Készült a Galaktika Baráti Kör Könyvklub

tagjainak 1994-ben

Könyvárusi forgalomba nem kerül

Szerkeszti Kuczka Péter

JOHN WYNDHAM
CHOCKY

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

John Wyndham: Chocky
Penguin Books 1970

© The Estate of John Wyndham, 1968

FORDÍTOTTA FÜSSI-NAGY GÉZA

A FEDÉL JANTNER JÁNOS MUNKÁJA

© Móra Könyvkiadó, 1994

Hungarian translation

© Füssi-Nagy Géza, 1994

E történet minden szereplője és a benne

említett intézmények (Jack de Manio
és a BBC kivételével) teljes egészében
a képzelet szülöttei.
EGY
Chocky létezéséről azon a tavaszon szereztem tudomást, amikor Matthew betöltötte tizenkettedik
életévét. Valamikor április végén, esetleg május elején. Mindenesetre biztosan tavasz volt, mert azon
a szombat délutánon, nem túl nagy lelkesedéssel, éppen odakint olajoztam a kerti kaszálógépet
bizonyos későbbi munkálatok előkészületeként. Egyszer csak a legközelebbi ablak alatt meghallottam
Matthew hangját. Meglepett a dolog. Fogalmam sem volt róla, hogy a fiú ott van a közelben, amíg el
nem jutott a fülemig, amint ingerülten morogja, mellesleg: mintha nem lett volna ott senki:
– Nem tudom, miért. Egyszerűen így van, és kész!
Arra gondoltam, esetleg áthívta valamelyik barátját, s most odakint játszanak a kertben, és a
megjegyzést kiváltó kérdést hallótávolságon kívül tette föl valaki. Füleltem, mi lesz a válasz, de senki
sem felelt. Rövid szünet után Matthew már valamivel türelmesebb hangon folytatta:
– Nos, mialatt a Föld egyszer körbefordul, azt nevezzük egy napnak, ami huszonnégy órából áll,
és...
Itt elhallgatott, mintha félbeszakították volna, bár most sem hallottam semmit. Utána megismételte:
– Nem tudom, miért! És azt sem látom be, miért lenne ésszerűbb harminckét óra. Akárhogy is,
huszonnégy óra egy nap, ezt mindenki tudja, egy hét pedig hét ilyen napból áll.
Most mintha újból közbeszólt volna valaki. Megint tiltakozott:
– Nem értem, hogy a hét miért ostobább szám a nyolcnál...
Biztosan eljutott a tudatáig valami újabb, hangtalan megjegyzés, mert folytatta:
– Ugyan kinek jutna eszébe a hetet felekre vagy negyedekre fölosztani? Mi értelme lenne? Egy hét
az hét nap, és kész. Négy hétnek meg egy hónapot kell kitennie, ami rendszerint harminc vagy
harmincegy napot jelent... Nem, sohasem harminckettőt. Már megint ezzel a harminckettővel
hozakodsz elő! Igen, ezt értem, de mi nem akarjuk, hogy a hét nyolc napból álljon. Különben is, a
Föld 365 nap alatt kerüli meg a Napot, és azt senki sem képes pontos felekre vagy negyedekre
fölosztani.
Ekkorra a különös társalgás éppen eléggé fölajzotta kíváncsiságomat ahhoz, hogy kidugjam a
fejemet a nyitott ablakon. A kertet elárasztotta a napfény, és az eresz innenső oldala védett és meleg
volt. Matthew egy fölfordított gyékénykosáron üldögélt, hátát a téglafalnak támasztotta, közvetlenül az
ablak alatt, s így egyenesen a szőke feje tetejére láthattam. Úgy látszott, mintha a pázsit fölött
egyenesen a szemközti bokrok közé bámulna. Beszélgetőpartnerét nem láttam, és nem is könnyen
bújhatott volna meg valahol.
Matthew mégis rendületlenül folytatta:
– És az évben tizenkét ilyen hónap van, tehát... – Itt megint megtorpant, és a fejét kissé
félrebillentve, látszólag élénken figyelt valakire. Én is füleltem, de nem hallottam semmiféle más
hang suttogását.
– Ez egyáltalán nem ostobaság! – tiltakozott éppen. – Azért van így, mert semmiféle, pontosan
egyforma hónapok nem tölthetnék ki hiánytalanul az évet, még ha...
Ismét elhallgatott, de most a közbeszólás korántsem maradt észrevehetetlen. Colin, a szomszédék
fia kiabált át hozzá a kertjükből. Matthew felvidult. Baráti válaszüvöltést hallatva pattant föl ültéből,
és a gyepen át vad vágtában indult a sövényben nyíló rés felé.
Töprengve fordultam vissza elfoglaltságomhoz, de a fiúk normális rikoltozása valahogy mégiscsak
megnyugtatott.
Egy időre megfeledkeztem az esetről, de este, amikor már mindkét gyerek fölvonult a
hálószobájába, megint homályos nyugtalanító érzéssel tört rám az emlék. Nem is annyira a beszélgetés
ténye zavart, hiszen abban igazán nincs semmi különös, ha egy kisfiú vagy kislány olykor elbeszélget
a saját énjével, hanem a jelenség formája nyugtalanított valahogy: annak a láthatatlan másik félnek a
jelenléte ingerelt, no és persze a beszélgetés valószerűtlen témája. Rövid elmélkedés után
megkérdeztem hát a feleségemet:
– Kedvesem, nem tapasztaltál valami különöset, hmm, nem is igazán különöset, hanem inkább
szokatlant Matthew viselkedésében?
Mary leengedte a kötését, és rám nézett fölötte.
– Ó, szóval te is észrevetted! Bár elismerem, hogy a „különös” szó talán valóban nem a
legmegfelelőbb. Mintha a semmire fülelne, vagy borúsan magában beszélne néha...
– Igen, beszélget magában, és tényleg hallgat is valamire – dörmögtem. – Szerinted mennyi ideje
tarthat a dolog?
Mary elgondolkodott.
– Először, várjunk csak, olyan két vagy három hete vettem észre.
Bólogattam. Nem lepett meg különösebben, hogy korábban nem kaptam rajta a fiút furcsa
viselkedésén. Azon a héten alig láttam a gyerekeinket. Közben a feleségem folytatta:
– Nem gondoltam, hogy igazából aggódnom kellene miatta. Csak afféle szokásos bolondéria lehet,
amilyen néha elkapja a gyerekeket. Mint amikor autónak képzelte magát, kormányoznia kellett a
sarkokon, dombnak fölfelé sebességet váltott, és mindig fékezett, valahányszor meg kellett állnia.
Annak szerencsére hamar vége lett. Talán ez sem tart majd sokáig.
Hanem a hangjában több volt a remény, mint a meggyőződés.
– Szóval még csak nem is aggódsz miatta? – faggattam tovább.
– Te jóságos isten, persze hogy nem – mosolyodott el. – Tökéletesen rendben van. Inkább
magunkért nyugtalankodom.
– Magunkért?
– Nos, attól tartok, hogy hamarosan újabb Piff vagy valami hasonló jelenik meg a családunkban.
Elszontyolodtam, ami valószínűleg meg is látszott rajtam. Hevesen megráztam a fejemet.
– Ó, nem! Ne is emlegesd! Még hogy egy újabb Piff! – tiltakoztam.
Maryvel tizenhat évvel azelőtt találkoztunk először, és egy évre rá össze is házasodtunk.
Ismeretségünk, ahogy most visszaemlékszem rá, vagy egyszerűen a sors ajándéka volt, vagy pedig
a kegyes véletlen sajátos játéka. Mindenesetre nem akadt benne semmi közhelyszerű. Amennyire
képesek voltunk fölidézni a múltat, még csak be sem mutattak bennünket egymásnak.
Sok évi állhatatos munkálkodás után abban az évben nyertem el alárendelt partneri állásomat az
Ainslie és Tallboy hiteles könyvelőség Bedford téri irodájában. Ilyen hosszú idő után nem vagyok
már teljesen biztos benne, hogy az esemény megünneplése vagy a munka lassan unalmas, mindennapi
rutinná válása hozott-e össze igazán bennünket, mindenesetre azon a nyáron szerettem volna a lehető
legtávolabbra menekülni a megszokott környezetből. Talán ez is, az is közrejátszott. Csak azt tudom
biztosan, hogy erőteljesen vágyakoztam a távoli erdők és hegyi legelők friss, üde zöldje után.
A világ elméletileg tárva nyitva állt előttem. Valójában behatárolták az anyagi lehetőségeim, a
rendelkezésemre álló idő és az utazási körülmények, melyek miatt Európa határainál messzebbre nem
vágyakozhattam. No persze, Európa azért nem is olyan parányi falat.
Eleinte eljátszadoztam egy égei-tengeri körutazás gondolatával. Az égszínkék tengerben fürdő,
napsütötte szigetek képe határozottan csábított, fülemben szirének dallamos éneke zengett. Némi
előzetes földerítő munka után azonban kiderült, hogy az előző októberben sajnos minden lehetőséget
lefoglaltak már, néhány, számomra megengedhetetlenül költséges, első osztályú utazás kivételével.
 Azután az jutott eszembe, hogy az ország-világban szabadon kószáló vagabund szerepére
vállalkozom, de kicsit jobban végiggondolva a dolgot, arra a döntésre jutottam, hogy csekélyke
ismereteim birtokában és egy nem túl szorgalmas kisdiák szerény francia nyelvtudásával a
tarsolyomban aligha lennék képes tökéletesen kihasználni korlátozott szabadidőmet.
Tehát minden arra késztetett, hogy még egyszer, alaposan eltöprengjek a dolgon. Végül is elég szép
számban kerülhetnek utamba akárhol érdekesnél érdekesebb helyek. Meggondoltam magamat
Görögországot illetően, hiszen országúton túl hosszú időbe kerülne a kirándulás oda-vissza, még napi
több száz mérföld megtétele esetén is. Némi csalódottsággal tehát későbbi időre halasztottam a dicső
Hellászt, és úgy döntöttem, hogy Róma nagyszerűségével vigasztalódom, mivel ez mégiscsak
elérhetőbbnek mutatkozik.
Mary Bosworth ekkor éppen tekintélyes szabadidővel rendelkezett. A londoni egyetemre járt,
ahonnan reményei szerint történészdiplomával lép majd ki az életbe, és még azon morfondírozott,
hogyan használhatja majd föl a legjobban, már ha valóban sikerül simán megszereznie. Melissa
Campley nevű barátnőjével úgy döntött, hogy a fojtogató vizsgaidőszak utáni űrt kitölthetik egy
hosszabb külföldi utazással, amely a látókörüket is biztosan kitágítja. Abban ugyan akadt közöttük
némi nézeteltérés, mely tájakon tehetnék ezt a legeredményesebben. Mary a legszívesebben
Jugoszláviába ment volna, amely akkoriban óvatosan szélesebbre tárta kapuit a nyugati turisták előtt.
Melissa viszont inkább Rómát tekintette vonzóbb úti célnak, mivel bizalmatlan volt a kommunizmus
iránt, de még inkább azért, mert a római utazást valamilyen formában afféle zarándoklatnak tekintette.
Mary fenntartásait, miszerint egy turistabuszon megtett zarándokút értéke meglehetősen kétséges,
egyszerűen félresöpörte. Egy turistaút, olyan idegenvezető társaságában, aki hozzájárulhat a világról
szóló ismereteik gyarapításához, mutatott rá, legalább olyan értékes, mint ha valami zarándokcsapattal
utaznának, zavaros körülmények közt. A vitát végül is az utazási irodának sikerült lezárnia, amikor
fölhívta Mary figyelmét a jugoszláv vízumok megszerzésének akkor éppen aktuális nehézségeire.
Egyszóval Róma felé vették az útjukat.
Két nappal indulásuk előtt Melissa mumpsszal ágynak esett. Mary, miután lázasan végigtelefonálta
egy csomó barátját, és meggyőződött róla, hogy ilyen rövid idő alatt egyikük sem óhajtja elfoglalni
Melissa helyét, végül némi vonakodás után belenyugodott, hogy egyedül vállalkozik a különben nem
is maga választotta utazásra.
Némi kapkodás és egész sor megalkuvás után így alakult hát, hogy Mary és én,
huszonötödmagunkkal alkottuk egy feltűnő, rózsaszín és narancssárga turistabusz „legénységét”, amely
az oldalán a csillogóvillogó GOPLACES TOURS LTD felirattal dél felé zötyögtetett bennünket
Európán keresztül.
Persze sohasem jutottunk el Rómába.
Miután a Comói-tótól néhány mérföldnyire eltöltöttünk egy kényelmetlen éjszakát, ahol a szállás
pocsék, az étel pedig ehetetlen volt, egy szomorkás reggelen, amikor a nap még éppen csak kezdte
eloszlatni a lombardiai hegyeket elborító ködöt, arra a szomorú tényre ébredtünk, hogy
cserbenhagytak bennünket. Az idegenvezetőnk és a sofőrünk, az egész busszal együtt nyomtalanul
eltűnt az éjjel.
Lázas tanácskozásunk eredményeképpen sürgős táviratot küldtünk az utazási vállalkozás
főirodájának címére. Természetesen nem kaptunk semmiféle választ.
A nap folyamán a hangulat még tovább éleződött, és nem csupán a turistáké, hanem a
szállodatulajdonosé is, aki, mint kiderült, arra az éjszakára már előre lekötött egy másik
buszrakománnyi csoportot. Az új társaság a kitűzött időre meg is érkezett, mire teljesen eluralkodott a
zűrzavar.
 Az ezt követő viták során kiderült, hogy Mary és én vagyunk a csoport szóló tagjai, s így
egyáltalán nem számíthatunk ágyra. Fogtunk hát magunkat, és az étteremben kipárnáztunk két
karosszéket, és elfészkeltük magunkat bennük. Valamicskével azért jobb volt, mint ha a padlón
aludtunk volna.
Az utazási irodából még másnap reggel sem érkezett semmi hír. Ekkor egy második, még
sürgetőbb üzenetet adtunk postára.
Némi huzavona után sikerült kávét és egy kevés süteményt szereznünk.
Reggeli közben megjegyeztem Marynek, hogy ez az egész aligha vezethet jóra.
– De mit gondol, mégis mi történhetett? – kérdezte.
– Sejtelmeim szerint – vontam meg a vállam – a GOPLACES csöndben tönkrement, mire ravaszul
eltávolították a buszt sofőröstül.
– Szóval maga szerint semmi értelme itt várakoznunk?
– A világon semmi – válaszoltam. Megvártam, amíg ezt megemészti, azután föltettem a fő kérdést:
– Magánál akad valamennyi pénz?
– Attól tartok, a hazautazáshoz nem lenne elég. Olyan öt-hat font és kis híján négyezer líra. Nem
számítottam különösebb kiadásokra – szabadkozott Mary.
– Én sem. Nekem is jó, ha egy tízesem van és némi lírám. Mit gondol, most mit kellene tennünk?
Körülnézett. Társaságunk valamennyi jelen lévő tagja keserű vitába bonyolódott, vagy letargikus
hallgatásba burkolózott.
– Hát akkor gyerünk! – értett egyet végül.
Nekivágtunk a bőröndjeinkkel, majd letelepedtünk az út szélén, és megvártuk, míg arra vetődik
egy busz. Az utunkba eső kisvárosban találtunk vasútállomást, ahol jegyet váltottunk Milánóig. Az
ottani konzul nem örvendezett a megjelenésünknek, de végül csak megenyhült annyira, hogy
megelőlegezte az útiköltségünket hazáig, természetesen másodosztályon.
A következő tavaszon összeházasodtunk. Határozottan izgalmasnak bizonyult a dolog. A Bosworth
család olyan népes volt, hogy kis híján megfulladtam köztük.
Az én apám és anyám már néhány éve meghalt, közelebbi rokonom alig akadt, így aztán az esküvőn
a Gore oldalt igazán gyér csapat képviselte: legjobb barátom, Alan Froome, egy nagynéni és egy
nagybácsi, pár unokatestvérem, kollégám és néhány barátom. A templom a Bosworth nemzetség
tagjaival volt tele. Mary szülei mellett ott volt legidősebb nővére, Janet négy gyerekével és az ötödik
hamarosan bekövetkező eljövetelének biztos jeleivel, következő nővére, Patience három kölyökkel,
fivérei, Edward (Ted) és Francis (Frank) a feleségükkel és látszólag megszámlálhatatlan
porontyukkal, seregnyi nagybácsi, nagynéni, unokatestvér, még több barát és ismerős társaságában.
Valamennyien olyan termékenyeknek bizonyultak, hogy a templom elemi iskola és óvoda keverékére
emlékeztetett. Apósom, akinek nem volt már több kiházasítandó lánya, úgy döntött, hogy az eseményt
méltó keretek között bonyolítja le.
Fölgyógyuláshoz hasonló érzéssel elevenítettük fel tavalyi szándékunkat, miszerint mézesheteinket
részben Jugoszláviában, részben pedig a görög szigeteken töltjük el. Onnan visszatérvén egy kis
cheshunti házban rendezkedtünk be: ez a hely stratégiailag kedvező föltételeket biztosított az egész
Bosworth sereglet megközelítésére.
Ahogy visszaemlékszem, már a házikó megvásárlásakor balsejtelmeim voltak. Elfogott az érzés,
hogy nem a legbölcsebb megoldást választom, de ezt akkor még előítéleteim rovására írtam.
Szokatlan volt számomra ez a törzsi élet, nem ilyen körülmények között nőttem föl, amit pedig láttam
belőle, nem volt valami vonzó a szememben. Mary kedvéért azonban elhatároztam, hogy minden
tőlem telhetőt megteszek, és elfogadható tagként kapcsolódom be ebbe a létformába. Számára éppen
ez a szoros együttlét volt a normális. Mi több, vigasztaltam magam, így biztosan kevésbé érzi
magányosnak magát szükségszerű távolléteim idején.
A szándék ugyan nemes volt, de a későbbi események alakulása folytán mégiscsak hibásnak
bizonyult. Hamarosan megvilágosodott előttem – s attól tartok, a többiek is úgy vélték –, hogy nem
vagyok igazán első osztályú törzsi alapanyag. Mégis úgy vélekedtem, hogy idővel talán
megtalálhatom közöttük a számomra megfelelő rést, ha egyéb tényezők nem játszanak közre...
Ottlétünk első évében Mary nővére, Janet világra hozta ötödik gyermekét, és úgy hírlett, a hatot
tartja igazán szép, kerek számnak. Másik nővére, Patience jó úton haladt négyesfogatának kiteljesítése
felé; fivére, Frank részéről is újabb nagynéniség leselkedett rá, és jó néhány alkalommal hívták meg
keresztanyának. Arra viszont semmiféle jel sem utalt, hogy mi is gyarapszunk egy bébivel.
Közelgett, majd el is múlt a második házassági évfordulónk, még mindig bármilyen biztató előjel
nélkül. Mary ekkor másik orvossal konzultált, ám mivel az sem győzte meg, végül egy neves
specialistához fordult. Ő is csak annyit mondott, hogy semmi oka különösebb aggodalomra, de Mary
rendületlenül tovább aggályoskodott.
Én a magam részéről nem éreztem valami nagy késztetést. Mindketten fiatalok voltunk még,
előttünk az élet, hová ez a nagy sietség? Valójában nem volt ellenemre még pár évnyi szabadság,
mielőtt mi is nyakunkba vesszük a családi élet igáját. Ezt Marynek is őszintén bevallottam.
Ő is egyetértett velem, de nem valami mély meggyőződéssel. Azt a látszatot keltette, hogy szerinte
igazán kedves tőlem, miszerint nem veszem annyira lelkemre a dolgot, holott éppen az ellenkezője
volt az igazság. Nem feszíthettem azonban tovább a húrt, nehogy úgy tűnjön: túlságosan is hevesen
tiltakozom.
Egyáltalán nem értem a nőket. Mellesleg más sem. Legkevésbé pedig ők maguk. Nem tudom és ők
sem tudják például, mennyire fakad biológiai késztetésből, hogy a házasságkötés után a lehető
legrövidebb időn belül világra kell hozniuk egy gyereket, és milyen mértékben írható ez egyéb
tényezők rovására, úgy mint a megfelelés mások elvárásainak; normális voltuk bizonyítása; a hit, hogy
a gyerek majd tekintélyt kölcsönöz, személyes eredményként könyvelhető el; érettségük megbízható
jele; rokonszenvet vált ki irántuk – és mellesleg: a szomszédaikkal is méltóképpen állniuk kell a
versenyt. Egy szó, mint száz: bármilyenek is e körülmények, mindenképpen komoly nyomást
jelentenek. Semmi értelme olyasféle érvelésnek, hogy a világ legbefolyásosabb nőalakjai, mint
például I. Erzsébet vagy Florence Nightingale csak veszítettek volna a tekintélyükből, ha anyukákká
válnak, szóval bölcsebb dolog, ha ilyesmivel nem is próbálkozik az ember. Más szóval: a csecsemők
iránti vágy még egy olyan világban is fönnmarad, ahol máris túl sok van belőlük.
Egyre erősebben aggasztott hát a dolog.
– Folyton ezzel emészti magát – vallottam be bizalmasan Alan Froome barátomnak. – Pedig
semmi szükség rá. Az orvos szerint semmi hiba sincs benne... sem bennem. A legkellemetlenebb az
egészben ez a szakadatlan nyomás. Az egész népes család megrögzött gyerekmániás. Szinte semmi
másról nem beszélnek vagy gondolkodnak. A nővérei egymás után szülik a gyerekeket, a sógornők
hasonlóképpen, minden házas barátja úgyszintén, és valahányszor ilyesmire sor kerül, az csak még
jobban rátereli a figyelmét. Minden egyes megszületett gyerek fokozza benne a hiányérzetet vagy a
kisebbségi érzést, én pedig nem tudom, és egész biztosan ő sem tudja, mennyire vágyik egy bébire
igazából, és mennyire játszik közre itt valamiféle kihívás. Állandóan a nyomasztó kényszer
légkörében él. A környezetében olyan verseny bontakozott ki, amelyben minden fiatalasszony magától
értetődően ott áll a startvonalon, és ez átkozottul megnehezíti a helyzetét annak, aki nem rajtol
idejében.
Nem jelentene ez ekkora terhet, ha természeténél fogva független személyiség lenne, de sajnos nem
egészen így áll a dolog. Mindenáron meg akar felelni az elvárásoknak, és az ezzel kapcsolatos
nyomás iszonyú súllyal nehezedik rá. Végül még beleroppan az erőfeszítésbe, ami valahol engem is
összeomlással fenyeget.
Alan elgondolkodott.
– Gondolod, öregem, hogy helyesen látod a helyzetet? Én is úgy vélem, az a kérdés, mennyire
kívánja maga azt a gyereket, és mennyire befolyásolja a környezetet. A helyzet az, hogy biztosan
megvan benne a vágy, méghozzá nagyon is erősen. Azt hiszem, csak egyetlen dolgot tehettek a helyzet
megoldására.
– De a pokolba is, már megpróbáltuk! Figyelembe vettünk majdnem minden lehetséges tanácsot,
és...
– Nos, akkor úgy látom, egyetlen pótmegoldás maradt számotokra, nem gondolod?
Így lett fogadott fiunk Matthew.
Egy időre ez tűnt a legmegfelelőbb megoldásnak. Mary bálványozta a kölyköt, aki tennivalókkal is
bőségesen ellátta. Ráadásul lehetővé tette számára, hogy a többiekkel egyenrangú félként vegyen részt
a gyerekekről folyó örökös társalgásban.
Vagy talán mégsem így volt? Legalábbis nem egészen. Lassan az a benyomása alakult ki, hogy
egyes bébiknek valamivel több egyenlőség jár, mint másoknak. Miután kezdeti lelkesedése egy picit
alábbhagyott, megérezte, hogy az anyák csoportjához való tartozása egy árnyalattal, igazán csak egy
hajszálnyival gyengébb a teljes jogú tagokénál. Ezt némiképpen álcázta a kifinomult, alig érzékelhető
álrokonszenv és halvány rosszindulat.
– Elköltözünk – tájékoztattam Alant hat hónap múlva.
Egy pillanatig felvont szemöldökkel nézett rám.
– És hová? – kérdezte végül.
– Találtam egy helyet a Surrey megyei Hindmere-ben. Csinos ház, egy kicsit nagyobb, mint ez, és
vidékiesebb. Magasabban is van. Azt mondják, arrafelé nagyon jó a levegő.
Alan bólintott.
– Értem – mormolta, és még egyet rábiccentett. – alighanem jó ötlet.
– Ezt hogy érted?
– A túlsó oldalon van. Egész London ott lesz közöttetek. Marynek hogy tetszik?
– Nem igazán lelkes... semmiért sem lelkesedik ezekben a napokban, de kész rá, hogy kipróbáljuk
– kicsit elgondolkodtam, majd hozzátettem: – Úgy éreztem, ez az egyetlen, amit még megtehetünk. Az
a nyomasztó előérzetem, támadt, hogy összeomlás fenyegeti. Így legalább kikerül a káros befolyások
légköréből. A családja hadd dagonyázzon termékenységének mocsarában. Másrészt esélyt ad neki az
újrakezdéshez, végre a saját lábán. Egy új helyen senki sem tudja majd, hogy Matthew nem a saját
gyereke, hacsak magától el nem mondja. Azt hiszem, ennek a jelentőségére máris kezd rájönni.
– Ez a lehető legjobb, amit megtehetsz – hagyta jóvá a döntésemet Alan.
Kétségtelenül annak bizonyult. Szinte új életet lehelt Marybe. Alig pár hét alatt egész rendesen
összeszedte magát, bekapcsolódott a helyi ügyekbe, új ismeretségekre tett szert, saját jogán foglalta el
helyét a társaságban.
Ráadásul a költözködésünk után egy évvel fölbukkantak az első jelei saját gyermekünk majdani
világrajövetelének.
Később rám hárult a feladat, hogy az immár kétéves Matthew fiunkat tájékoztassam a kishúga
megérkezéséről. Meglehetős aggodalmamra azonnal könnyekre fakadt a hír hallatán. Bizonyos
nehézségek árán sikerült kiderítenem, hogy a fiú igazából egy kisbárány eljövetelében reménykedett.
Megkönnyebbülésemre mégis meglepően gyorsan helyére tette a dolgot, és hamarosan mély
felelősségérzet töltötte el Polly iránt.
Így váltunk tehát kényelmesen élő és elégedett négytagú családdá, eltekintve attól a közjátéktól,
amikor látszólag öten voltunk, mivel Piff is csatlakozott hozzánk.
KETTŐ
Piff egy kicsiny vagy legalábbis vélhetően kicsiny, láthatatlan barát volt, akire Polly úgy ötéves
kora táján tett szert. Ameddig velünk maradt, rengeteg galibát okozott.
Ha az ember megpróbált letelepedni egy hívogatóan üres karosszékbe, Polly izgatott kiáltása
azonnal a lehető legkényelmetlenebb és csöppet sem elegáns testtartásba dermesztette. Az a
szörnyűség fenyegetett, hogy óvatlanul ráül szegény Piffre. Bármilyen váratlan mozdulat is
sérelemmel fenyegette az érinthetetlen Piffet, akit kis gazdája azután hosszas, becézgető mormolással
próbált megvigasztalni, holmi vigyázatlan és durva apukákat emlegetve.
Valahányszor egy bokszmeccsen elkerülhetetlennek látszott a kiütés, vagy egy izgalmasabb
tévéfilm közeledett a drámai végkifejlethez, fölhangzott a sürgető hívás Polly emeleti hálószobájából.
Az okát persze még akkor is meg kellett vizsgálnom, ha négy az egyhez volt rá az esély, hogy Piffnek
van szüksége azonnal egy pohár vízre. Éppen letelepednénk egy kávézóban egy négyszemélyes
asztalhoz, máris fájdalmas nyafogás hallatszik a mindenható pincérnőhöz még egy, ötödik székért,
természetesen Piff számára. Már éppen engedném föl a kuplungot, amikor rémült üvöltés adja
tudtomra, hogy Piff nincs közöttünk, mire ki kell nyitnom az ajtót, hogy ő is beszállhasson. Egy
alkalommal megtagadtam, hogy megvárjam. Nem érte meg! A szívtelenségem sötét árnyékba borította
az egész napot.
És Piff a fajtájához képest eléggé kitartónak bizonyult. Majdnem egy esztendeig velünk maradt, és
ez az idő a valóságosnál jóval hosszabbnak tűnt, de végül, egy nyári kirándulás alkalmával valahogy
mégiscsak jobb útra tért. Pollyt alaposan lekötötte szép számú, sokkal valóságosabb és érzékelhetőbb
barátja, mire szegény Piffet hanyagul a sorsára hagyta, s az még hazafelé sem tért meg hozzánk.
Miután elégedetten tapasztaltam, hogy nem követ bennünket, és nem költözik be újra hozzánk, még
sajnálni is képes voltam szegény, magára hagyott Piffet, akinek most már biztosan az lesz a sorsa,
hogy örökétig rója a kihalt nyári ösvényeket Sussex vadregényes partjain. Távozása azonban így is
nagy megkönnyebbülést jelentett, gyaníthatóan maga Polly számára is. A gondolat tehát, hogy most
megint szert tehetünk valami hasonlóra, csöppet sem volt csábító.
– Sötét egy ötlet – morogtam –, de szerencsére valószínűtlen, legalábbis remélem. Egy ilyen Piff
jó kormányzati alapanyag lehet a legifjabb hölgynemzedék számára, de egy tizenegy éves legényke,
aki maga is uralkodni vágyik, ilyen ösztöneit inkább a nála kisebb fiúkon próbálja kiélni.
– Határozottan egyetértek veled – jelentette ki Mary, némi kétellyel a hangjában. – Az az egy Piff
is több volt, mint elég.
– Ezúttal valami egészen másról lehet szó – magyaráztam. – Ha emlékszel rá, Piff az idejének jó
nyolcvan százalékát különféle szidalmak hallgatásával és áldozatos elviselésével töltötte. Ez a valami
viszont, úgy látszik, bírálattal is illeti a gazdáját, és saját ötleteivel hozakodik elő.
Mary láthatóan meglepődött.
– Ezt meg hogy értsem? El sem tudom képzelni, hogyan...
Erre, amilyen pontosan csak föl tudtam idézni, elismételtem a véletlenül kihallgatott, egyoldalú
társalgást.
Feleségem összeráncolt homlokkal gondolkodott.
– Egy szót sem értek az egészből – jelentette ki végül.
– Ó, pedig egészen egyszerű. Végül is a naptárak időbeosztása nem egyéb hallgatólagos
megállapodásnál.
– Éppenséggel egyáltalán nem az... legalábbis egy gyerek szemében, David. Egy tizenegy éves fiú
számára egyenesen természeti törvényszerűség, éppen úgy, ahogy a nappalok és éjszakák vagy az
évszakok váltakozása. A hét az egy hét, pontosan hét napból áll, ami megkérdőjelezhetetlen valóság,
így van, és kész.
– Nos, többé-kevésbé Matthew is ezt hangoztatta, de láthatóan ellentmondtak neki, vagy ő maga
vitatkozott magával. Egyik esetben sem kínálkozik semmilyen egyszerű magyarázat.
– Biztosan olyasvalamivel keveredett ellentmondásba, amit az iskolában mondott neki valaki. A
legvalószínűbb, hogy valamelyik tanítója.
– Logikusan hangzik – hagytam rá. – De mindettől függetlenül újdonságként hat rám a dolog.
Hallottam már naptárreformerekről, akik minden hónapot huszonnyolc napossá akartak tenni, de soha
senkiről, aki a nyolcnapos hét mellett érvelt, vagy éppenséggel a harminckét napos hónapot dicsőítette
– egy kicsit eltöprengtem a kérdésen. – Különben sem igen menne a dolog. Először is évente még
tizennyolc nap kellene hozzá – megcsóváltam a fejemet. – De azért – folytattam valamivel
nyugodtabban – mégsem kavarnék körülötte valami nagy vihart. Egyszerűen csak furcsállom egy
kicsit. Arra voltam kíváncsi, vajon te is fölfigyeltél-e valami hasonlóra.
Mary ismét leeresztette a kötését, és elmélyülten tanulmányozta a mintázatát.
– Nem, legalábbis nem pontosan ilyesmire. Néha ugyan hallottam, amint valamit motyog maga elé,
de ez a legtöbb gyerekkel előfordul. Azt hiszem, nem szenteltem neki elég figyelmet. Leginkább egy
újabb Piff megjelenésétől tartottam, és azt semmivel sem akartam bátorítani. De azért nyugtalanít
valami... hogy az utóbbi időben annyit kérdez.
– Az utóbbi időben! – mondtam Mary után. – Hát volt olyan idő, amikor nem kérdezett annyit?
– Igazad van. De ez egy kicsit más. Úgy értem, az eddigi kérdései megfeleltek a korabeli fiúktól
elvárhatóknak.
– Én nem vettem észre számottevő változást.
– Hát persze, a régi fajták is műsoron maradtak, de újabbak is fölbukkantak, valahogy eltérő...
másféle árnyalatokkal.
– Mint például?
– Hát, egyszer például azt firtatta, miért kétféle nemű az ember. Azt mondta, nem látja be, miért
kell két ember egy harmadik létrehozásához, hogyan alakult ilyenné az emberiség és miért. Ez jelen
pillanatban elég bonyolultnak tűnik, és... nem gondolod, hogy valóban nehéz kérdés?
– Hmm – dörmögtem komoly képpel most, hogy megemlíted, ez valamelyest tényleg segíthet, izé...
a teher megosztásában... – próbálkoztam kissé tanácstalanul.
– De hiszen nem is én hozakodtam elő vele, hanem Matthew. Azután volt egy másik kérdése is
arról, hogy hol található a Föld. Nos, akkor most tőled is megkérdezem: hol van a Föld? Mihez
képest? Ó persze, magam is jól tudom: a Nap körül kering, de hol van maga a Nap? És akadt még
néhány, egyáltalán nem rá jellemző kérdés.
El kellett ismernem nézőpontja helyességét. Matthew-nak mindig akadt jó csomó és eléggé
változatos kérdése, de azok általában közelebbi pályán mozogtak. Olyasfélék, mint: Miért kell
biztosíték a mosógéphez? Vagy: Miért nem élhetünk meg füvön, ha a lovak képesek rá?
– Biztosan valami új korszak – találgattam. – Eljuthatott egy olyan szintre, amikor jobban
kitárulkozik előtte a világ.
Mary megrázta a fejét, és szemrehányó pillantást vetett rám.
– De drágám, hiszen én is pontosan ezt mondom neked. Csak arra lennék kíváncsi, miért tágul ki
ennyire, ráadásul ilyen hirtelen.
– Ugyan miért ne? Mégis mit vársz tőle? Hát nem éppen ezért járnak a gyerekek iskolába? Hogy a
tudatuk megerősödjön, és az érdeklődésük kiszélesedjen?
 – Ezzel tisztában vagyok – mondta Mary, ismét a homlokát ráncolva. – De mégsem pontosan erről
van szó, David. Ezt én egyáltalán nem egyszerű gyermeki fejlődésnek látom. Inkább úgy fest, mintha
teljesen más útra tért volna. Ez lényegében hirtelen minőségi változás – komor képpel szünetet tartott,
mielőtt hozzátette: – Szeretném, ha egy kicsivel többet tudhatnánk az igazi szüleiről. Az talán
segíthetne. Pollyban például látok apró részleteket magamból és belőled is. Az ember valahogy úgy
érzi, hogy egy kicsit maga is folytatódik benne. Matthew esetében viszont nincs semmiféle
kapaszkodónk. Semmiből sem sejthetem, mi következhet ezután...
Nagyjából értettem, miről beszél, de nem hittem abban, hogy a gyerekekben bármit is fölismerhet a
szülőkből. Azt is sejtettem, hová lyukadunk ki a végén. Még két-három lépés, és máris ott leszünk az
öröklődés és a környezet közötti harc meddő versengésének csapdájában. Ezt elkerülendő
közbevetettem:
– Szerintem jelen pillanatban a legtöbb, amit tehetünk, hogy körültekintően megfigyeljük és
meghallgatjuk, de úgy, hogy ne is vegye észre, míg ki nem alakul valamilyen szilárdabb véleményünk.
Nem sok értelmét látom azon keseregnünk, ami végül könnyen bizonyulhat jelentéktelen, átmeneti
jelenségnek.
Így döntöttünk aztán amellett, hogy egy darabig mindenképpen békén hagyjuk.
De ez nem tartott hosszú ideig. A következő mintát már másnap sikerült begyűjtenem.
Vasárnap délutáni sétánkat ezúttal Matthew-val a folyópart felé irányítottuk.
Nem szóltam neki a kihallgatott beszélgetéséről, és most sem volt szándékomban. Hanem annak és
a Maryvel lefolytatott megbeszélésünknek hatására, most a szokásosnál alaposabban odafigyeltem rá.
Nem valami nagy eredménnyel. Amennyire megállapíthattam, semmiben sem különbözött a
megszokott önmagától. Azon morfondíroztam, mégis nem figyelmesebb-e, nem mutat-e legalább egy
árnyalatnyival mélyebb érdeklődést a környezetünk iránt. Nem lehettem biztos a dolgomban, hiszen
magam lestem és figyeltem a Matthew körüli dolgokat jóval élénkebben. Szóval semmi figyelemre
méltó változást nem tapasztalhattam sem az érdeklődésében, sem a kérdezősködésében... legalábbis
addig, míg jó fél mérföld után éppen nem az Öt Szilfás Birtok mellett haladtunk el.
Az ösvény egy mezőn vezetett keresztül, ahol néhány tucatnyi tehén meresztette ránk szomorú
tekintetét, míg elhaladtunk előttük. Matthew ekkor váratlanul kizökkent megszokott kerékvágásából.
Már közeledtünk a túloldali sövénybe vágott nyíláshoz, amikor a fiú lelassított, megállt, és komoly
képpel, figyelmesen nézegette a legközelebbi tehenet. Az állat is visszanézett rá, szerintem kissé
idegesen. Miután még néhány pillanatig egymásba mélyesztették tekintetüket, Matthew megkérdezte:
– Mond, apa, miért áll meg a tehén?
Ez olyan „apu, miért zöld a fű?” jellegű kérdés is lehetett volna, hanem Matthew még közben is
elmélyült figyelemmel tanulmányozta a tehenet. Az állatot már észrevehetően idegesítette a dolog.
Jobbra-balra kezdte ingatni a fejét, de közben a szemét üveges tekintettel meresztette egyenesen a
fiúra. Világosabban akartam érteni a kérdést.
– Mit értesz ezen? – faggattam. – Miért áll meg, de miben?
– Hát, egy kicsit képes előrehaladni, de azután, úgy látszik, többé nem juthat tovább soha. Nem
értem, hogy miért nem...
Még mindig nem voltam tisztában a lényeggel.
– És hová halad egy kicsit előre? – kérdeztem.
A tehén közben nyilvánvalóan megunt bennünket, és úgy döntött, továbbáll. Matthew még ekkor is el-gondolkodón bámult utána.
– Szóval arra gondolok – magyarázta, hogy amikor az öreg Albert odamegy a karám kapujához,
mindegyik tehén megérti, hogy itt a fejés ideje. Mind tudja, melyik fiókba kell beállnia a jászolnál, és
hogy ott kell várakoznia, míg meg nem fejik. Azután, amikor vége, és Albert megint kinyitja a kaput,
tudják, hogy mehetnek vissza a legelőre. De itt aztán megállnak. Azt nem tudom, miért.
Lassan rájöttem, mi jár az eszében. Szóval úgy érted, hogy megáll az eszük, nem értenek többet? –
próbálkoztam.
– Igen – bólogatott Matthew. – Tudjuk, hogy nem akarnak itt maradni, ezen a legelőn, mert ha
találnak egy nyílást a kerítésen, kimennek rajta. Nos, ha ki akarnak menni, miért nem nyitják ki
maguknak a kaput és mennek ki rajta? Könnyen megtehetnék.
– Hm, talán azért, mert nem tudják, hogyan kell kinyitni – vélekedtem.
– Pontosan erről van szó, apa. Miért nem tudják, hogyan nyithatják ki? Több százszor látták már,
hogyan csinálja Albert. Minden fejés idején. Ahhoz elég az eszük, hogy tudják, hová kell állniuk a
jászolnál, akkor meg miért nem értik, hogyan nyitja ki Albert a kaput? Szóval ha képesek megérteni
bizonyos dolgokat, egy ilyen egyszerű kérdés miért sok nekik? Mi az, ami nem történik meg a
fejükben, amiért egyszer csak megállnak?
Így jutottunk el a korlátozott intelligencia problémájához, amely mérhetetlenül meglepte a fiút.
Az értelem teljes hiányának kérdését még csak felfogta. Valakinek egyszerűen nincs esze, és kész.
De ha egyszer van, akkor hogy lehet korlátozott? Ha mindig csak egy icipicivel válnak értelmesebbé,
elég hosszú időbe telhet ugyan, de végül csak meg kellene találniuk a megoldást. Hogyan létezhet
egyáltalán olyan fogalom, mint az értelem korlátozottsága?
Ez a beszélgetés kitöltötte a sétánk egész hátralévő idejét, és mire hazaértünk, végre megértettem
Matthew gondolatmenetét. És azt is, mi foglalkoztatja Maryt. Nem valamiféle faggatózás volt ez, még
kevésbé burkolt vita, amely a fiú kapcsán kialakult közöttünk. Amikor beszámoltam neki a
történtekről, Mary készséggel elismerte, milyen tanulságos példát sikerült elcsípnem.

Körülbelül tíz nappal ezután hallottunk először Chockyról. Biztosan sokkal később bukkant volna
elő, ha Matthew nem szed össze az iskolában valami fertőző bacilust, amitől jó pár napra
belázasodott. Amikor a legjobban gyötörte a láz, teljesen védtelenné vált, és egy kicsit félre is
beszélt. Voltak pillanatok, amikor nyilvánvalóan nem volt tudatában, kihez is beszél; az anyjához, az
apjához vagy valami rejtélyes, Chocky nevű teremtményhez. Mi több, ez a Chocky alighanem a
terhére volt, mivel többször is tiltakozón szólt hozzá.
A második estén magasra szökött a láza. Mary lekiáltott értem, hogy menjek föl. Szegény Matthew
valóban elég nyomorult állapotban volt. Arca erősen kipirult, homloka verejtékezett, és igen
nyugtalannak látszott. Fejét hevesen ide-oda forgatta a párnáján, mintha csak megpróbálna lerázni róla
valamit. Borús kimerültséggel hajtogatta:
– Nem, Chocky, ne! Most ne! Nem értem. Aludni akarok. Nem... Ó, fogd már be a szád, és hagyj
békén! Nem... most nem tudok válaszolni... – Megint félrefordította a fejét, kihúzta a kezét a takaró
alól, és a fülére szorította. – Ó, hagyd már abba, Chocky! Hallgass már el!
Mary kinyújtotta a kezét, és a fiú homlokára szorította a tenyerét. Matthew erre kinyitotta a szemét,
és észlelte anyja jelenlétét.
– Ó, mami, olyan fáradt vagyok! Mondd meg Chockynak, hogy menjen innen. Egyszerűen nem érti.
Ez a lány sehogy sem hagy békén...
Mary kérdő pillantást vetett felém. De csak vállrándítással és fejcsóválással felelhettem neki.
Erre letelepedett az ágy szélére, kicsit följebb tornászta a gyereket, és egy pohár narancslével
próbálta megitatni.
– Így ni! – suttogta. – Most feküdj le szépen, kicsim, és próbálj végre elaludni!
Matthew hátradőlt.
– Én szeretnék elaludni, anya! De Chocky képtelen megérteni. Egyre csak beszél. Kérlek,
hallgattasd el valahogy!
Mary újból megtapogatta a homlokát.
– No, jól van már, így – csitítgatta a kis beteget –, jobban érzed majd magad ébredés után.
– De te szólj rá, anya! Énrám egyáltalán nem hallgat. Mondd meg neki, tűnjön el, most rögtön!
Mary tétovázott, és megint rám nézett. Ezúttal ő vonta meg a vállát tehetetlenül. Azután csak
idomult a helyzethez. Visszafordult, és mereven egy pontra szegezte a szemét, valamivel Matthew feje
fölött. Azonnal fölismertem a módszert, amelyet néha Piffel szemben alkalmazott. Kedves, de
határozott hangon megszólalt:
– Chocky, most tényleg békén kell hagynod a fiút, hadd pihenjen! Tudod, most egyáltalán nincs jól,
és aludnia kell. Szóval most menj szépen, és hagyd békén. Talán holnap, ha majd jobban lesz,
visszajöhetsz hozzá.
– No látod! – motyogta Matthew. – Neked mégis sikerült eltakarítanod Chockyt... most már
biztosan jobban leszek. – Mintha közben erősen odafigyelt volna valamire. – Igen – mormolta
határozottan.
Úgy látszott, beválik a dolog... és valóban be is vált.
A gyerek ismét visszafeküdt, és láthatóan megkönnyebbült.
– Elment a lány – jelentette ki.
– Nagyszerű. Akkor most végre megnyugodhatsz – biztatta Mary.
Így is történt. Matthew kényelmesebb helyzetbe fészkelte magát, és mozdulatlan maradt. Szinte
azonnal becsukta a szemét. Alig pár perc alatt mélyen el is aludt. Maryvel tétován egymásra néztünk.
Följebb igazgatta a gyerek takaróját, és a keze ügyébe tette a csengőgombot. Lábujjhegyen az ajtóhoz
osontunk, leoltottuk a lámpát, és leballagtunk a földszintre.
– Nos – sóhajtottam föl –, ebből meg ugyan mit hámozhatunk ki?
– Hát nem döbbenetesek ezek a gyerekek? – dünnyögte Mary. – Ó, kedvesem, nagyon úgy fest a
dolog, hogy mégiscsak újabb Piff szállta meg a családunkat.
Kitöltöttem némi sherryt, átnyújtottam Marynek a poharát, és fölemeltem a magamét.
– Én azért reménykedem benne, hogy ez kevésbé gyötör majd meg bennünket. – Letettem a poharat,
és hosszan ránéztem. – Tudod – mondtam a feleségemnek mégis valahogy úgy érzem, hogy itt
komiszabb dologról lehet szó. Amint már említettem, az ilyen Piffek nem ritkák kislányok esetében, de
olyasmire egyáltalán nem emlékszem, hogy egy tizenegy éves fiú talált ki magának egyet. Ez valahogy
egészen rendhagyó esetnek látszik. Meg kellene beszélnem az ügyet valakivel...
Mary beleegyezően bólintott.
– Igen – felelte –, de ami még furcsábbnak tűnik, nem tudom, észrevetted-e... hogy maga sem tudja
biztosan, ez a Chocky fiú-e vagy lány. A gyerekek általában igen határozottak e téren. Fontosnak
tartják ezt a kérdést.
– Azt ugyan nem állítanám – morfondíroztam –, hogy a határozottság ez ügyben kifejezetten a
gyerekek sajátja, de értem, mire gondolsz, és természetesen teljesen igazad van. Ez nagyon furcsa. Az
egész eset fölöttébb különös.
Másnap reggelre Matthew láza alábbhagyott. Igen gyorsan fölépült. Pár napon belül teljesen
rendbejött, és megszokott formáját mutatta. Láthatatlan barátja hasonlóképpen. Úgy látszik, nem
bátortalanította el az ideiglenes száműzetés.
Most, hogy Chocky létezésének titka napvilágra került, méghozzá egészen nyilvánvalóan, abban
reménykedtem – mivel Maryvel nem tápláltunk bizalmatlanságot Matthew iránt –, hogy a fiú talán
valamivel nyíltabban is megnyilatkozik erről a fiúról vagy lányról.
Ez a rejtélyes kétnemű határozottan fejlettebbnek mutatkozott a valamikori Piffnél. Sohasem
vetemedett olyasmire, hogy láthatatlanul beletelepedjen az ember karosszékébe, vagy hirtelen
rosszullét fogja el egy teázóban, ami annyira jellemző volt Piffre. Chocky valójában semmiféle fizikai
jellemzővel sem rendelkezett. Nem mutatkozott többnek valamiféle homályos jelenlétnél, talán ebből
a szempontból Wordsworth kakukkjához hasonlított valamicskét, azzal a megszorítással, hogy a
hangja kizárólag Matthew számára volt hallható. Méghozzá csak bizonyos időközönként. Matthew
néha mintha napokra teljesen megfeledkezett volna kis barátjáról/barátnőjéről. Pifftől eltérően nem
volt meg az a kellemetlen szokása, hogy a leglehetetlenebb helyeken bukkanjon föl, vagy olyan
galibákat okozzon, mint Piff, amikor például a mise közepén kéredzkedett ki. Egyszóval ha
választanom kellett volna a két testetlen lény között, egyértelműen Chockyt részesítem előnyben.
Mary már kevésbé volt biztos a dolgában.
– Mondd csak – szegezte nekem a kérdést egyik este váratlanul, közben a szemét hunyorítva
vizsgálta kötésének mintázatát –, mondd, helyesen cselekszünk, amikor belemegyünk ebbe az
értelmetlen játékba? Tudom jól, nem szabad erővel belegázolnunk egy gyerek képzeletvilágába, de azt
már senki sem tudhatja biztosan, hol van ennek a határa. Eljöhet a pillanat, amikor a játék már-már
valami összeesküvés-félévé fajul. Más szóval, ha mindenki belemegy, hogy elhiggye olyan dolgok
jelenlétét, amelyek nem is léteznek, az ég szerelmére, hogyan tanulhatja meg az a szegény gyerek, mi
valóságos ezen a világon és mi nem?
– Vigyázat, drágám! – figyelmeztettem. – Veszélyes vizekre evezel. Főleg attól függ a dolog kik és
hányán hisznek végül is a nem létező létezésében.
De Mary nem hagyta magát eltéríteni a tárgytól. Rendületlenül folytatta:
– Biztosan szerencsétlenül éreznénk magunkat, ha később kiderülne, hogy olyan fantáziavilág
megerősítésében segédkeztünk, amelyet inkább föl kellett volna számolnunk. Nem kellene inkább
megbeszélnünk a kérdést egy pszichiáterrel? Az legalább arról fölvilágosíthatna bennünket, hogy
mindez a mindennapos jelenségek közé tartozik vagy sem.
– Én határozottan ellenezném, hogy túlságosan fölfújjuk az ügyet – nyugtatgattam Maryt. – Inkább
annyiban hagynám egy darabig. Végül Pifftől is csak megszabadultunk, mindenféle káros
következmény nélkül.
– Nem arra gondoltam, hogy őt kellene pszichiáterhez küldenünk. Csak főbb vonásaiban szeretném
elmondani a problémát, hogy tisztán lássuk, valami szokatlanról van-e szó, vagy semmi komoly
aggodalomra nincsen okunk. Jobban érezném magam, ha ezt megtudhatnánk.
– Körültapogatózhatok egy kicsit, ha valóban akarod – egyeztem bele. – De nem látom igazán
komolynak az esetet. Inkább afféle irodalmi fantáziának érzem. Mi olvassuk az ilyesféle könyveket, a
gyerekek meg gyakran maguk építenek föl maguknak ilyen világokat. Sőt élénken meg is élik.
Leginkább az aggaszt, hogy ez a Chocky valahogy nem a megfelelő életkorban szállta meg őt. Azt
hiszem, kis idő múlva rájövünk majd, hogy már el is párolgott. Ha mégsem így lenne, akkor
megbeszélhetjük valakivel.
El kell ismernem, ezt mondván nem voltam teljesen őszinte. Matthew bizonyos kérdései valójában
nagyon is izgattak. És nemcsak azért, mert nem voltak jellemzőek a fiúra, hanem mert, miután Chocky
létezésére fény derült, a kérdéseket Matthew gyakran nem is a sajátjaiként fogalmazta meg.
Nemegyszer ilyen formában vezette fel őket: „Chocky nem érti, miért...” vagy: „Chocky szeretné
tudni...”, esetleg: „Chocky azt mondja, nem érti, hogyan...”
Hagytam ugyan a dolgot, de azért valahogy méltatlannak találtam az ilyen gyermeteg játékot egy
Matthew korú fiúhoz képest. Még nyugtalanítóbb volt, amikor a gyerek megjátszotta, mintha csak
afféle közvetítő lenne a kibontakozó párbeszédben. Néha a tolmács szerepét is túljátszotta.
Egy dolgot azonban kideríthetőnek éreztem.
 – Ide figyelj – szólítottam meg egyszer –, már egészen belezavarodtam ebbe a fiú-lány
problémába. Csupán nyelvtani szempontból lenne tisztább a kép, ha tudhatnám, milyen nemű is ez a
Chocky.
Matthew teljesen egyetértett vele.
– Valóban jobb lenne – dünnyögte. – Erre már én is gondoltam. Meg is kérdeztem tőle. De úgy
látszik, Chocky maga sem tudja.
– Ó! – sóhajtottam föl. – Ez meglehetősen szokatlan. Hiszen tudod, ez olyasmi, amiben rendszerint
mindenki egészen biztos önmagát illetően.
Matthew ezt is készséggel elfogadta.
– De Chocky azért teljesen más – magyarázta tovább, őszinte komolysággal. – Próbáltam
megértetni vele, mi a különbség a férfiak és a nők között, de valahogy nem fért a tudatába.
Nevetséges, hiszen különben félelmetesen okosnak látszik, legalábbis azt hiszem, és mégis csak ennyit
mondott rá: ez szerinte igen ostoba berendezkedés, és rögtön meg is akarta tudni, miért van így.
Eszembe jutott, hogy már Mary is beleütközött valamikor ebbe a kérdésbe. Közben Matthew
folytatta tovább:
– Én persze nem tudtam megmondani neki. És akitől eddig csak megkérdeztem, nem sokat tudott
segíteni. És te, apa, tudod az okát?
– Izé... hogy miért van így... ööö... azt nem egészen – ismertem el. – Inkább csak azt, hogy is néz ki
a dolog. Azt hiszem, a természet rendezte el így.
Matthew némán bólintott, majd:
– Én is valami hasonlót mondtam Chockynak... legalábbis ilyesmit. De nem hiszem, hogy nagyon
értelmesen fejeztem ki magamat, mert azt felelte, hogy ha tényleg helyesen magyaráztam, és az egész
olyan értelmetlen, amilyennek hangzik, akkor is ott van mögötte a nagy „miért?” – Töprengve
elhallgatott egy kicsit, azután bánatos sajnálkozással hozzátette: – Chocky olyan sok dolgot, méghozzá
egészen egyszerűeket simán butaságnak nevez. Néha már igazán unalmas. Az állatokat például
röhejesnek tekinti. Fogalmam sincs, miért. Hiszen szerintem nem az ő hibájuk, hogy nem tudnak
többet, mint amennyit, hát nem igaz?
Még elbeszélgettünk egy darabig. Őszintén érdeklődtem, és ezt ki is mutattam, de fájdalmas
erőfeszítésembe került, hogy álcázzam, mennyire fontosnak tartom, hogy válaszoljon. Piffel
kapcsolatos tapasztalataim arra intettek, hogy a fantáziaszüleményekre gyakorolt nyomás inkább
zsákutcába, mintsem eredményre vezethet. Persze mindabból, amit megtudtam, valahogy egyre
kevesebb rokonszenvet tápláltam Chocky iránt. Ez a hímnős lény néha elég agresszív véleményeket
hangoztatott. Később pedig, amikor még egyszer végiggondoltam komoly társalgásunk menetét,
éreztem, amint a kényelmetlenség érzése még jobban elhatalmasodik rajtam. Ismét végigrágván a
hallottakat, eszembe jutott, hogy Matthew soha, egyetlen szóval vagy utalással sem emlékeztetett rá,
hogy Chocky nem egészen olyan, mint mi vagyunk, és elgondolkodtam rajta, mégis nem Marynek van-
e igaza, amikor pszichiátert emleget.
Végül azért sikerült valamelyest tisztába tennünk, legalábbis ezt a fiú-lány problémát. Matthew a
következőképpen magyarázta:
– Chocky néha egészen fiúsán beszél, de legtöbbször nem olyasmiről, ami a fiúkat igazán érdekli,
ha érted, hogy gondolom. Néha pedig egy kicsit... izé... hiszen tudod, hogy az ember nővérei néha
milyen undokságokra is képesek.
Elismertem, hogy igen, majd miután ezt és még néhány jellemző tulajdonságot alaposan
kitárgyaltunk, eldöntöttük, hogy mindent mérlegelve, Chocky inkább az N, mintsem az F irányában
hajlik el, és megállapodtunk, hogy a jövőben, hacsak határozott tények nem szólnak ellene, Chockyt
inkább a nőneműek osztályába soroljuk.
Mary elgondolkodó pillantást vetett rám, amikor közöltem vele, hogy legalább ezt a kérdést
sikerült valamelyest tisztáznunk.
– A lényege az – próbáltam megmagyarázni – hogy Chocky valahogy maga is valóságosabb
személlyé válik, ha ennek vagy annak bizonyul, és nemcsak valami semleges lénynek tekintjük. Ettől
legalább valamilyen kép kialakul a fiú agyában, amivel sokkal könnyebben megbirkózhat, mint egy
homályos, közömbös, test nélküli valamivel. És mivel Matthew szerint a legkevésbé sem emlékeztet
bármelyik ismerős fiúra...
– Nyilván azért tekintitek nőneműnek, mert azt hiszitek, így könnyebben lerohanhatjátok –
jelentette ki Mary.
– Hát, tudod, életemben nagyobb butaságot nem hallottam... – kezdtem a replikámat, de nyomban
el is hallgattam, és annyiban hagytam a kérdést. Elkalandozó tekintete láttán rájöttem, hogy úgyis
hiába jártatnám a számat. Mary néhány pillanatig töprengőn hallgatott, azután az alábbi, meglehetősen
borús szavakkal állt elő:
– Azt hiszem, sokkal kellemesebb dolog lehetett szülőnek lenni, mielőtt ezt a Freudot kitalálták.
Másrészt, ha ez az egész zűrzavar nem tisztul le egy vagy két hét alatt, erkölcsi, emberi és szülői
kötelességünk lesz végre tenni valamit ellene. Különben is olyan ostobaságnak tűnik. Néha az jut
eszembe, nem vagyunk-e kissé morbidak a gyerekeinkkel. Biztosan azért van annyival több bűnöző is,
mint régebben.
– Én pedig inkább távol tartanám őt a pszichiáterektől meg a hasonszőrűektől. Ha egyszer egy
gyerekkel elhiteted, milyen izgalmas eset, akkor egyszerre újabb seregnyi nyavalyát eresztesz ki
Pandora szelencéjéből – magyaráztam.
Mary pár másodpercig nem szólt semmit. Gondolom, jó néhány ismerős gyerek képe futott végig
az agyán. Végül csöndesen bólintott.
Így aztán hagytuk egy kicsit pihenni az ügyet. Várunk, majdcsak meglátjuk, mi jön ki belőle.
A valóságos tények azonban a várakozásainktól meglehetősen eltérően alakultak.
HÁROM
– Csönd legyen! – csattantam föl hirtelen. – Fogjátok be mind a ketten! – Matthew hitetlenkedő
megrökönyödéssel meredt rám. Polly szeme is elkerekedett. Végül mindketten az anyjuk felé
fordultak. Mary gondosan ügyelt arckifejezésére. A szája egy kicsit megfeszült, és szó nélkül
megrázta a fejét. Matthew némán bekebelezte a tányérján lévő maradék pudingot, azután fölkelt, és
feszes léptekkel kivonult az ebédlőből, a bántó igazságtalanság csak úgy vibrált körülötte. Polly
fulladozva nyelte utolsó falatját, és közben keserű könnyekre fakadt. Semmi részvétet nem éreztem.
– Most meg miért bőgsz?! – mordultam rá. – Már megint te kezdted, mint rendesen.
– Gyere csak ide, kicsim! – szólalt meg ekkor Mary. Valahonnan előkotort egy zsebkendőt,
megtörölte vele a könnyáztatta arcocskát, és cuppanós puszit nyomott rá. – No, így már jobb –
gügyögte vigasztalón.
– Apa egész biztosan nem szándékosan szólt rátok, de ugye hogy már számtalanszor megmondta,
ne veszekedj a bátyáddal, különösen ebéd közben, hiszen te is jól emlékszel rá, nem igaz? – Polly
mindössze panaszos szipogással válaszolt. Lebámult a ruhája egyik gombját csavargató ujjaira. –
Tényleg igyekezned kellene, hogy kevesebbet veszekedj – folytatta Mary. – Matthew egyáltalán nem
akar civakodni veled. Kifejezetten utálja. Ez mindnyájunk kedvét alaposan elrontja, és ezt biztosan te
sem akarod. Igyekezz hát, sokkal jobb lesz mindenkinek.
Polly fölpillantott a gombról.
– De hiszen igyekszem, mami... csak sehogy sem sikerül. – És megint kicsordultak a könnyei.
Mary szorosan magához ölelte.
– Hát akkor igyekezz, kicsim, még egy icipicit erősebben, ugye megteszed? – zárta le a vitát.
Polly mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán keresztülcsörtetett a szobán, és elbabrált az
ajtógombbal.
Fölkeltem, és becsuktam utána az ajtót.
– Igazán sajnálom a dolgot – mormoltam visszafelé jövet. – Tulajdonképpen még szégyellem is
magam... de azért igazán... Az utóbbi két hétben talán egyszer sem ehettünk nyugodtan, e nélkül a
pokoli huzavona nélkül. És Polly az, aki minden alkalommal kiprovokálja. Addig csipkelődik vele és
piszkálja, míg a fiú kénytelen visszavágni. Nem is tudom, miféle ördög szállt belé. Eddig olyan jól
megfértek egymással.
– Igaz, valóban megfértek – ismerte el Mary –, egészen a legutóbbi időkig.
– Megint egy újabb fázis, gondolom – dörmögtem. – A gyerekek mintha csak az egyik ilyen
fázisból a másikba támolyognának. Kissé nyomasztóvá válik átterelgetni őket rajtuk, ha az embernek
már előre tartania kell tőle, hogy a következő is legalább olyan kimerítő lesz.
– Azt hiszem, tényleg valami fázisnak tekinthetjük ~ gondolkodott el Mary –, legalábbis remélem.
– De nem olyan, amilyen általában jellemző a gyerekekre.
Hangja hallatán kérdő pillantással mértem végig, mire megkérdezte:
– Kedvesem, hát nem látod, mi baja Pollynak?
Továbbra is értetlenül bámultam. Megpróbálta erre megmagyarázni:
– Egyszerű, közönséges féltékenységről van szó... csakhogy a féltékenység sohasem lehet egyszerű
annak, aki kénytelen elviselni.
– Féltékenység? – ismételtem meg tétován.
– Igenis féltékenység.
– De hát kire-mire? Nem fér a fejembe.
 – Márpedig egészen nyilvánvaló. Természetesen erre a Chockyra.
Döbbenten meredtem rá.
– Ugyan, abszurdum! Chocky csak egy, hm, nem is tudom, micsoda, de még csak nem is valóságos
lény... úgy értem, nem is létezik igazán.
– Ugyan, mit számít az? Chocky éppen elég valóságos Matthew számára... s ennélfogva Polly
szemében is. A két gyerek mindig nagyon jól kijött egymással, ahogy mondtad. Polly egyenesen
csodálja a bátyját. Mindig is ő volt a bizalmasa, a segítőtársa, és ez rengeteget jelent a lánynak. De
most Matthew új bizalmasra tett szert. Ez a Chocky kiszorította a helyéről. Valahogy kirekesztődött.
Engem egy csöppet sem lep meg hát a féltékenykedése.
Teljesen összezavarodtam.
– Most meg te beszélsz úgy Chockyról, mintha valóságos lény lenne.
Mary előhúzott egy cigarettát, és rágyújtott.
– A valóság mindig viszonylagos. Az ördögök, boszorkányok, gonosz szellemek és hasonlók
éppen elég valóságosak voltak azok szemében, akik hittek bennük. Éppen úgy, ahogy az Isten a hívők
számára. Ha az emberek mélyen megélik a hitüket, az objektív valóság igazán nem sokat számít.
– Pontosan ezért gondolkodtat el annyira, vajon helyesen cselekszünk-e. Amikor elfogadjuk
Matthew játékszabályait, tulajdonképpen csak a hitét erősítjük vele, segítünk ennek a Chockynak a
létezését igazolni, egészen addig, hogy most már Polly is hisz benne, méghozzá annyira, hogy ilyen
vad féltékenységet is képes kiváltani belőle. Szerintem ez már túlmegy a tettetett hit játékának
határain, és nekem egyáltalán nem tetszik. Azt hiszem, éppen ideje valami tanácsot kérnünk, mielőtt
még jobban elfajul a helyzet.
Éreztem, hogy ezúttal komolyan gondolja, amit mond.
– Rendben van hát – egyeztem bele. – Talán az majd... – kezdtem volna, amikor félbeszakított a
csengő.
Odamentem, és kinyitottam az ajtót. Szembe találtam magam egy férfival, akiről tudtam, hogy
ismernem kellene valahonnan. Már-már eszemben volt, kiről is van szó, legalábbis fölidéződött
előttem a szülői munkaközösség, amikor az illető bemutatkozott:
– Jó estét, Mr. Gore. Nem hiszem, hogy emlékezne rám. A nevem Trimble. Én tanítom Matthew-
nak a matekot.
Bevezettem látogatónkat a napaliba. Mary is csatlakozott hozzánk, és üdvözölte.
– Jó estét, Mr. Trimble. Matthew éppen most ment föl. Azt hiszem, a házi feladatával foglalkozik.
Lehívjam?
Trimble megrázta a fejét.
– Ó, nem szükséges, Mrs. Gore. Tulajdonképpen jobban szeretném, ha nem tenné. Valójában
önökkel akartam találkozni. Természetesen a fiukkal kapcsolatban.
Hellyel kínáltuk. Elővettem egy üveg whiskyt. Trimble hálás tekintettel fogadta el az italt.
– Mi lenne hát a probléma? – kérdeztem.
Trimble megrázta a fejét, és megnyugtató hangon mondta:
– Ó, nincs semmi baj. Semmi szokványos probléma. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
megkérdezte: – Ugye nem haragszanak, hogy csak így betörtem magukhoz? Teljesen magamtól, nem
hivatalosan. Őszintén szólva leginkább a kíváncsiságom hozott ide. Vagyis azért valamivel mégis
több. Valamit nem értek. – Ismét elhallgatott. Rólam a feleségemre, azután megint rám nézett. – Ön
lenne a matematikus a családban? – kérdezte tőlem.
Hevesen tiltakoztam:
– Én csak egy könyvelő vagyok. A számtanhoz értek, de a matematikához nem nagyon.
 Maryhez fordult.
– Akkor bizonyára ön lesz az, Mrs. Gore.
A feleségem megrázta a fejét.
– A legkevésbé sem, Mr. Trimble. Nekem még a számtan sem megy valami jól.
Trimble meglepettnek és egy kicsit csalódottnak látszott.
– Igazán mulatságos – mormolta. – Pedig biztos voltam benne. Talán valami rokonuk vagy barátjuk
lehet akkor?
Erre már mindketten tagadóan intettünk a fejünkkel.
Trimble még nagyobb csalódottságot mutatott.
– Nos – dünnyögte valakinek csak segítenie kellett, de nem, talán nem is ez a legmegfelelőbb szó.
Mondjuk inkább úgy, matematikai ötleteket adott a fiúknak. Nem mintha bármi kifogásom lenne ellene
– sietett megmagyarázni a szavait. – Általában mindennek örülök, ami fejleszti a képességeiket. És itt
éppen ez okozza a gondot. Amikor egy gyerek egyszerre kétféle rendszerben próbál gondolkodni, az
inkább csak összezavarja és nem növeli a tudását.
Hadd legyek őszinte. Nem állítom, hogy a maguk fia azok közé tartozik, akik a természet
ajándékaként rendkívül ügyesen bánnak a számokkal. Ilyenek ritkán akadnak. Ő inkább közepes
képességekkel rendelkezik, talán egy picivel jobb, de egészen jó eredményeket mutat föl, legalábbis
az utóbbi időben. Úgy tűnik, hogy mostanában valaki megpróbálkozott, hogy is mondjam, bizonyára a
fejlődése érdekében, a befolyásolásával, de az, amit belétáplált, nem erre az eredményre vezetett. –
Itt megint rövid szünetet tartott, majd szinte bocsánatkérőn tette hozzá: – Egy különleges matematikai
adottságokkal megáldott gyerek esetében ez talán nem is számítana. Talán még élvezné is a fiú. De
őszintén azt hiszem, hogy a maguk Matthew-ja e pillanatban még képtelen megbirkózni vele. Csak
megzavarja a gondolkodását, az pedig visszaveti a fejlődésben.
– Őszintén szólva – szóltam közbe – az egészből nem értek semmit. Talán úgy érti, hogy a fiú túl
nagy ugrásokkal próbál előresietni, és közben kihagyogat bizonyos lépéseket?
Trimble tagadólag rázta meg a fejét.
– Ó nem, nem erről van szó. Ez inkább... nos, inkább két rendszer ütközését jelenti, mintha, hmm,
valami olyasmi... mintha valaki egyszerre két nyelven próbálna gondolkodni. Eleinte sehogy sem
értettem, mi is zökkent ki a kerékvágásból. Azután sikerült megkaparintanom a piszkozatainak néhány
lapját, és kezdett megvilágosodni előttem a dolog. Hadd mutassam meg önöknek.
Ceruzát és papírt vett elő, és valóban megmutatta, több mint félórán át magyarázott. Kissé
kiábrándító hallgatóság lehettem, de azért valamit sikerült elcsípnem, és máris kevésbé csodálkoztam
Matthew zavarodottságán. Trimble persze messze túlkalandozott a képességeim határain, és amikor
végre kikísértük, határozott megkönnyebbülést éreztünk. Emellett azonban nagyra becsültük a
lelkiismeretességét, hogy a szabadidejében keresett föl bennünket, és meg is ígértük neki, mindent
megteszünk, hogy földerítsük Matthew eltévelyedésének forrásait.
– Fogalmam sincs, ki lehet az – mormolta Mary, miközben visszafelé ballagtunk a nappaliba. –
Nem jut eszembe senki, akivel elég gyakran találkozna ilyesmihez.
– Biztosan egy másik kölyök az iskolából, egy matematikai zseni, aki fölkeltette az érdeklődését,
bár a kérdés még kissé magas neki – találgattam. – Biztosan olyasvalaki, akire még csak nem is
gondolok. De akárhogy is, megpróbálom kideríteni.
Ennyiben hagytam a dolgot a következő szombat délutánig. Akkor azonban, amint Mary kivitte a
teáskészletet és Pollyt is, kettesben maradtunk a fiúval a tornácon. Elővettem egy ceruzát, és
odakapartam az újság margójára:
 INIINNII

– Mit gondolsz, Matthew, mit jelenthet ez? – kérdeztem.

Egy pillantást vetett az irkafirkára.
– Százhetvenkilenc – vágta rá.
– Kicsit bonyolultnak tűnik, mikor így is leírhatod: 179 – dörmögtem. – Hogy is működik ez a
rendszer?
Matthew erre elmagyarázta a kettes számrendszert, majdnem pontosan úgy, mint Trimble.
– És szerinted így könnyebb?
– Csak néha... az osztást megnehezíti.
– Olyan hosszadalmasnak tűnik ez az eljárás. Nem lenne jobb mégis megmaradnod a bevált útnál?
– sugalltam a fiúnak.
– Háát, tudod, ezt a módszert kell alkalmaznom Chocky esetében, mivel ő így számol – magyarázta
Matthew. – A mi megszokott rendszerünket nem is érti, és butaságnak tartja, hogy tíz különböző
számjeggyel bíbelődünk csak azért, mert tíz ujjunk van, mikor két jegy tökéletesen elegendő.
Továbbra is a papírt bámultam, mialatt azon törtem a fejem, hogyan lépjek tovább. Szóval e
mögött is ez a Chocky bújkál... igazán gondolhattam volna.
– Ezek szerint Chocky, amikor számol, csak az I és az N jelet használja? – faggatóztam.
– Valahogy ilyesformán, de mégsem egészen. Csak én nevezem a jeleket így, az „igen” és a „nem”
helyett, mert velük könnyebb a dolgom.
Azon törtem a fejem, hogyan is kezeljem a Chocky-jelenségnek ezt az új mozzanatát, de biztosan
tanácstalannak látszottam, mert Matthew türelmesen tovább magyarázott:
– Érted már apa? A százas szám IINNINN, és mivel minden bal oldali jel éppen a kétszerese az
előzőnek, ha jobbról kezdjük így fest: 1: nem, 2: nem, 4: igen, 8: nem, 16: nem, 32, igen, 64: igen.
Most már csak össze kell adnod az „igeneket”, és máris megvan a száz. Ezzel a módszerrel bármilyen
számot megkaphatsz.
Bólogattam.
– Igen, most már értem. De mondd csak, Matthew, mikor írtad először így?
– Hiszen már mondtam, apa, amikor Chockyval számolni kezdtünk.
Legszívesebben ismét szamárságnak neveztem volna az egész Chocky-zagyvaságot, de inkább
elfojtottam a türelmetlenségemet. Megpróbálkoztam egy értelmesnek tűnő kérdéssel:
– De neki is csak meg kellett tanulnia valahogy. Talán egy könyvben bukkant rá, vagy valami
ilyesmi?
– Nem tudom biztosan, de valaki csak megtanította rá – mormolta Matthew szórakozottan.
Fölidéztem még egy-két matematikai különlegességet, ahogy Trimble elmagyarázta, és fel is
találtam őket, már amennyire egyáltalán megértettem. Már igazán meg sem lepett, hogy ezek is Chocky
mindennapi eszköztárához tartoznak.
Egyszóval zsákutcába jutottunk. Már azon voltam, hogy véget vetek a terméketlen eszmecserének,
amikor Matthew eléggé ijesztő kérdéssel hozakodott elő. Úgy bukkant föl csöndes elmélkedéséből,
mint aki komoly elhatározásra jutott. Kissé aggódó arckifejezéssel, egyenesen a szemembe nézve
kérdezte:
– Apa, azért ugye nem gondolod, hogy megbolondultam?
Majd hanyatt estem, de remélem, sikerült lepleznem megdöbbenésemet.
– Az ég szerelmére, nem! Hát mi jöhet még? Honnan a csudából támadt ez a gondolatod?
– Háát, igazában Colintól.
 – Csak nem beszéltél neki Chockyról? – kérdeztem fokozódó aggodalommal.
– Ó, nem! – rázta meg a fejét Matthew. – Senkinek sem szóltam még róla, csak neked, anyának...
meg Pollynak – tette hozzá szomorkásán.
– Jól van – hagytam jóvá megkönnyebbülten. – A helyedben továbbra is így tennék. De mi a
helyzet Colinnal?
– Csak megkérdeztem tőle, nem ismer-e valakit, aki néha elbeszélget valami benne rejtőzködő
lénnyel. Nagyon kíváncsi voltam – szabadkozott. Azt felelte, nem, mert ha valaki magában beszél, az
az őrültség biztos jele, és azokat, akik ilyen belső hangokat hallottak, bolondokházába csukták, vagy
máglyán elégették, mint Szent Johannát. Szóval ezért gondolkodtam el rajta...
– Hát erről van szó – mondtam, a valóságosnál nagyobb meggyőződéssel. – így már egészen más.
– Kapkodó elkeseredettséggel kutattam valami szembeötlő különbség után. – Biztosan olyasféle
hangokra gondolt, mint a sorscsapásokat jósló próféciák, amelyek bolondságokra kényszerítik az
embereket, akik végül teljesen összezavarodnak, és már nem tudják, mi a helyes és mi nem, mi az
igazság és mi a hazugság. Ez egészen más, mint a különböző kérdéseket föltevő, a kettes
számrendszert elmagyarázó és hasonlókat sugalló hangok. Teljesen más. Ő talán csak ilyesfélékről
hallott eddig, és nem értette, te miről beszélsz. Neem... én a helyedben elfelejteném az egészet. Emiatt
egy csöppet sem kell aggódnod. Egy csöppet sem.
Bizonyára meggyőzőbbek voltak a szavaim, mint ahogy éreztem. Matthew megkönnyebbülten
bólogatott.
– Akkor jó – sóhajtotta elégedetten. – Azt hiszem, nagyon bántana, ha megbolondulnék. Egyáltalán
nem érzem őrültnek magam, érted?
Amikor a beszélgetésünkről beszámoltam Mary-nek, az utolsó részt bölcsen elhallgattam. Úgy
éreztem, csak fokozná aggályait, így azután csak az „igenekkel” és „nemekkel” kapcsolatos
eszmecserénkről beszéltem.
– Ez a Chocky-ügy egyre zavarosabbá válik – ismertem el. – Azon nem kell csodálkoznunk, hogy a
gyerekek néha fölfedezéseket tesznek. Rájuk kell hagyni. Különben is mire való az egész oktatás? De
valahogy úgy érzem, az ilyesminek inkább örülne a gyerek. Itt viszont valami lelki rendellenességet
sejtek, ha nem egyenesen beteges a dolog, amikor a gyerek valaki másnak és nem magának
tulajdonítja az eredményeit. Ez egyszerűen nem normális jelenség... De azt el kell ismernünk, hogy a
gondolkodása sokat fejlődött. Több dologra és jobban odafigyel, mint eddig. És az utóbbi időben még
valami sajátos felelősség-érzet is kialakulóban van benne. Gondolom, te is észrevetted. A kérdés
inkább az, hogy a távoli beavatkozás nem tesz-e benne valami kárt, ha megszabadítjuk a befolyástól.
Trimble például nem volt valami elégedett az eredménnyel, nem igaz?
– Ó, erről jut eszembe – szakított félbe Mary –, éppen ma kaptam üzenetet Miss Toachtól, a
földrajztanárnőjétől. Elég zavaros volt, de végül is megköszönte, hogy igyekszünk fokozni az
érdeklődését a tantárgy iránt, és közben burkoltan figyelmeztetett rá, hogy azért ne feszítsük túl a húrt.
– Ajjaj! – sóhajtottam. – Már megint ez a Chocky?
– Nem tudom, csak gyanítom, hogy neki is azokat a különös kérdéseket tette föl, mint nekem, tudod
arról, hogy hol is van a Föld satöbbi.
Kis ideig rágódtam a problémán.
– Mit gondolsz, mi lenne, ha egy kicsit változtatnánk a haditervünkön? Mondjuk megpróbálnánk
keményebben föllépni Chockyval szemben – tapogatóztam.
Mary megrázta a fejét.
– Nem jó. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás.
Akkor talán bezárkózna. Úgy értem, Matthew elveszítené irántunk a bizalmát, és titkolózni
kezdene. Az pedig csak ronthatna a helyzeten, nincs igazam?
Megdörgöltem a homlokomat.
– Az egész olyan nehéz. Nem hiszem, hogy bölcs döntés lenne, ha tovább bátorítanánk a fiút. De a
kedvét szegni sem látszik okos lépésnek. Nos, akkor hát mit tegyünk?
NÉGY
Még a következő csütörtökön is azon törtük a fejünket, mit kellene cselekednünk.
Ez volt az a nap, amikor hazafelé menet megálltam, hogy hazavigyem az új kocsinkat. Egy kombi
volt, amelyre egy ideje már annyira ácsingóztam. Bőségesen jut benne hely mindnyájunknak, és hátul
jó sok holmi is elfér. Egymás hegyén-hátán másztunk bele és tettünk egy rövid próbautat vacsora előtt.
Vezetés közben kezes báránynak bizonyult, és azt hiszem, rögtön bele is szerettem. A többiek is
lelkesedtek, s miután visszaértünk, egyhangúlag megszavaztuk, hogy a Gore családnak ezek után joga
van egy vagy két fokkal magasabban hordania az orrát.
Odakint állítottam le a kocsit a garázs előtt, hogy készen álljon, amikor később Maryvel átugrunk
egyik barátunkhoz. Utána bementem, hogy megírjak egy levelet, amíg a feleségem összeüti a vacsorát.
Körülbelül negyedóra múlva hallottam meg Matthew fölemelt hangját. A szavaiból semmit sem
értettem meg. Az volt a benyomásom, hogy akadozó hangon tiltakozik. Az ablakon kinézve
fölfigyeltem rá, hogy jó néhány arra járó meg-megáll, és bizonytalan vigyorral kukucskál be a
kertkapu fölött. Matthew égővörös arccal ott állt, pár lépésnyire a kocsitól, és összefüggéstelenül
kiáltozott. Megindultam felé.
– Mi a baj, Matthew? – kérdeztem tőle.
Felém fordult. Kipirult arcán a gyermeki düh könnyei csurogtak végig. Szóra nyitotta a száját, de
torkán akadt a hang, és mindkét kezével megragadta az enyémet. Ránéztem a kocsira, amely minden
jel szerint a baj forrása lehetett. Nem látszott rajta rongálódás, és semmi sem hiányzott róla. Ekkor
jutott ismét eszembe, hogy a kapu felől bámulnak bennünket, és a fiút átvezettem a kíváncsi tekintetek
elől a ház másik oldalára. Lezöttyentem az egyik kerti székre, és a térdemre ültettem. Eddig még
sohasem láttam ennyire zaklatottnak. A dühtől fulladozva reszketett, és közben egyre záporoztak a
könnyei. Szorosan magamhoz öleltem.
– No jól van, kisöreg. Ne vedd annyira a szívedre! Nyugodj már meg! – gügyögtem.
Reszketése lassacskán alábbhagyott, a könnyei elapadtak. A lélegzése is könnyebbé vált.
Feszültsége fokozatosan fölengedett, megnyugodott. Kis idő múltán hosszan, mélyen sóhajtott.
Odanyújtottam neki a zsebkendőmet. Csavargatta egy darabig, azután harsányan belefújta az orrát.
– Bocs, apa – kért elnézést, még mindig akadozó hangon.
– Semmi vész, öregem. Csak szuszogd ki magadat.
Leeresztette a zsebkendőt, és lihegve gyűrögette a kezében. Még ejtett pár könnyet, de ez már
valahogy más volt, afféle utójáték. Még egyszer megköszörülte a torkát, megint sóhajtott, és ettől
mintha visszanyerte volna eredeti formáját.
– Bocsáss meg, apa – szabadkozott még egyszer. – Most már jól vagyok... azt hiszem.
– Akkor jó – próbáltam megnyugtatni. – De... édes kisfiam, mégis mi volt ez az egész?
Matthew rövid lelki tusakodás után kinyögte:
– A kocsi.
Csak pislogtam.
– Még hogy a kocsi! Az ég szerelmére! Szerintem semmi baj sincs vele. Neked ugyan mit ártott?
– Izé... szóval nem is igazán az autó – helyesbített Matthew. – Igazán pompás új kocsi, sőt
szerintem szuper! Azt hittem, Chockyt is érdekli majd, szóval megmutattam neki. Elmondtam, hogy
működik, meg minden.
Hirtelen rám tört a „na tessék, már megint” érzés.
– No és Chockynak nem tetszett? – érdeklődtem.
 Mintha Matthew torkában fölkéredzkedett volna valami, de azonnal összeszedte magát, nagyot
nyelt, és elszántan folytatta:
– Azt mondta, hogy ócska, ronda és otromba. Szóval... nevetett rajta.
Visszagondolván e szörnyűségre, a haragja ismét elhatalmasodott rajta. Rettentő erőfeszítéssel
próbálta leküzdeni.
Én komolyan aggódni kezdtem. Ijesztő volt, hogy ez a képzeletbeli Chocky az indulatnak ezt a már-
már hisztérikus fokát is előidézheti. Szerettem volna többet tudni a skizofrénia természetéről és
megnyilvánulásairól. Egy dolog azonban nyilvánvaló volt számomra: ez nem a megfelelő pillanat
Chocky leleplezésére. Másrészt viszont föltétlenül mondanom kellett valamit. Megkérdeztem tehát:
– És mégis, mit talált olyan mulatságosnak rajta?
Matthew erre csak szipogott, hallgatott egy sort, aztán szipogott megint.
– Majdnem mindent – dünnyögte végül komoran. – Azt mondta, hogy a motor nevetséges és
ódivatú, energiapocsékoló, és különben is röhej, amikor egy motornak sebességváltóra van szüksége.
És hogy butaság, ha egy kocsinak nincs külön motorja a fékezésre és a gyorsításra. És milyen
borzasztóan mulatságos, ha egy járműnek rugók kellenek, miközben a kerekei köré tekert hurkaszerű
valamiken bukdácsol a zötyögős utakon. Erre közöltem vele, hogy a mi autóink már csak ilyenek, és a
miénk ráadásul az egyik legújabb és legszebb modell. De ő csak tovább hajtogatta, hogy mindez
marhaság, mert a mi kocsink is hülye jószág, és ép elméjű lény nem készítene ilyen otromba és
veszedelmes járművet, arról nem is beszélve, hogy bele aztán végleg nem ülne. Aztán... nos aztán egy
kicsit zavarosabb, mert ekkorra már alaposan megdühödtem. Máskülönben tojok rá, hogy ö mit
gondol róla, szeretem az új kocsinkat!
Nehéz helyzetben voltam. A gyerek fölháborodása teljesen őszinte volt. Kívülálló egy pillanatig
sem kételkedhetett volna benne, hogy nem csupán szenvedélyes, hanem valóságos vitába bocsátkozott
valakivel. Most már a leghalványabb kétségem is eloszlott: valóban szakember véleményét kell
kikérnünk Matthew ügyében. De hogy mégse kövessek el valami szarvashibát, tovább tartottam a
frontot:
– De mégis mit gondol, milyennek kellene lennie egy jó autónak? – kérdeztem.
– Pontosan ezt akartam én is megtudni, amikor úgy nekiesett a kocsinknak. Mire azt mondta, hogy
ahol ő lakik, a járműveknek egyáltalán nincsenek kerekei. Picivel a talajszint fölött suhannak,
ráadásul semmi zajt sem csapnak. Azzal folytatta, hogy a mi, úthoz kötött autóink biztosan gyakran
összeütköznek, míg a valóban megfelelően kialakított járművek egyszerűen képtelenek egymásba
rohanni.
– Nos, ha ez egyáltalán lehetséges, le a kalappal előtte! – mondtam erre. – De nem árulnád el
végre, mégis honnan való ez a Chocky?
Matthew összeráncolta a homlokát.
– Ez az egyik legfőbb dolog, amit sehogy sem tudunk kideríteni – mormolta. – Nagyon nehéz.
Tudod, ha nem vagy vele tisztában, hol vannak más dolgok, hogyan határozhatod meg, hol vagy te
magad?
– Úgy érted, nincsenek vonatkozási pontok? – faggattam tovább.
– Gondolom, ez a helyzet – dünnyögte Matthew szórakozottan. – De azt hiszem, Chocky valahol
nagyon-nagyon messze él tőlünk. Ott minden egészen más.
– Hmm – dünnyögtem, és megpróbálkoztam egy másik úton. – És milyen idős lehet ez a Chocky? –
kérdeztem.
– Ó, nagyon is öreg! – vágta rá Matthew. – No persze az ö idejük nem úgy múlik, mint a miénk. De
azért valahogy csak kiókumláltuk, hogy legalább húszévesnek kell lennie. Csakhogy szerinte legalább
kétszáz évig él majd, és ezek szerint a húsz év szörnyen fiatal kor. Ezáltal az ő életkora is kevesebb a
látszatnál. Azt mondja, hogy a ti hetven-nyolcvan éves korotok egyrészt nevetséges, másrészt
pocsékolás.
– Szerintem – vetettem közbe – Chocky túl sok dolgot néz butaságnak.
Matthew lelkesen bólogatott.
– Pontosan így van! – értett egyet velem. – Majdnem mindent – tette hozzá még magyarázatképpen.
– Ez azért elég nyomasztó lehet – jegyeztem meg.
– Néha engem is rendesen kikészít – helyeselt Matthew.
Ekkor Mary kiszólt a házból, hogy menjünk vacsorázni.

Egyre tanácstalanabb voltam. Matthew láthatóan elég óvatosnak bizonyult ahhoz, hogy a
barátainak és iskolatársainak ne beszéljen Chockyról. Pollyban viszont megbízott, talán azért, hogy
megoszthassa vele a Chocky-problémát, de ez a döntése egyértelműen hibásnak bizonyult. Mégis
természetes volt számára a megkönnyebbülés, hogy végre beszélhet a dologról. Az autós eset után
magam is roppant fontos biztonsági szelepet láttam ebben. Mégis valahogy az az érzés töltött el, hogy
körmönfontan kell fogalmaznom, mintegy tudomásul véve, hogy a fiú bármikor elzárkózhat a számára
kényelmetlen válasz elől. A legfőbb probléma az volt, hogy a gyerek nem talált védelmet sehol.
Amikor aznap este elmondtam Marynek az autós történetet, ő is azonnal hajlandónak mutatkozott
megkérni családi orvosunkat, dr. Aycottot, hogy javasoljon egy pszichiátert. Azt nem állítom, hogy az
öreg-fiú egy nagy tablettaadagoló automata, de a Matthew-probléma szerintem vastagon meghaladja a
képességeit. Mi több, arra is fölhívtam a figyelmet, hogy Matthew nem nagyon kedveli, ennélfogva
még bizalmi válsággal is szembe kell néznünk. Valószínűnek tűnt, hogy a fiú tiltakozni fog, nem
akarja, hogy dr. Aycottnak elmondjuk a dolgot. Ha netán mégis ragaszkodunk az ötlethez, azt
kockáztatjuk, hogy a gyerek bezárkózik.
Mary reflexszerűen elismerte igazamat.
– De ahhoz a ponthoz közeledik, ahol már nem hagyhatjuk a sorsára – tette hozzá. – Valamit
mindenképpen tennünk kell! És még csak nem is választhatsz ki találomra pszichiátert. Nekünk a
legmegfelelőbb emberre van szükségünk, a legtökéletesebb tanácsokra meg ilyesmikre.
– Azt hiszem, találok valaki megfelelőt – nyugtattam meg a feleségemet.
A napokban megemlítettem az esetet Alan barátomnak, ő pedig javasolt egy embert, akit annak
idején magam is ismertem Cambridge-ben. A neve Landis volt, Roy Landis. Alan sokkal jobban
ismerte, mint én, rendszeres kapcsolatban is állt vele. Tudtommal az egyetem elvégzése után Landis
az elmebetegségek témájában mélyedt el. A közelmúltban a Clandsley Klinikán kapott munkát, szóval
mindenképpen hasznunkra lehet. Végül Alan vetette föl, hogy talán tehetnénk vele egy próbát. Nem is
egészen komolyan, csak úgy tájékozódásképpen. Ha hajlandó megnézni a fiút, esetleg megmondja,
gondoljunk-e valami más szakemberre, s pontosan kire. De az sem lehetetlen, hogy az ő érdeklődési
körébe tartozik a probléma, és maga is fölvállalja. Nos, ezt hamarosan meglátjuk!
– Rendben van – hagyta jóvá Mary. – Akkor próbálkozz meg vele, hátha jutsz valamire. Legalább
megnyugtat bennünket, hogy mégiscsak csinálunk valamit.
Az idő és a hozzáértés együtt csodákra képes. A jól fésült, gondosan nyírott szakállú, elegáns Roy
Landis-ben alig ismertem föl a valamikori, elhanyagolt külsejű diákot. Alan klubjában találkoztunk.
Mellesleg el kell ismernem, hogy ennek a külsőségnek plusz a felelősségteljes viselkedésnek nagy
szerepe lehet az emberek bizalmának elnyerésében. Viszont bizonyos tehertételt is jelent. Kissé
kényelmetlenül éreztem magam miatta, mintha nekem kellett volna figyelmeztetés nélkül orvosi
vizsgálatnak alávetnem magam.
 Mégis belevágtam. Hangsúlyoztam, hogy tanácsra lenne szükségünk a továbblépéshez, csak ebben
az esetben dönthetünk helyesen, és meséltem neki Matthew-ról egyet-mást. A történetek hallgatása
közben szakmai fönntartásai megenyhültek, és egyre őszintébb érdeklődést tanúsított. Legjobban az új
kocsival kapcsolatos élményünk izgatta föl. Jó pár kérdéssel is előhozakodott, amelyekre, új
reményektől fűtve, a tőlem telhető legkimerítőbb választ adtam. Végezetül beleegyezett, hogy kijön
hozzánk Hindmere-be a következő vasárnap. Még bizonyos tanácsokkal is ellátott: hogyan készítsem
elő a látogatását, s így hazatérvén, megkönnyebbülten számolhattam be a feleségemnek arról, hogy
végre úgy látszik, sikerül egyenesbe hozni a dolgokat.
Másnap este megszólítottam a fiút:
– Tegnap délután egy régi barátommal vacsoráztam. Azt hiszem, örülnél, ha találkoznál vele.
– Ó! – sóhajtott föl Matthew, látnivalóan nem túlságosan örvendezve az ifjúkori pajtásomnak.
– Arról van szó – magyaráztam tovább –, hogy autókról beszélgettünk, és úgy tűnik, neki is
hasonló véleménye van rólunk, mint a te Chocky barátodnak. Azt gondolja, hogy a mi mostani autóink,
bizony eléggé kezdetlegesek.
– Ó! – reagált Matthew újból, azután határozott arckifejezéssel megkérdezte: – Beszéltél neki
Chocky-ról?
– Nos, kénytelen voltam... egy kicsit. Tudod, aligha állíthattam volna, hogy ezek az elképzelések a
tieid, mivel ez egyszerűen nem igaz. Érdekelte a dolog, de nem lepődött meg rajta igazán.
Mindenesetre közelről sem annyira, mint én, amikor először szóltál róla. Az volt a benyomásom, hogy
korábban már ő is találkozhatott valami hasonlóval.
Matthew szemében megcsillant az érdeklődés, de azért óvatos maradt.
– Valakivel, aki ugyanúgy beszél hozzá? – kérdezte.
– Nem egészen – ismertem el. – Nem hozzá, hanem valaki máshoz. Még az is meglehet, hogy nem
csak egy ilyen személyt ismer. Akárhogy is, amint már említettem, nem lepődött meg nagyon.
Tulajdonképpen nem is merültünk el mélyebben a témában, de gondolom, még ez is jelenthet
számodra valamit.
Ígéretesnek mutatkozott a kezdet. Egyszer vagy kétszer Matthew magától tért vissza a kérdésre.
Nyilvánvalóan nem csekély megrökönyödést okozott neki, hogy akadt valaki, akit nem lepett meg
igazán Chocky létezése.
Ez, valamint a kecsegtető biztatás lehetett az oka, hogy késznek mutatkozott valamelyik nap
elbeszélgetni Roy Landisszel.

Az új kocsival a következő szombaton indultunk el az első igazi kirándulásra, végig a

tengerparton. Jót lubickoltunk, falatoztunk, azután Maryvel lustálkodtunk egyet a napon, mialatt a
gyerekek valami mozgalmasabb szórakozás után néztek.
Fél hat körül érkezett el a szedelőzködés ideje. Pollyt könnyűszerrel megtaláltuk, és levakartuk
újdonsült ismerőseinek bandájáról, de Matthew-nak nyoma veszett. Még hat órakor sem került elő.
Beugrottam a kocsiba, hátha úgy hamarabb megtalálom, míg Mary és Polly ott maradt a
táborhelyünkön, hátha fölbukkan a kölyök.
Majdnem a kikötőnél jártam már, amikor végre megpillantottam. Komoly beszélgetésbe merült egy
rendőrrel. Feléjük kormányoztam a kocsit, míg végül Matthew is észrevett.
– Ó, szia, apa! – kiáltott felém. Fölnézett a rendőrre, majd megindult a kocsihoz. A járőr is
utánalépett, és sisakjához emelt kézzel tisztelgett.
– Jó napot, uram! – köszöntött. – Éppen most magyaráztam meg a fiatalembernek, hogy így nem
egészen helyénvaló. – Megcsóválta a fejét, és további magyarázatként hozzáfűzte: – Nem várhatja el,
hogy az emberek örvendezzenek, ha csak úgy fölmegy szaglászni a hajójukra... pontosan úgy, mintha a
házukban művelné ugyanezt, nem igaz?
– Természetesen nem, biztos úr – ismertem el. – Hát ilyesmit követtél el, Matthew?
– Éppen csak körülnéztem, apa. Nem gondoltam, hogy bárkinek kifogása lenne ellene. Különben
nem csináltam semmit.
– De csak fölmentéi arra a hajóra, nem?
– Igen, apa.
Ezúttal rajtam volt a fejcsóválás sora.
– Ez távolról sem a megfelelő viselkedés, fiam. A biztos úrnak teljesen igaza van. Remélem,
bocsánatot kértél. – Ránéztem a rendőrre, és észrevettem, amint a jobb szemhéja gyorsan, huncutul
megvillan.
– Az igaz, uram, hogy a gyerek valóban nem tett semmi kárt – közölte. – De abban igaza van, hogy
ez egyáltalán nem helyes viselkedés.
Matthew fölnézett a rendőr arcába.
– Bocsánatot kérek, uram! – mormolta. – Csak arról van szó, hogy sohasem gondoltam: egy hajó
egészen olyan lehet, mint egy lakóház. De igazán megszívlelem, amit mondott. – Ezzel a rendőr felé
nyújtotta a kezét.
Komoly képpel paroláztak.
– Most pedig gyere! Máris elkéstünk – figyelmeztettem. – Nagyon köszönöm, biztos úr!
A rendőr elvigyorodott, és miközben továbbhajtottunk, a sisakjához emelt kézzel tisztelgett
utánunk.
– Mégis mit csináltál? – faggattam a fiút.
– Tényleg csak nézelődtem – felelte Matthew.
– Nos, végül is szerencséd volt. Csak azt remélhetem, hogy a következő rendőr is ilyen lágy szívű,
barátságos ember lesz.
– Igen – dünnyögte egyetértőn Matthew.
A bekövetkező csönd ráébresztette: itt az ideje a következő bocsánatkérésnek.
– Ne haragudj, apa, amiért elkéstem. Nem vettem észre, hogy múlik az idő. – Mintha csak érezné,
hogy ezzel még nem magyarázott meg mindent, folytatta: – Tudod, Chocky még sohasem látott hajót.
Legalábbis közelről, úgy értem. így aztán megmutattam neki egyet. De hirtelen egy ember dugta ki a
fejét a csapóajtón, megdühödött, és odakísért a rendőrhöz.
– Hmm, értem már. Szóval Chocky volt a hibás az egészben.
– Nem igazán – vallottam be Matthew őszintén. – Valójában én gondoltam úgy, hogy biztosan
érdekli majd.
– Nahát! – csodálkoztam. – Gondolom, ha most is hozta a formáját, bizonyára azt a hajót is ostoba
jószágnak nevezte.
– Háát, eléggé – ismerte el Matthew. – Azt mondta, biztosan pokoli sok energiát kell
felhasználnia, amíg azt a rengeteg vizet félretúrja az útjából. Meg hogy ha már mindenképpen hajókra
van szükségünk, miért nem olyanra építjük őket, hogy kicsivel a víz fölött haladhassanak? Akkor már
csak a levegővel kellene megbirkózniuk.
– Nos, ezzel a javaslatával egy kicsit megkésett. Mondd meg neki, hogy már vannak légpárnás
járműveink – tanácsoltam, miközben visszafelé csorogtunk a táborhelyünkhöz, ahol Mary és Polly már
türelmetlenül várt ránk.

A következő héten egyre növekvő örömmel gondoltam Landis vasárnap esedékes látogatására.
Egyrészt az iskolából megérkezett Matthew félévi bizonyítványa. Egészében véve egyáltalán nem volt
rossz, de bizonyos részei enyhe csodálkozást ébresztettek bennem.
Mr. Trimble például beszámolt Matthew sajátos előrehaladásáról, de úgy vélte, sokkal többre
lenne képes, ha figyelmét jobban a matematika szokványos formáinak szentelné.
Miss Toach is elégedetten nyugtázta a fiú új keletű érdeklődését a tantárgya iránt, bár jobbnak
látná, ha most még a földrajz hagyományos tudományára összpontosítana, és csak később térne rá a
kozmológiára.
Mr. Caffer, a fizikatanár viszont egyáltalán nem volt elégedett. A következőket írta a naplóba:
„Ebben a félévben jelentős ingadozás mutatkozik Matthew eredményeiben. Ha valamivel
szerényebben fogalmazná meg a kérdéseit, és készségesebbnek mutatkozna az ismeretek
befogadásában, a munkája is figyelemreméltóbb lehetne.”
– Mit műveltél azzal a szegény Mr. Cafferral? – kérdeztem meg tőle.
– Olyan könnyen begurul – védekezett Matthew. – Egyszer szerettem volna pontosan megtudni tőle
a fény nyomásának a lényegét, máskor meg elismertem, hogy tudom, miként viselkedik a tömegvonzás,
de azt már nem értem, miért éppen úgy. Nem hiszem, hogy akár ő is tudná, meg volt még egypár más
gond is. Arra volt kíváncsi, honnan veszem a kérdéseimet. Azt igazán nem árulhattam el neki, hogy a
Chockyval való beszélgetéseinkből merítem őket. Szóval egészen begorombult. De most már minden
rendben van. Rájöttem, hogy nincs sok értelme kérdésekkel abajgatnom őt, ezért föl is hagytam vele.
– Azután itt van Miss Blayde és a biológia. Úgy látom, egy kicsit ő is aggódik miattad.
– Ó, talán csak azért, mert megkérdeztem tőle, hogyan szaporodnak az egynemű értelmes lények.
Azt felelte, hogy végül is mindenki egynemű, mire én azt feleltem, hogy olyanokra gondolok, akik nem
különböznek úgy egymástól, mint a nők és a férfiak. Erre az volt a válasza, hogy ilyesmi előfordulhat
bizonyos növényeknél, de az emberek esetében nem. Mire én azt mondtam, nem mindig, ő pedig azt
válaszolta, ez szamárság. Én ezt nem fogadtam el, és megmondtam neki, hogy ismerek valakit, aki
ilyen. Erre megkérdezte, ezt hogyan gondolom, méghozzá olyan furcsa hangon. Ekkor rájöttem, hogy
helytelen volt előjönnöm ezzel a kérdéssel, mert Chockyról úgysem beszélhetek neki, szóval befogtam
a számat, de ő csak tovább erősködött, mondjam már meg igazán, hogyan gondolom ezt. És azóta
nemegyszer olyan különösen, szigorúan nézett rám. De tényleg, apa, ennyi volt az egész.
Nem Miss Blayde volt az egyetlen, aki megdöbbent a hallottakon. Egyszer, valamikor korábban,
amikor szerettem volna megtudni, milyen módon közvetíti neki a gondolatait Chocky, megkérdeztem a
gyerektől:
– Ennek a Chockynak nincs hazája? Sohasem beszél neked az apjáról vagy az anyjáról és arról,
merrefelé lakik... vagy valami ilyesmiről?
– Nem sokat – felelte Matthew –, és sehogy sem értem, miféle világ lehet az. Tudod, sok
mindennek nem látom az értelmét, amiről beszél.
Magam is elismertem, hogy nem nagyon értem az egészet. Matthew homlokát ráncolta, annyira
gondolkodott.
– Hmm, tegyük föl, hogy én süket vagyok, mint egy ágyú, te pedig egy dallamról akarsz nekem
elmagyarázni valamit. Biztosan semmit sem fognék föl a szavaid lényegéről, nem igaz? Háát, valami
ilyesmi lehet ez is... azt hiszem. Néha ugyan kinyög valamit az apjáról vagy az anyjáról, de a
nemekről nem tud mondani semmit, mintha mind egyformák lennének.
Elmorfondíroztam, micsoda szakadék szélére tévelyedtünk, és próbáltam visszaemlékezni
valamelyik ókori hermafrodita nevére, de sehogy sem jutott az eszembe. Csak annyit dörmögtem hát,
hogy meglehetősen zavaros a dolog. Matthew szívből egyetértett velem.
– Neki viszont a mi természetünket nehéz megértenie – magyarázta. – Úgy véli, borzasztóan zavaró
lehet, hogy az embernek két szülőjük is van, ami szerinte meglehetősen balga ötlet. Azt mondja, hogy
egyetlen személyt szeretni természetes és könnyű dolog, de ha az ember szülője két önálló lény, akkor
elég komoly erőfeszítésbe kerülhet, hogy ne okozzon kellemetlen érzést, amiért az egyiket netán
jobban szereti a másiknál. Véleménye szerint nem egy furcsaságunk biztosan erre vezethető vissza.
Ez az eszmefuttatás némi rokonszenvet ébresztett bennem Miss Blayde aggályai iránt. Chocky
gondolatvilágának természete teljesen idegen volt számomra. Örömmel gondoltam rá, hogy eszembe
jutott fölkeresni Landist, bár bevallom, nem csekély izgalommal néztem majdani ítélete elébe.
Egyszer csak Janet, Mary nővére telefonált, és a tőle megszokott módon, kurtán-furcsán
bejelentette, hogy a hétvégén szándékoznak átugrani hozzánk. Mary próbálta megmagyarázni neki,
hogy vasárnapra már foglaltak vagyunk, de közben bölcsen elhárította az elfoglaltságunk természetére
vonatkozó kérdezősködést.
– Ó, igazán kellemetlen – csicseregte Janet –, de ne is törődjetek vele! Megtehetjük, hogy már
pénteken odamegyünk, és vasárnap, reggeli után már szedjük is a sátorfánkat. így még a tájban is
többet gyönyörködhetünk hazafelé jövet.
– A francba! – dünnyögte Mary, miután letette a kagylót. – A baj az, hogy ha Janet elhatároz
valamit, én menten zavarba jövök. Mi a nyavalyáért nem vettem rá, hogy halassza el ezt a látogatást a
jövő hét végére? No jó, jó, tudom, hogy most már késő.
ÖT
Pénteken este megérkezett Janet a férje, Kenneth és két legkisebb gyerekük kíséretében.
Szokásuknak megfelelően másfél órával az előre jelzett időpont után futottak be, azt követően viszont
teljes huszonnégy órán keresztül a megszokott rendben zajlott a látogatás. Mary és a nővére
elbeszélgettek Janet gyerekeiről, a nővérük, Patrícia gyerekeiről, a fivéreik, Ted és Frank gyerekeiről
és közös barátaik ki tudja, hány porontyáról. Ted és én megmaradtunk az autók biztos és egyértelmű
témájánál. Összegezve: az egész simán ment. Janet persze csak szombat este jött rá, hogy a sok gyerek
gondja közepette a mieinkről megfeledkezett, de nyomban neki is látott, hogy pótolja a mulasztását.
– No persze semmi közöm hozzá – jelentette ki –, de azt hiszem, hogy friss szemmel talán többet
lát az ember, nem gondolod?
Nyilvánvalóan kilógott a lóláb. Odapillantottam a feleségemre. Minden figyelmét a kötésének
szentelte.
– Meglehet. Másrészt kevesebb alkalma van a megfigyelésre – mormolta az orra alatt.
Janet kérdése persze tisztán költői volt. Ilyen általánosságokkal különben sem lehetett leszerelni.
Rendületlenül folytatta:
– Föltűnt nekem, hogy Matthew mintha egy icipicit nyúzott lenne. Valahogy sápadtabb a szokottnál,
nem?
– Valóban? – dünnyögte Mary.
– Te talán nem is vetted észre? Nos, pontosan erre gondolok. Talán egy kicsit túlhajszolja magát.
Ebben a korban gyakran nőnek és sápadtabbak, nem igaz?
– Tényleg? – dörmögte Mary.
– Vagy talán eleve nem olyan erős alkatú – tapogatózott Janet.
Mary éppen végzett egy sor kötéssel. Letette a térdére, és gondosan kisimította.
– Nekünk éppen elég erősnek és egészségesnek tűnik – mondta határozottan. – Nincs igazam,
David?
Rögtön kaptam az alkalmon.
– Hát hogyne – vágtam rá habozás nélkül. – Soha semmi baja nem volt egy kis megfázáson kívül.
Azt pedig nem tudom, hogyan kerülhetné el bármelyik gyerek – siettem Mary segítségére.
– Mennyire örülök, hogy így van – sóhajtotta Janet. – De sohasem lehet elég óvatos az ember.
Végül is nem sokat tudhatunk az öröklődött tulajdonságairól, ugyebár. Nem látjátok egy kicsit
szórakozottnak néha, olyan magába fordulónak?
– Nem – vetette ellen Mary.
– Nos, pontosan erre gondoltam a friss szemet említvén. Én ilyennek látom. A kisfiam, Tim szerint
pedig elég sokszor beszélget magában.
– Nagyon sok gyerek gondolkodik néha hangosan.
– Hát persze, de Tim szerint olyan furcsa dolgokat mond. Tudjátok, akadnak gyerekek, akiknek
túlságosan is élénk a képzeletük.
Mary kezében megállt a kötőtű.
– És miféle furcsa dolgokat mond? – kérdezte.
– Tim nem emlékszik rá pontosan, de valahogy olyan... nos, furcsának találta.
Éreztem, itt az ideje, hogy én is beavatkozzam.
– Igen – szólaltam meg. – Én értem a helyzetet. Matthew valóban egy kicsit túl érzékeny. A ti
Timetek viszont olyan tökéletesen egészséges és kitárulkozó. „Mens stulta in corpore sano” – ennyi az
egész.
Janet pontosan azt hallhatta, amit hallani óhajtott.
– Pontosan! – helyeselt lelkesen. – És természetesen ez hívja föl a figyelmet legjobban a kettejük
közötti különbségre.
– Igen, így kell lennie – hagytam jóvá. – A te Timed annyira normális. Még elképzelni is nehéz,
hogy bármi különöset mondana. Bár néha arra gondolok – folytattam –, milyen kár, hogy a
normálisság szinte elérhetetlen, hacsak nem a személyiség rovására. Azután ott van a normalitás
valódi jelentése is: „átlagos”.
– Ó, én nem nevezném átlagosnak Timet – tiltakozott nyomban Janet, és hosszasan fejtegetni
kezdte, miért is nem átlagos a fiacskája. Matthew „különössége” a nagy bizonygatásban többet nem is
került elő.
– Örülök, hogy ilyen ügyesen a helyére tetted – gratulált Mary az emeletre menet. – Bár egy kicsit
kemény voltál szegény Timhez. Annyira azért nem butácska.
– Természetesen nem, kedvesem, hanem a nővéred egy kíváncsiskodó és attól tartok, nem
túlságosan értelmes nőszemély. Minden szülőhöz hasonlóan ő is ambivalens. Egyrészt zseniális
gyermekre vágyik, másrészt teljesen normálisra. Utalgatott rá, hogy Matthew nem egészen normális,
és ezzel védekezésre kényszerített bennünket. Ezért mutattam rá arra, hogy míg Tim teljesen normális,
nem valami lángész. Így azután neki kellett azonnal védőállást felvennie. Igazán elemi dolog,
kedvesem.
– Egyben mégiscsak igaza volt. Valóban semmit sem tudunk Matthew származásáról.
– De azt sem tudhatjuk, hogy a származásának bármi köze lehet ehhez a Chockyhoz, szóval csak
várjuk ki a végét, és hallgassuk meg, mit mond holnap Landis.
Janet és csapata természetesen késlekedett az indulással, de azért sikerült legalább Landis
érkezése előtt húsz perccel kitessékelni őket. Ahogyan egy jól menő orvosféléhez illik, pompásan
karbantartott Jaguárral fordult be a kocsiföljárónkra.
Elvégeztem a bemutatás szertartását. Mary ugyan egy kicsit visszafogott volt, de örömmel
tapasztaltam, milyen könnyen alkalmazkodik a helyzethez Matthew. Ebéd után valamennyien
kisereglettünk a tornácra egy negyedórácskára, azután Mary, előzetes megállapodásunk szerint
magával cipelte Pollyt, én valami sürgős munkát emlegettem, és magára hagytam Landist Matthew
társaságában.
Elérkezett a teázás ideje, de amikor kinéztem rájuk, Matthew még mindig lelkesen adott elő
valamit. Landis elkapta a pillantásomat, és határozott, szigorú grimasszal elkergetett.
Mi hárman úgy döntöttünk, nem várjuk meg őket, ami helyesnek bizonyult, mivel jó hat órára járt
már, amikor végre ők is csatlakoztak hozzánk. Úgy látszott, kitűnő kapcsolat alakult ki közöttük.
Matthew kedve is sokkal jobb volt, mint emlékezetem szerint az utóbbi időben bármikor. Landis arcán
inkább a nyugodt tűnődés érződött.
A gyerekeket először megvacsoráztattuk, azután ágyba dugtuk. Utána, amikor magunk ültünk le a
vacsoraasztal mellé, végre megbeszélhettük a történteket. Mary adta meg a kezdőhangot.
– Maguk ketten komolyan elmélyedtek a beszélgetésben. Remélem, Matthew elég összeszedett
volt.
Landis egy pillanatig a szemébe nézett, majd lassan megrázta a fejét.
– Összeszedett? – ismételte meg. – Ó, igen! Biztosíthatom, az volt. – Utána hozzám fordult. –
Tisztában vagy vele, hogy nekem a felét sem mondtad el előre? – jegyezte meg enyhe nehezteléssel.
– Nem is hiszem, hogy egyáltalán tisztában lennék a felével – védekeztem. – Jórészt elmondtam,
amit tapasztaltam, de ahhoz, hogy többet is megtudjak, nyomást kellett volna gyakorolnom a fiúra. Úgy
gondoltam, nem lenne bölcs dolog. Nem vagyok még olyan öreg, hogy ne emlékezzem rá, milyen
nyomasztó lehet a szülők faggatózása. Pontosan ezért hívtalak ide. Teljesen függetlenül a szakmai
fölkészültségedtől, abban is reménykedtem, hogy veled talán szabadabban beszél. Alighanem igazam
is volt.
– Valóban így történt – bólintott Landis. – Igen, alighanem okosan tetted, hogy nem kényszerítettél
ki belőle semmit, bár éppen emiatt kissé tájékozatlanul vágtam neki a beszélgetésnek. Úgy találtam, az
egész rettentő nagy talány neki, és szüksége van valakire, akinek beszélhet róla, sokkal nagyobb
szüksége, mint a szavaid alapján sejthettem volna. De akárhogy is, azóta már nagy tehertől szabadult
meg, és ha mástól nem, ettől biztosan könnyebben érzi majd magát.
Itt elhallgatott egy pillanatra, azután Maryhoz fordult.
– Mondja csak, Mrs. Gore, normális... vagyis hogy mielőtt ez az egész Chocky-ügy kipattant...
különlegesen élénk képzeletűnek nevezte volna?
Mary elgondolkodott.
– Nem hinném – mormolta végül. – Kisfiúkorában inkább nagyon érzékeny volt. Például, félt a
zajoktól, erős fényektől. De ez nem az, amit kérdezett, ugye? Nem, nem mondanám, hogy nagyon erős
lett volna a képzelete, inkább olyan átlagos.
Landis bólogatott.
– Egy nyitott gyereket mindig elég nehéz kordában tartani. El kell ismernem, abból, amit David
elmondott, én egy rendkívül élénk képzeletű fiúra gondoltam, aki annyi fantasztikus csacskaságot
olvasott össze, hogy nehezen különbözteti meg a valóságot és a képzelet világát. Ez pedig alaposan
tévútra vezetett.
– Biztosan olvasott ilyen csacsiságokat. Minden gyerek így van vele – szóltam közbe –, de az
irodalmi ízlése mégis az egyszerű, kalandos történetek felé hajlik.
– Igen, ezt elég hamar sikerült kiderítenem. Meg is változtattam a véleményemet. Azután megint
változtatnom kellett rajta.
Idegesítően hosszú ideig játszadozott a tányérján lévő, kihűlt húsdarabbal, míg végül Mary
elveszítette a türelmét.
– És mit gondol, mi a helyzet most? – kérdezte.
Landis még két-három pillanatig váratott magára, mielőtt fölnézett volna. Mikor mégis megtette, a
távolabbi falra meredt, olyan különös, messze révedő tekintettel.
– Végül is – szólalt meg – nem a szigorúan vett szakmai véleményemre kíváncsiak. Ha így lenne,
azt mondanám, igen bonyolult esettel állunk szemben, amelyet egy rövid vizsgálattal nem tárhatok föl
hitelt érdemlően. De most nem szakemberként nyilatkozom. Be kell vallanom, hogy magam sem
tudom... lényegében kifogott rajtam.
Elhallgatott, és szótlanul babrált tovább a késével. Mary elkapta a tekintetemet. Nem szóltunk
semmit.
– Nem értem – ismételte meg Landis. – Azt tudom, mire emlékeztet, de az nem egyéb falrengető
ostobaságnál.
Megint szótlanságba burkolózott.
– De mégis mi az, amire hasonlít? – faggattam kissé élesen.
Landis tétovázott egy pillanatig, majd mélyet sóhajtott.
– Minden eddigi tapasztalatomnál jobban emlékeztet arra, amit az elődeink afféle
„megszállottságnak” neveztek. Ők egyszerűen kijelentették volna, hogy ez a Chocky nem más, mint egy
kóbor szellem, esetleg rosszindulatú szellem, amely megszállta a fiukat.
Teljes csont állt be. Én törtem meg végül:
 – De erre mondtad éppen az imént, hogy ostobaság.
– Nos, nem is tudom... Nem szabad olyan dogmatikusnak lennünk az ítéleteinkben, amilyenek az
őseink voltak. Nagyon könnyű leegyszerűsíteni a dolgokat. Pontosan úgy, ahogy Matthew is teszi,
amikor azt mondja, hogy „beszél” ehhez a Chockyhoz, vagy éppen ő „beszél hozzá”. A régiek úgy
mondanák „hangokat hall”, de ez csak amolyan beszédfordulat, nem egyéb. Matthew is csak azért
használja a „beszél” szót, mert nincs kifejezése arra, amire gondol. Amikor Chockyt hallgatja, nem
hallatszanak szavak, tulajdonképpen nem hall semmiféle hangot. Amikor pedig válaszol neki, szintén
nincs szüksége szavakra. Néha ugyan valóban beszél hozzá, de erre olyankor kerül sor, amikor
fölpaprikázza magát, és különben is ez az érzelmeinek normális kifejezésmódja, nem azért beszél
tehát, mert valóban szüksége van rá. Ennélfogva a kifejezés, miszerint „hallott” tőle valamit, pusztán
képletes, a képzelt hanggal folytatott társalgása viszont már korántsem az. A beszélgetésük nagyon is
valóságos.
Mary összeráncolta a homlokát.
– Ezt alaposabban meg kell majd magyaráznia.
– Nos, egyrészt kétségbevonhatatlan, hogy itt magasabb intelligenciáról is szó van. Csak
gondoljanak néhány kérdésére és megállapítására, amelyet önnel és Daviddel közölt – szögezte le
Landis. – Annak meg csak örülhetünk, hogy nem maga találta ki mindet. Végül is ezért vagyok most
itt, nem? De nem volt-e jellemző valamennyire, hogy naivan, sőt néha gyermekesen fogalmazta meg
őket?
– De hiszen még nincs is egészen tizenkét éves! – fortyant föl Mary.
– Pontosan így van, és a korához képest feltűnően gazdag a szókincse. Ám ugyanakkor nem felel
meg teljesen az általa kifejezni óhajtott gondolatok pontos megfogalmazásának. Azt ugyan tudja, mit
akar megkérdezni, és világosan látja, mit kíván kifejezni. Legfőbb nehézsége abban rejlik, hogy
nehezen találja meg a kellő szavakat.
Márpedig ha valaki mástól hallott kérdéseket próbálna tolmácsolni, nem ütközne ilyen
nehézségekbe. Egyszerűen megismételné a szavakat, függetlenül attól, érti-e őket vagy sem. Akkor is
tisztában lenne a kellő kifejezésekkel, ha a kérdéseket valami könyvben olvasta volna. Mindegyik
esetben gond nélkül használhatná a szükséges szavakat, és nem kellene ilyen keservesen megküzdenie
szókincsének korlátaival.
Ebből következik, hogy a szó közönséges értelmében nem hallotta azokat a kérdéseket, de még
csak nem is olvasta őket. Mégis világosan látja, mit szeretne megkérdezni. Tehát a probléma: hogyan
kerültek ezek a kérdések a fejébe, a kifejezésükhöz nélkülözhetetlen szavak híján? Ez pedig igazán
komoly gond.
– De mindez... egyáltalán többnek tekinthető, mint általában? – kérdezte Mary. – A szavak csupán
különféle képzetek elnevezései. Ilyen képzetei pedig bárkinek lehetnek. Úgy is megjelenhetnek
valahonnan a tudatban, hogy még nincs konkrét elnevezésük.
Fölismertem hangjában az élesedő árnyalatot. Valami... talán éppen a Landis által előhúzott
„megszállottság” szó váltotta ki belőle ezt a tiltakozást.
Landis azonban rendületlenül folytatta:
– Vegyük csak például a kettes számrendszert. Ha valaki mesélt volna neki róla, vagy könyvben
olvasta volna, minden valószínűség szerint a nulla és az egy jeleket használná. Esetleg a pluszt és a
mínuszt, netán Y és X lenne az, amelyek használatát minden további nélkül természetesnek tekintené.
De a megismerésük módja csupán igenlésként és tagadásként jelentek meg a tudatában, ezért használta
helyettük az I és az N jeleket.
– De ha az ön állításának megfelelően semmiféle szavakat sem hall – akadékoskodott tovább Mary
amikor pedig úgy látszik, akkor végül is mi történik vele? Mármint honnan van ennek „beszélő”
Chocky-nak a képzete?
– Ó, hiszen Chocky valóban létezik. Természetesen először a tudatalattijának valamiféle
megszemélyesítését kerestem benne, de rövidesen meg kellett győződnöm róla, hogy egyáltalán nem
erről van szó. De hogy hol élhet ez a Chocky, és mi is tulajdonképpen, az a jelen pillanatban tökéletes
rejtély számomra. És Matthew előtt is az.
Mary korántsem ilyen magyarázatban reménykedett.
– Azt megértem, hogy számára létezhet. Az ő szemében teljesen valóságos lény. Pontosan ezért
játszottuk meg, hogy mi is elfogadjuk a létezését, de...
Landis röviden elhallgattatta:
– Ó, Chocky ennél sokkal valóságosabb lény. És én a magam részéről határozottan örülök neki,
bármi legyen is, hogy több a fiú puszta kitalációjánál.
– Tudatos alkotásánál – pontosítottam –, viszont nem lehet valamilyen lélektani komplexus
terméke?
Most szerettem volna igazán, ha eszembe jut annak a görög hermafroditának a neve. Egy ilyesféle
lényt nyilvánvalóan nem hagyhattak ki a mitológiájukból, mégsem tudtam fölidézni.
Landis közben csak csóválta a fejét.
– Nem hinném. Saját tudatalattijának termékeként nem lehet életképes. Meg is mondom, miért.
Gondoljunk csak az autós incidensre. Egy Matthew korú srác semmiképpen sem nevezné egy korszerű
autó legújabb modelljét ódivatúnak. Ellenkezőleg: gyönyörűnek látná. Matthew is őszintén büszke
volt rá, és izgatottan várta, hogy eldicsekedhessen vele. De a beszámolótok szerint éppen az történt,
ami abban az esetben várható, ha egy másik gyerek... vagy tulajdonképpen bárki más... kifogásokat
emelt volna az autó ellen. Csakhogy sem egy gyerek, sem az ő mélytudata nem képes rá, hogy
megmagyarázza, miként lehetne a kocsi alapvetően másmilyen.
Azután van itt egy másik eset is, amelyet ma délután mesélt el nekem. Azt mondja, megpróbálta
elmagyarázni Chockynak, hogyan használják űrkísérletekre a többfokozatú rakétákat. Chocky erre
éppúgy kinevette, mint korábban az autót. Azt állította, hogy mulatságos és ósdi, amin véleményem
szerint kezdetlegeset értett. Azt mondta, a súly valamiféle erő, az erő pedig az energia egy bizonyos
formája. Az egyik energiaformának egy másikkal történő közvetlen szembeállítása pedig egyszerre
butaság és drága mulatság. Először is a visszatartó erő természetének megértésére kellene
törekednünk. Amint ez kellő színvonalon megtörténik, máris képesek lehetünk az ellensúlyozására, sőt
még azt is elérhetjük, hogy a hasznunkra és ne ellenünkre fejtse ki hatását. Ennek megfelelően egy
űrhajó működtetésének nem megfelelő módja, ha valamilyen elégethető üzemanyag segítségével lőjük
ki az űrbe a tömegvonzás teljes erejének leküzdése árán, inkább ki kellene fejlesztenünk az említett
erő leárnyékolásának valamilyen módját.
Így azután, magyarázta tovább Chocky a csökkentett vonzóerő és a centrifugális erőhatás
kiegyensúlyozásával sima fölszállást, majd utána egyenletes gyorsulást érhetünk el. A mindössze
körülbelül 2 g-nyi, könnyűszerrel elviselhető kezdeti gyorsulás később sokkal nagyobb sebességgé
fokozható, bármiféle veszély nélkül. Ez fölülmúlhat akármilyen rakétát. A gravitációs ernyők
irányításával beállítható a kívánt haladási irány is, s emellett tetszés szerint növelhető vagy
csökkenthető a sebesség.
A rakétatechnika, magyarázta a fiúnak, túl egyszerű (szerintem itt naivra gondolt) megoldás, mint
amikor egy autót fölhúzható rugókkal vagy benzinnel működtetünk, hiszen ha a betáplált üzemanyag
elfogy, a haladásnak is vége. Míg azonban azzal a... És ez volt a pillanat, amikor elveszítettük a talajt,
mivel Matthew nem értette meg a lényeget. Persze valamilyen erőforrás jöhetett szóba. Érzése szerint
az elektromossághoz hasonló de attól határozottan eltérő jelenségről lehetett szó. Mindenesetre olyan
erőforrásnál, amely a kozmikus sugárzásból származik, és átalakítható a gravitációs ernyők
működtetéséhez, föl sem merülhet az üzemanyag kifogyásának kérdése. Az elérhető sebességhatár
pedig lényegében megegyezik a fénysebességgel. Ám még így is két komoly akadálya van az igazi
űrutazásnak. Az egyik a gyorsuláshoz és fékezéshez szükséges, viszonylag hosszú idő, amelynek a g-k
fokozásával történő csökkentése oly csekély, hogy foglalkozni sem érdemes vele, ráadásul csak
komoly megpróbáltatások árán viselhető el. A másik meg, hogy még a fénysebesség is túlságosan
lassú az óriási, csillagközi távolságok áthidalásához. Valahogy tehát meg kell találnunk az ilyen
akadályok leküzdésének módját. E téren jelenleg az a legígéretesebb elmélet... de itt Matthew ismét
elveszítette a fonalat, mivel a koncepció megértéséhez csekélynek bizonyult a tudása. Ahogy
számomra megfogalmazta: „Itt csak folytatta tovább rendületlenül, de az egésznek nem volt semmi
értelme. Lehetetlen megtalálni hozzá a megfelelő szavakat.”
Landis egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
– Annak pedig megint csak örülök, hogy ezt sem könyvekből merítette. Megtörténhetett volna, de
nem így volt. Ha így történik, akkor nem akad el a tudatában világosan megfogalmazódó képzet
kifejezéséhez szükséges szavak keresésekor. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy számomra sem
világos a dolog lényege.
– De egyáltalán hogy kerültek a képbe ezek a fantáziaszülte űrhajók? – vetette közbe Mary.
– Csak afféle illusztrációként. Chocky azt hozta a tudomására, hogy az űrhajók éppoly kevéssé
hatékonyak, mint az autók.
– És mindez a maga számára fölfogható volt... úgy értem, világos értelmét látja a dolognak?
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy mindaddig, amíg belefér a felfogóképességeinek keretébe,
teljesen logikus. De talán jobban örülnék, ha nem így lenne.
– Miért? – firtatta Mary.
– Mivel ha hézagok lennének a gondolatmenetben, mert félreértett valamit, vagy a saját
elgondolásai nem illenének össze a többivel, még mindig fönnállna a lehetősége, hogy az
olvasmányaiból kotyvasztotta össze az egészet. A valóságban viszont könnyű szívvel elismeri, hogy
sok mindent nem ért, a többit azonban a lehető legőszintébben próbálja elmondani. Sokkal egyszerűbb
lenne, ha azt hihetnénk, hogy akár a tudatalattija segítségével, ő maga agyait ki minden részletet.
És akadtak még egyéb dolgok is. Úgy tűnik, Chocky véleménye szerint mi, az egész
civilizációnkkal együtt, még mindig a kerék bűvöletében élünk. Miután fölismertük a forgómozgás
jelenségét, lépten-nyomon azt alkalmazzuk. Csak a legutóbbi időben fordulnak elő olyan újítások,
amelyek segítségével mintha lassacskán kiszabadulnánk a kerék csapdájából. Nos, mondják meg: hol
tehetne szert egy kisfiú ilyesféle elképzelésekre?
– Nagyon helyes – szóltam közbe tegyük föl, hogy eltekinthetünk a tudatalatti jelenségektől. De
akkor mit kezdjünk a problémával?
Landis ismét megrázta a fejét.
– Bevallom, jelen pillanatban fogalmam sincs róla. Most még nem tudom, sőt még csak nem is
sejtem, miről lehet szó. Csupán szó szerint értelmezhetek egy talányos kifejezést: valami biztosan
belébújt. Szeretném tudni, mi lehet az. De valami mindenképpen lapul benne, ez kétségtelen.
Mary váratlanul határozott mozdulattal fölállt az asztal mellől. Tányérjainkat ráraktuk a
zsúrkocsira, ő pedig kikormányozta a konyhába. Néhány perc múlva behozta a kávét. Kitöltötte, s
közben odavetette Landisnek:
– Összegzésképpen tehát csak annyit mondhat nekünk, hogy nem lát semmi módot Matthew
meggyógyítására, ha helyesen értettem a szavait.
 Landis homlokába mély ráncok gyűrődtek.
– A meggyógyítására? – ismételte meg a kérdést. – Nem is tudom. Még abban sem vagyok biztos,
hogy ilyesféle segítségre lenne szüksége. E pillanatban leginkább egy olyan személy kell neki, akivel
szabadon elbeszélgethet erről a Chockyról. Tulajdonképpen nem szereti igazán, sőt néha határozottan
idegesíti, másrészt viszont seregnyi, számára érdekes problémát tálal elébe. Úgy látom, nem is
annyira Chocky puszta létezésének ténye zavarja őt, inkább az önvédelmi ösztönének kényszere, hogy
megőrizze a titkot, és ez szerintem igazán bölcs reakció. Mindeddig önök ketten voltak csak a
biztonsági szelepei. A húgocskája is eljátszhatná ezt a szerepet, de úgy látszik, ő lehangoló hatással
van rá.
Mary kavargatta a kávéját, és elkalandozó tekintettel bámult a habjára. Aztán összeszedte a
gondolatait, és határozottan megszólalt:
– Most már maga is úgy beszél, mintha ez a Chocky valóban létezne. Tegyük már tisztába az ügyet.
Chocky Matthew fantáziaszüleménye. Csupán képzeletbeli társának kitalált neve, pontosan olyan,
amilyen Piff volt Polly esetében. Az ember persze megérti, hogy ez korántsem szokatlan jelenség, és...
egy bizonyos határig... semmi aggodalomra nem ad okot. De ezen a ponton túl igenis aggasztóvá válik,
már nem tekinthető normális jelenségnek. Az igazság pedig az, hogy kis ideje ugyan, de Matthew
túljutott ezen a baljós ponton. Valami abnormális esemény történhetett vele. Pontosan ezért
folyamodott David magához segítségért.
Landis néhány pillanatnyi vívódást követően válaszolt:
– Attól tartok, nem fogalmaztam valami világosan. Bármiféle összehasonlítás Chocky és Piff
között csak felületes lehet. Szeretném magam is azt hinni, amit ön elvár tőlem, és amit egész eddigi
tapasztalatom sugall. Nevezetesen, hogy az egész jelenség szubjektív természetű. Hogy Chocky,
Piffhez hasonlóan, nem több a gyermeki képzelet szülötténél, hogy Matthew maga teremtette őt, csak
éppen valahogy kiszabadult az ellenőrzés alól. De ezt csak a tényeket figyelmen kívül hagyva
tehetném meg. Nos, ahhoz nem vagyok elég vaskalapos, hogy a tényeket kiforgassam, csakhogy
megfeleljenek az általam tanultaknak. Chocky, valami számomra érthetetlen módon, mégis valóságos.
Kívülről érkezett, és nem odabent teremtődött. Másrészt annyira hiszékeny sem vagyok, hogy teret
engedjek a „megszállottság” ósdi fogalmának. Habár az sokkal jobban megfelelne az ismert
tényeknek.
Pár másodpercre itt ismét elhallgatott, majd megcsóválta a fejét.
– Nem. Ez sem egészen így van. A „megszállottság” pontosan azt jelenti, amit a szó tartalmaz:
uralmat. Itt erről nincs szó. A helyzet leginkább valamiféle munkamegállapodásra emlékeztet.
– Az ég szerelmére, ezt meg hogy érti?! – csattant föl Mary élesen.
Hangjának éle értésemre adta, hogy az a csekély bizalom amit eddig táplált Landis iránt, az e
pillanattól teljesen megszűnt. Erre maga Landis is fölfigyelt. Mégis higgadtan válaszolt:
– Bizonyára emlékszik rá, hogy betegsége idején elhallgattatta, sőt elküldte Chockyt, aminek
Chocky az ön tevékeny közreműködésére eleget is tett. Valószínűleg akkor is ugyanez történt, amikor a
kocsi körüli vitától a fiú dühbe gurult. Matthew utasította el őt. Tehát nem uralkodik fölötte.
Ki is kérdeztem efelől. Elmondta, hogy amikor Chocky először kezdett „beszélni” hozzá, tetszése
szerint, bármikor megtette. Előfordulhatott ilyesmi az iskolában, házi feladatának készítése közben,
étkezések alatt és talán a leggyakrabban éjszakánként. De neki nem tetszett, hogy a munkáját vagy
egyéb elfoglaltságát ilyen kurtán-furcsán megszakítsák. Nem szerette, ha mások jelenlétében került rá
sor, furcsálkodva néztek rá az emberek, mert nem volt képes egyszerre odafigyelni rájuk és Chockyra.
A legkevésbé pedig azt viselte el, ha éjnek évadján ébresztette föl lehetetlen kérdéseivel.
Erről azt mondta, hogy egyenesen megtagadta az együttműködést, ha nem olyan időpontokban
fordult hozzá, amikor egész figyelmét neki szentelhette. Ez pedig óhatatlanul bizonyos feszültségeket
gerjesztett közöttük, amiről így számolt be: „Chocky ideje nem egészen úgy alakul, ahogy a miénk.”
Ezért még a konyhai órát is meg kellett mutatni neki, hogy pontos fogalmat alkothasson az idő
múlásáról. Miután ebben megállapodtak, Chocky kialakíthatott magának egy időbeosztást, és olyankor
látogathatta meg, amikor nem akadt más elfoglaltsága. Kérem, vegye tekintetbe: olyan időkben, ami
Matthew-nak és nem Chocky-nak felelt meg.
És azt se tévesszük szem elől, milyen praktikus megoldás volt ez. Nincsen benne sehol egy
morzsányi fantázia sem. Egy legényke egyszerűen közli a barátjával, mely órákban hajlandó fogadni.
Az illető barát pedig láthatóan belemegy a feltételekbe.
Maryt mindez nem hatotta meg. Még abban is kételkedtem, hogy egyáltalán figyel-e. Türelmetlenül
tiltakozott:
– Ezt én nem értem. Amikor ez a Chocky-história elkezdődött, Daviddel úgy véltük, nem szabad
erővel elfojtanunk. Arra számítottunk, hogy hamarosan elmúlik. Nos, tévedtünk: úgy látszik, csak még
jobban belefészkelte magát. Idegesített a dolog. Nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy az ember
fölmérje, mire vezet, ha a fantáziaképek elfoglalják a valóság helyét. Azért egyeztem bele, hogy
David magához forduljon segítségért, mert reméltem, hogy javasol majd valami módszert, amely
megszabadíthatja a gyereket ettől a fantazmagóriától, a saját veszélyeztetése nélkül. Ehelyett úgy
látszik, még jobban megerősítette benne. Sőt még maga is megfertőződött általa. Egyáltalán nem úgy
érzem, hogy ez hasznára válhat Matthew-nak vagy bárki másnak.
Úgy festett, hogy Landis valami éles válasszal rukkol elő, de még idejében megfékezte az
indulatát.
– Legelső feladatunk – magyarázta –, hogy megértsük a helyzetet. Ennek érdekében viszont meg
kell szereznünk Matthew föltétlen bizalmát.
– Teljesen nyilvánvaló – hagyta helyben Mary –, és én meg is értem, hogy amíg vele volt, magának
is úgy kellett tennie, mintha hinne ennek a Chockynak a valóságosságában. Mi is pontosan így
viselkedünk, Már hetek óta. De azt már föl nem foghatom, miért viselkedik ugyanígy most is, amikor a
fiú már nincs jelen!
Landis türelmesen kérdezte tőle:
– De Mrs. Gore, ugye figyelembe veszi, miket kérdezett és mondott a fiú? Nem találja furcsának...
persze értelmesen furcsának... és a gyerek megszokott gondolkodásmódjától eltérőnek?
– Már hogyne találnám! – felelte Mary még élesebben. – De a fiúk annyi mindent összeolvasnak,
az ember szinte el is vár valami hasonlót. És az sem meglepő, hogy a sokféle érdekesség kérdésekre
ösztönzi őket. Bennünket csupán az nyugtalanít, ahogy a természetes kíváncsiságát áttereli ennek a
Chocky-féle fantáziavilágnak a megerősítésére. Hát nem látja? Attól félek, még valami állandó
szenvedély lesz belőle. Én mindössze annak a legegyszerűbb módját szeretném megtudni, hogyan
akadályozhatjuk meg.
Landis megpróbálta még egyszer megmagyarázni, hogy véleménye szerint Chocky miért nem
tekinthető egyszerű fantáziaszüleménynek, de Mary addigra már olyan ellenséges hangulatba hajszolta
magát, hogy minden érvelést visszautasított. Én közben csak azt kívántam, nehogy Landis végül Maryt
tekintve „megszállottnak”. Egyébként – véleményem szerint – Landis tévedett. Az ember egyáltalán
nem ezt várná egy pszichológustól.
Semmi mást nem tehettem, csak ültem a helyemen, és figyeltem, hogyan mérgesedik el a vita.
Valamennyiünk számára megkönnyebbülést jelentett, amikor Landis végre föladta a küzdelmet, és
távozott.
HAT
Nyomasztóan éreztem a helyzetet. Képes voltam követni Landis érvelését, de itt kössenek föl, ha
azzal tisztában voltam, milyen irányba tart. Ugyanakkor Mary türelmetlensége is rokonszenvet váltott
ki belőlem. Emellett Landis nemcsak komolytalanul fogadta a kérdést, hanem pszichológiai baklövést
is elkövetett. Véleményem szerint sokkal helyesebb lett volna, a maga szempontjából is, ha nem
hivatkozik holmi ősi hiedelmekre. A „megszállottság” szót pedig ki sem lett volna szabad ejtenie a
száján. Akadnak olyan megrögzött félelmeink, amelyekről azt hisszük, hogy már sikerült
megszabadulnunk tőlük, valójában ott szunnyadnak bennünk, készen arra, hogy egy kritikus
pillanatban, egy óvatlanul kiejtett szó hatására életre keljenek. A látogatás eredménye végül az lett,
hogy Mary aggályai újabb irracionális mozzanattal gazdagodtak. Ezenkívül, függetlenül attól, mit
mondott, kimért modora és komótos elemzése csak növelte Mary feszültségét. Azonnali megoldást
szeretett volna. Valami nem volt rendben Matthew körül, és Mary haladéktalanul helyre akarta tenni a
dolgokat. Landistől is olyan tanácsot várt, miként tehetnénk ezt a legeredményesebben. Ehelyett egy
érdekes esetről szóló, hosszú értekezést kapott, amely még azáltal is nyugtalanítóbb, hogy Landis
elismerte teljes tanácstalanságát. Mikorra a távozás mellett döntött, a feleségem a legjobb esetben is
alig tekintette többnek sarlatánnál. A találkozás tehát szerencsétlenül és terméketlenül ért véget.
Másnap este Maryt töprengő hangulatban találtam. Miután leszedtük az asztalt, és a gyerekeket
föltereltük a szobáikba, ismerős légkörrel találtam szemben magam. Valami, a várható fogadtatást
illetően még kissé bizonytalan, de előre alaposan kifundált bejelentés volt készülőben. Mary a
megszokottnál kissé merevebben telepedett le, és inkább az üres kandallórácshoz intézte a szavait,
mintsem hozzám. Kissé kihívóan jelentette be:
– Ma elmentem dr. Aycotthoz.
– Ó! – sóhajtottam föl. – Valami baj van?
– Matthew miatt – tette hozzá ingerülten.
Elfogtam a pillantását.
– De a fiút csak nem vitted el hozzá?
– Nem – rázta meg a fejét. – Volt ugyan eszemben, de azután letettem róla.
– Ennek igazán örülök – könnyebbültem meg. – Attól tartok, ezt Matthew bizalmatlanságnak
tekintené. Jobb, ha nem tud róla.
– Igaz – helyeselt Mary meglehetősen határozottan.
– Amint már mondtam – jegyeztem meg –, semmi kifogásom Aycott mint karcolások bestoppolója
és rózsahimlők diagnosztizálója ellen, de azt nem hiszem, hogy ilyen esetekre is lenne gyógyír a
tarsolyában.
– Igazad van. Biztosan nincs – értett egyet Mary, majd folytatta: – Tudod, hogy ilyesmit nem is
várnék el tőle. De megpróbáltam a lehető legvilágosabban elmagyarázni neki a helyzetet. Nem valami
türelmesen hallgatott végig, és láthatóan megorrolt, amiért Matthew nem jött velem. Próbáltam
megértetni a vén hóbortossal, hogy nem kívánom ott és akkor hallani a véleményét. Csupán annyit
kérek, hogy ajánljon egy megfelelő specialistát.
– Ehelyett komplett diagnózist kaptál válaszul. Mary komor arckifejezéssel bólintott.
– Ó, hát persze. Matthew egyetlen igazi orvossága a kiadós testgyakorlás, reggelente a hideg
zuhany, bőséges, természetes, fűszerezetlen étel, amennyi belefér, és éjszakánként a nyitott ablak –
sorolta Mary gunyoros hangon.
– És semmi szakorvos?
 – Nem hát. Arra semmi szükség. A növekedés néha jóval bonyolultabb, mint föltételeznénk, de az
egészséges életmód és a természet, a nagy gyógyító, hamarosan helyreigazít mindenféle kóros
elhajlást.
– Egész odavagyok! – sóhajtottam.
A beálló csöndet Mary törte meg:
– Valahogy mégiscsak segítenünk kell rajta, David!
– Kedvesem, én tudom, hogy nem sokra tartod Landist, de szakmai berkekben igazán nagyra
értékelik, ezt tudnod kell. Nem mondta volna, hogy Matthew-nak talán nincs is szüksége orvosi
segítségre, ha nem így gondolja. Mindketten aggódunk a fiú miatt, de csak azért, mert nem értjük a
helyzetét. Semmi sem utal arra, hogy ez a probléma pusztán azért, mert szokatlan, egyszersmind
veszélyes is. Biztos vagyok benne, ha Landis szerint komolyan aggódnunk kellene, azt meg is mondja.
– Nem hiszem, hogy mélyebben átérezte volna a helyzetet. Matthew nem az ő fia. Neki csupán egy
szokatlan és eléggé rejtélyes eset. Most határozottan izgalmas, de amint normális lesz megint, azonnal
el is veszíti az érdekességét.
– De kedvesem, ez igazán ijesztő vélekedés. Másrészt te magad is jól tudod, hogy Matthew nem
abnormális! Igenis tökéletesen normális, csak ezen túl még van benne valami. Valami más.
Mary olyan „ne őrjíts” pillantással mért végig, amelyet csak keserű pillanataiban láttam tőle.
– De ez valóban egészen más – erősködtem tovább. – Lényeges különbség van...
– Ez engem egyáltalán nem érdekel! – vágott közbe kíméletlenül. – Én csak azt akarom, hogy
normálisan normális legyen, mindenféle pluszok és mínuszok nélkül. Csak azt szeretném, ha boldog
lehetne!
Ekkor döntöttem úgy, hogy ennyiben hagyom a dolgot, legalábbis egyelőre. Kivéve azokat a feszült
pillanatait – de ugyan melyik gyerek nem él át hasonlókat ilyen vagy olyan formában? – egyáltalán
nem éreztem a fiút boldogtalannak. Ám ha ezt most kijelentem, biztosan újabb vitába keveredünk a
boldogság mibenlétéről.
Ettől függetlenül napirenden maradt a kérdés: mégis mit kellene tennünk? A magam részéről
szívesen tartottam volna a kapcsolatot Landisszal. Matthew kétségtelenül bizalmat táplált iránta,
Landist pedig egyértelműen érdekelte a fiú. Hanem mivel Mary ilyen élesen szembefordult vele, ezt
csak az ő szándéka ellenére érvényesíthettem volna. És a helyzet radikális rosszabbodásához
vezethetett volna. A Chocky-ügy látnivalóan nem volt válságos.
Egyszóval most is, mint már annyiszor, azzal vigasztaltuk magunkat: lám, Pollynak is milyen simán
sikerült megszabadulnia Pifftől, az egész család örömére.
Közben azt tanácsoltam Matthew-nak, hogy mivel a mama nem sokat foglalkozik újabban
Chockyval, legjobb lesz, ha egy kicsit megpróbáljuk háttérbe szorítani a leányzót.
Ezek után vagy két hétig csak elvétve hallottunk Chocky felől. Már-már abban reménykedtem:
talán végleg békén hagy bennünket. Ma nem is határozott kiebrudalás formájában, ami igazán
megnyugtató lett volna, de legalább úgy, hogy lassacskán beleolvad a semmibe. Ám mindez hiú
reménynek bizonyult.
Egyik este éppen a televízió kapcsolója után nyúltam, amikor Mary megállított.
– Csak egy percre! – mormolta. Fölkelt, és odalépett az íróasztalához. Visszajövet egy csomó
papírlapot tartott a kezében. Harmincszor negyven centiméteres lehetett a legnagyobb. Egyetlen szó
nélkül a kezembe nyomta őket, maga meg visszatelepedett a székébe.
Megnéztem a lapokat. A kisebbek inkább ceruzavázlatok voltak, a nagyobbak élénk színekben
pompázó festmények. Méghozzá eléggé különösek. Az első kettő tájkép féle volt, néhány
emberalakkal. A helyszíneket környékbelieknek véltem, és valahogy ismerőseknek is tűntek. Igaz, a
nézőpontokat nem tudtam bizonyosan megállapítani. Leginkább az alakok okoztak meglepetést:
kikristályosodott, határozottan egyéni stílusban készültek. Még a teheneknek és a birkáknak is furcsán
szögletes, szikár testük volt. Az emberek afféle átmenetet képeztek a valóságos formájúak és a
pálcikaemberkék között. Feltűnően sovány és hangsúlyozottan szögletes volt a testük. Ettől
függetlenül tele voltak élettel és mozgással.
A vonalvezetésük szilárd és magabiztos, a színeik eléggé komorak. Azt a benyomást keltették,
hogy alkotójuk különös figyelmet szentelt a zöldes árnyalatoknak. Alig értek valamit a festészethez, de
láttukra, úgy éreztem, hogy a biztos vonalvezetés és a takarékos hatáselemek tehetségről tanúskodnak.
A következő kettő csendélet volt: egy váza virág, nem botanikus vagy kertész pontos szemével
ábrázolva, mégis valahogy egyértelműen rózsa, meg egy tálkányi pirosas valami, erőteljesen
hangsúlyozott magvakkal, s ettől világosan fölismerhetően: földieper.
Ezek után egy ablakon át elkapott életkép következett. Ezt a helyszínt azonnal fölismertem. Az
iskola játszóudvarának egyik sarkát mutatta, egy csomó mozgékony, de megint csak véznának tűnő
figurával.
Ezután egypár arckép következett. Az egyik egy feltűnően hosszú és szigorú arcú férfié. Hát, nem
állíthatom, hogy fölismertem, de a haja vonalában volt valami, aminek alapján mégiscsak
önmagammal azonosíthattam, bár szilárd meggyőződésem szerint a szemem egyáltalán nem hasonlít
közlekedési lámpára. A másik arckép egy nőt ábrázolt, de nem Maryt, sem bárki mást, akit ismerek.
Miután végigtanulmányoztam a képeket, letettem őket a térdemre, és kérdő pillantást vetettem
Mary felé. Egyszerű fejbólintással reagált.
– Te nálam sokkal jobban értesz az ilyen dolgokhoz. Milyennek találod őket, jónak? – kérdeztem.
– Azt hiszem, jók. Kissé furcsák, de van bennük élet és erő, helyzetfölismerés és biztonságérzet...
– Itt abba hagyta a fölsorolást, majd kisvártatva hozzátette: – Véletlenül bukkantam rájuk. A szobáját
takarítottam, becsúsztak valahogy a komód mögé.
Megint lepillantottam a legfölsőre: a zörgő csontú tehénre meg a szénahányó villát forgató,
póklábú napszámosra.
– Talán valamelyik osztálytársa... vagy a rajztanáruk... – találgattam.
Mary megrázta a fejét.
– Nem, ő csinálta őket. Láttam Miss Soames egy-két munkáját. Az ő mázolmányai eléggé
jelentéktelenek. Különben is az utolsó ő maga... no persze nem valami hízelgő.
Most már más szemmel néztem végig még egyszer a képeket. Miután az első, furcsa benyomástól
megszabadultam, egyre jobbaknak tűntek.
– Holnap szépen visszatehetnéd őket a helyükre, és nem kellene szólnod róluk – javasoltam.
Mary kisimította és a sorok rendbeszedése végett széthúzta a kötését.
– Megtehetném, de akkor csak tovább idegeskednék miattuk. Jobban szeretném, ha mondana róluk
valamit.
Még egyszer megnéztem a második tájképet, és hirtelen fölismertem a helyszínt. Pontosan
ismertem a folyónak ezt a kanyarulatát.
– Azt hiszem, kedvesem – dörmögtem –, nem nagyon tetszik majd neked...
– Egyik sem tetszett igazán. Az egész valahogy nem tetszett, már azelőtt sem, hogy az a barátod
valami „megszállottságról” locsogott. Mégis inkább szeretném tudni, mi ez, mint hogy sötétben
tapogatózzunk. Végül is még az sem lehetetlen, hogy kapta őket valakitől.
Arckifejezése alapján megértettem, hogy komolyan gondolja, amit mond. Nem akadékoskodtam
tovább, de úgy éreztem, hogy az ügy éppen újabb szakaszába lép, amit helyeseltem. Megfogtam és
megszorítottam a feleségem kezét.
 – Rendben van – mormoltam. – Aligha bújhatott még ágyba. – Kidugtam a fejemet a hallba, és
fölkiabáltam. Utána szétteregettem a képeket a padlón.
Matthew a fürdőköpenyében jelent meg, a zuhanyozástól kócosan és kipirosodott bőrrel. A képek
láttán hirtelen megtorpant. Szemét bizonytalanul Mary arcára vetette.
– Nos, Matthew – mondtam a tőlem telhető legcsevegőbb modorban –, anya a szobád takarítása
közben talált rájuk. Becsúszhattak a komódod mögé.
– Ó! – sóhajtott föl Matthew. – Szóval oda bújtak előlem!
– Nagyon érdekesek és szerintünk jók is. A te munkáid?
A fiú rövid tétovázás után elismerte:
– Igen! – de valahogy túlságosan is kihívón.
– Úgy értem, fiam – tisztáztam a kérdést hogy te festetted őket?
Igenlő válasza ezúttal kissé védekezőn hangzott.
– Hmm... nem nagyon hasonlítanak a megszokott stílusodra, nem igaz? Azt hiszem, ezekért jobb
jegyeket kellene kapnod rajzból – vélekedtem.
Matthew csosszantott egyet a lábával.
– Ezek nem a rajzórán készültek. A sajátjaim – magyarázta.
Ismét megnéztem az egyik tájképet.
– Mintha újabban egészen másképpen látnád a világot – jegyeztem meg.
– Igen – bólogatott Matthew, aztán reménykedve hozzátette: – Talán azt jelenti, hogy hamarosan
felnövök.
Kérdő-kérő szemmel nézett rám. Végül is én tanácsoltam neki a titoktartást.
– Ugyan, nincs semmi baj, Matthew. Csak azt szeretnénk tudni, valójában ki készítette őket.
A fiú tanácstalan volt. Szomorkás pillantást vetett Mary felé, maga elé bámult a szőnyegre, és
egyik mintáját piszkálta a lábával.
– Én csináltam őket – mondta, de a határozottsága mintha azonnal elgyöngült volna. – Úgy értem...
valahogy... nos hát, mégiscsak én csináltam őket...
Olyan szerencsétlennek és zavarodottnak látszott, hogy nem volt szívem tovább erőltetni a kérdést.
Ekkor Mary sietett a segítségére. Gyöngéden átkarolta a vállát.
– Valójában ez semmit sem számít, kicsim. Csak arról van szó, hogy igazán érdekesnek találtuk
őket, szóval tudni szerettük volna. – Lehajolt, és fölemelte az egyik képet. – Például ez a tájkép.
Nagyon ügyes. Azt hiszem, igazán jó... csak egy kicsit különös. Te valóban ilyennek látod?
Matthew némán toporgott pár másodpercig, azután alig hallhatóan motyogta:
– Én festettem őket, anya, tényleg én csináltam. Talán azért olyan furcsák, mert Chocky látja
ilyennek a világot.
Feszülten nézett anyja arcába, de Mary nem mutatott mást, csak érdeklődést.
– Mesélj még róla, aranyom – biztatta a gyereket.
Matthew arcán látszott a megkönnyebbülés. Fölsóhajtott.
– Egyik nap történt, rajzóra után – magyarázta. – Én nem voltam valami jó ebben a tantárgyban –
tette hozzá szomorkásán. Miss Soames azt mondta, teljesen reménytelen, amit csinálok. És Chocky
szerint is elég vacakok voltak a rajzaim. Mire én azt feleltem, hogy igazán igyekszem, de valahogy
sohasem sikerül rendesen, mire Chocky kijelentette, azért van így, mert nem helyesen szemlélem a
valóságot. Erre bevallottam, hogy fogalmam sincs róla, hogyan kellene helyesen látnom. Az ember
vagy látja, mi a helyes, vagy nem. Azt felelte, ez nem így van, mert nézhetjük a dolgokat, és mégsem
látjuk őket, ha nem megfelelően figyeljük. Ezen aztán elvitatkoztunk egy darabig, mert semmi értelmét
sem láttam a szavainak.
 Végül azt mondta, mi lenne, ha tennénk egy kísérletet... én készíteném a rajzokat, ő meg a helyes
látást biztosítaná hozzá. Nem tudtam, hogyan sikerülhetne, de ő csak hajtogatta, hogy azért csak
érdemes lenne kipróbálni. Szóval megpróbáltuk.
Az első néhány alkalommal semmi sem jött ki belőle, mert egyáltalán nem tudtam nem
gondolkodni. Vagyis a semmire gondolni. Első próbálkozásra borzasztó nehéz semmire sem gondolni.
Az embernek folyton az jár a fejében, hogy most nem gondol semmire, de ez nem az igazi, így aztán
nem is működik rendesen. De Chocky pontosan ezt tanácsolta. Hogy csak fogjam a ceruzát, és ne
gondoljak semmire. Már torkig voltam az egésszel, de ő csak tovább erőltette, próbáljuk meg még
egyszer. Aztán, úgy a negyedik próbálkozásnál egy-két percre már félig-meddig sikerült. Eztán már
simábban ment a dolog. Még egy kis próbálkozás után már egészen könnyen ment. így most már csak
le kell telepednem a festékekkel, és... izé, valahogy ki kell kapcsolnom magam, és a kép magától
megjelenik. Csakhogy olyannak látszik, ahogy Chocky látja a világot, és nem, ahogy én.
Láttam, amint Mary keze ökölbe szorul, de az őszinte érdeklődés álarca változatlan marad rajta.
– Azt hiszem, értem, mire gondolsz, Matthew – szóltam közbe. – Valahogy kölcsönadod a kezedet
Chockynak, ugye? Gondolom, ez eléggé mulatságos érzés lehet, nem?
– Csak az első egy-két alkalommal. Aztán úgy érzem... izé... szóval, hogy már nem fékez semmi.
Hanem ezután olyasmi jön... – Pár pillanatra elhallgatott, és összeráncolt homlokkal kutatott a
megfelelő hasonlat után. Végül valamelyest földerült az arca. – Olyan érzés, mint amikor eleresztett
kormánnyal biciklizik az ember. – Megint elkomorodott és hozzátette: – Csakhogy mégsem egészen,
mert Chocky kormányoz, nem én... olyan nehéz ezt megmagyarázni – szabadkozott tétován.
Magamban elismertem. Inkább Mary, mintsem a magam megnyugtatása végett még megkérdeztem:
– De azért olyankor nem fordulhat elő, amikor neked nincs kedved hozzá, ugye? Mármint csak úgy,
ötletszerűen.
Matthew határozottan megrázta a fejét.
– Nem hát. Csak én tudom megcsinálni, azzal, hogy nem gondolok semmire. Csakhogy mostanában
már nem kell állandóan észben tartanom, hogy nem gondolok semmire, valahányszor bekövetkezik a
dolog. A legutóbbi néhány esetben már nyugodtan figyelhettem, mit is csinál a kezem. Tehát valóban
én magam csináltam a képeket. Csak éppen nem egészen az én látásom szerint.
– Igen, igen, kedves – dünnyögte Mary –, ezt értjük, csak... – eltöprengett, hogyan fogalmazhatná
meg kíméletesen a mondandóját – csak te is úgy látod-e, hogy helyesen cselekszel?
Matthew végignézett a képeken.
– Azt hiszem, igen, anya. Sokkal jobbak ezek a rajzok, mint amikor az egészet magam csinálom –
ismerte el őszintén.
– Nem egészen ezt akartam meg... – kezdte Mary, de aztán meggondolta magát, és a faliórára
nézett. – Lám csak, milyen későre jár – fordult felém.
– Igaz, jól elszállt az idő – siettem a segítségére. – De mielőtt fölmennél, Matthew, hadd
kérdezzem meg: másoknak is megmutattad már ezeket a képeket?
– Háát, tulajdonképpen nem mutattam meg – válaszolta. – De egyik nap Miss Soames éppen akkor
lépett be, amikor ezt befejeztem – mutatott a játszóudvart az ablakból ábrázoló képre. – Megkérdezte,
hogy ki csinálta, ami egy kicsit kellemetlen volt, mert nem mondhattam, hogy valaki más, ezért el
kellett ismernem a munkámat, és akkor úgy nézett rám, mint aki nem hiszi el, amit mondok. Aztán még
egyszer megvizsgálta a képet, és visszafordult hozzám. – No jól van – mondta akkor csinálj egyet,
amin sebesen száguldó autó van. – Akkor meg kellett mondanom neki, hogy olyasmit nem tudok
lerajzolni, amit nem látok, vagyis Chocky nem láttatja velem, de erről igazán nem beszélhettem neki.
Megint nagyon szigorúan nézett rám. – így is jó – mondta –, akkor mit szólnál egy látképhez, azon a
másik ablakon át?
Megfordítottam hát az állványt, és elkészítettem a rajzot. Levette a tábláról, és hosszan bámulta,
aztán gyanakvóan nézett a szemembe, és megkérdezte: megtarthatja-e? Úgy éreztem, nem mondhatok
neki ellent, szóval megengedtem, és kérdeztem, most már elmehetek-e. Csak bólintott egyet, és tovább
meredt a képemre.
– Különös, hogy a félévi beszámolóban egy szót sem ejtett róla – jegyeztem meg.
– Ó, ez már egészen a félév végén történt, amikor már készen voltak a bizonyítványok –
magyarázta Matthew.
Az a kellemetlen előérzetem támadt, hogy megint elrontottam valamit, de már sehogy sem
segíthettem rajta. Különben is igaza volt Marynek, hogy már későre ját.
– Nos, itt az ideje a lefekvésnek, Matthew – figyelmeztettem a gyereket. – Kösz, hogy ennyit
meséltél nekünk a képeidről. Idelent maradhatnak egy darabig? Szeretnénk még alaposabban
megnézni őket.
– Rendben van, csak el ne veszítsétek – egyezett bele. A szeme megállapodott egy pillanatra azon
a sorvadozó alakon. – Ez egy csöppet sem hasonlít rád, apa. Nem is te vagy az, igazán – próbált
megnyugtatni. Aztán mindkettőnknek jó éjszakát kívánt, és fölszaladt a szobájába.
Lezöttyentünk a székünkre, és csak néztünk egymásra.
Mary szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp.
– Ó, David! Hiszen olyan aranyos kisfiú volt...
Később, amikor megnyugodott, hozzátette:
– Annyira féltem őt, David. Ez az izé, akármi legyen is, egyre valóságosabbnak tűnik számára.
Lassan hagyja, hogy eluralkodjon rajta... ó, annyira féltem!...
– Egész biztosan rosszul ítéled meg a helyzetet – csóváltam meg a fejemet. – Egyáltalán nem így
van, te is tudod. Nagyon magabiztosan állította, hogy ő dönti el, mikor és hogyan történnek a dolgok –
bizonygattam.
– Természetesen így kell gondolnia – kötötte az ebet a karóhoz Mary.
Tovább igyekeztem hát, hogy legalább valamennyire lecsillapítsam. Rámutattam, hogy a fiú egy
csöppet sem bánkódik Chocky miatt. Még arra is volt elég esze, hogy a kis barátainak nem szólt róla,
szóval nincs kitéve semmiféle üldöztetésnek. Polly egyáltalán nem hitt Chocky létezésében, és
leginkább Piff meghamisításának kísérletét látta benne. A fiú különben teljesen átlagos volt a korához
képest. Csak volt ez a Chockynak nevezett valami, de a legcsekélyebb bizonyítékunk sem volt rá, hogy
bármennyire is ártalmára lenne.
Ezzel az erővel, akár ki se nyitottam volna a számat.
A hálószobánkba menet benéztem Matthew-hoz. Már elaludt, de a kis lámpája még égett. A könyv,
amit éppen olvasott, nyitott oldalával lefelé, úgy hevert a mellén, ahogy kifordult a kezéből.
Elolvastam a címét, aztán közelebb hajoltam hozzá. Kíváncsi voltam rá, vajon valóban jól láttam-e.
Lewis Mumford Városi élet című munkája volt, az én könyvtáramból. Fölvettem, és ezzel a
mozdulattal a gyereket is fölébresztettem.
– Nem csodálom, hogy elaludtál rajta. Egy kicsit nehéz olvasmány elalvás előtt, nem igaz?
– Rettentően unalmas – ismerte el Matthew. – Chocky viszont nagyon is érdekesnek találja...
legalábbis azokat a részeket, amelyeket képes vagyok megérteni a számára.
– Ó, – sóhajtottam. – No jó, rendben, most már ideje szépen aludnod. Jó éjszakát, öregfiú!
– Jó éjszakát, apa!
HÉT
Azon a nyáron Alannel és Phyl Froome-mal közösen béreltünk ki egy bungalót. Ők pár évvel
utánunk házasodtak össze, és két, a mieinkéhez hasonló korú gyerekük volt: Emma és Paul. Olyan
megoldásnak tekintettük a döntésünket, ami nekünk, felnőtteknek is lehetővé teszi, hogy végre mi is
kikapcsolódhassunk valamicskét.
Bontgoch volt a falucska neve, egy észak-walesi folyó torkolatánál, ahol gyerekkoromban magam
is jó néhány nyarat töltöttem. Abban az időben jelentéktelen, szürke kis falu volt, a környékén néhány
nagyobb tanyaházzal. Nyáron fölkeresték nyaralók, akik jórészt az említett nagyobb épületek
tulajdonosainak unokái voltak. Jelenlétük alig volt észrevehető a faluban. Azóta persze fölfedezték, és
ma már nyaralók sokasága népesíti be a falu környéki partokat és dombokat. Főként néhány hétre
érkezett üdülők vagy nyugdíjasok; a melegebb hónapokban többségük szenvedélyesen csónakázik a
közeli vizeken. Erre semmiképpen sem számítottam. Bontgoch egyáltalán nem tűnik eszményi
csónakázó helynek, mivel az árapály meglehetősen élénk a folyócska torkolatában, és néha kész
művészet tisztességesen kormányozni a csónakokat. De a jobb helyek túlzsúfoltsága, ahol jó ötévnyi
sorbaállás után számíthatott csak az ember megfelelő horgonyzóhelyre, elhomályosította e vidék
hátrányait. Egyik sarkában ma már egy cifrára festett fészer is állt, a büszke Yacht Club névvel és egy
szerény bárral megerősítve.
Talán egy kicsit kilógtunk a sorból, mivel egyetlen csónakunk sem volt, de azért felhőtlenül
élveztük a nyaralást. Ott a homokos part, ahol a gyerekek apály idején elhancúrozhatnak, és
fogdoshatják az apró rákokat vagy lepényhalakat. A torkolat két oldalán pedig nem túl meredek
hegyek sorakoznak, amelyekre fölmászhat az ember, és „fölfedezheti” a régi kőfejtő üregeket, amiket a
nyaralók a csábító aranybánya névvel illetnek. Kellemes érzés volt, hogy egész napra eltűzhetünk a
kocsival, miközben a gyerekeket az ügyeletet vállaló Phylre és Alanre hagyhatjuk, és az sem volt
ellenünkre, amikor ránk került a pesztrálkodás sora, és ők élvezhették a szabadságot. Egyszóval
minden a lehető legpompásabban alakult, egészen a második hétfőig...
Aznap Mary és én kaptunk kimenőt. A keskeny mellékutakon majdnem lefutottunk a térképről,
leállítottuk a kocsit, fölsétáltunk egy domboldalra, és egy patakocska mellett falatoztunk, alattunk a
teljes szélességében kitárulkozó ír-tenger festői látványával. Estefelé kellemesen megvacsoráztunk
egy út menti szállodában, és úgy tíz óra körül poroszkáltunk vissza Bontgochba. A kapunál egy
pillanatra megálltunk, és megcsodáltuk a pompás naplementét, aztán nekivágtunk a bungalók felé
vezető ösvénynek.
De még szinte a küszöbre sem tettük a lábunkat, amikor rájöttünk, hogy valami baj történt. Mary
érezte meg elsőként. Kikerekedett szemmel bámult Phylre.
– Mi a baj? – Kérdezte. – Mi történt?
– Semmi baj, Mary. Igazán minden rendben van – felelte Phyl. – Mindnyájan épek és
egészségesek. Már ágyba is bújtak odafönt. Aggodalomra semmi ok.
– De mi történt? – ismételte meg a kérdést Mary.
– Belepottyantak a folyóba. De igazán semmi bajuk.
Mindketten fölmentek a gyerekekhez. Alan a palack után nyúlt, és kitöltött két whiskyt.
– Tényleg, mi a fene történt? – kérdeztem, amint átvettem a felém nyújtott poharat.
– Pontosan, ahogy Phyl mondta, most már semmi baj – biztosított a barátom. – Ámbár elég kemény
volt a helyzet. Bevallom, hogy alaposan megrázott bennünket. Még most is ömlik rólam a verejték. –
Mintegy bizonyításképpen homlokához szorította a zsebkendőjét. – Egészségünkre! – mormolta, és
egyetlen kortyintással félig ürítette a poharát.
Először rá, utána az üvegre néztem. Reggel még érintetlen volt, most meg már a jó háromnegyed
része hiányzott.
– De az ég szerelmére, mégis mi történt?! – faggattam tovább.
Letette a poharat, megcsóválta a fejét, és belevágott:
– Tisztára váratlan baleset, öregem. Mind a négyen ott bukfenceztek azon a rozoga stégen. A
dagály éppen megfordult, és a víz gyorsan áramlott kifelé. Bill Westonnak az az otromba
motorcsónakja úgy ötven-lépésnyivel följebb horgonyzott. Az öreg Evans szerint, aki elejétől végig
látta az esetet, biztosan a horgonykötele szakadhatott el. Azt mondja, olyan gyorsan nyargalt lefelé,
hogy reménytelen volt megcsáklyázni. Akárhogy is, pontosan telibe találta a kikötőstéget, és az
átkozott szerkezet túlsó vége összeomlott. Az én két kölykem éppen a part felőli részen volt. Ők
mindössze orra buktak, de a tieitek egyenesen beleestek a vízbe.
Szaporán kapkodva a levegőt, elhallgatott. De fölbátorodva a többszöri bizonygatástól, hogy a
gyerekeknek semmi bajuk, erőteljesen biztattam a folytatásra. Még egyet nyelt az italából.
– Háát, te is tudod, hogyan rohan a víz apály kezdetén. Pár másodperc alatt már méterekre
elúsztak. Evans először azt hitte, máris végük, de akkor meglátta, amint Matthew nagy karcsapásokkal
Polly felé úszik. Többet nem láthatott, mert azonnal nyakába szedte a lábát, hogy a Yacht Clubból
leadhassa a riasztást.
Summers ezredes volt az, aki utánuk eredt, de még azzal a gyorsjáratú motorcsónakjával is egy
mérföldnél jóval többet kellett megtennie, mire utolérte őket. Matthew még mindig a víz fölött tartotta
Polly fejét.
Az öregfiút a csontja velejéig megrendítette a jelenet. Azt mondja, ha életében valaha látott
valamit, ami rászolgált az elismerő érdemrendre, hát ez az! Rajta is lesz minden erejével, hogy
Matthew valóban kapjon egyet.
Mi éppen idebent voltunk, amikor a baj megesett. A mieink egy szót sem mertek szólni róla, míg
nem látták a nyomukban elviharzó ezredest. Nem mintha bármit is tehettünk volna értük. De Istenem,
ó, édes Istenem, amíg vártuk a visszatérését! Remélem, az életben soha többé nem kell még egyszer
végigszenvednem egy ilyen órát!
De akárhogy is, Istennek hála, minden szerencsésen végződött. Az ifjú Mathew-nak köszönhetően.
Polly-toknak kétségtelenül vége, ha nincs ez a fiú! Átkozottul derekasan viselkedett ez a gyerek. És ha
az ezredesnek tanúvallomásra lesz szüksége ahhoz a kitüntetéshez, az enyémre biztosan számíthat.
Bárki csak a legjobbat mondhatná róla. Igazán megszolgálta.
Alan fölhajtotta a whiskyje maradékát, és megint a palack után nyúlt.
Én is kiittam a magamét. Úgy éreztem, szükségem van rá.
Mindenkinek tudnia kellene úszni. Az utóbbi egykét év során nemegyszer aggodalommal töltött el,
hogy Matthew sehogy sem képes három karcsapásnyinál többre...

Elhessegettek a Polly és a kis Emma által megosztott szobácska ajtajából.

– Mélyen elaludt – suttogta Mary. – Van egy csúnya zúzódás a jobb vállán. Alighanem a csónak
oldalába üthette bele, zuhanás közben. Máskülönben szerencsére csak kimerültnek látszik. Ó,
David!...
– Nyugodj meg, kedvesem. Túl vagyunk rajta.
– Igen, hála Istennek! Phyl már mindent elmesélt. De David, hogyan lehetett képes Matthew...?
A fiúhoz is benéztem. A lámpa még égett. Ő a hátán feküdt, és a fénybe bámult. Volt rá időm, hogy
elkapjam elgyötört pillantását, mielőtt elfordította a fejét, és engem is észrevett.
 – Helló, apa – suttogta.
Egy pillanatra megkönnyebbült, örült nekem, de arcára hamarosan visszatért a gondterhelt
kifejezés.
– Helló, Matthew! Nos, hogy érzed magad? – érdeklődtem.
– Minden rendben – felelte csöndesen. – Igaz, kocsonyává dermedtünk, de Phyl néni nyomban
forró fürdőbe dugott bennünket. – Bólintással fogadtam a szavait. Most már valóban egész jól nézett
ki.
– Nagyszerű dolgokat hallottam felőled, Matthew – mondtam neki.
A gondterhelt ráncok még inkább elmélyültek az arcán. A szemét lesütötte, és ujjaival
morzsolgatta a takaró szélét. Végül ismét fölnézett rám.
– Nem igaz belőle semmi, apa – jelentette ki halálos komolysággal.
– Engem is alaposan meglepett a hír – ismertem el.
– Hiszen alig pár napja még nem tudtál úszni.
– Így igaz, apa, tudom, de... – és megint csak a lepedő szélét gyűrögette -... de Chocky tud... –
fejezte be a mondatot, és rám emelte bizonytalan tekintetét.
Igyekeztem, hogy ne mutassak mást, csak együttérző érdeklődést.
– Mondd el szépen az egészet – kérleltem.
Matthew tekintete egy kicsit megenyhült.
– Háát, az egész olyan hirtelen jött. Láttam, hogy a csónak rögtön belénk rohan, és máris benne
voltam a vízben. Megpróbáltam úszni, de rettenetesen féltem, mivel tudtam, hogy úgysem sikerülhet,
és azt hittem, mindjárt meg is fulladok. Ekkor Chocky rám förmedt, hogy ne legyek bolond, és ne
essek kétségbe. Valahogy olyan dühös volt rám. Olyan volt, mint amikor Mr. Caffer húzza föl magát az
osztályban, csak még sokkal jobban. Azelőtt még sohasem éreztem ilyennek, és meglepődve vettem
észre, hogy elszáll belőlem a rémület. Aztán így folytatta: „Most pedig ne gondolj semmire, pontosan
úgy, mint amikor festesz.” Megpróbáltam engedelmeskedni neki. És egyszer csak úsztam... –
Összeráncolta a homlokát. – Nem tudom, hogyan csinálta, de valahogy az úszás tempójában mozgatta
a kezemet meg a lábamat, ugyanúgy, ahogy a kezemet mozgatja, amikor rajzolok. Szóval látod, apa, ő
csinálta az egészet, és nem én.
– Értem – mormoltam. Ezzel persze túlértékeltem a képességeimet. Matthew közben folytatta:
– Te, apa, meg még sokan mások, tanítottatok rá, hogyan kell úszni, és én nagyon is igyekeztem, de
sehogy sem sikerült, míg Chocky nem mutatta meg.
– Értem – hazudtam megint. Néhány pillanatra elgondolkodtam, mialatt Matthew figyelmesen
vizsgálta az arcomat. – Értem – mondtam még egyszer, szaporán bólogatva. – Szóval amikor rájöttél,
hogy mégiscsak tudsz úszni, gyorsan a part felé vetted az irányt.
Matthew élénk tekintete erre méltatlankodó bámulásba váltott.
– De... azt sehogy sem tehettem meg! Hiszen ott volt Polly. Ő is beleesett a folyóba.
Megint csak bólogatni voltam képes.
– Igen – dörmögtem. – Polly is ott volt. Lehet, hogy éppen ez lesz a magyarázat.
Matthew elgondolkodott. Biztosan eszébe jutottak azok az első, rémületes pillanatok a vízben,
mivel hevesen összerázkódott. Arca a következő pillanatban eltökélt kifejezést öltött.
– De mindenképpen Chocky csinálta – jelentette ki megfellebbezhetetlenül.

Másnap reggel Alan kényszeredetten állta a tekintetemet.

– Azt hiszem, biztosan a feszültség lehetett az oka.
Várakozni annak a nyavalyás csónaknak a visszatérésére... Óráknak tűnt. Még csak azt sem
tudhattam, megtalálta-e őket. Én meg az égvilágon semmit sem tehettem értük... Biztosan azért
reagáltam így... azt hiszem...
– Ugyan, felejtsd el – nyugtattam meg. – Magam is ugyanígy éreztem.
Kint üldögéltünk a napon, és vártuk, hogy hívjanak reggelizni.
– Csak az nem fér sehogy a fejembe – mormolta Alan hogyan volt képes rá. Az ezredes állítása
szerint még mindig a víz fölé tartotta a kislányt, amikor végre odaért hozzájuk. Majdnem másfél
mérföldnyire becsüli a távolságot, abban a rohanó áradatban. Matthew fáradt volt, de azt mondja,
egyáltalán nem kimerült. Pedig alig pár napja, mintha csak szégyenkezne miatta, azt mondta nekem,
hogy nem tud úszni... Próbáltam megtanítani, de sehogy sem ment neki.
– Így igaz, nem ment neki – ismertem el, s mivel Alan már tudott a Chocky-ügyről, hiszen Landist
is az ő segítségével vontuk bele, elmondtam neki az eset Matthew-féle változatát. Hitetlenkedve nézett
rám.
– De... no hagyjuk, és ez csöppet sem kérdőjelezi meg Matthew érdemeit... hanem mondd csak, te
hiszel neki?
– Azt tudom, hogy Matthew hisz benne... másképpen érthetetlen lenne az egész történet.
Mellesleg... – és a képekről is beszámoltam neki. Azokról eddig semmit sem hallott. – Így már
könnyebb elfogadni vagy legalábbis félig elhinni a dolgot – magyaráztam.
Alan elgondolkodott. Rágyújtott egy cigarettára, és csöndesen pöfékelve bámult ki a folyó
torkolatvidékére. Végül csak megszólalt:
– Ha ez tényleg az, aminek látszik, és szerintem is nehezen találhatnánk rá bármilyen más
magyarázatot, ez alighanem új szakaszt jelent Chocky történetében.
– Mi is pontosan erre gondoltunk – vallottam be neki. – Persze szegény Mary egyáltalán nem repes
az örömtől. Félti a gyereket. – Alan némán csóválta a fejét.
– Nem látom be, miért kellene féltenie. Végtére is, akár létezik ez a Chocky, akár nem... Landis
mellesleg mintha valamennyire maga is hinne benne... szóval akár van, akár nincs, a ti két gyereketek
annak köszönheti az életét, hogy Matthew szemében valóban létezik. Ezzel vajon tisztában van Mary?
Az talán könnyíthetne a helyzetén.
– Valóban könnyíthetne – értettem egyet vele –, de sehogy sem fér a fejembe, miért hisznek az
emberek annyival könnyebben a rossz szellemekben, mint a jókban!
– Önvédelemből, meglehet – találgatott Alan. – Biztonságosabb, ha az ismeretlent kétkedéssel
szemléljük, míg bizonyságot nem tesz valódi voltáról. Innen fakad a változások elleni ösztönös
tiltakozás is. Lehetséges, hogy a ti Chocky-tok nemsokára fölfedi kilétét. Mindenesetre, ami történt,
kezdetnek nem rossz.
Egyetértő bólogatással válaszoltam neki:
– Szeretném, ha Mary is így látná a helyzetünket... de ő csak aggódik...

Matthew késve érkezett az ebédhez. Előtte már a keresésére kellett indulnom. Az összetört stég
romjain üldögélve találtam rá. Egy kellemes kinézetű, kese hajú fiatalemberrel beszélgetett, akire
korábbról nem emlékeztem. Amikor Matthew észrevett, fölnézett rám.
– Helló, apa... ó, már megint elkéstem?
– El bizony – hagytam rá.
A fiatalember udvariasan fölállt.
– Bocsásson meg, uram. Attól tartok, én vagyok a hibás, amiért elraboltam a fiát. Gondolhattam
volna az időre. Csak a kalandjáról kérdeztem tőle egyet-mást. Tudja, igazi helybéli hős lett belőle a
tegnapi eset után.
 – Az lehetséges – morogtam, de attól még ennie is kell valamit. Nos, gyere szépen, Matthew!
– Viszlát! – búcsúzott a fiú a fiatalembertől, és megindultunk vissza a bungalóhoz.
– Ki volt ez? – kérdeztem tőle útközben.
– Csak egy érdeklődő – felelte. – Arra volt kíváncsi, hogy van Polly a tegnapi baleset után. Azt
mondta, neki is van egy ilyesféle kislánya, azért érdekli annyira a helyzet.
Eszembe villant, hogy a fickó egy kicsit tejfölösszájúnak látszik ahhoz, hogy tíz-tizenkét éves
házas lehessen, de manapság valóban nem tudhatja az ember, és mire végeztünk az ebéddel, meg is
feledkeztem a jelenetről.
A következő pár nap alatt Matthew olyan szenvedélyes úszó lett, hogy néha alig tudtuk
kiráncigálni a folyóból.
Azután véget ért a nyaralás. Summers ezredes az utolsó esténkén beugrott egy italra, és
tájékoztatott róla, hogy máris írt a Királyi Úszósport-egyesületnek Matthew leendő kitüntetésének
ügyében.
– Derék egy kölyök a fiuk. Teljes joggal lehetnek büszkék rá. Könnyen előfordulhatott volna, hogy
az egyszerűbb megoldást választja. Sokan így tesznek. Különös, hogy azt állítja, nem is tudott úszni.
Kiismerhetetlenek ezek a legénykék. De oda se neki! Akkor is nagyszerűen viselkedett. Kísérje
életében szerencse!

A következő hétfőn későn és fáradtan vergődtem haza, mivel az irodában be kellett hoznom a nyári
lemaradást. Homályosan érzékeltem azért, hogy Mary körül valami nincs egészen rendben, de volt
benne annyi tapintat, hogy magában tartotta az aggályait, míg nem végeztem a vacsorámmal. Csak
akkor húzott elő és nyomott a kezembe egy sokrét összehajtogatott, nyilván postán érkezett újságot.
– Ma délután jött – fűzte hozzá. – Nézd a címlapot!
– Nyugtalanító volt a tekintete, miközben figyelte, hogyan hajtogatom szét a papírt, és olvasom el a
fejlécét: Merioneth Mercury.
– Ott, lejjebb – mutatta.
Megnéztem a címlap alsó felét is, ahonnan Matthew fényképe tekintett vissza rám. Egészen jól
sikerült fölvétel volt különben. Elolvastam a cikk szalagcímét.
A HŐS FIÚ BESZÉL AZ „ŐRANGYAL” MENTŐAKCIÓJÁRÓL. A szívem hevesebben
földobogott. Tovább olvastam a szöveget.
„Matthew Gore-t, a Surrey Megyei Hindmere-ből (12 éves) Bontgochban töltött nyaralása idején
hősi emlékéremre terjesztették föl a kishúga, Polly (10 éves) életének megmentéséért. A vízbefúlását
akadályozta meg múlt hétfőn, a Bontgoch melletti Afon Cyfrwys folyó torkolatában.
Matthew a húgával együtt egy ingatag kikötőstégen játszott a bontgochi Yacht Club közelében,
amikor a William Weston tulajdonában lévő motoros hajó elszabadult a horgonyáról, s a visszavonuló
apály erős sodrásában beleütközött a stégbe, leszakítva belőle jó tízlábnyi darabot és az örvénylő
áradatba taszítva mindkét gyermeket.
Matthew nem veszítette el lélekjelenlétét, megragadta a húgát, és fejét a víz fölé tartotta, miközben
elsodorta őket az ár. Mr. Evan Evans, közismert helybéli személyiség, azonnal riasztott, amit követően
Summers ezredes, neves helybéli lakos, azonnal a helyszínre sietett, és egy pillanatot sem
vesztegetve, a gyerekek után indult motorcsónakjával.
Summers ezredesnek jó két mérföldet kellett megtennie lefelé, a torkolat szeszélyes árjában, mire
hajójával a gyerekek közelébe kormányozhatott, és biztonságosan a fedélzetre emelhette őket.
Matthew kétségtelenül a saját élete kockáztatása árán mentette meg a húgáét – mondta az ezredes.
– Nem jönne rosszul Angliának jó néhány hozzá hasonló fiú.”
 Az egész történet legmegdöbbentőbb mozzanata:
Matthew nem volt tudatában, hogy egyáltalán tud úszni.
Riporterünknek az interjú során föltett kérdéseire válaszul tagadta, hogy bármennyire hősnek is
érezné magát. „Polly nem tud úszni, s amikor ráébredtem, hogy én tudok, nyilvánvaló volt, hogy
segítenem kell rajta” – mondotta. Munkatársunk további kérdéseire azt felelte, hogy vett ugyan
úszóleckéket, de azok nem vezettek semmilyen eredményre. „Amikor hirtelen a vízben találtam
magamat – ismerte el –, szörnyen megrémültem. De akkor meghallottam egy hangot, amely
nyugalomra intett és megmondta, hogyan mozgassam a kezem és a lábam. Úgy is tettem, ahogy
tanácsolta, s akkor jöttem rá, hogy mégiscsak tudok úszni.”
Mikor megkérdezték tőle, nem döbbent-e meg a hozzá szóló hang hallatán, azt válaszolta, hogy már
korábban is nemegyszer hallotta, így most sem volt számára meglepő.
Amikor riporterünk fölvetette, nem lehetett-e az őrzőangyalának hangja, elismerte, hogy az is
lehetséges.
Bármennyire hihetetlenül hangzik is, hogy valaki egy szellemi tanácsadó intésére
varázsütésszerűen megtanul úszni, kétségtelen tény marad Matthew hősiessége, ahogy halált megvető
bátorsággal megmentette a húga életét, méghozzá a sajátja kockáztatásával. Csak remélhetjük tehát,
hogy méltó elismerése nem marad el, és megkapja a kitüntető érmet, amelyre oly igazán rászolgált.
Fölnéztem a feleségemre. Mary lassan megcsóválta a fejét. Én fölvontam a vállam.
– Most mit... – szólaltam volna meg, de Mary ismét heves fejcsóválással válaszolt:
– Már biztosan mélyen elaludt. Különben is, mi értelme lenne? A történteken már úgysem
változtathatunk.
– Ugyan, ez csak egy kis helyi újság – mormoltam. – De hogy az ördögbe... – És akkor eszembe
jutott a fiatalember, aki olyan elmélyülten társalgott a fiúval, ott a móló romjain.
– Lám, Hindmere-t is megtalálták – mutatott rá Mary. – Csak föl kellett lapozniuk a
telefonkönyvet.
Én úgy döntöttem, nem adom föl a reményt.
– Ugyan mit törődnek ők velünk? Az egész úgy hangzik, mint valami helyi firkász szenzációhajhász
locsogása.
Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikünk tisztában lett volna vele akkor, kit is értünk ezen az
elvont „ők”-ön, de rövid időn belül kiderült, mennyire alábecsültem a modern hírközlés eszköztárát.
Fölvettem azt a rossz szokást, hogy borotválkozás közben, afféle háttérzajnak bekapcsolom a
rádiót. Azért rossz szokás, mert a kínkeserves borotválkozás önmagában is jó talaj a gondolkodáshoz.
De hát már csak ilyen ez a korszerű életmód, és másnap reggel megint bekapcsoltam a Mai Nap
adását, és türelmesen hallgattam, amint egy professzor a legutóbbi Midlandi Nyári Egyetem
képviseletében elmagyarázta, hogy az ásatásaik miként bizonyították be, hogy a Mercia Királyság egy
időben valóban bekebelezte Montgomery városát. Amikor végzett, Jack de Manio hangja közölte,
hogy a pontos idő nyolc óra huszonöt és fél perc, „bocsánat, még csak hét óra huszonöt és fél”. Most
pedig a régi Angliáról térjünk át a mai angyalokra. Az ifjú Matthew Gore, hindmere-i otthonától
távol, nyaralás közben hősiesen megmentette még nála is fiatalabb lánytestvérét a vízbefúlástól,
amiben az az igazán különös, hogy Matthew ezelőtt még sohasem úszott. Dennis Clutterbuck jelenti az
esetről...
Az adás megváltozott. Másik bemondó szavai hallatszottak.
„Úgy hallottam, amikor egy baleset következtében Bontgoch mellett a húgoddal együtt beleestetek
a Cyfrwys folyóba, azonnal a segítségére siettél, és mindaddig a felszínen tartottad őt, míg a folyón
mérföldnyinél is lejjebb végre kihalásztak benneteket. Valóban így történt?
 – Háát, igen – válaszolta Matthew hangja. Halvány kételyt éreztem ki belőle.
– Még azt is beszélik, hogy mindaddig egyáltalán nem tudtál úszni.
– Igen... úgy értem, nem – dadogta Matthew némiképpen zavarodottan.
– Tehát azelőtt valóban sohasem úsztál?
– Nem – felelte Matthew most már határozottabban. – Próbáltam ugyan, de sehogy sem sikerült –
tette hozzá.
– Ekkor azonban igen?
– Igen – mormolta Matthew.
– Úgy értesültem, valami hang magyarázta meg, mit kell csinálnod.
Matthew bizonyára tétovázott.
– Hát, úgy valahogy – nyögte ki végül.
– És gondolod, hogy ez a hang az őrangyalodé lehetett?
– Nem! – vágta rá a fiú ingerülten. – Ez egy nagy rakás marhaság.
– De hiszen a helyi újságírónak azt mondtad...
_ – Én nem mondtam! – szakította félbe Matthew. – Ő maga mondott valami ilyesmit, én pedig nem
is tudtam, hogy riporter.
– De valóban hallottál valami hangot?
Matthew megint zavartan hallgatott. Ezúttal sem tudott többet mondani, mint az előbb:
– Valahogy úgy.
– És miután meghallottad, rájöttél, hogy már tudsz úszni?
Matthew csak morgott valami érthetetlent.
– Még most sem gondolod hát, hogy mégis az őrangyalod súghatta meg, hogyan kell csinálnod?
– Én soha semmit sem mondtam őrangyalokról. Mondom, hogy ő volt az! – A hangján már érződött
az elkeseredés. – Csak annyi történt, hogy bajba kerültem, és akkor Chock... – de még idejében
elharapta a szót. Szinte éreztem, amint foga a nyelvébe mélyed. – Csak éppen ráébredtem, hogy tudok
úszni – fejezte be a mondatot kényszeredetten.
A riporter már újból megszólalt volna, de az első szótag közepén félbeszakították.
Jack de Manio hangja recsegte:
– Úszás, egyetlen lecke alapján! Nos, akár volt benne szerepe valami őrangyalnak, akár nem, csak
gratulálhatunk Matthew-nak, ahogy fölhasználta az e leckéből tanultakat.”
Matthew akkor jött le reggelizni, amikor én a magaménak már éppen a vége felé jártam.
– Éppen most hallgattalak a drótnélkülin – közöltem vele.
– Ó! – Látszott, hogy nemigen akarózik neki fölvenni ezt a fonalat. Ehelyett föltűnően jó étvággyal
látott neki a kukoricapelyhének.
– Mikor készült a fölvétel? – faggattam.
– Egy férfi hívott föl, amikor anya kint járt a városban. Megkérdezte, én vagyok-e Matthew,
megmondtam, hogy igen, ő pedig a BBC-től van, mondta, és eljöhetne-e hozzánk, hogy találkozzon
velem. Azt feleltem neki, hogy biztosan igen, mert azt gondoltam, nem lenne helyes nemet mondanom
a BBC-nek. Szóval így jött ide. Mutatott valamit abból, amit az újságban írtak rólam. Aztán
bekapcsolta a magnóját, és kérdéseket tett föl. Végül összeszedte a holmiját, és elment.
– És te nem szóltál anyának vagy bárki másnak a látogatásáról?
Erre csak a pehelykásáját kavargatta.
– Tudod, féltem tőle, hogy megijed majd. Még azt hihetné, hogy beszéltem annak az embernek
Chocky-ról... bár eszembe sem jutott. Különben sem gondoltam, hogy olyan érdekes lesz a dolog, és
még adásba is teszik.
 Nem valami meggyőző érvek, gondoltam. Talán hibásnak érzi magát a fiú, amiért ezt az embert
egyáltalán beengedte a házba.
– Hmm – dünnyögtem. – Most már úgysem változtathatunk rajta. De ha megint előkerül valami
riporterféle, legjobb lesz, ha először anyához vagy hozzám utasítod, mielőtt beszélnél vele.
– Ugye megértetted?
– Oké, apa – egyezett bele, majd a homlokát ráncolva hozzátette: – De azért egy kicsit nehéz lesz.
Arról az emberről sem tudtam, hogy riporter, ott Bontgoch-ban, no és ez is, a BBC-től... egyáltalán
nem látszott valami interjúnak.
– Talán az lenne a legegyszerűbb, ha minden idegenről eleve föltételezed, hogy riporter –
javasoltam. – Könnyen elszólhatod magad előttük, márpedig nem szeretnénk, ha Chocky nyomára
akadnának, ugye?
Matthew szája éppen tele volt kásával, ezért nem szólhatott semmit, de nagyon határozottan
bólogatott.
NYOLC
Aznap délután egy fiatalember jelentkezett, és a Hindmere és Vidéke Kurír munkatársaként
mutatkozott be. Mary elég hűvösen bánt vele. Igen, olvasta azt a zagyvaságot valami őrangyalról, és
igencsak csodálkozott, hogy egy újságban ilyen ostobaságot kinyomtatnak. Matthew valóban vett
úszóleckéket, de nem érezte magát biztonságosan a vízben. Csak annyi történt, hogy vészhelyzetben
tudatára ébredt, mit kell tennie az úszás érdekében. Mindössze úgy mozgott, ahogy tanították neki, és
egyszer csak rájött, hogy tud úszni. Valóban bátran sietett a húga segítségére, és nagy szerencséje is
volt, de az egészben nincs semmiféle csoda. Nem, igazán sajnálja, de nem találkozhat a fiúval. Ma
egész nap nem lesz itthon. És különben sem szeretné, ha ebben az ügyben háborgatnák. Kitartó
érvelésének eredményeképpen a riporter csalódottan távozott.
Ugyanaznap Landis fölhívott az irodámban. Azt mondta, gondolkodott Matthew esetén, és közben
jó néhány kérdés merült fel benne. Először arra gondoltam, fölajánl egy újabb látogatást, aminek
Mary csöppet sem örült volna. Szerencsére nem ez volt az elképzelése, legalábbis abban a
pillanatban. Ehelyett meghívott, vacsorázzak vele egyik este. Eszembe jutott, megkérdezem tőle, vajon
hallotta-e a Mai Nap műsorában a fiúról szóló beszámolót, de semmi kedvem nem volt egy zsúfolt
nap kellős közepén hosszadalmas magyarázkodásba bonyolódni, szóval inkább ejtettem a témát. Az
adott körülmények között persze nem utasíthattam vissza a meghívást, s arra is gondoltam, nem talált-
e mégis valami megfelelő szakembert. Megállapodtunk tehát, hogy a következő csütörtökön
találkozunk a klubjában.
Hazaérve tapasztalhattam, hogy Mary sötét elszántsággal és súlyos mozdulatokkal készíti a
vacsorát, mint mindig, amikor kikészül valamitől. Kíméletesen megkérdeztem hát, mi bántja.
– Matthew már megint beszélt valami újságírókkal – sziszegte, szegény, ártatlan serpenyőjén
töltve ki a bosszúját.
– De hiszen megmondtam neki...
– Tudom – kesergett Mary. – Nem is az a szegény kölyök a hibás, de azért szörnyen dühít a dolog.
Tovább kérdezősködtem.
Riporter sok van, de a módszerük közös. Mondhatnánk: csak egyetlen riporter létezik.
Hazafelé jövet Matthew az utcánk végén botlott bele. Megkérdezte a fiút, Matthew Gora
fiatalúrhoz van-e szerencséje, majd a Hindmere és Vidéke Kurír munkatársaként mutatkozott be neki.
Matthew figyelmeztette rá, hogy először az anyjával kellene beszélnie. Ez csak természetes, felelte
helyeslőn a fiatalember, ő már föl is kereste Mrs. Gore-t, és engedélyt kért tőle. Abban reménykedett,
hogy otthon válthat szót Matthew-val, de sajnos nem találta a házban. Lám, micsoda szerencse, hogy
így összefutottak az utcán! De itt, a sarkon mégsem beszélgethetnek. Mi lenne, ha beugornának a
közeli kávézóba egy teára meg valami süteményre? így kötöttek ki a kávéházban.
– Azonnal írnod kell a szerkesztőnek! Micsoda undorító módszer! – háborgott Mary.
Azonnal írtam is egy kellően indulatos levelet, bár egyáltalán nem reméltem, hogy el is olvassák,
viszont segített Mary haragját szelíd zsörtölődéssé csillapítani. Nehogy újból fölkorbácsoljam az
indulatait, inkább bölcsen hallgattam Landis meghívásáról.
A szerdai nap eseménytelenül múlt el. Helyesebben most, hogy azt mondom, „eseménytelenül”,
eszembe jut a reggeli postával Matthew nevére érkezett levél, bal felső sarkában a
„Pszichofenomének Köre” nyomtatott fölirattal. Helyesebbnek tartottam, ha nem verem nagydobra, hát
csöndesen zsebre vágtam.
Később olvastam csak el, a vonaton. írója a rádióban hallott egy rövid közleményt Matthew
rendkívüli történetéről, és nyomban úgy érzete, a róla szóló bővebb tájékoztatás óriási érdeklődésre
tarthat számot a kör tagjai között, akik számára a pszichikai jelenségek és mindenféle, hasonlóan
rendkívüli esetek igazi csemegének számítanak. Ha Matthew lenne olyan kedves, és... stb. stb.
Hanem míg a szerda egészen nyugodt volt, a csütörtök annál zaklatottabb.
A The Times belső vezércikkéről éppen áttértem volna a címlapra, ami egy zsúfolt vonatfülkében
csaknem antiszociális cselekedetnek minősülhet, amikor tekintetemet megragadta a velem szemben
ülő úriember kezében tartott Daily Telegraphban közölt kép. Még így futólag is azonnal fölkeltette az
érdeklődésemet. Előredőltem hát, hogy közelebbről is megnézzem. A rendszeresen utazókban azonban
kialakul valamiféle ösztön, amely azonnal figyelmezteti őket az ilyesféle arcátlanságra. Az újság
tulajdonosa is azon nyomban leeresztette az újságját, és olyan vasvillaszemeket meresztett rám,
mintha legalábbis birtokháborítást követtem volna el, majd látványos mozdulattal továbblapozott, és
egy másik oldalt fordított felém.
Bár csak egy szempillantásig láttam azt a képet, mégis annyira fölkavart, hogy a Waterloo
állomáson nyomban az újságosbódéhoz igyekeztem, gondolván, veszek egy Telegraphot, és nyugodtan
megnézem. Természetesen már az utolsó példányig eladták. Ez is csak erősítette a gyanúmat, így amint
megérkeztem a Bloomsbury térre, haladéktalanul körbetelefonáltam az egész irodát, hátha valakinél
akad egy kölcsönvehető mai Telegraph. Végül sikerült kerítenem egyet. Kellemetlen előérzet-tel
nyitottam ki, és a látvány teljesen igazolta szorongó várakozásomat.
Teljes fél oldalon fényképek sorakoztak benne egy, Az iskolás gyerekek és a művészet című
kiállításon szereplő különféle alkotásokról. Most is ugyanazon akadt meg a szemem, mint a vonaton.
A többi egyszerre jelentéktelen irkafirkává süllyedt körülötte. Egy ablakból látható jelenetet ábrázolt,
amint fél tucat fiú, hátán iskolatáskával igyekszik a szemközti falban nyíló kapu felé. Mindegyik
gyerek szögletes volt és nyúlánk. Különös egy kép, de nekem annál ismerősebb. Nem is kellett volna
elolvasnom az alá írt szöveget, mégis megtettem. Ez állt alatta: „Hazafelé – Matthew Gore (12 éves)
képe, Hintin iskola, Hindmere. Korához viszonyítva kiváló tehetségről és megfigyelőképességről
tanúskodik.”
Még mindig a képet bámultam, amikor egyik társam, Tommy Percell jött be hozzám, és a vállam
fölött ő is belenézett az újságba.
– Ó, igen – mormolta. – Én is kiszúrtam reggel, idefelé jövet. Gratulálok! Gondolom, csak a ti
legénykéteké lehet. Nem is sejtettem, hogy ilyen képességei is vannak. Nagyon ügyes, bár azért egy
kicsit rendhagyó, nem igaz?
– Igen – sóhajtottam, és úgy éreztem, a helyzet irányítása valahogy kicsúszott a kezem közül. –
Igen, egy picit valóban rendhagyó...

Landis egy hajtásra kiitta a sherryje felét.

– Láttad a lapokat? – kérdezte.
Nem tehettem úgy, mintha nem érteném.
– Igen, láttam a Telegraph mai számát.
– De a Standardét nem? Abban is benne van. Mellette meg egész hasábnyi szöveg a zseniális
gyermekművészről. Erről egy szót sem szóltál nekem – jegyezte meg kissé sértődötten.
– Amikor utoljára találkoztunk, még magam sem tudtam róla.
– És az úszótudományáról sem?
– Az az eset azóta történt.
– Persze mind a kettő Chocky műve!
– Úgy tűnik – ismertem el.
 Ezen elrágódott pár pillanatig.
– Egy kicsit azért meggondolatlan lépés volt, nem? Mármint beadni a képet a kiállításra, úgy
értem.
– Nem meggondolatlanság, hanem teljesen jogtalan! – fortyantam föl.
– Kellemetlen – dörmögte, és rendelt még két sherryt.
– Az a kép – folytatta –, az alakok valahogy furcsán megnyújtottak, hogy azt ne mondjam,
szálkásak. Ez jellemző a fiúra?
Bólintottam.
– És hogyan készültek?
Elmondtam neki, amit Matthew maga mesélt Marynek és nekem. Landis nem mutatott meglepődést,
csak megint elmerült a gondolataiban. Kis idő múltán elmélázón mormolta:
– És nemcsak az alakok. Minden függőleges vonal túl hosszú. Mintha olyasvalaki látásmódját
tükröznék, aki más arányokhoz szokott. Valahogy szélesebb, laposabb méretekhez, szóval úgy
látszik... – Itt elhallgatott, és egy pillanatig kifejezéstelenül meredt a poharára. Ekkor az arca mintha
váratlanul földerült volna. – Nem, ez nem az Isten műve! Olyan, mintha torzító szemüveget viselnél,
és lefestenéd, amit látsz, az arányok helyreigazítása nélkül. Fogadjunk, ha olyan lencsén át néznéd,
amely a függőlegeseket összezsugorítja, akkor teljesen normálisnak látnád a részleteket. Chocky
érzékelése biztosan képtelen teljesen alkalmazkodni Matthew szemének adottságaihoz.
– Nem tudlak követni – mondtam egy pillanatnyi gondolkodás után. – A szem, amely a valóságot
látja, a képet is láthatja. A kétféle torzítás biztosan kiegyenlítené egymást.
– Ez csak egy hasonlat volt, vagy valami olyasmi, és talán nagyon is egyszerűen fogalmaztam –
magyarázkodott Landis –, de csodálkoznék, ha nem valahogy ehhez hasonlóan történt volna. De most
inkább menjünk át vacsorázni, oké?
Vacsora közben részletesen kikérdezett, hogy mi történt nyaraláskor. Amit csak tudtam, elmondtam
neki, és a hallottakat legalább olyan fontosnak vélte, mint magát a képet. Egész idő alatt az döbbentett
meg a legjobban, és később visszaemlékezve még inkább, hogy egy pillanatig úgy éreztem, talán
ugrat, sőt provokál, mert látni akarja, meddig megyek el Matthew védelmében, de mindjárt el is
vetettem a gondolatot. Nyoma sem volt Landis szavaiban a kételkedésnek. Úgy látszott, minden
fönntartás nélkül elfogadja a fantasztikus történetet.
Fokozatosan arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan előttem jár valamivel. Míg én
vonakodva és csak a föltételezés szintjén, mint elkerülhetetlen lehetőséget fogadtam el Chocky
létezését, ő valahogy megelőzött, és már szilárd ténynek tekinti. Arra gondoltam, mintha Sherlock
Holmes nevezetes mondása vezérelné, amely szerint: „Amint sikerült kiszűrni a lehetetlent, ami
megmarad, bármennyire valószerűtlen is, szükségszerűen az az igazság.” És a formula alapján levont
következtetésben maradéktalanul hisz. Pontosan nem tudnám megmondani, miért, de ennek hatására
még nyugodtabb lettem.
Vacsora után, kávézás és konyakozás közben Landis megjegyezte:
– Nyilván te is rájöttél már, alaposan elgondolkodtam a problémán, és véleményem szerint Thorbe
lesz a ti emberetek. Sir William Thorbe. Igen értelmes és rendkívül tapasztalt fickó, és még csak nem
is szemellenzős, ami igazán nem csekélység a mi szakmánkban. Semmi mással nem törődő
pszichoanalitikus. Fontosságuk szerint ítéli meg az eseteit, és csak akkor fordul az analízis
eszközéhez, ha úgy látja, az segíthet. Ha viszont valamelyik újabb gyógyszerben sejti a megoldást,
akkor azt alkalmazza. Nagyszámú, híresen sikeres eset áll már mögötte. Nem hiszem, hogy lenne jobb
megoldás, mint kikérni az ő véleményét, mármint ha hajlandó foglalkozni Matthew problémájával. Én
magam biztos vagyok benne, ha valaki segíthet, az pontosan Thorbe.
 Nem sokat törődtem ezzel a „ha valaki”-vel, inkább szó nélkül hagytam.
– Ha jól emlékszem, amikor utoljára találkoztunk, nem tudtad biztosan, kell-e segítség Matthew-
nak – mondtam helyette.
– Még most is így van, kedves barátom, de a feleséged szerint igen, és ezt te is tudod. Különben
neked is jól jönne valami megbízható diagnózis, vagy nem így van?
Természetesen igaza volt. Maryvel sokkal jobban izgultunk Matthew miatt, mint ő maga. Pusztán
annak tudata, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk a szakszerű, tudományos állásfoglalás
érdekében, nagy megkönnyebbülést jelentett volna.
Egyetértettem vele, hogy örülnék Sir William Thorbe szakvéleményének.
– Akkor rendben – mondta Landis. – Majd beszélek vele. A körülmények ismeretében biztos
vagyok benne, hogy örömmel megvizsgálja a fiatokat. És ha megteszi, biztosan a legalaposabb
vizsgálati eredményre számíthattok. Remélem, pár napon belül közölhetem, mikor fogadja a fiút.
Ezután elköszöntünk egymástól.
Hazatérvén tapasztalnom kellett, hogy Maryt majd fölveti az indulat. Rögtön gyanítottam, hogy ő is
láthatta az Evening Standard aznapi számát.
– Ez már tűrhetetlen! – tajtékzott, mintha érkezésem nyitott volna föl benne valami eddig lefojtott
szelepet. – Milyen jogon küldte be az a nő a képet a mi megkérdezésünk nélkül? A legkevesebb az lett
volna, hogy megkér bennünket! De csak úgy beadja, mi meg nem tudunk semmit! Ez egészen olyan...
hogy is mondják? Ja! A személyiségi jogok megsértése. És még csak a fiút sem kérdezte meg! Fogta
magát és bevitte, anélkül hogy bárkinek szólt volna. Nem gondoltam, hogy ilyesmit merészel tenni,
legalább valamelyikünk beleegyezése nélkül. Nem is tudom, meddig képes elmenni némelyik tanár!
Azt hiszik, nekik mindenhez van joguk, a szülőknek meg semmihez! Hogy micsoda alakokat bocsát ki
manapság az a tanárképző főiskola! Az ember azt gondolná, hogy elemi udvariasságból és a gyerek
szüleinek véleménye iránti tiszteletből. .. Semmi jó modor nincs bennük! Hát hogyan tanulhatná meg
az a gyerek a tisztességes viselkedést, amikor olyanok tanítják, akik maguk sem képesek rendesen
viselkedni! Alávaló dolog! Azt akarom, hogy már holnap írj az igazgatónak egy dörgedelmes levelet,
és követeld, hogy kérjenek bocsánatot! Nem! Nem is... írd meg még ma este! Reggel úgysem lenne rá
időd.
Nagyon fárasztó napom volt.
– Úgysem kérne bocsánatot – dörmögtem. – Miért is tenné?
Mary rám meredt, mély levegőt vett, és rázendített megint.
– De hiszen csak a munkáját végezte – fojtottam belé a szót. – Az egyik tanítványa festett egy
képet, amelyet méltónak talált a kiállításra. Csak dicsőséget akart szerezni. Természetesen arra
gondolt, hogy mi is örülünk majd neki, ami úgy is lenne rendjén, ha nincs ez a Chocky-história.
– Akkor is kérnie kellett volna a hozzájárulásunkat.
– Hogy beszélned kelljen neki Chockyról és megmagyaráznod, miért nem akarjuk, hogy
bemutassák a képét? Különben is a tanév legvégén rendezték azt a kiállítást. Talán éppen csak a kép
beküldésére maradt ideje, mielőtt elmegy nyári szabadságra. Fogadni mernék, e pillanatban is csak
köszönőlevelet és elismerést vár tőlünk.
Mary valami ingerült, indulatos mordulást hallatott.
– Nos, rendben van! – mordultam rá én is. – Akkor csak rajta! Írd meg magad azt a levelet az
igazgatónak! Úgysem kapsz tőle semmiféle bocsánatkérést. És akkor mit csinálsz? Kavarsz egy kis
botrányt? A helyi lapok szeretik az ilyen csetepatékat a szülők és a tanárok között. Akárcsak az
országos lapok. Ha még nagyobb nyilvánosságot akarsz annak a képnek, mint amekkora zajt máris
csaptak körülötte, biztosan megkapod. Valaki pedig majd rájön, hogy a kép alkotója, Matthew Gore
azonos az őrangyalos hőssel. No persze, így is lesz majd, aki kitalálja, de valóan azt szeretnéd, ha
ország-világ ezen csámcsogna? És akkor meddig tart majd, amíg Chockyt is elő nem húzzák a
bűvészkalapból?
Mary elkeseredése persze engem is bántott, mivel legalábbis részben, én voltam az oka. Jó pár
másodpercig még ugyanúgy bámult rám, aztán hirtelen sírásán összerándult az arca. Fölnyaláboltam,
és odavittem a karosszékéhez.
Kis idő múlva kihúzta a zsebkendőmet a mellényzsebemből. Éreztem, amint fokozatosan
megenyhül. Egyik keze tétován megmozdult, és megkereste az enyémet.
– Sajnálom, hogy ilyen ostoba voltam – suttogta.
Szorosan átöleltem.
– Minden rendben van, kedves. Nem voltál ostoba, csak ingerült vagy, amin nem is csodálkozom.
– De igenis ostobán viselkedtem! Nem gondoltam rá, hová vezethetne egy iskolai botrány. – Egy
darabig hallgatott, csak a zsebkendőt gyömöszölte a jobb markában. – Annyira féltem ezt a gyereket –
mondta végül akadozó hangon. Kissé följebb emelkedett, és egyenesen az arcomba nézett. – David,
mondj meg nekem valamit, de becsszóra... ugye nem... nem gondolják majd azt, hogy megörült, ugye
nem, David?
– Hát persze hogy nem, drágám. Hogyan is tehetnék? A világon sem találnál Matthew-nál
épelméjűbb fiút, és ezt magad is jól tudod.
– De ha rájönnek Chocky titkára? Ha megtudják, hogy képzeletben még a hangját is hallja? Érted?
Valamilyen hangokat hall a fejében... de hisz az... hagyta elhalni a mondat végét.
– De kedvesem – mormoltam gyöngéden –, nem attól félsz, amitől kellene. Ezt hagyd a csudába!
Semmi, az égvilágon semmi baj sincs a gyerekkel magával. Matthew olyan épeszű és értelmes,
amilyenre csak vágyhatsz. Kérlek, nagyon kérlek, vésd a fejedbe, de keményen, hogy ez a Chocky,
akármi legyen is, nem szubjektív, hanem objektív jelenség. Egyáltalán nem Matthew-ból bújt elő,
hanem valami kívülálló teremtmény, amely éppen ellenkezőleg, belébújik valahogy.
Elismerem, ezt nehéz elhinned, mert az ember nehezen érti meg, hogyan történhet ilyesmi. De
szilárd meggyőződésem, hogy ez az igazság, és Landis is így véli. És ő szakértője a tudati
rendellenességeknek, és nagyon elégedetten állapította meg, hogy Matthew semmiféle szellemi
torzulásból sem szenved. Ezt neked is el kell hinned!
– Nagyon igyekszem, de... mégsem értem. Mi ez a Chocky? Az az úszás... a festményei... az a sok
különös kérdés...
– Hát ez az, amit valóban nem tudunk... egyelőre. Az én véleményem szerint Matthew... szóval
valahogy belészállt valami. Tudom, ez eléggé szerencsétlen kifejezés, hozzátartozik a félelem és a
rosszindulat előérzete, de én most egyáltalán nem erre gondolok. Csak az az igazság, hogy nem találok
rá megfelelő szót. Amire gondolok, az valami jóindulatú megszállás... Matthew egyértelműen semmi
kárt nem szenved tőle. Csak azért aggaszt bennünket annyira, mert nem értjük. Ha minden erőmmel
megpróbálok tárgyilagosan gondolni rá, úgy érzem, egy kicsit még talán hálátlanok is vagyunk.
Végül is ne felejtsd el, Matthew szerint mindkettejük életét ő mentette meg. És ha mégsem ő volt,
akkor sejtelmünk sincs róla, ki vagy mi lehetett.
De akármi legyen is, azt hiszem, rossz úton járunk, ha fenyegetőnek tekintjük. Úgy tűnik, nagyon
kíváncsi és egy kicsit erőszakos is, de alapvetően jóindulatú. Lényegében még kedvesnek is
tekinthető... izé... jelenlét.
– Ó, értem már! – sóhajtott föl Mary. – Lényegében te is azt akarod elhitetni velem, hogy valami
őrangyalféle?!
– Nem... ööö... nos, azt hiszem... úgy vélem... izé... bizonyos értelemben mégis... – dadogtam.
KILENC
A pályaudvari újságosnál másnap reggel vettem egy példányt a Hindmere és Vidéke Kurírból.
Várakozásomnak megfelelően benne volt. A címoldal negyedik hasábjában, A gyermekmentő
„őrangyal” cím alatt. Az idézőjelbe tett „Őrangyal” először kellemetlen előérzetet keltett bennem, de
a cikket tovább olvasva megkönnyebbültem. A helyi újságok, talán valami bölcs, belső sugallatra,
általában nem idegesítik az olvasóikat, legföljebb néhány közismert helybéli tréfacsinálót piszkálnak
meg néha egy kicsit, akik ezt még élvezik is. El kell ismernem, hogy a cikk ügyes munka volt, a hangja
tárgyilagos, és bár érződött írójának kétségtelen visszafogottsága, itt-ott titokzatos hangot ütött meg.
Mintha csöndes jóindulattal kezelné ezt a hóbortosság határát súroló eseményt, de azután valahogy
bizonytalanná válna, vajon mi is rejlik a dolog mögött. Az őrangyal motívum lényegében a címre
korlátozódott. Az egész szöveg azt a benyomást keltette, hogy biztosan valami egészen szokatlan
történt, amikor Matthew a folyóban találta magát, de senki sem tudja igazán, mi is lehetett az. Ahhoz
azonban nem férhet semmi kétség, hogy Matthew valóban hősiesen mentette meg Pollyt.
Összességében pedig, mivel a fiatal újságíró csak a munkáját végezte, elég tisztességes cikk volt,
sokkal jobb, mint amilyentől féltem. A címén kívül igazán nem sok okom lehetett panaszra. Az
emberek azonban sajnos leginkább a címekre figyelnek. Végül is ezért agyalják ki őket.
Reggel fölhívott Alan, és közös ebédet javasolt, én pedig örömmel csatlakoztam hozzá.
– Láttam Matthew képének a fotóját a tegnapi újságban – mondta. – Azután, amit te meséltél
azokról a képekről, gondoltam, bekukkantok arra a kiállításra. Csak néhány kapualjnyira van az
irodánktól. Főként a szokásos mázolmányokkal van tele. Nem is csodálom, hogy így kiemelték
közülük a fiatokét. Kacifántos egy látásmód, az már szent igaz! Minden valahogy mintha megnyúlt
volna rajta, de tudod, még így is van benne valami. – Elhallgatott, és kíváncsi pillantással méregetett.
– Azok után, amiket Chocky-ról meséltetek, igazán csodálom, hogy beküldtétek.
– Dehogy küldtük be! – feleltem, és elmeséltem neki a történteket.
– Ó, most már értem – dünnyögte. – Elég szerencsétlen ügy, a másik tetejébe. – Most jut eszembe!
Szerdán fölkeresett valaki az úszószövetségtől. Azt mondta, csak érdeklődni szeretne Summers
ezredes javaslatával kapcsolatban, egy életmentő érmet illetően. Úgy látszik, a szövetségben
valahonnan értesültek róla, hogy Matthew azelőtt sohasem úszott. Szerintük ez kétségbevonhatóvá
teszi az egész történetet, ami nem is csoda. Elmondtam nekik, amit tudtam az esetről. Akkor meg arról
kezdett faggatni: valóban nem tudott úszni a fiú? Meg kellett mondanom, hogy így volt. A fenébe is,
hiszen alig pár napja még én magam is kínlódtam a tanításával. Valószínűleg elhitte, amit mondok, de
zavarodottan távozott.
– Megint kivárt egy kicsit, utána folytatta:
– De tudod, David, mindennek következtében Chocky biztosan szárnyakat kapott. Most már
bármelyik pillanatban jelentkezhet megint. Ebben az esetben mi a szándékod?
– Úgy érted, mit tehetek azonkívül, hogy várom, mivé fejlődik a dolog? – vontam meg a vállam.
Matthew ügyében viszont konkrét javaslattal állt elő. Erre elmeséltem neki mindent, amit Landis
mondott.
– Thorbe... Thorbe, tokkal-vonóval – mormolta Alan a homlokát ráncolva. – Valamit éppen a
napokban hallottam róla. Hm, igen. Már tudom. Mostanában kapott egy ipari pszichológusi
megbízatást valamelyik mamutcégtől. Nem emlékszem ugyan, melyiktől, de az egyik gigásztól, az
biztos. A fickó, aki megemlítette, találgatott, vajon mit kaphat tőlük a tiszteletdíj előlegeképpen, egy
lenyűgöző karrier csúcspontján?
 – Ó, gondolom, valami falrengető összeget – vigyorogtam.
– Ezt ugyan nem tudhatom pontosan – ingatta a fejét Alan de az az alak igazán nem olcsó.
Beszélned kellene róla még Landisszel, mielőtt elköteleznétek magatokat.
– Kösz a tanácsot, megfogadom. Semmi kedvem valami hajmeresztő tiszteletdíjhoz, amit majd
fizethetek egyik hónapról a másikra, hacsak nem föltétlenül szükséges.
– Nem hinném, hogy ilyesféle veszély leselkedik rád. Végül is senki sem állítja, hogy Matthew
körül bármilyen komoly baj lenne. Semmi sincs, ami miatt kezelésre szorulna. Mindössze valamilyen
magyarázatot szeretnétek, amelytől megnyugodhattok. Esetleg még egy-két tanácsot is arról, hogyan
kezeljétek a dolgot, nem így van?
– Nem is tudom – ismertem el. – Meg kell mondanom, hogy ez a Chocky semmivel sem ártott neki.
– És még az életét is megmentette, Pollyéval együtt, ezt se feledd!
– Igen, de e pillanatban Mary állapota nyugtalanít a legjobban. Addig semmiképpen sem
csillapodik le, amíg nem tapasztalja, hogy Chockyt eltávolították, megszüntették, kiűzték, vagy
akárhogy, de végeztek vele.
Alan elgondolkodott, majd bólogatva dünnyögte:
– A biztonság... In mediocritate solus... A normalitás a gyémántnál is fontosabb. Az ösztönök
uralkodnak a tudaton. Nos, nem lehetünk egyformák, a férfiak is mások, a nők is. De vedd rá, öregem,
hogy várja meg, Thorbe ítéletét. Az az előérzetem, hogy csak bajt csinálna vele, ha a maga feje után
menne és úgy próbálna megszabadulni ettől a Chockytól. Már megbocsáss az őszinteségemért!
– Nem vetemedne ilyesmire – vélekedtem. – Tudja, hogy ezzel erőszakot követne el Matthew
ellen. Bizonyos értelemben úgy érez, mint Polly. Mindketten valahogy kirekesztettnek érzik magukat.
Mindenesetre fél tőle, hogy csak rontana a helyzeten, ráadásul még a fiúnak is ártana vele. Az a
feneség az egészben, hogy az embernek fogalma sincs róla, vajon hogyan segíthetne rajta!
– Addig nem is öregfiú, amíg magad is többet nem tudsz – ingatta a fejét Alan. – Ennek érdekében
pedig azt hiszem, okosan tennéd, ha Thorbe szakértelmébe vetnéd a bizalmadat.

Amikor hazaérkeztem, a hangulatot talán kicsit sötétnek, de semmiképpen sem kritikusnak találtam.
Egész fölvillanyozódtam. Marynek is olvasnia kellett a Kurírt, s az volt a benyomásom, ő is hozzám
hasonlóan reagált a cikkre.
. – Azt gondoltam, jobb lesz, ha ki sem dugom az orrom – mondta így aztán telefonon adtam le a
megrendeléseket. Tizenegy körül egy kedves, de kopottas papféle kopogtatott be. Szomorúan vette
tudomásul, hogy Matthew nincs itthon, mivel, úgymond, valami félreértést szeretne tisztázni vele...
végül nekem magyarázta el a dolgot. Azt mondta, keserű szívvel olvasta, hogy Matthew,
eltévelyedvén, az őrangyalának beavatkozásával magyarázta a megmenekülésüket, mivel az őrangyal
fogalma nem igazán keresztényi jelenség. Azon pogány hiedelmek egyike, amelyeket a korai egyház
hanyagságból nem gyomlált ki, s így azután, néhány egyéb, hamis hittétellel együtt, tévedésből és
ideiglenesen befészkelte magát az igazi vallásba. Az egyedül üdvözítő, tiszta hit segítségével azonban
már számos ilyen hibát kiküszöböltek. Ez azonban meglepően makacsnak bizonyult, és ezért minden
igaz kereszténynek kötelessége munkálkodni a fölszámolásán. Tehát legyek olyan jó, és erősítsem az
igaz hitet azzal, hogy megmagyarázom a fiamnak: teremtője nem bízza az ilyen feladatokat holmi
segéd-személyzetre. Csakis ő és kizárólag ő lehetett az, aki fölruházta a fiút önmaga megmentésének
képességével, valamint a bátorsággal, hogy húgát is megmentse. Kötelességének érzi, mondta, hogy
tisztázza ezt a súlyos félreértést.
– Természetesen mindent megígértem neki... alighogy elment, fölhívott Janet.
– Ó, nem!
 – De igen. Egészen megrendítette Matthew sikere azzal a képpel.
– És holnap be akar ugrani, hogy megvitassuk a témát.
– Háát, tulajdonképpen a vasárnapot ajánlotta. Viszont Patience is telefonált délután, hogy
szívesen átnézne hozzánk holnap.
– Remélem, – mormolta, igazán nem nagy reménységgel –, hogy mindkettejüket határozottan
visszautasítottad.
– Izé... Janet olyan nehéz eset, és mindig nagyon rámenős – dünnyögte Mary tétován.
– Vagy úgy! – mordultam föl, és a telefonhoz léptem.
– Ne! Várj egy percet! – tiltakozott Mary.
– Átkozott legyek, ha az egész hétvégét végigüljük itthon, és közben a nővéreidet hallgatjuk, amint
a fiút, kéjes locsogásorgia közben, darabokra szedik. Te is tudod, mire számíthatsz tőlük: pusmogásra,
kíváncsiskodásra, tömjénezésre, hamis együttérzésre szerencsétlen húguk iránt, akinek a balsors egy
ilyen zavaros kölyköt sózott a nyakába. A pokolba az egésszel! – és a tárcsába dugtam az ujjamat.
– Ne! – kiáltotta Mary. – Inkább majd én!
Átnyújtottam neki a kagylót.
– Rendben van – egyeztem bele. – Mondd meg nekik, hogy nem jöhetnek, mert én már
megállapodtam a barátainkkal egy szombat-vasárnapi kirándulásban. És a jövő hétvégére is!
Különben majd még azt javasolják, ha megadod nekik rá az esélyt.
Egész ügyesen oldotta meg a kényes feladatot, és megkönnyebbült arckifejezéssel nézett rám,
amint visszatette a telefonkagylót. A helyzet mérhetetlenül kellemes érzéssel töltött el.
– Köszönöm, David... – kezdte volna, de abban a pillanatban ismét csörgött a telefon. Én nyúltam
utána és hallgattam bele.
– Nem! – mondtam ingerülten. – Már lefeküdt és el is aludt. Nem, holnap egész nap nem lesz
itthon! – és letettem.
– Ki volt az? – érdeklődött Mary.
– A Vasárnap Reggel óhajt interjút készíteni Matthew-vel. – Egy pillanatig elgondolkodtam. –
Sejtésem szerint sikerült összekapcsolniuk az életmentő Matthew-t a festőművész fiúval. Lehet, hogy
még többen is jelentkeznek.
Így is történt. Először a Vasárnap Hangja, után a Riport jelentkezett.
– A kérdés eldőlt – mosolyogtam a feleségemre. – Holnap tényleg kirándulnunk kell. Méghozzá jó
lesz korán indulnunk, még mielőtt tábort vernek a virágoskertben. Máris indulj és csomagolj!
Elindultunk az emeletre, és közben a telefon újból megszólalt. Megtorpantam.
– Ó, hagyd a csudába! – tanácsolta Mary.
Így is tettünk. És a következő alkalommal is.
Sikerült reggel hétkor útra kelnünk az újságírók rohama előtt. Elindultunk a tengerpart felé.
– Remélem, nem törnek be hozzánk, amíg odaleszünk – sopánkodott Mary. – Úgy érzem magam,
mint valami menekült.
Pár óra múlva, amint a parthoz közeledtünk, mindnyájan kezdtük szorongó menekülteknek érezni
magunkat. Az utakat elözönlötték az autók, alig telt tőlünk többre szánalmas vánszorgásnál. Titokzatos
akadályok keletkeztek, és mérföldekre megbénítottak minden mozgást. A gyerekek persze szörnyen
unatkoztak.
– Mindez Matthew miatt van! – nyafogott Polly.
– Nem is igaz! – tiltakozott a fiú. – Én nem akartam, hogy bármi történjen, csak éppen megtörtént.
– Akkor meg Chocky az oka!
– Igencsak hálás lehetnél Chockynak – torkolta le Matthew.
 Tudom, de azért sem vagyok! Mindent úgy összezavar! – lamentált Polly.
– Amikor legutoljára erre jártunk, Piff tartott velünk. Alaposan az idegeimre is ment – jegyeztem
meg.
– Piff csak egy butácska maszat volt. Nem pusmogott semmit a fülembe. Nekem kellett beszélnem
hozzá. Fogadni mernék, Chocky most is éppen magyaráz valamit Matthew-nak, vagy az ostoba
kérdéseivel nyaggatja.
– Az az igazság, hogy nem. Csütörtök óta egyáltalán nem jelentkezett. Azt hiszem, elment haza –
vágott vissza Matthew.
– És mégis hol lakik tulajdonképpen? – kérdezte Polly.
– Nem tudom... de egy kicsit szomorú volt valahogy. Szóval azt hiszem, hazamehetett, hogy
megtudakoljon egyet-mást.
– Miféle dolgokat? – faggatózott Polly.
Föltűnt, hogy a mellettem ülő Mary egyáltalán nem vesz részt a vitában.
– Nos, ha úgysincs itt, feledkezzünk meg róla egy picit – javasoltam.
Polly kidugta a fejét az ablakon, és előre-hátra végignézett az álló kocsisoron.
– Nem egyhamar mozdulhatunk. Akkor inkább olvasom a könyvemet – jelentette be. Elő is kotorta
maga mellől, és találomra kinyitotta. Matthew odanézett a benne virító képekre.
– Hát az meg mi akar lenni? Valami cirkusz?
– Fenét! – fortyant föl Polly. – Ez egy nagyon érdekes történet egy Villámpata nevű póniról.
Cirkuszban három kötettel ezelőtt lépett föl, most meg éppen balett-táncosnak készül.
– Ó, vagy úgy! – sóhajtott föl Matthew, igazán figyelemreméltó iróniával.
Végre odaértünk egy tágas parkolóhoz, ahol öt schillinget kellett leszurkolnunk. Összeszedtük a
cókmókunkat, és elindultunk a tengerpart felé. A kavicsos fövenyen hemzsegtek az emberek, és
csoportokba verődve hallgatták tranzisztoros rádióikat. Inkább tovább-bukdácsoltunk a kavicsokon,
míg csupán egy olajcsík és vagy hatlábnyi széles koszsáv választott el bennünket a meleg, nyári
tengertől. Ez a mocsok végestelen-végig keretezte a vizet.
– Ó, istenem! – sóhajtott föl Mary. – Ebben igazán nem fürödhetsz – fordult Matthew-hoz, aki már
gombolta ki az ingét.
Matthew közelebbről megszemlélte a zagyvalékot. Kicsit még ő is megborzongott a látványától.
– De most, hogy már tudok, szeretnék is úszni! – tiltakozott.
– De nem itt! – torkolta le Mary. – Ó, egek! Alig pár éve milyen szép föveny volt még itt. És
most... tessék!
– Hiszen ez még csak a Cloaca Britannica széle – gúnyolódtam.
– No, menjünk inkább máshová! Gyere hát, indulunk – szóltam oda Matthew-nak, aki még mindig
a szennyözönt bámulta átszellemült, álmodozó tekintettel. Vártam rá egy kicsit, amíg Mary és Polly
valamennyire eltávolodik tőlünk.
– Visszatért Chocky, ugye? – kérdeztem a fiútól, amint közelebb ért hozzám.
– Honnan tudod? – nézett rám meglepetten.
– Fölismertem a jeleit. Ide figyelj! Tégy meg nekem egy szívességet, jó? Próbáld meg eltitkolni az
ittlétét, ha tudod! Nem szeretném egészen elrontani anyád napját. Legalábbis nem jobban, mint
amennyire ez a hely máris fölkavarta – tettem hozzá.
– Oké – egyezett bele Matthew.
Egy kicsit beljebb mentünk a szárazföldön, és a Downs hegyek lábánál, egy sziklás völgyben apró
falura bukkantunk. Békés és nyugodt volt. Akadt benne egy szálló is, ahol elfogadható ebédet kaptunk.
Megkérdeztem, ott tölthetnénk-e az éjszakát; legnagyobb szerencsénkre kiderült, hogy akadnak szabad
szobáik. Maryvel ellustálkodtunk odakint a kerti székeken. Matthew álmatag hangon bejelentette, hogy
körülnéz egy kicsit, és azonnal nyoma is veszett. Polly egy fa árnyékában heverészett a pázsiton, és
beleképzelte magát Villámpata vágyálmaiba. Egy jó óra múlva egy kis sétát javasoltam teázás előtt.
Találtunk egy ösvényt, amely a domboldalon követte a falu határát, és kényelmes tempóban
körülballagtunk rajta. Mintegy fél mérföld után, egy dombhajlat mögül kiérve megpillantottunk egy
alakot, amint lázasan dolgozik a térdére fektetett, jókora vázlatfüzetben. Megtorpantam.
– Matthew az! – suttogta Mary.
– Igen – ismertem föl én is, és már fordultam volna vissza.
– Ne! – szólt rám a feleségem. – Menjünk csak tovább. Szeretném megnézni.
Vonakodva bár, de azért vele tartottam. Úgy látszott, Matthew észre sem vesz bennünket. Még
akkor is mélyen elmerült munkájában, amikor már egészen közel értünk hozzá. A füvön mellette fekvő
dobozból ki-kivette az éppen szükséges ceruzákat. Határozott mozdulatokkal és olyan elszántsággal
feszült a papírnak, amilyet korábban sohasem tapasztaltam nála.
Azután a kifinomultság és az erély furcsa keverékével kente, finomította, dörzsölte szét a
vonalakat, az ujjait vagy egy durvább rongynak a sarkát használva. A kezét közben bele-beletörölte a
következő vonás fölvitele előtt, azután gyakorlott mozdulatokkal alakította ki a megfelelő
színárnyalatot és vastagságot.
Egy kép megfestése mindig is csodaszámba ment a szememben, de amit most láttam, ahogy a
sussexi táj formát ölt a papíron, ilyen durva eszközökkel és ilyen szokatlan technikával, Maryvel
együtt teljesen lenyűgözött. Már legalább egy jó félórája álltunk ott, teljesen mozdulatlanul, amikor
Matthew megpihent egy kicsit: merev tartása enyhült valamennyire. Utána fölemelte a fejét, nagyot
sóhajtott, és fölvette az elkészült képet, hogy közelebbről is megvizsgálja. A következő pillanatban
mintha megérezte volna az ottlétünket, és felénk fordította a fejét.
– Ó, helló! – nézett kissé bizonytalanul Mary lelkes arcába.
– Ó, Matthew! Hiszen ez gyönyörű! – kiáltott föl az anyja. Matthew láthatóan megkönnyebbült.
Ismét alaposan szemügyre vette a képet.
– Azt hiszem, Chocky most már valamivel helyesebben látja a valóságot, bár egy kicsit még
mindig mulatságosan – magyarázta meggyőződéssel.
– Ideadnád egy pillanatra, kisfiam? – kérdezte Mary bizonytalanul – Add nekem! Ígérem, nagyon
vigyázok majd rá, ha megteszed.
Matthew mosolyogva nézett föl rá. Elfogadta a fölkínált békeajánlatot.
– Igen, anya, ha valóban tetszik – mondta, majd elővigyázatosságra intette Maryt: – Csak óvatosan
kell majd bánnod vele. Az ilyen képek hamar elmaszatolódnak, ha nem fújjuk le őket valamivel.
– Nagyon vigyázok majd rá. Túl szép ahhoz, hogy csak úgy tönkretegyük – nyugtatta meg a fiút
Mary.
– Igen, valóban egész szép lett – értett vele egyet Matthew. – Chocky is azt mondja, hogy ahol még
nem rondítottuk össze, ez a bolygó nagyon szép.
Vasárnap este egy igazán kellemes hétvége emlékével a tarsolyunkban érkeztünk haza. Mary
ugyanakkor némi szorongással nézett a hétfő elébe.
– Ezek az újságírók olyan erőszakosak. Képesek az ajtónyílásba dugni a lábukat, meg ilyesmi –
panaszkodott.
– Nem hiszem, hogy különösebben zaklatnak majd, kiváltképp vasárnap este. A következő
hétvégére meg biztosan elcsitulnak már a kedélyek. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha Matthew
kikerülhetne valahogy az útjukból. Csupán egy napról van szó, kedden már ismét kezdődik az iskola.
Csinálj neki pár szendvicset, és küldd el valahová azzal, hogy hat óra előtt ne is jöjjön haza. Adj neki
elég pénzt, hogy beülhessen valamelyik moziba, ha netán unatkozna. Így minden rendben lesz.
– Egy kicsit kíméletlen megoldásnak tűnik, csak úgy kitenni.
– Tudom, de azt hiszem, neki is jobban tetszik ez, mint ha újságírók nyaggatnák, és az őrangyaláról
kérdezgetnék.
Így tehát Mary másnap reggel kitessékelte a fiút, és valóban ez volt a legjobb megoldás. A nap
folyamán hatan is érdeklődtek Matthew holléte iránt. Egyikük a saját plébánosunk volt, utána egy
másik aggódó egyházfi, azután egy középkorú hölgy, aki csak azt hajtogatta, hogy ő gyakorlott
spiritualista, majd a helyi művészeti önképzőkör egyik tagja, abban a meggyőződésben, hogy Matthew
örömmel csatlakozna hozzájuk, egy másik hölgy, aki szerint a gyermekek álomvilága méltatlanul
elhanyagolt kutatási terület, és végül a helyi fürdők felügyelője, abban a reményben, hogy a következő
úszótalálkozón Matthew is föllép majd valami életmentő bemutatóval.
Hazaérkezvén Maryt teljesen kimerültén találtam.
– Ha valaha is kételkedtem volna a sajtó hatalmában, most ünnepélyesen visszavonom. Persze az
zavar most már a leginkább, hogy legtöbbjük minden jel szerint olyan, mintha holdkóros lenne –
panaszkodott.
Ettől eltekintve a hétfő végül is eseménytelenül zajlott le. Még Matthew is láthatóan élvezte a
szabadnapját. Két képpel jött haza. Mindegyik ugyanarról a tájrészletről készült, különböző
szemszögből. Az egyik nyilvánvalóan Chocky befolyása alatt, a másik kevésbé jól sikerült, de a fiú
arra volt igazán büszke.
– Ezt teljesen magamtól csináltam – magyarázta. – Chocky próbált megtanítani rá, hogyan kellene
látnom a dolgokat, és valahogy úgy érzem, kezdem megérteni, mire is gondol.
Kedden reggel, az új félév első tanítási napján Matthew elment az iskolába. Délután vaskos
monoklival a szeme alatt tért haza.
Mary elkeseredetten nézte az arcát.
– Ó, Matthew – sóhajtotta –, te verekedtél!
– Én nem! – tiltakozott Matthew méltatlankodva. – Én voltam az, akinek nekiestek.
Beszámolója szerint békésen álldogált az udvaron az egyik szünetben, amikor egy, valamivel
idősebb fiú, bizonyos Simon Ledder ment oda hozzá, három vagy négy fullajtárjának kíséretében és
gúnyolódni kezdett vele, holmi őrangyalokkal példálózott. Nem törődtek a tiltakozásával, hogy neki
nincs semmiféle őrangyala, és a helyzet lassan olyanná fajult, hogy ez a Simon végül kijelentette: ha
Matthew őrangyala képes megvédeni az ő, mármint Simon öklétől, akkor hitelt ad a létezésének, ha
viszont nem, akkor Matthew közönséges hazudozó. Ezután Simon a valóság talajára helyezte
érvelését, és keményen Matthew arcába vágott, amivel szabályosan kiütötte. Matthew nem emlékszik
tisztán a következő egy-két percre. Elismerte, hogy talán el is ájult. Csak arra emlékszik, hogy ismét a
lábán áll, és Simon meg a társai helyett Mr. Slatson-nal, az igazgatóval néz farkasszemet.
Mr. Slatson becsületére legyen mondva, vette a fáradságot, hogy vacsoraidőben fölhívjon
bennünket, és érdeklődjön a fiú állapotáról. Közöltem vele, hogy Matthew-nak semmi komoly baja,
bár az arca elég rondán fest.
– Igazán sajnálatos történet – jelentette ki az igazgató. – Egyértelműen a másik fiú volt a
kezdeményező. Tisztáztuk az esetet, és nem hinném, hogy még egyszer sor kerülhet ilyesmire. Különös
történet – mondta. – Véletlenül a tanúja voltam, bár túl távol ahhoz, hogy beavatkozhassam. Amikor
Simon leütötte őt, csak arra várt, hogy Matthew fölkeljen, nyilvánvalóan a folytatás szándékával.
Amikor azonban Matthew fölállt, ahelyett hogy nekiment volna, inkább hátralépett, az ellenfelei is így
tettek, egy pillanatig még vadul méregették, aztán megfordultak és elszaladtak. Megkérdeztem a
napostól, mi is volt ez az egész. Csak annyit tudott kinyögni, hogy Matthew „olyan félelmetesen
nézett”. Meglehetősen különös eset, de véleményem szerint többé nem kerül sor ilyesféle
összecsapásra. Különben... – és hosszasan fejtette ki gratulációját Matthew úszótudományával és
művészeti sikereivel kapcsolatban; igaz, a hangjában némi tanácstalansággal.
Polly élénk érdeklődést tanúsított Matthew fizimiskája iránt.
– Tudsz látni tőle? – faggatta.
– Igen – intézte el Matthew kurtán a kérdést.
– Mulatságosan nézel ki – folytatta Polly. – Egyszer Villámpata is majdnem elveszítette a fél
szemét – tette hozzá álmodozón.
– Biztosan képen rúgta egy balett-táncos – csúfolkodott Matthew.
– Nem. Az előző kötetben történt... amikor vadászpóni volt – magyarázta Polly. Majd rövid
hallgatás után: – Chocky csinálta veled? – kérdezte ártatlanul.
– No, elég legyen! Hagyjátok abba! – dörrentem rájuk. – Matthew, mit szólt Miss Soames a
Hazafelé című képedhez? Örült neki, hogy az újságokban is megjelent?
Matthew megrázta a fejét.
– Még nem találkoztam vele. Ma nem volt rajzóránk.
– Miss Pinster a mi iskolánkból látta – szólt közbe Polly. – Szerinte vacak mázolmány.
– No de Polly! – pirított rá Mary. – Micsoda kifejezés! Miss Pinster biztosan nem használ ilyen
csúnya szavakat.
– Én nem is mondtam, hogy használta. De ezt gondolta. Látszott rajta... Megkérdezte, hogy
Matthew szemével... szemtengelyével nincs-e valami baj, és hord-e szemüveget. Erre megmondtam,
hogy nem, és nincs is szüksége rá, mert a kép tulajdonképpen nem is igazán az ő munkája.
Összepillantottunk a feleségemmel.
– De aranyom, mit csináltál már megint?! – sóhajtott föl Mary keserűn.
– De hát ez az igazság! – méltatlankodott Polly.
– Nem így van! – tiltakozott Matthew. – Az az én képem! Miss Soames is látta, amikor festettem.
Polly csak horkantott egyet.
Amikor végre lefektettük a gyerekeket, beszámoltam Marynek a nap eseményeiről. Landis hívott
föl még reggel. Elmondta, hogy sikerült találkoznia Sir Williammel, aki a beszámolója alapján
reményteljes érdeklődést mutatott Matthew esete iránt. Sir William időbeosztása persze meglehetősen
szoros, de azt tanácsolja, mégis hívjam föl a titkárnőjét, hátha sikerül megállapodnunk valami közeli
időpontban.
Így is cselekedtem. A titkárnő is Sir William zsúfolt programjára hivatkozott, de azért utánanéz a
lehetőségnek, mondta. Hallottam a papírok zizegését, azután kegyes hangon tájékoztatott, milyen
szerencsém van. Megállapodhatunk péntek délután két órában, ha nekem is megfelel az időpont,
máskülönben akár hetekbe is kerülhet.
Mary bizonytalankodott. Az utóbbi napokban Chocky iránti ellenszenve mintha veszített volna
valamit az éléből. Másrészt úgy éreztem, vonakodik tőle, hogy idegen kezekre bízza a fiút, valahogy
úgy, mint az iskola kezdetén, amikor szintén azt érezte, hogy lezárul egy kellemes korszak. De a józan
esze kerekedett fölül. Megállapodtunk tehát, hogy pénteken Matthew idejében hazajön, és én majd
elkísérem a Harley utcába.

A szerdai napom teljesen zavartalan volt. Marynek is csak két látogatót és két telefonhívást kellett
leszerelnie. Azt akarták, hogy Matthew kérjen szabadnapot az iskolában, és fogadja a Lélektani
Figyelő riportereit. A fiúnak azonban valami összetűzése támadt az iskolában Mr. Cafferrel.
A probléma, úgy tűnik, akkor pattant ki, amikor Mr. Caffer a fizikaórán kijelentette, hogy a
fénysebesség egyfajta végső határ. Dogmatikusan leszögezte, hogy semmi sem haladhat sebesebben a
fénynél.
Matthew erre föltette a kezét. Mr. Caffer indulatosan nézett rá.
– Ó – sóhajtott föl. – Már szinte vártam. Nos, ifjú Gore, mit tudsz hát, amit még Einstein sem
tudott?
Matthew már megbánta a dolgot, és csöndesen mormolta:
– Igazán nem számít, uram.
– De igenis számít – erősködött Mr. Caffer. – Einsteinnel szemben bármely kihívás igenis fontos!
No, halljuk hát!
– Arról van szó, uram, hogy a fénysebesség csupán a fizikai sebesség végső határa.
– Valóban így van. És megmondanád, mi haladhat még ennél is sebesebben?
– A gondolat, uram – válaszolta Matthew.
Mr. Caffer mereven nézett rá.
– A gondolat, Gore, fizikai folyamat – magyarázta. – Idegi impulzusokból, szinapszisokból, a
sejtek közötti vegyi kapcsolatokból tevődik össze egyebek mellett. És mindez időbe kerül. De
mikromásodpercekben azért mérhető. Biztosíthatlak, hogy végeredményben jóval lassúbb a fénynél.
Ha nem így lenne, sok csúnya közlekedési balesetre nem kerülne sor.
– De...
– De micsoda, Gore?
– Izé, uram... talán nem is igazán a gondolatot kellett volna említenem. Valójában a tudatra
gondoltam.
– Valóban? Nos, a lélektan nem igazán az én területem. De te talán megvilágosíthatnád az
elmémet.
– Nos, uram, ha az ember valahogyan kilőheti a tudatát...
– Valahogyan kilőheti?... Nem a „kivetítheti” lenne a megfelelő szó?
– De igen, uram. Szóval ha az ember kivetítheti a tudatát, a tér és az idő valahogy elveszíti a
jelentőségét. Egyszerűen átugorjuk őket, és kész.
– Értem már. Roppant izgalmas föltevés. Nos, te talán be is mutathatnád ezt a csodát.
– Nem. Arra képtelen vagyok, uram – szeppent meg Matthew hirtelen.
– De biztosan ismersz valakit, aki képes rá. Bizonyára nagyon tanulságos lenne valamennyiünk
számára, ha egyszer bemutathatnád. – Ezzel hosszan Matthew szemében nézett, és szomorúan
megcsóválta a fejét. Matthew lesütötte a szemét.
– Tehát – fordult Mr. Caffer ismét az egész osztályhoz – miután megállapítottuk, hogy a
világmindenségben... talán Matthew Gore tudatának kivételével... semmi sem múlhatja felül a fény
sebességét, akár vissza is térhetünk az óra témájára...

Pénteken a Waterloo pályaudvaron vártam Matthew vonatát. Megebédeltünk, azután öt perccel a

megadott idő előtt érkeztünk a Harley utcai címre.
Sir William Thorbe magas termetű, simára borotvált férfi volt, kissé horgas orral, őszülő, dús
hajkoronával, sűrű szemöldöke elővillanó sötét, éles tekintetű szempárral. Inkább ügyvédnek,
mintsem orvosnak néztem volna, megjelenése és szálegyenes tartása első pillantásra meleg, közvetlen
légkört sejtetett, amit később a Wellington herceghez való hasonlóságának javára írtam.
Bemutattam neki Matthew-t, váltottunk pár udvarias szót, utána megkért, hogy odakint várjak.
– Mennyi időbe kerülhet? – kérdeztem meg a titkárnőjétől.
– Új pácienssel legkevesebb két órát tölt el – tájékoztatott. – Javaslom, jöjjön vissza fél ötre.
Majd mi gondját viseljük a legénykének, ha előbb végeznének.
Visszamentem hát az irodába, és a megadott időpontban jelentkeztem a titkárnőnél. Matthew csak
öt óra után jött ki. Rápillantott a faliórára.
– Tyűha! – rikkantotta. – Azt hittem, csak olyan félóráig lehettem bent.
– Sir William elnézését kéri, uram, amiért most nem fogadhatja önt – tüsténkedett a titkárnő. – Egy
halaszthatatlan megbeszélésen kell részt vennie. Egy-két napon belül írásban tájékoztatja önt – tette
még hozzá, és udvariasan kikísért bennünket.
– Nos, mi történt odabent? – kérdeztem Matthew-tól, miután fölszálltunk a vonatra.
– Föltett néhány kérdést. Egyáltalán nem lepődött meg Chockyn – magyarázta, majd hozzáfűzte: –
Azután lemezeket hallgattunk.
– Ó, ezek szerint még diszkója is van? – kíváncsiskodtam tovább.
– Nem olyan lemezeket. Halk, nyugodt zenét... olyan dallamosat. Egész idő alatt hallgattuk,
miközben kérdezgetett.
Amikor az egyik fölvétel lejárt, a szekrényből elővett egy másikat, és megkérdezte, hallottam-e
valaha ilyesmit. Azt feleltem, nem, mivel olyan mulatságos lemez volt, csupa fekete-fehér mintákkal.
Odahúzott egy karosszéket, és azt mondta: „Ülj csak ide, ahonnan jól láthatod!” – és föltette a lemezt.
Furcsa, zümmögő hangot adott, egyáltalán nem hasonlított semmilyen zenére, bár azért föl-le
hullámzott egy kicsit. Aztán bekapcsolódott egy másik, valamivel élesebb zümmögés is. Közben
néztem a forgó lemezt, és úgy láttam, mintha a minták mind a közepe felé igyekeznének. Valahogy úgy,
ahogy a víz tűnik el a fürdőkád lefolyójában, de mégsem egészen, mert nem ereszkedett le, mindig
visszatért önmagába, és eltűnt a semmiben. És ez így ment tovább, végtelenül. Különös látvány volt,
mert úgy éreztem, hogy az egész szoba forog körülöttem, én meg mindjárt leesem a székről. Aztán
egyszer csak véget ért az a fölvétel, egy normális lemez volt a korongon, és normális zene szólt róla.
Ezután Sir William megkínált egy pohár narancslével, föltett még egypár kérdést, végül azt
mondta, mára elég lesz, viszontlátásra, és akkor kijöttem.
Lelkiismeretesen beszámoltam Marynek mindenről.
– Ó – sóhajtott föl –, ez hipnózis volt! Nekem egyáltalán nem tetszik a dolog.
– Nekem sem – értettem egyet vele. – Bár azt gondolom, hogy a szerinte legmegfelelőbb módszert
alkalmazta. Matthew néha elég agyafúrt ezzel a Chockyval kapcsolatban. Igaz, Landis előtt
kitárulkozott, de az inkább kivételnek tekinthető. Ha Sir William kénytelen volt eleinte megküzdeni
minden válaszért, talán jogosan gondolta, hogy a hipnózis jobb lesz, megkönnyíti mindkettejük dolgát.
– Hmm – dünnyögte Mary –, most már aligha tehetünk mást, meg kell várnunk a beszámolóját.
Másnap, szombaton reggel Matthew kimerült benyomást keltett, amikor lejött reggelizni. Elég
borús képet is vágott, és fásuknak látszott. Olyan sötét utálkozással utasította vissza Polly beszélgetési
szándékát, hogy Mary meglepő indulattal szólt rá a kislányra, fogja be a száját.
– Talán nem jól érzed magad? – kérdezte Matthew-tól, aki unott képpel piszkálta a müzlijét.
– Jól vagyok – mormolta a fiú.
– Biztos vagy benne?
– Igen – hangzott a kurta válasz.
Mary szigorúan mérte végig, és tovább faggatózott.
– Semmi köze a tegnap történtekhez? Talán csinált valamit az az alak, amivel így elszomorított?
– Nem – rázta meg a fejét Matthew. – Mondom, jól vagyok – és bizonyságképpen dühödten vetette
magát a reggelijére. Úgy nyelte a müzlit, mintha megfulladással fenyegetné.
Alaposabban megvizsgáltam az arcát, és úgy láttam, menten könnyekben tör ki.
– Ide figyelj, öregfiú! Ma le kell ugranom Chichesterbe. Nem tartanál velem?
 Megint csak fejrázás volt a válasz.
– Nem, apa, köszönöm. Inkább... anya, kérlek, kaphatnék esetleg egypár szendvicset?
Mary kérdő pillantást vetett felém. Igenlően bólintottam.
– Rendben van, aranyom, majd készítek néhányat reggeli után – nyugtatta meg a fiút az anyja.
Matthew még elnyámmogott egy kicsit, azután eltűnt a szobájában.
– Villámpata is koplalni kezdett, amikor a barátja, Csillagszemű elpusztult. Nagyon szomorú
történet – jegyezte meg Polly.
– Te is menj föl, és tedd rendbe a loboncodat! Nagyon ronda! – reccsent rá Mary.
Miután magunkra maradtunk, idegesen fordult hozzám.
– Egész biztosan az az ember mondott neki valamit tegnap.
– Elképzelhető – ismertem el. – De mégsem hinném igazán. Tegnap este még semmi baja sem volt.
De akárhogy is, ha félre akar vonulni valahová, azt gondolom, legjobb lesz, ha hagyjuk.
Amikor kimentem a garázsba a kocsiért, láttam, amint Matthew összecsomagolja a rajztömbjét, a
festékesdobozát meg a szendvicseit, és fölkötözi őket a biciklije csomagtartójára. Csak remélhettem,
hogy a szendvicsek is túlélik majd a kalandot.
– Hajts nagyon óvatosan! Szombat van, ne feledd! – figyelmeztettem búcsúzóul.
Hat óráig nyomát sem láttuk, és akkor is egyenesen fölvonult a szobájába. Vacsoraidőben is fönt
maradt. Érdeklődtem, mi van vele.
– Azt mondja, nem kér enni – mondta Mary. – Csak fekszik az ágyán, és bámulja a mennyezetet.
Egészen biztos komolyan bánkódik.
Fölmentem hozzá. Amint Mary mondta, az ágyán hevert, nagyon kimerültnek látszott.
– Mi van, elfáradtál, öreg? – kérdeztem tőle. – Akkor miért nem fekszel le rendesen? Majd hozok
föl valami harapnivalót.
Csak a fejét ingatta válaszul.
Körülnéztem a szobában. Négy képre lettem figyelmes, amelyeket azelőtt nem láttam. Tájkép volt
mindegyik. Kettőt kitűzött a kandallópárkányra, a másik kettő a komódon hevert.
– Ezeket ma festetted? – kérdeztem. – Megnézhetem őket?
Közelebb léptem hozzájuk. Az egyiket azonnal fölismertem: a dockshami nagy víztározó látképe
volt. A második a tározó egyik sarkát ábrázolta, a harmadik magasabbról készült, és a Downs hegyek
alján lapuló falut mutatta a túloldalon, a negyedik viszont semmilyen eddigi festményhez nem
hasonlított.
Egy síkság látképe bontakozott ki rajta. A háttérben lepusztult, kerekded, ősi hegylánc, egyik-
másik csúcs tetején különös, lapos tornyokkal, mögöttük felhőtlenül kitárulkozó, kék égbolt.
Középtájt, az igazi középponttól kicsit jobbra valami hatalmas kőhalomféle emelkedett. Ugyan nem
igazán szabályosan, de egy fölfelé megnyújtott piramisra emlékeztetett, és a kövei – már ha kövek
voltak egyáltalán – sem illeszkedtek egymáshoz pontosan. Inkább úgy néztek ki, amennyire a rajz
alapján megállapítható volt, mintha találomra egymásra hányt szikladarabok volnának. Aligha lehetett
épületnek tekinteni, de egész biztosan nem volt valami természetes képződmény sem. Az előtérben
ívelt vonalakat alkotó ismeretlen tárgyak sorakoztak egymástól azonos távolságra. Azt mondom,
„tárgyak”, mert semmiképpen sem azonosíthattam őket. Lehettek éppen burjánzóan növekvő,
terjedelmes növények, szénaboglyák vagy esetleg kunyhók, egyszerűen nem lehetett megállapítani, és
hogy még nehezebb legyen a feladat, mindegyik kettős árnyékot vetett. A kép bal oldala felől széles,
letisztított sáv haladt a kőhalom lába felé, mintha vonalzóval húzták volna meg, ott megtört, és valami
homályos folt felé vette az útját, valahová, a hegyek lába felé. Az ég derűs kékjének kivételével
nyomasztó volt a látvány: a vigasztalan barna, vörös és szürke árnyalatok a szárazság érzetét és a
nyomasztó hőség benyomását keltették.
Még mindig elképedten bámultam a festményeket, amikor valami nyögésfélét hallottam a hátam
mögül. Matthew dadogta nehézkesen:
– Ezek az utolsó képek, apa.
Megfordultam. A szeme csukva volt, könnyek csurogtak végig az arcán. Letelepedtem az ágya
szélére, és megszorítottam a kezét.
– Ugyan, Matthew, ki vele, mondd meg, mi bánt annyira!
A gyerek szipogott egy kicsit, csuklott egypárat, de végre csak kinyögte:
– Chockyról van szó, apa. Hamarosan elmegy... örökre...

Ekkor meghallottam a lépcsőn Mary lépteit, mire gyorsan az ajtóhoz mentem, és behúztam magam
mögött.
– Mi a baj? – kérdezte. Beteg az a gyerek?
Karon fogtam, és odébb tereltem az ajtótól.
– Nem beteg. Minden rendben lesz – pusmogtam a fülébe, és a lépcső felé vezettem.
– De hát mégis, mi van? – faggatózott tovább.
A fejemet ráztam válasz helyett. Csak amikor már leértünk az előszobába, Matthew
hallótávolságán kívül, akkor mondtam el neki:
– Chocky az... úgy látszik, elhagy bennünket... eltakarodik.
– Ó, végre, hála az égnek! – sóhajtott föl Mary.
– Talán igazad van, de azért ne lássa, hogy örülsz neki.
Mary ezen eltöprengett.
– Esetleg mégis fölvihetnék neki valami ennivalót.
– Nem kell! Most hagyd békén!
– De a szegény kölyöknek csak ennie kellene valamit.
– Azt hiszem, most éppen... hogy is mondjam... búcsúzkodik tőle, ami nehéz és fájdalmas lehet –
érveltem.
A feleségem bizonytalanul, kétkedő homlokráncolással nézett rám.
– De David, te úgy beszélsz, mintha... de hát ez a Chocky mégsem létezik igazán.
– Matthew szemében létezik. És nagyon a szívére veszi a búcsúzást.
– Ettől függetlenül, azt hiszem, mégis ennie kellene valamit.
Már korábban is elcsodálkoztam rajta, és bizonyára ezután sem lesz másképpen, hogy miként
képes a legkedvesebb és legvonzóbb nő is így lekicsinyleni és lealacsonyítani a gyermekkor égető
problémáit.
– Talán majd később – vetettem közbe –, de nem most!
Vacsora közben Polly egész idő alatt unalmas történetekkel traktált bennünket mindenféle pónikról.
Amikor Marynek végre sikerült leszerelnie, megkérdezte tőlem:
– Mégsem lehetséges, hogy az az ember csinált vele valamit? Nem gondolod? Egész idő alatt ezen
törtem a fejem.
– Miféle ember?
– No ne... Az a bizonyos Sir akárkicsoda! – csattant föl Mary ingerülten. – Hiszen mégiscsak
hipnotizálta! Az ember sokféle ostobaságra kényszeríthető hipnózis útján. Tegyük föl, hogy a transzba
ejtett fiúnak azt mondta: „A barátod, Chocky, holnap bejelenti, hogy eltávozik. Nagyon fájdalmas lesz
majd elbúcsúznod tőle, de képes leszel rá. Akkor végre békén hagy, és fokozatosan elfelejtesz
mindent, ami vele összefügg.” Valahogy ilyesformán. Én ugyan nem sokat tudok az egészről, de nem
lehetséges-e, hogy egy ilyen beavatkozás meggyógyítja és végre elrendezi az egész problémát?
– Hogyhogy meggyógyítja? – kérdeztem.
– Hát, úgy értem, hogy...
– Ezek szerint megint visszaestél, és Chockyt újból csak valami kényszerképzetnek tekinted?
– Nos, nem igazán kény szer képzetnek...
– De igazán, kedves, az után az úszás után, meg miután tanúja lehettél, hogyan festett a múlt
hétvégén, még mindig azt gondolod, hogy...?
– Még mindig reménykedhetem benne, hogy legalábbis nem annyira riasztó, mint ahogy Landis
barátod mondta... szóval nem valami megszállottság. És így meg is szabadulhat tőle, nem igaz? Úgy
értem, hogy a fiú elmegy ahhoz a William lordhoz, és másnap, tessék, egyszerűen bejelenti Chocky
távozását...
El kellett ismernem, hogy ebben lehet valami. Szerettem volna többet tudni a hipnózisról általában
és Matthew esetéről konkrétan. Közben azt kívántam, hogy ha Sir William tényleg képes hipnózissal
elűzni Chockyt, legalább úgy intézi a dolgot, hogy Matthew minél kevesebbet szenvedjen.
Valójában csalódtam Sir Williamben. Kezdett úgy festeni a helyzet, hogy a fiút valami diagnózis
fölállítása végett vittem el hozzá, amelyet még nem kaptam meg, és közben meglehet, valami
kezelésben részesítette, amit jelen pillanatban nem igényeltem tőle. Minél többet gondolkodtam rajta,
annál helytelenebbnek, sőt talán elhamarkodottnak tűnt az eljárása.
A hálószobánk felé menet bekukkantottunk a fiúhoz, hátha közben mégis megéhezett. Egyenletes
lélegzésén kívül semmit sem tapasztaltunk, ezért csöndesen behajtottuk az ajtót, és továbbmentünk.
Másnap reggel, vasárnap lévén, hagytuk, hogy kialudja magát. Csak tíz óra körül jött le álomittas
tekintettel, a szeme körül piros karikával, bizonytalan léptekkel, de kifogástalanul helyreállt
étvággyal.
Fél tizenkettő körül egy sípládára emlékeztető orrú, nagy amerikai kocsi fordult be az udvarunkra.
Matthew dübörögve rohant le a lépcsőn.
– Janet néni érkezett meg, apa! Nem vagyok itthon! – kiáltotta elakadó lélegzettel, és elnyargalt a
folyosón a hátsó ajtó felé.
Keserves vasárnapunk volt. Mintha egy fogadáson lettünk volna, ahová nem jött el a díszvendég,
vagy valami cirkuszi előadást néznénk, artisták nélkül. Matthew bölcsen cselekedett. Véget nem érő,
jórészt egyoldalú társalgás kerekedett az őrangyalok mibenlétéről és arról, milyen következményekkel
jár a családban egy művész jelenléte. Mindezt tanulságosnak szánt példázatokkal tűzdelte meg Janet,
azzal a mellékzöngével, hogy mindez nem igazán kívánatos, sőt egyenesen bomlasztó hatású.
Nem tudom pontosan, mikor jött vissza Matthew. Biztosan beóvakodott a házba, kifosztotta az
éléskamrát, és fölosont a szobájába, mialatt mi elmerültünk a locsogásban. A vendégek távozása után
fölsiettem hozzá. A nyitott ablak előtt üldögélt, és a lemenő napot bámulta.
– Előbb-utóbb úgyis találkoznod kell vele – mondtam neki. – De a mai nap valóban nem volt az
igazi. Különben nagyon sajnálták, hogy nem láthattak.
Matthew kényszeredetten elvigyorodott.
Körülnéztem a szobában. A négy képet megint kitette. Megdicsértem a Docksham-tó látképét. Az
utolsóhoz érve elbizonytalanodtam: nem kellene-e figyelmen kívül hagynom? Úgy döntöttem, hogy
nem teszem.
– Ez meg hol lehet? – kérdeztem.
Matthew odafordította a fejét, és maga is megnézte.
– Ez Chocky hazája – mormolta és elhallgatott. – Elég lehangoló hely, nem igaz? – tette hozzá
kisvártatva. – Biztosan ezért tűnik neki olyan szépnek a mi bolygónk.
 – Hát, egyáltalán nem valami vonzó látvány – bólogattam. – Alighanem nagy lehet ott a forróság.
– Igen, napközben. Az a homályos foltocska ott egy tóból fölszálló pára.
– És ez itt micsoda? – böktem a terjedelmes kőhalomra.
– Magam sem tudom igazán? – ismerte el Matthew. – Néha valami épületként emlegeti, máskor
meg sok épület együtteseként. Olyasmi, mint valami város. Elég nehéz meghatározni, amikor itt nálunk
nincs semmi hasonló.
Ezzel érzésem szerint messzemenően alábecsülte egy idegen képzet tudati közvetítésének
nehézségeit.
– Ezek itt miféle kupacok? – mutattam a szimmetrikusan elhelyezkedő alakzatokra.
– Arrafelé ilyesmik nőnek – volt minden, amit Matthew tudott róluk.
– És hol van az az arrafelé? – érdeklődtem.
– Nem tudtuk meghatározni – ingatta a fejét Matthew –, és mellesleg azt sem, hogy a mi világunk
hol van – tette hozzá.
Fölfigyeltem rá, hogy múlt időben beszél. Visszafordultam a képhez. Ismét szabályosan mellbe
vágott az egyhangú színezés és a száraz hőség érzete.
– Tudod, a helyedben én eldugnám valahová, amikor éppen nem vagyok itt. Nem hiszem, hogy
anyádnak különösebben tetszene.
– Én is pontosan erre gondoltam – bólogatott Matthew. – Még ma el is teszem.
Egy darabig egyikünk sem szólt. Csak néztünk ki az ablakon a lenyugvó nap vörös korongjára,
amelyet bepöttyöztek a közbül eső fák koronái.
– Máris elment? – kérdeztem meg végül.
– Igen, apa.
Addig hallgattunk, amíg a nap utolsó cikkelye is alá nem bukott a láthatáron. Matthew szipogott, a
szeme megtelt könnyekkel.
– Ó, apa... olyan, mintha belőlem szakadna ki egy darab!
Másnap reggel Matthew búskomor volt, és talán egy kicsit sápadtabb is a szokottnál, de
összeszedte magát, és elment az iskolába. Kimerülten érkezett haza, de a hét során napról napra egyre
jobban visszatalált a kerékvágásba. A hét végére már ismét teljesen normálisnak látszott.
Megkönnyebbültünk. Igaz különböző módon, de ugyanazon okoknál fogva.
– Hála az égnek, végre vége! – sóhajtott föl Mary péntek este. – Úgy látszik, annak a Sir William
Izének végül mégiscsak igaza volt.
– Thorbe – szúrtam közbe.
– Jól van... Izé vagy Thorbe. A lényeg az, amit mondott, hogy ez csak valami fejlődési fázis, hogy
Matthew teremtett magának egy kifinomult fantáziavilágot, hogy ez egyáltalán nem szokatlan jelenség
az ő korában, és ezért semmi aggodalomra nincs okunk... hacsak nem állandósul. Véleménye szerint ez
a fantáziabuborék magától elpukkan és szertefoszlik, méghozzá egész hamarosan. És lám, pontosan így
is történt.
– Hát igen – helyeseltem. Így volt a legegyszerűbb, és végül is mit számít, hogy Thorbe alaposan
melléfogott a lényeget illetően. Chocky így vagy úgy mégiscsak eltűnt az életünkből.
Mégis, amikor csütörtökön megkaptuk a levelét, igencsak nehéz volt megemésztenem. Az
úszókalanddal kapcsolatban azt írta, hogy Matthew valószínűleg már korábban megtanult valahogy
úszni, de a víztől való elemi iszonyodása leárnyékolta a tudását, amely így bizonytalanul lappangott
benne. Ez az állapot mindaddig fönnmaradt, míg a vízbeesés sokkja és a veszélyérzet le nem döntötte
a tudatát megbéklyózó falat, és felszínre nem hozta rejtett képességeit. Aktív tudata természetesen mit
sem sejtett erről a tudását blokkoló akadályról, ezért írta a képességeinek számára váratlan –
fölbukkanását valamilyen külső tényező javára.
Eléggé hasonlóan vélekedett a képekről is. Matthew nyilvánvalóan erős tudat alatti vágyat táplált
a festészet iránt. Ezt bizonyára elnyomta benne a rettenet, amely valószínűleg kiskorában látott ijesztő
képek hatására vezethető vissza. A sürgető vágyakozás csak akkor szabadulhatott föl benne és
nyerhetett érzékelhető formát, amikor eleven fantáziája eléggé megerősödött aktív és passzív
tudatában egyaránt, és szilárd hidat vert a két szellemi szféra között.
Az autóval kapcsolatos esetet, egyéb jelenségekkel együtt, megközelítőleg hasonló érveléssel
magyarázta meg. És bár úgy éreztem, számos arra érdemes részletet figyelmen kívül hagyott, nem
kételkedtem benne komolyan, hogy azokat is hasonlóképpen értelmezte volna.
Ez a levél nem csupán az egyik legkiábrándítóbb volt az eddig kapottak közül, hanem egyenesen
bántott is naiv negédességével és leereszkedő stílusával. Dühöngtem miatta, hogy Mary minden szavát
azonnal készpénznek vette. És még jobban dühített, hogy az események látszólag az ő igazát
támasztották alá. Rádöbbentem, milyen sokat is vártam Thorbe ítéletétől, ami helyett végül is
szabályosan lerázott és lekezelt ebben a levélben.
És a fickónak mégiscsak igaza volt... A Chocky-jelenség valóban eltűnt, ahogy megjósolta. A
feszültség lassacskán föloldódott, bár maradtak bizonyos kételyeim...
Ezért megelégedtem egy halvány „igen”-nel és hagytam, hogy Mary, a tőle telhető legkíméletesebb
hangnemben kioktasson: mennyire tévedtem, amikor rejtett bonyodalmat sejtettem olyasmiben, ami
végül nem bizonyult többnek egy, igaz, összetettebb és aggasztóbb, de mégiscsak közönséges Piff-
jelenségnél. Mary határozottan megkönnyebbült tőle. Szerintem meg is érdemelte.

Az újságközlemények alapján mindig is föltételeztem, hogy a különféle társaságok, különösen a

királyiak, tekintélyes időt áldoznak rá, hogy komolyan megvizsgálják a javaslattévők társadalmi
helyzetét, a szemtanúk szavahihetőségét, az érintett körülmények hitelességét és az esettel kapcsolatos
minden személy erkölcsi fedezetét, mielőtt döntenének valamelyik nagybecsű érdemérmük
odaítéléséről. Föltevésem szerint mindez legkevesebb hat hónapos vizsgálatot föltételez, a
kitüntetettet csak ezután idézik a tanács elé az ünnepélyes átadásra. Egyes társaságokban ez bizonyára
így is megy, viszont a Királyi Úszószövetségben a jelek szerint nem.
Küldeményük minden előzetes értesítés nélkül, hétfőn reggel érkezett meg, Mr. Matthew Gore
nevére, egyszerű ajánlott levél formájában. Sajnos nem csíphettem el idejében. Mary vette át, s
amikor Matthew társaságában beléptünk az ebédlőbe, már ott hevert a fiú tányérja mellett.
Matthew ránézett a borítékra, megmerevedett, és szótlanul bámulta. Azután nekilátott a
reggelijének. Megpróbáltam elkapni Mary pillantását, de sehogy sem sikerült. Mélyen előrehajtotta a
fejét.
– Nos, nem akarod kinyitni? – bátorítottam a címzettet.
Matthew megint csak némán meredt rá. Utána körülfuttatta pillantását a szobán, mintha a
menekülés útját keresné. Szeme megakadt anyja várakozó arckifejezésén. Matthew vonakodva fogta a
kését, és fölvágta a borítékot. Kis, piros, bőrrel bevont dobozka pottyant ki belőle. Némi tanácstalan
várakozás után a fiú mégiscsak fölvette és kinyitotta. Néhány másodpercig mozdulatlanul meredt a kék
bársonypárnácskán pihenő, csillogó aranykorongra.
– Nekem nem kell! – szakadt ki belőle végül.
Ezúttal sikerült Mary szemébe néznem. Csöndesen, rosszallóan megcsóváltam a fejemet.
Matthew alsó ajka picit előrefittyedt, és alig észrevehetően megremegett.
Ez így nem tisztességes – jelentette ki. – Chockyt illeti... ő mentett meg bennünket, Pollyval együtt.
Ez így nem igazságos, apa...
 Lehajtott fejjel nézte az érmet. Élesen martak belém a felnőtté válással járó megrázkódtatások és
keserű csalódások emlékképei. Annak fölfedezése, hogy az ember olyan világban él, ahol néha az arra
érdemtelennek is jár jutalom, pontosan ilyen volt. Az eddig szilárdnak hitt értékrend megingott, s
szorosan összefüggő dolgok hirtelen elcsúsztak, megfoghatatlanná váltak, a tömörség ürességnek adta
át a helyét, az arany sárgarézzé alacsonyodott, recsegtek-ropogtak az eresztékek...
Matthew fölpattant, és kirohant a szobából. A hamisan csillogó érme ott hevert tokjában az
asztalon.
Fölvettem. A túloldalán jelentéktelen virág díszlett. Szélén a társaság teljes neve futott körbe, azt
füzérszerű díszítmény fogta közre modernkedő stílusban, a közepén pedig egy fiú- és egy lányalak állt
kéz a kézben, s föltehetően éppen ragyogón sugárzó felkelő nap félkorongja előtt.
Megfordítottam. A másik oldala egyszerűbb volt: pár szavas fölirat, babérkoszorúba foglalva.
Legfelül:

JUTALMUL

azután, más betűtípussal:

MATTHEW GORE-NAK

és végül a minden célnak megfelelő, általános méltatás:

HŐSIES CSELEKEDETÉÉRT

Átnyújtottam Marynek.
Néhány pillanatig elgondolkodóan szemlélte, azután visszatette a tokjába.
– Micsoda szégyen, hogy ilyen módon fogadta! – méltatlankodott.
Fölvettem, és a zsebembe süllyesztettem a dobozkát.
– Hát, eléggé szerencsétlen pillanatban érkezett – próbáltam megnyugtatni. – Jobb, ha most
elteszem, későbbi alkalomra.
Mary mintha habozott volna, mit tegyen, de ekkor befutott Polly, kapkodva és lázasan, hogy el ne
késsen az iskolából.
Távozás előtt még fölnéztem az emeletre, de Matthew már elment, a házi füzeteit szétszórva hagyta
az asztalán.
Megint csak fél hét körül került elő, nem sokkal a hazaérkezésem után. – No, hála istennek –
mondtam neki mégis merre járkáltál egész nap?
– Sétáltam – válaszolta közömbösen.
– Ez így nem lesz jó, Matthew, te is tudod – ingattam a fejemet. – Nem lenne szabad így kerülnöd
az iskolát.
– Tudom – dünnyögte a fiú megadóan.
A továbbiakban nem volt szükségünk szavakra. Anélkül is pontosan értettük egymást.
TÍZ
A hét ezután eseménytelenül telt el, egészen péntekig. Aznap késő estig kellett dolgoznom, ezért
Londonban vacsoráztam. Majdnem tízre járt már, amikor hazaértem, és Maryt a telefon mellett
találtam. Éppen akkor fejezte be a beszélgetést, amikor beléptem a szobába, és lenyomta a billentyűt,
de nem tette helyére a kagylót.
– Matthew nem jött haza – zihálta. – Éppen a kórházakat hívom.
Rápillantott kijegyzetelt listájára, és újra tárcsázott.
Két vagy három további hívás után kimerítette a listáját, és végre helyére tette a hallgatót.
Elővettem a whiskysüveget.
– Igyál egyet! – Biztosan jót tesz – biztattam.
Hálásan vette át az italt.
– A rendőrséggel próbálkoztál már?
– Igen. Legelőször az iskolát hívtam föl. Onnan a megszokott időben jött el. Akkor fordultam a
rendőrséghez, és megadtam nekik a szükséges adatokat. Megígérték, hogy visszahívnak, ha bármi a
tudomásukra jut. – Belekortyolt a whiskybe. – Ó, David, Istennek hála, hogy legalább te itt vagy. Már
mindenféle szörnyűség jutott az eszembe... Pedig azt hittem, minden rendbejön, amint vége szakad
ennek a Chocky-ügynek. De a gyerek olyan zárkózott... Nem mond semmit, legalábbis nekem... Aztán
hétfőn is, ahogy eltűnt... Nem gondolod, hogy...
Letelepedtem mellé, és megfogtam a kezét.
– Persze hogy nem, és te se gondolj semmi rosszra!
– De annyira bezárkózik!
– Biztosan erősen sokkolta a dolog. Akárki lett légyen is ez a Chocky, nagyon hozzászokott a
jelenlétéhez. Hirtelen elveszítése biztosan fölkavarta. Valahogy kirántotta a lába alól a talajt.
Alkalmazkodnia kell az új helyzethez... és szerintem egészen jól csinálja. ..
– Valóban így gondolod? Nemcsak azért mondod, hogy...?
– Hát persze hogy komolyan gondolom, kedves. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ha valami
butaságot akart volna csinálni, már két hete megtette volna, de még akkor sem járt semmi ilyesmi az
eszében, bár eléggé lehangolódott és elkenődött szegény kölyök. De mégsem gondolt semmi
ilyesmire. Ebben teljesen biztos vagyok.
– Remélem, igazad van – sóhajtott föl Mary –, igen, biztosan igazad van! De még így is olyan
titokzatos a dolog. Tudnia kellene, mennyire izgulunk miatta. Egyáltalán nem érzéketlen gyerek.
– Igen – helyeseltem. – Engem is pontosan ez aggaszt a legjobban.
Aznap éjszaka egyikünk sem aludt.
Másnap reggel én hívtam föl a rendőrséget. Együtt éreztek velünk, megtettek minden tőlük telhetőt,
de újabb híreik nem voltak.
A reggelizőasztal komorsága még Pollyra is nyomasztóan hatott. Őt is kikérdeztük, bár nem sok
reménnyel. Matthew már rég nem bízott benne, de volt rá némi esély, hogy netán kikottyantott előtte
valamit. Bizonyára mégsem tette meg, legalábbis Polly nem emlékezett semmi érdemlegesre.
Valamennyien búskomor hallgatásba burkolóztunk. Elsőként Polly törte meg a csöndet:
– Szerintem Matthew-t elrabolták. Lehet, hogy hamarosan óriási váltságdíjat követelnek érte.
– Nem hinném – próbáltam kijózanítani. – Nemigen van hatalmas váltságdíjhoz elegendő pénzünk.
Megint ránk telepedett a csönd. Polly rövidesen elviselhetetlennek érezte. Fészkelődött a helyén.
Végül muszáj volt megszólalnia.
 – Amikor Villámpatát elrabolták, bányászlovat akartak csinálni belőle – jegyezte meg.
– Fogd be a szád! – mordultam rá. – Vagy fogd be a szád, vagy menj innen!
Sértődött képpel meredt rám, és a távozás mellett döntött. Morcosán elviharzott.
– És mi a helyzet a vasárnapi újságokkal? – vetette föl Mary. – Elég rámenősen próbáltak interjút
szerezni tőle.
– Te is jól tudod, mindez mivel járna. „Az eltűnt gyermekművész...” „Az őrangyalos hősnek nyoma
veszett” satöbbi.
– Ugyan, mit számít, ha segíthet megtalálni!
– Rendben van hát – egyeztem bele. – Mindjárt megpróbálom.
Vasárnap reggel, tíz óra körül megcsörrent a telefon. Mohón kaptam utána.
– Mr. Gore?
– Igen.
– A nevem Bollot. Ön nem ismer engem, de a fiam ugyanabba az iskolába jár, mint az öné. Éppen
most olvastunk róla az újságban. Megrendítően sajnáljuk. Gondolom, még nincsenek újabb híreik.
– Nincs semmi.
– Nos, az a helyzet, hogy Lawrence fiam azt mondja, pénteken látta a magukét. Arra lett figyelmes,
hogy Matthew valami nagy autó vezetőjével beszélget... szerinte Mercedes lehetett, egy kicsivel
lejjebb az utcán, az iskola közelében. Vitatkozhattak valamin. Akkor a maguk fia beszállt a kocsiba, és
elhajtott vele.
– Köszönöm, Mr. Bollot, nagyon köszönöm. Azonnal tájékoztatom a rendőrséget.
– Ó, hát mégis erről van szó?... Igen, egészen biztosan. Nos, szívből remélem, hogy hamarosan
megtalálják a fiút.
De nem találták meg.
A hétfői lapok fölkapták a hírt. A BBC is belefoglalta helyi híradójába. A telefon szinte megállás
nélkül csörgött. De Matthew felől egyik sem szolgált érdemleges újsággal.
Nyomasztó egy hét volt. Mit tehet az ember a tökéletes ürességgel szemben? Semmi sem
támasztotta alá a Bollot fiú állítását, de rendíthetetlen meggyőződéssel ragaszkodott hozzá. Az egész
iskola kikérdezése után sem került elő másik gyerek, aki aznap délután stoppolt volna. Tehát
mégiscsak Matthew lehetett az.
De miért tette? Mi lehetett rá az oka? Még a fenyegetőzés vagy a váltságdíj követelése is jobb lett
volna ennél a néma semmibe tűnésnél, amely meglódította lázas képzeletünket. Éreztem, hogyan
fokozódik napról napra Mary szívében a feszültség, és előre rettegtem a pillanattól, amikor majd
kitör.
A hét végtelennek tűnt. Az utána következő hétvége még inkább, de aztán végre...
A következő kedd reggel, fél kilenc körül egy kisfiú torpant meg egy forgalmas birminghami
útkereszteződésnél a járda szélén, és bámult a forgalmat irányító rendőrre. Amikor az útját
akadályozó kocsiáradatot leállította, a fiú átvágott az úttesten, és lecövekelt a rendőr mellett.
Türelmesen várta, hogy az fölfigyeljen rá. Meggyőződvén, hogy a forgalom pillanatnyilag zavartalan,
a rendőr végre lehajolt hozzá.
– Helló, legényke, mi a baj? – kérdezte.
– Bocsánat, uram – motyogta a fiú –, azt hiszem, valahogy eltévedtem. És az a baj, hogy egy
fillérem sincs a hazautazáshoz.
– Elég komisz helyzet – csóválta meg fejét a rendőr. – És mondd csak, mégis hol laksz? – kérdezte
együttérzőn.
– Hindmere-ben – felelte a kisfiú.
 A rendőr megmerevedett, és hirtelen támadt érdeklődéssel nézett rá.
– No és hogy hívnak? – kérdezte óvatosan.
– A nevem Matthew – válaszolta a fiú Matthew Gore.
– Tényleg? Te jóisten! – ámult el a rendőr. – Nos, Matthew, maradj szépen ott, ahol vagy. Egy
hüvelyknyit se mozdulj a helyedről!
Mellényzsebéből előhúzott egy mikrofont, és valamit mondott bele.
Néhány perc múlva egy járőrkocsi fékezett le mellettük.
– Ez érted jött. Majd szépen hazavisz. No, ugorj csak be fürgén – biztatta a rendőr.
– Hálásan köszönöm, uram – mormolta Matthew, hangjában a rendőrség iránti hagyományos
tisztelettel.
Aznap este, úgy hat óra körül hozták végre haza. Mary fölhívott az irodában, mire máris rohantam
az üdvözlésére. A biztonság kedvéért Mary dr. Aycottot is odarendelte. Matthew szemmel láthatóan
nagyon jól kijött a kíséretével. Be is hívta volna őket a házba, de a rendőrök szolgálati
kötelezettségüket emlegették. Matthew erre köszönetét mondott nekik, természetesen mi is, és akkor
elhúztak, kis híján összecsattanva egy, a sarkon éppen beforduló autóval. Annak vezetője dr. Prost
rendőrorvosként mutatkozott be. Vele együtt mentünk be a házba.
Először ittunk egyet, azután dr. Prost halkan beszélni kezdett Maryhez. Mary a konyhába terelte a
fiút, minden tiltakozása ellenére, miszerint a rendőrségen már kapott egy szuperteát.
– Nos, először is – fordult hozzám dr. Prost, amint becsukódott mögöttük az ajtó –, végre
megnyugodhatnak a kedélyeik. A fiúknak semmi baja nem esett, legalábbis amennyire
megállapíthattuk. Mi több, még csak meg sem rémült. Szóval ez a legkíméletesebb emberrablás,
amelyről valaha is hallottam. Véleményem szerint nem kell tartaniuk semmiféle fizikai vagy szellemi
károsodástól. Az állapota kifogástalan.
Mindemellett van egy-két mozzanat, amelyet mindenképpen meg kell említenem. Ezért örülök
különösen dr. Aycott jelenlétének. Mindenekelőtt a gyerek kapott jó néhány injekciót. Tucatnyit vagy
talán többet is, mindkét karjába. Halvány elképzelésünk sincs róla, mit fecskendezhettek belé. De
akármi lehetett is, úgy látszik, nincs semmiféle utóhatása, sem kábító, sem egyéb. Nem panaszkodik
kimerültségre vagy bármi egyéb rendellenességre. A kedélyállapota tulajdonképpen ragyogónak
tekinthető. Mindazonáltal, mivel mégiscsak megkapta azokat az injekciókat, úgy véljük, legokosabb
lenne alaposan szemmel tartani, bármilyen késleltetett reakció esetére. Semmilyen előjelét nem látjuk
ugyan bármi ilyesminek, ettől függetlenül úgy véltük, helyénvaló önt tájékoztatni e lehetőség felől,
doktor.
Aycott bólintott, dr. Prost folytatta a beszámolót:
– A második dolog eléggé különös. Matthew meg van győződve róla, hogy autóbaleset érte, és
eltörött a lába. Pontosabban a jobb lába. Azt állítja, hogy gipszben volt, és az ápolói abban a
„kórházban” valami újfajta kezelésben részesítették, amitől a csont rendkívül gyorsan összeforrott.
Vizsgálataink csupán csekély horzsolásokat mutattak ki, de a bőre gipszpólya használatáról
tanúskodik a jobb lábán. Természetesen megröntgeneztük, de nyomát sem találtuk semmiféle törésnek.
Prost egy pillanatra elhallgatott, és homlokát ráncolva félretolta a whiskyjét.
– Minden jel szerint gondos ápolásban részesítették – folytatta. – A „kórházban” mindenki
barátságos és bizalomgerjesztő volt. Az egész alaposan kidolgozott megtévesztésnek tűnik, amelyet
szándékosan úgy alakítottak, hogy a lehető legcsekélyebb megrázkódtatást okozza a fiúnak. Úgy
látszik, egyáltalán nem merült föl benne az elrablásának gyanúja. Mindössze két dolog nyugtalanította
valamelyest. Először is, hogy ön vagy az édesanyja miért nem látogatta meg, illetve miért nem
válaszoltak az önökhöz írott levelére. Másodszor a mód, ahogy kitették Birmingham kellős közepén.
 Leginkább arra gyanakszunk, hogy valaki úgy tíz napra félre akarta állítani őt az útból. Ha tud róla,
vagy csak gyanakszik valakire, akinek ez érdekében állhatott, őszintén tanácsolom, hogy
haladéktalanul közölje a rendőrséggel – nézett keményen a szemembe.
– Nem hiszem, hogy bárkinek bármilyen elfogadható oka lett volna ilyesmire – ingattam a fejemet.
– Semmi értelmét sem látom.
Prost megvonta a vállát.
– Nos, ha mégis eszébe jutna akármilyen egyéb magyarázat... – mormolta, de nem fejezte be a
mondatot, és látszott a tekintetén, hogy nem győztem meg igazán.
Pár szóban még megtanácskoztak valamit a kollégájával, utána rövidesen együtt távoztak, miután
dr. Aycott megígérte, hogy másnap benéz hozzánk.
Matthew, Mary és Polly hármasát ott találtam a konyhában. Az a kitűnő rendőrségi tea azért nem
vette el egészen az étvágyát. Leültem melléjük, és rágyújtottam egy cigarettára.
– Nos, Matthew, alighanem itt az ideje, hogy nekünk is elmeséld a történteket – biztattam a fiút.
– Ó, egek! Már megint? – sóhajtotta.
– Nekünk még nem mondtál semmit – figyelmeztettem.
Matthew mélyet sóhajtott.
– Háát, éppen hazafelé igyekeztem az iskolából, amikor elhúzott mellettem az az autó, és kicsivel
előttem megállt. Egy férfi szállt ki belőle, és föl-alá tekingélt az utcán, mint aki eltévedt – kezdte
mondókáját Matthew.
A férfi ránézett, úgy látszott, mintha meg akarná szólítani, de valahogy elbizonytalanodott. Amikor
Matthew elhaladt mellette, mégis utánaszólt:
– Bocsáss meg, de te talán segíthetsz nekünk. A Densham utcát keressük, de sehogy sem találjuk.
Nem láttunk itt a környéken egyetlen utcatáblát sem.
– Hát igen – válaszolta Matthew. – Nos, a következő sarkon forduljanak jobbra, a másodiknál meg
balra. Az az Old Lane, és amint átmennek a kereszteződésen, ott már Densham utca lesz a neve.
– Köszönöm. Nagyon világos magyarázat – hálálkodott a férfi. Visszament a kocsihoz, és mintha
éppen akkor jutott volna eszébe valami, megfordult.
– De azt már biztosan nem tudod, melyik oldalon keressük a Poyntings nevű házat. Bizonyos Mr.
Gore lakik ott.
Ilyen egyszerűen ment. Matthew természetesen nem utasította vissza, hogy hazahozzák. Azután
viszont már nem emlékezett semmire, egészen a „kórházban” való felébredéséig.
– És miből gondoltad, hogy valami kórházban vagy? – kérdezte Mary.
– Nagyon úgy nézett ki... mármint amilyennek én elképzeltem egy kórházat – magyarázta Matthew.
– Egy fehér ágyban feküdtem, és a szoba is teljesen fehér volt és rettenetesen tiszta. És volt ott egy
ápolónő is, szintén félelmetesen tiszta.
Hamarosan rájött, hogy nem tudja mozdítani a lábát. Az ápolónő figyelmeztette, hogy ne is
próbálkozzon vele, mert eltörött, és megkérdezte, nem fáj-e nagyon. Matthew azt felelte, egy csöppet
sem. – Akkor jó – nyugodott meg a nővér, és elmondta, azért van így, mert kapott egy valami elleni
injekciót, ami megszüntette a fájdalmát. Különben ne izguljon, mivel olyan újfajta kezelésben
részesítik, amitől nagyon gyorsan összeforr a csont, különösen egy ilyen fiatal fiú esetében.
Volt még ott két vagy három orvos, mindenesetre fehér köpenyt viseltek, mint a doktorok a
tévében, és mindnyájan nagyon kedvesen és figyelmesen bántak vele. Közben elég sok injekciót is
kapott. Eleinte ugyan nagyon nem tetszett neki, de az első két-három alkalom után már egyáltalán nem
zavarta. Mindenképpen érdemes volt eltűrnie, mert a lába egy csöppet sem fájt egész idő alatt.
Néha kínzó unalom tört rá, mire adtak neki néhány könyvet. Rádiójuk ugyan nincs kéznél, mondták
neki, de beállítottak hozzá egy lemezjátszót, rengeteg lemezzel. Az étel is bőséges volt és nagyon
finom.
Az keserítette el a legjobban, hogy mi nem látogattuk meg.
– Mindenképpen elmegyünk, ha tudjuk, hol vagy, de sejtelmünk sem volt róla – nyugtatgatta Mary.
– Azt mondták, értesítettek benneteket. És két levelet is írtam, a címmel a boríték felső sarkában –
méltatlankodott Matthew.
– Senki nem mondott nekünk semmit, és a leveleidet sem kaptuk meg – mondtam. – Különben mi
volt az a cím?
– Aptford House, Wonershben, Guildford mellett – vágta rá Matthew habozás nélkül.
– Ezt a rendőrségen is megmondtad?
– Igen.
Tovább mesélt. A jelek szerint az egész helyből semmit sem látott azon az egy szobán kívül, ahol
tartották. Az ablakból jellegtelen tájra nyílt kilátás: az előtérben valami rét, magas fákkal a szélén.
Valamikor, talán tegnapelőtt levették róla a gipszet, megvizsgálták a lábát, azt mondták, tökéletesen
összeforrott, és jobb lesz, mint valaha, és másnap már haza is mehet.
Koromsötétben indultak útnak, nem tudja, mennyi lehetett az idő, mivel a szobában nem volt óra.
Elköszönt a nővértől is. Az egyik orvos, ezúttal fehér köpeny nélkül lekísérte a lépcsőn, a ház előtt
várakozó nagy autóhoz. Miután beszálltak a hátsó ülésre, a doktor azt mondta, jobb lesz, ha égve
hagyják a lámpát, de a függönyt inkább behúzzák, hogy ne zavarja a fény a vezetőt. Indulás után az
orvos előhúzott a zsebéből egy csomag kártyát, és mutatott neki néhány trükköt. Azután két termoszt
kerített elő valahonnan, az egyikben kávé volt neki, a másikban kakaó Matthew számára. Ezután
hamarosan mély álomba merült.
Arra ébredt, hogy reszket a hidegtől. Az autó megállt, és odakintről nappali világosság szűrődött
be. Fölülvén megállapíthatta, hogy nem csupán teljesen egyedül van, hanem ráadásul egy másik
autóban, egy sohasem látott utca szélén. Nagyon megrémült. Kiszállt a kocsiból. Kevesen jártak az
utcán, és mindenki loholt a dolga után, rá ügyet sem vetettek. Az utca végén, egy ház falán meglátta az
utcatáblát. Már nem emlékszik az utca nevére, de fölötte a „Birmingham város” föliratot látta, amin
nagyon elcsodálkozott és meg is rémült. Szélesebb, forgalmasabb útra jutott ki, amelynek a túloldalán
apró kávéházat vett észre. Rádöbbent, hogy éhes, de hiába kotorászott a zsebében, nem volt nála
semmi pénz. Ekkor ébredt rá, hogy nincs más választása, keresnie kell egy rendőrt, akinek
elmondhatja, mi a problémája.
– A lehető legértelmesebb gondolat volt – dicsértem meg.
– Iigen – mormolta Matthew bizonytalanul. – De annyi unalmas kérdéssel nyaggattak.
– És egészen hazáig elhoztak egy járőrkocsival? – kíváncsiskodott
– Háát, három kocsival – magyarázta Matthew. – Először a birminghami rendőrkapitányságra,
ahol egy csomó mindenről kérdeztek, azután ide, a hindmere-i őrsre. Ott kaptam azt a pompás teát, és
megint föltették ugyanazokat a kérdéseket... és végül haza.
– Azannyát, micsoda szerencséd volt! – sikkantotta Polly irigykedve. – Amikor Villámpatát
elrabolták, egy lószállító kocsit kellett bérelni, hogy hazavihessék. Nagyon sokba került.
– Elrabolták? – dünnyögte Matthew. – De... – Elhallgatott, és szemmel láthatóan mélyen
elgondolkodott.
– Engem is elraboltak volna, apa? – fordult hozzám.
– Nagyon úgy fest a dolog – válaszoltam.
– De... de... de nagyon rendesek, igazán kedvesek voltak hozzám. Csak jót tettek velem. Egyáltalán
nem látszottak emberrablóknak. – Megint elmerült a gondolataiban, végül bizonytalanul megkérdezte:
– Gondolod, hogy csalás lehetett az egész... hogy el sem törött a lábam?
Bólintottam.
– Nem akarom elhinni. Hiszen begipszelték meg minden. Különben is miért tették volna? –
tiltakozott. – Miért akart volna bárki elrabolni engem? – Elhallgatott, majd nekem szegezte a kérdést:
– Nagyon sokat kellett fizetnetek értem, apa?
– Nem, egyetlen fillért sem kellett fizetnünk – nyugtattam meg a fejemet ingatva.
– Akkor nem is lehetett emberrablás – szögezte le Matthew.
– Biztosan nagyon fáradt vagy – vetette közbe Mary. – No, adj hamar egy puszit. Aztán mars
fölfelé, mind a ketten! Majd apával benézünk hozzád, miután lefeküdtél, Matthew.
Becsukódott mögötte az ajtó. Mary remegő szemhéjjal nézett rám. Azután az asztalon nyugvó
karjára hajtotta a fejét, és Matthew eltűnése óta először hagyta, hogy megeredjenek a könnyei...
TIZENEGY
Ez történt kedden.
Ígéretéhez híven szerdán benézett hozzánk dr. Aycott. Nagyon alaposan megvizsgálta a fiút, és
olyan megnyugtató eredményre jutott, hogy szerinte másnap már nyugodtan mehet iskolába.
Még azon a szerdán Mary kötelességének érezte, hogy fölhívja Janet nővérét, és tájékoztassa,
miszerint Matthew visszakerült hozzánk, tökéletes épségben és egészségben, azután beletelt egy kis
idejébe, amíg mégis elhitette Janettel, hogy Matthew azért csak nem olyan egészséges, és nehezen
viselne el már a jövő hétvégén egy családi inváziót.
Csütörtökön Matthew csakugyan elment az iskolába, és egészen föllelkesülve jött haza az érzéstől,
hogy személye ilyen országos érdeklődést váltott ki, bár kicsit búslakodott, amiért nem traktálhatta a
barátait valamivel izgalmasabb történettel.
Péntekre minden visszatért normális medrébe.
Aznap este Mary fáradtságra panaszkodott, és nem sokkal tíz után föl is ment lefeküdni. Én lent
maradtam. Hoztam haza magammal némi munkát, és gondoltam, túlesek rajta, hogy a hétvégém szabad
legyen.
Fél tizenkettő körül valaki kopogtatott az ajtómon. Matthew feje jelent meg a nyílásban. Óvatosan
körülkémlelt.
– Anya már lefeküdt? – kérdezte.
– Már jó ideje – bólintottam. – Neked is ágyban lenne már a helyed – tettem hozzá.
– Akkor jó – mormolta a fiú, belépett a szobába, és vigyázva behúzta maga mögött az ajtót.
Fürdőköpeny és gumipapucs volt rajta, a haja szerteszéjjel állt. Csak nem valami rémálmot látott,
jutott eszembe.
– Mi a baj? – érdeklődtem.
Visszapillantott az ajtóra, mintha ellenőrizni akarná, valóban jól becsukta-e.
– Chocky az – közölte.
A kedvem lekókadt egy kicsit.
– Azt hittem, végleg odébbállt... hál’istennek! – sóhajtottam.
– Így is van – bólogatott Matthew. – De most visszajött egy rövid időre. Azt mondta, meséljek el
neked valamit.
Felnyögtem. Már reméltem, hogy egyszer és mindenkorra megszabadultunk tőle, de Matthew
nagyon komoly, ráadásul elég zaklatott képet vágott. Előkotortam egy cigarettát, rágyújtottam, és
hátradőltem a székemben.
– No, rendben van. Csupa fül vagyok. Mit kell elmondanod nekem?
De Matthew figyelme elkalandozott. Talán nem is hallotta a kérdésemet. Az arckifejezésemre
azonban fölfigyelt.
– Bocsáss meg, apa! Csak egy pillanat. – És arcára visszatért a merengő kifejezés. A vonásain
végigfutó változások és fejének apró mozdulatai azt a benyomást keltették, mintha valami tévéadást
néznék, hang nélkül. Végül bólintott, és fennhangon kimondta: – Oké, megpróbálom – de a hangja
bizonytalanul csengett. Ekkor felém fordult és belekezdett: – Chocky azt mondja, borzasztóan sokáig
tartana, ha mindent nekem kellene elmondania, és aztán én fordítanám le neked, különben is néha nem
találom a kellő szavakat a gondolatai tolmácsolására, s még akkor is eltorzul a jelentésük, amikor úgy
érzem, tudom, mit kell mondanom. Nem tudom, érted-e, amit mondok.
– Azt hiszem, igen – nyugtattam meg. – Sokan kínlódnak ugyanilyen nehézségekkel, még a legjobb
formájukban is. Amikor pedig még valahogy fordítanod is kell... nem lehet könnyű feladat.
– Így van – helyeselt Matthew meggyőződéssel. – Tehát Chocky szerint az lenne a legjobb, ha
egyenesen hozzád beszélhetne.
– Ó! – meresztettem rá a szemem. – Mondd hát meg neki, hogy csak rajta! És nekem mit kell
csinálnom?
– Nem, nem úgy, ahogy velem csinálja. Nem értem ugyan, miért, de azt mondja, ez csak bizonyos
személyekkel lehetséges. Veled éppen nem, ezért szeretné megpróbálni valahogy másképpen, hátha
sikerül a végén.
– De mégis hogyan? – kíváncsiskodtam.
– Szóval majd én beszélek, de mégiscsak valahogy ő. Ahogy a kezemet is mozgatja, amikor festek
– magyarázta nem valami jól érthetően.
– Aha – mormoltam, ezúttal jobban kételkedve. Úgy éreztem magam, mintha egy ismeretlen
bolygón járnék. Nem voltam tisztában vele, mire gondol, és nem tudtam, bátorítsam-e vagy sem. –
Nem is tudom... Ha úgy gondolod...
– Én sem tudom – panaszkodott a fiú. – De Chocky egészen biztos benne, hogy meg tudja csinálni,
szóval azt hiszem, tényleg képes lesz rá. Az ilyesféle dolgokban rendszerint nem téved.
Kellemetlenül éreztem magamat. Valahogy úgy, mintha holmi gyanús szellemjátékba rángatnának
bele, akaratom ellenére. Kibúvót kerestem.
– Ide figyelj – dörmögtem. – Ha szerinted ez belekerül némi időbe, nem lenne jobb, ha az
ágyadban próbálkoznál vele? Ott biztosan nem fáznál.
– Rendben van – egyezett bele Matthew.
Fölmentünk hát a szobájába. Ő bebújt a takarója alá s én meg letelepedtem a székére. Még mindig
erősen aggódtam, úgy éreztem, nem kellene hagynom kibontakozni a folytatást, s közben biztos voltam
benne, ha Mary itt lenne, nyilván határozottan tiltakozna ellene. Az sem vigasztalt igazán, hogy ágyba
bújván Matthew talán hamarosan elalszik.
A gyerek közben párnájára fektette a fejét, és lehunyta a szemét.
– Most megpróbálok semmire sem gondolni – suttogta.
– Ide figyelj, Matthew – szólaltam meg némi tétovázás után. Nem gondolod...? – próbálkoztam, de
rögtön el is hallgattam, amint kinyitotta a szemét. Nem nézett rám, és láthatóan semmi másra sem. A
szája kétszer-háromszor kinyílt, és ismét becsukódott. Nem jött ki rajta hang. Azután ismét kinyílt, és
a fiú megszólalt:
– Itt Chocky beszél.
Egyáltalán nem emlékeztetett spiritiszta szeánszra. Matthew nem tűnt tehetetlen médiumnak, nem
sápadt el, és nem változott meg a lélegzésének ritmusa sem. A semmibe révedő tekintetén kívül
egészen normálisnak látszott.
– Szeretnék elmagyarázni néhány dolgot – folytatta szájával a különös hang. – Nem lesz könnyű,
mert csak Matthew gondolataira támaszkodhatom, és csak az ő – itt egy pillanatra elhallgatott –
szókincsét használhatom, amelyik elég egyszerű, nem túl gazdag, és bizonyos fogalmak megragadására
teljesen alkalmatlan.
A hang ugyan kétségtelenül Matthew hangja volt, csak nagyon monoton. Az volt a benyomásom,
hogy valami erős akarat ütközik minduntalan a korlátaiba. Mintha egy atlétát zsákbanfutásra
kényszerítenének. Óhatatlan ámulattal motyogtam:
– Rendben van, megpróbállak követni.
– Azért akarok beszélni hozzád, mert többé nem jövök vissza. Biztosan örülsz ennek. A másik
szülőrész, úgy értem, az anya, vagyis a feleséged még jobban örül majd, mert fél tőlem, és azt
gondolja, ártok Matthew-nak, ami sajnálatos, mivel én nekem, úgy értem, neked, akarom mondani,
Matthew-nak nem csinálok semmi rosszat. Érted, amit mondok?
– Talán igen – mormoltam óvatosan. – De nem lenne jobb, ha legelőször elárulnád: ki vagy te, mi
vagy te, és egyáltalán miért jöttél ide?
– Fölfedező vagyok, akarom mondani, földerítő, vagyis küldött... de nem is... szóval tanító vagyok.
Azért jöttem ide, hogy megtanítsak bizonyos dolgokat.
– Ó, szóval tanító vagy? És milyen dolgokról van szó?
– Matthew-nak nincsenek rá szavai – hangzott rövid némaság után – nem érti őket igazán.
– Szóval talán nem vagy valami sikeres tanító.
– Még nem. Matthew különben nagyon fiatal. Csak nagyon egyszerű szavakkal képes megformálni
bonyolult gondolatokat is. Azt hiszem, a matematika vagy a fizika területén nagyon messze van tőlem.
Még a számokkal is nehezen boldogul. Ez jó dolog, úgy értem, szerencsés.
A fenti szöveget szó szerint idéztem, hogy nyújtsak valami képet arról, mivel kellett
megbirkóznom, s egyben mentsem az önkényességet, amellyel ezután némiképp megszerkesztem a
szöveget. Betű szerinti közlése jószerint lehetetlen lenne. Az egyszerűbb szavak és kifejezések
könnyen bukkantak föl, de a nehezebbeken gyakran megbicsaklott a gondolat. Nemegyszer hosszan
kellett keresgélni a megfelelő szót, vagy másokat kellett közbeszúrni a helyes fordítás érdekében, és
emellett zsákutcák is előfordultak, ahol a hiányos szókészlet miatt áthatolhatatlan falba ütköztünk.
Tegyük hozzá mindehhez Matthew kedvenc, de nem túlságosan kifejező fordulatainak dzsungelét,
amelyen át kellett vergődnünk. A sok „így valahogy”, „úgy értem”, „vagyis” annyira összezavarta a
képet, hogy kénytelen vagyok kíméletlenül kigyomlálni őket. Így talán valamivel fölfoghatóbbá válik,
mit is akart mondani tulajdonképpen Chocky. Már amennyire én magam is megértettem, ami korántsem
mindig következett be abban a pillanatban.
Kezdettől fogva sejtettem, hogy egyáltalán nem lesz könnyű dolgom. A mozdulatlanul fekvő
Matthew látványa, kifejezéstelen hangja, semmibe meredő szeme és egész beszédmodora, amely
meghazudtolt bármilyen hasbeszélő bábut, túlságosan zavart ahhoz, hogy-sem teljes figyelmemet az
elhangzó szavaknak szentelhessem.
A lámpát is leoltottam, hátha ezáltal jobban összpontosíthatok. Mellesleg abban is reménykedtem,
hogy a fiú talán hamarabb elalszik.
– Jól van hát. Folytasd! – mondtam a sötétségnek. – Egyszóval küldött vagy, illetve tanító, vagy is
földerítő. De honnan?
– Messziről.
– Messziről? Milyen messziről?
– Nem tudom pontosan. Sok-sok parszeknyiről.
– Ó! – nyögtem föl.
– Azért küldtek ide, hogy földerítsem, miféle bolygó lehet ez.
– Na ne mondd! És miért?
– Legelőször is azért, ami nekünk hasznunkra válhat. Tudod, mi hozzátok képest nagyon ősi fajta
vagyunk, egy, a ti bolygótokhoz viszonyítva rettentően elöregedett planétán. Már nagyon régen
rájöttünk, hogy az elemi túlélésünk érdekében valamilyen gyarmatosításba kell kezdenünk. De ez
nagyon nehéz dolog. Egy űrhajó, amely mindössze fénysebességgel haladhat, nagyon hosszú idő után
juthat el bárhová. Nem küldhetünk ki hát ilyen hajókat vaktában azzal, hátha találnak valamilyen,
betelepíthető bolygót. Számtalan, milliónyi bolygó létezik ugyanis a világmindenségben.
Elhanyagolható az esély, hogy egy betelepíthetőt találunk közöttük.
Ezért küldenek ki ilyen nyomozót, illetve földerítőt, mint én. Mivel a tudatnak nincs tömege, az
utazáshoz sincs szüksége időre. Végül beszámol a tapasztalatairól. Ha azt mondja, hogy talált egy
betelepítésre alkalmas bolygót, akkor további felderítőket küldenek ki ellenőrzésképpen. Amennyiben
az ő jelentéseik is kedvezőek, akkor a csillagászok dolga meghatározni az objektum helyét. Ha
gyakorlatilag megközelíthető távolságban találják, akkor útnak indíthatnak egy hajónyi telepest. Ezer
év alatt mindössze négy alkalommal fordult elő ilyen eset. Ez nagyon ritka lehetőség. És
végeredményben csupán két telep verhetett gyökeret.
– Értem. És mikor várható egy ilyen hajó ideérkezése?
– Ó, ez a bolygó számunkra teljesen használhatatlan. A ti bolygótok igazán gyönyörű, egészen
kivételes, de számunkra túl hideg... ráadásul túl sok víz van rajta. Számos oka van, amiért számunkra
hozzáférhetetlen. Ezt már a kezdet kezdetén megmondhattam volna.
– Akkor mégis miért maradtál itt? Miért nem mentél tovább, és kerestél egy megfelelőbb bolygót?
– Mi földerítők vagyunk – folytatta Chocky türelmesen. – Általam olyan távolra jutottunk, mint
senki más ebben a világmindenségben. Sokáig úgy gondoltuk, hogy csupán a mi bolygónk képes az
élet biztosítására. Azután másikakat is fölfedeztünk, amelyek képesek rá... legalábbis egy kicsit.
Ezután úgy képzeltük, hogy egyedülvalók vagyunk... az egyetlen értelmes életforma... magányos pontja
az értelemnek egy törékeny, hatalmas, ingatag világmindenségben... reménytelenül magányos lények a
rideg, semmivel teli űrben... De megintcsak rá kellett döbbennünk tévedésünkre.
– De az értelmes élet nagyon ritka... valóban rendkívül ritka jelenség... az egész teremtés talán
legritkább mozzanata...
– De mégis, talán a legértékesebb...
– Persze, mivel az értelem képes egyedül jelentőséget tulajdonítani a világmindenségnek. Ez szent
dolog; amelyet imádnunk, és mélységesen óvnunk kell! Enélkül semmi sem kezdődik, és semmi sem ér
véget, és semmi sem létezhet az idők végezetéig, csupán a káosz értelmetlen zagyvasága.
Ennélfogva bármely értelmes életforma pátyolgatása szent kötelességünk. A tudat legkisebb
szikráját is élesztenünk kell a valaha fölcsapó láng reményében. A béklyóba zárt értelemnek szét kell
szaggatnia láncait! A láncra vert értelemnek meg kell adnunk a lehetőséget a kibontakozáshoz. A
magasabb szellemi képességeket el kell fogadnunk tanítómestereinkként. Érted már? Pontosan ezért
maradtam itt!
Belekerült egy kis időmbe, míg ezt megemésztettem. Nagyon emelkedettnek, sőt kissé
fellengzősnek tűnt a dolog. Megkérdeztem tehát:
– És szerinted ennek a bolygónak az értelmi színvonala melyik osztályba illeszkedik?
A Chocky-Matthew hang habozás nélkül rávágta a választ:
– A beszűkültbe. Bár a közelmúltban saját erejéből sikerült megszabadulnia egynémely
korlátjától, ami a korához képest biztató teljesítmény. Jelen pillanatban a kezdetleges technológia
kátyús útján döcög.
– Nekünk úgy tűnik, elég tisztességes iramban törünk előre.
– Igen. Nem rossz, amit alig száz év alatt elértetek az elektromosság területén. És szintén rövid idő
alatt a gőzzel is egész jól boldogultatok. De azért mégiscsak szánalomra méltó és kevéssé hatékony.
Olajjal működő motorjaitok pedig egyenesen torzszülöttek. Mocskosak, zajosak, mérgezők, és az
általuk hajtott kocsik is kezdetlegesek és veszélyesek...
– No igen – szóltam közbe –, ezt már Matthew-nak is az orra alá dörgölted. De ma már
atomenergiával is rendelkezünk!
– Elég durván bántok vele, de valóban. Tényleg tanultok, de csak lassan. És a gazdaságotok még
mindig a véges napenergián alapul.
– Napenergián?
 – Igen. A létezésetek és minden, amivel rendelkeztek, a napotokból származó sugárzásnak
köszönhető. Közvetlen sugárzásra van szükségetek az élet fönntartásához, a táplálék megtermeléséhez
és az ivóvíz biztosításához. Igaz, ez több millió évre elegendő lehet számotokra. De a vegetálás
szintjén megrekedt értelem nem indulhat virágzásnak. A növekedéshez és terjeszkedéshez sok energia
kell.
A közelmúltban rájöttetek, hogyan aknázhatjátok ki a napotok elraktározott energiáját!... hiszen
minden üzemanyagotok ilyen... és ezt nevezitek haladásnak. De ez nem fejlődés! A fejlődés objektív
célok felé való előrehaladás. És mi a ti célotok? Nem tudjátok, és mivel így van, még körben is
járhattok. Valóban ez a helyzet, mivel herdáljátok az erőforrásaitokat. Ráadásul ez az egyetlen
tőkétek. Amint kimerítitek őket, ugyanoda zuhantok vissza, ahol a fölfedezésük előtt voltatok. Ez nem
haladás, hanem pocsékolás.
Az erőforrásaitokat, a tőkéteket valóban föl kell használnotok. A befagyasztott energia senkinek
semmire sem jó. De használnotok kell, és nem herdálnotok. Úgy kell bevetnetek őket, hogy általuk
újabbakra tehessetek szert.
Igaz, elemi szinten már rendelkeztek atomenergiával, amit kétségtelenül továbbfejlesztetek majd.
De a jövőtök érdekében talán ez az egyetlen befektetésetek. A legtöbb energiát egyre több
üzemanyagot faló gépek előállítására használjátok föl, miközben a forrásaitok végesek. Ez a folyamat
csak egyfajta véget érhet.
– Hát, ebben alighanem igazad van – ismertem el. – És szerinted mit kellene tennünk?
– Arra kellene fölhasználnotok az erőforrásaitokat, amíg még rendelkeztek velük, hogy
megteremtsétek és megcsapoljátok a nem véges energiát. Amint hozzáférhettek a végtelen
erőforráshoz, végre kitörhettek a napenergián alapuló gazdaság bűvös köréből. Akkor nem lesznek
többé elszigeteltek, és kizsákmányoló energiafölhasználásotok miatt nem lesztek végső hanyatlásra
ítéltetve. Részeivé válhattok a jóval hatalmasabb teremtésnek, mivel a végtelen energiaforrás egyben
a végtelen lehetőségek biztosítéka is.
– Értem – mormoltam legalábbis azt hiszem, hogy értem, bár homályosan. És mi lenne ez a
végtelen erőforrás?
– Az egész világmindenséget betöltő sugárzás. Hidd el, megcsapolható és felhasználható!
– Mulatságos, hogy egy tudósoktól hemzsegő világon senkinek még csak sejtelme sem volt ennek
az erőforrásnak a létezéséről – mondtam némi töprengés után.
– Legalább ennyire nevetséges, hogy kétszáz itteni évvel ezelőtt senki sem értette, de még csak
nem is sejtette a villamosságban rejlő lehetőségeket. Pedig ott volt, csak föl kellett fedezni. Ugyanígy
az xxxxx is fölfedezhető.
– Hogy micsoda fölfedezhető?
– Matthew nem ismer erre megfelelő szót. Ezt a fogalmat képtelen megérteni.
– Szóval azért jöttél ide, hogy eladj nekünk egy ilyen végtelen erőforrást? De mi célból? –
kérdeztem rövid tétovázás után.
– Már mondtam. Az értelmes életformák nagyon ritkák. Ezért bármelyiküknek kötelességei vannak
az összes többi iránt. Sőt egyes formák illeszkedhetnek is egymáshoz. Senki még csak föl sem
becsülheti bármely értelmes létforma lehetőségeit. Ma átsegíthetünk benneteket bizonyos
akadályokon. Fejlődhettek úgy is, hogy idővel ti segíthettek nekünk vagy másoknak az ő korlátaik
leküzdésében. Az xxxxx kiaknázása csak az első dolog, amellyel megismertethetünk benneteket. A
világotokat rengeteg küszködéstől megszabadíthatja, és föltárhatja az utat fejlődésetek előtt.
– Tehát számotokra afféle ígéretes befektetési lehetőséget jelentünk?
– Úgy is mondhatnánk, ha egy tanító nem önmaga fölülmúlására tanítja a diákjait, semmiféle
haladás sem lehetséges.
Még seregnyi részlet hangzott el ugyanebben a szellemben. Végül már nyomasztónak éreztem.
Másrészt nehéz volt a társalgást az általános felől a konkrétumokra átterelni. Chocky, úgy látszik,
túlságosan is ragaszkodott a küldetéséhez. Végül azért csak sikerült egy-két dolgot tisztázni.
Arra voltam kíváncsi, hogy Chocky, föltehetően sok millió lehetséges gazda helyett, miért éppen
hozzánk jött el, és Matthew tudatát „szállta meg”?
Erre tudomásomra hozta, hogy a „sok millió” erősen túlbecsült szám. A föltételek természetesen
minden értelmes létforma esetében eltérőek és emellett még számos, különféle követelménynek is meg
kell felelniük az alanyoknak. Mindenekelőtt: olyan tudattal kell rendelkezniük, amely alkalmas az ő
kommunikációs eszközei befogadására. Ez pedig korántsem gyakran előforduló feltétel jelenség.
Másodszor: számos oknál fogva fiatalnak kell lennie. A fiatal tudat, magyarázta Chocky, oly sok
ismeret befogadására képes, hogy szinte hihetetlen, és mítoszok, legendák, tündérmesék vagy vallások
alapján megmagyarázhatatlan, hogyan lehetnek képesek kételkedés nélkül elfogadni a lehetetlennek
tűnőt, hacsak valami fenyegetőt nem látnak benne. Az idősebb tudat ezzel szemben merev képzetekkel
rendelkezik a lehetségest illetően, és bármiféle kapcsolatfelvétel kísérletétől ösztönösen retteg.
Általában fél a megőrüléstől, ami homlokegyenest ellentmond a nemes szándéknak. Harmadszor: az
illető tudatnak képesnek kell lennie a fejlődésre, ami Chocky szerint meglepően ritkán fordul elő.
Negyedszer: az ilyen tudat birtokosának fejlett technológiájú társadalomban kell élnie, ahol
megfelelően jók a tanulási lehetőségek.
Ezek a követelmények alaposan beszűkítik a lehetőségeket, de hosszas tapogatózása végül csak
elvezette őt Matthew-hoz, aki valamennyinek megfelelt.
Megmondtam neki, hogy még mindig nem teljesen világos előttem a célja. A válaszából,
legalábbis azt hiszem, még a közlés egyhangúsága ellenére is kiéreztem a szomorúságot;
– Szerettem volna Matthew érdeklődését fölkelteni a fizika iránt. Hajlott is rá, és a segítségemmel
igazán figyelemre méltó eredményeket érhetett volna el. Ahogy a tudása gyarapodott volna ezen a
területen, fokozatosan kialakíthattunk volna valamilyen közös „nyelvet” is. Akkor bizonyos, általam
sugalmazott elgondolásokat végre megérthetett volna. Előrehaladásának mértékében a kapcsolatunk is
fokozatosan elmélyülhetett volna. Meggyőzhettem volna az xxxxx létezéséről, mire hozzáláthatott
volna a fölkutatásához. Persze még mindig csak olyan fogalmakat használhattam volna, amelyeket
képes megérteni. Ez valami olyasmi... – itt megtorpant egy pillanatra -...mintha egy, az
elektromosságot egyáltalán nem ismerő gépészmérnöknek próbálnám elmagyarázni, hogyan építsen
rádióadót, miközben egyik alkatrésznek sem lenne neve, és a funkciókat sem tudnánk szavakba önteni.
Nehéz feladat, de türelemmel, idővel és értelemmel mégis megoldható.
Miután bebizonyította volna az xxxxx – nevezzük kozmikus energiának – létezését, a világotok
legnagyobb híressége válhatott volna belőle. Nagyobb, mint a Newton vagy Einstein nevű tudósaitok.
Itt elhallgatott, hogy a hallottak eljussanak a tudatomig. Miután ez megtörtént, megjegyeztem:
– Tudod, nem igazán hiszem, hogy ez különösebben tetszett volna a fiúnak. Még a Polly
megmentéséért járó kitüntetést sem óhajtotta átvenni. Az efféle meg nem szolgált dicsőség elől még
inkább elzárkózna.
– Nagyon is meg kellett volna dolgoznia érte. Temérdek fáradságába került volna az a dicsőség.
– Lehetséges, de akkor is... no persze, most már úgysem számít. Elárulnád nekem, végül miért
adtad föl? Miért távozol el tőlünk?
– Mert hibákat követtem el. Itt, nálatok kudarcot vallottam. Ez volt az első küldetésem. Előre
figyelmeztettek a nehézségekre és veszélyekre. De nem vettem elég komolyan az intelmeket. A kudarc
egyedül az én hibáim következménye.
 Egy földerítőnek, egy küldöttnek – magyarázta – rejtve kellett volna maradnia. Azt tanácsolták
neki, ne engedjen esetleges rokonszenve csábításának, ne azonosuljon teljesen a „gazdájával”, és
mindenekelőtt őrizze meg a józanságát.
Mindezt elméletben tisztességgel magáévá tette, mielőtt útra kelt, de miután Matthew-val
kapcsolatba került, ráébredt, hogy a rejtőzködés képessége nem igazán tartozik az erényei közé. Úgy
érezte, egész idő alatt hazudoznia kell, és így csak botladozva haladhat előre az útján. Például miután
rájött, hogy a Föld különös berendezkedésű és elmaradott világ, szabadjára engedte efölötti
türelmetlenségét, ami nagy hiba volt. Sőt még ki is nyilvánította, ami, ha lehet, még rosszabb. A
megfelelő tanítói magatartás mellett nem lett volna szabad vitába bocsátkoznia a fiúval. Pláne
becsmérlő kifejezésekkel illetnie a helybélieket és gyártmányaikat. Meg kellett volna elégednie azzal,
hogy tudomásul veszi: Matthew nehezen boldogul a festményeivel, és nem kellett volna segítenie,
hogy jobb képeket csináljon. Körültekintően a lehető legalacsonyabb szinten kellett volna tartania a
befolyását. Semmiképpen sem lett volna szabad engednie a Matthew iránti rokonszenv csábításának,
ami végeredményben veszedelmesen befolyásolhatta az események természetes menetét. Sajnálatos,
de igenis helyénvaló lett volna, ha akkor hagyja vízbe fúlni a gyerekeket.
– Háát, Istennek hála, hogy akkor nem maradtál rejtve – jegyeztem meg. – De valóban ilyen súllyal
esnek latba ezek a hibáid? Azzal tisztában vagyok, hogy valóban támasztottak némi nemkívánatos
érdeklődést, amitől mi is nem keveset szenvedtünk, de az fölfoghatatlan számomra, hogy mindez, akár
együttesen is teljes kudarchoz vezethetett.
Chocky váltig állította, hogy mégis így van. Akkor támadt föl benne először a kudarc
lehetőségének gyanúja, amikor Matthew Landisszal beszélgetett.
– Túl sokat elárult neki – mondta. – Addig magam sem voltam tisztában vele, mennyi mindent
hoztam Matthew tudomására. Akkor már csak abban reménykedhettem, hogy Landis elég ostobának
bizonyul, és Matthew képzelgésének tekinti az egészet.
De nem volt ostoba. Éppen ellenkezőleg, izgalmas problémát fedezett föl benne. Ráadásul Sir
William Thorbe tudomására hozta, aki szintén rendkívül érdekesnek találta.
Amikor Sir William hipnotizálta a fiút, engem persze nem sikerült hipnózisba ejtenie. Hallhattam
mindent, amit Matthew hallhatott, sőt még láthattam is a szemével. Láttam, amint Sir William
bekapcsolja a magnetofont, és tisztán hallottam a kérdéseit. Eleinte csak Matthew válaszaira volt
kíváncsi. Később elmélyült az érdeklődése. Jó néhány keresztkérdéssel is próbálkozott. Megjátszottá
az értetlent, ezzel akarta kiugrasztani a nyulat a bokorból. Úgy tett, mintha Matthew olyan dolgokat
mondott volna, amelyek ugyan lehetségesek, de mégsem mondta ki őket. Félrevezető kérdésekkel
fantaziálásra vagy egyenesen hazudozásra próbálta rávenni. Miután ez nem vált be, kikapcsolta a
magnót, és jó pár percig töprengőn meredt Matthew arcába. Láttam, milyen izgalom lesz rajta úrrá.
Amikor egy italt töltött magának, enyhén remegett a keze. Miközben ivott, továbbra is olyan félig
hitetlenkedő ámulattal nézte a fiút, mint aranyásó a váratlanul elébukkanó, gazdag telért.
Azután határozott mozdulattal letette a poharát. Összeszedte magát, és hűvös módszerességgel
látott munkához. Megint bekapcsolta a magnetofont, gondosan ellenőrizte, noteszt és tollat fogott,
majd becsukta a szemét, pár pillanatig erősen gondolkodott, azután tette föl a legfontosabb kérdéseket.
Matthew-Chocky hangja itt egy kis időre elhallgatott.
– Ekkor tudatosult bennem a kudarc bizonyossága... csak időpocsékolás lett volna, ha tovább
erőltetem a Matthew-vonalat, ráadásul veszélyes is. Már tudtam, hogy el kell hagynom őt... és a
távozásommal biztosan fájdalmat okozok majd neki. Sajnáltam, de mindenképpen meg kellett
győznöm róla, hogy végleg elmegyek, és többé sohasem jövök vissza. A mostani beszélgetésünk után
így is lesz.
 – Nem egészen értem...
Teljesen egyértelmű volt, hogy miután Sir William megtette a fölfedezését, terveket kovácsol, ki
akarja használni. Esetleg másoknak is tudomására hozza, és akkor megállíthatatlanná válik a folyamat.
Nagyon hamar igazolódott is a gyanúm. A fiút valóban elrabolták. Hipnózist kiváltó és egyéb
szereket adtak be neki. Ezek hatására beszélt nekik...
Teljesen kifacsarták. Minden részlet, minden szó, amit valaha mondtam neki, fölkerült a
magnószalagjaikra. Ezeken a fölvételeken szerepel a távozásom fölötti elkeseredése is. Elég
gyötrelmes volt meggyőznöm őket ennek igazságáról, de a kábítószerek hatása alatt másképpen nem is
történhetett.
Nem voltak azok gonosz emberek. Semmiképpen sem akartak kárt tenni a gyerekben. Éppen
ellenkezőleg, mindaddig, amíg nem értesültek távozási szándékomról, nagyon is értékes kincsnek
számított a szemükben. Megértették, hogy Matthew az a csatorna, amelyen keresztül később, már
alaposabb tudás és ismeretek birtokában, olyan adatokhoz juttathatom őket, amelyek az egész világ
energiagazdálkodását megváltoztathatják.
Miután azonban tudomásul vették, hogy elhagytam a fiút, azt látták a legbölcsebb megoldásnak, ha
szabadon engedik, és csak távolról követik figyelemmel. Bármikor újra megkaparinthatják, ha valami
jelét észlelik a visszatérésemnek. Biztosan továbbra is lesnek majd ilyen jelekre.
Azt nem tudom, ezt a szobát nem mikrofonozták-e be máris, de ha még nem, akkor hamarosan
biztosan megteszik. Persze most már nem sokat számít, mivel valóban végleg elmegyek.
– Nem hiszem, hogy bármit is igazán értek ebből az egészből. Legalábbis a te szempontodból –
vágtam közbe. „Azok”, bárkik legyenek, hatalmukba kerítették Matthew-t. Gondjuk lehetne rá, hogy a
lehető legjobb eredményeket csiholják ki belőle a fizika, matematika és más tudományok terén,
amelyek szükségesek lehetnek a te minél tökéletesebb megértésedhez. De hiszen magad is ezt akartad:
egy kapcsolatteremtő csatornát, és ők hozzásegíthettek volna e cél eléréséhez. Ha valóban az a
szándékod, amiről beszéltél, hogy rávezess bennünket a „kozmikus energia” megcsapolásának
lehetőségére, akkor tálcán kínálkozott számodra az esély. Éppen azt akarják tudni, amit te
szándékoztál elmondani nekik. És mégsem ragadod meg a lehetőséget, hanem visszavonulsz. Ennek
nem látom semmi értelmét.
– Nem hiszem, hogy te egyáltalán érted a saját világotok természetét – válaszolta Chocky rövid
szünet után. – Amint már mondtam, ha valaki továbbadja másnak, amit megtudott, akkor sohasem lesz
vége a dolognak. Nagy erőkkel folyik az ipari kémkedés... óriási lehet a kísértés!
Itt vannak a nagy energiabirodalmak: az olaj, a gáz, a szén, a villany, az atomenergia-
érdekszövetségek. Mit meg nem adnának, hogy részleteket tudjanak meg a létüket fenyegető
veszélyről! Egymillió fontot... kétmilliót... hárommilliót... vagy még annál is többet? Valaki biztosan
megragadná a kínálkozó lehetőséget.
Akkor pedig ugyan mit számítana egy kisfiú élete? Mit számítana akár száz emberélet, ha úgy
hozza a szükség? Sokféle úton-módon lendülhetnének sikerrel kecsegtető támadásba.
Erre valóban nem gondoltam.
– Azért mondom el mindezt – folytatta Chocky –, mert csakugyan megfigyelik majd a fiút, amire
magadtól is rájöhetnél. Nincs ugyan túl nagy jelentősége, de ne hozd a tudomására, hacsak nem
föltétlenül szükséges. Kellemetlen érzés, ha valaki tudja, hogy figyelik.
Ha elég eszed van hozzá, lebeszéled a fizikai tanulmányokról vagy bármely más, komoly
tudományról. Akkor semmi sem táplálhatja tovább „azok” gyanúját. Matthew lassan megtanulja,
hogyan lássa helyesen a valóságot, és a rajzkészsége is ígéretesen fejlődik. Művészemberként
biztonságban lehet.
 Ne feledd, semmit nem tud abból, amit rajta keresztül neked elmondtam!
Most pedig itt az ideje a búcsúzásnak.
– És most visszamégy a saját világotokba? – kérdeztem.
– Nem. Még sok elvégzendő feladatom maradt itt. A mostani kudarcom persze alaposan
megnehezítette a dolgomat. Sokkal tovább tart majd. Nagyon óvatosnak kell lennem. Ezek után
biztosan vadásznak majd rám is.
– És gondolod, hogy mindennek ellenére sikerrel járhatsz?
– Természetesen. Mindent meg kell tennem. Ez kötelességem... egyik értelmes lény kötelessége a
másik iránt. De ezután egészen másképp kell csinálnom. Valami utalás itt, egy-két morzsa ott; egy
ember tudatába csempészett gondolat, valami sugallat egy másiknak. A lehető legapróbb, önmagukban
jelentéktelen részletek, míg egy szép napon varázsütésre egységbe nem rendeződnek.
Akkor megoldódik a rejtvény, felszínre bukkan a titok, és többé vissza nem süllyeszthető. Persze
rengeteg időbe kerül majd. Meglehet, a te életedben be sem következik. De mindenképpen eljön... el
kell jönnie...
– Mielőtt elmennél – szóltam közbe –, mégis milyen vagy te, Chocky? Talán mindent jobban
megérthetnék, ha többnek láthatnálak valami üres árnyképnél. Mondjuk, Matthew kezébe nyomok
valami papírt meg ceruzát, rávennéd, hogy rajzolja meg valahogy a képedet?
Rövid szünet után határozott, kemény NEM! volt a válasz.
– Nem! – ismételte meg Matthew-Chocky hangja. – Még az én alapos fölkészültségem mellett is
nehezen hiszem el, hogy a hozzátok hasonló külsejű lények otthont nyújthatnak az igazi értelemnek.
Neked biztosan még nehezebb lenne elhinned, hogy az én külsőm mögött is értelem lapul, ha
megláthatnál. Nem, jobb, ha nem láthatsz. – Itt elhallgatott, majd kisvártatva megszólalt utoljára: – Ég
veled!
Elmerevedett tagokkal, kissé dideregve álltam föl. A függönyön keresztül halvány hajnali fény
szűrődött be, éppen elengedő ahhoz, hogy láthassam: Matthew mozdulatlanul fekszik, és még mindig
vakon bámul a semmibe. Közelebb léptem hozzá. Megmozdult a szája.
– Ne! – mondta. – Hagyd még őt egy kicsit. Tőle is el kell búcsúznom.
– Rendben van – mondtam pillanatnyi habozás után. – Ég veled, Chocky!
TIZENKETTŐ
Hagytuk, hogy Matthew átaludja az egész délelőttöt. Csak ebédidő tájt jött le, fáradtan és
kimerültén, de legnagyobb örömömre nem elkeseredetten. Ebéd után előhozta a biciklijét, és
elkarikázott valahová. Hírét sem hallottuk, amíg lihegve, de farkaséhesen haza nem jött vacsorázni.
Amint bekebelezte az ételt, máris sietett föl lefeküdni.
Másnap, vasárnap már csaknem teljesen normális énjét mutatta. Mary aggodalma is látványosan
csökkent, miközben szemlélte, hogyan tünteti el kiadós reggelijét. Úgy látszott, még Polly is fölfogja,
hogy lassan minden visszakerül normális állapotába, bár úgy tűnt, valami mégiscsak motoszkál a
fejében. Hamarosan ki is bökte:
– Nem kellene csinálnunk valamit? – kérdezte nagy általánosságban.
– Mit értesz azon a valamin? – fordult hozzá Mary.
– Hát... vasárnap van. Igazán csinálhatnánk valamit! Emlékszem, amikor Villámpata kiszabadult az
elrablói fogságából, egész nagy ünnepséget rendeztek a tiszteletére – tette hozzá reménykedve.
– Fogadjunk, hogy verseny is volt, és minden számot megnyert – dünnyögte Matthew két harapás
lekváros kenyér között.
– Hát persze. Végül is az ő ünnepsége volt – csicseregte Polly meggyőződéssel.
– Nem lesz semmiféle sportünnepély vagy más dzsembori – jelentettem ki. – Matthew inkább
velem tart egy kellemes sétára, igaz, kisöreg?
– Az jó lesz – egyezett bele azonnal.
A folyóparton sétáltunk végig.
– Chocky azt mondta, hogy mindenképpen el kell mennie – jegyeztem meg.
– Igen – hagyta helyben Matthew. – Ezúttal nekem is tisztességesen elmagyarázta – tette hozzá
sóhajtva. – Azelőtt igencsak zavaros volt a magyarázata.
Úgy döntöttem, nem faggatom a részletekről.
– Azt hiszem, egy kicsit azért nehéz lesz – sóhajtott megint Matthew. – Valahogy megtanított rá,
hogy jobban lássam a dolgokat.
– És nem folytathatnád magadtól is? Ez a világ egészen érdekes hely ám. Annyiféle figyelemre
méltó dolog akad benne.
– Ó, dehogynem! Méghozzá jobban, mint azelőtt. Csakhogy olyan magányos leszek majd, amikor
csak úgy egyedül csinálom...
– Ha megpróbálod, mondjuk, papírra vetni a tapasztaltakat, akkor másokkal is megoszthatod az
élményeidet – javasoltam.
– Igen – értett velem egyet Matthew. – De azért nem lesz az igazi... persze a semminél több.
Megálltam, és a zsebembe mélyesztettem a kezemet.
– Matthew, ezt szeretném átadni neked.
Elővettem a kis, piros bőrdobozkát, és némán felé nyújtottam.
A fiú szeme könnybe lábadt. Nem nyúlt utána.
– De igen! Vedd csak el – erősködtem.
Vonakodva átvette, és továbbra is homályos tekintettel meredt rá.
– Nyisd csak ki – biztattam.
Tétovázott. Azután lassan, még nagyobb vonakodással kipattintotta a kapcsot, és fölemelte a
fedelét.
A hátoldalával fölfelé fekvő érme megcsillant a nap sugaraiban.
 Matthew az undor határát súroló közönnyel nézett rá. Hirtelen megmerevedett, és előrehajtotta a
fejét, hogy jobban szemügyre vehesse. Néhány másodpercig mozdulatlanságba dermedt. Végül
fölemelte mosolygó arcát, bár a szeme még mindig gyanúsan csillogott.
– Köszönöm, apa! Ó, nagyon köszönöm! – lelkendezett, és megint közelebbről megvizsgálta.
A mester igazán tisztességes munkát végzett. Úgy látszott, mintha mindig is ez a felirat lett volna
rajta:

Zrínyi Nyomda (93.1523/66-14), Budapest, 1994

Felelős vezető; Grasselly István vezérigazgató