Jelenések éjszakája

Súgd a fülembe a gondolatot, pendítsd meg szívem húrjait, hogy az érzéseid az enyémek
lehessenek, hogy átéljem, hogy megértsem, hogy megszülethess bennem.
Mondd el általam, amit szeretnél, mutatkozz meg nekünk!

A sápadt, ezüstös Hold fénye sejtelmesen világította be a kietlen utcát. Elmúlt éjfél, amikor
alakot öltöttem a kicsiny szobában, amiben a konyha és a hálószoba egyetlen helyiség volt
csupán.
Vajon jogomban áll ezt tenni? Bekúszni valakinek az elméjébe, aki egy elhamarkodott
kijelentéssel ezt kérte?
Percekig figyeltem a franciaágy egyik oldalán összekuporodva alvó, húszas évei közepén
járó lányt. Nem tudtam biztosan, hogy helyesen cselekszem-e, hogy amikor már az élete része
leszek, nem jelentek-e majd inkább terhet, mint áldást a számára?
Leültem mellé az ágyra, mindvégig az arcát kémlelve. Ahogy az apró ablakokat fedő
sötétítőfüggönyön át-átsejlettek az éjszaka fényei, megvilágították kisimult vonásait. Éppen
egy olyan helyen járt, ahová én sohasem nyerhetek bebocsájtást: az Álmok Országában.
Nem akartam megzavarni az álmát, de a magammal hozott, jelenlétemmel járó hűs fuvallat
elárulta ittlétemet. A sötét szobában is jól láttam, hogy felnyitotta a szemeit. Azonnal arra a
helyre fókuszált tekintetével, ahol éppen ültem.
Tudta? Megérezte? Bárhogy is történt, már késő. Meglátott. Innen már nincs visszaút. Úgy
éreztem, hogy neki kell döntenie, hogy tudnia kell a szándékaimról.
Felesleges lenne megszólalnom. Képes vagyok az elméjébe férkőzni e nélkül is; a
gondolatain keresztül. Ha kizár, ha ellenállásba ütközöm, akkor nem zargatom többet.
Neki kell döntenie!
Nem volt elutasító. Sőt… Úgy vettem észre, hogy örül a megjelenésemnek. Ettől
megkönnyebbültem.
Az első, akit magammal hoztam, Bella volt. Aby általam lényegült át halhatatlan létem
egyetlen szerelmévé. Az írás, amit Bellaként először papírra vetett, a nászéjszakánk
történéseit taglalta. Azon a hajnalon kezdte el írni, mikor megérkeztem a fejébe. Lázasan járt
a toll a füzetlapokon, újabbat és újabbat betöltve gondolatokkal. Szemében a vágy tüze
lángolt, arca elpirult, ahogy Bellámként átélte azt a kétségekkel teli, mégis boldog éjszakát.

Az első saját szereplő, aki bekopogott hozzá: Jaed, az unokám. Az ember-, farkas- és
vámpírgénekkel megáldott csodalény, az én Nessie-m és Jacob gyermeke. Sorra érkeztek a
fejébe a karakterek, megállíthatatlanul. Mintha az elméje egy hatalmas, ötcsillagos szálloda
lenne. A szereplők mindegyike jól érzi magát nála, talán ezért található már meg a családom
minden tagja a képzeletében.
– A Te kedvedért még azt az irritálóan „illatos”, erőszakos és nagyképű Jacobot is
elviselem! Nem baj, ha morogsz, kutyus! – mondtam pimasz mosollyal az arcomon. –
Köszönöm Neked, drága Abym, hogy akkor, azon az éjszakán mindezt lehetővé tetted a
számunkra!