Professional Documents
Culture Documents
A Mértékletesség Erényének Szerepe A Késő Modernkorban
A Mértékletesség Erényének Szerepe A Késő Modernkorban
Mértékletességi Mozgalom
1
A Temperance Movement-et ma sokan egyenesen Józansági Mozgalomnak fordítják, ezzel utalva az aktivisták
időközben megváltozott célkitűzésére
következtében 1919-1933-ig minden amerikai államban totális alkoholtilalom uralkodott. Az
intézkedés messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (alkoholfogyasztás megszűnése,
a nyomornegyedek és a börtönök felszámolása), épp ellenkezőleg: a feketepiacon beszerzett,
kétes eredetű szeszes italok és a kulturált alkoholfogyasztás ellehetetlenítésének kettőse
jelentős közegészségügyi károkat eredményezett és a közbiztonság is alaposan megsínylette
az alkoholmaffia csatározásait. A becslések szerint 1929-ben már minden tizedik gallon ipari
denaturált szeszből illegálisan készítettek szeszesitalt és egymillió amerikai közül körülbelül
negyvennek okozta halálát metilalkohol-mérgezés (Sinclair 1964). 1933-ban az amerikaiak
hálát adtak, hogy felszabadultak a „Mértékletességi” Mozgalom uralma alól. Az
alkoholszabályozás ésszerűbbé tétele azonban nem rehabilitálta a mértékletességnek, mint
kívánatos életfilozófiának a létjogosultságát.
Azon kevés gondolkodó, aki a 20. században a mértékletesség hasznossága mellett érvelt,
rendszerint magyarázkodásra kényszerült, hiszen a közgondolkodás mértékletes embere ekkor
már tartózkodott mindennemű öröm- és élvezetforrástól és egyfajta antiszociális aszkéta
módjára tengette izgalmaktól mentes életét. Kézenfekvő tehát, hogy ezek a filozófusok az
antik világ etikáján keresztül mutatják be, hogy az erényes élet – így a mértékletesség
gyakorlása – nem mindig jelentették azt, amit korunk embere gondol róla.
Másfél évezreddel később Aquinói Szent Tamás tett kísérletet az arisztotelészi filozófia és az
egyházi tanok összehangolására. Vállalkozását a skolasztikus filozófia csúcsteljesítményeként
tartják számon, mely megerősítette az erények helyzetét a keresztény felfogásban. Aquinói
etikájában a négy sarkalatos erény közé sorolta a mértékletességet, mely „bár nem olyan
magasrendű, mint a másik három (az okosság szükségesebb, a bátorság és az igazságosság
csodálatra méltóbb), nehézség dolgában gyakran fölülmúlja őket” (Aquinói 1994).
Arisztotelész és Aquinói egyaránt úgy tekintettek a mértékletességre, melyben a
személy akaratának jelentős szerepe van, szemben például az olyan erényekkel, mint az
okosság vagy a bátorság, ahol az akarat sokkal korlátozottabban érvényesülhet. Ha hihetünk e
két gondolkodónak – akikhez az erényetika mai képviselői is visszanyúlnak –, akkor azt kell
mondanunk, hogy mértékletes életmód már a nevelés szintjén is felmerülhet, hiszen egy
tanulható és begyakorolható erényről van szó.
Kérdés azonban, hogy a határtalan gazdasági fejlődésre építkező fogyasztói
társadalmak erkölcsi pluralizmusra nevelt tagjai számára miként lehet a mértékletesség
kérdését aktuálissá tenni. Van-e kereslet egyáltalán korunkban a mértékletesség eszméjére?
Koo van Der Wal (1995) ökológiai szempontokat tart szem előtt, amikor megvizsgálja, hol
vesztette el a filozófia a kapcsolatot a mértékletességgel és miként kerülhetne vissza a mai
etikákba. Emlékeztet arra a 30000 áldozatot követelő, 1755-ös lisszaboni földrengésre, mely
„mély nyomokat hagyott a kor gondolkodásában és élményvilágában (…) s véglegesen
megtörte a fölvilágosodás ama hitét, hogy a fönnálló valóság a lehetséges világok legjobbika,
amelyben rend és harmónia uralkodik, és hogy az ember képes értelme segítségével
megalapozni a dolgok lényegét és összefüggéseit” (Der Wal 1995). A szerző úgy látja, hogy
az ökológiai válság ebben a megközelítésben a portugál tragédiához hasonlatos, hiszen
szintén egy természeti eseményről van szó, amely olyan tudatossági folyamatot indított el
filozófiai síkon is, mely pusztán filozófiai fáradozások révén aligha valósulhatott volna meg.
Der Wal nem kevesebbet állít, mint hogy az újkorban elterjedt végtelenre-törekvés – amely a
mértéknek bármiféle gondolatát is elveti – és a belőle kinőtt valamennyi, a modern ember
valóságfelfogására hatást gyakorló filozófia, közvetlen módon járult hozzá a környezeti
válság létrejöttéhez. A folyamat kezdőlökését a felvilágosodás gondolkodásában megjelent
mechanikus világkép adta, amely alapvetően változtatta meg az ember viszonyát a
környezetéhez. A kor uralkodó nézete szerint ugyanis az ember nem úgy tekint magára, mint
aki a természet-, hanem mint aki a szellem rendjéhez tartozik. Csak és kizárólag. Ebben a
felfogásban a „lélektelen” természeti tárgyak a tudat ellenpárjaként jelennek meg, a szabad és
gondolkodó ember autonómiáját korlátozó, nem kívánatos dolgokként.
„Azt a nagy jelentőséget, amely a mérték éthoszának az antikoknál és a középkorban kijutott,
az újkorban szétrombolta az autonómia-igény. A mértéknek a kozmoszhoz vagy a keresztény
Istenhez való viszonya helyébe az önmaga mértékévé váló ember lép” – idézi Der Wal
Ottmann (1980) tömör összefoglalását az újkori mértékfogalomról a Historisches Wörterbuch
der Philosophie-ból (uo.).
E gondolati keret a később keletkezett, egymásnak ellentmondó filozófiai irányzatokban is
rendszerint fennmaradt. A természettől való távolodás a 20. századi egzisztencializmusban
öltötte a legradikálisabb formát, ahol az ember alaphelyzete már egy értelmetlen és abszurd
világba való belevetettségként jelent meg. Der Wal úgy véli, hogy a 16. században, a
természet kárára megkezdődött autonómia törekvések már magukban hordozták a
mértéktelenség problematikáját, melyet a jelenlegi gondolkodási kereten belül maradva
elvileg megoldhatatlannak kell tekinteni. A környezeti válság azonban egyre több késő
modernkori filozófusnak is felnyitja a szemét, hiszen az alaptétel, az önmagukban értelmetlen
dolgok együttesét képező, az embertől idegen természet képe vált tarthatatlanná. Mostanra
világosan látható, hogy az ember nem vonulhat vissza a szellem és az egyéni autonómia
dimenziójába anélkül, hogy ne venne tudomást természeti valójáról és környezetéről. Der Wal
szkeptikus a filozófiai és életmódbeli megújulás tekintetében, és úgy véli, hogy nem tehetünk
komoly kísérletet a modern valóságfelfogás természet közelibbé tételére.
Az ökológiai érvekre természetesen azok is felfigyeltek, akik számára a mértékletes élet nem
csak az újkor előtt bírt értékkel. A ”mértékletesség napjaink keresztény etikai és egyházi
gondolkodásában búvópatakként továbbra is csordogál, bár lényegesen kisebb erővel, mint
korábban a történelem során” véli az a múlt hónapban elhunyt teológus (Nash 2000).
A keresztény etika számára az erkölcsös élet mikéntje minden korban aktuális kérdés,
így nem tűnik ellentmondásnak, hogy a korábban bemutatott, protestáns kezdeményezésű
Mértékletességi Mozgalmak kudarca után – melyek alaposan felforgatták és negatív színben
tüntették fel a mértékletes életről kialakított képet – többnyire éppen a keresztény
gondolkodók és teológusok teszik a legnagyobb erőfeszítéseket a mértékletesség
népszerűtlenné vált erényének helyreállításában.
Elsősorban Josef Pieperre, a 20. századi német neotomista filozófusra gondolhatunk, aki a
négy sarkalatos erényről írt könyvében (Pieper 1996) megpróbálta a korunk számára
rehabilitálni és a modern értékekhez igazítani Aquinói etikájának alapzatát. Pieper reflektál
arra a modern korra jellemző helyzetre, melyben a mérséklés negatív asszociációkat hív elő,
és főleg a fogyasztás jelentéstartományára szűkült, noha ez az erény „annak a négy
sarokpontnak az egyike, amelyek az élet kapuját tartják” (uo.). Hangsúlyozza, hogy a
mértékletesség esetében nem külső korlátozásokra kell gondolnunk, hiszen az Aquinói
etikájában szereplő temperantia célja az ember belső rendjének megteremtése és
természetének kibontakoztatása. Pieper azonban korlátozottan kezeli a mértékletesség
fogalmát, mikor azt állítja, hogy a „temperantiát az különbözteti meg a többi sarkalatos
erénytől, hogy kizárólag magára az azt megvalósító személyre vonatkozik” (uo.).
Értelmezésében tehát nem kap helyet az erény közösségekre vagy társadalmakra kiterjesztett
felfogása.
Nash egy lépéssel tovább megy Piepernél, mikor bő három évtizeddel később írt
tanulmányában a keresztény tanokat az ökológiával hozza párhuzamba. Szerinte nagyon is
fontos a mértékletesség erényének megújításakor számításba vennünk a kor környezeti
kihívásait, ehhez azonban nincs is szükség új elméletre: az újkor előtti keresztény tradíció
megfelelő példával szolgál.
James A. Nash az Egyesült Államokban működő Egyházak Teológiai és Közpolitikai
Központjának (CCTPP) egykori kutatója, a beszédes „A mértékletesség felforgató erényének
felelevenítése és megújítása felé” című művében (Nash 2000) amellett foglal állást, hogy a
mértékletesség nem csupán egyéni, hanem társadalmi szinten is meghatározó fontossággal bír.
Indoklását a bibliai érvek mellett ökológiai megfontolásokkal támasztja alá. Nash felhívja a
figyelmet, hogy a kereszténység számára a mértékletesség egykor nem csak egyéni, hanem
elsőrendű gazdasági norma is volt. Érvelése szerint ma azért tartják elavultnak, sőt,
hazafiatlannak a valamikor kardinálisnak nevezett erényt, mert elmúltak azok a szűkös
viszonyai a történelemnek, amelyben ez az erény érvényesülhetett és a magas termelékenység
korszakában ez a hozzáállás már idejétmúlt (a jelenleg zajló gazdasági világválság hatására
vélhetőleg sokan megkérdőjelezik majd ezt a bevett álláspontot). Ami a mértékletességet illeti
– figyelembe véve a gazdaságot uraló mentalitást és az ökológiai helyzetet –, Nash
összeegyeztethetőnek tartja a középkori keresztény erényt, a 20. század második felében
kibontakozó ökoetika megfontolásaival. „Ebben a háttérben a mértékletesség felforgató erény,
mert lázadást jelent azzal a gazdasági rendszerrel szemben, amelynek erőteljes termelésre és
fogyasztásra van szüksége működésének és növekedésének fenntartása érdekében” (uo.).
A Nash által képviselt mértékletesség nincs összhangban azzal a modern felfogással,
mely szerint az emberek kielégíthetetlen, élvhajhászó lények lennének, sokkal inkább olyan,
erkölcsi képességekkel rendelkező egyének közösségének tartja őket, akik képesek a
felelősségteljes önkontrollra. A mértéktartás begyakorlását azért is tartaná fontosnak, hogy
ellen tudjunk állni a túlfogyasztásra való ösztönzésnek és az olyan reklámtechnikáknak,
amelyek az embert manipulálható fogyasztóvá degradálják és igényt teremtenek a jólét
életérzését sugárzó, ám a boldoguláshoz tökéletesen felesleges dolgok megvásárlására.
Nash továbbá hangsúlyozza, hogy „mértékletes személyek csak a mértékletes
társadalmak intézményes segítségével fejlődhetnek és tevékenykedhetnek hatékonyan” (uo.).
Az itt fellépő dilemma az, hogy miként lehetne kezelni azokat a gazdasági zavarokat,
melyeket a mértékletesség társadalmi szintű meghonosodása okozna. Ennek megválaszolása
azonban már messzire vezet a témától. Nash megközelítése inkább azért tűnik termékenynek,
mert a keresztény hagyományokból kiindulva, sikeresen teszi aktuálissá a mértékletesség
kérdéskörét a késő modernkor embere és társadalmai számára.
Zinberg az utolsó tényezőre (setting) helyezi a hangsúlyt és számos evidenciát sorakoztat fel
annak bizonyítására, hogy a társadalom kontrolltényezőként szolgálhat a drogfogyasztásban,
és az adott szerről való megfelelő társadalmi tudás a mértékletes fogyasztást segítheti elő. A
kimutatások azt bizonyítják, hogy a marihuána és az LSD fogyasztása mind kevesebb
közegészségügyi problémát okozott az Egyesült Államokban, amint a média, majd hatására a
társadalom tagjai is, reálisabb képet alakítottak ki ezekről a szerekről és valós veszélyeikről.
Ezek hatására ugyanis a milliónyi kísérletező, megfelelő tudás birtokában tudott rákészülni a
használatra. Zinberg tehát – Nash elméletéhez hasonlóan, bár egészen más megközelítésből –
arra az eredményre jut, hogy a mértékletesség egyéni erénye (esetében a drogfogyasztás terén)
a megfelelő tudás birtokában levő, mértékletes szemléletmódú társadalmakban fejlődik ki.
A társadalmi attitűd hatása a fogyasztói kultúrára az alkohol esetében jól nyomon követhető.
„Társadalmunk legtöbb szektorában könnyen hozzáférhető az alkohollal kapcsolatos
informális felvilágosítás. Kevés gyerek nő fel anélkül, hogy ne tudna az alkoholfogyasztással
társított viselkedésmódok széles skálájáról – ezeket a legszélesebb körben elterjedt
médiumból, a televízióból megismerheti. Látják a koktélpartikat, az étkezésekhez fogyasztott
bort, a baseball-döntőkön vedelt sört, az ivás miatt felbomlott családokat, az alkoholisták
zátonyra futott életét, és persze a hirdetéseket, melyek úgy mutatják be az alkoholt, mint ami
ragyogást kölcsönöz minden eseménynek” (uo.).
Ha a lehetséges viselkedésmintázatok megismerésén felül a gyerekek életében még a
mértékletességre nevelés is szerepet kap, akkor nagyobb eséllyel tudják elkerülni a túlzott
alkoholfogyasztás okozta problémákat a későbbiekben.
Zinberg rámutat, hogy az alkoholfogyasztással szemben, a kábítószerekre irányuló társadalmi
szankciókat formálisabb és elfogultabb forrásokból táplálkozva sajátítjuk el, melyek az
absztinenciában jelölik meg az egyetlen kívánatos hozzáállást. Az alkoholtilalom példájából
tudhatjuk, hogy pusztán a prohibíció nem változtat jelentősen a használók arányán, azonban
az illegalitás miatt sokkal kockázatosabb fogyasztási mintázatok elterjedését mozdítja elő.
Jelenleg az ártalomcsökkentő tevékenységet végzőkre és a kortárs drogfogyasztói csoportokra
hárul a mértékletes fogyasztás mintájának terjesztése. Az ártalomcsökkentés azonban az
Egyesült Államokban a legalizáció szinonimája, míg a kortárs csoportok megfelelő hatása
meglehetősen kétesélyes. A kábítószerek új kipróbálóinak számára, az illegalitás miatt, nem
adott a lehetőség, hogy megválasszák, milyen társaságban fogyasszanak, ezért jórészt a
szerencsén múlik, hogy kontrollált vagy mértéktelen fogyasztási normákkal szembesülnek.
Bár a média és a drogszakma egy része szereti a kábítószer használatot dramatizálni és egy
szükségszerűen a leépülés és pusztulás felé vezető útként ábrázolni, a vonatkozó kutatások azt
mutatják, hogy a közhiedelemmel ellentétben a drogfogyasztói szubkultúrák igen változatosak
és jelentős részük a mérsékletes fogyasztás híve. Zinberg több kutatást is végzett
heroinhasználók körében, és azt találta, hogy még ennek a legveszélyesebbnek tartott
kábítószernek is léteznek olyan használói, akik számára a kontrollált fogyasztási mintázat
tartósnak bizonyult, tíz-tizenöt éve alkalmi fogyasztók és nem mutatják az opiátfüggőség
ismert jeleit.
Zinberg munkássága a mértékletesség tükrében abból a szempontból fontos, hogy
rávilágít arra, hogy a kábítószerek sokkal jobban hasonlítanak az alkoholra, mint ahogy azt a
hatályos törvények és a média sugallja, így megfelelő társadalmi tudással és szankciókkal
sokak számára megvalósítható lehet az arisztotelészi középút – a szélsőségektől mentes,
kontrollált használatuk.
Ezen a gondolati szálon haladt tovább az Erowid nevű, kaliforniai székhelyű szervezet,
melyet a drogokkal kapcsolatos hiteles információk biztosításának szándéka hívott életre. A
szervezet ily módon a körültekintő és felelősségteljes használatot támogatja, amely
minimalizálja az ártalmakat és hozzájárul a jobb életminőség megteremtéséhez. A honlapot
működtető párosnak 2008 szeptemberében, tizenhárom évnyi tapasztalat alapján született
írása a pszichoaktív szereket megfelelő körültekintéssel kezelő társadalom megteremtését tűzi
ki céljául. Érvelésük abból, az egyre valószínűbbnek tűnő, hipotézisből indul ki, hogy a
drogmentes világ soha nem fog megvalósulni. A különböző drogokat már évezredek óta
fogyasztjuk, a mindennapjainkat hosszú ideje átszövi a pszichoaktív szerek használata (kávé,
alkohol, dohány, gyógyszerek, hogy csak a főbb legális szereket említsük), ezért a ’70-es évek
Amerikájában fogant – majd ’98-ban az ENSZ által megismételt – célkitűzés felülvizsgálatra
szorul. A szerzőpáros szerint a hangsúlyt, a kontrollált és biztonságos fogyasztást ellen ható
tiltás helyett, arra kellene helyeznünk, hogy használatukat megfelelően integráljuk az
életünkbe. Írásukban (Erowid 2008) egy pontokba szedett, gyakorlati útmutatást adnak, mely
valamennyi pszichoaktív szer biztonságos és felelősségteljes használatának alapjait hivatott
lefektetni. A felelősségteljes használat elterjesztésében – melynek fontos eleme a túlzott
fogyasztás megelőzése – fontosabb szerepet látnak az oktatásban, mint a szabályozás
megváltoztatásában vagy a társadalmi reformokban. A megfelelő szemléletváltozással
szerintük hosszú távon megvalósulna a drogokhoz felelősségteljesen viszonyuló társadalom.
Összefoglalás
BISCHKE, P. M. Pleasure drugs and classical virtues: temperance and abstinence in U.S.
religious thought The International Journal of Drug Policy Volume 14, Issue 3 Pages 273-278
(June 2003) URL: http://www.reconsider.org/issues/pleasure_drugs_and_classical_vir.htm
DER WALL, Koo van: Modernitás és mérték. Egy problematikus viszonyról (ford. Gromon
András) Magyar Filozófiai Szemle 39. 1995. 5-6. 707-732.
EROWID E., EROWID, F. 2008. Towards a Culture of Responsible Psychoactive Drug Use
URL: http://www.cato-unbound.org/2008/09/08/earth-and-fire-erowid/towards-a-culture-of-
responsible-drug-use/
PIEPER, J. 1996. A négy sarkalatos erény. Okosság, igazságosság, bátorság, tartás és mérték.
Budapest, Vigilia Kiadó
RITTER J., GRÜNDER K., GABRIEL G. 1980 Historisches Wörterbuch der Philosophie V.
kötet, Wissensch. Buchgesellsch., Darmstadt, 813. hasáb.
SÁROSI P. Az amerikai alkoholtilalom: Egy „nemes kísérlet” kudarca Beszélő 12. évf. 2.
szám (2007. február)
SINCLAIR, A. 1964. Era of Excess: A Social History of the Prohibition Movement. New
York: Harper-Colophon