Ernest Beck

A titokzatos árnyék
Vadnyugati történetek

Népszava Kiadó, 1988

Sajtó alá rendezte: B. Csáky Edit

A fedéltervet készítette és a kötetet illusztrálta: Kertész László

USSN0238 –6429

ISBN 963 322 782 8

 Gyilkosság
Akik ismerték Bili Redet, azok nem csodálkoztak azon, hogy elvállalta az építendő
vasútvonal védelmét. Akik nem ismerték, azok a fejüket rázták és nem tudták megérteni, hogy
hogyan mert ilyen dologra vállalkozni egy ember, amikor a szövetségi hadsereg is csődöt
mondott. A vadnyugati farmerek előtt azonban nyilvánvaló volt, hogy csak egy ember vethet
véget a “Titokzatos” garázdálkodásának, és ez az ember Bili Red...
A Pacific Vasutak már keresztülszelték az észak-amerikai kontinenst, s a vasút
igazgatosága mellékvonalak építését határozta el. Ilyen mellékvonal építésével bízták meg Ben
Taylor főmérnököt is. A vasút a déli Pacific vonalból ágazott volna el Williams városától, és
húzódott volna Arizonán keresztül a mexikói határon fekvő Yuma városáig. A vasút
keresztülszeli majd az arizonai prérit. Átvág a hegyeken és a Gila sivatagon is.
Ben Taylor kemény ember volt. Kies szemű, biztos kezű, aki nem ijed meg a saját
árnyékától. Tudott küzdeni, harcolva dolgozni, hiszen a Pacific Vasutak építésénél állandóan a
revolver agyán kellett lenni a kéznek. De az ő vasidegzetét is tönkretették azok az események,
amelyek miatt Bili Redhez fordult. A vasútépítés szépen haladt előre, tíz mérföldnyi hosszan
rakták már le a síneket. Williamsből nagyszerűen ment az utánpótlás, hozták a kavicsot, a rögzítő
köveket, a hatalmas gerendákat, az előre elkészített síneket, szóval az anyagot, és onnan kapták
az élelmiszert is. Ben Taylor sátrakat húzatott, amelyekkel egy-egy útszakasz befejezése után
továbbvándorolt. A munka gyors ütemben haladt. Az ellenőrző bizottság köszönetét fejezte ki a
főmérnöknek. A tízmérföldnyi útszakasz befejezése után egy-egy üveg whiskyt osztottak ki a
munkásoknak, a főmérnök pedig bankettet rendezett az ellenőrző bizottság tiszteletére, ahol
megjelentek a mérnökök is, meg a munkafelügyelők.
Tízen ültek a szabadban terített asztalnál. A főhelyen Irwing, a vasúttársaság igazgatója,
mellette két oldalról Gregor Thomas és Macdonald, az ellenőrző bizottság tagjai, aztán Ben
Taylor, a főmérnök, a másik oldalon Tom Allisbury és Reginaid Owen mérnökök ültek. Az
asztal alsó felén a négy munkafelügyelő foglalt helyet, Tom Law, Bili Cootner, Alkui Baxter és
Ted Ferry.
Fesztelenül, vidáman szórakoztak. Irwing az az ember volt, aki megbecsüli a munkát. Az
öreg Ben Taylort nagyra értékelték bent a központban. Afrikában és Amerikában is dolgozott a
vasúttársaság szolgálatában, és feladatát mindig pontosan oldotta meg. Értette a munkáját,
amellett verekedni is tudott és szívesen vett részt a revolverharcokban.
Irwing Ben Taylorhoz fordult:
– Örülök Ben, hogy rád bízták ezt a vonalat. Megmutatod a fiúknak, hogy milyen munkát
végez a pionír.
Ben Taylor bólintott ősz fejével.
– Azt hiszem, hogy ez az utolsó munkám. Lassan elfáradok.
Gregor Thomas szólt közbe:
– Miss Mary New Yorkban van.
Taylor arca felderült.
– Ha jól megy, akkor már Ohión is túl vágtat vele az expressz. Holnapután már itt lesz.
Végre megint a leányommal lehetek.
A skót mérnök, Macdonald felkapta a fejét.
– Annyira veszélytelen a vidék, Mr. Taylor. Hogy a leányát lemeri hozatni?
– Oh yes! – felelte Taylor, és ez volt eletének első nagy tévedése. Mert Gregor Thomas
felállt, megköszörülte a torkát, és rákezdte:
– A Union Pacific Railway igazgatóságának megbízásából köszönetemet fejezem ki a
derék munkáért, különösen Mr. Ben Taylor főmérnöknek... – és meghajolt az ősz hajú ember felé
könnyed eleganciával, amikor...
...amikor lövés dörrent a csöndes estében és Gregor Thomas szája nyitva maradt, fehér
ingmellén piros folt ütött át. Megingott, és elfehérült arccal dadogta:
– Megöltek... – és lezuhant a földre.
Dermedt csönd kapta marokra a szíveket, mintha egy láthatatlan kéz fojtotta volna
beléjük a szót... A lámpák barátságos, sárga fénnyel ragyogtak, az égen úszó Hold ezüst lepellel
vonta be őket. És a hirtelen támadt szél megborzolta a préri hullámzó füvét.
Aztán vad zajok, feltörő ordítások csaptak fel. Az emberek fölugrottak a székekről, és
kirántott revolverekkel ugrottak előre az éjszakába.
Irwing és Macdonald felemelték Gregor Thomast, és bevitték a sátorba. Ben Taylor
sápadt arccal mosta ki és kötözte be a sebet, aztán Irwing felé fordult:
– Sajnálom – mondta, és furcsán legyintett –, a golyót, azt hiszem, nekem szánták.
Macdonald felhorkant.
 – Mi volt ez?
Taylor arca kemény volt már, szemei lángoltak.
– Nem tudom, de... – és kezei ökölbe szorultak – de elkapom a fickót, ha addig élek is.
Irwing a főmérnök vállára tette a kezét.
– Nyugodj meg, Ben! A seriff majd kinyomozza a tettest.
Meglebbent a sátorfüggöny, Reginaid Owen lépett be kipirult arccal.
– Nem találtunk senkit, Mr. Taylor. Átfésültük a környéket, de még a nyomát sem láttuk
a lövöldözőnek.
Taylor a mérnök felé fordult:
– A mozdonyt azonnal fűtsétek be! Mr. Gregor Thomasnak még ma orvoshoz kell jutnia.
Várj! – szólt rá, amikor a mérnök ki akart fordulni. – A munkásokat fegyverezzétek fel. A
vonatot te kísérd Williamsig, és hozd magaddal a seriffet is.
– All right! – felelte a mérnök, és elrohant.
– Sajnálom, hogy megakad a munka – mondta Macdonald.
– A munka nem akad meg. Még ha lövöldöznek is, tovább megyünk. Mához egy hétre a
sínek húsz mérföldnyire szaladnak be a prérire... – mondta keményen Ben Taylor.
Irwing felnevetett és rácsapott a főmérnök vállára.
– Bravó, Ben!
Kintről felhangzott a mozdony fütyülése.

A “Titokzatos”
A napsugarak táncoltak a préri harmatos füvén, melyet hullámossá borzolt a fújó szél... A
préri szinte a végtelennek szaladt. Messze a távolból Williams város sötétlett, mint egy pont az
óriási térben. Elszórva farmerépületek voltak láthatók, gerendákból összerótt házak, néha
hatalmas marhacsordák tűntek fel, melyeket vágtató cowboyok hajtottak. A zöld füvet vékony,
sárga szalag hasította át, a Williamstől megépített vasúti töltés, amely mellett most szorgalmas
munkáskezek dolgoztak. Legelöl, néhány mérföldnyire előretolva Tom Law dolgozott egy
csoporttal, a földet ásták. Majd Bili Cootner csapata tűnt fel a talpfákkal, utána Allan Baxter
rakatta le a síneket, amelyeket Ted Ferry emberei rögzítettek. A vasútvonal hosszában Tom
Allisbury járkált...
Ben Taylor még egyszer visszapillantott a munkásokra, aztán belépett a sátrába. Ledobta
a kalapját, elővette a pipáját, megtömködte és rágyújtott. Csöndesen pöfékelt, amikor szemei az
íróasztalra tévedtek: Bowie-kés villogott az asztal lapjába verve, alatta papír fehérlett. Kirántotta
a kést, és felemelte a papírt. Kusza sorok meredtek rá.
“Figyelmeztetlek, Ben Taylor! Ha a vasútvonalat tovább építed, akkor téged is úgy a
pokolba küldelek, mint Gregor Thomast. A »Titokzatos« megbízásából:
Black"
Forgatta a papírt. Arca vörösre gyulladt, vad düh fogta el. Összegyűrte a levelet, és
kirohant a sátorból. Ráordított egy közelben őgyelgő emberre.
– Ki járt itt?
A munkás meglepetten dadogott, kapkodott a szavak után.
– Senki, uram...
Végigmérte, és visszament a sátorba. Leült, és tovább szívta a pipáját. Ki lehet a
“Titokzatos”? Rémületet akar kelteni, és a zavarosban halászni? Vagy közönséges bandita? A sík
prérin nem tűnhet el nyomtalanul. Persze, ha beér az építéssel a hegyekbe, akkor megzavarhatja,
de így nem. A közelgő mozdony dübörgése riasztotta fel. Kiment. A vonat egyre nagyobbodott,
már be is ért. Lelassított. A még mozgásban lévő kocsiról sápadt arccal ugrott le Reginaid Owen.
A főmérnök felé kiáltott.
– A vonatot megállították, és Bért Werner seriffet agyonlőtték!
Ben Taylor előtt elfeketedett minden.

Az este szétterült a prérire. A Hold fent járt már az égen, sárgán, vigyorogva. Körülötte a
mély tisztaságban csillagok ragyogtak.
A sátorban, a durva asztal körül öten ültek. Ben Taylor, Reginaid Owen, Tom Allisbury,
Bili Cootner és az agyonlőtt seriff helyettese, Paul Bolton.
Ben Taylor ökle lecsapott az asztalra. Hangjában elfojtott izgalom remegett.
– Így tortént, ahogy elmondtam, Bolton. Gregor Thomas golyóval a mellében fekszik
Williamsben, Bért Werner pedig halott. Azok az álarcos banditák, akik megállították a
mozdonyt, azok lőtték le. A munkásaimon páni rémület vett erőt. Pedig a vonalat le kell fektetni!
Mit tud csinálni?
 Paul Bolton megvonta a vállát. Idegesen harapdálta lelógó bajuszát. Szemeiben rémület
égett.
– A “Titokzatos” nem ismeretlen előttem, Mr. Taylor. A prérin ismerik vakmerőségét,
kegyetlenségét. Bandita a legjavából. De eddig még nem merészkedett...
– Meg tud védeni ellene? – hajolt előre a főmérnök.
A seriff szája széle remegett.
– Azt hiszem – kezdte habozva, de nem tudta tovább folytatni, mert kívülről kiáltás
hallatszott, és Tom Law szinte bezuhant a sátorba.
– Hu Csángót, a kínai szakácsot megölték – hörögte –, ott fekszik a konyha mögött... a
melléből egy tőr markolata áll ki...
Dermedt csönd lett. Mintha a halál csontos keze kapta volna el a torkukat, iszonyatos,
vad fojtogatással. Aztán Ben Taylorból hörögve szakadt ki a szó.
– Úristen! Hát mikor lesz vége ennek?
A férfiak arca szürke volt. Kitódultak a sátorból, és a tábor végén felállított konyhához
rohantak. A tűzhely mögött feküdt a kínai holtteste. A seriff a halott fölé hajolt, kihűzta a tőrt a
melléből, és elfehérülten emelte maga elé a véres papírlapot, amely a halott mellén hevert. A
papíron csak egy név állt: “Titokzatos”...
Úgy mentek vissza a sátorba, mint akik a sír széléről léptek vissza. A dermedt csöndet
nem tudták megtörni. Végre Owen felemelte lehorgasztott fejét.
– Őrséget kell tartani – mondta halkan.
A seriff nehezen mozdult meg.
– Bemegyek Williamsbe – dörmögte.
Allan Baxter lépett be. Kezében levél fehérlett.
– A kínai mellett találtuk, önnek szól, Mr. Taylor.
Az öreg főmérnök reszkető kézzel tépte fel a borítékot. Rámeredt a papírra, és felordított,
mint akinek ráütnek a szívére. Fájdalom és kétségbeesés volt a hangjában, ideget roncsoló és
tépő fájdalom.
– Olvassa – lihegte, és a seriff elé lökte a papírt. A seriff kezében reszketett a piszkos,
vérfoltos lap.
“Utolsó figyelmeztetés, Ben Taylor! Hogy eléggé nyomatékos legyen, közlöm, hogy
lányát Williams és a tábor közti úton elfogtam. Ha a munka tovább halad, megölöm.
A Titokzatos"
Egymásra néztek, s arcukon félelem remegett. Owen kifelé indult.
– Hová mész? – riadt rá a főmérnök.
– Leállítom a munkát – felelte Owen, és arca vonaglott.
Taylor kiegyenesedett. Meghajolt teste most szinte óriásivá dagadt a lámpa imbolygó
fényében. Hangja vadul csengett.
– Itt maradsz! A munka nem áll meg!
– De Mary... – dadogta cserepes szájjal a mérnök. Leírhatatlan pillantás érte a holtfehér
arcot.
– Mary az én lányom. A leányom nem a Társaság ügye. Megértetted?
A fejek lehajoltak. Taylor rádörrent a seriffre.
– Adjon tanácsot! Mit csináljak?
A fehér arcot sápadtra festette a lámpa lángja. Szemeiben félelem égett, hangja
bizonytalan volt.
– Hívja Bili Redet – felelte –, Bili Redet, a cowboyt...

Bili Red megindul

A Nap fényesen sütött a prérin, szinte égetett. A fű hullámzott, mint a tenger. Az égen
bárányfelhők úsztak, szürkésfehér színük szinte világított az ég kékségében.
A vasútvonal építése tovább haladt. De elhallgatott az ének, árnyék borult a nevető
arcokra, mintha komorság felhőzte volna az égboltot. Az arcokból riadt szemek néztek előre, s a
félelem a szívükön dörömbölt...
Ben Taylor az épülő sínek mellett járkált, ide-oda pillantott, mintha a napfényes időben is
támadást várt volna. A síkon, az épülő vonal mellett Tom Law fegyveres csapata cirkált. Taylor
parancsára kivettek öt embert a munkáscsoportokból, és felfegyverezték őket. Az volt a
feladatuk, hogy őrizzék a terepet, és elhárítsanak egy esetleges támadást a “Titokzatos”
részéről...
Messziről egy lovas alakja tűnt fel. Még csak apró pont volt, de ez a pont egyre
növekedett, amint szélsebesen vágtatott a prérin, a sárga töltés mellett. Taylor idegesen figyelte a
közeledő lovast. A seriff, Paul Bolton még az éjszaka visszautazott Williamsbe azzal, hogy
ráveszi Bili Redet a “Titokzatos” elleni harcra. A seriff a vasúttársaság költségére csapatot is
szervez bent a városban.
Taylor idegesen várta a lovast. A kötelesség és az apai szeretet küzdött benne. Féltette
egyetlen leányát a kegyetlen gyilkostól, de a vasútvonal építését sem hagyhatta abba. El volt arra
szánva, hogy végigviszi a küzdelmet, ha belepusztul is.
A lovas beért a táborba. Hatalmas szürke lova végigszáguldott a sátrak között, és Taylor
felé közeledett. Ügy látszott, hogy le akarja tiporni a főmérnököt, de előtte pár lépésnyire
hirtelen lefékezett. A lovas széles karimájú kalapjához érintette a kezét.
– Morning – mondta kemény hangján. – Mr. Taylor?
– Yes! Azt hiszem, Bili Red... – és szemei felcsillantak, amint a férfi határozott arcát,
lobogó szemeit nézte. Megfigyelte, hogy a lovas töltényövén jobbról is, balról is revolver lóg, a
nyereg mellé fűzött winchesteren is megakadt a szeme, meg az összegöngyölített lasszón is.
Egyetlen pillantással mérte fel a hatalmas, szürke lovat, a lovon ülő ember arányos, izmos
termetét. Ben Taylor megérezte az erős embert, a küzdő harcost a lovasban. Szemeiben már a
reménység fénye táncolt, amikor megszólalt.
– A seriff megmondta önnek, Bili Red, hogy mi történt itt? – kezdte a szót...

Bili Red a lova mellé állt és csöndesen szívta a cigarettáját. Nézte a dolgozó munkásokat,
egyenként mérte fel őket. Ötven ember dolgozott a síneknél a munkafelügyelők vezetésével, a
két mérnök irányítása szerint. Bili tisztában volt azzal, hogy a merénylő az itt dolgozó emberek
közül került ki. Első feladatának azt tartotta, hogy megállapítsa, hogyan érintkezik a
“Titokzatos” az embereivel. Ben Taylorra gondolt, aki lassan elveszni érezte erejét, a két
halottra, a súlyosan sebesültre és a banditák fogságában sínylődő leányra. Figyelte az embereket,
akik szorgalmasan dolgoztak, de nem tudott szabadulni attól a kényelmetlen érzéstől, hogy mohó
szemek követik minden lépését. Szinte a hátában érezte a vizslató szemeket, de akármilyen
hirtelen fordult meg, nem tudta, ki figyeli.
Lassan alkonyodott. A Nap mint egy óriási golyó égett a végtelenbe vesző préri végén,
ahol a föld és az ég egyesült, és rőt sugarakkal árasztotta el a zöld füvet. Tompán kongott a
munka végét jelző gong, mely vacsorára hívta a munkásokat. Egyszerre hallgatott el a munka
zaja. Csoportosan lépkedtek el a munkások Bili Red előtt a táborba. Felgyúltak a tábortüzek,
piros lángok csaptak fel az égre. Csak a seriff emberei cirkáltak a tábor körül, alakjuk élesen vált
ki a hunyó Nap sugárzásában.
A tábor felől halk beszélgetés hallatszott, az evőeszközök csörögtek. Békés, szelíd volt a
kép, mintha nem a félelem torz rémülete ülte volna meg a kis tábort.
Bili Red felült a lovára. A nyeregből végignézett a táboron. Az emberek a tüzek körül
ültek és ettek. Négy tűz körül a munkások, az ötödiknél a munkafelügyelők. A mérnökök sátora
sötét volt. Széles körben tíz fegyveres lovas cirkált Paul Bolton vezetése alatt. A megszervezett
védőőrség volt.
Bili Red megindította a lovát, és lassan poroszkált Paul Bolton felé...

A Nap lebukott, és a prérire ráterült a fekete este... Az embermagasságú fűben hevert Bili
Red. Hatalmas szürke lova elnyúlva feküdt a földön. A magas fű befedte, a fekete éjszaka
elrejtette őket. Csönd volt, nesztelen és zajtalan csönd, a végtelen préri csöndje.
Bili a tábor és a hegyek felé vezető út között rejtőzött el, a fegyveres őrségen kívül.
Messziről idelátszottak, mint apró pontok, a tábortüzek fényei...
Halk nesz törte meg az éjszaka csöndjét. Surranó nesz hallatszott, egészen csöndes, Bili is
inkább csak az ösztönével hallotta meg. Fülét a földre fektetve figyelt. Két oldalról jött a nesz,
mintha kétfelől közeledtek volna.
Halk hang, szinte suttogó:
– A Titokzatos küldött.
Mély hang felelt rá:
– Parancsot hoztál?
– Figyelj rám! A Titokzatos tudni akarja, hogy mi történt!
– Parancs szerint jártam el. A kínai lelőtte az egyik embert, Taylort akarta lelőni, de
sietségében rosszul célzott, és nem találta el. A parancs szerint megöltem a kínait...
– A leveleket átadtad?
– Igen.
– Ki őrzi a tábort?
– A seriff, Paul Bolton, és ma jött ide egy cowboy, Bili Red...
 A mély fűben mosolygott Bili. Világossá vált előtte a “Titokzatos” működése. A kínainak
kellett volna eltenni láb alól a főmérnököt, de helyette mást talált el. Büntetésből megölték. A
beszélgetők hangját nem ismerte föl. Vajon kik lehetnek? Keze lecsúszott a fegyver agyára...
A hangok tovább suttogtak.
– Bili Red van itt, az átkozott...
– Igen. Szőke hajú, kék szemű, magas ember. A lova szürke, hatalmas állat.
– Ő az, egészen biztosan ő... – majdnem hangosan estek a szavak. Ezt a hangot hallotta
már egyszer az életében, túl a Guadelupe hegységen, Texasban. Egyre égetőbb kíváncsiság fogta
el. Lassan kúszni kezdett előre, alig észrevehetően, és figyelte a suttogó hangokat.
– A dinamitot elhelyezted?
– Yes. Tom Law gyújtja meg ma éjszaka.
Az első név, amit hallott. Tehát a munkafelügyelő is a “Titokzatos” embere. Pokoli
kíváncsiság égett benne, hogy kik lehetnek a beszélgetők. Lassan közelebb kúszott.
– Figyelj! A hegyek felé megyek. Holnap éjszakára gyere fel a Fekete Sziklához. A
Titokzatos ott adja ki a rendeleteit. Megértetted?
Halk, mormogó zaj hallatszott. Surranó nesz, amint a két árnyék szétvált. Bili Red
hirtelenében nem tudta, hogy ki után menjen. A táborban az egyik cinkos nevét tudja. Tom Law,
tehát az ismeretlen után kell mennie. Lódobogást hallott és a Hold kibukkanó fényénél fekete
árnyékot látott tovavágtatni. Halkan füttyentett.
Szürke lova nesztelenül szökött fel és hozzárohant. Felugrott a nyeregbe, és megindult az
egyre távolodó fekete árnyék után, mint a végzet...

Párbaj a prérin
Az éjszaka világos volt, tiszta. A Hold ezüstfehér fénnyel sugározta be a prérit, a
csillagok felszikrázva égtek...
Bili Red hatalmas szürke lova szinte nesztelenül száguldott a zöld füvön. Elnyúlt a teste,
gyors lábai nyelték a mérföldeket. A nyeregben Bili Red ráhajolt a lova nyakára...
Előtte futott a fekete árnyék. Hiába volt jó lova, Bili Red paripájával nem
versenyezhetett. Eddig még nem vette észre az utána száguldó cowboyt. Keresztülszelte a prérit,
s vágtatott a hegyek felé, melyek már felmagaslottak a messzeségben.
Szikes sávon vágott át Bili Red, lovának patkói tompán dobbantak a földön. A fekete
lovas, úgy látszik, meghallotta a zajt, mert hirtelen hátranézett. Elfojtott kiáltás tört ki belőle, és
ostort ragadva ütni kezdte a lovát, mely felágaskodott, majd hatalmas iramban kezdett vágtatni.
Bili Red bosszúsan harapott az ajkába. Megszorította lova oldalát a térdével, és az állat,
mintha megértette volna gazdája kívánságát, olyan gyors vágtatásba kezdett, hogy a levegő
szinte égette lovasa arcát.
Tíz percig tartott ez az őrült hajsza, tébolyult vágtatás, és a szürke mén egyre közelebb ért
a fekete lovashoz. Lépésről lépésre közelítette meg az üldözöttet Bili Red.
Lövés dörrent, és golyó fütyült el Bili feje mellett. A fekete lovas hátrafelé fordulva
lövöldözött... Hideg mosoly égett Bili Red száján. Lenyúlt a nyereghez, és kibontotta lasszóját.
Megszorította a lova oldalát, szélsebesen kezdett vágtatni, hogy eggyéolvadt az ég és föld, és feje
körül széles köröket írt le a kötél, egyre sebesebben gyűrűzve, mint a kígyó, és hirtelen
mozdulattal vágódott ki, átszelve a levegőt. Abban a pillantban megtorpant a ló, négy lábát
széjjelvágva megállt a helyén, és a lasszó hatalmas ívben kivágódva ráhullott a fekete lovasra.
Iszonyatos erő kapta el a menekülő derekát, kifutott alóla a vágtató ló, felvágódott a levegőbe, s
onnan tompa csattanással zuhant a földre.
Az erő más embert elszédített volna, de itt a fű felfogta az esés erejét, s az idegen máris
felugrott. Mielőtt Bili Red tovavonszolta volna, szabad kezében kés villant fel, és lecsapott a
megfeszült kötélre.
Mintha kifeszített húr pattant volna el, úgy pattant el a vékony kötél, és a kötelet húzó
Bili Red lebukfencezett a lováról. Ez volt a szerencséje! Mert már fényesen villant a kés a
bandita kezében, mely suhogva szelte át a levegőt. A kés Bili Redet esés közben érte, és
belevágódott a combjába. Mintha égő parazsat tartottak volna a húsához, úgy hasított
bele a fájdalom.
A Hold ezüst fénye végigzuhant rajtuk, amint egymással szemben álltak. A fekete lovas
kezében fegyver villant, a féltérdre ereszkedett Bili Red pedig már lőtt...
A két lövés egyszerre dörrent. Bili Red megtántorodott. Mintha a bőrét hasították volna
fel az arcán. Odakapott a sebhez, és ujjai között érezte meleg vérét....
Felpillantott. A Hold fényében furcsán imbolygott az ismeretlen ember teste, előre-hátra,
mintha a szél hajlítaná. Aztán meglódult, pár lépést tett és előrezuhant a földre...
 Bili Red feltápászkodott. Belekapaszkodott a lova sörényébe, és felhúzta magát a földről.
Ránehezedett a lóra, és a földön fekvő ismeretlen felé indult. Letérdelt mellé. Vad fájdalom
hasított sebesült lábába. Megfordította az embert. Letépte a kalapját. A Hold fénye
megvilágította a sebforradásokkal teleszántott arcot. Felkiáltott. Bob Devil volt!
Emlékek rohanták meg. Látta magát, mint fiatal fiút, amint első harcát vívja a
kocsmában. Bob Devillel keveredett harcba, és puszta ököllel győzte le. Emlékezett. Megrohanta
a Fekete Légiót, és leterítette a rettegett Tom Blacket. Két ember menekült meg a bandából
akkor, Bob Devil és Jerry Holt...
És most ismét szembekerült Bob Devillel. Nem kerülhette el a sorsát. Az ő kezétől kellett
meghalnia az ördögi Bobnak...
A haldokló szemei megrebbentek. Vad fények cikáztak fel üvegesedő szemeiben,
iszonyatos gyűlölet.
– Átkozott!... – hörögte. – Átkozott... Bili Red... Feléje hajolt. Arca tiszta volt, szinte
szelíd. Csak fél arcának vérző sebe piroslott égőn.
– Miért gyűlölsz, Bob? – kérdezte halkan. Nevetés buggyant ki a bandita száján, éles,
fülsértő nevetés, és a nevetéssel együtt habos vér...
– Ki az a “Titokzatos”? – hangzott az új kérdés. – Szállj magadba, Bob, és mondd meg,
mit akartok a vasúttal!
A szemek megvillantak, mintha a pokol tüze csapott volna ki. A véres száj szava halk
volt.
– Rémület lesz... csupa vér a préri...
– Ki a Titokzatos? – sürgette a választ. Gúnyos mosoly vibrált a száján.
– Azt nem fogod megtudni soha!
Valahol messze vad robbanás dördült, amibe beleremegett a préri. Vörös fények villantak
fel, mintha a pokol küldte volna fel hírnökeit a földre.
Bili Red felugrott.
– Úristen, mi történt? – és hirtelen tudatosodott agyában az ellesett beszélgetés: “A
dinamitot Tom Law gyújtja fel ma éjszaka." – A dinamit! – fakadt fel belőle az ordítás. – Te! –
és fenyegetően hajolt Bob Devil fölé. De a fekvő ember már nem mozdult. Arcán a gonosz
mosoly megmerevedett, szemeiben megüvegesedett a gyűlölet. Meghalt... meghalt abban a
pillanatban, amikor robbant a prérin a dinamit.
Bili Red felállt. Nézte a messze távolt, amerre a vasúti tábor feküdt. Már csönd volt. Nem
hallatszott semmi zaj. Furdalta a lelkiismeret. Miért is jött Bob Devil után!?
Odaszólt a lovának. Felemelte a halottat a nyeregbe, keresztülfektette rajta, aztán maga is
felszállt. A nyeregben kötötte be a combját és az arcát, aztán előbb lassan, majd ügetve indult
visszafelé.
A Hold sápadt fénye sugározta be az útját.

Máglya ég a fekete sziklán!

A hajnal piros sugárzással ömlött a prérire, szétkergetve az éjszaka feketeségét. A piros
fény rózsaszínűbe olvadt, aztán fehér izzássá változott, amikor felívelt az égre a Nap.
A vasútépítők táborában komor arcú emberek járkáltak a felrobbantott sínek mellett.
Tíznapi munkájukat tette tönkre a “Titokzatos”. A sínek mellett összeroncsolt testű ember
feküdt, akinek arca felismerhetetlenségig összezúzódott. Csak az írásaiból tudták megállapítani,
hogy Tom Law volt, a megtévedt munkafelügyelő, aki a “Titokzatos” zsoldjában állott.
A síneket többmérföldnyi hosszúságban felszakították. A banditák alapos munkát
végeztek. Az őrséget a szövetségi katonák vették át, akiket Williamsből hozatott Ben Taylor a
vasútigazgatóság rendeletére. A katonák többmérföldnyi körzetben vették körül a várost.
Parancsnokuk, Jim Wert hadnagy Ben Taylor sátránál állt, és a már visszatért Bili Reddel
tanácskozott. Előttük feküdt a halott Bob Devil, akin Bili két golyója szaladt át.
A főmérnök intett Reginaid Owennek.
– Jelzést!
Owen szemrehányó szemekkel nézett hajthatatlan főnökére, mintha várná, hogy
visszahívja, de látta, hogy Bili Red felé indult, így hát megadóan lépett a gonghoz. A gong
hangja végigcsapott a telepen, mint az ostor, és munkára hívta az embereket. Bili Cootner és
Allan Baxter a felrobbantott sínekhez indult harmincfőnyi munkáscsapatával, míg Ted Ferry
csapata a tegnapi munkát folytatta. Az előbbi csapattal ment el Reginaid Owen. Az
utóbbival Tom Allisbury...
A főmérnök sátra előtt csak négy ember maradt: Ben Taylor, Jim Wert hadnagy, Paul
Bolton, a seriff, és Bili Red. Taylor felemelte gondterhes arcát.
 – Meddig tart még ez a pokol?
A seriff vállat vont. Ismerte a “Titokzatos” tetteit, akit még élő ember nem látott a prérin.
– Azt hiszem – mondta halkan –, hogy váltságdíjat akar.
A hadnagy arca haragosan rándult meg. Keze a kardja markolatára csapott.
– Váltságdíj? Megbolondult, seriff? Mikor katonaság tartja megszállva a tábort?
Bili Red mosolygott.
– Eddig is megszállva tartották a vidéket, Mr. Wert, és mégis gyilkoltak, robbantottak.
A hadnagy cigarettára gyújtott.
– Maga megállapította, hogy a kínai szakács lőtte le Gregor Thomast Mr. Taylor helyett.
A kínai szakácsot a még ismeretlen munkás vagy felügyelő ölte meg, aki ma éjszaka találkozott
azzal a banditával, akit lelőtt. Tom Law felrobbantotta a síneket, de valami hibát követett el, mert
fölrobbantotta saját magát is. De ki ölte meg Bért Wernert, a seriffet? És ki rabolta el Miss Mary
Taylort?
A cowboy fején fehér kötés húzódott végig. A kötésen halványan piroslott át a vér.
Sántítva lépett előre, és kibökte a szót.
– A “Titokzatos”.
A főmérnök megkínzottan jajdúlt fel.
– De ki az? Ki az az alávaló gyilkos?
Bili Red cigarettát sodort, és rágyújtott.
– A hadnagy őrizze csak a tábort. Senki nem mehet ki a körből holnap reggelig, akkorra
megmondom, hogy ki volt a “Titokzatos”.
Paul Bolton elhúzta a szót.
– Volt? Így mondta, Bili Red, volt?
A cowboy lassú léptekkel, sántítva indult a lova felé. A seriff kérdésére visszafordult,
szemei felvillámlottak.
– Igenis, Bolton seriff. Volt!!!
Az őrtüzek világítottak a prérin, mint vigyázó szemek. A sátrakban a munkások aludták
nehéz álmukat. Körben, széles ívű körben a szövetségi hadsereg katonái vigyáztak arra, hogy
senki se hagyja el a tábort.
A Hold el-elbújt a felhők mögé, s ilyenkor mély feketeség ömlött a prérire...

Jim Wert, a hadnagy, cigarettázva állt a sátra előtt. A cigaretta parazsa fel-felízzott. A
hadnagy még egyszer végignézett a síkságon. Szemei fürkészték a messzi távolt... Hirtelen
megremegett. Valahol messze, fent a hegyekben tűz gyulladt, mintha máglya lobogott volna
valamelyik sziklán. A rőt, vörös fény fenn éghetett a csúcson, a Black Rockyn, a Fekete
Sziklán... Mégis igaza lehet a cowboynak, Bill Rednek. A “Titokzatos” hívja a préri sakáljait a
sziklák közé. A hadnagy úgy érezte, hogy most lóra kellene ugrania a katonákkal, és rátörni a
sziklák között rejtőző banditákra. De katona volt, és a parancs úgy szólt, hogy védeni kell az
épülő vasútvonalat.
Bosszúsan dobta el cigarettáját. A parázsló csonk széles ívet írt le a levegőben, és
ellobbant a földön. Bement a sátrába. Tapogatózva keresgélt a sötétben gyújtó után, amikor
hirtelen megremegett.
Valami veszélyt érzett meg ösztönösen. Felegyenesedett, és ki akart rontani a sátorból,
amikor nehéz test zuhant rá, és valami tompán csattant a fején... Megingott, és széttárt karokkal
rogyott le a földre...
Nesztelen csönd támadt a sátorban pár percig. Majd alig hallható mozgolódás kezdődött.
Elfojtott, halk zajokkal telt meg a sátor... Kardcsörgés, vetkőző, öltözködő embertől származó
nesz, aztán megint csönd lett.
Meglibbent a sátor lapja, és Jim Wert, a hadnagy lépett ki feltűrt gallérral. Átosont a kis
közön a lovakhoz. Felugrott a nyeregbe, és megindult...
Ned Perry, a déli őr vállhoz kapta a fegyvert.
– Állj! Ki vagy?
Dörmögő hang csapott rá.
– Ostoba! Nem ismersz rám?
Ned Perry kimeresztette szemét. Jim Wertet látta maga előtt. Vállra csapta a puskáját, és
tisztelgett.
– Mi újság?
– Minden csöndes, hadnagy úr!
A lovas már mellette állt. A messze lángoló tűz felé mutatott.
– Mi lehet az?
Ned Perry arra fordult, és nézte a messze lobogó lángot. Szólni akart, de revolveragy
vágott a halántékára, és szó nélkül bukott fel...
 A lovas halkan nevetett, és vágtatni kezdett a hegyek felé.
Bent, a hadnagy sátrában pedig felpeckelt szájjal, összekötözve feküdt Jim Wert...

Reginaid Owen nyugtalanul feküdt a sátrában. Nem merte magának sem bevallani, hogy
félti Mary Taylort. Amikor egy éve találkoztak fenn, New Yorkban, akkor, bár nem mondták
egymásnak, mégis érezték, hogy szeretik egymást. Reginaid azért is kérte beosztását Ben Taylor
mellé, hogy az öreg megkedvelje őt. Minden olyan jól ment már, Mary lejött volna, és akkor
odaálltak volna Ben Taylor elé. Most minden kútba esett. Ezek a szerencsétlen gyilkosságok, a
titokzatos bandita garázdálkodása tönkretett mindent. Sőt! Mary is, a szőke hajú, kék szemű
Mary is a “Titokzatos” fogságába esett...
Felült az ágyán, és rágyújtott egy cigarettára. Vajon hol lehet Mary? Gondol-e rá? Várja-
e őt, Reginaid Owent, hogy kiszabadítsa a banditák fogságából? Nem tudott aludni. Sápadt arccal
kelt föl, és felöltözött. Kiment, hogy sétáljon egyet.
Csöndesen lépkedett az alvó táboron át. Lefeküdt a puha fűre, és ábrándozott.
Hirtelen összerezzent. Lovas suhant el mellette.
A ruhájáról fölismerte Jim Wertet. Kiáltani akart neki, de valami megmagyarázhatatlan
érzés belefojtotta a szót. Utánaosont. Hangokat hallott, aztán tompa zuhanást. Megrendülve
figyelt fel. Vágtató árnyék suhant el a prérin a hegyek felé...
Odarohant a fűben fekvő őrhöz. Véres sebet tapogatott ki az emberen. Mit csináljon?
Lármát csapjon? Ki hiszi el neki, hogy a szövetségi hadsereg hadnagya leüti saját katonáját, hogy
kiszökjön a táborból!?
Már gondolkozni sem tudott. A lovak felé rohant. Ideges, kapkodó mozdulattal nyergelt
meg egy erős lovat, fölugrott rá, és elsuhanva a fűben fekvő Ned Perry mellett, nekivágott a
prérinek, a vágtató árnyék után.

Bili Red egy szikla mögé rejtette el a lovát, és gyalog indult föl a hegyre. Zegzugos
utakon haladt, kanyargó ösvényeken, mély szakadékok szélén. A kihallgatott beszélgetés azt
jelezte, hogy a “Titokzatos” ma éjszaka adja ki parancsait a Black Rockynál, a Fekete Sziklánál.
Vajon ki lehet a “Titokzatos”? Ki rejtőzik e név alatt? Talán Jerry Holt volna, a Fekete Légió
megmenekült tagja, aki Kid Thompson és Ned Gregory elől Mexikóba szökött? Vele volt akkor
Bob Devil is, és Bob Devilt a múlt éjszaka lőtte le. Jerry Holt gyerekes arcú, ártatlan kinézésű
gyilkos volt. Külseje után ítélve mindenki rendes embernek tarthatta volna, pedig a délvidék
egyik veszedelmes banditája lakozott benne. Ő lenne a “Titokzatos”?
Az éjszaka sötét volt. A Hold alig bújt ki a komor felhők mögül. Lenn, a prérin fújt a
szél, felhallatszott a hegyek közé a suhogása...
Bili Red most bújt elő a sziklák közül, és szemeit szinte elvakította a magasba törő
csúcson lobogó máglya... Az égő vörös tűz komor árnyékot festett a sziklafalakra, megvilágította
a Fekete Sziklához vezető utakat és ösvényeket. Fegyveres alakokat látott álldogálni a sziklánál,
akik figyelve néztek a préri felé... Lovak patkói dübörögtek a sziklás úton. Az árnyékba húzódó
Bili Red szemei előtt felrémlett egy fekete lovas, akinek arcát álarc fedte... Végiglovagolt a
meredek mellett kígyózó ösvényen, szinte gondtalanul, nem törődve azzal, hogy a ló egy hibás
lépése leröpíti a halálos mélységbe. Beért az őrt állók közé, akik riadtan tágultak előle, és eltűnt
egy fekete szikla mögött...
Utána két lovas tűnt fel. A szikla tetején égő vörös fény rávilágított az arcukra, és Bili
Red meghökkenve ismerte fel a két lovasban Allan Baxtert és Jerry Holt karcsú alakját. Tom
Law után Allan Baxterről is kiderült, hogy a “Titokzatos” embere. És Jerry Holt, a bandita,
honnan került ide?
Bili Red agyán furcsa gondolatok cikáztak keresztül. Fel kell jutnia a Fekete Szikla alatt
húzódó tisztásra, hallania kell a kiadott parancsokat és látnia az arcokat. Tudta, hogy a halállal
néz szembe, és nem sok reménye lehet a menekülésre, ha felfedezik. A két lovas, Allan Baxter és
Jerry Holt is eltűnt már a sziklák között, az őrt állók is behúzódtak, s csak egy ember állt még
megvilágítva a lobogó máglya fényében. Bili Red óvatosan kémlelte a terepet...
A Fekete Szikla ég felé törő csúcsa alatt húzódott meg egy kis tisztás. A tisztásra
ösvények vezettek, mély szakadékok mellett húzódó keskeny utak. A máglya, amely fent
lobogott a csúcson, élesen világította meg az utat.
Hogyan közelítse meg a tisztást, amikor őr áll a sziklánál?
Pillanatok alatt villant fel benne az egyetlen lehetőség. Komisz sors elé néz, ha nem
sikerül a terve, ezt tudta, de megpróbálja, más utat nem látott maga előtt. Hideg mosoly futott át
az arcán, amikor kúszva, négykézláb megindult az ösvényen, nesztelenül, nem ütve zajt...
Óráknak tetszett az idő, pedig csak percek múltak el, míg rátért a szakadék mellett futó
útra. A verejték elöntötte a testét, kezét-lábát véresre horzsolták a kövek, alig behegedt combsebe
sajogni kezdett, de belemart fogaival az ajkába és továbbkúszott...
 Keskeny szikla aljában terült el fáradtan. Nem mert még hangosan lélegzeni sem. Előtte
alig tízméternyire állt az őr...
Várt. Lassan megnyugodott, a fáradtsága kezdett múlni. Kinyújtotta a kezét. Már nem
remegett. És most azt cselekedte, amit kieszelt.
Az őr a préri felé nézett. Kezében lövésre kész winchester, másik keze lelógott.
Nyugodtan, szinte hanyagul állt.
Bili Red leoldozta lasszóját. Kiengedte a kötelet. A hurokhoz követ kötött, mert lóbálni
nem tudta a lasszót. Várt. Figyelt. Majd megrándult a karja, kezéből kivágódott a hurok.
A kis zaj, a kötél suhogása, de még inkább az ösztön figyelmeztette az őrt a veszélyre, de
már későn. Mire megfordult, a hurok lecsapott rá, a kötél rászorult a nyakára, és belefojtotta a
feltörő kiáltást. Kezeivel a nyakához kapott, hogy tágítson a fojtogató hurkon, de három
hatalmas, nesztelen ugrással mellette termett a cowboy, és ökle lecsapott. Az őr megvonaglott, és
elnyúlt a földön.
Bili Red gyorsan dolgozott. Felpeckelte az ember száját, megkötözte, és legurította az
árnyékba, közben pedig élesen figyelt.
Halk, mormoló zaj hallatszott hátulról. Megsimogatta a revolver agyát, és nesztelen
léptekkel osont a szikla mögé...

A szikla mögötti kis tisztásra levilágított a csúcson égő máglya fénye. A sziklafalhoz
támaszkodva állt az álarcos ember. Csak a szeme égett világító erővel, vadul. Ez a két sugár élt
csak az emberből, akit “Titokzatos”-nak hívott a préri és a Grand Canyon vidéke. Fekete volt,
mint az éjszaka, titokzatos, mint az ismeretlen, és kegyetlen, mint a tigris. Egy éve tűnt fel
Arizonában, a Gila sivatag környékén, és azóta egyre közeledett Williams felé, és amerre járt,
mindenütt vér jelezte útját. Az indiánok rettegték, a babonás mexikóiak féltek tőle, az amerikaiak
pedig fogcsikorgatva küzdöttek ellene. Eddig sokan haraptak a fűbe, akik meg akarták tudni,
hogy ki az a “Titokzatos”...
A sziklafalhoz támaszkodva állt, és az álarc alól sütő szemeivel nézte a földön ülő
embereket. Ott ült Jerry Holt, mellette Allan Baxter. Arcuk sápadt volt, szinte szürke. A
“Titokzatos” szavai tompán csengtek.
– Ostobák vagytok! Tom Lawt szétmorzsolta a dinamit. Bob Devilt az a fickó lelőtte. Két
emberem veszett el egy éjszaka.
Jerry Holt közbevágott.
– És a kínai?
Türelmetlen mozdulat vágta el a szavát.
– Hu Csang ostoba volt.
Egy indián alakja magaslott fel. A tűz lángja még vörösebbre festette meztelen
felsőtestét.
– Nagy Főnök! – mondta mély torokhangján. – Mi a parancs? Vöröskéznek nemsokára
mennie kell vissza az embereihez...
A “Titokzatos” intett.
– Várj! – Jerry Holtra villantotta a szemeit. – Bért Wernert elintézted, Jerry! Jó munka
volt. Holnap, ha Ben Taylor tovább folytatja a munkát, felgyújtod a prérit...
A szavak tompán, hidegen hangzottak, pedig a parancsra még Jerry Holt is megremegett.
Pillanatig habozott, aztán lehajtotta a fejét.
– All right...
A “Titokzatos" végigpillantott az emberein.
– Vöröskéz! – csattant a hangja. – A fehér leány nem sír?
Az indián arca mozdulatlan volt, kemény, mint a kő. Hangja furcsán gurgulázott elő a
torkából.
– A fehér leány csöndes, Nagy Főnök. A wigwamomban őrzöm.
A “Titokzatos” egy pillanatig gondolkozott.
– Baxter, te nem mész vissza a táborba! Vöröskézzel együtt lovagolsz a Grand
Canyonhoz, és Mary Taylor mellett maradsz!
Két ember ült még a földön a többiek mellett, a két néger. A “Titokzatos” szemei rájuk
villantak.
– Black! – szólt az egyikre –, te Jerryvel maradsz, te meg, Buck, velem jössz!
Körülnézett. A máglya tüze már csak néha lobbant. Az árnyékok megnyúltak, nagyok,
feketék és komolyak lettek.
– Hol van Tom? Baxter morgott.
– Jim Wert, a hadnagy őrzi a tábort. Én is alig tudtam keresztülcsúszni a körön.
A “Titokzatos” bosszúsan morgott.
– Feladatom van a számára. Le kell lőnie Reginaid Owent.
 Bili Red összehúzódva ült rejtekhelyén, amit hallott, az olyan borzalmas és ijesztő volt,
hogy beleremegett. Amit kegyetlen gonoszság kitervelhetett, az mind felvetődött itt.
Gyilkosságok, rablások, hidegvérűen elhatározott gonoszságok. Három dolog égette agyát: Jerry
Holt felgyújtja a prérit, a főmérnök leánya a Grand Canyon körül van elrejtve, és holnap lelövik
Reginaid Owent. Nem tud háromfelé szakadni. Legjobb lesz, ha lelövi a “Titokzatos”-t, aztán
jöjjön, aminek jönnie kell.
Hirtelen megriadt. Az indián alakja kiegyenesedett.
– Lódobogást hallok, Főnök! – mondta suttogva.
– Jack Alton még nem jelez, Vöröskéz.
Kiáltás harsant, meglepő kiáltás, és a lejáratnál megjelent Jim Wert alakja, amint egy
összekötözött embert hurcolt.
A banditák felugráltak, és revolvert rántottak. Bili Red pedig felujjongva akart előretörni,
amikor felcsendült a “Titokzatos” hangja.
– Elég későn jöttél, Tom! Mit hoztál?
A fény rávetődött Tom Allisbury arcára. Rekedten suttogta.
– Jack Altont összekötözve találtam kint.
Riadt rémület tükröződött a szemekben egy pillanatig, aztán a “Titokzatos” kiáltott fel.
– Kutatni!
Az emberek egy pillanat alatt szétugrottak. Szinte láthatatlanná váltak a sziklafalak mély
árnyékában.
Bili Rednek a torkában dobogott a szíve. Túl gyorsan ment minden. Jim Wert
egyenruhája Tom Allisbury mérnökön! Így hát a mérnök is a “Titokzatos" zsoldjában áll! A
felismerés a meglepetés erejével fogta le a revolvert tartó kezét, és mire észbekapott, már nem
volt cél, csak dermedt csönd és fekete árnyék...
Merre törjön ki? A tisztáson most már nem láthatott semmit, csak a Jack Altonnak
nevezett őr összekötözött testét. A többi bandita mintha eltűnt volna. Meddig álljon itt? Neki
mennie kell. Meg kell menekülnie, mert különben a pokol szabadul el a prérin...
Előrekúszott nesztelenül a sziklafal árnyékában, egy ösvény felé. Csak kijusson, akkor
aztán hajrá, a prérinek... Óvatosan mozgott, figyelve a legkisebb zajra is. Még minden csöndes és
nesztelen. Vajon hol rejtőznek a banditák?
A máglyának már csak a parazsa izzott. Vörös, rőt fény vetődött a sziklára. Az árnyékok
mélyek lettek és sötétek. Bili Red lehajolt és készült az ugrásra. A sziklafaltól az ösvény széléig
akart ugrani. Megfeszült a teste, sarkai belenyomódtak a földbe, már-már el akarta magát rúgni,
amikor zajt hallott, hangos kiáltozást, és felhangzott Jerry Holt hangja.
– Megvan a fickó!
Bili Red értetlenül tántorgott vissza a falhoz.
Hangokat hallott, küzdelem zaját, és valaki fahasábokat dobott a hamvadó tűzre, és pár
pillanat múlva felcsapott a tűz. Az éles fénynél meglepetten látta Bili Red, hogy Jerry Holt és az
indián egy sápadt arcú embert fognak közre, akiben felismerte Ben Taylor jobbkezét, Reginaid
Owen mérnököt...
A máglya fénye rőt sugárzással égett, és felhangzott a “Titokzatos” hangja.
– Good evening, Mr. Owen...

Ég a préri
A “Titokzatos” komoran állt a sziklafalnál. Előtte félkörben az emberei fogták közre a
véres arcú Reginaid Owent. Jerry Holt, Allan Baxter és az indián állt az egyik oldalon, a másikon
a két néger, Black és Buck, Tom Allisbury, akin még mindig a hadnagy uniformisa feszült, és a
kötelékeitől megszabadított Jack Alton...
– Mi történt veled, Jack? – hasított a bandita hangja. – Felelj gyorsan, mert
keresztüllőlek!
Az őr megrázkódott, mintha ostor csattant volna meztelen testén.
– Lasszót dobtak rám... a torkomra... – és két kezével felkapott a torkához –, és leütöttek.
A “Titokzatos” szemei Owenre fordultak.
– Maga lasszót is tud dobni, Owen? Mi?
Owen nem felelt. Szemei riadtan jártak körbe.
Tom Allisbury arcára nézett és megrándult. Megpillantotta Allan Baxtert is. Hangja nem
tudott kitörni a torkán.
– Tom! – hangzott föl most –, milyen maskara van rajtad?
Allisbury arcán vigyorgássá torzult a mosoly. Szemei ravaszul csillogtak.
 – Le kellett ütnöm Jim Wertet, hogy ki tudjak szökni a táborból. A szövetségi hadsereg
katonái úgy őriznek bennünket, mint a National Bankot.
A “Titokzatos” szemei sütöttek az álarc alól, s mintha most villant volna benne a
gondolat, megszólalt.
– Azonnal visszafordulsz, Tom, a táborba! Azt akartam – és felnevetett tompán és
gunyorosan –, hogy Owent lődd le. De Owen barátunk a kezem közé futott. Ben Taylorba
eresztesz golyót! Nem tűröm tovább a vén fickót! Indulj!
– All right! – pattogott Allisbury, és máris sarkon fordult, és indult.
Owennek megjött a hangja. Végigkorbácsolt rajta az indulat: Allisbury mérnök társa volt,
jó fejű ember. Igaz, hogy csak most ismerte meg, a vasútépítésnél, de valami iszonyatos
csalódást érzett. Allisbury visszamegy a táborba, lelövi az öreg Taylort, és páni rémületet kelt.
Kifakadt belőle az ordítás.
– Gyáva gyilkos vagy, Tom!
Durva kéz csapott a szájára. Az indián súlyos keze belefojtotta a szót. Allisbury
visszafordult, és vigyorogva intett, aztán eltűnt a sziklánál.
A “Titokzatos” Jerry Holtnak intett.
– Rád bízom Owent...
Bili Red remegő testtel lapult a sziklafalhoz. Amit látott és hallott, az már sok volt.
Bepillantott a “Titokzatos” életébe, látta a banditákat, hallotta a kurta, kegyetlen parancsokat.
Csak az okot nem értette még meg, és úgy érezte, hogy addig nem is fog tisztán látni, míg fel
nem fedi a “Titokzatos” arcát... Keze felemelte a revolvert, rácélzott a fekete alakra. Le kell lőnie
a gyilkost, akkor megfojtja a banda életét is. Keze nem remegett, amikor...
A “Titokzatos” felől hallatszott a hang.
– Buck!
A néger előreszökött, fekete teste most Bili Red és a “Titokzatos” közé került. Egy
pillanatig nem látta a célt, s amikor a néger teste félrehajolt, már a “Titokzatos”-t sem látta, csak
a hangját hallotta, a szikla felől. A néger elhaladt a sziklafalnál, és lefordult a végénél...
Bili Red homlokát a verejték verte ki. Megszökött a golyója elől a “Titokzatos”, és utána
sem tud menni, mert a többiek még ott állnak a tisztáson. Hangokat hallott, melyekre fel kellett
figyelnie.
Az indián magas alakja elindult, útközben szólt rá Allan Baxterre.
– Indulunk...
Baxter még kezet fogott Jerry Holttal, az indián után indult. Nemsokára felhangzott a
lovak patáinak dobogása.
A tisztáson most négy ember maradt, Jery Holt, Black, a néger és Jack Alton, aki
Reginaid Owent kötözte éppen össze.
– Végeztél, Jack? – kérdezte Jerry Holt.
A bandita sápadt volt, elszürkült arcú. Szemeiben riadt rémület égett. Mintha valami
félelem kapta volna torkon.
– Yes! – morogta rekedt hangon. – Te, Jery nem mondott semmit rám a főnök?...
Jerry Holt vállat vont.
– Nem.
A bandita fellélegzett. Kinyújtózott, mikor lövés dörrent, és Jack Alton szétterpesztett
karokkal esett a földre.
Jerry Holt és a néger lebukott a földre. Revolvert rántottak, de rögtön fölemelkedtek,
amikor a szikla mögül Buck fekete alakja magasodott fel, arcán ördögi vigyorgással.
– A “Titokzatos” ítélt. Senki sem követhet el büntetlenül hibát...
Jerry Holt sápadt arccal bólintott.
– Velem jössz?
A néger vigyorgott.
– Veled, Jerry! Felgyújtjuk a prérit!
A máglya elalvóban volt. Parazsa világított csak rőten. A préri felől szél viharzott, mint a
hajnal friss hírnöke.
Bili Red szemeiben izzó lángok égtek. Tehetetlenül dőlt a sziklafalnak. Nem tudta, hogy
merre csapjon le. Valami húzta, vonta a Grand Canyon felé, úgy érezte, hogy ott kell lecsapnia a
“Titokzatos”, de égette Ben Taylor sorsa is, és belehasított a préri felgyújtásának gondolata is.
Vadnyugati ember számára rettenetes volt a préritűz. Iszonyatos halált jelentett a csordákra és a
cowboyokra egyaránt. Poklot, amelyben elég az élet...
Előtte állt néhány méternyire összekötözve Reginaid Owen is, aki nem törődve a halálos
veszéllyel, nekivágott az ismeretlennek...
Komor felhők úsztak az égen, s egyre erősbödött a viharzó szél. Black, a néger morgott.
– Siessünk, Jerry!
 Buck fekete arcán vigyorgás égett.
– A parancs úgy szólt, Jerry: “Azonnal cselekedjetek!”
Jerry Owen felé bökött.
– Ezzel mit csináljak?
– Black itt marad vele, míg végzünk.
– Indulás!
A két ember gyors léptekkel sietett el.
Bili Red fellélegzett. Most gyorsan kell cselekednie. Égett benne a cselekvés vad vágya.
Mintha megszabadult volna a testét és lelkét lebéklyózó tehetetlenségtől. Előrekúszott, aztán
felemelkedett. Nesztelen léptekkel bújt ki a szikla mögül.
Owen szemei babonás rémülettel meredtek rá. Felismerte a máglya parázsló fényénél a
cowboyt, látta a fehér kötést a fején, figyelte, hogyan húzza maga után az egyik lábát, és
felkiáltott.
A néger villámgyorsan szökött talpra, és megfordult. Alig látta meg a szikla mögül
előretörő Bili Redet, már revolveréhez kapott. De a cowboy villámgyorsan tüzelt.
A néger felkiáltva zuhant a földre.
Owen szürke arca mosolygott.
– Hála isten, Bili...
A cowboy közbevágott.
– Majdnem elrontott mindent a kiabálásával. Gyerünk, Owen, nincs időnk.
Kése már vágta a mérnök köteleit.
– Induljon vissza a táborba! Figyelmeztesse Ben Taylort!
Sántikálva lódult előre, utána futott a még zsibbadt lábú mérnök.

Az ég komor volt, szinte fekete. A fenyegető felhők miatt nem tudott felragyogni a
hajnal. Valami fekete köd ülte meg a prérit, súlyosan, majdnem lélegzetfojtóan...
Reginaid Owen a tábor felé vágtatott, míg Bili Red fürkészve indult el kelet felé, amerre
sejtette elvonulni Jerry Holtot és a négert.
Füst csapott az arcába, nehéz, fojtó füst, fekete gomolyagban, aztán láng lobbant, amint a
száraz fűbe belekapott a tűz...
Egyszerre vörös lett minden, lobogó, vad lángok csaptak fel, amelyek irtózatos
gyorsasággal harapóztak tovább...
Vészes coyote-üvöltések hallatszottak az ébredő hajnalban, tehénbőgések rezegtették
meg a levegőt, a csordák megvadulva dübörögtek a tűz elől, ordítozó és lövöldöző cowboyok
vágtattak félőrülten, és a hőség pokoli forróságggal ízzott.
Bili Red felüvöltött, mint egy megveszett farkas. Elkéstem! – riadt agyában a lázas
gondolat, belevágta sarkantyúit a lova oldalába, s nekiugratott a prérinek.
Futó árnyékok ugrottak a szemei előtt, és a nyers petróleum égő, fojtó szaga csapott az
arcába. Most már megértett mindent. Petróleummal öntözték meg a préri egy darabját, s azt
gyújtották meg. Ezért gyulladt fel ilyen iszonyatos gyorsasággal a tűz, és terjedt vészes
sebességgel a prérin...
A futó árnyékok előtte sötétlettek. Hangja feldübörgött.
– Állj! Ki vagy?
Revolverek dörrentek, és golyók fütyültek el a feje mellett.
Tüzelt. Lángok csaptak ki a revolveréből. Az egyik alak felbukott, és belehempergett a
futó tűzbe. Állati ordítás csattant, s a felgyúlt lángok lényében egy néger testét látta felemelkedni
és újra lezuhanni...
Belehasított a felismerés. Buck volt, a “Titokzatos” embere, akit lelőtt. A másik futó alak
Jerry Holt lesz. Bőszült haraggal felkiáltott, miközben szédült sebességgel vágtatott utána.
– Megállj, Jerry Holt!
Fölcsaptak a lángok vörösen. Ott vágtattak az égő sövény szélén, a pokoli forróságban.
Jerry Holt elöl vadul ostorozta a lovát, utána vágtatott vad haraggal Bili Red... Vágtató
alakja félelmetes volt. Fejét megfeketedett kötés borította, kezében a Colt dörrent, hatalmas
ménje óriási iramban rohant előre.
Esőcseppek koppantak Bili Red arcán. Felujjongott benne az öröm. Csak zuhogjon,
záporozzon az eső, akkor megmenekül a préri, megmenekülnek a csordák.
Bili Red vágtatott tovább. Diadalmámor égett a szemében. A zuhogó zápor elfojtotta,
megölte a préritüzet, mely embereket tett volna szerencsétlenné. Előreugratott. Revolvere
megdördült újra.
Látta, hogy Jerry Holt a lova nyakára bukik előre, két keze görcsösen kapaszkodik meg
az állat sörényében, aztán kifordul a teste a nyeregből, és lezuhan a földre...
 Pillanatok alatt mellette állt. Leugrott a még mozgó lóról, és a férfi fölé hajolt. A
gyermekes, ártatlan arc eltorzult, ajka megvonaglott.
– Mégis legyőztél, Bili! – hörögte.
Fölemelte a haldokló fejét a földről, és a karjára fektette.
– Jerry! – mondta halkan –, régen harcolunk egymással, mondd meg, ki a “Titokzatos”?!
Jerry Holt szemei rémült fényben villogtak. Erőlködve emelte föl a fejét.
– Nem tudom, Bili.
Bili Red mozdulatlanul ült tovább a halott mellett. Eszébe jutott a régi harc, ott fenn a
Guadelupén túl, Texasban, a Rio Pecos mellett... Allan Holt, Jerry bátyja ölte meg nevelőapját,
Tom Hawkert egy éjszaka, még emlékszik rá, és emlékezni fog mindig. Akkor megindult
ellenük, a rettegett Fekete Légió ellen. Leterítette Allan Holtot, a púpos Joe-t, Fed Bronxot,
Garrick Dandyt és végül a bandavezért, Tom Blacket is. Csak Bob Devil és Jerry Holt menekült
meg. Ilyen a sors. Bob Devil is az ő kezétől halt meg, most meg Jerry Holtot is elérte a végzete.
Felállt, és a lovához lépett.
Az eső már alig szemerkélt. Arra, kelet felé a hajnal fénye áttörte a komor felhőket,
lassan derengett... A zápor elfojtotta a préritüzet. Széles sáv húzódott feketén a zöldellő
tengerben, mint az elmúlt éjszaka mementója. Arra távol már a megfékezett csordákat hajtották a
cowboyok a karámok felé. Bili Red felugrott a nyeregbe, és lassú léptekkel indult el a vasúti
tábor felé...
Az égboltozaton felragyogott a kelő Nap fénye.

Az első nyom
Zavart arcú emberek jártak a vasúti táborban, és furcsa szemekkel nézték egymást.
Mindenki valaki mást sejtett a társában. Titokzatos események sorozata tartotta izgalomban az
embereket. Az első esemény az volt, hogy a szövetségi hadsereg tisztjét, Jim Wertet alsóruhában,
megkötözve találták a sátrában. Látták a dühös arcú hadnagyot valahonnan előkerített
munkászubbonyban szaladgálni, izgatottan tárgyalni a főmérnökkel. Azután a reggelit jelző gong
nem találta helyén az egyik munkafelügyelőt, Alan Baxtert, sőt Ben Taylor jobbkeze és
kedvence, Reginaid Owen mérnök is eltűnt. Teljes volt a zavar és a rémület... Égő, piros fények
gyúltak éjszaka a prérin, káosz lett, lárma, s a rettegő arcú cowboyok mesélték hajnalban, hogy
felgyulladt a préri, és csak a hirtelen keletkezett zápor oltotta el a veszedelmes tüzet.
A Nap már fehéren izzott az égen, amikor megindult a munka. Bili Cootner és Ted Ferry
vitték az embereket a töltéshez, míg Ben Taylor, Jim Wert, Paul Bolton, a seriff, Tom Allisbury
és a leütött katona, Ned Perry visszavonultak Ben Taylor sátra elé. Ned Perry szaggatott hangon
adta elő azt, ami az éjszaka történt vele. Aztán remegve várta a választ. Jim Wert ránézett, s
hangja csöndes volt.
– Szóval azt gondoltad, hogy én jövök?
– Igenis, hadnagy úr!
– Jól van, Ned. Nem vagy hibás semmiben. Elmehetsz!
Ned pedig tisztelgett, és megkönnyebbült lélekkel állt odébb.
Ben Taylor kifakadt.
– Nem tudnak semmit sem csinálni! Hiába jött ki maga is, hadnagy az embereivel, hiába
van itt a seriff is, és hiába jött Bili Red is.
Allisbury hangja suttogó volt.
– A “Titokzatos” a rémület útján jár...
Jim Wert ajka megvonaglott.
– Nem értek semmit. Hová tűnt el Allan Baxter és Reginaid Owen?
– Talán ők is a “Titokzatos” emberei – morogta Allisbury.
– Owen? – kapta fel a fejét Ben Taylor. – Még elgondolni is nevetséges!
Bolton, a seriff megrándította a vállát.
– Nem bízom senkiben. Mióta itt élek nyugaton, nem láttam a bűnöknek ilyen sorozatát
még. Először Gregor Thomas, aztán Bért Werner, elrabolták Miss Maryt, megölték a kínait,
felrobbantották a síneket, meghalt Tom Law, a hadnagyot leütötték, meg az őrt álló katonát,
eltűnik Alan Baxter és az a mérnök is, Reginaid Owen... Ki lát itt tisztán?
Ben Taylor lehorgasztotta a fejét.
– A pokol szabadult ránk – mondta csöndesen.
Tom Allisbury megkockáztatta.
– Szüntessük be a munkát!
Ben Taylor ökle lecsapott.
– Soha! – kiáltotta vérvörös arccal. – Érti, Tom Allisbury? Soha...
 Jim Wert arca elgondolkozó volt.
– Bili Red – szólt csöndesen –, amikor elment, azt jelezte, hogy megmondja mára, ki volt
a “Titokzatos”. Volt... – hangsúlyozta.
Taylor szemei fellángoltak.
– Hol van Bili Red?
A kérdés ott égett a levegőben, szinte kiáltva, de válasz nem jött még rá. Csönd volt
közöttük, dermedt mély csönd. Csak távolról hallatszott a munka zaja.
S egyszerre felcsendült egy jól ismert hang.
– Ki keresi Bili Redet?
Megrezzenve fordultak hátra. A sátor mögül Reginaid Owen alakja bukkant fel. Arca
elszürkült, sápadt volt, kezében revolver remegett.
Taylor felkiáltott.
– Édes fiam!... – de tovább nem folytathatta, mert felcsattant Owen hangja.
– Gyáva gyilkos! – és rámutatott Allisburyra. Megütődve néztek Tom Allisburyra.
Kimeredt szemekkel bámult Owenre, mintha nem tudná megérteni, honnan került ide. Szája
széle idegesen remegett. Owen hangja keményen hasított.
– Tudja, Jim Wert, hogy ki ütötte le éjszaka magát és a katonáját? Nézzen csak
Allisburyra, nézzen...
Hangja elfulladt. Tom Allisbury felordított, a revolveréhez kapott, lőni akart, de Owen
megelőzte.
Allisbury ajkán halk sóhaj buggyant ki, elvágódott, és elzuhant holtan...
Halálos csönd fogta marokra a szíveket. Ben Taylor tüzesre gyulladt szemekkel nézte,
kémlelte a mérnök arcát, aztán kiszaladt belőle a szó.
– És most beszélj, Owen, mert...
És Reginaid Owen beszélni kezdett...

A Nap izzón lobogott a kék színű égen, mint egy óriásira megnőtt fehér szem, melynek
sugarai perzselték a préri zöld szőnyegét és a távolban kopárló hegyeket. Messze a Colorado-
fennsík égett a Nap tüzében, a Grand Canyon vidéke, délre, mint valami fárosz lángolt a
hegyekben Prescatt városa...
Williams felől sípolt a mozdony, hozta egyre az anyagot a vasútépítéshez. A töltések
mellett még mindig csak Bili Cootner és Ted Ferry vezetésével dolgoztak a munkások. Széles
ívű körben a szövetségi hadsereg katonái álltak őrt, vigyázva a préri felé. Ben Taylor sátrában
pedig komor arcú emberek tárgyaltak. Ben Taylor sápadtan ült az asztalnál, kezére támasztva
galambősz fejét, mellette ült Jim Wert hadnagy összeszorított szájjal, villogó szemekkel, a másik
oldalon Paul Bolton gondterhelt arca tűnt fel, míg az ajtóhoz közel Reginaid Owen ült meg-
megvonagló ajakkal...
A bejáratnál állt Bili Red. Fején tiszta kötés fehérlett, egyik lába még mindig merev volt.
Arcában szokatlan keménység, szemeiben furcsa tüzek villogtak, szava halkan csengett.
– Így látom a dolgokat, melyek kiderítve nem is olyan titokzatosak. Amikor a bankettet
tartották, Hu Csang, a kínai szakács le akarta lőni a főmérnököt, Ben Taylort. Ezt kapta
parancsba a “Titokzatos”-tól. Keze remegett, és a szónokoló Gregor Thomast találta el. Gregor
Thomast Williamsbe vitték. A visszatérő vonatot, amely Bért Werner seriffet hozta, Vöröskéz
támadta meg az embereivel, és a csapatban tartózkodó Jerry Holt lelőtte a seriffet. Vöröskéz
csapata találkozott útközben a tábor felé lovagló Mary Taylorral, aki meg akarta lepni atyját a
munkahelyén, elfogta, s elhurcolta az indiánok közé. A “Titokzatos” most gyorsan cselekedett.
Tom Law megölte a kínait, mert a “Titokzatos” nem tűr hibát a bandában, és a Law írta leveleket
Taylorhoz csempészték. Az egyik levelet Law adta önnek, Taylor, a másikat Allan Baxter, aki
szintén a “Titokzatos” embere.
Bili Red elhallgatott egy pillanatra, végigvillant szeme a hallgató emberek arcán. Ben
Taylor és Jim Wert csodálkozó arccal hallgatták a szavait, Paul Bolton és Reginaid Owen pedig
“ugye megmondtam” kifejezésekkel az arcukon. Futólag elmosolyodott, aztán folytatta.
– Kihallgattam két cinkos beszélgetését. Az egyik, most már tudom, Tom Allisbury volt,
a másik régi ellenfelem, Bob Devil. Én Bob után mentem és le is terítettem, de közben Law
fölrobbantotta a síneket. Rosszul kezelhette a dinamitot, mert széttépett testtel találtunk rá. A
beszélgetésből megtudtam, hogy következő éjszaka a “Titokzatos” haditanácsot tart a Fekete
Sziklánál. Odamentem, de előbb figyelmeztettem Jim Wertet, hogy a táborból senkit se engedjen
ki. A figyelmeztetés hiábavaló volt, mert...
A hadnagy közbevágott.
– Nem tehettem róla, nem gondolhattam arra, hogy Taylor emberei a “Titokzatos”
zsoldjában állnak.
Bili Red rávigyorgott.
 – Igen. Mert én mindjárt arra gondoltam. Kívülálló ember nem dolgozhatott olyan
gyorsan és biztosan. De most már mindegy. Tom Allisbury leütötte Jim Wertet, magára húzta az
egyenruhát, és miután a megtévesztett Ned Perryt is eltette láb alól, kilovagolt a prérire. De
valami itt hiányzik...
Az emberek feszülten néztek Bili Red arcára. Valamennyien előrehajoltak és úgy
figyelték. A cowboy lassan, szinte szótagolva folytatta.
– Először Tom Allisbury ment el, utána az álmából felébredt Reginaid Owen követte, és
csak aztán lopódzott ki Allan Baxter. És mégis, a Fekete Sziklához előbb ért oda Allan Baxter
Jerry Holttal, és csak jóval később Allisbury. Hol volt közben a bandita?
– Talán eltévedt – vélte a seriff.
– Olyan ember, mint Allisbury volt, nem téved el.
– Akkor mi történt? – kérdezte a hadnagy.
– Nos Owen? – fordult Taylor a mérnökhöz. – Maga őt követte, nem?
Owen elsápadt. Erősen gondolkozott.
– Nem tudom – mondta aztán –, én nekivágtam a prérinek, bolyongtam egy ideig, és csak
a hegyek előtt tűnt fel előttem újra a lovas. Akkor utánalopóztam a sziklák mögé. Zajt hallottam,
meglapultam, de rám találtak. Csak Bili Red mentett meg.
– Ki érti ezt? – tette fel a kérdést a hadnagy.
– Beszéljen már, Bili! – tört ki Taylorból. – Mi történt?
A cowboy cigarettát sodort, rágyújtott, aztán felelt.
– Tom Allisbury előbb a “Titokzatos”-sal találkozott, vele beszélt, aztán időt hagyott a
banditának arra, hogy előbb érjen a Fekete Sziklához, és csak aztán ment utána.
– Mi következik ebből? – kérdezte Bolton.
– Hogy Tom Allisbury személyesen is ismerte a “Titokzatos”-t, aki álarc nélkül itt kering
körülöttünk vagy közöttünk.
Csönd lett hirtelen. Zavartan néztek egymásra, mintha mindenki a másikban sejtené a
“Titokzatos”-t, a kegyetlen gyilkost.
Bili Red vágta ketté a csöndet.
– A többit már tudják, már elmondtam. A “Titokzatos” bandájából meghalt Hu Csang,
Tom Law, Jack Alton, megöltem Bob Devilt, Jery Holtot és a két négert, Reginaid pedig lelőtte
Tom Allisburyt. Sok embere már nincs. Csak Allan Baxter és a Vöröskéz, az indián törzsével.
– Mary... – sírt fel hirtelen a szó Owenből.
Bili Red intett.
– Előremegyek, megpróbálom megállapítani Vöröskéz táborhelyét, ahol Miss Mary is
fogságban van. Maga, Jim Wert jöjjön utánam tíz lovassal. Ha tűz gyullad valamelyik csúcson,
akkor törjön arra a helyre teljes erővel.
Jim Wert felállt. Arca kemény lett, elszánt. Megtanulta becsülni ezt a csavargó cowboyt,
akiről legendák szálltak a délvidéken.
– All right, Bili! – mondta kurtán.
– A tábort maga őrzi tovább, Bolton, az itt maradt katonákkal, mert Mr. Taylor dolgozni
akar.
Az öreg bólintott. Arca mintha éveket öregedett volna.
– Jól van, fiam – mondta csöndesen.
– És velem mi lesz? – állt fel Owen.
Bili Red szemei rávillantak.
– Maga vigyáz az életére, mert ha a “Titokzatos” megtudja, hogy lelőtte Tom Allisburyt,
akkor darabokra tépi.
Owen arca vérvörösre gyulladt.
– Nem maradok tétlen itt – csattant fel –, míg Mary a banditák között van...
Bili Red mosolyogva nézte a kigyulladt arcú mérnököt. Valami felvillant előtte. Karon
ragadta Owent.
– Tudja mit? Üljön lóra, és menjen a Grand Canyon felé.
A többiek értetlenül néztek Bili Redre, aki mosolyogva tolta ki a fiút a sátorból.

A csapda
Reginaid Owen mérnököt nem ismerték gyáva embernek. Tudott verekedni, ha kellett,
még vakmerőén is. A vasútépítő mérnöknek abban az időben keménynek kellett lennie,
határozottnak, mert máskülönben nem tudott volna megbirkózni a vadonnal, a durva
munkásokkal. Owent kemény fából faragták, helyén volt a szíve, és mégis, most, amikor a
végtelen prérin lovagolt a hegyek felé, megremegett. Bili Red tervét először furcsán fogadta, de
aztán megértette. A cowboy csapdának akarta felhasználni őt. Úgy okoskodott Bili, hogy a
“Titokzatos”, amint megtudja, ki ölte meg Tom Allisburyt, legkedvesebb alvezérét, azonnal
lecsap rá. Bili Red gondoskodott arról, hogy a táborban mindenki megtudja, hova lovagol
Reginaid Owen mérnök.
Órák hosszat lovagolt már a prérin, a sötétzöld szőnyegen, és a hegyek egyre közelebb
kerültek hozzá. Vajon gondol-e rá Mary ott, az indiánok között? Várja-e Reginaid Owent, a
szabadítót?
Valami különös félelem szorongatta a torkát. Bili Red megmondta, hogy a halállal
játszik. Vigyáznia kell nagyon. Ha megtámadják, ne rántson fegyvert. Hagyja, hogy fogják el
simán. Bili Red a nyomában lesz.
Fölemelkedett a nyeregben, és körülnézett. Sehol senki. A préri itt fenn a síkon már
hullámos volt, s nem láthatott messzire. Vajon hol követi őt Bili Red? Alkonyodott. Rőt színű
sugarak lövelltek szerteszét. Amint a terep emelkedett, fokozatosan vált szikessé. Nemsokára
beér a sziklás talajra, a hegyekbe, s a Canyonokban halad előre...
Vajon jó-e a terv? Rácsapnak a “Titokzatos” emberei, és elhurcolják Vöröskéz
rejtekhelyére? Bili Red pedig utánuk oson, jelzést ad, és megtámadják a “Titokzatos” fészkét. És
ha megölik őt, mint a többit? Akkor mi lesz?...
Végigborzongott rajta a félelem. Mintha valami arra ösztökélte volna, hogy fordítsa meg
a lovát és vágtasson vissza. De összeszorította a száját. Nem! Reginaid Owen nem lesz gyáva!
Ha meg kell halnia, akkor meghal bátran, férfi módra...
Sziklákon kopogott a lova patkója. Most fordult a hegyekbe vezető útra. A Nap már
lebukott, és sötétedni kezdett.
Arra gondolt, hogy Bili Red szavai után –, amikor az azt kérdezte, hogy hol lehetett Tom
Allisbury –, milyen furcsán néztek rá. Talán azt gondolták, hogy ő, Reginaid Owen a
“Titokzatos”? Kurtán, élesen felnevetett. Ostobák!
Zajt hallott. Mintha meztelen talpak csattogtak volna az úton. Keze már a revolver agya
felé kúszott, amikor eszébe jutott Bili Red figyelmeztetése. Visszakapta a kezét, és faarccal
haladt előre. Szíve fent dobogott a torkában. Mintha fojtogatná valami vad félelem...
Sötét árnyékok tűntek fel, valami sivított a levegőben, s fején tompán csattant egy
revolveragy.
Felkiáltott, és széttárt kezekkel bukott le a lováról. Most kelt fel a Hold...

A vasúti tábornál lassú ütemben folyt a munka. Bili Cootner és Ted Ferry ímmel-ámmal
bíztatták a munkásokat. Szemeik Taylor sátra felé jártak. Látták elmenni a mérnököt, Reginaid
Owent, hallották, hogy a Grand Canyon felé megy. Aztán egyszerre eltűnt az a bekötözött fejű
cowboy is, Bili Red. Mi történik itt?
A mozdony dübörögve jött Williams felől, és lestoppolt. Komor arcú ember kászálódott
le a kocsiból, és Ben Taylor felé indult.
A főmérnök meglepetten kiáltott fel.
– Mi történt, Mr. Macdonald?
A skót mérnök, a vasúttársaság egyik igazgatója ránézett Taylorra.
– Kijöttem megnézni, hogy megy a munka.
A főmérnök arca elsötétült.
– Nézze meg! Lassan és unottan. Amíg ez a gyilkos él, addig pokol lesz itt az élet.
James Macdonald körülnézett.
– Hol vannak a mérnökök?
Taylor nagyot nyelt. Aztán elmondta a történteket. Kicsit büszkén csillogott a szeme,
amikor Reginaid Owent említette.
– Hol van az a fiatalember – csillant fel a fény az igazgató szemeiben –, hadd szorítsak
vele kezet. Mr. Irwing örülni fog, hogy ilyen bátor embere van.
Taylor a hegyek felé intett.
– Elment a Grand Canyon felé... a leányomért...
A skót furcsán dörmögött.
– És a munka? Nem szeretem, ha a mérnökök elhagyják helyüket. – Körülnézett. – Na,
nem baj! – kezét nyújtotta a főmérnöknek. – Isten vele...
Taylor tartóztatta.
– Miért megy már, Mr. Macdonald? Talán nézze meg a munkát. Hogy van Gregor
Thomas?
Macdonald intett.
– Sietnem kell vissza. – Rászólt a mozdonyvezetőre: – Indulás! – és a megindult gépről
kiáltotta vissza: – Mr. Thomas? Rosszul van, nagyon rosszul. Talán el akarják bocsátani? Irwing
nem engedné, hiszen eddig becsületesen dolgozott, még leánya életét is kockára tette. Vállat vont
és megfordult.
Jim Wert tíz katonája most ugrott nyeregbe. Vezényszavak hallatszottak, és a kis csapat
elindult. Bolton, a seriff a főmérnök mellé lépett.
– Vajon visszahozzák-e Miss Maryt?
Ben Taylor felmordult dühösen. És az elképedt seriff szeme közé vágta:
– Semmi köze hozzá! – s azzal ordítva rohant munkára ösztökélni a lovasok után bámuló
embereket.
A seriff fejcsóválva nézett utána.
– Ez, úgy látszik, megbolondult az izgalomtól... – és a katonák felé lépdelt el.

Az éjszaka elterült, mint fekete fátyol, de keresztülcsillogott rajta a Hold fénye

ezüstfehéren. A sziklák komoran, fenyegetően álltak a Hold fényében, és mélysötéten ásítottak a
canyonok...
A kanyargós úton egy bekötött fejű ember lovagolt. Lassan, óvatosan. Bili Red volt, a
végtelen préri cowboya.
Lassan haladt előre a meredek úton. Vigyáznia kellett minden lépésére. Ügy érezte, hogy
ez az utolsó összecsapása a “Titokzatos”-sal, és most már egyik sem követ el több hibát. Bili
Redet az tette félelmetessé a vadnyugaton, hogy a nyers, durva erő ellen nemcsak erejét dobta
harcba, hanem az eszét is. Mindig arra gondolt, hogy mit csinálna az ellenfele helyében. De ez
nem volt elég. Tekintetbe vette ellenfele karakterét és gondolkodásmódját is. Ezért tudott győzni
Bili Red, ezért szálltak róla legendák a prérin, az égre törő hegyekben és a délvidéken. Texas,
New Mexikó és Arizona volt a hazája, ahol legjobban dúlt a forró vérű emberek harca, ahol zöld
szőnyegével a végtelenbe szaladt a préri, ahol a forró sivatagokból a téboly szállt fel, ahol
magasba törtek a fekete hegyek.
Arra gondolt Bili Red, vajon mi lehet a “Titokzatos” terve. A rémület útján jár a
“Titokzatos”, de miért? Miért akadályozza meg tűzzel-vassal, kiontott vérrel a vasútvonal
építését a prérin keresztül? Mit használ neki az, ha nem fut a vasút végig Arizonán? Bob Devil és
Jerry Holt nem ismerték, nem látták az arcát soha, viszont Tom Allisbury ismerte. Allisbury
vasútépítő mérnök volt, aki New Yorkból került ide. Azt érezte, hogy itt van a titok nyitja,
valahol a vasút körül. A “Titokzatos” legjobb embereit vesztette el a harcokban, most csak Allan
Baxter és az indián banda áll mögötte. És kezében van a nagy tromf: Miss Mary Taylor...
A Hold ezüst fénye csillogott a sziklákon... A cowboy leszállt szürke lováról, és
gyalogosan ment tovább. Hű lova háta mögött lépkedett. Reginaid Owen baj nélkül lovagolt
végig a prérin, követte őt, tisztán látta az alakját. Amikor beért a hegyek közé, utánaszáguldott.
Későn érkezett. Csak azt látta, hogy Owent leütötték és lóra kötözve vitték a hegység belseje
felé. Nyolc-kilenc indiánból álló csapat ejtette foglyul és vitte egyre befelé. A cowboy hidegen
mosolygott. A csapda bevált. Owen nyomán meg fogja találni a “Titokzatos” fészkét, Vöröskéz
indián törzsének rejtekhelyét.
Megpillantotta a Holdfényben menetelő csapatot, amely befordult egy komor szikla
mellett. Óvatosan közelítette meg a sziklát. Keskeny, elrejtett út nyílott a szikla aljában, mely
lefelé vezetett.
Bili Red arcán megvonaglottak az izmok. Ha utánuk megy, Jim Wert legényei sohasem
érnek a nyomába. Csak pár pillanatig gondolkozott. Fehér papírt tépett ki a zsebéből, és gyors
vonásokkal vázolta fel az utat. A papírt a nyeregtáskába tette, aztán a ló fejéhez állt. Becéző
szavakat suttogott a fülébe, simogatta a ló okos fejét. A táborból minden eshetőségre számítva,
elhozta Jim Wert mellényét. Elővette, és odadörzsölte a ló orrához. A mén felkapta a fejét,
idegesen szimatolta az idegen szagot, mely a mellényből áradt, és türelmetlenül toporzékolt... Pár
kedves szót suttogott még a lónak, és visszamutatott a megtett útra...
A paripa okos szemei villogtak. Lassan elindult, vissza-visszanézve, és egyszerre eltűnt.
Csak patáinak dobogását verte még vissza egy ideig az éjszaka.
Bili Red sóhajtott. Kísérlet volt ez az üzenet. A múltban sokszor bevált, de vajon Jim
Wert elég találékony lesz-e? Megnézte Coltját, mind a kettőt, hogy elég könnyen járnak-e ki a
tartóból, és lassú léptekkel elindult a számára ismeretlen ösvényen.
Sötét volt. A Hold fénye nem tudta megvilágítani az utat, amely fölé sötéten, komoran
borultak a hegység sziklái. Tapogatózva ment előre, vigyázva minden lépésére. Talán fél órát
mehetett így, amikor hirtelen felfigyelt. Patkócsattogást hallott a háta mögött. Gyors mozdulattal
feküdt a földre, a sziklafal árnyékában, mozdulatlanul, szinte még a lélegzetvételét is
visszatartva.
A patkócsattogás már közelről hallatszott, és a sötétből egy lovas alakja vált ki. Mellette
vágtatott el, tova az úton.
 Bili Red megremegett. A lábujjától a feje búbjáig szaladt át rajta a borzongás. Mert a
lovas arcát fekete posztó fedte. Ez volt a “Titokzatos”.
Beleharapott a szájába, hogy kiserkent a vére. Érezte, hogy sietnie kell. Gyors léptekkel
indult el a lovas után. Azt hitte, hogy még mérföldek vannak hátra, de a következő kanyarodónál
meghökkenve állt meg...
Szemei előtt kitárulkozott egy kis völgy... Majdnem felkiáltott. Meglátta a “Titokzatos”
rejtekhelyét. Előrelesett. A völgy a hegyek között rejtőző tölcsér volt, ahová, ahogyan innen
látta, két út vezetett le. A közepén sátrak álltak, indián wingwamok, és a sátrak között tábortüzek
égtek. A tüzek körül indiánok ültek, mellükön keresztbe font karokkal. Egy díszes sátor előtt állt
a törzsfőnök, akit Vöröskéz néven ismert. Mellette a “Titokzatos” fekete árnyéka látszott. Most
pár szót szólhatott az indián, aztán mindketten eltűntek a sátorban...
Bili Reden végigszaladt valami vad borzongás. Ezzel a bandával egyedül elbánni úgysem
tud, de legalább megugrasztja a “Titokzatos”-t, és kifürkészi a tábort. Olyan érzés vett rajta erőt,
amit csak az érezhet, aki a halállal is szembe tud nézni...
Lehasalt a földre, és előrekúszott. Lassan dolgozta magát előre. Mindig a sziklafal
árnyékában maradt. Egészen addig csúszott, míg Vöröskéz sátrának hátulsó részéhez nem ért,
akkor levágott az egyenes úton.
A tüzek felől halk zümmögés hallatszott, valami régi, ősi dallam; fájdalmas, titokzatos,
mint a hegyek visszhangja, mint a préri felett szállongó szél suhogása... Megismerte a kóborló
indiánok dalát, Sitting Bull dalát, amely nem is olyan régen zúgott végig vadnyugaton, a Sziklás-
hegységtől a kaliforniai aranymezőkig...
Feleúton, a sátor és a sziklafal között, hirtelen sötét alak emelkedett fel előtte. Nem
gondolkozott egy pillanatig sem. Ökle ütött, mint a kalapács. Halk sóhajt hallott, s a leütött
indián elzuhant a földön. Az esés zaját elnyomta a zümmögő dal...
Tovább kúszott, térdeivel és kezeivel segítve a testét, és végre elért a főnök
wigwamjához. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Meghallotta a “Titokzatos” tompa hangját és
az indián torokból felgurgulázó beszédet.
Felvillant a kése, és felhasította a sátorvásznat. Bepillantott. Sötétség terült el bent, csak a
beszéd lett hangosabb.
Úgy látszik, a sátor több részre volt osztva. Kitágította a nyílást, és bebújt... Világosság
derengett jobb felől, ahogyan a lámpa fénye átsütött a sátorvásznon. Odakúszott, s lassan emelte
fel a vásznat. Benézett a keskeny résen, és hallgatta a bent folyó beszédet. Arca lassan elszürkült,
elsápadt, s remegni kezdett, mint valami félős gyermek...

Bili Red harca

Kintről zümmögött az ősi melódia, fáradtan, fájdalmasan és titokzatosan, mintha
haldokló kórusa sírta volna el szenvedő panaszát... Bent, a három részre osztott sátor középső
részében két vastag szálú gyertya égett lobogó lánggal. A fény torz árnyékokat festett a
sátorfalra...
A sarokban szőke hajú, kék szemű, karcsú leány feküdt, földre terített pokrócokon. Testét
összehúzta, mintha félelem borzongatná. Csak szemei éltek, riadtan, amint a másik sarok felé
pillantott, ahol összekötözve, felpeckelt szájjal feküdt Reginaid Owen. A mérnök testén néha
rángatózás szaladt végig, s ilyenkor a leány is megremegett; és félve nézett a sátor közepe felé,
ahol a földre rakott állatbőrökön ült egy fekete ruhába öltözött, álarcos árnyék és a félmeztelen
indián főnök, a rettegett Vöröskéz...
A “Titokzatos” fekete alakja sötét árnyék volt, szinte testetlen, s rémületet és félelmet
sugárzott maga körül. Hangja tompán, színtelenül áradt az álarc alól.
– Ma éjszaka kigyúlnak a máglyák – mondta tompa hangján –, és két fogoly cölöpökön
hal meg.
Az indián szemeiben ősi lángok égtek.
– Aztán megindulunk, le a prérire – mély torokhangján vadság érződött, amint beszélt –,
és elűzzük onnan a fehér pulyákat. Megskalpoljuk őket, s skalpjuk díszíteni fogja újra a vörös
harcosok övét.
– Úgy lesz, ahogyan mondtad, Vöröskéz – felelte a “Titokzatos”. – A préri a tietek.
– Üldözöttek voltunk – mondta vadul az indián –, a halványképűek elvették
vadászterületeinket, tüzes vizet adtak a harcosoknak, aztán továbbűztek bennünket, mindig
nyugat felé... Most már nincs tovább... De mondd csak, te, “Titokzatos”, tényleg Sitting Bull
szelleme vagy?
A fekete árnyék felállt. Teste kimúlott, s most olyan fenyegető volt, hogy még a
hallgatózó Bili Red is belesápadt.
 – A nagy harcos szelleme vagyok, Vöröskéz, aki győzedelmesen haladt előre hódító
útján, amíg az árulás el nem ejtette. A nagy vörös harcosnak, Sitting Bullnek a szája beszél
belőlem, amikor megmutatom a bosszú útját. Csapj le a prérire, égesd fel a füvet, tépd ki a
földből az acélsíneket, és fesd vörösre a földet a halványképűek vérével... Beszéltem, Vöröskéz!
Az indián lángoló szemekkel hallgatta az árnyék tompa hangját, aztán felordított:
– Hiszek neked!
– Menj, és készítsd el a cölöpüket!
Az indián nesztelen léptekkel ment ki a sátorból.
Bili Reden valami végtelen izgalom vett erőt. Hát így tartja markában a “Titokzatos” az
indiánok törzsét, hogy Sitting Bull szellemének adja ki magát. Sitting Bull az utolsó
indiánlázadás feje volt, aki évekig tartó munkát adott a szövetségi hadseregnek, a letelepedett
farmereknek, a csordákat őrző cowboyoknak. Alig tudták leverni. Ha most a babonás indiánok az
ő nevével szállnak harcba, akkor megint kirobban a harc az indiánok és a fehérek között, akkor
megint pokol lesz a vadnyugat...
Összeszorította a száját. Ott áll a szomszédságában a “Titokzatos” maga elé meredve,
most kell rácsapni, elfogni a torkát két erős kezével, vagy golyót ereszteni beléje. Már mozdult,
amikor meglibbent a sátor függönye, és Allan Baxter lépett be. Allan Baxter arca közönséges
volt és durva. Apró szemei ravaszul csillogtak.
A “Titokzatos” felemelte a fejét.
– Készülnek már?
Baxter bólintott.
– Igen. Két cölöp fog állni a tűz mellett, hozzájuk kötözik a két foglyot, aztán
megkezdődik a komédia. Azt hiszem – morogta –, hogy Irwing nem köszöni meg neked! –
Élesen, kurtán fölnevetett.
Bili Red megütődve emelte föl a fejét. Irwing a vasúttársaság déli vonalainak az
igazgatója, hogy kerül a neve ide? Furcsa remegés szaladt át rajta, mintha a titok ajtajában állna.
A “Titokzatos” szemei villogtak.
– Ha Vöröskéz legyilkolja a munkásokat, akkor Irwingnek mennie kell. Jól tudod a
feltételt, amit számára szabtak. Záros határidőn belül felépíteni a déli vonalat. Ezért bízta az
építést a vén rókára, Ben Taylorra.
– És Irwing után te jössz...
A “Titokzatos” kezei ökölbe szorultak.
– Irwing tőlem vette el a megbízást. Nekem kellett volna kapnom a déli vasutak
igazgatóságát... Megmondtam, amíg Irwing az igazgató, addig a vasút nem épül fel, ha az egész
délvidéket kell is felgyújtanom...
Allan Baxter újra nevetett.
– A “Titokzatos” fenyeget – mondta halkan –, pedig nem is olyan régen Jerry Holt járt
ebben a maskarában.
– Jerry Holt! Amikor egyik este elkaptam a torkát, és megmutattam neki a halálos utat
anélkül, hogy arcom látta volna, belement mindenbe.
Baxter cigarettára gyújtott.
– És velem mi lesz?
A “Titokzatos” különösen nevetett.
– Te vagy az utolsó, aki ismeri arcom, aki tudja, ki vagyok. Hogy veled mi lesz?...
Elnyújtott kérdés volt, szinte kihívó. Bili Red remegve hallotta. Mintha az őrület lángolt
volna a “Titokzatos” szavaiban. Egy ember, aki ölni, rabolni, gyújtogatni képes. Szóval Jerry
Holt volt régen a “Titokzatos”, amíg nem jött ez az ember. De kicsoda?
Baxter felegyenesedett.
– Velem nem bánsz el – mondta keményen –, mint ahogyan elbántál Jerry Holt
bandájával. Ők nem ismerték az arcod, de én ismerem. Nem remegek babonás rémületben,
tudom ki vagy! Olyan ember, mint én!
A “Titokzatos” állt a sátor közepén, mozdulatlanul. Az álarc alól szemei égtek csak
villogva, szinte eszelősen. Olyan volt most, mint az árnyék...
Baxter tovább beszélt.
– Senki sem ismert. Csak Allisbury meg én. Nekünk ígérted a vasútvonal építését, ezért
segítettünk neked. A mi segítségünkkel hajtottad igába Jerry Holtot és bandáját, a mi
segítségünkkel babonáztad meg a vörösbőrűeket, mi csináltunk belőled rémületet. És elpusztult
mindenki. Jerry Holt és a bandája, meghalt Tom Law, te ölted meg a dinamittal, meghalt Tom
Allisbury is! Csak én maradtam. De követelem a részem – hangja most megforrósodott, szinte
égett –, mert letépem arcodról ezt a fekete rongyot, és a fülébe kiáltom mindenkinek: nézzétek,
itt van a “Titokzatos”, ez a...
 Valami végigsüvített a levegőn, valami fényes tárgy, és belefúródott Allan Baxter
mellébe...
Bili Red mozdulni sem tudott, olyan villámgyorsan történt minden. A “Titokzatos” csak
megmozdult, s a keskeny kés már Allan Baxter szívét ütötte keresztül.
A férfi torkán fennakadt a hang, vér ömlött ki a száján, és felbukott holtan.
A “Titokzatos” mozdulatlanul állt tovább, a fekete álarc eltakarta az arcát, nem lehetett
látni a vonásait; de a rémület megbénította a leskelődő Bili Redet is, aki előtt most feltárult az
iszonyatos való... Kintről kiáltások hallatszottak, félrerántották a sátor függönyét, és belépett
Vöröskéz nyolc-tíz indiánnal. Kezek nyúltak a sarkok felé, és felrántották a felsikoltó leányt és a
felpeckelt szájú Reginaid Owent, és kifelé lökdösték őket. A “Titokzatos” hangja csattant.
– A cölöphöz ezt is! – és lemutatott a földön fekvő halottra.
Vad ordítás harsant, felvillant Vöröskéz kése, körülszelte a halott üstökét és lerántotta.
Magasra emelte a vérző skalpot, fölüvöltve...
A “Titokzatos” haladt elöl, utána a magasra emelt skalppal Vöröskéz, aztán a két
ájuldozó fogollyal a többi. Zengett, zúgott a fékevesztett, vad ordítás.
– A cölöpre! A cölöpre!
Bili Red keze ökölbe szorult. Amint kiürült a sátor, belépett, és eloltotta a lobogó
gyertyalángokat. Kilesett a tisztásra. Kezében már nem remegett a Colt...
A Hold fénye szinte elveszett a fellobogó lángok tüzében. A tüzek fényei élesen
világították meg a húszfőnyi indiáncsapatot. Félmeztelen testük vöröslött, arcuk mozdulatlan
volt, csak szemeik csillogtak félelmetes fénnyel...
Két vastag cölöp meredt fel a tüzek mellett a földbe ásva, s ezekhez kötözték gyors, fürge
kezekkel a szőke hajú leányt és az önmagával tehetetlen Owent. A leány arca halálsápadtra vált,
szemei rémülten csillogtak, szája sírásra biggyedt. A mérnök szürke arccal tűrte, hogy testén
meghúzzák a kötelet. Férfiasan akart viselkedni, keményen. Pionír őseinek példája állt előtte.
Szájából kivették a pecket, s dagadt nyelve alig tudott mozogni. Rekedten szólt a leányra.
– Bátorság, Mary... – és mosolyogni próbált, de csak torz fintor lett belőle.
Tomahawk sivított át a levegőn, és remegve állt meg a fában. Owen feje fölött...
Belefojtotta a szót a feltörő dal...
Sitting Bull dala kelt szárnyra a völgyben. Vörös bőrű harcosokról szólt, indiánokról,
akiktől elvették a prérit a halványképűek, és akik megindulnak a Nagy Szellem útján, hogy
visszaszerezzék a végtelen mezőt... Szállt a dal, előbb zümmögve, halkan, aztán mindig
erősebben, megacélosodva, végül már ordítva...
Új cölöpöt ástak a földbe, s rákötözték a véres fejű, halott Allan Baxtert.
Irtózatos volt a kép, ami kirajzolódott az éjszakában, rettenetes és hátborzongató. A
tisztás közepén a tüzek előtt állt a “Titokzatos” villogó szemekkel, melyből a téboly sugárzott,
mellette állt szoborszerű mozdulatlanságban az indián törzsfőnök, Vöröskéz, övén Allan Baxter
vértől csöpögő skalpjával; körülöttük, félkörben az éneklő indiánok. A tér közepén a három
cölöp, s a hozzájuk kötözött Owen, középen a szőke hajú leány, aztán a halott Baxter... És az égő
tüzek rőt fényei villóztak...
Vöröskéz fölemelte a kezét. Hirtelen csönd támadt, halálos, néma csönd, mintha a
rémület kapta volna marokra a szíveket. És ebbe a csöndbe sivított bele Vöröskéz hangja.
– Őseink a végtelen prérit járták, hajszolták a bivalycsordákat, vadásztak a hatalmas
medvére... Boldogan éltek a Nagy Szellem karjaiban. Jöttek a halványképűek tüzet okádó
fegyverrel és tüzes vízzel, és egyszerre vége lett mindennek... Kipusztították a bivalycsordákat,
elfoglalták a prérit, és a Nagy Szellem fiainak vére vörösre festette a földet...
Pillanatra elhallgatott, mintha erőt akart volna gyűjteni, aztán újra felcsengett a hangja.
– Akkor Sitting Bull, a nagy indián összegyűjtötte a harcosokat és megindult a
halványképűek ellen... A Nagy Szellem arca még egyszer felénk nézett... Megindultak a hegyi
folyók, a fák lombjai vad dalt susogtak... de árulók akadtak soraink között... és Sitting Bull
elbukott...
Csönd lett megint. Csak az égő fahasábok percegése hallatszott, amint mohón kaptak
beléjük a vöröslő lángok. Owen valami különös erőt érzett magában, mintha a régi idők harcosa
lenne, akinek testén keresztül tör át a kultúra... Szemei büszkén csillogtak.
– Most még egyszer föltámadt a múlt – hangzott ismét a Vöröskéz szava –, Sitting Bull
szelleme eljött közénk, hogy újra meginduljunk a halványarcúak ellen... Ma éjszaka meghal a két
halványarcú... s mire felvirrad a piros arcú hajnal Sitting Bull népe lezúdul a prérire.
Bili Red éles szemekkel figyelte a tisztást. A fülében égtek az indián szavai. Látta a
megkínzott foglyok arcát. Látta Owen hősies viselkedését, és látta a leány halálos elszántságát
is... Neki kell cselekednie, mert Jim Wert nem jön.
Az indián felemelte a kezét. Kezében kés villant. Hangja dörgött.
– Az első kést Vöröskéz dobja a halványarcú szívébe... – és meglóbálta a kezét.
 Bili Red szemei összeszűkültek keskeny réssé. Egy pillanat az élet, ameddig a
tölténytárban tart a golyó... Amikor Vöröskéz keze meglódult, abban a pillanatban tüzelt.
A fegyver élesen ugatott bele a megdermedt csöndbe.
Az indián keze lehanyatlott, szemeiben rémült csodálkozás tükröződött, egy pillanatig
még dermedten állt, aztán elzuhant, mint egy kidöntött fa...
A “Titokzatos” felordított. Fekete alakja meglódult, és hatalmas ugrással szökkent előre.
Bili Red tüzelt, egyszer, kétszer, háromszor... de a fekete alak már eltűnt az éjszakában.
Az indiánok babonás rémülettel ugrottak széjjel. Ahányan voltak, annyifelé szaladtak.
Főnökük holtan hevert a földön, Sitting Bull szelleme, a “Titokzatos” eltűnt, ez oly páni
rémületet keltett bennük, hogy hanyatt-homlok rohantak.
Bili Red szája megvonaglott. Vak düh égett most már benne, mint a préritűz lobogása.
Előreugrott, és késével megszabadította Owent. Ráordított a földre hanyatló mérnökre.
– Szabadítsa meg a leányt! Én a “Titokzatos” után megyek.
Hatalmas szökéssel ugrott előre, nem törődve azzal, hogy valamelyik szaladó indián
beledöfheti kését.
Owen a leányhoz vánszorgott, és elvágta kötelékeit. Karjába fogta a leányt, és a tűz mellé
fektette.
– Darling... – suttogta...
A leány meggyötört arccal, de szeretettől mosolygó szemekkel nézett rá.
– Eljött értem?...
Lódobogás hallatszott, aztán lövések dördültek. Szaladó árnyékok tüntek fel, melyek
lezuhantak a földre, ha rájuk dörrent a winchester. A sötétből Jim Wert lovas alakja bontakozott
ki.
– Hol van Bili Red?
Owen a túloldali ösvény felé intett.
– Arra. A “Titokzatos”-t üldözi.
Jim Wert szájából parancsszavak harsogtak.
– Ned Perry, öt emberrel itt maradsz! Ha kóborló indiánt látsz, lekapod! A többi utánam!
Négy lovas vágtatott az Owen által mutatott irányba, élükön Jim Wert hadnaggyal.
Owen a tűz mellé lépő Ned Perryre nézett.
– Hol vannak az indiánok?
A katona nevetett.
– Szétugrottak. Párat lelőttünk, párat megsebesítettünk. Valami szellemről beszélnek,
Sitting Bullról... Gyávák ezek már – mondta lenézőleg –, elfutnak az első lövésre.
Owen sokáig nézett a tűzbe. Gyávák, de majdnem megölték őt meg Maryt, ha Bili Red
nem avatkozik bele a dologba. Kisvártatva felemelte a fejét.
– Hogy jöttek ide?
Ned Perry arca komoly lett.
– A cowboy lova botlott belénk. A hadnagy úr a nyeregtáskában megtalálta az üzenetet...
Úgy harapdálta a hadnagy úr karját a ló, és aztán előrerohant.
Mary megborzongott.
– Menjünk apához! – kérte Owent.
A mérnök bólintott, majd Ned Perryre nézett.
– Menjünk!
Néhány perc múlva a kis csapat sietve távozott a völgyből, ahol a halál ásított rájuk.

Az eltűnt árnyék
Bili Red hatalmas ugrásokkal rohant a fekete árnyék után. Pár percnyi előnye lehetett
csak a banditának, amit – úgy gondolta a cowboy – hamar behozhat. Megrémült indiánok mellett
szaladt el, akik ijedten tágultak a cowboy elől. Most már csak megzavarodott, üldözött emberek
voltak, akik felébredtek a fantasztikus álomból. Távolról revolverek durrogtak és winchesterek.
Bili Red ráismert a katonák fegyvereire. Futás közben hosszút és éleset füttyentett. A lovát hívta.
Ha Jim Wert érkezett meg, akkor paripája sem lehet messze. De nem állt meg, hanem futott
tovább. Mire leért az útra, amelyet még a völgybe lépés előtt figyelt meg, már fölcsattogott
mögötte a mén patkóinak döreje. A ló nyihogva ért mellé. Fölugrott a nyeregbe, megveregette a
nyakát, és máris vágtatott tovább... Éles füle patkócsattogást hallott elöl is és hátul is. Jól
számított. Elöl vágtat a “Titokzatos”, utána pedig Jim Wert. Pokoli öröm fogta el, mintha az
utolsó küzdelem végét érezné. Fölujjongott, vadul és harsányan, hogy a sziklafalak dübörögve
verték vissza hatalmas üvöltését...
 A Hold fénye sugárkévéket vetített eléje, s messze, a laposodó szikláknál megpillantotta a
“Titokzatos”-t. A fekete árnyék lova is fekete volt, szinte beleveszett az éjszakába. Ha a Hold
nem világított volna rá élesen, akkor úgy tűnt volna el, mint a levegőn a kámfor.
Szédületes, vad futás következett. A sziklás talajon dübörgött a lovak patkója, és a
sziklák százszorosan verték vissza a hangot. Vakmerő vágta volt ez, mélységek és szakadékok
szélén vitt az út, hol emelkedett, hol süllyedt. Egy hibás mozdulat, a ló lábának félrecsúszása, és
a ló és lovas nyakát törve zuhan a feneketlen mélységbe.
Már elhagyták a hegyeket, szikes talajon vágtattak tova. Messze már felzöldült a talaj, a
préri és a látóhatár szélén felderengett a közelgő hajnal.
Bili Red most már tisztán látta maga előtt a vágtató árnyékot. A fekete folt élesen vált ki
a fölkelő hajnal világosságából. Még messze volt tőle, revolverrel hiába lőtt volna rá, de szem
elől nem tévesztheti a nyílt prérin. Csak a lova bírja, ez a drága, szürke jószág. Most is elnyúlik
alatta, mintha megérezné gazdája kívánságát, és repül, mint a szél.
Hátranézett a vad száguldás közben. A fekete hegyekből most bukkant ki Jim Wert.
Hatalmas kört írtak le a hegyekben, míg újra visszatértek a prérire. Amint balra nézett,
messze, szinte túlságosan távol, szintén lovasokat látott robogni. Csak egy pillanatig tartott
meghökkenése, mert rögtön rájött, hogy azok is katonák lehetnek, s biztosan köztük van a
mérnök és Mary Taylor is. Amíg ti ideértek – gondolta, és újra előrenézett. A távolság alig
csökkent közöttük. Jó lova lehet a banditának, gyors és kitartó, hogy bírja vele a versenyt. De az
ő lovát még nem győzte le egy ló sem. Megszorította térdeivel a ló oldalát és nagyobb sebességre
ösztökélte. Szinte repült vele az állat. A szél belehasított az arcába, paskolta, verte.
Fölujjongott. A távolság észrevehetően csökkent közöttük. Az égboltozaton már a hajnal
vöröslő fénye is fehérbe gyulladt, s kíméletlen lassúsággal fölkúszott az égre a Nap...
Nem tudta, hogy meddig rohantak. Csak a száguldásnak élt, a vad rohamnak, hogy beérje
a “Titokzatos”-t, ezt a kegyetlen, vérszomjas, tébolyult gyilkost, és lerántsa arcáról a fekete
rongyot, hogy kibújjon belőle az arca...
Kis farmok mellett rohantak el, legelésző csordák mellett, lovasok ugrattak utánuk,
cowboyok, akik látták a fekete árnyékot tovasuhanni a prérin, akiknek szívében gyűlölet élt és
rémület a “Titokzatos” miatt.
A prérin most lovasok vágtattak, vadul ostorozva lovaikat, revolverek dörögtek fel. De
Bili Red már mindezt nem hallotta és nem látta. Előtte csak a “Titokzatos” mozgott, akihez egyre
közelebb jutott. Minden perc újabb méterekkel rövidítette az utat. A “Titokzatos” már hátra-
hátranézett, a fekete álarc alól felvillogtak szemei, és vadul ostorozta a lovát.
Bili Red felordított. A “Titokzatos” előtt, a prérin lovasok bukkantak föl, akik vágtatva
jöttek feléjük... A bandita megtorpant. Ez a percnyi késés lett a veszte. Mert Bili Red hatalmas
lova vad száguldással tört előre, sebesen, mint a zúgó vihar, s mintegy húszméternyire közelítette
meg a “Titokzatos”-t. A bandita hátrafordult, és oldalra ugratta a lovát, amikor eldörrent a
cowboy revolvere.
A mozgó ló elbillentette a célt, a bandita szívének irányzott lövés félrecsúszott, s a
“Titokzatos” helyett a lovát találta el.
A bandita lova felágaskodott, és elzuhant. Zuhanás közben ugrott le a fekete árnyék a
lováról, és felemelte a revolverét.
A cowboy, amint látta a bandita esését, száguldás közben ugrott le a lováról, mely
elvágtatott a bandita mellett. Bili Red sebesült lába megbicsaklott, és féltérdre esett.
A fekete árnyék, a gyilkoló “Titokzatos” ott volt előtte mintegy tízméternyire. Fekete
teste élesen vált el a Nap fehér fényétől, a fekete posztó alól vadul villogó szemek riadtak rá...
Bili Red a halállal nézett szembe. Érezte a halál suhanó szelét, mintha mély szakadék
szélén állna halálos görcsben. Fájó sebei felsajogtak, egy pillanatra elrohant előtte az egész világ
irtózatos sebességgel, s abban a pillanatban, amikor térde a földre koppant, két keze egyszerre
sütötte el a csillogó Coltokat.
Szinte egynek hangzott a két lövés, egyszerre dörrent a két fegyver, hiszen egy akarat
rántotta el a ravaszokat.
A fekete árnyék mozdulatlanul állt. Aztán imbolyogni kezdett, kezéből kicsúszott az el
nem sütött fegyver, és hátrabukott.
A fekete ruhán széles vércsík gyöngyözött végig... Bili Red golyói a szívébe találtak.
A szél alig fodrozta a préri zöld füvét. Bili Red nézte hidegen csillogó szemeivel a földön
fekvő sötét foltot, és két kezében remegni kezdtek a fegyverek... Valami gyöngeség fogta el,
azoknak az embereknek a gyöngesége, akik a halál ölelő karjai közül tántorognak vissza.
Háta mögött vágtató cowboyok jöttek, elölről lovasok törtek feléje, élükön az ősz hajú
Ben Taylorral, távolabb, két oldalról is lovasok vágtattak, Jim Wert lovasai és Ned Perry,
Reginaid Owen és Mary Taylor...
 Bili Red még mindig mozdulatlanul térdelt, még akkor is, amikor Ben Taylor, Irwing,
Ned Perry és Paul Bolton már mellé értek, és iszonyodva állták körül a fekete halottat, aki még
halálában is rémületet keltett.
Beérkezett Jim Wert is, most ugrott le a lováról a véres arcú Reginaid Owen, és Mary
Taylor hangos sikollyal bukott apja karjaiba.
Ez a sikoly oldotta fel a gyötrő némaságot. Bili Red föltápászkodott, és rekedten szólt rá
Paul Boltonra.
– Hé, seriff. Nézze meg, ki volt a “Titokzatos”!
Az emberek a halott körül csoportosultak. A seriff habozva nyúlt a fekete posztóhoz,
mintha félne, de megemberelte magát, és hirtelen mozdulattal rántotta le az álarcot.
Irwing szájából tört fel először a hangos és meglepett kiáltás.
– Hiszen ez James...
És az emberek szeme elé bukott James Macdonald eltorzult, hideg arca, halálában is
kegyetlen, gúnyos mosollyal...
És most, a napfény meleg sugárzásában, mintha a napok óta tartó rémület lebéklyózó
ereje tovaszállt volna; úgy érezték, hogy eltűnt a prériről a “Titokzatos” ijesztő, fekete árnyéka.

A Nap vörösen égett a Grand Canyon fölött, mintha fel akarta volna gyújtani a prérit. A
vasúti táborban megszólalt a gong...
Bili Cootner vonult már csapatával lefelé a töltésről, a sípoló mozdonyról pedig Ted
Ferry szállt le két mérnökkel és három új munkafelügyelővel. Húszfőnyi munkáscsapatot is
hozott magával...
Trombitahang riadt a sátortábor mögött, a takarodó hangja hallatszott. Jim Wert, a
szövetségi hadsereg hadnagya Paul Boltonnal, a seriffel beszélgetett. Reginaid Owen karon fogta
a csillogó szemű Maryt, és a főmérnök sátra felé mutatott.
– Mégis elmegy Bili Red!
A sátor előtt az ősz hajú Ben Taylor szorongatta a kezét a szőke hajú cowboynak,
mellette a mosolygó képű Irwing állt.
– Ameddig élek, fiam – mondta Ben Taylor –, csak rendelkezz velem! Ha pedig átjutok
abba a másik világba, akkor megmondom az Úristennek, hogy él a földön egy talpig becsületes,
bátor ember, akit Bili Rednek hívnak...
Irwing, a vasúttársaság igazgatója mosolygott.
– Az Union Pacific Railwaynél örökös kenyered lesz, Bili...
Jim Wert hangja gyanúsan csengett.
– A hadseregben a helyed, Bili! – és megszorította a cowboy kezét.
Bili Red mosolygott. Kemény arcán hidegen csillogott ez a mosoly. Homlokán sebhely
piroslott, és amint lépett, látni lehetett, hogy még húzza a lábát. Odalépett a lovához, és
megveregette a nyakát. Mary hangja csengett fel.
– Hiába kérném, Bili, hogy maradjon...
A cowboy szemei felvillantak.
– Ha majd Mrs. Owen lesz, gondoljon rám, Mary, mert remélem, Ben Taylor megengedi,
hogy olyan ember félesége legyen, mint Owen.
Reginaid Owen elpirult. Sötétre festette arcát az öröm és a büszkeség.
– Köszönöm, Bili – mondta halkan.
Bili Red fellépett a nyeregbe. Kalapjával széles ívet irt le a levegőben.
– Good night! – mondta halkan, és megindult, előbb lassan, aztán vágtatva. Utánazúgott
az emberek hurrája, ami úgy csattant, mint a pisztolylövés...
Mary Taylor elgondolkozva nézett a vágtató lovas után.
– Vajon merre megy Bili Red?
Irwing keze fölmutatott az égre. A lehulló Nap vörös sugaraiban ék alakban vadludak
húztak dél felé. Hangjuk éles volt, rikácsoló. Úgy úsztak a levegőben, mint csodálatos hajók.
Halkan suttogta a férfi:
– Amerre a vadludak húznak...
A Nap vörös sugarai felragyogtak, aztán kilobbantak. Egyszerre szürke lett minden. A
hegyek felől szél viharzott.