Neil Gaiman Góliát

Mondhatnám, hogy egész életemben gyanítottam, hogy a világ egy olcsó, lerobbant kóceráj, valami mélyebb és bizarrabb, végtelenül furcsa dolog rossz álcája, és bizonyos értelemben már ismertem az igazságot. Azt hiszem, a világ mindig ilyen volt. Most, hogy már tudom az igazságot, akárcsak te, szerelmem, ha elolvasod egyáltalán, a világ még mindig olcsó és lerobbant. Másik világ, másként lerobbant, de ugyanaz az érzés. Azt mondják, ímé az igazság, én pedig azt mondom, ez minden? Azt mondják, úgyvalahogy. Nagyjából. Amennyire mi tudjuk. Tehát. 1977-et írtunk, számítógéphez hasonlót először akkor láttam, amikor vásároltam egy nagy, drága számológépet, aztán elhagytam a kezelési útmutatóját, így nem tudtam, hogy mire jó. Összeadtam, kivontam, szoroztam és osztottam, és örültem, hogy nem kell cos, sin, tg, ctg, vagy grafikai funkciókat használnom, bármit tudott is a kütyü. A légierőnél elutasítottak, így könyvelőként dolgoztam egy szőnyegdiszkont raktárában Edgware-ben, Észak-Londonban, valahol az északi vonal végén, és a raktár végében egy asztalnál ücsörögtem, amikor a világ oldvadozni kezdett körülöttem. Becsület szavamra. Mintha a falak és a mennyezet, meg a szőnyeggurigák és a pucér nőkkel teli naptár mind viaszból lett volna, fölhígultak, aztán csöpögni kezdtek. Láttam a házakat és az eget, a felhőket meg az utat, aztán az is csöpögni és olvadozni kezdett, mögötte csak sötétség volt. A világ tócsájában álltam, egy furcsa, világos színű dologban, ami olvadozott és csorgott és nem lepte el a cipőmet (cipősdoboznyi lábfejem van, a cipőket mind egyedileg csináltatom és egy vagyonba kerülnek). A tócsa furcsa fényekben világított, fölfelé. Ha kitalált történet lenne, nem hittem volna el, azt hittem volna, hogy álmodom, vagy kábítószer hatása alatt vagyok. A valóságban azonban, a fenébe is, megtörtént, én pedig bámultam föl a sötétségbe, aztán, mikor semmi sem történt, gyalogolni kezdtem, lépteim nyomán cuppogott a folyékony világ; kiáltoztam, hátha van itt még valaki. Valami pislákolt előttem. - Hé - mondta egy hang, akcentusa alapján amerikai lehetett, bár furcsán intonált. - Helló - mondtam. A pislákolás folytatódott még pár pillanatig, végül egy jólöltözött férfi vált ki belőle. - Maga aztán jó nagy darab fickó - mondta. - Tudja, ugye? Természetesen tudtam. Tizenkilenc évesen csaknem két méter tíz voltam. Ujjaim akár a banánok. A gyerekek félnek tőlem és valószínűleg nem érem meg a negyvenedik születésnapomat: a magamfajták korán halnak. - Mi folyik itt? - kérdeztem. - Maga tudja? - Egy ellenséges lövedék kiszedett egy CPU-t - mondta. - Kétszázezer ember volt párhuzamosan rákötve. Mind meghaltak. Természetesen van egy mirror-unk, semmi perc alatt beindítjuk. Maga csak lebeg itt pár nanoszekundumig, amíg újraindítjuk Londont. - Maga Isten? - kérdeztem. Többé semminek sem volt értelme. - Igen. Nem. Nem igazán - mondta. - Nem úgy, ahogy gondolná. Aztán meglódult a világ és ismét munkába mentem aznap reggel, teát töltöttem magamnak és a leghosszabb, legfurcsább déjá vu gyötört. Húsz percen át pontosan tudtam, hogy ki mit fog mondani. Aztán elmúlt, és az idő megint rendesen telt, a másodpercek rendben követték egymást. Aztán az órák, a napok, az évek. Otthagytam a szőnyegraktárat és könyvelő lettem egy irodai készülékekkel kereskedő cégnél, feleségül vettem egy Sandra nevű lányt, akivel az uszodában találkoztam, született két gyerekünk, mindkettő normális méretű, én pedig azt hittem, olyan házasságban élek, ami mindent túlélhet, pedig nem így volt. Elment és vitte a gyerekeket is. Huszas éveim végén jártam, 1986-ot írtunk és a Tottenham Court Road-on kaptam állást egy számítógép szaküzletben. Mint kiderült, egész jól csináltam. Szerettem a számítógépeket. Tetszett, ahogy működnek. Izgalmas korszak volt. Emlékszem, amikor megkaptuk az első AT szállítmányunkat, némelyik gépben 40 megás harddisk volt… akkoriban még nagy dolognak számított. Még mindig Edgware-ben laktam, az Északi Vonalon ingáztam. Egyik este a metrón éppen hazafelé tartottam – elhagytuk Eustont, ahol az utasok fele leszállt – a többi embert néztem az Evening Standard

lapjainak fedezékéből és azon tűnődtem, kik lehettek, kik lehettek legbelül; a vékony, fekete lány, aki szorgalmasan jegyzetelt a füzetébe, a töpörödött öreg néni zöld bársonykalapban, a kutyás lány, a szakállas férfi a turbánban…. Aztán a metró megállt az alagútban. Legalábbis azt hittem, ez történt: azt hittem, hogy megállt a metró. Minden nagyon csöndes lett. Elhagytuk Eustont, ahol az utasok fele leszállt. Elhagytuk Eustont, ahol az utasok fele leszállt. A többi embert néztem az Evening Standard lapjainak fedezékéből és azon tűnődtem, kik lehettek, amikor a metró megállt az alagútban. Minden nagyon csöndes lett. Aztán minden akkorát rándult, hogy azt hittem, belénkütközött egy másik szerelvény. Elhagytuk Eustont, ahol az utasok fele leszállt, aztán a metró megállt az alagútban és minden nagyon csöndes… (A szolgáltatást tovább folytatjuk, amint lehetséges, suttogta egy hang a fejemben.) Ezúttal, ahogy a metró lassított Euston előtt, azon tűnődtem, hogy normális vagyok-e még: mintha odavissza ugrálnék egy végtelenített videoszalagon. Tudtam, hogy megtörténik, de semmit sem tehettem ellene, nem törhettem ki belőle. A fekete lány, aki mellettem ült, egy cetlit csúsztatott hozzám. MEGHALTUNK? Megvontam a vállamat. Nem tudtam. Volt olyan jó magyarázat, mint bármi más. Aztán minden fehérré fakult. Nem volt talaj a lábam alatt, semmi sem volt fölöttem, nem létezett távolság és idő. Egy fehér helyen álltam, de nem egyedül. Egy vastag keretes szemüveget viselő férfi volt ott, Armani-szerű öltönyben. - Megint maga az? - mondta. - A nagydarab fickó. Most beszéltünk. - Nem hiszem - mondtam. - Fél órája. Amikor a lövedékek becsapódtak. - A szőnyegraktárban? Az évekkel ezelőtt volt. - Körülbelül harminchét perccel ezelőtt. Azóta gyorsított üzemmódban futunk, igyekszünk átrendeződni és fedezékben maradni, amíg kiszámoljuk a lehetséges megoldásokat. - Ki küldte a rakétákat? - kérdezdtem. - Az oroszok? Irán? - Idegenek - felelte. - Viccel? - Nem hiszem. Pár száz éve már, hogy szondákat küldözgetünk az űrbe. Úgy tűnik, valakik visszakövették az egyiket. Akkor tudtuk meg, amikor az első lövedékek becsapódtak. Jó húsz percbe került ellencsapást kitervelni és végigfuttatni. Ezért megyünk túlvezérlésen. Tényleg ilyen gyorsan eltelt az utolsó tíz év? - Igen, azt hiszem. - Hát ezért. Igen gyorsan futtattuk, közben igyekeztünk egy általános valóságot fönntartani. - Mit fognak most csinálni? - Ellencsapást mérünk. Legyőzzük őket. Belekerül egy kis időbe persze: még nincs meg hozzá a technológiánk. Meg kell építeni a gépeket. A fehér halványodott, sötétrózsaszínekbe és tompa vörösökbe folyt át. Kinyitottam a szememet. Először. Éles volt, kusza csövekkel, furcsa, sötét és valahol hihetetlen is. Nem volt értelme. Semminek sem volt értelme. Valódi volt és egy rémálom. Harminc másodpercig tartott és minden fagyos másodperce egy apró örökkévalóságnak tűnt. Elhagytuk Eustont, ahol az utasok fele leszállt… Beszédbe elegyedtem a jegyzettömbös fekete lánnyal. Susannek hívták. Pár hét múlva beköltözött hozzám. Az idő hömpölygött tovább. Azt hiszem, kezdtem érzékenyebb lenni a múlására. Talán tudtam, mit keresek –keresnem kell valamit, bár nem tudtam pontosan, mi is az. Elkövettem azt a hibát, hogy egyik este elmeséltem Susannak az elméletemet – hogy ez az egész világ nem valódi. Hogy csak lézengünk itt, földrótozva, bekábelezve, mintha cpu-k lennénk, vagy memóriaelemek egy világméretű számítógépben, miközben folyamatos hallucinációkkal áltatnak minket, hogy boldogok legyünk, hogy kommunikáljunk és álmodjunk agyunknak azzal az apró részével, amit nem számításokra és információ tárolására használnak. - Memóriaegységek vagyunk - mondtam neki. - Semmi több, csak memória.

- Nem gondolod komolyan ezt az egészet - mondta reszkető hangon. - Csak kitaláltad. Mikor szeretkeztünk, mindig azt akarta, hogy legyek durva vele, de sosem mertem. Nem ismertem az erőmet és olyan ügyetlen vagyok. Nem akartam bántani. Sosem akartam bántani, ezért többet nem beszéltem neki az ötleteimről. Nem számított. Következő héten elköltözött. Hiányzott. A déjá-vu érzés egyre gyakrabban fogott el. Az idő akadozott, megbomlott, ismétlődött. Aztán egyik reggel fölkeltem és megint 1975 volt, tizenhat éves voltam és egy pokoli iskolanap után elmentem a RAF sorozóirodájába a Chapel Road-on. - Maga aztán nagydarab - mondta a sorozótiszt. Azt hittem amerikai, de azt mondta, Kanadából jött. Vastag szarukeretes szemüveget viselt. - Igen - mondtam. - És repülni akar? - Mindennél jobban - mondtam. Úgy rémlett, félig-meddig emlékeztem egy olyan világra, amelyikben lemondtam róla, hogy repülhessek, ami olyan furcsának tűnt, mintha elfelejteném a nevemet. - Nos - mondta a szemüveges férfi -, át kell hágnunk néhány szabályt, de nemsokára repülhet. Komolyan gondolta. A következő pár év igen gyorsan telt. Úgy tűnt, az egész időt különféle repülőkben töltöttem, apró pilótafülkékben kuporogva, olyan székekben, amikben alig fértem el, a kapcsolókat is alig tudtam kezelni. Először Secret azonosítót kaptam, aztán Noble-t, amihez képest a Secret gyerekjáték, aztán Graceful-t, amilyen még a miniszterelnöknek sincsen. Akkor már repülő csészealjakat vezettem és olyan járműveket, amik minden látható ok nélkül képesek voltak repülni. Egy Sandra nevű lánnyal jártam, később összeházasodtunk, leginkább azért, hogy tágasabb szállásunk legyen, ami egy kellemes társasháznak bizonyult Dartmoor közelében. Sosem lett gyerekünk: figyelmeztettek, hogy lehetséges volt, hogy annyi sugárzás ért már, amennyi nem egészséges, ha gyereket akarunk; különben sen akartam szörnyetegeket nevelni. 1985-ben meglátogatott a szemüveges férfi. A feleségem azon a héten az anyjánál volt. Egy kicsit feszült lett a viszony köztünk, ő pedig az anyjához ment, hogy gondolkozzon egy kicsit. Azt mondta, kezdek az idegeire menni. Ha valakinek az idegeire mentem, az saját magam voltam. Úgy tűnt, mintha előre tudtam volna, mi fog történni. Nem csak én, mindenki úgy érezte, mintha alvajárók lettünk volna és tizedszerre, huszadszorra éltük volna már át a dolgokat. El akartam mondani Sandrának, de valahogy tudtam, hogy nem szabad, mert elveszíthetem. Amúgy is úgy tűnt, kezdem elveszíteni. Üldögéltem a nappalimban, a Metrót néztem a négyes csatornán és teát kortyolgattam egy bögréből, mindent összevetve sajnáltam magamat. A szemüveges férfi úgy sétált be a lakásba, mintha övé lenne az egész. Az órájára pillantott. - Rendben - mondta. - Ideje indulni. Egy PL-47-eshez hasonló gépen fog repülni. Még a Graceful azonosítósok sem tudhattak a PL-47-esről. Egy tucatszor repültem már vele. Úgy nézett ki, mint egy teáscsésze és úgy repült, mintha a Csillagok háborújából vették volna. - Ne hagyjak üzenetet Sarah-nak? - Ne - mondta kurtán. - Most pedig üljön le és lélegezzen mélyeket. Be, ki, be, ki. Sosem fordult meg a fejemben, hogy vitatkozzak vele, vagy tiltakozzam. Leültem a padlóra és lassan lélegezni kezdtem, be és ki, be és ki és… Be. Ki. Be. Rándulás, a legszörnyűbb fájdalom, amit valaha is éreztem. Fuldokoltam. Be. Ki. Sikoltottam, de hallotam a hangomat és az nem sikoly volt. Csak mélyről jövő bugyborékoló morgás volt. Be. Ki. Olyan volt, mint megszületni. Nem volt se kényelmes, se kellemes. A lélegzés segített át rajta, át minden fájdalmon és sötétségen és tüdőm bugyborékolásán. Kinyitottam a szemem.

Egy nagyjából négy méter átmérőjű fémkorongon feküdtem. Pucér voltam és nedves, körülöttem mindenütt kábelek. Távolodtak tőlem, mint holmi riadt férgek, vagy ideges, élénk színű kígyók. Meztelen voltam. Lenéztem a testemre. Sehol semmi szőr, semmi ránc. Vajon hány éves lehettem igazából? Tizennyolc? Húsz? Nem tudom. Egy üveglap állt a fémkorongban, pislákolt, aztán életre kelt. A szemüveges férfi nézett rám. - Emlékszik? - kérdezte. - Átmenetileg el tudja érni emlékezete javarészét. - Azt hiszem - mondtam. - Egy PL-47-esben lesz - mondta. - Most fejeztük be az építését. Egészen az alapokig visza kellett mennünk és újrakezdeni. Módosítottunk néhány gyárat, hogy megépítsék. Holnapra egy újabb maréknyi készen lesz. Egyelőre csak egy darab van. - Tehát ha nem működik, akkor van utánpótlás? - Ha túléljük - mondta. - Újabb támadás kezdődött tizenöt perccel ezelőtt. Ausztrália javarésze odalett. Számításaink szerint ez még csak előjáték az igazi bombázáshoz. - Mivel támadnak? Nukleáris fegyverekkel? - Sziklákkal. - Sziklákkal? - Aha. Kövekkel. Szép nagy aszterodiákkal. Ha így halad tovább és holnap nem adjuk meg magunkat, talán a Holdat is ránkdobják. - Ugye viccel? - Bárcsak úgy lenne - a képernyő kihunyt. A fémkorong időközben kábelrengetegben és alvó emberekkel teli világban manőverezett. Éles mikrocsip-tornyok és ragyogyó szilikontornyok fölött suhant át. A PL-47 egy fémhegy tetején várt. Apró fémrákok sürögtek körülötte, tisztogatták, ellenőrizgették. Még mindig reszkető fatörzslábakon sétáltam a belsejébe. Leültem a pilótaszékbe és meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy rám tervezték. Beszíjaztam magam. Kezeim szinte maguktól futottak végig az előzetes teszteken. Kábelek kúsztak át a karom fölött. Éreztem, ahogy valami a gerincem tövébe fúródik, valami más pedig a nyakamhoz kapcsolódott. Érzékelésem radikálisan megnőtt. 360 fokban láttam, nem csak horizontálisan, hanem fölfelé és lefelé is. Ugyanakkor a pilótafülkében ültem és aktiváltam az indítási kódokat. - Sok szerencsét - mondta a szemüveges férfi egy képernyőről a bal kezemnél. - Köszönöm. Kérdezhetek még valamit? - Miért ne. - Miért engem? - Nos - mondta - a rövid válasz az, hogy erre tervezték magát. Javítottunk egy kicsit az alapvető emberi formán. Nagyobb, erősebb, gyorsabb a felfogása és a reakcióideje. - Nem vagyok gyorsabb. Nagy vagyok, de ügyetlen. - A való életben nem - mondta. - Csak a világban. Fölszálltam. Sosem láttam az idegeneket, ha voltak egyáltalán, de láttam a hajójukat. Úgy nézett ki, mint valami gombaféle, vagy hínár: az egész valahogy szerves volt, egy óriási pislákoló fényű valami, ami a Hold körül keringett. Oylasmi volt, amit egy korhadó fatörzsben lát az ember, ami félig egy tóban fekszik. Akkora volt, mint Tasmánia. Kétszáz kilométer hosszú ragadós csápjai különféle aszteroidákat vonszoltak. Leginkább egy portugál gályára emlékeztetett, arra a furcsa tengeri medúzafélére. Pár százezer kilométerről kezdtek köveket dobálni felém. Ujjaim aktiválták a rakétakilövőket, mind a hatalmas lebegő tárgyra célzott, s közben azon tűnődtem, mit is csinálok. Nem azt a világot védtem, amit ismertem. Az a világ csak a képzeletben létezett: egyek és nullák sorozata. Egy rémálmot védelmeztem… De ha meghal a rémálom, elvész az álom is. Volt egy Susan nevű lány. Emlékeztem rá kísértetszerű létezésemből. Vajon életben van még? (Egy órája volt? Vagy emberöltőkre?) Gondolom ő is bekábelezve lógott valahol és nem emlékezett egy nyomorult, paranoid óriásra. Olyan közel voltam, láttam a nagy hajó redőit. A kövek kisebbek lettek és egyre pontosabbak. Kitértem, kilőttem, elsuhantam előlük. Tudatom egy része csodálta ezt a valamit: semmi költséges robbanófej, megépítendő lövedék. Csak a jó öreg kinetikus energia. Ha csak egy is eltalálta volna a hajómat, meghaltam volna. Ilyen egyszerűen.

Csak úgy tudtam kikerülni őket, ha én voltam a gyorsabb. Igyekeztem hát. Annak a valaminek a magja rámmeredt. Valami szemféleség volt. Biztos voltam benne. Száz méternyire voltam tőle, amikor kilőttem a teljes tárat. Aztán menekültem. Nem voltam teljesen hatótávon kívül, mikor fölrobbant az a valami. Mintha tüzijáték lett volna – gyönyörű a maga kísérteties módján. Aztán csak törmelék és apró csillámok maradtak. - Megcsináltam! - üvöltöttem. - Megcsináltam. Kurvára megcsináltam! Az egyik képernyő életre kelt. Szarukeretes tekintet nézett rám. Többé nem volt szem mögötte. Csak aggodalom és kíváncsiság halvány definíciója. - Megcsináltad - egyezett bele. - Szóval, hova tegyem le ezt a kis gépet? - kérdeztem. Bizonytalanság, majd - Sehova. Nem úgy terveztük, hogy visszatérjen. Fölösleges pazarlás. Túl nagy költségeket igényelt volna. - Akkor mit tegyek? Most mentettem meg a Földet. Itt fogok szépen lassan megfulladni? Bólintás - Nagyjából így áll a dolog. Igen. A világítás halványulni kezdett, a műszerfal fényei lassan kihunytak. Elvesztettem 360 fokos látásomat is. Már csak én maradtam egy székbe szíjazva a semmi közepén, egy repülő teáscsészében. - Mennyi időm van? - Lezárunk minden rendszert, de maradt még pár órád. Nem szippantjuk ki a levegőt. Az inhumánus volna. - Tudja, a világban, ahonnan én jöttem, kitüntetést kapnék. - Természetesen hálásak vagyunk. - Ennél többre nem futja a hálálkodásból? - Nem igazán. Eldobható vagy. Egy egység. Nem gyászolhatunk, mint ahogy egy darázsfészekben sem gyászolnak meg egyetlen elpusztult darazsat sem. Nem ésszerű és nem létfontosságú, hogy visszahozzunk. - És azt sem akarják, hogy egy ilyen tűzerővel rendelkező gép visszajusson a Föld közelébe, ahol maguk ellen használhatnák. - Ahogy mondod. Aztán elsötétült a kép, mindenféle búcsúszó nélkül. A hiba nem az ön készülékében van, gondoltam. Rossz valóság. Ha az embernek csak pár órányi levegője van, figyelni kezd a lélegzésére. Be. Megtart. Ki. Megtart. Be. Megtart. Ki. Megtart… Ültem a félhomályban a semmi közepén, vártam és gondolkoztam. Aztán megszólaltam. - Halló? Ott vannak még? Szünet. A monitor pislákolni kezdett. - Igen? - Van egy kérésem. Figyeljen. Maguk, emberek, gépek, vagy micsodák… tartoznak nekem. Igaz? Megmentettem az életüket. - … Folytassa. - Van még pár órám, igaz? - Nagyjából 57 perce. - Vissza tudnak csatlakoztatni a.. valós világba? A másikba, ahonnan jöttem? - Hmmm? Nem tudom. Utánanézek - megint elsötétült a kép. Ültem és lélegeztem, be és ki, be és ki. Vártam és nagyon békésnek éreztem magam. Ha nem csak alig egy órám lenne hátra az életből, egészen jól érezném magam. Aztán felragyogott a képernyő. Nem volt kép, se jel, semmi. Csak halvány ragyogás és egy hang, félig a fejemben, félig a fülkében. - Áll az alku. Éles fájdalmat éreztem a tarkómban. Aztán pár percig teljes sötétség. Aztán ez. Mindez tizenöt évvel ezelőtt történt, 1984-ben. Visszatértem a számítógépekhez. Saját boltom van a Tottenham Court Road-on. Most, ahogy közeleg az új évezred, leírom ezt a történetet. Ezúttal Susant vettem feleségül. Beletellet pár hónapba, mire megtaláltam. Van egy fiunk. Mindjárt negyven éves leszek. A magamfajta amúgy sem él sokkal tovább. Megáll a szívünk. Amikor ezt olvasod, én már halott leszek. Tudni fogod, hogy meghaltam. Láttad a koporsómat, akkora, mint két másik, láttad, ahogy a földbe süllyesztik.

De tudd, Susan, kedves, hogy az igazi koporsóm a Hold körül kering. Úgy néz ki, mint egy repülő teáscsésze. Visszaadták nekem a világot és téged, még egy kicsit. Mikor utoljára elmondtam neked amit tudok, vagyis valakinek, aki hozzád hasonlított, elhagytál. Talán nem te voltál és nem is engem hagyott ott, de nem merem újra megkockáztatni. Ezért leírom az egészet és a többi dokumentummal együtt megkapod, ha meghaltam. Ég veled. Talán lelketlen, érzéketlen számítógépesített szemétládák, akik az emberiség maradékának agyát szívják, de hálás vagyok nekik. Nemsokára meghalok. De ez az utolsó húsz perc volt életem legszebb évei.

Fordította Horváth Norbert © 1999 by Neil Gaiman