Földi Pál

Szpecnaz
A Szovjet különleges erők története

ISBN 963 375 232 9

Anno Kiadó, MMII

Tartalom:
- Ásók és emberek
- SZPECNAZ ÉS A GRU
- A SZPECNAZ TÖRTÉNETE
 - A SZPECNAZ HARCOLÓ EGYSÉGEI
- IDEGENEK
- SPORTOLÓK
- A KIVÁLOGATÁS ÉS A KIKÉPZÉS
- A SZPECNAZ ÜGYNÖKEI
- FEGYVERZET ÉS FELSZERELÉS
- A HARCKIKÉPZÉS
- A SZPECNAZ TAKTIKÁJA
- SZPECNAZ ÉS A „MASZKIROVKA”
- AKCIÓBAN A SZPECNAZ
- A JÖVŐ PERSPEKTÍVÁI

1.
ÁSÓK ÉS EMBEREK
A szovjet hadseregben minden embernek volt egy kis ásója. Amikor parancsot kapott, hogy
„feküdj!” - nyomban elkezdte vele beásni magát. Három perc alatt készen kell lennie egy kicsiny
lövészteknőnek 15 centiméter mélységben, amelyben laposan el tud terülni, így elkerülheti az
ellenség kézifegyverének tüzét. A kiásott földből egy kis mellvédet készít maga előtt, majd az
oldalánál, hogy ezzel is növelje a védelmet. Ha egy harckocsi gázol át egy ilyen lövészteknő fölött,
akkor is 50 százalék esélye van a katonának, hogy súlyosabb sérülés nélkül megússza.
Minden pillanatban parancsot kaphat, hogy előre nyomuljon, és ilyenkor vodkával feltöltve,
torkaszakadtából „hurrázva” előre rohan.
Ha azonban nem kap parancsot a mozdulásra, akkor mind mélyebben és mélyebben ássa be
magát. Először az árkot csak fekvő helyzetben lehet használni a tüzelésre, később már olyan árok
lesz, amiben föl is lehet térdelni, és amikor eléri a 110 centiméter mélységet, akkor már álló
helyzetben is alkalmas a tüzelésre. A kiásott föld megvédelmezi a katonát a lövedékektől és a
szilánkoktól. Elkészít egy lőrést, amelyben elhelyezi fegyverének csövét.
További parancs hiányában elkezdi az árok kiépítését, álcázza. Aztán megkezdi az összeköttetés
kiépítését a balra lévő társával. Mindig jobbról ásva halad bal felé, így néhány óra alatt az
egységnek már összefüggő árokvonala van. Az egység árkait összekötik más egységek árkaival.
Fedezéket építenek, és futóárkokat hoznak létre hátrafelé. Az árkok mind mélyebbek lesznek,
befedik őket, álcázzák és megerősítik. Aztán megkapják az előnyomulási parancsot, a katona
kiugrik és üvölt, amennyire a torkán csak kifér.
A gyalogos ugyanezt az ásót használja fel arra, hogy eltemesse elesett bajtársait. Ha nincsen
kéznél kés, ennek az ásónak az élével vágja fel fekete kenyerét, amely olyan kemény, mint a gránit.
Ezt használja evezőként, amikor átevickél egy folyón egy fadarabba kapaszkodva az ellenséges
tűzben. És amikor parancsot kap, hogy megálljon, újból megkezdi ezt a fáradhatatlan
„hangyamunkát”, a be-ásást.
Tudja hogyan kell hatásosan és gyorsan ásni. Pontosan úgy építi ki az erősséget, ahogy az elő
van írva. Az ásó nemcsak egy eszköz a föld forgatására, ez egyben mérőeszköz is számára.
Nyéllel együtt 50 centiméter hosszú. A lapátja 15 centiméter széles és 18 centiméter hosszú.
Ezekkel a mérőeszközökkel már mindent meg tud mérni, amire csak szüksége van, A gyalogsági
ásónak nem hajtható össze a nyele, és ez nagyon fontos tulajdonsága. Egyetlen monolit objektum.
Mind a három éle olyan éles, mint a borotva. Tompa zöldre festették, hogy ne villogjon a nap
fényében.
Az ásó nemcsak szerszám és mérőeszköz, garantálja a gyalogság helytállását a legnehezebb
helyzetben is. Ha a gyalogságnak néhány órája van, akkor nem igazán lehet őket kifüstölni, még a
legmodernebb fegyverek tüzével sem.
***

Akikről most majd szó esik a következő lapokon, a Szpecnaz (Otgyel Szpecialnogo
Naznacsenyija = Speciális rendeltetésű egység) emberei, olyan katonák, akik rendhagyó módon
sohasem ásnak árkokat, valójában sohasem védekeznek állásban. Vagy rajtaütésszerűen támadják
meg az ellenséget, vagy, ha erős ellenséges ellenállásba ütköznek, szétszóródnak olyan gyorsan,
ahogyan megjelentek, és újból ott és akkor támadják meg az ellenséget, ahol az a legkevésbé várja.
Meglepő, de ezek a katonák is visznek magukkal egy kis gyalogsági ásót. Miért van erre
szükségük? Gyakorlatilag szinte lehetetlen leírni mindazt, amire ők az ásójukat felhasználják. Látni
kell (e sorok írójának módjában állt megtekinteni), hogy a valóságban hogyan kezelik ezt a
„szerszámot.” A Szpecnaz katona kezében a kis ásó egy iszonyú, hangtalan fegyver és minden
Szpecnaz tag mesterien kezeli ezt a fegyvert.
Az első dolog amit meg kell tanulnia, az a precizitás, hogyan kell az ásó élével kis forgácsokat
levágni a fából, vagy úgy leütni egy palack nyakát, hogy maga a palack épségben maradjon. Meg
kell tanulnia, hogy szeresse az ásóját, és bízzon abban. Láttam azt a gyakorlatot, amikor a Szpecnaz
katona rátette balkezét szétterpesztett -ujjakkal egy fatörzsre, és a jobb kezében lévő ásóval teljes
erővel lesújtott Ha csak pár millimétert hibázik, levágja két vagy három ujját. Ha egyszer
megtanulta, hogy jól használja ásóját, éppúgy, mint a fejszét, akkor megtanulja a komplikáltabb
dolgokat is.
A kis ásót fel lehet használni a közelharcban a szu-ronydöfés ellen, a rohamkés ellen, a
fegyvertus vagy másik ásó ellen. A Szpecnaz katonát bezárják egy ablaknélküli kis szobába, és
nincs nála más, csak az ásója. De a helyiségben van egy veszett harcikutya is, amely igen nagy
érdeklődést tanúsít iránta.
Végezetül megtanítják a Szpecnaz katonát, hogyan hajítsa az ásót olyan pontosan, mintha egy
csatabárdot, vagy egy kést hajítana. Félelmetes fegyver amint repül egy jól kiegyensúlyozott tárgy,
amelynek 32 centiméteres nyele úgy működik, mint egy emelő. Zúg a levegőben, és ez
egyensúlyozza az ásónak a pontosságát és a csapását. Szörnyűséges fegyver. Amikor becsapódik a
fába, nem egyszerű onnan kihúzni. (Jómagam és még néhány bajtársam is úgy jártunk az ilyen
próbálkozással, amint az egykori lovagok az Excaliburral.) A Szpecnaz emberei általában nem az
ellenség fejét, hanem a hátát célozzák meg. Az ellenség észre sem veszi, amikor hangtalanul
becsapódik a nyakába, vagy a vállai közé, és szétzúzza csontozatát.
A Szpecnaz katona szereti az ásóját, - ahogy elmondták – jobban bízik benne, mint a speciális
AKMS Kalasnyikov automata fegyverben. Érdekes pszichológiai részletet is megfigyeltek az éles
közelharc során. Ha Szpecnaz katona tüzet nyitott, az ellenség viszonozta a tüzet. Ha viszont egy
ásó repült felé, akkor eldobta fegyverét és félreugrott.
Ez az írás megpróbálja bemutatni azokat a szovjet katonákat, akiket az amerikai tengerész-
gyalogságnál, a brit SAS egységeknél vagy más kommandós csapatoknál kevésbé ismer a világ,
pedig ugyanolyan – ha nem különb – katonák. Úgy használják ásóikat, mint más evéshez a kanalat.
De természetesen vannak más fegyvereik is.
2.
SZPECNAZ ÉS A GRU
Lehetetlen magyarra lefordítani az orosz szót: „RAZVEDKA”. Az orosz általában a felderítésre
használja, de kémkedésre vagy hírszerzésre is. Ennek a szónak a pontosabb tartalma magába
foglalja mindazokat az eszközöket és akciókat, amelyeknek célja, hogy információkat szerezzenek
az ellenségről, azt elemezzék, értékeljék, majd ennek tükrében döntésekét hozzanak.
Minden magasabb szovjet katonai parancsnokságnak megvolt a maga szervezete, hogy
információkat gyűjtsön az ellenségről, és azt felhasználja, mielőtt bármilyen elhatározásra jut.
Aztán ezeket az információkat a szükséges mértékben – és sohasem korlátlanul – a
legilletékesebbek rendelkezésére bocsátották, azon régi elv alapján, amiben a titkokat egyébként is
különösen kedvelő oroszok nagymesterek: „Mindenkire csak annyit, amennyi rá tartozik.”
Ha valamely katonai egységet legyőzik a csatában, a parancsnokló tiszt és a törzse nem
hivatkozhat arra, hogy nem volt elég tájékozott az ellenség erejét, szándékait illetően. A parancsnok
legfontosabb feladatai közé tartozott, anélkül, hogy felsőbb vagy külső információkra várna,
megszervezni saját hírforrásait, hogy adatokat szerezzen az ellenségről, és figyelmeztesse csapatait,
de a magasabb parancsnokságot is. Az információáramlás tehát fölfelé nem volt korlátozva.
A Szpecnaz egyik formája a szovjet katonai razvedká-nak, mely felderítés és a hírszerzés között
foglal helyet. Szpecnaz – ezt a nevet adták a razvedka rohamcsapatainak, amelyben kombinálva
vannak az elemek a felderítésre, a terrorizmusra és a nagyszabású partizánhadműveletekre. Ez
nagyon sok embert foglal magába, ha a résztvevőket vesszük figyelembe; titkos ügynököket, akiket
a szovjet katonai razvedka toborzott az idegenek közül, hogy kémtevékenységet és terrorista
akciókat hajtsanak végre, hivatásos egységeket, akik az ország legjobb sportolóiból tevődtek össze,
egységeket melyeket kiválasztottak és fantasztikusan kiképeztek. Minél magasabb szinten volt –
van!1 - egy parancsnokság, annál több Szpecnaz egységgel rendelkezett.
A Szpecnaz szó összetett szó a Szpecialnogo Nazna-csenyija szavakból, ami annyit jelent, hogy
„speciális célzatú.” Ezt a nevet jól választották ki, hiszen a Szpecnaz abban is különbözik a
razvedkától, hogy nemcsak keresi és megtalálja a fontos ellenséges célpontokat, hanem meg is
semmisíti azokat. A Szpecnaznak hosszú a története, és ebben voltak kiemelkedő sikerek, de
látványos kudarcok is. (Ezt egyébként minden titkosszolgálatról el lehet mondani.) A második
világháború után sajátos módon pangás, de az 1950-es évek közepétől egy új korszak, egy igazi
feltámadás következett be a Szpecnaz életében. Ezt elsősorban az motiválta, hogy a NATO
vonatkozásában megjelentek a taktikai atomfegyverek, és ez áthatolhatatlan akadályt képezett a
világ „felszabadítására" (értsd meghódítására) készülő szovjet hadsereg elé.
A szovjet stratégia csak akkor tudta volna ezeket az elképzeléseket realizálni, ha el tudja
távolítani – semlegesíteni – a nyugat taktikai nukleáris arzenálját a szovjet csapatok elől, anélkül,
hogy a meghódítandó gazdag területet nukleáris sivataggá változtatná.
Természetesen tudatában voltak annak, hogy ezeket az atomfegyvereket a NATO rejtve tárolja,
fedésükre színlelt állásokat épít ki a támadó megtévesztésére, ezért a szovjet parancsnokoknak
pontosan tudnia kellett, hogy valódi, vagy megtévesztő nukleáris csapásmérő erőkkel állnak
szemben. De ha kellő számban fel is tudja deríteni a nukleáris ütegeket, még ezzel sem oldotta meg
a problémát. Jelentős időbe telik az adatok eljutatása a felderítő egységektől az érintett
parancsnokságokig, ahol kellő mértékben analizálhatják azt. Ezen belül, amíg előkészülnek a
megfelelő vállalkozásra, a mozgékony üteg többször is állást válthat. Ezért olyan erőket kellett
létrehozni, amelyek képesek arra, hogy megkeressék, megtalálják és nyomban el is pusztítsák
ezeket a nukleáris fegyvereket, lehetőleg még közvetlenül a hadműveletek megindítása előtt.
A Szpecnaz olyan eszköz, amely lehetővé tette a hadsereg, vagy még alacsonyabb szinten is a
parancsnokok számára, hogy önállóan intézkedjenek; megállapítsák melyek az ellenség
legveszélyesebb fegyverei, azoknak a helyzetét és elpusztítsák őket a felfedezés helyén. Lehetséges-
e, hogy még olyan hatékony szervezet is, mint a Szpecnaz, felderítse és kiiktassa valamennyi
ellenséges taktikai atomfegyvert? Természetesen nem! Ilyen illúziókban a szovjet politikai és
katonai vezetés nem ringatta magát. Akkor mi a probléma megoldása? Nagyon egyszerű.

1 Jóllehet – mivel a szovjet rendszer hozta őket létre – a Szpecnazról általá ban múlt időben beszélünk, de tudni
kell, hogy ma is változatlan formában létezik, és ugyanolyan hatékonysággal működik.
 A Szpecnaznak minden erőfeszítést meg kell tennie, hogy megtalálja és megsemmisítse az
ellenség nukleáris fegyverzetét. A nukleáris fegyverzet az ellenség fogát jelenti, ezt első csapásra ki
kell ütni, lehetőleg még mielőtt a harc megkezdődik. De ha lehetetlen valamennyi fognak a kiütése
az első csapásra, akkor az ütést nem a fogakra, hanem az agyra és az idegrendszerre kell mérni.
Amikor az adott országnak az agyáról beszélünk, akkor a legfontosabb államférfiakra és
politikusokra kell gondolni. Ebben az összefüggésben az ellenzéki pártok vezérei éppen olyan
fontos célpontjai kell legyenek a pusztításnak, mint a hatalmon lévő párt vezetői. Az ellenzék
általában az állam agyának tartaléka, és ostobaság lenne elrombolni a határozatot hozó rendszert
anélkül, hogy a tartalékot ki ne kapcsolnák. (Ez természetesen nem vonatkozik az adott ország
kommunista ellenzékére, hiszen akkor ki hívná be „testvéri, internacionalista segítségre ” a szovjet
csapatokat?)
A megsemmisítendők listáján szerepelnek a főbb katonai és egyházi vezetők és általában
mindazok a kiemelkedő személyek, akik egy kritikus pillanatban a nemzethez fordulhatnak, és
akiket a nemzet jól ismer.
Az állam idegrendszere alatt a fő összeköttetési vonalakat és centrumokat értjük, a kormányzati
és a katonai összeköttetéseket, a kereskedelmi hálózatot, ideértve a televíziós és rádiós csatornákat.
Természetesen aligha lehetséges elpusztítani az agyat és az idegrendszert egyszerre, de egy
szimultán csapás mindhárom szektorban jelentősen redukálhatja az adott nemzet védelmi erejét
háborús körülmények között, különösen annak kezdő, és ezáltal legkritikusabb szakaszában.
Néhány rakétakilövő objektumot el lehet pusztítani, mások viszont nem aktivizálódnak, mert
nem lesz aki kiadja erre a parancsot, vagy a parancsot időben nem tudják kiadni az összeköttetési
vonalak megszakadása miatt.
A Szpecnaz lehetőségeit számos gyakorlat során megvizsgálva, a szovjet főparancsnokság arra a
következtetésre jutott, hogy a Szpecnazt eredményesen lehet használni nemcsak taktikai, hanem
stratégiai nukleáris berendezések, így tengeralattjáró bázisok, nukleáris tározók, repü-
lőtámaszpontok és globális rakétakilövő állomások ellen is. De felhasználható a Szpecnaz az
államnak a szíve és a vérellátása, azaz az energiaforrásai és elosztó szerveivel szemben is. Így
erőművek, transzformátor-állomások, olaj- és gázvezetékek kell, hogy áldozatul essenek a
Szpecnaznak. Ezekből elég néhányát kiemelni, mindenek előtt természetesen a legfontosabbakat,
így aztán katasztrofális állapotok állnak elő, nem lesz világítás, a gyárak leállnak, a
hűtőberendezések és a kórházak nem tudnak üzemelni, a közlekedés megbénul, a telefonok süketek
és némák, a komputerek pedig használhatatlanok lesznek.
Még ha csak ezt a rövid listát nézzük is, máris levonhatjuk a következtetést, mit jelent a szovjet
katonai razvedka, a GRU2, és annak kiegészítője, a Szpecnaz.
Mint a GRU különleges ága, a Szpecnaz elsősorban a háború idején tevékenykedik, illetve
közvetlenül a háború kitörése előtt. De a Szpecnaz nem tétlenkedik békeidőben sem.
Érdekei, hogy a széles közvélemény előtt, ha szovjet titkosszolgálati tevékenységről vagy
terrorról esik szó, akkor az embereknek rögtön a KGB 3 neve ugrik be. A GRU sokkal kevésbé
ismert, és több ok is van, amiért a Szpecnaz a GRU, és nem a KGB részeként tevékenykedik.
Ha a Szpecnaz a hadsereg keretéből a KGB-hez kerülne, akkor az azt jelentené, hogy egy erős
embernek bekötnék a szemét, betömnék a fülét, a kezeit pedig hátrabilincselnék, aztán azt mondják
neki, hogy harcoljon, miközben egy mellette álló ember látja el információkkal és közli vele, hogy
mit tegyen.
A szovjet vezetők több ízben megpróbálkoztak ezzel, de ez minden esetben katasztrófát idézett
elő.

2 GRU = Glavnoje Razvedovatyelnoje Upravlenyije (Hírszerzési Főparancsnokság)

3 KGB = Komityet Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi (Állambiztonsági Bizottság)

 A KGB által szerzett információk gyakran pontatlanok voltak, elkésettek, elégtelenek és a vak
Polüphémosznak az akciói ennek következtében sem pontosak, sem hatásosak nem voltak.
Másodszor, ha a GRU és a Szpecnaz funkcióját átadták volna a KGB-nek, akkor egy katasztrófa
esetén bármely szovjet parancsnok azt mondhatta volna, hogy nem kapott megfelelő információt az
ellenségről, pl. létfontosságú repülőterek vagy kilövőállomások tekintetében, így nem tudta azokat
likvidálni. Bármelyik parancsnok, aki információt kap az ellenségről, föltehet egy sereg kiegészítő
kérdést, amelyre azonban a KGB-től nem tud választ kapni. Csak egyetlen kiút van ebből a
nehézkes és a kudarcot magában hordozó rendszerből: minden döntéshozó parancsnoknak
rendelkeznie kell saját információs rendszerrel. Ha ennek kiépítését elmulasztja, ő a felelős és nem
mutogathat másokra.
Utoljára a szovjet titkosrendőrség, a KGB különböző feladatokat hajtott végre és más prioritásai
is voltak. Egyébként is rendelkezik egy saját terrorista apparátussal, az Osnazzal (Osobogo
Naznacsenyija). A KGB az Osnazt használja fel (napjainkban is!) olyan feladatok végrehajtására,
amelyek hasonlítanak a Szpecnaz feladataira, de a szovjet vezetők arra gondoltak (és ezt hűen
követték az ún. Népi Demokratikus Országok vezetői is), nem jó, ha monopolizálják a
titkosszolgálatokat, ezért alkalmazták a régi bevált „oszd meg, és uralkodj rajta” elvet.
Az Osnaz nem tárgya ennek a könyvnek, ez egyébként is annyira titkos szervezet, hogy még a
létét is tagadták. De ahogy egy Leninről szóló könyv sem lenne teljes, ha nem foglalkoznánk
Sztálinnal, az Osnazt sem lehet teljesen mellőzni.
Maga a fogalom is csak titkos dokumentumokban szerepel. Megnevezését általában két betűre,
„ON” rövidítik. Ezzel a szervezettel – ha csak utalásokban is – a szovjet hatalom első pillanatától
kezdve találkozunk, mint a bolsevikok rohamcsapatával. Célja az „osztályellenség” gyors és
könyörtelen likvidálása volt.
A történelem folyamán funkciója nem, csak a neve változott, egyiket a másik után vedlette le,
mint kígyó a bőrét. Volt CSEKA – OGPU – NKVD – NKGB – MGB -MVD, majd végül KGB. De
a kígyó, amely egyszer kígyó volt, mindig kígyó marad.
Valójában a Szpecnaz a hadsereghez tartozik, az Osnaz a titkosrendőrséghez, ez is magyarázza a
különbséget közöttük. A Szpecnaz gyakorlatilag a külső katonai ellenség ellen tevékenykedik, az
Osnaz viszont a belső ellenzékkel számol le, még ha azok külföldön élnek is (lásd Trockij).
Lényegében mindkettő ugyanazt a feladatot látja el: a szovjet – orosz – világhatalmi törekvések
útjából elhárítani minden akadályt.
3.
A SZPECNAZ TÖRTÉNETE
Ha meg akarjuk érteni ennek a szervezetnek a történetét, akkor célszerű, visszamennünk a
történelemben egészen az angol uralkodó, VIII. Henrik koráig, amikor is az ő lord kancellárja,
bizonyos Sir Morus Tamás egy sajátos könyvet írt, „UTÓPIA” címen.
A cím arra utal, hogy maga Morus sem hitte, hogy az általa fölvázolt államot létre lehet hozni,
pedig ez 1917-ben Oroszországban sikerült egy politikai bűnözőkből álló csoportnak, és arra sem
gondolt a derék ánglius, hogy az ő megálmodott társadalmának milyen iszonyú következményei
lesznek.
Morus leír egy társadalmat, ahol nincsen magántulajdon, és ahol mindent az állam ellenőriz. Az
Utópia államban egy bürokratikus osztály uralkodik a népesség fölött. A legfőbb uralkodót
életfogytiglan választották meg posztjára. Maga az ország egykoron félsziget volt, de a tömegek
mozgósításával a természet átalakítása révén hatalmas munkával sikerült szigetté változtatni, és
ezáltal izolálni a külvilág káros behatásaitól. Utópiában nincs pénz, de ez nem is szükséges, hiszen
az állam ellátja az embereket egy rend egyforma ruhával, amely ha a munkában tönkremegy, az
állam újat ad. És a szükségletnek megfelelően ellátja az embereket ún. „népkonyhákból” napi
háromszori étkezéssel. Az embereknek nincs magántulajdonuk és nincs otthonuk. Épületek persze
vannak, és mindenki bármikor bemehet, bármelyik házba. Utópiában természetesen azt is
megszabják, hogy az emberek mikor keljenek fel (hajnali 4-kor) és mikor kötelesek lefeküdni (este
10-kor). Szigorúan meg van szabva életritmusuk is, a nap munkával telik el, amelyet csak az
étkezések, és a törvények ismertetése és felmondása („szeminárium”) szakít meg. Az emberek csak
„útlevelekkel” hagyhatják el egyik helységet, hogy elmenjenek egy másikba. Ezt csak rendkívül
indokolt esetben adja ki a polgármester. Ha valaki ezt a törvényt megszegi, súlyos büntetésnek néz
elébe (plusz kényszermunka, élelemmegvonás, esetleg halál). Utópiában mindenki szorosan figyeli
szomszédját, és köteles jelenteni, ha rendellenességen éri.
Természetesen Morus ír a háborúról is, amelynek két-féle módját ismeri Utópia. Egyik a honvédő
háború, ha támadás éri az államot, de ennél is fontosabb a „felszabadító” háború, amelyet más
népek leigázására folytatnak, és ezt nevezi „igazságos” háborúnak. Utópia népének ugyanis joga és
kötelessége, hogy hasonló rendszert hozzon létre az egész világon. Amennyiben „felszabadítottak ”
egy más államot, annak lakosságát rabszolgasorba hajtják, akiknek tevékenységét az Utópiából
odahelyezett adminisztrátorok irányítják.
A háborút nemcsak direkt módon kell megvívni, hanem Utópia hadseregének különlegesen
kiképzett csoportjai még a háború kitörése előtt beszivárognak a „felszabadítandó” országba, annak
vezetőit meggyilkolják, védelmi potenciálját erkölcsileg és materiálisan is megsemmisítik. Ezek a
kiképzett csoportok mindenre elszánt fiatalemberekből állnak, akik életük árán is végrehajtják a
rájuk bízott feladatot, mert azt küldetésnek tekintik.
Ezek a speciálisan kiválasztott csoportok azok, amelyekről az elkövetkezendőkben majd
beszélünk.
Négyszáz évvel Utópia megírása után Morus Tamás morbid álma valósággá vált Szovjet-
Oroszországban. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a szovjet típusú kommunizmus eszmei atyja
nem Vlagyimir Iljics Lenin, hanem ez az őrült angol, és ugyancsak sajnálhatjuk, hogy zavaros
gondolatoktól teli feje, még nem az Utópia megírása előtt hullott a fűrészporos kosárba. VIII.
Henrik késlekedése miatt szörnyű árat fizetett a világ.
***
Szovjet-Oroszországban 1917-ben kísérletet tettek arra, hogy létrehozzák Utópia államot. Ez a
borzalmas kísérlet 100 millió ember erőszakos halálán – és ez a szám csak az ismert adat –
keresztül a 20. század valóságává vált. Hiszen a szovjet Utópia államban minden uniformizálódott,
egyforma gondolkodású emberek, egyformán szürke, jellegtelen városok, egyforma életmód és így
tovább. Morus még leírta azoknak a sorsát is, akik eltérő módon gondolkodnak. Ezek átnevelő
táborokba kerülnek, vagy kivégzik őket. „Utópiában – írja – törvénytelen az ilyen személynek még
a védelme is.”
Morus legjobb tanítványa Sztálin, az Utópia nyomán egész népeket telepített át szülőhelyükről,
olyan területekre, ahol rabszolgamunkára volt szükség. A kommunisták határozott és kíméletlen
erőfeszítéseket tettek, hogy létrehozzák Utópia államot és ez különösen a hadseregben járt sikerrel.
Így jött létre a Morus által megálmodott különlegesen kiképzett fiatalemberekből álló csoport.
Figyelmet érdemel, hogy Oroszországban már az 1917-es bolsevik puccs előtt is léteztek olyan
félkatonai, önkéntes, anarchista (nevezzük nyugodtan terroristáknak őket) csoportok, amelyek
gyilkosságokra szakosodtak, és nem egy cár, vagy államférfi (pl. Sztolipin) esett áldozatul
merényleteiknek. Ezek a forradalmi „idealisták” elfeledkeztek azonban a legfon-tosabbról, nem elég
megsemmisíteni valamit vagy valakit, helyébe létre kell hozni azt a másik társadalmat, amelynek
kedvéért gyilkoltak. Ezt aztán a bolsevikok valósították meg, mégpedig maradéktalanul.
A Vörös Hadsereg első vezetői közül sokan kezdték közönséges terroristaként, még a múltban, a
forradalom előtt. Itt van mindjárt a Vörös Hadsereg kimagasló organi-zátora, Mihail Vasziljevics
Frunze, akit kétszer is halálra ítélt egy cári bíróság. Frunze terrortevékenységének veszélyes voltát
jól jelzi, hogy ebben az időben nem volt könnyű ilyen súlyos ítéletet kiérdemelni, hiszen a „nagy”
Lenin is csak 3 évi száműzetést kapott a fennálló társadalmi rend megdöntésére való szervezkedés
miatt. Ebben a deportálásban Lenin igen jól és kényelmesen élt, vadászgatott, horgászott, vagy az őt
rendszeresen meglátogató Krupszkajával – aki hozta és vitte a híreket – múlatta az időt. Emellett
persze változatlan intenzitással hirdette forradalmi és világmegváltó eszméit.
Vera Zasulics női terrorista, aki meggyilkolt egy tartományi kormányzót, felmentő ítéletet kapott
a „népelnyomó” cári bíróságtól, amely független volt az államtól, és figyelembe vette azt, ha valaki
saját hite és lelkiismerete szerint tettét nem tartotta bűnnek. Ilyen körülmények között nem kis
teljesítmény volt, hogy Frunzénak sikerült két halálos ítéletet is kivívnia. Sajátos módon ezt az
ítéletet, majd forradalmi cimborája, Sztálin hajtja rajta végre, mert a cári ítéleteket száműzetésre
változtatták, ahol Frunze nyugodtan szervezkedhetett tovább. Létre is hozott egy elszánt csoportot,
amelynek ideológiai és fizikai kiképzését a „szigorú” száműzetés alatt maga végezte. Ez egy igazi
terroristacsoport volt, amely elsőnek vázolta fel a forradalmi fegyveres csoportok stratégiáját egy
kirobbanó felkelésben.
A hatalom megragadása a bolsevikok részéről megmutatta – elsősorban a forradalmároknak -,
hogy egy hatalmas országot is paralizálni lehet, és utána gyorsan és egyszerűen hatalmuk alá
hajtani. Itt csak arra volt szükség, hogy különlegesen kiválasztott fiatalemberek alkalmas csoportjai
képesek legyenek a kormányzat tevékenységét megbénítani, ezen kívül a postai szolgálatot, a távíró
és távbeszélő vonalakat, a vasúti csomópontokat és a főváros hídjait megszállni. Ezeknek a
központoknak a megbénítása azt jelentette, hogy a külső körzetek ellenlépései szétforgácsolódtak,
és ezeket aztán később könnyen felszámolták.
Frunze kétségtelenül született stratéga volt, és praktikus gyakorlati művelője a terrorizmusnak. A
polgárháborúban mint hadsereg, majd frontparancsnok fontos győzelmeket szerzett a vörösök
számára. Trockij megbuktatása után ő vette át a Vörös Hadsereg és flotta népbiztosi tisztét. A
nagyszámú, de fegyelmezetlen és inkább gyilkosságokban és rablásban jeleskedő
partizánbandákból, fegyelmezett és ütőképes hadsereget szervezett, amelyeket alávetett egy szoros
központi felügyeletnek.
Ezen túlmenően azonban kicsiny, mozgékony és jól kiképzett alakulatokat szervezett és vetett be
a fehérek mögöttes területein. Az orosz polgárháború hatalmas területen folyt, mozgóharc volt,
folyamatos stabil front nélkül, rendkívül nagy számú, különböző típusú hadseregekkel,
csoportokkal, egységekkel és bandákkal. Partizánháború volt ez szellemi értelemben és tartalmában
egyaránt. A hadseregből szétszórt, kicsiny egységek lettek, és valahányszor ezeket megverték, vagy
szétszórták, később újra összeálltak és folytatták a harcot. Bennünket azonban nem a polgárháború
érdekel, mint egész, hanem csak azon különleges egységei a vörösöknek, amelyeket azért hoztak
létre, hogy az ellenség hátában operáljanak. Ilyen egységeket különböző frontoknál és
hadseregeknél is létrehoztak. Ezeket még nem Szpecnaznak nevezték, ez azonban nem változtat
lényegükön, és nem csak Frunze volt, aki felismerte a fontosságát, hogy reguláris egységeket lehes-
sen bevetni az ellenség mögöttes területein. Többek között Trockij, Sztálin, Vorosilov és
Tuhacsevszkij támogatták ezt a stratégiát, és gyakorlatilag is fölhasználták.
A forradalmi háború a kapitalista államok ellen – az Utópia szellemében – nyomban azután
megindult, ahogy a bolsevikok megkaparintották a hatalmat. Amint a Vörös Hadsereg megszállt
egy-egy területet és elérkezett más országok határaihoz, az ellenük irányuló diverzió intenzitása
nyomban megnövekedett. A polgárháború vége nem jelentette azt, hogy vége van a titkos
háborúnak, melyet a kommunisták szomszédaik ellen viseltek. Inkább ellentétesen ez fokozódott,
mivel a polgárháború befejeződött, és erők szabadultak föl erre a típusú hadviselésre.
Németország volt az első célpontja a bolsevikoknak. Petrográdban nyomtatták ki, és aztán
csempészték át német földre már 1917 decemberében a német nyelvű „Die Fackel” - azaz A Fáklya
– c. kommunista újságot 500 ezer példányban. Itt alakult meg a magukat Spartakistáknak nevező
kommunista csoport is, és 1918 áprilisában egy újabb német nyelvű kommunista szennylap, a „Die
Welt Revolution” látott napvilágot. De a leghíresebb, és 1933-ig élő kommunista újság, a „Die Rote
Fahne” is Moszkvában került megalapításra, és onnan borította be illegálisan egész Németországot.
 Amint az első orosz kommunisták megjelentek, azonnal lépéseket tettek, hogy a német vörös
terrorista egységeket létrehozzák és kiképezzék. Ezeket az alakulatokat arra használták fel, hogy
elnyomják az antikommunista ellenállást, amelyet az orosz és ukrán parasztok szerveztek. Aztán
1920-ban összevonták ezeket a német kommunista egységeket a nyugati fronton, amikor a Vörös
Hadsereg lengyel területen készült előretörni Németország felé. A Vörös Hadsereg akkori hivatalos
indulója a „Buggyonij mars” is e szavakkal végződik: „elfoglaljuk Varsót, és vegyük be Berlint is!”
Ekkor még nem sikerült az orosz bolsevikoknak a német forradalom kirobbantása, sőt, Len-
gyelország megszállása sem. Ebben az időben Szovjet-Oroszországot az első világháború és a
polgárháború szörnyűséges utóhatásai még nyomasztották, éhínség, tífusz és pusztulás uralkodott az
egész országban.
1923-ban már lehetett újabb kísérletet végrehajtani, kiprovokálandó egy forradalmat
Németországban. Maga Trockij kérte 1923 szeptemberében, hogy mentsék fel párt- és kormányzati
funkciói alól, és küldjék mint közönséges katonát a német forradalom barikádjaira. A párt azonban
nem Trockijt, hanem egy másik elvtársat, bizonyos Joszif Sztanyiszlavovics Unschlichtet küldte
Németországba. Unschlicht a GRU helyettes vezetője volt, és azt a feladatot kapta, hogy hozza létre
azt a szervezetet, amely majd kirobbantja a fegyveres felkelést. Az ő feladata volt a német CSEKA
megszervezése is, hogy kiirtsa a forradalom ellenségeit és a polgárságot. Az orosz októberi
forradalom évfordulójára tervezték a forradalom kirob-bantását, amikor is a forgatókönyv szerint a
dolgozó tömegek kijönnek az utcára egy tömegdemonstrációra. Ekkor Unschlicht vörös brigádjai
összetűzéseket provokálnak a rendőrséggel, ezáltal vérontásra kerül sor, majd komoly
összetűzésekre, ami fölkelti a munkásság felháborodását és általános felkelésbe fog torkolni.
Abban az időben – figyelembe véve a német társadalom labilis helyzetét, a hadsereg hiányát, az
általános elégedetlenséget és a gyakori erőszakos cselekményeket -, 1923-ban ez a terv
végrehajthatónak tűnt. Több történész véleménye szerint Németország akkor igen közel állt egy
bolsevik típusú forradalomhoz.
A szovjet katonai hírszerzésnek és az Unschlicht által irányított terrorista egységeknek nem
kellett volna mást tennie, mint beledobni a fáklyát abba a bizonyos lőporos hordóba. Ez azonban
több ok miatt nem valósult meg, ennek most csak két okát emelném ki.
Elsősorban nem volt közös határ Szovjet-Oroszország és Németország között, továbbá nem volt
egységes Német Kommunista Párt. A közös határ hiánya abban az időben komoly akadályát
jelentette, hogy jelentős számban jussanak át Németországba orosz bolsevik felforgató erők. Sztálin
ezt jól tudta, ezért állandóan azon dolgozott, hogy Lengyelországot szétzúzza, és közös határt
hozzon létre Németországgal. (Ez sikerült is neki 1939-re, de vesztére a dolgok nem úgy alakultak,
ahogy ő elképzelte.)
Az NKP-nak a széttagoltsága hasonlóképpen súlyos akadályt jelentett a szovjet tervek
kivitelezésében. Az egyik csoport követte ugyan azt a KOMINTERN irányvonalat, amit a szovjet
Politbüro irányított, míg a másik önálló német vezetést akart, tehát az orosszal ellentétes érdekeket
képviselt. Zinovjev, a petrográdi bolsevik párt titkára rendkívül felháborodott ezen a kettősségen, és
az „elhajló elvtársak” vezetőjét, Maszlovot választás elé állította: „Vagy kilép a pártból és eltűnik,
vagy Unschlicht elvtárs parancsot kap arra, hogy likvidálja.”
***
Egyidejűleg a német forradalom kirobbantásának előkészületeivel lépések történtek, hogy más
országokban is szocialista forradalmakat hozzanak létre.Így 1923 szeptemberében egy bolgár
kommunista terrorcsoport, akiket Szovjet-Oroszországba képeztek ki, merényleteket hajtott végre
Bulgáriában, amely általános káoszba és vérontásba torkollott. De a készülő forradalmat elnyomták,
és a terroristák visszamenekültek a Szovjetunióba. Tizennyolc hónappal később, 1925 áprilisában
megismételték a kísérletet. Először is hatalmas robbanást idéztek elő a Szófia-i Hét Szent-
székesegyházban azzal a reménnyel, hogy az akkor éppen istentiszteleten résztvevő cárt és a
kormány tagjait megölhetik. Jóllehet száznegyvenen meghaltak, köztük 14 tábornok és három
képviselő, III. Boris csodálatos módon megmenekült.
 A merényletet büszkén vállalta magára Georgi Dimitrov, aki Bécsből irányította az akciót.
Bulgáriát azonban nem sikerült kommunistává tenni, egészen 1944-ig, amikor is a Vörös Hadsereg
„felszabadította” ezt a szerencsétlen országot. (A terrorista Dimitrovval és egy bolgár csoporttal
még találkozunk 1933-ban, amikor megszervezték Berlinben a Reichstag felgyújtását. )
Hasonlóképpen az a terrorhullám, amely megjelent Finnországban, szorosan összekapcsolódott a
Finn Kommunista Párt vezérének, Ottó Kuusinen-nek a nevével, aki egyike volt az 1918. évi
finnországi kommunista felkelés főkolomposainak. A „forradalom” leverése után Moszkvában
kapott menedéket és később visszatért Finnországba illegális munkára. 1921-ben azonban újból
menekülnie kellett, és ettől kezdve karrierje szorosan egybefolyt a szovjet katonai hírszerzéssel.
Fáradhatatlan és jó munkát végzett, így nem csoda, hogy a 30-as évek közepén már helyettes
vezetője volt a GRU-nak, amely Kuusinen irányítása alatt hatásos kémszervezetet hozott létre a
skandináv országokban. Természetesen egyidejűleg ő irányította azokat a terrorcsoportokat is,
amelyek politikai gyilkosságokat és merényleteket hajtottak végre ezekben az országokban.
Már 1918-ban egy tiszti iskola létesült Petrovgrádban, hogy kádereket képezzen ki a „finn Vörös
Hadsereg” részére. Később ebből lett a nemzetközi katona brigádok iskolája, egy olyan intézmény,
amely terrorista kiképzéssel foglalkozott. A polgárháború befejezésével Kuusinen folytatta
földalatti tevékenységét Finnországban, és létrehozta a finn kommunista egységeket.
1939-ben, amikor a Szovjetunió megtámadta Finnországot, Kuusinen – természetesen Sztálin
jóváhagyásával és megbízásából – kikiáltotta magát a „Finn Demokratikus Köztársaság”
miniszterelnökének. Ez a kormányzat magába foglalta Mauri Rosenberget a GRU-tól, mint
helyettes miniszterelnököt, és az NKVD egyik rettegett vallatóját, a „kazamaták rémét”, Tuure
Lekhent, mint belügyminisztert.
De a finnek annyira nem akarták a szovjet felszabadítást, hogy Kuusinen és bandája kénytelen
volt visszatérni Moszkvába, és onnan szervezkedtek tovább. (Zárójelben, mint érdekességet
említem meg, hogy a finnek oldalán önkéntes emigráns orosz alakulatok is harcoltak, egyik
parancsnokuk Boris Bazanov, korábban Sztálin titkára volt, mielőtt nyugatra emigrált.)
Kuusinen sorsára azonban érdemes még egy pillantást, vetni. Miután hiába próbálkozott, hogy
hazáját szovjet igába hajtsa, politikai pályájának újabb állomása volt, hogy a CPSU, a Central
Komittee Adminisztratív Osztályát vezette, amely felügyeletet gyakorolt a titkosszolgálatok, a
bíróságok és a koncentrációs táborok felett. Figyelemre méltó, hogy megúszta a sztálini
tisztogatásokat, és 1957-től 1964-ben bekövetkezett haláláig a Szovjetunió egyik legbefolyásosabb
„szürke eminenciása”, a Politbüro és a Központi Bizottság tagja volt. Moszkvában, az az utca, ahol
a GRU főhadiszállása van, ma is Ottó Kuusinen nevét viseli.
A polgárháború után lengyel kommunista alakulatokat is létrehoztak, így az 1. forradalmi ezred,
amely a „Vörös Varsó” nevet viselte, verte le hihetetlen kegyetlenséggel a kommunista ellenes
felkeléseket Moszkvában, Tambovban és Jaroszlávban. Antikommunista felkeléseket nyomtak le a
szovjetek szerb, csehszlovák, osztrák és magyarországi kommunistákból toborzott alakulatokkal. A
polgárháború után aztán ezek krémjéből lettek a kémek és a terroristák.
1930. augusztus 2-án egy hadgyakorlat során Voronyezs térségében egy különleges kis csoportot
dobtak el ejtőernyővel, azzal a céllal, hogy az ellenség hátában hajtsanak végre akciókat. Nem
hivatalosan ez volt a Szpecnaz születésnapja.
A szovjet ejtőernyős csapatok és a Szpecnaz ezt követően párhuzamosan fejlődtek, sőt, egy
időben a Szpecnaz alakulatok kikerültek a katonai hírszerzés felügyelete alól és az ejtőernyős
csapatok része lettek. De végül is a speciális feladatokat figyelembe véve a vezetés úgy döntött,
hogy a legcélszerűbb, ha a katonai hírszerzés részeként tevékenykednek tovább.
Ennek ellenére a Szpecnaz fejlődése továbbra is szorosan összefüggött a szovjet ejtőernyőzés
fejlődésével. 1933-ban egy Osnaz ejtőernyős dandárt hoztak létre a Leningrádi Katonai Körzetben,
de aztán kiderült, hogy a hadsereg nem tudta ezt a magasabb egységet eredményesen használni,
egyrészt túl nagy volta miatt, másrészt mert az NKVD fennhatósága alá tartozott. Hosszas vajúdás
és vita után végül átadták ezt az egész egységet a hadseregnek.
Különböző gyakorlatokon eleinte még a hadsereg is tömegesen vetette be az ejtőernyősöket,
például a híres 1935-ös kijevi manővereken 1188 embert dobtak le. Ismert filmfelvétel, hogy az
ormótlan Ilja Muromec nevű szállító repülőgép szárnyáról tömegével csúsznak le az ejtőernyősök.
A Szovjetunióban mint sport is hihetetlen népszerűségnek örvendett az ejtőernyőzés, 1938-ban
közel egymillió ejtőernyőst regisztráltak. A Szpecnaz ezekből aztán valóban a legkiválóbbakat
válogathatta ki, és kezdte meg kiképzésüket a titkos, ejtőernyős klubnak álcázott Kijev melletti
bázison. Éppen idejében, mert nyakukon volt már a világháború.
A Vörös Hadsereg vezérkarában folyamatos, hevesen vitatott küzdelem folyt, hogy milyen
területen működjön az újonnan létrehozott speciális különítmény. Az egyik vélemény szerint
mélyen az ellenség hátországában kell bevetni, mások szerint viszont közvetlenül a támadó ellenség
hátában, tehát a fronton. Hosszú ideig aztán ez a két elképzelés egymással párhuzamosan haladt. Az
alakulatokat úgy képezték ki, hogy mind hazai területen működhes-senek, és az ellenséges
hátországban hasonlóképpen.
Azt, hogy a 30-as évek elején még a védelmi koncepció uralkodott a Vörös Hadsereg
stratégiájában az alábbi intézkedések bizonyítják.
A Szovjetunió nyugati körzeteiben partizánegységek« kereteit alakították ki, ezeket falvakba,
erdőkbe telepítették. A háború kitörésekor ezeket a kereteket aztán a kijelölt partizánvezéreknek
kellett feltölteniük. Miden lehetői helyen titkos fegyver-, lőszer- és robbanóanyag-raktárokat hozták
létre. A helyi lakosságot is kiképezték arra, hogy végre tudjon hajtani felderítő és terrorista
cselekményeket.
A partizán hadviselést elősegítendő, a saját területen létrehoztak egy pusztulási zónát, amelyet
„halálzónának” neveztek. Ez a sáv a nyugati határokat követte 100-200 kilométer mélységben. Ezen
a sávon belül valamennyi hidat, vasúti csomópontot, alagutat, víztartályt, elektromos erőművet
előkészítettek robbantásra. A híradó összeköttetési vonalak is mind elő voltak készítve a
megsemmisítésre. Közvetlenül e „halálzóna” mögött húzódott a „Sztálin-vonal”, amely
különlegesen erős és jól előkészített védelmi berendezéseket tartalmazott. A vezérkarnak az volt az
elképzelése, hogy amikor az ellenség elakad a „halálzónában” a nagy aknamezőkön és akadályokon,
akkor beleütközik az áttörhetetlen „Sztálin-vonalba.” Ezzel egyidejűleg az aktivizálódó partizánok
hátba támadják az ellenséget. Ez valóban egy nagyszerű védelmi szisztéma volt, figyelembe véve a
hatalmas orosz területeket és a gyér és rossz úthálózatot, egy ilyen védelmi rendszer le-
küzdhetetlennek tűnt.
Igen ám, de aztán a harmincas évek derekán jött a titkos amerikai-angol ajánlat, ami
Németországot és Közép-Európát a Szovjetuniónak ígérte, majd 1939-ben a megtévesztő Molotov-
Ribbentrop paktum. Ez alapvetően megváltoztatta a szovjet stratégiát. A védekező koncepcióból
támadó lett! Így aztán minden, ami a védelmet szolgálta felszámolásra került, és áttértek egy
támadó koncepció kidolgozására. Ebben kiemelt szerepet kaptak a speciális szabotázs-alakulatok.
1941 áprilisában öt ilyen csoport létezett, valamennyien az első lépcsőben várták a bevetési
parancsot; 3 Németországba és 2 Romániába készült. Ez utóbbiak célpontja a ploesti-olajmezők
voltak. Ezeket a csoportokat légi úton tervezték ledobni az ellenség hátában. Ebben az időben ez az
öt csoportosítás létszámban és kiképzésben egyedülálló volt az akkori hadviselő felek között. Ez
azonban még mindig nem volt elég Sztálinnak, mert tervek készültek további öt ilyen speciális
alakulat létrehozására.
A német hírszerzés rövidesen tudomást szerzett ezen alakulatok létezéséről, mert Sztálin
megtartotta éles főpróbájukat a Baltikumban és Besszarábiában. 1940 júniusában a 214. sz. viselő
ilyen egységet azzal a feladattal dobták le, hogy foglalja el Litvániában Shaulija repterét, mintegy
100 kilométerre a kelet-porosz határtól. Ugyanebben a hónapban a 201. és a 204. egységeket
Besszarábiában vetették be, hogy foglalják el Izmail és Belgrad-Dnyesztrovski városokat. Ez
félelmetesen közel volt a ploesti-olajmezőkhöz.
Elfogulatlan embernek könnyű megérteni Hitler döntését, amikor elhatározta, hogy nem várja be
a szovjet támadást, hanem preventív csapást mér a Szovjetunióra. Lehetetlen volt számára folytatni
a háborút nyugaton a britsziget ellen és Észak-Afrikában, miközben Sztálin ott állt ugrásra készen
hatalmas hadseregével a hátában. Hitler jól gondolta, hogy mit tervez Sztálin, amint ez kiderül
Mussolinihez intézett, 1941. június 21-én kelt leveléből. „Nem vállalhatom tovább a felelősséget,
hogy tovább várakozzam, mert nem láthatom, hogy milyen módon tűnik el ez a veszély. A szovjet
csapatkoncentráció hatalmas, szinte az egész Vörös Hadsereg már a határainkon van, és a támadás
bármikor bekövetkezhet” - írta a Führer.
Hihetünk-e Hitlernek? Ebben az esetben hihetünk! Ezt a levelet nem a nyilvánosságnak szánta és
csak a világháború befejezése után került elő. Tisztán látta és érezte azt a veszélyt, amelyet Sztálin a
KB egyik titkos ülésén nyílvánított ki: „Minden erővel fel kell készülni egy Németország elleni
támadásra!”
Eközben a Pravda 1939. március 11-én, a szovjet kommunista párt XVIII. Kongresszusáról
beszámolva idézi Sztálin szavait: „A nyugati kapitalisták azt szeretnék, ha Németország és a
Szovjetunió háborúba kerülnének egymással, és amikor ennek következtében mindkét hatalom
legyengül, majd a színpadra lépnek friss erőkkel, hogy saját imperialista érdekeiket érvényesítsék.
De ebből nem esznek.”
Hitler legendás megérzéseiben érezte a veszélyt, de csak későn jött rá az igazságra, ezért írta alá
jóhiszeműen a paktumot. Ennek ellenére sikerült a háború megindításával Sztálin és cinkosai tervét
felborítani, és azon szovjet katonai erők, amelyet Németország és Közép-Európa „felszabadítására”
akartak felhasználni, teljesen hasznavehetetlennek bizonyultak a védelmi háborúban, amit a néme-
tek ellen kellett viseljenek.
A speciálisan kiképzett és légiúton szállítandó csapatokat közönséges gyalogságként vetették be
a német páncélosok ellen, abban a pánikszerű sokkban, amit a német támadás kezdeti sikerei
kiváltottak. Így ezen csapatok nagy része megsemmisült.
A „halálzóna” felszámolása után a „Sztálin-vonal” sem tudta betölteni hivatását, szinte órák alatt
gyufaszálként roppant össze.
Azonban hat hónap múlva a Vörös Hadsereg megtanulta hogyan védekezzék, és amikor
magukhoz tértek, egy év múlva már átmentek támadásba. Ezzel minden az ere-deti helyére került,
és az eredetileg offenzív müveletekre kiképzett és előkészített Vörös Hadsereg győzelme már csak
idő kérdése volt. (Hogy ez az idő négy esztendeig tartott, az a Wehrmacht hihetetlen teljesítményét
dicséri, hiszen minden háborút nyerő tényező a Vörös Hadsereg oldalán volt.)
A fegyveres erők újjászervezése a saját területen való hadműveletekre, igénybe vette valamennyi
szolgálati fegyvernemet, ideértve természetesen a különleges erőket is. 1942 elején 13 gárda
zászlóalj szerveződött a Szpecnazból az ellenség hátában történő bevetésre, hasonlóképpen egy
gárda műszaki – értsd terrorista – dandár. A Vörös Hadseregben a „gárda” címet, csak csatában
lehetett kiérdemelni, kivétel volt néhány meghatározó egység, melyeket már a szervezés során ezzel
a címmel láttak el, és ezekhez tartoztak a Szpecnaz egységek is.
A Szpecnaz alakulatok száma megfelelt a frontok számának, így minden front kapott egy ilyen
zászlóaljat, míg a „műszaki” dandár tartalékban maradt és csak Sztálin személyes engedélyével
lehetett bevetni a legdöntőbb helyeken. A Szpecnaz alakulatok létét és feladatát fedték, és ezért
„aknarakó” kódnéven szerepeltek.
Később a Szpecnaz emberek az ellenség által megszállt területeken különleges razvedka
csoportokat szerveztek. Ezeket aztán előkészítették arra, hogy alkalmasint támogassák az
„aknarakó” egységeket, amikor azok megjelennek az ellenség hátában, így minden speciális
razvedka részleg rendelkezett egy Szpecnaz felderítőcsoporttal, amely ügynököket volt hivatva
toborozni. A Szpecnaz alakulatok parancsnoka ekkor Moshe Joffe ezredes – később altábornagy –
volt. A Szpecnaz alakulatok száma rohamosan nőtt, a szovjet háborús irodalomban találkozunk 33.
„műszaki” Szpecnaz dandárral is. Az ellenség mögött operáló egységektől eltekintve, különböző
célból is szerveztek ilyen alakulatokat, így pl. rádiós századokat, hogy zavarják az ellenséges rádió
összeköttetést, hogy dezinformációt terjesszenek és bemérjék az ellenséges parancsnokságok és
hírcentrumok pontos helyét, ilyen módon is megkönnyítve a terrorista csoportok munkáját. Tudjuk,
hogy 1942-től létezett a 130., 131., 132. és 226-os független Szpecnaz rádiós zászlóalj.
A hadműveletek, amelyeket az „aknarakók” végeztek kimagaslóak voltak bátorságuk és
hatékonyságuk következtében. Többnyire kis csoportokban jelentek meg az ellenség háta mögött,
néha egymástól függetlenül tevékenykedve, ismét mások együttműködve a partizánokkal. Az
„aknarakók” megtanították a partizánokat az irreguláris harc fortélyaira, míg a partizánok
biztonságos rejtekhelyeket biztosítottak számukra. A partizánok jól ismerték a terepet és vezetőként
is fel lehetett őket használni. Nagyszerű kombináció volt: a partizánok, akik minden fát ismertek az
erdőben, és az első osztályú kiképzett harcosok.
A gárda „aknarakók” általában rövid ideig tartózkodtak egy-egy helyszínen, gyorsan és jól
elvégezték feladatukat aztán visszatértek kiinduló bázisaikra. A fő szállítási mód az ellenség hátába
ejtőernyős ugrással történt, míg visszafelé a partizánok segítségével szivárogtak át az ellenséges
frontvonalon.
A németek elleni partizánháború csúcspontja, két 1943-ban végrehajtott hadmüvelet volt. Ebben
az időben már az OSNAZ akciói révén rendet teremtettek a partizán-mozgalomban, és Vorosilov
marsall vezetésével – másra úgy sem volt használható! - merev ellenőrzés alá helyezlek. A
Szpecnaz segítségével a partizánok megtanulták a legmodernebb és leghatékonyabb hadviselési
módokat, és a szabotázs legfejlettebb technikáját.
A „sínek háborúja” néven ismert hadműveletet 1943. augusztus-szeptemberben 6 héten keresztül
folytatták. Szerencsés időpontot választottak ki, ez volt az az idő pont, amikor a szovjet erők
védelmi harcban Kurszknál kimerítették a német hadsereget, majd váratlanul ellencsa pást mértek.
Ennek a hatalmas hadműveletnek a támogatá sára a németek hátában – a célból, hogy utánpótlási
vona laikat megbénítsák, megakadályozzák a lőszer és üzem anyag előreszállítását, és lehetetlenné
tegyék, hogy tarta lékaikat átdobják – folyt ezen hadművelet. Ennek során a partizánok 167
egységet használtak fel 100 000 főnyi összlétszámmal, valamennyi Szpecnaz egységet az ellen
séges vonalak mögé küldték, hogy segítsen a partizánok nak. Több mint 150 tonna robbanóanyagot,
és több mint 150 km hosszú robbantódrótot, és mintegy félmillió deto- nátort használtak fel. A légi
úton bevetett Szpecnaz egy ségek szigorúan ellenőrizték ennek a hadműveletnek a menetét. A
legtöbb közülük függetlenül tevékenykedett a legfontosabb és legveszélyesebb helyeken, ők
választották ki a robbantás végrehajtására legalkalmasabb embereket. A „sínek háborúját” több mint
1000 km szélességben és 500 km mélységben egyidejűleg hajtották végre. Első éj szaka 42 000
robbantás történt a vasútvonalakon, és a partizánok aktivitása növekedett éjszakáról-éjszakára. A
németek jelentős erőket vetetek be, hogy megvédelmezzék logisztikai vonalaikat, így aztán
nemcsak a sínek és hidak robbantási dörejét lehetett hallani, hanem a kézifegyverek intenzív tüzét
is.
A hadművelet során összesen 215 000 helyen robbantottak sínt, 836 teljes vonatszerelvényt, 184
vasúti és 556 közúti hidat robbantottak fel. Nagy mennyiségű ellenséges felszerelést és lőszert is
elpusztítottak.
Nem sokkal ezután egy másik nagyarányú hadműveletet hajtottak végre a németek hátában, hogy
támogassák a Vörös Hadsereg Dnyeperre való előretörését. Ez a „Koncert” fedőnevű hadművelet
szellemében és gyakorlatában folytatása volt a „sínek háborújának.” Ezalatt a hadművelet alatt is
bevetettek minden Szpecnaz egységet. A „Koncert” szeptember 19-én kezdődött. Egyedül ezen az
éjszakán Belorussziában 903 vonatot siklattak ki, szeptember 25-én éjszaka pedig 15 809 helyen
robbantottak sínt. A Szpecnaz egységek mellett 193 partizánbanda vett részt a „Koncert”-ben. Az
összrésztvevők létszáma meghaladta a 120 000 főt. Az egész hadművelet során, amely október
végéig tartott, sok száz csapatszállító vonatot semmisítettek meg, továbbá fegyver és lőszerellátó
bázisokat, és hidak százait repítettek a levegőbe. A „Koncert” lényegesen hozzájárult, hogy a Vörös
Hadseregnek sikerült áttörnie a Dnyeper vonalát.
Miután a Vörös Hadsereg idegen területekre lépett, a Szpecnaz feladata természetesen
megváltozott. Most már elsősorban nem a rombolás volt a feladat, hanem a hidak, vasúti
csomópontok elfoglalása és megvédése attól, hogy a visszavonuló ellenség felrobbantsa. Emellett
azonban továbbra is felderítettek és támadtak ellenséges vezetési pontokat, és utánszállításokat.
Különösen jelentős eredményeket értek el az Odera-Visztula hadművelet során, amikor az 1. Ukrán
Front sávjában felderítettek és megsemmisítettek néhány repülőteret, illetve pontosították a német
4. páncéloshadsereg, illetve a 17. hadsereg vezetési pontjait.
A nyugati háború befejezése után a Szpecnaz egységeket azonnal átdobták Távol-Keletre, ahol a
japán hadsereg ellen kerültek bevetésre.
A Szovjetunió támadása Japán ellen azért is figyelmet érdemel, mert élesen rávilágít a szovjet
stratégiára, és meggyőző illusztrációja annak, mi történt volna Németországgal 1941-ben, ha nem
előzik meg a Szovjetuniót.
A Japán Császárságnak érvényes megnemtámadási szerződése volt a Szovjetunióval. Ezért a
japán hadipotenciál más irányba hatott, óriási területeket hódított meg. Japán ugyanabban a
helyzetben volt, mint amiben Sztálin 1941-ben a németeket szerette volna látni; kimerülve a
másokkal vívott háborúban, csapatai szétszórva hatalmas és ellenséges területen. Így aztán Sztálin,
természetesen a „béke és a humanitás” jegyében váratlan támadást indított a Mandzsúriában és
Kínában lévő korlátozott japán erők ellen, semmibe véve a 4 évvel korábban megkötött, és Japán
által korrektül betartott egyezményt.
A hadművelet hatalmas területen folyt le. A szovjet csapatok 5000 km szélességben és 600-800
km mélységben tevékenykedtek, és több mint másfél millió vörös katona vett részt ebben a
hadműveletben, továbbá 5000 harckocsi és 4000 repülőgép. Egy valóban villámháborúban 84 000
japánt öltek meg és 593 000 esett fogságba. A szovjet jól kihasználta azt, hogy Japán már az
összeomlás szélén állt. Ez volt a szovjet stratégia: semlegesnek maradni, míg az ellenség ki nem
meríti magát máshol vívott hadműveletekben, aztán váratlanul lesújtani. Pontosan ezt tervezték
Németország ellen is.
A mandzsú offenzíva alatt a Szpecnaz egységek a legjobb formájukat mutatták, 20 deszant
akciót hajtottak végre. A Csendes-óceáni Flotta rohamnaszádjairól és búvárhajóiról szálltak partra,
más egységek japán gépkocsikon keltek át a határon. A Szpecnaz csoportok beszivárogtak a japán
hadtápterületre, őrök torkát vágták el, parancsnoki harcálláspontokat emeltek ki, semlegesítettek
védelmi berendezéseket és hatástalanították a detonátoro-kat. Mindezt közvetlenül a meginduló
szovjet agresszió előtt. Elsősorban a kevésbé védett logisztikai ellátó központok ellen intéztek
támadásokat, mert azt akarták elhitetni az ellenséggel, hogy ezt a területet jelölték ki a támadás fő
célpontjául. A japán erőket átcsoportosították erre a területre és azt kellett (túl későn) tapasztalniuk,
hogy a támadást teljesen más irányból és más célok ellen indították.
Egyébként is a „maszkirovka” (álcázás / megtévesztés) mindig a szovjet csapatok erőssége volt.
***
A második világháború befejeztével gyakorlatilag a „Szpecnaz” több éven keresztül megszűnt
létezni. Újraszervezését néhány tábornok kezdeményezte, akik fanatikus hívei voltak a Szpecnaz
eszmének. Ezek közül is kiemelkedett Viktor K. Kravcsenko, akitjoggal tekinthetünk a modern
Szpecnaz atyjának. Kravcsenko kiemelkedő sportember volt, ezen túlmenően elméletben és
gyakorlatban a robbantások legnagyobb szakértője. 1938-ban végzett a Mérnök Műszaki
Akadémián, ahol alapos kiképzést kapott robbantási ismeretekből. A háború alatt vezérkari főnöke
volt a Különleges Feladatok Parancsnokságának, majd 1942-től a már említett gárda műszaki (értsd
Szpecnaz) dandárnak. 1944 júniusában a dandárt átszervezték gépesített utászdandárnak, és így
került bevetésre. Kravcsenko a háború után a vezérkarban dolgozott, amikor levelet írt Sztálinnak, a
Szpecnaz feltámasztása érdekében. Sztálin reagálását nem ismerjük, de az idős diktátor ekkor már
újra a belső tisztogatásokkal volt elfoglalva, erre pedig a KGB-t használta fel, és a Szpecnaz már
nem érdekelte.
1951-től Kravcsenko a műszaki csapatok tudományos kutató intézetét vezette. Irányításával
számos újítást fejlesztettek ki, köztük kisméretű, de rendkívül hatékony fegyvereket is, amelyekkel
az új Szpecnaz egységeket akarta ellátni.
Mivel nagyon sok ellensége volt, ezért úgy döntött, hogy titokban harcol tovább. Kiválasztotta a
hadsereg legjobb sportembereit, akiket beoltott a Szpecnaz eszméjével, és személyesen képezte ki
őket. A „maszkirovka” ezúttal sportedzés volt.
A Tutszkij körzetében tartott szigorúan titkos hadgyakorlat során, amikor Zsukov marsall
parancsára taktikai atomfegyvert robbantottak, és ezáltal a támadó csapatok várható körülményei
valós helyzetet modelleztek – egyéb-ként több ezren meghaltak nukleáris fertőzésben -, vizs-gálták
meg a csapatok magatartását és a védőeszközök hatékonyságát. Kravcsenko saját felelőségére úgy
döntött, hogy ezen a gyakorlaton beveti a titokban kiképzett embereit.
A hadgyakorlat után tartott értékelésen, Zsukov és a vezénylő marsallok is a tűréshatáron
belülinek ítélték a veszteséget. Kravcsenko azonban ezzel nem értett egyet. Felszólalásában
bizonyította, hogy speciálisan kiképzett egységeivel meg tudta volna akadályozni az „ellenség ”
taktikai atomfegyverének bevetését. Állítását fényképek tucatjaival is alátámasztotta. A tények
azonban nem voltak semmi hatással a fafejű öreg marsallokra, akiknek elmeszesedett agyában még
mindig a Nagy Honvédő Háború tömegrohamai foglaltak el minden helyet.
Mikor Kravcsenko egy újabb hadgyakorlaton megismételte akcióját, végre eredménnyel járt, és
engedélyt kapott egy különleges zászlóalj szervezésére, amelynek feladata az ellenség taktikai
atomfegyvereinek és vezetési pontjainak megsemmisítése lett.
Ez volt a Szpecnaz feltámadásának kezdete, ezek az újonnan megalakuló speciális csapatok
azonban semmiben sem hasonlítottak azokra, akik a háború alatt tevékenykedtek.
Maga Kravcsenko folyamatosan emelkedett a ranglétrán, 1965-től a szovjet műszaki csapatok
helyettes főnöke, majd 1972-ben a műszaki csapatok marsallja lett. Magas beosztása ellenére sem
feledkezett meg „fiairól”, gyakori vendég volt a Szpecnaz kirovgrádi titkos kiképző bázisán.
Amikor 1975-ben egy új tömegpusztító fegyver főpróbáján többekkel együtt ő maga is életét
vesztette, „gyermeke”, a Szpecnaz már életképes és erős szervezetté fejlődött.
4.
A SZPECNAZ HARCOLÓ EGYSÉGEI
A Szpecnaz három meghatározott elemből tevődik össze: harcoló egységekből, a hivatásos
sportemberek egységeiből és titkos ügynökök hálózatából.
Számszerűleg összehasonlítva természetesen a harcoló egységek a legnagyobbak. Katonákból
állnak, akik különlegesen erősek, különlegesen szívósak és különlegesen hűségesek.
A kiválogatást megkönnyítette az a titkos szisztéma, amely egyedül a szovjet hadsereg sajátja
volt. Már sokkal azelőtt, hogy valaki felöltötte az uniformist, a regruták millióit gondosan
ellenőrizték és kategorizálták, politikai megbízhatóság, a fizikai és mentális fejlődésüknek meg-
felelően. Politikai szempontból megvizsgálták a család múltját, kapcsolatrendszerét és kötödését a
párthoz, és a jelölt komszomol tevékenységét. A leendő szovjet katona semmit sem tudott arról,
hogy ő maga melyik kategóriába tartozik, sőt, azt sem tudta, hogy ezek a kategóriák léteznek. Ha
egy katona magasabb kategóriába került, mint a bajtársai, ez nem jelentette azt, hogy ő
szerencsésebb lett. Ellenkezőleg, a legjobb dolog az volt, ami egy szovjet ? katonát érhetett, ha a
legalsó kategóriába sorolták, és há rom évig, valami elhagyott, istenháta-mögötti építő zászlóaljba
teljesített szolgálatot, ahol nincs fegyelem, sem ellenőrzés, és ahol a tisztek már régen agyonitták
magukat, és elvesztették minden tekintélyüket.
 Minél magasabb kategóriába került egy katona, annál nehezebb volt számára a katonai szolgálat.
Az ún. közép kategóriájúak voltak azok, akik külföldön, vagyis valamelyik „baráti” népi
demokratikus országban teljesíthettek szolgálatot. Ez egyenlő volt a börtönnel, hiszen eltávozás
nélkül a kijelölt objektumban kellett letölteni a katonaidőt.
A legmagasabb kategóriájú egységek adták a Kremlőrségét, a KGB határőrcsapatait, a nukleáris
rakéták kezelőszemélyzetét, a légideszant csapatokat és a tengeralattjárók legénységét. De még
ezeknél is magasabb a követelmény azokkal szemben, akik a Szpecnazhoz kerülnek. Az a
szisztéma, amely a regrutákat kiválasztotta, hasonlított arra a szisztémára, ami a vezető
funkcionáriusok részére szolgáló különleges üzletek esetében működött. A legmagasabb
pártembereknek van először választási joga, aztán jöhetnek a helyettesek, végül az alacsonyabb
rangú személyek vihetik el a maradékot.
Nos, a kiválasztott elitből először a Szpecnaz válogat, aztán jöhetnek a többiek a maradékért. A
kiválasztás tudományos alapossággal történik, pszichológiai és fizikai tesztek sorozata alapján.
Azok a katonák, akiket kiválasztott a Szpecnaz, megkezdik több hónapos kiképzésüket. Ennek
során is tovább szűkül a kör, mert sokan kiselejteződnek. A kiképzés végén a legjobbakat tovább
küldik egy még keményebb hat hónapos kiképzésre, ahonnan mint őrmesterek térnek vissza. Akik
fennmaradnak a szűrőn, azok a kötelező katonai eskün túlmenően még egy titoktartási nyilatkozatot
is aláírnak, amely szerint megfogadják, hogy mindaz, amit láttak, hallottak vagy csináltak örökre
titok marad. Ezt olyannyira komolyan veszik, hogy megszegőit, a volt szovjet BTK 64. szakasza
szerint halállal is büntethették. Jól mutatja ezt, hogy a Szpecnaz egységek létét a Szovjetunióban
nyilvánosan mindvégig el sem ismerték. Miután a Szpecnaz katona befejezte 2 évig tartó
szolgálatát, három lehetőség áll előtte:
- elmegy a Rjazanyban üzemelő légiszállító csapatok tiszti iskolájára,
- marad hivatásos Szpecnaz katona, ezért még el kell végeznie egy sor kiegészítő tanfolyamot,
- tartalékba kerül, de a leszerelését követő öt évben rendszeresen behívjak – egy évben akár
kétszer is -, hogy ki ne essen a gyakorlatból. Ezzel is növelhetik szükség esetén a Szpecnaz
harcoló erejét.
Még az alapkiképzés során a lelki és a fizikai megtörés bevett gyakorlat a Szpecnaznál. Az
újoncok esetében szánt szándékkal lépik túl az emberileg elviselhető határokat, hogy kiszűrjék a
selejtet. A „selejt” jelentkezése különböző formában történhet: öngyilkosság, súlyos depresszió,
hisztéria, megtébolyodás és dezertálás.
A szökés a Szpecnaz alakulatoktól volt a leggyakoribb, általában egy-egy fiatal katona volt az
elkövető, akit túlfeszítettek azon a határon, amit el tud viselni, de rendszerint hamar felkutatták és
megölték.
E sorok írója megkérdezte egy Szpecnaz őrnagytól, hogy mit szólna ehhez az Amnesty
Internacional?
- Az meg mi? - hangzott a kérdés.
- Az egy nemzetközi szervezet, amely különböző országokban vizsgálja az emberi jogok
érvényesülését.
- Hát csak vizsgálják - nevetett az őrnagy -, ha ide jönnének, azonnal beosztanám őket vagy
két hétig latrinatakarításra, aztán majd legközelebb meggondolnák, hogy ide tévedjenek.
***
A Szpecnaznak nincsen hivatalos egyenruhája, vagy megkülönböztető jelzése, csak egy
szimbóluma: a farkas.
A farkas, amely erős, büszke állat, amely hihetetlen képességekkel rendelkezik, ami a kitartást
illeti. Egy farkas órákig tud rohanni nagy sebességgel a mély hóban, és akkor, amikor megérzi a
zsákmányt, megdöbbentően nagyobb sebességre kapcsol. Néha napokig üldözi a zsákmányt, míg
azt teljesen ki nem meríti. Aztán támad. A farkasnak magas az intellektusa, büszke és független. Ő
talán az egyetlen állat, amelyet nem lehet megszelídíteni. A farkas falkákban él, jól organizált,
harcoló közösségben. A farkasfalka támadó taktikája a megtestesítője a rugalmasságnak, és a
merészségnek. A farkasok taktikája hatalmas készlettel, különböző trükkökkel és kombinációkkal
rendelkezik. Vegyülete a ravaszságnak és az erőnek, a félrevezető manővereknek és a váratlan
támadásnak. Nem lehet más élőlény a világon, amely jobban szimbolizálná a Szpecnazt.
Ezért aztán nem véletlen, hogy a Szpecnaz katona kiképzése a lábak tréningjével kezdődik. Ha
egy ember húzza a lábát, és lomhán megy, az azt jelenti, hogy ő maga is gyenge. Másrészről egy
rugalmas haladás biztos jele a fizikai és mentális egészségnek. A Szpecnaz katonáknak, ha nem is
volt önálló egyenruhájuk, de ha egy táborban összekeveredtek más egységek katonáival, fel lehetett
őket ismerni a járásukról.
Viktor Szuvorov számol be a következő esetről: „Sohasem fogom elfelejteni azt a katonát, akit
„Rúgónak” neveztek. Nem volt nagyon magas, kicsit hajlott volt és kerek vállú. De a lába sohasem
nyugodott. Szinte tán-colt állandóan, egész idő alatt az volt a benyomásom, hogy valami láthatatlan
rugó hajtja. A katonai kommi-szárió – akiknek feladata volt a fiatal katonák kiválasztása és
szortírozása – nem figyelt fel rá, és elküldték egy ballisztikus dandárba. Már egy éve ott szolgált,
amikor a dandár részt vett egy manőveren, amelyben egy Szpecnaz századot használtak fel velük
szemben. Mikor a gyakor-latnak vége volt, a Szpecnaz század az erdőben közel tá-borozott a
ballisztikus csapatokhoz, és a századparancsnok felfigyelt egy katonára a ballisztikusoknál, aki
egész idő alatt egy helyben topogott, szinte táncolt, amikor sorban áll a levesért.
- Gyere ide katona! - és a tiszt egy vonalat húzott a földön. - Ugorj!
A katona ráállt a vonalra, aztán nekifutás nélkül elug-rott. A parancsnoknál nem volt semmi sem
amivel mérni lehetett volna az ugrás hosszát, de erre nem is volt semmi szükség. A tiszt tapasztalt
volt, és tudta, mi a jó és a kitű-nő.
- Szállj be a kocsiba!
- Nem lehet őrnagy elvtárs, a parancsnokom engedé-lye nélkül...
- Szállj csak be, ne törődj vele!
A századparancsnok beültette a katonát a kocsijába és egy órával később be is mutatta a hírszerző
főnöknek.
- Ezredes elvtárs, nézd mit találtam. Na most ugorj egyet fiatalember!
A katona helyből ugrott, ezúttal kéznél volt mérő eszköz is, és mutatta, hogy az ugrás hossza 2
méter 41 centi.
- Vedd be a bandába a katonát, és találj neki beosz tást.
Az őrnagy levette saját kék baretját, és a katona fejébe húzta. Az ezredes pedig telefonált a
ballisztikus egység elöljárójának, aki kiadta az utasítást:
- Felejtsék el, hogy ilyen ember egyáltalán létezett!
A táncoló katonának a „Rugó” nevet adták. Korábban sohasem érdekelte a sport, de született
atléta volt és megfelelő edző kezében kibontakoztak képességei. Egy évvel később, amikor katonai
szolgálatát befejezte, már 2 méter 90 centit ugrott. Felszólították, hogy csatlakozzon a Szpecnaz
hivatásos állományához, és ő igent mondott.”
A helyből való távolugrás mint sport sajnos feledésbe merült, pedig még 1908-ban szerepelt az
olimpiai játékok műsorán, és akkor a rekord 3 méter 33 centi volt.
A helyből való távolugrás a legmegbízhatóbb mutatója az emberi láb erejének. És a láb ereje
megbízható mutatója a katona egész fizikai kondíciójának. Gyakorlatilag az egyes ember izmainak
fele a lábában található.
A Szpecnaz hatalmas figyelmet szentel arra, hogy kifejlessze emberei lábizmait, sok egyszerű, de
rendkívül hatásos gyakorlatot használ; így a lépcsőn való fölfelé futást, összekötött bokával való
ugrálást, le- és fölfutást meredek homokos dombon, nagy magasságból való leugrást, leugrást
mozgó gépkocsiról és vonatról, térdhajlítást vállakon való súly elhelyezésével és természetesen a
helyből ugrást.
1980-ban, az általam is látott Szpecnaz rekord ebben a gyakorlat fajtában, 3 méter 51 centi volt,
természetesen csizmában.
A Szpecnaz katona tudja, hogy ő legyőzhetetlen. Erről lehet más vélemény is, de ez őt nem
érdekli. Ő maga tud-ja, hogy győzhetetlen és ez elég számára. Ezt az eszmét folyamatosan és
gondosan táplálták belé. A pszichikai gyakorlatnak a processusa elválaszthatatlanul Hozzátartozik a
fizikai képesség fejlesztéséhez. Az öntudat és a független szellem kifejlesztése, és az az érzés, hogy
minden ellenfelével szemben fölényben van, egyidejűleg történt a szív, a tüdő és az izmok
kifejlesztésével. A Szpecnaz kiképzés legfontosabb eleme, hogy a katona bízzon saját erejében.
„Ahhoz, hogy az ember le tudja győzni ellenfeleit, először saját magát kell legyőznie” - mondja
a Szpecnaz filozófia. Le kell győzze félelmeit, szorongását, az önbizalom hiányát és az eredendő
lustaságot. A felfelé vezető út szakadatlan harcot jelent önmagával. Az ember arra kell kényszerítse
önmagát, hogy korábban keljen fel mint a többiek, és később feküdjön le. Ki kell zárnia az -életéből
mindent, ami gátja lehet fejlődésének. Alá kell rendelje egész lényét a legszorosabb szabályoknak.
A különleges cél felé törő ember csak akkor ér el eredményt, ha életének minden percét arra
használja fel, hogy az ma-ximálisan szolgálja őt tervének a végrehajtásában.
Ezt a pszichológiai hatást egy mozgósítás útján létre-hozott tömeghadseregben alkalmazni
lehetetlen és felesle-ges is. De különleges egységekben amelyeket gondosan válogattak ki a legjobb
emberanyagból, egy ilyen filozófia nemcsak elfogadható, de ajánlatos is.
Létszámát tekintve a Szpecnaz legfeljebb 1 százalékát tette ki a szovjet hadseregnek.
Bármely fajta gyakorlásnak, vagy tréningnek csak akkor van értelme, ha az embert eljuttatja a
fizikai és szellemi képességének végső határáig. Már kiinduláskor tud-nia kell, hogy mik képességei
határai. Így pl. tudja, hogy 40 fekvőtámaszt tud megcsinálni, de ebbe nem törődhet bele, minden
nap többet és többet kell elvégeznie. Csak azokból az emberekből lesznek bajnokok, akik úgy men-
nek az edzésre, mint a katona az utolsó csatába: vagy győz, vagy meghal.
A győztes az, akinek a győzelem fontosabb mint az élet. Az a győző, aki centiméterről
centiméterre hatol előre, mélyebben mint a maximális mélység. Tudja, hogy hol a határ, és hogy
azon túl csak a halál van. De amikor túllépett a halálfélelmen, a következő alkalommal újra mé-
lyebben fog lemerülni. Szpecnaz volt Vlagyimir Szalnyikov főhadnagy, olimpiai úszóbajnok,
akinek az volt a jelszava: „győzd le önmagadat” - és ezért győzött le mindenkit.
Nagyszerű hely, ahol megismerheti és legyőzheti önmagát a Szpecnaz katona, az az úgynevezett
„ördögárok.” Egy Moszkva melletti gyakorlótéren volt szerencsém megtekinteni egy ilyen árkot,
amelynek legkeskenyebb része 3 méter, legszélesebb pedig 6 méter. Az egyszerű földárkot az teszi
félelmetessé, hogy az aljából elég sűrűn éles fémlándzsák meredeznek fölfelé. Ezt kell a Szpecnaz
katonának átugrani. A kiképző tiszt elmondta, senkit nem kényszerítenek, hogy átugorják az árkot,
de ha valaki megteszi, az azt jelenti, hogy legyőzte saját gyávaságát és kishitűségét. Eleinte
nemigen akaródzott ugrani senkinek, aztán kitettek egy táblát: „Csak igazi Szpecnaz harcosok
részére!” Attól kezdve nem volt olyan katona, aki át ne akarta volna ugrani az „ördögárkot ” Ezután
következett a bemutató.
Először 10 Szpecnaz harcos, csizmában, szerelvény nélkül, de helyből átugrotta a 3 méteres
távolságot. Aztán újabb 10 katona következett, akik hátán már ott volt a sze-relvény, kézben a
géppisztoly és ők nekifutásból vitték át az árkot az 5 méteres szélességnél. Aztán jött egy újabb
csoport, gázálarcban, kezükben nehéz lőszeres dobozzal,/ háton fegyverrel, ők a 6 méteres részen
ugrottak – siker-rel. Végül, amikor már azt hittük nem lehet „überelni” a dolgot, az árok
elrugaszkodó oldalát fellocsolták, úgy hogy minden csupa csúszós sár volt, a másik, az „érkezési
oldalt” pedig, mintegy 2 méter szélességben felgyújtották. Ezután következtek a bemutatón
résztvevő összes katonák, akik teljes szerelvénnyel, gázálarcban ugrottak. Félelme-tes, de
felejthetetlen látvány volt. Mindenki átjutott a túlsó partra, sérülés nélkül. Ezt követően a
gyakorlatot vezető őrnagy elmondta, aki átugorja az „ördögárkot” az magát győzhetetlennek hiszi,
és erre meg is van az alapja.
***
Az „emberi” kapcsolat a Szpecnaz egységen belül na-gyon hasonló ahhoz, ami a farkasfalkát
jellemzi. Az any farkas talán az egyetlen állat, amely nem pusztítja el saját gyenge, élettelen
kölykét, azt más farkasokra bízza. A falkában csak erős, életképes egyedek maradhatnak. Ez kí-
vánja a falka érdeke.
A Szpecnazban a gyengét természetesen nem ölik meg, de kitaszítják maguk közül. Ha ezt a
tisztek nem tennék meg, mert nem veszik észre, megteszi a legénység. Az egységen belül nem lehet
gyenge láncszem.
A farkasfalkában folyamatos harc folyik, hogy minél magasabb pozícióba kerüljön valaki a
hierarchiában. A Szpecnazon belül sincs helye a hagyományos értelemben vett bajtársiasságnak.
Kegyetlen küzdelem folyik azért, hogy ne csak megőrizzék megszerzett pozíciójukat, hanem azért
is, hogy feljebb léphessenek, vezetők legyenek. A fiatal regrutáknak a rendszeres és véres
megverése nem holmi öncélú szórakozás, vagy kéjelgés. Nem! Egyszerű törekvés az öregek
részéről, hogy megőrizzék domináns pozícióikat. De az újoncok között is folyik ez a harc, és nem
kevésbé könyörtelenül. Viktor Szuvorov egy érdekes történetet mond el erről.
„Emlékszem, egyik századunkban volt egy katona, akinek hatalmas fizikai ereje párosult brutális
arckifejezésével. „Démonnak” hívták és született gyilkos volt. Rövidesen hatalmas tekintélyre tett
szert nemcsak szakaszában, de az egész században is. Még az öreg katonákkal is szembe mert
szállni, és ekkor megmutatta, hogy nemcsak hihetetlen erő van benne, de némi primitív ravaszság
is. A Szpecnaz a Szovjetunió egyetlen szegmense, ahol nincs lopás. A tolvajt hamar felfedezik, és
könyörtelenül megbüntetik. A „Démon”, egy őt állandóan ugráltató „sztárikit” úgy semlegesített,
hogy borotvahabos flakonját éjjel becsempészte az öreg katona zsákjába. A „Démon ” által
megfélemlített szakasz másnap egy emberként vallotta, hogy a flakont a „sztáriki” lopta el. Az öreg
katonát a hadbíróság gyorsított eljárással két év büntetőzászlóaljban letöltendő szabadságvesztésre
ítélte. Ha lehet, a „Démon” tekintélye még tovább növekedett. Volt azonban a szakaszban egy
csendes, középtermetű, teljesen magának való katona, aki a többiektől a „Gép” nevet kapta. Annyira
jellegtelen volt, hogy a „Démon” még arra sem méltatta, hogy belerúgjon. A kiképzés során aztán
„Gép” volt az, aki legtovább futott, amikor mások már kidőltek, tovább bírta étlen-szomjan mint a
többiek, elsőnek ugrott át az „ördögárkon”, és mindig ő nyitotta ki a legkésőbb az ejtő-ernyőjét.
Ezzel akaratlan is olyan tekintélyt vívott ki mag-nak, ami felkeltette „Démon” féltékenységét.
Amikor aztán „Démon” elhatározta, hogy leszámol ezzel a katonával, a szakasz kéretlenül is „Gép”
oldalára állt, és nem« csak megvédelmezte, de „Démont” félholtra verték. És ez minden este
megismétlődött, jóllehet ezt „Gép” nem kérte; és nem is vett részt benne. Végül odáig fajult a dolog
hogy „Démon” panaszt tette a tiszteknél, ezzel aztán vég leg eljátszotta becsületét. Mivel a tisztek
nem akarták hogy „Démont” egy gyakorlaton halálos „baleset” érje, a ország másik felébe
helyezték. Az eset is jól mutatja Szpecnaz becsületkódexét.”
Hát igen. Amikor a Szpecnazról beszélünk, figyelem be kell venni, hogy ennek az alakulatnak
megvannak belső szabályai és a maga értelmezése arról, hogy mit je-lent a jó és a rossz. A
Szpecnaz zárt kasztja az emberi társadalomnak, egy olyan falka, amelynek tagjai állandóan, lét
szélső határán egyensúlyoznak.
A tipikus Szpecnaz katona cinikus, meg van győződ; az emberi természet alávalóságáról, és saját
tapasztalatból tudja, hogy szélsőséges esetben az ember állattá változik. A Szpecnaz katona szerint
a legveszélyesebb dolog amit tehet, ha hisz a bajtársában. Csak önmagában szabad hinnie és
önmagával törődnie. Tudja, hogy társa is olyan jó kiképzést kapott mint ő, és ha valamiben mégis
gyengének bizonyul, akkor el kell pusztulnia a farkasfalka törvényei szerint.
 A Szpecnaz katona hitvallása: ne bízz, ne kérj és ne félj!
A Szpecnaz katona megveti az embereket, nem hisz a jóságban, a humanizmusban, vagy az
igazságban. Számára ezek elvont fogalmak, amelyek a gyengék, a pusztulásra ítéltek tulajdonságai.
Azért, hogy bekövetkezzék egy ilyen „életfilozófia”, a Szpecnaz katona hosszú és nehéz
kiképzésen megy keresztül. Mindaz a verés, kínzás és megalázás amelyet elszenvedett, csak lépések
azon az ösvényen, hogy eljusson ebbe az állapotba.
A jól táplált, önmagával ”„elégedett egoista katona sohasem fog végrehajtani heroikus tetteket.
Csak olyan valaki, akit mezítláb kergettek a sárban és a hóban, akitől még a mindennapi kenyerét is
elvették, aki minden nap az öklével kellett bebizonyítsa jogát a létezésre, csak ez a fajta ember az,
amely bebizonyítja egy szép napon, hogy ő mire képes.
5.
IDEGENEK
Noha a Szpecnaz többsége orosz eredetű, vannak azonban kivételek.
Első pillantásra mindenki azt mondaná, hogy grúz. Magas növésű, jól felépített, atletikus termet,
mozgása rugalmas, jóképű, horgas orra van, és villogó szempár te-kint ki a kreol színű arcból. A
kapitány kitűnő gitárjátéi kos, ha megpendül kezében a hangszer, mindenki megáll, hogy hallgassa
virtuóz játékát. Tiszti uniformisa úgy áll rajta, mintha próbababa lenne a nagy katonai ruházati üz-.
let kirakatában az Arbaton. Tipikus karrierje volt ennek tisztnek. 1952-ben Ivanovóban született, ott
járt iskolába is. Aztán a légiszállítású csapatok főiskolájára kerül Rjazanyba, és ennek a
fegyvernemnek az egyenruháját hordta. Egy századnak volt a parancsnoka a Szibériai Katonai
Körzetben. Mindez első pillantásra tipikus. De a neve Roberto Ruada-Maestro – nem szokásos név
a szovjet tisztek között. Tévedés volt az eddigi benyomás, a kapitány nem grúz. Ha alaposabban
szemügyre vesszük, akkor más furcsaságokra is rábukkanunk. Jóllehet a százados légiutánszállítási
csapatok egyenruháját hordja, de ahol állomásozik, ott nincs ilyen alakulat. Még különösebb hogy
az iskolák elvégzése után Roberto hosszabb időt töltött Spanyolországban. Elképzelhető-e, hogy
valaki a Szovjetunióból turista útra menjen nyugatra 1969-ben, ráadásul a fasiszta Franco
országába, amellyel a Szovjetuniónak még diplomáciai kapcsolata sincs?
Márpedig Roberto Spanyolországban járt ebben az időben, és megfelelő ismereteket szerzett
erről az országról. De a legkülönösebb aspektusa ennek a történetnek az, hogy Roberto, miután
hosszabb időt töltött Spanyolországban, felvételt nyert egy szovjet tiszti iskolába. És nem is
akármilyen iskolába, hanem az elitet képező rjazanyi tanodába. A kulcsa mindennek, két
momentum: egyrészt az, hogy Roberto spanyol, másrészt az, hogy Szpecnaz tiszt.
A spanyol polgárháború alatt a kommunisták gyermekeit ezrével evakuálták a Szovjetunióba.
Pontos számuk nem ismert, de elegen voltak, hogy filmeket készítsenek, könyveket és
újságcikkeket írjanak róluk. Mint fiatal Janicsárok” hamar kadetek lettek a szovjet katonai iskolák-
ban. Ennek a korszaknak jól ismert, és tipikus alakja Ruben Ruis Ibárurri, akinek anyja a Spanyol
Kommunista Párt vezetője, a hírhedt Dolores Ibárurri volt. Erről az asszonyról minden könyv
megírja, hogy azért kapta a „La Pasionaria” melléknevet, mert a polgárháború legszenvedélyesebb
szónoka volt. Arról a tényről azonban már hallgat a fáma, hogy ez a jóasszony szadista módon vett
részt az elfogott ellenség kínzásában, és azzal tette magát „karizmatikussá”, hogy fogával átharapta
egy katolikus pap torkát. Ruben Ruis ibárurri a 8. légiszállítású hadtestben szolgált. Ezeket az
alakulatokat Sztálin agresszív támadásra szánta, de amikor védekezésre kényszerült, átalakította
őket gárda lövész hadtestekké. Ruben Ruis Ibárurri a 35. gárdalövész hadtest tisztjeként esett el
Sztálingrádnál. Nem tipikus sors ez, mert a legtöbbjük a Sztálin által Szibériába létrehozott
különleges iskolába került. Ettől kezd ve többé nem lehetett hallani a spanyol gyerekekről.
Egyik ilyen speciális iskola Ivanovóban volt és E.D. Stasova International Skola nevet viselte.
Ezen iskola nö vendékei közül jó néhányan Fidel Castro testőrségében bukkantak fel. Mások
vezetői lettek a kubai hírszerzésnek, amely a MOSZAD és a KGB mellett a legagresszívabb
kémszervezete a világnak. A kubai hírszerzés méltónak bizonyult KGB tanáraihoz, ravaszságban és
kegyetlenség-; ben egyaránt. Ezek közöl a spanyol fiatalok közül többen a KGB és a GRU hivatásos
tisztjei lettek. 1950. és 1960. között új generációja született a szovjet-spanyoloknak, akiket a szovjet
rezsim sokféle módon használt fel, és el sősorban külföldön kerültek bevetésre. Ezek jelentős része
Kubában kötött ki, ahol aklimatizálódtak, aztán elküldték őket Afrikába és Közép-Amerikába, hogy
győzelemre se gítsék a szocialista forradalmat.
Az általam elvégzett szovjet vezérkari akadémia hallgatói között is a legnagyobb kontingens
kubai volt, de ezeket teljesen külön, mondhatni elszeparáltan kezelték. Ezeket az embereket
természetesen hírszerzésre is felhasználták, míg a Szpecnaz tagjai csak olyan szovjet ál-
lampolgárságú külföldiek lehettek, mint Roberto Ruada-Maestro, akinek szovjet felesége és
gyermekei voltak. A Szpecnaz bízik embereiben, de előtérbe helyezi, hogy vonatkozásukban
túszokkal is rendelkezzék.
A Szpecnazban voltak németek is, akiknek olyan nevük volt, mint Stolz, Schwarz, vagy Weiss és
így tovább. Ezeknek a németeknek a sorsa is a háborúval volt összefüggésben. Az 1980-as
népességi mutatók szerint 1 millió 846 ezer német élt a Szovjetunióban. Ezek egy része még 200
évvel ezelőtt érkezett, eloroszosodtak és a Szpecnaznak így nem volt családjukból semmi haszna.
Más volt a helyzet a háborúban hadifogságba került németekkel. Ezeket koncentrációs táborokba
zárták, és embertelen körülmények között bántak velük. Egy idő után aztán megjelentek Walter
Ulbricht kommunista agitátorai, és nem volt meglepő, hogy a gyengébbek tömegesen jelentkeztek
az „antifasiszta” iskolákba. Ezeken a tanfolyamokon aztán nemcsak saját népük elárulására, de a
Szovjetunió feltétlen kiszolgálására is beoltották őket. Ezeknek a gyermekei már mint szovjet
állampolgárok születtek, és hithű kommunisták lettek.
Aztán a Szpecnaz egységekben előfordultak görög kommunisták leszármazottai – állítólag ezek
voltak a legkegyetlenebbek -, kurdok, mongolok, finnek, chileiek és még sokféle náció. Hozzájuk
jön még a „szovjet” nemzetiségek vegyülete; lettek, litvánok, észtek, ukránok, grúzok és üzbégek.
Ezek a nemzetiségek nem egy csapatokban szolgálnak, de bármikor létrehozható belőlük egy
„tiszta” nemzetiségi csoport, akik tökéletesen beszélik az adott ország nyelvét és korábban –
természetesen fedéssel -úgy, mint Roberto Ruada-Maestro megfordultak eredeti „hazájukban.”
6.
SPORTOLÓK
„A sportversenyek a világ ifjúságának békevágyát fejezik ki!” „Sportolóink a béke követei!”
Ilyen és ehhez hasonló szlogenek mindennaposak voltak a Szovjetunióban. Nézzünk akkor most
egy kicsit az emberiséget hülyítő kommunista propaganda mögé, hogyan is néztek ki valójában
ezek a szovjet „békekövetek.”
A Szovjetunióban a sportot is államosították. Ez azt jelentette, hogy a sport nem az egyének,
hanem a társadalom egészének az érdekeit szolgálta. Az egyéni érdekek és a társadalmi érdekek
néha nagyon különböznek egymástól. Az állam megvédi a társadalom érdekeit az egyén érdekeivel
szemben, és ez nemcsak a sportban igaz, hanem az élet minden szférájában. Már ami „az épülő
kommunizmus nagy országát” jellemezte.
Néhány jóképű fickó, erős is akar lenni, ezért olyan nagy divat a body-building, a testépítés. Ez
egy egyéni sport, amire a Szovjetunióban nem volt lehetőség, mert az államnak abból semmi
haszna, hogy Sztyopka úgy nézzen ki mint Tarzan. Miért fordítsa az állam arra a nemzeti jövedelem
egy részét, hogy valaki erős és jó alakú legyen? Ezért aztán a szovjet állam ilyen
haszontalanságokra nem költött egy kopeket sem. Ugyanez vonatkozott olyan „haszontalan”
időtöltésekre, mint a biliárd, a golf, vagy az autóversenyzés. De a szovjet állam soha semmi
közösséget nem vállalt a rokkantak, mozgáskorlátozottak sportjával sem. Miért is tenné? Azért,
hogy a nyomorékokat boldoggá tegye? Ugyan, örüljenek, hogy a társadalom eltartja őket...
Ugyanez az állam, ugyanakkor hatalmas összegeket fordított azon sportokra, amelyek az
államnak hasznot hoztak. A Szovjetunióban minden sportot támogattak, amely demonstrálta a
kommunista-szocialista rendszer fölényét a kapitalizmussal szemben. Tömegsporttal gondoskodott
a hétköznapi emberek millióiról, hogy elterelje figyelmüket a nyomorról, és megerősítse a rendőri
és katonai apparátust.
A Szovjetunióban csak az számított sportnak, amiben a teljesítményt méterben, percben,
kilogrammban, gólban vagy pontokban lehet mérni. Ha egy atlétában némi lehetőséget láttak, hogy
egy tizedmásodperccel gyorsabban tud futni, mint egy amerikai, vagy egy fél centiméterrel maga-
sabbat ugrik, az állam ennek a sportolónak minden lehetőséget megadott, amire csak szüksége volt.
Továbbfejlődése érdekében orvosokból, edzőkből, tudományos munkatársakból ekvipázsokat
hoztak létre, és mint „amatőr” sportolónak nem kellett többé dolgoznia, egyetlen feladata volt, a
sportban kiemelkedő eredményt elérni, hogy hirdesse a szovjet sport és ez által a társadalmi
rendszer magasabbrendűségét. A Szovjetunióban előmozdítottak minden olyan látványos sportot,
amely ember milliókat vonzanak, akik megcsodálják a szovjet tornászokat, műkorcsolyázókat, vagy
atlétákat. Támogattak minden csapatjátékot – kosárlabda, labdarúgás, jéghoki, vízipóló - és olyan
sportokat amelyek közvetlenül összefüggésben vannak a katonai ügyességek fejlesztésével; így a
repülést, az ejtőernyőzést a lövészetet, a vívást, a boxot, a karatét és így tovább. Nem csoda, hogy a
Szovjetunió legsikeresebb sportklubjai az erőszakszervezetek legjobb sportolóit tömörítette; a
hadsereg csapata a CSZKA, a haditengerészeté a Torpedó, a légierőé a Szovjet Szárnyak, míg a be-
lügyiek – KGB – klubja a Dinamó volt. (Félreértések elkerülése végett ez napjainkban is így van.)
Nem véletlen, hogy ezen sportegyesületek soraiból kerülteknek ki a világ- és Európa-bajnokok és az
olimpikonok. Ha valahol feltűnt egy tehetség, ezen klubok közül valamelyik már be is „szipkázta.”
Mivel tudták ezen egyesületek magukhoz csábítani a tehetségeket? Először is rendfokozatokat
adtak nekik, ami a Szovjetunióban hihetetlen kitüntetés számba ment. Jóllehet státusuk amatőr volt,
nem kellett többé dolgozniuk, csak a sporttal foglalkozni, és még ezért kiemelt fizetést is kaptak és
lakást, beléphettek a legfontosabb elvtársak számára fenntartott luxuscikkeket árusító boltokba, és
uram isten, micsoda kegy: még az átkozott nyugatra is kiutazhattak.
Mindennek hasznát jól reprezentálták azok a kiemelkedő eredmények, amelyeket a szovjet
sportolók szerte a világban elértek. Van-e olyan fegyveres erő a világon, amely megközelíthette a
szovjeteket ezen a téren? Bizton mondhatjuk, nincs!
Természetes, hogy ez a hatalmas és kiváló közeg, valóságos kincsesbányája volt – és az ma is –
a Szpecnaznak. Nem mi mondjuk, hanem többek között a már hivatkozásként említett Viktor
Szuvorov írja, hogy a legjobb sportolók szinte valamennyien tagjai a Szpecnaznak.
A Szpecnaz ugyanis keveréke a sportnak, a politikának, a kémkedésnek és a fegyveres
terrorizmusnak. Természetes, hogy a sport szolgálja az utóbbi hármat.
A Szovjetunió nemzetközi presztízsének biztosítása mellett szükség volt egy olyan szervezetre,
amely a legszorosabb fegyelemmel és szabályokkal rendelkezik, képes arra, hogy minden gramm
erőt kisajtoljon a sportolóból, sohase engedje, hogy lazítson. Másodszor a szovjet hadseregnek
szüksége volt sok olyan emberre, akiknek kivételes olimpiai szintű sportképességei vannak, hogy
speciális missziókban vehessenek részt az ellenséges hátországban. Kívánatos volt, hogy ezen
emberek meglátogassák az idegen célországokat békeidőben is. Mivel a Szovjetunióban nem volt
turizmus, erre csak a sport révén nyílott lehetőség.
A Szpecnaz volt az a pont, ahol az állam, a szovjet hadsereg és a katonai hírszerzés érdekei
megegyeztek az olyan egyéneknek az érdekével, akik egész életüket a sportnak akarták szentelni.
Az ötvenes évek vége felé, minden szovjet hadosztálynál sportzászlóaljakat hoztak létre. Ezek
aztán rendszeresen edzésben voltak és versenyeztek egymással. A zászlóalj-parancsnoknak kijelölt,
egykor maga is neves sportember árgus szemekkel figyelte a tehetségeket, és ha felfedezett egyet,
máris irányította a központi klubba. Ezek a sportzászlóaljak csak formailag voltak a magasabb
egység alá rendelve, nem vettek részt az egység életében, külön körletben, külön napirend szerint
éltek, más étkezési és egyéb normák szerint. Ugyanakkor kifelé az átlagos szovjet katona típusát
testesítették meg.
Ezek a katonák, függetlenül alapsportjuktól – mondjuk labdarúgó -, kényszerítve voltak, hogy
részt vegyenek ejtőernyős, karate, úszás, terepfutás és lövészet kiképzésen, hogy szükség szerint a
Szpecnaz rendelkezésére álljanak. De ezzel még nem ért véget a kiképzés. Esténként ezek a
„sportolók” titkos zárt körleteikben topográfiát, rádiókezelést a robbanószerkezetek használatát és
egyéb tantárgyakat tanultak. Hadgyakorlatok idején elszállították őket teljesen más területre, ahol
különleges feladatokat hajtottak végre. Aztán visszamentek helyőrségeikbe és folytatták a
kívülállók számára észlelhető népszerű sporttevékenységüket; mondjuk futballoztak vagy jégkoron-
goztak.
Satilov vezérezredes véleménye szerint a sportoló bátrabb a csatában, több önbizalma van a saját
erejében, gyors a reakciója, jobban alkalmazkodik a körülményekhez és kevésbé fáradékony. Ezen
nincs mit vitatkozni. Az első osztályú sportoló olyan ember, akinek nagy akaratereje van, aki
legyőzte saját lustaságát és gyávaságát, aki kényszerítette magát, hogy mindennap fusson, amíg
össze nem roskad. Az ilyen embert a verseny szelleme már megfertőzte és harcol a győzelemért a
sportpályán és a csatában egyaránt – sokkal inkább mint az átlagember.
A katonai körzetek, hadseregek sportegyesületeiben magas számban szerepelnek nők is. Ők is
katonai rangot viselnek, és tagjai lehetnek a Szpecnaznak is. Különböző sportágakat űznek,
atletizálnak, úsznak, ejtőernyőznek és vitorlázó repülnek. A nők részvételének pszichológiai és
stratégiai okai vannak. Háború esetén, ha a front mögött egy csapat széles vállú, jó kiállású fiatal
férfi jelenik meg, ez esetleg okot ad a gyanúra, hiszen minden ilyen embernek a fronton a helye. De
ugyanebben a helyzetben néhány leány – kezükben kosárral, vállukon gereblyével – semmilyen
gyanút nem váltanak ki.
Ahhoz, hogy a kívánt katonai eredményt el tudják érni, alapos tudással kell rendelkezni annak a
térségnek a természetes adottságairól, amelyben a Szpecnaz operálni akar. Ismerni kell a területet, a
klímát, kellő elképzelés kell, hogy legyen a lakosság szokásairól, nyelvéről, öltözetéről, a
rejtőzködés lehetőségeiről, az erdőkről, a barlangokról és a folyókról. Tudni kell, hol helyezkedik el
az ellenséges katonaság és a rendőrség, hol találhatók meg a helység civil vezetői. Az átlag
Szpecnaz egység természetesen nem látogathatta meg azt a területet, ahol a háború esetén küzdenie
kell. De egy sportdelegáció erre lehetőséget kap, és a szovjetek maximálisan ki is használták ezt a
lehetőséget.
Így pl. 1984-ben a 12. Ejtőernyős Világbajnokság küzdelmei Franciaországban folytak, összesen
26 aranyéremért kellett versenyezni, és ebből a szovjet csapat 22-őt nyert meg. Ez a csapat
valójában 5 férfiből és 5 nőből álló Szpecnaz csoport volt. Természetesen a kísérők a GRU
magasrangú tisztjeiből kerültek ki. Még az őket elkísérő „rádió-riporter” is a szovjet hírszerzés
ezredese volt. Ez a csoport már hetekkel a verseny előtt tréningezés címén hosszú időt töltött
Párizsban és Dél-Franciaországban. A kubai csapatot is egy szovjet hírszerző ezredes –
természetesen fedéssel – vezette.
Tételezzük fel, hogy kitör a háború. A szovjet hadseregnek semlegesíteni kell Franciaország
nukleáris erejét.
Franciaország az egyetlen ország Európában, amely a Szovjetunióhoz hasonlóan földalatti
silókban tárolja nukleáris ütőerejének nagy részét. A silók rendkívül fontos célpontok. Ezeket
nyilván Szpecnaz erők fogják semlegesíteni. És kiket fog kiküldeni a szovjet főparancsnokság egy
ilyen misszióra? Könnyű válaszolni: nyilván az ejtőernyős világbajnokságon részt vett „testre
szabott” csoportot.
Ismert szlogen, hogy a sport javítja a kapcsolatokat az országok között, és a sportolók a béke
követei. Ez azonban a szovjet sportemberek esetében nem volt igaz. Ezek az emberek és kísérőik
egytől egyig felderítők vagy terroristák, akik számára a sporttevékenység csak fedésül szolgált, még
ha az illető világ- vagy olimpiai bajnok is volt. Nem mi mondjuk ezt, hanem azok a volt szovjet
sportemberek, akik mégis úgy döntöttek, hogy a szabad világot választják. (Természetesen köztük
is vannak, akiket ezzel az ürüggyel telepítettek át.)
Szovjet ejtőernyős „sportemberek” Afganisztánban gyermekeket, asszonyokat és aggastyánokat
mészároltak le, szovjet pilóták habozás nélkül lőtték le az ártatlan utasokat szállító Dél-Koreai
repülőgépet; a liberális nyugati országok mégis tárt karokkal fogadták ezeket az embereket, mint a
sportbarátokat és a „béke követeit.”
A Szpecnazban a hivatásos sportolókból felállított egységek az elitek elitjét képezik. Miközben
sport ürügyén külföldre utaznak, találkoznak GRU ügynökökkel, anyagot vesznek át és utasításokat
közölnek.
A sportolók azok, akiket a Szpecnaz különleges kísérleteire is felhasznál. Viktor Szuvorov
könyvében, az 1989-ben nálunk is megjelent Akváriumban leír egy olyan gyakorlatot, amelyben
Szpecnaz egységek 100 méteres magasságból végeznek ejtőernyős ugrást. Az általa tapasztaltakból
később, a Szovjetszkij Voin 1985-ös számában Liszov altábornagy közzétette, hogy szovjet ejtőer-
nyősök sikerrel kísérletezték ki a kis magasságból való ejtőernyős ugrást. A tábornok természetesen
nem árulja el, hogy miért kísérleteztek ezzel, és a Szpecnaz szó fel sem merül a cikkben. Mindebből
következik, hogy ezt a nem szokványos és életveszélyes kísérletet kiváló ejtőernyős sportolók
hajtották végre először, és amikor Szuvorov ezt látta, akkor már általánosan be volt vezetve a
közönséges Szpecnaz egységeknél is.
Már a második világháborúban is felhasználtak sportolókat különleges küldetésre. Anna
Sismareva, neves tízpróbázó atléta, a leghíresebb robbantó volt a front mögött, míg Borisz Galuskin
sokszoros szovjet ökölvívóbajnok, ugyancsak a front mögött, fontos személyek likvidálásával
foglalkozott.
Szinte hihetetlen, hogy híres, nagyszerű és szimpatikus szovjet sportemberek ezreinek álarca
mögött, mindenre elszánt gyilkológépek rejtőztek. De nem ők a bűnösök ebben, hanem az az
embertelen rendszer, amely különleges adottságaikat ilyesmire használta fel.
7.
A KIVÁLOGATÁS ÉS A KIKÉPZÉS
A katonák és tisztjeik között vannak az őrmesterek, mint közbenső rang. Ezeknek az altiszteknek
a kiképzése igen fontos a Szpecnaz szempontjából, ahol szükség van a fegyelemre és a
hozzáértésre, sokkal magasabb szinten mint a hadseregben.
A szovjet hadseregben a kiképzést különböző fegyvernemek erre specializálódott
hadosztályainál kapták (kapják) meg a fiatal őrmesterek egy hat hónapos kiképzés után. Ezt
követően kerülnek ki a harcoló alakulatokhoz, ahol fogadják a bevonuló újoncokat. Így minden
kiképző hadosztály egy hatalmas inkubátor, amely évente 20 000 őrmestert képez ki. Egy-egy ilyen
kiképző hadosztály egy eszköz az őrmesterek tömeges előállítására, egy gigantikus hadsereg
részére, amelynek a létszáma békeidőben is elérte az 5 milliót, és háború esetén jelentősen
felduzzad majd.
Ennek a rendszernek volt egy hátránya: a leendő őrmestereket nem azokból az alakulatokból
válogatták ki, ahol majd szolgálni fognak, hanem a körzeti hadkiegészítő parancsnokságok, így a
válogatás nélkülözött minden minőséget.
A Szpecnaz őrmesterek kiválasztása természetesen egészen más szisztéma alapján történik. Már
az újoncok is gondos kiválogatáson esnek át, és azonnal harcoló szakalakulatokhoz kerülnek
alapkiképzésre. De még ezen belül is el vannak különítve az átlag újonctól, és természetesen nem
„tömegtermék” őrmesterekre van bízva a kiképzésük. Nem! Ezeknek az embereknek a kiképzését
tisztek végzik, akik erre a feladatra speciálisan fel vannak készítve. A kiképzés során biztos
szemmel választják aztán ki azokat a leendő Szpecnaz őrmestereket, akik vezetőnek születtek.
A módszerek egyszerűek. Például kiadják egyes csoportoknak, hogy rekordidőn belül verjenek
fel sátrakat. A csoportban nincs egyetlen vezető sem. A feladat végrehajtás során azonban kiválik
egy-egy ember, akire a többiek hallgatnak, aki átveszi az irányítást, megszervezi a munkát és hajtja
a többieket.
Ismét egy másik csoport azt a feladatot kapja, hogy települjön át egyik helyről a másikra, igen
nehéz, akadályokkal telitett terepen, anélkül, hogy egyetlen embert is elvesztene. Így a csoportból
ismét kikristályosodik a vezető.
A jövendőbeli Szpecnaz katona még eredeti szolgálati helyén is állandó kiképzésben van; futás,
úszás, rohampálya leküzdése napi 12 órán keresztül, és mindezt parancsnokok nélkül. De a tisztek
árgus szemekkel figyelik őket és néhány hét után már ki tudják választani a legintelligensebb,
legtöbb képzelőerővel rendelkező, legerősebb, legenergikusabb és legrámenősebb embert a cso-
portból. Miután befejeződött a féléves kiképzés, az újoncok legtöbbje ott marad a században,
szakaszban, de a legjobbakat elküldik 1000 km-rel távolabbra, egy Szpecnaz kiképző
zászlóaljhoz, ahol őrmester lehet belőlük. Aztán ők is visszatérnek ahhoz a századhoz, ahonnan
kiválasztották őket.
Ami még tovább növeli a kiválasztás minőségét, hogy ugyanaz a századparancsnok végzi, aki
majd 6 hónap után visszakapja a maga által kiválasztott embert, őrmesteri vállappal. (Ezzel
kiküszöbölték az egy időben a Magyar Néphadseregben is bevett gyakorlatot, ha a parancsnok meg
akart szabadulni egy alkalmatlan tisztjétől, akkor beiskolázta, így aztán örökre megszabadult tőle.
Az már nem érdekelte, hogy ez a hülye, másutt parancsnoki beosztásba fog kerülni.)
A Szpecnaz kiképző zászlóalj azon a régi és jól bevált katonai elven dolgozik: ahhoz, hogy
valaki parancsokat osztogasson, először is magának is meg kell tanulnia feltétel nélkül
engedelmeskedni. Jóllehet a szovjet hadsereg kiképzésében mindig is a brutalitás dominált, a
Szpecnaznál ennek a sokszorosát kell elviselnie egy katonának. Egy tiszt ezt az alábbi képletes
módon fejtette ki: „Ha egy üres hordót lenyomunk a víz alá és elengedjük, az a felszínre rúgja
magát. Mennél mélyebbre nyomjuk, annál nagyobb lendülettel és magasabbra ugorva emelkedik ki
a vízből.”
A Szpecnaz őrmester jelöltek kiképzése során az ember összes méltóságát elveszti, olyannyira,
hogy az összeomlás határáig jut. A tisztek és az altisztek elszánt profik, akik ugyanazt meg tudják
csinálni, amit a katonáiktól megkövetelnek. Mégis nagy kockázatot vállalnak, mert sok esetben a
katona előtt csak az a kérdés lebeg, hogy önmagát ölje-e meg, vagy a kiképzőjét?
A leendő Szpecnaz őrmestereknek még nevük sincs, csak gúnynéven emlegetik őket és így is
ismerik egymást. Ezek a nevek szarkasztikusak, van közöttük „Gyilkos”, „Bamba”, „Hóhér” - de
egyesek történelmi neveket is viselnek, mint „Rettenetes Iván”, „Raszputyin” vagy akár „Nagy
Péter.” A hangnem is sokszor szarkasztikus, mondjuk a kiképző megkérdezi „Nagy Pétert ”, hogy „ő
cári felségednek volna-e kedve kitisztítani a latrinát egy fogkefével?” Ez a „kérdés” természetesen a
legszigorúbb parancs, és az „ő cári felségének” természetesen van kedve...
A Szpecnaz kiképző egységeknél kiemelt és tudományosan megállapított kalória van, hogy
ezeket az embereket a legjobb formába tartsa. A katonák az iszonyú igénybevétel miatt mégis
állandóan éhesek. Ezért aztán jutalomként a koszos földre öntött moslékot is kapnak, amelyet a kéz
használata nélkül habzsolhatnak fel.
A kiképző zászlóalj feladata, hogy elpusztítsa az emberben az egyént, akármilyen erős jellemmel
is rendelkezik, és egy olyan típusú zombit alkosson belőle, amely alkalmas a Szpecnaz standardjait
kielégíteni, azt a típust, amely robbanásig van telítve gyűlölettel és bosszúvággyal az egész
emberiséggel szemben. A fő nehézség úgy alakítani ezt az „embertípust”, hogy a fiatal katona dühét
és kétségbeesését a helyes irányba tereljék. Lealacsonyították a legállatibb színvonalra, addig a
pontig, amit már nem tud elviselni, és ekkor megadják neki az őrmesteri sávokat és elküldik
szolgálni egy hivatásos egységbe. Ott aztán kiöntheti gyűlöletét saját beosztottai, vagy amire
ideológiailag „agymosták”, a kommunizmus ellenségeivel szemben. Ezek az „emberek” hihetetlen
mennyiségű rosszindulattal vannak telítve, éppen úgy, mint egy sötét viharfelhő, amely tele van
elektromossággal. Ezért aztán mindannyian a háborúról álmodoznak, ahol gátlástalanul kiélhetik
szadista hajlamaikat. (Ma sem tudjuk, hány Szpecnaz csoport harcolt Milosevics oldalán
Boszniában és Koszovóban.)
A véget nem érő megalázás-sorozaton, az inzultusokon, és büntetéseken kívül, melyeket a
parancsnokaik rónak ki rájuk, a Szpecnaz zászlóaljban kiképzendő katonának szakadatlanul – nem
kevésbé elszánt – küzdelmet kell folytatnia saját bajtársaival szemben, akik azonos körülményekkel
rendelkeznek mint ő maga. Először is ott van a hallgatag vetélkedés a falkában elfoglalt rangsorért,
a vezető pozícióért. Mint már említettük, a Szpecnazban szinte drámai formákat ölt ez a küzdelem.
Ez annál is inkább így van, mert az őrmesteri sávokat – dacára a hat hónapos kiképzésnek – nem
mindenki, csak a legkiválóbbak kapják meg. A többiek közkatonaként mennek vissza alakulatuk-
hoz. Ez akkora szégyen, hogy első helyen szerepel az öngyilkosságok okai között.
Az őrmesteri kinevezésről a kiképzés végén egy bizottság dönt, amelyben az a GRU főnök
elnököl, amely alakulathoz majd kerül a leendő őrmester. A jelöltnek az alábbi elméleti és
gyakorlati tárgyakból kell vizsgáznia: politika, a Szpecnaz taktikája, az ellenség ismerete, min-
denféle lőfegyverrel való tüzelés (csak kitűnő eredmény fogadható el), közelharc, ejtőernyős
ugrások, fizikai állóképesség, robbantási ismeretek elmélete és gyakorlata. A vizsga szigorát
mutatja, hogy egy alakulat általában elküld 10 jelöltet, ebből kettőt, jó esetben hármat kap vissza
mint őrmestert. A rang nélkül visszatért emberek sem vesznek el, ők helyettesei lesznek az
őrmestereknek. Bevetés idején ugyanis a Szpecnaz iszonyú veszteségeket szenved (példa rá
Afganisztán), éppen ezért minden egységnél van minimum 2-3 teljesen kiképzett vezető, aki képes
átvenni a csoport vezetését, ha a tiszt, vagy az őrmester elesik. Az őrmesteri kinevezés nem
végleges, a századparancsnoknak jogában áll elmozdítani, vagy akár lefokozni az illetőt, ha nem
elégedett a ténykedésével.
***
A Szpecnaz tisztek kiképzése Rjazanyban, a Vörös Zászló Renddel kitüntettet „Lenini
Komszomol Magasabb Légierő Parancsnokképző Akadémia” különleges fakultásán történik. Aki
ide bekerül, az minden bizonnyal a legjobbak közé tartozik. Ide azok a csapattisztek kerültek, akiket
a Szpecnaz a több százezres szovjet tiszti kontingensből kiválasztott.
Jóllehet az iskola nevében szerepel a „parancsnokképző” szó, a Szpecnaz különleges fakultásán
nem magasabb parancsnokokat, „csak” tiszteket képeznek ki. Az ő elveik és nézeteik szerint, a
magasabb parancsnokokat nem lehel előállítani, arra születni kell, és ezek az emberek úgy is
kiválasztódnak. Egy magasrangú GRU vezető elmondta, hogy például Zsukov marsall, a
Szovjetunió legsikeresebb hadvezére, még tiszti iskolát sem végzett, és semmiféle parancsnoki
akadémiára nem járt. Mégis azzá lett, aminek született: kimagasló hadvezérnek. Halhin Goal,
Jelnya, a moszkvai ellencsapás, Sztálingrád, a leningrádi blokád feltörése, Kurszk, átkelés a
Dnyeperen, a Belorusz hadművelet, a Visztula-Odera hadművelet, Berlin elfoglalása. Mire tudták
volna őt a professzorok megtanítani?
A Szpecnaz tiszteknek is megvannak a kötelező tulajdonságai, és azok a fiatal tisztek lehetnek
ennek a különleges alakulatnak a tagjai, akik megfelelnek ezeknek az elvárásoknak. Mindenekelőtt
politikai megbízhatóság, szilárd és hajlíthatatlan jellem, rámenősség, amely nem baj, ha
durvasággal párosul, tulajdonsággal és nem rendfokozattal kivívott tekintély, önálló és eredeti
gondolkodásmód, bátorság, és kiemelkedő sportteljesítmény.
A GRU minden katonai körzetben figyelemmel kíséri a fiatal tisztek beilleszkedését a csapatba,
és ha úgy ítélik meg, hogy belőle lehet Szpecnaz tiszt akkor behívják egy személyi beszélgetésre.
Egy ilyen tipikus beszélgetést így ír le a Viktor Szuvorov álnéven író egykori Szpecnaz tiszt, aki
jelenleg Angliában él.
„A fiatal tisztről az a hír járta az ezredben, hogy ez egy megszállott vadállat, de egy elmaradt,
züllött alegységből viszonylag rövid idő alatt elit csapatot képezett.
Egy nap berendelték a katonai körzet személyügyi igazgatóságára. Egy személyügyi tiszt
fogadta, aki egy folyosólabirintuson keresztül, elvezette őt egy eldugott kis irodába, aztán magára
hagyta. Az irodában egy tábornok és egy ezredes fogadta. A fiatal tiszt természetesen nem tudja,
hogy a tábornok a katonai körzet GRU főnöke, a mellette ülő ezredes pedig az ottani Szpecnaz
parancsnoka.
A beszélgetés légköre egyáltalán nem merev, nem katonás. A fiatal tisztet hellyel, cigarettával
kínálják, a tábornok és az ezredes mosolyognak, tréfálkoznak.
Meséljen nekünk magáról hadnagy elvtárs. Mi az érdeklődési köre, milyen sportot szeret? Úgy
hallottuk, hogy 10 kilométeres sífutásban megdöntötte a hadosztály rekordját – ez nagyszerű.
Hogyan képezi ki az embereit a harcra? Hogyan jön ki a főnökeivel? - és így tovább.
Így aztán a beszélgetés, ami a tábornok és a hadnagy között zajlik, fokozatosan egy kis
vizsgáztatássá alakul.
- Mondjuk háborús helyzetben egy olyan amerikai hadosztállyal állunk szemben, amelynek Lance rakétái
vannak, és ön a mi hadosztályunk parancsnoka, hogyan pusztítaná el az ellenséges rakétákat?
- Saját 9K21-es rakétáinkkal.
- Nagyon jó hadnagy elvtárs, de mi van, ha nem ismeri az amerikai rakéták helyzetét?
- Megkérem a légierőt, hogy derítse fel és bombázza őket.
- De tegyük fel, hogy rossz idő van hadnagy, és az ellenséges légvédelem nagyon erős...
- Akkor előre küldenék egy felderítő századot, hogy állapítsa meg a rakéták helyét, vágja el az ellenség
torkát és semlegesítse a technikát.
- Nem rossz! Sőt, azt mondhatnám nagyon jó. Van fantáziája hadnagy elvtárs. Hallott róla, hogy az
amerikaiaknak vannak ilyen speciális alakulataik, a zöldsapkások?
- Igen hallottam róluk.
- Mi a véleménye róluk?
- Két oldalról lehetne ezt megközelíteni. Politikai és katonai szempontból.
- Halljuk mind a kettőt.
- Ezek az amerikai imperializmus tipikus termékei, hivatásos gyilkosok, gengszterek, akik nőket,
gyermekeket és öregeket gyilkolnak...
- Ebből elég. Most lássuk a szakmai részt.
- Nagyszerű, csodálatosan kiképzett egység arra, hogy az ellenség háta mögött tevékenykedjen. Az a fela
data, hogy paralizálja az ellenség parancsnoki és vezetési rendszerét. Hatalmas és félelmetes fegyver a
parancsnok kezében.
- Nagyon jó! Mi a véleménye hadnagy elvtárs, ha mi is szerveznénk egy ilyen egységet a hadosztályon
belül?
- Úgy gondolom tábornok elvtárs, hogy ez jó döntés volna, ilyen lesz a hadsereg holnap.
- A holnapi hadsereg. Igen, erről van szó. Mit szólna hozzá, ha felajánlanánk önnek, hogy legyen egy
ilyen csapat tisztje?
- Ha kapnák egy ilyen lehetőséget tábornok elvtárs örömmel elfogadnám.
- Rendben van hadnagy, visszamehet az ezredéhez, folytassa szolgálatát, és felejtse el ezt a
beszélgetést.
- Arról tudomása van ugye, mi történik önnel, ha bárki tudomást szerez arról, amiről mi itten
beszélgettünk?
- Megértettem tábornok elvtárs!
- Akkor jó. Nem kizárt, hogy még találkozunk. Jó egészséget!
- Köszönöm. Viszontlátásra tábornok elvtárs.
Nos így zajlik le egy átlagos beszélgetés a kiszemelt tiszttel. A hadnagy visszament szolgálati
helyére és már valóban elfelejtette az egész beszélgetést, amikor értesítést kap, hogy beiskolázást
nyert a rjazanyi akadémiára.”
***
Az akadémia elvégzése után kerül a fiatal Szpecnaz tiszt a csapathoz. Dacára a négyéves
iskolának, meg a sok hadgyakorlatnak, mégis kevesebbet tud, mint egy rutinos őrmester, de gyorsan
tanul, és a tanulás nem szégyen. Előfordul, hogy a rangidős őrmester vezeti eleinte a kiképzést, és a
hadnagy a közkatonákkal együtt végzi a feladatot. Ez nem csökkenti tekintélyét, ellenkezőleg...
Vannak kérdések, amelyekre még nem tud válaszolni, és felszerelések, amelyekhez még nem ért.
De valamennyien tudják azt, ha 10 kilométert kell futni, az új parancsnok velük lesz. Végrehajtja az
ejtőernyős ugrásokat a katonákkal együtt, de ezen túlmenően megadják neki a lehetőségei, hogy
annyiszor ugorjon, ahányszor csak akar. Éjszakánként el fogja olvasni a legtitkosabb utasításokat,
és egy hónappal később készen áll, hogy felvegye bármelyik őrmesterrel a versenyt. Egy fél év
múlva mindenben ő a legjobb, és tekintélye vitathatatlan, parancsa törvény.
A Szpecnazban vannak olyan különleges tisztek is, akik nem végezték el a rjazanyi speciális
kurzust. Ezek valamiben egészen kimagaslót tudnak alkotni. Nem kellett volna ilyen iskolát
elvégeznie Mihail Kalasnyikovnak, hogy megalkossa legendás gépkarabélyát. (Igaz, a mintát a
német MP43-as rohampuskáról „koppintotta” FP)
A Szpecnaz tiszt típusa a kisportolt, erőtől duzzadó fiatalember, de vannak vékonynak tűnő,
alacsony, jelentéktelen tisztjeik is. Ezek az ún. intellektuelek, akik nem foglalkoznak közvetlenül az
emberekkel, és a fejükkel dolgoznak, nem a kezükkel. Ilyen többek között a tolmácstiszt, aki
legalább két nyelven beszél tökéletesen. A tolmács folyamatosan a századparancsnok oldalán van,
és hivatalosan mint adjutáns szerepel. A tolmács együtt ugrik a századdal, és sok napon keresztül
gázol velük a mocsárban, mászik a nyaktörő sziklákon. A tolmács az, aki kezelésbe veszi az
„elfogott ellenséget”, hogy kikérdezze a létfontosságú adatokról. A módszerekben nem válogat,
habozás nélkül nyomja ki a szemét, tépi le a heréjét, vagy szögezi nyelvét egy deszkához - „kígyót
csinál belőle”, ahogy a Szpecnaznál „tréfásan” megjegyzik. Ezeket az embereket „Acélnak”
nevezik, Sztálin után...
Minden Szpecnaz egységben van egy elhárító tiszt is, aki két évet a rjazanyi akadémián, két évet
a katonai diplomáciai akadémián hallgat. Ezek saját biztonsági emberek, a GRU féltékenyen vigyáz
arra, hogy a KGB ne lépjen be a köreibe. Ezek a tisztek nem ugranak ejtőernyővel, nem futnak
együtt a századdal, és nem vesznek részt a közelharcban, de rajta tartják kezüket a század érverésén.
Tanulmányoznak, kiválasztanak és beszerveznek ügynöknek legényt, őrmestert vagy tisztet, és ezen
a hálózaton keresztül pontosan tudják, mi történik a században, ki a leggyengébb láncszem, és
felmerül-e valamilyen kétség a feladat végrehajtását illetően.
Viktor Szuvorov leírja – talán maga is közülük való volt – ezeket az embereket. Hallgatagok,
barátságtalanok. Külsejük elegáns, modoruk hideg és választékos. Óriási hatalom van a kezükben,
és még a legedzettebb Szpecnaz harcos is retteg tőlük. Ok a Szpecnaz belső ellenőrei, de őket nem
ellenőrzi senki.
***
Aki nem ismerte belülről a szovjet társadalmi rendszert, annak is fel kellett, hogy tűnjön ennek
az államnak militarista jellege. Az állandó és hazug békeszólamok mellett, militarista a
szemléletmódja, életfelfogása és ebből eredően propagandája. Gondoljunk csak a vezetőkre, Sztálin
„generalisszimusztól” kezdődően, a nagy kitünte-tésgyüjtő Brezsnyevig (már csak a „Hős anya”
hiányzott neki), Malenkovtól Bulganyinig, ezek civil létükre mind marsalli rendfokozatot viseltek,
még a mitugrász kolhozparaszt Hruscsov is. Andropov pedig a KGB tábornoka volt.
A szovjet pionírokat már kisgyermekkoruk óta katonásan nevelik, táboroznak, ahol katonai
rítusok szerint élnek, és mesék helyett a Nagy Honvédő Háború valós és valótlan történeteivel etetik
őket. Nem a szülő a példakép, hanem az a pionír, aki feljelentette szüleit, mert a beszolgáltatandó
termékből valamit el akartak tenni, és ezért kivégezték őket. A „hős pionír” képe minden
úttörőcsapatban megtalálható.
 A Lenini Komszomol, egy megreformált és jóval hatékonyabb „Hitlerjugend”-ként funkcionált.
Ezen fiatalok nevelését a DOSAFF végzi, egy paramilitáris szervezet -nálunk igen halvány
lenyomata az MHSZ volt -, amelynek taglétszáma 15-20 millió között mozgott. Az ebben a szer-
vezetben lévő fiatalok – fiúk és lányok egyaránt – szabályos katonai kiképzésben részesülnek,
például minden ejtőernyős, vagy vitorlázórepülő sport az ő privilégiumuk. Hatásköre kiterjed a
leszerelő katonákra is, és „segít” nekik, hogy megőrizzék a hadseregben elért minősítésüket (pl.
mesterlövész).
A DOSAFF-nak óriási a költségvetése, szélesen kiterjedt repülőtér-hálózata van,
kiképzőközpontok és különböző nagyságú klubok állnak a fiatalok rendelkezésére, ahol éjjel-
nappal, télen-nyáron folyik a kiképzés. Sok kiemelkedő szovjet katona, asztronauta és élsportoló –
Jurij Gagarintól kezdve Tyereskováig – kezdte pályafutását a DOSAFF-ban.
A DOSAFF vezetői nyugállományú marsallok és flotta admirálisok. Ilyenek voltak A.L.
Getmann hadseregtábornok, A.I. Pokriskin a légierő marsallja, D.D. Leljusenko hadseregtábornok
vagy G. Jegorov flotta admirális.
Természetesen a DOSAFF-ban képviselve van a GRU és a Szpecnaz is. Már itt árgus szemekkel
figyelik a fiatalokat, akik tippszemélyként szerepelnek, és pályafutásukat figyelemmel kísérik.
1986-ban például A. Odicsev vezérezredes képviselte a DOSAFF-ban a GRU-t, aki már a második
világháborúban is terrorista egységeket vezényelt.
A szovjet sorkatona amikor bevonul a hadseregbe, a DOSAFF-ban már 3-4 éves intenzív
kiképzésen esett át; ejtőernyős ugrásokat végzett, géppisztollyal lőtt és részese volt egy-két túlélő
tanfolyamnak is.
A DOSAFF nagyon hasznos előiskolája és fedőszerve is egyben a hadseregnek. A Szovjetunió
annak idején egyezményt írt alá, hogy nem használja fel az arktikus térséget katonai célokra. A
DOSAFF hivatalosan nem katonai szervezet, ezért aztán nyugodtan gyakorolhatnak speciális
egységei a Déli-sarkon. Most civileknek vannak feltüntetve, akik sportteljesítményeket hajszolnak,
valójában kiképzett gyilkosok, akik már túl vannak az afganisztáni és a csecsenföldi hadjáratokon.
A szovjet katona tehát jól kiképzett, ideológiailag fanatikus, és a hadseregben nyoma sincs az
álhumánus liberalizmusnak, amely a nyugati hadseregek rákfenéje. A háború, ha tetszik, ha nem,
kegyetlen dolog, és ha békét akarunk, készülni kell rá. A fent leírtak jóllehet a szovjet rendszerben
jöttek létre, de ma is – a 21. században is -változatlanul érvényesek.
8.
A SZPECNAZ ÜGYNÖKEI
A szovjet katonai hírszerzésnek, a GRU-nak – csakúgy mint a KGB-nek – hatalmas
ügynökhálózata van szerte a világon. Ezek megtalálhatók a Fok-földön éppen úgy, mint Svédország
legészakibb csücskében, a teljes amerikai kontinensen csakúgy, mint Észak-nyugat Új-Guineában.
A szovjetek az ügynökhálózatot két kategóriára osztják, vannak a stratégiai kémek, és vannak
azok az ügynökök, akik operatív feladatokat hajtanak végre. Az első kategóriába tartozott például a
második világháborúban a híres „Rote Kapelle” (Vörös Zenekar), vagy a háború utáni hírhedt
amerikai atomkémek, a Rosenberg házaspár és bűntársaik.
Minket most a Szpecnaz szempontjából a második kategória, az operatív ügynökhálózat érdekel.
A Szpecnaz ügynökei nem az ellenséges vezérkarokban, mondjuk a Pentagonban helyezkednek
el, és feladatuk nem is a stratégiai jelentőségű információk megszerzése. Ok részfeladatokat
hajtanak végre, amelyek azonban éppen olyan fontosak a Szpecnaz számára, mint a GRU részére a
stratégiai adatok begyűjtése.
Akik hozzászoktak a napjainkban mindent elárasztó kém- és terrorfilmekhez, azok mélységesem
csalódnának, ha a maga valóságában meglátnának mondjuk egy angol, vagy egy német Szpecnaz
ügynököt, aki semmiben sem hasonlít James Bondhoz.
A Szpecnaz ügynök ideális portréja így fest: 50 és 65 év közötti férfi, aki sohasem volt katona,
nem végzett egyetemet, nem dolgozik a hadügyben, nem tagja semmi-féle baloldali pártnak, vagy
csoportosulásnak. Magányos, befelé forduló életet él, mestersége erdész, halász vagy világítótorony
őr, esetleg vasutas. A legjobb, ha fizikai szempontból rokkant.
Ezek persze nők is lehetnek, és nem olyan sexbombák, mint Christina Keeler kisasszony volt, aki
az angol hadügyminiszter, Profumo ágyát melegítette, hanem szürke, jellegtelen, csúnyácska nőket
keresnek.
Lényeges szempont: az illető semmiképpen se legyen a helyi rendőrség látókörében, ha bármi
történik a környéken – mondjuk egy robbanás – az illető az utolsó, akire a gyanú árnyéka vetődhet.
Ez a férfi – vagy nő – tulajdonképpen „alvó ügynök”, aki nem folytat semmiféle kémtevékenységet,
nincs összeköttetésben beszervezőivel, csak arra vár, hogy valamilyen formában a Szpecnaz megje-
lenjen.
Ő maga, életkora vagy rokkantsága miatt, még háborús helyzetben sem kerül behívásra, nem
viszik el közmunkára, ott marad azon a helyen, ahol a Szpecnaz számít rá.
Mivel tudják ezek a látszólag szürke emberek hasznossá tenni magukat a Szpecnaz számára?
A terrorista cselekményeket általában az erre kiképzett Szpecnaz különítmények hajtják végre,
jóllehet az ilyen kommandóknak rendkívül sok ellensége van, amikor bejutnak az ellenséges
célországba.
Helikopterek, rendőrkutyák, utakon való ellenőrzés, őrjáratok, de még az utcán játszó gyermekek
is, akik azonnal felfigyelnek az idegenre. A Szpecnaz kommandónak pihenőre van szüksége, ahol
regenerálódhatnak, otthagyhatják a nehéz felszerelést, és ahol megfőzhetik az ebédet.
Így ezen jellegtelen emberek feladata biztonságos rejtekhelyet nyújtani a Szpecnaznak. Az ilyen
ügynök – a GRU pénzén – egy tanyát vásárol, amelynek pincéjében élelmiszert tárol, vásárol egy
terepjáró Landrowert, amelyet a környéken már mindenki jól ismer. Tudja, hogy bármelyik
pillanatban váratlan vendégei érkezhetnek. Lebukástól nem kell tartania, hiszen kihallgatása során
előadhatja, a kommandó tagjai őt elfogták és túszként kényszerítették a háza és gépkocsija
átadására.
Egy másik megvásárol egy öreg halászbárkát, amellyel – elmondása szerint – hosszabb útra
készül, ezért nem feltűnő a hajó belsejében tárolt nagyobb mennyiségű étel-ital és gyógyszer. De
mivel nincs pénze az útra, a hajó ott rothad az elhagyott öbölben, tucatnyi más rozsdás, mállott
festékű roncs társaságában. Egy görög „menekült” testvérpár (egyébként meggyőződéses
kommunisták) görög éttermet és panziót nyitnak, mondjuk egy angliai NATO repülőtér közelében.
Ezt a helyet aztán bárki, feltűnés nélkül felkeresheti, és ott turistaként megszállhat.
Egy sereg ilyen menedékhelyet lehet felhasználni; elhagyott ipartelepek, használaton kívüli
bányajáratok, öreg, elhagyott temetők családi sírboltjai. Mindez kitűnő búvóhelyet biztosít a
Szpecnaz terroristának.
Ez azonban nem az egyetlen feladata az ügynöknek. Miután megérkeznek a vendégek, az
ügynök számos egyéb megbízásnak tehet eleget. Figyel a rendőrségre, kellő időben riasztani tud,
kiegészítő információkkal szolgál figyelmet érdemlő szituációkról, objektumokról és emberekről.
A Szpecnaz ügynök, akit azért szerveznek be, hogy segítségére legyen a harcoló Szpecnaz
csoportok operatív tevékenységének, teljes biztonságban érzi magát, és nem tudja, hogy a veszély
onnan fenyegeti, ahonnan nem várja, a Szpecnaz részéről.
Előfordul ugyanis – mint Viktor Szuvorov esetében is így történt -, hogy a Szpecnaz tiszt
nyugatra szökik, és ekkor elárulja az általa ismert „alvó ügynök” nevét és a rejtekhelyet is. De van
más veszedelem is. Amennyiben a Szpecnaz kommandó végrehajtott egy terrorcselekedetet, annak
minden nyomát igyekszik eltüntetni, a tanúkat is beleértve, így az ügynököt is. A nyomozó hatóság
sok esetben értetlenül áll az esemény előtt, hogy ki és miért vágta el a torkát egy jámbor és
köztiszteletben álló vasúti őrnek?
Az ügynöki tevékenységet azonban meg kell, hogy előzze a kiválasztás és a beszervezés.
Az elsődleges szempont, hogy a tippszemély olyan település közelében – nem közvetlenül, mert
akkor ellenőrzés alatt áll – éljen, amely a Szpecnaz számára célobjektum. Ez lehet atomerőmű,
katonai repülőtér vagy hadikikötő. Aztán a GRU megkezdi a legnagyobb titokban, a környezetben
élő emberek feltérképezését és kiválasztja a célszemélyeket. Mi képezheti a beszervezés alapját?
Ennek nagyon sok összetevője van, néhány ezek közül: az illető sértődött ember, elégedetlen
sorsával, és ezért a fennálló társadalmi rendszert okolja, pénzsóvár, vagy nagyon vágyik valami
anyagiak által megszerezhető javakra, szimpatizál a Marxista-Leninista maszlaggal, anélkül, hogy a
szovjet valóságról a legcsekélyebb ismerete lenne. De lehet őskommunista is, aki nem nagyon
kompromittálta magát pártja színeiben. Ezek az utóbbiak, főleg volt szocialista országokban
találhatók. Vajon ki tudná megmondani, hogy a taszári amerikai repülőtér környezetében, hány
Szpecnaz ügynök lapul?
Vannak aztán olyan Szpecnaz ügynökök, akik maguk hajtják végre a robbantásos merényletet,
gyilkosságot, vagy egyéb terrorcselekményt.
Ezek a mindennel elégedetlen, és általában saját hibájukból az élet perifériájára szorult lumpen,
vagy anarchista elemek tömege, amelyek szerte a világon mindenhol bőven tenyésznek, és akik
minden elvi meggyőződés nélkül, a gyilkolás öröméért rombolnak.
A GRU ügynökkutató tisztnek csak meg kell találni -nem túl nehéz feladat – ezeket az
elégedetlen alakokat, akik hajlandók a végsőkig is elmenni, mert gyűlölik a sikeres embereket, és az
örök emberi értékeket. Lám mennyien tüntetnek a globalizáció ellen, de nem a hőbör-gő,
kábítószertől belőtt fiatalok érdeklik a GRU-t, nem, hanem akik hideg fejjel mögöttük állnak, és
irányítják ezeket a mozgalmakat.
De persze figyelmet érdemlő tippszemély az a fiatal is, aki mondjuk egyetemista, és tiltakozik az
amerikai csapatok hazájában történő állomásoztatása ellen. Japán erre kitűnő terep.
Ezeknek az embereknek a céljai pontosan megegyeznek azokkal a célokkal, amiket a GRU el
akar érni. Franciaországban egy anarchista csoport szovjet gyártmányú RPG-7-es gránátvetővel
tüzelt egy atomerőmű reaktorára. Honnan kapták a szovjet fegyvert? Talán valamelyikük
„véletlenül” találta a mocskos odújában.
Békeaktivisták, pacifisták, a zöld mozgalom egyes emberei, nemileg aberráltak legtöbbje
kapható radikális cselekményre. Ezek a fiatalok olyanok, mint a görögdinnye, kívül zöldek, de belül
vörösök, és rendkívül ínycsiklandozó falatok a Szpecnaz részére.
Sok valóban tisztességes és jogos harcot folytató természetvédő nem tudja, hogy tiszteletreméltó
mozgalmukat hogyan használja ki a GRU illetve a Szpecnaz.
Szerte a világon sok olyan kábítószerfüggő nihilista van, aki bármikor kész mások életét kioltani.
Miért? Csak...
Ezek kitűnő alanyok a Szpecnaz részére. A GRU tisztnek csak egyetlen feladata van, hogy
megtalálja az elégedetlenkedőt, aki hajlandó elmenni a végsőkig. A fizetség aztán lehet kábítószer,
vagy csak a pusztítás örömének lehetősége. Ezeknek az alakoknak az akció után még a torkát sem
kell elvágni, hiszen előbb-utóbb beadják maguknak az „aranylövést.”
Mindezek alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy az elmúlt évtizedek nemzetközi terroristaközpontja
Moszkva volt. A szovjet politikai és katonai vezetés hathatós segítsége nélkül a nemzetközi
terrorizmus sohasem érte volna el azt a szintet, ahol jelenleg tart. Nem én mondom ezt, hanem azok
a szovjet specialisták, akik azóta már a szabad világban élnek.
Egyedül a GRU-ban (és a KGB-ről most nem beszélünk) két jelentős szervezet is foglalkozik a
terrorizmussal. A GRU III. Igazgatósága tanulmányozza a terrorista szervezeteket és azt a módszert,
hogyan lehet soraik közé behatolni. Ott van aztán az V. Igazgatóság, amely emberei végrehajtják
ezt az operatív feladatot.
A GRU taktikája egyszerű a terroristákkal szemben: soha nem ad nekik feladatot, és nem jelöl ki
számukra közvetlenül célpontokat. Ezeknek az alakoknak célkitűzése úgyis az, hogy elpusztítsák az
emberi civilizációt és kultúrát, és ők ezt tudják, hogyan tegyék. Vannak köztük igazi idealisták is,
akik készek meghalni saját eszméikért – lásd az arab terroristák zöme -, a GRU erre azt mondja,
hagyjuk csak őket, hadd haljanak meg. A legfontosabb, hogy megőrizzék annak illúzióját, hogy ők
szabadok és függetlenek. Szabadok és függetlenek? Vessünk egy pillantást a minden esti tv-
híradókra, ahol a képernyők előtt palesztin fiatalok százai ész nélkül lövöldöznek
Kalasnyikovjaikkal a levegőbe, pazarolva minden cél nélkül a drága lőszert. Megtehetnék ezt, ha
nem lenne bőséges utánpótlás?
A Szovjetunió minden nemzetközi fórumon elítélte a kambodzsai vagy a nicaraguai
polgárháborút. De ha valójában elítélte volna, akkor egyszerűen csak annyit kellett volna tennie,
hogy befagyassza a fegyverszállítást a „vörös khmerek”, vagy a sandinista mozgalom gyilkosai
számára.
A világuralomra törő szovjet politika, természetesen álszent módon kinyilatkoztatta, az ENSZ-
ben és másutt is, hogy elítéli a terrorizmust, és ezért a céljainak megfelelő ilyen cselekményeket
másokkal hajtatta végre. Gondoljunk csak a II. János Pál pápa elleni merényletre. A lengyel válság
kellős közepén, ráadásul még egy lengyel főpap, Vojtila foglalta el Szent Péter nagy tekintélyű trónját.
Ez tovább bonyolította a szovjetek számára amúgy is kedvezőtlenül alakuló helyzetet. Jurij
Andropov, volt KGB főnök, ekkor már a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára – tehát az
első ember – habozás nélkül a bevált módszerhez folyamadott. A lengyel pápát meg kell gyilkolni.
Igen ám, de a „békeszerető, és a nemzetközi jogokat mindig és mindenhol betartó ” Szovjetunióra
még a gyanú árnyéka sem eshet. Ezért aztán a bolgár elvtársak kapták a feladatot. Ők felkutatták
aztán a megfelelő fanatikus embert, a török Mehmet Ali Akcát, és a célra irányították. Hogy a
merénylet nem sikerült, az egy más kérdés. Közben a lengyel kérdést úgyis megoldotta Moszkva
másik bábja, Jaruzelski tábornok.
Vagy vegyük például a világszerte ismert és körözött nemzetközi terroristát, Carlost, a „Sakált. ”
Ő bizony nem léphetett a „terrorizmust elítélő ” Szovjetunió területére, ezért a „magyar” elvtársak
biztosítottak számára rejtekhelyet, hogy nyugodtan felkészülhessen a következő akcióra.
Természetesen voltak terroristák, akik bátran beléphettek a Szovjetunió területére. Nevezetesen
ott képezték ki őket. A legnagyobb ilyen bázis az Ogyesszai Katonai Körzet mellett volt. Itt
készültek fel, szovjet szakértők útmutatása és segítsége alapján, az úgynevezett „felszabadítási
szervezetek” világmegváltó céljaira. De a szovjet elvtársak elmentek külföldre is, ha a „testvéri”
szervezetek ezt igényelték, így számos Szpecnaz tiszt tevékenykedett Kubában, Líbiában és a világ
számtalan pontján, ahol a felforgatás volt a cél.
A GRU azonban sokkal profibb szervezet annál, hogy csak úgy a megvadult lovak közé dobja a
gyeplőt. Minden „nemzeti felszabadítási” és terrorista csoporton belül megvoltak az ügynökeik,
olyan meghatározó személyiségek, akik befolyásolták még a legvadabb anarchistákat is, hogy akár
tudatosan, vagy anélkül, de a Szovjetunió érdekei szerint tevékenykedjenek.
9.
FEGYVERZET ÉS FELSZERELÉS
A Szpecnaz részére a standard fegyver a géppisztoly, kézigránátok és egy rohamkés. Az
Afganisztánban harcoló Szpecnaz csapatok azonban számos olyan új fegyverzetet is használtak,
amelyeket nem találhatunk a közönséges gyalogsági zászlóaljak kezében.
Hangtompítós fegyvereket alkalmaztak, mind a régi, 1950-es, hangtompítós Sztecskin-
géppisztolyt, mind egy felcsatolható hangtompítót a 7,62 mm-es AKM karabélyhoz. A Szpecnaz
alakulatok használták először az 5,45 mm-es AK 74-es rohampuskát, majd az AKS-74V-t, egy
géppisztoly méretű rövidített változatot, összecsukható tussal a kedvezőbb méret érdekében.
Páncélinget viseltek, és távcsövet alkalmaztak az AK-kon, valamint éjjellátó felszerelést
(infravörös); az 1980-as évek közepén egyes egységek még egylövetű gránátkilövőt is használtak.
Ez egy Strela típusú föld-föld, vagy föld-levegő rakétát lő ki. Természetesen a Szpecnaz nem cipel
magával egy egész arzenált, a fegyverzet a misszió mibenlététől függ.
Ellenséges területen leszállva a Szpecnaz csoport azzal kezdi harctevékenységét, hogy elfoglal
egy gépkocsit, amely lehet katonai, vagy polgári jármű egyaránt. Különös előszeretettel használnak
fel mentőautókat, amelyekkel a közlekedés a legbiztonságosabb. Minden gépjármű szabad préda a
Szpecnaz részére, csak vigye minél gyorsabban és minél messzebb a ledobás helyétől.
A GRU tevékenységéhez tartozik az is, hogy háború esetén, az ellenséges csapatok
egyenruhájában, gépjármüveivel és fegyverzetével tevékenykedik. Ezért aztán a Szpecnaz
arzenáljában mindenfajta NATO-nál rendszeresített fegyverzet megtalálható és minden katona ki
van képezve különleges járművek vezetésére. Ezek beszerzését semleges országok
fegyverkereskedői végezték, akiket a szovjet állam busásan megfizetett. Természetesen a szovjet
hadsereg jelentős számban zsákmányolt amerikai fegyverzetet a vietnami háborúban is. Az amerikai
M-16-os puska semmivel sem jobb, mint a Kalasnyikov, de szükség esetén az ellenség háta mögött
ezt kell használni, mert ennek hangja nem feltűnő, míg a Kalasnyikovot minden esetben elárulja a
jellegzetes ugató hang.
A Szpecnaz katonák mindannyian el vannak látva éjszakai látóberendezésekkel, ez azonban
amerikai vagy NATO szabvány. Azért van ezekre szükség, mert az elemek kimerülése után az
ellenségtől ilyet lehet szerezni.
A saját speciális fegyvertár igen széles skálát ölel át, kezdve a hegedühúrtól, amellyel kiválóan
meg lehet fojtani valakit hátulról, befejezve a kis hordozható nukleáris töltetekig, amelyek hatása
800-tól 2000 tonna TNT robbanóanyag értékével egyenlő.
A Szpecnaz fegyverzetéhez tartoznak a gyorsan ölő mérgek, baktérium vírusok, de olyan kémiai
anyagok is, amelyek a túlélést biztosítják számukra.
Említettem még a rohamkést. A Szpecnaz tőr nem közönséges kés. Nagy erejű rugó van benne,
amely gombnyomásra sziszegve kipattan, s igencsak keményen kell tartani az üres nyelet, hogy ki
ne ugorjon az ember kezéből. A pengéjével 25 méter távolságra is célba lehet találni. Ha beleáll egy
fába, néha ki sem lehet húzni – ebben az esetben van szükség a tartalékpengére: bele kell illeszteni
az üres nyélbe, s teljes erővel kell nyomni befelé, hogy az erős rugó visszakerüljön a helyére. Rá
kell kattintani a biztonsági zárat, s ettől kezdve közönséges késként használható: kenyérszelésre –
vagy emberek darabolására.
A Szpecnaz egyik legkedveltebb és leggyakrabban alkalmazott fegyvere azonban az akna. Nem
véletlen, hogy elődje a Nagy Honvédő Háborúban a gárda aknarakó nevet viselte. Az aknákat a
csoport tevékenysége minden szakaszában alkalmazza. Közvetlen leszállás után aknákat helyeznek
el oda, ahol elrejtették az ejtőernyőket, később a csoport aláaknázza az utakat és ösvényeket is,
amelyen elhaladt, és az ellenség követheti. Általában MON-típusú aknákat használnak, amelyek a
legkisebb érintésre is robbannak. A repeszek a közönséges taposó aknákkal ellentétben nem
szanaszét repülnek, hanem csak arra, amerre az aknarakó céloz velük. Szörnyűséges fegyver és
sokfajta helyzetben igen hatásos. Általában úgy helyezik el őket, hogy a célpontot két vagy három
irányból is össztűz alá lehet venni.
Persze vannak másfajta, másféle aknák is a Szpecnaz fegyvertárában. Olyanok, amelyek vasúti
sínek, hidak, vagy olajtartályok robbantásához használhatók, de alkalmasak betonépítmények, vagy
acélbunkerek romba döntésére is.
A Szpecnaz katona valóságos „művésze” ezeknek, és Pontosan tudja, hogyan kell a
legkomplikáltabb célpontokat is megsemmisíteni.
 Az aknákkal kapcsolatban meg kell említenünk azt a szörnyűséges Szpecnaz fegyvert, amelyet
„Strela-blokk”-nak neveznek. Ezt a fegyvert az 1980-as évek elején használták először, és
valószínű, hogy azóta már javított formában működik. Lényege úgy foglalható össze, hogy ez egy
légelhárító akna, mert ugyanazon az elven működik mint az a gyalogsági akna, amelyet az áthaladó
jármű hoz működésbe. A „Strela-blokk” egy közönséges hordozható ”„Strela” rakéta, tökéletes
másolata az amerikai „Red Eye”-nak, a „Vörös szem”-nek.
A Strela csoport megközelíti az ellenséges repülőteret, a kilövőcsövet rögzíti egy magas fához,
vagy egy épület tetejére, esetleg egy szénakazalba, és álcázzák. A rakéta általában kis távolságban
van a kifutópálya végétől. Minek megtörténtével elhagyják a területet, mivel a rakéta automatikusan
lép működésbe. Egy óramű mechanikája teszi lehetővé a csoport biztonságos eltávozását. Ez lehet 2
órától akár 24 óráig is – a legegyszerűbb hangdetektor kapcsolja be a szerkezetet, amely reagál a
megfelelő erősségű repülő hajtómű által keltett zajra. Mihelyt a zaj erősödik, a szerkezet nem
reagál, mert a célpont túl közel, vagy még a földön van. Amint a hajtómű dübörgése halványul, a
szerkezet beindul, az infravörös robbanófej reagál a gép által kibocsátott hőre, követi a repülőgépet
és végez vele.
Képzeljük magunkat a repülőtér parancsnok helyébe, Egyik gépünket felszállás közben lelőtték.
Azonnal be-szüntetik a további repülést és elkezdik keresni a merénylőt. Természetesen nem
találnak senkit. A repülés újra beindul, és a következő gépet ugyanúgy lelövik felszállás közben.
Miután a Szpecnaz csoport még 5 „Strela-blokkot” helyezett el a reptér környezetében megbénítja a
repülőtér tevékenységét, ráadásul még MON-típusú gyalogsági aknákat is helyeztek el a
rejtekhelyekre vezető útvonalon.
Hasonlóan igen hatásos Szpecnaz fegyver az RPO-A lángszóró. Csak 11 kilogramm és egyszer
vethető be. Az 1970-es évek első felében fejlesztették ki, sokkal különb mint bármely lángszóró,
amely abban az időben bármely hadseregben rendszeresítve volt. A korabeli lángszórók 30 méter
távolságra lövelltek ki a tűzfolyamot és a tüzelőanyag jelentős része elégett a kilövellő csőben,
mielőtt a célhoz ért. Az RPO-A azonban nem lángfolyamot lövell ki, hanem egy kapszulát, amely
egy könnyű csőből robbanótöltettel kerül kilövésre. A lánghatatlan keverék a kapszulában repül a
célpontig, és csak akkor lobban lángra, amikor abba beleütközik. Az RPO-A több mint 400 méter
távolságra hat és egyetlen lövésének a hatékonysága megfelel egy 122 mm-es tarack gránát
robbanásának. Különös hatékonysággal lehet alkalmazni tűzre kényes célpontok, így
üzemanyagtartályok, lőszerraktárak, rakétakilövők vagy földön álló repülőgépek ellen.
Még hatásosabb Szpecnaz fegyver a GRAD-V sokszoros rakétavető. Ennek a fegyvernek 12
vetőcsöve van, és sugárhajtású gránátokat használ fel. Ez a fegyver szinte bárhol elhelyezhető és
közvetlen irányzással tüzel. Olyan fegyver ez, amely széles területeket tud pásztázni, és a fő
célpontjai a közlekedési központok, rakéta ütegek, vagy parkoló repülőgépek. Nagyobb Szpecnaz
egységek egyszerre több száz GRAD-V csőből tüzelhetnek. A hatás elképesztő és pusztító.
A legmodernebb fegyverek mellett a Szpecnaz rendelkezik olyan fegyverzettel is, amelyet a
legtöbb hadseregben már régen elfelejtettek vagy a hadtörténeti múzeumba száműztek. Egyik ilyen
fegyver a számszeríj. Akármennyire is nevetségesnek találja az olvasó, a számszeríj gyakorlatilag
egy szörnyűséges fegyver, amely nagy távolságból is keresztül tud ütni egy embert. A specialisták
úgy vélik, hogy anno, amikor a számszeríj a muskétával vetekedett, a muskétás csak azért került
felül, mert ijesztő hangja volt, és ez nagyobb hatást fejtett ki az ellenség pszichéjére, mint a
nyílvessző szinte hangtalan surrogása.
De tűzgyorsaságban, pontosságban és megbízhatóságban a számszeríj messze meghaladta a
muskétát. Mivel azonban nem volt hangja, nem volt meg ugyanaz a lélektani hatása, mint mondjuk
egy száz muskétából leadott sortűznek. Azonban éppen ez a hangtalan tulajdonsága az, amiért a
Szpecnaznak ma szüksége van rá.
A modern számszeríj természetesen nagyon különbözik megjelenésében és szerkezetében
elődjétől. A legújabb technológiával dolgozták ki, optikai és lőirányzása van, olyan minőségben,
mint amilyen a legmodernebb távcsöves puskát jellemzi. A nyílvesszők is hordozzák a ballisz-
tikának és a aerodinamikának legújabb eredményeit. Maga a számszeríj könnyű, elegáns és
megbízható, szállítás közben egészen kicsire összehajtogatható. Ez nem standard fegyvere a
Szpecnaznak, de minden csoportban akad egy-kettő. Kiválóan alkalmas a hangtalan, nagy távolság-
ból történő gyilkolásra, elsősorban sötétben.
Persze nem lehet vetélytársa a híres Dragunov--féle orvlövész fegyvernek, de ha egy
hangtompítót szerelnek erre a puskára az nagyban és károsan befolyásolja pontosságát és a
lőtávolságot is.
***
A Szpecnaz katona ruházatáról is ejtsünk néhány szót. Mint mondottam volt, nincs különleges
megkülönböztetett egyenruhájuk és jelvényük, a légiszállítású csapatok egyenruháját hordják a
világoskék barettal, amelyet sajátos hanyagsággal viselnek.
Harci ruházatuk azonban annál speciálisabb.
A Szpecnaz katona felszerelésének legfontosabb darabja – a bakancs. Mármint az ejtőernyője
után.
A bakancs vastag, puha marhabőrből készül, de sokkal könnyebb, mint a nálunk is
rendszeresített „surranó.” Tele van szíjjal és csattal: két szíj fogja az ember sarkát, egy a talpát
erősíti, kettő tartja a bokáját (ne felejtsük el, ebben kell ejtőernyővel földet érni). A talpát három
vastag rétegből készítették, ettől lett szilárd és rugalmas. Véd a tüskéktől, éles kiálló tárgyaktól,
melyekbe óhatatlanul belegyalogol a Szpecnaz katona, amint fontos célpont felé tart. Ezekkel a
talpakkal még a tűzön is átgázolhat a viselője. Még egy előnyük van: a szélük egy kicsit kiáll, így
sítalpak is szerelhetők rájuk. A Szpecnaz bakancsnak elején van a sarka, és hátulján az orra.
Bármerre is megy a Szpecnaz katona, a lábnyomai az ellenkező irányba tartanak, az ellenség
megtévesztésére.
Ami a Szpecnaz legény egyéb ruházatát illeti, alsóneműje vékony vászonból készül. E fölé vastag
cérnából hurkolt inget húz, így legalább egy centis levegőréteg van a fehérnemű és a felsőruházat
között. Ha nagyon meleg van, és lohol az ember, egész teste ég, akkor ez az ing maga a megváltás.
A ruha nem tapad a bőréhez, remekül szellőzik. Mikor hideg van, a levegőréteg úgy melegíti, mint a
legfinomabb Billerbeck-paplan. Ráadásul olyan könnyű is. Még egy előnye van. Ha a szúnyog
bedugja az orrát a ruha alá – üres levegőt talál, nem fér a bőrhöz. A Szpecnaz katona csak a
legvégső esetben hagyja magát kikergetni nyílt terepre. Idejét főképp erdőkben, mocsarakban tölti.
Megtörténik hogy órákig lapul a forró mocsárban, a tűző napon, egész rajokban döngik körül a szú-
nyogok. Csak a cérnaing mentheti meg. Felette nadrágot hord, valamint zöld pamutinget. Minden
varratot két másik erősít. Az ing és a nadrág puha, de strapabíró. A könyöknél, a térdeken és a
vállon tripla vastag anyag, hogy tartson.
A Szpecnaz katona a bevetésen is sapkát hord; télen selyembélésű szőrmesapkát, nyáron
pamutból készültet. Két részből áll: magából a fejvédőből és az álarcból. A sapka semmilyen
körülmények között nem kerülhet le a fejről, még ejtőernyős ugrás közben sem. Semmi szíj, kapocs,
csat nem állhat ki belőle, hiszen ugrásnál beleakadhat az ejtőernyőbe. Ezért a sapka pontosan követi
az emberi fej alakját – a Szpecnaz katona kopaszra van nyírva -, elfedi nemcsak a fejet, hanem a
nyakat és az állat is, csak a szem, a száj és az orr helyét hagyja szabadon. Bevetés közben, vagy ha
kivételesen rossz az időjárás, a maszk lehúzható a szemre, a szájra, orra is – álcázás végett.
A kommandósnak anorákszerü ruhadarab is jár. Vastag, meleg könnyű és vízhatlan. Akár a
mocsárba is befekhet vele, anélkül, hogy vizes lenne, vagy aludhat a hóban, anélkül, hogy
megfagyna. Csípőig ér, hogy ne zavarjon járás közben, de napokig ülhet az ember egy jégdarabon, s
meg sem kottyan. Alul bő, tehát nem akadályoz futás, feszített ütemű gyaloglás közben. De szorosra
behúzható, ilyenkor jól tartja a meleget. A kabát kifordítható, egyik fele fehér, másik fele pedig
szürke, mint a sáros rothadó fű. Kitűnő maszkirovka.
 A Szpecnaz katona minden felszerelését a hátizsákjában cipeli. Ez is piszkosszürke, akárcsak a
ruházat. Nem túl nagy, négyszögletes, és sűrű szövésű vászonból készült. Lapos, hogy ne húzza a
katona vállát. Sokféleképpen viselhető. Hordhatja az ember a vállán, a hátán, a mellkasán és övéhez
erősítheti, ha mindkét kezére szükség van.
A hátizsákban élelmet, vizet és egyéb speciális eszközöket visz. Teljesen mindegy, hogy egy
hétre, vagy egy hónapra indul a Szpecnaz katona, a bevetés időtartama nem számít. Mindig
ugyanannyi élelmet visz magával -2765 grammnyit. Három kilónyi élelem végül is nem kevés,
különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy különlegesen elkészített, speciálisan magas
kalóriatartalmú ennivalóról van szó. Ha mégsem elég, neki kell gondoskodnia a táplálkozásról
önállóan. Lőhet vadat, halászhat, ehet bogyókat, gombát, sünt, békát, kígyót, csigát, gilisztát; főzhet
magának nyírfakérget, makkot... Sok mindent megeszik egy éhes ember, kiváltképp, ha már ezt
éveken át begyakorolta.
Akárhová is küldték, a Szpecnaz legény csak egy palack vizet vihet magával – 810 grammot. De
van nála egy kis üvegnyi fertőtlenítő tabletta. Ezt csak bele kell dobni egy deciliter olajjal,
vérhasbacilussal, vagy szappannal szennyezett vízbe, és a szennyező anyag egy perc alatt leül az
aljára, a teteje viszont iható.
Az élelmen és vízen kívül a Szpecnaz legény négy különleges, nedvességálló gyufát is visz
magával a hátizsákban. Ezek legnagyobb felhőszakadás és szélvihar esetén is használhatók. Van
száz szilárd alkoholtablettájuk. Nem szabad tüzet rakniuk, így a tabletta égetésekor keletkezett
hőnél melegszenek meg, ha fáznak, vagy ha főznek, mert éhesek. Az alkoholtabletta lángja éppen
úgy ég, mint a gyertyáé, csak szélben megbízhatóbb. A hátizsákban húsz másik tabletta is helyet
kap – mindenfajta mérgezés, betegség elleni gyógyszerek.
Még annyit: a Szpecnaz csoport mindig két P351M-es rádiót visz magával, egy zavaró- és egy
leadókészülékkel egyetemben.
Téli bevetés esetén a felszereléshez tartozik még a rövid, de széles sítalp.
És még valami: minden katonánál ott van az azonnal ható méreggel teli injekció, amit a
sebesültek kapnak. A Szpecnaz nem veszélyeztetheti a missziót a sebesültek miatt, és nem is eshet
fogságba. Az injekciót a Szpecnaz nyelv a „Boldog halál angyalának” hívja.
***
A Szpecnaz katona legfélelmetesebb és leghatékonyabb ellenfele nem az ellenség
fegyverarzenálja, hanem a kutya.
Az ellenség semmiféle tűzfegyvere nincs olyan hatással erkölcsi állapotára, mint a kutya
megjelenése. Az ellenséges kutya mindig a legkritikusabb pillanatokban jelenik meg, amikor a
csoport kimerült már, és egy rövid, bizonytalan álomba merül, amikor lábaik gyengék a meg-
erőltetéstől és lőszerüket is elhasználták.
A Szpecnaznál történt felmérés megerősítette, hogy a legutolsó dolog, amivel szembe
szeretnének szállni, az az ellenség kutyája.
A GRU speciális részlege messzemenő kutatásokat végzett ebben a kérdésben, és arra a
meggyőződésre jutott, hogy a legjobb módszer amivel a kutyával szembe lehet szállni – az maga a
kutya.
Moszkva dél-keleti külvárosában van a „Vörös Csillag” katonai kutyatenyésztő telep, amelyben
óriási kenneleket állítottak fel. Itt speciális kutyákat tenyésztenek és képeznek ki a hadsereg
számára különböző célokra.
A szovjet hadseregnél a kutyák fölhasználása már gazdag és változatos múltra tekint vissza. A
Nagy Honvédő Háború során 60 ezer kutyát használtak fel; ezek jelentős részét akkor a Gulágokról
szállították a frontra. Pavlov „nagyjelentőségű” kísérletei alapján a kutyákat rászoktatták, hogy enni
csak a harckocsik alatt kapnak. A napokig éheztetett kutya, ész nélkül rohant a harckocsi alá, ahol
meg is találta a táplálékot. Aztán megint éheztetés következett és így tovább. A kutyák megtanulták,
hogy ha enni akarnak, be kell bújniuk a harckocsi alá.
Aztán érintőantennával felszerelt robbanószerkezetet rögzítettek a kutyák hátára, és napokig
éheztették őket. Amikor megjelentek a német páncélosok, százával engedték rájuk a kiéheztetett
kutyákat, amelyek élelmet keresve bújtak a harckocsik alá, hogy aztán azzal együtt robbanjanak fel.
Az emberi gonoszságnak nincs határa...
A kutyák jelentós szerepet töltenek be a Szpecnazban is. Különösen Afganisztánban kerültek
jelentős számban bevetésre. Itt felderítő és őrző-védő feladatokat láttak el. Kizavarták az ellenséget
rejtekhelyeikről, felderítették az aknákat és a csapdákat.
Azért ne gondoljuk, hogy a Szpecnaz más, emberibb módon használja fel ezt a hűséges társat,
mint elődje. Az idomított és robbanószerkezetekkel „felszerelt” kutyák százait most nem
páncélosokra, hanem rakétakilövő bázisokra, VIP személyeket szállító parancsnoki kocsikra, el-
lenséges táborokba, harcálláspontokra irányítják. Az intelligens kutya könnyen besurran, és
betanítható, hogy azonosítson és „támadjon meg” fontos célpontokat.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a Szpecnaz csoport lelkivilágára - ha ilyenről egyáltalán
beszélhetünk? - pozitívan hat, ha van velük kutya, amely vigyáz rájuk és szembeszáll az ellenség
kutyáival.
***
A Szpecnaz fegyvereinek megbeszélése során meg kell említenünk a láthatatlan fegyvert, a
„Sambót” A „Sambo” az a harcmodor, amely a Szovjetunióban jött létre az 1930-as években és
azóta folyamatosan gyakorolják és csiszolják. Ennek atyja B.S. Oscsepkov volt, egy kimagasló
sportember. Hosszabb időt töltött Japánban, ahol megtanulta a judot. Oscsepkov fekete övet nyert el
és személyes barátság fűzte a legnagyobb mesterekhez, Jigaro Kano-hoz és másokhoz.
Hazatérése után, mint a Vörös Hadsereg tisztje, kidolgozta a hadseregen belül azt a
közelharcmodort, amely az önvédelemre épült. Oscsepkov azonban messze tovább ment, és
eltávolodott a japán és kínai mesterek tanításaitól, új trükköket és kombinációkat dolgozott ki.
Először is megszabadította az általa oktatott közelharcot mindenféle távol-keleti rituálétól,
bonyolult szertartástól, neki csak egyetlen célja volt: minél gyorsabban és hatékonyabban gyilkolni.
Így Oscsepkov elutasított mindenféle nemes és lovagias gesztust. Hogy meddig elment, azt jól
mutatja, hogy a „Sambo” kiképzést politikai, a háború alatt pedig hadifoglyokon gyakoroltatta,
amely minden esetben e szerencsétlenek halálával végződött. Ugyanis nem volt elég eltörni az élő
„próbababák” kezét és lábát, de el kellett törni nyelőcsövét vagy nyakcsigolyáját is.
Oscsepkov tökéletesítette a védekezést is, kidolgozta a kombinációját mindenféle fegyver és
több támadó semlegesítésére is.
Magam is láttam egy ilyen Szpecnaz bemutatót, amikor egy harcos puszta kézzel hárította el két
másik harcos puskával és gyalogsági ásóval végrehajtott támadását. Mondhatni félelmetes és
egyben lenyűgöző volt.
Így aztán Oscsepkov létrehozta ezt a kevésbé ismert orosz harcmodort a „Sambót ”, amely
rövidítése az orosz „önvédelem fegyver nélkül” (Samoborona bez oruszija) fogalomnak. Az olvasót
azonban ne tévessze meg az a szó, hogy „védelem”, mert ezt a kifejezést a Szovjetunióban mindig
sajátos módon értelmezték. A Pravda („Igazság”???) ezt a kifejezést használta minden egyes szovjet
agresszió vonatkozásában, a Lengyelországot ért orvtámadástól kezdve, a finnek elleni „önvédelmi
háborún” át, egészen Afganisztánig, vagy ezt használja jelenleg Csecsenföldön is.
A Vörös Hadsereg ugyanis, mint tudjuk, „mindig igazságos háborút viselt”, és „önvédelmi harcot
folytatva zúzta szét az agresszort...”
„Sambo” ma kötelező kiképzési ág minden Szpecnaz egységnél. Egyike a leglátványosabb és
legnépszerűbb „sportoknak” a hadseregben. Jól mutatja ezt az első, 1985-ben a „Szovjetszkij Vojn”
katonai magazin által megrendezett országos bajnokság, amelynek sok ezer résztvevője közül, az
első 7 helyen katona (valószínű Szpecnaz katona!) végzett, és csak a nyolcadik helyet szerezte meg
egy KGB-s, a belügyi Dinamó tagja.
A „fegyver nélküli” szó szintén ne vezesse félre az olvasót, a „Sambo” megengedi minden
tárgynak a felhasználását amellyel ölni lehet. Egy egyszerű ember kezében a csavarhúzó hasznos
szerszám, de egy Szpecnaz harcos kezében szörnyűséges fegyver lehet. Még félelmetesebb fegyver
a gyalogsági ásó, amelynek ismertetésével kezdtük meg könyvünket. Ennek felhasználása magába
foglal sok drámai elemet a „Sambo”-ból, amelynek semmi köze nincs a sporthoz, hiszen a
gyilkosok és a gyilkolás tudománya.
***
A Szpecnaz tengerész alakulatai érthető okokból sokkal jobban vannak felszerelve mint a
szárazföldön ténykedő bajtársaik.
Egy flottának mindig is, a múltban és a jövőben egyaránt, sokkal több lóerőre van szüksége egy-
egy emberre kivetítve, mint a hadseregben. Egy ember a szárazföldön könnyen menetelhet egyedül
izmai segítségével, de a tengeren nem jut messzire, ha csak izmaira hagyatkozva kell úsznia. Ennek
következtében, még az egyszerű sorkatonaságnál is különbség van a felszerelésben a szárazföldi
hadseregnél és a flottánál.
A haditengerészeti Szpecnaznál rendszeresítve van egy „közönséges úszó”-nak nevezett
szerkezet, amelybe a harcos belekapaszkodva a víz alatt, óránként 15 kilométeres sebességgel
haladhat, akár 12 órán keresztül. Ezzel észrevétlenül meg lehet közelíteni az ellenséges hajókat
vagy kikötőket.
Az igazi Szpecnaz fegyver azonban az úgynevezett „törpe búvárhajó.”
A Szovjetunió már az 1930-as évek közepén megkezdte az intenzív kísérleteket egy törpe
búvárhajó kifejlesztésére. 1936-ban erre a célra létrehozott kormánybizottság tekintette meg a
kikísérletezett prototípusokat, a „Moszkitó”-t, a „Blokha”-t, az „APSS”-t és a „Pigmeus” merülő
naszádokat. Valamennyit szállítani lehetett tengeri egységeken vagy kis teherhajókon. Amikor a
Szovjetunió kifejlesztette a „K”-osztályú tengeralattjárókat, az volt a terv, hogy valamennyi tud
magával vinni egy-egy törpe változatot is. Aztán kikísérletezték azt is, hogy egy ilyen törpe
búvárhajót egy nehézbombázó repülőgép szállítson a hasa alatt.
1939-ben aztán a kísérletek befejeződtek, és megkezdődött a „Blokha” (Bolha) típusú törpe
búvárhajók sorozatgyártása. Ez keveréke volt a tengeralattjárónak és a torpedónaszádnak. Hosszú
ideig a víz alatt maradhatott, aztán fölmerült és nagy gyorsasággal támadta meg az ellenséges
hajókat, mint egy torpedónaszád. Ezek a törpe tengeralattjárók két személyt vittek magukkal, a
navigátort és a torpedókezelőt.
A háború után sikerült néhány német tengeralattjáróra szert tenniük és ezt maximálisan
felhasználták az elkövetkezendő tervezésnél. Azóta sem csökkent az érdeklődés a német
tengeralattjárók iránt. 1976-ban hírek érkeztek egy olyan német búvárhajó terveiről, amely csak 90
tonnás vízkiszorítású. A GRU nyomban megindította a vadászatot ezen hajó terveinek
megszerzésére, és információkat gyűjtött azokról a mérnökökről, akik ezt tervezték.
Sohasem szabad azt gondolnunk, hogy az idegen fegyverekkel szembeni érdeklődés a
Szovjetunió technikai elmaradottsága okozta. A Szovjetuniónak sok tehetséges tervezője volt, akik
gyakran eredeti technikai csodákat hajtottak végre. Csakhogy, míg a nyugat mindig a saját technikai
elképzelései alapján haladt, addig a szovjet mérnökök a saját mellett, idegen népek vívmányait is
gátlástalanul felhasználták.
A Szpecnaz tengerész alakulatoknak jelenleg több törpe búvárhajójuk van, mint a NATO-nak
együttvéve. Ezeket a hadiflotta mellett speciálisan átalakított „békés” kereskedelmi, halász és
utasszállító hajók is rejtve szállítják, és onnan bármikor startolhatnak. Az 1960-as évek elején az
ENSZ közgyűlésre érkező, és a szovjet vezetőket szállító „Ordzsonikidze” szovjet utasszállító alatt
is megbújt egy ilyen törpe búvárhajó, és az azt felderíteni akaró brit békaembert, Commander
Crabbot, egyszerűen megölték. A szovjet vezetők, Hruscsov, Gromiko és a többiek, természetesen a
béke szószólóiként érkeztek New Yorkba.
A Szovjetunióban aztán kifejlesztették azokat a repülőgépeket is, amelyek ilyen törpe
búvárhajókat szállítanak, és bármikor, bárhol a vízre „dobhatják” őket. Mondjuk egy éjszaka a
nyugat számára oly fontos Perzsa-öbölben, vagy egy skóciai atomtengeralattjáró-bázis közelében.
***
A tengerészeti Szpecnaz nagyon veszélyes, sokkal inkább mint szárazföldi „testvére.” Ennek
egyszerű az oka; a tengerészeinek sokkal nagyobb a mozgástere a világ óceánjain.
A törpe búvárhajó nagyon hatékony fegyver. Behatolhat olyan helyekre, ahol közönséges hajó
nem tud tevékenykedni. Ráadásul számos törpe búvárhajó megépítése jóval olcsóbb, mint mondjuk
egy közepes atomtengeralattjáróé, ugyanakkor felfedezése és elpusztítása is sokkal nehezebb.
A törpe búvárhajó nemcsak fegyver a maga torpedóival és rakétáival, hanem egyben bázisa is a
Szpecnaz békaemberek különlegesen kiképzett csoportjának. A Szpecnaz tengeri brigádjai
kiemelkedően fontos részei a vörös flottának. Először is utat nyithatnak egy egész szovjet flotta
részére, elpusztíthatják, vagy semlegesíthetik az aknamezőket, az akusztikai és egyéb jelzőberende-
zéseket amelyekkel az ellenség rendelkezik. Másodszor felhasználhatóak hatalmas tengeri bázisok
ellen. Néhány ország, például Norvégia, Svédország kiválóan védett horgonyzó helyekkel
rendelkezik. Ezek a rejtett fjordok még a nukleáris fegyverek ellen is védelmet nyújtanak. Ezek
felfedezése, és használhatatlanná tétele fontos feladata a Szpecnaz tengeri kommandóinak.
A tengerész Szpecnazt fel lehet használni kikötők, csatornák, dokkok ellen. Ezek a békaemberek
veszélyeztethetik a nagy repülőgép-anyahajókat, a nukleáris tengeralattjárókat vagy a
csatacirkálókat. Megsemmisíthetik, vagy felhasználhatják az ellenség tenger alatt húzódó híradó
kábelrendszerét, aktív vagy passzív módon. Ezeket a nemzetközi vizeken húzódó kábeleket a
Szpecnaz tengerész egységei már régen felderítették.
***
A szovjet törpe búvárhajók jelenlétét az 1980-as években észlelték a Balti-, a Fekete-, a
Földközi-, a Tirrén-tengeren, de tevékenykedtek az Atlanti-óceánon is, nem messze Gibraltártól.
Ezek a hajók nemcsak az ember által vezetett legújabb „Árgus” osztályhoz tartoznak, hanem a
személyzetnélküli „Zvuk” osztályhoz is, amelyet a NATO-nál még a jövő fegyverének tartanak, de
a Szpecnaz tengeri erőinél már szolgálatban vannak.
Egy személyzetnélküli „Zvuk” még a törpe búvárhajónál is kisebb méretű, nem szükséges a
légellátása, bármely szintre emelheti a belső nyomást, ezáltal bármilyen mélységben tud
tevékenykedni. Végül egy ilyen hajó elvesztése nem befolyásolhatja a személyzet erkölcsi szín-
vonalát, ezért könnyebb vele bármilyen kockázatot vállalni. Eljuthat olyan helyekre, ahová egy
akármilyen bátor kapitány sohasem merészkedne. Elfogása békeidőben sem okoz nagyobb
diplomáciai bonyodalmat, mert a szovjetek szemrebbenés nélkül állíthatják, hogy „eltévedt”.
Ahogy a szárazföldi Szpecnaz felhasználja a kutyákat, a tengeri Szpecnaz ugyanezt teszi a
delfinekkel. A Feketetenger partján van egy szupertitkos központ, ahol ezeket a kísérleteket
folytatják. A delfinek nagyon könnyen meg-szelídíthetők és trenírozhatók. A delfin könnyen le tud
merülni 300 méter mélységbe is, hallótávolsága 70-szerese az embernek, és az agya rendkívül
kifejlett, hasonló az emberi agyhoz.
A delfinek végrehajthatnak önálló terrorista akciókat, hátukra szerelt robbanóanyaggal – akár
nukleárissal is -bármilyen tengeri objektumot észrevétlenül megtámadhatnak, és elpusztíthatnak.
A delfin hatalmas intelligenciája ellenére sem ismerte még fel, hogy legveszélyesebb ellensége
az általa barátnak vélt ember.
10.
 A HARCKIKÉPZÉS
Viktor Szuvorov írja:
„Hideg szürke nap volt, éles szél fújt és sűrű felhők vonultak a borús égen keresztül. A Szpecnaz
17. hadsereghez tartozó részlegének helyettes főnöke és én ott álltunk a folyón átívelő öreg vasúti
hídnál. Sok évvel korábban építették ezt a vasútvonalat, de aztán valamilyen okból félbehagyták.
Csak ez az egyetlen híd maradt az ólomszínű víz felett.
Hihetetlenül magasnak tűnt. Az egyik partján alattomos mocsár, a másikon egy nagy erdő terült
el, amelyben inkább lehetett medvével találkozni, mint emberrel. A területen Szpecnaz újoncok
kiképzése folyt, az alezredes és én voltunk a döntnökök.
A terep, amelyet a résztvevőknek le kellett küzdeniük sok tíz kilométer hosszan húzódott el, a
katonák esőtől átázva, vörös képpel, fegyverekkel és málhával megpakolva megpróbálták, hogy
néhány nap alatt futásban, majd gyors menetben, aztán ismét futásban leküzdjék a távot. Az arcukat
piszkos serkenő szakáll borította, nem volt náluk élelem, és a vizet a mocskos folyóból, vagy a po-
csolyákból merítették.
A mi ellenőrzési pontunknál egy narancsszínű nyíl közölte a katonákkal, hogy át kell kelni a
hídon. A híd közepén egy újabb nyíl a korlátra mutatott. A csoportja mögött egy elmaradt katona
botladozott a hídra, fáradtan lógatta a fejét, így későn vette észre a jelzést. De aztán megtorpant és
visszafordult. Átnézett a korláton, látta a mélyben örvénylő piszkosszürke vizet, egyet káromkodott,
aztán átkapaszkodott a korláton és ugrott. Repülés közben biztosan elátkozott bennünket és a
Szpecnazt, de a kiáltása egy hosszan elnyúló üvöltésbe csapott át. A jéghideg vizet nagy
csattanással érte el, hosszú ideig nem lehetett látni. Már-már azt hittem végleg elmerült, amikor a
feje kibukkant a vízből. November közepe volt és a víz jegesen hideg. De a katona elkezdett úszni a
távoli part felé.
Aztán más csoportok futottak fel a hídra, és a nyíl útmutatását követve ugrottak a mélybe.
- Mi lesz ha valamelyikük belefullad? - kérdeztem a Szpecnaz tisztet.
- Ha belefullad, az azt jelenti, hogy nem használható a Szpecnaz részére.
Ez a mondat kifejezte a Szpecnaz harci kiképzésének egész filozófiáját.”
***
Az emberi élet olcsó voltán a Szovjetunióban ne csodálkozzon az olvasó. Emlékezzünk csak
Zsukov marsallra, a nagy hadvezérre. Közvetlenül a német kapituláció után, a romos Berlinben
vendégül látta a nyugati szövetséges hadseregek főparancsnokát, Eisenhower tábornokot. Az
amerikai – hogy ő is eldicsekedhessen valamivel -, bemutatott egy újdonságnak számító elmés, bár
kissé lassú aknaszedő járművet. Zsukov jót nevetett ezen, majd elmondta, ők ezt a problémát
gyorsabban és hatékonyabban oldották meg. Egyszerűen áthajtottak egy gyalog hadosztályt (10-15
ezer embert) az aknamezőn, aztán így az aknamentesített területre rámehettek a harckocsik. Ezt a
mondást Zsukov nem tréfának szánta, ez volt a véres valóság.
De ez nem csak a háborúban van így. Ki tudja hány millióan haltak meg Sztálin elvtárs
nagyszerű természetátalakító tevékenységének megvalósítása közben? A magam részéréről csak
egy aprócska epizódot szeretnék megemlíteni. Moszkvai tartózkodásom első napjaiban láttam az
utcán feküdni egy – nyilván ittas – embert. Mivel a hőmérő mínusz 25 fokot mutatott,
megpróbáltam lábra segíteni, és ehhez a járókelőktől segítséget kérni. A járókelők azonban
közönyösen haladtak el mellettünk. Végül egy férfi megállt, és amikor megtudta, hogy külföldi
vagyok, nevetve mondta: „Hagyja csak, hadd fagyjon meg, van belőlük elég...”
Mint ezt nekünk tanították és tudjuk is: „A szocializmusban legfőbb érték az ember!”
De vissza a Szpecnazhoz.
A Szpecnaz harci kiképzési programját a Szovjetunió vezető pszichológusaival való konzultációk
alapján készítették el. Megállapították, hogy a kiképzést a múltban helytelen gyakorlat alapján
végezték azzal, hogy az egyszerűtől haladtak a nehezebb felé. A katonát először megtanították
ugrani alacsony magasságból ejtőernyő nélkül, azzal az elképzeléssel, hogy később megtanítják
neki az igazi ejtőernyős ugrást. De minél jobban elhúzódott ez a bevezető kiképzés, annál
feszültebb lett a katona, annál inkább kezdett félni az igazi ugrás végrehajtásától.
A háborúk tapasztalatai is azt mutatták, hogy a tömegével behívott és arcvonalba vetett
tartalékosok nagyjából megállták helyüket, és bátorságban nem volt náluk hiány. Az irtózatos
veszteségeket a tisztek és tábornokok alacsony képzettségéből eredő harcvezetés okozta.
Ennek az ellenkezője is bebizonyosodott. Oroszország hagyományosan legjobb gárda ezrede a
híres Preobrazsenszkij-ezred volt, amely közvetlen a mindenkori cár védelmére volt hivatott. Ez a
díszes ezred tartotta a harcászati bemutatókat a külföldi vendégek előtt, és az volt a vélemény, hogy
ezek a szálfaegyenes kemény legények felérnek egy egész hadtesttel. Nem is vetették be őket
közönséges harcban, mert végső esetre tartogatták. Aztán amikor 1917-ben eljött ez a végső eset, a
híres gárda ezred cserben hagyva II. Miklóst, és egyszerűen gyáván, minden harc nélkül feloszlott.
A többi gárda egység, amely szintén nem akart harcolni, a béke demagógiájával fellépő
bolsevikokat támogatta, míg a fronton lévő tartalékosok az irtózatos veszteségek ellenére is
kitartottak. Lenin és utódai le is vonták mindebből a megfelelő következtetést. Így többek között a
gárdista címet már csak a harcban nyújtott kiemelkedő teljesítményért lehetett elnyerni.
A leszűrt tapasztalatokat először a Szpecnaznál próbálták ki, és jó eredményeket értek el. A
legfontosabb mozzanat a fiatal Szpecnaz katona kiképzésénél, hogy ne adjanak neki időt, hogy
elgondolkodhasson mi is vár rá. Szembe kell szállnia a veszéllyel, a terrorral és mindenféle
borzalmas dologgal, méghozzá váratlanul, és akkor nem lesz ideje, hogy megrémüljön. Amikor
aztán leküzdötte ezeket az elsődleges akadályokat, büszke lesz önmagára, és telítve önbizalommal
készen áll arra, hogy újabb kockázatokat vállaljon.
A Szpecnaz katonát mindig várja valami kellemetlen meglepetés, már bevonulása első napjától
kezdve, néha a legváratlanabb helyzetben. Belép egy osztályterembe és egy kígyót dobnak a
nyakába. Fölverik hajnali 3 órakor, kiugrik az ágyából és egy óriási patkányt talál a csizmájában.
Szombat este, amikor úgy látszik, hogy leküzdötte a kemény hetet és úgy látszik, hogy túl van rajta,
megragadják és belökik egy cellába, ahol egy acsarkodó kutya vár rá.
Az első ejtőernyős ugrása is váratlanul éri, egy egészen rövid instrukció után fölviszik a
levegőbe, és kilökik a repülőgépből. Mi lesz, ha összetöri magát? A válasz a szokásos: akkor nem
felel meg a Szpecnaznak.
A Szpecnaz harci kiképzés egyik legfontosabb célja, hogy megtanítsa a túlélés technikáját. A
Szovjetunióban ezt könnyű volt gyakorolni, hiszen hatalmas lakatlan területek állnak rendelkezésre.
Ilyenkor a metódus az, hogy egy kis csoportot – 3-5 ember – ejtőernyővel ledobnak egy teljesen
idegen, elvadult környezetbe, ahol nincsenek emberek, műtárgyak csak végeláthatatlan és vakító
hómezők, vagy forró sivatag ameddig csak a szem ellát. A csoportnak nincs térképe és nincs
iránytűje. Minden embernek van egy Kalasnyikov géppisztolya, egyetlen tölténnyel. Ezenkívül van
egy kése és ásója. A velük adott élelmiszer minimális. Azt sem tudja a csoport mennyi ideig kell,
hogy gyakoroljon, egy napig, vagy két hétig? Az emberek felhasználhatják az egyetlen lőszerüket,
ahogy akarják. Lőhetnek szarvast, vagy akár medvét is. Ezek húsa elegendő lesz a csoportnak egy
hosszú menetelésre. De mi van, ha farkasfalka támadja meg őket, amikor a lőszerkészletük már
elfogyott?
Hogy a túlélési gyakorlat még valósághűbb legyen, a csoport nem vihet rádiókészüléket
magával, nem tud segélyjeleket leadni, akármi történik a csoporton belül. Gyakran a
legveszélyesebb helyekre dobják le őket, vékony jégre, erdőre, vagy hegyek közé.
1982-ben a szovjet ejtőernyősök az Avacsinszki vulkán kráteréba ugrottak le. Először is ki
kellett mászniuk a kráterből. A Szpecnaz katonáknak a túlélési gyakorlat közben meg kellett
mászniuk a Kaukázus legmagasabb csúcsát, az Elbruszt, vagy még ennél is magasabb csúcsokat,
mint a 7.134 méteres „Lenint”, vagy a 7.495 méteres „Kommunizmust.”
A nyugat-európai bevetés természetesen más követelményeket igényel, így más a felkészülés is.
Egy Szpecnaz csoportot beöltöztetnek fegyencnek, és hajnalban egy nagyváros közepén rakják ki
őket helikopterből. Egyidejűleg riadóztatják a helyi rendőrséget és MVD csapatokat, hogy egy
csoport veszélyes bűnöző szökött meg a fegyházból és a városban bujkál. A reggeli helyi rádió is
két mozgalmi dal között erről tájékoztatja a lakosságot, akiknek az elfogáshoz a segítségüket kérik.
A „bűnözők” feladata, hogy bármilyen módon épségben hagyják el a várost. A rendőrségé, meg a
körzetben lévő csapatoké, hogy fogják el őket. Csak egy-két legmagasabb rangú tiszt tudja, hogy
gyakorlatról van szó. Azért óvatosságból közlik, hogy a „bűnözök” nincsenek felfegyverkezve.
Ennek ellenére előfordult, hogy egy-egy buzgó rendőr használta a fegyverét, amikor a „szökevény”
nem volt hajlandó megállni a felszólításra. Néha egy-egy Szpecnaz katonát félholtra verve adnak át
a rendőrségnek a vadászatban feltü-.zelt lakosok. De nem ismerik a különbséget a gyakorló és éles
bevetés között a kutyák sem, amelyeket ilyen esetekben a rendőrség vagy az MVD használ.
Egy ilyen Szpecnaz csoport – 3 fő – Krasznodárban megszerezte a helyi párttitkár Volga
gépkocsiját, és a tisztelgő rendőrök orra előtt hagyta el a várost. A fontos elvtárs dühöngött és
fenyegetőzött, de aztán a hadügyminisztérium leállította, és kényszeredetten kénytelen volt nevetni
a „jó tréfán.”
***
A Szpecnaz katona az ellenség területén tevékenykedik. Egyik fő feladata, hogy találja meg a
különösen fontos célpontokat, ezért aztán túszokat kell ejtenie, és a szükséges információkat
belőlük erőszakkal ki kell csikarnia. Hogy a katonák – a már említett tolmácson kívül is -tudják,
hogyan jussanak hozzá a szükséges információhoz, afelől semmi kétségünk ne legyen. A tolmács
mellett – aki az akció során eleshet – minden Szpecnaz katonának, elsősorban a tiszteknek kötelező
az idegen nyelv ismerete. Az átlagos Szpecnaz katona két évig szolgál, és az intenzív fizikai
kiképzés során kevés ideje van arra, hogy nyelvet tanuljon.
Hogyan kérdezi ki, és érti meg akkor az elfogott „nyelvet” kínvallatás közben?
Egyszerű és praktikus módon. Minden katonánál van egy selyemsál, amelyre angolul, németül,
franciául, olaszul, spanyolul azok a kérdések és válaszok vannak felírva, amelyek ismerete az akció
végrehajtásához elengedhetetlenül szükségesek.
Az első mondat így szól: - Ha nem válaszolsz a kérdésre, meghalsz!
Bevezetésnek ez elég hatásos, főleg ha kettő vagy több fogoly van, és egynek mindjárt el is
vágják a torkát, lássa a többi, hogy „nem babra megy a játék.”
A sálon egyszerű kérdések és válaszok szerepelnek: parancsnokság, rakétakilövők, repülőtér,
raktár, ellenőrzőpontok, rendőrség, hogyan és hányan őrzik, szakasz, század, ezred, kutyák, igen-
nem? Az utolsó mondat megismétlése az elsőnek: - Ha becsapsz, meghalsz!
Ennek a selyem „zsebszótárnak” a használatára a legostobább katonát is meg lehet tanítani.
Megtanulják a legszükségesebb szavakat, mint előre, hátra, jobbra, balra, méter, kilométer és a
számokat 1-től 20-ig.
1980-ban a szovjet tudósok kifejlesztettek egy nagyon egyszerű miniszámítógépet, ami felváltotta
a selyemkendőt. Ez egy valóban kisméretű „note book”, amelyhez tartozik egy display is. A
szerkezeten megjelenik a kívánt kérdés oroszul, amelyet aztán az az éppen szükséges nyelvre fordít
le. Válasz esetén hasonló a helyzet, a vallatott személy kinyomtatja mondjuk angolul a választ,
amely az elektromos „zsebnotesz” képernyőjén oroszul jelenik meg. Ezt abban az időben csak a
tisztek használták, ma már biztosan el van vele látva a legutolsó közlegény is. Azonban a
legmodernebb technika sem tudja helyettesíteni a tolmácsot, ezért található annyi idegen a
Szpecnaz kötelékében.
***
Egyetlen katona sem félhet a tűztől. A szovjet hadsereg teljes egészében igen nagy figyelmet
fordítottak arra, hogy a katona, vagy a tengerész pszichológiailag készen álljon szembeszállni a
tűzzel.
A haditengerészetben bevett gyakorlat, hogy öreg búvárhajókon mesterséges tüzet támasztanak,
vagy a hadseregben alvó katonákra gyújtják a házat.
A Szpecnaz katona többször találkozik szembe a tűzzel, mint bármely halandó, még a tűzoltókat
is beleértve. Ezért aztán a kiképzés során legalább naponta egyszer tüzet kell lásson, amely az életét
fenyegeti. Át kell ugorjon hatalmas árkokon, amelyekben tűz tombol, át kell rohannia égő szobákon
és égő hidakon. Motorkerékpárral át kell hajtson tűzfalak között. Közelében tűz törhet ki bármelyik
pillanatban, amikor eszik vagy alszik. Amikor az ejtőernyős ugrást végzi, földet érés előtt hirtelen
kigyullad alatta a talaj. Ezért aztán megtanítják arra, hogy „kezelni tudja” a tüzet, meg tudja
védelmezni magát és bajtársát minden lehető módon; a földön gurulva, hogy eloltsa égő ruháját,
hogy a lángot a földdel, vagy a pokróccal oltsa el. Meg kell szoknia, hogy a tűz állandó társa az
életének és állandóan ott lappang az oldalán.
Nagyon fontos eleme a Szpecnaz kiképzésnek, hogy a katona ne féljen a vértől és tanuljon meg
hideg fejjel gyilkolni.
Ez fontosabb mint bármely más katona részére, hiszen legyen az gyalogos, harckocsizó, tüzér,
vagy pilóta, ők az ellenséget többnyire távolról semmisítik meg, vagyis náluk a gyilkolás
személytelen. Nem látják az áldozat arckifejezését, nem hallják sikolyát és halálhörgését.
A Szpecnaz katonák felkészítése a gyilkolásra sokkal nehezebb és komplikáltabb, hiszen nekik
gyakran közelharcban kell megölni az ellenséget, közvetlenül a szemébe nézve. Látva kifröccsenő
vérét.
A parancsnokló tisztnek biztosnak kell lennie abban, hogy minden Szpecnaz katona habozás
nélkül cselekszik egy ilyen kritikus helyzetben. Úgy mint a tűz, a vér is állandó kísérője a
kiképzésnek. A szakértők ebben az esetben is elvetették azt az elvet, hogy a vér látványához fo-
kozatosan hozzá lehet szokni. Azt állítják, hogy a Szpecnaz katonának találkozása vérrel, egészen
váratlanul és nagy mennyiségben kell, hogy történjék.
A harcban álló katonát sok esetben érheti váratlan sokk, borzalom, ezért hozzá kell szoknia
minden váratlan szörnyűséghez, hogy ne rettenjen meg semmitől.
A fiatal Szpecnaz katonák egy szakaszát éjfélkor kiugrasztják az ágyból riadó miatt, és kikergetik,
hogy keressék meg a „terroristát”, aki robbantásokat hajtott végre. Minél rosszabb az idő, annál
jobb. A legjobb az, amikor trópusi felhőszakadás van, dühöngő széllel, mély sárral. Amíg üldözik a
„terroristát” sok akadályt kell leküzdeniük, romos házakban roskadozó lépcsőn felmenni, amely
összetörik alattuk, így az első emeletről kell leugrani, ha tovább akarnak menni, márpedig
„akarnak”, szakadékok felett átvezető köteleken kell keresztülmászni. A fiatal Szpecnaz katonákból
álló szakasz már teljesen végére ért erejének, a szíve majd kiszakad, a lábai csúszkálnak, keze
zúzódásokkal és sebekkel van tele. De az őrmester szava korbácsként csattan: előre! A terület tele
van romos, elhagyott épületekkel, mindenhol éles fém és egyéb hulladék, üvegcserepek. Minden
vizes és csúszós és ezt a holdbéli tájat fényszórók világítják meg. Ezek azonban nem segítenek,
hanem elvakítják a katonákat amint átmásznak az akadályokon. Aztán az őrmester megmutatja az
épületet, amelynek pincéjében a „terrorista” rejtőzik. Ez is egy romos ház, az ajtók kiszakítva
lógnak, mindenki berohan egy keskeny folyosón, amelynek a végén a sötétben „víz” csillog. Az
egész csoport rohan tovább, bele a „vízbe” amelyet hirtelen megvilágít egy reflektor. Akkor látják,
hogy nem vízben, hanem vérben gázolnak. Térdig, derékig, mellig vérben... A falakon, a
mennyezeten rothadt hús és vérző belsőségek. A lépcsők sikamlósak a szétfröccsent agyvelőktől. A
fiatal katonák iszonyodva megtorpannak, de ekkor az őrmester elengedi hátuk mögött a dühöngő
kutyákat. Nincs más hátra, csak előre. Csak egyetlen út van kifelé, keresztül a „vértengeren”, ahol
látszik a lépcső, amely talán a szabadba vezet.
Honnan az ördögből szerezhettek ennyi vért? Természetesen a vágóhídról, egészen friss vér, egy
nagy tartályban, amit a katonák érkezése előtt pár perccel engednek ki.
Mindez a harckiképzés első napjaiban kell, hogy történjen, amikor a fiatal katona még nem
találkozott az idősebekkel és senki nem figyelmeztette őket, hogy mi vár rájuk. Ez azonban nem az
utolsó „vérfürdő” ezen az éjszakán. Szó sincs arról, hogy letisztíthassák magukat és le-fekhessenek,
hiszen a „terrorista” még menekülésben van.
„A pihenés a Szpecnaz katona halála”, tartja a régi katonabölcsesség, így tehát tovább előre. A
vér ott van az arcukon, egyenruhájukon, és a csizmájukban. Újabb rejtekhely következik, egy még
romosabb ház, amely tele van emberi csontokkal és bűzlő állati tetemekkel. Át kell kúszni egy
keskeny kivezető csatornán, amelyben patkányok százai lakomáznak, rothadó belső részeken. De
nincs más lehetőség. Aztán kiérve a szabadba, a „terrorista” éles lőszerrel tüzet nyit, szerencsére a
környék tele van mély gödrökkel, ahová be lehet ugrani. De ezek a gödrök is tele vannak vérrel, és
rothadó belsőségekkel. De mivel a katona már látott ilyet, habozás nélkül ugrik bele.
Megszokta.
Ezek standard Szpecnaz trükkök, egyszerűek, de nagyon hatásosak. Az instruktorok azonban
fáradhatatlanok, újabb és újabb trükkökkel rukkolnak elő. Vannak „tréfás ” feladatok is. A
katonának el kell kapnia puszta kézzel egy vemhes macskát, aztán egy rozsdás zsilettpengével fel-
vágnia a hasát, hogy meg tudja számolni, hány kismacskája volt. A nyomorult állat eközben harap,
karmol, de a Szpecnaz katonának nem szabad elengednie, mert akkor büntetést kap.
Ezek a „gyakorlatok” közömbössé teszik a vérrel kapcsolatban, és egyben szadistává is. A
Szpecnaz katona számára a vér nem több mint egy közönséges folyadék, amely természetes
velejárója az életnek. A Szpecnaz katona nem félhet és iszonyodhat a vértől, ahogy nem fél tőle a
sebészorvos, vagy a hentes és mészáros, akik állandóan vérben fürdenek.
Természetesen meg kell szokniuk az emberi halált is közönyösen szemlélni.
A Szovjetunióban szinte minden hétre esett egy-egy kivégzés, mivel a bűnözés ott mindennapos.
A bíróságok pedig nem vacakolnak évekig, általában egy tárgyaláson napokon belül meghozzák a
halálos ítéletet, amit aztán rövidesen végre is hajtanak. A bíróságok erről kötelesek tájékoztatni a
GRU-t. Így ezen akasztások, golyó általi kivégzések nézőközönsége minden alkalommal a
Szpecnaz katonái. Az első két esetben sápadtak, egyesek hánynak, de a tizedik esetnél már
tréfálkozni is van kedvük.
Egyes meg nem erősített források szerint a Szpecnaz hivatásos állománya maga is tevékenyen
részt vett ezekben a kivégzésekben.
***
A szovjet hadseregben megtanítják a katonát lőni, árkot ásni, gépkocsit vezetni, és kezelni a
különböző harci technikát. Ez semmiben sem különbözik más hadsereg kiképzési rendszerétől. Van
azonban egy sajátosság, ami csak a szovjet hadseregre volt jellemző. És ez a területi
specializálódás. Vegyük például a Leningrádi (ma ismét Szent-Pétervár) Katonai Körzetet. Egy
esetleges háború esetén ennek a körzetnek a csapatai mindig kemény északi feltételek között kell,
hogy tevékenykedjenek, ezért az ő kiképzésük is erdőkben, mocsarakban és az arktikus éghajlatnak
megfelelő tundrában történik. A Kaukázusi Katonai Körzet csapatainak magas hegyek között kell
majd harcolniuk, a Karakumi csapatoknak pedig a sivatagban. Ezért aztán a kiképzés minden
szovjet katonai körzetben olyan természeti körülmények között történik, amelyben a csapatok
várhatóan tevékenykedni fognak. A karéliai körülmények alig különböznek a norvég, a finn és a
svéd körülményektől. Ha a csapatokat alaszkai, vagy kanadai hadműveletre készítik elő, Szibéria
ideálisan alkalmas erre a célra.
Természetesen a Szpecnaz egységek is ennek megfelelően vannak koncentrálva. Az általános
kiképzésen túl, a Szpecnaz kiképzése is olyan körülmények között zajlik, amely a lehető legjobban
hasonlít ahhoz, amelyben majd tevékenykednie kell. Ezért vannak a Szpecnaznak szibériai, sivatagi,
vagy éppen hegyi csapatai.
 ***
A Szpecnaz egységek állandó résztvevői a Szovjetunióban gyakorta megrendezett
hadgyakorlatoknak és manővereknek. Feladataik itt is azok, amik majd a valóságban lesznek:
parancsnokok elfogása, nukleáris hordozók megsemmisítése, repülőterek elfoglalása, a híradás
megbénítása stb.
A szovjet hadseregben azonban nemcsak a terrorcselekmények állnak magas szinten, de azok
elhárítása is. Ennek feladata elsősorban az MVD csapatokra, a milíciá-ra, a KGB katonai elhárító
részlegére tartozik, de a közönséges csapatokra is, hiszen a Szpecnaz tevékenysége elsősorban
ellenük irányul.
Háború esetén, az ellenséges különleges egységek -amerikai zöldsapkások, a brit SAS, a francia
idegenlégió stb. - mellett ezek az elhárító-csapatok az ún. nemzeti fel-szabadítási mozgalmak ellen
is harcolnak. A Szovjetunió – és a mai Oroszország is – különböző „testvéri” népekből összetákolt
birodalom, amely népek sohasem feledték egykori büszke önállóságukat, amelyet előbb a cárok,
majd a kommunisták vettek el tőlük. Gondoljunk csak a második világháború eseményeire, amikor
az ukránok, a balti és a kaukázusi népek, vagy éppen a krími tatárok, kihasználva a német támadást
azonnal felkeltek a gyűlölt orosz elnyomás ellen. De maguk az oroszok is, hiszen a ROA, a
Vlaszov--féle fehér hadsereg színtiszta oroszokból tevődött össze, akik gyűlölték az elnyomó
bolsevik rendszert. Eltitkolt tény, hogy még az 1950-es évek elején is kiterjed partizánháborút
folytattak az ukránok, a baltiak és egyes kaukázusi népek a szovjet ellen.
A helyzet azóta sem változott, elég, ha csak a csecsének szabadságharcára utalunk.
Mindezen mozgalmak leverésére ellátták az MVD és a KGB csapatokat helikopterekkel,
hajókkal, harckocsikkal, tüzérséggel, páncélozott csapatszállítókkal, és különleges értéket jelent
számukra az a gyakorlat, amelyet a Szpecnaz ellen folytatnak. Ez fordítva is igaz, hiszen ezen az
éles fronton – pl. Csecsenföldön – a Szpecnaz is bevetésre került.
Ha a Szpecnaz eredményesen tevékenykedik olyan hatalmas és félelmetes ellenféllel szemben,
mint amilyen a KGB, akkor nyilvánvalóan még eredményesebb lesz a sokkalta gyengébb,
liberálisabb nyugati erők ellen.
A hadgyakorlatok során az MVD és a KGB a Szpecnaz ellen az elhárító eszközöknek széles
skáláját vetik be, a teljes rádiókommunikáció ellenőrzésétől, az elektronikai érzékelőkig, a
gyakorlat körzetében lévő civil lakosságtól a szimatoló kutyákig, amelyeket igen nagy számban
használnak. Színlelt rakéta és egyéb állások létrehozásával csalják csapdába a Szpecnaz
csoportokat.
Minden Szpecnaz csoport, amely a gyakorlat során fogságba esik, olyan fizikai és pszichikai
tortúrán esik át -mondjuk ki nyugodtan, tudatosan kegyetlen elbánásban részesül -, hogy kialakul
bennük az ösztön, semmiképpen sem eshetnek fogságba. A Szpecnaz katonákba így aztán rögzül az
a tudat, hogy a fogságba esés rosszabb mint a halál. A hadgyakorlat során elfogott Szpecnaz katonát
irtózatosan összeverik, megkínozzák, majd bemutatják számára a német koncentrációs táborokról
készült dokumentumfilmet. A csonttá soványodott holttestek látványa, amelyet egy buldózer tol
bele a meszesgödörbe, és akikről azt állítják, hogy fogságba esett szovjet katonák voltak,
meggyőzik őt arról, hogy inkább a „Boldog halál angyalát” válassza.
Említettük, hogy a Szpecnaznak feltehetően könnyebb dolga lenne, a liberális nyugati
hadseregek ellen. Ennek alátámasztására ismét idézzük régi ismerősünket, Viktor Szuvorovot.
Szuvorov elmondja, hogy külföldre szökése után részt vett egy NATO hadgyakorlaton, és amikor
ennek biztonsági vonatkozásban kikérték a véleményét, kifogásolta a sok vöröskereszttel ellátott
gépjármüvet, helikoptert és sátrakat, amelyeket a NATO egyáltalán nem álcázott. A magas rangú
nyugati tisztek elmondták neki, hogy ezeket nem is kell álcázni, hiszen a nemzetközi hadijog eleve
védelmet biztosít számukra, tekintve, hogy sebesültekről és egészségügyi személyzetről van szó.
Most Szuvorovon volt a csodálkozás sora, aki felvilágosította őket, hogy a szovjet tiszti
iskolákban, de az egyszerű katonáknak is azt oktatják, hogy az ellenséges vöröskeresztes járművek
és helységek az „kamuflázs”, vagyis megtévesztő álcázás és ugyanúgy megsemmisítendők, mint
bármely más harci jármű, vagy objektum. A Szpecnaz pedig kiemelt figyelmet szentel ezek
megszerzésére, mert ezekkel aztán szabadon közlekedhet az ellenséges vonalak között és mögött.
Mint Szuvorov írja, a NATO tisztek „elhűlve és hitetlenkedve” hallgatták.
„A Katonai Diplomáciai Akadémiát végeztem – így Szuvorov -, ahol azt tanították nekünk,
nemcsak ismert tábornokok, hanem sokéves külföldi szolgálatot teljesített veterán diplomaták is,
hogy a Genfi Vöröskereszt az egy fedőszervezet, amelynek valódi célja kémek és diverzánsok útján
a szovjet hatalom megdöntése.
Tegyél a hasadra, meg a hátadra egy nagy vöröskeresztet, aztán menj be az erdőbe. Gondolod,
hogy ez a vöröskereszt megvéd attól, hogy a farkasok megtámadjanak? A farkasok nem ismerik a te
szimbólumaidat és törvényeidet.”
Ez így igaz! A Szovjetunió sohasem respektálta a nemzetközi törvényeket és egyezményeket –
még ha valamilyen okból alá is írta azokat -, mindig a saját farkastörvényei szerint járt el. Ennek az
igazságnak a felismeréséhez nem kell Szuvorov.
A szovjet vezetés és a hadsereg nem bízik semmiféle szerződésben, csak az erőben, amely
mögötte van.
A szerződések papírrongy voltának legjobb példája a Molotov-Ribbentrop paktum, amely arra
szolgált, hogy elfedje mindkét fél agresszív támadási szándékát, és amely nem védte meg a
Szovjetuniót.
Így aztán a NATO hadseregek jármüveire és épületeire felfestett hatalmas vöröskeresztek nem
egyebek, mint a naivitás szimbólumai.
Ezért aztán a nyugati demokráciák jól tennék, ha felidéznék Lenin szavait: „Mi nem a jogra, mi
az erőre támaszkodunk.” (Lenin: Állam és forradalom. 1917.)
Tragikus, hogy még mindig nem tanulta meg a világ: a diktatúrának a tudományos fogalma
hatalmat jelent, amelyet semmi sem korlátoz. A Szpecnaz pedig egyik eszköze a diktatúrának. Harci
kiképzését egyetlen eszme hatja át: az ellenség megsemmisítése. És ezt az ambíciót nem állíthatják
meg törvények, szerződések, erkölcsi és emberiességi korlátok.
11.
A SZPECNAZ TAKTIKÁJA
Mielőtt a Szpecnaz egységek megkezdik az aktív hadmüveleteket az ellenség háta mögött,
először is oda kell, hogy jussanak.
A szovjet főparancsnokság elhatározást hoz, hogy Szpecnaz csapatokat, vet be az ellenség háta
mögött. De azt is el kell döntenie, hogy még a harcok kitörése előtt, vagy csak utána telepíti ezeket
a kommandó egységeket. Az előző esetben az ellenség felfedezheti őket és ez jelzés számára, hogy
a háború a küszöbön áll, és a szovjeteket megelőzendő, megnyomják a nukleáris csapásmérő raké-
ták indító gombjait. De ha a Szpecnaz csapatok csak a háború kitörése után kerülnek bevetésre,
akkor talán túl késő lehet. Az ellenség már aktivizálta nukleáris kapacitását és ekkor már nem lesz
semmi, amit el lehetne pusztítani, hiszen a rakéták már útban vannak szovjet területek felé.
Egyetlen lehetséges megoldása a dilemmának, a Szpecnaz egységeket még a háború időszaka
előtt, az úgynevezett feszültségi időszakban fedéssel bejuttatni az ellenséges országokba. Ezekben
az egyik főszerepet a szovjet diplomáciai testületek játszhatják. Minden szovjet követségen két
titkos, vagyis fedőfoglalkozású – mondjuk konzul helyettes, vagy kulturális attasé helyettes stb.
-organizátor van, egy KGB rezidens és egy GRU rezidens.
A szovjet követségeket békeidőben a KGB határőregységeinek közlegény ruhába öltöztetett
tisztjei őrzik, de a fontosabb helyeken, pl. az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban,
az NSZK-ban lévő követségeken, vagy konzulátusokon belül van egy csoport őrségnek álcázott
Szpecnaz harcos is. Feszült nemzetközi helyzet esetén ezek számát fokozatosan növelik, addig a
pontig, amíg gyakorlatilag minden kiegészítő személyzet a takarítótól a rádiósig Szpecnaz ember
lesz. Velük együtt megjelennek a „feleségek” is, egyrészt a gyanú oszlatása céljából, másrészt ők is
a Szpecnaz kiképzett szakértői. Hasonló személycsere történik sok szovjet „polgári”
kirendeltségnél, így az Aeroflot irodákban, az Inturistnál, vagy a TASSZ hírügynökségeknél. Ezek
az emberek néhány nappal a háború kitörése előtt felveszik a kapcsolatot az „alvó” ügynökökkel és
megkezdik az elszivárgást a rejtekhelyekre. Eközben a diplomaták hazamennek, de a fogadó ország
már „bottal ütheti a nyomát” az eltűnt személyzetnek.
A Szpecnaz emberek persze beszivároghatnak a turisták, sportolók és egyéb delegációk között is.
Egyidejűleg titkos Szpecnaz csoportok szállnak partra tengeralattjárókról, kereskedelmi vagy
halászhajókról. Ez utóbbiak például hosszú időt tölthetnek „halászattal” az idegen állam
felségvizeinek határán, nem keltve gyanút, jóllehet a hajó mélyében halak helyett Szpecnaz
egységek húzódnak meg, akik csak a bevetési parancsra várnak.
Aztán a szovjet légijáratok utasai is lehetnek Szpecnaz emberek, akik legálisan szállnak le egy-
egy kiszemelt reptéren, aztán egy adott jelre elfoglalják a légikikötőt, és máris jöhetnek nyomukban
a légiszállítású VDV csapatok.
Hogy ez mennyire nem fikció, azt jól bizonyítja az a szerep, amelyet a Szpecnaz játszott 1968-
ban, a „Prágai Tavasz” leverésében.
Annak érdekében, hogy a Csehszlovákia irányába tanúsított „érdeklődésük” minél tovább rejtve
maradjon, a „maszkirovka” művészetét ekkorra már tökélyre fejlesztő szovjet csapatok erőik
többségét az NDK-ban rejtették el közvetlenül a megszállás előtt. A cseheknek éppen ezért nem
volt mitől tartaniuk, amikor egy előre be nem jelentett Aeroflot repülőgép késő este leszállt Prága
Ruzine repülőterén, majd a kifutópályán végiggurulva megállt. Egy órával később egy másik
Aeroflot gép is leszállt. Erről a gépről leszálltak az utasok, akik a vámvizsgálatot követően
elindultak a város irányába. Két órával később, az akkor már a rejtekhelyekről állig felfegyverzett
„utasok” visszatértek, hogy elfoglalják a repülőteret. Ezután két újabb gép landolt, most már
egyenruhás Szpecnaz katonákat szállítva. Két órával később az első gép leszállását követően a
repülőtér és környéke szovjet kézben volt és a fővárost meglepték. A nap közepére az elnöki palota,
a rádió- és a televízióállomások, a város fő adói, a főbb pályaudvarok és a Vltava folyón átvezető
hidak szovjet ellenőrzés alá kerültek.
A Szpecnaz csoportok megjelenhetnek az ellenséges területeken semleges országokból érkezve
is. Mielőtt a háború megkezdődne, a Szpecnaz csoportok titokban beszivároghatnak semleges
országokba, és megvárhatják ott a mozgósítási jeladást. Ennek az előnye az, hogy az ellenséges
állam nem őrzi a semleges államnál húzódó határát olyan gondosan, mint mondjuk egy kommunista
határ esetében. Így a Szpecnaz csoport megérkezése egy semleges országból észrevétlen történhet.
De mi van, ha egy ilyen csoportot a semleges állam biztonsági szervei felfedeznek?
Egyszerű a válasz. A csoport ugyanolyan módon akcióba lép, mint az ellenség területén,
igyekszik elkerülni, hogy kövessék, megöli a tanúkat, erőszakot alkalmaz, és ravaszsággal
félrevezeti az üldözőit. Mindent elkövet, hogy a csoport egyetlen tagja se kerüljön az üldözők keze
közé, és ne maradjon bizonyíték arra, hogy a csoport a szovjet hadsereg része. Ha a csoportot mégis
elfognák, akkor lép színre a szovjet diplomácia és beveti sokszor kipróbált trükkjeit. Elismeri, hogy
hiba történt, bocsánatot kér, kompenzációt ígér az elszenvedett károkért. Vagy kijelenti, hogy a
csoport eltévedt, azt hitte, hogy ellenséges területen van, vagy megvádolhatja a semleges országot,
hogy provokatív céllal, szovjet területre behatolva fogott el ártatlan szovjet katonákat. Magyarázatot
követel és az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívásával fenyegetőzik.
A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a legeredményesebb megoldás. A szovjet hivatalos magyarázat
1939 decemberének elején azt közölte, hogy a finnek megsértve a határt, rátörtek a békés
építőmunkát végző szovjet népre, ágyútü-zet nyitottak, sőt, finn diverzáns különítmények átlépve a
határt elraboltak szovjet határőröket. Ma már tudjuk, hogy ez szemen-szedett hazugság volt, a harc
az első perctől az utolsóig finn területen folyt, és a TASSZ nyilatkozat csak a szovjet agressziót
próbálta igazolni. A „Szovjetunió mindig ártatlan”, csak visszaveri a porfid agresszorokat, mint ez
legutóbb Afganisztán esetében is történt.
A fő módszer azonban, hogy a Szpecnaz az ellenség háta mögé kerüljön, az ejtőernyős ledobás.
A kétéves szolgálat során a Szpecnaz sorkatona általában 30-50 ugrást végez, a tisztek és a
hivatásosok természetesen ennek a sokszorosát. Az ejtőernyő nemcsak szállítási eszköz, hanem
egyben szűrő is, amelyen a bátor katona átjut, a gyáva nem.
A Szovjetunióban az ejtőernyőzést tömegsporttá fejlesztették, no persze nem azért, hogy a
fiatalok szórakozzanak. 1985 januárjában a Nemzetközi Ejtőernyős Szövetség, a FAI jelentette,
hogy a 63 ejtőernyős világrekordból, 48-at a szovjet „sportolók” (értsd a hadsereg) tartanak. Szovjet
tiszt, Jurij Baranov volt az első ember a világon, aki meghaladta a 13 000 ugrást. Szovjet nők között
a világrekorder Alexandra Svacsko volt, 8200 ugrással. Az elvtársnő, természetesen szintén a
szovjet hadsereg tisztje.
Ez az ejtőernyős pszichózis napjainkban is folytatódik, és alapját képezi úgy a légiszállítású
csapatoknak, mint a Szpecnaznak.
***
Békeidőben katonai szállítógépeket használnak – általában AN-26-osokat -, hogy végrehajtsák az
ejtőernyős ugrásokat. Háborúban azonban ezeket a nagy testű és lassú szállító repülőgépeket csak
kivételes körülmények között használják fel. Ennek két oka is van. Háború esetén az egész
légiszállító flottát a VDV, a légiúton szállított csapatok veszik igénybe. Ettől eltekintve is egyéb
feladatai vannak, például utánpótlási anyagok szállítása, vagy csapatok átdobása egyik
frontszakaszról a másikra. Másodszor ezek a hatalmas AN szállítógépek szembetűnők, hangosak és
így nem felelnek meg a Szpecnaz céljainak.
Nekik kicsiny, gyors repülőgépekre van szükségük, amelyek nem nyújtanak nagy célpontot, és
nem visznek többet 20-30 embernél. Szükséges az is, hogy „surranjon”, vagyis alacsonyan és minél
kisebb zajjal repüljön. Ezek a szállítók természetesen lehetnek „polgári célokra” rendszeresített
repülőgépek is. Persze egy olyan totálisan mi-litarizált államban, mint amilyen a Szovjetunió volt,
olyan, hogy „polgári” csak elvben létezett. Az Aeroflot főigazgatója a szovjet légierő marsallja, és
minden szovjet pilóta tartalékos tiszt. Így háború esetén az egész Aeroflot egyszerűen része lesz a
szovjet légierőnek.
A Szpecnaz leginkább a JAK-40-es, vagy a JAK-42-es repülőgépeket használja, ezek kitűnően
manőverező, csendes, gyors és kis magasságon is repülni tudó masinák. Igen fontos az a
konstrukciós megoldása, hogy az utasok be és kiszállása az alján lévő csapónyíláson keresztül tör-
ténik. Szükség esetén a csapófedelet el lehet távolítani, így az ejtőernyősök könnyen és
biztonságosan potyoghatnak ki belőle.
De használja a Szpecnaz az AN-72 típusú sugárhajtású repülőgépet is, amely pontos mása az
amerikai YC-14-nek, amelynek terveit a GRU ügynökei lopták el.
Az olvasó talán meglepődik, hogyan lehet ejtőernyős ugrásra sugárhajtású repülőgépet
felhasználni? A gyorsaság mellett, még az is problémát jelent, hogy ezen repülőgép ajtói oldalt
vannak, és kifelé nyílnak. Ez a hatalmas légnyomást figyelembe véve, szinte lehetetlenné teszi a
biztonságos kiugrást. A szovjet mérnökök ezt a problémát egy igen egyszerű módszerrel oldották
meg. Az ajtót átalakították, úgy, hogy befelé nyíljon, és egy hajlékony, üvegszálas rúd nyúlik ki
belőle. Az ejtőernyős – akár egy tűzoltó – lecsúszik ezen a rúdon, így a repülőgép alá kerül, és ott
engedi el magát. Így nem áll fenn az a veszély, hogy a légnyomás a gép oldalához szorítja és
megöli.
Ezzel az egyszerű megoldással elérték, hogy az ejtőernyősöket villámgyorsan lehet szállítani
egyik helyről a másikra, és bármely sugárhajtású szállító repülőgépet fel lehet használni ejtőernyős
ugrásra.
***
A Szpecnaz bevetések nappal éppúgy végrehajthatók, mint éjszaka. Minden időszaknak
megvannak a maga előnyei és problémái.
Az éjszaka a Szpecnaz harcos szövetségese, hiszen eltakarja megjelenését. Még ha az ellenség
észre is veszi a Szpecnaz csoport megérkezését, az éjszakai kutatás mindig nehezebb és
bonyolultabb feladat, különösen, ha pontosan nem tudják bemérni a leszállás helyét, és ha az ne-
hezen megközelíthető. De éjszaka lehetnek veszteségek is az ejtőernyős csoporton belül, amint
földet érnek. Ugyanez a problémája a gyülekezésnek és a tájékozódásnak.
Nappal szemmel láthatóan kevesebb a leszállásból eredő baleset, de a leszállás tényét könnyű
felfedezni. Ezért aztán sok esetben a ledobást hajnalban hajtják végre, amikor még csillagos az ég
és a nap nem kelt fel. Ez a helyzet már ad némi világosságot a földet érőnek, utána fokozatosan
világosodik, és a földön ekkor már könnyű a tájékozódás.
A Szpecnaz kedvenc ledobási ideje azonban a napnyugta. Úgy kalkulálják, hogy az ejtőernyősök
ledobása az utolsó pillanatban történik a sötétség beállta előtt. A leszállás már félhomályban
történik, amikor még elég világos van arra, hogy elkerüljék a templom tornyát, vagy a
magasfeszültségű vezetékeket. Egy fél óra múlva teljes sötétség borítja az embereket és előttük van
az egész éjszaka, hogy elhagyják a leszállási körzetet és eltüntessék nyomaikat.
A Szpecnaz a hadsereghez hasonlóan a klasszikus felépítési szervezetet használja – raj, szakasz,
század, zászlóalj, ezred, dandár – ez a szervezés egyszerűvé teszi az adminisztrációt és a
harckiképzést. De ezt a struktúrát az ellenséges területen a Szpecnaz nem tudja használni. Az első
probléma az, hogy minden Szpecnaz hadművelet egyedi és nem hasonlít a másikhoz, és a
kidolgozott tervek minden esetben különbözőek. Minden hadművelet ennek megfelelően speciális
létszámot igényel, és ez nem a standard keretekhez, hanem az adott területhez és célhoz illeszkedik.
Másodszor, amikor ellenséges területre kerülnek, a Szpecnaz egységek összeköttetésben vannak
azokkal az erőkkel, amelyek készenlétben állnak, hogy a Szpecnaz által elért terrorcselekményeket
harcászatilag kihasználják. Így nincs szükség hosszadalmas és bürokratikus parancsnoki láncolatra.
Ellenséges területen a Szpecnaz csoport hivatalosan felderítő csoportként szerepel. Része lehet
egy támadó alakulatnak, de attól teljesen függetlenül is tevékenykedhet, a főparancsnokság utasítsa
szerint, amit a GRU vezetésén keresztül kap.
Felhasználásuk rendkívül rugalmas, kis csoportokra oszolhatnak, majd nagyobb egységgé állnak
össze, mindig az adott helyzetnek és feladatnak megfelelően. A bevetett csoport parancsnoka ebben
a tekintetben jelentős szabadságot élvez, vagyis tevékenysége feladatorientált, ellentétben a
hadsereg merev és bürokratikus parancsorientált rendszerével szemben. Ez azt jelenti, hogy a
parancsnoknak kijelölik ugyan az elpusztítandó objektumot, de hogy azt hogyan hajtja végre,
teljesen az ő belátására van bízva. Továbbá szabad keze van abban is, hogy a tervben nem szereplő
terrorcselekményeket hajtson végre; a lényeg az, hogy gyöngítse az ellenség teljes harci
potenciálját.
***
Amint a Szpecnaz behatolt az ellenséges területre, első dolga, hogy a nyomait eltüntesse;
elsüllyeszti a csónakokat, elássa az ejtőernyőket, aztán a kutyák szaglásának elvesztésére
teleszórják a területet vegyszerrel, vagy aláaknázzák. Ezután a csoport – akármilyen létszámú –
külön válik, és különböző irányokból közelíti meg a kijelölt találkozási helyet, vagy ha ez
nehézségekbe ütközik, akkor egyikét a számos alternatív pontoknak, amelyben már korábban
megállapodtak.
A ledobási pont az, ahol általában az első veszteségek keletkeznek. Akármilyen jó is az ejtőernyős
kiképzés, lábtörések és egyéb sérülések gyakran előfordulnak, és amikor a ledobás teljesen
ismeretlen terepen történik, esőben vagy ködben, ez szinte elkerülhetetlen. A lakott területek még
több veszélyt rejtegetnek.
A Szpecnaz törvényei olyan egyszerűek, mint amilyen könyörtelenek. Súlyos sérülés esetén a
parancsnok nem viheti magával a sebesültet, ezzel ugyanis nagyban csökkentené a csoport
mozgékonyságát, és az egész missziót veszélyeztetné. Magára sem hagyhatják, hiszen elfogása
esetén beszélhet. Ezért aztán nincs más hátra, mint hogy egyesüljön a „Boldog halál angyalával.”
Az injekcióban lévő nagyon erős méreg fájdalommentesen és gyorsan öl. Ha a parancsnok valami
humanitárius okból mégis habozna, vagy másként dönt, a helyettesnek kötelessége a parancsnok
megölése. Ezt általában egy hegedűhúrral hátulról hajtja végre.
Amint elhagyták a területet, egyszerű megtévesztő manővereket hajtanak végre, kavicsokon,
vagy vízben haladnak, egymás lábnyomába lépnek és így tovább. A csoportok aknákat hagynak
maguk mögött és további vegyszereket hintenek ki a kutyák ellen.
Miután elhagyták a ledobási zónát, és megbizonyosodtak arról, hogy nem követik őket, a
parancsnok utasítást ad a bázis, illetve a tartalék bázis felállítására. Ezek rejtett biztonsági helyek,
melyeket a GRU tisztek, akik diplomata, kereskedő vagy turista fedéssel bejárták a területet, már
régen kijelöltek. Ezek kitűnő szakemberek, akik pontosan tudják, mi szükséges egy bázishoz, hogy
az kényelmes és biztonságos legyen.
Ilyen bázis sokféle lehet. Elsősorban a már említett Szpecnaz ügynökök által birtokolt és
előkészített helyek. De lehetnek barlangok, elhagyott kőbányák, csatornák a városban, vagy csupán
egy rejtekhely az erdő sűrű aljnövényzetében.
A Szpecnaz csoport a bázison hagyhatja valamennyi nehéz felszerelését, ha arra közvetlenül
nincs szüksége. A bázist mindig őrzik, és a megközelítő ösvényeket aláaknázzák. Amikor a csoport
elindul, egy-két ember hátramarad a bázis őrzésére, de ők nem a bázison helyezkednek el, hanem
egy közeli megfigyelőponton, ahonnan a bázis jól szemmel tartható. Amennyiben a bázist
felfedezik, az őr feltűnés nélkül távozik, figyelmezteti a csoportot, majd elmegy őrködni a tartalék
bázisra. Eközben veszélyt jelző figyelmeztető jeleket helyez el, így kettős a biztonság a csapda
elkerülésére. A csoport mozgó bázissal is rendelkezhet, néhány ember a nehéz felszerelést cipelve
állandóan változtatja a helyét, kijelölt bázisról, bázisra haladva. Ez arra jó, hogy ha a feladat
végrehajtása közben eltávolodnak, nem kell messzire visszamenni, hogy kiegészítsék a készleteket.
A legszokatlanabb helyeket is fel lehet használni ilyen mozgó bázisnak, például egy sírboltot,
amelyet az őrség egy másik kriptából figyel.
Néhány esetben elfoglalt jármüvet is felhasználhatnak mozgó bázis céljaira. Szuvorov elmondja,
hogy egy gyakorlaton az MVD minden idegen gépjármüvet leállított és átkutatott, de ügyet sem
vetettek egy szénát szállító lovas szekérre, amelynek bakján egy muzsik gubbasztott. Pedig ez volt a
Szpecnaz mozgó bázisa.
Amennyiben a csoportot üldözik, a nehéz felszerelést, aláaknázás után, elhagyhatják.
***
Ha el akarunk pusztítani egy célpontot, első feladat annak megtalálása. A Szpecnaz
tevékenységének túlnyomó része magába foglalja a felderítést. Azokat a célpontokat, amelyeket
rögzítettek, viszonylag könnyű felderíteni és könnyen el is pusztíthatók rakétákkal vagy repülőgé-
pekkel. De a legtöbb célpont ma már mozgékony. A háború kitörésekor a kormányhivatalokat
eltávolítják a fővárosból, titkos földalatti vezetési pontokra. Új híradóvonalakat aktivizálnak. A
repülőgépek széttelepülnek különböző tartalék repülőtérre. Rejtett rádiólokációs mezőt hoznak
létre, és a mozgó rakétakilövők is azonnal rejtett tartalékállásaikba vonulnak. Ilyen körülmények
között az új célpontok felderítése elsődleges fontossággal bír a Szpecnaz tevékenységében.
Az, hogy hogyan derítsék fel a célpontokat, és megállapítsák azok valódiságát, a Szpecnaz
számára kiemelt feladat, fontosabb, mint hogy ők pusztítsák el. Amikor egy célt már felfedeztek, azt
meg lehet semmisíteni más eszközökkel is, mondjuk rakétákkal, légicsapásokkal, haditengerészettel
stb., de ha egy célpontot nem ismerünk, azt nem is tudjuk leküzdeni.
 A személyes – vizuális – felderítés anakronizmusnak tűnik a kémszputnyikok, és az elektronikus
hírszerzés világában. Pedig nem az. Turner admirális, a CIA egykori főnöke mondotta: „A kémhold
megmondja nekem, mi van ma, az ember, hogy mi lesz holnap.” És ez így igaz.
Így aztán a személyes felderítés kiegészítheti, pontosíthatja az elektronikus hírszerzés adatait,
hogy mondjuk egy rakétakilövő bázis valós, vagy színlelt állásokból áll. A sivatagi háborúban az
amerikaiak nem is egyszer mértek csapást, ilyen színlelt iraki állásokra, amelyek megtévesztésül
még elektronikus jeleket is sugároztak. Egy rutinos felderítőt viszont minden bizonnyal nem tudtak
volna becsapni.
A Szpecnaz csoportok által felderített adatok, gyakran töredékesek és bizonytalanok, de mégis
jól kiegészítik a „razvedka” más forrásból származó anyagait, hiszen a GRU is pontosan tudatában
van annak az ősi hírszerző bölcseletnek, hogy egy információ nem információ, vagyis minden
adatot ellenőrizni kell. Csak minden hírforrás mozgósításával és együttes bevetésével lehet az
ellenség terveit, erejét és tevékenységét felderíteni, és vereséget mérni rá.
***
De térjünk vissza magához a ledobott Szpecnaz csoport parancsnokához. Ő nem teljesen
tájékozatlan, hiszen bevetés előtt eligazította a hadosztályparancsnok, hogy mit kell keresnie, és a
hadosztály GRU főnöke is, hogy körülbelül hol keresse.
A csoport már szerencsésen leszállt, eltüntette nyomait és megkezdte a kutatást. Hogyan fogjon
hozzá? Sok féle kipróbált és begyakorolt metódus van.
Minden különlegesen fontos célpontnak van egy kommunikációs központja, és odavezető
hírközlési vonalak. A Szpecnaz csoportban ott van a rádiós „razvedkának” a szakértője, aki a
keresett objektumot a híradási forgalmon keresztül be tudja mérni és azonosítani. A rádiósugárzás
és más kommunikációs vonalak egy sor információt szolgáltatnak az összeköttetési vonalak
végpontjairól. Ez pontosan odavezet, nemcsak a keresett objektumhoz, hanem parancsnoki
központjához is, hiszen a rádió és egyéb elektronikus műszer a parancsnok nélkülözhetetlen
harcvezetési eszköze.
Amennyiben nincs elektronikus forgalom, a Szpecnaz parancsnok térképen nagyjából
meghatározza, hogy véleménye szerint hol lehet a keresett objektum, ilyenkor a csoport
szétszakadva útnak indul, hogy vizuális felderítést végezzen. A felderítés a parancsnok által a
térképen négyszögekre felosztott területen folyik, természetesen elkerülve a nyílt és forgalmas
terepszakaszokat. De hát ilyenen a fontos katonai objektumok nem is települnek.
A „razvedka” természetesen nemcsak a két szemre támaszkodik, a csoport kisméretű hordozható
radarral, infravörös és akusztikus eszközökkel is fel van szerelve.
Mindez fontos, de a legfontosabb mégis az objektum környezetből egy „nyelv” szerzése. Sokan
kétségbe vonják ennek megbízhatóságát, hiszen lehetnek kemény jellemek, akik megmakacsolják
magukat, vagy ravasz fickók, akik félrevezető információkat közölnek.
Ennek lehetőségét egy „felderítő” ezredes számunkra az akadémián egyértelműen kizárta,
amikor cinikusan megjegyezte: „A Szpecnaz kérdéseire kivétel nélkül mindenki, és őszintén
válaszol.” Szavainak valóságtartalmát egyrészt aláhúzta, hogy nemrégen érkezett vissza Afga-
nisztánból, másrészt pedig, jóval később ugyan és máshonnan, de fény derült a Szpecnaz vallató
módszereire.
A fenti tiszt szerint a Szpecnaz foglyai nem az életükért, hanem a könnyű halálért harcolnak. És
ez így igaz. A Szpecnaz módszereihez a középkori inkvizíció tortúrái babazsúrnak számítanak. Az
inkvizíció ugyanis az ördögöt akarta kiűzni szerencsétlen „eretnekből”, ezért ráérősen és
fokozatosan vetette be kínzó eszközeit. A Szpecnaznak viszont a legsürgősebben van szüksége az
adatokra, és fokozatosságról szó sincs. Villámgyorsan be kell bizonyítani, hogy a Szpecnaz nem
tréfál, és a fogolynak nincs más választása, mint a teljes őszinteség.
Elfognak két férfit. Az egyikről hamar kiderül, hogy keveset tud, a másik viszont konokul
hallgat. A Szpecnaz katonák ekkor egy fából kivágnak egy éket, aztán a „butább” ember nemi
szervét beszorítják a nyílásba, majd az éket kiütik, és a fát meggyújtják. Aztán szerencsétlen ember
kap a kezébe egy rozsdás zsilettpengét, és amikor már nem bírja a fájdalmakat, és a tűz is
nyaldossa, hogy megszabaduljon, a pengével kénytelen levágni saját nemi szervét. A „tudós”
társhoz, hozzá sem kell nyúlni, és a látványtól máris beszél, mint a vízfolyás, mert tudja, hogy
ezután ő következik.
Folytathatnám a Szpecnaz módszereit, de ezektől a borzalmaktól megkímélem az olvasót.
Ami még megdöbbentőbbé teszi ezt az egészet, a Szpecnazban nincsenek szadisták. Ha valakinél
felfedezik ezt a hajlamot, rövid időn belül eltávolítják. A vallatás és a gyilkosság borzalmas formáit
a Szpecnaz katona nem élvezi, egyszerűen csak közömbösen, végrehajtja, mert elkerülhetetlen
eszköznek tekinti, mint amelyek a legegyszerűbb és legmegbízhatóbb módjai az információ szer-
zésnek.
Ha mégis felvetődik bennünk a kérdés, ember hogyan tud ilyet emberrel megtenni, akkor a
választ Sztálin elvtársnál találjuk meg, aki rátapintott a lényegre, mikor kijelentette: „Mi
kommunisták különös anyagból vagyunk gyúrva...”
Ehhez nem kell kommentár.
***
Mihelyt a Szpecnaz felfedezte a célpontot és jelentette ennek fekvését, a legtöbb esetben
nyomban elhagyják ezt a térséget. Kevéssel ezután a felfedezett objektum támadás alá kerül,
rakétatámadás, vagy légicsapás éri.
Néhány esetben azonban a Szpecnaz feladata a célpont szétrombolása. Gyakran ilyen egyszerű a
feladat meghatározása: „Megtalálni és megsemmisíteni.”
Adódhat azonban olyan helyzet, amikor a feladat csak felderíteni, a csoport parancsnoka mégis
olyan döntést hoz, hogy elpusztítja a felderített objektumot.
Olyankor választhat ilyen megoldást, amikor megtalálta a célpontot, de valamilyen oknál fogva
nem tudja jelenteni ezt, és akkor is dönthet így, ha rábukkan egy már tüzelésre készen álló
rakétakilövőre.
Ilyen esetben mindent meg kell tenni az ellenséges célpont megsemmisítésére, ebbe beleértendő
az öngyilkos támadás is. Ez is megköveteli a szadisták kiszűrését és eltávolítását, mert a szadisták
általában a leggyávábbak és önsajnálatuk mérhetetlen. Kitűnő példa erre a rettegett Berija esete.
Sztálinnak ez a legbuzgóbb bűntársa soha nem mulasztotta el, hogy részt ne vegyen politikai ellen-
felei megkínzásában, sőt, nem egyszer önkezűleg végzett velük. Amikor aztán börtönbe került,
önsajnálkozástól csöpögő, szánalmasan siránkozó levelek tömegével bombázta elvtársait, és amikor
ütött az igazság órája, a földön fetrengett saját ürülékében.
A célpont elpusztítása a Szpecnaz hadműveletek legegyszerűbb és legprózaibb része. A VIP
személyeket általában akkor ölik meg, amikor egyik helyről a másikra közlekednek, mert ekkor a
legsebezhetőbbek. Jó orosz szokás szerint a hozzátartozókkal is végeznek, mint a cári családdal,
vagy a 80-as években Afganisztánban, ahol nemcsak Amin elnököt ölték meg, de feleségét és
gyermekeit is.
A rakétaobjektumot vagy a repülőtereket a már említett automata rakéta-aknavetőkkel vagy
vállról indítható rakétával semmisítik meg. Módszerük: ha lesből nem sikerül a támadás, akkor két
oldalról rohamra indulnak. A parancsnokhelyettes által vezetett csoport a nagyobb résszel, hatalmas
hurrá kiáltásokkal támadva vonja magára a figyelmet, ezalatt a kisebb csoport a parancsnok vezeté-
sével hangtalanul megközelíti a célt, és közvetlen közelről megsemmisíti. Nyilvánvaló, hogy egy jól
védelmezett objektum ellen a kis csoport támadása kész öngyilkosság, de azért ezt a Szpecnaz
minden esetben végrehajtja.
Még egy sikertelen támadás is arra készteti az ellenséget, hogy átvizsgálja a megtámadott
rendszert, hogy az szenvedett-e sérüléseket, és ez is elhalasztja a kilövést, vagy a repülőgépek
fölszállását. Ez értékes órákat jelenthet egy nukleáris háború esetén, ahol sorsdöntő lehet, hogy ki
méri az első csapást.
12.
SZPECNAZ ÉS A „MASZKIROVKA”
A biztonság és a dezinformáció a leghatékonyabb fegyverek a kommunista rendszerek, és ebből
eredően az egész szovjet hadsereg kezében.
Van erre egy speciális orosz kifejezés, a „maszkirov-ka”, amely megőrzi a titkokat, és az
ellenség fejébe téves eszméket ültet a szovjet politika és hadsereg valóságáról és terveiről. A
„maszkirovka” tehát nem egyszerűen álcázás, hanem félrevezetés is.
Azzal a céllal, hogy megvédelmezzék a katonai titkokat és dezinformálják az ellenséget az 1960-
as években a szovjet vezérkar létrehozta a Stratégiai Álcázás Főigazgatóságát (továbbiakban
GUSM).
A GUSM és a GRU egymást kiegészítő és egymással szorosan együttműködő szervezetek, s bár
munkájukban különböző metódusokat használnak, de ugyanazon célért és ugyanazon a „csatatéren”
tevékenykednek. Azok a követelmények, amelyet mindkét szervezet tisztjei elé állítanak, többé-
kevésbé azonosak. Ezen követelmények közül, a legfontosabb az ellenség tökéletes ismerete. Nem
véletlen tehát, hogy amikor a GUSM létrejött, sok magasrangú tisztet és több tábornokot helyeztek
oda át a GRU-tól.
Ezek egyike volt Moshe Milstein altábornagy, aki lényegében fél életét külföldön, főként
Izraelben töltötte, természetesen illegalitásban. Milstein a nyugati nyelveken kívül, tökéletesen
beszél héberül, és ismer számos arab nyelvjárást is. 0 a szerzője annak a titkos kézikönyvnek, amely
a GRU tisztjei számára készült, és címe: „Egy tisztességes szolgálat.” Esetenként meghívott
díszvendégként előadást tartott a szovjet vezérkari akadémián, a katonai hírszerzés jelentőségéről,
és arról az elméletről, amelyen a dezinformáció gyakorlata nyugodott. Hírneve alapján egyik
legnagyobb szovjet szakértője volt a katonai hírszerzésnek, és a dezinformációnak.
A GUSM mint szervezet hatalmas és mindenható. Ahhoz, hogy megfelelő álcázást biztosítson a
saját erőknek, és ugyanakkor félrevezesse az ellenséget, folyamatosan gyűjti az adatokat az
alábbi tárgykörökben: 1./ Mit tud a szovjet fegyveres erőkről az ellenség? 2./ Mi az, ami
legjobban érdekli az ellenséget? 3./ Ezeket a titkokat hogyan lehet leghatékonyabban elrejteni? 4./
Hogyan lehet dezinformatív adatokkal megtéveszteni az ellenséget?
A GUSM fő feladata tehát az egész szovjet hadseregre kiterjedő „maszkirovka” megszervezése,
és működtetése. Ehhez minden eszköz a rendelkezésére áll. Hatalmának nagyságát jól jellemzi,
hogy az 1970-es években a REB „Osnaz” (rádió elektronikus felderítés) a mindenható KGB
hatásköréből átkerült a GUSM ellenőrzése alá.
Békeidőben a REB „Osnaz” biztosítja a szovjet főparancsnokság és a frontok közötti titkos – és
állítólag megfejthetetlen – összeköttetést, háború esetén ezen túlmenően még dezinformálják is az
ellenséget.
Ennek hatékonyságát jól mutatja egy 1980-ban, az Urali Katonai Körzetben lezajlott
hadgyakorlat, amikor is egy „vörös” Szpecnaz század elfoglalta a „kékek” főhadiszállását, egyúttal
pedig a „vörös” REB „Osnaz” bekapcsolódott az „ellenséges” hírrendszerbe, és utasításokat adott az
„elpusztított kék” főhadiszállás nevében, saját csapatainak. Az eredmény a „kékek” totális veresége
volt.
A szovjet politikai „maszkirovka” klasszikus példája, a nyugati pacifista szervezetek
dezinformálása, és ennek révén ezen szervezetekbe való behatolás. Felhasználás és megtévesztés
céljából létrehoztak a Szovjetunióban egy „béke központot”, amelynek élére a nemzetközileg is is-
mert és elismert pszichológust, Kazov professzort állították.
 Kazov 1982-ben Londonban részt vett egy a nukleáris háborút ellenző orvosi konferencián, és
ott, mint a béke szenvedélyes és elkötelezett híve, nagy hatású beszédet is tartott. Ezzel a nemzetközi
pacifista szervezetek között neve ismertté vált, és „bátor kiállása” révén óriási népszerűségre tett
szert. Kazovban szövetségest láttak, egyben annak a bizonyítékát is, hogy a Szovjetunió nem olyan
fekete, mint azt egyes nyugati politikusok láttatni akarják.
Ezen jóhiszemű – vagy ostoba – pacifista szervezeteknek fogalmuk sem volt arról, hogy Kazov a
Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságának póttagja, a legmegveszekedettebb „héja”,
aki kitalálta, hogy az ellenzéket elmegyógyintézetbe kell zárni, és kidolgozta azt a pszichológiai
tesztet, amely felvértezte a szovjet katonákat, hogy Afganisztánban szemrebbenés nélkül gyilkolja-
nak meg gyermekeket, asszonyokat és öregeket.
Mindezt nem tudták, és a „pacifista” Kazov megkapta a Nobel Békedíjat. Ez a szovjet
„maszkírovka” igazi diadala volt, és egyben bizonyítja félelmetes hatékonyságát is.
De mint a nagy Sztálin mondta, azért, hogy előkészítsünk új háborúkat a potenciális ellenség
pacifizmusa nem elegendő.
Ezért aztán a Szovjetunió politikai és katonai vezetése nemcsak a pacifistákat, hanem más
szervezeteket is felhasznált, amelyek tudatosan, vagy tudatlanul, de egyforma hatékonysággal
terjesztik azokat a hazug téziseket, amelyeket a GUSM talált ki.
A GUSM stratégiai tevékenysége többek között előkészíteni, hogy a hadmüvelet teljesen
váratlanul érje az ellenséget, különösen a hely és az időpont vonatkozásában. A dezinformáció
további elemei, a felhasználni tervezett csapatok nagysága, fegyverzete és hadműveleti célja. Va-
lamennyi ilyen elemet úgy kell alkalmazni, hogy az ellenség ne készüljön fel az ellenállásra. Ennek
érdekében a GUSM akár éveken keresztül is folytatja a „maszkirov-kát.” A GUSM tehát elrejti az
ellenség elől a valódi célokat, de ugyanakkor azt demonstrálja, amit az ellenséggel láttatni szeretne.
De ez már a hírszerzés és a kémelhárítás világába tartozik, amely meghaladja munkánk kereteit, így
hát itt és most csak arról esik szó, amit ebben a szerepben a Szpecnaz játszik.
***
A GUSM szakemberei egy egész „maszkirovka”-rend-szert dolgoztak ki, amely azt a célt
szolgálja, hogy rejtsék a Szpecnaz létezését, erejét és azon akciók lényegét, amit a Szpecnaz majd
végre fog hajtani.
Néhányat az ez irányba megtett intézkedések közül már láttunk. Összefoglalva:
1./ A Szpecnaz minden eljövendő tagját alaposan le-ellenőrzik, nemcsak politikai
megbízhatóságát, hanem jellemének vonásait is megállapítandó. Ha mindenben megfelel, csak
akkor kerülhet a Szpecnaz kötelékébe.
2./ Minden ember, aki belép a Szpecnazba, aláír egy „Titoktartási nyilatkozatot”, amelyben eskü
alatt vállalja, hogy a Szpecnaz létéről, feladatairól, a megismert módszerekről kívülállónak soha
nem beszél. Tudomásul veszi, ha ezt megszegi, ugyanolyan büntetés vár rá, mint a kémekre –
vagyis halál.
3./ A Szpecnaz egységeknek nincs egyenruhájuk, jelvényük vagy egyéb megkülönböztető
jelzésük. A hadrendben mint légiszállítású csapatok vagy közönséges felderítő egységként
szerepelnek. A tengerész Szpecnaz a tengerészgyalogság egyenruháját viseli, noha semmi közössé-
gük ezzel a fegyvernemmel nincs.
Azok a Szpecnaz egységek, amelyek törpe búvárhajókat használnak, a tengeralattjáró flotta
egyenruháját hordják. A kelet-európai csatlós országokban a Szpecnaz egységek híradós jelvénnyel
ellátott egyenruhában voltak.
4./ Egyetlen Szpecnaz egységnek sincs önálló objektuma, olyan laktanyákban vannak elhelyezve
– bár elkülönítve -, ahol együtt vannak más csapatokkal. A tengerész Szpecnaz a
tengerészgyalogság objektumaiban diszlokál.
 Az a tény, hogy az átlagosan rendszeresített egyenruhát hordják, és azonos objektumban vannak,
megnehezíti felfedésüket. Az ún. szocialista országokban a Szpecnaz a fontos főhadiszállások
közelében nyert elhelyezést, mivel gyakorlatilag praktikus őket együtt tartani a híradó csapatokkal.
Magyarországon a tököli repülőtéren, és a titkos herendi szovjet vezetési pont mellett tanyáztak.
Amikor áthelyezik őket más alakulathoz, a Szpecnaz egységek nyomban egyenruhát váltanak.
5./ A Szpecnaz csapatok különböző fedőneveket viselnek, mint „Rajdoviki”, azaz portyázók,
„Viszotnyiki” rohamcsapatok és így tovább. A közös és valódi elnevezés csak a Szpecnaz tisztek
közötti érintkezésben használatos.
Nincs külön tiszti iskolájuk, a rjazanyi légiszállítású csapatok speciális fakultásán végeznek.
Parancsnokaik és az ügynökökkel foglalkozó tisztjeik a Katonai Diplomáciai Akadémián tanulnak.
Már említettük azokat a sportszervezeteket is, amelyek kitűnő „maszkirovkát” biztosítanak a
Szpecnaz hivatásos tagjai számára.
Van sok más konspirációs szabály is, hogy elrejtsék a Szpecnaz jelenlétét különböző területeken.
A Szpecnazban mindenkinek megvan a fedőneve, mint az ügynöki hálózatban, vagy az alvilágban.
Az illető nem maga választja nevét, hanem mások adják neki. Ezek a nevek, nem mindig hízelgőek,
de ennek nincs jelentősége. Társaik valódi nevét még az egy szakaszban lévők sem ismerik, és csak
fedőnéven szólítják egymást: „Ököl”, Róka”, „Takony” „Patkány” vagy éppen „Pópa.” A Szpecnaz
katona nem tarthat magánál olyan holmit, ami kilétére, vagy alakulata felfedésére szolgálhat. Ha
levelet kap, vagy ír, azt a parancsnoka elolvassa, az érkező levelek pedig elolvasás után
elégetendők. Nem tarthat magánál fényképet, nincs igazolványa és azonosító jele – magyarul
dögcédulája -sincs. Ha az ellenség megtalálja egy Szpecnaz katona holttestét, nem tudja
azonosítani. A Szpecnaz katona a két éves szolgálata alatt nem kap eltávozást, így civilekkel
egyáltalán nem érintkezhet.
***
A Szpecnaz léte és feladata azonban nem maradhatott titokban, hiszen Viktor Szuvorovhoz
hasonló disszidensek felfedték azt. Ez persze nem jár olyan nagy kárral, mint gondoljuk, hiszen
nem az a titok, hogy vannak kémek, hanem az, hogy kik azok. A Szpecnaz „maszkirovkában” is a
szovjet túlzott rejtőzködését lehet felismerni.
Az igazi titok, amikor a Szpecnaz missziót teljesít, annak helye és célja.
Ezért aztán akcióban gyakran alkalmazzák azt a hadicselt, hogy egy mellékes területre nagyobb
Szpecnaz egységet dobnak le, ezzel elvonják az ellenség figyelmét, arról a kis csoportról, amely a
valódi feladatot teljesíti.
Maga a Szpecnaz harcos, de még az akcióban résztvevő tisztek sem tudják a misszió helyét és a
feladatot, csak megérkezés után közli velük a csoport parancsnoka, aki maga is akkor bontja fel
helyettese ellenőrzése mellett a feladatot tartalmazó, rejtjelzett és pecséttel lezárt borítékot. A
feladathoz szükséges felszerelést is csak közvetlenül a repülőgépbe történő beszállás előtt kapják
meg.
A Szpecnaz csoport a feladat megkapása után sem tudja, hogy valós missziót hajt-e végre, vagy
csak csaliként feláldozzák őket.
Az ellenség megtévesztésére egy hadműveletet az alábbiak szerint hajtanak végre.
Egy kis Szpecnaz csoportot a legnagyobb titokban egy kevésbé frekventált helyen dobnak le. Ők
időzített aknákat, illetve szintén időzítve bekapcsoló rádióautomatákat helyeznek el, ezeket álcázzák
és olyan titokban, ahogy jöttek elhagyják a körzetet. A hadművelet megindulásakor, repülőgépek
alkonyatkor – tehát még az ellenség által észlelhetően – ejtőernyős bábuk tömegét dobják le. Nem
sokkal ezek földet érése után, aktivizálódnak a rádiók, majd robbannak az aknák.
Mit tesz vajon egy ilyen esetben az ellenséges tábornok?
 Azonnal aktivizálja erőit, és az ellenséges ejtőernyős deszant felszámolására küldi őket.
A valódi célpont elpusztítására kijelölt, eddig titkon megbúvó és passzív Szpecnaz csoport csak
erre vár, és máris akcióba lép.
Ez a „maszkirovka” lényege.
13.
AKCIÓBAN A SZPECNAZ
A Szpecnaz nem hiába szupertitkos szervezet, akcióiról nem túl sokat tud a világ, de azért innen-
onnan csak kiszivárgott annyi információ, amely némi fényt vet az utóbbi harminc évben játszott
szerepére. Még ha igyekezett is mindig a háttérbe maradni, az „eredmények” elárulták jelenlétét.
Tudjuk, hogy a Szpecnaz részt vett a Nagy Honvédő Háborúban – idáig rendben is volna -, de
aztán felleljük nyomait szerte a világban, ahol a Szovjetunió felforgató tevékenysége nyomán
megjelentek az ún. „felszabadító” és egyéb marxista-leninista mozgalmak. Ezeket mindenhol
háború, és olyan vérfürdők jellemeznek, amely leginkább a Szpecnaz sajátja. Természetesen nem
állítjuk, hogy ezeket mind a Szpecnaz csoportok hajtották végre, de hogy „tanácsadóik” mint
irányítók jelen voltak, azt igen.
Összességében tehát feltételezhetjük, ahol az elmúlt fél évszázadban lángolt a világ, és háborús
vagy népirtó konfliktus volt, abban a Szovjetunió keze, ha másképpen nem is, de a Szpecnaz révén
benne volt.
A Szpecnaz szerepéről, mint „gárdista aknarakóké-ról”, a második világháborúban már elég sok
szó esett, és általánosságban beszéltünk az élsportolók szerepéről a Szpecnazban. Nézzünk akkor
most néhány konkrét példát.
Vladimír Mijakov szovjet síbajnok 1939-ben kiemelkedő időt ért el 20 kilométeres sífutásban,
amivel természetesen bajnok lett. A világháború alatt behívták a hadseregbe, és egy kis
sportolókból álló csoportot bíztak rá, amely közvetlenül a Hírszerzési Igazgatóság alá tartozott.
Később átdobták őket az ellenség háta mögé, és Mijakov az ellenség vonalai mögött harcolva esett
el. Ő volt az első szovjet sportoló aki – igaz, posztumusz – megkapta a Szovjetunió Hőse
Aranycsillagot. Hogy milyen feladatot hajtott végre ez a csoport, és Mijakov milyen körülmények
között halt meg, az a mai napig is államtitok.
Porfiri Poluskin a Vörös Hadsereg tisztje volt a háború előtt és világcsúcsot tartott ejtőernyős
ugrásban. Kiképző volt különleges alakulatoknál, amelyeket az ellenséges területeken való
tevékenységre készítettek fel. A háború alatt folytatta az ejtőernyős kiképzést a „gárda aknarakók-
nál.” Gyakran járt az ellenség vonalai mögött, ahol partizán utánpótlás céljából titkos repülőtereket
hozott létre. Ez a rendszer egészen a háború végéig működött, és olyan jól, hogy az ellenség
sohasem fedezte fel.
A háború után több Poluskin tanítvány ért el ejtőernyőzésben világ- és Európa-bajnoki címet.
Dmitrij Kosicsin a háború előtt korcsolyabajnok, de egyben a hadsereg századosa is. A háború
alatt tanítványaiból „fekete halálnak” nevezett egységet szervezett és vezetett. A háború során ezek
aktív terrorista tevékenységet végeztek a németek hátában, és a gyorsaság amellyel ezt a csapatot
létrehozták és bevetették, na meg az eredményeik is, azt sugallják, hogy ezek a „korcsolyázók” már
a háború előtt megkapták a különleges kiképzést. Kosicsin egysége mint a legkönyörtelenebb
alakulat szerzett hírnevet magának a leningrádi fronton.
Mahmud Umarov a szovjet céllövő csapat bajnoka, a háború alatt orvlövészként kitűnően
kamatoztatta különleges adottságát, sok száz német tisztet lőtt le. A háború után, mint Szpecnaz
tiszt, 5 ízben lett Európa- és 3 ízben világbajnok. Két olimpiai ezüstérmet is nyert pisztolylövésben
Melbourne-ben, és Rómában. 1961-ben aztán váratlanul és minden visszhang nélkül eltűnt, alapos
okunk van feltételezni, hogy különös körülmények között halt meg.
 Jurij Boriszovics Csesznakov rendkívüli fizikai képességekkel megáldott sportoló volt, a
kétszeres világ- és Európa-bajnok szovjet röplabdacsapat kapitánya. Elméletben kidolgozta a
robbantások technikáját, amit aztán a Szpecnaz gyakorlatban is alkalmazott. Ma ezredes.
Valentin Jakovlevics Kudrevatykin már 18 éves korá ban elérte a „Szovjetunió mestersportolója”
büszke címet ejtőernyős ugrásban. 1961-ben 7 világrekordot állított fel egy hét alatt. Ezután került a
rjazanyi légiszállítású csa patok akadémiájára. Ezt elvégezve a Szpecnaz női ejtőer nyőseit oktatta,
közülük került ki Antonina Kensinszkaja, 13-szoros ejtőernyős világbajnok, későbbi felesége.
Kudrevatykin részt vett szinte valamennyi új ejtőernyő kipróbálásában. Ő dolgozta ki a Szpecnaz
részére az ug- rástechnikát „kritikusan alacsony magasságból.” Ennek kipróbálásán baleset érte. A
szovjet ejtőernyős fekete humor szerint, ha egy ejtőernyősnek sem a fő, sem a tartalék ernyője nem
nyílik ki, akkor még van 20 másodperce, hogy megtanuljon repülni. Nos Kudrevatykin ezt a csodát
is megcsinálta, testével úgy irányította ki nem nyílt ejtőernyőit, hogy lassítani sikerült neki a
zuhanást. Két évig volt kórházban és mintegy 10 műtétet hajtottak végre rajta. Amikor végre
kiengedték, első útja a repülőtérre vezetett, és végrehajtotta 5556-ik ugrását.
Hát ilyen kemény legények ezek a Szpecnaz „sportolók.”
***
Nézzünk akkor néhány ismert Szpecnaz akciót az 1950-es évektől.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején, november 3-án éjszaka a szovjetek
tököli főhadiszállására magyar katonai küldöttséget hívtak meg Maiéter Pál honvédelmi miniszter
vezetésével, hogy megtárgyalják a Vörös Hadsereg Magyarországról való kivonásának feltételeit.
Éjfélkor, amikor már egymás egészségére ittak, Szerov tábornok és egy csoport Szpecnaz legény
rontott be a terembe, és letartóztatták Maiétert és társait. Ha a helyzet nem lett volna végzetesen
tragikus, mosolyogni lehetett volna azon, ahogy a „Hruscsov törpéjének” is nevezett Szerov (150
cm „magas” volt) egy hatalmas német Mauser pisztollyal hadonászott a majdnem kétméteres
Maiéter hasánál.
Mint említettem volt, az 1968-as „Prágai Tavasz” idején a Szpecnaz foglalta el a prágai
repülőteret és a Hradzsinba vezető hidakat. Azt azonban kevesen tudják, hogy ők fogták el
Dubceket és társait is.
Augusztus 21-én reggel 9 óra tájban, mikor Dubcek és a CSKP Elnöksége tárgyalásra ült össze,
egy Szpecnaz csoport behatol Dubcek irodájába. Egyikük – mint az egykori cseh pártvezér írja –
egy másodvonalbeli amatőr színész gépies hangján bejelentette: „Az újonnan alakult Csehszlovák
Munkás-Paraszt Kormány nevében védőőrizetbe veszem magukat.”
Európában még sok helyen fel lehetett fedezni a Szpecnaz nyomait.
Jurij Andropov, 1982-84 között, Brezsnyev utódaként egyre inkább kész volt a terrorizmust
felhasználni – vagy terrorista akciókban cinkosságot vállalni – az Egyesült Államokban és más
NATO országokban levő célpontok ellen. A szovjet vezető tudatos segítségével Németország ekkor
lett a terroristák „Eldorádója.” Andropov egyik kedvenc terroristacsoportja a nyugatnémet „Vörös
Hadsereg Frakció” (RAF) volt. „Ne vitatkozz – rombolj!” hirdették és elszánták magukat, mint a
proletariátus élcsapata, a „burzsoá hatalmi struktúrák” lerombolására, mind az NSZK-ban, mind a
NATO országokban. Miután a 70-es évek közepén végrehajtottak egy sor sikeres terrorakciót,
1977-ben balul ütött ki egy nagyszabású akciójuk, és a RAF négy vezetője öngyilkos lett a
börtönben.
Mivel 1977-től kezdődően az NDK menedéket nyújtott a RAF életben maradt aktivistáinak,
Andropov oda-küldött néhány tapasztalt Szpecnaz tisztet, hogy nyújtsanak segítséget az
újjászervezéshez és a szakszerűbb tevékenységhez. Így aztán az 1980-as évek elején a” Vörös
Hadsereg Frakció újból támadásba lendült. 1981 augusztusában az Egyesült Államok légierejének a
nyugatnémetországi Ramsteinben lévő főparancsnoksága elleni -autóba rejtett bombával elkövetett
– merényletben tizenhét ember sérült meg. Egy hónappal később a RAF terroristái sikertelen
rakétatámadást intéztek Heidelbergben Frederick Kroesen tábornok kocsija ellen. Az 1984-85-ös
újabb terrorkampányban (figyelem ez már a Gorbacsov-idöszak) a RAF megpróbálta felrobbantani
a NATO oberammergaui iskoláját. Továbbá bombamerényletet hajtott végre a Majna-menti
Frankfurtban lévő amerikai légibázis ellen, és amerikai katonákat támadott meg Wiesbadenben. A
Szpecnaz segítséget nyújtott a nyugatberlini La Belle diszkóklub elleni bombamerényletben is,
megszervezte azoknak a robbanóanyagoknak a szállítását, amelyek megöltek egy amerikai
őrmestert, egy török nőt, valamint megsebesítettek 230 embert, köztük ötven amerikai katonát.
1983-ban beindult a „Rjan-művelet”, a KGB és a GRU közös akciója, hogy (nem létező)
bizonyítékokat találjanak az Egyesült Államok és a NATO meglepetésszerű nukleáris csapásra
vonatkozó terveire. Andropov utasítást adott a GRU-nak, hogy a Szpecnazon keresztül készítsen elő
terroristatámadásokat brit, amerikai és NATO célpontok ellen Európában. Arra is születtek további
tervek, hogy levélbombákat küldenek Mrs. Thatcher Downing Street-i irodájába és az Egyesült
Államok, illetve a NATO több vezetőjének.
Nagyjából ugyanebben az időben a GRU egy sor őrizetlen rejtekhelyet alakított ki a
nyugatnémetországi amerikai támaszpontok közelében lévő bárokban és éttermekben, ahol
robbanóanyagokat és fegyvereket helyeztek el egy tervezett Szpecnaz akció szemára. Amikor aztán
az CIA 1985-ben felfedezte a rejtekhelyeket, Gorbacsov leállította a „Rjan-müveletet.”
Az Andropov-időszak kezdetének egyik különleges akcióját Görögországban tervezték
végrehajtani, ahol 1967-ben a hadsereg „fekete ezredeseinek” egy csoportja magához ragadta a
hatalmat, felfüggesztette a parlamenti kormányzást, és szükségállapotot hirdetett ki. A Görög
Kommunista Párt (GKP) illegalitásba kényszerült. 1967 júliusában a SZKP Központi Bizottsága
utasította a KGB-t, lépjen kapcsolatba az illegalitásba kényszerült párttal, és nyújtson neki „politikai
és anyagi támogatást.” Az „anyagi támogatás” magában foglalt mind pénzügyi, mind gerilla-
háborúra való felkészítést. A szovjet és a görög elvtársak a „magyar” külügyminisztérium és a BM
szervezésével Budapesten találkoztak és megegyeztek a teendőkben. Ezek szerint a GRU feladata
Szpecnaz csoportok bejuttatása görög területre, akik segítik a katonai rendszer elleni felkelést. A
GRU ügynökök azt feladatot kapták, hogy keressenek leszállópályákat a repülőn érkező Szpecnaz
csoportok számára, valamint bázisokat, ahonnan az akciókat indíthatják. A GRU által felderített
„Alfa-leszállópálya” a thesszáliai síkság déli részén volt, mintegy negyven kilométerre
északnyugatra Lamia városától. A „Bétaleszállópálya” a thesszáliai síkság északnyugati részén
található, négy vagy öt kilométerre a Kalambaka nevű településtől. A GRU Belasica, Piri és Sengel
erdős-hegyes vidékét alkalmas területnek ítélte arra, hogy Szpecnaz csoportokat szivárogtassanak át
a bolgár-görög határon.
Már mindent előkészítettek, amikor „beütött” a „Prágai Tavasz”, és a Politikai Bizottság, amely
döntést hozott Csehszlovákia megszállásáról, lefújta a görög akciót, nyilván nem akart ezzel egy
időben belebonyolódni egy kockázatos görögországi puccsba.
A tervezett „görög hadművelettel” egy időben a Szpecnaz egy olaszországi bevetésre is
felkészült, ugyanis az Olasz Kommunista Párt vezetői komolyan féltek attól, hogy görög mintára
Olaszországban is katonai puccsot hajtanak végre, miután az elvtársak orvul meggyilkolták a nagy
tiszteletnek örvendő Aldo Moro miniszterelnököt. Hogy ebben a politikai gyilkosságban mi volt a
szerepe a Szpecnaznak, nem tudjuk.
Ismert viszont az a szerep, amit az ír terroristákkal együtt játszottak el.
Andropovnak – ekkor még „csak” KGB főnök – erre az első lehetőséget az észak-írországi
zavargások egyre erősödő hulláma kínálta. 1969. november 6-án az ír Kommunista Párt főtitkára,
Michael O’Riordan, az egykori spanyol nemzetközi brigádok veteránja, két marxista IRA-vezető,
Cathal Goulding és Seamus Costello nevében szovjet fegyvereket kért. Azt állították, hogy ezekkel
és szovjet tanácsadók és kiképzők segítségével a kommunista párt javára dönthetik el a
polgárháborút, ami magával hozná, hogy elszakadjanak Nagy-Britanniától. Brezsnyev azonban –
Andropov mérhetetlen dühére – halogatta a döntést, no nem valami erkölcsi megfontolásból, hanem
túl kockázatosnak találta azt, mert közben folytak az amerikaiakkal a SALT-tárgyalások. Az északír
kommunisták, hogy bizonyítsák erejüket és eltökéltségüket, 1972 februárjában az angol ejtőernyős
ezred aldershoti kaszárnyájában bombát robbantottak, amely több katonát és polgári személyt
megölt.
Talán ennek hatásra Andropov zöld utat kapott a Politikai Bizottságtól. A kért szovjet
fegyvereket egy „békés” kereskedelmi hajó szállította, amelyet vízhatlan csomagolásba engedtek le
a sekély tengervízbe 90 kilométerre Észak-Írország partjaitól. Néhány órával azután, hogy a
fegyvereket lerakták egy jelzőbolyával lerakott homokpadon, az „ír elvtársak” begyűjtötték azokat.
A Nagy-Britanniától történő elszakadás azonban nem következett be, mert az IRA marxista szárnya
a szovjet fegyvereket a republikánus fegyveres osztagok közti testvérharcokban használta fel.
***
1959 januárjában felfordult a világ egy kis karib-tengeri szigeten, Kubában. Az Amerika-barát
diktátor, Batista uralmát immár többszöri próbálkozás után sikerült megdöntenie egy gerilla
csoportnak, amelyek élén egy kubai ügyvéd, bizonyos Fidel Castro, és egy argentin úri fiú,
bizonyos Ernesto Guevara álltak. Jóllehet ez utóbbi hivatásos forradalmárnak tartotta magát, ekkor
még egyiküket sem fertőzte meg a marxizmus.
A Szovjetunióban azonnal felfigyeltek a változásra, és a győztes mozgalom felhasználásában
megtalálni vélték azt a számukra hihetetlen előnyös stratégiai helyzetet, ami ennek a kis szigetnek
földrajzi fekvésében (Amerika közelsége) rejlett.
Az Egyesült Államok a lehető legostobábban reagált a kubai változásokra. Ahelyett, hogy
megnyerte volna magának Castrót és embereit, egy elvetélt akcióval (Disznóöböl) megpróbálta
visszacsempészni Batistát, majd ennek sikertelensége után, politikailag és gazdaságilag megfojtani
az új rendszert. Ezzel valósággal belekényszerítették Castrót a Szovjetunió ölelő karjaiba. A szovjet
politikai és katonai tanácsadókkal együtt megérkeztek a fegyverek is, mint emlékezünk Hruscsov
még nukleáris rakétákat is akart telepíteni a szigetre, amivel a harmadik világháború szélére sodorta
a világot. Ez szerencsére elmaradt, de Kuba végérvényesen kommunistává vált. Sajátos módon, a
bolsevik típusú terrort, nem is annyira Castro, mint inkább alvezére, a szépfiú Guevara vezette be.
Ez a maoista kurafi – fényképe még ma is ott van sok leányszoba, és disco klub falán szerte a
világon – mint „államügyész” - minden jogi végzettség nélkül – naponta százával hozza meg a
halálos ítéleteket, és személyesen ellenőrzi a szovjet mintára létrehozott börtönök és koncentrációs
táborok életét. Régis Debray írja róla: „Che, ez a dogmatikus, hideg és célirányos gyilkológép
tökéletes ellentéte a nyílt és barátságos kubaiaknak.”
Nem is érzi jól magát ott, miután kiirtotta az „osztályellenséget” a Szovjetunióba megy, ahol
mint „nagyszerű forradalmárt” üdvözlik, aki továbbviszi majd a kommunizmus fáklyáit szerte a
világban. Viszi is, előbb Algériában, aztán Kongóban tűnik fel, szervezi a gerillaharcot, végül 1967.
október 8-án Bolíviában utoléri a végzet, lelövik mint egy kutyát. De szelleme, és a kommunista
forradalom fáklyájának továbbvitele tovább él. Castro átveszi, sőt, tovább is fejleszti a módszereket.
Tanul belőle, hogy a „Che”--féle voluntarista módon nem lehet exportálni a forradalmat. Ezért
elküldi embereit a Szovjetunióba, különleges kiképzésre, hogy aztán ezek a kubai Szpecnaz
emberek feltűnjenek Nicaraguában, Peruban és Angolában. Véres politikai megrázkódtatások
hagyománya jellemzi Nicaraguát, ezt a kis közép-amerikai országot, amely ott húzódik meg
Honduras és Costa Rica között.
Sok évtizeden át a Somoza család uralkodott fölötte, legutóbb annak feje, Anastasio Debayle
Somoza tábornok. Mi tagadás ez a család és a körülötte csoportosuló szűk elit könyörtelenül
kizsákmányolta a népet. Ez a helyzet szülte aztán a fegyveres ellenzéki mozgalmakat. Carlos
Fonseca Amador és Tomás Borge kubai mintára alapította meg a Sandinista Nemzeti Felszabadítási
Frontot (FSLN); Augusto César Sandinóról kapta a nevét, egy régi katonatisztről, aki gerillaharcot
szervezett, és akit 1934-ben meggyilkoltatott a Samoza család.
Külső támogatás nélkül a front csak nehezen tartotta magát, de ekkor – nyilván szovjet utasításra
– közbelépett Kuba. Hangoztatja, hogy hajlandó bármilyen segítséget megadni, ám csak akkor, ha a
politikailag heterogén FSLN-ben a marxista-leninista irányzat győzedelmeskedik. Ennek
képviselőjét Daniel Ortegát fogadja Castro, és megegyeznek, a nicaraguai amerikai nagykövet
elrablásában és meggyilkolásában. Az akcióban kubai Szpecnaz tanácsadók is részt vettek. 1974.
december 24-én nyílt erre egy jó lehetőség, amikor a nagykövetet, Turner B. Sheltont, vendégül
látta a mezőgazdasági miniszter. Shelton hajszál híján úszta meg, hogy elrabolják. Percekkel azelőtt
távozott, hogy a kubaiak által jól kiképzett sandinista gerillacsoport megrohamozta a villát. Mivel a
nagykövetet már nem találták, lemészárolták a házigazdát, a vendégeket pedig túszul ejtették. A
túszok fejében Samoza elnök kénytelen volt szabadon engedni az FSLN bebörtönzött aktivistáit.
Jóllehet az FSLN ezzel hatalmas propagandagyőzelmet aratott, ezt követően Samoza hadserege
lesújtott, és a sandinisták szétszóródtak, jelentős részük a közeli Costa Ricába menekült. Ennek
nyomán a sandinisták között konfliktus támadt abban a kérdésben, hogyan kell megvívni egy
sikeres gerillaháborút. Ortega, aki istenítette az orosz forradalmi hagyományokat, Moszkvához
fordult tanácsért. 1975. február 14-én arra kérte a havannai szovjet nagykövetséget, szervezzenek
meg neki és néhány sandinista társának egy moszkvai utazást, hogy „tanulmányozhassa a szovjet
elvtársak módszereit.” Emellett anyagi segítséget is kért. Moszkvában fogadta őt Koszigin minisz-
terelnök, és természetesen Andropov is. 1975 végén tért vissza, de nem egyedül; társaságában volt
néhány magas rangú Szpecnaz tiszt. A fegyvereket Kuba biztosította.
Ezt követően nemsokára fellángolt a sandinista gerillaharc, amely oly eredményes volt, hogy a
vesztes Somoza 1979. július 17-én kénytelen volt elmenekülni.
Daniel Ortega új hatalma azonban rövidesen bemutatkozott. Hogy megszilárdítsa hatalmát
bevezette a vörös terrort. Először is volt harcostársaival számolt le, a szovjet-kubai befolyást
csökkenteni akaró polgári származású Pastorával a börtönben saját vérét itatják meg. Napirenden
vannak a gyilkosságok, büntetőtáborokat állítanak fel, majd az indián őslakosság ellen fordulnak,
akik elszántan ragaszkodnak földjükhöz, nyelvükhöz, és akik még Somoza alatt is autonómiát
élveztek. 1982-ig kitelepítik, majd kiirtják az indiánokat. Daniel Ortega, ez a tömeggyilkos
természetesen élvezi a Szovjetunió és a „testvéri szocialista országok” - köztük a Magyar
Népköztársaság – erkölcsi, de mindenekfelett anyagi támogatását. Ennek fejében azonban tovább
kell vinni a forradalmat, így a sandinisták a Szpecnaz útmutatása és segítsége alapján megkezdik
beszivárgásukat Salvadorba.
A terv itt azonban nem sikerült, annál inkább Peruban. Igen, mert ebben a dél-amerikai államban
már működött egy magát „Fényes Ösvény”-nek nevező maoista csoport. Peruban különösen
mozgalmas volt a hetvenes évek vége: 1977. és 1979. között sztrájk-sztrájkot követett, és az ál-
talános nyomor talaján vert gyökeret a Fényes Ösvény. Ebben a szervezetben szemellenzős
szovjetbarátok, gueva-risták és maoisták vívtak ádáz küzdelmet a vezetésért. Egyik vezetőjük
Abimael Guzmán a fegyveres harc kirob-bantásán munkálkodott. A csoport a nevét egy kommu-
nista újságírótól, José Carlos Mariáteguitől kapta, aki ezt írta: „A marxizmus-leninizmus nyitja
majd meg a forradalom fényes ösvényét.”
1980-ban, egy földbirtokos meggyilkolása - „az első népítélet” - volt a jel a forradalomra. A
Fényes Ösvénynek nem volt tömegbázisa, kis csoportjai módszeresen tették el láb alól a tehetős
osztályok képviselőit és a rendfenntartó erők tagjait.
Ezeken a támadásokon kívül sok merényletet is elkövettek, középületek, villanytelepek és hidak
ellen. 1982 májusában aztán megrohamozták Ayacuchót és kiszabadították a politikai és
köztörvényes bűnözőket. A támadás aprólékos és szakszerű előkészítése, a városba való beszi-
várgás, és a rendőrlaktanyák ellen intézett összehangolt támadások egyértelműen a Szpecnaz
jelenlétére utalt.
A Fényes Ösvény konokul rombolta az állam létesítette berendezéseket és infrastruktúrát, hogy
lerakja a maga „népi kommunáinak” alapjait. És gyilkolta az embereket, mert Guzmán kijelentette:
„A forradalom diadala egymillió halottba fog kerülni.” Ennek az elvnek a szellemében, minden
polgári értéket és jelképet ki akartak irtani. „A múltat végképp eltörölni...” mondja az internacionálé
szövege. Napirenden voltak a „népítéletnek” nevezett gyilkosságok. Az Ösvény folyamatosan nyert
tért, bár a városi lakosság, a parasztok és az indiánok rettegtek tőlük, a hadsereg tehetetlen volt a
mesterien irányított – még egy feltételezés a Szpecnaz jelenlétére – gerillaharccal szemben. Az
Ösvény munkatáborokat létesített az általa ellenőrzött területeken, hogy megbüntesse a „népi erők
árulóit.” Ezekben aztán olyan borzalmak mentek végbe, hogy hamarosan kiérdemelték a „perui
Gulág” nevet. Mindezek ellenére az Ösvény nem tudta átvenni a hatalmat, mert egész Peru gyűlölte
őket.
Az Ösvény végső vereségét is az okozta, ami a szovjet tábor felbomlását, magának az „atyának ”
a meggyengülése. Az 1990-es évek elején a volt Szovjetunió már nem akart, Kuba pedig nem tudott
támogatást adni, így a Fényes Ösvény útja a semmibe vezetett.
***
Kuba kapcsán szólnunk kell az úgynevezett Afro-kommunista mozgalmakról.
Természetesen ebben a térségben is, jóllehet Kubát tolta előtérbe, a paraván mögött a bábokat a
Szovjetunió mozgatta.
Az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek végéig 8850 szovjet tanácsadó működött Fekete-
Afrikában, ezen kívül 53 900 kubai is jelen volt, de az nem ismeretes, hogy a Szpecnaz tagjai
hányan voltak.
Ha Mozambik fővárosában, Maputóban a repülőtéren földet ért az ember, egy hatalmas felirat
hirdette az épület homlokzatán, hogy „az emberiség egyik felszabadított területére érkezett.” Ez a
szlogen a kommunista akcióterv két alaptörekvését hirdette: „antiimperializmust és beilleszkedést a
kommunista világrendszerbe a szocialista államok oldalán.”
De nemcsak Mozambik és Angola, hanem olyan nagy, és tegyük hozzá, pozitív történelmi
múlttal rendelkező afrikai ország, mint Etiópia is a vörös pestis áldozatává vált. Nézzünk akkor bele
egy kicsit ezen szerencsétlen népek sorsába, már csak azért is, mert „szocialista felszabadító”
háborút vívtak, és mint tudjuk, ezekben, mint tengerben a só, mindig megtalálható a Szpecnaz.
1974. szeptember 12-én, megszűnik az akkor 82 éves Hailé Szelasszié Négusban testet öltő
császárság Etiópiában. Az új vezető Mengisztu Hailé Mariam katonatiszt, aki ösztöndíjasként
végezte a katonai akadémiát az Egyesült Államokban. Mengisztu első útja mégis Moszkvába vezet,
és ettől kezdve a szovjetek és a kubaiak nyújtanak nagyarányú támogatást felszerelésben és
személyzetben. Ezalatt természetesen katonai segítséget kell érteni. De nemsokára megjelenik a
politika program is, az „etióp út”, amely 1974. december 21-én elindítja Etiópiát a szocializmus
útján. Még várat magára annak tisztázása, hogy az amerikai katonai akadémiát végzett Mengisztu
miért választotta ezt az utat. Mértékadó források szerint, Mengisztu KGB ügynök volt.
Meghaladja e munka kereteit annak fölvázolása, hogy mit jelentett az etióp népnek a
szocializmus, akik végigélték nálunk a Rákosi-rendszert azoknak lehet róla némi fogalma.
Jellemzésül csak egyetlen autentikus adat: 1977. február és 1978 júniusa között csak Addisz
Abebában tízezer politikai gyilkosság történt. A politikai gyilkosságokat sajátos módon egy
nejlonzsineggel hajtották végre, amit a köznép – jellemző módon – csak „Mengisztu cso-
kornyakkendőjének” nevezett. Állítólag ezzel fojtották meg a Négust is, valamint kiskorú
leányunokáját.
Az egykori olasz gyarmatbirodalom két országa, Eritrea és Szomália kivált Etiópiából, ezzel az
új szovjet gyarmatot elvágta a vörös-tengeri kijárattól, illetve az Indiai-óceántól. A szovjetek
először megpróbálkoztak egy Etiópia-Szomália-Dél-Jemen közötti szövetség tervével, de miután ez
megbukott, agresszióra kötelezték – ők persze felszabadító háborúnak nevezték – az etióp diktátort.
A „Vörös Csillag” hadműveletben a kubai hadtest mellett, szovjet Szpecnaz csoportok segítségére is
számíthatott Mengisztu. De ez sem segített. Az etióp hadsereg minden arcvonalon hátrál, és
Mengisztu amilyen könyörtelen, olyan gyáva is, menekülni kényszerül. Ám rendszerének híre olyan
borzalmas, hogy még a Szovjetunió és Kuba sem hajlandó befogadni, így Zimbabweba menekül.
A nyugat ostobaságra jellemzően meg kell jegyeznünk, Mengisztu 1984 őszén, amikor már
borzalmas rendszere roskadozott, a világ elé tárta az országot pusztító éhínséget, amit ő és bandája
idézett elő. Nosza megindult világszerte a gyűjtés, a mozgalmat felkarolta az ENSZ és olyan
rockcsillagok, mint Bob Geldolf és Michael Jackson. Mondani sem kell, hogy a segélyekből az
éhező etióp gyermekek egy szelet kenyeret sem kaptak, mindezt Mengisztu elvtárs katonai és
fényűzési célokra használta fel.
1974. július 27-én a portugál gyarmattartók végleges távozása Angolából több függetlenségi
szervezet előtt nyitotta meg az utat. Közülük nagysága miatt kettő érdemelt figyelmet, az
amerikaiak által támogatott UNITA, és a szovjet orientáció híve, az MPLA.
Nem is igazán tudnak megosztozni a hatalmon, és rövidesen fegyveres harc robban ki közöttük.
Az MPLA vezetője Agustinho Neto elvtárs, a Portugál Kommunista Párt régi tagja, na és
ugyanolyan régi KGB ügynök, tudja a dolgát, azonnal a Szovjetunióhoz fordul segítségért. A
szovjet vezetés pedig utasítja Castrót, hogy segítse elő a szocializmus győzelmét ezen a fekete
földrészen. Természetesen maga is, ha csak mérsékelt formában is, de jelen akar lenni. Így aztán
1975 márciusában a kubai csapatokkal együtt szovjet Szpecnaz szakértők is partra szállnak. A harc
könyörtelen, nem véletlen, hiszen a Pravda szerint „egyfelől az imperializmus bábjai, másfelől az
angolai nép érdekeit támogató haladó erők csapnak össze.” A szovjet szakértők a tudományos
szocializmus tanulmányozása mellett a gerillaharc minden fortélyára kiképezik a „testvérpárt”
embereit, miközben a kubaiak tartják a frontot, amelynek két oldala van. Egyrészt harc az UNITA
ellen, másrészt leszámolás a belső osztályellenséggel. Ez utóbbit maga Neto elvtárs irányítja. Így
hát szépen szaporodnak a holttestek az egykor virágzó Angolában, aztán a szocializmus
eredményeként beköszönt az éhínség is; az UNICEF megállapítása szerint gyerekek tízezrei halnak
éhen. Sebaj, hála a szovjet és a kubai elvtársaknak a szocializmus győzelme már csak rövid idő
kérdése. De nincs szerencséjük, 1988-ban megindul a Szovjetunió alkonya, előbb a szovjet
tanácsadók, majd a kubaiak is kénytelenek távozni a harci övezetből, ami maga után vonja Neto
elvtárs távozását is. Ez a kommunista kaland, az Amnesty International mértéktartó adatai szerint is,
több százezer angolai életébe került.
Mozambikban, Angolától eltérően a szovjetbarát párt, a FRELIMO már a „függetlenség”
elnyerése előtt harcban állt – természetesen szovjet segítséggel – a portugál gyarmatosítókkal.
Amint a portugálok távoztak, a FRELIMO új ellenség után nézett, meg is találta azt saját népében,
akik eléggé el nem ítélhető módon, nem a marxizmusban és leninizmusban vélték felfedezni a jövő
boldog képét. Szovjet utasításra Mozambik is csatlakozott a Rhodesia elleni blokádhoz, erre Ian
Smith fehér Rhodesiája megtorlásul úgy döntött, hogy katonai erővel is támogatja, a vidékén
futótűzként terjedni kezdő mozambiki ellenállást. Ennek a táptalaját maguk az elvtársak trágyázták
meg ismét százezrek hulláival. A harc kegyetlen formát öltött mindkét részről, és csak a
Szovjetunió összeomlása vetett véget neki, amikor is Samora Machel és hívei szocialista terrorja is
összeomlott. De addigra a mozambiki repülőtér feliratában reklámozott „felszabadított terület ”
három és fél millió hullát rejtett.
***
Amikor 1948-ban megalakult Izrael állam, a szovjetek látták el Csehszlovákián keresztül
fegyverrel és lőszerrel. No nem valami a zsidóság szenvedései iránt érzett rokonszenvből, hanem a
brit imperializmus meggyengítése céljából. Hogy ez mennyire így volt, már az 50-es évek elején
kiderült, amikor is a szovjet vezetés számára Közel-Keleten az első számú közellenség Izrael lett.
Az ok egyszerű, a zsidó állam nem a szocialista utat választotta. Bizonyos arab államok, mint
Egyiptom, Szíria, Líbia azonban kokettálni kezdtek az épülő kommunizmus nagy országával, annál
is inkább, mert ez hajlandónak mutatkozott segítséget nyújtani nekik „az imperializmus és cio-
nizmus elleni harcban.” Ebben a harcban aztán a szovjetek gátlástalanul felhasználták a
szerencsétlen palesztinokat is.
 A Szovjetunió 1955-ben egy titkos szerződés alapján megkezdte az angolellenességéről
közismert Gamal Abdel Nasszer vezette Egyiptom felfegyverzését. Áramlottak a fegyverek és a
szovjet tanácsadók. Cserében „csupán” azt kérték, hogy Nasszer zárja le a stratégiailag fontos
Szuezi-csatornát az angolok és szövetségeseik előtt. Ez meg is történt. Anglia, Franciaország és
Izrael, érdekeik védelmében egy gyors katonai akcióval válaszoltak. A Szovjetunió világháborúval
fenyegetőzött, amitől Eisenhower elnök úgy megijedt, hogy leállítatta szövetségesei bátor tá-
madását.
Ennek hatása rövidesen meg is mutatkozott. Egyiptom több mint kétmillió dollár értékben kapott
fegyvereket a Szovjetuniótól. Ugyancsak a szovjetek mintegy kétszáz pilótát állomásoztattak
Egyiptomban, körülbelül tizenötezer katonát szakemberként, technikusként, kiképzőként,
rakétatüzérként, további négyezer Szpecnaz harcost pedig mint „őrcsapatot.” Parancsnokuk V.E.
Okunyev vezérőrnagy volt, aki fedésül a kairói szovjet missziót vezette. Szovjet egységek –
Szpecnaz is – és katonai tanácsadó csoportok voltak ezen kívül Szíriában, Irakban és Dél-Jemenben
is.
Ennek megfelelően az 1967. júniusi, úgynevezett harmadik közel-keleti háborúban a szovjetek
politikailag és katonailag egyaránt aktivizálták magukat Egyiptom, Szíria és Jordánia mellett. A
kedvezőtlen erőviszony ellenére Izrael már az első napon döntő győzelmet könyvelhetett el. Az
ellenség légierejét zömmel a földön elpusztította, és a Sínai-félszigeten megteremtette a légifölényt.
A szovjet kormány már a háború harmadik napján azzal fenyegetőzött, hogy megszakítja a
diplomáciai viszonyt Washingtonnal, Londonnal és Párizzsal, ha nem veszik rá Izraelt a
harccselekmények azonnali beszüntetésére. Egyidejűleg hangzatosan támogatásáról biztosította az
arab népeket, antiimperialista harcukban.
Amikor aztán tovább romlott az egyiptomiak és szíriaiak helyzete, Moszkva erélyesebb hangot
ütött meg: „Amennyiben az izraeli kormány nem szünteti be agresszióját, és nem vonja vissza
csapatait a fegyverszüneti vonal mögé, a szocialista államok... minden szükséges intézkedést
megtesznek, hogy segítsenek az arab országok népeinek döntő csapást mérni az agresszorra,
megvédeni törvényes jogaikat, felszámolni a háborús tűzfészket és visszaállítani a békét ebben a
térségben.” Micsoda hátborzongatóan ismerős sztereotip szöveg. A mai fiatalok el sem tudják
képzelni, hogy a „békeszerető” Szovjetunió jóvoltából ekkor már másodszor tántorgott az
atomháború küszöbén a világ. (Az első az 1962-es kubai rakétaválság volt.)
Mikorra ez a szovjet fenyegetés elhangzott, akkorra már az izraeli csapatok elfoglalták a Sínai-
félszigetet, szétverték a szovjet harckocsikkal bőven ellátott egyiptomi hadsereget és eljutottak a
Szuezi-csatornához.
Miután Izrael kikapcsolta Egyiptomot, mint ellenfelet, és már csak Szíria ellen folytatta a harcot,
Koszigin miniszterelnök június 10-én a Moszkva és Washington között működő forródróton
Johnson amerikai elnök tudomására hozta, hogy a Szovjetunió kénytelen lesz „néhány órán belül
megtenni a szükséges, akár katonai intézkedéseket is, ha az izraeliek folytatják agressziójukat.”
Johnson azonban – ellentétben a gyáva Eisenhowerral – nem hagyta magát megzsarolni.
Ellenintézkedéseket tett: megparancsolta a nukleáris fegyvereket is hordozó 6. flottának, hogy
ússzon a szíriai partokhoz. Johnson később így emlékezett vissza erre: „A flottamozgás jeladás volt,
hogy az Egyesült Államok kormánya el van szánva bármire, ha bekövetkezik a konfrontáció.”
Végül is semmiféle konfrontációra nem került sor. Izrael június 11-én befejezte hadműveleteit a
szíriai Golan-magaslaton. A válság a tetőzéskor ért véget. A Szovjetunió kezdhette elölről a
háborúban részvett arab államok felfegyverzését.
Meg is tette. És amikor már elég erősnek érezte magát, újra háborúba vitte az arabokat. Az 1973
októberében kitört, úgynevezett Jom-Kippur háború arab sikerekkel kezdődött. A váratlan
egyiptomi támadás áttörte az izraeli Bar-Lew védővonalat, de aztán az izraeliek magukhoz térve,
mind Egyiptomra, mind Szíriára csapást mértek. A Szovjetunió ekkor beváltotta korábbi
fenyegetését, légiszállítású csapatokat vetett be, sőt, kötelezte a csatlós hadseregeket is a
részvételre. 1973 őszén a Magyar Néphadsereg 59. vadászrepülő ezrede – Kecskemét – szovjet
szállító gépekkel egyetlen éjszaka áttelepült Aleppóba, ahol feladatul kapta Damaszkusz légterének
védelmét. Szerencsére mire a helyzet válságosra fordult volna, a háború véget ért. Így is, a
repülőezred teljes míg-21-es gépállományát ott kellett, hogy hagyja Szíriában. Mindez nem
feltételezés, e sorok írója személyesen is részt vett ebben az „Őszirózsa” fedőnevű
„hadgyakorlatban.” (Érdekes, ehhez nem kellett a Parlament jóváhagyása, csakúgy, mint az 1968-as
csehszlovák bevonuláshoz sem. Igaz elvtársak?)
A vereség következtében Anvar Szadat levonta a következtetést, kiutasította a szovjet
tanácsadók tömegét Egyiptomból. Igaz ezért életével fizetett. Nem tudjuk, hogy a merénylet mögött
nem a Szpecnaz állott-e.
Azt viszont tudjuk, hogy a Szpecnaz hogyan képezte ki és használta fel a palesztinokat
terrorcselekményekre. A dr. George Habbas által vezetett PFLP (Palesztina Felszabadításának
Marxista-Leninista Népfrontja) 1968-69-ben egy sor repülőgép-eltérítéssel és európai fővárosokban
végrehajtott, izraeli irodák, valamint zsidó kézben lévő üzleti vállalkozások elleni támadásokkal
hívta fel magára a figyelmet. Habbas helyettesét, e támadások megszervezőjét és sok esetben
vezetőjét, dr. Vádi Haddadot 1970-ben „Nacionalista” fedőnéven beszervezte a KGB.
Ettől kezdve ezek a támadások nem ad hoc jelleggel, hanem kiszámított rendszerességgel folytak,
és a szovjetek irányításának megfelelően nem csak Izrael ellen. Mindehhez a fegyvert a GRU
biztosította (többek között RPG-7-es kézi páncéltörő rakétavetőt), a kiképzést pedig a Szpecnaz
végezte. A palesztin öngyilkos merényletekben nem lehet nem felismerni a Szpecnaz halálra
szántságát.
***
A Marx által kiengedett kommunista szellem Távol-Keleten is megtette hatását. Az ázsiai
kommunizmus -Kína, Észak-Korea, Laosz, Kambodzsa és Vietnam – terrorja több halottat
eredményezett, mint a többi földrészen együttvéve. Ebből bennünket, most csak Vietnam érdekel,
mert itt érvényesül a Szovjetunió befolyása, míg a többiekben a nem kevésbé borzalmas Maoizmus
szedte áldozatait.
Vietnam francia gyarmat volt, és a Vietnami Kommunista Párt (VKP) már a franciák elleni
felszabadító harcban nagy tekintélyre tett szert. A győzelem után aztán azonnal megkezdődnek a
pogromok, akik valamiért nem tetszenek a kommunistáknak – és sokan voltak ilyenek -azokra
ráfogták, hogy kollaboráltak a franciákkal. A mindenhol jóságosnak ábrázolt „Hó apó” (Ho Si
Minh) méltán versenghet Ázsia legnagyobb hóhéra címéért Maóval, Pol Pottal, vagy éppen Kim Ir
Szennel. És mindez még csak azon a kisebb részén az országnak, amely a tizenhetedik szélességi
körtől északra fekszik.
A szocialista forradalom azonban nem ismer határokat, és Észak-Vietnam szovjet bujtogatásra
1975-ben háborút indít az „imperializmus igájában sínylődő, déli testvérek felszabadítására.” A
megszokott recept szerint áramlanak a szovjet fegyverek és buzgólkodnak a szovjet tanácsadók.
Mivel Délkelet-Ázsia stratégiai kérdés az Egyesült Államok számára is, ők meg a Dél-Vietnami
-egyébként igen csak korrupt – rezsimet támogatják. A háború során az amerikaiak által elkövetett
atrocitások, például a My Lai vérengzés híre bejárta a világot, rokonszenvet keltve, az egyébként
vitathatatlanul bátor északvietnamiak mellett. De mit sem tudott – vagy nem akart tudni – a világ
azokról az amerikaikét ezerszeresen felülmúló vérengzésekről, amelyeket ezek a harcosok követtek
el. Elég, ha csak a Tet-offenzíva folyamán (1968 februárjában) az elfoglalt Hue, az ősi császári
fővárosban történtekre gondolunk. A Vietkong szinte az egész város lakosságát lemészárolta,
köztük vietnami papokat, francia szerzeteseket, német orvosokat, kis- és rangos tisztviselőket.
Néhány ezret élve temettek el, másokat „egyszerűen csak” agyonlőttek. Ettől nem volt hangos a
világ, a nyugati cinkos baloldali intellektuelek és média mélyen hallgatott. Csak az amerikaiak által
falvaikból elkergetett, síró vietnami parasztokon sajnálkozhatott a világ, akármelyik tv-adót
kapcsolta be. Ma már azt is tudjuk, hogyan bánt a Vietkong az amerikai hadifoglyokkal. Azt
azonban kevésbé, hogy ezeket azonnal át kellett adniuk a mindenhol jelenlévő szovjet Szpecnaz
tiszteknek, akik „különleges kezelésbe” vették őket. Hogy ez mi lehetett, erről már van néhány
elképzelésünk.
Arról viszont még mindig nincs, hogy mi történt azt követően, hogy az amerikaiak kivonultak
(1975 áprilisában), és magára hagyták a saigoni rezsimet. Ami ezt követően Dél-Vietnamban
történt, az már előrevetítette a szomszédos Kambodzsa sorsát. Ennek ismertetése meghaladja
könyvünk témáját, mint ahogy nem foglalkozunk Pol Pot és a Vörös Khmerek rémtetteivel sem,
mert ők egy másik nagy kommunista testvér, Kína útmutatásait követték.
Foglalkoznunk kell azonban egy másik ázsiai országgal, Afganisztánnal, ahol a Szpecnaz
kilépett az eddigi árnyékból és a maga valóságában mutatta meg erejét és természetét.
A második világháború után a már valóban független Afganisztán megpróbált egyensúlypolitikát
folytatni a Szovjetunió és a brit gyarmatosítók örökébe lépő Egyesült Államok között. Ezt a kényes
egyensúlyt, amely egy ideig sikeresnek bizonyult, a hatvanas években megalakult Nur Muhammad
Taraki vezette afgán kommunista párt borította fel. 1978-ban a kommunisták – nyilván szovjet biz-
tatásra és segítséggel – puccsal hatalomra kerültek. Ez azonban egy olyan törzsi uralom által
szétszabdalt országban, mint Afganisztán nem sokat jelentett. A mélyen vallásos iszlám lakosság
mereven elutasította az ateista kommunizmust. Erre fel Taraki elkövette azt az ostobaságot, hogy
szovjet recept szerint hadjáratot indított saját népe ellen. Az ellenállás azonban olyan erővel lángolt
fel, ami magának Tarakinak is az életét követelte. 1979. szeptember 14-én meggyilkolták. Ez volt
az az időpont, amikor a Szovjetunió eldöntötte, hogy katonailag is beavatkozik az eseményekbe.
Mint mindenhol, itt is megtalálták azt a bábot, Babrak Karmai személyében, aki „az afgán nép ne-
vében” behívta a szovjet csapatokat.
Katonailag egyébként eleinte egyszerűnek tűnt az akció. Az országutakon érkező gépesített
lövészhadosztályok és harckocsik uralták a terepet, míg a légteret a míg vadászok és a MI-24-D
harci helikopterek. Ennek ellenére a hadművelet nem hozta meg a várt eredményt, az afgán
harcosok, a mudzsahedinek felvették a harcot. No nem nyíltan, hiszen ehhez nem volt megfelelő
fegyverzetük, nem rendelkeztek sem páncélosokkal, sem légierővel, hanem a klasszikus
gerillaharcmodort alkalmazták, egyre nagyobb veszteségeket okozva a szovjet hadseregnek. A
szovjet hadvezetés értékelte a hadműveleti helyzetet, és válaszlépést alkalmazott az afgán
gerillaerők ellen. Ez a válasz a Szpecnaz volt.
Már 1979. december 8-10. között, 14 nappal a megszállás előtt az egyik légiszállítású ezred
századaiban elhelyezett Szpecnaz csoportokat Bagramba szállították át. Ez a város kulcsfontosságú
szerepet játszott az északabbra lévő főváros, Kabul felé vezető úton. Feladatul a Salang főút
biztosítását kapták, ugyanis itt egy nagyon fontos alagút volt. December 10-24. között az ezred egy
zászlóalja a Szpecnaz csapatokkal együtt a városközponttól alig három kilométerre lévő kabuli
nemzetközi repülőtérre települt. December 24-27. között a 105. légiszállítású hadosztály (szintén
Szpecnaz katonákkal megerősítve) leszállt a kabuli repülőtéren és biztosította azt.
Ezzel egyidejűleg a légierő-bázisokat is elfoglalták Bagramban, Shindanban és Kandaharban. A
következő éjszaka a teljes offenzíva a kezdetét vette. Az ejtőernyősök letartóztatták a legális afgán
kormány tagjait, a Szpecnaz csoportok pedig elpusztították a központi katonai hírközpontot. A
Szpecnaz csoportok elfoglalták a még mindig tevékenykedő Belügyminisztérium és a kabuli rádió
épületét, valamint több más kulcsfontosságú helyet is. Ezzel egy időben a 2. Szpecnaz század KGB
segítséggel és egy légiszállítású ezred megerősítésével megtámadta Amin elnök Darulamanban lévő
palotáját. Amint, családját, a személyzetet és a magukat megadó őrséget lemészárolták. Az ostrom
során a szovjetek 25 katonát vesztettek, közöttük egy KGB. EEzredest (Bajenorov), és egy táborno-
kot (V.S. Paputin). Amikor a szovjet hadsereg reguláris alakulatai sorban kudarcot vallottak,
megérkeztek a nagyobb Szpecnaz erők, és nyomban támadásba mentek át. Helikopterekkel szállítva
elszigetelt városokat és falvakat támadtak meg, ahol a mudzsahedinek úgy vélték, biztonságban
vannak. Ezekről a módszerekről 1984 novemberében érkeztek jelentések a Fekete Hegyekben,
Nangarhar tartományban dúló harcok során. A beszivárgási és ellátó útvonalak mentén lesállásokat
állítottak fel, vagy aknave-tőtüzzel árasztották el őket, míg azokat a falvakat, amelyek a gerilláknak
segítettek, egyszerűen a földdel tették egyenlővé.
A hegyi utakat a Szpecnaz által elfogott és lefejezett mudzsahedinek – fejüket a kezükbe tették –
holtestei szegélyezték.
Erről nem közölt drámai képeket a nyugati liberális média...
Néhány ilyen akciót gerillának öltözött Szpecnaz katonák hajtottak végre, akik mecseteket és
élelmiszerszállítmányokat gyújtottak fel, hogy még tovább szítsák az ellentétet a háborúzó
mudzsahedin-csoportok között.
1985 tavaszán a különleges hadműveletekre szakosodott dandárokból kikerülő Szpecnaz
alegységek a földi reguláris csapatokkal működtek együtt, hogy segítsenek megtisztítani az afgán
völgyeket az ellenségtől. Két kivételesen publikált tisztogató akció során a Kunar-völgyben
helikopterrel bejutatott Szpecnaz csoportok mozogtak a felföldön, jóval a támadó harckocsik és
gyalogsági harcjárművek előtt, hogy a gyanútlan ellenséget nyílt terepen semmisítsék meg. A
veszteségek mindkét oldalon súlyosak voltak, de úgy tűnt, a szovjetek hajlandóak megfizetni a
magas árat azért, hogy az utakon haladó konvojokat ne érje annyi támadás.
A Szpecnaznak a hegyvidéki harcokban járatos csoportjai hamarosan sikereket könyvelhettek el.
A Kaukázusban kiképzett felderítőegységek magasan a hegyekben elhelyezett álcázott
búvóhelyekről végezték megfigyeléseiket. A felderítő járőrök a felderítés eredményét aztán a
szovjet légierőhöz továbbították, amely így csapást tudott mérni a rejtett mudzsahedin állásokra is.
Néhány csoport tagjai parasztoknak öltöztek, hogy teljesen szabadon járhassanak a hegyekben és az
átjárókon. Másokat több kilométerre a célobjektumtól raktak ki, és éjszakai menetet követően
lesállásokat készítettek elő, vagy megfigyelték a beszivárgási útvonalakat. A harcászati helyzettől
függően a hegyi ösvényeket aláaknázták, kijelölték légicsapásra, vagy lesállásokat hajtottak végre.
Amikor az 1988. májusi taskenti afgán-szovjet csúcstalálkozó után elkezdődött a szovjet
csapatkivonás, ezt a Szpecnaz erők biztosították, a maradék objektumok és repülőterek
ellenőrzésével.
A szovjet csapatok kényszerű kivonását, ha katonai vereségnek nem is, de kudarcnak
mindenképpen elkönyvelhetjük. Ez pedig – politikai vetületeivel együtt – vereséggel ért fel, és
hozzájárult a Szovjetunió felbomlásához.
A Szovjetunió tehát megszűnt, de Szpecnaz továbbra is él, és készen áll feladatai teljesítésére.
14.
A JÖVŐ PERSPEKTÍVÁI
Talán először is szögezzük le: jóllehet ez a könyv folyamatosan a Szovjetuniót említi, a helyzet a
XXI. Században, már ami ennek az államnak berendezkedését, struktúráját, politikai céljait illeti,
csak annyiban változott, hogy kényszerből némi területet vesztett, és neve Oroszország lett.
Mindezek bizonyítására talán elég, ha megvizsgáljuk, hogyan reagál ezen hatalom – amelynek élén
az áldott emlékű Jurij Andropov után ismét egy KGB-s áll – egy kis nép, a csecsen függetlenségi
törekvésére. Oroszország reagálása vajon mennyiben különbözik attól, amit a Szovjetunió tett
Magyarországgal és Csehszlovákiával?
Ugyanez a helyzet a Szpecnazzal, amely nemcsak változatlan formában létezik, de folyamatosan
növekszik és erősödik.
A kilencvenes években a Szpecnaz századok zászlóaljjá duzzadtak fel. Ilyen újjászervezés azt
jelenti, hogy a Szpecnaz ereje 10 ezer fővel megnövekedett. Ez azonban nem a végcél. Már az
afgán kudarc után felmerült az a terv, hogy stratégiai szinten az ezredek számát 3-ról 5-re emelik. A
dandárok pedig kiegészülnek támogató egységekkel. A Szpecnaz ilyen mérvű növekedése joggal
vált ki aggodalmat a NATO katonai szakértői között.
 A fő irány, amely tovább javította a Szpecnaz erők ütőképességét a maximális gépesítés.
Egy gépesített Szpecnaz katona sokkal könnyebben és gyorsabban mozog, gyorsabban el tud
tűnni a ledobási zónából és gyorsabban meg tudja közelíteni az ellenséges célt.
Ez mind igaz, de azért a gépesítés problémája nem egyszerű kérdés, hiszen a Szpecnaz katona
lételeme a rejtőzködés, vagyis az erdők, a mocsarak és a hegyek. Ezek pedig nem igazán klasszikus
helyek gépjárművek mozgására. Ezért a Szpecnaz részére olyan járműveket fejlesztettek ki, amely
képes a katonát mindezen terepnehézségek között elszállítani, és ami lehetővé teszi, hogy éppen
olyan láthatatlan maradjon, mint a múltban. Voltak már tudományos konferenciák, amelyek azzal
foglalkoztak, hogy a Szpecnazt szállító eszközökkel lássák el, ezek azonban még nem hozták meg a
várt eredményt. (De az is lehet, hogy nem tudunk róla.)
Amiről tudunk, hogy a Szpecnaz alakulatokat a 90-es évek elején ellátták könnyen szétszedhető
és összerakható motorkerékpárokkal, az északi területeken pedig motoros szánokkal. Kísérleteztek a
holdkomphoz hasonló sok kerekes terepjáróval, amelyet ejtőernyővel le lehet dobni és nagyon jó a
terepjáró képessége akár homokban, akár mocsárban.
Ilyen járművek bevezetése nemcsak a mozgékonyságot, de a tűzerőt is megnövelte, mivel sokkal
nehezebb fegyverek szállítására is alkalmasak, csakúgy, mint nagyobb mennyiségű lőszert és
robbanóanyagot is képesek vinni.
Tudunk róla, hagy a Kamov-művek már a 90-es évek elején intenzív munkálatokat kezdett egy a
sárkányrepülőhöz hasonló törpe-helikopter létrehozására, amely maximálisan két személy
szállítására alkalmas. Ennek birtokában a Szpecnaz katona képes a levegőből is ugyanúgy te-
vékenykedni, mint a földön. Minden gazdálkodó tudja, könnyebb elpusztítani egy a földjére betört
nagy dúvadat, mint egy ott leszállt sáskarajt.
Tudunk róla, hogy előrehaladott kísérletek folynak az ejtőernyős ugrások hatékonyságának
növelésére, ezt pedig az „élő konténer dobás”-sal kívánják elérni. Egy konténerben nem lőszert,
vagy egyéb anyagot, hanem embereket dobnak le. Ez a konténermódszer lehetővé teszi az emberek
együtt tartását, a végzetes sérülések elkerülését, és a leszállás után azonnal tüzelni is tudnak. A
siklóernyő már általánossá vált, ami azt jelenti, hogy a dobó gépnek – repülő, vagy helikopter –
nem kell a cél fölé berepülnie, hanem nagy magasságból és nagy távolságból lehet útba indítani az
ejtőernyős katonákat, akik aztán hangtalanul pontosan a megadott helyen landolnak.
A függő vitorlázó repülőgép - „Deltoplan” - már rendszeresítve van; ennek az az előnye, hogy
vontató nélkül, motorral közelíti meg a célterületet, aztán a motor kikapcsolása után hangtalanul
siklik a kijelölt célpontra. Ezt nyilvánvalóan azok a második világháborús német sikerek ihlették,
amelyeket a Fallschirmjagerek értek el vitorlázó gépekkel. Elég, ha csak a belga Eban Emael erőd
elfoglalására, vagy Mussolini kiszabadítására gondolunk.
Másik előnye, hogy olyan anyagból készült, amely elnyeli a radarsugarakat, így a lokátor nem
tudja felderíteni és bemérni. Egy ilyen vitorlázó repülőt nemcsak a Szpecnaz szállítására, de
ellenséges célok elpusztítására is fel lehet használni. A „Deltoplan”-t, amely tömve van
robbanóanyaggal, a navigációs műszerek hangtalanul és észrevétlenül a célba viszik.
***
Mesheriakov tábornok élesen felvetette azt a problémát, hogy a Szpecnaz hatalmas segítséget
nyújt a hadseregnek, de a hadsereg mit tesz annak érdekében, hogy a Szpecnaz sikeresen
tevékenykedhessen? Mik azok a területek, ahol a hadsereg hozzájárulhat a Szpecnaz egységek
biztonságához, és ennek függvényében eredményes tevékenységéhez?
Mint említettük, a Szpecnaz leggyakoribb bevetése ejtőernyővel történik. Igen ám, de az
ellenséges légiszállító járművet az ellenséges radar felfedezi, beméri és a légvédelem könnyen
megsemmisítheti.
Mit lehet tenni, hogy kiiktassák ezt a légvédelmi szisztémát, legalábbis egy szűk szektorban,
mielőtt a Szpecnaz megérkezne tevékenysége helyszínére?
 Több megoldás van. A radart zavaró vagy megvakító technikai berendezések alkalmazása, GRU
ügynökök szabotázs tevékenysége és végül a Szpecnaz is segíthet magán.
A Szpecnaz már a levegőben is sebezhető, és ez a veszélyeztetettség csak fokozódik a leszállást
követően, illetve a misszió végrehajtása során.
Mesheriakov felvetése óta, a Szpecnaz már nemcsak magára utalt mostohagyerek. A bevetési
körzetben a hadsereg zavaró állomásokat telepít, hogy ezzel lehetetlenné váljon az ellenség felderítő
tevékenysége. A repülőgépek és a helikopterek is sok gondot okoznak a Szpecnaznak. Ha felderítik,
hogy mondjuk ledobás történt egy erdőben, nemsokára megjelenik egy raj repülőgép és napalmot
dob a területre. Ennek borzalmas hatását láttuk Vietnamban. Így aztán a Szpecnazot ellátták
légvédelmi eszközökkel, elsősorban a vállról indítható föld-levegő rakétákkal, de kísérletek folynak
olyan zavaró eszközök létrehozására is, amelyek eltérítik ezeket a repülőgépeket.
Végül már a Szpecnaz bevetés előtt ügynökök útján aláaknázzák azokat az útvonalakat, hidakat,
amelyek a Szpecnaz egységek várható leszállási zónájához vezetnek. (A Szpecnaz nyilván nem
ezeket az utakat használja.)
Az az eljárás, amely a különösen fontos célpontokat akarja megkeresni az ellenséges területen, a
jövőben nem annyira a Szpecnaz gyalogság, vagy éppen ejtőernyősök bevetésével fog történni,
hanem pilótanélküli automata repülőgépek és más technikai készülékek útján, amelyek
kikísérletezése már a 80-as évek végén elkezdődött és mára már biztosan előrehaladott állapotban,
vagy máris a hadrendben van.
Vannak már olyan televízió által távirányított elektromos meghajtású és személyzetnélküli
repülőgépek, amelyek önállóan megkeresik és meg is semmisítik a célt. Még a szovjet rendszer
idején kifejlesztették a „Jasper” elnevezésű pilótanélküli, sugárhajtású, igen kisméretű repülőgépet,
amely akár az ellenséges területről is indítható, és pontos adatokat szolgáltat – nem fénykép –
hanem elektromos élőképek alapján, és azonnal a célobjektumról. Az egész a tv-kamera elvén
alapul, amelyet a Szpecnaz csoport a rejtekhelyről irányíthat.
***
A technika fejlődése és felhasználása mit sem változtatott az egyéni kiválogatás, kiképzés és
bevetés brutalitásán. És az sem változtatott rajta, hogy a Szovjetuniót ma Oroszországnak hívják.
Igaz a Szpecnaz léte és módszerei ma már nem titok, ez azonban mit sem változtatott
hatékonyságán.
A Szpecnaz feladata természetesen továbbra is a szovjet – most már orosz – hadsereg
törekvéseinek elősegítése. Ma is készen állnak arra, hogy bármelyik pillanatban és bárhol
alkalmazzák borzalmas és hatékony módszereiket.
És hogy ez nem csupán fikció, arról beszéljen most a legilletékesebb, Viktor Szuvorov, volt
magas rangú Szpecnaz tiszt. Igaz, hogy ezt a tervet, még a szovjet hadvezetőség dolgozta ki, de
azok az emberek ma is ott vannak a vezérkarban.
„Nem tudom, hogy mikor fog kezdődni a harmadik világháború, csak azt tudom, hogyan és mire
kívánja a szovjet hadvezetés felhasználni a Szpecnazt. Ez lesz az első háború, amelyben a
Szpecnaznak hatalmas, talán mindent eldöntő szerepe lesz. Amit most elmondok, az ugyan a
képzelet szüleménye, de higgyék el, valós alapja van.
A béke utolsó hónapjai, mint más háborúk esetén, tele lesznek krízisek feszült légkörével.
Incidensek, balesetek, katasztrófák növelik csak ezt a feszültséget.
Két vonat összeütközik Köln mellett, mivel a jelzőrendszer meghibásodott. A híd is, a amelyen a
katasztrófa történt súlyosan megrongálódott, ezért a következő két hónapban nem lehet használni.
A Rotterdam-i kikötőben egy hatalmas lengyel olajszállító hajó lángra lobban, a kapitány hibája
következtében a tanker túl közel volt a parton lévő olajtartályokhoz, és a kiömlő lángoló olaj
elárasztotta az egész kikötőt. Két hétig a tűzoltók – gyakorlatilag az egész országból – hősi harcot
vívtak itt a lángok ellen. A kikötőben óriási lángok keletkeztek, és a szakértőknek az a véleménye
alakult ki, hogy nem csak a lengyel tankhajó az oka a tűznek, mert az sok más helyen is fellobbant.
A Panama-csatornában a „Várna”, egy bolgár teherhajó, nehéz konténerekkel a fedélzetén
véletlenül nekiütközött az egyik zsilipkapunak, aztán elsüllyedt. Ezzel kiemeléséig – amely
hónapokig is eltarthat – használhatatlanná tette a csatornát. A bolgár kormány bocsánatot kért, és
kártérítést ajánlott fel.
Egy csoport Ciprus felszabadításáért harcoló terrorista megtámadja az ottani brit támaszpontot és
elpusztítja a tengeri és légi radarrendszert. Hasonló támadás éri a gibraltári brit állásokat, amit a
baszk ETA eddig nem ismert frakciója vállal magára.
Súlyos baleset történik az egyik legfontosabb olajvezetékben Alaszkában. A szivattyúállomás
kiesik és a szállított olajmennyiség a töredékére zuhan vissza. Az Északitengeren a legnagyobb brit
olajfúró fölborul és elmerül.
Az Egyesült Államokban ismeretlen betegség járványsze-rüen bukkan fel, és rohamosan terjed.
Gyakorlatilag szinte minden nap robbanások történnek Párizsban, a fő célpontok a kormány
épületek, a kommunikációs központok és a katonai parancsnokságok. Egyidejűleg szörnyűséges
erdőtüzek tombolnak Dél-Franciaországban.
Mindezek a hadmüveletek – mert természetesen ezek közül egy sem tekinthető véletlen
balesetnek – nyilvánvalósan a GRU előkészítő nyitányaként értékelhetőek.
Ez a nyitány egy sorozata a hosszabb, kisebb és nagyobb müveleteknek, amelyeknek célja,
mielőtt a tényleges katonai műveletek megkezdődnek, meggyengítse az ellenséges morált, ébressze
fel az általános gyanú és rettegés légkörét, irányítsa az ellenséges hadsereg és rendőri erők
figyelmét egy sereg különböző célpontra, amelyek közül bármelyik tárgya lehet a következő
támadásnak.
A nyitányt a titkos ügynökök hajtották végre, egyrészt a szovjet csatlósállamokból, másrészt
zsoldosokból, vagy egyéb fanatikusokból, akiket közvetítők útján béreltek fel.
A szovjet titkosszolgálatok ezt szürke terrornak nevezik, amelyet nem a Szovjetunió nevében
végeznek. A szürke terror lényege, hogy jóllehet a szovjetek szervezik, de semmiképpen ne
maradjon hátra erre utaló névjegy. Ezt a terrort mindenféle extrémista csoport nevében követik el,
akiknek látszólag semmi közük a Szovjetunióhoz.
A GRU azzal számol, hogy a jóhiszemű, nyitott és liberális demokráciák mindezeket a
véletlenek szerencsétlen összejátszásának tekintik, olyan eseményeknek, amelyek kívül esnek az
emberi kontrollon, vagy pedig olyan terroristák müveire, akiknek semmi közük a Szovjetunióhoz.
A terrorista akciókhoz, amelyeket a szovjetek nyitányként felhasználnak, kevés emberre és
felszerelésre van szükség. Sok esetben elég egy-két ember, akinek a zsebében egy csavarhúzó, egy
doboz gyufa, vagy egy baktériumokkal teli ampulla lapul.
A nyitány tarthat akár több hónapon át is, fokozatosan növekvő erővel, és mindig újabb területre
terjed ki.
Ugyanakkor a baloldali média tudatos, vagy csupán szenzációéhes gátlástalansága jóvoltából
kompromittáló anyagok kerülnek forgalomba hazájuk államférfiairól, főbb NATO
tisztségviselőkről, tábornokokról. Ezen embereket a szovjettel való titkos kapcsolatokkal,
korrupcióval és erkölcstelenséggel vádolják meg. Ahogy ez lenni szokott, minden cáfolat csak olaj
a tűzre.
A nép követeli – és ezt a média a hisztériáig fokozza – a vezető politikusok, tábornokok azonnali
leváltását és felelősségre vonását, hiszen a bizalom megingott bennük.
Ezeket az anyagokat természetesen a KGB és a GRU gyártotta és jutatta el – fedéssel vagy
névtelenül – a médiához.
 Megélénkülnek a békemozgalmak, sok NATO országban pacifisták, baloldaliak, zöldek,
rapperek, nemileg aberráltak és nemnélküliek tódulnak ki tömegestől az utcákra és hisztérikusan
követelik, hogy kormányuk jelentse be a semleges státust, és ne kövessék az Egyesült Államokat.
Mikor mindezek elérik a csúcspontot, és már csak egy-két nap van hátra a háború kitöréséig,
megindul a Szpecnaz.
Ez egy kritikus szakasz, amit rózsaszín terrornak neveznek – a vörös terror majd a győzelem után
sújt le -, hiszen még a reguláris szovjet csapatok nem állnak harcban a NATO erőkkel, de a szovjet
Szpecnaz már igen. Ez kockázatos pillanat, de a szovjet vezetés úgy véli, aki nem kockáztat, az nem
is nyerhet. Márpedig ők sokat akarnak nyerni, ezért aztán sokat is hajlandók kockázatni.
Ez a kritikus szakasz egyébként nem tart tovább, mint 24 óra, de ezek a legkritikusabb órák, a
béke utolsó órái. Nagyon fontos, hogy ezeket az órákat az ellenség elfecsérelje, és a szovjet oldal
maximálisan kihasználja.”
Viktor Szuvorov ezt a támadást egy meg nem határozott év augusztusára datálja. Érvelése
mindenesetre érdekes.
"A szovjet kommunisták számára az augusztus hónap különös jelentőséggel bír. Az első
világháború 1914 augusztusában kezdődött, amely aztán elvezetett a Nagy Októberi Szocialista
Forradalomnak hazudott bolsevik puccshoz. 1939 augusztusában Zsukovnak sikerült, ami eddig
senkinek: egy váratlan csapással fölszámolta a japánok távol-keleti csoportosítását. Lehetséges,
hogy ennek a csapásnak messzemenő következtetései voltak; Japán lemondott arról, hogy
megtámadja a Szovjetuniót, és más irányokba indult. 1939 augusztusában írták alá a Kremlben azt a
gyalázatos Molotov-Ribbentrop paktumot, amelynek révén a Szovjetunió bekebelezhette
Lengyelország felét, és a Balti-államokat. 1945 augusztusában hajtotta végre a Szovjetunió hitszegő
támadását Japán és Mandzsúria ellen, amelynek következtében hatalmas területi nyereséghez jutott.
1961 augusztusában építette fel a Szovjetunió a berlini falat, megsértve ezáltal az általa is szignált
nemzetközi szerződéseket, és 1968 augusztusában taposta el a cseheknek azt a kísérletét, hogy
kitörjenek a szocializmusnak nevezett rémuralomból.
Tételezzük fel, hogy a szovjet kommunisták újból augusztust választják ki egy háború
megindítására. Mondjuk augusztus 2-át.
Augusztus 1-én, helyi idő szerint hajnali 4 óra 58 perckor egy teherautó áll meg egy hatalmas
üres parkolóban, szemben egy washingtoni szupermarkettel. Három ember kinyitja a teherkocsi
platóját, kigördíti egy könnyű repülőgép törzsét, és felszereli szárnyait. Pár perc múlva a motor már
működni kezd, a repülő felszáll és eltűnik a levegőben. Pilóta nincs rajta. Rádió útján irányítják, na-
gyon egyszerű eszközökkel, amely alig komplikáltabb mint amit a repülő modellezők használnak. A
gép felszáll 200 méter magasra és nyomban a Fehér Ház felé indul. Egy perc múlva hatalmas
robbanás rázkódtatja meg a fővárost, nemsokára szirénák üvöltenek fel, tűzoltó, mentő és rendőri
alakulatok rohannak a helyszínre. Öt perccel később egy másik repülő jelenik meg, és egy második
robbanás történik ott, ahol valaha az elnöki rezidencia állt.
A második repülőgép egy műútról szállt fel, amely építés alatt áll. Ez a repülőgép egy másik
csoport részéről lett indítva, függetlenül az elsőtől. Nagyon egyszerű a terv. Ha az első már
romokba döntötte az épületet, a második akkor csapódik be, amikor a környék tele lesz rendőrökkel,
így őket is kikapcsolják.
5 óra 30 perckor valamennyi tv-adó és rádiócsatorna félbeszakítja műsorát és közli a Fehér Ház
elpusztítását és az elnök valószínű halálhírét.
5 óra 40 perckor amerikai rendőrruhába öltözött Szpecnaz csoportok hatolnak be a vezető tv- és
rádióstúdiókba, az adások elhallgatnak, csak egyetlen rádióadó sugároz. Ezen megszólal az
Egyesült Államok „alelnöke”, vagyis az a színész, aki pontosan begyakorolta az alelnök
hanghordozását. Bejelenti a megdöbbentő hírtöredékeket: hatalom-átvételi kísérlet történt a
Pentagon részéről, az elnököt megölték, és az „alelnök” felszólítja a katonákat, ne
engedelmeskedjenek a tábornokaiknak, bármilyen parancsot is adnak.
A két repülőgép terveit a szovjet tudósok dolgozták ki, és Amerikában beszervezett szovjet
ügynökök vásárolták meg az alkatrészeket, amiből össze lehetett rakni. Mivel nem tudták, hogy a
szerkezet mi célt szolgál, ők rejtették el, csakúgy, mint a Szpecnaz embereket is, akik a washingtoni
szovjet nagykövetségről szivárogtak ki a rejtekhelyre, és állították össze a gépet.
Amikor aztán a nagykövetség GRU rezidense megkapja Moszkvából a jelszót: „Da!”, rádión
továbbítja azt a Szpecnaz csoportoknak, akik indítják a gépeket. Hogy milyen eredménnyel, azt
láttuk.
A bénultság és a zűrzavar teljes, amikor nem sokkal később New Yorkot is robbanások sorozata
rázza meg. Szpecnaz csoportok szállnak partra egy libériai zászló alatt hajózó gőzösről,
megrohanva a kikötő főbb helyeit, és azokat robbantva, miközben egy másik Szpecnaz csoport
zsákmányolt gépkocsikon Manhattan belvárosa felé száguld és frekventált helyeken robbantásokat
hajt végre. Egy korábban beszivárgott csoport most lejön az Appalache-hegységből, aztán a
Delaware folyó mentén a Big Spring Parkban, Harrisburg mellett, és Pennsylvaniában az egész
állam áramszolgáltatását megbénítják.
Norfolk kikötőjében, ahol a hatalmas repülőgépanyahajók és nukleáris tengeralattjárók
horgonyoznak, számos szovjet törpebúvárhajó jelenik meg amelyekből békaemberek tucatjai
közelítik meg ezeket a monstrumokat és robbanószerkezeteket – tapadó aknákat – telepítenek rájuk.
Egy Szpecnaz csoport Alaszkából behatol Kanadába és több helyen felrobbantja a Brit-
Columbiától Montrealig húzódó olajvezetéket.
Más Szpecnaz csoportok a mexikói partokon szállnak ki, birtokba vesznek magánautókat és
korábban beszervezett ügynökök – drogcsempészek – segítségével, ezek rejtett ösvényein
behatolnak az Egyesült Államok területére.
A szigetek még sebezhetőbbek. Egyidejűleg Szpecnaz csoportok szállnak partra Okinawán, a
Guam és Diego Garcia szigeteken, Grönlandon és egy tucat más szigeten, ahol NATO
támaszpontok vannak.
***
Egy Szpecnaz csoport három hetet töltött egy szovjet halászhajó belsejében, amely közel
tevékenykedett az Ír partokhoz. Megkapva a jelzést, a kapitány teljes sebességgel elindul az angol
partok felé. A sötétség leple alatt két gyorsnaszádot bocsátottak le a hajó oldalán, amelyek egy-egy
csoportot szállítottak partra.
Az „A” csoport, amelynek parancsnoka „Shakespeare” fedőnevet viseli, egy kis öbölben szállt
partra Little Haven közelében. A partraszállási helyet már régen kiválasztotta az a GRU tiszt, aki
diplomata fedéssel ide járt horgászni. Kitűnő választás volt, az öblöt három oldalról meredek
sziklák határolták, így még nappal sem lehetett távolból látni, hogy mi történik az öbölben.
„Shakespeare” csoportja hajnali 3 órakor érkezik meg a kis Brawdy faluba, és támadást indít a
helység legnagyobb épülte ellen. Nem véletlen ez, hiszen itt települt az US Navy egyik értékelő
központja.
Az Atlanti-óceán térségében több ezer akusztikus lehallgatóállomás üzemel, amelyek víz alatti
kábeleken továbbítják a hajómozgásokat Brawdyba, ahol szakértők elemezték ezeket komputer
segítségével. Hasonló elemzők dolgoztak az Antiquakon, Izlandon, Hawaiiban és Guamon. Ezek
mind Brawdy sorsára jutnak, a személyzetet megölik, a technikai berendezést megsemmisítik.
Eközben a másik angliai Szpecnaz csoport, a „B”, amelynek parancsnoka „Kosztya bácsi”
fedőnévre hallgat, St. Davidnél szállt partra. Ez a csoport 56 emberből áll, motorkerékpárokkal és 6
könnyű kisterepjaró gépkocsival van felszerelve. A csoport feladata, hogy gyors mozgással,
felhasználva az erdei, de szükség esetén a betonutakat is, érje el a Dean-i erdőt, és hozzon létre ott
egy bázist. A deani erdő csodálatos rejtekhely a Szpecnaz számára. Dombos terület, amelyet sűrű
erdő borít. Egy időben fontos ipari terület volt, még most is megvannak az elhagyott szénbányák,
kőfejtők és vasúti alagutak maradványai, noha már hosszú idő óta nem járt arra vasút. Ha egyszer
befészkelték magukat az erdőbe, akkor „Kosztya bácsi” bármerre támadhatott. Közel van ugyanis
egy nukleáris erőmű, a Seven-bridge, egy vasúti alagút a Seven-folyó alatt, a Bristoli kikötő,
kormányzati kommunikációs központ Cheltenham-ban, nagyon fontos katonai gyárak vannak
Bristolnál és egy nagy lőszerraktár Welford mellett. A GRU úgy tudja, hogy ezen a környéken van
az a rejtekhely is, ahová a királyi család menekül háború esetén, és ilyen formán ez is fontos célpont
lesz.
A „Shakespeare-csoport” a Brawdy elleni sikeres támadás után szintén a Dean erdőbe vonul,
ahol csatlakozik „Kosztya bácsi” kötelékéhez.
Eközben újabb Szpecnaz csoport száll partra Felixstowe-nál, egy panamai lobogó alatt hajózó
gőzösből. A parton már várja őket egy néhány éve beszervezett Szpecnaz ügynök, aki a GRU
költségén egy kis motorkerékpár-kereskedést üzemeltet. A bolt mindig rendelkezik legalább 15
menetkész japán motorbiciklivel, számos bőrdzsekivel, bukósisakokkal és nadrággal. A csoport
átöltözik, fegyvereiket kátránypapírba csomagolják, az ügynököt és családját megölik, majd a
motoros banda nagy sebességgel elszáguld Mildenhalld irányába. A feladata, hogy felállítson
Strela-blokk automata légvédelmi rakétákat a bázis közelében, és tegye tönkre az egyik legfonto-
sabb amerikai repülőteret Angliában, amelyet rendszeresen használnak F-111-esek.
Hasonló Szpecnaz csoportok, hasonló hadműveletet hajtanak végre Woodbridge-ben, Bentwaters
és Laken-heath légibázisok ellen.
***
A Maria motoros-jachtot Olaszországban építették. Az elmúlt évtizedben többször váltott gazdát,
és a világ óceánjait járta. Aztán megvette egy ismeretlen úriember, és a jacht sajátos módon eltűnt a
nemzetközi vizekről. Amikor azonban válságossá vált a nemzetközi helyzet, a Maria újra
felbukkant, ezúttal az Északi-tengeren svéd zászló alatt. Néhány modernizálással a jacht külsejét
megváltoztatták. Egy titkos rádiógramm vétele után a Maria megindult az angol partok felé. Amikor
beér a brit territoriális vizekre, a Fylingdales Moor közelében a legénység eltávolítja a
fedőberendezéseket, hogy napvilágra kerüljön a két BN-23 Katyusa típusú sokcsövű rakétavető. A
tengerészek azonnal tüzet is nyitnak, 72 nehéz gránát robban a támaszponton, helyrehozhatatlan
károkat Okozva az előzetes riasztó rendszerben.
A tengerészek ezt követően búvárszerelésben magára hagyják a hajót, amely elhagyottan
himbálódzik a vízen. Amikor a parti őrség megközelíti és fölkapaszkodik rá, hogy átkutassa, a hajó
felrobban és elmerül.
***
Az európai NATO csapatok ellen a szovjet főparancsnokság összpontosított erőket vetett be. Az
1. és 2. Keleti Frontot az NDK-ból, a 3. Nyugati Frontot Lengyelországból, a Centrális Frontot
Csehszlovákiából, a Déli Frontot pedig Magyarországról. Ez összesen 15 hadsereg, beleértve 6
páncélos hadsereget is. Ennek az erőösszpontosításnak északi szárnyán tevékenykedik a Balti Flotta
és a szovjet területen további öt frontot, összesen 15 hadsereggel hoznak létre, hogy a mélységből
induló csapással hadműveletivé fejlesszék a kezdeti harcászati sikereket.
Augusztus 1-én 23 órakor hét hadseregből összevont Szpecnaz zászlóalj, mint első rohamlépcső,
motorizált vitorlázó gépekkel átkel a nyugat-német határon, és kis csoportokban, a lokátorok ellen
tevékenykedve, az ellenséges radarmezőben egy szűk folyosót teremt. Ezen hatol aztán be az a fő
Szpecnaz erő, amelyeket Aeroflot repülőgépek szállítanak, és ledobásuk után az egész radarmezőt
megvakítják, hogy a szovjet stratégiai légierő ezen áthaladva mérhessen csapást a kulcsfontosságú
célpontokra. Ezzel egy időben a szárazföldi szovjet egységek átözönlenek a határon és megkezdik
harctevékenységüket.
A Szpecnaz erők – ez már egy dandár – harmadik hulláma Freiburg mellett landol, hogy
megsemmisítse a NATO főhadiszállásokat, és összeköttetési vonalakat. Ez a dandár nyitja meg a
kaput Franciaország felé, amelyen át beözönlenek a szovjet páncélosok. A brüsszeli NATO fő-
hadiszállást egy taktikai atomrakétával kapcsolják ki.
További Szpecnaz dandárok a Rajnától nyugatra érnek földet, ahol koncentrálódnak a NATO
atomrakétái és raktárai.
Egy másik Szpecnaz egység Aachen térségében landol, ennek feladata a Rajna hídjainak
ellenőrzése, a Bügge-i és Wildenrath-i légibázisok megsemmisítése, a német kormány elpusztítása
Bonnban. Mialatt a Szpecnaz ezeket a feladatokat itt végrehajtotta, beérkezik a 20. gárdahadsereg,
amely tovább támad majd dél felé.
Szpecnaz egységek kerültek bevetésre Kaiserslauten-nél is, semlegesítve a Ramstein-i és a
Zweibrücken-i fontos légibázisokat, illetve a nukleáris fegyverraktárakat Pirmansensnél.
A hely, ahol ezeket a Szpecnaz brigádokat ledobták, lesz az a pont, ahol a szovjet acélgyűrű egy
gigantikus mozdulattal összezárul. Ennek a harapófogónak a szárait a 20. gárdahadsereg és a
Csehszlovákiából kiindult 8. páncéloshadsereg alkotja.
Miután a mélységből is felzárkóztatják az erőket, gyakorlatilag Nyugat-Európa védelme
összeomlott.
A következő feladat megakadályozni az amerikai csapatok átdobását Európába. Hogy ezt a
problémát megoldják, a hatalmas Északi-Flottát ki kell futtatni az Atlantióceánra. A probléma itt az,
hogy eközben át kell haladjon a Norvégia-Grönland és Izland alkotta keskeny folyosón, és ekkor
nagyon sebezhető. Ezért el kell foglalni Dél-Norvégiát, hogy ott bázisok létrehozásával segítsék a
flotta kifutást, hogy megvívhassa az Atlanti csatát.
És ez így megy tovább az egész világon.
Egy kis Szpecnaz csoport taktikai atomfegyvert vet be India nevében az Amerika-barát Pakisztán
ellen, és a két ázsiai atomhatalom között máris kitör a háború. Kína, kihasználva a zűrzavart,
megszállja Tajvant, Japánt pedig nukleáris fenyegetéssel kényszerítik semlegességre a szovjetek.
Szpecnaz segítséggel szélsőséges muszlim erők veszik át a hatalmat az arab országokban, és
mivel Amerika segítségére nem számíthat, Izrael állam végzetes harapófogóba kerül.
Íme a világ meghódításának menetrendje – írja Viktor Szuvorov -, amelyet a szovjet hadsereg,
bármilyen hatalmas és erős is, a Szpecnaz segítsége nélkül nem tud végrehajtani.”
***
Jóllehet mindez ijesztőnek tűnik, az ember mégis mosolyogva dől hátra: hála Isten, ez
szerencsére csak utópia.
De Utópia volt Morus Tamás birodalma is, amely a 20. században borzalmas valósággá vált, a
maga 100 millió halottjával.
Aztán eszünkbe villan 2001. szeptember 1 l-e, és ennek kapcsán az is, hogy nincs okunk és
jogunk megkönnyebbülten hátradőlni, és mosolyogni sem.
***
Közel harminc évi hivatásos katonai szolgálattal a hátam mögött bátran kijelenthetem: a
Szpecnaz, minden hatékonysága ellenére sem érdemli meg a megtisztelő katona nevet. A Szpecnaz
kiképzésében, tevékenységében nyoma sincs a katonaság eszményének. És ahol a katonaság
értelme elvész, ott előkerülnek a militarista gyilkosok, a megsemmisítés készséges mesteremberei.
A Szpecnaz „katona” egy eszme szolgájából, egy téveszme fegyveres gonosztevőjévé lett. De ha
ezért elítélnénk őt, akkor az eszközt ítélnénk el. Egy baltával végrehajtott gyilkosságnál nem a balta
a bűnös, hanem az agy, amely építés helyett rombolásra használta. Ezt az agyat pedig ma is úgy
hívják: Kommunizmus!