You are on page 1of 7

Hét

-Legközelebb- mondta csendesen Stefan,- nem fogok elmenni.


Elena tudta, hogy tényleg így gondolja, és ez megijesztette. De most érzései csendesen,
közömbösen elsiklottak mellette, és nem akart vitatkozni.
- Ott volt-mondta,- Benn egy rendes házban, teli hétköznapi emberekkel úgy,
minthogyha minden joga meg lett volna rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyet
merészel.
- Miért nem?- szólt Stefan kurtán, keserűen,- Én is ott voltam egy rendes házban, teli
hétköznapi emberekkel csakúgy, mintha minden jogom meg lett volna rá.
- Nem úgy értettem, ahogy hangzott. Csak annyi, hogy az egyetlen másik alkalom,
amikor nyilvánosan láttam, az a Kísértet Házban volt, amikor maszkot és jelmezt
viselt, és sötét volt. Korábban mindig valami elhagyatott helyen, mint a
tornateremben, amikor azon az estén egyedül voltam ott, vagy a temetőben…
Tudta, amint kimondta ezt az utolsót, hogy hiba volt. Még mindig nem mesélte el Stefan-nak,
hogy Damon keresésére indult három nappal ezelőtt. Stefan megmerevedett a vezetőülésben.
- Vagy a temetőben?
- Igen… úgy értettem, azon a napon, amikor Bonnie-t, Meredith-tet és engem
kiüldöztek onnan. Feltételezem, Damon lehetett, aki üldözött minket. És a hely kihalt
volt, kivéve rajtunk hármunkon kívül.
Miért hazudott neki? Mert, válaszolt kíméletlenül egy kis hang a fejében, máskülönben
kiakadna/ megharagudna. Ha tudná, mit mondott neki Damon, hogy amit ígért, az még hátra
van (tartalékban), csak ennyi kellene hozzá, hogy Stefant kihozza a sodrából.

Sose szabad elmondanom neki, jött rá levert zökkenéssel. Semmit arról az alkalomról, vagy
bármiről, amit a jövőben Damon tesz. Ha megtámadja Damon-t, meghal.
Akkor sose fogja megtudni, ígérte meg magának. Nem számít, mit kell tennem,
megakadályozom, hogy miattam megküzdjenek egymással. Semmi nem számít.

Egy pillanatra, a felismerés megborzongatta.

Ötszáz évvel ezelőtt, Katherine megpróbálta visszatartani őket a harctól, de csak halálig tartó
csatába sikerült kényszerítenie őket. De ő nem követi el ugyanezt a hibát, mondta magának
vadul Elena. Katherine módszerei hülyék voltak és gyerekesek. Ki más, mint egy buta gyerek
ölné meg magát annak reményében, hogy a kezéért versengő felek majd barátokká válnak?
Ez volt a legrosszabb hiba az egész szomorú ügyben. Emiatt, a Stefan és Damon közti
rivalizálás engesztelhetetlen gyűlöletté alakult. És mi több, Stefan azóta is együtt élt a bűnnel,
magát hibáztatta Katherine butasága és gyengesége miatt.
Más beszédtéma után tapogatózva így szólt:
- Gondolod, hogy valaki behívta?
- Nyilvánvalóan, minekutána benn volt.
- Akkor igaz ez—az olyan emberekről, mint te. Be kell, hogy hívjanak. De Damon
meghívás nélkül jutott be a tornaterembe.
- Ez azért van, mert a tornaterem nem lakhely. Ez az egyetlen kritérium. Nem számít, ha
az egy ház, vagy egy sátor, vagy egy lakás egy raktár/bolt felett. Ha élő emberek ott
esznek és alszanak, be kell, hogy invitáljanak minket.
- De én nem hívtalak be a mi házunkba.
- De igen. Az első este, mikor hazavittelek, kitártad az ajtót és bólintottál nekem. Nem
kell, hogy szóbeli invitálás legyen. Ha a szándék megvan, az elég. És a személynek,
aki behív, nem feltétlenül kell olyannak lennie, aki ott lakik. Bármely ember megteszi.
Elena elgondolkodott.- Mi a helyzet egy hajóval?
- Ugyanaz. Habár a folyó víz maga akadály is lehet. Néhányaknak közülünk majdnem
lehetetlen átkelnie rajta.
Elenának hirtelen vízió jutott eszébe magáról, Meredith-ről és Bonnie-ról, ahogy a Wickery
hídhoz rohannak. Mert valahogy tudta, hogy ha átjutnak a folyó másik oldalára, biztonságban
lesznek, akármi is üldözte őket.
- Szóval ezért- suttogta. Ez még ugyan mindig nem magyarázta meg, honnan tudta ezt.
Olyan volt, minthogyha a tudatát valami külső forrásból tették volna a fejébe. Aztán
rájött valami másra.
- Átvittél a hídon. Te át tudsz kelni a vízen.
- Ez azért van, mert gyenge vagyok.- határozottan mondta, mögöttes érzelem nélkül.-
Ironikus, de minél erősebb a Hatalmad, annál jobban hatnak rád bizonyos
korlátozások. Minél jobban a sötéthez tartozol, annál jobban köteleznek a sötétség
szabályai.
- Milyen más szabályok vannak? -kérdezte Elena. Kezdte látni a felcsillanó
reménysugarát egy tervnek. Vagy legalábbis a reményét egy tervnek.
Stefan rátekintett.- Igen- szólt, -itt az ideje, hogy megtudd. Minél többet tudsz Damon-ról,
annál több esélyed van, hogy megvédd magad.
Hogy megvédje magát? Talán Stefan többet tud, mint gondolta. De ahogy Stefan lefordult
egy oldalsó utcába és leparkolt, csak ennyit mondott:- Oké. Fel kellene szerelkeznem
fokhagymával?

Nevetett.- Csak ha népszerűtlen akarsz lenni. Bár vannak bizonyos növények, melyek
segíthetnek. Mint a verbéna. Az egy gyógynövény, mely megvéd a megbabonázástól
/elbűvöléstől/elvarázslástól, és tisztán tudja tartani az elmédet, még akkor is, ha valaki a
Hatalmát használja ellened. Az emberek a nyakukban viselték. Bonnie imádná, szent volt
a druidáknál.
- Verbéna- mondta Elena, ízlelgetve az ismeretlen szót.- Mi van még?
- Erős fény, vagy közvetlen napfény nagyon fájdalmas lehet. Észre veszed majd, hogy
az időjárás megváltozott.
- Észre vettem.- mondta egy szívdobbanás után.- Úgy érted, Damon teszi ezt?
- Neki kell lennie. Hatalmas erő kell hozzá, hogy kontrolláld az elemeket, de
egyszerűvé teszi számára az utazást nappal. Amíg felhősnek tartja, még arra sincs
szüksége, hogy a szemeit védje.
- És neked sincs.- szólt Elena,- Mi a helyzet—nos, keresztekkel és ilyenekkel?
- Semmi hatásuk.- válaszolt Stefan,- Kivéve, ha az, aki tartja hisz benne, hogy védelmet
nyújt, megerősítheti az akaratát, hogy félelmetesen ellenálljon.
- Öhm, … ezüst lövedékek?

Stefan megint röviden nevetett.- Az a farkasemberekre vonatkozik. Abból, amit hallottam,


semmilyen formában nem szeretik az ezüstöt. Az én fajtám esetében a szíven átszúrt fa
karó az elfogadott forma még mindig. Vannak más módok, amik többé-kevésbé
hatásosak, mint: égetés, lefejezés, szögeket szúrni a halántékba. Vagy a legjobb mind
közül…
- Stefan!- a magányos, keserű mosoly a fiú arcán megrémítette/ megdöbbentette.- Mi a
helyzet az állattá változással?- kérdezte.- Korábban azt mondtad, hogy elég
Hatalommal meg tudtad tenni. Ha Damon olyan állattá tud válni, amilyenné csak akar,
akkor hogyan fogjuk valaha is felismerni?
- Nem bármilyen állattá, amivé csak akar. Korlátozva van egy állatra, vagy legfeljebb
kettőre. Még az ő Hatalmával se hiszem, hogy ennél többet fenn tud tartani.
- Szóval továbbra is egy varjút kell keresnünk.
- Helyes. Akkor is tudni fogod talán, hogy valahol ott van, ha a normális állatokat
figyeled. Általában nem reagálnak túl jól ránk, érzik, hogy vadászok vagyunk.
- Yangtze folyamatosan ugatta a varjút. Olyan volt, mintha tudta volna, hogy valami
nem stimmel vele.- emlékezett Elena,- Áh… Stefan, tette hozzá megváltozott hangon,
ami olyan volt, mintha valami új gondolatra bukkant volna.- mi van a tükrökkel? Nem
emlékszem, hogy valaha is láttalak volna egyben is.
Egy pillanatra nem válaszolt. Majd ezt mondta: A legenda úgy tartja, a tükrök visszatükrözik
annak az embernek a lelkét, aki beléjük néz. Ezért félnek a primitív emberek a tükröktől,
félnek, hogy csapdába ejtik és ellopják a lelküket. Az én fajtámnak nincs tükörképe—mert
nincs lelkünk. Lassan felnyúlt a visszapillantó tükörhöz, és lefelé hajtotta, elintézve/ beállítva,
hogy Elena bele láthasson. Az ezüstös üvegben látta a fiú szemeit, elhagyatottak, űzöttek, és
végtelenül szomorúak voltak.

Semmi más nem volt hátra, csak hogy belekapaszkodjon/ hozzá bújjon. És Elena így tett.
-Szeretlek-, suttogta. Ez volt az egyetlen vigasz, amit nyújthatott neki. Csak ez volt nekik.
Stefan kezei körülfonták, arcát hajába temette.- Te vagy a tükör suttogta vissza.

Jó érzés volt tudni, hogy nyugodt, a feszültség kiáramlott testéből, ahogy a melegség és
nyugalom be. Elena is nyugodt volt, a béke elöntötte, körülvette. Annyira jó volt, hogy
elfelejtette megkérdezni, mire gondolt ezzel, amíg ott nem álltak búcsúzkodva a bejárati
ajtajuknál.
- Én vagyok a tükör- szólt felnézve rá.
- Elloptad a lelkemet.- válaszolt.- Zárt be az ajtót, és ne nyisd ki még egyszer ma este.
Majd elment.

- Elena, hála az égnek-szólalt meg Judith néni. Mikor Elena rábámult, hozzátette:
- Bonnie hívott a buliból. Azt mondta, váratlanul elmentél, és amikor nem jöttél haza,
aggódtam.
- Stefan-nal kocsikáztunk.- Elenának nem tetszett nénikéje arckifejezése, amikor ezt mondta.-
Valami baj van?
- Nem, nem, csak…- úgy látszott, Judith néni nem tudta, hogy fejezze be mondatát.- Elena,
azon gondolkozom, hogy jó ötlet volna… ha nem találkoznál ilyen gyakran Stefan-nal.
Elena megmerevedett.- Te is?
- Nem mintha hinnék a pletykának-, biztosította Judith néni, -de rád való tekintettel, az
lenne a legjobb, ha egy kis távolságot tartanál, hogy—
- Hogy dobjam őt? Hagyjam el, mert az emberek rémhíreket terjesztenek róla? Tartsam
magam távol a sárdobálástól, hátha rám ragad? A düh szívesen látott
felmentés/kikapcsolás (örült neki, h jött) volt, a szavak feltorlódtak Elena torkában,
mind egyszerre akartak kitörni.- Nem, én nem gondolom, hogy ez egy jó ötlet, Judith
néni. És ha Robert lenne, akiről beszélnénk, te sem gondolnád így. Vagy talán igen!
- Elena, nem beszélhetsz velem ilyen hangon—
- Úgyis befejeztem!- ordította, majd vakon megfordult a lépcsők felé. Sikerült
visszatartania könnyeit, amíg a szobájába nem ért, csukott ajtó mögé. Az ágyra dobta
magát, és zokogni kezdett.
Egy kicsit később felhúzta/vonszolta magát, hogy felhívja Bonnie-t. Bonnie izgatott volt és
bőbeszédű. Mi a fenét gondolt Elena, hogy bármi szokatlan is történhetett azután, hogy ő és
Stefan elmentek? A szokatlan dolog az ő távozásuk volt! Nem, az az új srác, Damon, nem
mondott semmit Stefan-ról később, csak lógott még ott egy kicsit, majd eltűnt. Nem, Bonnie
nem látta, hogy valaki mással ment volna el. Miért? Elena féltékeny? Igen, ez csak vicc volt.
De igazán, oltári volt, nem? Majdnem helyesebb, mint Stefan, feltételezve a sötét hajat és
szemeket. Persze, ha a világosabb hajat szereted és a mogyoróbarna szemeket…

Elena azonnal kikövetkeztette, hogy Alaric Saltzman szemei mogyoróbarnák voltak.

Végül leszállt a telefonról, és csak ekkor jutott eszébe az üzenet, amit a táskájában talált. Meg
kellett volna kérdeznie Bonnie-t, hogy járt-e valaki a táskája közelében, amíg ő az ebédlőben
volt. De aztán, Bonnie és Meredith is az idő többi részében az ebédlőben voltak. Valaki ekkor
tehette.
A puszta látványa is a lila (ibolya) papírnak fémes íz érzését hozta szája hátsó részébe. Alig
tudta elviselni, hogy ránézzen. De most, hogy egyedül volt, ki kellett bontania, és elolvasnia
újra, azt remélte egész idő alatt, hogy a szavak, most mások lesznek, hogy tévedett korábban.

De nem voltak mások. Az éles, tiszta, nyomtatott betűk világítottak a sápadt háttérből, mintha
tíz láb magasak lettek volna.

Meg akarom érinteni őt. Minden fiúnál jobban, akit valaha is ismertem. És tudom, hogy ő is
akarja. De visszatartja magát tőlem.

Az ő szavai. A naplójából. Abból, amelyiket ellopták.

A következő nap Meredith és Bonnie csöngettek az ajtajuknál.


- Stefan felhívott engem tegnap este, -mondta Meredith.- Azt mondta, biztos akar benne lenni,
hogy nem egyedül sétálsz az iskolába. Ő ma nem jön suliba, így megkérdezte, hogy Bonnie és
én ide tudunk-e jönnie, és veled menni.
- Elkísérni téged- szólt Bonnie, aki nyilvánvalóan jó kedvében volt.- Gardírozni téged.
Szerintem borzasztóan aranyos tőle, hogy ennyire véd.
- Bizonyára ő is vízöntő- mondta Meredith.- Gyerünk Elena, mielőtt megölöm, hogy befogja a
száját Alaric-ról.

Elena szó nélkül sétált, azon gondolkozva, mit csinálhat Stefan, ami miatt nem tud suliba
jönni. Gyengének/ sebezhetőnek és exponáltnak /közszemlére tettnek/ érezte magát, mintha
kifordították volna a bőrét /fordítva lenne rajta a bőre/. Ez egy volt azok közül a napok közül,
amikor képes lett volna sírva fakadni bármi kis dolog miatt.

Oda volt tűzve az irodai hirdetőtáblára egy darab lila papír.

Tudhatta volna. Tudta is valahol mélyen. A tolvaj nem elégedett meg azzal, hogy tudatta vele,
elolvasta a privát szavait. Megmutatta, hogy nyilvánossá is teheti őket.
Letépte a feljegyzést a tábláról és összegyűrte, de előtte még rápillantott. Egyetlen pillantás
alatt beleégtek a szavak elméjébe.

Érzem, hogy valaki borzasztóan megbántotta a múltban, és sosem fog túl jutni rajta. De azt is
tudom, hogy van valami, amitől tart, valami titok, és (amitől) fél, hogy rá fogok jönni.
-Elena, mi az? Mi a baj? Elena, gyere ide vissza!

Bonnie és Meredith követte őt a legközelebbi lánymosdóhoz, ahol a szemétkosár felett állva


mikroszkopikus darabokra tépte a feljegyzést, úgy lihegve, mintha most futott volna le egy
versenyt. Egymásra néztek, majd elindultak, hogy ellenőrizzék a wc fülkéket.

- Oké, -szólt Meredith hangosan,- felső éves kiváltság. Te!- bekopogott az egyetlen zárt
ajtón,- Gyere ki.
Susogó hang, majd egy megvadult elsőéves bukkant fel.- De még csak nem is—
- Ki. Kifelé.- utasította Bonnie. És te-, mondta a lánynak, aki épp a kezeit mosta-, állj
ott kinn, és tégy róla, hogy senki ne jöjjön be.
- De miért? Mit—
- Mozgás, kiscsaj. Ha bárki is keresztül lép azon az ajtón, téged teszünk felelőssé.
Mikor az ajtó csukva volt megint, körülvették Elenát.
- Rendben, ez egy fegyveres rablás. -szólt Meredith. Gyerünk Elena, add elő.
- Elena összetépte az utolsó apró papír darabkát, sírás és nevetés közt vergődve. El akart
nekik mondani mindent, de nem tehette. Úgy döntött, a naplóról fog beszélni.

Ugyanolyan mérgesek voltak, ahogy felháborodottak is, mint ő.


- Kellett valakinek lennie a bulin- mondta végül Meredith, miután mindannyian
kifejezték a véleményüket a tolvaj jelleméről, erkölcseiről, és várható halál utáni
rendeltetési helyéről.- De bárki tehette. Nem emlékszem kifejezetten senkire, aki a
táskád közelében járt, de az a szoba faltól falig teli volt emberrel, és megtörténhetett
anélkül, hogy észrevenném.
- De miért akarna bárki ilyet tenni?- szúrta közbe Bonnie.- Hacsak…Elena, azon az
éjjel, mikor megtaláltuk Stefant, célozgattál néhány dologra. Azt mondtad, úgy
gondoltad, tudod ki volt a gyilkos.
- Nem hiszem, hogy a tudom, tudom. De ha arra gondolsz, hogy ennek a kettőnek köze
van egymáshoz, nem vagyok biztos benne. Feltételezem, hogy lehet. Ugyanaz az
ember tehette.
Bonnie elborzadt.- De ez azt jelenti, hogy a gyilkos ennek az iskolának a tanulója.
Mikor Elena megrázta a fejét, folytatta:- Az egyetlen ember a bulin, aki nem diák volt, az az
új fiú és Alaric volt. Arckifejezése megváltozott.- Alaric nem ölte meg Mr. Tanner-t! Még
nem is volt akkor Fell’s Church-ben.
- Tudom. Nem Alaric tette.- túl messzire ment, hogy megálljon most, Bonnie és
Meredith, már így is túl sokat tudtak.- Damon tette.
- Az a srác a gyilkos? A srác, aki megcsókolt?
- Bonnie, nyugodj meg. Mint mindig, más emberek hisztériája irányításra késztette
Elenát.- Igen, ő a gyilkos, és nekünk hármunknak résen kell lennünk vele
kapcsolatban. Ez az, amiért elmondom nektek. Soha, soha ne hívjátok be a házatokba.
Elena elhallgatott, barátai arcát nézve. Bámultak rá, és egy pillanatra az a borzasztó érzése
támadt, hogy nem hisznek neki. Hogy azt fogják hinni, megőrült.

De Meredith csak ennyit kérdezett egy még tárgyilagosabb/ szenvtelenebb hangon: Biztos
vagy ebben?
- Igen, biztos. Ő a gyilkos, és az, aki Stefant a kútba dobta, és következőnek
valamelyikünkre vadászhat. És nem tudom, van-e rá bármilyen mód, hogy
megállítsuk.
- Nos, akkor- szólt Meredith megemelve szemöldökét,- Nem kérdés, miért siettetek
Stefan-nal olyan gyorsan el a buliról.
Caroline rosszindulatúan vigyorgott, mikor Elena besétált az étkezőbe (suli kantin). De Elena
már túl volt a figyelembe vételén. (felül emelkedett)
Bár egy dolgot azonnal észre vett. Vickie Bennett is ott volt.
Vickie nem volt iskolában az este óta, amikor Matt, Bonnie és Meredith rátalált az utcán
kószálva, félrebeszélve ködről, szemekről és valami borzalmasról a temetőben. Az orvosok,
akik azután megvizsgálták, azt mondták, semmi baj nincs a fizikai állapotával kapcsolatban,
de még mindig nem jött vissza a Robert E. Lee-be. Az emberek a pszichológusokról és drog
elvonókról suttogtak, amelyeket kipróbáltak.

Nem tűnt őrültnek, gondolta Elena. Sápadt és nyúzott volt, és a ruhája össze volt gyűrődve.
Ahogy Elena elment mellette, és ő feltekintett, a szemei olyanok voltak, mint egy riadt őzikéé.

Furcsa volt egy félig üres asztalnál ülni, csak Bonnie és Meredith társaságában. Általában
tolongtak az emberek, hogy leülhessenek hármuk mellé.
- Nem fejeztük be a beszélgetést ma reggel,- szólt Meredith.- Együnk valamit, aztán
kitaláljuk, mit tegyünk azokkal az üzenetekkel.
- Nem vagyok éhes-, mondta laposan Elena. – És mit tehetünk? Ha Damon műve, nincs
semmi lehetőség, hogy megállítsuk. Bízzatok bennem, ez nem rendőrségi ügy. Ez az,
amiért nem mondtam el nekik, hogy ő a gyilkos. Nincs semmi bizonyíték, és emellett
soha se… Bonnie, te nem figyelsz.
- Bocsánat- szólt Bonnie, aki épp Elena bal füle mellett bámult el(felé).- De valami
furcsa dolog folyik ott fenn.
Elena megfordult. Vickie Bennett az ebédlő elejében állt, de már nem tűnt gyűröttnek és
nyúzottnak. Ravaszul /alattomos/, becsmérlő magatartással (modorral), mosolyogva nézett
körbe a teremben.
- Nos, nem néz ki normálisnak, de nem mondanám, hogy (pontosan) furcsa lenne.- szólt
Meredith. Majd hozzátette:- Várjatok egy percet.
Vickie kigombolta a kardigánját. De a mód, ahogy csinálta – lassú ujjmozdulatokkal,
miközben végig titokzatos mosollyal nézett körbe- az furcsa volt. Mikor az utolsó gombot is
kikapcsolta, kényesen a hüvely- és mutatóujja közé fogta a pulóvert, és lecsúsztatta először az
egyik, majd a másik karján. Majd ledobta a földre.
- Furcsa, a helyes szó.- erősítette meg Meredith.
A diákok, akik Vickie előtt mentek el megrakott tálcáikkal, kíváncsian tekintettek rá, majd
visszanéztek a válluk felett, mikor elhaladtak. Tulajdonképp nem álltak meg, amíg le nem
vette a cipőit.

Kecsesen csinálta, megfogta a sarkánál majd a hegyénél az egyik papucsát és lehúzta.(???


Nem egészen tudom elképzelni, hogy ezt hogy is gondolta az eredeti szöveg)
Majd lerúgta a másikat.

- Nem folytathatja- mormolta Bonnie, ahogy Vickie ujjai a gyöngynek látszó (nem
igazgyöngy) gombok felé csúsztak fehér selyem blúzán.

Arcok fordultak felé, az emberek egymást bökdösték és mutogattak. Kis csoport gyűlt Vickie
köré, eléggé távol állva ahhoz, hogy ne akadályozzák a többieket a rálátásban.

A fehér selyem blúz fodrozódva lebegett alá a padlóra, mint egy szellem.
Vickie csipkés piszkosfehér színű trikót viselt alatta.
Nem volt más hang az ebédlőben, mint a suttogások sziszegése. Senki sem evett. A tömörülés
Vickie körül egyre nagyobb lett.
Vickie álszemérmesen (?) mosolygott, és elkezdte kikapcsolni az övét. Rakott szoknyája a
földre hullott. Kilépett belőle, és oldalra rúgta.

Valaki felállt az étkezde hátuljában és kántálni kezdte:


- Vedd le! Vedd le!- Mások is csatlakoztak hozzá.
- Senki sem állítja meg?- dúlt-fúlt Bonnie.
Elena felállt. Mikor legutóbb közel ment Vickie-hez, az sikítozni kezdett és rátámadt. De
most, ahogy közelebb ért, Vickie az összeesküvők mosolyát villantotta rá. Ajkai
megmozdultak, de Elena nem tudta kivenni a kántálástól, mit mondott.
- Gyerünk, Vickie. Menjünk.- mondta neki.
Vickie hátravetette világosbarna haját, és megrántotta a bugyija pántját.
Elena megállt, hogy felvegye a kardigánt, és a lány karcsú vállaira kanyarította. Ahogy ezt
tette, ahogy hozzáért Vickie-hez, a félig zárt szemek megint szélesre nyíltak, olyanok voltak,
mint egy ijedt őzikéé. Vickie vadul bámult rá, mintha most ébredt volna egy álomból. Végig
nézett magán, és az arca hitetlenséggel telt meg. Szorosabbra húzta maga körül a kardigánt, és
remegve hátrált.

A teremben megint csend honolt.


- Rendben van-, mondta Elena nyugtatóan.- Menjünk.
Elena hangjára Vickie úgy ugrott fel, mintha áramhoz ért volna. Rábámult, majd kirobbant.
- Te is közéjük tartozol! Láttalak! Gonosz vagy!

Megfordult, és mezítláb kirohant az ebédlőből, otthagyva a ledöbbent Elenát.