális szürkeárnyalat-mennyiséggel. A képen négyszögletű
ablak volt látható, az ablakban függöny, egy emberi kar részlete, és egy elmosódott félhold egy arcból
egy kissé beljebb, a szoba belsejében.
Mikael megállapította, hogy az arc nem Harriet Vangerhez tartozik. A lánynak hollófekete haja volt,
ennek a személynek viszont sokkal világosabb volt a hajszíne.
Azt is megállapította, hogy bizonyos sötétebb részek kivehetők az arcon ott, ahol a szemek, az orr, a
száj található, de ebből még lehetetlen volt arcvonásokra következtetni. Arról viszont meg volt
győződve, hogy a képen látható személy egy nő; az arc melletti világos részek lejjebb, vállmagasságban
folytatódtak, mindez egy nő hosszú hajának hullámaira engedett következtetni. Mikael azt is látni vélte,
hogy az illető világos ruhát visel.
Az ablak méreteinek segítségével meg tudta saccolni a személy testmagasságát; egy körülbelül 170
centiméter magas nőről lehetett szó.
Miután oda-vissza kattintgatott a balesetről készült fényképek között, az is egyértelművé vált számára,
hogy a rendelkezésre álló ismertetőjegyek kitűnően ráillettek valakire – a húszéves Cecilia Vangerre.
Kurt Nylund összesen tizennyolc képet készített a Sundström férfidivat második emeletének ablakából.
Közülük tizenheten szerepelt Harriet Vanger.
Harriet és az osztálytársai éppen akkor értek a Järnvägsgatanra, amikor Kurt Nylund fényképezni
kezdett. Mikael becslése szerint körülbelül öt perc leforgása alatt készült el a tizennyolc kép. Az első
képen Harriet és társai lefelé sétálnak az
utcán, a kép középpontja felé. A második számú képtől a hetedikig egy helyben álltak, és a menetet
nézték. Ezután körülbelül hat méterrel arrébb sétáltak. A legutolsó képen, amelyet valószínűleg egy
kisebb szünet után vett fel a fényképész, már senki nem látható Harriet társaságából.
Mikael, amikor felbontotta a képeket kisebb egységekre, készített egy képsorozatot Harrietről deréktól
felfelé. A sorozaton addig dolgozott, míg elérte a legjobb minőséget eredményező kontrasztot. A
képeket külön mappába tette, kinyitotta a Graphic Converter nevű programot, és beindította a
vetítőfunkciót. A hatás egy szaggatott némafilmre emlékeztetett, ahol minden kockát két másodpercig
láthat az ember.
Harriet megérkezik, oldalkép. Harriet megáll és elnéz az utca másik vége felé. Harriet elfordítja a fejét.
Harriet kinyitja a száját, hogy mondjon valamit a társának. Harriet nevet, a füléhez nyúl a bal kezével.
Harriet mosolyog. Harriet hirtelen meglepettnek tűnik, arca körülbelül húsz fokkal fordul el balra a
kamerától. Harrietnek tágra nyílik a szeme, már nem mosolyog. Harriet vékony csíkká szorítja össze
száját. Harriet a tekintetével merőn néz valamit. Arcáról leolvasható a… micsoda is… bánat,
megrázkódtatás, düh? Harriet lesüti a szemét. Harriet eltűnik.
Mikael újra és újra levetítette magának a képeket.
A vetítések teljesen egyértelműen megerősítették előzetes feltevését. Valami történt Hedestadban a
Järnvägsgatanon. Harriet meglát valamit – vagy valakit – az utca túloldalán, ami megdöbbenti. Később
megkeresi Henrik Vangert, hogy négyszemközt beszélhessen vele, ez a beszélgetés nem valósul meg.
Harriet ezután nyomtalanul eltűnik.
Valami történt ezen a napon. De a képek ennél többet nem árultak el.
Kedden hajnali két órakor Mikael kávét főzött, és megkent néhány kenyeret, amit a konyhaasztalnál
ülve meg is evett. Valahogy egyszerre érezte magát levertnek és izgatottnak. Várakozásai ellenére új
nyomokra bukkant. Az volt csupán a baj, hogy a felfedezés, bár új megvilágításba helyezte az
eseménysort, egy milliméterrel sem vitt közelebb a rejtély megoldásához.
Azon törte a fejét, hogy Cecilia Vanger vajon milyen szerepet játszhatott a drámában. Henrik Vanger
korábban kertelés nélkül felvázolta minden érintett aznapi elfoglaltságait, s Ceciliát sem hagyta ki.
Cecilia 1966-ban Uppsalában élt, a szomorú szombat előtt két nappal érkezett meg Hedebybe. Isabella
Vanger egyik vendégszobájában lakott. Cecilia azt állította, hogy távolról valószínűleg látta Harrietet
kora reggel, de nem beszélt vele. Szombaton Cecilia Vanger beutazott Hedestadba, hogy elintézzen
néhány dolgot. Harriettel ott sem találkozott. Egy óra tájt ért vissza Hedebybe, körülbelül akkor, amikor
Kurt Nylund a Järnvägsgatanon készült képsorozatot csinálta. Cecilia, miután megérkezett, átöltözött, és
két óra körül segített megteríteni az asztalt a közelgő családi vacsorához.
Alibinek elég gyengének tűnt Cecilia aznapi viselt dolgainak leírása. Az időpontok hozzávetőlegesek
voltak, különösen azt követően, hogy visszatért a szigetre, de Henrik Vanger soha nem talált semmi arra
utaló jelet, hogy unokahúga hazudna. Cecilia egyike volt ama kevés rokonoknak, akiket Henrik Vanger
igazán szeretett. Ráadásul Mikael a szeretője lett. Így aztán elég nehéz volt tárgyilagosnak lenni,
mindenesetre nem nagyon tudta elképzelni Ceciliát a gyilkos szerepében.
Most viszont egy kiselejtezett kép mégis arra engedett következtetni, hogy Cecilia hazudott, amikor azt
állította, hogy soha sem járt Harriet szobájában. Mikael kétségek közt hánykódva próbált rájönni, mi
lehetett ennek az oka. Ha erről hazudtál, akkor vajon még miről?
Mikael összeszedte, mit tud Ceciliáról. Szemében Cecilia alapvetően visszahúzódó ember volt, nem
utolsósorban a múltjának köszönhetően, hiszen
egyedül élt, életéből javarészt hiányzott a szex, és nehezére esett kapcsolatot teremteni másokkal.
Távolságtartó nő volt, s amikor elengedte magát, Mikaelt választotta, egy idegen férfit, akiről tudta,
hogy csak ideiglenesen lesz a közelében. Cecilia ugyan azt mondta neki, hogy azért szakít vele, mert
nem viseli el a gondolatot, hogy Mikael amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnhet az életéből.
Mikael feltételezése szerint azonban épp emiatt mert Cecilia olyan könnyen viszonyt kezdeményezni
vele. Mivel Mikael csak átmenetileg lakott Hedebyben, Ceciliának nem kellett attól tartania, hogy a férfi
drámai változásokat hoz majd életébe. Mikael felsóhajtott. Aztán egy képzeletbeli mozdulattal félretolta
a pszichologizálást.
A második felfedezésre késő éjszaka jutott. A rejtély kulcsa – s erről immár meg volt győződve – a Mit
látott Harriet az utcán? kérdésre adandó válaszban rejlett. Úgy érezte, ezt a választ soha nem fogja
megismerni. Persze feltalálhatott volna egy időgépet, amelynek segítségével Harriet háta mögül
egyenesen odakukucskálhatott volna arra az utcasarokra.
Abban a pillanatban, hogy ez a képzeletbeli megoldás átfutott a fején, hirtelen a homlokára csapott, és
az iBookjához rohant. Oda-klikkelt a homályos järnvägsgatani képsorozathoz, újra nézegetni kezdte
őket és… ott!
Harriet Vanger háta mögött jobbra, körülbelül egy méterre a lánytól, fiatal pár állt, a férfi csíkos
pulóverben, a nő világos dzsekiben. A nő egy fényképezőgépet tartott a kezében. Miután felnagyította a
képet, Mikael megállapította, hogy egy beépített vakus Kodak instamaticról lehet szó – egy olcsó,
egyszerű kameráról, amely kiválóan működött a fényképezéshez nem értő emberek kezében is.
A nő az álla magasságában tartotta a kamerát. Aztán fölemelte, hogy lefényképezze a bohócokat. Ez
pontosan akkor történt, amikor Harriet arckifejezése úgy megváltozott.
Mikael összehasonlította a fényképezőgép és Harriet tekintetének irányát. A nő szinte pontosan
ugyanarról a részletről készíthetett képet, amit Harriet bámult.
Mikael hirtelen érezte, ahogy felerősödik a szívdobogása. Hátradőlt a lócán, és inge mellényzsebéből
elővette a cigarettás csomagot. Valaki készített egy képet. De hogyan lesz képes beazonosítani ezt a nőt?
Hogyan fogja megszerezni a képet? Előhívták egyáltalán azt a tekercset, s ha igen, megvan-e még ez a
kép valahol?
Mikael kinyitotta azt a mappát, amelybe a Kurt Nylund ünnepi sokadalomról készült képeit tette. A
következő órát azzal töltötte, hogy felnagyított minden egyes képet, és négyzetcentiméterről
négyzetcentiméterre átvizsgálta őket. Csak az utolsó fotón talált rá ismét a párra. Kurt Nylund akkor
éppen egy másik bohócról készített képet. A bohóc lufikat tartott a kezében, és örök vigyorral arcán
pózolt a fényképész lencséje előtt. A kép már a sportpálya bejárata előtt készült, valószínűleg két óra
után. Nylundot ezt követően értesítették a tartályautó balesetéről, ezért ezen a ponton megszakad az
ünnepségről szóló képriport.
A nőből szinte semmi nem látszott ezen az utolsó képen, a csíkos pulóveres férfi profilja azonban tisztán
kivehető volt. A férfi kulcsokat tart a kezében, előrehajol, hogy kinyisson egy kocsiajtót. A fényképész
persze az előtérben álló bohócra fókuszált, így a kép többi része egy kissé elmosódott. A rendszámtábla
félig takarásba került, de jól látszott az elején az AC3.
A hatvanas évek rendszámtáblái a megyéket jelölő betűkombinációval kezdődtek. Mikael már kisfiú
korában megtanulta beazonosítani, melyik megyében regisztrálták az éppen szeme elé kerülő autót. Az
AC Västerbotten jelölése volt.
Aztán Mikael meglátott valami mást is. A kocsi hátsó ablakán felfedezett egy matricát. Rázoomolt, de a
matricán levő szövegből mindössze egy homályos plecsni lett. Inkább kivágta a matricát, hogy a
kontraszt és az élesség beállításával
kísérletezzen. Ezzel elment egy kis idő. Még mindig nem bírta elolvasni a szöveget, de megpróbálta a
látható formák segítségével kikövetkeztetni, milyen betűkről lehet szó. Sok betű megtévesztően
hasonlított egymásra. Egy O-t könnyen felcserélhetett az ember egy D-vel, egy B-t egy E-vel és más
betűkkel. Miután hosszú ideig sakkozott így, papírra vetette a lehetőségeket, s végül a következő
érthetetlen szöveget sikerült előállítania:
R JÖ AF LD G ZÓ Ü EM
Olyan intenzíven bámulta a betűsort, hogy könnybe lábadt a szeme. Aztán egyszerre megjelent előtte a
szöveg. NORSJÖ FAFELDOLGOZÓ ÜZEM. Az üzem szó után további apró jelek álltak a matricán, de
ezeket végképp lehetetlen volt elolvasni, feltehetően egy telefonszámot takartak.
TIZENHETEDIK FEJEZET
Június 11., szerda – június 14., szombat
A kirakós harmadik darabkájának megtalálását Mikael egy váratlan segítségnek köszönhette.
Miután keményen végigdolgozta az éjszakát a fényképekkel, másnap délutánig mély álomba merült.
Tompa fejfájással ébredt, lezuhanyozott, aztán felsétált Susanne Híd presszójába, hogy megreggelizzen.
Nehezen bírta összeszedni a gondolatait. Fel kellett volna keresnie Henrik Vangert, hogy beszámoljon a
felfedezéséről, ehelyett azonban Cecilia házához ment. Meg akarta tőle kérdezni, mit csinált Harriet
szobájában, és miért tagadta le, hogy ott járt. Bekopogtatott, de senki nem nyitott ajtót.
Már éppen indulni készült, amikor meghallott egy hangot a közelből.
– Nincs itthon a kurvája.
Gollam volt az. Ő mászott elő a barlangjából. Magas férfi volt, majdnem kétméteres, de a kor annyira
meghajlította a hátát, hogy a szeme egy szintre került Mikaelével. Bőrét sötét májfoltok tarkították.
Pizsamát viselt, fölötte egy barna háziköntöst. Egy botra támaszkodott. Úgy nézett ki, mint a hollywoodi
filmek gonosz öregembere.
– Mit mondott?
– Azt mondtam, hogy nincs itthon a kurvája.
Mikael olyan közel ment Harald Vangerhez, hogy az orruk majdnem összeért.
– A saját lányáról beszél, maga rohadt zsivány.
– Nem én lopózom ide éjszakánként – felelte Harald Vanger, és mosolyra húzta
fogatlan száját. Rossz szagot árasztott. Mikael kikerülte, és folytatta útját
anélkül, hogy visszafordult volna. Felment Henrik Vangerhez. A
dolgozószobájában találta.
– Épp az imént találkoztam a bátyjával – mondta Mikael rosszul leplezett
dühvel.
– Haralddal? Nahát, előmerészkedett? Évente egyszer ez is megesik.
– Cecilia ajtaján kopogtattam, amikor felbukkant. Azt mondta, idézet eleje: nincs itthon a kurva, idézet
vége.
– Ez Haraldra vall – felelte Henrik Vanger a legnagyobb nyugalommal
hangjában.
– Kurvának nevezte a saját lányát.
– Annak nevezi már jó pár éve. Ezért nem beszélnek egymással.
– De miért?
– Cecilia huszonegy éves korában veszítette el a szüzességét. Itt történt
Hedestadban, egy nyári liasonját követően, a Harriet eltűnése utáni évben.
– És aztán?
– A férfit, akibe szerelmes volt, Peter Samuelsonnak hívták, és a Vanger-
vállalatok gazdasági szaktanácsadója volt. Okos fiú. Most az ABB-nél van. Az a
fajta, akit büszkén fogadtam volna vejemül, persze, ha Cecilia a lányom lenne.
Egyetlenegy dolog nem stimmelt nála.
– Csak nem az, amire gondolok?!
– Harald méretet vett a fejéről, vagyis hogy megvizsgálta a családfáját, vagy valami hasonlót tett, és
persze kiderítette, hogy a fiú negyed vérig zsidó származású.
– Uram teremtőm!
– Ettől a felfedezésétől kezdve hívja kurvának Ceciliát.
– De tudott arról is, hogy én és Cecilia…
– Erről minden valószínűség szerint az egész falu tudomást szerzett már, talán Isabella az egyetlen
kivétel, mivelhogy akinek van egy csöpp esze, az jobban teszi, ha semmit nem mesél el neki. Harald
viszont egészen biztosan szemmel követte minden lépésedet.
Mikael ostoba képet vágva leült.
– Azt akarja mondani, hogy mindenki tudja…
– Naná.
– És maga nem veszi rossz néven?
– Mikael, drága barátom, ez aztán végképp nem rám tartozik.
– Hol van Cecilia?
– Vége a tanévnek, úgyhogy Cecilia múlt szombaton elrepült Londonba a
húgához, aztán meg vakációzni fog valahol… mm, azt hiszem, tán Floridában.
Egy-két hónap múlva jön vissza.
Mikael ettől még butábban érezte magát.
– Nagyjából lezártuk a kapcsolatunkat.
– Értem, de ehhez nekem tényleg semmi közöm. Hogy halad a munka?
Mikael kávét töltött Henrik termoszából. Az öregre nézett.
– Új dolgokra bukkantam. Azt hiszem, szükségem lenne egy autóra. Kölcsönbe.
Mikael részletes beszámolót tartott a felfedezéseiről, következtetéseiről. Kivette iBookját a válltáskából,
és lejátszotta a Harriet järnvägsgatani színeváltozását bemutató képsorozatot. Megmutatta azt is, hogyan
találta meg a nézelődő párt a fényképezőgéppel, az autójukat a Norsjö Fafeldolgozó Üzem matricájával.
Ahogy jelentése végére ért, Henrik Vanger megkérte, hadd nézze meg újra a képsorozatot. Mikael ismét
levetítette neki.
Amikor Henrik Vanger felnézett a számítógép képernyőjéről, olyan szürke volt az arca, hogy Mikael
rémülten a vállára tette a kezét. Henrik Vanger hárítóan legyintett. Egy darabig néma csöndben ült.
– Mikael, isten az atyám, te megtetted, amiről már azt hittem, hogy teljességgel lehetetlen. Ez valami
egészen új dolog. Mi a következő lépés?
– Meg kell keresnem azt a képet, ha egyáltalán létezik még valahol.
Mikael az ablakban látott arcról egy szót sem ejtett, mint ahogy a Ceciliával kapcsolatos gyanúját sem
említette. Ez persze elég távol állt attól, ami egy tárgyilagos magándetektívtől elvárható.
Amikor Mikael újra kint volt a szabadban, Harald Vanger már eltűnt az útról, valószínűleg visszabújt a
barlangjába. Ahogy Mikael befordult a sarkon, észrevette, hogy a házához vezető kis hídszerű
építményen ül valaki. Az illető háttal volt neki, és egy újságot olvasott. Egy pillanat töredékéig arra
gondolt, biztosan Cecilia Vanger az, de aztán látta, hogy a hídon egy sötét hajú lány ül. Amint közelebb
ért hozzá, azonnal felismerte.
– Szia, apa – köszönt neki Pernilla Abrahamsson. Mikael szorosan átölelte a
lányát.
– Te meg honnan a csudából kerültél elő?
– Otthonról, természetesen. Skellefteåba megyek, ma éjszaka itt aludnék nálad.
– Hogyan találtál ide?
– Hát úgy, hogy a mama tudta, hol vagy. Aztán meg érdeklődtem abban a fenti kávézóban, hogy melyik
házban laksz. Ideirányított a tulajnő. Nem zavarok?
– Dehogy zavarsz! Gyere be! Szólhattál volna korábban, hogy vehessek valami
finomat.
– Hirtelen jött az ötlet. Szerettem volna gratulálni a szabadulásodhoz, de soha
nem telefonálsz.
– Bocsáss meg…
– Semmi vész. Mama mesélt róla, mennyire le tudnak foglalni a gondolataid.
– Ilyeneket mesél rólam a mamád?
– Hát efféléket. De rá se ránts! Én attól még nagyon szeretlek.
– Én is szeretlek téged, de tudod, hogy…
– Tudom. Azt hiszem, elég felnőtt vagyok már ehhez.
Mikael teát főzött, piskótát tett az asztalra. Elnézte a lányát, akinek közelgett a tizenhetedik
születésnapja. Egy majdnem felnőtt nő jött hozzá látogatóba. Tényleg nem kezelheti úgy, mint egy
gyereket.
– Szóval? Milyen volt?
– Micsoda?
– A börtön.
Mikael felnevetett.
– Hinnél nekem, ha elmesélném, hogy olyan volt, mint egy fizetett szabadság?
Volt időm átgondolni dolgokat, és még írhattam is.
– Hát persze. Szerintem nem lehet túl nagy a különbség egy börtön és egy kolostor között. Az emberek
pedig mindig is azért vonultak kolostorba, hogy ott elmélkedjenek és fejlődjenek.
– Ühm, vehetjük így is. Őszintén remélem, hogy nem ért semmi kellemetlenség, amiért az apádból
börtöntöltelék lett.
– Egyáltalán nem. Büszke vagyok rád. Egy alkalmat sem szalasztok el, hogy el
ne dicsekedjem veled másoknak. Mindenkinek elmondom, hogy azért ültettek
le, mert hittél valamiben.
– Hittem valamiben?
– Láttam Erika Bergert a tévében.
Mikael elsápadt. Eszébe se jutott a lánya, amikor Erika kidolgozta a stratégiát. Pernilla nyilván azt hitte,
hogy az apja ártatlan, mint a ma született bárány.
– Pernilla, tudnod kell, hogy nem vagyok ártatlan. Sajnos nem tudjuk alaposan
megbeszélni, hogy mi történt, de az a lényeg, hogy nem tévesen ítéltek el. A
bíróság aszerint döntött, amit megtudott a per során.
– Igen, de te nem álltál elő a saját verzióddal.
– Mert nem tudom bebizonyítani. Óriási baklövést követtem el, ezért kellett
börtönbe mennem.
– Jó. Akkor válaszolj a kérdésemre: ez a Wennerström most szemétláda vagy
nem?
– Egyike a legmocskosabb szemétládáknak, akikkel valaha dolgom akadt.
– Rendben. Nekem ennyi bőven elég. Tessék, itt egy ajándék! Neked. A lány előszedett egy csomagot a
táskájából. Mikael kibontotta.
Egy cédé volt a Eurhytmics legjobb dalainak válogatásával. Pernilla emlékezett rá, hogy apja régi
kedvence volt az együttes. Mikael megölelte lányát, majd betette a lemezt iBookjába, s hallgatni kezdték
együtt a Sweet dreamst.
– Mi dolgod neked Skellefteåban? – kérdezte aztán Mikael.
– Egy nyári bibliaiskolába megyek. Az Élet Fénye, ez a gyülekezetünk neve – felelte Pernilla, mintha a
világ legtermészetesebb dolgáról beszélne.
Mikael érezte, ahogy tarkóján feláll a szőr.
Rádöbbent, hogy a lánya és Harriet mennyire hasonlítanak egymásra. Pernilla is pont tizenhat éves volt,
mint az eltűnésekor Harriet. Mindkettejük életéből nagyrészt távol maradt az apa. Mindkettejüket
hatalmába kerítette a vallásos rajongás, és furcsa szektákhoz csatlakoztak; Harriet a helyi
pünkösdistákhoz, Pernilla valami bárgyú helyi kinövéshez, amelynek igencsak hasonlított a neve egy
másik hajtáséhoz, az Élet Szavához.
Mikael nem igazán tudta, hogyan kezelje gyermeke új keletű érdeklődését a vallás iránt. Félt tőle, hogy
belegyalogol lánya érzéseibe. Nem szívese szólt bele Pernilla döntéseibe. Ám szó se róla, az Élet Fénye
az egyik legkiválóbb példája volt azoknak a gyülekezeteknek, melyekről ő és Erika bármikor örömmel
közreadott volna valamilyen élcelődő riportot a Millenniumban. Végül úgy döntött, hogy inkább
Pernilla anyjával fogja megtárgyalni a kérdést.
Aznap éjszaka Pernilla aludt a hálókamrában, apja meg a konyhai lócán nyúlt el Mikael merev nyakkal
és sajgó izomfájdalommal ébredt. Pernilla be volt sózva az előtte álló utazástól. Mikael gyorsan
összeütött maguknak egy reggelit, aztán elkísérte lányát a vasútállomásra. Maradt még egy kis idejük
indulás előtt, úgyhogy vettek egy kávét a Pressbyrån kioszkjában, s a peronon leültek beszélgetni egy
padra. Közvetlenül a vonat érkezése előtt Pernilla hirtelen ezzel állt elő:
– Te nem örülsz annak, hogy Skellefteåba utazom…
Mikael nem tudta, mit válaszoljon.
– Nem baj, apa. Ugye, te nem vagy keresztény?
– Nem, az biztos, hogy nem vagyok jó keresztény.
– És nem hiszel Istenben?
– Nem, nem hiszek. De tisztelem a hitedet. Minden embernek szüksége van rá,
hogy higgyen valamiben.
Amikor megállt a vonat az állomáson, hosszan megölelték egymást, aztán Pernillának fel kellett
szállnia. A kocsi ajtajából még visszafordult.
– Apa, nem akarlak térítgetni. Tőlem abban hiszel, amiben akarsz. Én mindig szeretni foglak. De
nagyon jól teszed, ha folytatod a Biblia a tanulmányozását.
– Mii?
– Láttam a faladon az idézeteket – felelte Pernilla. – Csak azt nem értem, miért
pont ezeket a komor, neurotikus helyeket választottad? Puszi. Szia!
Azután intett még egyet, majd eltűnt a kocsi belsejében. Mikael elképedve állt a peronon, s nézte, ahogy
a vonat kigördül az állomásról észak felé. Csak akkor értette meg a maga teljességében Pernilla
megjegyzését, miután a szerelvény eltűnt a kanyarban. Jeges érzés lepte meg a mellkasában.
Sietős léptekkel hagyta el az állomás épületét. Az órájára nézett: negyven perc volt még a hedebyi busz
indulásáig. Ilyen hosszú várakozást most nem bírt volna elviselni. Átkocogott a tér másik oldalára a
taxiállomásra, és meg is találta régi Husseinjét azzal az északsvéd nyelvjárásával.
Tíz perccel később már ki is fizette a fuvart, és azonnal a dolgozószobájába ment. A lap ott lógott az
íróasztala fölé kiragasztva.
Magda-32016
Sara-32109
RJ-30112
RL-32027
Mari-32018
Körülnézett a szobában. Aztán rájött, hol találhat a leghamarabb egy Bibliát. A lapot magával vitte.
Megkereste a kulcsokat – egy tálkában tartotta őket az ablakban –, s aztán futva nekieredt. Gottfried
házához igyekezett. Remegő kézzel emelte le Harriet Bibliáját a polcról.
Mert Harriet nem telefonszámokat rótt a naplójába. A számok Mózes „A léviták egyházi szolgálatáról”,
a törvényekről és a bűnök büntetéséről szóló harmadik könyvének a részeire és azok megfelelő
szakaszaira vonatkoztak.
(Magda) Mózes harmadik könyve, 20. rész, 16. szakasz: „Ha valamely asszony akármely baromhoz
járul, hogy az meghágja őt: öld meg mind az asszonyt, mind a barmot; halállal lakoljanak; vérök
rajtok.”
(Sara) Mózes harmadik könyve, 21. rész, 9. szakasz: „Hogyha valamely papnak leánya vetemedik
paráznaságra, megszentségteleníti az ő atyját, azért tűzzel égettessék meg.”
(RJ) Mózes harmadik könyve, 1. rész, 12. szakasz:
„Azután vagdalja el azt tagjaira, a fejével és kövérjével együtt, a pap pedig
rakja azokat a fára, mely az oltáron levő tűzön van.”
(RL) Mózes harmadik könyve, 20. rész, 27. szakasz: „És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző vagy
jövendőmondó lesz közöttök, halállal lakoljanak; kővel kövezzétek azokat agyon; vérök rajtok.”
(Mari) Mózes harmadik könyve, 20. rész, 18. szakasz: „És ha valaki havi bajos asszonnyal hál, és
felfedi annak szemérmét, és forrását feltakarja, és az asszony is felfedi az ő vérének forrását: mindketten
irtassanak ki az ő népökből.”
Mikael kiment a ház elé, és leült a verandán. Nem fért hozzá kétség, a számok, amelyeket Harriet a
telefonkönyvébe felírt, ezekre a helyekre vonatkoztak. Minden egyes idézet gondosan alá volt húzva
Harriet Bibliájában. Mikael cigarettára gyújtott, és a közelben hangicsáló madarakat hallgatta.
Megfejtette a számok titkát. De a nevek még hátravoltak. Magda, Sara, Mari, RJ és RL.
Agya hirtelen, ösztönös ugrással előállt egy ötlettel. Mikael úgy érezte, mintha egy szakadék szélén
egyensúlyozna. Egyszerre visszaemlékezett a megégetett hedestadi áldozatra, akiről Gustaf Morell
főfelügyelő mesélt – ez volt a Rebecka-ügy valamikor a negyvenes évek végén. A lányt
megerőszakolták, és úgy ölték meg, hogy fejét izzó szénen megégették. „Azután vagdalja el azt
tagjaira, a fejével és kövérjével együtt, a pap pedig rakja azokat a fára, mely az oltáron levő tűzön
van.” Rebecka. RJ. Mi volt vajon a vezetékneve?
Te jó ég, mibe keveredhetett Harriet?
Henrik Vanger egyik percről a másikra nagyon vacakul érezte magát, és már ágyban volt, amikor
Mikael bekopogtatott nála aznap délután. Anna azért beengedte a férfit, mindössze arra kérte, várjon pár
percet, aztán bemehet az öreghez.
– Nyári megfázás – magyarázta Henrik csöpögő orral. – Mit akarsz?
– Szeretnék kérdezni valamit.
– Igen?
– Maga hallott arról a gyilkosságról, ami valamikor a negyvenes években történt itt Hedestadban? Egy
Rebecka nevű lány volt az áldozat, úgy gyilkolták meg, hogy a fejénél fogva bedugták egy kemencébe.
– Rebecka Jacobsson – vágta rá Henrik. – Soha nem felejtem el ezt a nevet. De
már évek óta nem hallottam senkitől
– Ezek szerint tud a gyilkosságról.
– Részletekbe menően. Rebecka Jacobsson huszonhárom vagy huszonnégy
éves volt, amikor megölték. Azt hiszem… igen, 1949-ben történt. Hihetetlenül
komoly nyomozást folytattak az ügyben, nekem is volt benne némi szerepem.
– Magának? – szakadt ki a meglepődött Mikaelből.
– Bizony. Rebecka Jacobsson a Vanger-konszern alkalmazásában állt, irodista
volt. Népszerű kislány volt, roppant csinos teremtés. De miért érdekel az eset?
Mikael hirtelen nem tudta, mit mondjon. Felállt és odament az ablakhoz.
– Nem tudom. Henrik, lehet, hogy találtam valamit, de először át kell gondolnom ezt az egészet.
– Arra célzol, hogy van valami összefüggés Harriet és Rebecka között? De hát…
közben több mint tizenhét év telt el.
– Hadd törjem ezen a fejemet egy kicsit. Holnap megint átugrom, ha már
jobban lesz.
Mikael nem találkozott Henrikkel a rákövetkező napon. Éjjeli egykor még a konyhaasztalnál ült és
Harriet Bibliáját olvasta, amikor meghallotta, amint egy jármű nagy sebességgel áthajt a hídon.
Kikukkantott az ablakon. A sötétben meglátta egy mentőautó villogó kék fényeit.
Balsejtelmekkel telve rohant ki a házból és követte a mentőkocsit. Az Henrik Vanger háza előtt állt
meg. A házban égtek a földszinti lámpák, és Mikael tudta, hogy valami történt. Felrohant a bejárati
lépcsőn. Az előszobában összetalálkozott a kétségbeesett Annával.
– A szíve – mondta a nő. – Nem sokkal ezelőtt ébresztett fel. Mellkasi fájdalmakra panaszkodott. Aztán
összeesett.
Mikael átkarolta a hűséges házvezetőnőt, s ott maradt vele, miközben a mentősök a hordágyon kivitték
az élettelennek tűnő Henrik Vangert. A menetet a láthatóan felzaklatott Martin Vanger zárta. Már
ágyban volt, amikor Anna riasztotta; papucsban jött át, mezítláb. Kurtán odaköszönt Mikaelnek, aztán
Annához fordult.
– Bemegyek vele a kórházba. Maga telefonáljon Birgernek és Ceciliának! – szólt az utasítás. – És
értesítse Dirch Frodét is!
– Én átmehetek Frodéhoz – ajánlkozott Mikael. Anna hálásan bólintott.
Éjfél után kopogtatni valakinek az ajtaján, gyakran jelent rossz híreket, gondolta Mikael, ahogy
megérintette ujjával Dirch Frode csengőgombját. Percek teltek el, Dirch Frode álmos szemekkel nyitott
ajtót.
– Rossz hírt hozok. Henrik Vangert az imént kórházba szállították. Úgy néz ki, szívrohama volt. Martin
kért meg, hogy közöljem önnel.
– Jézusmária! – szólalt meg Dirch Frode. Az órájára pillantott. – Péntek van, 13-
a – folyatta rejtélyes, de kérlelhetetlen logikával. Arcán zavarodottság
tükröződött.
Mikael hajnali háromra ért haza. Egy darabig tétovázott, végül úgy döntött, hogy Erikát majd később
hívja fel. Másnap reggel tízkor, miután gyors telefonbeszélgetést folytatott Dirch Frodéval, amiből
megtudta, hogy Henrik Vanger életben van, feltárcsázta Erika számát, és tájékoztatta őt a történtekről.
Elmondta neki, hogy a Millennium újdonsült tulajdonostársát szívrohammal szállították kórházba. A hír
nem meglepő módon nagy szomorúságot és aggodalmat váltott ki a vonal másik végén.
Mikael a Henrik Vanger állapotát illető további hírekről csak késő este értesült, amikor Dirch Frode
átment hozzá látogatóba.
Életben van, de nincs túl jól. Komoly infarktusa volt, és van valami fertőzése.
– Maga találkozott vele?
– Nem. Az intenzív osztályon fekszik. Martin és Birger vannak mellette.
– Milyenek a kilátások?
Dirch Frode ide-oda ingatta kézfejét.
– Túlélte a szívinfarktust. Ez mindig jót jelent. És Henrik amúgy is nagyon jó kondícióban van a
korához képest. De kétségtelenül öreg már. Nem tehetünk mást, minthogy várunk és reménykedünk.
Kis ideig csöndben ültek, elméláztak az élet törékenységén. Mikael kávét töltött maguknak. Dirch Frode
csüggedt képet vágott.
– Muszáj feltennem néhány kérdést a jövőt illetően – szólalt meg Mikael.
Frode felemelte fejét, és Mikaelre nézett.
– A maga alkalmazásának feltételeiben semmi nem változik. Ezeket az egy
éven keresztül érvényes szerződésben rögzítettük, ez továbbra is érvényes,
függetlenül attól, hogy Henrik életben marad-e vagy sem. Emiatt ne aggódjon.
– Egyáltalán nem aggódom, és nem is erre gondoltam. Az a kérdés, hogy kinek jelentsek az ő
távollétében.
Dirch Frode felsóhajtott.
– Mikael, maga legalább annyira tisztában van vele, mint én, hogy ez az egész Harrietről szóló história
valójában érdekes időtöltés Henrik számára.
– Ne beszéljen így róla.
– Hogy érti?
– Új nyomokra bukkantam – mondta Mikael. – Bizonyos elemeiről éppen tegnap
tájékoztattam Henriket. Tartok tőle, hogy az elmondottaknak köze lehet a
szívrohamához.
Dirch Frode csodálkozó tekintettel bámult Mikaelre.
– Ugye, viccel?!
Mikael a fejét rázta.
– Dirch, az elmúlt napokban több anyagot sikerült előbányásznom Harriet eltűnésével kapcsolatban,
mint a hivatalos nyomozás összesített erőinek minimum harmincöt év alatt. Nekem most az a gondom,
hogy sosem tisztáztuk, kinek jelentsek Henrik távollétében.
– Nekem elmondhatja.
– Rendben… mert… muszáj valahogy folytatnom a kutatást… Van egy kis
ideje?
Mikael előadta új felfedezéseit. Igyekezett olyan tisztán és érthetően felvázolni a helyzetet, amennyire
csak tudta. Bemutatta a järnvägsgatani képsorozatot, és elmondta elméletét. Ezután elmagyarázta,
hogyan oldotta meg a telefonkönyv rejtélyét a lánya segítségével. Végezetül ismertette az 1949-es
brutális Rebecka Jacobsson-gyilkosságot.
Egyetlen részletet tartott meg magának: Cecilia Vanger Harriet ablakában feltűnő arcát. Még mindig
abban reménykedett, hogy lesz alkalma beszélni a nővel, mielőtt rá terelné a gyanút mások előtt.
Dirch Frode gondterhelten a homlokát ráncolta.
– Azt akarja mondani, hogy Rebecka meggyilkolása összefügg Harriet
eltűnésével?
– Ezt nem tudhatom. Elég valószerűtlennek tűnik. Ugyanakkor nem
elhanyagolható az a tény, hogy Harriet telefonregiszterében szerepel az RJ
monogram, mellette pedig az égő áldozatokról szóló törvényrészlet. Rebecka
Jacobssont halálra égették. A Vanger családhoz egyértelműen köze volt – a
Vanger-konszernnél dolgozott.
– És mivel magyarázná mindezt?
– Még nem tudom. De szeretném folytatni a kutatást. Magára úgy tekintek mint
Henrik képviselőjére. Maga dönthetne Henrik helyett.
– Talán értesítenünk kellene a rendőrséget.
– Nem. Legalábbis Henrik engedélye nélkül nem tenném. Rebecka esete rég elévült már, a nyomozást
lezárták. Nem fognak új nyomozást indítani egy ötvennégy évvel ezelőtt történt gyilkosság ügyében.
– Világos. Akkor tehát mit javasol?
Mikael felkelt ülőhelyéről, és került egyet a konyhában.
– Először is szeretnék a nyomába eredni annak a fényképnek. Ha megláthatnánk, mit nézett akkor
Harriet… úgy sejtem, az a kulcsa lehet az egész eseménysornak. Másodszor: szükségem van egy autóra,
hogy elmehessek Norsjőbe ezen a nyomon. És harmadszor: ki akarom deríteni, mi áll a bibliaidézetek
hátterében. Az egyik idézetet már sikerül összekapcsolnunk egy förtelmes gyilkossággal. Négy még
hátra van. Az utánajáráshoz igazából… segítségre volna szükségem.
– Milyen jellegű segítségre?
– Kellene mellém egy segédkutató, egy asszisztens, aki végigrágja magát az archivált sajtóanyagon,
hogy megtalálja Magdát, Sarát és a másik két nevet. Már ha tényleg úgy van, ahogy gondolom, és
Rebecka nem az egyetlen áldozat.
– Arra gondol, hogy avassunk be valakit…
– Ezzel a felfedezéssel egyszerre iszonyú sok kutatómunka szakadt rám. Ha egy aktív nyomozásban
közreműködő rendőr lennék, úgy osztanám be az időmet és a lehetőségeimet, hogy másokat bíznék meg
ezzel a babramunkával. Egy profira van szükség, aki ért a levéltári kutatáshoz, ugyanakkor megbízható.
– Értem… Ismerek egy nagyon rátermett illetőt. Magát is ő világította át – szaladt ki Frode száján,
mielőtt meggondolhatta volna, mit mond.
– Kicsoda? És mit csinált velem? – kérdezte Mikael Blomkvist éles hangon.
Dirch Frode azonnal rájött, hogy kimondott valamit, amiről jobb lett volna hallgatnia. Hiába, öregszem,
gondolta magában.
– Csak hangosan gondolkodtam. Nem érdekes – próbálta elütni a dolgot.
– Maga átvilágíttatott engem?
– Nincs ebben semmi különös, Mikael. Alkalmazni akartuk magát, és ahhoz
először meg kellett vizsgálnunk, kiféle-miféle.
– Aha, szóval ezért tudja mindig Henrik Vanger, hogy hányadán áll velem.
Milyen alapos vizsgálat volt?
– Elég alapos.
– Volt benne szó a Millenniummal kapcsolatos gondokról?
Dirch Frode felvonta vállát.
– Igencsak központi kérdésnek számított azokban a hetekben.
Mikael rágyújtott. Aznap már az ötödik cigarettája volt. Be kellett ismernie, hogy rászokott a
dohányzásra.
– Írásbeli jelentésnek készült?
– Mikael, nem érdemes ezen lovagolnia.
– El akarom olvasni azt a jelentést.
– De kedves Mikael, ne vegye már úgy a szívére! Az csak természetes, hogy a
körmére akartunk nézni, mielőtt felvettük erre a munkára.
– El akarom olvasni a jelentést – ismételte meg Mikael.
– Erre csak Henrik adhat engedélyt.
– Igazán? Akkor hadd fogalmazzak másképpen: egy órán belül legyen a
kezemben az a jelentés, máskülönben azonnal felmondok, és már az esti
vonattal hazautazom Stockholmba! Hol van az anyag?
Dirch Frode és Mikael Blomkvist néhány másodpercig farkasszemet néztek. Aztán Dirch Frode nagyot
sóhajtott, és lesütött szemmel így szólt:
– Odahaza, a dolgozószobámban.
A Harriet Vanger-eset kétségtelenül Mikael életének legbizarrabb története volt. Az eltelt év, jószerével
teljes egészében, attól a pillanattól kezdve, hogy megjelentette a Hans-ErikWennerströmről szóló cikkét,
mint egy őrült hullámvasút száguldott előre – helyesebben időnként kapaszkodott, máskor zuhant lefelé,
teret adva a szabadesés törvényeinek. És a java még hátralehetett…
Dirch Frode ugyan nem adta fel a kibúvók keresését, de reggel hatkor végül Mikael a kezébe vehette
Lisbeth Salander róla készített jelentését. Maga a jelentés több mint nyolcvan oldalból állt, ezt
egészítette ki a mintegy százoldalnyi cikkekről, bizonyítványokról és Mikael életének más fontos
dokumentumairól készült másolatköteg.
Fura érzés volt elolvasnia saját magáról ezt a leginkább önéletrajzi és titkosszolgálati jelentés
keverékére emlékeztető írást. Mikael időről időre megdöbbenten eszmélt rá a jelentés precizitására.
Lisbeth Salander olyan részleteket ásott elő, amelyekről ő maga is azt hitte, hogy rég feledésbe merültek
már. Salander utánanézett például egy fiatalkori szerelmének. A nő annak idején lánglelkű szindikalista
volt, ma hivatásos politikus. Ki a fenétől tudhatta meg? A kutató rátalált volt rockbandájára is, a
Bootstrapre, amelyre már aligha emlékezett élő ember ezen a földön. Ezenkívül átvilágította a pénzügyi
helyzetét, mindent tudott erről is az utolsó fityingig. Hogy a francba csinálta?
Újságíró lévén Mikael számtalan éven át foglalkozott információszerzéssel különféle személyekről, így
aztán nem volt nehéz szakmailag megítélnie a kezében tartott munkát. Lisbeth Salander minden kétséget
kizáróan eszméletlenül jó kutató lehetett. Mikael azt nem hitte volna, hogy hasonlóan kiváló jelentést
tudna készíteni egy számára teljesen ismeretlen személyről.
Mikael számára az is világossá vált, hogy semmi szükség nem volt eltitkolniuk a viszonyukat Erikával
Henrik Vanger előtt; az öreg az alapos tájékoztatásnak köszönhetően kezdettől fogva tudott sokéves
kapcsolatukról. Lisbeth Salander ezenkívül félelmetesen precízen ítélte meg a Millennium helyzetét;
Henrik Vanger pontosan tudta, milyen rosszul áll a szénájuk, amikor kapcsolatba lépett Erikával és
felajánlotta, hogy résztulajdonosként besegít. Vajon mire megy ki valójában a Henrik által folytatott
játszma?
A Wennerström-ügyet csak vázlatosan említi az anyag, de az kiderül, hogy Salander a közönség
soraiban ülve részt vett a tárgyalások némelyikén. Lisbeth Salander bizonyos kérdéseket is feltett
Mikael érthetetlen viselkedésével kapcsolatban, amikor az újságíró nem volt hajlandó nyilatkozatot
tenni a bíróság előtt. Okos lány, az már biztos, akárki legyen is.
A következő pillanatban Mikael nem hitt a szemének. Lisbeth Salander majdnem szó szerint idézte azt a
sajtóközleményt, amit Erika bocsátott közre, miután ő lelépett felelős kiadói posztjáról. Csakhogy az
idézetben Salander az ő- Mikael – saját kezűleg megfogalmazott eredeti változatát használta, nem az
Erika által nyilvánosságra hozott verziót! Mikael ismét a jelentés keltezésére pillantott. Három nappal
korábban készült, minthogy Mikael Blomkvist a kezébe kapta volna a bírósági végzést. Az lehetetlen.
Azon a napon a sajtóközlemény egyetlenegy helyen volt elérhető az egész világon. Mikael privát
számítógépén – az iBookjában, még csak nem is a szerkesztőségi gépén. A szöveget egyszer sem
nyomtatta ki. Erikának sem volt másolata róla, ha futólag megvitatták is, mi álljon benne.
Mikael lassú mozdulattal leengedte Lisbeth Salander jelentését az asztalra. Szilárd elhatározása volt,
hogy nem gyújt rá több cigarettára. Inkább felöltötte széldzsekijét, és kilépett a világos júniusi
éjszakába, Szent Iván-éj előtt egy héttel. Végigsétált a parton a szorosig, elhaladt Cecilia Vanger telke
előtt, és a Martin
Vanger villája alatt kikötött proccos jacht mellett. Lassan, maga elé bámulva bandukolt. Aztán leült egy
kőre, s elnézett a hedestadi kanyarulatnál álló világítótornyok felé. Egyetlen magyarázat létezett.
Maga bent járt a számítógépemben, Salander kisasszony, szólalt meg Mikael fennhangon. Maga egy
aljas hacker.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Június 18., szerda
Lisbeth Salander álomtalan alvásból riadt fel. Enyhe rosszullét kerülgette. Nem kellett hozzá
elfordítania a fejét, hogy megtudja, Mimmi már elment dolgozni. Az illata azonban továbbra is ott
lebegett a zárt ablakú hálószoba levegőjében. Lisbeth túl sok sört ivott a Kvarnen-ben az Evil Fingers
keddi összejövetelén. Mimmi nem sokkal zárás előtt érkezett, aztán hazakísérte, és még ágyba is bújt
vele.
Mimmitől eltérően Lisbeth Salander sosem tartotta magát leszbikusnak. Nem töltötte azzal az időt, hogy
kitalálja, vajon hetero-e vagy homo, vagy esetleg biszexuális. Általában véve magasról tett az ilyen
címkékre. Szerinte senkinek semmi köze nem volt ahhoz, hogy kivel töltötte az éjszakát. Ha mégis
választania kellett volna szexuális orientáltságot, akkor a fiúkra szavaz – legalábbis a statisztika alapján.
Az okozott csak nehézséget, hogy találjon egy olyan fiút, aki nem béna, és az ágyban sem utolsó,
Mimmi pedig édes kompromisszumnak tűnt, ráadásul volt tehetsége hozzá, hogy felizgassa őt. A Pride
fesztiválon találkoztak egy sörsátorban egy évvel korábban. Mimmi volt az egyetlen személy, akit
Lisbeth vitt el az Evil Fingers találkozójára. Viszonyuk egész évben folytatódott, de ez valójában
pusztán kellemes kikapcsolódást jelentett mindkettejük számára. Mimmi meleget árasztó, puha teste
mellett jó volt elaludni, de olyan ember volt, aki mellett Lisbeth a felébredést sem bánta, sőt szeretett
együtt reggelizni vele.
Az éjjeliszekrényen álló óra délelőtt fél tízet mutatott. Lisbeth épphogy elkezdett azon gondolkozni,
hogy mi ébresztette fel, amikor újra megszólalt a lakáscsengő. Meghökkenten felült az ágyban. Soha
senki nem szokott becsöngetni hozzá ebben a napszakban. Egyáltalán – nagyon ritkán szokott bárki is
csöngetni nála. Kótyagos fejjel maga köré tekerte a lepedőt, kibotorkált az előszobába és ajtót nyitott.
Mikael Blomkvisttel nézett farkasszemet. Érezte, ahogy a rémület végigcikázik a testén. Önkéntelenül
tett egy lépést hátrafelé.
– Jó reggelt, Salander kisasszony – köszöntötte jókedvűen a férfi.
– Gondolom, későn került tegnap ágyba. Bejöhetek?
Aztán anélkül, hogy megvárta volna a beljebb invitálást, átlépte a küszöböt, és behúzta maga mögött az
ajtót. Kíváncsian vette szemügyre az előszoba padlóján heverő ruhakupacot és az újságos szatyrok
hegyeit. Bekukucskált a hálószoba ajtaján, miközben Lisbeth Salander körül többször megfordult a
világ, ráadásul rossz irányban – hogy lehet, mi a franc, ki a fene? Mikael Blomkvist szórakozottan
nézett a száját tátó Lisbethre.
– Arra gondoltam, hogy még biztos nem reggeliztél, úgyhogy hoztam magammal néhány bagelt. Egy
marhasülteset, egy pulykamelleset dijoni mustárral meg egy vegetáriánust avokadóval. Nem tudom,
melyiket szereted. A marhasültet?
Aztán eltűnt a konyhában. Rögtön megtalálta Lisbeth kávéfőzőjét.
– Hol tartod a kávét? – kiáltotta. Salander földbe gyökerezett lábhal állt az előszobában, míg meg nem
hallotta odakint a vízcsobogást, Ekkor három lépéssel a helyszínen termett.
– Stop! – Rájött, hogy üvölt, úgyhogy halkabban folytatta. – Mégis hogy
képzeled, hogy csak úgy betrappolsz ide, mintha itt laknál! Nem is ismerjük
egymást.
Mikael Blomkvist kannát tartó keze megállt a kávéfőző víztartálya felett. Lisbeth felé fordult, komoly
hangon válaszolt:
– Tévedés. Jobban ismersz, mint az emberek többsége. Nincs igazam?
Azután hátat fordított Lisbethnek, megtöltötte a tartályt vízzel, majd elkezdte nyitogatni a konyhapulton
található dobozokat.
– S ha már erről van szó, hadd mondjam el, én is tudok egyet s mást viselt dolgaidról. Ismerem a
titkaidat.
Lisbeth Salander lehunyta a szemét, s azt kívánta, bárcsak megnyílna lába alatt a föld. Zsibbadt elméje
felmondta a szolgálatot. Másnapos volt. A helyzet teljesen abszurdnak tűnt, agya pedig nem akart
beindulni. Még soha nem találkozott szemtől szembe vizsgálatainak egyik tárgyával sem. Tudja, hol
lakom! A férfi ott állt a konyhája közepén. Nem lehetett igaz. Ez nem történhetett meg. Tudja, ki
vagyok!
Hirtelen ráeszmélt, hogy a lepedője szétcsúszik. Szorosabbra húzta maga körül. A férfi mondott neki
valamit, amit először nem értett meg.
– Muszáj beszélnünk – ismételte meg Mikael Blomkvist. – De szerintem előbb le
kellene zuhanyoznod.
Lisbeth megpróbálta összeszedni magát.
– Ide figyelj, ha botrányt akarsz csapni, ne engem keress! Én csak a munkámat végeztem. A
főnökömmel beszélj.
Mikael Blomkvist elé állt, és a békés szándék univerzális érvényű jelzéséül a tenyerét felé fordítva
feltartotta két kezét. Fegyvertelen vagyok.
– Már beszéltem Dragan Armanskijjal. Különben kéri, hogy hívd fel. Nem vetted
fel tegnap este a telefont.
A férfi odament hozzá. Lisbeth nem érzett semmilyen fenyegetést a jelenlétében, mégis hátrált néhány
centimétert, amikor a férfi hozzáért a karjához, és a fürdőszoba irányába tessékelte. Lisbeth nem
szerette, ha valaki engedély nélkül hozzányúlt, még akkor sem, ha barátságból tette.
– Semmi botrány – mondta Mikael Blomkvist nyugodt hangon. – Viszont nagyon
sürgős ügyben kell beszélnem veled. De csak azután, hogy felébredtél. A kávé
elkészül, mire felöltözöl. Zuhanyozás! Sipirc!
Lisbeth szinte tehetetlenül, akaratát vesztve engedelmeskedett. Lisbeth Salander sohasem tehetetlen,
gondolta közben.
A fürdőszobában az ajtónak dőlve igyekezett összeszedni a gondolatait. Jobban megrázta a dolog, mint
hitte volna. Lassanként aztán belátta, hogy a hólyagja valóban majd szétrobban, és a zuhanyozás
nemcsak egyszerűen jó tanács volt, hanem szükségszerűség az éjszaka zűrzavara után. Amikor
elkészült, besurrant a hálószobába, bugyit, farmert húzott magára, és felvett egy pólót a következő
felirattal: Armageddon was yesterday – today we have a serious problem.
Egy másodpercnyi tétovázás után megkereste a bőrdzsekijét. Egy székre hajítva találta. Elővette az
elektromos sokkolót a kabát zsebéből, megvizsgálta, hogy fel van-e töltve, majd bedugta farmernadrágja
hátsó zsebébe. Kávéillat lengte be a lakást. Mély levegőt vett, és visszament a konyhába.
– Soha nem takarítasz? – üdvözölte ismét Mikael.
Addigra már telipakolta Lisbeth mosogatóját a piszkos edényekkel, kidobta a régi tejesdobozokat, és
megtisztította az asztal felületét az öt hete halmozódó sajtótermékektől, letörölte, csészéket vett elő és –
nem hazudott – bageleket. Csalogatóan nézett ki a terített asztal, Lisbeth meg is éhezett a Mimmivel
töltött éjszaka után. Na jó, lássuk, mi lesz ebből.
Mikaellel szemben leült az asztalhoz.
– Nem feleltél a kérdésemre. Marhasült, pulyka vagy vegetáriánus?
– Marhasült.
– Akkor enyém a pulyka.
Csöndben reggeliztek, miközben kölcsönösen mustrálgatták egymást. Amikor Lisbeth végzett a
bageljével, magába tömte a vegetáriánus megmaradt felét is. Aztán elvett egy gyűrött csomagot az
ablakból, és előkotort egy cigarettát.
– Aha, most már tudom – törte meg a csendet Mikael. – Lehet, hogy nem
vagyok olyan jó különböző személyek átvilágításában, mint te, de legalább
kiderítettem, hogy nem vagy sem vegetáriánus, sem – mint azt Dirch Frode
hitte – anorexiás. Kiegészítem az adatokkal a rólad készülő jelentésemet.
Salander Mikael Blomkvistre bámult, de amikor a szemébe nézett, látta, hogy a férfi a bolondját járatja
vele. Blomkvistet annyira mulattatta az egész, hogy Lisbeth nem bírt ellenállni, nagyon hasonlóan
reagált. Ő is elvigyorodott. Teljesen abszurd helyzet volt. Lisbeth odébb tolta a tányérját. A férfinak
barátságos volt a szeme. Bármilyen legyen is, nem lehetett gonosz ember, döntötte el magában a
kérdést. A róla készített anyagban sem volt semmi, ami arra utalt volna, hogy egy szemétláda, aki
bántalmazza a barátnőit, semmi ehhez hasonló. Lisbethnek emlékeztetnie kellett magát rá, hogy ő az,
aki mindent tud a másikról – nem fordítva. A tudás hatalom.
– Min vigyorogsz? – kérdezte a férfitől.
– Bocsáss meg. Nem így terveztem el a belépőmet. Nem akartam rád ijeszteni. De látnod kellett volna,
milyen arcot vágtál, amikor kinyitottad az ajtót. Szenzációs volt. Nem álltam meg, hogy ne cukkoljalak
még egy kicsit.
Csönd lett. Lisbeth Salander a legnagyobb meglepetésére képes volt elfogadni hívatlan vendége
társaságát – vagy legalábbis nem érezte azt kellemetlennek.
– Vedd úgy, hogy ez volt az én szörnyű bosszúm, cserébe a magánéletembe való kutakodásért – mondta
a férfi vidáman. – Még mindig félsz tőlem?
– Nem – felelte Salander.
– Akkor jó. Mert nem azért jöttem, hogy bántsalak vagy balhézzak veled.
– Ha bántani merészelsz, bajod esik. A legkomolyabban mondom.
Mikael végigmérte a lányt. Valamivel magasabb lehetett mint százötven centiméter, és nem úgy nézett
ki, mint akinek sok esélye lenne felvenni a harcot, ha egy erőszakos bűnöző betörne hozzá. A tekintete
viszont kifejezéstelen volt, és halálosan nyugodt.
– Nem lesz rá szükség – válaszolta végül a lánynak. – Nem rossz szándékkal
jöttem. Beszélnünk kell. Ha azt szeretnéd, hogy elmenjek, mondd meg… –
Aztán egy pillanatra elgondolkodott. – Olyan vicces ez az egész, hogy… á… –
hagyta félbe a mondatot.
– Micsoda?
– Nem tudom, van-e értelme annak, amit mondok, de hát négy nappal ezelőtt
még azt sem tudtam, hogy létezel. Aztán elolvastam a rólam szóló
elemzésedet – Mikael belekotort a válltáskájába, s elővette a jelentést –, ami
nem egyszerűen szórakoztató olvasmánynak bizonyult.
Mikael Blomkvist elhallgatott, kinézett a konyhaablakon.
– Kérhetek tőled egy cigarettát?
Lisbeth odatolta elé a csomagot.
– Korábban említetted, hogy nem is ismerjük egymást, én meg azt mondtam
erre, dehogynem. – Ujjával a jelentésre mutatott. – Messze nem értelek még
utol, csak egy kis rutinellenőrzést végeztem, hogy elő tudjam ásni a címedet, a
születési dátumodat és ilyesmit –, te azonban egy csomó mindent tudsz már
rólam. Nagyon sok olyan dolgot, ami a legmesszebbmenőkig
magántermészetű, s amiről csak a legközelebbi barátaim tudnak. És erre most
itt ülök a konyhádban, és bagelt eszem
veled. Mindössze fél órája ismerjük egymást, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha évek óta
ismerősök lennénk. Érted, mire gondolok?
Lisbeth bólintott.
– Szép a szemed – mondta Mikael Blomkvist.
– Neked meg kedves – felelte Lisbeth. A férfi nem tudta eldönteni, volt-e irónia
a hangjában.
Aztán csönd következett.
– Mit keresel itt? – szólalt meg hirtelen Lisbeth.
Kalle Blomkvist – jutott eszébe Lisbethnek a gúnynév, s el kellett fojtania magában a késztetést, nehogy
hangosan is kimondja – egyszerre komoly arcot vágott. A szeme fáradtnak tűnt. A korábbi
magabiztosság elillant, Lisbeth tehát levonta magában a következtetést: vége a komédiázásnak,
legalábbis átmenetileg. Most először érezte, hogy a férfi behatóan tanulmányozza őt, elmélyült
figyelemmel. Azt nem tudta eldönteni, mi járhat a másik fejében, de azonnal érezte, hogy a férfi
látogatásának komoly oka van.
Lisbeth Salander tudatában volt, hogy külső nyugalma ellenére nem igazán volt a helyzet magaslatán,
nehezen palástolta idegességét. Blomkvist váratlan látogatása olyan megrázkódtatásként érte, amit soha
nem élt meg korábban a munkája során. A mások után való kémkedésből élt. Igazából nem tartotta a
Dragan Armanskijnak elvégzett feladatokat munkának, inkább igényes időtöltésként, majdnem
hobbiként tekintett erre a tevékenységre.
Az igazat megvallva – s ezt már réges rég megállapította magáról – szeretett más emberek életében
vájkálni, és leleplezni a titkokat, amiket azok el akartak rejteni. Ezzel foglalkozott – ilyen-olyan
formában –, amióta csak az eszét tudta. És még mindig ezt csinálta, nemcsak akkor, amikor Armanskij
megbízta valamivel, hanem időnként saját kedvtelésből is. Valami kielégülésfélét érzett, amikor egy-egy
eset megfejtésén dolgozott – nagyon hasonlított ez egy bonyolult számítógépes játékhoz, azzal a
különbséggel, hogy itt élő személyekről volt szó. S most váratlanul itt ül jelenlegi hobbija a konyhában,
és bagellel eteti őt. A helyzet egészen valószerűtlennek tűnt.
– Van itt egy izgalmas kérdés – szólalt meg újra Mikael. – Mondd csak, amikor
elkészítetted rólam az anyagot Dirch Frode számára… volt arról bármi
tudomásod, hogy mire fogják használni?
– Nem.
– Ahhoz kellett nekik a jelentés, hogy tájékozódjanak rólam, mert Frode, helyesebben a megbízója
szerződtetni akart egy alkalmi munkára.
– Aha.
Mikael halványan elmosolyodott.
– Egy szép napon majd elbeszélgetünk a mások magánéletében való vájkálás morális aspektusairól is,
de most sajnos nincs erre idő… A feladat, amit rám bíztak, s amelyet valamilyen érthetetlen oknál fogva
elvállaltam, egyértelműen életem legbizarrabb felkérésére. Lisbeth, megbízhatok benned?
– Hogyhogy?
– Dragan Armanskij állítása szerint tökéletesen megbízható vagy. De azért
hadd kérdezzem meg. Elmondhatok neked titkokat, anélkül, hogy továbbadnád
őket bárkinek?
– Na várjunk csak! Te beszéltél Dragannal? Ő küldött ide? Esküszöm, hogy
agyonváglak, te dilinyós örmény.
– Nem egészen. Azért nem te vagy az egyetlen, aki képes előkaparni egy
címet. A tiédhez sem kellett túl sok segítség, egyszerűen felütöttem a
népesség-nyilvántartást a megfelelő helyen. Összesen három embert hívnak
Lisbeth
Salandernek, a másik kettő szóba se jött. Tény, hogy később kapcsolatba léptem Armanskijjal, és tegnap
hosszan elbeszélgettünk. Először ő is azt hitte, hogy balhézni akarok a szaglászásod miatt, de aztán
megértette, hogy más ügyben kerestem fel.
– Mégpedig?
– Mint említettem, Dirch Frode megbízója szerződtetett egy munkára. Ebben a munkában elérkeztem
egy pontra, ahol óriási segítséget jelentene egy hozzáértő kutató, aki ráadásul gyors, mint a villám.
Frode mesélt rólad, azt mondta, profi vagy. Véletlenül csúszott ki a száján, így tudtam meg aztán, hogy
rólam is te készítetted el a jelentést. Tegnap beszéltem Armanskijjal, elmondtam neki, mire volna
szükségem. Ő belegyezett, megpróbált telefonon elérni téged, de egyszer sem vetted fel, így aztán…
most itt vagyok. Ha akarod, felhívhatod Armanskijt, hogy leellenőrizzél.
Percekbe telt, míg Lisbeth megtalálta a mobiltelefonját a ruhakupac alján, amitől Mimmi szabadította
meg előző éjszaka. Mikael Blomkvist nagy érdeklődéssel követte a zavart keresést, közben körbesétált a
lakásban. Lisbeth bútorai mintha lomtalanításkor talált kincsek lettek volna. A nappali szobában
tetszetős „state of the art” PowerBook foglalt helyet egy kis íróasztalon. A polcon CD-lejátszó állt, ám
a lány lemezgyűjteménye egy csöppet sem volt imponáló – Mikael alig több mint tíz lemezt talált, olyan
együttesekkel, akikről életében nem hallott még. Zenészeik úgy néztek ki a borítókon, mint a Tejúton
túlról szalasztott űrvámpírok.
Salander látta, hogy Armanskij nem kevesebb mint hétszer hívta őt előző este, és kétszer reggel. Lisbeth
tárcsázta a számot, miközben Mikael az ajtófélfának dőlve hallgatta végig a párbeszédet.
– Az vagyok… sajnálom, de ki voltam kapcsolva… tudom, hogy meg akar
bízni… nem, itt áll a nappaliban… – Aztán megemelte a hangját. – Dragan, ne
haragudj, másnapos vagyok, fáj a fejem, úgyhogy kérlek, ne dumálj itt nekem
összevissza! Igent mondtál a munkára vagy sem…? Kösz!
Kattanás.
Lisbeth Salander Mikael Blomkvistre sandított a nappali szoba ajtajából. A férfi a lemezei között
kotorászott, könyveket emelt le a könyvespolcról, aztán talált egy barna gyógyszeres fiolát, amiről
hiányzott a címke. Kíváncsian tartotta a fény felé. Éppen letekerte volna az üvegről a kupakot, amikor
Lisbeth odanyúlt, és kivette kezéből a fiolát. Visszament a konyhába, és masszírozni kezdte a homlokát,
amíg Mikael újra le nem ült a helyére.
– A szabályok baromi egyszerűek – mondta Lisbeth. – Semmi, amit nekem vagy
Dragan Armanskijnak elmondasz, semmi nem jut mások tudomására. Aláírunk
egy szerződést, ebben a Milton Security titoktartásra kötelezi magát.
Szeretném tudni, miről szól a munka, mielőtt elhatározom, hogy akarok-e veled
együttműködni vagy sem. Ez azt jelenti, hogy minden, amit elmesélsz, köztünk
marad, akár elvállalom a feladatot, akár nem, persze csak abban az esetben,
ha nem derül ki rólad, hogy bűnténynek minősülő dologgal foglalkozol. Mert
akkor viszont azonnal jelenteni fogom Dragannak, aki értesíti a rendőrséget.
– Rendben… – Mikael hezitált. – Armanskij számára talán nem teljesen világos, hogy mivel akarlak
megbízni…
– Nekem azt mondta, hogy valamilyen történeti kutatásban van szükséged a segítségemre.
– Igen, ez így is van. De valójában egy gyilkos azonosításában kellene
segédkezned.
Mikaelnek több mint egy órába telt elmesélnie Harriet Vanger szövevényes történetének részleteit. Nem
hagyott ki semmit. Frodétól kapott engedélyt a lány alkalmazására, de ahhoz, hogy hasznát vegye,
tökéletesen meg kellett benne bíznia.
A Cecilia Vangerrel való viszonyát sem hallgatta el, és elmondta azt is, hogyan fedezte fel a nő arcát
Harriet ablakában. Amilyen részletesen csak tudta, leírta Lisbethnek a nő személyiségét. Kezdte ő is
elismerni, hogy Cecilia igen előkelő helyre került a gyanúsítottak listáján. De még mindig képtelen volt
felfogni, mi köze lehetett a szinte még gyermek Ceciliának egy gyilkoshoz.
Miután végzett mondandójával, odaadta Lisbethnek a telefonkönyvben talált lista másolatát.
Magda-32016
Sara-32109
RJ-30112
RL-32027
Mari-32018
– Mit kellene ezzel csinálnom?
– RJ-t, Rebecka Jacobssont beazonosítottam, sikerült kapcsolatba hoznom egy
bibliaidézettel az égő áldozatokról szóló törvényekről. Rebecka Jacobssont úgy
gyilkolták meg, hogy a fejét izzó parázsra tették. Ez a módszer eléggé hasonlít
az idézetben leírtakhoz. Ha úgy van, ahogy gondolom, még négy áldozatot
fogunk találni – Magdát, Sarát, Marit és RL-t.
– Szerinted ők is meghaltak? Őket is meggyilkolták?
– Egy az ötvenes, talán a hatvanas években is aktív gyilkosra gondolok. Akinek
valamilyen úton-módon Harriet Vangerhez is köze lehet. Végignéztem a
Hedestads-Kuriren régi számait. Az egyedüli groteszk bűntény, ami
Hedestadhoz kapcsolható, az Rebecka meggyilkolása. Azt szeretném, ha beleásnád
magad a sajtóba, és körülnéznél Svédország más vidékein is.
Lisbeth Salander semmitmondó némaságba burkolózott. A türelmesen várakozó Mikael egy idő után
feszengeni kezdett a székén, és már-már kezdett kételkedni benne, hogy Lisbeth lenne a megfelelő
személy, amikor Lisbeth hirtelen felnézett rá.
– Jó. Elvállalom a munkát. De írjatok egy szerződést Armanskij-jal!
Dragan Armanskij kinyomtatta a szerződést, melyet Mikael Blomkvistnek el kellett még vinnie
Hedestadba, hogy Dirch Frode is aláírja. Mikor Armanskij visszaindult Lisbeth Salander
dolgozószobájába, az üvegfalon keresztül látta, amint a lány és Blomkvist Lisbeth Power-Bookja fölé
hajolva diskurálnak. Mikael a lány vállára tette a kezét – hozzáért –, és mutatott neki valamit. Armanskij
lelassította lépteit.
Mikael mondott valamit, amin Salander meglepődött, aztán hangosan felnevetett.
Armanskij soha azelőtt nem hallotta Lisbethet nevetni, pedig évek óta próbálta elnyerni a lány bizalmát.
Mikael Blomkvist körülbelül öt perce ismerte, és már együtt nevetgéltek.
Armanskij hirtelen mélységes utálatot érzett Mikael Blomkvist iránt, amelynek intenzitása őt magát is
megdöbbentette. Megállt az ajtóban, megköszörülte a torkát, és a műanyag dossziét a szerződéssel
letette eléjük az asztalra.
Mikael délután villámlátogatást tett a Millennium szerkesztőségében. Először járt itt, amióta karácsony
előtt eltakarította a cuccait. Furcsamód idegennek tűnt a
hely, ahogy felfelé szökdelt az egyébként jól ismert lépcsőkön. A bejárati kódot nem változtatták meg,
így észrevétlenül besurranhatott. Megállt, körülnézett.
A Millennium L alakú irodahelyiségén belül az előtér, egy méretes hall, elég nagy helyet foglalt el
kihasználatlanul. Egy ülőgarnitúrát helyeztek el itt a látogatók számára. Az ülőgarnitúra mögött volt az
ebédlő a főzősarokkal, a vécék és két raktárhelyiség telipakolva könyvespolcokkal – ezek adtak helyet a
szerkesztőségi archívumnak. Ide állították a mindenkori gyakornok íróasztalát. A bejárattól jobbra egy
üvegfal mögött állt Christer Maim műterme; Christer saját cégének székhelye nyolcvan négyzetmétert
foglalt el az emeleten, és külön bejárata nyílt a lépcsőházból. Balra helyezkedett el a szerkesztőség
körülbelül százötven négyzetméter alapterületen a Götgatanra néző üveghomlokzatával.
Az irodát Erika rendezte be, ő tétetett térelválasztó üvegfalakat a helyiségbe, kialakítva ezzel a három
munkatárs dolgozószobáit. A legnagyobb lett az övé az iroda belsejében, Mikael a túloldalon kapott
irodát. Ez volt az egyetlen szoba, amelyre rálátott az ember a bejárattól, így Mikael megállapíthatta,
hogy senki nem költözött be a helyére.
A harmadik szobában, kissé elszeparálódva, Sonny Magnusson dolgozott. A hatvanéves férfi néhány
éve a Millennium legsikeresebb hirdetésihely-értékesítője volt. Erika akkor talált rá Sonnyra, amikor a
férfi egyik napról a másikra munkanélküli lett. Karcsúsítás miatt küldték el a vállalattól, ahol aktív
dolgozói pályájának legnagyobb részét töltötte, s Sonny a kora miatt már nem is számított stabil
munkahelyre. Erika azonban kipécézte őt, és egy kis összegű, de állandó havi jövedelmet kínált neki,
valamint a hirdetésekből befolyó pénz utáni százalékot. Sonny élt a lehetőséggel, s eddig egyikük sem
bánta meg a döntést. Az elmúlt évben azonban lehetett Sonny akármilyen rátermett értékesítő, a
hirdetésekből befolyó bevételek mélyrepülést produkáltak. Sonny fizetésének összege drámaian
csökkent, ám ahelyett, hogy más munka után nézett volna, szorosabbra húzta a nadrágszíjat, és
hűségesen kitartott a posztján. Nem úgy, mint én, akinek az egész földomlás köszönhető, gondolta
Mikael.
Végül összeszedte a bátorságát, és belépett a félig üres szerkesztőségbe. Meglátta a füléhez
telefonkagylót tartó Erikát a szobájában. A munkatársak közül csak ketten tartózkodtak az irodában.
Monika Nilsson, egy harminchét éves, megszállott riporternő, akinek a politikai események szondázása
volt a specialitása. Mikael életében nem találkozott még az övénél kifinomultabb cinizmussal. Mónika
Nilsson kilenc éve dolgozott a Millenniumnál, és prímán érezte magát a munkahelyén. Herny Cortez
huszonnégy éves volt, a szerkesztőség legfiatalabb tagja. Két évvel korábban sétált be az ajtón,
közvetlenül az újságíró-főiskoláról érkezett mint gyakornok. És mindenkinek a tudomására hozta, hogy
ő vagy a Millenniumnál fog dolgozni, vagy sehol. Erikának nem állt módjában felvenni teljes állásba, de
felajánlott neki egy íróasztalt az egyik sarokban, és állandó megbízott munkatársként alkalmazta őt.
Mind a ketten felkiáltottak elragadtatásukban, amikor meglátták Mikaelt. Megpuszilták, hátba
veregették. Rögtön aziránt érdeklődtek, hogy visszajön-e dolgozni, s csalódottan sóhajtottak, amikor
Mikael elmagyarázta nekik, hogy egy fél év még hátra van a norrlandi kiküldetésből, s igazából csak be
akart köszönni és váltani pár szót Erikával.
Erika is örült a látogatásnak. Kávéval kínálta, aztán becsukta szobája ajtaját. Mindenekelőtt Henrik
Vanger állapotáról érdeklődött. Mikael elmondta, hogy csak annyit tud, amennyiről Dirch Frode
beszámolhatott; Henrik Vanger állapota súlyos, de életben van.
– Mit keresel a városban?
Mikael zavarba jött a kérdéstől. Néhány perccel korábban a Milton Securityban járt alig néhány utcával
arrébb, innen jött az ötlet, hogy beugrik a szerkesztőségbe. Azt viszont bonyodalmasnak tartotta
elmagyarázni, hogy éppen szerződést kötött egy biztonságvédelmi céggel, amely korábban behatolt a
számítógépébe. Ehelyett vállat vont, és azt mondta, hogy egy Vangerrel kapcsolatos ügy miatt kellett
Stockholmba utaznia, de már utazik is vissza Norrlandba. Aztán a szerkesztőségről kérdezgette Erikát.
– Az eladott példányszám és a hirdetők számának folyamatos növekedése
természetesen kellemes hírek, ám újabb viharfelleg közeledik.
– Amennyiben…?
– Janne Dahlman…
– Na persze.
– Kénytelen voltam egy négyszemközti beszélgetésre magamhoz rendelni még
áprilisban, mindjárt azt követően, hogy publikussá tettük Henrik Vanger
belépését résztulajdonosként. Nem tudom eldönteni, hogy egy eredendően
ennyire borúlátó, negatív személyiségről van-e szó, vagy valami komolyabbról.
Nevezetesen, hogy az egész valamiféle játszma része.
– Mi történt?
– Minden bizalmam elveszett iránta. Miután aláírtuk Henrik Vangerrel a
megállapodást, nekem és Christernek döntenünk kellett: vagy azonnal
tájékoztatjuk az egész szerkesztőséget arról, hogy nem kell többé az őszi
összeomlástól tartanunk, vagy…
– Vagy csak bizonyos kollégákkal közlitek a jó hírt.
– Pontosan. Lehet, hogy van egy kis üldözési mániám, de nem akartam megkockáztatni, hogy Dahlman
kiszivárogtassa a történetet. Úgyhogy végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy akkor hozzuk a
szerkesztőség tudomására a hírt, amikor az a nyilvánosság elé kerül. Azaz több mint egy hónapon
keresztül hallgattunk róla.
– És?
– Hát gondolhatod, egy év elteltével ez első jó hír a szerkesztőség életében.
Mindenki ujjongott, Dahlmant kivéve. Úgy értem – hiszen nem a világ
legnagyobb szerkesztőségéről van szó –, hárman ujjongtak, plusz a gyakornok,
egy ember viszont iszonytatóan dühös volt ránk, amiért visszatartottuk az
információt.
– Egy kicsit azért érthető…
– Persze, én is tudom. De az, ahogy napokkal később is ezen csámcsogott,
teljesen betett a szerkesztőség hangulatának. Miután eltelt két hét, és még
mindig nem hagyta abba, behívtam magamhoz, és elmondtam neki, hogy azért
nem tájékoztattam a szerkesztőséget korábban a hírről, mert éppen iránta
nincsen semmi bizalmam, következésképpen nem lehettem benne biztos, hogy
nem adja tovább az információt illetékteleneknek.
– Hogy reagált?
– Természetesen mélységesen megbántotta és felzaklatta, amit mondtam. Én
nem vontam vissza semmit, hanem ultimátumot adtam neki, mondván: vagy
összeszedi magát, és méltósággal viselkedik, vagy más állás után nézhet.
– És erre?
– Összeszedte magát. De továbbra is tartózkodóan viselkedik mindenkivel. Nagy a feszültség közte és a
többiek között. Christer ki nem állhatja, és nem is csinál belőle titkot.
– Mivel gyanúsítod Dahlmant?
Erika mélyet sóhajtott.
– Nem tudom, mit gondoljak róla. Egy évvel ezelőtt vettük fel. Már nyakig benne voltunk a
Wennerströmmel folytatott csetepatéban. Nincs semmi bizonyítékom, de az az érzésem, hogy Dahlman
nem nekünk dolgozik.
Mikael bólintott.
– Bízzál csak a megérzéseidben!
– Lehet, hogy csak egy szerencsétlen szarházi, aki rossz hangulatával állandóan megfertőzi a
környezetét.
– Lehetséges. De akár így van, akár úgy, abban egyetértek veled, hogy nagy
hibát követtünk el, amikor felvettük őt.
Húsz perccel később Mikael már északra tartott. A Slussenen kelt át a Dirch Frode feleségétől
kölcsönkapott autóban, egy tízéves Volvóban, amit Frode felesége alig használt, Mikael pedig
kölcsönvehette, amikor csak szüksége volt rá.
Apró, leheletfinom részletekről volt szó, amelyek akár észrevétlenek is maradhattak volna, ha nem elég
figyelmes. Az egyik papírköteg egy kicsit ferdébben állt az asztalon, mint ahogy emlékezete szerint
otthagyta. Egy mappa nem volt rendesen visszatolva a polcra. Az íróasztalfiók teljesen csukva volt –
Mikael meg volt róla győződve, hogy résnyire nyitva hagyta Stockholmba utazása előtt egy nappal.
Pár percig mozdulatlanul ült, kételkedett a saját igazában. Aztán lassan megerősödött benne az érzés:
valaki járt a házban.
Kiment az előszobába és körülnézett. Az ajtót ugyan bezárta, mielőtt elindult volna, de nagyon régi volt
a zár, olyan, amit bárki képes lenne kinyitni egy kisméretű csavarhúzóval. Visszament a
dolgozószobába, és szisztematikusan átnézett mindent, hogy lássa, nem tűnt-e el valami. Rövid idő
múlva megállapította, hogy minden megvan.
Ettől még a ténnyel szembe kellett néznie: valaki járt a házában, leült a dolgozószobában, hogy a
papírjai és a mappái között lapozgasson. A számítógépét Mikael magával vitte Stockholmba, így az nem
került idegen kézbe. Két kérdés maradt tehát. Ki volt az? Mennyit sikerült vajon a rejtélyes látogatónak
megszimatolnia abból, hogy Mikael mit kutat valójában, és hol tart a kutatásaiban?
A mappák Henrik Vanger gyűjteményének azon darabjai voltak, amelyeket a börtönbüntetése letöltése
után hordott vissza a vendégházba. Új anyag nem volt közöttük. Az íróasztalon fekvő füzetek jegyzetei
a beavatatlanok számára nem sokat árultak el, de vajon tényleg beavatatlan volt a hívatlan látogató?
A legfontosabb részlet az íróasztalán heverő kis műanyag dossziéban volt, oda rakta a telefonlistát és a
letisztázott bibliaidézeteket. Az a valaki, aki átkutatta a dolgozószobáját, ebből megtudhatta, hogy
Mikael megfejtette a bibliás kódot.
Ki lehetett az?
Henrik Vanger kórházban feküdt. Annát nem gyanúsíthatta ilyesmivel. És Dirch Frodét? De hiszen az
ügyvéd előtt egyetlen részlet sem maradt titokban, miután mindent elmesélt neki. Cecilia Vanger
elhalasztotta a floridai utazását, s húgával együtt visszatért Londonból. Mikael még nem találkozott
Ceciliával, de előző nap látta őt autójával áthajtani a hídon. Martin Vanger. Harald Vanger. Birger
Vanger. Birgert elhívták egy családi kupaktanácsra a Henrik szívrohamát követő napon, Mikael nem
volt az összejövetelre hivatalos. Alexander Vanger. Isabella Vanger – akit minden másnak lehetett
nevezni, csak rokonszenvesnek nem.
Kikkel beszélhetett közülük Frode? Mit kotyoghatott el nekik? A beteg felépülésére várók közül vajon
hányan neszelték meg, hogy Mikael átütő sikert ért el az eddigi nyomozásban?
Este nyolc óra múlt. Mikael telefonált a hedestadi zárszerviznek, és új zárat rendelt a ház bejáratára. A
lakatos azt mondta, hogy másnapra tudja vállalni a
munkát. Mikael dupla árat ígért, amennyiben azonnal felszereli neki a zárat. Végül megegyeztek, hogy a
mester ott lesz nála este fél tizenegykor, és felszereli az új biztonsági zárat.
Mielőtt megjött volna a lakatos, Mikael átsétált Dirch Frode házához, és bekopogtatott az ajtón. Fél
kilenc felé járt az idő. Frode felesége hátravezette őt a ház mögötti kertbe, hideg sörrel kínálta, amit
Mikael örömmel elfogadott. Szeretette volna megtudni, hogy van Henrik Vanger. Dirch Frode a fejét
csóválta.
– Megoperálták. A koszorúerében találtak meszesedést. Az orvos azt mondja,
önmagában az a tény, hogy életben van, reményt keltő, de még egy ideig van
ok az aggodalomra.
Mindketten gondolataikba merültek sörrel a kezükben.
– Beszélt vele?
– Nem. Nem volt elég jó állapotban ahhoz. Hogy mentek a dolgok
Stockholmban?
– Lisbeth Salander elfogadta az ajánlatot. Itt van a Dragan Armanskij által fogalmazott szerződés. Írja
alá, s majd feladjuk postán.
Frode átfutotta a papírokat.
– Mit mondjak, Salander kisasszony szakértelme drága mulatságnak tűnik –
állapította meg.
– Henriknek telik rá.
Frode bólintott, elővett egy tollat a mellényzsebéből, és odakaparta nevét a szerződés alá.
– Jobb is, ha addig írom alá, míg Henrik életben van. El tudná majd vinni a Konsum melletti
postaládához?
Mikael aznap már éjfélkor lefeküdt, de nem bírt elaludni. Hedebyi tartózkodása egészen mostanáig egy
történelmi kuriózumok utáni kutatásra hasonlított, ám ha valakinek annyira felkeltette érdeklődését
Mikael tevékenysége, hogy ezért képes volt betörni a dolgozószobájába, akkor talán nem is lehetett
olyan távol a jelentől a történet, mint ahogy azt képzelte.
Hirtelen beugrott neki, hogy éppenséggel mások is kíváncsiak lehetnek a munkájára. Henrik Vanger
feltűnése a Millennium vezetőségében aligha kerülte el Hans-Erik Wennerström figyelmét. Vagy
egyszerűen a kezdeti paranoia jeleit észlelte volna magán?
Mikael kikelt az ágyából, meztelenül odaállt a konyhaablakhoz, és elgondolkodva nézett a híd
túloldalán álló templom felé. Cigarettára gyújtott.
Sehogy sem tudott eligazodni Lisbeth Salanderen. Nagyon furcsán viselkedett a lány, hosszú szüneteket
tartott beszélgetés közben. Az otthona kész káosz, papírszatyrokba gyűjtött újsághegyek az előszobában,
és egy konyha, amit legalább egy éve nem takarított ki senki. Ruhái kupacokban hevertek a padlón, és
nem fért hozzá kétség, hogy a találkozásuk előtti éjszakát a kocsmában töltötte. Szívásnyomok
látszottak a nyakán, egyértelmű volt, hogy valaki ott aludt nála az éjszaka. Tetoválások és piercingek
díszelegtek az arcán, meg nyilván még néhány helyen, ahol Mikael nem láthatta. Egyszóval különös
teremtés volt.
Másrészről Armanskij arról biztosította, hogy Lisbeth Salander a cég legjobb kutatója – a lány róla
készített mélyreható riportja valóban nem hagyott kétséget az alapossága felől. Rendkívüli lány, semmi
kétség…
Lisbeth Salander a PowerBookja előtt ült, s azon gondolkozott, hogyan viselkedett Mikael Blomkvist
jelenlétében. Soha még azelőtt nem engedte meg senkinek átlépni a küszöbét, hacsak nem kifejezetten ő
hívta el magához az illetőt.
Azt a pár embert, aki ebben a megtiszteltetésben részesült, egy kezén is meg tudta számolni. Mikael
zavartalanul besétált az életébe, ő pedig még tiltakozni is alig bírt.
És ez még mind nem elég – a férfi még gúnyolódott is vele. Kicsúfolta!
Normális esetben, ha így viselkedik vele valaki, azonnal kibiztosít egy pisztolyt – legalábbis a fejében.
Ám ez alkalommal egy szikrányi ellenséges indulatot sem érzékelt a férfiban. Holott annak megvolt rá
az oka, hogy megleckéztesse – fel is jelenthette volna, miután rájött, hogy Lisbeth feltörte a
számítógépét. Ehelyett mindenből viccet csinált.
Hz volt beszélgetésük legérzékenyebb része. Olyan volt, mintha Mikael tudatosan ráhagyta volna a
témafelvetést, s végül tényleg nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– Azt mondtad, tudod, mit tettem.
– Igen. Hacker vagy. Bent voltál a számítógépemben.
– Honnan tudod? – Lisbethnek szent meggyőződése volt, hogy nem hagyott
nyomot maga után, s hogy a behatolásai csakis abban az esetben
lenyomozhatóak, ha egy a legkiválóbb biztonsági szakemberek közül ott ül, és
végigszkenneli a szóban forgó gép hard drive-ját, miközben ő a gépben jár.
– Elkövettél egy hibát.
Mikael elmagyarázta, hogyan jött rá, hogy a szövegének Lisbeth által idézett verziója kizárólag a
számítógépén létezett, sehol máshol.
Lisbeth Salander egy darabig nem szólt egy szót sem. Aztán kifejezéstelen szemekkel Mikaelre nézett.
– Hogy csinálod? – kérdezte tőle Mikael.
– Az maradjon az én titkom. Mit szándékozol tenni az ügyben? Mikael vállat
vont.
– Mit tehetnék? Nyilván nem ártana elbeszélgetnünk etikáról és morálról, valamint a mások
magánéletében való turkálás hátulütőiről.
– Ami mellesleg újságíróként neked is fontos feladatod. Mikael bólintott.
– Persze. Pontosan ezért hoztak létre az újságírók egy etikai bizottságot, ami
felügyeli és megvitatja ezeket a morális kérdéseket. Amikor például a
bankszakma egyik gazemberéről készítek riportot, a nemi életét nem
tárgyalom. Nem írom meg, hogy egy csekkhamisító leszbikus, vagy a kutyájára
izgul vagy hasonló, még akkor sem, ha véletlenül igaz. A gazembereknek is
joguk van a magánélethez, és olyan olcsó dolog valakit az életvezetése miatt
pellengérre állítani. Érted, mire gondolok?
– Igen.
– Vegyük tehát azt, hogy te betörsz az én magánéletembe. A munkaadómnak semmi szüksége arra,
hogy tudja, kivel fekszem le. Az egyedül az én dolgom.
Lisbeth Salander halványan elmosolyodott.
– Szerinted nem kellett volna megemlítenem.
– Az én esetemben nem volt nagy jelentősége. A fél város tud a viszonyunkról Erikával. Az elv a
fontos.
– Lehet, hogy viccesnek találod, de nekem is vannak a te etikai
bizottságodéhoz hasonló elveim. Én Salander elveinek hívom őket. Szerintem
egy gazember gazember marad, s ha sérelmet okozok neki azzal, hogy
mindenféle kétes ügyét előkaparom, úgy megérdemli. Egyszerűen csak
visszakapja, amire rászolgált.
– Jó – mosolygott Mikael Blomkvist. – Én sem gondolkodom teljesen másképp,
mint te, de…
– Arról van szól, hogy amikor elkészítek egy ilyen vizsgálatot, nekem is van véleményem az adott
emberről. Nem semleges a hozzáállásom. Ha rendes embernek tűnik, finomítok a jelentésen.
– Igazán?
– A te esetedben például finomítottam. Egy külön könyvet írhattam volna a
szexuális kalandozásaidról. Elmesélhettem volna Frodé-nak, hogy Erika
Bergernek múltja van a Club Xtreme-ben, s hogy a nyolcvanas években BDSM-
mel szórakozott – ami egészen biztosan további elkerülhetetlen
asszociációkhoz vezetett volna a kettőtök szexuális életét illetően.
Mikael Blomkvist tekintete összetalálkozott Lisbeth Salanderével. Kicsivel később kinézett az ablakon,
elnevette magát.
– Na hallod, te aztán tényleg alapos vagy. Miért nem tetted be a jelentésbe?
– Te és Erika felnőtt emberek vagytok, akik nyilvánvalóan kedvelik egymást.
Ahhoz, hogy mit csináltok az ágyban, senkinek semmi köze. Egyetlen dolgot
sikerült volna elérnem, ha mindezt elmondom a jelentésben, hogy benneteket
megsértelek, és esetleg valakinek a kezébe adok egy eszközt, amivel
megzsarolhat titeket. Ki tudja – Dirch Frodét nem ismerem, és az anyag végül
akár Wennerströmnél is kiköthetett volna.
– És Wennerströmöt nem akarod információval ellátni?
– Ha választanom kell közted és közte, bizonyára a te térfeledre állok ebben a mérkőzésben.
– Én és Erika… a mi kapcsolatunk egy…
– Szarok rá, milyen a kapcsolatotok. Arra viszont még mindig nem válaszoltál, hogy mit teszel, miután
kiderítetted, hogy behatoltam a számítógépedbe.
Mikael legalább olyan sokáig hallgatott most, mint Lisbeth.
– Lisbeth, nem azért vagyok itt, hogy szívózzak veled. Nem áll szándékomban
megzsarolni téged. Azért jöttem, mert szükségem van a segítségedre ebben a
kutatásban. Mondhatsz rá igent is, nemet is. Ha nemet mondasz, elhúzok,
keresek valaki mást, és nem hallasz rólam többet… – Egy pillanatra
elgondolkozott, és Lisbethre mosolygott. – Persze csak, ha nem találok rád
megint a számítógépemben.
– Tehát?
– Nagyon sok mindent megtudtál rólam – ezeknek az információknak egy része magántermészetű,
személyes dolog. A baj már megtörtént. Csak reménykedhetem benne, hogy nem használod fel ezt a
tudást ellenem vagy Erika Berger ellen.
Lisbeth üres tekintettel nézett rá.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Június 19., csütörtök – június 29., vasárnap
Mikael két napot töltött azzal, hogy átnézte az összegyűjtött anyagot, miközben egyfolytában a Henrik
Vangerről érkező híradásra várt. Dirch Frodéval állandó kapcsolatban állt. Csütörtök este Frode átjött a
vendégházba, és közölte, hogy a válságos állapotnak pillanatnyilag vége.
– Henrik gyenge, de ma már tudtam vele beszélni egy keveset. Találkozni szeretne magával, amint
lehetséges.
Szent Iván napján, egy óra tájban tehát Mikael elautózott a hedestadi kórházba. Ott először a
feldühödött Birger Vangerrel találta szembe magát, aki elállta az útját, és fölényeskedve elmagyarázta,
hogy Henrik Vanger semmilyen körülmények között nem fogadhat látogatót. Mikael egy darabig
elálldogált az ajtóban, s közben szemügyre vette az önkormányzati képviselő urat.
– Hm, milyen vicces. Henrik Vanger még külön követet is küldött hozzám, aki azt mondta, hogy Henrik
kifejezetten kérte, hogy találkozhassunk a mai nap folyamán.
– Maga nem tartozik a családhoz, semmi keresnivalója itt.
– Abban teljesen igaza van, hogy nem tartozom a családhoz. Csakhogy én Henrik Vanger felkérésére
tartózkodom itt, és kizárólag az ő felszólításainak vagyok hajlandó engedelmeskedni.
Heves szóváltás alakulhatott volna ki kettejük között, ha Dirch Frode véletlenül nem pont abban a
pillanatban lép ki Henrik szobájának ajtaján.
– Ó, hát itt van! Henrik épp maga felől érdeklődött.
Frode nyitva tartotta az ajtót, és Mikael Birger Vanger mellett elhaladva belépett a szobába.
Henrik Vanger tíz évvel öregebbnek nézett ki, mint egy héttel azelőtt. Szemét félig becsukta, oxigénes
cső vezetett az orrába, a haja kócos volt.
Egy nővér, kezét Mikael karjára téve, megállította egy pillanatra.
– Két percet kap. Többet nem. És nehogy felzaklassa!
Mikael bólintott, és leült az egyik székre, ahonnan látta Henrik arcát. Elérzékenyült. Ezen aztán maga is
megdöbbent. Kinyújtotta kezét, és óvatosan megszorongatta az öreg ernyedt kézfejét. Henrik Vanger
halkan, nyögdécselve beszélt.
– Valami újság?
Mikael bólintott.
– Tartok majd magának egy beszámolót, amint egy kicsit jobban lesz. Még nem
oldottam meg a rejtélyt, de új anyagot találtam, és a nyomába eredtem
néhány elvarratlan szálnak. Egy-két hét múlva már meg tudom mondani,
elvezetnek-e valahová.
Henrik Vanger megpróbált bólintani. De csak egy pislantás lett belőle azt jelzendő, hogy érti, amit
Mikael mond.
– Néhány napra el kell utaznom.
Henrik Vanger összehúzta szemöldökét.
– Nem, nem hagyom itt a posztomat. Ezzel kapcsolatban akartam… Azt
beszéltem meg Dirch Frodéval, hogy neki jelentek. Megfelel így magának is?
– Dirch a… a képviselőm… minden vonatkozásban.
Mikael bólintott.
– Mikael… ha nem… ha nem sikerül túlélnem… azt szeretném, akkor is… akkor is fejezd be a munkát.
– Megígérem.
– Dirchnek… felhatalmazása van… mindenre.
– Henrik, én azt szeretném, ha maga meggyógyulna. Átkozottul dühös lennék, ha fogná magát és
meghalna nekem, miközben ilyen messzire jutottam végre a munkában.
– Két perc – szólalt meg az ápolónő.
– Mennem kell. Amikor legközelebb meglátogatom, majd hosszabban
elbeszélgetünk.
Birger Vanger már várta Mikaelt a folyosón, s kezét Mikael vállára téve megállította.
– Szeretném, ha nem zavarná többet Henriket. Súlyos beteg, és nem kéne őt
semmivel zargatni, felzaklatni.
– Megértem az aggodalmát, egyet is értek vele. Nem zaklatom fel, ígérem.
– Senki előtt nem titok, hogy Henrik arra szerződtette magát, hogy tovább vájkáljon az ő kis hobbija…
Harriet esete körül. Dirch Frode elmondta, hogy Henriket borzasztóan felzaklatta a szívrohama előtti
beszélgetésük. Azt mondta, maga szerint ez váltotta ki az infarktust.
– Megváltozott a véleményem. Henrik Vangernek súlyos érelmeszesedése van.
Egy egyszerű vécére menéstől is szívrohamot kaphatott volna. Ezt maga
legalább olyan jól tudja, mint én.
– Szeretnék teljes betekintést nyerni ezekbe a bolond kutatásokba. Ha nem tudná, a családomról van
szó.
– Mint már említettem… én Henriknek dolgozom. És nem a családnak.
Birger Vanger láthatóan nem volt hozzászokva, hogy valaki beint neki. Néhány másodpercig Mikaelre
bámult olyan tekintettel, amelyet valószínűleg tiszteletet parancsolónak szánt, de leginkább úgy nézett
ki tőle, mint egy felfuvalkodott jávorszarvas. Aztán sarkon fordult, és visszament Henrik szobájába.
Mikael majdnem hangos nevetésben tört ki, de visszafogta magát. Mégiscsak Henrik Vanger betegágya
közelében van, amely akár halálos ágy is lehetett volna. Mégsem tudta megállni, hogy ne jusson eszébe
egy strófa Lennart Hyland hatvanas évekbeli ábécés verseskönyvéből, amit felfoghatatlan módon örökre
emlékezetébe vésett, amikor írni és olvasni tanult. A J betűnél állt a versike: Jávorszarvas egymagában
üldögél és vigyorog, körülötte szétlőtt erdő, minden vadász elfutott.
A kórház bejáratánál Cecilia Vangerbe botlott. Legalább egy tucatszor próbálta elérni mobiltelefonján a
nőt, amióta az visszajött félbehagyott szabadságáról, de Cecilia nem válaszolt. Nem is volt soha otthon,
ha Mikael néha a háza táján járt, és bekopogtatott hozzá.
– Szia, Cecilia! – köszönt rá. – Nagyon sajnálom, ami Henrikkel történt.
– Köszönöm! – biccentett Cecilia.
Mikael megpróbálta kipuhatolni az érzéseit, de sem melegséget, sem hűvösséget nem tapasztalt.
– Beszélnünk kell – mondta Mikael.
– Ne haragudj, hogy így kizártalak mindenből. Megértem, ha haragszol, de
magammal is nehéz megküzdenem.
Mikael Ceciliára kacsintott, még mielőtt igazán megértette volna, miről beszél a nő. Hirtelen a karjára
tette kezét, és rámosolygott.
– Várj egy kicsit, Cecilia! Szerintem félreértesz valamit. Egyáltalán nem vagyok
rád mérges. Remélem, hogy továbbra is barátok lehetünk, de ha te nem akarsz
velem találkozni… ha így döntöttél, akkor teljes mértékben tiszteletben tartom
a döntésedet.
– Nem vagyok ügyes a kapcsolataim irányításában – felelte Cecilia.
– Én sem. Megiszunk egy kávét? – kérdezte Mikael, és fejével a kórház büféje felé intett.
Cecilia Vanger hezitált.
– Nem, ma nem. Most Henrikhez szeretnék bemenni.
– Rendben, de akkor is beszélni akarok veled. A munkámmal kapcsolatban.
– Hogy érted? – kérdezte Cecilia némi riadalommal a hangjában.
– Emlékszel az első találkozásunkra, amikor januárban átjöttél a vendégházba?
Azt mondtam akkor, hogy minden, amiről beszélgetünk, köztünk marad, s ha
majd a munkámhoz kapcsolódón teszek fel kérdéseket, akkor előre szólok
neked. Harrietről van szó.
Cecilia Vanger arca hirtelen elvörösödött a dühtől.
– Te rohadék!
– Cecilia, találtam egy-két dolgot, amiről egyszerűen muszáj veled beszélnem.
Cecilia hátrált egy lépést.
– Hát nem érted, hogy ez az egész idióta vadászat erre az átkozott Harrietre
nem más Henriknek, mint egy munkaterápia?!… Képtelen vagy felfogni, hogy
most, amikor odafent fekszik, s talán haldoklik, arra van a legkevésbé
szüksége, hogy felzaklassa valami, hogy fölöslegesen telebeszéljed a fejét, és
újra reménykedni kezdjen…
Cecilia itt elhallgatott.
– Lehet, hogy Henriknek ez a hobbija, mindenesetre nemrég merőben új nyomokra bukkantam. A
nyomozás során felmerültek megválaszolatlan kérdések. És én Henrik felkérésére végzem a munkámat.
– Ha Henrik meghal, ez a nyomozás baromi gyorsan be fog fejeződni, és te szedheted a sátorfádat! –
felelte Cecilia, és faképnél hagyta Mikaelt.
Már mindent bezártak. Hedestad kihalt volt, úgy tűnt, a városlakók mind elmentek a nyaralóikba, a
májusfáikhoz. Végül Mikael elkeveredett a Városi Szálló teraszára. Ez a hely legalább nyitva volt.
Mikael kávét rendelt és egy szendvicset az esti lapok olvasásához. Semmi fontos nem történt a
nagyvilágban.
Lerakta az újságokat. Cecilia Vangeren törte a fejét. Sem Henriknek, sem Dirch Frodénak nem említette
a feltételezését, miszerint Cecilia lett volna az a személy, aki Harriet szobájában kinyitotta az ablakot.
Félt ugyanis tőle, hogy azzal gyanúba keverné Ceciliát, amit a legkevésbé sem akart. De neki előbb-
utóbb fel kellett tennie a kérdést.
Egy órán át ücsörgött a teraszon, aztán elhatározta, hogy a gondokat félretéve valami mással tölti a
Szent Iván-éjt, minthogy a Vanger család ügyes-bajos dolgain tipródjon. A telefonja néma maradt. Erika
elutazott, valahol a férjével múlatta az időt, és Mikaelnek nem volt kivel beszélgetnie.
Négy óra körül ért vissza a szigetre, ahol egy másik elhatározásra jutott – arra, hogy abbahagyja a
dohányzást. Amióta leszerelt, mindig sportolt, eljárt a konditerembe, rendszeresen kocogott a Söder
Mälarstrandon, de amióta Hans-Erik Wennerströmmel elkezdődtek a bajok, teljesen elhanyagolta
magát. Rullåkerben kezdett ismét súlyt emelni, leginkább afféle terápiaként, de a szabadlábra helyezése
óta gyakorlatilag egy gyufaszálat sem tett keresztbe. Ideje volt újrakezdeni. Nagy elhatározással magára
kapta futóruháját, és egy laza kört tett a szigeten. A Gottfried házához vezető úton indult el, aztán
felkanyarodott az Erődítményhez, ott a terep
valamelyest nehezebbé vált. Tájfutásra a katonaság óta nem kerített sort, de mindig jobban szeretett
átkelni erdőn-mezőn, mint körbefutkorászni a lapos sportpályákon. Östergården kerítése mellett haladva
kocogott vissza a faluba. Fájt minden porcikája, miközben levegő után kapkodva megtette az utolsó
lépéseket a házáig.
Hat óra körül lezuhanyozott. Krumplit főzött, mustáros heringet, snidlinget és tojást tett a ház előtt álló,
billegő kerti asztalra. Kitöltött egy pohárka pálinkát, és megemelte a poharát, csak úgy magára, Aztán
felütött egy krimit, Val McDermidtől A hableány énekét.
Hétkor átjött hozzá Dirch Frode, lehuppant Mikaellel szemben az egyik kerti székre. Mikael töltött neki
egy korty Skånét.
– Ma aztán sikerült felkavarnia a kedélyeket – mondta Frode.
– Tisztában vagyok vele.
– Birger Vanger egy pojáca.
– Magam is úgy látom.
– Cecilia Vanger viszont egyáltalán nem pojáca, de őrült dühös magára.
Mikael bólintott.
– Utasított, gondoskodjam róla, hogy maga abbahagyja a családi ügyek körüli szimatolást.
– Értem. És mit válaszolt?
Dirch Frode a snapszos poharát nézegette, aztán egy mozdulattal magába döntötte az italt.
– Az én válaszom az, hogy Henrik roppant világosan leírta, mit szeretne magától. Ameddig nem
változtat ő maga a szándékán, magát köti a szerződés, amit közösen fogalmaztunk meg. Elvárom
magától, hogy mindent megtegyen a szerződésbe foglaltak teljesítése érdekében.
Mikael bólintott. Felpillantott az égre. Esőfelhők gyülekeztek.
– Jön a rossz idő – mondta Frode. – Ha nagyon erős vihar kerekedik, maga
mögé állok.
– Köszönöm.
Némán ültek egy darabig.
– Kaphatnék még egy pohárkával? – kérdezte aztán Dirch Frode.
Néhány perccel Dirch Frode távozását követően Martin Vanger autója fékezett le a vendégház előtt,
aztán leparkolt az útszélen. Martin Vanger odament Mikaelhez, üdvözlésre nyújtotta kezét. Mikael
kellemes Szent Iván-éjt kívánt neki, s megkérdezte, meginna-e vele egy felest.
– Nem, most inkább nem. Csak átöltözni jöttem haza, aztán megyek vissza a
városba, Evával töltöm az estét.
Mikael várt.
– Beszéltem Ceciliával. Egy kicsit felkavarták az események – ő és Henrik elég jóban vannak
egymással. Remélem, megbocsát neki, ha ne adj' isten valami… kellemetlenséget mondana magának.
– Ceciliát nagyon kedvelem – felelte Mikael.
– Megértem. De néha egy kicsit be tud csavarodni. Csak mondom, hogy tudja: Cecilia a lehető
leghatározottabban ellenzi, hogy maga a múltban kutakodjék.
Mikael sóhajtott egyet. Úgy tűnt, Hedestadban már mindenki tudja, mivel bízta meg Henrik Vanger.
– És magának mi a véleménye?
Martin Vanger széttárta karját.
– Harriet ügyének Henrik évtizedek óta a megszállottja. Nem tudom… Harriet a
húgom volt, de valahogy minden olyan távolinak tűnik már. Dirch Frode
elmondta,
hogy a maga bombabiztos szerződését csakis Henrik bonthatja fel. Szerintem egy ilyen döntés az ő
jelenlegi helyzetében több kárt okozna, mint hasznot.
– Maga szerint tehát inkább folytatnom kellene?
– Jutott valamire?
– Nagyon sajnálom, Martin, de ha Henrik engedélye nélkül elmesélném, az kimerítené a
szerződésszegés tényét.
– Tiszta sor – felelte Martin Vanger, és hirtelen elmosolyodott. – Henrik amolyan
összeesküvés-elmélet gyártó. Én mindössze arra szeretném kérni, hogy ne
ringassa őt hamis illúziókba.
– Ezt megígérhetem. Egyedül olyan adatokat hozok a tudomására, amelyeket dokumentumokkal is alá
tudok támasztani.
– Remek… Különben, hogy témát váltsunk, nem ártana egy másik szerződésen is elgondolkoznunk.
Most, hogy Henrik megbetegedett, és nem tudja teljesíteni kötelezettségeit a Millennium vezetőségében,
az én tisztem lesz a helyébe lépni.
Mikael újra kivárt.
– Vezetőségi ülést kellene tartanunk, és megvizsgálni a helyzetet.
– Jó ötlet. De tudtommal már döntés született arról, hogy a következő ülést majd augusztusban tartják.
Tudok róla, de talán nem ártana korábbra hoznunk. Mikael udvariasan elmosolyodott.
– Az lehet, de ebben az ügyben sajnos nem én vagyok a maga embere. Jelenleg
vezetőségi tag sem vagyok. Decemberben hagytam ott a lapot. Semmi
beleszólásom vezetőségi döntésekbe. Keresse meg Erika Bergert!
Martin Vanger nem erre a válaszra számított. Morfondírozott magában egy darabig, aztán felállt.
– Igaza van, hát persze. Beszélni fogok vele – mondta, s búcsúzásképpen vállon
veregette Mikaelt, aztán elindult az autójához.
Mikael töprengve nézett utána. Senki nem mondott ki semmit, de a fenyegetés ott lógott a levegőben.
Martin Vanger mérlegre rakta a Millenniumot. Kis idő múlva Mikael újabb adag pálinkát töltött
magának, és újra felemelte Val McDermid könyvét.
Kilenc óra tájt megérkezett a barnás-vörhenyes macska. Mikael lábához dörgölőzött. Mikael fölemelte,
és megvakarta az állat füle tövét.
– Akkor már ketten vagyunk, akik halálra unjuk magunkat Szent Iván éjjelén – mondta a macskának.
Amikor leestek az első esőcseppek, Mikael bement a házba, és lefeküdt. A macska úgy döntött, hogy
inkább kint marad.
Lisbeth Salander Szent Iván-éj napján elővette a Kawasakiját, és átvizsgálta a járgányt tetőtől talpig.
Egy százhuszonöt köbcentis könnyűsúlyú versenyző talán nem a legmenőbb motor volt a világon, de az
övé volt, ő pedig tudta, hogy kell vele bánnia. Saját kezűleg újította fel csavarról csavarra, s egy kicsit
fel is turbósította, a megengedettnél alig jobban.
Délután felvette a bukósisakját és a bőrszerkóját, aztán elhajtott az Äppelviken gondozóotthonba, hogy
anyjával töltse az estét a parkban. Aggodalmat és lelkiismeret-furdalást érzett. Az anyja szórakozottabb
volt, mint bármikor. A három együtt töltött óra alatt alig váltottak egymással pár szót, s közben
anyjának mintha fogalma sem lett volna, hogy kivel beszél.
Mikael több napon keresztül próbálta beazonosítani az AC rendszámú autót. Számos fejtörés és egy
nyugdíjas hedestadi autószerelővel való konzultáció után megállapíthatta, hogy egy Ford Anglia nevű
modellről van szó, egy „tucatautóról”,
amelyről még életében nem hallott azelőtt. Ezután felhívott egy hivatalnokot a gépkocsi-
nyilvántartásnál, hogy utánanézzen, milyen lehetőségei vannak előszedetni az összes 1966-ban AC3-
mal kezdődő rendszámú Ford Anglia adatait. Az alapos utánajárás eredményeként kiderült, hogy nem
lehetetlen egy ilyen régészeti kutatás elvégzése a nyilvántartásban, de egész biztosan beletelik egy kis
időbe, és a procedúra egy icipicit sértette a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatos szabályokat.
A Szent Iván-éji hétvége után jó néhány nappal Mikael beült kölcsön-Volvójába és kihajtott az E4-es
sztrádára. Északnak tartott. Soha nem volt híve a gyorshajtásnak, komótos tempóban vezetett. A
Härnösand híd előtt megállt, és megkávézott a Vesterlund cukrászdában.
A következő megálló Umeåban volt, ahol behajtott egy motelbe, és napi menüt rendelt magának. Vett
egy autós atlaszt, és folytatta útját Skellefteå felé, ahol aztán letért balra Norsjö irányában. Este hat óra
körül érkezett meg, rögtön be is csekkolt a Hotell Norsjőbe.
Másnap már kora reggel hozzáfogott a kereséshez. A Norsjö Fafeldolgozó Üzem nem szerepelt a
telefonkönyvben. A Polarhotellet szálloda recepciósa, egy húszéves forma lány, még soha nem hallotta
a cég nevét.
– Maga szerint kit kellene megkérdeznem?
A recepciós egy pillanatra zavarba jött, de hamar felragyogott az arca, s azt mondta, felhívja a papáját.
Két perccel később már vissza is érkezett. Elmondta, hogy a Norsjö Fafeldolgozó Üzemet a nyolcvanas
évek elején zárták be. Ha Mikael beszélgetni szeretne valakivel, aki ennél többet is tud a cégről,
forduljon egy bizonyos Burmanhoz, aki művezető volt a gyárban, és ma a Solvändan nevű utcában
lakik.
Norsjö kis község volt. A települést átszelő egyetlen nagyobb utca mentén, amelyet értelemszerűen Fő
utcának neveztek el, különböző üzletek álltak, és lakóházak alkotta mellékutcák ágaztak el mindkét
irányban. A keleti bejáratnál egy kisebb ipartelep és egy istálló feküdt, a falu nyugati végében pedig egy
hihetetlenül szép templom. Mikael feljegyezte magának, hogy a helységben ezenkívül egy, a Misszió
egyházához és a Pünkösdistákhoz tartozó templom is van. A buszmegállóban egy hirdetőtáblán
elhelyezett reklám a Vadász- és a Sífutásmúzeumról lelkendezett. Egy régi plakát arról mesélt, hogy
Veronika itt adott koncertet a Szent Iván-éji hétvégén. Mikael húsz perc alatt átért a falu egyik végéből a
másikba.
A Solvändangatanon kis családi házak álltak; körülbelül öt percre volt az utca a hoteltől. Burman nem
nyitott ajtót, amikor Mikael becsöngetett hozzá. Fél tíz volt. Mikael arra tippelt, hogy a keresett személy
dolgozni mehetett, vagy ha már nyugdíjas az illető, esetleg el kellett mennie valamit elintézni.
A következő megálló a falu főutcájának vasboltja volt a Storgatanon. Ha Norsjőben lakik az ember,
előbb-utóbb úgyis kiköt a vasboltban, gondolta Mikael. Az üzletben két eladó dolgozott; Mikael az
idősebbet választotta, a férfi minden bizonnyal túl volt már az ötvenen.
– Jó napot! Egy házaspárt keresek, akik valószínűleg itt laktak Norsjőben a
hatvanas években. A férfi feltehetően a Norsjö Fafeldolgozó Üzemben
dolgozott. Nem tudom, hogy hívják őket, de van róluk két fényképem, 1966-
ban készültek.
Az eladó hosszú ideig nézte a képeket, alaposan megvizsgálta őket, de végül megrázta a fejét. Sem a
férfit, sem a nőt nem ismerte.
Mikael egy kolbászosbódénál ebédelt a buszpályaudvaron. Az üzletekben való kérdezősködést feladta,
az önkormányzati irodát, a könyvtárat és a gyógyszertárat letudta már. A rendőrőrsön senkit nem talált,
így aztán idősebb embereket kezdett el kérdezgetni, csak úgy véletlenszerűen. Délután két óra felé
éppen két fiatalabb
nőnél tudakozódott, akik nyilván nem szolgálhattak konkrét információval a párról, de adtak egy jó
ötletet.
– Ha a képet 1966-ban készítették, akkor a rajta szereplő személyek ma a
hatvanas éveikben járhatnak. Lemehetne a solbackai szolgáltatóházba és
megkérdezhetné az ottani nyugdíjasokat.
Mikael bemutatkozott a szolgáltatóház személyzetéhez tartozó harminc év körüli nőnek, s aztán
elmondta neki, mi szél hozta. A nő először gyanakodva hunyorgott rá, de aztán hagyta magát
meggyőzni. Bekísérte Mikaelt a nappaliba, ahol fél óra alatt több embernek is sikerült megmutatnia a
képet. Az idős emberek a hetven körüli vagy az afeletti korosztályhoz tartoztak. Nagyon segítőkésznek
mutatkozott mindegyikük, de senkinek nem sikerült beazonosítania az 1966-ban Hedestadban készült
fényképen látható párt.
Öt óra tájban Mikael visszaindult a Solvändangatan felé. Ismét bekopogtatott Burmannál, most több
szerencsével járt. Burman úr és Burman asszony, mind a ketten nyugdíjasok voltak már, behívták a
konyhába, ahol a feleség nyomban feltette a kávét, miközben Mikael elmesélte látogatásának célját.
Mint aznap minden más próbálkozása, ez sem kecsegtetett sok sikerrel. Burman úr a fejét vakarta,
meggyújtott egy pipát, s egy kis idő múlva megállapította, hogy nem ismeri fel a képen látható
személyeket. Az idős házaspár ízes norsjői tájnyelvet beszélt, így aztán Mikael néha alig értett valamit a
mondandójukból. Az asszony göndörre gondolt, de úgy írta le a képen látható nőt, mint akinek kondri a
haja a fején.
– De abban igaza van, hogy ez a matrica a faüzemből való – mondta a férj. –
Szemfüles egy ember maga, hogy így kitalálta. A baj csak az, hogy jobbra-balra
osztogattuk az ilyen matricákat. Átutazó fuvarosoknak, faszállítóknak,
karbantartóknak, gépészeknek és más népeknek.
– Hát, nehezebb feladatnak tűnik megtalálnom ezt a párt, mint gondoltam
volna.
– Oszt miért akarja megtalálni őket?
Mikael úgy döntött, hogy ha kérdezik, elmondja az igazat. Minden kitalált történet hiteltelenül hangzana
és zavart keltene.
– Hosszú történet. Egy bűnügy körülményeit kutatom. Az eset 1966-ban történt
Hedestadban. Azt feltételezem, hogy talán van rá némi esély, ha icipici is, hogy
a képen szereplő személyek láthattak valamit abból, ami történt. Szó sincs
arról, hogy bármiféle gyanúba keveredtek volna, még azt sem hiszem, hogy
tudatában lennének a birtokukban levő információ jelentőségének a bűntett
szempontjából.
– Bűntett? Milyen bűntett?
– Igazán sajnálom, de ennél többet nem mondhatok. Elhiszem, elég
rejtélyesnek tűnhet a história, hogy valaki negyven évvel később fog hozzá,
hogy megkeresse ezeket a személyeket, ám a bűntény továbbra is
megoldatlan, és csak most, ennyi idő elteltével kerültek napvilágra bizonyos
döntő jelentőségű adatok.
– Értem. Hát, elég különös feladat a magáé, az már biztos.
– Hányan dolgoztak akkor a fafeldolgozóban?
– Úgy negyvenen. Engem az ötvenes évek közepén vettek fel, tizenhét éves koromban, és ott dolgoztam
az üzem bezárásáig. Aztán fuvarozó lettem.
Burman néhány percig a gondolataiba merült.
– Annyit azért elmondhatok, hogy ez a fiú a képen soha nem dolgozott a fafeldolgozóban. Az lehet,
hogy fuvarozó volt, de szerintem akkor fel kéne ismernem. Na persze van egy másik megoldás is. Lehet,
hogy az apja vagy a nagyapja vagy más rokona dolgozott a gyárban, és ez nem is az ő autója.
Mikael bólintott.
– Igen, sok minden lehetséges. Van valami ötlete, hogy kivel beszélhetnék
még?
– De van ám! – felelte Burman, miközben bólogatott. – Holnap délelőtt elviszem
egy körre, és akkor találkozhat az öregfiúk közül néhánnyal.
Lisbeth Salander hirtelen nem elhanyagolható módszertani problémával találta szemben magát; kiválóan
értett az adatgyűjtéshez, legyen szó bárkiről, ám a kutatás kiindulópontjaként mindig rendelkezésére állt
egy kortárs személy neve és személyi száma. Ha pedig ez a kérdéses személy egy számítógépes
adatbázisban is szerepelt, amit mára jóformán nem úszik meg senki emberfia, akkor pillanatok alatt
fennakadt Lisbeth hálóján. Ha azután a kérdéses személynek volt ráadásul egy számítógépe
internetkapcsolattal, e-mail címmel és ne adj' isten saját weblappal, amelyet egyébként az ő különleges
kutatási alanyai rendszerint nem nélkülöztek, akkor legbelsőbb titkaikat is hamar kifürkészte.
A Mikael Blomkvistnek végzendő munka azonban teljesen más jellegűnek bizonyult. Nagyon
leegyszerűsítve: ez alkalommal az volt a feladat, hogy szinte minden háttér-információ nélkül
azonosítson be négy személyi számot. Az illető személyek több évtizeddel korábban éltek.
Számítógépes adatbázisról tehát szó sem lehetett.
Mikael Rebecka Jacobsson esetén alapuló feltételezése szerint ezek az emberek ugyanannak a
gyilkosnak az áldozatai. Következésképpen Lisbethnek különféle kiderítetlen, félbehagyott rendőri
nyomozások dokumentumai között kellett rájuk találnia. Arról fogalma sem volt, sem neki, sem
Mikaelnek, hogy mikor és hol történtek ezek a gyilkosságok, mindössze annyit lehetett nagy
valószínűséggel meghatározni, hogy valamikor 1966 előtt. A kihívás újdonság erejével hatott.
Aha, és akkor hogy csináljam?
Bekapcsolta a számítógépet, s a Google keresőjébe beírta a következőket: Magda + gyilkosság. Ez volt
a legkézenfekvőbb lépés, amit megtehetett. Legnagyobb meglepetésére azonnal sikerrel járt. Első
találata, a karlstadi tévécsatorna 1999-ben levetített Värmlandi gyilkosságok című sorozata egyik
folytatásának a hirdetése volt. Ezután a régió napilapjában, a Värmlands Folkbladban is talált egy rövid
reklámot.
A Värmlandi gyilkosságok tévésorozat elérkezett a ranmoträski Magda Lovisa Sjöberg esetéhez.
Évtizedekkel ezelőtt szörnyű bűneset okozott fejtörést a karlstadi rendőrségnek. 1960 áprilisában Lovisa
Sjöberget, egy gazdálkodó feleségét holtan találták a család istállójában. A negyvenhat éves nő brutális
gyilkosság áldozata lett. Claes Gunnars újságíró végigkíséri Lovisa Sjöberg utolsó óráit, valamint a
gyilkos után folytatott eredménytelen nyomozást. A gyilkosság nagy felháborodást keltett a maga
idején, a bűnös kilétét illetően több elképzelés is létezett. A műsorban bemutatkozik egy fiatalabb
rokon, aki elmondja, hogyan tették tönkre életét az őt ért vádak. Kezdés: 20.00.
Lisbeth további információra bukkant egy Värmlandskultur című folyóirat cikkében: Egy egész falu
lakossága megrendülten áll a Lovisa-ügy előtt. Ebben bulvárosan borzongató stílusban vezették elő,
hogyan talált rá felesége holttestére Holger Sjöberg erdőmunkás, amikor öt óra felé hazaért ranmoträski
otthonába. A nőt megerőszakolták, megkéselték, és végül egy vasvillát döftek belé, ez okozta halálát. A
gyilkosság a család istállójában történt, a legnagyobb feltűnést viszont az keltette, hogy a gyilkos,
tettének végrehajtása után, a holtat térdelő helyzetben kipányvázta az egyik boxban.
Később felfedezték, hogy a gazdasághoz tartozó állatok egyikének, egy tehénnek késvágás okozta
sérülés van a nyakán.
Elsőként a férjet gyanúsították a gyilkossággal, ám Holger Sjöberg-nek megtámadhatatlan alibije volt.
Aznap reggel hat órától kezdve a munkatársaival
töltötte a napot egy erdőirtáson, mintegy negyven kilométerre lakóhelyétől. Reggel tíz órakor Lovisa
Sjöberg még bizonyítottan életben volt, ekkor látogatta meg őt az egyik szomszédasszony. Senki nem
látott, nem hallott semmit; a gazdaság négyszáz méterre feküdt a legközelebbi szomszédtól.
Miután a férj elleni vádat ejtették, a rendőrség figyelme az áldozat huszonhárom éves unokaöccsére
terelődött. Emez már addig is többször konfliktusba került az igazságszolgáltatással, rendszeres anyagi
gondokkal küszködött, többször kért kölcsön egy-egy kisebb összeget nagynénjétől. Az unokaöcs alibije
már jóval gyengébbnek bizonyult. Egy időre előzetes letartóztatásba helyezték, míg végül bizonyítékok
hiányában elengedték. A faluban ennek ellenére sokan őt tartották a bűntett elkövetőjének.
A rendőrség számos más nyomon is elindult. Hajtóvadászatba kezdett egy rejtélyes házaló után, akit
sokan láttak arrafelé, képbe került egy állítólagos „ragadós kezű cigánybanda”, amelyik végiglopkodta a
környéket. Hogy miért éppen ők követték volna el a brutális, szexuális természetű gyilkosságot,
miközben semmit nem vittek el, az nem volt egészen világos.
Később egy időre az egyik szomszéd került az érdeklődés középpontjába. Az agglegényt fiatalkorában
homoszexuális eltévelyedéssel gyanúsították – abban az időszakban a homoszexualitás még büntetendő
cselekménynek minősült –, ezenkívül többek elmondása szerint volt valami „furcsa” az illető férfiban,
ám hogy miért követett volna el egy valószínűleg homoszexuális férfi gyilkosságba torkolló nemi
erőszakot egy nőn, erre már nem volt válasz. Sem ez, sem a többi nyom nem vezetett sehová. Nem volt
több letartóztatás, sem bírói ítélet.
Lisbeth Salander megállapította, hogy a Harriet Vanger telefonkönyvében talált lista vonatkozó része
egyértelműen idevágott. A Mózes harmadik könyvéből kiemelt idézet, a 20. rész 16. szakasza így
hangzott: „Ha valamely asszony akármely baromhoz járul, hogy az meghágja őt: öld meg mind az
asszonyt, mind a barmot; halállal lakoljanak; vérök rajtok.” Nem lehetett puszta véletlen, hogy épp egy
Magda nevű parasztasszony meggyilkolt holttestére bukkantak egy istállóban, akinek a testét ráadásul
térdeplő pozitúrában kötözték oda az egyik box falához.
Az volt csak a kérdés, hogy Harriet Vanger miért a Magda nevet jegyezte fel a Lovisa helyett, miközben
az áldozat életében inkább a Lovisát használta. Ha nem írják ki a teljes nevet a tévéműsor reklámjában,
Lisbeth meg sem találta volna.
És természetesen nem kerülhette el a figyelmét a legfontosabb kérdés: Vajon volt-e kapcsolat az 1949-
es Rebecka-gyilkosság, az 1960-as Magda Lovisa-gyilkosság és Harriet Vanger 1966-ban történt
eltűnése között? És hogyan jutottak a gyomorforgató események Harriet Vanger tudomására?
Burman véget nem érő szombati vándorútra vitte Mikaelt, keresztbe-kasul bejárták Norsjőt. Délelőtt öt
volt gyári alkalmazottat látogattak meg, ezek mind a közelben laktak, néhány percnyi sétaútra a Burman
házaspártól, hárman Norsjö központjában, ketten a Sörby-ben, a falu szélén. Mindenütt kávéval kínálták
a látogatókat, aztán megnézték a fényképeket, majd a fejüket ingatták.
A Burmanéknál elköltött ebéd után a két férfi autóba ült. Négy falut kerestek fel Norsjö körül, ahol még
laktak néhányan az üzem régi dolgozói közül. Burmant körútjuk minden állomásán meleg szeretettel
fogadták, de senki nem tudott felvilágosítást adni. Mikael a sorozatos kudarc után nem gondolhatott
másra, mint hogy az egész norsjői utazás elejétől fogva zsákutca volt.
Délután négy órakor Burman leparkolt autójával egy vörös västerbotteni ház előtt Norsjövallennél,
Norsjötől alig néhány kilométerre északra. Itt egy nyugdíjas ácsmesternek, Henning Forsmannak
mutatatta be Mikaelt.
– Ó, hát ez az Assar Brännlund kölyke! – bökte ki Henning Forsman abban a
pillanatban, hogy Mikael eléje tartotta a képet. Bingó!
– No nézd már, igazad lehet! Ez annak az Assarnak a fia – mondta erre Burman.
És Mikaelhez fordult:
– Az egyik felvásárlónk volt.
– Hol találom meg?
– A kölyköt? Hát azt nem lesz könnyű feladat előkaparni. Gunnar, így hívták, és a Bolidennek
dolgozott. A hetvenes évek közepén halt meg egy robbanásban.
A fenébe!
– De az asszony, a felesége nekije, az él még. Ő az itt a képen. Mildred. Bjurselében lakik.
– Bjurselében?
– Valamivel több mint tíz kilométerre innét, Bastuträsk felé. Abban a hosszúkás veres színű vityillóban
lakik. Rögtön meglátja majd jobb kéz felől, ahogy beér a faluba. A harmadik ház. Elég jól ismerem a
családot.
„Tisztelt Hölgyem/Uram! Lisbeth Salandernek hívnak, és kriminológiai
tanulmányt készítek a nők elleni erőszakról a huszadik században. Ha
lehetséges, szeretnék a landskronai rendőrkapitányság útmutatásának
segítségével betekintést nyerni egy 1957-es történet irataiba. Egy gyilkossági
ügyről van szó, egy negyvenöt éves nő, bizonyos Rakel Lunde esetéről. Ön
szerint van rá esély, hogy megtalálom az erre vonatkozó dokumentumokat
valahol?”
Bjursele tökéletesen beillett egy västerbotteni kirakatfalunak. A település összesen húsz házból állhatott,
a házak félkörívet alkottak a vízpart körül egy gyönyörű tó egyik végében. A falu közepén egy
útelágazásnál két nyíl mutatott Hemmingen, 11 km és Bastuträsk, 17 km felé. Az útelágazás mellett kis
híd ívelt át egy folyócska felett. Mikael feltételezése szerint ez a kis folyócska lehetett a helység
nevében szereplő Bjur csendes vize.
Mikael egy bezárt Konsum élelmiszerbolt előtt parkolt az autójával. Átellenben, az út jobb oldalán ott
állt a „harmadik ház”. Bekopogtatott, de nem érkezett válasz; úgy tűnt, nincsenek otthon.
Mikael egyórás sétát tett a Hemmingenbe vezető úton. A kis folyó egy helyen zubogó vízeséssé
változott. Emberrel sem oda, sem visszafelé nem találkozott, s Mildred Brännlund ajtaja is zárva maradt
előtte.
A hídnál egy oszlopon felfedezett egy foszladozó papírragaszt. A hirdetés a BGZB-re invitált, ha
közelebbről vizsgálta az ember, kiolvashatta a rövidítés feloldását: Bjursele Gépkocsi-zabolázó
Bajnokság, 2002. Az gépkocsi-zabolázás téli időtöltés volt, és körülbelül annyiból állt, hogy a
versenyzők az erre kiválasztott járművüket totálkárosra hajszolták a befagyott hó jegén. Mikael
elgondolkodva bámult a plakátra.
Este tízig várt Bjurselében, aztán feladta, és visszament Norsjőbe. Elfogyasztott egy kései vacsorát, és
azután figyelemelterelésképpen Val McDermid hátborzongató krimijével bújt ágyba.
Este tízkor Lisbeth Salander újabb nevet csatolt Harriet Vanger listájához. Elég bizonytalan volt, előbb
több órán keresztül törte a fejét a dolgon.
Felfedezett ugyanis egy rövidebb utat. Az egyik esti lap megoldatlan gyilkossági ügyekről közölt
sorozatot vasárnapi mellékletében. Lisbeth rátalált egy 1999-ból származó szövegre, amelynek
Nőgyilkosok szabadon volt a címe. A cikk elég szűkszavú volt, de néhány nagy feltűnést keltett
gyilkossághoz kapcsolódón neveket és képeket közöltek benne az áldozatokról. Megemlítették a
norrtäljei
Solveig-esetet, az Anita-gyilkosságot Norrköpingben, a helsingborgi Margaretát és még sok más
történetet.
Az összegyűjtött esetek közül a legrégebbiek a hatvanas évekből származtak, de egyik gyilkosság sem
illett a Mikaeltől kapott listába. Egyre azonban felfigyelt közöttük.
1962 júniusában egy Lea Persson nevű prostituált Göteborgból utazott Uddevallába, hogy meglátogassa
anyját és kilencéves kisfiát, akit a nagymama nevelt. Néhány napos együttlét után, egy vasárnap este
Lea búcsúzóul megölelte mamáját, és elindult az állomásra, hogy visszavonatozzon Göteborgba. Két
nappal később egy elhagyott konténer mögött találtak rá egy kiürített ipartelepen. Megerőszakolták, s
testét különösen durva bántalmak érték. A tettest ez esetben sem sikerült megtalálni.
Harriet Vanger listáján nem szerepelt semmilyen Lea. A bibliaidézetek egyike sem illett rá. Mégis volt a
történetben egy bizarr körülmény, s ez Lisbethet nem hagyta nyugodni. Körülbelül tíz méterre attól a
helytől, ahol Lea holttestét megtalálták, virágcserép feküdt, benne egy galamb. Valaki zsinórt kötött a
galamb nyaka köré, amit azután áthúzott a cserép alján található vízáteresztő lyukon. Ezt követően a
cserepet egy két tégla közé felállított kis máglyarakásra helyezte. Semmi bizonyítékot nem találtak arra,
hogy az állatkínzásnak köze lett volna Lea Persson meggyilkolásához; lehet, hogy mindössze kegyetlen
gyerekcsínyről volt szó, mégis a média ezután galambos gyilkosságként emlegette az esetet.
Lisbeth Salander nem volt egy nagy bibliaolvasó – nem is volt saját Bibliája –, de aznap este felsétált a
Högalid templomba, és bizonyos akadályok leküzdése után kölcsönvett onnan egy Bibliát. Leült a
templomkertben egy padra, és olvasni kezdte Mózes harmadik könyvét.
Amikor a 12. rész 8. szakaszához ért, a döbbenettől felvonta szemöldökét. A 12. rész a gyermekágyas
anyák megtisztulásáról szólt.
Ha pedig nincs elég módja bárányhoz, vigyen két gerliczét vagy két galambfiát, egyiket egészen
égőáldozatul, a másikat bűnért való áldozatul, és szerezzen néki engesztelést a pap, és tiszta lesz.
Lea neve tehát akár szerepelhetett is volna Harriet Vanger telefonkönyvében: Lea – 31208.
…és Lisbeth Salander már kapiskálta, hogy soha azelőtt nem foglalkozott még ilyen léptékű kutatással,
mint amilyet mostani feladata elvárt tőle.
Vasárnap reggel tíz órakor Mildred Brännlund, aki azóta újra férjhez ment, s most Mildred Berggrennek
hívták, ajtót nyitott Mikael Blomkvist kopogtatására. Bár a nő majdnem negyven évvel idősebb és
hozzávetőleg ugyanannyi kilóval nehezebb volt, mint a fiatal lány a fotón, Mikael nyomban felismerte.
– Jó napot. Mikael Blomkvist vagyok. Mildred Berggrenhez van szerencsém,
ugye?
– Így van.
– Elnézést kell kérjek, amiért így magára törtem, de már jó ideje kutatok ön
után egy nehezen elmagyarázható ügyben. – Mikael mosolygott. – Bejöhetnék
egy kicsit? Tudna rám áldozni egy kevés időt?
Mildred férje és harmincöt éves fia is otthon volt. A nő tétovázás nélkül behívta Mikaelt a lakásba, és
hellyel kínálta a konyhában. Mikael mindenkivel kezet rázott. Az elmúlt napokban több kávét ivott meg,
mint életében valaha, de mostanra megtanulta, hogy Norrlandban udvariatlanság nemet mondani.
Mildred is leült, és kíváncsian kérdezte, miben lehet Mikael segítségére. Mikaelnek nehézséget okozott
megérteni a nő norsjői dialektusát, amit az érzékelt is, így átváltott a sztenderd svédre.
Mikael nagy levegőt vett.
– Hosszú, különös történet, amit most elmondok. Maga 1966 szeptemberében
Hedestadban járt akkori férjével, Gunnar Brännlunddal.
A nő elképedt arcot vágott. Mikael kivárta, míg Mildred bólint egyet, s aztán elé tette az asztalra a
Järnvägsgatanon készült fényképet.
– Ez a kép akkor született. Emlékszik az eseményekre?
– Ó, teremtőm! – szólalt meg Mildred Berggren. – Egy örökkévalóság telt el azóta.
Új férje és a fia mellé léptek, és ők is megvizsgálták a képet.
– Nászúton voltunk. Autóval mentünk le Stockholmba és Sigtunába, és itt már jöttünk hazafelé, de
útközben megálltunk valahol. Mit is mondott, Hedestadban?
– Igen, ez Hedestad. Körülbelül délben egy órakor fényképezték le magukat. Jó
régóta próbáltam magát beazonosítani, nem volt könnyű.
– Talál rólam egy ősrégi képet, s aztán meg sem áll az otthonomig. Szinte hihetetlen. Hogy csinálta?
Mikael most elé rakta a parkolóhelyen készített fotót.
– Ennek a fényképnek köszönhetem. Valamivel később készült ugyanazon a napon. Enélkül nem
akadok a maga nyomára.
Mikael elmagyarázta, hogyan találta meg a Norsjö Fafeldolgzó Üzemen keresztül Burmant, aki aztán
elvezette Norsjövallenbe Henning Forsmanhoz.
– Úgy képzelem, nyomós oka lehet, hogy ilyen szenvedélyesen kutat ezután a kép után.
– Bizony. Ezt a lányt, aki itt áll maga előtt a képen, Harrietnek hívták. A felvétel napján örökre eltűnt,
az általános vélekedés szerint meggyilkolták. Hadd mutassam meg magának, mi történt.
Mikael elővette iBookját, s miközben a gép beindult, elmagyarázta az összefüggéseket. Azután
lejátszotta a képsorozatot, amelyen szemmel követhető, hogyan változik meg Harriet arckifejezése.
– Akkor fedeztem fel magát, amikor átnéztem ezeket a régi képeket. Maga
Harriet mögött áll fényképezőgéppel a kezében, s mintha pontosan arról a
dologról készítene képet, ami Harrietnél kiváltotta ezt a reakciót. Tudom, hogy
nem kis dologba vágtam a fejszémet, de az igazat megvallva, azért jöttem el
idáig, hogy megkérdezhessem, hátha megvannak még az akkor készült képei.
Mikael fel volt készülve rá, hogy Mildred Berggren széttárt karokkal azt mondja majd, hogy a fotók
réges-rég elenyésztek, vagy hogy a tekercset soha nem hívták elő, vagy hogy kidobott mindent. A nő
azonban égszínkék szemével Mikaelre nézett, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt
válaszolta, hogy igen, megvan minden régi nyaraláson készült fényképe.
Kiment egy kis tárolóhelyiségbe, s néhány perc múlva egy kartondobozzal tért vissza, a dobozban
fényképalbumokat tartott. Beletelt egy kis időbe, míg megtalálták a nászúton készült képeket. Mildred
három képet kattintott el Hedestadban. Az egyik életlen volt, a főutcát mutatta. A másik a volt férjét. A
harmadik a bohócokat az ünnepi felvonuláson.
Mikael izgatottan előrehajolt. Utóbbin, az utca túloldalán egy alakot látott. Ennél többet azonban nem
árult el a fénykép.
HUSZADIK FEJEZET
Július 1., kedd – július 2., szerda
Miután Mikael megérkezett Hedestadba, mindjárt átment Dirch Frodéhoz, és Henrik Vanger hogyléte
felől érdeklődött. Mint megtudta, az öreg állapotában jelentős javulás állt be az eltelt héten. Még mindig
gyönge volt, törékeny, de már fel tudott ülni az ágyában. A válságos időszakon túljutott.
– Hál' istennek – mondta Mikael. – Azt hiszem, nagyon megkedveltem őt.
Dirch Frode bólintott.
– Tudom, Henrik is szereti magát. Hogy sikerült a norrlandi utazás?
– Sikerült, de mégsem szolgált kielégítő válasszal a kérdésemre. Később majd elmesélem. Most egy
másik kérdést szeretnék feltenni magának.
– Csak tessék.
– Mi lesz a Millennium sorsa, ha Henrik, ne adj' isten, meghal?
– Semmi nem változik. Martin venné át a helyét a lapjuk vezetőségében.
– Nincs meg annak a veszélye, persze csak hipotetikusan, hogy Martin
keresztbe tesz a Millenniumnak, ha nem hagyom abba a Harriet Vanger utáni
kutatást?
Dirch Frode hirtelen szúrós tekintettel nézett Mikaelre.
– Miért? Mi történt?
– Igazából semmi. – Mikael beszámolt a Szent Iván-éjen Martin Vangerrel
folytatott beszélgetéséről. – Amikor hazaindultam Norsjőből, felhívott Erika, és
elmondta, hogy Martin telefonált neki, és a lelkére beszélt, hogy hangoztassa
előttem azt a véleményét, miszerint nélkülözhetetlen vagyok a
szerkesztőségben.
– Értem, mit mond. Én arra tippelek, hogy Cecilia beszélte rá erre. De nem
hinném, hogy Martin megzsarolná magát. Túl becsületes ahhoz. Azt se feledje,
hogy én is ott ülök annak a kis leányvállalatnak a vezetőségében, amit a
Millennium részvényeinek a felvásárlásakor alapítottunk.
– És ha mégis kiéleződne a helyzet, maga hova állna, mit lépne?
– A szerződések arra vannak, hogy betartsák őket. Henriknek dolgozom.
Negyvenöt éve vagyunk barátok, elég hasonlóan gondolkozunk ezekről a
dolgokról. Ha Henrik meghalna, én lennék az – és nem Martin –, aki megörökli
Henrik részét a leányvállalatban. Van egy megtámadhatatlan szerződésünk,
amelyben arra köteleztük magunkat, hogy négy éven keresztül támogatjuk a
Millenniumot. Ha Martin valami disznóságra készülne – bár nem hiszem –,
mindössze annyit tehet, hogy visszatart néhány új hirdetőt.
– …akik mellesleg a Millennium fennmaradásának a zálogai.
– Jó, hát persze, de gondolja csak végig: az ilyen kicsinyes lépések is
időigényesek. És Martin most éppen a saját vállalata megmentésével van
elfoglalva, napi tizennégy órákat dolgozik. Nem nagyon marad másra ideje.
Mikael gondolataiba merülve ült egy darabig.
– Megkérdezhetem… tudom, hogy nem rám tartozik, de érdekelne… Milyen állapotban van a
konszern?
Dirch Frode még jobban elkomolyodott.
– Gondokkal küzdünk.
– Igen, ezt még egy olyan mezei gazdasági újságíró is sejti, mint én. De vajon
mennyire súlyosakkal?
– Köztünk marad?
– Még szép.
– Az elmúlt hetekben két nagy megrendelést vesztettünk el az elektronikai
ágazaton belül, nemsokára végleg kiteszik a szűrünket az orosz piacról.
Szeptemberben összesen ezerhatszáz dolgozónktól kell megválnunk Örebróban
és Trollhättanban. Nem valami szép ajándék cserébe sok-sok éves
munkájukért. És mondanom sem kell, hogy minden alkalommal, amikor
kénytelenek vagyunk bezárni egy gyárat, tovább zuhan a konszernbe vetett
bizalom.
– Nagy lehet Martin Vangeren a nyomás…
– Egy ökörnek is sok lenne a rá nehezedő teher, s közben ráadásul tojáshéjon lépked.
Ahogy Mikael hazaért a vendégházba, felhívta Erikát. Erika nem volt bent a szerkesztőségben, Mikael
Christer Maimmal beszélt helyette.
– Az a helyzet, hogy Erika tegnap telefonált, amikor elindultam Norsjőből. Úgy tűnt, Martin Vanger
rászállt, és hogy is mondjam csak, arra biztatta őt, hogy vegyen rá a szerkesztőségi munkában való
nagyobb felelősségvállalásra.
– Ez ellen nekem se lenne kifogásom – jegyezte meg Christer.
– Tudom. Én viszont szerződést kötöttem Henrik Vangerrel, amit nem akarok
megszegni. Martin pedig egy itteni személy felkérésére teszi ezeket a
lépéseket, aki azt szeretné, ha abbahagynám a szimatolást, és eltűnnék a
faluból. Martin javaslata tehát arról szól, hogy engem minél előbb
elpateroljanak innét.
– Értem.
– Mondd meg Erikának, kérlek, hogy akkor megyek Stockholmba, amikor itt
végeztem a dolgommal. Annál előbb nem.
– Értem. Szóval adjam át a hírt, hogy teljesen elment az eszed. Meglesz.
– Christer… valami furcsa játszma zajlik idefent. És nekem eszemben sincs éppen most kihátrálni
belőle.
Christer mélyet sóhajtott.
Mikael átment Martin Vanger házához. Bekopogtatott az ajtón. Eva Hassel nyitott ajtót, kedvesen
üdvözölte.
– Jó napot! Itthon van Martin?
Válasz helyett maga Martin Vanger jött elé, aktatáskával a kezében. Megpuszilta Eva Hasselt, és
köszönt Mikaelnek.
– Az irodába tartok. Beszélni akart velem?
– Később is megtehetjük, ha most siet.
– Halljuk.
– Nem szeretnék hazautazni Stockholmba s felvenni a munkát a Millenniumban, amíg el nem végzem a
Henriktől kapott feladatot. Csak azért tájékoztatom erről, hogy elkerüljük a félreértéseket. Ennek
megfelelően tehát újév előtt ne számítson rám a vezetőségben.
Martin Vanger egyik lábáról a másikra állt.
– Értem. Azt hiszi, hogy meg akarok szabadulni magától… – Itt Martin Vanger
egy pillanatra szünetet tartott. – Mikael, halasszuk egy kicsit későbbre ezt a
beszélgetést. Tudja, nem nagyon van időm a Millennium vezetőségében
folytatott hobbitevékenységre, s azt kívánom, bárcsak ne egyeztem volna bele
Henrik javaslatába. De higgye el, minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy
a Millennium életben maradhasson.
– Ebben soha nem kételkedtem – felelte udvariasan Mikael.
– Ha találunk egy időpontot a jövő héten, akkor átnézhetjük a gazdasági
ügyeket, és szívesen elmondom magának, hogyan ítélem meg a jelenlegi
helyzetet.
Azt azonban már most sem rejtem véka alá, hogy véleményem szerint a Millennium nem engedheti meg
magának azt a luxust, hogy az egyik kulcsembere a Hedeby-szigeten lógassa a lábát. Szeretem a
lapjukat, szerintem együtt meg is erősítjük majd, de ehhez szükség van a maga hathatós
közreműködésére. Valójában a hűség kérdése miatt kerültem konfliktushelyzetbe. Mire hallgassak?
Henrik óhajaira vagy arra, amit a Millennium tőlem mint vezetőségi tagtól megkíván?
Mikael tréningruhát vett fel, és tett egy kört a szokásos terepen. Elfutott az erődítményhez, aztán
Gottfried házához, majd ott visszafordult, és a víz mellett kocogott haza. A ház előtt Dirch Frode várta a
kerti asztalnál. Mikael először megivott egy üveg ásványvizet, és letörölte arcáról a verítéket.
– Nem biztos, hogy jót tesz vele az egészségének ebben a hőségben.
– Örhhh – felelte Mikael.
– Tévedtem. Nem Cecilia hajtotta ki Martinból, hogy rászálljon magára. Isabella
az, aki igyekszik rábírni a Vanger-klán mozgósítható tagjait, hogy
meghempergessék magát szurokban, tollban, s aztán ha lehetséges, máglyán
is megégessék. Birgerben lelt legfőbb támaszára.
– Isabella…?!
– Igen, hihetetlenül gonosz, kicsinyes nő, általában senkit nem szeret. Jelenleg mindenki közül magát
utálja a legjobban. Olyan állításokat terjeszt magáról, hogy maga egy csaló, csalással vette rá Henriket,
hogy megbízza ezzel a munkával, és szándékosan izgatta fel annyira az öreget, hogy annak szívrohama
lett.
– És hisznek neki?
– Mindig vannak emberek, akik hisznek a rossz nyelveknek.
– Itt töröm magamat, hogy kinyomozzam, mi történt a lányával, ő meg cserébe gyűlöl engem. Ha az én
lányomról volna szó, valószínűleg máshogy reagálnék.
Délután kettőkor megszólalt Mikael mobiltelefonja.
– Jó napot! Conny Torsson vagyok a Hedestads-Kurirentől. Volna egy kis ideje
válaszolni néhány kérdésre? Kaptunk egy fülest, eszerint maga jelenleg itt lakik
a közelben, Hedebyben.
– Ha így van, hát elég lassan működik az a fülesküldő masinéria. Itt lakom már vagy fél éve.
– Nem tudtam róla. Mit csinál Hedestadban?
– Írok. És szabadságon vagyok egy évig.
– Min dolgozik?
– Sajnálom. Ha megjelent, majd megtudja.
– Most engedték ki a börtönből…
– És?
– Mi a véleménye az olyan újságírókról, akik a cikkeikben hamis adatokat közölnek?
– Az adathamisító újságírók idióták.
– Szóval ezzel azt akarja mondani, hogy maga idióta?
– Miért tenném? Soha nem hamisítottam meg semmilyen adatot.
– De hát rágalmazásért ítélték el.
– Na és?
Az elbizonytalanodott Conny Torson ekkor hosszú másodpercekre elnémult, Mikael kénytelen volt a
segítségére sietni.
– Rágalmazásért ítéltek el, és nem adatok meghamisításáért.
– De megjelentette az anyagot.
– Ha azért hívott, hogy a bírósági ítéletet tárgyaljuk meg, úgy nincs mit
mondanom.
– Szeretném személyesen felkeresni, készítenék magával egy interjút, ha lehetséges.
– Igazán sajnálom, de nincs semmi mondanivalóm a témával kapcsolatban.
– Tehát nem akar a bírósági tárgyalásról beszélgetni?
– Úgy van. Jól gondolja – felelte Mikael, és ezzel lezárta a disputát.
Pár percig töprengett még, azután a számítógépéhez ment.
Lisbeth Salander az előzetes útbaigazítást követve áthajtott Kawasakijával a hídon a Hedeby-szigetre.
Azután megállt a legelső kis háznál az út bal oldalán. Megérkezett az isten háta mögé. Amíg a
megbízója rendesen fizet, addig ha kell, hajlandó ő elvergődni akár az Északi-sarkra is. Ráadásul nem
volt olyan rossz végig nyomni a gázt egy ilyen hosszú úton, az E4-es sztrádán. Leparkolt a motorral,
kioldotta a csomagtartó szíjakat.
Mikael Blomkvist ajtót nyitott. A küszöbről integetett neki. Aztán elé jött, és leplezetlen ámulattal
szemügyre vette Lisbeth motorkerékpárját.
– Ezt nevezem! Motoros lány…
Lisbeth Salander nem szólt egy szót sem, de éber figyelemmel kísérte Mikael minden mozdulatát, ahogy
a férfi megfogta a kormányt, megtapogatta a gázszabályzót. Nem szerette, ha mások hozzányúlnak a
cuccaihoz. Ám amikor meglátta Mikael gyermeteg kisfiús mosolyát, kiengesztelődött egy kicsit. A
legtöbb Macintosh-őrülttől azt szokta meg, hogy a motorja láttán csak a szájukat húzzák.
– Nekem is volt egy tizenkilenc éves koromban – mondta Mikael, és Lisbethhez
fordult. – Köszönöm, hogy eljöttél! Gyere, megmutatom, hol fogsz lakni!
Mikael kölcsönkért egy kempingágyat az út túloldalán lakó Nilssonéktól. A dolgozószobában ágyazott
meg. Lisbeth gyanakodva körbejárt a házban. Miután azonban nem fedezett fel semmilyen álnok
csapdára utaló jelet, egy kissé lenyugodott. Mikael megmutatta neki, hol van a fürdőszoba.
– Ha esetleg szeretnél lezuhanyozni vagy egy kicsit felfrissíteni magadat.
– Jó lenne átöltöznöm. Nem akarok tetőtől talpig bőrbe burkolva flangálni.
– Jól van. Amíg rendbe szeded magad, én összeütök egy vacsorát.
Mikael báránybordát sütött vörösboros szószban, s odakint terített asztalt a lemenő nap fényében.
Lisbeth lezuhanyozott, tiszta ruhát vett fel. Mezítláb ült asztalhoz, fekete trikóban és egy rövid, kopott
farmerszoknyában. Finom illatok szálldostak az asztal körül. A lány két hatalmas adagot falt be, s
miközben evett, Mikael lenyűgözve sandított a hátán díszelgő tetoválásra.
– Öt plusz három – mondta Lisbeth Salander. – Öt a te Harriet-listádról és még
három, aminek szerepelnie kellett volna azon a listán. Legalábbis szerintem.
– Mesélj!
– Összesen tizenegy napot tudtam csak ezzel tölteni, egyszerűen nem volt
időm előkotorni minden anyagot. Néhány esetben a rendőrségi
dokumentumokat már áthelyezték az állami levéltárba, más esetekben még
mindig az adott rendőrkapitányságon tárolják őket. Három egynapos
kirándulást tettem különböző kapitányságokra, több nem fért az időmbe. De
mind az öt esetet sikerült beazonosítani.
Lisbeth Salander vaskos papírköteget rakott a konyhaasztalra, körülbelül ötszáz A4-es lapot. Pillanatok
alatt szétválogatta őket külön kis kupacokra.
– Nézzük végig időrendi sorrendben – javasolta, és Mikael kezébe nyomott egy listát.
1949 – Rebecka Jacobsson, Hedestad (30112)
1954 – Mari Holmberg, Kalmar (32018)
1957 – Rakel Lunde, Landskrona (32027)
1960 – (Magda) Lovisa Sjöberg, Karlstad (32016)
1960 – Liv Gustavsson, Stockholm (32016)
1962 – Lea Persson, Uddevalla (31208)
1964 – Sara Witt, Ronneby (32109)
1966 – Lena Andersson, Uppsala (30112)
– A sorozatban az első, úgy tűnik, Rebecka Jacobsson esete volt, ezt már
ismered részletesen. A következő, amit találtam, Mari Holmberg, egy kalmari
prostituált. A lakásában gyilkolták meg 1954 októberében. Nem tudták
pontosan megállapítani, melyik napon ölték meg. Egy ideje halott volt már,
amikor rátaláltak. Valószínűleg kilenc nap telhetett el.
– És hogyan kapcsoltad Harriet listájához?
– Megkötözték, súlyosan bántalmazták, a halálát viszont fulladás okozta. A gyilkos lenyomta a torkán a
véres egészségügyi betétjét.
Mikael némaságba burkolózott, aztán felütötte a Bibliában Mózes harmadik könyvét a 20. rész 18.
szakaszánál.
– És ha valaki havi bajos asszonnyal hál, és felfedi annak szemérmét, és forrását feltakarja, és az
asszony is felfedi az ő vérének forrását: mindketten irtassanak ki az ő népökből.
Lisbeth bólintott.
– Harriet Vanger is idekapcsolta a nevet. Értem. Menjünk tovább.
– 1957 májusa, Rakel Lunde, negyvenöt éves takarítónő. Különcnek tartották a környéken, mivel szabad
idejében jóslással is foglalkozott, kártyából, tenyérből… Rakel Landskrona határában lakott egy
magányosan álldogáló házban. Ott ölték meg egy kora reggeli órán. Meztelenül találtak rá, egy
ruhaszárítóhoz kötözve a hátsó kertben. A száját szigetelőszalaggal leragasztották. Az okozta halálát,
hogy valaki újra meg újra hozzávágott egy nehéz követ. Számtalan zúzódást és törést találtak a testén.
– Ó, te jóisten! Ez iszonyú…
– Lesz még rosszabb is. Az RL monogram ráillik. Megtaláltad a bibliaidézetet?
– Egyértelmű. És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző vagy jövendőmondó lesz közöttök, halállal
lakoljanak; kővel kövezzétek azokat agyon; vérök rajtok.
– Aztán itt van Lovisa Sjöberg Ranmóból, Karlstad külterületéről. Ő az, akit
Harriet Magda néven jegyzett fel. A teljes név Magda Lovisa, de a Lovisát
használta.
Mikael figyelmesen hallgatott, miközben Lisbeth elmesélte a karlstadi gyilkosság bizarr részleteit.
Amikor Lisbeth rágyújtott, Mikael sóvárgó szemekkel nézett a cigarettás dobozra. Lisbeth odatolta elé.
– Ha jól értem tehát, a gyilkos az állatot sem kímélte?
– A Biblia szerint, ha egy nő állattal közösül, mindkettejüknek halállal kell
lakolnia.
– Annak valószínűsége, hogy ez a nő közösült volna egy tehénnel, igen csekély
lehet.
– Ha szóról szóra értelmezzük az idézetet, elég, ha csak valamelyik baromhoz járul, amit egy
parasztasszonynak tagadhatatlanul meg kell tennie mindennap.
– Igaz. Folytasd!
– A következő eset Harriet listáján Sara. Megtaláltam Sara Wittet, egy
harminchét éves ronnebyi lakost. 1964 januárjában gyilkolták meg. Ami a
körülményeket illeti: odakötözték az ágyhoz, brutálisan megerőszakolták, a
halál oka fulladás. Megfojtották. A gyilkos utólag fel is gyújtotta a lakást. Az
lehetett a szándéka, hogy porig égjen az egész ház, de a tűz részben elaludt
magától, és a tűzoltóság is nagyon hamar kiért a helyszínre.
– És a kapocs?
– Sara Witt egy lelkész lánya volt, s mindez nem elég, lelkészhez ment feleségül. A férje nem volt
otthon, elutazott a hétvégére.
– Hogyha valamely papnak leánya vetemedik paráznaságra, megszentségteleníti az ő atyját, azért tűzzel
égettessék meg. Aha. Hát persze, hogy illik a listára. Azt mondtad, hogy találtál még néhány esetet.
– Igen, találtam még három nőt, akiket olyan furcsa körülmények között tettek el láb alól, hogy
valójában ott a helyük Harriet listáján. Az első eset egy fiatal lány, Liv Gustavsson. Huszonkét éves
volt, Farstában lakott. Lovagolt, versenyzett is, nagy tehetségnek tartották. Volt egy kisállatboltja, a
nővérével közösen vezették. A boltban találtak rá. Előző este túlórázott, a könyveléssel dolgozott,
egyedül volt az üzletben. Ő engedhette be a gyilkost az ajtón. Megerőszakolták és megfojtották.
– Ez azért nem úgy hangzik, mint egy Harriet listájára való eset.
– Nem is, ha nem lenne itt egy árulkodó részlet. A gyilkos végezetül feldugott egy hullámos papagájt a
lány hüvelyébe, majd ezek után kieresztette az üzletben tartott összes állatot. Macskákat, teknőcöket,
fehér egereket, nyulakat, madarakat. Még a halakat is kiborogatta az akváriumból. Képzelheted, milyen
rettentő látvány fogadta másnap reggel a lány nővérét.
Mikael bólintott.
– Liv Gustavssont 1960 augusztusában ölték meg, négy hónappal a karlstadi
parasztasszony, Magda Lovisa halála után. Mindkét esetben olyan nőről volt
szó, akinek hivatása volt az állatgondozás. És mind a két esetben volt
állatáldozat. A karlstadi tehénke nagy valószínűséggel túlélte, gondolom, nem
lehet könnyű feladat halálra késelni egy tehenet. Egy hullámos papagáj már
ezerszer könnyebb eset. Ehhez jön még a harmadik állatáldozat.
– Melyik?
Lisbeth elmesélte Mikaelnek az uddevallai Lea Perssonon esett különös galambos gyilkosságot. Mikael
aztán újra némaságba burkolózva ült egy darabig. Sokáig nem szólt egyetlen szót sem, a végén
Lisbethnek fogyott el a türelme.
– Na jó – szólalt meg végre Mikael. – Vevő vagyok az elméletedre. Még egy eset hátravan, ugye?
– Legalábbis az eddig megtaláltak közül. Fogalmam sincs, vajon hány
kerülhette el a figyelmemet.
– Mondd el, amit erről tudsz.
– 1966. február, Uppsala. A legfiatalabb áldozat mind közül, egy tizenhét éves gimnazista, bizonyos
Lena Andersson. Egy osztálybuli után tűnt el, három nappal később bukkantak rá egy árokban az
Uppsalai síkságon. A várostól elég messze. Valahol máshol gyilkolhatták meg, azután odaszállították.
Mikael intett a fejével Lisbethnek, hogy folytassa.
– Ezt a gyilkosságot roppant nagy érdeklődéssel figyelte a média. De a lány halálának pontos
körülményeiről soha nem közöltek adatokat. Valószínűleg azért, mert olyan szörnyű kegyetlenséggel
kínozták meg. Tűzzel. Mindkét kezén és mellén súlyos égési sérüléseket szenvedett, de az egész testén
voltak égésnyomok. A bőrén nyomokban viaszcseppeket találtak, tehát a lány kínzója gyertyát is
használhatott, de a kezei annyira elszenesedtek, hogy azokat egészen biztosan nagyobb lángba
tarthatták. A gyilkos végezetül lefűrészelte a lány fejét, és a teste mellé dobta.
Mikael elsápadt.
– Jézusmária – mondta halkan.
– Nem találtam passzoló bibliaidézetet, de több rész is van, ami égőáldozatról
és bűnért való áldozatról szól, és néhány helyen kinyilatkoztatják, hogy az
áldozati állat – gyakorta bika – testét fel kell darabolni tagjaira, a fejével és kövérjével
együtt. A tűz használata eléggé emlékeztet az első gyilkosságra, a hedestadi Rebeckáéra.
Amikor leszállt az est, és előrajzottak a szúnyogok, leszedték a kerti asztalt, és a konyhában folytatták a
beszélgetést.
– Nincs különösebb jelentősége annak, hogy nem találtad meg a pontos
bibliaidézetet. Nem az idézetek a fontosak. Itt egészen egyszerűen a Bibliában
található törvények paródiájáról van szó – amolyan szabad asszociációkról,
amiket ezekhez a kiragadott sorokhoz kapcsoltak.
– Tudom. És többnyire minden logikát nélkülöznek. Vegyük például azt az idézetet, mely szerint
mindkét partnert ki kell irtani, ha akkor fekszenek le egymással, amikor a nő menstruál. Ebben az
esetben tehát a tettesnek öngyilkosságot kellett volna elkövetnie.
– Na és mi következik ebből, szerinted? – kérdezte Mikael Lisbethtől.
– Hogy ez a te Harrieted vagy elég érdekes kis hobbit választott magának, a
bibliaidézetek és a hozzájuk kapcsolható, innen-onnan hallott gyilkossági
áldozatok neveinek gyűjtögetésével… vagy tudta, hogy létezik valami
összefüggés a gyilkosságok között.
– Ez tehát azt jelentené, hogy 1949 és 1966 között, s ki tudja, talán 1949 előtt
és 1966 után is létezett egy megátalkodott őrült, egy szadista sorozatgyilkos,
aki Bibliával a hóna alatt legalább tizenhét éven keresztül egymás után tette el
láb alól a nőket anélkül, hogy bárki összefüggésbe hozta volna ezeket a
gyilkosságokat. Hihetetlen, nem?
Lisbeth hátratolta a székét, felállt, és hozott még egy kis kávét a tűzhelyről. Rágyújtott, s amikor kifújta
a füstöt, Mikael némán elkáromkodta magát, és újabb cigarettát kunyerált a lánytól.
– Nem. Igazából nem is annyira hihetetlen – válaszolta Lisbeth, és feltartotta a
mutatóujját. – A huszadik században több tucat felderítetlen nőgyilkosság
történt Svédországban. Az a kriminológus professzor, Persson, egyszer azt
mondta abban a Körözzük című tévéműsorban, hogy Svédországban a sorozatgyilkosok ritka
madarak, de biztosan vannak néhányan, akiket sosem sikerül leleplezni. Mikael bólintott. Lisbeth
feltartotta a második ujját is.
– Ezeket a gyilkosságokat igen nagy időeltéréssel, egymástól távol eső
helyeken követték el. Közülük kettő elég gyorsan követte egymást, az 1960-
ban történtekre gondolok, de a körülmények viszonylag nagy eltéréseket
mutattak – egy karlstadi parasztasszony és egy huszonkét éves stockholmi
lovas lány.
Három ujj emelkedett a levegőbe.
– Egyelőre semmi egyértelmű mintázat nem rajzolódik ki. A gyilkosságokat
különböző módszerekkel követték el, névjegy vagy ahhoz hasonló jelzés nem
maradt sehol, bizonyos motívumok persze vissza-visszatérnek. Állatok. Tűz.
Súlyos nemi erőszak. És, mint ahogy rámutattál, a bibliaparódia. De az biztos,
hogy egyik rendőri nyomozás sem támaszkodott a Bibliára.
Mikael bólintott. Aztán lopva Lisbethre pillantott. Ez a lány vékony, szinte gyerekesen fejletlen testével,
fekete trikójában, a tetoválásaival és piercingjeivel finoman szólva nem illett bele a hedebyi vendégház
alkotta környezetbe. Amikor megpróbált vele barátságosan viselkedni, és elbeszélgetni a vacsora alatt,
Lisbeth darabosan, alig néhány szóban válaszolt a kérdéseire. Ami viszont a munkáját illette, úgy
beszélt, mint egy ízig-vérig profi tényfeltáró kutató. Stockholmi lakása úgy festett, mintha
bombatámadás érte volna, de Mikael Blomkvistnak el kellett ismernie, hogy Lisbeth Salander fejében
nyoma sem volt a rendetlenségnek. Elképesztő!
– Elég nehéz összefüggést találni egy elhagyott uddevallai gyártelep konténere mögött agyonütött
prostituált és egy Ronnebyben megfojtott és felgyújtott lelkészfeleség között. Hacsak az embernek
véletlenül nem áll rendelkezésére a kulcs, amit Harriet adott a kezünkbe.
– És ez elvezet a következő kérdéshez – tette hozzá Lisbeth.
– Ahogy mondod. Vagyis: mi a franc köze lehetett Harrietnek mindehhez? Egy tizenhat éves,
meglehetősen védett környezetben nevelkedő kislánynak?
– Egyetlen magyarázat lehetséges – mondta erre Lisbeth.
Mikael ismét bólintott.
– Mégpedig, hogy létezik egy szál ebben a történetben, és az a szál a Vanger családhoz vezet.
Éjszaka tizenegy óráig rágódtak a gyilkosságsorozaton, addig tárgyalták a furcsa kapcsolódási pontokat
és bizarr részleteket, míg Mikael bele nem szédült. Megdörzsölte a szemét, kinyújtózott, aztán
megkérdezte Lisbethet, van-e kedve egy esti sétához. Lisbeth Salanderen látszott, hogy az efféle
testgyakorlatokat puszta időpazarlásnak tekinti, ám kis habozás után rábólintott a javaslatra. Mikael azt
tanácsolta, húzzon hosszúnadrágot a szúnyogok ellen.
A csónakkikötő melletti utat választották, mely áthaladt a híd alatt, és vitt tovább Martin Vanger
kiszögellése felé. Mikael rámutatott a házakra, és elmondta, melyikben ki lakik. Egy kicsit nehezebben
ment a fogalmazás, amikor Cecilia Vanger házához értek. Lisbeth lopva a férfira nézett.
Elhagyták Martin Vanger puccos hajóját, és kiértek a szigetcsücsökre. Ott letelepedtek, és megosztoztak
egy szál cigarettán.
– Még egy kapcsolat van a gyilkosságok áldozatai között – szólalt meg egyszer
csak Mikael. – De lehet, hogy már neked is eszedbe jutott.
– Micsoda?
– A nevek.
Lisbeth kis ideig a gondolataiba merült, aztán megrázta a fejét.
– Mindegyik bibliai név.
– Ez nem igaz – vágta rá Lisbeth. – Sem Liv, sem Lena nem szerepel a
Bibliában.
Mikael a fejét ingatta.
– De bizony! Liv azt jelenti, élet, ez a bibliai jelentése az Éva névnek. És most légy okos, Domokos –
vajon minek a rövidítése Lena?
Lisbeth Salander dühében résnyire összehúzta a szemét, és csöndben elkáromkodta magát. Mikaelnek
gyorsabban járt az agya, mint az övé. Ez nem tetszett neki.
– A Magdalénának – válaszolta.
– Az örömlány, az első asszony, Szűz Mária… mindenki jelen van ebben a gyűjteményben. Annyira
eszelős az egész, hogy egy pszichológus valószínűleg becsavarodna tőle. De igazából valami másra
gondoltam a neveket illetően.
Lisbeth türelmesen várakozott.
– Mindegyik hagyományos zsidó női név. A Vanger család bizonyos elmebeteg
tagjai pedig tisztesen kivették a részüket a zsidógyűlöletből, a nácizmusból, az
összeesküvés-elméletek gyártásából. Harald Vanger, aki odafönt lakik abban a
házban, a kilencvenes éveiben jár. Az 1960-as években volt élete delelőjén.
Egyetlen találkozásunk alkalmával egyfolytában azt sziszegte, hogy a lánya
egy kurva. Elég komoly problémái lehetnek a nőkkel…
Amikor visszaértek a házba, megkentek néhány szendvicset, felmelegítették a kávét. Mikael az ötszáz
oldalas anyagra pillantott, amelyet Dragan Armanskij kedvenc kutatója szállított házhoz.
– Fantasztikus munkát végeztél, mégpedig rekordidő alatt! – mondta
Lisbethnek. – Nagyon köszönöm! És azt is köszönöm, hogy voltál ilyen kedves,
és eljöttél egészen idáig, hogy beszámoljál az eredményekről.
– És most…? – kérdezte Lisbeth.
– Holnap beszélek Dirch Frodéval, elintézzük a fizetésedet.
– Nem erre gondoltam.
Mikael Lisbethre nézett.
– Hát… mindenesetre a kutatómunkát, amivel megbíztalak, kifogástalanul elvégezted – mondta
óvatosan.
– Nem vagyok még készen.
Mikael hátradőlt a konyhai lócán, Lisbeth szemébe nézett. De semmit nem tudott onnan kiolvasni. Fél
éve dolgozott már Harriet eltűnésén egyedül, s most hirtelen itt termett valaki – egy tapasztalt kutató –,
aki tökéletesen átlátta a felfedezéseikből adódó további bonyodalmakat. A megérzéseire hallgatva végül
új elhatározásra jutott.
– Tudom. Ez a történet bemászik az ember bőre alá, s nem hagyja többé
nyugton. Velem is ez történt. Holnap beszélek Dirch Frodéval.
Meghosszabbítjuk a… hmm, kutatósegédi megbízatásodat egy vagy két héttel.
Nem tudom, hogy hajlandó lesz-e ugyanazt a tarifát fizetni, mint Armanskij, de
egy tisztes havi fizetést biztosan ki tudunk belőle préselni.
Lisbeth Salander hirtelen elmosolyodott. Egyáltalán nem vágyott semmiféle beosztásra, valójában akár
ingyen is elvégezte volna a feladatot.
– Nagyon elálmosodtam – mondta a lány hirtelen, majd bement a szobájába, és becsukta maga mögött
az ajtót.
Két perc múlva még egyszer kidugta a fejét.
– Azt hiszem, tévedsz. Itt nem egy Bibliát szétolvasó őrültről van szó, hanem
egy hétköznapi rohadékról, aki gyűlöli a nőket.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Július3., csütörtök – július 10., csütörtök
Lisbeth Salander Mikael előtt ébredt, reggel hat óra körül. Feltette a kávét, aztán beállt a zuhany alá.
Mire Mikael felkelt valamikor fél nyolc körül, Lisbeth már egy ideje az ő iBookja előtt ült, és a Harriet
Vanger esetéről szóló összefoglalást olvasta. Mikael lepedőt csavart a dereka köré, és a szemét
dörzsölve kiment a konyhába.
– A tűzhelyen van még kávé – mondta neki Lisbeth.
Mikael átpillantott Lisbeth válla fölött.
– Ez egy jelszóval védett dokumentum – jegyezte meg.
Lisbeth hátrafordult, és Mikaelre nézett.
– Összesen harminc másodpercbe telik letölteni a világhálóról azt a programot,
ami feltöri a Wordben a titkosításra használt jelszavakat – felelte.
– Úgy látom, tényleg muszáj lesz egyszer eldiskurálnunk erről az enyém-tied
témáról – mondta Mikael, aztán elment zuhanyozni.
Mire visszaért a fürdőszobából, Lisbeth már becsukta a gépét, és visszatette a helyére a dolgozószobába.
Közben elindította saját PowerBookját. Mikaelnek szent meggyőződése volt, hogy Lisbeth addigra már
mindent, amire szüksége lehetett, átmásolt a saját gépére.
Lisbeth Salander súlyos betegségben, információfüggőségben szenvedett, a morállal és etikával
kapcsolatban pedig meglehetősen liberális elveket vallott.
Alig ült le Mikael a reggelihez, valaki bekopogtatott az ajtón. Felkelt és ajtót nyitott. Martin Vanger állt
előtte, elég komor és eltökélt arcot vágott. Mikael egy másodpercig azt hitte, Henrik Vanger halálhírével
érkezett.
– Nem, dehogy! Henrik egész jól van. Teljesen más ügyben jöttem. Benézhetek
egy pillanatra?
Mikael beengedte, bemutatta őt a „kutatósegédnek”, Lisbeth Salandernek. Lisbeth fél pillantást vetett a
vállalatigazgatóra, kurtán biccentett, aztán visszatért a monitorjához. Martin Vanger gépiesen
odaköszönt neki, de annyira szétszórtnak tűnt, hogy talán észre sem vette volna Lisbethet. Mikael kávét
töltött neki, és hellyel kínálta.
– Miről van szó?
– Jár magának a Hedestads-Kuriren?
– Nem, néha ugyan elolvasom Susanne Híd presszójában.
– Ezek szerint a mai számot nem olvasta még.
– Úgy tűnik, elmulaszthattam valamit.
Martin Vanger Mikael elé rakta a Hedestads-Kuriren aznapi számát. A címlapon kéthasábos felvezetést
olvashatott magáról. A cikk a negyedik oldalon folytatódott.
ITT REJTŐZKÖDIK A RÁGALMAZÁSÉRT ELÍTÉLT ÚJSÁGÍRÓ
A szöveghez illusztrációként egy fényképet biggyesztettek. A képet teleobjektívvel készítették a
templomdombról. Sikerült lekapniuk az ajtaján kilépő Mikaelt.
A riporter, Conny Torsson tisztességes munkát végzett. Összeeszkábált egy gunyoros portrét Mikael
Blomkvistről. A szöveg összefoglalta a Wennerström-ügy fontosabb állomásait, rámutatott, hogy
Mikael Blomkvist annak idején megszégyenülten hagyta el a Millennium szerkesztőségét, s hogy nem
olyan rég töltötte le börtönbüntetését. A cikk azzal zárult, hogy Mikael nem volt hajlandó nyilatkozni a
Hedestads-Kurirennek. A hangvétel aligha hagyhatott kétséget afelől bármelyik helyi lakosban, hogy
egy Igazi Sötét Szarházi Alak vette be magát közéjük. A szöveg egyik állítását sem lehetett jogilag
megtámadni, de oly ügyesen csűrték-csavarták őket, hogy Mikaelt egyértelműen gyanús fényben
tüntették fel. A kép és a szöveg pontosan úgy volt megszerkesztve, mint a politikai terroristákról
készített portrékban szokás. A Millenniumot nem túl hiteles, „agitatív folyóiratként” jellemezte a cikk
írója, Mikael gazdasági újságírásról szóló könyvét pedig tiszteletre méltó újságírókról szóló „vitatható
állítások” gyűjteményeként mutatta be.
– Mikael… nem találok rá szavakat, hogy kifejezzem, mit éreztem, amikor
elolvastam ezt a cikket. Undorító.
– Nyilván megrendelésre készült – felelte Mikael nyugodt hangon.
Fürkésző tekintettel nézett Martin Vangerre.
– Remélem, elhiszi, hogy semmi közöm nincs ehhez a förmedvényhez. Félrenyeltem a kávémat, amikor
beleolvastam.
– És kinek van?
– Körbetelefonáltam reggel. Conny Torssont nyárra vették fel gyakornoknak. De ezt a feladatot
közvetve Birgertől kapta.
– Nem tudtam, hogy Birger ilyen befolyásos figura a szerkesztőségben, hiszen ő mindenekelőtt
önkormányzati képviselő és politikus, nem?
– Hivatalosan nincsen semmi befolyása. De a Kuriren főszerkesztője Gunnar
Karlman, Ingrid Vanger fia a Johan Vanger felőli ágon. Birger és Gunnar hosszú
évek óta jó barátok.
– Így már érthető.
– Torssonnak azonnal mennie kell.
– Mennyi idős?
– Az igazat megvallva, nem tudom. Sosem találkoztam vele.
– Ne rúgja ki! Amikor telefonon beszéltünk, hallottam a hangján, hogy egy fiatal, tapasztalatlan
kollégáról lehet szó.
– Nem. Egy ilyen ügyet nem hagyhatunk annyiban, minden következmény nélkül!
– Ha kíváncsi a véleményemre, szerintem egy kissé abszurdnak tűnik a helyzet.
Az történt ugyanis, hogy egy Vanger család tulajdonában levő újság
főszerkesztője támadásba lendült egy másik lap ellen, ahol Henrik Vanger
résztulajdonos, maga meg vezetőségi tag. Úgy néz ki, mintha Karlman
főszerkesztő úr végeredményben magát és Henriket támadná.
Martin Vanger fontolóra vette Mikael minden szavát, de aztán a fejét ingatta.
– Értem, mire gondol. A felelősség mégis máshol van. Karlman a konszernben
is résztulajdonos, és mindig igyekezett hátba támadni, ha lehetősége adódott,
ez a mostani eset viszont inkább Birger bosszújának tűnik, amiért maga
lealázta őt a kórház folyosóján. Azóta szálka a szemében.
– Tudom. Ezért gondolom, hogy még mindig Torssonnak írható a legkevesebb a számlájára. Nagyon
kevesen tudtak volna az ő helyében nemet mondani, amikor a főszerkesztőjük parancsba adja nekik,
miként írjanak meg egy cikket.
– Megkérhetem, hogy jelentessenek meg egy nyilvános bocsánatkérést a
holnapi számban…
– Ne tegye! Abból csak egy elhúzódó háború lesz, ami tovább mérgezi a
helyzetet.
– Azt akarja mondani, hogy ne csináljak semmit?
– Nem éri meg. Karlman nem fogja annyiban hagyni, s még a végén magát is
gazfickónak festik le, aki tulajdonos létére illegitim módon korlátozni próbálja a
szabad véleménynyilvánítást.
– Ne haragudjon, Mikael, de nem értek egyet magával. Nekem is van jogom a
véleménynyilvánításra. És véleményem szerint ez a cikk bűzlik – ha egy mód
van rá, szeretném tisztázni az ezzel kapcsolatos álláspontomat. Azért
mégiscsak Henrik helyettese vagyok a Millennium vezetőségében, ebben a
minőségemben pedig végképp nem hagyhatom szó nélkül az ilyen undorító
rágalmakat.
– Rendben.
– Válaszolni fogok a cikkre. Abban pedig nem kímélem majd Karlmant. Magára
vessen.
– Jó, jó. Tegyen úgy, ahogy jónak látja.
– Nekem az is nagyon fontos, hogy maga elhiggye, semmi közöm nincs ehhez a gyalázatos
mocskolódáshoz.
– Hiszek magának – felelte Mikael.
– Ezenkívül pedig – valójában nem most kéne ezzel előhozakodnom, de az ügy
időszerűvé tesz egy-két dolgot, amiről már korábban eszmét cseréltünk.
Nagyon nagy szükség lenne rá, hogy maga minél előbb a Millennium
szerkesztőségét erősítse, és kifelé is egységes frontot tudjunk felmutatni.
Ennek a gusztustalan iszapbirkózásnak addig nem lesz vége, amíg maga vissza
nem tér a helyére. Én hiszek a Millenniumban, és meg vagyok róla győződve,
hogy egyesített erőinkkel meg fogjuk nyerni ezt a harcot.
– Értem, hogy miért vélekedik így. De hadd legyek most én az, aki nem értek
egyet magával. Nem szeghetem meg a Henrikkel kötött szerződést, és őszintén
szólva nemcsak azért nem, mert aláírtam. Nem tudom, világos-e, de tényleg
megkedveltem az öreget. És ez a Harriet-ügy…
– Igen?
– Tudom, hogy kellemetlen magának, tudom, hogy Henriknek hosszú évek óta
ez a bolondériája.
– Köztünk szólva, imádom Henriket, a mentorom, apám helyett apám, de a
Harriet-ügy kapcsán egyszerűen az őrület határáig jutott már a konokságával.
– Amikor hozzáfogtam a munkához, én is úgy éreztem, hogy időpocsékolás az
egész. De most várakozásaink ellenére új anyagot találtunk. Azt hiszem, nagy
áttörés előtt állunk, s talán nemsokára megtaláljuk a választ arra, hogy mi
történt.
– Gondolom, nem szívesen meséli el, mit találtak?
– A szerződésben foglaltak alapján senkivel nem oszthatom meg ezeket az
információkat Henrik személyes beleegyezése nélkül.
Martin Vanger tenyerébe támasztotta állát. Mikael enyhe kétkedést látott a szemében, de aztán
meghozta a végső döntést.
– Rendben. Úgy tűnik, az lesz legjobb, ha először végére járunk a Harriet-
rejtélynek. Legyen akkor így, és én minden elképzelhető segítséget megadok
magának, hogy minél előbb kielégítő eredményre jusson, azt követően meg
visszatérhessen a Millenniumhoz.
– Pompás! Akkor magával legalább nem kell csatároznom!
– Nem, persze hogy nem! Számíthat a támogatásomra. Bármikor felmerül
valamilyen probléma, forduljon hozzám bátran. Birgert pedig megszorongatom,
nehogy további akadályokat gördítsen az útjába. És Ceciliával is megpróbálok
beszélni, hogy megnyugtassam.
– Nagyon köszönöm! Muszáj lenne szóra bírnom. De már egy hónapja figyelmen kívül hagyja a
kérésemet.
Martin Vanger hirtelen elmosolyodott.
– Lehet, hogy maguknak mást is ki kellene bogozniuk ott, de abba nem szeretném beleártani magamat.
Ezután Mikael és Martin Vanger kezet ráztak egymással.
Lisbeth Salander csöndben végighallgatta Mikael és Martin Vanger beszélgetését. Amikor Martin
elment, átnyúlt a Hedestads-Kurirenért, és átfutotta a cikket. Megjegyzés nélkül tette le az újságot.
Mikael némán ücsörgött a lócán. Gondolkozott. Gunnar Karlman 1942-ben született, tehát 1966-ban
huszonnégy éves volt. Egyike azoknak a személyeknek, akik Harriet eltűnése idején a szigeten
tartózkodtak.
Reggeli után Mikael a kutatómunkatársat ráállította a Harriet-üggyel kapcsolatos rendőrségi
dokumentumokra. A tömérdek anyagból előre kiválogatta a kifejezetten Harriet eltűnésével foglalkozó
iratokat, most ezeket a mappákat adta oda Lisbethnek átolvasásra. Ezenkívül elé rakta a hídon történt
balesetről készült képeket és Henrik magánnyomozásának szerkesztett változatát.
Miután ezzel megvoltak, Mikael átment Dirch Frodéhoz és megfogalmaztatta vele a munkaszerződést,
amibe belefoglalták azt is, hogy Lisbeth még egy hónapon keresztül segédmunkatársi megbízást kap.
Mire visszaért a házhoz, Lisbeth már kiköltözött a kertbe. Teljesen belemerült a nyomozati anyag
olvasásába. Mikael bement a konyhába, felmelegítette a kávét. A konyhaablakon keresztül elnézte
Lisbethet. Úgy látszott, mintha a lány iszonytató tempóban futná át a mappákat. Egy oldalt tíz,
maximum tizenöt másodpercig olvasott, aztán gépiesen továbblapozott. Mikaelt meglepte ez a
hanyagság; nem értette egészen pontosan, hiszen Lisbeth kutatásai annyira szakszerűek voltak. Kivitt
magával két csésze kávét, és letelepedett Lisbeth mellé a kerti asztalhoz.
– Amit Harriet eltűnéséről írtál, az ugye még azelőtt született, mielőtt rájöttünk,
hogy egy sorozatgyilkosra vadászunk?
– Igen. Lejegyeztem mindent, amit fontosnak tartottam, a Henrik Vangernek
felteendő kérdéseket és egyebeket. Mint azt nyilván észrevetted, elég
rendszertelen az egész. Mostanáig igazából a sötétben tapogatóztam,
mindössze annyit szerettem volna kihozni Harriet esetéből, hogy szerepeljen
egy neki szentelt fejezet a Henrik Vanger-életrajzban.
– És most?
– Azelőtt minden nyomozás a szigetre koncentrált. Most már biztos vagyok benne, hogy ez a történet
órákkal korábban elkezdődött, Hedestad belvárosában.
Lisbeth töprengve nézett maga elé, s bólintott.
– Nagy dobás volt, hogy rájöttél a képek titkára – szólalt meg.
Mikael felvonta a szemöldökét. Lisbeth Salander nem úgy hatott, mint aki dobálózni szokott az
elismerésekkel. Hízelgő szavai furcsa melegséggel töltötték el Mikaelt.
– Itt az idő, hogy összeszedd a hiányzó részleteket! – zökkentette ki a pillanatnyi hangulatból a lány. –
Mi lett azzal a képpel, amiért felutaztál Norsjőbe?
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem nézted meg a képeket a számítógépemben?
– Nem volt rá érkezésem. Inkább az érdekelt, hogy mit gondolsz a dologról, és milyen
következtetésekre jutottál.
Mikael sóhajtott egyet, bekapcsolta iBookját, és rákattintott a képeket tartalmazó mappára.
– Elképesztő élmény volt. Norsjői látogatásom egyszerre mondható sikeresnek
és totális kudarcnak. Megtaláltam a képet, de semmit nem árul el arról, amire
választ kerestem. Az a nő, Mildred Berggren, az összes nyaraláson készült
fényképét elrakosgatta az évek során, és takarosan beragasztotta őket a
fotóalbumokba, kis képeket, nagyokat, mindent. Ez a kép is ott volt közöttük.
Olcsó színes filmet használtak. Harminchét év elteltével a kép elég fakó, erősen
megsárgult már, de Mildred megőrizte a negatívokat egy cipősdobozban.
Kölcsönkaptam tőle az összes Hedestadban készült kép negatívját, hogy
beszkenneljem őket. És íme, ezt látta Harriet.
Mikael ráklikkelt egy képre, amely a HARRIET/bd-19.eps filé nevet viselte.
Lisbeth nyomban megértette, miért volt Mikael olyan csalódott. Enyhén életlen képet látott maga előtt,
mely széles látószögben mutatta a gyereknapi menet bohócait. A háttérben egy férfidivatáru-üzlet sarka
látszott. Vagy tíz ember állhatott ott a járdán, a bohócok és az őket követő teherautó orra között.
– Szerintem ezt a személyt láthatta meg Harriet. Részben azért gondolom így,
mert megpróbáltam belőni a megfelelő szöget az arca állásából – az
útkereszteződést igyekeztem a lehető legpontosabban lerajzolni –, másrészt
amennyire látni lehet, ez az egyetlen ember, aki mintha egyenesen belenézne
a kamerába, tehát ő lehetett az, aki Harrietre bámult.
Lisbeth életlen figurát látott a képen, aki a többi szemlélődő mögött állt, szinte már bent a
keresztutcában. Sötét színű sportdzsekit viselt, a vállán vörös sávval, és sötét nadrágot, valószínűleg
farmert. Mikael rázoomolt, most az alak deréktól fölfelé jóformán betöltötte az egész képernyőt. A kép
rögtön sokkal kivehetetlenebbé vált.
– Férfi az illető. Körülbelül száznyolcvan centiméter magas, átlagos testalkatú. Haja sötétszőke,
félhosszú. Arca simára borotvált. Arcvonásait viszont egyszerűen képtelenség kivenni, csakúgy, mint
megsaccolni az életkorát. Valahol a tinédzser és a középkor között lehet.
– A képekkel el lehet egy kicsit babrálni…
– Elbabráltam, gondolhatod. Sőt, még a Millenniumba is küldtem egy másolatot
Christer Maimnak, aki ördögi ügyességgel bánik a képszerkesztő programokkal
– Mikael rákattintott egy másik képre. – Ez a legeslegjobb, amit sikerült
előhoznom belőle. Nincs mit tenni, a fényképezőgép vacak, a távolság túl nagy.
– Mutattad már valakinek? Az emberek időnként a testtartásukról is felismerik a másikat…
– Dirch Frodénak mutattam meg egyedül. Fogalma sincs, ki lehet a képen szereplő személy.
– Dirch Frode talán nem a legjobb megfigyelő Hedestadban.
– Nem, de neki és Henrik Vangernek dolgozom. Szeretném, ha Henrik látná a képet, mielőtt elkezdem
körbemutogatni mindenkinek.
– Lehet, hogy csak egy nézelődő férfiről van szó.
– Lehetséges. Ebben az esetben viszont igen furcsa, hogy ilyen megdöbbentő hatással volt Harrietre.
Az elkövetkező héten Mikael és Lisbeth nagyjából minden ébren töltött percében a Harriet-rejtéllyel
foglalkozott. Lisbeth folytatta a nyomozati anyag olvasását, és egymás után sorjáztak kérdései, Mikael
alig győzte őket megválaszolni. Csak egy igazság létezett, úgyhogy minden bizonytalan válasz
elmélyült eszmecserékhez vezetett. E teljes napot a szereplők időbeosztásának tisztázásával töltöttek,
ellenőrizték, ki mit csinált a hídon történt baleset óráiban.
Mikael közben egyre kevésbé bírt eligazodni Lisbeth Salanderen. A saját szemével látta, hogy a lány
milyen hihetetlen gyorsan és felületesen lapozza át a
mappákat, ám utólag kiderült számára, hogy Lisbeth a szövegek legeldugottabb helyein is rátalált a
homályos, ellen mondásos adatokra.
Délutánonként, amikor a kertben már nagy volt a hőség, tartottak egy kis szünetet. Néhány alkalommal
lesétáltak a csatornához, fürödtek egyet a hűs vízben, máskor felgyalogoltak Susanne Híd presszójához,
és leültek a teraszon. Susanne viselkedése egyik napról a másikra tüntetően hűvössé vált. Mikael rájött,
hogy nyilván Lisbeth kinézete zavarta, valamint az, hogy a lány a tetejébe még nála is lakott, ami
Mikaelt Susanne szemében megkergült, kéjvágyó középkorú pasassá alacsonyította. Kellemetlen érzés
volt.
Mikael minden este elment kocogni. Lisbeth nem tett megjegyzéseket, amikor Mikael levegő után
kapkodva befutott egy-egy kör után. Az ilyen futkorászás árkon-bokron át láthatóan nem tartozott
Lisbeth kellemes nyári időtöltésről alkotott elképzelései közé.
– Elmúltam negyvenéves – mondta neki Mikael. – Muszáj mozognom, mert ha
nem teszem, undorító hájat növesztek a derekam köré.
– Aha.
– Te sosem sportolsz?
– Néha bokszolok.
– Bokszolsz?
– Igen, tudod, olyan kesztyűkkel.
Mikael elment zuhanyozni, s közben megpróbálta maga elé képzelni Lisbethet a ringben. Nem volt
benne egészen biztos, hogy vajon Lisbeth nem csak a bolondját járatja-e vele. Egy kérdést
mindenképpen fel akart még tenni.
– Melyik súlycsoportban bokszolsz?
– Egyikben sem. Néha öklözöm egy kicsit a fiúkkal egy bokszklubban a Söderen.
Miért nem lep meg annyira ez a válasz?, kérdezte magától Mikael, ám közben azt is megállapította,
hogy Lisbeth végre mesélt valamit magáról. Mikael még mindig nem tudta a legalapvetőbb
információkat sem Lisbethről; hogy miért kezdett el dolgozni Armanskijnak, mi az eredeti képzettsége,
mik a szülei. Amint megpróbálta a magánéletéről kérdezni, Lisbeth bezárkózott, mint egy kagyló, és
csak félszavakban válaszolt, vagy úgy tett, mint aki meg sem hallja, hogy hozzá beszélnek.
Egy délután Lisbeth lerakta maga elé az egyik mappát, és Mikaelre nézett. Két szemöldöke között
megjelent egy függőleges kis ránc.
– Mit tudsz Otto Falkról, a lelkészről?
– Elég keveset. Év elején találkoztam néhányszor a jelenlegi lelkésszel, aki
elmesélte, hogy Falk életben van még, de valami idősgondozó otthonban
helyezték el Hedestadban. Alzheimer-kórban szenved.
– Hova valósi?
– Ide Hedestadba. Uppsalában tanult, és harmincéves lehetett, amikor
hazaköltözött.
– Nőtlen volt. És Harriet találkozgatott vele.
– Miért kérdezed?
– Csak megállapítottam, hogy a zsaru, ez a Morell, elég puhán bánt a lelkésszel a kihallgatás során.
– A hatvanas években a lelkészeknek más volt még a státuszuk, mint ma. Az
csak természetes volt, hogy a lelkész idekint lakott a szigeten, közel a helyi
potentátokhoz, hogy úgy mondjam.
– Kíváncsi vagyok, mennyire alaposan vizsgálta át a rendőrség a lelkészlak kertjét. A képeken látszik,
milyen nagy volt az a faház. Bőven akadt ott hely, hogy egy ideig elrejtsenek egy hullát.
– Igazad van. De a dokumentumokban semmi nem utal arra, hogy bármi köze lett volna a
gyilkosságokhoz vagy Harriet eltűnéséhez.
– Pedig volt – mondta Lisbeth, és kajánul Mikaelre vigyorgott. – Először is egy
lelkészről van szó, és ha valaki, akkor egy lelkész igencsak közeli kapcsolatban
áll a Bibliával. Másodszor, ő volt az utolsó személy, aki látta, sőt beszélt is
Harriettel.
– De hát azonnal a baleset helyszínére sietett, s aztán több órán át ott maradt.
Egy csomó képen látható, pontosan abban az időszakban, amikor Harriet
eltűnt.
– Ó, ha nagyon szeretném, megpiszkálhatnám én azt az alibit. Egyébként
valami teljesen más dolog jutott az eszembe. Ez a történet ugyebár egy nőket
legyilkoló szadistáról szól.
– És?
– Nekem… szóval volt egy kis időm tavasszal, és olvastam egy keveset a szadistákról más
összefüggésben. Az olvasott szövegek egyike, az FBI útmutatószerűsége azt állította, hogy az elfogott
sorozatgyilkosok közül megdöbbentően sokan származnak problémás családokból, sokan közülük már
gyerekkorukban is kínoztak állatokat, és egy jelentős részüket fogták el gyújtogatásért.
– Állatáldozat, égő áldozat – erre gondolsz?
– Igen. A megkínzott állatok és a tűz is többször előkerül Harriet összegyűjtött gyilkosságai között.
Igazából viszont arra akarok kilyukadni, hogy a lelkészlak a hetvenes évek végén leégett.
Mikael gondolkozott egy darabig.
– Hát… ez még nagyon kevés… – mondta végül.
Lisbeth Salander bólintott.
– Egyetértek. De nem hülyeség megjegyezni. Semmit sem találtam a
nyomozási anyagokban a tűz okáról, és azt is érdekes volna megtudni, vajon
voltak-e más rejtélyes tűzesetek a 1960-as években. Ezenkívül azt sem ártana
kideríteni, hogy előfordultak-e abban az időben állatkínzások, állatcsonkítások
ezen a vidéken.
Amikor Lisbeth lefeküdt a hetedik Hedebyben töltött éjszakán, forrt az indulattól. Mikael Blomkvistre
volt dühös. Egy héten keresztül, csaknem minden ébren töltött percben együtt voltak; normális esetben
egy másik ember társasága hét perc elteltével megfájdította Lisbeth fejét.
Régóta tisztában volt vele, hogy nem szociális lény, alkalmatlan emberi kapcsolatok kialakítására és
fenntartására, ezért aztán a magányos életre rendezkedett be. Tökéletesen elégedett is lett volna ezzel, ha
békén hagyják, és engedik, hogy úgy tegye a dolgát, ahogy neki megfelel. Azonban sajnos ekkora
megértésre és bölcsességre nem számíthatott a környezetétől. Állandóan meg kellett védenie magát a
különféle intézményekkel szemben, a gyámhatósággal, az adóhatósággal, rendőrökkel, ifjúságvédelmi
felelősökkel, pszichiáterekkel, tanárokkal, kidobóemberekkel szemben, akik (a Kvarnen őreinek
kivételével, ezek mostanra ismerték már) nem akarták őt beengedni a kocsmákba, pedig már huszonöt
éves is elmúlt. Egy egész regimentet alkottak azok az emberek, aki megpróbálták irányítani az életét, s
ha megtehették, korrigálták Lisbeth választásait.
Korán megtanulta, hogy a sírás nem vezet semmire. Azt is megtanulta, hogy ha bárkinek felkeltette az
érdeklődését az élete, és az illető úgymond elkezdett odafigyelni rá, annak sosem lett jó vége. Ebből az
következett, hogy saját maga oldotta meg a problémáit a rendelkezésére álló módszerekkel. Nils
Bjurman ügyvédnek erről volt már némi fogalma.
Mikael Blomkvistnek is megvolt az a többieknél tapasztalt idegesítő tulajdonsága, hogy szeretett a
magánéletében kotorászni, és olyan kérdéseket feltenni, amire nem szívesen válaszolt. Csakhogy Mikael
reakciói teljesen eltértek a többiekétől.
Amikor Lisbeth eleresztette a füle mellett a kérdéseit, a férfi csak vállat vont, leszállt a témáról, és
békén hagyta. Elképesztő…
A vendégházban töltött első reggelen a legfontosabb intézkedése volt, hogy Mikael iBookjának
tartalmát átmentette a saját gépére, így nem kellett amiatt aggódnia, hogy nem lesz hozzáférése az
anyaghoz, ha a férfi esetleg nem tartana a továbbiakban igényt a segítségére.
Ezt követően azonban szándékosan provokálta Mikaelt. Így történhetett, hogy amikor Mikael felébredt,
még megláthatta az iBook-jában tárolt dokumentumait olvasó lányt. Lisbeth dühkitörésre számított.
Ehelyett mindössze egy megadó, ironikus motyogás érkezett a zuhanyozni induló Mikaeltől.
Zuhanyozás után pedig arról kezdtek el beszélgetni, hogy miket talált Lisbeth a gépen. Érdekes fickó…
Lisbethnek már-már az a benyomása támadt, hogy ez az ember megbízik benne.
Az viszont, hogy Mikael tudott a hackeléseiről és a területen kamatoztatott tehetségéről, nem volt
annyira megnyugtató. Lisbeth Salander tudta, hogy mind a hobbiszinten, mind a munkája során
folytatott hackelései bőségesen kimerítették az idegen személy tulajdonát alkotó számítógépbe való
illetéktelen behatolás bűnét, amiért akár két év börtönbüntetést is kiszabhatnak rá. Ez érzékenyen
érintette. Egy esetleges börtönbüntetés nagy valószínűséggel magával vonta volna, hogy elkobozzák
tőle a számítógépeit, s ezáltal megfosztják őt az egyetlen tevékenységtől, amiben igazán jó volt. Soha
eszébe sem jutott elárulni Dragan Armanskijnak vagy bárki másnak, hogy honnan származnak az
információk, amiért fizetnek neki.
Nem tudott róla senki Plague és még néhány professzionális hacker kivételével, és ezek közül is a
legtöbben Wasp néven ismerték csak, nem tudták, kicsoda valójában, és hol lakik. Szóval egyedül Kalle
Blomkvist jött rá a titkára. És ez úgy sikerülhetett neki, hogy Lisbeth elkövetett egy óriási hibát, amilyet
még a tizenkét éves kezdők sem engedhetnek meg maguknak a szakmában. Ez is csak azt bizonyította,
hogy az agyát lassan felzabálták a férgek, s hogy megérdemelt volna egy sorozat botütést. De ahelyett,
hogy Mikael őrült dühbe gurult volna, inkább a munkatársává tette őt.
Lefekvés előtt megettek még egy szendvicset. Ekkor kérdezte meg tőle Mikael, hogy jó hackernek
számít-e. Lisbeth saját meglepetésére azonnal válaszolt a kérdésre.
– Valószínűleg én vagyok a legjobb az országban. Két vagy három ember lehet még körülbelül az én
szintemen.
Nem volt miért kételkednie az igazában. Plague valaha jobb volt nála, de már őt is rég felülmúlta.
Mégis furcsa volt kimondania ezeket a szavakat. Még soha nem történt meg azelőtt. Nem is létezett
olyan kívülálló személy, akivel ilyesmit megbeszélhetett volna. Egy pillanatra úgy érezte, szinte élvezi,
hogy Mikaelnek imponál a képességeivel. A férfi következő kérdése azonban rögtön elvette az örömét.
Mikael ugyanis aziránt érdeklődött, hogyan tanult bele a hackelésbe.
Lisbeth nem tudta, mit válaszoljon. Nem kellett tanulnom, mindig tudtam, hogyan csináljam. Ezért aztán
fogta magát, és köszönés nélkül lefeküdt aludni.
Ami még jobban felidegesítette, hogy Mikael oda se bagózott morcos távozására. Lisbeth feküdt az
ágyában és hallgatózott. Figyelte Mikael mozgását, ahogy leszedi az asztalt, és elmosogat. Tovább
fennmaradt, mint Lisbeth, de később aztán hallotta, hogy ő is lefekvéshez készülődik. Hallotta, ahogy
bemegy a
fürdőszobába, majd a hálószobába, és becsukja maga mögött az ajtót. Néhány perc múlva hallotta az
ágy nyikorgását a fal túloldalán, amikor Mikael lefeküdt.
Egy hete lakott már Mikaelnél, s a férfi meg sem próbált flörtölni vele. Együtt dolgoztak, Mikael kikérte
Lisbeth véleményét, az orrára koppintott, ha Lisbeth tévedett, és elismerően dicsérte, amikor Lisbeth
igazította helyre az ő balfogásait. Ördög tudja, de úgy tűnt, ez a férfi emberszámba veszi őt.
Rájött, hogy jól érzi magát Mikael Blomkvist társaságában, sőt még talán meg is bízott benne.
Máskülönben soha nem bízott meg senkiben, az egyetlen Holger Palmgren kivételével. Bár annak más
volt az oka. Palmgren eredendően jó lélek volt, maga volt a jó szándék megtestesülése.
Lisbeth hirtelen kikelt az ágyból, odament az ablakhoz, és nyugtalanul kinézett a sötétbe. A legnehezebb
dolgot az jelentette számára, amikor először mutatta meg magát meztelenül egy másik ember előtt.
Tudta, hogy sovány teste visszataszítóan fest. Hogy a melle szánalmas. Csípője szót sem érdemelt. Nem
sok jóval kecsegtetett a látvány – legalább is ezt tartotta magáról. Ettől eltekintve ő is nő volt, akit
ugyanolyan vágyak és késztetések fűtöttek, mint bárki mást. Húsz percig állt az ablak előtt, aztán
elhatározta magát.
Mikael egy Sara Paretsky-regényt olvasott, amikor meghallotta a kilincs kattanását. Lisbeth Salander
állt az ajtóban némán, a teste köré tekert takaróban. Úgy tűnt, gondolkodik valamin.
– Valami baj van? – kérdezte Mikael.
Lisbeth megrázta a fejét.
– Mit akarsz?
Lisbeth odament Mikaelhez, kivette a kezéből a könyvet, majd letette az éjjeliszekrényre. Aztán a férfi
fölé hajolt, és szájon csókolta. Ennél nyilvánvalóbban nem fejezhette volna ki, hogy mit szeretne.
Sebesen bebújt mellé az ágyba, és firtató szemekkel nézett Mikaelre. Egyik kezét a férfi takaróval fedett
hasára tette. Miután Mikael nem tiltakozott, Lisbeth újból fölé hajolt, és beleharapott az egyik
mellbimbójába.
Mikael Blomkvist alig bírt magához térni meglepetésében. Néhány másodperccel később vállon ragadta
Lisbethet és eltolta magától, hogy a lány arcába nézhessen. Lisbeth elég felindultnak látta Mikaelt.
– Lisbeth… nem hinném, hogy annyira jó ötlet. Munkatársak vagyunk, együtt
kell dolgoznunk.
– Szeretkezni akarok veled. És semmi bajom nincs azzal, hogy együtt kell ezek
után is dolgoznunk, az viszont elég gáz lenne, ha most kirúgnál innen.
– De hát alig ismerjük egymást.
Lisbeth hirtelen felnevetett, röviden, majdnem mintha csak köhögött volna.
– Amikor a rólad szóló anyagot készítettem, megállapíthattam, hogy ez azért
nem nagyon szokott téged visszatartani. Épp ellenkezőleg, nem bírsz ellenállni
a nőknek. Mi a baj? Nem vagyok neked elég vonzó?
Mikael a fejét rázta, s közben megpróbált valami okosat kigondolni válaszul. Mivel azonban nem szólt
egy szót sem, Lisbeth lehúzta róla a takarót, és lovagló ülésben ráült.
– Nincs nálam óvszer – szólalt meg végül Mikael.
– Ne törődj vele!
Lisbeth már felkelt, amikor Mikael kinyitotta a szemét. Hallotta, amint a lány megtölti a kávéfőző
tartályát vízzel. Még hét óra sem volt. Összesen két órát aludt, most fekve maradt, behunyta a szemét.
Nem tudott eligazodni Lisbeth Salanderen. Egyetlenegyszer sem érezte, hogy a lány szemernyit is
érdeklődne iránta.
– Jó reggelt – szólt be Lisbeth Salander az ajtón. És igen, halványan még
mosolygott is hozzá.
– Szia – mondta Mikael.
– Elfogyott a tej. Felmegyek a benzinkúthoz. Hétkor nyitnak. Aztán oly sebesen
fordult sarkon, hogy Mikaelnek válaszolni sem volt ideje. Hallotta, ahogy
Lisbeth cipőt húz, fogja a táskáját, a bukósisakját, és kilép az ajtón. Újra
behunyta a szemét. Aztán megint hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, s néhány
másodperccel később Lisbeth ismét ott állt előtte. Most nem mosolygott.
– Legjobb lesz, ha kijössz és megnézed – mondta különös hangon.
Mikael azonnal kipattant az ágyból, és felvette a farmerét. Az éjszaka folyamán valaki náluk járt, és
kéretlen ajándékot hagyott ajtajuk előtt. A bejárat lépcsőjén egy feldarabolt macska félig elszenesedett
testrészei hevertek szanaszét. A macska fejét és lábait levágták, a törzset megnyúzták, kibelezték; a
zsigereket odahajították a tűzön megégetett törzs mellé. A macskafejet rátették Lisbeth
motorkerékpárjának nyergére. Mikael rögtön felismerte a vörösesbarna bundát.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Július 10., csütörtök
Néma csöndben reggeliztek a kertben. A kávét tej nélkül itták. Lisbeth előszedett egy kicsi Canon
kamerát, és lefényképezte a szörnyű látványt. Mikael szemeteszsákot hozott, és eltakarította a macska
maradványait. A zsákot berakta az autója csomagtartójába, de nem igazán tudta, hogy mit tegyen a
döggel. Normális esetben természetesen feljelentette volna az ismeretlen tettest a rendőrségen
állatkínzásért és halálos fenyegetésért, de nem volt benne biztos, hogy elő tudott volna állni elfogadható
indítékokkal.
Fél kilenckor Isabella Vanger sétált el a ház előtt, útban a híd felé. Nem látta meg őket, legalábbis úgy
tett.
– Hogy érzed magad? – szólalt meg végül Mikael, s Lisbeth felé fordult.
– Jól – felelte Lisbeth, és meglepetten nézett vissza Mikaelre. Aha, értem. Szeretne
még mindig felzaklatottnak látni. – Ha megtalálom azt az aljas disznót, aki képes volt halálra kínozni
egy ártatlan macskát, csak azért, hogy itt hagyjon nekünk egy figyelmeztetést, hát esküszöm, lesz nálam
egy baseballütő, és használni is fogom.
– Szerinted figyelmeztetés volt?
– Van rá jobb magyarázatod? Sőt, a puszta figyelmeztető szándékon túl is
jelent valamit.
Mikael bólintott.
– Bármi is az igazság ezzel a történettel kapcsolatban, valakit sikerült eléggé felidegesítenünk ahhoz,
hogy ne riadjon vissza egy őrült tettől. De van valami más is…
– Igen, igen… Ez az 1954-es és az 1960-as esetek stílusában végrehajtott
állatáldozat volt. Azt viszont elég nehéz elképzelni egy ötven évvel ezelőtt
aktív gyilkosról, hogy idelopózik, és lerakja egy megkínzott állat maradványait
a küszöbödre.
Ezzel Mikael is egyetértett.
– Ha mégis így lenne, csakis Harald Vanger és Isabella Vanger jön szóba. Van ugyan néhány idős rokon
Johan Vanger ágán is, de semelyikük sem lakik a környéken.
Mikael felsóhajtott.
– Isabella hihetetlenül gonosz nőszemély, és kitelik tőle, hogy elpusztítson egy
macskát, de nem hinném, hogy nőket gyilkolászott az ötvenes években. Harald
Vanger… tudja az ég. Olyan cselekvésképtelennek tűnik… alig bír járni, nem
feltételezem róla, hogy éjszaka kisurran és levadászik egy macskát, hogy
megtehesse ezt a förtelmet.
– Hacsak nem ketten voltak: egyikük idős, a másik fiatal.
Mikael meghallotta egy közelükben elhaladó autó hangját. Fölnézett, Cecilia Vanger kocsija tűnt el
éppen a híd irányában. Harald és Cecilia, gondolta magában. De gondolatát nagy kérdőjel zárta. Apa és
lánya alig találkoztak egymással. Martin Vanger megígérte, hogy Cecilia lelkére beszél, de a nő még
mindig nem reagált Mikael telefonhívásaira.
– Nyilván olyasvalaki lehetett, aki tud róla, hogy nyomozunk, s hogy tettünk néhány jelentős előrelépést
– mondta Lisbeth, majd felállt és bement a házba. Pár perc múlva motorosfelszerelésben lépett ki az
ajtón.
– Stockholmba megyek. Estére visszaérek.
– Mit dolgod ott?
– Elhozok egy-két cuccot. Ha valaki van annyira őrült, hogy ilyen módszerekkel
nyiffantson ki egy macskát, akkor nem sok választhatja el attól, hogy
legközelebb velünk tegyen valami hasonlót. Vagy csak egyszerűen ránk gyújtsa
a házat, miközben alszunk. Jó volna, ha még ma bemennél Hedestadba, és
vennél két tűzoltó készüléket és két tűzriasztót. A tűzoltó készülékek közül az
egyik legyen halontartalmú oltóanyaggal töltött.
Lisbeth minden további búcsúzkodás nélkül felvette a sisakját, beindította a motort, és elgurult a híd
felé.
Hedestadba menet Mikael a benzinkútnál bedobta a dögöt egy kukába. A városban megvette a tűzoltó
készülékeket. Mindent berakott a csomagtartóba, aztán a kórházhoz hajtott. Előzőleg telefonált, és
találkozót kért Dirch Frodétól a kórház kávézójában. Mikael beszámolt a reggeli eseményekről. Dirch
Frode arca elsápadt.
– Tudja, Mikael, nem számítottam rá, hogy ez a történet így elfajulhat.
– Pedig azt maga is tudta, hogy egy gyilkost keresünk…
– De ki lenne képes… ez egyszerűen őrület. Ha tényleg veszélyben forog az ön
és Salander kisasszony élete, nincs mese, le kell állítanunk a kutatást. Beszélek
Henrikkel.
– Ne. Ne tegye! Nem akarom megkockáztatni, hogy újból szívrohamot kapjon.
– Egyfolytában magáról és a munkájáról érdeklődik.
– Üzenem neki, hogy folytatom a szálak felgombolyítását.
– Mi a következő lépés?
– Van pár kérdésem. Az első kellemetlenség akkor ért, amikor Stockholmban
jártam. Valaki átkutatta a dolgozószobámat. Ez pont azután történt, hogy
rájöttem a Harriet-féle kódok és a bibliai idézetek kapcsolatára, és felfedeztem
a Järnvägsgatanon készült képeket. Ezekről a felfedezéseimről magának és
Henriknek beszéltem csak. Martin is tudott a dologról, hiszen ő szervezte meg,
hogy bejuthassak a Hedestads-Kuriren képarchívumába. A fenti személyeken
kívül még kik értesülhettek a fejleményekről?
– Igen, hát azt nem tudom pontosan, hogy Martin kikkel beszélhetett a dologról. De Birger és Cecilia
tudták. Megtárgyalták egymással a maga képvadászatát. Még Alexander is tudott róla. Sőt, Gunnar és
Helena Nilsson is. Éppen látogatóban voltak Henrik kórházi ágyánál, úgyhogy bekapcsolódtak a
beszélgetésbe. És Anita Vanger is értesült róla.
– Anita? A londoni testvér?
– Cecilia húga. Henrik szívinfarktusának hírére együtt repültek haza, de Anita szállodában lakott, s
tudomásom szerint ittléte alatt egyszer sem jött el a szigetre. Nem akart találkozni az apjával, akár a
nővére. Egy héttel ezelőtt repült haza Londonba, amikor Henrik kijött az intenzív osztályról.
– És hol lakik most Cecilia? Láttam őt reggel áthajtani a hídon, de a házában állandóan sötét van,
mintha le lenne zárva az egész.
– Őt gyanúsítja?
– Nem, csak jó volna tudni, hol lakik.
– Birgernél, a bátyjánál. Gyalog sincs messze a kórháztól.
– Nem tudja esetleg, hogy most hol tartózkodik?
– Nem. De az biztos, hogy Henriknél nincsen.
– Köszönöm – felelte Mikael, és felemelkedett a székéről.
A Vanger család elérhető távolságban élő tagjai mind ott köröztek Henrik kórháza körül. Birger Vanger
haladt át az előcsarnokon. A liftek felé tartott. Mikaelnek nem volt kedve összefutni vele. Megvárta,
míg a férfi eltűnik. Azután ő is kilépett a csarnokba, így viszont Martin Vangerrel találkozott a bejárati
ajtóknál, majdnem ugyanazon a helyen, mint az előző alkalommal Ceciliával. Kézszorítással üdvözölték
egymást.
– Henriknél járt?
– Nem. Dirch Frodéval volt villámtalálkozóm.
Martin Vanger fáradtnak nézett ki beesett szemeivel. Mikaelnek az volt a benyomása, hogy a férfi
ismeretségük fél éve alatt sokat öregedett. A Vanger-birodalom megmentése nem kis fáradságba került,
és Henrik egészségi állapotának hirtelen leromlása éppenséggel nem sokat segített a helyzeten.
– Hogy van különben? – kérdezte Martin Vanger.
– Ó, köszönöm. Napról napra egyre érdekesebb dolgokra bukkanok. Remélem, mire Henrik felépül,
izgalmas hírekkel szolgálhatok neki.
Birger Vanger fehér téglás sorházban lakott az út túloldalán, a kórháztól mindössze öt percre. Házából
kilátás nyílt a tengerre és a turistahajók kikötőjére. Mikael csöngetésére senki nem nyitott ajtót. Felhívta
Cecilia mobiltelefonját, de Cecilia nem vette föl. Egy ideig az autóban ült, és ujjával a kormánykeréken
dobolva várt. Birger Vanger fehér foltnak számított a családi albumban; 1939-ben született, tehát
mindössze tízéves volt a Rebecka Jacobsson-gyilkosság idején. Harriet eltűnésekor viszont már
huszonhét éves.
Henrik Vanger elmondása szerint Birger és Harriet alig találkoztak. Birger Uppsalában nevelkedett
szűkebb családja körében, később Hedestadba költözött, hogy a konszernben dolgozzon, de pár év
elteltével kiugrott, akkor kezdett el politikával foglalkozni. A Lena Andersson-gyilkosság idején
azonban Uppsalában tartózkodott.
Mikael még nem találta a fogást a történeten, de ez a macskaincidens egyértelműen azt jelezte, hogy
nem sok ideje maradt.
Otto Falk, Hedeby agg lelkésze harminchat éves volt, amikor Harriet eltűnt. Most túl volt a
hetvenkettediken. Henriknél tehát fiatalabban, de sokkal rosszabb szellemi állapotban élte napjait.
Mikael a Fecske gondozóotthonban kereste fel az idős férfit. Az otthonnak sárga téglaépület adott helyet
a Hede folyó fölött a város másik végében. Mikael bemutatkozott a recepciós pultnál, és elmondta, hogy
Falk lelkésszel szeretne beszélni. Elmondta azt is, hogy értesült a lelkész Alzheimer-betegségéről, s
megkérdezte, mennyire gátolja a kór a beteggel való kommunikálást. Egy főnővér felvilágosította, hogy
Falk lelkész úrnál három évvel azelőtt diagnosztizálták az Alzheimer-kórt, és betegsége agresszív
lefolyásúnak mutatkozik. Falkkal lehetett ugyan beszélni, de rövid távú memóriája borzalmasan gyenge
volt, nem ismerte fel a rokonokat, és gondolatai unos-untalan belevesztek a sűrű ködbe. Mikaelnek arra
is felhívták a figyelmét, hogy az idős embert időnként nagyon veszélyes szorongásrohamok kerítik
hatalmába, főleg akkor, ha olyan kérdésekkel zaklatják, amelyekre nem tudja a választ.
Az öreg lelkipásztor egy padon ült a kórház parkjában néhány más páciens és egy ápoló társaságában.
Mikael egy órán keresztül próbált beszélgetni vele.
Falk állítása szerint tökéletesen emlékezett Harriet Vangerre. A lány neve hallatán felragyogott az arca.
Elbűvölő kislányként írta le Harrietet. Mikael hamar rájött, hogy a lelkész teljesen elfeledkezett róla,
hogy Harrietnek közel harminchét éve színét se látták; úgy beszélt róla, mintha a minap találkozott
volna vele utoljára.
Megkérte Mikaelt, adja át üdvözletét, s egy üzenetet is küldött vele arra biztatván a lányt, hogy
látogasson el hozzá valamelyik nap. Mikael megígérte, hogy beszél Harriettel.
Amikor aztán Mikael felidézte, mi történt Harriettel azon a bizonyos napon, a lelkész szemmel láthatóan
megdöbbent a hallottakon. Nem emlékezett a hídon történt balesetre sem. Csak valamikor a beszélgetés
vége felé említett meg egy dolgot, amire Mikael hegyezni kezdte a fülét.
Amint Mikael mesélni kezdett neki Harriet vallás iránti felfokozott érdeklődéséről, Falk lelkész
gondolkodóba esett. Mintha egy pillanatra felhő árnyékolta volna be arcát. Előre-hátra ingatta
felsőtestét, aztán hirtelen Mikaelre nézett, és megkérdezte tőle, hogy kicsoda. Mikael újfent
bemutatkozott, az öreg pedig újra a gondolataiba merült. Végül a fejét csóválta. Bosszúsnak tűnt.
– Harriet egyelőre csak keresi az utat. Óvatosnak kell lennie. Magának figyelmeztetnie kéne őt.
– Mire figyelmeztessem?
Falk dühös lett. Szemöldökét ráncolta, és még mindig fejét ingatta.
– Sola scriptura kell olvasnia, hogy megértse, miben áll a sufficientia scripturae, csak így lehet rá
érvényes a sola fide igazsága. Josef azokat egyértelműen kizárja. Soha nem váltak a kánon részévé.
Mikael egy kukkot sem értett az egészből, de azért szorgosan jegyzetelt. Ezt követően Falk lelkész
odahajolt hozzá, és bizalmasan Mikael fülébe suttogta:
– Azt hiszem, Harriet valójában katolikus. Rajong a mágiáért, még nem találta meg az ő Istenét.
Útmutatásra van szüksége.
A Falk lelkész által kiejtett katolikus szó negatív csengése nem kerülte el Mikael figyelmét.
– Én azt hittem, hogy Harriet a pünkösdistákat követte inkább.
– Nem, nem a pünkösdistákat. A tiltott igazságot keresi. Harriet nem jó keresztyén.
Ezután mintha Falk lelkész egy pillanat leforgása alatt megfeledkezett volna mind Mikaelről, mind
beszélgetésük tárgyáról, s az egyik pácienssel kezdett el diskurálni.
Mikael délután kettő után ért haza Hedeby-szigetre. Átment Cecilia Vangerhez, bekopogtatott az ajtón,
de hiába. Kipróbálta a mobiltelefonját, de nem vette fel senki.
Felszerelt egy tűzriasztót a konyhában, egyet az előszobában. Az egyik tűzoltó készüléket a vaskályha
és a hálószobaajtó mellé helyezte el, a másikat a vécéajtó szomszédságában. Később ebédet készített
magának, szendvicseket, kávét, és kiült a kertbe, ahol begépelte a Falk lelkipásztorral folytatott
beszélgetést az iBookjába. Töprengett egy keveset, majd felemelte fejét, és elnézett a templom irányába.
Hedeby új lelkészlakja, egy egészen szokványos modern villa néhány perc járásnyira volt a templomtól.
Mikael délután négy körül kopogtatott be Margareta Strandh lelkésznőnél. Elmagyarázta, hogy egy
teológiai kérdésben lenne szüksége tanácsadásra. Margareta Strandh Mikaellel egyidős, sötét hajú nő
volt, farmert viselt és flanelinget. Csupasz lábfején világítottak lakozott körmei. Mikael korábban
összefutott vele néhányszor Susanne Híd presszójában, akkor már elbeszélgettek Falk lelkipásztorról.
Mikael most is szívélyes fogadtatásban részesült, Margareta Strandh a kertjébe invitálta, ott ültek le.
Mikael beszámolt az Otto Falkkal készített interjúról, elmondta, miket mesélt az öreg lelkész, de
hozzátette, hogy bizonyos dolgokat egyáltalán nem sikerült megértenie. Margareta Strandh figyelmesen
hallgatta, majd arra kérte Mikaelt,
hogy szóról szóra ismételje el, amit Falktól hallott. Margareta Strandh eltűnődött a szavakon.
– Három éve szolgálok Hedebyben, és még sosem találkoztam Falk lelkésszel.
Sok-sok évvel ezelőtt nyugdíjba ment. De annyit azért tudok róla, hogy
megrögzötten hagyománytisztelő, szigorú keresztyén egyházfi volt. Amit
magának mondott, körülbelül annyit jelent, mint a Szentírásban
megfogalmazott tanítások egyedüli követése – sola scriptura –, s hogy az sufficientia
scripturae. Az utóbbi egy kifejezés, amely kinyilvánítja a Szentírás elegendő voltát fundamentalista
keresztények számára. A solafide azt jelenti, egyedül hit által.
– Értem.
– Mindez dogma, hogy úgy mondjam – egyházi platform, ezért nincs benne semmi különös. Falk
egyszerűen azt mondta: Olvasd a Bibliát, mert az elegendő tudást ad, és elvezet az igaz hithez.
Mikael egy kicsit zavarba jött.
– Meg kellene persze kérdeznem – vetette fel a lelkésznő –, hogy milyen
összefüggésben hangzott el ez a beszélgetés…
– Egy olyan emberről érdeklődtem nála, akivel hosszú évek óta nem
találkozott. Nekem viszont írnom kell az illetőről.
– Egy vallási tévelygőről?
– Igen, igen… olyasvalakiről…
– Ühm. Azt hiszem, értem az összefüggést. Falk lelkész ugye még két dolgot
mondott ezenkívül – hogy Josef azokat egyértelműen kizárja, s hogy soha nem váltak a kánon
részévé. Nem lehetséges, hogy rosszul hallotta, és Josefust mondott Josef helyett? Igazából a kettő egy
és ugyanaz.
– Nem lehetetlen – felelte Mikael. – Felvettem a párbeszédet, meghallgathatjuk.
– Nem, nincs rá szükség. Ez a két mondat elég egyértelműen elárulja, hogy
mire célzott. Josefus zsidó történetíró volt, és a soha nem váltak a kánon részévé
szentencia arra utalhat, hogy nem voltak benne a héber kánonban.
– És ez mit jelent?
A lelkésznő felnevetett.
– Falk lelkész ezzel azt állította, hogy a kérdéses személy ezoterikus források
felé fordult, az apokrif iratok felé. Az apokrüphosz szó jelentése „elrejtett”, az
apokrif iratok tehát a rejtett könyvek, amelyek kanonikus voltát bizonyos
emberek vitatják, mások szerint az Ó-szövetség részét kellene alkotniuk.
Tóbiás, Judit, Eszter, Báruk könyvéről van szó, Sirák bölcsességéről, a
Makkabeusok könyveiről és még néhány iratról.
– Röstellem a tudatlanságomat. Az apokrif iratokról természetesen hallottam már, de soha nem olvastam
őket. Mi a különleges bennük?
– Valójában nincs bennük semmi különleges azonkívül, hogy valamivel később születtek, mint az
Ószövetség többi része. Ezért húzták ki őket a kanonizált héber szövegből – nem mintha a zsidó
írástudók kételkedtek volna a tartalmában, hanem egyszerűen mert azután íródtak, hogy az isteni
kinyilatkoztatás befejeződött. A régi görög bibliafordításban viszont megtalálhatók az apokrifák, a
római katolikus egyház például nem is zárja ki ezeket a kánonból.
– Értem.
– A protestáns egyház szemében viszont vitatott iratoknak számítanak. A
reformáció idején a teológusok a régi héber bibliát vették forrásul. Luther
elkülönítette az apokrif könyveket a reformáció Bibliájában, később Kálvin
kinyilatkoztatta, hogy az apokrifák egyáltalán nem szolgálhatnak hitbéli
meggyőződés alapjául, mert olyan ellentmondásokat tartalmaznak, amelyek
nem egyeztethetők össze a claritas scripturae-vel – a Szentírás tisztaságával.
– Azaz a cenzúra által tiltott könyvek lettek.
– Pontosan. Az apokrif iratok olyan kijelentéseke tartalmaznak, amelyek szerint
például a mágia nem tiltott tevékenység, a hazugság bizonyos esetekben
megengedhető, és így tovább, mindez magától értetődően felháborítja az
Szentírás dogmatikus értelmezőit.
– Értem. Szóval, ha valakit vallási rajongás kerít hatalmába, nem
elképzelhetetlen, hogy olvasmányai között szerepelnek az apokrif könyvek, ez
pedig egy olyan embert, mint Falk, nyilvánvalóan felkavar.
– Így van. Egyébként majdhogynem lehetetlenség elkerülni az apokrifákat, ha
valakit érdekel a Biblia vagy a katolikus hit. És legalább ilyen valószínű, hogy
egy ezotériára fogékony ember előbb-utóbb kapcsolatba kerül ezekkel a
könyvekkel.
– Véletlenül nincs kéznél egy példány az apokrif iratokból? A lelkésznő újra felnevetett csengő,
barátságos hangon.
– Hát persze, hogy van! Nálunk a nyolcvanas években adták ki az apokrifákat a svéd Biblia szövegének
az Állami Bibliatársulat által irányított revideálása idején, az ő gondozásukban.
Dragan Armanskij el nem tudta képzelni, vajon miért akar Lisbeth Salander négyszemközt beszélni
vele. Becsukta irodája ajtaját, és intett Lisbethnek, hogy üljön le. Lisbeth elmondta, hogy a Mikael
Blomkvistnek végzett munka befejeződött – Dirch Frode még a hónap letelte előtt fizetni fog –,
ugyanakkor azt is elmesélte, mennyire szeretne részt venni a nyomozás folytatásában. Hozzátette, hogy
Mikael felajánlott neki egy fix havi juttatást, bár az jóval alacsonyabb, mint eddigi fizetségei.
– Saját cégem van – mondta Lisbeth Salander. – Eddig soha nem vállaltam
olyan munkát, amit nem tőled kaptam a megállapodásunknak megfelelően.
Tudni szeretném, hogyan érintené kettőnk együttműködését, ha mást is
elvállalnék.
Dragan Armanskij széttárta karját.
– Egyéni vállalkozó vagy. Azt vállalsz el, amit akarsz, úgy terheled magadat, ahogy tetszik. Örülök
neki, hogy pénzt keresel. Akkor tekintenélek hűtlennek, ha lenyúlnád magadnak a közvetítésünkkel
szerzett kuncsaftokat.
– Semmi ilyet nem tervezek. Teljesítettem, a Blomkvisttel kötött szerződésben rögzített elvárásokat. Az
a munka lezárult. Itt rólam van szó, én szeretnék ott maradni és folytatni a kutatást. Ingyen is
megtenném.
– Ingyen ne vállalj el semmit!
– Te is érted, hogy mire gondoltam. Látni akarom, hova vezet ez a história. Rábeszéltem Mikael
Bolmkvistet, hogy állapodjon meg Dirch Frodéval a szerződés meghosszabbításáról, így most egy
kutatóasszisztensi pozíciót töltök be odafent.
Lisbeth átnyújtotta a szerződést Armanskijnak, aki rögtön átfutotta a papírokat.
– Ezzel a fizetéssel gyakorlatilag ingyen dolgozol nekik. Lisbeth, tehetséges
vagy, nem kellene zsebpénzért munkát vállalnod. Te is tudod, hogy ennél
sokkal többet keresnél, ha nálam lennél teljes állásban.
– De én nem akarok teljes állást. A hűségem viszont ideköt. Mindig rendes
voltál velem, amióta beálltam a céghez. Én annyit akarok csak megtudni, hogy
nem bánt-e, ha elvállalom ezt a munkát. Mert nem szeretném, ha később
emiatt összetűzésbe keverednénk.
– Világos – felelte Armanskij, aztán gondolkozott egy kicsit a dolgon. – Nincs
ezzel semmi baj. Köszönöm, hogy megkérdeztél. És jó volna, ha az
elkövetkezőkben is kikérnéd a véleményemet, ha hasonló helyzet adódik, hogy
ne legyen közöttünk félreértés.
Lisbeth Salander egy-két percig csöndben ült, azt mérlegelte, kell-e még valamit hozzátennie az eddig
elmondottakhoz. Dragan Armanskijt szinte keresztüldöfte tekintetével, de néma maradt. Azután
biccentett, felállt és búcsú nélkül távozott.
Miután megkapta az engedélyt, már nem nagyon érdekelte Armanskij. A férfi csöndben elmosolyodott.
Az, hogy Lisbeth tanácsot kért tőle, óriási fegyverténynek számított, ez volt a szocializációs folyamat
eddigi csúcspontja.
Armanskij kinyitott egy mappát. A mappában egy múzeum biztonsági állapotáról írt jelentés feküdt,
ahol francia impresszionisták műveiből készültek kiállítást nyitni. Armanskij kisvártatva lerakta a
mappát az asztalra, és az ajtóra emelte tekintetét, amelyen Salander az imént ment ki. Eszébe jutott az a
pillanat, amikor a lány együtt nevetett Mikael Blomkvisttel a dolgozószobájában. Eltűnődött. Vajon
Lisbeth tényleg elkezdett felnőtté válni, vagy Blomkvist közelsége olyan csábító? Egyszerre
nyugtalanságot érzett. Soha nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy Lisbeth Salander maga a tökéletes
áldozat. Erre mi történik? Elmegy a lány a világ végére, hogy egy őrültre vadásszon…
Ismét észak felé gurulva Lisbeth Salander hirtelen támadt ötlettől vezérelve tett egy kitérőt, és
meglátogatta az Äppelviken betegotthonban fekvő anyját. A Szent Iván-éji látogatástól eltekintve
karácsony óta nem találkozott vele. Lelkiismeret-furdalása volt, amiért olyan ritkán szentelt erre időt.
Az utolsó két látogatás között eltelt alig néhány héttel bizony rekordot döntött.
Anyja a nappali szobában üldögélt. Lisbeth egy bő órát maradt vele, elsétáltak a kórház melletti park
kacsaúsztatójához. Anyja továbbra is összetévesztette őt a testvérével. Mint általában, most sem volt
lélekben jelen a találkozásukon, de valahogy mégis nyugtalannak látszott Lisbeth miatt.
Amikor Lisbeth elbúcsúzott az anyjától, az nem akarta elengedni a kezét. Lisbeth megígérte, hogy
hamarosan újra meglátogatja, de anyja aggodalommal teli, boldogtalan tekintettel követte távozó alakját.
Mintha megérzett volna egy közelgő katasztrófát.
Mikael két órán keresztül lapozgatta az apokrif iratokat a ház mögött, a hátsó kertben. De hiábavaló
időtöltésnek érezte az egészet. Egy dolog motoszkált csak a fejében Harriet felfokozott vallásosságával
kapcsolatban. Úgy látszott, a lány bibliatanulmányozás iránti érdeklődése az eltűnése előtti évben
alakult ki. Annyit lehetett róla tudni, hogy összekötött néhány bibliaidézetet egy gyilkosságsorozattal, s
ezután nemcsak a Bibliában mélyült el, hanem az apokrif könyvekben is, és a katolicizmus iránt is
érdeklődni kezdett.
Lehet, hogy ugyanaz után kutakodott, mint most harminchét évvel később ő és Lisbeth Salander? Lehet,
hogy igazából egy gyilkos kilétének felderítése érdekelte és nem is annyira a vallás? Falk lelkész is utalt
rá, hogy Harriet (legalábbis az ő szemében) inkább egy keresgélő, tévelygő lélek volt, nem jó
keresztyén.
Mikaelt Erika telefonhívása ragadta ki merengéséből.
– Csak azért telefonálok, mert Greger meg én szabadságra megyünk a jövő héttől. Négy hétig leszek
távol.
– Hova mentek?
– New Yorkba. Gregernek lesz kiállítása. Terveink szerint utána a Karib-
szigetekre utazunk. Greger egyik ismerősétől kölcsönbe kaptunk egy házat
Antiguán, két hétig ott pihennénk.
– Fantasztikusan hangzik. Érezzétek jól magatokat! És add át az üdvözletemet
Gregernek!
– Három éve nem voltam rendes szabadságon. A lap legújabb száma elkészült,
már a rákövetkező is majdnem teljesen megvan. Az lenne persze a legjobb, ha
te lennél a szerkesztő a távollétemben, de Christer megígérte, hogy átveszi a
feladatokat.
– Nyugodtan hívjon, ha bármi segítségre van szüksége. Mi van Janne
Dahlmannal?
Erika pár pillanatig nem tudta, hogyan feleljen.
– Ő is szabadságra megy a jövő héten. Henryt állítottam be mint átmeneti szerkesztőségi titkárt. Ő meg
Christer viszik a boltot.
– Jól van.
– Dahlmanban egyébként továbbra sem bízom. Bár úgy tűnik, megemberelte magát. Augusztus
hetedikén jövök vissza.
Hét óra tájban Mikael egymás után ötször próbálta elérni Cecilia Vangert. Előzőleg küldött neki egy
SMS-t is arról, hogy hívni fogja, de arra sem érkezett válasz.
Határozott mozdulattal összecsukta az apokrifeket, felvette tréningruháját, és elindult a szokott
mindennapos terepfutásra, előtte azonban rendesen bezárta a házat.
A part menti keskeny úton kocogott, mielőtt bekanyarodott volna az erdőbe. Amilyen gyorsan csak bírt,
úgy haladt előre a cserjével benőtt, gyökerektől felszaggatott, küzdelmes terepen. Kimerülten ért fel az
Erődítményhez, erősen vert a szíve. Megállt az egyik régi lőállásnál, és elvégzett néhány
nyújtógyakorlatot.
Hirtelen éles csattanást hallott, s a következő pillanatban egy golyó csapódott be a mellette álló szürke
betonfalba, alig pár centiméterre a fejétől. Aztán megérezte a fájdalmat a haja tövénél – egy
visszapattanó szilánk mélyen felhasította a bőrt.
Mikael egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig állt bénultan, földbe gyökerezett lábbal. Képtelen volt
felfogni, mi történt. Azután nagy lendülettel a földre vetette magát, hogy fedezékben legyen. Majdnem
összezúzta a lapockáját. A második lövés a vetődés pillanatában dördült el. A golyó ott találta el a
betonfalat, ahol egy másodperccel azelőtt állt.
Óvatosan felemelte a fejét, és körülnézett. Nagyjából az Erődítmény közepén lehetett. Tőle jobbra és
balra szűk, bozóttal benőtt lövészárok húzódott több mint kétszázötven méteren. Mikael szinte földig
hajolva futásnak eredt. Délnek vette az irányt, útja keresztülvitt az Erődítmény labirintusán.
Váratlanul, húsz év távlatából, felzendült fülében Adolfsson százados utánozhatatlan hangja a kirunai
téli lőgyakorlatokról. Az istenit, Blomkvist, húzza már be azt a tökfejét, ha nem akarja, hogy seggbe
lőjék!
Körülbelül hatvan méterrel odébb állt meg. Levegő után kapkodott, a szíve majd kiugrott a helyéből. A
saját lélegzetvételén kívül nem hallott mást. Az emberi szem sokkal hamarabb észleli a mozgást, mint a
formát. Mozogjon lassan, mikor a terepet kémleli! Mikael lassan felemelte fejét, és kinézett néhány
centiméterrel az árok széle felett. A nap pont szembe sütött, ettől aztán lehetetlen volt kivenni a
részleteket, de mozgást sem tapasztalt.
Ismét behúzta a fejét, és továbbindult az utolsó lövészárok felé. Nincs jelentősége annak, hogy milyen
minőségű fegyvere van az ellenségnek. Ha nem látja meg, nem fogja eltalálni. Fedezék, fedezék,
fedezék. Ügyeljen rá, hogy ne látszódjék, sose maradjon védtelenül kiszolgáltatva.
Mikael most hozzávetőlegesen háromszáz méterre lehetett az Östergården gazdaságtól. Tőle negyven
méterre, félig áthatolhatatlan bozótos kezdődött. A bozót megközelítéséhez azonban el kellett hagynia
fedezékét. Le kellett rohannia egy lejtőn, ám közben teljesen láthatóvá vált volna. De nem volt más kiút.
Háta mögött a tenger hullámzott.
Mikael tanácstalanul leguggolt. Egyszerre fájdalmas nyilallást érzett a halántékában, rájött, hogy dől
belőle a vér. A trikóját addigra már teljesen átitatta. A betonfalról vagy a belé ütköző golyóról lepattant
szilánk mélyen felhasította a
bőrt a hajtövénél. A fejsérülések okozta vérzések nem állnak el soha, gondolta Mikael, mielőtt újra
összeszedte volna magát. Egyetlen lövés esetén lehetett szó akár elvétett lövésről is. Két lövés viszont
egyértelműen azt jelentette, valaki meg akarja ölni. Nem tudta, ott van-e még valahol a lövész. Talán
már újratöltötte fegyverét, s csak arra vár, hogy Mikael elárulja rejtekhelyét.
Megpróbált valamilyen nyugodt, ésszerű gondolatra jutni. Választhatott: vagy várakozik, vagy kísérletet
tesz a távozásra. Ha üldözője még odakint vár rá, akkor az utóbbi terv határozottan alkalmatlan a
megvalósításra. Ha ő marad a helyén és vár, a lövész felsétálhat az Erődítményhez, hogy megkeresse, és
közelről lője le.
Azt viszont nem tudja az illető, hogy jobbra indultam-e vagy balra. A fegyvere valószínűleg egy
vadászpuska lehetett, az a fajta, amilyennel jávorszarvasra szoktak vadászni. Minden bizonnyal
látcsöves. Ez azzal jár, hogy a vadász látómezeje leszűkül, ha a nézőkén keresztül próbálja megkeresni.
Ha szorult helyzetben van, kezdeményezzen! Az jobb, mint a várakozás. Mikael két percen keresztül
fülelt néma csöndben. Azután kimászott a fedezékből, s amilyen gyorsan csak bírt, lekúszott a lejtőn.
Félúton járt már, amikor eldördült a harmadik lövés. A golyó viszonylag távol csapódott be. A
következő pillanatban Mikael egyenesen belevetette magát a bozótosba. Egy csalántengeren gurult
keresztül. Felkelt és guggolva igyekezett egyre távolabb kerülni merénylőjétől. Ötven métert megtéve
ismét megállt, hallgatózott. Hirtelen ágak reccsenésére lett figyelmes valahol a rejtekhelye és az
Erődítmény között. Óvatosan lehasalt.
Aki kúszik, az mászik – hangzott Adolfsson százados egyik visszatérő mondata. Mikael mintegy
százötven méteren keresztül könyökét, térdét, lábujjait használva kúszott át a sűrű aljnövényzeten.
Hangtalanul mozgott, ügyelt a gallyakra, ágakra. Kétszer is hallotta, hogy megreccsen az ág a bozótban.
Az első reccsenést közvetlen közelében észlelte, a búvóhelyétől húsz méterre. Dermedten lapult a
földre. Kis idő múlva óvatosan felemelte a fejét, kikémlelt, de senkit nem látott. Sokáig feküdt még
mozdulatlanul, pattanásig feszült idegekkel. Gondolatban felkészült a menekülésre, de arra is, ha át
kellene lendülnie ellentámadásba. A következő reccsenés jóval távolabbról érkezett. Aztán csönd lett.
Tudja, hogy itt vagyok. Nyilván letáborozott valahol, és arra vár, hogy megmozduljak. Vagy
visszavonult volna?
Mikael újra kúszni kezdett a bozóton át, míg elért az Östergården legelőjének a kerítéséhez.
Ismét kritikusabbá vált a helyzet. A kerítés mentén, a külső oldalon ösvény haladt. Mikael elnyúlt a
földön és figyelt. Látta az Östergården épületeit a domboldalon. Körülbelül négyszáz méterre lehettek
tőle. A házaktól jobbra tehenek legelésztek. Senki nem hallotta meg a lövéseket? Senkit nem érdekelt,
hogy honnan jön a hang? Persze meglehet, senki nincs otthon.
Semmi értelme nem volt kimerészkedni a legelőre – ott aztán teljesen védtelenné vált volna –, a kerítés
mellett haladó ösvény pedig a lövésznek kínált tökéletes terepet, onnan kitűnően beláthatta a környéket.
Mikael tehát óvatosan visszamászott a bozótosba, és elindult egy másik irányban, s azt tartotta végig,
míg egy ritkás fenyőerdőhöz nem ért.
Az Östergårdenhez tartozó földeket és a Söderberget hegyet megkerülve jutott haza. Ahogy elhaladt az
Östergården lakóháza mellett, megállapította, hogy nem áll ott az autó. A Söderberget tetején megállt
egy pillanatra, lenézett Hedebyre. A csónakkikötőben álló régi halászkalyibákba megérkeztek a
nyaralóvendégek. Az egyik stégen néhány fürdőruhás nő üldögélt. Kerti grillen sülő hús illata szállt a
levegőben. A stégek körül, a vízben gyerekek pancsoltak.
Mikael az órájára nézett. Nyolc óra múlt pár perccel. Ötven perc telt el a lövések eldördülése óta.
Gunnar Nilsson sortban, meztelen felsőtesttel locsolta a füvet a telkén. Mióta locsolgathatsz vajon?
Henrik Vanger háza körül nem bukkant fel senki, leszámítva Anna Nygrent, a házvezetőnőt. Harald
Vanger háza elhagyatottnak tűnt, mint általában. Mikael a következő pillanatban észrevette Isabella
Vangert. A nő a hátsókertjében ült, s úgy látszott, mintha beszélgetne valakivel. Egy másodperccel
később Mikael rájött, hogy a beszélgetőtárs a beteges Gerda Vanger. Gerda 1922-ben született, és fiával,
Alexanderrel lakott egy házban, Henrik Vanger otthonán túl. Mikael még nem találkozott vele, de látta
néha a telkén. Cecilia Vanger háza is kihaltnak tűnt, de váratlanul lámpa gyúlt a konyhában. Szóval
otthon van. Lehet, hogy nő volt a vadász? Abban egy pillanatra sem kételkedett, hogy Cecilia Vanger
tudott bánni a fegyverrel. A távolban meglátta Martin Vanger autóját. Na, és te mióta vagy otthon?
Vagy olyan személy lehetett, aki még egyszer sem fordult meg a fejében? Frode? Alexander? Mindent
összevetve túl sok lehetőség.
Lemászott a Söderberget hegyről, és az úton elindult hazafelé. Senkivel nem találkozott útközben.
Rögtön észrevette, hogy a ház ajtaja nyitva áll. Ösztönösen lekuporodott. Aztán megérezte a kávé illatát,
s látta, hogy a konyhaablakban feltűnő alak Lisbeth Salander.
Ahogy Lisbeth az előszobába belépő Mikael felé fordult, szinte megbénította a látvány. Mikael
alvadásnak indult vérrel összekent arca rémisztően festett. Fehér pólójának teljes bal oldala vérben
ázott. Mikael egy rongyot szorított a fejéhez.
– Fejsérülés. Vérzik, mint a csuda, de semmi vész – mondta, mielőtt Lisbeth megszólalhatott volna.
A lány megfordult és elővette az elsősegélydobozt a konyhaszekrényből. Nem volt benne sok minden;
két csomag ragtapasz, egy szúnyogriasztó stift és egy kis leukoplaszt. Mikael levetkőzött, ruháit a földre
dobta, és kiment a fürdőszobába. Belenézett a tükörbe.
Halántékán egy körülbelül három centiméteres vágás éktelenkedett, olyan mély, hogy Mikaelnek egész
mutatós kis húsdarabot sikerült felemelni a sebről. A vérzés nem akart elállni, igazából össze kellett
volna varrni a sebszéleket, de Mikael abban reménykedett, hogy a ragtapaszok alatt majd meggyógyul.
Benedvesített egy törülközőt, és letisztította az arcát.
A törülközőt a halántékán tartva lépett a zuhany alá. Behunyta a szemét, s öklével akkorát vágott a
csempefalba, hogy csak úgy csattant. Rohadj meg… Úgyis elkaplak!
Amikor Lisbeth hozzáért a karjához, összerándult, mintha áramütés érte volna, s olyan dühösen nézett a
lányra, hogy az önkéntelenül tett hátrébb lépett. Odaadta Mikaelnek a szappant, aztán szótlanul kiment a
konyhába.
Mikael zuhanyozás után három darab sebkötő tapasszal ragasztotta le a sebet. Bement a hálószobába,
tiszta farmert, tiszta pólót húzott, és magához vette a kinyomtatott képekkel teli mappát. Szinte remegett
a felindulástól.
– Itt maradsz! – üvöltött rá Lisbethre.
Átsétált Cecilia Vangerhez, megnyomta a csengőt. Másfél perc múlva nyílt az ajtó.
– Nem akarok veled találkozni – mondta a nő. Aztán meglátta Mikael arcát. A ragasztáson kezdett
átszivárogni a vér. – Mit csináltál?
– Engedj be! Beszélnünk kell! Cecilia hezitált.
Nincs miről beszélnünk.
– De nagyon is van. Eldöntheted, hogy itt akarsz róla eldiskurálni a lépcsőn, vagy odabent a konyhában.
Mikael hangja annyira eltökélt volt, hogy Cecilia beeresztette a férfit. Mikael nagy dérrel-dúrral
bevonult a konyhába.
– Mit csináltál? – ismételte meg a kérdést Cecilia.
– Nem is olyan régen képes voltál azt állítani, hogy minden kutatás, ami igyekszik kideríteni a Harriet
Vangerrel kapcsolatos igazságot, csupán haszontalan időtöltés, Henrik Vanger szórakozása. Lehet, hogy
igazad van, mindenesetre egy órával ezelőtt valaki megpróbált fejbe lőni, a múlt éjszaka pedig egy
feldarabolt macskát hagytak a bejárati ajtóm előtt.
Cecilia Vanger kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Mikael nem hagyta szóhoz jutni.
– Cecilia, tudod mit? Szarok rá, hogy miért nem válaszolsz a hívásaimra, hogy
min töprengsz, hogy egyik pillanatról a másikra miért undorodtál meg a puszta
látásomtól is! Nem megyek a közeledbe soha többé, nem kell attól félned, hogy
a terhedre leszek, hogy kajtatok utánad. Ebben a pillanatban azt kívánom,
bárcsak a büdös életbe ne hallottam volna rólad vagy a többi Vangerről. De
választ várok a kérdéseimre. Minél gyorsabban válaszolsz, annál hamarabb
szabadulsz tőlem.
– Mit akarsz tudni?
– Először is azt, hogy hol voltál egy órával ezelőtt? Ceciliának elkomorult az
arca.
– Egy órával ezelőtt Hedestadban voltam, félórája érkeztem haza.
– Van rá tanúd?
– Nem hinném. Miért tartoznék erről elszámolással?
– Másodszor: miért nyitottad ki Harriet Vanger szobájának ablakát az unokatestvéred eltűnésének
napján?
– Micsoda?
– Szerintem elég jól hallottad a kérdést. Henrik éveken át próbálta kideríteni, ki
nyitotta ki azt az ablakot Harriet eltűnésének perceiben. Mindenki tagadja,
hogy ő tette volna. Valaki hazudik.
– És honnan az ördögből veszed, hogy én voltam az?
– Erről a képről – mondta Mikael, és odadobta a homályos képet Cecilia konyhaasztalára.
Cecilia Vanger közelebb lépett az asztalhoz, megvizsgálta a képet. Mikael meglepetést és félelmet látott
az arcán. Cecilia felemelte a tekintetét, és a férfira nézett. Mikael érezte, amint egy vércsepp leszalad a
halántékán, és rápottyan a trikójára.
– Aznap vagy hatvanan tartózkodtak a szigeten – szólalt meg újra. – Huszonnyolc nő. Ötnek vagy
hatnak volt vállig érő szőke haja. Közülük egyetlenegy viselt világos nyári ruhát.
Cecilia a képre meredt.
– És szerinted ez itt én lennék?
– Ha nem te vagy, jó lenne, ha megmondanád, hogy szerinted ki az. A képet korábban nem ismerte
senki. Több hete van nálam, azóta próbállak utolérni. Valószínűleg nagy barom vagyok, de nem
mutattam meg se Henriknek, se másnak, mivel borzasztóan féltem tőle, hogy gyanúba kevernélek, vagy
valami más bajt okoznék neked. De muszáj választ kapnom a kérdésemre.
– Megkapod a választ. – Cecilia felemelte a képet, és odanyújtotta Mikaelnek. – Aznap egyszer sem
jártam Harriet szobájában. A képen nem engem látsz. Semmi közöm az eltűnéséhez.
Azután az ajtóhoz ment.
– Tessék. Megkaptad a válaszodat, és most kérlek, menj. Javaslom, hogy
mutasd meg a sebet egy orvosnak.
Lisbeth Salander elvitte Mikaelt a hedestadi kórházba. Két öltéssel, valamint egy rendes kötés
segítségével sikerült elállítani a vérzést. A nyakán és kezén levő csalánhólyagokra kortizonos kenőcsöt
kapott.
A kórházi látogatás után Mikael azon morfondírozott, hogy tegyen-e feljelentést a rendőrségen. Lelki
szemei előtt megjelentek az újságcímek. Lövöldözés sérültje lett a rágalmazást ügyben elítélt újságíró.
Megrázta a fejét.
– Menjünk haza – szólt oda Lisbethnek.
Mire hazaértek a szigetre, már besötétedett. Ez jól jött Lisbethnek. Óriási sporttáskát rakott a
konyhaasztalra.
– Kölcsönvettem néhány praktikus holmit a Milton Securitytól. Ideje használatba vennünk őket. Addig
is, felraknál egy kávét?
Lisbeth négy, elemmel működő mozgásérzékelőt helyezett el a ház körül. Ha valaki hat méternél
közelebb merészkedett, működésbe lépett egy sípoló hangot adó riasztó, amely Mikael hálószobájában
szólalt meg. Illetéktelen behatolás esetén két fényérzékeny videokamera – ezeket a ház előtt és a ház
mögött erősítette fel egy-egy fára – küldött jelzéseket egy hordozható PC-re, amit az előszobában álló
szekrénybe rakott. A kamerákat betekerte sötét színű textíliával, csak a lencsék látszódtak ki.
A harmadik kamerát az ajtó feletti madárfészekbe rakta. A fészek mögött átfúrta a falat, hogy a lukon
keresztül át tudja vezetni a kábelt. Az objektívet az útra irányította, és a kerítéstől a bejáratig vezető
ösvényre. A kamera minden másodpercben egy alacsony felbontású képet készített, a fényképeket a
gardróbszekrényben tárolt másik PC automatikusan elmentette a merevlemezére.
Lisbeth ezt követően nyomásérzékeny lábtörlőt fektetett az előszobapadlóra, arra az esetre, ha valakinek
sikerül a mozgásérzékelők aktiválódása nélkül bejutni a házba. Aki a lábtörlőre lépett, egy száztizenöt
decibeles szirénát hozott működésbe. Lisbeth bemutatta, hogyan kapcsolható ki az összes
riasztóberendezés a gardróbban elhelyezett dobozka és a dobozkába illő kulcs segítségével. Hozott
magával egy éjszakai távcsövet is, ezt a dolgozószoba asztalára tette.
– Nem sokat bízol a véletlenre – mondta Mikael, és kávét töltött a lánynak.
– Még valami. Állj le a kocogással, amíg meg nem fejtettük az ügyet!
– Nem sok kedvem maradt a sportoláshoz, gondolhatod.
– Ezzel ne is viccelj. Családtörténeti rejtvényfejtésnek indult az egész, tegnap viszont már egy döglött
macska hevert a küszöbön, aztán ma megpróbáltak fejbe lőni. A nyomában vagyunk valakinek.
Elfogyasztották a késői vacsorát. Felvágottat ettek krumplisalátával. Mikaelen hirtelen iszonyú fáradtság
lett úrrá, közben nyilalló fejfájás gyötörte. Nem bírt már részt venni a beszélgetésben, inkább lefeküdt
aludni.
Lisbeth Salander éjjel kettőig ébren volt. A nyomozati anyagot tanulmányozta.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Július 11., péntek
Mikaelt reggel hatkor a függönyrésen keresztül szemébe tűző napsütés ébresztette fel. Fájt a feje, s ha
ujjával a halántékához nyúlt, sajgott a leragasztott seb. Lisbeth Salander hason feküdt mellette, karját
Mikael hasán pihentette. Mikael a sárkányt nézegette. A lány hátán végigkacskaringózó kép a jobb
lapockájától a fenekéig ért.
Mikael összeszámolta Lisbeth tetoválásait. A sárkányon és a nyakán levő darázson kívül
folyondármotívum ékeskedett a bokáján és a bal bicepsze körül, a csípőjén egy kínai írásjegy, a vádliján
egy rózsa. A sárkánytól eltekintve mindegyik tetoválás pici volt, diszkrét.
Mikael kikászálódott az ágyból és elhúzta a függönyt. Kiment a vécére, aztán visszalopakodott.
Óvatosan bújt be az ágyba, hogy Lisbethet fel ne ébressze.
Pár órával később a kertben reggeliztek. Lisbeth Salander Mikaelre pillantott.
– Még mindig elég kusza a kirakósunk…
– Összegeznünk kell a rendelkezésünkre álló adatokat. És próbáljuk meg továbbiakkal kiegészíteni a
már meglevőket.
– Egyben biztosak lehetünk. Téged valaki üldözőbe vett. Mégpedig valaki, innen a környékről…
– A kérdés csak az, hogy miért? Vajon azért, mert a Harriet-rejtély megoldásán
ügyködünk, vagy mert egy ismeretlen sorozatgyilkos nyomára bukkantunk?
– A két dolog biztosan összefügg egymással. Mikael bólintott.
– Ha Harriet tisztában volt a gyilkos létezésével, az a gyilkos nyilván a lány
környezetében mozgó ember lehetett. Ha szemügyre vesszük az 1960-as
évekbeli listát, legalább két tucat lehetséges elkövetőre bukkanunk. Mára
azonban nem sokan maradtak a közelben. Harald Vanger például itt van, de
nem hinném, hogy közel kilencvenöt éves aggastyán létére fegyverrel a
kezében futkorászna az erdőben. A puskát is bajosan tudná felemelni. A szóba
jövő személyek ma már vagy túl öregek ahhoz, hogy veszélyesek legyenek,
vagy túl fiatalok az ötvenes években elkövetett szörnyű bűntettekhez. Tehát
visszajutottunk a társasjáték első mezőjére…
– …amennyiben lemondunk arról a verzióról, hogy ketten összejátszanak. Egy idős és egy fiatal.
– Harald és Cecilia. Nem hiszem. Szerintem Cecilia igazat mondott az ablakkal
kapcsolatban, nem ő volt a szobában.
– Hát akkor ki?
Kinyitották Mikael iBookját. A következő órát azzal töltötték, hogy minden embert tüzetesen
szemügyre vettek a balesetről készült fényképeken.
– Nehezen tudom másképp elképzelni, minthogy az egész falu ott volt. Lejött
mindenki, hogy megbámulja a felfordulást. Szeptember. Legtöbben dzsekit,
pulóvert viselnek. Egyedül egy személyen van világos női ruha, egy hosszú
szőke hajú lányon.
– Cecilia Vanger nagyon sok képen látható. Mintha ide-oda járkálna a házak és
a baleset körül összesereglett emberek között. Itt éppen Isabellával beszél. Itt
Falk lelkésszel álldogál. Itt Greger Vangerrel van, a középső testvérrel.
– Várj csak! – vágott közbe Mikael. – Mi tart a kezében Greger?
– Valami négyszögletűt. Ládafélének nézem.
– De hiszen ez egy Hasselblad kamera! Neki is volt egy gépe.
Újra lejátszották a képeket. Greger sok fotón szerepelt, de gyakran takarásban. Az egyik képen viszont
jól kivehető volt a kezében tartott láda.
– Igazad lehet. Ez egy kamera.
– Amiből az következik, hogy újabb képvadászat előtt állunk.
– Jó, egy kicsit még várjunk ezzel… – intett Lisbeth. – Hadd fogalmazzak meg
egy feltevést. Mi van akkor, ha a fiatalok közül valaki rájött, hogy az idősebb
generációhoz tartozó családtagok egyike sorozatgyilkos, de nem akarja, hogy
kiderüljön. Mert a család becsülete forogna kockán satöbbi, satöbbi. Ebben az
esetben ugyancsak két személyről lenne szó, de anélkül, hogy
összedolgoznának. Lehetséges, hogy a gyilkos már réges-rég meghalt, a
minket gyötrő egyén viszont alig várja, hogy abbahagyjuk a vájkálást, és
hazamenjünk.
– Nekem is eszembe jutott ez a változat – felelt Mikael. – Csak azt nem értem,
miért kellett akkor a feldarabolt macskát ott hagynia a házunk előtt? Hisz ez
direkt utalás volt a gyilkosságokra! – Mikael ujjával megkopogtatta Harriet
Bibliáját. – Az égő áldozatról szóló törvény újabb paródiája.
Lisbeth Salander hátradőlt a székén, és felnézett a templomra, miközben halkan motyogva felidézett egy
részletet a Bibliából.
– És ölje meg a tulkot az Úr előtt, az Áron fiai pedig, a papok, vigyék fel a vért, és hintsék a vért
köröskörül az oltárra, amely a gyülekezet sátorának nyílásánál van. Azután vonja le az égőáldozat
bőrét, azt pedig vagdalja el tagjaira.
Lisbeth elhallgatott. Ráébredt, hogy Mikael egész idő alatt feszült figyelemmel nézte őt. Aztán felütötte
a léviták egyházi szolgálatáról szóló részt.
– A 12. szakaszt is tudod?
Lisbeth hallgatott.
– Azután vagdalja… – kezdte Mikael, és fejével intett Lisbethnek.
– Azután vagdalja el azt tagjaira, a fejével és kövérjével együtt, a pap pedig rakja azokat a fára, a mely
az oltáron lévő tűzön van – folytatta Lisbeth jéghideg hangon.
– És a következő szakasz? Lisbeth váratlanul felállt.
– Lisbeth, neked fotografikus memóriád van! – kiáltott fel Mikael
meglepetésében. – Ezért bírsz a nyomozási anyagból egy oldalt tíz másodperc
alatt elolvasni.
Lisbeth reakciója egy bombatámadás erejével hatott. A lány haragos tekintetével szinte keresztül fúrta
Mikaelt. A férfit egészen elképesztette ez a tomboló düh. A következő pillanatban Lisbeth elkeseredett
képpel, szikrázó szemekkel hirtelen hátat fordított neki, és a kerítéshez szaladt.
– Lisbeth! – kiáltott utána a megdöbbent Mikael.
A lány eltűnt az úton.
Mikael bevitte a házba Lisbeth számítógépét, s bekapcsolta a riasztórendszert. Aztán bezárta maga az
ajtót, és elindult, hogy megkeresse a lányt. Húsz perc múlva meg is találta. Lisbeth a csónakkikötő egyik
stégjén ült, lábát a vízbe lógatta és cigarettázott. Hallotta, ahogy Mikael a stégre lépett, s ettől egy
pillanatra megfeszültek a vállai. Mikael a lánytól két méterre megállt.
– Nem tudom, mit vétettem, de nem akartalak felmérgesíteni.
Lisbeth nem válaszolt.
Mikael odament hozzá, leült mellé, s gyengéden átkarolta a vállát.
– Kedves jó Lisbeth! Kérlek, beszélj hozzám!
Lisbeth felé fordította a fejét.
– Nincs miről beszélnünk – felelte a lány. – Egyszerűen nem vagyok normális.
– Én örülnék, ha csak feleolyan jó emlékezőképességgel bírnék, mint te.
Lisbeth a vízbe hajította a cigarettacsikket.
Mikael sokáig némán ült. Mit csináljak? Most mondjam azt neki, hogy teljesen normális lány vagy? De
mi baj van azzal, ha egy kicsit más vagy, mint a többiek? Az énképed… hát azzal lehetnek problémák. ..
– Ahogy megláttalak, az első perctől kezdve tudtam, hogy másmilyen vagy,
mint a többiek – mondta Mikael. – És tudod, nagyon régen nem történt már
meg velem, hogy valakit ennyire megkedveljek már a találkozásunk legelején.
A kikötő túloldalán álló házak egyikéből gyerekek szaladtak ki, és beugrottak a vízbe. Eugen Norman, a
festő, akivel Mikael még egy szót sem váltott, egy széken ült a háza előtt, és pipázott, miközben Mikaelt
és Lisbethet figyelte.
– Boldogan lennék a barátod, ha elfogadod a barátságomat – mondta Mikael. –
De ezt neked kell eldöntened. Most visszamegyek a házba, felteszek még egy
kis kávét. Gyere majd haza, ha kedved lesz rá…
Azután felkelt, békén hagyta a lányt. Az emelkedő közepéig ért, amikor meghallotta a lány lépteit maga
mögött. Szótlanul sétáltak vissza a házhoz.
Amikor megérkeztek, Lisbeth megtorpant, és megállította Mikaelt is.
– Megpróbáltam megfogalmazni egy gondolatot… Beszéltünk már korábban róla, hogy minden a Biblia
paródiája. És igaz, hogy egy macskát darabolt fel az illető, de véleményem szerint ennek elsősorban az
lehet oka, hogy egy ökröt jóval nehezebb beszerezni. Az alaptörténetet mindenesetre hűségesen követi.
Kíváncsi volnék…
Fölnézett a templomra.
– …és hintsék a vért köröskörül az oltárra, a mely a gyülekezet sátorának
nyílásánál van…
Átgyalogoltak a hídon, fel a templomhoz. Szétnéztek a dombtetőn. Mikael megvizsgálta a
templomkaput, zárva volt. Körbesétálta az épületet, közelebbről szemügyre vett egy-egy sírkövet, míg
végül a kápolnához ért. Ez egy kicsit lejjebb állt a domboldalon, közelebb a vízhez. Itt észrevett valamit,
s a felfedezés váratlanul érte. A kápolna valójában nem kápolna volt, hanem egy nagy kripta. Az ajtó
felett elolvasta a kőbe faragott nevet: VANGER. A név alatt latin sor állt, Mikael nem tudta, mit jelent a
szöveg.
– Azt, hogy nyugodj békében az idők végezetéig – segítette ki Lisbeth.
Mikael a lányra nézett, az vállat vont.
– Láttam már valahol ezeket a sorokat – mondta.
Mikael hirtelen hangosan felnevetett. Lisbeth összerezzent, először dühösnek tűnt, de rájött, hogy
Mikael nem rajta nevetett, hanem a morbid helyzeten. Ettől megnyugodott.
Mikael megnézte ezt az ajtót is. Zárva volt. Rövid hezitálás után azt mondta Lisbethnek, hogy üljön le,
és várja meg. Mikael átment Anna Nygrenhez, bekopogtatott az ajtón. Elmondta, hogy szeretné
közelebbről megnézni a Vanger család síremlékét, s megkérdezte, hol tartja Henrik a kulcsot. Anna
először nem tudta, mit tegyen, de Mikael emlékeztette rá, hogy közvetlenül Henriknek dolgozik, mire
Anna Nygren bement a házba, és hamarosan visszatért a kulccsal.
Pár perc múlva Lisbeth és Mikael kinyitották a sírbolt kapuját. Azonnal tudták, hogy sejtésük
beigazolódott. Égett dögszag terjengett a levegőben. Pedig a macska kínzója nem rakott tüzet. Az egyik
sarokban forrasztólámpa állt. Lisbeth elővette a fényképezőgépét a farmerszoknya egyik zsebéből és
készített néhány fényképet. A forrasztólámpát magával vitte.
– Bizonyíték lehet. Talán ujjlenyomatok is vannak rajta – mondta Mikaelnek.
– Hát persze, és majd megkérjük a Vanger család összes tagját, hogy legyenek
olyan kedvesek, adjanak nekünk ujjlenyomatot – szólalt meg gúnyosan Mikael.
– Szórakoztató lenne végignézni, amint ujjlenyomatot veszel Isabelláról.
A föld csupa vér volt. Találtak egy erős sövényvágó ollót, valószínűleg ezzel vágták le a macska fejét.
Mikael körülnézett. Egy emelvényen Alexander Vangersaad szarkofágja állt, mellette pedig, a padlóba
süllyesztve, négy sír a legrégebbi családtagok földi maradványaival. Úgy tűnt, a Vanger család később
áttért a hamvasztásra. A falban körülbelül harminc urnahely viselte a klán valamely tagjának nevét.
Mikael, aki elég jól ismerte a családi krónikát, eltöprengett azon, hogy hova temethették azokat a
kevésbé becsben tartott családtagokat, akiknek nem jutott hely a kriptában.
– Akkor most már tudjuk – szólalt meg Mikael, miközben átkeltek a hídon –,
hogy egy komplett őrültet üldözünk.
– Ezt hogy érted?
Mikael megállt a híd közepén és a korlátnak támaszkodott.
– Ha csak egy átlagos agyament lenne, akinek az volt a célja, hogy
megijesszen bennünket, akkor levitte volna a macskát a garázsba, vagy ki az
erdőbe, s ott trancsírozza fel. Ő viszont a családi kriptát választotta. Ez
kényszeres viselkedésre vall. Gondold csak meg, mekkora kockázatot vállalt.
Nyár van, az emberek éjszakánként kint sétálnak a szabadban. A
templomkerten át vezető út köti össze Hedeby északi és déli részét. Még ha
becsukta is a kripta ajtaját, a macska egészen biztosan nyivákolt és az égett
szag nem kerülhette el az arra járók figyelmét.
– Szerinted férfi az illető?
– Nem hiszem, hogy Cecilia éjszaka idelopózott egy forrasztólámpával.
Lisbeth vállat vont.
– A magam részéről egyikükben sem bízom, Frodéban és a te Henrikedben sem. Ez a család, amint
esélye lesz rá, csőbe húz téged. Mi a következő lépés?
Mindketten hallgattak. Azután Mikael kénytelen volt feltenni a kérdést:
– Sok titkodat kifürkésztem már. Hányan tudnak róla, hogy hacker vagy?
– Senki.
– Úgy érted, rajtam kívül senki.
– Hova akarsz kilyukadni?
– Szeretném tudni, hányadán állunk. Hogy megbízol-e bennem. Lisbeth
Mikaelre nézett. Hosszasan méregette, aztán megint vállat vont.
– Nem rajtam múlik.
– Bízol bennem? – makacskodott Mikael.
– Egyelőre – felelte a lány.
– Rendben. Akkor látogassuk meg Dirch Frodét.
Frode ügyvéd felesége először találkozott Lisbeth Salanderrel. Tágra nyílt szemekkel mérte végig a
lány, miközben udvariasan mosolyogott, és kivezette vendégeit a hátsó kertbe. Frode arca felragyogott
Lisbeth láttán. Felállt és nagy tisztelettel üdvözölte.
– Örülök, hogy találkozhatunk – mondta. – Egész idő alatt lelkiismeret-furdalást
éreztem, amiért nem sikerült eléggé egyértelműen kifejeznem, milyen hálás
vagyok a nekünk végzett kitűnő munkájáért. Téliért, nyáriért egyaránt.
Lisbeth gyanakodva szegezte tekintetét az ügyvédre.
– Megkaptam a fizetségemet – szólalt meg.
– Nem erről van szó. Tele voltam előítéletekkel, amikor először találkoztunk. Szeretnék bocsánatot
kérni.
Mikaelt megdöbbentette az ügyvéd. Dirch Frode képes volt bocsánatot kérni egy huszonöt éves,
tetovált, átlyuggatott bőrű lánytól olyasvalamiért, amiért nem is lett
volna szükség a bocsánatkérésre. Nagyot nőtt Frode a szemében. Lisbeth Salander most maga elé
bámult, szinte átnézett az ügyvéden.
Frode Mikaelhez fordult.
– Magának meg mi történt a homlokával?
Mindhárman helyet foglaltak. Mikael összefoglalta az elmúlt huszonnégy óra fejleményeit. Amikor az
Erődítményben eldördült három lövéshez ért a történetében, Frode felpattant a székéből, arcán őszinte
felháborodás tükröződött.
– Ez aztán mindennek a teteje! Őrület! – Itt szünetet tartott, és Mikaelre nézett. – Nagyon sajnálom, de
ennek véget kell vetni. Nem tehetjük kockára a maguk életét. Beszélek Henrikkel. Fel kell bontanunk a
szerződést.
– Üljön csak le! – szólt hozzá Mikael.
– Hát nem érti…?!
– Annyit értek, hogy én és Lisbeth olyan közel jutottunk a megoldáshoz, hogy az eseményeket mozgató
személy pánikba esett, és elmezavarodott tettekre szánja el magát. Szeretnénk feltenni néhány kérdést.
Az első: kiknek lehet a birtokában a Vanger család kriptáját nyitó kulcs?
Frode elgondolkozott.
– Az igazat megvallva, nem tudom pontosan. Nyilván több családtagnak is
bejárása van oda. Tudom, hogy Henriknek van egy kulcsa, Isabella néha
elüldögél ott, de azt már nem tudom, hogy neki saját kulcsa van-e, vagy
Henrikét kapja kölcsönbe.
– Világos. A következő kérdés: maga továbbra is a Vanger-konszern vezetőségi
tagja. Létezik maguknál vállalati archívum? Egy irattár vagy ahhoz hasonló,
ahol a vállalatról az évek során összegyűjtött újságcikkeket és egyéb
dokumentumokat tartják?
– Igen, létezik. A hedestadi központi irodában.
– Szeretnénk bejutni oda. Találunk a dokumentumok között régi személyzeti anyagokat és ehhez
hasonló dolgokat?
– Erre megint azt kell válaszolnom, hogy nem tudom. Én magam legalább
harminc éve nem jártam az archívumban. Egy Bodil Lindgren nevű nővel
kellene beszélnie, ő felel a konszern iratállományának és a kapcsolódó
nyomtatott dokumentumoknak a tárolásáért.
– Felhívná őt és megtudakolná, hogy bemehet-e Lisbeth már ma délután? El
kellene olvasnia a Vanger-konszernről megjelent összes régi sajtóterméket.
Iszonyúan fontos, hogy hozzáférése legyen mindenhez, ami figyelemre méltó
lehet.
– Ezt bizonyára el tudom intézni. Valami mást?
– Igen. Greger Vanger egy Hasselblad kamerát hordott magánál a hídon történt baleset idején. Ebből
arra következtethetünk, hogy fényképeket is készített. Hova kerülhettek a képek a halála után?
– Az özvegyére vagy a fiára tippelnék elsőként.
– Meg tudná…
– Telefonálok Alexandernek, és rákérdezek.
– Mit keressek? – kérdezte Lisbeth a hídon, miután elbúcsúztak Frodééktól.
– Kivágott újságcikkeket, belső személyzeti információkat. Nézz át mindent,
kutass olyan hírek után, amelyek kapcsolatba hozhatóak az ötvenes-hatvanas
években elkövetett gyilkosságok dátumaival. Mindent jegyezz fel, amin akár
csak véletlenül megakad a szemed. Szerintem okosabb, ha ezt a részét te
csinálod. Mert… mi tagadás, egy csöppet jobb az emlékezőtehetséged, mint az
enyém.
Lisbeth öklével finoman oldalba bokszolta Mikaelt. Öt perccel később átgurult motorján a hídon, útban
a város felé.
Mikael kezet rázott Alexander Vangerrel. Mikael hedebyi tartózkodása alatt Alexander javarészt
külföldön időzött. Korábban csak sebtében találkoztak. Alexander húszéves volt Harriet eltűnésekor.
– Dirch Frodétól tudom, hogy maga régi fényképekre kíváncsi.
– Az édesapjának volt egy Hasselblad fényképezőgépe.
– Stimmel. Meg is van még, de senki nem használja.
– Gondolom, tudja már, hogy azt próbálom kinyomozni Henrik megbízásából, mi történt Harriettel.
– Igen, egy ideje tudok róla. Sokaknak nem tetszik a dolog.
– Ez természetes. Magának sem kötelessége bármit megmutatnia nekem.
– Ugyan már! Mire kíváncsi?
– Arra, hogy az édesapja készített-e képeket Harriet eltűnésének napján.
Felmentek a padlásra. Beletelt egy kis időbe, míg Alexander rátalált egy kartondobozra, amely
szétválogatásra váró képekkel volt tele.
– Magával viheti az egész dobozt, kölcsönadom – mondta. – Ha készültek aznap
fényképek, akkor ezek között kell lenniük.
Mikael egy órán át szortírozta Greger Vanger hátrahagyott fotóit. Remek képeket talált a családi krónika
illusztrálásához; közöttük számos felvételen Greger Vanger Sven Olof Lindholmnak, a svéd nácik
negyvenes évekbeli vezérének a társaságában volt látható. Mikael ezeket különrakta.
Több borítékot is talált, a bennük levő fényképeket minden bizonnyal Greger Vanger készítette
különböző személyekről, nagy családi összejövetelekről, hegyi horgásztúrákról és egy olaszországi
családi vakációról. A fotók tanúsága szerint a pisai ferde toronyhoz is ellátogattak azon a nyáron.
Valamivel később négy érdekes képet talált, ezek a baleset idején készültek. A profi kamera ellenére
Greger azon a napon pocsék fényképésznek mutatkozott. A képek vagy a tartályautóra fókuszáltak,
vagy hátulról mutatták a nézelődő embereket. Egyetlen olyan fényképet talált, amelyen látszott Cecilia
Vanger félprofilja.
Mikael beszkennelte a fotókat, bár tudta, hogy nem sokra megy velük. Visszapakolt mindent a
kartondobozba, és megkent magának egy szendvicset. Közben egyfolytában járt az agya. Három óra felé
felsétált Anna Nygrenhez.
– Nem tudom, vannak-e még Henriknek fotóalbumai, úgy értem, olyanok,
amelyek nem tartoznak a Harriettel kapcsolatos kutatásai közé.
– Persze. Henriket mindig is érdekelte a fényképezés, egészen fiatal kora óta,
ha jól tudom. Sok-sok albuma van fent a dolgozószobában.
– Megmutatná nekem?
Anna Nygrennek kételyei támadtak a kérés teljesíthetőségével kapcsolatban. Az egy dolog, hogy az
ember kölcsönadja a kripta-kulcsot – ott legalább Isten az úr –, Mikaelt viszont bajosan engedheti be
Henrik Vanger dolgozószobájába. Ott tudniillik Isten felettese volt az úr. Látván a házvezetőnő
tétovázását, Mikael azt tanácsolta neki, hogy hívja fel Dirch Frodét. Anna végül némi ellenérzéssel
inkább beeresztette Mikaelt a szobába. A legalsó polcon egy teljes folyómétert megtöltöttek a
különböző, fényképekkel teli mappák. Mikael leült Henrik íróasztalához, és felütötte az első albumot.
Henrik Vanger minden családi fotót eltett. Sok kép régi időkből származott, öregebbek voltak, mint
maga Henrik. A legrégebbi képek az 1870-es években készültek. Kemény arcvonású férfiakat, karót
nyelt nőket látott rajtuk. Voltak ott képek Henrik szüleiről és más rokonokról. Az egyik képen Henrik
apja látszott a barátai körében egy sandhamni Szent Iván-éji ünnepségen 1906-ban. Egy másik
sandhamni kép Fredrik Vangert ábrázolta felesége, Ulrika, valamint a híres festő, Ander Zorn és Albert
Engström társaságában egy nyitott flaskákkal megpakolt asztal körül. Talált egy tinédzserkori öltönyös
képet is a biciklin ülő Henrik Vangerről. Megint más képeken gyári gépteremben vagy igazgatói
irodában álló emberek néztek a kamerába. Mikael kezébe akadt Oskar Granath hajóskapitány portréja is,
ő szállította a háború kellős közepén Henriket és imádott Edith Lobachját Németországból a biztonságot
adó Karlskronába.
Anna kávét hozott, Mikael megköszönte. Közben egyre modernebb idők fotói között lapozott, ezek
közül jó néhányon Henrik Vanger szerepelt: ereje teljében, hatalma csúcsán gyárakat avatott vagy éppen
Tage Erlanderrel rázott kezet. Egy korai hatvanas évekbeli képen ismét Henrik Vanger tűnt fel, ez
alkalommal Marcus Wallenberggel. A két nagytőkés szigorúan méregeti egymást a fényképen –
szemmel láthatóan nem voltak puszipajtások.
Mikael előrelapozott, ám az egyik fejezetnél hirtelen megállt. Henrik ceruzával írta a címet a fedőlapra:
Családi tanács, 1966. Két színes fotón szivarozó, beszélgető férfiak látszottak. Mikael rögtön felismerte
Henriket, Haraldot, Gregert és a Johan Vanger ágán beházasodott férfi családtagok közül is jó párat. Két
másik kép a vacsorán készült, ezeken körülbelül negyven férfi és nő ült a hosszú asztaloknál, és nézett a
kamerába. Mikael rájött, hogy ezeket a képeket már a hídon bekövetkezett baleset után készítették,
Harriet eltűnéséről azonban még nem tudhattak a résztvevők. Mikael beható vizsgálat alá vetette a
képen szereplő személyek arcát. Ezen a vacsorán Harrietnek is jelen kellett volna lennie. Vajon tudta az
urak közül valaki ezekben a másodpercekben, hogy Harriet már nincs a közelben? A fényképek nem
adtak választ.
Mikael a következő pillanatban félrenyelte a kávét. Heves köhögő roham jött rá. Felegyenesedett a
székén.
Az asztalsor egyik távolabb eső rövid oldalán Cecilia Vanger ült világos ruhájában, és egyenesen
belemosolygott a kamerába. Mellette egy másik hosszú szőke hajú nő foglalt helyet, szintén világos
nyári ruhában. Annyira hasonlított egymásra a két nő, mintha ikrek lettek volna. Egyszerre helyére
került a kirakós játék egy darabja. Nem Cecilia Vanger állt Harriet ablakában – hanem két évvel
fiatalabb húga, Anita, aki azóta Londonba költözött.
Mit is mondott Lisbeth? Cecilia Vanger nagyon sok képen látható. Mintha ide-oda járkálna a házak és
a baleset körül összesereglett emberek között. Csakhogy nem ez volt a helyzet. Két személyről volt szó,
akik valami véletlen folytán az egyik fotón sem szerepeltek együtt. A viszonylag távolról levett fekete-
fehér fotókon Mikael és Lisbeth nem tudta őket megkülönböztetni egymástól. Tévedésükre pedig nem
derülhetett fény, hiszen mások előtt soha nem tették fel a kérdést.
Mikael lapozott egyet és érezte, ahogy tarkóján felborzolódnak a hajszálak, mintha hideg szélfuvallat
húzott volna keresztül a szobán.
Ezen az oldalon a másnap készült képeket vehette szemügyre, a Harriet utáni kutatás kezdetén
készülteket. Az egyiken egy fiatal rendőrnyomozó, Gustaf Morell ad a terep átfésülésére vonatkozó
utasításokat egy csapat csizmás embernek és az őket vezető két egyenruhás rendőrnek. Henrik Vanger
térdig érő esőkabátot és keskeny karimájú angol kalapot hord.
A kép bal szélén fiatal, kissé telt férfi látható, szőke félhosszú hajjal. Sötét színű sportdzsekit visel, a
vállán vörös sávval. A kép elég éles volt, így Mikael azonnal felismerte a férfit, de a biztonság kedvéért
kivette a fotót az albumból, s lesietett Anna Nygrenhez a földszintre. Megkérdezte tőle, hogy ismerős-e
az illető.
– Hogyne. Martin az. Tizennyolc éves lehet a képen.
Lisbeth Salander 1949-től kezdve évfolyamról évfolyamra rágta át magát a Vanger-konszern
sajtóanyagán. Óriási mennyiségről volt szó. A kérdéses időszakban a konszernt gyakorlatilag naponta
emlegette a média – nemcsak az országos, hanem természetesen a helyi sajtó is. Gazdasági elemzések,
szakszervezeti információk, tárgyalási eredmények, fenyegető fejleményekről szóló híresztelések,
gyáravatások, gyárbezárások, éves mérlegek, igazgatócserék, bevezetésre kerülő új termékek minden
mennyiségben – mindez egy jóformán kezelhetetlen méretű hírözönné tette az archivált
dokumentumokat. Klikk, klikk, klikk. Lisbeth agya teljes gőzzel dolgozott.
Egy-két óra elteltével új ötlete támadt. Odament az archívum főnökéhez, és megkérdezte tőle, van-e
valamilyen áttekintő táblázatuk vagy leírásuk a Vanger-konszern ötvenes-hatvanas években működő
összes gyáráról, vállalatáról.
Bodil Lindgren hűvösen, leplezetlen gyanakvással pillantott Lisbethre. Egy csöppet sem örült neki,
hogy egy vadidegen személy bebocsáttatást nyert a konszern archívumának legszentebb részlegébe, és
azt nézhetett meg, amit csak akart. Az, hogy ráadásul egy őrült, tizenöt éves, anarchista kinézetű csitri
volt a kutató, nem sokat javított Lisbeth megítélésén. Dirch Frode azonban világosan rendelkezett azt
illetően, hogy mindent oda kell adnia Lisbethnek, amire az rábök. Egyszerűen ugráltatta ez a lány. Bodil
Lindgren előhozta a kért időszak nyomtatásban megjelent éves jelentéseit; minden jelentéshez
mellékeltek egy térképet, amin feltüntették a konszern összes svédországi vállalatát, gyárát és egyéb
kirendeltségeit.
Lisbeth a térképre pillantott. Megállapította, hogy a Vangereknek rengeteg gyáruk, irodájuk és
elárusítóhelyük volt szerte az országban. Azt is látta, hogy a gyilkosságok helyszíneinek mindegyikén
legalább egy, de időnként több, a Vanger-konszern érdekeltségeit jelölő piros pötty is szerepelt.
Az első megtalált kapcsolódási pont 1957 volt. Rakel Lunde holttestét egy nappal azután találták meg
Landskronában, hogy a V&C Építőipari Vállalat elnyert egy többmilliós megrendelést a település
központi létesítményének megépítésére. A V&C a Vanger & Carlén Építőipari Vállalat rövidítése volt.
A konszern egyik cégéről volt szó. A helyi lap interjút készített a szerződés aláírására a városba érkezett
Gottfried Vangerrel.
Lisbethnek eszébe jutott valami, amit még annak idején a landskronai levéltárban olvasott a rendőri
nyomozás elsárgult lapjainak egyikén. Rakel Lunde, a hobbijósnő a V&C Építőipari Vállalatnál
dolgozott mint takarítónő.
Este hétkor Mikael már egy tucatszor rátelefonált Lisbethre, és mindannyiszor konstatálhatta, hogy
Lisbeth készüléke ki van kapcsolva. A lány nem akarta, hogy zavarják az elmélyült bogarászás közben.
Mikael nyugtalanul járkált fel-alá a házban. Előkereste Henrik Vanger feljegyzéseit, hogy elolvassa, mit
írt össze az öreg Martin Vanger tartózkodási helyeiről és elfoglaltságairól Harriet eltűnésének napján.
Martin Vanger 1966-ban végzős gimnazista volt Uppsalában. Uppsala… Lena Andersson, tizenhét éves
gimnáziumi tanuló… Azután vagdalja el azt tagjaira, a fejével és kövérjével együtt.
Henrik említette valahol, de Mikaelnek muszáj volt megnéznie a jegyzeteit, hogy megtalálja az idézetet
Martinról, a zárkózott fiúról, aki miatt egy időben sokat aggódtak. Amikor Martin apja vízbe fulladt,
Isabella elhatározta, hogy Uppsalába küldi fiát, hátha jót tesz neki a környezetváltozás. Martin
Uppsalában Harald Vangeréknél lakott. Harald és Martin? Valahogy nem állt össze a kép.
Aznap Martin Vangernek nem jutott hely a hedebyi családi összejövetelre igyekvő Haraldék autójában,
és a vonatját is lekéste. Késő délután volt már, amikor megérkezett, következésképpen ő is a szigeten
kívül rekedt. Csak este hat után hajózott át a szigetre, ahol többek között Henrik Vanger fogadta őt. E
körülményeket szem előtt tartva Henrik Vanger Martint a Harriet eltűnésével kapcsolatba hozható
gyanús személyek listájának a legvégére helyezte.
Martin Vanger elmondása szerint egyáltalán nem találkozott aznap Harriettel. De hazudott. Már
korábban megérkezett Hedestadba, és járt a Järnvägsgatanon, ahol egyszer csak szembetalálta magát a
húgával. Az imént előkerült, negyven évig lappangó fényképek most már Mikael rendelkezésére álltak,
hogy mindezt bizonyítani tudja.
Harriet Vanger a bátyját látta meg a hedestadi utcán, s a megrázkódtatástól hajtva rögtön hazasietett a
szigetre, hogy beszélni tudjon Henrik Vangerrel, csakhogy mielőtt erre sor kerülhetett volna, a lány
eltűnt. Miről szerettél volna beszámolni a nagybátyádnak? Uppsaláról? De hát Lena Andersson és
Uppsala nem is szerepelt a listádon! Erről az esetről nem tudtál…
Valami még mindig nem stimmelt a történetben. Harriet délután három óra körül tűnt el. Martin
bizonyíthatóan a víz túlpartján tartózkodott ebben az időben. Ott volt ugyanis a templomdombról
készített képek némelyikén. Tehát a szigeten tartózkodó Harrietben nem tehetett kárt. Még mindig
hiányzott egy darab a kirakósból. Egy bűntárs lehetett vajon? Anita Vanger?
A dokumentumok alapján Lisbeth pontosan követni tudta, hogyan változott meg Gottfried Vanger
pozíciója a cégen belül. Gottfried 1927-ben született. Húszévesen találkozott Isabella Vangerrel, nem
sokra rá teherbe ejtette; 1948-ban megszületett Martin Vanger, s innentől kezdve nem volt kérdés a
házasság.
Henrik a központi irodában adott munkát a huszonkét éves Gottfried Vangernek. Tehetséges ifjú volt,
akkoriban a jövő emberének tartották. Huszonöt évesen már igazgatósági tag lett, a vállalatfejlesztési
osztály vezetőjének helyettese. Pályája egyre magasabbra ívelt.
Valamikor az ötvenes évek közepén azonban karrierje megtorpant. Gottfried keményen inni kezdett.
Isabellával való házasságuk felbomlóban volt. A gyerekek, Harriet és Martin, természetesen mindezt
megsínylették. Végül Henrik lépett közbe. 1956-ban kineveztek Gottfried mellé egy másik
vállalatfejlesztési osztályvezető-helyettest. Az egyik elvégezte a munkát, Gottfried pedig rendszeresen
távol volt és ivott.
Ettől még a Vanger klán tagja maradt a máskülönben rendkívül sármos, a szavakkal ügyesen bánó
rokon. A dokumentumok szerint 1957-től Gottfried beutazta az országot. Ő vett részt a gyáravatásokon,
ő simította el a kisebb helyi konfliktusokat. Ő volt a vállalatvezetés törődésének megszemélyesítője, így
próbáltak jó benyomást kelteni mindenfelé, A saját fiunkat küldjük közétek, hogy figyelmesen
meghallgassa a problémáitokat. Mi komolyan veszünk benneteket.
Lisbeth fél hét körül talált rá a második kapocsra. Gottfried Vanger annak idején részt vett egy karlstadi
tárgyaláson, ahol a Vanger-konszern felvásárolt egy helyi faáruvállalatot. A rákövetkező napon Magda
Lovisa Sjöberg parasztasszonyt holtan találták.
A harmadik kapcsolódási pontot mindössze tizenöt perccel később fedezte fel. Uddevalla, 1962. Lea
Persson eltűnésének napján a helyi lap interjút készített Gottfried Vangerrel a kikötő kibővítésének
terveiről.
Három órával később Lisbeth Salander leszögezhette, hogy Gottfried Vanger a nyolc gyilkosság közül
legalább öt helyszínén felbukkant közvetlenül a bűntett előtti vagy utáni napokban. Az 1949-ben és az
1954-ben elkövetett
gyilkosságokkal kapcsolatban nem talált semmit. Alaposan szemügyre vett egy Gottfriedról készült
sajtófotót. Szép, sötétszőke hajú, sudár férfit látott az elsárgult újságpapíron, úgy nézett ki, mint Clark
Gable az Elfújta a szélben.
1949-ben Gottfried huszonkét éves volt. Az első gyilkosság hazai pályán történt. Hedestadban. Az
áldozat Rebecka Jacobsson, a Vanger-konszern irodistája. Hol találkozhattatok? Mit ígértél vajon
ennek a nőnek?
Hét órakor Bodil Lindgren záráshoz készülődött, végre haza szeretett volna menni. Lisbeth ráförmedt,
hogy még nincs kész. Azt is hozzátette, hogy nyugodtan hazamehet, csak hagyjon ott egy kulcsot neki, s
ő majd bezár mindent. A levéltár vezetőjét annyira feldühítette a fiatal lány parancsolgató viselkedése,
hogy további utasításokért felhívta otthonában Dirch Frodét. Frode határozott volt: Lisbeth addig marad
ott, ameddig akar. Az ügyvéd ezenkívül megkérte Lindgren asszonyt, feltétlenül szóljon az éjszakai
portásnak, hogy ki tudják engedni Lisbethet, amikor befejezte a munkát.
Lisbeth az alsó ajkát harapdálta. A nehézséget természetesen az okozta, hogy a Gottfried Vanger 1965-
ben részegen vízbe fulladt, miközben az utolsó gyilkosság csak később, 1966 februárjában történt. Újra
el kellett gondolkoznia: vajon tévedett-e, amikor a tizenhét éves Lena Anderssont felvette a listára?
Nem. Bár nem pontosan ugyanaz a kézjegy, de ugyanaz a bibliaparódia. Kell, hogy legyen valami
összefüggés…
Kilenckor már sötétedett. Lehűlt az idő, az eső is eleredt. Mikael a konyhaasztalnál ült, és ujjával az
asztallapon dobolt, amikor Martin Vanger Volvója áthaladt a hídon, és eltűnt a sziget csücske felé. Ez a
jelentéktelennek tűnő esemény feltüzelte.
Mikael nem tudta, mit tegyen. Egész testében érezte a késztetést – szeretett volna kérdéseket feltenni a
férfinak, szembesíteni akarta a tettével. Ez persze nem volt valami bölcs elképzelés, ha gyanúja
megalapozottnak bizonyul, és Martin Vanger valóban őrült sorozatgyilkos, aki megölte a saját húgát és
egy uppsalai lányt, s mindennek tetejébe őt is el akarta tenni láb alól. Mégsem tudott szabadulni a
gondolattól, hogy felkeresi. Azzal nyugtatta magát, hogy Martinnak fogalma sincs, mire jött rá. Átmehet
hozzá valamilyen ürüggyel is… mmm… például hogy visszaadja Gottfried Vanger házának a kulcsát.. .
Mikael bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a sziget csücske felé.
Harald Vanger háza koromsötét volt, mint általában. Henrik Vangernél is lekapcsolták az összes lámpát
egy udvarra néző szoba kivételével. Isabella házában sem égett villany. Cecilia nem volt otthon.
Alexander Vanger házának emeletén fény szűrődött ki az egyik szobából, de a nem rokonok lakta két
ház ablakai sötétek voltak. Mikael egy lélekkel sem találkozott az úton.
Tétován megállt Martin Vanger háza előtt, elővette a mobiltelefonját és Lisbeth Salander számát
tárcsázta. A lány most sem válaszolt. Mikael kikapcsolta a telefonját, nem akarta, hogy megszólaljon.
A földszinten égett a villany. Mikael keresztülvágott a gyepen, aztán a konyhaablaktól néhány méterre
megállt. Nem látott semmi mozgást odabent. Megkerülte a házat, közben minden földszinti ablakon
benézett, de Martin Vangert nem találta. Ám a következő pillanatban észrevette, hogy a garázsajtó félig
nyitva van. Ne légy ekkora marha! De nem bírta megállni, hogy be ne kukkantson.
Egy barkácsasztalt látott, rajta felnyitott dobozt, tele vadászpuskához használatos töltényekkel. Aztán
észrevett két benzineskannát az asztal alatt. Újabb éjszakai vendégeskedést készítünk elő, Martin?
– Jöjjön csak be, Mikael. Láttam messziről, hogy erre tart.
Mikaelnek egy pillanatra megállt a szívverése. Lassan elfordította fejét, s a sötétben Martin Vangert
látta meg az egyik bejárati ajtónál.
– Nem bírta magát visszafogni. Ide kellett jönnie, igaz? A férfi nyugodt, szinte
barátságos hangon szólt hozzá.
– Jó estét, Martin – felelte Mikael.
– Jöjjön be – mondta újra Martin Vanger. – Erre.
Egy lépést tett előre, majd oldalra. Bal kezét invitáló mozdulattal nyújtotta Mikael felé. Jobb kezében
megvillant egy tompa fényű fémtárgy.
– Egy Glock pisztoly van a kezemben. Ne csináljon hülyeséget! Ilyen távolságból nem vétem el.
Mikael óvatosan közelebb lépett. Aztán megállt Martin Vanger előtt, és farkasszemet nézett vele.
– Muszáj volt idejönnöm. Olyan sok a megválaszolatlan kérdés.
– Sejtem. Induljon befelé.
Mikael belépett a házba. A folyosó a konyha előtti hallba vezetett, de mielőtt odaért volna, Martin
megállította, kezét könnyedén a férfi vállára téve.
– Nem kell olyan messzire! Itt jobbra lesz. Nyissa ki az oldalajtót!
Egy pinceajtó volt. Mikael félúton járhatott lefelé a lépcsőn, amikor Martin Vanger elcsavart egy
főkapcsolót, s lámpa gyúlt a sötét helyiségben. Jobbra volt a kazánház. Szemből mosószer illata csapta
meg Mikael orrát. Martin Vanger beterelte a bal oldali tárolóhelyiségbe, ahol régi bútorokat és
dobozokat halmoztak föl. A helyiség szemközti falán újabb ajtó nyílt. Egy biztonsági zárral felszerelt
acélajtó.
– Tessék – mondta Martin Vanger, és odadobott Mikaelnek egy kulcscsomót.
Mikael kinyitotta az ajtót.
– Jobbra talál egy villanykapcsolót. Mikael megérkezett a pokol tornácára.
Kilenc órakor Lisbeth vett magának egy csésze kávét és egy műanyag fóliába csomagolt szendvicset az
irattár előtti folyosó automatájából. Azután folytatta a régi dokumentumok átlapozását. Szeretett volna
valami olyan nyomra bukkanni, amely szerint 1954-ben Gottfried Vanger Kalmarban járt. Semmit nem
talált.
Már azon volt, hogy felhívja Mikaelt, végül mégis úgy döntött, hogy átnézi a vállalati hírleveleket,
mielőtt befejezi a munkát.
A szoba körülbelül öt méter széles és tíz méter hosszú volt. Mikael feltételezése szerint valahol a ház
északi frontja alatt lehettek.
Martin Vanger gondosan felszerelt kínzókamrát rendezett be a helyiségben. Mikael bal kéz felől
láncokat, a plafonhoz és a padlóhoz erősített fémkarikákat látott, valamint az áldozatok kikötözésére
használt asztalt bőrszíjakkal. És egy videoberendezést, mint valami stúdióban. A szoba belsejében
acélketrec állt. Az ajtótól jobbra egy ágy és egy tévésarok kapott helyet, valamint egy videofilmekkel
telipakolt polc.
Amint beljebb léptek, Martin Vanger Mikaelre szegezte pisztolyát, és a földre kényszerítette. Mikael
nem engedelmeskedett.
– Így is jó – mondta Martin Vanger. – Akkor szétlövöm a térdkalácsát.
Martin Vanger megcélozta az említett testrészt. Mikael megadta magát, nem volt más választása.
Abban reménykedett, hogy Martinnak egy tizedmásodperc erejéig talán lanyhulni fog a figyelme –
Mikael tudta, hogy ha verekedésre kerül sor, mindenképpen Martin marad alul kettejük közül. Meg is
csillant egy halvány reménysugár, amikor Martin a kezét a vállára rakta, de Mikael túl sokáig
tétovázott. Martin nem ment többször a közelébe. Szétlőtt térdkaláccsal pedig nem lett volna semmi
esélye. Lefeküdt hát a padlóra.
Martin hátulról közelítette meg. Utasította Mikaelt, hogy kezét kulcsolja össze a hátán, aztán bilincset
rakott rájuk. Ezt követően belerúgott Mikael véknyába, és vad ütésáradatot zúdított rá.
Mindaz, ami ezután történt, maga volt a rémálom. Martin Vanger az őrület és a racionalitás között
ingázott. Sokáig látszólag nyugodt volt, ám a következő pillanatban már úgy járkált fel-alá a szobában,
mint valami ketrecbe zárt, felajzott vadállat. Többször belerúgott Mikaelbe. Mikael nem tudott mit
tenni, próbálta védeni a fejét, és a puhább testrészeivel igyekezett felfogni a rázúduló ütéseket és
rúgásokat. Néhány perc múlva az egész teste sajgott a sebektől, zúzódásoktól.
Az első félórában Martin egy szót se szólt, lehetetlen volt vele kommunikálni. Végül kissé
lecsillapodott. Hozott egy láncot, ezt Mikael nyaka köré tekerte, s egy lakat segítségével odakötözte őt
az egyik fémkarikához a padlón. Ezután negyedórára egyedül hagyta foglyát. Amikor visszatért, egy
literes ásványvizes palackot hozott magával. Leült egy székre, és ivás közben Mikaelt vizsgálgatta.
– Kaphatok egy kis vizet? – kérdezte Mikael.
Martin Vanger lehajolt hozzá, és hagyta, hadd igyon, amennyit csak bír. Mikael mohón nyelte a vizet.
– Köszönöm.
– Állandóan ez az udvariasság. Mit is várhatna az ember Kalle Blomkvisttől?
– Miért rugdosott meg ennyire? – tette fel a kérdést Mikael.
– Azért, mert felidegesítettél, Kalle Blomkvist! Rászolgáltál a büntetésre. Miért
nem utaztál haza? Szükség volt rád a Millenniumban. Komolyan gondoltam –
csinálhattunk volna belőle egy jó lapot. Éveken keresztül együttműködhettünk
volna.
Mikael grimaszolt, közben megpróbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Védtelen volt. Semmije
nem volt a hangján kívül.
– Ha jól veszem ki a szavaidból, eljátszottam az esélyeimet – szólalt meg.
Martin Vanger felnevetett.
– Sajnálom, Mikael. De gondolom, számodra is világos, hogy idelent fogsz
meghalni.
Mikael bólintott.
– Hogy a fenébe jutottatok el hozzám, te meg a társad, az az anorexiás kísértet?
– Hazudtál. Be tudom bizonyítani, hogy Harriet eltűnésének napján Hedestadban voltál a gyereknapi
felvonuláson. Lefényképeztek, ahogy ott állsz, és Harrietet nézed az utca túloldalán.
– Hát ezért utaztál Norsjőbe?
– Igen, hogy megszerezzem a képet. Egy házaspár készítette, teljesen
véletlenül, átutazóban jártak Hedestadban.
Martin Vanger a fejét ingatta.
– Az ördögbe, el sem hiszem…
Mikaelnek közben őrült tempóban kattogott az agya, hogy kitaláljon valamit, amivel megakadályozhatja
vagy legalábbis későbbre halaszthatja a kivégzését.
– Hol van most ez a kép?
– A negatív? A Handelsbankenben a széfemben, itt nem messze, Hedestad
belvárosában… Nem tudtál róla, hogy nyittattam magamnak egy széfet? –
Mikael gátlástalanul folytatta a hazudozást. – A másolatokból mindenfelé akad
egy-kettő. Az én számítógépemen, Lisbethén, a Millennium képarchívumában,
és a Milton Security szerverén, Lisbeth munkahelyén.
Martin Vanger várt. Nem tudta eldönteni, hogy Mikael blöfföl-e vagy sem.
– Salander mit tud erről az egészről?
Mikael nem tudta, mit mondjon. Az adott pillanatban Lisbeth Salander volt az egyetlen reménye a
menekülésre. Mit csinál majd a lány, amikor hazaérkezik, és meglátja, hogy Mikael nincs sehol? A
dzsekibe öltözött Martin Vangerről készült képet a konyhaasztalon hagyta. Vajon rájön Lisbeth az
összefüggésre? És riasztja majd a rendőrséget? Nem az a fajta, aki betelefonálna a rendőröknek. A
legborzasztóbb eshetőség az volt, hogy Lisbeth egyenesen átjön Martin Vangerhez, becsönget az ajtón,
és azt követeli, hogy Martin Vanger árulja el Mikael tartózkodási helyét.
– Válaszolj! – mondta Martin fagyos hangon.
– Gondolkozom. Lisbeth nagyjából ugyanannyit tudhat, mint én. Talán még
többet is. Igen, azt hiszem, többet tud nálam. Nagyon okos. Ő vette fel a listára
Lena Anderssont.
– Lena Anderssont? – Martin Vanger egészen elképedt a hallottaktól.
– A tizenhét éves lányt, akit 1966 februárjában kínoztál halálra Uppsalában. Ne
mondd, hogy elfelejtetted.
Martin Vangernek valamennyire kitisztult a tekintete. Arca most először mutatott némi megrázkódtatást.
Eddig nem sejtette, hogy valaki megtalálta ezt az összefüggést – hiszen Lena Andersson neve nem
szerepelt Harriet telefonkönyvében.
– Martin – szólalt meg ismét Mikael, olyan határozott hangon, ahogy csak bírt. –
Martin, vége a játszmának. Engem megölhetsz, de akkor sincs tovább. Túl
sokan tudnak már róla, most nem úszod meg, el fognak kapni.
Martin Vanger hirtelen felállt, ismét elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Öklével váratlanul belevágott
a falba. Nem szabad elfeledkeznem az irracionalitásáról. A macska. Lehozhatta volna ide is a macskát,
ehelyett a családi kriptába ment vele. Tettei időnként nélkülöznek minden ésszerűséget. Martin Vanger
megállt.
– Szerintem hazudtál. Csak te és Salander tudtok valamit. Nem beszélhettetek
senkivel, hisz akkor már rég itt lenne a rendőrség. Ha tisztességes tábortüzet
rakok a vendégházban, a bizonyítékok – ripsz-ropsz – már meg is semmisültek.
– És mi van, ha tévedsz?
Martin Vanger megint elmosolyodott.
– Ha tévedek, úgy tényleg vége van. De nem hiszem. Arra alapozok, hogy
blöffölsz. Mi más választásom lenne egyébként? – Itt egy pillanatra
elgondolkozott. – Az a rohadt kis picsa az egyedüli zavaró tényező. Meg kell
találnom.
– Délben Stockholmba utazott.
Martin Vanger nevetett.
– Azt mondod? Akkor vajon mi a fenét keresett egész este a Vanger-konszern
archívumában?
Mikael szíve nagyot ugrott. Tehát tudta. Végig tudott mindenről.
– Úgy van. Az archívumba is ellátogatott, és csak azt követően készült
Stockholmba – felelte Mikael nyugodtságot erőltetve magára. –Nem tudtam,
hogy végül ilyen sokáig marad.
– Elég már a mellébeszélésből! A levéltár vezetője szerint Dirch Frode
parancsba adta neki, hogy hagyja Salandert dolgozni, ameddig neki tetszik. Ez
azt jelenti, hogy a lány éjszakára hazajön. A portás azonnal telefonál nekem,
amint a lány kilép az iroda kapuján.
NEGYEDIK RÉSZ
ELLENSÉGES HATALOMÁTVÉTEL
Július 11. – december 30.
Svédországban a szexuális erőszaknak kitett nők
kilencvenkét százaléka soha nem tett feljelentést
a rendőrségen.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Július 11., péntek – július 12., szombat
Martin Vanger lehajolt Mikaelhez. Addig kotorászott foglya zsebeiben, míg meg nem találta a kulcsot.
– Bölcs dolog volt kicserélni a zárat – jegyezte meg. – Gondoskodom a
barátnődről, ha hazaért.
Mikael nem válaszolt. Tudta, hogy Martin Vanger tapasztalt tárgyalófélnek számított az üzlet világában.
Nem először fordulhatott elő, hogy átlátott egy blöffölésen.
– Miért?
– Mit miért?
– Minek ez az egész? – Mikael fejével határozatlanul a szoba felé intett.
Martin Vanger lehajolt, egyik kezével megfogta Mikael állát, és megemelte, hogy pillantásuk
összeérjen.
– Azért mert annyira egyszerű – felelte. – Egyre másra tűnnek el a nők. Nem
hiányoznak senkinek. Bevándorlók. Orosz kurvák. Emberek ezrei érkeznek
Svédországba minden évben.
Elengedte Mikael fejét, aztán felállt, és majdhogynem büszkén húzta ki magát.
Martin Vanger szavai ökölcsapásként érték Mikaelt.
Uramisten. Hát nem történelmi rejtélyről van szó. Martin Vanger ma is nőket gyilkol. Én meg mit sem
sejtve belesétáltam…
– Most éppen nincs vendégem. De talán jóleső érzéssel tölt el a gondolat, ha
megtudod, hogy miközben ti Henrikkel az elmúlt telet és tavaszt locsi-
fecsizéssel töltöttétek, nekem volt idelent egy lakóm. Egy belorusz kislány,
Irina. Amikor vacsorázni voltál nálam, Irina ebbe a ketrecbe volt bezárva.
Kellemes este volt, nem?
Martin Vanger felült az asztal tetejére, és kedélyesen kalimpált a lábával. Mikael lehunyta a szemét,
hirtelen savanykás ízt érzett a szájában, rájött az öklendezés, nagyot nyelt.
– Mit tettél a holttestekkel?
– A hajóm idelent áll a ház alatt. Kiviszem mindet a tengerre. Apámtól eltérően, én ügyelek rá, hogy ne
hagyjak nyomot magam után. De ő sem csinálta rosszul. Egész Svédország területén működött.
A kirakós darabkái lassan végleges helyükre kerültek Mikael fejében.
Gottfried Vanger 1949-től 1965-ig. 1966-tól, az uppsalai esettől kezdve Martin Vanger folytatta…
– Te csodálatra méltónak tartod az apádat.
– Ő tanított meg mindenre. Tizennégy éves koromban avatott be ebbe a világba.
– Udevalla. Lea Persson…
– Pontosan. Én is ott voltam. Csak nézőként, de ott voltam.
– 1964, Sara Witt Ronnebyben.
– Akkor voltam tizenhat. Először voltam nővel. Gottfried mutatta meg, hogyan
kell. Aztán én fojtottam meg.
Ez a férfi még dicsekszik is. Uram teremtőm, milyen iszonytatóan beteg család…
– Ugye tisztában vagy vele, hogy amit elmesélsz, nem normális, hogy súlyosan
beteg dolog?
Martin Vanger lezserül vállat vont.
– Nem hinném, hogy valaha megértenéd, milyen istenült, magasztos érzés uralkodni egy ember élete és
halála fölött.
– Martin, te egyszerűen élvezetet lelsz abban, hogy nőket kínzol halálra.
A konszernfőnök elgondolkodott, tekintetét a Mikael mögötti fal egy pontjára szegezte. Aztán ragyogó,
nyájas mosoly jelent meg az arcán.
– Hát ezt azért nem mondanám. Ha elemeznem kell, én inkább sorozatos
szexuális erőszak elkövetőjének tartom magamat, mint sorozatgyilkosnak.
Valójában emberrabló vagyok. Mondhatnám úgy is, hogy az ölés mindössze
természetes következménye a tettnek – muszáj lepleznem, amit már
elkövettem. Érted?
Mikael nem tudta, hogy válaszoljon. Csak bólintott egyet.
– …mert a társadalom nem fogadja el az ilyen cselekedetet, hiszen ezek a
társadalmi konvenciók ellen elkövetett merényletek. A halál csak később jön,
vendégeim látogatásának végén, mikor már rájuk untam. Csalódottságuk
minden alkalommal levesz a lábamról.
– Csalódottság? – kérdezte Mikael elképedve.
– Ahogy mondod. Csalódottság. Azt hiszik, ha a kedvemben járnak, akkor túlélik. Alkalmazkodnak az
általam felállított szabályokhoz. Kezdenek megbízni bennem, együttműködővé válnak, és
reménykednek, hogy ez a bajtársiasság jelent valamit. A csalódottság akkor köszönt be, amikor
rájönnek, hogy becsapták őket.
Martin Vanger megkerülte az asztalt és az acélketrecnek támaszkodott.
– Te a nyárspolgári konvencióiddal sosem fogod megérteni, de azért elárulom
neked, hogy a valódi izgalom az emberrablás eltervezésében rejlik. Nem
szabad a hirtelen késztetéseknek engedelmeskedni – az ilyen emberrablókat
előbb-utóbb lecsukják. Önálló tudományágról van szó, nem kevesebbről. Ezer
meg ezer részletre kell odafigyelnie az embernek. Minden egyes esetnél
amennyire lehet, előzőleg meg kell ismernem a zsákmány személyiségét, fel
kell térképeznem addigi életét: hogy ki ő pontosan, és honnan jön… hogyan
férhetek hozzá… hogyan kell viselkednem ahhoz, hogy később lehetőségem
nyíljon kettesben maradni vele anélkül, hogy a nevemre fény derüljön, és
esetleg felbukkanjon egy rendőri nyomozás során.
Hagyd már abba!, gondolta magában Mikael émelyegve. Ez az ember olyan hangnemben adja elő
gondolatait, mintha kettejüknek valami teológiai kérdésben volna nézeteltérése.
– Mikael, hát tényleg ennyire érdekel, amiről beszélek?
Martin Vanger lehajolt hozzá és végigsimított az arcán. Érintése óvatos volt, csaknem gyöngéd.
– Ugye, tudod már, hogyan végződik a történet? Meg kell értened, hogy nem történhet másképp. Zavar,
ha rágyújtok?
Mikael megrázta a fejét.
– Megkínálhatnál egy cigarettával – mondta.
Martin Vanger teljesítette kívánságát. Meggyújtott két cigarettát, s az egyiket vigyázva Mikael ajkai
közé dugta, megvárta, hogy Mikael beleszívjon, aztán kivette a szájából.
– Kösz – mondta Mikael gépiesen. Martin Vanger újra felnevetett.
– Látod, máris elkezdtél alkalmazkodni az alávetettség elveinek megfelelően.
Kezemben van az életed, Mikael. Tudod, hogy bármelyik másodpercben
végezhetek veled. Hozzám fordultál, hogy javítsak valamennyit az életminőségeden, az ügy érdekében
racionális érveléssel álltál elő és némi hízelgéssel. Megkaptad a fizetségedet.
Mikael bólintott. Mellkasában közben szinte elviselhetetlen erővel kalapált szíve.
Negyed tizenkettőkor Lisbeth ivott az ásványvizes palackjából, és lapozott egyet. Mikaeltől eltérően ő
nem nyelte félre a folyadékot. A döbbenettől azonban így is elkerekedett a szeme, amikor rájött az
összefüggésre. Klikk.
Már két órája kutakodott a Vangern-konszern terjedelmes személyzeti anyagában. A legfontosabb
újságot nemes egyszerűséggel Vállalati hírlevélnek hívták, a címlapon ott díszelgett a vállalati logó –
szélben lengedező svéd zászló nyilat formázó csücsökkel. Az újságot nyilván a konszern stábjának
reklámosztálya készítette, a benne található propaganda anyag legfőbb célkitűzése pedig az volt, hogy a
cég dolgozói úgy érezzék magukat, mintha mindannyian egyetlen nagy család tagjai lennének.
Valamivel az 1967-es februári iskolai síszünet előtt Henrik Vanger nagyvonalúan meginvitálta a
központi iroda mintegy ötven dolgozóját, hogy vegyenek részt családostul egy síeléssel egybekötött
härjedaleni vakáción. A meghívás apropójául a cég év végi rekordadatai szolgáltak – Henrik Vanger így
kívánta meghálálni a beosztottak áldozatos munkáját. A PR-osztály elkísérte a társaságot, és fotóriportot
készített az eseményről.
Mókás felirattal látták el a sípályán, és a bárban tartott esti összejöveteleken készült fotókat, utóbbiakon
kicsípett arcú, nevetgélő alkalmazottak emelnek magasba néhány söröskorsót. Két kép egy kisebb
délelőtti rendezvényen készült, amelyen Henrik az év legjobb irodai dolgozóját köszöntötte, a
negyvenegy éves irodistát, Ulla-Britt Mogrent. Ötszáz koronával és egy üvegtállal jutalmazták a
kolléganőt.
A díjkiosztó helyszíne a síhotel terasza volt, az eseményt követően a legtöbben valószínűleg elindultak
aznapi első lesiklásukra. A képen körülbelül húsz ember volt látható.
A jobb szélen, Henrik Vanger mögött, hosszú szőke hajú férfi állt, vastag sötét dzsekiben, a sötét
alapszíntől elütő sávokkal a válla tájékán. Bár fekete-fehér volt az újság, Lisbeth meg mert volna
esküdni rá, hogy a dzseki vállrészen húzódó sáv vörös.
A képaláírás megvilágította az összefüggéseket: A kép jobb szélén legalul a tizenkilenc éves Martin
Vanger, az Uppsalai Egyetem hallgatója látható. Már most úgy emlegetik őt, mint a vezérigazgatói
poszt várományosát.
– Megvagy! – szaladt ki halkan Lisbeth száján.
Lekapcsolta az íróasztallámpát. Az újságokat otthagyta egy rendetlen kupacban az asztalon – legalább
lesz egy kis dolga holnap reggel ennek a tespedt Bodilnak.
Egy oldalajtón át ment ki a parkolóba. Félúton eszébe jutott, hogy ígérete szerint szólnia kellett volna a
portásnak. Megállt körülnézett a parkolóban. A portás fülkéje az épület másik oldalán volt. Ahhoz
viszont vissza kellett volna mennie és megkerülnie az egész házat. Szarok rá… döntötte el végül.
Ahogy odaért a motorkerékpárjához, bekapcsolta a telefonját. Mikael számát tárcsázta. A szám
átmenetileg nem volt elérhető. Felfedezte azonban, hogy Mikael több mint tizenhárom alkalommal
próbált telefonálni neki fél négy és kilenc között. Az utolsó két órában nem jelentkezett többet.
Lisbeth felhívta a vezetékes telefont is a vendégházban, de nem vette föl senki. A lány a homlokát
ráncolta. A laptoptáskát a motorjára erősítette, felvette a sisakját, majd egy-két rúgással beindította a
motort. A hedestadi ipari övezet
bejáratánál álló központi irodától a szigetig összesen tíz perc volt az út. A konyhaablakban égett ugyan a
villany, de a ház üresen állt.
Lisbeth Salander kiment a ház elé, és körülnézett. Először arra gondolt, hogy Mikael bizonyára átment
Dirch Frodéhoz, de már a hídról látta, hogy az ügyvéd villájának ablakai sötétek. A karórájára nézett.
Az óra szerint húsz perc volt hátra éjfélig.
Visszafordult és hazament. Kinyitotta a gardróbszekrényt, kivette azt a PC-t, amelyikre a kertben és a
ház bejáratánál elhelyezett biztonsági kamerák képei kerültek. Beletelt egy kis időbe, míg a képek
alapján összerakta magának a délutáni eseményeket.
15 óra 32 perckor Mikael megérkezett a házhoz.
16 óra 3 perckor kiment kávét inni a kertbe. Nála volt egy mappa is, kávézás közben az abban levő
anyagot olvasgatta. Három rövid telefonhívást intézett el kerti tartózkodás alatt, mindhárom hívás ideje
percre pontosan megegyezett a Lisbeth telefonján szereplő nem fogadott hívásokéval.
17 óra 21 perckor Mikael sétára indult. Alig negyedóra múlva már haza is ért.
18 óra 20-kor kiment a kertkapuhoz, és elnézett a híd irányába.
21 óra 3 perckor elhagyta a házat. És azóta nem jött vissza.
Lisbeth visszapörgette a képeket a másik PC-n, amelyiken a kertkaput, a bejárati ajtó előterét és az
odavezető kerti ösvényt figyelő kamera felvételeit tárolta. Így megfigyelhette, kik jöttek-mentek a nap
folyamán a szigeten.
19 óra 12 perckor Gunnar Nilsson érkezett haza.
19 óra 42 perckor valaki elhagyta a szigetet Hedestad irányában az östergårdeniek tulajdonában levő
Saabban.
20 óra 2 perckor ugyanez az autó érkezett vissza a szigetre – talán a benzinkút boltjában tettek egy
fordulót?
Azután semmi nem történt egészen 21 óráig, amikor Martin Vanger autója hajtott át a hídon a szigetre
jövet. Mikael három perccel később kilépett a ház ajtaján.
Alig egy órával később, 21 óra 50 perckor Martin Vanger jelent meg váratlanul a kamera
látómezejében. Több mint egy percig állt a kertkapunál, a házat nézte, bekukucskált a konyhaablakon,
aztán felment a bejárati lépcsőn, miközben zsebéből előhúzott egy kulcsot. Pár másodperccel később
nyilván rájött, hogy új zárat szereltettek fel. Egy darabig még álldogált az ajtó előtt, azután sarkon
fordult és elment.
Lisbeth Salander ereiben megfagyott a vér.
Martin Vanger ismét jó időre magára hagyta Mikaelt. A férfi kényelmetlen testhelyzetben
mozdulatlanul feküdt. Kezei továbbra is a hátán voltak összebilincselve, és elrablója egy nehéz lánc
segítségével az egyik földbe ágyazott acélkarikához kötözte a nyakánál fogva. Mikael megtapogatta
ujjaival a bilincseket, de tudta, hogy nem lenne képes kinyitni őket. Olyan szorosan fogták át a
csuklóját, hogy teljesen elzsibbadt tőlük a keze.
Esélytelen volt bármit tennie. Becsukta a szemét.
Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, amikor egyszer csak ismét meghallotta Martin Vanger lépteit.
– Kényelmetlen? – kérdezte tőle.
– Igen – felelte Mikael.
– A te hibád. Haza kellett volna utaznod.
– Miért ölsz?
– Mert ezt választottam. Egész éjszaka el tudnék veled diskurálni a
cselekedeteim morális és intellektuális aspektusairól, de mi értelme lenne?
Próbálj
meg a következő módon tekinteni a dologra: az ember nem más, mint egy bőrburok, benne sejtek, vér és
egyéb kémiai alkotók a megfelelő helyeken. Néhányan a bőrburkok közül a történelemkönyvekbe
kerülnek, a legtöbben azonban eltűnnek nyomtalanul.
– De te nőket gyilkolsz.
– Mi, akik élvezetből gyilkolunk – ne hidd, hogy egyedül nekem ez a hobbim –,
teljes életet élünk.
– És miért kellett így végeznie Harrietnek? A saját húgodnak?
Martin Vanger arckifejezése hirtelen megváltozott. Egyetlen lépéssel Mikael mellett termett, és a
hajánál fogva felemelte a fekvő férfi fejét.
– Mi történt vele, te szemét?
– Hogy érted? – nyögte Mikael, s igyekezett úgy fordítani a fejét, hogy csillapítsa a hajtöveinél érzett
fájdalmat, ám a lánc abban a pillanatban megfeszült a nyaka körül.
– Te meg Salander… Mire jöttetek rá?
– Engedj el, az isten szerelmére! Csak beszélgetünk.
Martin Vanger elengedte Mikael haját, és keresztbe tett lábbal leült elé. Váratlanul kést húzott elő. A
kés hegyét Mikael szeme alá tartotta, a fém hozzáért a szem alatti finom bőrhöz. Mikael kényszerítette
magát, hogy bele tudjon nézni Martin Vanger szemébe.
– Mi az isten történt vele?!
– Nem értem. Én azt hittem, hogy te ölted meg.
Martin Vanger hosszú ideig mereven bámulta Mikaelt, aztán egy kicsit elengedte magát. Felkelt a
székéről, s gondolataiba merülve járkálni kezdett a szobában. A kést a padlóra ejtette, elnevette magát,
majd Mikael felé fordult.
– Harriet, Harriet, állandóan csak Harriet. Próbáltuk… próbáltunk a lelkére
beszélni. Gottfried szerette volna tanítgatni. Azt hittük, közülünk való, s hogy
tudja, mi a kötelessége, de ő sem volt egyéb, mint egy közönséges… pina. Azt
hittem, átlátok rajta, de ő arra készült, hogy mindent elmesél Henriknek.
Rájöttem, hogy nem bízhatok meg benne. Előbb-utóbb eljárt volna a szája, és
elárult volna engem is..
– Megölted.
– Készültem rá, de elkéstem. Aznap nem tudtam átjutni a szigetre.
Mikael agya igyekezett minden részletet elraktározni, de olyan érzése támadt, mintha megjelent volna
fejében egy tábla információs túlterhelés felirattal. Martin Vanger tehát nem tudja, mi történt a
húgával…
Ekkor Martin Vanger elővette a mobiltelefonját a zakójából, megvizsgálta a kijelzőt, aztán lerakta a
készüléket a pisztoly mellé a székre.
– Lassan be kéne fejeznünk. Ma éjszaka még azt az anorexiás kurvádat is el kell intéznem.
Kinyitotta az egyik szekrényt, előszedett egy keskeny bőrpántot és szorosan megkötötte Mikael nyaka
körül. A rabját fogva tartó láncot kioldotta, majd lábra segítette Mikaelt, hogy azután nekilökje a falnak.
A bőrszíj egyik végét keresztülhúzta a plafonról lelógó egyik fémkarikán úgy, hogy Mikaelnek
lábujjhegyre kellett állnia, ha nem akart azonnal megfulladni.
– Túl szoros lenne? Nem kapsz levegőt? – Martin Vanger lazított néhány centit a
pánton, és a végét a falhoz rögzítette. – Nem célom, hogy azonnal megfulladj.
A szíj olyan mélyen vágott be Mikael nyakába, hogy megszólalni se bírt. Martin Vanger felvillanyozva
méregette.
Aztán hirtelen kigombolta Mikael nadrágját, és az alsógatyájával együtt lerántotta róla. A nadrágjától
megfosztott, Mikael néhány másodpercig a levegőben lógott a bőrszíj végén, míg lábujjai újra földet
nem értek. Martin
Vanger odament egy szekrényhez, és ollót vett elő, amivel levágta Mikaelről a pólóját. A szétszabdalt
ruhadarabot a padlóra hajította. Aztán hátralépett, hogy megszemlélje áldozatát.
– Fiú még sosem járt idelent – mondta Martin Vanger komoly hangon. – Nem
voltam még férfival, az apámat kivéve. Az a kötelességem volt.
Mikael halántékában iszonytató erővel dobolt a vér. Nem tudta úgy egyensúlyba hozni testét a
lábujjhegyein, hogy ne fuldokolt volna. Ujjaival megpróbált fogást találni maga mögött a betonfalon, de
mindhiába.
– Itt az idő – szólalt meg újra Martin Vanger.
Kezével megfogta a bőrszíj másik végét és húzni kezdte. Mikael azonnal érezte, hogy a szíj még jobban
a nyakába vág.
– Mindig érdekelt, milyen íze lehet egy férfinak.
Martin Vanger még erősebben húzta meg a pántot, majd váratlanul előrehajolt, és szájon csókolta
Mikaelt. Ebben a pillanatban fagyos hang hasított keresztül a levegőn.
– Hé te, te gusztustalan állat, arra egyedül nekem van jogom a világnak ebben az elátkozott sarkában!
Lisbeth hangja sűrű ködön keresztül hatolt el Mikael tudatáig. A férfinak roppant erőfeszítések árán
végül sikerült a hang irányába fordítania tekintetét. Lisbeth állt az ajtóban, és kifejezéstelen szemekkel
nézett Martin Vangerre.
– Ne… Menekülj innét! – krahácsolta Mikael.
Mikael nem látta Martin Vanger arcát, de szinte érezte rajta a megdöbbenést, amikor a hang irányába
fordult. Egy pillanatra megállt az idő. A következőben Martin Vanger a széken hagyott pisztoly után
nyúlt.
Lisbeth három gyors lépést tett előre, aztán meglengetett a levegőben egy golfütőt, amit addig a háta
mögött rejtegetett. A vasban végződő ütő széles kört írt le, majd vállon találta Martin Vangert a
kulcscsontja felett. Rettentő ereje volt az ütésnek, Mikael hallotta, ahogy összetörik alatta valami.
Martin Vanger felüvöltött.
– Szereted a fájdalmat? – kérdezte Lisbeth Salander.
A lány hangja érdes volt, mint a csiszolópapír. Mikael tudta, hogy élete végéig nem fogja elfelejteni a
támadásba lendülő Lisbeth arcát. Úgy vicsorított, mint egy ragadozó állat. A szemei koromfeketén
ragyogtak. Villámgyorsan mozgott, mint egy pók, kizárólag a zsákmányra összpontosított. Ismét
felemelte a golfütőt. Ezúttal a bordája felett találta el Martin Vangert.
A férfi átbucskázott a széken, és a földre zuhant. A pisztoly Lisbeth lába előtt kötött ki. Lisbeth rögtön
félrerúgta a fegyvert, hogy Martin Vanger véletlenül se érje el.
Aztán harmadszor is lesújtott, éppen akkor, amikor Martin Vanger megkísérelt feltápászkodni. A
csípőjét ért találat hatalmasat reccsent. Iszonytató hang szakadt fel Martin Vanger torkából. A negyedik
ütés hátulról érkezett és a lapockáján landolt.
– Lis… errrth – nyögte Mikael.
Közel járt az eszméletvesztéshez. Halántékában most már kibírhatatlanná vált a fájdalom.
Lisbeth Mikael felé fordult és azonnal látta, hogy a férfi feje vörös, mint egy paradicsom, szemei
kiguvadnak, a nyelve pedig kikandikál a száján.
Gyorsan körülnézett. Meglátta a padlóra ejtett kést. Aztán vetett egy pillantást Martin Vangerre, aki
valahogy felküzdötte magát a térdelésig, s most élettelen karját maga mellett lógatva megpróbált
Lisbethtől minél messzebbre kúszni a padlón. Az elkövetkező percekre mindenesetre ártalmatlanná tette
őt. Lisbeth
leeresztette a golfütőt, és felvette a kést a földről. A kés hegyes volt, de életlen. Lisbeth lábujjhegyre
állt, és lázasan nekilátott a pánt nyiszatolásának. Hosszú másodpercekbe telt, míg Mikael végül
összerogyhatott a padlón. A nyakát viszont még mindig szorította a bőrszíj.
Lisbeth Salander ismét Martin Vangerre nézett. A férfi mostanra felállt, de nehezére esett megállnia a
lábán. Lisbeth nem törődött vele, igyekezett ujjaival bejutni a Mikael nyakát szorító bőrszíj mögé.
Először nem merte elvágni a szíjat, aztán mégis bedugta a késhegyét a nyak és a pánt közé. Egy kicsit
felsértette Mikael nyakán a bőrt, miközben megpróbált beférkőzni a pengével, végül sikerült lenyesnie a
fojtogató pántot. Mikael hörögve kapkodott levegő után.
Egy rövid pillanat erejéig Mikaelnek hihetetlenül különleges élményben volt része: teste és lelke
újraegyesült. Látása annyira tökéletessé vált, hogy ki tudta venni a legapróbb porszemeket is a
szobában. Tökéletesen hallott mindent; minden lélegzetvétel, minden ruhasusogás mintha hangszórókon
keresztül jutott volna a hallójáratába, érezte Lisbeth Salander verítékének szagát, bőrdzsekijének illatát.
A szenzációs illúzió mindössze addig tartott, míg újra vér áramlott a fejébe, s arca visszanyerte normális
színét.
Lisbeth Salander felemelte a fejét. Martin Vanger éppen abban a pillanatban ment ki az ajtón. A lány
felpattant, és felvette a pisztolyt. Ellenőrizte a tárat, utána kibiztosította a fegyvert. Mikael
megállapította, hogy Lisbeth nagy valószínűséggel használt már fegyvert máskor is. Lisbeth körülnézett,
az asztalon felfedezte a bilincs kulcsait.
– Megyek és elkapom – mondta aztán, és az ajtó felé rohant. Menet közben felkapta a kulcsokat az
asztalról, és odadobta őket Mikael elé a padlóra.
Mikael megpróbált utána kiáltani, hogy várjon még, de csak egy rekedt nyöszörgés hagyta el a torkát.
Lisbeth addigra már kirohant a szobából.
Lisbeth nem feledkezett meg róla, hogy Martin Vangernek volt valahol egy fegyvere. Amikor kijutott a
garázs és a konyha közötti átjáróba, a pisztolyt tüzelésre készen tartotta maga előtt. Nagyon fülelt, de
nem hallott egyetlen hangot sem, amely elárulta volna zsákmánya tartózkodási helyét. Ösztönösen a
konyha felé lépdelt, s már majdnem odaért, amikor meghallotta az induló autó hangját a kertből.
Visszarohant a garázsba, aztán ki a garázsajtón. A kocsifeljáróról szétnézve két távolodó hátsó lámpát
látott eltűnni Henrik Vanger háza mellett. Az autó lekanyarodott a híd felé. Lisbeth utána eredt. Szaladt,
ahogy csak bírt. A pisztolyt a dzsekije zsebébe dugta, a bukósisakjával sem törődött, úgy pattant fel a
motorjára. Néhány másodperccel később már a hídon gurult át ő is.
Martin Vangernek körülbelül kilencven másodperces előnye lehetett, amikor Lisbeth felért a bekötőúton
az E4-es sztráda körforgalmi csomópontjához. Sehol nem látta Martin Vangert. Fékezett, leállította a
motort, és hallgatózott.
Nehéz felhők úsztak az égbolton. A látóhatár szélén mintha már pirkadt volna. Aztán meghallotta a
motorzúgást, és egy pillanatra felvillant előtte Martin Vanger autója. Délnek vette az irányt az E4-esen.
Lisbeth újraindította a motorját, magasabb sebességre kapcsolt és átrobogott a viadukt alatt. Nyolcvan
kilométer per órával hajtott, amikor végre rákanyarodott a sztrádára. Most egy egyenes szakasz
következett, s forgalomnak nyoma sem volt. Lisbeth kövér gázt adott, csak úgy repült előre. Amikor a
dombtetőről lefelé lejteni kezdett az út, százhetven kilométer per órás volt a sebessége. Ezzel egyébként
elérte a saját kezűleg felspécizett könnyűsúlyú járgányától elvárható maximumot. Két perc múlva meg
is látta maga előtt Martin Vanger autóját.
Következményelemzés. Hogyan tovább?
Csökkentette a sebességet. Most százhússzal ment, így lépést tartott az előtte haladó autóval. Élesebb
kanyarokban néhány másodpercre szem elől tévesztette a járművet, aztán kiértek egy hosszabb egyenes
útszakaszra. Körülbelül kétszáz méter választotta el Martin Vanger autójától.
A férfi megláthatta a motor lámpáját, mert egy hosszú kanyarban elhúzott előle. Lisbeth is utána
iramodott, de nem bírta elég gyorsan bevenni a kanyart.
A távolban meglátta egy szembejövő teherautó fényszóróit. Martin Vanger is látta. A férfi váratlanul
még nagyobb sebességre kapcsolt, s amikor már csak százötven méter választotta el a teherautótól,
áthajtott a szembejövő sávba. Lisbeth végignézte, amint a teherautó lefékez és őrülten villogtat a
fényszórójával, ám a két jármű közötti távolság pillanatok alatt nullára csökkent, az ütközés
elkerülhetetlen volt. Martin Vanger autója szörnyű csattanást hallatva egyenesen belerohant a teherautó
elejébe.
Lisbeth Salander ösztönösen behúzta a féket. Aztán látta, ahogy a teherautó hátsó része átcsúszik az ő
sávjába. Két másodperc alatt odaért a baleseti helyszínre. Azután még nagyobb gázt adott,
kikormányozta a motort az út szélére, s így néhány méterrel sikerült kikerülnie a teherautó vontatott
kocsiját. Szeme sarkából látta, ahogy a sofőrfülke alatt felcsapnak a lángok.
Százötven méterrel odébb hajtott. Megállt, visszanézett. Még látta, ahogy a teherautó sofőrje kiugrik a
fülkéből az utasoldalon. Ekkor újra gázt adott. Két kilométerrel délebbre Åkerbynél letért balra, és
visszafordult észak felé az E4-essel párhuzamos régi országúton. Egy magaslaton hajtott el újra a
baleset helyszíne mellett. Látta, hogy két személyautó megállt. A teherautó alá beszorult, szétlapított
roncsból hatalmas lángok csaptak fel. Egy férfi kis poroltóval igyekezett eloltani a tüzet.
Lisbeth újra gázt adott, és hamarosan megérkezett Hedebybe. Átgurult a hídon, leparkolt a vendégház
előtt, aztán visszament Martin Vanger házához.
Mikael még mindig a bilincsekkel küszködött. Annyira elzsibbadt a keze, hogy nem bírta megfogni a
kulcsot. Lisbeth kinyitotta bilincseit, és karjával megtartotta Mikaelt, míg újra keringeni kezdett a vér a
férfi kézfejében.
– Martin? – kérdezte Mikael rekedten.
– Halott. Százötven kilométer per órás sebességgel belehajtott egy teherautó
elejébe néhány kilométerre tőlünk délre az E4-esen.
Mikael tágra nyílt szemekkel bámult Lisbethre. Alig néhány perce hagyta magára.
– Fel kell… hívnunk a rendőrséget – krahácsolta.
Hirtelen erős köhögési roham jött rá.
– Miért is? – kérdezte Lisbeth.
Mikael tíz hosszú percen át képtelen volt felállni. A padlón ült, csupaszon, egy falnak támaszkodva. A
nyakát masszírozta, s ügyetlen ujjaival felemelte a vizes flaskát. Lisbeth türelmesen kivárta, míg Mikael
újra képes volt hozzányúlni a dolgokhoz. Közben gondolkozott.
– Öltözz fel!
Lisbeth Mikael szétvágott pólójával letörölte az ujjlenyomatokat a bilincsről, a késről és a golfütőről. A
műanyag vizes flakont magához vette.
– Mit csinálsz?
– Öltözz fel! Már virrad. Igyekezz!
Mikael remegő lábakkal felállt, aztán sikerült felhúznia magára az alsónadrágját és a farmerét. Belebújt
a tornacipőjébe. Lisbeth zsebre dugta a férfi zokniját, aztán egy pillanatra megállította Mikaelt.
– Mihez nyúltál hozzá idelent?
Mikael körülnézett. Próbált visszaemlékezni. Végül azt mondta, hogy semmihez sem nyúlt hozzá az ajtó
és a kulcsok kivételével. Lisbeth Martin Vanger széktámlán hagyott zakójában meglelte a kulcsokat.
Gondosan letörölgette a kilincset, a villanykapcsolót, majd lekapcsolta a lámpát. Felvezette Mikaelt a
lépcsőn, és arra kérte, várja meg az átjáróban. Visszarakta a helyére a golfütőt. Egy sötét pólóval a
kezében bukkant föl ismét. A póló Martin Vangeré volt.
– Vedd fel! Nem akarom, hogy meglássanak, amint pucér felsőtesttel szaladgálsz a környéken.
Mikael rájött, hogy sokkos állapotban van. Lisbeth vette át az irányítást, s ő ellenkezés nélkül
engedelmeskedett a lány parancsainak. Elindultak Martin Vanger házától, Lisbeth átkarolva vezette a
férfit a vendégházig. Ahogy átlépték a küszöböt, Lisbeth ismét megállította Mikaelt egy pillanatra.
– Ha valaki esetleg meglátott minket, és később megkérdezné, mit ügyködtünk odakint az éjszaka,
akkor kisétáltunk a szigetcsúcsra, és ott szeretkeztünk.
– Lisbeth, én nem tudok… – Állj a zuhany alá! Most rögtön!
Lisbeth lesegítette Mikaelről a ruháit, aztán kiküldte őt a fürdőszobába. Feltette a kávét, és
villámgyorsan megkent vagy fél tucat vaskos májkrémes és sajtos szendvicset. Már a konyhaasztalnál
ült, amikor Mikael visszasántikált a zuhanyozásból. Lisbeth megvizsgálta a férfi testén keletkezett
vérömlenyeket és horzsolásokat. A bőrszíj olyan mélyen belevájt Mikael nyakába, hogy most sötétvörös
csík húzódott a helyén, körbe a nyakán. A kés vérző vágásnyomot hagyott a nyak bal oldalán.
– Gyere! – mondta. – Feküdj csak le!
Lisbeth ragtapaszt hozott és lefedte a sebet egy nyomókötéssel. Azután kávét töltött, és a férfi felé
nyújtott egy szendvicset.
– Nem vagyok éhes – mondta Mikael.
– Egyél! – parancsolta Lisbeth, és nagyot harapott az egyik sajtos kenyérből.
Mikael egy percre behunyta a szemét. Aztán felült és beleharapott a szendvicsbe. A torka annyira fájt,
hogy csak nagy küzdelem árán sikerült lenyelnie a falatot.
Lisbeth levetette magáról a bőrdzsekit és egy doboz tigrisbalzsamot hozott a neszesszeréből.
– Hagyd a kávét, hadd hűljön egy kicsit! Feküdj hasra!
Öt percen keresztül masszírozta a férfi hátát a kenőccsel, majd a hátára fordította Mikaelt, és az
előbbihez hasonló kezelésben részesítette a mellkasán is.
– Elég rendes véraláfutásaid lesznek egy ideig.
– Lisbeth, fel kell hívnunk a rendőrséget.
– Nem – felelt Lisbeth olyan izzással a hangjában, hogy Mikael meglepetésében
felnyitotta szemét, s a lányra nézett. – Ha telefonálsz a rendőrségre, én
elhúzok innét. Nem akarok rendőrségi ügybe gabalyodni. Martin Vanger halott.
Közlekedési balesetben hunyt el. Egyedül volt az autóban. Vannak szemtanúk.
Azt a rohadt kínzókamrát meg majd felfedezi a rendőrség vagy valaki más. Te
meg én legalább olyan keveset tudunk a létezéséről, mint bárki más a faluban.
– De miért?
Lisbeth nem vett tudomást Mikael kérdéséről, helyette a férfi sajgó combját kezdte masszírozni.
– Lisbeth, nem tehetünk úgy, mintha…
– Ha nem hagyod abba, visszacipellek Martin odújába, és láncra verlek megint.
Miközben Lisbeth beszélt hozzá, Mikael egyik pillanatról a másikra álomba zuhant, mintha elájult
volna.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Július 12., szombat – július 14., hétfő
Mikael reggel öt óra tájban ébredt. Teste összerándult, aztán kezével elkezdett matatni a nyaka körül,
hogy levegye onnét a bőrszíjat. Lisbeth bement Mikaelhez, megragadta a férfi kezét és lefogta, amíg az
meg nem nyugodott. Mikael kinyitotta a szemét és opálos tekintettel a lányra nézett.
– Nem tudtam, hogy ilyen nagy golfozó vagy – motyogta, és lehunyta a szemét.
Lisbeth egy darabig még ott ült mellette, megvárta, hogy a férfi visszaaludjon.
Lisbeth már korábban, Mikael első álomba zuhanását követően visszament
Martin Vanger pincéjébe, hogy megvizsgálja a tetthelyet. A kínzószerszámokon
kívül egy hatalmas újsággyűjteményre bukkant, keménypornó-magazinokra és
egy csomó polaroid képre, amelyek mindegyikét beragasztották egy-egy
albumba.
Felfedezett két A4-es méretű mappát, amelyekben tulajdonosuk útlevélfényképeket és különböző nőkről
szóló kézzel írt feljegyzéseket őrzött. Lisbeth berakta a mappákat egy nejlontáskába Martin Vanger Dell
laptopjával együtt, amelyet az emeleten talált, egy asztalon a hallban. Most, hogy Mikael visszaaludt,
Lisbeth folytathatta Martin Vanger mappáinak és számítógépének az áttanulmányozását. Hat óra is
elmúlt már, amikor kikapcsolta a számítógépet. Cigarettára gyújtott, s gondolataiba merülve harapdálta
az alsó ajkát.
Mikael Blomkvisttel a nyomába eredtek valakinek, egy mára történelmi múltba vesző
sorozatgyilkosnak. És valami teljesen mást találtak helyette. Alig bírt belegondolni abba az iszonyatba,
ami Martin Vanger pincéjében zajlott le a jól ápolt, idilli felszín alatt.
Szerette volna megérteni valahogy.
Martin Vanger a hatvanas évek óta tett el nőket láb alól. Az utóbbi tizenöt évben körülbelül egy vagy
két áldozatot ejtett évente. A gyilkosságokat oly diszkréten, oly nagy körültekintéssel szervezte meg,
hogy senki nem vett észre semmit a sorozatgyilkos több évtizede tartó tevékenységéből. Hogy
történhetett meg?
A válaszok egy része benne volt a mappákban.
Martin Vanger áldozatai névtelen nők voltak, gyakran újonnan Svédországba érkezett bevándorlók,
fiatal lányok, barátok és egyéb szociális kapcsolatok nélkül. Voltak közöttük prostituáltak és más
módon kiszolgáltatottá vált nők is, alkohol- és drogfogyasztók.
Lisbeth a szexuális szadizmus területén végzett kutatásai során megtanulta, hogy a gyilkosoknak ez a
fajtája lelkes gyűjtője az áldozataitól szerzett szuveníreknek. A szuvenírek ugyanis évek múltán is
felidézik emlékezetükben a gyilkolás közben átélt gyönyört. Martin Vanger egy halottaskönyvet is
vezetett, így tartott rendet az emlékei között. Precíz katalógust készített az áldozatairól, minden egyes
nőt leosztályozott, jegyzőkönyvet vezetett szenvedéseik fázisairól, kiegészítve azt saját meglátásaival.
Gyilkosságait videoszalagokon és fényképeken örökítette meg.
Erőszak és gyilkolás – mindig ez volt a végcél, de Lisbeth arra a következtetésre jutott, hogy Martin
Vanger számára valójában az áldozat
becserkészése volt a folyamat legérdekesebb része. A laptopjában tárolt saját készítésű adatbázis több
száz nőről tartalmazott leírást. Sokan közülük a Vanger-konszern alkalmazottai voltak, vagy pincérnők
az általa látogatott éttermekből, hotelrecepciósok, az egészségbiztosítási pénztár személyzetének tagjai,
üzletfelek titkárnői és rengeteg más nő. Már-már úgy tűnt, mintha Martin Vanger minden nőt, akivel
csak találkozott, feljegyzett volna a regiszterébe. E nőknek persze csak egy részét ölte meg, de minden
nő veszélyeztetve volt a környezetében. Az ily módon dokumentált komoly kutatómunka szenvedélyes
hobbitevékenységnek tűnt, amellyel megszámlálhatatlanul sok órát tölthetett el az évtizedek során.
Férjnél van vagy egyedülálló? Gyerek, család? Hol dolgozik? Hol lakik? Milyen autót vezet?Milyen a
képzettsége? Hajszíne? Bőrszíne? Testalkata? Alakja?
Lisbeth megállapította, hogy a lehetséges áldozatok szorgosan összegyűjtött személyi adatai fontos
ihletforrásul szolgálhattak Martin Vanger szexuális fantáziáinak. Martin Vanger mindenekelőtt stalker
volt, és csak második helyen volt gyilkos.
Amikor Lisbeth végére ért az olvasásnak, észrevett egy kis borítékot az egyik mappában, két
összefogdosott, kifakult polaroid képet húzott elő belőle. Az elsőn egy sötét hajú lány ült egy asztalnál.
Sötét színű nadrágot viselt, felsőteste viszont meztelen volt, jól látszottak hegyes kis mellei. A lány
elfordította arcát a kamerától, a karját védekezőn emelte maga elé, mintha a fényképész váratlanul
szegezte volna rá a fényképezőgépet. A másik képen deréktól lefelé is csupasz volt. Egy kék
ágytakaróval letakart ágyon feküdt. Arcát továbbra is elfordította.
Lisbeth a borítékot a képekkel együtt berakta dzsekije zsebébe. Aztán odavitte a mappákat a
vaskályhához és meggyújtott egy gyufát. Amikor mindent eltüzelt, megkotorta a hamut. Az eső nem állt
még el, amikor Martin Vanger laptopjával a kezében rövid sétára indult. Néhány perccel később a híd
alatt óvatosan beejtette a gépet a vízbe.
Reggel fél nyolckor Dirch Frode rontott a házba. Lisbeth a konyhaasztalnál ült, cigarettázott és kávét
ivott. Frode hamuszürke arcáról lerítt, hogy valami borzalmas dologra ébredt.
– Hol van Mikael? – kérdezte.
– Még alszik.
Dirch Frode lehuppant az egyik konyhaszékre. Lisbeth kávét töltött neki és odatolta elé a csészét.
– Martin… Most tudtam meg, hogy Martin halálra zúzta magát egy autóbalesetben az éjszaka.
– Elszomorító – mondta Lisbeth Salander, és belekortyolt a kávéjába.
Dirch Frode nagyot nézett. Értetlenül bámult a lányra.
– Micsoda…?
– Karambolozott. Milyen bosszantó.
– Maga tudja, mi történt?
– Egyenest belevezette az autóját egy teherautó elejébe. Öngyilkosságot
követett el. Túl sok volt már neki a sajtó, a stressz, a rogyadozó Vanger-
birodalom. Legalábbis gyanítom, hogy valami ilyesmi fog megjelenni az
újságok címlapjain.
Dirch Frode olyan képet vágott, mint aki másodperceken belül ott helyben agyvérzést kap. Felugrott a
székéről, a hálószobához ment, és kinyitotta az ajtót.
– Hagyja nyugton, hadd aludjon! – szólalt meg Lisbeth szigorú hangon.
Frode az alvó alakra nézett. Véraláfutásokat látott az arcán, a törzsén vérömlenyeket. Azután felfedezte
a nyakán a vörös nyomot a bőrszíj helyén. Lisbeth ekkor megérintette Frode karját, és óvatosan
becsukta az ajtót. Frode
néhány lépést tett hátrafelé, majd szinte bénult lassúsággal leereszkedett a konyhai lócára.
Lisbeth Salander tömören összefoglalta az éjszaka eseményeit. Részletes leírást adott Martin Vanger
kínzókamrájáról és arról, hogyan talált rá Mikaelre nyakán bőrszíjjal, testközelben a Vanger-konszern
vezérigazgatójával. Elmesélte, mit talált a vállalati archívumban egy nappal korábban, hogyan sikerült
Martin papáját összefüggésbe hozni legalább hét nő meggyilkolásával.
Dirch Frode egyszer sem vágott közbe. Amikor a lány befejezte, az ügyvéd még percekig ült néma
csendben, aztán kifújta a levegőt és lassan ide-oda ingatta fejét.
– És most mihez kezdünk?
– Ez már nem az én gondom – felelte Lisbeth közönyös hangon.
– De hát…
– Ami engem illet, én soha be nem tettem a lábamat Hedestadba.
– Nem értem.
– Semmilyen körülmények között nem akarok belekerülni rendőrségi
jelentésekbe. Én ebben az összefüggésben egyszerűen nem létezem. Ha ezzel
a történettel kapcsolatban megemlítik a nevemet, le fogom tagadni, hogy
valaha itt jártam, és egyetlen kérdésre sem adok választ.
Dirch Frode kutakodó szemekkel figyelte a lány arcát.
– Nem értem.
– Nem kell értenie.
– Na és én mit csináljak?
– Ezt döntse el maga. Arra kérem csak, hogy Mikaelt és engem hagyjon ki az
egészből.
Dirch Frode arca holtsápadtra vált.
– Nézze: az egyetlen dolog, amiről tudnia kell, hogy Martin Vanger elhunyt egy közlekedési balesetben.
Arról viszont jelenleg fogalma sincs, hogy Martin egy őrült gyilkos. Ennek megfelelően természetesen
soha nem hallott a pincéjében berendezett szobáról.
Lisbeth most elővette a kulcsot, és lerakta kettejük közé az asztalra.
– Magának lesz ideje elgondolkodni, és ha valaki majd egyszer lemegy, hogy kitakarítsa Martin
pincéjét, akkor felfedezi a szobát. Ez azonban egy darabig valószínűleg várat magára.
– Muszáj a rendőrséghez fordulnunk az üggyel.
– De nem nekünk. Ha akarja, maga megkeresheti a rendőrséget. Erről maga dönt.
– Egy ilyen ügyet nem lehet eltussolni.
– Nem eltussolni akarom, csak azt, hogy Mikaelt és engem hagyjanak ki belőle.
Majd ha már felfedezte a titkos szobát, levonhatja a következtetéseit, és
eldöntheti, kinek meséli el.
– Ha igaz, amit mond, hogy Martin nőket rabolt el és ölt meg… hát akkor ott
vannak azok a családok, amelyek tagjai kétségbeesetten próbálhatták
kideríteni, hova tűnt a gyermekük. Nem csinálhatunk úgy, mintha…
– Ezzel egyetértek. A baj csak az, hogy nincsenek holttestek. Lehet, hogy talál
majd egy-egy útlevelet vagy személyi igazolványt a fiókok valamelyikében.
Valószínűleg az áldozatok némelyike beazonosítható lesz a videofilmek alapján.
De erről még most nem kell döntenie. Gondolja végig a dolgot!
Dirch Frode arcára kiült a rémület.
– Ó, te jóisten! Ez halálos döfést jelent a cégnek. Hány család válhat majd
munkanélkülivé, amikor kiderül Martinról, hogy…
Frode hol előrehajolt, hol hátradőlt a székén. Az előtte álló morális dilemma mélységes szorongással
töltötte el.
– Nézőpont kérdése. Feltételezem, hogy Martin örököse Isabella Vanger. Nem hinném, hogy jó ötlet, ha
ő értesül először Martin hobbijáról.
– Oda kell mennem, hogy megnézzem.
– Szerintem okosabb, ha ma még nem megy a közelébe annak a szobának –
vágott közbe Lisbeth határozott hangon. – Van elég tennivalója. Tájékoztatnia
kell Henriket, össze kell hívnia a vezetőséget egy rendkívüli ülésre, és úgy
tenni, mint ahogy akkor tettek volna, ha a vezérigazgatójuk teljesen normális
körülmények között halálozik el.
Dirch Frode magában meghányta-vetette Lisbeth szavait. A szíve majd kiugrott a helyéről. Ő volt a
bölcs öreg, a problémamegoldó ügyvéd, akitől elvárták, hogy minden akadályt simán vegyen, s az ilyen
helyzetekben kész tervvel álljon elő. Most azonban semmi mást nem érzett, mint totális bénultságot.
Döbbenten látta be, hogy ott ül azon a konyhaszéken, és hagyja, hogy egy fiatal lány tanácsokat
osztogasson neki. Lisbeth valahogy átvette az irányítást. A lány józanul átgondolt javaslataihoz
hasonlókat Frode ebben a helyzetben képtelen lett volna megfogalmazni.
– És Harriet…?
– Még nem zártuk le a kutatást. De azt megmondhatja Henrik Vangernek, hogy
szerintem lassan a végére érünk már.
Mikael kilenc órakor ébredt, addigra a rádió hírműsorainak élére került Martin Vanger halála. Az
éjszaka eseményeinek leírása szerint az iparmágnás eddig tisztázatlan oknál fogva autóját nagy
sebességgel vezetve átsorolt az autópálya rossz oldalára. Másról nem tettek említést.
Martin Vanger egyedül tartózkodott az autóban. A helyi rádió viszonylag hosszú tudósítást közölt az
esetről, amelyben hangot adott a Vanger-konszern jövőjét illető aggodalmainak, valamint a halálesetnek
a vállalat gazdasági helyzetére gyakorolt közvetlen hatásainak.
A TT távirati irodának elküldött, sebtében megfogalmazott közlemény, amely a Döbbenet a norrlandi
településen címet kapta, a Vanger-konszern legsürgetőbb problémáit igyekezett összefoglalni. Senkinek
nem kerülhette el a figyelmét, hogy csak a huszonegyezer lakost számláló Hedestadban több mint
háromezren függnek anyagilag a cégtől. Az igazgató meghalt; a volt igazgató, egy idős férfi egy
szívroham túlélője, kórházban fekvő lábadozó beteg. Nem volt, aki átvehette volna az irányítást,
ráadásul a cég történetének legválságosabb időszakát élte.
Mikael Blomkvist valójában bemehetett volna a hedestadi rendőrkapitányságra, és elmondhatta volna,
mi történt az éjszaka, csakhogy Lisbeth Salander elindított már egy folyamatot, mely Mikael tervének
megvalósítását minden egyes perccel nehezebbé tette, nem utolsósorban azért, mert nem telefonált nekik
azonnal, még az éjszaka folyamán. Mikael a délelőttöt komor szótlanságban töltötte. A konyhaasztalnál
üldögélt, az esőt bámulta. Ebédidőre az eső elállt, és a szél is elcsendesedett egy kissé. Mikael kiment a
kertbe, letörölte a kerti bútorokat, és egy csésze kávéval a kezében leült az egyik székbe. Nyaka körül
fel volt hajtva az inggallér.
Martin halála természetesen rávetült a hedebyi hétköznapra. Egyre másra parkoltak az autók Isabella
Vanger háza előtt. Megérkeztek a klán tagjai, hogy részvétet nyilvánítsanak. Lisbeth hideg
tartózkodással figyelte a történéseket. Mikael egy pisszenést sem hallatott.
– Hogy vagy? – kérdezte meg végül Lisbeth.
Mikael hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon.
– Azt hiszem, még mindig sokkos állapotban vagyok – mondta aztán. –
Magatehetetlen voltam. Több órán keresztül meg voltam róla győződve, hogy
meg fogok halni. Halálfélelmem volt.
Egyik kezét Lisbeth térdére tette.
– Köszönöm – mondta a lánynak. – Ha te nem jössz, megölt volna.
Lisbeth arcán megjelent egy fanyar mosoly.
– Hogy őszinte legyek… azt azért most sem értem, hogy lehettél annyira
bolond, hogy egyedül indultál harcba ellene. Miközben odalent feküdtem a
pincepadlón, azért imádkoztam, hogy észrevedd a képet a konyhaasztalon, és
azonnal kihívd a rendőrséget.
– Ha megvárom, míg kiérkezik a rendőrség, szerintem nem élted volna túl.
Nem hagyhattam, hogy kinyiffantson az a szemét.
– És miért nem akarod felvenni a kapcsolatot a rendőrsséggel? –tette fel a
kérdést Mikael.
– Én a hatóságokkal nem állok szóba.
– Miért nem?
– Az az én dolgom. Ami téged illet, nem hiszem, hogy jól mutatna a pályád történetében, hogy te voltál
az az újságíró, akit Martin Vanger, a hírhedt sorozatgyilkos meztelenül fellógatott a pincéjében. Neked
már az sem tetszett, hogy Kalle Blomkvistnek hívnak. Gondold csak el, milyen szellemes díszítő
jelzőket kaphatnál ezután!
Mikael egy ideig Lisbeth arcát nézte, aztán inkább ejtette a témát.
– Van még itt egy kis probléma – szólalt meg újra Lisbeth.
Mikael bólintott.
– Mi történhetett Harriettel?
Lisbeth lerakta a két polaroidképet Mikael elé az asztalra, és elmondta, hol találta őket. Mikael alaposan
szemügyre vette a képeket, aztán felnézett.
– Lehet, hogy ő az – mondta végül. – Nem mernék megesküdni rá, de a testfelépítés és a haj nagyon
egybevág azzal, amit eddig a róla készült képeken láttam.
Mikael és Lisbeth egy órát töltöttek a kertben. Összeállították a kirakóst, kiegészítették a hiányzó
darabkákkal. Felfedezték, hogy különböző irányból közelítve, egymástól függetlenül, de nagyjából
egyszerre bukkantak rá Martin Vangerre, a hiányzó láncszemre.
Lisbeth egyébként nem találta meg éjszaka a fényképet, amit Mikael elöl hagyott a konyhaasztalon. A
biztonsági kamerák felvételeinek tanulmányozásából jött rá, hogy Mikael valami őrültséget csinált. A
parti sétaúton közelítette meg Martin Vanger házát. Bekukucskált minden ablakon, de egy lelket se
látott. Óvatosan megvizsgálta a földszinti ablakok és ajtók kilincseit. Végül felmászott az emeletre, és
egy nyitva maradt erkélyajtón át bejutott a házba. A hadművelet hosszú időt vett igénybe. Nagy
elővigyázatossággal kellett szobáról szobára átfésülnie a házat, míg végül megtalálta a pincébe vezető
lépcsőt. Martin nem volt elég körültekintő, résnyire nyitva hagyta a kínzókamrájához vezető ajtót.
Lisbeth hamar felfogta, miről lehet szó.
Mikael megkérdezte a lánytól, mennyit hallott mindabból, amit Martin mondott.
– Nem túl sokat. Akkor értem oda, amikor arról kérdezett, hogy mi történt
Harriettel. Pont mielőtt fellógatott téged a bőrszíjjal. Pár percre muszáj volt
otthagynom a lejárót, hogy keressek valami fegyvert. Egy gardróbszekrényben
akadtam rá a golfütőre.
– Úgy tűnt, Martin Vangernek halvány gőze nem volt arról, hogy mi történt
Harriettel.
– És te hiszel neki?
– Igen – felelte Mikael kételkedés nélkül. – Tény, hogy Martin Vanger elmebeteg
volt, görényebb a görénynél… honnan szedem vajon ezeket a hasonlatokat?… de beismerte az
általa elkövetett gyilkosságokat. Gátlás nélkül sorolta őket elő. Mintha hencegni akart volna velük.
Harriettel kapcsolatban viszont ugyanolyan elkeseredettnek tűnt, mint Henrik, ugyanazzal a hévvel
szerette volna megtudni tőlem, hogy mi történt.
– Na és… mindez hova vezet minket?
– Tudjuk, hogy az első, 1949 és 1965 között végrehajtott gyilkosságsorozatért Gottfried Vanger a
felelős.
– Igen. Ő tanította be Martin Vangert.
– Klassz kis diszfunkcionális család – mondta Mikael. – Martinnak
tulajdonképpen nem is nagyon volt más esélye.
Lisbeth fura pillantást vetett Mikaelre.
– Martin elmesélte – még ha elég csapongva is –, hogy az apja tanította be
kamaszkora elején. Ott volt a Lea nevű nő meggyilkolásánál Uddevallában
1962-ben. Akkor tizennégy éves volt. Sara megölésekor, 1964-ben már aktív
résztvevő volt. Tizenhat éves ekkor.
– És…?
– Azt mondta, hogy nem homoszexuális, és sosem nyúlt még férfihoz – kivéve az apját. Ebből arra kell
következtetnem… hát igen, nem lehet másról szó, minthogy az apja megerőszakolta. És nem is egyszer,
valószínűleg éveken keresztül ki lehetett téve az apja visszaéléseinek, aki, mondhatni, így nevelte a fiát.
– Baromság – szólalt meg váratlanul Lisbeth Salander.
Hangja kemény volt, mint egy kőbalta. Mikael elképedten nézett rá. A lány szemében nyoma sem volt
az egyetértésnek.
– Martinnak pontosan annyi esélye volt a visszavágásra, mint bárki másnak. Ő ilyen döntést hozott.
Azért gyilkolt és erőszakolt meg nőket, mert élvezte.
– Jó, nem mondom, hogy nincs igazad, de ne feledjük, hogy Martin ugyanolyan
elnyomásban élt zsarnok apja mellett, mint Gottfried az ő náci apja mellett.
– Aha, szóval azt akarod mondani, hogy Martinnak nem volt saját szabad akarata, s hogy az emberek
azzá válnak, amivé nevelik őket.
Mikael alig láthatóan elmosolyodott.
– Fájó pontra tapintottam volna?
Lisbeth Salander szeme hirtelen lángokat szórt a dühtől. Mikael igyekezett visszatérni az eredeti
témához.
– Nem állítom, hogy az emberek személyiségfejlődését csak a neveltetésük befolyásolja, de nyilván ez
is fontos szerepet játszik. Gottfriedet éveken keresztül rendszeresen porhanyóssá verte az apja. Egy
ilyen tapasztalat nem múlik el nyom nélkül.
– Baromság – ismételte meg Lisbeth. – Gottfried nem az egyetlen bántalmazott
gyerek a világon. Ez még nem hatalmazza fel arra, hogy nőket gyilkoljon. Az
öldöklés az ő választása volt. Ugyanez vonatkozik Martinra.
Mikael feltartotta a kezét.
– Ne veszekedjünk ezen!
– Nem veszekszem. Csak nevetségesnek tartom, hogy az ilyen undorító férgek
tetteit mindig rá lehet fogni valaki másra.
– Persze, hogy nem lehet. Személyesen felelnek mindenért. Ezt majd kiderítjük később. Most az a
lényeg, hogy Gottfried halálakor Martin tizenhét éves volt, és nem volt ki utat mutasson neki.
Megpróbált tehát az apja nyomdokába lépni – 1966 februárjában Uppsalában.
Mikael elvett egy cigarettát Lisbeth dobozából, majd folytatta:
– Nem akarok azon spekulálni, hogy vajon milyen késztetéseket, vágyakat
próbált Gottfried kielégíteni mindazzal, amit művelt, s hogy ő hogyan
interpretálta a tetteit. Lehetett ott valami bibliai halandzsa a háttérben
bűnhődésről és megtisztulásról, amin egy pszichiáter nyilván átlátott volna.
Tök mindegy. Sorozatgyilkos volt, ez a fontos. Itt egy másodperc szünetet
tartott, eltöprengett.
– Gottfried nőket akart ölni, és cselekedeteit valamilyen álvallásos
gondolatmenettel álcázta. Martin viszont meg sem játszotta, hogy ráfoghatná
tetteit valami külső körülményre. Előre eltervelt, módszeres gyilkosságokat
hajtott végre. És még pénze is volt rá, hogy finanszírozza ezt a kedvtelését.
Ezenkívül ravaszabb volt, mint az apja. Amikor Gottfried otthagyott valahol egy
hullát, előbb-utóbb mindig beindult a rendőri nyomozás, s ez a lebukás
kockázatával járt, azzal, hogy egy szép napon felfedezik a gyilkosságok közötti
összefüggést.
– Martin Vanger a hetvenes években építtette a házát – tűnődött Lisbeth.
– Mintha Henrik 1978-at mondott volna. Valószínűleg a megrendelésében külön
igényt támasztott egy biztonságos helyiségre, ahol fontos iratokat, és egyéb
értékes holmit tarthat. Így építették meg neki azt a hangszigetelt, ablaktalan
szobát az acélajtóval.
– Huszonöt éve megvolt a szoba…
Elhallgattak egy időre. Mikael elképzelte, milyen szörnyűségek folyhattak ott a Hedeby-szigeti idill
kellős közepén egy negyedszázadon keresztül. Lisbethnek nem volt szüksége képzelőerőre, ő már látta a
videofilm-gyűjteményt. Észrevette, hogy Mikael önkéntelenül megtapogatja a nyakát.
– Gottfried gyűlölte a nőket, s miközben rendszeresen megerőszakolta fiát, arra
tanította, hogyan gyűlölje őket ő is. De volt még ott valami más is. Azt hiszem,
Gottfried arról ábrándozott, hogy a gyerekei magukévá teszik majd az ő
finoman szólva perverz világképét. Amikor megkérdeztem Martint a húgáról,
Harrietről, azt mondta: Próbáltunk a lelkére beszélni. De ő sem volt egyéb, mint egy közönséges
pina. Arra készült, hogy mindent elmesél Henriknek.
Lisbeth bólintott.
– Hallottam, amikor ezt mondta. Nagyjából ekkor értem a pincelejárathoz. És ez azt jelenti, hogy most
már tudjuk, miről szólt volna Harriet Henrikkel folytatott titokzatos beszélgetése.
Mikael a homlokát ráncolta.
– Nem igazán – mondta tűnődve. – Ha megnézzük a kronológiát, nem tudjuk
ugyan, hogy Gottfried mikor erőszakolta meg először a fiát, de azt tudjuk, hogy
Martint magával vitte, amikor 1962-ben Uddevallában megölte Lea Perssont.
Gottfried 1965-ben vízbe fulladt. Azt megelőzően ő és Martin igyekeztek Harriet
lelkére beszélni. Mindez mire enged következtetni?
– Arra, hogy Gottfried nemcsak Martinnak esett neki időnként, hanem
Harrietnek is. Mikael bólintott.
– Gottfried volt a tanár. Martin a tanítvány. Harriet volt a mijük… játékszerük?
– Gottfried arra tanította Martint, hogyan dugja meg a húgát – Lisbeth a
polaroid képekre bökött. – Nehéz megállapítani a két fénykép alapján, hogy mit
gondolhatott Harriet, mivel minduntalan megpróbálja elrejteni az arcát a
kamera elől.
– Tegyük fel, hogy tizennégy éves korában kezdődött, 1964-ben. Harriet
próbált ellenállni – nem volt hajlandó tudomásul venni a kötelességét, valahogy
így fogalmazott Martin. Ezzel fenyegetőzhetett tehát, hogy ezt fogja elmondani másoknak. Martinnak
nem sok hozzáfűznivalója volt a dologhoz, ő az apjához alkalmazkodott. Kettejük között kialakult
valamiféle… szövetség, és megkísérelték Harrietet is beavatni.
Lisbeth bólintott.
– Azt írod a jegyzeteidben, hogy Henrik Vanger megengedte Harrietnek, hogy 1964 telén beköltözzön a
házába.
– Henrik látta, hogy valami baj van azzal a családdal. Azt hitte, hogy a veszekedések, Gottfried és
Isabella örökös civódásai hajtják hozzá a nyugalomra vágyó Harrietet. Arra gondolt, hogy így a
tanulásra is jobban tud figyelni a lány.
– Ezzel persze beleköpött Gottfried és Martin levesébe. Innentől kezdve nem
tudták olyan könnyen elkapni, és ellenőrizni az életét. De néha-néha még
mindig előfordult… hol támadhatták le vajon?
– Gottfried házában kellett megtörténnie. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezek a képek is ott
készültek – ennek könnyen utánanézhetünk. A ház fekvése kiválóan megfelel a célnak, félreeső helyen
áll, a falutól messzire. Aztán Gottfried egy napon utoljára itta le magát, mielőtt egészen prózai módon
vízbe fúlt.
Lisbeth bólintott.
– Harrietet tehát valószínűleg megerőszakolta az apja, vagy legalábbis próbálkozott vele, de a
gyilkosságokba nem avatta be.
Igen, itt valami nem stimmel, látta be Mikael. Hiszen Harriet feljegyezte Gottfried áldozatainak nevét,
összepárosította őket a bibliaidézetekkel, miközben a Biblia iránti érdeklődése valójában csak az
eltűnése előtti utolsó évben támadt fel, amikor apja már halott volt. Mikael törte a fejét, hogy valami
logikus magyarázatot találjon.
– Harrietnek már valahol útközben rá kellett jönnie, hogy apja bűne nem
pusztán a vérfertőzés, hanem hogy őrült sorozatgyilkos – mondta ki hangosan.
– Nem tudjuk, hogy Harriet mikor fedezte fel a gyilkosságokat. Lehet, hogy még
Gottfried vízbe fúlása előtt. De az is lehet, hogy utána, amikor megtalált valami
titkos naplót vagy a gyilkosságokról szóló cikkgyűjteményt az apja
hátrahagyott holmijai között. Valami mindenesetre nyomra vezette őt.
– De nem erről akart beszámolni Henriknek – tette hozzá Mikael.
– Hanem Martinról – mondta Lisbeth. – Az apjuk halott volt, de Martin folytatta
a húga zaklatását.
– Úgy van – biccentet Mikael.
– Egy teljes évbe telt, míg Harriet nekidurálta magát.
– Miért, te mit tennél, ha egyszer csak felfedeznéd, hogy az apád sorozatgyilkos, és rendszeresen dugja
a bátyádat?
– Agyonverném az egész bagázst – felelte Lisbeth józanul, és Mikaelben fel sem merült, hogy a lány
tréfál. Hirtelen maga előtt látta Lisbeth arcát, amikor a lány rátámadt Martin Vangerre. Önkéntelenül
elmosolyodott.
– Oké, de Harrietet nem olyan fából faragták, mint téged. Gottfried még 1965-
ben meghalt, mielőtt Harriet bármit tehetett volna.
Elég logikus. Amikor Gottfried meghalt, Isabella Uppsalába küldte Martint. A fiú karácsonykor és más
ünnepeken talán otthon tartózkodott, de az elkövetkező évben egyébként nem nagyon találkozhatott
Harriettel. Harriet eltávolodott a bátyjától.
– Aztán elmélyülten tanulmányozni kezdte a Bibliát.
– Igen. És mindannak fényében, amit már jól ismerünk, nem feltétlenül vallási
okai voltak az elmélyült bibliaolvasásnak. Lehet, hogy egyszerűen csak
szerette volna megérteni az apja cselekedeteit. Egészen 1966 gyermeknapjáig
töprengett ezen, amikor is a Järnvägsgatanon váratlanul megpillantotta bátyját,
aki ezek
szerint visszatért. Nem tudjuk, hogy beszéltek-e egymással, s hogy ha igen, mit mondott neki Martin.
De akármi történt is, az arra késztette Harrietet, hogy azonnal hazarohanjon és beszéljen Henrikkel.
– Ezután pedig eltűnt.
Miután újra felvázolták az események láncolatát, már nem okozott nehézséget helyére rakni a hiányzó
darabok maradékát. Mikael és Lisbeth összepakoltak. Indulás előtt Mikael felhívta Dirch Frodét.
Elmondta, hogy Lisbethnek és neki egy időre el kell utazniuk, és hogy feltétlenül szeretne találkozni
Henrik Vangerrel, mielőtt útra kelnek.
Mikael tudni akarta, mit mesélt el Frode Henriknek. Az ügyvéd olyan elgyötört hangon szólt a
telefonba, hogy Mikael komolyan aggódni kezdett érte. Frode kis idő múlva kinyögte, hogy Henriknek
mindössze arról számolt be, hogy Martin autóbalesetben meghalt.
Mikael nemsokára leparkolt a hedestadi kórház előtt. Megzendült ismét az ég, sötét viharfellegek
gyülekeztek. Miközben Mikael átsietett a parkolón, eleredt az eső.
Henrik Vanger köntöst viselt, és az ablaknál ült egy asztalnál. A betegség láthatóan nyomot hagyott
rajta, az arca azonban újra színt kapott. Sokat javult az állapota. Kezet ráztak. Mikael megkérte az
ápolónőt, hogy néhány percre hagyja őket magukra.
– Sokáig voltál távol – mondta Henrik.
Mikael bólintott.
– Szándékosan. A rokonság nem szereti, ha itt mutatkozom. Ma viszont mindenki Isabellánál van.
– Szegény Martin – szólalt meg újra Henrik.
– Henrik. Maga azt a feladatot adta nekem, hogy ássam elő Harrietről az igazságot. Tényleg arra
számított, hogy fájdalommentes lesz a művelet?
Az öreg elkerekedett szemekkel nézett Mikaelre.
– Martin?
– Ő csak egy része a történetnek.
Henrik Vanger becsukta a szemét.
– Fel kell tennem egy kérdést.
– És mi lenne az?
– Még mindig tudni szeretné, hogy mi történt? Akkor is, ha szenvedést okoz, akkor is, ha az igazság
rettenetesebb, mint amit valaha képzelni mert?
Henrik Vanger sokáig nem vette le a szemét Mikaelről. Aztán bólintott.
– Tudni szeretném. Ezért bíztalak meg.
– Hát rendben. Azt hiszem, most már tudom, hogy mi történt Harriettel, de egyetlen egy kis
mozaikdarab hiányzik még a képből. Ha az a helyére kerül, akkor elkészültem.
– Mesélj!
– Nem. Ma nem fogok. Jó volna, ha egyelőre pihenne. Az orvos szerint túl van a válságos állapoton, s
már gyógyul.
– Ne kezelj már úgy, mint egy gyereket!
– Még nem értem a végére. Egy dologgal kapcsolatban még mindig csak
találgatok. Most elutazom, és megpróbálom megkeresni azt az utolsó
mozaikdarabkát. Amikor legközelebb jövök – ez elhúzódhat egy kis ideig –,
ígérem, elejétől végig elmesélem az egész történetet, s megtudja az igazságot.
– Lisbeth letakarta a motort egy ponyvával, otthagyta a ház árnyékos oldalán,
aztán beült Mikael mellé a kölcsönautóba. A vihar újult erővel tért vissza, s
Gävlétől valamivel délre olyan erős felhőszakadás kezdődött, hogy Mikael alig látta maga előtt az utat.
A biztonságos megoldást választotta inkább, úgyhogy lekanyarodott az autóval egy benzinkúthoz. Ittak
egy kávét, s várták, hogy elvonuljon az eső. Este hétre értek csak Stockholmba. Mikael megadta
Lisbethnek a háza kapukódját, aztán kirakta őt a T-Centralennél. Idegennek érezte a lakást, ahogy
belépett az ajtón.
Míg Lisbeth elintézett egy ügyet a Sundbybergben lakó Plague-nél, ő fogta magát, kiporszívózott és
letörölgette a port a bútorokról. A lány éjfélkor kopogtatott Mikael ajtaján, és az első tíz percet azzal
töltötte, hogy alaposan átvizsgálta a lakás minden zegét-zugát. Amikor ezzel megvolt, sokáig állt az
ablakban, kinézett a Slussen-zsilip felé.
A hálósarok egy sor IKEA ruhásszekrénnyel volt leválasztva a lakótér többi részéről. Mindketten
levetkőztek, ágyba bújtak, és aludtak néhány órát.
Másnap tizenkettőkor a Gatwick repülőtéren landoltak Londonban. Esett az eső. Mikael a Hyde Park
mellett foglalt maguknak szobát, a Hotel Jamesben. Kitűnő szállodának számított, összevetve azokkal
bayswateri koszlott helyekkel, ahol korábbi londoni látogatásain folyton kikötött. A költségek Dirch
Frode folyószámláját terhelték.
Délután ötkor a hotel bárjában ácsorogtak, amikor egy harminc év körüli férfi lépett oda hozzájuk.
Szinte teljesen kopasz volt, arcát szőke szakáll keretezte, farmeréhez bő zakót és vitorláscipőt viselt.
– Wasp! – hangzott a férfi első kérdése.
– Trinity? – kérdezett vissza Lisbeth. Aztán biccentettek egymásnak. A férfi nem érdeklődött Mikael
neve iránt.
Trinity Bob the Dog néven mutatta be a partnerét, aki egy öreg Volkswagen furgonban várakozott a
sarkon túl. A tolóajtón keresztül beszálltak az autóba, és leültek a falhoz rögzített lenyitható székekre.
Miközben Bob elnavigálta a járművet, át a londoni közlekedésen, Wasp és Trinity megkezdték a
tárgyalást.
– Plague azt mondta, hogy egy crash-bang munkáról van szó.
– Telefonlehallgatásra lesz szükség, és az e-mailek elolvasására egy
számítógépen. Lehet, hogy nagyon gyorsan megy majd az egész, beletelhet
pár napba, azon múlik, hogy mennyire intenzíven szeretné nyomatni a pasi… –
Lisbeth hüvelykujjával Mikael felé bökött. – Meg tudjátok csinálni?
– Nem probléma – felelte Trinity.
Anita Vanger egy jellegzetes angol sorház egyik épületében lakott a takaros St. Alban elővárosban. Bő
órányi autózás után érkeztek meg a házhoz. A furgonból láthatták, amint a ház lakója hét óra tájban
hazaérkezik és kinyitja a bejárati ajtót. Megvárták, míg lezuhanyozik, aztán eszik egy keveset, majd leül
a tévé elé. Mikael csak ekkor csöngetett be az ajtón.
Az ajtót nyitó nő majdnem tökéletes másolata volt Cecilia Vangernek. Arcára udvarias kérdőjelet rajzolt
a váratlan látogatás.
– Jó napot kívánok, Anita. Mikael Blomkvist vagyok. Henrik Vanger kérésére látogattam el magához.
Feltételezem, hogy hallott Martin balesetének híréről.
Anita Vanger arckifejezése megváltozott. Meglepetését óvatos éberség váltotta fel. Amint meghallotta a
nevet, rögtön tudta, kicsoda Mikael Blomkvist. Hiszen kapcsolatban állt Ceciliával, aki valószínűleg
nem rejtette véka alá a Mikael miatt átélt bosszúságokat. Henrik Vanger neve ugyanakkor azt jelentette,
hogy kénytelen volt ajtót nyitni a látogatónak. A nappali szobában hellyel kínálta Mikaelt. A férfi
körülnézett. Anita Vanger otthona egy olyan ember ízlésesen berendezett lakása volt, aki nem
szenvedett pénzhiányban, de nem kedvelte a
feltűnősködést. Mikael a gázkonvektorrá átépített kandalló felett felfedezett egy Anders Zorn
kézjegyével ellátott grafikát.
– Ne haragudjon, hogy ilyen váratlanul törtem magára, de ha már itt vagyok Londonban, úgy
gondoltam, meglátogatom. Napközben próbáltam párszor telefonálni.
– Értem. Miről van szó? – A nő hangjából érezni lehetett, hogy máris felkészült a védekezésre.
– Mik a tervei? Hazautazik a temetésre?
– Nem, Martin és én nem álltunk annyira közel egymáshoz, és a munkától is nehéz lenne elszakadnom.
Mikael bólintott. Anita Vanger amennyire csak bírt, igyekezett távol maradni Hedestadtól az eltelt
harminc évben. Amióta apja visszaköltözött a Hedeby-szigetre, alig tette be oda a lábát.
– Szeretném megtudni, mi történt Harriet Vangerrel. Itt az ideje, hogy kiderüljön az igazság.
– Harriet…? Nem értem, mire gondol.
Mikael elmosolyodott a nő megjátszott elképedésén.
– Maga volt Harriet legközelebbi barátja a családtagok közül. Magához fordult Harriet azzal az
iszonytató titokkal.
– Maga meg nem normális – mondta Anita Vanger.
– Ebben valószínűleg igaza lehet – hagyta rá Mikael könnyedén. – Anita, maga
ott volt Harriet szobájában azon a napon. Fényképekkel is bizonyítani tudom.
Néhány nap múlva beszámolok Henriknek erről a felfedezésemről, s onnantól
kezdve majd ő veheti át az ügyet. Miért nem akarja elmesélni nekem, hogy mi
történt?
– Azonnal távozzon a házamból!
Mikael fölállt.
– Rendben, előbb-utóbb úgyis beszélnie kell velem.
– Semmi mondanivalóm!
– Martin meghalt – mondta Mikael nyomatékkal. – Maga sosem kedvelte őt.
Szerintem nemcsak azért költözött Londonba, mert így megúszhatta az apjával
való találkozásokat, hanem azért, mert Martint sem kellett többé látnia. Ez azt
jelenti, hogy maga tudta. És egyetlenegy ember mesélhette el magának –
Harriet. A kérdés csak az, hogy maga mire használta ezt a tudását.
Anita Vanger becsapta Mikael orra előtt az ajtót.
Lisbeth Salander elégedetten vigyorgott Mikaelre, miközben megszabadította a férfit az inge alatt
rögzített mikrofontól.
– Harminc másodperccel az ajtó becsapása után már fel is emelte a
telefonkagylót – mondta Lisbeth.
– Az ország hívószáma Ausztráliáé – jelentette Trinity, és lerakta a fülhallgatóját
a furgon asztalkájára. – Meg kell néznem a körzetszámot – tette hozzá, és
pötyögni kezdett a laptopján.
– Aha. Szóval ezt a számot hívta. Egy Tennant Creek nevű helyiségben Alice Springstől északra, a
Northern Territory országrészben. Akarja hallani a beszélgetést?
Mikael bólintott.
– Mennyi a pontos idő Ausztráliában?
– Hajnali öt óra lehet – felelte Trinity, majd elindította a digitális lejátszót, amelyhez egy hangszórót
kapcsolt. Mikael hallotta, ahogy nyolcszor kicsöng a telefon. Aztán felvette valaki. A beszélgetés
angolul zajlott.
– Szia, én vagyok az.
– Ühmm, kétségkívül korán kelő vagyok, de azért…
– Már tegnap telefonálni akartam… Martin halott. Tegnapelőtt belehajtott egy teherautóba.
Csönd. Aztán torokköszörülés hallatszott, bár egy „Jól van”-nak is elment volna.
– De van egy kis baj. Egy Henriknek dolgozó kiállhatatlan újságíró az imént
bekopogtatott nálam. 1966-ról faggat. Tudhat valamit.
Újra csönd. Aztán egy parancsoló hang.
– Anita. Most tegyük le. Egy ideig szüneteltetnünk kell a beszélgetéseket.
– De hát…
– Írjál nekem levelet! Írd meg, mi történt! Ezután megszakadt a beszélgetés.
– Okos csaj – szólalt meg Lisbeth csodálattal a hangjában.
Este tizenegy előtt értek vissza a szállodába. A recepción segítettek nekik repülőjegyet foglalni
Ausztráliába. Nemsokára lett is helyük egy másnap este 19 óra 5 perckor induló canberrai járaton.
Miután mindent elintéztek, holtfáradtan bedőltek az ágyba.
Lisbeth Salander először járt Londonban. A másnap délelőttöt sétálással töltötték. A Tottenham Court
Roadtól indultak keresztül a Sohón. Az Old Compton Streeten megálltak egy tejeskávéra. Három óra
körül visszamentek a hotelbe a csomagjaikért. Miközben Mikael a számlájuk rendezésével volt
elfoglalva, Lisbeth bekapcsolta a mobiltelefonját. Rögtön látta, hogy SMS-t kapott.
– Dragan Armanskij írt, hogy hívjam fel.
Lisbeth megkérte, hadd használjon egy telefont a recepción, és nyomban felhívta a főnökét. Mikael egy
kicsit távolabb állt tőle, de így is látta Lisbeth arcán a megrázkódtatást. Azonnal odament hozzá.
– Mi van?
– Meghalt az anyám. Haza kell utaznom.
Lisbeth olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy Mikael hezitálás nélkül átölelte. A lány eltolta magától.
Ittak egy kávét a bárban. Amikor Mikael végül azt mondta, hogy lemondja a repülőjegy-foglalásukat, és
hazakíséri Lisbethet Stockholmba, Lisbeth csak a fejét rázta.
– Szó sincs róla – mondta röviden. – Nem szúrhatjuk el pont most. Egyedül kell
Ausztráliába repülnöd.
A hotel előtt elbúcsúztak egymástól, felszálltak reptéri buszaikra, és elindultak más-más irányba.
HUSZONHATODIK FEJEZET
Július 15., kedd – július 17., csütörtök
Mikael egy belföldi járattal repült Alice Springsbe. Más lehetősége nem volt, miután késő délután
leszállt Canberrában. A második landolást követően választhatott; vagy charterjárattal teszi meg a
hátralevő négyszáz kilométeres utat észak felé, vagy autót bérel. Az utóbbit választotta.
A bibliai Joshua névre hallgató ismeretlen személy – aki Plague vagy talán Trinity rejtélyes nemzetközi
hálózatának lehetett a tagja – egy borítékot adott le a nevére a canberrai reptér információs pultjánál.
Az Anita által tárcsázott telefonszám egy bizonyos Cochran Farmhoz tartozott. A világhálón tett rövid
utánajárással még többet sikerült kideríteni róla. Tudniillik egy birkafarmról volt szó. Jeremy Cochran
alapította 1891-ben, az övé volt Ausztrália ötödik legnagyobb vállalkozása az ágazatban, körülbelül
hatvanezer merinói juhval. Ennek a juhfajtának különösen finom a gyapja. A cég birkatenyésztésen
kívül tehén-, sertés- és baromfitenyésztéssel is foglalkozott.
Mikael megállapította, hogy a Cochran Farm nagyvállalatnak számított, tetszetős éves forgalommal,
amelynek jelentős részét az Egyesült Államokkal, Japánnal, Kínával és európai országokkal
bonyolították.
A dokumentumhoz csatolt életrajzok azonban még izgalmasabbaknak bizonyultak.
1972-ben szállt egy bizonyos Raymond Cochranról örökösére, az Oxfordban tanult Spencer Cochranra.
Spencer 1994-ben hunyt el, a gazdaságot azóta özvegye vezette. A Cochran Farm honlapjáról letöltött
elmosódott, alacsony felbontású képen szőke, rövidre vágott hajú nő simogatott egy birkát, fél arca
takarásban maradt. Joshua szerint Cochran 1971-ben Olaszországban kötött házasságot a képen látható
nővel.
Az nőt Anita Cochrannak hívták.
Mikael egy esőt ki tudja, mióta nem látott településen éjszakázott. Wannado – ez volt a helység
bizalomgerjesztő neve. Mikael birkasültet rendelt a kocsmában, s legördített mellé három pint sört a
helybeliek krémjének társaságában, akik jópofa, ízes dialektust beszéltek, s Mikaelt egyfolytában mate-
nek szólították. Úgy érezte magát, mintha a Crocodile Dundee forgatásának a kellős közepébe csöppent
volna.
Lefekvés előtt még felhívta Erika Bergert New Yorkban.
– Ne haragudj, Ricky, de annyi dolgom volt, egyszerűen nem tudtam
telefonálni.
– Mi az ördög zajlik Hedestadban? – robbant ki Erikából. – Christer elmondta,
hogy Martin Vanger meghalt egy autóbalesetben.
– Hosszú.
– És te miért nem veszed fel a telefont? Majd megbolondultam, annyiszor próbáltalak elérni az utóbbi
napokban.
– Itt nem működik a telefon.
– Hol a csudában járkálsz?
– Ebben a percben hozzávetőlegesen húsz mérföldre lehetek Alice Springstől.
Ausztráliában vagyok.
Mikaelnek általában ritkán sikerült meglepetést okoznia Erikának, de erre már neki is majdnem tíz teljes
másodpercre elállt a szava.
– És mit keresel Ausztráliában, ha szabad kérdeznem?
– A munkámat szeretném befejezni. Néhány nap múlva újra Svédországban
leszek. Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, nemsokára vége a Henrik
Vangertől kapott megbízatásnak. Teljesítettem a feladatot.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy kibogoztad, mi történt Harriet
Vangerrel?!
– Pedig eléggé úgy tűnik.
Mikael másnap délben érkezett meg a Cochran Farmra. Ott aztán mindjárt megtudta, hogy Anita
Cochran egy Makawa nevű településen levő termelési körzetben tartózkodik százhúsz kilométerrel
odébb, tőlük nyugatra.
Már délután négyre járt, amikor Mikael végre megérkezett, maga mögött hagyva a mellékutak porát.
Egy kerítéskapunál állt meg. Farmerek egy csoportja vett körül egy dzsipet. Kávét ittak, a motorház
tetejét használták asztalnak. Mikael kiszállt az autójából, bemutatkozott, és megkérdezte, hol találja
Anita Cochrant. A társaság tagjai rögtön egy harminc év körüli izmos férfi felé fordították a fejüket.
Láthatóan ő volt a csapat döntéshozója. Csupasz felsőtestén egyedül a pólója alatt maradt világosabb a
bőre, másutt mindenütt barnára sült a sok napsütéstől. Cowboykalapot viselt.
– Well mate, a főnököt arrafelé találja, néhány mérföldre innét – felelt az izmos férfi, és a
hüvelykujjával mutatta az irányt.
Aztán kételkedve Mikael autójára pillantott, és megjegyezte, hogy nem tartaná túl jó ötletnek, ha Mikael
azzal a japán játékautóval hajtana tovább. Végül aztán kibökte az atléta, hogy szívesen elviszi Mikaelt a
dzsipjén, mivel ő is oda tart, és ezen a terepen úgysem lehet másképp előrejutni. Mikael megköszönte a
lehetőséget. A laptoptáskáját magával vitte.
A Jeff nevű atléta és Mikael kellemesen elbeszélgettek, miközben Jeff lazán navigálta végig az óránként
húsz kilométeres sebességgel haladó dzsipet a húszfokos dőlésszögű úton egy szurdok oldalában.
Mikael nem győzött hálálkodni érte, hogy lemondott a bérautójáról. Mint megtudta, a szurdok aljában
hatalmas legelő terül el, mely mintegy hétszáz birkát lát el élelemmel.
– Mi vagyunk az egyik legnagyobb farm egész Ausztráliában – magyarázta Jeff büszkén. – Itt, a
Makawi körzetben körülbelül kilencezer birkánk van, de New South Walesben és Western
Ausztráliában is vannak birtokaink. Összesen hatvanháromezres a birkaállományunk.
A szurdokból kiérve szelídebb, dimbes-dombos tájon hajtottak keresztül. Mikael váratlanul egy lövést
hallott, majd birkadögöket vett észre az út mellett, nagy máglyákat, és egy tucat farmert. Úgy tűnt,
mindenkinél van fegyver, azzal mészárolhatták le a birkákat.
Mikael önkéntelenül a bibliai áldozati bárányokra asszociált.
Aztán észrevett egy farmerbe és piros-fehér kockás ingbe öltözött nőt. A haja rövid volt és szőke. Jeff
alig néhány méterre állt meg tőle.
– Hi boss. We got a tourist – mondta a nőnek.
Mikael kikászálódott a dzsipből, és a nőre nézett. Az kérdőn nézett vissza rá.
– Szervusz, Harriet. Hát jó régen nem találkoztunk – szólalt meg Mikael svédül.
A köröttük álló férfiak egyike sem értette, mit mondott, de rögtön felfigyeltek a főnökük reakciójára.
Anita Cochran rémült arccal hátrébb lépett. Emberein látszott, hogy nem teketóriáznak, ha a főnökük
védelmére kell kelniük. Abbahagyták a röhincsélést, kiegyenesedtek. Készen álltak a beavatkozásra az
idegenből jött furcsa szerzet ellen, aki láthatóan kellemetlenséget okozott a főnöknek. Jeff
szívélyességét, mintha elfújták volna. Közelebb lépett Mikaelhez.
Mikael egyszerre rádöbbent, hogy teljesen egyedül maradt a földteke másik, ismeretlen oldalán egy
jóformán megközelíthetetlen helyen, szemben egy csapat izzadt birkatenyésztővel, akik puskával a
kezükben állják körül. Anita Cochrannak csak egy szavába kerül, s ezek nyomban apró darabokra tépik.
A következő pillanatban azonban Harriet Vanger hessegető mozdulattal tessékelte odébb embereit, akik
erre engedelmesen hátrálni kezdtek. Ezután odament Mikaelhez, és a szemébe nézett. Harriet Vanger
csurom veríték volt, az arca piszkos. Mikael felfigyelt a szőke hajtincsek alján sötétlő hajtövekre. Nem
volt már fiatal, az arca is lesoványodott, de pontosan azzá a szép nővé fejlődött, amelynek ígérete ott
volt már azon a régi konfirmációs fényképen is.
– Találkoztunk mi már? – kérdezte Harriet Vanger.
– Bizony. Mikael Blomkvist vagyok. Te vigyáztál rám egy nyáron át, én még csak hároméves voltam, te
meg tizenkettő vagy tizenhárom.
Néhány másodperc telt el, azután Mikael látta, hogy a nő tekintete kitisztul, és egyik pillanatról a
másikra emlékezni kezd.
– Mit akarsz? – kérdezte meglepetten Mikaeltől.
– Harriet, nem ellenséges szándékkal jöttem. Nem akarok neked semmi
rosszat. De muszáj beszélnünk.
Harriet Jeff felé fordult, s megkérte, vegye át tőle egy időre az irányítást, aztán intett Mikaelnek, hogy
kövesse. Körülbelül kétszáz méterrel odébb egy kis ligetben felállított fehér sátortáborhoz értek. Harriet
rámutatott egy tekintélyes asztal mellett egy kempingszékre, vizet töltött egy tálba, lemosta az arcát,
majd megtörülközött, és bement a sátorba inget váltani. Egy hűtőtáskából két sört hozott elő, és leült
Mikaellel szemben.
– Rendben. Mesélj!
Miért lövitek le a birkákat?
– Egy járvánnyal küszködünk. A lelőtt birkák nagy része valószínűleg
makkegészséges, de nem kockáztathatjuk a betegség továbbterjedését. Több
mint hatszáz birka bánja, úgyhogy már csak ezért sincs túl jó kedvem.
Mikael biccentett.
– A bátyád néhány napja halálos balesetet szenvedett egy karambolban.
– Hallottam róla.
– Anita Vangertől, amikor idetelefonált.
Harriet hosszasan fürkészte Mikael arcát. Azután bólintott. Belátta, hogy fölösleges teljesen nyilvánvaló
dolgokat letagadnia.
– Hogy találtál meg?
– Lehallgattuk Anita telefonját. – Mikael sem látta sok értelmét a hazudozásnak. – Néhány perccel a
halála előtt találkoztam a bátyáddal.
Harriet Vanger összehúzta szemöldökét. Mikael elkapta a pillantását, s aztán levette magáról az
átmenetileg használt idétlen sálat, lejjebb hajtotta a gallérját, és megmutatta a szíj helyén keletkezett
égővörös csíkot. A heg talán örökre ott marad majd.
– A bátyád a nyakamon megkötött bőrszíjnál fogva lógatott fel a plafonra. A
társam azonban megtalált és azonnal közbelépett. Ütötte-vágta Martint, ahogy
csak bírta.
Harriet szemében különös fény csillant.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elmesélnéd az egészet az elejéről.
Mikael több mint egy órán keresztül mesélt. Mindenekelőtt elmondta, kicsoda ő és mivel foglalkozik.
Beszámolt arról, milyen körülmények között kapta a megbízatást Henrik Vangertől, s hogy miért jött
neki jól a Hedebybe költözés. Összefoglalta a zátonyra futott rendőri nyomozás történetét, amely annak
idején arra késztette Henriket, hogy magánnyomozásba kezdjen, mivel meggyőződése volt, hogy Harriet
gyilkosa a családban keresendő. Mikael közben bekapcsolta a számítógépét, és elmesélte, hogyan talált
rá a Järnvägsgatanon készült képekre, hogyan kezdtek el Lisbethtel nyomozni egy sorozatgyilkos után,
akiről később kiderült, hogy valójában két személy.
Miközben mesélt, bealkonyodott. Harriet emberei tábortüzeket raktak, a bográcsokban pörköltek
rotyogtak. Mikael észrevette, hogy Jeff egyfolytában főnöke közelében tartózkodik, s végig rajta tartja a
szemét az idegen beszélgetőtárson. A szakács étellel kínálta Harrietet és Mikaelt. Kinyitottak maguknak
egy újabb üveg sört. Miután Mikael befejezte történetét, Harriet jó ideig szótlanul ült.
– Annyira megkönnyebbültem, amikor apám meghalt – szólalt meg végül –, s
véget ért az erőszak. Soha nem gondoltam volna, hogy Martin… – Elhallgatott.
– Örülök, hogy Martin halott.
– Megértem…
– A történetedből viszont nem derült ki, hogyan jöttetek rá, hogy életben
vagyok.
– Mire kisakkoztuk a múltbéli események nagy részét, a maradékot már nem volt nehéz a helyére tenni.
Ahhoz, hogy el tudj tűnni, segítségre volt szükséged. Anita Vanger volt a bizalmasod, egyedül ő jöhetett
szóba. Barátok voltatok, és együtt töltöttétek a nyarat. Kint laktatok Gottfried házában. Ha volt
egyáltalán valaki, akiben megbíztál, hát az csak ő lehetett – ráadásul pont abban az időben kapta meg a
jogosítványát.
Harriet Vanger közömbös arccal nézett Mikaelre.
– És most, hogy tudod, hol élek, mit tervezel?
– Elmesélem Henriknek. Ennyit megérdemel.
– És azután? Hiszen újságíró vagy.
– Harriet, nem áll szándékomban kiszolgáltatni téged. Ebben a bonyolult
históriában amúgy is annyi szakmai vétséget követtem már el, hogy az
Újságíró-szövetség nyomban kizárna tagjai sorából, ha tudomást szerezne
róluk. Ugyan – tette hozzá viccelődve eggyel több vagy kevesebb nem igazán
számítana már, de a volt dadusomat sem szeretném feldühíteni.
Harrietet nem mulattatta annyira Mikael tréfája.
– Hányan tudnak az igazságról?
– Arról, hogy élsz? Ebben a pillanatban csak te meg én, Anita, és a
munkatársam, Lisbeth. Dirch Frode körülbelül a kétharmad részét ismeri a
történetnek, de ő még mindig úgy tudja, hogy 1966-ban meghaltál.
Harriet Vanger belebámult a sötétségbe. Mikaelbe visszatért kiszolgáltatottságának kellemetlen érzése,
újra eszébe jutott, hogy Harriet Vanger sörétes puskája összesen fél méterre van a nő kezétől,
nekidöntve az egyik sátor falának. Aztán megrázta magát, és felhagyott a képzelődéssel. Témát váltott.
– És hogy lett belőled ausztrál birkatenyésztő? Annyi már világos, hogy Anita Vanger csempészett ki a
szigetről, feltételezem, az autója csomagtartójában a baleset másnapján, amikor újra megnyitották a
hidat a forgalom előtt.
– Valójában a hátsó ülés előtt feküdtem a padlón egy pokróccal letakarva. Nem
is ellenőrizte senki a kocsit. Anitát azután kerestem meg, hogy megérkezett a
szigetre. Akkor mondtam el neki, hogy meg kell szöknöm. Jól gondoltad, a bizalmamba avattam.
Segített, és hűséges barátom maradt az évek során.
– Hogy kötöttél ki Ausztráliában?
– Mielőtt elhagytam volna az országot, néhány hétig Anita diákszállásán
laktam, az ő szobájában, Stockholmban. Anita nagylelkűen kölcsönadta
összespórolt kis pénzét, megkaptam az útlevelét is. Nagyon hasonlítunk
egymásra, nem volt másra szükség, minthogy befessem a hajamat szőkére.
Négy éven keresztül éltem egy olaszországi kolostorban – nem apácaként,
vannak olyan kolostorok, ahol az ember olcsón kibérelhet egy szobát, ha
békében és nyugalomban akar elmélkedni. Spencer Cochrannal véletlenül
találkoztunk. Pár évvel volt nálam idősebb. Épp akkor szerezte meg a
diplomáját Angliában. Európai körúton volt. Belé szerettem. Ő meg belém. Ilyen
egyszerű volt az egész. 1971-ben Anita Vanger hozzáment feleségül. Sosem bántam meg.
Csodálatos ember volt. Sajnos nyolc éve meghalt, s egyik pillanatról a másikra én lettem a gazdaság
tulajdonosa.
– Az útlevelet viszont nem értem. Valakinek időközben csak rá kellett jönnie, hogy két Anita Vanger
létezik.
– Dehogy. Miért kellett volna? Van egy svéd nő, akit Anita Vangernek hívnak, és
Spencer Cochran a férje. Semmi jelentősége nincs, hogy Ausztráliában lakik-e
vagy Londonban. Amikor Londonban van, ő Spencer Cochran külön élő
felesége. Ausztráliában együtt élnek. London és Canberra nem tart fent közös
adatnyilvántartást. Ráadásul az ausztrál útlevelemet már Cochran névre
állították ki. Kiválóan megszerveztük. Egy dolog tett volna keresztbe, ha Anita
megházasodik. Az én házasságomat ugyanis regisztrálták a svéd lakossági
nyilvántartásban.
– De Anita nem házasodott meg.
– Állítása szerint nem találta meg az igazit. Persze tudom, hogy a kedvemért állt el. Önfeláldozó barát.
– Mit csinált azon a délutánon a szobádban?
– Nem nagyon voltam észnél aznap. Féltem Martintól, de amíg Uppsalában volt,
addig hárítottam az egész problémát. Aztán egyszer csak ott állt a hedestadi
utcán, s én rádöbbentem, hogy soha az életben nem leszek tőle biztonságban.
Nem tudtam eldönteni, hogy elmeséljem-e az egészet Henriknek, vagy inkább
azonnal menekülésre fogjam a dolgot. Amikor kiderült, hogy Henriknek nincs
rám ideje, nyugtalanul járkáltam fel-alá a faluban. Megértettem, hogy a hídon
történt baleset számukra mindennél tragikusabb volt azokban az órákban,
engem viszont még komorabb gondolatok foglalkoztattak, alig vettem
tudomást a karambolról. Minden olyan valószerűtlennek tűnt. Aztán
összefutottam Anitával, aki Gerdánál és Alexandernél lakott egy kis
vendégházban. Akkor döntöttem el, hogy segítségért fordulok hozzá. Nála
maradtam, ki sem mertem menni a házból. Egy dolgot azonban muszáj volt
magamhoz vennem – a naplómat, amibe mindent feljegyeztem, és persze
szükségem volt egy kevés ruhára is. Anita ment értük.
– Gondolom, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és kinyitotta az ablakot, hogy
egy kicsit meglesse a baleset körüli felhajtást – mondta Mikael, aztán
eltűnődött. – Amit viszont nem értek: miért nem mentél oda egyenesen
Henrikhez, ahogy eltervezted?
– Na, mit gondolsz, miért?
– Nem tudom. Tényleg nem értem. Biztos vagyok benne, hogy Henrik segített volna neked, Martint
azonnal ártalmatlanná teszik, anélkül, hogy téged kiadtak volna a sajtónak. Meggyőződésem, hogy
nagyon diszkréten intézkedett volna, amibe belefér, hogy esetleg elküld téged valamilyen terápiára.
– Tehát még mindig nem érted, mi történt.
Egészen eddig a pillanatig Mikael csak Gottfried Martin ellen elkövetett szexuális erőszakosságairól
beszélt, Harriet szerepéről nem kérdezett semmit.
– Gottfried megerőszakolta Martint – szólalt meg újra Mikael óvatosan. – Gyanítom, hogy veled is
megtette.
Harriet Vangernek egy arcizma se rándult. Azután mélyet sóhajtott, és arcát a tenyerébe temette. Három
másodperc sem telt el, Jeff már ott állt mellette, hogy megkérdezze: minden all right-e. Harriet Vanger
az atlétára nézett, aki halovány mosolyt csalt arcára, majd felállt, és Mikael legnagyobb meglepetésére
megölelte és megpuszilta izmos emberét. Aztán Mikaelhez fordult, miközben egyik karjával átölelte Jeff
vállát.
– Jeff, ez Mikael, egy régi… barát a múltból. Rossz híreket hoz, de azért ha
kérhetem, inkább ne lőjük le a hírvivőt. Mikael, ez itt Jeff Cochran. A
legnagyobb fiam. Rajta kívül van még egy fiam és egy lányom.
Mikael biccentett. Jeff a harmincas éveiben járt; eszerint Harriet Vanger elég hamar várandós lett,
miután összeházasodott Spencer Cochrannal. Mikael felállt, kezet nyújtott Jeffnek. Sajnálatát fejezte,
amiért így felzaklatta az édesanyját, de – mint mondta – nem volt más választása. Harriet váltott pár szót
Jeffel, aztán elküldte őt. Mire visszaült Mikaelhez, mintha nagy elhatározásra jutott volna.
– Vége a hazudozásnak. Azt hiszem, véget kell vetni ennek. Úgy is
mondhatnám, szinte vártam erre a napra. 1966 óta vártam rá. Sok-sok éven át
rettegtem attól, hogy valaki, mint most te, eljön hozzám és az igazi nevemen
szólít. És tudod mit – nem érdekel többé! A bűnöm úgyis elévült. Magasról
teszek rá, hogy ki mit gondol rólam.
– Bűnöd?
Harriet noszogató tekintettel nézett Mikaelre, de a férfi még mindig nem tudta, miről beszél.
– Tizenhat éves voltam. Félelemben éltem. Szégyenkeztem. Elkeseredett voltam. Magányos. Két ember
tudott a titkomról, Anita és Martin. Anitának meséltem ugyan a megerőszakolásokról, de nem bírtam
neki elmondani, hogy az apám mindennek tetejében egy őrült sorozatgyilkos, aki nőket küld a halálba.
Erről Anita nem tudott meg semmit. Azt a bűntettet viszont elmeséltem neki, amit én követtem el, s ami
oly rettenetes volt, hogy amikor elérkezett az idő, nem mertem Henriknek bevallani. Imádkoztam
Istenhez, hogy bocsássa meg a vétkemet. Évekre egy kolostorban rejtőztem el.
– Harriet, az apád sorozatgyilkos volt. Az ő bűneihez neked semmi közöd.
– Tudom. Apám egy éven keresztül használt engem. Mindent megtettem, hogy
elkerüljem a… de az apám volt, nem tudtam neki minden magyarázat nélkül,
egyik pillanatról a másikra hátat fordítani. Úgyhogy mosolyogtam az egészhez,
részt vettem a színjátékban, úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne. Az anyám természetesen tudta, mit csinál az apám, de nem törődött
vele.
– Isabella tudta? – kérdezte Mikael döbbenten. Harriet Vanger hangja
megkeményedett.
– Hát persze, hogy tudta! Ebben a családban semmi nem történhetett, amiről
Isabella ne tudott volna. De soha nem foglalkozott semmi olyasmivel, ami neki
kellemetlenséget okozhatott vagy rossz fényben tüntethette volna fel. Az apám
minden további nélkül megerőszakolhatott volna a nappaliban az anyám orra
előtt, anélkül, hogy anyám látta volna. Képtelen volt beismerni, hogy valami
nagyon félrement mind az ő, mind a lánya életében.
– Találkoztam vele. Igazi satrafa.
– Egész életében az volt. Gyakran elgondolkoztam kettejük kapcsolatán az
apámmal. Rájöttem, hogy a születésem után valószínűleg nagyon ritkán
szeretkezhettek, ha egyáltalán. Apámnak mindig voltak női, miközben furcsamód rettegett anyámtól.
Mindig kerülte, de elválni nem tudott tőle.
– A Vanger családban nem nagyon válnak az emberek.
Harriet felnevetett. Most először esett meg az egész beszélgetés alatt.
– De nem ám! A lényeg tehát az, hogy nem bírtam erről beszélni. Féltem, hogy az egész világ megtudja,
az osztálytársaim, a rokonok…
– Mikael a nő vállára tette a kezét.
– Harriet, kimondhatatlanul sajnálom, ami történt.
– Tizennégy éves voltam, amikor az apám először megerőszakolt. Onnantól
kezdve egy éven át magával vitt a házába, Martin több alkalommal is vele volt.
Apám mind a kettőnket arra kényszerített, hogy tegyünk meg neki különböző
dolgokat. Lefogott, miközben Martinnak… el kellett élveznie rajtam. És amikor
az apám meghalt, Martin készen állt, hogy átvegye a szerepét. Elvárta volna,
hogy a szeretője legyek, számára természetes lett volna, ha alávetem
magamat az óhajának. És ebben a helyzetben végképp nem volt mit tennem.
Engedelmeskednem kellett neki. Hiába szabadultam meg egyik kínzómtól,
máris a másik karmai közé kerültem. Egyetlen dolgot tehettem, igyekeztem
nem kettesben maradni vele.
– De hát Henrik biztosan…
– Hát még mindig nem érted?
Harriet megemelte a hangját. A közeli sátorban tartózkodó farmerek Mikaelre sandítottak. Harriet
halkabbra fogta, s odahajolt Mikaelhez.
– Mindent kitettem az asztalra. A többi a te dolgod.
Aztán felállt, és hozott még két sört. Amikor visszajött, Mikael egyetlen szót kérdezett tőle.
– Gottfried?
Harriet bólintott.
– 1965. augusztus 5-én apám ismét arra kényszerített, hogy menjek vele a
vízparti házába. Henrik elutazott. Apám beivott, és rám akart mászni. Még csak
fel sem állt neki, hisz ájulásközeli állapotban volt az italtól. Mindig durván,
erőszakosan bánt velem, ha egyedül maradtunk, de ezen az estén mindenen
túltett. Levizelt. Aztán arról beszélt, hogy mi mindent szeretne csinálni velem. Ekkor mesélt a nőkről,
akiket megölt. Kérkedett a gyilkosságaival. A Bibliából idézgetett. Órákon keresztül csak mondta,
mondta. A felét sem értettem annak, amiről beszélt, de az világos volt a számomra, hogy őrült.
Harriet ivott egy kortyot a söréből.
– Valamikor éjféltájban iszonyú dühroham jött rá. Szinte eszét vesztette. Fent
voltunk a hálónak használt padlástérben. Egy trikót tekert a nyakam köré, és
meghúzta, amennyire csak bírta. Elfeketült előttem a világ. Nem kétséges, meg
akart ölni. Akkor éjszaka ismét megerőszakolt – ez volt az első eset, hogy nem
bírtam elmenekülni, és sikerült neki kielégülnie az aktus során.
Harriet Vanger könyörgő szemekkel nézett Mikaelre.
– De annyira részeg volt, hogy valamiképpen sikerült kiszabadulnom,
leugrottam a padlásról, és hanyatt-homlok menekülni kezdtem. Anyaszült
meztelenül rohantam ki az éjszakába, végül a stéghez értem. Ő tántorogva jött
utánam.
Mikael hirtelen arra gondolt, hogy jobb volna, ha Harriet nem mesélne többet.
– Ahhoz még én is elég erős voltam, hogy egy tajt részeg embert a vízbe
lökjek. Egy evező segítségével tartottam a víz alatt, míg abba nem hagyta a
kalimpálást. Mindössze néhány másodperc volt az egész.
Harriet megállt. Fülsiketítő volt a csönd.
– És mikor felnéztem, ott állt Martin. Láttam rajta a rémületet, de közben
vigyorgott. Nem tudom, mióta lehetett a ház körül, mióta leskelődött utánunk.
Ettől a pillanattól kezdve kényére-kedvére ki voltam szolgáltatva. Odajött
hozzám, és a hajamnál fogva vezetett vissza a házba, Gottfried ágyába.
Megkötözött és megerőszakolt, miközben az apánk holtteste kint lebegett a
vízen a stégnél. Teljesen tehetetlen voltam.
Mikael lehunyta szemét. Egyszerre elszégyellte magát, és azt kívánta, bárcsak békén hagyta volna
Harriet Vangert. De a nő hangjában valami új erő jelent meg.
– Attól a naptól kezdve a hatalmában tartott. Azt tettem, amit mondott nekem.
Bénultságban éltem. Isabella ötlete mentett meg a teljes
elmeháborodottságtól, akkor találta ki, hogy Martinnak jót tenne egy kis
levegőváltozás apja tragikus halála után. Ezért küldte Uppsalába. Anyám
természetesen tudta, mit tesz velem Martin, ő így próbált segíteni a dolgon.
Képzelheted, milyen csalódást okozott Martinnak.
Mikael bólintott.
– A bátyám csak a karácsonyi szünetben jött haza, és nekem sikerült kellő távolságban maradnom tőle.
Az ünnepek között elkísértem Henriket egy koppenhágai útra. A nyári szünet alatt meg ott volt Anita.
Megosztottam vele a titkomat, s ő attól kezdve mindig mellettem volt, ügyelt rá, nehogy Martin a
közelembe jöjjön.
– Aztán a Järnvägsgatanon találkoztál vele.
Harriet bólintott.
– Igen, mert úgy tudtam, hogy nem jön el a családi találkozóra, hanem
Uppsalában marad. De ezek szerint megváltoztatta a tervét, és egyszerre ott
állt szemtől szembe velem, az utca túloldalán. Mosolygott rám. Olyan volt az
egész, mint egy szörnyű álom. Megöltem az apámat, s tudomásul kellett
vennem, hogy soha nem szabadulok meg a bátyámtól. Sokat gondolkoztam
azon, hogy véget vetek az életemnek. Végül a menekülést választottam.
Mikaelre nézett, szinte jókedvűen.
– Hogy őszinte legyek, jó érzés elmesélni az igazságot. Most tehát
megismerted. Mihez kezdesz a tudásoddal?
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Július 26., szombat – július 28., hétfő
Mikael a lundagatani ház kapujában vette fel Lisbethet reggel tízkor. Az Északi Köztemető
krematóriumához hajtottak. Mikael elkísérte Lisbethet a megemlékezésre. Sokáig hármasban voltak a
lelkésszel, de amikor a temetési szertartás megkezdődött, Dragan Armanskij lépett be a kapun. Kurtán
biccentett Mikaelnek, aztán megállt Lisbeth mögött, s egyik kezét óvatosan a lány vállára tette. Lisbeth
bólintott, anélkül, hogy felé fordult volna, mintha pontosan tudná, ki áll mögötte. Innentől kezdve nem
törődött sem Armanskijjal, sem Mikaellel.
Az anyjáról nem beszélt soha senkinek, de a lelkész nyilván megkérdezett valakit az otthonban. Mikael
így tudta meg, hogy a halál oka agyvérzés volt. Lisbeth egy szót se szólt az egész ceremónia alatt. A
lelkész két alkalommal is zavarba jött, amikor Lisbethhez fordult. A lány egyenesen a szemébe nézett,
anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésére. Amikor véget ért a szertartás, Lisbeth köszönés nélkül sarkon
fordult és elindult. Dragan és Mikael sóhajtottak egyet, egymásra pillantottak. Fogalmuk sem volt róla,
mi játszódhat le Lisbeth fejében.
– Nagyon rossz állapotban lehet – mondta Dragan.
– Én is látom – felelte Mikael. – Jó, hogy eljött.
– Nem vagyok benne olyan biztos.
Armanskij nem engedte el Mikaelt a szemével.
– Északra utaznak? Tartsa szemmel a lányt!
Mikael megígérte, hogy úgy lesz. A templom kapuja előtt elbúcsúztak. Lisbeth már az autóban ült és
várt.
Kénytelen volt Mikaellel tartani Hedestadba, hogy elhozza a motorját és a Milton Securitytől
kölcsönvett felszerelést. Már Uppsalát is elhagyták, amikor végre megtörte a csöndet. Mikael ausztráliai
útja felől érdeklődött. Mikael előző este landolt a Stockholmhoz közeli Arlanda reptéren, azóta csak
néhány órát aludt. Most elmesélte Harriet Vanger történetét. Lisbeth Salander fél órán keresztül
csöndben ült, aztán megszólalt.
– Bitch – mondta ekkor.
– Kicsoda?
– Harriet Istenverte Vanger. Ha csinál valamit 1966-ban, Martin nem
gyilkolhatott volna még harminchét éven keresztül.
– Harriet tudott az apja gyilkosságairól, de azt nem tudta, hogy Martin is vele
volt. Azért menekült a bátyja elől, mert az megerőszakolta, és megfenyegette,
hogy beárulja az apjuk meggyilkolása miatt, ha nem tesz mindent úgy, ahogy ő
parancsolja.
– Baromság.
Ezután néma csendben ültek egészen Hedestadig. Lisbethnek nagyon rossz kedve volt. Mikael már
elkésett a megbeszélt találkozóról, amikor kirakta Lisbethet a Hedeby-szigeti elágazásnál. Megkérdezte
a lánytól, hogy ott lesz-e még, amikor ő visszaér a találkozóról.
– Itt maradsz éjszakára? – kérdezte Lisbeth.
– Azt hiszem.
– Szeretnéd, hogy itt legyek, amikor visszaérsz?
Mikael kiszállt az autóból és átölelte Lisbethet. A lány ellökte magától, szinte erőszakosan. Mikaelt
hátrébb lépett.
– Lisbeth, hiszen a barátom vagy.
Lisbeth kifejezéstelen arccal nézett vissza rá.
– Akarod, hogy maradjak? Hogy legyen kivel dugnod ma este?
Mikael hosszú ideig nem engedte el a lányt a tekintetével, aztán hátat fordított, beült az autóba, és
elindította a motort. Letekerte az ablakot. Lisbeth ellenségessége megtöltötte körülöttük a levegőt.
– Szeretnék a barátod lenni – mondta Mikael. – Ha mást hiszel, akkor nem
fontos itt maradnod éjszakára.
Henrik Vanger egy székről kelt fel, és utcai ruhában fogadta Mikaelt, amikor Dirch Frode bekísérte őt a
kórterembe. Mikael rögtön az öregember egészsége felől érdeklődött.
– Azt mondják, holnap kiengednek, hogy el tudjak menni Martin temetésére.
– Mit mesélt el azóta Dirch?
Henrik Vanger lesütötte a szemét, a padlót nézte.
– Elmondta, mit tett Martin és Gottfried az elmúlt évtizedekben. És tényleg iszonyatosabb az egész,
mint amit valaha feltételezni mertem.
– Tudom, mi történt Harriettel…
– Hogy halt meg? Mondd már el, az ég szerelmére!
– Harriet nem halt meg. Él. Ha szeretné, Henrik, Harriet boldogan találkozna magával.
Henrik Vanger és Dirch Frode úgy néztek Mikaelre, mint akit fejbe kólintottak.
– Kellett egy kis idő, míg sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön el. De él és egészséges, itt van
Hedestadban. Reggel érkezett. Egy órán belül itt lehet. Feltéve, hogy akar vele találkozni.
Mikaelnek újra el kellett mesélnie a történetet a legelejétől. Henrik Vanger időnként közbeszúrt egy-egy
kérdést, vagy arra kérte Mikaelt, hogy ismételjen el valamit. Dirch Frode egy szót se szólt.
Mire a történet véget ért, Henrik Vanger elnémult. Bár az orvosok állítása szerint sikerült felépülnie a
szívrohamból, Mikael rettegett a pillanattól, amikor majd beszámol neki az eseményekről; tartott tőle,
hogy ez már túl sok lesz az idős férfinak. Henrik azonban nem mutatta különösebb jelét a
megrázkódtatásnak, bár a nyelve elég nehezen forgott, ahogy újra megszólalt.
– Szegény Harriet… Bárcsak még akkor elmondta volna nekem!
Mikael az órájára nézett. Három óra ötvenöt percet mutatott. – Szeretne találkozni vele? Harriet még
mindig attól tart, hogy maga el fogja lökni őt, ha megtudja, mit tett.
– És a virágok? – kérdezte Henrik.
– Megkérdeztem a repülőn hazafelé jövet. Az egész családban egy embert szeretett. Magát.
Természetesen ő küldte a virágokat. Azt remélte, hogy ebből maga érteni fogja, hogy él és jól van,
anélkül, hogy neki elő kellene lépnie a rejtekéből. Mivel azonban egyetlen hírcsatornája Anita volt, aki
sohasem látogatott el Hedestadba, és a tanulmányai befejeztével azonnal külföldre költözött, Harriet
semmit nem tudott az itteni történésekről. Fogalma sem volt a maga szenvedéséről, arról a
feltételezéséről, hogy esetleg az ő, Harriet gyilkosa gúnyolódik a virágküldeményekkel.
– Gondolom, Anita adta postára a virágokat.
– Egy repülőtársaságnál dolgozott, körberepülte a földet. Ott adta fel az
aktuális virágot, ahova éppen a munkája vetette.
– De azt honnan tudtad, hogy Anita segített neki?
– A fényképről. Ő az a nő Harriet ablakában.
– Igen, de attól belekeveredhetett volna… lehetett volna ő a gyilkos. Hogyan jöttél rá, hogy Harriet
életben van?
Mikael Henrik Vangerre nézett. Aztán elmosolyodott. Ez volt az első mosolya, amióta visszajött
Hedestadba.
– Anitának valóban köze volt Harriet eltűnéséhez, de megölni sosem tudta
volna.
– És mitől voltál ebben olyan biztos?
– Azért voltam benne biztos, mert ez nem egy ócska krimi, Henrik. Ha Anita megölte volna Harrietet,
már rég megtalálták volna a holttestet. Az egyetlen logikus válasznak tehát az tűnt, hogy ő segített neki
megszökni és elrejtőzni. Szeretne találkozni Harriettel?
– Hogy a csudába ne szeretnék!
Mikael az előcsarnokban fogadta Harrietet a liftek előtt. Először meg sem ismerte; amióta előző nap
elváltak a repülőtéren, Harriet visszaszerezte sötét hajszínét. Fekete nadrágot viselt, fehér blúzt és egy
elegáns szürke blézert. Ragyogóan nézett ki. Mikael odahajolt hozzá, és bátorító puszit nyomott az
arcára.
Amikor Mikael benyitott az ajtón, Henrik felállt a székéről. Harriet Vanger mély levegőt vett.
– Szervusz, Henrik – mondta.
Az öreg tetőtől talpig végigmérte unokahúgát. Aztán Harriet odament hozzá, és arcon csókolta. Mikael
intett a fejével Dirch Frodénak. A két férfi kilépett az ajtón, és magukra hagyták a rokonokat.
Lisbeth Salander nem várta meg Mikaelt. Nem volt ott sem a video-felszerelés, sem a motorja, a táskáját
is magával vitte, a fürdőszoba polcáról hiányoztak a piperecikkei. Üres volt nélküle ház, minden
idegennek és valószerűtlennek tűnt. Mikael komoran járta körbe az épületet. A dolgozószobában
összegyűlt papírhalmokra nézett, melyeket idővel vissza kell majd raknia a dobozokba és felszállítani
Henrik házába. De semmi kedve nem volt hozzáfogni a rendrakáshoz. Felment a Konsumba, kenyeret
vett, tejet, sajtot. Amikor visszaért, feltett egy kávét, leült a kertbe és átolvasta az esti lapokat. Nem
gondolt semmi másra.
Fél hatkor taxi hajtott át a hídon. Három perc múlva már visszafelé jött. A hátsó ülésen Isabella Vanger
ült.
Hét óra körül Dirch Frode ébresztette fel Mikaelt a szundikálásból.
– Hogy van Henrik és Harriet? – kérdezte Mikael.
– Legalább van egy kis öröm is ebben a rettentően gyászos történetben –
mondta Dirch Frode, és visszafogottan mosolygott Mikaelre. – Képzelje, egyszer
csak Isabella rontott be Henrik kórtermébe. Látta ugyanis, hogy maga
visszajött a házba, s ettől aztán rájött a bolondóra. Azt üvöltötte, hogy most
már elég ebből a Harriet körüli esztelen locsogásból, s hogy a fiát is maga
küldte a halálba azzal az örökös szimatolásával.
– Hát, ami azt illeti, nem mondott butaságot.
– Aztán utasította Henriket, hogy azonnal bocsássa el magát, és gondoskodjon róla, hogy maga eltűnjék
innét, és véget érjen ez a szellemvadászat.
– Hoppá!
– Rá se nézett a Henrikkel beszélgető nőre. Nyilván arra gondolt, hogy a
kórházi személyzethez tartozik. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot,
amikor Harriet végül felállt, Isabella szemébe nézett, és azt mondta neki: Szervusz, mama.
– Mi történt?
– Orvost kellett hívnunk, hogy Isabellát újraélesszék. Amióta eszméleténél van,
állítja, hogy ez nem is Harriet, hanem egy csaló, akit Mikael maga szedett
össze isten tudja, honnan.
Dirch Frode Mikael után Ceciliához és Alexanderhez készült, hogy megossza velük Harriet
„feltámadásának” örömhírét. Elsietett, Mikaelt pedig egyedül hagyta.
Lisbeth Salander Uppsalától északra megállt tankolni. Egész úton elkeseredett konoksággal hajtott a
motorján, a benzinkúton gyorsan elintézte a fizetést, újra nyeregbe pattant, s már a kijáratnál volt,
amikor hirtelen elbizonytalanodott és megállt.
Még mindig kedvetlen volt. Hedebyt maga mögött hagyva némán őrjöngött dühében, mostanra azonban
lecsillapodott. Nem igazán tudta, miért bosszantotta fel ennyire Mikael, abban sem volt egészen biztos,
hogy rá volt mérges.
Martin Vanger jutott eszébe, Harriet Istenverte Vanger és Dirch Istenverte Frode, meg az egész átkozott
hedebyi Vanger család, a birodalmukkal és a szemét intrikáikkal. Hogy pont rá, Lisbeth Salanderre volt
szükségük! Normális esetben köszönni se lettek volna képesek neki, nemhogy a titkaikba beavassák.
Undorító bagázs.
Nagy levegőt vett, aztán az anyjára gondolt, akit aznap reggel temetett el. Ezzel minden örök érvényűen
elromlott. Anyja halála egyúttal azt jelentette, hogy sebei sosem fognak begyógyulni, mivel nincs többé
az az ember, akitől az utolsó pillanatig választ remélt a kérdéseire.
Dragan Armanskij jutott az eszébe, ahogy ott állt mögötte a temetésen. Mondania kellett volna valamit
Dragannak. Legalább jelezhette volna főnökének, hogy számít a jelenléte. Ha viszont megtette volna,
Armanskij rögtön felhatalmazva érzi magát az élete megszervezésére. Mert elég, ha csak a kisujját
mutatja neki az ember, Armanskij máris az egész kezét kéri – valahogy soha nem bírta megérteni őt.
Aztán Nils Istenverte Bjurmanra gondolt, az ügyvédre, átmenetileg ártalmatlanná tett gyámjára, aki
legalább egy időre neki engedelmeskedett.
Engesztelhetetlen gyűlöletet érzett. Összeszorította a fogát.
Aztán pedig Mikael Blomkvistre gondolt, arra, hogy mit szólna hozzá Mikael, ha megtudná, hogy
gyámság alatt áll, s élete még egy patkánylyukban sem lenne kevésbé szánalomra méltó.
Kénytelen volt belátni, hogy nem haragudott Mikaelre. Véletlenül pont ő került az útjába, akire így
aztán kiönthette gyilkos dühét. Máskülönben teljesen értelmetlennek tűnt ez a Mikaelnek szegezett
tomboló harag.
Furcsán ellentmondásos érzések kerítették hatalmába.
Tény, hogy Mikael mindenbe beleütötte az orrát, hogy szeretett volna többet megtudni az életéről… De
nagyon jó volt vele dolgozni. Már önmagában ez is furcsa érzés volt, hogy volt valaki, akivel képes
együttműködni. Szokatlan élménynek számított, ráadásul kezdettől fogva meglepően könnyen és
fájdalommentesen zajlott minden. Mikael nem prédikált. Soha nem szólt bele, hogyan élje az életét, sőt.
Ezenkívül ő csábította el Mikaelt, és nem fordítva. Mi több, nagyon kellemes tapasztalat volt. Akkor hát
miért is akarta fejbe rúgni?
Felsóhajtott, és boldogtalanul pillantott az E4-es sztrádán elhúzó kamion után.
Mikael nyolc órakor még a kertben ült, amikor meghallotta a motorberregést. Leesett állal nézte végig,
amint Lisbeth Salander áthajt a hídon, leparkol, leveszi a bukósisakját, majd odajön a kerti asztalhoz és
megemeli az üres kávéskannát. Lisbeth aztán fogta a kannát, és bement vele a konyhába. Amikor
visszajött, már levette magáról a bőrszerelést, farmert húzott és egy pólót, rajta a következő felirattal: I
can be a regular bitch. Just try me.
– Azt hittem, elmentél – szólalt meg Mikael.
– Uppsalában visszafordultam.
– Tisztességes kis túra.
– Sajog is tőle a fenekem.
– Miért fordultál vissza?
Lisbeth nem válaszolt. Mikael nem erőltette. Szótlanul kávéztak tovább. Jó tíz perc múlva Lisbeth törte
meg a csendet.
– Szeretek veled lenni – vallotta be kelletlenül.
Még életében nem mondott ilyet senkinek.
– Izgalmas volt együtt dolgozni ezen az eseten.
– Nekem is jó volt veled együttműködni – mondta Mikael.
– Hmm.
– Tény, hogy soha ezelőtt nem volt dolgom ilyen átkozottul ügyes kutatóval. Jó, persze tudom, hogy egy
piszok hacker vagy, gyanús körökben mozogsz, és láthatóan csak egy telefonhívásodba kerül, hogy
huszonnégy órán belül elintézz egy telefonlehallgatást Londonban, de meg is van az eredménye.
Lisbeth most először nézett Mikaelre, amióta leült az asztalhoz. A férfi annyi titkát ismerte már. Hogy
alakulhatott ez így?
– Ez van. Értek valamennyire a számítógépekhez. Ezenkívül soha nem okozott problémát, hogy
elolvassak egy szöveget, és pontosan megértsem, miről szól.
– A fotografikus memóriád – jegyezte meg halkan Mikael.
– Feltételezem. Egyszerűen arról van szó, hogy elég könnyen megértem a dolgok működését. Nemcsak
a számítógépekét, és a telefonhálózatokét, hanem a járgányom motorjáét, a televíziókét, a porszívókét, a
vegyi folyamatokét, az asztrofizikai képletekét. Flúgos vagyok. Egy bolond.
Mikael a szemöldökét ráncolta.
Asperger-szindróma, gondolta. Vagy valami hasonló. A tehetsége lehetővé teszi, hogy meglásson
bizonyos mintákat és megértsen elvont gondolatmeneteket ott, ahol mások szeme előtt csak egy nagy
katyvasz jelenik meg.
Lisbeth az asztalt nézte.
– A legtöbben mindent odaadnának egy ilyen adottságért.
– Nem akarok erről többet beszélni.
– Akkor hagyjuk. Miért jöttél vissza?
– Nem tudom. Talán hiba volt.
Mikael kíváncsian figyelte Lisbeth arcát.
– Lisbeth, meg tudnád fogalmazni, hogy neked mit jelent a barátság?
– Azt, hogy valaki kedvel valakit.
– Jó, de mi az, ami miatt kedvelünk valakit?
Lisbeth vállat vont.
– A barátság – az én megfogalmazásomban – két dolgon alapul – mondta
Mikael. – Tiszteleten és bizalmon. Mindkettőre szükség van. Mindkét félnél.
Tisztelhetünk valakit, ám ha nincs meg a bizalom a másik iránt, úgy
szétforgácsolódik a barátság.
Lisbeth hallgatott.
– Azt értem, hogy nem akarsz magadról beszélni, de el kellene döntened végre,
hogy megbízol-e bennem vagy sem. Én szeretném, ha barátok lennénk, de
egyedül nem megy.
– Én meg szeretek lefeküdni veled.
– A szexnek semmi köze a barátsághoz. Persze barátok is lefekhetnek
egymással, de hogy őszinte legyek, Lisbeth, ha választanom kellene, hogy a
barátod akarok-e lenni vagy a szexpartnered, nem kérdés, mire szavaznék.
– Nem értem. Most akkor jó velem a szex vagy nem?
Mikael az ajkába harapott, aztán felsóhajtott.
– Az ember ne feküdjön le a munkatársaival – motyogta. – Abból csak baj lesz.
– Jól hallok? Hát nem pont ezt csináljátok Erika Bergerrel, akárhányszor alkalom nyílik rá? Ráadásul
Erika még házas is.
Mikael kis ideig csöndben maradt.
– A mi történetünk Erikával… sokkal korábban indult, minthogy elkezdtünk volna dolgozni egymással.
Ahhoz pedig, hogy házas, semmi közöd.
– Aha értem. Hirtelen mintha neked nem esne jól magadról beszélni. Nem arról volt szó, hogy a
barátság bizalom kérdése?
– De igen. Akkor sem fogom kibeszélni a barátomat a háta mögött, mert úgy a vele kialakított bizalmas
viszonyt sérteném meg. Mint ahogy rólad sem beszélgetnék a hátad mögött Erikával.
Lisbeth Salander meghányta-vetette Mikael szavait. Kezdett zavarossá válni a párbeszéd. És Lisbeth
nem szerette a zavaros párbeszédeket.
– Szeretek lefeküdni veled – mondta újra.
– Én is veled… de közben meg az apád lehetnék, olyan öreg vagyok.
– Szarok a korodra.
– Te csak ne szarj a köztünk levő korkülönbségre. Nem jó kiindulópont egy tartós kapcsolathoz.
– Ki beszél itt tartós kapcsolatról? – kérdezte Lisbeth. – Épp csak befejeztünk egy nyomozást, ahol
iszonyú ferde hajlamú férfiak játszották a főszerepet. Ha rajtam múlna, az ilyen embereket egytől egyig
kiirtanám.
– Nálad nincs kegyelem…
– Nincsen – mondta Lisbeth azzal a mosolynak nem nevezhető szájgörbítésével.
– De legalább te nem tartozol közéjük…
Aztán felállt.
– Most bemegyek, lezuhanyozom, és utána meztelenül befekszem az ágyadba.
Ha túl öregnek érzed magad, akkor tiéd a kempingágy.
Mikael Lisbeth után nézett. A lány gyakori szótlanságának aligha félénksége volt az oka. Eddig minden
szópárbajukat elvesztette Lisbethtel szemben. Később Mikael összeszedte a kerti asztalról a
kávéscsészéket, majd ő is bement a hálószobába.
Másnap tízkor keltek, együtt zuhanyoztak, és kint reggeliztek a kertben. Tizenegy órakor Dirch Frode
telefonált. Elmondta, hogy a temetés délután kettőkor kezdődik, s megkérdezte tőlük, hogy részt
vesznek-e a szertartáson.
– Nem hinném – felelte Mikael.
Dirch Frode ezenkívül kérte, hadd látogassa meg őket hat órakor egy beszélgetés erejéig.
Mikael néhány órát a papírok szétválogatásával töltött. Bepakolta mindet a kartondobozokba, amelyeket
azután átvitt Henrik dolgozószobájába. Végül nem maradt elöl más, mint a saját jegyzetfüzetei és a
Hans-Erik Wennerström-mappák. Ezeket már fél éve ki sem nyitotta. Mély sóhajtással berakta őket a
táskájába.
Dirch Frode késett, már nyolc óra felé járt az idő, amikor megérkezett. Még a temetésen viselt öltönye
volt rajta. Feldúltnak látszott, ahogy leült a konyhában, s örült a Lisbeth kínálta kávénak. A lány az
oldalsó asztalkánál dolgozott a számítógépén, miközben Mikael arról kérdezte az ügyvédet, hogyan
fogadta a család Harriet feltámadását.
– Az eset, mondhatni, beárnyékolta Martin halálát. A média megszimatolta Harriet visszatérését.
– És hogyan magyarázták meg a helyzetet?
– Harriet a Kuríren egyik újságírójával beszélt. Az általa előadott verzió szerint
azért szökött meg otthonról, mert nem jött ki a családjával, de minden jóra
fordult, s megtalálta számításait a nagyvilágban, hiszen ma már ő is egy, a
Vanger-konszernével azonos forgalmú nagyvállalatot irányít.
Mikael füttyentett egyet.
– Azt sejtettem, hogy van üzlet az ausztrál birkákban, de hogy ennyire jól
megy, arról nem tudtam.
– Kitűnően jövedelmez Harriet gazdasága. De nem ez az egyetlen
jövedelemforrás. A Cochran-vállalatok opálbányászattal is foglalkoznak,
valamint szállítmányozással, elektronikával és egy csomó minden mással.
– A mindenit! És mi lesz a folytatás?
– Őszintén szólva nem tudom. Egész nap jönnek-mennek a látogatók, a család
hosszú évek óta most először van együtt. Fredrik és Johan Vanger ágáról is
érkeztek rokonok, sokan a huszonéves fiatalok közül is. Ma este legalább
negyven Vanger tartózkodik Hedestadban. Egyik felük Henriket boldogítja a
kórházban, a másik a Nagy Hotelben ül, és Harriettel beszélget.
– Harriet, ő a nagy szám. Hányan tudnak Martin történetéről?
– Eddig csak én, Henrik és Harriet. Volt egy hosszú beszélgetésünk hármasban. Ez az egész dolog
Martinnal… a perverzióival árnyékot vet mindenre, ami minket érint. Hatalmas válságot idézhet elő a
konszern életében.
– Hát persze.
– Nincsen egyenes ági örökös, de Harriet egy ideig még Hedestadban marad. Ki
kell bogoznunk a tulajdonviszonyokat, hogy szétoszthassuk az örökséget és így
tovább. Harrietre igen szép örökrész szállt volna, ha egész idő alatt idehaza
tartózkodik. Egy rémálom az egész, csak ennyit tudok mondani.
Mikael felnevetett. Dirch Frode nem nevetett vele.
– Isabella most a kórházban fekszik. Harriet nem hajlandó meglátogatni.
– Meg tudom érteni.
– Viszont hamarosan megérkezik Anita Londonból. Jövő hétre összehívunk egy családi tanácsot,
huszonöt éve most vesz részt rajta először.
– Ki lesz az új vezérigazgató?
– Birger ugyancsak áhítozik a posztra, de szóba sem jöhet. Átmenetileg Henrik irányít
vezérigazgatóként a betegágyáról, egészen addig, amíg fel nem veszünk valakit kívülről, vagy meg nem
választunk egyet a családtagok közül…
Nem fejezte be a mondatot. Mikael felvonta szemöldökét.
– Harrietre gondol? Ez komoly?
– Miért ne? Egy szerfelett rátermett és tiszteletre méltó üzletasszonyról van
szó.
– De hát ott van neki az ausztráliai vállalata, azt is el kell irányítgatni valakinek.
– Persze, de a fia, Jeff Cochran egész ügyesen viszi a boltot a távollétében.
– Jeff egy birkafarm studs managere. Ha jól értettem, ő felügyeli, hogy a megfelelő birkák
párosodjanak egymással.
– Igen, ám hadd említsem meg, hogy ezenkívül van egy oxfordi
közgazdaságtan-diplomája és egy Melbourne-ben szerzett jogi diplomája.
Mikael felidézte magában a meztelen felsőtestű, izzadt atlétát, aki keresztülvitte őt a szurdokon.
Megpróbálta elképzelni őt vékony csíkos öltönyben. Végül is miért ne?
– Úgy sem fog megoldódni az ügy egy szempillantás alatt mondta Dirch Frode. – Harriet mindazonáltal
kiváló vezérigazgató lenne. Megfelelő támogatással új életet lehelhetne a konszernbe.
– De hát nem tudhat egy csomó…
– Ez igaz. Harriet nem bukkanhat fel csak úgy. Több évtizedes távollét után
nem vághat bele a döntéshozásba, ami az apróbb részleteket illeti. De a
Vanger-konszern nemzetközi vállalatcsoport, ezzel az erővel akár
idehozhatnánk egy amerikai vezérigazgatót is, aki egy mukkot nem beszél
svédül… az üzlet, az üzlet.
– Aztán előbb-utóbb szembe kell nézniük a Martin Vanger titkos szobája
jelentette problémakörrel is.
– Tisztában vagyok vele. Csakhogy bármit mondunk, Harrietet tesszük tönkre vele… Örülök, hogy
ebben a kérdésben nem nekem kell döntenem.
– Az ördögbe, Dirch, csak nem azt mondja ezzel, hogy el akarják tussolni Martin Vanger sorozatgyilkos
múltját?
Dirch Frode szótlanul feszengett a székén. Mikaelnek hirtelen rossz lett a szája íze.
– Mikael, az én helyzetem… roppant kellemetlen… Át kell adnom egy üzenetet. Henrik küldi. Nagyon
egyszerű az egész. Köszönetet mond az elvégzett munkáért. Véleménye szerint maga teljesített mindent,
amiről a szerződésben megállapodtak. Eszerint minden további kötelezettsége alól felmenti magát, nem
kell az elkövetkezőkben Hedestadban maradnia, azonnal visszaköltözhet Stockholmba, és nekiláthat az
új feladatainak.
– Szóval szeretné, ha lelépnék a színről?
– Egyáltalán nem. Azt szeretné, ha meglátogatná őt, és beszélni tudnának a jövőről. Azt is mondta,
reméli, hogy a Millennium vezetőségében betöltött pozíciójában korlátozások nélkül működhet tovább.
De…
Dirch Frode, ha lehet, még kényelmetlenebbül kezdte érezni magát.
– De már nem akarja, hogy megírjam a Vanger család krónikáját, igaz?
Dirch Frode bólintott. Aztán előszedett egy jegyzetfüzetet, kinyitotta az egyik oldalon, s odaadta
Mikaelnek.
– Ezt a levelet írta magának.
Kedves Mikael!
A legmesszebbmenőkig igyekszem tiszteletben tartani integritásodat, és véletlenül sem szeretnélek
megbántani azzal, hogy előírjam neked, miről írj és miről ne. Azt írsz meg és azt publikálsz, ami jólesik,
eszemben sincs nyomást gyakorolni rád.
Szerződésünk továbbra is érvényben van, ha te is így akarod. Immár elég anyaggal rendelkezel ahhoz,
hogy befejezd a Vanger család krónikáját.
Mikael, soha életemben nem könyörögtem még senkinek. Mindig azt vallottam, hogy az ember legyen hű
erkölcsi meggyőződéséhez. Ebben a pillanatban azonban nincs más választásom.
Könyörögve kérlek, mint barátot s mint a Millennium résztulajdonosát, tartózkodjál Gottfried és Martin
igazi történetének leleplezésétől! Tudom, hogy hibát követek el, de nem látok más kiutat ebből a
sötétségből. Két rossz közül kell választanom, ennek az ügynek csak vesztesei lehetnek.
Kérlek, ne írj semmi olyat, ami további sérüléseket okozhat Harrietnek! Te magad is megtapasztaltad,
milyen érzés kiszolgáltatva lenni egy médiakampánynak. Ráadásul az ellened irányuló kampány szerény
méretűnek számít ahhoz képest, mint aminek Harriet lenne kitéve, ha kiderülne az igazság. Negyven
éven keresztül szenvedett, jó volna, ha nem érné már több fájdalom az apja és a bátyja által elkövetett
gazságok miatt. Kérlek, gondolj arra is, milyen következményekkel járna a konszern több ezer
alkalmazottjára nézve, ha ez a história napvilágra kerül! Harrietet tönkretenné, mindannyiunkat
megsemmisítene.
Henrik
– Henrik még azt is mondta, hogy ha szüksége volna kárpótlásra a megjelenésre nem kerülő anyag
okozta veszteségért, ő nyitott az egyezkedésre. Olyan követelést támaszthat vele szemben, amilyet
megfelelőnek tart.
– Henrik Vanger megpróbál megvesztegetni. Üzenem neki, hogy azt kívánom, bárcsak soha ne bízott
volna meg a feladattal.
– A helyzet legalább annyira gyötrelmes Henriknek, mint magának. Nagyon szereti magát, úgy tekint
magára mint a barátjára.
– Henrik Vanger egy dörzsölt fráter – mondta Mikael. Elöntötte a düh. – El
akarja hallgattatni a történetet. Az érzelmeimmel játszik, mert tudja, hogy én is
kedvelem őt. Amit mond, az gyakorlatiasan megfogalmazva annyit jelent, hogy
szabad kezet kapok az anyag publikálását illetően, de ha megjelentetem, akkor
újragondolja a Millenniumhoz fűződő viszonyát.
– Akkor változott meg minden, amikor Harriet besétált a színpadra.
– Igen, és Henrik most azt latolgatja, mennyit érek én. Egyáltalán nem áll szándékomban kirakatba tenni
Harrietet, de valakinek muszáj megemlítenie azokat a nőket, akik Martin pincéjében kötöttek ki. Dirch,
még azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy összesen hány nőt mészárolt le! Ki fog szót emelni az
áldozatokért?
Lisbeth Salander váratlanul kikukucskált a számítógép monitorja mögül. Hangja hátborzongatón
behízelgő volt, ahogy Dirch Frode felé fordulva megszólalt:
– Hát engem senki nem próbál megvesztegetni a konszerntől?
Frodének leesett az álla. Megint megfeledkezett róla, hogy Lisbeth velük van.
– Ha Martin Vanger élne, tétovázás nélkül kiteregetném förtelmes tetteit –
folytatta Lisbeth. – Függetlenül attól, hogy Mikael milyen egyezségre jut
magukkal, én bizony minden egyes adatot elküldtem volna az első
valamirevaló esti lapnak. És ha megtehettem volna, lecipeltem volna Martint a
saját kínzókamrájába, kikötöttem volna arra az asztalra, és tűket szurkáltam
volna a heregolyóiba. De – mint tudjuk – Martin Vanger meghalt.
Aztán Mikael felé fordult.
– Én elégedett vagyok az ügy lezárásával. Semmit nem tehetünk, ami
begyógyítaná azt a sérülést, amit Martin Vanger okozott az áldozatainak. Az
előállt helyzet viszont felettébb figyelemreméltó. Te a jelenlegi pozíciódban
további fájdalmakat okozhatsz ártatlan nőknek – nem utolsósorban annak a
Harrietnek, akit oly hevesen a védelmedbe vettél Stockholmból idefelé jövet. A
kérdésem valójában csak ennyi: szerinted mi a rosszabb – az, ahogy Martin
megerőszakolta őt a kisházban, vagy ahogyan te fogod ugyanezt tenni vele az
újságok címlapjain? Fincsi kis dilemma, ugye? Talán az Újságíró-szövetség
etikai bizottsága segít majd eligazodni.
Lisbeth itt szünetet tartott. Mikael nem bírt a lányra nézni, lesütötte a szemét, és az asztalt bámulta.
– Én viszont nem vagyok újságíró – folytatta Lisbeth.
– Mit óhajt…? – kérdezte Dirch Frode.
– Martin videofelvételeket készített az áldozatairól. Azt akarom, hogy a filmek
alapján azonosíttassanak be mindenkit, akit csak tudnak, és gondoskodjanak a
családok méltányos kompenzációjáról. Ezenkívül szeretném, ha a Vanger-
konszern mostantól kezdve az idők végezetéig évi kétmillió koronát
adományozna a Svéd Nősegítő Egyesületek Országos Szövetségének.
Dirch Frode egy-két percig mérlegelte az árajánlatot, végül rábólintott.
– Hajlandó vagy belemenni egy ilyen alkuba, Mikael? – kérdezte Lisbeth.
Mikael maga alatt volt. Eddig egész újságírói pályáját azzal töltötte, hogy igyekezett leleplezni olyan
dolgokat, amiket mások megpróbáltak elrejteni a nyilvánosság elől. Szakmai hitvallása tiltotta, hogy
része legyen a Martin Vanger pincéjében elkövetett szörnyű bűnök eltussolásában. Munkaköri
leírásában az szerepel, hogy fel kell tárnia a tudomására jutott információkat. Hát nem pont ő szokta
nagy hévvel kritizálni a kollégáit, ha azok nem mondják el az igazságot? Most viszont itt ül, és részt
vesz az elmúlt évtizedek egyik legsötétebb ügyének leghátborzongatóbb elkendőzésében.
Sokáig nem szólt, aztán bólintott ő is.
– Akkor megállapodtunk – mondta Dirch Frode. – Ami Henrik kárpótlásról szóló
ajánlatát illeti…
– Tőlem aztán Henrik feldughatja a kárpótlását… – szólalt meg Mikael. – Dirch, kérem, most menjen.
Én megértem, hogy magának sem könnyű, de e percben olyan elmondhatatlanul dühös vagyok magára,
Henrikre és Harrietre, hogy ha itt marad, félő, hogy örökre ellenségek leszünk.
Dirch Frode azonban ülve maradt, és semmi jelét nem adta annak, hogy távozni készülne.
– Még nem mehetek – mondta. – Nem beszéltünk meg mindent. Még egy
üzenetem van, aminek nem fog túlzottan örülni. Henrik ragaszkodott hozzá,
hogy ma este mondjam el. Ha akarja, holnap elmehet hozzá a kórházba és
megvesszőzheti érte.
Mikael lassan fölemelte tekintetét, és Dirch Frode szemébe nézett.
– Azt hiszem, életem legnehezebb feladata előtt állok – mondta Frode. – De
szerintem csakis a teljes őszinteség mentheti meg a helyzetet, vagyis ha
minden kártyát kirakunk az asztalra.
– Miről beszél?
– Amikor Henrik Vanger rábeszélte magát a munkára múlt év karácsonyán,
sem én, sem ő nem hitte volna, hogy ilyen messzire jut majd. Henrik annak
szánta a megbízást, aminek akkor mondta – egy utolsó próbálkozásnak.
Alaposan megvizsgálta a maga helyzetét, nem utolsósorban a Salander
kisasszony által összeállított anyag segítségével. A maga elszigeteltségére
utazott, jó fizetést kínált, és mellé kiválóan működő csalit.
– Wennerströmöt – mondta Mikael. Frode bólintott.
– Blöfföltek, ugye…?!
– Azt nem.
Lisbeth Salander érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
– Henrik minden ígéretét beváltja – mondta Dirch Frode. – Interjút ad, ha kell,
és szembetámadja Wennerströmöt. A részletekhez majd később hozzájut, most
legyen elég csak annyit mondanom, hogy amikor Hans-Erik Wennerström a
Vanger-konszern pénzügyi osztályán dolgozott, több millió koronát használt fel
valutaspekulációkra. Mindezt hatáskörén kívül, a vállalatvezetés engedélye
nélkül tette. Az üzlet rosszul ütött ki, egyik percről a másikra sikerült hétmillió
koronás veszteséget előállítania, amit részben könyvelési csalással, másrészt
további, még
rizikósabb spekulációkkal igyekezett elleplezni, így is rajtakapták, és kirúgták a cégtől.
– És nyert rajta valamit saját zsebre?
– Igen. Körülbelül félmillió koronát sikkasztott el. A sors iróniája, hogy ez az összeg lett a
Wennerstroem Group indulótőkéje. Minderről hiteles dokumentumokkal rendelkezünk. Úgy használja
fel a kapott információkat, ahogy akarja. Henrik kész nyilvánosság elé állni az állításokkal. De…
– De az információ értékét vesztette – mondta Mikael, és tenyerével az asztalra
csapott. – A dolog harminc évvel ezelőtt történt, lezárt fejezet.
Dirch Frode bólintott.
– Viszont lesz rá bizonyítéka, hogy Wennerström csaló.
– Igen, Wennerströmöt nyilván bosszantani fogja, ha ilyesmi jelenik meg róla,
de körülbelül annyi kárt okoz majd neki, mint egy köpőcsőből kilőtt
papírgalacsin. Vállat von majd, aztán újrakeveri a kártyapaklit. Kiad egy
sajtóközleményt, amelyben Henrik Vangert lökött öregembernek nevezi, aki le
akarja tőle nyúlni valamelyik üzletét, s végül hozzáteszi azt is, hogy valójában
annak idején Henrik utasítására tette mindazt, amivel most vádolják. Ha
ártatlanságát nem lesz is képes bizonyítani, akkor is elég ködösítéssel tud élni
ahhoz, hogy a nyilvánosság az egész történetet elintézze egy vállrándítással.
Drich Frode boldogtalan képet vágott.
– Maguk átvágtak engem – mondta végül Mikael.
– Mikael… nem így akartuk.
– Az én hibám. Szalmaszál után kaptam. Erre rájöhettem volna korábban is. – Hirtelen kurtán
felnevetett. – Henrik, a vén róka. Egyszerűen el akarta adni a portékáját, pontosan olyan körítéssel,
amilyet hallani akartam, hisz tudta ő azt jól…
Mikael felállt, és a mosogatópulthoz ment. Azután Frode felé fordult, és érzéseit egyetlen szóban
foglalta össze.
– Tűnés!
– Mikael… annyira sajnálom, hogy…
– Dirch! Menjen!
Lisbeth Salander nem tudta pontosan, mit tegyen – odamenjen-e Mikaelhez, vagy inkább hagyja őt
békén. Mikael végül megoldotta helyette a problémát. Belebújt a dzsekijébe, kilépett a házból, és
becsapta maga mögött az ajtót.
Lisbeth több mint egy órán keresztül járkált fel-alá a konyhában, annyira elkedvetlenedett, hogy kapta-
fogta magát és elmosogatott – pedig ezt a feladatot mindig Mikaelre hagyta. Néha odament az ablakhoz,
és azt leste, mikor bukkan már fel Mikael. Végül úgy eltöltötte az aggodalom, hogy felvette a
bőrdzsekijét, és kiment a férfi után.
Először lesétált a csónakkikötőbe, ahol a házakban még égtek a lámpák, de Mikael nem volt sehol. A
víz melletti ösvényen indult el, esti sétáik útvonalán. Martin Vanger háza sötét volt, mintha már rég nem
lakná senki. Kiment a sziget csúcsánál a kövekhez, ahol Mikaellel szoktak üldögélni, aztán hazaindult.
Mikael még nem érkezett vissza.
Lisbeth felment a templomhoz. Sehol nem találta a férfit. Téblábolt egy darabig, nem tudta, mihez
kezdjen. Aztán visszament a motorjához, elővett egy zseblámpát a nyereg alatti csomagtartóból, s újra
elindult a vízparton. Beletelt egy kis időbe, míg a bokroktól és gaztól benőtt úton előrejutott, s még több
időbe, míg megtalálta a Gottfried házához vezető ösvényt. Egyszer csak ott magasodott előtte a ház
néhány fa takarásában. Mikael viszont nem mutatkozott sem a verandán, sem másutt, az ajtó pedig zárva
volt.
Visszafordult a falu felé, de aztán megállt, és a másik irányba indult el, elment egészen a kiszögellésig.
Hirtelen meglátta Mikael sziluettjét a sötétben. A stégen ült, azon a helyen, ahol Harriet Vanger vízbe
fojtotta az apját. Lisbeth fellélegzett.
Mikael meghallotta a lány lépteit. Hátrafordult. Lisbeth szótlanul ült le mellé. Végül Mikael törte meg a
csendet.
– Bocs, de muszáj volt egyedül lennem egy kicsit.
– Persze…
Lisbeth meggyújtott két szál cigarettát, az egyiket odanyújtotta Mikaelnek. Mikael a lányra nézett.
Lisbeth Salander volt a legantiszociálisabb ember, akivel életében találkozott. Rá se bagózott, ha Mikael
valamilyen személyes ügyéről próbált beszélgetni vele, rokonszenve megnyilatkozására meg végképp
hiába várt az ember. Alig néhány napja viszont megmentette az életét, most meg az éjszaka közepén
utána eredt, hogy megkeresse. Átkarolta a lány vállát.
– Most már tudom, mennyit érek. Elárultuk azokat a szerencsétlen nőket –
mondta. – Ezek eltussolják az egész történetet. Minden, ami Martin pincéjében
van, el fog tűnni onnét.
Lisbeth nem válaszolt.
– Erikának volt igaza – több értelme lett volna, ha elmegyek nőzni
Spanyolországba egy hónapra, és aztán hazaérkezésem után felveszem a
harcot Wennerströmmel. Így viszont hónapokat vesztegettem el fölöslegesen.
– Ha Spanyolországba utaztál volna, Martin Vanger még mindig ott ügyködne a pincéjében.
Néma csend. Sokáig ültek így egymás mellett, aztán Mikael feltápászkodott, és hamarosan elindultak
hazafelé.
Mikael előbb aludt el, mint Lisbeth. A lány a férfi lélegzését figyelte. Kis idő múlva kiment a konyhába,
kávét főzött, leült a sötétben a konyhai lócára, miközben egyfolytában járt az agya. Mérget vett volna rá,
hogy Vanger és Frode át fogják vágni Mikaelt. Ilyen volt a természetük. De ez Mikael gondja volt. Nem
az övé. Vagy mégis?
Végül döntésre jutott. Elnyomta a cigarettát, bement Mikaelhez a szobába, felkapcsolta az éjjeli lámpát,
és addig rázogatta a férfit, míg az fel nem ébredt. Hajnali fél három volt.
– Mi az?
– Kérdezni akarok valamit, ülj fel.
Mikael felült, álomittas tekintettel nézett Lisbethre.
– Amikor bepereltek, miért nem védted meg magad?
Mikael a fejét ingatta, Lisbethre pillantott, aztán az órára.
– Lisbeth, ez egy baromi hosszú történet.
– Mondd el! Én ráérek.
A férfi latolgatni kezdte, mit kellene elmondania. Aztán az igazság mellett döntött.
– Nem tudtam mit felhozni a védelmemre.
A cikkemben megjelent adatok tévesnek bizonyultak.
– Amikor behatoltam a számítógépedbe, és beleolvastam az Erika Bergerrel
folytatott levelezésedbe, egy csomó utalást találtam a Wennerström-ügyre, de
egész idő alatt csak a bírósági tárgyalás praktikus kérdéseiről váltottatok szót,
soha nem arról, hogy mi történt valójában. Meséld el, mi vitte így félre az
egészet.
– Lisbeth, nem adhatom ki a valódi sztorit. Elhasaltam egy blöffön. Átvertek.
Erikával tökéletesen egyetértünk abban, hogy csak tovább rontaná a
hitelességünket, ha előállnánk a cikk megírásának háttértörténetével.
– Na ide figyelj, Kalle Blomkvist! Nem te papoltál nekem barátságról, bizalomról
és ég tudja, miről ma délután?! Nem fogom megjelentetni a történetedet a
világhálón.
Mikael egy darabig még tiltakozott. Felhívta Lisbeth figyelmét árra, hogy éjszaka van, és nem bír ilyen
dolgokkal foglalkozni. De Lisbeth nem engedett, úgyhogy Mikael végül beadta a derekát, kiment a
vécére, megmosta az arcát, majd feltett főni egy adag kávét. Aztán visszabújt az ágyba, és elmesélte,
hogyan keltette fel érdeklődését a régi iskolatárs, Robert Lindberg egy Mälar-30-as vitorláson
ringatózva az arholmai turistakikötőben két évvel azelőtt.
– Úgy érted, hogy ez a haverod hazudott neked?
– Nem, egyáltalán nem. Ő kizárólag olyan részleteket árult el, melyekről biztos
forrásból származó tudomása volt, minden szavát alátámasztották az SIB-nél
tartott revízió dokumentumai. Még Lengyelországba is elutaztam, hogy
lefényképezzem azt a bádogtákolmányt, ahol a nagy Minos vállalat működött.
Több alkalmazottjukkal interjút is készítettem. Mindannyian ugyanazt mondták
el.
– Nem értem.
Mikael felsóhajtott. Időbe telt, míg újra hozzáfogott.
– Összeállt egy bombajó történet. Wennerströmöt ugyan nem szembesítettem még vele, de a sztori
megtámadhatatlan volt, és amint megjelent volna, fenekestül forgatja fel a Wennerström által felépített
látszatvilágot. Valószínűleg nem vezetett volna vádemeléshez az elkövetett csalás ellenére sem – hiszen
az üzletet a revízió is jóváhagyta annak idején –, de súlyos sebet ejtettem volna a tekintélyén.
– Hol csúszott hiba a számításotokba?
– Útközben valaki megszimatolhatta, mivel foglalkozom. Wennerströmnek
váratlanul tudomására jutott, hogy létezem, s onnantól kezdve egy csomó
meglehetősen fura dolog történt. Először is fenyegető üzeneteket kaptam;
névtelen telefonhívásokat kártyás telefonokról, amelyeket nem lehetett
lenyomozni. Erikát is megfenyegették. A szokásos idiótaságokkal jöttek, mint
például: állj le, különben a mellednél fogva kiszögelünk egy istállóajtóra. Erika
persze iszonyú haragra gerjedt.
Mikael elvett egy cigarettát Lisbethtől.
– Aztán történt egy nagyon kellemetlen dolog. Egy késő éjszaka, a szerkesztőségből hazafelé menet, két
férfi nekem esett az utcán. Ököllel ütöttek, s mivel teljesen készületlenül ért a támadás, feldagadt szájjal
rogytam össze az aszfalton. Nem tudtam beazonosítani őket, de egyiküknek olyan öreg motoros
kinézete volt.
– Aha.
– Ennek az esetnek persze csak az lett az eredménye, hogy Erika még jobban őrjöngött, én pedig
megmakacsoltam magamat. Új biztonsági intézkedéseket vezettünk be a Millennium szerkesztősége
körül. De képtelenek voltunk felfogni, miért történik az egész, a zaklatások mértéke valahogy nem állt
arányban a sztori tartalmával
– A cikk viszont, ami végül megjelent, teljesen másról szólt.
– Hát ez az. Hirtelen megjött az áttörés. Találtunk egy informátort
Wennerström köréből. Forrásunknak a szó legszorosabb értelmében
halálfélelme volt, így kizárólag névtelenül, egy félreeső hotelszobában volt
alkalmunk találkozni vele. Elmesélte, hogy a Minosszal szerzett pénzt a
Jugoszláviában zajló háború fegyverügyleteibe fektették be. Wennerström az
Usztasával csinált üzletet. Adatközlőnk még másolatokat is adott nekünk a
bizonyítékként használható dokumentumokról.
– És ti hittetek neki?
– Ügyesen játszott. Elég információt bocsátott a rendelkezésünkre ahhoz, hogy
ily módon elvezessen egy másik informátorhoz, aki természetesen csak
megerősítette az addig hallottakat. Még egy fényképet is kaptunk, amin
Wennerström legközelebbi munkatársainak egyike ráz kezet az ügyféllel.
Óriási, ütős anyag volt, minden részlet csak megerősítette a többit. Aztán
kijöttünk vele.
– És kiderült, hogy csalás az egész.
– Elejétől kezdve – mondta Mikael. – A dokumentumok kiváló hamisítványok
voltak. Wennerström ügyvédje bebizonyította, hogy az Usztasa vezetőjéről és
Wennerström emberéről készült kép montázs, két képet illesztettek össze.
– Elképesztő – szólalt meg Lisbeth Salander szinte közönyösen, s biccentett, csakúgy magának.
– Ugye…? Utólag egyszerű átlátni, hogyan váltunk a manipulációjuk
áldozataivá. Az eredeti történetünk betett volna Wennerströmnek. Most viszont
az egész belefulladt ebbe a mesébe és a körötte keletkezett botrányba – nem
is igen halottam még hasonló mértékű aláaknázásról. Megjelentettünk egy
történetet, ami egymás után vitte be Wennerströmnek a jó pontokat, s arra is
alkalmas volt, hogy bebizonyítsák vele az ártatlanságát. Hihetetlenül ügyesen
csinálták.
– Ti meg nem tudtatok kihátrálni és elmesélni az igazságot. Nem volt bizonyíték a kezetekben arról,
hogy Wennerströmék műve az egész mondvacsinált történet.
– Nem hát. Ha elég hülyék vagyunk ahhoz, hogy Wennerströmöt vádoljuk az
álsztori kitalálásával, senki nem hitt volna nekünk. Az egész nem tűnt volna
másnak, mint egy kétségbeesett kísérletnek, amelynek célja, hogy bemártsunk
egy ártatlan nagyiparost. Bolond összesküvéselmélet-gyártóknak tituláltak
volna minket.
– Értem.
– Wennerström kétfelől is be volt biztosítva. Ha a hamis történet eredetére fény derül, azt mondhatta
volna, hogy az ellenségei akarták őt bajba sodorni. Mi pedig a Millenniummal ebben az esetben
ugyanúgy hitelünket vesztettük volna, mivel bevettünk valamit, ami később téves információnak
bizonyult.
– Így aztán azt választottad, hogy nem védekezel, és leülöd a börtönbüntetést.
– A börtönbüntetést megérdemeltem – válaszolta Mikael keserűen. – Becsületsértést követtem el. Most
már mindent tudsz. Lefekhetek aludni?
Mikael lekapcsolta a lámpát, behunyta a szemét. Lisbeth lefeküdt mellé. Egy ideig csöndben volt.
– Wennerström egy gengszter.
– Persze hogy az…
– Én nemcsak úgy nagy általánosságban mondtam. Tudomásom van róla, hogy egy igazi gengszter.
Együttműködik az orosz maffiától kezdve a kolumbiai drogkartelleken át mindenkivel.
– Micsoda…?!
– Amikor leadtam a jelentésemet Frodénak, kaptam tőle egy pluszfeladatot. Szerette volna, ha
kiderítem, mi is zajlott pontosan ezen a bírósági tárgyaláson. Épphogy elkezdtem dolgozni rajta,
felhívott Armanskij, és közölte, hogy Frode lemondta a megrendelést.
– Igazán?
– Feltételezem, hogy miután igent mondtál a felkérésükre, már nem izgatta őket annyira az ügyed.
– És?
– Ja, hát igen, én viszont nem szeretem a félbehagyott dolgokat. Volt néhány
szabad hetem, Armanskij nem tudott munkát adni, úgyhogy körülnéztem
Wennerström háza táján csak úgy a magam szórakozására.
Mikael felült az ágyban, felkapcsolta a lámpát, és Lisbeth Salanderre nézett. Abban a nagy szempárban
most felfedezett némi bűntudatot.
– És találtál valamit?
– Az egész merevlemeze ott van a gépemen. Annyi bizonyítékot találsz rajta
Wennerström gengsztermivoltára, amennyit akarsz.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Július 29., kedd – október 24., péntek
Mikael Blomkvist három napig bújta a Lisbeth számítógépéről kinyomtatott, több kartondobozt
megtöltő anyagot. Az volt csak a baj, hogy az adatok egyfolytában változtak. Egy opciós ügylet
Londonban, egy valutaüzlet-közvetítőn keresztül Párizsban, egy fantomcég Gibraltárban. Egy számlán
levő összeg hirtelen megduplázódása a New York-i Chase Manhattan Bankban.
És persze sorjáztak a kérdőjelek: ott volt egy kereskedelmi cég a chilei fővárosban, Santiagóban, amely
a bejegyzése óta teljesen érintetlen kétszázezer koronás számlával rendelkezett, s még vagy harminc
hasonló vállalat létezett tizenkét különböző országban – egyikről sem lehetett kideríteni, milyen
tevékenységet folytat. Vajon mire várnak ezek az „elfekvő” vállalatok? Fedőcégek lennének, miközben
a háttérben rejtett tevékenység folyik? A számítógép arra igazán nem tudhatta a választ, hogy mi zajlik
Wennerström fejében.
Salander biztos volt benne, hogy a kérdések egy jelentős részére sosem fogják megtudni a választ. Az
üzenetet felfogták, de megfelelő kulcs nélkül nem tudják lefordítani. Wennerström birodalma olyan
volt, mint egy fej hagyma levelei. Ha egyiket a másik után hántotta le az ember, vállalatok labirintusával
találta szemben magát, ezek a vállalatok pedig egymás tulajdonát alkották. Cégek, számlák,
alapítványok, értékpapírok. Lisbeth és Mikael megállapította, hogy senkinek – még magának
Wennerströmnek – sem lehet teljes rálátása erre a felépítményre. Wennerström birodalma a saját életét
élte.
Valami minta – legalábbis mintaszerűség – mindenesetre kivehető volt: az egymást tulajdonló vállalatok
kusza hálózatáé. Wennerström birodalmának értékét egy jószerivel felfoghatatlan száz- és
négyszázmilliárd korona közötti összegre becsülték. A végeredmény mindig azon múlott, kit kérdezett
meg az ember, és hogy az illető hogyan végezte el a számítást. Csakhogy felmerül a kérdés: ha a
vállalatok birtokában vannak egymás anyagi forrásainak – akkor is ilyen óriási az értékük?
Miután Lisbeth feltette ezt a kérdést, Mikael Blomkvist elgyötört tekintettel nézett vissza rá.
– Ennek a megválaszolása bizony az ezotéria körébe tartozik – felelte, és folytatta a
bankszámlakivonatok vizsgálatát.
A nagy éjszakai beszélgetésüket követő reggelen sietve hagyták el a Hedeby-szigetet, miután Lisbeth
Salandernek sikerült aktiválnia a szuperfegyvert, amely ettől fogva Mikael Blomkvist minden ébren
töltött óráját felemésztette. Először Lisbeth lakásába mentek. Két teljes napot töltöttek Lisbeth
számítógépe előtt. Lisbeth körbevezette Mikaelt Wennerström univerzumában. Mikaelnek rengeteg
kérdése volt. Ezek egyikét puszta kíváncsiságból tette fel.
– Lisbeth, hogy vagy képes gyakorlatilag teljesen irányítás alá vonni a számítógépét?
– Egy okos találmány segítségével, Plague fejlesztette ki. Kolléga. Wennerström
egy IBM laptopon dolgozik otthon és a munkahelyén is. Ez azt
jelenti, hogy minden információ megtalálható egyetlen merevlemezen. Otthon szélessávú internetet
használ. Plague feltalált egy mandzsettakinézetű szerkentyűt, amit magára a szélessávú kábelre kell
rákapcsolni. Én tesztelem Plague műszerét. Mindent, amit Wennerström a gépén lát, látja a mandzsetta
is, és aztán továbbküldi a regisztrált információt egy távoli szerverre.
– Miért, Wennerström nem használ tűzfalat?
Lisbeth elmosolyodott.
– Persze hogy használ tűzfalat. A vicc az, hogy a mandzsetta egyidejűleg
funkcionál tűzfalként is. Ezért aztán beletelik egy kis időbe, míg az ember
meghackeli a számítógépet. Tegyük fel, hogy Wennerström kap egy mailt; a
mail Plague mandzsettájára érkezik meg először, valójában mi előbb el tudjuk
olvasni, minthogy átjutna Wennerström tűzfalán. Az igazán ravasz dolog
viszont az, hogy a mailt a mandzsetta átírja, s ellátja egy néhány bájtos
forráskóddal. Ez minden alkalommal megtörténik, amikor Wennerström letölt
valamit a gépére. Ha képekkel teszi ugyanezt, az még jobb. Rengeteget szörföl
a neten. Ahányszor letölt egy pornóképet, vagy, teszem azt, kinyit egy
honlapot, egy sor új forráskódot kapcsolunk a letöltött adatokhoz. Egy idő
múltán, néhány óra vagy néhány nap elteltével, attól függően, hogy milyen
gyakran használja a számítógépet, sikeresen letöltött egy körülbelül három
megabájt méretű programot az egymáshoz kapcsolódó forráskódok
darabkáiból.
– És?
– Mire az utolsó darabok a helyükre kerülnek, a program beépül Wennerström
internetprogramjába. Ő csak annyit tapasztal az egészből, hogy lefagy a gépe,
ezért restartolnia kell. Az újraindítás során egy tökéletesen új szoftvert installál,
természetesen anélkül, hogy tudna róla. Wennerström Microsoft Explorert
használ. Legközelebb, amikor elindítja az Explorert, valójában egy teljesen más
programot kapcsol be, egy olyat, ami láthatatlanul bújik meg az asztalán, de
úgy néz ki, és pontosan úgy működik, mint az Explorer, éppen csak más
dolgokat is csinál közben. Először is ellenőrzése alá vonja Wennerström
tűzfalát, ügyelve rá, hogy minden működőképesnek hasson. Aztán szépen
elkezdi beszkennelni a gép tartalmát, az így kinyert információdarabokat pedig
minden olyan alkalommal továbbküldi, amikor Wennerström szörfölés közben
kattint egyet az egerével. Valamennyi idő múlva – ez megint csak azon múlik,
mennyit szörföl Wennerström a neten – már össze is állt merevlemezének
tökéletes
tükörképe a távoli szerveren. S ha mindez megtörtént, akkor elérkezett az idő a HT-re.
– A HT-re?
– Ó, bocsánat! Plague hívja így a folyamatot: hostile takeovernek, vagyis ellenséges
hatalomátvételnek.
– Aha…
– Ami ezután történik, még cselesebb. Miután felépült a tükörkép, onnantól
kezdve Wennerströmnek igazándiból két darab merevlemeze van, egy a saját
gépdobozában, egy meg a mi szerverünkön. A következő alkalommal, amikor
elindítja a számítógépet, valójában a tükörképet kapcsolja be. Nem a saját
gépére dolgozik, hanem a mi szerverünkre. A gép így egy lehelettel lassabban
működik ugyan, de ez alig észrevehető. Akárhányszor rákapcsolódom a
szerverre, egyidejűleg látom, hogy mi történik Wennerström gépén. Minden
leütését követni tudom a saját gépemen.
– Gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha arra tippelek, hogy a Plague
nevű haverod szintén hacker.
– Ő szervezte meg a londoni telefonlehallgatást. Egy csöppet antiszociális,
kerüli az embereket. De a hálózaton élő legendának számít.
– Jó… – mondta Mikael, megadóan mosolyogva Lisbethre. – Kettes számú
kérdés: korábban miért nem beszéltél a Wennerström-ügyről?
– Soha nem kérdeztél.
– És ha tényleg nem kérdeztelek volna meg – mondjuk azért, mert nem
találkozunk –, akkor ott gubbasztottál volna a megszerzett ismereteiddel,
annak tudatában, hogy Wennerström egy gengszter? És ölbe tett kézzel nézted
volna, amint a Millennium csődbe megy?
– Engem aztán senki meg nem kért arra, hogy leplezzem le Wennerströmöt – válaszolta Lisbeth
tudálékoskodó hangon.
– És ha mégis?
– De hát elmondtam, amit tudtam – felelte Lisbeth hárítón.
Mikael nem erőltette tovább a kérdést.
Mikaelt teljesen magába szippantotta a Wennerström gépén talált információhalmaz. Lisbeth az
átmásolt merevlemezen tárolt öt gigabájtnyi adatot kiírta körülbelül tíz darab cédére. Többé-kevésbé
úgy érezte magát az utóbbi napokban, mintha beköltözött volna Mikael lakásába. Ott rostokolt a férfi
mellett órákon át, és türelmesen válaszolt minden felmerülő kérdésére.
– Felfoghatatlan! Hogy lehet Wennerström ennyire megátalkodott idióta, hogy
a mocskos bizniszei teljes dokumentációját képes egyetlen merevlemezen
tárolni! – fakadt ki Mikael. – Ha ez valamikor a rendőrség kezébe kerülne…
– Az emberek általában nem képesek racionálisan gondolkozni. Én arra tippelek, hogy Wennerström
egyszerűen elképzelhetetlennek tartja, hogy a rendőrségnek valaha is eszébe jut elkobozni a gépét.
– Mert ugyebár ő aztán minden gyanú felett áll. Egyetértek. Ahhoz épp eléggé
pimasz a rohadék, hogy így okoskodjon, de fix, hogy vannak körülötte
biztonsági szaktanácsadók, akik ellátják különféle javaslatokkal a számítógépe
kezelését illetően. 1993-ig visszanyúló adatokat tárol a merevlemezén.
– A gép viszonylag új. Egy évvel ezelőtt gyártották, de úgy néz ki, Wennerström
többek között átmentette a teljes régi levelezését az új hard drive-ra, ahelyett,
hogy kiírt volna mindent cédékre. Ha másra nem ügyel is, de legalább használ
titkosító programot.
– Aminek persze semmi értelme, ha már egyszer behatoltál a gépébe, hiszen akárhányszor beír egy
jelszót valahová, te le tudod olvasni.
Négy nappal Stockholmba érkezésük után, a Millennium képszerkesztője, Christer Maim jelentkezett
Mikael váratlanul mobiltelefonján. Éjszaka három óra volt.
– A mi Benjáminunk, Henry Cortez ma este kocsmázni volt a barátnőjével.
– Ühm – hangzott Mikael álmatag kommentárja.
– Hazafelé a Centralen pubjában kötöttek ki.
– Nem a legjobb hely a csajozásra…
– Figyelj! Janne Dahlman szabadságon van. Henry észrevette őt az egyik asztalnál egy férfi
társaságában.
– Na és? Egy szerkesztőségi titkár nem mehet szabadságra?
– Henry felismerte a pacákot, az illető cikkei mellett közölt kis fotóról. Krister
Söder volt az.
– Ismerős valahonnan a név, de…
– A Finansmagasinet Monopolnál dolgozik, a lap tulajdonosa a Wennerström-
csoport – folytatta Maim.
Erre már Mikael is felült az ágyában.
– Még ott vagy? – kérdezte Maim.
– Itt vagyok. Nem biztos, hogy jelent valamit. Söder is csak egy újságíró. Lehet,
hogy Dahlman és őrégi barátok.
– Oké. Nyilván én vagyok paranoiás. Három hónappal ezelőtt a Millennium
megvette egy külsős riportját. A megjelenés előtti héten Söder majdnem tök
ugyanazt a riportot publikálta a saját lapjánál. Szinte szóról szóra ugyanaz a
történet egy mobiltelefon-gyártóról, aki ügyesen elhallgatta, hogy hibás
alkatrészt használnak a készülékeikben, ami rövidzárlatot okozhat.
– Ja, értem már, mit akarsz mondani. De előfordul az ilyesmi. Erikának
említetted?
– Nem. Még nincs itthon. A jövő héten érkezik.
– Sebaj. Később visszahívlak – mondta Mikael, s azzal kikapcsolta a telefonját.
– Mi a gubanc? – kérdezte Lisbeth Salander.
– A Millennium háza táján történt valami – felelte Mikael. – Be kell ugranom a
szerkesztőségbe. Van kedved velem jönni?
Négyre értek oda, a szerkesztőség kihalt volt a hajnali órán. Lisbeth Salandernek körülbelül három
percébe telt feltörni Janne Dalhman gépének jelszavát, s még legalább két hosszú percbe, amíg a gépen
tárolt, számukra érdekes adatokat átmentette Mikael iBookjára.
A mailek nagy részét viszont Janne Dahlman a saját laptopján tárolta, ahhoz nem volt hozzáférésük. Az
asztali számítógép segítségével azonban Lisbeth Salandernek sikerült kiderítenie, hogy Dahlman-nak a
millennium.se címén kívül volt még egy privát hotmail címe is. Ennek a feltörése és az elmúlt év
levelezésének átmásolása további hat percet vett igénybe. Öt perccel később Mikaelnek minden
elégséges bizonyíték a birtokában volt arra vonatkozóan, hogy Janne Dahlman nemcsak állandóan
naprakész információval látta el a rivális lap, a Finansmagasinet Monopol szerkesztőjét a Millennium
állapotával kapcsolatban, hanem amilyen hamar csak tudta, értesítette őt Erika Berger lapszámterveiről,
mellékelve a megjelenésre szánt cikkek rövid leírását. A kémkedés legkésőbb a múlt év őszén
kezdődhetett.
Kikapcsolták a gépeket. Visszamentek Mikael lakásába, és aludtak még néhány órácskát. Mikael reggel
tízkor felhívta Christer Malmot.
– Kezemben van a bizonyíték Dahlman ellen. Wennerströmnek dolgozik.
– Úgy tudtam! Úgy tudtam! Kirúgom ezt a szemétládát még ma.
– Ne tedd! Ne tégy semmit!
– Semmit?
– Christer, bízz bennem! Meddig van Dahlman szabadságon?
– Hétfőn kezd.
– Ma hányan vannak bent a szerkesztőségben?
– Fél házzal üzemelünk.
– Összehívnál két órára egy értekezletet? Ne mondj nekik előre semmit! Én is
ott leszek.
Hatan ültek a tárgyalóasztal körül. Christer Maim fáradtnak tűnt, Henry Cortez pedig fülig
szerelmesnek, amennyire csak egy huszonévestől kitelik. Mónika Nilsson teli volt várakozással;
Christer Maim tényleg egy mukkot sem árult el a többieknek az értekezlet tárgyáról, Mónika viszont
elég régi bútordarab volt már. Rögtön tudta, hogy valami szokatlan dolog zajlik a háttérben. Az meg
igencsak bosszantotta, hogy kirekesztik az információáramlásból. Az egyetlen ember, aki úgy nézett ki,
mint mindig, a részmunkaidős Ingela Oskarsson volt, aki heti két alkalommal járt be. Ő intézte többek
között az adminisztrációt, ő tartotta a kapcsolatot az előfizetőkkel, s mióta két éve édesanya lett, nem
nagyon lehetett őt
kihozni a sodrából. A másik részmunkaidős Lotta Karim volt, aki a Henry Cortezéhez hasonló
szerződésben állt a lappal, és nemrég jött vissza szabadságról. Christernek ezenkívül sikerült a
szabadságát töltő hirdetésszervezőt, Sonny Magnussont is berángatni.
Mikael mindenkit üdvözölt, és bocsánatot kért, amiért egy éven át szinte hírét se hallották.
– A mai megbeszélés tárgyával kapcsolatban sem nekem, sem Christernek nem
sikerült még egyeztetnünk Erikával, de biztosíthatlak benneteket afelől, hogy
ebben az esetben ő sem lenne más véleményen. Ma a Millennium jövőjéről kell
döntenünk.
Itt szünetet tartott, hagyta, hogy szavai leülepedjenek. Nem hangzott el kérdés senkitől.
– Az elmúlt év nehéz volt. Meglep, hogy egyikőtöknek sem jött meg az esze, hogy máshol keressen
magának munkát. Ebből kénytelen vagyok arra következtetni, hogy vagy tökkelütött bolondok vagytok
mindannyian, vagy hihetetlenül hűséges munkatársak, akik ráadásul még szeretnek is ennél a lapnál
dolgozni. Ezért aztán nyílt lapokkal játszom, s egy utolsó közös erőfeszítésre kérlek benneteket.
– Utolsó erőfeszítés – szólalt meg Mónika Nilsson. – Ez pont úgy hangzik,
mintha be akarnád csukni a boltot.
– Ahogy mondod – felelte Mikael. – Erika a nyaralása után összehív majd minket
egy búskomor szerkesztőségi értekezletre, hogy bejelentse: a Millennium
karácsonykor jelenik meg utoljára, s azt követően mindenkinek felmondunk.
Erre már némi nyugtalanság ütötte fel a fejét a szobában. Egy másodpercre még Christer Maim is
elhitte, hogy Mikael komolyan beszél. Aztán mindannyian látták önelégült mosolyát.
– Az ősz folyamán színjátékot kell játszanotok. Az a nagy helyzet, hogy
drágalátos szerkesztőségi titkárunk, Janne Dahlman mellékállásban bedolgozik
Hans-Erik Wennerströmnek. Wennerström lapjának az informátora. Így tehát
nem csoda, ha az ellenség végig tökéletesen képben volt a szerkesztőség
minden dolgát illetően, ez ugyebár mindjárt megmagyarázza az elmúlt év
néhány csúfos kudarcát. Nem utolsósorban azokat, Sonny, amit te
tapasztalhattál a hirtelen megcsappant hirdetői megrendelések körül.
– Meg mertem volna esküdni rá… – mondta Mónika Nilsson.
Janne Dahlman soha nem volt túlzottan népszerű a kollégák körében. A leleplezés, úgy látszott,
senkinek sem okozott különösebb megrázkódtatást. Mikael félbeszakította a pusmogást.
– Azért mondtam ezt el nektek, mert tökéletesen megbízom bennetek. Több
éve dolgozunk már együtt, tudom, hogy helyén van az eszetek és a szívetek.
Így azt is tudom, hogy hajlandóak lesztek belemenni az őszi kettős játékba.
Iszonyatosan fontos, hogy Wennerströmöt félre tudjuk vezetni, s azt higgye,
hogy a Millennium a teljes összeomlás felé tart. A ti feladatotok lesz ezt
elhitetni vele.
– És hogy állunk igazából? – kérdezte Henry Cortez.
– Hát figyeljetek! Tudom, hogy eddig sem volt könnyű dolgotok, és még mindig
nem értünk révbe. A Millenniumnak a józan számítások szerint mostanra már
fél lábbal a sírban kellene lennie. Szavamat adom rá, hogy ez nem fog
megtörténni. A Millennium erősebb, mint egy évvel ezelőtt volt. Az értekezlet
után én újra eltűnök bő két hónapra. Október vége felé érkezem vissza. És
akkor szárnyát szegjük Hans-Erik Wennerströmnek.
– Hogyan? – tette fel következő kérdését Cortez.
– Bocs, de ezt még nem árulhatom el. Megírom Wennerström történetét, egy új
változatot, amely, ígérem, nem hagy kívánnivalót maga után. Aztán
felkészülhetünk egy nagy karácsonyi bulira. Előételnek egybesült Wennerströmöt képzeltem,
desszertnek pedig néhány kritikusunkat.
Hirtelen felélénkült a társaság. Mikael megpróbálta elképzelni, milyen érzés lett volna ott ülni a
tárgyalóasztal valamelyik oldalán magát hallgatva. Bizalmatlankodott volna? Igen, valószínűleg. De
szemmel láthatóan maradt még némi hitele a Millennium kis csapatánál. Újra felemelte a kezét.
– Az ügy sikerének elengedhetetlen feltétele elhitetnünk Wennerströmmel,
hogy a Millenniumnak befellegzett. Nem szeretném, hogy kitaláljon valami
ellenkampányt, vagy az utolsó pillanatban szőnyeg alá söpörje a
bizonyítékokat. Ehhez pedig elkészítünk egy forgatókönyvet, és ősszel eszerint
fogtok dolgozni. Először is: nagyon fontos, hogy semmi, ami ma elhangzik,
illetve eddig elhangzott, ne kerüljön papírra vagy e-mailekbe, egyáltalán ne
tegyetek róla említést senkinek az itt jelenlevőkön kívül. Nem tudhatjuk, milyen
mélységben volt Dahlmannak már eddig is bejárása a gépeinken tárolt
dokumentumokba, de nem olyan régen figyelmeztettek rá, hogy egyáltalán
nem nehéz a kollégák magánlevelezéséhez hozzájutni a hálózaton. Tehát ezt
az ügyet kizárólag szóban tárgyaljuk meg. Ha valakinek az elkövetkező
hetekben muszáj kiengednie a szelepet, megszellőztetni a tapasztaltakat, úgy
forduljon bátran Christofferhez, találkozzatok az ő otthonában. És a lehető
legdiszkrétebben szervezzetek meg minden ilyen látogatást!
Mikael egy filctollal a következőt írta a flip chartra; e-mailezés a témában tilos!
– Másodszor: szeretném, ha a társaságban hamarosan felütné fejét a viszálykodás. Kezdjétek az én
bemószerolásommal, amikor ott van a közelben Janne Dahlman. Ne essetek túlzásba, de ideiglenesen
engedjétek szabadon természetes hajlamotokat az önző, kicsinyes piszkálódásra. Christer, jó volna, ha
közted és Erika között kialakulna egy komoly szakadék. Használjátok a fantáziátokat, legyetek
titokzatosak a törés okait illetően. Úgy kell kinéznie az egésznek, mintha szétesőben lenne az újság, és
mindenki legszívesebben a másik torkának esne.
Egymás szívatása – írta fel Mikael a fehér táblára.
– Harmadszor: amikor Erika hazajön, Christer, neked kell felvilágosítanod a
történésekről. Erika feladata lesz gondoskodni arról, hogy Janne Dahlman azt
higgye, a Vanger-konszernnel kötött megállapodásunk – mellesleg jelenleg is
ez tart minket a felszínen – Henrik Vanger súlyos betegsége és Martin Vanger
halálos közúti balesete miatt befuccsolt.
Most a félretájékoztatás szó került a táblára.
– De ugye igazából sziklaszilárdan áll az egyezség a konszern és a lap között? – érdeklődött Mónika
Nilsson.
– Hidd el – felelt Mikael kesernyés hangon –, a Vanger-konszern szinte bármit
hajlandó megtenni a Millennium túlélése érdekében! Néhány hét múlva,
mondjuk augusztus végén, Erika összehív egy értekezletet, és ott bejelenti,
hogy elbocsátásokra lehet számítani. Fontos, hogy tudjatok róla: a bejelentés
színjáték lesz, egyetlen ember fog eltűnni innét, és az Janne Dahlman. De
kérlek benneteket, hogy végig vegyetek részt a játékban. Kezdjetek majd el
arról beszélni, hogy milyen állások után néztetek, hogy milyen vacak
referenciának számít az önéletrajzotokban a Millennium, és így tovább.
– És szerinted ez a színjáték tényleg megmenti majd a Millenniumot? – tette fel
a kérdést Mikaelnek Sonny Magnusson.
– Tudom, hogy meg fogja menteni. Sonny, kérlek, állíts össze egy hamisított
jelentést az elmúlt hónapok rohamosan csökkenő hirdetői megrendeléseiről és
előfizetői számáról!
– Tök izgi! – jegyezte meg Mónika. – A szerkesztőség falain belülre korlátozzuk
az akciót, vagy kiszivárogtassunk ezt-azt a médiáknak?
– Korlátozzuk a falainkon belülre. Ha máshol is felbukkannának a hírek, rögtön tudni fogjuk, kinek
köszönhető. Így, ha valaki pár hónap múlva megkérdezne minket, egyszerűen azt tudjuk válaszolni: „Mi
az ördög, csak nem bedőltél az alaptalan híreszteléseknek, soha fel sem merült a Millennium
megszüntetése!” Igen, az lenne a legjobb, ha Dahlman elkotyogná az álhíreket a tömegtájékoztatásnak.
Az tehát csak jó, ha sikerül Dahlmant beetetnetek mindenféle idióta történettel.
Ezután még két órát töltöttek a vázlatos forgatókönyv összeállításával és a szerepek kiosztásával.
Az értekezlet után Mikael és Christer Maim megittak egy kávét a Javában a Honsgatanon.
– Christer, életbe vágón fontos, hogy kimenj Erika elé a reptérre, és kapásból
felvilágosítsd a dolgok állásáról. Rá kell beszélned, hogy részt vegyen a
játszmában. Amennyire ismerem őt, biztos rögtön el akarja majd intézni a
Dahlman-ügyet – és ez az, ami nem történhet meg. Nem engedhetjük meg,
hogy Wennerström fülest kapjon, és legyen ideje eltüntetni a bizonyítékokat.
– Rendben.
– És gondoskodj róla, hogy Erika addig ne e-mailezzen, amíg nem telepítette a
gépére a PGP titkosító programot, és meg nem tanulta használni azt.
Dahlmanon keresztül Wennerström nagy valószínűséggel minden
szerkesztőségi levelünket el tudja olvasni. Installáljátok a PGP-t mindegyik
gépen. Nagy felhajtás nélkül. Hamarosan megkapod tőlem a nevét egy
számítástechnikai szaktanácsadónak. Fel kell hívnod. Ő aztán ellátogat a
szerkesztőségbe, ellenőrzi a gépeket és az internetkapcsolatot. Hagyd majd,
hadd tegye fel a szoftvert, mintha az egy hétköznapi szolgáltatás része lenne.
– Megteszek mindent, ami tőlem telik. De Mikael – áruld már el, miben
mesterkedsz?
– Wennerströmöt akarom kiszegezni egy istállóajtóra.
– Jó, de hogyan?
– Sajnálom. Egyelőre titok. Csak annyit mondok, hogy olyan anyagnak vagyok
a birtokában, amelynek fényében az előző leleplezésünk bárgyú családi
matinénak fest majd.
Christer elgyötörtnek tűnt.
– Mikael, én mindig megbíztam benned. Ez azt jelentené, hogy te nem?
Mikael felnevetett.
– Ugyan! Nem erről van szó. De tudd meg, hogy jelenleg súlyos
bűncselekménynek minősülő tevékenységet folytatok, ami miatt akár két évre
is elzárhatnak. Hogy másképp fogalmazzak… a kutatási módszereim finoman
szólva kétes természetűek… Hasonló remek eszközökhöz nyúlok, mint
Wennerström. Nem szeretném, ha bármelyikőtök véletlenül is belekeveredne
ilyesmibe.
– Mit mondjak, értesz hozzá, hogy miképp hozd rám a szívbajt!
– Nyugi. És mondd csak meg Erikának, hogy nagyot fog szólni a sztori!
Hatalmasat!
– Erika is nyilván tudni akarja, hogy miben mesterkedsz… Mikael elgondolkozott egy másodpercre,
aztán elmosolyodott.
– Mondd csak meg neki, hogy amikor tavasszal a hátam mögött aláírta azt a
szerződést Henrik Vangerrel, teljesen világossá tette számomra, hogy attól
kezdve én is csak egy vagyok a hétköznapi szabadúszók közül, akinek már a
vezetőségben sincs helye, és semmi befolyást nem gyakorol a Millennium belső politikájára. Ebből az is
következik, hogy a továbbiakban viszont én sem tartozom neki állandó tájékoztatással. De ha jó kislány
lesz, ígérem, hogy a cikkemet ő kapja kézhez elsőként.
Christer Maim váratlanul harsányan elnevette magát.
– Őrült mérges lesz rád – jegyezte meg derűsen.
Mikael magának azért beismerte, hogy nem volt teljesen őszinte Christer Maimmal. Igazából kerülte
Erikát. Az lett volna a természetes, ha azonnal felveszi vele a kapcsolatot, és beavatja őt mindenbe. Ő
viszont nem akart beszélni Erikával. Az elmúlt napokban több tucatszor kereste ki Erika számát a
telefonján, hogy felhívja őt. Aztán valahogy mindig meggondolta magát.
Tudta jól, mi a baj. Nem bírt a szemébe nézni.
Az a fedőtörténet, amihez Hedestadban hozzájárult, egyszerűen megbocsáthatatlan cselekedetnek
számított egy újságírótól. Fogalma sem volt, hogyan fogja hazugságok nélkül elmagyarázni ezt az
egészet Erikának. Ezt az egyet soha nem hitte volna, hogy valaha is hazudnia kell majd Erika
Bergernek.
Különben pedig nem volt ereje ezen tépelődni, miközben Wennerström ellen indult harcba. Így aztán
elodázta a találkozást, kikapcsolta a mobiltelefonját. Persze tudta, hogy nem sokáig maradhat ez így.
A szerkesztőségi értekezlet után Mikael azonnal kiköltözött sandhamni házába, ahol már egy éve nem
járt. Két doboznyi dokumentumot vitt magával, valamint a Lisbethtől kapott cédéket. Bespájzolt egy jó
adag élelmiszert, magára zárta az ajtót, felnyitotta az iBookját és nekilátott az írásnak. Mindennap tett
egy rövid sétát, ilyenkor megvette az újságokat és bevásárolt. A kikötő még mindig tele volt
vitorlásokkal, és a papájuktól kölcsönkapott hajókon érkező fiatalok, jó szokásukhoz híven, továbbra is
nap mint nap eszméletvesztésig itták magukat a Dykarbaren nevű intézményben. Mikaelnek egyébként
alig tűnt fel, mi zajlik körülötte. Gyakorlatilag egyfolytában a számítógépe előtt ült, onnantól kezdve,
hogy reggel kinyitotta a szemét, egészen a késő esti ágyba zuhanásig.
Titkosított e-mail a főszerkesztőtől
<erika.berger@millennium.se>
a szabadságát töltő felelős kiadónak
<mikael.blomkvist@millennium.se>:
Mikael, muszáj megtudnom, mi folyik itt – te jóisten, hazajövök, és teljes káosz fogad! A Janne
Dahlmanról szóló hírek, a kettős játszma, amit kitaláltál. Martin Vanger halott. Harriet él. Mi történt
odafent Hedebyben? Hol vagy? Lesz sztori? Miért nem válaszolsz a telefonhívásokra? E.
P.S. Vettem a Christer által kéjes élvezettel előadott csipkelődést. Ezt még visszakapod! Hát tényleg
ennyire dühös vagy rám?
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
Szia, Ricky! Az isten szerelmére, dehogy vagyok rád dühös! Ne haragudj, hogy nem volt időm
tájékoztatni téged, de az életem néhány utolsó hónapja olyan volt, mint egy hullámvasút. Mindent
elmesélek, ha majd találkozunk, de e-mailben inkább nem. Jelenleg Sandhamnban vagyok. Van egy
sztori, de az nem a Harriet
Vangeré. Az elkövetkezőkben ide leszek kötve. Aztán lassan véget ér ez az időszak. Bízzál bennem! Csók
és ölelés, M.
Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:
Sandhamban? Már indulok is. Meglátogatlak!
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
Most ne, ha nem baj! Várj még néhány hetet, legalább addig, amíg nagyjából összeáll a szöveg.
Ráadásul lesz más vendégem is.
Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:
Akkor természetesen távol maradok. De tudnom kell, mi folyik itt. Henrik Vanger ismét vezérigazgató,
és nem válaszol a telefonhívásomra. Ha a Vangerekkel kötött megállapodásunknak annyi, azt azért
illene tudnom. Fogalmam sincs, mit tegyek. Túl fogja ezt élni a lap vagy nem? Ricky
P.S. Ki az a nő?
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
Először is: biztos lehetsz benne, hogy Henrik nem hátrál ki a megállapodásunkból. De szívrohama volt,
és naponta összesen egy-két órát dolgozik. Úgy képzelem, hogy a Martin halála és a Harriet
feltámadása okozta zűrzavar felemészti minden erejét. Másodszor: a Millennium túl fogja élni a
válságot. A lap történetének legfontosabb riportján dolgozom. A cikk megjelenésekor – te is meglátod –
Wennerströmnek örökre leáldozott.
Harmadszor: az életem a feje tetejére állt, de te meg én meg a Millennium – ott semmi nem változott,
higgyél nekem. Csók, Mikael
P.S. Bemutatlak majd a nőnek, amint úgy alakul. Nem lesz egyszerű napirendre térned felette.
Lisbeth Salander egy borostás képű, beesett szemű Mikaelt talált a sandhamni házban. A férfi sietve
megölelte, és megkérte, hogy tegyen fel egy kávét, míg ő befejez valamit a szövegben.
Lisbeth körülnézett Mikael házában, s rögtön tudta, hogy jól fogja itt érezni magát. A ház a víz fölé
épült, az ajtót két méter választotta el a tengertől. Mindössze 6x5 méter volt az egész épület alapterülete,
de elég magas volt ahhoz, hogy a tető alatt elférjen egy galéria. Ott volt a hálószoba. Csigalépcső
vezetett fel a nappaliból. Lisbeth ki tudott egyenesedni a tető alatt, Mikaelnek egy picit össze kellett
húznia magát. Lisbeth megvizsgálta az ágyat, és elégedetten állapította meg, hogy kényelmesen elférnek
majd rajta mindketten.
Nagy ablak nyílt a vízre, közvetlenül az ajtó mellett. Az ablak előtt állt Mikael konyhaasztala, ami most
íróasztalként működött. Az asztal felett a falon egy polc függött, rajta CD-lejátszó és egy nagy Elvis
Presley-albumokból és hard rock lemezekből álló gyűjtemény. Nem azok voltak Lisbeth első számú
kedvencei.
Az egyik sarokban kőből rakott kályha állt üvegelőlappal. Máskülönben a berendezés mindössze egy
falra szerelt gardróbszekrényből és egy zuhanyozófüggönnyel eltakart mosósarokból állt, itt állt a
mosogató is. A mosogató felett egy kis ablak nyílt a ház oldalában. A csigalépcső alatt Mikael
kialakított egy helyet a biovécének. Az egész ház úgy volt berendezve, mint egy hajókabin, cseles kis
rekeszekkel, praktikus pakolófelületekkel mindenfelé.
Lisbeth annak idején a Mikael Blomkvistról készített anyagában utánajárt, hogy Mikael saját kezűleg
újította fel a házat, és ő is rendezte be. A fenti adatokra a lány egy ismerős e-mailjében akadt. Az illető
egy sandhamni látogatást követően számolt be nagy lelkesen Mikael kézügyességéről. Minden tiszta
volt és áttekinthető, szinte igénytelenül egyszerű, majdhogynem spártaian puritán. Lisbeth hamar rájött,
miért tetszik neki annyira a sandhamni ház.
Két óra elteltével sikerült eléggé kizökkentenie Mikaelt a rendes kerékvágásból ahhoz, hogy a férfi
fogja magát, megadóan lecsukja a számítógépet, megborotválkozzon és városnéző körútra vigye őt
Sandhamnban. Esős, szeles idő volt, így aztán hamarosan a vendéglőben kötöttek ki. Mikael elmesélte,
mit írt meg addig, Lisbeth pedig átnyújtotta neki a Wennerström gépéről származó legfrissebb
információkat.
Aztán a lány hazarángatta Mikaelt, felvonszolta a galériára, s miután sikerült leszedni róla a ruháit is,
még jobban kizökkentté a sandhamni mindennapokból. Lisbeth késő éjszaka arra ébredt, hogy egyedül
van az ágyban. Lenézett a galériáról és látta, amint Mikael a gépe fölé görnyedve dolgozik. Sokáig nézte
a férfit, hason fekve, fejét a tenyerébe támasztva. Mikael boldognak tűnt, s a lányt hirtelen szokatlan
elégedettség töltötte el.
Lisbeth csak öt napig maradt. Vissza kellett utaznia Stockholmba. Dragan Armanskij tűkön ült, új
munkája volt a számára, Lisbeth tizenegy napot töltött megbízatása teljesítésével, majd leadta a
jelentését, és újra elutazott Sandhamnba. Utolsó találkozásuk óta Mikael iBookja mellett tovább
vastagodott a kinyomtatott papírköteg.
Ez alkalommal Lisbeth négy hétig maradt. Kialakítottak egy napirendet. Nyolckor keltek,
megreggeliztek, társalogtak. Azután Mikael intenzív munkához látott késő délutánig, ezt követően
mindig tettek egy sétát. Lisbeth a nap nagy részét az ágyban töltötte. Vagy olvasott, vagy a neten
szörfölt. Ügyelt rá, hogy ne zavarja Mikaelt. Meglehetősen későn vacsoráztak, s utána általában Lisbeth
kezdeményezésére a galérián múlatták az időt, ahol Lisbeth gondoskodott róla, hogy Mikael neki
szentelje minden figyelmét.
Lisbeth úgy érezte, ez élete első vakációja.
Titkosított e-mail <erika.berger@millennium.se>-től
<mikael.blomkvist@millennium.se> – nek:
Szia, M.! Ez a nyilvános verzió. Janne Dahlman felmondott, három hét múlva felveszi a munkát a
Finansmagasinet Monopolnál. Úgy tettem, ahogy kívántad, nem mondtam el semmit. Mindenki a
megállapodás szerint folytatja ezt a majomparádét. E.
P.S. Különben élvezik. Henry és Lotta néhány napja nagy veszekedést csaptak. Különböző tárgyakat
vagdostak egymás fejéhez. Olyan durván vezetik Dahlmant az orránál fogva, hogy igazából nem értem,
miért nem jött még rá, hogy műbalhé az egész.
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
Sok szerencsét Dahlmannak, hadd menjen! Az ezüst étkészletet azért a biztonság kedvéért zárd el! Csók,
ölelés, M.
Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:
Itt állok szerkesztőségi titkár nélkül két héttel a nyomdába kerülés előtt, az oknyomozó újságíróm meg
Sandhamnban csücsül, és nem hajlandó szóba állni velem. Micke, térden állva könyörgök! Be tudnál
szállni egy kicsit? Erika
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
Tarts ki még pár hétig, utána révbe érünk! Kezdd el tervezni a decemberi számot! Nagyon más lesz,
mint bármi, amit eddig csináltunk. A szövegem körülbelül negyven oldalt tölt meg abban a számban. M.
Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:
Negyven oldal!!! Észnél vagy?
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
Tematikus szám lesz. Még három hétre van szükségem. Megtennéd nekem a következőket: (1) jegyeztess
be egy kiadót Millennium néven; (2) szerezz egy ISBN-számot; (3) kérd meg Christert, hogy üssön össze
valami mutatós lógót az új könyvkiadónknak; (4) keress egy rendes nyomdát, ahol olcsón és gyorsan
tudnak előállítani puha fedelű könyveket! És persze szükségünk lesz némi pénzre első könyvünk
megjelentetéséhez.
Csók, M.
Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:
Tematikus szám. Könyvkiadó. Pénz. Yes, Master. Esetleg még valamit? Ne lejtsek el egy táncot
anyaszült meztelenül a Slussen tetején? E.
P.S. Remélem, tudod, mit csinálsz. Én viszont mit tegyek Dahlmannal?
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
Dahlmannal ne foglalkozz! Elmegy az magától is. A Monopol úgysem él már sokáig. Tegyél be több
külsős anyagot a mostani számba. És vegyél már fel egy új titkárt, a jó életbe! M.
P.S. Boldogan látnálak meztelenül a Slussen tetején.
Feladó <erika.berger@millennium.se>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:
Ami a Slussen tetejét illeti – in your dreams. Máskülönben, ha emlékeznél rá, mindig együtt vettünk fel
új munkatársat. Ricky
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
És mindig egyetértettünk abban, hogy kit vegyünk fel. Ez most sincs másképp, akárkit választasz is. Ne
feledd, Wennerström kinyírására készülünk! Hadd fejezzem már be nyugalomban a munkát! M.
Október elején Lisbeth Salander felfedezett egy közleményt a Hedestads-Kuriren elektronikus
változatában. Elújságolta Mikaelnek is. Rövid ideig tartó betegség után elhunyt Isabella Vanger.
Gyászolja Ausztráliából nemrég hazatért lánya, Harriet Vanger.
Titkosított e-mail
<erika.berger@millennium.se>-től
<mikael.blomkvist@millennium.se> – nek:
Szia, Mikael,
Harriet Vanger keresett ma fel a szerkesztőségben. A látogatása előtt öt perccel hívott, teljesen
készületlenül ért a betoppanása. Szép nő, elegáns öltözet, hűvös pillantás.
Azért jött, hogy közölje velünk, ő helyettesíti Martin Vangert, aki ugyebár Henrik Vanger helyett ugrott
be a lap vezetőségébe. Udvarias volt, kedvesen megnyugtatott afelől, hogy a Vanger-konszern nem akar
kihátrálni a megállapodásunkból, és az egész család kiáll a Henrik által vállalt kötelességek teljesítése
mellett. Megkért, hogy vezessem körbe a szerkesztőségben, és aziránt érdeklődött, hogyan élem meg a
jelenlegi helyzetet.
Őszintén elmondtam neki az érzéseimet. Hogy olyan, mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj, hogy
nem engeded, hogy meglátogassalak Sandhamnban, és azt sem tudom, min ügyködsz, leszámítva, hogy
azt hiszed, sikerül majd tönkretenned Wennerströmöt. (Remélem, nem baj, hogy ennyit elárultam.
Mégiscsak egy vezetőségi tagról van szó.) Erre felvonta a szemöldökét, elmosolyodott, és megkérdezte,
hogy valóban kételkedem-e a sikeredben. Mit válaszoljon ilyesmire az ember? Azt feleltem neki, hogy
mindenesetre nyugodtabb lennék, ha tudnám, mi folyik a műhelyedben. A francba, hát persze, hogy
megbízom benned! De az őrületbe kergetsz.
Megkérdeztem Harrietet, hogy ő tud-e valamit a jelenlegi munkádról. Nemmel válaszolt, de hozzátette,
hogy hihetetlenül meggondolt, leleményes észjárású (ezek az ő szavai) ember benyomását keltetted
kezdettől fogva.
Elmondtam neki, hogy sejteni vélem, milyen drámai események zajlottak le Hedebyben. Nem titkoltam,
hogy majd megesz a kíváncsiság, hogy megismerhessem Harriet Vanger igaz történetét. Egy szó mint
száz, hülyén éreztem magamat. Visszakérdezett, azt tudakolta, vajon tényleg nem meséltél-e el semmit.
Elárulta, rájött a kettőnk különleges viszonyára, és azzal vigasztalt, hogy biztosan mesélsz majd nekem,
ha lesz egy kis időd. Megkérdezte, megbízhat-e bennem. Na, erre mit válaszolhattam volna? A
Millennium vezetőségi tagja, te meg minden további felvilágosítás nélkül magamra hagytál.
Aztán mondott valami furcsát. Arra kért, hogy se őt, se téged ne ítéljelek el túl elhamarkodva. Azt
állította, hogy hálával tartozik neked, s örülne, ha ő meg én barátok lehetnénk. Azután megígérte, hogy
ha neked nem sikerülne, akkor ő elmondja nekem a történetet. Fél órával ezelőtt ment el. Eléggé
felzaklatott a látogatása. Rokonszenvesnek tűnik, de nem tudom, hogy megbízhatok-e benne. Erika
P.S. Hiányzol. Az az érzésem, hogy valami szörnyűség történhetett Hedestadban. Christer azt mondta,
valami furcsaságot – fojtogatásnyomot? – látott a nyakadon?
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <erika.berger@millennium.se>:
Szia, Ricky! A Harrietről szóló történet olyan elkeserítő, annyira rettenetes, hogy azt el sem tudod
képzelni. Nagyon jó volna, ha ő mesélné el neked. Én gondolni sem bírok rá.
Amíg erre az alkalomra vársz, csak annyit mondhatok, Harriet Vangerben megbízhatsz, tűzbe teszem
érte a kezem. Igazat mondott, amikor arról beszélt, hogy hálával tartozik nekem – és hidd el, hogy ő
aztán tényleg soha nem tenne kárt a Millenniumban. Barátkozzál vele, ha tényleg rokonszenvesnek
találod. De bárhogy legyen is, tiszteletet érdemlő nő. Hihetetlen nehézségeken ment keresztül. Én igazán
szeretetre méltónak tartom. M.
Másnap Mikael újabb e-mailt kapott.
Feladó <harriet.vanger@vangerindustries.com>
Címzett <mikael.blomkvist@millennium.se>:
Kedves Mikael!
Több hete tervezem már, hogy hírt adok magamról, de úgy tűnik, a nap huszonnégy órája alig elég
valamire. Olyan hirtelen távoztál Hedebyből, hogy még elköszönni sem volt időm.
Amióta hazajöttem Svédországba, egymás után érnek a felkavaró élmények, s közben persze keményen
dolgozom. A Vanger-konszern válságos helyzetben van. Én és Henrik igyekszünk rendbe tenni mindent,
amit csak lehet. Tegnap ellátogattam a Millenniumba; Henriket fogom képviselni a vezetőségetekben.
Henrik részletesen beszámolt a lap és benne a te helyzetedről.
Remélem, elfogadod a jelenlétemet ebben a formában. Ha nem akarod, hogy én vagy bárki más a
családtagok közül vezetőségi tag legyen, megértem, de ígérem, hogy mindent megteszek, amivel
segítségére lehetek a Millenniumnak. Óriási hálával tartozom neked, és mindig ennek megfelelően
fogok veletek viselkedni. Találkoztam a barátoddal, Erika Bergerrel. Nem tudom, vajon mit gondol
rólam. Meglepett az is, hogy nem mesélted el neki, mi történt.
Mikael, szeretném, ha barátok lehetnénk, ha egyáltalán a jövőben eltűrsz még valakit a Vanger
családból.
Szeretettel üdvözöllek.
Harriet
P.S. Erikától hallottam, hogy újra nekimész Wennerströmnek. Dirch Frode elmondta, hogyan csapott be
Henrik. Mit is mondhatnék. Nagyon sajnálom, hogy így történt. Ha tudok valamiben segíteni, jelezd
bátran.
Feladó <mikael.blomkvist@millennium.se>
Címzett <harriet.vanger@vangerindustries.com>:
Kedves Harriet!
Valóban otthagytam csapot-papot, és sietve eljöttem Hedebyből, s most végre azon dolgozom, amivel
egész évben kellett volna. Időben tájékoztatlak majd a részletekről, mielőtt nyomdába kerülne a szöveg,
de meg merem kockáztatni, hogy a Millennium válságos időszakának hamarosan vége.
Remélem, sikerül összebarátkoznotok Erikával. Ami engem illet, semmi bajom nincs a vezetőségi
tagságoddal. Erikának elmesélem majd a történteket, de most sem erőm, sem időm nincs erre,
egyébként is szeretnék először egy kicsit eltávolodni az eseményektől.
Tartsuk a kapcsolatot! Üdvözöllek. Mikael
Lisbethet nem izgatta különösebben, hogy mit ír meg Mikael. Mikael viszont hirtelen valami olyasmit
talált mondani, amit a lány először meg sem értett. Lisbeth felnézett a könyvéből.
– Bocsánat, hangos voltam. Csak annyit mondtam, hogy ez már durva.
– Mi durva?
– Wennerströmnek viszonya volt egy huszonkét éves pincérnővel. A lány teherbe esett. Olvastad
Wennerström levelezését az ügyvéddel?
– Drága Mikael – tíz év levelezése, e-mailjei, szerződései, utazási
dokumentumai és még ki tudja, mi minden van azon a hard drive-on. Annyira
azért nem vagyok oda Wennerströmért, hogy egy hat gigabájtos hablatyot
magamba szippantsak. Egy töredékét olvastam csak el, hogy csillapítsam a
kíváncsiságomat, ennyi is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, Wennerström
egy gengszter.
– Jó, figyelj! 1997-ben ejtette teherbe a lányt. Amikor az kompenzációt kért,
Wennerström bedobta az ügyvédjét, aki megpróbálta rábeszélni a lányt az
abortuszra. Gondolom, az abortuszért cserébe pénzt kínálhattak neki, de őt
nem érdekelte az ajánlat. Ezután a tárgyalás egy kissé elfajult, Wennerström
behajtója ugyanis egy telitöltött kádban addig tartotta a lányt a víz alá nyomva,
míg az ígéretet nem tett, hogy békén hagyja Wennerströmöt. És ez a barom
ügyvéd még meg is írja mindezt egy Wennerströmnek szóló mailben, igaz,
hogy titkosítva, de akkor is…
– Mi lett a lánnyal?
– Alávetette magát az abortusznak. Wennerström nagy megelégedésére.
Lisbeth Salander vagy tíz percig meg se szólalt. Feketén ragyogtak a szemei.
– Még egy férfi, aki gyűlöli a nőket – mormogta végül. Mikael meg se hallotta.
Lisbeth elkérte a cédéket, és az elkövetkező napokat Wennerström e-mailjeinek és más
dokumentumainak átolvasásával töltötte. Miközben Mikael továbbírta a cikkét, a lány a galérián feküdt
ölében PowerBookjával, és Wennerström fura birodalmán töprengett.
Váratlanul különös gondolata támadt, amely egyszerűen nem hagyta nyugodni. Leginkább azt nem
értette, miért nem jutott eszébe már korábban.
Október végén Mikael kinyomtatott egy oldalt, s bár délelőtt tizenegy óra volt, ünnepélyes mozdulattal
kikapcsolta a számítógépét. Szó nélkül felmászott a galériára, és átnyújtott Lisbethnek egy vaskos
papírköteget. Aztán álomba zuhant. Már este volt, amikor Lisbeth felébresztette, hogy elmondja a
szöveggel kapcsolatos meglátásait.
Hajnali kettőkor Mikael utoljára mentette el a biztonsági másolatot.
Másnap bezárta a spalettákat, és lelakatolta a házat. Lisbeth vakációja véget ért. Együtt utaztak vissza
Stockholmba.
Mielőtt Stockholmba értek, Mikaelnek meg kellett beszélnie Lisbethtel egy kényes kérdést. A vaxholmi
hajón vetette lel a témát, miközben a papírpoharaikból megkávéztak.
– Muszáj megbeszélnünk, hogy mit mondhatok el Erikának. Nem lesz hajlandó
megjelentetni a cikket, ha nem magyarázom el, hogyan jutottam hozzá az
anyaghoz.
Erika Berger… Mikael szeretője évek óta, főszerkesztő. Lisbeth sosem találkozott vele, de nem is
biztos, hogy szeretett volna. A nő nehezen meghatározható, zavaró tényező volt Lisbeth életében.
– Mit tud rólam?
– Semmit – mondta Mikael, és sóhajtott egyet. – Az az igazság, hogy nyár óta
kerülöm Erikát. Képtelen voltam elmesélni, hogy mi történt Hedestadban,
annyira szégyellem. Őt persze borzalmasan zavarja, hogy ilyen fukarul látom el
információval. Azt tudja, hogy mostanáig Sandhamnban voltam és ezen a
szövegen dolgoztam, de a tartalmáról nem tud semmit.
– Hmm.
– Néhány óra múlva megkapja a kéziratot. Utána rögtön magához fog rendelni, hogy kikérdezze a
leckét. És nem tudom, mit mondjak neki.
– Mit akarsz elmondani neki?
– Az igazságot.
Lisbeth homlokán megjelent egy kis ránc a két szemöldöke között.
– Lisbeth, Erika meg én szinte egyfolytában veszekszünk. Így kommunikálunk egymással. De feltétlen
bizalommal vagyunk egymás iránt. Erika tökéletesen megbízható. Te vagy a forrás a cikkhez. Erika
inkább meghalna, mint hogy kiadjon téged.
– És még kinek készülsz beszélni rólam?
– Az égvilágon senkinek. Velünk fog sírba szállni a titkod. De ha megkérsz rá, nem mondom el neki.
Viszont hazudni nem szeretnék, nem akarok kitalálni egy nem létező forrást.
Lisbeth gondolkodóba esett, abba se hagyta, míg ki nem kötöttek a belvárosban a Grand Hotel előtt.
Következményelemzés. Végül kelletlenül bár, de engedélyt adott Mikaelnek, hogy bemutassa őt
Erikának. Mikael bekapcsolta a mobiltelefonját, és már hívta is a számot.
Erika Berger épp munkaebéden ült Malin Erikssonnal, amikor megcsörrent a telefonja. Malin Erikssont
szemelte ki új szerkesztőségi titkárnak. Malin huszonkilenc éves volt, öt éven át dolgozott külsős
újságíróként. Soha nem volt még fix állása, s lassan feladta a reményt, hogy valaha ilyen szerencsében
lesz része. Az állást nem hirdették meg. Malin Erikssont egy hetilapnál dolgozó régi ismerős ajánlotta
Erika figyelmébe. Azon a napon hívta fel a fiatal nőt, amikor annak éppen véget ért utolsó megbízatása.
Megkérdezte tőle, érdekelné-e egy állás a Millenniumnál.
– Három hónapos próbaidőről lenne szó, s ha minden oké, felveszünk állandóra
– mondta Erika.
– Bizonyos híresztelések szerint a Millennium hamarosan lehúzza a rolót.
Erika Berger elmosolyodott.
– Ne higgy a híreszteléseknek!
– Ez a Dahlman, akit helyettesíteni fogok… – Malin Eriksson elbizonytalanodott
egy kicsit. – Átmegy egy Hans-Erik Wennerström tulajdonában levő újsághoz…
Erika bólintott.
– Aligha lehet szakmai titoknak nevezni, hogy Wennerström és köztünk van némi feszültség. Nem
kedveli a Millennium munkatársait.
– Azaz, ha a Millenniumnál lesz állásom, én is bekerülök ebbe a kategóriába.
– Nyilván.
– De akkor hogy kaphatott Dahlman munkát a Finansmagasinet-nél?
– Fogalmazhatnánk úgy is, hogy Wennerström így fizet Dahlmannak az általa
nyújtott szolgáltatásokért. Még mindig érdekel az állás?
Malin Eriksson egy percre elgondolkozott, aztán rábólintott.
– Mikor kezdhetek?
Ebben a pillanatban megcsörrent Erika telefonja – Mikael hívása szakította félbe az állásinterjút.
Erika saját kulcsaival nyitotta ki Mikael lakásának ajtaját. Most találkoztak először személyesen Mikael
kurtára sikeredett szerkesztőségi látogatása óta. Az Szent Ivánkor történt, júniusban. Erika most bement
a nappaliba, s ott egy anorexiás kinézetű, szörnyen sovány lányt talált a kanapén. A lány kopott
bőrdzsekit viselt, lábát a dohányzóasztalon pihentette. Erika tizenöt év körülinek gondolta, mielőtt a
szemébe nézett volna. Még javában ezt a furcsa jelenséget bámulta, amikor Mikael megjelent
kávéskannával és süteménnyel a kezében. Mikael és Erika végigmérték egymást.
– Bocsásd meg, hogy olyan lehetetlenül viselkedtem – szólalt meg Mikael.
Erika félrebiccentette fejét. Valami megváltozott Mikaelben. Elgyötörtnek tűnt, lesoványodott. A férfi
szemeiben szégyenkezést látott, Mikael egy rövid másodpercre ki is tért a tekintete elől. Erika lopva a
férfi nyakára pillantott. Egy megfakult, de még mindig jól kivehető csík húzódott körbe rajta.
– Kerültelek. Hosszú történet, nem vagyok büszke a benne játszott szerepemre.
De ezt majd később megbeszéljük… Hadd mutassalak be az ifjú hölgynek.
Erika, ez itt Lisbeth Salander. Lisbeth, ez Erika Berger, a Millennium
főszerkesztője és az én legjobb barátom.
Lisbeth, miután tíz másodperc alatt felmérte a nő elegáns öltözékét s megcsodálhatta magabiztos
fellépését, nagy biztonsággal el tudta dönteni, hogy neki valószínűleg nem lesz a legjobb barátja Erika
Berger.
Öt órán keresztül beszélgettek. Erika kétszer is telefonált, hogy lemondjon más találkozókat. Egy órát
azzal töltött, hogy elolvassa a kezébe nyomott könyv kéziratának részleteit. Ezer kérdése lett volna, de
belátta, hogy hetekbe telne mindre választ kapnia. A lényeg maga a kézirat volt. Lerakta az asztalra. Ha
csak a töredéke is igaz mindannak, amit itt olvasott, teljesen új helyzet áll elő.
Erika Mikaelre nézett. Sosem kételkedett a férfi becsületességében, de egy pillanatra megfordult vele a
világ, és arra gondolt, hogy Mikael esetleg belebetegedett a Wennerström ügybe – és újabban
kitalációkat gyárt. Ugyanebben a pillanatban Mikael két kartondobozt rakott elé, tele kinyomtatott
forrásanyaggal. Erika természetesen azonnal tudni akarta, hogy került mindez a férfi birtokába.
Elég hosszú időt vett igénybe, míg sikerült megértetni vele, hogy ennek a furcsa lánynak, aki egész idő
alatt egy szót se szólt, korlátlan hozzáférése van Wennerström számítógépéhez. És nemcsak az övéhez,
hanem több ügyvédjének és közeli munkatársának a gépéhez is.
Erika spontán reakciója természetesen az volt, hogy nem használhatnak olyan anyagot, amihez illegális
hálózati behatolás segítségével jutottak hozzá.
Persze, miért ne használhatták volna. Mikael rámutatott, hogy nem kötelességük felfedni a kutatási
anyag eredetét. Lehetett volna egy beépített emberük is, aki egyszerűen cédére írja Wennerström
számítógépe merevlemezének tartalmát.
Erika végül belátta, micsoda fegyvert tart a kezében. Kimerültnek érezte magát, és még tele volt
kérdésekkel, de azt sem tudta, hogy fogjon hozzá. Hátradőlt a kanapén, széttárta karját, s azt kérdezte:
– Mikael, mi történt Hedestadban?
Lisbeth Salander fürgén felemelte fejét a kérdés hallatán. Mikael csöndben ült, aztán egy kérdéssel
válaszolt.
– Hogy jössz ki Harriet Vangerrel?
– Jól. Azt hiszem. Eddig kétszer találkoztunk. Christerrel fent voltunk Hedestadban egy vezetőségi
ülésen a múlt héten. Jól beboroztunk.
– És hogy ment az értekezlet?
– Harriet állja a szavát.
– Ricky, tudod mennyire zavar, hogy állandóan elbujdostam, és különböző
kifogásokat találtam, hogy ne kelljen elmesélnem. Soha nem volt titkunk
egymás előtt, de most itt volt ez a fél év az életemben, amit… egyszerűen
képtelen vagyok megosztani veled.
Erika Mikaelre nézett. Ismerte a férfit kívül-belül, de amit most olvasott ki a szeméből, azt soha azelőtt
nem látta még. Mikael szeme könyörgött, hogy ne tegyen fel több kérdést. Erika kinyitotta a száját,
tehetetlenül nézett a férfira. Lisbeth Salander közömbös tekintettel figyelte néma párbeszédüket. Nem
avatkozott bele.
– Ennyire szörnyű volt?
– Kimondhatatlanul. Rettegtem ettől a beszélgetéstől. Ígérem, hogy egyszer
elmesélem, de több hónapon át igyekeztem elnyomni magamban az érzéseket,
miközben Wennerströmnek szenteltem a figyelmemet… még nem készültem
fel rá. Örülnék, ha Harriet mesélné el helyettem.
– Mi az a csík a nyakadon?
– Lisbeth mentette meg az életemet. Ha ő nincs, most halott lennék. Erika elkerekedett szemekkel nézett
a bőrdzsekis lányra.
– Vele kéne egyébként megállapodnod, ő a forrásunk, neki köszönhetjük a
Wennerström-anyagot.
Erika sokáig néma csöndben ült. Aztán valami olyat csinált, ami Mikaelt teljesen elképesztette,
Lisbethet meg egyenesen megrázkódtatásként érte. Valójában még saját magát is meglepte vele. Egész
idő alatt, amíg ott ült Mikael dohányzóasztalánál, magán érezte Lisbeth Salander tekintetét – halk szavú
lány, teli ellenséges vibrálással.
Most viszont felpattant, megkerülte az asztalt és átölelte Lisbeth Salandert. Lisbeth úgy ficánkolt Erika
ölelésben, mint egy kukac, aki attól tart, hogy a következő pillanatban horogra fűzik.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
November 1., szombat – november 25., kedd
Lisbeth Salander Hans-Erik Wennerström cyberbirodalmában szörfölgetett. Már több mint tizenegy
órája ült a számítógép monitorjához szegezve. Az ötlet, amely agytekervényei valamelyik rejtett kis
zugában bukkant elő a sandhamni nyaralóban, mostanra mániává nőtte ki magát. Már négy hét telt el
azóta, hogy bezárkózott a lakásába, s minden Dragan Armanskijtól érkező telefonhívásra fittyet hányt.
Nap mint nap tizenkét-tizenöt órát töltött a számítógép képernyője előtt, s az ébrenlét maradék óráit is
töprengéssel töltötte – ennek tárgya mindig ugyanaz volt.
Az eltelt hónap folyamán ritkán lépett kapcsolatba Mikael Blomkvisttel, aki hozzá hasonló
megszállottsággal dolgozott a Millennium szerkesztőségében. Telefonon beszéltek hetente néhányszor,
és Lisbeth továbbra is ellátta a férfit Wennerström levelezésének folytatásával és egyéb ügyeinek
legfrissebb dokumentumaival.
Lisbeth századszor is átfutotta az adatokat. Attól nem tartott, hogy szem elől téveszt valamit, de nem
volt benne száz százalékig biztos, hogy mindent megértett az egymásba kapcsolódó apró részletek
szövevényes hálójában.
Wennerström birodalma olyan volt, mint egy pulzáló, egyfolytában alakot váltó, amorf organizmus,
amely opciókból, kötvényekből, részvényekből, részesedésekből, hitelkamatokból, bevételi kamatokból,
zálogjogokból, folyószámlákból, átutalásokból és ezer meg ezer egyéb alkotórészből szerveződött egy
testté. A rendelkezésre álló tőke elképesztően nagy hányadát az egymás tulajdonát alkotó
fantomcégekbe fektették.
Egyes szakértők több mint kilencszázmilliárd koronára becsülték a Wennerstroem Group értékét. Ezek a
szakemberek természetesen blöfföltek, vagy legalábbis durván túloztak, mindazonáltal Wennerströmöt
aligha lehetett éhenkórásznak nevezni. Lisbeth Salander kilencven- és százmilliárd korona közötti
összegre taksálta a vagyon igazi értékét, amely szintén nem volt lebecsülendő. A konszern alapos
revíziója évekbe telt volna. Lisbethnek nagyjából háromezer különböző bankszámlát sikerült
összeszámlálnia világszerte, ezek mindegyike a konszernhez tartozott. Wennerström csalássorozata oly
széles körű és átfogó rendszert alkotott, hogy azt szinte nehezére esett az embernek bűntettnek tekinteni.
Üzlet volt ez a javából.
Valahol a Wennerström-organizmusban volt azért némi kézzelfogható szubsztancia. Három ilyen forrás
tűnt fel unos-untalan a hierarchiában. A svéd befektetések megtámadhatatlannak bizonyultak,
valódiaknak, az ő esetükben nyugodtan ki lehetett függeszteni közszemlére az éves mérleget és a
felülvizsgálatok eredményeit. A cégcsoport Amerikában folyó tevékenysége is megbízhatónak tűnt, az
ottani pénzmozgásoknak egy New York-i bank volt a bázisa. A történet érdekesebb részét a
fantomcégek környékén kellett keresni, olyan helyeken, mint Gibraltár, Ciprus és Makaó. A
Wennerström-konszern úgy működött, mint egy vegyesárubolt, volt ott minden, például illegális
fegyverkereskedelem, gyanús kolumbiai vállalatok, de sötét orosz ügyletek számára is biztosított
pénzmosást.
Egy kajmán-szigeteki anonim bankszámla különösen felkeltette Lisbeth érdeklődését. Ennek a kezelését
Wennerström intézte személyesen, függetlenül minden más üzleti tevékenységtől. Minden Wennerström
által megkötött üzlet bevételének körülbelül tíz százaléka a kajmán-szigeteki számlára futott be a
fantomcégeken keresztül.
Salander szinte transzban dolgozott tovább. Számlák-klikk – e-mail – klikk – mérleg – klikk.
Megvizsgálta a legutolsó átutalásokat. Nyomon követte egy Japánban történt kisebb tranzakció útját
Szingapúron, majd Luxemburgon keresztül a Kajmán-szigetekre. Megértette a folyamatot. Eggyé vált,
együtt mozgott a cyberspace impulzusaival. Apró változások. A legutolsó e-mail. Egy soványka, nem
különösebben figyelemre méltó levél, este tízkor adták fel. Recseg-ropog a PGP, a titkosítóprogram.
Legalább van min mulatnia, ha már egyébként úgyis bent van Wennerström gépében, és azonnal el tudja
olvasni a levelét:
Berger nem cirkuszol többé a hirdetések miatt. Feladta volna, vagy másra készül? A szerkesztőségben
dolgozó informátorod arról biztosított, hogy lefelé mennek a lejtőn, de úgy tűnik, nemrég vettek fel új
munkatársat. Derítsd ki, mi folyik náluk! Blomkvist úgy írt, mint a güzü az elmúlt hónapokban, kint a
sandhamni házában, de senki nem tudja, mit. Az utóbbi napokban bejárt a szerkesztőségbe. Intézd el,
kérlek, hogy minél előbb kézhez kapjak egy előzetest a következő számról! / HEW
Semmi dráma. Hadd törje csak azt a buksi fejét. Neked már úgyis annyi, öregem.
Lisbeth reggel fél hatkor lépett le a világhálóról, kikapcsolta a gépet, és előkeresett egy újabb csomag
cigarettát. Négy, vagy nem is, összesen öt Coca-Colát ivott meg az éjszaka. Elővette a hatodikat is, és
leült a kanapéra. Csak bugyi volt rajta és a Solider of Fortune Magazine agyonmosott terepszínű
reklámpólója a következő felirattal: Kill them all and let God sort them out. Hirtelen rájött, hogy fázik.
Kinyúlt egy pokrócért, aztán maga köré tekerte.
Úgy érezte magát, mintha beállt volna valamilyen gyanús hallucinogén anyagtól. Megpróbált
rázoomolni az ablakában álló utcalámpára, közben túlpörgött az agya. Mama – Klikk – hugi – Klikk –
Mimmi – Klikk – Holger Palmgren. Evil Fingers. És Armanskij. A munka. Harriet Vanger. Klikk.
Martin Vanger. Klikk. A golfütő. Klikk. Nils Bjurman ügyvéd. Klikk. Minden rohadt apró részlet…
Bárhogy is igyekezett, nem bírta kiverni őket a fejéből.
Eltűnődött rajta, hogy Bjurman levetkőzik-e még életében egy nő előtt, s ha igen, mivel magyarázza
majd a hasán díszelgő tetoválást. És hogy fogja kikerülni a vetkőzést, amikor legközelebb az orvosnál
jár?
És Mikael Blomkvist. Klikk.
Mikael Blomkvist a jó emberek közé tartozott. Időnként ugyan kissé túlságosan előtérbe került az Ügyes
Kisöcsi-komplexusa, s ami még ennél is rosszabb, bosszantóan, sőt elviselhetetlenül naiv volt bizonyos
alapvető morális kérdések megítélésében. Természeténél fogva elnéző volt másokkal és megbocsátó.
Olyan személyiség, aki mindig a körülményekkel és a lélektani tényezőkkel igyekezett megmagyarázni
az emberek tetteit, és aki soha nem fogja megérteni, hogy a világ ragadozói egy nyelvet beszélnek. Ha
Mikaelre gondolt, feltámadt benne valami védelmezőösztön. Ez máskülönben elég kellemetlenül
érintette.
Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el, de másnap reggel kilenckor ébredt merev nyakkal, fejjel a
kanapé mögötti falnak dőlve. Bebotorkált a hálószobába, és hamarosan újra elaludt.
Kétségtelenül ez volt életük legfontosabb riportja. Erika Berger másfél éve most először érezte magát
olyan boldognak, amilyen csak egy főszerkesztő lehet pályája legnagyobb dobásával a tarsolyában.
Éppen a szöveg utolsó javított változatán dolgoztak Mikaellel, amikor Lisbeth Salander hívta a férfit a
mobiltelefonján.
– Azt elfelejtettem mondani, hogy Wennerströmöt nyugtalanítja, hogy annyit irkáltál az utóbbi
hetekben, és már megrendelte a következő lapszám előzetesét.
– Honnan tudod, hogy… á, bocs, hülye kérdés volt. Van valami információd
arról, hogy mire készül?
– Nix. Egy logikus következtetéstől eltekintve.
Mikael néhány másodpercig gondolkozott, majd felkiáltott:
– A nyomda!
Erika felvonta a szemöldökét.
– Ha egyébként résen vagytok a szerkesztőségben, nincs nagyon más lehetősége. Hacsak valamelyik
verőlegénye vagy behajtója nem készül éjszakai látogatásra nálatok.
Mikael Erikához fordult:
– Kérj időpontot egy másik nyomdánál ugyanerre a lapszámra! Most azonnal! És hívd fel Dragan
Armanskijt, rendeljünk ide éjjeliőröket a következő hétre.
Aztán újra Lisbethhez szólt:
– Köszi, Sally!
– Érdemes volt?
– Miről beszélsz?
– Megérte elárulnom a tippet?
– Mit akarsz?
– Megbeszélhetnénk egy kávé mellett. Most azonnal.
A Kaffebarban találkoztak a Hornsgatanon. Salander komoly képet vágott, amikor Mikael lehuppant
mellé a zsámolyra. A férfit eltöltötte az aggodalom. Lisbeth, mint mindig, rögtön a tárgyra tért.
– Pénzre van szükségem. Kölcsön.
Mikael bárgyún elmosolyodott, és kotorászni kezdett a pénztárcája után.
– Semmi akadálya. Mennyire?
– Százhúszezer koronára.
– A mindenit! – bámult rá Mikael, és visszatette a tárcát a zsebébe. – Annyim
nincs kéznél.
– Nem viccelek. Százhúszezer koronára van szükségem, hat hétre. Szeretnék befektetni egy
jövedelmezőnek látszó üzletbe, de nincs kihez fordulnom. Neked körülbelül száznegyvenezer korona
van a számládon ebben a pillanatban. Visszakapod a pénzt.
Mikael semmi értelmét nem látta, hogy kommentálja a titkos bankszámlájára történt illetéktelen
behatolást. Internetbank-szolgáltatást használt, nem volt kérdés, hogy mi történt.
– Nem kell kölcsönkérned – felelte Lisbethnek. – Még nem állapodtunk meg
ugyan a részesedésedről, de az bőven fedezi a kölcsönkért összeget.
– Részesedés?
– Sally, te is tudod, hogy egy iszonytató összegű honoráriumot fogok beseperni
Henrik Vangertől az év végén. Nélküled rég halott lennék, és a Millennium sem
létezne már. Meg szeretném osztani veled a honoráriumot, fifty-fifty.
Mikael észrevette, ahogy az arcát fürkésző Lisbeth Salander homlokán megjelenik egy ránc. Kezdte
megszokni a lány szüneteit. Lisbeth végül megrázta a fejét.
– Nem kérek a pénzedből.
– De hát…
– Egy koronát sem kérek a pénzedből – ismételte, majd a szokásos ferde mosolyra húzta száját –,
kizárólag születésnapi ajándékok formájában vagyok hajlandó bármit is elfogadni belőle.
– Most jövök rá, hogy nem tudom, mikor van a születésnapod.
– Te vagy az újságíró. Nyomozd ki!
– Salander, nem vicceltem, komolyan osztozni szeretnék veled a pénzen!
– Én se vicceltem. Komolyan nem kérek a pénzedből. Százhúszezret szeretnék kölcsönbe, arra viszont
már holnap szükségem lesz.
Mikael Blomkvist elnémult. Még csak meg sem kérdezi, mekkora lenne a részesedése.
– Sally, szívesen elmegyek veled ma a bankba, hogy odaadhassam a kért összeget. De az év végén újra
tárgyalni fogunk a részedről – mondta végül Mikael, aztán föltartotta a kezét. – Na és mikor van a
születésnapod?
– Walpurgis-éj, április 30. – felelte Lisbeth. – Elég jól illik rám, nem? Olyankor
seprűnyelet kapok a lábam közé, és úgy röpködök mindenfelé.
Lisbeth este fél nyolckor szállt le Zürichben. Taxit fogott, és a Matterhorn szállóba ment, ahol Irene
Nesser néven foglalt szobát. Egy Irene Nesser nevére kiállított norvég útlevéllel igazolta magát. Irene
Nessernek vállig érő szőke haja volt. Lisbeth a parókát még Stockholmban vette, a két útlevélre pedig
tízezer koronát költött a Mikaeltől kölcsönvett pénzből. Plague kétes nemzetközi kapcsolatainak
segítségével sikerült beszereznie őket.
A szobájába sietett, magára zárta az ajtót. Levetkőzött, lefeküdt az ágyra, és felnézett a plafonra. A
szoba ezerhatszáz koronába került egy éjszakára. Lisbeth kiüresedettnek érezte magát. A Mikael
Blomkvisttől kölcsönkapott összeg felének már a nyakára hágott, és hiába vette magához a spórolt
pénzét is az utolsó fillérig, soványka költségvetéssel kellett gazdálkodnia. Abbahagyta a fejtörést, és
csaknem azonnal elaludt.
Reggel öt után ébredt. A zuhanyozással kezdte, azután igen sok időt töltött a nyakán levő tetoválás
eltüntetésével. Vastagon felvitt alapozókrémet használt és púdert. Az elvégzendő feladatok listáján a
második pont szerint egy sokkal drágább hotel előcsarnokának szépségszalonjában kellett időpontot
kérnie egy kezelésre még aznap reggel fél hétre. Itt vásárolt még egy szőke parókát – félhosszú
apródfrizura volt –, majd jött a manikűr – vörös műkörmöket ragasztatott a tövig rágott valódiakra,
azután műszempillák kerültek a szemhéjára, még több púder, rúzs, ajakfény és egyéb ragacs az arcára.
Több mint nyolcezer koronát fizetett.
A számla kiegyenlítéséhez használt hitelkártyáján a Monica Sholes név állt, igazolásként egy ugyanerre
a névre kiállított angol útlevelet mutatott fel.
A következő feladat végrehajtásához százötven méterrel kellett odébb sétálnia a hoteltől, a Camille's
House of Fashionig. Egy órával később fekete csizmában, fekete harisnyában, homokszínű szoknyában,
egy hozzá illő blúzban, derékig érő dzsekiben és fején egy baszk sapkával lépett ki az üzletből, csupa
drága, márkás holmiban. Egy eladóra bízta a választást. Vásárolt egy exkluzív bőr irattáskát is,
valamint egy kisméretű Samsonite bőröndöt, végül az egészet megtetézte egy pár diszkrét fülbevalóval
és egy sima arany nyaklánccal. A hitelkártyát így további negyvennégyezer koronával sikerült
megterhelnie.
Ezenkívül Lisbeth Salandernek életében először akkora mellei nőttek, hogy elállt a lélegzete, amikor
belenézett a tükörbe. A mellek ugyanolyan hamisak voltak, mint Monica Sholes személyazonossága. A
latexből készült kiegészítőt egy elsősorban transzvesztiták által látogatott koppenhágai boltban
vásárolta.
Készen állt a bevetésre.
Nem sokkal kilenc óra után lesétált két háztömbbel lejjebb az elegáns Hotel Zimmertalba, ahol Monica
Sholes névre foglaltatott szobát. Száz korona borravalót adott a fiúnak, aki felvitte újonnan vásárolt
bőröndjét – benne régi utazótáskáját – az emeletre. A lakosztály kicsi volt, így aztán csak napi
huszonkétezer koronába került. Lisbeth egy éjszakára foglalt szobát. Amikor egyedül maradt,
körülnézett. Az ablakból a Zürichi-tóra nyílt kilátás, ám ez érdekelte a legkevésbé. Viszont több mint öt
percet töltött a tükör előtt. Alaposan végigmustrálta magát. Egy idegen ember nézett vissza rá. A nagy
mellű, szőke apródfrizurás Monica Sholes több sminket hordott, mint amennyit Lisbeth egy hónap alatt
elhasznált.
Fél tízkor végre megreggelizett, ivott két csésze kávét és evett egy lekváros bagelt a hotel bárjában,
kétszáztíz koronáért. Meg vannak ezek veszve?
Tíz előtt Monica Sholes lerakta a kávéscsészét az asztalra, felnyitotta mobiltelefonját, és bepötyögött
egy hawaii modemhez tartozó számot. Három kicsengés után felhangzott a kapcsolást jelző hang. A
modem ráharapott. Monica Sholes erre egy hatjegyű számmal válaszolt, ezenkívül elküldött egy SMS-t,
amely instrukciókat tartalmazott egy bizonyos program elindításához. A programot Lisbeth Salander írta
direkt a különleges alkalomra.
A program Honoluluban kelt életre, egy – legalábbis névleg –, a honolului egyetemhez tartozó szerver
anonim honlapján. Egyszerűen működött. Az volt csupán a feladata, hogy utasításokat küldjön egy
másik szerveren futó program beindításához. A másik szerver ebben az esetben egy teljesen szokványos
kereskedelmi weboldal volt, mely különféle internetszolgáltatásokat kínált Hollandiában. Ennek a
programnak pedig az volt a feladata, hogy megkeresse Hans-Erik Wennerström merevlemezének
tükörképét, és átvegye az irányítást a több mint háromezer bankszámla mozgásait szemmel tartó
program felett.
A háromezerből igazából csak egy bankszámla volt érdekes. Lisbeth Salander rég felfedezte, hogy
Wennerström ezt a számlát hetente többször is megvizsgálja. Ha Wennerström elindítja majd a gépét, az
adott számlához tartozó fájlban mindent a legnagyobb rendben talál. A program továbbra is kimutatja a
számlán várható kisebb változásokat az elmúlt hat hónap mozgásainak megfelelően. Tehát ha
Wennerström az elkövetkező negyvennyolc órában bemenne a fájlba, és kifizettetne vagy áthelyeztetne
a számláról egy nagyobb összeget, azt a program annak rendje és módja szerint rögtön kimutatná. A
valóságban azonban a Wennerström által intézett tranzakciók csak Hollandiában, a hard drive
tükörképén zajlanak le.
Monica Sholes, amint meghallotta a négy rövid hangjelzést, lecsukta a mobiltelefonját. A program
elindult.
Monica Sholes távozott a Zimmertalból és átsétált az utca túloldalán álló Bank Hauser Generalba, ahol
pontban tíz órakor előre megbeszélt találkozója volt Wagner bankigazgatóval. Három perccel korábban
érkezett. Megragadta az alkalmat és pózolt egy kicsit a biztonsági kamera előtt. A gép felvételt készített
róla, amikor belépett a diszkréten kezelt privát konzultációk osztályára.
– Néhány tranzakció lebonyolításához lenne szükségem egy kis segítségre –
mondta Monica Sholes kifogástalan oxfordi angolsággal. Ahogy kinyitotta bőr
irattáskáját, véletlenül kiesett belőle egy reklámtoll, s rögtön elárulta, hogy a
hölgy a Hotel Zimmertalban lakik. Wagner bankigazgató úr udvariasan hajolt le
az írószerért. Monica Sholes pironkodva mosolygott igazgatóra, és leírta a
számlaszámot az asztalon heverő jegyzettömb lapjára.
Wagner úr egy pillantás alatt megállapította róla, hogy valami nagykutyának az elkényeztetett lánya
lehet.
– Van egy sor bankszámla a kajmán-szigeteki Bank of Kroenenfeldben. Ezekről
szeretnék automatikus átutalást a clearing kódok sorrendjében.
– Fräulein Sholes, szabadna megkérdeznem, hogy ugye van hozzáférése a
clearing kódokhoz? – kérdezte az igazgató.
– Aber natürlich – felelte Lisbeth erős akcentussal, ami rögtön elárulta, hogy németül csak az iskolában
tanult.
Aztán hozzáfogott a tizenhat jegyű kódok felsorolásához anélkül, hogy egyszer is elő kellett volna
vennie hozzá bármilyen papírt. Wagner bankigazgató úr időközben rájött, hogy munkás délelőtt elé néz,
s mire az átutalások négy százalékánál jártak, lélekben már arra is felkészült, hogy le kell mondania az
ebédjéről.
A művelet hosszabb ideig tartott, mint amire Lisbeth számított. Monica Sholes csak tizenkettő óra után
hagyta el a Bank Hauser General épületét. Visszasétált a Hotel Zimmertalba. Mielőtt felment a
szobájába, megmutatta magát a recepció pultjánál. A szobájába érve levetkőzött. A latexmellet magán
hagyta, de az apródfrizura helyett újra Irene Nesser vállig érő szőke haját húzta a fejére. Valamivel
otthonosabban öltözködött fel: tűsarkú csizmát vett, fekete nadrágot egyszerű pulóverrel és egy csinos
fekete bőrdzsekit, amit Stockholmban vásárolt a Malungsbodenben. Megvizsgálta magát a tükörben,
egy csöppet sem keltett hanyag benyomást, csak nem volt többé gazdag örökösnő. Indulás előtt Irene
Nesser összeválogatott néhány kötvényt, és betette őket egy vékony dossziéba.
Egy óra után öt perccel, kissé elkésve lépett be a Bank Dorffman épületébe. A bankot nagyjából hetven
méter választotta el a Bank Hauser Generaltól. Irene Nessernek előre megbeszélt találkozója volt
Hasselman bankigazgatóval. Elnézést kért a késésért. Kifogástalanul beszélt németül, enyhe norvég
akcentussal.
– Semmi probléma, Fräulein – felelte Hasselman igazgató. – Miben lehetek a
segítségére?
– Szeretnék számlát nyitni. Van néhány magánkötvényem, ezeket akarom átváltani.
Irene Nesser letette a férfi elé a dossziét.
Hasselman igazgató átnézte a dosszié tartalmát, először gyorsan, aztán nyugodtabb tempóban. Aztán
felhúzta a szemöldökét, és udvariasan elmosolyodott.
Irene Nesser öt darab, számmal azonosított bankszámlát nyitott, amelyeket később internetes
hozzáféréssel is használni tudott. A számlák tulajdonosa egy igencsak anonim gibraltári fantomcég volt,
amit egy helyi ügynök létesített Lisbeth számára a Mikaeltől kölcsönkapott pénz egy részéért, egészen
pontosan ötvenezer koronáért. Irene Nesser, azaz Lisbeth ötven kötvényt váltott át pénzre, amit aztán az
újonnan nyitott, számozott számlákon helyezett el. Minden egyes kötvény értéke egymillió korona volt.
Eléggé elhúzódott az ügyintézés a Bank Dorffmannban, így még jobban kicsúszott az időből, s már
látszott, hogy nem lesz érkezése az utolsó
tranzakciókra, mert addigra bezárnak a bankok. Irene Nesser visszament a Hotel Matterhornba, ahol egy
teljes órát szánt arra, hogy minél többet forgolódjon. Így a hotelben könnyebben észrevették, és
emlékezetükbe vésték. Később fejfájás jött rá. A recepción fájdalomcsillapító gyógyszert vett, és
ébresztést kért másnap reggel nyolcra. Ezután visszavonult a szobájába.
Már majdnem öt óra volt. Európában bezártak a bankok. Az amerikai kontinensen viszont csak most
nyitottak. Lisbeth elindította PowerBookját, és a mobiltelefonján keresztül a netre kapcsolódott. Egy
órát töltött a Bank Dorffmanban nyitott számozott számlák kiürítésével.
A pénzt felosztotta kisebb adagokra, s az így kapott összegeket a világ legkülönbözőbb pontjain
fellelhető fiktív vállalatok számlájának kiegyenlítésére használta. Mire ezzel elkészült, a pénz – hogy,
hogy nem – visszakerült a Kajmán-szigetekre a Bank of Kroenenfeldbe, csakhogy most egy teljesen
más számlára, mint ahonnan aznap korábban elindult.
Irene Nesser úgy vélte, hogy ügyleteinek ez az első szakasza biztonságban lezajlott, és szinte lehetetlen
volt lenyomozni. Egyetlen kifizetést eszközölt a számláról; valamivel több mint egymillió koronát
helyezett át egy másik számlára, ami a tárcájában lapuló hitelkártyák egyikéhez tartozott. A száma
tulajdonosa egy Gibraltárban bejegyzett anonim vállalat volt Wasp Enterprises fedőnévvel.
Néhány perccel később szőke apródfrizurás lány hagyta el a Matterhorn szállodát a bár egyik
oldalajtaján keresztül. Monica Sholes átsétált a Hotel Zimmertalba, fejével udvariasan intett a
recepciósnak, és felliftezett a szobájába.
Ezt követően újra felöltötte Monica Sholes harci egyenruháját, megigazította a sminkjét, és feltett az
alapozóból egy extra réteget a nyakán levő tetoválásra. Amikor ezzel elkészült, lement a szálloda
éttermébe és elfogyasztott egy őrületesen finom halvacsorát. Rendelt egy üveg különleges évjáratú bort
– sosem hallotta még a bor nevét, de ezerkétszáz koronába került –, ivott belőle egy pohárral, a
maradékot lezserül otthagyta az asztalon, majd áttelepült a hotel bárjába. Több mint ötszáz koronás
borravalót hagyott az étteremben, így aztán nem csoda, ha felfigyelt rá a szállodaszemélyzet.
A következő három órában hagyta, hogy kikezdjen vele egy részeg olasz fiatalember. A férfi nemesi
nevét nem nagyon igyekezett megjegyezni. Két üveg pezsgőt ittak meg együtt, amiből Monica Sholes
gyomrába összesen egy pohár ital került.
Tizenegy órakor a becsiccsentett gavallér előrehajolt, és minden további nélkül megfogta Monica
mellét. A lány elégedetten tette vissza a férfi kezét az asztalra. Ezek szerint nem vette észre, hogy puha
latexbe markol. Időnként egy kissé hangosak voltak, ez némi rosszallást váltott ki a vendégek körében.
Nem sokkal éjfél előtt Monica Sholes felfigyelt rá, hogy egy őr komor képpel méregeti őket, úgyhogy
felsegítette olasz barátját, és elkísérte őt a szobájáig.
Míg az olasz ifjú a fürdőszobában tartózkodott, Monica Sholes vörösbort töltött maguknak. Aztán
kihajtogatott egy papírdarabkát, és tartalmát, egy összezúzott Rohypnol tablettát, beleszórta partnere
poharába. A fiatalember a koccintás után alig egy perccel eldőlt az ágyon, mint a zsák. Lisbeth
kilazította egy kicsit a férfi nyakkendőjét, levette róla a cipőt, és betakargatta. Mielőtt távozott volna a
szobából, elmosogatta a poharakat a fürdőszobában, és gondosan eltörölgette őket.
Másnap Monica Sholes a szobájában reggelizett. Hat óra volt. Busás borravalót fizetett a személyzetnek,
és még hét óra előtt kijelentkezett a Hotel Zimmertalből. Indulás előtt öt percet arra áldozott, hogy
letörölgette az ujjlenyomatokat a
kilincsekről, szekrényajtókról, vécéülőkéről, telefonkagylóról és más tárgyakról, amelyekhez esetleg
hozzányúlhatott.
Irene Nesser fél kilenckor jelentkezett ki a Matterhornból. Nem sokkal kért ébresztője után. Taxit
rendelt, a pályaudvarra hajtatott, ahol poggyászát betette egy csomagmegőrző automatába. Ezután jó
néhány órán keresztül privát bankokat látogatott, szám szerint kilencet, amelyekben szépen elosztotta a
Kajmán-szigetekről származó magánkötvényeket. Délután háromra a kötvényeknek tíz százalékát
sikerült pénzzé tennie. A pénzt aztán a bankokban helyezte el, mintegy harminc, számmal azonosított
számlán. A megmaradt értékpapírokat összefogta és elhelyezte őket egy széfben.
Meglehet, Irene Nessernek nem ez volt az utolsó zürichi látogatása, ám egyelőre semmi nem sürgette a
visszatérést.
Délután fél ötkor Irene Nesser taxival ment a repülőtérre. Ott felkereste a női vécét, ahol miszlikbe
vagdosta Monica Sholes útlevelét és hitelkártyáját. Az apró papír- és műanyagdarabkákat lehúzta a
vécén, az ollót pedig egy szemétládába dobta. 2001. szeptember 11-e óta könnyen felhívta magára az
ember a figyelmet, ha kézipoggyászában hegyes tárgyat próbált felvinni a repülőgép fedélzetére.
Irene Nesser a Lufthansa GD890-es járatával Oslóba repült, a reptéri busszal beutazott Oslo
belvárosába, a központi pályaudvarra, ahol bement a női vécébe, és szétválogatta a ruháit. A Monica
Sholes személyéhez kapcsolható használati tárgyakat – apródfrizura, márkás ruhák – három
papírszatyorba helyezte el, amelyeket azután egyesével bedobált különböző kukákba a pályaudvar
egymástól távol eső pontjain. Az üres Samsonite táskát berakta egy nyitott csomagmegőrző automatába.
Az aranylánc és a fülbevalók formatervezett holmik voltak, könnyen nyomra vezették volna a keresőket,
így aztán eltűntek egy csatornafedő alatt.
Némi szorongás és hezitálás után Irene Nesser végül úgy döntött, hogy a latexből készült műmellet
megtartja.
Nem sok ideje maradt. Vacsorára vett egy hamburgert a McDonald's-ban, s miközben azt ette, az
exkluzív bőrtáska tartalmát átpakolta az útitáskájába. A bőrtáskát otthagyta az éttermi asztal alatt. Egy
elárusító helyen caffe lattét vásárolt elvitelre, és aztán rohant, hogy elérje az éjszakai vonatot
Stockholmba. Mire kiért a peronra, már zárták a kocsiajtókat. Saját hálókocsit foglaltatott magának.
Amikor magára zárta a kupé ajtaját, érezte, ahogy az adrenalinszintje negyvennyolc órája először a
normálisra süllyed. Kinyitotta az ablakot, és a tiltással dacolva rágyújtott egy cigarettára. Kávéját
kortyolgatva állt az ablakban, miközben a vonat kigördült Oslóból.
Fejében újra végigszaladt a listán, hogy ellenőrizze, nem feledkezett-e meg valamiről. Néhány
másodperc múlva megjelent egy ránc a homlokán, megtapogatta a dzsekije zsebeit. Az egyikből elővette
a Hotel Zimmertal feliratú reklámtollat, egy percen át méregette, aztán kiejtette a nyitott ablakon.
Tizenöt perc múlva ágyba bújt, s szinte azon nyomban elaludt.
EPILÓGUS
REVIZORI JELENTÉS
November 27., szerda – december 30., kedd
A Millennium Hans-Erik Wennerströmről szóló tematikus száma negyvenhat oldalt foglalt el a lap
összterjedelméből, és mint egy időzített bomba, hatalmasat robbant november utolsó hetében. A sztorit
Mikael Blomkvist és Erika Berger együtt jegyezték. A megdöbbenés első óráiban a média képtelen volt
eldönteni, mihez kezdjen egy ekkora merítéssel; a most megjelenthez hasonló témájú szöveg az elmúlt
évben azt eredményezte, hogy Mikael Blomkvistet rágalmazásért börtönbüntetésre ítélték, és legalábbis
látszólag kirúgták őt a Millennium folyóirattól. Az újságíró ennek megfelelően nem számított elég
hitelesnek. Erre most fogja magát ugyanaz a folyóirat, ugyanaz az újságíró, és visszatérnek ugyanazzal a
témával, de a korábbinál sokkal súlyosabb állításokat tartalmazó szövegben. A cikk tartalmának
bizonyos részei teljesen abszurdnak tűntek. A bizalmatlan svéd médiavilág kivárt.
Estére megtört a jég. Az ismerős nő a TV4-es csatornánál egy tizenegy perc hosszú riportban járta körül
Blomkvist vádjai közül a legizgalmasabbakat. Erre fel már a TT távirati iroda is előrukkolt egy
közleménnyel, amelynek igen óvatos címet adtak: Elítélt újságíró súlyos bűncselekmények elkövetésével
vádolja az üzletembert. A szöveg valójában a tévériport rövidített változata volt, mégis a TT lépésére
volt szükség ahhoz, hogy egyszerre őrült tevékenységi láz kerítse hatalmába a nagy konzervatív
napilapot és vagy egy tucat jelentős vidéki újságot. Még a nyomdába kerülés előtt ki kellett cserélniük a
másnapi címoldalaikat, nem sok idejük maradt, miután egészen mostanáig azt a megoldást választották,
hogy inkább nem vesznek tudomást a Millennium állításairól.
A nagy liberális napilap másnapi vezércikkében reagált a Millenniumban megjelentekre. A cikket maga
a főszerkesztő írta lapzárta előtt, kora délután. A főszerkesztő, miután elkészült a szöveggel, egy
vacsorameghívásnak tett eleget, amely egy időben zajlott a TV4 esti hírműsorával. A szerkesztőségi
titkár buzgó telefonhívásait azzal kapcsolatban, hogy Blomkvist állításaiban azért „lehet, hogy van
valami” a főszerkesztő később klasszikussá vált szavakkal hárította: „Ugyan már, badarság – ha lenne
bennük valami, azt a mi gazdasági szakíróink már rég megtalálták volna!” Így alakulhatott ki az a
helyzet, hogy a liberális lap lett az ország egyetlen médiaorgánuma, amely kíméletlenül a földbe
döngölte a Millenniumot az állításaival együtt. A vezércikk szerzője olyan kifejezésekkel élt, mint
hajtóvadászat, bűnténynek minősülő vulgárzsurnalisztika, és azonnali fellépést követelt a tisztességes
állampolgárok ellen irányuló alaptalan vádakkal szemben. Ez volt a főszerkesztő egyetlen
hozzájárulása a vitához.
Az éjszaka folyamán a Millennium szerkesztősége megtelt munkatársakkal. Az eredeti tervek szerint
csak Erika Berger és az új titkárnő, Malin Eriksson maradt volna bent, hogy fogadják az esetleges
telefonhívásokat. Este tízkor azonban még
az összes munkatárs az irodában tartózkodott, sőt mi több, a társaság kiegészült négy régi kollégával és
legalább hat rendszeresen bedolgozó külsőssel. Éjfélkor Christer Maim kinyitott egy üveg pezsgőt, egy
régi ismerős ugyanis ekkor küldött át a Millennium csapatának egy előzetest az egyik esti lap másnapi
számából, amely Pénzmaffia cím alatt tizenhat oldalt szentelt a Wennerström-ügynek. A másnapi esti
újságok megjelenésével ritkán látott méretű médiahajsza vette kezdetét.
Malin Eriksson, a szerkesztőségi titkár magában arra a következtetésre jutott, hogy nem is lehetne jobb
helyen, mint itt a Millenniumnál.
Beleremegett a svédországi tőzsdepiac, amikor a pénzügyőrség államügyészek bevonásával megkezdte
az eset kivizsgálását. Pánikszerűen emelkedett az értékpapír-eladások száma. A leleplezés után két
nappal a Wennerström-ügy kezelése kormányzati szintre emelkedett, így a gazdaságügyi miniszter is
kénytelen volt nyilatkozatot tenni.
A média hajtóvadászata nem abban állt, hogy minden további nélkül bevették volna a Millennium
vádjait – ahhoz túl súlyos állításokat tartalmazott a lapban közölt leleplezés. De az első Wennerström-
ügytől eltérően a Millenniumnak most alkalma nyílt a drámaian meggyőző bizonyítékok felmutatására:
Wennerström elektronikus levelezésétől kezdve a számítógépén található egyéb dokumentumokon,
eldugott kajmán-szigeteki és még legalább két tucat országban nyitott bankszámlák kimutatásain
keresztül a titkos szerződésekig és egyéb nyalánkságokig, amelyeket egy óvatosabb gengszter az életben
nem tárolt volna egy helyen, egyetlen merevlemezen. Hamarosan egyértelművé vált, hogy amennyiben
a Millennium állításait a legfőbb bíróság is hitelesnek találja – hogy az ügynek előbb vagy utóbb ott kell
kikötnie, abban mindenki egyetértett –, akkor az 1932-es Kreuger-krach óta ez volt a svéd pénzügy
világának eddigi leghatalmasabb buborékpukkasztása. A Gotabank zűrös ügyei és a Trustor-svindlik
eltörpültek a Wennerström-ügy mellett. Olyan léptékű csalássorozatokról volt szó, hogy itt már senki
nem vette a fáradságot, hogy összeszámolja, hány törvénysértés történt valójában.
A svéd gazdasági újságírás történetében most először használtak olyan szavakat, mint szervezett
bűnözés, maffia, gengszterbirodalom. Wennerströmről és a köréhez tartozó fiatal brókerekről,
részvénytulajdonosokról, valamint Armani öltönyös ügyvédeikről készült portrék leginkább
bankrablókéra vagy drogkereskedőkére emlékeztettek.
Az első huszonnégy órában Mikael. Blomkvist láthatatlan maradt. Nem válaszolt az e-mailekre és a
telefonhívásokra. A szerkesztőség részéről Erika Berger nyilatkozott mindenkinek. Úgy dorombolt,
mint egy macska, amikor az országos lefedettségű tömegtájékoztatási szervek, fontosabb helyi újságok
és később egyre növekvő számban mindenféle külföldi sajtóorgánum riporterei faggatták. Minden
alkalommal, amikor nekiszegezték a kérdést, hogy honnan jutott hozzá a Millennium ezekhez a
kifejezetten magánjellegű dokumentumokhoz, titokzatos mosollyal csak ennyit válaszolt: Forrásunkat
természetesen nem leplezhetjük le.
Ha pedig azt kérdezték tőle, mitől vallott kudarcot az elmúlt évben a Wennerström leleplezésére tett
kísérletük, Erika még titokzatosabbá vált. Nem hazudott soha, de megesett, hogy nem mondta el a teljes
igazságot. Off the record, vagyis amikor nem tartottak éppen az orra alá egy mikrofont, elejtett néhány
rejtélyes megjegyzést. Akik aztán ezeket megpróbálták valahogy összerakni, általában elsietett
következtetésekre jutottak. Így született az a legenda, amely
szerint a bírósági tárgyaláson Mikael Blomkvist azért nem hozott fel semmit a saját védelmére, valamint
azért vállalta önként a börtönbüntetést és a súlyos pénzbírságot, mert a rendelkezésére álló
dokumentumok elvezettek volna adatközlőjéhez. Amerikai médiasztárokhoz hasonlították, akik inkább
börtönbe vonulnak, mintsem hogy leleplezzék a forrásukat. Olyan szemtelenül hízelgő szavakkal
jellemezték, hogy teljesen zavarba jött. A félreértések eloszlatásának azonban nem jött még el az ideje.
Erika elégedett mosollyal nyugtázta immár megkérdőjelezhetetlen győzelmüket, amikor kezébe került
az egyik esti lap, és az újság első oldalán meglátta A Millennium visszavág címet. A hajbókoló riport
kalapot emelt a folyóirat és munkatársai előtt, az írást ráadásul egy Erika Bergerről készült, kiváltképp
előnyös fotóval illusztrálták. A Millennium főszerkesztőjét egyenesen az oknyomozó újságírás
királynőjének titulálták. A Nagy Újságíró-díjról pusmogtak az emberek.
Öt nappal a Millennium indító nagy dobását követően megjelent a könyvesboltok polcain Mikael
Blomkvist új könyve, A maffia bankárja. A könyvet, amely szeptembertől októberig készült, a lázas
sandhamni napok alatt, nagy titoktartás közepette nyomtatták ki a morgongåvai székhelyű Hallvigs
Reklámnál. A maffia bankárja egy új kiadó, a saját lógóval rendelkező Millennium első könyveként
jelent meg, s talányos ajánló soraiban a következőket írta a szerző: Sallynek, aki megmutatta nekem,
hogy mire jó a golf.
Puha fedelű könyv volt, de hatszáztizenöt oldalával igazán masszív darabnak számított. Az igen
alacsony, kétezres példányszám alapján veszteséges üzletre lehetett számítani, ám a könyvet néhány nap
alatt elkapkodták, így aztán Erika sürgősen újabb tízezer példányt rendelt a nyomdától.
A recenzensek egyöntetűen megállapították, hogy Mikael most nem fukarkodott a ballaszttal, gazdag
háttéranyaggal rendelkezett, részletes hivatkozási apparátust adott közre a könyvben. Észrevételük
helyénvaló volt. A könyv kétharmad részét mellékletek formájában a Wennerström számítógépéről
származó dokumentumok alkották. A könyv megjelenésével egy időben a Millennium a honlapjára is
feltett néhány Wennerström gépéről származó szöveget letölthető PDF-fájlformátumban. Bárki, akit egy
kicsit is érdekelt a dolog, közelről megvizsgálhatta a forrásanyagot.
Mikael Blomkvist különös távolmaradása fontos eleme volt az Erikával kiókumlált médiastratégiának.
Nem volt olyan lap az országban, amelyik ne akart volna beszélni Mikael Blomkvisttel. Első színre
lépését a könyv piacra dobásának napjára időzítették. A TV4 emlegetett riporternője készített vele
exkluzív interjút, s ezzel egyúttal kiütötte az állami tévécsatornákat a nyeregből. De szó sem volt holmi
baráti tereferéről, az elhangzott kérdéseket mindennek lehetett nevezni, csak éppen dörgölőzőnek nem.
Mikaelt az egyik szópárbaj különösen nagy elégedettséggel töltötte el, amikor visszanézte fellépését egy
videofelvételen. Az interjút egyenes adásban közvetítették a Stockholmi Tőzsde szabadesésének
pillanatában – ezekben a napokban a tőzsdeügynökök közül sokan azzal fenyegetőztek, hogy kiugranak
az ablakon. Mikaelnek ekkor tették fel a kérdést:
– Az ország gazdasága hamarosan megfeneklik – mekkora lehet vajon a
Millennium felelőssége a jelenlegi helyzet kialakulásában?
– Az állítás, miszerint Svédország gazdasága nemsokára megfeneklik,
nonszensz – vágta rá Mikael.
A TV4 riporternője zavarba jött. Egyáltalán nem erre a válaszra számított, így kénytelen volt
rögtönözni. A következő kérdés pontosan úgy hangzott, ahogy Mikael szerette volna:
– A svéd tőzsdepiac eddigi legnagyobb összeomlását tapasztaljuk a napokban – ez az állítás maga
szerint nonszensz?
– Nem árt különbséget kell tennünk a svéd gazdaság és a svéd tőzsdepiac között. A svéd gazdaság
mindazoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak az összessége, amit ebben az országban nap mint nap
előállítunk. Az Ericsson telefonjai, a Volvo autói, a Scan csirkéi, a Kiruna és Skövde közötti
szállítmányozás. Ez a svéd gazdaság, s ez a gazdaság pontosan ugyanolyan erős vagy épp gyenge ma is,
mint egy héttel ezelőtt volt.
Itt hatásszünetet tartott, és ivott egy korty vizet.
– A tőzsde más lapra tartozik. A tőzsdén nincsen gazdaság, nincsen termelés. A tőzsdén a fantázia
játssza a főszerepet. Ott óráról órára arról hoznak döntéseket, hogy ez vagy az a vállalat ennyi vagy
annyi milliárddal ér többet vagy kevesebbet. Ennek a folyamatnak egy fikarcnyi köze sincs a
valósághoz, így a svéd gazdasághoz sem.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy semmi jelentősége nincs a tőzsdei árfolyamok
mélyrepülésének?
– Az égegyadta világon semmi – felelte Mikael oly elcsigázott hangon, mint valami mindenható bölcs.
Válaszát később még egy éven keresztül visszhangozták mindenfelé.
Aztán folytatta:
– Most az következik, hogy nagyobb spekulánsok majd fogják, és átköltöztetik részvénypozícióikat a
svéd vállalatoktól német vállalatokhoz. Ők azok az árulók, akiket minden belevaló riporternek
pellengérre kellene állítania. Ők azok, akik számító módszerességgel folyamatos károkat okoznak a
svéd gazdaságnak, hogy kielégíthessék ügyfeleik profitéhségét.
Ezután a TV4 riporternője elkövette azt a baklövést, hogy szóról szóra ugyanazt a kérdést tette fel
Mikaelnek, amit az újságíró hallani akart.
– Azt állítja tehát, hogy a média nem felelős a helyzetért?
– Dehogynem. Súlyos felelősség hárul a médiára. A gazdasági újságírók
sokasága legalább húsz éven keresztül nem volt hajlandó élni a lehetőséggel,
hogy Hans-Erik Wennerström ügyét alaposan megvizsgálja, sőt a róla készült
idealizáló portréival még hozzá is segítette az óriási presztízsnövekedéshez.
Bálványt csináltak belőle. Ha ezek az újságírók tisztességesen látták volna el a
feladatukat az elmúlt húsz évben, most nem lennénk ebben a helyzetben.
A tévés szereplés fordulópontot jelentett. Erika Bergernek utólag az volt a meggyőződése, hogy a svéd
médiavilág, Mikael nyugodt kijelentéseit hallgatva, egy hét elteltével azon az estén végre megértette,
hogy a Millennium által közölt történet szilárdan áll a lábán, és az ott leírt elképesztő állítások igazak.
A tévéinterjút követően a Wennerström-ügy észrevétlenül átkerült a gazdasági újságírók asztaláról a
bűnügyi tudósítókéra. Korábban ritkaságszámba ment, hogy a bűnügyes kollégák gazdasági
bűncselekményekről írjanak, hacsak nem az orosz maffiáról vagy a jugoszláv cigarettacsempészekről
volt szó. Senki nem várt tőlük beszámolókat a tőzsdén játszódó kusza ügyletekről. Most viszont az
egyik esti lap, Mikael érvelésétől indíttatva, négy oldalt megtöltött olyan jelentős tőzsdeügynökök
portréival, akik éppen német értékpapírok vásárlására készültek. Eladják a hazát – ez volt a cikkük
címe. Az ügynökök mindegyikét felkérték, hogy véleményezze a Mikael részéről elhangzott állításokat.
Mindegyikük visszautasította a kérést. Az értékpapírkereskedés aznap különösen nagyot zuhant.
Néhányan azok közül az ügynökök közül, akik haladó hazafiként szerettek volna megjelenni a
nyilvánosság előtt, szembeszegültek az árral. Mikael Blomkvist röhögött az egész cirkuszon.
Akkora lett a nyomás, hogy a svéd pénzvilág legbelsőbb köreihez tartozó, komoly, sötét öltönyös férfiak
közül sokan kénytelenek voltak megszegni exkluzív társaságuk egyik alapszabályát, és redőzött
homlokkal a nyilvánosság elé álltak, hogy nyilatkozzanak egy kollégájukról. Nyugalmazott Volvo-
vezérigazgatók, gyáriparosok, bankigazgatók töltötték meg a tévéstúdiókat, és türelmesen válaszoltak a
kérdésekre, hogy ezzel is elejét vegyék a további károknak. Mindenki számára világos volt a helyzet
komolysága, az volt tehát a legfontosabb, hogy minél gyorsabban elhatárolják magukat a Wennerstroem
Grouptól, és túltegyenek esetleges részvényállományukon. Wennerström (nyilatkozták csaknem
egyhangúlag) nem is volt valódi iparmágnás, sosem volt igazi tagja a klubnak. Valaki emlékeztetett rá,
hogy Wennerström származását tekintve egyszerű norrlandi munkáscsalád gyermeke, és talán ezért
szállt annyira a fejébe a siker. Mások személyes tragédiának nevezték Wennerström döntéseit és azok
következményeit. Megint mások váratlanul rádöbbentek, hogy már évek óta gyanús volt nekik
Wennertström fennhéjázó viselkedése.
Az elkövetkező hetekben, miután a Millennium által prezentált dokumentumokat alapos vizsgálatnak
vetették alá, Wennerström kétes vállalatokból álló birodalmát sikerült kapcsolatba hozni a nemzetközi
maffia központjával. Illegális fegyverkereskedelemtől, a dél-amerikai drog-kereskedelemben
megtermelt összegek pénzmosásától kezdve New Yorki-i prostituáltak futtatásán át mexikói
gyerekszex-kereskedelemig mindenféle tevékenység szerepelt a listán. Óriási felháborodást keltett,
amikor kiderült, hogy egy Cipruson bejegyzett Wennerström-vállalat szegényített uránt akart vásárolni
az ukrán feketepiacról. Bármerre nézett az ember, nagyon hamar felfedezhette Wennerström
kifogyhatatlan fantomcégkészletének valamelyikét, mégpedig a legsötétebb összefüggésekben.
Erika Berger szerint a Wennerströmról írt könyv volt Mikael eddigi legjobb munkája, ha stilisztikailag
elég egyenetlenül, nyelvileg pedig néha kifejezetten pocsék módon sikerült is – nem volt tudniillik idő
az irodalmi szerkesztésre. Mikael meg akart fizetni a régi sérelemért. Egyetlen olvasó figyelmét sem
kerülhette el a szöveget átfutó bősz harag.
Luca napján Mikael Blomkvist véletlenül összefutott ősi ellenfelével is, a volt gazdasági riporterrel,
William Borgjal. A Kvarnen bejáratánál találkoztak. Mikael, Erika Berger, Christer Maim és a
Millennium többi munkatársa görbe estét tartottak. Arra készültek, hogy ünnepi örömivászatot csapnak
a cég kontójára. Borg egy Lisbeth Salander korú, teljesen részeg lányt kísért, amikor kilépett a Kvarnen
ajtaján.
Mikael megtorpant. William Borg mindig előcsalogatta személyiségének gonosz oldalát. Elég nehezére
esett megállnia, hogy ne mondjon vagy tegyen valami őrültséget. A két férfi hosszú másodpercekig
csöndben állt egymással szemben. Méregették egymást.
Mikael Borg iránt érzett megvetését szinte tapintani lehetett a levegőben. Erika azonban végett vetett a
macsótalálkozónak, odalépett Mikaelhez, karon fogta, és bevezette a bárba.
Mikael elhatározta magában, hogy amint alkalma nyílik rá, megkéri a fantasztikus Lisbeth Salandert,
világítsa át Borgot. Már csak a forma kedvéért is.
A dráma főszereplője, Hans-Erik Wennerström a médiavihar egész ideje alatt lényegében láthatatlan
volt. A Millennium-beli cikk megjelenése napján egy teljesen más témában meghirdetett
sajtókonferencián fűzött rögtönzött kommentárt a szöveghez. Azt nyilatkozta, hogy az ott elősorolt
vádak alaptalanok, és a bemutatott dokumentumok hamisítványok. Emlékeztetett rá, hogy ugyanannak
az újságírónak a kezéből kerültek ki, akit egy évvel azelőtt rágalmazásért elítéltek.
Ezt követően már kizárólag Wennerström ügyvédei válaszoltak a tömegtájékoztatás kérdéseire. Két
nappal Mikael könyvének megjelenése után kósza hírek kezdtek el keringeni Wennerströmről, s ezek
egyre makacsabbul tartották magukat. A híresztelések szerint a pénzember elhagyta Svédországot. Az
esti lapok címei menekülést, szökést emlegettek. Amikor a pénzügyőrségnek két hét elteltével sem
sikerült hivatalos úton kapcsolatba lépnie Wennerströmmel, megállapították, hogy nincsen már az
országban. December közepén a rendőrség megerősítette, hogy elindította a nyomozást. Szilveszter előtt
egy nappal hivatalos körözést adott ki a nemzetközi rendőri szervek közreműködésével. Ugyanezen a
napon az Arlanda repülőtéren elkapták Wennerström egyik legközelebbi tanácsadóját, aki egy
Londonba induló gépre akart felszállni.
Hetekkel később egy svéd turista beszámolt arról, hogy látta Hans-Erik Wennerströmöt autóba szállni
Bridgetownban, Barbados fővárosában, a Nyugat-Indiákon. Állítása alátámasztásaként a turista egy
fotót is mellékelt: az elég távolról felvett képen egy fehér bőrű, napszemüveges férfi látszott, kigombolt
fehér ingben és világos nadrágban. A képen látható férfit nem sikerült nagy biztonsággal beazonosítani,
de az esti újságok azonnal riportereket küldtek a Karib-szigetekre, akik aztán hiába próbáltak
Wennerström nyomára bukkanni. És ez csak a legelső volt a bolygó milliárdos számos feltűnése közül.
Hat hónap elteltével leállították a rendőrségi nyomozást. Hans-Erik Wennerströmöt ugyanis holtan
találták Spanyolországban, egy marbellai lakásban, ahova Victor Fleming néven volt bejelentve.
Közvetlen közelről lőtték fejbe, három lövéssel. A spanyol rendőrség feltételezése szerint egy betörőt
érhetett tetten.
Lisbeth Salandert nem lepte meg annyira Wennerström halálának híre. Jó oka volt azt hinni, hogy
eltávozásának köze lehet ahhoz, hogy már nem volt hozzáférése egy bizonyos Kajmán-szigeteken
található bank számláihoz, amire igencsak nagy szüksége lett volna ahhoz, hogy rendezni tudja
bizonyos kolumbiai adósságait.
Ha valaki vette volna a fáradságot, és megkéri Lisbeth Salandert, hogy segítsen Wennerström kézre
kerítésében, ő jóformán napról napra el tudta volna mondani, hol van Wennerström. Az interneten
követte Wennerström kétségbeesett menekülését sok országon keresztül, e-mailjeit olvasva tanúja volt a
férfin egyre jobban eluralkodó pániknak. Azt még Mikael Blomkvist sem hitte volna, hogy a menekülő
milliárdos annyira hülye, hogy ugyanazt a számítógépet viszi magával, amelyikbe az ellenségei
behatoltak.
Fél év múltán Lisbeth ráunt Wennerström követésére. Egyetlen kérdése maradt: mikor tekintheti
lezártnak személyes közreműködését az ügyben. Wennerström szemét gazember volt, ez biztos, de nem
volt Lisbeth személyes ellensége, a lánynak nem állt érdekében, hogy bármiképp beavatkozzon. Mikael
Blomkvistnek szólhatott volna, de Mikael valószínűleg csak egy újabb cikket írt volna az egészből.
Szólhatott volna a rendőrségnek is, de elég nagy volt az esélye, hogy Wennerström megneszelné, és
még időben megpróbálna felszívódni. Ezenkívül Lisbeth a rendőrséggel elvből nem állt szóba.
Voltak viszont más kiegyenlítetlen tartozások. A huszonkét éves terhes pincérnőre gondolt, akinek a
saját kádjában nyomták a fejét a víz alá.
Négy nappal Wennerström holttestének megtalálása előtt Lisbeth meghozta a döntést. Felnyitotta a
mobiltelefonját, és felhívott egy ügyvédet Miamiban. Úgy tűnt, Wennerström ez elől a férfi elől próbált
elbújni a legjobban. Egy titkárral sikerült beszélnie, akit megkért, adjon át főnökének egy üzenetet. Az
üzenet mindössze a Wennerstroem névből és egy marbellai címből állt.
Lisbeth körülbelül a Wennerström haláláról szóló drámai tudósítás felénél kikapcsolta a tévéhíradót,
feltette a kávéfőzőt és készített egy májkrémes kenyeret szeletelt uborkával.
Erika Berger és Christer Maim a karácsonyi tennivalókkal voltak elfoglalva. Mikael Erika foteljéből
nézte őket egy pohár forralt borral a kezében. Minden kolléga, beleértve az állandó külsősöket is, kapott
karácsonyi ajándékot – idén egy Millennium-lógóval ellátott válltáskát. Miután becsomagolták az
ajándékokat, leültek, hogy megírják és felbélyegezzék azt a csaknem kétszáz karácsonyi lapot, amit a
nyomdának, a fényképészeknek és más cégeknél dolgozó újságíró kollégáiknak készültek elküldeni.
Mikael sokáig megpróbált ellenállni a kísértésnek, de végül feladta. Felvette az egyik lapot a maradékok
közül, és a következőt írta rá: Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet! Köszönet az elmúlt év
áldozatos erőfeszítéseiért!
Aláírta a nevét, aztán megcímezte a lapot Janne Dahlmannak a Finansmagasinet Monopol
szerkesztőségi címére.
Amikor aznap este Mikael hazaért, látta, hogy neki is hozott valamit a posta. Egy csomag érkezéséről
szóló értesítést dobtak be hozzá. A csomagot másnap reggel vette fel, és a szerkesztőségbe érve
kibontotta. Egy szúnyogriasztó stiftet talált benne és egy negyedliteres Reimersholm pálinkát. Kinyitotta
az ajándékok mellé rakott üdvözlőkártyát és elolvasta a szöveget: Ha más dolgod nincs, tudjál róla,
hogy Szent Iván napján újra kikötök Arholmánál. A levél aláírója Robert Lindberg volt, a régi iskolatárs.
A hagyományok szerint a Millennium szerkesztősége egy héttel karácsony előtt bezárt és az új év
másnapjáig zárva tartott. Idén ez egy kicsit másképpen alakult. Hatalmas volt a nyomás a pici
szerkesztőségen, még mindig naponta jöttek a telefonhívások a világ minden pontjáról. Szenteste előtt
egy nappal Mikael szinte véletlenül akadt rá egy cikkre a Financial Timesban, amelyben összegezték a
Wennerström-birodalom ügyleteinek kivizsgálására felkért nemzetközi bizottság legfrissebb
megállapításait. A cikk megemlítette, hogy a bizottság feltételezése szerint Wennerströmöt a legutolsó
pillanatban valaki figyelmeztethette a közelgő botrányra.
Wennerström kajmán-szigeteki számláiról, a Bank of Kroenenfeldből az ominózus Millennium-szám
megjelenése előtti napon mintegy kétszázhatvanmillió USA-dollár – körülbelül kétmilliárd svéd korona
– tűnt el. A pénzt olyan számlákon tárolták, amelyek felett egyedül Wennerström rendelkezhetett. Meg
sem kellett jelennie a bankban, elég volt, ha megadott egy clearing-kód sorozatot, és máris átutalhatta a
pénzt a világ bármelyik más bankszámlájára. Ez alkalommal a pénzt Svájcba utalták, ahol egy nő
segítségével az összegeket anonim magánkötvényekbe fektették. Minden clearing-kód rendben volt.
Az Europol nemzetközi körözést indított az ismeretlen nő ellen, aki Monica Sholes névre kiállított
lopott útlevéllel igazolta magát, és fényűző életet élt Zürich egyik legdrágább szállodájában. Egy
biztonsági kamerával készített, s ehhez
képest viszonylag éles felvételen alacsony növésű, széles szájú, feltűnően telt keblű nő volt látható. A
nő szőke apródfrizurát viselt, drága márkás ruhadarabokat, valamint arany ékszereket.
Mikael először csak sebtében nézte meg a képet, aztán mégis odatapadt a szeme, gyanakodni kezdett.
Néhány másodperc múlva már nagyító után kotorászott az íróasztalfiókjában, s azzal próbálta meg
kihámozni a nő arcvonásait az újság raszterei közül.
Végül letette az újságot, és percekig maga elé bámult. Aztán hisztérikus nevetésben tört ki, mire
Christer Maim bedugta a fejét az ajtón, és megkérdezte, nincs-e valami baja. Mikael intett a kezével,
hogy minden rendben.
December 24-én délelőtt Mikael Årstába ment. Meglátogatta volt feleségét és a lányukat, Pernillát.
Átadták egymásnak a karácsonyi ajándékaikat. Pernillának teljesült a vágya, egy számítógépet kapott
Monicától és Mikaeltől közösen. Mikael Monicától egy nyakkendőt, a lányától pedig egy Åke
Edwardsson-krimit kapott ajándékba. A múlt karácsonytól eltérően most mindannyian fel voltak
villanyozva a Millennium körül zajló médiadráma miatt.
Együtt ebédeltek. Mikael időnként lopva Pernillára nézett. Lánya hedestadi látogatása óta nem
találkoztak. Eszébe jutott, hogy még mindig nem beszélték meg Monicával a lány skellefteåi
bibliaolvasó szekta iránti rajongását. És még azt sem volt alkalma elmesélni, hogy a lányuk
bibliaismerete vezette nyomra, amikor Harriet Vanger után kutatott. Azóta nem beszéltek, lelkiismeret-
furdalása volt.
Nem volt jó apa.
Ebéd után elbúcsúzott, megpuszilta a lányát. Aztán Lisbeth Salanderrel találkozott a Slussennél,
ahonnan kihajóztak Sandhamnba. Alig találkoztak, amióta a Millennium bombája robbant. Késő délután
érkeztek meg, s ott töltötték az ünnepnapokat.
Mikael, mint mindig, kellemes társaság volt, de Lisbeth Salandernek rossz érzése támadt; mintha a férfi
furcsán nézett volna rá, amikor egy százhúszezer koronáról szóló csekk formájában visszafizette
tartozását. Mikael azonban nem szólt semmit.
Elsétáltak Trovillbe és vissza (ezt Lisbeth a maga részéről időpocsékolásnak tartotta), ünnepi vacsorát
ettek a vendégfogadóban, aztán visszavonultak Mikael házába, begyújtottak a kályhában, feltettek egy
Elvis-lemezt és nem csináltak mást, csak szeretkeztek.
Lisbethnek semmi baja nem volt Mikaellel mint szeretővel. Mindig jói érezték együtt magukat az
ágyban. Elsősorban fizikai együttlét volt a kettejüké, de Mikael soha sem próbálkozott a lány
dresszírozásával.
Lisbeth egyetlen bánata az volt, hogy nem bírt beszélni a férfinak az érzéseiről. Utoljára jóval a
kamaszkora előtt engedett magához valakit olyan közel, mint most Mikael Blomkvistet. Mikael
bosszantóan jól értett hozzá, hogyan törjön át a lány védőbástyáin, arra késztetve őt, hogy egyre többet
meséljen a saját életéről és érzéseiről. Még ha volt is hozzá esze, hogy figyelmen kívül hagyja Mikael
legtöbb kérdését, úgy tudott mesélni ennek a férfinak, ahogy másnak halálos fenyegetés terhe alatt sem
lett volna hajlandó. Ezt ijesztőnek találta, csupasznak érezte magát, védtelennek, ki volt szolgáltatva
Mikael Blomkvist kényére-kedvére.
Ugyanakkor – ha a férfi alvó alakjára nézett, és közben hallgatta a horkolását – érezte, hogy életében
még soha ilyen végtelen bizalmat nem érzett senki iránt. Biztos volt benne, hogy Mikael Blomkvist soha
nem használná ki, hogy annyi mindent tud róla. Egyszerűen más természet volt.
Egyetlen dologról nem beszéltek szinte soha, az egymáshoz fűződő viszonyukról. Ő nem merte
megtenni, Mikael pedig soha nem vetette fel a kérdést.
Karácsony másnapjának reggelén Lisbethbe belé nyilallt a szörnyű felismerés. Hogy miképp
történhetett, azt képtelen volt felfogni, azt sem tudta, hogyan kezelhető a kérdés. Huszonöt éves
pályafutása során most először volt szerelmes.
Egyáltalán nem érdekelte, hogy Mikael majdnem kétszer olyan idős, mint ő. Az sem izgatta, hogy
egyike volt azoknak a személyeknek az országban, akikről a legtöbbet cikkeztek manapság, sőt még a
Newsweek címlapjára is felkerült – az egész nem volt más, mint egy szappanopera. De Mikael
Blomkvist nem pusztán erotikus fantázia volt, nem csupán a vágy titokzatos tárgya. Nem, ez nem
mehetett így tovább, ennek véget kellett vetni. Különben is, mire kellene ő Mikaelnek? Valószínűleg
átmeneti megoldás a férfinak, kellemes időtöltés, amíg meg nem érkezik valaki más, akinek nem egy
patkánylyukba szorulva zajlik az élete.
Rögtön megértette, hogy a szerelem pillanata akkor jön el, amikor az ember úgy érzi, hogy megszakad a
szíve.
Mikael késő délelőtt ébredt. Lisbeth már megfőzte a kávét, megterített a reggelihez. A férfi leült mellé
az asztalhoz. Azonnal észrevette, hogy valami megváltozott a lány viselkedésében – tartózkodóbb lett.
Amikor azt tudakolta tőle, mi bántja, Lisbeth egykedvűen nézett vissza rá, mint aki nem érti a kérdést.
A két ünnep közötti első napon Mikael felvonatozott Hedestadba. Meleg ruhát vett és rendes téli
bakancsot. Dirch Frode várt rá a pályaudvaron, és halkan gratulált a sikereihez. Augusztus óta ez volt
Mikael első látogatása, majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt érkezett ide először. A két férfi kezet
fogott és udvariasan elbeszélgetett egymással, de sok kimondatlan feszültség sűrűsödött közöttük,
Mikael kellemetlenül érezte magát.
Már mindent előkészítettek, és az üzleti tranzakció mindössze néhány percet vett igénybe. Frode
felajánlotta, hogy a pénzt egy kényelmes külföldi számlán helyezi el, de Mikael ragaszkodott hozzá,
hogy rendes adóköteles jövedelemként utalják át a cége számára.
– Nem futja rá, hogy más formában fogadjam el a fizetséget – válaszolta kurtán, amikor Frode
rákérdezett, miért akarja így.
A látogatásnak nem csak anyagi okai voltak. Mikael ruhái, könyvei és néhány egyéb holmija a
vendégházban maradtak, amikor Lisbethtel nagy hirtelen maguk mögött hagyták Hedebyt.
Henrik Vanger még mindig gyengélkedett, de már hazaköltözött a kórházból. Egy ápolónőt fogadtak
mellé egész napra, aki nem engedte például, hogy hosszú sétákat tegyen, hogy lépcsőt járjon, és olyan
dolgokról beszélgessen, amelyek felzaklathatják. Ráadásul Henrik egy kissé megfázott, ezért azonnal
visszaparancsolták az ágyba.
– És mindez nem elég, még egy csomó pénzbe is kerül ez a nő? –panaszkodott
Henrik. Mikael Blomkvistet azonban nem nagyon hatotta meg. Az újságíró
kifejtette, hogy szerinte igazán nem okozhat Henriknek túl nagy nehézséget
kifizetni egy ilyen szolgáltatást, elég, ha csak összeszámolják mindazt az
adókoronát, amit az öreg elfelejtett befizetni hosszú évek során. Henrik Vanger
mogorván nézett Mikaelre, aztán elnevette magát.
– Na hallod, te aztán megéred a pénzed! De tudtam én azt!
– Hogy őszinte legyek, én nem hittem, hogy képes leszek megfejteni a rejtélyt.
– Nem akarom megköszönni – mondta Henrik.
– Nem is vártam – felelte Mikael.
– Tisztességesen megfizettelek.
– Nem panaszkodom.
– Elvégeztél nekem egy feladatot, a honoráriumod egyben a köszönetem is.
– Csak azért jöttem, hogy megmondjam, mostantól befejezettnek tekintem a munkát.
Henrik Vanger lebiggyesztette ajkát.
– De hát nem fejezted be.
– Tudom.
– Nem írtad meg a Vanger család krónikáját.
– Tudom. Nem is fogom megírni.
Egy percig mindketten némán elgondolkodtak a szerződésszegésen. Aztán Mikael szólalt meg újra:
– Nem tudom megírni. Nem tudok úgy mesélni a Vanger családról, hogy közben
szándékosan kihagyom az elmúlt évtizedek legfontosabb eseményeit – Harriet
történetét, az apjáét, a bátyjáét és a gyilkosságokét. Hogy írhatnék meg egy
fejezetet Martin vezérigazgatói tevékenységéről úgy, mintha nem tudnám,
hogy mi zajlott a pincéjében. És anélkül sem tudom megírni a történetet, hogy
ne okozzak ismételten fájdalmat Harrietnek.
– Értem a dilemmát. Hálás vagyok, amiért erre a döntésre jutottál.
– Tehát nem lesz krónika.
Henrik Vanger bólintott.
– Gratulálok. Sikerült korrumpálnia. Minden beszélgetéseinkről készített jegyzetet és hangfelvételt
megsemmisítek.
– Szerintem egyáltalán nem korrumpálódtál – mondta Henrik Vanger.
– Pedig úgy érzem, és valószínűleg nem véletlenül.
– Választás elé kerültél, az újságíró és az emberbarát került benned
konfliktusba. Elég biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna megvenni a
hallgatásodat. Szerintem ha Harriet belement volna, vagy ha tényleg egy
megátalkodott gazembernek tartasz, az újságírót választod, és azonnal
kiteregetsz mindent.
Mikael egy szót sem szólt. Henrik ránézett.
– Beavattuk Ceciliát az egész történetbe. Én és Dirch Frode már nem sokáig
leszünk itt, Harrietnek pedig szüksége van néhány családtag támogatására.
Cecilia vezetőségi tag lesz, és részt is vesz majd a munkában. A jövőben ők
ketten irányítják majd a konszernt.
– Hogy fogadta?
– Természetesen szörnyen megrázta az egész. Egy időre külföldre utazott. Féltem, hogy nem jön vissza.
– De visszajött.
– Martin azon kevés rokonok egyike volt, akivel Cecilia viszonylag jól kijött.
Pokolian nehéz volt megtudnia Martinról az igazságot. De most már azt is
tudja, mi mindent tettél a családért.
Mikael vállat volt.
– Köszönöm, Mikael – mondta Henrik Vanger.
Mikael újra vállat vont.
– Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy erőm se lenne a könyv megírásához –
szólalt meg. – Torkig vagyok a Vanger családdal.
Ezen mindketten eltűnődtek egy kicsit, mielőtt Mikael témát váltott.
– Milyen érzés huszonöt év szünet után újra vezérigazgatónak lenni?
– Csak átmenetileg van így, de… azt kívánom, bárcsak fiatalabb lehetnék. Most
mindössze napi három órát dolgozom. Minden értekezlet ebben a szobában
zajlik, és Dirch Frode azonnal közbelép, amint valaki ellenkezni merészel.
– Hadd reszkessenek csak a fiatalok! Időbe telt, míg rájöttem, hogy magának
Frode nemcsak remek gazdasági tanácsadója, hanem első számú
konfliktuskezelője is.
– Úgy van. De minden döntés Harriet részvételével történik, és ha fogalmazhatok így, az irodában ő
végzi a lábmunkát.
– Hogy van Harriet?
– Megörökölte anyja és bátyja részesedését. Ketten együtt a konszern harminchárom százaléka felett
rendelkezünk.
– És ez elég?
– Nem tudom. Birger próbál ellenszegülni, szeretne keresztbe tenni Harrietnek.
Alexander hirtelen azt találta ki, hogy úgy lesz belőle valaki, ha Birgerrel
szövetkezik. A bátyám, Harald rákbeteg, nem sok van már neki hátra. Egyedül
nála maradt viszonylag nagy részvénymennyiség, hét százalék, amit a gyerekei
örökölnek majd. Cecilia és Anita Harriettel szövetkeznek majd.
– És így már negyven százalék felé emelkedik a maguk irányítása alá eső rész.
– Ilyen szavazati kartell még sosem létezett a család történetében. És jön még
hozzánk jó néhány egy-két százalékos szavazat. Harriet februárban veszi át a
vezérigazgatói posztot.
– Nem lesz gondtalan élete.
– Nem, de ennek így kell lennie. Új partnereket kell keresnünk, frissítésre van
szükség. Lehetséges, hogy együttműködünk majd Harriet ausztráliai
konszernjével. Sokféle megoldás felmerült.
– Itt van most Harriet?
– Nincs, sajnos. Londonban van. De nagyon szívesen találkozna veled.
– Találkozunk a Millennium vezetőségi ülésén januárban, ha ő vette át maga
helyett a posztot.
– Tudom.
– Üzenem neki, hogy Erika Bergeren kívül senkivel soha nem fogom megbeszélni, hogy mi történt itt a
hatvanas években.
– Tudom, Mikael. És Harriet is tudja. Morális lény vagy.
– De mondja meg neki azt is, hogy ha rosszul viseli magát, mostantól kezdve
bármikor bekerülhet a lapunkba. A Vangern-konszern sem bújhat el árgus
tekintetünk elöl.
– Hogyisne! Figyelmeztetem majd rá.
Nem sokkal később Henrik Vanger elszundított, Mikael magára hagyta. A vendégházban három táskát
töltött meg a sok holmival. Amikor utoljára zárta be maga után a kis ház ajtaját, még tépelődött egy
kicsit, de aztán átment Cecilia Vangerhez, és bekopogtatott a háza ajtaján. Cecilia nem volt otthon.
Mikael elővette a zsebnaptárát, kitépett belőle egy lapot, és papírra vetett néhány szót. Bocsáss meg. A
legjobbakat kívánom. A lapot egy névjegykártya kíséretében bedobta a postaládába. Martin Vanger
villája üresen állt. A konyhaablakban elektromos karácsonyi gyertyadísz világított.
Mikael az esti vonattal visszautazott Stockholmba.
Az ünnepek között Lisbeth Salander kikapcsolta a külvilágot. Nem válaszolt a telefonhívásokra, nem
indította el a számítógépét. Két napig csak mosott és takarított. Kötegekbe gyűjtötte az egy éve
halmozódó pizzásdobozokat, újságokat, és kidobta őket. Összesen hat fekete színű óriási szemeteszsákot
és körülbelül húsz, újságokkal telipakolt papírszatyrot hordott ki a kukába. Olyan érzése volt, mintha
elhatározta volna, hogy új életet kezd. Azt tervezte, vesz egy új lakást – ha talál megfelelőt –, de addig
is ragyogó tisztaságot fog tartani otthonában.
Azután csak ült bénultan és szenvedett. Életében még egyszer sem érzett ilyen erős vágyódást. Azt
szerette volna, ha Mikael Blomkvist becsönget az ajtaján… na és, hogyan tovább? A karjaiba vegye? És
szenvedélyesen maga után húzza a hálószobába, aztán meg letépje róla a ruhát? Nem, igazából Mikael
társaságára vágyott. Szerette volna hallani, ahogy elmondja, hogy úgy kedveli őt, ahogy van. Hogy ő,
Lisbeth különleges valakinek számít az életében. Szerette volna, ha Mikael megnyilvánul felé
valamilyen szerelmes gesztussal, amely nemcsak a barátságról és a bajtársiasságról szól. Kezdek
bedilizni, gondolta aztán.
Kételkedett önmagában. Mikael Blomkvist környezetében csupa tiszteletre méltó szakmában
tevékenykedő ember forgolódott, rendezett életük volt, egy csomó piros pontot begyűjtöttek már
felnőttségből. Ezek az ismerősök a tévében szerepeltek, cikkeket írtak. Mire kellenék én neked? Lisbeth
Salander attól félt a legjobban – aránytalan, betegesen nagy és fekete félelem volt ez –, hogy az érzései
miatt nevetik ki az emberek. És erre tessék: hosszan tartó munkával, kemény erőfeszítések árán
felépített önérzete itt hevert összetörve, megtiporva.
Meghozta a döntést. Több órába telt, míg összeszedte hozzá a bátorságát, de muszáj volt találkoznia
Mikaellel, hogy megmondja, mit érez iránta.
Minden más elviselhetetlen fájdalmat okozott.
Ki kellett találnia egy ürügyet, amivel bekopogtathatott az ajtaján. Nem adott még Mikaelnek
karácsonyi ajándékot, de már tudta, mit venne neki. Egy ócskásnál felfedezett egy bádogból készült
dombornyomásos reklámtábla-sorozatot az ötvenes évekből. Az egyik tábla Elvis Presleyt ábrázolta
csípőjén gitárral, a szájából kiszálló buborékban Heartbreak Hotel felirattal. Lisbethnek semmi érzéke
nem volt a lakberendezéshez, de érezte, hogy a bádogreklám tökéletesen passzolna a sandhamni
házikóba. A portéka hétszáznyolcvan koronába került, Lisbeth elvből alkudott, és sikerült levinnie az
árat hétszáz koronára. Becsomagoltatta a bádogreklámot, a hóna alá csapta, aztán elindult Mikael lakása
felé a Bellmangatanra.
A Hornsgatanon úgy esett, hogy épp átpillantott a Kaffebar bejáratára, és Mikaelt látta kijönni az ajtón,
Erika Bergerrel a sarkában. Mikael mondott valamit, Erika felnevetett, átölelte a férfi derekát és puszit
nyomott az arcára. A Brännkyrkagatanon tűntek el Lisbeth szeme elől, a Belmanngatan felé tartottak.
Testbeszédük félreérthetetlenül elárulta, mi jár a fejükben.
Lisbethet letaglózta az iszonytató fájdalom. Egy pillanatra meg kellett állnia, mert képtelen volt
megmozdítani a tagjait. Egyik része utánuk akart rohanni, hogy azonnal széthasítsa Erika Berger fejét a
bádoglemezzel. De nem tett semmit, csak a fejében cikáztak megállás nélkül a gondolatok.
Következményelemzés. Végül megnyugodott.
Salander, te szánalmas barom – mondta magának hangosan.
Aztán sarkon fordult és elindult hazafelé, a szépen kitakarított lakásba. Amikor elhagyta
Zinkensdammot, már esett a hó. A bádog-Elvist egy szemeteskonténerbe hajította.
A könyvben gyakran előforduló tulajdonnevek kiejtése
A betűk magyar hangértékei természetesen nem mindig feleltethetőek meg egy az egyben a svéd
kiejtésnek, csak közelítenek felé. A hangsúlyos, hosszan ejtendő szótagokat vastagon szedtük.
Anita – aníta
Anna Nygren – ánná nűgrén
Bellmangatan – bellmánngatán
Birger – birger
Cecilia – szeszíliá
Christer Maim – kriszter málm
Dirch Frode – dirh fróde
Dragan Armanskij – dragán ármánszkij
Erika Berger – ériká berger
Gävle – jevle
Gottfried – gottfríd
Götgatan – jőtgatán
Greger Beckman – gréger bekkmánn
Gunnar Nilsson – gunnár nilsszon
Gustaf Morell – gusztáv morell
Hans-Erik Wennerström – hánsz-érik vennesström
Harald – haráld
Harriet – hárriet
Hedeby – hédebű
Hedestad – hédesztad
Helen – helén
Henrik Vanger – henrik vánger
Holger Palmgren – holger pálmgrén
Isabella – iszabellá
Janne Dahlman – jánne dalmánn
Kalle – kálle
Lisbeth Salander – liszbet szálánnder
Margareta Strandh – márgáréta sztránd
Martin – máttin
Mikael Blomkvist – míkáel blomkviszt
Monica Abrahamsson – móniká abráhámsszon
Nils Bjurman – nilsz bjűrmánn
Norsjö Snickeri Fabrik – núrső sznikkerí fábrík
Otto Falk – otto fálk
Östergården – ösztergóden
Pernilla – penillá
Richárd – ríkád
Robert Lindberg – róbett lindberj
Sandhamn – szándhámn
Slussen – szlusszen
Stockholm – sztokholm
Susanne – szuszánne
Uppsala – uppszalá
William Borg – villiem borj