Örvénylő őrület

A fájdalom belülről égetett, mint izzó láva a kitörő vulkán oldalán, szétáradt halott
ereimben. Isabella lénye betöltötte az elmémet. Rádöbbentett, hogy a Bella iránti szerelmem
már csak… egy szép emlék. Hosszú idő után Isabella mindent megváltoztatott. Végre újra
éltem, ha ez a helyes kifejezés. Vele akartam lenni. Szeretni, és mindent megadni neki.
Boldoggá tenni.
Nem törődöm bele, hogy elhagyott. NEM!!! SOHA!!!
Bolond módon elhagytam Bellát, aki az életemet jelentette. Azután zombiként járkáltam a
világban, ahogy azelőtt. Ez idáig átkoztam a percet, mikor az az őrült gondolat
megfogalmazódott bennem. De a sors – vagy ki tudja – adott egy újabb esélyt… nekem, a
szörnyetegnek, hogy újra szerethessek, hogy szeretve legyek. Ezt az esélyt még egyszer nem
hagyhatom veszni…
Magamba roskadva – átadva lényemet a kínzó gondolatoknak – üldögéltem a kanapén.
Mintha a bennem folydogáló forró láva megdermesztett volna. Olyan élettelenül, mintha a
berendezés része lennék. Egy kőszobor. A szemeim pedig feketék, mint az obszidián. Már
majdnem három hete nem vadásztam… mióta Isabella elment. Elviseltem a szomjúságot.
Kevésbé égetett egy sokkal nemesebb fájdalomnál, amitől azt éreztem, hogy van lelkem.
Buta Bella! – mosolyodtam el halványan egy pillanatra. Mennyire hajthatatlanul meg volt
győződve róla, hogy van lelkem. Mindenben igaza volt, és én idióta nem hittem neki. Pedig
ha hiszek, akkor… minden más lenne… De talán még jóvátehetem… Vissza kell szereznem
Isabellát! Bármi áron! Neki köszönhetem, hogy újra létezem… hogy van kiért. Bella vére
csordogál az ereiben, és az Ő jósága lakozik a szívében. Bátor, ahogy a nagyanyja is volt.
Nem azért szerettem belé, mert nagyon hasonlít Bellára, bár kétségkívül ez is
közrejátszhatott. Azért szerettem belé, mert különleges, ahogy az én Bellám is az volt. Sosem
leszek képes az Ő emlékét kitörölni halott szívem mélyéről, és vámpírelmém mindig őrizni
fogja a Vele eltöltött percek képeit. De mindez most már csak egy szép, boldog emlék egy
csodálatos emberi lényről, akit valaha szerettem. Egy emlék… soha nem feledve.

Merengésemet egy jól ismert, fülembe csengő édes dallam szakította meg… egy szív vad
dobogásának a hangja. Ezer szív szimfonikus játéka közül is felismerném. Akaratlanul is a
hang irányába fordítottam a fejem, és azonnal megpillantottam… Villámként pattantam fel a
kanapéról, és az ablakhoz léptem, ujjaimmal végigsimítva az üvegen. Mintha meg akarnám
érinteni a délibábot… Azt hittem, káprázik a szemem… Isabella egy közeli fa ágán guggolt,
egyik kezével a felette lévő ágba kapaszkodva. Vadul zihálni kezdtem; a számomra oly’
szükségtelen levegő gyorsan áramlott ki-be a tüdőmből.
Miért jött ide? Mégiscsak szeret? – egy századmásodperc törtrésze alatt gondoltam végig
ezeket a kérdéseket, miközben találkozott a tekintetünk. Egy pillanatra egymásra meredtünk,
de ez a pillanat a legnagyobb boldogságot jelentette számomra az elválásunk óta.
Nem gondolkodtam. Testem gyorsabb volt az elmémnél. Észt veszejtve rohantam ki a
szobámból, le a lépcsőn, egyenesen Isabella felé. Kiérve a házból láttam, hogy Ő is futásnak
ered a határvonal irányába. Emberi alakban esélye sem volt az elmenekülésre. Miután átugrott
egy kisebb bokrot, lágy szellőként elsuhantam mellette, miközben Ő egy pillanatra rám kapta
a tekintetét. Neki ütközve a földre tepertem, reménykedve, hogy nem okoztam túl nagy
fájdalmat, de azonnal végigfutott rajta a farkasok jellegzetes remegéshulláma.
Nem törődtem vele, nem érdekelt, hogy átváltozhat, és itt helyben rám is támadhat. Nem
érdekelt semmi, csak Ő! A karjaimban akartam tartani, érezni a közelségét. Soha többé el nem

1
engedni, örökké ilyen közel maradni hozzá, az én gyönyörű, jószívű, farkas képében
megjelent angyalomhoz.
– Eressz el! Eressz! – kiabált rám kétségbeesve.
Elengedtem a fülem mellett a szavait, és próbáltam még közelebb húzni magamhoz.
Ellenkezésének fizikai jeleként karjaival vadul kapálózott, amiről szintén nem voltam
hajlandó tudomást venni. Körbeöleltem a – farkas géneknek köszönhetően – már nem is
annyira törékeny, puha, forró testet.
Éreztem, ahogy Isabella behajlítja a lábát, majd egy erős lökést a hasamban, aztán már a
levegőben repültem, és végül arra eszméltem, hogy pár méternyire érek földet. Azonnal talpra
ugrottam, és meglepetten néztem Rá. Nem hittem, hogy ilyesmit fog tenni. Velem?
Ő is felpattant, és bizonytalanul, remegő lábakkal hátrálni kezdett.
– Most… elmegyek… – közölte remegő hangon. A kezei ökölbe szorultak a teste mellett,
mialatt a jellegzetes remegéshullám többször is végigfutott a testén.
Nem mozdultam, de Ő még egy lépést tett hátrafelé. Pánikba estem. Nem akartam, hogy
elmenjen.
– Várj! – kiáltottam kétségbeesve, mire rám emelve gyönyörű csokoládébarna szemeit
megtorpant. – Miért jöttél ide? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… Múló gyengeség volt – rázta meg a fejét. – Többet nem fordul elő! –
ígérte elszántan, majd hátat fordítva elindult a határvonal felé.
– Nem akarok nélküled élni – mondtam ki suttogva a vallomásom. – Kérlek, Isabella…
Nem tudok nélküled élni! – folytattam megtörten.
Muszáj volt velem maradnia, nem engedhettem el. Nem hagyhattam ennyiben. Nem
számított semmi más, csak hogy Vele lehessek. Nem érdekelt, hogy Ő egy farkas, én meg egy
vámpír, hogy önszántunkon kívül két ellenséges világba tartozunk. Már rég túlléptem ezen.
Ez csak egy jelentéktelen tény volt, amit elfogadtam, mert nekem Isabella kellett, és senki
más. Ha Ő oroszlán lenne, én meg hiéna, akkor is szeretném. Árnyékként követném, és
távolról imádnám, ha neki nem kellenék.
Ha elkergetne, újra visszajönnék. Nem tágítanék! Nem adnám fel, még akkor sem, ha
természetéből fakadóan rám támadna! Hagynám magam tépni, marcangolni, s reménykednék
a túlélésben. De nem, talán még a halál is jobb lenne, mint ez a plátói vágyakozás. A
bizonytalanság érzése egyre jobban feldúlta elmémet.
– Én… – motyogta a földet kémlelve, kiszakítva kusza gondolataim tengeréből, de mielőtt
befejezhette volna a mondandóját, megzavartak minket.
Pont a legjobbkor! – dühöngtem magamban. – Legalább egy percet várhattak volna azok a
bolhás korcsok!
Megéreztem a számomra oly’ rettenetes kutyaszagot – ami halványan Isát is körbelengte –,
mialatt a szemem sarkából érzékeltem a motoszkálást a fák között, nem messze tőlünk, s Ő,
mintha mágnes vonzaná, fordította tekintetét abba az irányba. Valószínűleg érezte a társai
illatát.
Na persze! Társai… – ismételtem el magamban ezt a nevetséges feltételezést.
– Most mennem kell. Itt vannak értem – szólalt meg végül, tekintetét a földre szegezve. –
Sajnálom – motyogta, hangjában lemondó fájdalommal.
– Csak gondold át még egyszer… Idejöttél. Szeretsz! – próbáltam meggyőzni,
belekapaszkodva a remény utolsó, halvány sugarába.
– Szeretlek – ismerte be, mire úgy éreztem, hogy megdobbant a halott szív a
mellkasomban. – Pont ezért nem maradhatok. Ég veled, Edward! – búcsúzott megsemmisítő
szavakkal, majd rohanni kezdett a korcsok irányába.
Én csak álltam ott megdermedve, mint egy jégszobor… az idő megállt, csapdába ejtett a
pillanat őrületes kínja. Úgy éreztem, hogy minden erő kiveszik belőlem. Miután már biztosan
tudtam, hogy senki sincs a közelben, hogy a falka távozott, a földre rogyva átadtam magam a

2
néma kétségbeesésnek. Mintha ezernyi tőrt döftek volna belém; fizikailag is fájdalmat
éreztem halott márványtestemben. Elvesztem… a semmiben.

Majdnem egy órán át térdeltem ott mozdulatlanul; nem esett nehezemre, és most valahogy
szükségét is éreztem. A gondolataim belülről fojtogattak. Nem voltam épeszű, már nem. Az
őrület lassan kezdett úrrá lenni rajtam, mialatt a fejemben egy hang üvöltve hozta a
tudomásomra: Elvesztetted Őt!
Nem! Nem, az nem lehet! – ordítottam vissza. – Beszélnem kell vele! Muszáj!
Valahogyan…
Végtelen lassan, emberi tempóban tápászkodtam fel a földről, és indultam vissza a házba.
A fájdalom hullámokban tört rám, éreztem az ereimben a dermesztő forróságot. Az ajtón
belépve egyenesen a szobámba indultam, átadni magamat a tehetetlen reménytelenségnek.
Leroskadtam a kanapéra, mozdulatlanná válva, érzéketlenül a külvilágra.
De legalább megérinthettem… – pörgettem végig magam előtt a találkozásunk képkockáit.
– Azt mondta, szeret… – éreztem, hogy új erőre kapok, egyetlen szavába kapaszkodva. Mégis
ez a szó… „Szeretlek”… mindent jelentett.

Hirtelen ötlettől vezérelve vettem elő a zsebemből a mobilom; Jonathan számát tárcsáztam.
Kettőt csörgött, mire felvette.
– Igen? – szólt bele a telefonba.
– Isabellával akarok beszélni! Tudod adni? – mondtam határozottan, nem éppen barátságos
hangot megütve. Most nem volt kedvem udvariaskodni.
– Nem, nem tudom adni! Hagyd őt békén! – morogta a kutyus morcosan.
– Vagy idehívod a telefonhoz, vagy nem érdekel az egyezség, magam megyek érte, de így
is, úgy is beszélni fogunk! – szűrtem dühösen a fogaim közt, visszafojtva önkéntelenül feltörő
morgásomat. A kanapé karfájába kapaszkodtam, hajszálhíja volt, hogy le ne tépjem… De
akkor hirtelen meghallottam a hangját…
– Add ide! – mondta Isabella határozottan. – Itt vagyok… – motyogta halkan a vonal túlsó
végén. Nekem pedig ellazultak megfeszült izmaim meghallva angyali hangját.
– Isabella… Végre… – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Azt hittem, az a bolhás vakarék
már sosem adja át! – morogtam, még mindig kissé kontrollálatlan hangon.
– Én is pont olyan bolhás vakarék vagyok! – jegyezte meg, a hangjából kiérződött némi
sértettség.
– Nem… nem úgy értettem… – szabadkoztam azonnal. – Ez csak… a megszokás…
Sajnálom. Beszélnünk kell! – váltottam gyorsan témát, összeszedve szétesni készülő elmém
darabjait.
– Most is azt tesszük! – mondta határozatlanul.
– Nem így. Személyesen – makacskodtam.
– Edward, megmondtam, hogy… – kezdett volna tiltakozni, de nem hagytam neki
befejezni a mondatot. Igaz, hogy ez nem vallott rám, de most túlságosan is türelmetlen, illetve
zaklatott voltam ahhoz, hogy hagyjam kifejteni az érveit. Nem bírtam volna elviselni az újabb
visszautasítást.
– Tudom, hogy mit mondtál. De eljöttél, mert látni akartál. Ennek oka volt! – mondtam
reménykedve.
– Hülyeség volt, és többet nem teszek ilyet! – ismételte el az erdőbeli ígéretét.
– Lehet, hogy te így gondolod, engem viszont rádöbbentett valamire – kezdtem a
vallomásom. – Mikor a határnál elbúcsúztál, úgy viselkedtem, mint Bella. Beletörődtem,
mintha nem lenne más választásom – idéztem fel magamban a búcsú emlékét, tisztán hallva a
fejemben az akkori hazugságaimat. – Aztán ma reggel, mintha fejbe vágtak volna –
kuncogtam izgatottan. – „Amíg tudom, hogy te is érzel valamit irántam, úgysem fogok

3
leszállni rólad! Szóval, felesleges rágnod magad, mert nem menekülhetsz előlem. Ha elmész,
megkereslek. Ha újra megszöksz, utánad megyek. Én nem hagyom magam lerázni.” Ismerős?
– adtam vissza szóról szóra, amit egyszer még ő mondott nekem. – Amíg szeretsz, nem
hagyom, hogy elhagyj! Találkozzunk! – kértem ismét, pengeélen táncolva.
A vonal pár pillanatig néma csendbe burkolózott a túloldalról.
– Nem lehet, sajnálom! – mondta végül. – Most mennem kell, Edward…
– Nem fogom feladni! – feleltem határozottan. – Szeretlek – leheltem, de választ nem is
remélhettem.
– Ég veled, Edward! – búcsúzott, mintha örökre tenné.
– Nem, nem ég veled! – tiltakoztam azonnal. – Viszlát, nemsokára… – mondtam
vágyakozón, majd kinyomtam a telefont.
Még percekig a két kezem között tartottam a készüléket, a kijelzőre meredve, remény és
kétely közt. Nem hagyhattam, hogy a sors, saját hibás döntéseimet felhasználva ellenem, újra
tévútra vezessen. Hogyan tudnám meggyőzni Őt, hogy összetartozunk? Ezen semmi és senki
nem változtathat!
Minden nélküle eltöltött perccel közelebb kerültem a végső őrület állapotához.
Kétségbeesésemben aljas eszközhöz készültem folyamodni. Biztos voltam benne, hogy Alice
titkol előlem valamit. A látomása Esméről, ha elhagynánk Forksot, és a titokzatos,
mindennapos eltűnései… Valahogy ki kellett derítenem, hogy mindennek köze van-e
Isabellához.
Úgy döntöttem, hogy egyfolytában figyelni fogom a húgom gondolatait. Még ő sem
annyira ügyes, hogy sokáig zárva tartsa előttem az elméjét.

Arra eszméltem, hogy a sötét szobában üldögélek. Észre se vettem, hogy lement a nap,
átadva helyét a holdnak. Isa búcsúzása óta – ott a határvonalnál – a napok csak úgy peregtek,
én pedig zombiként léptem át a nappalokból az éjszakába, az éjszakákból a nappalokba.
Nem bírtam tovább. Most, hogy láthattam… hogy hallhattam a hangját… hogy
megérinthettem… Egyszerűen nem voltam képes egyetlen percet sem tovább elviselni
nélküle.
Végtelen lassúsággal az ablakhoz sétáltam, és egyik kezemet ökölbe szorítva az üvegre
helyeztem. Beszélnem kell Alice-szel! – sóhajtottam lehunyt szemekkel. Amit tenni készültem,
nem töltött el jó érzéssel, de Háborúban és Szerelemben minden megengedett – tartja a
mondás.

Tétovázva álltam Alice ajtaja előtt. Nem kellett kopognom, hisz már úgyis tudta, hogy itt
vagyok. Még csak halvány sejtelmem sem volt róla, hogy hogyan kezdjek a mondandómba. A
húgom előszeretettel hozott ki másokat a béketűrésből, ez alól én sem voltam kivétel. De talán
megszán ebben az állapotomban, és nem fog vitatkozni velem. Vadul kifújtam a levegőt, majd
beléptem a szobájába. Alice az ágyon ült.
– Szia! – mosolygott vidáman.
– Szia! – morogtam, megforgatva a szemeimet. Kicsit bosszantott a jókedve, mert nekem
igencsak borús volt a hangulatom. – Alice, beszélnem kell veled! – mondtam határozottan,
palástolni vágyva gyalázatos tervemet.
– Tudom – vont vállat. Na, igen. Ez Alice bosszantó része.
– Én… – letelepedve mellé nagyot sóhajtottam, mielőtt folytattam volna. – Mit tegyek
Alice? – bukott ki belőlem a cseppet sem épelméjű kérdés.
Bellával kapcsolatban sem hittem neki, pedig ellene fogadni… kútba esett vállalkozás. Én
megtettem. Minden figyelmeztetése ellenére. Most pedig tanácsot kérek tőle, hogy mit
tegyek? Kész elmebaj!

4
 Nem voltam képes tovább elviselni ezt a bizonytalanságot. Arcomat két tenyerem közé
temettem, miközben megint úrrá lett rajtam a kétségbeesés, amely a pokol tornácáig taszított.
– Alice – motyogtam érthetetlenül, kezeimmel az arcomon. – Ha bármit tudsz Róla…
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, csörögni kezdett a mobilja. Alice előhúzta a
farzsebéből a készüléket, majd egy pillanatra a kijelzőre meredt. Isabella – hallottam meg a
húgomat a fejemben.
– Vedd fel! – kiáltottam reménykedve.
Alice zavartan emelte a füléhez a telefont.
– Alice! – halottam meg gyönyörű hangját a vonal túlsó végén.
– Isabella? – kérdezte a húgom idegesen.
– Igen, én vagyok. Történt valami… – Isabella hangja túlságosan is izgatott volt.
– Valami? Jól vagy? Nem esett bajod? – faggatta Alice kétségbeesve.
– Persze, semmi bajom, de... Őrjáraton voltam Jonathanékkal, és láttam egy idegen farkast
– hadarta a nem éppen bíztató fejleményeket.
Őrjáraton? Látott? És a többi kutya? Magára hagyták? Hogyan engedhették… hogyan
vihették magukkal? – Egy századmásodperc törtrésze alatt gondoltam végig mindezt, mialatt a
fejemben egy másfajta kérdés is megfogalmazódott.
– Egy farkas, aki nem a quileute törzshöz tartozik, és nem köti a megállapodásunk? –
kérdezte a húgom, amit vámpírfrekvencián suttogtam neki. Nekem azonnal összeállt a kép.
– Pontosan – jött a válasz.
– Az nagyon nem jó – rázta meg Alice a fejét gondterhelten.
– Mondd neki, hogy találkoznotok kell, hogy ezt megbeszéljétek! – utasítottam a húgomat
kérlelő, vámpírhallás halk hangon.
– Találkozhatnánk most? Át kéne beszélnünk ezzel kapcsolatban… néhány dolgot… –
kérte végül pár pillanatnyi gondolkodás után.
– Most megbeszélést tartunk, de utána találkozzunk a szokott helyen! – egyezett bele
Isabella.
Szóval szoktak találkozni… Ezt titkolta előlem Alice. Ezért még számolok vele! De most az
a legfontosabb, hogy láthassam Őt!
– Mondd neki, hogy találkozzatok, ahol piknikeztünk! – hadartam az újabb utasítást,
miközben a terv már készen állt a fejemben.
– Ne, ne ott! – tiltakozott a húgom hirtelen, Isabella kijelentésére reagálva. Láthatott
valamit – valószínűleg az én szándékomat –, mert fátyolos szemekkel meredt maga elé.
– Miért? – kérdezte Isabella gyanakodva.
– Mert lehet, hogy a farkas még mindig a ti területeteken van – felelte Alice könnyedén,
eloszlatva Isabella kételyeit. – Találkozzunk… – Úgy tett, mintha elgondolkodna. –
Emlékszel, hol piknikeztünk még régen? Találkozzunk ott, rendben? – tett eleget végül a
kérésemnek, miközben rosszalló arckifejezéssel nézett rám.
– Oké – egyezett bele. – Akkor ott, körülbelül egy óra múlva. Addig is vigyázz magadra,
és a többiekre is!
Még most is miattunk aggódik. Pedig Ő találkozott egy idegen farkassal. Ha bármi baja
esett volna… akkor én… – A combomon pihenő kezemet vadul ökölbe szorítottam.
– Úgy lesz, szia! – köszönt el Alice, majd kinyomta a telefont.
– Alice? – néztem rá kétségbeesve. – Látnom kell Őt!
– Edward, nem lehet… – rázta meg a fejét gondterhelten.
Hallottam a gondolatát: ha engedné, hogy én menjek a találkára, úgy érezné, elárulta Isát.
Ekkor megtettem… Megzsaroltam a tulajdon húgomat!
– Alice, ha nem engeded… Ha nem engedsz találkozni vele, akkor én most rögtön indulok
Volterrába! – fenyegettem meg, könyörtelenül kihasználva mindkettőnk adottságait.

5
 Ijedten, kikerekedett szemekkel felsikított, kezét a szája elé kapva. Ne! Nem teheted! Nem
gondolhatod komolyan! – kiabálta kétségbeesve az elméjében.
– Alice! Szeretem Őt! Nem hagyom… nem hagyhatom… Vele kell lennem! Nem viselném
el! Egyszer már… egyszer már lemondtam a szerelemről… de most nem fogok! – öntöttem ki
halott szívemet. A hangom érdes volt, a szavak belülről perzseltek.
Maga elé meredve hallgatta végig a monológomat. Az arcizmai megfeszültek.
Gondolatban szánt engem, aggódott értem, és egy pillanatra… eszébe jutott Bella is. Igen,
Bella, akinek a családom és én is oly’ sokat köszönhetünk, aki tudtán kívül megadta nekem az
újabb esélyt a boldogságra.
– Menj! – suttogta Alice feszült hangon, még mindig maga elé meredve.
Átöleltem, és egy puszit nyomtam a feje búbjára.
– Köszönöm! – mormoltam a hajába.
Tudtam, hogy ez édeskevés… hogy ez a legkevesebb, amit mondhatok. De talán
megbocsátja nekem, amihez elkeseredésemben folyamodtam.
Vámpírgyorsaságommal pattantam fel mellőle, és kiszáguldottam a házból.
Felszabadultan rohantam a tisztás felé. Vissza kell Őt kapnom! Vissza kell szereznem! –
Csak ez járt a fejemben. Nem mertem túl közel menni, nehogy, megérezve az illatom,
visszaforduljon.

Kis idő múlva Isabella gyönyörű alakját sejtelmesen körülölelte a hold fénye. Tökéletesen
érzékeltem Őt a sötétség ellenére is. Törékeny testén már jól látszottak a farkas adottságok.
Most lehetőségem nyílt elmerülve gyönyörködni csodás lényében. Nem volt már olyan
esetlen, mint régen. De ha lehetséges, ez számomra csak még szebbé és vonzóbbá tette.
Háttal állt nekem. Úgy tűnt meglepte, hogy senki sem várja. Hát persze! Hisz Ő Alice-re
számít. Emberi tempóban indultam meg felé. Mikor meghallotta a lépteimet, mosolyogva
fordult felém. Azonban a mosoly rögtön az arcára fagyott, ahogy rájött, hogy nem az vagyok,
akit eredetileg várt. Rémülten nézett rám.
– Mit keresel itt? – lépett hátrébb, ahogy megérezte az illatom.
Számomra sem volt épp kellemes az Ő kutyaszaga, de kettőnk közül Ő volt a kevésbé
gyakorlott az ingerek elviselésében. Elvégre én túlléptem a szomjúságomon a nagyanyja
közelében; egy kis kutyaaroma már meg se kottyan. Bellához is közel akartam lenni, ahogy
most Hozzá.
Menekülni készült, látszott az arcán. Kiléptem a fák közül.
– Megmondtam, hogy beszélni szeretnék veled – sétáltam közel hozzá, tudomást sem véve
róla, hogy veszélyt jelenthet rám nézve.
– Alice? – kérdezte elcsukló hangon.
– Otthon van. Én kértem meg, hogy hívjon ide – feleltem, miközben tekintetemmel az
arcát fürkésztem, megállva tőle pár lépés távolságra.
– Alice sosem árulna el! – rázta meg a fejét.
Ebben igaza volt. Alice mindennél jobban szerette Isát, és bármit megtett volna érte, ahogy
én is.
– Mondjuk úgy, hogy nem volt más választása… – mosolyodtam el halványan. – Nem az ő
hibája, ne haragudj rá!
Valóban nem a húgom hibája volt, hiszen aljas eszközzel vettem rá, hogy én jöhessek
helyette.
– Hogy vetted rá, hogy…? – kezdett volna faggatni, de nem hagytam. Nem állt
szándékomban elmondani neki, mivel sikerült meggyőznöm Alice-t, de kész voltam érte
vezekelni, s már azt is tudtam, mivel fogom kiengesztelni.
– Nem ezért vagyok itt most! – szakítottam félbe, még egy lépést téve felé.

6
 Rémülten hátrált ismét egy lépést válaszként. Valószínűleg a farkas ösztönök féken tartása
érdekében, de őszintén szólva, az sem érdekelt ebben a pillanatban, ha átváltozik. Csekély
büntetés lenne ez számomra egyetlen érintéséért.
– Beszélnünk kell… kettőnkről – folytattam makacsul.
– Megmondtam már, hogy nincs olyan, hogy kettőnk! – dörrent fel.
A fák felé pillantott. Biztosan azon töprengett, hogy hogyan menekülhetne. De emberi
formában nem volt esélye, az átváltozást pedig – nyilvánvaló okok miatt – nem merte
megkockáztatni. Engem féltett önmagától. Micsoda képtelenség! Bárcsak engedné, hogy
mellette legyek, hogy megérintsem, hogy a karjaimba zárjam.
– Dehogyis nincs. Mindig is volt. Amióta csak megismertelek – mondtam, lágy pillantást
vetve rá. – Isabella, hát nem látod? A sors egymásnak teremtett minket – tártam szét a
karjaimat.
Hallottam, ahogy nagyot nyel.
– Nem értem, miről beszélsz… – rázta meg riadtan a fejét.
– Arról, hogy mindennél jobban szeretlek! – vallottam be ismét, amit már úgyis jól tudott,
ügyelve hangom bársonyos csengésére.
A szíve vad vágtába kezdett, ami felbátorított.
– És te is szeretsz engem. Mi ketten… – mutattam Rá, aztán magamra – nem élhetünk
egymás nélkül. Ez… olyan lenne, mintha egy közös szívvel létező sziámi ikerpárt
félbevágnának. Legalább az egyikük belehalna, de valószínűbb, hogy mindkettőnk –
magyaráztam őrült lelkesedéssel. Már nem voltam épelméjű. Ha most visszautasít… ha most
elmegy, akkor én… abba belehalok. A fenyegetésem Alice számára valósággá válik, rémes
valósággá!
– Egyikőnk sem fog belehalni – motyogta.
– De! De igen! Én belehalok! – mondtam ki hangosan az előbbi gondolatom.
Ismét tettem egy lépést felé, mire Ő újabbat tett hátrafelé.
– Maradj ott! – mutatott arra a helyre, ahol épp álltam. – Ne! Ne gyere… Ne gyere
közelebb! – parancsolt rám, de én rá se hederítettem.
Ijedt tekintettel figyelte, ahogy egyre közelebb érek hozzá. Szemeim bűvkörébe vontam,
mint egy becserkészni vágyott vadat, s átfogtam a derekát. Nem tolt el magától, csak lehunyta
a szemét. A testén apró remegések futottak keresztül.
Egy-egy apró csókot leheltem mindkét szemhéjára, aztán továbbhaladtam az arcán. Halkan
felsóhajtott, mikor érzéki szája mellé csókoltam. Az ajkaim után kapott, és megcsókolt.
A szenvedély elmosta a józanész diktálta szabályokat. Száműztem a halk riadókürtöt az
elmém mélyére, tudomást sem véve róla. Visszacsókoltam, mire egy pillanatra elállt a
lélegzete, majd gyorsan levegő után kapkodott. Édes nyelvével végigsimított az ajkaimon,
majd hirtelen követelődzve beljebb kalandozott. A figyelmeztetés már szirénaként vijjogott az
agyamban, hirtelen visszarántva a valóságba. Pánikba estem. A méregfogak!
– Neh… – próbáltam figyelmeztetni.
Megragadtam a karját, és megpróbáltam elrántani magamtól, de már késő volt. Éreztem
csodás vérének ízét a számban. Atya Ég! Mit tettem?!
Elhúzódott tőlem. Kikerekedett szemekkel, döbbenten bámultam rá. Értetlenül nézett rám,
majd az ujjaival megérintette a nyelvét. Istenem! Vérzik. A méreg… a méreg bejutott a
szervezetébe.
– Isabella… – szólítottam kétségbeesetten, de nem felelt.
Az egész teste reszketni kezdett, a lábai összecsuklottak. Azonnal a karjaimba kaptam.
Megöltem! Megöltem Őt! Hát micsoda egy átkozott szörnyeteg vagyok én?!
A háttérben eddig meghúzódó őrület tébolyult kacagással támadt elmém még megmaradt
védőbástyájára. Az összeomlás mezsgyéjére sodródtam…