Tartalom

Előhang - A sárkányos úr
Első fejezet - Támadni!
Második fejezet - A Brassói
vecsernye
Harmadik fejezet - Ialomita
Negyedik fejezet - A megbékélés
Ötödik fejezet - Kripta és bölcső
Hatodik fejezet - Idvez légy, szent
nemzetnek magzatja!
Hetedik fejezet - Vörös vezéri
tollak
Nyolcadik fejezet - Egy nap három
győzelem
Kilencedik fejezet - Levágott fülek
Tizedik fejezet - Pokol a Zlatica-
hágónál
Epilógus
Függelék
Jegyzetek
Köszönetnyilvánítás
BÁN MÓR
HUNYADI

Hatodik könyv

A Holló háborúja
Gold Book
Nagyapám, Juhász Péter emlékére.
Nemcsak írni és olvasni tanított
meg,
hanem mesélni is...
"Ha nem kínálnak békét méltányos
feltételek mellett, akkor erős lélekkel
kell elviselni a ránk nehezedő külső és
belső bajokat, és ezerszer inkább
vállalni kell a külső veszélyt, minthogy
az ország méltatlan békefeltételekkel
megcsonkíttassék, kisebbíttessék. Sem
örökre, sem átmenetileg a haza testéből
elszakítani egy darabot sem engedünk.
Nem tűrjük, hogy az az ország, amelyet
meglehetős hatalomban vettünk át
dicső őseinktől, méltánytalan
békefeltételek miatt csonkíttatást
szenvedjen. Nem létezhetik nagyobb
gyalázat számunkra, mintha azt az
országot, amelyet elődeink példája
szerint gyarapítanunk kellene,
nemtörődömségből és kishitűségből
napról napra gyengítünk. A háború
folytatása tehát a békének több
reményével biztat, mint az olyan béke,
melyet ilyen drágán, az ország
részeinek elszakítása árán kellene
megvásárolnunk. Ilyen béke nekünk,
nem kell! Erőnk, fegyvereink, és minden
tudásunk névén igazságosabb,
méltányosabb békét fogunk kiharcolni
magunknak."

Hunyadi János levele Ulászló

magyar királynak
1442 Kisasszony havában
 Előhang - A sárkányos úr

Előhang

A SÁRKÁNYOS ÚR
1.

TIRGOVISTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1442, BÖJTELŐ1 HAVÁNAK 22.
NAPJA

NÉHÁNY NAPPAL A MEZID BÉG

VEZETTE TÖRÖK INVÁZIÓ
KEZDETE ÉS EGY HÓNAPPAL A
VASKAPUI CSATA ELŐTT
A város határához közeledve Thuz János
megpillantotta az út mentén sorakozó
karókat Már amúgy is hideglelés rázta
napok óta, de a látványra minden
addiginál fogvacogtatóbb borzongás
futott végig a gerince mentén.
A sötétlila fellegek és a haragos
égbolt előterében felsejlő emberi
sziluettek először mozdulatlan
őrszemnek tűntek, akik a karcsú
oszlopokra felkúszva kémlelik a Pitesti
felől érkező szekereket. Csak közelebb
érve vált egyértelművé, hogy bizony nem
őrszemek azok. hanem rothadó tetemek
egytől egyig Némelyik karó, mely a
végbelükön keresztül felnyársalta őket,
vészesen megdőlt, behajolt az út fölé.
Thuz és kísérője, Munteanu kapitány
kénytelen-kelletlen elléptettek alattuk. A
sáfár összehúzta magán csemeletszőr
kabátját, hogy távol tartsa verejtékező
testétől a Kárpátok felől süvítő szelet,
de nem állta meg, hogy szeme sarkából
fel ne pillantson az egyik éppen fölébe
nyúló tetemre.
A halott férfi természetellenesen
megfeszült testtel az égre emelte
megüvegesedett tekintetet, mintha még
mindig a szétfeszített szájából
kimeredező, az alvadt vértől fekete karó
hegyet bámulná értetlenül. Kezei
ernyedten csüngtek mezítelen teste
mellett, a viharos szél csupán haját,
szakállát cibálta szakadatlan.
- Pungas2... - silabizálta a karóra
szögelt tábla feliratát Thuz, miközben
felvett új vallásának szokása szerint
keresztet vetett.
A következő karón serdülőforma
leány teteme állta a közeledő vihar meg-
megújuló előszelét. A kihegyezett karó a
vézna, koszos kis teremtés nyakszirtjénél
bukkant elő, így a lány feje előrebukott, s
ahogy a két lovas elhaladt alatta, mintha
mindvégig őket bámulta volna
szemrehányón.
A lábaihoz szögezett táblán az állt:
Partotina3
Ahogy Thuz elléptetett előtte, a
hullaszürke fruska dülledt szemgolyói
hirtelen megrebbentek. A férfi arcából
kifutott a vér: a lány követte tekintetével
a magasból, aztán lassan, eszelősen
elvigyorodott.
 - Krisztus sebeire! Hisz ez még él!
Munteanu kapitány elkapta a sáfár
nyugtalankodva rúgkapáló lovának
kantárját, és húzni kezdte maga után
tovább, a Tirgoviste felé vezető úton.
- Némelyik napokig szenved, mielőtt
végképp kilehelné a lelkét, jó uram -
magyarázta. - Vlad parancsa szerint
senki meg nem kegyelmezhet egyik
latornak sem, hacsak nem akar maga is
karóra kerülni!
Thuz a szája elé szorította
levendulafőzettel és szurokfű-
esszenciával átitatott kendőjét Még
odahaza, Hunyadon erőt vett rajta a
gyengeség, leverte lábáról a hirtelen jött
láz. Halántékát belülről izzó kalapáccsal
püfölte a lázdémon, miközben jegeces
hideglelés rázta testét. Legszívesebben
napokra a meleg dunyhák közé vette
volna be magát, pirított fokhagymával és
mézzel ízesített, forrásig hevített
kamonci nedűvel istápolva magát, hátha
azok gyógyírt hoznának sajgó izmaira,
gyulladt szemére és taplószerű, kaparó
torkára.
Amint azonban a futár lóhalálában
bevágtatott a hunyadi vár kapuján, Thuz
tudta, a dunyhák közötti lábadozás
helyett újabb, tán minden eddiginél
kellemetlenebb küldetés vár rá. A
levelet Hunyadi vajda a távoli Nándor
Albából íratta haza azzal az
ellentmondást nem tűrő parancsolattal,
hogy Thuz még a télhó vége előtt járja
meg a tirgovistei fejedelmi udvart,
választ követelve a kérdésre, mi lészen
Vlad Dracul szándéka a felkínált
szövetséggel.
Thuz tehát szédelegve, lángoló fővel
búcsúzott Szilágyi Erzsébet
nagyasszonytól és a kis Violától, majd
indult rögvest a havas, szélfútta útnak,
keresztül a Kárpátok hágóin. Rajta aztán
ne múljon semmi: mielőtt beköszönt a
kikelet, tudni fogja Hunyadi úr, mire
számíthat Dracul vajda szándékait
illetően.
- Ezek itt mind a Danesti-ház hívei
voltak - intett Munteanu kapitány a
szorosan egymás mellé levert karók felé.
Mindegyiken tetemek feketéllettek:
egyiknek levagdosták a karjait, az orrát,
a füleit, az ajkát, egy másiknak a
felnyitott hasfalába levágott női fejet
gyömöszöltek: a fej csaknem koponyává
aszott már, s úgy vicsorgott kifelé csorba
fogsorával, mintha gúnyolná éppen az
elléptető lovasokat - Vlad úgy hiszi,
hogy újabb összeesküvést szőttek
ellene... Minden sötét szögletben
merénylőket sejt a nagyúr...
Thuz elfordította az arcát
Végtelenül gyengének érezte magát, s
hiába süvített a csontig hatoló szél a
Ialomita felől, az eső áztatta mezők fölött
megülő dögbűz beitta magát az éj fekete
rögökbe, megfertőzte a levegőt, hogy
lélegezni sem lehetett tőle.
Megdördült az ég, s ahogy egy
villám végigsistergett a kopár tájék
felett, Thuz mintha megannyi fehéren
izzó tekintet fényét látta volna
felparázslani a karók magasából. Tán
csak a szeme káprázott, mégis olybá tűnt,
mintha a holtak mind ót bámulták volna.
- Amim azt magad is jói tudod,
Hunyadi urunk a Danesti-házat támogatja
ebben az átkozott háborúskodásban -
jegyezte meg hányingerével küszködve,
még szorosabbra húzva reszkető testén a
csemeletszőr köpenyt. - Ha a kivégzések
tovább folytatódnak, ha Vlad nagyúr
tovább vadászik a Danestiek híveire és
rokonaira, kénytelenek leszünk ismét
beavatkozni.
Caspare Munteanu kapitány unottan
vállat vont Neki aztán édes mindegy
volt, ki ül éppen Havaselve trónján: egy
Draculesti vagy éppen egy Danesti. Az ő
szemében egyik kutya, másik eb: csak a
marakodáshoz, a pöffeszkedéshez, meg a
bojárok lányainak hajkurászásához
értenek, semmi egyébhez. Egyiket a
magyar király támogatja, a másikat meg
persze a szultán. Aztán amikor fordul a
kocka, ők is szövetségest cserélnek, és
akit addig a szultán támogatott,
megalázkodva kén a magyar király
segítségét, és aki a magyar király
híveként cselekedett eladdig, immár
Murád leghívebb és legodaadóbb
szolgájaként ránt kardot a magyarok
ellen.
- Tarts még ki, jó uram! Mindjárt
megérkezünk! - morogta a kapitány,
miközben elhaladtak egy sor karóba
húzott gyermek teteme alatt - Herr
Bergmeister házában megrakott
kandalló, forró vízzel teli dézsa és édes
thrákiai bor vár rád!
Thuz meggyötörten rázta a fejét,
mintha nem is hallaná Munteanu hangját.
- Hogyan művelhet ilyet emberi
lény?
A kapitány futó pillantást vetett a
halon gyermekek arcára. A fájdalom
szinte ráfagyott a viaszos, szürke
vonásokra, mintha valami eszelős
szobrász véste volna rothadó húsba
pokoli vízióit. Thuz észrevette, hogy két
halon kisfiú egymás kezét fogja a
magasban; egyiknek a mellkasára
bicsaklott kopaszra nyírt feje, a
másiknak hátrafeszült kócos koponyája,
mivel a karó a torkán türemkedett ki. De
fogták egymás kezét, mintha a halál
kapuján is együtt akartak volna átlépni.
- Ezek itt mind Wlaciu és Stoica
bojár gyermekei, családtagjai - jegyezte
meg a kapitány.
- Mi volt bűnük szerencsétleneknek?
- Vlad Dracul elfogott egy erdélyi
futárt Campulung4 alatt. Két levelet
találtak nála, mégpedig Dan fia Basarab
úr5 leveleit. Az említeti két bojárnak
címezte Basarab uraság, s kérte őket,
átkon csatlakozzanak a táborához Vlad
ellenében. A leveleket ugyan egyik bojár
sem kapta meg, a vajda úr mégis jónak
látta az utolsó szálig kiirtatni mindkettő
családját. Nehogy bárki kedvet kapjon
az ilyesfajta összeesküvéshez...
Thuz még szorosabban szája elé
tapasztotta illatosított keszkenőjét. A
vihar előszele már a közelben nyargalt, a
sötét égboltot keresztülszántó villámok
fényében jól látszott a pocsolyák színén
gyűrűző megannyi vízfodor.
Ahogy a láthatáron kibontakozó
városra vetette tekintetét, Hunyadi János
követének lelki szemei előtt megjelent a
múlt. A karóba húzott husziták százainak
rémképe... Azok is éppen így sorakoztak
a pozsonyi országút mentén, üvöltöttek,
vonaglottak, amikor a karó felnyársalta
őket. A rettenet órái voltak azok: kis
híján őt is meglincselték a husziták
kiverése után nekibátorodó pozsonyi
polgárok. Ha nincsen Hunyadi János, ki
tudja, ő is karón végzi tán...
Thuz megrázta a fejét
 Nem.
A múlt és a jelen nem
összehasonlítható. E kietlen havasalföldi
tájékon rothadó emberi tetemek százai és
ezrei nem egy fosztogató sereg túlélőire
mért kegyeden büntetést testesítenek
meg, pusztán egy elmeháborodott
uralkodó kegyetlenségének mindennapos
megnyilvánulásai voltak. Vlad Dracul
vajdát nem véletlenül emlegette saját
népe Tepesként, vagyis karóba húzóként,
a jelek szerint áldozatai a legcsekélyebb
bűnök megtorlásául is a legrútabb
kínhalált érdemelték ki.
Mióta Thuz János követi
megbízásokat is teljesített Hunyadi
számára, kénytelen-kelletlen megismerte
Havasalföld históriáját. Így azt is jól
tudta, hogy Vlad vajdának milyen sokat
kellett várnia, míg visszaszerezte atyja,
Mircea vajda örökségét saját
féltestvérétől, Alexandru Aldeától.
Amikor végre megkaparinthatta a trónt,
véreskezű zsarnokként igyekezett
leszámolni minden vélt és valós
ellenfelével. Az eredmény: dögbűz és
rothadó hullák ezrei.
- A vajda úr mikor fogad engem? -
kérdezte Thuz elhaló hangon.
- Bizodalmam szerint még ma. Jó
emberünk, Dimitrie bojár gondoskodott
róla, hogy estebéd előtt szót válthass
Vlad nagyúrral.
Thuz szeme sarkából a kapitányra
pillantott Caspare Munteanu alig néhány
hónapja állt Hunyadi szolgálatába, és
noha egyelőre buzgó lelkesedéssel
végezte munkáját, Thuz nem volt
meggyőződve róla, hogy valóban az
erdélyi vajdához húz a szíve. Ezek a
havasalföldi oláhok kiismerhetetlenek és
módfelett megbízhatatlanok! Mert igaz
ugyan, hogy Munteanu kapitány atyja,
Ioan comes valaha Mircea vajda
seregében szolgált, s tán az is való, hogy
ott harcolt Zsigmond király oldalán
Nikápoly falai alatt ama csúfos
emlékezetű keresztes hadjáratban, de
mégis azt beszélik, hogy fogságba esését
követően néhány esztendőre - eleinte
csupán kényszerűségből, majd merő
pénzéhségből - török szolgálatba
szegődött. Legidősebb fia, Caspare is
pogány földön látta meg a napvilágot, ki
tudja, mennyire fertezte meg szívét,
lelkét az iszlám maszlag!
Nem árt tehát az óvatosság!
Munteanu kapitány a Hunyadi vajda
úr megbízásából Havasalföldre
menesztett magyar futárok, követek,
szász kalmárok és céhes mesterek resti
biztonságáért felelt. Eleddig példás
igyekezettel látta cl feladatát, ám mióta
átlépték a határt a Kárpátok hófödte
gerincénél, Thuz János úgy érezte,
mintha minden fa mögül ellenséges
tekintetek fürkésznék mozdulatait, mintha
minden nyomorúságos faluban gyilkos
zsiványok lesnének rájuk. Ellenséges
földön jártak, idegen országban, ahol az
élet fabatkát sem ért - erről a saras út
mentén sorakozó karók meggyőző
bizonyságot adhattak.
- Nicolaus Bergmeister terített
asztallal vár, uram - biztatta Thuzt a
kapitány, mert látta, hogy a követ igen
elanyátlanodott a jeges szélben. - Aztán,
ha átmelegedtél, rendbe hoztad magad,
akár rögvest indulhatunk is Curtea
Domneascaba!6
Thuz a csemeletszőr köntös belső
zsebébe varrt levélhez nyúlt. Ott volt,
tapintani tudta rajta Hunyadi hollós
pecsétjét.
- Csak már lennénk túl ezen! Átadom
az üzenetet a sárkányos úrnak,
meghallgatom a válaszát, és kora reggel
indulunk is haza, egyenest Hunyadnak,
kapitány!
- Hát persze, uram! Úgy lesz, uram!
Bizonyosan úgy lesz!
Thuz János nem láthatta, hogy
Munteanu arcán gúnyos vigyor terül szét.
Úgy tűnt, mintha a holtak kacagnának
fel hirtelen a karókon, pedig csak egy
népes varjúcsapat rebbent fel a közelben
fülsiketítő vijjogással. Aztán csend lett,
csupán a kis csapat lovainak patái
cuppogtak a pocsolyákban.
 2.

Amikor Tirgoviste7 tornyainak,

háztetőinek körvonalai kibontakoztak a
viharos égbolt előterében, már javában
szakadt az cső. Az országút járhatatlan
sártengerré változott, a lovak egy-egy
elhibázott lépéssel szügyig merültek a
mocskos masszában.
Thuz behúzta a nyakát, és erősen
kellett kapaszkodnia a kantárba, hogy le
ne szédüljön a nyeregből. A hideglelés
minden korábbinál hevesebben rázta, a
jeges esőcseppek pedig immár
fejfájdítón kopogtak szőrmekucsmája
tetején. A legelviselhetetlenebb
továbbra is a bűz volt: a városkapukig
sorakozó karóba húzottak oszló
tetemeiből sűrű, fekete lét mosott a
pocsolyákba az eső, s ez a szennyes
massza nyaldosta most fel-felhorkanó
hátasaik lábát, hasát
- Nem csoda, hogy dögvész dúl
mindenfelé... - morogta Thuz, undorodva
emelve ki lábát a vízből. - Ha az ördög-
vajda nem engedi elföldelni
szerencsétleneket...
Az Olt mentén végig, s különösképp
Arefunál, a gázlónál láttak sok
temetetlen holtat. Amikor átkeltek a
Dambovita folyón, a révnél hullák
tucatjait sodorta a tajtékos áradat -
mintha Vlad herceg különös gondot
fordított volna arra, hogy az országán
átutazó idegeneket lépten-nyomon
figyelmeztessék: az élet e sivár
árnyékvilágban fölöttébb mulandó.
Amikor elérték végre a városfalakat,
Thuz meglepetten törölte ki szeméből az
esőt. Azt feltételezte, hogy a vajdai
székváros valóságos erődítmény lesz,
bevehetetlen, zord bástyákkal,
áthatolhatatlan falakkal - ezzel szemben
a roskatag palánk egy kisebb létszámú
ostromseregnek vagy akár néhány
kisöblű ostromágyúnak sem tudott volna
ellenállni. A sárral tapasztott falakból
nád sárgállott, s nem messze a Nyugati
kaputól jó darabon le is omlott egy
szakasz, láthatóvá téve a belülről
hozzáépített kunyhók nyomorúságos
sorát.
Füst gomolygott az esőtől szürkéllő
égbolton, s e füstfalon keresztül csak az
ortodox templom hagymakupolái és
aranyló kettős keresztjei ragyogtak fel
egy-egy villámcsapás fényében.
- Húzd be a fejed, nagyuram!
A városkapu árkádjai alól láncokon
ketrecek lógtak. A bennük feketéllő
tetemek már csonttá aszott kezei, lábai
szabadon csüngtek az érkezők fölé. A
lándzsás kapuőrök egykedvűen
szemlélték az érkezőket a fáklyák
fényében, s Thuz nem mulasztotta
emlékezetében elraktározni, hogy milyen
rendetlenül viselik páncéljaikat, milyen
hányaveti módon őrzik fegyvereiket.
Mintha semmiféle támadástól nem
tartanának...
Lovaik csattogva végigléptettek az
utcaköveken.
- Arra! - mutatta Munteanu kapitány
a girbegurba utcácskák mélye felé.
Thuz János még életében nem látott
ilyen összetákolt várost. A legtöbb ház
fából épült, roskatag tornácaik és
agyaggal tapasztott tornyocskáik még az
erdélyi oláh településekre sem igen
emlékeztettek. Ahogy végigcaplattak a
főúton, néhány nagyobb kőépületet
pillantottak meg a közelben: az erdélyi
szász kalmárok csinos házait magas,
lőrésszerű ablakokkal és mázas
cserepekkel
- No és a vajda palotája?
- Arra! A folyó felé! - mutatta a
kapitány, de Thuz bárhogy is nyújtogatta
a nyakát, nem látott bástyákat és
magasított falakat sehol Csak néhány
torony és egy zömök, fölöttébb
barátságtalan épület magasodott az
esőtől csillogó háztetők fölé.
A húgy, fekália és konyhai szennylé
az utcákon csordogált, néhol átáztatva
már a faházak talapzatát. Három helybéli
éppen átkelt előttük az utca túloldalára,
gyanakvó pillantásokkal méregetve a
kísérő lovasok hollós-címeres pajzsát
- Ez az! Herr Bergmeister háza!
Thuz felpillantott: terméskőből
emelt, jellegtelen épület előtt álltak,
melynek alsó szintjén egy rácsokkal
megerősített kapu sötétlett
- Házigazdánk egy kissé óvatos -
magyarázta Munteanu kapitány. - De
látni fogod, uram, hogy minden oka
megvan rá. Bizony, hogy minden oka...
 3.

- No, csakhogy! Már aggódtam,

kegyelmes uram!
Nicolaus Bergmeister mester
köpcös, zsíros hajú emberke volt
véreres szemmel. Ahogy megpillantotta
az érkezőket, hatalmas lapáttenyerét
összeillesztette, aztán mintha nem tudná
eldönteni, hogy hálaadó imára kulcsolja-
e kolbász vastagságú ujjait vagy
egymáshoz dörzsölje őket, akár valami
elégedett tőzsér, inkább idegesen
tapsikolt néhányat a mögötte leskelődő
szolgáknak.
- Gyorsan! Gyorsan! Terítsetek a
kedves vendégnek! Terítsetek, ízibe!
 Thuz úgy érezte, minden végtagja
lángol a láztól. Szédelegve felpillantott a
lépcsősor magasában sötétbe vesző
emeletre. Idebenn kellemes meleg volt,
de terjengett valami áporodott szag a
levegőben, mintha nemrégiben az egész
házat füstölővel purgálták volna végig.
- Hosszú és fárasztó utunk volt,
Bergmeister uram. És ami azt illeti,
egyáltalán nem vagyok éhes!
Bergmeister szörnyülködve ingatta a
fejét
- Ne sérts meg engem! E ház a te
házad is, uram, Hunyadi János sáfárja
mindig szeretettel látott vendég
minálunk!
Munteanu kapitány hangtalanul
kuncogott a hátuk mögött.
 - Thuz barátunk gyomrát megfeküdte
a számolatlan karóba húzott hulla, Herr
Bergmeister!
- Hát nem rettenetes? - csapta össze
kezét a ház ura. - Vlad vajda az elmúlt
héten kétszáz embert végeztetett ki csak
itt, a fővárosban! Állítólag odalenn, Kis-
Nikápoly környékén egész falvakat
irtatott ki, mivel...
Thuz megkapaszkodott a lépcső
karfájában.
- Egy kis bort adj innom! Másra
nincs szükségem, csak borra és egy forró
fürdőre. Még az estebéd előtt át kell
adnom a vajdának Hunyadi urunk
levelét!
Bergmeister lopva a kapitányra
pillantott
 - Attól tartok, uram, ez lehetetlen! Az
egész palota felbolydult, valami
történhetett, mert dél óta futárok rajzanak
ki a négy égtáj felé, lóhalálában.
Thuz rosszat sejtve mérte végig a
kalmárt.
- Úgy tudtam, Vlad vajda már vár
engem...
- Úgy is volt, nagyuram, úgy is volt.
Ám... ahogy már említettem, valami
történhetett, valami egészen rendkívüli...
- Hajnalban vissza kell indulnom
Erdélybe!
- Mindent megteszünk, ami tőlünk
telik - hajlongott Bergmeister. - De
sajnos egyáltalán nem bizonyos, hogy a
vajda úr fogadni tudja kegyelmedet a
mai napon.
 Thuz bosszúsan intett
- Mindenképpen ott a helyem a
palotában! Ha megfürödtem, felőlem
akár...
A szász elvigyorodott és kettőt
tapsolt
- A dézsát! Készítsétek a dézsát, ti
haszontalanok! Addig is, kegyelmes úr,
kortyoljunk egy kis thrákiai bort! Nem
kevés fáradságomba tellett, míg sikerült
megkaparintanom egy hordócskával!
Thuz szédelegve követte a kalmárt
Nagyon remélte, hogy a tüzes déli nedű
és a forró fürdő újult erővel tölti majd
el. Csak ezen a küldetésen legyen túl!
Csak még ezen! Holnap visszaindul
Hunyadra, ahol néhány héten át
kúráltatja majd magát. Ráfér a pihenés,
mielőtt Hunyadi úr újra szolgálatba
állítja majd...
Csak még ezen az utolsó küldetésen
legyen túl...
 4.

Nem kis meglepetésére Bergmeister

szolgálólányai azonnal vetkőztetni
kezdték, ahogy belépett a dézsás
terembe. A tűzhely mellett már ott
gőzölögtek a forró vizes vödrök, a
levegőben mindenen átható
levendulaillat terjengett.
De hisz ez mennyei! Boldogító
melegség! Forró víz!
Hanem ahogy a pajkos tekintetű
leányzók egymás után lecibálták róla
ruhadarabjait, Thuz szemérme is
ébredezni kezdett téli álmából.
- Hohó! Nem, hölgyeim, én egyedül
szeretnék fürdeni! Nem, nem! Ez rajtam
marad!
Azonban Bergmeister szolgálólányai
alapos eligazítást kaptak afelől, mi a
teendőjük Hunyadi János követével.
Amikor tehát Thuz anyaszült mezítelenül
elmerült az olajosan simogató vízben,
nyomban nekiláttak hátát végigsikálni
egy átmelegített szivacsos kődarabbal.
- Hölgyeim, én inkább egyedül...
Végül Thuz feladta a hiábavaló
tiltakozást, és megkapaszkodott a dézsa
peremében. Bőre perzselt a sikálástól,
vérkeringése felgyorsult egész testében.
- Ez igazán... Ez igazán mennyei...
Az egyik leány penderült, s
kisvártatva gyöngyöző bort hozott
ezüsttálcán. Amikor feléje nyújtotta,
félreérthetetlen arckifejezéssel
ránevetett.
Thuz egyetlen húzásra kiitta a kehely
tartalmát - a thrákiai bor végigperzselte
nyelőcsövét. Ahogy ismét felpillantott az
oláhul sutyorgó, vihorászó
szolgálólányokra, látása egy csapásra
kitisztult, s úgy érezte, végtagjaiból
elillant a láz minden görcse, fájdalma.
De aztán gyorsan erőt vett magán, és
udvariasan visszatolta a dézsába
bemászni kívánó, hófehér kebleit
szándékoltan kivillantó falusi szépséget.
- Sajnálom... Azt hiszem, most nem
lennék képes arra, szép hölgy! Örülök,
hogy élek!
A szobalányok gúnyosan
kacarásztak, kissé csalódottnak tűntek,
amikor látták, hogy a nevezetes Iancu
Hunyadi követe valóban nem tart igényt
szolgálataikra, és szégyenlősen
takargatja magát ott, ahol férfiúi
hevülete a lázas betegség ellenére is oly
nyilvánvalóan megmutatkozott
Thuz lehunyta a szemet, és magában
egy réges-régi fohászt próbált elrebegni.
Lehet, hogy egész életében sajnálni fogja
ezt az elszalasztott lehetőséget... Mégis,
józan eszénél kell maradnia. Vlad vajda
színe elé csak a lehető legfelkészültebb
állapotban járulhat, ha pedig most enged
ezeknek az ördögien szemrevaló és
fölöttébb ingerlő idomú leányoknak, ki
tudja, mennyire lenne képes tudása
legjavát nyújtani az esti kihallgatáson...
Pedig a lázas betegségnek talán
mégsem a pirított fokhagyma és a mézzel
ízesített, forrásig hevített kamonci vagy
thrákiai nedű a leghatásosabb kúrája...
 5.

A Curtea Domneasca zord, sötét

épületébe belépve Thuz Jánost ismét
elfogta a fogvacogtató hideglelés. A
falakon fáklyák lobogtak, de az
ablakokon besüvítő jeges szél sorra
megrebbentette a halovány fényecskéket,
nyomasztó, veres félhomályt teremtve a
folyosókon. Ebben az átkozott palotában
nyáron is a hideg rázza az embert, most,
télhó idején pedig szinte elviselhetetlen,
csontig hatoló borzongás járja át a
messziről érkezett idegent...
A vajdai fészket még Öreg Mircea
vajda idején építették, helyén korábban a
havaselvi kun fejedelmek régi majorsági
háza állt. A főépület minden bájt,
kellemet nélkülözött, apró ablakai és
szokatlanul dísztelen belső elrendezése
közönséges magtárra emlékeztették
Thuzt.
Amint a tagbaszakadt havasalföldi
lándzsások között beléptek a
váróterembe, orrukat szagok szokatlan
elegye csapta meg. Sűrű verejtékbűz,
füstölő tömjénje és a konyha felől
kipárolgó frissensültek ínycsiklandozó
illata keveredett egymással. Thuz
körbepillantott. A fáklyák fényénél vagy
kéttucatnyi kihallgatásra váró embert
látott: cifra gúnyájú bojárokat, nagy
szakállú pópákat, néhány tésztaképű
szász kalmárt, és egyetlen nőt, egy
állapotos lenszőke leányt, aki rémülten
pislogott a többiekre.
Amikor Thuz és Munteanu kapitány
megjelentek az ajtóban, mindenki
elhallgatott. Egy hosszú pillanatig csend
volt, aztán a bojárok gúnyosan
összesúgtak.
- Jelentsed be a vajda úrnak, hogy
megérkezett Thuz János, nagyságos
Hunyadi János úrnak, Erdély vajdájának
személyes követe! - lépett oda a terem
végében, a trónterem szárnyas ajtaja
előtt ücsörgő vornikhoz.8 Munteanu
kapitány.
A szürke képű, sárga fogú figura
felpillantott a listából, amit éppen
körmök, és hunyorogva szemügyre vette
Thuzt is meg a kapitányt is.
- Kicsoda?
 - Nem hallasz tán? Thuz János,
Hunyadi vajda személyes követe!
A vornik vállat vont
- Várjon a sorára!
- Nem hallottad, mit mondtam, te
barom? Akarod, hogy megnógassalak
kicsit a kardommal?
A vornik intett, mire a két lándzsás
őr fenyegetőn közelebb lépett.
- Várjon a sorára! Vlad vajda
módfelett elfoglalt ma!
Thuz intett Munteanu kapitánynak,
hogy hagyja a csudába, de azért
kelletlenül foglalt helyet a
falmélyedésbe vájt márványülőkék
egyikén. A már régebb óta ott várakozó
bojárok kárörvendő pillantásokkal
méregették.
 - Hogy is hívják az emberünket? -
intette magához a kapitányt - Szeretném,
Caspare, ha azonnal megkeresnéd!
Intézkedjen rögvest. Nincs kedvem
órákat várni!
- Dimitrie bojár - bólogatott
Munteanu. - Itt kell lennie valahol a
kancellárián, mindjárt visszajövök,
uram!
Thuz igyekezett kifejezéstelen
tekintettel maga elé meredni, de ahogy
kínos lassúsággal peregtek a percek, úgy
lett egyre idegesebb. A fogadóteremre
csend ereszkedett, csak a vornik lúdtolla
sercegett kitartóan a papiroson. Thuz
felpillantott: a terhes leány ót bámulta,
kezét domborodó hasán nyugtatva.
Milyen buta tekintetű teremtés,
gondolta Thuz, de azért igyekezett
mosolyt erőltetni az arcára. A lány nem
mosolygott vissza rá, szeme sarkában
könnycsepp reszketett. Remegett a keze.
A következő pillanatban valahol az
emeleten fémes csattanással zuhant
valami a padlóra. Aztán üvöltés harsam,
idegtépő, hátborzongató üvöltés.
Thuz megköszörülte a torkát.
Mindene sajgott, a láz újult erővel rázta
testét S hiába a tömjénszag, a
verejtékbűz, a sültek illata, mintha még
mindig a karóba húzottak dögletes
kipárolgását érezte volna orrában.
Lehunyta a szemét. Szédült, attól
tartott, lecsúszik a márványlapról és
elterül a padlón.
A csuda vigye el! Mikor lesz már
vége ennek az átkozott napnak?
Vagy negyedóra elteltével Munteanu
kapitány érkezett vissza, s zavart
arckifejezéssel hajolt közel, hogy szavait
csak Thuz hallhassa:
- Dimitrie bojár nem tehet érted
semmit, uram. Nem mert beszélni a
vajdával, mert retteg, hogy őt is a
magyarok bérencének tartják, esetleg
egyenesen Dan Basarab kémjének!
Thuz összehúzta szemöldökét
- Mi az, hogy nem tehet semmit?
Elég legyen ebből! Azonnal beszélni
akarok Dracul vajdával! Most!
A bojárok felháborodottan
összehajoltak, sutyorogtak, a vornik
gúnyosan elvigyorodott.
- Sajnálom, uram! - mondta
Munteanu. - Várnunk kell!
Thuz türelme vészesen fogyatkozott
- Hogy várnunk kell? Nekem? Az
Isten szerelmére, én Hunyadi János
erdélyi vajda és magyar zászlósúr
követe vagyok, és azonnal beszélni
akarok Dracul vajdával, Magyarország
hűbéresével!
Felpattant, de nyomban meg is
kapaszkodott Munteanuban, hogy
megőrizze egyensúlyát.
- Nem érzed jól magad, uram?
- Nem hallottad, mit mondtam?
Azonnal beszélni akarok...
Az ajtóban álló lándzsások egyike
dühödten rákiáltott, de Thuz nem értette
egyetlen szavát sem - a kőpadlóhoz
csattintott lándzsanyél azonban beszédes
volt önmagában is.
- Kérlek, uram, ülj vissza a
helyedre! - győzködte Munteanu. -
Várnunk kell! Valami történd Nem
szoktak ezek így viselkedni...
Mintha csak szavainak akarna
nyomatékot adni, kitárult a fogadóterem
túlsó ajtaja, és két megtermett katona
viharzott ki rajta. Ahogy eltűntek a
kijáratnál, odabentről egy
összekaszabolt tetemet cipelt ki négy
apród. A nyakából még javában lövellt a
gőzölgő vér a padlóra.
Thuz nekitámasztotta hátát a
kőfalnak.
- Nem érzem jól magam! Kérlek,
Caspare, jelentsd be, hogy megérkeztem.
Bergmeister bizonyára előre jelezte,
hogy jönni fogok!
Munteanu odasomfordált a
vornikhoz, és valamit a fülébe súgott, de
az kelletlenül elhessegette. Thuz jól
látta, hogy eltolja magától a kapitány
kezét, melyben egy kisebb pénzes
erszény lapult.
- Várnunk kell! - ingatta a fejét
Munteanu, és letelepedett Thuz mellé.
Nemsokára a lándzsás őrök intettek,
s vagy féltucatnyi bojár lódult befelé a
trónterembe. A vornik egyenként
számolta meg őket. Ahogy a szárnyas
ajtó szélesre tárult előttük, Thuz
közelebb nyomakodott és belesett a
hajlongó, szűkölve toporgó férfiak
között.
A terem végében ott ült trónusán
Vlad Dracul, Havasalföld vajdája, lábait
széles terpeszbe vetve, roppant üstökét
öklére támasztva. Hosszú, éjfekete haja
a homlokába hullott, szemöldöke, bajsza,
szakálla feketeségéből rosszindulatú,
szembogár nélküli szemei fehérlettek
egyenest Thuzra.
A követ megremegett.
Ez a tekintet megfagyasztotta ereiben
a vért Jól ismerte ezt a tekintetet:
ugyanezzel a gonosz, fürkésző
pillantással méregette most a távolból,
mint ahogy Szászsebes falait méregette,
mikoron a várvédők beengedték a kapun
démoni szépségű fiával együtt... Hány
éve is annak? Négy esztendeje is
meglehet...
Thuz borzongott. Akkori küldetése
során Filipesi Alberttel benn rekedtek a
török fosztogatóktól ostromlott városban.
A törököket Vlad vajda készségesen
kísérte a magyar és szász városok
elpusztítására. Amikor Vlad és fia, a
gyermek Draculea tárgyalni kezdtek a
szász patríciusokkal, azt ígérték nekik,
hogy megmentik őket, sokan hittek a
szavuknak, és megadták magukat. A
hiszékenyek másnap már karóba húzva
rohadtak a városfalakon kívül - már
persze csak azok, akiket a török nem
hajtott el rabszolgának.
És most...
Ugyanaz az átható, gonosz tekintet...
Ugyanaz a hófehér izzás...
Az ajtó hirtelen becsapódott előtte,
de Thuz még mindig ott állt, és csak
bámult maga elé. Vad Dracul vajda
rendelkezik valami nyugtalanító,
vérfagyasztó képességgel, mely
mozdulatlanná dermesztette ellenfeleit,
akár az áldozatokra vadászó óriáskígyó.
Megbűvölte őket, s azok képtelenné
váltak a védekezésre, aztán...
- Nagyuram?
Munteanu kapitány szenvtelen
hangon szólongatta már egy ideje, mire
Thuz végre meghallotta.
- Nagyuram, attól tartok, nagy baj
van. Jobb lenne, ha haladéktalanul
visszamennénk Bergmeister házába...
A követ visszaroskadt a márvány
ülőpadra, próbálta összeszedni széthulló
gondolatait.
Havasalföld vajdája nem fogadja
soron kívül Hunyadi János követét... Ez
a vérforraló arcátlanság bármikor
megtorlást vonna maga után. Azonnali
katonai beavatkozást... Vlad Dracul most
mégis várakoztatni merészeli...
De hiszen...
Csak akkor lehetséges mindez ha...
Thuz sápadtan a kapitányra
pillantott.
- Azonnal indulj, Caspare! Lovagolj
ki a város határába!
- De miért?
- A lehető legrosszabbtól tartok! -
Thuz gyöngyöző homlokát törölgette. -
Édes Istenem! Add, hogy tévedjek! Nem,
ne fessük a falra az ördögöt, Caspare!
Győződj meg róla, hogy minden
csendes-e a város határában, nincsen-e
nyoma bármiféle közeledő csapatnak,
vagy...
Munteanu csak most értette meg.
- Azonnal indulok, uram!
Amikor Thuz ott maradt a
kihallgatásra várók maradékával,
észrevette, hogy az állapotos leány
magában motyog, szinte önkívületi
állapotban hadarja az oláh miatyánkot.
 6.

Több mint egy órával később Thuz János

még mindig a márványülőkén gubbasztott
Már csaknem mindenki bebocsátást nyert
előtte, olyanok is, akik utána érkeztek.
Mégsem tehetett semmit, elgondolkodva
ült, és bámult maga elé. A palota felsőbb
szintjeiről időnként különös zajokat
hallott, néha egy-egy kiáltást, kacagást,
máskor ajtó csapódását. Thuz kezdett
attól tartani, hogy a láz megcsalja
érzékeit, és olyasmit is hallani vél, ami
csupán hagymázas lázálmaiban létezik.
Nem sokkal később arra riadt, hogy
a terhes leány a lándzsás őrökhöz lép és
sírva könyörög nekik. Noha Thuz
Hunyadon viszonylag jól megtanulta az
oláh nyelvet, ezt a tájszólást nem értette.
Az őrök durván ellökdösték
szerencsétlen teremtést, valóságos
szitokáradatot zúdítva rá. A lány a
márványpadra kucorodott megint.
Thuz arra gondolt, hogy
Munteanunak már régen vissza kellett
volna érkeznie. Amikor hirtelen
kicsapódott az ajtó, először azt hitte, a
kapitány jött meg, de aztán látta, hogy két
ifjú siet be rajta, és öles léptekkel
megindulnak a trónterem felé.
De hiszen...
Az egyik még szinte gyermek volt,
tizenkét éves forma, csodálatos szépségű
fiú. Barna képű, izmos kölyök, angyali
vonásain halovány mosoly bujkált.
Finom ívelésű szemöldöke és vaskos,
duzzadó ajka az itáliai mesterek angyal
festményeihez tették hasonlatossá. A
leginkább lenyűgöző azonban szénfekete
szeme volt: két hatalmas, ragyogó
gyémánt. Ahogy a terem közepén
megtorpant, és a terhes leányra emelte
tekintetét, a két gyémánt baljós fénnyel
felszikrázott.
- Igyekezzünk, Vladut! - sürgette a
másik ifjú.
Vlad Draculea herceg, a vajda
középső gyermeke a fejét ingatta, s
odalépett a terhes leányhoz.
Thuz szíve a torkában dobogott Ez a
kis pokolfajzat bírta rá a szászsebesi
patríciusokat, hogy adják meg magukat!
Ez a kis pokolfajzat okozta annyi derék
szász polgár halálát!
Draculea megállt a lány előtt, szemét
le sem véve róla. Mosolygott, de
valahogy az a mosoly a fiú angyali
szépsége ellenére is nyugtalanító,
zavarba ejtő volt. A lány is így érezhette,
mert a fejét rázva tiltakozott. A kis
herceg mondott valamit oláh nyelven, és
lassan kinyúlt, hogy megérintse a lány
domborodó hasát
A fruska próbált elhúzódni tőle, de a
fal miatt nem tudott Thuz ekkor észrevett
valamit, aminek akkor nem tulajdonított
különösebb jelentőséget, ám később
gondolkodóba ejtette: a lándzsás őrök
elfordították a fejüket és sápadtan
kihátráltak a váróteremből.
- Vladut! - kiáltotta a másik ifjú, és
megragadta a fiú vállát, hogy elhúzza az
állapotos leány közeléből.
Megtermett, széles vállú fiú volt,
serdülő évei vége felé járhatott, de
máris hetyke, kunos bajusz serkent szája
felett Thuz egy pillanatra azt hitte,
Hunyadi Lackó áll előtte, csak éppen
kissé idősebb kiadásban.
De hiszen ez...
Thuz talpra szökkent, de ebben a
pillanatban az ifjú is észrevette őt
- Mircea herceg! - A követ
illedelmesen meghajtotta magát - Mircea
herceg! Megismersz-e engem? Thuz
János vagyok, Hunyadi vajda sáfárja!
Az ifjú szeme felragyogott
- Hát hogyne, kedves barátom!
Hunyadon találkoztunk! Isten hozott
minálunk! - Vlad Dracul legidősebb fia
tökéletes magyarsággal szólt; kinyújtott
kézzel közeledett felé, és barátságosan
megrázta Thuz izzadó jobbját. - Mióta
várakozol itt? Miért nem jelentetted be
magad?
Thuz zavartan nézett az ifjúra,
próbálván megfejteni, vajon nem a
bolondját járatja-e vele, de látta, hogy
Mircea herceg komolyan beszél.
- Magam sem értem, herceg úr! A
vornik azt mondta, várjak. Több mint egy
órája rostokolok itt, uram!
Mircea arcán a felháborodás vészjós
fellege suhant át. Baljával még mindig
öccse grabancát tartotta, s ahogy a
vornik felé lendült, a kis Vlad is vele
együtt perdült abba az irányba.
 - Vornik! Megvesztél, te eszement
bolond?
A szürke kis ember mélyen fejet
hajtott és motyogott valamit oláhul.
- Elnézésed kérem, barátom! -
sajnálkozott Mircea herceg ismét Thuz
felé fordulva. - Valami szörnyű
félreértésről lehet szó! Most
természetesen velem jössz! Hunyadi
János követe egy percet sem várakozhat
ebben a palotában!
Mircea udvariasan maga elé
tessékelte Thuzt és intett a vorniknak,
hogy tárja ki előttük az ajtót.
- Hálás köszönetem, uram! - A sáfár
megkönnyebbülten igazgatta ruháját, és
próbák felkészülni a várva várt
találkozásra Havasalföld vajdájával.
Mielőtt azonban átléphette volna a
küszöböt, észrevette, hogy a kis Vladut
vigyorogva bámul felfelé az arcába.
- Köszöntlek téged is, ifjú herceg! -
hajtott fejet Thuz.
Az angyali szépségű fiú elkomorult
és ujjával a követ torkára mutatott. Thuz
először nem értette, mit akar, de Vladut
nyomban megmagyarázta:
- A legtöbb kivégzettnek a torkát
döfik át a karók. Tudtad ezt, követ úr?
Mircea dühösen rápisszent a fiúra.
- Hallgass!
- Reggelre megtudod! - vigyorodott
el Vladut.
A következő pillanatban a vornik
hajlongva kitárta előttük az ajtó
szárnyait.
 7.

Vlad Dracul vajda egyenest

rászegeződő, démoni tekintete
ellenállhatatlan erővel vonzotta
magához. Thuz nem nézett se jobbra, se
balra, fel sem figyelt a dohos árkádok
közé húzódó árnyakra, melyek minden
mozdulatát éberen lesték. Csak lépdelt
előre bizonytalanul, láztól reszketve, és
még levegőt is elfelejtett venni, amikor
Vlad Dracul váratlanul rámosolygott.
- Csak bátran! Tovább!
Mircea herceg észrevette, hogy a
követ léptei bizonytalanok, ezért
előzékenyen eltámogatta egész az
emelvényig.
 Thuz meghajolt. A trónust a
curtenek9, udvari előkelők vették körül.
Constantin vornik, a dunai hadak
parancsnoka szúrós tekintettel méregette
a jövevényt, Dumitrascu logofát, a
bojárok első szószólója, és Eustratie
postelnic rá se hederítettek. loncu Musat
satrar gúnyos mosolya és Radul
paharnic fennhélyazó fintora nem sok
jóval kecsegtettek - szerencsére ott állt
közöttük Wojk clucer 10** is, aki
többször megfordult már Hunyadon
bizonyos szerződések ügyében, s
mindahányszor barátságosnak
mutatkozott Thuzzal.
De a követ tekintete éppen csak
átsiklott rajtuk, mert Vlad vajda delejes
pillantása mágnesként vonzotta vissza
magához. Rőt derengés világította meg a
trónuson ülő nagyurat: kiálló arccsontja,
sasorra mély árnyékokat vetett
pergamenszerű bőrére. Pengevékony
ajkai lekicsinylőn lefittyedtek, keleties
vágású szemében rosszindulatú fehér
fény izzott fel, ahogy tetőtől talpig
végigmérte az érkezőt.
Előtte egy bojár térdepelt,
patakzottak a könnyei, s két kezét
összekulcsolva rimánkodott Vladnak.
Thuz és a két herceg léptei megzavarták,
ahogy hátrafordulva megpillantotta
Mirceát és Vladutot, hörögve a földhöz
érintette homlokát.
- Drága gyermekeim! - A vajda a
Sárkányos Rend fekete köpenyét viselte,
Thuz jól látta a szövetre varrott veres
sárkányt, mely önmagát fojtja meg.
- Mi tartott ilyen sokáig?
A térdeplő bojár az árnyak közé
vonszolta magát, de Thuz is zavartan
félreállt, hagyta, hogy a vajda
megölelhesse fiait.
- Tomasin logofát szerint a
campulungi csapatok csak hajnalra
lesznek menetkészek! - Mircea herceg
magyarul felelt atyja kérdésére,
tekintettel az erdélyi követ jelenlétére. -
A Ialomita mentén táborozó lovasaink
már itt vannak, de Bogdan és Vlatiu
íjászai csak reggelre érnek Tirgovistébe!
Vlad Dracul rosszallón összevonta
busa szemöldökét.
- No és ki ez az idegen?
- Hunyadi János úr követe! Odakinn
várakozott, mert a tökkelütött Coziu nem
engedte be!
- Nem Coziu hibája. Én magam
parancsoltam, hogy odakinn várakozzon!
Mircea értetlenül meredt a vajdára.
- De hát miért? Ez udvariatlanság,
apám!
- Az lenne?
Vlad egészen közelről mérte végig
Thuz Jánost: noha nem volt sokkal
magasabb nála, fekete sárkányos rendi
köpenyében mintha mégis fejjel
magasodott volna fölé. Hosszú, sötét
haja, dús szakálla, bajusza vadember
benyomását keltették, a csuklóját és a
homlokát díszítő ezüstpántok fémesen
csillantak a tűzfényben.
- Mielőtt meghallgatnánk, hogy mit
üzent nekünk a mi szeretett testvérünk,
Hunyadi vajda, van itt egy ügy, amiben
elébb ítéletet kell hoznunk - mutatott
Vlad az árkádok árnyékában zokogó
bojárra. Az ő magyar kiejtése is
tökéletes volt; élete legnagyobb részét
Zsigmond király udvarában töltötte, mint
Öreg Mircea vajda száműzött fia. - Mint
kiderült, ez a chiliai jómadár itt
valójában egy kém.
A bojár vinnyogva a földhöz ütötte a
fejét
- Sajnos ellenségeim minden követ
megmozgatnak, hogy véget vessenek
uralmamnak - folytatta Vlad, Thuzra
szegezve metsző, szembogár nélküli
tekintetét Olybá tűnt, mintha az a fehér
hártyás szem mindent láma, még azt is,
amit oly gonddal rejteni szándékoznak
előle. - Bizonyára te is hallottál róla,
követ, hogy az Olt mentén és az Arges
mentén több bojárom is csatlakozott az
ellenem szőtt összeesküvéshez.
Thuz bizonytalanul bólintott
- Láttam a karóba húzottakat az
országút mentén, nagyuram!
- Hát persze hogy láttad! -
vigyorodott el Vlad, megvillantva
metszőfogait. - Meglehetősen csúnya
látvány, nem igaz?
- Hátborzongató...
- Nem sok választásom maradt, hogy
kordában tartsam ezeket a kutyákat!
Tudod, kedves követ, mi,
havasalföldiek, két hatalmas ellenség
közé szorultunk. Mozgásterünk csekély.
Az oszmán szultán és magyar király...
- A magyar király nem ellenséged,
nagyuram! Keresztény uralkodóként
szövetségesed és...
- És?
Vlad egészen közel hajolt a
követhez, hogy annak orrát megcsapta a
lényéből áradó különös, nehéz illat.
- És? Mondd csak ki bátran!
- És hűbérurad! - Thuz minden lelki
erejét összeszedte és belenézett Vlad
fehér szemébe. - Esküt tettél, hogy igaz
keresztényként védelmezed határainkat
és híven engedelmeskedsz őfelsége
parancsainak!
Vlad elégedetten vigyorgott.
- De vajon kinek kell
engedelmeskednem? Lengyel
Ulászlónak? Vagy Lászlónak, a német
csecsszopónak? Esetleg Cilleinek?
Hunyadinak? Nem, kedves barátom! Én
valaha Zsigmondnak, a magyarok,
csehek és németek királyának, Róma
császárának esküdtem hűseget. Azóta
már azt sem tudom követni, ki ül éppen a
budai trónuson...
- Magyarország törvényesen
megkoronázott királya Jagelló Ulászló!
- Törvényesen megválasztott
királya? - ingatta a fejét Vlad vajda. -
Ugyan! Hogyan lehetne ő az én királyom
és szövetségesem, amikor menedéket ad
Dan Basarabnak! Az ellenségemnek!
- Zsigmond valaha menedéket adott
néked is. nagyuram, ne feledd!
- Éppen ezért fáj, hogy az utódja
elárult engem!
Thuz elsápadt. A testet rázó láz
elillant, s tagjaiban jeges rögökké állt
össze mind lassabban csörgedező vére.
A beszélgetés kezdett nagyon rossz
irányt venni.
Hogy a magyar király elárulta
volna Vlad vajdát?
- Levelet hoztam néked, uram,
Hunyadi Jánostól...
- Elébb az ítélet! - Vlad lassan
körbejárta Thuzt - Ez a chiliai bojár
ellenségeimmel játszott össze. Annak a
Hunyadi Jánosnak a parancsára
szervezkedett Pitesti környékén, aki
fegyverrel és pénzzel támogatja Dan
Basarabot!
Thuz rádöbbent, sokkal nagyobb a
baj, mint sejthette volna. A kérdés itt
nem az, hogy felolvashatja-e Hunyadi
levelét, hanem hogy élve elhagyhatja-e
még valaha ezt a palotát, ezt a várost, ezt
az országot.
- Meggyőződésem, nagyuram, hogy
Hunyadi vajda nem esküdött össze
ellened senkivel...
- Mi legyen a sorsa? - meredt rá
szembogár nélküli szemével Vlad. -A te
vajdád hogyan bünteti az árulást, követ?
Thuz nagyot nyelt. A kis Vladut
vigyorogva leste vergődését, és
sokatmondón a torkára mutatott.
A karó a legtöbb áldozatnak a
torkán jön ki, miután felnyársalta a
testét, végighaladva a bensőségein, a
gerince mentén. . . Arra odafigyelnek a
hóhérok, hogy létfontosságú szervet
lehetőleg ne sértsen a karó. . . Hogy
akár napokig felnyársalva kínlódhass...
Thuz igyekezett kihúzni magát, de
egyre nehezebben őrizte meg
egyensúlyát.
- Hunyadi János soha nem tenne
ilyet...
- Azt kérdeztem, a te vajdád hogyan
bünteti az árulást? Az életed függ attól,
igazat válaszolsz-e, követ!
- Halállal.
- Halállal. Magam is így gondoltam.
Akkor hát mondd ki te magad az ítéletet
erre a rühes kutyára, kedves barátom!
Thuz a földön vonagló bojárra
pillantott.
- Nagyuram, én... csupán egy levelet
hoztam... Bizonyos vagyok abban, hogy
megérted majd...
- Halljuk az ítéletet!
Mircea herceg, aki mindeddig
hallgatott, most közelebb lépett, hogy
közbeavatkozzon, de elegendőnek
bizonyult atyja kezének egyetlen
moccanása, hogy meghunyászkodva
visszahúzódjék a helyére.
- Halljuk!
Thuz a fejét rázta.
- Nem ismerem ennek az embernek
az ügyét Nem az én dolgom ítélkezni
felette.
Vlad fagyosan elmosolyodott.
- De hiszen már ki is mondtad az
ítéletet! Az áruló büntetése tifelétek is
halál! Vigyétek!
 Két markos őr megragadta a bojárt
és kifelé rángatták a trónteremből.
Szerencséden úgy visított, akár egy
vágásra szánt disznó.
- Hunyadi vajda levele, nagyuram! -
Thuz kihasználta a hangzavart, előkotorta
köpenye belső zsebéből a lepecsételt
iratot, és próbálta úgy átnyújtani, hogy
ne remegjen a keze.
Csakhogy Vlad nem vette át,
hosszan, undorodva nézegette a reszkető
szélű pergament.
- Tudom, hogy Hunyadi bizalmas
embere vagy! Feltételezem, te írtad! Ki
vele! Mit akar Hunyadi?
Thuz magában fellélegzett, talán
mégis mutatkozik rá némi esély, hogy
élve hagyja el ezt az átkozott helyet.
 - Erdély vajdája ezen a tavaszon
minden seregét Nándorfehérvárnál gyűjti
össze! - kezdte erőtlen hangon. - Amint
arról bizonyára értesültél, nagyuram, a
magyar fegyverek két esztendővel ezelőtt
fényes győzelmet arattak Nándor
Albánál. A szultán megszégyenülten
hagyott fel az ostrommal... Úgy véljük,
ezen a tavaszon Murád újabb hadjáratra
indul, melynek célpontja kétségtelenül
ismét Nándor Alba lesz...
Vlad Dracul gúnyosan felnevetett.
Hosszú, fekete haja az arcába hullott,
annak függönye mögül csak démoni
tekintete világlott a követre.
- Bizonyos vagy ebben?
- Hunyadi parancsa, hogy amikor az
újabb ostrom megindul, csapataidat
összegyűjtvén kelj át a Dunán
Nikápolynál, és támadd hátba a török
erőket! Dúld fel a török helyőrségeket
egész Trnovóig, és semmisítsd meg a
szultán északi utánpótlási vonalait!
Vlad vajda rezzenéstelen arccal
bámulta a követet.
- Parancsolja ezt nekem Hunyadi?
- Parancsolja.
- Hogy keljek át a Dunán?
- Így van, nagyuram!
- Hagyjam védtelenül Tirgovistét?
Thuz meghökkent.
- De hiszen városodat nem fenyegeti
semmiféle veszély. A török fősereg
odaát tartózkodik akkor, Szerbiában,
uram...
- No és Dan Basarab? - Vlad hangja
egyre mélyült, ahogy Thuz felé lépdelt
lassan. - Mi lesz az én szeretett
unokatestvérem seregével? Majd
kényelmesen besétálnak ide, míg én a
véremet ontom bolgárföldön a ti
Magyarországotokért?
Thuz elképedve bámult a vajdára.
- De nagyuram...
- Ennyire ostobának nézel engem,
követ?
- Azt hiszed, nem tudom, hogy
Hunyadi legszívesebben megfojtana egy
kanálnyi vízben? Azt hiszed, nem tudom,
hogy mennyire gyűlöl engem? Azt
hiszed, nem tudom, hogy alig várja,
mikor ültetheti az én trónomra azt a
mocskos Danesti kutyát? Vagy esetleg ő
maga akarna Havaselve vajdája lenni?
 - Apám! - próbálkozott Mircea, de
Vlad indulatosan csendre intette.
- A te örökségedről beszélek,
Mircea! A te trónod lesz ez egykoron!
Hunyadi el akarja venni tőlünk!
Elárult bennünket!
Thuz hirtelen éktelen
patkócsattogásra figyelt fel. A zaj
Odakintről jött, a Curtea Domneasca
udvaráról. Gondolatai lázasan jártak,
immár biztos volt benne, hogy mi történt.
A feltételezés eleinte túlságosan
hihetetlennek tűnt, de egészen egyszerűen
nem létezett más megoldás: Vlad Dracul
soha nem mert volna így beszélni a
magyar követtel, csak abban az esetben,
ha...
Törökök...
 Az udvarról dühödt török kiáltások
harsantak.
A szultán sereget küldött
Havasalföldre? Mekkora sereg lehet?
Néhány ezer főből álló fosztogató
akindzsicsapat? Vagy maga a szultáni
haderő? Janicsárok, szpáhik, topcsik
ágyúkkal, teljes fegyverzetben? Lehet,
hogy a ruméliai beglerbég csapatai
azok?
Thuz dermedten mérlegelte magában
a lehetőségeket, miközben egy pillanatra
még arról is megfeledkezett, hogy a tét itt
többek között az ő élete is.
- Hunyadi kegyetlen bosszút áll
ezért, vajda! - Hirtelen
megmagyarázhatatlan nyugalom öntötte
el. Maga sem tudta mire vélni,
egyszeriben elillant minden félelme,
minden reszketése. Nem volt miért
reszketnie, hisz bizonyos volt benne,
hogy mi vár rá.
Igen...
A karó rendszerint a toroknál
bukkan elő... Az is lehet persze, hogy
neki majd hátul, a nyakszirtjénél
hasítja át a bőrt, miután végigcsikordul
a gerince mentén...
- Tudom, ki vagy! Tudom, mi vagy!
Ott voltam, Vlad Dracul, amikor
Szászsebes népét a halálba küldted! Ott
voltam! Láttalak a fiaddal együtt! De ha
hagyod, hogy a szultán hátba támadja
Hunyadit, készülj fel rá, hogy egy napon
kegyetlen bosszút áll majd rajtad és
véreiden!
 Vlad arcán megfeszült a bőr.
Ahogy ott állt és farkasszemet nézett
a rettegett vajdával, Thuznak hirtelen
eszébe ötlött az a néhány szó, amit
többször hallott már Hunyadon, amikor
Jankó és Vitéz összesusmorogtak hosszú,
téli estéken. Igen...
A vér pestise...
Vlad Dracult a vér pestise sújtja...
Ősi átok... Valami rettenetes örökség,
ami szörnyeteget formált belőle...
- A szultán, az én kegyes uram -
szólalt meg kimérten, elfojtott indulattal
a hangjában Vlad. - Hatalmas sereget
küldött most ide, hogy eltapossa
Hunyadit! Az ostoba ott ül Belgrádban,
és ott várja a törököt! Én pedig
átengedem országomon Mezid bég
seregeit. S nem csak hogy átengedem
őket, de vezetőket is adok melléjük,
hogy biztonságban kelhessenek át a
Kárpátok hágóin! Harcosokat is adok
melléjük, hogy végezzenek mindenkivel,
aki ellen mer állani! És végezzenek csak
az átkozott Dan Basarabbal is!
Megsemmisítjük mindkét ellenségünket:
a Danesti-kutyát és a hataloméhes
Hunyadit! Erdély sírhalom lesz,
felperzselt pusztaság!
Thuz tudta, hogy néhány perc múlva
keserűen fogja bánni mostani
merészségét, mégis gúnyos mosolyt
erőltetett arcára.
- Ne becsüld le Hunyadit, nagyuram!
Sokan elkövették már ezt a hibát!
- Belgrád messze van Erdélytől.
Mire Hunyadi hírét veszi Mezid
támadásának, a török már végig is
perzselte a tartományt Mit gondolsz,
követ, ez a te drágalátos Ulászló
királyod miként vélekedik majd Erdély
új vajdájának képességeiről, ha
meghallja, hogy távollétében ellenség
pusztította el tartományát?
Thuz kétségbeesetten pillantott
Mirceára, s az ifjú hercegnek nem is
kellett több.
- Hát ezért rendelted Tirgovistébe a
seregeinket, apám? Hogy a török oldalán
dúljuk Erdélyt? És én még azt hittem,
harcolni készülsz... harcolni keresztényi
hitünk parancsa szerint... Ahogy Hunyadi
is harcol...
Vlad Dracul zord tekintettel fordult
fia felé.
- Kicsik vagyunk mi, fiam!
Harcoljanak csak a magyarok, ha annyira
akarnak! Nekünk túl sok az ellenségünk
ahhoz, hogy feleslegesen ontsuk
vérünket...
- De az esküd...
- Hallgass!
- A Sárkányos Rend köpenyét
viseled, apám! A sárkány fiának nevezed
magad! Minden másnál büszkébb vagy
erre a szent lovagi jelképre! Megszegnéd
lovagi esküdet, amit a magyar királynak
tettél? Megszegnéd?
A vajda felemelte kezét.
- Egy napon majd megérted, hogy
nincsen más választásunk! Most eriggy!
Vidd Hunyadi követét, és gondoskodj
róla, hogy a barátaival együtt
kiváltságosokat megillető helyről
szemlélhesse Mezid bég seregének
bevonulását!
Mircea döbbenten ingatta a fejét, hol
a vajdára, hogy a kis Vladut hercegre
pillantva. A szépséges ifjú ártatlan
képpel mosolygott vissza rá, mintha azt
sem értené, miről van szó.
- Apám! - könyörgött Mircea - Nem
végezhetsz ki egy követet!
- De igen. Megtehetem.
- Légy könyörületes! Ez az ember
csak a feladatát végzi... Nem tehet arról,
ami Hunyadi és közted történt, még
akkor sem, ha...
- Ez az ember Hunyadi sáfárja!
Többet ártott nekünk, mint sejtenéd,
kölyök! Mindenben a szász kalmárok
pártját fogja a havaselvi kereskedőkkel
szemben! Karóra vele!
- Meggondolatlanság volna
kivégezni! - Mircea szelídebbre fogta a
hangját, látván, könyörgéssel semmire
sem megy. - Ajándékozzuk inkább Mezid
bégnek! A törökök hasznát vehetik, ha
kihallgatják! Szavamra, hálásak lesznek
nekünk ezért a fogolyért...
Vlad meglepetten fordult a fia felé.
- Ebben igazságod van! No, lám! A
végén csak benő a fejed lágya!
Magunkkal visszük! Mezid bég és
kísérete nemsokára megérkeznek
Tirgovistébe. A városkapunál majd
átadjuk neki!
Intett, hogy elvezethetik a követet. A
lándzsás őrök megragadták Thuzt és
durván az ajtó felé lökdösődték. Hunyadi
pecsétes levele kihullott a kezéből -
önkéntelenül is utánakapott volna, de
Vlad felmordult és rátaposott a levélre.
Hunyadi János hollós címeres
viaszpecsétje ezer darabra törött, majd
porrá omlott a havasalföldi vajda
csizmája alatt.
 8.

Vlad Dracul két fia vezetésével a

fejedelmi udvar valamennyi tisztviselője
felsorakozott a város déli kapujához,
ahonnét a török fősereg közeledő
vezéreit várták.
A szultáni előhadak az este folyamán
elözönlötték Tirgoviste utcáit, gondosan
ellenőrizve, hogy nem leselkedik-e a
bevonulókra ellenséges merénylő.
Miután megbizonyosodtak róla, hogy a
város lakói örömmel, lelkesedéssel
fogadják őket, visszanyergeltek
parancsnokaiknak jelenteni, hogy nincs
mitől tartani.
Vlad gondoskodott róla, hogy
eljusson Tirgoviste valamennyi
szegletébe szigorú utasítása: senki ne
merjen ellenállni a török seregnek!
Az Öreg Mircea idején megerősített
Déli kapunak mostanra csak romos
maradványai álltak - Vlad vajda ide
sorakoztatta fel udvartartása főembereit,
hogy illedelmesen, a város kulcsait
bársonyos vánkosra helyezve, hétrét
görnyedve fogadják a török had vezéreit.
Az országúton éppen a ruméliai
sereg porlepte janicsáregységei
meneteltek. Verejtéktől bűzlöttek és
kimerültek: egész álló nap hajszolták
őket, hogy elérjék Havasalföld
székvárosát.
- Az ajándékok? - kérdezte Vlad,
amikor a távolban felbukkant Mezid bég
és kísérete. A haragos égbolton villámok
cikáztak, a szél vörös és zöld török
zászlókat csattogtatott a harcosok feje
felett.
- Itt vannak, nagyuram! - Dumitrascu
logofát verejtékezve intett a szolgáknak,
akik előcipelték a drágakövekkel és
aranydukátokkal teletömött ládikát.
- A lovak?
Ioncu Musat, a havasalföldi hadak
sáfárja egy nemes léptű ezüstszürke, és
egy vadul ficánkoló, ébenfekete arabs
mént vezettetett elő.
- A szultáni kengyel agája elégedett
lehet! Ezek valóban gyönyörűek, satrar!
Egy utolsó, gyors ellenőrzés: a
felsorakozott bojárok ünnepélyes
orcával, alázatos hajlongásokkal
fogadták az érkezőket. Mircea herceg és
a kis Vladut atyjuk jobbján és balján
foglaltak helyet.
Mezid bég pompás perzsiai kancát
lovagolt Mívesen faragott iszfaháni
nyergében úgy feszített, mintha nem is a
jelentéktelen Havasalföld székvárosába,
de Budára, vagy egyenest Rómába
készülne bevonulni. Sáfrányszín mentéjét
és hófehér turbánját türkiz ékkövek és
topázok díszítették, saruján a rámát
gyöngysorokkal ékesítették. Ahogy
megpillantotta a városkapuban hajlongó
oláhokat, diadalmasan elvigyorodott.
- Köszöntlek, nemes bég! - Vlad
vajda tisztelete jeléül fejet hajtott, aztán
előrelépett, megragadva Mezid
paripájának kantárját - Embereim
táborozásra alkalmas helyet készítettek
elő sereged számára a Ialomita folyó
mellett, a város határában.
Élelmiszerről, vízről már
gondoskodtunk.
Mezid bég sokatmondó pillantással
sandított vezértársaira. Közvetlenül
mellette fia, Ibrahim lovagolt, kissé
hátrébb Karamán Oglu, a szövetséges
karamán törzsek vezére és Emad ed Dihn
Zenki, a szeldzsuk-török Zulkadir
emírje. Balján Aydit Ollari, a tekke-
szeldzsuk törzs vezetője elismerőn
végighordozta tekintetét a színes öltözetű
bojárokon, de valamit szemmel láthatóan
hiányolt.
- Hol vannak az asszonyaitok? Hová
rejtettétek előlünk őket? Talán csak
nem...
Vlad vérfagyasztó pillantása az emír
torkára forrasztotta a szót Még soha nem
látta a Karós vajdát, s a szembogár
nélküli szemek izzása babonás
félelemmel töltötte el. Vlad válaszra sem
méltatta, inkább ismét Mezid felé
fordult.
- Ez a csekélység bizonyára
elégedettséggel tölt el, nemes bég!
Dumitrascu logofát úgy nyújtotta
Mezid felé az arannyal, drágakövekkel
teletömött ládikát, hogy közben fel sem
merte emelni tekintetét.
- Természetesen ma éjjel a Curtea
Domneasca szolgál szállástokul -
folytatta a Karós vajda rideg mosollyal
az arcán. - Ünnepi lakomán látom
vendégül Vidin messze földön híres
bégjét és legyőzhetetlen seregének vitéz
vezéreit Utána szebbnél szebb hurik és
fiúgyermekek állnak rendelkezésetekre
egész éjjel!
Aydit Ollari biccentett, de azért nagy
óvatosan kerülte a vajda ördögi
tekintetét.
- Nagylelkűséged messze földön
híres - felelte Mezid bég. - Nem felejtem
majd megemlíteni a hatalmas szultánnak,
a világ urának, Isten árnyékának e
földön, hogy mily buzgósággal viselted
gondját hódító seregének! Mindazonáltal
ma éjjel nem tartunk igényt a házad
vendégszeretetére, sem szépséges
leányaitok és fiúgyermekeitek
elefántcsont fehérségű testére. Azt
szeretném, ha seregemben minden
harcos, minket is beleértve az ellenség
leányainak, asszonyainak és ifjainak
meghágására vágyjon mind hevesebb,
gyötrő kínnal. Holnap reggel folytatjuk
utunkat Erdély felé. Majd ott áldozunk a
szerelem oltárán, majd a sátrainkba
cipelt magyar leányok kárpótolnak
minket a megerőltető út minden
fáradalmáért!
Vlad igyekezett nem mutatni a bég
döntése felett érzett elégedettségét.
- Reggel a fiam, Mircea is
csatlakozik hozzád lovasaival, nemes
Mezid!
- Helyes, Ő lehet az első, aki áthalad
a Vöröstorony-szoroson, és aki végezhet
a határt őrizőkkel!
 Mircea dühtől vörös képpel fejet
hajtott.
- Még valami - Vlad vajda intésére
elővezették a bojárok mögül Thuz Jánost
- Ez az ember szintén az én ajándékom
számodra, nemes bég! Hunyadi sáfárja!
Bizonyára hasznát veszed majd, ha
kihallgatod!
A hadúr szemügyre vette a minden
ízében remegő férfit.
- Hunyadi sáfárja? Valóban? Mi a
neved?
Thuz nem beszélt törökül, így e
kérdést sem érthette. A bég türelmetlenül
intett:
- Tercüman! Hol vagy?
Kíséretéből egy sovány férfi léptetett
ki, és alázatosan Mezid mellé zárkózott.
 - Kérdezd meg, hogy kicsoda!
A tolmács tökéletes magyarsággal
ismételte el a kérdést.
Thuz lassan felemelte a fejét. A hang
ismerős volt, nagyon is ismerős. Ahogy
felpillantott, s végigmérte a tolmácsot,
elkerekedett a szeme a csodálkozástól.
Az elveszettnek hitt Filipesi Albert
nézett vele farkasszemet a nyeregből.
- Válaszolj a nemes bégnek! - rivallt
rá Filipesi, és szemének haragos
villanása magához térítette a sáfárt Nem
adhatja jelét annak, hogy ismeri, hiszen
akkor... De hogyan került Mezid bég
kíséretébe Hunyadi János írnok-deákja?
Nyögve, akadozva megmondta a
nevét, s hogy milyen hivatalt visel a
vajda udvarában. Filipesi törökre
fordította minden szavát.
Mezid bég arcán undor suhant át.
- Mit kezdjek vele? Semmi
szükségem erre az emberre! Hunyadi
messze van, Dar ul Dzsihad városában...
Felkészületlen, nem gyanakszik... Nem
sejti, hogy nemsokára lecsapunk a
tartományára! Nincs szükségem a
sáfárjára, mindent tudok, amit tudnom
kell, hogy felperzseljem és kifosszam
Erdélyt!
Vlad vajda arcán megfeszültek az
izmok. Nehéz lett volna megítélni,
örömében legszívesebben harsány
kacagásra fakadna, vagy bősz
diadalüvöltésre szánná inkább magát.
- Allah tegye legyőzhetetlenné a
világbíró iszlám fegyvereit! Fiam reggel
a sátrad előtt várakozik, hogy
végrehajtsa parancsaidat, nemes bég!
Mezid, Vidin erődjének
parancsnoka, a szultáni kengyel agája
intett a szövetséges emíreknek és
törzsfőknek, hogy kövessék. Azok
nevetve ügetésre sarkallták ménjeiket, és
a bég nyomában egymás után bevonultak
a déli kapu árkádja alatt Tirgovistébe.
Ahogy elhaladtak a bojárok sorfala
előtt, Filipesi deák aggodalmasan
hátrapillantott, s még éppen látta, amint a
havasalföldi lándzsások ellökdösik
onnét Thuz Jánost.
 9.

Az őrök a Curtea Domneasca hátsó

udvarára vezették a sáfárt. A palota
fölött vészjós fellegeket sodort az
éjszakai szél, a néhány pillanatra elő-
előbukkanó hold fényében kísérteties
látvány tárult a követ szeme elé.
Egészen a palota déli kapujáig
frissen levert karók meredeztek az
égnek. Odaérve Thuz döbbenten látta,
hogy a legközelebbin Munteanu kapitány
nyöszörög. A karó a végbelén hatolt be,
és túlságosan elöl, a mellkasánál
bukkant elő. Kontár munka, futott át a
gondolat a követ agyán. A kapitány szája
vérhabos volt, szemét ide-oda forgatta,
miközben panaszosan vinnyogott Kezei
megállás nélkül matattak saját testén.
Időről időre a mellkasából előmeredező
karót markolta meg, mintha vissza
próbálná nyomni saját testébe. A
mellette álló karón Nicolaus
Bergmeister csüngött, de az ő kivégzése
még a kapitányénál is hányavetibb
módon mehetett végbe, mivel a szász
már jó ideje halott volt. A karó átütötte a
szívét és a nyald ereit is felsértette, így ő
hamar elvérzett, s nem kellett pokoli
kínok közt több napon át vergődnie.
Thuz dermedten bámulta a következő
karókat Mivel a hold elé hájas fellegek
sodródtak, nem lehetett bizonyos benne,
de úgy tűnt számára, azok a
szolgálólányok jajongtak egymás mellett,
akik Bergmeister házában lefürösztötték.
- Reggelig a tömlöcben maradsz -
jelentette ki Mircea herceg, ki mellette
kerülgette a sártócsákat - Magam
gondoskodom róla, hogy senki ne
törhessen az életedre! Holnap aztán...
Holnap majd kitalálok valamit...
Thuz lehajtotta a fejét. E pillanatban
fabatkát sem adott volna saját jövőjéért,
s rettegett a pillanattól, amikor
valójában rátör majd a halálfélelem.
Milyen különös, gondolta. A halál
árnyékában egyszeriben megszűntek
betegségének tünetei, már a láz sem
rázta, életösztöne minden szánalmas
nyavalyán felülkerekedett. Nem érezte
izmai gyengeségét, sajgó karját, lábát,
kaparó torkát, szédülése is elmúlt, csak
a kétségbeesés maradt, ami
ellenállhatatlan örvényként szippantotta
magába.
Amikor belökdösték a cellájába, az
udvar hátsó traktusából török lovasok
vágtattak elő. Thuz még jól látta színes
köpenyüket és hófehér turbánjukat. Aztán
minden elsötétült körülötte.
A gömböc dohos volt és húgyszagú.
Thuz a cella sarkába kuporodott és
előre-hátra dülöngve megpróbált
imádkozni.
Várta a hajnalt.
Várta a halált.
 10.

- Patkányok! Egytől egyig... Mocskos,

dögvészt terjesztő patkányok! Vlad
Dracul a palota mellvédjén állt, két
oldalán két fiával: a Tirgoviste utcain
menetelő török katonákat figyelték a
magasból Mezid bég seregének
elitalakulatai fülsiketítő dobpergés
kíséretében masíroztak keresztül a
fejedelemség fővárosán, s a havaselvi
nép önfeledten ünnepelte őket.
Vlad fémkesztyűs keze
magatehetetlen dühvel sújtott le a kopott
kőkorlátra.
- Jól jegyezzétek meg, fiaim! Soha ne
bízzatok bennük! Patkányok
valamennyien!
Mircea kérdőn rápillantott.
- Patkányok? Ezek a szultán
legjobban felkészített alakulatai, apám...
- Nem rájuk gondoltam - mormolta a
vajda. - Hanem a mi hű és odaadó
népünkre!
Az ifjú Mircea a város utcáin
tolongó sokaság felé fordult Havasalföld
fővárosának lakói egymást taposva
tülekedtek a főtér felől hömpölygő
oszmán hadak közelébe. Kebleiket
kipakoló, lelkesülettől kipirult arcú
leányok, asszonyok integettek a peckesen
elvonuló szpáhi tisztek felé, torkukat
rekedtre üvöltő sihederek kísérték a
janicsárhadoszlopokat.
A palota kőerkélyének magasából jól
látszott, hogy a város leggazdagabb
bojárjai is ott sorakoznak török módi
szerinti parádés öltözetükben.
Jókívánságaikat törökül rivallták az
Erdély lerohanására induló aszabok,
szpáhik és akindzsik felé.
- Patkányok? A saját népünkről
beszélsz! - ingatta fejét Mircea.
- Sokat kell még tanulnod! - Vlad
kurtán, élesen nevetett - Ezek ugyanilyen
lelkesen fognak éljenezni, ha egy napon
Dan Basarab katonái vagy Hunyadi
magyarjai vonulnak be ide. És akkor is,
ha netán a brassói szász zsoldosok vagy
moldvai testvéreink seregei jönnek!
Vagy a szerbek... vagy akárki más...
Patkányok ezek, higgy nekem!
Mircea nem mert ellenkezni atyjával,
már így is túlságosan messzire
merészkedett Ezen a fagyos tél végi
éjszakán hiba lett volna előcsalogatni
belőle a vérszomjas szörnyeteget.
- Tudom, hogy Mezid
győzedelmeskedni fog - mondta néhány
perc múlva Mircea, amikor odalenn már
a karamán és zulkadiri szövetséges
oszmán csapatok masíroztak a Ialomita
mellett felállított tábor irányába. -
Szerencséden magyarok jó ideig nem
lesznek képesek kiheverni ezt a
csapást...
Vlad felpillantott.
- Szerencséden magyarok? Krisztus
sebeire! Csak nem sajnálod őket?
- Hát persze hogy sajnálom!
- Ha követni akarsz a trónon, felejtsd
el azt a szót, hogy sajnálat! A magyarok
ezerszeresen is megérdemlik a sorsukat,
semmivel sem különbek a töröknél!
- Keresztények, ahogy mi is, atyám!
A vajda a mélybe köpött.
- Magyarok... Mióta az eszemet
tudom, legalább tíz alkalommal vezettek
sereget Havasalföldre, és nem
emlékszem egyetlen alkalomra sem,
amikor különösebben keresztényi módon
viselkedtek volna... Gyilkoltak,
fosztogattak... erőszakoskodtak...
- Ahogy mi is, amikor az ő földjeiket
dúltuk.
- Értsd meg! - Vlad közelebb lépett,
hatalmas tenyerét fia vállára ejtette.
- Kis ország vagyunk két hatalmas
szomszéd közé ékelődve. Számunkra a
legjobb, ha a magyar és a török egymást
öli... és minket békén hagy mindkettő!
Mircea állta atyja dermesztő, fehér
tekintetét, s közben érezte, hogy gyomra
háborog a vajdából áradó tömény,
ellenállhatatlan delejtől. A színleg
szembogár nélküli szemek izzása
kétségtelenné tette, hogy atyja lassan, de
biztosan levedli magáról a civilizált
mázt, és utat enged a mélyből feltörő
sztrigojnak. Mircea nem szeretett
ilyenkor a közelében lenni, de ezúttal
nem menekülhetett el gyáván,
megalkuvón. Ezúttal meg kellett
emberelnie magát.
- Tudod, hogy miként érzek, atyám!
Hunyadi az egyetlen reményünk! Ha
összefognánk vele...
 - Hunyadival?
- A magyarok segítettek téged trónra,
atyám, és ezt a trónt csak a magyarok
segítségével tarthatod meg! A szultántól
semmiféle...
Odalenn, Tirgoviste utcáin az utolsó
török egységek vonultak el, az oszmán
katonazenekar csimpolyái, cintányérjai,
dobjai cikornyás indulót fújtak.
- Azt hiszed, mindent tudsz?
Vlad Dracul, Havasalföld vajdája
nevetett - legalábbis bárki nevetésnek
vélhette a torkából feltörő különös,
hörgő hangokat.
- Sokat kell még tanulnod, fiam!
Hunyadi minden áron el akar űzni
minket! Basarab, az ezerszer elátkozott
Dan fia Segesvárott tűkön ülve várja,
hogy Hunyadi segítségével
megkaparintsa trónomat! Hunyadi az
ellenségünk!
- Mert te azzá tetted, apám!
- Nem én tettem azzá, hanem...
Vlad elharapta a szót, de nem is
kellett folytatnia, Mircea anélkül is
tudta, mit akart mondani. A vér pestise...
Az ősi átok tette halálos ellenségükké
Erdély nemrég kinevezett új urát.
- Még nem késő! Ha óhajtod, apám,
én kibékítem Iancu vajdát. Tudom, hogy
egy vérből valók vagyunk, és... - kezdte
utolsó, kétségbeesett kísérletét Mircea,
de Vlad fenyegetőn közelebb lépett.
- Majd én megmondom, mit teszel!
Reggel magaddal viszel ötszáz lovast,
fiam! Mindenben Mezid bégnek
engedelmeskedsz! Hogy a fenséges porta
iránti feltétlen hűségünket bizonyítsuk, te
vezeted a rohamot a Vöröstorony-szoros
magyar őrsége ellen.
Mircea kétségbeesetten rázta a fejét.
- Soha!
- Soha? - Vlad megragadta a
ruhájánál fogva és a levegőbe emelte. -
Te vagy örökösöm, te vagy utódom, te
vagy mindenem, drága fiam...
A vajda szemében minden eddiginél
baljósabb fény izzott fel. Mircea egész
testében remegett Ahogy lábával a
levegőben kalimpált, egy pillanatra
felötlött benne a kétségbeesett gondolat,
hogy ezúttal valóban túlfeszítette a húrt...
Tudta, hogy ha a sztrigoj felülkerekedik
atyjában, akkor bármire képes lesz.
Néhány évvel ezelőtt Vlad elevenen
nyúzatta meg egyik unokaöccsét annak
kellemetlenkedő megjegyzése miatt. A
bőrdarabokat közönséges nyúzókéssel
tépkedte le a kikötözött ifjúról, apró
darabokban, mindig gondosan ügyelve
arra, hogy áldozata minduntalan magához
térjen, miután időről időre elalélt a
pokoli fájdalomtól
Mircea herceg azzal is tisztában volt,
hogy a sztrigoj őt is megnyúzatná, vagy
valami ennél is rettenetesebb dolgot
művelne vele... Lehet, atyja másnapra
megbánná a borzalmas tettet, de a
sztrigoj, ami benne lakozott, elégedetten
szemlélné majd az alaktalan, rángatózó
húskupacot, amivé fia vált...
- Soha többé ne merészelj
ellentmondani nekem! Megértetted?
Soha többé!
Vlad ellökte magától, s Mircea
elveszítvén egyensúlyát kis híján elterült
a fejedelmi palota teraszán. Próbált
megkapaszkodni a fal mélyedéseiben, de
csak egyik körme szakadt fel, ahogy
négykézláb hátrált a föléje tornyosuló
alak elől.
Vlad Dracul szemében baljós
fénnyel vibrált a fáklyák vöröse.
- Tűnj innét!
Az ifjú Vlad, a kis Vladut
mosolyogva megállt a vajda mellett
Fejét félrebillentve, szinte szánakozó
arckifejezéssel szemlélte hátráló bátyját.
Mircea a szemébe nézett és
megborzongott.
 Vladut a legszebb gyermek volt, akit
Tirgoviste népe valaha látott, áttetsző,
angyali tekintete leolvasztotta a
jégkérget a legfagyosabb szívekről is.
Ám amikor ugyanaz a különös fény izzott
fel a zöld, angyali szemekben, mint
atyjukéban, a kis Vladut gyönyörűséges
vonásain is úrrá lett valami mélyről
feltörő indulat, ami nem ismert
ellentmondást, nem ismert megalkuvást...
- Miért nem őt választod helyettem?
- nyögte Mircea, miközben megpróbált
feltápászkodni. - Ő éppen olyan, mint te
vagy!
Vlad vajda elfordult tőle,
páncélkesztyűs kezét visszafojtott
indulattal a kőterasz korlátjára ejtette.
- Éppen azért... - hörögte. - Éppen
azért, mert ő olyan, mint... én vagyok!
Vladut gúnyosan nevetett; Mircea
elhátrált előlük, be a sötét csarnokba. A
vajda és legkedvesebb fia ott maradtak
kettesben a fagyos februári csillagok
alatt.
 11.

Tirgoviste utcáin lassan elhalt Mezid

bég seregeinek zaja. A törökök
letáboroztak a Ialomita partján,
őrjárataik megkezdték útjukat a főváros
környékén, Tirgovis és Gorgota felé,
nehogy bárki is megzavarja az oszmán
hadak éji nyugodalmát. A lelkes
tirgovisteiek még az utcákon őgyelegtek
egy ideig, izgatottan tárgyalták a hadjárat
várható eredményét, aztán
hazaszállingóztak, hisz éjfél után a vajda
parancsára teremtett lélek sem
mutatkozhatott az utcákon.
Elégedettek voltak a nap
eseményeivel. A török hadak hajnalban
tovább indulnak majd, hogy elárasszák a
védtelen Erdélyt és elpusztítsanak
mindent, ami az útjukba kerül. Tömérdek
zsákmány érkezik heteken belül, s a
törökök annak a zsákmánynak egy részét
itt adják majd el, javát néhány garasért
csupán. Erdély pusztulása ezúttal is
Tirgoviste lakóinak gyarapodását hozza
majd.
Amikor az ifjú Mircea lesietett a
palota udvarára, megpillantotta a terhes
lányt, aki a körmét rágva várakozott az
alsó kapu előtt két lándzsás őrizetében.
A vajdafi jobbnak látta szaporázni
lépteit, hogy mihamarabb elhagyhassa a
Curtea Domneasca épületét Bárki is az a
lány, bármit akar is, ő nem akart tudni
róla.
 Más tervei voltak erre az éjszakára.
Néhány kipróbált társával -
dúsgazdag bojárok fiaival - bevette
magát a főtérről nyíló sikátorba, egy
fölöttébb rosszhírű fogadóba. Hajnalban
indulnia kell a segédcsapatok élén,
hajnalban a török szolgálatába kell
szegődnie és keresztény testvéreinek
vérét kell ontania. Gondoskodnia kell
Hunyadi követének sorsáról is. Reggelig
majd kitalálja, hogyan...
De addig is előtte az egész éjszaka!
Tömérdek bor és szajhák ölelő karjai
jelentették hajnalhasadtáig a menedéket
mindaz elől, ami másnap várt rá a határ
túloldalán.
 12.

Vlad Dracul feketét viselt Péntek volt,

márpedig a Sárkányos Rend regulája
szerint e napon a Societas Draconis
minden egyes lovagja köteles feketét
viselni. A vajda teste köré csavarta a
köpenyt és a lépcső felé indult Egy
pillanatig sem érzett lelkiismeret-
furdalást amiatt, hogy éppen annak az
országnak a megtámadására küldte fiát,
mely ország menedéket nyújtott neki és
családjának száműzetésük,
szorongattatásuk évei alatt, s amely
ország végül hatalomra segítette atyja
örökségében. Annak az országnak a
megtámadására, melynek királya a
Sárkányos Rend lovagjai közé emelte őt,
a kiközösített senkit.
Vlad pontosan tudta, hogy a
fejedelmek számára senki sem vésheti
kőbe, ki az ellenség és ki a szövetséges.
A tegnapi barátból mára ádáz ellenség
válhat, mint ahogy a tegnapi ellenségből
könnyen lehetnek mára szívbéli jó
barátok...
Kis ország vagyunk...
Hátrapillantott. Vladut a terasz hideg
kőkorlátjának dőlt és továbbra is a
Ialomita éjszakában csillogó
ezüstszalagját bámulta.
Irigyelte a fiút. A kis Vladut nem
szégyellte azt, ami benne lakozott
születésétől kezdve, teljesen
természetesnek vette a gonosz jelenlétét,
és ügyet sem vetett arra, mit tartanak
felőle az emberek.
Vlad vajda ezzel szemben rettegett
attól a valamitől, amivé időről időre
vált, rettegett attól, hogy egy napon
végleg győzedelmeskedni fog lelke felett
a mélyben szunnyadó sztrigoj.
A Curtea Domneasca zömök
tornyából a magtárra emlékeztető
főépület hátsó traktusába sietett. Noha ez
volt atyja háza, ó maga nem itt nőtt fel -
de még azután is, hogy az erdélyi
száműzetés éveit követően átvette a
hatalmat idehaza, hosszú évekbe telt,
mire kiismerte magát a palota zegzugos,
huzatos folyosóin.
Mostanra már akkor is elboldogult
volna, ha valóban vaknak születik, mint
ahogy a legtöbb alattvalója feltételezte
róla. Noha a vér átkának következtében
megörökölte a fehér szem csúfságát,
valójában csaknem ugyanolyan jól látott,
mint családja bármely tagja. Még azokon
a sötét éjszakákon is, amikor Isten
teremtményei vaksin tapogatóznak az
éjszakában...
A hold halovány fényhálót terített a
földi siralomvölgyre. A fejedelem
magában azért fohászkodott, hogy senkit
ne sodorjon elébe rossz sorsa, míg leér
az Alkony-torony romjai alatt kialakított
kazamatákba. Ott majd átadja magát
neki... A kazamatákban kiváló alkalom
nyílt rá, hogy büntetlenül szabadjára
engedje a sztrigojt: általában
hadifoglyok, bebörtönzött koldusok,
nyavalyatörősök, tetten ért tolvajok,
útonállók, haramiák, elmeháborodottak
várták, hogy a vajda meglátogassa őket.
Csupa nyomorult, akik után nem sír
senki...
Amikor Vlad leért a palota alsó
szintjére, ahol a kamrák, családjának
szobái sorakoztak, asszonyát pillantotta
meg a lépcső alján. Cneajna hercegnő
szigorú tekintettel, csípeje előtt
összekulcsolt kézzel várt rá. Fekete ruhát
viselt, földet seprő tafotaszoknyát. Csak
a természetellenesen hosszú nyakát
körbeölelő, fodros csipke volt hófehér,
no meg sápatag, beesett arca.
- Egy lány keres téged - jelentette ki
ridegen.
- Egy lány?
 - Az egyik szajhád. Azt állítja,
gyermeket vár tőled.
Vlad vajda elvigyorodott.
- Azt bárki mondhatja...
Cneajna hercegnő végigmérte férjét.
Valóban bárki mondhatja... Bárki
tizenkét és ötven év között, aki
szemernyivel is csinosabb az ördögnél.
Vlad nap mint nap élt a vajdai cím adta
íratlan jogával. A megszentelt hitvesi
ágyon, a folyosón, a konyhában, az
udvaron, odakünn az erdőn, mezőn,
folyóparton... Nemesasszonyok,
polgárleányok, kalmárfeleségek,
katonaözvegyek, gyermekjányok,
szajhák, mutatványosok...
Mindenkihez joga volt, és ezt ók is
jól tudták. Bárkit megkívánhatott, bárkit
megkaphatott: elvégre ó volt a
fejedelem: élet és halál ura ebben a
tartományban.
- Szóval gyereket vár tőlem -
sóhajtotta.
Cneajna hercegnő elmosolyodott, s
megsimogatta a férfi arcát Egyáltalán
nem haragudott rá, tisztában volt vele,
hogy mindez Vlad társadalmi rangjával
jár. Ezt már gyermekkorában megtanulta,
hisz atyja Moldva vajdája volt,
testvéröccsei szintén vajdák lesznek
odahaza, és ha az Úr megsegíti, akkor fia
is az lesz egy szép napon itt,
Havasalföldön.
- Valami bojár lánya... Lehet, hogy
csak pénzt akar...
Vlad sötét mosollyal pillantott a
pincelejáró felé, ahol Nechifor atya,
Mihail, a tiszttartó és Coziu vornik
várakoztak türelmesen.
- Ma éjjel nem lesz rátok szükségem!
- intett nekik. - Hívjátok a bábaasszonyt!
Cneajna értetlenkedett.
- Azt hiszem, félreértettél! Még
sokára fog szülni! A hatodik, hetedik
hónapban lehet!
Vlad még akkor is mosolygott,
amikor megcsókolta asszonya homlokát,
és dongó léptekkel elindult lefelé a
kazamaták irányába.
- Azt bárki mondhatja...
 13.

Valaha torony állott ott a Curtea

Domneasca rendezetlen, palotához
képest jelentéktelen méretű épületeinek
szomszédságában. Talán a rómaiak
építették, talán az avarok vagy a
bizánciak, esetleg a bolgárok... Ki tudja
már? Annyiféle nép élt itt...
Az első Basarab-vajdák e torony
mellé húzták fel uradalmi központjukat,
mintegy jelezve, hogy a föld korábbi
uraihoz hasonlóan ők is innét felügyelik
a vidék életét. A tornyot emberemlékezet
óta Alkony-toronyként emlegették a
környékbeliek, de arra már csak a
legvénebb kun öregemberek emlékeztek,
hogy miért.
A magyar Nagy Lajos király jónak
találta a földig romboltatni, azóta
hevertek itt szanaszét a kövei. Öreg
Mircea aztán apránként egymásra
hordatta a köveket, hátha egyszer újjá
lehet belőlük építeni a régi Alkony-
tornyot Most egy különös, piramis alakot
öltő halom borította a helyét, eltakarva a
valaha a torony alatt húzódó földmélyi
kazamaták bejáratát. Ide tartott Vlad
vajda azon az éjszakán, ahogy ide sietett
mindig, ha a vér átka elhatalmasodott
ösztönein.
A bejáratot két lándzsás őrizte, az ő
feladatuk volt, hogy a kamrákba csak az
tehesse be a lábát, akit a vajda úr látni
akart.
 - Idehoznak egy lányt! Eresszétek le!
- intette őket Vlad. - Aztán várom a
bábaasszonyt is. Értitek?
Odalenn csontig hatoló hideg
fogadta. A penészes, savfoltos falakra
fáklyákat erősítettek. A rőt fényben
hosszú árnyékot nyújtottak a
felsorakoztatott kínzóeszközök: fejszék,
fogók, szorítok, bilincsek, nyúzókések,
hajlított, lángolt pengék a legkülönfélébb
méretben, üstök, főzőedények,
kihegyezett karók...
Közönséges földi halandónak
sejtelme sem lehetett róla, hogy a
kazamatákban már akkor embereket
kínoztak, amikor a provinciát még a
római légiók uralták.
A vajdának várnia kellett. Hogy a
percek gyorsabban teljenek, bort töltött
magának és leheveredett a sarokba az
egymásra halmozott bivalybőrökre.
Szóval egy szajha... Azt állítja, az ő
gyermekével viselős...
Nagyot kortyolt a borból.
Majd meglátjuk...
Mindenesetre nincs semmi szükség
újabb fattyakra... Szekérderéknyi fia
született már sok-sok nőtől, meg persze
vagy tucatnyi lánya is. Utóbbiakat
számon sem tartotta, és a palotában sem
tűrte őket. Szerte a tartományban bojárok
udvarában, rokon családok gondjaira
bízva nevelkedtek a leányai, s Vlad
Draculnak mindössze annyi dolga volt
velük, hogy amikor eladósorba kerültek,
tisztességgel kiházasította valamennyit,
még hozományt is küldött nekik. Látni
egyiket sem kívánta...
Elég baja volt a fiúkkal.
Különösképp a fattyakkal. Bármilyen
utolsó cafkának nemz is fiút egy
Basarab-származék, a fattyú idővel
veszedelmet hozhat a törvényes
örökösökre. A Basarabok egymás közti
véres leszámolásai, testvér a testvér
elleni, atya a fiú elleni, unokafivérek
egymás elleni harcai... Mind ennek a
bőséges gyermekáldásnak az
elkerülhetetlen következménye...
Vlad újra teletöltötte a kupáját, és
belebámult a fáklyák fényébe.
Csak a legerősebbek maradhatnak
életben. Az életrevalók... Akiknek szívét
megkeményíti a szenvedés, akiknek testét
acélossá edzi a küzdelem. Ó maga is
fattyúként látta meg a napvilágot, Öreg
Mircea egy átmulatott éjszakán
meghágott egy közönséges útszéli szajhát
Argyasvásárhelyen, egy szajhát, aki
állítólag ronda volt, mint a bűn. Kilenc
hónappal később az a förtelmes asszony
megszülte őt, s Mircea magától értetődő
módon, akár a többi fattyát, Őt is
magához vette és fejedelmi nevelésben
részesítette. De ugyan mi végre volt véle
ily könyörületes? Csak tömérdek kiontott
vér lett az eredménye a jótéteménynek:
Vlad fegyvert ragadott a törvényes
frigyből származó féltestvérei ellen,
hogy magához kaparinthassa a hatalmat.
Fattyak...
Csak bajt hoznak a házra.
 Neki is éppen elég fattya született. A
trónt Mirceára hagyja, ezt már
eldöntötte, pedig annak az anyjáról senki
sem tudott közelebbit. Találgatták a
bojárok azóta is, ki lehetett: talán egy
erdélyi szász leányka, akit a mezőn
lepett meg? Vagy egy oláh
parasztasszony? Valamelyik neves bojár
felesége? Magyar nemes leánya?
Kit érdekelt, ki volt az anya: Mircea
Vlad vajda elsőszülöttje, s ő lészen a
vajda Havaselvén a halála után!
Volt aztán egy Vlad nevű fia is
valami bojár lányától. Ezt a Vladot
szerzetesnek adták még kölyök korában,
de a vajda hirtelenjében nem tudta
felidézni, melyik kolostorban nevelkedik
azóta... Volt aztán egy Mihail nevű
kacska kezű kölyke, azt nem is kívánta
látni. Ha megéri a felnőttkort, majd
gondoskodik róla, hogy ne zavarjon sok
vizet... És persze itt volt a Vladut...
A kis Vlad, aki megörökölte tőle a
vér átkát..,
Szerencséden kis szörnyeteg, anyja
egy elmeháborodott magyar leány volt...
A vajda nagyot kortyolt a jóféle
kamonci nektárból, arra gondolt, hogy
voltaképpen csak egyetlen törvényes
gyermeke született Cneajna hercegnőtől:
Radu. A szép Radu. Ha megéli, Mircea
halála után talán ő lehet egyszer a vajda.
De nem biztos, hogy megéli, olyan
harmatos az arca, oly bágyatag, s oly
törékeny mindene.
Jobb is, ha elviszi az ördög...
 A vajda közeledő léptek neszére
figyelt fel. Feltápászkodott a
bivalybőrökről és kihúzta magát.
Kezdődjék hát!
Az őrök bekísérték a leányt, aztán
gyorsan eltűntek.
- Lépj közelebb! Hadd lássam
arcodat!
A lány reszketve engedelmeskedett
és a fáklyák fénykörébe lépett. Halovány
szépség volt, lapos mellű, domborodó
hasú, szeplős bojárleány.
- Láttalak már valahol - vélte Vlad.
A lány nem nézett fel.
- Cneajna hercegnő szerint a
magzatomat hordod a méhedben.
A lány biccentett, de továbbra is a
kazamata kőpadlójára szegezte tekintetét.
Érezte, hogy gonosz falak veszik körül, s
árad belőlük valami megfoghatatlan
fenyegetés.
- Elárulnád, hogy hol hágtalak meg?
A lány nem felelt.
Vlad vigyorgott.
- Azzal csak feldühítesz, ha
hallgatsz. Tudnom kell, hogy igazat
beszélsz-e. Ki küldött? Az anyád?
Apád?
A leány végre a vajdára nézett
Szürke egérszemei voltak.
- Az anyám. Azt mondta... el kell
ismerned a fiadat, vajda úr!
- Honnan tudod, hogy fiú lesz?
- Anyám azt is mondta, hogy
gondoskodnod kell ezután az egész
családomról...
 - Azt mondta... Azt mondta...
Vlad szórakozottan forgatta hosszú
ujjai között a boroskupát, és közben a
lányt méregette. Nagyon részegnek
kellett lennie, hogy ezt a nyomorult kis
szajhát megkívánja. Persze megesett már
ennél nagyobb csúfság is vele! Az is,
hogy nagyon részeg volt, az is, hogy
nyomorult kis szajhákat kívánt meg...
- Ciprianu Manule bojár
menyegzőjén történt - suttogta a lány, és
apró szeplői kigyúltak a szégyentől. - A
keresztanyámnak, Varvara Ciprianunak
segítkeztem az argyesi házban. Ott voltál
te is, vajda úr...
Vlad vállat vont.
- Ki emlékszik már arra...
A lány hitetlenkedve ingatta a fejét.
 - Ott voltál bizony! Sokat ittál! Az
udvaron, mikor könnyítettél magadon,
megláttál, amint a konyhából a házba
sietek a kappanyos tállal. Elkaptad a
kezem és bevonszoltál az istállóba. A
ropogósra sült kappany a sárba hullott...
- Érdekes. Folytasd...
De a lány nem folytathatta, mert a
vén Ogme anyó, Tirgoviste
bábaasszonya csoszogott lefelé a
lépcsőn, nyöszörögve minden egyes
lépésnél.
A lány összerezzent rémületében.
- Nincs miért aggódnod! - nyugtatta
Vlad. - Feltéve, ha igazat mondtál
nekem. A bábaasszony alaposan
megvizsgál majd. Ha kiderül, hogy
becsaptál, nagyon megkeserülöd! Ugye
tudod?
A lány hátrált, de a falra aggatott
nyúzókéseknek ütközött. A kések
összecsörrentek, s ő csaknem összeesett
a rémülettől.
- Ő az? - kérdezte Ogme anyó, s
csípőre tett kézzel végigmérte
szerencsétlent.
Legalább hetvenesztendős lehetett,
ráncoktól barázdált arcú, gonosz
tekintetű vénasszony.
- Mi a neved, gyönyörűm?
- Nvena - suttogta szerencsétlen.
- Azt állítja, hogy az én magzatomat
hordja méhében! Azért jött, mert az
anyja szerint gondoskodnom kell a kis
fattyúról, meg persze az egész
családjáról!
 A bába cinkos vigyorral ingatta a
fejét.
- Ha minden fattyút idehoznának
Tirgovistébe, akik a nemes vajda urak
ágyékából származnak, ez lenne a
földkerekség legnépesebb városa...
Csikorgós, karcos hangja volt a vén
Ogménak, olyan, mint amikor hosszú
körmökkel karistolják az ablaktáblát
éjnek évadján.
A lány sírva fakadt.
- Szeretnék elmenni!
- Ahhoz már késő, kisasszonka!
Azért jöttél elvégre, hogy igazságot
szolgáltasson a vajda úr, ha már véled
töltött egy éjszakát, nem igaz?
Nvena hol a fenyegetőn fölébe
tornyosuló vajdára, hol meg az aprócska
Ogme anyóra rebbentette tekintetét.
- Én... én nem akartam semmi
rosszat... A vajda úrnak is a kedvére
tettem... Egy szót sem szóltam, pedig
igen nagy fájdalmat okozott a vajda úr...
Szűz voltam még...
- Valóban? - Vladot szórakoztatta a
lány vergődése. Sokkal jobban
szórakoztatta, mint amikor a kis Vladut
egyenként kitépkedte az elfogott
madárkák tollait, s aztán csak figyelte,
hogyan próbálnak szárnyra kapni a
nyomorultak.
- Tudod-e, mi lesz, ha híre megy
Havaselve-szerte, hogy csak úgy, bárki
idetolhatja a sápatag pofáját, azt
állítván, hogy tőlem vár gyereket? Mire
számítottál, te kis szajha? Hogy
aranyakkal megrakott szekérrel küldelek
haza az anyádhoz?
Nvena immár képtelen volt levenni a
tekintetét Vlad delejes, fehér szeméről.
Mintha megbabonázta volna az a
különös, rémisztő szempár...
- Én... nem akartam semmi rosszat!
- Vetkőzz!
Ogme anyó a kazamata közepén álló
faasztalhoz vezette. Az asztal feketéllett,
de nem festéktől, hanem a beléivódott
tömérdek vértől. Amikor Nvena megállt
mellette, elfogta a hányinger.
- Mi ez a bűz?
- Vetkőzz!
Vlad elégedetten szemlélte, ahogy
Ogme anyó durván leszaggatja a ruhát a
lányról. Igaza volt, Nvena nyeszlett kis
serdülő volt, jószerivel melle se
gömbölyödött még, csípeje is keskeny,
akár egy fiúé. Csak hasa domborodott
látványosan.
- Feküdj fel! - parancsolta Ogme
anyó, és koszos körmeivel
megkapargatta az asztal lapját. - Tárjad
szét a lábadat!
Nvenát zokogás rázta, de nem mert
ellenkezni. Ha meg is fordult a fejében,
hogy sikoltani kellene, képtelen volt
annyi bátorságot gyűjteni, hogy meg is
tegye.
A bábaasszony munkához látott, de
tudta, hogy az egész csak színjáték, és azt
is tudta, hogy mi lesz az előadás vége.
Ismerte a vajda úr természetét.
Amikor göcsörtös ujjaival a lányba
hatolt, Nvena felsikoltott.
- Nyughass! Gondolkodtál volna,
amikor széttetted a lábad a vajda úrnak!
Vlad letette a boroskupát.
Ogme anyó még beljebb tolta
karmait, aztán durván megnyomkodta a
lány hasát.
- Nyolcadik hónapban van ez...
Semmi kétség...
A vajda az asztalon vonagló
Nvenára pillantott. Még eszméleténél
volt.
- Az én gyermekemet hordja a
méhében?
- Hát azt meg honnét tudhatnám? -
vigyorgott Ogme anyó, és meghajolt a
vajda előtt. - Szükséged van még rám,
fejedelem úr?
 - Ó, igen! Meg kell bizonyosodnunk
róla, hogy az én gyermekem-e!
- Ha nagyságod úgy kívánja!
- Gondoskodnunk kell arról is, hogy
többet ne zaklassanak ilyesfajta szajhák
a palotában, és sehol másutt Igazam van?
- Nagyságodnak igaza van!
Vlad megsimította Nvena
verejtékező homlokát.
- Készen állsz, angyalom?
 14.

Cneajna hercegnő megcsókolta a

gyermekszobában szendergő Radut,
aztán aludni indult maga is. Külön
szobája volt a palotában: a falon
feszület, a sarokban bevetett ágy és egy
kopott mosdótál. Sokkal inkább egy
apáca cellája, semmint Havasalföld
fejedelemasszonyának fényűző szobája.
De Cneajna hercegnőnek tökéletesen
megfelelt ez is. Újabban a vajda úr már
nem látogatta éjszakánként, ő pedig -
mást nem tehetvén - az aszketikus
életmódot választotta.
Úgy vélte, néki kell vezekelnie
mindazért, ami éjszakánként a palota
kazamatáiban zajlik. Néki kell
könyörületért fohászkodnia a
Mindenhatóhoz és Szűz Máriához, hogy
bocsájtassék meg mindaz a sok förtelmes
bűn, ami a nép szerint Vlad vajda
nevéhez kötődött.
Szerette a férjét, s valamelyest félt is
tőle. Amikor atyja úgy döntött, hogy a
két vlach fejedelemség közötti rokoni
szálakat erősítendő Cneajnának hozzá
kell mennie Öreg Mircea száműzetésben
élő törvénytelen fiához, még madarat
lehetett volna fogatni vele. Nem volt
holmi híres szépség, de azért akadt
kérője elég. Ám ő látatlanban igent
mondott a havasai-földi követeknek,
hiszen mindennél jobban vágyott arra,
hogy kiszabaduljon a szigorú erkölcsű
moldvai udvar börtönéből.
Öreg Mircea követei elhozták a
fattyú Vlad fatáblára festett képét:
jövendőbelije ezen szúrós tekintetű,
fekete bajszú, dús szakállú férfinek tűnt,
első pillantásra talán kissé rémisztő, de
összességében férfias jelenségnek.
Persze a tirgovistei piktor nem minden
részletben ragadta meg a valóságot: a
fehér szemről például megfeledkezett.
Cneajna hallott ezt-azt
jövendőbelijéről, például hogy
Erdélyben egy gyönyörű, ám
elmeháborodott leánnyal élt együtt, aki a
kis Vladut szülésébe halt bele. Aztán azt
is hallotta, hogy a vajdafi már fiatalon
féltucatnyi fattyat szórt szét szerte
Havasalföldön, Erdélyben, de még jutott
belőlük Nürnbergbe, Krakkóba és
Konstantinápolyba is... Ez sem zavarta,
képzeletében Vlad valóságos hőssé
magasztosult, Zsigmond király udvari
lovagjaként afféle Sárkányölő Szent
Györggyé. Azt álmában sem hitte volna,
hogy a Sárkányos Rend lovagja sokkal
inkább magának a vérengző sárkánynak a
természetét örökölte...
Cneajna nehezen békéit meg a
valósággal: azzal, hogy ugyanabban az
emberben voltaképpen két Vlad lakozik.
Az egyik az istenfélő, jámbor fejedelem,
a szerető férj, a gondoskodó apa, s a
másik pedig...
Nos, a másikra nem gondolt
szívesen...
Levetkőzött a gyertyafényben,
megmosdott, aztán az ágy mellé
térdepelve imádkozni kezdett, amikor
hirtelen éles sikolyra lett figyelmes.
- Krisztusra! Mi ez?
Cneajna hercegnő a lőrésszerű
ablakhoz lépett. Tél végi köd ülte meg a
palota udvarát.
- Uramisten...
Újabb sikoly.
A hercegnő keresztet vetett, s
gyorsan az ágyára kuporodott.
Szerencséden lány! Ha gyereket is
vár, ezt a sorsot nem érdemelte! Ezt
biztosan nem!
Néhány pillanatig eljátszott a
gondolattal, hogy felölti köntösét és
véget vet a borzasztó színjátéknak
odalenn, a mélyben, de aztán
meggondolta magát. Levette a falról a
feszületet, magához ölelte, és bebújt a
vastag dunyha alá.
Odakünn minden elcsendesedett.
Cneajna hercegnő várta, hogy az
éjszakát feltépje az újabb, minden
eddiginél vérfagyasztóbb sikoly.
 15.

TIRGOVISTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1442, BÖJTELŐ HAVÁNAK 23
NAPJA

Kora reggel a palota udvarán a vajda

lovasságának parancsnokai a szállingózó
hóban toporogtak, s Mircea vajdafira
vártak. Legszívesebben azonnal indultak
volna, csak hogy minél távolabb
kerüljenek ettől az átkozott helytől - ám
kijelölt vezetőjük nélkül tapodtat sem
mozdulhattak. A városra tompa csend
borult, a szürke fellegekből szürke hó
hullott, szürke szőnyeget terítve a
palotaudvar kopott köveire.
 Kisvártatva Mircea herceg tántorgott
elő fölöttébb sápadtan, szarvasbőr
kesztyűjét rángatva megdermedt ujjaira.
- Készen álltok, fiúk?
A legények komoran bólogattak.
Mircea felpillantott a palota
ablakaira. A teraszon, ahonnét előző este
együtt szemlélték Mezid vonuló hadait,
most atyja és Cneajna hercegnő álltak és
őket figyelték.
Mircea megborzongott.
Vlad hajlott háttal, zavart
arckifejezéssel bámult maga elé
valahová a semmibe. Cneajna hercegnő
átkarolta, s úgy tűnt, ha nem tartaná, a
vajda összeesne gyengeségében.
Mircea tudta, hogy atyja immár ismét
önmaga, a bensőjében lakozó sztrigoj
visszahúzódott a lélek legmélyebb
bugyraiba, utat engedve a bűnbánatnak
és a vezeklésnek. A vajda ma bizonnyal
reggeltől estig engesztelő miséket tartat
Tirgoviste valamennyi templomában: az
ortodox, a ferences és a dominikánus
templomban egyfolytában zúgnak majd a
harangok. Csakhogy ki tudja, ez a
számozatlan bűn megbocsátható még
valaha?
- A fogoly?
Kedves hadnagya, Mihail a menet
végén várakozó szénásszekér felé intett.
Thuz János a szénahalom tetején hevert
apátiába süllyedve. Szemmel láthatóan
hosszú éjszaka állt mögötte is, olyan
éjszaka, melynek minden pillanata a
halál közelségének tudatában tellett.
 -Jól van hát! Indulás, legények!
A lovasok nyeregbe pattantak, s
Mircea odaléptetett a zászlótartó mellé.
Havasalföld lobogója egyelőre
ernyedten csüngött a rúdon, de mire a
csapat eléri a Campulung felé vezető
utat, addigra a csőrében keresztet tartó
sasmadarat büszkén lobogtatja majd a
szél, ahogy a Sárkányos Rend fekete-
zöld zászlaját is.
A vajdafi a fejébe húzta sisakját és
hátrafordult a nyeregben, hogy
megbizonyosodjon róla, mindenki készen
áll-e, aztán felemelte kezét és intett
Dübörögve vágtattak ki a Curtea
Domneasca udvaráról.
A kapu boltozatánál Mircea
visszarántotta lovát.
 Közvetlenül előttük, a felvonóhíd
végénél a latrok számára fenntartott
fémketrecben valami himbálódzott.
Mircea először azt hitte, hogy
nagyobb állat maradványai azok, de
ahogy közelebb léptetett, kivehette, hogy
a tegnap látott lenszőke leányt zárták a
ketrecbe: a vasrács nem engedte
összeesni, úgy tűnt, mintha állna, karjai
kinyúltak a két oldalon.
Mintha csak aludna békésen...
Aztán ahogy Mircea rádöbbent, hogy
mit lát valójában, a szájához kapta
szarvasbőr kesztyűs kezét. Kis híja volt,
hogy gyomrának tartalma nem tódult fel:
a lány hasfalát egy éles pengével
felhasították, a méhében hordott
csecsemőt - amely mostanra ökölnyi,
megfeketedett rongycsomóvá száradt -
durván visszagyömöszölték a hasába.
Lenszőke haja összetapadt a
megfeketedett vértől, fennakadt
szemgolyója a semmibe meredt. Az
ajkak borzasztó vicsorra torzultak,
hiszen még élt, amikor Ogme anyó
felnyitotta a méhét.
Mircea öklendezve elfordult.
- Vágta!
A menet végén zötyörgő
szénásszekéren Thuz János hevert
magába roskadva. Tudta, hogy milyen
sorsot szánt neki Vlad Dracul, s
egyáltalán nem volt biztos benne, hogy
jobban jár, ha a törökök kezébe kerül.
Táskás szemével a környéket bámulta, s
lélekben mindenre felkészült Magának
kénytelen volt bevallani, hogy leginkább
a fizikai fájdalomtól rettegett: lelki
szemei előtt minduntalan megjelent a
kép, amint Vlad pribékjei lemeztelenítik,
késükkel kitágítják ülepét, aztán
odaillesztik a kihegyezett karót... Ha
pedig igaz, hogy átadják a törököknek...
Ha lehet, ez az eshetőség még
félelmetesebbnek tűnt számára.
Hunyadon rémtörténeteket meséltek
arról, miféle kínvallatásokkal
igyekeznek megtörni a pogányok a
keresztény vezérek legközelebbi
embereit...
Márpedig ő az volt...
Hunyadi bizalmas embere...
Ahogy a szekér kizötykölődött a
város rozzant falain túlra, Thuz
összegömbölyödött a szénán és
kirekesztve a külvilágot megpróbált
szeretteire gondolni. Fivérének,
Osvátnak szüksége van rá! Nélküle
elvész ebben az idegen világban... És
Hunyadinak is szüksége van rá... Ahogy
a kis Violának, az árvának is...
Nem...
Túl kell élnie... Mindenáron túl kell
valahogy élnie...
Ahogy a menet kiért a városból,
Thuz rezignáltan felnézett, leste, hol
sorakoznak az ellenséges sereg sátrai.
De azok már nem voltak sehol.
Mezid bég serege napkelte előtt
tábort bontott, s ezekben a percekben
erőltetett menetben haladt nyugatnak,
Ramnicu Valcea felé. A várost elérve az
Olt mentén északnak fordulnak majd, s
meg sem állnak a Vöröstorony-szorosig.
 16.

Néhány órával azután, hogy elhagyták a

várost és egy tölgyes mellé értek,
Mircea herceg hátravágtatott a
szénásszekérhez, és villámgyors
mozdulattal elvágta Thuz köteleit.
- Még dél előtt utolérjük Mezid
seregét, de biztos vagyok benne, hogy a
bég nem tart igényt a szolgálataidra!
Tűnj el innét, amíg teheted!
A sáfár értetlenül pislogott a
vajdafira.
- Elengedsz, uram?
Mircea közel hajolt, úgy suttogta:
- Nincs más választásom, követ!
Sajnos nem vihetlek magammal, és itt
sem akarlak hagyni, mert apám katonái
biztosan megtalálnának! A legtöbb, amit
érted tehetek, hogy adok egy lovat alád!
Vágtass, amilyen gyorsan csak tudsz, de
ne északnak, hanem nyugatnak tarts!
Próbáld megkerülni a török
hadoszlopokat, és vigyél hírt sebesen a
magyaroknak Mezid támadásáról! Minél
hamarabb Hunyadi fülébe jut a rossz hír,
annál több esélye marad, hogy
átcsoportosítsa csapatait!
Thuz csodálkozva bámult a herceg
arcába.
- Hunyadi soha nem felejti el ezt
neked, uram!
- Bárcsak többet tehetnék! - Mircea
lemondóan ingatta fejét - Most indulj!
Nincs vesztegetni való időd!
 Mihail hadnagy egy tartalék lovat
vezetett a szekérhez.
Thuz ügyetlenül elhelyezkedett a
nyeregben, megropogtatva elgémberedett
tagjait.
- Isten veled, Mircea herceg!
- Isten legyen irgalmas mindünkkel!
Búcsút intett, és a havaselvi
harcosok élén elvágtatott Mezid bég
serege után.
Thuz magára maradt. Ahogy ügetésre
noszogatta a lovat, észrevette, hogy a
nyugatnak vezető országút mentén
hosszan sorakoznak a karókon a
megfeketedett tetemek.
Tudta, hogy nehéz útja lesz, míg eléri
a magyar határt.
 Első fejezet - Támadni!

Első fejezet

TÁMADNI!
1.

TIRGOVISTE, HAVASALFÖLD,
11
A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK
23. NAPJA12
A VASKAPUI CSATA UTÁN

- Patkányok! Egytől egyig... Mocskos,

dögvészt terjesztő patkányok!
Vlad Dracul vajda kiköpött a palota
teraszáról. Alant, Tirgoviste utcáin
jajveszékelő, egymást taposó emberek
nyüzsögtek, s fáklyákkal a kezükben
igyekeztek a déli kapu felé. Valamennyi
templomban zúgtak a harangok, a házak
közt lovak nyerítettek.
- Fegyverbe! Fegyverbe mindenki!
Mircea belebújt a két apród által
tartott sodronyingbe, és miközben a
hűvös fémruha végigsiklott homlokán,
mellkasán, hátán, próbálta magát
meggyőzni arról, hogy mindez nem álom,
mindez maga a véres valóság. A
villódzó fáklyafény az utcákon, a
fülsiketítőn kongó harangok, az
üvöltözés, a sikolyok, a patadobogás a
városfalakon túlról, és a messzeségből
robajló dübörgés: a közeledő ellenség
irtóztató zaja...
 Ez nem álom...
Mindez megtörténik...
Itt és most...
- Nincs sok időnk! Mindjárt
ideérnek!
A vajdafi remegő kézzel felcsatolta
övére a kardot. Magában igazat kellett
adnia atyjának: Tirgoviste népe most
valóban veszett patkányhordaként
viselkedett. Egymást taposva tülekedtek
a déli kapu felé, legtöbben hálóruhában,
mezítláb, néhányan felöltözve,
csomagokat cipelve...
- Mindjárt ideérnek!
A várost éjszakai álmából verték fel
az Erdélyből menekülő török katonák. A
hírek szerint bekövetkezett az, amire
senki sem számított: öt nappal azután,
hogy a Maros mellett Mezid bég hadai
tönkreverték Hunyadi János szánalmasan
kis létszámú csapatait, az erdélyi vajda
ördöngös módon új sereget szervezett, és
Vaskapunál, nem messze Szebentől
megsemmisítő csapást mért a fosztogató
török hadakra.
- Induljunk már!
Vlad vajda fehér tekintettel bámulta
a lángoló láthatárt. Nyugat és észak felől
szélvészként közeledtek a magyar
csapatok.
- Hogy történhetett ez meg? -
suttogta. - Hogyan lehetséges ez?
Mircea megragadta atyja karját és
cibálni kezdte befelé, az épületbe.
- Menekülnünk kell, apám! Ha itt
találnak, végeznek velünk!
 Vlad Dracul megvetette lábát a
terasz ajtajában, s hitetlenkedve ingatta a
fejét, mintha még mindig nem akarna
hinni a szemének és a fülének.
- Hunyadi... Hunyadi... hogyan volt
erre képes?
Odalenn, a város utcáin kormos
képű, halálra vált szpáhik vágtattak
keresztül. Néhány tucatnyian voltak
csupán, a válluk felett hátra-
hátrapillantva üvöltöztek, mintha
démonok kergetnék őket.
-Jönnek! Jönnek! Jönnek a magyarok!
- Hunyadi jön! Meneküljetek!
Odalenn, a Curtea Domneasca
udvarán éppen a kapu elé kanyarodtak a
társzekerek, utazóbatárok. A szolgák
lázas igyekezettel hajigálták fel rájuk a
sebtiben összekészített málhát.
- Apám! Nincs több időnk! Indulnunk
kell!
Vlad mintha sötét álomból ébredt
volna, a fiára pillantott.
- E pillanattól fogva, fiam, te vagy
Havasalföld vajdája!
- Tessék?
- Átruházom rád az ország
vezetését... Ha velem bármi történne...
Tégy belátásod szerint! Légy bölcs
uralkodó, fiam!
- Apám?
- Most eriggy! Kísérd az
utazókocsihoz a hercegnőt!
Azzal beviharzott az épületbe.
Mircea csak egy pillanatig állt ott és
bámult utána. Jól tudta, hogy atyja kiért
rohan vissza.
 2.

- Hol a fiam? Hol a fiam?

Vlad vajda a palota udvarán állt és
magatehetetlenül üvöltött. A szolgák, a
vértes lovasok, a kíséretként odarendelt
számszeríjászok összerezzentek a
dermesztő hang hallatán.
- Hol a fiam?
Az utazóbatár ablakából Cneajna
hercegnő könnyes szemmel pislogott
körbe, hiszen tudta, az életük néhány
percen múlhat. A kis Radu a karjaiban
sírdogált, lehetetlen volt megnyugtatni az
üvöltések, fegyverzörgés, az
összevisszaság közepette.
- A szobája üres volt! Nincsen
sehol!
A palota fölött ebben a pillanatban
egy tüzes nyílvessző suhant át. A falakon
túlról immár kardcsörgés, egymással
viaskodók üvöltése is hallatszott.
- Indulnunk kell, uram!
Vlad megrázta hollófekete üstökét.
- A fiam nélkül sehová sem megyek!
Nem láttátok a fiamat? Nem látta senki a
fiamat?
A vértesek aggodalmasan
pillantottak a kapu felé. Egyelőre még a
vajda gyalogosai tartották kezükben a
város főterét, de félő volt, hogy a
törököket üldöző magyar lovasok
perceken belül megérkeznek és kardélre
hányják valamennyit. Akkor aztán
bezárul a gyűrű a fejedelmi család
körül...
Vlad fehér szemében eszelős fény
izzott. Felüvöltött és elindult vissza, az
ajtó felé.
- Sehová sem megyek a fiam nélkül!
Vlad! Vladut! Hol vagy?
Mircea tudta, hogy hiába is próbálná
visszatartani. Intett a számszeríjászok
parancsnokának, hogy nyissák ki a kaput,
aztán az élre ügetett.
- Indulunk! Atyám majd követ
minket!
Cneajna hercegnő megkönnyebbülten
hanyatlott vissza a társzekér ülésére: úgy
tűnt, kizárólag saját gyermeke miatt
aggódik. Amikor Mircea az utazóbatár
mellé ért, behajolt hozzá az ablakon.
- Nem lesz semmi baj, asszonyom!
Nucet felé még szabad az út!
- Juttass ki innét minket, Mircea! Az
Isten szerelmére! Juttass ki minket!
A kis Radu anyja nyakába
kapaszkodva Mircea felé fordította
könnyes arcát. A legkisebb Dracul fi a
legkevésbé sem hasonlított atyjukra:
törékeny, szinte nőies alkata, hosszú
szempillái, örökkön szomorkás tekintete
az anyai Musat-ág jegyeit jelenítették
meg vonásain.
- Nem lesz semmi baj, öcskös! -
Mircea megveregette a fiúcska vállát,
aztán a menet élére ugratott. - Indulás,
emberek! Szaporán! Szaporán!
Ahogy a társzekér kidübörgött a
felvonóhídon, és Cneajna hercegnő
szeme sarkából megpillantotta a
ketrecben rothadó húskupacot, valamint
a koponyává aszott emberfőt,
önkéntelenül keresztet vetett.
- Tatal nostru Care esti in ceruri,
Sfinteasca-se Tau Vie imparatia Ta,
Faca-se voia Ta...
Mélyen hitt abban, hogy bűn nem
maradhat megtorlatlanul. Ezen az
éjszakán elveszítik hatalmukat, elveszítik
mindenüket. A magyarok nyilvánvalóan
halálos ellenségeik, a Danestik
valamelyikét ültetik trónra, az ifjú Dan
Basarabot, az átkozott II. Dan fiát.
Visszaadják neki Havasalföldet, és a
Draculestik ismét várhatják, hogy a jó
szerencse rájuk mosolyogjon.
Cneajna hercegnő kirázta szeméből a
könnyeket.
 A szerencse forgandó...
Lehet, hogy Hunyadi ezúttal
győzelmet aratott a török fölött, de a
szultán ezt nem hagyhatja büntetlenül. Az
oszmán hadak nemsokára visszatérnek,
és akkor...
Akkor újra fordul majd a kocka...
 3.

- Fiam! Fiam! Hol vagy?

Vlad Dracul eszelős igyekezettel
rohant végig a palota folyosóin. A
szobákban fosztogató szolgákat és az
utcákról beszökött tolvajokat talált, akik
magukról megfeledkezve forgatták fel a
szekrények tartalmát, a földre szórva a
hercegnő ruháit, az ékszereket Vlad
kivonta kardját, de nem azért, hogy
megbüntesse őket, csupán hogy senki se
állhassa útját. Ha mégis elébe szédült
valamelyikük, a fáklyafényben
megvillant a penge, és a nyomorult fej
nélkül, vérét szerteszét spriccelve zuhant
a földre.
 - Vlad! Vladut! Hol vagy?
A vajda berontott a trónterembe, de
azt üresen találta. A dúsan faragott
fatrónust valaki a földre taszította, a
falakról máris letépkedték a Sárkányos
Rend jelvényével díszített drapériákat, a
Draculesti-ház címereit.
- Vladut!
Egy pillanatra fel rémlett előtte, hogy
talán az Alkony-torony alatti
kazamatákban kellene keresnie a fiút, de
aztán gyorsan elhessegette magától az
ötletet. Vladut pontosan tudja, hogy az a
hely még nem neki való...
Még nem...
- Vlad! Vladut!
A trónterem ablakából kipillantva
látta, hogy a menekülő törököket immár
a tirgovisteiek gyilkolják, válogatás
nélkül. A népharag a megszállók ellen
fordult. Egy félmeztelen óriás baljában
már három levágott török fejet tartott
varkocsuknál fogva, jobbjában egy
irdatlan szablyát rázott a szemből
közeledő szpáhik felé. Az egyik ház
ablakából valaki kéziágyút sütött el, de a
golyó ártalmatlanul belesüvített az
éjszakába.
- Patkányok!
A következő pillanatban különös
nesz ütötte meg a vajda fület. Először
nem tudta, jól hallja-e, vagy csupán az
üvöltés és a máris lángra kapó épületek
recsegés-ropogása tévesztik meg
érzékeit Megmerevedett és hallgatózni
kezdett Az ajtóban egy szolga jelent meg,
magához ölelve a sietősen
összeharácsolt holmit. A szemét
erőltette, hogy kivegye, ki áll a trónterem
ablakában.
Vlad sötét vigyorral indult meg felé.
- A fiam! Nem láttad a fiamat?
- Domnule! Könyörülj!
- Hol a fiam?
- Valaki van odafönn a padláson,
uram!
Vlad kardja sziszegve suhant a
levegőben. A szolga egy hosszú
pillanatig meg ott állt az ajtóban,
magához szorítva a zsákmányolt ruhákat,
de aztán, hogy nyakából bő sugárban a
hófehér vásznakra, selymekre ömlött
vére, lassan összerogyott. A vajda
átlépett a testen, s belerúgott a lába elé
hulló fejbe. A szolga csodálkozó szemei
előtt pörögni kezdett a világ, aztán
hirtelen elsötétült előtte minden.
 4.

A Curtea Domneasca magtárra hasonlító

főépülete sietősen felhúzott, szabálytalan
alakú ház volt magas bástyák, vastag
falak nélkül. Jó pár évtizede
magasították meg, ekkor cserélték ki a
régi, szúrágta gerendákat és emeltek új
tetőzetet rá.
A hatalmas padlásteret eredetileg
őszi gyümölcsök és frissen mosott ruhák
szárítására szánták, de már régóta nem
használták sem arra, sem másra. Egészen
pontosan azóta tartották lezárva
mindenki elől, mióta egy bojárlázadást
követően Öreg Mircea ide, a padlás
főgerendáira akasztotta fel a Tirgoviste
utcáin elfogott felkelőket. A hullák
hetekig rohadtak odafönn a nyári
melegben, míg az épületben már
megmaradni sem lehetett a bűz és a
padlásról nyüzsgő férgek miatt.
A vajda magyar felesége, Tolmay
Mária megtiltotta, hogy azontúl bárkit is
a padláson akasszanak fel, s noha a
tetemeket már réges-rég eltakarították, a
feljárót bedeszkázták, a padlás
közelében azóta is, évtizedek múltával is
érezni lehetett valami fojtogató,
iszonytató bűzt.
Vlad megállt a feljáró előtt. Az ajtót
lezáró deszkákat lefeszegették.
Valaki volt odabent.
- Vladut?
A vajda a kardot maga elé emelve
betaszította az ajtót. A nyikorgás elhalt,
odabenn sűrű félhomály és a márciusi
éjszakához képest természetellenes
meleg fogadta.
- Vladut?
Azonnal megérezte a gonosz
jelenlétét. Az a valami sokkal
töményebb, sokkal erőteljesebb
kisugárzással volt jelen, mint odalenn, az
Alkony-torony alatti kazamatákban.
- Vladut!
A vajda alig látott valamit El kellett
telnie néhány pillanatnak, mire képes
volt kivenni a poros sötétségben a
padlóról meredező karók erdejét.
Karók...
Apró, karóba húzott testek sokasága,
amerre csak nézett...
 A bűz elviselhetetlen volt.
- Vladut... Fiam!
- Itt vagyok.
A hosszú tér túlsó feléből egy
gyermek közeledett felé, a felvert
porfelhőn keresztültörve.
- Mit keresel itt?
A vajda közelebb lépett a legszélső
karókhoz. A derekáig ért, talpát a
padlástér egyik alsó gerendájába
állították.
- Egy patkány?
Valaha legalábbis az volt: most már
csak zöld, légypetéktől nyüzsgő, rothadó
húscafat. A következő nyárson egy
kövérre hízott patkányt látott - ezt csak
nemrégiben húzták karóba.
A padlástérben vagy száz hasonló
állati dög rothadt a karokon.
- Ezt te csináltad?
- Ez itt az én kis birodalmam - felelte
Vladut. Tekintete szelíd volt, vonásai
rendezettek, szinte angyaliak...
Vlad a fiú arcát bámulta.
-Jézus! Az átok erősebb benned, mint
feltételeztem, fiam! Mivé tett téged a vér
pestisé? Istenem... Mivé tett?
- Az atyám fia vagyok.
A vajda észrevette, hogy Vladut keze
csupa vér.
- Összefogdosom őket és karóba
húzom valamennyit Ki kellett
tapasztalnom, hogyan lehet a testükön a
nyársat keresztülhúzni. Próbáltam
madarakat és macskákat is, de a
patkányokkal jobban boldogulok. Sokáig
élnek, még azután is. Rugdosnak, a
szemük furcsán kidülled...
- Akár az embereké...
- Akár az embereké... - mutatott
körbe Vladut a nyársak erdeje között.
- Ha te már nem élsz, meg fogom
büntetni valamennyi ellenségünket,
apám!
A vajda magához ölelte a fiút.
- Most el kell innét mennünk! Jönnek
a magyarok!
- De ugye visszajövünk?
- Visszajövünk. Ígérem.
Draculea nem kérdezett mást
Megfogta atyja kezét, és engedelmesen
tűrte, hogy Vlad vajda kivezesse a
padlástérből. Az ajtóból még
visszanézett és elmosolyodott.
 - Te tudtad, hogy ki vagyok... hogy
mi vagyok... Miért nem öltél meg, amíg
még megtehetted? Amikor még nem fájt
volna neked...
Vlad mélyen a fia szemébe nézett.
- Vagyunk, akik vagyunk, Vladut! A
vér átkával együtt kell élnünk! De az
átok erőssé tesz minket! Meg kell
változtatnunk ezt az országot, és ehhez
kegyetlennek kell lennünk! Oly
kegyetlennek, amire közönséges halandó
soha nem lenne képes! Ha kell,
városokat fogunk kiirtani, de rendet
teremtünk ezen a földön! Se magyar, se
török rabigát nem tűrünk! Ha a
szabadságunk ára az, hogy Havasalföld
mezőin karóerdők meredezzenek az égig,
akkor minden fát kivágatok ebben az
átkozott tartományban, és karókat
hegyeztetek minden szálból! Soha ne
feledd, Vladut! Ha én már nem leszek, te
folytatod a művemet! Te leszel az új
Karós vajda! Kegyetlenebb, mint én
valaha voltam!
Odalenn üvöltözés támadt, a palota
udvarára lovasok robajlottak be. Török
és magyar kiáltások harsantak.
- Itt vannak! - mondta Vladut.
- Ne aggódj! A kazamatákból titkos
járat vezet a városfalakon túlra! Nem
hagyom, hogy bajod essék, fiam! Nem
hagyom!
Lesiettek a lépcsőn és belevesztek az
éjszakába.
 5.

Tirgoviste utcái lángba borultak. Észak

felől magyar és székely lovasok
viharzottak be a kapukon és kardélre
hánytak minden törököt, akit meg ott
találtak. Házakat kutattak át, s aki
ellenállt, azzal ott nyomban végeztek. A
hajsza tovább folytatódott, a fejvesztve
menekülő szpáhik és akindzsik a Duna
felé próbáltak egérutat nyerni.
A Curtea Domneasca előtti térre
kevéssel hajnal előtt vágtattak be II. Dan
fia Dan Basarab lovasai. Hunyadi
páncélosai megszállták a vajdai palotát,
kivégezték Vlad Dracul még ott maradt
embereit, majd a megtisztított
épületegyüttest átadták a
trónkövetelőnek.
A falakra felkúsztak a hollós
lobogók.
 6.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK

BIRODALOM,
845, DZÚ L-KAADA HAVÁNAK 24
NAPJA

- Itt várakozzatok! - A rikító sárga ruhát

viselő portai csausz a szökőkút oldalán a
falba mélyedő márvány ülőpadra
mutatott
Vlad Dracul vajda, Havasalföld
elűzött uralkodója körbepillantott a
váróteremben. Török szokás szerint
mindent keleti selymek és kézzel szőtt
szőnyegek borítottak. A falakon
végighúzódó arab és perzsa feliratok a
mindenható padisah, Allah földi
helytartója, az uralkodók uralkodója,
élet és halál ura, az igazhitűek és
hitetlenek királya, kelet és nyugat
császára, a mindenség valamennyi
bajbajutottjának végső menedéke, a
földet beborító mindenható csend
árnyéka dicsőségét hirdették.
A terem falait körben opálosan
erezett márványlapok borították.
Szemközt, a csobogó szökőkút túloldalán
élénkvörösre és smaragdzöldre festett
indák tekergőztek az isamitcserepekből
égetett fajanszberakásokon. A terem
hátsó traktusát elválasztó
selyembaldachinok redőire
gyöngysorokat varrtak, hogy a fáklyák
fényében mind megannyi tűzlabdacsnak
tetszettek, ahogy a folyosóról befújó szél
meglebbentette a függönyöket.
Cneajna hercegnő megállt az ajtóban,
és még levegőt venni is elfelejtett a
gyönyörűségtől. Megdöbbentette a
tisztaság és a földöntúli szépség,
valamint a soha nem tapasztalt,
varázslatos illatok felhője.
- Üljetek le! - parancsolta Vlad
rosszkedvűen. Cneajna helyet foglalt, de
nem engedte el a kis Radu kezét, aki a
palota kapujától idáig hangosan
szipogott félelmében. Vladut és Mircea,
a két idősebb báty védelmezőn eléjük
álltak. Nem mintha bármi is fenyegette
volna az életüket, de végtére is idegen
környezetben voltak, úgy tűnt illőnek,
hogy férfiként viselkedjenek mindketten.
 A csausz kihátrált a fogadóteremből,
ám az ajtóban nyomban megjelent két
lándzsás őr, jelezve, hogy az érkezők
kevesebbek megbecsült vendégnél, s
éppen csak többek közönséges
foglyoknál.
Várni kellett.
Hosszan.
Vlad vajda dühödten rótta fel s alá,
megkerülve néhányszor a szökőkutat.
Egyáltalán nem tetszett neki a bánásmód,
amiben részesítették őket.
A kíséretét Kis-Nikápolynál
fegyverezték le a törökök, de a Dunán
való átkelésnél még maga mellett
tarthatta kéttucatnyi testőrét. Őket
Trnovóban marasztalták, s nem is épp
barátságos módon. Mircea a szemtanúja
volt, ahogy janicsárok körülvették a
karámot, ahol éjszakára meghúzták
magukat, s úgy fegyverezték le őket,
mintha ellenséges katonák volnának.
- Csak a te érdekedben, nagyuram! -
magyarázta vigyorogva a janicsár aga,
mélyen meghajolva a vajda előtt.
Vlad kénytelen volt tudomásul venni,
hogy innentől kíséret és szolgák nélkül
kell megtennie az Edirnébe vezető utat.
A szultáni székhely határához érve aztán
elvették fegyvereiket is.
- Meddig várjak még?
A két lándzsás őr rá se hederített.
Cneajna hercegnő nyugtatni kezdte a
kis Radut, aki sírva fakadt atyja
üvöltésére - az amúgy is rémisztő hangot
felerősítve verte vissza a márványfal.
 - Csöndesebben! - méltatlankodott a
hercegnő. - Hiszen kérni jöttünk!
Könyörögni, ne feledd!
Vlad magatehetetlen dühvel roskadt
felesége mellé, s szemét tenyerével
takarta el. Ha vissza akarja szerezni
országát, bizony meg kellett alázkodnia
Murád előtt.
Amikor Mircea melléje lépett és
újrakezdte volna a régi nótát Hunyadiról
meg a keresztényi kötelességről, elég
volt csak felpillantania, s a fiú
megértette, hogy ez a legkevésbé sem
alkalmas pillanat a győzködésre. Arról,
hogy atyja átadta neki a vajdai címet,
egy szót sem ejtettek, mióta elhagyták a
Curtea Domneascat
Több mint egy órát várakoztak a
teremben, mire bekacsázott egy
13
hasodabasi , és széles vigyorral
meghajolt előttük.
- A szultán hajlandó fogadni téged,
nemes vajda!
Vlad felpattant, megigazította magán
a Societas Draconis fekete öltözékét
Tudta, hogy a sárkányos díszítésű
köpenyben és ezüstlánccal díszített éj
fekete dolmányban fejedelmi
jelenségnek számít Hollószárnyként
verdeső haja a háta mögött lobogott,
ahogy megindult a szemközt széttáruló
márványajtó felé. Mircea és Vladut
követték, két oldalról kísérve anyjukat.
A kis Radut vonszolni kellett, mert
ahogy az ajtó kitárult előttük, éktelen
üvöltésbe kezdett.
 A vajda beviharzott a trónterembe.
Murád szultán egy aranyozott
díványon ült, lábait tornyozott, bíborszín
vánkosokon nyugtatva. Sokat öregedett,
mióta Vlad utoljára látta, s erősen
hunyorgott is, amikor szemügyre vette az
érkezőket.
A teremben a szultáni udvartartás
főemberei várakoztak, de közülük a
vajda csak Seháb ed Dihnt, a ruméliai
oszmán hadak főparancsnokát és Kara-
Dzsált, az anatóliai beglerbéget ismerte.
Minden szempár rászegeződött, a
szultán ajka biztatóan mosolyra húzódott.
Vlad tisztában volt a
szertartásrenddel. Nagy levegőt vett,
aztán mélyen meggörnyedve, apró
léptekkel megindult a szultáni dívány
felé. Nem emelte fel a tekintetét, hiszen
ez tiszteletlenség lett volna a világ
urával szemben. A szőnyeg széléhez
érve a földre vetette magát és térden
csúszva kúszott Murád sarus lábáig.
A hátul álló Mircea szemébe a
fájdalom könnyei szöktek. El akarta
fordítani az arcát, hogy ne kelljen látnia
atyja megalázkodását, de Cneajna
hercegnő, aki mindvégig a toporzékoló
Radut próbálta megzabolázni,
visszafordította a fejét.
- Nézd, Mircea! Nézd, milyen ára
van a szabadságunknak!
A trónterem zengett Radu
üvöltésétől, de szemmel láthatóan a
török urakat ez egy cseppet sem zavarta,
sőt mintha élvezték volna a gyermek
tapintható rettegését.
Vlad Dracul térden állva, lehajtott
fejjel várt néhány pillanatig, aztán
megcsókolta a szultán ceyloni
gyöngyökkel kivarrt szattyánsaruját.
Murád ajka megrándult, inkább
gúnyos, semmint elégedett kifejezés
suhant át koravén vonásain. A
megaláztatás szertartásának utolsó
mozzanata még hátramaradt: a szultán
csókra nyújtotta ékkövektől szikrázó
gyűrűs kezét.
Vlad féltérdepelt és megcsókolta a
legfényesebben ragyogó gyémántot
Murád jobbján.
- Elveszítetted az országodat -
jelentette ki a szultán. - És most ide
menekültél hozzám... A családoddal
együtt!
A vajda alig hallott valamit Murád
szavaiból, ezért dühödten hátrafordult és
rámordult a vinnyogó Radura. A fiú
elnémult félelmében.
- Elveszítettem országomat, mert az
átkozott Hunyadi legyőzte vezéredet,
Mezid béget! - kockáztatta meg azután a
nyilvánvaló hárítást.
Murád biccenhet.
- Felkelhetsz!
Vlad fürgén talpra szökkent, s most
először közelről is szemügyre vette a
szultánt Kelet és nyugat császára
zöldalmaszín brokátköntöst viselt és
magasra tornyozott selyemturbánt,
melyet pávaszem nagyságú topázzal
fogtak össze. Valóban sokat öregedett;
Murád arca mintha meggyűrődött volna
az utóbbi évek szakadatlan háborúi
következtében. Vlad jól tudta, hogy
nemcsak a magyar, a bosnyák
határvidéken elszenvedett sorozatos
vereségek növelték az ősz szálak számát
a szultán szakállában, hanem az újra és
újra kirobbanó karamán törzsi lázadások
is, amik immár jelentős katonai erőt
kötöttek le.
Murád mellett kétoldalt két fia ült.
Vlad vajda csak az idősebbet ismerte,
Aleaddin Alit. A gyermekként oly hájas
sehzáde14 izmos fiatalemberré nőtt,
tekintete most akár a sasé, mely prédára
les, valahová a háta mögé szegeződött,
minden bizonnyal a hercegnőre és a
vajdafiakra. Vlad nem sok figyelmet
szentelt rá, ellenben feltűnt neki a másik
oldalon ülő ifjú mirzák15, aki kizárólag
Mohamed lehetett Róla sokat hallott
már, állítólag Nándorfehérvár
ostrománál éltes férfiakat megszégyenítő
bátorságról tett tanúbizonyságot. Ahogy
okos, barna szemével végigmérte őt,
Dracul vajda megérezte a fiúból áradó
szokatlanul mély intellektust, a
koncentrált figyelmet. Különösképp
ismerősnek tűntek a fiú arcvonásai,
mintha Vladut távoli unokatestvére lett
volna a jellegzetes oszmán
karakterjegyek ellenére is.
- Mindig hűséges voltam hozzád és a
fényes portához! - kezdte mondandóját
Vlad mélyen zengő hangján. A szultán
legyintett és elhessegette a közel hajoló
tercüman-basit16, hiszen nem volt
szükség a szolgálataira. Vlad ékes
törökséggel fogalmazott - Kizárólag a te
érdekeidet tartottam szem előtt mindig,
mindenkor...
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem
igaz - felelte Murád. - Amikor az iszlám
megszentelt fegyverei meggyengülnek, te
azonnal a magyar király lábához
törlekedsz!
Vlad szeretett volna közbevágni, de
Murád nem engedte.
- Most persze... ismét előttem
térdepelsz, hogy segítsek neked. Hogy
szerezzem vissza országodat a
magyaroktól!
- Havasalföld a tiéd, fényes tekintetű
szultánom! Mindig is a tiéd volt!
 - Az enyém! Hát persze hogy az
enyém...
A mindeddig a háttérben fontoskodó
nisándzsi17 a szultán kezébe csúsztatott
egy perzsa nyelvű feljegyzést.
- Nos, igen. Mezid bég veresége
valóban súlyos csapás a számunkra -
mormolta Murád. - Még nem sikerült
megfejtenem a történtek okait, pedig
valamennyi bölcs vezíremmel
tanácskoztam már. Csapataink jelentős
túlerőben voltak, és első alkalommal
győzelmet arattak Hunyadi felett.
Azonban történt ekkor valami... Valami,
amit nem tudok mire vélni. Hunyadi
fegyverbe szólította a parasztokat
Tudtad, vajda, hogy nem felkészült
hadsereggel verte meg Mezid béget?
Csupán holmi jöttmentekkel, akiknek
nem kenyere a fegyverforgatás...
Vlad széttárta karját.
- Hunyadi veszedelmes ember,
fényes tekintetű szultán. Sokkal
veszedelmesebb, mint a többi
ellenséged. Győzelmeinek híre máris
futótűzként terjed birodalmad
határvidékén, és félő, hogy ez a futótűz
hamarosan érinti a birodalom belső
részeit is. Hunyadi egy bábot ültetett a
trónomra, és elűzte Illés moldvai vajdát
is. Magyarország mindkét vajdaságot
magához fogja láncolni! Mit fognak
gondolni minderről a szerbek? A
bolgárok? Az albánok? A görögök?
Murád tekintete egy szempillantás
alatt elsötétült.
 - Itt én vagyok az egyetlen, aki
kérdezhet, Vlad! Egyedül én!
A vajda behúzta vállát, és újra
térdre ereszkedett a szultán előtt.
- A magyarok lábbal tiporták az
iszlám szent zászlait! A rihes parasztok
furkósbotokkal verték agyon,
kiegyenesített kaszákkal vagdosták
halálra a foglyul ejtett igazhitű
harcosokat! Bosszút fogunk állni! Semmi
mást nem kérek tőled, fényes tekintetű
szultán, csak hogy bízd rám Hunyadi
megbüntetését! Hadd tapossam el én ezt
a férget!
- Ki akadályoz meg benne, hogy ezt
tedd?
Vlad arcán bizonytalan kifejezés
jelent meg.
 - Magad is jól tudod, hogy nincsen
seregem! Szükségem van a segítségedre!
Murád undorodva bólogatott.
- A segítségemre... Hát persze...
Adjam vissza neked az országodat, mint
a gyermeknek kedves játékszerét, amit
egy erősebb fiú elorozott tőle...
- Havasalföld visszahódítása a
magyaroktól a te dicsőségedet szolgálja,
fényes tekintetű szultán!
Murád beleolvasott az elébe
helyezett feljegyzésbe.
- Híreim szerint nem kellő
lelkesedéssel segítetted Mezid bég
erőfeszítéseit! Alig néhány lovast adtál
melléje!
- Saját fiamat, Mirceát küldtem, hogy
az első vonalban harcoljon dicső
zászlaid alatt!
- Valóban? A fiad mégsem volt ott,
amikor Hunyadi elpusztította Mezid
seregét.
Vlad hallgatott, lesütötte szemét.
A szultán elérkezettnek látta az időt,
lassan feltápászkodott a díványról, és
szenvtelen arckifejezéssel elsétált a
vajda mellett.
- Ő lenne az?
Mircea kihúzta magát.
- Én vagyok, fényes tekintetű szultán!
Murád végigmérte, tetőtől talpig.
- Derék! Micsoda dalia! De vajon
tudod-e, fiú, hogy halottnak kellene
lenned! Akárcsak az én dicső
sólymaimnak, akik ott vesztek
Erdelistan 18 földjén... Mivel
magyarázod, hogy velük ellenétben te
élsz?
Mircea zavart pillantást vetett
atyjára, aztán halkan így szólt:
- A szentimrei győzelem után
hazavezettem lovasaimat Tirgovistébe,
fényes tekintetű szultán! Úgy véltem,
immár semmi szükség...
- Vagy az is lehet - mérlegelt Murád
fennhangon -, hogy összejátszottál
Hunyadival! Hogy ő vett rá, hagyd
cserben Mezid béget! Azt csiripelik a
madarak, hogy nagyra becsülöd ezt a
Hunyadit! Hogy valósággal csodálod őt!
- Így igaz! - ismerte be Mircea. -
Csodálom a képességeit! Ki más lenne
képes öt nap alatt sereget kovácsolni a
semmiből?
 Murád hosszan fürkészte az ifjú
vonásait, aztán bólintott.
- Ebben egyetértek veled, fiú:
Hunyadi valóban rendkívüli ember.
Szívesen megismerném őt. Sajnálatos,
hogy Allah az ellenségemmé tette...
A szultán lépett egyet és megállt
Cneajna hercegné előtt. Végigmérte,
aztán biztatóan rámosolyodott - tudta,
hogy az asszony nem mer felpillantani
reá. Vladut következett soron, aki
szemmel láthatóan elnyerte Murád
tetszését. Kézbe vette a fiú állát,
felemelte fejét, és mélyen belenézett az
igézően szép szempárba.
- Akár egy kerub... - a szultán
hátrafordult Aleaddin Alihoz. - Hát nem
gyönyörű?
 A sehzáde lecsusszant a díványról és
a felsorakozott családhoz lépett. Egy
fejjel magasabb volt öcsénél,
Mohamednél, és meglepően
megizmosodott, mióta Vlad nem látta.
Aleaddin Ali figyelmét most kizárólag a
kis Radu kötötte le, eleinte szúrós
szemmel vizsgálhatta, aztán
elmosolyodott. Amikor megsimogatta a
fejét, aztán az arcát, Cneajna hercegnő
idegesen megrándult.
- Már parancsot adtam a seregek
összegyűjtésére! - Murád újra Vlad
vajdához intézte szavait. - A ruméliai
beglerbég vezeti őket Kara-Iflak19 és
Erdelistan ellen. Benned nem bízom!
Őszintén szólva még abban sem vagyok
biztos, hogy miután visszavettem Kara-
Iflakot, téged helyezlek-e újra a trónra...
Olyan vajdára van szükségem, aki csak
egy vasat tart a tűzben! Aki csak hozzám
hűséges!
Vlad megragadta a szultán
zöldalmaszínű brokátköntösének
szegélyét, és elhalmozta csókjaival.
- Esküszöm neked, bebizonyítom,
hogy bízhatsz bennem! Engedelmes
eszközöd leszek Hunyadi
elpusztításában!
Murád alig észrevehetően biccentett,
kihúzta Dracul kezéből köpenyét, és
visszasétált a díványhoz.
- Tetszenek a fiaid! Módfelett
kedvemre való fiúk!
A vajda tudta, hogy a kihallgatás
véget ért. Kevesebbet kapott, mint
amiben reménykedett, de többet, mint
amire kétségbeejtő helyzete alapján
számítani mert.
Hátrálni kezdett a kijárat felé, s
amikor elérte feleségét, fiait, úgy kellett
a kis Radu kezét kiszakítani Aleaddin
Ali tenyeréből Vlad vajda mosolygott,
szakadatlanul mosolygott mindenkire. A
szultáni udvar hatalmasságai gúnyosan
figyelték a családot, amint egymás után
kicsoszognak a trónteremből.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
 7.

Murád fürkésző pillantását a fiaira

vetette.
- Nos, mi a véleményetek,
gyermekeim? Tudni szeretném, milyen
tanulságot vontatok le ebből a
beszélgetésből.
Aleaddin Ali a homlokát láncolta,
pontosan úgy, ahogy atyjától látta a
haditanács alatt.
- Dracul vajda megbízhatatlan! A
legjobb lenne kivégeztetni és a fiait
Tokatba küldeni, vagy Egrigöz várába,
hogy hithű muszlimokat nevelhessünk
belőlük!
Murád bólintott.
 - Én is éppen ezt fontolgatom, fiam.
No, és te, Mohamed?
A fiú rezzenéstelen tekintettel ült, és
csak hosszas fontolgatás után szólalt
meg, minden szavára ügyelve, hogy ne
tűnjön se aggodalmaskodónak, se
felelőtlennek.
- A vajda visszavágásra szomjazik,
és addig nem is nyugszik, amíg meg nem
ízleli a bosszú borának édes nektárját.
Különös ember, de a fia... A fia még
különösebb. Azt hiszem, még
veszedelmes lehet. Van valami a
szemében, valami rendkívül
nyugtalanító...
Murád elismerőn bólintott.
- Magam is úgy vélem. Mircea
nyilvánvalóan gyűlöl minket, előbb-
utóbb átpártol majd Hunyadihoz. Hiba
volt az atyja részéről, hogy őt nevezte ki
vajdának.
- Én nem Mirceáról beszélek.
Mircea ártalmatlan. Jó szándékú és
eltökélt, de mindent egybevéve
ártalmatlan. Az a másik a veszedelmes...
A másik, akit Vladnak hívnak, akárcsak
az atyját.
- Vlad? - nézett nagyot a szultán. -
Az a gyönyörű gyermek? Ó, különös!
Nem tűnt fel, hogy veszedelmes volna.
- Most még nem az - felelte
komolyan az ifjú Mohamed. - De egy
napon az lesz. Higgy nekem, apám! Egy
napon... nem is oly soká!
 8.

Ahogy az ajtó becsukódott előttük, Vlad

és családja ismét a szökőkutas szobában
találták magukat.
Cneajna hercegnő magához húzta a
kis Radut.
- Nem esett bajod, kincsem? Minden
rendben van?
Vlad vajda nem nézett rájuk. Zihált,
mellkasa indulatosan emelkedett,
süllyedt Még mindig az ajtót bámulta,
lelki szemei előtt vad örvények
kavarogtak.
Mircea melléje állt, s nem is titkolta
a szemében csillogó szégyenkönnyeket.
- Térden csúsztál előtte!
Megalázkodtál!
A vajda nem felelt.
- Most boldog vagy? Havasalföld
ismét vérben úszik majd, ha a törökök
visszajönnek! Egymást fogjuk irtani! Ezt
akartad?
Vlad felé fordította fehér tekintetét, s
ahogy azokba belenézett, Mircea
önkéntelenül is hátrálni kezdett. Ez már
ismét a sztrigoj pillantása volt, az
apjában lakozó gonosz léleké, amely
kitöréssel fenyegetett bármely
pillanatban.
Vladut az utolsó pillanatban
sündörgött hörgő atyja mellé, hozzábújt
és esetlenül átkarolta.
- Menjünk innen, apám! Megtetted,
amit meg kellett tenned! Most menjünk!
 Dracul vajda homlokáról
verejtékcseppek hullottak a
márványpadlóra. A szökőkút egyenletes
csobogásán kívül csak Vlad zihálását
lehetett hallani. Amikor a férfi lenézett
Vladutra, lassan elmosolyodott.
- Vagyunk, akik vagyunk... fiam...
Megölelte. Úgy szorította, mintha
hosszú idő óta először látta volna.
Feleségére, másik két fiára rá sem
hederített. Tudta, hogy valószínűleg
végleg elveszítette Mirceát, és azt is,
hogy Radura sem számíthat soha. De
maradt egy fia, akit hasonlóan kemény
fából faragták, mint őt magát. Aki tudja,
hogy a cél elérésének érdekében
semmiféle eszköz nem utasítható vissza.
Aki tudja, hogy a legnehezebb rész még
hátravan. Aki tudja, hogy nagyon sok
karót kell még kihegyezni odahaza abban
az Isten háta mögötti, átkozott
tartományban...
E pillanatban a szultáni palota
mellett, a mecsetté átalakított néhai
Alexandriai Szent Katalin-templom
minaretjéből élesen felharsant a müezzin
esti imához szólító kiáltása.
A vajda rámosolygott Vladutra, aztán
köpenyét a fiú vállára terítette. Az
önmagát megfojtó sárkány a földet
verdeste a köpeny hátán, de ez sem
számított. Vlad Dracul vajda már a jövő
uralkodóját látta az angyali szépségű
gyermekben.
- A sárkány fia vagy, Vlad! Méltó
örökösöm leszel... Jöjj, még sok mindent
el kell intéznünk, mielőtt
hazaindulhatunk.
Jöjj hát, Vlad Dracula...
 9.

VÖRÖSTORONY-SZOROS, ERDÉLY,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, KISASSZONY HAVA20

A tikkasztó meleget a fák hűse egy ideig

enyhíteni tudta, ám amikor az elcsigázott
lovasok kiértek az Olt partjához, a
napsugarak akadályt nem ismerve
záporoztak a nyakukba. A bőrvértek alatt
izzadságcseppek sorjáztak, és a kísérő
lándzsások legszívesebben leoldották
volna nehéz fémsisakjaikat. Mégsem
tették, inkább tűrték tökfödőik kínzó
melegét, hisz jól tudták, hogy a vajda úr
bizonyosan keresztüldöfi őket villámló
tekintetével a fegyelmezetlenség láttán.
A vajda úr azonban ügyet sem vetett
rájuk, egyre az üszkös falmaradványokat
fürkészte, a Vöröstorony-szoros
őrtornyának romjait.
- Azt parancsoltam, hogy a tornyot
újjáépítsétek!
Hangja ugyan egyelőre hűvös maradt
és kimért, a mögötte érkező lovasok
ennek ellenére mind behúzták a
nyakukat. - Mégis romokban áll itt
minden! Ki ezért a felelős?
A szászok kapitánya, Anton
Trautenberger oldalra sandított Johann
Magestre21, a szászsebes zsoldos
kapitányra. Való igaz, a parancsot jó
másfél hóval ezelőtt ők ketten kapták
kézhez.
 - A szebeni falak javítását előbbre
valónak véltük, vajda uram...
- Előbbre valónak? A határok
megerősítésénél?
Ha Johann Magest kapitány mellett
sistergő villám csap a földbe, az sem
keltett volna kisebb égzengést,
mennydörgést Hunyadi bevallásánál. A
vajda közelebb léptette lovát, és szúrós
tekintetét a zsoldos kapitány szemébe
mélyesztette.
- Még ma hozzáláttok! Míg
Vöröstorony újra nem ép, Erdély
biztonságban nem lehet! Még ma
embereket rendelsz ide, Latorvár és
Törttorony romjaihoz! Érted-e, kapitány?
Magest szaporán bólogatott, és a
csapat többi tagja bizonyos lehetett
benne, hogy a szászok még aznap
hozzálátnak a török által lerombolt
őrhelyek újjáépítésének, s éjt nappallá
téve dolgoznak is rajtuk, míg teljesen
készen nem lesznek mindennel.
Vitéz János kancellár megtörölte
gyöngyöző homlokát, és egy pillantást
vetett a falmaradványok tövében fehérlő
koponyahalomra. A tikkasztó meleg
dacára megborzongott az egymásra hányt
emberi fejek láttán: némely koponyán
még a turbánok foszlányai tarkállottak. A
vaskapui szurdokban vívott ütközet után
a magyar és oláh parasztok napokig
vadásztak a Kárpátokon át menekülni
próbáló törökökre, s éktelen haragjukban
ott ölték le őket, ahol érték. A vidéken
más tisztásokon is hasonló
koponyahalmok emelkedtek, s az
erdőkben még mostanság is tucatjával
botlottak a vándorok a futás közben
legyilkolt aszabok, akindzsik tetemeire.
- Nézzed csak, Jankó!
Vitéz végre valami derűs látványra
bukkant: az Olt partján, a havasalföldi
határ irányában faragott oszlop
emelkedett, rajta veres és fehér szalagok
tucatjaival.
- A székelyek állították a vaskapui
győzelem emlékére - jegyezte meg
idvezült mosollyal az ajkán Dengelegi
Pongrácz György. - Hogy ha még egyszer
ide merné dugni képét a török,
emlékezzen reá, mit kapott tőled,
Jankó!22
Hunyadi végigsimította kérges
tenyerével az oszlop faragványait, s a
rótt székely betűket.
- Oszlop nélkül is emlékeznek arra,
György! Nem feledik, amíg csak élnek!
Jönnek is megint, mégpedig nagyobb
sereggel, mint amilyen Mezidé volt...
Vitéz a többiek arcát fürkészte:
vajon ők is ilyen borúlátók? Maga
nevetségesnek tartotta a feltételezést: a
szultán még aligha heverte ki, hogy egy
egész hadseregét megsemmisítették
holmi ki képzetlen, mezítlábas parasztok.
- Őfelsége, Ulászló király másképp
látja a pillanatnyi helyzetet - kezdte
óvatosan. - Meggyőződése, hogy a déli
határok néhány esztendeig biztonságban
lesznek. Most nagyobb szükség volna az
innen felszabaduló csapataidra nyugaton,
Pozsony alatt!23
Hunyadi beesett, hegektől tarkálló
arcán keserű mosoly jelent meg.
- Pozsony alatt? Nékem itt van
szükségem minden fegyveresemre, itt, a
déli végeken! Ismerem én a törököt, mint
a rossz pénzt: a vereség, mit rájuk
mértünk Vaskapunál, rút arculcsapás!
Két éve Nándor Alba alatt a szultán,
tavaly Iszhák bég, s most Mezid minden
seregével... vereség vereség hátán. A
szultán tudja jól, kinek köszönheti
mindezt. Énnekem köszönheti! Még a
nyáron újabb sereget küld ellenem!
Vitéz a többiekre pillantott
Dengelegi Pongrácz György, Vingárti
Geréb János, Szentgyörgyi Székely
János, meg a fia, Székely Tamás, a
Hunyadi-seregek zászlóhordozója mély
egyetértésben bólogattak, még
Trautenberger kapitány is összeráncolt
homlokkal helyeselt.
- Őfelsége ezzel szemben úgy véli -
kezdte újra némi torokköszörülés után
Vitéz -,hogy az új havasalföldi és a
behódolt moldvai vajda időben jelezni
fog minden török betörési kísérletet,
ezért nem szükséges nagyobb számú
sereget a határon állomásoztatni.
Főképp, hogy azokra fölöttébb nagy
szükség volna Cillei ellen...
- Miket zagyválsz összevissza? -
förmedt rá Hunyadi. - Az oláh vajdák
hűségében csak egy tökkelütött idióta
bízik! Basarab fiához még Mária
húgomat is hozzáadtam, de emiatt egy
szemernyivel sem bízom benne jobban!
Azt se feledd el, hogy tavaszon Vlad
Dracul nem csak hogy átengedte a
törököt, de még segédcsapatokat is adott
melléjük! Vöröstorony őrségét
éppenséggel oláh martalócok gyilkolták
halomra!
- Őfelsége mégis úgy véli...
- Őfelségének fogalma sincs arról,
mi folyik itt! Nekem igen!
Vitéz igyekezett állni Hunyadi
szigorú tekintetét.
- Csapataink az összeomlás szélén
állnak, Jankó! Giskra huszitái borzasztó
károkat okoznak a Felvidéken,
nemsokára fel kell adnunk Pozsonyt... S
ami a leginkább aggasztó: sorra
pártolnak Erzsébet és Cillei mellé a
főurak, akik korábban...
- Sajnálom. Nem tudok nélkülözni
egyetlen katonát sem - ingatta a fejét
Hunyadi, s hangja kétségbevonhatatlanul
jelezte: a vitának vége. - De annyit
mondhatok, Vitéz, te bizony hamar
elfelejtetted, miért harcolunk voltaképp.
Nem Cillei, nem Erzsébet, és még csak
nem is Habsburg Frigyes a mi legfőbb
ellenségünk. Hanem a török!
Vitéz megszeppenten pislogott
Hunyadira, aki már-már visszafordította
volna lovát az erdő felé, amikor a
kancellár megemberelte magát és
melléje ugratott.
- Velem kell jönnöd, Jankó!
- Hova?
- Budára... Ulászló bálványoz téged!
Másban nem bízik, csak tebenned!
Feltétlenül beszélned kell vele!
- Utoljára mondom: itt van dolgom!
Vitéz a kissé lemaradó Dengelegi
Pongrácz György felé sandított, s
lehalkította hangját, hogy más ne
hallhassa, csak az, kinek szánta:
- Budára kell jönnöd, hogy
megakadályozzad a bajt!
- A baj itt készül: a török hozza
fejünkre!
- Tévedsz! A bajt ezúttal a pápa
követe hozza!
- Miféle követ?
- Cesarini.
- Cesarini? Emlékszem rá
Nürnbergből. A husziták alaposan
megkergették Tausnál! Még a bíbornoki
kalpagját is hátrahagyta...
- No, hát ez a Cesarini most
kidolgozott egy tervet Ulászló és
Erzsébet királyné megbékítésére.
- Azt jól tette. Az országnak béke
kell.
- Csak még nem hallottad, mi lenne a
béke ára!
Vitéz észrevette, hogy Trautenberger
és Johann Magest a fülét hegyezi egyre,
ezért oldalra léptette lovát, maga után
húzva a vajdát is. A fák közt a fülébe
súgta, mi nyomja oly nagyon a lelkét.
Hunyadi elkomorult.
- Miért nem ezzel kezdted?
- Jönnöd kell! Ha nem jössz,
Cesarini néhány héten belül eléri, amit
akar, és akkor...
 Jankó visszafordult a türelmesen
várakozó társai felé.
- György! Küldd vissza a lovasokat
Szebenbe! Magest kapitány! Két héten
belül újra álljanak Vöröstorony falai!
Trautenberger! Megsürgessed a brassói
ágyúöntőket! Szükségem van azokra a
bombardákra! Kamonyai...!
Hunyadi hirtelen elharapta a szót.
Egy szempillantás alatt csönd lett a
tisztáson, Dengelegi és Vingárti Geréb
elsötétülő tekintettel fordították el
arcukat. Jankó lassan megfordult a
nyergében és szomorúan megrázta a
fejét.
- Én bolond! Megfeledkeztem róla...
Kamonyai már nincsen vélünk...
A kancellár kinyújtotta a kezét, hogy
vigasztalón megérintse Hunyadi vállát,
de az elhúzódott tőle.
- Képtelen vagyok megszokni,
Vitéz... Immár se Matkó... se
Kamonyai... se Iván öcsém...
Vitéznek elszorult a torka, de
Hunyadi egyszeriben megrázta magát,
mint a vizes kutya.
- A hétszentségit! A háború az
háború, nem igaz?
Intett, immár indulhatnak vissza
Szeben felé. Emberei megkönnyebbülten
követték - a fák között legalább a nap
záporozó sugarai elől rejtve maradtak
valamelyest.
A szemle véget ért, a vajda
jószerivel semmivel sem volt elégedett.
Fejébe vette, hogy megint jő a török,
márpedig emberei tudták, hogy ha
egyszer egy idea befészkeli magát
makacs gondolatai közé, onnét se Isten,
se ember ki nem veri többé.
Erdélyben mindenki, aki csak élt és
mozgott, az újabb háborúra készült. A
Gyulafehérvárra és Szebenre
összeverbuvált paraszti sereg java részét
Hunyadi nem engedte szélnek ereszteni,
mint ahogy vajdatársának. Újlaki
Miklósnak a vérteseit sem engedte
vissza Kolozsvárra.
Hunyadi háborúra készült a török
ellen.
Újabb háborúra készült az özvegy
Erzsébet királyné is, Ulászló király
ellen. Ulászló király meg újabb háborúra
készült Erzsébet királyné ellen. A
törökre nekik aztán nem maradt idejük,
nem is gondoltak tán reá.
Pedig épp azon a napon, amikor
Hunyadi megszemlélte a határ menti
lerombolt őrtornyokat. Murád szultán
Drinápolyban kiadta a parancsot Seháb
ed Dihn ruméliai beglerbégnek, hogy
indítsa meg seregeit Magyarország ellen,
Hunyadi János megbüntetésére.
 10.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY,

MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, KISASSZONY HAVA

A vajda úr négy nap múlva érkezett haza

Hunyadra csapzottan, kimerülten. Vitéz
János egész úton rágta a fülét, s mire a
távolban megpillantották a vár veres
cserepes tornyait, már-már sikerült
elérnie, amit olyannyira áhított Hunyadi
fontolóra vette, hogy a hadi készülődést
megszakítva sebes látogatást tesz Budán,
hogy keresztülhúzza Cesarini bíboros
ármányos terveit.
Hanem amikor a lovak dobogva
átléptettek a felvonóhídon, és a
várudvarról Szilágyi Erzsébet rohant
feléjük haragtól veres orcával, kezében
meggyűrt pergament lobogtatva, mind
Hunyadinak, mind Vitéznek az ereiben
megfagyott a vér.
- Hol van a fiam? - zihálta Erzsébet.
Jankó összevonta szemöldökét.
- Hol a fiam?
Erre már Hunyadi jobbnak látta
lekászálódni a nyeregből.
- Ne izgassad magad, kedves. Árt az
a magzatnak!
Felesége áldott állapotban volt, a
selyemruha redői már szépen
domborodtak.
- Azt kérdeztem, hol a fiam!
- Hol van? Hát hol lenne? - Hunyadi
próbálta átölelni, de az asszony
indulatosan ellökte magától. - Mihály
sógor megírta, hogy Nándorfehérvárott
biztonságban vár ránk...
- De nincsen ott!
- Tessék?
- Nincsen ott! Itt írja! Ma hozta a
futár Nándor Albából Mihály levelét!
Lackó nincsen ott!
Hunyadi mozdulatlanná merevedett.
- De Mihály legutóbb meg éppen azt
írta...
- Hol a fiam?
Szilágyi Erzsébet szemeit
egyszeriben elárasztották a könnyek, s a
vaskapui csata győztese hirtelen rá
kellett ébredjen, hogy előbb ver szét
három újabb török ármádiát, mintsem
hogy ebből kimagyarázza magát
asszonya előtt.
 11.

Mint utóbb kiderült, a kalamajkát

Szilágyi Mihály okozta - igaz, merő jó
szándékból - egy másfél hónappal
korábban megírt levéllel. Ebben
megüzente Hunyadra édes húgának, hogy
ne aggódjon immár, mert a zsarnói vár
környékére menesztett magyar őrjáratok
egyike meglelte Lackót egy erdő szélén,
és biztonságban Nándor Alba falai közé
vitte.
Addig a levélig sem Jankónak, sem
Erzsébetnek szemernyi nyugta sem volt.
Kikeletkor, mikor Lackónak nyoma
veszett, a török támadás nem hagyott időt
a Temessziget vagy a Dunán általi
tartomány tüzetes átkutatására. A
vaskapui ütközet vérgőzös napjaiban
Hunyadi - ha meg nem is feledkezett
egyetlen fiáról - sokat nem gondolhatott
véle a rettentő küzdelem hevében.
Miután pedig fáradtan hazatért a
csatából, már jött is a levél Mihálytól, ki
a diadal hírére menten visszafordult
Nándor Alba felé, nehogy az erőd
őrizetlen maradjon.
Úgy tudták tehát, Zsarnó mellett
megkerült a fiú. Hunyadi fellélegzett,
hálát adott az Úrnak, hogy Lackónak nem
esett bántódása (pedig bizony lelki
szemei előtt már holtan látta
szerencsétlent). Nem gyanakodott
szemernyit sem, bár azt erőst
furcsállotta, hogy Szilágyi Mihály egy
árva szót sem íratott arról, hogy a vén
Matkó is megkerült-e Lackóval együtt,
vagy sem.
- Hogyhogy nincsen ott? - hebegte
Hunyadi, mikor Erzsébet zokogva
elfordult tőle, s hátranyújtotta a meggyűrt
pergament.
- Nem őt találták meg!
A vajda úr nem értette, és a
pergament is hiába forgatta a kezében,
hisz a betűvetéssel még mindig
hadilábon állt. Segítségkérőn Vitézre
pillantott, aki elvette tőle a levelet, és
sebesen silabizálni kezdte.
- Nem értem... - motyogta maga elé
Hunyadi. - Hisz azt írta, megvan!
Azt írta, egészséges!
Míg Vitéz szeme hunyorogva
végigsiklott a Szilágyi íródeákja által
pergamenre vetett kusza sorokon, Jankó
úgy érezte, vasmarokkal szorongatja
szívét a rettegés.
Lackó nincsen meg. . . Nincsen...
Azóta se látta senki. . . Lehet, hogy
halott már... lehet, hogy török fogságba
esett...
- Azt írja, szörnyű félreértés történt...
A meglelt fiú nem Lackó. Kétségtelen
immár...
Erzsébet abbahagyta a zokogást,
kihúzta magát. Jól ismerte Hunyadi ezt a
mozdulatot: egy kemény nevelést kapott
katonaleány rázza így le magáról a
semmirevaló kétségbeesést.
- Mihály ott sem volt Nem látta, kit
találtak meg Zsarnónál. Vissza se ment
Nándorfehérvárra, bizonyosan a
feleségéhez meg a csecsemő lányához,
Jusztinához sietett Horogszegre ahelyett,
hogy...
- Parancsmegtagadó! - sziszegte
vörös képpel Hunyadi.
- Azonnal indulok Nándorfehérvárra!
- közölte Erzsébet ellentmondást nem
tűrő hangon. - Megkeresem Lackót!
- Na de... - Vitéz kétségbeesetten
felpillantott a pergamenből. A terv, amit
napok óta kitartó igyekezettel
szövögetett, egyszeriben szertefoszlani
látszott.
 12.

Az estebéd feszült, szorongó hangulatban

telt. Szilágyi Erzsébet igyekezett
fegyelmezettnek mutatkozni, de nem
csapta be sem Hunyadit, sem Vitézt
Miközben türelmesen kínálgatta a
vacsora fogásait, s töltögette egyre a
kancsókból a vendégek kupáiba a
gyöngyöző bort, maga egy falatot sem
evett, egy kortyot sem ivott. Szigorú
tekintettel egyre maga elé meredt, s
arcizma sem rándult Vitéz görcsös
igyekezetén, hogy valamiképp jókedvre
derítse. Pedig a kancellárius mindent
megpróbált Az utazóládájában tucatnyi
itáliai poéma drágábbnál drágább
pergamenmásolata lapult annak
reményében, hogy majd az estebéd után,
a kandallóban pattogó tűz melegénél
felolvas belőlük a nagyasszony lelki
épülésére.
De most még az asztali
kedveskedések is teljesen hatástalanok
maradtak: Erzsébet csak egyszer nézett
Vitézre, de akkor is oly ridegen,
elutasítón, hogy a kancellár jobbnak látta
nem kínálgatni többet az édes ménesi
borban áztatott görög gránátalmát és a
mézben forgatott gerezdek naspolyát
nagy komoran: hagyjad! Most nem lehet
beszélni véle!
A vacsora végeztével a nagyasszony
azonnal vissza is vonult a szobájába
Violával, magára hagyva a nagyteremben
a férfivendégséget.
Hunyadi egy ideig komoran bámult
maga elé. A többiek illedelmesen
hallgattak. Eddig igen nagy
önfegyelemről tanúbizonyságot téve csak
módjával pusztították a ház borát, de
most mind teletöltötték gyorsan a saját
kupájukat Tudták, hogy a vajda ma este
fontos ügyekben kíván döntést hozni,
csak éppen azt nem sejtették, miképp
változnak arra a tervek, hogy a kis
Lackónak se híre, se hamva.
- Ezek előtt az emberek előtt
nyugodtan beszélhetsz, Vitéz! - törte meg
Hunyadi a már-már nyomasztó csendet -
Bízom bennük, mintha tulajdon
testvéreim volnának!
A kancellár végigpillantott a veres
dolmányos férfiak karéján. Az arcokat
sebhelyek borították, nem takargatta
azokat a rőt krátereket a sok dús szakáll,
bajusz, a kandalló tűzfényében szinte
izzottak. Egytől egyig a Hunyadi család
rokonai, familiárisai, hűséges szolgálói
voltak.
- Vitéz barátom ugyanis rossz híreket
hozott! - folytatta a vajda. - Titkon abban
reménykedtünk, hogy őfelsége belátással
lesz tarthatatlan helyzetünkre, és sereget
küld Erdély védelmére. De nem küld.
Nyugaton válságosra fordult a háború
Cillei és Giskra hadai ellen...
- Ha majd lesz egy kis időnk, nekik
is odacsapunk egyet! - nyugtatta a
kancelláriust Dengelegi Pongrácz
György. - Addig is csókoltatjuk a
királyné őfelségét meg a szukafattya
szeretőjét, Cilleit!
A többiek röhögtek, de Hunyadi
egyszeriben csendet intett.
- Beszélj, Vitéz! Mondd el nekik, mi
itt a baj igazán!
A kancellár aggodalmasan
körbepillantott.
- Arról volna szó, hogy a pápa
követe, Giuliano Cesarini bíboros úr
megkezdte a béketárgyalásokat a budai
udvarban...
- Béketárgyalásokat? Ugyan kivel?
- A pápa őszentsége pontosan tudja,
hogy amíg Magyarországon belső
háborúskodás dúl, amíg egyszerre két
megkoronázott királya is van a hazának,
akik egymás vérét szíjják, amíg a német
meg a huszita zsoldosok a nyugati, északi
részeket pusztítják, addig szemernyi
esély sincsen arra, hogy minden erőnkkel
a török ellen forduljunk!
- Bölcs meglátás! - nyugtázta
Hunyadi. - Hanem a bíboros úr igen
különös módját gondolná a
békekötésnek!
- Való igaz - tördelte a kezét Vitéz -,
hogy a bíboros úr mindenáron békét
kíván teremteni Erzsébet királyné és
Ulászló őfelsége között. Semmi nem
számít néki, csak hogy fegyvernyugvás
legyen!
- Ej, de ködösen beszélsz, kancellár!
- ingatta a fejét Pongrácz György.
- Bökd már ki végre, az Isten
szerelmére, mit akar a bíboros úr!
 Vitéz lehajtotta a fejét.
- Cesarini két tervet bocsájtott a
királyi tanács elé. Az egyik terv régi,
ismerjük már: eszerint Erzsébet
elfogadja Ulászlót Magyarország
törvényes királyának, de csak csecsemő
fiacskája nagykorúvá válásáig. Akkor a
korona visszaszáll Utószülött László
fejére.
- Hogyisne! - csapkodta az asztalt
Vingárti Geréb János. - Azt lesheti a
kutya német! Hogy megint egy birka
Habsburg legyen a királyunk? Soha!
Elég volt egynek a málészájú Albert!
- János sógor! - villantotta rá
fenyegető tekintetét Hunyadi. - Albert
urunk már a sírban porlad! Nevét ne
pocskondiázzad!
 - De akkor is! A kutyahétszentségit!
Mit képzel ez a jöttment bíboroskurafi?
- A terv része még az is, hogy
elhunyt Albert királyunk Anna leányát
Ulászlóhoz adnák feleségül, Elisabethát
pedig a király öccséhez, lengyel Kázmér
herceghez! Annával kétszázezer arany
jegypénz járna Ulászlónak,
Elisabethával százhúszezer arany
Kázmérnak.
Ezen csak röhögtek az urak.
- Na hiszen! Anna már eljegyzett
ara*, meg aztán Erzsébet királyasszony
soha nem egyezne bele, hogy bármelyik
leánya Jagelló-feleség legyen! No és mi
lenne a másik terve ennek a nagyeszű
bíborosnak?
Vitéz nagy levegőt vett.
 - A másik terv tán még ennél is
rosszabb. Ezt maga Erzsébet királyné
javasolta Cesarininek, aki
elfogadhatónak, mi több, támogathatónak
találta. Eszerint Ulászló őfelsége mond
le a magyar koronáról a csecsemő
javára, akinek nagykorúvá válásáig egy
Cillei vezette koronatanács irányítaná az
országot!
Az urak felhördültek. Székely János
meg a fia, Tamás még a kardjukhoz is
kaptak indulatukban.
- Még mit nem! A tetves veres
grófja! Volna is hozzá gusztusa a
hitványnak!
- Ezzel még nincsen vége - sóhajtotta
Vitéz. - Kárpótlásul Ulászló megkapná
Szepes vármegyét, amit a lengyel
koronához csatolnának. Ezenfelül
Magyarország egyszer s mindenkorra
lemondana igényéről Podóliát, Moldvát
és Galíciát illetően, természetesen
Lengyelország javára. A Budán
megjelent török követek igénye ezzel egy
időben az, hogy őfelsége haladéktalanul
adja át Nándorfehérvár várát a
szultánnak öt esztendő béke fejében...
Az urak most se nem röhögtek, se
kardjukhoz nem kapkodtak, olyannyira
megdöbbentette őket a javaslat.
- Ahogy az várható volt, a lengyel
urak hajlanak e terv elfogadására, és
erőst kapacitálják Ulászló urunkat, hogy
hagyja fel a magyar királyi igényeit,
térjen vissza mihamarabb Krakkóba.
- S mit mond erre a király?
 - Egyelőre semmit Mérlegel. Várja
Hunyadi véleményét...
Minden tekintet a vajdára
szegeződött, de Hunyadi csak intett
Vitéznek, fejezze be nyugodtan.
- Ez még nem minden. Cesarini
bíboros béketerve egy szóval sem említi
az Ausztriai Frigyes által megszállt
magyar területeket, vagyis félő, a
békekötés után német kézen maradna
Kőszeg, Sopron, Óvár, s a nyugati részek
végig a határ mentén! Győr városa is
könnyen odakerülhet mint a béke
szükséges záloga, melyről le kellene
mondanunk! - Vitéz utolsó szavait már
szinte suttogta. Lesütötte a szemét,
mintha maga is szégyellené, hogy
egyáltalán ilyesmit kellett a szájára
vennie.
Hunyadi szigorú tekintettel
végigpillantott az urakon, s a közéjük
telepedő csöndet megtörve végül így
szólt:
- No hát, látjátok, barátaim, mekkora
a baj! A béke fejében az édes haza
testéből tépnének ki hatalmas darabokat!
Északon Szepes vármegye menne
koncként a lengyelnek, a fél Felső-
Magyarország koncként a huszita
fosztogatóknak! Nyugat-Magyarország
Sopronnal, Kőszeggel, Győrrel a beste
németnek! Nándorfehérvár a töröknek! S
mindez miért? Hogy lélegzethez jussunk
általa! Hogy ne kelljen egyszerre három
ellenséggel küzdenünk! S cserébe mit
kapnánk még? A trón s a megcsonkított,
maradék Magyarország maradna a
Cillei-félék s talpnyalóik kezén! Mi csak
harcoljunk a törökkel, míg az erőnkből
telik, hullajtsuk vérünket az utolsó
cseppig! Ók addig Bécsben meg Budán
mulatnak majd, s röhögnek mirajtunk!
Azt ígéri nekünk Habsburg Frigyes, hogy
ha megkapja a nyugati megyéket, nem
támad a hátunkba, míg mi a keresztény
Európát védelmezzük... Mit szóltok ti
erre az ajánlatra?
Egyszerre pattantak fel az urak
haragtól vöröslő orcával, s olyan éktelen
kiáltozásba kezdtek, hogy Vitéz az
ijedségtől hátrált egy lépést De nemcsak
a hangjukat eresztették ki torkukon a
vitézek, hanem a pallosaikat is
hüvelyeikből. A fáklyák rőt fényében
mezítelen pengék táncvillanása jelezte,
hogy mi vár arra, ki ezt a békejavaslatot
elfogadni merészeli.
- Vitéz kancellár úr azért jött, hogy
tudassa vélem: a békeajánlat elfogadása
előtt őfelsége meghallgatná
véleményemet - dörmögte Hunyadi,
mikor egyetlen intésére elhallgattak
mindannyian. - Attól tartok, nélkülem
Ulászló rá találna bólintani valamelyik
"kecsegtető" ajánlatra!
Dengelegi Pongrácz György az
asztalra csapott pallosa
markolatgombjával.
- Isten a tanúm, Jankó, kedvem volna
a török helyett a kutya német torkát
megszorongatni! Meg a huszita kutyákét!
Meg az összes áruló urakét, akik
visszapártosodtak Erzsébet királynéhoz!
- Idővel sorra kerítjük őket is,
György, ne aggódj! Csak akartam, hogy
halljátok, bizony nagy a baj. Hogy
mielőtt döntök, elmondjátok, miként
vélekedtek minderről!
- Hát kérdés ez? - háborgott Vingárti
Geréb János. - Hajnalban nyeregbe
mindenki, aztán hajrá! Rá a németre! Fel,
Pozsony alá! Tapossuk ki a belit a
huszita meg svába zsizsikeknek!
Hunyadi mindkét öklét az asztalra
helyezte, hogy annak lapja nyögve
meghajolt belé.
- Nem megyünk a németre! Most
nem!
Az urak értetlenül bámultak rá, nem
értették, miért kellett elrontani ily
hirtelen a lelkesedésüket.
Hunyadi hollófekete haja a
homlokába hullott, ahogy lehajtotta fejét.
- Nem tudtok még mindent, urak!
 13.

Odafönn Szilágyi Erzsébet igen gyorsan

végzett a csomagolással. Amikor az
utolsó ruhadarab is a helyére került, a
nagyasszony behívatta a várnagyot, hogy
levitesse vele az utazóládát az udvarra.
Csakhogy az öreg Mészáros szeme
erősen elkerekedett, mikor meghallotta a
parancsot.
- Hová készülsz éjnek évadján,
nagyasszonyom?
- Nándorfehérvárra!
- A vajda úrral?
- Egyedül! Ne kérdezősködj már
annyit, a herkópáteredet, szedd a lábad!
Egy, kettő!
 A vén Mészáros jobbnak látta
engedelmeskedni, mert ha ritkán
mutatkozott is meg a nagyasszony
haragja, most sehogy nem kívánkozott
ízelítőt nyernie belőle.
Erzsébet kiviharzott, hogy
megkeresse komornáját, ám ahogy
elhaladt Viola szobája előtt, a szeme
sarkából észrevette, hogy a leány épp
szegényes cókmókját kötözi össze egy
kenderkötéllel.
- Hát te mit művelsz?
Viola összerezzent, s a
nagyasszonyra emelte könnyes tekintetét
Látva, hogy Erzsébet gyanakodva megáll
a küszöbön, karcsú testével próbálta
eltakarni a csomagot.
- Mi az ott? Készülsz tán valahová?
 Viola lehajtotta a fejét. Gyönyörű
leánnyá cseperedett, mandulavágásos
szemű, ébenfekete hajú szépséggé.
Fülében leheletfinom vésetű ezüstfüggő
csillogott. Erzsébet nagyasszony tudta,
nincs már messze az idő, amikor ifjú
vitézek szívét töri darabokra ez a leány.
- Igen, készülök valahová - ismerte
be a nyilvánvalót Viola.
- Aztán hová?
- Elmegyek.
- Nem tetszik itt neked?
- De tetszik, nagyasszonyom.
Erzsébet bosszúsan belépett a
szobába. Viola ragaszkodott ehhez a
korábban a szolgálólánynak fenntartott
kamrácskához egyrészt azért, mert közel
volt Erzsébet szobája, másrészt azért,
mert gyönyörű kilátás nyílott ablakából a
Cserna völgyére.
- Mi baj, Violám? Hová mennél te
innét?
- Megyek, megkeresem Lackó úrfit -
nézett egyenest Erzsébet szemébe a lány.
- Hallottam, mi történt vele. Hallottam,
hogy nyoma veszett. Ha elfogták a
törökök, majd felajánlom magamat érte
cserébe. Tudom, a fiatal lányok sokkal
becsesebbek a pogány szemében a
fiúknál!
Erzsébet lehajolt hozzá és két kezébe
fogta a kezét.
- S miért tennél ilyen bolondot,
gyöngyöm? Hisz még csak nem is láttad
az én Lackó fiamat soha.
Viola lehajtotta a fejét.
 - Hát teérted, nagyasszonyom. És
Hunyadi urunkért! Megyek, és ha
másképpen nem megy, kiszabadítom
Lackót! Erős vagyok, tudok bánni a
karddal!
- Elhiszem. De egyedül semmire se
mész, te kis eszetlen! Mihez is kezdenél
idegen földön? Hol keresnéd az én
Lackó fiamat?
Viola vállat vont.
- Azt nem tudom. De itt minek
maradjak? Árva vagyok, idegen. Ha
megtalálnám Lackó úrfit, végre egyszer
én is végbevihetnék valami hasznosat,
mint Thuz kamarás vagy Filipesi deák
úr. Vagy mint a vitézek. Hunyadi úr
vitézei!
Erzsébet megsimogatta a leány arcát.
 - Aztán hol kezdenéd a keresését?
- Hát hol? Nándor Albánál. Ott tűnt
el... Addig nem nyugodnék, míg meg nem
találom!
Az ajtó előtt nyögve roskadozott az
öreg Mészáros, vállán a nagyasszony
utazóládájával.
- Várnagy! - állította meg Erzsébet -
Ezt is vigyed!
Elvette Viola háta mögül az
összekötözött cókmókot, és az utazóláda
tetejébe penderítette.
Mészáros motyogott valamit a bajsza
alatt, valami különösen cifrát, minek
hallatán a nagyasszony is, Viola is
mosolyra fakadtak.
- Gyere, te bolond! - Erzsébet
megragadta a leány kezét - Odalenn már
nyergelik a lovakat!
 14.

Thuz besietett az ebédlőbe, és valamit

Hunyadi fülébe súgott. A vajda bólintott.
A vitézek még mindig vitáztak, ezért
csak Vitézhez hajolt közel, hogy
megossza vele a nem éppen váratlan hírt.
- Erzsébet nekiindult
Nándorfehérvárra! Megy, hogy
megkeresse Lackót!
- Jézus sebeire! Ne hagyd! Veszélyes
az út! Kíséret nélkül...
Hunyadi megtörölte gyöngyöző
homlokát.
- Küldök véle katonákat. A hátszegi
út most nem biztonságos, erőst
elszaporodtak rajt a medvék, farkasok...
Dévának tartanak inkább, aztán
Lugosnak. Fertályóra múlva téged
kérdezlek majd, barátom, menjek-e
utánuk. Pontosabban: ki után menjek, mi
után menjek... Nemsokára érteni fogod,
miért kérdés ez itt.
A kancellár közbe akart vágni, de
Jankó leintette.
- A rossz udvari hírek után lássuk a
magunk ügyeit!
A többiek elnémultak.
- Magatok is láthattátok,
Vöröstoronynál a helyreállítási
munkálatok sehol sem tartanak. Ugyanez
a helyzet Gyulafehérvár falainál. Ha
megindul a török támadás, éppen olyan
felkészületlenek leszünk, mint tél végén
voltunk...
 - No, azt azért nem mondanám! -
Vingárti Geréb János vaskos ujjain
számolta ellenérveit: - Egy: hatezer
gyalogos áll parancsnoklatod alatt
Gyulafehérvár és Szeben között, a mezei
táborokban! Csak az indulási parancsra
várnak. Kettő: a vértes dandárok
foghíjas sorait a nyár derekára
feltöltöttük cseh és lengyel
zsoldosokkal! Hetek óta
gyakorlatoztatom őket, s szavamra, ha
azok egyszer megindulnak, nincsen török
sereg, ami megállana előttük! Három:
Vladek Hradski parancsnoklata alatt
immár százhúsz harci szekér várja, hogy
a török képébe pörköljön ágyúival!
Újonnan öntött ágyúk mindeniken,
kézipuskák, fejszék, lándzsák,
cséphadarók, horgas botok! Lépje csak
át a határt a szultán! Igen meg fog
lepődni!
Hunyadi szomorkásan
elmosolyodott.
- Ez mind igaz, amit mondtál, János.
De a lerombolt védműveket mégsem
sikerült megújítani a Kárpátok és a
Maros között!
- Ki törődik a védművekkel? Azt
hittem, a nyílt csatákat kedveled, Jankó!
- ingatta a fejét Szentgyörgyi Székely
János. - Csak nem akarnál mindenféle
váracskába húzódva rostokolni heteken,
hónapokon át?
- Azt éppen nem. De a szultán dühödt
ellencsapást készül mérni ránk. Immár
nem fosztogatókból áll majd a serege,
hanem a ruméliai és az anatóliai
beglerbég válogatott csapataiból!
Bodapatakánál szerencsénk volt, Mezid
a létező legrosszabb terepen vállalta a
csatát ellenünk. Nem biztos, hogy még
egyszer ilyen szerencsénk lesz! Mást kell
majd cselekednünk!
A vitézek egymásra néztek.
- Ugyan mi mást, Jankó?
- Olyat, amire nem számítanak!
Filipesi Albert deák a többiek háta
mögött Thuz Jánosra sandított, mintha
csak azt mondta volna: no, most jön a
java, barátocskám! Most figyelj!
Az urak izgatottan előrehajoltak
székeiken.
- Miben töröd a fejed, Jankó?
Hunyadi intett, mire Filipesi egy
erősen megrongyolódott földabroszt
terített eléjük az asztal közepére.
- Marosszentimre után megfogadtam
- sóhajtotta a vajda -, hogy soha többé
nem hagyom, hogy az ellenség
meglepjen! Akkor csapott be engem
utószóra. S csak úgy tehette azt, hogy
sejtelmünk sem volt, mire készül
valójában... Két éve Nándorfehérvárnál
vártuk őket, de Erdélyben támadtak!
Székely János a homlokára csapott.
- Értem már! Most meg Erdélyben
várjuk őket, következésképpen
Nándorfehérvár ellen támadnak!
- Nem - nevetett Hunyadi. - Nem
erről van szó. Hiábavaló lenne azt
találgatni, mire készül a szultán, mert
Murád elég agyafúrt ahhoz, hogy ne
lehessen kiókumlálni a szándékait.
Sokkal egyszerűbb megvárni, míg dönt, s
ha döntött, akkor kell gyorsan
cselekedni! Albert! Magyarázzad el
nekik!
Filipesi a térképre mutatott.
- A vajda úr parancsára Szent
György havában zsoldba vettünk néhány
bolgár, havasalföldi meg thrákiai cigány
komédiást!
- Micsoda? Cigányokat zsoldba? -
kerekedett el Vingárti Geréb János
szeme. - Azoknak a riheseknek fizetsz?
Ugyan miért?
- Hírekért - felelte Hunyadi. - Olyan
hírekért, melyek emberéletek százait,
ezreit menthetik meg.
- Kutya legyek, ha értem...
 - Mindjárt megérted! Folytassad,
Albert fiam!
A deák megköszörülte torkát.
- Összesen kétszázötven aranydénárt
szántunk arra, hogy időben értesüljünk a
török készülődéseiről. Olyan cigányokat
béreltünk fel, akik rendszeresen
megfordulnak Konstantinápoly és Bécs
között. Ezek többnyire trnovói,
tirgovistei, drinápolyi és szeredőcei24
vándorcigányok. Az esztendő egy részét
nálunk töltik, Erdélyben. Amerre csak
megfordulnak lopnak, kéregetnek, de
némelyik csepűrágóként próbál
szerencsét.
- Én az ilyennek mindnek levágatom
a kezét! - füstölgött Székely János.
- Nemhogy még zsoldot fizetni a
tetveseknek!
A vajda türelemre intette.
- Otthonosan mozognak a török
területeken, Bolgárországban telelnek,
kora tavasszal indulnak északnak. Idén a
csengő aranyakért cserébe hamarabb
szedték a sátorfájukat, alig fordultak
Drinápolyban, körbeszaglásztak kicsit, s
már jöttek is vissza.
- Drinápolyban nagy készülődést
tapasztaltak - vette vissza a szót Filipesi.
- A nyár eleje óta érkeztek az anatóliai
seregek Tekkéből, Szulkadirból,
Egrigözből, Kónyából. Janicsárok,
szpáhik... Rengetek hadianyag, szekerek,
lovak, tevék... Viszont ami számunkra
nagyon fontos: a folyami flottájuk
Drinápolyban és fönn, Giurgiunál
nyugton maradt egész tavasszal, egész
nyáron. Egyetlen gályát sem készítettek
fel indulásra. Ellenben a ruméliai sereg
több egységét indították Nikápoly felé,
részben a szerbiai csapatokat is. A
szendrői bég lovasai is mind
megindultak az előző hetekben.
- Ez még nem jelent semmit - ingatta
a fejét Dengelegi Pongrácz György. -
Magad mondtad, Jankó, hogy a szultán
ravasz ember!
- Egy mutatványos karaván érkezett
tegnap Hunyadra - folytatta Filipesi. -
Csupa csepűrágó: tűznyelők,
medvetáncoltatók... Egyenest Trnovóból
jöttek, Havasalföldön át.
Az asztal körül minden tekintet a
deákra szegeződött.
 - Arról számoltak be, hogy
Trnovóban a ruméliai beglerbég, Seháb
ed Dihn vendégeként látták magát Vlad
Dracul vajdát Hetek óta ott tartózkodik
az átkozott a családjával együtt Vagy
ezer havasalföldi lovasa készülődött a
város határában, állig felfegyverezve.
Állítólag heteken belül megindulnak a
törökök oldalán... haza.
- Haza?
- Ahogy ők mondták, őszre már
otthon ünnepelnek Tirgovistében.
Fogadkoznak, esküdöznek! Már hegyezik
a karókat Hunyadinak és az egész
pereputtyának, meg persze a trónbitorló
Dan Basarabnak! Minden magyar és
szász a halál fia, ha visszatérnek
Tirgovistébe, aztán pedig betörnek
Erdélybe... Ezt mondják...
A vitézek összeszűkült szemmel
méregették a deákot.
- Mindezekből nyilvánvaló, hogy a
szultán Havasalföldre készül támadni
seregével, mégpedig az ősz beköszönte
előtt - folytatta Filipesi. - Giurgiu
erődjéhez folyamatosan szállítják át az
erősítést a Duna déli partjáról.
Nikápolyból tutajok viszik a lovakat
Kis-Nikápolyba... A szultán magát a
ruméliai beglerbéget bízta meg a csorba
kiköszörülésével...
- Seháb ed Dihnt?
- Őt bizony.
- S ezt is mind a cigányoktól tudjuk?
- csodálkozott Dengelegi Pongrácz
György.
 - E hírek kereken kétszázötven
aranyunkba kerültek. De az értékük
felbecsülhetetlen...
- Eddig vakok voltunk és süketek -
vágott közbe Hunyadi. - Ültünk és vártuk
a következő török támadást Ezentúl jó
előre tájékozódni fogunk, barátaim! A
cigányok közül kiválogattuk az
ügyesebbjét, és hamarosan
visszaküldjük őket török területre. Azt
akarom, hogy a szultán minden
mozdulatáról időben értesüljünk. Thuz
már szervez egy kereskedőkből és
lókupecekből álló hálózatot, akik
rendszeresen megfordulnak
bolgárföldön, s még délebbre,
görögföldön. Adnak, vesznek,
kérdezgetnek, nézelődnek... Tőlük is
híreket kapunk ezentúl. A hátszegi és
osztrói oláh kenézek már válogatják
azokat a megbízható embereket, akik
jobbágygúnyában átkelnek a Kárpátokon
és elszegődnek az Olt menti bojárokhoz.
Tirgovistétől Pitestin át. Hosszúmezőtől
Giurgiuig nem történhet semmi anélkül,
hogy mi ne értesülnénk róla. Levelet
írtam Szilágyinak Nándorfehérvárra,
hogy hasonlóképp szervezze meg a
rácokból álló kémlelőhálózatunkat.
- Várjunk egy kicsit! - emelte fel a
hangját Székely Tamás, Hunyadi ifjú
zászlóhordozója. - Ha Vlad vajda török
segítséggel akar visszatérni
Havasalföldre, akkor azonnal segítséget
kell küldenünk Dan Basarabnak!
- Pontosan ezt fogjuk tenni -
helyeselt a vajda. - Amint tudjátok,
Basarab vajda a király, ennélfogva az én
személyes védelmemet élvezi. Mária
húgocskámat tavaly nem véletlenül
adtam feleségül a fiához. Fontos nekünk
az oláhok szövetsége! Azért hívtalak
össze benneteket, hogy ismertessem a
haditervet. A tervem eredetileg az volt,
hogy becsalogatom a törököt Erdélybe,
és a kisebb erősségekből ütök ki rájuk.
Talán nem is baj, hogy nem állnak még
azok a lerombolt falak... Időközben
ugyanis rájöttem, hogy nem szabad a
háborút visszahozni Erdély földjére. A
nép éppen eleget szenvedett már. Túl
sok vér folyt itt!
- De hát mi egyebet tehetnénk? - tárta
szét a karját Vingárti Geréb János. - A
szultán Erdélybe jön! Hol máshol
csatázzunk véle?
- Erdélyen túl - mosolygott Hunyadi.
- A Kárpátokon túl. Idegen földön.
Az urak döbbenten egymásra néztek.
- Túl a határokon? De hiszen akkor
nem számíthatunk a nagyúri
bandériumokra! A nemesi hadakra...
- Tudom - felelte Hunyadi. - A
nemesurak nem hajlandóak hadakozni a
határon túl! Nekik csak úgy a jó, ha
házhoz jő a török!
- Nélkülük nem sokan leszünk!
- Éppen elegen!
- Igen, Jankó, de...
- Nincsen de! - csattant fel
indulatosan a vajda, talpra szökkenve.
Az asztalon néhány kupa felborult, a bor
kilötymölt. - Elegem van a folytonos
védekezésből! Elegem van a folytonos
visszavonulásból, a felégetett magyar
falvak látványából! Kivisszük a háborút
az országból! Támadni! Újra támadni
fogunk, egyre csak támadni! A török
megszokta, hogy akkor tör Magyar-
országra, amikor csak kedve tartja! Jön,
rabol, pusztít! Ebből elég! Mostantól mi
rontunk az ő földjeikre! Mostantól mi
raboljuk meg az ő falvait, mi pusztítjuk
az ő népeiket! Lángba akarom borítani a
földjeiket egész Drinápolyig! Azt
akarom, hogy rettegjék nevünket, ahogy a
magyar paraszt rettegi a török nevét! Azt
akarom, hogy fordítsuk meg a háború
menetét... örökre!
Nagy csönd lett hirtelen.
 Filipesi felpillantott urára, s mikor
az beleegyezőn bólintott, mutogatni
kezdett a földabroszon.
- A páncélosok már a jövő héten
megindulnak Gyulafehérvárra. Vladek
Hradski szekerei követik őket, végül a
gyalogosegységek menetelnek. Újlaki
bandériumai Medgyesnek indulnak,
onnét tovább keletnek, egész Brassóig.
Hunyadi a térképen veressel
bekarikázott városra mutatott.
- György! A vértesekért te felelsz!
Geréb sógor! Te parancsolsz a
székelyeknek és a kenézek lovasainak!
Székely sógor, te a gyalogosokat
vezényled! Különös gondod legyen a
parasztokra! Ők nem Zsoltért harcolnak,
ők a mi leghívebb harcosaink! Brassónál
gyülekezünk! A nyár utolsó napján ott
kell táboroznunk teljes létszámban!
Thuz, aki mindeddig csöndesen
hallgatta a beszélgetést, lévén, hogy a
haditervekbe nemigen szokták bevonni,
most közbevetette:
- Valamit nem értek, uram. Mi lesz a
Vöröstorony-szorossal? Azt ki védi
majd? Ha ennyire keletnek húzódsz.
Erdély nagy része védtelenné válik!
Hunyadi csak somolygott a bajsza
alatt.
- Éppen azt akarom, hogy Vlad
Dracul és Seháb ed Dihn felderítői ne
találjanak egyetlen magyar katonát sem a
Kárpátok túloldalán! Higgyék csak azt,
hogy nem védi senki Gyulafehérvárt,
Szebent, Kolozsvárt!
 Dengelegi Pongrácz György szemmel
láthatóan nem tudta mire vélni ezt az
egészet földabroszostul, vonulási
tervestül.
- Ennek aztán semmi értelme, te
Jankó!
- Hacsaknem annyi, hogy így a török
könnyelműbben folytatja az
előrenyomulását a határ felé. Filipesi ma
este megírja a levelet Dan Basarabnak.
Parancsba adom a vajdának, hogy
égessen fel mindent Havasalföldön a
közeledő török csapatok elől. Ne
hagyjon nekik élelmiszert, lehetőleg a
lakosságot is menekítse el a hegyekbe,
mocsarakba! Seháb ed Dihn óvatos
harcos, bölcs hadvezér. Eleinte egyben
tartja majd a seregét, de aztán, ahogy
fogyatkozni kezd az eleség, úgy kell
mind távolabbra küldenie a
fosztogatókat. Mire elérik Tirgovistét,
már a had fele portyázik szerte keletnek,
nyugatnak.
Ahogy Pongrácz György szája a
felismerés vigyorára húzódott, a török
szablyák hasította sebek egyszeriben
nyíló pipacsként virítottak ki cserzett
bőréből.
- Értem már! Ezt okosan kitaláltad, te
Jankó! Éppen csak azt az apróságot
felejtetted el, hogy a ruméliai beglerbég
legalább ötvenezres sereget hoz
magával! Kipróbált szpáhi ezredeket, a
legkiválóbb janicsáralakulatokat. Ha
szokás szerint fosztogató akindzsik és
aszabok is jönnek előttük, legalább
hetven-, ha nem nyolcvanezer emberrel
kell szembenéznünk. Hányan is vagyunk
mi? Tizenkétezren? Tizenötezren?
- Nem mondtam, hogy könnyű lesz,
György! A cigányok túloznak ugyan, de
ha a fele igaz annak, amit mondanak,
akkor is sokszoros túlerőben lesz a török
velünk szemben... Na és? Mindig is
túlerőben volt. A kérdés csak az, hol
próbáljuk megállítani őket, a Kárpátok
melyik oldalán. Idehaza? Vagy odakinn?
A vitézek elkomorulva bólogattak az
asztal körül. Hunyadi elérkezettnek látta
hát az időt, hogy a magasba emelje
kupáját Büszkén végigtekintett a
kipróbált, hűséges férfiakon.
- Az elmúlt hónapokban éjt nappallá
téve ügyködtetek, barátaim! Sereget
kovácsoltatok a nincstelenekből!
Kiképeztétek őket, felfegyvereztétek
őket! Hiszem, hogy ez a tizenkétezer férfi
valami hatalmas csudát visz végbe
hamarosan! Egy újabb csudát! Sok csatát
megvívtunk már együtt! Szendrő alatt!
Nándorfehérvárott! Aztán Vaskapunál!
Ha kell, ezúttal elveszünk mindannyian,
de akkor sem hagyom, hogy Erdély még
egyszer szabad préda legyen! Erre
igyunk!
Erre boldogan ittak.
Fenékig ürítették az ónos kupákat, s
hamarjában újra telilöttyintették őket,
hogy legyen mit megint fenékig üríteni.
- Most pedig azt kérdem tőletek,
drága testvéreim - csitította őket
Hunyadi. - Szerintetek én most hová
induljak, ugyan? A feleségem után, ki
éjnek évadján utazóba tárra ült, hogy
megkeresse Lackót? Utána nyargaljak,
hogy megoltalmazzam, és segítsem
egyetlen fiam felkutatásában?
A vitézek elnémultak, zavartan
bámulták csizmájuk hegyét.
- Vagy Ulászló őfelsége udvarába
siessek, s megakadályozzam a gyalázatos
békekötést a némettel? Hogy lebeszéljem
őt az ország megcsonkításáról?
Erre sem emelte fel a fejét egyikük
sem.
Hunyadi a földabroszra bökött, arra
a barnás téntával odapingált vonulatra,
amely a Kárpátokat jelezte.
- Vagy folytassam, amit Vaskapunál
elkezdtem?
 Sógorai egymásra sandítottak. Mind
tudták a választ, amikor visszanéztek
Hunyadira, az kiolvashatta szemükből az
egyértelmű biztatást.
- És te, Vitéz? - fordult a vajda a
kancellár felé. - Te hogyan döntenél a
helyemben?
Vitéz János lehajtotta a fejét. Nem
mert Hunyadi szemébe nézni.
- Nem tudom, Jankó...
- Nem tudod...
A hadfiak ajánlatosabbnak látták
sebesen újra teletölteni kupáikat. Csend
ereszkedett a teremre, még a tűz
pattogását is hallani lehetett a hatalmas
kandallóban.
 15.

Vagy másfél órával később Hunyadi

magához kérette a lovagterembe Vitézt,
Filipesi deákot és Thuz sáfárt. Amikor
az ajtóhoz léptek, épp Vladek Hradski és
három nyalka öltözetű cseh zsoldos
lépett ki onnét Igen határozottnak tűntek,
s oly sietősen csattogtak lefelé a
lépcsőn, mintha egyből a törökre
készülnének rontani.
- Diktálok! - fogadta az érkezőket a
vajda, s Filipesinek annyi ideje sem
maradt, hogy letegye az ülepét a padra.
Hunyadi máris mennydörögte sógora
atyjának, Dan Basarab vajdának szánt
levél első sorait.
 - Murád szultán mérhetetlen serege
immár megindult tartományod felé,
nemes vajda, így hát eljött az idő,
amelytől mindig tartottunk, de amelyről
mindig tudtuk, hogy egy napon elérkezik.
A földeket, városokat, falvakat a török
útjából mind kiürítsed, élelmet útjukban
ne hagyj! Ha kell, perzselj fel tenmagad
minden mezőt, erdőt, házat, hogy eleség
a pogány hadaknak ne jusson...
Amíg a vajda diktált, s Filipesi
lúdtolla sebesen sercegett a papiroson,
Thuz idegesen babrálta egy ideig
köpenye sarkát, majd megunva a
várakozást Vitézhez hajolt.
- Bízom benne, hogy a Budára
küldött szekerek rendben megérkeztek,
jó uram!
 - Őfelsége szívét módfelett
felderítette Jankó ajándéka!
Különösképpen a töröktől zsákmányolt
hadizászlóknak, valamint Mezid bég
fejének örvendezett!
- Akkor jó... - Thuz a torkát
köszörülte, nyilvánvalóvá téve, hogy
valójában nem a zsákmánnyal megrakott
szekerekről kíván fecsegni. - Ami azt
illeti... nos, szeretnék szívességet kérni
nagyságodtól!
A kancellár érdeklődve fordult felé.
- Ki vele! Mi légyen az?
- Testvéröcsém, Osvát dolgáról
volna szó... Hunyadi úr engedélyével
Zágrábba küldtem Benedek püspök úr
kancelláriájára tanulni...
- Hallottam felőle...
 - No, hát - krákogott a sáfár -, a
napokban levelet kaptam Osváttól,
amiben tudatta vélem, hogy igen rossz
sora van ott Zágrábban. Nem találja
helyét, uram!
- Thuz! - Vitéz félrevonta a sáfárt,
hogy ne zavarják a vajda diktálását a
hangos szóval. - A testvéröcséd nehéz
természetű ember. Éppen olyan jól
ismerem, ahogy téged ismerlek, hiszen
mindkettőtöket magam okítottalak a
katekizmusra. Csak amíg te fölöttébb
szorgalmatos tanuló voltál, addig Osvát
felszínes és vonakodó maradt Nem nyílt
meg a szíve Krisztus igéjére, s
javaslatom ellenére vált mégis pappá.
Nem való, hogy aki nem hiszi tiszta
szívből Jézus Krisztust, hamis papja
legyen az anyaszentegyháznak! Szent Pál
azt írta: "Aki ismeri Krisztust, és nem
szereti, az legyen átkozott!" Attól tartok,
Osvát képmutató ember, aki gyűlöl maga
körül mindenkit, de legfőképpen
önmagát.
Thuz lehajtotta a fejét.
- A püspök úr írnokai közül valaki
megtudta, hogy Osvát... hogy ő és én...
nem kereszténynek születtünk. Hogy
zsidók vagyunk, uram. Most fenyegeti
ezzel, zsarolja őt ezzel... Félek, ha nem
teszünk valamit, Osvát valami bolondot
cselekszik hamarosan...
Vitéz bólintott.
- Mit vársz tőlem?
- Nem volna lehetséges, nagyuram...
hogy Osvát a budai kancelláriára
kerüljön... Akár csak kis időre is... Amíg
elülnek körülötte a zavaros hullámok...
- Megteszem, ami tőlem telik.
Hamarosan Zágrábba kell utaznom, majd
akkor beszélek a püspök úrral!
Thuz úgy nézett a kancellárra, mintha
most látná először.
- Válóban megtennéd, uram?
- Szavamat adom rá.
A sáfár alig tudta palástolni örömét,
legszívesebben táncra perdült volna a
lovagterem közepén. Aztán valami az
eszébe jutott mégis...
- Nem kedvelted őt, uram. Így van-e?
Osvát soha nem nyerte el tetszésedet...
Mégis segíteni fogsz neki.
- Valóban nem kedvelem. De ez most
nem számít Hunyadi felelősséget vállalt
teérted, te pedig Osvátért. Mi itt mind
ugyanannak a terebélyes fának vagyunk a
hajtásai, Thuz. Szövetségesek, barátok,
testvérek... Család vagyunk. Hatalmas
ellenfeleink vesznek körül, akik
bármikor készek eltaposni minket.
Kicsik vagyunk. Jelentéktelen emberek
magunkban, külön-külön. Együtt viszont
erősek: mindenkire szükségünk van
tehát, aki miközénk tartozik. Lássad, a
haditanács családi megbeszélés volt,
nem egyéb. Csak éppen itt a családban
borozgatás mellett nem az aratás, szántás
rendjéről folyik a szó, hanem az ország
sorsáról. S bizony, te is, én is hajtásai
vagyunk ennek a mind terebélyesebb
fának, tagjai e családnak. Osvát is a
tagja, akár szeretem őt, akár nem!
 Thuz elgondolkodva bólintott, aztán
oly hirtelen akart szólni, hogy
köhögőroham tört rá. Hétrét görnyedve
próbált levegőhöz jutni.
- Ej! Hát még mindig tör a nyavalya?
- veregette a hátát Vitéz vigyorogva. -
Mióta hazatértél Vlad Dracul
fogságából, egyre göthösebb vagy!
Bár a nyár vége felé jártak, a
lovagteremben csontig hatoló hideg volt
valóban, lélegzetük párállott a
levegőben. Mire Thuz köhögése
csillapodott valamelyest, Hunyadi is
befejezte a levél diktálását.
- Ezt azonnal elviszed Basarab
vajdának Tirgovistébe! - nyújtotta át a
frissen lepecsételt üzenetet Thuznak.
Már fordult volna Vitéz felé, de Thuz
felnyögött.
- Jaj, uram! Tirgovistébe? Megint?
A vajda nem értette, mi a baj ezzel.
- A hátam borsódzik attól a helytől,
uram! Kérlek! Ne én vigyem!
Hunyadi a sáfár vállára tette a kezét.
- Erre most nincsen idő, Júda!
Indulj! Filipesi! Kísérd el! Vitéz! Most
te jössz! Diktálok!
A kancellár egy pillanatra eljátszott
a gondolattal, hogy megemlíti Jankónak,
hogy ő nem holmi írnok, de Hunyadi oly
határozottan mutatott a padra, hogy végül
mégsem ellenkezett Leült, és tintába
mártotta a tollat.
- Ki a címzett?
- Őfelsége a magyar király!
 16.

Másnap reggel Vitéz korán

felnyergeltetett, és még azelőtt útnak
indult, hogy a várban szendergő
vendégsereg ébredezni kezdett volna a
késő éjszakába nyúló haditervezés és az
azt követő vigadozás után. Éppen ezért a
kancellárius meglepődött kissé, amikor a
Dévának vezető országúton Hunyadival
találkozott szemközt.
- Ellenőriztem Vladek Hradski harci
szekereit, valóban útra készen állnak-e! -
üdvözölte vidáman a vajda. - Ha látnád,
Vitéz, milyen csodálatos szerkezetek
azok! A Böhöm szekér is újjáépült! Rá
sem ismernél! Kétszer olyan erős...
 - A pokolba a szekerekkel! Azt
hittem, Jankó, van annyi eszed, hogy
Erzsébet után eredjél! Őszintén szólva
fafejűbb vagy, mint valaha voltál!
Hagyod csak úgy, egyedül zötykölődni
szegényt...
- Vitéz! Vitéz! - nevetett Hunyadi. -
Egyrészt utánuk menesztettem húsz
lándzsást, hogy baj ne érje őket az úton.
Másrészt Erzsébet tudja, hogy mit csinál.
Hogy Lackónak nincsen nyoma, ő addig
nem nyugodhat, szemernyit sem alhat,
míg meg nem leli. Akár éhre, akár
holtan...
Vitéz nem hitt a fülének.
- Hogy beszélhetsz erről így... ilyen
érzéketlenül... Ilyen ridegen?
Hunyadi megveregette a kancellár
vállát.
- Csitulj, barátom! Az ég szerelmére,
háború van. A Jóisten nemrég jónak látta
elszólítani mellőlem Iván öcsémet, s
elszólította Kamonyait, ki kölökkorom
óta óvott, egyengette lépteim. Ha a
Jóisten jónak látja magához szólítani az
én drága Lackó fiamat, akkor azt
megakadályozni én nem tudom. De itt
most nem az én kisfiam sorsa a tét.
Annál sokkalta több. Tudom, hogy meg
fogod érteni!
- De... De...
Hunyadi áthajolt a nyeregből, és
megölelte barátját.
- Vidd a levelet sebesen, Vitéz! Add
őfelsége kezébe, talán még nem késő!
Azzal megsarkantyúzta lovát, s már
vágtatott is visszafelé Hunyadnak.
A kancellár elképedve bámult utána.
- Ha beéred Temesvár előtt
Erzsébetemet, mondd meg neki, hogy
szeretem, utolsó szívdobbanásig!
Nevetve mondta ezt, vígan integetve
hozzá, de Vitéznek azért elszorult a
szíve.
A hunyadi erdők rengetege fölött
melengető hajnalpír ömlött szét.
 17.

Vitéz úgy hajszolta a lovát, hogy a két

kísérő királyi lándzsás alig győzte tartani
vele az iramot. Így viszont, jókora
porfelhőt kavarva maguk után, Déva alatt
beérték a hollós címerrel ékes
utazóbatárt, melyben Erzsébet és a kis
Viola zötykölődtek Nándor Alba felé.
- Adjon az Isten szép napot a
hölgyeknek! - köszönt be illedelmesen a
kancellár a batár ablakán, s rögtön utána
be is kéredzkedett, mondván, Illyéig
bizonnyal együtt múlathatják az időt.
Erzsébet kedves volt ugyan, de
kimért, távolságtartó. A kancellár
kérdéseire alig válaszolgatott, figyelme
minduntalan elkalandozott, gyönyörű
szeme újra és újra az ablakon túli
világot, a Maros menti tájat fürkészte,
mintha tekintete áthatolna a végtelen
rengetegen, s ellátna egész a messzi
vidékig, ahol fiának nyoma veszett.
Vitéz hirtelen ötlettől fogva Violára
kacsintott, s előszedte a vállára vetett
tarisznyából az itáliai poémákat,
melyekkel már Hunyadon meg kívánta
örvendeztetni a nagyasszonyt. Nyomban,
lelkesülten belefogott az egyik versbe
ékes latinsággal, ám Erzsébet ekkor a
kezére tette kezét, és azt mondta:
- Ne fárasszad magad hiába, János!
Az én figyelmem nem lehet most veled,
sem a szép versekkel! Másra nem tudok
gondolni, csak az én kicsi fiacskámra!
Ki tudja, él-e, hal-e, megvan-e még
egyáltalán? Lehet, hogy szenved, lehet,
hogy nélkülözik...
Vitéz indulatosan gyűrte vissza a
tarisznyába a pergamenlapokat,
melyekért oly sok aranyat fizetett a
királyi kancellária írnokainak.
- Nem kertelek, Erzsébet! Háborog a
lelkem, s nem értem, mi ütött Jankóba!
Milyen férfi az, aki nem a fia életét félti
leginkább? Itt kellene hogy üljön
temelletted, s nem hagyni, hogy egyedül
vágj neki a hosszú, veszedelmes útnak!
Szilágyi Erzsébet csodálkozva nézett
a kancellárra. Néhány pillanatig csak a
kerekek zörgését hallották meg a szél
zúgását a Maros parti szilfák közt.
- Te nem értesz semmit! - mosolygott
szomorúan a nagyasszony. - Mi történt
veled, János? Más ember lettél, mióta
oly magasra emelkedtél...
- Hogy mondhatsz ilyet? Ugyanaz
vagyok, aki voltam, aki téged az idők
végezetéig...
Vitéz oly hevesen ragadta meg
Erzsébet kezét, hogy a kis Viola
összerezzent. A nagyasszony várt egy
hosszú pillanatig, aztán kihúzta ujjait a
kancellár bumfordi tenyeréből, s
megcirógatta a férfi arcát.
- Ha ugyanaz az ember volnál,
tudnád, hogy mi az én uram sorsa!
Hogyan ülhetne itt vélem, mikor a
kardjára, pusztító erejére máshol van
most szükség? Ha azt akartam volna,
hogy a szoknyámon üljön, s példás
családapa váljék belőle, akkor a
szentimrei vereség után magam
vigasztalom, s hozom haza Hunyadra.
Visszaadta volna akkor a vajdai láncot,
a báni hivatalt, a Nándor Alba kapitánya
címet a királynak. S akkor sorsával
megbékélt apa lenne most, és szerető
férj... De én...
Erzsébet mosolyogva Violára
pillantott.
- Mi azt akartuk, hogy azt az utat
járja, amit Isten kijelölt neki. Az Úrnak
szándéka van vele: be kell töltenie
küldetését.
A kancellár magába roskadva ült, és
csak bámult maga elé. Röstelkedett
erősen.
- Te voltál az, János, ki ráébresztette
a küldetésére, nem én! Amikor
Milánóban elveszítette az igaz utat,
amikor idegen ösvények csábították,
akkor te voltál ott véle! Te vezetted őt
vissza! Hozzám, s a hazahoz!
Vitéz kibámult az ablakon. A szilfák
susogva hajladoztak. Forró nyári nap
ragyogott az égen.
- Néha... - kezdte nagyon halkan. -
Néha elfelejtjük, honnan jöttünk, s hová
tartunk...
- Egy család tagjai vagyunk, János -
mondta Erzsébet - Ha valamelyikünk
elvéti az utat, mindig ott teremnek
mellette a többiek, hogy visszavezessék
a helyes ösvényre. Figyelünk egymásra.
Vigyázunk egymásra.
Vitéz keserűen felnevetett.
 - Mi ebben a mulatságos?
A kancellár átnyújtotta a tarisznyát a
nagyasszonynak.
- Köszönöm, Erzsébet! Azt hittem, én
foglak megvigasztalni téged, de éppen az
ellenkezője történt Ezeket pedig vigyed
csak magaddal! Ha majd megnyugszik a
lelked, tudom, örömmel olvasod!
Erzsébet elvette a
pergamencsomagot.
- Majd, ha Lackó él, s vélem lesz
megint. Addig nem...
A kis Viola némi rosszallással
figyelte a kancellár minden mozdulatát,
gyanakodva hallgatta szavait. Sehogy
sem tetszett neki az a feltűnően
bensőséges hangnem, amivel az úrnő és
ez a papféle szerzet beszélgettek. Ezért,
ahogy kihajolt a határ ablakán,
megkönnyebbüléssel tudatta, hogy a
folyó túlpartján már látszanak Maros-
Solymos körvonalai, tehát nemsokára
megérkeznek Illyére, akkor pedig Vitéz
egyedül folytathatja az útját Buda felé,
míg ők délnek vehetik az irányt,
Lugosnak.
Erzsébet felnevetett. Solymostól
Illye még jókora távolságra, sok-sok óra
eseménytelen zötykölődésre volt.
- Azt hiszem, János, jobb, ha
szedelődzködsz, különben a kisasszony
beárul minket a vajda úrnál!
Vitéz megkopogtatta a batár tetejét.
- Vigyázz magadra, Erzsébet!
- Isten óvjon, János!
Amikor a kancellár újra nyeregbe
kászálódott, még egyszer, utoljára
odahajolt az ablakhoz.
- Ne feledjed, Erzsébet, hogy
gyermeket hordasz méhedben! Óvjad őt!
Féltsed őt! Ha a Jóisten is úgy akarja,
fiú lesz az a gyermek! Nehogy valami
baja történjék!
- Nem lesz semmi baja! Böjtelő
havában bizonnyal keresztelőt tartunk!
Ott a helyed néked is!
- Ott a helyem? Ördögöt! Magam
tartom keresztvíz alá a szentemet!
 18.

NIKÁPOLY, TÖRÖK BIRODALOM,

846, RABI ASZ-SZÁNI HAVÁNAK 13
NAPJA25

Seháb ed Dihn, az Oszmán Birodalom

európai részeinek katonai főparancsnoka
elégedetten szemlélte a Dunán ringó sok
száz szállítóhajót. Napok óta
egyfolytában tartott a fegyverre kelt
hadsereg átjuttatása a folyó északi
partjára, Kis-Nikápolyba, de a jelek
szerint még napokba telik, míg odaát
minden egység felsorakozhat, bevetésre
készen.
A beglerbég hosszú, őszes szakállát
simogatta és lassan bólogatott, ahogy
egyenként megszámlálta a parton
sorakozó görög, bolgár és genovai
hajókat, melyek fedélzetére katonás
rendben, fegyelmezetten masíroztak fel a
válogatott janicsárezredek. Seháb ed
Dihn egy hófehér kanca nyergéből
figyelte a hajósok sürgés-forgását, a
janicsártisztek gyakorlott karlendítéseit,
a csapatjelző zászlókat lengető csauszok
fürge mozgását. Odalenn látszólag káosz
uralkodott: meg lehetett siketülni a török,
perzsa, arab, bolgár, olasz, oláh és
görög káromkodásoktól, ám a nikápolyi
erőd előtti magaslatról tisztán kivehető
volt a mérnöki precizitással megtervezett
átkelés minden részlete.
A beglerbég arra gondolt, hogy
Murád bizonyosan elégedett lesz az
eddigi hadmozdulatok kivitelezésével.
Kevés időt kapott a büntető hadjárat
megszervezésére, ámde nem ismert
lehetetlent, ha karrierjének gyors
előremeneteléről volt szó. Márpedig ez
a lehetőség végre igazi sikerrel
kecsegtetett. Az Eskisehirből,
Gallipoliból, Konyából és a távoli
örmény határvidékről érkező anatóliai
ezredek példás rendben keltek át a
Dardanelláknál, és Kara-Dzsál vezérlete
alatt erőltetett menetben jutottak el
Edirnéig. Itt vette át a főparancsnokságot
Seháb ed Dihn, egyesítve saját
ruméliai26 csapataival az anatóliai
egységeket.
Csak a szpáhikat és pompás lovaikat
három napon át szállították a hajók a
túlpartra, Kis-Nikápoly erődje mellé.
Most már a janicsárok, a kumbaradzsik,
dzserehorok, dzsebedzsik27 és a többi
kisegítő csapat következett. A delik sok
tízezres tömege, az akindzsik, aszabok és
a többi, balkáni söpredék java része már
régen átkelt, s napok óta Kara-Iflak
tartomány déli sávját pusztította,
perzselte.
- Elégedett vagy a látvánnyal, nemes
beglerbég?
Seháb ed Dihn az érkező lovasok
felé fordult Vlad vajda és két fia, Mircea
és Vladut a nikápolyi erőd kapuján
vágtattak ki, s amikor megpillantották a
fővezért, azonnal hozzá ugrattak.
- Még ma este átkelünk mi is! -
mosolygott a török. - Egy napot várunk a
poggyász átszállítására, azután...
Dracul vajda teleszívta tüdejét a
friss dunai levegővel.
- Odaát lángba borítunk mindent! -
suttogta. - Méltó büntetésben részesítjük
mindazokat, akik fellázadtak a hatalmas
szultán ellen! Azt akarom, hogy ez a nyár
forróbb legyen minden eddigi nyárnál, s
úgy érezzék az árulók, hogy a pokol tüze
perzseli fel az országot!
- Úgy lesz! - hagyta jóvá a vezér. -
Havasalföldön azt csinálsz, amit akarsz,
Vlad! De ne feledd, ahogy átléptük az
erdelistani határt, csak a parancsaimnak
engedelmeskedhetsz!
A vajda fagyos mosolya
megborzongatta a beglerbéget. Nem
kedvelte ezt az embert, hiába látta
megalázkodni a szultán előtt,
nyilvánvaló volt, hogy mindez csak
színjáték. Vlad Dracul valódi énje ott
lakozott a fagyos, hófehér tekintet
mögött, a kiugró arccsontok árnyékában,
az akaratosan összeszorított ajkak
vérvörösében. Ha csak a fele igaz
mindannak, amit a kegyetlenségéről
híreszteltek, akkor Seháb ed Dihn tiszta
szívéből szánta a vajda valamennyi
alattvalóját.
- Az iszlám szent háborúra emelt
kardja az én kezemben van - jelentette ki
végül. - A próféta diadalmas zöld
lobogóit én emelem a magasba, és én
plántálom a hitetlen kutyák
holttetemeiből emelt halom csúcsára! Ha
vissza akarod nyerni a fényes tekintetű
szultán bizalmát, nekem engedelmeskedj,
Vlad!
A vajda a fiaira sandított, és Seháb
ed Dihn figyelmét nem kerülte el, milyen
rezzenéstelen arccal bámul a
messzeségbe, a Duna túloldalára Mircea
herceg, s milyen türelmes, angyali
mosollyal fürkészi az ő mozdulatait az
ifjú Vlad.
- Csak érjünk át a túlpartra! - felelte
a vajda válaszképpen. - Meglátod, uram,
hogy maradéktalanul rászolgálok a
szultán bizalmára! És természetesen a te
bizalmadra is...
Seháb ed Dihn ebben szemernyit sem
kételkedett.
Vetett egy utolsó pillantást a Dunán
ide-oda ingázó bolgár, genovai és görög
hajókra, aztán megfordította kancáját, és
visszaügetett Nikápoly erődjébe.
A várba, melynek falai alatt éppen
negyvenhat esztendővel azelőtt
szenvedett katasztrofális vereséget az
utolsó európai keresztes hadsereg
Zsigmond magyar király vezetésével.
 19.

TIRGOVISTE KÖZELÉBEN
HAVASALFÖLD,
A. D. 1442, KISASSZONY HAVÁNAK
26. NAPJA

Tikkasztó hőségben robogtak végig az

országúton, csatakos, habzó pofájú
lovakkal. Hogy kíméletlenül hajszolniuk
kellett hátasaikat, az egyedül
vezetőjükön múlott: Thuz János, az
erdélyi vajda rendkívüli követe semmi
szín alatt nem akart megpihenni
Tirgoviste előtt. Erre két alapos oka is
volt.
Az egyik, hogy ugyanazon az átkozott
úton vágtattak most, mint jó fél
esztendővel korábban Munteanu
kapitánnyal. A rettenetes karóerdőnek
nyoma sem volt, mégis a karóba húzottak
sóhajai, nyöszörgései mintha még mindig
ott visszhangoztak volna az út felett.
A másik ok az eszeveszett
igyekezetre az volt, hogy Seháb ed Dihn
serege erőltetett menetben közeledett
Tirgoviste felé.
- Mindjárt! - kiáltotta Thuz a
nyomában vágtató Filipesi Albertnek és
a tíz állig felfegyverzett lándzsás
lovasnak. - Mindjárt ott leszünk!
Füst gomolygott az alkonyi égbolton,
s e füstfalon keresztül csak a pravoszláv
templom hagymakupolái és aranyló
kettős keresztjei ragyogtak fel az érkezők
előtt.
Thuz magában feljajdult.
Megint itt. . . Gyűlölöm ezt a
várost...
Köpenye belső zsebébe nyúlt Ott
lapult a levél, tapintani tudta rajta
Hunyadi úr hollós pecsétjét.
Mint fél esztendővel ezelőtt,
Tirgoviste fölött most is baljós fellegek
gyülekeztek.
 20.

A Curtea Domneasca környékén már

mozdulni sem lehetett az összetorlódott
szekerektől és az utcákon hömpölygő
tömegtől. Szerencséjük volt, hogy a
városkapuban várta őket Dimitrie, a
Hunyadi-párti bojárok leggazdagabb és
legbefolyásosabb képviselője. Thuz úgy
tudta, valójában ő tartja kezében a
hatalmat Dan Basarab vajda helyett, és
jól felfogott érdekében éberen őrködik a
magyar szövetség fenntartásán.
- Igyekezzetek! - sürgette őket
Dimitrie, amint berobogtak a régi
városkapu árkádjai alatt. - A törökök
már Glavacioctól északra dúlják a
vidéket! Néhány óra, és ideérnek!
Thuz elsápadt.
- Néhány óra?
- Igyekezzünk, nagyuram! A vajda a
palotában vár!
Amíg a városkapuból elverekedték
magukat a Curtea Domneascaig, kétszer
is rájuk támadtak. Az utcákon a
fosztogatók rávetették magukat
mindenkire, akitől zsákmányt reméltek.
A szennylével teli kanálisokban
elmetszett torkú férfiak és nők hevertek:
a húgy vérrel keveredve csordogált a
Ialomita felé. Hunyadi lándzsásai persze
mindkét támadást könnyedén
visszavertek, de az ellenséges
fegyveresek száma sarokról sarokra
szaporodott.
 - Vlad hívei előbújtak a
pöcegödrökből! - zsörtölődött Dimitrie.
A bojár hatalmas testű, fújtató óriás volt,
a legkövérebb ember, akit Thuz valaha
látott - Máris elkezdték öldösni a mi
híveinket! Nem lesz ennek jó vége,
követ!
A hivatalosan II. Basarab néven
uralkodó vajda jelentéktelen, sápatag
képű férfi volt, akinek a rettegés mély
barázdákat szántott az arcára. Szeme a
kialvatlanságtól és a sok benyakalt
bortól vöröslött. Amikor Dimitrie és a
váróteremben izgatottan sürgölődő
bojárok rányitottak, remegő kézzel tette
asztalára a boroskupát.
- Megjött?
Thuz kihúzta magát és előkotorta a
levelet.
- A helyzet válságos, nagyuram!
Hunyadi János üzenetét hozom...
- Mondd már! - sürgette Dimitrie. -
Nincs időnk papirosokat silabizálni!
Thuz Filipesire pillantott, aki
igyekezett megőrizni nyugalmát.
- Hunyadi azt üzeni, nagyuram, hogy
ürítsétek ki Tirgoviste városát, és
haladéktalanul vonuljatok vissza a
Kárpátok felé! Minden élelmet vigyetek
magatokkal, amit pedig nem tudtok
felmálházni, azt pusztítsátok el, hogy ne
jusson a törökök kezébe! A lakosok...
Dan Basarab bambán nézett, véreres
szemeiben csak lassan ébredt értelem.
- Azt akarja Hunyadi, hogy hagyjam
el a várost?
 - Most, uram! Azonnal!
- Hunyadi azt ígérte, megvéd engem!
Megvédi a családomat! A húgocskáját!
Hol vannak a magyarok? Hol van
Hunyadi serege?
- Biztosíthatlak, nagyuram, hogy
közeledik! - hadarta Thuz. - De szükség
lesz a te csapataidra is, ezért Hunyadi
arra kér, minden meglévő erőidet
összegyűjtve húzódj északnak, és
mihamarabb csatlakozz őhozzá! A
lakosság meneküljön a hegyek közé, a
mocsarak mélyére!
- Nem megyek sehová! - Dan
Basarab az ablak felé fordult. Odakünn
az ég alja már nem a lemenő nap
fényétől vöröslött dél felől összefüggő
lángfal lobogott a környező falvak
irányában.
- Vlad Dracul közeledik! -
próbálkozott újra Thuz. - Ha maradsz,
nagyuram, itt helyben karóba húz,
családoddal együtt!
Ahogy Thuz kiejtette a száján Vlad
Dracul nevét, a vajda kardot rántott,
kifordult szemmel, habzó szájjal hátrálni
kezdett, majd egy hirtelen mozdulattal
beborult az asztal alá.
Thuz Dimitrie bojárra pillantott Az
csak legyintett, mintha egy gyermek
oktalanságának lennének szem- és
fültanúi.
- A vajda mindjárt útra készen áll, ne
aggódj! Odakinn várjatok, míg beszélek
vele!
 21.

Thuz elsápadt. Ugyanabba a

váróterembe kísérték Filipesivel együtt,
ahol legutóbb oly hosszan rostokolt Vlad
vajdára várva. Megborzongott, ahogy a
szemközti márványpadra nézett:
pontosan ott ült fél esztendővel ezelőtt a
szerencsétlen állapotos leány...
- Jézus sebeire! Hiszen hallom, hogy
vacog a fogad! - förmedt rá Filipesi. -
Kár aggódnod, Dimitrie mindent elintéz!
- Hát persze... Csakhogy nincs ám
sok időnk! Vagy te talán szeretnéd
bevárni Vlad vajdát meg a kihegyezett
karóit? Elfelejtetted, mit művelt
Szászsebes lakóival?
 A trónteremből dulakodás zaja
hallatszott. Kurta kiáltások, zihálás...
Fém csendülése... Dimitrie éktelen
szitkozódása...
- Mint Szászsebes... - suttogta Thuz.
- Éppen olyan, mint Szászsebes... Az
ostrom... Emlékszel, Albert?
Az írnok arca kifejezéstelen maradt.
- Igyekszem elfelejteni. Jobban
teszed, ha te se gondolsz rá többet!
Thuz a szavakat keresgélte. Régóta
ellenséges viszonyban volt Hunyadi
íródeákjával, de eljött tán az ideje, hogy
békejobbot nyújtsanak egymásnak!
Éppen eleget szenvedtek mindketten!
Mióta az írnokot kiszabadították a török
fogságból, egyre csak az orrát lógatta.
Nem csoda, persze. A pogány fogságban
egy asszonyt vett magához, egy magyar
rabszolgalányt, Katalin nevezetűt, aki
messzi idegenben fiút szült neki.
Csakhogy a vaskapui csata pokoli
forgatagában a lánynak is, a kisfiúnak is
nyoma veszett.
- Tudod, Albert... Arra gondoltam,
segíthetnék neked.
Az írnok döbbenten nézett fel.
- Nekem?
- Hidd el - folytatta nekibátorodva
Thuz -, szívesen teszem! Mi mind, akik
Hunyadi urunk szolgálatában állunk... Mi
mind egy nagy család tagjai vagyunk...
- Megőrültél?
- Elhatároztam, hogy segítek
megtalálni őt! A cigányoknak, a
lókupeceknek, akik nekünk kémkednek,
meghagytam, hogy őt is keressék!
- Kicsodát?
- Katalint! A feleségedet!
- Nem a feleségem. Nem adott össze
minket pap!
A követ meghökkent a barátságtalan
hangnemen.
- De azért látni akarnád, nem igaz?
Hisz fiút szült neked!
- Hallgass! - Filipesi szemébe
könnycseppek szöktek. - Semmi közöd
hozzá! A nevét se vedd a szádra, mert
megkeserülöd!
- Én csak...
- Nem a te dolgod! Ne kerestessed!
És hagyj nekem békét!
Thuz értetlenül bámult maga elé.
Leforrázta Filipesi elutasítása, néhány
pillanatra még arról is megfeledkezett,
hogy az életük veszélyben forog. Amikor
kicsapódott az ajtó, egyszeriben
visszazökkent a valóságba. Dimitrie
bojár döngő léptekkel közeledett,
mögötte két oláh lándzsás támogatta a
vérző orrú vajdát.
- Indulhatunk! - vigyorgott a bojár. -
A vajda úr belátta, hogy el kell hagynunk
Tirgovistét!
 22.

Éppen abban a percben, amikor II.

Basarab vajda a fiával, Manzilla
herceggel, annak feleségével. Hunyadi
Máriával, és a hozzájuk hű bojárok
csapatával lóhalálában elhagyta a
fővárost, a déli kapun becsörtettek Vlad
Dracul lándzsásai. A környező falvak
felgyújtása csupán ízelítő volt: az igazi
vérengzés és fosztogatás azután
kezdődött, hogy az érkezők elé siető
városlakók küldöttségén Vlad szó nélkül
keresztültaposott harci ménjével.
Sikoltozás, lovak horkanása, csont
recsegése... A patkók emberi
koponyákon tapodtak.
 - Tovább! - üvöltötte a vajda, s háta
megett denevérszárnyként lobogott a
Societas Draconis fekete köpenye. -
Tovább! Öljétek őket!
Pedig sokan repesve várták
visszatértét - olyanok, akik nem jártak
jól Dan Basarab gyengekezű
uralkodásával. Reményeikben azonnal
csalatkozniuk kellett, mert Vlad vajda
nem kérdezte, ki volt hű hozzá, és ki
árulta el.
Büntetni jött.
 23.

Csak törtet előre hatalmas csataménjén.

Szembogár nélküli fehér szeme izzik a
lángoló házak pokolfényében. Két
kezében két török szablya pörög, mint a
motolla. Villog, suhog, csapkod, húst
hasít, csontot reccsent, koponyát zúz... A
fekete vajda vágtat tovább, míg a
nyomában loholó török és oláh katonák
rávetik magukat a védtelenül
maradtakra.
Üvölt a fekete vajda, körülötte
lángba borul minden. A tűz éhesen falja
a fából emelt házakat, a templomokat.
Vörös lángnyelvek harapóznak tova
sebesen, de a fekete vajda gyorsabban
vágtat a tűznél: tovább, egyre csak
tovább.
Acsarkodva üvölt, kezében villog,
suhog, hasít a két török szabja. A fekete
vajda megbünteti a várost, amely
elárulta, kivetette magából.
Patkányok... Mocskos, dögvészt
terjesztő patkányok, csak a büntetésből
értenek... Hát most érteni fogják! Egy
életre megtanulják a leckét!
A fekete vajda törtet előre hatalmas
csataménjén. Szembogár nélküli fehér
szeme izzik a lángoló házak
pokolfényében.
 24.

Hajnalban Seháb ed Dihn és alvezérei

rosszkedvűen léptettek az üszkös romok
között. A pompás arabs telivérek patái
vaskos koromrétegben tapodtak,
kényesen prüszköltek, büszke fejüket
kapkodták, mintha őket is zavarná a
megszenesedett tetemek, az égett
emberhús orrfacsaró bűze.
Az alvezérek, nemes bégek, agák az
esztelen rombolás nyomait vizsgálgatták.
A neves szófiai Musztafa, a
thesszaloniki Oszmán bég, Firiz aga,
Jakib és Omer bégek egytől egyig a
ruméliai hadsereg legkiválóbb szpáhi
parancsnokai voltak, számos hadjárat
nagy tudású vezérei, mégis, ehhez
fogható pusztítással még ők sem
találkoztak.
- Allah elvette az atyád eszét! -
dohogta a beglerbég, s pillantását az ifjú
Mirceára vetette. - Mondd csak, mi
értelme volt felgyújtani a várost?
A herceg a fejét ingatta.
- Nem ő gyújtotta fel, uram. Basarab
emberei voltak... Igyekeznek mindent
elpusztítani előttünk...
Seháb ed Dihn hitetlenkedve
fordította el tekintetét.
- Szerencse, hogy a palota épen
maradt! A raktárak java része azonban
üres...
- Ne aggódj, nagyuram! A Ialomita
völgyében vagy a környező
folyóvölgyekben bizonyosan találunk
elég eleséget.
A beglerbég visszarántotta arabs
paripáját. Nem messze tőlük, egy épület
romjainak lábánál halmokba rakott
emberfejek sárgállottak: megannyi
vicsorgó koponya egymás hegyire,
hátára hajigálva.
- Ez szintén az atyád műve? -
borzongott Seháb ed Dihn - Allah
nevére! A saját városában! Mintha nem a
saját népe volna ez itt...
- Atyám a rettenetes Dzsingisz kán
leszármazottja! - emelte fel fejét
sértetten Mircea. - Büszke törzsfők
utódja! És ez az ő országa, uram! Azt
tesz alattvalóival, amit akar!
- Csakugyan? Azt hittem, már
lemondott a trónról, s átadta a vajdai
címet néked!
- Még nem vagyok méltó rá, hogy
uralkodjak, uram! Talán egy napon... De
nem most!
A beglerbég közelebb hajolt Mircea
füléhez:
- Atyád egy szörnyeteg, és ezt te is
tudod! Aki ilyesmit művel...
- Talán a török hadak nem
kegyetlenkednek?
- A háború mindig kegyetlen.
Csakhogy a kegyetlenség nem ok nélkül
való, ifjú vajda! A kegyetlenség célja
mindig az ellenség megfélemlítése.
Amint azt magad is tudhatod, mi,
oszmánok, eleinte nem hódítóként
jelenünk meg egy-egy országban, csupán
fosztogatóként! Rettegést plántálunk a
kiszemelt területeken élők szívébe:
elemi erejű, iszonyú rettegést, hogy
amikor a fényes tekintetű padisah úgy
dönt, elérkezett az idő, akkor már senki
emberfia ne merjen ellenállni
seregeinknek!
Mircea arcán keserű fintor suhant át.
- Magunk is megtapasztaltuk az
oszmán bánásmódod
Seháb ed Dihn csak legyintett.
- Ugyan! Ti csupán egy jelentéktelen
vazallus állam vagytok a birodalom és
Magyarország közé ékelődve! Mit
tapasztaltatok ti meg az oszmán hatalom
mindent elsöprő haragjából? Időnként
leckét kaptok persze, amikor sivár kis
kertetekben felüti fejét az engedetlenség
gaznövénye, de sejtelmetek sincs a
szultán valódi erejéről!
- Nagyatyám, Mircea vajda Rovine
mellett legyőzte a török hadakat! -
jelentette ki az ifjú szinte csak úgy,
mintha éppen eszébe jutott volna ez a
jelentéktelen részlet.
Seháb ed Dihn nem vette zokon a
megjegyzést, barátságosan a herceg
vállára tette a kezét.
- Előfordult az ilyesmi, fiatal
barátom. De lássuk be, az ehhez hasonló
botlásoknak mindig megvan az oka!
Súlyos vezéri hibák kellenek ahhoz,
hogy seregeink legyőzessenek holmi
jelentéktelen ellenség által. Hunyadi
erdélyi győzelme is csupán annak volt
köszönhető, hogy a tökkelütött Mezid
hibák sorozatát követte el. Azonban aki
gyenge és szervezetlen, az végül nem
bírhatja le azt, aki erős és jól szervezett.
Nagyatyád a rovinei győzelme után
katasztrofális vereséget szenvedett az
iszlám megszentelt fegyvereitől. Ahogy
Hunyadi váratlan és módfelett
kellemetlen diadalát is megsemmisítő
vereség követi napokon belül. Én mérem
rá, Allah rendelése szerint. Hunyadi
kezdi elhinni, hogy újra győzhet. És ez
így van jól! Becsülöm azért, amit tett. De
ezúttal méltó ellenfélre talált! Én nem
vagyok Mezid!
- Ezt készséggel elismerem, uram!
- Szeretném, hogy megértsd, ifjú
Mircea: a szultán soha nem visz végbe
ilyesfajta vérengzést tulajdon alattvalói
között, mint amilyet Vlad vajda itt
végbevitt...
Miközben a beglerbég borzongva
körbemutatott az utcákon heverő
megcsonkított tetemeken, Mircea arra
gondolt, vajon megkockáztassa-e, hogy
újabb megjegyzésével esetleg elveszíti a
torok vezér iránta tanúsított jóindulatát
Végül úgy döntött, nem hagyhatja szó
nélkül Seháb ed Dihn megjegyzéseit.
- Úgy igaz, ahogy mondtad, nemes
beglerbég! Kis vazallus állam vagyunk,
ráadásul egyszerre két hatalmas
szomszéd alávetettje! Amikor a fényes
tekintetű szultán éppen nem szorongat
minket, akkor szorongat eleget a
keresztény Magyarország királya. Hogy
két ilyen óriás árnyékában
megőrizhessük büszkeségünket és
viszonylagos szabadságunkat, ahhoz
elrettentő eszközökre van szükség...
- Allahra! Te indokoltnak látod ezt a
vadállati kegyetlenséget? - csodálkozott
Seháb ed Dihn. - Ennyire félreismertelek
volna, ifjú barátom?
- Csak azt akarom mondani, uram...
mi nem engedhetjük meg magunknak a
megbocsájtás luxusát. Atyám csak akkor
őrizheti meg hatalmát, ha erős kézzel,
minden lázadást csírájában elfojt...
- Ugyan! - A török kezdett dühös
lenni. - Mind a ketten tudjuk, hogy nem
csak erről van szó. Atyádban
démonlélek lakozik, velejéig gonosz
démonlélek, aki talán a Dzsingisz kánt
megszálló dzsinnektől ered, és öröklődik
a családotokban nemzedékről
nemzedékre. Úgy látom, benned nem
lapul ez a valami... legalábbis nagyon
remélem, hogy nem...
Mircea nem válaszolt, a Curtea
Domneasca zömök épületét kereste
tekintetével. A város fölött füstfelhő
gomolygott, a levegőben izzó pernye
szitált: ember, s állat egyformán
fulladozott tőle.
Amikor sarkantyúikat paripáik
véknyába vágták, Mircea arra gondolt,
milyen kegyetlen tréfája a sorsnak, hogy
éppen ő védi és magyarázza idegenek
előtt atyja borzalmas tetteit, melyekre
valójában ő maga sem fogadott el
semmiféle magyarázatot.
Amikor a beglerbég oldalán
belovagolt a palota udvarára,
megpillantotta a magányosan álldogáló
Vlad Dracult.
Atyja az udvar közepén tornyosult,
és tekintetét boldog vigyorral emelte az
ég felé. A pernyétől fekete eső már
lemosta arcáról a vért.
 Második fejezet - A Brassói vecsernye

Második fejezet

A BRASSÓI
VECSERNYE
1.

BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, KISASSZONY HAVÁNAK
27. NAPJA

Vitéz János királyi protonotárius

gondterhelten sietett végig a Friss Palota
márványborítású folyosóján. Alig
néhány perce érkezett a királyi várba, s
legszívesebben azon nyomban hűsítő
fürdőt vett volna, hogy lemossa magáról
az út porát, de valami azt súgta neki, egy
percet se késlekedjék, haladéktalanul
beszéljen az uralkodóval.
Este volt már, s a nagyteremből
kiszűrődő kacagások, az éles
muzsikaszó, a kés- és kanálcsörgés arról
tanúskodtak, hogy Ulászló magyar és
lengyel király udvarában épp a szokásos
ünnepi lakomák egyike zajlik.
Ahogy a mívesen faragott ajtóhoz ért,
Vitéz végigpillantott viharvert öltözékén,
de aztán csak vállat vont. Az ügy
fontosabb most a kényes udvari
etikettnél!
Már-már kinyittatta a két
ajtónállóval az ajtószárnyakat, amikor
azok látszólag maguktól kitárultak, s a
nagyteremből féltucatnyi feldúlt
ábrázatú, egyházi ornátust viselő férfiú
viharzott ki, csaknem ledöntve lábáról
Vitézt.
- Na de uraim!
A kancellárius visszanyerte
egyensúlyát, és felháborodottan
megragadta az élen csörtető férfi vállát.
- Uram, ez a viselkedés... De
hiszen... Elnézést, eminenciád!
Odabentről hangosan felröhögtek a
nagyurak, akik látták, mi történik az ajtó
előterében.
- Gyere, Vitéz, ne törődj a püspök
úrral! Sürgős indulhatnékja támadt!
Vissza ne tartsd! - vihogott teli pofával
Perényi János tárnokmester.
 Vitéz kezdte már kapisgálni.
Ez a morc képű főpap nem volt más,
mint Alexander aquilejai pátriárka és
trentói püspök, egyébiránt Moszkva
nagyfejedelmének fia, s így nem
mellékesen Ulászló másod-
unokatestvére. A pátriárka Félix
ellenpápa megbízásából érkezett Budára,
hogy rokoni kapcsolataira építve
elnyerje Ulászló rokonszenvét és
feltétlen támogatását.
A jelek szerint nem sok sikerrel.
A magyar urak harsányan
kurjongattak a pátriárka és kíséretének
távozásán. Vagy hetvenen ülték körbe a
hatalmas asztalt, főurak, zászlósurak, s
asszonyaik. Közvetlen az asztalfő
környékén a leghatalmasabbak:
Rozgonyi István pozsonyi és temesi
ispán, Hédervári Lőrinc nádor,
Hédervári Imre macsói bán, Gyorgye
Brankovics, az elűzött rác despota.
Újlaki Miklós erdélyi társvajda,
Berzeviczy István ajtónálló mester,
Pálóczi Simon lovászmester, Rozgonyi
György pozsonyi főispán, aztán tovább,
az összes többi nagy-urak. Vitéz
elcsodálkozott, mert a jelek szerint,
mióta útra kelt, megint szaporodott az
Ulászló-pártiak száma - immár olyanok
is teli pofával szidták Erzsébet királynét,
Cilleit és Habsburg Frigyest, akik nem is
oly rég még minden erejükkel az ő
szekerüket tolták, s minden
lélegzetvétellel a polyák Ulászlót
átkozták.
 Az asztal másik végében a vitézlő
lengyel nemes urak lakmároztak legalább
oly borvirágos képpel, mint magyar
társaik: Tadeusz Potocki, Wlodimierz
Czartoricki, Zbigniew Zakrzewski,
Tyzenhausen, Sapieha, s valamennyi
püspökök, vajdák, bánok, udvarnokok
mindkét királyi udvarból.
Ahogy Vitéz megpillantotta az
asztalfőn, az Ulászló mellett ülő pápai
legátust, azonnal megértette, kinek a keze
lehet a pátriárka sértődött
elviharzásában.
Giuliano Cesarini bíboros
barátságosan intett neki.
Ez gyorsan ment, gondolta a
kancellár, és megindult őfelsége és a
legátus felé. Cesarini bíboros IV.
Eugenius teljhatalmú követeként legátus
de latere érkezett Budára. Európa-szerte
arról volt nevezetes, hogy a
legkényesebb vitás ügyeket is bölcsen,
hatásosan kezelte, hallatlan
meggyőzőképességgel és diplomáciai
érzékkel. Ha valaki félórán át hallgatta
mézesmázos beszédét, akár azt is
hajlamos lett volna elhinni (már
amennyiben Cesarini így szerette volna),
hogy a hó az bizony fekete, és hogy a
Nap éjszaka világít, a Hold meg nappal.
- Felség! - Vitéz meghajolt Ulászló
előtt. - Bátorkodom itt zavarni téged.
Fontos híreket hoztam!
Az ifjú király hálásan rámosolygott a
kancellárra.
- Ha Hunyaditól hoztál hírt, akkor
sosem zavarsz, kedves Johannes!
Kérlek, ülj mellém!
A király intett Rozgonyi Simonnak,
hogy húzódjon arrébb. Az egri érsek
morgolódva engedelmeskedett.
- Úgy láttam, felség, Félix pápa
követe feltűnő sietséggel vette útját
hazafelé! - jegyezte meg Vitéz, miközben
helyet foglalt.
Ulászló széttárta karját.
- Alexander pátriárka kizárólag azért
jött Budára, hogy meggyőzzön minket
Félix pápa és a bázeli zsinat igazáról és
erkölcsi fölényéről Eugenius pápával és
a bíborosi kollégiummal szemben.
Csakhogy minket most csekély
mértekben foglalkoztat, melyik pápa
őszentségének van igaza, s melyiknek
nem.
- Színigaz, királyi felség, színigaz! -
bólogatott Cesarini. - Eugenius pápa
őszentsége ezzel szemben most sem
önmagára gondol, és nem is jogos, Isten
és az egyház törvényei szerint is legitim
hatalmának elismerésére, csupán és
kizárólag Magyarország jövőjére!
Számára nem létezik egyéb cél, mint
hogy Magyarországot szabadulni lássa a
pogány szorításából!
Vitéz szelíden mosolygott.
Cesarininek még egy könnycsepp is
kicsordult szeme sarkából őszintesége
bizonyságául. Különben kellemes arcú
ember volt, gondosan borotvált,
értelmesen csillogó tekintetű, alázatos
testtartású. Vitéznek óhatatlanul is
eszébe jutott, amit Hunyadi mesélt róla
még Zsigmond uralkodásának idejéből:
amikor a csehek megugrasztották
Tausnál, a bíboros úr oly sebesen hagyta
el a csatateret, hogy bíbornoki fövegét is
hátrahagyta.
- Nekünk, magyaroknak, különösen
megnyugtató érzés, eminenciád, hogy
tudjuk, nem maradtunk magunkra a török
elleni harcban! Ez annál is fontosabb,
mert sajnos híreket kaptunk arról, hogy
Seháb ed Dihn, a ruméliai beglerbég
megindult Havasalföld és Erdély
elpusztítására!
- Tessék? - Ulászló király kiejtette
kezéből a kést, és úgy bámult Vitézre,
mintha kísértetet látna.
- Tessék? - A teremre egy
szempillantás alatt csend ereszkedett. A
férfiröhögést, az asszonyi csivitelést, a
kanál- és késcsörgést mintha elvágták
volna, és kisvártatva a sarokban
muzsikáló itáliai zenészek is észrevették,
hogy ideje abbahagyniuk a cincogást.
Minden szempár a kancelláriusra
irányult.
- A török hadak már Havasalföldet
pusztítják... Néhány napon belül átlépik,
vagy már át is lépték a magyar határt!
Ulászló arcára tehetetlen düh ült ki,
egészen belevörösödött az indulatba.
Főemberei, lengyelek, magyarok
egyaránt arról győzködték hetek óta,
hónapok óta, hogy Hunyadi tavaszi
diadala után elképzelhetetlen egy újabb
török támadás.
 Cesarini villámgyorsan
körbepillantott a döbbent arcokon, majd
érzékelve a helyzet drámaiságát,
szólásra emelkedett:
- Ki tagadhatná, barátaim, hogy eljött
a pillanat? Hogy a mindenható isteni
gondviselés jóvoltából egyértelmű
üzenetként kell értelmeznünk a baljós
előjeleket? Ki tagadhatná, hogy azért
bocsájtotta sokat szenvedett hazatokra az
újabb pogány veszedelmet a mi urunk,
hogy észhez térjetek, s a további vitákat,
a sok tépelődést, latolgatást félretéve
immár egy emberként kiáltsatok békét,
megegyezést! Ki tagadhatná, hogy a
szorongatta tás ezen pillanatában
mindenki másnál nagyobb szükségünk
van a belső fegyvernyugvásra?
 - Hunyadi egyedül néz szembe a
törökkel! - suttogta Ulászló. - Megint
egyedül! Azonnal indulnunk kell, urak!
- Azt nem lehet! - csapott az asztalra
Rozgonyi érsek. - Ha megtudják a hírt,
Habsburg Frigyes német zsoldosai meg
Giskra huszita kutyái azonnal ránk vetik
magukat!
A király kétségbeesetten nézett
Vitézre.
- Igen, tudom! A tét a végső
pusztulás! - engedte ki mélyen zengő
hangját Cesarini, és könnyes szemmel,
könyörgőn nézett a magyar és lengyel
urakra. - Békét! Kössetek békét Erzsébet
királynéval, s ne nézzétek most annak
árát! Szükségünk van a békére, hogy a
pogány áradat ne nyeljen el mindőnket
végérvényesen!
Ulászló visszahanyatlott székébe és
sápadtan bámult maga elé.
- Azt hiszem... Valóban nincs más
választásunk!
Az urak morogtak egymás közt, de
különös mód úgy tűnt, nem
felháborodottan, sokkal inkább
egyetértőn. Néhányan megrendülten
bólogattak, mások csak néztek üres
tekintettel.
- Engedelmeddel, felség! - Vitéz
elővette Hunyadi lepecsételt levelét, s
magában csodálta Jankó előrelátását,
amiért pontosan kiszámította az urak
várható reakcióit - Erdély vajdájának
üzenete!
Ulászló tekintetében halovány
reményfény csillant.
- Olvasd! Olvasd, mit üzent a hű
Hunyadi! Már csak benne bízhatunk!
Vitéz feltörte a pecsétet, orrára tolta
okuláréját, majd a címzés udvarias
formuláit automatikusan átugorva a
lényegre tért:
"Királyi felség! Most, mikor
dönteni kell háború, s béke kérdéséről,
vegyed figyelembe, mennyit szenvedett
eddig is szegény magyar hazánk! A
béke természeténél fogva mindig jobb a
háborúnál. Hiszen mi másért viselnénk
el a háború minden borzalmait, mint
annak reményében, hogy aztán békében
élhetünk. Ha tehát méltányos
feltételeket ajánlanak, a békét meg kell
kötni, hogy aztán nyugodtabban
lehessen a török ellen hadat indítani.
Hiszem, hogy semmi sem jobb a köz
egyetértésnél..."
Vitéz felpillantott a levélből, s az
okuláré csontkerete fölött látta Cesarini
bíboros üdvözült ábrázatát.
- Hála legyen a mennyei atyának! -
kiáltotta a bíboros égnek emelt karral. -
Tudtam! Mindig tudtam, hogy Giovanni
Hunyadi nem okoz majd csalódást
őszentségének! És ti mégis kishitűek
voltatok, magyarok! Egyre csak azt
hajtogattátok, hogy várjuk meg Hunyadi
válaszát! Majd Hunyadi megmondja! Hát
most hallhatjátok! Hallhatjátok mind, mit
üzent Hunyadi!
Vitéz megköszörülte torkát, jelezve,
hogy folytatná a levelet. Ahogy a
következő mondatokat felolvasta, úgy
olvadt le fokozatosan a mosoly a
bíboros arcáról.
"Ha nem kínálnak békét méltányos
feltételek mellett, akkor erős lélekkel
kell elviselni a ránk nehezedő külső és
belső bajokat, és ezerszer inkább
vállalni kell a külső veszélyt, minthogy
az ország méltatlan békefeltételekkel
megcsonkíttassék, kisebbíttessék.
Sem örökre, sem átmenetileg a haza
testéből elszakítani egy darabot sem
engedünk. Nem tűrjük, hogy az az
ország, amelyet meglehetős
hatalomban vettünk át dicső őseinktől,
méltánytalan békefeltételek miatt
csonkíttatást szenvedjen. Nem
létezhetik nagyobb gyalázat számunkra,
mintha azt az országot, amelyet
elődeink példája szerint gyarapítanunk
kellene, nemtörődömségből és
kishitűségből napról napra gyengítünk.
A háború folytatása tehát a békének
több reményével biztat, mint az olyan
béke, melyet ilyen drágán, az ország
részeinek elszakítása árán kellene
megvásárolnunk. Ilyen béke nekünk
nem kell! Erőnk, fegyvereink, és minden
tudásunk révén igazságosabb,
méltányosabb békét fogunk kiharcolni
magunknak. Olyan országnak, amely
nem fél a hatalmas töröktől, nincs mit
rettegnie Erzsébet, Frigyes és Giskra
erejétől. Ha sikerrel járunk, boldogan
térünk haza.
Lesz erő és lesz bátorság a
méltányos béke kiharcolására, s kisebb
áron, mint amilyet ezért a méltánytalan
békéért kellett volna fizetni.
Felséged odaadó híve, Hunyadi
János erdélyi vajda, szörényi bán,
temesi ispán, Nándorfehérvár
kapitánya." 28
Vitéz befejezte a levél felolvasását,
és okuláréját levéve az urakra
hunyorgott.
A teremre csend telepedett: a néhány
perce még magukról megfeledkezve
mulató magyar nagyurak most mind a
kancellárt nézték, s tekintetükből
büszkeség és dac sugárzott. Ugyanazt a
különös borzongást érezték mindannyian,
amit Ulászló királlyá koronázásakor,
midőn Vitéz beszédben indokolta a
trónra emelés törvényességét. Titkos,
belső láng gyúlt szívükben, mely
egyszeriben elhomályosította kicsinyes
torzsalkodásaik, gyűlölködéseik régóta
pislákoló, s újra meg újra fellobbanó
parazsát.
Ulászló az ifjak őszinte
lelkesedésével emelkedett talpra, és
megölelte Vitézt.
- Krisztusra, kancellár! E szavakat
hallván úgy érzem, mintha magam is
magyarnak születtem volna! Köszönöm
néked! Hunyadi szavai tengernyi
töprengésünk gondfellegeit oszlatták el!
Bíboros uram!
Cesarini felé fordult, aki rezignáltan
bámulta a lelkesülten zajongó urakat.
- Felség, talán jobb lenne bölcs
megfontolás tárgyává tenni a dolgot,
mielőtt meggondolatlanul...
- Nem, kedves Cesarini! Eleget
fontolgattunk már! S mi végre? Nyomban
meg kellett volna adnom néked az
egyedül helyes választ Most hallhattad!
Hunyadi kimondta helyettem...
- Felség, ellenségeskedést szítani
mindig jóval könnyebb, mint alázatos
munkával békét szerezni! Kérlek, ne
hamarkodjad el... Gondolj arra legalább,
hogy mi lesz, ha Erzsébet királyné és
Frigyes király tudomást szereznek a
török támadásról! Félek, a kedvező
békefeltételek máris szertefoszlanak, és
ellenségeid a jelenleginél többet
kívánnak majd a fegyvernyugvásért
cserébe!
 Ulászló szólni akart, de a bíboros
érezte, talán itt az utolsó alkalom, hogy
meggyőzze az uralkodót. Addig kell ütni
a vasat, amíg meleg!
- Ha ellenségeidnek tudomására jut,
királyi felség, hogy országod keleti
határait ismét pogány veszedelem
fenyegeti, vajon mi tartja majd vissza
őket, hogy megújítsák fegyveres
munkálataikat? Hiszen amúgy is
gyengének és esendőnek látnak majd
trónodon! S a torok! Mit válaszolsz
Murád követeinek, uram? Egyszerre
akarsz harcolni északon, keleten, s
nyugaton?
- Délt kifelejtetted, bíboros! -
mordult fel Thallóczi Matkó horvát bán.
- Cillei zsoldosai készen állnak a
támadásra... Jan Vitovecz már lángba
borította Laibach városát, és tűzzel-
vassal pusztítja Kraint! Amint kiszagolja
a kutya veres gróf, hogy itt az idő,
rávetik magukat Szlavóniára!
Ulászló zavartan fordult Vitéz felé,
mintha tőle várna cáfolatot az újonnan
elhangzott érvekre. A kancellár
igyekezett gondosan megválogatni
szavait, tekintettel a döntés súlyára.
- Felség! Való igaz, a helyzet
válságos! Nincs ezen mit szépíteni.
Amennyiben hű tanácsadóid időben
felhívták volna figyelmed a török
támadás lehetőségére, persze más lenne
a helyzet. De a felek szerint tévedett
mindahány. Egyedül Hunyadi tudta, hogy
annak óhatatlanul be kell következnie, s
lám, be is következett... Ahogy én látom,
uram... Minden azon múlik, Hunyadi
képes lesz megállítani Seháb ed Dihn
hadait...
- Már hogy az isten csudájába lenne
képes? - legyintett Rozgonyi püspök. -
Hisz alig van serege! A mi
bandériumaink mind Győr környékén,
Pozsony előtt állomásoznak, vagy Giskra
huszitáit tartják sakkban...
- Tévedés! - igazította ki Vitéz. -
Hunyadi nem tétlenkedett az elmúlt fél
esztendőben, felség! Sereget kovácsolt a
magyarokból, székelyekből, kunokból,
jászokból, erdélyi szászokból,
oláhokból, cseh, lengyel zsoldosokból,
rác és bosnyák könnyűlovasokból!
- Képzelem, milyen sereg lehet! -
ingatta a fejét Rozgonyi.
- Ami azt illeti, félelmetes! - Újlaki
Miklós, aki eddig gyönyörű felesége
mellett mélyen hallgatott, most
elérkezettnek látta az időt, hogy
közbeszóljon. - Én ott voltam!
Harcoltam Hunyadi oldalán Szeben
mellett Mezid bég hordái ellen, urak!
Rongyos parasztokból állt az a sereg,
amivel megvertük Mezidet! De bizony
mondom néktek, akárha az átkos emlékű
Budai Nagy Antal pór hadai keltek volna
életre! Rettentő düh, erő tombolt bennük!
Nélkülük nem lett volna ott semmiféle
magyar diadal!
Cesarini látta, hogy a diskurzus
újfent nem megfelelő irányt vett, ezért
utolsó rohamra indult maradék érveivel:
 - Királyi felség! Kegyelmi pillanat a
mostani, hisz még remélhetjük a
békekötést! Miféle paraszti sereg lehet
az, miféle szedett-vedett, sok népből álló
ármádia, mely Hunyadi kapitány zászlai
alatt a rettenetes oszmán hadak ellen
vonul? Hogyan remélhetitek, drága
magyar barátaim, hogy Hunyadinak
esélye lehet? Ha gyermeteg hadait
szétverik, és a török megint betör
Erdélybe, elárasztja a keleti országrészt,
tűzzel-vassal pusztít, s akkor azt
mondjátok majd, hogy bizony, igazam
volt! Jegyezzétek fel szavaim! Az
eretnek husziták újult erőre kapnak,
tűzzel-vassal pusztítják országtokat, és
Frigyes is megindul német seregével.
Nem hallottátok tán, hogy most
koronázták őt német királlyá a rendek a
frankfurti birodalmi gyűlésben? Ha ő
megindul ellenetek! És akkor, drága
magyar barátaim, akkor látni fogjátok,
hogy a most szóban forgó jelentéktelen
területek helyett egész országotok elvész
majd! A német király és Murád hadai
valahol a Dunánál vagy a Tiszánál
találkoznak, északról a huszita harci
szekerek zúdulnak alá, délről Cillei
zsoldosai... és akkor, igen, akkor, kedves
barátaim, visszasírjátok majd ezt a
kegyelmes pillanatot, amikor oly
kevéssel beérte volna az ellenség, s
amikor még gondoskodni lehetett volna
szerencsétlen országtok jövőjéről...
- Ellenkezőleg! - emelte fel a hangját
Vitéz. - Erzsébet királyné éppen hogy
meggyengült! Híreink szerint pártosai
megfogyatkoztak... Elég, ha csak
széjjelnézünk ebben a teremben, bíboros
uram, máris látjuk, mily sokan ülnek itt,
kik nemrég még Erzsébet kenyerét
pusztították! Erzsébet királynénak
legalább annyira szükséges a béke, mint
minékünk! Vagy eltitkolnád előttünk,
hogy a cseh rendek elutasították a
királyné terveit a csecsemő László
jogainak elismeréséről? Vagy
eltitkolnád, hogy Szilézia urai a lengyel
fenyegetés miatt nem fognak több anyagi
segítséget nyújtani Erzsébetnek? Vagy
eltitkolnád, miként tiltakoznak mind az
ausztriai rendek az ellen, hogy Frigyes
további segélyt, hadakat bocsájtson
Erzsébet rendelkezésére? Hogy hívei
elfáradtak, és hogy egyedül a cseh
Giskra képes még folytatni közülük a
harcot? Miért titkolnád mindezt előlünk,
uram?
Cesarini arcán kelletlen kifejezés
jelent meg, tekintete mérhetetlen
bosszúságról tanúskodott. Egy pillanatra
csend támadt.
A nagyurak bizonytalanul egymásra
sandítottak, aztán magyar, s lengyel
egyaránt az ifjú királyra függesztette
tekintetét. Ulászló ott állt a két meggyőző
erejű szónok között.
Jobbján Vitéz, balján a kenetteljes
Cesarini.
- A török követ várakozzon még
néhány napig válaszomra - szólalt meg
hosszú hallgatás után a király. - Erzsébet
béketervére pedig végleges válaszunk:
nem, bíboros úr!
Cesarini hitetlenkedve ingatta a fejét.
- Mindent egy lapra tennél fel, uram?
Mindent Hunyadi kezébe helyezel?
Népeid, országaid, s tulajdon jövőd?
Ulászló kihúzta magát, orcáján
bosszús pír ömlött szét.
- Szavak! Szavak! Míg itt vitázunk,
bíboros úr, Hunyadi messze keleten
értünk csatáz! Megvárjuk, mit hoz néki, s
nekünk e nem várt ütközet! Pusztulást
vagy diadalt... Minden Hunyadi kezében,
igen! Jól mondtad, bíboros! Imádkozz és
remélj! Én is azt teszem!
Cesarini könyörögve tárta szét
karját, de a király leintette.
- Hogy lássad, a béke szívünk ügye,
küldöttséget menesztek Erzsébet
királynéhoz, hogy vigye el
jókívánságaim és saját feltételeim
pontjait! Újlaki Miklós vajda úr, Báthori
István uram, s más egyházi s világi
nagyok Pozsonyba mennek, hogy
üzenetem kézbesítsék.
Cesarini megértette, hogy ma este
vereséget szenvedett, mélyen meghajolt
hát. Ulászló sem kívánt tovább vitázni,
székét hátratolva kiviharzott a teremből.
Csönd lett, de csak pillanatokra.
Az urak máris zaklatottan taglalták a
hallottakat, s pillanatokon belül két
pártra szakadtak, aztán meg háromra.
Minden csoportosulás a maga
megmásíthatatlan igazát hangoztatta, s a
többi vélekedését tartotta tűrhetetlennek
és kártékonynak a haza ügyére nézve.
Egyik frakció az azonnali békekötést
szorgalmazta Erzsébet királynéval, a
másik semmi szín alatt nem kötött volna
békét, hanem inkább Hunyadira bízta
volna a dolgot, akar sikerrel jár, akár
nem, a harmadik a törökkel való
megbékélést szajkózta, hogy minden
erővel Frigyes ellen mehessenek, végül
egy, a többiből kiváló párt úgy vélte,
nem kell tenni semmit, a dolgok majd
megoldódnak maguktól, ahogy
rendszerint szoktak.
Vitéz néhány percig hallgatta őket,
hol elsápadt, hol elvörösödött dühében.
Aztán fogta magát és kiviharzott a
teremből.
Cesarini követte.
 2.

- Egy szóra, kancellár uram!

Vitéz megtorpant. A nyitott folyosón
hűvös, nyáresti szellő suhant végig,
odakünn, a palota előtt lovászok
nevettek, s egy csikó nyerített a karámok
felől Vitéz fáradt volt, de úgy sejtette,
ezt az utolsó csörtét meg kell vívnia.
Csak egy szóra, kérlek! - Cesarini
nyájaskodva, kezét dörzsölve állt meg
előtte, s úgy nézett rá, mint valami
csodabogárra, mellyel kapcsolatban
döntést kell hozni még, sorsa mi legyen:
eltaposás vagy élethosszig tartó fogság -
Kitűnő beszéd volt. elismerem!
Tehetséged tiszteletre méltó, Johannes
Vitéz, úgy hiszem, méltatlan, hogy neved
Rómában még nem ismerik!
- Ami késik, nem múlik! - mosolygott
a kancellár.
- Bizonyos vagyok benne, hogy a jó
szándék vezérel, barátom, s annál
sajnálatosabb, hogy nem látod, mily
szörnyű bajt keversz. A király ifjú még
Képzeletét könnyű felgyújtani vad
kalandok ígéretével, lovagi tettek, s
keresztes eszme felemlegetésével!
Vitéz elmélyülten tanulmányozta a
legátus beretvált bőrét, a gyülekező
szarkalábakat szeme szegletében.
- Hogy bajt ki kever, ne vitassuk
most, bíboros uram! De engedelmeddel.
Hunyadi vajda úr hozzád intézett szavait
tolmácsolnám. Megengeded?
 Cesarini kínosan mosolygott.
- Nékem Hunyadi üzent?
Személyesen?
- Rövid lesz, s kérlek, ne rám
neheztelj majd a végén! Tudod, a vajda
úr katonaember, nem kenyere a cifra szó!
Azt izeni, e hazában Isten hozott, kísérje
áldás minden léptedet! De a vajda úr
egyúttal kéri, vigyázz! Ha eminenciád
úgy mesterkedik, hogy abból a hazának
csak kára származik, úgy Hunyadi vajda
úr önkezével szorítja ki kegyelmedből a
szuszt. Ha viszont küldetésed a haza
üdvére lesz, úgy maga lészen
legalázatosabb szolgád, s mindenben hű
támogatód.
A bíboros erre csak tátogni tudott.
- Látom, megütközöl. Engem ne
hibáztass, én szóltam előre, ez nem lesz
finomkodó beszéd! Ha másnak feddőn
megemlítenéd, én bizton letagadom, még
azt is, hogy beszéltünk, uram. És most
engedelmet, eminenciád!
Jó éjszakát!
Azzal magára hagyta a pápa
őszentsége rendkívüli követét. Giuliano
Cesarini pedig törhette a fejét, ki lehet
ez a férfi, aki a távolból egy csapásra
romba döntötte hosszú hetek kitartó
mesterkedéseit.
 3.

ENYING, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK29 8. NAPJA

A szép öregember és Dénes kora reggel

elköszöntek Katinka asszonytól, ki
takaros fehér vászonba kenyeret és némi
szárított húst csomagolt nekik, majd az
apró szemű esőben nekivágtak a
székesfehérvári útnak.
Immár bizonyosnak tűnt, hogy most
minden, a mohácsi csatát szerencsével
túlélt vagy azt gyávaságból, számításból,
késlekedésből vagy bármi más okból
elkerült magyar nagyúr a
koronázóvárosba tart, hogy a
közakaratnak megfelelően új királyt
válasszon. Végtére is a nemzetnek
uralkodóra volt szüksége, ki
mihamarabb véget vet a
fosztogatásoknak, az esztelen
öldöklésnek, s aki megerősíti a
határokat, hogy ne fordulhasson elő
többé az a gyalázat, hogy szabadon
kóborol keresztbe-kasul a török az
országban.
- Mit gondolsz, jó uram, láthatjuk
majd a koronázást?
A szép öregember vállat vont.
Egészen más dolgok foglalkoztatták
éppen, olyan bajokon járt az esze,
amiken egy koronázás vajmi keveset
segíthetett.
 Persze hosszú élte során megtanulta,
hogy ínséges időkben az ember kicsivel
is be kell érje. Példának okáért azzal a
tudattal, hogy egyáltalán él: Dénes nem
veszett oda a Szabadkánál vívott
csetepatéban, s ő maga is elmondhatta,
hogy vén kora dacára a lehető legjobb
egészségi állapotban köszönthette ezt a
szürke reggelt.
Tisztességes öltözetben feszítettek
mindketten, s már nem kellett a sárban
caplatniuk: Török Bálint úr a legjobb
lovai közül adott kettőt alájuk, s csak
úgy eresztette el őket Enyingről, hogy
választottak maguknak míves szablyái és
buzogányai közül egyet-egyet.
- Bizonnyal láthatjuk, Dénes fiam.
Hanem arra készülj fel, hogy boldog-
boldogtalan Fehérvárra gyűlik mostan.
Lesz ott mindenféle ember, s mivel a tét
nem csekély, nem fognak
szűkmarkúskodni az ígéretekben!
- Ígéretekben? Miféle ígéretekben?
- Szegény Lajos királyunk halálával
új kor kezdődik az ország életében. Új,
de semmiképp nem ismeretlen. Szegény
Hungária újra és újra ide jut, ahová
mostan jutottunk: az ország a szakadék
szélén, a kincstár üres, a hadak egyrészt
leölve, másrészt szélnek eresztve, a
várak gyalázatos állapotban. A tok
léhűtő meg haszonleső persze a tűz
közelében sertepertél máris, szeretnék
továbbra is mind a saját pecsenyéjüket
sütögetni. A kérdés az, ki lészen az új
király, s hogy ő milyen pecsenyét kíván
sütögetni egyáltalán, s kiket hagy meg a
tűs közelében...
Dénes az esőbe tartotta az arcát.
Való igaz, még a hűvös novemberi szél
is elviselhetőbbnek tűnt most, hogy
meleg posztódolmányban meg báránybőr
zekében feszíthetett.
- Úgy gondolod, jó uram, hogy
mostan csak ígérgetni fognak a jelöltek?
Hogy egymásra licitálnak, ahogy a
közönséges vásárban szokás?
A szép öregember nevetett.
- Nincsenek itt igazi jelöltek, Dénes
fiam! Szapolyai van, aki tán már el is
indult Budáról, s aki tán már saját fején
véli látni Szent István koronáját!
- És? Ki van még?
- Hát ki lenne, Dénes fiam? A német.
A német mindig ott van, a német mindig
lesben áll, hogy megszerezze magának az
országot.
- A Habsburgok?
- A Habsburgok. De ha nem ők
jelentkeznének a koronáért, akkor
jelentkezne más. A velenceiek, a csehek,
a franciák, akárki... A lényeg, hogy
mindig jő valaki napnyugatról, aki
mindent jobban tud minálunk. Aki
mindig meg szeretné mondani, hogyan
kellene voltaképpen élnünk ebben az
országban. Aki mindig pontosan tudja,
hogy mi miatt kell szégyenkeznünk, s
mire szabad büszkének lennünk. Aki
ismeri, de legalábbis ismerni véli
valamennyi hibánkat, és szíves örömest
hajlandó orvosolni is a sok bajt, amit
mifelénk tapasztal... Így szokott ez lenni,
s kutya legyek, ha most nem így lesz!
A szerzetes a lehangoló környéket
fürkészte. Csupa lerombolt ház,
felgyújtott pajta, ameddig csak a szem
ellátott.
- Csakhogy a korona öröklése
törvény kérdése, jó uram - kockáztatott
meg végül egy észrevételt. - A király úr
halálával a királynét illeti a trón, vagy
talán nem?
A szép öregember vállat vont.
- Törvény kérdése? Ugyan már! A
magyar rendek úgy gondolják, Dénes
fiam, hogy az ő követelésük is
teljességgel törvényes. A rákosi
országgyűlés vagy húsz esztendeje
kimondta, hogy a következő
királyválasztáskor csak nemzeti királyt
ültethetnek trónra. Nem kell német, nem
kell olasz, nem kell cseh, se lengyel!
Csak magyar kell!
Dénes hüppögött magában egy sort.
- Látom, arra gondolsz, édes fiam,
annak a követelése a törvényesebb,
akinek több katonája van. Hát éppen ez
az! Éppen ez aggaszt engemet is!
- Én igyekszem okulni a történetből,
amit jó uram elbeszél nékem! - felelte
pillanatnyi habozás után Dénes. - S
egyre inkább úgy vélem, bizonyos
események rendre megismétlik
önmagukat. Ha jól értem, most is
hasonló a helyzet, mint ami volt Hunyadi
urunk korában, mikor döntést kellett
hozni róla, miképp cselekszenek a
nagyurak: ahogy a német akarja, vagy
ahogy a saját fejük után helyesnek
vélik...
- Cesarini bíboros megtestesített
valamit, ami jól jellemzi ezt a külső
akaratot - helyeselt Deér-Sólyom István.
- Éppenséggel a pápa őszentsége
akaratát. De egy dolgot ne feledj, Dénes
fiam! A pápa őszentsége érdeke soha
nem ugyanaz, mint a magyar nemzeté! Az
ausztriai rendek, a német király, a német-
római császár érdeke soha nem ugyanaz,
mint a magyar nemzeté! Az itáliai
hercegek, bíborosok érdeke soha nem
ugyanaz, mint a magyar nemzeté! És
akkor még nem beszéltünk az oláhokról,
a rácokról meg a többi népségről, kiknek
szintén mind megvannak a maguk jól
felfogott érdekei. Nékünk arra kellene
figyelmeznünk, hogy a sok akarat, nyílt
vagy titkos szándék között hogyan
tudunk, hogyan lehet egyensúlyozni,
hogyan tudjuk megtalálni a nemzet
érdekeit!
- Én ezt nem értem! Pedig amikor jó
uram elbeszélte az imént Cesarini
bíboros béketervének történetét, még
mindent érteni véltem. A pápa
őszentségének nem fájt volna, ha a
német, a lengyel meg a török
feldarabolja szegény Magyarországot
Néki csak az volt fontos, hogy békesség
legyen, és a magyar ne egymás ellen
harcoljon, hanem a pogány ellen!
- Valahogy úgy, Dénes fiam!
- No de mi a helyzet a mával? Azt
mondod, jó uram, minden nemesúr
Székes fejérvárra igyekszik királyt
választani. Szóba csak két jelölt jöhet:
Szapolyai János és valamelyik
Habsburg!
- Nem is akármelyik, hanem nyilván
Ferdinánd főherceg!30 Más jelen
pillanatban valóban nem esélyes!
- A kérdés tehát az, melyikükkel
járna jobban szegény Magyarország.
Szapolyaival, akit tán többen gyűlölnek
ebben a hazában, mint szeretnek, s
akinek vagyona ugyan mesés, de
összességében édes kevés egy török
ellen vívandó háborúhoz, vagy Habsburg
Ferdinánddal, aki hatalmas műveltséggel
rendelkezik, Európa leghatalmasabb,
legbefolyásosabb családjának sarja,
kinek hatalma, pénze mint a tenger.
A szép öregember visszarántotta
lovát, és a szemerkélő esőben hosszasan
Dénes arcát fürkészte.
- Ohó, ifjú barátom! Ez bizony jó
meglátás! Máris többet értsz a
helyzetből, mint azok többsége, kik
néhány nap múlva királyt választanak!
Nem megy hát veszendőbe a sok
fáradság, mégsem!
- Tudom, jó uram, hogy te nem így
véled! Hogy te Szapolyai pártján állasz!
- Ami azt illeti, Katalin vajdáról31
nekem is megvan a véleményem -
nógatta továbbhaladásra lovát Deér-
Sólyom István. - Hunyadi urunk idejében
talán még egy páncélos ezred vezetését
sem bízták volna rá... De mostan...
Mostan más idők járnak! Mostan az a
kérdés, akad-e nála alkalmasabb a
királyi trónra, vagy sem...
- Habsburg Ferdinánd? - Dénes
inkább kérdezte, semmint kijelentette ezt.
- Abban igazságod van, fiam, hogy a
Habsburgoknak tömérdek a pénze,
tömérdek a katonája! Ha akarnák,
könnyen megvédhetnék
Magyarországot... De bizony annak
súlyos ára lenne. Mert ahogy már
említettem, mindegy, hogy ki jó
napnyugatról, bizonyos, hogy mindent
jobban tud majd minálunk. Az is
bizonyos, hogy meg akarja majd
mondani, hogyan kellene voltaképpen
élnünk ebben az országban. Azt is meg
akarja majd mondani, hogy mi miatt kell
szégyenkeznünk, s mire szabad
büszkének lennünk. Habsburg Ferdinánd
mindent elrendezne az országban.
Főképp az adóforintjainkat... Német
alapossággal megszervezné az életet, s
bizony mondom, ránk is férne már némi
szervezettség? Na de milyen áron?
- Most pénz kell, katona kell,
szervezettség kell! - vélte Dénes. - A
többivel ráérünk tépelődni később is!
Ha engem kérdez, jó uram, szívesebben
látnám a trónon ezt a Habsburgot! Az
országnak rendre van szüksége!
A szép öregember türelmesen
bólogatott.
- Az elmúlt évszázadokban nagyon
sokan gondolták ezt pontosan így, ahogy
te! És nagyon sokan döbbentek rá, hogy
milyen árat kér a nyugat a mi
támogatásunkért cserébe! De azt
mondom, látnod kell mindent a saját
szemeddel! Csak akkor érted meg! Csak
akkor!
Dénes a fejét rázta.
- Kötve hinném, jó uram, hogy még
kérdés, ki kerül a trónra. A rendek
néhány napon belül királlyá választják
Szapolyait!
- Hát nem figyeltél a történetre?
Hunyadi urunk idején is csak egy
koronázott király volt? Dehogy! Kettő!
Miért ne koronázhatnák meg a Szapolyait
gyűlölő urak Habsburg Ferdinándot?
Bizonyos, hogy meg is fogják tenni, te
csak ne aggódj! Akkor lesz ám
haddelhadd! Újabb belháború kezdődik,
mint Utószülött László király és lengyel
Ulászló hívei között...
Dénes megborzongott a szakadó
esőben.
- Újabb háború lesz? Éppen most,
mikor...
- Azért megyünk Székesfehérvárra,
hogy megbizonyosodjunk róla Van-e még
esély a békére... Mert ha nincsen... Ha a
történelem megint megismétli önmagát...
A szép öregember megborzongott a
jegesen metsző szélben.
- Akkor az Isten legyen irgalmas
véletek, szegény magyar fiatalokkal!
 4.

HADITÁBOR FEKETEHALOMNÁL 32,

ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1442, KISASSZONY HAVÁNAK
29. NAPJA

Eljött az este. Az Úristen elcsöndesítette

a zajgó, csörgő, csörömpölő
világmindenséget, s hogy a zabolátlan
emberiség ne rettenjen a mindent elnyelő
éjszakától, apró csillagszögeket tűzött a
sötétlő kékségre: vigyázzák a földet
addig is, míg a hold fel nem jő az égre, s
ezüst hálóját nem veti a hegyeken
megülő bárányfellegekre.
Napnyugtára lassan megpihent a had
is. A harci szekerek ugyan még egymás
után érkeztek Persány és Vledény felől,
hogy komótosan besoroljanak a városkát
övező mezőkre, de a vértes lovasság
háromezer harcosa már szürkületkor
lenyergelt, megabrakoltatott, s az
apródok felállították a tisztek sátrait a
Kotla-hegy lábánál. Amott, Volkány felé
letáboroztak szépen a székely s magyar
könnyűlovasok, külön tőlük, takarosan a
számszeríjászok, a vagy másfél száz kézi
ágyús és az íjászok sokasága. Az alig
nyolcvan-száz lengyel lovagot, kiket
Hunyadi különösen nagy becsben tartott,
a nemrég felújított szász
erődtemplomban helyezték el.
Nagy volt a jövés-menés a látszólag
nyugodni készülő táborban: a szigorú
regula szerint már javában ásták a
latrinákat, s verték le sorban a más-más
színűre festett karókat a különböző
alkalmatosságok elhelyezéséhez. Itt, a
piros karóknál a vérteket szállító
szekerek sorakoztak, amott, a zöld
karóknál a nyílvesszőket vivők, a
tartalék kézifegyvereket, a lőport
szállítok, az élelmiszeres kordék, a
sebkötéshez használatos gyolcsok és
egyéb kirurgusholmik taligái. Amarra,
külön elkerítve sárga karókkal a tartalék
lovakat ponyvázták ki, emitt a nyergek,
szíjak, kötelek szállítására alkalmas
járműveket, az abrakot vivő szekereket,
amott a tábori kovácsok szerszámait és a
markotányosok batárjait sorakoztatták fel
abban a rendben, ahogy reggel,
táborbontáskor majd útnak kell
induljanak.
Nem messze a vezéri sátortól a
futárok, alvezérek, testőrző tisztek sátrai
álltak ugyancsak előre meghatározott
elrendezés szerint. Ha bárki idegen
végigtekintett volna Hunyadi táborán,
erősen meglepődik: nem hasonlított ez a
tábor a magyar, vagy akár német, lengyel
urak bandériumainak tábori
rendetlenségéhez! Hunyadi sorra vette az
elmúlt hónapokban, mi az, amit a
töröktől el lehet tanulni. A Nándor Alba
alatt tapasztaltakat egyre-másra
megvalósította saját seregében, tekintet
nélkül arra, kinek tetszettek az újítások, s
kinek nem. Az példának okáért nem vált
népszerű intézkedéssé, hogy az
italmérést erősen megkurtította, s
jószerivel csak a nap végén vagy épp
ütközet előtt engedte kimérni a
markotányosokkal az olcsó lőrét.
Az azúrból tintakékbe sötétlő
égbolton felszikráztak a csillagok, s mint
ha tükörképeik lennének, alant sorra
ragyogtak fel a tábortüzek is.
Hunyadi és alvezérei teljes
páncélban ügettek körbe a táboron, hadd
tapasztalják a katonák, hogy a vajda úr
rajta tartja a szemét mindenen. A tüzek
fénye veresen csorgott végig a vérteken,
a kora esd szellő kibontva lobogtatta a
csapat mögött hordozott hollós és
árpádsávos lobogókat. Amerre
elhaladtak, más és más nyelven
üdvözölték őket: magyarul, oláhul,
csehül, lengyelül, németül, szerbül.
Mintha nem is a Schwarzburg, hanem
éppen Bábel tornya alatt táboroznának
valamennyien...
Hunyadi komoran szemlélte a
harcosokat, s bár alapvetően elégedett a
tábori renddel, a szigorú fegyelemmel,
mégsem húzódott mosolyra az ajka.
- Megérkeztek a szekerek a friss
hússal? - fordult Farnasi Veres Dénes
felé, ki ezúttal az élelem szállításáért is
felelt. - Úgy hallottam, tegnap a kenézek
fejszései meg a paraszti gyalogok nem
kaptak egész napon étket! Azt akarjátok
tán, hogy fosztogatni kezdjenek?
- Megjöttek a szekerek - tolta hátra
sisakját a vaskapui csata óta újabb
hírnévre szert tett vitéz. - De nem sok
köszönet volt abban!
- Kevés a hús rajtok?
- Még sok is. Csak épp bűzlik mind!
- Bűzlik?
- A brassói mészárosok úgy vélik, a
parasztnak a romlott hús is megteszi!
Hunyadi zord tekintettel bólintott.
- Aranyon vettem azt a húst.
Szemernyit sem alkudtam rajtuk!
- A javításra váró szekerekhez
holnap hozzák a fát a mesterek -
sóhajtotta Berekszói Péter, a vajda úr
másik kipróbált vitéze. - Csakhogy olyan
árat kérnek a javíttatásért a brassói
bognárok, mintha fejedelmi
gyaloghintókról volna szó!
- Az ágyúkkal is baj van - toldotta
meg Vladek Hradski kormos homlokát
törölgetve. (Azért volt kormos, mert
egész délután a szász ágyúöntő mesterek
által öntetett kézi puskák,
szekerészágyúk kipróbálásával
foglalatoskodott) - Egy részük fabatkát
sem ér! Csapnivaló munka, rossz
öntvény legalább a harmada!
Hunyadi vaskesztyűs keze ökölbe
szorult.
- Bertalan! Ötven vértessel
belovagolsz Brassóba, kirángatod az
ágyából a bürgermeistert, az ágyúöntő, a
hentes- és a bognár céhek vezetőit!
Idehozzátok őket! Most!
Andrássi Bertalan, a páncélos
ezredek helyettes parancsnoka már
fordította is a lovát, hogy
engedelmeskedjen.
 - Kendeffy! Pestyéni! Bejárjátok a
környező falvakat, és húst vásároltok a
gyalogoknak! Ha nem adják a szászok,
elveszitek erővel! Induljatok!
- Vladek fiam! A meg nem javítható
szekereket itt hagyjuk, hajnalban azok
induljanak, amelyek nem hagynak
cserben minket a csatában! A kontár mód
öntött ágyúkat sem cipeljük magunkkal,
megajándékozzuk velük a szászokat! Ne
aggódj, az árukat még ma este
visszaveszem!
A vitézek szótlanul bólogattak -
Hunyadi végigpillantott rajtuk. Szedett-
vedett, tarka csapat! Sógorai, régi
erdélyi nemesi famíliák büszke fiai
tetőtől talpig páncélban! A rátarti cseh,
lengyel lovagok, a paraszti
gyalogfejszések bocskoros hadnagyai, a
konok kunok, székelyek, jászok, rácok,
az orrukat mindig a kelleténél
magasabban hordó szászok Johannes
Magest és Anton Trautenberger
kapitányok parancsnoklatával...
Ezek néhány éve még egymást
irtották, amikor csak tehették. A magyar
a huszitát, a cseh a magyart meg a szászt,
az oláh a magyart, és persze viszont. Az
úr a parasztot, a paraszt az urat...
- Hajnalban tábort bontunk! Brassó
mellett vonulunk, úgy érjük el a Tömösi-
szorost, s annak lábánál újra tábort
verünk! Ott várjuk be, mikor közelít a
Vöröstorony-szoroshoz Seháb ed Dihn!
A hadnagyok, parancsnokok
feszülten figyeltek.
 - Mostantól bármely pillanatban
harcra készen kell állnotok, fiaim!
Közeleg az óra, amikor életre-halálra
tanúságot adtok mindarról, amit az
elmúlt fél esztendőben tanultatok! Most
majd elválik, volt-e értelme az éjt
nappallá tevő munkának, a tenger sok
gyakorlásnak! Mindent megtettünk, amit
megtehettünk! Ne feledjétek:
legfontosabb a fegyelem! A kürtök
jelére, a zászlók jelére gondolkodás
nélkül engedelmeskedjetek! Csak erre
figyeljetek! Sem a hevület, sem a
rettegés úrrá nem lehet elméteken!
Fegyelemmel! Figyelemmel! Okosan
harcoljatok! Másképp eltaposnak
minket! Most menjetek! Nyugtassátok
meg a katonáitokat!
 A vitézek elszéledtek, Hunyadi csak
három sógorát, Dengelegi Pongrácz
Györgyöt, Vingárti Geréb Jánost és
Székely Jánost tartotta ott a vezéri sátor
előtt.
Körös-körül tábortüzek százai
lobogtak. Se rikoltozás, se részeg
dajdajozás nem harsam sehonnét, se
asszonyi sikongás nem visszhangzott, se
fosztogatás vészharangjai nem kongtak a
sűrűsödő éjszakában. Az egész napos
erőltetett menetelés után mindenki
fáradtan húzódott vackába.
Forró nyár végi este volt.
Hunyadi felpillantott a Kotla égbe
vesző csúcsára, melyen Schwarzburg
zord erődfalai fehérlettek. Úgy tartják a
szászok, amikor a Kotla fején kalapot
visel, jó idő lesz; ha gallér van rajta,
elindulhatsz; ha kardja villan, esni fog.
A hegy környékén most nyoma sem volt
felhőnek.
Jól van így! Hunyadi tudta, hogy
másnap gond nélkül átkelhetnek a
Tömösi-szoroson, hogy a határnál Vlad
Dracul vajda földjére lépjenek.
 5.

Nem sokkal később megérkezett Thuz

János és Filipesi Albert. Csapzottan, az
út porától mocskosan támolyogtak be
Hunyadi sátrába. A vezért ébren találták.
Hunyadi az asztalra kiterített földabroszt
silabizálta hunyorogva, gondolataiba
mélyedve.
- Nagyuram! - hajtott fejet Thuz
remegő térdekkel. - Az Istennek hála, itt
vagyunk! A küldetést végrehajtottuk!
- És Dan Basarab?
- A bojárjaival megszállott
Brassóban! Nem fűlött a foga a tábori
derékaljhoz! Mária húgodasszony és a
férje, Manzilla uraság is Brassóban
várják parancsodat!
Hunyadi legyintett.
- A vajdának amúgy se sok hasznát
vesszük! S az oláhok? Menekülnek-e a
török útjából? Számíthatunk-e rájuk?
- Dimitrie bojár szerint felhúzódik,
aki csak tud a Kárpátokig, hogy bevárják
érkezesed, uram! Sokan futnak
Tirgovistéből, Pitestiből, Craiovából,
Argyasvásárhelyből! Amit csak tudtak,
felperzseltek maguk mögött! Legalább
háromezer lovasra számíthatsz közülük!
- Helyes! Seháb ed Dihn hadairól mi
hír?
- A beglerbég egy napra megpihent
Tirgovistében, de azóta nyomult tovább
északnak. Doicestiből kaptuk az utolsó
hírt, azt gyújtották fel tegnap, uram.
 - Végre elfogyott az eleségük! - tette
hozzá elégedetten Filipesi. - Seháb ed
Dihn kénytelen volt fosztogatni küldeni
az akindzsiket Hosszúmező, Ploesti felé.
Azt hiszem, uram, igen nagy távolságra
kell elvágtatniuk ahhoz, hogy bármit is
össze tudjanak kaparni maguknak.
Éheznek!
Hunyadit ez a hír egészen
felvillanyozta.
- Pontosan, ahogy számítottam! Ha
minden jól megy, nemsokára
megindulnak a Vöröstorony-szoros felé.
Abban reménykednek, hogy a gazdag
szász falvakban majd telizabálhatják
magukat! De odáig nem jutnak a kutyák!
A hátukba kerülünk!
Thuz hirtelen nekiszédült az
asztalnak, s a vajda csak most vette
észre, milyen állapotban vannak követei.
- Menjetek, fiaim! Egyetek,
aludjatok! Hajnalban tábort bontunk!
Amikor egyedül maradt, újra a
térkép fölé hajolt. A gyertyák fényében
egyre a Kárpátok vonulatát fürkészte:
most már szinte bizonyos, hogy Seháb ed
Dihn gyanútlanul nekivág a Vöröstorony-
szorosnak, és megkísérli a betörést
Erdély földjére. A szorost azonban
Trautenberger csapatai tartják a
kezükben, s még ha a falak nem is
állanak, felkészületlenek semmiképp
nem lesznek a derék szász lándzsások.
Amikor pedig az első török ezredek
felbukkannak előttük...
Hunyadi szívdobogva lehunyta a
szemét. Hónapok óta erről a lehetőségről
álmodozott Mióta Vitéz megküldte neki a
Zsigmond király könyvtárában talált
könyvecskét, s azt Filipesivel estéről
estére felolvastatta magának, azóta
tervezgette képzeletben, hogy a nagy
Julius Ceasarhoz hasonlatosan ő is
bámulatos hadicsellel bírja majd le az
ellenséget. Mert az elmúlt fél esztendőt
nem csak a katonái töltötték tanulással,
felkészüléssel, hanem ő maga is.
Véleszületett vezéri képességeit
fejlesztendő klasszikus forrásból
merítette új ismereteit. A gall háború
históriája ráébresztette arra, hogy a
hadvezetés nem csupán virtus, nem
csupán férfiúi bátorság és vakmerőség
kérdése, sokkal inkább hideg főé, bölcs
előrelátásé és megfontolt döntéseké.
Hunyadi pihenni tért Honnan is
sejthette volna, hogy számításaival
ellentétben Seháb ed Dihn pontosan
ismeri a magyar sereg gyülekezésének
helyét, és azzal is tisztában van, hogy
nem szabad a Vöröstorony-szoros felé
kanyarodnia, mert akkor védtelenül
hagyja hátát.
A roppant török hadsereg ezen az
éjszakai órán is kitartóan menetelt a
Ialomita folyó mentén északnak, hogy
meglepve a magyarokat, még Brassó
mellett szétverjék Hunyadi csekély
hadait.
 6.

TÖRÖK HADITÁBOR DOICEST

MELLETT, HAVASALFÖLD,
A. D. 1442, KISASSZONY HAVÁNAK
29. NAPJA

Seháb ed Dihn és alvezérei a beglerbég

cserge sátorpalotája előtt álltak és a
völgyben szikrázó tábortüzek ezreit
bámulták. Lenyűgöző látvány volt, ahogy
a Ialomita szeszélyesen kanyargó és
mind több ágra bomló szalagjai között a
török főhad rátelepedett a vidékre. Amíg
a szem ellátott, sátortenger tarkállott a
tűzoszlopok rőt fényköreiben. Rég látott
ez a vidék ily népes sereget: de hisz nem
is holmi rablócsapat volt ez, hanem
Allah legyőzhetetlen, bosszúálló serege!
- Ne aggódjatok, barátaim! -
sóhajtotta Seháb ed Dihn. - Zsákmányunk
már ebben a nyomorult oláh
tartományban is jelentősnek mondható,
ám amint átlépjük az erdélyi határt,
szekereink még inkább roskadozni
fognak az aranytól, ezüsttől, nem
beszélve a rabszolgák
megszámlálhatatlan sokaságáról.
Musztafa bég a thesszaloniki Oszmán
bégre pillantott, mielőtt meghajolva
szóra nyitotta volna száját.
- A próféta beszéljen belőled, nemes
beglerbég! Remélhetjük-e azonban, hogy
a kelleténél nagyobb óvatosság béklyóit
lerázva magunkról végre a tőlünk
elvárható, pusztító száguldással
forgassuk fel ellenségeink tartományait?
Seháb ed Dihn felnevetett.
- Türelmetlenek vagytok, igaz?
Megértelek benneteket, kedves barátaim!
Való igaz, túlbecsültem Hunyadi
képességeit! Immár bizonyos, hogy nincs
szükség vele szemben Salamonéhoz
hasonlatos bölcsességre.
Firiz aga, Jakib és Omer bégek,
Turakhán, Kharadzsa, a ruméliai
hadsereg legkiválóbb szpáhi
parancsnokai mély egyetértéssel
bólogattak.
Épp az imént hallgatták ki azokat az
olténiai cigányokat, akik hírt hoztak a
Brassó mellett gyülekező magyar sereg
erőiről. Immár pontosan tudták, hány
harci szekérrel, hány páncélos lovassal,
hány íjásszal, gyalogossal szeretne
Hunyadi vajda a hátukba kerülni. S a
hírek felettébb megnyugtatták őket;
Seháb ed Dihn addig volt igazán óvatos,
míg meg nem bizonyosodott, hogy
Hunyadihoz nem csatlakoztak az erdélyi
és magyarországi bárók és egyházi
bandériumok. Ha azok is ott
táboroznának most Brassó mellett, nem
ártana az óvatosság... De így... Hunyadi
a saját vajdai seregén felül csupán
néhány ezer lengyel cseh és szász
zsoldost tudott felfogadni. A török sereg
három-négyszeres túlerőben volt.
- Szeretném látni az átkozott gyaur
pofáját, amikor rádöbben, hogy eszünk
ágában sincs besétálni a csapdájába! -
Feriz aga azóta fogadkozott, hogy
egymaga levágja Hunyadi fejét, amióta
útnak indultak Edirnéből.
- Én csupán azt sajnálom, hogy
ezúttal nem lesz lehetőségünk a próféta
zöld zászlait dicsőséges ütközetben a
magasba emelni, drága barátaim! -
Seháb ed Dihn intett a sátor bejáratánál
álló csausz-basinak, hogy töltse tele
kupáját jégbe hűtött, citrussal illatosított
sörbettel.
- Hunyadi talán vakmerő férfiú -
helyeselt Omer bég - De amint
gyermeteg serege megpillantja roppant
hadunkat, menekülőre fogja majd!
- Már akkor többnapi járóföldre
szaladnak ijedtükben, amikor meglátják
turbánom fehérjét! - mosolygott a
beglerbég, az italt ízlelgetve. - Az én
kardom terhes felhő, melyből eső helyett
vér hullik rájuk! Ne feledjétek, barátaim!
Én nem vagyok Mezid!
A bégek mély egyetértéssel
bólogattak.
- Szentül hittem - folytatta Seháb ed
Dihn hogy Hunyadi már Tirgoviste előtt
megpróbál megállítani! De nem! Nem
volt elegendő merészsége elébem jönni,
s most hiszékeny gyermekként
reménykedik, hogy a hátamba kerülhet.
Többet vártam tőle...
- Várd ki a végét, nemes beglerbég! -
Vlad Dracul vajda, aki egész este meg
sem szólalt, most hirtelen felemelte
mélyen zengő hangját. - Magyar földön
egyetlen ember akad, aki képes menet
közben is megváltoztatni a haditerveit.
És az az ember Iancu Hunyadi! Ha nem
kerülhet a hátadba, hát megpróbál
becsalogatni a Ialomita szűk völgyeibe!
Ne bízd el magad!
A beglerbég lapos pillantást vetett a
vajdára, aki Mircea fiával együtt a
sötétségbe meredt, valahová a távoli
Kárpátok irányába.
- Mégis mit tennél a helyemben,
Vlad?
- Egy seregtestet küldenék a Bodza-
szoroshoz. Azt most senki sem őrzi.
Kerülj te Hunyadi hátába, s ezzel
kétszeresen is megleped majd!
A beglerbég hosszasan fontolgatta a
javaslatot.
- Ki tudja, nem akarsz-e éppen ezzel
csapdát állítani nekem, vajda?
- Akkor küldj engem. Legfeljebb
enyém lesz a dicsőség, hogy legyőzöm
Hunyadit, s nem a tiéd! - mosolygott
fagyosan Vlad.
- Mellettem maradsz! Amikor
megütközünk a magyarokkal, a csapataid
harcolnak az első vonalban! Alkalmad
nyílik bebizonyítani, hogy mennyire
szíveden viseled a fényes tekintetű
szultán érdekeit!
Vlad Dracul, a sárkány lovagja a
beglerbégre villantotta szembogár
nélküli, delejes tekintetét.
- Látni fogod uram! Csak legyen
hozzá gyomrod, hogy befogadd a
látványt!
Seháb ed Dihn megborzongott. Nem
kedvelte az oláh vajdát Nem örült, hogy
el kellett viselnie társaságát, de újra
megállapította, hogy még mindig jobban
járt, mintha az ellenségei között kellene
számon tartania Vlad Dracult.
 7.

HADITÁBOR FEKETEHALOMNÁL
ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1442, KISASSZONY HAVÁNAK
31. NAPJA

A tábori papok igen későn láttak az esd

vesperáshoz, mert a katonák nem értek rá
korábban zsolozsmázni. Így aztán elmúlt
éjfél is, mikor a vecsernyére33 sort
kerítettek - el semmiképpen nem
maradhatott - Hunyadi szigorú parancsa
értelmében.
Alig kezdődött el az éjjeli
vecsernye, mikor jelentették, hogy
Brassóból megérkeztek cifra úti
batárjaikon a bürgermeister és a három
céh vezetője. A vajda felpattant
térdeltéből.
- Kísérjétek a sátramba őket!
Kéretem Filipesit és Thuzt!
Az őrök beterelték a falfehér képű
szász patríciusokat, akiket valóban az
ágyból rángatott ki Andrássi Bertalan
hadnagy. Maguk is sejthették, hogy nem
sok jóra számíthatnak: megpillantva a
vajda zord ábrázatát egyre csak tátogtak,
tört magyarsággal köszöntve őt.
- Éhesek vagytok-e? - akasztotta meg
őket Hunyadi a ceremóniázás kellős
közepén. - Nosza, legények! Terítsetek
csak gyorsan a kedves vendégeknek!
A szászok nem szóltak semmit, csak
a kezüket tördelték, míg az apródok
sebesen lepedőt borítottak az asztalkára
a sátor közepén.
- Mégiscsak úgy illő - magyarázta
Hunyadi, amikor leültette vendégeit -,
hogy áldomás és ínycsiklandó lakoma
mellett köszönjük meg fáradozásaitokat!
- Na de ilyen kései órán, nagyuram?
Nincsen erre szükség, igazán! -A
polgármester hangja némi
megkönnyebbülésről tanúskodott, s
ahogy alulról felfelé somolygott Hunyadi
arcába, abból Jankó azt olvashatta ki, tán
még az ár feljebb srófolását is
megkísérelné, kései óra ide vagy oda. -
Ha kissé szűkmarkúan is, te legalább
megfizetted mestereink fáradozásait,
ellentétben más urakkal! Mostanság mi,
becsületes kereskedők tehetetlenek
vagyunk a nyers erőszakkal szemben!
- Éppen ezért vezetem hadam a török
ellen - értett egyet velük Hunyadi, s
maga löttyintette tele a szászok elé tett
kupákat. - Hogy ne kelljen rettegnetek a
határ közelségében rablóktól,
fosztogatóktól. Murád szultán egyszer
már lerombolta Brassót Ha most
fegyvereink kudarcot vallanak, tan még
rosszabb vár rátok... Rabszolgaság, örök
kárhozat!
- Ne adja Isten! - tiltakozott a
polgármester.
- Akkor hát erre igyunk!
Kiürítették kupáikat, még éppen
idejében, mert a legények már hozták is
a frissen főzött malacpecsenyét. Hanem
ahogy a gőzölgő étel az óntányérokba
került, a patrícius urak egyszeriben
elfintorították orrukat.
- Jézusra! Mi ez a szörnyű bűz?
- Rettenetes!
- Döghús ez, vajda uram?
Hunyadi egykedvűen vállat vont.
- Bizonyosan nem lehet döghús,
hiszen igen drága árat kértetek érte!
Erőst csodálkoznék azon, ha annyi
aranyért döghúst mernétek szállítani
Erdély vajdájának!
A hentesek céhmesterének
egyszeriben minden vér kiszaladt a
képéből.
- Ej, vajda uram! Ne tréfálkozzál
velünk! Hiszen néked s a vitéz uraknak
bizony hogy kiváló húst szállíttattam...
Esetleg lehet, hm... való igaz, a
parasztoknak szánt eleség nem volt
éppen friss... De hát mióta eszik a
paraszt olyan húst, mint amilyet mink,
urak eszünk?
Hunyadi elgondolkodva forgatta
kezében a kupát.
- Jó kérdés, mester uram. Lehet tán,
nem ismerem rá a választ. Arra viszont
ismerem, hogy mit illenék enni annak a
katonának, még ha paraszt is, ki életét
áldozza a kegyelmetekhez hasonló rongy
emberekért.
- Tessék? - nézett fel színlelt
felháborodással a bürgermeister, de
nyomban torkárra is forrott a szó, hiszen
Hunyadi talpra szökkent, és akkorát
csapott az asztalra, hogy a kupák,
óntányérok nagyot szökkentek rajta.
 - Megeszitek! Az utolsó falatig
megeszitek, amit kaptatok! Ezt a húst
adtátok Hunyadi János katonáinak,
kutyák? Hát most megzabáljátok, még ha
bele is facsarodik a kényes úri
gyomrotok!
A hentesek céhmestere megvetően a
tányérba dobta kanalát.
- Én ezt meg nem eszem! Nem
kényszeríthet erre még a vajda úr sem!
Szász patrícius vagyok, a király úr
védelmét élvezem!
Hunyadi intett az ajtóban várakozó
Andrássinak.
- Vigyétek!
Két lándzsás megragadta a karjainál
fogva, s úgy vonszolta ki a kétség-
beesetten vinnyogó céhes mestert - máris
odakintről hallatszott a sivalkodása. A
bürgermeister, az ágyúöntők meg a
bognárok céhmestere kiguvadt szemmel
bámulták a tányérjukban gőzölgő
dögletes húskupacot, de nyikkanni sem
mertek.
Néhány perc múlva iszonytató
üvöltés hallatszott. A szászok rémülten
összerezzentek.
Hunyadi intett, mire Andrássi
felhajtotta a sátor oldallapját.
Szemközt, az árok mellett a hentesek
céhmestere kapálózott egy karó tetején.
A karó a végbelén hatolt be, s a termetes
test szépen, lassan siklott rá a
kihegyezett, bezsírozott fahengerre,
ahogy a férfi kezére hurkolt köteleket
kétoldalt a legények húzták egyre
lentebb.
- Van még valaki, aki nem kívánja
megenni a vacsorát? - kérdezte Hunyadi.
- Vajda uram! Könyörületes legyél!
Nekünk ehhez semmi közünk! Nem
tudhattuk, hogy ilyen moslékot...
- Egyetek! - suttogta a vajda, s a
hangján érződött, hogy többet nem
kérleli vendégeit. A bejáratnál
felbukkant Thuz és Filipesi. Mindketten
dermedten bámulták a karón vergődő
szászt, aztán fordultak csak a karját
roppant mellkasa előtt összefonó
Hunyadi felé.
- Hívattál, uram?
- Üljetek le! A polgármester úr
nemsokára levelet diktál!
A patríciusok lassan a tányérjukba
mentették kanalukat. A bürgermeister
még egyszer, utoljára felpillantott,
esdeklőn Hunyadira, de az csak intett.
Nem volt mit tenni.
Enni kellett.
Egyik falatot a másik után, utálkozva
tolták be a szájukba, s rágták, egyre csak
rágták. Szemük megtelt könnyekkel, s
néhány falat után a gyomruk erősen
háborogni kezdett.
- Egy falatot se hagyjatok! -
ripakodott rájuk Andrássi Bertalan, s a
három szásznak elég volt egy lapos
pillantást vetni az odakint üvöltő
hentesmesterre, kinek éppen a belein
hatolt keresztül a kihegyezett karó,
nyomban gyorsabban kezdték kanalazni a
gondosan felszabdalt étket.
 Elébb a bürgermeister okádta ki az
egészet, mikor észrevette, hogy apró
lárvák tapadtak meg a disznóhúsban.
Hunyadi csak a fejét ingatta a
kelletlenség láttán.
- Polgármester uram! Hát így kell
viselkedni vendégségben? Maradt még
abban a tányérban éppen elég!
Kanalazzad be sietősen, ne mondjad,
hogy Hunyadi János szűkmarkú
vendéglátó! No, kanalazzad, ha csak nem
akarsz reggelire is vendégem maradni!
Az ágyúöntők céhmestere lehunyta
szemét, és hősiesen gyorsította késének,
kanalának motollajárását. Nemsokára
azonban az ő belei is felmondták a
szolgálatot.
- Ha már kezdtek jóllakni, urak,
térjünk rá az ágyúk ügyére! - mondta
ekkor Hunyadi. - Mondjátok csak,
milyen ágyúkat öntöttetek ti az én
seregem számára?
A bürgermeister nyögve a céhesre
pillantott.
- Uram... Biztosíthatlak... Ilyen kevés
idő alatt... Hiszen, ha egy kicsit
Hamarabb hozzákezdhettünk volna! De a
nyersanyagok ára...
- A kontár mód megöntött ágyúkat
már visszavitettem a városba. A falakat
vigyázó ágyúkkal kicseréltettem őket!
Imádkozzatok, hogy megverjem a
ruméliai beglerbéget, mert ha ő
diadalmaskodik, akkor bizony azokkal a
semmire se jó ágyúkkal fogjátok védeni
magatokat!
 A polgármester szája elszürkült,
aztán elkékült. De mivel a tányérjában
még ott bűzölgött egy kis darab hús,
Andrássi barátságosan belenyomta a
fejét a moslékba.
Mikor mindhárman végeztek,
Hunyadi azt mondta:
- A saját vagyonomból fizettelek ki
benneteket, kutyák! A sajátomból! Ha
még egyszer, ha csak egyszer is bűzlő
húst adtok a katonáimnak, vagy ha csak
egyszer is kifogásolható fegyvert
szállítotok a seregemnek, végetek van!
Nem lesz itt szükség törökre, Brassót
magam rontom le a földig, és mindőtöket
karóba húzatlak! Megértettétek?
Szaporán bólogattak a patríciusok,
és az ábrázatukból azt lehetett kiolvasni,
hogy valóban megértették.
- Kísérd ki a kedves vendégeket,
Bertalan fiam! - rendelkezett Hunyadi.
- A hintóik elé fogatott lovak már
igen türelmetlenül prüszkölnek!
A szászok kitámolyogtak a sátor elé.
A hentesek céhmestere kidülledt
szemmel bámulta őket, s ahogy
segélykérőn feléjük próbált kiáltani,
vörös vérhab buggyant ki a száján. A
karó hegye ekkor hasadt ki a
nyakszirtjénél.
A bürgermeister és a másik kettő
szinte kúszva tették meg az utat a
gyaloghintókig, Hunyadi katonáinak
harsány röhögésétől kísérve. Hanem
amikor odaértek a járműveikhez,
nekikeseredve látták, hogy mindegyiknek
hiányoznak a küllős kerekeik.
- Ejnye! Ezeket bizony sürgősen
javítani kellenék! - vélte Hunyadi maga
is, amikor megvizsgálta a hintókat. -
Nagy szerencsétek, hogy az én huszita
szekerészeim értik a dolgukat! Nem
annyira persze, mint a ti
bognármestereitek, akiket megbíztam a
mi szekereink javításával. De kereket
visszailleszteni még ők is tudnak! Mert
ugye, ezekben a csúnya háborús időkben
gyalog vagy pusztán lóháton vissza nem
ereszthetlek benneteket a városba, ezt
bizonyára ti is megértitek!
A bognárok céhesmestere elsápadt,
sejtette már, hogy mi következik.
- Megkérdezhetem, vajda uram,
mennyibe kerülne az nékünk, hogy a te
embereid tennének kerekeket a
hintainkba?
- Megkérdezheted, mester uram! Úgy
tudom, ők is drágán dolgoznak, akárcsak
ti. Sőt egy kicsit tán még drágábban is.
Ennek a néhány szekérnek a javítása,
hm... kóstál bizony ezer aranyat!
A bürgermeister gyilkos pillantást
vetetett a bognárok mesterére.
- Szavamat adom, uram, hogy
meglesz a pénz. Csak kérlek, eressz most
el minket!
- Bár tehetném! - sajnálkozott a
vajda. - De nem tehetem. Nem mintha
nem bíznék bennetek, kedves barátaim,
de ezt a pénzt bizony előre kell fizetni.
Szerencsétekre éppen itt a deákom, úgy
látszik, nem bír aludni a lelkem, biztosan
szívesen megírja a levelet a nevetekben,
persze nem ingyen. Írjatok haza, hogy
most rögvest fizessék ki a hadnagy úrnak
a városi kincstárból azt az ezer aranyat,
az írnokomnak meg a százat a
fáradozásaiért!
A bürgermeister lehajtotta a fejét.
- Nincs nálam a pecsétem!
- Az bizony a te bajod! Ha reggelig
maradtok, illő, hogy früstökre is
vendégül lássalak benneteket! Van még
ebből a jóféle disznóhúsból, ne
aggódjatok! Éhen nem vesztek énnálam!
A polgármester utolsó pillantást
vetett a karón rángatózó céhesre, és
leejtett váltakkal fordult Hunyadi János
felé.
- Engedelmeddel, mégiscsak
megírnám azt a levelet!
- Albert fiam! - fordult Filipesi felé
a vajda. - Van kedved levelet írni?
Filipesinek volt kedve levelet írni.
 8.

- Csak tűzzel és vassal lehet! - sóhajtotta

Hunyadi. Közeledett a hajnal, a levegő
egészen lehűlt, megidézve a közelgő ősz
hűvösét. Az ég alja pirkadt már, amikor
a vajda megtörte a csendet - Csak tűzzel
és vassal!
Filipesi Albert fáradtan bámulta a
kelő nap vibráló fénykaréját a
láthatáron.
- Elég időt töltöttem a törökök
között, uram, hogy tudjam ezt magam is.
Mindenki retteg ott. A közönséges katona
retteg az agától, az aga retteg a bégtől, a
bég retteg a beglerbégtől... S minden
teremtett lélek rettegi a szultánt. Nem
azért lehetetlen a mi helyzetünk, uram,
mert a muszlim harcosok nem félik a
halált, sőt egyenest vágynak a
paradicsomba kerülni Mohamedhez...
Hanem hát azért, mert nálunk senki sem
féli a hatalmat, nem rettegi a
felsőbbséget. Nincs tekintélye sem az
egyháznak, sem a királynak, senkinek...
Pedig csak úgy lehet... Tűzzel és
vassal...
Hunyadi összehúzta maga előtt
gerezna köntösét34.
- Én nem akartam ezt... Ezt az
országot nékem kell megvédenem,
Albert!
Filipesi Albert elmosolyodott.
- Ne aggódj, nem fogják rettegni a
neved, uram! Karóba húzathatsz még
akárhány nyavalyást, az elnyomottak
akkor is szeretni fognak.
A vajda vállat vont.
- Nem azt akarom én, hogy
szeressenek!
- Akár akarod, akár nem, uram, ez a
nép emlékezni fog a nevedre. Sokáig
emlékezni fog...
- Bolond vagy, deák! - nevetett
keserűen Hunyadi. - El fognak felejteni...
Mindent el fognak felejteni.
 9.

TÖRÖK HADITÁBOR DOICEST

MELLETT, HAVASALFÖLD,
A. D. 1442, KISASSZONY HAVÁNAK
31. NAPJA

- Csak tűzzel és vassal lehet! - mormolta

Vlad Dracul, Havasalföld vajdája. A
török táborban már mindenki talpon volt,
a müezzin hangosan kántálta az al-
Fajrt35. - Csak tűzzel és vassal!
Mircea herceg reményét vesztve
bámulta a kelő nap vibráló fénykaréját a
láthatáron. Csatára készültek, s a herceg
úgy érezte, bárhogy érjen is véget az
ütközet, bárkinek hozza is el a
győzelmet, ők bizonyosan veszíteni
fognak.
- Megint keresztény vért ontunk,
apám! Elkárhozik a lelkünk bizonyosan!
Vlad Dracul halványan
elmosolyodott.
- Ezen ráérünk aggódni később is,
nem igaz? Vagy nem alapítottam már
elég monostort ahhoz, hogy mégis
üdvözüljek?
- Nem itt a helyünk! A másik
táborban kellene lennünk most!
Vlad vajda arca megkeményedett.
- Hogyan követhetnél engem a
trónon, Mircea? Alkalmatlan vagy! Hit...
becsület... aki ilyen bolondságokban
hisz, annak tán üdvözül a lelke... de az
országát elveszíti bizonyosan. Én nem
hagyom, hogy Havasalföld elvesszen!
Megvédelmezem, ha a nép felét karóba
is kell húznom hozzá!
A herceg lehajtotta a fejét és
hallgatta a müezzin kántálását és a
Ialomita egykedvű csörgedezését.
- Estére véresen hömpölyög majd a
folyó!
- Aztán reggelre megint tisztán folyik
tovább - Vlad Dracul feltápászkodott és
elindult a havasalföldi lovasok felé. - Ez
a dolgok rendje, fiam!
- Azt akarod, hogy a népünk így
emlékezzen a nevedre, apám? - kiáltott
utána Mircea. - Mint árulóra?
- Bolond vagy! - nevetett Vlad. - Az
utódok számára nem lesznek árulók, sem
gyilkosok, sem tolvajok! Csak győztesek
lesznek és vesztesek! És én győztes
leszek, mindenáron! Tűzzel, vassal, ha
kell!
 10.

HADITÁBOR FEKETEHALOMNÁL
ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1442, SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK36 1. NAPJA.

Thuz János, a vajda sáfárja és rendkívüli

követe még sohasem érezte magát oly
magányosnak, mint azon az éjszakán a
feketehalmi haditáborban.
Sehogyan sem volt ő idevaló, ahol
körös-körül hadiszerszámok sorakoztak
glédában, s zord harcosok nyüzsögtek
mindenfelé a haragosan lobogó
tábortüzeik körül. Idegen környezet volt
ez, vad és kiszámíthatatlan a magafajta
számára. Az ő világa odahaza volt,
Hunyadon, szűkös szobájában, ahol
írószerszámai, az elszámoláshoz
használatos számvetője37 és imakönyvei
vettek körül.
Sikeresen teljesítene újabb
tirgovistei küldetését, mégsem érzett
megkönnyebbülést. Tudta a kötelességét:
amiért a haja szála sem görbült, hálát
adott a mindenhatónak ősei héber
nyelvén, aztán latinul is. Újabban úgy
nyugodott meg egészen a lelke, ha annak
mindkét fele megnyílhatott az Úr előtt, s
mivel úgy vélekedett, a zsidók Istene és
a keresztények Istene minden bizonnyal
egy és ugyanazon Isten kell hogy legyen,
tán csak nem haragszik meg rá, ha
alkalomadtán több nyelven is
fohászkodik hozzá.
Remélte, hogy a vajda beleegyezik,
hogy hazatérhessen, de Hunyadi másként
döntött: neki is követni kell a sereget,
mert ki tudja, mikor lesz szükség követi
szolgálataira.
Hiába berzenkedett, hiába tiltakozott,
nyíltan ellenkezni nem mert a vajda
döntésével.
Amikor a brassóiak megbüntetése
után a vajda másodszor is elbocsátotta
azzal, hogy térjen nyugovóra, Thuz csak
lézengett a tábortüzek körül - nem volt
hol álomra hajtania a fejét. Látta, hogy
Hunyadi és Filipesi még hosszan
beszélgetnek a vezér sátor előtt, s néhány
pillanatig komoly késztetést érzett, hogy
csatlakozzon hozzájuk, de aztán
meggondolta magát.
Filipesi régi, bizalmas embere volt a
vajdának még a milánói esztendőkből...
Hogyan jönne ő ahhoz, hogy csak úgy
odatolakodjon hozzájuk? Lehet,
olyasmiről diskurálnak, ami csak
kettejükre tartozik...
A sáfár tehát némi féltékenységgel a
szívében arrébb oldalgott. Nem messze a
vezéri sátortól az alvezérek ücsörögtek a
tábortüzük mellett. Thuz odaintett
Vingárti Geréb Jánosnak, de az rá se
hederített, belemelegedett épp a
vaskapui csata taglalásába, amit néhány
ifjú lovag hallgatott szájtátva, Dengelegi
Pongrácz György csak nagyokat
vigyorgott, s közben bort vedelt.
Mivel pedig kapatosan előbb vagy
utóbb elkezdte szidni a
38
böszörményeket meg a zsidókat, hát
Thuz nem érzett különösebb késztetést
ahhoz, hogy éppen véle múlassa az időt
ezen az éjszakán.
Kicsit arrébb a Szentgyörgyi Székely
família meg a Vízaknai alvajda úr cifra
sátrai álltak egymás mellett. Az ifjú
Székely Tamás jó eszű, jóindulatú fiú
volt, véle szívesen váltott volna néhány
szót, de mikor látta, hogy a zászlótartó
édesatyjával beszélget elmélyülten,
bizalmasan, jobbnak látta onnét is
tovább állni.
Ismerte mind a többi urakat is, hisz
munkája végett napi kapcsolatban volt
minddel: hol elszámolásokat írattak
vele, hol ügyes-bajos, peres ügyeiket
intéztették általa. Tudta, hogy amúgy
elismerik, tisztelik tudását, de hogy ezen
felül mit gondolnak felőle, az valahogy
sohasem érdekelte, sohasem izgatta.
Márpedig most, ezen a kora őszi
éjszakán Thuz János azzal a kellemetlen
tudattal szembesült, hogy e népes
haditáborban voltaképpen nincsen
egyetlen barátja sem.
Amikor a cseh lovagok tüzeihez ért,
még Vladek Hradski is elhallgatott,
holott addig fennhangon vitatkozott Igor
Chapchóval arról, hogy miért árulták el
a huszita urak Borek z Miletinka
vezetésével szegény táborita parasztokat
nyolc esztendővel elébb, a lipanyi
csatában. Ahogy Thuz felbukkant,
Vladek elfordította haragos arcát a
sáfártól.
Az oláhok megkövetelték ugyan,
mikor a tüzeikhez ért, Medveölő Ioan
még udvariasan azt is megkérdezte, nem
telepedne-e le közéjük, de volt valami
álságos a hanghordozásában, valami
mélyen gunyoros tónus, ami arra
késztette Thuzt, hogy megköszönje
szépen az invitálást, s odébb ballagjon.
Éhes volt, rázta a hideg.
Az az átkozott hideg, ami azon a tél
végi sötét napon kúszott be a csontjaiba,
amikor Tirgoviste előtt a karóba
húzottak százai alatt ellovagolt... Amikor
az üveges tekintetek követték minden
mozdulatát...
Felnézett a csillagokra.
Elérhetetlenül távolinak tűntek, s e
pillanatban, a végtelen égkárpit fönséges
boltozata alatt minden addiginál
erősebben tudatosult Thuzban
nyomorúságos magánya. S hirtelen
felrémlett benne az átkos gondolat: vajon
mi értelme az egésznek? Mit keres itt
egyáltalán? Miért töri magát éjt nappallá
téve, idegen imákat mormolva, idegen
érdekeket szolgálva? Hát otthon lehet ő
valaha közöttük? S ha köztük nem, akkor
hol lehet otthon ebben az átkozott
világban? Pozsonyban, ahol felnőtt?
Ahol gyűlölték, megvetették, s ahol
csaknem halálra verték a nyílt utcán?
Vagy messzi idegenben, mint az öccse,
akit Mose ben Jahmun, a
konstantinápolyi kalmár gondjaira
bízott? Létezik egyáltalán olyan szeglete
a földnek, ahol ő valaha is otthonra
találhat?
Addig bolyongott, míg a tábor szélén
strázsáló őrök rá nem ripakodtak, hogy
táguljon onnét vissza az őrzött területre.
Thuz János, a vajda sáfárja reszketve
imbolygott vissza, s kuporodott le a
szekerészek által kihányt földsánc
oldalába. Senki rá sem hederített.
A csillagokat nézte, s olyasfajta
jelentéktelenséget érzett, amit emberi
lény csak a végtelen mindenséggel
szembesülve tapasztalhat magában.
A közelben bús pikulaszó emelkedett
el az éjszakai csendességből.
Tán egy oláh, tán egy magyar katona
fújta. A hazavágyódás fájdalmas
muzsikaszava megérintette Thuz János
szívét Honvágyat érzett a katona Isten
háta megetti faluja iránt, bárhol legyen is
az.
Maga előtt látta a nyomorú kis
kunyhókat, a friss vetést a határban, a
nyári szélben hajladozó fákat az országút
mentén. Látta a horizonton kéklő
hegyeket, s hallani vélte a hegyek
árnyékában csörgedező hűs folyókat.
- Hát te mi a csudát csinálsz itt?
Thuz összerezzent.
A földsánc tetejéről Filipesi deák
bámult le rá szigorú tekintettel.
- Én csak...
- A fél tábort tűvé tettem utánad!
- Hunyadi urunk hívat?
- Nem hívat.
A sáfár értetlenül bámult a deákra.
 - Legközelebb magad vessed
fekhelyed! Nem vagyok én a szolgálód!
- A fekhelyem?
- Ma éjszaka ott aluszunk mindketten
a Böhöm szekér oldalában - magyarázta
Filipesi kelletlenül. - Már persze csak
ha megfelel kényes ízlésednek. Holnap a
szekéren utazol, amíg a vajda úr nem
hívat magához. Amit napközben Vladek
Hradski parancsol, azt teszed.
Thuz feltápászkodott.
- Ezért jöttél utánam?
- Itt akartál tán aludni a hideg
földön? Teljesen elment az eszed?
Dühösen hátat fordított neki, s
megindult a huszita harci szekerek felé.
Thuz holdkórosként követte. A
Böhöm szekér mellett csakugyan
megtalálta mindkettejük szalmával
sebtiben megvetett derékalját, s annak
fejrészénél egy kis darab sajtot meg
néhány apró szemű savanyú almát.
- Gondoltam, a brassóiak
disznajából nem kérnél - Filipesi
gonoszul rávicsorgott - De ha mégis,
csak szólj, hozok szívesen...
A deák halk, horkanásszerű
nevetéssel a saját derékaljára vetette
magát, és hátat fordítva Thuznak takaró
gyanánt magára húzta bekecsét.
A sáfár leült mellé, és kezébe vette a
sajtot.
- Köszönöm, Albert!
- Ne köszönjed!
- Azt hittem...
- Ne szájaljál! Aludnék már végre!
Elég volt utánad bóklászni ebben a kutya
hidegben!
Thuz megette a sajtot meg az egyik
savanyú almát, aztán elfészkelődött a
szalmán. Hátán érezte a deák hátának
melegét.
A pikulaszó messziről búslakodott
ugyan, de mintha a csillagok is
fényesebben szikráztak volna a
mélységes égkárpiton.
 11.

BRASSÓ, ERDÉLY,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK 3. NAPJA

Hunyadi János vajdának másnap délben

jelentették, hogy a török had megindult
ugyan északnak, ám Hosszúmező felé is,
Valeni felé is népes akindzsi csapatok
vágtattak el a főseregtől. Kétségtelennek
tűnt, hogy fosztogatni indulnak, élelmet
keresnek. Amerre átrobogtak, lángba
borult minden körülöttük. Az oláhok
jajveszékelve menekültek a Kárpátok
biztonságot nyújtó rejt ekei felé, ám a
potyázó, nekivadult seregtestek a
nyomukba szegődtek, s ott pusztították
őket, ahol érték. Dübörgött a föld a
vágtató arabs harci mének patái alatt, s a
Ialomita, a Prahova, a Dambovita és a
Bodza völgyei meggyalázott, elragadott
nők sikolyától, haldoklók és sebesültek
hörgésétől visszhangzottak.
Vagy tucatnyi szekeret megtöltött
ugyan a zsákmány, de igen szegényes
konc volt ez: többnyire kopottas
templomi kegytárgyak, s egy kevés, a
bojárok elhagyatott házaiban talált
ruhanemű. Igazi kincsekre az aszabok
nem bukkantak ezen a nyomorúságos
vidéken. Ami a legfájóbb volt számukra,
főként élelmet nem leltek sehol, mivel
azt az utolsó szem gabonáig, az utolsó
oldal füstölt húsig idejében
elmenekítették, vagy ha arra már nem
maradt idő, tűzre vetették az oláhok.
Bela, Diaconesti, Valea Lunga,
Albesti faházait, fatemplomait lángok
emésztették el, s a török martalékok
Dragoslavele elpusztítása után a
Törcsvári-szorosig nyargalták be a
vidéket. Végül, mivel az Erdélybe való
betörésre nem kaptak parancsot, dolguk
végezetlenül visszatértek a fősereghez.
Seháb ed Dihn dühöngött.
Tartalékaik kimerültek, s a had java
része napok óta éhezett. A beglerbég
kénytelen volt hát parancsba adni, hogy a
fosztogatók hatoljanak mélyebben a
tartomány elhagyatott részeibe. Szent
Mihály havának harmadik napján még
népesebb akindzsi és szpáhi csapatok
vágtattak el Hosszúmezőt megkerülve az
Arges felső folyása, s keletnek
Apostolache és Oláhbodza felé.
A portyázók azon a vidéken is
felperzselt falvakat hagytak maguk
mögött, de csikaró gyomrukat nem tudták
megtölteni semmivel.
Seháb ed Dihn nyugodt lélekkel még
távolabbra küldte őket. A magyar sereg
létszáma alig a negyede lehetett az
övének, volt hát miből portyázásra
elkülöníteni néhány ezer lovast...
Szent Mihály havának negyedik
napján aztán a Tömösi-szoros előtt
várakozó Hunyadi is szembesült a
ténnyel: a kémlelők rútul becsapták. A
töröknek esze ágában sem volt az Olt
felé menetelni s a Vöröstorony-szorosnál
betörni Erdélybe. Seháb ed Dihn
haderejének java része, valamennyi
ruméliai ezred, s a legkiválóbb anatóliai
szpáhi dandárok továbbra is a Ialomita
völgyében táboroztak.
Dengelegi Pongrácz György és
Vízaknai Miklós alvajdák azt javasolták
a sebtiben összehívott haditanácsban,
hogy ha már az eredeti elképzelést nem
válthatják valóra, haladéktalanul
vonuljanak vissza Fogaras felé, hátha
ezzel becsalogathatják a törököt a
szorosokon. De Hunyadi hallani sem
akart arról, hogy magyar földön folyjék
vér.
Egyetlen pillantást vetett a térképre,
és kiadta a parancsot az indulásra.
 - Erőltetett menet! Át a határon! A
Ialomita szűk völgyeiben kell
megtámadni őket!
A két alvajda komor képpel ingatta a
fejét.
- De hisz esélyünk sincs, hogy a
hátukba kerüljünk, Jankó! Oda a
meglepetésnek! Ha átkelünk a Tömösi-
szoroson, szemtől szemben találjuk
magunkat a teljes török haderővel!
- Nem a teljessel! - vélte Hunyadi. -
Alig lesznek negyven-ötvenezren, mikor
rájuk rontunk! A többi élelem után kajtat
mindenfelé...
Két sógora egymással versengve
hányta magára a keresztet.
- Te tudod, mit csinálsz, te eszement!
Az alig tizenkétezer fős magyar sereg
nekilendült, hogy erőltetett menetben
átkeljen a Kárpátok vonulatán.
 12.

HADITÁBOR ERDÉLY ÉS
HAVASALFÖLD HATÁRÁN,
A KÁRPÁTOK LÁBÁNÁL,
A. D. 1442, SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK 5. NAPJA

Hunyadi lehunyt szemmel hallgatta a

tábor neszeit Beszélgetések foszlányai,
nevetés, egy-egy dühös kiáltás,
fegyvercsörgés, szekerek zörgése, lovak
nyerítése, láncok csörgése...
A hadra kelt sereg szokásos esti
zajai: folytonos, egybemosódó
mormolás, mintha ezrek imádkoztak
volna a tüzek körül. Hunyadi külön tudta
választani az egymással kvaterkázó
harcosok szavajárásat: zsoldosai német,
cseh karattyolását a mind nagyobb
számban étkező oláh lovasok lendületes
hadarásától, a magyarok kedély
beszédjét a rácok nagyhangú
hőzöngésétől.
Tizenkétezer harcos vette körül, ő
mégis egyedül érezte magát.
Néhány perccel ezelőtt fejezte be a
haditerv ismertetését - alvezérei
illedelmesen elköszöntek tőle, és sorban,
egymás után egységeikhez tértek pihenni.
Hunyadi magára maradt.
Téblábolt először az üres vezéri
sátorban: fel, alá rótta hosszában a
hatölnyi távolságot, s közben a cifra
vásznon keresztülderengő rőt tüzek
lobogását figyelte.
Nem volt kivel megosztania
aggodalmait Hosszas, hiábavaló
tépelődés után levetette magát a
kecskelábú tábori székbe, s az asztalra
kiterített föld-abroszt kezdte vizsgálgatni
abban a reményben, hogy az arra felrótt
csata-vonalak majd elterelik gondolatait
De hiába, újra és újra visszazökkent bal-
sejtelmeihez.
Mélyről jövő sóhaj.
Valakivel beszélni kellene...
valakivel, mindegy, kivel. Mindegy,
miről, a holnapi csatáról, a füllesztő
időjárásról, a táj lélegzetelállító
szépségéről... Holnap vagy legkésőbb
holnapután megütköznek Seháb ed Dihn
hadával. Nincsenek mar messze, az
ellenség odalenn vár rájuk a Ialomita
mellékágánál, amit Vaságnak neveznek
az öreg kunok. Igen... Holnap vagy
legkésőbb holnapután pusztító csatát
vívnak majd...
Iván... Mindig itt ücsörgött a
sátrában, ha együtt keltek hadra. A jó
fivér véle virrasztott, míg fel nem kelt a
nap...
Iván...
Vagy Kamonyai... Ilyenkor mindig
megjelent, mintha csak rá akarna
kérdezni valami jelentéktelen apróságra,
amit talán félreértett az eligazításnál.
Aztán benn felejtette magát a sátorban, s
Hunyadi nem zavarta el.
Édes Istenem...
Hány ütközet előtti, végtelennek
tetsző éj telt el így... Iván, Kamonyai...
meg a vén Matkó... Itt voltak vele
mindig...
Hunyadi a tenyerébe temette arcát.
Talán...
Ez az utolsó ilyen éj...
Gondolni kell a halálra... Élete
legnehezebb ütközete vár rá. Senki nem
adna egy lyukas garast sem a magyar
fegyverek győzelméért. Még a hozzájuk
futott oláh lovasok is azt pusmogják
tábortüzeik körül, hogy a vajda hadának
első megingására elhagyják a
csatateret...
Valahol felhuhogott egy bagoly.
Hunyadi elmosolyodott. Iván
ilyenkor mindig keresztet vetett. Nem
szerette a baglyokat Félt tőlük...
 De most nincs itt Iván... és nem is
lesz már soha...
A vajda lassan lehámozta magáról
mellvértjét Aludni kellene, néhány
órácskát legalább. Pirkadat előtt tábort
bontanak. Kemény menetelés vár rájuk a
Vaságig.
Ott vár rájuk Seháb ed Dihn...
Talán ott vár rájuk a halál...
Hunyadi ledőlt medvebőrökkel
bélelt derékaljára, karját feje alá tette.
A sátor mellett testőrző tisztjei
toporogtak, nem messze tőlük tábortűz
lobogott, csak úgy ropogtak a lángok
által mohón elemésztett fahasábok.
Ősi, vörös ködgomoly derengett
idebenn. Odakünn beszélgetések
foszlányai, nevetés, egy-egy dühös
kiáltás... Fegyvercsörgés, szekerek
zörgése, lovak nyerítése, láncok
csörrenése...
A hadra kelt sereg szokásos esti
zajai.
Hunyadi lehunyta szemét.
- Édes Erzsébetem! Drága Lackóm!
Imádkozom értetek!
Aludni próbált, de az álom messzire
kerülte. Körülöttük a Kárpátok vad
erdeinek fái suhogtak az éjszakában
búsan, meghajolva a Kárpátokból süvítő
szél előtt. Amikor pirkadni kezdett, a
nap első sugarai már úton találták
Hunyadi seregét.
 13.

HADIÚT BUSTÉNY39 ÉS
ZÚGÓPATAK KÖZÖTT,
ERDÉLY ÉS HAVASALFÖLD
HATÁRÁN,
A. D. 1442. SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK 5. NAPJA

- Megállj! Megállj!
A harci szekér zökkent egy nagyot, az
elébe fogott lovak idegesen
felnyerítettek.
Thuz kinyitotta a szemét Először
fogalma sem volt róla, hogy hol van, de
aztán a szekér deszkái közt betűző
napsugarak észhez térítették. Csizmás
lábak dobogtak el mellette, valaki
belerúgott a bokájába.
- Ébredj, mihaszna! A vajda úr
hívat!
Zúgó fővel tápászkodott fel.
Ruhájába és hajába nedves szalma
tapadt, feldagadt szeme előtt vörös
karikák táncoltak.
Kábán körbepillantott: a napsugarak
ferdén tűztek be a palánk rései között. A
Böhöm szekér belsejében három-négy
árnyalak hajladozott a kézi ágyúk és a
lőporos hordók között. Épp felporozták a
houfnicéket, miközben valaki a
szekérpalánk tetejéről hosszú, kampós
bottal igazgatta az oldalsó deszkákat,
próbálgatta a csapóablakokat felhúzni,
leereszteni. Kurta parancsszavak, cseh
és magyar káromkodás záporoztak a
levegőben.
- Indulj már! Mire vársz?
Thuz remegő lábbal a szekér oldalsó
palánkjába vágott, ajtó felé vette az
irányt, de valaki akkorát taszított rajta,
hogy fejjel előre zuhant ki a köves
talajra. Felnevettek a háta mögött, de
aztán Vladek Hradski rájuk mordult.
Thuz János talpra vergődött, keze,
homloka felsebesedett, testét láz rázta. A
kór minden dühével rászabadult:
legszívesebben elterült volna a földön,
hogy aludjon tovább, nem törődve a
körülötte nyüzsgő sokasággal.
Merthogy egy egész sereg
sürgölődött a Prahova partján. Az
erdővel borított szűk völgyben egyetlen
girbe-gurba országút vezetett a folyó
mentén. Hunyadi hadai hosszan elnyúlva
próbáltak átvergődni rajta. Valahol a
völgy déli végében porfelhő jelezte,
hogy a vértes lovasság már elérte
kijelölt táborát a bustényi völgyben, de a
nyomukban menetelő kopjás, íjas
lovasok meg az előző napokban hozzájuk
csatlakozott több ezer oláh elakadt a
szűk úton. A sereg közepe parancsot
kapott a letáborozáshoz, míg az út újra
meg nem tisztul a továbbhaladáshoz.
A Böhöm és a nyomában zötyörgő
tizenkét másik parancsnoki szekér a
Prahova partjához ereszkedett le, hogy a
közben érkező huszita mozgóelődöknek
is maradjon hely. Thuznak innét, a
folyópartról kellett felkapaszkodnia az
útra, melyen épp székely íjászok ügettek
végig
- Hol találom a vajda urat? -
kérdezte rekedten a sáfár az oldalán
görbe szablyát viselő hadnagytól. Az
csak felfelé bökött, az út mentén
meredező magaslatra.
Thuz felnyögött, de nem volt mit
tenni.
Átvergődött az úton, és minden
erejét összeszedve felkúszott a
hegyoldalon.
A kopár tetőn ott sürgölődtek
Hunyadi tisztjei. Mindenki talpig
vasban, komor ábrázattal lótott-futott,
parancsokat vitt, híreket hozott Thuz
átverekedte magát néhány vitatkozó cseh
zsoldoson és havasalföldi kenézen, hogy
eljusson a vezéri sátorhoz. A
zsebkendőnyi füves terület peremén
Hunyadi és alvezérei hol a láthatáron
húzódó zord hegyek, a Nyegoj meg a
Bucsecs ormát, hol az elibük terített
földabroszt silabizálták.
- No, végre! - intett felé a vajda,
mikor észrevette a sáfárt. - Gyorsan,
Júda! Levelet viszel!
Thuz megállt Filipesi mellett, aki egy
sebtiben összekörmölt pergament tekert
éppen össze.
- Mi a baj? Mi történt?
- Vagy tízezer szpáhi megkerülte a
hegyeket és lóhalálában közelednek a
Bodza-szoros felé!
Thuz bambán bámult az írnokra.
Sehogyan sem értette, hogy mit jelent
mindez.
- Nem mi kerülünk a török hátába,
hanem ők a miénkbe - magyarázta
Filipesi. - Seháb ed Dihn minden
tervünkről tud. Úgy látszik, a felfogadott
kémlelők nemcsak a mi aranyunkat
veszik szívesen, hanem a törökét is...
A sáfár lassan kieresztette a
tüdejében felgyűlt forró levegőt.
-S miért éppen én? Miért én viszem
a levelet? Nem vagyok én futár... Sáfár
volnék...
- Bolond vagy! Éppen én javallottam
a vajda úrnak, hogy te menjél. Így
legalább messzire kerülsz a vész
közepiből! Itt nemsokára vér festi
vörösre a völgyeket!
Thuz zúgó fejjel nézte az írnokot.
 - Te ajánlottál?
- Mindjárt indulsz a székelyekhez
Zágonba, Szentgyörgybe! Riasztani kell,
akit csak lehet!
- Júda! - Hunyadi maga mellé
rendelte a sáfárt - Hallottad-e, mi
történt?
Thuz bólintott.
- Most minden a te gyorsaságodon
múlik - okította a vajda. - Visszaküldök
háromszáz lovast a Bodza-szoroshoz, de
elébb neked kell odaérned a határvédő
székelyekhez! Készüljenek! Fegyverbe
mindenki! A török semmiképpen sem
hatolhat át a szoroson, nem kerülhet a
hátunkba, mert akkor végünk van!
Egyetlen esélyünk, ha a székelyek a
szorosban visszaverik őket, s itt rájuk
csapunk az oláhokkal a szűk völgyekben!
Érted-e, Júda fiam?
Amit a vajda mondott, azt
tökéletesen értette Thuz, csak azt nem,
miért mosódik el Hunyadi körvonala
egyszeriben a szikrázó napfényben. A
páncélvért ezüstje ide-oda csúszott a
homályos háttér előtt, a kék égbolt meg
aranyszínűvé hevült, aztán nyomban
elsötétedett.
- Mi bajod? Júda! Mi bajod?
Valaki megrázta, de Thuz csak
vigyorgott, mint a fakutya, maga sem
tudta, miért, hisz az égvilágon semmi oka
nem volt a vigyorgásra. Aztán lábai
megrogytak, homlokát izzó lüktetés
hevítette, majd nyomban jeges rángás
vette elő egész testét.
 Arcokat látott fölibe hajolni, égbe
szökő fenyők ágait a messzeségben. Az
arcok beszéltek hozzá, a fenyőtörzsek
hajladoztak a szélben, de ő egyre csak
suttogást, szélsüvítést hallott, szavakat
nem. Az arcát csapkodták, de ő csak
vigyorgott egyre, s motyogva,
szabadkozva megpróbált feltápászkodni.
Hanem ekkor visszarogyott a vascsizmás
lábak közé.
Hunyadi szánakozó tekintete... A
szája szavakat formált, de Thuz már
semmit sem hallott belőle - a szél
süvítése is elhalt a semmiben.
Filipesi lépett oda hozzá, ő is
magyarázott valamit, a villára vette egy
vékonydongájú apróddal, és elindult
vele a meredek hegyoldalon lefelé.
 - A levél... A levél... - hörögte Thuz,
de senki sem foglalkozott már vele.
Amikor újra felemelte a fejét, Vladek
Hradski meg két vasba öltözött cseh
emelte épp valami rozzant szekér
tetejére, ahol csupa sebesült hevert:
lábtöröttek, hidegrázósok,
nyavalyatörősök.
- A levél... Vinnem kell a vajda úr
levelét... Nem törhetnek át...
A vékonydongájú, sápadt képű apród
melléje kuporodott és betakarta valami
igen büdös takaróval.
- Eressz, fiam! Mennem kell! Hát
nem érted?
De az apród nem eresztette,
gyengéden visszanyomta a szalmára.
Thuz a szeme sarkából még látta, hogy
Filipesi vágtat visszafelé a Tömösi-
szoros irányába, barna köpenye
zászlóként lobog a háta megett. Alig
győzte kerülgetni a lefelé ereszkedő
vértes lovasokat, a társzekereket, a
kimerülten lépkedő gyalogosokat.
Hunyadi vajda serege átkelt a
Kárpátokon, behatolt Havasalföld
területére, és Thuz velük maradt
Bármennyire szeretett volna távol
kerülni a mind gyorsabban közeledő
török főseregtől és legfőképp Vlad
Dracul vajdától, másnap a lassan
előrearaszoló had átverekedte magát a
Bucsecs kanyargós ösvényein, és leért a
Ialomita felső folyásához a Vaság
nevezetű ér mentén.
Előttük a sűrű rengetegből szelíd,
lankás mezők szikráztak fel a
napsütésben. A közelben néhány
faházból álló oláh falucska lángolt - a
feketén bodorodó füst mögött folyékony
fémtengeren csillant meg a nap fénye.
Merthogy a láthatár peremén ott
állott Seháb ed Dihn seregének java
része. Legalább ötvenezer harcos: épp
csatához sorakoztak fel.
Őket várták.
 Harmadik fejezet - Ialomita

Harmadik fejezet

IALOMITA
1.

POZSONY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK 3. NAPJA

Erzsébet királyné, akinek zsoldos hadai

lángba borították Felső-Magyarországot
és a nyugati határszélt, ezen a
kellemetlenül forró kora őszi napon úgy
bámulta az előtte térdeplő Újlaki
Miklóst, mintha valami síron túli
jelenést látna.
- Teeee? Ide mersz jönni azok után,
hogy...?
Újlaki lesütötte a szemét.
- Fenség! Nem önszántamból jöttem!
Ulászló őfelsége küldött, hogy a
békefeltételeidről tárgyaljak véled...
A királyné idegesen tördelte kezét,
és Újlakiról a küldöttség többi tagjára
függesztette tekintetét Báthori István, akit
leváltott az országbírói posztról...
Thallóczi Matkó horvát bán... Erzsébet
gyorsan elrebben tette róla tekintetét. Ezt
meg hónapokra fogságba vettette, Sopron
városában őriztette, míg meg nem szökött
S most mégis van bátorsága ide jönni
küldöttség-be! Thallóczi immár neki is,
Cilleinek is halálos ellenfele.
A követség többi tagját Erzsébet nem
ismerte. Felkapaszkodott kis senkik
voltak, akik a lengyel királyocska mellett
próbálnak karriert csinálni maguknak.
- Megdöbbent a bátorságod - a
királyné nem nyújtotta csókra kezét,
ellenben oly hidegen mérte végig a
térdeplő Újlakit, amitől egy kisebb tó
rögvest befagyott volna. - Azok után,
hogy te meg én Visegrádon...
Az ifjú báró villámgyorsan talpra
szökkent és kérlelőn a fejét rázta.
- Hallgass rám, felség! Kérlek!
Ulászló nem fogadja el békefeltételeid,
viszont...
- Viszont? Ugyan miről beszélsz,
Miklós? A bitorló uralmának hamarost
vége! Érted? Vége!
Újlaki hátrasandított Báthorira és
Thallóczira.
- Ezt hogy érted, fenség?
- Tudjuk, hogy a török éppen
ezekben a napokban zúzza szét az erdélyi
hadakat! - nevetett gúnyosan Erzsébet -
Hunyadi végre megtanulja, hol a helye!
És nélküle, kedves Miklósom, Ulászló
magatehetetlen senki lesz! Mert azt ugye
mindketten tudjuk, hogy te... te miért nem
fogod soha többé hadaiddal támogatni a
lengyel ügyét...
Újlaki elvörösödött.
- Engedd meg, fenség, hogy
négyszemközti kihallgatást kérjek tőled!
A háta mögött Báthori és Thallóczi
zavartan a torkukat köszörülték, de az
özvegy királyné nem zökkent ki
magabiztos lendületéből.
- Azok az idők elmúltak, kedves
Miklós. Négyszemközti kihallgatás?
Emlékszem, milyen volt a mi első, édes
kettesben eltöltött négyszemközti
beszélgetésünk... Nem, Miklós!
Mindenkinek döntenie kellett, hogy ki
mellé álljon. Előtted én a legmagasabbra
vezető kapukat nyitottam meg...
Mellettem te a hatalom legfényesebb
csúcsaira juthattál volna! De te elárultál
engem és ártatlan, gyámoltalan kisfiam!
- Kisfiad? - csattant fel Újlaki
színlelt dühvel. - Akkor hol van eme
gyámoltalan gyermek, mondd, királyi
fenség? Hol van Magyarország
törvényesen megkoronázott királya, akit
szerinted híven szolgálnom kellene?
Nem az anyja mellett volna a helye?
Erzsébet elnémult a hirtelen
szóáradattól.
- Kit szolgáljak, királyi fenség?
Téged? Özvegy királyné vagy, nem
király! Gyenge asszony ott, ahol erős
férfikar kellenék! Vagy Habsburg
Frigyest kövessem, ki felfalná a fél
magyar hazát? Ellenségünk ő, s nem
jótevőnk! Vagy tán Cilleit, ki megaláz,
mikor csak teheti? Nem, asszonyom!
Döntöttem, ahogy mondtad! Lengyel
Ulászló az én királyom, nem más! Az ő
ajánlatát hoztuk ide! Néked s nékem
nincs másról beszélnivalónk!
- Valóban? - Erzsébet közel lépett,
és hirtelen mozdulattal, úgy, hogy az
Újlaki mögött állók ne láthassák, mit
tesz, alulról megmarkolta Miklós
férfiasságát. A báró felszisszent a
fájdalomtól.
- Menj vissza ahhoz a lengyel
kölyökkutyához - suttogta az asszony -,
és mondd meg neki, hogy szó sem lehet
többé békéről közte s énközöttem!
Hunyadi veresége után tárgyalni nincs
miről! Ami pedig téged illet...
Csavart egyet ökle szorításán, amitől
Miklósnak könnybe lábadt a szeme. Háta
mögött társai kényelmetlenül
mocorogtak, mert egyrészt nem látták
pontosan, mi történik, másrészt amit
hallottak, az bőségesen elegendő lett
volna egy-egy felségárulási pörhöz.
- Ami téged illet, én kedves,
szerelmetes Miklósom, itt tartlak a
kezemben! - folytatta kaján vigyorral az
özvegy királyné. - Tudod, a férfiak úgy
játszanak velem, mint rihes szajhájukkal.
De te! Te az egyetlen vagy, akivel én
játszhatom! A kezemben vagy, hallod-e?
Mert ott voltál velem Visegrád várában,
az éjszakán...
Egy újabb csavarintás, és Újlaki
vinnyogva görnyedt hétrét az irtóztató
fájdalomtól.
- Jó tudni, én Erzsébetem... - suttogta
kíntól eltorzult arccal hogy te meg én...
mindig számíthatunk egymásra a bajban.
Mert ugye tudod, jó királyné asszonyom,
hogy ahogy én a te kezedben... úgy te az
enyémben!
Megragadta Erzsébet jobbját, és úgy
megszorította, hogy a királyné
felsikoltott fájdalmában. Az ajtóálló
alabárdos őrök értetlenül egymásra
pillantottak, képtelenek voltak eldönteni,
hogy évődés ez, romlott civódás két
törvénytelen szerető között, vagy
nyilvánvaló felségsértés.
- El ne feledjed, jó királyné
asszonyom, hogy nem csak Visegrád a
mi kettőnk bűnös titka! - sziszegte Újlaki
a nő fülébe. - Ott van ám a kis leány, a
mi Annánk, szerelmünk édes gyümölcse!
Ha te úgy, én is úgy! Vajon mit szólna a
pápa őszentsége, ha megtudná, hogy nem
Albert király gyermeke a bájos ara?
Vagy mondd, mi lenne, ha kitudódna, a
csecsemő király ereiben egy csöpp
Habsburg-vér sem csörgedez? Istenemre
esküszöm, úgy látom én, tiszta Cillei!
- Az, hisz anyám Cillei lány! -
suttogta rémülten Erzsébet, de Újlaki
ördögi vigyorral közbevágott:
- Annál rosszabb néked, asszonyom!
Vérfertőző frigy gyümölcse a kis László
király! Cillei Ulrik az apa, nem a
megholt Albert! Azt hiszed, nem tudom?
- Nincsen bizonyítékod!
- Ahogy néked sem arra, hogy
bűntársad voltam azon az éjszakán!
Úgyhogy jobb, ha hallgatsz, s én
hallgatok! Érted már, asszonyom?
Újlaki gyengéden megfogta Erzsébet
reszkető kezét, hátrébb lépett, s elegáns
meghajlással érzéki csókot lehelt a
finom ujjakra.
- Fontold meg, könyörgöm! Királyom
őszinte békeajánlatát jobb elfogadni
most, mint a háborúskodást folytatni
mindannyiunk kárhozatjára!
A háta megett Báthori, Thallóczi, a
követség többi tagjai, s még az
ajtónállók is megnyugodva ernyedtek el.
A királyné sugárzó mosollyal két kézre
fogta Újlaki kezét, és meghatottan így
szólt:
- Írásban kérem királyod ajánlatát, s
ígérem, megfontolom annak minden
pontját! De választ most ne reméljetek,
barátaim! Giskra és Vitovecz csak
parancsra vár... Néhány nap, s megjő a
hír Hunyadi bukásáról, s akkor... Jobb,
ha készen álltok, mert ha mink
megindulunk, ott kő kövön nem marad!
Újlaki fejet hajtott. Társai zavartan
követtek példáját.
- Budán találkozunk - bocsájtotta el
őket Erzsébet ragyogó mosollyal. - Már
persze csak ha lesz merszetek bevárni
ott!
A magyarok peckes léptekkel
elindultak kifelé. Mindannyian tudták,
hogy szerencséjük lesz, ha Frigyes őrei
nem kapják le őket a tíz körmükről,
mielőtt elérik a palota kapuját.
 2.

HARCMEZŐ A IALOMITA FELSŐ

FOLYÁSA MELLETT,
HAVASALFÖLD,
A. D. 1442, SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK 6. NAPJA

Thuz arra riadt, hogy iszonyú lóbűz

csapja meg az orrát. Kinyitotta szemet:
hatalmas szempár bámult vissza rá. A ló
békésen kérődzött, megszagolgatta a
takarót, felhorkant, s aztán többet ügyet
sem vetett rá.
A sáfár felült. A vékonydongájú
apród, akire Filipesi rábízta, ott aludt
mellette a szalmában. Körülöttük
sebesültek, betegek hevertek bágyadtan.
- El innét!
A szekér vagy ötven egyéb szállító
alkalmatossággal, fűzfavesszőből font
kasú társzekérrel, ponyvatetős fogattal,
és valamennyi kifogott lóval együtt egy
mezőn állt összezsúfolva. Nem messze
tőlük huszita harci szekerekből
összetoldott wagenburg húzódott
megláncolva, teljes harci készültségben.
- Uramisten!
Nagy nehezen lehuppant a sebesültek
mellől, s a kipányvázott lovak közt
végigbotorkálva megkereste a Böhöm
szekeret.
- Vladek! Vladek!
A palánk fölött kormos arc bukkant
fel.
 - Mit keresel itt, uram?
- Jobban érzem magam! Segíteni
akarok!
- Kérlek, tűnj innét! Nem neked való
hely ez! Nyomban elkezdődik a
haddelhadd!
- Na de...
A lovak közt felbukkant az apród -
úgy látszik, Filipesi a lelkére kötötte,
hogy le ne vegye a szemét a sáfárról.
- Uram, könyörgöm, jöjj vissza a
sebesültekhez! Ott talán nem érhet baj!
Thuz a harci szekereket bámulta.
- Látni akarom! Látni akarom, hogy
mi történik!
- Tűnj innét, uram! Dolgunk van, ha
megbocsájtsz!
Vladek eltűnt a Böhöm belsejében,
az apród pedig cibálni kezdte a sáfárt
vissza, a sebesültekhez.
- Várj! Nincs nekem semmi bajom!
Gyere, fiú! Onnét jól láthatunk
mindketten!
Thuz megragadta az apród kezét, és
maga után vonszolva egy magányosan
álló fához sietett Körülöttük látszólag
teljes volt a zűrzavar: hatalmas
pajzsokat cipelő gyalogosok rohantak,
hogy megkerüljék a harci szekereket,
íjászok iszkoltak hátra, hogy elfoglalják
kijelölt helyüket a lovasok tömbjei
mögött. Thuzt az lepte meg leginkább,
mennyi szájtáti semmirekellő
lábatlankodik a katonák között:
bocskoros oláh parasztok, rémült
tekintetű falusi menekültek, s néhány, a
sereggel érkezett markotányos, akik most
mind jó helyet kerestek maguknak, hogy
lássanak valamit a készülődő ütközetből.
- Jól van! Mássz! Ott fenn talán nem
eshet bajunk!
A fiú engedelmeskedett, s hamarosan
mindketten egy magas ágra telepedve
pillantottak körül. A környező ágakon
fürtökben csüngtek az emberek, s mintha
csak valami vásári látványosság
készülődne, izgatott morajlással várták a
mutatvány kezdetét.
Ami azt illeti, maga a "színpad" is
lélegzetelállító látványt nyújtott. A
Ialomita elkeskenyedő ága, a Vaság
ritkás bokorcsoportokkal tarkított síkot
alkotott, lejtősen nyújtózkodva
délnyugati irányba. Kétoldalt a
meredeken emelkedő, fejszét sosem
látott fenyvesektől borostás dombhátak
szűkítették a láthatárt. A levegőben édes
gyantaillat áradt.
Hunyadi serege a völgyben
keresztben sorakozott fel, elvágva a
Tömösi-szoros felé vezető utat. A had
mindkét végén harci szekerek
wagenburgja óvta a szárnyakat
körbeállítva, houfnicékkel kifelé,
bármikor tüzelésre készen.
Thuz örömmel konstatálta, hogy nem
szédül a magasban, csupán homloka
lüktet még mindig kellemetlenül. A
látása azonban nem volt az igazi: a sereg
előtt felsorakozott lándzsás, kopjás
könnyűlovasokból csak egyetlen szürke
sávot látott, noha nem ácsorogtak
túlságosan messze a had zömétől. A
lándzsáik végén lengedező kis
zászlócskák színét sem látta jól, bárhogy
erőltette a szemét, de úgy vélte, hozzá
közelebb oláhokat lát, II. Basarab vajda
lovasait, a távolabbi szárnyon pedig
bizonnyal a székely legények várják a
kürtjelet Annál élesebben ki tudta venni
a páncélos nehézlovasság roppant
tömbjeit Középen két négyszögbe
tömörült vasmassza, és a szárnyakon, a
harci szekerek mellé állítva még kettő.
Összesen háromezer páncélos lovag: a
vértvasak most különös mód feketén
ragyogtak a tompa, kora őszi
napsütésben. A fejük felett - akár a
sündisznó tüskéi - fenyegetőn meredezett
lándzsáik erdeje.
 - Ha ezek megindulnak... - suttogta
megilletődötten az apród, s ahogy szemét
a sáfárra villantotta, Thuz egyértelműen
kiolvashatta belőle az odaadó
lelkesedést.
Ő maga nem érzett semmiféle
büszkeséget a vértes tömbök láttán,
mindössze a tömérdek vas ára, az
ezernyi cseh, lengyel és német zsoldos
bére és a nürnbergi vértkészítőknek
kifizetett súlyos aranyak ötlöttek eszébe.
A négy roppant páncélos tömb
költsége önmagában felemésztette az
erdélyi vajda másfél esztendőnyi
adóbevételeit, nem beszélve
magánvagyonának jelentős részéről és a
vaskapui csata hadizsákmányáról.
Hát még a páncélosok mögött
felsorakozó kézi ágyúsok! Nem sokan
voltak, alig másfél százan, de az ő
felszerelésük árából négyszáz
könnyűlovast fogadhattak volna
zsoldjukba. Ám Hunyadi ragaszkodott a
lőfegyverekhez, mert tapasztalatai
szerint a fülsiketítő durrogtatás, a
puskaporos felhők kénes bűze rémülettel
tölti el az ellenséget... Kellenek a
puskások! Ha majd rájuk ront a szpáhik
néhány villámgyors ezrede, lőjenek csak
a vágtatók közé! Lesz majd ott
felfordulás, nyerítés, üvöltés!
A seregvonal közepére a gyalogosok
háromezer fős tömbje szorult: első
sorokban a hatalmas pajzsokkal
felszerelt, páncélba bújt "csataállók",
mögöttük a könnyebb fegyverzettel
rendelkezők, az íjászok, a lándzsások, a
szablyával, buzogánnyal vitézkedők.
- Kegyelmed látott már ütközetet? -
kérdezte az apród.
- Még soha. Illetve csak messziről...
- Még én sem... Tavasszal anyám
nem engedett el otthonról... Pedig ha ott
lehettem volna Vaskapunál!
Thuz elhúzta a száját.
- Nem félsz, te bolond?
- Mitől félnék?
- Hát tőlük!
Thuz a völgy túlsó végébe mutatott,
ahol a hatalmas török sereg
terpeszkedett. A magasból jól látszott,
hogy legalább négyszer annyian vannak,
mint a magyarok. Csak éppen a völgy
szűkössége miatt nem tudták vonalaikat
kellő hosszúságúra nyújtani, ezáltal már
az ütközet előtt megfosztották magukat
legnagyobb előnyüktől, számbeli
túlsúlyuk könnyű érvényesítésétől.
Seháb ed Dihn hadának hossza,
mélysége egyforma, míg Hunyadi serege
ahhoz képest vékony vonalnak tűnt a
magasból.
A távolság a két had között alig
félmérföldnyi.
Thuz reszketni kezdett. Odalenn
tengernyi gyilkolóeszközt látott ölni kész
férfiak kezében. Ez az ötven-hatvanezer
ember azért áll itt szemben egymással,
hogy néhány percen belül aprítsák
egymást, szúrjanak, döfjenek, hasítsanak,
véres sebeket tépjenek. Most még
fegyelmezetten sorakoznak, s csak a
messzeségből méregetik egymást Épp
így méregeti az ács a fát, amiből
deszkákat vág, a kőmíves a követ, a
varga a bőrt...
Néma elszántsággal szorongatták
fegyvereik markolatát. Az íjászok hátra-
hátranyúltak, hogy megérintsék a
tegezeikben sorakozó nyílvesszők tollait,
mintha csak felkészítenék őket arra, hogy
hamarosan érző, eleven emberi testekbe
csapodnak majd.
- Szédülsz, jó uram?
Thuz lehunyta szemét. Émelygés
fogta el a gyilkolásnak még a
gondolatától is. Gyomra háborgott, s
ismét minden ízében remegett.
- Nincs semmi baj... Én akartam
látni...
 Az apród bólintott Szeplős képű, alig
tizenegy esztendős kölök lehetett, az
egyik metszőfoga csorba volt. Amikor
beszélt, mókásan felhúzta az ajkát, hogy
ne sebezze a törött fog.
- Sokkal többen vannak - sóhajtotta a
fiú, mintha csak most fogná fel az
erőviszonyokat. Nézzed, uram! Mennyi
janicsár, ott, középütt! Édes Istenem!
Mennyi szpáhi... Csak lovasuk annyi van
egy-egy szárnyon, mint a mi teljes
seregünk!
A sáfár elfordította tekintetét. A fa
alatt oláh pásztorok ültek a fűben és
egykedvűen beszélgettek. Egyikük
magához húzta nyájterelő kutyáját. A
kutya fülét, farkát behúzta, úgy szűkölt
gazdája hóna alatt.
 - Lehet, hogy sok lovasuk van - Thuz
megrázta a fejét és kényszerítette magát,
hogy felnézzen, egyenest a távolban
tömörülő ellenséges tízezrekre.
- De nekik nincs Hunyadi Jánosuk!
Az apród hálásan elmosolyodott.
- Ez igaz, jó uram! Nincs tehát mitől
tartanunk... Ugye, nincs?
 3.

A magyar sereg jobbszárnyán, a

páncélos tömb előtt Hunyadi és
alvezérei méregették Seháb ed Dihn
roppant ármádiáját. Néhányan úgy
vélték, az eredeti létszámnak alig a fele,
mások szerint kétharmada sorakozott fel
előttük.
- Musztafa bég valahol még
Hosszúmező körül dúlja az oláh falvakat
- vette ujján a számokat Dengelegi
Pongrácz György alvajda. - Az legalább
ötezer lovas, többsége akindzsi. A
Bodza-szoros felé meg úgy hírlik,
Oszmán béget küldte a vezér. Az tízezer
szpáhi. Még legalább tizenötezer
pusztítja a környéket délre és keletre. A
csata végéig egyik sem ér vissza.
- Seháb ed Dihn nem tart tőlem -
bólogatott Hunyadi. - Vakon bízik a
túlerejében.
Vingárti Geréb János, Andrássi
Bertalan, Székely Tamás és a többiek
feszülten figyelték a vajda arcát: vajh
felbukkan-e rajta a bizonytalanságnak
legcsekélyebb jele is?
- Már csak négyszeres túlerőben
vannak - vont vállat egykedvűen
Hunyadi. - Nem is rossz arány, igaz-e
fiúk?
Az alvezérek halkan nevettek.
Hunyadi végigtekintett rajtuk, aztán
odaléptetett Székely Tamáshoz, és
megcsókolta a kezében tartott hollós
zászló sarkát.
- Higgyétek el, barátaim, nem
vakmerőség késztet arra most, hogy ezzel
az irdatlan tömeggel szembeszálljak.
Nem önhittség, nem kevélység hozott ide
ma engemet. Nincsen más választásunk,
fiaim! Ha nem ismerném bátorságotokat,
szilaj jellemetek és törhetetlen
hűségteket, s ha nem lelkesítene Jézus
Krisztus kegyelmes lelke e küldetés
végrehajtására, akkor magam lennék az
első, aki felhagy a hiábavaló
küzdelemmel. Ha ugyanazok a férfiak
akartok maradni, akik eddig voltatok,
akkor ma se számláljátok az ellenség
sorait! Azért vagyunk ma itt, mert
megelégeltük az ellenség szűnni nem
akaró zaklatását, asszonyaink gyalázatát,
gyermekeink, agg szüleink halálsikolyát!
Megelégeltük, hogy népeinket
rabszolgának hajtja el a vad pogány, s
hogy falvaink, városaink üszkös romok
maradnak a nyomukban!
Hunyadi lassan elléptetett alvezérei
előtt. A közelben csend támadt, a
páncélos lovasok, az íjászok,
gyalogosok is mind a vezér szavait
hallgatták.
- A törökök dühe már régen maga alá
hajtott volna mindőnket, ha fegyveretek
meghátrálásra nem késztetik őket Nándor
Alba falai alatt, Szendrő falai alatt.
Vaskapu szorosában... Az ellenség
olyasmivel szembesült, amivel azelőtt
sohasem: csúfos vereséggel. És a
vereséget mi mértük rájuk! A
mindenható Isten és Jézus Krisztus
kegyelme van velünk, fiaim! Ezen a szent
mezőn ma újra összemérjük
fegyvereinket a törökével. S nem csupán
hős nevünkért küzdünk ma itt, hanem
családjaink, otthonaink, magyar hazánk
oltalmáért!
A vajda széttekintett katonái
sokaságán.
- Tudom, hogy egy sincs közületek,
ki ne siratna megölt szülőt, elrabolt
asszonyt, leányt, felkoncolt csecsemőt!
Nincs ma szerte a hazában magyar, oláh,
szász, rác testvér, kit ne fűtene a
visszavágás vágya a sok megaláztatásért,
szenvedésért!
Ha ma legyőznek minket, szabad az
útjuk Erdély szíve felé! Szabad az út
Buda felé! Itt és ma... mi álljuk útjukat!
Amikor néhány percen belül
felharsannak harci kürtjeink,
feldübörögnek dobjaink, dicső zászlaink
a magasba emelkednek, s ti rohamra
indultok Jézus Krisztus nevével
ajkatokon... árassza el karotokat
engesztelhetetlen erő... a bosszú dühe...
Hunyadi megállt a sereg előtt.
Minden némaságba burkolózott, még a
szél simogató sóhaját is hallani lehetett,
ahogy a mező füvét kócolta a két sereg
között.
Egyszerre dobbant a tízezernyi vasba
öltözött férfi szíve.
Hunyadi elmosolyodott.
- Szóljanak a kürtök! Üssétek a
dobokat, fiaim! Magasba a zászlókkal!
 4.

- Uramisten! - csuklott fel a faág

magasában Thuz. - Mi fogunk támadni
elébb?
Körülöttük a bámészkodó mihasznák
ugyanezen tanakodtak, s erősen
elcsodálkoztak, amikor a sereg mögött
harci kürtök hasították fel a csendet.
Hirtelen megpördültek a dobverők, s a
levegő egy szempillantás alatt megtelt
vibráló feszültséggel. A sáfár érezte,
hogy szíve szaporábban kalimpál.
- Igen, igen! Mink támadunk!
Odaát a messzeségben turbános agák
nyargalásztak az oszmán had előtt,
nyilván szintén lelkesítő beszédet
intézve katonáikhoz. Nem lehetett jól
látni, de mintha a janicsárok fehér
üszküfös sorai fegyvereiket rázva
éljenezték volna vezéreiket Úgy
hullámzott az egész, végtelennek tűnő
sokaság, ahogy a szél rázza a
mákgubókat a mezőn.
De a török had nem mozdult előre
egy tapodtat sem.
Mozdult viszont a magyar.
A sereg előtt sorakozó oláh és
székely könnyűlovasok a kürtök jelére
szétnyíltak, s vágtatva két oldalra
húzódtak félre. A páncélos dandárok
lándzsái vezényszóra előreszegeződtek.
- Nézze! Nézze, jó uram!
Az apród majd leesett az ágról
izgatottságában - még talpra is szökkent,
s beverte fejét egy felső ágba. Való igaz,
lenyűgöző látványt nyújtott a négy vertes
tömb, amint fenyegetőn felkészült a
harcra. Thuz Hunyadit kereste
tekintetével, de ahol az elébb még a
vezér állt, most már csak Dimitrie bojár
lovasai forgolódtak készen arra, hogy a
vértesek nyomában vágtára fogják
hátasaikat.
- Támadunk! Támadunk!
A fa alatt az oláh pásztorok is talpra
vergődtek, és kezükkel szemüket
árnyékolva próbálták kivenni a
wagenburg mögött a lovasok indulását.
Ők valószínűleg semmit sem láttak
belőle, de Thuz és a fa ágain
csimpaszkodó bámészok mind szemtanúi
lehettek, hogy egy különösen éles
kürtszóra a négy páncélos tömb
egyszerre nekilódult.
A föld felmorajlott.
A moraj dübörgéssé erősödött, aztán
ahogy a háromezer tetőtől talpig acélba
öltözött lovag ügetésre váltott, majd
ügetésből vágtába, a dübörgés
megremegtette a földet.
- Jézus, segíts!
A fa úgy reszketett alattuk, mintha
minden levele külön perdült volna
táncra. A föld hullámzott, a levegőt
fülsiketítő hangorkán töltötte be.
Fémcsörgés, lovak nyerítése, paták
robaja és a lovagok érces üvöltése
keveredett a kürtök szüntelen
rivallásával, a harcra buzdító
dobolással.
 A négy páncélos tömb látszólag
lomhán tört előre, de mintha valami
máris megtörte volna az első sorok
nyílegyenes vonalát.
Thuz, akinek sejtelme sem volt arról,
miféle gyakorlatozással töltötték az
elmúlt fél esztendőt Hunyadi zsoldosai,
először azt hitte, zavar támadt a támadó
sorban, megbotlott tán néhány paripa,
vagy lovasaiknak szállt inába a
bátorsága. Aztán a fullasztó porfelhőn át
kiviláglott, hogy az egyenes vonal
Pontosan középen tört meg: az élen
nyargalok még gyorsabb vágtára
sarkallták hátasaikat, a széleken pedig
le-lemaradoztak a lovagok.
- Édes Istenem! Ez csodálatos!
A páncélos ezredek a mező közepére
már egyetlen gigászi ékké alakultak
vágta közben, előreszegezett lándzsáik
fenyegetőn meredeztek a mind
közelebbinek tűnő török könnyűlovas
soroknak. Az ék hegye mértani
pontossággal száguldott a szpáhik és
akindzsik felé.
- Elsöprik őket! Elsöprik őket! -
ujjongott az apród, s arca kigyúlt a
lelkesedéstől. - Kettévágják az egész
török sereget!
Thuz kénytelen volt elfordítani a
fejét Fel nem tudta fogni, hogyan
képesek emberek teljes erővel
belevágtatni más emberek tömött
soraiba. Ha csak a tűhegyes
lándzsaerdőre gondolt, s arra, hogyan
hasítanak azok a lándzsák az emberi
testekbe, újra elfogta az émelygés.
- Most!
A dübörgés hangorkánná erősödött, s
ahogy Hunyadi nehézpáncélos éke
beleroppant az ellenségbe, az üvöltés is
elérte csúcspontját. Recsegés, jaj
kiáltások, artikulálatlan sivalkodás és a
hasadó fém sikolya jelezte, hogy az ék
teljes lendülettel nekizúdult a bőrvértes
szpáhik és vászonruhás akindzsik
tömegeinek.
Halálsikolyok, hörgés, sebzett lovak
nyerítése...
Thuz lenézett a földre, és kis híján
hányt. Odalenn a bámészkodók egy része
ujjongott, egymást ölelgette.
- Le kell másznom... - nyögte a sáfár.
- Rosszul vagyok!
 - De uram! Ilyet tán soha többé nem
láthat! Megverjük a törököt! Nézze!
Nézze!
Az ágakon csimpaszkodók egymás
hátát lapogatták, oláh és magyar
örömkiáltások kavarogtak mindenfelé.
- Le kell mennem...
De Thuznak annyi ereje sem volt,
hogy a következő ágra leeressze reszkető
testét Aztán mivel a bámészkodók
hirtelen elnémultak, maga is felemelte
tekintetét.
Először semmit sem látott a mező
fölött gomolygó porfelhőtől, de aztán,
ahogy át-átvillant a nap néhány sugara, s
megcsillant egy-egy páncélon,
egyszeriben összeállt a kép. A török
sereg vonalai behorpadtak középen, s
Hunyadi acéléke úgy tört előre továbbra
is, mintha semmi sem tudná megállítani
többé. A szárnyakon azonban a szpáhik
szinte rásimultak az ék száraira, s mivel
legalább négyszer annyian voltak, mint a
vajda zsoldosai, a rásimuló tömeg
fokozatosan nyomni kezdte vissza a
szárakat.
- Jézus Krisztus, légy velünk! - az
apród szaporán kereszteket vetett
magára. - Nagyon sokan vannak, jó
uram! Iszonytatón sokan! Látja-e?
Thuz lehunyta szemét Azon
gondolkodott, hogyha elereszti az ágat,
amibe oly görcsösen kapaszkodik, vajon
nyakát szegi-e odalent? Aztán lassan,
verejtékező kezével a fatörzset ölelve
ereszkedni kezdett lefelé.
 - Uram! Jó uram! Mi baja?
Az apród habozott néhány pillanatig
kötelessége és a vágy között, hogy lássa
az ütközet következő mozzanatait Aztán
úgy döntött, nem kockáztatja Filipesi
deák haragját, s fürgén lekúszott a sáfár
után.
Thuz zihálva, hétrét görnyedve ért
talajt, s térdre rogyva azon nyomban
kiadta gyomra tartalmát.
- Ej, nem bírja az úr a vérengzés
látását! - nevetett a fiú. - Ki gondolná,
hogy Hunyadi úr sáfárja ilyen gyenge
gyomrú legény!
Thuz szédelegve törölte meg száját.
A föld egyfolytában dübörgött a lába
alatt. A nap delelőre ért, s izzó
sugarakkal bombázta a völgybe szorult
hatvanezer lelket.
Úgy tűnt, mintha a dübörgés mind
közelebbről és közelebbről hallatszana...
 5.

Hunyadi hosszú perceken át figyelte a

páncélos ék elkeseredett küzdelmét a
távolban. Szívszorongató érzés így, a
messzeségből bámulni, miként ront az
alig háromezer a húsz-huszonötezres
török derékhadra. De elmondható: a
cseh, magyar, német és lengyel
zsoldosok becsülettel megszolgálták azt
a töméntelen sok aranyat, amit rájuk
költött: most, hogy végre
tanúbizonyságot adhattak tudásukról,
egytől egyig úgy harcoltak, akár az
oroszlánok. De hiába a halálmegvető
bátorság, hiába a harci kedv: mit tehettek
alig háromezren a sokszoros túlerővel
szemben?
Először mint kés a vajban, úgy
hatoltak át a fegyelmezetlen akindzsik
ritka sorain, aztán ugyanilyen elánnal
söpörték félre útjukból Vlad Dracul
vajda ezer lovasát. Azonban oly sok
szpáhi kavargott előttük, hogy a dübörgő
roham lassan elakadt az eleven falban.
- Nem jutnak át! - sóhajtotta
Dengelegi Pongrácz lemondóan. - A
szpáhik nem futnak meg előlük! Azok
ugyan soha!
Hunyadi nem szólt, de ádámcsutkája
nagyot ugrott Kiszáradt a torka, s
hirtelenjében egyik apródját sem látta,
kitől vizet kérhetett volna. Majd
később... Most dől el a csata sorsa...
Éppen ezekben a percekben... Minden
reményét a páncélosok rohamába
vetette... Nem volt egyéb támadó
fegyverneme, ami a sikernek a
legcsekélyebb reményével kecsegtetett
volna, csak a páncélos ezredek. Éppen
ezért próbálta az acélékkel szétzúzni az
ellenséges hadrend közepén tömörülő
janicsárezredeket. A janicsárokat, a
rettegett török sereg legfegyelmezettebb,
legrendíthetetlenebb részét Az akindzsik
mindig megfutottak, a szpáhikat is ki
lehetett vetni állásaikból, igaz, azok
ravaszul visszacsaptak az ősi, keleti
harcmodor fortélya szerint.
Hanem a janicsárok... Murád
janicsáragái fanatikus gyalogságot
kovácsoltak a keresztény területekről
elrabolt fiúkból. A janicsárok
nemegyszer csúfot űztek már a
keresztény lovagi seregekből...40
- A szárnyakon akarnak körbefogni
minket! - mutatta Vízaknai alvajda a
völgy két oldalán mind közelebb kerülő
egységeket - Mindig ugyanazt csinálják!
Mindig!
Igen ám, csakhogy a völgy nem volt
elég széles ahhoz, hogy a legyezőszerűen
szétterülő szpáhi ezredek körbeöleljék a
csekély számú magyar hadat. A páncélos
éket azonban már így is megkerülték, s
lassan körbehömpölyögték, ahogy
süllyedő hajót nyaldos körbe a
részvétlen tengerár.
- Az oláhok és a székelyek
készüljenek! - mormolta Hunyadi. - A
kézi ágyúsok is! A számszeríjászok is!
 A megfelelő kürtszóra a korábban
két oldalra félrevonult könnyűlovas
ezredek most hirtelen vágtára fogták, és
éktelen üvöltéssel vetették magukat a
küzdelembe. Próbálták megsegíteni a
teljes elszakadással fenyegetett
páncélosokat, és igyekeztek
visszanyomni a mind közelebb kerülő
török lovasokat. Ahol a szpáhik mégis
átverekedték magukat rajtuk, az
időközben hátrahúzódott
nehézpáncélosok vékony, de annál
eltökéltebb vonalán törtek meg.
Hunyadi seregének ékessége, a
páncélos ék maradéka eközben végleg
elakadt a szpáhik és janicsárok
mocsarában. Az ellenség
körbehömpölyögte őket, igyekezve
lándzsadöfésekkel, fejszecsapásokkal
megsebezni a vasba öltözött lovagokat.
A zsoldosok immár a túlélésükért
küzdöttek, se előre, se hátra nem
mozdulhattak, bármerre pillantottak
sisaknyílásaikon, mindenütt török
lovasok táncolták körbe csataménjeiket.
A hátulról érkező szpáhik nyomása miatt
mind kisebb helyre zsúfolódtak össze.
Szerencsére pajzsaikon, vértjeiken a
szablyák, jatagánok csapásai rendre
megakadtak, a rájuk kilőtt nyílvesszők a
vasakról lecsúsztak, a mellvértjeiknek,
sisakjaiknak csapódó kopják, lándzsák
fémes sikollyal félresiklottak.
Fülsiketítő fémcsattogás közepette
hullámzott ide-oda az embertömeg, de
egyelőre csak a könnyű fegyverzetű török
lovasok zuhantak mind nagyobb számban
a földre, hogy ott aztán a
magatehetetlenül toporgó harci mének
tapossák halálra őket.
Mindkét fél fogcsikorgatva harcolt,
eleven ördögként, dühödt elszántsággal
osztogatva csapásait.
- Jézus! Jézus!
- Allahu akber! Allahu akber!
Középütt megmerevedtek a vonalak,
a szárnyakon azonban villámgyorsan
kibontakozott a török és oláh lovasok
ellentámadása.
Legelőször Vlad Dracul harcosai
érték el a magyar vonalakat...
 6.

Mircea herceg díszes páncélban vágtat

atyja oldalán. S hiába a késztetés, hogy a
keresztény sereg soraiban harcolhasson,
amikor eljön a küzdelem pillanata,
Mircea kun és tatár őseinek gyilkos
ösztönével veti magát az ellenségre.
Vlad Dracul vajda a Sárkányos Rend
fekete köpenyét viseli páncélja felett. A
ráhímzett vörös sárkányalak ott lebeg
lovasai előtt - jelezve, hogy a vajda nem
kíméli magát a csatában, elsőként akarja
elérni Hunyadi közeledő könnyűlovasait.
- Wallachia! Wallachia! Szűz Anya!
- Wallachia! Wallachia! Szűz anya!
Vlad Dracul dühödten látja, hogy
szemből szintén havasalföldi lovasok
közelednek: az átkozott Danesti-kutya,
Dan Basarab harcosai. Mindkét egység
fölött a Basarab család és a tirgovistei
Szűzanya zászlai lobognak.
- Öljétek őket! - harsogja Vlad
Dracul, és amikor eléri az első
havasalföldi lándzsást, kardjával akkorát
suhint, hogy nemcsak a harcos feje hullik
a földre, de csaknem a paripa nyakát is
kettészeli. - Öljétek őket!
Nyílvesszők suhognak az égbolton, a
magyar számszeríjászok megsorozzák a
legközelebbi ellenséges katonákat.
Fájdalomkiáltások, üvöltések...
Mircea felágaskodik a nyeregben és
bőszült vicsorgással osztogatja halálos
csapásait Fél szemét mindig atyján
tartja, hogy ha kell, segíthesse őt De
nincsen arra szükség: Vlad Dracul úgy
ront előre az ellenség sorai közt, mintha
mindenkivel saját kezűleg akarna
végezni. Dan Basarab oláhjai
eltakarodnak az útjából, akár a pokolból
kikelt Belzebubot lámák közeledni tüzet
okádó pofával. Még Dimitrie bojár is
ajánlatosabbnak látja arrébb
sarkantyúzni hátasát, mikor a harci
örvénylés közel sodorja a vajdához.
Véle nem mérné össze fegyverét, de ha
másról van szó, nem kíméli magát. Hájas
teste tömör hústoronyként hajladozik a
nyeregben. Kezében akkora buzogányt
forgat, amit átlagos termetű férfiember
tán meg se bírna emelni - azzal sújt erre
is, arra is, bezúzva néhány
szerencsétlenül elébe szédelgő
Draculesti-katona koponyáját.
Ekkor felbömbölnek az első ágyúk a
szárnyakon a wagenburgokból. Súlyos
kőgolyóbisok hasítják a levegőt,
vérpermet fröccsen szerteszét, ahol
becsapódnak az eleven húsfalba.
- Öljétek őket! Öljétek a Danesti-
kutyákat!
Az egész völgy felett porfelhő
gomolyog.
 7.

Thuz sápadtan bámulja, ahogy a harci

szekerek mögött mind nagyobb tömegben
botorkálnak hátra a sérültek. Vérző
sebektől borított, mocskos férfiak.
Vonásaikat fájdalom és rémület torzítja,
némelyiknek leszakadt fel keze,
szétroncsolódott a lába, kifolyt a szeme.
Mások kibomló beleiket próbálják
visszagyömködni hasfalukba, s
artikulálatlanul üvöltenek hozzá. Vér
bugyog bőséggel a sebekből, a szájak
szegletéből, a szekerek körül vörös már
a fű mindenütt. Bélsár és húgybűz áraszt
el mindent. Kiáltozás, sikolyok
harsannak, egymástól elszakadt bajtársak
szólongatják egymást, dühödt
parancsszavak visszhangoznak a
háttérből.
Anyját hívja zokogva megannyi
siheder, akik dicsőségről álmodva jöttek
ide, erre az Isten háta mögötti mezőre,
ahol rettentő kínok közt lehelik ki
lelküket, miközben alig száz öllel arrébb
társaik ádáz mód gyilkolják tovább a
hozzájuk hasonló sihedereket.
Magyarul, oláhul, németül, csehül,
de még törökül is hasonló hangsúllyal
hívják szülőanyjukat a halni készülők.
- Anyám! Anyám!
- Édesanyám! Segíts!
Thuz behúzódik az egyik szekér alá,
és a küllők mögül riadtan kapkodja fejét.
Nem messze tőle egy szakállas férfi
zuhan a földre: bal szeméből nyílvessző
áll ki. A vesszőt beletörte őrült
fájdalmában, de a horgos végű hegy
megakadt a szemgödör csontjában, onnét
hiába cibálja, nem jő ki az soha többé.
Szerencsétlen a hátán fetreng, úgy
csordogál reszkető kezére tulajdon
szeme fehérje.
Thuz a fülére tapasztja kezét, hogy ne
kelljen hallania a förtelmes sikoltozást,
de hiába. Reng a föld alatta, mintha még
a rögök is reszketnének a vasba öltözött
tömegek robajától.
- Nem lesz semmi baj! Nem lesz
semmi baj! - A vékonydongájú apród
mellette kuporog a földön, immár nyoma
sincs ábrázatán lelkesedésnek,
elpárolgott róla rég a harci vágy. A
füvön vergődő sebesülteket nézi, s
arcából kifut a vér, ajka remegni kezd. -
Nem lesz semmi baj...
Egy szalmaszőke gyalogoskatona
botorkál el a szekér mellett, nem néz fel,
csak a baljában szorongatott jobb kezét
bámulja meredten. Levágott kezének
ujjai még mindig szablyát szorongatnak.
A katona megtorpan, és megpróbálja
saját jobbjából kirázni a fegyvert, de
nem megy: görcsösen markolja még
mindig Thuz egész addig követi
tekintetével, míg a férfi el nem hajítja a
fák közé a kezét szablyástul. A csonkból
még mindig lövell a vér szerteszét,
ahogy tovadülöngél szerencsétlen.
A közelben feldördülnek a szász
zsoldosok kézi ágyúi, és mintha erre
vártak volna, a huszita harci szekereken
is felmorajlanak a houfnicék. A
süvítésre ádáz üvöltés a válasz a
messzeségből.
Thuz leveszi remegő kezét a füléről.
Semmi értelme... Mindent hall...
Mindent... Amíg él, nem fogja elfelejteni
ezt a sátáni összevisszaságot...
Hirtelen megremeg felettük a harci
szekér. Az apród rémülten megragadja
Thuz vállát.
- Ki innen, jó uram! Ki innen!
Négykézláb másznak ki, nehogy a
hatalmas kerekek keresztülhajtsanak
rajtuk. A sáfár halálfélelemben
botladozik, híg székletbe tenyerel, aztán
valami meleg, ragacsos testrészbe, de
nem mer odanézni, hogy mibe. Az apród
rántja vissza: a szekér mégsem lendül
neki, csak inog ide, oda: ahogy elsütik
rajta a houfnicéket.
- Arra! Arra, jó uram!
A völgyet lezáró hegyoldal felé
mutat, dús lombú fák takarásában
bizonnyal menedéket találnak majd ott.
De alig tesznek néhány lépést,
nyílvesszők kezdenek suhogni
körülöttük. Hullanak az emberek, mint a
legyek. A wagenburg előtti részről
diadalittas török kiáltások hars annak,
bizonyára ők lődöznek át a szekerek
felett. Válaszul kézi puskák dörrennek
rettentő visszhangot keltve a hegyek közt.
- Tűnjetek el innen!
Szemből egy szakasznyi
számszeríjász rohan ki tudja, honnét, tán
a nyílvesszőket szállító szekerektől,
talán valamely lemaradt egységtől.
Csörög rajtuk a mellvért, miközben
zihálva elfutnak mellettük.
- Vissza a szekerekhez! Vissza, fiú!
A seregvonal mögött immár teljes a
káosz. Oláh menekültek, sebesültek
futkosnak ide-oda, sokan fejvesztve
rohannak hátra a Tömösi-szoros, a
Keresztényhavas irányába. A wagenburg
körbeállított szekereit kerülgetve rémült
tekintetű gyalogosok iramlanak, hogy
elfoglalják újonnan kijelölt helyüket
Hatalmas pajzsokat cipelnek, egyikük
mezítláb biceg a többi után. Lovasukat
vesztett paripák vágtatnak el mellettük
prüszkölve, megvadulva a vér bűzétől.
Az egyik maga után húzza halott lovasát,
kinek lába beakadt a kengyelbe.
- Fel! Fel arra a szekérre!
A sáfár ösztönösen a Böhöm felé
taszigálja az apródot.
A magasból megint nyílvesszők
sokasága suhog. Lábikrákba,
vállgödrökbe hasítanak, kopognak a
nyilak a pajzsokon, a sisakok vasán.
- Kinyitni! Kinyitni!
A Böhöm oldalpalánkjához érve
Thuz dörömbölni kezd a felhúzott,
lánccal megerősített ajtón. Semmi
válasz, csak a szekér rázkódik meg újra
egy houfnice elsütésétől.
- Kinyitni! Vladek! Nyisd ki, kérlek!
De odabenn nem hallják kiáltozását a
szakadatlan ágyúbömböléstől, houfnice-
pukkanástól.
 8.

Vlad Dracul vértől megmámorosodott

tipor keresztül a földre zuhant lovasok
testén: arabs harci ménjének patái
szétzúzzák az egyik kapálózó harcos
koponyáját, de a vajda észre sem veszi,
sarkantyúzza tovább a hátast. Kardját a
magasba löki és magából kivetkőzve
üvölt:
- Wallachia! Wallachia!
Mircea nem marad el mögötte:
mestere a szablyának, mestere a harci
bárdnak, sorra hasítja le az elébe
keveredő lovasok végtagjait, zúzza be
sisakjukat. Dan Basarab oláhjai eltűntek
már előlük, s épp az imént vágtak
keresztül néhány, a csapatától elszakadt
szász zsoldoson.
- Hunyadi! - üvölti Vlad vajda. -
Hunyadit keresd!
Mircea kirázza szeméből a csípős,
forró vércseppeket.
- Ha megtalálod, öld meg! Öld meg a
kedvemért!
Az ifjú herceg elkomorodik.
Arca, vértje merő vér, csak szeme
fehérlik ki a rőt maszkból. Ha látná most
magát, megdöbbenne, mennyire atyját
idézik elvadult vonásai.
- Hallod, fiam? Öld meg a
kedvemért!
Mircea az egymásba kapaszkodó,
halálos táncot járó tömegen túl egy
pillanatra megpillant egy méltóságteli
páncélos lovast, kinek sisakján vörös
vezéri toll lengedez. Pajzsán holló, háta
megett fehér köpenyt lobogtat a szél.
- Hunyadi!
Mircea önkéntelenül is felé vágtat.
 9.

Hunyadi János, Erdély vajdája bősz

lendülettel tör előre, a testőrző
páncélosait messze maga mögött hagyva.
Sem a két alvajda, sem Székely Tamás
zászlótartó nem képes tartani véle az
iramot, hiába nógatják előre lovaikat a
sebesültektől, holtaktól borított hús-
szőnyegen.
Hunyadi keresztültipor mindenen.
Előle rémülten menekül a török, iszkol
az oláh. Amerre hollós pajzsa felbukkan,
eszét vesztve tisztul minden oszmán
harcos. Néha a tömegből ráereszt valaki
egy-egy nyílvesszőt, de mind
ártalmatlanul pattog le a vértről, a
pajzsról. Hunyadi csatapallosa őrült
táncot jár a levegőben, s minden
pillanatban embervér-szökőkutat
sarjaszt, melynek záporozó cseppjei alatt
vágtat diadalmasan tovább.
A sisakrostély résén át tekintete a
harcmező közepére szegeződik, ahol
páncélos ezredei vívják kétségbeesett
élethalálharcukat.
Őket próbálná megszabadítani a
szorongattatástól, de ehhez még hét
kénköves poklon kellene keresztültörnie.
Kézi ágyúk golyóbisai sziszegnek el
mellette, beszakítják egy szpáhi
koponyáját, letépik egy másik karját.
Vérpermet lövell Hunyadi páncéljára,
agyvelődarabkák záporoznak a hollós
pajzsra.
 - Utánam! Utánam! - üvölti
mámorosán a vezér, és vágtat tovább,
bele a sűrejébe.
Amikor a közelben a ráakaszkodó
szász zsoldosokat lerázva magáról
kibontakozik egy díszes vértet viselő
havasalföldi lovas, Hunyadi szíve
megdobban. A vércsatakos képű ifjú
arca oly ismerősnek tűnik, hiába torzítja
a küzdelem heve, a harc embertelen
acsarkodása.
Lackó!
De aztán látja, hogy ez a férfi nem
lehet Lackó, idősebb is nála, nyurgább
is. Borzasztó csapásokat osztogatva
közelít a vajda felé, s nagyot rikolt a
láttán.
Kihívás?
 Hunyadi felé fordítja lovát. A
havasalföldi harcos, mellvértjén a
Basarab-dinasztia csőrében keresztet
tartó sasmadarával - megsarkantyúzza
lovát, és egyenest a vajdának vágtat,
szablyáját a feje fölé emelve.
 10.

A janicsárezredek szabályos tömbjei és

a válogatott ruméliai testőrző risztek
sorfalai mögül Seháb ed Dihn szótlanul
figyeli a csatamezőt egy dombtetőről.
Alvezérei csak suttogva merészelnek
egymáshoz szólni.
Az ütközet egyáltalán nem úgy
alakul, ahogy remélték. Hunyadi
páncélos dandárja annak dacára, hogy
bekerítették, még mindig tartja magát, sőt
a keresztény vértesek mind nagyobb
rendet vágnak maguk körül, visszaverve
a megújuló török lovasrohamokat.
A szárnyakon sem megnyugtatóbb a
helyzet. Szűkös ez a völgy, nincsen tér a
szpáhi lovasság kibontakoztatására.
Hogyan kerítsék így be a gyaurok seregét
a sasmadarak szárnyalásával vetekedő
oszmán lovasok? Hogyan érvényesítsék
számbeli fölényüket, ha nem férnek a
hitetlenekhez sehogy sem? A szárnyakon
nincsen erre hely, középütt pedig az
egymásba akaszkodó embertömeg képez
áthatolhatatlan akadályt...
- Fáradnak! - kockáztat meg nagy
sokára Firiz aga egy megjegyzést. -
Látod, nemes uram, már nem képesek
kimenekíteni a páncélosaikat! Allah
segedelmével nemsokára felőröljük
őket! Nincsenek tartalékaik!
Seháb ed Dihn arca egyszeriben
felderül.
- Harcba küldöm a tartalékainkat!
Aferim! Aferim! - Firiz aga lopva a
többiekre pillant, de az alvezérek inkább
kerülik tekintetét.
Nyugtalanító látni, miként harcol a
keresztény sereg minden erejét
összeszedve, fogcsikorgatva.
Szervezettebbek és hatékonyabbak, mint
bármely hitetlen főúr serege, akivel
eddig Allah akaratából össze kellett
mérniük fegyvereiket az albán hegyektől
Konstantinápoly határán át Perzsia
termékeny folyóvölgyeiig.
Seháb ed Dihn tágra nyílt szemmel
figyeli az öldöklő küzdelmet. Mögötte
Firiz aga hirtelen arra gondol, lám,
Hunyadi mégsem futott el, ahogy
meglátta a beglerbég hófehér turbánját.
Fél évvel ezelőtt tán Mezid bég és
alvezérei is éppen így lesték, hogyan
alakul a csata sorsa Erdély véráztatta
földjén.
Firiz aga gyorsan elhessegeti
magától a gondolatot. Nem, ezúttal
minden másként alakul... Seregük
felkészültebb, mint az ostoba Mezidé
volt... Nem kétséges, Allah kinek adja
végül az ezerszeresen megérdemelt
győzelmet...
Ebben a pillanatban valahol
középen, ahol a legvéresebb a forgatag,
aláhull az utolsó szpáhi zászló is:
Hunyadi vajda szorongatott páncélos
dandárja dühödten veti magát a
janicsárokra.
 11.

Mircea herceg már alig néhány ölnyi

távolságra osztogatja csapásait
Hunyaditól. Látja, hogy a vajda
elfogadta a kihívást, kész megküzdeni
vele. Ösztönösen megfeszülnek izmai.
Még néhány szívdobbanás... Ám ebben a
pillanatban egy könnyűvértes ifjú
sodródik elé, sisakján a Danestik színeit
jelző tollakkal.
- A pokolba veled!
Mircea felágaskodik a nyeregben és
lesújt Az ifjú kettényíló koponyával
zuhan ki a nyergéből, és eltűnik a sárból,
vérből, emberhúsból taposott
masszában.
 A herceg visszarántja lovát. Csak
most jut el a tudatáig, hogy túlontúl
ismerős volt az arc: saját gyermekkori
pajtását, kedves ivócimboráját sújtotta
halálra az imént...
Testvér küzd testvér ellen...
Pedig a sors éppen ezt az a pillanatot
választja, hogy tálcán kínálja elé
Hunyadi János életét.
A vajda sisakjára hátulról mér
buzogánycsapást egy robusztus szpáhi. A
törökkel nyomban végeznek a magyar
vitézek, de Hunyadi maga tehetetlenül
Mircea elé szédül lovastul. Néhány
pillanatig az is kétséges, meg tud-e
egyáltalán kapaszkodni a nyergében,
vagy ő is lezuhan a holtak és a
kegyelemért könyörgő sebesültek közé.
Elsötétül előtte minden, zúg a füle, s
pokoli fájdalom hasogatja koponyáját.
Paripája ott prüszköl Mircea előtt.
A herceg elsápad.
- Öld meg! Öld meg! - üvölti
valahonnan a sokaságon túlról Vlad
vajda, és Mircea a csatazajon át is
tisztán hallja a hangját - Végezz vele!
Engedelmesen felemeli a szablyát.
Itt tántorog előtte a Hadak Villáma!
Az oszmánok veszedelme, a
keresztények utolsó reménysége, s néki
csak be kellene teljesítenie atyja
rendelése szerint végzetét!
- Öld már meg!
Hátulról felbukkannak Hunyadi
emberei is, csak most eszmélnek,
mekkora veszedelembe került uruk. Azt
is látják, hogy el nem érhetik a vajdát
idejében, mert...
- Öld már meg!
Mircea tudatát mérhetetlen nyugalom
szállja meg. Látja a keskeny szemrést
Hunyadi sisakján. Csak egy aprócska
csuklómozdulat, és beledöfhetné
szablyája hegyét a résbe... Vagy elég
volna egy jókora csapás a sisak és a
nyakvédő vaslemez találkozásához...
Kivethetné vele a nyeregből, s aztán
megtapostathatná lovával, vagy...
- Mire vársz?
Az ifjú herceg nem döf, nem sújt le.
Helyette önkéntelenül tisztelgésre emeli
szablyáját.
Hunyadi hörögve bámul rá a
sisakrostély résén át, a világ csak most
kezd körvonalakat ölteni újra körülötte.
Az első, amit megpillant, az ifjú, ki oly
erősen hasonlít Lackóra, a véres képű,
délceg lovag havasalföldi címer alatt.
Néki tiszteleg...
Hunyadi ösztönösen viszonozza a
tisztelgést csatapallosával. A következő
pillanatban sátáni üvöltéssel ront elő a
háta mögül Medveölő Ioan, és erdőirtó
fejszéjét megforgatva feje fölött
Mirceára veti magát. A herceg észbe kap
és fürgén elhajol a suhogva közeledő
fejsze elől - annak éle recsegve áll meg
egy lándzsás nyakszirtjében, hogy
csaknem kirántja gazdája kezéből a
fegyvert.
- Ne bántsad! - kiáltja Hunyadi, de
Mirceát ekkor már cibálják vissza Vlad
vajda emberei, el az első sorból a
Draculesti-párti lovasok zöme felé.
Mircea utolsó pillantást vet Erdély
hős vajdájára, ki szemmel láthatóan nem
érti, miért kímélte meg életét a törökök
oldalán küzdő lovag.
Ha érti, ha nem, ideje nincs ezen
elmélkedni, mert az újra meglódult
szpáhisorok felől egymás után
koppannak hollós pajzsán a nyílvesszők
- hárítania kell a fejére záporozó
szablyacsapásokat is, mielőtt újra
megsarkantyúzhatná hátasát és az
ellenség közé ugrathatna.
- Rá! Rá! - üvölti egy pelyhedző
bajszú székely legény, és szilaj
suhintással levágja a legközelebb
merészkedő szpáhi fejét - Üssed a
pogányt!
Ütik rendesen a legények, nincsen
abban hiba. Hacsak az nem, hogy
pogányból még mindig három-négyszer
annyi terem ezen a véres mezőn, mint
keresztény harcosból.
Vízaknai alvajda és Székely Tamás
csak ekkorra zárkóznak fel Hunyadi
mögé: a hollós csatazászló haragosan
csattog a szélben, ahogy a vasba öltözött
harcosok megpróbálják követni urukat a
viaskodó tömegen át.
 12.

- Mi volt ez?
Seháb ed Dihn nem hisz a szemének.
A janicsárfalanxok mögül, a biztos
távolságból mered a harcmezőnek azon
pontjára, ahol az imént Mircea herceg és
Hunyadi találkoztak.
- Láttátok?
Az alvezérek nem mernek felelni,
holott mindannyian tisztán látták, mi
történt. Vlad Dracul fia végezhetett
volna az lgazhitűek veszedelmével, a
Hadak Villámával... Ami nem sikerült
Mezid bég ezer fanatikus hitharcosának,
azt most erre az átkozott oláh kutyára
bízta Allah kegyelme. A kezében volt
Hunyadi sorsa... Csak le kellett volna
sújtania...
- Árulás! Nyilvánvaló árulás! -
sziszegi a beglerbég. - Ezért halál vár rá
is, az atyjára is!
Az alvezérek egyetértőn bólogatnak.
- A tartalékot! - hörgi Seháb ed
Dihn. - Küldjétek a tartalék ezredeket!
Söpörjétek el őket egyszer s
mindenkorra! Esküszöm néktek, ez lesz
Hunyadi utolsó csatája!
 13.

Hiába fojtogatja a magyar szárnyakat az

elfogyhatatlannak tűnő török lovasság,
középütt még mindig tartja magát a
páncélos ék maradéka. Egy részük már
korábban kitört a fojtogató szorításból és
visszarobogott a magyar vonalak felé,
hogy ott állja útját a szpáhik meg-
megújuló ostromának. Akik viszont
maradtak középen, fáradhatatlanul
verekszenek tovább. Útjukból már
eltakarodtak a szpáhik, így a cseh,
lengyel, s német zsoldosok rávethetik
magukat a janicsárok fegyelmezett
tömbjeire. De mi haszon van abból?
Pusztító harc hullámzik: a janicsárok
görbe szablyáikkal metszik át a lovak
inait, s a földre zuhanó, kimerült lovagok
fejét egymás után csapkodják le.
Lándzsavégen táncol immár vagy félszáz
emberfő, vicsorgó, fájdalomba torzult
vonásaikat mintha ugyanaz az
elmeháborodott szobrász mintázta volna.
De a többi lovagot meg nem rettenti a
látvány! Harci ménjeikkel kíméletlenül
tiporják a vigyázatlan janicsárokat,
pallosaikkal véres ösvényt vágnak
maguknak soraik között. Nem adják fel,
hisz ellenség veszi körbe őket minden
irányból - a túlélést csak az jelentheti, ha
keresztülverekszik magukat a török
sokaságon.
Vörös porfelhőben tülekednek,
küzdenek minden ölnyi területért.
Verejtékszag, friss vér, bélsár bűze
terjeng. Nyihogó, prüszkölő lovak,
ziháló férfiak és fájdalomtól
artikulálatlanul üvöltő sebesültek
hangorkánja hullámzik a tömeg feje
felett. Az egymásnak feszülő hús és acél
kavalkádban lassan lefoszlik minden
emberi a sok tízezer férfiról, s marad a
vad, állati acsarkodó, a gyilkos ösztön.
Nem véletlenül tartják a török sereg
legfanatikusabb rendjének a
janicsárokat: a nehézpáncélos ék
maradéka menthetetlenül elmerül
soraiban. A janicsárok körbefolyjak
őket, hosszú lándzsákkal szurkálják a
paripák szügyét. Túl sok már a
veszteség, túl régóta tombol a harc -
harmadik órája gyilkolják, csépelik,
tépik, szaggatják egymást ebben az
átkozott völgyben anélkül, hogy döntésre
vihették volna a dolgot.
Hunyadi nehézpáncélos gyalogsága
időközben előrezúdul középen, hatalmas
állópajzsaikkal fedezve magukat. Hosszú
szálfegyvereikkel iszonyú lendülettel
rohannak neki az előretolakodó,
fellelkesült janicsárezredeknek. A
mögöttük nyomakodó számszeríjászok
pontos lövésekkel sorozzák a törököket.
A pajzsok jó szolgálatot tesznek most,
csak úgy záporoz rajtuk a sok
jatagáncsapás, nyílvesszőáldás. Most
mutatkozik meg igazán, hogy a
janicsárság nem igazán támadásra
alkalmas csapattest, sokkal inkább az
elkeseredett védekezésre van kitalálva:
a magyar, oláh és szász gyalogosok
sorain megtörik a lendületük - a végén
már szinte futnak, hogy elérjék karókkal
elsáncolt állásaikat.
Így hullámzik a harc, hol középütt,
hol a szárnyakon tör előre egy-egy
egység, lovasok, gyalogosok,
páncélosok, de minduntalan
visszakényszerítik őket elleneik. Ha a
Jóisten lepillantana a bárányfellegek
közül, azt látná, hogy vitézül küzd
mindkét fél, s mivel mindkét fél szent
meggyőződéssel hiszi, hogy a Jóisten az
ő oldalán áll, hát még elkeseredettebben
küzdenek, összekaparva minden maradék
erejüket, hogy bizonyítsák a
Mindenhatónak, rászolgáltak a mennyei
bizalomra.
 Amikor a szárnyakon a szpáhik meg-
megújuló rohamai végül mégis sikeresen
átcsapnak a vékonyka páncélos
védvonalon, s elérik a huszita harci
szekereket, végképp összeomolni látszik
a magyar csatasor...
 14.

Utolsó erejével szórja sugarait a kora

őszi nap az égen, utolsó erejével
próbálja feltartóztatni az előrenyomuló
törököt a magyar sereg.
A Vaság megáradva, vérvörös
folyammá duzzadva nyargal keresztül a
völgyön, s duzzad tovább bőséggel a
beléiramló vérpatakoktól.
Magatehetetlen sebesültek fúlnak bele a
rőt mocsokba, mert járdányi erejük sem
marad, s a rájuk tiporó, még életükért
viaskodó többiek részvétlenül
beletapossák őket a habzó masszába.
Thuz János, a vajda sáfárja még nem
vesztette el lélekjelenlétét. Igyekszik a
Böhöm szekér takarásában maradni, s
így elkerülni a visszafelé rohanó
áradatot. Mert bizony mind többen
hagyják ott a sorokat, főképp a paraszti
gyalogok, s riadtan, páríaösztöneiknek
engedelmeskedve futnak. Őket emészti
fel legelébb a dühödt túlerő, ők nem
bírják elviselni leginkább a halál
nyomasztó közelségét. Pajzsaikat,
fegyvereiket elhajigálva iszkolnak hátra,
átugrálnak a huszita harci szekerek
istrángkötelein, kisafáin, s máris az erdő
sűrűjébe vetik magukat.
- Nagyuram! Az ajtó!
Az apród reszket immár a félelemtől,
szemmel láthatóan nincs már vágya
egyéb, semmint hogy mentse nyomorult
életét. Pedig néhány órája még repesett
volna a boldogságtól, ha a rohamra
induló vitézek közt lehet... De rég volt
már az... De rég...
Amikor hangos lánccsörgéssel
kivágódik a harci szekér oldalsó ajtaja,
S odabentről sűrű füst ömlik kifelé, a
sáfár megragadja a fiú kezét.
- Befelé! Befelé!
Égett emberhús bűze csapja meg
orrukat Odabentről zsíros füst gomolyog
kifelé, salétromszagú, émelyítő elegy.
Ahogy lábát megvethetné a feljárón
Thuz, bentről egy szénné égett tetemet
hajítanak ki.
- Édes Istenem!
- Te vagy az, sáfár? Gyere! Gyere!
Thuz megragadja az apród kezét és
felcibálja magával a szekér belsejébe.
Semmit sem látnak a dögletes bűzt
árasztó füsttől, de nyomban belebotlanak
még egy tetembe.
- Berobbant a puskapor! - köhécseli
közvetlenül mellettük Vladek. Amikor
Thuz odatapogatózik hozzá, dermedten
látja, hogy a cseh fiúnak mindkét szeme
kifolyt, arcáról leégett a bőr. -
Szükségem van rád, sáfár!
- Uramisten! Uramisten! - csak ezt
tudja hajtogatni Thuz. Vladek Hradski
összeszorított foggal kuporog a szekér
aljában, egész teste reszket, mint a
nyárfalevél. Karjából, bordái közül vér
ömlik a deszkákra.
Néhány pillanattal később, mikor a
füst java része már kitódult a kocsiból,
látni, mekkora pusztítást végzett a
robbanás. Pedig csak egy kisebb
hordócskára hullott valami szikra a
tüzelés hevében, mégis elegendő volt e
detonáció ahhoz, hogy három emberrel
végezzen. Thuz egy darabokra szakadt
férfi testrészeit látja a kocsi deszkáiról
csüngeni.
- Te irányzol! - vacog Vladek foga. -
Ha elveszteném az eszméletemet,
onnantól te parancsolsz! Érted?
- De én...
Nincs idő tiltakozni, mert Temeseli
László meg az öccse, Dés hétrét
görnyedve félretaszítják az útjukból a
sáfárt, és máris próbálják le takarítani az
emberi testrészeket a houfnicéről.
- Tölts! - zihálja Vladek. - Tüzelésre
készülj!
 Thuz önkívületi állapotban
odaguggol a csapóablakhoz: odakinn
szpáhik nyargalnak vadul a szekér előtt,
s folyamatosan lődözik rá nyilaikat - úgy
kopognak a nyílhegyek a külső
védőpalánkon, mint a jégeső cseppjei. A
csata forgatagából nem látni semmit a
füsttől és a porfelhőtől.
- Jobbra! Kicsit jobbra!
Oda irányoz, ahol felette sűrűn
kavarognak a turbános lovasok.
Temeseli Dés hirtelen elterül a
deszkákon, szeme fennakad, egész teste
rángatózni kezd.
- Ugorj ide, az istenedet! - förmed a
mellettük tébláboló apródra Temeseli
László.
A fiú azt hiszi, segítenie kell
felemelni a kidőlt Dést, de László
szitkozódva megragadja a vállát, és a
houfnice végéhez penderíti.
- Az öcsém ráér! Most fogjad a
kanócot!
- Tűz! - kiáltja Thuz, mire az apród
elgárgyulva, könnyes szemmel felnéz
rájuk.
- Mit csináljak?
- Tűűűűűz! - bömböli Temeseli,
miközben a houfnice fatalpát támasztja
meg minden erejével. - Tűűűűz!
A fiú remegő kézzel a megfelelő
likhoz illeszti a szikrázó, sistergő
kanócvéget. A houfnice a következő
pillanatban megrázkódik, s haragos,
narancsszín lobbanással köpi ki
csövéből a golyót.
 Thuz némi csalódottsággal veszi
tudomásul, hogy nem lát senkit lebukni a
lováról. Igaz, ha nem is találtak el senkit,
a dobbanás, a dörrenés egyből arrébb
rettentik a szpáhikat.
- Mit csinálsz, te Isten barma?
Irányozz jobban! - sziszegi Temeseli
László. Ő ugyanis semmit sem lát előre
abból, merre röppen ki az ágyúgolyó,
épp elég neki a fegyvert irányba tartani.
- Nincs semmi baj! - sóhajt
fájdalmasan Vladek. - Újra tölts!
Thuz nem mer hátrafordulni.
Észreveszi, hogy húscafatokon guggol,
lábával megpróbálja arrébb lökdösni, de
csak szétkeni az egészet a durva
deszkákon.
- Tüzelésre felkészülni!
 15.

Hunyadi vajda és testőrző tisztjei

ziláltan, a végkimerültség határán
húzódnak vissza a számszeríjászok
sorfala mögé. Lovaik lába remeg, a
nyeregtakaró alól gőzölög szegény párák
bőre a megerőltetéstől, pofájuk habzik
veszettül.
- Egyre többen futnak meg a mieink
közül! - int hátra dühödten Dengelegi
Pongrácz György alvajda. - Menten
magukkal rántják a helytállókat is!
Hunyadi felcsapja sisakrostélyát, és
jegesen szikrázó tekintettel figyeli a
megroppanás szélén álló hadsorokat Már
az is csoda, hogy fiai eddig kitartottak:
egyetlen rossz szó sem érheti a
páncélosait, lám, mindent megtettek, de a
janicsárok tengerével ők sem bírtak. A
háromezerből legalább a fele
visszahúzódott a kiindulási helyre,
megtisztítva ezzel a csatatér közepét az
ellenségtől. De az oláh és székely
könnyűlovasok is erejükön felül
vitézkednek, tán csak a gyalogság nem
tart ki elegendő ideig. Ha nem lennének
a szárnyakon a wagenburgok, már rég
összeomlott volna az egész hadrend.
- Nem bírjuk már soká, Jankó! -
lihegi Székely János. - Húzódjunk vissza
a szekérvárakba!
- Annak semmi értelme - ingatja fejét
Hunyadi. - A lovasok megfutnának, a
gyalogosokat meg egyenként felkoncolná
a török legkésőbb két nap múlva!
- Ej! Hát mire jő az a sok harci
szekér, ha arra nem, hogy szekérvárnak
használjuk őket?
Hát éppen ez az! Hunyadi fejében
már néhány napja megfogalmazódott egy
merész elképzelés, amit még nem nyílt
módja kipróbálni.
- Ki mondta néktek, hogy csak
védelemre valók azok a fránya szekerek?
Futár!
Már penderül is melléje egy fullajtár
nyomban.
- Parancs a szárnyakra! Vladek
Hradskinak és Igor Chapchónak!
Bontsák meg a wagenburgokat és
vonuljanak vissza a szoros irányába!
Kétoldalt kerüljék meg a dombokat, és
amilyen gyorsan csak tudnak,
száguldjanak a török vonalak mögé!
Amikor ott vannak, lőjenek a hátukba
mindennel, amijük csak maradt! Érted-e,
fiam?
A fullajtár izgatottan elismétli a
parancsot, s Hunyadi jóváhagyó
biccentésére már száguld is a harci
szekerek felé.
- Futár!
Másik fiú sorol a vajda lova mellé.
- Te meg nyargalsz Cserei
Lukácshoz, Kendeffy Istvánhoz és
Dimitrie bojárhoz! Amint a szekerek
hátravonulnak a szárnyakról, a
lovasaikkal kitöltik a rést és tartják a
vonalat az utolsó emberig! Egyetlen
török sem törhet át a szárnyakon! Érted-
e?
A fiú szaporán bólogat, majd a vajda
intésére elvágtat a székely és oláh
lovasokhoz.
Hunyadi a többiekre pillant.
Az összevagdalt, verejtékben fürdő
arcokból érteden pillantások méregetik.
- Nincs más választásunk -
magyarázza Jankó. - A vonalakat nem
tudjuk tovább tartani. Elvész az összes
páncélosunk, ha nem cselekszünk
gyorsan!
- De Jankó! A szekerek mihez
kezdenek a török hátában?
- Két tűz közé vonjuk Seháb ed
Dihnt! - vigyorog a vajda. - Készüljetek,
fiaim! Hány páncélosunk maradt?
- Vagy másfél ezer Andrássi
parancsnoklatával, meg Kothvicz Majkó
százhúsz vértese! De azok téged
vigyáznak, uram, ha úgy adódna, hogy...
- Nem adódhat úgy! Ha ma itt nem
győzünk, nincs értelme menekülni! Bodó
Gergely és Kállai Lőkös székelyeit
vonjátok ki a harcból! Amikor a
szekerek elfoglalják új állásaikat, új
támadásra indul mindenki, aki még él s
moccanni képes!
Látni az alvajdákon s a zászlótartó
Székely Tamáson, hogy kétlik erősen,
képesek lesznek-e még egy utolsó
rohamot intézni a török sokaság ellen.
De hát a parancs az parancs!
Újabb két fullajtár nyargal a
szárnyak felé.
 16.

A Böhöm szekér belsejében sűrű füst

bodorodik. Lőporbűz, vérszag...
Thuz János úgy érzi, megsiketült a
szakadatlan ágyúdörgéstől, füléből
vékony vércsík szivárog, de ügyet sem
vet rá.
Hunyadi futárja érkezik lóhalálában,
bedugja fejét a leeresztett oldalajtón, és
a parancsnokló Vladek Hradskit keresi.
- Itt vagyok! - feleli a padlón
kuporgó emberroncs. A futár keresztet
vet iszonyatában, de végtére is
csatatéren van, nem ritka látvány az
összeégett, megnyomorodott katona;
gyorsan elhadarja a vajda parancsait.
 Vladek minden erejét összeszedi s
talpra vergődik.
- László! A zászlójelt! A kürtöt!
Temeseli felkapja a szögre akasztott
kürtöt és a felső palánkra hágva
háromszor megfújja. Csak remélni lehet,
hogy a legközelebbi harci szekerekről
meghallották a parancsot. Bizonyosságot
akkor nyernek, amikor a kürtjel tompán,
alig hallhatón tovább hullámzik a
wagenburg távolabbi járműveihez.
- Indulás! Indulás!
A szekerek alkotta kör viszonylagos
oltalmában vagy kétszáz lovászfiú rohan
a nyugtalanul rúgkapáló paripákhoz, s
begyakorlott mozdulatokkal az
istrángokhoz rángatják őket. A vasalt
ládákhoz hasonlatos szekerek elé négy-
négy izmos lovat kötnek. Idegesen
bólogató fejüket, szügyüket bőrvért
vigyázza. Igen ám, de ami a hétköznapi
gyakorlatokon olajozottan megy, az most
csupa vesződés: a lovak megvadulnak az
ágyúdörgéstől, az üvöltözéstől. Ráadásul
elhullott vagy tucatnyi mén, néhány
szekér nem fog tudni elmozdulni innét
egyhamar. Azok legénysége szétszóródik
a mozgóképes járművekre: a Böhöm
szekérbe is felkapaszkodik három
megtermett cseh vértes.
Sikerül végre befogni valamennyi
hadra fogható állatot, s immár csak a
vezérszekér parancsára várnak, hogy
nekilóduljanak.
A Böhöm belsejében Vladek félig
ájultan próbál talpon maradni, de látszik,
már nem bírja sokáig. A fajdalom és a
vérveszteség felemészti minden maradék
erejét. Maga mellé szólítja hát Thuzt.
- Sáfár uram! Az Isten legyen
kegyelmes az én lelkemhez! Nincsen már
sok hátra... Át kell vennie az irányítást!
Thuz sápadtan tiltakozik.
- Vegye át Temeseli! Én nem
tudom... Én nem vagyok alkalmas...
Szegény Vladek kínosan
elvigyorodik, s emberfeletti
erőfeszítéssel közelebb húzza magát a
sáfárhoz.
- Képes vagy rá, uram... Csak lőjétek
folyamatosan a törököt! Sejtem, mit óhajt
Hunyadi urunk! A pogányok nem ismerik
a huszita harcmodort! Meg fognak
zavarodni, ha sikerül a hátukba
kerülnünk! Meglássad, nem lesz baj!
Csak lőjétek őket! Lőjétek őket az utolsó
golyóig, nyílvesszőig!
A szája tátva marad, mintha mondana
még valamit, de az utolsó szavak már
benn rekednek, s Vladek Hradski
csendesen átúszik az önkívület rideg
tartományába. Thuz gyengéden elfekteti a
vériszamós padlón, azzal a többiek felé
fordul.
Temeseli Lászlón meg egy szakállas,
szófukar vitézen, Salgai Török Pálon
kívül csak a három cseh vitéz pislog
vissza rá. Thuz végigméri őket. Az
apróddal együtt ennyien maradtak.
- Átveszem a parancsnoklást! -
mondja remegő hangon. - Indulásra
készülni!
 Temeseli László a padlóra köp, de
nem szól egy szót sem. Felnyalábolja
inkább eszméletlen öccsét, és a szekér
sarkába, a kötélhágcsóra fekteti.
- Indulás! - próbálja kiáltani Thuz,
de hangja inkább csak erőtlen hörgésnek
tűnik.
A bakon két páncélos cseh gubbaszt
a három-három állópajzsból összetákolt
fedezet mögött. Fejükön bőrcsuklya,
azon acélsisak. Egész testüket kettős
sodronying is óvja. Ostor csattan a
levegőben, s a négy ló máris megrándítja
a harci szekeret.
A Böhöm hátsó kerekei kétakkorák,
mint az elsők, négyarasznyi széles vasalt
talpakkal. Átbucskázik néhány hullán,
aztán lassan kifordul oldalirányba, s
fokozatosan gyorsulva nekiered a
Bustény, Zúgópataka felé vezető
országútnak. Aztán nyomban fordul ki
utána a második szekér, a harmadik, és
sorban a többi. Otromba csörgéssel,
robajlással zötykölődnek a sziklás
ösvényen.
Felhördülnek a közelben gyülekező
magyar gyalogosok, úgy hiszik,
megfutnak Hunyadi dédelgetett huszita
szekerészei. Szitkozódva utánuk
kiabálnak, az öklüket rázzák. A szpáhik,
akik nem messze elkeseredett
közelharcot vívnak a Danesti-ház oláh
lovasaival, diadalittasan felüvöltenek.
Azt hiszik ők is, a gyávaság jele a
szekerek visszavonulása. Különösképp,
hogy túloldalt, a magyar sereg
jobbszárnyán is megbontják a szekerek a
wagenburgot, és feltűnő zörgéssel,
csörömpöléssel elhagyják a csatarendet.
- Menekülnek! Menekülnek! -
jajveszékelnek a magyarok, és
elkeseredetten próbálják betömni a
hirtelen keletkezett két hatalmas rést a
sereg szárnyain. De máris robognak oda
Cserei Lukács meg Kendeffy István
lovasai, egytől egyig válogatott székely
meg oláh vitézek, és fegyelmezetten
elfoglalják helyüket a dombok
árnyékában. A csatavonal helyreáll,
hiába nyomakodnak neki késve a szpáhi
támadó hullámok, véres fejjel húzódnak
vissza menten.
- Vissza! Mindenki vissza a helyére!
- harsog a parancsszó, és immár senki
sem törődik a meghátráló harci
szekerekkel: íjászok, számszeríjászok,
kézi puskások, helytálló pajzsosok,
mezei gyalogoskatonák mind
visszafordítják tekintetüket az
ellenségre.
Már csak azért is, mert ebben a
pillanatban árasztják el a harcmezőt a
pihent török ezredek. Legalább hat-
nyolcezer szpáhi csörtet végig a muszlim
had táborán, és kissé komótosan ugyan,
de felsorakoznak a két szárnyon, hogy
rohamot indítsanak a magyarok ellen.
Fülsiketítő csinnadratta közepette a
török tábori zenészek rázendítenek,
kíséretet adva a tartalék mindent elsöprő
támadásának. Csengenek a csimpolyák,
süvítnek, sikoltnak a sípok, böfögnek,
robajlanak a harci dobok...
 17.

- Most tartsatok ki, fiaim! - imádkozik

Hunyadi a középütt rogyadozó
gyalogossorok mögött. - Csak még
tartsatok ki egy kicsit!
Az alvajdák látják, hogy
pillanatokon belül mindent félresöpörhet
a török áradat, felkészülnek hát arra,
hogy ha kell, erőnek erejével rángassák
el onnét Hunyadit. Már jó előre
felosztották egymás között a feladatokat:
Székely Tamás természetesen a harci
lobogót menekíti, Dengelegi Pongrácz
György, Vízaknai Miklós meg
Szentgyörgyi Székely János hárman
ragadják meg Jankót, s vágtatnak vele
visszafelé a Tömösi-hágó irányába. A
Hunyadi-ház familiárisai közül Farnasi
Veres Dénes, a Kendeffy fiak, a
Csolnokosi atyafiság vitézei meg Dóczi
Mihály a fiaival hivatottak arra, hogy
elállják a vezérre vadászó törökök útját
akár azon az áron is, hogy mindannyian
ott hagyják a fogukat a harcmezőn.
Hunyadinak élnie kell!
- Most tartsatok ki, fiaim! - őrli a
szavakat fanatikusan a vajda, s tekintetét
le sem veszi a csata pokoli forgatagáról.
 18.

A szárnyakon előrelendülő török tartalék

belerobban az elcsigázott küzdők
girbegurba, egymással elkeveredő
soraiba. Félresöpörnek azok mindent és
mindenkit, ámde a kézi puskások jól
irányzott sortüzei mintha rögvest meg is
akasztanák a lendületüket. Aztán
megsorozzák őket a számszeríjászok s a
székely íjászok is. Fenemód pontosan
céloznak, alig téveszt célt néhány
nyílvessző... S mivel a tömérdek
sebesült, halott miatt alig áthatolható a
csatatér közepe, a lélektanilag
legfontosabb pillanatban sikerül
megtörni a tartalék előretörését. Sőt
mintha itt-ott a havasalföldi oláhok
vissza is nyomnák őket - aztán persze
tért vesztenek azok is, és megint előre-
hátra hullámzik a sok tízezres
embertömeg, tovább vastagítva a
halottakból álló tarka szőnyeget a talpak,
paták alatt.
Ezek a csata sorsdöntő pillanatai.
Mintegy fertályórával a török
tartalék hadbavetése után, amikor a
szpáhik egészen felszámolták már a
magyar szárnyak ellenállását, és
középütt a janicsárok sűrű tömegei is
hozzáláttak az állópajzsos gyalogság
megsemmisítéséhez, valahol hátul,
mélyen a török sorok mögül
felmorajlanak a huszita harci szekerek
ágyúi.
 - Halljátok? - derül fel Hunyadi
arca. - Átértek! Megkerülték a
dombokat!
 19.

Thuz János másfél órával elébb páni

félelemmel próbált elmenekülni a csata
közelségéből, e percekben viszont
Hunyadi huszita szekereinek balszárnyát
vezeti. A Böhöm szekér volt a bal fertály
wagenburgjának vezérjárműve, s Vladek
Hradski helyett neki kellett a járatlan
utakon a lehető leggyorsabban
megkerülni a török fősereget s azt a
völgyet, melyben a Vaság
végigcsörgedezett.
Ő lepődött meg a leginkább, amikor
a távolban egy falucska bukkant fel a fák
vonala mögött.41
- Sikerült! - kiáltotta Temeseli
László hitetlenkedve. - Ott vannak a
törökök! Ott vannak!
Valóban ott voltak. Bal kéz felől a
táboruk sok ezer sátra tarkállott, jobb
kéz felől pedig maga a sereg: a
kontyosok minden idegszálukkal az
előttük tomboló csatára
összpontosítottak.
- Na és a jobbszárny szekerei? -
kérdezte komoran Salgai Török Pál,
miközben hasztalan meresztgette szemét,
hátha meglátja kibukkanni a fák
takarásából Igor Chapcho szekéroszlopát
- Sehol sem látom őket!
- Majd ideérnek azok is! Ágyút tölts!
Tüzelésre felkészülni!
Immár nem volt szükség külön
parancsokat osztogatni: a többi szekéren
a legények számára nyilvánvaló volt, mi
a feladat.
- Indulás!
 20.

Letérnek a kőgöröngyös útról, és

többsoros vonalba rendeződve a mezőn
a törökök hátának irányozzák a kocsi
rudat. A lovak patái alatt dübörög a föld,
de az ellenség még erre sem figyel fel:
leköti figyelmét a tomboló csata.
Amikor fél nyíllövésnyire
megközelítik Seháb ed Dihn hadát, a
harci szekerek a középhez képest a
begyakorlott módon jobb, illetve bal
fordulót hajtanak végre, hogy aztán
egysoros vonalban állapodjanak meg.
Felvonják sebesen, s befelé billentik
a vasalt oldalfalakat, felhúzzák az
ágyúkat védő csapólemezeket.
 - Tűz!
- Tűz!
- Tűz!
A hatvanból vagy negyven harci
szekér vergődött át az országúton a
völgyet megkerülve. A houfnicék, kézi
ágyúk első sortüze még szaggatottra,
köhögősre sikeredik. Annál nagyobb a
törökök meglepetése! A semmiből
felbömbölnek az ágyúk és pokoli
pusztítást visznek végbe a hátsó
sorokban.
Rögtön ezután tüzes nyilak százai
suhognak feléjük: szinte mindegyik
emberhúsba sziszeg. Lángra kapnak a
köpenyek, a buggyos nadrágok, a
turbánok, sikongató, jajongó sebesültek
próbálják eloltani ruhájukat.
 És nem sokkal később érkezik a
második sortűz. Ez már
összehangoltabban szól, noha senki sem
vezényelte.
- Támadás! Támadás!
Felharsognak a kürtök a szekereken,
és a bakon gubbasztó sodronyingesek a
lovak közé csendítenek. Meglódul a
világ körülöttük, ahogy egy újabb
fordulót követően elvágtatnak az
ellenséges sorok előtt és ismét belelőnek
a törökök sűrű tömegeibe.
- Harcra készülj!
Ezt már Temeseli László rikoltja, s
ezt a parancsot adja tovább a harci kürt.
Thuz abban a meggyőződésben van, hogy
a houfnicék és a számszeríjászok végzik
majd el a munka java részét. De amikor
a szekerek újra megállapodnak, látja,
hogy a három cseh páncélos, valamint
Salgai Török Pál a deszkákra erősített
hosszú lándzsákhoz lép és kioldja
köteleiket.
- Harcra készülj!
Még dörögnek a többi szekér ágyúi,
amikor a huszita harcosok kézbe kerítik
fejszéiket, csákányaikat, csatacsépjeiket.
A lövészek kéziágyúikkal hasalnak a
lőrésekhez, a számszeríjászok lázas
igyekezettel tekerik feszesre íjhúrjaikat.
A fegyvernöklegények szinte egyszerre
gyújtják meg a kurta nyílvesszők
nyakánál az olajos kóc- és
csepűfonadékot.
- Kész!
- Kész!
 - Kész!
Elszánt tekintetű, ezer harcban edzett
cseh zsoldosok nyúlnak a szekerek felső
palánkjain addig ládákban zörgő
szikladarabokhoz, a szurokkal, kénnel
átitatott koszorúkhoz és az ágyúgolyóbis
nagyságú békasókövekhez.
- Tűz!
- Tűz!
- Tűz!
Még egyszer felmorajlanak a
houfnicék, kézipuskák, aztán a harci
szekerek nekiiramodnak és bezúdulnak a
rémülten kavargó török sorok közé.
A hatás leírhatatlan.
Az oszmán hadak főerői eddig nem
találkoztak huszita harci szekerekkel.
Akik találkoztak, azok Iszhák bég meg
Mezid bég fosztogató hordái voltak, de
azokból nem sokan maradtak, hogy hírét
vigyék a wagenburg ördögi
tudományának. A harci szekerek mesteri
fordulókat kanyarítanak a rémülten
menekülő tömegben, el-elkerítve néhány
százat közülük itt is, ott is. Akik a körön
belül rekednek, nem menekülhetnek: a
szekerekről hosszú lándzsák köpködik,
fejszék aprítják, csataképek pöfögik
halálra őket. Akik meg kifele próbálnak
elillanni a pokoli eszközök útjából,
azokat a houfnicék közvetlen közelről
kilőtt ágyúgolyói tizedelik meg.
Ezzel egy időben azonban hiba
csúszik Hunyadi számításába: a török
balszárny hátában még mindig nem
bukkannak elő Igor Chapcho szekerei.
Nem is bukkanhatnak elő, hiszen
elakadtak a kanyargós hegyi ösvényeken,
és az elöl zötykölődők tengelyei sorban
eltörtek.
A török balszárny érintetlenül
harcban áll még.
 21.

Seháb ed Dihn és alvezérei értetlenül

forgatják fejüket. Hallják az ágyúdörgést
a jobbszárnyuk háta mögül, de a harci
szekerek, amelyekről azt hitték,
elmenekültek a csatamezőről, valójában
csak megkerülték a dombokat.
Előttük a sokezres tartalék gyötrik a
magyarokat a végső győzelembe vetett
hittel. Hiába küzdenek derekasan a
keresztény könnyűlovasok, az
állópajzsos, hosszú lándzsás
gyalogosok, az oláh és székely vitézek: a
szpáhik és janicsárok sokszoros túlereje
felőli a leghevesebb ellenállási gócokat
is sorban, egymás után.
 Igen ám...
Igen ám, de e pillanatban újra
felharsannak Hunyadi harci kürtjei. A
dobok általános rohamot vezényelnek az
elcsigázott, szétforgácsolt magyar
erőknek.
Legelébb Andrássi másfél ezer
nehézpáncélos zsoldosa, valamint a
vajda úr személyes menekítő kíséretének
fenntartott százhúsz vértes dübörög
végig a harcmező közepén. Fut az
útjukból az ellenség, fel nem veszi a
versenyt velük a könnyű bőrpáncélba
bújt szpáhi meg akindzsi.
Nyomban utánuk száguldanak Bodó
Gergely és Kállai Lőkös János székely, s
magyar lovasai. Egy részük vércsatakos
már a harcoktól, de másik részük a hátsó
sorokban várakozott egy fertályórácskát:
az ő friss erejük, lendületük az egyetlen
remény arra, hogy a páncélosokkal
megerősítve áttörhetik a csatamező
közepét uraló káoszt.
Mindenki tudja, ez lesz az utolsó
roham. Az utolsó lehetőség, hogy a
szorongatott magyar sereg megfordítsa
az elveszni látszó ütközetet. S ahogy
keresztültipor a másfél ezer
nehézpáncélos a vértől áradó, hulláktól
posványos völgyön, a harcedzett szpáhi
agák megérzik a lelkük mélyén, hogy
Allah ezen a napon mégis a magyarokkal
van, nékik adott emberfeletti erőt s
kitartást, hogy elviseljék az
elviselhetetlent.
Hunyadi hollós csatazászlai a
magasban lobognak, s mellette
felemelkednek az Árpádok veres-fehér
sávos zászlai, s Havasalföld sasmadaras
lobogói is.
A Ialomita-ág völgyében újult
lendülettel duzzad a vasba öltözött,
tetőtől talpig véres emberár. Duzzad, s
hömpölyög megállíthatatlanul, akár egy
zabolázatlan folyó olvadás idején.
- Jézus! Jézus!
- Krisztusom! Most segíts!
A páncélos rend útjából
számszeríjászok sortüzei takarítják el a
csapatokra szakadozott janicsárok,
szpáhik egy részét Suhognak a vesszők a
levegőben és suhognak a szablyák,
csatapallosok.
Záporoz a halál, s még mindig, a
csata ötödik órájában is dús, kövér
cseppekben záporoz a vér mindenfelé.
- Allah! Allah! Biszmillah! Illeri!
- Jézus! Jézus! Krisztus, segíts!
Az ólmos karok, a sebes lábak
utoljára engedelmeskednek a
legyőzhetetlen akaratnak, és mindent
elsöprő rohamra viszik Hunyadi seregét.
Szemben Seháb ed Dihn túlerőben
lévő sokasága csak akkor lenne képes
visszaverni e rohamot, ha hátsó soraikon
nem uralkodna el hirtelenjében a vak
rémület.
De eluralkodik, a jobbszárny mögött
vörösen villog az ég alja. A nap
lemenőben már, alkonyul a völgy felett,
de mintha rőt mennyköveket szórna
valami felébredt szörnyeteg az oszmánok
hátába.
- Allah! Allahu akber! Allahu akber!
- Jézus! Jézus, légy velünk!
 22.

Thuz János megtántorodik és

nekivágódik a houfnice átforrósodott
csövének, ahogy a Böhöm vasalt kereke
átzöttyen egy jókora sziklán. Felszisszen
szegény sáfár: keze, homloka sajog az
égési sebtől.
- Vigyázz, jó uram! - ugrik mellé a
nyurga apród Thuz káromkodik, pedig ez
nem szokása: a huszita zsoldosok meg
Temeseli és Salgai Török Pál hátat
hátnak vetve egyensúlyozzák a szekér
bukkanásait, ezért gyakorlottan elkerülik
az ilyen csúf orra esést.
A bakon serénykedő sodronykabátos
legények irgalmat nem ismerve a török
sokaság kellős közepébe hajtanak. De
mielőtt a követő szekér rájuk
csatlakozhatna láncaival, a dühödten
üvöltő janicsárok guggolva, kúszva
kezdik kaszabolni jatagánjaikkal a lovak
inait, döfködni szegyüket. S hiába a
bőrvert, hiába a megerősített istráng,
szegény hátasok szívfájdító nyerítéssel
rogynak térdre. Az egyik fehér üszkös
janicsár buzogánnyal hasítja be a
vezérló koponyáját.
- A palánkra! A palánkra! - kiáltja
Temeseli László, s maga mutat példát,
felszökken a szekér belső deszkáin.
Jobbjában horgas lándzsa. A csehek
ugyanezt cselekszik, s kézbe kaparintják
csatacsépeiket, szögekkel kivert
bunkóikat, gambásaikat.
 Hanem ami most következik,
megfagyasztja a vért a sáfár ereiben. A
palánk magasában vad aszab pofája
bukkan fel. Nem tétovázik Temeseli:
lendülettel a török arcába reccsenti a tíz
láb hosszú vasalt lándzsa hegyét De
máris kapaszkodnak fel a következő
kontyosok sorban, egymás után őrült
sivalkodással, fegyvereiket rázva.
Ziháló, elkeseredett viadal kezdődik
a palánkon, egymással birkózik a cseh s
a török. Vasalt bordákon záporoznak a
jatagáncsapások, koponyákon
reccsennek a csatacsépek, szöges
bunkók.
Thuz a deszkákon hever és
dermedten bámulja, hogyan dúl a feje
felett az adok-kapok. Mintha nem is ott
lenne, mintha testén kívül lebegve
szemlélné ezt az egész lidérces látomást
Mellette Vladek hever, amott Temeseli
Dés. Az egyik cseh vasas szörnyű
hördüléssel zuhan melléje, felhasadt
nyakából zubog a vér mindenfelé, akár a
láva vulkánkitöréskor.
Villanások, üvöltések...
A nyurga apród sápadtan
vagdalkozik a palánkon, s előbb jobb
kezének három ujjpercét metszi le egy
török penge, aztán a következő
pillanatban nyílvessző áll meg rezegve a
torkában.
A fiú csodálkozva lebámul Thuzra,
mintha csak azt kérdezné, hogyan
lehetséges ez, hiszen oly fiatal még, nem
akarna halni ezen a rettenetes helyen...
Aztán már nem kapaszkodik többé,
szeme fennakad, és végtelen
elkeseredéssel vonásain alábucskázik a
cseh tetemére.
Közvetlen közelről felbömböl egy
houfnice, és a Böhöm szekér füstölve,
recsegve meginog. Odakünn törökök
taszigatják, rikoltoznak is hozzá, végül
az egész alkotmány az oldalára borul.
Thuz János, a vajda úr sáfárja meg
annyit lát, hogy a palánkról egymás
hegyére, hátára zuhannak magyarok,
csehek, törökök. Csontok reccsennek a
nagy kavarodásban, kapálózik, ki földet
ér, vadul villog néhány penge a füstben,
koromban.
Aztán egy szurkos koszorú, melyet
egy másik szekérről hajítottak a törökök
közé, valahogy beléhull az oldalára dőlt
alkotmányba, s a következő pillanatban
iszonytató robbanás rázza meg a levegőt.
 23.

Vlad Dracul vadul nyeldekli a bort.

Megmaradt lovasai tartják lova zabláját,
míg uruk vedel. Egy nyíres oltalmában
lihegnek, miközben a csata alig húsz
öllel arrébb tombol tovább
csillapíthatatlanul.
- Nézd! Nézd, apám!
A vajda szédelegve felpillant.
Amerre Mircea mutat, épp Hunyadi
nehézpáncélos zsoldosai dübörögnek
keresztül a harcmezőn. Fejvesztve
inalnak előlük a szpáhik, gyönyörű arabs
ménjeik hosszan megnyúlva tapossák a
sebesültek százait, szinte repülnek a
harcmező felett.
 - Megfutnak! Menekülnek!
Hátul, a török jobbszárny mögött
vadul villámlik a sötétülő égbolt. Ágyúk
dörögnek, kézipuskák pufognak a domb
hajlatában.
- Bekerítettek minket! - hörgi a
vajda, s elhajítja a borostömlőt.
Hiába tartja magát vitézül a török
balszárny, sőt hiába nyomja vissza
mélyen a magyarokat ezen az oldalon,
nyilvánvaló most már, hogy a csata
elveszett! Épp most! Most, amikor már
csaknem a kezükben volt a végső
győzelem!
- Vége! - mordul fel Sárkányos Vlad.
- Vége van!
Mircea alig bírja nyeregben tartani
magát Testén tucatnyi seb sajog, egy
vágás felnyitotta a homlokát, s abból
nem szűnik patakzani a vér. Alig lát
valamit, de az eljut tudatáig, hogy
Hunyadi az utolsó pillanatban
megfordította a csata sorsát.
Hunyadi...
A kezében volt... megölhette volna...
Mircea megadón lehajtja fejét.
Amikor a szultánhoz is eljut majd a csata
híre, bizonyára nem mulasztják
megemlíteni neki, hogy minden másképp
alakulhatott volna, ha a havasalföldi
vajda fia lesújt Hunyadira, amikor
módjában állt...
- Vége... Mindennek vége!
Vlad Dracul odaléptet Mircea mellé.
- A balszárnyunk még ép! Arra
menekülünk! Átvágunk Campulung felé!
Ott még török csapatok fosztogatnak.
Talán átvergődünk hozzájuk! Mindig
mellettem maradsz, fiam! Érted? Mindig
mellettem!
Mircea szédelegve kitörli szeméből
a vért, atyjára emeli tekintetét.
- Hagyj itt, kérlek! Jobb lesz, ha itt
halok! Néked is jobb lesz...
A némán várakozó testőrzők nem
mernek a vajdára pillantani.
Vlad Dracul arca vörös maszk, fehér
tekintete vadul villan, ahogy egészen
közel hajol a nyeregben fiához.
- Soha nem fogsz uralkodni ezen az
országon, fiam! Soha!
Mirceának annyi ereje sincs már,
hogy tiltakozzon. Tudata zsibbadt,
legszívesebben lecsusszanna a
nyeregből, elterülne a selymes füvön,
széttárná karjait a nyíres ölelésében, és
várná az aláereszkedő éjszakát, az örök
sötétséget.
- De mindig a fiam maradsz! Mindig!
Vlad váratlanul megöleli, oly forrón,
oly féltő szeretettel, hogy Mirceának
bennszakad lélegzete a meglepetéstől.
Soha életében nem adta tanújelét
ilyesfajta érzelemnek. Éppen most...
Éppen itt...
Vlad Dracul átöleli a fiú nyakát,
véres homlokukat összeérintik. A két
kérges, vériszamós tenyér közrefogja
Mircea arcát.
A herceg már ahhoz sem érez erőt,
hogy könnyet ontson. Szeméből csak
vércseppek hullanak, s mosnak fehér
sávokat a vörössé kérgesült maszkba.
- Induljunk!
A vajda int embereinek, hogy
fedezzék menekülésüket. A lándzsások
elfoglalják kijelölt helyüket, aztán Vlad
megsarkantyúzza hátasát.
Néhány kóbor nyílvesző utánuk
suhan ugyan, de aztán eltűnnek
mindannyian a nyíres fái közt, mintha
soha ott sem lettek volna a Vaság
véráztatta völgyében.
 24.

- Visszavonulni! Visszavonulni! - hörgi

Seháb ed Dihn, amikor látja, hogy a
magyar páncélos lovasság
ellenállhatatlan erővel tör előre
középütt.
A jobbszárnyon esztelen vérengzés
alakul ki, a két tűz közé került törökök
fejvesztve futkosnak, hol a harci
szekerek, hol a közeledő lovasok felé
próbálnak átcsörtetni a sokaságon. De itt
is, ott is halál vár rájuk. Az addig szilárd
harcrend felbomlik, s hiába a
janicsárezredek halálmegvető bátorsága,
hiába az anatóliai szpáhik makacssága,
ha nem akarják, hogy a gyorsan előretörő
keresztények bekerítsék és egyenként
lemészároljak őket, kénytelenek
kihúzódni a kettős pörölycsapás útjából
oldalra, a török tábor irányába.
A beglerbég veterán parancsnok,
tudja, hogy serege fegyelme közel áll a
végső törésponthoz. A pánik futótűzként
terjed soraik között, legelébb Vlad
Dracul oláhjai illannak el a
harcmezőről, őket követik az akindzsik, s
nyomban a megfáradt, ezer sebből vérző
ruméliai szpáhik.
- A balszárny! A balszárny! - üvölti
Seháb ed Dihn magából kikelve. -
Azonnal támadás! A balszárny! Előre!
De ahogy körbepillant, észreveszi,
hogy alvezérei mintha megritkultak volna
körülötte. Máris menekülőre fogták a
hitványak? Hát eddig tartott a
bátorságuk?
- Uram! - hajt fejet mellette hű
csausza, egy borotvált képű gagauz. - Itt
az idő... Mennünk kell!
És Seháb ed Dihn megérti, hogy
vége. Nem gondol még bele a vereség
valódi súlyába, nem ízlelgeti még a
szégyen méregcseppjeit, hirtelen az ő
fegyelmezett gondolatait is szétzilálja a
páni rettegés.
Amott a magyar páncélosok hogy
kerülhettek ilyen közel őhozzá? Allah
segíts! De hisz itt vágtatnak alig ötven
ölre...
Allah! Allah, segíts!
A csausz megragadja a díszesen
felszerszámozott paripa kantárját, és már
vágtat is hátra a török tábor felé. A
testőrző lovasok és a janicsárok elit
ezrede azonnal elfoglalják helyüket,
hogy fedezzék a vezér menekülését
Hunyadi páncélosai néhány pillanat
múlva belerobbannak ebbe a
sziklaszilárd falba is.
 25.

Leszáll az éj. Fáklyák lobbannak a

csatamezőn, hogy a győztesek rőt
pokolfénynél gyilkolhassák halomra a
sebesülten vergődő törököket és a
panaszosan rúgkapáló lovakat. Pengék
villannak az éjszakában mindenfelé,
lándzsák hegye emelkedik döfésre.
Hörgő haldoklók sikoltoznak
kegyelemért, mindhiába. Magyar, török
jaj szavak zokognak vízért, irgalomért,
segítségért a holtak közt imbolygó
rémalakok felé.
Túl a völgyön, délre, a Ialomita-ág
mentén harci paripák patái dübörögnek a
sötétben. Hunyadi és páncélos ezrede
üldözi a világ csúfjára futásnak eredt
oszmán sereget. Vad kurjongatás
visszhangzik a völgyekben, a magasba
szökő, fenyvesekkel borított hegyoldalak
százszoros erővel verik vissza a
vérszomjas üvöltést.
Addig tart az üldözés, míg némi
remény mutatkozik, hogy levághatják
Seháb ed Dihnt. De mikor nyilvánvalóvá
lesz, hogy a ruméliai beglerbég pihent
arabs ménje sebesebben inal a
prüszkölő, mind lomhább csatalovaknál.
Hunyadi kénytelen feladni az üldözést.
- Vissza! Vissza a táborhoz! - szól a
parancs, s a harci kürtök az éjszakát
fellármázva adják hírül a vezér döntését.
Pedig be sokan űzik, hajszolják még
akkor is a menekülő pogányokat!
Székelyek, oláhok, magyar parasztok
csörtetnek a sötétben, akárha valami
istentelen vadászaton vennének részt, s
kardélre hánynak minden kimerülten
útjukba szédelgő törököt. Bokrok
aljából, erdők mélyéről, vízmosások
barlangjaiból cibálják elő az utolérteket,
s fejezik le ott helyben mindet.
Ámde mikor felharsan a kürtszó,
zúgolódva szedelőzködni kezdenek, és
értetlenkedve visszafordulnak. Hagyják,
hogy a sok tízezer török hadd fusson
tovább Tirgoviste felé, s azon túl, a
távoli Duna irányába.
Szidják ugyan a derék magyar, oláh
vitézek Hunyadit, amiért nem engedi az
utolsó szálig levágni az ellenséget, de a
tapasztaltabb, vén rókák elismeréssel
bólogatnak, mondván, a vajdának bizony
igaza van ebben is. A menekülő török
sereg önmagában kétszer, háromszor
akkora még mindig, mint a megmaradt
magyar.
Hunyadi engedélyével, aki csak
moccanni tud, ráveti magát Seháb ed
Dihn elhagyatott táborvárosára. Kezdetét
veszi a fosztogatás. Kevesen vannak,
akik a zsákmány reményében kaptak
fegyverre, de a megérdemelt diadal után
mesés vagyon hullik az ölükbe.
- Hol van Thuz? Hol van Thuz? -
kiabál mérgesen a vajda a holtakkal
borított harcmezőn. - Hol van a
nyavalyás, amikor szükségem volna rá?
Ki írja össze ezt a tömérdek holmit, az
Isten szerelmére?
 Merthogy annyi a zsákmány, hogy
csak a lajstromba vétel eltart két álló
napig. Írástudó deákok, s a közelből
odacsődített pravoszláv szerzetesek
görnyednek napestig a hullaszagú mező
peremén, és egyre csak körmölik a
listákat szigorú pontossággal, hisz a
vajda úr megparancsolta, hogy mindenki
az őt megillető részben részesüljön a
zsákmányból.
Ami azt illeti, akad mit szétosztani
bőséggel. Legelőbb is a tizenöt szekrény
habzott holmit, amit a török
Havasalföldön harácsolt össze magának:
csupa templomi ezüstöt, aranyat,
selymet, brokátot. Fegyvereket fogyásig:
ékkövekkel kirakott handzsárokat,
szablyákat, görbe tőröket,
gyémántcsillagoktól ragyogó díszes
pajzsokat, cifrán faragott iszfaháni
nyergeket, lószerszámokat, perzsa íjakat,
míves bagdadi buzogányokat... A
legcsodálatosabb arabs paripákat
százszámra... Aranyozott, ezüstözött
turbánokat, frígiai és perzsa süvegeket,
prémeket, köntösöket, finom
gyolcsvásznat, zsinóros dolmányokat,
szattyánbőr csizmák ezreit Ráadásként az
üres élelmiszerszállító szekerek mellett
Dengelegi Pongrácz György alvajda úr,
ki ugyan serény volt a hadakozásban, de
tán még serényebb a fosztogatásban,
meglelte azokat a bazárokat, melyek
dugig voltak tömve tizenkilencezer
janicsár negyed esztendőre elegendő
Zsoltjával frissen veretett Novo Bordói
aranyérmék képében.
Dan Basarab vajda Jolánjai degeszre
tömik zsákjaikat, de aztán Hunyadi
parancsára odébb tessékelik őket.
Innentől a csapatparancsnokok
felelőssége, hogy a harcban részt vállaló
valamennyi vitéz megkapja a maga
jussát, azok is, akik sebesülten,
magatehetetlenül hevernek még a
harcmező különböző szegleteiben.
Azok összeszedése sem várathat
sokáig, hiszen minden percben tucatjával
lehelik ki lelküket a szerencsétlenek.
Sokan még lovak alá szorulva hörögnek,
levágott kezű, lábú, kifolyt szemű,
felnyílt hasfalú férfiak üvöltenek a
fájdalomtól, s Vízaknai Miklós
alvajdának külön ötven fegyverest kell
biztosítania, hogy a fosztogatásba
belemerült katonákat rávegyék a sérültek
összeszedésére.
 26.

Mint reggelre kiderült, vagy húsz

engedetlen fosztogatót kellett a
helyszínen kivégezni, mert a tömérdek
arany elvette a maradék eszüket is, és
nem engedelmeskedtek feljebbvalóik
parancsainak.
Már hajnalodott, mire a katonák
megnyugodtak, mert látták, hogy senki
nem orozza el előlük a zsákmányt Akkor
végre következhetett a lakoma, s mivel
Hunyadi engedélyezte a borivást, a
lakoma esztelen dorbézolásba torkollt.
A temetetlen holtaktól tarkalló mező
szélén folyt a bor, magyar, oláh, német
és cseh dalok zengtek mind
felismerhetetlenebbül. A végére már
ugyanúgy hangzott valamennyi. Dél
körülre csillapodott a kedély hangulat, s
a mulatozók egymás után kidőltek a
csatasorból.
Elcsöndesült akkor a vidék, csak a
környező monostorokból ideriasztott
szerzetesek sercegtették kitartóan a
zsákmánylajstromok pergamenjein az
újabb és újabb sorokat.
 27.

Nem sokkal reggel után riasztó hír

érkezett: a Hosszúmező környékét dúló
akindzsik és szpáhik értesülvén a csata
kezdetéről megindultak a Ialomita
irányába. Egy darabig úgy tűnt, a Bodza-
szoros felé küldött Oszmán bég serege is
visszaszáguld a környékre - ha azok
egyesülnek, kiegészülve a többi,
fosztogatni menesztett ezrekkel, újabb
kemény csata elé nézhet Hunyadi serege!
Délre viszont megérkeztek a jó hírek
is. Mint kiderült, Filipesi Albert
idejében riasztotta a székelyeket, akik
ravasz csellel a Bodza-szoros sziklái
között lepték meg a befelé ólálkodó
török seregtestet, és kis híján az egészet
megsemmisítették. A Hosszúmezőt dúló
Musztafa bég nem tette kockára jó
szerencséjét, inkább úgy döntött,
mihamarabb Giurgiu felé veszi az irányt,
onnét remélve további parancsokat.
S futottak bizony, fejvesztve,
életükért reszketve a büszke ruméliai és
anatóliai sereg maradékai is, mind.
Legelébb maga Seháb ed Dihn érte el a
Giurgiu török erődjét, ahol végre
kifújhatta magát Csak ott szakadt rá a
vereség valódi tudata s a mérhetetlen
szégyenérzet.
Még napokon át érkeztek Giurgiuba a
futó török sereg maradékai. Összesen
harminchétezren élték túl a csatát, abból
huszonkilencezer vergődött el a határig.
A többi eltévedt, éhen halt vagy
agyonverték az oláh parasztok.
A beglerbég bizonyos volt benne,
hogy hamarosan selyemzsinórt kap a
szultánról. Murád soha nem fogja
megbocsájtani a mérhetetlen kudarcot.
 28.

Holtak mindenütt Holtak a Vaság

mentén, vastag rétegekben egymásra
hányva... Holtak a Prahova és a
Dambovita völgyei felé vezető
ösvényeken... Hullák a
Keresztényhavasok felé vivő hegyi
kapaszkodókon, a sziklagerinceken
szétszórva, a fenyvesek alján, a
vízmosásokban. Döglött lovak,
embertetemek.
Orrfacsaró bűz.
Hunyadi temetni rendelte a
környékbeli oláhokat, de egy héttel
később is álló napon át kaparták a sekély
sírhantokat a fellelt hulláknak. A
Kárpátok árnyékában még évekig
azokban a török sarukban, csizmákban,
köpenyekben jártak a jobbágyok,
melyeket ekkor cibáltak le az oszlásnak
indult holtakról.
 29.

A csatát követő éjszakát Thuz János a

Böhöm szekér romjai alatt töltötte.
Amikor a rohanó áradat felborította a
járművet, s a szurkos koszorú
felrobbantotta a maradék kevéske
puskaport, előbb tűzgomoly lobbant az
arca előtt, majd minden elsötétült
körülötte. A sáfár maga sem tudta,
meddig heverhetett eszméletlenül.
Amikor magához tért, egy pillanatra azt
hitte, a másvilágra került - csak éppen az
angyalok meg a puha bárányfelhők
hiányoztak. Karja, lába sajgott, és biztos
volt benne, hogy sok vért veszített az
oldalán tátongó sebből. Nem mert
megmozdulni.
Odakünn röhögés harsant, aztán
valaki kiáltott. Beletelt kis időbe, mire
Thuz rádöbbent, hogy magyar és cseh
kiáltásokat hall.
Győztünk? Győztünk, valóban?
Lassan körvonalakat öltöttek
körülötte a tárgyak. A szekér belső
palánkja leszakadt, a lándzsák törött
nyelei a földbe szúrodtak körülötte, a
megmaradt ágyúgolyóbisok
szertegurultak.
És a testek...
Felismerhetetlen, megszenesedett
emberi testrészek hevertek szanaszét.
Amott, a szekér árboca mellett mintha
Vladek Hradski nyúlt volna el, de az is
lehet, hogy Temeseli Dés teteme volt az
kicsavarodott tagokkal.
Emitt pedig...
Egy fiú nézett vele farkasszemet.
Hirtelenszőke legényke volt, először azt
hitte, az apród, de aztán rájött, hogy az
amott fekszik a sarokban, az arbalester
deszkaromjai közt.
Nem tudta, ki lehet a fiú. Súlyosan
sebesült, de élt: őt bámulta könyörgőn. A
Böhöm roncsainak palánkjai közt
melengető napsugarak áradtak befelé,
azok finom simogatásában újra
szemügyre vette szerencséden kölyköt.
Csontsovány volt, buggyos török
nadrágot és kurta bőrmellény két viselt.
Lehetett vagy tizenkét éves, mellkasa,
karjai csupa seb, vágás. Nyöszörögött
valamit törökül.
 - Nekem aztán mondhatod... -
sóhajtotta Thuz. - Nem értek egy árva
szót sem...
A legény moccanni próbált, de a
rázuhant deszkák egyike a borulásnál
kettéhasadt és felnyársalta a medencéjét.
Borzasztó vértócsa csicsogott alatta,
Thuz csodálta, hogy egyáltalán pislákol
még benne az élet.
- Jól megjártuk, te meg én... - hörögte
a sáfár, s tétován felemelte a kezét, hogy
lássa, képes-e lendületet venni és
elrugaszkodni. Nem volt hozzá elég
ereje.
A fiú nyöszörgött, aztán kérdezett
valamit Thuztól.
- Mondom, hogy nem értem, fiú!
Takarékoskodj az erőddel!
 Hallgatózni kezdett, hogy a kintről
beszűrődő zajokból megállapíthassa,
milyen messze vannak a sebesültszedők.
A távolban megint felröhögött valaki, a
másik irányból pedig mintha németül
perlekedtek volna zsoldosok.
Eltelt vagy egy óra, az aranyló
napfény fehér izzássá hevült és a szekér-
roncs belsejében elviselhetetlen hőség
támadt Thuz nehezen szedte a levegőt az
égett emberhús és a rothadás bűzében.
Erőt gyűjtött, hogy kiáltson, de
képtelen volt kiereszteni a hangját,
mintha valami még mindig a torkát
fojtogatta volna. A török kölyök
felnyögött, reszkető kezével kitapogatta a
deszka csonkját, ami a testébe fúródott.
- Jobb, ha nem mozogsz... - intette a
sáfár. - Mindjárt jönnek értünk...
De a kölyök vinnyogva, könnyeivel
küszködve cibálta az altestébe fúródott
deszkát.
- Te fiú! - suttogta Thuz. - Tudsz
kiáltani? Hátha meghallják...
De ezt meg a török nem értette.
- János - mutatott hirtelen ötlettől
fogva magára a sáfár. - János...
A legény szeme elkerekedett.
- Janos... Hunjadi?
- Dehogy, te bolond! János! János!
- Mahmud - utánozta a mozdulatot
bizonytalanul a fiú.
- Mahmud... Jól van, Mahmud!
Kiálts! Kiálts, kérlek! Csak akkor éljük
túl, ha meghallják, hogy itt vagyunk!
Kiálts!
 De Mahmud csak a fejét rázta,
arcvonásait hirtelen pokoli fájdalom
torzította el.
- Jól van, Mahmud... Majd én... Csak
adj egy kis időt... Istenem, a hátam!
Nagy nehezen oldalra fordult, s
megpillantotta az alatta gyűlő vértócsát
Belesápadt a látványba.
- Meg kell mondanom, egyikünk
sincsen túl jó bőrben, Mahmud barátom!
A fiú sírt.
- Sírj csak! Bárcsak segíthetnék...
Bárcsak...
Rántott egyet a vállán, s a következő
pillanatban legurult a houfnicéről. A kín
oly elviselhetetlen hullámokban öntötte
el, hogy elveszítette eszméletét.
Arra eszmélt, hogy fuldoklik. A
romok közt hevert, az alatta gyűlő
vértócsa összekeveredett a Mahmud
altestéből szivárgó vértócsával. A fiú
fennhangon imádkozott, tiszta, okos
szeme a távolba meredt.
Oda künn minden csendes volt.
A levegőben kövér legyek dongtak.
Egy felismerhetetlenségig összeégett
testet már teljesen beleptek, s ahogy
Thuz kókadozva felemelte fejét,
észrevette, hogy az ő oldalában is ott
nyüzsög már néhány lárva. Ez jobban
megrémítette, mint a vér látványa.
Remegő kézzel odakapott, de a hirtelen
mozdulattól belenyúlt saját sebébe.
Valami förtelmesen puha, ragacsos
anyagba tapodott az ujja. Különös
módon nem érzett fájdalmat.
 - Segítség! - kiáltani próbált, de nem
jött ki hang a torkán. - Segít...
Mahmud reá rebbentette tekintetét.
Alig pislákolt már szegényben az élet. A
vértócsa feketén fortyogott a
légylárváktól körülötte.
- Allah... Allah...
- Krisztus, segíts!
Thuz keze véletlenül megérintette a
fiú kezét.
- Ne félj, Mahmud! Ne félj! Nem
lesz semmi baj!
A török hálásan elmosolyodott, de ez
a mosoly már a halál előhírnöke volt.
Alig érezhetően megszorította a sáfár
kezét, és mondott valamit.
A legyek zúgása...
Thuz arra eszmélt, hogy fényár
árasztja el a szekér roncsait. Kiáltások
harsantak a feje fölött. Valaki bontotta a
deszkákat.
- Itt... - hörögte erőtlenül. - Itt
vagyunk...
- Ez a Böhöm! - kiáltotta valaki
odakinn. - Ez a vezéri szekér, szavamra!
Szaporán, legények! Szedjétek le róla a
palánkot!
A fényár majd megvakította.
Csizmás léptek dobbantak a
vértócsában. A legyek felháborodottan
zúgtak, dongtak körülötte.
- Ez még él! - borittas, érdes hang
volt.
Valaki durván megragadta a karját.
- De hiszen...
- Kit találtál?
 - Azt hiszem... azt hiszem, ez Thuz
sáfár lesz, legények! Szavamra! Ez
Hunyadi urunk sáfárja! Még él!
Thuz János már alig érzett fájdalmat.
Elmosolyodott.
- Ez a másik... ez is él... - hörögte, és
fejével Mahmud felé bökött.
A fiú tekintete rémülten villant.
- Pusztulj, pogány!
A csizmás láb megrándult, s a
magasból egy lándzsa döfte át Mahmud
vékony nyakát. Friss vér buzogott fel a
sebből, és Mahmud tekintete egyszeriben
megüvegesedett. Még akkor is Thuzra
bámult fájdalmas értetlenséggel, amikor
a sáfárt valaki a vállára kapta és mászni
kezdett vele a roncs deszkáin fölfelé.
 30.

Hunyadi lehunyt szemmel hallgatja a

tábor zaját. A sátor mellett testőrző
tisztjei kurjongatnak, nem messze tőlük,
a tábortűz körül katonák ropják a
diadalmas táncot. Dübörög a föld, de
végre nem paripák patái dübörgetik.
Vad csimpolyaszó, dobdohogás,
hegedűvinnyogás visszhangzik a
csillagos égboltozat alatt.
A vajda órák óta hallgatja a
dínomdánomot, de nem képes rávenni
magát, hogy kibotorkáljon az övéihez.
Azok nem is zargatják, majd előbújik
őkelme, ha kedve lesz hozzá, miként a
tavaszt szimatoló medve is csak
előbukkan egyszer a legmélyebb
barlangból.
Így is az ő neve pereg leggyakrabban
a magyar, oláh, cseh, lengyel és német
ajkakon:
- Hunyadi!
- Éljen Hunyadi!
- Vivát, Hunyadi!
Ül a vajda odabenn, és a sátor lapján
napkelte vörösét idézi az ezer s ezer
tábortűz. Forró a kora őszi este, hevíti a
vért a sok borital, no meg a győzelem
mámoros tudata. Immár mindenki hősnek
tekinti magát, az is, ki az utolsó sorokban
bujdokolt, ki gyáván pajzsa mögé
kuporodott a nyilak elől, az is, ki
idejekorán futásnak eredt, s
szégyenszemre oldalgott vissza csak a
győzelem hírére a csatamezőre.
Unokájának már mind azt meséli
majd, hogy ott vagdalkozott a nagy
Hunyadi mellett személyesen, mi több,
egy ízben megmentette a vajda életét, és
csaknem fejét vette a gaz beglerbégnek
is...
Máris mesés históriák kapnak
szárnyra a tüzek körül. Ki egy törökkel
végzett, háromról zagyvál hamarost,
éjfélre már hatról hadovál. Lesz az tíz is
holnapra, s mire hazatér a sereg, már
ötvenre duzzad a tulajdon kezétől
elesettek száma.
Önfeledten lapogatja egymás
bordáját a német meg a cseh, éppen azok
tán, kik néhány esztendeje egymás vérét
ontották a huszita háborúkban. Egymást
ölelgeti az oláh meg a magyar, s a
részegek mindent megértő nyelvén
gagyogják egymásnak múlhatatlan
hőstetteiket. Hisz egymásnak valahány.
Itt ma mindenki hős, mert annak született.
Parasztlányok incselkednek a
katonákkal, visnyognak a bokrok alján, a
lábukat önként az égnek lökik, s közibe
kapják a borittas vitézeket. Világ
csúfjára üzekednek, az arcát se nézik
annak, ki beléjük önti magját ezen az
éjszakán. Jobban teszi az a néhány kóbor
tábori pap, ha elfordítja orcáját, mert a
tüzek fényében nem éppen Istennek
tetsző látvány tárulna a szemük elé. A
napesti vecsernye most biztosan
elmarad!
Csak éppen a vezér gubbaszt
egymaga a sátorban.
Hallgatja Hunyadi a zenebonát, a
dévaj sikongást, a csimpolyasüvöltözést,
a részeg dajdajozást, és bámul, egyre
csak bámul maga elé. Reszkető kezét
nézi meredten. Vastagon száradt a vér
kérges tenyerére, ha megdörzsöli, fekete
vérpor hull csizmás lábára.
Isten ma neki adta a győzelmet...
Neki, a sehonnai hadfinak, kun
kenézek magyar sarjadékának.
Érdemtelenül?
Tenyerébe temeti sebektől mocskos
arcát. Idegen vér keveredik a sajátjával,
ahogy ereiben keveredik annyi törzsnek
vérárama rég. Tudja, Erzsébet büszke
lenne most rá. És Lackó is büszke lenne
biztosan.
 Erdély immár nem lesz füstölgő
romhalom! A falvak nem borulnak
lángba, az asszonyok nem hevernek
meggyalázva, átvágott torokkal a
nádasban százszámra. S nem hajtja
rabszolgának a pogány véreinek
tízezreit...
Hunyadi lassan talpra emelkedik.
Minden tagja sajog, feje zúg a
sisakjának horpanó
buzogánycsapásoktól. Szeme lángol, és
hiába nyeldekelte csöbörszám a bort,
torka száraz maradt, mint a tapló.
Igen!
Az Úristenit neki, akkor is, igen!
Ölt, s ölni fog százezer törököt, ha
kell!
Ölni fog, míg meg nem értik, hogy a
magyar föld nem erőtlen aggok és
védtelen asszonyok hona többé, hogy a
magyar nem csak ríni tud, de most már
harcolni is minden rögnyi földért, amit a
magáénak tud. Harcolni fog és bosszút
állani a múltban meggyalázottakon, a
leölteken, az elhajtottakon...
Ölni fog, míg a fegyvert emelni bírja,
ölni, ölni, ezerszer is ölni, míg jártányi
ereje marad...
Míg nem értik mind... Míg meg nem
érti török, német, huszita, pápista, oláh,
magyar úr, míg meg nem érti mindenki...
Míg béke nem lészen az
országban...
Hunyadi tántorogva áll a sátor
közepén, s egy pillanatra megretten
önnön gondolataitól.
 Úgy beszélsz te bolond, mintha te
döntenél országnak sorsáról...
Elhessegeti gyorsan a képtelen ideát,
legyint is reá.
Bolond, hitemre, eszement bolond!
Hisz csak katona vagyok...
Kardforgató gyilkos... Ehhez értek
csupán.
De ehhez nagyon!
Légy büszke hát, én Erzsébetem!
Légy büszke, kisfiam, ha élsz még e
földön bárhol is! Légy büszke, drága
Iván öcsém, s te is, Simon bátyám, jó
nevelőm! S legyetek büszkék, ti halott
hősök, hű katonák, sírban pihenők!
Értem haltatok...
Hunyadi kihúzza magát.
A kardjára csap, s döngő léptekkel
kilép a sátor elé. Néhány pillanat, és
észreveszik a tüzeknél vigadók, talpra
szöknek és rohannak a vezér felé.
- Hunyadi!
- Hunyadi apánk!
S a vajda mosollyal tárja szét
karjait.
 31.

A Ialomita felső folyásánál, a Vaság

völgyében Hunyadi János tizenötezer fős
serege az Úr 1442. esztendejében kora
őszön, Szent Mihály havának hatodik
napján tönkreverte Seháb ed Dihn
ruméliai beglerbég ötvenezres hadát.
Kétszáz török csapatzászló, a teljes
török tábor, annak minden kincse a
magyarok kezére került. A harcmezőn
húsz-huszonötezer halott maradt, s ennek
alig negyede magyar.
Négyezer harcos adta meg magát az
üldözőknek. A Draculesti-párti
oláhoknak Hunyadi megkegyelmezett, de
a törököket foglyul ejtésük helyszínén
kivégeztette, koponyáikat halomba
hordatta a völgy végébe. Azt akarta,
hogy az üzenetből minden pogány értsen.
Értettek is.
 Negyedik fejezet - A megbékélés

Negyedik fejezet

A MEGBÉKÉLÉS
1.

BÁNMONOSTOR,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK 6. NAPJA

- Nem. Ez sem ő...

Szilágyi Erzsébet nagyasszony
legszívesebben sírva fakadt volna
kétségbeesésében, de nem tehette -
semmiképp nem láthatták rajta az
összecsődült szájtátiak, hogy ilyen
könnyen eltörik nála a mécses. Áldott
állapotban volt, s ez azt is jelentette,
hogy mind gyakrabban zökkent ki
megszokott nyugalmából és mind
gyakrabban lettek úrrá rajta a
szélsőséges érzelmek.
- Biztos? Alaposan megnézte a képit,
nagyasszonyom?
Erzsébet csalódottan megcirógatta a
maszatos képű fiú üstökét.
- Mit gondolsz, nem ismerném-e meg
saját magzatomat?
- Hát persze... Persze hogy
megismernéd, nagyasszonyom... Csak
éppen annyira illett a leírás erre a
nyavalyatörős kölyökre...
 Való igaz, ezt Erzsébetnek is el
kellett ismernie.
A Duna partján kötéllel elkerített
táborban a török járomból frissen
megszabadult, s a Szerbség déli
pereméről összeszedett embereket
tereltek össze. A fiú, akihez a
bánmonostori bíró elvezette őket,
valóban hasonlított Lackóra, vonásai
azonban durvábbak voltak, ahogy
tekintete is tompább, bambább.
- Nem, ez nem az én fiam...
A kölyök nem értette az egészet,
sejtelme sem volt róla, mi végre
rángatták talpra. Egyszer csak felbukkant
előtte egy gyönyörű asszony, mellette
egy leányka, meg persze a helybéli bíró,
aki napok óta itt téblábolt körülöttük.
 - Pedig ezt is Lackónak híjják...
A nagyasszony Violára pillantott, és
azt kívánta, bárcsak erősebbnek
mutatkozhatna előtte. De hogyan
mutatkozhatna erősebbnek, amikor a
kétség és a reménytelenség valósággal
elemésztette a lelkét! Megismerné-e
egyáltalán az ő egyetlen Lackóját?
Lassan már ebben is kételkedett, hisz
több mint két esztendeje nem látta, azóta,
hogy férje magával vitte a fiút
Nándorfehérvárra.
Férfivé kell érnie, azt mondta Jankó.
Nem ülhet örökké odahaza az anyja
szoknyáján...
És elhozta a biztonságot nyújtó
otthoni fészekből a lángokban álló
határvidékre! Egyenest a halálnak
torkába!
Istenem...
Hogyan nézhet ki az én gyönyörű
Lackó fiam most? Mennyit változhatott?
János szerint, mikor utoljára látta a
Temesszigetnél, egészen férfiformát
kezdett ölteni...
- Megnézi a többit is,
nagyasszonyom?
Szilágyi Erzsébet felpillantott a kora
őszi égboltra. Szokatlanul forró volt a
vénasszonyok nyara, s ő egyre
nehezebben viselte az áldott állapot
kényelmetlenségeit. Izzadt, szédült, mind
gyakrabban meg kellett kapaszkodnia, s
időről időre megmagyarázhatatlan
gyengeség vett erőt rajta. Jó lenne
megpihenni, vagy legalább ledőlni egy
kicsit...
De...
Lehet, hogy Lackó ott van a
megszabadultak tömegeiben...
- Nézzük! Nézzük meg mindet!
A bíró előreszökkent és utat tört
magának a parton ücsörgő férfiak, nők és
gyermekek között. Mindannyian az
elmúlt egy hétben érkeztek. Kisebb
csoportokban szökdöstek vissza
Szabács, Pozsarevác és Bodony
környékéről magyar területre. Ők voltak
azok a szerencsések, akiknek sikerült
kereket oldani török fogvatartóiktól - a
többieket láncra verve még messzebbre
cipelték a birodalom belsejébe, sokakat
egész Ázsiáig. Amikor Szilágyi Erzsébet
hírét vette, hogy legalább két-háromszáz
szegény ördög várja Bánmonostoránál,
hogy átessen a hivatalos inkvizítori
vizsgálaton, azonnal befogatott, és
idehajtatott.
- Ott lenn, a parton, nagyasszonyom!
Ott láttam még néhány árválkodó
kölyköt! Jöjjék csak! Jöjjek!
Erzsébet biztatóan Violára
mosolygott, aki feltűnően sápadtan
lézengett körülötte, mióta csak
megérkeztek Nándorfehérvárból. Az
úton még vidáman csemegézett, folyton
vigasztalta a nagyasszonyt, azonban
ahogy megérkeztek, megkukult, egyre
csak a fákat, a part menti nádast és a falu
házait bámulta.
- Valahol ott van a kolostor... -
suttogta maga elé. - Ott lenn...
 - Igen, kincsem, tudom. Szeretnéd,
hogy megnézzük, miután itt végeztünk?
Viola bizonytalanul elfordította a
fejét. Gyermekkora java részét itt töltötte
a bánmonostori apácáknál biztonságban,
szeretetben. Egészen addig, amíg...
Nem...
Nem akart arra a napra gondolni...
 2.

A nagyasszony megfogta a kezét és

lesétált vele a bíró nyomában a Duna
partjáig. A hazaszököttek magukba
roskadva gubbasztottak a fövenyen. Még
nagyon sokat kellett várniuk. Nem
messze onnét egy jókora fehér sátorban
folytatták a meghallgatásokat a
dominikánus atyák. Igen vontatottan
haladtak: egy-egy napon alig tucatnyi
hazatérő ügyét vizsgálták ki.
Az inkvizítor atyák útmutatásai
alapján egy Jacob Reicher nevű bázeli
pap vezette a kihallgatásokat. Az atya
szerint szükség volt a fokozott szigorra,
különösképp az eretnek huszitákkal és a
török fogságból szabadult magyarokkal
szemben.
Hiszen az ördög nem alszik,
ugyebár...
Ahogy Szilágyi Erzsébet és Viola
kézen fogva keresztülvágtak a napok óta
itt veszteglő emberek között, felfigyeltek
a fehér sátor előtt kígyózó sorra. A
nagyasszony hirtelen megtorpant.
- Miért nem engedik őket hazatérni?
Hisz ki tudja, mióta senyvedtek pogány
fogságban szegények...
- Hát éppen ez az! - emelte fel
mutatóujját figyelmeztetőleg a
bánmonostori bíró. - Akad ugyan köztük,
aki alig néhány napot töltött török
földön, de vannak számosan, kik hosszú
évekig éltek a pogányok között.
Márpedig az sok idő, nagyasszonyom!
Ki tudja, miféle téves tanokat akarnak
behozni az országba, ki tudja, miféle
muslicán eretnekséggel akarják mérgezni
a lelkeknek kútjait?
Erzsébet felháborodottan mérte
végig.
- Eretnekséggel? Miféle
eretnekséggel?
A bíró zavartan közelebb hajolt a
nagyasszonyhoz:
- Némelyek nem átallják azt
terjeszteni, hogy a törökök vallása
valójában nem is a sátán hite... Hogy
voltaképpen türelmes vallás... S hogy
maguk a törökök is közönséges földi
halandók hibákkal és erényekkel...
Szilágyi Erzsébet tekintete
elfelhősödött.
- Nem értem. Csak arról számolnak
be, amit megtapasztaltak... Mi szükség
van a kifaggatásukra?
A bíró jobbnak látta vállat vonni.
- Ha megengeded, nagyasszonyom,
nézzük meg inkább azokat a kölyköket...
Hátha szegény fiad is köztük lesz...
Közvetlenül a vízparton egy
csapatnyi, félelmében egymáshoz bújó
gyermeket pillantottak meg.
- Hol vannak a szüleik?
- Nincsen ezeknek. Van, aki már
magyarul sem beszél közülük, kölökként
rabolták el őket itthonról...
A nagyasszony egyenként megnézte
őket magának. Beesett oldalú,
vékonydongájú fiúk és lányok voltak,
mezítelen talpuk felsebzett, tekintetük
halálosan rémült Sajnos egyik sem
emlékeztetett a legcsekélyebb mértékben
sem Lackóra.
- Őket is kihallgatják az inkvizítor
atyák?
- Ártatlannak tűnnek,
nagyasszonyom, de biztosíthatlak róla,
veszedelmes bajkeverők is rejtezhetnek
közöttük!
- Vezess az atyákhoz! Most!
A bíró talán már sejtette, hogy hibát
követett el, amikor beüzent
Nándorfehérvárra, hogy a hazatért
foglyok egyikére tökéletesen ráülik a
személyleírás.
Akkor már hetek óta minden
teremtett lélek Hunyadi János
fiúgyermekének nyomát kutatta a
Szerémségben és a bánságban. Volt, ki a
vajda úr iránt érzett tisztelete,
megbecsülése miatt csapott fel
keresőnek, mások a busás jutalom
reményében tettek tűvé mindent Hunyadi
László úrfiért a környékbeli
mocsarakban, nádasokban. S ahogy arra
számítani is lehetett, itt is, ott is feltűntek
mindenféle kótyomfitty legénykék, akik
váltig állították magukról, hogy ők
bizony a vajda úr édes egy gyermekei.
Lackó volt a neve mindahánynak:
Hunyadi Lackó. Csak éppen a
személyleírás nem illett egyikre sem...
A nagyasszony, amint megérkezett
Hunyadról, legelébb tekintetes bátyja
urát. Szilágyi Mihályt kapta le a tíz
körméről. Akik ott voltak Nándor Alba
frissen renovált fellegvárának
csapóhídján, azok életük végéig
emlegették ama csattanós pofont, amivel
a nagyasszony köszöntötte Mihály urat
érkeztekor. Annak mindig sötét orcája
elvörösödött, s igen látszott rajta, hogy
valamelyest jobban fél testvérhúgától,
mint magától a török szultántól.
- Megtaláljuk! Ne féljél, Erzsébet!
Biztosan megtaláljuk!
Aztán hamar megbékélt a
nagyasszony, megölelte, megcsókolta a
bátyját, s nyomban hozzálátott a
kereséshez. Előbb a Temesszigetet
tétette tűvé a belgrádi naszádos
rácokkal, aztán a sziget és Szendrő közti
falvakat Egy baj volt csak, nem is kicsi:
a Duna déli partján erőst kezdett
mocorogni megint a török. Az új bodonyi
bég a nyár végén kapott némi erősítést
Edirnéből, de amint azt a Szilágyi
Mihály által felfogadott cigány kémlelők
megjelentették, nagyobb hadjáratra ezen
az őszön már nem készültek.
Szilágyi Erzsébet csengő aranyakat
fizetett azoknak a rácoknak, kik
vállalták, hogy mélyen, török területen is
kutatnak az úrfi után. Kutattak is, csak
éppen hiába. Senki sem látta, senki sem
hallott róla.
- Nem illik tán zavarni az inkvizítor
atyákat - szűkölt a bíró, amikor már
közel jártak a fehér, tornyos sátorhoz. -
Elvégre ők is csak a munkájukat végzik...
- A munkájukat! Hogy szakadna rájuk
az ég!
A nagyasszony hallott már a
Domonkos-rendi inkvizítorok
buzgólkodásáról Erdélyben is. A törvény
úgy szólt, hogy a török kezéből isteni
kegyelem folytan kiszabadult foglyoknak
a szerencsés hazatéréskor legelébb
valamely Domonkos-rendi kolostorban
kellett jelentkezniük, hogy az inkvizíciós
eljárásnak önként alávessék magukat. E
parancsolatot oly komolyan vette a
gyulafehérvári püspök úr, hogy aki nem
engedelmeskedett, s hazatértekor netán
elébb tért meg szerettei körébe, s csak
utána talált bejelentkezni az atyáknál,
arra rögtön elfogatóparancsot adott ki.
A hazatérőkre hosszas faggatózás
várt. Akinek nem voltak elégedettek a
válaszaival az inkvizítor atyák, az bizton
számíthatott rá, hogy akár évekig a
lerombolt templomok újjáépítésén vagy
kőfejtésen dolgoztatják, mint valami
rabszolgát. Előfordult, hogy némely
szerencsétlen túlélte ugyan a török
fogság megaláztatásait, de belepusztult
az inkvizítor atyák szigorúságába.
Hazatérésről, szeretteik viszontlátásáról
csak akkor álmodhattak, ha az atyák
minden kétséget kizáróan
megbizonyosodtak róla, hogy hű és igaz
keresztényként térnek meg a dolgos
hétköznapokba. Általában persze
megelégedtek azzal is, ha valaki
hibátlanul elmondta a Credót és az Ave
Mariát, különösen az ügyefogyott,
tanulatlan teremtések esetében.
 A kiszabadult papokkal, apácákkal
szemben viszont komolyan felmerült a
gyanú, hogy kényszerűen engedtek a
muzulmán vallás egynémely
csábításának, és fogságuk hosszú évei
alatt aposztatákká, hitehagyottakká váltak
Arra szinte semmi esélyük nem maradt,
hogy újra gyakorolhassák hivatásukat,
mivel azt minden esetben a pápa
őszentségének kellett volna jóváhagynia.
Tudta ezt a nagyasszony is, hisz
Hunyadon hallotta egy hazatért
kovácsinas veszedelmes tirádáit. A fiút
még négy esztendővel elébe,
Szászsebesről vitték magukkal a törökök.
Hazatérte után telebeszélte a cselédek
fejét mindenféle ostobasággal: reggeltől
estig csak arról szajkózott, hogy milyen
arany élete van annak, aki a szultán
alattvalója, s hogy őket nem nyúzzák
mindenféle hamis papok, nem
sanyargatják telhetetlen, fennhéjazó urak,
csak egyedül a padisahnak tartoznak
engedelmességgel, aki viszont igazságos
és belátó atyja a birodalom minden
gyermekének.
Mikor Erzsébet meghallotta, mivel
mérgezi a háznép gondolatait, maga
kergette világgá a kovácsinast, s még
utána is rikoltotta, hogy ha ilyen jól
érezte magát török földön, hát eredjen
vissza ízibe, s többé ne zaklassa a
jámbor szolgálókat meséivel.
Az egyszerű nép meg mindig
csudálkozva hallgatta az ilyen beszédet,
s mikor arra kérték a jöttment vándor
koldusokat, hogy beszéljenek a török
szokásokról, hát azok csupa olyasmiről
számoltak be, ami igen tetszett a népnek.
A férfiak fejét azzal tömték, hogy a
muszlim ember több asszonyt is tarthat,
ha úgy hozza kedve. Az asszonyok
fantáziáját meg mindazon gazdagság és
szépség ragadta meg, amivel e koldusok
a hétköznapi török életet lefestették.
Fűszerek, mesés selymek, paloták...
Hogy aztán török földön se mindenki
palotában lakik, arról nem esett szó, mint
ahogy arról sem, hogy nem minden
férfinek jut pénze több feleségre.
- Viola! Kicsi Viola!
A nagyasszony megtorpant Ki szólt?
- Édes Istenem! De hisz ez a mi kis
Violánk!
 A leány elsápadt, s ijedten forgatta a
fejét ide, oda. A hang a fövenyen
kókadozó sokaságból érkezett, s a
következő pillanatban két rongyos
asszony vergődött ki a többiek közül, s
rohant kitárt karral Viola felé.
- Nővérek! - egyszeriben felderült a
leány arca. - Drága nővérkék! Hát éltek?
A két nő forrón magához ölelte,
csókjaival árasztotta el. Erzsébet
nagyasszony gyanakodva végigmérte
őket.
- Kik vagytok?
- Bánmonostori apácák, a
rendházból... - felelt meg helyettük
könnyeivel küszködve Viola. - Ők
tanítottak írni, olvasni, nagyasszonyom...
Mindkettő haját kopaszra nyírták,
vélhetően tetvesség miatt. Szép leányok
lehettek valaha, de megtört tekintetük
elárulta, hogy mire használták őket a
török katonák.
- Irgalmas Krisztus! - vetett keresztet
Erzsébet - Hogyan jutottatok haza,
szegénykéim?
- Megszöktünk, nagyasszonyom...
Annyira nem voltunk kívánatosak, hogy
valamely török úr háremébe kerüljünk...
A sereget kísérő akindzsik használtak
ágyasnak minket, míg ránk nem untak...
Annyi gyönyörű fiatal magyar és rác
leányt raboltak össze maguknak, hogy
akár minden éjjel mással hálnak, ha
tehetik... Ránk untak... Megszöktünk...
Viola átölelte őket.
- Most már itthon vagytok...
 - Itthon? - köpött egyikük a fehér
sátor felé. - Rosszabbak ezek a
pogánynál, leányom...
- Eufrozina nővér is itt van? Él? -
faggatta a nővéreket Viola. - Itt van ő is?
A két nő összenézett.
- Él, Istennek hála! Beszélned kell
vele, Violám! - mondta egyikük
szívszaggató sóhaj kíséretében. - Híreket
hallott az apádról...
Erzsébet nagyasszony megcirógatta
Viola fejét.
- Bolondokat beszéltek, szavamra!
Hisz árva ez a lány. Se anyja, se apja...
A két asszony összenézett, aztán
lesütötték a szemüket.
- Beszéljetek Eufrozina nővérrel... Ő
is itt van valahol... Ő mindent tud...
 Viola nem tudta levenni róluk a
tekintetét.
- Él talán az édesapám? Nekem azt
mondták, meghalt! Hol van?
De azok nem mondtak többet.
- Gyere, kincsem! - Erzsébet
megfogta Viola kezét - Indulnunk kell.
Mihály bátyám már biztosan hiányol
minket...
- Nem! Meg kell keresnünk
Eufrozina nővért! Látnom kell! Beszélni
akarok vele!
A nagyasszony türelmesen lehajolt a
lányhoz, és két keze közé vette arcát.
- Az édesapád, édesanyád halottak,
kincsem. Ezen semmi sem változtat.
Csak felzaklatna bármi is, amit az a
szegény nővér mondhatna néked!
Hallgass rám! Hazamegyünk, és együtt
tovább keressük Lackót!
- Nem!
Viola homályosan emlékezett egy
fekete ruhás férfire, aki néhanap
meglátogatta a kolostorban, s aki
gyönyörű rajzokat hozott neki. Ő kezdte
el a kápolna freskóját is, de soha nem
végzett vele, csak a szénnel rajzolt
vázlat díszelgett a fehér falakon -
emlékeiben úgy élt az apja, ahogyan
megrajzolta önmagát azon a vázlaton.
- Kérlek, nagyasszonyom! Keressük
meg Eufrozina nővért! Hátha tényleg tud
valamit... Kérlek! Könyörgöm!
Erzsébet elfordította a fejét. Valami
azt súgta neki, hogy azonnal indulniuk
kellene...
 Ahogy azonban a lányra nézett, majd
meghasadt a szíve.
- Jól van... Keressük meg!
A bíró szűkölni kezdett, azt motyogta
maga elé, hogy tele van a tábor néhai
papokkal meg apácákkal, akik hamis
szívűek, áttértek már mind a muszlimán
hitre.
- Eufrozina nővér! Eufrozina nővér! -
kiabált Viola, és izgatottan rohant ide-
oda a várakozók csoportjai között. -
Nem láttátok Eufrozina nővért? Te sem
láttad?
Senki sem látta.
Fertályórával később, amikor már
kétszer átfésülték a tábort keresztül-
kasul, Erzsébet gyanakodva a tornyos
fehér sátor felé fordult.
 - Várj meg itt, kincsem! Mindjárt
jövök!
- Veled megyek, asszonyom!
- Nem! Odabent kihallgatás folyik!
Oda te nem jöhetsz be... Lehet, hogy
éppen a te Eufrozina nővéredet
kérdezgetik az atyák!
Erzsébet megállt a sátor előtt,
megigazította ruháját, és nagy levegőt
vett. Ha valóban él Viola apja, nem árt,
ha legalább ő tud róla.
Belépett.
Felkészült ugyan arra, mi fogadhatja
odabent, de a látvány mégis
megdöbbentette.
A sátor közepén kínzóeszközök
álltak: egy kalodás vallatószék, egy
csörlő kínpad és egy júdásbölcső,
melyet bitófához hasonló alkotmányról
csengettek le. A domonkos atyák éppen
egy lemeztelenített nő fölé hajoltak, akit
erős gúzsokkal a Kínádhoz kötöztek.
- Mit műveltek?
Erzsébet megszédült, de sikerült úrrá
lennie hirtelen rátörő hányingerén.
Az ajtóban álló unott képű strázsa
csak most eszmélt, hogy valaki be
merészelt lépni a sátorba, s első
meglepetésében alabárdját kapta maga
elé fenyegetőn.
Több sem kellett Szilágyi
Erzsébetnek, szeme dühödten
felszikrázott, s miközben megragadta az
alabárd nyelét, jókorát kanyarított rajta.
Mivel pedig a strázsa nem akarta
elengedni fegyverét, kifordult karral
szisszent fel fájdalmában.
- Ördögök vagytok! Mit műveltek?
Az inkvizítorok értetlenül fordultak
feléje. Négyen voltak, s mind a négynek
csurom vér a keze.
A csörlős kínpadon fekvő nő
végtagjait kifeszítették, altestére alvadt
vér száradt. Az arca kimondhatatlan
kínokról tanúskodott, szája környéke
csupa zöld, kék folt. Ellán, nyakán vér
csorogott végig.
- Mit műveltetek?
Az atyák valószínűleg sejtették, hogy
aki veszi magának a bátorságot ki-
hallgatás közben háborgatni őket, nem
akárki lehet Mikor a bánmonostori bíró
beszedetett a sátorba, arra is választ
kaptak, pontosan kivel állnak szemben.
 - Ez itt Hunyadi János erdélyi vajda,
Szörényi bán és nándorfehérvári
főkapitány úr asszonya. Horogszegi
Szilágyi Erzsébet!
- Semmi keresnivalója itt! - förmedt
rá a kihallgatást vezető vén pap. - Ki
innét!
Ez lehet a bázeli atya, gondolta
Erzsébet. A főinkvizítor!
- Addig egy tapodtat sem mozdulok
innét, míg meg nem találom azt, akit
keresek. Egy apácát a bánmonostori
zárdából...
A bíró békítőleg kettejük közé
sündörgött.
- Kérem, nagyságos uram, már itt
sem vagyunk! Csupán azt a szerencsétlen
apácát keresi a nagyasszony...
 - Ő az?
Szilágyi Erzsébet remegve
előrelépett, és félretolva útjából Reicher
atyát megállt a kínpadra vont teremtés
előtt.
- Ez a nő éveket töltött török
fogságban! - mondta az egyik domonkos
atya, mélyen meghajolva Hunyadi
asszonya előtt - A katonák gyalázatot
tettek rajta, és ki tudja, milyen istentelen
dolgokat műveltek még vele...
- Mindössze ennyi a bűne? - nézett rá
döbbenten Erzsébet.
- A mi feladatunk, hogy megelőzzük
a bajt. El tudja képzelni nagyasszonyom,
miféle bonyodalmak származnának
abból, ha a hazatértek megfertőznék a
jámbor nép lelkét mindenféle
tévhitekkel?
Erzsébet az atyák szörnyülködésével
nem törődve odatérdelt a megkínzott nő
mellé. Az kinyitotta szemét, bágyadtan
végigmérte Erzsébetet.
- Te vagy Eufrozina nővér? -
kérdezte a nagyasszony.
A nő alig észrevehetően biccentett.
Az ő fejét is kopaszra nyírták, koponyája
tele volt hegekkel, friss vágásokkal.
Erzsébet letépett egy darabot ruhája
szegélyéből, és megtörölte a nő szája
szegletét.
- Szilágyi Erzsébet a nevem!
Hunyadi János felesége vagyok...
A nővér arcán halovány mosolyféle
jelent meg, üveges tekintetében egy
pillanatra felolvadt a kín jégkérge.
 - Azonnal oldjátok el! - förmedt
Erzsébet a papokra. - Aki ellenszegül, az
majd elszámol életével az uram előtt!
Bizonyára hallottátok hírét, hogyan
kergette ki a Szerémségből Marchiai
Jakab atyát, a pápa inkvizítorát!
A domonkosok kapkodva
engedelmeskedtek, s néhány pillanattal
később Eufrozina nővér ott reszketett
összekuporodva a kínpad végében.
Erzsébet ráterítette váll kendőjét.
- Most már nem lesz semmi baj!
Magammal viszlek Nándorfehérvárra.
Én ápollak majd... Én és Viola.
Eufrozina nővér arcán a
reménykedés sugara jelent meg.
- Itt van a lelkem, odakünn várakozik
a sátor előtt!
 A nővér vinnyogni kezdett, szinte
állatias hangon. Erzsébet egy pillanatra
azt hitte, talán eszét vesztette, de aztán
látta, hogy a nő tekintete tisztán ragyog.
- Ismerted a szüleit... Állítólag az
apja él még... Igaz ez?
Eufrozina meggyötörten lehunyta
szemét, és bólintott. Mérhetetlen
szenvedés és fájdalom volt ebben az
egyetlen mozdulatban.
- Halottnak hitte anyját, apját...
Elmondod Violának is, amit tudsz?
Vinnyogás.
Erzsébet tekintete megüvegesedett.
- Kivágtátok a nyelvét! - sziszegte. -
Kivágtátok a nyelvét, ti szörnyetegek!
Hát ennyire rettegtek, hogy a nép az
igazat hallja?
 Jacob Reicher atya és a többi
inkvizítor sápadtan hátráltak egy lépést.
A bíró jobbnak látta volna kiiszkolni, de
Erzsébet visszaparancsolta.
- Hozass embereket! Nem akarom,
hogy Viola ilyen állapotban lássa
szerencsétlent! Szekéren utánunk
hozzátok Nándor Albába! És
parancsolom, hogy ezt a tábort azonnal
felszámoljátok! Mindenki hazatérhet!
Évek óta vágynak arra, hogy itthon
legyenek, ti átkozottak!
- De nagyasszonyom! Veszedelmes
kémek rejtezhetnek közöttük! - tiltakozott
az egyik domonkos, de Erzsébet
letorkolta:
- Nem emberek vagytok ti, hanem
állatok! Rosszabbak a töröknél!
Takarodjatok a környékről! Ha
meghallom, hogy még egy ilyen tábort
bárhol felállítotok, gondoskodom róla,
hogy megkeserüljétek! Hallottátok talán
hírét a bátyámnak: Szilágyi Mihály nem
lacafacázik a magatokfajta ájtatos
csuhásokkal! Néhány óra alatt ideküldet
száz fegyverest, és akkor...
Reicher atya felháborodottan magára
kanyarította köpenyét.
- Panaszt fogok tenni a püspöknél!
És írni fogok őfelsége kancelláriájára is!
Ezt megkeserülöd, asszonyom!
Szilágyi Erzsébet felegyenesedett.
Hirtelen egy rúgást érzett a méhében,
olyan erősen, hogy csaknem
megtántorodott.
- Takarodjatok! - sziszegte -
Takarodjatok innét!
 3.

- Engedj be hozzá! - kérlelte Viola,

amikor a nagyasszony kiszédelgett a
sátorból.
- Nem lehet, kicsim! Jobb, ha nem
látod így...
Viola zokogva átölelte, és Erzsébet
felszisszent, ahogy domborodó hasához
bújt.
- Vigyázz, kérlek! Nem érzem jól
magam...
Átkarolta a lányt és elindult vele a
batár felé.
- Eufrozina nővért utánunk hozzák...
Gondját viseljük, míg fel nem épül... De
már soha többé nem lesz olyan, mint
régen... Kitépték a nyelvét...
A leány értetlenül bámult maga elé.
- De hát miért? Mit vétett nékik?
Szilágyi Erzsébet magához húzta, oly
szorosan, amennyire csak állapotától
tellett.
- Kegyetlen a világ, kincsem! Ne
légy jámbor... Bármit mondanak is a
papok, ne légy jámbor, ne légy
könyörületes soha! Keményítsed meg a
szíved! Ez a világ nem a jámborak
világa! Míg ennyi a gonoszság a föld
színén, légy kíméletlen mindazokkal, kik
kezet emelnek a védtelenekre!
Viola szipogott.
- Az apácák jámborságra tanítottak -
suttogta alig hallhatóan.
- Tudom, gyöngyöm. De lássad, mivé
lettek ők is, mindahány... Megvédte őket
a jámborságuk? Ha Thuz el nem hoz a
zárdából, most te is itt szorongnál, vagy
tán egy idegen férfi háremében...
A lány megtorpant, pedig már közel
jártak a nyitott batárhoz.
- Miért hagyott el bennünket az
Isten?
- Hogyan kérdezhetsz ilyet?
Viola széttekintett a menekültek
tömegen, aztán szétkente könnyeit az
arcán.
- Mert elhagyott minket bizonyosan!
Ha velünk lenne az Úr, nem engedné
meg ezt a sok-sok szenvedést! Nem
nézné tétlenül! Miért hagyta meghalni az
anyámat? Miért engedte, hogy ezt tegyék
szegény nővérekkel? Miért engedi, hogy
a török elrabolja az embereket, s ha ki
találnak szabadulni, csak újabb
szenvedések várjanak rájuk idehaza?
Miért engedi?
Erzsébetet fojtogatta a kora őszi
forróság. Atyja, fivérei, férje
katonaemberek voltak, világéletében
erős férfiak vették körbe - kihúzta hát
magát, és Violára mosolygott.
- Isten nem azért van, hogy mindent
elrendezzen helyettünk, kincsem! Hinni
kell. Hinni és cselekedni...
Viola lehajtotta a fejét.
Hogy megértette-e a nagyasszony
szavát, csak később derült ki. Utóbb úgy
kívánta volna maga is, bár maradt volna
örök tudatlanságban...
 4.

NÁNDORFEHÉRVÁR,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK 11. NAPJA

Amikor a lovas futár meghozta a hírt

Hunyadi páratlan havasalföldi
győzelméről, Eufrozina nővér és a másik
három néhai apáca mind Nándor Alba
Fellegvárának biztonságában voltak már.
Szilágyi Mihály ugyan dörmögött egy
sort a bajsza alatt, hogy kell is neki
ennyi ájtatoskodó nővér a várban, ám
mikor meglátta az agyongyötört,
kopaszra nyírt szerencsétleneket, szó
nélkül átengedte saját szobáját a
Kőlestoronyban, s maga parancsolt a
cselédekre, hogy mindenben viseljék
gondjukat.
A kutatás tovább folyt a környéken
Lackó elkerítésére, de szinte semmi
eredménnyel nem járt. Szilágyi Mihály
ugyan hírt kapott Vidin környékéről,
miszerint a vár alatti téren kivégzett
foglyok között volt egy fiú, ki sokak
szerint feltűnően hasonlított Hunyadi
Lászlóra, de érthető okból a kapitány ezt
nem sietett húga tudomására hozni.
Ha igaz, ráér később is a
bizonyosság, ha meg nem igaz, minek
rémisztgetni Erzsébetet?
A hónap közepére aztán híre jött,
hogy a vidini bég összetrombitáltatta
valamennyi Észak-Rácországban
portyázó seregét, és némi
élelmiszerkészletet is felhalmoztak a
városban. Sejthető volt, hogy készülnek
valamire.
Nándor Alba magyar és szerb lakói
egyelőre a világraszóló győzelmet
ünnepelték, mely immár a harmadik volt,
ami a Hunyadi névhez kapcsolódott.
Iszhák bég, Mezid bég után Seháb ed
Dihn beglerbég is arra a listára került,
amely a magyar seregektől vereséget
szenvedett oszmán vezérek neveit őrizte.
Az élet látszólag visszatért rendes
kerékvágásába. Mire Eufrozina nővér
lábadozni kezdett, odaát Erdélyben a
domonkosok felállították a hazatérő
menekültek fogadására szolgáló
táboraikat.
És az inkvizíció buzgón munkához
látott...
 5.

SZEBEN VÁROSA, ERDÉLY

MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK 18. NAPJA

Hunyadi szórakozottan figyelte, miként

küzd Thuz a pergameneken szaporodó
számoszlopokkal. Egyik oszlop az arany-
és ezüstmarhát, másik oszlop a
zsákmányolt fegyverek garmadáját,
harmadik a keleti selymeket, ruhákat,
fejfedőket, negyedik a tábori használati
eszközöket osztályozta. Ötödikbe
szorultak a sátrak, hatodikba a
lószerszámok. Az élő állatokat Hunyadi
nem lajstromoztatta, a lovakat a saját
seregének lefoglalta, a vágómarhát a
havasalföldi parasztoknak szétosztatta.
- Megvagy végre, Júda?
- Egy pillanat, uram! Valami nem
stimmel...
Hunyadi elmosolyodott. Lefogadta,
ha valami nem stimmel, az legfeljebb
néhány dénárjai hibádzás lehet. De nem
aggódott, hiszen tudta, Thuz lelke addig
nem nyugodhat, amíg rá nem lel a hibára.
A vajda úr ideiglenesen a szebeni
polgármester házában rendezte be
főhadiszállását: valahogy az emlékezetes
brassói vecsernye óta Szászföld
valamennyi bírája és bürgermeistere
leste Hunyadi kívánságait.
- Az őfelségének szánt szekerek
készen állanak-e?
- Készen - nyújtózott a sáfár, aztán
áthúzta a rosszul számolt sort, és
befirkantotta helyére a helyeset. - A
beglerbég két nagy harci zászlaját a
budai Boldogasszony-templomba
vitettem!
- Jól tetted! - Hunyadi boldog
elégtételt érzett, ha csak arra gondolt,
hogy a molyrágta hadizászlókat,
melyeket régen élt magyar vezérek
zsákmányoltak tatártól, velencéstől,
nápolyitól, genovaitól, bizáncitól,
galíciaitól, bolgártól, s ki tudja, ki
mindenkitől, most már az őáltala
legyőzött törökök zászlai is szaporítani
fogják. - A többi boncsokot meg kisebb
zászlókat küldesd szét Erdély
templomaiba! Jut a kétszázból bőven!
Thuz már jegyezte is.
- A katonák megkapták a részüket?
- Tegnap az utoljára maradt
lábadozók is megkapták, uram.
- Elégedettek?
Thuz felvonta szemöldökét. Hogy
elégedettek-e? Nincsen sereg a világon,
ahol a közönséges talpas lándzsások is
akkora zsákmányrésszel gyarapodnának,
mint az erdélyi vajda seregében! A
legutolsó fegyvernök is egész életére
meggazdagodott ebben a hadjáratban! A
paraszti katonák, de még a szász
zsoldosok is akkora porciót vihettek
haza, amekkorát egész életükben nem
kerestek volna meg békés munkával.
- A többi?
 - A budai Izsák és pozsonyi Náthán a
segítségemre lesznek, uram; a lehető
legmagasabb árat kapjuk mindenért
Frankfurtban és Bázelben...
- Pénz kell, Júda, ne feledd! Pénz
kell az újabb hadjárathoz!
Thuz letette a lúdtollat.
- Jelen pillanatban te vagy
Magyarország legvagyonosabb ura! A
havasalföldiek adója, Erdély adója, a
Szörényi bánság adója, a temesi végek
adója... Birtokaid jövedelme, és persze
a török hadizsákmány... Ennyivel nem
rendelkezik senki más, nagyuram!
Hunyadi bort töltött mindkettejük
kupájába.
- Ne hízelegj! Cilleinek majd
háromszor annyi a birtoka, mint nekem!
Garainak is! Meg a Rozgonyiaknak!
Hanem van valamim, ami nekik biztosan
nincsen. Hű sáfárjuk, Júda... te vagy az
én legnagyobb kincsem!
Thuz elérzékenyülten koccintott a
vajdával. Mióta Hunyadi tudomást
szerzett róla, hogy a Vaság völgyében -
ha kényszerűségből is, de maga
irányította a Böhöm szekér houfnicetüzét
-, még az addiginál is több megbecsülés
csillogott a szemében, amikor csak rá
emelte a tekintetét.
Épp kiitták a kupányi bort, mikor
Dengelegi Pongrácz György csörtetett a
szobába.
- Itt vannak a tirgovistei rokonaid,
Jankó! - A hanghordozásából a bolond is
kihallhatta, mit gondol az érkezőkről. -
Nem akarnak várni, pedig én
megmondtam, hogy ide nem lehet csak
úgy...
Thuz felpattant a székből, s
meghajtotta magát.
- Vajda uram! Engedelmeddel...
Az ajtón legalább oly lendülettel
robogott be II. Basarab, mint az elébb az
erdélyi alvajda. Ölelésre tárta nyomban
a karját, de Hunyadi csak szúrós
pillantással viszonozta lelkesedését.
- Drága barátom! - folytatta Dan
Basarab. - Azt mondta ez a tuskó, hogy
odakinn várakozzak! De hát csak nem
várakoztat meg egy vajda egy másik
vajdát?
Jankó mosolyogni próbált, de inkább
csak egy fenyegető vicsorra tellett tőle.
Arca akkor derült fel, mikor Basarab
mögött felbukkant Hunyadi Mária apró,
kacsázó lépteivel, karján az alig egyéves
kisfiával, Stoiannal Az idősebb fiú,
Stanciu állítólag Brassóban maradt,
pedig azt is rég látta már Jankó. A vicsor
szívből jövő mosollyá szelídült.
- Kishúgom! Be régen láttalak!
Felpattant és Dan Basarabot
félretaszítva megölelte Máriát. De aztán
nyomban hátra is hőkölt, mert észrevette
a húga arcán kéklő foltokat.
- Uramisten... hát veled mi történt?
A gyermek felsírt, s a rívás mintha
csak afféle fanfár volna, jelezte Manzilla
herceg érkezését.
- Nincsen semmi baj... - suttogta
Mária alig hallhatóan. - Én tehetek
róla... nem ő. Kérlek, Jankó...
- Már megint magyarul pusmogtok? -
fintorgott Manzilla herceg köszönés
helyett. - Megmondtam, hogy nem
akarom ezt a kutyáknak való nyelvet
hallani!
Hunyadi félretolta húgát.
Manzilla tetőtől talpig fényesre
csiszolt csatapáncélban jelent meg,
oldalán akkora pallossal, amekkora a
legedzettebb cseh zsoldosoknak is
becsületére vált volna. Fiatal férfi volt,
hanyag tartású, vonásain azon arany ifjak
nemtörődömségével, akik mindent tálcán
kaptak az élettől.
- A húgod tanulhatna némi jő modort
- vetette oda Hunyadinak, és lezuttyant a
vajda üresen maradt székébe. - Szerinte
nekünk be kell jelentkeznünk, ha
beszélni akarunk veled.
Jankó igyekezett megőrizni
nyugalmát Nem törődött egyelőre
Manzillával, egyre csak húga összevert
arcát vizsgálgatta. Közelebb lépett, hogy
megnézze, a gyermeken nincsenek-e
hasonló ütésnyomok.
Vagy valami más? Valami mást
keresett rajta? Valamit, ami a vér
pestisének árulkodó nyomaira
utalhatott?
De vajon miről lehet felismerni a vér
átkától sújtott gyermeket? A kis Stoianon
semmi különöset nem lehetett látni...
- Kérlek, Jankó! - suttogta Mária, és
egy könnycsepp buggyant ki
mandulavágású szeme sarkából. Hunyadi
megrázta a fejét.
- Ezt ő tette?
- Kérlek! - Az asszony megszorította
bátyja karját - Hagyd! Csak minden
rosszabb lesz!
Hunyadi bólintott és átvette karjára a
kis Stoiant, aki nyomban elhallgatott.
- Hát te, kis ember! - felderült a
szíve, mert a fiúcska tágra nyílt szemmel
megcibálta a bajuszát.
- Beszélj csak hozzá a saját
nyelvünkön, Iancula! - biztatta Manzilla,
miközben telilöttyintette Hunyadi kupáját
borral. Egy hajtásra kiitta, aztán keze
fejével megtörölte száját. - Végtére is
egymás között vagyunk! Gondolom, ez a
tulok is beszél oláhul!
Dengelegi Pongrácz György képe
lángvörössé változott, de mielőtt
előkaphatta volna övéből a tőrét.
Hunyadi egyetlen biccentésére
visszahőkölt, majd fejét lesunyva
kisietett a szobából. Thuz pánikszerűen
követte volna, hisz ismerte már annyira a
vajdát, hogy tudja, jobb, ha nem lesz
fültanúja annak, ami következik.
Csakhogy a vajda intett, hogy maradjon.
- Mit akartok? - kérdezte komoran
Hunyadi, mikor az ajtó becsukódott
Dengelegi mögött, és visszaadta Stoiant
a húgának.
Dan Basarab mézesmázos mosollyal
megállt előtte.
- Pénzre volna szükségem.
- Pénz nékem is igen kellenék.
- Tudod jól, kedves rokon, hogy
magam is, fiam is a te oldaladon állunk.
De ahhoz, hogy rendet teremtsünk
Havasalföldön, alapos tisztogatásra lesz
szükség. Azt pedig csak tűzzel, vassal
lehet! A győzelmünk után karóba
húzattam vagy húsz Draculesti-kutyát,
ám nagy a rokonságuk, és még mindig
túlságosan sok bojár húz őhozzá
Olténiában! Tirgoviste most is hemzseg
Vlad pribékjeitől! Zsoldosokat kell
felfogadnom!
- Nem adhatok pénzt! - felelte
visszafojtott indulattal Hunyadi. - Ha ott
lettél volna a Ialomita völgyében,
láthattad volna, hogy mennyi embert
vesztettem! Ki kell egészítenem a
hadseregemet! Új szekereket kell
ácsoltatnom! Új ágyúkat öntetnem!
 Dan Basarab a fiára hunyorgott.
Manzilla éppen feltette vascsizmás lábat
Thuz gondosan telekörmölt
pergamenjeire.
- Én a helyedben meggondolnám
magam, Iancula! Ha nem adsz pénzt,
majd ad más!
- Kicsoda?
- Majd ad a szultán!
Hunyadi nem tűnt meglepettnek.
- A szultán?
Tett egy lépést a herceg felé, de
Basarab, látva, hogy baj lesz ebből,
sietve elé kenderül.
- A fiam csak példaképpen hozta ezt
fel. Példának arra, hogy akár másképpen
is történhetnek a dolgok Ungro-
Wallachiában, mint ahogy te szeretnéd,
kedves rokon!
Hunyadi igyekezett magában tízig
számolni, ahogy Erzsébet tanította, de
ötig sem jutott, mikor kirobbant belőle:
- Azt hiszed, ha a törökhöz futtok,
majd tárt karokkal fogad benneteket?
Azok után, amit Vlad bojárjaival
műveltetek? Azok után, amit az elfogott
törökökkel műveltetek?
Manzilla újratöltötte a kupát.
- Csak azt követeljük, ami jogosan
minket illet!
- Mit követeltek ti?
- A zsákmány felét! Sok szekér
aranyat, ezüstöt szekereztettél Erdélybe,
jól tudjuk! - Manzilla felpattant, a
kupából a bor Thuz pergamenjeire
ömlött. - A felét követeljük annak az
aranynak, ezüstnek! Nem hagyjuk, hogy
kirabolj minket, kedves rokon!
Mária odalépett bátyjához, s valamit
suttogott neki őseik kun nyelven.
Jankónak keresgélnie kellett a szavakat a
válaszhoz, de sikerült előkotornia őket
emlékezete tárházából.
Manzilla hitetlenkedve rázta a fejét.
- Krisztus keresztjére! Miért nem
hagyjátok abba ezt a pogány
karattyolást?
Mária csöndesen elindult az ajtó
felé.
- Itt maradsz! - dermedt rá Manzilla.
- Mit képzelsz, csak úgy elhagyhatod a
szobát az engedélyem nélkül?
Hunyadi intett húgának, hogy menjen
csak nyugodtan.
 - Emlékszel, mit mondtam neked,
amikor feleségül kérted a kishúgomat,
Argyesi Manzilla?
A herceg vállat vont.
- Nem emlékezhetek minden
baklövésemre...
Idétlen vihogását atyja pisszegése
sem tudta berekeszteni. Hunyadi vonásai
kisimultak. Félelmetesen nyugodtnak tűnt
e pillanatban.
- Azt az egyet kértem tőled, hogy
vigyázz rá! Emlékszel? Hogy soha senki
ne emelhessen kezet rá...
- Neked sejtelmed sincs, milyen
kiállhatatlan hárpia a drágalátos húgod!
- sziszegte a herceg, s egészen közel
hajolt Hunyadi arcához. - Ha akarod,
vedd vissza! Arra úgyse alkalmas, amire
egy tisztességes feleség való!
Hunyadi bólintott.
- Erre még visszatérünk. Előbb
zárjuk le azt, amit a hadizsákmányról
mondtál, kedves rokon. Szóval... miért is
tartasz igényt az arany meg az ezüst
felére?
Manzilla azt hitte, jó nyomon jár.
- A Ialomitánál a mi lovasaink is
melletted harcoltak! Nélkülünk esélyed
sem lett volna a győzelemre! A
zsákmány egy részét Havasalföld
falvaiból, városaiból harácsolta össze a
török! Úgy illő, hogy visszakapjuk őket!
- Akik valóban mellettem harcoltak a
csatában, azok megkapták a részüket,
Manzilla! Elvártam volna, hogy te és
atyád is ott legyetek!
 A herceg legyintett, mintha csak
jelentéktelen apróságról volna szó.
- Azt hiszed, nekünk könnyű magyar
szövetségben tartani az országot? A
pópák, a bojárok gyűlölnek titeket! Azt
mondogatják, inkább fogadnák szívesen
az iszlám igát, mint a romai pápa és a
magyar király uralmát!
Hunyadi elmosolyodott.
- Nincs könnyű dolgotok, valóban.
De hát végtére is atyád a vajda, nem te,
Argyesi Manzilla! Atyáddal fogom
megbeszélni, mi lészen a szövetség
jövője, ha megbocsájtsz!
Manzilla csak most kezdett
gyanakodni, de Hunyadi következő
szavai hallatán felcsillant a szeme.
- Menj. György megmutatja a
zsákmány rád eső részét.
A herceg talpra szökkent és
elhajította a kupát.
- Ez a beszéd, kedves sógor!
Mondtam én atyámnak, hogy meg fogunk
állapodni! Hiszen szükséged van ránk!
Gúnyos mosoly kíséretében kilépett
a szobából.
Egy hosszú percre csend ereszkedett
a bent maradok közé.
- Fiatal még! - jegyezte meg zavartan
II. Basarab. - Nagyon kérlek, légy
könyörületes vele!
Hunyadi közel húzta a székét a
havasalföldi vajdáéhoz, leült vele
szemben, és mélyen a szemébe nézett.
- Szeretném, ha tudnád, ennek az
egésznek semmi köze ahhoz, amit a fiad
Máriával művelt!
- János! - II. Basarab önkéntelenül is
átváltott oláhból tökéletesen formált
magyar szavakra. - Könyörgöm! Ő az
egyetlen fiam!
Hunyadi intésére Thuz a borral
leöntött számítások és lajstromok alól
egy négyrét hajtogatott pergament húzott
elő.
- Amit a húgommal művelt, az még
csak családi ügy volna... Elintézhetnénk
egymás között, ahogy jó rokonokhoz
illik... Ez azonban...
Átvette a pergament, széthajtogatta,
és a vajda orra alá tolta.
- Nem tudok olvasni - nyögte Dan
Basarab.
Hunyadi az aláírásra mutatott.
 - Ez itt a te szignód!
A vajda homlokán jeges
verejtékcseppek gyöngyöztek.
- A levél címzettje Murád szultán.
Az áll benne, hogy felajánlod
Havasalföldet a szultánnak évi százezer
aranydukát adó fejében...
- Micsoda? - Basarab most elsápadt,
majd néhány pillanattal később
elvörösödött - Ez... ez lehetetlen,
János... kedves János, hidd el... ez
lehetetlen... Nekem semmi közöm hozzá!
- Tudom - bólintott komoran
Hunyadi. - A levelet a határon fogtuk el.
Innen menesztették a futárt, Szebenből.
Aki küldte, elég ostoba volt, ha azt hitte,
nem őrizzük a szorosokat! Látod a
pecséted emitt?
 Basarab reszkető kézzel húzta
közelebb a pergament, s próbálta
hunyorogva kisilabizálni a vörös viaszba
mártott nyomómintát.
- De hiszen...
- Ez a te vajdai pecséted.
Amikor Dan Basarab felnézett
Hunyadira, a szája széle remegett a
rémülettől.
- Azok után, amin keresztülmentünk,
János... Miért tennék én ilyet? Csak nem
hiszed, hogy én...
- Tudom, hogy nem te voltál -
Hunyadi visszaadta a pergament
Thuznak. - Kínvallatásnak vetettük alá a
futárt, aki bevallotta, hogy ki küldte a
levelet a szultánhoz...
II. Basarab egy hosszú pillanatig
értetlenül bámult Hunyadira, aztán
amikor felfogta végre a lényeget,
kétségbeesetten megragadta a kezét.
- Ne! Könyörgök, ne! Az én hibám!
Egyedül az én hibám! Túl sokat
engedtem meg neki! De mindent
jóváteszek, ígérem! János! Testvérem!
Harcostársam! Ott leszek minden
csatádban... melletted leszek, amikor
csak akarod... Kérlek... Légy
könyörületes... Ő az egyetlen fiam!
- Majd nemzel másikat... - Hunyadi
kihúzta a kezét Basarab kezéből. -A fiad
azt hiszi, elérkezett az ő ideje. Nemcsak
engem árult el, hanem téged is...
- Könyörgöm!
- Nem tűröm, hogy a szövetségeseim
alkuba bocsátkozzanak a törökkel!
Főképp nem tűröm, hogy valaki a
családomból tőrt döfjön a hátamba!
Dan Basarab arcát tenyerébe temette,
úgy zokogott. Thuz elfordult, és inkább
az ablakon túl, a messzeségben sodródó
felhőket nézte. Nem bírta elviselni, ha
sírtak a jelenlétében, azt pedig a
legkevésbé, ha férfit látott sírni-
- Igyál! - Hunyadi felvette a földről a
kupát, teletöltötte borral, és odanyújtotta
a vajdának. Az oláh remegő kézzel
kapott utána, és egy hajtásra felhajtotta
az egészet. - Mária húgom a tirgovistei
udvarban marad. Vigyázni fogsz rá és új
férjet keresel neki! Stoian és Stanciu
nevelésére különös gondot fordítasz!
Megértetted?
II. Basarab letörten bólintott.
 - A csapataim megtisztították
Tirgovistét a Draculestiktól. A jövő
héten talán már visszaköltözhetsz a
palotába!
A vajda erre is csak bólintott.
- A seregem egy része jövő tavaszig,
vagy ha szükséges, még tovább is
Havasalföldön marad. A tél folyamán át-
átcsapunk a Dunán és támadni fogjuk
Giurgiut és Kis-Nikápolyt. Szükségem
lesz háromezer lovasra és ezer íjászra!
II. Basarab megadón bólintott erre
is.
- Még ma követeket küldesz Ulászló
királyhoz, és hivatalos forma szerint újra
behódolsz előtte. Az embereim idén
beszedik a tartomány adóját, de a jövő
évtől Havasalföld nem fizet adót
Magyarországnak... Illetve csak
jelképesen... Legyen az éves adó
háromezer íj és négyezer pajzs. Minden
esztendő vízkeresztjére ezeket nékem
leszállítjátok! Ennyit kérek, nem többet.
Az oláh vajda arcán fájdalmas
kifejezés suhant át.
- János! Kérlek! Az egyetlen fiam...
az egyetlen fiam...
Hunyadi megölelte, aztán az ajtó felé
vezette.
- Nem vagy még öregember. Fiatal
asszonyod van, születnek még fiaid! Ha
nem cselekszünk gyorsan, veled is
mihamarabb végezni fog, asszonyoddal
is, és mindenkivel, akiben még
megbízol!
Az ajtóban II. Basarab, mintha
valami rossz álomból ébredt volna,
végigmérte Hunyadit, majd lassan
meghajolt, és megcsókolta a kezét.
- Köszönöm, János! Köszönöm!
- Viseld a sors csapásait egyenes
derékkal, barátom! Este elvárlak a
lakomára. Most eriggy!
Dan Basarab kilépett az ajtón. Thuz
megköszörülte a torkát, és egy üres
pergament tett az asztalra.
- Még nem végeztünk, uram.
Odakünn várakozik II. Illés, Moldva
vajdája is, hogy aláírja a szövetségesi
szerződést és az új hűbéresi fogadalmat!
- Küldd be! - Hunyadi fáradtan
megdörzsölte a szemét - Essünk túl ezen
is!
 6.

Dengelegi Pongrácz György és Székely

János már-már barátságosan közrefogták
Manzillát és terelni kezdték az erdő felé.
- Látod-e amott a török szekereket?
No, amott őriztetjük a zsákmány
legjavát!
A herceg arca felderült.
- Mennyi volt a ti részetek? Bátran
elmondhatjátok! Ha jól viselitek
magatokat, egy kevéssel magam is
megtoldhatom! Ki tudja, a jövő hogyan
alakul, nem igaz? Ki tudja, egy napon
nem engem szolgáltok-e majd mind a
ketten? Ugye értjük egymást, cimborák?
Pongrácz György pillantást váltott a
herceg válla felett Székely Jánossal.
- Értjük, hát hogyne értenénk! De te
vajon érted-e, uram?
- Ki vele! Mennyivel szúrta ki a
szemeteket Iancula? Száz arannyal?
Néktek sokkal több járna! Ti vagytok a
legjobb emberei!
- Magam is úgy gondolom! - jegyezte
meg Székely János.
- Titkolóztok? Úgy is jó... No és az
én részem?
- Biztosíthatlak, nem fogod
kevesellni, amit kapsz!
Elhaladtak az első szekerek mellett
Mindegyiket négy-négy lándzsás őrizte:
ezekre halmozták a csatamezőről és a
török táborból összeszedett fegyvereket.
- Messze van még?
 - Beljebb őrizzük az aranyat meg az
ezüstöt! - felelte Székely János. - Az
ördög nem alszik!
Manzilla kurta nevetéssel nyugtázta
az alvezér szófukarságát. Hanem mikor
már jó néhány perce szótlanul baktattak
befelé az erdőben, nem bírta tovább és
vigyorogva közel hajolt Pongrácz
György füléhez.
- Aztán a háremhölgyeket hová
rejtettétek?
- Miféle háremhölgyeket?
- Hát Seháb ed Dihn szajháit! A
török vezérek mindig magukkal viszik a
hadjáratba a háremük legszebb
virágait... Nékem is kijár egy kis
szórakozás!
Szentgyörgyi Székely János a fejét
ingatta.
- El is látná a bajunkat Hunyadi, ha
török szajhákkal üzekednénk!
- Na, na! Úgy hallom, nem volt ő
mindig ilyen szent életű ember!
- Most sem szent életű! - felelte
kiismerhetetlen hangsúllyal az alvajda. -
Időnként olyan parancsokat ad, ami
éppen nem vall jó keresztényre!
Egy kisebb tisztáson felbukkant
néhány darabont, akik fejszével
farigcsáltak valamit.
- Hol vannak a kincses szekerek? -
kérdezte Manzilla.
Dengelegi Pongrácz György a herceg
vállára ejtette súlyos kezét.
- Hát itt nincsenek, azt magad is
láthatod.
 - Akkor miért jöttünk ide?
- Hogy megkapd, ami egy árulónak
kijár!
Manzilla egy pillanat alatt elsápadt.
- Ne tréfáljatok már velem,
cimborák! Miféle árulóról beszéltek?
Hisz ismertek! Tudjátok jól, ki vagyok!
Pongrácz intett, mire a darabontok
abbahagyták a farigcsálást, és a
szurokkal lekent karót elfektették a
földön.
- Mit akartok? - A magabiztos herceg
helyén immár egy félelemtől reszkető
senki toporgott - Elég a tréfából,
cimborák!
- Csináljátok!
Az alvajda intésére a darabontok
odaléptek Manzillához, megragadták, és
egy szempillantás alatt lekapták tíz
körméről.
- Tudjátok, ki vagyok én? - üvöltötte
ékes magyarsággal a herceg. - Hunyadi
János vajda úr sógora vagyok! Hunyadi
Mária férje!
- Mi a sógorai volnánk - vont vállat
unottan Székely János. - Tudod,
cimbora, megúszhattad volna egy
hétköznapi fenyítéssel, ha nincsen az a
levél...
Manzilla arcára most már halálos
rémület ült ki.
- Nem... várjatok... megmagyarázom!
Azt a levelet nem én írtam! Az apám
írta! Az ő aláírása áll a levélen! Az ő
pecsétje csüng rajta! Ő írta a szultánnak!
Nekem semmi közöm hozzá!
 A darabontok lerángatták
Manzillárol a páncélt, aztán
villámgyorsan lemeztelenítették. A
herceg fába szorult féregként vonaglott
kezeik között, s vinnyogott, rimánkodott,
szitkozódott felváltva.
Dengelegi Pongrácz György és
Székely János hátrébb léptek, hogy a
legényeknek legyen helye hasra fektetni
áldozatukat.
A hadnagyuk elővette kését, és végső
parancsra várva az alvajdára pillantott.
- Argyesi Manzilla! - Pongrácz
letérdelt a herceg mellé, belemarkolt a
hajába, és felrántotta, hogy a szemébe
tudjon nézni. - Aztán mióta beszéled
ilyen szépen ezt a kutyáknak való
nyelvet?
 - Bocsássatok meg nekem! Hiszen
keresztények vagyunk mindannyian! -
kapálózott a herceg.
- Akkor hová tetted a keresztényi
hitedet, mikor levelet írtál a szultánnak?
Féreg!
Az alvajda intett, mire a hadnagy
szakavatott mozdulatokkal munkához
látott.
- Neeeeeeeee!
Manzilla üvöltését még Szeben
városában, de még a Kárpátok havasai
között is jól hallották a pásztorok.
Dengelegi Pongrácz György és
Székely János megvárták, amíg a
darabontok felállítják a karót, majd azt
figyelték, miként csúszik lejjebb, egyre
lejjebb saját vérén és belein Manzilla.
Amikor a karó hegye kibukkant a
nyakszirtjénél, az alvajda intett, hogy
mehetnek.
- Itt fogsz megrothadni! - vetette
hátra a hercegnek. - Ha szerencséd lesz,
reggelre elpatkolsz. Ha nem...
Manzilla szeme kidülledt, valamit
mormolt maga elé, de száján csak vérhab
bukott ki.
Egyedül maradt a tisztáson.
Fenséges csend ereszkedett alá,
csupán az erdő ősi neszei zsongták
körül. Argyesi Manzillának bőségesen
volt ideje megbánni összes bűneit. Más
nap éjszakáig tartott lassú haldoklása. A
hollók már türelmetlenül károgtak, s
amikor elkezdték kicsipkedni
szemgolyóit, a herceg még élt Az utolsó,
amit látott. Hunyadi címermadara volt,
amint épp kitépte szeme világát.
 7.

Az esti lakoma szokatlan csöndességben

telt. Ezúttal az urak sem hangoskodtak,
zene sem kísérte a jóízű falatozást, ahogy
egyébként: mindenfa igyekezett
tekintettel lenni Mária asszony gyászára.
Hunyadi húga feketét viselt, azonban
egyéb módon nem adta tanújelét, hogy
megtörte volna a hír, miszerint Manzilla
herceg váratlan lovasbaleset áldozata
lett egy közeli erdőben. A holttestet
különös módon nem hozták be a városba,
az alvajda ígérete szerint majd néhány
nap múlva gondoskodnak a temetési
szertartásról.
A kanalak némán koppantak a
tálakban, és a csámcsogás, nyeldeklés
hangjain kívül csupán a bánatos
sóhajtozást lehetett hallani. Dan Basarab
háta időnként megrázkódott az elfojtott
zokogástól, de mellette ülő rokona, II.
Illés moldvai vajda időről időre hátba
vágta, gondolván, torkán akadt
szegénynek valami cudar falat.
Illés egy pillanatig sem bánta
Manzilla rút sorsát, hisz úgy vélte, minél
kevesebb fejedelemfi marad életben,
annál egyszerűbb lesz mindenki dolga a
jövőben. Ő maga jó ideje véres
belháborút vívott édestestvérével, II.
István vajdával, s mivel István a török
pártjára állott, Illésnek nem maradt más
választása, mint hogy Hunyadi és a
magyarok segítségét kérje.
 Erdély vajdája minden értelemben
családfőként ült az asztalfőn és némán
fürkészte az arcokat Mária félárva fiával
eszegetett csöndesen.
Hunyadi rosszkedvűen piszkálta az
ételt. Sem Erzsébettől, sem Mihálytól
nem kapott levelet. Nem írt Vitéz sem,
így fogalma sem volt, mik a friss hírek a
királyné ellen vívott harcban.
S még valami szöget ütött a fejébe.
Vacsora előtt nem sokkal Dimitrie bojár
kereste meg.
Nem teketóriázott sokat, egyenesen
rákérdezett, Hunyadi miért nem ragadja
magához a havasalföldi vajdai címet
Seregének egy része ott állomásozik
Tirgoviste mellett, az egyetlen ütőképes
erő jelenleg Ungro-Wallachiában,
vérében a fejedelmi Basarab-család
vére is bőséggel csörgedez, az oláhok
nem tartanák idegennek, és végtére is
egyesíthetné uralma alatt Erdélyt
Havasalfölddel...
Hunyadit gondolkodóba ejtette a
javaslat.
Erdélyi vajdai címét meg kellett
osztania Újlaki Miklóssal, de ha egyedül
viselné is csak mint a magyar király
képviselője gyakorolhatja hatalmát.
De Havasalföld...
Családja régi hazája... Hisz nem is
lenne ő idegen ott...
Hunyadi elgondolkodva figyelte
Mária húgát, aki ölében tartotta a kis
Stoiant.
Az unokaöccse talán egy napon
megörökli a havasalföldi trónt...
Ám ez a lehetőség most van itt, az
orra előtt, elérhető közelségben. Amíg
serege megszállva tartja Havasalföldet,
amíg Vlad Dracul menekülni kénytelen,
amíg a szultán a sebeit nyalogatja, amíg
Moldva vajdája a testvére ellen vív
háborút, amíg a lengyelek sem tudnak
beavatkozni...
Miért ne ragadja meg a lehetőséget?
Átkozott Dimitrie!
Alaposan telehintette a gondolatait
ezzel az ostobasággal! Még hogy
havasalföldi vajda... Micsoda
felháborodás lenne Budán... A
Rozgonyiak, a Perényiek, a Garaiak...
Mit szólna a király? Nem szűnne-e
azonnal a bizalma irányában?
 Dehogynem!
Rögvest tartani kezdene tőle...
Megvonná az erdélyi vajdai címet,
átadná egészen Újlakinak! S csak idő
kérdése volna a török újabb inváziója, a
Draculestik szervezkedése pedig előbb-
utóbb felkeléshez vezetne...
Bár... Talán mégiscsak volna csízió
abban a vajdai címben...
Hunyadi az asztalra csapott. A
csöndben nagyot csörrentek a kanalak,
kések, kupák.
- Mi baj, Jankó? - kapott a kardja
után Vingárti Geréb János.
- Nincsen semmi! Csak sérti a fülem
ez a nagy csend!
- Hiszen gyászolunk! - vélte
Dengelegi Pongrácz György némi
felháborodással. - Illetlenség volna a
zenebona!
Hunyadi legyintett.
- Szóljon csak a zene! Ha mindig így
gyászolnánk a holtjainkat, örökké
némaságba borulna ez az ország! Zenét!
Kisvártatva néhány oláh pikulás fújta
veszettül a szebeni bürgermeister szűkös
ebédlőjének sarkában. Kitárták az
ablakokat, így az egész város hallhatta,
hogy amilyen gyorsan Manzilla herceg
eltávozott az élők sorából, legalább oly
gyorsan véget is ért az elmúlása felett
érzett kurta gyász is.
 8.

Buda várában többheti várakoztatás után

egyszeriben az uralkodó színe elé
idézték a török követet, mondván,
Ulászló őfelsége elérkezettnek látja az
időt, hogy illő választ adjon a szultán
békeajánlatára.
A török követ nem tudhatta azt, amit
az udvarban már mindenki tudott,
miszerint Hunyadi bámulatos győzelmet
aratott Seháb ed Dihn beglerbég serege
felett. Ezért amikor bevezették a Friss
Palota dísztermébe, és a szokásoknak
megfelelően, hajlongva az ifjú király elé
lépett, a követet első pillanatban
meghökkentette az Ulászló vonásairól
visszaköszönő gúnyos káröröm.
- A szultán tehát békét biztosítana
nekünk, amennyiben átadjuk néki
Nándorfehérvár erődjét - kezdte a király.
- Csekély ár ez a békéért, felséges
úr! - felelte a követ rosszat sejtve.
- Menj hát vissza szultánodhoz! -
mondta elkomoruló arccal Ulászló - és
mondd meg neki, hogy Nándorfehérvár
minden kövét hősök vére öntözte! Nem
csak hogy a várat át nem adjuk, de
ígérjük, hamarosan mi magunk megyünk
látogatóba a szultánhoz, de nem csekély
kísérettel, hanem egész seregünkkel!
Mondd meg tehát uradnak. Murádnak,
hogy álljon készen!
A követ elfehéredett. Nem volt
ostoba ember, tudta, hogy Havasalföld
és Erdély elpusztítására jelentős oszmán
sereg indult a nyár végén, és azzal is
tisztában volt, hogy Ulászló szavai csak
azt jelenthették: ez a sereg elpusztult!
Mi mást tehetett volna, mosolyogva
meghajolt és átvette a magyarok
királyának ajándékát, melyet Murád
szultánnak szánt.
- Egy remek, míves csizma - nevetett
Ulászló. - Remélem, jó lesz a szultán
becses lábára, mert Istenemre, szüksége
lesz rá! Jólesik benne a futás!
A követ arcáról lehervadt a mosoly.
 9.

A törökökön aratott újabb magyar diadal

híre futótűzként terjedt Kolozsváron és
Budán át Bécsbe, Krakkóba, onnét
Prágába, Velencébe, Milánóba, s még
tovább Nürnbergbe, Bázelbe, Párizsba,
Londonba, Novgorodba, Kijevbe,
Aragóniába, Kasztíliába, és a messzi
Portugáliába.
A velencei dózse körmenetet és
örömünnepet rendelt el a Szent Márk
terén, melyen megjelent a köztársaság
apraja, nagyja. Nem győzték magasztalni
a vitéz keresztény vezért, Johannes
Hunyadit, "legszerencsésebb, kiváló
győzelméért".
 Őszentsége, IV. Eugenius pápa
örömében tíz aranyat adott a futárnak, ki
a győzelmi hírt hozta, igaz, utána
nyomban meg is bánta bőkezűségét,
mivel Szent Péter egyházának
kincseskamráiban nem sok arany
csillogott már akkoriban. Viszont az nem
került pénzbe, hogy Firenzében maga is
körmenetet tartson számos bíboros
kíséretében. A Santa Maria del Fiore
kupolája győzelmi énekektől
visszhangzott. Újév napján őszentsége
ünnepi bullájában isteni csodának
minősítse Hunyadi győzelmét, egyúttal
megragadta az alkalmat, hogy
figyelmeztesse a látszólag érdektelen
királyi, fejedelmi udvarokat a török
veszedelemre, amit eme nagyszerű János
vajdának csak ideiglenesen sikerült
enyhítenie. Eugenius felszólította a
keresztény uralkodókat, hogy béküljenek
ki, feledve minden torzsalkodást,
gyűlölködést, és késedelem nélkül
egyesítsék erőiket, forduljanak együtt a
hódító török seregek ellen. S mivel maga
is érezte, jó példával kell elöl járnia,
szent ígéretet tett arra, hogy pápai
hajóhadat szerel fel, s erre a célra
lekötötte a pápai kamara egész éves
jövedelmeinek ötödét, valamint a
keresztény világ egyházi javadalmasai
bevételének tizedét.
Keresztes háború!
A pápai bulla sokak szemét
felnyitotta. Általános lelkesedés lett úrrá
a keresztény világon, s mivel a
lelkesedés nem kerül pénzbe, Hunyadi
neve valamennyi királyi, fejedelmi
udvarban a legnagyszerűbb jelzők
kíséretében hangzott el újra meg újra.
Európa ujjongott. Önfeledten
ünnepelték Hunyadit, eme ismeretlen
magyar vezért, a kereszténység újdonsült
bajnokát, ki a legsötétebb időkben
bizonyította be, hogy igenis vereséget
lehet mérni az elbizakodott muszlimokra.
Ismeretlen volt, de persze nem
mindenütt. Velencében, Milánóban
tudták, hogy ki ez az ember: Francesco
Sforza és Visconti herceg mosolyogva
fogadták a hírt: lám, lám, micsoda vitézt
faragtunk ebből a barbárból! Prágában is
tudták, kiről szólnak a hírek. Jiri
Podebrad bosszúsan bólogatott: lám,
lám, mi, husziták, megtanítottuk harcolni
ezt a barbár senkiházit!
Ellenben Murád birodalmára
zavarodott csend borult. Hunyadinak
Iszhák bégen és Meziden aratott
győzelmeit akár a vak szerencsének is
tulajdoníthatták, de a ruméliai beglerbég
seregének szétverésével már
kétségtelenül hadvezéri erényekről tett
tanúbizonyságot. Hosszú idő után
először a török megtanult rettegni.
S bekövetkezett az, amitől Murád
szultán leginkább tartott: az oszmánok
által elnyomott népek számára Hunyadi
győzelme afféle jeladás volt. Ibrahim
karamániai emír újból felemelte fejét és
követeket küldött a magyar király
udvarába abban a reményben, hogy a
magyarok győzelmei elhozhatják népe
szabadságát is. Mozgolódni kezdtek az
albánok, lelkesen üdvözölve a magyar
győzelmeket. Csak éppen vezérük nem
volt még, ki az élükre állhatott volna, aki
felemelhette volna az elnyomottak
zászlaját...
Murád azonnal elrendelte a
Konstantinápolyt tessék-lássék ostromló
török hadak visszavonulását. A
birodalom hirtelen recsegni, ropogni
kezdett S mindez egyetlen ember miatt...
A Föld rettenete, a Hadak Villáma
immár nem egy távoli tartomány
meseszerű figurája volt, hanem az a
hadúr, aki a legváratlanabb
pillanatokban tör be a birodalom
területeire. A Duna menti török
települések többé nem lehettek
biztonságban. A havasalföldi győzelmet
követő őszön a magyar és oláh hadak
több ízben portyáztak Giurgiu és Turnu
erdőjénél, majd átcsaptak a
birodalomba. Felgyújtott falvak, városok
jelezték Hunyadi viharlovasainak útját.
Szent András havában a vidini
Turakhan bég sereget vezetett
Nándorfehérvár környékére, hogy
büntetésül felprédálják a vár környékét.
Hunyadi csapatai Szilágyi Mihály
vezetésével megsemmisítették a török
hadat. Karácsony havában, amikor
Murád szultán már úgy hitte,
megpróbáltatásai véget értek. Hunyadi
alvezérei villámhadjáratot indítottak
bolgár területre. Felprédálták Vidint, és
további Duna menti török erődöket
gyújtottak fel.
Az év utolsó napjaiban Vízaknai
Miklós alvajda és Dan Basarab hadai
semmisítettek meg egy tizenkétezer fős
török sereget Havasalföld déli részén.
Az 1442-es esztendőben nem akadt
olyan hadi vállalkozás, ami ne fényes
magyar győzelemmel, és ne csúfos török
kudarccal ért volna véget.
Hát persze hogy Európa-szerte
mindenki szent meggyőződéssel hitte,
hogy ez most már így lesz, míg világ a
világ...
 10.

GIURGIU ERŐDJE, SLOBOZIA

SZIGET, HAVASALFÖLD,
A. D. 1442, SZENT MIHÁLY
HAVÁNAK 30. NAPJA

- Még mindig semmi?

- Semmi.
- Majd holnap. Holnap biztosan
kapsz híreket.
- Talán...
- Legkésőbb néhány napon belül...
Gyere be. Semmi értelme, hogy itt kinn
rostokolj.
- Maradok. Gondolkodnom kell...
- Gyere be, kérlek. Hideg van
idekint...
Vlad Dracul némán hátat fordított,
jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát
Képtelen lett volna még egy éjszakát
eltölteni abban a szűkös, bűzös
patkányfészekben, amit a Giurgiu
kikötőjét és várát uraló török aga a
rendelkezésükre bocsájtott. Persze
szántszándékkal adta a
legkényelmetlenebb föld alatti likat
pusztán azért, hogy érzékeltesse a
száműzött vajdával és családjával:
legjobb esetben is csupán megtűrt
vendégek itt...
Vendégek...
Saját hazájukban...
Vlad Dracul megvárta, míg Cneajna
hercegnő léptei elhalnak a lefelé vezető
lépcsőn. Most egyedül kell maradnia...
A bástya, mely a Duna fölé
magasodó várat uralta, stratégiailag
tökéletes helyen épült, s nem mellesleg
szemkápráztató látvány nyílt belőle mind
Havasalföld, mind a Duna túlfelén
elterpeszkedő Török Birodalom
irányába. És persze a végtelen
csillagóceánra a magasban...
Vlad teleszívta tüdejét a hirtelen
hűvösre fordult ősz leheletével. Korhadó
falevelek illata keveredett a Duna
jellegzetes halszagával. A Slobozia-
sziget végén török őrtüzek lobogtak,
Smarda kikötőjében a szultáni flotta
hadigályái ringtak álmosító
ütemességgel.
A Duna mindkét partja békés, az
ember nem is feltételezné, hogy két,
egymással harcban álló világot választ
el itt a vénséges folyó.
Vlad Dracul megtámaszkodott a
bástya kőlapján: igyekezett még egyszer
magába szívni Havasalföld illatait, s
próbálta a csillagfényben elébe táruló táj
minden részletét elraktározni
emlékezetében.
Talán utoljára látja hazáját. A futár
bármelyik nap megérkezhet a hírrel.
A tengernyi vér árán megszilárdított
uralom néhány nap alatt kicsúszott kezei
közül, és ő ócska játékszer lett mások
kezében. Mindennek nem önmagában a
Ialomita völgyében elszenvedett vereség
volt az oka. Ó, korántsem! A szultán
seregei szenvedtek már ennél súlyosabb
vereséget, és fognak még a jövőben is.
Ő és a Draculesti-párthoz hű bojárok
végtére is ott küzdöttek Seháb ed Dihn
seregének első soraiban. Nem kímélték
magukat, legtöbbjük oda is veszett
Hunyadi zsoldosainak palloscsapásai
alatt.
Nem ez a baj...
Hanem a fiú... Mircea a végzet
okozója... Nem ölte meg az átkozott
Hunyadit, holott megtehette volna.
Lefejezhette volna a magyar vezért, és
akkor a szultán örök időkre hálás
lehetne, Havasalföld pedig végleg
megszabadulhatna a magyar
fenyegetéstől...
Következhetett volna az igazság
kora. Havasalföld felemelkedhetett
volna, s Murád oltalma alatt versenyre
kelhetett volna hatalmas nyugati
szomszédjával...
Ott volt a lehetőség Mircea
kezében... Csakhogy a fia futni hagyta a
magyar vezért.
Vlad Dracul hitetlenkedve megrázta
a fejét, és ezredszer is beleüvöltött az
éjszakába.
- Miért? Miért?
Az éjszaka, a csillagok és a csöndes
Duna azonban ezredszer sem adtak
választ a kérdésre. Csak odalenn, a török
őrposzt katonái röhögtek fel gúnyosan.
Már ők sem tartottak Dracul
vajdától.
A Karóba húzó úr jelentéktelen,
veszélytelen senki lett. Elvették
tartományát, elvették házát, vagyonát, és
elvették becsületét...
Vlad mindig is tudta, hogy Mircea
szíve a magyarokhoz húz. A fiú oly tiszta
lélekkel tudott lelkesedni nemes
eszmékért, ahogyan ő tudott ifjú korában.
De itt az ország jövője volt a tét...
Az a pillanat, amikor Mircea
tisztelgésre emelte szablyáját,
megpecsételte mindannyiuk jövőjét.
Most a Danesti-kutyák csaholnak
Tirgovistében: sorra akasztják fel vagy
húzzák karóba a Draculesti-híveket, és
hajtóvadászatot folytatnak a vajda
családtagjai ellen is.
Sehová nem bújhattak Dan Basarab
és Hunyadi kopói elől, csak ide...
Giurgiuba...
 Vlad Dracul szíve elfacsarodott, ha a
tartománynak e szerencsétlen szegletére
gondolt Hős atyja, Öreg Mircea vajda
kénytelen volt átengedni a törököknek a
kikötőt, s azóta Giurgiu megszűnt
Giurgiunak lenni. Újabban Yergögünek
hívták új birtokosai, és ahogy régi, szép
oláh nevét elveszítette, fokozatosan
lehámlott róla minden, ami lényegéhez
tartozott. Utcáin török bazárok nyíltak,
mecsetek, erődfalak emelkedtek. Új
lakók vették birtokba a régi házakat, s
hamarosan lebontották őket, hogy újakat
emeljenek a helyükben, újakat,
idegeneket.
Vlad Dracul tudta, hogy ez fog
történni északon is. Hunyadi seregeivel
mind több magyar kel majd át a
Kárpátokon, benépesítik a hegyek déli
lejtőit, aztán fokozatosan birtokba veszik
a városokat is. Átnevezik őket, új és
idegen házakat, templomokat, erődöket
emelnek a régiek helyén, és az utcákat
idegen karattyolás tölti majd be.
Ki állíthatja meg őket?
Dan Basarab ugyan nem... és most
már valószínűleg ő sem...
Havasalföldet felzabálják az
idegenek. Délről a törökök, északról a
magyarok, nyugatról a szerbek... Mert a
népek éppúgy zsákmányra lesnek, mint
ahogy az éhes vadállatok. Aki gyenge,
aki sebzett, azt könyörtelenül
elpusztítják, darabokra szaggatják,
széjjeltépik.
Havasalföld el fog tűnni a térképről,
és csak a hegyekbe húzódó oláh
pásztorok meséiben él tovább...
Vlad Dracul lehunyta szemét.
Már most a pusztulás szélére jutott e
boldogtalan tartomány. Éhínség,
gyűlölködés mindenfelé... Az erdőkben
falvaikból elüldözött nincstelen
jobbágyok kóborlanak, és rávetik
magukat a védtelen utazóra... Följebb, a
Duna mentén egyes településeken a
holtakat kaparták ki a földből az éhezők,
hogy eleséghez jussanak... Ami élelmet
nem pusztítottak el Seháb ed Dihn hadai,
azt Dan Basarab gyűjtette be északon,
ám a török elvonultával elfelejtette
visszaszállíttatni a déli falvakba. A
Kárpátok lábainál dúskáltak az
eleségben, de idelenn...
 Igen...
Sokszor egy-egy pillanaton múlik a
végzet Holnap vagy legkésőbb
holnapután futár érkezik Murádtól. A
szultán megparancsolja majd, hogy
haladéktalanul induljon Edirnébe, s
vigye magával mindhárom fiát...
Mindhármat...
Dracul vajda pontosan tudta, hogy mi
vár rájuk. Ugyanaz, ami Brankovics
fiaira is várt. Megvakíttatás, kiherélés...
Az életüket bizonyára megkíméli a
szultán, hisz nem mártírokra van
szüksége, hanem két lábon járó elrettentő
példákra.
Hűvös szél süvített a Duna felett. A
távoli hegyeken túl már aláereszkedett a
tél a jeges sziklákon. Vlad Draculnak
ezen az éjszakán döntenie kellett.
Abban biztos volt, hogy nem dobja
oda koncnak mind a három fiát. Egyiknek
életben kell maradnia! Eddigi
fáradozásainak csak akkor lesz bármi
értelme, ha uralkodását egy napon
folytatja valamelyikük...
De melyikük?
Radu?
Ő még túlontúl fiatal. Két kézzel
kapaszkodik az anyjába, a világ egyelőre
rémisztő, vad összevisszaság a számára.
Fanatikus törökké nevelik a szultán
mollahjai - elméje mindenre fogékony,
gyermeki szíve tárva-nyitva bármire,
ami színes, izgalmas.
Róla le kell mondania. Annál is
inkább, mivel Radu gyenge. Női lélek
lakozik a bensőjében, soha nem lenne
belőle erőskezű fejedelem...
Vlad...
A kis Vladut?
Pontosan olyan, mint ő...
Megörökölte tőle a vér pestisét...
A vajda zord nevetése
denevérszárnyként verdesett a Duna
fölött.
Igen... Rajta már nem fognak a
muszlim imámok tanai. Az ő szíve
kemény. Ellen tud állni minden
kísértésnek, hiszen makacs kölyök. Ki
fogja bírni a legkeményebb
megpróbáltatásokat is, akár a testét, akár
a lelkét próbálják meggyötörni Murád
pribékjei...
De talán éppen ez lesz a baj... Sötét
anyagból gyúrták Vladutot. A sokévnyi
török fogság kiölné belőle a még benne
pislákoló jót. A sztrigoj, az éhező, s
mindig vérre szomjazó szörnyeteg, mely
most még meglapul a lelkében,
táplálékra lel majd a gyűlöletteli
környezetben, hatalmat szerez, birtokba
veszi, és soha többé el nem ereszti...
Lehet, hogy így kell lennie... lehet,
hogy így volt megírva a kezdetektől
fogva...
Vlad Dracul a lobogó török
tábortüzekre pillantott. Perzsia
folyóvölgyeitől a magyar pusztákig
lobognak az Oszmán-ház hadseregeinek
tábortüzei...
Legyen hát Vladut...
Legyen ő az egyik... Melegedjen a
törökök tüzei mellett, míg el nem érkezik
az idő, hogy eltapossa őket. Ez a tűz
soha nem fogja átmelegíteni a szívét, az
mind és mind fagyosabb lesz, míg végül
elegendő gyűlöletet szív magába ahhoz,
hogy visszatérjen ebbe az Istentől
elhagyott tartományba...
S a másik?
Mircea?
Vlad Dracul lehajtotta fejét.
Nem... Elképzelhetetlen, hogy
Mircea megtörne az első napokban.
Büszke kun ősei vérét örökölte, nem
hajlik a gerince, dacol mindennel,
szembeszállna akár a mindenséggel is,
hogy igazát védje... Képtelen
alakoskodni, képtelen megalkudni...
A fogság első esztendejét sem élné
túl...
Mircea?
Vlad Dracul még egyszer, utoljára
teleszívta tüdejét az éjszakai Duna hűs
leheletével.
Mircea.
A Societas Draconis fekete
köpenyét teste köré csavarva a fekete
vajda leereszkedett a romos lépcsőn. Az
udvar kihalt volt, a mennybéli égbolton a
fenséges félhold trónolt, mintha maga is
a világot felzabálni kívánó Oszmán
Birodalom hatalmát jelképezné.
A vajda megállt az ablaktalan cella
ajtajában.
Cneajna szomorúan nézett fel rá,
tekintetében a holdfény csillant.
- Őt nem engedem... - suttogta. - Ő az
egyetlen gyermekem...
- Tudom - felelte Vlad, és letérdelt
melléjük. Cneajna ölében Radu
szendergett, szép, szelíd arcán a
háborítatlan álom mosolyával.
A rothadás bűzét árasztó szalmán
Mircea felnyögött - tán ott járt most is a
véráztatta csatatéren, s most is a
kardcsapások elől kapkodta a fejét ide-
oda.
- Nincs már sok időnk.
Cneajna úgy szorította magához
Radut, mintha már nem pislákolna benne
élet, mintha már a halotti máglyára
akarnák vinni a karjaiban őrzött
porhüvelyt.
- Szökjünk el innét! Még ma! Sokan
segítenének! Elrejtenének minket!
 - Murád elől nem bujkálhatnánk
sokáig...
- Meneküljünk Erdélybe! Kérj
menedéket Hunyaditól!
A vajda hang nélkül nevetett.
- Az is a biztos halál, kedvesem...
Nem mehetünk sehová.
- Moldvába? A rokonaimhoz?
- Hűséget esküdtek Hunyadinak...
A hercegné hitetlenkedve rázta a
fejét. Újabb ezüst könnycseppek
peregtek Radu arcára.
- Mi lesz vele? Mi lesz az én
kicsikémmel?
- Életben marad, azt hiszem.
- Láthatom még?
- Talán... Évek múlva...
- És te? Veled mi lesz, szerelmem?
 Vlad Dracul felemelte fejét,
szembogár nélküli, fehér tekintete,
beesett arca mérhetetlen magányt,
fáradtságot sugallt. A holdfényben
feketének tetsző pengevékony ajka
megrándult.
- A halál nem választ el minket,
kedvesem. Az út végén egy újabb út
kezdődik...
Cneajna remegő kézzel megsimogatta
a pergamenszerű arcot Tudta, vele
marad, bármi történjék is. Ha itt kell
hagyni mindent, ami számít, akkor is
vele marad. Idegen csillagok alatt,
ismeretlen tartományok járatlan útjain,
ezen a világon, vagy egy másikon.
A holdfény ezüstje egyszeriben
kitöltötte és bevilágította lelkének
minden sötét szegletét. A kétségbeesés
beletörődéssé szelídült.
- Szeretlek.
Vlad Dracul nem felelt, de Cneajna
lelkében szavak nélkül is a legszebb
válasz visszhangozott.
Vlad Dracul megcsókolta asszonyát.
Veled leszek... Mindig...
Egymásba kapaszkodva várták, míg a
félhold uralmát megtöri a hajnalpír
lángsugara.
 11.

- Ébredj!
Mircea álomból riadt. Értetlenül
bámult apjára.
- Azt mondtam, ébredj! Azonnal
indulnod kell!
- Indulnom? Hová?
- Moldvába! Meg kell keresned
rokonunkat, Stefan vajdát. Ő majd
menedéket ad egy időre...
Mircea kitörölte az álmot szeméből.
- És ti? Veletek mi lesz, édesapám?
A vajda sokatmondó legyintéssel
válaszolt, mintha említést sem
érdemelne, az ő sorsuk hogyan alakul.
Mircea pontosan erre a válaszra
számított.
- Nem megyek sehová... veletek
maradok...
- Fiam! Nem rólad, rólam vagy a
fivéreidről van szó... Havasalföld jövője
a tét... Meg kell őriznünk az ország
szabadságát!
A herceg megcsóválta fejét.
- Apám... A magyaroktól csak akkor
lehetünk szabadok, ha török szolgák
leszünk. A törököktől pedig csak akkor,
ha magyar szolgákká válunk... Nincs más
lehetőség! Döntenünk kell!
- Indulj! Ha velünk maradsz,
megölnek... Murád nem bocsájtja meg,
hogy életben hagytad Hunyadit...
- És te?
Vlad Dracul türelmetlenül intett,
mintha már hallaná a szultán hírnökének
közeledét jelző patadobogást.
- Indulj!
Giurgiu erődjének titkos kazamatáin
keresztül, melynek létezéséről a várat
uraló aga nem tudhatott, s melyet még
Öreg Mircea idejében ástak a föld alatt,
azon a hajnalon egy magányos ifjú osont
ki. A Slobozia-sziget túlsó felén
halászcsónak várt rá Dracul vajda
embereivel.
 12.

GYŐR, PÜSPÖKI PALOTA

MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, KARÁCSONY HAVÁNAK
9. NAPJA

- Nem! Nem! Soha!

Erzsébet királyné dühödt fúriaként
tombolt a szoba közepén: ami a keze
ügyébe került, azt megszaggatta, amivel
nem bírt, azt a falon törte apró
darabokra. Cafatokra tépett párnák,
ruhák, az összetört ablak szilánkjai,
pergamenfecnik borították a padlót.
A királyné asszony haja kibomlott, s
miközben fújtatott, hatalmas keblei fel, s
alá hullámoztak. Cesarini, a pápa
rendkívüli követe rémülten követte
tekintetével a dühöngőt. Egyszerűen nem
fért a fejébe, hogy ennek az idomtalan
asszonynak a testében ugyan mi vonzót
találhatott korábban annyi daliás
férfiember. Hisz a királyné szeretőinek
se szeri, se száma nem volt... Újlaki
Miklós, Széchy Dénes érsek... Vagy
ahogy a rossz nyelvek beszélik... Cillei
Ulrik maga...
- Mit képzel az a nyomorult lengyel?
Hogy merészeli a piszkos disznaja?
A királyné megtorpant egy pillanatra.
Szeme villámokat szórt, nyála a legátus
arcába fröccsent.
- Hiszen mellettem a törvény, a jog!
S ugyan mi áll őmellette? Csupán a
hitvány erőszak! Ő az Antikrisztus maga!
Egy pogány! Egy hitvány senki!
- Fenség! Engedje meg, hogy
figyelmeztessem: Jagelló Ulászló
törvényesen megkoronázott uralkodója
Magyarországnak!
- A fiam az egyetlen törvényes
király! - Erzsébet egy pillanatra
megragadta Cesarini szőrmegallérját, de
aztán észbe kapott, s gyorsan elengedte. -
Csodálkozom, hogy a pápa őszentsége
egyáltalán szóba áll ezzel a nyomorult
erőszaktevővel!
Cesarini kínjában elmosolyodott. Az
elmúlt hetekben fáradhatatlanul ingázott
Erzsébet és Ulászló udvara között, újabb
és újabb tárgyalási ajánlatokat bocsájtva
az ellenfelek asztalára. S bár kezdetben
úgy tűnt, van még némi esély a
megegyezésre. Hunyadi havasalföldi
győzelme egy csapásra megváltoztatta a
helyzetet.
Immár nem nehezedett török nyomás
Ulászlóra, nem volt létszükséglet
számára a megalázó feltételekkel
megkötendő gyors megegyezés. Ráadásul
Hunyadi egy ízben legyőzte már a Garai-
Cillei-zsoldosokat, s az Erzsébethez
húzó főurak joggal tarthattak attól, hogy
az erdélyi vajda - a törökkel végezvén -
csapatait újra beveti nyugaton.
- A pápa őszentsége leginkább a
kereszténység egészének jövőjét viseli
szívén. Márpedig ha nem egyesítjük
minden erőnket a török ellen, fenséges
asszonyom, hamarosan beborít minket a
félhold növekvő árnyéka...
Erzsébet úgy bámulta Cesarini
okosan csillogó szemét, mintha a
bíboros az imént valami idegen nyelven
karattyolt volna, s neki úgy kellene a
szeme villanásából kihámoznia
mondandója velejét.
- Inkább meghalok, semmint hogy a
trónról lemondjak! - suttogta lassan,
érthetően, s elmosolyodott hozzá. -
Érted? Inkább meghalok!
Cesarini megborzongott.
Egy eszelős vicsorgott rá, és
kétségbeejtette a gondolat, hogy egy
eszelőssel esély sincsen a megegyezésre.
Hunyadi győzelme után néhány héttel
Erzsébet királyné megbízottja feltételek
nélkül aláírt ugyan egy, a fegyverszünet
megkötéséről szóló megállapodást
Budán. Ennek értelmében a következő év
derekáig, keresztelő Szent János
születése napjáig42 nyugodnak a két párt
fegyverei, s mindenki megmarad azon a
területen, amit magának megszerzett, ott
szabadon szedhetett adót, harmincadot.
A béke azonban törékenynek bizonyult,
legfőképp, mert kezdett úgy tűnni,
Erzsébetnek akkor sem lesz pénze
folytatni a harcot, ha a fegyverszünet
véget ér. Mióta Frigyes nem küldött
pénzt, a zsoldosokat sem volt miből
fizetni. A Győr városát uralma alatt tartó
cseh Pakomericzi Checzko Henryk
immár oly erőszakosan követelte a
királynétól elmaradt hétezer-ötszáz
aranyát, hogy Erzsébet kénytelen volt
összes maradék ékszerét elzálogosítani
Simon Pöltl bécsi bankárnál.
Csoda-e, ha a pénz fogytával
támogatói is alaposan megritkultak? A
hírek szerint a nyugati határszélen
elszenvedett veresége óta még Cillei
Ulrik is belépett az Ulászlót támogató
bárók körébe. Hát létezik ilyesmi? Cillei
Ulrik a lengyel király pártján? Szinte
senki nem maradt mellette: Széchy
Dénes esztergomi érseken, annak
testvéren, Széchy Tamás főkincstartón és
Rozgonyi János győri főispánon kívül
immár egyetlen befolyásos támogatója
sem maradt.
Cesarini latra, hogy a királyi asszony
arcán aggodalmas redők gyülekeznek.
- Ulászló őfelsége nem kíván
visszaélni meggyengült helyzeteddel!
Igazságos és méltányos békét óhajt véled
kötni! Kérlek, asszonyom, engedélyezzed
mégis, hogy személyes találkozó
keretében tisztázhassuk a még
hátramaradt vitás kérdéseket!
Erzsébet eszelősen felnevetett.
- A még hátramaradt vitás
kérdéseket? Az Isten szerelmére,
bíboros! Egyetlen kérdés van csak: ő
lesz a király, vagy a fiam? Közöttünk
nem jöhet létre semmiféle
megállapodás...
- Talán mégis, fenséges asszonyom!
Talán mégis! Semmi mást nem kérek,
csak egyetlen személyes találkozót! Itt,
Győrött! A püspök úr palotájában!
- Látni sem akarom azt a lengyel
tacskót!
Cesarini kétségbeesetten keresgélte a
szavakat, úgy érezte, igazán eljött az idő
egy kegyes hazugságra:
- Milyen különös, asszonyom!
Ulászló őfelsége mind gyakrabban
mondogatja nékem, hogy annyi félreértés
és a fondorkodók tudatos ferdítése után
szívből kívánja önt szemtől szemben
látni végre, mert hisz remélve reméli,
hogy kiben az anyai féltés ily
lebírhatatlan erővel munkálkodik, mint
tebenned, az nem lehet rosszakarója néki
sem!
Erzsébet arca eltorzult a gyűlölettől.
- Az anyai érzés? A szégyentelen! A
tacskó így óhajtja érzékeltetni velem,
hogy öreg vagyok? Hogy az anyja
lehetnék?
- Ó, ellenkezőleg! - igyekezett
menteni a menthetőt Cesarini. - Ulászló
őfelsége többször is említette, hogy
benned egyáltalán nem a hős anyát,
sokkal inkább a gyönyörű asszonyt
csodálja, aki egymaga erősebb és
szilárdabb támasza az elesetteknek,
jogfosztottaknak, mint megannyi
fegyveres férfiú... Állhatatosságodat
nemegyszer atyja első feleségéhez,
boldog emlékezetű Hedvigéhez43
hasonlította!
Erzsébet beletúrt zilált hajába, de
nem mondott semmit. Cesarini úgy vélte,
talán egy elkeseredett kísérletet megér
még a női hiúságra apellálni.
- Ulászló őfelsége, amint arról
bizonyosan hallottál már, asszonyom,
lovagi neveltetésben részesült.
Eszményeiben régmúlt korok kelnek
életre, s talán nem tévedek nagyot, ha
benned szíve mélyén a hősi korok
királynőit látja, akikért élni s halni is
érdemes...
- Ezt hogy érted, bíboros?
- Ne hozz zavarba, fenség! Hisz nem
illő egyházi hivatalomhoz és
megbízatásomhoz, hogy óvatlanul
kiadjam egy érzelmes ifjú, egy
lovagkirály szívének féltve őrzött
vágyait... Azt azonban bizonyosan
mondhatom, hazugság, hogy ő téged
fenevadnak, ellenségnek tekintene.
Számtalanszor kijelentette, hogy a
legszentebb lovagi erény parancsolata
szerint, amennyiben sikerülne úrrá lenni
e szégyenletes és mind károsabb belső
háborúságon, ő maga boldogan alávetné
személyét a te asszonyi s királynői
akaratodnak, s teljesítvén kötelességét,
gyenge kisfiad s a te védelmedet is
legszentebb kötelességének tekintené.
Emellett persze szegény Magyarország
védelme is megoldást találna e
megállapodás által...
- Persze, persze...
Erzsébet tétován megállt a velencei
tükör előtt, és tűnődve szemügyre vette
magát. A torzkép egy csapzott, zilált hajú
fúriát mutatott, megereszkedett testű,
öregedő asszonyt.
Mégis, a bíboros szavait hallva
inkább elesett nőnek látta magát, aki
egyes-egyedül küzd a világ minden
gonoszsága ellen. Vajon a megfelelő
ellenséget szemelte-e ki számára a sors?
- Azt mondod, kedves bíboros, hogy
őfelsége nem gyűlöl engem olyannyira,
mint az események által hinnem
engedtetett?
Cesarini keserűen nevetett.
- Hogy mondhatsz ilyet, asszonyom?
Ulászló őfelsége mindig izgatottan várja,
hogy tőled hozzá megérkezzem. S ha
hiszed, ha nem, nem azzal kezdi
faggatózását, hogy milyen választ adtál
az ország ügyeiben feltett kérdésekre,
hanem...
- Hanem?
- Hanem azt kérdi egyre, jól vagy-e?
Jó egészségben találtalak-e? Boldognak
láttalak-e, vagy az aggodalom s
szomorúság felhőit láttam gyönyörű
szemeid fátyolozni? Azt kérdi tőlem
őfelsége egyre, miért akarhatta a teremtő
Isten, hogy téged ellenségévé tett, holott
szíve minden vonzalmával és
együttérzéssel gondol véled nap mint
nap...
- Hazudsz... - mondta halkan
Erzsébet, még mindig a tükörrel
szemben, mintha csak önmagát akarná
megcáfolni, s nem a bíborost.
- Hazudok? - Cesarini közelebb
lépett, aztán tisztelettudón elfordította
tekintetét, hisz a királyné saját
megereszkedett keblét simogatta kétség-
beesett arccal. - Hogy hazudok,
asszonyom? A sors néha különös játékot
űz vélünk, úgy hiszem... Ellenségeddé
tett egy ifjú, magányos férfiút, ki téged a
messziségből titkos vonzalommal figyel,
ki érted aggódik, ki oldaladon oly sokra
volna hivatott. Hogy én hazudok? Nem
inkább az a megannyi talpnyaló hazudik,
aki téged eme nemes lovag ellenségévé
tett? Gondold végig, asszonyom! Hány
hitvány senkit taszítanál a végső
kétségbeesésbe azzal, ha tanácsom
megfogadván esélyt adnál a békének!
Csak egy találkozó... Ulászló csupán
ennyit kér... Látni akar, asszonyom,
egyszer az életben látni téged, ez
szívének minden vágya.
Erzsébet némán faggatta tükörképét.
Az elmúlt másfél év rémisztően
megöregítette. Dereka megvastagodott,
arca felpuffadt. Ugyan hogyan tetszhetne
egy tizenhét éves kölyöknek? Ostobaság!
Persze régen... régen talán szépnek
volt mondható... Amikor még azt hitte, a
férfiak azért szeretik, mert látnak benne
valamit... De valójában soha nem értette
a férfiakat Annyi szeretője volt, mégsem
érti őket. Mind becsapták... Újlaki...
Széchy bíboros... Cillei...
Cillei...
Az ő árulása fájt a legjobban. Neki
tényleg elhitte, hogy szereti őt. Az első
perctől kezdve becsapta, kihasználta:
minden és mindenki az ő eszköze volt
Kottannerné is, a komornak is... Törtető,
kemény lelkű és akaratos asszonynak
tartották, pedig egész élete másról sem
szólt, minthogy megpróbált szere tetet
kicsalni a körülötte lévő férfiakból. De
ahogy apjától, Zsigmond királytól nem
kapott szemernyi szeretetet, úgy nem
kapott senkitől, aki számára fontos lett
volna.
- Kedves bíboros...
- Kérlek, asszonyom... Ulászló egy
közeli apátságban várakozik. Reggeltől
estig imádkozik. Látni szeretne téged...
Csak egyszer... Csak egyetlenegyszer...
Erzsébet megfordult Nyoma sem volt
az eszelős vicsornak, most szelíden
mosolygott, s a bíborosnak önkéntelenül
is eszébe jutott, hogy ez az asszony
mindent elveszített már, amiért küzdött.
A kisfiát, a koronát, országát...
- Kedves Cesarini... Tudom, hogy
kancellárom, Salánki Ágoston és te
napok óta lázasan készítitek elő a
békeszerződés feltételeit.
- Számos kérdésre kell választ
találnunk, asszonyom!
- Beleegyezem, hogy a püspök
palotájában egy alkalommal
személyesen tárgyaljak Ulászló
őfelségével. Ügy vélem, igazad lehet, a
talpnyalók túlságosan egymás ellen
hergeltek minket... Nem szabadott volna
ennyire elfajulnia ennek az... egésznek...
Cesarini mélyen maghajolt, s mielőtt
odaadón megcsókolta volna a királyné
kezét, szenvedélyesen azt suttogta:
- Döntéseddel bearanyoztad őfelsége
napját, asszonyom! Hiszem, hogy ez a
találkozó valami újnak, valami
gyönyörűnek lesz a kezdete!
 Erzsébet szemérmesen lesütötte a
szemét.
- Hízelegsz, bíboros! Tudom, hogy
csupán hízelegsz! Hiszen az anyja
lehetnék!
Mégis, ahogy Cesarini elhagyta a
palotát, magához rendelte komornáit és
türelmetlenül megparancsolta, hogy
kezdjék el kifésülni haját, bepirosítani
arcát.
A komornák nem tudták mire vélni a
hirtelen hangulatváltozást.
 12.

SZENTMÁRTONI APÁTSÁG44,

MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, KARÁCSONY HAVÁNAK
10. NAPJA

- Nem! Nem! Soha!

Jagelló Ulászló vörös képpel a
falhoz vágta a boroskupát, amiből addig
oly jóízűen kortyolgatott - Soha nem
fogok egy levegőt szívni azzal a
szipirtyóval!
Cesarini egy pillanatig mélázva
bámulta a kifröccsent bor mintázatát az
apátság fehérre meszelt falán, aztán
végtelen türelemmel sorolni kezdte
érveit:
- Ami azt illeti, felség, igen közel
vagyunk már a békemegállapodáshoz! A
legtöbb kérdésben egyetértésre jutottunk,
csupán néhány apró vitatott pont maradt,
amit...
- Azok után, amit az a vén szajha
ellenem elkövetett? Inkább meghalnék,
semmint hogy lemondjak a trónról!
Érted? Inkább meghalnék!
Cesarini türelmesen mosolygott, s
közben arra gondolt, való igaz, ebben a
két makacs emberben sokkal több a
közös vonás, mintsem azt alattvalóik
képzelnék.
- Felség, a békeszerződés
szövegében egyetlen szó sem esik arról,
hogy kinek kell lemondania a trónról a
másik javára.
Ulászló elbizonytalanodott. Beletúrt
hullámos hajába.
- Egy szó sem?
- Salánki kancellár úrral úgy véltük,
ebben a kérdésben úgysem lehet
megegyezni. Kihagytuk hát a szövegből.
Most a legfontosabb a béke. A végső
fegyvernyugvás...
Az ifjú lengyel hunyorogva a
bíborosra nézett.
- Nem értem. Akkor mi értelme az
egésznek?
Cesarini pontosan tudta, hogy mi
értelme, de azt is, hogy el nem
mondhatja az ifjú királynak semmiképp.
- Bátorkodom megjegyezni, királyi
felség, meglepetten tapasztaltam
Győrben, hogy a királyné asszonynak
koránt sincs oly rossz véleménye rólad,
semmint azt korábban hihettük...
- Képzelem...
- Nem, nem, felség! Nem illő tán
egyházi hivatalomhoz és
megbízatásomhoz, hogy óvatlanul
kiadjam egy érzelmes asszony, egy
gyönyörű nő szívének féltve őrzött
vágyait...
- Miről beszélsz?
Ulászló egy gyermek
kíváncsiságával lépett közelebb.
- Talán megbocsájtja az Úr, hogy
kifecsegem, de a királyné asszony szép
szavakkal emlékezett meg felségedről...
Zavarba jött, arcát pír öntötte el, mikor
megemlítette, hogy tisztában van lovagi
neveltetésed minden erényével, s azok
iránt mély tiszteletet érez. Hite szerint,
amennyiben sikerülne úrrá lenni e
szégyenletes és mind károsabb belső
háborúságon, ő maga boldogan alávetné
személyét a te lovagi s királyi
akaratodnak, hiszen tudja, a gyengék
gyámolítója, az igazak védelmezője
vagy.
- Nem, nem hiszem, hogy ezt mondta
volna... - nyögte Ulászló, s arcán a
tizenévesekre oly jellemző bamba
csodálkozásnak és hitetlenségnek elegye
jelent meg. Cesarini kis híján kizökkent
szerepéből, de végül úrrá lett a torkát
csiklandozó kacagáson, és folytatta:
- Erzsébet királyné asszony mindig
izgatottan várja, hogy tőled hozzá
megérkezzem. S ha hiszed, ha nem, nem
azzal kezdi faggatózását, hogy milyen
választ adtál az ország ügyeiben feltett
kérdésekre, hanem...
- Hanem?
- Hanem azt kérdi egyre, jól vagy-e?
Jó egészségben találtalak-e? Boldognak
láttalak-e, vagy az aggodalom, s
szomorúság felhőit láttam gyönyörű
szemeid fátyolozni? Azt kérdi tőlem a
királyné asszony egyre, miért akarhatja a
teremtő Isten, hogy téged az ő
ellenségévé tegyen, holott szíve minden
vonzalmával és együttérzéssel gondol
véled nap mint nap...
- Hazudsz... - bukott ki Ulászló
száján.
Bajusza még mindig csak
pelyhedzett, megőrizve arcának
gyermeki vonásait, kissé távol ülő
szemeiben a csodálkozás fénye
csillogott.
- Úgy értem... ez olyan
elképzelhetetlen, bíboros úr... Még hogy
Erzsébet...
- Hazudok? - Cesarini közelebb
lépett. - Hogy hazudok, felség? A sors
néha különös játékot űz velünk, úgy
hiszem... Ellenségeddé tett egy gyönyörű,
magányos asszonyt, ki téged a
messziségből titkos vonzalommal figyel,
ki érted aggódik, ki oldaladon oly sokra
volna hivatott. Hogy én hazudik? Nem
inkább az a megannyi talpnyaló hazudik,
aki téged eme nemes lélek ellenségévé
tett? Gondold végig, felség! Hány
hitvány senkit taszítanál a végső
kétségbeesésbe azzal, ha tanácsom
megfogadván esélyt adnál a békének!
Csak egy találkozó... Erzsébet csupán
ennyit kér... Látni akar, uram, egyszer az
életben látni téged, ez szívének minden
vágya.
Jagelló Ulászló különös mosollyal
az ajkán az ablakhoz lépett. Az apátság
környéke ragyogott a fehérségtől, a
frissen hullott hó mesebeli tájékká
varázsolta a vidéket.
- Ami azt illeti, csodálatra méltó,
ahogy ez az asszony küzdött a kisfia
érdekében - vélte az ifjú király. - Sokan
becsapták, sokan magára hagyták... És ő
mégis harcolt! Nem adta fel!
- Magam is úgy vélem, felség! -
helyeselt Cesarini ravasz mosollyal az
ajkán. - És nemes lélekre vall, hogy ezt
elismered.
- Miért ne? Miért ne ismerném el?
A bíboros meghajolt, s magában
levonta a következtetést: a nehezén
túlvannak. Jól ismerte Ulászló nőkhöz
fűződő ellentmondásos viszonyát, tudta,
hogy az ifjú király szüzességi fogadalmat
tett, és azt is, hogy e fogadalmat -
vélhetőleg Hunyadi utasítására a
könnyűvérű udvari hölgyek már rég
semmissé tették. Azt is tudni vélte, hogy
az ifjú király e rendszeresen
megismétlődő, könnyed testi
szórakozások ellenére továbbra is
reménytelen szerelemmel szereti az
Újlaki Miklóshoz nőül adott Rozgonyi
Máriát.
Valamit tenni kellett tehát... Valamit,
aminek politikai szempontból is
mutatkozott némi értelme.
- Mondd csak, bíboros uram...
- Felség?
- Szép a királyné asszony?
Cesarini nem szeretett nyíltan
hazudni, ezért ezúttal is diplomatikusan
próbált fogalmazni.
- Olyan asszony ő, akit ha egyszer
megszeret az ember, többé nem törölhet
ki szívéből... Olyan asszony, kinek
szerelmére csak a legérdemesebb lovag
méltó...
Ulászló zavartan bólogatott.
- Érdekes... Érdekes... Senki sem
mondta eddig, hogy vonzó lenne... Hisz
oly öreg...
- Korántsem az. Alig harminchárom
esztendős...
A király bólogatott.
- S vajon mikor láthatom?
- Néhány napon belül készen áll a
békeszerződés szövege, felség. Amint
Salánki kancellár és én megegyeztünk a
részletekről, a királyné és te
személyesen hirdetitek ki a
székesegyházban annak szövegét magyar,
lengyel és nemet nyelven.
- Néhány nap múlva tehát...
- Néhány nap múlva...
 13.

GYŐR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, KARÁCSONY HAVÁNAK
14. NAPJA

A győri püspöki palota szobáját

kandalló fűtötte fel. Odakünn térdig érő
hó ropogott a lovak patája alatt, s
köhögtető köd ült a kőházak kéményein,
de ide benn otthonos meleg fogadta az
érkezőket.
Erzsébet arca kipirult, rég nevetett
ennyit, mint a székesegyháztól a palotáig
tartó rövidke úton. Azon mulattak
Ulászlóval, hogy a békeszerződés
szövegének kihirdetésekor sem a
lengyel, sem a német fordítás szövegéből
egy szót sem lehetett érteni, lévén, hogy
Benedek püspök úr maga olvasta fel
azokat, és sajnálatos módon az agg
egyházfi egyik nyelven sem beszélt.
Egymás mellett ült a templomban az
özvegy királyné és az ifjú király, tegnap
még halálos ellenségek, ma pedig
egymáshoz bújtak, hogy elviseljék
valahogy a székesegyház csontig hatoló
hidegét, és egyre csak nevettek. Mintha
nem is két hadviselő fél kötött volna
békét ezen a csípős téli napon...
Pedig reggel, amikor Ulászló és
kísérete megérkezett a városba, úgy tűnt,
minden kudarcba fullad. A falak
roskadoztak a királyné cseh és német
zsoldosaitól, s az ifjú király komor
tekintettel figyelte a vasba öltözött
pribékeket. De Cesarini ott lovagolt
mellette, s egyetlen pillanatra sem tűnt el
aráról az önhitt, magabiztos vigyor,
úgyhogy Ulászló megemberelte magát, és
integetett, amerre csak elhaladtak.
Végigcsattogtak a győri utcákon, a
zsoldos kompániák szigorú tekintetétől
kísérve. Amikor megérkeztek a püspöki
palotához, őfelsége még idegesebb lett.
Eljött a várva várt pillanat...
Erzsébet királyné alig aludt az
éjszaka: karikás volt a szeme, s mivel az
utolsó pillanatban letöröltette a
komornák által vastagon felkent festéket,
idősebbnek tűnt valós koránál. Amikor
Ulászló belépett Benedek püspök
palotájának kapuján, a királyné nem
tudta türtőztetni magát, és méltóságáról
megfeledkezve eléje sietett.
Ott látták egymást először.
Ulászló a lépcső alján toporgott,
hogy csizmájáról leverje a havat,
Erzsébet odafönn állt a lépcső tetején, és
fülig elpirult, amikor meglátta az ifjú
uralkodót.
Ulászló majd egy fejjel alacsonyabb
volt nála, és a híresztelésekkel
ellentétben Erzsébet különösebben
szépnek sem találta: a lengyel fiú arca
pattanásos volt, s hiába a pelyhedző
bajusz, a gyérecske szakáll, a csigákban
vállra omló gesztenyeszín haj, vonásai
valahogy szétesettnek, durván
faragottnak tűntek.
Talán épp az tetszett meg neki, hogy
Ulászló távolról sem volt tökéletes
férfiú. Ahogy végigmérte a zavarával
küszködő fiatalembert, megszánta őt.
Hisz ez csak egy fiú, aki lovagnak
képzeli magát... Egy lovag, akivel
elhitették, hogy két hatalmas ország
királya lehet egyszerre...
- Királyi felség...
Ulászló szemmel láthatóan
meghökkent az udvarias fogadtatáson.
Fél térdre ereszkedett, és amikor
Erzsébet leért hozzá, megragadta a nő
kezét és áhítatosan megcsókolta.
- Királyné asszonyom! Vártam már e
percet szívből, türelmetlenül...
A sors kifürkészhetetlen akaratából
kifolyólag az alig tizennyolc éves ifjú
szimpatikusnak, mi több, tetszetősnek
találta a harminckét esztendős
anyakirálynét. Nem afféle testi vonzalom
volt ez, és semmiképpen sem szerelem
első látásra, sokkal inkább együttérzés,
egymásrautaltság, s annak felismerés se,
hogy ők ketten egyaránt esendő figurák
egy képzeletbeli sakktáblán.
Eladdig kizárólag ellenségként
tekintettek a másikra, s most itt álltak
egymással szemben, az alacsony,
pattanásos fiú és a teltkarcsú, mindenki
által megcsalatott asszony. Egymás
szemébe néztek, és az első pillanattól
fogva ösztönös bizalmat éreztek egymás
iránt. Tagadhatatlan, hogy e bizalomban
jó adag önirónia is vegyült. Erzsébet
arra gondolt, vajon hogyan gondolhatott
erre a megszeppent, önmagát a keresztes
háborúk gáncs nélküli lovagjának
álmodó fiúcskára mint gyűlöletes
ellenfélre? Milyen esetlenül hajtja meg
magát újra és újra, mintha rugóra járna a
dereka, milyen vörös a képe, a
pattanások külön világlanak ábrázatán...
A szeme furcsa, kékeszöld talán...
Szép szeme van... Csak rá sem meri
emelni, oly gátlásos szegény...
S Ulászló éppen így, fel sem tudta
fogni e pillanatban, vajon miképp
vélhette halálos ellenfelének ezt az
illatos, szép arcú, meleg tekintetű
asszonyt, kinek még telt dereka is
vonzónak tűnt, dús keblei és hófehér
nyaka, veres ajkai soha nem érzett
vonzalmat ébresztettek testében,
lelkében.
 - Nyújtsa a karját, királyi felség! A
székesegyházban már várnak minket! Így
ballagtak át a hóban a templomba, hogy
Benedek püspök az ország nagyok s a
város előkelőinek színe előtt hirdethesse
ki a Salánki kancellár és Cesarini
bíboros által megszövegezett
békeszerződést.
Már az út alatt is elmélyülten
beszélgettek mint két, egymást rég látott
ismerős. Erzsébet kifaggatta a fiút, hogy
érzi magát Magyarországon, s mikor
megtudta, hogy mely ételeket szereti
leginkább Ulászló a magyar konyha
remekei közül, lelkesen dicsérte ízlését,
mondván, ő olyan finomat főzet még
aznap este számára, amilyet soha nem
evett. Ulászló tapintatosan érdeklődött a
királyné leányai iránt, de hamarjában
kifejezte, hogy noha a békeszerződés
szövege szerint feleségül szándékozik
venni Anna hercegkisasszonyt, ő csak és
kizárólag abban az esetben szánja magát
e lépésre, ha ez semmilyen szempontból
nem sérti Erzsébet érdekeit vagy anyai
érzéseit. Aztán hozzátette azt is, szíve
szerint, most, hogy szemtől szemben
pállhattak egymással, habozás nélkül
megkérné Erzsébet kezét, hisz a királyné
szépsége meghaladja a mégoly hízelkedő
leírásokat is, melyeket eddig volt
szerencséje hallani.
Erzsébet elpirult, ez a kis pír
különösen jól állt neki a téli hidegben.
Már akkor hangosan kacagott, amikor
egymásba kapaszkodva beléptek a
székesegyház kapuján. Észre sem vették,
hogy a felsorakozott magyar, ausztriai és
cseh urak milyen megdöbbenéssel
fogadják érkeztüket - nem látták az első
sorban teljes pompában feszítő Cillei
Ulrikot, Újlaki Miklóst és Széchy Dénes
érseket sem, akik belesápadtak a
templomhajó árkádjai alatt visszhangzó
nevetésbe.
Erre a belépőre senki sem számított.
Még Salánki Ágoston kancellár úr is
értetlenül nézett Cesarinire, mintha csak
azt kérdezné:
Mi ez? A te műved?
A bíboros kínos mosollyal vállat
vont, pedig éppen hogy ő tehetett
mindenről. Az ő hazugságai ültettek
bogarat a királyné és az ifjú király
fülébe, az ő füllentései oszlatták el a
gyanú fellegeit kettejük közül.
Amikor pedig szegény öreg Benedek
püspök nekilátott a békeszerződés
szövegét németül, majd nyomban ezután
lengyel nyelven is felolvasni, akadozva,
a szavakat silabizálva, összezagyválva,
Erzsébet és Ulászló egymásnak
támaszkodva nevettek.
Cesarini arra gondolt, ez az
egymásra találás kizárólag Isten
kegyelmes gondviselésének köszönhető.
Két esztendő véres belháborúja,
birtokok százainak feldúlása, idegen
zsoldosok gyalázatos garázdálkodása,
halottak ezrei után a győri
székesegyházban az özvegy királyné és
az ifjú király illetlen kuncogása és
bensőséges sutyorgása azt jelezte, hogy
valami új, valami váratlan vette kezdetét
Pannóniában.
A vacsorát a püspöki palotában
költötték el, a több száz gyertyától
megvilágított ebédlőben. Ragyogott a
sok ezüstkanál, ezüstkés, a sok csiszolt
kristály és a fényesre sikált ezüstkupa. Itt
aztán az is kiderült, hogy mind Erzsébet,
mind Ulászló különösen nagy barátai a
konyhaművészetnek, mi több, igazi
ínyencek. Szegény Benedek püspök
szakácsai igyekeztek ugyan kitenni
magukért, sóban pácolt kecsegét,
gyümölcsös lével biberefarkat,
báránytüdőt tiszta borssal és savanyú
káposztát faolajjal tálaltak a kényes
ízlésű vendégeknek, akik minden egyes
fogásról kimerítő alapossággal osztották
meg egymással nézeteiket Különösen
Erzsébet fejtegette nagy hévvel, hogyan
kellene még tovább pácolni a kecsegét,
hogy porhanyósabb legyen, s hogyan
illenék kevés szerémségi borban
megforgatni, mielőtt a vízaknai sóba
beleforgatnák. A gyümölcsös léről meg
Ulászlónak volt határozott ítélete,
mondván, több gránátalmát és aszalt
szilvát kellett volna használni a mezei,
mézben forgatott almaszeletkék és
mazsolaszemek helyett.
Cesarini úgy érezte, a hangulat
percről percre barátibb, ezért intésére a
négy veronai énekes rázendített odakünn
a huzatos lépcsőházban a legfrissebb
itáliai madrigálokra.
 Ahogy fogyott a kamonci nektár, s
ahogy ürültek a megrakott ételes tálak,
úgy vált mind bensőségesebbé a királyné
s az ifjú király csevegése. Immár senki
máshoz nem szóltak, csak egymáshoz, az
udvar és a kíséret tagjainak legnagyobb
megdöbbenésére. Szegény Salánki
kancellár dőlt ki leghamarébb, ami nem
csoda, annak tükrében, hogy két álló
éjszakája nem aludt egy szemernyit sem
a szerződés előkészítése miatt. Aztán
szépen lassan elszállingóztak a magas
rangú lengyel urak is, Zbigniew
Zakrzewski, Adam Czartorycki, Tadeusz
Potocki, majd a magyarok is ímmel-
ámmal kimentették magukat, legelébb a
feltűnően sápatag Cillei meg Hédervári
nádor.
 Erzsébet egyszer csak arra figyelt
fel, hogy kettejükön kívül immár csupán
Cesarini kókadozik az ebédlőben az
asztalon tornyosuló étekromhalmazok
között.
- Nyugodt szívvel térj aludni, kedves
bíborosom! - nevetett rá a királyné. -
Őfelsége itt alszik ma éjszaka a
palotában.
Cesarini felcsuklott meglepetésében.
- Valóban?
A javaslat szemmel láthatóan
Ulászlót is meglepte, de egyáltalán nem
tűnt úgy, mintha ellenére lenne.
- Jó éjszakát! - hajlongott a bíboros,
s miközben becsukta maga mögött az
ajtót, arra gondolt. Isten útjai valóban
teljességgel kiszámíthatatlanok.
 14.

GYŐR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, KARÁCSONY HAVÁNAK
15. NAPJA

Reggel, nem sokkal napkelte után a

bíboros már ott toporgott a püspöki
palota emeleti várószobájában a
házigazdával, Benedek püspökkel együtt,
mintha valami közeli csatatérről érkező
hírt várnának.
- Megtörtént? - kérdezte kertelés
nélkül Cesarini.
A püspök széttárta karját, vén,
vizenyős szemét az égre emelte.
- Ki tudja azt, kardinális uram? Ki
tudja?
Cesarini hosszan, köhécselve
kopogott a királyné ajtaján, s
összerezzent, mikor Erzsébet kacagva
kiáltotta ki:
- Bújj be!
Ulászló az asszony lábánál
kucorgott, elnehezülő, részeg pillantását
úgy emelte az érkezőre, mintha
meglepné, hogy már megint háborgatják
őket Mindketten ruhában voltak, nyakig
begombolva, ahogy illik. Cesarini
felsóhajtott megkönnyebbülésében.
- Bevallom, nem várt öröm
számomra, hogy királyi felségtek ilyen
csodálatos harmóniában megérik
egymást...
Erzsébet álmosan nyújtózkodott.
 - Végigbeszéltük az egész éjszakát,
bíborosom! Őfelsége megnyílt előttem,
ahogy én is kitártam előtte szívemet!
Ulászló nehézkesen feltápászkodott a
padlóról, és gáláns meghajlással
búcsúzkodott.
- Ma este, kedves Erzsébet!
- Ma este? - nézett nagyot Cesarini. -
Mi lesz ma este?
- Folytatjuk a béke megünneplését -
felelte Erzsébet. - Kettesben!
- Ó, igazán? Kettesben?
Ulászló tántorogva megállt az
ajtóban.
- Rád sincs már szükség, kedves
bíboros... Ma este biztosan nem
igénylem majd segítségedet...
Cesarini és a király még odalenn, az
ajtóban is hallották Erzsébet nevetését.
 15.

Egész Győr a váratlan fordulatról

beszélt. A királyné és az ifjú király
összemelegedése talán azt is jelentheti,
hogy megszabadulnak a cseh meg német
zsoldosok siserahadától? Azt is
jelentheti, hogy végre békesség lesz a
Dunántúlon, nem dúlják egymás birtokait
a két párt nagyurai?
A szóbeszédet másnap még
szaftosabb részletek gazdagították.
Ulászló ezúttal is a püspöki palotában
töltötte az éjszakát, de reggel, mikor
Cesarini felköltötte őket, mindketten
anyaszült meztelenül szédelegtek elő az
ágyból.
 Néhány órával később Cesarini és
Salánki kancellár szépen csöndben
kitörölték a békeszerződés szövegéből
azt a passzust, miszerint Ulászló
feleségül veszi Anna hercegnőt, és Anna
neve helyére beírták Erzsébet özvegy
királynét.
 16.

Mielőtt a nevezetes eset megtörtént,

Erzsébet már tűkön ülve várta, hogy újra
bealkonyuljon, s végre beavathassa a
testi szerelem általa ismert valamennyi
fortélyába a nálánál jóval fiatalabb
királyt. Számos szeretője volt az elmúlt
években, s mély meggyőződéssel hitte,
hogy e férfiak a testi szerelem
nagymesterei voltak. De mivel sem
Újlaki, sem Széchy bíboros, sem Cillei,
sem az összes többi kósza lovagok,
bárók, ajtónállók nem figyeltek igazán a
királyné igényeire, csak önnön
mihamarabbi kielégülésükre törekedtek,
ágyba bújásuk után néhány perccel
Erzsébet rádöbbent, hogy ezen az
éjszakán bizony Ulászló fog
újdonságokkal szolgálni, s nem ő.
A hajnal egymás karjaiban találta
őket, s mindketten tökéletesen
elégedettek és boldogok voltak.
Erzsébet reggel anyaszült
mezítelenül, az ágyból diktálta a fülig
vörösödő Salánki kancellárnak a levelet,
melyben értesítette a hozzá hű Pozsony
városát arról, hogy immár hosszas,
békés időszak köszönt rájuk az általános
megbékélés révén. Aztán nyomban
levelet íratott anyjának, a lengyelországi
száműzetésben élő Barbara királynénak,
melyben közölte vele, hogy Ulászlóval
közösen a csehországi Mölnick várát
jelölték ki számára lakhelyül, és hogy a
továbbiakban sem látják őt szívesen
magyar földön.
Ezután meg Frigyes királynak íratott
levelet, melyben követelte, hogy kisfiát,
Lászlót, és a magyarok Szent Koronáját
késedelem nélkül szolgáltassa vissza
számára - utóbbiért Ulászló biztatására
jelentős megváltási pénzt is kilátásba
helyezett, egyúttal közölte Frigyessel,
hogy kisfia felnőtté válásáig Ulászló
viseli szándékai szerint mind a magyar,
mind a cseh koronát.
Miután a levelek vázlatát Salánki
sietősen lekörmölte, a királyi pár ismét
kettesben maradt, és egész álló nap ki
sem mozdult az ágyból.
Estebédnél úgy viselkedtek, mint két
turbékoló szerelmes. Egymást etették, és
mint ahogy másnap reggel a szolgák
Salánki Ágostonnak jelentették, korábbi
szerelmi csalódásaikról beszélgettek.
Ulászló listája rövid volt, de
Erzsébetével nem végeztek éjfélig, akkor
pedig ágyba bújtak megint.
Másnap Cesarini kihallgatást kért
őfelségétől, s már reggel meg is jelent a
püspöki palotában, azonban az ifjú
király csak nem sokkal vacsora előtt
kászálódott ki az ágyból. Testileg
végletekig kimerültnek, lelkileg azonban
tökéletesen feltöltődöttnek tűnt. Közölte
a bíborossal, hogy még karácsony előtt
megtartják Buda várában a kézfogót, és
megtisztelve érezné magát, ha a pápai
követ adná össze őt Erzsébettel, mintegy
elismerésül az állhatatos béketeremtő
munkálkodásért.
Cesarini ebbe készségesen bele is
egyezett, arra kérte viszont Ulászlót,
sürgesse meg Erzsébetet, írjon levelet
Giskra lovagnak is, hogy a huszita
zsoldosok azonnal tegyék le a fegyvert
és szolgáltassák vissza a kezükre került
királyi várakat. Ulászló mosolyogva
legyintett, hogy a levél néhány napon
belül megszületik majd, de egyelőre oly
sok bepótolnivalójuk van Erzsébettel,
hogy a végét sem látják.
A bíboros távoztában csak széttárta
karját, mikor az ajtóban Benedek püspök
könnyes szemmel kérdezte tőle, vajon
meddig tekintik még házát szerelmi
fészeknek a királyi felségek.
 Ötödik fejezet - Kripta és bölcső

Ötödik fejezet

KRIPTA ÉS BÖLCSŐ
1.

SZÉKESFEHÉRVÁR,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK45 9. NAPJA,
HITVALLÓ SZENT MÁRTON
ELŐÜNNEPÉN

Az utolsó pillanatban érkeztek a

koronázóvárosba, hogy szemtanúi
lehessenek, miként helyezik a kriptába
mindazt, ami szegény jó Lajos király
testéből megmaradt Utóbb Dénes már
nem bánta, hogy a szép öregember erős
iramot diktált Enyingtől Fehérvárig. Jó
néhány napot eltékozoltak a szabadkai
kalanddal, így egyetlen perc vesztegetni
való idejük sem maradt, ha a
koronázásra oda akartak érni.
Székesfehérvár utcáin nyüzsögtek a
ceremóniára érkezett nemesurak
kíséretükkel, darabontjaikkal,
szolgáikkal egyetemben. A délelőtti órák
ellenére sokan már kapatosan
dülöngéltek, s a fehérvári polgárok nem
kis megrökönyödésére olyanok is
akadtak, akik a gyásznap dacára teli
torokból danolásztak.46
 Dénes úgy vélte, ajánlatosabb volna
először szállást keresni maguknak, de az
öregember ellentmondást nem tűrve a
székesegyházra mutatott.
- Igyekezzünk, fiam! Elébb rójuk le
végső tiszteletünket a király porhüvelye
előtt!
Így történt, hogy a Szapolyai-címeres
lándzsások sorfalán átvergődve éppen
abban a percben érkeztek a templomba,
amikor a gyászistentisztelet véget ért, és
a fekete köpenyes eloldok állukra vették
a felravatalozott koporsót.
Dénes és a szép öregember már a
kapunál elakadtak a tömegben. Kopott
öltözékű kurtanemesek, városi polgárok,
kereskedők könyököltek, tolakodtak,
csak hogy egyetlen pillantást
vethessenek a főoltár előtt zajló
szertartásra. A gyászénekek elhalkultak,
a székesegyházat izgatott duruzsolás
töltötte meg.
- Itt ugyan be nem jutunk! - sóhajtotta
Dénes, és megfogta az öregember karját,
hogy kivezesse a szabadba. Csakhogy
annak esze ágában sem volt meghátrálni.
- Engedjetek át!
Kiáltása öblösen visszhangzott az ősi
falak között: az emberek meglepetten
hátrafordultak, hogy szemügyre vegyék,
ki követelőzik ily Erdéllyel.
Ekkor meglepő dolog történt: néhány
nemesúr felismerte a szép öregembert,
és tisztelettudón fejet hajtottak előtte.
- Erre jöjjék kegyelmed! Erre!
A megnyíló emberfolyosón
végighaladva egyenest a főoltárig
jutottak, s ott beálltak a felsorakozott
zászlósurak mögé.
Orrfacsaró hullaszag terjengett;
hiába szögezték le a koporsót, a több
mint két hónapja halott király teste
erősen oszlásnak indult Dénes
öklendezve szorította dolmánya ujját az
orra elé.
Örvendeztek a gyászheroldok is,
miközben vállukon egyensúlyozták a
koporsót Pedig még bírniuk kellett egy
darabig: a püspök úr legényei a
kriptalappal piszmogtak.
Dénes szemügyre vette a
gyászolókat. A legfeltűnőbb mind közül
egy ékkövekkel díszített, sáfrányszín
dolmányban feszítő, kiguvadt szemű,
kurta lábú nagyúr volt, ki épp meghajolt
a koporsó előtt.
- No, az ott Szapolyai! - szűrte foga
közt Deér-Sólyom István. - A képe most
is borvirágos! Körülötte a hívei: az a
finnyás arcú Werbőczy István, a veres
mentés Szobi, az a hosszú bajszú meg
Bodó Ferenc.
- És az a sötét képű?
- Batthyány Ferenc. Báthori nádorral
közösen fosztották ki a pécsi káptalan
szekereit. Mellette a kacska kezű Csulai
Móré László, közönséges rablólovag!
Szép kis társaság jött össze királyt
temetni, igaz-e?
- Fis az, aki befogja az orrát?
- Perényi Péter koronaőr. Ő hozta el
a Szent Koronát Szapolyainak. Mellette
Podmaniczky István, a nyitrai püspök.
Mivel az esztergomi érsek halott, vagy ő
teszi a koronát a vajda fejére, vagy
Várdai, az egri püspök.
- Mária királyné el se jött?
- Nem mert szegény... Pedig mindene
volt néki Lajos király... Kevés asszonyt
láttam úgy szeretni, ahogy Mária szerette
hites urat... De nézzed csak azt a
gyanakvó tekintetű, gyér szakállú
prépostot! Mária királyné embere,
ismerem kölyökkorától: Oláh Miklós a
neve, az atyja pedig az az Argyesi
Stoian, akiről én is megemlékeztem
hosszú történetemben.
Dénes mintha darázs csípte volna
meg.
- Stoian? A Hunyadi Mária fia?
 - Úgy bizony... Az az ember ott
Hunyadi Mária és Argyesi Manzilla
unokája... De sajnos kevés szorult belé a
Corvinusok lelki nemességéből. Inkább
a dédapja, Dan Basarab tulajdonságait
örökölte... Ennek ellenére el kell
ismernem, az íráshoz van némi
tehetsége...
Borús tekintetű, fekete csuhás alak
fordult hátra az első sorból, és tetőtől
talpig végigmérte a szép öregembert.
- Ki duruzsol itt? Nocsak! Hát
kegyelmed még él?
- Élek bizony, György barát! Nem
hitted volna, hogy még egyszer egymás
mellé sodor minket a sors, igaz-e? Ej, te
nagy mesemondó!
A pap illetlenül elvigyorodott.
 - Kegyelmed sem panaszkodhat! Hol
szállt meg?
- Még sehol... Látni akartam elébb,
kik érkeztek koronázni.
- Este jöjjön el a prépostsági
palotába. János urunk ott tanyáz, biztos
szívesen váltana néhány szót
kegyelmeddel... Tiszteli kegyelmedet!
- Volna miről beszélni, valóban.
- Elvárom hát! Most mennem kell!
Ideje elhantolni ezt a szerencsétlent,
különben a gyászoló gyülekezet úgy fog
okádni István királyunk
székesegyházában, mint a lakodalmas
kutya.
A legények befejezték a kriptafedél
felbontását, s a heroldok leereszthették
végre a koporsót a mélybe. Az urak mind
odacsődültek a sírbolt széléhez, hogy
pillantást vethessenek a
márványgödörre. Dénest is odasodorták
a többiek, így tisztán láthatta, ahogy a
koporsót kötelek segítségével nyögve
eresztik alá egy mívesen faragott
kőlapra.
Az egyik herold hirtelen
előregörnyedt, és a koporsó után
eresztette gyomra tartalmát. A kötél
kicsúszott a kezéből, és a faláda
recsegve-ropogva zuhant a mélybe.
Az urak felhördültek.
- Kegyelmes Krisztus!
Dénes nem tudta elfordítani
tekintetét. A széttört koporsóból részben
a kőlapra, részben a kripta aljára
szóródtak II. Lajos rothadó testrészei.
Hiába öltöztették a püspök urak díszes
dalmatikába, hiába húztak lábára vasalt
szandált, fejére színarany diadémot, a
legrútabb valójában mutatkozott meg az
emberi porhüvely szánalmas
mulandósága.
- Zárjátok le! - kiáltotta Szapolyai
dühödten. Dénes először hallotta a vajda
nőies sápítozását, ám ennyiből is
megállapíthatta, hogy ezzel a cincogással
erélyes parancsot kiadni bizony nem
lehet.
A legények remegő kézzel
visszaillesztették a kriptafedőt a helyére
- a bűz azonban még mindig ott lebegett
körülöttük.
- Ki innét! - Szapolyai vörös képpel
törtetett át az urak karéján. Alattvalói
fontoskodva követték.
- Ne feledje kegyelmed! Este a
prépostsági palotában! - vetette még oda
György barát a szép öregembernek, s
maga is a vajda után caplatott.
A székesegyház meglepően gyorsan
kiürült.
Dénesen és a szép öregemberen
kívül csak néhány kispap maradt még,
hogy elcsomagolják a kegytárgyakat.
- Lássad! - mutatta Deér-Sólyom
István a talpuk alatt sorakozó
kriptalapokat. - Szegény Lajos királyt
édesatyja, II. Ulászló, és Szent Imre
herceg sírja közé tették le! Rossz
csillagzat alatt született! A dédanyja is
itt van valahol eltemetve...
Dénes értetlenül bámult rá. A
dédanyja?
- Hisz épp róla mesélek... -
mosolygott fáradtan a szép öregember. -
Lajos dédanyja Erzsébet királyné volt,
Luxemburgi Zsigmondi és Cillei Barbara
leánya... A talpunk alatt, Dénes fiam,
királyok, királynék porladnak... Sokan
azok közül is, akik a történetemben
rendre felbukkannak.
A fiú borzongva pillantott körbe a
székesegyházban.
- Itt koronázták meg nagy
királyainkat! Ott sivalkodott az oltárnál
Utószülött László, amikor a részeg
Újlaki a vállára sújtott a pallossal! Ott
olvasta fel Vitéz kancellár a nemzet
egységét hirdető szózatát Jagelló Ulászló
királyunk koronázásán... Lássad, ott
csüngnek sorban az oszlopokon az
Árpádok által zsákmányolt ellenséges
lobogók! Moly rágja már mindet! Cseh,
morva, lengyel, bizánci, bolgár, galíciai,
lodoméri, szerb zászlók, tatár és török
boncsokok! S látod-e amott az oltár
oldalán azt a kopott, aranyozott zászlót?
- Az igen régi lehet, jó uram!
- Majd félezer éves! Szent István
királyunk felségzászlaja!
- De hisz törött a nyele! - jegyezte
meg csalódottan Dénes.
- Akkor törött el, amikor a kölyök
Ulászlót koronázták a Szent István
hermájáról lefeszegetett koronával! Az
apám mesélte... Amott láthatod a
Hunyadi Mátyás zsákmányolta
hadilobogókat!
 - Mátyás király is itt van eltemetve?
- kérdezte izgatottan Dénes.
- No, gyere csak velem!
A szép öregember a szentélyen
túlhaladva egy utólag az oldalhajóhoz
illesztett kápolnaépülethez vezette a fiút.
A kápolna boltíve fölött kőből faragott
hollós címer díszelgett.
- Mátyás király maga tervezte ezt a
síri hajlékot Úgy gondolta, itt lesz a
Hunyadi-család kriptája, ide szerette
volna szállíttatni Gyulafehérvárról atyja,
bátyja és nagybátyja maradványait is, de
erre végül nem került sor... Corvin János
herceg sem itt porlad, ahogy a két
szegény Hunyadi unoka sem... No, mi
lesz? Lépj csak be bátran!
Dénes megbabonázva
engedelmeskedett.
Odabenn dúsan faragott oszlopok,
bibliai alakokat idéző szobrok,
embermagas ezüst gyertyatartók között
hatalmas kőszarkofág uralta a teret Az
üvegablakokon keresztül becsordogáló
fény sárgára, pirosra és zöldre festette a
domborművek figuráit.
- Itt nyugszik! - sóhajtotta Deér-
Sólyom István. - A nagy király!
Májfoltos kezét a szarkofág
faragványaira helyezte, s szeme
egyszeriben megtelt könnyel.
- Édes Istenem! Ha most
feltámadhatnál... Ha te vezetnél minket...
Dénes nem tudta levenni a szemét a
szarkofágról. A Hunyadi és a Szilágyi
család címereit a Magyar Királyság
tartományainak és a Mátyás által
meghódított országoknak címerei
övezték. Erdély, Horvátország,
Szlavónia, Dalmácia, Cumani,
Csehország, Szilézia, Alsó-Ausztria,
Galícia...
A domborművek a Duna jegén történt
királyválasztás, a szabácsi viadal, a
bécsi bevonulás eseményeit örökítették
meg. Az öregember közel hajolt és
alaposan szemügyre vette az utóbbit.
- Nézzed csak, Dénes fiam... Ez itt én
volnék!
A szerzetes elhűlten bámulta a
művészi pontossággal faragott,
félhüvelyknyi páncélos lovasok közül
kimagasodó daliás vitézt.
- Ezt kegyelmedről mintázták?
 - Sollenau mezején, hadiszemlén...
Aznap bocsájtott meg nékem a nagy
király, és ott ismertem meg a nevezetes
Bonfini mestert, aki Itáliából... De erről
még korai lenne beszélnem, nem igaz?
Dénes szédült a sok szépségtől.
- Ezek az oszlopok...
gyönyörűségesek, jó uram!
- Mauthauseni gránitoszlopok...
Mátyás maga hozatta ide őket a budai
prépostsági romoktól...47
Amikor szegény örökre lehunyta a
szemét, mindennek vége volt! Egy nagy
birodalom omlott össze az irigység, a
szűkkeblűség és az örök széthúzás miatt,
fiam... Mátyást először a székesegyház
közepén, a kőlapok alá kaparták el, mert
a sírkápolnán még dolgoztak a
mesterek... Szilágyi Erzsébetet már
korábban ide temették, de két hónappal
Mátyás halála után a szarkofág is készen
állt... Alig helyeztük el ide a
maradványokat...
A szép öregember hangja elcsuklott.
- Tanuld meg, fiam, ez az ország a
legnagyobb dicsőség csúcsairól hullott a
gyalázat legmélyebb szakadékába! Alig
helyeztük el ide Mátyás porhüvelyét,
legnagyobb ellensége, Miksa római
király máris szabadon pusztította
szegény Magyarországot Zsoldosai
elfoglalták Székesfehérvárt, a bazilika
védőit lemészárolták, a templomot
kifosztották... A királysírokat
meggyalázták, dicső Árpád-házi
uralkodóink csontjait kihányták a
kriptákból, koronáikat, láncaikat,
gyűrűiket, vélük temetett fegyvereiket
mind elragadták... Ide is betörtek, hisz
Mátyás volt számukra a leggyűlöltebb
hódító, ki bevette Bécs városát...
- Mátyás urunk maradványait is
meggyalázták hát? - szörnyülködött
Dénes.
- A szarkofágot felfeszegették, a
szobrok egy részét összetörték... Az
alávaló landesknechtek leköpdösték az
oszló tetemet, aztán, mikor már a sárga
földig leitták magukat, visszajöttek, hogy
lándzsáikra tűzve hányják ki a várárokba
a dicső Hunyadi Mátyás király
maradványait...
Dénes megborzadt.
- Szerencsére egy bátor prépost,
Kálmáncsehy Domonkos elébük vetette
magát és megakadályozta a barbár
cselekedetet... Másnap maga Miksa jött
ide, hogy megszemlélje ellenfele
kriptáját Idejött, és tisztelgett a Mathias
Corvinus előtt...
- Akkor hát Mátyás csontjai itt
vannak - suttogta megkönnyebbülten
Dénes.
- Itt vannak. Még itt... Memento
mori... A halál ott leselkedik mindenütt!
Biztosan megkaparint magának, csak
még a napját, óráját nem tudjuk... Mert
hisz minden mulandó... E szarkofágban
porladnak annak az embernek a csontjai,
aki birodalommá kovácsolta e széthúzó
országot Még megvannak csontjai! Még
áll büszke palotája Budán! Még sok
megvan szenvedéllyel összegyűjtött
könyvei közül... De lassan úrrá lesz
mindenen az enyészet... A paloták
leomlanak, a könyveket szétlopkodják,
az országot darabokra tépik, ha nem
leszünk képesek újra összefogni, s
megakadályozni!
Dénes megérintette a dombormű
Mátyás-alakját.
- Csakhogy mindaz, amit ma láttam,
jó uram... Ezek az emberek...
Szapolyai... a hívei... Bocsássad meg
nékem őszinteségemet... én nem hiszem,
hogy képesek lesznek megakadályozni
bármit is...
- Hinni kell! - mosolygott a szép
öregember. - És cselekedni! Ezért
vagyunk itt! Holnap Szent István
koronája Szapolyai üstökére kerül.
Holnap új világ kezdődik! Imádkozzunk,
hogy ennél a mostaninál jobb legyen!
Imádkozzunk!
Térdre ereszkedtek a szarkofág előtt.
Ugyanazért fohászkodtak mindketten:
a Hunyadiak dicsőségének
visszaállításáért, s szegény, árva
Magyarország feltámadásáért...
 2.

GYŐR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, KARÁCSONY HAVÁNAK
17. NAPJA

- Ugye, tudod, mit jelent ez?

Újlaki Miklós összeszorított szájjal
ingatta a fejét.
- Válaszolj! Ugye, tudod, mit jelent
ez?
Csend.
- Hát persze hogy tudod! Nagyon is
jól tudod! Ez mindennek a végét jelenti!
Erdély társvajdája fölöttébb
kellemetlenül érezte magát. Sehogyan
sem tetszett neki, ahogy Cillei faggatta
csaknem fertályórája. Amikor
Kottannerné odasomfordált hozzá az
utcán, már akkor pontosan tudta, hogy mi
csípi a veres gróf szemét.
- Azt hiszed, kedves Miklós, hogy
hagyni fogom? - Cillei fagyos tekintettel
bámult rá, lovaglóostorát a háta mögött
suhogtatva. - Azt hiszed, megengedem,
hogy ez a szajha mindent elrontson?
Újlaki megengedett magának egy
gúnyos mosolyt.
- Semmit sem tehetsz ellene, Ulrik!
A békekötést kihirdették. Még karácsony
előtt meglesz a kézfogó, s vízkeresztkor,
lefogadom, te meg én ott állunk majd a
Boldogasszony-templomban a meghívott
vendégek között, s tiszta szívből
kívánunk a mi kis Erzsébetünknek
nagyon sok boldogságot és bőséges
gyermekáldást!
Cillei fagyosan bámult rá. Ráncos
arca akár egy halotti maszk - az ablak
zsalui közt beszűrődő fényben egészen
rémisztően hatott, főképp sárgán
parázsló szeme és akaratosan
összepréselt, színtelen ajkai.
- Néked lányt szült, de nékem fiút!
Az ő jövője a tét!
- Figyelmeztetlek, ha ezt sűrűn
hangoztatod, a bakó kezére juthatsz!
A veres gróf megrázta fejét. Teuton
módra nyírt rövid haja ide-oda rezgett
nyaka minden moccanatára.
- Még mindig nem érted, igaz? Az az
esküvő nem jöhet létre! Az mindennek a
végét jelentené!
 - Csak az ármánykodásodnak
jelentené a végét, Ulrik! Vége van! Ideje
beismerned: a harc eldőlt! Hunyadi a
harcmezőn, Ulászló meg az ágyban
eldöntötték. Neked s nekem már csak az
maradt, hogy beálljunk a sorba, és
igyekezzünk a lehető legjobb képet vágni
az egészhez! És persze tartani a
markunkat...
Cillei elfordult a vajdától, és tétován
résnyire tolta az ablak zsaluit. A
napsugár éles pengeként hasított az
elsötétített szobába.
- Az apám hosszú évtizedek óta építi
a birodalmunkat - mondta halkan, mintha
csak magának beszélne. - Sok mindent
feláldozott ezért... Ígéretek...
hazugságok... Megmérgezett gyermekek,
eltaposott szerelmek és olyan
házasságok, amik rosszabbak a
tömlöcnél, s egy örökkévalóságig
tartanak... Minden lépcsőfoknak, melyen
magasabbra jutottunk, keserves ára volt,
Miklós! De magasra jutottunk,
kétségtelenül! Innét nincs már messze a
végső cél!
- A végső cél? Azt hittem, az
üdvözülés a végső célod, Ulrik!
De Cilleit nem lehetett
gúnyolódással kizökkenteni látszólagos
nyugalmából.
- Ezt az országot meg kell szervezni!
A ti kezetekben csak veszendőbe megy
minden érték, minden szépség... Ostoba
barmok vagytok... Azt sem fogjátok fel,
hogy micsoda kincs ez a föld, amit a
teremtő érdemtelenül néktek juttatott!
Nehézfejű ázsiai horda vagytok,
faggyúbűzű söpredék... Zabálni, vedelni
tudtok, éjjel-nappal pofázni, és persze
mindent, de mindent ellenezni...
Mindenre azt mondani: nem! Mindenre,
ami szebbé és élhetőbbé tehetné az
országot!
Újlaki unottan ásított.
- Mert te aztán tudod, azt hogyan
lehetne, igaz?
Cillei savószín szeme valahová a
behavazott messzeségbe révedt.
- Ezt az országot, Miklós, tejjel-
mézzel folyó Kánaánná tehetném!
Megzabolázva minden léhűtő
söpredékét... magyart, oláhot, szlávot...
Mert egyik sem különb a másiknál...
Fellegeket bámulni álmodozva, aztán
egyik pillanatról a másikra vadállatként
egymás torkának esni... Ehhez értetek...
De szép, értelmes munkával építni, előre
pontosan mindent eltervezni, kitartó,
szívós munkával a tervet végbevinni...
Az nektek nem megy! Nem! Ti mindent
kimagyaráztok... Ti minden hibát más
nyakába varrtok... Ti mindenre filozófiát
találtok, csak munkálni ne kelljen,
kitartón, igyekezettel! Csak sértetten
háborogni tudtok! Aztán a kudarcon
sírva vigadni! Sebeket nyalogatni!
Károgni! Pofázni!
Összefogni? Csak ha közületek
valaki jobb életre vágy, akkor tudtok
összefogni, hogy sietve a földbe
tapossátok, ne vigye semmire, ha ti nem
vittétek! A mások irigylésében, abban
egyek vagytok! A különbek lenézésében!
Az igyekvők lekicsinylésében! Minden
jónak tagadásában!
Újlaki nagyot sóhajtott, s lassan
felemelkedett a székről, ahová Cillei
nyomta érkeztekor.
- Hát mire vagy te oly büszke? A
fene nagy eszedre? Mire mész vele,
amikor ott állsz majd Erzsébet és
Ulászló menyegzőjén?
- Ez az esküvő nem jöhet létre! -
sziszegte Cillei. - Fogd már föl végre!
- Én ebben nem leszek cimborád! -
Újlaki egészen közel hajolt a báró
füléhez. - S most, ha megbocsájtsz, ha
más mondanivalód számomra nincsen,
kedves Ulrik... Megyek fellegeket
bámulni, álmodozni...
A veres báró nem akadályozta, de
tekintetét le sem vette Miklósról, míg az
ajtó kilincsére nem tette a kezét.
- Végezned kell vele!
- Tessék?
- Ha megteszed, esküszöm, örökké
hálás leszek néked! A fiamból király
lesz, te pedig megkapsz mindent, amit
Hunyadi az elmúlt években
összeharácsolt magának! Mindent!
Újlaki mozdulatlanná merevedett.
- Neked teljesen elment az eszed?
- Az esküvőt másképp
megakadályozni nem lehet! Végezz vele!
Kérlek!
- Azt hiszed, a kezedben tartasz? Azt
hiszed, nincs más választásom, mint
hogy engedelmeskedjek? Köpök én rád,
Cillei Ulrik! És az Isten mentse meg az
országot attól, hogy te a kezedbe
kaparintsad!
- Vigyázz! Szép és fiatal feleséged
van! Baja eshet szegénynek! Vigyázz!
Szerencsétlen baleset érheti bármikor...
Újlaki lehajtott fejjel hallgatott
néhány pillanatig, aztán visszaballagott
az ajtótól az elsötétített szoba közepén
álló Cilleihez.
- Baleset, úgy-e?
A veres gróf sajnálkozva vállat vont.
- Az Úr adta... az Úr bármikor
elveheti...
Újlakin különös nyugalom lett úrrá.
- Elkéstél ezzel, Ulrik! - felelte. -
Elmúltak azok az idők, amikor úgy
rángathattál, akár egy bábut a csepűrágó
mutatványos... Ne felejtsed, ott
harcoltam Hunyadi mellett Cikádornál,
mikor megszalasztottuk a barátaidat!
Fenyegetni pedig meg se próbálj! Ha
Máriámnak a haja szála is meggörbűl...
Újlaki megragadta a gróf gallérját,
és görcsös mozdulattal magához rántotta.
- Tudom én, hogy tavaly
leánygyermeket szült a feleséged... No
hát, vigyázz csak! Baja eshet néki is!
Szerencsétlen baleset...
Cillei elsápadt, s hitetlenkedve
hátrált Újlaki elől.
- Mit merészelsz?
- Soha ekkora vagyonom nem volt,
mint most! Hunyadi oldalán magam is
Erdély vajdája volnék, macsói bán,
nándorfehérvári főkapitány... A fél
Szerémség az enyém! Várak, városok
nyugaton, északon... zsoldosom, mint a
tenger... Hunyadi dicsősége az én
dicsőségem is... A király kedvel...
Elegendő hatalmam van ahhoz, hogy
egyetlen intésemre eltörjön a gerince
annak az ártatlan kis Cillei leánykának...
A veres gróf minden ízében
remegett.
- Hogy is hívják a kis szentemet? -
kérdezte Újlaki könnyeden.
Cillei nem felelt.
- No, hát... A keresztelőjére sem
hívtál meg... Nem szép dolog...
Kinyitotta az ajtót, és kilépett a
folyosóra.
- Vesztettél, Ulrik! Törődj bele!
 A veres gróf egyedül maradt a
félhomályban. Sokáig bámult maga elé a
semmibe - a világ túlságosan gyorsan
változott körülötte, s először életében
úgy érezte, nem képes alkalmazkodni
hozzá.
De egy dologban biztos volt.
Még nem veszített...
Ó, még távolról sem...
 3.

- Nem! Ezt nem várhatod tőlem!

- Meg kell tenned... Nincs más
választásunk...
Kottannerné rémülten bámult a
fölébe tornyosuló mezítelen férfi arcába.
Cillei vonásai megnyúltak szeretkezés
közben, szeme kidülledt,
megüvegesedett. Ahogy lihegett, nyitott
szája szegletében meg-megrándult egy
ideg.
- Még ma... A palotában... Meg kell
tenned...
A komorna már attól halálra rémült,
hogy Cillei eszelősen ismételgette ezt a
néhány szót, miközben mind vadabb
mozdulatokkal hágta őt. A teste görcsben
vonaglott, s ahogy karmai a nő vállába
martak, Kottannerné érezte, hogy vér
csordul ki bőre alól.
- Megvesztél? Mi bajod?
- Meg kell tenned... Még ma... Meg
kell tenned...
A komorna összerándult a
fájdalomtól Cillei soha nem volt
figyelmes szerető, de durvának azért
távolról sem lehetett nevezni. Most
azonban egészen kifordult magából, s
ahogy bőszen újult erőre kapott, a
komorna szeméremtestébe éles fájdalom
hasított.
- Hagy abba, te állat! Hagyd ezt
abba!
A férfi felhördült, apró fogai
sárgállottak a fáklyák fényében.
- Hagyd abba! Könyörgöm!
De már elkésett a könyörgéssel,
Cillei hörögve megragadta, és hajánál
fogva felrángatta az ágyról. A komorna
vinnyogott, de sikoltani nem mert.
- Meg kell tenned... Ma... Még ma
éjjel...
- Megteszem... rendben van,
megteszem... - zihálta, hogy lecsillapítsa,
de Cilleit már nem lehetett megállítani:
lelökte a hideg kőpadlóra. Kottannerné
feje hangosan koppant. A férfi a hasára
nyomta, vérző fejét durván a kőre
szorította, aztán szétfeszítve lábait újra
beléhatolt.
- Még ma éjjel... Még ma... éjjel...
Nincs más... választásunk...
 Mintha az örökkévalóságig tartott
volna. Amikor Cillei végre ernyedten
elnyúlt mellette a padlón, a komorna
zokogva felemelte a fejét.
- Takarodj! - zihálta a veres gróf
kimerülten. - Soha többé nem akarlak
látni! Takarodj a szemem elől!
Kottannerné letörölte vérző
halántékát és remegő lábakkal elindult az
ajtó felé. Nem akarta megkeresni ruháit a
sötétben, örült, hogy ennyivel megúszta.
Mezítlábas talpnyomai mutatták a kihalt
folyosón, merre iszkolt riadtan.
Amikor egyedül maradt, Cillei egy
ideig szívverése kalimpálását hallgatta a
sötétben.
- Átkozott... átkozott ország...
Megöl... Megfojt... Mélybe húz...
Legalább egy óráig hevert az
összevérzett kőpadlón, aztán mikor a
hideg már reszkethetni kezdte,
összeszedte magát és feltápászkodott.
Maradt még ideje, komótosan
felöltözködött, oldalára kötötte
gyémántberakásos tőrét és vállára
kanyarította a legújabb itáliai divat
szerint szabott bársonyköpenyét.
Újlakira nem számíthat...
Kottannernére sem számíthat...
Egyetlen megoldás maradt.
 4.

Nem sokkal napnyugta után Erzsébet

királyné érzékeny búcsút vett az ifjú
királytól. A püspöki palota elé begördült
az utazóbatár, mögötte huszonnégy
lengyel páncélos lovag csattogott.
- Ígérd meg, hogy csak néhány nap! -
kérlelte Erzsébet Ulászlót, amikor az a
kocsi ajtajához lépett.
- Mindent előkészítek! - felelte a
király. Igazán fáradtnak tűnt, ami nem
csoda, tekintve, hogy néhány nap alatt
több időt töltött a testi örömök
élvezetével, mint egész addigi életében.
- Azt akarom, hogy tökéletes legyen
minden... Buda készen áll majd a
fogadásodra, kedvesem... ahogyan én
is...
Erzsébet megérintette Ulászló
pattanásos arcát, s e pillanatban nem
érdekelte, hogy a palota ablakából
szolgálók siserahada bámulja őket, s az
sem, hogy a páncélos vitézek minden
szavukat hallják.
- Boldoggá tettél, kedvesem! Vigyázz
magadra! Kérlek!
- Mitől féltesz? - nevetett a fiú, és
szattyánbőr csizmás lábát az utazóbatár
lépcsőjére emelte. - Hisz nincs többé
ellenségem!
A királyné szomorúan rámosolygott.
Oly naiv! Oly romlatlan lélek!
- Azért csak vigyázz!
Mindkettőnknek maradtak ellenségeink!
Akiknek érdekében áll megakadályozni
frigyünket, azok most próbálnak
cselekedni, mielőtt megüljük a
menyegzőt...
- Nem lesz semmi baj... - Ulászló
átölelte és gyengéden megcsókolta. -
Ígérem... Tudok vigyázni magamra!
Amikor az utazóbatár kigördült a
palota elől, Erzsébetbe egy pillanatra
baljós előérzet hasított. Ulászlót látta
maga előtt felnyílt koponyával,
kiloccsant agyvelővel. A batár egy
szakadék mélyén hevert, ripityára
törve...
- Isten veled! - kiáltotta a király után.
Néhány nap...
Hisz csak néhány napról van szó,
amíg Ulászló előkészíti a budai palotát a
menyegzői szertartásra... Kell néhány
hetet hagyni arra is, hogy a vendégsereg
megérkezzék az ország minden
szegletéből. Ulászló úgy kívánta, hogy
fivére is részt vehessen a szertartáson,
de mire Krakkóból ideér... Abban
maradtak, hogy a kézfogót megtartják
karácsonykor, a menyegzőt pedig a
vízkereszt utáni hetekre halasztják.
Erzsébet visszasietett a szobájába.
Haladéktalanul össze kívánta
csomagoltatni legszükségesebb ruháit és
kevéske megmaradt ékszerét.
Nem kis meglepetésére egyik
komornája azzal fogadta, hogy Cillei
Ulrik engesztelésül és jókívánságai
kifejezéseképpen egy veres,
cobolyprémmel szegett köntöst küldött
néki ajándékba.
Cillei?
A királyné undorral emelte fel a
ruhadarabot. Szó, mi szó, valóban
szemrevaló köntös volt, szinte bíborba
hajlón veres, a prém pedig finom,
selymes tapintású. Megszagolgatta, és a
prém szokatlan illatot árasztott magából.
Kellemes volt, messzi idegenből érkezett
fűszerek illatára emlékeztette Erzsébetet.
- Csomagoljátok a többihez! - vetette
oda a köpenyt a frajláknak. - Nem!
Hagyjátok elöl! Viselem ma este! A
fürdővizem készen áll?
Szolgálólányai harminchárom
gyertya fényében friss kecsketejben
fürösztötték meg. Újra fiatalnak érezte
magát, s újra terveket szőtt, bátor és
őszinte terveket Szeretni fogja ezt a naiv
fiút, mert lehetetlen nem szeretni őt...
Nagyszerűen kiegészítik majd egymást a
trónon. Ulászló lovag és hadvezér...
Amíg elvesződik odalenn a törökkel, ő
kézben tartja majd az kormányzást
Budán, Krakkóban, Prágában... Mert
Zsigmond császár leánya továbbra is
királyné marad... Magyar, lengyel, és
hamarosan cseh királyné... A kisfia
jövője is biztosított, noha immár
egyáltalán nem volt biztos benne, hogy
László kell, hogy örökölje a trónokat
Nem... Inkább fiút szül majd Ulászlónak!
Ha megkönyörül rajta az Úr, adhat még
gyermekáldást frigyükre.
Este Benedek püspök búcsúvacsorát
adott a királyné tiszteletére. Erzsébet
mindvégig a cobolyprém köntöst viselte.
Két fogás közt egy ízben eszébe jutott
ugyan, hogy a prémnek egyre furcsább,
egyre zavaróbb a szaga, ami elnyomta a
finomabbnál finomabb étkek illatát, de
aztán úgy döntött, nem öltözik át, legyen
vége mihamarabb ennek az unalmas,
kenetteljes vacsorának, aztán úgyis
nyugodni tér mindenki.
A vacsora végeztével udvariasan
elköszönt a püspöktől, és a szobájába
sietett. Már éppen vetkőzni kezdett,
amikor rosszullét fogta el. Szédült, a
hideg rázta. Arra gondolt, bizonnyal
valamely fogás feküdhette meg a
gyomrát, s magában átkozta a püspök
ügyeden szakácsait.
A veres köntöst az utazóládája
tetejére hajította.
Éjféltájt arra riadt, hogy fullad. A
coboly prémjének mind erősebb szagát
érezte a levegőben. Bűzlött. A frajlákat
hívatta, kik rögvest kitárták az ablakot.
Hideg decemberi szél süvített be a
szobába, és a királyné borzongva bujt
vissza a vastag dunyha alá. A köntöst
kivitette a szobából.
Mire eljött a reggel, pokoli fájdalom
kínozta: hétrét görnyedt a gyomrát
kaparó és a fejét hasogató kíntól. Felkelt
az ágyból, véreset hányt.
A frajlák rémülten hívatták Salánki
kancellárt és Benedek püspök titkárát
azonnal Heinrich doktorért menesztettek.
Mire az orvos megérkezett, Erzsébet
erőre kapott, úgyhogy felöltöztette és
kifestette magát. Hanem amikor az
orvosi vizsgálat elkezdődött, megszédült
és elterült a kőpadlón.
Ekkor már rémülten szaladgált
mindenki a palotában.
Benedek püspök haladéktalanul
értesítette Mikolaj Lasockit, a krakkói
egyetem dékánját, akit Ulászló
kimondottan azzal a szándékkal hagyott
hátra Győrben, hogy lesse a királyné
minden óhaját. Lasocki halálra váltan
érkezett, és tüstént megvizsgálta
Erzsébetet.
A királyné sejtette, hogy mindennek
vége. Végtagjai elnehezültek, látása
rohamosan homályosodott, és
folyamatosan hányt. Az élet fokozatosan
elillant gyengülő testéből. Bűzlött,
verejtékezett, és már testi szükségeinek
sem tudott parancsolni: összerondította a
frissen megvetett ágyat.
A városban futótűzként terjedt a hír,
hogy a királynét megmérgezték. Lasocki
dékán ettől még jobban megrettent,
hiszen Győr utcáin még mindig a Frigyes
király pénzén felfogadott cseh és német
zsoldosok járőröztek, akik igen ferde
szemmel néztek a király magyar és
lengyel híveire. Ha kitör a pánik és
elszabadulnak az indulatok, hamarjában
kardélre hányhatják Ulászló embereit a
bosszúszomjas zsoldosok! Lasocki
megpróbálta rávenni a királynét, írjon
parancsot a zsoldosok kapitányának,
Pakomericzi Checzko Henryknek,
amiben cáfolja, hogy mérgezés történt
volna.
De a királyné akkor már nem volt
képes tollat venni a kezébe. Ereje
rohamosan fogyatkozott, és nem sokkal
éjfél után már frajláit sem ismerte meg
maga körül.
Lasocki végső kétségbeesésében
üzent övéinek, hogy álljanak készen: ha
kell, azonnal elmenekülhessenek a
városból. Futárt menesztett Ulászló után
az elkeserítő hírrel, bár tudván tudta,
hogy a király már nem kaphatja meg
időben az üzenetet.
 5.

GYŐR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1442, KARÁCSONY HAVÁNAK
19. NAPJA

Luxemburgi Erzsébet nem élte meg a

hajnalt. Ugyan nem sokkal pirkadat előtt
úgy tűnt, erőre kap, de állapotának
javulása ideiglenesnek bizonyult.
Minden ízében remegve felült és
édesapját szólongatta. Lasocki
megpróbálta elmagyarázni neki, hogy
őfelsége, Zsigmond császár nincsen már
az élők sorában, de Erzsébet nem
hallotta a hangját Egyre csak édesatyját
hívta, egyre őt szólongatta, mondván,
beszélnie kell vele.
Lasocki végül a királyné hideg,
verejték-sikamós kezét szorongatva a
fülébe súgta, hogy már menesztett
Zsigmondért. Erzsébet ettől
megnyugodott kissé, és már-már
elszenderült, amikor minden addiginál
erősebb rosszullét fogta el. A frajlák
kirohantak a szobából, csak a dékán és
Salánki Ágoston maradtak. A derék
kancellár könnyei záporoztak, fel nem
foghatta, hogyan tehet ilyet az Úr.
Hogyan ragadhatja el úrnőjét az élők
sorából éppen most, hogy annyi
megpróbáltatás után megtalálta földi
boldogságát...
A láthatár alját felhasítani készült
már az első gyenge napsugár, amikor
Erzsébet felsikoltott:
- Hol az apám?
- Nem tud jönni, asszonyom -
suttogta megtörten Salánki. - Csak
később... Csak később...
A királyné zavaros tekintete egy
pillanatra kitisztult, kancellárjára nézett
és halványan elmosolyodott.
- Az már késő lesz, Ágost! Szerettem
volna hallani... jó lett volna hallani
tőle...
- Mit, fenség?
- Hogy... soha... soha nem mondta
nekem... soha nem mondta, hogy szeret...
Az egyetlen gyermeke voltam, és soha...
soha nem mondta...
- Mindjárt itt lesz, és mondani fogja
- mosolygott ti könnyei függönyén
keresztül a kancellár. - Mondani fogja...
Hisz te voltál... te vagy az egyetlen
kislánya... az egyetlen kislánya...
Erzsébet hálásan megszorította
Salánki kezét.
Aztán bűzlő, híg folyadék ömlött ki
száján, és bemocskolt mindent maga
körül.
- Nyissuk ki az ablakot - javasolta
Lasocki. Mire a kancellár kitárta a
zsalukat, Luxemburgi Erzsébet már halott
volt Üveges tekintete a kifürkészhetetlen
messzeségbe meredt, a soha el nem
érhető tartományba, ahonnét atyja délceg
alakját vélte kibontakozni. De ahogy
életében mindannyiszor, halálában is
hiába várta őt...
 6.

A veres köntöst másnap a gyászruhát

öltött frajlák egyike tűzre vetette, mert a
halott királyné ruháinak rendezgetése
közben felfigyelt rá, hogy irtózatosan
büdös a prémje. De mivelhogy ő is
összefogdosta a cobolyszőrmét,
másnapra titokzatos láz és gyomorrontás
verte le a lábáról. Cillei parancsára
késedelem nélkül elszállították,
gyógyulását elősegítendő, de a hírek
szerint sajnos negyednapra meghalt.
Persze ez akkor már senkit sem érdekelt:
Luxemburgi Erzsébetet azon a napon
eresztették le sietősen a székesfehérvári
kriptába férje, Albert földi maradványai
mellé.
 7.

GELIBOLU48, TÖRÖK BIRODALOM,

846, SAABÁN HAVÁNAK 19.
NAPJA49

Murád szultán és udvartartása napok óta

az ősi erődben időzött. Amikor ősz
végén már nem bírta elviselni az edirnei
palota fojtogató légkörét, úgy döntött, az
anatóliai sereg megnyugtatására
Bursába, a régi fővárosba utazik. A
Muradye50 falai között azonban nem lelt
nyugalmat, ezért tovább utazott keletre, s
Germiyan tartományba tette át
székhelyét, hogy lecsillapítsa a mind
veszedelmesebbnek tűnő karamán
lázongást.
Ibrahim bég, Karamánia emírje
immár a nyílt fegyveres lázadás
állapotában volt. Serege felprédálta
Bolvadint, Bejpazarit, Angorát,
Szejitgázit egész Kütahjáig. Az ősi
karamán stratégia szellemében most sem
állt ki nyílt csatára az oszmánok
túlerőben lévő hadai ellen, inkább
minden rajtaütést követően visszavonult
a megközelíthetetlen erődök, hegyi várak
oltalmába.
Murád szultán egy ideig a fenyegetett
Kütahja helyőrségének nyugtalanító
csendjét hallgatta, de azt is
elviselhetetlennek találta, ezért az emír
felkutatását, fegyvereseinek
felkoncolását a vezírre és az anatóliai
beglerbégre bízta, majd a díván
tagjainak kíséretében átkelt a márvány-
tengeri szorosnál.
A szultán szerette Gelibolu városát,
annak friss levegőjét, az erőd masszív
falait, melyek letűnt birodalmak emlékeit
idézték. Azért jött ide, hogy erőt
merítsen a régmúlt korok nagyságából,
hogy sorsfordító döntése előtt e kövek, e
falak figyelmeztessék szent
kötelességére.
A birodalmat meg kell óvni minden
áron!
Ezen a szokatlanul mostoha télen
ugyanis az Ottomán Birodalom recsegni-
ropogni kezdett. Hunyadi sorozatos
győzelmei önmagában még nem
jelentettek volna katasztrófát, ám e
győzelmek következtében a szerbek
bolgárok, görögök, albánok és oláhok is
bátrabban mozgolódtak, ami komoly
aggodalomra adott okot. A Magyar
Királyság két esztendő alatt
megszilárdította hatalmát a Balkán-
félszigeten, s félő volt, hogy Hunyadi
diadala újult erővel és önbizalommal
tölti majd el a keresztényeket, akik
egymással összefogva könnyedén
visszaűzhették volna a törököket
Ázsiába.
Murád szultán tisztában volt vele,
hogy Hunyadi legkésőbb a következő
esztendő tavaszán támadni fog...
Támadni...
Eddig a török seregek támadtak
északon, keleten, nyugaton és délen...
Nemzedékek alatt államok, birodalmak
roskadtak össze kardcsapásaik alatt, ám
most egyszerre védekezni kényszerülnek.
Hunyadi magyar és oláh lovasai
szabadon törtek át a határon, S
perzselték fel a török tartományokat
kényük, kedvük szerint.
S mert a baj sosem jár egyedül, a
magyar katonai sikerek egy csapásra
felszították a karamán törzsek
szabadságvágyát is. Akár a hiénák,
amelyek kiszimatolják a büszke oroszlán
sebzettségét, a birodalom ellenségei
csapatostul gyülekeztek a határokon túl,
s a határokon belül: nyálukat csorgatva
várták, hogy egyesült erővel vethessék
magukat az addig rettegett nagyvadra.
Murád tudta, hogy kevés ideje
maradt. A hadseregen belül máris
elégedetlenség ütötte fel a fejét, a
janicsáragák mind gyakrabban
hangoztatták, hogy le kell váltani a
gyengekezű beglerbégeket, vezíreket,
szandzsákbégeket.
Őt még nem hibáztatták...
Egyelőre...
De egy további súlyos vereség, és az
addig hőn szeretett szultán a bal-
szerencse forrásává válhat. Akkor pedig
kicsúszik kezéből a hatalom: a
meginduló versengés a trónörökösök
között széteséssel fenyegeti a
birodalmat...
Murád szultán visszahúzódott tehát
Gelibolu erődjébe, hogy felkészüljön a
tavasszal rá váró feladatokra. Először el
kell fojtania a hadseregen belüli
elégedetlenséget. Ki kell végeztetnie a
hangadókat... A janicsárok mellette
állnak majd, teljesíteni fogják
parancsait.
Ezután sürgősen le kell törnie a
karamánok lázongását. Ha kell,
lefejezteti Ibrahim béget, tulajdon
sógorát. Murád szülőanyja a szulkadiri
Szulejmán bég egyik lánya, Emine hatun
volt, húga pedig Ibrahim bég asszonya -
ha tehát eltiporja a szulkadirok,
karamánok lázadását, mindenki tudni
fogja, hogy saját családtagjait sem
kíméli, idegenek se számítsanak tőle
kegyelemre.
Itt, az Égei-tenger szorosában kellett
végiggondolnia mindent. Az erődöt
Justinianus császár építette, aztán a
Konstantinápolyt kifosztó velenceiek
csinosítgatták tovább. Allah akaratából
azonban irtóztató földrengés tette a
földdel egyenlővé a várost Görög
keresztény lakói akkor menekültek el s
engedték át a terjeszkedő oszmán
törzseknek a települést Murád nagyatyja,
Bajezid szultán romjaiból emelte újjá a
várat, új bástyákkal, tornyokkal toldotta
meg a régieket. Amikor pedig Murád
saját testvére, Musztafa ellen viselt
véres háborút, ostrommal kellett
elfoglalnia...
Most az övé...
Vajon meddig?
Murád egy terebélyes citrus alatt ült
teknőcpáncél trónusán, és az évszakhoz
képest szokatlanul hideg miatt vaskos
köpenybe burkolta testét Lábai előtt a
gallipoli szoros, a Márvány-tenger
égszínkék szalagja ragyogott. A levegőt
szinte harapni lehetett, s a szultán arra
gondolt, bárcsak itt ülhetne napestig:
bámulná a szoroson áthajózó kecses
vitorlásokat, arcát a friss szélbe tartaná
és hallgatná a tenger morajlását.
Gondolatai óhatatlanul
elkalandoztak: háremének
leggyönyörűbb virágai jutottak eszébe.
Milyen csodálatos lenne, ha e citrus alatt
szerelmeskedhetne velük, s nem az
edirnei hárem szabályok sokaságától
fátyolos falai között...
A szultán sorra vette magában,
melyik feleségének örülne most a
legjobban. Kétszáz ágyasa mellett az
iszlám törvények szerint hét nő viselte a
szultana nevet, de ő csak egyet szeretett
közülük szívből.
- Nem zavarlak, uram?
Murád elmosolyodott, meghallván a
csengő hangot.
- Allah igazán a kedvemben jár ma -
jegyezte meg, és hagyta, hogy Mara hatun
megcsókolja a kezét. A szerb lány most
is egyszerű öltözékben, ékszerek nélkül
jelent meg előtte, mégis szebbnek találta
megannyi delnőnél, akiknek nyakában
smaragdok, zafírok csüngenek. - Éppen
rád gondoltam!
Mara elpirult.
- Gond felhők fátyolozzák homlokod,
uram!
 - Allah újabb és újabb
megpróbáltatások elé állít engem, Mara!
Minden megpróbáltatás nehezebb és
nehezebb az előzőnél.
- Nincs kétségem felőle, hogy
minddel megbirkózol majd!
- Nekem csupán afelől van kétségem,
hogy ezt akarom-e valóban?
Mara meghökkent a válaszon. Intett a
kissé hátrébb várakozó testőrző
tiszteknek, hogy távozzanak. Noha nem ő
volt a valide szultana, mégis őt tartották
a birodalomban az egyetlen asszonynak,
kinek parancsát szó nélkül teljesíteni
kell.
Amikor kettesben maradtak a citrus
alatt, Mara megcirógatta a férfi arcát.
- Fáradt vagy, uram?
 - Mióta az eszemet tudom, harcolok,
Mara! Minden újabb esztendő újabb
hadjárat... Harcolok keleten, harcolok
nyugaton, északon és délen... Őseim
örökül hagyták rám a birodalom
terjeszkedésének vágyát, de most...
Kétségeim támadtak, hogy egyben
tudom-e tartani ezt a hatalmas országot!
Mi lesz, ha úgy emlegetnek majd, mint
nagyatyámat, akit legyőzött Timur Lenk?
Mi lesz, ha én leszek a hatalmas Oszmán
Birodalom elveszejtője?
- Ugyan! - Mara a férfi mögé lépett,
és szakavatott mozdulatokkal
masszírozni kezdte homlokát. - Meg
fogsz birkózni a nehézségekkel, uram!
Ahogy eddig is mindennel
megbirkóztál... Csupán arra kell
ügyelned, hogy ne egyszerre sötétüljön
el a keleti és a nyugati égbolt fölötted...
Előbb az egyik, aztán a másik égbolton
is el kell oszlatnod a viharfellegeket, de
ne engedd, hogy ellenségeid
összefogjanak és két tűz közé
szorítsanak...
Murád lehunyta szemét Élvezte a nő
ujjainak varázslatos érintését Ahogy
Mara a homlokán simította a bőrt, hol
erősebben, hol gyengédebben,
egyszeriben kitisztultak gondolatai, a
tenger morajlása felerősödött, és
csodálatosképpen belső látása is
megtisztult.
- Ibrahim bég büszke ember, de
retteg tőled - mondta a hatun, amikor
Murád hosszú idő után kinyitotta a
szemét - Érteni fog a leckéből. A
görögöket könnyen megzabolázhatod,
mert lélekben már régen feladták a
harcot.
- És a magyarok? - kérdezte Murád.
Mara Brankovics tekintete a
messzeségbe révedt.
- Ők most új erőre kaptak... Ők
jelentik az igazi veszedelmet...
- Tavasszal minden seregükkel
megindulnak ellenem... Képes leszek
megállítani őket?
Mara keze lehanyatlott a szultán
homlokáról.
- Aki vezeti őket, nem féli a halált...
Már ifjú korában legendákat zengtek
tetteiről... Azóta megerősödött. Minden
évben újabb és újabb hősi
cselekedeteiről érkeznek hírek... A
katonáid rettegik a nevét Több ő a
szemükben közönséges földi halandónál,
már a neve is iszonyattal tölti el a
szívüket... Ellenben a karamánok, a
szulkadirok, az albánok, oláhok, görögök
mind az ő nevét suttogják titkon, mind az
ő nevétől remélik a szabadulást...
Murád maga mellé húzta az asszonyt.
- Még mindig szerelemmel szereted?
- Szerelemmel? - Mara Brankovics
fájdalmas mosolya szebb, őszintébb volt
kétszáz ágyas kötelességszerű
mosolyánál. - Az első szerelem akkor
sem múlik nyomtalanul, ha tíz körömmel
kaparják ki a szívedből. De a lángot
mégis eloltják az esztendők, uram.
Megismertelek, és tiszta szívemből
szolgállak, szeretlek... Minden, ami volt,
nem számít immár.
Murád magához húzta asszonyát.
- Csak benned bízhatok, Mara! Félek
attól, ami ránk vár! Néked bevallom, de
senki más nem tudhatja. A birodalom
sorsa dőlhet el néhány hónapon belül...
- Tégy meg minden óvintézkedést!
Készülj fel szívós kitartással, ravasz-
tággal! Akiben nem bízol, azt állítsd
félre! Csak azok maradjanak posztjukon,
akikre az életedet is rá mernéd bízni...
Akkor nem kell félned semmitől!
Mara a férfihoz bújt, és sokáig együtt
figyelték a szoroson hajózó bárkákat,
vitorlásokat Aztán felerősödött a szél, s
a szultán fázni kezdett Már nem volt
kedve szeretkezni a citrus ágai alatt.
Meleg szobára vágyott, ropogó tűzre,
puha párnákra és Mara ölelő karjaira.
- Meséltél nekem egy keresztény
királyról, aki otthagyta az udvart,
otthagyta a koronáját, és elvonult egy
mezőre, mert arra vágyott, hogy a
madarak énekét hallgassa...
Mara mosolygott.
- A lengyel király apjáról beszélik
ezt, uram...
- Mostanában sokat gondolok erre...
- jelentette ki a szultán. Az asszony még
szorosabban ölelte. - Velem leszel ma
éjszaka!
- Minden éjszaka sötét és végtelenül
hosszú, amit nem veled töltök, uram!
A szultán tudta, hogy Mara szava
nem üres hízelgés. Mindketten
megtanulták becsülni azt a kevés
őszinteséget, ami megadatott nekik.
 8.

Vlad Dracul teleszívta tüdejét a tenger

levegőjével. Egyszerre szerette és
gyűlölte ezt a friss, sós illatot Mint egy
talpalatnyi szárazföldi ország ura, kitárta
szívét a távoli partok fuvallata előtt, ám
a szultán alattvalójaként gyűlölte, hogy a
tenger közelsége egyet jelent rabtartója
közelségével.
- Mindjárt ott vagyunk!
Kísérete szánalmasan csekélynek
tűnt, de legalább megtarthatták
fegyvereiket. Murád parancsára a
határtól erős őrizet alatt haladtak,
minden havas-alföldi lándzsásra öt török
szpáhi jutott őrizetnek. Tomasin logofat
és Eustratie postelnic kókadtan ügettek
mögötte, gondolataikba mélyedve,
mintha máris azon járna az eszük, mihez
kezdenek majd uruk kivégzése után.
Egyedül Dumitrascu logofat tekingetett
továbbra is büszkén szerteszét az út
mentén gyülekező szájtátiak felé, csak
azért is magasba emelve Havasalföld
sasmadaras zászlaját.
- Ti odakünn maradtok! - intette őket
a vajda. - Csak én megyek be, meg a
fiaim!
Megmaradt emberei szótlanul
bólogattak, kerülve uruk tekintetét.
Az ősi bizánci városkapun az oszmán
ház félholdas zászlait lobogtatta a
Márvány-tenger felől süvítő szél. Komor
volt az égbolt, mélylila, szinte már
bíborba hajló fellegek sodródtak a
messzeség felé.
A városkapun kívülről Gallipoli
valaha legendás hellén városa roskatag
romhalmaznak tűnt, melynek omladozó
kőépületei közé a törökök cifra tornyú
házakat húztak, tarka bazárrá züllesztve
a néhai büszke poliszt. Egyedül az erőd
emelkedett ki a szürke katyvaszból,
bástyái és tornyai a néhai birodalom
hatalmát hirdették.
Vlad Dracul intésére kísérete
lenyergelt a kapu előtt. Mielőtt átlépik a
gallipoli városfalakat, szólni szeretett
volna fiaihoz - talán utoljára ebben az
életben. Míg Wojk clucer és Eustratie
postelnic a kísérő lándzsások sorait
rendezgette, Vlad lesegítette a nyeregből
a két fiút, és odébb sétált velük egy
kordé roncsához.
- Nemsokára megpihenhettek! -
mosolygott rájuk, de a kis Vladutot nem
téveszthette meg látszólagos
könnyedsége. Radu hálásan mosolygott
rá, de nagyobb fia tekintete komor
maradt, ő már pontosan tudta, mi vár
rájuk a fagyos falak mögött. - Odabenn
az erődben kaptok enni és inni...
- Hol van anya? - kérdezte Radu. -
Miért nem jött velünk?
Dracul megsimította a fejét.
- Anyád nem jöhetett. Őt nem
hívták... Csak minket...
- Mit fogunk itt csinálni? Nem tetszik
ez a hely!
- Figyeljetek rám! - Vlad letérdelt
melléjük és közelebb húzta őket. -
Urunk, a szultán olyannyira szeret
benneteket, hogy úgy döntött, egy időre
itt maradhattok vele!
- Én nem akarok itt maradni! - Radu
sírva fakadt - Haza akarok menni... Haza
akarok menni Tirgovistébe!
- Oda most nem mehetünk! Ott most
ellenség tanyázik, és elpusztít mindent...
ha a kezükre kerülnétek, végeznének
veletek! De a szultán őfelsége vigyáz
rátok.
Vladut szeme sarkában megjelent egy
könnycsepp, s ez meglepte a vajdát.
- Meddig kell itt maradnunk? -
kérdezte fegyelmezetten a fiú, mintha
maga is szégyellné elgyengülését.
- Nem tudom... Az a szerencsén is
múlik... Ha alkalmam nyílik
bebizonyítani, hogy hű alattvalói
vagyunk a szultánnak, akkor hamarosan
hazatérhetünk. A török segítségével
kiűzzük ellenségeinket Havasalföldről!
Visszatérünk Tirgovistébe, és úgy élünk,
ahogy régen! Megígérem nektek!
Radu keservesen sírt, átölelte atyja
nyakát, aki hagyta, hadd rázza gyermekét
a zokogás. Vladut vonásai
megkeményedtek, ajkait összepréselte,
szeme szikrákat hányt: a csalódottság, a
félelem és a kiszolgáltatottság fénye
izzott azokban a szemekben.
A vajda magához ölelte őket, s
hosszan, lélegzetét visszafojtva hallgatta
fai szívverését.
- Segítsétek egymást! Mindig...
bármit hozzon is a sors! Segítsétek
egymást...
Vladut komoly arccal bólintott,
karját átvetette Radu nyakán, és vezetni
kezdte öccsét vissza, a lovakhoz.
Amikor odaértek, a kisebbik fiú
sápadtan visszafordult atyjuk felé.
- Bántani fognak minket?
Vlad Dracul tudta, hogy most nem
hazudhat nekik.
- Igen, kincsem... Bántani fognak
titeket!
 9.

A városkapuban posztoló janicsárok

gyanakodva végigmérték őket.
- Eresszetek be! A szultán
parancsára érkeztünk - mondta komoran
Vlad.
A kapuőrség parancsnoka, egy
hórihorgas janicsáraga gúnyosan
elvigyorodott.
- Beszéde? Veletek? A fényes
tekintetű padisahnak semmi
beszélnivalója nincs holmi söpredékkel!
Dumitrascu logofat felszisszent s
kardja markolatához kapott, de aztán
csak motyogott valamit maga elé, s
elfordította a tekintetét.
 Vlad türelmesen bólintott.
- Csak eressz be minket! A többi a
mi dolgunk!
A janicsáraga a vajda elé köpött s
félreállt az útból. Vlad lovasai átügettek
a kapu árkádja alatt.
Ebben a pillanatban rájuk vetették
magukat a falnál lapuló fegyveresek
Kardok acélja csendült, de mire a
havasalföldiek felocsúdhattak volna
meglepetésükből, a szultán katonái máris
lekaszabolták az élen haladó lovasokat.
Vlad Dracul fásultan intett a
többieknek, hogy eszükbe se jusson
ellenállani.
A falról hálók hullottak alá a
mélybe, és a havasalföldi lándzsások
máris gúzsba kötve vergődtek a porban.
A városfal mellett rothadt gyümölcs és
teveürülék állt halmokban: a
sebesülteket és a tetemeket ezekre
hajították.
- Tegyétek le a fegyvert!
Radu megszeppent, tágra nyílt szeme
ide-oda villant a feléjük rohanó
olajosbarna bőrű harcosok és
mozdulatlan atyja között.
A törökök nem törődtek vele, hogy
Vlad emberei elhajigálták szablyáikat,
lándzsáikat: kíméletlen részvétlenséggel
lekaszabolták őket, csak az úri gúnyás
férfiakat kímélték meg.
- Apa! Apa!
Radu áthajolt a nyeregből, s
megpróbálta átölelni a vajda nyakát, de
egy hájas palotaőr a derekánál fogva
elkapta és egyszerűen leemelte a lóról.
- Apa! Apa!
- Nem lesz semmi baj, fiam! Csak
fogadj szót! Tedd, amit mondanak!
A janicsáraga odaugrott a vajdához,
és karjánál fogva lerántotta a nyeregből.
Dracul elterült a tevetrágyában, de
rögtön megpróbált feltápászkodni. A
török hatalmasat rúgott szattyáncsizmás
lábával az arcába: vér fröccsent a
bokájára, a janicsáraga pedig dühében
ököllel sújtott le rá.
- Földre! Vissza a szarba, ahová
való vagy!
A vajda tudta, hogy hiábavaló
minden ellenállás. A szultán példát
kívánt statuálni, s ő egyetlen dolgot
tehet: megpróbál életben maradni...
 - Azt mondtam, vissza a szarba!
Dühödten Dracul fejére tiport,
belenyomva a trágyahalom kellős
közepébe, aztán, amikor érezte, hogy
áldozata nem moccan, diadalittasan a két
fiúra pillantott. Radut és Vladutot egy-
egy megtermett szerecsen tartotta féken.
- Búcsúzzatok el a drágalátos
apátoktól, mert soha többé nem
láthatjátok őt!
Vladut dühödten kitépte magát a
szerecsen kezéből, és a felkavart
porfelhőn áttörve odarohant a vajdához.
A janicsár aga szeme tágra nyílt a
csodálkozástól és a felháborodástól;
amikor Vladut megpróbálta lefeszegetni
szattyánbőr csizmás lábát apja fejéről,
elöntötte a méreg, és visszakézből
hatalmas ütést mért a fiú arcára.
Vladut hátrazuhant, szájából vér
fröccsent a rothadt gyümölcshalomra.
- Őt ne bántsátok! - kiáltotta Vlad, de
hangját elnyomta a janicsárok dühödt
szitkozódása.
- Ott maradsz a szarban! - sziszegte a
janicsáraga, és csizmáját ide-oda
forgatva a vajda koponyáját tiporta,
mintha egy férget taposna el.
Vlad Dracul szeme, szája trágyával
telt meg, néhány pillanatig levegőt sem
kapott. Ahogy minden erejét összeszedve
elfordította a fejét, hogy lássa, mi
történik fiaival, legbelül éledezni kezdett
a sztrigoj...
A szerecsenek egyike a hajánál
fogva húzta maga után a sivalkodó Radut
egy kordé felé. A fiút a zaj, az erőszak, a
friss vér látványa halálosan
megrémítette; artikulálatlanul üvöltött.
Ez még jobban felbőszítette a szerecsent:
megcsinálta a szőkén göndörödő üstöket.
- Őket ne bántsátok! Könyörgöm,
őket ne!
Vlad Dracul legbelül megremegett,
szeme elé vörös köd ereszkedett.
Jeges fuvallatot érzett tarkóján,
aztán...
Zihálva körbepillantott.
Minden szempár rászegeződött. A
janicsárok dermedten hátráltak előle.
Vlad Dracul lepillantott a kezére.
Véres volt.
- Őket... ne...
A janicsáraga feje ott hevert a
lábainál. Vonásait rémület torzította el,
egyik szemgolyója kifolyt a gödréből,
arcbőre félig lenyúzva fityegett a
járomcsontról.
Vlad Dracul keze megremegett
Csupasz kézzel tépte le a fejét? A török
testének torzója még ott vergődött a
trágyahalom szélén.
A vajda kinyújtotta remegő kezét fiai
felé, de a szerecsen harcosok már
tovább cibálták őket a batárhoz. Radu
sikoltozott, Vladut nem moccant,
megadóan tűrte, hogy a kordéra hajítsák.
A távolból is mindvégig az apját nézte.
Beletelt néhány percbe, míg Wojk
clucer és Eustratie postelnic tétován,
szűkölve oda mertek lépni urukhoz, hogy
szorosan közrefogják. Vlad nem
ellenkezett, lehajtotta fejét, s alig
hallhatóan motyogott valamit maga elé.
A janicsárok úgy merték csak
megkötözni, hogy a havasalföldi bojárok
mindvégig lefogták a kezét.
 10.

Murád szultán teknősbékapáncél

berakású trónusán ült Komoran figyelte
a márványpadlóra lökött, megkötözött
foglyokat. Trágyától bűzlöttek, s Vlad
Dracul vajda sárkányos köpenye sem
tűnt e pillanatban egyébnek, mint
mocskos rongydarabnak.
A vajda nem nézett a szultánra, a tőle
öt-hat öl távolságban őrzött fiait figyelte.
Vladut dacosan összepréselte ajkait.
- Hol a legidősebb fiad? - kérdezte
fagyosan a szultán.
Dracul feltornázta magát térdeplő
helyzetbe, aztán homlokával megérintette
a márványpadlót.
 - Megszökött, fényes tekintetű
szultán!
- Úgy... megszökött...
- A fiam árulóvá lett! Hunyadihoz
menekült engesztelhetetlen haragod elől!
- Hunyadihoz...
- Esküszöm, nem tudtam róla!
Mindenre esküszöm, ami szent, hogy...
- A fiad miatt veszett el a seregem...
Vlad továbbra is a padlóhoz
szorította homlokát.
- A sereged a ruméliai beglerbég
ostobasága miatt veszett el, fényes
tekintetű szultán!
Murád elmosolyodott a válasz
hallatán.
- Elárultál engem...
- Én...
 - A magyarok elvették az országodat.
Én elveszem a szabadságodat!
- Mindig híven szolgáltalak, uram!
- Fiaid neveltetéséről mostantól én
gondoskodom! Megfegyelmezem őket, ne
félj!
A vajda alázatosan hajlongott.
- A kezedbe helyezem sorsukat!
Murád arcán undor suhant át.
- Nem félted őket?
- Bízom bölcsességedben, uram! Azt
fogod tenni velük, amit tenned kell!
A szultán előrehajolt trónusán,
mintha azt vizsgálgatná, gúnyolódik-e
vele Vlad.
- A kisebbik fiad a sehzade,
Aleaddin Ali játszópajtása lesz. Már a
legutóbbi találkozásunkkor is nagyon...
megtetszett neki... törékeny alkata és
szép szeme...
Vad Dracul arcán megrándult egy
ideg.
- Nincs kétségem felőle, uram, hogy
Aleaddin Ali úrfi örömét leli majd a
fiamban!
- Úgy... No és ez a másik? Vele mi
legyen?
A vajda Vladutra pillantott. A fiú
dacosan viszonozta pillantását, s mintha
gyűlölet szikrázott volna fel tekintetében.
Dracul tudta, hogy így lesz, és azt is,
hogy csak az engesztelhetetlen gyűlölet
tarthatja életben az idegen környezetben.
- Attól tartok, őt nem fogjátok tudni
betörni, fényes tekintetű szultán!
- Valóban? - Murád gúnyosan
nevetett. - A kezeim között előbb vagy
utóbb mindenki megtörik. Csupán idő
kérdése...
A vajda nem válaszolt.
- Ar-Rasidra, az egrigözi szolak
dzsemáat agájára bízom őt! Nem
ismerek nála keményebb kezű
kiképzőtisztet a birodalomban. Ne
aggódj! A fiad muszlim harcos lesz...
Vagy halott...
Vlad Dracul tudta, hogy utoljára látja
fiait. Radu üvöltött, s megpróbálta magát
kitépni a csauszok szorításából. Vladut
hátborzongató nyugalommal bámulta
apját.
Az alabárdos őrök előreléptek, hogy
megragadják Havasalföld száműzött
vajdáját.
 - Gyűlöllek! - Vladut az apja felé
köpött.
Murád szultán elégedetten nevetett
trónusán.
 11.

KOLOZSVÁR, ERDÉLY,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1443, BÖJTELŐ HAVÁNAK 24
NAPJA

Még annyi havat régen láttak Erdély

népei, mint amennyi Böjtelő havának
harmadik hetében hullott az ónszín
fellegekből. A Jóisten a hónap 20.
napján alaposan megrázta a mennybéli
dunyhákat, rázta, rázta, s igen tetszhetett
neki, hogy hófehér csillámlás borítja be
odalenn a hegyeket, völgyeket, mert rázta
őket hétfőn, kedden, meg szerdán is
derekasan.
 Csak a legvénebb kolozsváriak
emlékeztek ily ropogós, kötésig érő
hótengerre, mint ami a három nap
szakadatlan hullás után borított be
mindent Az országutak kihaltak, hisz
járhatatlanokká lettek egészen. Aki
odakinn rekedt a hegyekben, erdőkben,
megfagyott a farkasordító hidegben, akit
jó szerencséje odabenn tartott a
városfalakon belül, az meg bolond lett
volna kidugni orrát vackából.
Méhfi Jakab gazda azok közé
tartozott, akik nem örvendtek a csuda téli
világnak. Először is azért nem, mert így
tovább kellett a színben rostokolni a
Krakkóba szánt bort szállító
szekereknek, másrészt mert félő volt,
nem érkezik meg éjnek évadján Herr
Altenberg, a város újdonsült
orvosdoktora a vajúdóhoz, harmadrészt
meg azért nem, mert tartott tőle, hogy a
vaskos hó réteg alatt rá talál szakadni a
tető a fájdalmában nyöszörgő
nagyasszonyra.
No, abból lett volna igazán nagy
haddelhadd!
Immár három esztendeje múlott, hogy
Méhfi Jakab csengő körmöci aranyakon
megvásárolta a Klastrom utca sarkán
álló zömök házat Thuz Jánostól. A ház
Hunyadi vajdáé volt, de mivelhogy a
vajdának minden egyes aranyra szüksége
volt az új ágyúk öntetéséhez, sáfárja
révén túladott a kényelmes, szépen
berendezett épületen. Méhfi Jakab abban
a tudatban vette meg, hogy a
kikeresztelkedett zsidó tulajdonát
sikerült megszereznie jutányos áron.
Mikor pedig a fülébe jutott, hogy ki is
volt a valódi birtokosa a háznak, akkor
jött csak rá, micsoda kincsesbányába
fészkelte be magát asszonyával és két
rakoncátlan leánykájával egyetemben.
Az első héten felásta a pincét, hisz
azt rebesgették Kolozsvárott, hogy oda
rejtette el Hunyadi János a kincseit
Budai Nagy Antal parasztlázadói elől.
Szegény Méhfi uram ásott, egyre csak
ásott, majd belegebedt, de semmiféle
kincsesládikának nem lelte nyomát.
Aztán egy napon beállított hozzá
Thuz sáfár azzal a kéréssel, hogy
Hunyadi vajda úr vagy a felesége,
esetleg néhanapján Szilágyi Mihály úr
szívesen hajtanák álomra fejüket itt, a
régi házban, ha meg kell szállniuk
kincses Kolozsvárott.
Méhfi Jakabnak felcsillant a szeme, s
mivel a borkereskedelemre éppen
zivataros idők jártak (Giskra huszita
kutyái rendre elfogták és lefoglalták a
Lengyelhonba menesztett
borszállítmányokat), hát kapva kapott az
ajánlaton. Megjelölt egy szemérmetlenül
magas összeget, amit Thuz perceken
belül a harmadára alkudott.
Két szobát rendezett be a vajda úr
családjának Méhfi Jakab, illőn, nem
sajnálva a pénzt a kényelmet szolgáló
bútorokra, drapériákra. Úgy vélte,
bizonyosan kárpótolhatja magát, ha maga
Erdély vajdája, Szörény bánja,
Nándorfehérvár kapitánya, Temes
ispánja száll meg az ő szerény
hajlékában. Merthogy mindig ildomos a
nagy emberekkel baráti viszonyt ápolni!
Felesége korholásának engedve a
legfinomabb borokat vitette a pincébe,
hogy ha a vajda úrral elkoccintgat
esténként, ne maradjon szégyenben
semmiképp.
Hanem most, hogy a Jóisten három
álló napon át szórta az ónfelleg
dunyhákból a havat a városra, Méhfi
Jakab ráébredt, hogy a nagy
vendégszeretet rosszul is elsüthet
Szilágyi Erzsébet nagyasszony ugyanis a
kilencedik hónapban járt, mikor a lovas
szánkón Böjtelő havának 20. napján
megérkezett. A kocsis zavaros
beszédjéből a házigazda azt hámozta ki,
hogy reggel indulnak is tovább Désnek,
de aztán hamar kiderült, hogy a
nagyasszony azért jött, hogy itt is
maradjon.
Odahaza, Hunyadon Paolo Santini
mester újabb építkezésbe kezdett, s a vár
megint szét lett dúlva. Elcsúfították
állványokkal, meszeskádakkal meg
homok- s kőhalmokkal. Erdély
vajdájához illő palota lesz a Hunyadi-
vár a sok építkezés, átalakítás végén! De
mikor? Olyan felfordulásba mégsem
lehet gyereket szülni! Meg aztán Szilágyi
Erzsébet a város biztonságában, tudós
orvosdoktor felügyelete mellett szerette
volna megszülni gyermekét.
Kedden reggel Méhfi Jakab a füstös
falú ház konyháján személyesen
felügyelte a früstök elkészítését Ekkor
tudta meg a nagyasszony
szolgálólányaitól, hogy fél esztendőre
elegendő ruha és ellátmány készülődik
utánuk érkezni Hunyad várából. A gazda
sürgősen meghányta-vetette a dolgot
feleségével, s Rozália asszony úgy
találta, bizonnyal megfogták az Isten
lábát. Most már, ha tovább kívánt volna
utazni Erzsébet asszony, akkor sem
engedtek volna. Méhfi uram sürgősen
kiürített és berendeztetett még két szobát,
hogy a frajlák, kísérők is kényelmesen
elférjenek, nem beszélve Hunyadi
vajdáról, kinek a főtér irányába nyíló
ablakos helyiséget szánta, hol addig ő
meg a felesége aludtak.
 Szilágyi Erzsébet nem sokkal reggeli
után kérette magához Méhfi Jakabot Szép
volt a nagyasszony, dombordó hasán
nyugtatta rózsás kezét, arca akar az
angyaloké. Szelíden kérdezte, van-e a
házigazdának bármi kifogása az ellen,
hogy itt hozza világra a gyermeket Jakab
hajlongva biztosította Hunyadinét, hogy
az égvilágon semmi akadálya nincsen,
sőt megtiszteltetésnek veszi, ha e hajlék,
melyet a városi népek még mindig
Hunyadi-házként emlegetnek, ily jeles
eseménynek adhat helyet.
Méhfi Jakab remélte, hogy a
magisztrátus is hálás lesz néki e
nagylelkűségért. Mert hisz a város
minden alkalmat megragadott, hogy
Hunyadi kedvében járjon. Az átkos
emlékű parasztfelkelés után ugyanis
Habsburg Albert király minden városi
privilégiumától megfosztotta Kolozsvárt,
mondván, lakói bűnös módon
összejátszottak a hadra kelt pornéppel.
Hunyadi kitartó győzködje érte csak el,
hogy Albert megenyhüljön irányukba, s
visszavonja a büntető intézkedések
javát.
S most a vajda úr második gyermeke
itt látja meg a napvilágot a város falai
között! Micsoda szerencse! Micsoda
dicsőség!
Méhfi Jakab rögvest elszalasztott
tehát Herr Altenberghez, vizsgálja meg
mielébb a nagyasszonyt. A derék szász
doktor megállapította, hogy Szilágyi
Erzsébet megnyugtató egészségi
állapotban várhatja a magzat
megszületését, minden jel szerint leány
lesz, szép, fejlett baba.
Hanem a hó egyre csak szakadt.
Szerdán délután a nagyasszony mind
jobban elnehezült. Közeledett az idő, s a
kis Viola izgatottan szaladgált a
konyhába, hogy vizet forraltasson és
gondoskodjék minden egyébről.
Méhfi Jakab úgy döntött, a biztonság
kedvéért elhozatja a közeli Monostor
utcából a vén Szemzőné bábaasszonyt,
legyen készenlétben arra az esetre, ha az
orvosdoktor késni találna a nagy
havazásban. Erre minden esély meg is
volt, hiszen Altenberg doktort kora
reggel Kolozsmonostorra hívták, mert az
apát úr epét hányt, és sürgős ellátásra
szorult. Aztán onnét elszólították
Gyalusa, ahol a kolozsvári polgármester
sógora kapott gutaütést, s őt kellett
kezelnie egész estig.
A bábaasszony megérkezett a térdig
érő hóban, s komótosan kipakolgatta
eszközeit. Beszélték, hogy már Anjou
Lajos idején is praktizált, s hogy Erdély-
szerte se szeri, se száma a keze által a
világra segített férfiaknak, asszonyoknak.
Őt ugyan nem érdekelte, hogy szénégető
szurtos szukájának vagy az erdélyi vajda
asszonyának nyújt-e segítő kezet.
Az órák lassan peregtek, a hó pedig
egyre csak szakadt.
Szerdán este aztán két aggasztó
dolog történt. Egyrészt Méhfi Jakab
házának tetőzete elkezdett recsegni-
ropogni a mind vastagabb hóréteg alatt.
A házigazda megszemlélte a padlás
gerendáit, s azt találta, hogy szúrágta
már mind, némelyik pedig annyira
elkorhadt, hogy félő volt, nem sokáig
bírják a roppant súlyt. A másik aggasztó
hír ezután futott be: Altenberg doktor
Gyalun rekedt, az úton már lovas szánnal
sem lehetett közlekedni.
Honnét szerezzenek hát orvost?
Vacsorára Szilágyi Erzsébet
deréktáji fájdalmai felerősödtek, s
nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermek nem
vár már sokáig. Viola kétségbeesetten
faggatta Rozália asszonyt, jön-e már a
doktor, de az csak széttárta karjait.
Nehéz éjszakának néztek elébe.
Szemzőné, a vén bábaasszony ott
gubbasztott Erzsébet szobájában, s el-
elbóbiskolt a nyöszörgő, szaggatottan
kiáltozó nagyasszony mellett.
Odakinn Méhfi Jakab meg a felesége
sápítoztak, s természetes, hogy két
leánykájuk, Orsolya és Margit sem
hunyták le a szemüket.
Pontban éjfélkor megreccsent egy
gerenda, aztán néhány pillanatra vészes
csend ereszkedett alá a házra. A gazda
kidülledt szemmel bámult maga elé,
várta, hogy most mi lesz.
Csend...
A hatalmas hópelyhek némán
szállingóztak a csillagok közül. A ház
falai közt Erzsébet nagyasszony nyögése
visszhangzott.
Egy órával éjfél után dörömböltek az
ajtón.
- A férjem! - kiáltotta Szilágyi
Erzsébet - Megérkezett az én Jánosom!
Eresszétek be hamar!
Méhfi Jakab remélte, hogy inkább az
orvos lesz az.
De nem Hunyadi János, és még csak
nem is Altenberg doktor érkezett. A
küszöbön egy vacogó egyházfi állt,
mögötte a kimerültségtől párálló lovak
és a szán, ami idáig hozta.
- Vitéz János vagyok! - kapta le
kucsmáját fejéről az érkező. - Időben
érkeztem?
 12.

EGRIGÖZ VÁRA, TÖRÖK

BIRODALOM,
846, SAVVAL HAVÁNAK 22.
NAPJA51

Az az eszelős csilingelés...
Már megint az a kibírhatatlan, fémes
csörrenés, ami minden alkalommal az
idegeikbe tép, ha megtöri a csendet,
minek hangjára görcsbe rándul a
gyomruk...
- Ébredj! Ébredj!
Újabb lépés, újabb csilingelés.
A jajabasi még határozottabban a
földhöz csapta a cevgen52 nyelét. A
felaggatott csengettyűk hisztérikusan
felcsilingeltek: Vladut nem ismert a
világon ennél iszonytatóbb hangot.
Kinyitotta a szemét Hideg volt és
sötét, a mellette szuszogó fiúk
egymáshoz bújtak, hogy meg ne
fagyjanak. Álmukban is összerándultak a
csengettyűk hangjára.
- Kifelé, mocskos kutyák!
A vajdafi tudta, hogy nem éri meg
késlekedni. Megtanulta, hogy az orta53
kiképzőtisztjei kegyetlenül megtorolnak
minden fegyelemsértést - különösen a
késlekedést és az engedetlenséget. A
cevgen csilingelése, a korbács suhogása
és Abdullah jajabasi üvöltözése
elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy
pánikszerűen talpra szökkenjen, vakon
tapogatózva felkapja durva vörösposztó
köntösét, és vastag bőrövét dereka köré
csatolja.
- Nem mondom még egyszer! Talpra,
kutyák!
Vladut többször szemtanúja volt, mi
jár a szerencsétleneknek, akik képtelenek
kitépni magukat álomtalan álmukból. A
legcsekélyebb késedelem is tíz-tizenöt
korbácsütést vont maga után, márpedig
az adzsemi odzsak54 egyetlen ifjú
harcosa sem élt volna túl húsz
korbácsütésnél többet.
A jajabasi segédei és az éjszakai
őrség tisztjei minden alkalmat
55
megragadtak, hogy a szürücü kétszáz
katonája egy, másfél óránál többet ne
aludhassék egyszerre. A legváratlanabb
időpontokban verték fel őket álmukból,
hideg vízzel öntötték nyakon a karám
padlóján alvókat, menetelés ürügyén
kiparancsolták mindüket a Kocia-hegy
gránitos oldalába, ahol aztán a
mezítlábas gyakorlat végeztével
várostromot mímelve kellett felmászniuk
a hegy csúcsára.
Ezen az éjszakán is pontosan ez
történt: Abdullah jajabasi, a 62. szolák
dzsemáat56 parancsnoka nem sokkal éjfél
után felvert valamennyi ifjút, és máris
rohanhattak a Kocia sziklás, éles kövű
oldalába, hogy a csillagfényben,
egymásba kapaszkodva, zihálva törjenek
az elérhetetlennek tűnő csúcs felé.
Vladut szédelegve tett volna egy
lépést a karám kijárata felé, ahogy
azonban teljes testsúlyával a lábára
nehezedett, iszonytató fájdalom hasított
talpába. Az éjszaka véresre sebezték a
hegy kövei, s nem csak a bőrét nyúzták
le több helyen, de a húsát is. Sántikálva
igyekezett mégis az ajtó felé, miközben a
hétágú korbács egy pillanatra sem
nyugodott a feje felett.
- Kifelé! Mosakodni! Szaporán!
A vajdafi sóvárogva pillantott a
karám falánál sorakozó balcsinok57 felé
Ma déltől már azokat viselve végezhetik
a gyakorlatokat, de egyelőre felsebzett
lábbal, összeszorított foggal kell
helytállniuk.
Itt, Egrigözben nem hagyományos
adzsemi odzsak működött58, hanem a
magasabb rangú, nemritkán fejedelmi
sorból származó foglyok kiképzésére
szolgáló iskola. Az ide besorozott
adzsemi oglanok59 legtöbbször nem
kellett, hogy leszolgálják a katonai
kiképzést megelőző időszakot valamely
török családnál Anatóliában, ahol
kevésbé szerencsés társaik a
legalantasabb munkákat végezték, fát
hasogattak, vizet hordtak, állatokat láttak
el, s mindenben kiszolgáltatottak voltak
kenyéradójuk kénye-kedvének.
Egrigöz erődjének falainál a
janicsársereg mesteríjászainak kiképzése
folyt, ez viszont jobbára nem
könnyebbséget, hanem fokozott
szigorúságot jelentett Abdullah jajabasi
nem ismert kegyelmet. Legfőbb
kötelességének tartotta, hogy
engedelmes, fanatikus, a parancsokat
maradéktalanul végrehajtó török
harcosokat képezzen abból a balkáni
söpredékből, amit a kezébe kap. Ha a
fele belepusztul, hát sebaj! Allah így
akarja!
- Azt hiszitek, különb elbánásban
részesültök, mint a parasztjaitok
odahaza? - csattogtatta ostorát a
jajabasi. - A hadseregben mindenki a
szultánt szolgálja, az utolsó csausztól a
nemesen született nagyúrig! A szultán
őfelsége is egy a hadsereg tagjai között!
Ne feledjétek! Az első bölük első
közjanicsárja maga a szultán!60
Kötelességetek mindent elsajátítani, amit
egy janicsárnak tudnia kell! Mozgás!
Mozgás! Kifelé!
 Vladut kisántikált a csillagfénybe.
Az éjszakai szállásul szolgáló karámtól
nem messze tiszta vizű patak
csörgedezett. Suhogtak a korbácsok,
csilingeltek a cevgen csengettyűi, s az
álmukból felvert szerencséden ifjak
egymást támogatva lépkedtek az éles
köveken. Odakint sötét volt, jeges szél
süvített a Kocia felől.
- Élsz, testvér?
Vladut felkapta a fejét, de
megkönnyebbülésére csak Petre volt az.
- Ha még egy lépést kell tennem, azt
hiszem, meghalok...
Petre a moldvai vajdai család egyik
ágából származott, de kiskora óta
Geliboluban nevelkedett egy
palotaszolga családjánál, és néhány hete
került Egrigözbe. Ő fordította Vladnak
azokat a török parancsszavakat, melyeket
még nem ismert.
- Tízen a karámban maradtak...
Vladut hátrasandított a válla felett: a
karámból üvöltés és korbács-suhogás
hallatszott. Aki nem bírt talpra vergődni,
az most az életéért rimánkodhatott. A
vajdafi úgy sejtette, mire felkel a nap, a
tízből legalább öten halottak lesznek.
- Gyere! Támaszkodj rám! - ajánlotta
Petre, és Vladut hálásan elfogadta a
segítséget. Társa szívósabbnak,
kitartóbbnak bizonyult mindenben. -
Maradt egy kis méhviaszból és
körömvirágból készült kenőcsöm... Majd
bekenem a lábad...
Abdullah jajabasi termett ott
mellettük, és kidülledt szemmel,
torkaszakadtából üvöltve végigcsörtetett
a hátukon.
- Mit karattyoltok itt, kutyák?
Törökül! Törökül beszéljetek!
Vladut térdre roskadt a csapástól,
hátán csípős fájdalom omlott szét.
Szerencsére Petre azonnal felnyalábolta,
és sűrű bocsánatkérések közepette
arrébb vonszolta.
Ott álltak immár a patak partján.
Hátuk mögött a Taslidag-hegység
vonulata, a Kocia ormai, valahol oldalt
a völgybe szorult jelentéktelen városka,
amott pedig a sasfészeknek tűnő oszmán
erőd.
A szürücü kétszáz ifja közül alig
száztízen vacogtak itt a fagyos szélben.
Tizenkét-tizenhárom esztendős fiúk:
szerbek, görögök, bosnyákok, albánok,
bolgárok, magyarok, és néhány oláh,
horvát meg szász. Eleinte csak
anyanyelvük kapcsolta őket egymáshoz,
ahogy azonban fejlődött osmanlica
tudásuk, úgy kötődtek köztük újabb
barátságok, immár származástól
függetlenül.
Abdullah jajabasi kiáltására
mindannyian a víz széléhez léptek és
ledobták magukról veres köntösüket. A
vékony salváron61 kívül immár semmit
sem viseltek, a fogvacogtató szél
libabőrösre csípte hátukat, mellkasukat
Szinte mindannyiukon korbácsnyomok
vereslettek; a szerencsésebbeknek
csupán néhány, a makacsabbján
keresztbe-kasul tucatnyi.
- Biszmillah! - harsogta Abdullah a
patak szélén, s térdre omolva kezét
csuklóig a jeges patakvízbe merítette.
- Biszmillah! - harsogták teli
torokból az odzsak katonái, és követték a
jajabasi mozdulatait. Miután kezet
mostak, háromszor vizet vettek szájukba,
s öblögettek. Ezután háromszor az
orrüregüket mosták ki, majd arcukat
csutakolták le alaposan, szintén
háromszor.
Vladut szája ellilult a hidegtől.
- Tarts ki! - suttogta törökül Petre. -
Mindjárt kezdhetjük az imát!
Abdullah jajabasi lassú, szertartásos
mozdulatokkal háromszor megmosta
könyökig a karját, majd gyérülő haját
törölte át háromszor nedves kézzel.
Vladut tudta, most már valóban mindjárt
vége: amikor azonban fülét kellett volna
háromszor áttörölni mutatóujjával, már
úgy remegett, hogy nem volt képes
végrehajtani a mozdulatsort. Pedig tudta,
hogy ez csupán a szertartásos ima előtti
részleges fürdés. Ha a jajabasi a teljes
fürdést rendelte volna el, akkor
hímvesszőjét is alaposan meg kellett
volna mosnia, ami tekintve, hogy alig két
hete metélték körül, pokoli kínnal járt
volna.
A legrosszabb a végére maradt.
Abdullah levette saruját, és bokáig a
patak jeges vizébe gázolt, hogy
háromszor megmossa a lábát.
- Istenem, neeeee!
 - Támaszkodj rám! - biztatta Petre,
és szinte a vállán vitte a vízbe a vajdafit.
Vladut nagy levegőt vett, sebzett lábát
belemártotta a jegesen csörgedező fekete
habokba.
Csaknem összeroskadt a fájdalomtól.
Petre a szájára tapasztotta a kezét, hogy
ne sikoltson kínjában: ez egyet jelentett
volna az azonnali szigorú büntetéssel.
- Még ezt a kicsit bírd ki! Jól van!
Nem lesz semmi baj!
Eltelt néhány perc, mire Vladut
szeme előtt ismét homályos körvonalak
kezdtek formálódni. A fájdalom múlóban
volt, és egyszeriben mintha a szél jeges
fuvallatát sem érezte volna oly
metszőnek. Hálásan Petrére mosolygott,
ám e pillanatban idegtépő csilingelés
harsant a hátuk mögött.
- Tiszta a talpad? - kérdezte
Abdullah. - Úgy látom, csak áztatod,
oláh kutya!
Vlad tiltakozni próbált, de a jajabasi
már ugrott is, kirúgta a fiú alól a lábát.
- Sikálót! - az egyik csausz
készségesen nyújtotta a csilkaparót62,
melynek fogai úgy meredeztek, akár a
sündisznó hátán a tüskék. - Most majd
megtanulod!
Ahogy lefogta a fiút, s a felsebzett
talpat kezdte dörzsölni, az ifjú Vlad
Draculea elveszítette eszméletét.
Lábából sűrű, fekete vér ömölt a patak
vizébe, s az éjszaka sötétjében azzal
keveredve hömpölygött tovább a völgy
alja felé.
 13.

- Jobb így?
Vladut felnyitotta szemét. Az
imahelyül szolgáló kopottas szőnyeg
szélén ültek, nem messze Egrigöz
erődjének külső falától. Szélvédett
szeglet volt ez néhány terebélyes fa
tövében.
Petre és Josip méhviaszból és
körömvirágból kevert kenőccsel
kenegették a vajdafi talpát, melyre
mintha vastag, sárga rétegként száradt
volna a mar felvitt massza.
- Szerencséd volt! Abdullah a
sikálóval kimosta az elgennyesedett
részt... Így talán megúszod!
 A vajdafi már csak tompa, lüktető
sajgást érzett a lábában, a rettenetesen
büdös kenőcs enyhítette a korábbi kínt.
- Köszönöm... - hörögte oláhul, erre
mindkét fiú rászisszent.
- Törökül mondjad! Törökül!
- Sekür ederim...
Az odzsak ifjú harcosai
felsorakoztak, s kisvártatva a szakállas
tábori imám érkezett az erőd irányából,
szigorúan méregetve a katonákat.
Abdullah jajabasi és a kiképzőtisztek az
első sorba álltak, hogy átadhassák
magukat Fadzsr63 áhítatának.
Amikor az imám jelt adott, a csapat
tagjai egyszerre Kába felé fordultak, s
két kezüket fülük mellé emelve
imádkozni kezdtek:
 - Allahu akber! Allahu akber!
Vladut mostanára megszokta a
szertartás rendjét, megtanulta a szöveget,
s ha nem is értett minden egyes szót, a
lényeget mindinkább elméjébe véste.
Most, hogy ott állt a többiekkel egy
sorban imbolyogva, mintha valami puha
párnán egyensúlyozna, és a társaival
egyszerre végezte a mozdulatokat, jobb
kezét a balra helyezve mellkasát
megérintve előredöntötte fejét, különös
zsibbasztó megnyugvás lett úrrá rajta.
Nem érintette meg lelkét a muszlim ima,
nem kezdett kételkedni saját keresztény
hitében, de a szertartás ünnepélyessége
és ismétlődő rutinja egyfajta biztonságot
nyújtottak számára. Azt képzelte,
valóban az Úrhoz szól, valóban Istenhez
beszél, még ha török szavakkal is:
- Ashádu anna la ilaha ill Allah!
Ashádu anna Mohammed arrászul
Al l ah! Magasztos vagy, Allah! S az
irántad való hála által áldott a Te neved,
s magasságos a Hatalmad, nincs más
isten Rajtad kívül. Allah a Könyörületes
és az Irgalmas nevében...
A Fadzsr szabálya szerint nem
hunyhatta le a szemét, üveges tekintettel
maga elé bámult, úgy igyekezett felidézni
magában a távoli otthon, Tirgoviste
tornyainak, háztetőinek körvonalait, az
ízeket, az illatokat...
- Dicsőség Allahnak, a teremtmények
Urának, a Könyörületesnek és az
Irgalmasnak, Aki az Ítélet Napját uralja!
Néked szolgálunk és Hozzád fordulunk
segítségért. Vezess minket az egyenes
úton, azoknak az útján, akik iránt
kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén,
akiket haragvásod sújt, sem a
tévelygőkén!
Később, amikor földre borultak, s
Vladut homloka, orra, térde, talppárnája
a földhöz nyomódott, a fájdalomtól
felszisszent. A kín egy csapásra
visszarántotta a valóságba, a vajdafi
hirtelen elhallgatott, s nem szavalta a
többiekkel:
- Dicsőség a magasságos Uramnak!
Az adzsemi odzsak ifjú katonái ülő
helyzetbe tornázták magukat, és egy
emberként harsogták:
- Allahu akber! Allahu akber!
 14.

Miután az akolban elköltötték silány

reggelijüket - aznapra híg árpa-csorba
leves és némi szikkadt piláf jutott, végre
bebugyolálhatták sebes lábaikat, és piros
balcsinjaikba bújva felsorakoztak
odakünn.
Megvirradt. A környező hegyek
szürke homálya, a dús erdők, a máris
zöldellő fű, az ég opálos fénye élettel
töltötték meg az újoncok lelkét, mintha
még a levegőnek is édesebb íze lett
volna egyszeriben.
A janicsárcsapatok vörös
posztóköntösét viselték, fejükön sárga
süveget. Amikor Ar-Rasid aga, a szolák
dzsemáatok parancsnoka és a
kiképzőtábor felügyelője megszemlélte
őket, mindannyian joggal érezhették,
hogy okuk van némi büszkeségre.
A tizenkét-tizenhárom éves fiúk
tekintetükkel követték az előttük
elléptető agát.
Ar-Rasid arcán egyetlen izom sem
rezdült. Amikor befejezte a szemlét,
magához intette Abdullah jajabasit.
- És ma? - kérdezte Vladut komoran.
- Ma is a Kocia szikláin ugrálunk, mint a
zergék?
- Beszélj törökül! - förmedt rá Josip.
- Úgy hallottam, délután végre íjazni
fogunk!
Az ifjú Vlad ajkán keserű mosoly
jelent meg.
 - Miért beszéljek törökül?
Petre rosszallón csóválta a fejét.
- Azért, mert törökök vagyunk.
- Josip szerb, te meg én oláhnak
születtünk. Te a moldvai vajda
leszármazottja, én Havasalföld trónjának
örököse! Hercegek vagyunk!
- Mind a szultán tulajdona vagyunk! -
most már Petre is dühösen csitítgatta. -
Abdullah jajabasi egyetlen szava elég,
és kivégeztetnek mindhármunkat!
- Múló állapot! Ne fogadjátok el,
hogy egész életetekben ez vár rátok! Idő
kérdése, és hazatérünk! Ha ezt kibírjuk,
minden mást kibírunk!
Josip otthagyta őket. Petre jónak látta
átkarolni a vajdafi vállát:
- Kedvellek, de ha nem tartod magad
a szabályokhoz, csak bajt hozol a
fejünkre, és akkor magadra maradsz! És
ugye tudod, mi lesz azokkal, akik az
odzsakban magukra maradnak?
Vigyorogva meglegyintette a fiú
tarkóját, s öles léptekkel Josip után
sietett.
Vlad Draculea egy pillanatig sem
bánkódott emiatt.
Minden óra, minden nap csak
elszántságát erősítette. Minden óra,
minden nap csak a hitet növelte
lelkében: hamarosan, talán nem is soká
megszökik innét!
Hamarosan
 15.

- Számotokra nincs semmi, csak a

hadsereg! Nincsen anyátok, nincsen
apátok, nincsen családotok! A hadsereg
a ti anyátok, apátok, családotok!
Janicsárok lesztek, és tekintsetek ezt
Allah különös kegyelmének! Esélyt
kaptatok, hogy istentagadó mivoltotokat
magatok mögött hagyva Allahnak tetsző
célokért áldozhassátok nyomorult
életeteket!
Abdullah jajabasi minden lépésnél a
földhöz ütötte a cevgen nyelét. A
csengettyűk minden csilingelése újabb
kínt jelentett a hegyoldalon felfelé futó
adzsemi oglanok számára. Csupasz
köveken tiportak verejtékezve, egymásba
kapaszkodva.
Újabb csilingelés...
Újabb fájdalom...
Különös szóbeszéd járta arról,
honnét szerezhette a jajabasi ezt az
idegőrlő eszközt. Állítólag személyesen
ölte meg az edirnei mehterhane vezetőjét
valami jelentéktelen sérelem
megtorlásaként, s azóta hurcolja magával
mindenhová a cevgent mint győzelmi
trófeát.
- Közületek minden második éli csak
túl ezt a három esztendőt! A többiek
beledöglenek, mert gyengék!
Beledöglenek, mert nincs hitük!
Beledöglenek, mert nem képesek
elszakadni a múltjuktól! Siránkoznak,
hazavágynak... De hová? Felejtsétek el,
honnan jöttetek! Itt egyenlő esélyekkel
indulhattok! Aki túléli a kiképzést, az
előtt megnyílik minden kapu!
Bizonyíthattok! Aki a harcmezőn
kitünteti magát, egy napon akár
janicsáraga is lehet! Akár magasabbra is
viheti! Itt nem számít, hogy a balkáni
szarkupacon, ahonnét származtok, kik
voltatok... Koldusok fiai, fejedelmek
fiai... Itt egyek vagytok... A szultán
rabszolgái, a hadsereg édesgyermekei!
Az ifjak ezredszer hallották mindezt,
és jól tudták, még sok ezerszer hallani
fogják.
- Azon a napon, amikor méltónak
bizonyultok a szolák dzsemáat fehér
köntösére és a janicsár odzsak fehér
süvegére, teljes értékű emberekké
váltok! A Kapiya Cikma64 dicsőséges
szertartása után balkáni szarból muszlim
harcosokká lesztek! Amikor a bas csausz
felpofoz benneteket a felsorakozott
janicsár odzsakok előtt, és a markotokba
nyomja az első zsoldotokat, amire
tulajdon véretekkel szolgáltatok rá,
abban a pillanatban elmondhatjátok
magatokról, hogy immár emberek
vagytok! Allah szolgái! A szultán
gyermekei! A hadsereg egyenértékű
tagjai! De ne is álmodjatok arról, hogy
mind megéritek azt a napot! Az én
feladatom az, hogy kiválogassam azokat,
akik méltóak a megtiszteltetésre! A többi
senkinek sem kell! A többi megdöglik!
Gyerünk! Magasabbra a lábakat! Még
messze a hegytető! Tovább! Tovább!
Gyorsabban!
 16.

Aznap délben immár harmadszor

rohantak fel a Kocia kopár hegyoldalán,
egész a tető alatti sziklapárkányig, ahol
Abdullah jajabasi várt rájuk.
- Ha ki akarjátok érdemelni a fehér
szolák kaftánt és a fehér süveget, akkor
rohanjatok!
Vladut összeszorított szájjal
engedelmeskedett, ügyet sem vetve a
mellőle sorra elhulló, zihálva elvágódó
fiúkra. Nála sokkal idősebbek,
edzettebbek buktak orra a kimerítő
gyakorlatozás alatt, de ő már a csurom
vér lábával sem törődött. Csak futott
kényelmetlen köntösében, ormótlan
balcsinjában, melyben saját vére
csicsogott, vállán hordozva a kövekkel
teli zsákot és a menetfelszerelés részét
képező ócska arkibuzát.65
- Hé, te! Oláh fiú! Gyere csak ide!
A közelben felcsilingeltek a jajabasi
cevgenjének csengettyűi. A vajdafi a
mellette loholó Petrére pillantott, de az
csak vállat vont.
Újabb csengettyűszó.
- Azt mondtam, ide gyere, kutya!
Vladut a jajabasi felé vette az irányt.
Abdullah a lábát lógatta a peremről,
ölnyi magasból hunyorgott le rá.
- Hány éves vagy?
- Tizenkettő, efendi.
A jajabasi arcán undor suhant át.
- Miért az én dzsemáatomba
osztottak be, mondd csak?
- Nem tudom, efendi...
Vladut tőmondatokban már egészen
jól megértette magát: atyja Tirgovistében
kisgyermek korában külön tanítót
fogadott mellé, hogy elsajátítsa a
törökök nyelvét. E tudás nélkül most
nagy bajban lett volna...
- Mi a neved?
- Vlad, efendi...
Abdullah hunyorgott. Mint a 62.
szolák dzsemáat parancsnoka, jogában
állt halálra korbácsolni akárhány
janicsárjelöltet, jogában állt addig
kínozni kiszemeltjeit, amíg kedve
tartotta. Senkinek sem tartozott
elszámolással, még a szultánnak sem.
Murádnak kiváló íjászokra volt
szüksége, megbízható testőrző katonákra.
Mit kezdett volna olyasvalakivel, aki
Abdullah jajabasi kegyetlenkedéseit sem
képes elviselni?
- A vajda fia vagy, igaz? Az áruló
Dracul vajda fia?
- Az apám nem áruló... efendi.
- Valóban? - Abdullah szórakozottan
melléhuppant, a cevgent a sziklának
támasztotta, aztán lassan megkerülte a
fiút. Időközben a többiek tovább
loholtak a hegy csúcsa felé. - Vedd le a
balcsinodat!
Vladut idegesen kapta fel a fejét.
- Efendi?
- Azt mondtam, vedd le a balcsint!
Nem szolgáltál rá!
A jajabasi meglepetten tapasztalta,
hogy a vajdafi elmosolyodik. Különös,
torz mosoly volt, egy eszelős vigyorára
emlékeztetett. Vladut eldőlt, és lassan
húzni kezdte lábáról a bakancsot.
- Igyekezz!
A levegőben a korbács fémvégű
szíjai csattantak.
Nem ölheti meg... Sajnos egy ujjal
sem nyúlhat hozzá...
Azon a reggelen, amikor Ar-Rasid
aga megszemlélte a felvonult ifjakat,
mintegy mellékesen közölte a
jajabasival, hogy a gondjaira bízott
adzsemi oglanok egyike különösen
magas rangú személy fia, és a szultán
nem nézne jó szemmel, ha elhalálozna a
kiképzés során.
Abdullah jajabasi megkérdezte, kiről
volna szó, s amikor Ar-Rasid
megmondta neki, a kiképzőtiszt arcán
megrándultak az izmok.
- Meghalni természetesen nem fog -
felelte. - Ennyit biztosan megígérhetek,
uram! Többet aligha...
De arról gondoskodhat, hogy egy
életre megemlegesse Abdullah jajabasi
nevét...
- Na, mi lesz? Gyorsabban! Le azzal
a balcsinnal!
Vladut attól tartott, nem tudja
lecibálni a bakancsot. Lába megdagadt,
a benne csicsogó vér a csizma minden
eresztékéből szivárgott a sárga kövekre.
- Nem jön le, efendi!
Abdullah bólogatott, mintha
megértené a vajdafi gondját, aztán
felkapta a cevgent, és erőteljesen a
földhöz ütötte nyelét. A kis csengettyűk
hisztérikusan felcsilingeltek.
- Petre! Josip!
A hegyoldalon ziháló adzsemi
oglanok közül kivált a két ifjú, és
kisvártatva mindketten ott lihegtek
mellettük.
- A barátotok kényeskedik - mondta
a jajabasi. - Nyilván azt hiszi, most is
odahaza van a palotájában, ahol szolgák
lesik minden kívánságát!
A két ifjú a láthatár peremére
szegezte tekintetét.
- Engem arra utasított az aga, hogy
kíméljük szegényt! Ezért kénytelen
vagyok arra kérni titeket, fiúk, hogy
húzzátok le ti a balcsinját. Mégiscsak
nagy ember fiáról van szó! Nem várható
el, hogy önállóan...
- Erre semmi szükség - vágott közbe
Vladut. - Ők sem tudják levenni a
lábamról. Beledagadt... kegyetlenül
vérzik... efendi...
Abdullah szomorúan lehajtotta a
fejét.
- Beledagadt... kegyetlenül vérzik...
Milyen kár... Azt hiszem, nem értettük
meg egymást, édes fiam. Negyvenig
számolok... Ha a végére érek, s még
mindig az úrfi lábán a balcsin,
mindkettőtök a halál fia!
Petre és Josip hitetlenkedve
bámultak a jajabasira, aztán a vajdafira.
- Nem érdekel, hogyan csináljátok!
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét...
 Abdullah kivonta hosszú csontnyelű
torét, és megpörgette. A két fiú most
egymásra meredt.
- Kilenc... Tíz... Tizenegy...
Tizenkettő... Tizenhárom...
- Ne törődjetek vele! - szólt Vlad
bosszúsan. - Megoldom!
Újra cibálni kezdte a lábáról a
bakancsot, de az nem moccant.
- Várj! Segítek! - Petre ledobta
hátáról a kövekkel teli zsákot és az
arkibuzát, hogy a vajdafi mellé
térdelhessen. Óvatosan megfogta Vladut
lábát, és lassan mozgatni kezdte a
bakancs kurta szárát. - Nagyon fáj?
Vladut szeme lángokat lövellt a
kíntól.
- Ne haragudj!
 - Huszonöt... Huszonhat...
Huszonhét... Huszonnyolc... - Abdullah
fel s alá sétálgatott mellettük, a cevgenen
minden lépésénél felcsilingeltek a
csengők. - Huszonkilenc... Harminc...
Minden tizediknél a baljában
szorongatott ostorral a levegőbe
suhintott.
- Igyekezzetek már! - nyögte Josip.
Vladut apró, finom mozdulatokkal
próbálta lazítani a szorítást, már-már azt
hitte, sikerülni fog, de hirtelen minden
eddiginél hevesebb fájdalom hasított a
lábfejébe. Sziszegve eldőlt.
- Harminchárom... Harmincnégy...
Harmincöt...
- Majd én! - Josip elvesztette a fejét,
melléjük roskadt, és minden erejével
cibálni kezdte a balcsint. Vladut üvöltve
próbálta ellökni magától, de a szerb nem
engedett. Vinnyogva rángatta a
bakancsszárakat, lábával megtámasztotta
magát a vajdafi mellkasán, hogy még
nagyobb erővel húzhassa.
- Harminchét... Harmincnyolc...
Vlad most már artikulálatlanul
síkokon - a hegyoldalban valamennyi
adzsemi oglan megtorpant, s a magasból
őket bámulták.
Immár Josip és Petre is eszelősen
cibálták a balcsint - a vajdafi
egyszeriben úgy érezte, a lábbeli
belsejében húsa forró, olvadt viaszként
lötymöl ide-oda, s csontjairól marja le
az utolsó néhány cafatot.
- Harminckilenc, negyven...
 Hirtelen csend lett, csak a szél
süvített a hegyormok között.
Vladut kinyitotta a szemet.
A kín izzó karmocskáit még bele-
belevájta húsába, de most, hogy már
senki sem rángatta, senki sem cibálta,
fokozatosan elviselhetővé szelídült.
Nyögve feltápászkodott.
Petre és Josip ott térdepeltek előtte
egymásnak dőlve, kidülledt szemük a
semmibe meredt. Abdullah hosszú tőre a
koponyájukon keresztül egymáshoz tűzte
őket.
Vladut felpillantott a jajabasira.
- Téged sajnos nem ölhetlek meg -
jegyezte meg Abdullah unottan. - De
arról gondoskodom, fiam, hogy soha ne
felejtsd el ezt a néhány hónapot
Egrigözben...
A vajdafi kihúzta Petre
koponyájából a tőrt. Ver és sötét
agyvelődarabkák lövelltek az arcába,
miközben a két janicsár teste
összeomlott.
A jajabasi a Vladut kezében
szorongatott tőrre pillantott, s rögvest
megsuhogtatta a korbácsot.
- Nyugalom... Nyugalom, fiam...
De a fiú nem akart támadni. Óvatos
mozdulattal felhasította mindkét balcsin
oldalát, aztán a kínnal birkózva
lefeszegette a maradékot az alaktalan,
véres valamiről, ami valaha a lába volt.
- Köszönöm! - visszanyújtotta a tőrt,
markolatánál fogva. A jajabasi elvette
tőle, és némán figyelte, ahogy a vajdafi
iszonyatos kínok közt talpra vergődik.
Még mindig mosolygott. Megpróbált
elindulni, de az első lépésnél csaknem
összeroskadt. Rásandított Abdullahra,
mintha csak incselkedne vele, aztán tett
még egy lését. Aztán még egyet.
A jajabasi önkéntelenül is
felszisszent.
- Már futok is, uram... - hörögte Vlad
Draculea, és tett még egy lépést.
A sárga kövekre vörösesfekete vér
fröccsent. Még egy lépés... Még egy...
- Már futok is...
Abdullah azt hitte, néhány pillanaton
belül össze fog omlani. De tévedett.
Vladut lassan, pokoli kínok közt
vánszorgott tovább a Kocia sziklás
csúcsa felé.
 És Abdullah jajabasi, a 62. szolák
dzsemáat parancsnoka megértette, hogy
az aga utasítása ellenére valószínűleg
nem lesz választása...
Meg kell ölnie a fiút...
 17.

KOLOZSVÁR, ERDÉLY,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1443, BÖJTELŐ HAVÁNAK 23
NAPJA

Méhfi Jakab úgy érezte, nem bírja

tovább hallgatni a nyöszörgést. Fel s alá
járkált a konyhából nyíló füstös falú
szobában, és idegesen a plafonra emelte
tekintetét. Meddig tart még? Csak valami
baj ne legyen!
Szilágyi Erzsébet álló napja vajúdott
az emeleti szobában. A házigazda a kezét
tördelte, időnként feljajdult: mi lesz, ha
a nagyasszony belehal a szülésbe csak
azért, mert ő nem volt képes időben
gondoskodni orvosról?
Jézus sebeire! Hunyadi vajda
bizonyosan kerékbe töreti, elevenen
megnyúzatja, karóba huzatja...
Nem, nem történhet semmi baj...
Nem lesz semmi baj...
- Ülj már le, a mindenedet! - förmedt
rá Vitéz János. A kancellár az asztalnál
ült, s hosszú ideje maga elé bámult,
gondolataiba mélyedve. - Eriggy inkább,
nézz utána, készen áll-e minden...
- Készen áll! Hát persze hogy készen
áll, kancellár uram! Csak épp orvos
nincsen sehol...
- Az ördög vigye az orvost! - csapott
az asztalra Vitéz. - Ha az én szánom el
tudott vergődni idáig Váradtól, akkor
neki is itt kellene már lennie!
Méhfi Jakab úgy bámult rá, mintha a
halálos ítéletét hallotta volna éppen.
Hisz éppen ez az! Altenberg doktor
nélkül hogyan születik meg Hunyadi
vajda úr gyermeke?
Pedig a doktorról nem jött hír
semmi, hiába küldte utána Gyalura a
kancellár a saját szánját, az is elakadt
valahol Kolozsmonostor környékén.
Odakünn hóvihar tombolt, embermagas
torlaszokat emelve a Szamos partján.
- Megyek, megnézem, tudok-e
segíteni... - Vitéz feltápászkodott és
felsietett az emeletre. Az ajtó előtt
cselédlányok toporogtak izgatottan,
várva, hogy Szemzőné, a bábaasszony
ugrassza őket valamiért. A konyhán
folyamatosan vizet forraltak, s immár a
tiszta gyolcsok is mind kiterítve várták,
hogy az újszülött megérkezzen.
A kancellár kopogott az ajtón.
Kisvártatva Méhfiné dugta ki a fejét a
résen aggodalmas tekintettel.
- Mit akar kegyelmed?
Odabentről Erzsébet kétségbeesett
zihálása hallatszott.
- Eressz be!
- Dehogy eresztem! Mit képzel
kegyelmed?
De Vitézt nem lehetett megállítani.
Félretolta útjából Rozália asszonyt, és
benyomakodott a szobába.
Az ablakokat elsötétítve találta, az
asztalkán tucatnyi gyertya égett. Az egész
helyiségben borzongató, kriptaszerű
félhomály uralkodott.
Erzsébet az ágyon ült, magas
vánkosokkal kitámasztva. Alteste
felfedve, szőke haja csapzottan hullott
arcába. Mellette csontdarabkák hevertek
az ágyon - ezek bizonnyal Méhfiné
csodatevő ereklyéi lehettek, valamint
egy fatáblára pingált Szűz Mária-kép. A
nagyasszony kezét Viola szorongatta
kétségbeesetten, s ennek oka nyomban
meg is világosodott Vitéz előtt.
Szemzőné kikészítette egy asztalkára
varázsos eszközeit, melyek véleménye
szerint elengedhetetlenek voltak a
szülésnél. Apró fiolákban gyógyitalok,
fűfőzet esszenciák, s valami rothadtzöld
színű kotyvalék, melyet Méhfiné hófehér
tányérján kevergetett éppen.
 - Takarodj innét! Férfinek itt semmi
keresnivalója! - förmedt az érkezőre
Szemzőné.
- János, maradj! - Erzsébet nem
egészen így gondolta. - Megjött végre az
orvos?
- Sajnálom... Semmi hír felőle...
- Nem bírom már sokáig... János...
Segíts! Kérlek!
- Ki innen! - káralt a vén boszorkány.
- Férfiembernek itt semmi...
- Ez micsoda? - mutatott Vitéz a
tányérban kavargó kotyvalékra.
- Szárított macskaméhlepény és
tehéntrágya keveréke. Megindítja a
szülést!
A kancellár nem tudta levenni
tekintetét Szemzőné ráncos, vén arcáról,
a savószín szemekről, melyek
rosszindulatúan parázslottak rá.
- Tűnj innét! - mondta némi
töprengés után. Felkapta a tányért, az
ablakhoz lépett, kitaszította a zsalukat.
Fényár árasztotta el a szobát. A
bábaasszony a szeme elé kapta a kezét,
így nem láthatta, amint a kancellár
kilöttyinti az utcára a zöld kotyvalékot. -
Szedd össze a cókmókodat, és takarodj!
A bába a nagyasszony felé fordult,
de Erzsébet nem tűnt meglepettnek, sem
felháborodottnak.
- Végre fény! Hallottad, mit mondott
a kancellár úr! Menj innen! Kifelé!
Szemzőné halálos sértettséggel
összeszedegette fioláit, és dacosan az
ajtóhoz lépett.
 - Miattad fog meghalni! - sziszegte
Vitézre, s tekintete villámokat szórt.
- Majd elszámolsz a vajda úrral és
Istennel, ahogy akarsz!
Azzal becsapta maga mögött az ajtót.
Rozália asszony a fejét fogta.
- Jaj! Mi lesz most velünk? Édes
Istenem? Mi lesz most velünk?
- Forró vizet kérek! - Vitéz feltűrte
ruhája ujjait. - Hozzatok takarókat!
Viola azonnal engedelmeskedett,
hozta a kikészített fehér gyolcsokat, s
közben le sem vette szemét a
kancellárról.
- Vezetett már kegyelmed szülést? -
sápítozott Méhfiné.
- Még soha. De olvastam róla. Nem
lesz semmi baj, Rozália asszony...
 - Én láttam már szülést - mondta
Viola. - Bánmonostorán az egyik nővért
meggyalázták az adószedő katonák a
mezőn. Eufrozina nővér vezette le a
szülést, és én is segítkeztem... Tudom,
hogy mit kell tenni!
Erzsébet elmosolyodott, de a
fájdalom egy csapásra letörölte arcáról
a mosolyt.
- Én... bízom benned... János... Te
voltál ott Lackó születésénél is... Bízom
benned...
Vitéz arra gondolt, bárcsak
feleannyira bízhatna önmagában, mint
amennyire Erzsébet bízik benne.
A fájások mind gyakoribbakká
váltak.
Nem sokkal dél körül dörömböltek
odalenn az ajtón, s a kancellár
verejtékezve megtörölte homlokát: azt
hitte, megérkezett végre a doktor. De
nem Altenberg jött, csupán a kancellár
saját kocsisai, akik jelentették, hogy
Kolozsmonostornál lehetetlenség
távolabb jutni a várostól. Altenberg
doktor semmi szín alatt nem érkezik
vissza a mai napon...
- Uramisten! Elfolyt a magzatvíz -
mondta Viola.
Vitéz kezdett imádkozni.
 18.

Délután két óra tájt úgy tűnt, hogy nagy a

baj. Amitől tartottak, bekövetkezett: a
gyermek elakadt a szülőcsatornában.
Vitéz a háta mögé rejtette remegő
kezét.
- Ilyenkor nincs mit tenni, mint...
- Ki ne mondja kegyelmed! -
rimánkodott Méhfiné.
- De bizony kimondom! Ahogy
Apollón is cselekedett: kiemelte a
magzatot Korónisz nimfa méhéből. Így
született meg Aszklépiosz, a gyógyítás
istene!
- Jézus Krisztus! Ne mondjon már
ilyen istenkáromló dolgokat kegyelmed!
 - A Talmidban is szó esik erről. A
római császárokat is kivágták az anyjuk
hasából...
Szilágyi Erzsébet zihálva szorongatta
Vitéz kezét, s hosszan, komolyan a
szemébe nézett.
- János... Ha csak úgy jöhet világra
magzatom... akkor tedd meg... Tedd meg,
kérlek!
Méhfiné rémülten kirohant a
szobából, ő ebben immár nem kívánt
részt venni.
Viola visszatért a konyhából, egy
jókora késsel a kezében, amit lángon
addig fertőtlenített, míg a penge izzani
nem kezdett.
Erzsébet összeszorított szájjal
figyelte a készülődést. Minden erejét
összeszedte, hogy megküzdjön az előtte
álló percekkel.
- László bátyámat édesanyánk
Zvornik várában szülte - zihálta
szaggatottan. - A vár ostrom alatt állt...
Az orvos nem ért rá szülést vezetni...
sebesülteket ápolt a kazamatákban...
minden fegyverforgatóra szükség volt...
Anyám kibírt minden fájdalmat.
Páncélos vitézek vették kézbe a
bátyámat, mikor napvilágra jött... aztán
rohantak vissza a falakra harcolni...
Vitéz megtörölte a nagyasszony
verejtékező homlokát.
- No, hát! Nekünk sokkal könnyebb
dolgunk lesz, meglátod!
- Hiszek neked!
Amikor minden készen állt, Erzsébet
hangos sikollyal hátrahanyatlott.
- Jön! Jön a baba!
Viola odaugrott Erzsébethez, és
megragadta a kezét.
- Nyomd! Most nagyon erősen
nyomd, asszonyom!
Vitéz János kancellár nagy levegőt
vett, s odalépett Erzsébet széttárt
lábaihoz.
A következő pillanatban ájultan
elvágódott a padlón; odalenn Méhfi
Jakab és Rozália asszony azt hitték, tán a
tető szakadt be a hó súlya alatt.
Nem volt szükség császármetszésre;
a gyermek könnyen, bonyodalom nélkül
jött a világra, s az első hang, amit
hallott, édesanyja és Viola édesen
csengő nevetése volt.
 19.

A köldökzsinórt Viola vágta el, és ő

végzett el valamennyi feladatot, amit
ilyenkor a bábának kell elvégeznie.
Megmosdatta, puha, meleg takaróba
bugyolálta az újszülöttet, és befektette a
szülőágy mellé készített
parasztbölcsőbe.
Erzsébet összeszedte magát, s a kicsi
fölé hajolt.
- Fiú! - újságolta boldogan Viola. -
Egészséges, szép fiúcska,
nagyasszonyom!
Erzsébet a karjaiba vette.
Pici, ráncos képű baba volt, opálos
kék szín szeme még vaksin meredt a
világba, mégis elmosolyodott, amikor
édesanyja magához ölelte.
- Hát, mosolyogni már tudsz! -
nevetett Szilágyi Erzsébet.
A csecsemő erre egyszeriben
rázendített.
- No, hát sírni is tudsz!
Viola minden ízében remegett.
Mindent úgy cselekedett, ahogy
Eufrozina nővértől látta. Most, hogy
minden rendben lévőnek tűnt, kimerülten
lerogyott a nagyasszony mellé az ágyra,
és sírva fakadt.
- Köszönöm, kincsem! - Erzsébet
átölelte, s egy csókot lehelt a homlokára.
- Köszönöm, kislányom!
Viola elvörösödött. Soha nem
felejtette el, hogy Méhfi Jakab
kolozsvári házában véres ágyneműk,
szétszórt csont ereklyedarabok és egy
fatáblára festett Szűz Mária-kép mellett
nevezte őt először kislányának Szilágyi
Erzsébet.
- Testvéremként fogom szeretni -
szipogta, miközben letérdelt az ágy
mellé. - Mi lesz a neve?
A nagyasszony egyre csak a
csöppséget nézte. Az sírt, egyre sírt,
aztán hirtelen abbahagyta, és kis
kezecskéit az ég felé nyújtogatva
nyöszörgött a bölcsőben.
- János eldönti majd... Lackónak én
adtam nevet... Őneki az édesapja.
Vitéz János ekkor tért magához,
kábán feltápászkodott és körbetekintett a
szobában.
 - Nincsen semmi baj! - kiáltotta. -
Mindenki nyugodjon meg! Kezdhetjük!
Erzsébet és Viola nevettek megint.
A kancellár csak ekkor pillantotta
meg a nagyasszony kezében tartott
csöppséget.
Sírva fakadt, térdre ereszkedett.
- Dicséreteket és hálaadásokat adok
tenéked, Örök mindenható Isten, az én
teremtésemnek ajándékairól, kiben
énnékem, méltatlan szolgálódnak testet
és lelket adtál...
 Hatodik fejezet - Idvez légy, szent nemzetnek magzatja!

Hatodik fejezet

IDVEZ LÉGY, SZENT

NEMZETNEK
MAGZATJA!
1.

SZÉKESFEHÉRVÁR,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK 9. NAPJA

Dénes könnybe lábadt szemmel bámult

maga elé.
- Hát így történt... Így született meg
Hunyadi Mátyás, a nagy magyar király!
A szép öregember jóízűen nevetett.
- Így valahogy, de azon a havas
februári napon bizony senki nem
gondolta eme sivákoló kis békáról, hogy
csillaga oly magasra emelkedik! Mert
hiszen világra jöttünk percében még
egyformák vagyunk, kedves fiam! Pőre
emberpalánták csupán... Ugyan melyik
csecsemőről mondanád meg, mire viszi
élete során: kiből lesz koldus, kiből
király? Kiből erélyes nagyasszony, s
kiből útszéli szajha majd? Ugyanakkor
mégis meghatározza sorsunk alakulását,
hogy hová, s mikor születünk... Hunyadi
Mátyásról még le sem mosták a
magzatmázt, máris vélni kellett róla,
hogy Isten akaratából sokra viszi még!
Minden körülmény adott volt ehhez: erős
akaratú, hatalommal bíró apa, erős
akaratú, a családot mindenáron
összetartó anya... Hű barátok, hívek, s
támogatók... S maga az élet, mely úgy
hozta: egy egész nemzet várta az úrfitól,
hogy atyja nyomdokaiba lépjen egy
napon.
Dénes visszapillantott a
székesegyházra, ahol a nagy király
csontjai nyugodtak.
- S te, jó uram? Te is ilyen családba
születtél?
Deér-Sólyom István csak legyintett
erre.
- Minduntalan előrelapoznál te
ebben a történetben. Dénes fiam! Ha
most mondanám el annak sorát, ki volt
apám, s hogyan alakult életem első tíz
esztendeje, bizony ferde szemmel néznél
azontúl reám. Mint ahogy más füllel
hallgatnád tovább ezt az egész históriát:
hisz majd minden szereplőt ismersz már,
fiú! Bizonyos összefüggések rejtve
maradnak még előtted, tudom, de ne
csüggedj! Türelem! Mindent tudni fogsz,
s én csak remélem, hogy mesém végén
megbocsájtod rút bűneim, melyek, úgy
lesz biztosan, elborzasztanak majd!
A fehérvári fogadókból,
polgárházakból részeg dajdajozás
hangjait sodorta feléjük a szél. A főtér
sarkánál alabárdos strázsák vigyázták a
rendet.
 - Hogyan gondolod, uram? Miféle
rút bűnökről beszélsz?
- Sokféle bűnt elkövetünk az
életünkben. S még ha meg is gyónjuk
őket, tudom, egy részük soha meg nem
bocsájtható. Szándékkal avagy
akaratlanul tettük, amit tettünk, egyre
megy... Barátja voltam a nagy királynak,
mondtam már neked... Árnyéka, kísérője,
tanúja megannyi tettinek! Amit Bonfini
mester összekörmölt abban a böhöm
nagy munkában,66 annak sok-sok
részletét én beszéltem el neki. Néked
megvallom: nem volt mind igaz. Amikor
oda érkezem történetemben, fiú, hogy
megtudd, jó családba születtem-e
valóban, s ki volt az én nemzőatyám, úgy
hiszem, megérted majd, mit érez, kit
kitaszított kegyéből a sors! Hisz ez
kísértett végig egész éltemen!
- Kínzol, jó uram!
- Csupán szeretném, hogy
végighallgass, ennyi az egész! De meg
kell, hogy értsd: a percben, mikor
világra szül jó anyánk, még minden
előttünk áll! Mire értelmünk nyílni kezd,
még mindig választhatunk, de mire
átlépjük a felnőttkor vágyott küszöbét,
huss, már minden eldöntetett. Lássad, ha
figyeltél arra, amit korábban beszéltem
el, volt egykoron három fiú. Egy napon
születtek ők, egyazon csillagzat alatt.
Erdélyben Hunyadi László, s Vlad
Draculea. Edirnében Murád fia,
Mohamed. Mindhármuk ereiben közös
ver folyt: kun kenézek vére... Három fiú,
három sors... Egyiket sújtja a vér
pestise. Másikat magasra emeli a végzet:
hatalmas birodalomnak lesz ő ura... S a
harmadik... Lackó... Őt vélte a jövő
ígéretének minden magyar, s nem
Mátyást, higgy nekem! De azon múlt,
messzi éjszakán, mikor ők hárman
világra jöttenek, sorsuk lapjain még egy
sor sem állt...
Dénes szégyenkezve lehajtotta a
fejet.
- Ha téged hallgatlak, jó uram, újra,
s megint úgy hiszem, valamit tenni
nékem is rendelt a sors!
- Ha úgy hiszed, akkor úgy van az.
Nem minden gyermekkorban dől el, hisz
tudod! Hogy Draculeából szörnyeteg lett,
arról nem csak az atyja tehet. Hogy
Mohamedből szultán, az sem Murád
döntése volt csupán... S hogy László
úrfi, szegény...
A szép öregember elhallgatott.
- Este a préposti palotában várnak
ránk. De addig még maradt idő. Halld
hát, hogyan keresztezte a sors e három
fiú életét azon a hideg, régmúlt őszön...
 2.

EGRIGÖZ VÁRA, TÖRÖK

BIRODALOM,
846, SAVVÁL HAVÁNAK 26.
NAPJA67

Vlad Draculea puha léptek neszezésére

riadt.
Felült.
A dzserrah sátorban hűvös volt,
odakünn fagyos szél süvített a vár ormai
felett. A vajdafi megborzongott, hisz
mindössze egy vékony posztótakarót
kapott az orvosoktól. Mellette a szalma
derékaljakon lázas betegek,
nyavalyatörősök nyögdécseltek. Csak
néhányan aludtak a sátorban, bár soha
nem lehetett tudni, hogy a betegek közül
ki az, aki alszik, és ki az, aki már örök
álomra szenderült a hiányos ápolás, a
hányaveti ellátás következtében.
Vladut elmondhatta magáról, hogy a
szerencsésebbek közé tartozik. Atyjára
tekintettel a dzserrahok odafigyeltek rá
és ellátták sebeit. Az elmúlt napokban
talpa szépen gyógyult, és a híg moslék
ellenére, amit köleslevesnek csúfoltak,
lassan újra erőre kapott. Kihasználta a
lehetőséget és felkészült az
elkerülhetetlenre. Hiszen mindvégig
tudta, hogy ez a pillanat el fog érkezni...
Odakinn a hóban a léptek ropogtak.
A fiú felült. Ellenállásnak semmi
értelmét nem látta, mint ahogy annak
sem, hogy kiáltásaival megpróbálja
felébreszteni a sátor végében bóbiskoló
dzserraht. Ha fel is ébredne, úgy tenne,
mintha nem látna, nem hallana semmit.
Elfordítana a fejét... Egy beteggel több
vagy kevesebb...
Kit érdekel?
Igaz, néhány nap múlva, amikor az
alakulat parancsnoka vizsgálatot indít
majd a vajda fiának eltűnése ügyében, a
dzserraht kivégzik, de ez éppúgy nem
érdekel majd senkit, mint az ő halála.
Gyertek csak...
Nem vett magához fegyvert, hiszen
jószerivel mozgásképtelen volt, és
amúgy sem sok esélye lett volna négy-öt
megtermett fickóval szemben.
Lassan közeledtek a derékaljak
között. Egyelőre dülöngélő árnyaknak
tűntek, de maris kitetszett, hogy egytől
egyig magas, izmos harcosok.
Az elöl lopakodó egyenként
felhajtotta a nyöszörgő betegek
pokrócait. Vladut elvigyorodott.
- Mielőtt az egész sátrat átkutatnátok:
itt vagyok!
A kopasz, sebhelyes képű janicsár
értetlenül rámeredt, aztán kivillantak a
holdfényben csorba fogai. Intett a
mögötte lopakodóknak, hogy maradjanak
veszteg.
- Jobban jársz, kutya, ha nem
nehezíted meg a dolgunkat!
- Eszem ágában sincs. Már alig
várom, hogy elkezdjük...
A sebhelyes arcú gyanakodva
méregette a szalmán heverő fiút. Látta,
hogy fegyvertelen, de a hangja túlontúl
magabiztosnak tűnt. Rettegnie kellene,
vergődnie, segítségért kiáltoznia,
kegyelemért rimánkodnia...
- Mit forgatsz a fejedben?
Vladut kitartóan mosolygott. Miért
szerezze meg azt az örömet a
gyilkosainak, hogy könnyűnek érezzék a
feladatot?
- Hozzátok! - sziszegte a sebhelyes
arcú. - De halkan!
A betegek legtöbbje azt lesre,
hogyan nyalábolják fel Vladutot az
éjszakai látogatók pokrócostul, és
hogyan lopakodnak kifelé vele. Mind
elfordították a fejüket.
A dzserrah is felébredt, talpra ugrott,
s már-már tiltakozni akart, amikor a
sebhelyes arcú visszalökte a helyére.
- Nem láttál semmit! Nem hallottál
semmit!
A jövevények kiléptek a hóesésbe
zsákmányukkal.
 3.

A várat megkerülve, a hegyoldalban

caplattak felfelé. A janicsárok egy szót
sem szóltak: igyekeztek eltűnni a
sűrűsödő vadonban, mielőtt Egrigöz
bástyáiról az éjszakai strázsa
felfedezhette volna őket.
Az erdő árnyai közt kísérteties
holdfény villódzott. A csupasz ágú fákat
fehér lepel borította, s a kusza indák,
gyökerek közt friss hóréteg ropogott a
lábuk alatt.
Vladut feszülten várt és figyelt. A
pokróc szélében kapaszkodott, és a
janicsárokat leste. Tisztában volt vele,
hogy ha túl akarja élni ezt az éjszakát,
akkor életre kell hívnia bensőjében az
ott szunnyadó teremtményt, melynek
létezéséről ő maga is csak nemrég tudott.
A janicsárok vezetője, a sebhelyes
arcú karamán származású lehetett, és a
vállára tetovált alakulatjelzés szerint a
devedzsik68 egyik dzsemáatjában
szolgálhatott. A többiek közül kettő a
zagardzsik69 jelzését viselte, ezek
hírhedtek voltak a harctéren tanúsított
kegyetlenségükről, no meg arról, hogy
békeidőben is kiállhatatlan, kötekedő
harcosok. Volt köztük egy hórihorgas,
beesett képű férfi, akin semmiféle
tetoválás nem sötétlett, míg az ötödik a
járása alapján lovas katona lehetett.
Hosszú ideig cipelték a fiút, míg
végül elértek vele egy tisztásra. A hold-
fényben mintha göcsörtök álltak volna ki
a behavazott aljnövényzetből.
A janicsárok meglóbálták a
pokrócot; Vladut közelről láthatta, hogy
nem göcsörtök azok, hanem nyakig a
földbe ásott tetemek. Némelyik
csontvázzá aszott már, de akadt köztük
kettő, akiket az előző napokban
kaparhattak be, mert koponyájukon apró,
fehér férgek nyüzsögtek.
Vladut tudta, hogy ezen a helyen rá is
halál vár.
És volt még ott valaki...
Egy sötét körvonalú alak ücsörgött a
hóval belepett fatönkön.
Amikor a közeledőket
megpillantotta, elégedetten a földhöz
ütötte a cevgent. A csengettyűk
csilingelésére Vladut gyomra görcsbe
rándult.
- Kit látnak szemeim? Csak nem
őfelsége, Vlad Dracul vajda imádott
kisfia az személyesen?
A janicsárok röhögtek és a jajabasi
lábai elé gurították a pokrócról terhüket.
Vladut összeszorított foggal
igyekezett legyűrni a lábába hasító
fájdalmat.
- Tudod, miért hozattalak ide? -
kérdezte Abdullah negédes mosollyal. -
Remélem, sejted azért?
- Biztosan bocsánatot akarsz kérni
tőlem...
Vladut ülő helyzetbe tornázta magát.
A janicsárok körbeállták - megannyi
sötét óriás tornyosult föléje. A vadon fái
közt szél süvített, kósza hópelyheket
sodort az ágakról a nyakukba.
Abdullah arcáról lassan leolvadt a
mosoly.
- A legtöbb kezem alá kerülő
újoncból előbb-utóbb kiváló janicsárt
faragok... De sajnos mindig akadnak
olyan mocskos kis semmirekellők, akik
csak a bajkeveréshez értenek! Tudod,
édes fiam, az ilyen söpredékre senkinek
sincs szüksége...
Hadd meséljek el neked egy
történetet arról, mi vár az ilyen tetvekre,
mint te vagy! Egy alkalommal az edirnei
adzsemi oglánok egy egész alakulata
lázadt fel. Magyarok, oláhok, szerbek...
Csupa megzabolázhatatlan gyaur kutya,
akik nem becsülték a szultán végtelen
jóságát és nagylelkűségét, és akik sajnos
nem fogadták lelkükbe Allah fényét! A
szultán nem látott más megoldást,
elfogatta a felkelőket, és egy ócska
gályára vitette valamennyit Rúzsba
kötve. A gálya majd elsüllyedt a fiúk
súlya alatt. Csak úgy zengett a folyó a
kiáltásaiktól: kegyelemért könyörögtek,
de a szultán nem hallgatta meg kétszínű
szavaikat. Összegyűlt Edirne minden
lakója, és a partról nézték, ahogy a
gályát kilökik a folyóra. A fedélzetén
vagy kétszáz ifjú... Kiabáltak magyarul,
oláhul, szerbül. Meg törökül is:
Segítség! Mindent megteszünk, amit
akartok! Csak könyörüljetek!
És akkor azt mondta a szultán:
szabadok akartatok lenni? Rajta hát!
Legyetek szabadok! És tüzes nyilakkal
meggyújtatta a gályát. A megkötözöttek
üvöltöttek, amíg a tűz el nem emésztette
őket... Egytől egyig.
Vladut nagyot nyelt.
- Szénné égtek, és a gálya elsüllyedt
a tetemeikkel. Mindezt csupán ezért
meséltem el neked, hogy felfogd végre:
nincs kivétel! Aki nem hódol be, arra rút
halál vár! Te sem fogsz hiányozni
senkinek! Az öcséd amúgy is a sehzade
kis házi kedvence lesz, elég ő túsznak...
Rád semmi szükség!
Vladut egyre nehezebben tudott
uralkodni arcvonásain. A csontig hatoló
hideg ellenére is érezte, hogy
bensőjében izzani kezd az a valami, ami
hamarosan úrrá lesz egész lényén.
Ébredj csak... Mutasd meg nekik, hogy
ki is vagyok valójában...
- Tudod, mit gyűlölök benned
leginkább? - folytatta Abdullah. - A
tekintetedet! Van valami a szemedben, te
kis mocsok, ami zavar... Veszélyes
vagy... Nem tudom, mi az, ami ott belül
perzsel, de ezen az éjszakán kialszik,
arra mérget vehetsz!
Vladut türelmesen bólintott.
- Néhány percen belül mindannyian
halottak lesztek...
Abdullah megrázkódott, mintha csak
a hópelyheket akarná lesöpörni a
válláról.
- Hadd mutassam be neked az én
derék barátaimat! Ő Tirgut! A testvére
odaveszett a havasalföldi ütközetben.
 A sebhelyes arcú janicsár fenyegetőn
közelebb lépett. Kezében egy nyúzókés
pengéje villant.
- Evlia apját a te apád. Dracul vajda
húzatta karóba Tirgovistében... a
többiek... nos, ők csak egy kis
szórakozás reményében jöttek el.
A fiú nagyot nyelt.
Ébredj... Ébredj már...
- Elmondom, mi vár rád életed
utolsó óráiban! A barátaim először
elszórakoznak veled... Tudom, hogy az
apád kedveli a karóba húzást. Arra
gondoltam, talán te is
megtapasztalhatnád, milyen az, amikor a
seggedbe egy jókora karó hatol. Persze
sokkal szórakoztatóbb lesz, mint egy
igazi, kihegyezett farúd! Élvezni fogod,
meglátod!
A Turgutnak nevezett janicsár
felröhögött és sokatmondó pillantás
kíséretében elővette salvárjából
hatalmas vörhenyes nemi szervét, és
meglóbálta a fiú szeme előtt.
- Miután mindannyian alaposan
megkaróztunk, kellemetlenebb
tapasztalatban lesz részed - folytatta a
jajabasi, és felkelt a fatörzsről. A
cevgen idegesítően felcsilingelt. -
Először sót hintünk a talpadra, hogy
érezd, amikor utoljára megbotozunk...
Ne aggódj, nagyon mélyen bent vagyunk
az erdőben, senki sem fogja hallani az
üvöltésed...
Közelebb hajolt Vladuthoz, és az
arcába köpte:
 - Mert üvölteni fogsz, mocskos
kutya, arról én gondoskodom!
Lehelete dögletes bűzt árasztott.
- Ezután a lábadról lenyúzzuk a
megmaradt bőrt, és szépen felhajtjuk a
térdedig. Ugyanezt megtesszük a
karodon, könyökig. Régi módszer, egy
perzsától tanultam, mestere volt a kínzás
művészetének! S hogy miért kell fel-
hajtani a bőrödet? Pusztán azért, hogy
amikor majd nyakig beásunk a földbe, a
férgek hamar odagyűljenek, és be
tudjanak furakodni a bőröd alá, a
húsodba. Kemény kis kölyök vagy, ezt
már megtapasztaltam! Bízom benne,
hogy nem veszíted el az eszméletedet...
Jó lenne tudni, hogy mindaddig
küszködni fogsz, amíg a pondrók
belülről kezdik rágni a testedet... Ezek a
senkik itt - mutatott a beásott, rothadó
tetemekre -, legalábbis ebben az
élvezetben részesültek. Nos? Hogy
gondolod, kis Draculea? Bírni fogod a
fájdalmat?
Vladut ismét felszabadultan tudott
mosolyogni. A sztrigoj iszonyú dühvel
közeledett...
- Kezdd! - förmedt Tirgutra a
jajabasi, és hátrébb lépett, hogy mindent
jól láthasson a holdfényben.
A megtermett janicsár felkapta a
földről a fiút, és egyetlen mozdulattal
letépte róla a ruhát. Vladut lábai a
levegőben kapálóztak. Felsikoltott, mert
tudta, hogy kínzói éppen ezt akarják
hallani.
 - Adj neki! Mutasd meg neki, milyen
egy igazi török karó!
Tirgut hassal a havas fatönkre lökte a
fiút, és hatalmas tenyerével lenyomta a
fejét. Aztán társainak harsány biztatása
mellett ficeregve elhelyezkedett mögötte.
- Tirgut barátom sok száz ifjú
janicsárt avatott be a férfiszerelem
örömeibe - jegyezte meg Abdullah. -
Sajnos nem mind élte túl az első
szenvedélyes éjszakát!
Vladut lehunyta a szemét.
Nem érdekelte, hogy mire készül a
török, csak arra várt, hogy a sztrigoj
életre keljen.
Amikor Tirgut durván beléhatolt, s a
fájdalom addig nem ismert hullámokban
árasztotta el agyát, már tudta, hogy nem
kell többé várakoznia.
A janicsárok elégedetten röhögtek és
a jajabasi arcán boldog mosoly ömlött
szét.
- Karózd meg rendesen, Tirgut!
A török lihegve megragadta a fiú
vállait, és belékapaszkodva döfködött
csípőjével.
Vladut újra sikoltott, de aztán
egyszeriben elernyedtek görcsbe rándult
izmai, hátrafordította fejét és a
janicsárra mosolygott.
Tirgut megzavarodott a mosoly
láttán.
- Gyere... közelebb... - zihálta
Vladut. - Súgni szeretnék valamit...
csak... neked...
Tirgut önkéntelenül is
engedelmeskedett. Ahogy teljes
testsúlyával előredőlt, a fiú felszisszent
fájdalmában.
- Súgd! - hörögte a janicsár. - Súgd a
fülembe, fehér seggű gyönyörűségem
Súgd a fülembe!
Vladut mosolygott, és amikor Tirgut
még közelebb nyomakodott tar fejével,
hirtelen kitátotta szájat és átharapta a
férfi gégéjét.
Tirgut szeme kidülledt a fájdalomtól.
Nem értette, mi történik. Csak amikor
zavartan a fiúra pillantott, s meglátta
annak apró, fehér fogai között a torkából
kitépett húsdarabot, és meglátta a
feltépett sebből lövellő vért, akkor fogta
fel, hogy vége.
Üvöltve elhátrált a fiútól, nemi
szerve nevetségesen meredezett a hold-
fényben még néhány pillanatig.
A többiek döbbenten bámulták.
Vladut feltápászkodott, kiköpte a
janicsár gégéjét, és vicsorogva a
jajabasi felé fordult. A kísérteties
derengésben fekete vér maszatolta
angyali ábrázatát, mely e pillanatban
egyáltalán nem tűnt angyalinak. Szeme
vakító fehérséggel izzott, ahogy tekintetét
végighordozta a többieken...
Tirgut a földön vergődött, a
jobbjában szorongatott nyúzókéssel
veszedelmes félköröket kaszált a
levegőbe. Vladut ügyet sem vetett rá,
véres lábával a janicsár ágyékába tiport
- széttaposva annak heréit, akárha csak
hóban heverő fürjtojások lennének s egy
könnyed mozdulattal kicsavarta a
kezéből a kést.
A törökök fejvesztve menekültek az
erdő sűrűjébe.
Vlad Draculea, a havasalföldi vajda
fia réveteg léptekkel követte őket a fák
közé. Mezítelen volt, mégsem vacogott.
Talpa tűzben égett, mintha nem havon,
hanem parázson járna, mégsem érzett
fájdalmat. Ülepéből vér szivárgott a
hóra, s meggyűlt lábnyomaiban, mégsem
lassította lépteit egy pillanatra sem.
A többiekkel nem törődött.
Abba az irányba tört előre a
holdfényes vadonon keresztül, ahonnét a
cevgen csilingelését hallotta.
 4.

Abdullah jajabasi későn eszmélt.

Elhajította a cevgent, és vakon csörtetett
tovább a mind sűrűbb vadonba. Amikor
már nem bírta levegővel, testsúlyát
meghazudtoló fürgeséggel bevetette
magát egy kidőlt fa törzse mögé, s
elterült a vastag, hófödte avarban.
Szíve majd kiugrott a helyéből.
Várt.
Magában fohászkodott, hogy az a
valami ne találja meg. Lehunyta a
szemét, és próbált kizárólag hallására
hagyatkozni.
Csönd.
Hallania kellene a léptek
közeledését...
A hó ropogását...
A száraz ágak reccsenését...
De csak csend vette körül.
Mélységes, fehér csend, mintha ember
soha nem járt volna erre.
Ebben a pillanatban valami halkan
felcsilingelt a sötétben. A férfi gyomra
összerándult. Újabb csilingelés. Éles,
riasztó csengettyűszó. Aztán újabb -
ezúttal közelebbről.
Lépés ropog a hóban - csilingelés.
Lépés - csilingelés.
Abdullah jajabasi betapasztotta a
fülét. Hiába, hogy nem hallotta a léptek
közeledtét a frissen hullott hóban, az
árny egyszeriben kitakarta a
csontvázkarokként a sötét ég felé
nyújtózkodó ágak szövevényét és a
fölöttük trónoló telihold ezüstgömbjét.
Abdullah szűkölve összevizelte
magát.
Csend vette körül, bársonyos, puha
csend.
Kinyitotta a szemét, és
megpillantotta az árnyat a feje felett, s
torkából iszonytató sikoly tört fel. Az a
valami a kidőlt fára támaszkodva,
közvetlen közelről bámult le rá. Az arca
alig néhány hüvelykre volt az övétől; a
félhomályban szinte szikráztak hatalmas,
szembogár nélküli szemei. Ártatlan
vonásain fájdalmas kifejezés ült, mintha
csalódott volna az egész emberiségben,
mintha mélységesen megbántották
volna... Aztán elmosolyodott csibészes,
kisfiús mosollyal.
- Itt vagyok! - suttogta. - Ugye nem
akartál ilyen hamar magamra hagyni? A
hajnal messze még!
Abdullah jajabasi egy nyúzókés
pengéjét látta megvillanni az éjszakában.
Aztán érezte, hogy saját forró vére
csorog a szemébe.
- Rossz jegyben születtem - Vlad
Draculea kinyúlt, és hosszú, hófehér
ujjaival gyengéden megérintette a férfi
homlokát, aztán ujjbegyeivel tolni kezdte
hátra a körbeskalpolt fejbőrt. - Átok ül
rajtam...
Amikor a hosszú, hófehér ujjak
belemélyedtek Abdullah szemgödrébe,
és kitolták belőlük a szemgolyókat, a fiú
egészen közel hajolt hozzá, mintha azt
akarná, hogy a jajabasi az utolsó
pillanatokban is őt lássa: csak őt, míg a
szemgolyók végleg ki nem szakadnak a
helyükből, és a férfire az örök sötétség
kárhozata nem borult.
Akkor magához ölelte a minden
ízében reszkető emberi roncsot, és a
fülébe súgta:
- Hálás vagyok neked... A leckére,
amire tanítottál, mindig emlékezni
fogok...
Abdullah nem hazudott, amikor azt
állította, a vadon mély, és semmi sem
hallatszik el a városig mindabból, ami a
sűrűben, a sötétség ölén felszakadt a
haldokló torkából.
 5.

Egy út szelte át az erdőt - a Kocia túlsó

oldaláról vezetett, és Egrigöz mellett
jutott ki a forgalmasabb kelet-nyugati
országúthoz.
Azon az éjszakán néhány ütött-kopott
szekér zörgött keresztül a vidéken.
Csontsovány igáslovak húzták őket
prüszkölve, remegő lábakkal, hegynek
felfelé. A szekerek mögé tevéket
kötöttek, néhány szakállas kecskét és egy
lomha barna medvét.
Jóval éjfél után az élen haladó kocsi
megtorpant. A bakon ülők úgy döntöttek,
itatni kellene a kimerült hátasokat,
mielőtt áthatolnak a rengeteg utolsó
szakaszán. Így talán néhány órán belül
elérhetik Egrigöz nyomorúságos házait, s
letáborozhatnak egy csendes zugban,
valahol a vár árnyékában.
Néhányan leugráltak hát a
szekerekről, hogy a havas, zuzmós
emelkedőn felkapaszkodva megkeressék
a közelben csörgedező patakot. Egyikük,
egy izmos, jóképű fickó láncon maga
után vezette a medvét, hogy megitassa.
Ahogy elnyelte őket az erdő, az ifjú
hirtelen mozdulatlanná merevedett, s a
medve is gyanakodva szimatolt a
levegőbe.
Valaki üvöltött.
Az ifjú kivonta tőrét övéből, és az
állatot maga után vonszolva elindult,
hogy megkeresse a hang forrását.
 6.

Mezítelenül hevert a hóban.

A sztrigoj immár elszunnyadt a
mélyben, s ami ott maradt a fák között, a
hidegben, csak egy vacogó, vérző fiú
teste volt Meggyötörve, mégis
megkönnyebbülten, szabadon...
Tudta, hogy össze kell szednie
magát, különben néhány órán belül kihűl.
Lába vérzett, s hiába lepte be az
alaktalan, lüktető húsdarabot friss hó, a
fájdalmat immár semmi sem enyhítette.
Megpróbált arra összpontosítani,
hogyan élhetné túl az éjszakát. A
janicsárok közül, akik idehozták,
néhányan még itt lehetnek a közelben. Ha
visszalopóznak a tisztáshoz, megtalálják
Torgut tetemét. A véres lábnyomok
elvezetnek a holdfényben egészen idáig,
Abdullah széttépett holttestéig. És akkor
megtalálják őt is...
A s z t r i g o j nélkül nem tudja
megvédeni magát... Márpedig a gonosz
lelek már messze járt... Rá többet nem
számíthat ezen az éjszakán...
Vissza kellene vergődnie a táborba...
Az odzsak biztonságot nyújtó
melegébe... Azután fel kell épülnie... Túl
kell élnie minden nehézséget, ami a
törökök között rá vár. Azután... egy
napon, amikor mindent megtanult, amire
szüksége lehet, haza kell térnie...
Haza...
Milyen messze lehet a tábortól?
 Lehunyta szemét. A hó még mindig
kitartóan hullott, enyhet adó dunyhával
terítve be testét.
Össze kell szednie minden erejét...
Ha legalább térdre tudna emelkedni,
elvergődhetne a tisztásra...
Túl kell élnie...
Valami felvonított a messzeségben...
Farkasok...
A kezében szorongatott nyúzókés
elegendő lesz, hogy megvédje magát. De
mi lesz, ha falkában rohanják le?
Vacogott.
Néhány pillanatra, vagy talán néhány
percre elveszítette eszméletét. Amikor
felocsúdott, észrevette, hogy valaki áll a
fák között.
Egy férfi.
 Őt figyelte.
A férfi mögött tagbaszakadt árny
dülöngélt fújtatva, morogva. Pofájából
minden lélegzetvételnél párafelhő
csapott ki.
Vladut remegve maga elé emelte a
nyúzókést.
Mit akartok?
A férfi kilépett a fák mögül. A
vajdafi azt hitte, máris lázálmok gyötrik:
mintha a tükörképét látta volna
közeledni. Az ifjú nemcsak egykorú volt
vele, de még arcvonásai is hasonlóságot
mutattak az övével.
De nem...
Ez csak valami hitvány cigány
lehet...
Sárga, bő nadrágban, báránybőr
zekében lopakodott közelebb hozzá.
Kezében tőr acélján csillant a holdfény.
Óvatosan körbekémlelt, mintha azt
várná, mikor bukkan elő a vadonból
valaki...
Aztán odalépett Vladuthoz. Letérdelt
mellé, megvizsgálta a lábát. Valamit
dörmögött az orra alá magyarul.
- Segíts! - suttogta a vajdafi alig
hallhatóan szintén magyarul, s
megragadta a cigány kezét. - Ha érted,
amit mondok, segíts!
Az ifjú mélyen a szemébe nézett.
- Ki vagy?
- A havaselvi vajda fia...
- Dracul vajda fia? - A cigány ezt a
kunok ősi nyelvén kérdezte.
- Az vagyok - felelte hibátlan
kiejtéssel Vladut.
Amaz bólintott.
- Nem tudom, valaha a lábadra
állhatsz-e még... A sebeid... Krisztus
nevére...
- Vissza kell jutnom a táborba...
Egrigöz vára alatt... A janicsár odzsak...
A következő pillanatban egy medve
dülöngélő körvonalai bontakoztak ki a
háttérből.
A fiú nyugtatólag felemelte a kezét.
- Maradj veszteg...
Vlad Draculea tekintete előtt
egyszeriben minden összemosódott. A
láz egyik pillanatról a másikra lángba
borította tudatát, a képek meglódultak,
szétszakadoztak, kifakultak,
megélesedtek, töredezetté váltak,
elsötétültek, s hirtelen fénnyel teltek meg
megint.
Hópelyhek szállingóztak a sötétben...
Ágak csontvázkarmai hajladoztak az
ébredező hajnali szélben...
Hideg...
Fájdalom...
Valami a kezét nyalogatta, érdes,
kellemetlen érintéssel.
Fák...
Hópelyhek...
Patak csörgedezése...
Hangok...
Cigány karattyolás... török szavak...
valaki magyarul kiáltott.
Mutatványosszekerek szakadozott
ponyvával... Sovány gebék, békésen
kérődző tevék... A medve horkanása
egészen közelről.
Csodálkozó, szánakozó tekintetek...
A háttérből rohanva közeledtek a fák
közül. Egyikük kezében levágott
janicsárfej...
- Induljunk! Induljunk már!
Egy vénember arca... Ezernyi ránc és
bölcs, sokat tapasztalt tekintet Ősz, kun
varkocsok...
- Emeljétek! Óvatosan! Sok vért
veszített!
Az ifjú arca. Tükörképe...
- Gyere velünk! Ha akarod,
elviszünk magunkkal! Haza,
Tirgovistébe!
Vladut mosolygott magában.
- Itt kell maradnom... Még dolgom
van itt... Egrigöz vára... A tábor... Az
odzsak...
Egy cigánylány gyengéd érintése...
valami bűzös massza, amit a lábára kent.
Finom ujjai bizsergetőn simítják a bőrét,
már nem lángol a kín, már nem sajog a
feltépett seb...
- Aludj! Aludj, ha tudsz! Nagyon
legyengültél...
Hópelyhek...
Valahol énekel egy kislány.
Húrok pengetése...
Szép andalúz muzsikaszó...
Szél süvít...
Messze...
Szekerek zörgése, csontvázágak
hajladozása a magasban...
A hajnal fénye.
Megint hangok...
 - Jobb lenne végezni vele... Bajt
hozhat ránk...
- Élnie kell...
- Istenre bízzuk a döntést Ha túléli
ezeket a borzalmas sebeket...
- Nem fogja túlélni...
- Láttad a tekintetét? A gonosz
lakozik benne!
- Láttam a tekintetét. Csak egy
szerencsétlen, megkínzott: fiú...
- Tudod, hogy ki ez! Nagyon jól
tudod!
- Isten majd eldönti, megbocsájtja-e
bűneit...
Hópelyhek...
Enyhülő kín...
A szekér ponyvája ide-oda rázódik a
hegyi ösvényen.
A nap fénye betűz a ponyva alá.
Kellemes.
Meleg...
Az ének abbamarad.
A távolban dobok peregnek.
A janicsár odzsak harci dobjai...
 7.

Vlad Draculeát a tábor mellett rakta le a

cigánykaraván. Egrigöz várának őr-
szemei figyeltek fel rá; Ar-Rasid aga, a
helyőrség parancsnoka rögvest magához
hívatta a cigányok vezetőit és alaposan
kifaggatta őket Aztán megparancsolta,
hogy a tarka göncökbe bugyolált fiút,
kinek lábai iszonyú állapotban voltak,
vigyék a dzserrah sátorba.
Vladut ott ébredt másnap reggel. A
betegek, nyavalyatörősek borzadva
meredtek rá. Senki sem szólt hozzá, a
mellette fekvők elhúzódtak a közeléből,
mintha pestises volna.
Rájuk sem hederített. Csak aludni
akart végre. Aludni, amíg hagyják...
Két napon keresztül sebláz keltette
rémálmok hullámain hánykolódott
Csupán egyszer tért magához: az alakulat
orvosai állták körbe, és gondterhelt
arccal bámulták. Arról tanakodtak, hogy
levágják-e a lábát vagy sem.
Vladut összeszedte minden erejét, és
közölte velük, hogy inkább meghal, nem
fog nyomorultként élni. A dzserrahok
vállat vontak és egyenként
elszállingóztak mellőle.
Amikor Ar-Rasid aga személyesen
látogatta meg, immár sokkal jobban
érezte magát. Egy szót sem szólt hozzá,
csak intett a legközelebb álló
dzserrahnak, és elsorolta az ápolásra
vonatkozó parancsait.
 Vladut immár tudta, hogy nem érheti
bántódás, oszmán államérdek fűződik
életben maradásához.
Sejtelme sem volt róla, mennyi idő
telt el - hetek, hónapok -, míg egy reggel
arra ébredt, hogy lábaiban csak halovány
bizsergést érez a rettenetes fájdalom
helyén.
Felült és körbenézett a sátorban.
A betegek, nyavalyatörősek,
sebesültek mind ismeretlenek voltak
körülötte, azok, akiknek még emlékezett
az arcára, már rég eltűntek a közeléből.
Vladut elmosolyodott, felhajtotta a
takarót, hogy szemügyre vegye a lábait.
Bokája még duzzadt volt, lábujjai fehér
gilisztáknak tűntek, de legalább az
egésznek valami lábformája kerekedett
megint.
Az elkövetkező heteket igyekezett
minél jobban kihasználni. Minden
beteggel próbált beszélni, kifaggatta az
orvosokat, az élelmiszer-szállítókat, a
csauszokat, elmélyítette töröktudását,
elsajátított néhány fontos arab, perzsa és
törzsi nyelvjárásokra jellemző szót.
Kitavaszodott, amikor visszatérhetett
az alakulatához, hogy folytassa a
kiképzést. Abdullah jajabasiról soha
senki sem hallott többé: az új
parancsnok egy komor anatóliai tiszt
volt, akit csupán egyetlen dolog érdekelt
a gondjaira bízott adzsemi oglánok minél
hamarabb bevethető mesteríjászokká
váljanak a szultán seregében.
A szolák dzsemáat sorait időközben
feltöltötték a szerbiai, albániai, erdélyi
és boszniai területekről elragadott
ifjakkal. Vladut talált köztük néhány
oláhul és magyarul egyaránt jól beszélő
fiút, akiket a bizalmába fogadott Tőlük
tudta meg, hogy néhány héten belül
várható Hunyadi támadása északról.
Egrigöz várában és a vár alatti táborban
mindenki a készülődő háborúról beszélt
- hátborzongató históriákat lehetett
hallani a magyarok kegyetlenkedéseiről,
amiket a vidini szandzsák területén
vittek végbe. Az év első hónapjaiban a
bátrabb szandzsákbégek megkísérelték
ellentámadással elvenni a gyaurok
kedvét a betörésektől, de négy
alkalommal is csúfos kudarc lett a vége.
Úgy tűnt, Hunyadit többé senki sem tudja
megzabolázni.
Egrigöz várában és a vár alatti
táborban felgyorsították a kiképzést,
mert mindenki előtt nyílt titok volt, hogy
nemsokára az egész alakulatot
átvezénylik Európába.
 8.

EGRIGÖZ VÁRA, OSZMÁN

BIRODALOM,
846, DZÚ L-KAADA HAVÁNAK 15
NAPJA70

Már javában rügyeztek a jácintfák és a

liliomok a Kocia lejtőin, amikor híre
jött, hogy fényes kíséretükkel a két
szultáni sehzáde személyesen teszi
tiszteletét Egrigözben. Azt beszélték,
hogy Aleaddin Ali és Mohamed
hercegek Lazkiye, Demirci és Simav
városának meglátogatása után pihennek
meg egy napra a helyőrségben, s csak
másnap folytatják útjukat Tokat felé.
 Az adzsemi oglánok izgatottan várták
a jeles napot, abban reménykedve, hogy
talán megpillantják a jövendő fényes
csillagát. Végtére is Aleaddin Ali volt a
trónörökös, valószínűnek tűnt, hogy mire
belőlük igazi janicsár válik, Aleaddin
Aliból szultán lesz. Ót fogják szolgálni,
s nagy valószínűséggel érte áldozzák
majd az életüket Európa vagy Ázsia
valamely harcmezején.
A két herceg annak rendje s módja
szerint megérkezett, ám az oglánok közül
csak kevesen láthatták őket. Aleaddin
Ali és Mohamed éjszaka ügettek be a
várba, s másnap ki sem mozdultak onnét
Sem az alakulatot, sem a ki képzőtábort
nem szemlélték meg, holott a dzsemáatok
katonái hetek óta erre készültek.
 Mint kiderült, a hercegek azért
jöttek, hogy a szultán parancsára
magukkal vigyék a havasalföldi vajda
két fiát Tokatba, a Fekete-tengerhez
közeli szultáni erődítménybe.
Ar-Rasid tüstént parancsba adta,
hogy hozassák eléje a két vajdafit. A kis
Radura nem kellett sokat várni, hiszen a
várban lakott a mollahok szigorú
felügyelete mellett, s itt végezte
tanulmányait, melyek jószerivel csak a
muszlim vallás és a török nyelv
elsajátítására korlátozódtak. Amikor a
hercegek elé vezették, Aleaddin Ali
átölelte a fiút és a vállára terítette saját
brokátköntösét, mintegy jelezve, hogy
Radu immár az ő személyes védelme
alatt áll.
 Radu szeme felragyogott a váratlan
örömtől és a nyilvánvaló
megtiszteltetéstől. Hónapok óta először
bánt vele valaki kedvesen, s úgy érezte,
meg kell hálálnia a gesztust. Odabújt
Aleaddin Ali izmos testéhez, és
viszonozta a sehzáde csókját.
Mohamed jobbnak látta elfordítani
tekintetét.
Ő sokkal inkább a másik vajdafira
volt kíváncsi. Amikor először látta
Vladot Edirnében, felfigyelt a fiú
elszánt, akaratos tekintetére és a
szemében parázsló különös fényre, ami
éles ellentmondásban állt angyali
vonásainak rendezettségével.
Vladutra többet kellett várni, mivel a
62. szolák dzsemáat harcosai szokás
szerint odafönn gyakorlatoztak a Kocia
bércein. Amikor végre a vendégek elé
vezették, Mohamed tetőtől talpig
végigmérte a megizmosodott ifjút.
Rögtön tudta, hogy ő az, akire
szüksége van.
Félrevonta Vladutot, s amíg
Aleaddin Ali a kis Raduval enyelgett, a
vár egyik ablakához vezette őt.
- Atyánk úgy döntött, hogy enyhít
fogságtok szigorúságán. Apátokat,
Dracul vajdát átszállítják Edirnébe, ahol
továbbra is vasra verve várja, hogy a
szultán döntsön sorsáról. Ti velünk
jöttök, és a belső udvartartással együtt a
magas rangú "vendégeknek" kijáró
neveltetésben részesültök. Mindez
fejedelmi bánásmódot jelent...
Természetesen csak abban az esetben, ha
engedelmesek lesztek és elfogadjátok a
szultán rendelését.
Vladut fejet hajtott Mohamed előtt.
Egyidősek lehettek, és a sehzáde szavai
különös mód bizalmat keltettek benne.
Persze a részletek nem kerülték el a
figyelmét:
Előkelő neveltetés?
Fejedelmi bánásmód?
Ezek szerint Murádnak tervei vannak
kettejükkel... Nem csak túszként lehet
szüksége rájuk, de talán lehetséges
vajdajelöltekként is. A török udvar
muszlim hitű, fanatikus bábjaiként...
Vlad Draculea egy pillanatra
eljátszott a gondolattal, milyen is lenne,
ha török hadak élén térhetne haza
Tirgovistébe. Mert hogy Mircea bátyja
nem lesz vajda immár soha, az
bizonyosnak tűnt...
Újra fejet hajtott a két sehzáde előtt,
és Mohamedre mosolygott.
- Amíg élek, hű alattvalód leszek,
uram!
A szultán fia meglepődött.
- Az én alattvalóm?
- A tiéd, uram.
- Akkor rossz lóra teszel, barátom.
Én csupán sokadik vagyok a sorban.
Azon a napon, Allah ne adja, hogy közeli
nap legyen, amikor atyánk. Murád
szultán örökre lehunyja szemét, Aleaddin
Ali bátyám kénytelen lesz
meggyilkoltatni engem és valamennyi
fiútestvérünket, hogy soha ne
veszélyeztessük a hatalmát.
- Tudom - felelte Vladut.
- Akkor miért hozzám akarsz hű
lenni?
- Mert te vagy alkalmas szultánnak,
uram, nem az a féreg! - intett a Raduval
enyelgő Aleaddin Ali felé.
Mohamed elgondolkodva bólintott.
- Jobb lesz, ha rajtad tartom a
szemem.
- Nincs rá okod, uram. Halálraítélt
vagyok, nincs hová szöknöm. Török
segítséggel akarom visszaszerezni a
hatalmat hazámban, és meg akarom
büntetni az ellenségeimet! Ha te leszel a
szultán, segíteni fogsz nekem. Cserébe
megteszek mindent, amit parancsolsz!
Mohamed a vajdafi vállára tette a
kezét.
- Látom, alaposan megedzettek a
szolák dzsemáat kiképzőtisztjei!
Tetszik az őszinteséged!
Mindazonáltal, ifjú Vlad, gondold meg,
ki mellé állsz.
Vladut mélyen meghajolt a sehzáde
előtt és megcsókolta köntöse szegélyét.
- Téged szolgállak, vagy senkit,
uram!
Mohamed felsegítette a földről.
- Reggel indulunk Tokatba, azután
Manisába! Ugye nem kell, hogy külön
őriztesselek?
- Nem szükséges. Megesküszöm
mindenre, ami szent, hogy nem szököm
meg! Uram leszel, s parancsolom!
A sehzáde hálásan megszorította
Vladut kezét.
- Legyen hát meg Allah akarata!
- Legyen meg Allah akarata!
 9.

KOLOZSVÁR, ERDÉLY,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1443, BÖJTMÁS HAVÁNAK 28
NAPJA

Az erdélyi népek úgy tartják, hogy a

hétfőn született gyermek becsületes
tekintetű férfivá érik. A keddi csupa báj
lesz s kedvesség, a szerdán született
viszont inkább szomorkás egész
életében. A csütörtökön világra jött
gyermekre dicsőség, vagyon és hírnév
vár, a pénteki nagylelkű és nyíltszívű
emberré válik. A szombaton születettek
kemény, sokszor hiábavaló munkára
kényszerülnek egész életükben. A
vasárnap világra jötteket ellenben az Úr
elhalmozza minden jó és szép
tulajdonsággal, hisz azok szerfölött
becsületes, életvidám, s bölcsességben
bővelkedő emberré cseperednek majd.
Hunyadi János, Erdély vajdája
éppen ezért módfelett örvendett, amikor
hazafelé tartván az al-dunai határról
megtudta, hogy fia született, méghozzá
csütörtök napján.
- Dicsőség vár rá! Vagyon és hírnév!
- nevetett a mellette lovagló Thuzra. -
Istenemre mondom, ez a fiú mindent
megkap majd, amit csak megkaphat! A
lehető legjobb neveltetésben részesítem,
a legjobban, amit ebben a szerencsétlen
hazában nyújtani lehet!
 A sáfár megértőn somolygott a
bajsza alatt.
- Igen költekező kedvedben vagy
mostanában, uram!
- Ha nemes a cél, s van miből
költeni!
- Már épp mondani akartam: azelőtt
nem voltál ily nagylelkű a
pénzosztásban, mint mostanság!
- Mert a sors is igen nagylelkű
velem!
- No persze! - Thuz a tavaszi
zsongástól bájos vidéket bámulta. A
völgyekben már sárgállott a kikirics, a
kertek alján rózsabokrok piroslottak. -
Hanem akivel nagylelkű a sors, jó uram,
az jobb, nem költ oly sok pénzt
vagyonából templomokra, mert még a
végen faképnél találja hagyni a
szerencséje!
Hunyadi csak legyintett.
- A török lerombolta azokat a
templomokat, Júda. Én meg újjáépítem
valamennyit! Szentimre, Tövis,
Gyulafehérvár, meg a kisebb
templomokat is mind! Zsákmányoltunk
eleget a töröktől! Van miből költeni a
falakra!
A sáfárnak szemmel láthatóan más
volt erről a véleménye, de azt már meg
sem említette, hogy bizony a királynak
küldött zsákmányból egész katedrálist
lehetett volna emelni, nem beszélve a
katonák közt szétosztott vagyonokról...
- Arról döntöttél-e már, uram, hogy
mi lesz a neve? - tért inkább vissza az
örömtelibb témához. - Talán Jánosnak
kellene keresztelni, tiszteletedre...
Hunyadi a tarkóját vakargatta.
- Először én is épp erre gondoltam.
De aztán meg arra, hogy az öcsém is
János volt, szegény, ha Ivánnak hívtuk
is... Más név kellenék...
- Melyik napon született?
- Erzsébet úgy írta, Böjtelő havának
24. napján.
- Vagyis az Üszögös Szent Péter
napját követően egy nappal, s egyel
Szent Mátyás apostol napja előtt. Épp a
kettő között. Akkor legyen Péter! Vagy
legyen Mátyás!
- Hunyadi Péter... - ízlelgette a
vajda. - Hunyadi Péter... Nem rossz a
hangzása! Tetszik!
 - Nem rossz éppenséggel a Hunyadi
Mátyás sem - vélte Thuz.
- Mátyás még nem volt a famíliában.
Petre az volt. Apám egyik unokabátyját
hívták úgy.
A távolban feltűntek Kolozsvár falai.
Hunyadi megálljt intett a menetnek, s
ruháját kezdte igazgatni.
- A kelmék?
- A szekéren.
- A gyöngyös nyakbavalók? A szép
török selymek? A gyémántos saruk?
- Minden megvan, uram! Erzsébet
asszony boldog lesz, ha meglátja, mi
mindennel halmozod el őt!
Hunyadi szinte mentegetőzve
biccentette oldalra a fejét.
- Régóta nem hoztam neki semmit...
Megérdemli... kedves...
A sáfár tudta jól, hogy Erzsébet
asszony rá se hederít majd a selymekre,
gyöngyökre, nyakbavalókra, ékes
kelmékre. Hanem ha Lackó úrfit újra
láthatná... Az felérne számára a világ
minden kincsével!
- Aztán ki lesz a keresztapa? -
kérdezte. - Eldöntötted-e már, hogy
melyik sógorodat választod, uram? Azt
megsúgom, bármelyiket választod is, a
többi mind sértve érzi majd magát!
Hunyadi a sáfárra kacsintott.
- Magam is úgy gondolom. Úgyhogy
a biztonság kedvéért hat keresztapja lesz
a fiamnak!
Thuz felcsuklott a csodálkozástól.
- Hat? Minek annyi?
 - Hogy senki meg ne haragudjék!
- Igen óvatos ember lettél, uram,
mondhatom!
- Csodálod? Hisz ellenségem az
egész török birodalom, s a magyar bárók
fele! Nem beszélve a huszitákról, az
inkvizítorokról, Vlad Draculról meg az
oláh haramiáiról! Barátom ezzel
szemben alig akad! Legalább a
sógoraimat nem akarnám magamra
haragítani!
- Úgy hát keresztapa lészen Szilágyi
Mihály uram!
- Erzsébet biztos ragaszkodik hozzá.
- Keresztapa lesz Dengelegi
Pongrácz is...
- Az is, meg Vingárti Geréb sógor is,
meg Székely sógor is.
 - Az addig négy.
- Vitéz János a legjobb barátom. Ő
lesz a legfőbb keresztapa, ő lesz lelki
gondozója Mátyásnak.
Thuz vigyorogva bólintott.
Tehát mégse Péter lesz a szentem!
- Jó, jó. Vitézzel együtt az öt S ki
lesz a hatodik?
- Hát te!
A sáfár ezen úgy meglepődött, hogy
szemöldökei felszaladtak egészen a
homloka közepébe.
- Én?
- Hát mit gondoltál, ki a fészkes
fene?
- De uram, én... Én csak...
Hunyadi megcsapkodta a sáfár
vállát.
 - Hát kinek köszönhetem, hogy nem
lettem templom egere? Néked, Júda!
Kinek köszönhetem, hogy annyi bolond
követelőzés, akadékoskodás ellenére a
katonáim mindig idejében megkapják a
zsoldjukat? Néked, Júda! Oláhföldön
bebizonyítottad, hogy helyén a szíved, s
férfi vagy a talpadon! Azt akarom, hogy
te is ott álljál velünk a Szent Mihály-
templom oltáránál, és fogadalmat tegyél
rá, hogy mindig a fiam mellett állsz
majd. Ti hatan az egész világot
megeszitek reggelire! Ha ti hatan az én
Mátyás fiam mellett állotok az élet
viharaiban, az a gyerek igen sokra viszi!
Thuz nem válaszolt. Elfordította
tekintetét, s a Kolozsvár felett sodródó
fellegeket kezdte tanulmányozni.
Végképp nem akarta, hogy a vajda úr
éppen most lássa a szemébe szökő
könnyeket, mikor maga mondta, hogy mi-
csoda férfi a talpán, s hogy helyén a
szíve. Csak ahogy a Kőművesek tornya
elé értek, akkor köszörülte meg a torkát,
de akkor is csak annyit nyögött ki nagy
nehezen:
- Megtisztelsz, uram!
- Ördögöt! Az a kis szaros lesz
megtisztelve! Hat keresztapa!
Mondhatom! Igaz is, elegendő bort
rendeltél a keresztelőre? Mert ha az a
hat keresztapa elkezd inni, úgy igazán...
- Ötnek valóban csillapíthatatlan a
szomja - bólintott Thuz. - De a hatodik
nem nagyon bírja az italt!
- Hát majd megtanulja bírni! Ilyen
társaságban nincs más választása!
Thuz János csak aznap este tudta
meg, hogy a vajda hálából két falut
íratott a nevére. Feuer Júdából, a
pozsonyi zsidó kalmár fiából azon a
héten lett földbirtokos, amely napon
Hunyadi Mátyást keresztelték a
kolozsvári Szent Mihály-templomban.
 10.

Mikor a lovasok bekocogtak a Klastrom

utca sarkán álló ház elé, a gazda, Méhfi
Jakab szívéről akkora kő gördült le,
hogy tán még a Közép utcai
kaputoronyban strázsáló őrök is
összerezzentek a hallatán.
- Hunyadi uram! Hunyadi uram! -
rohant ki a kapuhoz, hogy személyesen
tessékelje beljebb a vajdát. - Hozott
Isten! Hozott Isten! Jól szolgál a kedves
egészséged? Hagyd a lovakat, majd a
legényem gondjukat viseli! Jöjjél csak!
Jöjjél csak!
Hunyadi lekapta fejéről tollas
kalpagját, aztán udvariasan félretolta
útjából a gazdát, és öles léptekkel
felszökött az emeletre. Thuz és
Dengelegi Pongrácz még lent tébláboltak
a kapuban, amikor ő már berontott az
asszonyszobába.
Sebektől barázdált arcán üdvözült
kifejezéssel kereste a feleségét és a
csöppséget. Azonban amit látott, az
szíven ütötte.
Erzsébet az ablaknál ült és hímzett a
ragyogó tavaszi napsütésben. Lábánál
Viola gubbasztott, valami könyvet
silabizált. Mellette egy férfi állt, s
elmélyülten gügyögött a karjában tartott
gyermekhez.
Egy család állt ott békés
harmóniában az ablakon át beáradó
arany napsugarak ölelésében.
 Hunyadi keze lecsúszott az ajtó
kilincséről. Maga sem tudta, miért,
elszomorodott. Pedig amint Erzsébet
felemelte a fejét, s megpillantotta, már
repült is felé, s a nyakába ugrott.
- János! Jánosom! Úgy féltettelek!
A vajda zavartan hebegett valamit,
de nem tudta levenni tekintetét az
ablaknál álló Vitézről, aki az ő
gyermekét tartotta karjában.
- Már azt hittem, nélküled tartjuk
meg ezt a keresztelőt is! - mondta
jókedvűen a kancellár, és ő is megindult
feléje.
Hunyadi csak fásultan állt ott, s nem
tudott mit kezdeni Erzsébet őt elhalmozó
csókjaival és az arcára maszatoló
örömkönnyekkel sem. Tüskeként szúrta
szívét a látvány, ami az elébb fogadta.
Mintha egy családot látott volna...
Békében, csöndességben...
Megrázta magát.
Az ördögöt!
Ez az én családom!
Átkozta magát, amiért így
megzavarodott.
- Ej, no! Mutassátok hát ezt a kis
pernahajdert! Hadd lássam végre!
Vitéz büszkén odalépett hozzá, és
felé nyújtotta a csöppséget.
Hunyadi elvette tőle.
A csecsemő ott nyöszörgött a kérges,
kardmarkolathoz és buzogányszárhoz
szokott kezeiben. Oly apró volt, oly
törékeny, és oly...
...csúf.
 Arca ráncos öregemberéhez
hasonlított, mely rögvest meg is
gyűrődött, mert ahogy a kezébe vette,
egyből sírni kezdett, csak úgy szaggatta a
levegőt. Az öklömnyi fejecskét
szőkésveres kóchaj borította, izzadtan
tapadt homlokára.
- Mi baj? - komorodott el Erzsébet,
látva férje vonásain a csalódottságot. -
Nem tetszik talán?
- Dehogynem... - hebegte Hunyadi
gyorsan. - Igen szép gyermek ez...
Felesége sértetten kikapta a kezéből,
s csodálatos módon a kicsi rögvest
abbahagyta az óbégatást.
- Mit értesz te ehhez? Azt hitted,
olyanok, mint a templomi freskókon a
puttók?
 A vajda elvörösödött. Való igaz,
nem sok újszülöttet tartott még kezében.
Amikor Lackó fia megszületett, ő
Milánóban szolgálta Zsigmond királyt.
Lackónak még a keresztelőjén sem
lehetett ott, mint ahogy első két-három
esztendejéből sem látott szemernyit sem.
- Tanúsíthatnál némi lelkesedést! -
korholta Erzsébet, s elfordult tőle a
kicsivel. - Halálra aggodalmaskodtuk
magunkat miattad, s mikor végre
beállítasz, csak fancsali képet tudsz
vágni!
- Én csak...
Hunyadinak sejtelme sem volt róla,
mit mondhatna. Átkukucskált felesége
válla felett, hátha második pillantásra
tetszetősebb arcát mutatja a csöppség, de
ha lehet, még ijesztőbb volt, mint elsőre.
Bumfordi orra vörös volt, szája széles,
és szürke, mint a varangyos békáé.
Ahogy szipogva a karjait nyújtogatta,
Jankónak az a benyomása támadt, hogy
ilyen csecsemőből csakis torzszülött
cseperedhet fel.
- Mi baj? - kérdezte Vitéz suttogva,
ahogy melléje lépett. - Történt tán
valami?
Hunyadi komoran megrázta a fejét.
- Nem történt semmi. Csak fáradt
vagyok, ennyi az egész. Három hét alatt
kétszer ütöttünk be török területre...
- Menj, mosakodjál meg! - utasította
hidegen Erzsébet. - Bűzlesz! Csupa
verejték az arcod! Nem csoda, hogy
elsírta magát szegénykém, amint
meglátott!
A vajda bólintott, aztán ott állt még
néhány pillanatig, tétován, de mikor
látta, hogy Vitéz visszalép a felesége
mellé és vigasztalón a vállára teszi a
kezét, hirtelen kifordult a szobából, és
becsapta maga mögött az ajtót.
A szobában visítva felsírt a
csöppség.
 11.

Este magányosan kókadozott Méhfi

Jakab konyhájában, nem tűrt meg maga
mellett senkit. A házigazdát legkevésbé,
őt már akkor kizavarta, amikor
másodjára hozakodott elő a kérésével,
miszerint a felesége, Rozália asszony
igen örülne, ha a család nemesi címet
kaphatna őfelségétől. Le is rajzoltatta a
kért armálist: egyik kezében méhkast, a
másikban kardot tartó vitézt.
- Nemesi címet? - horkant fel
dühösen Hunyadi, mikor a házigazda
újra kiszakította gondolataiból. - Attól
aztán nem leszel különb egy fikarcnyit
se! Inkább hozz még bort! Nem látod,
hogy ünneplek?
Méhfi Jakab sok magyar urat látott
már ünnepelni, így, magában kókadozva
még senkit. Mit tehetett volna, lódult
újabb kancsó borért a pincébe.
Éjfél felé járhatott, mire a ház
elcsendesedett annyira, hogy Jankó
hallja saját, háborgó gondolatait. A
gyermek egész este sírt, csak úgy zengett
belé a ház. Most végre elszenderült, s
egyszeriben minden elcsöndesült
körülötte - mintha még a falak is
megkönnyebbültek volna az áldásként
aláereszkedő nyugalomban.
Kopogás.
A vajda válaszát meg sem várva
Vitéz lépett be rajta.
- Hát itt vagy? Hiába vártunk a
vacsorával...
Hunyadi vállat vont, s önkéntelenül
is elfintorodott, amikor megcsapta a
kancellárból áradó rózsavíz illata.
- Mi bajod van, Jankó?
- Semmi.
Vitéz leült mellé, és bort töltött
magának egy üres kupába.
- Igen rosszul esett Erzsébetnek,
ahogy viselkedtél...
- Még jó, hogy te itt vagy, Zrednai.
Valaki, aki tudja, hogyan kell beszélni.
Aki tudja, mi az illő, s mi nem...
Vitéz türelmesen hallgatott, aztán egy
hajtásra kiitta a bort.
- Neked teljesen elment az eszed!
Hunyadi ingó fővel, homályló
tekintettel rábámult.
 - Vigyázz a szádra, csuhás! Erdély
vajdájával beszélsz! Egy szavamba
kerül, és leüttetem a fejed!
Vitézből hirtelen kitört a nevetés. A
térdeit csapkodta, még a könnye is
kicsordult nagy vigalmában. Hunyadi
értetlenül bámult rá.
- Te még mindig ugyanaz a mamlasz
vagy - röhögött a kancellár -, aki
Újlakon voltál! Istenemre, ha most itt
csörgedezne a Luzsnyice, én magam
hajítanám át a túlpartjára azt a híres
vajdai láncodat, hogy eszedhez
térítselek!71

Hunyadi értetlenül meredt maga elé.

- Elvadultál, barátom! - folytatta
Vitéz. - pokróc modorú vadember lettel!
De nem is csoda: az elmúlt esztendőben
télvíztől karácsony haváig egyvégtében
vérben gázoltál!
Teletöltötte mindkettejük kupáját,
aztán Hunyadi kezébe nyomta az egyiket.
- Na de rá se ránts! Pihenj egy kicsit!
Maradj itt Erzsébettel Kolozsvárott! A
babát is megszokod majd, hidd el! Most
még csöpp varangynak tűnik, de higgy
nekem, eszes kis legény lesz! Máris
mindent megfigyel az a kicsi ember!
Okos a tekintete, fürkésző, derűs!
Hunyadi az asztalra csapta a teli
kupa bort, hogy az kilötymölt a
tafotaabroszra.
- Mit zagyválsz te itt összevissza?
Pihenni? Hogy az Isten csudájába tudnék
én pihenni?
- Időt kell töltened a feleségeddel! -
komorult el Vitéz arca. - Szüksége van
rád, te sült bolond!
- Erzsébet katona lánya! Pontosan
tudja, hogy nem jókedvemben járok a
harcmezőre!
- Erzsébet ízig-vérig asszonylélek,
kinek szüksége van a férjére! Csak mert
nem panaszkodik, ne gondold, hogy
boldog!
- Mit tudod te azt! Csuhás!
Olyasmiről papolj, amit magad is
ismersz!
Vitéz arckifejezése elárulta, ebben
már van valami.
- Akartam is kérdeni tőled, Jankó...
tudod-e tán, ki ajánlotta őfelségének,
hogy éppen engem nevezzenek ki a
nagyváradi káptalan prépostjának?
 Hunyadi értetlenül meredt a
kancellárra, aztán csak legyintett.
- Hát elkövettem már ennél nagyobb
hibát is, nem igaz?
- Mamlasz!
- Csuhás!
- Vadember!
- Tintanyaló!
Hallgattak egy sort, aztán Hunyadi
csak a kupáért nyúlt, és ami az előbb
benne maradt, azt sietősen felhajtotta,
nehogy az abrosz nyeldekelje fel a
maradékot egy újabb
asztalcsapkodásnál.
- Erzsébet fél - mondta halkan Vitéz.
| - Mitől?
- Attól, hogy ezt a fiút is katonának
neveled.
 - Mi másnak nevelném?
- Értsd meg! Nem akarja őt is
elveszíteni! Szeretne legalább egy fiút
felnevelni békében, egészségben! Ahogy
minden asszony, ő is szeretne unokákat
babusgatni egy napon!
- Háború van... - sóhajtotta a vajda
fáradtan. - Majd babusgatunk unokákat,
ha legyőztük a törököt.
- De hiszen már legyőzted! Nem is
egyszer!
- Ha nem tapossuk el őket végleg,
Zrednai, akkor vége mindennek!
A török fanatikus hittel készül arra,
hogy meghódítsa a világot... Most
megvertem őket, de előbb-utóbb
kiheverik a vereséget, ahogy kiheverték,
mikor Timur Lenk szétverte a
birodalmukat Nem... Végső vereséget
kell mérni rájuk! Ahogy Zsigmond
megálmodta: ki kell verni őket végképp
Európából! Fel kell szabadítani
valamennyi keresztény földet a
Balkánon! Fel kell menteni a
szorongatott Konstantinápolyt! Át kell
kergetni az oszmánokat Ázsiába, s aztán
tovább űzni őket Anatólia mezőin,
hegyein át egész Perzsiáig... Fel kell
szabadítani Jeruzsálemet! A keresztet
vissza kell állítani a Szent Sír
templomának kupolájára!
Hunyadi arca kigyúlt a
lelkesültségtől.
- Ez ám az idea, barátom! Ez a
küldetés, amiért érdemes élni!
Megszabadítani a szegény magyar hazát
a gyilkoló, fosztogató töröktől!
Nyugalmat teremteni az országban! S
majd ha elhoztam mindenkinek a békét...
akkor lesz időm unokát babusgatni...
- Ez a fiad is úgy nőjön fel, hogy nem
is ismer?
- Majd te elmondod neki, ki voltam.
Vitéz megrázta a fejét.
- Reménytelen vagy... Álmodozó... A
török erős, egy akarat irányítja. Kivel
akarod legyőzni? Tízezer zsoldosoddal?
A bárók nem állnak melletted... Egyedül
vagy... Ezer akarat feszíti szét ezt a kis
országot...
Most Hunyadin volt a sor, hogy
telelöttyintse mind a két kupát.
- El kell venni a kedvüket a
széthúzástól! A király majd...
 - Ej, te mamlasz! A király azt teszi,
amit te mondasz, hogy tegyen!
- Én csak katona vagyok!
Vitéz úgy bámult az arcába, mintha
fel nem foghatna ekkora értetlenséget.
- Csak katona? Egész Európa a
nevedet zengi! Krisztus bajnokának
neveznek! A kereszténység
megmentőjének!
- A király nevében arattam a
győzelmeim!
- Még mindig nem érted? Az
emberek benned bíznak! Tőled remélik
szabadulásukat...
- A király ellen lázítasz? Éppen te? -
emelkedett fel fenyegetőn Hunyadi. -
Hisz te hoztad be Lengyelhonból!
- Nálam senki nem szereti jobban
Ulászlót! De nem Ulászló az, aki
megmentheti Magyarországot! És nem is
a pápa őszentsége! És nem is a bárók!
Hunyadi visszahuppant a székébe.
- Hanem egyedül te!
Ebben a pillanatban odafent
rázendített a csecsemő.
- Na tessék! - dohogta Hunyadi. -
Felébresztetted!
- Te ébresztetted fel!
- Csuhás!
- Mamlasz!
- Tintanyaló!
- Vadember!
Ültek néhány percig és maguk elé
bámultak. Akkor aztán Hunyadi
feltápászkodott.
- Felmegyek!
 - No végre, hogy megjött az eszed!
A vajda elegyensúlyozott az ajtóig,
onnét még visszanézett a kancellárra.
- Tudom, hogy nagyszerű prépost
leszel!
- Na persze! Azt sem tudod, mit
csinál egy prépost!
- Elég, ha te tudod.
Mielőtt becsukta volna az ajtót. Vitéz
még utánaszólt.
- Engedd, hogy tudós nevelést
kapjon! Kérlek! Már összegyűjtöttem a
könyveket, amikből tanítani fogom!
Végiggondoltam mindent! Nagyszerű,
éles eszű férfiút faragok belőle!
Hunyadi bólogatott.
- Azt megköszönöm. De katonának
majd én magam tanítom. Legyen tudós és
katona is. Legyen mindkettő! Férfiú, ki
oly vitéz, mint én, s oly bölcs, mint te!
A kancellár rábólintott.
- Megegyeztünk!
Hunyadi rámosolyodott a
kancellárra, aztán kihúzta magát és
egyenes léptekkel elindult felfelé a
lépcsőn.
 12.

Belépett az asszonyszobába: Erzsébet

kialvatlanul ringatta a sivítozó
csöppséget, de hiába: a gyermek kezei
vadul kalimpáltak, s szinte belelilult az
üvöltésbe.
- Majd én! - mondta Hunyadi. -
Aludj kicsit, kedvesem!
Erzsébet szeme elkerekedett, de egy
szóval sem ellenkezett: a férfi kezébe
nyomta a bepólyázott csecsemőt, és az
ágyhoz tántorgott.
- El sem tudod képzelni, hogy vártam
már ezt a percet!
A vajda úr elvigyorodott, de ezt nem
látta asszonya: bezuhant az ágyba, s
abban a minutumban aludt is.
Hunyadi János ott állt a szoba
közepén, karjában a kis emberrel, aki
torkaszakadtából nyivákolt.
Szúrós tekintettel ránézett. A
kisember erre elhallgatott, s szipogva,
vaksin nézett vissza rá.
- No, azért!
A csöppség egyre csak őt bámulta
tágra nyílt, opálos szemekkel. Nézte a
sebektől barázdált, szélfutta,
napcserzette arcot, a kiálló pofacsontot,
nézte a hollófekete fürtöket, melyekbe
immár mind több szürke szál vegyült,
nézte a zord szakállt, a bajuszt, s nézte a
keskeny orrnyereg fölött azt a két makacs
vágást, mely mindig elmélyült, ha a
vajda úr összevonta dús szemöldökét.
 Úgy nézte, mintha nem tudna
betelleni a látvánnyal.
- Hát... - morogta Hunyadi -
egyikünknek sem volt könnyű napja,
igaz?
A mély, dörmögő hang hallatán a
gyermek szája tátva maradt a
csodálkozástól.
Hunyadi rámosolygott.
- Hogy láthattalak csúnyának? -
motyogta, s valóban nem értette már. A
kisember kezei ökölbe szorultak, aztán a
keskeny békaszájon átfutott egy
mosolyféleség.
Hunyadi János arra gondolt, vajon
emlékezni fog-e rá ez a csöppség, ha
egyszer felnőtt férfiként kell állnia az
élet viharait?
S ha igen, miként?
 13.

Hajnalodott, s a vajda szemhunyásnyit

sem aludt. A kicsi gondoskodott róla,
hogy még csak el se szenderedhessen:
hol elmélyülten magyarázott neki valamit
angyalnyelven, hol meg ijedten
megakadt, és csak bámult apjára.
Napkelte közeledtekor mégis
elnyugodott. Hunyadi betette a bölcsőbe,
és csöndben felesége mellé bújt a vastag
dunyha alá.
Erzsébet elnyújtózkodott, s még
csukott szemmel átölelte.
- Hol voltál?
- Itt a szobában...
- Azt álmodtam, hogy hazajöttél... De
tudom, hogy nem vagy itt... Hunyadi
gyengéden átölelte, és Erzsébet asszony
néhány szívdobbanásnyival később
tovább álmodta álmát.
 14.

Illett volna megvárniuk a szülés utáni

negyvenedik napot, de Hunyadinak nem
volt ideje várni. Ezért másnap reggelre
összetrombitáltatta a város patríciusait
meg a plébánost, és közölte velük, hogy
délután keresztelőt tartanak a Szent
Mihály-templomban.
Senkinek sem volt ellenvetése.
Az ebédet nyugodalmas légkörben
költötték el Méhfi Jakab házában, s
délután két órára megérkezett Szilágyi
Mihály is a lovasaival, úgyhogy immár
semmi akadálya nem volt a
ceremóniának.
A templom homlokzatán évtizedek
óta dolgoztak a kőmívesek, ezért a
pellengér és a kút felőli oldalkapun
léptek be. Az oltárnál már ott toporgott
Roska Márton plébános, aki széles
mosollyal és laudéturral köszöntötte a
népes családot.
A nagyúr úgy sejtette, hogy
familiáris eseményre jött, de Kolozsvár
s a környék népe másként gondolta. A
templom színültig telt a városiakkal,
polgárokkal, mesteremberekkel,
patríciusokkal, kereskedőkkel, s a vidék
idesereglett parasztjaival. Magyarok,
szászok, oláhok jöttek el nagy számban, s
áhítatosan felemelkedtek, mikor a család
belépett. Sokan magukkal hozták
megtépázott, csata szaggatta templomi
zászlaikat, melyeket Hunyadi hívására
magukkal vittek a vaskapui s a ialomitai
ütközetekbe.
A vajda, s asszonya meglepetten
nézett körbe.
- Hát eljöttetek? - Hunyadi szavait
ünnepélyesen visszhangozták az ősi
falak. - Az Isten áldjon meg benneteket,
testvéreim!
A hat keresztapából négy talpig
páncélban, egy préposti ornátusban72,
egy pedig díszes kalmárpalástban
feszített az oltár előtt.
Középütt Vitéz állt, készen arra,
hogy keresztapaként megfeleljen a
plébános ceremoniális kérdéseire.
Dengelegi Pongrácz György, Vingárti
Geréb János, Székely János, Szilágyi
Mihály kivont pallossal álltak őrt, Thuz
pedig vörös képpel, zavarodottan
toporgott közöttük.
Hunyadi rájuk nevetett, s kézen fogva
asszonyát a keresztelőmedencéhez lépett
Erzsébet egy ezen alkalomra varratott
hófehér ruhában jött el, akár egy
menyasszony, fehér rózsákból font
pártával a fején. Karjában a kicsi hímes
selyemruhában, prémes kabátkában,
csipkés főkötőben, aranyszálakkal átszőtt
takaróba bugyolálva pislogott a
templomhajó távoli árkádjaira.
Szilágyi Mihály a bajsza alatt
motyogott valamit sógorainak, akik
különöst mulatságosnak találták azt, mert
rázkódni kezdtek a nevetéstől. Nem is
igen tudtak odafigyelni, mikor Vitéz
prépost fennkölt hangon megfelelt Roska
Márton plébános úr minden kérdésére, s
a többiek nevében életre, halálra
elvállalta a csöppség keresztapai
felügyeletét, testi, lelki gondozását.
Aztán, hogy véget vessen a
vigasságnak, Erzsébet villámló tekintetét
a bátyjára vetette, mire Mihály úr arca
egyszeriben elkomorult Nem sokkal
később viszont a bajszát kezdte rágni
megint, mert Dengelegi Pongrácz újra
meg újra az oldalába talált bökni
páncélkönyökével. Visszabökött a
nándorfehérvári kapitány, mire az
erdélyi alvajda nekicsörrent Vingárti
Geréb sógornak.
Thuz jobbnak látta távolabb húzódni
tőlük, s mikor Vitéz átvette a gyermeket
Erzsébettől, hogy a keresztelőmedence
fölé tartsa, a másik oldalról ő fogta meg
a pólyát.
Roska Márton plébános megkérdezte
a keresztapát, melyik szent nevében
keresztelik meg a csöppséget.
- Mátyás apostol nevében - felelte a
kancellár.
- Illő és üdvös választás - mondta
kenetteljes hangon a plébános. - Mert
ahogyan a Szentírásban íratik,
testvéreim: Jézus feltámadása után, de
még a pünkösd előtt a magára maradt
jeruzsálemi hívek Iskarióti Júdás helyett
egy másik apostolt óhajtottak választani
soraikba, hogy az velük Jézus igéjét
terjessze, szerte a világban. Ahogy Péter
apostol mondotta:
 Kell tehát, hogy azok közül, akik
mindig velünk tartottak, amikor a mi
Urunk, Jézus köröttünk járt-kelt,
kezdve János keresztségétől egészen
mennybevétele napjáig, valaki velünk
együtt tanúskodjék feltámadásáról.

S akkor a hívek két jelöltet állítottak,

akik megfeleltek e feltételnek: Barnabást
és Mátyást. És Isten választása az ifjú
Mátyásra esett, és az Ő akaratából
sorolták őt az apostolok közé.
- Ámen! - vágta rá türelmetlenül
Szilágyi Mihály, mert már igen
mehetnékje volt.
- Ámen! - mondta rá kelletlenül
Vitéz János.
- Ámen! - adta áldását a plébános, s
a csöndesen nézelődő csöppség
homlokára öntött egy kis szenteltvizet. A
vörösesszőke, kósza hajszálak a
fejecskére tapadtak, a váratlan
hidegzuhany elkeseredett nyökögést
váltott ki a fiúcskából.
A Hunyadi lányok, a sógornők,
nagynénék s a kis Viola mind ott
pipiskedtek, hogy láthassák a pillanatot,
mikor Hunyadi Mátyás homlokára
keresztet rajzol szentelt olajjal a
kolozsvári Szent Mihály-templom
plébánosa. A napsugarak felragyogtak a
színes templomablakon át.

Idvez légy, nemeseknek virága

és szent nemzetnek magzatja,
felséges tiker, szentségnek tartója!
 Idvez légy, alázatosoknak
reménysége,
szeplő nélkül való csillag, híveknek
világossága,
ez világnak fényös rózsája és igen
fénylő lilioma,
jó illatnak edénye,
Szent Emre herceg!
Szentelen való imádságoddal lelj
nekenk érdemet,
és eltávoztass veszedelmeket!

A nép mély áhítattal a plébános után

mondta az imádságot, csak úgy zengett
belé a templom.
Hunyadi megfogta felesége kezét, s a
szemébe nézett.
- Te választottad az imádságot?
 - Én választottam. A fiunknak az
Isten nagy elhivatást adott. Fényes
tettekre hivatott és kiválasztott a mi
magzatunk.
- Többre hivatott tán énnálam is? -
mosolygott Hunyadi.
Erzsébet megölelte férjét.
- Isten a tudója annak, nem én. De mi
ketten mindent megteszünk majd, hogy
megcselekedje, mire Isten rendelte őt.
Hunyadi megcirógatta asszonya
arcát.
Jól van ez így. Melyik anya ne várná
a világnak megváltását édes
fiacskájától? Mely anya ne látná benne
minden álma megvalósulását?

Angyaloknak nagyságos asszonya,

 Úr Jézusnak bódogságos szent
anyja,
mennyországnak szépségös ajtója,
paradicsomnak nagy szélös kapuja!

Míg a gyülekezett együtt énekelt a

plébánossal, a vértes keresztapák
lökdösődni kezdtek a keresztelőmedence
mögött. Mielőtt az összesereglettek
megbotránkoztak volna gyerekes
viselkedésükön, Thuz meg Vitéz sietősen
kitessékelték őket az oldalsó ajtón.

Dicsekedjél angyali székedben,

szerafinokkal szent szeretetödben,
kerubinoknak nagy bülcsességében,
székeseknek nagy bülcs ítéletiben!
 Szilágyi Erzsébet magához ölelte a
kisfiút és szembefordult a templomi
sereglettel, majd felemelte a pólyást,
hogy mindenki jól láthassa.

Halottaknak megszabadítója,
terekeknek megnyomorojtója,
királyoknak jó tanácsadója,
magyaroknak megoltalmazója!
Ámen!

A nép keresztet vetett, a templomi

zászlók mind meghajoltak a csecsemő
előtt.
A magasban megkondultak a
harangok.
 15.

Kolozsvár városa egy degesz erszény

aranyat adományozott a fiúcska
keresztelőjére, amit Thuz rögvest a
ládikájába is süllyesztett. Épp a
napokban írt sürgető levelet a
brassóiaknak, hogy küldjenek sürgősen a
közelgő hadjárat céljaira táborita
szekereket ágyukkal, puskákkal, hadi
gépekkel és minden más felszereléssel
egyetemben Márpedig az új ágyúk meg a
harci szekerek tenger sok pénzt
felemésztettek, minden aranynak megvolt
már a kijelölt helye...
A Hunyadi családi kincstár kiürült,
igaz, a Hunyad környéki mezők
megteltek vasba öltözött zsoldos
csapatokkal, a kenézek harcra kész
lovasaival és a hadba szólított
székelyekkel s oláh fejszésekkel. Úgy
hírlett, sebesen készülnek a harci
alkalmatosságok is: a vajda összesen
hatszáz huszita szekérrel kívánt a tavasz
végén nekivágni az új hadjáratnak.
Még szerencse, hogy Vladek Hradski
- kit a kirurgusok megfeszített munkával
ráncigáltak vissza a halálból - felépült
annyira, hogy elküldhették őt is
Brassóba. Ha a ialomitai csatában meg
is vakult szegény fiú mind a két szemére,
a kért változtatásokat bekötött szemmel
is ki tudta követelni a szászoktól. Ha
kellett, elmutogatta, hol kell vastagítani a
palánkot, hol kell bedeszkázni a
fölösleges lőréseket, hol kell dupla
oldalfalat ácsolni...
A keresztelőt követő vacsora során
Méhfi Jakab pincéjéből csaknem az
összes hordó kiürült. Szilágyi Mihály
meg a víg kedvükben lévő sógorok,
komák nem sajnálták maguktól a drága
nedűt, s bizony nem sajnálta Hunyadi
sem.
Így aztán másnap igen kókadt fővel
nyergeltek az urak, hogy útra keljenek
Buda felé.
Őfelsége Ulászló király ugyanis
sebtiben összehívatta az ország zászlós-
urait, hogy megtanácskozza velük
Hunyadi javaslatát: indítson-e
Magyarország hadjáratot a török ellen,
vagy sem...
 16.

BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1443, SZENT GYÖRGY
HAVÁNAK 11. NAPJA

- Támadjunk, felség!
- Támadjunk!
- Induljunk azonnal!
- Ne késlekedjünk!
- Vezess minket, királyi felség!
Ulászló körbepillantott a bárók
karéján, s egytől egyig szemügyre vette
őket, mintha a lelkükig próbálna hatolni
tekintetével. Csupa harcra kész férfiú,
csupa lelkesülés, csupa elszánás...
Mintha mind menni akarnának.
 Mind?
- Cillei uram, feltűnő a csöndességed
ma!
A veres gróf összerezzent.
- Megbocsáss, uram... Csak a
szokásos aggodalmak... Csak a
szükséges megfontolások...
Vitéz az égre emelte tekintetét, de
csak a Friss Palota gót ívű boltozatát
látta ott.
Aggodalmak... Megfontolások...
- Kifejtenéd nekünk is, kedves
báróm?
Cillei fontoskodva szólásra
emelkedett, arcán olyasfajta kifejezéssel,
mintha csupán bosszantó apróságokról,
említésre alig méltó, csip-csup ügyekről
lenne szó.
 - Megértem én... - kezdte -, hogy
Cesarini bíboros úr arra biztat minket,
hogy habozás nélkül támadjuk meg a
törököket... Megértem, hiszen őszentsége
bizonyára szeretné egy keresztes
hadjárattal feledtetni mindazon
botrányokat, melyek Rómában és a
zsinaton az utóbbi időben
elszaporodtak...
A bíboros elvörösödött,
felháborodottan hápogni kezdett, de
Ulászló leintette.
- Azt is tökéletesen megértem, hogy
az én kedves, szívből szeretett apósom is
harcra tüzel bennünket...
Cillei a nagyurak közt helyet foglaló
Brankovics despotára mutatott, ki épp az
elébb fakadt ki dühödten, és sürgette a
hadjárat azonnali megindítását.
- Hisz az én szeretett apósom már
megtapasztalta a török vad bosszúját.
Két deli fiát, Szerbország reménységeit a
galád Murád szultán megvakíttatta és
kiheréltette...
- A te sógorod a szultán! - kiabált
közbe Rozgonyi Simon dühtől
fuldokolva. - Írd meg neki, hogy el a
kezeket Rácországtól! El a kezeket
Magyar-országtól!
- Nem írok neki semmit! A szultánnal
nem levelezek! - somolygott Cillei, de
ezen mindenki csak gúnyosan röhögött:
pontosan tudták, hogy a felesége havonta
ír üzenetet húgának, Marának Edirnébe.
A két Brankovics lány egymáshoz szóló
szavai legtöbbször Cillei és Murád
szavai voltak rejtett tartalommal, titkos
üzenettel...
- Csak egyet nem értek, királyi
felség! - tárta szét karját a veres gróf. -
Ez a bosszantó apróság viszont napok
óta nem hagy nyugodni...
A trónteremben minden szempár
Cilleire szegeződött.
- Azon töröm a fejem, vajh hová a
csudába tűnhetett Erdély tavalyi adója?
Temes adója? A déli végek adója?
Valkó, Szerém adója? Tudomásom
szerint Hunyadi vajda úr és Újlaki vajda
úr beszedte azokat az utolsó aranyig...
Mégis... a királyi kincstárba rejtélyes
okból egyetlen rézgaras sem csordogált
be... Hogyan lehetséges ez, felséges úr?
Csak nem párolgott el útközben
valamennyi?
Az urak hőbörögni kezdtek, de a
király zord tekintettel leintette őket.
- Ugyanakkor tudomásomra jutott,
hogy Újlak várában és Hunyad várában
páratlan építkezések kezdődtek -
sóhajtotta Cillei, és ráncos arcán
fájdalomteli kifejezés jelent meg - Drága
építkezések itáliai mesterek vezetésével,
tömérdek kő, fa, messziről hordatott
márvány felhasználásával...
Az urak most Hunyadit és Újlakit
keresték tekintetükkel, de Vitéz
határozott kézszorítására Jankó veszteg
maradt, Újlaki meg csak vigyorgott, mint
aki gyerekes bolondságokat hall csupán.
- S noha bizonyos vagyok benne,
felséges uram, hogy semmiféle
összefüggés nincsen az adók eltűnése és
a két vajda hirtelen meggazdagodása
között, mégis úgy hiszem, mielőtt a török
ellen vonulnánk, érdemes volna tisztázni
néhány dolgot a saját házunk táján...
Aztán eldönthetjük majd, ki igazán méltó
a hadjárat vezetésére, és ki méltatlan
arra!
A veres báró szelíd mosollyal
visszaült helyére, s ujjbegyeit
összeérintette az asztal lapján.
Ulászló biccentéssel jelezte
kancellárjának, hogy adjon hamarjában
választ Cilleinek.
- Itt a kimutatás - emelt fel egy
többoldalas paksamétát Vitéz. - Hunyadi
vajda és Újlaki vajda urak tételes
elszámolása a kincstárba beszedett
adókról és azok felhasználásáról.
Ezekből kiderül, hogy míg mellékesen
Cillei báró azzal volt elfoglalva, hogy
törvényes királyát fegyverrel letaszítsa
trónjáról, a két vajda az országot védte
Erdélyben és Havasalföldön. Míg Cillei
báró azzal volt elfoglalva, hogy őfelsége
hadai által megveretvén alázatosan
bekönyörögje magát királyunk kegyeibe,
addig a két vajda a tartományok minden
adóforintját új sereg felállítására
költötte. Itt van, báró uram: ez a
kimutatás azt bizonyítja, hogy Erdély,
Temes, Valkó és Szerém adóján felül
Hunyadi János úr a saját vagyonából
kereken harminckétezer aranyat költött a
sereg kiegészítésére, újabb zsoldosok
fogadására és felfegyverzésére. Hatszáz
huszita harci szekeret rendelt, azokat a
szász mesterekkel fölfegyvereztette,
ehhez azonban újabb ötezer arany hitelt
vett fel a saját kontójára! Brassó
városától ötven márka ezüst hitelt vett
fel további katonák fogadására! Ezt is
saját kontóra!
Az urak döbbenten néztek Hunyadira,
még Újlaki sem tudott ez utóbbi hírről.
- Harminckétezer arany?
- Harminckétezer?
- S még ötezer, meg még ötven márka
saját kontóra?
Úgy néztek rá, mint valami
csodabogárra.
Hunyadi talpra emelkedett, s
különösebb ceremónia nélkül így szólt:
- No hát, ha Cillei bárónak nincs
több kérdése, visszatérhetnénk a hadjárat
ügyéhez, urak!
Ulászló intett, hogy folytassa.
- Ti mind jól ismertek engem.
Tudjátok, hogy életem java részét a
török szorításának kitett vidéken éltem.
Nálamnál senki jobban nem ismeri a
sokat szenvedett országrészek panaszait
Hatvan esztendőnél is hosszabb ideje,
hogy a török szabadon rabol, fosztogat,
gyilkol határainkon. Hatvan esztendeje...
Apáink többször nekibuzdultak, hogy
kiűzzek őket Európából... Sokunk atyja,
nagyatyja ott harcolt Nikápolynál, midőn
jó emlékű Zsigmond királyunk vereséget
szenvedett a franciák ostobasága,
valamint az oláhok árulása miatt! Akkor
volt utoljára esélyünk kiűzni az
oszmánokat országunkból s valamennyi
keresztény földről...
De most újra felcsillant a remény! S
nem csak azért, mert tavaly s tavalyelőtt
számos alkalommal megvertem a szultán
seregeit... Hanem azért is, mert saját
pénzemen felfogadott kémlelőim és
egyes világlátott kereskedők egyöntetűen
arról számoltak be az elmúlt hetekben,
hogy a karamániai emír újra fellázadt
Murád ellen! Karamán-Oglu Ibrahim bég
fegyverbe szólította a hegyi törzseket és
hadat üzent elnyomóiknak! Már csak
ránk vár! Magyar-országra tekint
reménykedéssel: ha mi megindítjuk a
hadjáratot, a karamánok is hadra kelnek,
s akkor együttes erővel, keletről és
nyugatról is pörölycsapásokat mérhetünk
az oszmánokra!
Van, aki szerint Murád már
vereséget is szenvedett a felkelőktől, sőt
hírlik, hogy meg is halt, és fia, Aleaddin
Ali lépett atyja örökébe... de én e
híreszteléseknek sok hitelt nem adok...
Azt viszont tudom, a zsigereimben
érzem, hogy itt az idő! A visszavágás
ideje! Ezért hát Brankovics despotához
csatlakozva, és reménykedve, hogy a
Cesarini bíboros úr által ígért pápai,
velencei és burgundi segítség valóban
megérkezik, arra kérlek benneteket, ne
habozzatok! Én felszereltem egy sereget!
Én megyek elöl mindenütt! Én ütközöm
meg az ellenséggel legelébb! De egyedül
nem bírom! Szükségem van rátok, urak!
Most az egyszer... kérlek benneteket...
fogjunk össze! Ha csak egyszer
összefogunk, csuda dolgokat viszünk
végbe, meglássátok!
A hadjárat célja a török
visszaszorítása! Ha Krisztus oltalma
vigyázza seregünket, akár egész
Hadrianapoliszig73 elhatolhatunk, s még
azon is túl! Konstantinápolyig!
Hellészpontoszig! De ez csak úgy
lehetséges, ha a balkáni népek, a rácok,
a bolgárok, a hellének, a szkipetárok74
mellénk állnak, s oldalunkon harcolnak
elnyomóik és megrablóik ellen!
Ulászló elégedetten mosolygott.
Szemmel láthatóan meghozta a döntést,
de nem volt ellenére Cillei megalázása,
és Hunyadi szavait is szívesen hallgatta.
A bárók hangulatában beállott
változást Cesarini bíboros azonnal
kihasználta:
- Bizonyos vagyok a magyar
fegyverek győzelmében, kedves
barátaim! S tudjátok-e, mit mondok én?
Ha ezen dicső keresztes hadjáratban
eredménnyel vitézkedtek, úgy szeretett
hazátok, Magyarország határait
kiterjeszthetitek egész az Égei-tengerig!
Senki nem vonja majd kétségbe szent
jogotokat, melyet a pogány legyőzésével
szereztek meg, testvéreim! És
meghiggyétek, őszentsége tiszta szívből
adja áldását területeitek
megnövekedésére, hiszen ezzel a pápa
hatalma és befolyása is növekszik,
kiterjesztvén Róma felügyeletét az
eretnek görög rítusú millióira!
 No, erre két embernek komorult el az
arca. Az egyik Brankovics despota volt,
ki bizony maga is az eretnek görög
rítusúak közé tartozott, és vélhetőleg sem
a római pápa hatalmának Szerbiára való
kiterjesztését, sem a Magyar Királyság
határainak fegyverrel való kitolását nem
fogadta volna kitörő örömmel.
A másik, aki összevonta szemöldökét
a pápai követ szavainak hallatán, maga
Hunyadi volt.
- Veszedelmes érvelés ez, bíboros
úr! Ha a szerbek és a bolgárok azt látják
majd, a muzulmán elnyomók helyett
Róma elnyomó papjai ülnek a nyakukba,
hamar ellenünk fordulnak. Mert az az
igazság, bíboros uram, hogy a szultán
jóval türelmesebb őszentségénél. A
törököt nem zavarja a görög rítusú
misézés, őszentségét viszont zavarja. A
törököt nem érdekli, hogyan veti a
keresztet az alattvalója, míg tisztességgel
fizeti az adót, ám őszentségét olyannyira
zavarja, hogy szíve szerint máglyára
küldene minden derék keresztényt, ki
nem a római rítus szerint imádja az
Istent...
Nem, bíboros úr! Felejtsed el
gyorsan azt, hogy mi őszentsége
inkvizítorainak csinálunk utat a Balkán
hegyei közé! Mi nem megszállni
megyünk ezeket az elgyötört népeket,
hanem felszabadítani! Ezt követeli
keresztény hitünk és vitéz magyar
nemzetünk virtusa!
Ulászló mosolyogva bólintott és
intett az elképedt Cesarininek, hogy
üljön le tüstént.
- Van bárkinek hozzáfűznivalója?
Nem volt senkinek: az urak előre
dörzsölték tenyerüket, hiszen hallották
hírét a tömérdek zsákmánynak, amit
oláhföldön szerzett Hunyadi serege
ősszel.
- Induljanak hát követek Frigyes
királyhoz, hogy kérjük támogatását, ha
másban nem, hát abban, hogy addig
nyugodjanak a fegyverek közöttünk, míg
a kereszténység közös ügyéért lándzsát
törünk a törökkel! Induljon követ
Krakkóba, Tirgovistébe, Rómába,
induljon a német lovagrend
nagymesteréhez, a gallokhoz, a
germánokhoz, az itáliaiakhoz...
Segítséget küldjenek!
Ezennel elfogadom a szentatya
hívását, és mind a magyar, mind a
lengyel nemzet nevében felveszem
Krisztus urunk keresztjét!
Ulászló kivonta pallosát és a
magasba emelte.
A magyar és lengyel urak lelkesülten
követték példáját.
- Vivát!
- Vivát, Ulászló!
- Vivát, Hunyadi!
Vitéz kancellár, ki hivatala és
préposti tiszte dacára pallost viselt
oldalán, megvetően vetette oda
Cilleinek:
- Úgy látom, nagyságod nem hozott
magával kardot!
 A veres gróf grimasza beszédesebb
volt ezer szónál.
- Irtózom az erőszaktól, kancellár
uram... Hiszen tudhatnád!
Azzal udvariasan meghajtotta magát
a király felé és kisietett a trónteremből,
mint akit fontos feladat hívat.
Rozgonyi püspök legszívesebben
utána köpött volna.
- Megy, megírja a pogány apósának,
hogy mi történt!
- Írja csak! - legyintett Vitéz. -
Murád nem bolond. Cillei levele nélkül
is pontosan tudja, hogy jövünk!
 17.

Mikor a tanács elé olyasfajta kérdések

kerültek, hogy miből is teremtik elő a
keresztes hadjárathoz szükséges
félmillió aranyat, hirtelen alábbhagyott a
lelkesedés.
Egyedül Brankovics despota
mutatkozott a végletekig nagylelkűnek:
összes megmaradt vagyonából
harmincötezer aranyát ajánlotta fel
Hunyadinak - egyelőre kölcsön gyanánt.
A bárókat ez sem különösebben hatotta
meg, végtere is a despota csupán a
magyar fegyverektől remélhette országa
felszabadítását: illő hát, hogy fizessen!
Cesarini azonban csak hímezett,
hámozott, mikor Vitéz egyenesen
nekiszegezte a kérdést: a pápa által ígért
anyagi segítség mikor és milyen
formában érkezik Magyarországra?
- Sajnos lassan halad a
szervezőmunka - tárta szét a karját a
bíboros. - De ne aggódjatok, drága
barátaim! Az egyházi adóból származó
bevételek egy része néhány héten belül
megérkezik! A pápa őszentsége már
megrendelte a hajóhadat Velencétől! A
burgundiai fejedelem szintén négy harci
gályát készíttet a lagúnák városában...
- Mennyi idő alatt lesznek harcra
készek azok a gályák? - vetette közbe
Hunyadi. - Merthogy nékünk sürgősen
indulnunk kell, eminenciás uram!
Mindjárt nyakunkon a nyár, és ha ránk
köszönt az ősz, hosszabb hadjáratra nem
nyílik lehetőség!
- A velenceiek mesterei a
hajókészítésnek, Johannes. Emiatt ne
aggódj! Ha Brankovics despota kellően
előkészíti a szerbiai terepet, utatok
diadalút lesz egész a tengerig! Ott majd
a pápai és burgundiai flotta vívja meg a
maga csatáit, és áldással kísért harcaik
következtében szabaddá válik utatok
Konstantinápolyba, majd Ázsiába!
- Legjobb esetben is
Konstantinápolyban telelünk - vélte
Hunyadi. - Jeruzsálem felé csak a
következő tavaszon indulhatunk tovább!
- Várjunk egy kicsit! - szakította
félbe Vitéz. - Egyelőre még ott tartunk,
hogy Hunyadi vajda úr rendelkezésére
áll tizenkétezer kiválóan felszerelt
páncélos lovas, gyalogos, és hatszáz
huszita szekér ágyúkkal, egyéb
fegyverekkel. A királyi seregek és a
bárói bandériumok felszerelése azonban
erősen kérdéses...
- Rendkívüli hadiadót vetünk ki,
telkenként fél aranyat! - mondta Ulászló.
- Attól tartok, felség, nem fog
befolyni a pénz! - ingatta a fejét Újlaki. -
Különösképp a nyugati vármegyékben
nem, ahol még mindig Frigyes zsoldosai
garázdálkodnak. Nem is beszélve a
Felsővidékről, ahol Giskra pusztítja a
falvakat, városokat! A körmöd
aranyverők még mindig nincsenek a
kezünkben!
- Igazad van, Miklós! - helyeselt
Hunyadi. - Hogyan is háborúzhatnánk
messze délen, mikor saját országunkat
idegen zsoldosok pusztítják?
- De hiszen már elrendeltem, hogy a
béke helyreállítása érdekében
különleges bíróság álljon fel! -
értetlenkedett a király. - Mi kell még?
Országrészenként két-két kapitány
felügyeli a rendet! A különleges bíróság
határozatainak ők szerezzenek érvényt,
ha kell, fegyverrel! A főkapitányok
felelnek az ország északi és keleti
határainak védelméért is!
Újlaki sokatmondó pillantást vetett
vajdatársára. Megint egy rendelet,
aminek nem lehet érvényt szerezni...
Ugyan miféle rendkívüli bíróságnak
engedelmeskedne Giskra lovag? Ugyan
miféle főkapitány fenyegetésére tenné le
a fegyvert Jan Vitovecz?
- A rendkívüli hadiadót teljes
egészében Hunyadi vajda rendelkezésére
bocsájtjuk - folytatta Ulászló. -
Amennyiben szükséges, a dica75
adóforintjai is a rendelkezésére
állhatnak. Fegyverbeszerzésre,
zsoldosok fogadására, bármilyen
hasonló célra szabadon költheti Hunyadi
János az összeget. A bárói bandériumok
hadba hívása azonban a ti feladatotok!
Amikor megkapjátok az indulási
parancsot, kötelességetek jól felszerelt
sereggel zászlaim alá gyülekezni!
Ulászló hozzátette meg, hogy az
udvar valamennyi lovagja, bárója,
főpapja szabadon indulhat zsoldosokat
fogadni - saját pénzen.
Ez utóbbi kitétel sehogy nem tetszett
a báró uraknak s az egyháznagyoknak.
Mert ahogy az általában lenni szokott,
Budán mindig csak addig tart a
határtalan lelkesedés, amíg valaki a
költségekről nem kezd beszélni... Akkor
valahogy megsavanyodik a tej mindenki
szájában.
 18.

Hunyadi a tanácskozás után azonnal

indult volna haza, de Vitéz visszatartotta.
Másnap kiderült, hogy miért: akkorra
készült el az őfelsége által aláírt
rendelet, melynek értelmében őfelsége
Hunyadi János vajdának adományozza
Görgény és Déva várát, valamint több
belső-erdélyi falut, köztük a
tordamelléki Sárpatak, Körtvélyeskapu,
a Kolozs megyei Magyar- és
Szászfülpös, Erked, Akna, Teke,
Nagysajó, Várhely, Simontelke,
Valabud, Solymos birtokait.
Amikor Thuz elkészült a
kalkulációkkal, boldogan jelentette
urának, hogy immár Magyarország öt
legnagyobb birtokosa közé emelkedett.
Hunyadi csak legyintett.
- Ezekből az új birtokokból idén
aligha látunk pénzt! Márpedig nekem
most kell pénz, Júda! Még több pénz!
Thuz nagyot sóhajtott, s már
körmölte is az újabb dörgedelmes
levelet Brassó városának, hogy időre
szállítsák le a tőlük rendelt negyven
kisöblű ágyút, és sürgősen fejezzék be a
hiányzó huszita szekerek ácsolását.
A sáfár éjjel-nappal leveleket
kormok, és csodák csodájára a
megnövekedett Hunyadi-birtokokból
újabb húszezer aranyat sikerült
kipréselnie.
 19.

Cillei valóban szaladt, hogy levelet

írjon, rögtön kettőt is. Egyiket felesége,
Katalin címezte Mara Brankovicsnak
Edirnébe. Ebből a szultán kiolvashatta,
mire készül a magyar király. A másik
levelet Cillei a saját nevében körmölte
Frigyes német királynak, Ausztria
urának. Ebben a maga, valamint Széchy
Dénes esztergomi érsek, László nyitrai
püspök és néhány megmaradt Erzsébet-
párti főúr nevében felajánlotta őszinte és
hű szolgálatait Frigyesnek.
A válasz nem késett soká: Alsó-
Ausztria ura visszaüzent, hogy a maga
részéről hajlandó félretenni a régi
ellenségeskedést, és egyenest
szövetséget javasolt minden közös
ellenség ellen (a pápa őszentsége és a
Német Birodalom kivételével,
természetesen). Cillei gyors válaszban
külön megkérte Frigyest, hogy az
újonnan kötött szövetséget lehetőleg
tartsák titokban, mivel Ulászló nem bízik
benne kellőképpen, és azok a túszok,
akiket szabadon bocsájtásakor
hátrahagyott, még mindig Ulászló
fogságában sínylődtek.
Habsburg Frigyes egyvalamit
biztosan nem szeretett volna: hogy a
magyarok Ulászló vezetésével sikeres
hadjáratot folytassanak a török ellen, s
aztán megerősödve térjenek haza. Ezért
Cillei Ulrik, valamint az esztergomi
érsek segítségével az elkövetkező
hetekben propaganda-hadjáratot indított
Magyarország ellen.
Európa királyi, fejedelmi udvaraiban
a magyarok addig ünnepelt hősök voltak,
különösképpen Hunyadi, aki oly hosszú
idő után végre megálljt parancsolt a
töröknek. Amikor a gyalázatos híreket
hozó első levelek megérkeztek
Bécsújhelyről, Budáról és
Esztergomból, csak kevesek adtak hitelt
az irományoknak. Ám idővel
mindennapossá váltak a
Magyarországról szóló hazugságok,
rémhírek, s a német, francia, burgundi
uralkodók kezdtek elbizonytalanodni.
Annál is inkább, mivel látták, hogy e
leveleket nemcsak Frigyes, hanem
bizonyos magyar urak is ellátták
kézjegyükkel. Márpedig miért
vádaskodnának alaptalanul egyes
magyarok, ha ezzel Magyarországnak
kárt okoznak?
Frigyes mesteri módon szőtte a
hálóját. Először is saját magát mentette
ki a meghirdetett keresztes háborúból,
mondván, ugyan szíve leghőbb vágya,
hogy a vitéz Ulászló segítségére legyen a
török kiűzésében, de sajna, a cseh
forrongások és a svájci kantonok
ellenséges viselkedése oly sok
bosszúságot okoz neki, hogy nem tud
részt venni e nagyszerű vállalkozásban.
Ellenben hajlandó három évre
fegyvernyugvást hirdetni, hogy a derék
magyarok ne érezzék fenyegetve hátukat,
míg a Balkánon hullajtják vérüket.
Ezután önmentegető levelekkel
árasztotta el a nyugati udvarokat,
miszerint sajnos, bár szíve leghőbb
vágya volna, mégsem fogadhatja el az
Erzsébet királyné és Ulászló által
létrejött megbékélést, hiszen az
nyilvánvalóan ördögi mesterkedés
eredménye, s lám, az özvegy királyné
halálának körülményei sem tisztázottak
még: alapos a gyanú ellenben, miszerint
a rettenetes gyilkosság mögött Ulászló
király áll, ki ilyen gyalázatos módon
kívánta félreállítani vetélytársát.
A maga részéről Frigyes továbbra is
a gyermek Lászlót tekinti Magyar-ország
törvényes királyának, akinek nevében
szegény, elnyomott magyar hívei
kérésére hajlandó személyesen is
fellépni a jövőben.
Ezek után villámgyorsan
újjászervezte a néhai Erzsébet pártját.
Titkára, az igen tehetséges Aenas
Sylvius, és a szintén Frigyes
szolgálatába szegődött Schlick
kancellár, gyalázkodó levelek tucatjait
írták, melyekben pontról pontra cáfolták
Hunyadi János sikereit, azokat kizárólag
a magyarok túlzásának és tudatos
hazugságoknak titulálva.
A következő levéláradat már arról
szólt, hogy szegény, sok gonddal
küszködő Frigyes király kénytelen
felvállalni az elnyomottak ügyét
Magyarországon, nincsen, s nem is lehet
más választása. Különösen Dénes
esztergomi érsek, László nyitrai püspök,
s más magyarországi prelátusok, grófok,
bárók, kapitányok, lovagok, nemesek és
városok követei kérték őt - mit kérték,
egyenesen könyörögtek neki -, hogy ne
engedje a trónbitorló Ulászló hívei által
szétrabolni az országot: álljon élére az
unokaöccse, László ügyét támogató
igazak gyülekezetének.
Frigyes összehívta a hainburgi diétát,
hogy megtanácskozza híveivel a
kialakult magyarországi állapotokat,
mert nyilvánvaló volt immár, hogy a
magyarok egy része gonosz tanácsoknak
engedve letért a kulturált és elfogadott
útról, és gyanús, makacsul önálló utat
választott.
Májusban Schlick kancellár már
arról győzködte a nyugati uralkodókat,
hogy a nagy keresztes hadjáratból semmi
sem lesz, mivel egyrészt a magyarok
építkezésekre, léhaságokra költötték a
pápa által összegyűjtött segélyt, másrészt
meg bizonyos hírek szerint sem a pápa,
sem a velenceiek nem tartják magukat az
eredeti megállapodáshoz.
IV. Eugenius pápa valóban
elbizonytalanodott a hajókkal
kapcsolatban. Sienából követet küldött
Velencébe: Ser Leonardo Venerio
megismételte a serenissima előkelő urai
előtt, hogy őszentsége szeretne
felszerelni tíz hadi-gályát a magyarok
megsegítésére, de immár nem saját
költségén, hanem a velencei és a firenzei
egyházi tizedből.
 Schlick május elején levelet írt
Hédervári Lőrinc nádornak és Thallóczi
Matkó bánnak, Ulászló híveinek,
melyben azt fejtegette, hogy Frigyesnek
feltétlenül igaza van, hiszen ő képviseli
a művelt nyugati közvéleményt, s célja
kizárólag Magyarország megmentése. Az
pedig, hogy mindezt békés, tárgyalásos
úton kívánja elérni, csupán Frigyes
nemes lelkéről, jellemének
szilárdságáról tanúskodik, hiszen
Frigyes a béke apostola helyett a háború
haragvó istenségének szerepében is
tetszeleghetne, és lerohanhatná
Magyarországot. Mert ne feledjük -
idézte Schlick -, hogy a jogos
trónigényeket most Frigyes őfelsége
képviseli.
 A német kancellár egy hónappal
később már arról tájékoztatta urát,
Frigyest, hogy Cesarini bíboros kétségbe
van esve, mert látja, hogy többet ígért a
magyaroknak, mint amit a pápa
teljesíteni tud.
Frigyes úgy vélte, jól alakulnak
ügyei. De még mindig nem volt
elégedett. Az itáliai hercegeknek címzett
leveleiben Schlick sajnálkozását fejezte
ki, mert immár kétséget kizáróan
bebizonyosodott, hogy veszedelmes
könnyelműség Magyarországot támogatni
bármiben is, főképp ebben az
úgynevezett keresztes háborúban, mert
az itáliai nép nehezen összegyűjtött
segélyaranyait a magyarok keresztények
ellen fordítják. Nevesül a hű Giskra
lovag, eme igaz szívű, hős férfiú ellen,
aki pedig nem tesz mást, mint a
törvényesen megkoronázott gyermek
király érdekeit képviseli.
Frigyes elégedett volt, de még
mindig nem eléggé. Újabb leveleket
körmöltetett hát Schlickkel. A készséges
kancellár azt írta Francesco Gonzagának,
hogy a török ellen gyűjtött pénzt a
magyarok gyalázatos módon a törvényes
király elleni hadműveletekre használják
fel. A bűnös lelkű Ulászló várak
építésére költi a pénzt Ausztria
határában, és Frigyes birtokait igyekszik
elrabolni (arról a derek kancellár
nagyvonalúan nem tett említést, hogy a
Frigyes által megszállt magyar
területekről, Sopronról, Győrről,
Óvárról és környékükről volt szó).
A magyarok serege, mely állítólag a
török ellen készülődik, különben is
nevetségesen kis létszámú, és sajnos egy
megbízhatatlan kalandor, bizonyos
Hunyadi vezeti őket, aki valójában nem
alkalmas ilyen nagyszabású hadművelet
irányítására. A török legyőzéséhez jóval
nagyobb seregre lenne szükség, és
legalább egy oly tapasztalt és felkészült
hadvezérre, mint amilyen... Habsburg
Frigyes.
A nyugati királyi, fejedelmi
udvarokban egyre csak szörnyülködtek,
és a magyarok határtalan hálátlanságát
emlegették. A keresztes háború
legnagyobb szövetséges hatalmának
számító Velence dózséja végül úgy
döntött, a tengeri köztársaság nem veszt
részt a tervezett hadműveletekben, és
mindössze tízezer font lőport ajánl fel a
hadjárat céljaira. Igaz, gavallér módon a
lőpor Sebenicóba szállításáért nem
számoltak fel plusz költségeket.
Június 6-án Schlick sajnálkozó
levelet írt De Dominis János nagyváradi
püspöknek:
"Kedves püspököm! Nemsokára
hatalmas változás várható
Magyarországon! A kelevény immár
felfakadt..."
A kancellárnak igaza lett:
Magyarországon valóban hatalmas
változások indultak meg, igaz, korántsem
abban a formában, ahogy azt Schlick
Gáspár vagy akár Habsburg Frigyes
gondolták volna...
 Hetedik fejezet - Vörös vezéri tollak

Hetedik fejezet

VÖRÖS VEZÉRI
TOLLAK
1.

SZÉKESFEHÉRVÁR,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK 9. NAPJA

Dénes a fogadó istállójának szalmáján

kuporgott, és tehetetlen dühében
összevissza csapkodott maga körül -
csak úgy szálldostak a levegőben a
szalmaszálak.
- Hogy a pokol nyelné el valamennyi
latort! Árulók! Mocskos árulók!
A szép öregember hátát egy
oszlopnak vetette, s úgy nevetett.
- Ej, fiam, mi hozott ki ennyire
béketűrésedből?
- Az ilyeneket elevenen nyúzatnám
meg!
- Kiket?
- Akik szegény hazánk ellen
fondorkodnak! Akik idegenben keltik
rossz hírét a magyarnak! Akik idegen
érdekek szolgálatában csúsznak-
másznak, s ott ártanak az országnak, ahol
tudnak!
Deér-Sólyom István elgondolkodva
bámulta a takarmányoskádból békésen
eszegető lovakat. Csak itt jutott hely
nekik, a város valamennyi fogadója
megtelt a koronázásra érkezett
nemesekkel. Dénes ugyan meg volt
győződve róla, hogy ha felfedne kilétét,
a szép öregember bizonyosan
kikövetelhetne magának valami
tisztességes szobát, csakhogy Deér-
Sólyom Istvánnak esze ágában sem volt
követelőzni. Jó volt neki az istálló is...
- Az a helyzet, Dénes fiam, hogy
mióta Szent István királyunk behívta a
német lovagokat, hogy azokkal
gyilkoltassa a magyart, e hazában mindig
voltak, s attól tartok, lesznek is idegen
szívűek. Feltételezem, nem Habsburg
Frigyest kárhoztatod, amiért Ulászló
ellen szervezkedett, ahogy botorság
volna Habsburg Miksát okolni, amiért
annyi bosszúságot okozott jó Mátyás
királyunknak. Hisz ők idegenek.
Németek, német szívvel, német ésszel
cselekszenek, csak hogy a németnek jó
legyen... Nem céljuk, hogy saját
hazájában boldog maradjon a magyar!
- Nem, valóban nem róluk
beszéltem! - füstölgött Dénes. - Hanem a
talpnyalóikról! A Cillei-, Garai-féle
kutyákról! Meg a többiről, kik magyar
szívvel és magyar ésszel szolgálják a
németet!
- Hohó! - emelte fel göcsörtös
mutatóujját a szép öregember. - Ne hidd,
édes fiam, hogy mind akasztófáravaló, ki
Frigyes szolgálatába állt!
 Ahogy meghiggyed, lesznek sokan
tisztességes szándékú magyarok, kik
semmi szín alatt nem fogadják el
Szapolyait magyar királynak, s inkább
lesznek Habsburg Frigyes hívei. A
legtöbben persze közönséges árulók,
aranyakért anyjukat is eladók, tudom. De
vannak köztük, kik éppen úgy magyar
hazánk üdvét keresik a német oldalán,
ahogy mi is, úgy hiszem, emitt. Csak ők
másban látják az üdvözülést, más
eszközökkel vélik elérni az állított célt.
Mindig a régi nóta, mindig a régi vita
horgad fel megint és megint.
Vagyunk-e képesek országot
teremteni, alkotni, építeni mink magunk?
Vagy csak idegen igában lesz itt rend
biztosan? Vagyunk-e képesek megvédeni
ezt a drága földet mink magunk? Vagy
csak idegen igában lesz itt béke majd?
Szent István királyunk nem azért
ölette halomra Koppány magyarjait, mert
jobban szerette náluk a sok svába, bajor
jövevényt... Nem! Szent hit vezérelte őt,
mert tudta, csak a kereszt oltalma
mentheti meg Árpád magzatjait...
Dénes elgondolkodva bámult maga
elé.
- Az ősmagyarok pogányok voltak,
uram! Meg kellett őket teríteni, hisz te is
tudod!
- Igazán? - nevetett a szép
öregember. - Hát hidd csak el, fiú, ha
akkor élünk, te meg én, bizton
mondhatom, ott viaskodunk jó Koppány
úr hadaiban, s utolsó csepp vérünkig
harcolunk az áruló István ellen! Akkor,
ott másképp festett minden: hogy ki igaz
magyar, s ki hazafi, ahhoz kétség sem
férhetett. De te mint szerzetes, s én mint
túl sokat tudó, mondd, most igazat kinek
adnánk utólag, fiú?
Dénes bosszúsan legyintett.
- Nem jó példa ez!
- Talán nem. Megtudni nem fogjuk
soha: mi lett volna, ha jó Koppány úr
pogány birodalma győzedelmeskedik, s a
sápatag István kiterítve marad a sok
vérontás után? Lenne máma egyáltalán
magyar hazánk? Vagy lenne tán
háromszor ekkora? Hatalmas nemzet a
Dnyesztertől az Ennsig, tengertől
tengerig? S mi történt volna, mondd, ha
Ulászló helyett Habsburg Frigyes vezet
százezres hadat a török ellen azon a
hideg őszön? Nemet, vallon, cseh
zsoldosok mind a szultán ellen, elsöprő
erővel... Mi lett volna akkor? Választ
minderre hiába vársz! S most, hogy
Szulejmán eltaposta nemzetünk, ki látja
előre, melyik lesz a helyes út? Szapolyai
képes-e megvédeni e hazát? Hisz
láthattad, s beleborzadtál, látva híveit...
Ezek? Ezek lépnek a nagy Hunyadiak
örökébe?
Vagy azoknak lesz igazuk, akik
joggal kétlik ezt? Vagy azoknak, kik
egyre sürgetik: lépjünk szövetségre a
törökkel? Hitem szerint régen ezt kellett
volna tennünk! A nyugat az nyugat. A
német célja a német boldogulása, s nem
miénk. Mi bástyaként óvjuk a gazdag
nyugatot, s közben elvérzünk, elveszünk,
tudom... S hála? Lesz-e hála valaha
mindezért? Ezt csak a bolond hiszi...
Maradjunk hát a nyugat hívei?
Válasszuk királynak Habsburg
Ferdinándot? Ő gazdag, művelt nyugati
úr... Véle mi is nyugat leszünk... Nyugat?
Hisz mink kelet vagyunk! Régi ábránd,
régi álom éled újra majd...
Nem, fiam!
Előre éppúgy nem láthatod, melyik a
helyes út, ahogy az újszülött sem
sejtheti, a sors hová emeli vagy
süllyeszti el...
- Úgy teszel, uram, mintha nem
döntöttél volna már... Hiszen Szapolyai
mellett állsz, én tudom!
- Mert csak magunkra számíthatunk.
A nyugat? A régi ábránd... Csak akkor
szeret, ha érdekében áll... Megszerezni
kincseink, uralkodni rajtunk, ezt akarja
mind... De minket nem szeretnek...
Maradjunk hát, kik vagyunk: kelet fiai,
mink magunk!
Küzdeni... Hogy egyszer végre
sikerüljön... Ennek értelme van! Ha
sejtenéd, hány német kastély, birtok
lehetne ma mind enyém, ha a másik utat
választom annak idején... Birodalmi
gróf... Pökhendi nagyúr... Az lennék
most, s nem bolondok koldusa...
koldusok bolondja én.
A szép öregember nevetett.
- Ej, elszállt az idő... Indulnunk kell!
György barát vár reánk...
Dénes lassan szedelőzködött.
 - A préposti palota nincs közel,
kérlek, addig, míg odaérünk, folytasd, jó
uram, a mesét...
Deér-Sólyom István rákacsintott.
- Felkészültél? Mert elérkeztünk
oda, ahol a három egy napon született fiú
sorsa végre összeér...
Dénes felkészült rá.
A szép öregember megropogtatta
csontjait, s miközben komótosan
elindultak kifelé az istállóból,
belekezdett a folytatásba...
 2.

MANISA, SEHZÁDE PALOTA

TÖRÖK BIRODALOM,
847, SZAFAR HAVÁNAK 6. NAPJA76

- Hívattál, uram!
- Lépj be, Dracul-oglu77...
Mohamed herceg kinyitotta szemét.
Hajnal óta elmélkedett, gondolatai
lázasan keringtek, hiszen a mecsetben
elmondott Fadzsr ima óta képtelen volt
kiverni a fejéből az oláh vajdafi szavait.
Nem sok időd maradt, uram! Élet
vagy halál. . . Diadal vagy bukás...
Néked csak döntened kell... A többi az
én dolgom...
 A manisai palota keleti szárnyában,
a hercegi lakosztály legszebb odájában
várt az érkezőre. Szerette ezt a szobát: a
felkelő nap fénye meleg színekben
ragyogott a fényesre csiszolt
márványpadlón, a vastag, rozsda barna
szőnyegeken, a faburkolatokon és a
sárga-vörös selyemfüggönyökön,
melyeket a kora reggeli szél szelíden
bodrozott.
- Rendelkezz velem, uram!
A sehzáde szemügyre vette a
vajdafit. Vladut izmos, életerős fiúvá
érett. A janicsárkiképzés megedzette,
vállain, mellkasán elismerésre méltó
izomkötegek duzzadtak. A palota
vérpiros medresze78 öltözete is
előnyösen állt rajta, inkább ifjú
janicsártisztre emlékeztetett, semmint
pelyhedző állú hodzsára. Vonásai
kisimultak, arca visszanyerte angyali
szépségét. Egyedül sötét tekintete nem
enyhült szemernyit sem: vad,
kiismerhetetlen fenyegetés sugárzott
belőle, ahogy mélyen fejet hajtott a
sehzáde előtt.
- Mondtál ma reggel valamit a
Fadzsr ima után...
Vladut elmosolyodott.
- Hiszel nekem, uram?
- Csak biztosan szeretném tudni,
hogy mire gondoltál. Mert igen
félreérthetően fogalmaztál.
- Nem maradt sok időd, uram.
Döntened kell.
Mohamed türelmesen bólintott és
feltápászkodott a puha szőnyegről, ahol
egy ideje a reggeli nap sugaraiban
fürdött.
- Valamit nem értek, Dracul-oglu.
Miért viseled szíveden a sorsomat?
- Amiért te is szíveden viseled az
enyémet. Tudom, hogy te hoztál ki
Egrigöz várából, te mentettél meg arról a
borzalmas helyről. Tőled csak jót
kaptam, uram. Veled tanulhatok, egy
palotában élhetek veled...
- Akkor sem értem... Miért
kockáztatsz? Ha atyám meghal és
Aleaddin Ali szultánná lesz, engem és
valamennyi fiútestvéremet kivégeznek.
Ha mellém állsz, rád is ez a sors vár...
- Mert te vagy egyedül alkalmas
arra, hogy átvedd atyád trónusát. Első
látásra is tudtam ezt, s most, hogy
megismertelek, hittel vallom, hogy Allah
egyedül téged ruházott fel az
uralkodáshoz szükséges erényekkel!
Mohamed elgondolkodva az
ablakhoz lepett, félrehajtotta a függöny
selymét, és a Sipylus csúcsára szegezte
tekintetét.
- Atyám még gyermekkoromban
nevezett ki Amasya kormányzójává.
Tudtad ezt, Dracul-oglu? A bátyám,
Aleaddin Ali alig egy-két évvel lehetett
idősebb nálam, amikor Manisa
kormányzója lett. Kövér, gyáva fiú volt.
Buta és korlátolt. Aztán Edirnében, a
körülmetélési szertartásunk után szultán
atyánk valamilyen oknál fogva
megcserélte a kormányzóságainkat. A
bátyám megkapta Amasyát, én pedig ide
kerültem Manisába. Akkor azt hittem,
nincs jelentősége... De később
ráébredtem, hogy nagyon is tudatos
döntés volt. A szultán esélyt akart nekem
adni... Esélyt az életben maradásra...
- Én ennél többet kínálok...
- Éppen ez rémit meg...
Vlad Draculea közelebb lépett, ügyet
sem vetve rá, hogy ezzel megszegi a
szigorú ottomán udvari etikettet.
- Aleaddin Ali idősebb nálad, anyja
egy türkmén törzsfő lánya. A te anyád
rabszolga volt. Kétségtelenül öve a
trónutódlás joga, s nem a tiéd. Ráadásul
Aleaddin Ali megváltozott az utóbbi
időben. Megerősödött, és nevelőinek
hála bátor, eszes harcos vált belőle...
 Mohamed látszólag közönyös arccal
bámult rá.
- Mindennek örülnünk kellene, nem
igaz? Hisz ezáltal az oszmán ház
erősödik...
- Az oszmán háznak Aleaddin Ali
bizonnyal gyarapítója és védelmezője
lenne, uram! De egy évvel ezelőtt atyád
még úgy hitte, te méltóbb vagy a
trónjára. Azóta Aleaddin Ali olyan
erényeket csillogtatott meg, amiknek
korábban nem volt birtokában...
- Igazi hősként viselkedett a karamán
hadjáratban...
Vlad Draculea még közelebb lépett,
arcán az együttérzésnek és a
szánalomnak különös elegye jelent meg.
Belgrád ostromához téged vitt
atyád... Gyermek voltál. Mindenki abban
reménykedett, hogy hősként leled ott
halálodat. De te halálmegvető
bátorságról tettél tanúbizonyságot, és a
szerencse is melléd szegődött... Kezdted
elhinni, hogy atyátok téged választ
törvényes utódjának...
Mohamed ajka lebiggyedt.
- Kezdtem hinni valóban...
- Csakhogy az idei hadjáratra a
karamán emír ellen Aleaddin Alit vitte
magával, aki pedig a hírek szerint bátran
harcolt Ibrahim bég ellen...
- Semmi esélyem a trón
megszerzésére.
- Halál fia vagy.
Ma reggel ezt mondtad nekem: "Nem
sok időd maradt, uram! Élet vagy halál...
Diadal vagy bukás... Néked csak
döntened kell... A többi az én dolgom... -
szóról szóra ezt mondtad a Fadzsr ima
után...
- Ezt mondtam, s ezt is gondolom.
Végezni kell Aladdin Alival, amíg nem
késő!
Mohamed hirtelen megpördült, és
kezében megcsillant egy görbe szablya
acélja. A fegyver hegye egyenesen
Vladut torkának szegeződött.
- Ezért azonnal meg kellene, hogy
öljelek!
- Akkor tedd meg!
A sehzade keserűen elmosolyodott.
- Nem féled a halált?
- Nem félem az életet...
- Háború lesz, Dracul-oglu, az
engürúszok hadjáratra készülnek
ellenünk. Kémeink jelentése szerint
Hunyadi már gyűjti a keresztény
seregeket. Aleaddin Ali várhatóan atyám
oldalán harcol ebben a hadjáratban is...
- Előbb kell cselekedni, uram!
- Orgyilkosság?
- Igazságtétel.
Mohamed leeresztette a szablyát.
- A bátyám nem csak a harcmezőn
bizonyított. A hírek szerint ő tárgyalt a
karamánok követeivel. Ő közvetített a
fegyverszünet ügyében Ibrahim béggel.
Az anatóliai beglerbég szerint mesterévé
vált a szavaknak...
Vlad Draculea gúnyosan
elmosolyodott.
- Nem tudsz mindent, kegyes uram.
Szomorú. Éppen te, akinek élete
hajszálon függ...
- Mit nem tudok?
- Amasyában számos hazámfia
szolgál: Aleaddin Ali telebeszélte
atyátok fejét, hogy összeszűrted a levet
Ibrahim béggel. Összeesküdtél a
karamánokkal és a magyarokkal annak
érdekében, hogy a hatalmat
megkaparinthasd magadnak!
Mohamed arca rezzenéstelen maradt.
Sejtette, hogy ez előbb-utóbb
bekövetkezik: kétségbeejtő gyorsasággal
távolodott atyjától az elmúlt
hónapokban, s Aleaddin Ali éppen ilyen
sebesen lopta vissza magát a szultán
szívébe.
Persze...
 Ő maga is számos hibát követett el.
Murád a legjobb oktatókat jelölte ki
mellé, hogy szükség eseten felkészülten
állhasson atyja elé. Csakhogy ő
túlságosan magabiztossá vált. Elhitte,
hogy Murád őt választja, s egy napon
szultán lehet...
Fennhéjázó lett és engedetlen...
Ilyas Efendinek, az egykor szerb
földesúrból iszlám mollahhá lett
tanítónak belétörött a bicskája a
nevelésébe. Hiába igyekezett odaadóan,
tisztelettel kezelni őt, Mohamed
semmibe vette intéseit.
- Betéve tudom a Koránt és ismerem
a szunna útmutatásait. El tudom sorolni
valamennyi próféta cselekedeteit, és
jártas vagyok Allah hírmondóinak
üzeneteit illetően. Rózsafüzérem
segítségével álmomból felriasztva is fel
tudom idézni Allah kilencvenkilenc
nevét és prófétai erényét. Harcoltam
Dar-ul Dzsihad falainál, és magasba
emeltem a Próféta szent zászlaját!
Mohamed cselebi vagyok, a szultán fia!
És én azt parancsolom, hogy hagyj
békén!
Ilyas Efendi nem tudott mit kezdeni
ilyen fokú fennhéjázással. Kudarcot
vallott, s a szultán a homlokát ráncolta
ennek láttán.
Eleinte Mohamed tűnt
rátermettebbnek, de újabban Aleaddin
Ali is látványos fejlődést mutatott.
Eszelős igyekezettel tanult, katonai
babérokra tört, és érdeklődést mutatott a
birodalom kormányzása iránt. Sőt mintha
már a jövőre gondolna, tizenhárom éves
kora és a fiatal fiúk iránt érzett
olthatatlan vonzalma ellenére két
gyermeket nemzett az amasyai szerájbéli
gözdéjének.79
A szultán úgy vélte, tesz még egy
kísérletet, és új nevelőt rendelt
Mohamed mellé a manisai palotába. De
vajon ki zabolázhatja meg ezt az ifjút?
Ki rendelkezik akkora tekintéllyel és
tudással, hogy sikert érhessen el
Mohamednél?
- A feladat legalább oly nehéz, mint
amilyen teljesíthetetlen küldetés várt
annak idején Abu Bakr parancsára Zayd
ben Tabitra - magyarázta a szultán a
jelöltnek. - Neki kellett elsőként
összeállítania a Korán teljes szöveget a
papirusztekercsekre, lapos kövekre,
pálmalevelekre, vállcsontokra, állati
bordákra, bőrdarabokra és fadarabokra
rótt töredékek rendszerezésével.
A messze földön híres hittudós,
Ahmed Gürani mollah azonban nem
rettent meg a kihívástól. Egyiptomi
medreszeiskolákban zabolázhatatlan
kölykök százait vezette már a Próféta
igaz útjára, majd a bursai Muradiye
egyházi iskolájának tanulóinak elméjét
pallérozta - megvoltak a jól bevált
módszerei.
A szultán különleges felhatalmazást
adott neki, mely szerint bármikor
megfegyelmezheti Mohamedet - akár
meg is ölheti, ha szükségesnek találja.
 Fegyelmezésre azonban egyszer sem
volt szükség. Az első alkalommal
Gürani mollah higgadtan elmondta, hogy
mit vár a hercegtől, és azt is, hogy nem
fog tűrni semmiféle fegyelmezetlenséget.
Megmutatta a szultán pecsétes
rendeletét: Mohamed csak akkor fogta
fel, hogy atyja egy közönséges
házitanítóra bízta az életét...
- Szóval a bátyám összeesküvéssel
vádolt meg - sóhajtotta Mohamed. -
Apám hitt neki?
- A szultánt egyelőre lekötik a
hadjárat előkészületei, de néhány héten
belül idejön, és akkor semmi jóra nem
számíthatsz, uram...
- Értem, Dracul-oglu... A szavaidból
azt hámozom ki, nem csak homályos
elképzeléseid vannak a terv
végrehajtását illetően, igaz?
Mielőtt a vajdafi válaszolhatott
volna, az ajtó kitárult, és Ahmed Gürani
csoszogott be rajta. Egyszerű, szinte
pórias öltözéket viselt, szürke kaftánt,
fehér turbánt. Most is nádpálcájára
támaszkodott, mely oly sokszor suhogott
azokban az egyiptomi
medreszeiskolákban.
- Talán megzavartam valamit, nemes
sehzáde? - kérdezte negédes mosollyal.
Mohamed kelletlenül intett
Vladutnak, hogy ideje távoznia.
- Ugyan, dehogy, mollah! Semmi
olyasmiről nem volt szó, amit ne
folytathatnánk bármikor máskor. Csupa
jelentéktelen apróság...
 Vlad sötéten a tanítóra mosolygott, s
mélyen fejet hajtott a herceg előtt.
- Gondolkodj szavaimon, nemes
sehzáde! Az idő gyorsan múlik!
Amikor a vajdafi kihátrált az odából,
Ahmed Gürani csak annyit jegyzett meg:
- Tartsd távol magad ettől a
szerzettől, ifjú Mohamed! A gonosz
lakozik lelkében! Tisztátalan lélek!
- Tudom - felelte a herceg. - De
jobb, ha a gonosz lélek minket szolgál,
semmint ha az ellenségünk!
A mollah rosszat sejtve egyre csak a
fejét csóválta.
- Végezni kell vele! Mihamarabb!
Dracul-oglu veszedelmes démon!
Mohamed lekuporodott a vastag
szőnyegre a káprázatos részletességgel
kifaragott Korán-tartó állvány mellé, és
arcát tenyerébe temette.
Miután Ahmed Gürani imádkozott,
gondosan maga elé vette nádpálcáját, és
így szolt:
- Most pedig, nemes sehzáde,
idézzük fel először a Korán 3.
szúrájának 118. szakaszát, s
elmélkedjünk a próféta szavainak
jelentése felett.
Mohamed magában mosolygott,
biztos volt benne, hogy elsőként ezt a
részt kell citálnia.
- "Ti hívők! Ne kössetek mély
barátságot azokkal kik nem közétek
tartoznak. Mert azok, akik szívükben
idegenek, mindent megtesznek majd,
hogy békétlenséget szítsanak az
igazhitűek között is az elveszejtésükre
törekedjenek. Már ajkuk, s szavuk is
gyűlöltségükről árulkodik, ám még
gonoszabb, ami a lelkükben rejtezik "
- Nagyszerű! - bólogatott a mollah. -
Szeretném, ha ezt jól az eszedbe vésnéd,
ifjú Mohamed!
- Nem feledem az Írás egyetlen
szakaszát sem. Most éppen a 4. szúra 83.
szakasza ötlik eszembe, mollah. Ami
szerint "Ha fületekbe aggasztó hír jut,
ami bizonytalanságot, avagy rettegést
kelt szívetekben, azt tudván
tudhatjátok, mások is meghallják
majd." És nyomban a 84. szakasz is
felötlik bennem, mollah. "Harcolj hát,
ó, Mohamed, Allah útján! Csupán saját
tetteid terhét kell majdan viselned.
Buzdítsd hát a hívőket a szent harcra!
Allah talán megoltalmaz bennetek a
hitetlenek csapásaitól. Allah súlyosabb
csapással és rettentőbb büntetéssel
pusztítja el ellenségeid..."
Ahmed Gürani lehunyt szemmel
morzsolgatta a szavakat, ajkán szelíd
mosoly játszott.
- Erről pedig eszünkbe jut a 4. szúra
88. szakasza, ifjú herceg. Ami szerint:
"Hogyan szakadhattok két pártra a
képmutatók megítélésében? Vajon igaz
útra akarjátok vezetni azokat, akiket
Allah tévelygésbe taszított? Akit Allah
tévelygésbe taszított, annak soha nem
találsz utat."
A mollah bólogatott.
- Mert valóban nehéz, emberpróbáló
idők jönnek ránk, nemes sehzáde. De
bármit hozzon is a holnap, el kell
fogadnod Allah rendelését...
- Hadd kérdezzek valamit, mollah!
- Ha tudok, megfelelek kérdésedre!
- Minden erőmmel azon vagyok,
hogy engedelmeskedjek szultán atyám
kívánságainak. Megnyitottam elmémet a
tudományok iránt. A Korán és a szunna
útmutatásait jól ismerem már. Tőled és
többi tanáromtól elsajátíthattam az arab
és a görög filozófiát, geográfiát. A
perzsa, arab nyelveken kívül
elsajátíttattátok velem a görög, latin és
szláv nyelvet is. A hadsereg veterán
vezírjei beavattak a hadi
tudományokba... Csak éppen nem értem,
mi értelme van mindennek, ha soha nem
használhatom mindezt a becses tudást.
Ha egy napon, talán nem is oly sokára...
a sírba viszem valamennyit...80
- A 24. szúra 40. szakaszának szavait
idézem néked, nemes herceg! "Kiknek
gyenge a hite, azoknak cselekedetei
olyanok, mint a sötétség egy
mélységesen mély tenger fenekén,
melyet hullám borít, fölötte másik
hullám, afölött pedig vészterhes felhő.
Egyik sötétség a másikon. Ha kinyújtja
valaki a kezét, szinte nem láthatja.
Akinek Allah nem ád világosságot,
annak nincsen világossága." Legyen hát
hited, nemes herceg! Ha erősnek találunk
a te hited, Allah meggyújtja a fényt
számodra!
Mohamed lehajtotta a fejét. A Korán,
akár a hitetlenek evangéliuma vagy a
zsidók Tórája, annyiféleképpen
értelmezhető, ahányféleképpen az ember
értelmezni akarja. Erőt is meríthetsz
belőle, de el is bizonytalaníthat...
A sehzáde pedig abban bizonyos
volt, hogy a döntést mihamarabb meg
kell hoznia...
 3.

A harci gyakorlatok közül Mohamed a

vívást és az íjászatot kedvelte a
leginkább. Négy vívómesterük volt: egy
itáliai, egy török, egy renegát szkipetár
és egy magyar.
A sehzáde mindig is férfiatlannak
találta a könnyed, játékos itáliai stílust.
A török vívómester egy nagydarab,
folyton verejtékező kurd volt, akinek
irtózatos erejű félkezes csapásai
könnyedén leszelték egy-egy fogoly fejét.
Mohamed ezt a stílust szellemtelennek
találta. A szkipetár és a magyar renegát
vívótudománya azonban szerencsésen
ötvözte a keleti és nyugati technikákat:
erőteljes vívásra, mégis átgondolt harc
felfogásra késztette a tanulókat.
Iskender bégnek hívtak az albánt, s a
neves Gjon Kastrioti herceg fia volt. Ifjú
korában éppúgy túszként került az
oszmán udvarba, mint Radu és Vlad
Draculea, vagy ahogy Brankovics
despota megvakíttatott és kiheréltetett
fiai. A magyar vívómestert Estevannak
hívtak, valahonnét az Alföldről
származott, s meglehetős
egykedvűséggel, gépiesen végezte a
dolgát, soha nem mutatta ki érzelmeit.
Mohamed éppen ezért inkább Iskender
béget kedvelte meg: a szkipetár hirtelen
haragúnak bizonyult, de ha jó
hangulatban találták, értett ahhoz is, hogy
megnevettesse tanoncait.
 Azon a forró nyári napon, amikor a
palota udvarán a lerohanás technikáját
gyakorolták, Mohamed vívópartnerének
Vlad Draculeát választotta. Tízen vettek
részt a gyakorlaton: a többiek szaloniki,
moreai görög hercegek és a boszniai
határvidék nagyurainak fiai voltak.
A nap hevesen tűzött a palota
pavilonjai fölött, s a fiúk félmeztelenül,
a porban kínlódva ismételték újra meg
újra a vívófortélyokat.
Iskender bég megmutatta, mi a
teendő. A támadó üvöltve rohamozott,
baljában kis, kerek pajzsot szorítva
szíve fölé, jobbjában bőszen forgatva
szablyáját. A védekező ifjúnak nem sok
esélye maradt, csupán egy jól irányzott
vágással vagy ügyesen bevitt csapással
akaszthatta meg a támadó lendületét.
Először Vlad rohamozott, és
Mohamed próbálta hárítani a támadást.
Sikertelenül: a vajdafi egy könnyed
testcsellel kibillentette egyensúlyából a
herceget, és végzetes csapást mímelve
fölébe kerekedett. Most Mohameden volt
a sor. A sehzáde legnagyobb
meglepetésére azonban a vajdafi
mozdulatlanul, egyenes derékkal várta,
ahogy ő üvöltve nekiront. Akkor sem
rezdült meg, amikor már közvetlen közel
emelte sújtásra szablyáját.
Mohamed megtorpant, s értetlenül
bámult Vlad arcába. A vajdafi csak erre
a pillanatra várt, követhetetlenül gyors
mozdulattal megsuhintotta a szablyáját -
a penge éle hajszálnyira kerülte el a
herceg nyakát.
- Halott vagy! - nevetett Vladut.
- Csalás! Ócska, gyerekes trükk!
Iskender bég a közelből figyelte a
jelenetet, s harsányan felnevetett.
- Ellenkezőleg! Ez remek lecke volt,
Dracul-oglu! Igazán remek lecke!
A sehzáde dühösen felé fordult, de a
renegát csak széttárta izmos karjait.
- Senki sem mondta, hogy minden
harc szabályok szerint zajlik, hercegem!
Az életben a csalók, az ügyeskedők
mindig tovább élnek! A temetők pedig
tele vannak hősökkel, akik betartották
valamennyi szabályt!
- Nem kell mást tenned, mint igent
mondani! - súgta Vlad egészen közelről
Mohamed fülébe. - Különben Aleaddin
Ali éppen ilyen mocskos trükkel ontja
majd ki a beleidet!
A sehzáde dühödten hátat fordított és
beviharzott a palotába.
- A mai leckének vége! - tapsolt
Iskender bég - Jegyezzétek meg, fiaim!
Van, amikor nem a győzelem a cél,
hanem a túlélés...
 4.

A fürdő kék és vörös mozaikkockákból

kirakott csarnokát pálmaágakkal díszített
mábejin81 kötötte össze a palota
főépületével.
Vlad herceg gondolataiba mélyedve
sietett végig a palota folyosóin. Az
épületen belül szabadon közlekedhetett,
az őrök mindenütt átengedték, csak a
fürdő bejáratánál kellett felmutatnia a
sehzáde pecsétes fermánját.
- Jöjj beljebb, Dracul-oglu!
Vlad egy pillanatra
elbizonytalanodott: Mohamed anyaszült
mezítelenül ült a mozaikos medence
közepén. A víz térdig ért, és ahogy
hívogatón újra integetett, duzzadó
férfiassága kibukkant a víz fölött
gomolygó gőzből.
- Ne ijedj meg, én nem Aleaddin Ali
vagyok... ha meg nem sértelek, nem rád
vágyom, barátom.
Azzal csettintett egyet, mire a
pávatollakkal ékesített
bambuszparavánok mogul egy alacsony,
csupasz szolgálólány lépett ki. A tálcán
serbetes kupát egyensúlyozott egyenesen
Vladhoz.
- Egészségedre, Dracul-oglu!
A vajdafi nem tudta levenni a lányról
tekintetét. A kádin82 mézszőke haja a
térdhajlatát verdeste, de e göndörödő
hajzuhatag nem tudta elrejteni formásán
gömbölyödő kebleit és igézően telt
csípőjét, mely Irem kertjének legszebb
hurijait idézte.
- A hászodabasi szerint csábaborssal
ízesített künefét kellene ennem, és
nyakló nélkül vedelnem az
uccshatagyökér-teát... De Allahra, nem
ráérünk arra még, amikor öregek
leszünk? Nem tudom, te hogy boldogulsz
a magadéval, de én néha egész álló nap
nem bírok vele...
Vlad felkapta a fejét, nem igazán
figyelt a sehzáde szavaira, de bizonyos
volt benne, hogy a herceg arról a
testrészéről beszél, mellyel szemmel
láthatóan most sem bírt. A kádin
rámosolygott, s miután a vajdafi kiita a
sörbetet, habozás nélkül a sehzádéhoz
gázolt.
 - Jöjj, kedvesem! Ízleld meg a
gyönyör forrását!
A kádin gyakorlott mozdulattal
eléhajolt, és miközben Mohamed két
kezébe fűzte a mezszín hajzuhatagát,
élvezettel szájába vette a sehzáde
férfiasságát.
Vladut elvigyorodott.
- Úgy látom, jobb, ha később
visszajövök, uram!
- Éppen ellenkezőleg! - nyögte
Mohamed. - Jöjj csak! Ohride nem fogja
bánni, ha dzsahangája megtelik erőtől
duzzadó hímtagoddal! Jöjj és hatolj
belé!
Vladut habozott egy pillanatig, de
aztán csak vállat vont: megértette, hogy a
sehzáde gesztusa mögött a bizalom
kinyilvánítása rejlik. El kellett fogadnia,
ha nem akarja megsérteni.
Gyorsan lehányta magáról öltözete
darabjait, és bemászott a medencébe. A
lány észrevette, hogy immár ott áll
mögötte, hátrafordult, és biztatóan a
vajdafira mosolygott.
De Vladutot nem kellett
különösképpen biztatgatni. Szűz volt meg
ugyan, ám minden éjszaka pajzán
emlékképek kínozták mindaddig, míg
magja a durva posztótakaróra nem
mocskolt. A mezítelenül fürdő
szolgálólányok emlékképe odahaza, a
Ialomita habjaiban... A nevetésük, telt
kebleik ringása... csupasz karjuk, lábuk
ívelése...
Elhelyezkedett hát a kádin mögött,
megragadta annak csípejét, és
fájdalmasan ágaskodó nemi szervét
valósággal beledöfte a lány beretvált
szeméremtestébe. Ohride kéjesen
felnyögött.
- Lassabban, te bolond! - nevetett
Mohamed. - A lényeg a mozgás
harmóniájában rejtezik. Kövesd az én
ritmusomat...
A vajdafi gyöngyöző homlokkal
bámult a sehzáde csillogó szemébe.
Mohamed finom, apró mozdulatokkal
emelgette csípőjét - Vladut
engedelmesen lelassított, és megpróbált
ugyanebben a ritmusban mozogni, de a
gyötrelem így talán még
elviselhetetlenebbnek tűnt. Úgy érezte,
pillanatokon belül szétrobban a kádin
testében.
- Hogyan akarsz végezni vele?
Mohamed kérdése a legjobbkor jött:
Vladut figyelmét legalább elterelte
néhány szívdobbanásnyi időre Ohride
igézően ívelő, formás fenekéről.
- Küldd el Kara Hizir pasát... egy
üzenettel Amasyába, a bátyádhoz! -
lihegte.
- Egy üzenettel?
- Bízz meg engem... hogy tartsak... a
pasával. Végül is volna rá okom...
szeretném meglátogatni... az öcsémet,
Radut.
- Tehát a kíséret tagja lennél.
Honnan tudjam, hogy nem próbálsz majd
megszökni?
- Nincs hová mennem... uram. Csak
akkor térhetek haza, ha sereggel teszem...
Ami... a tervünket illeti... Csupán arra
kell figyelnünk... - Vladut elhallgatott,
mert úgy érezte, nem bírja tovább,
menten beleélvez a lány testébe.
Ohride azonban mesteri ágyas volt,
villámgyorsan megfordult, és ujjaival
éppen ott szorította el a vajdafi nemi
szervét, ahol szükségesnek mutatkozott.
Vlad meglepődött a mutatványon, nem
ismerte az ilyesfajta trükköket, de aztán
ahogy a lány ujjai finom hárfatáncot
lejtettek férfiasságán, kéjesen felnyögött.
- Folytasd! - nevetett Mohamed.
- Odabent a palotában... minden az
én dolgom lesz... - zihálta Vladut.
- Egyetlen éjszakára... van csupán
szükségem... Reggelre Aleaddin Ali...
megtér... őseihez a török paradicsomba...
A sehzáde lehunyta szemét. Vladut
bízott benne, hogy figyel még rá.
- Mindenki a pasát kell... hogy
gyanúsítsa... Nála találják... majd meg...
a gyilkos kötelet... Hajlandó vagy
feláldozni... Kara Hizirt?
A sehzáde hörögni kezdett.
Szinte egyazon pillanatban élveztek
el, mindkettejük teste rángott, vonaglott,
ahogy Ohride apró, mesteri
mozdulatokkal férfiasságuk utolsó
cseppjeit is magába fogadta.
- Akkor hát eldöntetett? - kérdezte
nem sokkal később Vladut, mikor a lány
engedelmesen, akár egy doromboló
kiscica, a hátához dörgölőzött.
Legyen hát meg Allah akarata! -
felelte Mohamed, és megragadta a
vajdafi karját - Nem sok esélyt látok
arra, hogy sikerrel járj, Dracul-oglu, de
ha mégis bevégzed küldetésed...
számíthatsz örök hálámra!
Vlad elmosolyodott.
- Arra szükségem is lesz, uram...
Ohride gondosan lemosta és
megtörölgette a testüket, aztán ahogy az
éjszakai szél finom fodrokat barázdált a
medence vizére, mindketten
elheveredtek a gyékényágyakon.
A fürdő nyitott oldalán túl csillagok
ragyogtak a magasban. Ohride
fájdalmas-szép dalba kezdett valami
ismeretlen, dallamot nyelven, s közben
illatos olajokkal dörzsölte át testüket.
Az éjszaka balzsamos volt, S
mindketten tudtak, hogy életük egészére
kihat a döntés, amit az imént meghoztak.
 5.

AMASYA, SEHZÁDE-PALOTA
TÖRÖK BIRODALOM,
847, SZAFAR HAVÁNAK 12.
NAPJA83

Kara Hizir pasának sehogyan sem fért a

fejébe, mi szükség van arra, hogy fél
Anatóliát átszelve elvigyen egy
jelentéktelen üzenetet a másik sehzáde
kormányzóságába, Amasyába. De a
parancs az parancs, engedelmesen
keresztülügette az országot. Útközben
azon is tépelődött, vajon miért bízik
Mohamed úrfi ebben a sötét tekintetű
oláh kutyában, akit melléje adott
kíséretnek? Hiszen a szultán
egyértelműen értésére adta, hogy Dracul-
oglu csupán túsz, s az első gyanús
mozdulatára végezni kell vele...
Kara Hizir persze egyszerű
tanácsadó volt, egyike a számos
udvaroncnak, akik Mohamed parancsait
lesték. Nem az ő dolga
aggodalmaskodni.
Amikor a hosszú, kimerítő utazás
végén felbukkant a Harsane-hegy
oldalában emelt ősi vár, a pasa
fellélegzett.
Átadja az üzenetet, és holnap már
indulhatnak is vissza Manisába...
Amasya, melyet a legendák szerint az
ősidőkben az amazonok uraltak, igazi
gyöngyszem volt az Oszmán Birodalom
északi fertályában. A Yesil-folyó mentén
csinos házak sorakoztak, némelynek
tornácoszlopait még a történelem
hajnalán faragták ki. A hettiták, phrügök,
kimmerek, lüdök, perzsák és görögök
után immár törökök lakták e házakat, s
elődeikhez hasonlóan ők is úgy hitték,
hogy uralmuk örök időkig tart. A házak
fölött húzódott az erődítmény: a
szultánfiak kormányzati központja. Ősi
hellén falszakaszok mutatták, mely
alapokra építették a dicső oszmán
elődök a zömök bástyákat, tornyokat. S
amott, a hegyoldal sziklasírjaiban
nyugosznak a pontoszi királyok és a
nevezetes Sztrabón csontjai...
Kara Hizir pasa megborzongott,
ahogy a Harsane-hegy oldalán sötétlő
sírszájakra pillantott Volt valami
nyugtalanító ebben a bűbájos, édeni
kisvárosban, a zölden ragyogó folyóban
és a zord erődítményben, amiért egy
cseppet sem sajnálta, hogy annak idején
a szultán felcserélte a kormányzóságokat
Mohamed és Aleaddin Ali között.
Amikor beügettek a vár kapuján,
Dracul-oglu zord vigyorral intett neki,
de a pasa nem tudta mire vélni a
mozdulatot.
Honnan is sejthette volna, hogy soha
többé nem hagyja el élve az ősi
erődítményt...
 6.

Aleaddin Ali szultánfi az éjszaka

csendjét hallgatta. Fárasztó nap állt
mögötte, egy sor hivatalos ügyben kellett
intézkednie. De mit számít a fáradtság?
Igyekezett valódi uralkodóként fellépni,
hogy mihamarabb elnyerhesse atyja
kegyeit.
És jól csinálta, amit csinált.
Ahogy kamaszodott, hirtelen nagyot
nőtt, megizmosodott, és a potrohos,
ellenszenves fiúcskából erős, lángoló
tekintetű férfivá lett. Alattvalói szerették,
ellenségei rettegték.
- Nem tudsz aludni, kedvesem? -
kérdezte a karjaiban pihegő Radu. -
Mohamed üzenete nyugtalanít?
Aleaddin Ali kisimította a fiú haját a
homlokából.
- Hogyan lehetnék nyugtalan, amikor
te itt vagy mellettem? Hallom a
szívdobbanásodat, s még ajkaimon
érzem csókjaidat...
A kisfiú elpirult. Szíve minden
rezdülésével rajongott ezért az izmos,
határozott férfiért, s minden perc, amit
nélküle kellett eltöltenie, kínszenvedés
volt számára. Aleaddin Ali oly
gyöngéden és türelmesen vezette be a
férfiszerelem rejtelmeibe, hogy Radu
úgy érezte, nem létezhet ennél
nagyszerűbb, gyönyörtelibb dolog a
világon.
- Biztos, hogy nem akarsz találkozni
a bátyáddal? - kérdezte a sehzáde.
- Dracul-oglu csalódottnak tűnt,
amikor közöltem vele, hogy fáradt vagy
és lekötnek medreszetanulmányaid...
Pusztán azért kísérte el a pasát, hogy
láthasson téged...
Dracul-oglu...
Radu megborzongott a bátyja
nevének említésére.
- Látni sem akarom... Allah
akaratából megkóstolhattam az igaz hit
tiszta kútvizét, s teáltalad a nyelvemen
érzem a mennyei gyönyörök mézének
édesét is... Látni sem akarom... Gonosz
lélek lakozik benne... gyűlölöm őt...
- Jól van! - mosolygott Aleaddin Ali,
és hogy megnyugtassa a kisfiút,
simogatni kezdte csupasz mellkasát -
Nyugodj meg! Dracul-oglu holnap
visszatér Kara Hizir pasával Manisába!
Radu szipogott egy darabig, aztán
beletúrt Aleaddin Ali hollófekete
fürtjeibe.
- Ugye mindig velem leszel?
- Ahogy Nagy Sándor és Hephaistion
is örökkön egymás mellett álltak, le is
mindig mellettem leszel, Radu! Ígérem...
A kisfiú festett, hosszú szemöldöke
hálásan megrebbent.
- Mint Nagy Sándor és Hephaistion?
Testvérek, szeretők, barátok és
fegyvertársak?
- Testvérek, szeretők, barátok és
fegyvertársak... örökké!
Radu átkarolta a fiú nyakát.
- Szeretnéd még egyszer?
 - Igen... Semmi másra nem vágyom
jobban!
A csillagfényben Radu gyönyörű
volt, akár egy kerub... Vékony, karcsú
teste elefántcsontfehérséggel ragyogott,
arcát sem a pirosító festette rőtre, hanem
az izgatottság heve.
- Jöjj! Jöjj, kedvesem!
Radu engedelmesen a sehzáde
lábaihoz kuporodott.
- Édesek ajkaid, akár Irem kertjének
mirtuszvirágai... Így... Igen, kedvesem...
Radu ügyes szerető volt, mintha csak
arra született volna, hogy a sehzáde
vágyait maradéktalanul kielégítse. S
hiába voltak női ágyasai is, Aleaddin
Ali úgy vélte, a mindenség örömeinek
egyetlen forrása ennek a nyolcesztendős
fiúcskának a karcsú, hófehér teste.
Radu minden izében remegett, hogy
tökéletes örömet szerezhessen a
hercegnek. Éppen ezért nagyon
meglepődött, amikor Aleaddin Ali teste
egyik pillanatról a másikra elernyedt.
Máris?
Meglepetten felpillantott, de a
herceg arcán nem a gyönyör kifejezése
ömlött szét, hanem a döbbeneté.
Valami a fiú arcára csöppent Forró
volt...
Aztán még egy csepp...
- Kedvesem?
Radu tétován az arcához nyúlt.
Vércsepp reszketett ujja hegyén.
- Kedvesem?
Acélpenge bukkant elő Aleaddin Ali
torkából.
Radu kiáltani szeretett volna
rémületében, de már nem maradt rá
ideje: a következő pillanatban ököl
sújtott a halántékára. Az utolsó, amit
látott, egy sötét árnyék volt, mely
egyszeriben kitakarta a csillagok fényét,
s amely mögött fekete denevérszárnyként
csattogott egy fekete lepel.
 7.

Hajnalban a sehzáde csauszai

lopakodtak óvatosan az odába, mert
gyanúsan nagy volt odabent a csend.
Ilyenkor Aleaddin Ali már rendszerint
készült a Fadzsr imához, és öltöztetőit
magához rendelte.
Ezen a reggelen azonban olyan
látvány fogadta a csauszokat, amit nem
felejtettek el soha többé. Az ágy fehér
takaróit, selymeit vörösre mocskolta a
szétfröccsent vér. A sehzáde holtan,
kicsavart végtagokkal hevert a földön,
fejét csaknem leszelte nyakáról valami
éles zsineg vagy penge.
Nemi szervét lemetszették, és
gyalázatos módon saját szájába
gyömöszölték. Aleaddin Ali szemei
üvegesen meredtek a semmibe, ahonnét
merénylője bizonnyal előlopakodott az
éj leple alatt.
Az ágyban ott hevert a szeretője,
Radu, de eszméletlen volt még a
homlokára mért ütéstől.
Amikor az erőd dizdárja84 nem
sokkal dél előtt végre kihallgathatta, az
oláh fiú nem tudott kinyögni egyetlen
értelmes szót sem: mindaz, ami éjszaka
történt, olyannyira felzaklatta, hogy még
esztendőkkel később is remegés fogta el,
ha csak felrémlett előtte az a fekete
árnyalak.
A sehzáde odája közelében másik
három holttestet is találtak, Aleaddin Ali
hat hónapos és másfél éves fiait,
valamint szülőanyjukat, a herceg egyik
kurd ágyasát.
A dizdár csak most fogta fel, hogy a
birodalom trónörökösét és annak egész
családját lemészárolták a várban,
melynek őrzéséért egyedül ő felelt.
Azonnal hívatta a hekim efendit85 és
a helyőrség két bas haszeki agáját86,
hogy vizsgálják meg a tetemeket.
A sehzáde maradványai
egyértelműen orgyilkosságról
tanúskodtak: valaki mögéje lopakodott,
miközben a kis Raduval enyelgett, és egy
vékony zsinórral megfojtotta, majd egy
tőrrel csaknem teljesen lemetszette a
fejét. Ekkora erőkifejtésre Radu
nyilvánvalóan képtelen lett volna,
ráadásul a halántékán vöröslő seb igen
súlyosnak tűnt - aki bántalmazta, nem
kímélte az ő életét sem, talán csak a
véletlennek volt köszönhető, hogy
egyáltalán életben maradt.
A dizdár ezek után haladéktalanul
átkutattam Kara Hizir pasa szállását. A
pasa kóválygó fővel ébredezett, talán
részeg volt, talán elkábították az este -
maga sem emlékezett rá, mi történt vele -
, mindenesetre néhány perc alatt
előkerült ágya alól a fojtogatáshoz
használt zsinór és a kés is, melynek élén
ott feketéllett a sehzáde alvadt vére.
Kara Hizir döbbenten bámult a
mellkasának meredő lándzsahegyekre.
Sejtelme sem volt róla, mi ez az egész,
és már ideje sem maradt, hogy megértse:
a vár parancsnoka rávetette magát, és ott
helyben összekaszabolta. A pasa
testéből csupán egy alaktalan, véres
húskupac maradt a szőnyegen.
A parancsnok dicséretre számított
bosszúálló cselekedetéért, azonban a
vizsgálatot végző két bas haszeki aga
dicséret helyett megbilincseltette és
azonnal útnak indította Edirne felé.
Ugyanis a feltételezett gyilkos halálával
esély sem maradt arra, hogy tettének
indítékaira, esetleges bűntársaira fényt
deríthessenek.
A merénylet napján fejetlenség és
káosz lett úrrá a városban és az erődben.
Senki sem gondolt arra, hogy őrizetbe
vegye a Kan Hizir pasa kíséretében
érkezett lovasokat, így aztán Vlad
Draculea minden különösebb gond
nélkül elhagyhatta Amasyát.
Másnap Aleaddin Ali cselebi
tetemét a két gyermek holttestével együtt
ideiglenesen a helyi Turumtay türbében
helyezték el, úgy vélekedvén, hogy
később a szultán rendelkezik a
maradványok végső nyughelyéről.87
 8.

SZÉKESFEHÉRVÁR,
MAGYARORSZÁG.
A. D. 1526, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK 9. NAPJA

A préposti palota környékén, az utcákon,

tereken úgy táboroztak a Szapolyai-párti
nemesurak, mintha odakünn, a mezőn
lennének: tüzeket raktak és víg
kurjongatásokkal, részeg énekléssel
múlatták az időt.
Dénes megborzongott. Alig néhány
órája temették el szegény Lajos királyt!
- Meghalt a király, éljen a király! -
emlékeztette a szép öregember, amikor
észrevette a fiú arcára kiülő
felháborodást - Mohács ide vagy oda,
Lajos halála ide vagy oda, itt ma már
mindenki a boldog jövővel gondol...
A palota előtt Szapolyai-címeres
strázsák fogadták őket, de György barát
bizonnyal szólt nekik érkeztükről, mert a
szép öregembert megpillantva
összecsattintották bokájukat.
- A vajda úr?
- Őfelsége odafönn mulat az urakkal!
Deér-Sólyom István felhúzta
szemöldökét.
Őfelsége...
Mulat...
A palotában zengett a muzsikaszó, a
részeg magyar urak csűrdöngölőt jártak
majd minden sarokban. Kellemetes
fehércselédek sikongattak erre is, arra
is, ha bizony a prépost úr sejtette volna,
miképp készülnek a nagyurak a másnapi
koronázásra, eszébe sem jut felajánlani
hajlékát nekik.
A szép öregember halkan sorolta
Dénesnek, kiket ismert fel.
- Az ott Petar Petrovics gazdag
délvidéki úr, rokona Szapolyainak! Az
meg Homonnai Drugeth Ferenc,
Szapolyai nővérének a fia! Az a nagy
orrú Drágffy Gáspár, a Tiszántúl egyik
legnagyobb birtokosa, mellesleg oláh
származék és Szapolyai úr nőági rokona!
- Hát itt mindenki Szapolyai rokona?
- Miért? Hunyadi urunk tán nem a
rokonaival vette magát körül?
Dénes a szemét forgatta.
 - Azok a nagyon részeg, félmeztelen
urak ott felkapaszkodott kis senkik!
- folytatta Deér-Sólyom István. -
Néhány aranyért a saját anyjukat is
eladnák, és tán még alkudni is lehetne
velük! Ártándy, Glézsán, Kismarjai,
Macedóniai... Hitvány ebek! Amott, aki
az asztalon táncol, az viszont a nevezetes
Bakics Pál! Törökbarát szerb úr volt
még nemrég, Mohács előtt egy hónappal
állt át hozzánk!
- Ezek tehát a "mieink"?
A szép öregember nevetett.
- Ezek bizony! És akkor még nem
említettem Batthyány Ferencet, a horvát
bánt!
- Aki a nádorral együtt kifosztotta a
pécsi káptalant?
 - Tudod, miért jött el a koronázásra?
Mert legnagyobb ellenlábasa, Frangepán
Kristóf minden jel szerint a
Habsburgokhoz húz!
Dénes a fejét ingatta.
- Azt hittem, akik itt vannak, mind
meggyőződésből, közös akarattal...
A szép öregember legyintett.
- Olyan is biztos akad. Csak én még
nem találkoztam vele...
Az emeletre érve bosszús kiabálás
ütötte meg az érkezők fülét.
- No, úgy hallom, Bálint úr is
megérkezett!
Török Bálint volt az valóban, vörös
képpel üvöltött a prépost úr
dolgozószobája előtt. Hiába próbálta
csitítani Werbőczy meg Bodó Ferenc, a
nagyúr szája csak úgy habzott a
szitokáradattól.
- Mi az, hogy nem mehetek be? Nem
értettétek, mit beszélek? A tetves
szerbek gyilkolják birtokaimon a
magyart! Erővel elfoglalták Szabadkát!
És ezek mind Szapolyai szerbjei, hogy a
föld nyelje el valamennyit! Úgyhogy
azonnal beeresszetek! Beszédem van a
vajda úrral!
Werbőczy bizalmasan közel hajolt
Török Bálinthoz:
- Ej, hátrébb az agarakkal, Bálint!
Zavaros idők ezek, s tudhatod, ahol fát
vágnak, ott hullik a forgács!
- Mit zagyválsz itt össze nekem, te
nyomorult? - tépte ki magát az idősödő
jogtudor kezéből Török. - A jó édes
anyádat! Hát nem érted? Az én
birtokaimat fosztogatják! Az én
jobbágyaimat öldösik!
Bálint úr hirtelen felfigyelt a
közeledő öregemberre meg Dénesre.
- Na, éppen! Ez a fiú ott volt! A saját
szemével látta, mit műveltek a kutyák!
Megragadta a szerzetes karját, és
odarángatta maga mellé.
- Azonnal beeressz, a
herkópáteredet, Werbőczy! Beszélnem
kell a vajda úrral! Ki kárpótol a
károkért?
A dolgozószoba ajtaja hirtelen
kivágódott, s maga Szapolyai János
jelent meg benne. A képe most is
borvirágos volt, kidülledt szemei
gyanakodva méregették a hangoskodókat.
Kezében hatalmas boroskupa...
- Te vagy az. Török Bálint? - megint
az a vékony, asszonyi hang...
- Beszédem van veled, uram!
Szapolyai intett a szemével
embereinek, hogy eresszék be nyugodtan.
Csakhogy Török Bálint húzta maga után
Dénest is meg Deér-Sólyom Istvánt is.
Odabenn néhány nemesúr nyúlt el a
kecskelábú székekben - Dénes egyedül
Szerémi György barátot ismerte fel
közülük.
- Kit látnak szemeim! - kurjantott
egyikük. - Hát te élsz, vén csont? Azt
hittem, ott maradtál te is Mohács
mezején!
A szép öregember válaszra sem
méltatta. Inkább a háttérbe húzódott,
hiszen tudta, amíg Török Bálint nem
intézi el az ügyét, őrá senki sem fog
figyelni igazán.
- Mit akarsz? - Szapolyai nehézkes
léptekkel az asztalhoz dülöngélt, hogy
teletöltse kupáját.
Török Bálint kihúzta magát.
- Cserni Jován rác kutyái a
birtokaimat pusztítják! Öldösnek,
fosztogatnak!
- Tudom!
Török Bálint nem hitt a fülének.
- Tudod? Mi az, hogy tudod? És ha
tudod, hagyod? Magyarokat ölnek a
szerbek! Védtelen nőket, gyermekeket!
Nem elég, hogy a török végigdúlta az
országot?
- Cserni Jován az én emberem -
vetette közbe Szapolyai, és leroskadt a
középen álló székbe. - Engedélyt kért
tőlem, hogy megtisztítsa a déli vidéket...
- A töröktől, de nem a magyartól!
Vagy tán arra is engedélyt adtál neki,
hogy az én birtokaimat pusztítsa? Én
talán nem a te embered vagyok?
- Mindent a maga idejében! -
Szapolyai vizenyős szemekkel meredt rá.
Minden gesztusa, minden mozdulata azt
sugallta: nagyobb úr vagyok ma, mint
voltam tegnap, és holnap nagyobb úr
leszek, mint ma vagyok! - Most ennél
sokkal fontosabb kérdésekben kell
döntést hoznunk! Holnap megválasztjuk a
zászlósurakat! Werbőczy szerint rád
nincsen szükségünk, de én számítanék
rád!
 Török Bálint szava elakadt.
- Mint micsoda?
- Az majd elválik... Perényi lenne az
erdélyi vajda...
- Éppen Perényi? - bosszankodott
Török Bálint - Jobbat is választhattál
volna, János!
- Úgy tudtam, a barátod!
- Nékem barátom, de azért erdélyi
vajdának megtenni... Mindegy! Ki lenne
a nádor?
- Több jelöltem is van. Báthori
biztosan nem. Werbőczyt kinevezem
kancellárnak. Móré Lacit magam mellett
tartom, Batthyány visszakapja tőlem a
horvát báni címet!
Török Bálint arcáról eltűnt a düh, és
egyszeriben figyelmes lett fölöttébb!
 - Ha úgy gondolod, János, hogy
számítasz rám...
Szapolyai ajka megrándult, de az is
lehet, hogy csak elmosolyodott.
- Számítok rád, Bálint! Holnapig
gondolkodnom kell...
- Esetleg egy báni cím... vagy
maradnék én szívesen temesi ispán...
Vagy ha megtisztelnél a nádori címmel,
igazán...
- Holnapig gondolkodom... Van-e
még valami?
Török Bálint meghajolt a nagyúr
előtt; gondolatai sebesen jártak: elő
merjen-e hozakodni még egyszer a fekete
cárral...
- Ami Szabadkát illeti... Csak meg
kellene fékezni a szerbek
garázdálkodását...
- A kérdés most nem aktuális -
legyintett Szapolyai. - Nem akarom
feszegetni a szerbkérdést. Számos hívet
veszítenénk, ha kiéleznénk a feszültséget
a magyarok és szerbek között...
- Igaz - vélte Török Bálint
elgondolkodva. - Milyen igaz!
- Akkor hát holnap!
- Holnap, felség!
Miközben Török Bálint kihátrált a
szobából, Szapolyai tekintete megakadt a
szép öregemberen. Elvigyorodott.
- Szerémi mondta, hogy ott voltál ma
a templomban!
- Ott leszek holnap is!
- Mit akarsz? Körülszaglászol kicsit,
aztán szaladsz a Habsburgokhoz, hogy
jelentsd, mit láttál?
Dénes elsápadt, ám Deér-Sólyom
Istvánt nem lehetett kizökkenteni a
nyugalmából.
- Nem szaladgálok én sehová, János!
Tudod jól, hogy ki mellett állok régtől
fogva. Vagy elfelejtetted, kinek
köszönheted az életedet? Azért jöttem,
hogy lássam, miféle emberekkel veszed
körbe magad!
- Olyan félékkel, akiket találok!
- Nem sokat keresgéltél!
- Nincs nagy választék!
- No és azután mi lesz? Ha a fejedre
tették Szent István koronáját?
- Uralkodom a nemzet akarata
szerint...
- Tudod jól, mire készül Ferdinánd!
 - Megkértem Mária kezét!
- Háború lesz, János, nem menyegző!
- Vagy lesz, vagy nem lesz!
- Az országnak erős királyra van
szüksége!
- Az országnak rám van szüksége!
- Bevallom, magam sem tudok jobbat
nálad!
Szapolyai elvigyorodott.
Feltápászkodott a székből, és bort töltött
az öregembernek.
- Nocsak! Megesküdtem volna, hogy
majd Ferdinánd mellen pártoskodsz!
Hogy csak azért jöttél ide okoskodni...
- Rákoson megfogadtuk, hogy
nemzeti királyt választunk! Magyar
királyt!
- Ez a beszéd! - Szapolyai az öreg
vállára csapott. - Még a végén hasznodat
veszem, vén csont! S hát, miért is ne?
Szólok Werbőczynek, hogy vezessen
körbe! Beszélj az emberekkel! Ha látják,
hogy Mátyás király barátja az én
pártomon áll...
Deér-Sólyom István éppen csak
belekortyolt a borba.
- A koronázás után azonnal
munkához kell látnunk! Az elpusztított
országrészek sorsa... A határok
megerősítése... A szerbek kiverése a
területeinkről...
- Te is kezded?
- Ez is a király feladata.
- Csak mindent sorjában! Elébb a
pártunkat kell megszervezni!
Megbízható, szilárd jellemű emberekre
mindig szükségem van, öreg! No, ki
vele! Milyen pozíciót kérsz a
támogatásodért cserébe?
A szép Öregember letette a kupát.
- Nekem, pozíció? Minek?
- Valaha nagy ember voltál!
Hatalmas úr! Ki vele! Mit kérsz?
Deér-Sólyom István elmosolyodott.
- Jöjj, Dénes fiam! Ne zavarjuk
őfelségét! Biztosan számos tennivalója
akad még a nagy nap előtt!
Szapolyai vigyorgott, de nem
tartóztatta őket.
- Holnap feltétlenül beszélj
Werbőczyvel! Nem vagyok híve a
kapkodásnak, alaposan végig kell
gondolni mindent!
- Hát persze! - sóhajtotta a szép
öregember. - Rengeteg időnk van! Ha így
haladunk, másunk sem marad, csak
időnk...
Kiléptek az előtérbe, de még
hallották a hátuk mögött Szapolyai
röhögését.
- s ő lesz holnaptól Magyarország
királya? - kérdezte sápadtan Dénes.
Deér-Sólyom István nagyot sóhajtott.
- Nehéz idők ezek, Dénes fiam!
Nehéz idők...
Alig bírtak kioldalogni a préposti
palotából; a részeg nemesurak kórusa
még odakinn is visszhangzott a fehérvári
házak falai között.
 9.

BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1443, SZENT JAKAB
HAVÁNAK 3. NAPJA

Amikorra Budára is megérkezett a török

trónörökös halálának híre, már senkit
sem hozott lázba a történet.
Az újabb hírek mind többeket
józanítottak ki határtalan
lelkesültségükből, s mind többeket
késztettek arra, hogy váraikba
húzódjanak és kivárjak, mi lesz a nagy
fogadkozás vége.
Nyár derekára világossá vált, hogy a
jelentős nyugati segítség ígérete ezúttal
is csak ígéretnek bizonyult. Velencében
nem készült el a pápai hajóhad. Az
itáliai városok néhány hónapja még
egymásra rálicitálva ígértek vagyonokat
a nagy keresztes hadjárat céljára, de
Magyarországra egyetlen dénár sem
érkezett meg.
Egyedül a burgundi fejedelem négy
hajót rendelt Velencétől, de mivel fizetni
csak jelentős késedelemmel lett volna
hajlandó, a lagúnák városában a
hajóácsok kalapácsai sem serénykedtek
kellőképpen.
A pápa, aki kezdetben a
legbőkezűbbnek tűnt, kereken tíz hajóra
adott le rendelést, de mert a velencei és
a firenzei egyházi tized terhére szerette
volna a fizetséget rendezni, Foscari
dózse és a signoria elfogadhatatlannak
vélték az anyagi kockázatot. Végtére is
húszezer aranydukátról volt szó! Azt meg
végképp igazságtalannak találták, hogy
csak a két város templomai állják a
terheket, ezért aztán a hajók félkész
állapotánál leálltak a további
munkálatokkal. Egyúttal dörgedelmes
levélben szólították fel IV. Eugenius
őszentségét, hogy gyorsan teremtse elő a
pénzt, ha időben vízre akarja a gályákat
bocsájtani a magyarok támogatásához.
Csakhogy addigra IV. Eugenius
őszentsége már fütyült a magyarok
készülődő keresztes hadjáratára, melyet
éppen ő provokált ki. Addigra jobban
foglalkoztatta őszentségét Firenze
támadása Bologna ellen, no meg az,
milyen következményei lehetnek az
aragón-milánói szövetségkötésnek, és
miként befolyásolhatja az érzékeny
hatalmi egyensúlyt a ferrarai herceg
harcias állásfoglalása. Volt még valami,
ami ezeknél is jobban izgatta
őszentségét, mégpedig hogy a felsorolt
hercegek, városok, hatalmasságok
milyen viszonyt ápolnak a bázeli
zsinattal, az ellenpápával, s ezáltal
mennyire veszélyeztetik saját uralmát.
Úgy tűnt, a hajókat Velencének a
saját költségén kell befeleznie. A
köztársaság könnyedén biztosíthatta
volna azt a flottát, amely egyszer s
mindenkorra lesöpri a tengerekről a
török hadigályákat, csakhogy Velencének
- annak dacára, hogy hivatalosan
Magyarország szövetségese volt - esze
ágában sem volt ujjat húzni a Török
Birodalommal. Hogyisne! Éppen most,
Imikor kiváló kereskedelmi kapcsolatot
sikerült kiépíteniük a szultánnal? Éppen
most, amikor sikerült Egyiptom
kikötőiben raktárakat bérelniük?
Egyébként is éberen kellett figyelniük az
ellenséges itáliai városok lépéseire?
Meg csak az kellene, hogy amíg ők a
magyarokat támogatják messze, keleten,
addig az átkozott Visconti herceg
milánói zsoldosai bemasírozzanak a
lagúnák városába...
Meg aztán, ahogy Foscari dózse
kifejtette a tízek tanácsának ülésén:
ugyan mi érdeke fűződne ahhoz a
Velencei Köztársaságnak, hogy a Balkán
felszabaduljon a török iga alól? Ha a
magyarok megerősödnek, megint
elragadhatják a Velence uralta dalmáciai
birtokokat. A felszabadult horvátok,
szerbek, albánok pedig megint
kereskedni kezdenek, amivel
veszélyeztetni fogják Velence levantei
pozícióit.
A signoria csak azzal a feltétellel lett
volna hajlandó a gályákat befejezni, ha a
pápa szavatolja az itáliai erőegyensúly
fennmaradását, IV. Eugenius viszont
belátta, hogy azt maga a Jóisten sem
tudná szavatolni, ő még kevésbé. De
mivel szégyenben nem maradhatott,
kinevezett egy teljhatalmú legátust, a
római egyház alkancellárját, Francisco
Condolmieri bíborost - mellesleg saját
unokatestvérét -, hogy oldja meg a vitát,
ahogy tudja.
Mivel a pápa is meg az
unokatestvére is velencei születésűek
voltak, a signoria nem zárkózott el az
alkutól. A pápa üzenetéből a velenceiek
nagy nehezen kihámozták, hogy tíz
helyett a magyarok biztosan beérik majd
hat hadigályával is, hat gálya
felszerelését ugyanis talán tudja vállalni
őszentsége.
Talán...
Majd...
Francesco Foscari dózse megírta
Condolmieri bíborosnak, hogy
talánokkal, majdokkal nem tudja
jóllakatni a hajóácsokat. Vagyis ha a
pápa őszentsége nem küldi a pénzt, ne
jöjjön Velencébe sem ő, sem az
unokatestvére!
Rögtön ezután a dózse mentegetőző
levelet fogalmazott Magyarországra
Cesarini bíborosnak, miszerint mindent
megtettek, hogy teljesítsék keresztényi
kötelességüket a pogány ellen hadba
vonuló magyar és lengyel testvéreik
megsegítésére, de a pápa őszentsége
könnyelműsége és felelőtlensége miatt
sajnálatos módon nem tudják a megígért
gályákat befejezni, így a flotta
indításáról mély sajnálattal
lemondanak...
Európa királyi, fejedelmi udvaraiban
zavart csend fogadta a magyar követek
mind feszültebb sürgetését Kiderült,
hogy immár senki nem siet Hungária
megsegítésére, s emiatt mindenki a
többieket kárhoztatta.
Eközben a magyar és lengyel hadak
nagyon lassan gyülekeztek Budán. A
legtöbb magyar főúr még nyár elején
lemondta részvételét a hadjáratban,
dacolva a lehetséges
következményekkel. Lengyelhonból és
Havasalföldtől érkezett csupán némi
segélycsapat hat hónapra elegendő
zsolddal.
Nem csordogált a kincstárba a
rendkívüli hadiadóból sem sok, hiába
emelte fel fél aranyról egy aranyra a
király annak mértékét. A legtöbb
Ulászló-párti nagyúr üres kézzel
eresztette vissza Budára az adószedőket,
az Erzsébet-Frigyes-párti nagyurak meg
be sem engedték őket területeikre. Cillei
Ulrik minden eszközzel akadályozta a
hadiadó beszedését, és kéjes örömmel
jelentette Frigyesnek a
legjelentéktelenebb eredményeket is.
Más vármegyékből ugyan csordogált
némi pénz, de számos visszaélésről jött
hír innen is, onnan is. Hunyadi július
elején kénytelen volt Újlaki Miklóst
utasítani, hogy a fennhatósága alá eső
területeken a hadiadót be nem fizetők
birtokait kobozza el. De mindezzel már
elkéstek: néhány héttel a nagy keresztes
hadjárat megindítása előtt szánalmasan
kevéske adó folyt be a kincstárba. Abból
a pénzből mindössze néhány száz
zsoldost tudtak felfogadni.
 10.

Már-mát úgy tűnt, nem lesz semmi a

hadjáratból, ám ekkor Hunyadi az
asztalra csapott, hogy majd belészakadt
a Friss Palota vaskos tölgyfa asztala.
- Ha most nem szedjük össze
magunkat, soha nem leszünk képesek
támadást indítani a török ellen... Ha újra
csak védekezünk, csupán a vakszerencse
mentheti meg szegény Magyarországot a
végső pusztulástól...
Ulászló ismét bizonytalannak tűnt,
képtelen volt újabb intézkedéseket hozni.
Mióta Erzsébet királyné elhalálozott,
sehogy sem találta a helyét. Asszonyt
nem kívánt, hiába kommendálták az
udvaroncok a szebbnél szebb
fehércselédeket az ágyába,
visszautasította valamennyit. Ellenben
mind gyakrabban lehetett lerészegedve
látni talpnyalói körében. Vitéz kancellárt
egyre jobban aggasztotta mindez: attól
tartott, hogy a tizenkilenc esztendős
Ulászló elveszíti érdeklődést a szent
háború iránt.
Végül Hunyadi volt kénytelen megint
otthagyni sürgető tennivalóit Erdélyben,
s Szent István havának végén Budára
utazni, hogy segítsen a királynak
elrendezni az ügyeket.
Legelébb a hátukat kellett biztosítani.
Mindenki tudta, hogy Giskra huszita
fosztogatóit Habsburg Frigyes pénzeli.
Jó lett volna megegyezni Frigyessel,
hogy legalább addig ne háborgassa a
magyar területeket, amíg a magyar hadak
a Balkánon hadakoznak a török ellen. S
noha Frigyes erre ünnepélyes ígéretet
tett, az ilyen ígéretekkel már Dunát
lehetett rekeszteni.
Nyár derekán Rozgonyi Simon
főkancellár, egri püspök hadat vezetett
Giskra haramiái ellen. A királyi
csapatok célja az volt, hogy
megfegyelmezzék a huszitákat, s
biztosítsák Kassa környékét a fenyegető
cseh inváziótól.
De ahogy az már számos esetben
megtörtént, az ördögi Giskra eszén
ezúttal sem tudtak túljárni. Alvezére,
Thalafuz elfogta a lengyel segélyhadak
kapitányát, erre válaszul Rozgonyi
püspök elfogta Thalafuzt. Giskra is
hadba szállt, s valamennyi fegyveresét,
harci szekerét összegyűjtve megindult
Kassa ellen.
Kapkodó, ideges hangulatú
béketárgyalások kezdődtek a két fél
között, s ezalatt Giskra másik haramiája,
a "selyemkabátos" Axamith megszállta
Sárospatak várát.
A tárgyalások akadozva ugyan, de
mégiscsak tovább folytak - Ulászlónak
viszont döntenie kellett. A király pedig
úgy döntött, megelégszik Frigyes
ünnepélyes esküjével, és Giskra féken
tartására hátrahagyja az országban
Rozgonyi püspököt.
Szent Jakab havának 22. napján a
Buda mellett összegyűlt szánalmasan
csekély bárói bandériumok, a királyi
ezredek és a lengyel, moldvai
önkéntesek élén őfelsége útnak indult a
határ felé.
A kocka el volt vetve...
Magyarország és Lengyelország
királya megindította a keresztes
hadjáratot a Török Birodalom ellen...
 11.

Néhány héttel később Frigyes német

király Bécsújhelyen immár nyíltan
szövetségre lépett a Cillei grófokkal
közös ellenségük, a magyar király ellen.
Frigyes kancellárja, Schlick boldogan
újságolta, hogy kémei jelentése szerint
Hunyadi vajda hiába várja Erdélyben a
lassan érkező csapattesteket. A huszita
szekérhez alig rendelkezett kiképzett
gyalogsággal, noha a vajda úr meg
Giskra zsákmányéhes huszitáiból is
zsoldjába fogadott néhányat. Csakhogy a
csehek zsoldjára elfogyott a pénz. Az
éppen útnak indult királyi sereg tagjai
zúgolódtak, Ulászló pedig Hunyaditól
kért aranyakat Jan Capek kapitány és
embereinek kifizetésére.
Cillei és Habsburg Frigyes előre
dörzsölték tenyerüket, hiszen
nyilvánvalónak tűnt, hogy a tervezett
ötven-hatvanezres nemzetközi hadnak jó
esetben is a fele állhat csupán a
magyarok rendelkezésére. Márpedig
ennyivel Murád könnyen elbánik majd, s
akkor Ulászlótól és teljes seregétől
megszabadulván az ausztriai
tartományok hadai könnyűszerrel
besétálhatnak a védtelenül maradt
Magyarországra.
Valóban csekély erőkkel indult meg
Ulászló a hadjáratba - figyelembe véve
azonban az útközben hozzá csatlakozó
hadakat, már nem volt ennyire elkeserítő
az összkép.
Hunyadi János parancsnoklata alatt
mintegy tizenkétezer jól kiképzett
nehézpáncélos lovas, harci szekeres
gyalogos és egyezrednyi könnyűlovas
állt útra készen. Újlaki Miklós megírta a
királynak, hogy súlyos betegség vett erőt
rajta, ezért nem áll módjában
személyesen elkísérni uralkodóját,
viszont lovasait szívesen Hunyadi
rendelkezésére bocsájtja.
Ulászlóval útra kelt az ötezer fős
királyi bandérium, valamint a
félesztendőnyi zsolddal rendelkező
lengyel és moldvai zsoldosok csapata. A
bárói bandériumok közül mindössze
Pálóczi Simon, Czudar Simon és
Marczali Imre bandériumai tartottak a
királlyal.
Jöttek viszont önkéntesek Erdélyből,
Arad megyéből parasztok, kéz-művesek,
nincstelenek. Eljöttek a péterváradi apát
úr jobbágyai, eljöttek a derék
kamoncziak, cserögiek, s eljöttek a
váradi püspök parasztjai is szép
számmal. Érkeztek a határon túlról
csehek, bosnyákok, horvátok, németek, s
néhány kóbor francia lovag is befutott az
utolsó pillanatban. A pápa őszentsége
által megígért aranyakból ellenben
mindössze annyi érkezett, amennyiből
kétszáz zsoldost fogadhattak. A királyi
sereg létszáma alig érte el a tizenötezer
főt.
A határon túl azonban csatlakozott
hozzájuk Brankovics despota nyolc-ezer
szerb lovasa és gyalogosa. Hunyadi
Szent Mihály havának első napján indult
útnak Erdélyből, hetedikén már Szeged
környékén járt, és néhány nappal később
Titelrévnel érte be Ulászló főseregét.
II. Basarab vajda havasalföldi
lovasai sajnos oly sokat késtek, hogy
csak Mindszent havának közepén
érkeztek meg a már erősen
türelmetlenkedő uralkodóhoz. A
haditanácsban komolyan felmerült ekkor,
hogy tán már nem is érdemes
megindítani a hadjáratot, hisz menten
beköszönt a tél. Hunyadi azonban
makacsul kitartott az eredeti elképzelés
mellett.
Tovább!
Tovább!
 Mikor Keve váránál,
Nándorfehérvárnál átkeltek a Dunán és
Rácország területére léptek, már hűvös
szelek fújtak a hegyek felől. Összesen
huszonnyolcezer harcos menetelt a
tompa, őszi napsütésben a Morava
völgyében, egyenest az Oszmán
Birodalom szíve fele.
Az élen Hunyadi saját serege haladt,
egynapnyi járóföldre előzve meg a
főhadat.
 12.

BURSA, TÖRÖK BIRODALOM,

847, DZSUMÁDA L-ÚLA HAVÁNAK
14. NAPJA88

Gyász ülte meg a szultán régi fővárosát

és temetői hangulat fogadta a sehzádét is,
amikor büszke léptű pej paripáján
áthaladt a város kapuján. A manisai
janicsárodzsakok menete hatalmas port
kavart a falakig vezető úton, így a
bámészkodók közül csak kevesen
láthatták a birodalom új trónörökösét, a
tizenhárom esztendős Mohamed Hán89
cselebit, amint fekete-aranysárga
kaftánjában, aranyszín szegélyű
tornyozott turbánjában egyenest a
szultáni palotaegyütteshez léptet.
A kapuban a kapi kuluk90 lándzsások
vártak rá, és haladéktalanul fényes
tekintetű atyja színe elé vezették.
- Allah akaratából a mai naptól te
vagy örökösöm és utódom a birodalom
trónusán! - fogadta Murád megtörten,
amikor Mohamed megcsókolta palástja
szegélyét. - Kelj fel, fiam, és foglald el
helyedet oldalamon!
Mohamed igyekezett leplezni
boldogságát, de azért elhaladtában
rámosolygott a szultáni trónszék mögött
álló Mara hatunra.
A trónterem falán végighúzódó arab
és perzsa feliratok a mindenható padisah
dicsőségét hirdették, Allah földi
helytartójának, az uralkodók
uralkodójának, élet és halál urának, az
igazhitűek és hitetlenek királyának, kelet
és nyugat császárának, a mindenség
valamennyi bajbajutottjának végső
menedékének, a földet beborító
mindenható csend árnyékának
dicsőségét.
És Mohamed e pillanatban nem
tudott másra gondolni, mint hogy ő is egy
lesz a halhatatlan emlékű uralkodók
közül, korlátlan ura e hatalmas, egyre
terjeszkedő birodalomnak.
Olyannyira izgult, hogy egy ideig
képtelen volt odafigyelni a díván elé
kerülő ügyekre: csak tompán bámult
maga elé, s képzeletében jövendő
dicsőségének képei kergették egymást.
 Murád ezalatt meghallgatta Khászim
ruméliai beglerbég jelentését a kialakult
helyzetről, és igen elkomorult, amikor
megtudta, hogy az engürúsz had átkelésre
készen áll a Duna túlsó partján. A
létszámukra vonatkozó kémjelentések
ellentmondóak voltak, de mivel Hunyadi
vajda hadai is közeledtek a fősereg felé,
semmiképpen nem lehetett lebecsülni a
fenyegetés mértékét.
Az anatóliai beglerbég sötét
tekintettel ingatta a fejét.
- Karamán-oglu lázadói túlságosan
sok erőnket kötik le Aksaray környékén,
fényes tekintetű padisah! Azt
tanácsolom, haladéktalanul küldj oda
erősítést, különben a karamánok az
engürúszok közeledtének hírére újult
erővel támadnak hátba minket!
Murád végignézett a díván tagjain. A
bosztandzsi-basi91, a csasnigir-basi92, a
csokadar-basi93 s valamennyi kiváló
hadfi egyre csak a fejüket csóválták, és
kerülték a szultán tekintetét.
- Én magam indulok Aksarayba! -
döntött Murád. - Békét kell kötnöm
Ibrahimmal... A nővérem az emír
felesége, tudom, hogy Ibrahim hajlani
fog a megegyezésre, és nem engedi
ostobán lemészároltatni népét. Amint
kicsikartuk a fegyvernyugvást, minden
erőnket átvetjük Ruméliába Hunyadi
ellen!
A nisándzsi94 aggodalmaskodni
kezdett, mi lesz, ha a keresztények
hadihajói megakadályozzák a dicső
oszmán had átkelését Gelibolunál?
Akkor elvész Edirne, és Hunyadi
egyenest bemasírozhat
Konstantinápolyba!
A szultán hosszan hallgatott.
- Allah nem engedheti, hogy ez
megtörténjen! - törte meg a csendet az
ifjú Mohamed. - Ha atyám beleegyezik,
én haladéktalanul Edirnébe indulok és
megkezdem a csapatok átszervezését. Ki
kell tartanunk Ruméliában! Egészen
addig kell feltartóztatnunk Hunyadit,
amíg atyám meg nem köti a békét
Ibrahim béggel...
Murád szomorú mosollyal az ajkán
bólogatott.
- Aferin! Indulj, fiam! De ne feledd:
még kérdéses, hogy az engürúszok
melyik támadási irányt választják...
- Szerintem nem kérdéses - felelte
tisztelettudó meghajlással Mohamed.
- Eleinte attól tartottam, hogy
Havasalföldön menetelnek keresztül és
Giurgiunál átkelve a Dunán közvetlenül
fenyegetik Edirnét... De minden jel arra
mutat, hogy Hunyadi Szerbián keresztül
hatol majd a birodalom területére... A
szerbek is bizonnyal ezt szeretnék,
hiszen csak ettől remélhetik országuk
felszabadítását dicső seregeink uralma
alól.
A szultán Mara hatunra sandított,
mintha csak azt kérdezné tőle
tekintetével, egyetért-e a fiú
vélekedésével. Mara azonban lesütötte
szemét, és jelét sem adta annak, hogy
aggódik atyja országáért.
- Ez viszont azt jelenti, fényes
tekintetű padisah - hajolt meg újra
Mohamed -, hogy azonnal cselekednünk
kell Havasalföld ügyében...
A díván tagjai értetlenül bámultak a
fiúra.
Azonnal cselekedni?
Havasalföld ügyében?
- Nyilvánvaló, uram, hogy Hunyadi
minden harcosát a maga parancsnoksága
alá gyűjtötte. Biztosra vehetjük, hogy
ennek érdekében Havasalföldről is
kivonta megszálló csapatait, és talán azt
is joggal feltételezhetjük, hogy
megkövetelte bizonyos számú oláh
csatlós csatlakozását seregéhez. Vagyis
az átkozott Basarab vajda vélhetőleg
magára maradt...
- Nem küldhetek sereget Havasalföld
megszállására... éppen most...
- Természetesen nem, atyám! De van
valaki, aki ezt a feladatot szíves örömest
elvégzi helyettünk!
Murád arcán zord mosoly jelent meg.
- Meglepsz, fiam... Erre nem
gondoltam, bevallom...
- Javaslom, haladéktalanul engedd
szabadon Vlad Dracul vajdát... Adj
mellé néhány ezer lovast, add neki a
fegyelmezetlen besliákat, s a többit bízd
rá! Ha kötelékeit eloldod a határon és
bosszúálló dühét szabadjára engeded,
Vlad Dracul haragvó viharként veti
magát az átkozott Basarab országára!
Murád intett a nisándzsinak, hogy
máris írhatja a fermánt.
- Indulj Edirnébe, fiam! Egy percet
se késlekedj! Dracul vajda előtted tegye
le hűségesküjét! Utána vedd át a
ruméliai hadak vezetését, amíg én át nem
kelek a teljes sereggel Gelibolunál... és
harcolj... Harcolj utolsó leheletedig...
Az ifjú Mohamed Hán cselebi
letérdelt atyja elé, és újra megcsókolta
köntöse szegélyét.
- Soha többé nem okozok néked
csalódást, atyám! Esküszöm!
A szultán felemelte a fiút és magához
ölelte.
- Most már csak te vagy nekem... Ezt
ne feledd!
 13.

A türbe jéghideg kriptája iszonyattal

töltött el Mohamedet. Nem szívesen
ereszkedett le ide a keskeny grádicson,
de a szultán ragaszkodott hozzá, hogy
kísérje le a holtak honába.
Beléptek a legmélyebben
elhelyezkedő kriptába, ahol egy kőlapon
ott hevert kiterítve Aleaddin Ali és két
kisgyermekének teteme. Hiába
balzsamoztatta be őket sietősen Amasya
muftija, az eltelt hetek alatt a holttestek
bomlásnak indultak.
- Ha szultán akarsz lenni - mormolta
Murád -, hozzá kell szoknod mindenhez,
ami iszonytató, s ami a halállal
kapcsolatos. Gyere és nézd meg, mit
tettek velük!
Mohamed közelebb lépett.
Aleaddin Ali testét becsavarták
ugyan mirtusszal és levendulával
illatosított gyolcsba, de így is jól látszott
az elszürkült fej természetellenes szöge,
s az is, hogy alig tartja valami a nyaknál
a koponyát. A sehzáde arca aszott volt,
szájürege kitátva, mintha néma sikolyra
készülne.
Mellette a két gyermek.
Az egyik még hat hónapos sem volt,
a másik alig másfél esztendős. Bármit
művelt is velük gyilkosuk, arcvonásaikra
letörölhetetlen iszonyatot vésett az a
néhány pillanat...
- Nem tudom, fiam, van-e bármi
közöd mindehhez... - suttogta könnyeivel
küszködve a szultán, amikor megérintette
Aleaddin Ali bebugyolált lábát. - És
nem is akarom megtudni soha...
- De én...
- Hallgass... Ami történt, megtörtént.
Nem kell magyarázkodnod... Jól tudod,
hogyan jutottam hatalomra, fiam... Saját
testvéreimmel kellett leszámolnom...
Musztafa és Dzsunaid ellen hosszú
háborút vívtam... Egy ideig úgy tűnt,
saját embereim árulnak el. Átpártoltak a
testvéreimhez... Tudod, ki tartott ki
mellettem a végsőkig? Egy keresztény...
Egy genovai lovag... Ha ő nincs...
feladtam volna. Aztán a szerencse is
mellém szegődött: vesztegetéssel,
fenyegetéssel, nyílt erőszakkal a magam
javára fordítottam a helyzetet...
Musztafát a legmagasabb edirnei
toronyra akasztattam fel, és ott hagytam,
míg el nem rohadt egészen... Dzsunaidot
lekenyereztem, neki ajánlottam az izmiri
szultánságot. De amint módomban állt,
vele is végeztettem... Ekkor a bizánciak
küldték rám egy másik öcsémet... Őt a
saját kezemmel fojtottam meg.
Mahmudot és Juszufot, két másik
öcsémet megvakítattam és kiheréltettem
Tokatban, hogy soha ne legyenek
alkalmasak az utódnemzésre... Hogy
csak az én fiaim követhessenek a
trónon...
Mohamed nagyot nyelt.
- Úgyhogy nem kell mentegetőznöd...
- Murád megtörten végigsimította a
gyolcs alól kilógó kezet - Csak
szeretném, hogy tudd... Minden hibája
ellenére Aleaddin Ali jó ember volt.
Hús a húsomból, vér a veremből.
Szerettem őt. De a birodalom érdekei
néha súlyos áldozatot követelnek
tőlünk... Egy napon magad is ráébredsz
majd... Eszedbe fog jutni ez a nap! És
most... Csókold meg bátyád kezét! Az ő
halála adott lehetőséget néked... Csókold
meg!
Mohamed fejet hajtott, s lassan,
remegő kézzel megfogta Aleaddin Ali
oszlásnak indult karját.
- Köszönöm néked, bátyám!
Az ajkaihoz emelte az élettelen húst,
és megcsókolta.
- Esküszöm, méltó leszek atyánk
trónjára! Esküszöm, egy napon oly
dicsőséget hozok a birodalomra, mely
méltóvá tesz a szultáni címre! A trónra,
ami... téged illetett volna...
Murád bólintott és megenyhülten
felemelte fiát.
- Soha többet nem akarok erről
hallani, Mohamed! Ami történt,
megtörtént! És most induljunk! Meg kell
vívnunk egy háborút a birodalomért!
 14.

EDIRNE (DRINÁPOLY), TÖRÖK

BIRODALOM,
847, DZSUMÁDA L-ÚLA HAVÁNAK
22. NAPJA95

Vlad Dracul, Havasalföld száműzött

vajdájának cellaajtaja váratlanul
csikordult meg. Amikor a torzonborz,
elvadult állapotában is fenyegető
látványt nyújtó férfit kivezették a
napfényre, még a sokat látott tömlöcőrök
is borzadva fordították el róla
tekintetüket.
A fekete arcból csupán két hófehér,
lidérces szempár parázslott feléjük.
Mintha egy acsarkodó vadállat méregette
volna őket meggörnyedten, kezeit
védekezőn maga elé emelve. A karommá
alakult körmök megfeketedtek a
börtönfalak kaparásától, a valaha ép
fogak letöredezve meredeztek a gyulladt
fogínyből.
Aki csak egy pillantást is vetett rá,
az a benyomása támadhatott, hogy hiába
bilincselték meg, a benne fortyogó
gyűlölet oly erőt ad neki, mellyel játszi
könnyedséggel kiszabadíthatja magát, ha
valóban akarja...
A béklyóban botladozó vajdát
Mohamed parancsára mosdatlanul,
mocskosan vezették a trónterembe -
tudatosuljon csak benne, hogy még
mindig fogoly, s az is marad, ha nem
viseli magát megfelelően.
- Hunyadi hadjáratot indít a
birodalom ellen - kezdte habozás nélkül
Mohamed, előrehajolva
teknősbékapáncél díszítésű trónusán.
Vlad Dracul értetlenül bámult rá.
Egészen másra számított, nem egy
tizenhárom esztendős kölyökre.
- Híreink szerint az engürúszok
jelentős erőket gyűjtöttek össze a Duna
túloldalán, és napokon belül megindítják
a támadást ellenünk.
- Keresztes hadjárat? - nyögte alig
hallhatóan a vajda. Egészen elszokott a
beszédtől. - Kap segítséget nyugatról
Hunyadi?
- Ha kap, akkor csak hadihajókat
kaphat - felelte a sehzáde. - Hamarosan
kiderül, ideérnek-e időben a keresztény
gályák... Ha vannak egyáltalán... Ha
nincsenek, akkor Hunyadi hadait még
szerb területen csapdába csaljuk és
lemészároljuk valamennyi hitetlen
kutyát!
Vlad Dracul elvigyorodott. Fekete
szakállából hegyes, sárga fogak villantak
elő a fáklyafényben.
- Mit akarsz tőlem? Hol a szultán?
- Atyámat Anatóliába szólította a
kötelesség.
- Te vagy a trónörökös?
- Allah akaratából...
A vajda vállat vont Szembogár
nélküli, fehér szeme vaksin fürkészte a
terem arab feliratos díszítését.
- Mit akarsz tőlem?
 - Szabadon bocsájtalak...
Dracul arcán a vadállatok óvatos,
veszedelmet szimatoló kifejezése jelent.
- Visszatérhetsz Havasalföldre...
Kapsz kétezer akindzsit és háromezer
ölni kész besliát! Azt akarom, hogy
haladéktalanul kelj át velük a Dunán, és
borítsd lángba az egész tartományt! Az
átkozott Basarabot és valamennyi hívét
hozasd karóba! Tedd, amihez a
legjobban értesz, Vlad Dracul! És
amikor elvégezted a feladatodat,
Tirgoviste falaira tűzd ki újra a
félholdas lobogókat!
A vajda arcán átszellemült kifejezés
jelent meg.
- Szabadon bocsájtasz?
- Atyám engedélyével...
Havasalföldet most nem védik
engürúszok... Hunyadi minden erejével a
hadjáratra összpontosít...
- Azt akarod, hogy egy perc nyugta
se legyen...
- Kapsz egy utolsó esélyt, Vlad
Dracul! A mi szemünkben senki vagy...
Országod értéktelen sármező a Duna és a
Kárpátok között... Egyetlen
moccanásunkra az élet írmagja is
kipusztul ott!
A vajda meghajolt.
- Rendelkezz velem, uram!
Mohamed intésére egy írnok
összetekert pergament bontott ki az
asztalkán.
- A Koránra és a Bibliára kell
megesküdnöd, Vlad Dracul, hogy
elismered a szultánt örökös és
kizárólagos hűbéruradnak! Megesküszöl,
hogy Engürúsz királyának soha,
semmilyen körülmények között többet
nem engedelmeskedsz! Megesküszöl,
hogy évi tízezer arany adó fizetésére
kötelezed magad. Megesküszöl továbbá,
hogy évi ötszáz fiúgyermekkel adózol a
magas portának...96
- A török lovasok velem
maradhatnak?
- Ameddig szükséges. Amíg fel nem
fegyverezed a saját embereidet!
- Szabad kezet kapok odahaza? Azt
végeztethetek ki, akit akarok?
Mohamed arcán kelletlen kifejezés
suhant át.
- Senki sem von felelősségre, bármit
teszel is... Atyámat csak az érdekli, hogy
Havasalföld hűsége
megkérdőjelezhetetlen maradjon. Nem
akarunk több engürúsz katonát látni a
Kárpátoktól délre. Azt akarjuk, hogy
Havasalföld ezentúl hűségesen
védelmezze a birodalmat!
Vlad Dracul közelebb lépett, a
földre vetette magát és megcsókolta a
sehzáde köntösének szegélyét.
- Néked köszönhetem a kegyet,
uram?
Mohamed mélyen a vajda szemébe
nézett.
- A fiadnak köszönheted... Sokat
szenvedett... De életben maradt azt
üzeni, hogy megbocsájt neked, Vlad
Dracul... megbocsát, de reméli, hogy a
pokol tüzében fogsz égni az idők
végezetéig.
A vajda elvigyorodott.
- A pokol tüzében... Igen... Tudom,
hogy az vár rám, uram. De kit érdekel?
A pokol is elviselhetőbb, mint a
börtöneitek... Hozzátok a Koránt és a
Bibliát! Esküt teszek!
 15.

Csak törtet előre hatalmas csataménjén.

Szembogár nélküli fehér szeme izzik a
lángoló házak pokolfényében. Két
kezében két török szablya pörög, mint a
motolla. Villog, suhog, csapkod, húst
hasít, csontot reccsent, koponyát zúz... A
fekete vajda vágtat tovább, míg a
nyomában loholó török és oláh katonák
rávetik magukat a védtelenül
maradtakra.
Üvölt a fekete vajda, körülötte
lángba borul minden. A tűz éhesen falja
a fából emelt házakat, a templomokat.
Vörös lángnyelvek harapóznak tova
sebesen, de a fekete vajda gyorsabban
vágtat a tűznél: tovább, egyre csak
tovább. Acsarkodva üvölt, kezében
villog, suhog, hasít a két török szabja. A
fekete vajda megbünteti a várost, amely
elárulta, kivetette magából.
Patkányok... Mocskos, dögvészt
terjesztő patkányok, csak a büntetésből
értenek... Hát most érteni fogják! Egy
életre megtanulják a leckét!
A fekete vajda törtet előre hatalmas
csataménjén. Szembogár nélküli fehér
szeme izzik a lángoló házak pokol
fényében.
 16.

NÁNDORFEHÉRVÁR,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1443, MINDSZENT HAVÁNAK
13. NAPJA

Hunyadi és Szilágyi Mihály végigügetett

a lapályt benépesítő táboron. Repesett a
szívük a tenger sok sátor, a tarkabarka
ruhákat viselő balkáni népség és a tőlük
makacsul elkülönülő nyugati harcosok
tábortüzei láttán.
Víg ének hangját sodorta a szél a
tábortüzek felől. Szerb bugarstica97
zengett, s mielőtt továbbléptettek volna,
Szilágyi megragadta Hunyadi karját.
 - Hallod-e mit énekelnek?
Füleltek mindketten.

Sátrat emel Magyar Jankó

Partján a bús Szávának,
Tündérmezőn, hűs vízparton,
Hol jó vitézek vívának.98

Hunyadi elvigyorodott, mikor

megértette, hogy róla szól az ének.

Bán Szekula, esküdj nékem,

Hogy bátyádnak nem adsz engem,
Eressz engem, Magyar Jankó,
Szabadságom nem eladó,
Három jóslat lesz az ára,
Jövőd rejti titkok fátyla.
Elsőképpen azt jósolom:
 Fiacskát szül jó asszonyod,
Fiad fején korona ragyog,
Másodképpen azt jósolom:
Törököt vág a te szablyád,
Diadalmat, győzelmet ád,
Megjósolom harmadjára:
Tenger zsákmány lesz az ára
A pogány kincse mind tiéd lesz,
Társaidat ékesíted...

- Jó, jó! De ki az a Bán Szekula?

- Hát Székely Tamás... Az
unokaöcséd... Igen szeretik errefelé a
szerb lányok, asszonyok... Engem
Mihajló vajdának hívnak... Úgy tartják,
mi hárman édestestvérek vagyunk...
- Csakugyan? Szépen énekelnek...
Azok kik?
 - Brankovics despota emberei -
mutatta Szilágyi a Száva partján
legeltető veres dolmányos, deli
harcosokat. - Háromezer-ötszáz
válogatott lovas meg kétezer-ötszáz
gyalogos. Szokták a menetelést, ismerik
a hegyeket egész Bolgárországig, mint a
tenyerüket! Némelyik beszél tőrökül is!
Hoztak magukkal ezerötszáz szekerest,
ácsot, bognárt, fegyverművest.
- Azt igen jól tették - helyeselt
Hunyadi. - És azok az ezüstsisakosak?
- Petar Kovacevic bosnyák vajda
lovasai. Kitett magáért a vajda úr: mind
a hatszáz kiváló fegyverrel, kiváló
paripával érkezett! A nándorfehérvári
lányok nem győznek a csodájukra járni...
- Képzelem! Írjad, Albert fiam!
Hatszáz bosnyák lovas!
A mögöttük ügető Filipesi deák a
nyelvét kidugva egyensúlyozta a kezében
sercegő tollat, de mivel Hunyadi mellett
már rég meg kellett tanulnia lóháton
jegyzetelni, most is olvashatón rótta a
pergamenre, amit csak kellett - Hát azok
a jómadarak a falnál?
- Azok a haramiaképűek?
- Azok...
- Dan Basarab vajda küldte őket.
Hitványak és lopnak. Tíznek már
levágattam a kezét tegnap. De akad
köztük tisztességes, jó katona is. A
fegyverzetük igen hiányos, valami
argyesi bojár vezeti őket, azt mondja,
majd a töröktől szereznek rendes
fegyvereket.
 - Mennyien jöttek?
- Kétezren.
- Írjad, Albert fiam: kétezer oláh
lovas Dan Basarab vajdától. Hát
amazok?
- A moldvai vajda által küldött
lándzsások meg lovas íjászok. Tegnap
kipróbáltam, mit tudnak, jó harcosok,
főképp az íjászok.
- Őket az én dandárom mellé osszad
be! Kár, hogy kevesen vannak!
- Alig négyszázan, Jankó!
- Írjad, Albert!
Hunyadi megállította a lovát. A
Felsőváros hosszan elnyúló fala, a
kiugró, kerekded bástyák és a Szent
Kristóf kapu előtt mélyebbnek tűnt az
árok, mint legutóbb, mikor erre járt.
 - Ha lesz időm, alaposan megnézem,
mi mindent építtettél - sóhajtotta a vajda.
- De tartok tőle, erre csak a hadjárat után
kerítünk sort!
- Emiatt ne fájjon a fejed! - legyintett
Szilágyi. - Amit tudtunk, kijavítottunk
már régen! A falak erősek, támpilléreket
rakattam végig a Felsővárosban. Amott,
a Despota kapu meg a Tömlöc kapu
környékén folynak meg nagyobb
építkezések... Azok csak jövőre
készülnek el...
- A király csapatai?
- Odabenn szállásoltam el őket
Hunyadi értetlenül felvonta szemöldökét.
- Minek zsúfoltad be őket a falak
közé?
- Bezsúfolni? Ördögöt! Nincsenek
azok olyan sokan, hogy zsúfolódniuk
kellene!
- Mennyien jöttek?
- A király dandárja ezer páncélos
lovas...
- Ezer? Ötezer lovasból áll az a
dandár, te!
- Ide csak ezer jött! A többi Budán
meg Székesfehérváron maradt... Ha
netán Giskra mégis a hátunkba támadna...
- Édes Istenem... - morogta Hunyadi.
- Ezer páncélos... Mire megyek
ennyivel?
- Jött velük két és fél ezer lengyel
lovas. Válogatott vitézek, java része
frissen érkezett Lengyelhonból.
Vértesek...
- A főúri bandériumok?
 Szilágyi haragvó képpel legyintett.
- Azok elfelejtettek jönni, Jankó!
Csupán Pálóczi Simon, Czudar Simon
meg Marczali Imre99 hozták el a
csapataikat. Illetve csak egy részüket,
mert ők is féltik a birtokaikat a Cillei-
haramiáktól...
- Mennyi?
- Összesen hétszáz lovas: kétszáz
páncélos és ötszáz íjász...
Erre már elvörösödött Hunyadi arca.
- Hétszáz... A magyar bárók... ha
akarnának, harmincezer páncélost és
még negyvenezer könnyűlovast,
gyalogost kiállíthatnának... S most itt van
velünk hétszáz lovas... Hétszáz...
- Írjam? - kérdezte Albert deák.
- Írjad...
 - Cesarini bíboros a pápai aranyakon
kiállított kétszáz cseh lovagot
Őszentsége felhívására jöttek német,
francia, itáliai lovagok is...
- Mennyien?
- Százhetvenet írattam össze. Hárman
már megsebesültek a Duna túloldalán,
nem nyughatnak, ma is három párbaj
lesz, ha igaz...
- Írjam?
- Mire elérjük Drinápolyt, jó, ha
száz marad... Írjad...
Szilágyi feltolta tollas kucsmáját a
homlokán, s megvakarta feje búbját.
- Sok bajom van a gyülevész
népséggel!
- Amazokkal? - A vajda a Száva
túlpartja felé intett - A keresztesekkel?
 - Özönlenek a vár alá... Magyar,
oláh, rác, bolgár, német és lengyel
parasztok... Vándordeákok, mezítlábas
papok, mesteremberek, koldusok.
Fegyverük egy szál se, de nagyon
lelkesek. Cesarini mindnek keresztet
pingál a rongyaira... Alig várják, hogy
mártírhalált haljanak, vagy... hogy
meggazdagodjanak. Néha nem tudom,
mire vágynak jobban...
- Enni mit tudnak?
- Amit találnak, meg amivel a
környékbeliek megszánják őket...
Tavaszig még sok idő van! Borsódzik a
hátam, mi lesz itt már egy hónap múlva...
- Mi lenne? Egy hónap múlva rég a
Balkán hegyei közt verekszünk... Most
Szilágyi Mihályon volt a meghökkenés
sora.
- Hát ezt meg hogy érted?
- Ahogy mondom!
- Na de már ősz van! Hűvösek az
éjszakák, Jankó! Esők jönnek, aztán
nyakunkon a kutya fagyok! Annyit
vártunk a pápai gályákra és aranyakra,
hogy közben elmúlt a nyár!
- Tudom! - felelte Hunyadi. -
Mindszent havában járunk... De tán a
török is úgy véli, immár lemondtunk a
hadjáratról!
- Hát nem mondtunk le?
- Holnap hajnalban elindulunk!
Szilágyi Mihály csak nézte a vajdát,
komolyan gondolja-e. Úgy tűnt, egészen
komolyan gondolja. Saját vajdai serege,
hatezer páncélos lovas, ezer székely
könnyűlovas és háromezer szekeres
gyalogos, puskás, kéziágyús és
számszeríjász már lentebb táborozott
Zsarnó vára mellett hatszáz harci
szekérrel kerítve. Velük volt Újlaki ezer
páncélosa és ezer könnyűlovasa is. Ez
volt az ék, az egész hadsereg
legfegyelmezettebb, legütőképesebb
része.
- Mi megyünk elöl. Majd
kiválogatok Brankovics rácai meg
Kovacevic bosnyákjai közül annyit,
amennyi szükséges. A király meg jön
utánunk a fősereggel...
- Lehull a hó, mire keresztültörünk a
balkáni hegyeken, te bolond!
- Legalább nem izzadunk meg!
- Nem, mert meg fogunk fagyni!
 - A török is fázni fog, ne feledd!
Szilágyi csak legyintett. Ő az
eszement, hogy egyáltalán vitába száll
ezzel az emberrel! Ha egyszer a fejébe
vette, mit akar csinálni, nincs az az Isten,
ami meggyőzhetné az ellenkezőjéről.
- Gyere, Mihály! Menten kezdődik a
haditanács!
Nándorfehérvár kapitányának erre
felcsillant a szeme. Hátha Cesarininek,
Ulászló őfelségének, Gyorgye
Brankovicsnak meg a többieknek több
esze lesz ennél a makacs szamárnál!
 17.

A belső vár hideg, napfényt ritkán látott

udvarán lovagok ácsorogtak, s
pallosaikra támaszkodva beszélgettek.
Az égbe szökő falak és bástyák
árnyékában, közvetlen a Kőles-torony
alatt cseh, lengyel, német és magyar
hencegés visszhangzott: már előre
versengtek, ki hány török levágott
fejével büszkélkedhet majd a hadjárat
végén. Amikor Hunyadi vajda katonás
léptekkel elcsörömpölt a lovagok
mellett, azok önkéntelenül vigyázzba
vágták magukat.
- Isten hozta, vajda uram!
- Wilkommen, Herr Voivode!
 Hunyadi megtorpant egy pillanatra.
- Ami azt illeti, én volnék idehaza!
Isten hozta kegyelmeteket Nándor Alba
falai között!
Odabenn alaposan meg kellett rakni
a kandallókat, de így sem tudták
felmelegíteni a termeket. A haditanácsot
abban a széles alapú, boltíves épületben
tartották meg, melynek nyugati ablakai a
Vízivárosra néztek.
Hunyadi meghökkent, mikor a
lovagok, bárók közt megpillantotta
Cesarinit. A bíboros úr ugyanis talpig
páncélban, hóna alatt sisakot
szorongatva görnyedt az asztalra
kiterített földabrosz fölé. A sisakon
vörös vezéri tollak lengedeztek.
- Kegyelmed maskarabálba készül? -
kérdezte ártatlan képpel Hunyadi, mikor
átadta köpenyét az ajtónállónak.
Ulászló és az urak zavartan egymásra
pillantottak. Gyorgye Brankovics, a rác
despota, Petar Kovacevic boszniai vajda
mellett Hédervári Imre, a nádor fia,
Marczali Imre, Pálóczi Simon, Czudar
Simon álltak. Tőlük külön csoportosulva
Székely János, a fia, Székely Tamás,
Dengelegi Pongrácz György és Thuz
János hajtottak fejet az érkezőknek.
- Úgy vélem, kedves Johannes -
lépett a vajda elé szélesre tárt karral
Cesarini -, úgy illik, hogy a hadjárat
főparancsnoka viselje a vezéri tollakat...
- Magam is úgy vélem. Éppen ezért
nem értem, miért páváskodsz talpig
vasban, vörös tollas sisakban? Miért
nem viseled tisztességgel csuhádat?
Cesarini kétségbeesetten Ulászlóra
pillantott.
- Nos, ami azt illeti... Mivel
őszentsége a pápa hirdette meg a
keresztes hadjáratot... Hm... Úgy hiszem,
illő volna... Mi több... fölöttébb
kívánatos, hogy én viseljem... Hogy én
vezessem...
- Vegyed le ezt a maskarát! -
Hunyadi az asztalhoz sietett, és minden
gesztusa arról tanúskodott, hogy egy árva
szót sem kíván erre vesztegetni. - Királyi
felség! Igyekezzünk! Még dél előtt
elindítanám a sereget Krusevácnak.
Cesarini pulykaveres képpel
hápogott néhány pillanatig, de Ulászló
elfordult tőle és az asztalra tenyereit.
 - Az előőrs parancsnoka
mindenképpen te lennél, Johannes...
- Felség... Ne kerülgessük a forró
kását, úgy látom, ez számotokra
mindennél fontosabb: ki vezesse most a
hadakat? Ki legyen a keresztes vezér?
Igaz?
Ulászló zavart mosolya és Cesarini
rosszat sejtő arckifejezése mindent
elárult.
- A fővezérünk te vagy, felség:
Magyarország és Lengyelhon koronázott
királya - mondta Hunyadi. - De a hadi
parancsnoklást rám kell bíznod. Budán
írásba adtad, hogy capitaneus exercitus
general címmel vezetem a hadakat. Ha
meggondoltad magad, kérlek, most
beszélj! Ha már ebben sincsen
egyetértés, később csak vita kerekedik
minden nyomorult szóból...
Ulászló zavartan krákogott.
- Kínos ez nekem, kedves Johannes.
De tudnod kell, őszentsége határozott
kérése, hogy...
- Ha majd őszentsége betartja nekünk
tett ígéreteit, és nem csak kedélyt szítani,
a magyart felpaprikázni küldi legátusát,
meg fogjuk kérdezni véleményét katonai
kérdésekben is - jelentette ki fagyosan
Hunyadi. - De szavamat adom, hogy
mindenben meghallgatom a bíboros úr
véleményét, mielőtt a magamét
ismertetném...
Cesarini nagyot nyelt.
- Szerencsére semmi jelentősége
annak, ki a fővezér. Fontos, hogy
mindenben egyetértéssel legyünk!
Örömmel rendelem magam alá bölcs
belátásodnak, Johannes Hunyadi!
Ulászló fellélegzett, s a vén
Brankovics ábrázatán is megkönnyebbült
mosoly terült szét.
- Akkor hát nézzük, bíboros uram! -
folytatta Hunyadi. - Mivel úgy vélem,
jelentős erők már nem csatlakoznak
hozzánk, a rendelkezésünkre álló
csapatokra kell építenünk...
- Abban már Budán megállapodtunk,
hogy célunk Drinápoly elfoglalása! -
jegyezte meg a király. - Ha sikerül a
török hatalmát meggyengítenünk, talán
tovább mehetünk... De Drinápoly ismét
keresztény város kell, legyen!
Cesarini letette egy székre vörös
vezéri tollas sisakját, majd mellvértjétől
szabadult meg.
- Alaposan áttanulmányoztam a
törökök által megszállt vidékek
geográfiai adottságait! - mutatott a
földabroszra. - Úgy vélem, lépésről
lépésre kell haladnunk. Ha elindulunk a
Duna mentén, és sorban felmentjük a
török által megszállt...
- Nincsen időnk! Nyakunkon a tél, és
a szultán is bármikor visszatérhet
Európába serege java részével!
- Egy pillanat! - mosolygott Cesarini.
- Sajnálom, ha úgy tűnne,
akadékoskodom, de tudnotok kell, drága
testvéreim, hogy csak jót akarok! A
szultán súlyos vereséget szenvedett
Ázsiában. A karamán emír...
 - A szultán nem szenvedett
megsemmisítő vereséget - szólt közbe
Hunyadi. - Felesleges az ellenkezőjéről
álmodozni. Semmi sem volt igaz azokból
a híresztelésekből, bíboros uram,
miszerint Murád már halott. A szultán
csapatai Konya közelében mostanság
ütköznek meg Ibrahim felkelőivel. Ha
győznek, bármikor megkezdhetik
átkelésüket Hellészpontosznál. S mivel a
kegyelmed által megígért pápai és
burgundi gályák nem készültek el,
nincsen, aki megakadályozza az
átkelésüket Európába! Úgy van-e,
bíboros uram?
Cesarini bocsánatkérőn krákogott, s
mielőtt Hunyadi visszatérhetett volna az
eredeti témához, halkan megint
megszólalt:
- Elnézést... Kedves Johannes...
Szabadna tudnom, honnét vagy ilyen
biztos mindebben?
- Kémlelőim jelentéséből.
Folyamatosan érkeznek a hírhozók a
török területekről, Bodonyból,
Drinápolyból, Gallipoliból, Egrigözből,
s még messzebbről, Anatólia szívéből...
- Vagy úgy! Eszerint jóval többet
tudsz, mint mi, a tanács többi tagjai...
Hunyadi meghökkent, némi
gyanakvást vélt kihallani a bíboros
szavaiból.
- Minden idejében tudomásunkra
jutott hír katonák ezreinek életét
kímélheti meg...
- Ebben az esetben milyen támadási
irányt javasolsz, vajda uram?
Hunyadi a királyra pillantott, de
Ulászló csak intett, mondja nyugodtan.
- A célunk Drinápoly elfoglalása! Ha
sikerül, tavasszal folytatjuk az utunkat
Konstantinápolyig... Most itt vagyunk,
Nándorfehérváron. Deákom piros
téntával jelölte a török várakat, melyek
előttünk sorakoznak. Látjátok, urak,
óriási a távolság. Éppen ezért, ahogy
már mondtam: gyors áttörésre van
szükség, egyenest, toronyiránt! Nem
kerülünk, nem csalinkázunk a váraik
között! Egyenest haladunk a Morava
mentén délnek. Krusevácnál átkelünk a
Moraván, és bolgár földre lépünk.
Ulászló végigpillantott a tanács
tagjain.
 - Egyetértetek, urak?
Cesarini illedelmes mosollyal lépett
megint előrébb.
- Engedelmet, felség... Én már régi
csataló vagyok, Luxemburgi Zsigmond
őfelsége idején is harcoltam a huszita
heretikusok ellen...
- Nem éppen sok sikerrel - dörmögte
a bajsza alatt Szilágyi Mihály, de
Hunyadi leintette, kushadjék.
- Úgy vélem tehát, elegendő jogom
van úgy fogalmazni, hogy Hunyadi vajda
úr terve meggondolatlan és veszedelmes.
- Amennyiben?
- Amennyiben a balkáni hegyek közé
vezeti seregünket. Nehézpáncélos
hadoszlopaink vajh hogyan törnek át a
hágókon? A vajda úr harci szekerei
hogyan küzdenek meg a nyaktörő hegyi
utakkal?
- Az legyen az én gondom! - felelte
morcosan Hunyadi. - Kipróbáltam már a
Kárpátok hegyi ösvényeit. Áttörtem én
ott is...
- Én viszont úgy vélem - emelte fel a
hangját Cesarini -, hogy gyorsabban és
biztonságosabban haladhatnánk a Duna
mentén... Szendrő, Galambóc... Vidin...
Olyan várakat kell elébb elfoglalnunk,
melyek közvetlenül a magyar határokat
fenyegetik... Ha ezek a várak a
kezünkben lesznek, Nikápolyon keresztül
továbbverekedjük magunkat a Dunától
délre eső lapályra egész a Fekete-
tengerig! Onnét már kőhajításnyira
Drinápoly!
 - Engedelmet, de nem! -
mennydörögte Hunyadi. - Nem veszünk
ostrom alá egyetlen várat sem!
- Hagyjuk, hogy a hátunkban
maradjanak? Nem hiszek a fülemnek,
vajda uram! Micsoda könnyelműség
lenne az!
Hunyadi nagy levegőt vett, igyekezett
megőrizni nyugalmát.
- Bíboros uram, kémlelőim szerint
ezekben a várakban csupán néhány ezer
katona tartózkodik. Szendrőben vagy
ötezer, Galambócban háromezer,
Nikápolyban ötezer, s így tovább. Ahhoz
épp elegendő erő, hogy hetekre,
hónapokra feltartóztasson minket, de
ahhoz kevés, hogy bármikor hátba
támadjanak... A szultán jó ideje tudja,
hogy megindítjuk ezt a hadjáratot, s ha
nem kötné le Ibrahim bég lázadása,
máris négy-ötszörös túlerővel kellene
szembenéznünk! Úgyhogy igyekeznünk
kell!
- Ellenzem! - Cesarini dacosan verte
az asztalt. - Hunyadi vajda terve
meggondolatlan! Jóval nagyobb
óvatosságra volna itt szükség!
- Urak? - tekintett szét Ulászló a
többieken. - Miként vélekedtek?
Pálóczi Simon tanácstalanul
Marczali Imrére sandított.
- Úgy vélem, a bíboros úrnak igaza
lehet... Inkább kezdjük a várakkal... Ha
ránk köszönt a tél, az elfoglalt
erődítésekben könnyen átvészelhetjük...
Na de mi lesz, ha a hegyekben ér minket
a nagy havazás?
Cesarini elégedetten fordult Ulászló
felé, mintegy végső beleegyezést kérve.
Ám a király nemet intett.
- Bíboros úr még soha nem harcolt a
török ellen. Hunyadi igen. Bíboros úr
még soha nem győzött le csatában senkit.
Hunyadi igen. Úgyhogy a döntést
meghoztam, urak! Úgy cselekszünk,
ahogy a vajda úr javasolta! Meg ma
megíratom a parancsokat!
Cesarini csalódottnak tűnt.
- Ezt nem hallgathatom el őszentsége
előtt! - suttogta. - Megírom neki, hogy mi
történt ma itt!
- Ha már írsz a szentatyának,
bíboros, esetleg sürgessed meg, hogy
amit ígért, fegyvert, pénzt, hajót,
igyekezzék mihamarabb küldeni! -
jegyezte meg szelíden Hunyadi.
Cesarini fejet hajtott Ulászló előtt,
majd kiviharzott a teremből.
- Még valami - mondta a vajda,
visszatartva a többieket - Ez csak miránk
tartozik, urak! Azt akarom, hogy amerre
seregünk elhalad, a balkáni népek mind
mellénk álljanak! Szükségünk van rájuk!
Amerre haladunk, fegyverbe szólítjuk az
elnyomottakat! Brankovics uram... Küldj
szét futárokat a megszállt rác területekre!
Vigyék hírét, hogy keresztes sereg
közeleg! Azért jövünk, hogy rabigáikat
végleg lerázzuk! Azért jövünk, hogy
Szerbország becsületét visszaállítsuk!
Felség! Amennyiben Cesarini erőszakkal
téríteni próbálna az ortodoxok között,
néked kell őt megfékezned! Nem
haragíthatjuk magunkra a szerbet,
görögöt, bolgárt!
- Urak! - fordult most a többiek felé.
- Ugyanezen okból szigorúan megtiltom
a rekvirálást! Nem rabolunk, nem
fosztogatunk, csak az én parancsomra ott
és akkor, amikor én mondom! Török
falvakban kérdés nélkül legyetek
kíméletlenek! Szerb, bolgár, görög
falvakban legyetek kíméletesek! Ha
meghallom, hogy bármely Isten háta
megetti faluban katonáitok élelmet
rabolnak, nőket erőszakolnak, öregeket
bántalmaznak, állatokat hajtanak el,
magam húzatom karóba a felelősöket!
Értitek-e?
Az urak a királyra sandítottak, s
Ulászló határozottan bólogatott.
- A vajda úr szava az én szavam!
Értitek-e?
Az urak fejet hajtottak.
- S ha elfogy az élelem? Ha nem
rekvirálhatunk, mi lesz velünk? Éhen
döglünk? - kérdezte óvatosan Pálóczi
Simon.
- Nem döglünk éhen! Ha megnyerjük
magunknak a Balkán népeit, akkor senki
sem fog éhezni! Erre szavamat adom!
Csak tegyetek mindent úgy, ahogy
parancsoltam!
Az urak meghajoltak, aztán
kihátráltak a teremből.
Csak Gyorgye Brankovics maradt ott
Hatvanhat esztendős, ősz szakállú
aggastyán hatalmas potrohhal, de még
mindig ravaszul csillogó szemmel, s oly
belső erővel, melyet sok ifjú is
megirigyelhetett volna.
- Az Isten megáldjon téged, Jankó
fiam! - közelebb lépett a vajdához. -
Emlékszem rád siheder korodból... Már
akkor láttam, hogy sokra viszed, mikor
nyakigláb apródként szolgáltad
Lazarevicset... Mikor Belgrád még szerb
város volt...
Hunyadi kelletlenül Ulászlóra
pillantott, nem örült most e dicsérő
szavaknak.
- Te meg én, fiam... sokszor nem egy
malomban őröltünk, való igaz... -
folytatta Brankovics. - Néha elmélázom,
mi lett volna, ha az én gyönyörű Mara
leányomat mégis néked adom, s nem
annak a kutya pogány császárnak...
Hunyadi arcán Mara nevének
említésére megrándult egy ideg.
- Akkor most hű fiam lennél, s
Szerbiának legyőzhetetlen hőse...
A despota megpaskolta a vajda
arcát.
- Az idő nem kegyes hozzánk,
Magyar Jankó! Lám, a te hajadban is ősz
szálak csillognak már... Én meg a sír
szélén tántorgok, járni is alig tudok... De
a teremtő Istenre esküszöm, ha most
győzedelmeskedünk... Ha most
visszaállítjuk szerb hazám szabadságát...
megkapsz tőlem mindent, mit kérsz...
Népem soha nem feledi nevedet!
Hunyadi kihúzta magát.
- Emlékeztetni foglak erre az
ígéretedre, despota! Isten engem úgy
segéljen! Ha győzedelmeskedünk, s te
visszakapod országodat... nem hagyom,
hogy még egyszer ellenünk fordulj...
ahogy olyannyiszor tetted!
Brankovics széttárta karját, s arcán
ártatlan kifejezés jelent meg, mint egy
imposztornak, akit csínytevésen kaptak.
- Dobro... Dobro. Felejtsük hát el a
múltat, Jankó fiam! Ez a nap egy
gyönyörű, új világ kezdete! Egy közös
világé!
Hunyadi maga is szerette volna úgy
hinni. De amikor a despota ezek után
közölte, hogy ideje lepihennie a
"szobájában", az ő kedves "várában", az
ő kedves "városában", valami mégis azt
súgta Erdély vajdájának, hogy
győzelmük esetén szinte azonnal
megbomlana a békesség közöttük.
És rögvest kezdődne egy újabb
keserves küzdelem...
De kit érdekel az? Mikor itt volt ez a
mostani háború előttük...
 18.

Este Hunyadi megmutatta a várat a

királynak. Büszke volt minden kövére,
minden tornyára, bástyájára, s miközben
kalauzolta őfelségét, arról beszélt,
hogyan vitézkedtek a három évvel
ezelőtti nagy ostromban Thallóczi Jován
oldalán.
Ulászló képzeletét nem volt nehéz
lángra lobbantam. Az ifjú király szinte
maga előtt látta a keserves küzdelmet, a
falakon hullámzó élethalálharcot, az
odalenn üvöltő százezres török
sokaságot. Hallani vélte a levegőben
suhogó nyílvesszők zizegését, a
sebesültek halálhörgését, az ágyúk
dobhártyaszaggató dübörgését.
- Egész életemben erre vártam -
sóhajtotta Ulászló később, mikor a
palota északi tornyának mellvédjéről
szemügyre vette az Alsóvárost, a Duna
fenséges, sötéten hömpölygő sávját és a
külső falakat a rajtuk lobogó fáklyák
százainak fényében. - Harcoltam már
életemben, de azok apró csetepaték
voltak... Említésre sem méltók... Az
igazi ütközetekben mások vettek részt...
Lengyel lovagjaim... te, Johannes...
- Most itt vagy, felség! Együtt
indulunk harcba! - mosolygott rá
Hunyadi. - Mától minden cselekedetünk
az örökkévalóságnak szól! Amiképp
Hannibál, Nagy Sándor, Julius Ceasar...
a mi hőstetteink is feljegyeztetnek a
históriák lapjaira... Egy napon majd
vélünk buzdítják harcra az eljövendő
nemzedékek fiait!
Ulászló arcán kimondhatatlan
gyönyörűség áradt szét.
- Gondolod, Johannes? Tényleg
hiszed, hogy így lesz?
Hunyadi magabiztosan bólogatott.
- Hiszem, uram! Kezünkben a
lehetőség! Élni kell vele! Rajtunk áll,
megfordítjuk-e a sorsunk, vagy
maradunk, akik voltunk! Nehéz lecke
volt megtanulnom, hogy én is képes
lehetek változást hozni a dolgok
menetében... Hisz ki vagyok én? Egy
katona... Csak egy kardforgató... Írni,
olvasni, röstellem, még mindig nem
tudok... Nehéz a fejem a tanuláshoz,
uram. Vitéz olvassa fel nékem a nagy
elődök tetteit. Tőle hallottam először
Ceasar, Nagy Sándor hősi
cselekedeteiről. A kobzosok énekéből
kun eleim vitézségét ismerem
kölökkoromtól fogva: a kilenc oguz törzs
fiairól, Tugor, Bönek, Köncsek, Kocsa,
Köten és a többi vezér cselekedeteiről...
De hogy egy napon én magam is... Hogy
magam is olyanná válok, kinek tetteit
feljegyzik a históriákban... Sokáig nem
hittem én...
- S most már hiszed, jó Johannesem?
Hunyadi mindkét könyökkel a hideg
kőfalra nehezedett. A szél belekapott
borzas, őszülő hajába, megcibálta
szakállát.
- Hiszem, uram. Oly sok érdemtelen
senki tartja magát sokra. Intézkednek
országnak dolgában... Rosszakarók,
hitványak, gyűlölködők... Miért volna az
én akaratom kevesebb az övékénél?
Miért volna az én jó szándékom
alábbvaló az ő gonoszságuknál?
Bármerre mész az országban, felség,
ismerik a nevem... Talán szeretnek is...
Hát nem kötelességem akkor nékem is
hinni, nékem is bízni önmagamban?
Ulászló nem nézett a vajda szemébe,
s Hunyadi megérezte, hogy valami bántja
az ifjú királyt.
- Rosszat mondtam, talán?
- Nem, nem mondtál rosszat,
Johannes! Csak...
- Csak?
- Felelj nekem igaz szóval, tiszta
szívvel! - fordult felé Ulászló hirtelen.
- A nép téged szeret! S nem engem!
A nép téged csodál, Johannes! Nem
engem! A te neved foglalják imába! Nem
az enyémet! Tőled várják
megszabadulásukat! Nem én tőlem!
Téged követnek! Nem engemet!
Hunyadi meghökkent e szóáradattól,
de a királyból egyre csak ömlött a
keserűség.
- Ki győzte le Garai és Cillei hadait?
Én? Nem! Te tetted! Ki győzte le az
országra törő oszmán hadakat? Én?
Nem! Te voltál! Ki vezette hadainkat
dicső ütközetre Havasalföld mezeire?
Az is te voltál! Ma a haditanácsban kire
figyelt mindenki? Rám? Dehogy!
Egyedül csak a te szavadat itták! Úgy hát
felelj nekem, Johannes Hunyadi! Felelj,
de őszintén! Tiszta szívedből felelj!
Nem akarsz-e az én koronámra törni?
Nem akarod-e előbb vagy utóbb
magadnak, s utódaidnak követelni a
hatalmat, melyre engem oly sokan
alkalmatlannak találnak?
Hunyadi döbbenten bámult az ifjúra,
aztán beletartotta arcát az erősödő
éjszakai szélbe.
- Ki beszélte tele felséged fejét?
Cillei? Újlaki?
A király meghökkent, de csak egy
pillanatra.
- Talán nem jogosak a kérdéseim,
Johannes?
Hunyadi vállat vont.
- Azt én nem tudom, jogosak-e. Csak
épp feleslegesek, uram. Én egyszerű
katonaember vagyok. Egyetlen porcikám
se kívánja a hatalmat. Hogy reggeltől
estig kígyók sziszegesét hallgassam?
Elég nekem a nyílvesszők sziszegése is!
Tudom, hol a helyem. Tisztellek,
szeretlek! Amit teszek, érted is teszem.
Amikor Vitéz behozott téged az
országba, egy riadt kölyköt láttam a
cselszövők gyűrűjében. Nem tudom,
kiben bízhatsz az udvarban, uram, s
kiben nem... Nem értem az intrikát, nem
ismerem fortélyait... Megoldani is csak a
magam egyszerű módján tudom...
Karddal...
Felnevetett, s nevetése tisztán
csengett a sötétben.
- Vállt vállnak vetve fogunk
harcolni, ne aggódj! Ha győzedelmesek
legünk, együtt leszünk azok! Ha kudarcra
ítél a sors, együtt viseljük férfiként!
Ulászló szégyenkezve lehajtotta
fejét.
- Jobb, hogy megkérdeztem... Ugye,
jobb?
- A szívednek tudnia kell a választ! S
most nyugodni térj! Hajnalban indulunk!
Ulászló zavartan hallgatott.
- Talán jobban bíznék magamban, ha
a nő, akit szerettem, mellettem állna...
Hisz melletted is ott áll egy
rendíthetetlen asszony, Johannes! Én
magam vagyok!
A király elővette dolmánya zsebéből
azt az apró fatáblát, melyre - legalábbis
a fáklyák halovány fényében úgy tűnt -
Erzsébet királyné arcképét festették.
Hunyadi megrázta a fejét.
- Ne a múlton tépelődj, uram!
Megragadta a fatáblát és kihajította a
mellvédről a sötétbe.
- A porladókat hagyjad porladni! A
királyné megtért atyjához, boldogult
Zsigmond császárhoz... Temelléd új
asszonyt keresünk! Ne félj!
Konstantinápolyban alaposan
széjjelnézünk, nem akad-e a császárnak
szemrevaló, bűbájos leánya! Ha akad,
hazahozzuk Budára, és megüljük
nászotok!
Ulászló egy ideig sápadtan bámult a
sötétbe, a mélybe, ahová a fatábla
hullott, aztán lemondóan legyintett.
- Nem vágyom más asszony
csókjára, Johannes! Erzsébet szent volt!
Hunyadi jobbnak látta elszámolni
tízig, mielőtt válaszol. Szent lett volna?
Bajosan... gyereket szült Újlakinak,
Cilleinek, egyet talán a férjének is. Ki
tudja? Jankó felidézte magában azt a
különös éjszakát, mikor a budai palota
fürdőtermében a frajlákkal kísértette
meg hűségét...
- Szent volt, valóban! - mondta aztán,
és biztatón Ulászló vállára tette kezét. -
De az idő mindent megold, uram! Most
pihenj! Holnap hosszú menetelés vár
ránk!
A király hálásan megszorította
Hunyadi jobbját.
- Jó éjt, Johannes! Jó éjt!
- Néked is, uram!
 A vajda tekintetével követte, amint
Ulászló lassú, bizonytalan léptekkel
eltűnik az ajtóban.
Egyedül maradt.
Hűs szél simogatta arcát.
Dunai szél.
Hunyadi szerette volna hinni, hogy
érezni fogja még arcán e szelet, s hogy
nem ez a hadjárat lesz az utolsó, amit
meg kell vívnia...
 19.

NÁNDORFEHÉRVÁR,
MAGYARORSZÁG,
D. 1443, MINDSZENT HAVÁNAK 14
NAPJA

A vajda és a bíboros egy domb tetejéről,

pompás ménjeik nyergéből figyelték az
országúton elvonuló sereget.
Hunyadi mellkasát jogos büszkeség
feszítette: épp hatezer pompás páncélos
lovasa ügetett el előttük. Lándzsáik
erdeje ütemesen emelkedett, süllyedt, s
ahogy a vaspaták csattogása erősödött,
érezni lehetett, hogy az egész domb
beleremeg a dübörgésbe.
 - Szavamra, pompás lovagok! -
áradozott Cesarini, ki az ünnepélyes
alkalomra harci vértet viselt, díszes
kasztíliai sisakot, melyről éppen csak a
vezéri vörös tollak hiányoztak. - Áruld
el, kedves Johannes, hogyan sikerült
ilyen fegyelmezett csapattá kovácsolnod
őket? A császári vértesek sem léptetnek
különbül...
Hunyadi vállat vont.
- Ezek nem csak léptetni tudnak
fegyelemmel, de harcolni is, bíboros úr!
Sok gyakorlás, sok vesződség van
ebben. Lehetőség szerint minden
napomat velük töltöm! Mindnek
beszélem a nyelvét valamelyest. A
táborban velük élek, azt eszem, amit ők
esznek, azt iszom, amit ők isznak.
Megkövetelem a fegyelmet és a rendet.
Bort mértékkel engedek, fosztogatást
pedig csak ellenséges földön... Békében
is rendben megkapják zsoldjukat,
háborúban részesülnek a zsákmányból.
A sebesülteket saját ispotályomban
ápoltatom. Szeretem őket, s ők tisztelnek
engem.
- S az igaz, vajda uram, hogy
békeidőben is kemény testedzéssel
tartod formában őket?
- Az én fiaim nem pocakot eresztett
senkiháziak, bíboros úr! Nézzed csak:
azokat a vérteket nyápic legény viselni
sem bírná ám! Ha megemeled a
lándzsájukat, pajzsukat, pallosukat,
elcsodálkozhatsz, miféle fából faragták...
akarom mondani, miféle vasból gyúrták
a vitézeimet! Négy-öt órán át képesek
forgatni a fegyvert talpig páncélban!
A vértesek elhaladtak, most Hunyadi
székely lovasain volt a sor.
- Ezek meg a legkiválóbb íjászok a
világon - mosolygott a vajda. - Attila
hun király ivadékai! Harcban áttörnek
mindenen, akár a förgeteg! Nem félik a
halált!
Cesarini fintorogva ingatta a fejét.
- Jó, jó! De olyan csúnya török
képük van!
- Akkor még nem láttad a kunokat,
uram!
- Jézus Krisztusra, azok meg miféle
pogányok?
- Magamfajták, s nem pogányok...
Avagy éppen csak annyira, amennyire én
az vagyok...
- Hát azok ott? Azok a nyalka fiúk?
- Azok Brankovics lovasai.
Csatában, ha megvetik a lábukat, elébb
verik ki az agyvelejüket koponyájukból,
semmint hogy hátráljanak! A szerb szív
leginkább csatában dobog! Amott jönnek
Kovacevic bosnyákjai! Azok tán
vadabbak a rácoknál is!
Következtek az oláh lovasok, II.
Basarab tegzes, pajzsos íjászai.
- Na, ezekre jobb vigyázni! - vélte
Hunyadi. - Elillannak a csatamezőről, ha
csak tehetik. A szövetségeseiket rendre
cserbenhagyják! Jobb, ha szem előtt
vannak!
- Majd vigyázunk, Johannes! Majd
vigyázunk!
 Cesarini képe egyszeriben
elkomorult. Rosszallón a vajdára nézett,
aztán hogy még inkább érzékeltesse
neheztelését, keresztet vetett.
- Heretikusok!
Hunyadi felnevetett.
- Ezek az én harci szekerészeim,
bíboros úr!
- Husziták!
- A legjobbak! Ezek a szekerek
eljutnak akár Jeruzsálemig is,
eminenciás uram, ha kicsit oda nem
figyelünk!
Cesarini hosszan fürkészte a vajda
arcát, aztán elmosolyodott.
- Jól van. Majd gondoskodunk róla,
hogy idővel megtérjenek, kedves
Johannes! Nem hagyhatjuk veszni a
lelküket! A Krisztusban való idvezülés
lehetőségét nem vehetjük el a
megtévelyedettektől.
- Tartsd magad távol a katonáimtól! -
mosolygott vissza Hunyadi, s e
mosolytól megfagyott a bíboros ereiben
a vér.
Néhány hosszú percen át hallgattak.
- No és a sok ezer paraszt? -
kérdezte a vajda, csak hogy megtörje a
csendet - Őket ki tartja kordában?
- Követnek, ahogy pásztort követi a
nyáj! Akár a halálba is!
- Akkor fogadj meg egy tanácsot,
bíboros uram! Mindig gondoskodj róla,
hogy legyen mit enniük, s legyen tűz, ami
mellett melegedhetnek.
Cesarini nem értette.
 - Azt hittem, legalább te értékelni
fogod a paraszti hadaimat! Hisz
Vaskapunál éppen ilyen mezítlábasokat
vezettél fényes diadalra...
- Egyvalamit ne felejts el, bíboros!
Amikor a mezítlábas tömeg a hazáját
védi, akkor minden paraszt sebzett
oroszlánként harcol! Ugyanez a
mezítlábas tömeg fosztogató csordává
lesz, amint idegen földekre vezeted...
- Azt hiszem, te lebecsülöd a hit
mindent lebíró erejét! Hazaszeretet?
Ugyan! Ezeket az embereket az
üdvözülés reménye, Krisztus szeretete
sarkallja, Johannes!
Hunyadi megragadta lova gyeplőjét.
Ideje volt csatlakozni serege előőrséhez.
Újabb cigánykaraván érkezett török
földről, azokat is alaposan ki akarta
faggatni mindarról, amit láttak és
hallottak.
- Ha nem lesz élelem, és a fagy
százasával viszi pokolra
szerencsétleneket, jobban teszed, ha
elillansz a közeliikből. Mert akkor
Krisztusra, nem sok vallási áhítat marad
bennük, nekem elhiheted!
Azzal leporoszkált a dombról, és
csapata után vágtatott.
Cesarini egy darabig még ott állt, és
a távolodó porfelhő után bámult
értetlenül. De aztán, hogy már a királyi
dandár, valamint a magyar urak
bandériumai is rég elhaladtak az
országúton, s felbukkant a
fegyelmezetlen, hangosan hallelujázó
tömeg, a bíboros arcára kényszeredett
mosoly ült ki. Felemelte kezét, és intett.
A tömeg boldogan éljenzett.
Cesarini háta borsódzott a
rivalgástól. Nem tudott többé úgy nézni
rájuk, mint korábban. Mintha a
kiegyenesített kaszák és a cséphadarók is
máshogy álltak volna a kérges
tenyerekben, mint azelőtt...
 Nyolcadik fejezet - Egy nap három győzelem

Nyolcadik fejezet

EGY NAP HÁROM

GYŐZELEM
1.

JAGODINA KÖRNYÉKE, SZERBIA,

A. D. 1443, MINDSZENT HAVÁNAK
23. NAPJA

Kilenc napja menetelt a keresztes sereg

a Morava mentén, délnek. Hunyadi úgy
tervezte meg az útvonalat, hogy
viszonylag könnyű terepen
haladhassanak - szelíd hajlatú dombokon
vezetett át az országút, zöldellő
mezőkön, őszi pompájukban vöröslő-
sárgálló erdőkön, elvadult
szőlőskerteken. A lovak jól bírták, s az
emberek még jobban: bizakodó
hangulatban meneteltek újabb és újabb
dombokat hagyva maguk mögött.
Az időjárással sem gyűlt meg a
bajuk, noha hajnalonta köd lepte meg a
dombok alját és a reggelek didergősek
voltak, napközben szelíd napsütésben
lépdeltek a folyó mentén. S aminek
Hunyadi a legjobban örvendett
Brankovics sikerrel lármázta fel a
környéket, és a falvak népe élelemmel
járult az átvonuló had elébe.
Törökkel nem találkoztak, azonban a
kezük nyomával annál inkább. Üszkös
falvak, lerombolt templomok, felprédált
városok szegélyezték útjukat. A nyomok
évekkel ezelőtti pusztításról tanúskodtak;
Brankovics szerint egész országrészek
váltak lakatlanná a török dúlások miatt.
A Lepenica menti falvak, Kragujevac
környékének sok lakója a magyar Valkó
megyében, s azon túl, Bácsban keresett
magának új otthont.
A tizedik napon, napnyugta előtt a
Belica patak partján táboroztak le egy
Jagodina nevű falucska közelében.
Brankovics despota úgy döntött, este
bőséges vacsorával vendégeli meg az
urakat fejedelmi pompával felállított
sátrában, másnap pedig vadászattal
szórakoztatja őket, míg a had nagyobb
része Bacina felé menetel tovább, hogy
elfoglalhassa állásait Krusevác előtt
Úgy számított mindenki, hogy itt
ütköznek először ellenállásba; a
kémlelők jelentése szerint a városban és
palánkvárában jelentős török erő
állomásozott, és feltett szándékuk volt
feltartoztatni az előrenyomuló
kereszteseket. Arról a másnapi
haditanácsban szándékoztak dönteni,
megkerülik-e Krusevácot, vagy
megpróbálják a várból kiverni a törököt.
Az esti lakoma remekül sikerült, az
urak - néhány kivételtől eltekintve - a
sárga földig lerészegedtek. Szegény
Szilágyi Mihálynak és Székely Jánosnak
meg a többi vitéz kapitányának Hunyadi
megtiltotta a nyakló nélküli vedelést,
hiába köszörülték rajtuk a nyelvüket a
francia, német, s lengyel lovagok.
Reggel Brankovics és Ulászló népes
fegyveres kísérettel kilovagolt a
környező hegyekbe, ahol állítólag
gyönyörű szarvasok éltek. Hunyadi
emberei ezúttal sem tarthattak velük,
mert a vajda parancsára valamennyien a
Moraván átkelő előőrshöz vágtattak.
Hunyadit nyugtalanította a csend.
Bizonyos volt benne, hogy a török
kémlelők figyelemmel kísérik
mozgásukat. A hadjárat kezdetekor azzal
számolt, már Markovac környékén
zaklatni kezdik őket a kontyosok. Ha ott
nem, majd Lapovónál rájuk rontanak a
dombok mögül.
De sem Markovacnál, sem
Lapovónál nem történt semmi.
Hunyadinak immár gyanús volt az őszi
szél zúgása, a levelek hullásának
neszezése is.
- Úgy ismerem a környéket, mint a
tenyeremet! - szűrte fogai közt a vezér. -
Évekig harcoltam errefelé Lazarevics
seregében... Könnyen át lehet kelni a
folyón. A török a hátunkba kerülhet, s
meglephet minket.
- Derítsük fel a túlpartot, hogy
megnyugodj! - javasolta füstölögve
Szilagyi Mihály. - Majd én átkelek
ötszáz lovassal!
Hunyadi beleegyezett.
- Potocacnál vagy Bacinánál
átúsztattok a Moraván! A túlpart
homokfövenyes, ott lelassul a sodrás...
Az erdők, bokrok takarásában
elvágtattok egészen Aleksinacig, és
felderítitek, tiszta-e a vidék! Ha bárhol
törököt láttok, visszajöttök és jelentitek
nekem! A Nis felé vezető utat
mindenáron biztosítanunk kell! Értitek?
Szilágyi unottan intett. Hogyne értette
volna. Csak legyen már békesség!
Valamivel dél után elérték Potocac
határát. Szilágyi ötszáz székely és szerb
lovassal átkelt a folyón. Az ideát
maradtak csendben figyelték őket. A
Morava vize a paripák szügyéig ért: nem
esett mostanában.
 2.

Szilagyi Mihály csapata a túlsó parton

délnek fordult, és vad vágtában érte el a
Jovanovacka patakot. Amint átugrattak, a
mezőn piros turbános, birkabekecses
török lovasokat pillantottak meg.
- No, legények! - kurjantott Szilágyi.
- Rájuk! De gyorsan, mielőtt elillannak!
Jó szokása szerint a kapitány nem
számolgatta, mennyien lehetnek a
törökök: közibük vágtattak, és
irgalmatlanul kaszabolni kezdték őket.
Azok riadtan fogták volna menekülőre,
de csak néhányuknak sikerült kereket
oldani. Szilágyi alig tudott egy-kettőt
megmenteni "nyelvnek".
 - Azt mondják a nyomorultak -
penderült elébe néhány perc múlva az
egyik rác fejszés -, hogy az erdő
túloldalán kétezer szpáhi nyüzsög. A
környéket derítik fel a szendrői Iszhák
bég parancsára!
Szilágyi elégedetten tekintett körbe a
török tetemektől tarkálló mezőn.
- Hozzad a foglyokat! Megjelentjük
Hunyadinak, mit láttunk!
Csakhogy balszerencséjükre
visszafelé vágtatva egy csalitos, susnyás
résznél oldalba kapta őket az emlegetett
szpáhi csapat. Nem rájuk lestek, de
mikor meghallották az előőrs
megtámadásának üvöltéseit, mind a
kétezren felkerekedtek. Amint
előzúdultak a csalitosból, Szilágyi
Mihály elrikoltotta magát:
- No, legények! Most aztán futás! A
partra! A partra!
A négyszeres túlerővel szemben
esélyük sem volt, főként, hogy a szpáhik
oldalról robogtak nekik. A folyó közel
lehetett, de hogy milyen közel, azt
Brankovics rácai sem sejtették.
Amikor az első vadul vágtató
székely lovasok kirobbantak a bokrok
közül, rémülten látták, hogy a domb,
minek a tetejére hágtak, hirtelen véget
ér: másik fele rég beleszakadt a folyóba.
Négy-öt lovas zuhant alá teljes
lendülettel, s csobbant a zölden
nyújtózkodó Moravába.
- Vissza! Vissza! - kiáltotta Szilágyi.
- Itt nem jutunk le!
 Hanem hátrálni már nem volt hová: a
szpáhik elzárták az útjukat. Éles
sikoltással szökkentek elő a székely és
szerb szablyák hüvelyeikből.
- Harcra! Harcra!
A szpáhik lassan, léptetve
közeledtek, az erőfölényük biztos
tudatában. A székely legények arca
elkomorult, íjak húrjai feszültek,
recsegtek az íjfák.
Aztán...
Kürtszó harsant a Morava
túloldaláról.
Vadászkürt?
Szilágyi szentségelve fordult meg
nyergében: a túlsó parton, a zöldellő
dombok mögül dübörögve vágtattak elő
Ulászló király és Brankovics despota
csapatai. Magyar és szerb zászlók
csattogtak a szélben, s mivel a domb
hajlata miatt nem lehetett látni, hogy a
teljes keresztény sereg vagy csupán a
vadászcsapat robog-e elő, a szpáhik
visszarettentek.
- Vissza! Vissza!
Anélkül, hogy megkockáztatták volna
az összecsapást, vágtattak máris hátra a
csalitos felé, ahonnét előbukkantak.
Szilágyi Mihály csak erre a
pillanatra várt. Magasba lökte szablyáját
és elbődült:
- Utánuk! Aprítsátok a kutyákat!
A meredély szélére szorított székely,
rác csapat újra nekilódult: az űzöttekből
egyszeriben üldözők lettek.
Ulászló sem habozott sokáig,
megsarkantyúzta lovát, és testőrző
tisztjei rimánkodásával mit sem törődve
a Morava habjaiba ugratott.
- Ezt nevezem én vadászatnak! Át!
Mindenki!
Különös kegye volt a sorsnak, hogy
épp egy sekély szakaszon gázoltak
keresztül a folyón, mert a Morava kissé
lejjebb sebes sodrású, és tucatjával
ragadta volna magával a kíséret tagjait.
Vadászat volt ez is, de mennyivel
izgalmasabb, mint a hegyek oldalában
bóklászó szarvasokra lesni!
A levegőben nyílvesszők suhogtak,
ám sok kárt nem tettek a futó szpáhikban.
Néhány lovast terítettek le csupán, a
többi elillant a dombok között.
- Vissza! Vissza, uram! - zihálta a
király nyomába szegődő Wlodimierz
Czartoricki. - Csapda is lehet! Fordulj
vissza, felséges úr!
Ekkorra már Szilágyi Mihálynak is
megjött a jobbik esze, és visszarántotta
paripáját.
- Jobb az óvatosság, legények!
 3.

Visszavágtattak Hunyadihoz, aki rögvest

összehívta a haditanácsot. A királyi
sátorban már mind összegyűltek, csak
épp Hunyadi nem jött.
Brankovics meg Kovacevic
szentségelt, a király fullajtárt menesztett
a vajdáért, jöjjék már, hisz egyedül ő
hiányzik.
De Hunyadi csak nem jött Cesarini
mormogott valamit az orra alatt arról,
mennyire megbízhatatlan vezér az, aki
elkésik a maga összehívta haditanácsból,
de Szilágyi Mihály ráhörrent, úgyhogy
sürgősen abbahagyta az
elégedetlenkedést.
 Amikor Hunyadi jó fertályórával
később megérkezett, majd táncra perdült,
olyan jó kedve volt. Mintha azt a hírt
kapta volna, hogy a szultán önként
kitakarodott Európából, s elbujdosott az
anatóliai hegyek között Pedig éppen
ellenkezőleg! A kémlelők arról hoztak
hírt, hogy egyszerre több török sereg is
úton van, hogy megsemmisítse a
magabiztos magyar csapatokat.
Hunyadi mégis repesett a
boldogságtól.
Hogyne repesett volna, mikor
olyasvalaki hozta a hírt, aki igen közel
állt szívéhez...
 4.

Amikor Szilágyi lovasai visszatértek,

Hunyadi a Potocac melletti táborban épp
sietős szemlét tartott a harci szekerek
fölött, mielőtt a haditanácsba igyekezett
volna. Igen elégedetlen volt azzal, amit
látott. A cseh kéziágyúsok hányaveti
módon tisztogatták meg a szakállas
puskákat, és egynémely szekér
felszerelése is hanyagságról tanúskodott.
Hunyadi már azon volt, hogy Jan
Capek és Jenik z Meckova mellett
leteremti a mindkét szemére megvakult,
mégis az egyik szekerész csapat
parancsnoklását magánál tartó Vladek
Hradskit is, amikor legénye sietve jelen,
tette neki, hogy cigányok érkeztek
Aleksinac felől, és feltétlenül beszélni
kívánnak a vajda úrral.
- Szóljatok Thuznak! Ha alszik,
ébresszétek fel! Beszéljen ő a
cigányokkal!
Hunyadi folytatta a szemlét. A
csehek balszerencséjére éppen azt a
lőporos hordót nyittatta ki, amelyikben
megnedvesedett a puskapor. No, most
már az Úristen sem menthette ki kezei
közül Vladek Hradskit!
Hozták is szegényt, két oldalról
támogatva.
- Vladek! Az anyád úristenit! Senki
sem könyörgött, hogy velünk gyere! Ha
nem tudsz fegyelmet tartani az embereid
között, akkor semmi keresnivalód a
seregnél!
Szegény Vladek elvörösödött.
Indulatosan ellökte az őt támogatók
kezét.
- Vagyok olyan legény vakon, mint
más két szemmel! Nem fordul elő többet,
vajda uram! Szavamat adom!
Hunyadi végigmérte a fiú hegek
szabdalta arcát, s megenyhült rögvest.
- No, azért! Eriggy innét!
Ekkor ért vissza a küldönc, s lihegve
jelentette: Thuz úr kéreti a vajda urat,
hogy jöjjék hamar, mert a cigányok
fölöttébb érdekes híreket hoztak.
Csakhogy Hunyadi most már indult
volna a haditanácsba.
- Szóljatok Dengelegi Pongrácznak,
ha olyan fontos híreket hoztak a füstösök,
segítsen ő Thuznak! Hallgassa ki
őkelméket, aztán adjon nekik egy
aranyat, és küldje őket a csudába!
Útban a király sátrához eltrappolt az
abrakos szekerek mellett. A biztonság
kedvéért beletúrt némelyik boglyába,
nem nedves-e belül a széna.
A csehek szerencséjére száraz volt
mind.
A küldönc lihegve érte utol.
- Azt üzeni Dengelegi Pongrácz
György, hogy azonnal jöjjék a vajda úr,
hagyjon fel mindennel, mert ilyet még ő
sem látott!
De erre már Hunyadi is feldühödött.
- Láttam én már annyi retkes cigányt,
mint égen a csillag! Mi az istennyila
néznivaló van ezeken?
 A küldönc vállat vont.
- Én nem tudhatom, vajda uram!
Ketten várakoznak a sátradban: egy
koszos képű legény, meg egy ősz
varkocsos vénség. Ja, s egy hatalmas
medve is... A legény a vajda úr székében
ücsörög, a vajda úr borát issza, a koszos
lába az asztalon, és két pofára zabálja a
vajda úr ebédjét.
- Micsoda?
Hunyadi a kardjához kapott, s vérben
forgó szemekkel fordult a sátor felé.
Aztán egyszeriben mozdulatlanná
dermedt.
- Mit mondtál? Egy legény, egy
vénember, meg egy medve?
A küldönc a pattanásait kapargatta.
- Egy legény, egy vénember, meg egy
medve.
A kard éles sikkanással csúszott
vissza hüvelyébe.
Nem értette a küldönc, mitől
táltosodott meg egyszeriben a vajda úr, s
mitől kezdett úgy rohanni a sátra felé,
mint akit hét ördög űz...
 5.

Hunyadit pontosan az a látvány fogadta,

amiben reménykedett Egy koszos képű,
hosszú, csimbókos hajú legény ücsörgött
a székében, retkes lábát az asztalon
szétszórt haditérképeken nyugtatva.
Egyik kezében hatalmas kacsacomb,
másikban a vajda úr boroskupája. Egy
harapás a combból, egy kortyintás a
borból: a cigány szemmel láthatóan jól
érezte magát Mellette egy őszes,
varkocsba font hajú öregember
ücsörgött. Napcserzett képe
rezzenéstelennek tűnt, épp csak arra
ügyelt, hogy a medve, amelyet a középső
sátortartó oszlophoz láncoltak, meg ne
kaparinthasson magának egyet a
kacsacombok közül.
Furcsa volt látni, hogy Dengelegi
Pongrácz György is meg Thuz János is
örömkönnyektől maszatos képpel
ugrálnak körülöttük: a sáfár épp
telelöttyintette a kiürült boroskupát, az
alvajda meg személyesen szolgálta fel az
öregembernek a mézben megforgatott
fürjeket.
Hunyadi lépett előre egyet. Szíve
hevesen kalapált, szeme elé homályló
köd ereszkedett.
A cigány legény megpillantotta őt, és
íziben letett mindent a kezéből.
Felpattant és kihúzta magát.
- Édesapám!
- Lackó!
 A fiú a vajda úr nyakába omlott.
- Édesapám! Édesapám!
Hunyadi magához szorította, s
lehunyt szemmel ölelte, de oly erősen,
hogy az felnyikkant fájdalmában.
Itt van!
Ő az...
Hallotta a szívdobbanását, érezte
lélegzetvételét.
- Lackó! Hogy kerülsz te ide? Mi ez
a maskara?
Eltartotta magától a fiút, és még
egyszer alaposan megnézze magának.
- Megnőttél, a mindenedet! Hújnye!
Majd akkora vagy már, mint én!
- Édesapámat túlnőni nem nagy
dicsőség! - vigyorgott szemtelenül
Lackó.
 - Meg is izmosodtál... - a vajda
megtapogatta a fiú széles vállát, erős
karját. - Három esztendeje híredet sem
hallottuk! Három keserves esztendeje...
Hunyadi László csillogó szemmel
bólogatott.
- Hosszú története van annak,
édesapám! A Temesszigetről kiűztek
minket a törökök... Bujdostunk egy
darabig Matkóval, aztán elgyalogoltunk
Pozsarevácig, hogy kiszimatoljuk,
miként alakult Nándor Alba ostroma...
Csakhogy elfogtak minket, de mivel
Zömök velünk volt, azt hitték, vándor
mutatványosok vagyunk... Koszosak
voltunk, beesett bordájúak... Mi tagadás,
cigánynak néztek...
A vén Matkó halkan felmordult erre.
 - Csatlakoztunk hát egy valódi
cigánykaravánhoz - bólogatott Lackó. -
Karamániáig bebarangoltuk a török
földeket. Sok mindent láttunk, sok
mindent hallottunk... De most... Rossz
híreket hoztunk, édesapám!
- Híreket? - kerekedett el Hunyadi
szeme.
- Végtére is a sáfárod egy aranyat
fizet minden hírért, aminek a sereg
hasznát veheti! - mutatta a tenyerén a
csillogó körmöci érméket - Matkó meg
én megkerestünk már hat aranyat is az
elmúlt fél esztendőben...
A vajda nem győzött betelni fiával.
Újra meg újra végigmérte, majd felfalta
a szemével. Alig tizenhárom esztendős
volt Lackó, mégis férfivé lett az elmúlt
esztendőkben. Barna képéből
felragyogtak hófehér fogai, az arcáról
letörölhetetlen örökös csibészes mosoly
fájdalmasan Ivánra emlékeztette.
- Most épp honnét jöttök?
- Egyenest Nisből, édesapám!
- Nyüzsögnek-e ott a törökök?
- Erőst nyüzsögnek! De még
erősebben nyüzsögnek majd néhány nap
múlva, mikor a bégek és agák odaérnek,
hogy elveszejtsék édesapámat!
- Bégek és agák? Hát több sereg is
erre tart?
Lackó az asztalhoz lépett, és a
földabroszt a fáklyák fényébe tartotta,
hogy Hunyadi is jól láthassa az általa
már gondosan belépingált téntanyilakat.
- Az ifjú Mohamed herceg átvette a
ruméliai hadak irányítását Khászim
ruméliai beglerbég és a thesszáliai
Turakhan bég is csatlakozni fog hozzá...
- Turakhan bég... Khászim bég... - A
vajda elkomorult a nevek hallatán. - A
legderekabb parancsnokai a szultánnak!
- Csapdát állítanak édesapámnak
meg az egész keresztes seregnek!
Hunyadi elvette a földabroszt fiától.
- Lássuk azokat a nyilakat, édes
fiam!
 6.

Amikor a vajda úr jókora késéssel

odaért a haditanácsba, kezében
lobogtatta a földabroszt, és úgy csapta le
az urak elé az asztalra, hogy az majd
beleszakadt.
Az elégedetlenkedő hangok egyből
elnémultak.
- Mi ez? - kérdezte Ulászló.
- Híreket kaptam! Rossz híreket,
felség! - mondta még mindig vigyorogva
Hunyadi. - Mohamed herceg és Khászim
ruméliai beglerbég csapdát állítottak
nekünk!
Az urak erre csak legyintettek.
- Mohamed herceg? Hisz az csak
kölök! Megesszük reggelire!
- A beglerbég seregei Pirot
környékén állomásoznak - mutatta a
térképen a vajda. - Legalább húszezer
harcossal, köztük több anatóliai
janicsár-egységgel és rengeteg
akindzsivel.
A király elkomorult.
- Minden erejüket ide gyűjtötték?
- Korántsem, uram! A beglerbég még
számos csapatot vár keletről, főképp
Drinápolyból. Néhány nap múlva a
serege harmincezresre szaporodhat!
Hunyadi tömpe ujjaival Krusevácot
mutatta a térképen.
- A kruseváci Szinán bég parancsba
kapta, hogy mindenáron tartóztasson fel
minket! Ha ostromlunk, hát úgy, ha
kikerülnénk a várost, akkor másképp!
- Akkor máris túljárhatunk az
eszükön! - morogta Szilágyi Mihály. -
Kikerüljük Krusevácot, mielőtt észbe
kaphatnának!
- Igen, pontosan ezt fogjuk tenni! -
folytatta Hunyadi. - De versenyt kell
futnunk az idővel! Merthogy egyszerre
négy ellenséges sereg veszélyeztet
minket! Észak felől rohamléptekkel
közeledik Iszhák szendrői bég legalább
hétezer szpáhival! Ezek előőrsébe
botlottatok bele, Mihály, a Morava
túlpartján!
- Hijnye! Akkor már nincsenek
messze!
- Keletről, Pirot irányából közeleg
Khászim beglerbég húszezer harcosa!
Délről, Leskovac irányából vágtat felénk
Turakhan bég, a thesszáliai akindzsik
parancsnoka legalább tízezer szpáhival!
- Turakhan? - hördült fel Szilagyi. -
A keservit! Éppen ő?
- A negyedik sereg Szinán bégé. Ha
szerencsénk van, benn kushadnak majd
Krusevác falai között, míg mi elhaladunk
Nis irányába. Ha nincs szerencsénk, még
Nis előtt megpróbálnak megállítani
minket!
- Tehát négy ellenséges sereg! -
Ulászló igyekezett higgadt maradni. -
Nem értem, hogyan tudtak ennyi embert
összeszedni!
- Az ifjú Mohamed herceg terve
nyilvánvalóan az, hogy még Nis
környékén szétveri a seregünket... Ha
sikerülne neki, mindenki őt istenítené a
birodalomban... Egy gyermek, aki
megállította a kereszteseket...
Szilágyi hozzámordult:
- Külön-külön nem nagy csapatok
ezek!
- Éppen erről van szó! Nem
engedhetjük meg, hogy ez a négy sereg
egyesüljön!
Cesarini szemmel láthatóan
aggasztóbbnak látta a helyzetet, mint a
magyar és lengyel urak.
- Nem maradt más választásunk, mint
visszavonulni Kragujevácon túlra! Ha
szegény kereszteseimre rácsapnak a
törökök, lekaszabolják őket az utolsó
szálig!
- Természetesen nem vonulunk
vissza! - jelentette ki Hunyadi.
- Nincs más választásunk!
- Már megbocsáss, eminenciás uram,
az ellenség nem a te ájtatos
kereszteseidre vadászik! Majd őket is
legyilkolja, de előbb mi kellünk neki!
Pontosabban: én!
Cesarini legyintett, mintha oly
mértéktelen ostobaságot hallana, amit
megválaszolni sem érdemes.
- Mit tanácsolsz? - kérdezte sápadtan
Ulászló a vajdától.
- Felség! Te a sereg nagyobb
részével itt maradsz! Erősítsd meg a
tábort! Állíttass őröket, küldj ki bosnyák
és rác felderítőket minden égtáj felé! Én
a magam seregével és Újlaki
dandárjával átkelek a Moraván, és
erőltetett menetben megindulok Nis
elfoglalására!
- A viperafészekbe? Hisz mind a
négy török csapat oda tart!
- Éppen ezért, uram! Nem előzhetnek
meg! Nekem kell előbb elérnem a
várost, hogy a védműveit
lerombolhassam! Utána megvívok mind
a négy sereggel, külön-külön!
Ulászló kérdőn Cesarinire pillantott.
- Bíboros úr?
- Soha életemben nem hallottam
ennél nagyobb ostobaságot, felség!
Hunyadi a vesztébe rohan, de páncélos
serege nélkül mi is védtelenek
maradunk!
- Te csak tartsd egyben a hadat,
felség! - Hunyadi meghajolt az uralkodó
előtt. - Senki nem fosztogathat, senki
nem kalandozhat! Brankovics,
gondoskodj élelemről!
Cesarini csak hápogott, de a többiek
komoran bólogattak.
- Engedelmeddel, felség!
Hunyadi fordult is kifelé, hogy
kiadhassa a szükséges utasításokat. A
kijáratánál még odavetette Szilágyinak:
- El ne felejtsem! Eriggy, Mihály,
tüstént a sátramba! Van ott valami füstös
képű cigány kölyök, aki igen meg akarná
már ropogtatni a csontjaidat!
 7.

Hunyadi visszarohant a sátrához. A cseh

tisztek iparkodtak a szekerekhez, a
vértesek parancsnokai máris
nyergeltették a lovakat, a székely
hadnagyok nyargaltak az első sorokhoz.
Mindenki tette a dolgát.
- Ide figyelj, Lackó! - kerítette maga
elé a fiát a vajda. - Készülj te is!
- Máris átöltözöm, édesapám! Csak
akad itt valahol egy rám való páncél!
Zömököt meg egy szekér után kötjük,
mint régen!
- Nem!
A fiú meghökkent, kisöpörte a
szemébe hullott hollófekete tincseket.
 - Hogyhogy nem?
- Nem jössz velem! Anyád szíjat
hasítana a hátamból, ha még egyszer
veszélybe sodornálak!
Leírhatatlan csalódottság tükröződött
Lackó kölyökképén. Nevetett, de
hitetlen, keserű nevetéssel.
- Veszélybe? Édesapám, hisz három
éve a török birodalomban kóborlok
vándor cigányokkal! Három éve tudod-e,
mennyiszer kerültem életveszélybe?
Hunyadi a szemét forgatta.
- Képzelem! De ennek most vége!
Anyád majd elemésztette magát miattad!
Adhattál volna valami hírt magadról,
hogy ne búslakodjunk hiába! Az úristenit
neki, már halottnak hittünk!
Lackó csípőre tette a kezét.
 - Hogyan adtam volna hírt? Levelet
írtam volna tán a szörényi bánnak,
Magyarországra, hogy édes, egyetlen
fiacskája a Török Birodalmat
barangolja, de legyenek szüléim
nyugalommal, egy nap majd csak
hazatérek, amint tehetem...
Hunyadi a homlokát ráncolta.
- Hadd javítsalak ki egynémely
tévedésedben! - Thuz a sátrat tartó fő-
oszlopnak támasztotta a hátát. -
Édesapád erdélyi vajda immár!
Másrészt hibádzik az is, hogy édes,
egyetlen fiacskája volnál...
- Hogyan?
Thuz elvigyorodott.
- A vajda úr parancsára minden
érdemi hír egy aranyba kerül!
 Azzal kinyújtotta a tenyerét.
Lackó nevetve kibűvészkedett széles
cigányövéből egy körmöci aranyat.
- De aztán jó hír legyen ám, Júda!
- Hogy jó hír-e? - Thuz a biztonság
kedvéért ráharapott az érmére. - Na,
szóval, odahaza egy kistestvér vár, úrfi!
Lackó nem hitt a fülének. Hunyadi
felé fordult, és nevetve megölelte.
- Testvérem van! Az áldóját! Fiú?
Leányka?
- Fiú! Mátyás a neve...
- Hunyadi Mátyás... Öcsém született!
Hunyadi Mátyás! Az áldóját!
- Úgyhogy mész haza, Hunyadra, míg
szépen van dolgod! - a vajda igyekezett
szigorú arckifejezést ölteni. - Nincs vita!
Értetted, büdös kölök?
 Lackó bólogatott Hát hogyne értette
volna.
- Sok mindent láttam, édesapám!
Nem vagyok már az a nyápic kócomfitty,
ki valaha voltam!
- Odahaza, fiam, el kell mesélned
mindent! Te kalandos, te! Hogy nem
jutott eszedbe hamarabb hazajönni?
- Mindig közbejött valami,
édesapám!
Hunyadi odalépett az asztalnál
gubbasztó öregemberhez.
- Drága jó Matkó! Hogyan
köszönjem meg neked? Hazahoztad a
fiamat!
A vén kun felemelte fejét, s ahogy a
vajdára hunyorgott, kitűnt, hogy alig lát
már szegény.
 - Nincs mit köszönni! Hisz én vittem
el világot látni... Persze hogy
hazahoztam... Azt kérted, neveljek férfit
belőle... Azt neveltem!
Hunyadi a fejét rázta.
- Az ég szakadjon le rátok, annyi
mindent szeretnék kérdezni! De majd
kérdezek eleget, ha megmenekedtünk
mindannyian! Thuz! Gondoskodj róla,
hogy a fiam húsz lovas kíséretében még
ma hazainduljon!
- Úgy lesz, uram!
- Matkó! Velünk tartasz?
A vén kun harcos nem felelt, csak
bámult maga elé.
- Hazaviszem őt - mondta csöndesen
Lackó, és átnyalábolta az öreg vállát. -
Otthon szeretne meghalni, a kunok
szállásain!
Hunyadi felöltötte övét és harci
pallosát.
- Thuz! Ha végeztél, eriggy a Böhöm
szekérre! Mostantól ismét ott lesz
szállásod! Készítsd a pergament, a téntát
a hadizsákmány rovásának!
Thuz felnyögött.
- Ne aggódj! A szekerek, a poggyász
egyelőre itt maradnak! Csak a lovasok
jönnek velem!
Amikor Hunyadi hatezer páncélosa,
a Hunyad megyei kenézek ezer
könnyűlovasa, valamint Újlaki kétezer
fős dandárja útra készen állt, a hozzájuk
csatlakozott ezer rác és bosnyák
száguldóval egyetemben, Lackó úrfi -
immár talpig veres dolmányban,
ezüstövvel, karddal oldalán - kilépett a
vezéri sátor elé.
Tízezer torokból szakadt fel az
üvöltés:
- Vivát, Hunyadi! Vivát!
A vajda az élre ugratott és búcsút
intett fiának.
- Aztán vigyázz hazafelé, kölyök! Ha
eddig a szerencse kegyeltje voltál, most
már ne essék bántódásod, mert
agyonverlek!
- Édesapám vigyázzon! - felelte
Lackó. - Sokan fenik ma a szablyájukat a
nyakára!
A csapat élén Székely Tamás úrfi
kibontotta a hollós hadizászlót. A szél
rögvest belekapott a selyembe, és
haragosan megcsattogtatta a fejek fölött.
 A holló ismét háborúba indult.
- Indulás! - vezényelte Hunyadi, s a
tízezer lovas ügetni kezdett a Morava
felé.
A díszes királyi sátor elől őfelsége,
Cesarini és Brankovics bámulták a
távozók felverte porfelhőt.
- Attól tartok, végzetes hibát
követtünk el! - a bíboros imára kulcsolta
kezét - Könyörögni fogok az Úrhoz, hogy
bocsássa meg nékünk, amiért botor
módon Hunyadi kezébe helyeztük
sorsunkat és az egész hadjárat jövőjét...
Ulászló a fejét rázta.
- Ne féltse kegyelmed Hunyadit! Ha
négy sereget kell szétvernie holnap estig,
hát négyet fog szétverni!
Cesarini sietősen keresztet vetett
ekkora önhittség hallatán. Aztán
elballagott sátrába. Úgy érezte, ideje
tollba mondania végrendeletét.
 8.

Talpig vasban vágtázni emberpróbáló

feladat, Hunyadi mégsem sok pihenőt
engedélyezett katonáinak. Mihamarabb
el akarta érni Aleksinacot, hogy az
éjszakát ott töltsék, s hajnalban
folytassák útjukat a bolgár határ és Nis
felé.
Úgy adódott azonban, hogy még
aznap, nem sokkal napnyugta előtt
összecsaptak egy török csapattal. Egy
Vitkovac nevű jelentéktelen falucska
mellett kapták először oldalba őket a
szpáhik. Keletről, a dombokról zúdult le
ötszáz lovas, kilőtték nyílvesszőiket,
beleharaptak a páncélosok szélső
soraiba, összeakasztották szablyáikat
azok pallosaival, de már iramodtak is
vissza a dombok menedéke mögé.
Hunyadi nem üldöztette őket, mert attól
tartott, hogy csapda les rájuk a láthatáron
túl.
Mielőtt elérték volna Aleksinacot,
Kraljevónál újabb támadás érte őket.
Ezeket is gyorsan megfutamították, ám
arra, ami közvetlenül Aleksinac előtt
fogadta őket, még Hunyadi sem
számított. A Morava éles kanyart írt le
ott, s az ártéren népes török csapat
bontakozott ki előttük. Éppen harci
alakzatba rendeződtek.
- Szinán! Ezek Szinán szpáhijai!
Hunyadi magához rendelte Szilágyi
Mihályt és Farnasi Veres Dénest.
 - A kruseváci bég! Mindenáron meg
akar állítani minket Nis előtt!
Szilágyi már húzta is le
sisakrostélyát.
- Nekem úgy tűnik, nincsenek sokan!
Hadd vezessem a rohamot!
Hunyadi a dombok karéját vizslatta.
Csapda? Lehet, hogy Khászim bég
hatalmas serege máris ideért, és most a
dombok mögött várja, hogy a magyarok
könnyelmű támadást indítsanak? Vagy
Turakhan bég szpáhijai lesnek rájuk?
- Derítsd fel a dombok túloldalát! -
utasította Farnasi Veres Dénest - Indulj!
Szinán lovasai zaklatottan fejlődtek
fel a harchoz. Valamivel kevesebben
lehettek, mint Hunyadi harcosai.
Amikor Veres Dénes lóhalálában
visszavágtatott megjelenteni, hogy nem
leselkedik rájuk veszély, Hunyadi intett
sógorának.
- Indulj, Mihály! Csak a
páncélosokat vidd!
Szilágyit nem kellett biztatni.
Megfúvatta a harci kürtöket, rohamot
vezényelt, majd az élre ugratott éjfekete
harci ménjén.
Amikor aztán a páncélosok alatt
feldübörgött a föld, a pogányok arcára
halálos rémület ült ki. A hollós lobogó
haragosan csattogott a támadók feje
felett, s a hatezer ércbe bújt harcos
előreszegezett lándzsákkal zúdult a sűrű
embersoroknak.
Hunyadi szánakozva figyelte, mi
történik. Szinán bég bátorsága csak
addig tartott, míg elfoglalta állásait;
ahogy a páncélosok ék alakba
rendeződve alig húszölnyi közelségbe
értek, a hátsó sorokból tucatjával
eredtek futásnak katonái.
Pedig csak ekkor üvöltöttek fel a
lovagok: a hatezer sisakból torz, állatias
hangorkán kélt, olyan iszonytató
süvöltés, ami harcedzett vitézek ereiben
is megfagyasztotta a vért.
A következő pillanatban a vasáradat
beleroppant a felsorakozott szpáhik
falába, és ellenállhatatlan erővel söpörte
félre őket.
A balkáni hadjárat első komolyabb
ütközete alig néhány percig tartott. Bár
hatezer lovasa rohanta le az ellenség
ötezrét, úgy tűnt, a magyarok három-
négyszeres túlerőben vannak. Suhogtak a
pallosok, hetek óta gyülemlő
elszántsággal osztották a halált
Különösen két Hunyad megyei nemes,
Bajesdi Ungor Miklós és az apja tűntek
ki vitézségükkel: ketten tizenegy szpáhit
vágtak le a forgatag kellős közepén.
Lendületük és vértezetük fölénye
révén a páncélos egységek
keresztülgázoltak Szinán bég szpáhijain -
nemsokára minden török futott, amerre
látott.
Viszonylag sokan oldottak kereket,
mert Hunyadi azonnal visszarendelte az
üldözésre lendülő harcosokat.
- Itt maradunk, a Moravához közel!
Vissza! Vissza mindenki!
Rövid tanácskozás után
összeszedette a törökök elhagyott
fegyvereit, s kiadta az indulási
parancsot.
- Előre! Irány Nis városa!
A magyar csapatok néhány óra
múlva átlépték Bulgária, s ezzel együtt a
Török Birodalom határát.
 9.

NIS VÁROSA, BULGÁRIA, TÖRÖ

BIRODALOM,
847, RADZSAB HAVÁNAK 2.
NAPJA100

Hunyadi oly könyörtelen iramot diktált,

hogy Aleksinacon keresztülrobogva
másnap kora reggel elérték Nist. A török
helyőrség katonái fejvesztve menekültek,
amikor megpillantották a Nisava
túlpartján a páncélos előőrsöt.
A helybéli bolgárok és szerbek
ellenben túláradó örömmel fogadták
felszabadítóikat Olyannyira
fellelkesültek, hogy régóta gyűlő
haragjukban rátámadtak a hátramaradt
szpáhikra és a város lakosságának
negyedét kitevő törökökre.
- Nincs időnk! - mentegetőzött
Hunyadi, mikor verejtékezve, a kimerítő
vágtától elgémberedve bevonult a
városba. A bolgár előkelők ugyanis
egymást lökdösődve igyekeztek a
keresztény vezér közelébe férkőzni, hogy
beinvitálhassák őt házukba. - A törökök
vissza fognak jönni! Készüljünk a
fogadásukra!
Néhányan meghökkentek, mikor
meghallották, hogy Hunyadi valamelyest
beszéli a nyelvüket.
- A városfalakat romboljátok le,
barátaim! A tornyokat is!
A rác pópa felcsuklott
meglepetésében.
- De hisz most mondtad. Magyar
Jankó, hogy a török visszajön! Hogyan
akarod megvédeni Nist, ha lerontod a
falakat?
- Nem akarok én várost védeni!
Támadni fogok! De a falakat és
tornyokat akkor is romboljátok földig! Itt
többet erősséget a török ne találjon,
amibe befészkelheti magát!
A bolgárok és a szerbek
elkedvetlenedtek a parancs hallatán,
csupán az vigasztalta őket, hogy legelébb
a frissen épített mecsetet ronthatták le.
Az gyorsan ment, de a többi épülettel
elpiszmogtak napestig.
Addigra megérkezett az utolsó lovas
egység is, Hunyadi teljes páncélos
csapata harcra készen állott. De aznap
már nem volt értelme semmiféle
támadásnak - a vajda kiküldte éjszakára
a kémlelőit, hogy a török tábortüzek
elhelyezkedéséből másnapra
kiókumlálja, mit tehet szorongatott
helyzetében.
 10.

NIS VÁROSA, BULGÁRIA, TÖRÖ

BIRODALOM,
847, RADZSAB HAVÁNAK 3.
NAPJA101

Sötét éjszaka volt, párás, ködöt hozó

őszi éj. Nis városa körül felderítők
lopakodtak a horhosokban, a Nisava
mocsaras kanyarulataiban megbújva,
hogy feltérképezzék, hol tanyázhatnak a
török előőrsök.
Cecina mellett Cserei Lukács és tíz
embere tartott terepszemlét. Az éj leple
alatt belebotlottak egy másik magyar
felderítő csapatba, mely Jelasnica felé
tapogatózta ki a terepet, de rútul
eltévedtek a mocsárban.
- Hát ti? - kiáltott rájuk Cserei
bosszúsan. - Ki fia, borja vagytok, és mi
a csudát csináltok itt?
- Bajesdi Ungor Miklós vagyok,
hadnagy uram! - vigyorgott rá a ködből
egy bajszos legény. - Jelentem,
megtaláltuk a török főhadat Bela Palanka
mellett! Csak épp nem találunk vissza a
táborunkba!
Cserei Lukács a boroskulacsát
nyújtotta a fiúnak.
- Láttalak tegnap harcolni, Miklós!
Veszetten verekedtél, el kell ismernem!
De ha ilyen mulya vagy, hogy eltévedsz
a ködben, hamar török lándzsán végzi a
fejed!
 Mindketten meghúzták a kulacsot,
aztán Cserei hadnagy elmutogatta nekik,
merre menjenek.
- Toronyiránt a folyó mentén! Fél
mérföldre innét egy náddal benőtt
mocsárt találtok, azt kelet felől
kerüljétek! Nisben mondjátok meg
Hunyadinak, hogy hajnalra visszatérünk
mi is!
Bajesdi Ungor Miklós annak rendje s
módja szerint megjelentette a vajdának,
hogy mit látott, de Cserei Lukács csapata
nem került elő hajnalig. Mint kiderült,
Grdanica mellett belefutottak Turakhan
bég előőrsébe, és csak a ködnek
köszönhették, hogy kereket tudtak oldani.
Végül utolsóként tértek vissza, épp
akkor, amikor Hunyadi a parancsokat
osztogatta a Nis főterén összegyűlt
páncélos tiszteknek.
Egy gőzölgő kondér mellett térdepelt
és az utca porába rajzolt. A kondérban
zavaros lé fortyogott - reggelinek szánták
a helybéliek, mellé kikészítve
réztányérok sorakoztak. A rajz a
felderítők jelentései alapján vázolta a
tennivalókat.
- Szorul a hurok körülöttünk, fiúk -
mondta a vajda. - Három török sereg
menetel felénk szakadatlan. Lássátok, itt
szándékoznak egyesülni!
Hunyadi egy bottal jelet karcolt a
homokba, nem messze egy piros almától,
ami Nis városát jelképezte.
- Ez Gradiste. Kelet felől Khászim
beglerbég éri el először húszezer
ruméliai szpáhival.
Odahajított a porba a Pirot felől
közeledő sereg jeleként egy réztányért.
- Északról Iszhák bég közeleg, most
szedi táborát Davidovac mellől!
Egy újabb, csorba réztányér - ez volt
Iszhák tábora.
- Délen Turakhan bég még mindig
Leskovac és Bogojevac között téblábol!
- Cserei Lukács maga helyezte el a
harmadik réztányért a helyére, majd
felkapta az almát középről, és jóízűen
beleharapott - Mind ezt akarják, ni!
Engedelmet, nem ettem tegnap óta!
A tisztek a fejüket vakargatták.
Hunyadi pontosan tudta, min jár az
eszük.
- No, fiuk! Három sereg, három
vezér! Mindegyik tart tőlünk, hiába
vannak három-négyszer annyian!
- Perzseljük fel Gradistét! -
javasolta Szilágyi Mihály. - Ha látják,
hogy nem félünk tőlük, tán
visszahőkölnek!
- Jobbat mondok! - Hunyadi hirtelen
mozdulattal félkörívet rajzolt a
homokba, mely éppen a három réztányér
előtt kanyarodott el.
- Ma nem egy csatát, hanem rögtön
hármat vívunk, barátaim! Nem várjuk be,
amíg ez a három sereg egyesül!
Megkeressük őket, egyiket a másik után!
Iszhák béggel kezdjük! Őt már kétszer
megvertem, ő fél tőlem a legjobban.
Északnak vágtatunk és lerohanjuk a
seregét, szétverjük őket, aztán vágtatunk
tovább keletnek, és lecsapunk a
beglerbég hadára! Azokat is szétverjük,
de nem pihenünk, mert délután Turakhan
béggel van találkánk odalenn, Bogojevac
környékén!
A tisztek mereven bámultak a vajda
arcába. Nem hittek a fülüknek.
- Három csata egy nap alatt?
- Mit akartok? - tárta szét a karját
Hunyadi. - Fél napja csak a hasatokat
vakargatjátok! Mit gondoltatok, minek
jöttünk Rácországba?
Szilágyi kidülledt szemmel bámulta
a porban heverő tányérokat.
- Reggeltől napnyugtáig nyeregben
leszünk, Jankó! Talpig páncélban! Bírni
fogjuk?
- Én bírni fogom. Akkor pedig ti is
bírni fogjátok! Amúgy pedig tévedsz,
Mihály sógor, mert bajosan végzünk
napnyugtáig! Úgy készüljetek, fiúk, hogy
holnap hajnalig nyeregben maradtok!
A tisztek nagyot sóhajtottak. Nem
volt mit tenni, a vajda szemmel láthatóan
minden eshetőséggel számolt.
- Jó étvágyat! - Hunyadi felkapta a
porból a réztányérokat, és szétosztotta a
tisztek között - Úgy egyetek, barátaim,
hogy ma már nem tudjuk többször
megtölteni a gyomrunkat!
Szilágyi Mihály a másik sógorára,
Dengelegi Pongrácz Györgyre, aztán meg
Farnasi Veres Dénesre sandított. Látva a
vigyorukat vállat vont és falatozni
kezdett. Csak az a biztos, amit sietősen
belapátol indulás előtt...
 Mikor befejezték, eleredt az eső Nis
felett.
A lehető legrosszabbkor...
 11.

KIRÁLYI TÁBOR KRUSEVAC

MELLETT, SZERBIA,
A. D. 1443, MINDSZENT HAVÁNAK
27. NAPJA

Szentségeltek a magyar és lengyel urak,

mert a hirtelen eleredt eső hamar
kioltotta a felgyújtott Krusevac tüzeit.
Fullasztó, fekete füst bodorodott égre - a
török palánkvárat már elemésztették a
lángok, csak épp a középütt sorakozó
komor raktárépületekkel nem bírtak a
bennük felhalmozott töméntelen átázott
vászon miatt. Sajnos a tűz átterjedt a
városra is, éhesen harapózva tova a
nádfedeleken. Mikor megdördült az ég,
már csak a Rasina patak mentén
sorakozó házak álltak, s furcsa módon a
vár egyik sarkában emelt, kissé ferde
minaret is átvészelte a pusztítást.
Utóbbin gyorsan "segítettek" a
sereget kísérő mezítlábas keresztesek, és
puszta kézzel döntötték porba mindazt,
amit a tűz megkímélt. A tűz és a falak
omlása következtében vagy húsz
halottjuk maradt ott, de ez a
legcsekélyebb mértékben sem érdekelt
senkit. Az már annál inkább, hogy
Cesarini bíboros rögvest római rítusú
hálaadó imát szándékozott tartani az
elfoglalt városban, ami alaposan
felpaprikázta a környékbeli rácokat.
A tábor szélén a rác parasztok
rárontottak a mezítlábas keresztesekre.
Csak Brankovics despota erélyes
fellépésének volt köszönhető, hogy a
kedélyek hamarosan lecsillapodtak, és a
felgyülemlett indulatokat a szerbek
inkább a környéken bujkáló török
katonák felkutatására és agyonverésére
fordították.
Ezek a törökök java részben Szinán
bég Hunyadi által szétvert seregéből
szökdöstek vissza Krusevác környékére.
A hajsza egész álló nap tartott, azután is,
hogy eleredt az eső.
Délelőtt Ulászló király is lóra
kapott, és lengyel lovagjai kíséretében
részt vett a kisebb torok csoportok
megsemmisítésében. Az ebédet
Krusevác szélén, egy csinos
malomépületben költötte el
Brankoviccsal és Cesarini bíborossal.
Más dolguk nem lévén - mivel
Hunyadi meghagyta nekik, hogy innét ne
mozduljanak - csöndesen iszogattak a
malomban, és hallgatták, hogy kopog az
eső az ablakokon. Délután három óra
felé, mikor Wlodimierz Czartoricki és
Zbigniew Zakrzewski egymásra licitálva
próbálták rábeszélni őfelségét, hogy a
sereg nagyobb részével kerekedjenek
fel, és a megbeszéltek ellenére kövessék
Hunyadit Nis városába, váratlanul
kormos képű futár vágtatott a táborba.
Lovának patái alól szerteszét fröccsentek
a sárcafatok, bemocskolva a bejáratnál
álló strázsák makulátlan, fehér
köpönyegét.
 Az urakon lázas izgalom lett úrrá.
Körbeállták a kimerültségtől csatakos
legényt.
- Hunyaditól hozol hírt? Vereség
vagy győzelem?
- Győzelem! - felelte méltatlankodva
a futár. - A vajda úr tisztelettel jelenti
őfelségének, hogy Grabavce és Malca
között szétverte Iszhák szendrői bég
hétezer szpáhiját!
Ulászló nevetve megölelte a legényt.
- Isten áldja a vajda urad Ez bizony
derék munka volt! Indulhatunk végit
Nisbe?
- Korai lenne még, felség! Mára
akad még munkája a vajda úrnak elég!
Ezt hallva a malom épületében
megkönnyebbült hangulatban folytatódott
az ivászat. Különösen Brankovics
öntözgette szorgalmasan a gigáját,
merthogy úgy vélte, Szinán bég és Iszhák
bég veresége után nem lesz nehéz
dolguk: néhány nap, és Szerbia maradék
szegleteit is felszabadíthatják.
Vígan mulatoztak hát a király, a
bíboros, s az urak estelledtéig. Akkor
újabb fullajtár vágtatott a táborba.
Azonnal a malomba vezették őt is.
- Hunyaditól jöttél? Mi történt? Csak
nem vágtak vissza a törökök?
- A vajda úr tisztelettel jelenti
őfelségének, hogy Gradiste előtt
széjjelverte Khászim ruméliai beglerbég
seregének előőrseit. A sereg többi része
fejvesztve menekül Pirot irányába!
A király nem hitt a fülének.
 - Még egy győzelem? A vajda úr
aztán nem vesztegeti az idejét! Induljunk,
urak! Fel, Nis városába!
De a futár lebeszélte erről a királyt,
mondván, Nis városa még nem
biztonságos. Ulászló nem értette ugyan,
hisz Hunyadi két sereget is szétvert a
város határában, de mivel már amúgy is
elnehezült a sok bortól, meg az éjszaka
is rohamléptekkel közeledett, nem bánta
különösebben, hogy egyelőre maradnia
kell.
Odakünn szakadt az eső, s az urak
nem kímélték magukat: egymás után
ürítették kupáikat. Hunyadi és emberei
egészségére ittak, hisz szerencsétlenek
egész álló nap talpig vasban aprították a
pogányokat ebben a pocsék időben.
 Nem sokkal éjfél előtt, mikor az urak
egy része mar kidőlt a sorból, s Cesarini
is fátyolos szemmel motyogott latinul,
váratlanul harmadik futár vágtatott be az
éjszakából.
- Hunyaditól? - ámult el Ulászló. -
Az Isten szerelmére, csak nem történt
valami baj?
A fullajtár orcáját jókora vágás
hasította keresztbe. Elvigyorodott, s a
vágás is szélesebbre nyílt.
- Nagy baj történt felség, valóban, de
Turakhan thesszáliai bégnek baj!
Hunyadi vajda úr nem sokkal napnyugta
előtt Dugapolyana mellett széjjelverte a
bég tízezres szpáhi seregét! Futottak a
törökök uram, amerre láttak!
Erre aztán már fellármázták
örömükben az egész tábort. A francia,
cseh, német és lengyel lovagok
összeölelkeztek a rácokkal,
bosnyákokkal, moldvaiakkal és
havasalföldiekkel. Mind Hunyadit
éltette, mind Hunyadi nevét harsogta.
Három győzelem egyetlen nap alatt!
S mint kiderült, a három csatában a
vajda úr mindössze hatszáz embert
veszített. A három harcmezőn ellenben
legalább háromezer török maradt holtan,
és további kétezer fogolyként várta, hogy
a vajda úr rendelkezzek a sorsuk felől.
Hunyadi páncélos serege visszatért
Nis határába, s lelkesült harci lázban
égve várta az újabb parancsokat.
Örömtüzek gyúltak az éjszakában, s
mert a jó hírek hallatán a jeges eső is
jobbnak látta elapadni, hamarost ismét a
felhőktől tisztult égboltot nyaldosták a
lángok.
S ha már égig értek, újra
fellobbantak a Krusevácot emésztő tüzek
is, mint ahogyan Nis városában is
fellobbantak a gyújtogatás lángoszlopai.
A Morava, a Nisava mentén vörös
fényben izzott az éjszaka, hirdetve
Hunyadi János hallatlan hármas diadalát.
 12.

- Meg kellett volna kímélni a várost! -

méltatlankodott a rác pópa, de Szilágyi
Mihály csak rálegyintett és a kezébe
nyomta a borostömlőt.
- Majd építünk másikat! Ha nem
gyullad fel véletlenül, szándékosan
kellett volna felgyújtanunk! Nem
hagyunk a hátunkban egyetlen erődöt,
megerősített várost sem, otyec!
A pópa hebegett valamit, s ahogy
körbepillantott a lángoktól nappali
világosságban úszó környéken, eszébe
ötlött, régente éppen így képzelte a
poklot. A tűz haragos recsegés-
ropogással emésztette a házakat, a vár
falait, a törökök által emelt épületeket,
bástyákat, raktárakat. A vörös izzásban
fekete emberalakok dülöngéltek,
üvöltöztek, sikoltoztak, röhögtek,
bujálkodtak és magukból kivetkezve
megmívelték valamennyi halálos bűnt.
Vinnyogott a zeneszó: tamburica és
nyenyereszó lüktetett, sípok őrjöngő
futamaitól és dobok eszelős
dübörgésétől kísérve.
A pópa lehunyta szemét, és hányni
kezdte magára a kereszteket.
- Az Úr bocsássa meg néktek! Az Úr
bocsássa meg!
Szilágyi Mihály, ki egyre nehezülő
szemhéjjal bóbiskolt mellette, legyintett
egyet.
- Amit ezen a napon végbevittünk...
 - Azt a Jóisten nem felejti el
egyhamar! - vágott közbe a pópa.
- De a török se! Három győzelem! A
hétszentségit neki! Az egész napot
nyeregben töltöttük... Egyik török sereget
a másik után vertük széjjel...
Megérdemlünk egy kis szórakozást,
nem?
Hunyadi maga is így vélte.
Ott ücsörgött vezértársai között a
puszta földön, és nagyokat kortyolt a
borostömlőből. Minden tagja sajgott: a
Khászim beglerbég és Turakhan bég
elleni összecsapásokban az első sorban
harcolt Csodálatos módon egyetlen
karcolás sem érte. A törökök hanyatt-
homlok menekültek az útjából, amint
megpillantották. Mindössze Gradiste
mellett csuszamlott mellvértjének egy
nyílvessző, de sem szablyavágás, sem
lándzsadöfés nem érte egész nap...
- Hozzatok még bort!
Homályló tekintettel figyelte a
körülöttük őrjöngő tömeget. Emberei
már régen megszabadultak
vértdarabjaiktól, s most részeg
tombolásban oldottak fel az egész napos
vérengzés görcsét. Folyt a bor Nis
lángoló utcáin, s vélhetőleg nem akadt
leány, asszony a környéken, kit ne ölelt
volna épp valamely vitéze. Az
éjszakában kéjes sóhajok, sikolyok,
üzekedő üvöltések visszhangoztak.
Hunyadi, ki amúgy szigorú rendet és
fegyelmet tartott emberei között,
pontosan tudta, hogy időnként ki kell
engedniük a felgyülemlett feszültséget.
Fiai ma vitézül harcoltak, tökéletesen
végrehajtottak mindent, amit kért tőlük.
Tomboljanak csak!
Odakünn egy mérföld távolságra
őrök vigyázzák az utakat Csak a
biztonság kedvéért - ha netán valamely
török hadrész vissza találna kóvályogni
a környékre...
De Hunyadi biztos volt benne, hogy
erre ma éjjel nem kerül sor. A
harmadszor megvert Iszhák bég,
Khászim beglerbég és Turakhan bég a
sebeiket nyalogatják valahol Pirot
környékén, és igyekeznek minél többet
összefogdosni a hegyek közé menekült
katonáik közül.
- Bort még ide!
 Hamar elnehezült a bódulattól.
Feltápászkodott, és Szilágyira meg
Dengelegi Pongráczra támaszkodva
körbedülöngélték a vigadó sereg tüzeit.
Mindenütt önfeledt ünneplés, éljenezés
fogadta őket. Mindenütt inniuk kellett
egy-egy kortyot a katonák kupáiból, s
mindenütt meg kellett ölelniük a bortól
fuldokló menyecskéket. Mezítelen
férfiak, dévaj mulatozásba feledkezett
csupasz lányok, asszonyok nyújtották
feléjük kezüket. Mind meg akarták
érinteni őket.
Másnap a kijózanodás napja volt.
Harmadnap oly dermesztő hírek érkeztek
a kiküldött felderítőktől, amelyek egy
csapásra más megvilágításba helyezték a
hármas diadalt...
 13.

MOMCILO-ERŐD, SEHIRKÖY
(PIROT), BULGÁRIA,
TÖRÖK BIRODALOM,
847, RADZSAB HAVÁNAK 5.
NAPJA102

Mohamed sehzáde a várost uraló

erődítmény tornyából figyelte a
rendezetten menetelő janicsár odzsakok
sorait és a láthatáron hullámzó szpáhi
ezredeket. Havazott Pirot városában,
előbb ritkásan, de mire beesteledett, már
sűrű pelyhekben. A háztetők, a bástyák,
tornyok csúcsai hófehérek voltak, csak a
katonacsizmák alatt feketéllett a sár. A
szandzsákbégek hadai most ugyan
fegyelmezettnek tűntek, de az ifjú
trónörökös tisztában volt vele, hogy
mindez csak látszat.
A valóság elkeserítő volt: a török
hadak fejvesztve menekültek a keresztes
sereg elől.
Hunyadi elől...
Mohamed összefűzte háta mögött
kezét éppen úgy, ahogy atyjától látta, és
lassan megfordult. Az odában a
haditanács tagjai egytől egyig lesütötték
szemüket, gondosan kerülve a sehzáde
számon kérő tekintetét.
- Vissza kell térnetek csapataitokhoz!
- kezdte Mohamed. Próbálta hangját
mélyíteni, hogy utasításaiból a serdülő
ifjú szavai helyett az Oszmán Birodalom
eljövendő uralkodójának parancsát
hallják ki. - Éjfél előtt indultok!
Khászim beglerbég, a ruméliai hadak
parancsnoka dacosan a mellette ülő idős
tiszt felé fordult.
- Engedelmet, nemes sehzáde! Azt
hittem, méltó büntetésben részesíted azt
a férfiút, aki miatt a gyaurok akadály
nélkül áttörhettek a védelmi
vonalainkon!
- Rám gondolsz? - Turakhan bég, a
thesszáliai akindzsik veterán
parancsnoka nyugalmat színlelve maga
elé bámult, arra sem véve a fáradságot,
hogy szembenézzen a beglerbéggel. -
Nyilván rám gondolsz, Khászim! És mint
mindig: most is tévedsz!
- Valóban? Ha a terveknek
megfelelően irányítod oroszlánszívű
harcosaidat, Hunyadi most bezúzott
fejjel menekülne vissza Dar-ul Dzsihad
felé!
De te...
Turakhan ráncos arcán olyasfajta
kifejezés jelent meg, mintha légy
zümmögése zavarta volna meg elmélyült
gondolataiban.
- Nemes sehzáde! Hunyadi
gyorsasága keresztülhúzta
számításainkat! Azt feltételeztük, hogy
megosztja majd páncélosait, és kisebb
egységekkel kell szembenéznünk!
Bátorkodom megjegyezni, ha Khászim
beglerbég nem hátrál meg alig egyórányi
küzdelem után... Kétszeres túlerőben
volt Hunyadival szemben... Bátorkodom
megjegyezni...
- Elég! - kiáltotta Mohamed, de a
beglerbég ügyet sem vetett rá:
- Felelned kell, Turakhan, ezekért a
szavakért! A szultán színe előtt majd...
- Elég! - Mohamed üvöltése
megremegtette a falakat. - Ha nem
akarod, Khászim, hogy a felsorakozott
janicsár odzsakok előtt beleztesselek ki,
hát ajánlom, hogy hallgass! Itt és most én
képviselem a szultánt! Megértetted?
A beglerbég arcán megrándult egy
ideg.
Egy gyermek fenyegeti?
Ez a kis senki?
Meghajtotta fejét.
- Megértettem, nemes sehzáde!
Bocsánatodért esedezem
fegyelmezetlenségem miatt!
Mohamed körbepillantott a
szandzsákbégeken. Tudta, hogy a
vereségek óhatatlanul is veszekedéshez,
a felelősség áthárításához vezetnek, mint
ahogy azzal is tisztában volt, hogy e
folyamatnak csak ő vethet véget.
Ki kell tartaniuk!
Atyja, a szultán napokon belül
megbékél a karamániai Ibrahimmal, s
akkor végre megindíthatja a teljes
anatóliai sereget nyugat felé, hogy
Gelibolunál átkelve felmentse őket
szorongatott helyzetükből. De addig...
Addig, míg ideérnek, meg kell
valahogy állítaniuk Hunyadi
előrenyomuló hadait...
Vagy esetleg...
 Allahra! Micsoda dicsőséget
szerezhetne magának, ha sikerülne olyan
csapást mérnie Hunyadira, amivel
egyszer s mindenkorra meghátrálásra
késztethetné...
Mohamed pontosan tudta, mit akar: a
sorozatos vereségek hírére rögvest
megtanácskozta a tennivalók sorát
Iskender béggel és Dracul-ogluval.
A szkipetár azt javasolta, vonuljanak
vissza Szófiáig, ott csoportosítsák
meglévő erőiket a balkáni szorosok
védelmére. A vajda fi ennél jóval
kockázatosabb elképzeléssel állt elő.
Dracul-oglu szerint az engürúszokat
csupán olyasmivel lehet megállítani,
amire nem számítanak.
Csak ravasz csellel...
 - Jól figyeljetek rám! - eresztette ki
Mohamed a felgyülemlett levegőt
tüdejéből, amikor végre valamennyi
szandzsákbég tekintetét magán érezte. -
Hunyadi meglepett benneteket, mert
gyorsabb volt nálatok! Meglepett
benneteket, mert soha nem azt
cselekedte, amire számítottatok!
Gyorsaság és kiszámíthatatlanság! Most
éppen e két erényüket fordítjuk ellenük!
Khászim beglerbég, Turakhan bég,
Iszhák bég és a szandzsákok alacsonyabb
rangú parancsnokai lélegzet-visszafojtva
hallgatták.
És Mohamed Hán cselebi, Murád
szultán és Hümai hatun fia, Mramé
rabszolgalány unokája, Candachia
rabszolgalány dédunokája, Both fia
Csorba kun kenéz ükunokája kihúzta
magát az Oszmán Birodalom ruméliai
hadurai előtt, és megosztotta velük a
tervet, amit Dracul-ogluval együtt
dolgozott ki.
Khászim beglerbég az első
mondatoknál még a homlokát ráncolta, a
harmadik mondatnál meglepetten
elmosolyodott, az utolsó mondat végén
mélyen meghajolt a sehzáde előtt, és
megcsókolta kaftánja aranyos szegélyét.
- Amikor ide beléptem - mondta csak
egy ifjút láttam magam előtt, fényes
tekintetű herceg! De most már a jövő
reménységét látom! A jövő nagy
szultánját látom! És ezerszeresen hálát
adok Allahnak, hogy engem választottál
akaratod végrehajtójául!
 Mohamed elégedetten nyújtotta
csókra kezét a többieknek.
- Induljatok! Ne feledjétek!
Gyorsaság! Kiszámíthatatlanság!
Khászim, tiéd a felelősség és persze tiéd
a dicsőség is! Allah kísérjen utatokon!
A beglerbég utolsóként hátrált ki az
odából, s lelki szemei előtt már látta
magát, amint Hunyadi levágott fejét a
szultán és a sehzáde lábai elé helyezi.
Allah mégis rámosolygott ezen a csúf,
kora téli napon!
 14.

Mohamed úgy érezte, sikerült

keresztülvinnie akaratát. Amikor
egyedül maradt az odában, magához
hívatta Iskender béget. A szkipetár a
sehzáde parancsára még Edirnében
megkapta a 34. avdzsilár103 janicsár
dzsemáat szersikári104 tisztét.
- Nos, kedves bég, mi a
véleményed?
Iskender szája széles mosolyra
húzódott.
- Szultánként viselkedtél, uram!
- Készen állsz az indulásra?
- Harcosaim alig várják, hogy a
legyőzhetetlen oszmán házat
szolgálhassák, uram!
- Szeretném, ha a 34. dzsemáat az
oldalamon harcolna!
Iskender bég zavartan lesütötte a
szemét.
- Engedelmeddel, fényes tekintetű
sehzáde, én jobban örülnék, ha
késedelem nélkül harcba vetnél minket!
Az oldaladon várnom kellene, akár
hosszú heteket még! Hadd menjek
Khászim beglerbéggel, hogy
bizonyíthassam odaadó hűségemet!
Mohamed megveregette a szkipetár
izmos vállát.
- Hűséged nem marad elismerés
nélkül!
Iskender szinte a földig hajolt.
- Nékem elég jutalom kitüntető
barátságod, uram! Méltatlan vagyok rá!
Amikor a szkipetár eltűnt a szeme
elől, először arra gondolt, milyen
különös, hogy némelyekről csak az
emberpróbáló pillanatokban derül ki, mi
is rejtezik valójában a maszkjuk
mögött...
Vajon az ő maszkja lehullhat-e
végre, amikor győzedelmeskedni fog az
engürúsz sereg fölött?
 15.

HADITÁBOR KRUSEVÁC MELLETT

SZERBIA,
A. D. 1443, MINDSZENT HAVÁNAK
28. NAPJA

Thuz János, a vajda úr sáfárja azt sem

tudta, hol áll a feje. Egész álló nap a nisi
haditábor és a huszita harci szekerek
menetoszlopa között vágtázott, hogy
időre végezhessen mindkét
megbízásával.
Először is lajstromba kellett vennie
a frissen zsákmányolt fegyvereket,
ruhákat, paripákat, sátrakat, használati
tárgyakat, ékszereket és persze
valamennyi hadifoglyot. A balkáni
hadjárat eddig megvívott négy kisebb
csetepatéja révén máris több
hadizsákmány került a birtokukba, mint a
vaskapui és a ialomitai ütközetek után
együttvéve, Iszhák bég lovasainak
szétverését követően a táboruk
kardvágás nélkül jutott a vajda kezébe
számtalan sátorral, arabs paripákkal és a
Szendrőből idáig szekerezett török
hadipénztárral egyetemben.
E zsákmány listázása másfél napba
tellett, s Thuz csak ezek után foghatott a
Turakhan bég fegyvereseitől megszerzett
holmi összeírásába. Mikor azzal végzett,
következett a Khászimtól elragadott
megannyi tétel. Igaz ugyan, hogy a
beglerbég főtáborát nem sikerült
megközelíteniük, de a harc-mezőn holtan
maradt, s az elfogott törököktől
tekintélyes mennyiségű zsákmány került
a magyarok kezébe.
Thuznak kellett megszerveznie a
tenger sok érték összegyűjtését,
szétválogatását és szekerekre rakodását
Hunyadi ezúttal úgy döntött, hogy a
katonák és a tisztek csak a hadjárat
végeztével kapják meg részüket - addig
is biztosítani kell a szekerek őriztetését
és állandó kíséretét.
Thuz másik fontos megbízása a harci
szekerekre vonatkozott, melyeket
Hunyadi hadmozdulatai idejére a király
táborában hagyott Most, hogy Nis mellett
szétverte az ellene küldött török
csapatokat, szüksége lett szekereire a
továbbnyomulók fedezéséhez. S mivel
tisztjeit egy percre sem nélkülözhette
maga mellől, e feladat is Thuzra hárult.
A cseh tisztek, Jan Capek és Jenik z
Meckova előkészítették az indulást. A
lovas kíséretet ezúttal Igor Chapchó adta
volna négyszáz páncélossal, ám az
utolsó pillanatban meg kellett változtatni
a terveket.
Történt ugyanis, hogy Hunyadi
hármas diadalának másnapján az oláh
segélyhadak vezetője, a potrohos
Dimitrie bojár fölöttébb rossz híreket
kapott Tirgovistéből. A szultán szabadon
engedte börtönéből Vlad Dracul vajdát,
aki török segélyhadak élén visszatért
Havasalföldre, és tűzzel-vassal pusztítni
kezdte a tartományt Félő volt, hogy a
felkészületlen Dan Basarab nem tudja
megtartani trónját az itt harcoló
segélyhadak nélkül, ezért Dimitrie
engedélyt kért őfelségétől a hazatérésre.
Ebbe Ulászló csak vonakodva
egyezett bele, hiszen serege újabb
kétezer lovassal rövidült. Másfelől ő
sem kívánta, hogy a török Havasalföldön
a hátába kerüljön. Már csak az hiányzott
volna, hogy míg ő Hunyadival mind
mélyebbre hatol a Balkán szívébe, addig
a szultán hadai Vlad Dracul segítségével
betörjenek Erdélybe!
A havasalföldiek gyors távoztával
Ulászló aggódni kezdett. Ha Hunyadi
kérésének megfelelően a harci
szekereket és azok háromezer fős
gyalogcsapatait is elküldi magától, a
főtábor végképp meggyengül. A huszita
w a g e n b u r g körkörös védelmében
biztonságban érezte magát, akár budai
vagy krakkói várában - no de azok
nélkül? Kiben bízhatott volna? A török
ellen meg soha nem harcoló lengyel
lovagjaiban? Pálóczi, Czudar meg
Marczali tunya nemesi bandériumaiban?
Brankovics kiismerhetetlen rácaiban?
Vagy Cesarini mezítlábas keresztes
hadaiban?
Thuznak éppen ezért álló napjába
tellett, míg kijárta Ulászlónál, hogy
eleressze a harci szekereket. Akkor is
csak Hunyadi határozott, már-már
goromba üzenete segített a döntést
meghozni.
Ez a sürgető gorombaság pedig igen
rossz vért szült a későbbiekben...
 16.

Este ugyanis az immár szokásossá való

lakoma, eszem-iszom alkalmával
Cesarininek sikerült bogarat ültetnie az
ifjú uralkodó fülébe. Nem először, s nem
is utoljára:
- Hunyadi nem jóakaród, felség! -
suttogta a bíboros. - Csak most ébredtem
rá tervének gonosz természetére, s
jellemének kétarcúságára!
Ulászló kelletlenül elhessegette
volna, akár egy szemtelen legyet, de a
bíboros nem engedett, kitartóan
duruzsolt tovább:
- Hát nem különös, uram, hogy téged,
két hatalmas birodalom királyát nem
enged a harcoknak közelébe? Vajon
miért? Miért csak saját csapataival
megyen elöl? Miért nem óhajtja, hogy
egyetlen levelet szakíts magadnak ama
babérkoszorúból, mely egészen a te ifjú
homlokodat kellene hogy díszítse? Vajh
nem tetted-e fel magadnak is e
kérdéseket? Én úgy vélem, a válasz
túlontúl kézenfekvő... Hunyadi egyedül
kíván a kereszténység megmentőjének
szerepében tetszelegni! Csakis a saját
fején akarja látni a győzteseknek kijáró
babérkoszorút. Ismerem én a fajtáját,
felség! Szemtől szemben hízelkedő,
őszinteséget mímelő... De a hátad
mögött... Jézus Krisztusnak hála,
hogy előttem lehullott sátáni
maszkja, uram! Nem csodálkoznék rajta,
ha Hunyadi máris telekürtölte volna
Európát győzelmei hírével!
- Miből gondolod ezt, kedves
Giuliano?
- Mit fognak gondolni a fényes
nyugati udvarokban? Mit fog gondolni a
pápa őszentsége olvasva Hunyadi
szemérmetlen dicsekvéseit az egymást
követő győzelmekről?
Ulászló sápadtan leste a bíboros
rebbenő ajkait.
- Mit?
- Azt, uram, hogy nem te, két
birodalom törvényesen megkoronázott
királya vezetted győzelemre a keresztény
sereget, hanem ez az oláh senki fia...
A király kínjában felnevetett.
- Csak azért mondod, kedves
Giuliano, mert nem kedveled őt!
Féltékeny vagy rá a hadjárat kezdete óta!
- Valóban, uram? Ez volna a
kézenfekvő magyarázat? Akkor bizony
természet és rang szerint való, hogy itt
múlatjuk az időt e felperzselt város
mellett, és unalmunkban már nem tudunk
mit kezdeni magunkkal? Természet és
rang szerint való, hogy ezalatt Hunyadi
vajda úr degeszre tömi zsebeit a török
zsákmányból? Hisz az a tömérdek érték
egyedül téged illeme, uram! Az orrod
előtt zsebel ki ez az oláh kutya!
- Vigyázz a szavaidra, bíboros!
- Én csak kimondom, mi nyilvánvaló,
uram! Vess meg, büntess meg, ha jónak
látod! De én akkor is kimondom! Hát
nem tűnt fel neked, kikkel veszi körül
magát ez az ember? A sáfárja, ki most a
tenger zsákmányt összeírja néki, egy hitét
megtagadó Jézus-gyilkos zsidó! Leghűbb
társai egytől egyig görög rítusú oláhok,
szkizmatikus szerbek... Harci szekerein
ezrével hemzsegnek a heretikus csehek!
Hol vannak a dicső keresztény seregből
az igaz keresztények, uram? Hol vannak
Jézus Krisztus katonái? Megmondom én.
Hogy hol: a te kiváló lengyel
lovagjaidon kívül csak az én nincstelen,
de igaz hitű kereszteseim azok!
Ulászló mosolya lehervadt ifjú
arcáról.
- Kérlek, Giuliano! Hagyd ezt abba!
Sokat köszönhetek Hunyadinak! A
trónomat! Országomat! Hogyan
képzeled, hogy most egyszeriben...
 - Abbahagyom. Abbahagyom,
ígérem! Csak kérlek, uram, ne feledd
mindazt, amit mondtam! Hunyadi
magához rendelte a heretikusok vezette
harci szekereit! Ugyan miért? Mert a
tömérdek összerabolt zsákmányt őrizni
akarja általuk! S hogy ezzel téged
védtelenné tesz? Érdekli ez őt? Dehogy
érdekli!
Ulászló szemében haragos fény izzott
fel, úgyhogy Cesarini valóban jobbnak
látta abbahagyni. Sietősen bort töltött a
királynak s magának, aztán koccintott
őfelségével a hadjárat sikerére, és nem
mellékesen arra, hogy talán a
közeljövőben terem némi babér ebben a
megátkozott hadjáratban Ulászló
számára is.
Erre ittak.
 17.

A NIS ÉS PIROT KÖZÖTTI ÚT

BULGÁRIA,
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK105 1. NAPJA

A hatszáz huszita szekér és hozzá a cseh,

magyar gyalogosok csak Szent András
havának első napján érkeztek meg a
csupa korom, csupa füst Nisbe.
Hunyadi addigra már tűkön ült.
Páncélosai kipihenték a hármas diadal
fáradalmait, és várták a menetparancsot.
A kilátások s a felderítők hírei is
roppant biztatóak voltak. Erősen úgy
tűnt, a törökök visszavonták minden
erejüket Nis és Pirot között, és
Szeredőce106 felé hátrálnak rendezetten,
fegyelmezetten, hogy vélhetőleg a
balkáni hágókban vessék meg újra
lábukat.
A környékbeli bolgárok, cigányok is
mind azt jelentették neki, hogy a piroti
úton nyoma sincs töröknek, mindössze a
Nisavától északra látni néhány kisebb
tábortüzet.
Sajnos az idő közben mostohára
fordult: lehullott az első hő, és nyomban
jeges szelek fújtak a Suva Planina felől.
Hunyadi úgy vélte, jobb volna mielőbb
eljutni Szeredőcéig, hogy ha kell, ott
vészeljék át a legkeményebb fagyokat.
Ha továbbra is a gyorsaságra és a
vakmerő támadásra épít, talán maga előtt
űzheti a török sereget messze,
Szeredőcén túlra. És akkor tavasszal...
Igen, tavasszal következhet Drinápoly...
Tisztjeinek vélekedésével
ellentétben Hunyadi tisztában volt vele,
hogy a hármas diadal nem jelenti a
végső győzelmet. Sőt azt sem, hogy
leszámoltak az oszmánok legfőbb
európai erőivel. Khászim beglerbég
húszezres hadába éppen csak
belekóstoltak, amikor azok önként
meghátráltak előlük. Turakhan bég
tízezer szpáhijából is csak másfél ezer
maradt kiterítve a harcmezőn - a többi
csatlakozott a beglerbég erőihez...
Az óvatosság tehát mindenképpen
indokoltnak tűnt.
 Szent András havának első napján
Hunyadi és kilencezerre apadt serege,
valamint harci szekereinek fele
megindult Nisből a Nisava menti
országúton.
A kunovicai szoroson gyorsan
átkeltek. Azon túl azonban jelentették a
székely felderítők, hogy a Suva Planina
fenyvesekkel borított oldalában
mozgolódásra lettek figyelmesek.
Törökök lehettek, de nem lehetett tudni,
mennyien.
Hunyadi megálljt parancsolt. Szűk,
völgyes terepen álltak, bal kéz felől, túl
a dombokon a Nisava kanyargott, jobb
kéz felől erdőkkel borított, vad hegyek
tornyosultak.
Ideális helyszín egy rajtaütéshez.
 A sebtiben összehívott haditanácson
Szilágyi Mihály azt javasolta, küldjék a
székelyeket fel a hegygerincre, hogy
onnét ellenőrizzék, mutatkozik-e valahol
a török a közelben.
Hunyadi földabroszt kéretett Filipesi
deáktól és kiterítette egy lapos út menti
kőre.
- Itt vagyunk! - mutatta. - Itt van
Pirot... Még kétnapi óvatos út odáig...
Szemmel láthatóan zavarta valami.
Megkereste a térképen, meddig juthatott
a nyomukban Ulászló serege. Valahol
Aleksinac környékén járhattak, hiszen
abban maradtak, hogy kétnapi járóföldre
lemaradva követik őket.
- Valahol itt van Ulászló... - morogta
elégedetlenül a vajda. - És itt vagyunk
mi... Itt meg Pirot... Nem, valami nagyon
nincsen rendjén, fiúk! Valami hiányzik
ebből a képből!
Az ifjú Szentgyörgyi Székely Tamás
csapott először a homlokára.
- A török!
- Nekem ugyan nem hiányzik! Hisz
fut Szeredőce felé! - nevetett Dengelegi
Pongrácz György. - Szaladnak előlünk,
akár a nyulak!
- Vagy azt akarják, hogy ezt
higgyük... - Hunyadi felpillantott a Suva
Planina távoli csúcsára. - Erőik java
része ép, ne feledjétek!
Székely Tamás már sorolta is:
- Khászimnak és Turakhan bégnek
legalább húszezer szpáhija, janicsárja
meg vagy tízezer akindzsije maradt!
 Hunyadi a zászlótartóra szegezte
fürkésző tekintetét.
- Te vajon elfutnál egy
harmadakkora sereg elől, mint a tiéd?
- Dehogy futnék! Azaz csak akkor
futnék, ha Hunyadi János vezetné azt a
harmadakkora sereget! De akkor aztán
meg sem állanék Drinápolyig!
- Nem... - vigyorgott a vajda. - Nem
ilyen fából faragták ezeket!
- Mi bajod lett egyszeriben? -
méltatlankodott Szilágyi. - Nem mernek
ütközetet vállalni! Híred van, te
eszement! Véled riogatják a török
kölköket!
- Gondolkozzunk egy kicsit!
Túlságosan magabiztossá tett minket a
hármas győzelem! Kiürítették előttem az
utat csak azért, hogy azt higgyem, meg
sem kell állnom Pirotig meg
Szeredőcéig! De azért figyelnek minket!
- mutatott Hunyadi a hegyek felé. - Tudni
akarják, valóban belesétálunk-e
csapdájukba...
- Csapdába? - kérdezte Szilágyi.
- Eddig bevetettek ellenünk mindent!
Akkor is elállták az utunkat, ha jóval
kevesebben voltak, mint mi, és esélyük
sem mutatkozott a győzelemre!
Mindenáron késleltették az
előrenyomulásunkat! Most meg... Szinte
csalogatnak tovább: gyertek csak,
gyertek!
- Tán feladták! Tán Szredec
védelmére összpontosítanak!
- Kötve hinném! Te mit csinálnál,
Tamás, ha te lennél a beglerbég
helyében?
Az ifjú zászlótartó a földabroszra
meredt.
- Biztosan nem hátrálnék tovább,
mert a szultán szíjat hasítana a hátamból,
ha ellenállás nélkül feladnám Pirotot!
- Tehát?
- Kénytelen volnék támadni!
- Én is! Háromszor annyian vannak,
mint mi! Még mindig lesöpörhetnének
minket a Nisava mellől!
- Nem! - ingatta a fejét Székely
Tamás. - Akkor sem téged támadnálak,
uram! Téged semmi szín alatt, mert tőled
jobban félnék, mint a szultántól!
Hunyadi arca egyszeriben elszürkült.
- Hanem akkor kit támadnál, Tamás?
 - A gyengébb seregre rontanék...
Őfelsége seregére!
Szilágyi dühösen felhorkant.
- Badarság! Ahhoz, hogy Ulászló
seregéhez férjenek, előbb át kell
gázolniuk rajtunk!
- Dehogy kell! - Hunyadi gyomra
görcsbe rándult a felismeréstől. - Édes
Istenem! Dehogy kell! Ezért csalogatnak
minket tovább! Becsaptak! Becsaptak a
kutyák! Elhitették velem, hogy ilyen
könnyen legyőztem őket! Az átkozottak!
Dengelegi Pongrácz György
értetlenül bámult a vajdára, semmit sem
fogott fel az egészből.
- De hiszen legyőztük őket! Egyiket a
másik után!
- Itt lehetnek valahol! - mutatta
Hunyadi a földabroszon. - Itt, ezen az
úton! Dehogy menekülnek! Odaát, a
Nisava túlsó partján, amögött a hegy
mögött menetelnek vissza Nis irányába!
Megkerülnek minket! Khászim és
Turakhan bég minden megmaradt serege!
Azokhoz csatlakozott Iszhák és Szinán
maradék csapata is! Amíg mi elrobogunk
Pirotig, addig ők az ellenkező irányba
menetelnek amögött a hegy mögött!
Malcánál kanyarodnak majd vissza a
nisi útra! Harminc-harmincötezer török
Ulászló alig tizenháromezer embere
ellen! Mi majd bevonulunk a kiürített
Pirotba, s kapjuk a hírt, hogy őfelsége
serege elveszett, a király a törökök
foglya!
Szilágyi dühödten felhördült.
 - Képtelenség!
- Hívd ide Kendeffyt és Cserei
Lukácsot! Húsz székellyel felnyargalnak
arra a hegyre, és megszalasztják a török
kémlelőket! Hadd higgyék, hogy
folytatjuk az utat előre! Mihály, te addig
gázlót keresel a Nisaván! Átkelünk!
- És a szekerek? Azoknak kicsorbul
a kereke a köves folyómederben!
Hunyadi kihúzta magát és megropogtatta
csontjait.
- Capek és Meckova húsz szekér
kivételével vezesse vissza őket Nis
irányába! A zörgésük messzire
elhallatszik! Most csöndesnek kell
lennünk!
A tisztek zavartan egymásra
pislogtak.
 - Honnan vagy ilyen biztos ebben az
egészben? - kérdezte Dengelegi
Pongrácz György. - Hisz csak annyi
történt, hogy észrevettük: a hegyről
figyelnek minket a török felderítők!
De Hunyadit most már nem lehetett
kizökkenteni:
- Tudom, mire készülnek! A
csontjaimban érzem! Hogy miért,
György? Mert arra számítanak, hogy
elbizakodottak lettünk, ahogy
elbizakodott volt Seháb ed Dihn és
Mezid is! Édes Istenem, ha gyanútlanul
továbbhaladnánk... mindennek vége
lenne egyhamar...
A székely felderítők úsztattak át
legelébb a Nisaván Kunovice mellett, s
meggyőződtek róla, hogy a páncélosok
biztonságosan átkelhetnek. Mikor a
gázlót Szilágyi meglelte, már
száguldottak is vissza a legények a
hírrel: a túlparti dombokon túl még látni
a messzeségben a Nis felé igyekvő török
had utóvédjét.
Hunyadi akkorát kurjantott
örömében, hogy Filipesi deák egy
pillanatra attól tartott, ezt még maga
Khászim beglerbég is meghallotta.
Dél volt, mire a hatezer páncélos és
a székely, szerb, bosnyák könnyűlovasok
átúsztattak a Nisava északi partjára.
Poggyászt, lőfegyvereket nem vittek
magukkal.
 18.

HADITÁBOR CAMURLIJA É
MEZGRAJA KÖZÖTT,
BULGÁRIA, TÖRÖK BIRODALOM,
847, RADZSAB HAVÁNAK 10.
NAPJA107

Khászim beglerbég tudta, hogy ha el

akarja kerülni a szultán selyemzsinórját,
pontosan azt kell tennie, amit Mohamed
parancsolt neki. Az ifjú sehzáde terve
működőképesnek tűnt, minden esélyük
megvolt rá, hogy meglepjék az arcátlan
engürúszok gyengébbik seregét.
Ennek megfelelően a beglerbég nem
sok pihenőt engedélyezett a többféle
csapattestből összetákolt erőknek.
Pirottól jócskán kerülve meneteltek
nyugat felé, a Svrliske Planina masszív
vonulatai mögött, hogy mindvégig rejtve
maradjanak a keresztény felderítők
fürkész tekintetétől.
Első éjszakán egy patak partján,
Crnoljevica romjai mellett táboroztak le,
s már hajnalhasadás előtt nekivágtak a
hegyvonulatok közt kanyargó ösvénynek.
El akarták érni mielőbb a kijelölt síkot -
ha már ott lesznek, csak be kell várniuk
Ulászló gyanútlan csapatait, és az utolsó
szálig lemészárolni őket!
Csattogtak hát a bölükbasik
korbácsai, a szpáhi oglánok pedig
nyakukat behúzva nógatták szaporább
ügetésre kistermetű anatóliai lovaikat.
Nem jártak jobban a ruméliai hadtesthez
tartozó janicsár odzsakok katonái sem, a
sziklás terep ellenére rohamtempóban
kellett lépést tartaniuk a lovassággal.
Vad, elhagyatott völgyön özönlöttek
keresztül, míg végül a Svrliske Planinát
teljesen megkerülve leereszkedtek a
malcai útra. Számításaik szerint Hunyadi
páncélosainak valahol Pirot előterében
kellett időzniük, míg a magyar király
seregének Nis előtt, a Nisava és a
Morava torkolatánál.
Látszólag minden terv szerint alakult.
Napnyugtakor letáboroztak egy
Camurlija nevű falucska mellett. Hátuk
megett a komor Nisava-hegy magasodott,
előttük a Nisava és a Morava
torkolatának vizenyős rétjei húzódtak,
gőzölgő ködpárába burkolózva. Téli
fagyokat idéző szél süvített a hegy felől,
múmiává aszott, megsárgult leveleket
sodorva lábuk elé. A környéken mindent
átitatott a késő őszi rothadás bűze.
Khászim harmincnégyezer harcosa
kimerülten verte fel sátrait a széles
síkon. Még arra sem maradt erejük, hogy
latrinákat ássanak vagy hogy szokásaik
szerint körbeárkolják a tábort.
A beglerbég úgy tett, mintha nem
venné észre e szembetűnő hanyagságot.
Ulászló seregének felbukkanását dél
körülre várták. A szeszélyesen kanyargó
folyóval együtt az út is kígyóként
tekergett: mire az elbizakodott
engürúszok észreveszik, hogy csapdába
sétálnak, már késő lesz...
 19.

Az Iskender bég parancsnokságára bízott

avdzsilár dzsemáat és saját kíséretét
alkotó néhány tucatnyi szkipetár
könnyűlovas hálátlan feladatot kapott a
beglerbégtől: a tábor legszélén, a
Nisava-hegy oldalában kellett őrállást
létesíteniük, és vigyázniuk az oszmán
tábor csöndjét a Nis felőli völgyzárban.
A bég csak nevetett magában a
megalázásnak szánt gesztuson: Khászim
pusztán azért gyűlölte őt, mert Mohamed
sehzáde baráti viszonyt ápolt vele. Vele,
az albán hegyek büszke fiával, a muszlim
hitre térített keresztény nemessel!
A hegyoldalban csauszai már
felverték díszes sátrát, s parancsának
megfelelően megbízható szkipetárokból
álló tiszti kara is itt gyűlt össze, hogy
meghallgassák vezérük utasításait.
Iskender végigpillantott rajtuk.
Kiválóan képzett, ígéretes jövő előtt
álló harcosok voltak valamennyien, a 34.
avdzsilár dzsemáat több összecsapásban
kitüntetett tisztjei. Vörös frígiai sapkát
viseltek a vadászalakulat
megkülönböztető jeleként Ahogy
nyugalmat színlelve a vezérükre
szegezték tekintetüket, mindannyian
tudták, hogy sorsuk talán legfontosabb
döntése előtt állnak.
- Váltsátok le az őröket! - Iskender
bég ezúttal mellőzte a szultáni
kapikullári osztagok körében megszokott
erőteljes hanghordozást, és halkan, saját
anyanyelvükön utasította tisztjeit.
A vörös sipkás férfiak meglepetten
emelték fel a fejüket, aztán
körülkémleltek a sötétben. Egyetlen
török sem hallhatta, mit beszélnek:
Khászim beglerbég, Turakhan bég,
Iszhák bég és a többi szandzsákbég
seregeinek maradékai egymástól
elkülönülve, a Moraváig elnyújtózva
táboroztak: tüzeik beragyogták a
végtelen éjszakát.
- Minden holmitokat készítsétek
össze! - mormolta Iskender, miközben
leguggolt melléjük a tűzhöz. - Fegyvert,
málhát, ruhát, tartalék lovakat...
mindent...
A többiek még közelebb húzódtak.
 Az elmúlt hónapokban kezdtek
szervezkedni, felvették a kapcsolatot a
többi dzsemáat albán származású,
megbízhatónak tűnő tisztjeivel. Pontosan
tudták, mit akarnak, s már csak az
alkalmat várták, hogy tervüket
megvalósíthassák.
- Odahaza kitört a felkelés! - A bég
hangja rá nem jellemző módon
megremegett a büszkeségtől és
megrendüléstől. - Amire évek óta
vártunk, testvéreim... elérkezett!
Rokonom, Arnith vezér állt népünk
élére! Néhány várat máris
visszafoglaltak az oszmánoktól!
A törökké lett albán ifjak
felmorajlottak a tűz körül. Igaz lehet ez?
Hosszú évek után az üszkös romok alatt
parázsló tűz újra fellobban?
- Ezért hívtál össze minket? -
kérdezte Hamza bég. Az ifjú Iskender
unokaöccse volt, s mint ilyen, különösen
nagy tekintélynek örvendett mind az
oszmánok, mind volt honfitársai között.
Edirnében azt rebesgették, máris ő a
szultán egyik kegyeltje, s nemsokára
rábízzák a 82. zenberedzsi108
dzsemáatot.
- Igen, ezért, Hamza! Színt kell
vallanunk! Meg kell mutatnunk, kik
vagyunk valójában!
Hamza lassan bólogatott.
- Kérdezlek benneteket, testvéreim,
feleljetek igaz szívetekből! - A bég
szúrós tekintetét végighordozta társain. -
Hisz mind egy vérből valók vagyunk!
Mind a szultán rabszolgái vagyunk,
elszakítva hazánktól és elszakítva
szeretteinktől... Mind abban a hitben
éltünk eddig, hogy sorsunk mind-
örökre megváltoztathatatlan marad...
De most... Itt vannak Hunyadi hadai...
Az ifjú tiszteknek a lélegzete is
bennszakadt a lazító szavak hallatán.
- Feleljetek hát tiszta szívetekből!
Álltok-e mellém holnap? Ismertek
engem, tudjátok, ki vagyok! Meggyilkolt
fejedelmetek, Gjon Kastriotinak a fia
vagyok! Álltok-e mellém, hogy holnap
együtt rázzuk le rabláncainkat?
- Mi a szándékod, nemes bég? -
kérdezte fojtott hangon egyik legifjabb
tisztje, Konstandin Lezhes. A fiú
olyannyira megilletődött, hogy törökül
tette fel a kérdést. A többiek oldalba
taszították.
- Albánul beszélj!
- Itt az idő, testvéreim! - nevetett
Iskender. - A magyarok megmutattak,
hogy nem lehet örökké várni és
megalázkodni! Itt az idő a rabláncok
leverésére, s rabtartóink
megbüntetésére! A magyarok
megmutatták nekünk, albánoknak, meg a
szerbeknek, a görögöknek, a
bolgároknak, hogy végre emeljük fel a
fejünket! A magyarok megmutatták, hogy
itt a harc ideje! Szabadság vagy halál,
testvéreim!
Az ifjak arca kigyúlt a lelkesedéstől.
- Szabadság vagy halál!
- Azt kérdezte tőlem Konstandin,
hogy mit kívánok tenni - folytatta
Iskender bég. - Hát megmondom néktek!
Holnap... amikor rabtartóink rajtaütnek a
magyarok seregén... Holnap elhagyjuk a
tábort, és csatlakozunk Hunyadihoz! Az
albán sas együtt szárnyal a lengyel
sassal és Hunyadi hollóival!
Visszatérünk hazánkba, testvéreim!
Vissza szeretett Albániánkba! Elvisszük
a szabadság parazsát, hogy lángoljon
minden hegytetőn, minden völgyben!
Arnith vezér mellé állunk, és együtt
harcolunk vele!
Iskender bég körbepillantott tisztjein.
Nem akadt közülük egy sem, aki
elfelejtette volna, honnét jött. Apáik,
bátyjaik csontjai az albán hegyekben
porladtak a vérbe fojtott felkelések
mementóiként, húgaik, nővéreik
meggyalázva, meggyilkolva, vagy török
háremekbe zárva tengették sanyarú
napjaikat.
A bég ünnepélyesen keresztet vetett.
- A hegy túloldalán van egy kis szerb
templom. Szűz Mária temploma. Az
elébb ott imádkoztam Jézus Krisztus
urunkhoz, a mi megváltónkhoz!
Testvéreim! Itt az idő, hogy holnap a
félholdas zászló helyett megmutassuk
igazi színeinket!
Egy gondosan összehajtogatott
lobogót vont elő kaftánja övéből, és
óvatosan, hogy odalentről, a török
táborból ne láthassák, kibontotta.
A vörös selyembe kétfejű fekete sast
hímeztek.
 - A dicső Bizánc, s egyúttal
családom ősi zászlaja! - Iskender bég
büszkén a mellkasához húzta a lobogót. -
A mai naptól fogva ez lesz harcunk
jelképe! A szabadságunk jelképe!
Körbehordozta tekintetét a tiszteken.
Mindegyikért tűzbe tette volna a kezét
Együtt nőtt fel velük, együtt tanulták meg
elviselni az oszmánok kegyetlenkedéseit,
s együtt emelkedtek ki közülük
tehetségük és elszántságuk révén.
Alaposan megválogatta őket: akiről
feltételezhető volt, hogy lelke mélyén
törökké vált, ősi hitét feladta, azt már
régen más alakulatokhoz vezényeltette.
Az ifjak átszellemült arccal
bólintottak. Egyedül Hamza bámult maga
elé tűnődve, mintha csak a tüzet figyelné.
 Odalenn a táborban Khászim
ruméliai beglerbég harcosai álmatlanul
forgolódtak a hideg éjszakában. A
ködben vasba öltözött fantomok suhantak
feléjük.
 20.

Hunyadi kétezer páncélosa lassan

léptetett előre a homályban. Köd ülte
meg a torkolatvidéket és a Nisava-
hegyet. A lovak remegtek a hidegben,
orrlikaikból párafelhő kélt minden
prüszkölésnél. Patáikat rongyokba
bugyolálták, így lépdeltek lomhán a
harmatos fűben.
Hunyadi aggodalmas tekintettel az
égboltot fürkészte.
Elbújtak a csillagok, a hegyek felől
ónszínű fellegeket sodort a szél. A Hold
tompa fénye nem hatolt el a Nisava
partjáig - a lovasok az orrukig sem
láttak.
 - Lassan! Csöndesen, fiúk!
Mögötte a legjobb válogatott
vértesei hullámzottak a hegyoldalban.
De hiába óvatoskodtak, a páncélvasak, a
fegyverek, a lószerszámok csörrenése
hírt adott jövetelükről.
- Nincs már messze!
Brankovics két égimeszelő
felderítője vezette őket Egyikük Hunyadi
lovának kötőfékjét fogta, a másik
hatalmas fejszével a kezében osont
legelöl. Időnként megtorpant, az éjszaka
neszeire fülelve. A hegyoldal azon
pontja fele közeledtek, ahonnét szabadon
beláthatják az egész vidéket.
- Készüljetek!
Az izgatottság átragadt embereire.
Minden azon múlik, sikerül-e
észrevétlenül megközelíteniük az
ellenséges tábort... Ha bármelyik
pillanatban felharsannak a török őrök
kürtjei vagy feldübörögnek dobjaik,
akkor mindennek vége.
Csak halkan...
Óvatosan!
A vitézek egyre a lovaikat
nyugtatgatták: most már egy hangosabb
prüszkölés, egy horkanás is elárulhatta
volna őket. Végtelenségnek tűnő idő után
az elöl haladó felderítő diadalmasan
elvigyorodott. Ott voltak.
Hunyadi előreugratta lovát a paták
egy sziklaperemen koccantak.
Előtte szakadék. Káprázatos látvány
a mélységben. Alant ezüst szalagok
tekeregtek a sötétségben: a Nisava és a
Morava. A hegy és a folyók közt lapály,
s a lapályon sátrak ezrei, ameddig a
szem ellátott.
A török sereg...
Hunyadi szíve elszorult a látványtól.
Innét, a magasból beláthatatlanul sok
tábortűz lobogott, beláthatatlanul sok
sátor sorakozott a széles földnyelven. Ez
a sereg sokkal nagyobb volt annál, mint
amire számított...
- Uramisten! - hebegte mögötte
Cserei Lukács, amint melléje igazgatta
lovát. - De hisz nem is látni a véget!
A köd valóban elnyelte az északra
húzódó sokaságot. A tábortüzek arrafelé
csak halványan pislákoló szikráknak
tűntek a ködgomolyon keresztül.
Amott, a hegy fekete tömbjének
túloldalán most Szilágyi ereszkedik
lefelé a lapályra embereivel.
Közvetlenül Nis irányából Dengelegi
Pongrácz ólálkodik a lapály bejáratához
tíz ágyús szekérrel, hogy elzárja a török
menekülési útvonalát Szemből,
Mezgraja felől a Székely Tamásra bízott
lovasok araszolnak mind előrébb másik
tíz szekérrel. A szekerek vasalt
kerekeire rongyokat kötöttek, hogy
zörgésük ne hallatsszon messzire...
- Készüljetek! - Hunyadi kivonta
pallosát, ügyelve rá, hogy még az acél
sikkanása se árulja el jelenlétüket.
Csönd ült a vidéken. A török tábor
látszólag álomba merülve várta a
müezzin hajnali imára szólító énekét.
- Jól van hát!
 Hunyadi hátrafordult a nyeregben. A
páncélosok lehúzott sisakrostéllyal
vacogtak lovaikon. Kutya hideg volt
idefenn.
- Csak hó ne essék, legények!
Ebben a pillanatban mintha fehér
kristályokon csillant volna meg a tompa,
fellegeken átszűrődő holdfény.
- Hogy szakadna le az ég!
Cserei Lukács elvigyorodott, aztán
szaporán keresztet vetett.
- Remélem, nem meredek az a lefelé
vezető ösvény!
A szerb felderítők a fejüket
vakargatták. Hogy nem meredek-e?
Meredek volt. Ahogy lassan
ereszkedni kezdtek, a rongyokba
bugyolált paták ide-oda csúszkáltak a
köveken.
Hunyadi szentségelt rendesen.
Nem szerette volna a nyakát törni,
mielőtt egyáltalán megközelítik az
ellenség táborát.
 21.

Khászim beglerbég álmatlanul

forgolódott vaskos medveprémjei alatt.
Pihenni szeretett volna a csata előtt, de
képtelen volt elaludni. Magához rendelte
a háremsátorból kedvenc szeretőjét, egy
vörös hajú cserkesz leányt, aki csodákat
művelt puha ajkaival. Ám ezen a fagyos
éjszakán még neki sem sikerült jobb
kedvre derítenie. A beglerbég hamar
elélvezett, és semmi érkezése nem volt a
lány társaságát tovább elviselni -
visszazavarta hát a háremsátorba.
Aludni próbált, de hiába. A hegy
felől jeges szél süvített az éjszakában -
mintha farkasok vonítottak volna a
sötétség mélyén.
Khászim úgy döntött, ha már úgysem
jő álom a szemére, kihasználja a hajnalig
hátra maradt néhány órát, és ellenőrzi a
tábort vigyázó őröket.
Tapsolt csauszának, aki álmából
felverve adogatta rá mellvértjét és
csúcsos perzsiai sisakját. A hátára
hófehér vezéri köpenyt kanyarított,
oldalára görbe szablyát kötött.
Odakünn kutya hideg fogadta,
lélegzete párállott az arca előtt. Mintha
hópelyhek szállingóztak volna az ónszín
felhőkből...
Feltűnően korán köszönt be idén a
tél, gondolta a beglerbég, és
szorosabbra fogta magán köpenyét.
A cserke díszsátor előtt posztoló
bosztadzsik109 vigyázzba vágták
magukat, ahogy megpillantották.
- Aferim! - Khászim intett nekik,
hogy maradjanak, s egymagában vágott
neki a tábort kettéosztó széles útnak.
Kétoldalt a tisztek, jajabasik,
bölükbasik, valamint az ulufedzsik110 és
gurebák111 vezéreinek sátrai sorakoztak.
A janicsár dzsemáatok jelvényei előtt
ellépdelve a beglerbég arra gondolt,
hogy hamarosan kitárul előtte minden
kapu. Ha a szultán lábai elé helyezi az
engürúsz király fejét, ki tudja, akár még
Halil pasa, nagyvezír posztja is elérhető
közelségbe kerül számára!
Kissé kijjebb már kevésbé díszes
csadirok és obák112 sorakoztak, közöttük
a nedves fűben összepréselődve
janicsárok próbáltak aludni néhány
órácskát.
Aki felfigyelt a fehér köpenyes
beglerbégre, azonnal talpra szökkent, s
tisztelgett, de ő csak intett nekik,
maradjanak veszteg.
Még néhány óra!
Végre megragadhatja élete nagy
lehetőségét! A szultán hálás lesz! Nevét
az egész birodalomban zengeni fogják...
Khászim arra gondolt, hogy régi
vetélytársát, Turakhant is az első
sorokba fogja vezényelni, hátha egy
engürúsz lovag bezúzza azt az ostoba
koponyáját!
Azt a bosszantó szkipetár kutyát is a
legveszedelmesebb ponton helyezi el a
támadáskor! Iskender különösen
aggasztotta a beglerbéget. Ahogy
felpillantott a hegyoldalra, Khászim jól
látta az albánok tábortüzeit. Jó helyen
vannak ott! Holnap majd elsőként
kóstolhatják meg az engürúszok
kardjának acélját!
Holnap...
Holnap visszatér szerencséje, s nem
hagyja el többé! Az engürúsz király feje
a porba hull, s Hunyadi elvakultan
előretörő serege két tűz közé szorul!
Khászim hirtelen felkapta a fejét.
Mintha valami megcsillant volna a
hegyoldalban...
Fegyvervas fénye...
Ugyan! Semmi az. Csak az éjszaka
sötétje és a szkipetárok tábortüzei
csalták meg káprázó szemeit.
 Nem szabad rémeket látni! Holnap
minden erejére szükség lesz!
Visszasétált sátrába, és meghagyta
csauszának, hogy hajnalhasadás előtt egy
órával ébressze fel.
A csausz engedelmesen földig hajolt
előtte.
Nem az ő hibája volt, hogy a
ruméliai hadak főparancsnokát a
megbeszéltnél jóval hamarabb
ébresztették...
 22.

Hamza bég, a 82. zenberedzsi dzsemáat

ifjú tisztje óvatosan ereszkedett le a hegy
oldalán, ügyelve minden lépésére,
nehogy a tábor őrei figyelmeztetés nélkül
beléeresszenek egy nyílvesszőt. Amúgy
is sokáig várt, míg a szkipetár tisztek
izgatott sutyorgása elhalt a tábortűznél, s
mindenki visszaoldalgott a katonáihoz.
Jóval éjfél után járhatott, mikor végre
nekibátorodott a lefelé vezető ösvénynek
- addigra nagy pelyhekben szállingózott
a hó.
Hamza szikláról sziklára mászott,
mind közelebb jutva az oszmán táborhoz.
Tudta, mi a kötelessége. Lehet, hogy
nagybátyja és zavaros fejű követői egyik
pillanatról a másikra odahagyják hitüket,
s hátat fordítanak a birodalomnak, mely
felnevelte őket, de őt más fából faragták!
Ő már testestül-lelkestül Allahé...
A szultán egy ízben szemtanúja volt,
amint a számszeríjász janicsárok edirnei
gyakorlatán Hamza emberei hibátlan
eredménnyel mutatkoztak be, s meg is
jegyezte, hogy éppen az ilyen ifjú
tisztekre lesz szüksége nemsokára a
birodalomnak...
A szultán felfigyelt rá!
Miért kockáztatna most csupán azért,
mert nagybátyja árulásra készül?
Hamza megpihent egy pillanatra:
innen már láthatta a tábor közepén
lengedező zászlót Khászim díszes
sátrának csúcsán.
Fölébreszti a beglerbéget, és elmond
neki mindent. Nem tűrheti, hogy
honfitársai holmi szabadságharc ürügyén
elárulják a birodalom érdekeit. Hogy is
képzelhetik, hogy a nyomorult kis
Albánia képes lenne önállóan élni az
oszmán nagyhatalom szomszédságában?
Hisz mindent, ami jó volt.
Hamza életében, a birodalom adott
neki. Hitet, célt, küldetést, lelki
teljességet...
És most bizonyítani fogja hűségét a
legyőzhetetlen oszmán házhoz... Senki
sem kételkedhet benne többé, senki sem
nevezheti szkipetár kutyának.
Bizonyságot ad róla, hogy szívvel-
lélekkel a birodalom katonája!
 Hamza hirtelen mozdulatlanná
dermedt.
Sötét árny tornyosult előtte.
Először azt hitte, valamelyik őr lehet
az, de észrevette, hogy az árny frígiai
sapkát visel és nem a janicsár odzsakok
hagyományos fehér süvegjét.
- Ki vagy? - kérdezte önkéntelenül is
albánul.
Az árny nem felelt Az éjszaka
ködéből újabb árnyalakok öltöttek testet.
- Mit akartok tőlem?
Iskender bég, az avdzsilár dzsemáat
parancsnoka kilépett az éji homályból,
és a tábortüzek halovány fényében
tovább közeledett felé. Szomorúan
végigmérte Hamzát - kezében mezítelen
penge villant.
 - Unokaöcsém...
Az ifjú tiszt hátrált egy lépést, de
beleütközött valakibe.
- Szerettelek, Hamza! Egyengettem
az utadat - Iskender még közelebb lépett
- De a szabadságunk mindennél
fontosabb. Nem közénk való vagy...
Hamza tiltakozni akart, de ráébredt,
hogy felesleges bármit is tennie. Karja
lehanyatlott, egész teste elernyedt.
- Kérlek, Iskender... Könyörgöm...
Iszlám szertartás szerint temessetek el!
- Eltemetni?
Penge villant az éjszakában, és a
forró vér gejzírként fröccsent szerteszét
Hamza átvágott torkából.
- Senki sem fog eltemetni...
Hamza bég, a 82. zenberedzsi
dzsemáat ifjú tisztje térdre rogyott, aztán
lassan egy sziklára dőlt Erezte, hogyan
ömlik szét vére, érezte, hogyan iramlik
el testéből az élet. Hirtelen pokoli hideg
támadt bensőjében. Már csak a vörössé
váló sziklát látta maga előtt, aztán
társainak csizmáját, amint sietősen
távolodnak a sötétben.
Végé...
Pedig még...
Utolsó csepp erejével Allahhoz
szeretett volna fohászkodni, de nem
jutottak eszébe a megfelelő török
mondatok. A miatyánk szavai tódultak
ajkára, hiába próbálta elhessegetni őket
magától.
- Mi atyánk, aki a mennyekben
vagy...
 Amikor a lélek elköltözött belőle,
már sem török nem volt, sem albán. Sem
muszlim, sem keresztény. Senki volt - a
teste ott rothadt ezen a szokatlanul hideg
télen a vastag hódunyha alatt.
 Kilencedik fejezet - Levágott fülek

Kilencedik fejezet

LEVÁGOTT FÜLEK
1.

HADITÁBOR CAMURLIJA É
MEZGRAJA KÖZÖTT,
BULGÁRIA, TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK 2. NAPJA

- Durun! Sen de kimsin?113

A török őr lándzsáját előreszegezve
kiáltott bele az éjszakába.
 Semmi válasz.
- Sen de kimsin? Cevap ver!114
A ködgomoly mintha sűrűsödött
volna a hegy lábához közel - valami
lomhán moccant benne.
Az őr összerezzent. Allah, segíts!
Miféle dzsinnek lehetnek ezek?
- Durun! Durun!115
A török óvatosan előredöfött a
lándzsával, bele a ködgomolyba.
Semmi...
Lehet, hogy csak képzelődött?
Hirtelen elnémult körülötte minden.
Az őr tett még egy kísérletet:
- Sen de kimsin?116
Újabb lépést tett, és a lándzsával
beledöfött a fehér párába.
Ám most nem a semmit érte: valami
erőteljesen megragadta a lándzsa szárát.
Reccsenés...
A ködből hatalmas fekete árny
imbolygott elő. Az őr dermedten emelte
az égnek tekintetét. A magasban
páncélvason csillant egy közeli tábortűz
fénye. Vörös fémóriás bontakozott ki a
ködgomolyból: vicsorgó arc... sasorr.
fekete szakáll, ördögi tekintet... Pajzs,
rajta holló...
Allah! De hiszen ez...
Suhintás...
Mielőtt az őr kiálthatott volna, pallos
hasította ketté. Koponyája szétnyílt,
agyveleje túlfőtt tojásként buggyant saját
nyakába.
- Legények! Mögém!
A ködgomolyból rongyba burkolt
patájú mének bontakoztak ki. Horkanás...
Vasak zörgése... Zihálás...
Immár a hátul érkezők is
leereszkedtek a hegyoldalon, és
szétterülve a puha, ingoványos talajon
elfoglalták helyüket a rohamhoz.
Hunyadi lova hátára kushadt, úgy
hallgatózott. A török sátrak vagy húsz
ölre kezdődtek innét. Amott tábortüzek
lobogtak, tisztán lehetett látni az előttük
bóbiskoló őröket Hátrasandított a válla
felett Csodák csodájára senki sem zuhant
le a meredek ereszkedőn: kétezer lovasa
ott toporzékolt mögötte kivont pallossal,
harcra készen.
- Lukács fiam!
Cserei levette válláról az íjat és
nyílvesszőt helyezett a húrra. Az őket
kísérő legény, aki csak erre a pillanatra
várt, már csiholta is a tüzet a kikészített
taplóval. Tűz lobbant a ködös
éjszakában, és a nyílvessző végére
bugyolált mécsesolajjal átitatott rongy
haragos lángra kapott.
- Most!
Cserei Lukács megfeszítette az íjat.
A tüzes nyílvessző kiröppent az égboltra
- a vörös fény áttört a párarétegen, és
kecses ívet leírva egyenest a szélső
sátrak egyikére hullott. A sátor azonnal
lángra kapott. Újabb tüzes nyílvesszők
sziszegtek az éjszakában...
- Keresztényi hitünkért! Édes
hazánkért! Előreeeeee! - bődült fel
Hunyadi, és megsarkantyúzta paripáját.
- Előreeeeeee! - visszhangozták
mögötte páncélosai.
A következő pillanatban az éjszaka
nyugtalan neszeit fülsiketítő robajlás
tépte fel. A lapály két végéből tíz-tíz
huszita szekéren dördültek meg az ágyúk.
 2.

Ugyanebben a pillanatban északabbra

Szilágyi Mihály lendült rohamra, a
lapály két végéből meg a Székely Tamás
és a Dengelegi Pongrácz György vezette
páncélosok özönlöttek elő.
Iszonytató üvöltéssel robajlottak a
sátrak közé.
A vajda úgy döntött, a két oldalról
ezer-ezer lovas marad tartalékban: az ő
feladatuk lesz, hogy a vaktában
menekülni próbáló törökök elől elzárják
a kiutat.
Az éjszaka kétségbeesett sikolyokkal
telt meg. Mint megannyi fekete ördög, a
páncélosok elárasztották a lapályt,
hátasaikkal taposva el a sátrakat, a
bennük heverőket, s a sátrak közt
álomból riadó janicsárokat. A tábor
szélén a szpáhik lovait eresztették éppen
szélnek a székely legények: a megvadult
illatok eszelős nyihogással vágtattak
keresztül a tábor még érintetlen részén.
Összeakaszkodó pengék csilingelése,
hús sercenése, förtelmes halálsikolyok
keveredtek a pokoli patadobogásba.
- Rajta! Rajta, legények!
- Yardim! Yardim!117
Az első néhány perc nem harc volt,
csupán esztelen öldöklés: kevés török
tudott idejében fegyvert ragadni, hogy
védhesse magát. Az összekaszabolt testű,
bezúzott fejű, felnyársalt törökök
százával zuhantak a tábortüzek mellé.
 - Uyan! Asker, uyan!118
Hunyadi páncélosai átgázoltak
mindenen. Csontok reccsentek, ahogy a
lovak rongyokba bugyolált patái
koponyákon, karokon és lábakon tiportak
keresztül. A janicsárok vinnyogva
próbáltak kitérni előlük, de nem sok
sikerrel, elbotlottak a még álló sátrak
köteleiben, fellökték egymást, s
összegabalyodva igyekeztek elkotródni a
párafelhőt fújtató harci paripák útjából.
Az éjszakai félhomálynak is vége
szakadt egyszeriben, hisz a tábortüzek
szétrúgott parazsa a sátrakra szóródott, s
a lángra kapó vásznak haragos
sercegéssel lobbantak életre. A tábor
aranysárga izzással világította meg a
környéket.
 - Üssétek őket! Pusztítsátok!
Hunyadi előrenyomult a többiektől,
egyedül kaszabolta az elébe penderülő
janicsárokat. Pallosa irtózatos erővel
sújtott le újra meg újra. A törökök az
immár embermagas lángok rőt fényében
jól látták hollós pajzsát és a vörös
vezéri tollakat sisakján.
- Ordularin Yildirimi!119
- Hunjadi geliyor!120
- Üssétek őket, fiaim!
 3.

Turakhan bég, a thesszáliai akindzsik

parancsnoka arra ébredt díszes sátrában,
hogy odakünn egyik pillanatról a
másikra az ég aljára tornázta magát a
Nap. De ez a napkorong nem a
szokványos méretű volt, olybá tűnt,
mintha a Nisava-hegy maga változott
volna izzó napkoronggá.
- Mi akar ez lenni? - A bég
szédelegve felült puha vánkosai közt.
Mellette kétoldalt két mezítelen szépség
pihegett, egyik mézszőke hajú, a másik
fekete, mint az ében.
De akkor már Turakhan is hallotta a
paták pokoli dübörgését, a sikolyokat, a
fegyvercsörgést Odakintről. A sátor
lapján, akárha egy rémálmok szülte
árnyjáték lenne, páncélos lovasok és
menekülő janicsárok sziluettjei
rohangáltak.
- Ayaklar! Uyanik!121
Háremhölgyei felültek, s
szemérmüket takargatva húzódtak a bég
hátamögé.
- Bu gürültü de ne?122
- Cik disari!123
Turakhan felkapkodta köntösét, de
arra már nem maradt ideje, hogy
mellvértjét és míves sodronyingét is
magához vegye. A sátorfalon ugyanis
fülsiketítő nyerítés kíséretében egy lovas
harcos körvonalai növekedtek
természetfeletti méretűvé a sátorvásznon.
 - Haydi! Haydi!124
A bég hatalmasat taszított a két
háremhölgyön: a mézszőke hajú és az
ébenfekete egymásba kapaszkodva
rohantak a sátor kijárata felé. A
következő pillanatban a vásznat
átszakítva hosszú lándzsa türemkedett
befelé, és átdöfte mindkettejüket. A
szőke testébe a jobb melle felett reccsent
a vashegy, a másiknak a lapockája alatt.
A hosszú farúd sercegve nyársalta fel
őket. Horkanás, nyerítés...
A harci mén rúgkapálva tört utat
magának a sátorba. Nyergében egy
tetőtől talpig vasba öltözött harcos ült.
Amint sisakrostélyán keresztül
megpillantotta, hogy kiket döfött halálra
az imént, szentségelve hajította el a
lándzsát. A két kéjnő üveges szemmel
dőlt oldalra, a mén patái rájuk tapostak.
Csont recsegett, s mire a harcos
visszarántotta hátasat, a sátorlap
felszakadt oldalán Turakhan bég
kiiszkolt az éjszakába.
 4.

Székely Tamás, a vajda úr

zászlóhordozója eszelős őrjöngéssel tör
előre. Már rég elszakadt saját
csapatától, baljában a hollós lobogót
szorongatva, jobbjában pallosát forgatva
tör utat magának a sátrak rengetegében.
Abba az irányba vágtat, amerről a vajda
úr csapatát sejti.
Egy cseh vértes forgolódik mellette
akkora pallossal hadonászva, amit
mások lándzsavetésre használnának. Egy
pillanatra mindketten ugyanannak a
nyomorult janicsárnak a koponyájára
sújtanak le. A janicsár feje alaktalan
hús- és csontmasszaként tűnik el a
pengek összeölelkezésében.
Székely Tamás végre megpillantja a
tömegen túl Hunyadi Jánost. A vajda úr
harci ménje épp felágaskodik, mellső
lábaival a kantárját elkapni próbáló
török felé kapál. Kidülledt szemében a
terjedő tűz fénye tükröződik. Nyergében
talpig vasban tornyosul Hunyadi. Fehér
köpenye szakadtan, vértől iszamósan
repdes háta megett, s úgy sújt le újra
meg újra irdatlan csatapallosával.
Feltépett mellkasú, kettészelt koponyájú
janicsárok dőlnek az útjából mindenfelé.
S ő csak törtet tovább, paripája
orrlikából forró párafelhő kél, patái alól
sárrög eső záporoz.
A fellegekből egyre hull a hó...
 5.

Az első roham hihetetlen kavarodást

okozott a török táborban. De mit
számított ebben a hatalmas tömegben
Hunyadi kétezer páncélosa? Mit
számított a Szilágyi vezette kétezer, és a
másik két ugyanekkora hadoszlop ugyan
mire lehetett képes, amikor előttük, a
lapályon mintegy harmincnégyezer török
zsúfolódott össze? A tábor szélei felől
acéláradat zúdult ugyan a nyakukba, de
ez a négy ék - ha mélyen bele is hatolt az
ellenség testébe -, a gerincét képtelen
volt elroppantani.
Egy órán keresztül eszelős mészárlás
folyt az éjszakában. Az álmukból
ébresztett törökök gyalogosan próbáltak
kereket oldani a káoszból. A lapályról
legkönnyebben észak vagy dél felé
juthattak volna ki, ám Székely Tamás és
Dengelegi Pongrácz György éppen ezt a
két utat zárták le előlük. Néhányan - más
kiutat nem találva -, a jeges vizű
Nisavába vetették magukat, vagy feljebb,
a Morava zavaros áradásán próbáltak
keresztülvergődni. Sokakat elsodort a
víz, sokan belefulladtak a folyókba.
Keveseknek sikerült átvergődnie a túlsó
partra: ők már-már azt hihették,
megmenekültek, ám az elkövetkező
napokban a szerb és bolgár parasztok
agyonverték valamennyiüket.
A török sereg java része csapdába
esett, de még korántsem veszítette el a
csatát.
A második órában a jajabasik sűrű
ostorsuhogás közepette megpróbáltak
rendet teremteni a janicsárok sorai
között. Előkerült Khászim bég is, és
artikulálatlan üvöltéssel ragadta
magához a parancsnoklást. Tülekedés
támadt, de néhány megtermett jajabasi
közbelépésének köszönhetően nagy
nehezen rendezni tudták soraikat.
A török remények újjáéledéséhez
hozzájárult, hogy a páncélos vitézek is
visszább húzódtak: az eszelős hidegben
pihenniük kellett. Nem volt, aki felváltsa
őket, a törökök végre fellélegezhettek a
nyomás alól.
Hunyadi zihálva, kimerültem omlott
lova nyakára.
 - Bírjátok még, fiaim?
Két órával a támadás kezdete után
Khászim beglerbég és Turakhan bég
felocsúdtak kábultságukból: a jajabasik
minden janicsárt összetereltek a Nisava-
hegy lábához. Most már jutott fegyver
mindenki kezébe...
A magyarok helyzete kezdett
aggasztóvá válni. Szilágyi Mihály és
Dengelegi Pongrácz György rohamai is
elfáradtak, a lovak szügyig vérben
úsztak. Sejtelmük sem volt, hogy hány
törököt mészároltak le, mindenesetre a
tábor bizonyos részein már lépni sem
lehetett a tetemektől. Az utolsó lángoló
sátor tüze is kihunyt - cserébe a Morava
túloldalán, a dombok karéja mögül a
napkorong emelkedett a ködös égboltra.
 S ahogy a fény elárasztotta a lapályt,
úgy vált egyértelművé, milyen kevesen
vannak a magyarok, s mily rettentő sokan
a törökök.
- Előre, fiaim! - Hunyadi újabb
rohamot vezényelt, mert tudta, hogy ha
most lankadni kezdenek, az ellenség
hamarosan ellentámadást indít - Előre!
Meg egyszer mutassuk meg nekik!
Üssed, magyar!
A páncélosok lihegve, levegő után
kapkodva sarkallták rohamra lovaikat.
Khászim úgy érezte, ezúttal
felkészülten várja a magyarok támadását
Dobosai jeleztek a hegyoldalban
várakozó szkipetár egységeknek, köztük
a 34. avdzsilár dzsemáat
parancsnokának, Iskender bégnek, hogy
ereszkedjenek le és zárkózzanak a
felsorakozott török sereg
jobbszárnyához.
A beglerbég megdöbbenésére
azonban a vörös frígiai sipkás
vadászlovasok ügetve megindultak a
magyarok felé. Khászim először azt hitte,
őrült virtusból támadást kívánnak
indítani, de aztán, ahogy közeledtek a
keresztesekhez, váratlanul egy, a
beglerbég számára ismeretlen zászló
röppent a fejük fölé, veres vászon, benne
kétfejű fekete sassal.
- Árulók! - dühöngött Khászim. -
Nyomorult árulók!
Nem sok idő maradt ezen rágódni,
mert Hunyadi és Szilágyi Mihály ismét
két irányból vezényeltek rohamot. A
janicsárok nyílzáport zúdítottak mindkét
irányba, de a páncélos förgeteget
megakasztani sem tudták.
A beglerbég a közelében várakozó
Turakhan felé fordult. A thesszáliai
szemmel láthatóan jól mulatott, és a
kisujját sem kívánta mozdítani, hogy
segítsen. Végtére is Khászim a
parancsnok, küzdjön meg a bajjal, ha
tud!
- Harcoljatok, tigriseim! - próbálta
túlordítani a beglerbég a fülsiketítő
harci zajt, a patadübörgést, a
fegyvervasak csattogását - Harcoljatok!
És a törökök tigrisként harcoltak. A
próféta zöld zászlai, a félholdas lobogók
büszkén lengtek a jeges szélben.
Öt órával a rajtaütés kezdete után
Hunyadi kénytelen volt jelt adni a
völgyzár túlsó végében őrt álló
páncélosoknak, hogy hagyják el
állásaikat és engedjék kizúdulni a
janicsárokat, szpáhikat...
- Előre, fiaim! Előre, magyar!
Végső rohamra indult a hegy lábánál
összetorlódott ellenséges sorok felé. A
lovasok beleroppantak a szabályos
alakzatban felsorakozott janicsárok
tömegébe. Szablyák suhogtak, pallosok
aprították az eleven húst. A levegőben
dühödten sziszegő nyílvesszők keresték
áldozataikat Vas csattant vasnak -
minden eddiginél elszántabb küzdelem
alakult ki középen.
Szilágyi kétségbeesetten figyelte,
amint az ide-oda hullámzó tömeg lassan
felemészti a páncélosok szélső sorait
Újabb és újabb vértes vitéz bukott le
nyergéből: a törökök fejszékkel,
lándzsákkal irtották őket, ahol csak
érték.
- Túlságosan sokan vannak! Az
Istenit, soha nem fogynak már el?
A válságos pillanatban Székely
Tamás lovasainak rohama roppantotta
meg a török sorokat. A zászlótartó
csapata oly lendülettel zúdult nekik,
hogy nem bírták tovább tartani állásaikat
Elébb csak a gurebák, az arab és perzsa
harcosok futottak meg, de aztán gyorsan
követték őket a cserkeszek a gagauzok is.
A janicsárok fogcsikorgatva kitartottak,
de hiába. Az akindzsik is fülüket,
farkukat behúzva iszkoltak hátra a
völgyzár szabaddá váló északi vége felé.
Hiába csattogtatták ostorukat a
jajabasik, hiába üvöltözött Khászim
beglerbég, lassan a janicsár sorokból is
le-lemorzsolódtak néhányan, és futásnak
eredtek. Ők aztán magukkal rántották a
harcba még be sem avatkozókat és a
mögöttük felsorakozott katonákat.
- Most! Most! - kiáltotta bőszen
Hunyadi, mire a völgyzár déli oldalát
biztosító pihent ezer páncélos is rohamra
lendült.
Az ő beavatkozásuk végképp
eldöntötte a csata sorsát. A janicsárok
immár nem próbáltak ellenállni,
mindannyian észak felé, Mezgraja
irányába özönlöttek.
Szilágyi Mihály alig érezte a karját,
tudta, nem bírták volna már sokáig.
Ekkor megpillantotta a boldog
vigyorral felé vágtató Hunyadit.
- Mit lazsálsz, Mihály? Aprítsd őket!
Minél kevesebb futhasson vissza a
szultánhoz!
- Aprítsa őket, akinek négy karja
van! Én már eleget aprítottam ezzel a
kettővel!
A vajda felszabadultan nevetett.
Felcsapta sisakrostélyát és
körbepillantott a lapályon. Különös
módon a törökök egy része csapdát
szimatolt, ezért nem a szabadnak tűnő
irányba menekült, hanem a fagyos
folyóvízen és a mocsaras lapály szélén
próbált elevickélni a magyarok
közelségéből. Ezek nagy része a
mocsárban ragadt, lassan süllyedni
kezdett, és most kétségbeesetten
kiáltozott segítségért.
- Aki bírja még, utánam! - Hunyadi
nem törődve a feje körül suhogó
nyílvesszőkkel újra megsarkantyúzta
lovát. A sorok felbomlottak, a
páncélosok is összekeveredve
forgolódtak a bekerített janicsárok
százai körül, és fogyatkozó lendülettel
vagdalták őket.
- Bárcsak itt lehetnének mind a harci
szekereim! - A vajda a fejét csóválta,
miközben megsuhintotta pallosát, és
kettéhasított egy halálra vált szpáhit.
Hetedik órában tartott ekkor a
pusztító harc a Nisava torkolata mellett.
 6.

HADIÚT DRAZEVAC MELLETT,

SZERB-BOLGÁR HATÁRVIDÉK,
A. D. 1443, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK 3. NAPJA

Ulászló király fölöttébb kedvetlenül

léptetett a behavazott országúton. Kínzó
unalom gyötörte, s lassan megfájdult a
feje Cesarini szűnni nem akaró
fecsegésétől. Reggel óta azt hallgatta,
hogyan képzeli a bíboros úr majdan a
drinápolyi érsekség felépítését, mely
természetesen a római
anyaszentegyháznak kell hogy
alárendelve legyen csakúgy, mint
valamennyi, a töröktől visszafoglalt
város temploma. Emellett eminenciája
legalább tucatnyi érvet sorakoztatott fel
arra, miért nem szabad a görögkeleti
rítusú misének helyt adni a majdan
újjáépítendő keresztény templomokban,
és miért szükséges, hogy a
konstantinápolyi pátriárka is belássa
ennek elkerülhetetlenségét.
Ulászló látványosan ásítozott és a
láthatárt fürkészte a mind sűrűbb
hóesésben. Mintha hatodik érzéke azt
súgta volna, hogy nem kell már sokáig
hallgatnia a bíboros tirádáit.
Így is történt...
Drazevac után török lovasok
bukkantak fel a folyó mentén.
Azonnal ideges feszültség lett úrrá a
lomhán előrearaszoló hadon. Czudar
Simon intésére számszeríjászok
vágtattak elő, hogy védjék őfelsége testi
épségét, de hamar kiviláglott, hogy a
közeledő törököknek esze ágában sincs a
király életére törni - ehelyett fejvesztve
hajszolták lovaikat, időről időre a hátuk
mögé tekingetve, nem üldözi-e őket
valaki.
- Csapjunk le rájuk!
Ulászló megsarkantyúzta a lovát, és
az elképedt Cesarinit maga mögött
hagyva előreugratott. Testőrző lovagjai
lándzsáikat előreszegezve dübörögtek a
nyomában.
- Vágjuk le mind!
Ekkorra már a törökök is felfigyeltek
rájuk, és rögvest irányt változtattak,
megpróbálván a hegyek felé, az utat
szegélyező behavazott fák mögött
eltűnni. Hátasaik azonban kimerültek,
ezért Ulászló és lovagjai rövid üldözés
után beérték és néhány pallossuhintással
lekaszabolták őket.
- Honnét jöttek ezek?
De már közeledtek is az újabbak.
Ezek is eszüket vesztve vágtattak,
látszólag cél nélkül, s nyomukban néhány
kósza janicsár caplatott a mélyen felázott
talajon.
Ulászló nem értette, hogyan
kerülhettek egyszeriben az orruk elé
török katonák, de a biztonság kedvéért
gyorsan felsorakoztatta Brankovics rác
lovasságát.
- Vágtassatok előre és derítsétek fel,
mi történik ott, a hegy oldalában!
A szerbek hamarosan jelentették,
hogy százával, ezrével közelednek a
török hadak a Nisava torkolata felől.
- Törökök? Itt? És Hunyadi hol van?
Cesarini, aki ekkorra érte be az
uralkodót, pajzsát jelentőségteljesen
Ulászló elé tartotta, mintha máris
ellenséges nyílvesszők rajától kellene
megvédenie.
- A törökök túljártak Hunyadi eszén,
felség! Rajtunk ütnek menten!
A havazásban most már sűrű, tömött
sorokban vágtattak féléjük a ruméliai
beglerbég szpáhijai és akindzsijei.
A bíboros elsápadt.
- Árulás! Hunyadi a háta mögé
eresztette a törököt!
 A hír futótűzként terjedt a seregen. A
szerbek egy cseppet sem illetődtek meg,
ellenkezőleg, nagy kedvvel készülődtek
a harchoz. Ellenben Pálóczi Simon,
Czudar Simon meg Marczali Imre
zavarodottan forgolódtak paripáikon.
Menetelő bandériumaik páncél nélkül,
köpenyekbe, szőrmebekecsekbe
bugyolálva fagyoskodtak a nyeregben. A
páncélokat és a fegyvereket szállító
szekerek valahol hátul zötyögtek, mint
később kiderült, még reggel elakadtak a
sárban, hóban.
Ulászló látta, hogy azonnali
cselekvésre van szükség: parancsba adta
a számszeríjászoknak, hogy sortüzeikkel
akasszák meg a rohamozó török sorokat.
Igen ám, de a királyi számszeríjászok
csupán két-két nyílvesszőt tartottak
övükben, a többit szintén a szállító
szekerek hozták utánuk valahol a menet
végén.
- Felség! Ajánlatosabb volna
visszahúzódni! - javasolta elcsukló
hangon Cesarini. - Itt csak lemészárolnak
minket!
Ulászló nem tudta, hirtelenjében mit
is kellene tennie. A szerbeken kívül
senki sem állt készen a harcra, s a
törökök már mind közelebb dübörögtek
feléjük. Ebben a pillanatban figyelt fel
arra, hogy saját bandériumának néhány
lovasa elhagyja a menetoszlopot, és
fejvesztve menekül hátra.
- Vissza! Vissza, kutyák!
- Vonuljunk hátrébb, felség! -
kiáltotta Pálóczi Simon, idegesen
prüszkölő lovát próbálva megzabolázni.
- Itt nem tudunk harcolni!
- Fordíttasd meg a szekereket, uram!
- könyörgött Cesarini. - Itt lekaszabolnak
minket!
Ulászló próbálta megőrizni
hidegvérét; valamit egyszerűen nem
értett Az előbb még úgy tűnt, a törökök
menekülnek!
Kihúzta magát a nyeregben. Hunyadi
bizonyára tudná, mit kell ilyenkor tenni...
Hol van Hunyadi?
Hátul a havazás hófehér függönyén
keresztül is jól látszott, hogyan futnak
vissza ezrével Cesarini paraszt
keresztesei Aleksinac irányába. Rémült
kiáltásaik visszhangzottak a Morava
túlpartjáról.
Ulászló megpörgette kezében
pallosát, a frissen hullott hóra
fröccsentve a pengéről a vért.
- Itt maradunk! Harcolunk!
A bíboros keresztet vetve elvágtatott
a menekülők után.
- Harchoz!
Pálóczi, Czudar és Marczali
káromkodtak egy sort, de azért
elfoglalták helyüket a király oldalán.
Előttük vagy ezer lengyel lovag
sorakozott fel; a szerb könnyűlovasok a
jobbszárnyra meg a balszárnyra
szorultak ki.
- Készüljetek!
A törökök már ott loholtak nem
messze tőlük. Ezekben a pillanatokban
vált nyilvánvalóvá számukra, hogy a
havazásban egy egész sereg állja el az
útjukat.
- Kitérnek! - csodálkozott Pálóczi
Simon. - Nézzed, uram! Kitérnek
előlünk!
- Üldözik őket! - ingatta a fejét a
király. - Uramisten! Nézzétek!
A sok ezer török lovas és a
mocsárban botladozó, nyakig saras
janicsár mögött lassan kibontakoztak
azok, akik ilyen szépen megszalasztották
valamennyit.
Páncélos lovasok voltak.
Ulászló fellélegzett. A páncélosok
fölött két zászlót csattogtatott szél. Az
egyik a magyar nemzet árpádsávos, a
másik a Hunyadi-ház hollós zászlaja
volt.
 7.

A vajda szédelgett a nyeregben a

kimerültségtől, mire Ulászlóig
vergődött, de azért már messziről
vigyorgott rá nagy büszkeségében.
- Szétvertük a ruméliai beglerbég
seregét, felség! Láthatod! Futnak, ahogy
a lábuk bírja!
E pillanatban Székely Tamás
robogott el mellettük, még mindig
fáradhatatlanul aprítva az elébe tántorgó
janicsárokat. Mivel a menekülő törökök
közül néhány thesszáliai akindzsi végső
kétségbeesésében egyenest feléjük
vágtatott, Pálóczi intett a
számszeríjászoknak, hogy szedjék le
őket.
Amíg ők elvégezték munkájukat,
Ulászló megsarkantyúzta lovát, és
Hunyadi elé ugratott, nem hagyva, hogy a
vezér lekászálódjon a nyeregből.
Megragadta a vajda alkarját, és római
szokás szerint megszorította.
- Az Istennek legyen hála, Johannes!
Győztes vagy ismét! Győztes, mint
mindig!
Hunyadi kitörölte szeme sarkából a
belealvadt vért. Szeretett volna mondani
valamit, de azon járt még mindig az esze,
hogyan üldözhetné tovább a törököt.
- Gyorgye!
A despota hitetlen arckifejezéssel
léptette melléje lovát.
- Tudod te, mit míveltél. Magyar
Jankó? Szerb földön nincs több török
sereg!
- Ne is legyen, Gyorgye! A
menekülőket rácaid verjék agyon!
A despota egyetértőn bólogatott, s
már hívta is magához udvarnokait.
- Üss tábort, felség! - sóhajtotta
Hunyadi. - A környék még nem
biztonságos!
Azzal megfordította remegő térdű
lovát, és elügetett vissza, a harcmező
irányába.
Ulászló vacogva körbepillantott.
A szakadó hó és a köd falán túl
rendezetlen összevisszaságban lovasok
száguldottak. A sebesültek, kegyelemért
könyörgők nyöszörgése, a halálsikolyok
mintha minden irányból visszhangoztak
volna.
- Tábort verünk! - adta ki a
parancsot a király. - Rakjatok tüzet!
Menten megfagyok!
 8.

Hunyadi Szent András havának második

napjának reggelétől a harmadik nap
deléig egyfolytában nyeregben volt, s
éjféltől másnap délig csatázott Khászim
beglerbég seregével. Reggelre
kétségtelenné vált a magyar győzelem,
onnantól fogva csak a menekülők
üldözése és a török tábor kifosztása
maradt hátra.
A Nisava-hegy előtti lapályon,
Mezgraja és Camurlija között négy és fél
ezer török halottat hánytak halomba és
földeltek el a környékbeli bolgárok,
rácok. Mégennyi sebesült jajgatott
ellátatlanul a földön. Irgalomért
rimánkodtak, de sokuknak semmi esélye
sem maradt a túlélésre: éhen, szomjan
vesztek, elvéreztek, megfagytak a mind
hidegebbre forduló időjárásban.
Mint kiderült, az elkövetkező
napokban a parasztok még legalább
ötezer menekülő törökkel végeztek:
agyonverték, kapával, kaszával, erdőirtó
fejszével lemészárolták őket. Akadt, akit
elevenen nyúzták meg. Volt mit
megtorolni: megerőszakolt feleségek,
leányok, janicsárnak elragadott fiúk,
testvérek, felperzselt falvak, lerombolt
keresztény templomok emléke követelt
azonnali véráldozatot ezekben a
napokban.
Hunyadi harcosai meglepően sok
foglyot ejtettek. Tizenhárom bég, több
neves csapatvezér, jajabasi is a
magyarok kezére került, köztük Szinán
bég, akit Hunyadi egyszer már legyőzött
Aleksinac mellett.
Kilenc török hadizászló és
töméntelen hadizsákmány is a győztesek
kezére került.
Thuz János megint állhatott neki
körmölni és zsákmányt lajstromozni.
De Isten látja lelkét, boldogan tette.
 9.

MOMCILO-ERŐD, SEHIRKÖY
(PIROT), TÖRÖK BIRODALOM,
847, RADZSAB HAVÁNAK 14.
NAPJA125

Mohamed Hán cselebi, az Oszmán

Birodalom trónörököse reszketett a
szokatlanul hidegre fordult idő miatt, és
reszketett, ha csak arra gondolt, hogy
néhány napon belül atyja, a szultán is
értesülni fog a ruméliai hadak
vereségéről. Az ő vereségéről...
Előtte a kerti pavilon hosszú
folyosója nyílt, melyen végighaladva az
erőd belső udvarán vártak rá a maradék
sereg parancsnokai. A folyosón
testőrségének sárga kaftános harcosai
sorakoztak fel, rezzenéstelen arccal
bámulva a semmibe. A sehzáde
aggodalmasan figyelte őket: vajon mit
gondolnak most róla? Vajon ók is tudják,
hogy kudarcot vallott?
- Indulnunk kell, uram!
- Hát persze... Tudom...
Dracul-oglu állt mögötte alázatos
arckifejezést öltve, támogatón.
Hollófekete haja a vállára omlott,
lányosan szép arcából azonban oly vad,
kegyetlen kifejezést sugárzó szempár
parázslott, amitől angyali vonásai
eltorzultak. Egy ifjú férfitestbe zárt,
kitörni kész vadállat pillantása volt ez.
Nem, gondolta Mohamed. Dracul-
oglu nem fogja magára hagyni.
Különösen most nem, hogy senki más
nem áll már mellette...
- Hunyadi átlátott a tervünkön -
jegyezte meg, és megigazította díszes
selyemkaftánját - Lehetséges, hogy Allah
nem akarja a győzelmünket?
A vajdafi elmosolyodott, de ettől a
mosolytól kirázta a herceget a hideg.
- A győzelemig vezető utat a
mindenséget vigyázó kerubok keserves
vereségekkel szegélyezik, uram. Hogyan
tudnánk értékelni a végső diadal édes
nedűjét, ha előbb nem ízleltük meg a
kudarc keserű cseppjeit? De ne aggódj!
A legyőzhetetlen oszmán hadak végül
térdre kényszerítik a magyarokat! Ígérem
neked!
 - Miért vagy olyan biztos ebben? -
kérdezte Mohamed.
Dracul-oglu kivillantotta hófehér
metszőfogait.
- Utólagos engedelmeddel, a
nevedben parancsot adtam a
megfutamított csapatok megbüntetésére!
Mindenekelőtt helyre kell állítanunk a
fegyelmet a seregben!
Mohamed a homlokát ráncolta.
Tudta, hogy a fenyítés elkerülhetetlen,
ugyanakkor a végső döntéssel szerette
volna megvárni a szultán érkezését.
- Hány embert?
- Minden tizediket, nemes sehzáde!
Mohamed döbbenten nézett rá.
- Minden tizediket?
- Tanulni fognak a leckéből, uram! A
gyávaság könnyen erőt vesz a
legedzettebbek lelkén is. Egyedül a
félelem tarthatja őket kordában!
Mohamed elindult.
A kert pavilonjai között még néhány
őszi rózsa kókadozott a hó súlya alatt, de
illatukat rég nem lehetett érezni.
A sárga kaftános őrök tisztelegtek,
amikor elhaladtak előttük.
A vár belső udvarára érve
Mohamedet meglepte a felsorakozott
tisztek feszes, katonás tartása. Egy ilyen
súlyos vereség után törvényszerű lett
volna némi szedett-vedettség, levertség.
Ezzel ellentétben mind kifogástalan
öltözékben, csillogó fegyverekkel,
egyenes derékkal sorakozott fel előtte,
még azok is, akik súlyos sebeket
szereztek a Hunyadival vívott
ütközetben.
- Te szedted ráncba őket? - kérdezte
Dracul-oglut, de az ifjú csak
mosolyogva a vár falához tapasztott
lépcsőre mutatott.
- Megvannak a jól bevált eszközeim!
Nézd csak meg a saját szemeddel, uram!
Mohamed rosszat sejtve
kapaszkodott fel a mellvédre, s közben
még egyszer hitetlenkedve
visszapillantott a felsorakozott tisztekre.
Khászim beglerbég összevagdalt arca
semmiféle érzelmet nem árult el,
tekintete valahová a távolba meredt.
Turakhan bég vonásai sem tanúskodtak
kárörömről, csak valami belső
feszültségről, valami végzetes
felismerésről.
- Lásd, uram!
Dracul-oglu büszkén mutatott ki a
Pirot nyomorúságos házai közt megnyíló
térre és a Nis felé vezető országútra.
Odalentről tompa moraj, hörgés
hallatszott.
Mohamed mozdulatlanná dermedt a
látványtól.
- Ez... ez a te műved?
- Elkerülhetetlen volt, uram! A sereg
fegyelme...
- Ki adott rá engedélyt?
Dracul-oglu nem jött zavarba, mintha
számított volna az ellenkezésre.
Közelebb hajolt a sehzádéhoz, és a
fülébe súgta:
- Ne lássák arcodon a csodálkozást,
uram! Tégy úgy, mintha...
- Ez nem csodálkozás! - Mohamed
kihúzta magát - Te semmit sem értesz
abból, mit jelent egy birodalmat
kormányozni, Dracul-oglu! Semmit!
- Bizonnyal úgy van, uram! De ahhoz
talán konyítok, hogyan lehet a fegyelmet
fenntartani...
A vajdafi kiismerhetetlen mosollyal
meghajolt a herceg előtt.
Odakünn másfél ezer karóba húzott
katona sorakozott takarosan a téren és az
országút mentén. Sokan még mocorogtak
a karókon, magatehetetlenül hörögve a
gyötrelemtől. A vár katonái nem voltak
gyakorlottak e kivégzési módban: a
legtöbb áldozat felnyílt hasfallal,
kiomlott belekkel rángatózott a
magasban. Az összegyűlt bolgárok és
törökök sápadtan bámulták az erőd
büszke falait.
- Te nem is sejted, hogy mi folyik itt,
igaz? - kérdezte Vladut. - Be vagy zárva
a palotádba! Nem tudod, mi történik
odakünn az utcán, a sárban, a
mocsokban...
- Mert te aztán tudod, Dracul-oglu?
- Tudom, uram... A bolgárok, a
szerbek és a görögök... Azt hiszed,
Hunyadi pusztította el a ruméliai
seregedet? Ugyan! Nagyszerű harcosaid
többségét a te alázatos, hűséges bolgár
és szerb alattvalóid verték agyon!
Hajlongtak előttetek, kaftánjaitok
szegélyét csókolgatták, csizmátok talpát
nyalták, valahányszor a színetek elé
járultak... De valójában csak erre a
pillanatra vártak! Most azt hiszik, eljött
az idő, hogy megszabaduljanak tőletek!
A falvakban sorra végeznek azokkal a
szerencsétlenekkel, akik a ti
szolgálatotokban álltak... Akik
tolmácsoltak nektek... Akik a
katonáitokat vezették... Akik szállást
adtak nektek... Akik élelmet szállítottak a
seregeteknek...
- Lázadók...
- Meg kell értened valamit, uram, ha
valóban szultán akarsz lenni!
Tirgovistében kétszer lehettem
szemtanúja annak, ahogy az addig oly
alázatos csőcselék őrjöngő tömeggé
változott... Apámnak igaza volt...
Patkányok ezek mind, aljas
csúszómászók... Nézd azokat az arcokat,
uram! Amikor megérkeztél a városba,
önfeledten ünnepeltek téged! Azt sem
tudták, hová legyenek, csak egy
pillantásod rájuk vessed! Ugyanezek az
emberek néhány nap múlva, amikor
Hunyadi hadai a város közelébe érnek,
vadászni fognak menekülő, bujkáló
katonáidra! Ha tehetnék, elevenen
nyúznák meg valamennyit, aki a kezük
közé kerül! Veled az élen!
Mohamed megundorodott a vajdafi
szavaitól. Legszívesebben faképnél
hagyta volna, de tudta, hogy odalentről
tekintetek ezrei fürkészik most
kettejüket. Nem tehetett egyetlen
félreérthető mozdulatot sem, s
legfőképpen nem kelthette azt a
benyomást, hogy az események
kicsúsznak kezei közül.
- Tudod, mi történik, ha Hunyadi
tovább nyomul kelet felé, uram? -
folytatta Dracul-oglu, kihasználva a
csendet - Még mindig azt hiszed, hogy az
a nyomorult tíz-húszezer magyar
páncélos jelent valódi veszélyt a
birodalomra?
A vajdafi angyali vonásait
gyűlöletteli kifejezés torzította el.
- Hunyadi és szánalmas serege nem
jelent gondot atyád anatóliai
hadosztályainak... De a remény, amit a
magyarok a szerbek, bolgárok, görögök,
albánok szívében gyújtanak... A remény,
amit elhoznak ide, a birodalom
peremvidékére, minden másnál
veszedelmesebb, uram! A parazsat el
kell taposni, amíg nem késő! Még most,
mielőtt minden lángra lobban
körülöttünk!
A sehzáde elfordította arcát Dracul-
ogluról. A szavak ott visszhangoztak
elméjében, de egyelőre képtelen volt
felfogni őket. Lelke mélyén tudta, hogy
az oláhnak igaza van, de ahogy tekintetét
ismét az út menti karóerdőre vetette,
lassan megrázta a fejét.
Nem...
Ha ez az ára mindennek...
De vajon lehet-e visszafordulni
félútról? Lehet-e válogatni az
eszközökben?
Mohamed elmosolyodott.
- Azt hiszem, igazad van, Dracul-
oglu. Szívből köszönöm a leckét! De
szavaid valami másra is felhívták a
figyelmemet a nyilvánvalón kívül...
A vajdafi tekintetében kíváncsi fény
szikrázott fel.
- Túlságosan veszedelmes barát
vagy, Dracul-oglu! Jobb, ha megmaradsz
annak, ami voltál: ellenségnek! A
fermánt, ami felhatalmaz arra, hogy a
nevemben parancsokat osztogass, még
ma visszavonom! Visszatérsz Tokat
várába! Fogolyként!
A vajdafi halovány mosolya meg
sem rebbent.
- Ahogy óhajtod, uram!
- A szultán majd határoz további
sorsodról!
- Ahogy óhajtod, uram!
 Mohamed megkeményítette vonásait
Való igaz, alattvalói nem szabad, hogy
lássák rajta a megrendülést. Odakünn, a
karókon gyötrődő katonák megannyi
mocorgó, csupasz pondróra
emlékeztették.
- Ne feledd, uram - jegyezte meg
Dracul-oglu, mintegy búcsúzóul ha nem
keményíted meg a szíved, elevenen
falnak majd fel! Az ember könyörtelen
vadállat. A bőrünk alatt mind
farkasbundát hordunk!
Még egyszer meghajolt.
- Ha egy napon újra szükséged lesz
rám, küldess értem, uram!
A sehzáde intett a közelben álló
lándzsásoknak, hogy elvezethetik színe
elől.
 Egyedül maradt.
Hosszan állt még a Momcilo-erőd
mellvédjén, díszes, aranyszegélyű
kaftánját szorosan összefogva teste előtt,
és a karókon vergődő katonákat bámulta.
Próbálta átérezni a fájdalmukat, de
képtelen volt rá.
Magához hívatta Khászim
beglerbéget, és parancsot adott Sehirköy
kiürítésére.
- Gyújtsátok fel a várost! Az erődöt
is! Romboljatok le minden házat a
környéken! Öljetek meg annyi bolgárt,
amennyit csak tudtok!
A beglerbég földig hajolt.
- És a sereget hová vezessem, fényes
tekintetű sehzáde?
- Vissza, Sofya irányába! Útközben
lángba borítotok minden várost! Azt
akarom, hogy Hunyadi csak felperzselt
földet találjon maga előtt! Azt akarom,
hogy Hunyadi katonáinak egy szem búza
se maradjon eleségnek! Azt akarom,
hogy éhezzenek a hitetlen kutyák, amíg a
nyomunkban vánszorognak...
A ruméliai hadsereg maradéka egy
órával később megkezdte
visszavonulását Sofya irányába.
 10.

ÚJLAK, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1443, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK 12. NAPJA

- Az átkozott fattyú! Megaláz ez az

átkozott fattyú! Hogy a ménkű csapjon a
kutya oláhjába!
Újlaki Miklós bődülésébe
beleremegett az egész vár. Úgy, ahogy
volt, csupaszon rontott ki a dézsából,
melyben szolgálólányai fürösztötték
éppen, mikor a futár a veres pecsétes
levelet meghozta.
Miklós egészen odáig a hetedik
mennyországban érezte magát - igaz, sok
vesződségébe tellett, míg ezt az állapotot
elérte. A környékbeli falvakból hosszas
keresgélés után válogatta össze az ügyes
kezű szolgálólányokat, akik a hátát
masszírozták, miközben a dézsába
áttüzesített téglákat hordtak, hogy ki ne
hűljön a víz. Egy marék levendula és
Csutorásné csodatevő ánizs- és
rozmaringfőzetéből kotyvasztott
idegnyugtatójából fél üvegcse a habok
közé, s az úr máris feledhette minden
búját, baját.
Azaz csak feledhette volna... Mert
amikor Gecse várispán
bealkalmatlankodott, Miklós már
sejtette, hogy mennyei hangulatát
hamarosan pokoli düh váltja fel.
Úgy is lett: a várispán jelentette,
hogy futár érkezett messzi
Bolgárországból, ahol őfelsége a király
hadakozott épp a törökkel. Levelet
hozott, veres pecséttel lezárt levelet. A
pecséten holló díszelgett, csőrében
gyűrű.
Tudta persze Miklós, hogy jobb
volna várni az üzenet elolvasásával a
vacsora utánig, de balsejtelme támadt, s
még ott, a dézsában feltépte a pecsétet.
A végére sem ért a levélnek, már
ugrott is kifelé, hiába gőzölgött a
levegőben az idegnyugtató főzet, hiába
csitítgatták a csaknem csupaszra
vetkezett dús keblű szolgálólányok, nem
törődött most Miklós semmivel.
Csuromvizesen, nyakig habosan,
anyaszült meztelenül trappolt végig a
várfolyosón, félrelökve útjából cselédet,
strázsát, mindenkit, aki csak ki merte
dugni az orrát az éktelen ordítozás
hallatán.
- A tetves fattyú! Mit merészel ez az
oláh kutya?
A vár ura egyenest asszonyának
szobája felé csörtetett, ügyet sem vetve a
fogvacogtató novemberi hidegre.
- Ezt nézd meg! Ezt merészelte a
gyalázatos!
Rozgonyi Mária ásítva pillantott fel
a kézimunkából, amivel már órák óta
rongálta gyönyörű szemeit Mi mást
tehetett volna? Féltékeny férje a várból
se szívesen eresztette ki, s amúgy is,
ugyan hová mehetett volna ilyenkor
télvíz idején, mikor közel s távolban
mindenki behúzódott a vackába?
-Így jöttél végig a folyosón? -
csóválta fejét az asszony.
Újlaki eleresztette a füle mellett a
megjegyzést, és a hétrét hajtogatott
levelet lobogtatva ordított tovább:
- Tudtam, hogy baj lesz belőle! Most
aztán megvan a baj!
Rozgonyi Mária megbocsájtó
mosollyal felkelt az ablakmélyedés
párnázott padjáról, és tajtékzó férje urát
a kandalló melletti baldachinos ágyhoz
vezette.
- Azonnal takarózz be, te eszement!
A végén még tényleg megbetegszel
nekem!
Ellentmondást nem tűrve a dunyha
alá gyömöszölte a férfit - azzal a
határozott mozdulattal, amit
nevelőanyjától, Rozgonyi Cicelle
nagyasszonytól lesett el.
- Hát nem érted? Még gúnyolódni
mer rajtam!
Mária gondosan betakargatta.
- Ez várható volt. Mondtam neked,
ha idehaza maradsz, elszalasztod életed
legjobb lehetőséget!
- De hiszen... Ki gondolta volna,
hogy...
- Azt hitted, hogy Hunyadi vérző
fejjel szédeleg majd haza? Még mindig
nem ismered eléggé! Ez az ember
mindenre képes! Ez az ember végigveri
az összes török hadat Nándorfehérvártól
Konstantinápolyig!
- Ezt írta az átkozott: éppen ezt teszi!
 - Biztos voltam benne - vont vállat
Mária. - Te pedig itt rostokolsz ebben az
unalmas, behavazott várban, és a
szolgálólányokat csöcsörészed!
- Beteg vagyok!
Mária arcán gúnyos kifejezés suhant
át. No persze... beteg...
- Mutasd azt a levelet!
Miklós pillanatnyi töprengés után
átnyújtotta a pergament. Felesége
gyorsan átfutotta a takaros sorokat.
- Hm. Hunyadi deákja valóban
mestere az iróniának!
- Elevenen megnyúzatom azt is!
Az asszony felnevetett.
- Csak magadra vethetsz, bolond! A
király neked is könyörgött, hogy tarts
vele! De te nem... Te ilyen kalandor
vállalkozáshoz nem adod a neved! Most
majd Hunyadi aratja le az összes babért,
nem beszélve a töméntelen
hadizsákmányról, ami az ő kincsesházát
gazdagítja, s nem a miénket!
Újlaki bosszúsan prüszkölt.
- Megmondtam neked, Miklós! -
Mária gyengéden masszírozni kezdte
férje izmos vállát - Megmondtam, hogy
pontosan azt kell tenned, amit Hunyadi
tesz. Oda kell menned, ahová Hunyadi
megy! Cikádornál és Vaskapunál te is
részese voltál a csodának! Miért nem
mentél vele Havasalföldre? Miért nem
mentél vele Bolgárországba?
- Mert azt hittem...
- Te csak ne higgyél semmit! Azt
tedd, amit ő tesz! Oda menj, ahová ő
megy! Mindketten erdélyi vajdák
vagytok! Minden címetek közös! A
király szemében mindketten ugyanannak
a feladatnak vagytok végrehajtói...
- Nem elküldtem kétezer lovasomat
Hunyadival?
- De te itt maradtál! Itt panaszkodsz
nekem anyaszült meztelenül, mint egy
durcás kisgyerek! Milyen férfi vagy te?
Újlaki elvigyorodott és elkapta
Mária karját.
- Nem vagy elégedett talán?
- Most nem erről van szó! - Az
asszony nem bírta megállni nevetés
nélkül. Mióta összeházasodtak, kitartó
munkával figyelmes szeretőt faragott
Újlakiból. Sok vesződség volt vele, de
megérte: a testi szerelem bizonyult a
leghathatósabb módszernek ahhoz, hogy
Miklóst engedelmes eszközévé tegye.
- Hunyadi azt írja, diadalmenetté vált
a hadjárat! Nemsokára bevonulnak
Bolgárország szívébe. Onnét néhány nap
Drinápoly! - olvasta fennhangon Mária.
Újlaki oly elmélyülten kötözgette ki
az asszonya ruháját, hogy csak tessék-
lássék módon figyelt a szavaira.
- Azt is írja, hogy minden töröktől
megtisztította Rácországot! Nyugodtan
elindulhatsz te is, a hadjárat végére csak
odaérsz! Azt írja, nem kell félned, akár
tizenhat lovassal is útra kelhetsz, mert az
utak immár biztonságosak!
Újlaki szitkozódva tépte fel a
mellyes pántjait, mikkel sehogy sem
boldogult.
 - Hogyisne! Eszem ágában sincs
odamenni! Hogy napestig hallgassam,
hogyan isteníti minden sült bolond
Hunyadit?
- Márpedig pontosan azt fogod tenni!
- nevetett Rozgonyi Mária, miközben
kibújt a rojtosra szaggatott mellyesből. -
Holnap reggel indulsz! Tizenhat
lándzsással, ahogy Hunyadi írta!
Vágtatsz, mint az eszement, hogy
mihamarabb utolérd őket!
Újlaki válaszolni is elfelejtett, mivel
Mária gyorsan melléje bújt a dunyha alá.
Alabástrom fehérségű, ruganyos teste
máris fölébe kerekedett, s ahogy
megduzzadt mellbimbóit Miklós ajkához
dörzsölte, hirtelen az ellenérvek is
semmivé foszlottak a férfi elméjében.
 - Amint ott vagy, jelented a
királynak, hogy immár ketten vezetitek a
Hadat! Hunyadi és te! Pontosabban te és
Hunyadi!
Ügyesen lefogta a férfi tapogatózó
kezeit, mert úgy vélte, utóbbi szavait már
egyáltalán nem hallotta.
- Figyelj, Miklós! Értsed, amit
mondok! Ott kell lenned! Ki kell venned
a részed az utolsó csatákból! A diadalív
alatt átvonulni: ott lesz a te helyed!
Újlaki kábán bólogatott.
- Reggel indulok!
- Ezt most csak azért mondod -
nevetett Mária, megragadva Miklós
ágaskodó férfiasságát mert már nagyon
szeretnéd... ezt...
Ahogy meglovagolta urát, minden
eddiginél határozottabban érezte a
hatalmat felette.
- Érted egyáltalán, amit mondok?
- Nem lenne jobb, ha itthon
maradnék? - vigyorgott Újlaki
hamiskásan.
- Hónapokra elszakadni tőled...
Kénytelen leszek majd mindenféle rihes
balkáni szajhára fanyalodni...
- Arra fanyalodsz, akire akarsz! -
Mária hevesen végighúzta körmeit a férfi
roppant mellizmain. Friss vér serkent a
karomcsíkokból. - Felőlem akár
valamennyi bolgár vénasszonyt
megerőszakolhatod! Köpök rá! Csak az
számít, hogy ott légy Ulászló körül! Egy
pillanatra se veszítsd őt szem elől!
Mindig állj a rendelkezésére! Ha lehet,
védd meg! Ütközetben te tartsad a
pajzsot eléje!
Miklós szeme fennakadt a
kimondhatatlan gyönyörűségtől.
- A király még mindig szerelmes
beléd... Tudod ezt, te boszorkány? -
nyögte idvezült mosollyal ajkán.
- Nem érdekel! Engem csak az én
bolond, élhetetlen férjem érdekel!
Újlaki üvöltve élvezett el.
Szokásával ellentétben azonban nem
terült el az ágyban, hanem Máriát
magához húzva a nő haját kezdte
simogatni.
- Melletted minden sikerülni fog! -
sóhajtotta. - Te vagy a jobbik énem, édes
asszonyom!
Rozgonyi Mária rákönyökölt a férfi
mellkasára.
- Maradj itt éjszakára! Még sok
mindenre kell kitanítsalak! Ha ügyesen
viselkedsz, mire a sereg hazatér
Magyarországra... mindent elérhetsz,
amit csak akarsz!
- Amit te akarsz! - javította ki
Miklós. - Amit te akarsz, kedvesem!
Nékem más nem számít!
A folyosón a szolgák és a strázsák
csak lábujjhegyen mertek közlekedni
azon az éjszakán. Jól tudták, hogy ha
Rozgonyi Mária "kezelésbe veszi" a vár
urát, jobb, ha a környékről is eltűnnek.
Elég, ha reggel megmutatják a képüket:
olyankor a kimerült, boldogan vigyorgó
Újlaki Miklóst kenyérre lehetett
kenni.126
 11.

Másnap a vár ura tizenhat fegyveres

lovas kíséretében kivágtatott a
felvonóhídon, és nekivágott a Zimonyba
vezető országútnak. Úgy számolta,
legkésőbb másfél, két hét múlva beéri
majd őfelsége Ulászló király keresztes
hadait.
S ha már ott lesz, pontosan azt fogja
cselekedni, amire Mária kitanította.
Pontosan azt!
Aranyat ér az ilyen asszony!
Az erdő szélétől Újlaki Miklós még
egyszer visszafordult nyergében, és intett
a vár ablakában álló Máriának.
Amikor visszajövök, büszke leszel
rám!
Megsarkantyúzta lovát. Tizenhat
lándzsása alig győzte tartani vele az
iramot.
 12.

Hunyadi nem túlzott. A Nis melletti

újabb diadal után valósággal özönlöttek
táborába a balkáni népek fiai és lányai.
Ezrével válogathatta ki az önkéntesek
közül előőrseit, felderítőit, ezrével
állíthatott fel könnyűlovas csapatokat a
fősereg biztosítására.
Szerbek, bolgárok, albánok,
görögök... Az egész Balkán megmozdult.
A győzedelmes magyarok és lengyelek
előretöréséről futótűzként terjedtek a
hírek, s eljutottak a legtávolabbi
falvakba is.
Öregek és fiatalok, kérges tenyerű
szántóvetők, tolvajok, kalmárok és
koldusok gyűltek a keresztes hadhoz,
hogy fegyvert ragadjanak. A népfelkelők
harcra készen érkeztek, s útközben
megtámadták a kisebb török
helyőrségeket, hogy fegyverekre
tegyenek szert. Jöttek mind, hogy a
hollós zászlók alatt, a legyőzhetetlennek
hitt Hunyadi vezérletével szálljanak
harcba az elnyomókkal.
Ulászló joggal érezhette úgy, hogy
milliók felszabadítójaként érkezik.
Minden faluban, városban túláradó
szeretettel fogadták. A lengyel vitézek
különösen nagy örömmel tapasztalták,
hogy bárkihez fordulnak, szláv szóval
felelnek kérdéseikre. Csehek, lengyelek
emelkedett lélekkel ölelték keblükre
bolgár és szerb testvéreiket, akik
szekérszámra hordták az élelmet a sereg
ellátására.
Egyik reggel Thuz Jánost azzal
ébresztették, hogy a Nis és Pirot
környéki bolgár elöljárók és pópák két
kisebb láda aranyat hoztak.
Két láda aranyat?
A sáfár azt hitte, tévedésről lesz szó.
De nem tévedés volt: az eredetileg a
keresztények által a szultáni kincstárnak
fizetett dzsizje fejadót jöttek felajánlani
Hunyadinak: inkább fordítsa az
összeszedett pénzt Bolgárföld
felszabadítására, semmint hogy a töröké
legyen!
Hunyadi elérzékenyült, mikor
meghallotta, hogy a földönfutóktól
kisajtolt aranyakat milyen önzetlen
szívvel nyújtják át néki.
Nem is volt kétséges: a hadjáratot
mindenáron folytatni kell! Csakhogy
közben az idő még mostohábbra fordult,
az utakat hótakaró lepte be, és a sivító
szél még a velőt is megfagyasztotta a
katonák csontjában.
A felperzselt Nis mellett csupán
néhány napot pihent a had, Hunyadi
sürgetésére már indultak is tovább,
immár másodszor vágva a Kunovica-
hágónak. Innentől lassabban araszoltak a
mind gyakoribb hófúvásban, ráadásul a
vajdának minduntalan be kellett várnia
Ulászló és kíséretének seregét.
A fagyos idő ellenére folyamatosan
jó hírek melengették lelküket. Hunyadi
győzelméről Ulászló és Cesarini azonnal
lelkes hangú leveleket küldött a nyugati
udvarokba. Lengyel ügyekben járatos
krakkói kancellárja, az ifjú Grzegorz z
Sanoka sorra körmölte az üzeneteket a
velencei dózsénak, a német királynak, a
pápának, a burgundi fejedelemnek, a
francia és angol királyoknak.
Velence azonnal utasította zárai és
rodoszi hajóit, hogy álljanak készen
bármilyen eshetőségre. Lehet, hogy a
török fenevad halálra sebzetten
összeomlik? A Korfu szigeti velencei
bailo127 jelentette a signoriának, hogy az
oszmánok Avlonában, Kaninában és
Argirokastróban olyannyira
megrettentek, hogy a magyarok további
előrenyomulása esetén a török
szigetvilág szinte kardcsapás nélkül
Velence kezébe kerülhet. A signoriában
többen követelték, hogy a köztársaság
azonnal küldjön a térségbe kiválóan
felszerelt gályákat, no nem azért, hogy a
török hadak átkelését megakadályozzák
Hellészpontosznál, hanem azért, hogy ha
a magyarok valamilyen csoda folytán
valóban térdre kényszerítik a szultánt,
Velence lehessen az első, amely ráteszi
kezét Gallipolira és Szkutarira.128
A keresztesek táborában persze erről
mit sem sejtettek. Annak viszont hírét
vették, hogy Iskender bég sikeresen
hazatért albán lovasai élén, és egy
élelmes csellel elfoglalta ősei várát,
Kruját.129 A felkelés lángja már másnap
magasba csapott a szkipetár hegyek
között, és a helyőrségek török katonái
fejvesztve menekültek Albániából. Csak
kevesen értek közülük biztonságban a
birodalom területére, mivel útközben az
albán, szerb és bolgár parasztok
folyamatosan irtották őket.
Aztán híre jött, hogy a
konstantinápolyi császár is felébredt
végre, s megértette, hogy a magyarok a
végső megszabadulást hozhatják el
számukra. A császár fivére, Konstantin a
Peloponnészoszra indult, hogy Hunyadit
támogatandó haderőt toborozzon. Egy
másik rokona, Dragas herceg Moreában
próbált önkénteseket gyűjteni maga
mellé, mindenütt hirdetve, hogy a
magyarok győzelmeinek köszönhetően
immár vége a török uralomnak, éppen
csak be kell végezni a Hunyadi által
elkezdett roppant munkát...
A görögök lelkesedésben élen jártak,
de harcolni egyáltalán nem akartak.
Sereget így végül egyik császári herceg
sem tudott gyűjteni.
Hunyadi és a király úgy tudták,
Thrákia termékeny síkjára lépve napok
kérdése, hogy szembe találkoznak a
fellázadt görögök harcias falanxaival...
Az általános lelkesedés közepette ismét
az a hír terjedt a keresztények körében,
hogy Murád végső vereséget szenvedett
Ázsiában a karamánoktól, és bele is halt
a harcmezőn szerzett sebeibe.
Néhány napig úgy tűnt, minden a
lehető legszerencsésebben alakul.
Pedig amikor Szent András havának
22. napján Hunyadi páncélos előhada
bevonult Pirotba, már jócskán
gyülekeztek a vészfellegek a Balkán
egén.
A híresztelésekkel ellentétben Murád
nem szenvedett vereséget. Ellenkezőleg,
sikerült megalkudnia Ibrahim béggel, s
most, hogy a hátát már biztosítottnak
tudhatta, a teljes anatóliai seregével
megindult Európa felé. Átkelt a
Hellészpontosznál, majd negyvenezres
hadát hatvanezerre bővítve erőltetett
menetben folytatta útját nyugatnak, hogy
könyörtelenül szétzúzza az előrenyomuló
magyar sereget.
 13.

SOFYA, BULGÁRIA, TÖRÖK

BIRODALOM,
847, SAABÁN HAVÁNAK 2.
NAPJA130

Mara hatun, a szultán első ágyasa

bosszúsan tekingetett ki a hintó ablakán.
Mikor érnek már oda?
Az utakon végeláthatatlan sorokban
meneteltek a magyarok elől visszavonuló
török csapatok. Szánalmas látványt
nyújtva, elcsigázottan botorkáltak kelet
felé, megverve, megalázottan. A
hintónak minduntalan félre kellett
húzódnia, amikor sebesülteket szállító
szekerek zörögtek el Edirne irányába. A
legrosszabb a mindenütt tapasztalható
pánik volt: Hunyadi hadainak közeledte
rettegéssel töltötte el a falvak, városok
lakóit. A menetelő janicsárok mellett a
megszállt területekről hirtelenjében
elköltözni vágyó török kereskedők,
adószedők, mesteremberek kullogtak
gyermekeiket maguk után rángatva,
szegényes holmijukat a fejükön cipelve.
Mara a hintó ablakából figyelte a
megnyúlt arcokat és a szemekben
tükröződő félelmet, reménytelenséget.
- Futnak... Már Hunyadi nevének
hallatán is futnak! - sóhajtotta Mara.
- Jobban rettegnek tőle, mint a
szultántól!
A hintóban vele szemben két öccse
ült fegyelmezetten, mozdulatlanul Nem
sokat beszéltek, mióta Tokat várából
elhozta őket. Mindvégig csöndben tűrték
az út viszontagságait, mintha Murád
ítélet-végrehajtói évekkel ez előtt nem a
szemük világától fosztotta volna meg
őket, hanem a nyelvüket tépte volna ki.
- Nemsokára Sofyába érünk!
Grigor és Stefán most sem feleltek,
csak bámultak maguk elé, és szorongva
egymás kezét fogták.
Mara szíve elfacsarodott, ahogy
végigmérte két valaha daliás, gyönyörű
öccsét Murád megvakíttatta és
kiheréltette őket: a két daliából mára
elhízott, minden neszre összerezzenő
emberroncs lett.
- A sehzáde a jóakarónk! - Mara
előrehajolt és biztatón megragadta
testvéröccsei kezét, de mindketten
elhúzódtak tőle. - Születése óta ismerem
jól. Jó szándékú fiú, eszes, igyekvő.
Sokat köszönhet nekem. Bátorítottam,
amikor szüksége volt rá, vigasztaltam,
amikor mindenki ellene volt... Most ő a
birodalom veliahtja.131 Egy napon, talán
nem is soká, szultán lesz... Ugye értitek,
mit jelent ez?
Grigor megszorította Stefán kezét.
Tudták. Persze hogy tudták, de
legalábbis remélték... Évek óta nem
mozdulhattak ki Tokat erődjéből:
előkelő foglyok voltak, megkaptak
mindent, amire szükségük volt, de azért
mégiscsak rabokként tengették
nyomorúságos életüket.
 Most pedig napok óta pihenés
nélkül, váltott lovakkal száguldott velük
a hintó, hogy a sehzáde parancsára
Sofyába vigye őket.
- Az ihtimani konakban a saját
fülemmel hallottam egy janicsártól, hogy
a magyarok maguk mögött hagyták
Sehirköyt, és gyorsan törnek előre Sofya
felé! Mohamed valószínűleg még ma
elrendeli a város kiürítését. - A
birindzsi kádin132 pillanatnyi szünetet
tartott. - Valamit el kell mondanom, amit
még nem tudtok. A keresztények
seregének két vezére van... Az egyik
Hunyadi. A másik... apánk!
A két fiú arca megrándult.
- Apánk?
Mara újra megpróbálta megragadni
öccsei kezét, és végre nem húzták el
tőle.
- Igen... Több ezer szerb harcossal...
- Azért jön, hogy kiszabadítson
minket? - Stefán izgatottan előrehajolt.
- Azért jön, hogy visszaűzze a
törököket Ázsiába!
- Sikerülni fog! Sikerülnie kell! Ki
kell irtani ezt a söpredéket a föld
színéről!
Mara az ölébe ejtette kezét. No
persze... Grigor és Stefán szívében
engesztelhetetlen gyűlölet parázslott.
Minden okuk meg is volt rá azok után,
amit velük műveltek...
De ő?
Hogyan értethette volna meg
öccseivel, hogy szívvel-lélekkel törökké
lett? Hogy régen nem a keresztények
Istenéhez imádkozik, hanem a hatalmas
Allahhoz? Hogyan értethetné meg velük,
hogy amikor egy-egy ütközetről várnak
hírt Edirne szerájában, ő rég nem a
keresztény fegyverek diadaláért
imádkozik, hanem az oszmán
győzelemért?
Csakhogy Mara Brankovics, a
szultán első ágyasa, a birodalom hű
alattvalója ettől még szíve mélyén
megmaradt szerencsétlen sorsú szerb
hazája lányának.
Gyorgye Brankovics lányának...
- Ahogy mondtam, Mohamed kedvel
engem. Azt hiszem, azért rendelt
magához benneteket, mert a szabadon
bocsájtásotokkal akarja megnyerni
magának atyánk jóindulatát...
Grigor arca megnyúlt az üres
szemgödör alatt.
- Akkor inkább maradjunk foglyok
életünk végéig! Atyánk csak harcoljon
tovább! Harcoljon a magyarok oldalán,
amíg az utolsó török feje is a porba nem
hull!
Mara kétségbeesetten szorította meg
a kezüket.
- Hát nem értitek? Élnetek kell!
Szabadok lehetnétek! Szabadok!
Stefán tapogatózva kinyúlt, és
megérintette nővére arcát.
- Szabadok? Mara? Nézz ránk! Nézd,
mit tett velünk az az istentelen
szörnyeteg! Soha többé nem látjuk már a
Teremtő fényét, soha többé nem
ölelhetünk asszonyt... Soha nem lehet
gyermekünk... Még a harcra is
alkalmatlanok vagyunk... Mit ér a mi
életünk, Mara?
A szultán első ágyasa érezte, hogy
forró könnycseppek szántják arcát.
- Drága testvéreim! Ne mondjatok
ilyet! Élnetek kell! Élnetek kell!
A távolban feltűntek Sofya karcsú
mecsetjei.
 14.

A sehzáde azonnal fogadta őket a város

határában felállított díszes
sátorpalotában.
Mosolyogva, szívélyesen nyújtotta
kezét Marának mint régi, kedves
ismerősnek - talán csak ajakbiggyesztése
tűnt szokatlannak az ágyas számára.
Mintha már a felnőtt férfi gesztusa lett
volna ez, nem a tizenhárom esztendős
fiúé...
Mara jóval magasabb volt
Mohamednél, de ez most először hozta
zavarba; úgy érezte, illetlenség a
trónörökös fölé tornyosulnia, ezért
rögvest térdre ereszkedett, s ebben a
testhelyzetben maradt.
Az őrök bekísérték Grigort és
Stefánt.
- Miben állhatunk szolgálatodra,
nemes sehzáde? - kezdte Mara hatun.
- Hallottam a beglerbég
vereségeiről... Ha volna bármi, amiben
szerencsés változást idézhetnénk elő a
csillagok jelenlegi baljós állásában...
- Ami azt illeti, volna valami...
Mara Brankovics úgy érezte, a szíve
menten kiugrik a helyéből. Valóban
eljött a pillanat? Testvéröccsei
szabadságának pillanata?
- Engedd meg, hogy őszinte legyek
hozzád, nemes sehzáde! Tudom, hogy
atyánk Hunyadi oldalán harcol... Biztos
vagyok benne, hogy egy megfelelő
gesztus meggyőzhetné őt arról, hogy
helye valójában a szultán oldalán van!
Mohamed gondterhelt képpel fordult
felé.
- Megfelelő gesztus?
- Igen! Valami, amiből atyánk, a
despota biztosan tudhatná, hogy...
A sehzáde türelmetlenül legyintett.
- Ó, nem... Sajnálom, kedves hatun!
Egyáltalán nem erről van szó!
Tizenhárom éves volt. Nyúlánk,
kamaszodó fiú, akinek vállát egy egész
birodalom súlya nyomta. Mara e
pillanatban teljes szívéből szánta őt.
- Biztos vagyok benne, fényes
tekintetű sehzáde, hogy megtalálod majd
a módját atyám kiengesztelésének!
Mohamed a két fiúhoz lépett.
 Grigor és Stefán hallották
közeledésének neszeit: igyekeztek
rezzenéstelen arccal állni a herceg vizsla
tekintetét.
- Megvan még a tőr, amit tőlem
kaptatok?
Grigor elmosolyodott.
- Mindig magunknál hordjuk, uram!
- Mutasd!
Elővonták ruhájuk redői közül a
tőröket, amit Mohamed három
esztendővel ezelőtt adott nekik. Ez a két
kis fegyver jelentette számukra az utolsó
kapcsot, ami hajdanvolt férfiúi
mivoltukhoz kötötte őket.
Mohamed elvette az egyik tőrt,
tűnődve nézegette beretvaéles pengéjét,
kicsit megcsillogtatta a fáklyák fényében.
Aztán egy hirtelen mozdulattal levágta
Grigor bal fülét.
A despota fia az első pillanatban
még a fájdalmat sem érezte. Aztán füle
helyéhez kapott, és felüvöltött.
Stefán összerezzent, sejtelme sem
volt róla, hogy mi történt. Ám Mohamed
egyetlen nyisszantással az ő bal fülét is
levágta.
Mara Brankovics kővé dermedt
meglepetésében.
Ott állt előtte ez a tizenhárom éves
fiú, és elmélyülten bámulta a tenyerén
tartott két fület.
Grigor és Stefán egymásba
kapaszkodva ordítottak a fájdalomtól.
- Hallgattasd el őket, kérlek! -
parancsolta Mohamed. - Nem állhatom
ezt a vinnyogást...
Mara Brankovics nem moccant,
képtelen volt levenni tekintetét a
sehzádéról. Tágra nyílt szemmel követte,
amint a sátor közepén álló asztalhoz lép,
és gondosan egy pergamenlapra helyezi
a két fület.
- A birodalom sorsa a tét!
- Ugye nem ölöd meg őket?
Mohamed az első ágyasra emelte
gondterhelt tekintetét.
- Csak ha feltétlenül szükséges.
Sokkal tartozom neked, birindzsi kádin.
Amit tettem, nem hálátlanságból tettem!
Szükségszerű volt...
Mara felkelt és testvéröccseihez
lépett Grigor még elhaló hangon
vinnyogott, Stefán odabújt nővéréhez.
 - Biztos vagyok benne... - suttogta a
szultán első ágyasa -, hogy azt tetted,
amit tenned kellett, uram!
- Szabadon távozhatsz! Javaslom,
birindzsi kádin, térj vissza Edirnébe!
Sofyát még az éjjel lángokba borítom!
- És ők? - Mara a könnyeivel
küszködött - Velük mi lesz?
- Az már nem rajtam múlik. Egyedül
az atyátoktól függ, élnek-e vagy halnak...
Mara Brankovics minden ízében
remegett. Megölelte öccseit, aztán
kilépett a díszes sátorpalotából. A
láthatáron rőt derengést pillantott meg.
Khászim beglerbég sebesen hátráló
janicsárjai minden falut felgyújtottak
Sehirköy és Kostinbrod között. Az ég
alja - akárha egy elmeháborodott festő
által a fellegekre mázolt vörös massza
volna - vibrált és lüktetett a pokoli
hőtől.
A szultán első ágyasa visszasietett a
hintóig. Éppen pihent lovakat fogtak be
elé.
- Vissza Edirnébe!
Az úton vánszorgó janicsárok közt
izgatott morajlás futott végig
Összekapaszkodtak, és fegyvereiket
rázva kiáltoztak a távolabbról érkezők
felé. Arcukon határtalan boldogság
tükröződött, egyik pillanatról a másikra
elsöpörve a vereség gyászfátylát.
- Mi történt? - kérdezte Mara a hintót
kísérő szpáhik parancsnokától.
A tiszt odaugratta lovát a
janicsárokhoz, s néhány pillanattal
később örömtől sugárzó arccal érkezett
vissza.
- Megmenekültünk, nemes hatun!
Megmenekültünk!
- Mi történt? Az engürúszok?
Visszafordultak talán?
- A szultán! - harsogta a tiszt. - A
szultán seregei közelednek!
Megmenekültünk!
 15.

FILIBE (PHILIPPOPOLIS), TÖRÖ

BIRODALOM,
847, SAABÁN HAVÁNAK 5.
NAPJA 133

Murád szultán inkább tűnt egy elmélkedő

dervisnek, semmint az Oszmán
Birodalom mindenható uralkodójának.
Egyszerű, dísztelen kaftánt viselt,
hófehér müdzsevéze turbánt és hegyes
orrú sarut. Nem trónuson ült, csupán egy
vánkoson, lábait keresztbe vetve,
miközben szemügyre vette a díváni
hümajun134 tagjait.
Vele ellentétben Mohamed veliaht
aranyozott szegélyű kaftánban, vörös
toliakkal és gyémántokkal ékes
turbánban pompázott. Szégyellte is
magát: atyja mellett hivalkodó,
fennhéjázó ember benyomását keltette.
- Értem! - mondta halkan a szultán,
szakállát simogatva. Egyáltalán nem tűnt
dühösnek, pedig Khászim beglerbég épp
az imént sorolta a vereségeket, melyeket
Hunyadi mért a ruméliai seregekre. - A
helyzet valóban nem könnyű, kedves
barátaim!
Khászim döbbenten fordult a veliaht
felé.
A helyzet nem könnyű?
Allahra! Sorozatos kudarcot
vallottak, és a szultán ahelyett, hogy
őrjöngene dühében, csupán annyit mond,
hogy a helyzet nem könnyű...
- Fényes tekintetű szultán... -
köszörülte a torkát a beglerbég. Úgy
érezte, magyarázattal kell szolgálnia,
miért nem sikerült megállítani az
engürúsz hadakat. - Sajnos nem volt
teljes egyetértés hadaink parancsnokai
között! A nemes Turakhan bég... Allah
növessze hosszúra szakállát... nem
megfelelő módon vezette a thesszáliai
akindzsiket, amikor...
- Ez nevetséges! - mordult fel
Turakhan. - Már régen kiirthattuk volna a
gyaurokat az utolsó szálig, ha a nemes
beglerbég, legyen élte hosszú és
eredményes, nem hátrál folyamatosan
Hunyadi elől... Aki nem mer csatát
vállalni, az nem nyer csatát soha!
 - Az engürúsz sereg hatalmas, fényes
tekintetű szultán! Páncélosaik száma
meghaladja a mező fűszálait! Harci
szekereik ágyúkkal megrakva! És a
nyomukban fanatikus siserahad árad,
lerombolva mecsetjeinket,
erődítéseinket... Napokon belül
bevonulnak Sofyába, és akkor...
Murád lassan felemelte a kezét.
Szemhéjának rebbenése talán azt
sugallta: fáradt vagyok. A mozdulat
pedig azt: Elég!
A beglerbég és a bég lesütötték
szemüket.
Néhány percig csend borult az odára,
melyben a haditanácsot tartották. A
filibei erődítés ősi falai közt légy
szárnya sem rezdült.
 - Egy szót sem akarok hallani arról,
ki mit hibázott! - mondta halkan Murád. -
Most csak az számít, ami ezután lesz. A
harc, amit ezután kell megvívnunk!
Fia felé fordult; Mohamed próbált
magabiztos arckifejezést erőltetni
arcára.
- A döntéseid többsége helyes volt,
fiam! Nem hibáztatlak semmiért. Amikor
kellett, kemény kézzel megbüntetted a
gyávának bizonyult hadosztályokat.
Szükség volt a bolgárok
megfegyelmezésére is. Mellettem
maradsz a háború végéig!
Mohamed meghajtotta fejét.
- Tudnotok kell, hogy a főváros
védelméről már gondoskodtam. Halil
basa nagyvezírt Edirne védelmére
rendeltem arra az esetre, ha néhány
engürúsz ezred esetleg elvergődne
odáig...
A díván tagjai szinte itták az
uralkodó szavait Murád hangjából
rezignált nyugalom és meggyőző
bizonyosság áradt.
- Értesítettem a kádikat, hogy
sorozzanak be minden fegyverforgatásra
alkalmas férfit Ruméliában! Aki csak él
és mozog, azonnal irányítsák ide,
Filibébe! De sajnos nem valószínű, hogy
az újoncok időben megérkeznek...
Nekünk kell döntő csapást mérni a
gyaurokra!
- Igaz, fényes tekintetű szultán!
A beglerbég egészen másfajta
tanácskozásra számított. Valójában már
azon is csodálkozott, hogy életben van:
korábban az általa elkövetett hibák
töredékéért is selyemzsinór járt volna
bárkinek.
- Hunyadi seregei nemsokára
bevonulnak Sofyába. Élelmet nem
találnak a közelben. A mi hadaink harcra
készen állnak. Mit javasoltok? Hol és
hogyan küzdjünk meg velük?
- Bátorkodom indítványozni, kegyes
uram, hogy erőinket egyesítve nyílt
ütközetben csapjunk össze az engürúsz
hadakkal! Eleddig csak hátráltunk
előlük, de most meglephetnénk őket egy
erőteljes ellentámadással!
Murád a szakállát simogatta.
- Más javaslat?
Turakhan bég fölényes mosollyal
csóválta fejét.
- A beglerbég javaslata ostoba és
fölöttébb kockázatos! Meggyőződésem,
hogy nem szabad nyílt harcba
bocsátkozni a gyaurokkal, fényes
tekintetű szultán! Hunyadi páncélos
lovassága elsöprő erejű, ezt magunk is
megtapasztalhatjuk! Híre rettenetes!
Ellenben ha továbbra is a felperzselt
föld taktikáját alkalmazzuk, fölébe
kerekedhetünk! Azt tanácsolom,
vonuljunk vissza Edirne felé, és
útközben mindent borítsunk lángba!
Amíg tovább vánszorognak a
nyomunkban, előbb vagy utóbb éhen
vesznek, vagy egymást falják fel! Az
éhség és a téli hideg felőrli minden
erejüket, s akkor rájuk csapunk!
 A szultán hümmögött.
- Egyéb javaslat?
A bégek, beglerbégek a szemük
sarkából fürkészték egymást.
- Mindkét javaslat kockázatos -
jelentette ki végül Murád, és az elébük
kiteregetett földabroszra mutatott. - Nyílt
csatát vívjunk az engürúszokkal?
Khászim beglerbég elképzelése azért
kivitelezhetetlen, mert nincsenek már
jelentős tartalékaink. Egyetlen ütközetre
tegyek fel mindent? Hunyadi ellen? Nem.
Ez teljesen kizárt Ahogy Turakhan bég
mondta, Hunyadi hírneve rettenetes.
Félő, hogy csapataink már akkor
menekülőre fognák, amikor meglátnák
közeledni seregét... Ne feledjétek, az
elmúlt tíz ütközetben, amit az engürúszok
ellen vívtunk, mindig vereséget
szenvedtünk! A legtöbb esetben úgy,
hogy jelentős túlerőben voltunk velük
szemben!
Az ifjú Mohamed előrehajolt és
elmélyülten vizsgálgatta a térképet. Nem
kis meglepetésére most már bizonyos
volt benne, hogy atyja az ő javaslatát
fogadja el. Azt a javaslatot, amit a díván
előtt meg sem mert ismételni...
- Turakhan bég ötlete, a felperzselt
föld taktikája sajátosan végvidéki
módszer - mosolygott a szultán. - És a
végvidéken tökéletesen működne is.
Csakhogy az ellenség már a birodalom
szíve felé közeledik. Hová hátráljunk?
Ha Hunyadi átkel a Balkan-
135
hegységen , máris eléri a termékeny
Marica-völgyet... Onnét néhány nap alatt
Edirnébe menetel! Mit gyújtsunk fel az
útjában? A saját országunkat? S vajon
miféle védelmi vonalra
támaszkodhatunk, ha elhagytuk a
hegyeket? Semmilyenre!
Turakhan bég arca elvörösödött.
- Nem, kedves barátaim! Mindig a
legegyszerűbb megoldás a
legüdvözítőbb! Mohamed veliaht
javaslatát fogadom el.
Mindenki mély egyetértéssel
bólogatott, noha még sejtelmük sem volt,
mi is a javaslat.
- Nem kell támadni. Nem kell
visszavonulni!
Néhányan zavartan felpillantottak.
- Az egyetlen, végső védelmi vonal
Edirne előtt a Balkan-hegység! Itt kell
beásni magunkat! Meg kell szánnunk a
szorosokat, hogy az elcsigázott engürúsz
hadak ne tudjanak áttörni! Számbéli
fölényben vagyunk velük szemben, és
szeretett fővárosunkat védjük! Allah
oltalmazza az igaz ügyért küzdőket,
márpedig a mi ügyünk igaz és
megszentelt ügy!
Khászim beglerbég arcáról a
megvilágosodás mosolyát egyszeriben a
kétség grimasza törölte le.
- No de... fényes tekintetű szultán...
Honnan fogjuk tudni, hogy Hunyadi
melyik hágón akar majd áttörni? Hisz
valamennyi utat nem tudjuk eltorlaszolni!
- Nem is szükséges valamennyit
eltorlaszolni! - Mohamed felállt és
kihúzta magát. - Én ugyanis már
pontosan tudom, hogy Hunyadi melyik
szorosnál sorakoztatja fel hadait! Ő még
nem sejti, de én már tudom!
Murád mosolyogva kettőt tapsolt. A
díváni hümajun ezennel véget ért.
A bégek és beglerbégek nem
kérdeztek többet Indultak, hogy
felkészítsék csapataikat az indulásra.
 16.

Odakinn, a kathayi selyemfüggönyökkel

és veres szőttes derbendi szőnyegekkel
ékes kerengőn Mara hatun várt rájuk.
Kisírt szeme és feszült arcvonásai arról
tanúskodtak, hogy az elmúlt napokban
hunyásnyit sem aludt.
Murád mosolyogva magához ölelte.
- Nincsen semmi baj, kedvesem!
Intett fiának, hogy lépjen oda
hozzájuk, és ölelje meg ő is a birindzsi
kádint. Mohamed engedelmeskedett, de
Mara haragvó tekintettel tolta el
magától.
- Ugyan! - nevetett Murád. - Ne
gyerekeskedj! A fiam jó döntést hozott!
Nem volt más választása, azt tette, amit
tennie kellett...
Mara hitetlenkedve rázta meg a fejét.
- Hogyan mondhatsz ilyet, uram?
Hiszen szerencsétlen testvéröcséim
élete...
- Ha a birodalom érdeke úgy kívánná
- felelte Murád -, egy pillanatig sem
haboznék, hogy végezzek velük. Férfi
vagyok, Mara, aki szeret téged. De
mindenekelőtt uralkodó vagyok, akinek
döntéseket kell hoznia az állam sorsát
illetően...
Az első ágyas döbbenten hátrált el
tőle.
- És az én életem? Az én életemet is
feláldoznád, ha a birodalom érdekei úgy
kívánnák?
 - Habozás nélkül. Ahogy a fiam
életét is. És ha már itt tartunk, a magam
életét is... Csak egy dolog számít, Mara!
A birodalom! Atyáim birodalma!
Mara Brankovics hitetlenül megrázta
fejét. Könnyei a derbendi szőnyegre
hullottak.
- A férfit szívemből szerettem... Az
uralkodót kötelességem szeretni...
Murád szomorúan bólintott.
- Az út végére érve tudni fogjuk,
megért-e annyi áldozatot az út... Addig
csak reménykedhetünk, kedvesem...
 17.

SZEREDŐCE136 (SZÓFIA) VÁROSA

BULGÁRIA,
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, KARÁCSONY HAVÁNAK
1. NAPJA

A lerombolt városban kiéhezett, s

végsőkig legyengült katonák kutattak
élelem után. A szénné égett házak romjai
közt feltúrtak mindent, hátha találnak
valamit, ami legalább fél fogukra
elegendő volna. Ha felbukkant egy-egy
kutya, egymással versengve próbálták
lenyilazni vagy fejszével agyoncsapni.
A dúskálásnak, mely a hadjárat első
felét jellemezte, végérvényesen búcsút
mondtak. Ahogy a visszavonuló török
hadak felperzselték az útjukba eső
falvakat, városokat, úgy maradoztak el a
bolgár parasztok élelmiszerszállítmányai
is. Saját tartalékaik gyorsan fogytak -
mire felmerült a gyanú, hogy némelyek
dézsmálják a szárított húst és a hazai
gabonát, már nem is maradt mit ellopni.
Hunyadi úgy vélte, nem maradhat
megtorlás nélkül az eset: kivallatta a
szállításért felelős markotányosokat, és
mivel bevallották, hogy jó pénzért
árusították a sereg tartalékait a gazdag
szredeci kereskedőknek, sorban
felakasztatta valamennyit.
Azonban nem csak a mind
mardosóbb éhség miatt fájt Hunyadi feje.
Emberemlékezet óta nem tombolt olyan
hideg a vidéken Szent András havában
és Karácsony havának első napjaiban,
mint abban az esztendőben. Csikorgó
fagyban meneteltek Pirottól Szeredőcéig,
miközben a török utóvéd akindzsijei a
legváratlanabb pillanatokban ütöttek
rajtuk. A kostinbrodi úton már térdig érő
hóban és olyan ellenszélben kellett előre
vánszorogniuk, hogy egy nap leforgása
alatt csak a szokásos távolság negyedét
tudták megtenni.
A keresztes had végletesen lelassult.
A Nis melletti ütközet után csaknem egy
álló hónapba tellett, mire Szeredőce
városát elérték.
A sok várakozás, tétlenkedés oka az
éhínségen és a fagyokon kívül a huszita
harci szekerek mind gyakoribb
tengelytörése volt. A Kunovica-hágónál
másodszor áthaladva bennragadtak,
mivel a szűk átjáróban sorra csorbultak
ki a szekerek kerekei. Cseh szitkozódás,
lengyel káromkodás és a mindkettőnél
cifrább magyar istenkáromlások
visszhangoztak a sziklafalak között, mire
nagy nehezen továbbgördülhettek.
Karácsony havának első napján
tántorogtak be a leégett, kifosztott
Szeredőcébe-Sofyába.
S míg a könnyűlovasok
kényszerűségből nagy távolságra
vágtattak el abban a reményben, hogy
élelemre lelnek, a városban maradt rác
és bolgár keresztesek kínjukban már
fakérget és a romok közt talált döglött
patkányokat zabálták.
Őfelsége, Ulászló király díszes
sátorpalotájában ekkor még nem éhezett
senki. Az urak éppen Újlaki Miklós
megérkezését ünnepelték.
Az asztalok rogyásig megrakva
illatos sültekkel, lágyan omló apóval,
szántott gyümölccsel. Bor bőséggel
öntözte a kiszáradt gigákat...
 18.

Vígan voltak az urak a díszes

sátorpalotában, épp Újlaki történeteit
hallgatták. A vajda azt beszélte el nekik,
hogy sietős útjában Újlakról Szeredőce
városáig mindennap más és más leányt
hágott meg. Minden hágásnak külön
története volt: a magyar, horvát, szerb,
német, cigány, bolgár, török nők lépre
csalásának és a velük való változatos
szerelmeskedéseknek taglalása hálás
témának bizonyult Tizenhat éjszaka,
tizenhat leány a legkülönbözőbb
helyszíneken, a legkülönbözőbb
körülmények között Eltartott egy
darabig, míg Miklós végzett valamennyi
hőstette felidézésével.
Jól mesélt Újlaki, ízesen,
képszerűen: a hosszú menetelésbe,
csetepatékba, hidegbe, tábori
kényelmetlenségbe belefáradt urak
lélegzet-visszafojtva hallgatták, s lelki
szemeik előtt felderengett egy
örömtelibb élet emléke.
Hunyadi morcosan ücsörgött a
többiektől távol, és bort iszogatott Nem
tetszett neki a fennhéjázó könnyedség,
amivel Újlaki beállított a táborba.
Rózsavíztől illatozott, haja bodorítva,
páncélja ragyogott, mintha most
suvikszolták volna szolgái
tükörfényesre.
Bezzeg a többieké horpadozott volt
és mocskos, a hajuk csimbókos, bőrüket
kicsípte a fagyos szél. Arra meg
éppenséggel egyikük sem emlékezett,
mikor fürdött utoljára...
A vén Brankovics észrevette a vajda
úr sértett gubbasztását, és bort löttyintve
saját kupájába odakacsázott melléje.
- Hát te meg mit lógatod az orrodat,
Magyar Jankó?
Hunyadi megrázta magát.
- A katonák zúgolódnak!
- Hát persze hogy zúgolódnak!
Kilyukad a gyomruk az éhségtől!
- Csakhogy közel járunk a célunkhoz.
Innen már nem fordulhatunk vissza, te is
jól tudod!
Brankovics elkomorult.
- Majd tavasszal folytatjuk a
hadjáratot, Jankó fiam! Lássad be, ilyen
hidegben nem juthatunk messze...
- Tovább kell mennünk! Innét három,
négy nap erős menetelés Filippopolis!
Onnét még három-négy nap Drinápoly!
Itt a végső győzelem a kezünkben!
- Nézd meg őket! - bökött a magyar
és lengyel urak felé Brankovics. -
Belefáradtak a hadakozásba...
- De hiszen a legtöbb még nem is
harcolt!
- Tán éppen azért. Csak menetelés,
hegyre fel, hegyről le... meneteles
esőben, sárban, hóban, fagyban... Legyél
tekintettel rájuk!
- Hogy lehetnék? Ha most nem
győzzük le Murádot, ki tudja, mikor lesz
újra esélyünk ellene?
Hunyadi végigmérte a despotát.
 - Persze Szerbia már szabad... Amit
akartál, elérted, igaz-e? De meghiggyed,
Gyorgye, ha a török marad a
szomszédod, csak idő kérdése, hogy
visszajöjjön és váranként visszavegye,
amit egyszer már megkaparintott
magának! És akkor megint ország nélkül
maradsz... nyomorult száműzött leszel,
ami voltál...
- A magyar urak úgy döntöttek, nem
mennek tovább - jelentette ki hosszú
hallgatás után a despota. A társaság épp
hangosan felröhögött: Újlaki ahhoz a
részhez ért, amikor Nándorfehérvárott
egy kikapós korcsmárosnéval és két
leányával egyszerre üzekedett.
- Hogyhogy úgy döntöttek?
- Beszéltek a királlyal... Ha folytatni
akarod a hadjáratot... - Brankovics
barátságosan Hunyadi vállára ejtette
kezét -, jobb, ha hamarvást szerzel
eleséget!
- Szerzek! Ha kell, a föld alól is, de
szerzek! Hanem másban is szükségem
lesz a segítségedre, Gyorgye!
- Rendelkezz velem!
- Nem ismerem ezt a földet! Nem
ismerem hegyeit, folyók... Beszélj a
bolgárokkal! Tudnom kell, merre
folytassuk az előrenyomulást!
- Ahhoz át kellene kelnünk a Balkán-
hegységen.
- Tudd meg, melyik hágó használható
télvíz idején... Holnap haditanácsot
tartunk!
- Ha meggyőzöd a királyt... az urak
talán hajlandóak lesznek tovább menni...
De előre figyelmeztetlek! Nem lesz
könnyű dolgod velük!
Hunyadi bosszúsan feltápászkodott.
- Miért nem érti senki? Miért nem
érti senki, Gyorgye, hogy ez az utolsó
esélyünk? Nem érti a pápa, nem érti
Velence, nem érti Genoa, nem érti a
német, a francia! S lássad, nem értik a
magyar urak se... Hol van a vejed,
Gyorgye? Hol vannak Cillei
bandériumai? Hol van a másik rokonod,
Garai serege? Ha ők itt lennének, nem
aggódnék én semmiért...
Brankovics legyintett, mintha
semmiségekről beszélnének.
- Mindenkinek megvan a maga
érdeke, Jankó! Fogadj el tőlem egy jó
tanácsot... Az urak azért kezdtek
zúgolódni, mert egy körömaljnyit sem
kaptak a zsákmányból!
- Hogy kaptak volna? Az én
katonáim harcoltak meg érte!
- Én jót akarok, Jankó fiam! Téged
most csak a szent cél vezérel! Nem látsz,
nem hallasz, csak Drinápolyon meg
Konstantinápolyon jár az eszed! Sem
veszed már észre azt sem, mi zajlik a
saját csapataid között!
Hunyadi ezen alaposan meglepődött.
- Mert ugyan mi? Mit nem tudok, az
Istenért?
- A cseh szekereseid napok óta
zúgolódnak! A többségük úgy döntött,
hogy hazatér!
- Mit beszélsz?
 - Azt mondják, becsaptad őket!
Merthogy ők sem részesültek a
zsákmányból!
Hunyadi elképedt.
- Hát ők sem értik, hogy mindent egy
lapra kell feltennünk? Hogy most nem az
osztozkodás ideje van még?
- Őket csak az érdekli, hogy tele
legyen a hasuk és a zsebük! Értsed meg
őket, Jankó! Zsoldosok! Nem megszállott
keresztes vitézek, aminek látni akarod
őket! Mellesleg téged sem tartanak
annak! Szidnak a hátad mögött, mint a
bokrot, amiért minden hadizsákmányt
csak magadnak harácsolsz össze! Hogy
nem is a török kiűzése a célod, csak a
vagyonod gyarapítása!
Hunyadi letette a kezében tartott
kupát.
- Én köszönöm az őszinte szavakat,
Gyorgye! Igazad lehet: nem látok és nem
hallok mostanság...
Elindult kifelé a sátorpalotából, ám
hirtelen Újlaki kurjantott utána:
- Várjál, Jankó! Most jön csak a
java! Amikor Ripanynál a mezőn kaptam
el egy édes kis...
- Azt hiszem, eleget hallottam már,
Miklós.
Kilépett a füstszagú éjszakába.
Az urak egy pillanatra mind
elnémultak, aztán egymásra sandítottak, s
egyszerre tört ki belőlük a gúnyos
röhögés.
 19.

Hunyadi beletartotta az arcát a jeges

szélbe. Semmihez nem érzett kedvet -
legkevésbé ahhoz, hogy bárkivel
beszédbe elegyedjen. Egymaga akart
maradni, bámulni a csöndesen lobogó
tábortüzeket, s lehetőleg nem gondolni
semmire.
A tábor egyik része feltűnő
csöndességben volt: a zsoldosok
vacogva, korgó gyomorral ücsörögtek
tüzeik körül. Arrébb viszont,
elkülönülve a vitézek táborától a
mezítlábas keresztesek ezrei szorongtak
egy hatalmas tűzrakásnál.
Énekeltek: visszafogott, mégis
reményteli hangon.
Hunyadi elfordult tőlük, hogy sátra
felé vegye az irányt, ám hirtelen
megtorpant és fülelni kezdett. A szerb
nyelvű ének róla szólt:
Jankulát a török körbevette!
Ló ló mellett, mint sűrű erdő,
A sok török, mint fenyőszálak,
A sok zászló, mint bolygó felhők,
Szablyájuk, mint repkedő
villámlás...
Ment Jankula a sereg elébe,
Jó szablyáját hirtelen kivonta,
Tarka lovát sarkantyúba kapta.
Ugratta a lovát baloldalra,
Jankula a fejeket levagdalta.
Ugratta a lovát jobboldalra,
Valamennyi török levagdalva...137
 Ahogy a szelíd guzlicaszóval kísért
hősi éneket hallgatta. Hunyadi valami
kimondhatatlanul jóleső melegséget
érzett a szíve tájékán. Nem vacogtatta
már a fagyos szél, nem bosszantotta már
a sok rosszakaró egymásba vegyülő
károgása.
Menni kell tovább! Bárki bármit
mondjon is... Értük!
Miattuk!
Menni kell tovább!
 20.

Gyorgye Brankovics is hamar nyugodni

tért, hagyta a lovag urakat, hadd
mulassanak kedvükre. Aki éjszaka
legény, reggel is legyen legény - az
öregeknek már sok pihenésre van
szüksége...
A sátrában egy nyurga, lányos képű
futár fogadta.
- Levelet hoztam, despota uram!
- Levelet? Nekem? Ugyan kitől?
A futár gúnyos mosollyal nyújtotta át
a pergamentekercset.
- Óvatosan bontsad ki! Földre ne
szórjad a tartalmát!
Brankovics egy pillanatra eljátszott a
gondolattal, hogy hívatja az őröket Nem
tetszett neki ez a fickó, különös volt a
kiejtése, mintha jó ideje nem használná
szerb anyanyelvét. De valahogy mégsem
tűnt veszedelmesnek...
Az asztalka fölé hajolt hát, és
remegő kézzel kezdte bontogatni a
pergament.
- Hogy a csudába engedtek be téged
a sátramba, te kölyök?
A pergamentekercsből két emberi fül
hullott ki.
A despota elsápadt - Mi az ördög
ez?
- Az én uram, Mohamed herceg küldi
néked jókívánságait, uram! Brankovics
rosszat sejtve olvasni kezdte:
 Brankovics Gyorgye despotának,
Lázország valaha volt fejedelmének!
Elárultad uradat, a felséges
szultánt, az oszmán ház fejét, országod
törvényes uralkodóját! Tetted nem
marad büntetlenül: mind néped, mind
tenmagad megkeserülitek ocsmány
bűnötök!
Most azonban utolsó lehetőségként
tehetsz valamit, amivel csillapíthatod
atyám, a felséges szultán harag át!
Hunyadi hallgat rád. A serege néhány
napon belül megindul a balkáni hágók
irányába.
Három út közül választhattok, ha a
hegyeken átkelve Thrákia termékeny
síkjára akartok eljutni.
Választhatjátok a Karabair-hágót
Ihtimantól délre: ez a régi keresztes
lovagok hadi útja.
Választhatjátok a rómaiak útját a
Traján-hágónál, amit mi Kapu-
Derbent-szorosként ismerünk.
És választhatjátok a legészakibb
utat, az Aranykaput, amit a bolgárok
Zlatica-hágóként, mi, törökök, Izjadi-
hágóként tartunk számon.
Tudd meg, Gyorgye Brankovics,
hogy két fiad élete múlik azon, melyik
úton halad a keresztes sereg tovább!
Egyik fiad a Karabair-hágónál lesz
fogva tartva janicsárjaim kezében! Ha
a keresztes sereg java része ott akar
átkelni, a fiad meghal! A másik fiad a
Kapu-Derbent-szorosnál lesz fogva
tartva janicsárjaim kezében! Ha a
keresztes sereg java része ott akar
átkelni, a fiad meghal!
Csak akkor kaphatod vissza
mindkét fiadat élve, ha ráveszed
Hunyadit, hogy az északi utat válassza!
Vezesd a sereget a Zlatica-szoros felé,
és akkor mindkettő élni fog!
Ha nem engedelmeskedsz, kegyetlen
kínok közt pusztulnak el mindketten.
Nincsen már szemük, nincsen már
férfiasságuk, és már csak egy fülük van.
Rajtad múlik, Gyorgye Brankovics,
hogy nyomorult életük fonalát
elvágjuk-e véglegesen, vagy sem...
Gondolkodj, Gyorgye Brankovics!
Ezt kéri tőled szerető leányod,
Mara is.
Ha engedelmeskedsz, megígérem
néked, begy megenyhítem atyám szívét,
s akkor nem csak fiaidat, fejedet, de
talán országodat is megtarthatod!
Gondolkodj ezen, Gyorgye
Brankovics!
Gondolkodj!

A despota kiejtette kezéből a levelet,

és könnyei függönyén át a futárra
pillantott.
- Láttad, őket?
- Láttam uram...
- Biztosan élnek még?
- A veliaht tartja a szavát, uram! Ha
engedelmeskedsz, visszakapod mindkét
fiadat!
Brankovics lehajtotta a fejét.
- Takarodj! Takarodj a szemem elől!
 A futár mosolyogva meghajolt, aztán
hangtalan léptekkel kisurrant a sátorból.
Szinte beleütközött Mirkóba, a despota
apródjába.
- Ki volt ez? - nézett utána Mirkó
csodálkozva.
- Menj! - felelte megtörtén a despota.
- Váltasd le az összes őrt! Eriggy! Az
apród már szedte is a lábát.
 21.

SZEREDŐCE (SZÓFIA) VÁROSA

BULGÁRIA,
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, KARÁCSONY HAVÁNAK
2. NAPJA

Éjfél után nem sokkal ágyúszó

ébresztette Hunyadit Első gondolata az
volt, hogy egy kósza török csapat üthetett
rajta a táboron, de ahogy magára
kapkodta övét, sisakját és fegyvereit,
odakünn csak nem dübörögtek fel a
lovasok patái, és nem csördültek össze a
kardok, pajzsok.
Merthogy nem is rajtaütés volt az...
 Csupán a moldvai segédcsapatok
néhány részeg katonája, valamint Pálóczi
Simon bandériumának zsoldosai törtek
rá a szigorúan őrzött "kincses"
szekerekre. Thuz János lövetett közéjük
ágyúval: a magas palánkú huszita
szekerek mellett hat-hét sebesült
fetrengett, s néhány tetem hevert saját
vérébe fagyva.
Hajnalban a tábor zúgolódva
ébredezett.
Minden addiginál hidegebb reggel
köszöntött rájuk, a szürke derengésben
éhségtől legyengült férfiak szédelegtek.
A glédába állított fegyvereket senki sem
őrizte, s mint kiderült, több őrposztot
még az éjjel elhagytak a katonák, hogy
élelem után kajtassanak az éjszakában.
 Hamar híre ment az éjféli
összecsapásnak is, de mire körbeért a
szóbeszéd, már az lett a vége, hogy
Hunyadi a saját emberei közé lövetett,
hogy kevesebb éhező szájat kelljen
betömnie.
Reggel a vajda haditanácsra várta az
urakat a király sátorpalotájába, de csak
hárman jelentek meg rajta: Szilágyi
Mihály, Dengelegi Pongrácz György és
Székely Tamás úrfi.
Ulászló őfelsége fel sem bírt kelni.
Először azt hitte mindenki, pusztán
másnapos az előző éjszaka ivászata után,
de aztán ifjú titkára, Grzegorz z Sanoka
sietett Hunyadihoz, és jelentette, hogy
őfelségének megy a hasa.
A vajda személyesen sietett a
sátorpalota hátsó traktusába, hogy
meglátogassa őfelségét Iszonytató bűz
fogadta, s a király apródjai intettek neki,
jobb, ha ilyen állapotban nem látja senki
az ifjú Ulászlót.
- A király lázas - suttogta Sanoka. -
Attól tartok, vajda uram, valami fertőzés
lehet...
Hunyadi is éppen ettől tartott.
Az urak egy része részegen hevert
sátrában, mások ki tudja, merre
kódorogtak e fagyos reggelen. A
haditanács így végül elmaradt. Délre
kiviláglott, hogy legalább ötszáz
embernek van már hasmenése: a
táborban a fogcsikorgató hideg ellenére
bűz kezdett terjengeni.
Hunyadi és Szilágyi lóra pattantak,
hogy szemügyre vegyék a csapatok
állapotát, és megdöbbentek azon, amit
tapasztaltak. Néhányan a saras hóban
hevertek, mert nem volt annyi erejük
sem, hogy talpra vergődjenek. Mire
összeszámolták, hatszázan fagytak meg
az éjjel, többségében paraszti
keresztesek. Némelyeket a megevett
fakérgekben megbúvó férgek betegítettek
meg. Másokat fertőzött víz vert le a
lábáról.
Aki még tartotta magát, az az
éhségtől kókadozott.
Hunyadi parancsba adta
páncélosainak, hogy induljanak neki
ötven szekérrel a környéknek, s addig
vissza ne térjenek, amíg mindet
élelemmel megrakva nem hozzák vissza.
Ha kell, szép szóval, ha kell, csengő
arannyal, ha kell, fegyverrel.
A seregnek ételre volt szüksége...
Estére megérkezett az ötven szekér,
ha nem is púpozva, de tisztességes
mennyiségű szikkadt cipóval, némi
hússal, penészes gabonával és férges
gyümölccsel.
De legalább volt mit enni.
Hunyadi gondoskodott róla, hogy az
urak tiltakozása ellenére valamennyi
boroshordót csapra verjék és kimérjék a
katonák között.
Aznap este Hunyadi és Szilágyi
fáradhatatlanul járta a tábort, hogy erőt
öntsön az emberekbe.
- Nincs már sok hátra, fiaim! Most
már nem hátrálhatunk! Előttünk a Balkán
hegyei, azokon át kell kelnünk
mindenáron! De túl a hágókon ott vár
ránk Thrákia termékeny síkja élelemmel,
otthonos völgyekkel, barátságos
népekkel, akik várva várnak benneteket!
Most már nem adhatjátok fel! Férfiak
vagytok! Katonák vagytok! Ki fogtok
bírni minden megpróbáltatást, mert
lélekben legyőzhetetlenek vagytok!
Szilágyi nem sok reményt fűzött az
ilyesfajta lelkesítő beszédekhez - ő
különben is a korbács híve volt, nem a
beszédeké -, de most döbbenten látta,
hogy a kifejezéstelen tekintettel maguk
elé bámuló harcosok szeme Hunyadi
szavaira élettel telik meg...
- Nincs más választásunk, drága
fiaim, mint tovább törni, előre! Mindig
csak előre! Hátrálni? Az a biztos halál!
Mögöttünk egy hónapnyi felperzselt,
kifosztott terület... Visszafelé éhezés
várna ránk... Előttünk az élet... élelem...
asszonyok ölelő karjai...
A harcosok egymásba kapaszkodva
bámulták a vezért, s lassan kipirosodott
az arcuk.
Élet... élelem... asszonyok...
- Tovább törünk előre, fiaim!
Áttörünk a hágókon, elárasztjuk
Thrákiát, és elpusztítunk minden törököt,
aki az utunkba kerül! Nincs, aki minket
megállítson! Krisztus katonái vagytok,
megtoroltok minden gyalázatot, amit a
pogányok rajtunk elkövettek!
A harcosok kihúzták magukat, s
végre a hangjuk is megjött.
 - Úgy lesz! Úgy lesz, vajda uram!
- Tovább kell mennünk! Vagy
hagynátok, hogy minden erőfeszítésünk
kárba vesszen? Hagynátok, hogy annyi
nélkülözés, szenvedés hiába legyen?
- Soha! Soha!
Hunyadi megragadta a vállukat,
háton veregette őket. Áhítatos tekintetek
követték, ahogy elhaladt a sokaság előtt.
- Tovább fogunk menni! Áttörünk,
bármilyen akadályokat gördítsenek is
elénk a törökök! Itt vagyunk az ellenség
földjén! Innét hátrálnánk meg?
- Soha! Soha! - üvöltöttek a katonák.
Szablyák, pallosok villantak, s az imént
még kókadozó csőcselék tettre kész
haddá változott.
- Hajnalban! Hajnalban mind
álljatok készen!
Hunyadi és Szilágyi egész éjjel a
tábortüzek mellett lelkesítették a
katonákat.
Hajnalra a keresztes sereg útra
készen állt.
 22.

Süvítő szembeszéllel viaskodtak, ahogy

elhagyták Szeredőce romjait. A szekerek
gödrös, kövecses utakon vergődtek
tovább, úgy zörögtek, zötykölődtek, hogy
megmaradni nem lehetett rajtuk. Csak a
legyengült betegeket és a sebesülteket
vitték tovább, aki járni bírt, a szekerek
oldalába kapaszkodva trappolt a hóban.
A lovasok összekuporodva feszültek a
förgetegnek.
Hunyadi odaugratott a királyhoz,
hogy lássa, jobban van-e már. Ulászló
láztól pirosló arca nem sok jóval
kecsegtetett, de azért igyekezett
nyeregben tartani magát.
 - Tedd meg, amit szükségesnek látsz,
Johannes... Messze van még Drinápoly?
- Hat-nyolc nap, felség. De előbb át
kell törnünk a szorosokon.
- Brankovics majd segít... nekem
erőt kell gyűjtenem...
A despota szokatlanul mogorva
hangulatban fogadta Jankót.
- A bosnyákok közül vagy százan
megszöktek az éjjel! A fejemet teszem
rá, hogy délnek vonultak fosztogatni!
Üldözni kellene őket!
Hunyadi megrázta a fejét.
- Erre nincsen időnk, Gyorgye! Ha a
török hamarabb ér a szorosokhoz, mint
mi, nem lesz könnyű kijutnunk a
síkságra!
Brankovics elfordította a fejét.
 - Majd a lovasaim felderítik, merre
érdemes menni! Ne aggódj!
- A legrövidebb úton haladunk!
Phippopolis felé és Drinápoly felé!
A despota felhorkant.
- Hogyisne! Murád éppen arra
számít, hogy a legrövidebb utat
választjuk! Jobban járunk, ha északnak
fordulunk! Onnét meglepetést keltve
átkelhetünk a hegyeken és a török hátába
kerülhetünk!
- Keresd meg azt a szorost! De ne
keresgélj soká!
- Bízd rám, Magyar Jankó! Bízd csak
rám!
A széllel küszködő hadat megelőzve
szerb könnyűlovasok vágtattak előre az
ősi balkáni úton, hogy feltérképezzék,
melyik úton haladhatnak tovább
Drinápoly felé.
 23.

- A Karabair-hágót és a Kapu-Derbent-
szorost megszállták a törökök! Arra
bizonyosan nem haladhatunk tovább!
A király és az urak némán hallgatták
Brankovics jelentését. A despota ezúttal
magyarul beszélt, és a földabroszon
gondosan mutogatta hozzá a jelzett
helyeket.
- A Kapu-Derbent-szorost egy
bizánci erőd védi. Murád csapatai
előttünk egy nappal szállták meg a
vidéket, fatorlaszokkal, erdőből kivágott
szálfákkal tették járhatatlanná az utat. A
hegyeken nyüzsögnek az íjászaik, az
erdőben szpáhik lesnek a közeledőkre...
 Az urak sápadtan egymásra
pillantottak.
- Hogy az ördögbe előzhettek meg
minket?
- Van mit enniük - vont vállat
Brankovics. - És nem tizedeli őket
kólika, tífusz...
- Jól van. De akkor hol törhetünk át?
- kérdezte Hunyadi.
- A Kapu-Derbentnél biztosan nem.
A szultán arra számít, hogy minden
erőnket oda összpontosítjuk.
Folyamatosan érkeznek a szpáhik,
akindzsik a Karabair-szoroshoz, és a
felderítőim ágyúkat vontató igásállatokat
is láttak a hegyoldalban.
Újlaki Miklós, ki továbbra is
ragyogó, makulátlan páncélban
pompázott, fitymáló arckifejezéssel a
térkép fölé hajolt.
- Nem hiszem, hogy ez hátráltathat
minket, felség! Egyszerűen kerüljük meg
őket!
- Csak a hágókon lehet átjutni -
legyintett Brankovics. - Lóval
istenkísértés letérni az útról. A
hegyoldal jeges, havas, sziklás... A
szekerek mind lezuhannának a mélybe...
- Tudsz másik utat Thrákia felé? -
Cesarini egy hatalmas színarany
keresztet hordott a nyakában, s ahogy ő
is a földabrosz fölé hajolt, a kereszt
szára éppen a Drinápolyt jelképező
vörös ponton koppant. - Lássátok! -
kiáltott fel boldogan. - Hiszen ez isteni
jel! Néhány nap múlva visszaállítjuk a
kereszt hatalmát Drinápolyban! Nem
riaszthatnak minket a nehézségek
barátaim!
- Ami azt illeti, van egy másik út... -
vakargatta a fejét Brankovics. - Északra
nagy kerülő ugyan, de legalább kevésbé
használt hágó... Egy előnye biztosan van:
a török nem számít rá, hogy arra
indulunk...
- Mutasd! - förmedt rá Hunyadi.
- Ez volna az! - A despota
végighúzta ujját a vásznon. - A
hegygerincen vonul végig az út kelet
felé. A két oldala meredek, néhol
szakadékos. Két szekér nem fér el
egymás mellett rajta, az igaz, de ha
elérjük a Zlatica-szorost... - Tömpe ujja
egy jelentéktelen pontra mutatott a magas
bérceket jelképező hegyvonulatok
közepén. - Innét délnek fordulhatunk a
Topolnica völgyébe, és
keresztülvághatunk a hegyvidéken
Bazardzsikig!
- Nem itt a legmagasabbak a hegyek?
- kérdezte Ulászló láztól elhaló hangon.
- Magasak, magasak...
- És mintha hosszabb is volna a
római útnál...
- De legalább nincsen eltorlaszolva,
felség!
A király Hunyadira pillantott.
- Mi a véleményed, Johannes?
- Nem ismerem ezeket az utakat.
Talán ha lenne idő alaposan felderíteni
valamennyit... De tartok tőle, éppen
időnk a legkevesebb... Mielőbb ki kell
érnünk a termékeny síkságra, ahol
élelem vár ránk!
- Induljunk északnak! - bizonygatta
Brankovics minden meggyőzőerejével. -
Ne vesztegessük az időt, felség! Néhány
nap alatt átverekedjük magunkat azon az
átkozott hágón, s onnét már gyerekjáték
lesz az út maradék része!
Ulászló a bíborosra nézett. Az vállat
vont. A magyar urakra nézett. Azok is
vállat vontak. A lengyel lovagokra
nézett. Azok is vállat vontak.
- Induljunk hát észak felé!
 Tizedik fejezet - Pokol a Zlatica-hágónál

Tizedik fejezet

POKOL A ZLATICA-
HÁGÓNÁL
1.

SZÉKESFEHÉRVÁR, NOÉ-HEGY
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK 10. NAPJA

A királyválasztó nemesi gyűlés inkább

hasonlított vásári búcsúhoz, semmint az
ország ügyeiben sorsfordító döntéseket
hozni szándékozó tanácskozáshoz.
Kitelepült bormérők, lacikonyhák138,
pecsenyesütők, vásári komédiások,
szajhák lesték az egymás után érkező
urak kegyeit. Szapolyai katonái hiába
keríttették el sorompókkal a hegy tetejét,
a mind kapatosabb nemesek hőzöngve
lebontották azokat, és bevették magukat a
választást lebonyolítók számára emelt
sátorba.
Mire Werbőczy, Bodó, Drágffy meg
a többi Szapolyai-párti úr megérkezett,
tetőfokára hágott a hangulat.
Werbőczy tapasztalt, vén rókának
számított, itt is feltalálta magát: csapra
veretett három hatalmas hordót, és a
vajda úr kontójára kimérette tartalmukat.
A már amúgy sem szomjas tiszaháti,
dunántúli, felsővidéki nemesurak
harsány üdvrivalgással fogadták a
gesztust.
- Vivát, Szapolyai!
- Vivát, Szapolyai!
A szép öregember és Dénes a hegy
lábánál figyelték, hogy szaporodik a
létszám.
A bárók, mágnások közül legtöbben
halva maradtak Mohács mezején, akik
meg túlélték, el se jöttek ide. Annál több
köznemes, kurta nemes tette tiszteletét: a
Noé-hegyen jobbára kopott
dolmányokat, likas csizmákat lehetett
látni a tömegben.
- Magyar urak! Drága véreim! -
harsam egyszeriben Werbőczy öblös
hangja a választási sátor felől.
 Az urak - lehettek vagy hat-
nyolcezren - röhögtek, kiáltoztak,
egymással csevegtek, ügyet sem vetettek
a szónokra.
- Magyar urak! Drága véreim! -
kezdte újra Werbőczy, de ezúttal sem
sikerült elcsendesítenie a tömeget -
Azért jöttünk ma ide, hogy új királyt
válasszunk magunknak! Szegény, árva
Magyarországunk elpusztítva hever,
kifosztva, megalázva, kormányzás
nélkül! Itt az idő, hogy véget vessünk az
áldatlan állapotoknak, és saját vérünkből
származó királyt válasszunk!
- Nem hallom, mit mond! - ingatta a
fejét Dénes. - Menjünk közelebb, jó
uram!
- Mindegy, hogy mit mond! - vont
vállat a szép öregember, de azért
közelebb ballagott ő is.
A tömeg java részét ezután sem
foglalkoztatták különösképpen a szónok
szavai, inkább vígan elkoccintgattak
egymással. Néhányan próbálták ugyan
lepisszegetni őket, de nem sok sikerrel.
- Drága magyar véreim! - folytatta
Werbőczy. - Ki az, akit mi mind
királyunkként kívánunk a magyar trónra?
Ki az, aki kivezetheti hazánkat a sötét
veremből, ahová előző vezetői
beletaszították?
Elöl kósza kiáltások harsantak:
- Szapolyai!
- Vivát, Szapolyai!
- Vivát, Szapolyai!
Mások csak röhögtek, legtöbben
koccintgattak tovább.
- Hangosabban! - kiáltotta
Werbőczy.
A nemesek erre hangosabban
röhögtek és hangosabban koccintgattak.
A szép öregember a szakállát
simogatta.
- Hát... Vannak dolgok, melyek nem
sokat változnak, édes fiam!
- Szégyen! Gyalázat!
- Politika!
Werbőczy aggodalmasan
körbepillantott a magaslatról, és úgy
vélte, fel kell ráznia a tömeget Hosszan
ecsetelni kezdte hát az egyetlen jelölt
alkalmasságának, uralkodói erényeinek
és kegyes jellemének kevésbé ismert
vonásait Szinte minden szavával nőttön-
nőtt a röhögés, a beszélgetés zaja.
- Drága véreim! - igyekezett
túlharsogni őket Werbőczy. - Hát hol
van a nádor? Hová bújt most, hogy oly
nagy szükség lenne rá? Talán nem neki
kellett volna összehívni a királyválasztó
országgyűlést? Nem neki lenne tiszte
elsőként szavazni? De Báthori bujkál! S
ki az, aki egyedül édes hazánk
megmentésére siet? Hát Szapolyai urunk!
- Vivát, Szapolyai! - kiáltozták
néhányan bágyadt hangon.
A szép öregember ekkor egy cifra
öltözetű lovasra mutatott.
- No, oda süss, fiú! Most kezd
érdekes lenni!
A cifra öltözékű, szattyánkesztyűs
lovas a város felől kocogott a tömegbe.
Amikor a nemesek dühödt kiáltásai
közepette a választási sátorhoz ért,
Werbőczy abbahagyta a szónoklást.
- Szabad tudnunk, kihez van
szerencsénk, uram?
Mint kiderült, az érkező
Bécsújhelyről jött, és Habsburg
Ferdinándnak a magyar rendekhez írt
levelét hozta magával.139
Lehuppant a nyeregből, és kérés
nélkül felkapaszkodott a sátorhoz. Ott
megvető pillantását a borozgató urak
sokaságára vetette, majd fehér
bőrkesztyűs kezével kihajtogatta a
pergament.
- Mit mond?
Dénes előrehajolt, hogy hallja a
követet, de a tömeg oly hangosan
röhögött, zajongott, hogy csak egyes
szavakat csípett el mondandójából.
- Tudom én, mit írt nekünk Habsburg
Ferdinánd anélkül is, hogy hallanám! -
nevetett a szép öregember. - Röviden:
megtiltja a magyaroknak, hogy magyar
királyt válasszanak!
- Milyen jogon?
- Az erősebb jogán. Az erősebb
mindig a saját szája íze szerint alakítja a
törvényeket. A Habsburgok szerződések
tucatjaival tudják igazolni, hogy
törvényes jogot formálhatnak
Magyarországra. Mátyás királyunk is
kötött ilyen megállapodást Frigyes
császárral, Miksa is kötött a nagy király
halála után... Ott van még a kettős
házassági szerződés a Habsburgok és a
Jagellók között Ennek értelmében vette
nőül szegény Lajos királyunk Habsburg
Máriát, s ment férjül Jagelló Anna
Ferdinándhoz... Látod, Dénes fiam, a
főherceg úr évek óta várja az alkalmat,
hogy hozományként az egész Magyarhont
megkaparinthassa. Most már papírja van
róla, hogy övé az ország!
Dénes elképedt.
- Hát a királyok csak úgy aláírhatnak
egymás közt mindenféle haszontalan
pergameneket, és országokat adnak-
vesznek általa? Miféle jog ez?
- Csitt! Figyelj!
De a német követ soha nem ért
levele végére; a közel álló nemesek
mind dühödtebben hurrogták le szavait.
Néhányan kardot rántottak, és vérben
forgó szemekkel megindultak felé,
úgyhogy szerencsétlen jobbnak látta
összehajtogatni a levelet és eltűnni a
sátor mögött Ha abban reménykedett,
hogy a lovát visszakapja, hát csalódnia
kellett: örült, hogy életét menthette.
- Bátor ember, hogy egyáltalán
idejött! - nevetett a szép öregember.
Dénes nem hitt a szemének: a
sátornál Werbőczy hétrét görnyedt a
röhögéstől.
- Még hogy nem választhatunk
magunknak királyt! - hátranyúlt, és egy
lándzsát kerített a kezébe. A lándzsa
végére valami pergament tűztek.
- Tudjátok, mi ez, drága magyar
véreim? A rákosi végzés, melyben esküt
tettünk róla, hogy Lajos király halála
után csak magyar vérből való királyt
választunk! Itt a jog! Itt a törvény!
Azzal megrázta a lándzsát.
Az iszogató tömeg most először
mutatott komolyabb érdeklődést, de
legalábbis sokan alkalmat találtak a
lándzsarázásban arra, hogy újra
teletölthessék kupáikat és koccintsanak
valamire.
- Az ország csaknem elpusztult a
török csapásai alatt! - harsogta
Werbőczy. - Most azonnal királyra van
szükségünk!
A sokaság ismét beszélgetni,
zajongani kezdett, úgyhogy Bodó Ferenc
elérkezettnek látta az időt, hogy dűlőre
vigye a dolgot.
- Szavazzunk, véreim! Akarjuk-e,
hogy Szapolyai János úr legyen
Magyarország királya?
Alig tette fel néhány nemes úr a
kezét.
- Akarjuk-e, drága magyar véreim,
hogy Szapolyai János úr legyen
Magyarország királya? - ismételte meg a
kérdést Werbőczy kétségbeesetten.
- Mit mond? - kérdezgették innen is,
onnan is.
- Ki ez? - kérdezgették hátrébbról.
- Mit akar azzal a lándzsával?
Werbőczy látta, hogy így nehezen fog
menni, ezért boldogan az égnek lökte
karjait.
- Szemmel látható többség, drága
magyar testvéreim! Vivát, Szapolyai!
Vivát, János király!
 A közel állók vele együtt üvöltötték:
- Vivát, János király!
- Vivát, Szapolyai!
A távolabb állok csak most kezdték
kapisgálni, hogy miről lehet szó, mind
többen kapcsolódtak be a kórusba:
- Vivát, János király!
- Vivát, Szapolyai!
A szép öregember nevetve mutatott
körbe:
- Látod? Máris teljes az egyetértés!
És való igaz: Székesfehérvár mellett,
a Noé-hegyen immár az egész
országgyűlés egy emberként harsogta:
- Vivát, Szapolyai! Vivát, János
király!
 2.

A nemes rendek küldöttséget

menesztettek Szapolyai Jánoshoz, ki
ekkor még a préposti palotában időzött
Szolgái éppen a koronázási
ceremóniához öltöztették, és az
alkalomhoz megfelelő ingfodort kerestek
a ruhásládában. Kora délután bevezették
a rendek delegációját.
Werbőczy tolmácsolta az
országgyűlés ünnepélyes felkérését a
trón és a Szent Korona elfogadására.
A vajda azonban mindenki
meglepetésére vonakodni kezdett.
- Nem vagyok rá méltó, drága
barátaim! Megtisztelő, s megható is
egyben, hogy rám gondoltatok, de Isten
látja lelkemet, nem én vagyok a
legméltóbb erre a fontos hivatalra!
Keressetek mást, rátermettebb, kiválóbb
férfiút, és én boldogan alávetem magam
akaratának, vagyonomat, fegyvereimet a
haza szent ügyének áldozván!
Werbőczy értetlenül pislogott urára.
Ezt nem beszélték meg...
- Uram, akkor most...
Szapolyai a szemét forgatta.
- Kérlelj! - suttogta.
- Tessék?
- Kérlelj!
Werbőczy észbe kapott és térdre
vetette magát. A nemesi delegáció tagjai
követték példáját, és közösen kezdték
kérlelni Szapolyait, hogy legyen oly
kedves, fogadja el Szent István
koronáját.
És Szapolyai János némi könyörgés
árán beadta a derekát. Amúgy is a
koronázásra készült díszöltözékét
viselte, legalább nem kellett átöltöznie...
A préposti palota előtt várakozó
sokezres tömeg végre boldogan
éljenezhetett.
- Vivát, Szapolyai!
- Vivát, János király!
 3.

ORSZÁGÚT SOFYA KÖZELÉBEN

BULGÁRIA,
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, KARÁCSONY HAVÁNAK
3. NAPJA

A sűrű havazásban török előőrsök

fürkészték az országúton közeledő
keresztes sereget. Lozen falucska mellett
ágazott el az országút: a régi római út
haladt tovább Ihktiman felé. Attól
valamivel délre a Karabair-hágó felé is
vitt egy másik ösvény.
A magyar sereg azonban egy rövid
tanakodás után Lesnovó felé kanyarodott
el.
A török felderítők nem győztek
csodálkozni ezen a döntésen.
- Nézzétek! Minden szekér északnak
fordul!
- A gyauroknak teljesen elment az
esze! Ilyen hóesésben minek
felkapaszkodni a hegyek közé?
Megsarkantyúzták lovaikat, és
visszavágtattak jelenteni, hogy mit
láttak.140
Murád szultán hitt ugyan fia
tervében, de nem tehetett fel mindent
egyetlen lapra. A Kapu-Derbent-szorost
és a Karabair-hágót is csapatokkal
erősítette meg, míg bizonyossá nem vált,
hogy Brankovicsnak valóban sikerült
megtévesztenie Hunyadit.
 Most, hogy ez nyilvánvaló lett,
Murád parancsot adott valamennyi
csapattestnek, hogy rohamléptekkel
induljanak vissza Ihtiman felé. Ott a
jajabasijaik parancsnoklatával
megkezdték a felzárkózást az Izladi-
szoros felé menetelő szultáni
dzsemáatokhoz.
Míg északról Hunyadi elcsigázott,
átfagyott és folyamatosan éhező
páncélosai kapaszkodtak fel a hegyekbe,
addig délről a korlátlan utánpótlással
rendelkező török egységek futottak
versenyt az idővel. A tét az volt, ki én el
először a stratégiai fontosságú Zlatica-
hágót.
Ezekben a napokban még semmi sem
dőlt el Igaz, a keresztény seregben
egyedül Hunyadi volt bizakodó:
reggeltől estig fel s alá ügetett a fásultan
menetelő csapatok mellett, s hol
magyarul, hol cseh, rác, német, oláh
nyelven biztatta őket, megpróbált erőt
önteni beléjük. Akik látták, akik
hallották, azok valóban újult erővel
feszültek a szélnek, tartották arcukat a
jeges hóesésbe, ám néhány óra múlva
megint erőt vett rajtuk a csüggedés.
Hunyadi töretlenül hitt a
győzelemben.
Murád szultán sem sejtette még, a
versenyfutást ki nyeri meg, de minden
esetre felkészülve parancsot küldött az
egyiptomi helytartónak, ha ő elesne a
hegyek között, és az engürúszok tovább
nyomulnának előre, elfoglalnák Edirnét,
az oszmán hajóhad késedelem nélkül
hagyja sorsára Szíriát és siessen Kairó
védelmére.
Ezek után magához hívatta fiát, az
ifjú Mohamedet, és ellátta őt utolsó atyai
jő tanácsaival.
 4.

Hunyadi fáradhatatlanul hajszolta a

sereg előőrseit Egy válogatott
zsoldosokból összeállított kisebb
páncélos sereggel kívánt előrevágtatni,
hogy megszállja a szorost, majd addig
tartsa a kezén, amíg Ulászló csapatai
utol nem érik őket.
Sejtelme sem volt róla, hogy a
szultán közelebb jár már a Zlatna Gora
csúcsaihoz, mint ő. Az útjukba eső
falvakat a törökök felgyújtották, lakóikat
leöldösték, így aztán továbbra sem
találtak egyetlen falatnyi élelmet sem.
Goljama s Rakovica után kissé enyhült a
terep, de aztán újra vad emelkedőknek
kellett nekigyürkőzniük.
Másnapra kiderült, hogy a
keskenyedő út alig járható télvíz idején.
A lovak hol szügyig gázoltak a hóban,
hol a jeges sziklákon csúszkáltak. A
felderítő székelyek jelentették, hogy
lóháton tán átvergődhetnek a hegyen, ám
a szekerek bajosan birkóznak meg a
sziklás, mély gödrökkel tarkított úton.
- Tovább! Tovább!
Hunyadi nem tűrt ellentmondást. A
kiválogatott páncélosok kisvártatva
eltűntek a sűrű hóesésben.
 5.

Murád is előreküldte felderítőit azzal a

paranccsal, hogy foglaljanak el állásokat
az Izladi-hágó déli kijáratánál. Az út
fölé egy hegy magasodott, ezt a bolgárok
Zlatna Gorának, a törökök Altindagnak
hívták. A szultán úgy vélte, ennek
bércein kiváló állásokat foglalhatnak el,
ahonnét ellenőrizhetik a szoroson
átvezető utat.
Az előőrsök Shaabán havának 15.141
napján érték el a hágót, és
megkönnyebbülten tapasztalták, hogy az
engürúszoknak még se híre, se hamva.
Csak másnap, Shaabán havának 16.
napján bukkant fel néhány páncélos
lovas a behavazott fenyvesek alatt, de
mikor megpillantották a Zlatna Gora
csúcsán lobogó félholdas zászlót,
szitkozódva visszavonultak.
Hunyadi aznap este tudta meg, hogy
Brankovics ígéretével ellentétben az
ellenség mindvégig tisztában volt vele,
merre halad a magyar had.
 6.

ZLATICA-HÁGÓ, BULGÁRIA
TÖRÖK BIRODALOM,
847, SHAABÁN HAVÁNAK 16.
NAPJA

A szultán meghagyta tisztjeinek, hogy

habozás nélkül végezzenek minden
katonával, aki késleltetné az
előrenyomulást. A jajabasik sűrűn
suhintgatták is a korbácsot, így az első
népesebb dzsemáat még 8-án este elérte
a szorost, és rögvest hozzálátott az
előőrs által összeácsolt védművek
kiegészítésének.
Csattogtak a balták a hóesésben, s a
janicsárok éjfélre valóságos
erődítménnyé alakították a torlaszt.
Ennél tökéletesebb zárat Allah sem
alkothatott volna: kétoldalt meredek,
köves hegyoldal, középütt pedig a
legörgetett sziklákból, cölöpökből,
kidöntött fatörzsekből tákolt "várfal"
magasodott.
Az így eltorlaszolt utat ráadásul egy
patak is keresztülszelte. Ha a magyarok
valamilyen csoda folytán megkísérelnék
itt az áttörést, előbb át kell vergődniük a
jeges patakvízen, s csak azután
támadhatnak neki a völgyet elzáró
szikla- és cölöpfalnak.
 7.

ZLATICA-HÁGÓ, BULGÁRIA
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, KARÁCSONY HAVÁNAK
9. NAPJA

Hunyadi páncélos serege másnap

érkezett meg teljes létszámában átfagyva,
halálosan kimerülten. Látva, hogy
elkéstek az átkeléssel, visszahúzódtak
fél mérföldet, s táborhelyet vertek egy
kiszélesedő, havas mezőn.
Várniuk kellett, hiszen a had többi
része lemaradt valahol a lerombolt
Smolsko és Petrich falvaknál. Ha
megfeszülnek sem tudtak volna
gyorsabban haladni a meredek hegyi
úton, a behavazott bércek között.
De nem csak a természet késleltette
előrehaladásukat; a katonák a nyílt
lázadás szélén álltak. Az utolsó szem
gabonájuk is elfogyott, a társzekereken
csak némi, kukacoktól hemzsegő lóhús
bűzölgött. Útközben kitört a lópestis, és
hiába tiltotta őfelsége a megdöglött
hátasok húsának összeszedését, az
éhségtől szédelgő katonák fittyet hánytak
a parancsra.
Szilágyi Mihály volt tán az egyetlen,
aki nem került a fagyhalál szélére, de ő
is csak azért, mert a gutaütés kerülgette.
A drága aranyakon megépített huszita
harci szekerek közül vagy tucatnyi zuhant
ágyústul, lovastul, emberestül az utat
szegélyező szakadékba.
A cseh legények emberfeletti
erőfeszítéssel lódították neki újra meg
újra az elakadt, hegynek felfelé alig
moccanó szekereket. Vagy húsz embert
azért veszítettek el, mert a visszacsúszó
szekerek szikláknak nyomták,
letaszították őket a mélybe.
A vezéren kívül ekkor már senki sem
hitt volna a győzelemben. Cesarini
mezítlábas kereszteseinek több mint a
fele eltünedezett, éhen halt és megfagyott
Szeredőce óta. A moldvai és bosnyák
lovasok java is elszéledt már a seregtől.
Őrséget senki nem állított, s a lovagok
java része is gyalog baktatott a jégben,
hóban a mind megmászhatatlanabbnak
tűnő hegyormok felé.
 Mivel temetni nem lehetett, a
megfagyott, éhen halt katonákat a
szakadékokba hajították.
 8.

ZLATICA-HÁGÓ, BULGÁRIA
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, KARÁCSONY HAVÁNAK
10. NAPJA

Hunyadi jelentést kért Szilágyi

Mihálytól, milyen messze járnak a király
csapatai. Megtudta, hogy még mindig
Petrich romjain túl táboroznak, s nem is
igen akaróznak onnét szedni a
sátorfájukat. A magyar urak, a külföldi
lovagok és a pápai zsoldon fogadott
vitézek egy tapodtat sem hajlandók
tovább menni ebben az ítéletidőben, s
ezt meg is izenték a vajda úrnak.
 Hunyadi újra lóra pattant, és ólmos
fáradtságáról tudomást sem véve
visszaügetett az elmaradozott
csapattestekhez.
- Ne csüggedjetek! Tovább! Tovább,
fiaim! Nincs már messze a hegygerinc!
Szedjétek össze minden erőtöket!
Mozogjatok, különben megfagytok! Hét,
te ott! Ne ülj le, te! Ha leülsz, soha nem
kelsz fel többet!
A cseh zsoldos, kinek lova már rég
elhullott, s órák óta az út szélén
baktatott, szikláról sziklára, vállán
cipelve páncélját és fegyvereit, csak
legyintett, s maga elé bámulva tűrte,
hogy a szél lassan behordja hóval. Nem
ő volt az egyetlen: az utat hófehér
szoborrá dermedt katonák szegélyezték.
 - Tovább! Tovább, fiaim! Nincs már
sok hátra! Ne csüggedjetek! Tovább!
Mutassátok meg, milyen fából faragtak
benneteket! Tovább!
A katonák pontosan tudták, hogy
vezérük sem evett napok óta. Csodálták,
amiért megpróbált életet önteni beléjük,
de immár Hunyadi kifogyhatatlannak
tűnő lelkesedése is kevésnek bizonyult
ahhoz, hogy új erőre kapjanak. Minden
izmuk sajgott, és sokan már csak a
megváltó haláltól remélték szenvedéseik
szűntét.
Hunyadi hosszú mérföldeken
léptetett visszafelé, s az út mentén
mindenütt a hóba rogyva találta a
katonákat. Akiket tudott, talpra állított,
biztatván őket, nincs már messze a tábor,
ahol tűz köré gyűlhetnek, s ha éhségüket
nem is csillapíthatják, legalább némi
forralt bort kaphatnak.
 9.

Murád szultán elégedett volt csapataival.

A környéken összeszedett bolgár
erdőlakókat kifaggatva világossá vált
számára, hogy az engürúszok nem
mozdulhatnak jelenlegi állásaikból. A
hegyek kétoldalt elzárják útjukat, ha túl
akarják élni a fogcsikorgató hideget vagy
visszavonulnak, vagy ostobán nekifutnak
az Izladi-szoros megerősített állásainak.
- Holnapra megérkezik Halil pasa
serege - nevetett Murád, amikor
Mohameddel az oldalán elérte az
Altindag friss hókristályoktól csillogó
meredélyét. A sziklatorlasz mögött, a
Topolnica kitáruló folyóvölgyében a
török haderő táborai sorakoztak a pihent
tartalékokkal, sebtiben felhúzott
fegyverraktárral és a hatalmas tábori
konyhával, ahol éjjel-nappal sütötték,
főzték a katonák fejadagjait.
- Nem várom be, míg Hunyadi
összeszedi magát! Halil holnap lesöpri
őket az útról, és beleszórja valamennyit
a szakadékba! Hisz jártányi erejük sincs
már!
Amikor a szultán és a veliaht népes
kíséretük élén felkapaszkodtak az Izladi
csúcsára. Murád hónapok óta először
megnyugvást érzett a lelkében.
Itt ugyan nem törnek ári. A
birodalom megmenekült, a kérdés már
csupán az volt, sikerül-e egyszer s
mindenkorra elpusztítani az átkozott
Hunyadi seregét, vagy sem...
A testőrző dzsemáat jajabasiját
követve felmásztak egy különösen magas
fenyőre emelt lesállásba. A fatörzsön
ácsolat vezetett föl egész a fa csúcsáig.
Onnét beláthatták a völgyet, s a völgy
alján a magyar páncélosok halovány
tábortüzeit.
- Ilyen kevesen vannak? -
csodálkozott a szultán. - De hisz ez alig
néhány ezer lovas!
- A többi még közeledik, fényes
tekintetű szultán! Reggelre ennél azért
többen lesznek!
- Allahra! Több igavonó bivalyunk
van, mint ahány katonája Hunyadinak!
Ezek verték végig Khászim és Turakhan
seregeit?
 Mohamed a szemét erőltette, hátha
megpillantja a távolban Hunyadi alakját,
de ahhoz már erősen sötétedett. Az
engürúsz katonák alig mozdultak a
hóban.
- Holnap a Hadak Villáma leckét kap
tőlünk, atyám! Holnap a gyaur sereg
menetelése véget ér!
Murád megölelte fiát.
- Nem harcolhatsz. Mellettem
maradsz az ütközet folyamán!
Az Oszmán Birodalom trónörököse
megborzadt a fenyves fölött süvítő
szélben.
- Menten megfagyok!
Aznap éjjel a szultán ajándékaként
Mohamedet három gyönyörű bolgár
kádin szórakoztatta a jól fűtött
sátorpalotában.
S Allah a megmondhatója, a veliaht
alaposan kiélvezte az éjszaka minden
pillanatát.
 10.

Hunyadi szédelgett a nyeregben, amikor

végre visszavergődött Ulászló sátráig
Cesarini bíboros. Újlaki Miklós és
Brankovics despota éppen azon
tanakodtak, hogyan tudnák megfordítani
a szekereket a szűk hegyi ösvényen - a
király egy tábori ágyon vacogott és
némán meredt maga elé.
- Becsaptál minket, vajda uram! -
förmedt rá Pálóczi, mikor megpillantotta
Hunyadit a bejáratban. - Azt ígérted, a
török nem őrzi majd a szorosokat! Hát
most megnézhetjük magunkat! Mégis,
hogy akartál itt áttörni?
- Én kezdettől fogva hangoztattam,
hogy ne a hegyek felé jöjjünk! - tette
hozzá Cesarini tudálékosan. - Ha rám
bíztátok volna a sereg vezetését, már
régen Drinápoly határában vitézkednénk!
Hunyadi nyelt egy nagyot. Szédelgett
az éhségtől, s az asztalon gőzölgő friss
vadhús illatától összefutott szájában a
nyál.
- Hátrébb az agarakkal, urak! Nem
tudjuk, hány török őrzi a szorost! Talán
kevesen vannak! Ha már elvergődtünk
idáig, át kell törnünk! Nincs más
választásunk!
Czudar Simon gúnyosan röhögött,
szájából kifordult fél nyúlcomb.
- Hogy nincsen-e? Vajda uram, te
felőlünk itt maradhatsz ezen az istenverte
helyen! De én nem hagyom, hogy utolsó
emberem is éhen vesszék, megfaggyék!
Rossz úton hoztál minket. Hunyadi!
Becsaptál minket!
Cesarini szórakozottan pörgette a
nyakában csüngő aranykeresztet.
- Kérlek, felség, engedd meg, hogy
átvegyem a parancsnokságot! Ha most
visszafordulunk, a sereg egy részével
talán még elérhetjük Szeredőce városát!
Ott majd csak szerzünk élelmet
magunknak, és akkor talán...
- Nem!
Ulászló, aki vaskos
csemeletbundában vacogott az ágyon,
most ledobta a göncöt, és apródja
segítségével talpra vergődött. A zabáló
urak egyszeriben elnémultak, egyedül
Cesarini tett egy tétova, felháborodott
kísérletet:
- De felség!
- Azt mondtam, nem! Hunyadi a
vezér, és az is marad! És nem fordulunk
vissza! Ha Hunyadi azt parancsolja
nektek, hogy menjetek tovább, akkor az
én parancsom is csak az: tovább!
Mertek-e ellentmondani királyotoknak?
A bíboros elnéző mosollyal érintette
meg Ulászló vállát.
- Beteg vagy, felség... Nem tudod tán
már azt se, hogy mit beszélsz!
- Tudom, mit beszélek! Reggel
velem jöttök tovább, fel, amíg el nem
érjük azt az átkozott szorost!
Hunyadi hálásan rámosolygott.
- Köszönöm, felség! Köszönöm!
- Imádkozni fogok... Johannes...
Imádkozni egész éjjel, hogy odafönn ne a
teljes török sereg várjon ránk!
 11.

ZLATICA-HÁGÓ, BULGÁRIA
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, KARÁCSONY HAVÁNAK
12. NAPJA

Hajnalhasadtával a sereg maradéka is

felkerekedett, és a csontig hatoló szélben
nekivágott a fölfelé vezető útnak. A
poggyászra és harci szekerek sorra
elakadtak, s csupán néhány tudott
megbirkózni a mostoha útviszonyokkal.
A katonák fásultan, a halált sóvárogva
mozdították átfagyott tagjaikat, de
minden lépés újabb gyötrelmet jelentett
számukra. Legtöbbjük csizmája
elfoszlott, mezítelen lábukra rongyokat,
vásznat csavartak, de hiába: a rongyok
is, a vászon is átázott, s a gyalogosok
lábujjai elfagytak.
Petrich romjainál négyszáz kővé
dermedt tetemet hagytak hátra...
Jóval föntebb, annál a tisztásnál,
ahol Hunyadi emberei táboroztak.
Szilagyi Mihály és Dengelegi Pongrácz
György immár teljes páncélzatban várták
a völgytorlasz felől a török támadást.
A vajda a türelmetlenkedő Szilágyit
hátraparancsolta a királyi csapatok
mögé, ahol közvetlenül Cesarini
megmaradt paraszti kereszteseit kellett
"kezelésbe vennie".
- Azoknak meg mi hasznát látjuk? -
csodálkozott Szilágyi a parancs hallatán.
 - Ők fogják megállítani a törököt! -
vont vállat Hunyadi, s ebből sógora már
tudhatta, hogy megint mindent pontosan
megtervezett.
- Az akindzsik nagy lendülettel
zúdulnak majd le! - magyarázta fáradt
mosollyal Hunyadi. - Lejjebb löknek
minket az úton, de Petrich fölött, ahol
egy másik tisztás nyílik, fel kell
tartóztatnunk őket. Ott rejtsd el Cesarini
parasztjait! A kaszások, lándzsások
álljanak elöl... Csak a török lovakat
döfködjék, vágják el az inaikat! Akkor
majd újra nekik esünk a páncélosokkal...
Szilágyi a fejét csóválta.
- Te tudod, mit akarsz, te őrült!
Mikor elvágtatott. Hunyadi intett a
többieknek, hogy tartsanak vele. Úgy
vélte, ráfér az emberekre némi biztatás.
Ott sorakoztak a hóban, vacogva a süvítő
jégdarát sodró szélben. Szerencsétlen
látványt nyújtottak, annyi szent.
Székely Tamás kibontotta a hollós
csatalobogót, és a vajda mögött ügetve
meglengette a harcosok előtt.
Ezúttal elmaradt az éljenzés.
- Mitől féltek? - harsam Hunyadi
rekedt kiáltása. - Miért csüggedtek?
A katonák bágyadtan követték
tekintetükkel.
- Három napja nem ettem! - kiáltotta
a vezér. - Három napja néhány órácskát
aludtam... Fáradt vagyok, mint ti!
Éhezem, mint ti! De nem félek! Nem
csüggedek! Nézzetek rám!
Néhány pillanatig csak a szél süvített
a fejük felett, megcsattogtatva a
csatalobogót.
- Nézzetek rám! - visszhangozták a
hegyek Hunyadi üvöltését. - Milyen
embert láttok? Olyat, aki feladja? Olyat,
aki kidől a sorból, hogy megadja magát a
halálnak?
A férfiak a fejüket ingatták.
- De még mennyire, hogy nem! És
tudom, hogy titeket sem olyan fából
faragtak! Van még bennetek erő! Pislákol
még a szívetekben a parázs! Majd én
lángra lobbantom azt a parazsat! Vagy
elfelejtettétek, miért jöttünk ide? Miért
hagytuk el otthonainkat? Miért hagytuk
hátra szeretteinket? Miért tűrjük a
szenvedést, a nélkülözést hetek óta,
hónapok óta?
 Hát ezért!
Hunyadi pallosával a szoros felé
mutatott.
- Ezért! Mert itt van az ellenség! Itt
az ellenség, mely esztendők óta
megkeseríti életünket!
Megugratta lovát; a paták alól
hószilánkok záporoztak mindenfelé.
- Férfiak vagytok! Győzedelmes
sereg vagytok! Az én seregem!
Elfelejtettétek a győzelmeket, amit a
törökön együtt arattunk? Lehetséges
volna, hogy nem emlékeztek? Nem
emlékeztek arra, amikor újra és újra
megfutamítottuk őket?
A katonák felmordultak, néhány kard
a pajzsokhoz csapódott.
- Hát akkor viselkedjetek férfiként!
Lefagyott a lábujjatok? Vágjatok le
cserébe ezer török lábat! Éhen veszett a
bajtársatok? Öljetek meg bosszúból ezer
törököt! Nem érzitek a hidegtől a
végtagjaitokat? Majd érezni fogjátok,
amikor vérfolyamot fakasztunk
kardjainkkal! Megolvad a jég és elolvad
a hó ezen a hegyen a gőzölgő török
vértől!
A katonák felüvöltöttek.
- Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi!
- Rajta! Lobogjon az a láng
szívetekben! Férfiak! Harcra!
Megsarkantyúzta lovát, és elugratott
az út elejére.
A magasból török kiáltásokat
visszhangoztak a sziklafalak: Halil pasa
és az anatóliai akindzsik parancsnokai
szintén katonáikat lelkesítették.
A támadást valamivel hét óra után
indította meg a nagyvezír.
A csikorgó reggeli szél havat söpört
a magyarok szemébe, ezért csak azt
látták, hogy megmozdul az egész
hegyoldal, és lavinaként megindul
feléjük. A hágó irányából vadul
üvöltöző akindzsik ereszkedtek alá, hogy
a szakadékokba söpörjék a magyarokat.
 12.

Minden pontosan úgy történt, ahogy

Hunyadi megjósolta. Az akindzsik
elsöprő lendületét a kimerült magyar
lovasok nem tudták feltartóztatni, s a
rövid összecsapás után máris húzódtak
vissza, egyre csak lefelé az úton.
Lándzsák koppantak a pajzsokon, néhány
kósza nyílvessző csattogott a vértek
lemezein. A harci mének lába meg-
megcsúszott a jeges sziklákon, másutt
szügyig merültek a hógödrökben. Nehéz
volt így harcolni, hisz aki teljes erejével
osztogatta csapásait, hamar a nyakát
szeghette valamely meredély mélyén.
A vajda a páncélosok falát
sorakoztatta fel, hogy lassítsák a török
hengert. Addig könnyűlovasai és
gyalogosai lejjebb húzódtak a király
csapatai felé. A visszavonulást látva az
akindzsik lendületet kaptak, mert úgy
hitték, hogy szinte harc nélkül megtörték
az engürúszok ellenállását. Odafentről a
sziklatorlasz mögül maga Murád szultán
is azt gondolta, hogy megkezdődhet a
keresztes sereg üldözése és végső
felszámolása.
Amikor azonban az akindzsik elérték
a kiszemelt tisztást, Hunyadi váratlanul
megfúvatta a trombitákat Ebben a
pillanatban a magabiztosan
előrenyomuló török lovasok oldalába az
erdő fái és bokrai mögül vagy tízezer
gyalogos rontott.
 - Krisztus! Krisztus segíts!
Rongyokban, átfagyva, kezdetleges
fegyverekkel felszerelkezve, azonban
fanatikus hittel rohanták meg az
akindzsiket, s lándzsáikkal,
kiegyenesített kaszáikkal rögvest
nyársalni kezdték a törökök lovait.
A hóban eszeveszett kézitusa
tombolt. A ménjeikről leszédülő, hóba
zuhant akindzsikre három-négy gyalogos
vetette magát: cséphadarók kerregtek,
szablyák suhogtak. A kiegyenesített
kaszák beleket ontottak ki, a buzogányok
koponyákat loccsantottak szét teljes
erőből.
- Allah! Allahu akber! Allahu akber!
A magasból érkező újabb török
lovashullámok elakadtak, mivel nem volt
elegendő hely a támadás
kibontakoztatására. Hunyadi néhány
huszita harci szekerének sortüzei a
sorsdöntő pillanatban dördültek el, s
vágtak véres rendet a lovasok
tömbjeiben. Ugyanakkor Hunyadi
páncélosai is szorongatni kezdték őket
Éppen a király sátra körül alakult ki a
legvéresebb összecsapás - csak úgy
zuhogtak az egymás sisakjára mért
csapások.
Hunyadi a hóban botladozó
embertömeg kellős közepén váratlanul
Ulászló királyt és lengyel lovagjait
pillantotta meg.
Őfelsége fekete csataménjén tört
előre, két oldalra sújtva bágyadtan
pallosával. Lázas beteghez képest
hősiesen küzdött, de kísérő lovagjainak
is bőségesen akadt munkája. Tadeusz
Potocki, a két Czartorycki herceg,
Zbigniew Zakrzewski és Tyzenhausen
eleven acélfalként vették körbe
uralkodójukat, és vitézül irtották az
elébük szédülő törököket.
- Üssed, felséges uram! Üssed őket!
Ulászló pallosával tisztelgett
Hunyadi felé. A következő pillanatban
újra felbömböltek a huszita harci
szekerek ágyúi.
 13.

A legtávolabb merészkedő akindzsiket

néhány óra alatt leöldösték a
keresztesek. Az alsó hómező egyetlen,
vörös mocsokban úszó pokollá változott
agyonszurkált, kibelezett lovak
rúgkapáltak kínjukban a szügyig
fröcskölő vérsárban, maguk alá temetve
lovasaikat. A legtöbb akindzsivel a
parasztok végeztek, s most, hogy a
csapat elszakadt a török főerőktől, a
keresztesek haragos kiáltások közepette
hozzáláttak a sebesültek agyonveréséhez.
Zuhogtak a bunkósbotok, recsegtek a
koponyacsontok.
Harmadik órája tartott az ütközet,
amikor az addig lefelé hullámzó
emberfolyam lassan megfordult, és a
magyarok, lengyelek, rácok szorítani
kezdték vissza, a szoros irányába az
ellenséget. A huszita szekerek ágyúi
szakadatlanul bömböltek, véres
folyosókat vágva az eleven emberfalba.
A hegyoldal immár nem csak jégtől, de
megfagyott vértől is csuszamlott. Az
egyensúlyukat vesztő lovasok a sziklákra
omlott beleken csúszkáltak; sokan
hátborzongató üvöltéssel zuhantak alá a
sziklameredélyről.
Még dél sem volt, de mintha máris
szürkült volna a hegyek felett: újra hó
szállingózott az ónszín fellegekből. Alig
lehetett látni, Hunyadi páncélosainak
figyelni kellett, kire sújtanak le újra meg
újra pallosaikkal, kibe mártják hosszú
lándzsáikat. Sisakjaik szűk szemnyílásán
át csak a kavargó hóesést látták, no és az
újra meg újra felfakadó vérzivatarok
vörös cseppjeit.
A harmadik óra végén Halil pasa
anatóliai csapatai zihálva menekültek
vissza a Zlatica-szoros ormaira.
- Utánuk! Utánuk! - harsogta
Hunyadi.
Páncélosai utolsó erejükkel
sarkallták ménjeiket a meredek
emelkedőnek, ügyet sem vetve a
vériszamós kövekre, melyeken
szerencsétlenek horkanva, nyerítve
csúsztak egymásnak. Számszeríjak
acélhegyű nyílvesszői csapkodtak
közöttük, át- átütve vértjeiket - a hágó
sziklafaláról, a völgytorlasz magasából
jókora kövek gördültek alá.
- Semmit sem látok!
Székely Tamás sodródott Hunyadi
mellé, kezében a hollós csatazászlóval. -
Semmit sem látok ebben az átkozott
hófúvásban, uram!
A vajda dühödten figyelte a kínos
lassúsággal felfelé vánszorgó
gyalogosokat és az urak bandériumainak
katonáit Nem volt már bennük elég erő,
hogy folytassák a harcot, nem volt már
bennük spiritusz, hogy egy utolsó
rohamra összeszedjék magukat...
Ha így megy tovább, páncélosai
magukra maradnak a völgytorlasz
tövében!
- Hívd vissza őket, Jankó! -
bömbölte túl a csatazajt Dengelegi
Pongrácz György. - Hívd vissza őket,
vagy mind odavesznek!
Hunyadinak be kellett látnia, hogy
sógorának igaza van. A völgy fölött a
szürke fellegek hirtelen elsötétedtek,
mintha egy gigászi kéz koporsófedélt tett
volna a vidékre. A hóvihar csak tombolt
tovább.
A törökök által alázúdított sziklák
mind több és több páncélosát sebezték
halálra, a vaktában kilőtt nyílvesszők
haragos sziszegése mind több és több
gyalogost terítettek le, hogy
magatehetetlenül zuhanjanak, guruljanak
vissza, elsodorva a mögöttük felfelé
kapaszkodókat.
- Vissza! Visszavonulni!
 Hunyadi kimerülten csúsztatta vissza
pallosát hüvelyébe.
A következő pillanatban felharsantak
a kürtök...
 14.

Hunyadi estig várt, hadd pihenjenek

emberei. Még az éjjel szerette volna
megújítani a rohamot a völgytorlasz
ellen. Az a gondolat is felmerült benne,
hogy nem fáklya fénynél, hanem
vaksötétben vezényli támadásra
páncélosait, ám ezt hallva Székely
Tamás meg Szilágyi is hevesen
tiltakoztak:
- Mindenki kimerült, te bolond! -
szidta sógora. - Szédelgünk az éhségtől!
Nézz csak szét! Az úton mozdulni sem
lehet a megfagyott vértől! Legalább a
sebesültjeinket szedjük össze!
Hunyadi elfordult tőlük és lerogyott
egy fenyőfa alá.
- Szedjétek!
Ott aludt el, ahol volt, talpig vasban.
Szilágyi Mihály, Székely Tamás meg két
arra tébláboló gyalogos nyalábolták fel
és cipelték a tisztás szélén álló Böhöm
szekérig.
 15.

Murád szultánt megrendítette Halil basa

kudarca. Most látta először küzdeni
Hunyadi legendás páncélos lovasságát,
és egyszeriben érteni vélte, mién
szenvedett sorban vereséget a Hadak
Villámától minden hadvezére.
- Holnap viszont mozdulni sem
tudnak majd a fáradtságtól! - mondta
Mohamed, miközben szemügyre vették a
torlasz mögött felsorakozott friss
janicsár dzsemáatokat. - Akár reggel
újabb támadást indíthatunk az
engürúszok ellen!
- Nem! - ingatta a fejét a szultán. -
Holnap ők fognak támadni. - Biztos
vagyok benne, hogy Hunyadi meg fogja
próbálni egyetlen rohammal bevenni
állásainkat!
- Itt ugyan nem tör át!
- Még mindig nem elég biztonságos a
völgytorlasz! Láttad, fiam, hogyan
robogtak előre azok az átkozott vértesek!
Murád hosszas gondolkodás után
magához rendelte Khászim beglerbéget.
- Az éj leple alatt küldj ki ötszáz
janicsárt a patak partjához!
És Khászim kiadta a parancsokat.
A jajabasik összetörették a patak
jegét, és gondoskodtak róla, hogy
kivágott szálfákból és sebtiben
összehordott kövekből gát épüljön
valamivel lentebb. Egy óra múlva a
meder vizét sikeresen
visszaduzzasztották: a patak kiöntött, s
végighömpölygött a lefelé kanyargó
országúton, elmosva a szertefröccsent
vérmocskot a kövekről.
Reggelre vastag jégréteg csillogott
az úton, a sziklafalon, ameddig a szem
ellátott.
 16.

ZLATICA-HÁGÓ, BULGÁRIA
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, KARÁCSONY HAVÁNAK
13. NAPJA

Thuz János biztos volt benne, hogy nem

éri meg a reggelt. Még dúlt a csata az út
mentén, a tisztáson, amikor elsötétült
előtte a világ. Oly heves láz gyötörte,
hogy estére Filipesi deák már azon volt,
áthívja a Böhöm szekérhez Márton atyát,
és feladatja az utolsó kenetet a sáfárra.
Csakhogy erre nem maradt ideje, mert
parancsot kapott a csupa vér, csupa
mocsok Szilágyitól, hogy azonnal
rendezze a "kincses szekerek" őrizetét.
Mire hajnaltájt végzett, Thuz
mozdulatlanul hevert a vezéri szekér
hátsó traktusában.
Ide hozták Hunyadit is, ráfektették a
tűzelfojtásra használt nedves
bivalybőrökre, s áthozták neki sátrából
medvebundáját.
- Készüljetek! Hajnalban
megindítjuk a támadást! Addig hagyjátok
aludni szegényt!
Szilágyi eligazította a cseheket, s
meghagyta Vladek Hradskinak, hogy a
vajda úr álmát senki se zavarja. Így
aztán Filipesi azzal foglalatoskodott,
hogy a környéken zajongókat csendre
intse.
Egy órával hajnal előtt eszébe jutott,
hogy megnézze, mi van Thuzzal.
Bemászott a félhomályos szekérbe,
megrázta a sáfárt, s igen elcsodálkozott,
amikor látta, hogy az még egyáltalán
lélegzik. Lángolt a homloka, s
összefüggéstelenül motyogott magában.
Kinn a sötétben az átfagyott,
végletekig elcsigázott páncélosok már
szedelőzködtek. Ólmos mozdulataikat
látva Filipesi el nem tudta képzelni,
hogyan lesz ebből roham a sziklazár
ellen. Azt a meredek kaptatót még akkor
is nehéz megmászni, ha nem záporoznak
az emberre nyílvesszők, ha nem
hajigálnak rá sziklákat, s nem döfködik
lándzsákkal a magasból...
Annyi ideje maradt csak, hogy
fenyőkéregből és erős fűszerekből
gyógyító löttyöt forraljon a vajda úrnak.
Amikor a Zlatna Gora felett már
pirkadt, Salgai Török Pállal együtt
felrázták Hunyadit.
- Uram! Vajda uram! Igya meg ezt
gyorsan!
Jankó álomtól káprázó szemmel
bámult rájuk.
- Csukd be az ablakot, Albert fiam!
Hideg jön be...
Filipesi a tüzérre pillantott.
- Nincsen ablak, uram! Itt vagyunk a
Zlatica-szorosban... A Böhöm
szekéren... A török...
- Igen... Igen... - Hunyadi két keze
közé szorította fejét. Lángolt a homloka.
- Azt álmodtam, Albert, hogy megint
Milánóban vagyunk... Hogy perzselő
nyár van megint... a szép itáliai lányok
nevetését hallottam, szavamra... Azt is
álmodtam, ott állunk a tenger partján...
orromban éreztem a sós levegőt...
- Idd meg ezt uram! Nem valami
finom, elismerem, de legalább átmelegíti
bensődet...
Hunyadi köhögött.
- Ég a bensőm, Albert, anélkül is...
Elkapott ez a fránya láz...
- Jobb lenne, ha Szilágyi uram
vezetné a támadást! - vélte Vladek
Hradski, odatapogatózva melléjük a
houfnicék, lőporos hordók
labirintusában. - Ha nem pihensz, uram,
az első szablyasuhintás leterít!
- Ördögöt! - Hunyadi szédelegve
talpra küzdötte magát. - Ha nem látják,
hogy velük harcolok, az emberek
elbizonytalanodnak... A töröknek meg...
Legyen kitől rettegnie...
Már-már Albert deák nyelvén volt az
epés megjegyzés, miszerint jelenlegi
állapotában a vajda úr nem nyújt
különösebben rettentő látványt, de aztán
jobbnak látta hallgatni.
- Mi van Thuzzal? - kérdezte
Hunyadi, amikor észrevette, hogy a hátsó
traktusban ott hever élettelenül sáfárja.
- Lázas... Nincsen magánál...
- Szerezzetek enni valamit... ha csak
egy falatot is... bármit... Nem halhat
meg!
- Értettem! - Albert deák mindig is
sejtette, hogy Vladeknek meg a többi
huszita fajzatnak megvannak a maga
titkos tartalékai. - Nem engedjük
meghalni, uram!
Hunyadi elbotladozott a sátrához.
 17.

Hajnalra kiderült, hogy az út mentén két

mérföld hosszan elhúzódó, összevissza
letáborozó keresztes seregből
háromszázan fagytak meg az éjjel és
kétezren képtelenek voltak megmoccanni
részleges fagyási sérüléseik és a
csatában szerzett sebeik miatt. A
vérfoltok eltűntek a földről, mire felkelt
a nap, mert friss hóréteg takarta be a
kiontott beleket és a sármocskos
köveket.
Az élők közt jégbálvánnyá dermedt
holtak ücsörögtek, az árkokban egymást
átölelve feküdtek az öröklétbe távozók.
A fák tövében véres bélsárkupacok
bűzölögtek.
Hunyadi az összes harcképes férfit
összegyűjtötte és felsorakoztatta őket az
úttorlasz közelében.
- A páncélosok és a könnyűlovasok
megpróbálnak az úton felkapaszkodni! A
gyalogosok a hegyoldalon másznak
szétterülve, legyező alakban... Tudom,
hogy nehéz lesz, fiaim! Én sem érzem
már a tagjaimat... De ez az utolsó
erőfeszítés! Ez az utolsó próba! Át kell
törnünk! Halljátok? Mindenképpen át
kell törnünk!
Szórványosan kiáltások harsantak, de
a katonák többsége némán fogadta a
vezér szavait.
Látták, hogy a sziklameredélyt vastag
jégréteg borítja, s e pillanatban
elképzelhetetlennek tűnt, hogy azon ló
vagy akár gyalogos képes lenne
felkaptatni.
Hunyadi torka kapart, homlokát
belülről izzó pöröly kalapálta. Ahogy
felpillantott a Zlatna Gora hőfödte
csúcsaira, a vakító fehér fény éles kínnal
szurkálta szaruhártyáját.
Pára lebegett a hágó felett Éppen
nem esett a hó, de minden lélegzetvétel
fájt a hideg miatt.
A sereg kedvtelenül készülődött
Ulászló, Cesarini és Brankovics despota
díszpáncélban jelentek meg a vezér
mellett fásultan, mintha arcukra lett
volna írva, hogy ilyen körülmények
között feleslegesnek tartják az
erőfeszítést.
 - Hogy férünk a törökökhöz? -
kérdezte gúnyosan a bíboros. - Oda
képtelenség feljutni!
Hunyadi nem válaszolt, előreugratta
lovát, és kivont pallosát a magasba
lökte.
- Keresztény katonák! Krisztusért! A
hazáért! Előre!
Megsarkantyúzta paripáját, és a
levegőben megnyúlva a csupa jég, csupa
szikla kaptatóra ugratott.
- Előreeeee!
Szilágyi Mihály, Székely Tamás és
Dengelegi Pongrácz György üvöltve
követték, s rögvest támadásba lendültek
a Hunyadi-páncélosok és a székelyek is.
A hollós csatalobogó haragosan
csattogott a jeges szélben.
 A többiek vonakodva, lomhán
követték őket. A despota rác lovasai, a
magyar urak páncélos bandériumai, a
könnyűlovasok, a gyalogosok, a
parasztok, a bolgárok, bosnyákok...
- Előreee!
Ulászló felpillantott a magasba.
A sziklatorlasz mellvédjén apró,
fekete pontok nyüzsögtek.
Murád janicsárjai felkészültek, hogy
visszaverjék a keresztesek rohamát.
 18.

Valamennyi harcképes huszita szekér

felsorakozott az út kanyarulatában, és
megpróbálták sortüzeikkel szétzúzni a
sziklatorlasz mellvédjét. Ám a
kőgolyóbisok csak annak alsó peremét
robbantották apró szilánkokra, a török
katonákban nem sok kárt tettek a
távolság és a magasság miatt.
A csehek néhány nagyobb kővető
gépet is felállítottak az éjjel, de ezek
sem voltak képesek kellő magasságba
lőni sziklakoloncaikat. Annyit értek csak
el, hogy az alacsonyabb török
őrállásokat sorban porrá zúzták és
megtisztították az egyik szomszédos
hegygerincet is a janicsároktól.
Amikor az utolsó houfinicék robaja
is elhalt, a kővető gépek az utolsó
szikláikat is fellőtték a torlaszra, éles
kürtszóra megindult a keresztesek
általános rohama a török állások ellen.
 19.

Lópaták csattognak a csúszós

hegyoldalon. Zihálás, horkanások...
Dühödt szitkozódás... Foszlott
csizmatalpak csikordulása a köveken...
- Előreeee!
- Előreeee!
Egymáshoz préselődő, máris
kimerült, szédelgő gyalogosok
lökdösődése... Mászni kellene...
feljebb... megkapaszkodni a kiugró
szirtfokokon... De hogyan, amikor a
jeges szikla véresre dörzsöli a kezeket,
lábakat? Egy bascinet sisakos cseh lovag
üggyel-bajjal feltornázza magát egy
kőpárkányra, ám egy rossz lépés oldalra,
valami hógödörbe, és bokája máris
reccsenve törik a vértlemez alatt.
Üvöltés...
Nem jobb a helyzet az útnál sem.
Hunyadi páncélosai egymásba torlódnak,
mert az elöl küszködő, csontsovány
gebéik minduntalan visszacsúsznak,
nyerítve, fejüket kapkodva prüszkölnek.
Térdre rogynak, habzik a pofájuk...
A sziklatorlasz pedig oly messze
van...
A törökök még a kisujjukat sem
mozdították, a roham lendülete máris
megtört...
- Tovább! Tovább, fiaim!
Hunyadi előretülekszik, próbálja
acélszürke vasderesét fél kézzel tartani,
jobbjában csatapallosa villan a tompa
napfényben.
Hátul a király katonái érkeznek
óvatoskodva, lelketlenül. Megcsúszik
egy-egy vértes katona és leveri a lábáról
a mögötte loholókat. Szitkozódás,
magyar, német, bolgár káromkodás
harsan mindenhonnan. Vértlemezek
csörömpölnek, tompán konganak,
csikordulnak a sziklához súrlódó
pajzsok.
A székely legények jutnak
legmesszebb apró termetű lovaikkal,
megfeszítik íjaikat, és kilőnek egy
sorozatot a sziklatorlasz felé.
- Lóról! - hörgi rekedten Hunyadi. -
Le a lóról, fiúk! Itt csak gyalogosan
jutunk fel!
Kivonja a nyeregkápára erősített
hatalmas harci fejszét, baljába kapja, és
bősz üvöltéssel mászik a jégbarázdás
sziklán felfelé.
- Előreeeee!
Zihálás... A katonák egymás hátát,
ülepét tolva vergődnek mind és mind
magasabbra. A behavazott, csupa jég
hegyoldalon kúsznak, másznak felfelé.
Az útnál a vasba öltözött cseh lovagok
fejszéiket csapkodják a vastag
jégrétegbe, hogy megkapaszkodhassanak
valamiben, de vascsizmás lábuk
minduntalan visszacsúszik a szinte
függőleges sziklafalon. A
kőpárkányokról jégcsapok orgonasípjai
törnek szilánkokra, ahogy a vasemberek
rájuk zuhannak.
Ebben a pillanatban érkezik az első
török sortűz. Kéziágyúk dörrennek a
magasban, és a jeges levegőben máris
golyóbisok süvítenek. Vértekbe,
koponyákba fúródnak, karokat tépnek le.
Vér fröccsen a hóra, fájdalomkiáltások
visszhangoznak a bércek között.
Aztán jönnek a nyílvesszők.
Sűrű, fekete rajokban sziszegnek
lefelé, csapkodnak, dühödten ütik át a
lábikrákat, karokat, fúródnak nyakba,
ágyékba. Hunyadi mellett egy felfelé
kúszó lengyel lovagnak épp a
szemnyílásába sziszeg egy nyílvessző -
halk reccsenés, a sisak hátsó fala
kidudorodik, ahol az acélhegy átüti a
koponyacsontot.
- Előreeee!
Emberfeletti erőfeszítéssel másznak
feljebb, egyre feljebb. Szilágyi Mihály
tán a legdühödtebb a vajda úr emberei
közül, végtelen bosszantja, hogy levegőt
is alig kap, pedig az ellenség
elérhetetlen messzeségben búvik még a
magasban. Liheg, szuszog, terebélyes
potrohát cipeli mégis egyre feljebb.
Vállán hatalmas pavaze pajzs billeg
Jobbjában borzasztó méretű tüskés fejű
acélbuzogány: ha azzal fejbe kólintja az
első törököt, aki elébe kerül, nem sok
marad a kontyos koponyából. Mellette
Anton Trautenberger és Johann Magest
lovag biztatja a szász zsoldosokat:
feljebb! Még feljebb, fiúk!
Csapkodnak a nyílvesszők, és mind
gyakrabban találnak embert: a hegyoldalt
sündisznótüskékként borító
embertömegből mind többen zuhannak
hátra széttárt karokkal.
Egy pillanatra feltámad a jeges szél,
hódarát söpör a támadó keresztesek
szemébe. Prüszkölnek a harcosok,
köpködnek, de csak másznak tovább,
vakon.
Eközben odafenn újra megtöltik a
janicsárok a kéziágyúkat, és sortüzet
eresztenek a vasba öltözött, jégen
tipródó harcosok közé. Lőporfüst,
kénbűz terjeng a levegőben. Véres
foltokon csúszkálnak a vasalt csizmák, a
gyolcsba burkolt, már félig elfagyott
lábak. A golyóbisok által szétloccsantott
koponyákból a hátul törekvők képébe
fröccsennek az agyvelők.
- Előreeee!
 Hunyadi szeme előtt tüzes karikák
táncolnak. A láz rohamos gyorsasággal
emészti fel erejét, de hajtja még előre a
belső tűz, a mindent leküzdő akarat.
Fel, feljebb! Még feljebb!
- Előreeeeee!
A magasból az oszmán sereg
diadalüvöltése hallatszik:
- Alaaaaaah! Allahu akber! Allahu
akber!
-Ja Kerim! Ja Fettah! Ja rahim!
- Bisszmillah il raham il ráhim!142
A keresztesek első sorai elérik a
mesterségesen felduzzasztott patakot, és
derékig a jeges vízbe merülve
átcaplatnak rajta. Kikerülni nem lehet,
mindenképpen bele kell vetniük
magukat... Akadnak szerencsétlenek,
akik tíz-, tizenkét ölnyi utat tesznek meg
így, nyakig merülve a dermesztőn jeges
mederben.
Akik kimásznak, túloldalt folytatják
a küszködést a hegyoldalon, vacognak,
már mozdulni is alig bírnak. Szél süvít, a
hideg vasak alatt rájuk fagy az
átnedvesedett, párnázott bekecs, a
nadrág. De már nincs megállás: sürgősen
fedezéket kell keresniük a sziklatorlasz
lábánál.
Az élen haladók lihegve vetik
hátukat a sziklafalnak, és intenek a lejtőn
küszködő társaiknak, hogy igyekezzenek,
jöjjenek már...
Ám ekkor...
A magasból kövek zuhannak alá.
A torlasz pereméről janicsárok
görgetik a mélybe az összegyűjtött
sziklákat. Zúgva, dübörögve csapódnak
be, s lapítanak ki egy-egy merészen
előrelopakodó harcost. Üvöltés,
szertefröccsenő vér mocskolja a szűz
havat Lándzsák záporoznak oly erővel,
hogy a legjobb minőségű milánói vértet
is átütik. Hullanak a harcosok, akár a
legyek.
Az úton szerencsétlenkedők végre
könnyebben kapaszkodnak felfelé, hisz a
jégréteget immár holtak fedik, azokban
remekül meg lehet kapaszkodni. A friss,
még forró vérben könnyű megvetni a
lábat, a csizmát, mert a vörösen
bugyborékoló folyam rögvest
megolvasztja a havat...
Hunyadi eléri a sziklatorlasz alját, s
az emberei máris pajzsot tartanak feje
fölé.
Ziiiiih
Ziiiiiiiiiiih
Zahhhhhh
Nyílvesszők csapkodtak a pajzsba, a
többi a mély hóban tűnik el. A közeli
fatörzsekből tucatjával állnak ki a
törökök színes tollú nyílvesszői.
Hunyadi zihálva bámul lefelé.
Úgy tűnik, mintha minden nehézség
ellenére egyre több keresztes özönlené
el a környéket Jönnek egymást segítve,
az utolsó néhány öllel birkózva,
miközben föntről újabb sortűz dörren és
újabb nyílvessző felhők sziszegnek
célpontot keresve.
De a sziklatorlasz még ott tornyosul
előttük...
Vagy tucatnyi székely legény
fedezéket keres magának egy hatalmas
kőgöröngy mögött és íjazni kezdi a
mellvédet. Amikor az első janicsár
üvöltve kizuhan nyílvesszővel a
torkában, alant lelkes kiáltások
harsannak.
Hunyadi szemügyre veszi a
lehetőségeket.
A sziklatorlasz elzárja ugyan a
völgyet, de kétoldalt, a sziklafalat
megmászva talán be lehetne hatolni a
mellvéd mögé...
Amoda, a szomszédos csúcs
platójára kővető gépet kellene telepíteni!
Onnét szét lehetne zúzni a mellvéd
farönkjeit...
 - Fel! Mindenki, fel! Mindjárt
elérjük őket!
A cölöpökből ácsolt peremen
páncélos vitézek kapaszkodnak felfelé.
Alig bírnak mozogni, a jeges víztől, a
süvítő széltől kihűlt a testük. Csikorogva
mozdulnak a karvasak, minden egyes
lépés kínszenvedés, minden egyes
lendítés a pallossal maga a pokol.
Hunyadi egyszeriben megszédül.
Székely Tamás ugrik oda hozzá, hogy
megragadja, el ne csússzon a
vérmocskos hóban.
- Uram! Uram!
- Minden rendben... - hörgi Hunyadi,
de egyáltalán nincs minden rendben.
Körülötte eszelősen forog minden: az
erdő, a hegyek, az ónszín égbolt, a véres
foltok a hóban, a sziklafalon kapaszkodó
páncélos vitézek.
- Minden... rendben...
Elzuhan, páncélja csörömpölve,
döngve csapódik a köves talajnak.
Kiáltások harsannak körülötte.
Dördülések...
A janicsárok újabb sortüze. A földön
heverő Hunyadi arcát éles szikla-
szilánkok szántják végig, ahogy egy
kéziágyú golyója néhány lábnyira a
fejétől csapódik a kőbe.
- Emeljetek fel... Emeljetek fel!
Cseh zsoldosok segítik talpra. Az
első, amit a vörösen kavargó homályon
keresztül megpillant, a csapkodó hollós
lobogó kék szövete. Rajta tenyérnyi lyuk,
közvetlenül a címerpajzs alatt.
 - Nincs már messze... Tovább...
Tovább...
Nagy levegőt vesz és nekidurálja
magát a következő szakasz sziklafalnak.
Egyik kezében pallos, a másikban harci
fejsze. Elhajítja a pallost, muszáj
megkapaszkodnia a mohos kövek közül
kikandikáló gyökerekben.
Valahol hátul felmorajlik a huszita
szekerek houfnicéje - talán Vladek
Hradski találta meg a módját annak,
hogyan irányozhatná magasabbra a
csöveket... Átsüvít a golyó a fejek felett,
ágak reccsennek valahol a magasban.
Aztán...
A sziklatorlasz mellvédjén ölnyi rést
rombol a találat. Törökök jajgatnak,
füstfelhő, hópöfeteg jelzi a becsapódást.
 - Fel! Tovább!
Az első magyar páncélosok nagy
nehezen elérik a megrongálódott
mellvédet, és üvöltve vetik magukat a
janicsárokra.
 20.

Murád szultán a mellette álló

Mohamedre pillant. Messze vannak a
mellvédtől, köztük és a közeledő magyar
páncélos lovagok közt legalább ötezer
janicsár zsúfolódik össze a
hegygerincen.
- Hogyan jutottak fel? - A veliaht
dermedten figyeli a véres forgatagot. A
magyarok a fáradtságtól szédelegve,
mégis bőszült erővel vágnak maguk
körül véres rendet, pedig éppen hogy
megvetették a lábukat odafönn. Nem
telik fél percbe, máris megtisztítottak
egy jelentős területet a mellvéd belső
oldalán, és semmitől nem rettenve
megindulnak a szabályos négyszögekben
felsorakozott janicsárok felé. Mintha
nem látnák, hogy ezerszeres túlerővel
állnak szemben, mintha nem értenék,
hogy nincsen földi hatalom, aminek
segítségével átküzdhetnék magukat az
előttük tornyosuló akadályokon.
- Hunyadi! Hunyadi! - harsan
ajkukról a mámoros csatakiáltás.
Murád feszülten előrehajol.
- Ezek nem emberek! Dzsinnek!
Ezeket nem lehet legyőzni!
Ebben a pillanatban Khászim
beglerbég tartalékban várakozó
számszeríjászai rohanják meg a magyar
lovagokat oldalról. Sziszegnek a rövid
fémfullánkok, csapkodnak a fémtestekbe,
sorra átütik a vértek falát. A mellvédre
máris újabb lovagok kapaszkodnak fel.
Üvöltenek, fejszéket, pallosokat
lóbálnak.
- Nézd!
A peremre egy szakadt harci lobogó
kúszik fel. A páncélos harcos, aki nagy
nehézségek árán felküzdi magát a
mellvédre, megveti lábát és a magasba
emeli a lobogót. Meglengeti, s
egyszeriben kibomlanak a hollós címer
redői.
- Hunyadi! Hunyadi! - üvölti a bősz
tömeg a sziklafalról. Újabb százak és
százak kapaszkodnak a mellvéd
fabordáin, már ott tapogat fémkesztyűs
kezük a párkányon, már át is lendülnek a
peremen...
Egyre többen vannak... Körülöttük
egyre szélesebb a megtisztított terület...
És a zászlós lovag mögött felbukkan
valaki...
- Allahra! Ő az! - suttogja az ifjú
Mohamed.
A szultán a szemét erőlteti, hogy
kivehesse a véres forgatagon keresztül a
fényes páncélú férfit, kinek sisakján
vörös vezéri tollat tép a jeges szél.
Harcosai körbeveszik, pajzsok fala védi
immár Erdély vajdáját. A mellvédet
megszálló legalább ötven lovag
pallosokkal, fejszékkel vág magának utat
a török tömbökön keresztül.
- Krisztus! Krisztus!
- Magyarország!
- Előre!!!
Murád szultán gyomra görcsbe
rándul. Lehet, hogy hiába a kiépített
védelmi vonal? Hiába a sziklatorlasz?
Hiába a tengernyi janicsár?
Ezeket nem lehet megállítani...
- Dzsinnek! Ártó, gonosz dzsinnek!
- Készítsd a lovakat! - veti oda
csauszának. Mohamed döbbenten néz
atyjára.
- Nem menekülhetünk el! - suttogja.
- Én nem! - feleli a szultán. - De
neked élned kell, fiam!
 21.

Hunyadi új erőre kap, ahogy eléri végre

a mellvédet Baljába kapja egy
lándzsával átdöfött, és a peremre rogyott
zsoldos pajzsát, jobbjával megpörgeti
irdatlan harci fejszéjét.
- Krisztus! Krisztus! Magyarország!
S egyszeriben lefoszlik róla a láz
béklyója, látása megélesedik, izmai újult
erővel duzzadnak, vére hevesen áramlik
ereiben.
Elkapja a harc heve...
Zsoldosaival vállt vállnak vetve
rohan előre a menekülő janicsárok
nyomában. Azok beleütköznek az előttük
tömörülő falanxokba, kénytelenek
megfordulni, kénytelenek szembenézni a
rettenettel, a Hadak Villámával, minden
oszmán harcos eleven iszonyatával...
- Krisztus! Krisztus!
- Allahu akber! Allahu akber!
S eljő a pillanat, amikor...
Hunyadi lendületből megsuhintja a
hatalmas fejszét. Egy hórihorgas janicsár
fejét találja el, s kissé tán szélesebbre
hasítja üvöltésre táruló száját Aztán a
vajda meglendíti pajzsát, azzal zúzza
szét egy elébe szédelgő török állkapcsát.
Suhognak a pallosok, a fejszék,
koponyákat törnek be, karokat tépnek le,
hasfalakban nyitnak óriási kapukat.
Vasemberek zúdulnak előre,
miközben a peremen még kapaszkodnak
fel az újabb és újabb harcosok.
 22.

- Még nincsenek sokan a gerincen! -

suttogja Mohamed. - Még lesöpörhetjük
őket onnét!
Murád páncélkesztyűs keze az öles
farönkökből ácsolt szultáni emelvény
mellvédjére zuhan.
- Jelezzetek Turakhan lovasainak!
Feldübörögnek a török dobok,
ricsajlanak a jelzőkürtök - ezt
visszhangozzák a környező hegyoldalak.
Valahonnét hátulról támadásba
lendülnek a thesszáliai bég akindzsijei.
Most a szultán is látja őket... Most
bebizonyíthatják, hogy méltóak
hírnevükre!
 A janicsár odzsakok katonái alig
győznek kitérni az útjukból. A következő
pillanatban a lovasok rárontanak
Hunyadi előretörő zsoldosaira.
Odafönn a hegygerincen véres
közelharc tombol.
 23.

Néhány perc múlva a török erőfölény

kezdi felőrölni a sziklatorlaszra
felkapaszkodott zsoldosok maroknyi
csapatát. Akindzsik, számszeríjász
janicsárok és szpáhik rontanak nekik
minden oldalról. A süvítő, jeges szélben
egymásnak feszülnek az emberek, de a
legvadabb őrjöngés közepette is
kiviláglik Hunyadi számára, hogy a
Zlatica-szoroson túl nem néhány ezer
ellenséges katona sorakozik, hanem a
több tízezres anatóliai sereg.
S rajtuk kívül a megmaradt ruméliai
had...
Ez az a felismerés, mely végképp
lelassítja előretörésüket Innen nincs
tovább, itt már fel kell adni a reményt. A
dermesztő túlerő kíméletlenül visszalöki
őket a peremhez, egyik lovagot a másik
után sújtva a földre, a lábak alá. Aki
pedig egyszer elzuhant, azt agyonverik,
agyonszurkálják a lépésről lépésre
közelebb nyomakvó janicsárok,
agyontapossák a szpáhi lovak.
Azok sincsenek könnyebb
helyzetben, akik visszaszorulnak a
peremig; egymás után zuhannak a
mélybe. Mások fejvesztve igyekeznek
lefelé mászni a mind sűrűbb nyílvessző
rajok záporában, remegő kézzel
kapaszkodva szik-lába, gerendába,
gyökerekbe, bármibe, ami néhány
pillanatra megtartja súlyukat.
 Kéziágyúk dörögnek, kénbűz
pöffeszkedik a levegőben. A férfiak
egytől egyig hányingerrel küszködnek.
Az acélsisakokban köpni sem lehet, aki
nem tudja benntartani, az lábvértjeire
vizel. Csak el innét! Csak le, vissza a
meredély aljához!
Mintha már alkonyodna, pedig még
dél sincsen: a fenyők csúcsáról havat
sodor a szél, és megint elvakítja az
aláereszkedő katonákat. Szerencsére a
mellvédre kikönyöklő török íjászok sem
látnak jól, amikor megcélozzák őket
kéziágyúikkal, íjaikkal.
Hunyadi az utolsók közt tartja
talpalatnyi helyét odafönn. Acsarkodva
küzd, megpróbálja visszatartani hátráló
páncélosait, s így csaknem bekerítik őket
a feléje nyomakodó janicsárok. Vértjét
összevissza horpasztják a nyílvesszők, s
mikor egy lándzsa roppan
combvértjének, immár Székely Tamás és
Szilágyi Mihály ragadják meg a vállát,
és egyszerűen leteperik, hogy aztán a
sziklatorlasz pereméhez lökhessék
vezérüket.
A mellvédnek ezen utolsó szakasza
még a magyaroké, de nem sokáig már.
Arra marad csak idő, hogy Hunyadit
felnyalábolja néhány markos legény, és
lefelé taszigálják egy kiálló
sziklapárkányra, ahol újabb harcosok
ölelik magukhoz, hogy mint valami
magatehetetlen bábut, eresszék le a
következő szintre. Dárdák suhognak el
mellettük, néhány kéziágyú lövedéke
süvít a sziklák közé.
- Vissza! Mindenki vissza!
Hunyadi hiába csikorgatja fogát.
- Engedjetek, kutyák! Engedjetek!
Már nincs hová engedjék: a
mellvédet a következő pillanatban teljes
egészében visszaszerzik maguknak a
törökök.
Az áttörés kudarcot vallott...
 24.

Lenn a mélyben, ahol a keresztes had

java része erőtlenül téblábolt, minden
reménytelennek tűnt. A sziklatorlasz
aljában egymás hegyén, hátán hevertek a
halott és sebesült magyar, cseh, lengyel
lovagok. Aki még élt és mozgott, próbált
fedezéket találni magának a magasból
sziszegő nyílvesszők elől.
- Vonuljunk hátrébb! - javasolta
aggodalmasan Újlaki Miklós, amikor
egy kósza nyílvessző a pajzsába csattant.
Cesarini helyeslőn bólogatott.
- Néked nem eshet bajod, felség!
Kérlek, Jézus Krisztus kegyelmére,
húzódjunk hátrébb!
 A lengyel testőrség fedezete mellett
lassan megindultak visszább a jeges
úton, egy oldalára dőlt társzekereket
kerülgetve. A hegyoldalról úgy tűnt,
mintha a sereg megkezdte volna az
általános visszavonulását. Több sem
kellett a jégben, hóban tipródó
kereszteseknek, özönlöttek visszafelé.
Először csak néhány tucat csúszott
vissza, de aztán már százával
bukdácsoltak keresztül az elesettek
tetemein, a jeges patakon.
- Vissza! Vissza!
Immár négy nyelven üvöltötték a
katonák.
- Vissza! Vissza, mindenki!
 25.

Néhány válságos percig kétségesnek

tűnt, lezúdul-e a magasból a török
gyalogság utánuk, vagy sem. Hunyadi is
tudta, valamennyi harcedzett zsoldos
tudta, hogy ha a szultán elrendeli az
ellentámadást, semmi sem mentheti meg
őket.
Csakhogy Murád nem volt biztos
abban, hogy a meredek sziklafalon le
tudnának-e ereszkedni a janicsárok. Az
utat nem használhatták, azt ők maguk
tették járhatatlanná a rágörgetett
szálfákkal és sziklákkal.
A szultán a legütőképesebb erőit, a
szpáhikat nem vethette harcba. Nélkülük
pedig a magyarok üldözése nem sok
eséllyel kecsegtetett.
 26.

Thuz János úgy sodródott a lidérces

lázálom habjaiból az öntudat fövenyes
partjaira, ahogy hajótöröttet sodornak a
jótékony áramlatok a biztos öböl
menedékébe.
Kinyitotta láztól égő szemét.
- Hol vagyok?
Salétrombűz, lőporfüst. A padló
szakadatlanul rázkódott, reszketett alatta
- a houfnicék folyamatosan tüzeltek,
dobhártyaszaggató bömböléssel.
- Hála Istennek! - ugrott oda mellé
Filipesi Albert. - Azt hittem, téged is
kilökhetünk a hókriptába!
A sáfár nyelni próbált, de forró
gombóc fojtogatta a torkát.
- Hol vagyunk?
- Még a szorosban...
A deák megvárta, míg Vladek
Hradski és Salgai Török Pál újra elsütik
a legnagyobb ágyút. A harci szekér
megrándult alattuk, s megint fullasztó
lőporfüst áradt szét.
- De nem sokáig leszünk itt: őfelsége
elrendelte a visszavonulást.
- Iszonyatosan hideg van itt...
- Egy kicsit bírd még ki! Néhány óra,
és indulunk!
- Néhány óra?
- Hunyadi urunk még egy utolsó
támadásra vitte a csapatát.
Thuz szédelegve felkönyökölt. A
szekér belsejében - mondhatni, szokásos
módon -, apokaliptikus összevisszaság
uralkodott. A palánkok közt beszűrődő
vörös fáklyafénycsíkok verejtékező
emberek arcát, izmos vállakat
világítottak meg. A legénység szünet
nélkül újratöltötte és elsütötte a
houfnicéket. Az volt csak szokatlan, hogy
az ágyúk csöve igen meredeken meredt
kifelé, mintha közvetlenül a szekér fölé
akarnák köpni ormótlan kőkoloncaikat.
- Egy utolsó... támadásra?
Filipesi átnyúlt a sáfár feje fölött és
felcsapta a láncos ablakocskát.
Thuz János szeme elé elképesztő
látvány tárult.
Odakünn éjszaka volt már. A
Zlatica-szoros sziklatorlaszának
magasában fáklyák százai lobogtak, de
vörös fényárban úszott az egész
hegyoldal, s a fényárban apró, fekete
pontok kúsztak egyre feljebb a fekete
sziklákon.
Kéziágyúk dörögtek a túloldalon, s a
harcosok üvöltése visszhangot vetett a
vidéken. A Balkán-hegység belsejében,
az éjszaka közepén ádáz élethalálharcát
vívta húszezer kimerült, ereje végén járó
harcos.
 27.

Alig néhány órával korábban Hunyadi

még őrjöngve tiltakozott, amikor tisztjei
visszacibálták a táborba, s megtudta,
hogy Ulászló elrendelte a végső
visszavonulást a szorosból.
Bár forgott vele a világ, s csúnyán
húzta a lábát, mégis felpattant acélszürke
vasderesére, és visszafelé vágtatott a
hátráló gyalogosok és lovasok mellett.
Véres harci fejszéjét szitkozódva lóbálta
a tömeg feje fölött.
- Álljatok meg! Forduljatok meg!
Hová futtok, szerencsétlenek? Csak még
egy roham! Még egy roham, és áttörünk!
De az emberekben nem pislákolt
ezredannyi tüzecske sem, mint amennyi
az ő lelkében lángolt Csak élni szerettek
volna, túlélni, ha lehet Kimerülten,
semmivel sem törődve botladoztak át
megfagyott bajtársaik tetemein, taposták
el a friss hószemfedő alatt dermedő
sebesülteket.
- Vissza! Vissza, nyomorultak! Ha
most megfuttok, minden hiába volt!
Forduljatok vissza!
Szilágyi Mihály és a több sebből
vérző Székely Tamás csak ekkor érték
utol. Lefogtak, és erőnek erejével a
király elé cipelték, hogy a saját fülével
hallja az egyértelmű visszavonulási
parancsot.
De Hunyadi még akkor sem adta fel.
- Át tudok törni! Át tudok törni,
felség!
Ulászló a kezét tördelte. A tarkóján
érezte Cesarini, Újlaki és a többi urak,
fényes lovagok szigorú tekintetét.
Túlságosan sokat hallotta a háta mögött
sutyorogni, hogy valójában Hunyadi
irányítja a királyság ügyeit, s nem ő. Hát
most megmutatja, hogy az eszelős
igyekezettel szemben igenis neki kell
racionális döntést hoznia!
- Az emberek éheznek, Johannes!
Jártányi erejük sem maradt! Ezekkel a
szerencsétlenekkel nem törhetsz át azon
a sziklatorlaszon! S az is nyilvánvaló,
hogy a völgyön túl hatalmas török sereg
várakozik! Ha át is törnél... Hogyan
küzdünk meg velük? Hogyan verekedjük
át magunkat a thrákiai síkságra?
 - Az az én gondom, felség! De most
még nem vonulhatunk vissza! Még egy
támadást! Csak még egy támadást
engedj, uram!
Újlaki krákogott a király háta mögött.
- Őfelsége dandárját megtizedelték a
török nyílvesszők! Én is visszavontam a
magam erőit, Jankó! Lássad be: vége
van! Itt és most nem sikerült! Majd
máskor, máshol sikerülni fog!
De Hunyadi nem látta be, hogy vége
volna bárminek is.
- Nem kell a dandárod, felség! Nem
kell Újlaki serege! Nem kell Brankovics
serege sem! Csak azt engedd, hogy a
magaméval utószóra rohamozzam meg a
torlaszt! Csak azt várjad meg! Állítsd
meg a hadat! Ne engedd elfutni őket!
 Ulászló könnyes szemmel előrelépett
és megölelte a vajdát.
- Hajnalig leállítom a további
visszavonulást, Johannes! Menj! Isten
vigyázza lépteid!
Cesarini cicegett, mintha valami
kellemetlen hírt hallott volna, mintha
valami apróság elrontotta volna étvágyát
a vacsora előtt.
Hunyadi szédelegve meghajolt.
- Hajnalig, felség!
 28.

Amikor kibotorkált a sátorból. Szilágyi

és Dengelegi Pongrácz György
valósággal rárontottak.
- Hogy akarsz újra támadni, te
eszement bolond? Mivel? Az embereink
mozdulni sem bírnak a fáradtságtól!
- Támadunk! Legalább nem fagynak
meg! Hozzad őket, Mihály! Nem adjuk
fel! Érted? Soha nem adjuk fel!
S mivel Szilágyi megint ellenkezni
akart. Hunyadi elkapta a grabancát, és
úgy magához rántotta, hogy sógora
levegőjét is bennszegte a hirtelen
mozdulat.
- Hozzatok kötelet, amennyit csak
tudtok! Vágjátok le a szekerek
istrángjait, hozzátok a szíjakat is!
Meckova és Chapcho rögvest szedjenek
szét két kővető gépet! A darabjait a
hátunkon fogjuk felvinni!
Szilágyi Mihály elborzadt.
- Jézus Krisztus szent sebeire!
Hová?
- Oda! - mutatta a vajda a Zlatica-
hágóval szomszédos zord hegyvonulatot.
 29.

A sereg nagyobb része nem hitt a

szemének, mikor látták, hogy Hunyadi
páncélos vitézei kókadozva, rogyadozó
lábakkal újra támadáshoz gyülekeznek.
Időközben ama láthatatlan kéz újra a
völgyre illesztette a közelgő éjszaka
koporsófedelét. Fáklyák és tábortüzek
gyúltak idelenn, s mire Ulászló
hadnagyai nagy nehezen visszaterelték a
megfutó ezredeket. Hunyadi csapata is
indulásra készen állt.
De a vajda ezúttal nem akarta összes
emberét magával vinni.
Mindössze kétszáz harcost válogatott
ki közülük, csupa olyat, akinek tudta a
nevét.
- Kendeffy! Nagy Simon! Medveölő
Ioan! Bajesdi Ungor! Andrássi! Tamás
fiam! Cserei Lukács! Ábris fiam! Majkó!
Stefán! Gerendi László! Gyóni!
Berekszói! Bizerei! Mihalinci! Coprea,
Kecseti! Jariszló! Radu! Grigor!
Chapcho! Vladek! Heindrich! Malajthi!
Kolozsi! Walter! Moehler! Juhász!
Kazy! Magest!
És így tovább...
A vértet, páncélt mindenkivel
levetette. Ott állt kétszáz harcosa
vacogva, bekecsben, jégtől, hótól
fehérlő szakállal a sziklafal előtt.
- A többi álljon készen a rohamra!
Mihály! Amikor megfúvatom a kürtöt,
megindulsz velük a sziklatorlasz ellen!
Értitek?
A páncélos sokaság komoran
bólogatott.
- Fiaim! - hajtotta le Hunyadi
fásultan a fejét - Bízzatok bennem! Ha
kitartotok mellettem, reggelre miénk a
szoros! Kitartotok mellettem?
A harcosok morogtak valamit
bajszuk alatt.
Szilágyi kipenderült eléjük és
kieresztette az éjszakába legharsányabb
bömbölését:
- A vajda úr kérdezett valamit, az
anyátok úristenit!
A harcosok gyámoltalanul kiáltották:
- Kitartunk!
- Mit vinnyogtok, tetves
anyaszomorítók?
 - Kitartunk! - üvöltötték teli tüdőből
a vitézek.
Hunyadi elvigyorodott, de csupa vér,
csupa zúzódás arca összerándult a
fájdalomtól.
- Már azt hittem, fáradtak vagytok,
vagy ilyesmi...
A katonák kínjukban röhögtek.
- No, fiúk! Arra indulunk!
A vajda úr a szomszédos
hegyvonulat felé lendítette pallosát.
 30.

Éjszaka a hegyoldalt borító hóréteg

haloványan derengett a holdfényben, így
nem teljes vaksötétben kellett
nekivágniuk az emelkedőnek. A kétszáz
harcos futólépésben vette az első
akadályokat, de hamarosan lihegve
lassítottak a tempón. Fáklyát nem
gyújthattak, mert a fény elárulta volna az
ellenségnek, merre járnak.
- Tovább, fiúk! Tovább!
Hátukon fegyverek és a két kővető
gép szétszedett alkatrészei zötykölődtek,
de a szokatlan súly ellenére hamar
felértek az első hegyoromra. Süvítő szél
csapott az arcukba, s a fenyőfák csúcsát
súroló, hóterhes fellegek sorra
felhasadtak.
Hunyadinak már szitkozódni sem
volt kedve.
- Ha havazik, hát havazik! Tovább!
Ez volt az a hegygerinc, melyet
Hunyadi már az előző támadás során
kiválasztott a kővetők elhelyezésére.
- Itt jó lesz!
Előrekúsztak a sziklaperem széléig
és szemügyre vették a török
sziklatorlaszt. Innen a magasból nem is
tűnt túlságosan távolinak az ellenség
hadállása. Odaát fáklyák százai
lobogtak, s a rőt fényben janicsárok
ezrei nyüzsögtek szorgalmasan, szemmel
láthatóan újabb magyar támadásra
készülve.
 - Ácsoljátok a kővetőket!
A csehek munkához láttak, a többiek
szikladarabokat és nagyobb köveket
gyűjtöttek össze. Egy órával később a két
szerkezet többé-kevésbé
működésképesen tűzparancsra várt.
A vajda még egyszer, utoljára
felmérte az esélyeiket Lenn a völgyben,
az országút kanyargó szalagjától jobbra
és balra az ő páncélosai várakoztak egy
utolsó rohamra, ezúttal lovak nélkül.
- Tűz! - kiáltotta Hunyadi.
A kővetők munkához láttak a szakadó
hóban...
 31.

Az első becsapódó sziklakoloncok

leírhatatlan döbbenetét váltottak ki a
törökökből. A janicsárok sűrű, tömött
soraiba zúduló lövedékek egyszerre
öthat embert lapítottak agyon. A fáklyák
fényében vér fröccsent szerteszét.
- Honnan lőnek? Honnan lőnek
minket?
Először azt hitték, a völgyből
sikerült beirányozni a torlasz mellvédjét,
de ahogy az újabb és újabb
szikladarabok zuhogva becsapódtak,
rájöttek, hogy a szomszédos magaslatról
jön az "áldás".
- Helyetekre! Helyetekre, kutyák!
 A sötétben felharsant Hunyadi kürtje,
mire a magyar páncélosok odalenn
rohamra lendültek.
Murád szultánt néhány perccel
később ébresztették jól futott
sátorpalotájában.
- Mi történt már megint?
- Az engürúszok, fényes tekintetű
padisah! Támadnak!
- Éjszaka?
Odakünn megdöbbentő látvány tárult
az uralkodó szeme elé. A kővetők
találatai mértani pontossággal tisztították
meg a mellvéd mögötti területet, s ami
ennél is aggasztóbb volt, a janicsárok
fejvesztve menekültek hátra, a völgy
nyitott szája felé.
- Állítsátok meg őket! - sziszegte
Murád. - Mindenki vissza a helyére!
A sziklatorlasz jeges falán eközben
legalább háromezer páncélos vitéz
küszködte fel magát a süvítő szélben.
Ezúttal azonban senki nem zúdított rájuk
sortüzeket, senki nem tizedelte soraikat
nyílvesszőkkel, senki nem zúdított
kődarabokat a nyakukba.
- Állítsátok meg őket! - Murád azt
sem várta meg, hogy csauszai öltöztetni
kezdjék, maga kapkodta fel sodronyingét
és vértjének darabjait - Ha eluralkodik a
pánik, mindennek vége!
Hátulról, a török tábor mélye felől
puskák és kéziágyúk dörrentek, de
ezúttal a menekülők sorait célozták.
- Vissza! Mindenki vissza a helyére!
- Vissza! Hiszen alig vannak
néhányan! Megvesztetek? Hová futtok,
bolondok?
De a kővetők sziklakoloncai egyre
csak zúgtak, és sorban egymás után
becsapódtak a menekülők tömegeibe.
Egyedül a szultáni janicsár dzsemáatok
nem hátráltak meg, a veszedelemmel mit
sem törődve nyomultak előre a
mellvédig. Ott a mélybe hajigálták a
fáklyákat, hogy lássák, hányan
kapaszkodnak fel a sziklatorlasz oldalán.
E perctől kezdve a Szilágyi Mihály
vezette zsoldosok sem akadály nélkül
másztak tovább: nyílvesszők százai
suhogtak feléjük az őrjítő fáklyafényben.
 32.

Hunyadi és kétszáz válogatott harcosa

szikláról sziklára kapaszkodva közeledik
a torlasz mellvédjéhez. Mindannyiuk
kezét felsebezte már a durva, jeges kő,
mindannyiuk arcát kicsípte a süvítő szél,
mindük ruháját megszaggatták a bokrok
tüskéi. De most már nincs megállás,
most már oly közel a cél...
Hallják, hogy odalenn, a táborból
felmorajlanak a Böhöm szekér houfnicéi,
de egyelőre nem láthatják, a találatok a
mellvéd mögött csapódnak-e be, vagy
visszahullnak a rohamozó magyarokra...
- Tovább! Tovább!
Hunyadi legelöl kúszik, nem
akadályozza tövisbokor, átugrandó
hasadék, nem lassítja hógödör, bokatörő
völgycsuszam. Csak rohan, kezében
harci fejszéje. Most nincsen pajzsa sem,
nem visel páncélt.
- Tovább! Tovább!
Mögötte lihegnek, zihálnak emberei,
ám néhányan elmaradtak a sűrűsödő
éjszakában. A többi, aki még tartani
tudja az iramot, bele sem mer gondolni,
mire készül vezérük...
Kétszáz ember rontson a sok
tízezerre?
Hogyan?
A törökök üvöltése egyre
közelebbről hallatszik. A derék csehek
Jenik z Meckova és Jan Capek
irányításával kiváló munkát végeznek: a
kővetők keltette pánik többet ér most,
mint az a néhány tucat szétloccsant
koponyájú, agyonnyomorított janicsár,
akiben a többiek botladoznak hátrafelé
özönölve.
- Tovább! Tovább!
A fények között végre felbukkan a
sziklatorlasz fennsíkja. Minden
fáklyafényben ragyog, mindenütt
ellenséges harcosok nyüzsögnek. Szpáhi
agák üvöltöznek, korbáccsal verik a
menekülők sokaságát, de egyelőre csak
kevesen térnek jobb belátásra a futók
közül.
- Utánam, fiaim! - bömböli Hunyadi.
- Utánam!
 33.

A sziklatorlasz oldalán Szilágyi Mihály

botladozik a jégfalon. Egyik kezében
csákány, azt vágja a szálfákba,
melyekkel a törökök megerősítették a
torlasz falát. Másik kezében hatalmas
láncos buzogány, így kapaszkodik mind
magasabbra kínlódva, zihálva.
- Utánaaaaam!
A páncélosok másodszorra
kapaszkodnak fel ezen a napon a
halálfalra. S mint az első alkalommal,
most is csapkod körülöttük a halál mind
dühödtebben, mind veszettebben.
Nyílvesszők zizzennek a karhajlatokba, a
szemrésekbe, a lábikrákba,
kézipuskagolyók lövik keresztül a
páncélvasat, lándzsák nyársalják fel a
testet.
- Fel! Fel, mindenki!
Közel már a mellvéd...
Szilágyi úgy szentségel, hogy még a
fenyőfák is belépirulnak. A csehek által
kilőtt kőkoloncok némelyike ugyanis célt
téveszt, és hólavinát, kősodrást keltve
lebucskázik a torlasz oldalán. Tucatnyi
magyar páncélost sodor vissza a torlasz
lábához ez a görgeteg.
- Mindjárt ott vagyunk!
Legelébb Szilágyi Mihály csákánya
csapódik a mellvéd fájába. Aztán
felbukkan egy fekete üstök is, és a feléje
rohanó janicsárok máris dermedten
hátrálnak vissza. Szilágyi rájuk üvölt,
átveti magát a mellvéden.
- De sokan vagytok, az anyátok
úristenit!
Máris nincsenek oly sokan: a láncos
buzogány három janicsár koponyáját
zúzza péppé. Szerencséjére a mellvéden
már másznak át melléje a többiek is.
Vagy ötven magyar közelít
vicsorogva, pallost, fejszét rázva a
janicsárok felé.
 34.

Murád kiront a sátorpalotából, és

csaknem belebotlik Mohamedbe. A
veliaht elszántan szorongatja derbenti
acélból kovácsolt szablyáját, fején
gyémántokkal ékesített perzsa sisak
csillog. Harcra készül, s ezúttal az atyai
szigor sem tarthatja vissza.
- Hunyadi!
Murád csak bólint.
- Tudom!
Ki más lehetne?
Khászim beglerbég sodródik
melléjük a pokoli összevisszaságban.
Arcát rémület torzítja, sejtelme sincs, mi
történhetett.
 - Azonnal gyűjts össze ezer szpáhit! -
kapja el kaftánját Murád. - És állítsd
meg a menekülőket! Ha nem fordítjuk
őket vissza, mindennek vége!
A török sereg szerencséjére nem
mindenkit ragad magával az eszelős
félelem. Az előző nap hatszáz bivallyal a
hegyre felvontatott ágyúk egyike
váratlanul felbömböl az éjszakában.
Vörös tűzcsóva okádja a lövedéket,
egyenest a menekülő janicsárok
tömegébe.
Üvöltés...
Sikolyok...
- Vissza! Vissza!
A szultán arra figyel fel, hogy fia
immár nyeregből osztogatja parancsait,
szablyája megvillan a fáklyák fényében.
 - Vissza, mindenki! Harcoljatok!
Harcoljatok, kutyák!
 35.

Thuz János erőtlenül hanyatlik vissza a

Böhöm szekér aljára. A láncos
csapóablakon túl, valahol a magasban a
sziklatorlasz mellvédje merő lángtenger
immár.
Pokol tombol odafönn...
- Mind itt pusztulunk! - zihálja a
sáfár kétségbeesve. Itt maradnak beásva,
behavazva a világ végén, egy átkozott
hegyen, nagyon messze az otthontól...
- Mind itt pusztulunk? Az bizony
meglehet! - Filipesi összekapaszkodik
Salgai Török Pállal, úgy bámulják az
éjszakai harc haláltüzeit. - De akkor még
pár ezer törököt magunkkal rántunk a
pokolba! Töltsd újra a houfnicét!
Küldjünk csak még egyet a szultán
őfelségének!
 36.

Hunyadi őrültként osztogatja csapásait:

glédába szabdalja az elébe penderülő
janicsárokat. Hullanak a kezek, karok,
lábak, fejek...
A török iszkol az útjából. A lángok
előterében nem is embernek tűnik ő,
inkább gonosz istenségnek, mely halált
hoz, szenvedést, és mérhetetlen gyászt.
Nyomában társai próbálják tartani a
lépést: Medveölő Ioan, Nagy Simon,
Székely Tamás, Cserei Lukács és mind a
többiek. Veterán harcosok, mesterei a
halálnak, de most...
Szemből feldübörögnek Khászim
beglerbég szpáhijai. Ágyú dörög: török
lövi a törököt...
És az áradat egyszeriben megfordul.
Csitul a félelem, s mind több janicsár
kap észbe, s ragad inkább fegyvert a
futás helyett.
Hunyadi és vitézei megtorpannak.
A török ágyúk egyike immár őket
célozza.
A szakadó hóban vörös lángnyelvek
villámlanak, az éjszakában egy-egy
pillanatra felvöröslenek az üvöltő török
arcok. Mind közelebb, mind közelebb...
Összecsapnak a fegyverek: zihálás,
csontrecsegés, kardacélcsilingelés...
Nyílvesszők sziszegnek gonoszul a
sötétben és kósza puskalövések
golyóbisai röpködnek a mellvédnél.
Néhány pillanatig minden kétséges még.
Ember küzd emberrel tántorogva,
átfagyva, fogcsikorgatva, eszelős
dühvel...
 37.

Mohamed herceg maga vezényli rohamra

a beglerbég szpáhijainak elit bölükjét.
Kivont szablyája vadul villog a rőt
félhomályban, mögötte előreszegezett
lándzsával robognak a fehér turbános
ulufedzsik.
Vagy ötven magyar páncélos
szédeleg a mellvédnél. Átverekedték
magukat háromtucatnyi janicsáron, s
most zihálva bámulják a feléjük vágtató
lovasokat.
- Söpörjétek le őket!
Felbömbölnek az ágyúk, s ebben a
pillanatban az utolsó - szomszéd
magaslatról kilőtt - sziklakolonc zúg,
pörög keresztül az éjszakán. Az anatóliai
hadtest egyik baltadzsi143 osztaga hátba
támadta a két kővető gép legénységét, s a
csehek fejvesztve menekülnek vissza a
tábor irányába.
Ez az utolsó kőkolonc még zúg,
pörög a sötétben, hogy aztán alig
karnyújtásnyira a Mohamed mellett
vágtató bölükbasinak csapódjon. A tiszt
felsőteste leszakad a törzséről, de lova
nyargal a maradványokkal tovább: a
bölükbasi lábai még akkor is görcsösen
szorítják a nyerget, amikor a szpáhik
lándzsái beleroppannak a páncélos
magyarokba.
Oly lendülettel érkeznek, hogy
néhány török már nem tudja
visszarántani hátasát, s lovastul zuhan a
mélybe.
Nyerítés, üvöltés...
Szilágyi Mihály - meghazudtolva
teste méreteit - fürgén elhajol egy
lándzsa elől, és láncos buzogányával
védhetetlen csapást mer a szpáhi
gerincére.
Aztán vérben forgó szemmel
körbepillant.
Vitézeinek nagy részét lesöpörték a
mellvédről, s a még felfelé nyomakvó
gyalogpáncélosokat íjászok, kézipuskás
janicsárok sortüze ritkítja éppen.
Uramisten!
Alig tucatnyi vértes viaskodik még a
peremen.
- Vissza! Vissza! - hörgi Szilágyi, de
senki sem hallja a szavát. A sziklatorlasz
elleni második támadás összeomlott.
 38.

Alant a magyar táborban az apródok és a

szolgák már fürgén bontják az urak
sátrait. A poggyászt szállító szekerek egy
része elindult vissza, s mind több
gyalogos dönt úgy önhatalmúlag, hogy
nem várja be a visszavonulásra
felszólító parancsot. Nekivágnak az
éjszakának, elvonulnak, csak hogy minél
távolabb kerüljenek ettől a pokoli
helytől...
Ulászló borzadva bámulja a
sziklatorlasznál tomboló csatát
Nyilvánvaló, hogy Hunyadi elkeseredett
támadása kudarcot vallott, semmi
remény, hogy áttörhetik a völgyzárat...
 - Induljunk, felség! - Cesarini
előzékenyen megragadja a király
lovának kötőfékjét, hogy maga után
vonszolja, de Ulászló rámordul:
- Nem megyünk sehová, amíg
Hunyadi vissza nem tér!
- De felség! Lehet, hogy a vajda úr
már halott! Kötve hinném, hogy ezt a
poklot bárki túlélheti odafönn!
De Ulászló hajthatatlan.
- Addig várunk, míg vissza nem tér
közénk...
 39.

Ágyúgolyó zúg az előrenyomuló vitézek

közé, nyílvesszők suhognak feléjük.
Hunyadinak be kell látnia, hogy nincs
tovább... Páncél nélkül, ily szánalmasan
kevesen... Előttük a török had immár
nem menekül. A topcsi agák beléjük
lövettek, sokat lemészároltak a gyáván
megfutók közül. Most látják csak, hogy
alig néhány tucatnyi gyaur vetette meg a
lábát a mellvéd peremén, nem több.
Ennyitől rettentek meg? Ezektől, kik
a lábukon is alig tántorognak már? A
többit Mohamed rohama söpörte a
mélybe az imént...
- Vége, uram! - zihálja Székely
Tamás. Csak úgy csapdosnak mellette a
nyílvesszők, a Hunyadi elé tartott pajzs
megint merő sündisznóhát...
- Vége... - zihálja Hunyadi. - Vége
van...
Rángatják is vissza, mielőtt egy
ágyúgolyó letépné a fejét, vagy ami
rosszabb, a feléjük vágtató akindzsik
élve fognák el...
Medveölő Ioan, Kendeffy, Kazy és
Rados vitéz állnak falat eléjük, hogy
fedezzék a vezér visszavonulását. Nincs
könnyű dolguk: úgy kell ellökdösni
onnét, mert újra meg újra felhorgad
benne a dac, s akkor megint a törökre
rontana.
Előttük több tízezer akindzsi,
janicsár, szpáhi - vérszomjasan rohannak
a perem felé...
- Vissza! Mindenki vissza!
Szakad a hő, süvít a szél.
Éjfél múlt.
Hunyadi megcsúszik egy
vértócsában, a többiek talpra segítik. A
mellvédhez érve a mélybe vetik
magukat.
Faágak recsegnek, hó ropog...
A fejük felett nyílvesszők tucatjai
zizegnek, kéziágyúk golyói zúgnak.
 40.

ZLATICA-HÁGÓ, BULGÁRIA
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443, KARÁCSONY HAVÁNAK
14. NAPJA

Hunyadi egy kövön gubbaszt. Fásultan

bámul maga elé. Még mindig
vánszorognak le a hegyről a sebesültek,
még mindig hallani a havas oldaláról a
segítségért kiáltozó cseheket. Aki nem
képes talpra vergődni, aki nem képes
idejében lebotorkálni a sötétben, az
odafönn marad... Kinek lenne ereje
felmenni értük?
Vége van...
 A vajda harci fejszéje a hóba hullik.
Az acélfej körül tócsába gyűl a lecsorgó
vér, egyre terjed, egyre terebélyesedik a
vörös folt Vége van...
Ulászló és kísérete léptet oda a
vezérhez. A lengyel lovagok iszonyodva
bámulják a torlasz alján heverő vastag
hullaszőnyeget Hús, vas, jég és hó...
Kiontott belek, kicsavarodott testek,
húscafatok a fatörzsekre gabalyodva, a
hóra szóródva.
-Johannes...
Hunyadi arca csupa seb - a hó belepi
bajuszát, dús szemöldökét.
- Te mindent megpróbáltál... - A
vajda nem is hallja szavát Csak ül a
kövön, és bámul maga elé.
- Jöjj! Ezt a harcot becsülettel
megharcoltad...
Ulászló vár néhány pillanatig, de a
vezér meg sem rezzen. A hóba ejtett
fejszéről már nem csorog a vér. A jég
olvadoz a habzó tócsától, de aztán lassan
fekete masszába dermed az alvadt
mocsok...
- Induljunk! - sürgeti őfelségét Újlaki
Miklós. Felhunyorog a mellvédre, mert
attól tart, mindőjüknek vége, ha a szultán
most támadást vezényel. - Itt már nem
biztonságos!
- Hunyadi? - hajol előre nyergében
Ulászló. - Jöjj, kedves Johannes!
Kérlek, jöjj!
- Menj csak... - suttogja rekedten
Erdély vajdája. - Én még összeszedem a
sebesültjeimet... És a halottaimat!
 - Megőrültél? - förmed rá
vajdatársa. - Meg akarsz halni? Egy
percig sem maradhatunk itt tovább!
Hunyadi lassan felemeli a fejét, s
ahogy Újlakira villan szúrós tekintete, a
báró tudja, jobb, ha nem szólal meg
többet.
Ulászló keresztet vet, aztán lengyel
testőrei kíséretében elrobog a völgy
kijárata felé. Szabadulni szeretne már,
ahogy a többiek is. A hadjáratra érkezett
német és francia lovagok mérföldekre
innét caplatnak a hóban. Ők már nem
hallják a sebesültek jajgatását, a tűz
recsegés-ropogását. A magyar had
megkezdi elvonulását a Zlatica-
szorosból.
 41.

Murád szultán lóhátról tekinti meg a

sziklatorlaszt, és egy pillantást vet a
mögötte elterülő fennsíkra.
A látvány megrendíti.
Holtak, kettétépett tetemek,
ágyúgolyóktól felismerhetetlenségig
roncsolt embertorzók sokasága. A földön
sebesültek vonaglanak.
A legtöbb veszteséget nem a gyaurok
fegyverei okozták a seregnek... hanem a
saját ágyúik...
De Allah nem hagyott más
lehetőséget: észhez kellett téríteni a
fejvesztve menekülőket...
- Nagyuram! - Khászim beglerbég
vágtat elébe. Most már magabiztos,
megint fölényes, mintha fikarcnyi része
is lenne a keservesen kicsikart
győzelemben. - Az engürúszok a
sebesültjeiket szedik össze a
hegyoldalban!
Rájuk ronthatok?
Murád int fiának, és együtt léptetnek
a mellvédhez. Néhány magyar páncélos
hever a palánkon még mindig egymás
karjaiba omolva a janicsárokkal, mintha
gyilkos küzdelmük a túlvilágon sem
akarna véget érni.
Mohamed engedelmesen atyja mellé
léptet lovával. Odalenn a hegyoldalban,
a fák között, a sziklák tövében a
keresztesek keresik a még élő társaikat.
Fáklyáik némán imbolyognak az
éjszakában, ahogy a földön heverők
arcába világítanak.
- Hagyjátok őket! - mormolja a
szultán. - Oroszlánként küzdöttek.,.
Kevesen múlott, hogy...
Elharapja a mondat végét.
Mohamed atyjára pillant.
- A legjobb lesz, ha mi is
tisztességgel összeszedjük a
sebesültjeinket és a halottainkat!
Kiadom a parancsokat!
Nemsokára a török és magyar
keresők egymást békén kikerülve,
egymásnak utat mutatva hajladoznak a
hegyoldalban. Előbb a sérülteket gyűjtik
össze és szállítják nagy óvatosan saját
táborukba, aztán a holtakat.
Reggel megint szél süvít a Zlatica-
szoros felett.
Hunyadi és páncélos lovasságának
maradéka - temetni nem tudván a fagyott,
sziklás földbe, a hótakaró gondjaira
bízza az elhullott vitézeket. Imát
mormolnak a kiterített ezrek fölött.
Magyarul, lengyelül, csehül, szerb
nyelven mondják a túlélők a
Miatyánkot...
A hő halotti leplet von a
mozdulatlan, kivérzett tetemek fölé.
Aztán a vajda utolsó pillantást vet a
sziklatorlasz magasára: odafönn a
mellvédnél egyszerű kaftánt viselő,
aszketikus termetű férfi áll. Mellette
ragyogó, díszes öltözékben a fiú.
Pillanatnyi habozás után int nekik
pallosával.
 Mohamed tisztelgésre emelte
fegyverét.
Nemsokára újra találkozni fognak
egy másik harcmezőn...
Mert nincsen vége...
- Indulás!
Hunyadi János, Erdély vajdája, a
keresztesek fővezére int, s a megfáradt,
éhségtől legyengült magyar had utolsó
egysége is elvánszorog a szorosból.
A törökök csöndben figyelik őket a
sziklatorlasz magasáról.
 42.

Murád elrendelte, hogy a szpáhik

maradjanak nyugton, ne üldözzék az
ellenséget.
Miért döntött így? Kíméletből?
Tiszteletből? Vagy csak tartott attól,
hogy Hunyadi még mindig veszélyes
ellentámadásokra képes, és szétverheti
az üldözésére küldött lovasságot?
Alvezérei dühöngtek a veszteglés
miatt. Akik tegnap még összerezzentek
Hunyadi nevének hallatán, megfutottak
zászlajának láttán, most egymást
túllicitálva bizonygatták, hogyan
semmisítenék meg a hazafelé vonuló
engürúsz hadakat, s hogyan hoznák el
Hunyadi levágott fejét a szultánnak.
De a szultán nem engedte őket.
Helyrehozatta a mellvédet,
megerősíttette a völgyzárat, és
felderítőket küldött ki a környékre,
mintha nem hinné el, hogy a keresztesek
valóban elvonultak.
És nem mozdult a sereg másnap sem.
Harmadnapon aztán, mikor a
magyarok sík terepre értek. Murád
kiadta a parancsot az üldözésre. Maga
nem tartott vezéreivel, fia kíséretében,
megrendültén útnak indult haza,
Edirnébe.
 43.

SZÉKESFEHÉRVÁR,
MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, SZENT ANDRÁS
HAVÁNAK 11. NAPJA,
SZENT MÁRTON HITVALLÓ
ÜNNEPÉN

Zúg az orgonaszó a székesegyház

karzatán, mennyei hangon dalol a kórus.
A templombelsőt káprázatos díszekbe
vonták, az oltáron a gyertyák aranyló
derengésében ott ragyog a Szent Korona.
Az orgona emelkedett kádenciája
jelzés a kórusnak: a halleluja éteri
tisztasággal harsan fel, aztán elnémul
hirtelen.
Várdai Pál egri püspök fordul a
nyitrai püspök felé:
- Reverendissime pater, postulat
sancta mater ecclesia catbolica, ut
praesentem egregium militem ad
dignitatem regiam sublevetis.144
Podmaniczky István komoran
kérdezi:
- Scitis illum esse dignum et utilem
ad hanc dignitatemt?145
- Et novimus et credimus eum esse
dignum et utilem ecclesiae Dei et at
regimen huius regni...146
Előttük Szapolyai János, szepesi
gróf térdepel. Hátán Szent István király
aranyos szegélyű, kifakult palástja, övén
Szent István kardja, jobb kezében a
Magyar Királyság jogara, baljában az
országalma.
A két érsek, és Perényi Péter
koronaőr tartják a Szent Koronát feje
fölé.
- Optime princeps, regiam hodie
suscipis dignitatem - zengi a nyitrai
érsek. - Justitiam sine qua nulla
societas diu constistere potest
administrabis. Viduas, pupillos
pauperes ac debiles ab omni
oppressione defendes.147
Azzal a koronaőr és a két érsek
közösen Szapolyai fejére illesztik a
koronát.
A szepesi gróf lehunyja szemét.
A rendek, a nemesurak mind
lélegzet-visszafojtva figyelik.
 Lopva Dénes is a szép öregemberre
bámul: most végre saját szemével
láthatja, milyen is egy királlyá
koronázás.
Teljes a csend.
Szapolyai János élete legfényesebb
pillanatát éli épp...
Váratlanul megbillen halántékán a
Szent Korona, és előrecsúszik a
szemébe.
- Kicsi a feje - vihog bele valaki a
csendbe.
Az egri és a nyitrai püspök idegesen
kapnak oda és emelik Szapolyai feje fölé
a koronaékszert.
A király elvörösödik, a tömegben
néhányan nevetnek, mások dühösen
pisszegik le őket.
 - Nem érdemli meg! - sutyorogják
Dénes háta mögött. - Vérrel szennyezte
be a kezét! Dózsa népének vérével!
De a szép öregember csak legyint.
- Hol van ez a sivalkodó László
megkoronázásához!
Szapolyai nagy nehezen talpra
emelkedik, és kezében a jogart és az
országalmát eltartva harsogja:
- Én, János, Isten kegyelméből
Magyarország királya...
Most már sokan vihognak: az
újdonsült király nőies cincogása sehogy
sem illik a pillanat emelkedettségéhez.
- Ígérem és fogadom Isten és az ő
angyalainak színe előtt - folytatja
bosszús hangon Szapolyai -, hogy Isten,
s Ország törvényeit megtartom. A
Mennyei Atya, Jézus Krisztus és a
Szentlélek segéljen, és e Szent
Evangélium...
Podmaniczky leveszi fejéről az
aranyos mitrát, s a püspök urak is
alázatosan leemelik süvegjeiket.
- Omnipotens sempiterne Deus,
Creator omnium...
- Omnipotens sempiterne Deus... -
felelik kenetteljes hangon.
- Qui es gloria humilium et vita
salusque populorum: qui tecum vivit et
regnat in unitate Spiritus Sancti Deus,
per omnia saecula saeculorum...
Amen...
Mindenki térdre borul.
A karzaton a kórus újra rázendít:
- Te Deum laudamus...
 44.

A szép öregember és Dénes a

székesegyház előtt álltak, és a kifelé
áramló tömeget figyelték.
- És most? - kérdezte a fiú. - Most
hová megyünk, jó uram?
- Maradunk egy darabig - feleli
bosszúsan Deér-Sólyom István. -
Őfelsége nem tűnik határozottnak a
teendőit illetően... Amíg nem határoz, mi
is mellette leszünk!
Dénes bólintott.
- Jöjj, fiam, imádkozzunk Mátyás
király kápolnájában!
- Úgy jársz oda, uram, mintha
vezekelni akarnál valamiért! - nevetett
Dénes.
A szép öregember felpillantott az
égre. Hidegen szikrázott a novemberi
nap.
- Jól mondod, fiam. Vezeklek ott...
- S ugyan miért?
- Sok embert megöltem életem során,
Dénes! Megszámolni sem tudom, mily
sokat... A legtöbbért nem volt kár, de
néhány emléke holtomig kísért...
Szeme sarkában hirtelen
könnycseppek buggyantak ki.
- Ugyan kiket öltél meg, akikért még
mindig könnyeid hullatod?
Deér-Sólyom István lehajtotta a
fejét.
- Ne akard tudni, kérlek, jó fiú!
- Ki vele, uram! Magadba ne
tartogasd! Könnyíts lelkeden!
- Könnyítsek lelkemen? Legsötétebb
titkomat senki nem sejtheti...
- Nékem elmondhatod! - Dénes
megragadta a karját - Bízz bennem,
uram! Hisz e hosszú mesével
mindenképp kitárod lelkedet! Miért
maradna rejtve előttem gyengeséged,
bűnöd is?
A szép öregember összeérintette
homlokát Dénes homlokával.
- Megöltem őket...
- Kiket, uram? Kiket?
- Két... árva... gyermeket...
Dénes elrántotta a fejét.
- Két bűntelen angyalt... Ártatlan fiút,
s ártatlan leányt...
Dénes mozdulatlanná dermedt.
 - Istenem... Hogyan? Kiket?
- Egy valaha büszke tölgy utolsó két
hajtását, Dénes! Egy hatalmas család
utolsó két gyermekét, jövendő reményit,
egy fiút s egy leányt!
- Krisztusra! Kiket?
De az öreg nem felelt Lehajtotta
fejét, és elindult Mátyás király kápolnája
felé.
A fiú szédelegve követte.
 45.

ÚTBAN SZEREDŐCE FELÉ

BULGÁRIA,
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1443. KARÁCSONY HAVA

A magyar sereg éhezve, továbbra is

térdig hóban botorkált visszafelé ugyan
azon az úton, amelyen érkezett
Hómezőkön, bozótos erdőkön, befagyott
patakokon küzdötték át magukat,
miközben két török hadsereg üldözte
őket.
Khászim ruméliai beglerbég a fejébe
vette, hogy bosszút áll az őt ért
megaláztatásokért, ám ugyanez volt a
célja Turakhan bégnek is. Egymással
versengve hajszolták szpáhijaikat, hogy
ők érjék utol elsőként a harcképtelennek
vélt gyaur sereget. S való igaz, mire a
magyarok elérték Rakovicát, újabb
százak fagytak meg, haltak éhen közülük.
Hullottak a lovak és az igavonó barmok
is; a megmaradt hátasok bordái majd
átütötték a bőrt a sok nélkülözéstől.
Hogy a magyaroknak pillanatnyi
nyugta se legyen, a török előőrsök
rendszeresen lecsaptak rájuk, s ha egy-
egy kisebb csapat lemaradozott vagy
élelmet keresve elcsatangolt a
főseregtől, annak katonáit kíméletlenül
lemészárolták. Egyetlen nap alatt
nyolcvan vértes lovas és tíz huszita
szekér esett a törökök fogságába.
 Az utóvédet természetesen Hunyadi
páncélosai alkották: ahogy az idevezető
úton a király csapatai előtt, úgy hazafelé
mögöttük vonultak egy nappal
lemaradva, hogy felfogjanak minden
támadást. A sereg eleje Szeredőce-Sofya
felé közeledve már valósággal futott, a
poggyászokat, a fegyvereket, páncélokat
szállító szekereket is jócskán megelőzve
- Hunyadi ellenben lassan, óvatosan
követte őket.
S mivel tisztában volt vele, hogy két
pihent, jóllakott török sereg üldözi,
Lesnovo mellett kétszáz szekeret
gyújtatott fel, hogy ne lassítsák
haladását. A szekereken szállított
fegyvereket elföldeltette abban a
reményben, hogy a következő nyáron
visszatérhetnek és kiáshatják őket.
Karácsony havának 20. napján
vánszorogtak túl Szeredőce városán. Az
éhség immár kritikus méreteket öltött.
Akik kidőltek a sorból, ott maradtak
volna az út szélén, kiszolgáltatva a
közeledő török előőrsöknek, ha Hunyadi
nem vesz fel mindenkit a még megmaradt
huszita szekerekre.
A vajda ismét elemében volt,
reggeltől estig a menet mellett vágtatott
és biztatott mindenkit: amint Szerbiába
érnek, még érintetlen, a török által ki
nem fosztott tartományokon haladnak
keresztül, ahol vélhetően élelem is vár
rájuk... Ebbéli reményükben tértek le az
útról és kerültek a Melstica folyó felé a
Struma völgyén keresztül. Khászim
beglerbég bosszúszomjas hada itt érte be
őket. Hunyadi kénytelen volt
megfordulni páncélosaival, és újabb
csatához sorakozni...
 46.

Az ütközet a Megváltó születése napján,

Szenteste zajlott a Melstica mellett.
Merthogy ütközet volt, s nem mészárlás,
ahogy Khászim tervezte.
A beglerbég csapatai ismét
négyszeres túlerőben törtek Hunyadi
éhező páncélosaira, s úgy hitték,
egyetlen óra leforgása hegyeket
emelhetnek a magyarok levágott fejeiből.
A csatáról feljegyezték a török
krónikások, hogy az engürúsz had az
oszmánok hatalmas meglepetésére
tönkreverte a beglerbég szpáhijait.
Tönkreverte? Hosszú mérföldeken
keresztül űzte, hajszolta, s közben
aprította őket, majd rengeteg
hadizsákmánnyal, és végre elegendő
élelemmel gazdagodva a király serege
után siethetett.
Ulászló és Cesarini bíboros, meg a
francia, német lovagok végre újra
degeszre tömhették a hasukat.
 47.

KUNOVICA-HÁGÓ, BULGÁRIA,
TÖRÖK BIRODALOM,
A. D. 1444, ÚJÉV MÁSODIK NAPJA

A Kunovica-hágóhoz az Úr 1444.
esztendejének első napján érkeztek.
Másnap a sereg java része átkelt a
Nisava folyón. Ekkor jelentették
Hunyadinak, hogy újabb hatalmas török
had bukkant fel a láthatáron.
A szorosnál kivételesen Brankovics
rác könnyűlovasai álltak őrt, ám ezeket
Turakhan bég csapatai késedelem nélkül
szétszalasztották.
Ismét Hunyadinak kellett
visszafordulni a Nisava mellől és
kétezer páncélosával harcba
bocsájtkozni a tizenötezer szpáhi
ellenében. Ezúttal a király is vele tartott,
s a szemtanúk elbeszélése szerint vitézül
forgatta pallosát.
A magyarok négyszer újították meg a
csatát Hullottak az emberek a szorosban,
akár a legyek, végre a kereszteseknek
sikerült megingatni az addig szilárdan
kitartó török vonalakat Futni kezdtek a
szpáhik, futni az akindzsik. Turakhan bég
csak egy hegy lábánál volt képes
feltartóztatni, és úgy-ahogy ismét
csatarendbe sorakoztatni őket Hunyadi
bevárta Ulászló erőit, aztán dobpergés
és kürtharsogás közepette nekirontottak a
töröknek.
 Futottak a szpáhik, futottak az
akindzsik, a szárnyak is megtörtek
immár. A Nisava mellékágain átcaplatva
üldözték és mészárolták őket a magyar
vitézek. A csatának ezen szakaszában
alig ezerötszáz magyar űzött
tizennégyezer törököt. Végre elérték
Turakhan táborát, s mind rázúdultak. Itt a
menekülő oszmánok újabb védelmi
vonalat próbáltak kialakítani, ám a
magyarok irdatlan ordítással, fülsiketítő
dobszó mellett rohanták meg őket, a
valóságosnál jóval népesebb sereg
benyomását kelve.
- Hunyadi! Hunyadi!
A törökök rémülten vették át az
üvöltést.
- Hunyadi! Hunyadi! Itt van Hunyadi!
Végünk van!
Szétfutottak a szélrózsa minden
irányába. A magyarok Turakhan táborát
kifosztották, és ismét bőséges
élelemtartalékokkal gazdagodtak.
Őfelsége a király ott helyben,
Turakhan bég táborában lovaggá ütött
néhány vitézt, összeszedték a kincseket,
majd az éj leple alatt visszatértek a
Nisava partjához.
A magyarok fogságába esett több
neves gazdag török főtiszt. Balaban
basa, Tokat kormányzója, és Mahmud
cselebi, Bölinek bégje, aki a szultán
sógora és Halil nagyvezír testvére volt.
Mahmudot a vén Brankovics
őrjöngve rántotta le lováról, azt
üvöltözve, hogy saját kezével vakítja
meg és heréli ki, bosszúból két szép
fiáért. De Hunyadi megakadályozta
ebben.
- A bosszú nem adja vissza a fiad
szeme világát, sem a férfiasságát! De
biztosíthatlak, a váltságdíj tetemes lesz!
Nem éheztek többé.
Újév 13. napján Krusevác közelében
táboroztak, 20-án Jagodina mellett.
Brankovics már ekkor rimánkodni
kezdett Ulászlónak, nehogy a magyar had
hazatérjen Magyarországa! Ki fogja
akkor megvédeni Szerbiát a szultán
várható bosszújától? Hisz máris
szállingóztak a hírek arról, hogy a
törökök bolgárföldön kivégeztek
mindenkit, akit azzal vádoltak, hogy a
kereszteseknek bármiféle segítséget
nyújtott.
Ulászló azonban hajthatatlan volt.
Hazatérnek...
Brankovics százezer aranyat ajánlott
fel Hunyadinak, ha rábeszéli a királyt,
hogy a sereget négy hónapon át
Szerbiában tartsa.
Csakhogy Hunyadi is hajthatatlan
volt, mint mondta, a szerbeknek egyelőre
nem kell aggódniuk: a töröknek nem
maradt ereje bosszúhadjáratra...
Lám, üldözőik is elmaradtak.
A janicsár hadtestek, a szpáhi
ezredek súlyos vérveszteséget
szenvedtek a téli hadjárat során, s Murád
tartott attól, hogy a legkisebb
ellentámadás is az Oszmán Birodalom
bukásához vezethet.
 Néhány nap múlva a szultán
személyes követe érte be a keresztes
hadakat Dobrogic mezejénél, és
átnyújtotta Murád békeajánlatát a
magyarok és lengyelek királyának.
A békeajánlat feltételek nélkül
mindent elfogadott török részről, amit a
háború megindításakor a magyarok
követeltek: felajánlották, hogy csapataik
kiürítik Szerbiát és visszaadják Gyorgye
Brankovicsnak. A despota visszakapja
két szeretett fiát is...
Brankovics a földre roskadt és
zokogott.
Ha valaki, hát ő tudta, milyen árat
kellett fizetni ezért a pillanatért...
 48.

Boldogasszony havának 25. napján a

láthatáron felbukkantak Nándorfehérvár
büszke tornyai, s a tornyokon az
Árpádok veres-fehér sávos, kettős
keresztes zászlai.
A sereg hazatért.
 49.

BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1444, BÖJTELÓ HAVÁNAK 2
NAPJA

Régen látott olyan diadalmenetet Buda

városa, mint amilyet Gyertyaszentelő
Boldogasszony ünnepén tartottak a
királyi palota északi kaputornyától a
Nagyboldogasszony-templomig, majd az
ünnepi misét követően tovább, a Szent
Miklós-kolostorig s a Szent Magdolna-
templomig.
Elöl érkeztek a zsákmányolt török
hadizászlókat vivő heroldok.
Húszölenként harsány dobpergés
közepette meglengették a félholdas
zászlókat, aztán egyszerre a földig
eresztették őket, mintha azokkal akarnák
felsöpörni a koszt, mi a nemrég elolvadt
hó után maradt a budai utcákon.
De az igazi álmélkodás csak ezután
jött! Hunyadi páncélosaitól közrefogva
végighajtották a városon mind a
négyezer foglyul ejtett oszmán harcost. A
tiszteket legelöl, utánuk a szpáhikat,
akindzsiket, janicsárokat, legvégül a
kísérőhadak katonáit. Volt azok közt
szerecsen, perzsa, szeldzsuk, sőt néhány
arab is.
Marcona benyomást keltettek, ahogy
láncaikat csörgetve elbotorkáltak a
tömeg előtt. Néhányan hátrahőköltek,
mások válogatott szidalmakat szórtak a
fejükre, s az öklüket rázták hozzá. A
Patikáriusok utcájában néhány suhanc
megdobálta őket lócitrommal, de a
páncélos vitézek elhessegették őket.
Mikor a foglyok menete eltűnt a
Szent Miklós utcában, fanfárok szavára
címeres heroldok vágtattak elő a Szent
György tér irányából. Palástjaikon a
győzhetetlen magyar nemzet és a testvéri
lengyel nép címerei díszelegtek.
A tömeg felujjongott örömében.
Jöttek a győztesek.
Legelöl a király, ezüstdiadémmal
ifjú homlokán. Átszellemült
arckifejezése az álmát valóra váltó
gyermek lelkesedését tükrözte.
Ezüstpáncélban ügetett, oldalán a
bíborosi stólában pompázó Cesarinivel.
Utóbbi is egészen úgy tette magát, mintha
egymaga verte volna végig a török
hadakat a Balkán kietlen tájain.
S érkeztek sorban a fényes
bandériumok. Legelöl a király katonái
kisuvikszolt páncélban, rózsás képpel,
jóllakottan. Mögöttük a nyalka lengyel
sereg, lándzsáik hegyén csak úgy
ragyogott a februári napsütés. Aztán
jöttek a francia, német, burgundi
lovagok, pökhendi lenézéssel nyugtázva
a magyarok ünneplését.
A nép pedig ünnepelt, hiszen nem
látta ezeket a derék lovagokat döglött ló
húsát zabálni, nem látta a behavazott
táborban fagyoskodni, elcsapott
gyomorral bokorról bokorra osonni, és
telerondítani valamennyi tövét. S a nép,
a lelkesen üvöltöző nép nem látta a saját
sebesültjeiket hátrahagyó, halottjaikat a
szakadékba hajigáló urakat, nem látta a
felgyújtott szerb és bolgár városok,
falvak felpuffadt tetemű lakóit sem.
Ók csak a repkedő zászlókat és a
fényes páncélokat látták, s többre nem is
voltak kíváncsiak.
A dicső menet végén érkeztek az
erdélyi vajdák seregei. Előbb Újlaki
Miklós bandériumai, vidáman integetve
a budai népnek. Aztán, mintegy a sor
végén kullogva jöttek Hunyadi János
fegyelmezett páncélosai fémes
csörgéssel, fülsiketítő patacsattogással.
A nép, lehet tán, ostobán viselkedik
néhanap, de azért nem ostoba.
Amikor Szentgyörgyi Székely Tamás
felbukkant a hollós lobogóval kezében,
boldogan felmorajlott a tömeg. Éljenzett.
Ünnepelt. Köszöntötte a vezért, kinek
nem ékesítette diadém a homlokát, kinek
fényes páncélja csupa horpadás, csupa
nyílvessző lyuggatta lik volt.
De azért a nép tudta, ki érdemes
leginkább az áhítatra és az ünneplésre.
A nép egy nevet skandált:
- Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi!
 50.

A Nagyboldogasszony gótívű árkádjaira

tizenkét magyar és tizenkét lengyel
címert függesztettek ki. A hadjáratban
részt vett nemes urak címerei azok: ott
díszeleg a Pálóczi-, a Czudar-, a
Marczali-, az Újlaki-címer, és persze ott
van Hunyadi hollós pajzsa is. A
legnagyobb mind közül különös módon
Giuliano Cesarini címere: egy oszlopon
pihenő sasmadár képe. Úgy kérte a
bíboros úr, közvetlenül Hunyadié mellé
kerüljön. A holló mellé...
Megkezdődik a hálaadó szentmise.
Ulászló király lováról leszállva a
templom lépcsőjére lép.148
 Hátrafordul.
Boldogan integet a népnek.
Ez az ő napja. Ezért érdemes volt
minden küzdelem, minden fáradság.
Napok óta eszébe se jutott már Erzsébet,
kit oly lobbanó szerelemmel szeretett
néhány hónappal ezelőtt, s ki azóta a
magyar királyok kriptájában rothad
Székesfehérváron. Nem jut eszébe a sok
kételkedés, a nélkülözés, a
bizonytalanság...
Most ő ünnepel, s ünneplik őt.
Ragyog a hideg, téli nap.
Megkondulnak a harangok Budavár
összes templomában.
 51.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY,

MAGYARORSZÁG,
A. D. 1444, BÖJTMÁS HAVÁNAK 24
NAPJA

A levegőben érezni a tavasz illatát. Hólé

csorog patakokban, sebesen áradva,
öntözve a téli álomból ébredő mezőket.
Enyhe szellők fújnak, s friss eső záporoz
a hegyek közt. Aztán ahogy kitisztul az
ég, a szürke fellegek mögül rég látott
kékség sejlik fel a végtelen magasban.
Hazatér a vándor, fáradt lova remeg
az otthon közelségétől. Innét már az
országút minden bokra, minden
fűcsomója ismerős, ahogy a madárdal, a
Cserna csörgedezése is rég hallott
muzsikát idéz.
Hunyadi hátrasandít Szilágyira s a
lassan bandukoló vértes legényekre.
- Előrelovagolok, Mihály!
Elgémberedtek már a lábaim!
Szilágyi csak legyint, ismeri ő ezt a
fajta vágyódást Hét és fél hónap után
már neki is igen elgémberedett mindene,
de főképp a szíve köré kérgesedett
valami, ami igen erőst lekívánkozna
onnét a tavaszi napsütésben.
Hunyadi megsarkantyúzza hát az
acélszürke vasderest, s száguld a fehér
hóleplét levedlő dús mezőn, s kitárja
lelkét.
Igen, ez a legédesebb hang a világon:
a fűben súrlódó paták zaja, az erdő
fáinak susogása a szélben, a madarak
éneke...
S felbukkan végre a vár.
Uramisten!
Santini mester valóságos
varázskastélyt formázott a régi, dohos
denevérfészekből...
Milyen sudár, büszke tornyok...
Ékes, íves ablakok sora... Veresen
ragyogó mázas cserepek a tornyokon!
Az otthonom...
Átdübörög a felvonóhídon - a
legédesebb hang a világon. A
gyermekkor hangja, a hazatérő apa
közeledésének hangja...
A kaputorony belső oldalán nem
strázsa áll, hanem barna képű, izmos ifjú
ember piros dolmányban, sárga
csizmában. Hollófekete haja a
homlokába hull, ahogy már messziről
ránevet.
- Édesapám! Édesapám!
Ez a legédesebb hang a világon... Fia
érces férfihangja.
Lefékez Lackó mellett, leugrik a
nyeregből, és forrón megöleli. Még csak
tizenhárom esztendős, de máris
magasabb, mint ő!
- Fiam! Drága kisfiam!
Felpillant a szűk várudvar árkádos
folyosójára. Az Aranyház boltíve alatt
fehér ruhás asszonya áll, boldogságtól
pirosló arccal.
Karjában a gyermek.
Hunyadi repül feléjük a lépcsőn, úgy
öleli őket, mintha a halálból tért volna
vissza hozzájuk.
- Éppen ma egyesztendős! - suttogja
elcsukló hangon Erzsébet. -
Imádkoztunk, hogy hazatérj az
ünneplésre!
A kis Hunyadi Mátyás gyanakodva
bámulja a zord képű, csupa seb, csupa
heg férfiút, aztán elkomorul, jobbnak
látja elfordulni tőle, s anyja keblei közé
fúrni göndör üstökét. De az apja nem
hagyja annyiban, a karjaiba veszi,
felemeli, és boldogan megpörgeti a
levegőben.
A gyermek felkacag.
És Hunyadi tudja, hogy ez a
legédesebb hang a világon.
 Epilógus

EPILÓGUS
TIRGOVISTE, HAVASALFÖLD,
A. D. 1443 KÉSÓ ŐSZÉN

- Patkányok! Az én kedves, dögvészt

terjesztő kis patkányaim!
Vlad Dracul a palota mellvédjén áll
oldalán Mircea fiával, és a tömegnek
integet.
A Tirgoviste utcáin tolongó, ünneplő
sokaságot figyelik a magasból. Őket
éltetik a derék havasalföldiek, a régi, új
vajdát, meg az ő szeretett fiát. A karós
vajdát, aki megbünteti majd a
méltatlanokat, és megjutalmazza az arra
érdemeseket.
Vlad fémkesztyűs keze
magatehetetlen dühvel sújt le a kopott
kőkorlátra.
- Azt hiszik, minden folytatódhat
ugyanúgy, mint azelőtt! Azt hiszik,
elfelejtem, amit ellenem cselekedtek!
Az ifjú Mircea rosszat sejtve
bámulja a város utcáin tolongó
sokaságot. A főváros lakói egymást
taposva tülekednek a főtér felől
hömpölygő oszmán hadak közelébe.
Kebleiket kipakoló, lelkesülettől kipirult
arcú leányok, asszonyok integetnek a
peckesen elvonuló szpáhi tiszteknek,
torkukat rekedtre üvöltő sihederek
kísérik a kemény léptekkel menetelő
janicsárokat.
A palota kőerkélyének magasából jól
látszik, hogy a város leggazdagabb
bojárjai is mind ott sorakoznak a
Draculesti-ház sárkányos címereit,
zászlait lobogtatva.
Vlad Dracul vajda persze jól tudja,
hogy odahaza minden sufniban
összetekerve várja a megfelelő napot a
Danesti-lobogó is... Biztos, ami biztos...
- A mi hű népünk, fiam! Integess
csak nekik! Hadd örüljenek, amíg még
örülhetnek!
És Mircea integet.
Mi mást tehetne?
Ketten maradtak a Curtea
Domneasca komor épületében. Cneajna
úrnő moldvai rokonaihoz menekült,
Vladut és a kis Radu pedig...
Mircea lehajtja a fejét.
Súlyos ára van annak, hogy ők ketten
most itt lehetnek.
Apa és fia...
Egymás oldalán.
Odalenn a téren a Draculesti-uralmat
helyreállító török hadak lassan
elvonulnak a Ialomita melletti táboruk
felé. A városkapukat ezekben a
pillanatokban zárják be a pribékek.
Immár se ki, se be Tirgovistéből...
Dracul vajda elvigyorodik, tekintetét
a magasban trónoló teliholdra szegezi.
- Hosszú lesz az éjszaka... De mire
megvirrad, fiam... ez a város nem lesz
olyan, mint amilyen volt...
A tömeg odalenn zavarodottan
zúgolódik. Valami történt, sejtik ők is.
Mintha lovasok közelednének a szűk
sikátorok felől. Mintha kiáltások
harsannának egyre közelebbről...
Minden szempár a Curtea
Domneasca mellvédjére szegeződik.
- Csak egy kis meglepetés, kedves
híveim! Csak egy apró... figyelmesség.
A sokaság hátrálni próbál, de
sejtelmük sincs, hová menekülhetnének.
A paták robaja minden irányból feléjük
visszhangzik.
- Ma éjjel patkányirtást rendezünk,
fiam! - sziszegi a vajda, és a Sárkányos
Rend fekete köpenyét maga után vonva
beviharzik az épületbe.
Holnap új korszak kezdődik
Havasalföld történetében.
 A rend korszaka...
A városfalakon túl pribékjei már
hegyezik a tízezer karót...
 Függelék

FÜGGELÉK
I.

DRAMATIS PERSONAE

A regényben szereplő karakterek döntő

többsége létező személy volt. Az itt
következő felsorolás elsősorban a
regény szereplőit sorolja fel,
természetes hát, ha köztük fiktív vagy
létező, de a valóságostól eltérő, más
tulajdonságokkal bíró karaktereket is
találunk.
A HUNYADIAK, ROKONSÁGUK
FAMILIÁRISAIK

Hunyadi János
Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia.
Ősei havasalföldi kun kenézek voltak,
rokonságban a fejedelmi Basarab-
családdal. Pályafutása során előbb
Szörényi bán volt, később erdélyi vajda
(1441-46), nándorfehérvári kapitány,
temesi ispán, majd Magyarország
kormányzója (1446).
Ifjúkorában Stefan Lazarevics szerb
despota apródja volt Nándorfehérvár
várában, majd Zsigmond hívására tért
haza, és többek között Ozorai Pipó és a
Csáki família szolgálatában állott. A
galambóci ostromot követően rövid
időre az Újlakiak udvarában találjuk,
majd a király zsoldjában lovagként
Budán. 1431-től 33-ig a milánói Filippo
Maria Visconti herceg seregének
condottierije a Velence ellen vívott
háborúban. Részt vett Zsigmond magyar
király császárrá koronázási
ceremóniáján Rómában. Hazatérte után
az uralkodó a csehországi és észak-
magyarországi hadszíntérre vezényelte a
husziták elleni harcokba. A királyi
tanácsban is helyet kapott. 1439-től
Szörényi bán. Habsburg Albert király
halála után a lengyel Jagelló Ulászló
megválasztásáért harcolt Albert
utószülött gyermeke, László király
ellenében. Ulászló bizalmasaként
legyőzte az ellenpárt seregét Cikádornál,
aminek jutalmaként Újlaki Miklóssal
közösen erdélyi vajda és temesi ispán
lett.
1441-ben vereséget mért a
Szerbiában fosztogató törökökre, majd
Szendrőnél megverte Iszhák béget 1442-
ben kora tavasszal jelentős török erők
törtek Erdélyre. Mezid bég először
legyőzte Hunyadi sebtiben összegyűjtött
kisszámú erőit Marosszentimrénél, ám
ezt követően Szeben mellett, a Vaskapu-
szurdoknál a vajda a fegyverbe szólított
parasztok segítségével megsemmisítette
a török hadakat Ugyanezen évben
Havasalföldön is legyőzte a törököt,
melyet ezúttal Seháb ed Dihn beglerbég
vezetett. 1443. július 22-én Hunyadi
vezetésével indult meg a balkáni
hadjárat.

Horogszegi Szilágyi Erzsébet

Hunyadi János felesége. Szilágyi László
bácsi ispán és Belléni Katalin leánya.
Hunyadival 1428 körül kötött házasságot
Első fiuk, László 1431-ben látta meg a
napvilágot Ezt követően Szilágyi
Erzsébet hosszú időn át egyedül nevelte
a fiút és kezelte a Hunyadi-birtokokat,
mivel férje Milánóban szolgálta Visconti
herceget Második fiuk 1443-ban,
Kolozsvárott született: Mátyás.

Hunyadi László (Lackó)

Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia.
Gyermekkorát Hunyadon töltötte,
javarészt atyja távollétében, később
Matkó felügyelete alatt a Temesszigeten.
Az 1440-es nándorfehérvári ostromot
követően csaknem három esztendőn
keresztül járta a török megszállta balkáni
és ázsiai területeket.

Hunyadi Iván
Hunyadi János öccse. Hunyadi Vajk és
Morzsinai Erzsébet fia. Bátyja oldalán
harcolt az 1430-as évek második felében
és az 1440-es évek első felében Halálát
az 1442-es harcokban lelte, vélhetőleg a
Vaskapu-szurdoknál vívott ütközetben.

Horogszegi Szilágyi Mihály

Szilágyi Erzsébet bátyja. Szilágyi László
bácsi ispán és Belléni Katalin fia.
Hunyadi harcostársa egész életén át,
nándorfehérvári kapitány.

Zrednai Vitéz János

Zrednamelléki Gelét fia Dénes és
Garázda Borbála fia. Hunyadi János
barátja. A királyi kancellária írnoka,
később a királyi titkos kancellária
protonotáriusa, zágrábi őrkanonok, majd
váradi püspök, végül esztergomi érsek.

Hunyadi Klára
Hunyadi János húga, Dengelegi
Pongrácz György felesége.

Hunyadi Erzsébet
Hunyadi János húga, Szentgyörgyi
Székely János felesége.
Hunyadi Mária
Hunyadi János húga, Manzilla
havasalföldi bojár felesége.

Dengelegi Pongrácz György

Káta nembéli nemes család
leszármazottja, felesége Hunyadi János
húga, Klára volt. Hunyadi megtette
alvajdának a korábbi alvajdával,
Vízaknai Miklóssal együtt. Az ő
familiárisa volt Egyed fia Nagy Simon
talmácsi várnagy, Mátyás király későbbi
híres hadvezére.

Szentgyörgyi Székely Tamás

Székely János és Hunyadi Erzsébet fia,
Hunyadi bandériumának zászlótartója,
később magyar főúr, johannita lovag,
aurániai (vránai) perjel.

Szentgyörgyi Székely János

Ismert még Banovics Szekula, Székely
János bán néven is. Székely Tamás
zászlótartó apja. Felesége Hunyadi
Erzsébet volt. 1445 után horvát-szlavón
bán, az aurániai perjelség jövedelmeit
kezelte. Hunyadi oldalán küzdött a
Cilleiek ellen.

Vingárti Geréb János

Kacsics nembéli nemesi család
leszármazottja. Az Anjou-királyok
idején lettek szász gerébek, innen a
család neve is. A XIV. század elején
Küküllő megye délnyugati részén,
Zsitvén, Balkácson voltak birtokosok, de
később kikopva ezen birtokaikból a
megye távolabbi részeibe húzódtak.
Kiterjedt rokonságuk, ismeretségük
jelentette a Hunyadi-párt legstabilabb
oszlopát Erdélyben. Geréb János
felesége horogszegi Szilágyi Zsófia,
Szilágyi Erzsébet húga volt
Rokonságukba tartoztak a Harinnai
Farkasok, a Farnasi Veresek, a Peresek,
a Gerendiek, a Kecsetiek, az
Agmándiak, a Szilvásiak.
1441. május 14-én Hunyadi neki
adományozta Tárnok Demeter több Fejér
megyei birtokrészét is Újfalu, Bece,
Nádverem településeken, holott ezeket
korábban Kamonyai Simonnak szánta.
Részt vett Hunyadi döntő ütközeteiben, s
a vajda, később a kormányzó feltétlen
párthívei közé tartozott. Utóbb Hunyadi
görgényi várnagya, valamint a székely
perek intézésével megbízott bíró lett.

Vízaknai Miklós
Hunyadi-párti főúr, már Hunyadi
vajdaságát megelőzően is erdélyi
alvajda. Ő felelt az erdélyi sókitermelés
és -kereskedelem biztonságáért Élete
végéig kitartott Hunyadi hűségén, intézte
az erdélyi vajdaság ügyeit. 1447-ben az
országnak tett hű szolgálataiért
birtokadományban részesült.

Thuz János
Pozsonyi születésű zsidó, FeuerJúda
néven látta meg a napvilágot. A huszita
háborúk idején került Hunyadi
környezetébe, kikeresztelkedett,
birtokainak sáfárja lett. Később Laki
Thuz János néven magyar főúr, horvát
bán.

Thuz Osvát
Thuz János testvérbátyja. Vitéz János
neveltje, később Laki Thuz Osvát néven
zágrábi püspök.

Filipesi Albert
Itáliai születésű, Hunyadi János
íródeákja. Anyja a Bihar megyei Tordai
család tagja volt, atyja olasz zsoldos.
Nándorfehérvár 1440-es ostroma után
másfél évig török fogságban tolmács.

Kamonyai Simon
Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa,
Vajk vitéz barátja. Ő felelt a Hunyadi
fiúk katonai neveléséért. A krónikák
szerint az 1442 tavaszán vívott vaskapui
ütközetben Hunyadi vértjét magára öltve
vállalta a biztos halált a vezér életben
maradásáért cserébe. Hőstette nemcsak
Hunyadi életét mentette meg, de a
győzelmet is elhozta a magyarok
számára.

Kamonyai Miklós
Vélhetően Kamonyai Simon unokaöccse.
1452-ben gyulai várnagy.

Matkó
Öreg kun vitéz Hunyadi János seregében.
Idős korára Hunyadi engedélyezte
számára, hogy a Temesszigeten
telepedjen le. Itt, mostoha körülmények
között nevelte hosszú időn az ifjú
Hunyadi Lászlót, majd részese volt a
háromévnyi balkáni, ázsiai
"vándorlásnak".

Ecsellő
A makszondi kun törzsek kenézének
leánya, Hunyadi Iván nomád
szertartással, tehát nem törvényesen
elvett felesége, gyermekének, Vajknak
édesanyja.

Farnasi Veres Dénes

Befolyásos, vagyonos erdélyi család
vezető figurája. Kiterjedt birtokokkal
rendelkeztek főképp Kolozs és Torda
megyékben. Előbbiben harminc helység
volt a nevükön. Rokonságukba tartoztak
a Gyerőmonostori Kemények, a Tuzsoni
Bolgárok, a Nagyvölgyiek, a Peresek, a
Gerendiek.
1437-ben a parasztfelkelők elleni
nemesi had egyik hangadója, a
parasztokkal folytatott béketárgyalások
résztvevője. Albert király halála után
Erzsébet királyné küküllővári várnagya.
1440 áprilisában Erzsébet királynétól
birtokadományt kap várnagyi
szolgálataiért 1441 elején Ulászló király
hűtlennek nyilvánítja, mivel
kétségtelenül a királyné pártján áll. 1441
tavaszán Hunyadi fegyverrel kényszeríti
Ulászló, illetve a saját pártjára. Ennek
következtében 1441 áprilisában Ulászló
visszavonja azon birtokadományait,
melyeket Farnasi Veres Dénes és
rokona, Nagyvölgyi László, illetve
feleségeik birtokaira (összesen tizenhét
falu) korábban tett másoknak, mivel
meggyőződött feltétlen hűségükről.
Hunyadi ennek ellenére rögtön az
erdélyi vajdai címének átvételekor
megszállta Farnasi Veres Dénes három
faluját: Harit, a Kolozs megyei Ölyvest
és a Fejér megyei Buzásbocsárdot, sőt
mint a károsult panaszolta, még a
királynétól hozott felmentő levelekkel
sem törődött (Hunyadi később Ölyvest
visszaadta Farnasi Veres Dénesnek,
Bocsárd ellenében viszont a két Fülpöst
engedte át a Veres-Kecseti
atyafiságnak). Ezek után Farnasi Veres
Dénes részt vett és hősiesen harcolt a
marosszentimrei és a vaskapu-szurdoki
csatákban. Ulászló király 1444. január
25-én Nándorfehérvárban kelt
okleveléből kiderül, hogy Farnasi Veres
Dénes folyamatosan részt vett a vajda
törökellenes harcaiban. Vitézi tetteiért
mind a királytól, mind Hunyaditól több
birtokadományban részesült.

Monoszlai Csupor Ákos

Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János
parancsnoka és jótevője.

Kendeffy István
A Hunyadiak familiárisai, Hátszeg
környékén birtokos család, melynek több
tagja Hunyadi hű tisztje volt.
Rusori Ioan (Medveölő Ioan)
Hunyadi hű katonája, a későbbi
hadjáratok egyik hőse.

Andrási (Andrássy) Bertalan

Szentgyörgyi várnagy, Hunyadi páncélos
lovasságának alvezére. Részt vett az
1441-es szerbiai harcokban, aztán az
1442-es marosszentimrei, majd vaskapui
ütközetekben. Az ugyanezen év őszén
megvívott havasalföldi (ialomitai)
csatában súlyos sebet kapott, és egyes
feljegyzések szerint ebben az
összecsapásban fojtotta meg a Musztafa
nevű török parancsnokot. 1448-ban, a
második rigómezei csatában is Hunyadi
oldalán küzdött, és itt kapott halálos
sebet.

Mészáros István
Hunyad várnagya.

Csolnokosi Jariszló
Hunyad megyei oláh kenéz. Hunyadi
Vajk özvegyének, Erzse asszonynak a
későbbi férje.

Enyed fia Nagy Simon

Talmácsi várnagy. Hunyadi híres kun
származású hadvezére. Mátyás király
későbbi híres hadvezére.

Dóczi Mihály
Korábban a Thallócziak familiárisa volt,
majd 1440 után, amikor Hunyadi átvette
Nándorfehérvárt, a család familiárisa
lett. A beszedett hadiadókkal
sáfárkodott.

Bodó Gergely és Enesei Mihály

Hunyadi erdélyi adószedői.

Nagydobai Csere Márton

Hunyadi vitéze, Szilágyi Mihály révén
távoli rokona.

Cserei Lukács
Hunyadi kiváló hadnagya, számos
hadjárat résztvevője. Ő vágta le a
vaskapu-szurdoki csatából menekülő
Mezid béget és annak fiát, Ibrahimot.

Bizerei Miklós
Temes megye déli részén birtokos
nemes, Hunyadi al-dunai hadjáratainak
résztvevője.

Temeseli Péter fia László és Dés

Erdélyi nemesek, Hunyadi régi
fegyvertársai a Szörény-vidéki
hadjáratok óta. Dés a huszita harci
szekereken szolgált Vladek Hradski
parancsnoklata alatt.

Mihalinci Menyhért
Hunyadi fegyvertársa az 1440-es évek
eleje óta.

Gerendi László
A Farnasi Veres família rokonságába
tartozó erdélyi nemes. Kitüntette magát a
törökellenes csatákban, különösképp a
hosszú hadjáratban, amelyért Ulászló
királytól birtokadományban részesült.
" ... in comitiva fidelis nostri
magnifici Johannis de Huniad vayvode
nostri Transsylvani in conflictibus cum
saevissimis Thurcus ..."

Berekszói Péter
A török- és Habsburg-ellenes harcok
hőse. 1448-ban Hunyadi címert
adományoz neki. Várnánál a
janicsárokkal vívott csatában súlyos
sebet kapott, majd Ausztriában újabb
sebet szerzett. Megrokkant, így lett
pecsétőr az erdélyi sókamaránál.

Tüzes Orbán
1438-ban Hunyadi szolgálatába állt
szászsebesi ágyúöntő mester. Az 1438-
as tábor-hegyi ostromnál az általa
szerkesztett katapulta lövései
megsemmisítették a cseh-lengyel sereg
szekereinek egy részét Nándorfehérvár
1440-es ostrománál ő tervezte meg a
török sereg egy részét megsemmisítő
ellenaknát.

Oltean Radu
Hunyadi János hátszegi jobbágya. A
bábolnai parasztfelkelés híve, lázító.
Hunyadi karóba húzatta.

Asztalos Gábris
A dél-erdélyi királyi futárszolgálat
tisztje Déván. 1440-ben meggyilkolták.
HUNYADI RÉGI, HŰ FAMILIRÁI
VITÉZEI

Kecseti Izsór
Harinnai Farkas Tamás
Sipők Miksa
Szakács Ádám
Kothvicz Majkó
Tordosi Domokos
Kiséllyédi Tót András
Gyóni István

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES
FAMILIÁRIS CSALÁDOK

A Harinnai Farkas, Bogáti, Peres,

Gerendi, Kecseti, Agmándi, Szilvási,
Nagyvölgyi, Farnasi Veres,
Gyerőmonostori Kemény, Tuzsoni
Bolgár, Nagyvölgyi, Szentiványi-
Székely, Héderfájai, Hidvégi,
Csernátoni, Harai, Hosszúmezei,
Kémeri, Szentgyörgyi, Belényesi,
Fekető, Pakosi családok.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES
TEMES, KRASSÓ, SZÖRÉNY É
HUNYAD MEGYEI OLÁH KENÉZEK:

Fejérvizi család, Bajesdi Ungor Miklós

és családja, Temeseli, Csulai, Demsusi,
Farkadini, Borbátvizi, Szacsali,
Branyicskai, Russori, Szálláspataki,
Barcsai családok.
HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES
KELET-MAGYARORSZÁGI
FAMÍLIÁK

Pestyéni András: 1444-ben Ulászló

adományoz neki három Hunyad megyei
oláh falut.

Pestyéni Mihály: Hunyadi aulicusa.

Pestyéni János: 1451-ben Hunyadi

máramarosi megye- és sókamaraispánja.
Kállai Lőkös János: Hunyadi
familiárisa.

Pogány Miklós: tordai polgár, Hunyadi

hadnagya, részt vett az 1442-es erdélyi
és havasalföldi hadjáratban és a hosszú
hadjáratban is. 1447-ben
birtokadományban részesült.

Zyndi Imre (Szindi Imre): tordai

polgár, Hunyadi hadnagya - több
hadjáratában vett részt. Tordai
sókamarásként működött, sikeresen tette
a sóbányát jövedelmezőbbé. Hunyadi
felmentette a királyi adók alól a család
tordai házát, malmukat, szőlőjüket, s
megengedte ennek fejében, hogy évi négy
forintot levonjanak a város
negyvenforintos cenzusából. E
kiváltságukat Mátyás király is
megerősítette. Hunyadi végül - polgári
származásuk ellenére - címeres
nemeslevelet adott számára.
Orros György: aradi alispán.

Bolgár László: 1443-ban csatlakozik a

vajda seregéhez.

Salgai Török Pál: Hunyadi vitéz

hadnagya. Feleségül adják hozzá
Császár Katát, II. Murád szultán
testvérének leányát Budán. Valószínűleg
1456-ban halt meg Nándorfehérvárnál.

Liptai Nagy János: Császár Kata

második férje, Mátyás korában.
Rozgonyi Lőrinc: Hunyadi kapitánya,
elesett a csehek elleni harcban.

Ugocsai Kántor család.

S ásvári család (a máramarosi olasz
sókamarások közvetítésével kerültek
Hunyadival kapcsolatba).

V á r i család: Váti Mihály később

Hunyadi kancellárja, majd pozsonyi
kapitánya.

A Bihar megyei Tordai család (Az ő

rokonuk Filipesi Albert, Hunyadi
kancellárius jegyzője).

Zari Pál: zsoldos vitéz.

Sogan László: zsoldos vitéz.

CSEH ÉS NÉMET ZSOLDOSOK

HUNYADI SZOLGÁLATÁBAN
Jurek Hradski: cseh huszita
fegyverkovács, 1434-ben szegődött
Hunyadi szolgálatába, majd néhány
évvel később hazatért Csehországba.

Vladek Hradski: cseh huszita fiú,

apjával együtt 1434-ben állt Hunyadi
szolgálatába. A ialomitai csatában
mindkét szemére megvakult, ennek
ellenére részt vett a hosszú hadjáratban.

Jenik z Meckova: cseh huszita zsoldos.

Kothvicz: Már Vajknak is familiárisa

volt. Hunyadi több megbízással küldi
Nezsiderbe, Pozsonyba.
Igor Chapcho: cseh huszita zsoldos a
hosszú hadjárat alatt.

Johannes Magest: erdélyi szász

zsoldoskapitány.

Anton Trautenberger: a szászok

ispánja, szebeni királybíró, Hunyadi
zsoldos kapitánya.

AZ URALKODÓCSALADOK É
ROKONSÁGAIK

Jagelló Ulászló
I. Ulászló (lengyelül: Wladyslaw III
Warnenczyk) 1424. október 10-én
született Krakkóban. Jagelló-házból
származó magyar király, III. Ulászló
néven pedig lengyel király. 1440. január
1-jén a budai országgyűlés Ulászlót
választotta magyar királlyá.

Luxemburgi Erzsébet
Luxemburgi Zsigmond magyar király és
Cillei Barbara leánya, Habsburg Albert
felesége.

Habsburg Albert
Luxemburgi Erzsébet férje, 1438. január
1-től magyar király. Meghalt 1439-ben
Neszmély mellett.

Habsburg (Utószülött) László

Hivatalosan Habsburg Albert magyar
király és Luxemburgi Erzsébet királyné
gyermeke, valódi nemzőatyja azonban
(regényünk szerint) Cillei Ulrik.
Születése után néhány héttel
Székesfehérváron megkoronázzák az
ellopott. Szent Koronával. Később
Frigyes német király rendelkezik
nevelése felől.

Habsburg Frigyes
1415-ben született, stájer herceg,
karintiai herceg, karniolai herceg, Vas
Ernest osztrák herceg, Alsó-Ausztria,
Belső-Ausztria ura és felesége,
Masoviai Cymburgis fiaként látta meg a
napvilágot 1435-ben húszévesen Frigyes
vette át atyja örökségét Elzarándokolt
Jeruzsálembe, hol az Üdvözítő sírjánál
lovaggá üttetett. 1440-től német király.
Habsburg Anna (Annácska)
Habsburg Albert és Luxemburgi
Erzsébet leánya (regényünk szerint a ver
szerinti apja Újlaki Miklós).
Neveltetését később Frigyes német
király irányította.

Habsburg Erzsébet (Lisabetha)

Habsburg Albert és Luxemburgi
Erzsébet leánya. Neveltetését Frigyes
német király irányította.

MAGYAR FŐURAK ÉS ROKONAIK

Újlaki Miklós
Magyarország bárója. Újlaki László bán
és Stiborici Jachna fia. Később macsói
bán, erdélyi vajda, nándorfehérvári
kapitány, majd Bosznia királya. (Neve
német nyelvterületen Nicolaus von
Freistadsky de Vlag, vagy von der
Freinstadt Waidamiclosch, horvát
nyelvterületen Nicola Iloicki.)

Csáki Borbála
Az erdélyi Csáki család oldalági
leszármazottja, Újlaki Miklós első
felesége.

Rozgonyi Mária
Újlaki Miklós második felesége.
Rozgonyi István örökös temesi ispán és
Szentgyörgyi Cicelle nevelt leánya.

Cillei Ulrik
Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei
Frigyes és Modrusi Frangepán Erzsébet
grófnő fia, Cillei Barbara királynő
unokaöccse.

Garai László
Magyar főúr, Garai Miklós nádor fia,
macsói bán, anyja, Cillei Anna révén a
Cillei-liga oszlopos tagja, a királyné,
Erzsébet nagybátyja.

Rozgonyi István
Magyar főúr, pozsonyi és temesi
főispán.

Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle

Rozgonyi István felesége, a galambod
ostrom asszony hőse, a király
megmentője. Keresztanyja Újlaki
Miklósnak.

Rozgonyi Simon
Rozgonyi István fivére, előbb veszprémi
(1428-1439), majd egri püspök (1440-
1444). Vetélytársa, Széchy Dénes
esztergomi érsekké kinevezése után az
Erzsébet-ellenes főúri liga egyik
vezéralakja. 1441-44 között főkancellár.
A várnai csatában hal meg 1444-ben.

Rozgonyi György
Magyar főúr, országbíró, pozsonyi
főispán.

Guthi Országh Mihály

Paraszti származású főúr, 1438 és 1439
között asztalnokmester Bánfi Pállal
együtt.

Pálóczi György
Esztergomi érsek (1423-1439), Garai
Miklós halála után rövid ideig a nádori
teendőket is ellátta.

Pálóczi Simon
Magyar főúr, főlovászmester. Ulászló
király oldalán részt vett a hosszú
hadjáratban.

Marczali Imre
Magyar főúr, Ulászló király oldalán
részt vett a hosszú hadjáratban.

Czudar Simon
Magyar főúr, Ulászló király oldalán
részt vett a hosszú hadjáratban.

Széchy Dénes
Nyitrai püspök (1438-1439), majd egri
püspök (1439-1440), majd esztergomi
érsek (1440-1465).

Ghattalóczi Mátyás
Váci püspök (1438-1439), majd
veszprémi püspök (1440-1457),
Erzsébet királyné kancellárja, volt
királyi kancellár.

Buondelmonte János
Kalocsai érsek (1425-1435) és (1438-
1447).

Benedek
Győri püspök (1439-1443).

Albeni Henrik
Pécsi püspök (1421-1444).

Korcsulai (Curzolai) János

Váradi püspök (1435-1440).

de Dominis János
Zenggi püspök (1440-ig), majd váradi
püspök (1441-1444).

Himfi Péter
Csanádi püspök (1438-1457).

Kecseti Agmánd Péter

Váci püspök (1440-1450).
Piacenzai Jakab
Szerémi püspök (1419-1457).

Lévai Cseh Péter

Magyar főúr, lovászmester, macsói bán,
később Erdély társvajdája a Budai Nagy
Antal-felkelés idején.

Hédervári Lőrinc
Magyar főúr, nádor.

Hédervári Imre
Magyar főúr, macsói bán.

Thallóczi Máté (Matkó)

Raguzai származású magyar főúr, horvát
és szlavón bán, Nándorfehérvár
kapitánya. Testvére, Frank Szörényi bán.
Thallóczi Jován
Raguzai származású magyar főúr, Matkó,
Frank és Péter bátyja, aurániai (vránai)
perjel, az 1440-es ostrom idején
Nándorfehérvár kapitánya és
megmentője.

Váraskeszi Lépes Lóránd

Erdélyi alvajda több vajda idején, az
1437-es parasztfelkelés egyik leverője.
György püspök testvére.

Kusalyi Jakcs Mihály

Székely ispán, az erdélyi parasztfelkelés
egyik leverője.

Losonczi Dezső
Erdélyi főúr, az erdélyi parasztfelkelés
egyik leverője, később Erdély vajdája.

Schlick Gáspár (Caspar Schlick)

Német birodalmi főkancellár, magyar
főúr, Zsigmond király német-római
császár hű udvari embere, személyes jó
barátja. Később Albert király
kancellárja, majd Frigyes német király
bizalmi embere.

Kórógyi János
Magyar főúr, országbíró, 1439-1440.

Perényi János
Magyar főúr, tárnokmester, 1438-1458.

Tamási Henrik
Magyar főúr, Cillei híve, Garai László
oldalán részt vett a cikádori (bátaszéki)
csatában.

Haraphi Bothos András

Garai László ispánja, részt vett a
cikádori (bátaszéki) csatában.

Berzeviczy István
Magyar főúr, ajtónálló mester.

Lendvai Bánffy István

Magyar főúr, seregei súlyos vereséget
szenvedtek Vitovecz csapataitól a
horvátországi Samobor mellett.

Olnodi Czudar Simon

 Magyar főúr, főpohárnokmester.

Tar Rupert
Hevesi főispán.

HUSZITÁK, HUSZITÁKBÓL LET

ZSOLDOSKAPITÁNYOK

Jan Giskra
Cseh-morva, s részben magyar
származású hadvezér. Ifjúkorában
Velence zsoldjában katonáskodott,
később a husziták kapitányaként harcolt
Zsigmond seregei ellen. Lipany után
átpártolt Zsigmondhoz. Később Erzsébet
királyné hű zsoldoskapitánya, felvidéki
önkényúr.
Jan Vitovecz
Huszita kapitány, Lipany után szegődött
a Cilleiek szolgálatába. A Délvidéken,
Szlavóniában hamar hírnévre tett szert
gátlástalan módszerei miatt Samobornál
legyőzte Ulászló magyar király hadait.

Axamith
Peter Axamith híres cseh huszita
rablólovag. Giskra hadnagya, később a
Szepesség kormányzója. Neve magyarul
bojtos selymet jelent, mert Aeneas
Sylvius szerint még szolga korában
ellopta gazdája selyemkabátját.

Talafus
Giskra hadnagya, később Kassa
kormányzója.
Jan Sunkowski (Smykowsky) Zdiara
Cillei szolgálatában álló cseh
zsoldosvezér. Korábban még Albert
király zsoldjában állott. Részt vett az
Ulászló csapatai ellen vívott Győr
környéki harcokban.

Henryk Zeczene (Czeczko)

Pokomericzi (Pakomericzi Checzko
Henryk)
Cillei szolgálatában álló cseh
zsoldosvezér. Korábban még Albert
király zsoldjában állott. Részt vett az
Ulászló csapatai ellen vívott Győr
környéki harcokban, később Erzsébet
királyné megbízásából Győr
parancsnoka.
LENGYEL LOVAGOK, UDVARI
EMBEREK ULÁSZLÓ
KÖRNYEZETÉBŐL

Jan Sienkiewitz püspök

Ulászló nevelője és legfőbb tanácsadója.
1440-ben lelte halálát a Hernád
habjaiban Rozgony-Viszlónál.

Olesnicki Sbignew krakkói érsek

Részt vett Ulászló székesfehérvári
koronázásán.

Mikolaj Lasocki
A krakkói egyetem dékánja.

Szamatuly Vince
Lengyel lovag, Ulászló kiváló
hadvezére, visegrádi várnagy.

Tanczin András (Andreas Tanczin)

Lengyel lovag, hadvezér.

Bobritz Lesko
Lengyel lovag, hadvezér.

Sandivoj Ostrogog
Lengyel lovag, hadvezér.

Jan Capek (Czapek)

Lengyel lovag, hadvezér.

Zaramba Lőrinc
Lengyel lovag, hadvezér.
Scora Miklós
Lengyel lovag, hadvezér.

Tadeusz Potocki,
Wlodirnierz Czartoricki,
Zbigniew Zakrzewski
Lengyel nemesurak Ulászló király
udvarában.

Tyzenhausen, Sapieha
Lengyel nemesurak Ulászló király
udvarában.

NÁNDORFEHÉRVÁRI SZEREPLŐK

Stipe Obranovics
A Nándorfehérvár környéki rác sajkások
hadnagya.
Leontije metropolita
Nándorfehérvár rác papja, a Szűzanya
Mennybemenetele-székesegyház
metropolitája.

Jelena Markovics
A néhai Olivera hercegnő szolgálója.

KAMONCI, SZILSZEGI, CSERÖG

SZERÉMSÉGI SZEREPLŐK

Kamonczi Titusz
Újlaki jobbágyaként született, de hamar
árvaságra jutott. Dugovics Mihály
nevelte fel Kamoncon. Az Újlaki
adószedők az esküvője napján rabolták
el menyasszonyával együtt. Onnantól a
Cilleiek katonája. Ismert Néma Titusz
néven is.

Váradi Veronika
A cserögi molnárné leánya. Valódi apja
az idős Újlaki báró volt. A Kamonczi
Titusszal kötött esküvője napján rabolták
el. Később Erzsébet királyleány
udvarhölgye, Anna hercegnő nevelője.

Kamonczi Viola
Kamonczi Titusz és Váradi Veronika
házasságon kívül született leánya. A
bánmonostori apácák nevelték.

Eufrozina
A bánmonostori apácakolostor
rendfőnök asszonya.
A RÁC DESPOTA ÉS FAMÍLIÁJA

Brankovics György
Rácország (Szerbia) despotája,
Brankovics Mara (Murád szultán
felesége) és Brankovics Katalin (Cillei
Ulrik felesége) atyja.

Brankovics Mara (Mara hatun)

Brankovics György, Szerbia
despotájának lánya, Murád szultán
felesége.

Brankovics Katalin
Brankovics György, Szerbia
despotájának lánya, Cillei Ulrik,
Magyarország bárójának felesége.
Brankovics Grigor
Brankovics György, Szerbia
despotájának fia. Szendrő 1439-es
ostroma után a szultán megvakíttatta és
Drinápolyba vitette fogolynak.

Brankovics Stefán
Brankovics György, Szerbia
despotájának fia. Szendrő 1439-es
ostroma után a szultán megvakíttatta és
Drinápolyba vitette fogolynak.

Brankovics Lázár
Brankovics György, Szerbia
despotájának legkisebb fia. Szendrő
1439-es ostroma után atyjával
Magyarországra menekült.
TÖRÖK SZEREPLŐK

Murád
A Török Birodalom szultánja, II.
Mohamed atyja.

II. Mohamed
Murád szultán és Hümai hatun (Eszter)
fia, később a Török Birodalom szultánja.

Aleaddin Ali
Murád szultán és a tekkei emír lányának
fia, trónörökös.

Ali bég, Evrenosz fia

Murád 1430-ban nevezte ki a ruméliai
sereg szipeszalarjává (csapatvezér).
Ohri szandzsákbégje, majd az 1438-as
Erdély elleni török hadjárat egyik
vezére. Sikertelenül ostromolt több
szász várost.

Eszter (Hümai hatun)

Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó
kereskedő és egy rabszolganő leánya,
Murád szultán felesége.

Iszhák bég
Szendrői bég, katonai parancsnok, 1439-
41 között Hunyadi ellenlábasa a déli
határvidéken, több alkalommal megalázó
vereséget szenvedett a Szörényi bántól.

Mezid bég
Bodonyi (vidini) török katonai
parancsnok, a szultáni kengyel agája. Az
1442-es erdélyi hadjárat vezére. Fiával
együtt elesett a vaskapu-szurdoki csata
után menekülés közben.

Ibrahim
Mezid bég fia, elesett a vaskapu-
szurdoki csata után menekülés közben.

Halil nagyvezír
Murád szultán hadainak főparancsnoka.

Hasszán al Bakr
Murád janicsár agája.

Seháb ed Dihn
Ruméliai beglerbég.
Kara-Dzsál
Anatóliai beglerbég.

Karamán Oglu
A szövetséges karamán törzsek emírje.

Emad ed Dihn Zenki

A szövetséges szeldzsuk-török Zulkadir
emírje.

Aydit Ollari
A tekke-szeldzsuk törzsek emírje.

Khászim
Ruméliai beglerbég, Hunyadi egyik fő
ellenfele a hosszú hadjárat során.

Turakhan bég
Thesszáliai szpáhi parancsnok, Hunyadi
egyik ellenfele a hosszú hadjáratban.

Szinán bég
Kruseváci bég. Hunyadi egyik ellenfele
a hosszú hadjáratban.

Iskender bég (Kasztrióta György)

Gjon Kastrioti neves albán arisztokrata
fia. Atyja felkelésének bukása után,
1423-ban esett török fogságba
kilencéves korában. Török tisztet
neveltek belőle, de Hunyadi ellen nem
akart harcolni. A nisavai ütközet alatt
háromszáz albán lovassal megszökött és
hazatért Albániába.

Musztafa
Szófiai bég, részt vett Seháb ed Dihn
1442-es havasalföldi hadjáratán.

Oszmán
Thesszaloniki bég, részt vett Seháb ed
Dihn 1442-es havasalföldi hadjáratán.

Firiz aga, Jakib bég, Omer bég

Részt vettek Seháb ed Dihn 1442-es
havasalföldi hadjáratán.

Ar-Rasid
Az egrigözi szolak dzsemáat agája.

Abdullah jajabasi
Az egrigözi szolak dzsemáat kiképző
tisztje.
Tirgut.
Az egrigözi szolak dzsemáat
janicsárja.

Ilyas Efendi
Szerb származású iszlám mollah,
Mohamed sehzáde nevelője.

Ahmed Gürani
Legendás hírű mollah, Mohamed
sehzáde nevelője.

Kara Hizir pasa

Mohamed sehzáde bizalmi embere. Őt
végezték ki az Aleaddin Ali ellen
elkövetett merénylet miatt.

Hyeronimus Schmidt
Német pattantyúsmester Murád szultán
szolgálatában. Ő ásatta a
Nándorfehérvár falai alá nyúló roppant
alagútrendszert.

Petre
Moldvai származású janicsár, az
egrigözi szolak dzsemáat katonája, Vlad
Draculea barátja.

Josip
Szerb származású janicsár, az egrigözi
szolak dzsemáat katonája, Vlad Draculea
barátja.

EGYHÁZI SZEMÉLYEK

IV. Eugenius (IV. Jenő)

Pápa, Zsigmond király római császárrá
koronázója.

Giuliano Cesarini
Bíboros, pápai legátus, a husziták elleni
háború egyik szervezője, a bázeli zsinat
kimagasló egyházi személyisége. IV.
Eugenius Magyarországra küldte
rendkívüli követként, hogy közvetítsen
Ulászló király és Erzsébet özvegy
királyné között a béke megkötésében,
valamint hogy elősegítse a keresztes
habom megindítását.

Marchiai Jakab
Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor,
vándorprédikátor.
Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent
János)
Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor,
vándorprédikátor.

Jacob Reicher atya

Bázeli inkvizítor, a pápa küldötte, aki
Dél-Magyarországon a török fogságból
szabadult magyar foglyok ellenőrzését és
szűrését végezte.

HAVASALFÖLDI SZEREPLŐK

Vlad Dracul (Tepes), Karós Vlad

Öreg Mircse (Mircea cel Mare),
Havaselve fejedelmének fia, a Basarab-
dinasztia leszármazottja, 1436-tól
Havaselve fejedelme. Hazájában
kegyetlen rémuralmat vezetett be,
kíméletlenül leszámolt politikai
ellenfeleivel. Egyszerre próbálta távol
tartani országától az iszlámhívő
törököket és a római katolikus
magyarokat Mivel politikáját alapvetően
a török érdekek kiszolgálására építette, a
magyar csapatok 1442 tavaszán,
Hunyadi János vaskapui győzelme után
elűzték trónjáról.

Vlad Draculea (Vladut)

Vlad Dracul és egy erdélyi
nemesasszony fia, később Havaselve
fejedelme. A vaskapui csata után a
magyarbarát II. Basarab elűzte a Dracul-
családot Havasalföldről, a kis Vlad és
öccse, Radu a szultán foglyaként
kerültek a birodalomba. Vlad hamarosan
Mohamed trónörökös bizalmába
férkőzött.

Mircea
Vlad Dracul vajda elsőszülött fia. Mezid
bég 1442-es veresége után apja rövid
időre kinevezte ugyan Havasalföld
vajdájává, de egy percig sem
rendelkezett valódi hatalommal.

Radu (Szép Radu - Radu cel Frumos)

Vlad Dracul vajda és Cneajna hercegnő
fia. Amikor a magyarbarát II. Basarab
elűzte a Dracul-családot Havasalföld
trónjáról, Radu és a kis Vlad a szultán
foglyaként kerültek a birodalomba. Radu
Aleaddin Ali herceg szeretője lett.
Cneajna hercegnő
Vlad Dracul vajda felesége, a
moldvai Musat uralkodócsalád
leszármazottja. Kettejük frigyéből
született Szép Radu, a később III. Radu
néven uralkodó havasalföldi vajda.

II. Basarab (Dan Basarab)

Havasalföld magyarbarátnak titulált
vajdája. Vlad Dracul elűzése után
Hunyadi helyezte vissza a trónra 1442
tavaszán. 1443 végén azonban Dracul
vajda visszatért a tartományba, és török
csapatok élén elűzte.

Argyesi Manzilla herceg

II. Basarab vajda fia. Felesége Hunyadi
Mária volt, aki két fiúgyermeket szült
neki. A Hunyadi ellen elkövetett árulása
miatt a magyarok kivégezték.

Stoian Basarab
Argyesi Manzilla herceg és Hunyadi
Mária fia. Az ő fiaként látta meg a
napvilágot később a nevezetes
historikus, Oláh Miklós.

Dimitrie bojár
Basarab-párti nemes a havasalföldi
udvarban. A magyar szövetségnek és
Hunyadinak is pártolója volt, részt vett
az erdélyi vajda több csatájában.

Constantin vornik
Vlad Dracul udvarának bojárja, a dunai
hadak parancsnoka.

Dumitrascu logofat
Vlad Dracul udvarában a bojárok első
szószólója.

Eustratie postelnic
Vlad Dracul udvarában a hadak
parancsnoka.

Ioncu Musat satrar

Vlad Dracul vajda sátrainak gondozója,
vagyis hadifelszereléseinek felügyelője.

Radul paharnic
Vlad Dracul vajda pohárnoka.

Wojk clucer
Vlad Dracul vajda kulcsárja, vagyis
sáfárja.

Ogme anyó
Bábaasszony és boszorkány Vlad Dracul
udvarában.

Nvena
Bojárlány, Vlad Dracul vajda fattyával
esett teherbe.

Caspare Munteanu kapitány

Hunyadi János erdélyi vajda
havasalföldi ügynöke, követeinek
kísérője.

Nicolaus Bergmeister
Hunyadi János erdélyi vajda
havasalföldi ügynöke.

EGYÉB SZEREPLŐK

Méhfi Jakab
Kolozsvári borkereskedő. Az ő házában
született 1443. február 24-én Hunyadi
Mátyás.

Méhfi Jakabné Rozália

A kolozsvári borkereskedő felesége.
Jelen volt Mátyás király születésénél.

Méhfi Orsolya és Margit

A kolozsvári borkereskedő lányai.
Mátyás király később gazdagon
megjutalmazta őket.
Roska Márton
Kolozsvári plébános, Mátyás király
megkeresztelője.

Mose ben Jahmun

Konstantinápolyi zsidó kalmár, a bizánci
császár titkos követe. Kiváló
kapcsolatokat ápolt a szultáni udvarral
is, gyakran adott el a Balkánról, Magyar-
országról származó értékes katonai
információkat a portának. Az ő
rabszolgasorba kényszerült lányától
született Murádnak Mohamed nevű fia, a
későbbi szultán.

Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona)

Luxemburgi Erzsébet magyar királyné
nevelőnője, főkomorna a királyi
udvarban.

Vén Regös
Vándor történetmondó, énekmondó. Az
utolsó ősmagyar sámán leszármazottja.
Megjövendölte Szilágyi Erzsébetnek
Hunyadi Mátyás születését.

Geszthy Andorás
Újlaki Miklós újlaki várnagya.

Izsák
A csáki vám bérlője. Török portyázók
ölték meg.

Salánki Ágoston
Erzsébet királyné kancellárja és V.
László híve, győri püspök. 1439-ben
kolozsi főesperes és erdélyi kanonok
volt. A bolognai egyetemen jogi
tanulmányokat végzett és megkapta a
doktori fokozatot.

Újlaki Imre
Cikádori (bátaszéki) apát, Újlaki Miklós
féltestvére.

Keseő fia Estván

Garai László bán gyalogoskatonája,
megsebesült a cikádori csatában.

Maestro Paolo Santini

Milánói építészmester, Hunyad
felújításának irányítója.

Márton Gerzson
Volt királyi futár, később
kőművesmester Hunyadi szolgálatában.

A KERETTÖRTÉNET SZEREPLŐI

Dénes
Bátmonostori szerzetes. Somogyi Dénes
néven született 1508 körül. Atyja bízta
az apátság gondjaira, ám a mohácsi
csatát követően Dénes elhagyta a rendet,
és Deér-Sólyom Istvánnal tartott. Az agg
főúr maga mellé vette, s később
gondoskodott németországi taníttatásáról
is.

Deér-Sólyom István
Úrmező és Móriczhida ura, a néhai
Mátyás király hű kísérője. 1457-ben
született Kölkeden. Kora ifjúkorában
került Mátyás udvarába, neki
köszönhette felemelkedését. Később
Corvin János híve. Csaknem
hetvenesztendősen részt vett a mohácsi
csatában, súlyosan megsebesült. A
kölkedi parasztok Bátmonostorba vitték.
Itt kezdte elbeszélni a Hunyadiak
történetét Dénesnek.

Enyingi Török Bálint

Magyar főnemes, hadvezér (1502-1550).
Enyingi Török Imre nándorfehérvári bán
és Parlaghy Krisztina fia. Apja halála
után már tizenkilenc éves korában
nándorfehérvári bán. 1521-ben a török
elfoglalta Belgrádot. A kudarcért sokan
őt okolták, menekülnie kellett. 1523-ban
feleségül vette a királyné legkedvesebb
udvarhölgyét, báró Pemmflinger
Katalint. A mohácsi csatában a királyi
testőrség egyik parancsnokaként vett
részt Nem sokkal az ütközet után
hatvanhét lovassal megtámadta a
Szabadkát elfoglaló szerb fosztogatókat.

Pemmflinger Katalin
Enyingi Török Bálint úr hitvese, Mária
királyné kedves udvarhölgye.

Szapolyai János (Zápolya János)

Erdélyi vajda, 1526. november 11-től
haláláig I. János néven Magyarország
választott királya. Az 1505. évi rákosi
országgyűlés óta a köznemesi párt
uralkodó jelöltje. 1511-től erdélyi
vajda. Dózsa György felkelésének
leverése fűződik nevéhez. 1522-ben ő
segítette trónra Havasalföldön Radu de
la Afumatit, aki hűséget esküdött rajta
keresztül a magyar királynak. 1526-ban
I. Szulejmán közeledésének hírére
elindult csapataival Mohács felé, de a
csatatérre nem érkezett meg. Serege,
mely egyes becslések szerint
negyvenezer főt számlált, Szegednél
vesztegelt Szapolyai országgyűlést hívott
össze, majd november 1-jén bevonult
Budára. A székesfehérvári országgyűlés
1526. november 10-én Jánost királlyá
választotta, s november 11-én meg is
koronázták.

Werbőczy István
Jogtudós, királyi ítélőmester, királyi
személynök, majd Magyarország nádora.

Szerémi György
Kamonci születésű jobbágycsaládból
származott, atyja Corvin János
szolgálatában állt. A Corvinok birtokán,
Gyulán tanult, ahol kórusvezető, majd
papi felszentelése után káplán lett 1520-
ban a királyi udvarba került 1521-ben
Báthori András, 1522-ben Bánffy Jakab
káplánjaként a Délvidéken élt. A
mohácsi csata után csatlakozott
Szapolyai János pártjához.

Batthyány Ferenc (horvátul Franjo

Bacan)
Magyar főúr, horvát bán. Az udvarban
együtt nevelkedett II. Lajossal. 1514-ben
a Dózsa György-féle parasztfelkelés
leverésében vett részt. A mohácsi
ütközetben a magyar jobbszárny
parancsnoka volt és egy négyezer fős
dandárt irányított. A mohácsi vész után
részt vett Szapolyai János királlyá
koronázásán Székesfehérváron.

Petar Petrovics
Gazdag délvidéki úr, Szapolyai János
rokona.

Homonnai Drugeth Ferenc

Magyar főúr, Szapolyai János nővérének
fia.

Drágffy Gáspár
Oláh származású magyar földesúr, a
Tiszántúl egyik legnagyobb birtokosa,
Szapolyai János rokona.

Bodó Ferenc
Szapolyai János párthíve és szószólója.

Czettritz Ulrik
Királyi kamarás II. Lajos udvarában. A
mohácsi csatavesztést követően együtt
menekült a királlyal, és szemtanúja volt
halálának. Tagja volt a Lajos tetemét
kereső csapatnak.

Sárffy Ferenc
Győri várkapitány, ő vezette a Lajos
király holttestét felkutató csapatot a
mohácsi síkra.
Cserni Jován (Fekete Ember, más
néven fekete cár)
Szerb népfelkelő, korábban Szapolyai
János lovásza. A hagyomány szerint
Lippán vagy a Délvidéken született.
Paraszti sorból nőtt ki, de magáról azt
állította, hogy szerb fejedelmek
leszármazottja. A mohácsi csata után
Szapolyai Jánostól, korábbi urától kért
engedélyt, hogy a kihalt bácskai
területekre szerb betelepülőket vigyen.
Az engedélyt megkapta, azonban Cserni
Jován a hazatérő magyar menekültek
körében végbevitt tömegmészárlásai
miatt kegyvesztett lett. Hosszan tartó rác
felkelését Szapolyai hívei katonai erővel
verték le.
 II.

KRONOLÓGIA
1442

Január-február
Erzsébet felbátorodik a felvidéki katonai
sikereken, és ismét Pozsony várát kezdi
szorongatni. Rozgonyi István kiszökik a
várból és Ulászlóhoz siet segítségért.
Jan Giskra szövetséget köt a
felvidéki rablólovaggal, liptói
Pongráczcal, és Gömör megyét dúlja.
Ulászló kénytelen ellenük küldeni
Odrovácz Pétert, aki felszabadítja
Rozsnyót, az ott elfogott sok száz huszita
zsoldost felkoncolja.

Március
IV. Eugenius pápa Giuliano Cesarini
bíborost küldi pápai követként
Magyarországra, hogy közvetítsen
Ulászló király és Erzsébet királyné
között, valamint hogy megszervezze a
török ellen indítandó keresztes
hadjáratot Murád szultán támadásra
készül Magyarország ellen. A védelem
képességeit felmérendő Erdély
kifosztására küldi Mezid béget.
I. Ulászló visszavonul Pozsony alól.
Kudarca következtében számos híve
átpártol Erzsébet királynéhoz.
Mezid bég vezetésével török
csapatok törnek Erdélyre. A sereg
nagyobb része Szlavóniát támadja: ezt
Thallóczi Matkó bán a horvátokkal
feltartóztatta. Egy másik szárnyuk a
boszniai Szrebernik várát ostromolja:
ide Thallóczi Frank igyekszik felmentő
sereggel, de a bosnyákok árulása révén
török fogságba esik.

Március 18.
A marosszentimrei csata: a török
támadás hírére visszatérő Hunyadi kis
létszámú sereggel ütközik meg
Meziddel, és katasztrofális vereséget
szenved. Elesik Lépes György erdélyi
püspök is.

Március 22.
A Vaskapu-szurdokban vívott ütközetben
Hunyadi a fegyverbe hívott parasztok
segítségével megsemmisíti Mezid hadait
Kamonyai Simon a csata során Hunyadi
páncélját viseli, így ót ölik meg a bég
rohamcsapatai. Vélhetően Hunyadi Iván
is ebben (vagy a marosszentimrei)
ütközetben esett el.

Március-április
Magyar villámhadjárat Havasalföld
ellen Vlad Dracul vajda megbüntetésére,
amiért átengedte területén a törököt. A
vajdát elűzik, helyébe a magyarbarát 11.
Basarabot helyezik.

Május-június
Cesarini bíboros tárgyal Erzsébet
királynéval. Különböző béketerveket
terjeszt a felek elé. Ezek egyike jelentős
magyar területi veszteségekkel járna.
Ulászló lemondana a magyar trónról a
csecsemő László király javára, cserébe
az egész Szepes vármegyét
Lengyelországhoz csatolnák, és
Magyarország lemondana a Podóliára,
Moldvára, Galíciára formált jogáról is.
A nyugat-magyarországi területek egy
része Habsburg-kézben maradna, és a
szultán által követelt Nándorfehérvárról
is le kellene mondani a béke fejében.
Hunyadi javaslatára a békeajánlatot
elutasítják.

Augusztus eleje
Cesarini és Ulászló küldöttei, Újlaki
Miklós és Báthori István Pozsonyban
tárgyalnak Erzsébet királynéval a béke
feltételeiről.

Augusztus második fele

Újabb török büntető hadjárat indul
Havasalföld és Erdély felprédálására
Seháb ed Dihn ruméliai beglerbég
vezetésével.
Havasalföldet dúlják, a lakosság
Hunyadi parancsára a hegyekbe,
mocsarakba menekül előlük.

Szeptember első napjaiban

Hunyadi csapatai átkelnek a Kárpátokon
a Tömösi-szorosnál, és dél felé tartanak
a Ialomita folyó mentén.
Seháb ed Dihn szpáhijai mind
messzebbre kénytelenek elkalandozni a
főseregtől, hogy élelmet szerezzenek
maguknak.

Szeptember 5.
A török kémek azzal térnek vissza, hogy
Hunyadi serege jóval kisebb, mint azt
sejtették. Seháb ed Dihn éjszakára
megerősíti a tábort.

Szeptember 6.
Ütközet a Ialomita felső folyásánál:
hatalmas magyar győzelem. A páncélos
nehézlovasság, a könnyűlovasság, a
gyalogság és a huszita harci szekerek
mintaszerűen összehangolt
alkalmazásával Hunyadi felülkerekedik
a jókora létszámfölényben lévő török
seregen. Seháb ed Dihn fejvesztve
menekül.

Szeptember 21.
Ulászló Budán ideiglenes (1443. június
24-ig tartó) fegyverszünetet köt Erzsébet
királyné megbízottjaival. Cesarini
elkezdi szervezni a személyes találkozót.

November
Hunyadi csapatai Szerbiában
megsemmisítenek egy török sereget,
melyet Turakhan bég vezet.

Az ősz folyamán
Vlad Dracul vajdát és két fiát, ifjabb
Vladot és Radut Gallipoliban a szultán
parancsára elfogják. A vajdát egy
edirnei börtönbe zárják, a két fiút
Egrigözbe viszik, ahol szigorú iszlám
nevelésben részesülnek.
Később Vlad vajdát szabadon
engedik, hogy elűzhesse a magyarbarát
havasalföldi uralkodót, II. Basarabot.
Vlad Draculnak meg kell esküdnie a
Bibliára és a Koránra, hogy hűséges
marad a Török Birodalomhoz.

November-december
Erzsébet királyné és Ulászló
béketárgyalása Győrött. Cesarini
közvetít, ide-oda cikázik Győr és a
szentmártoni apátság között.
Ideiglenesen megegyeznek a legtöbb
vitapontról. Eszerint mindkét fél
megtartja a kezén lévő várakat, Erzsébet
elismeri Ulászlót királynak, de fenntartja
fia, V. László trónigényét a későbbiekre.

December 14.
Erzsébet és Ulászló először találkoznak.
A győri székesegyházba vonulnak, ahol a
békekötés pontjait magyar, német és
lengyel nyelven kihirdetik. Felmerül a
kettejük között kötendő házasság
lehetősége is.

December 17.
Erzsébet királyné váratlanul, gyanús
körülmények között meghal Győrött.

December
Hunyadi János erdélyi vajda hadat vezet
Bulgáriába a török ellen és felprédálja
Vidint. Török erődöket éget fel, és sok
keresztény foglyot szabadít ki. Magyar
és havasalföldi sereggel megsemmisít
egy tizenkétezer fős török hadat.

1443

Január 1.
IV. Eugenius pápa bullájában isteni
csodának minősíti Hunyadi győzelmét,
és újfent felhívja a figyelmet a török
veszélyre, amit János vajdának csupán
ideiglenesen sikerült enyhítenie.
Felszólítja a keresztény fejedelmeket,
hogy béküljenek ki és forduljanak
közösen a török ellen. Megígéri, hogy
hajóhadat szerel fel, s erre a célra leköti
a pápai kamara éves jövedelmeinek
ötödét, a világ összes egyházi
javadalmasai bevételének tizedét.

Év eleje
Ibrahim karamániai emír egyes hírek
szerint szövetséget javasol a magyar
királynak.

Január- március
Hunyadi négy kisebb támadást ver vissza
a határoktól távolabb, havasalföldi és
szerbiai területen.

Február
Vitéz Jánost a király kinevezi a
nagyváradi káptalan prépostjának, de
továbbra is ő marad Magyarország
főjegyzője.
Február 24.
Hunyadi Mátyás születése Kolozsvárott.

Március
Kiéleződik a török-karamán konfliktus.
Murád szultán a magyarokat is okolja a
felkelők támogatásával.
Szécsi Dénes nyitrai püspök és a
többi László-párti főúr Habsburg
Frigyeshez fordul segítségért Ulászló
király és hívei ellen.

Március 19.
Hunyadi levélben kéri a brassóiakat,
küldjenek neki a hadjárat céljaira
"taborita szekereket ágyúkkal,
puskákkal, hadi gépekkel és minden
felszereléssel együtt".
Április
Ulászló és az országnagyok budai
tanácskozásukon határozatot hoznak a
török ellen a nyáron indítandó háborúról
Rendkívüli adót vernek ki, telkenként fél
aranyforint értékben, amit később egy
aranyforintra emelnek. A belső béke
helyreállítása érdekében különleges
bíróság felállítását határozzák el.
Országrészenként két-két kapitány szerez
érvényt a bíróságok határozatainak, és
ók felelnek az ország védelméért is.
Hunyadi kölcsönöket vesz fel, és
saját vagyonából mintegy harminckétezer
aranyat költ haderőtoborzásra.

Tavasz
A hadiadó lassan csordogál be. Ami
mégis megérkezik a kincstárba, azt a
király Hunyadi rendelkezésére bocsátja,
sőt neki és vajdatársának, Újlaki
Miklósnak a dica felét is átengedi.

Április
Habsburg Frigyes újjászervezi Erzsébet
pártját.
Külföldre írott leveleiben kifejti,
hogy Dénes esztergomi érsek, László
nyitrai püspök, s más magyarországi
prelátusok, grófok, bárók, kapitányok,
lovagok, nemesek és városok követei
kérték ót, ne engedje romlásba az
országot és támogassa unokaöccse,
Utószülött László trónigényeit. Ezért
összehívja a hamburgi diétát, melyre
meginvitálja magyarországi párthíveit is.

Április 14.
Ulászló Hunyadinak adományozza
Görgény és Déva várát, valamint több
belső-erdélyi falut, így a Torda-melléki
Sárpatak, Körtvélyeskapu, a Kolozs
megyei Magyar- és Szászfülpös, Erked,
Akna, Teke, Nagysajó, Várhely,
Simontelke, Valabud, Solymos birtokát.

Április 25.
Hunyadi utasítja Tolna megyei
adószedőit, Bodó Gergelyt és Enesei
Mihályt, hogy az ottani dica felét, 5350
aranyat adják a hadjárat céljaira Dóczi
Mihálynak.
Április vége
IV. Eugenius pápa Sienából követet küld
Velencébe: Ser Leonardo Veneriót.
Továbbra is szándékában áll tíz hajót
felszerelni a keresztes hadjárat céljaira.
A költségek fedezése végett a velencei
és firenzei egyházi tizedet jelöli meg. A
felfegyverzés részletei ügyében a
signoria tanácsát kéri.

Május
Habsburg Frigyes kancellárja, Schlick
Gáspár kifejti leveleiben, hogy hírei
szerint sem a pápa, sem a fejedelmek
nem tartják be szavukat, de a magyarok
sem arra költik a keresztes hadjáratra
érkező segélyeket, amire ígérték.
Schlick levélben győzködi
Hédervári Lőrincet és Thallóczi Matkót
Frigyes igazáról. Megfogalmazása
háborús fenyegetésként hat.

Június eleje
Schlick kancellár arról számol be, hogy
Cesarini kétsége van esve, mert látja,
hogy többet ígért a magyaroknak, mint
amit a pápa teljesíteni tud. Ugyanakkor a
nyugati fejedelmeknek azt írja, hogy a
magyarok saját céljaikra használják fel a
beérkező pápai aranyakat.
Schlick az itáliai városokat győzködi
arról, hogy veszedelmes Magyarországot
segíteni a keresztes háborúban, mert
azok az aranyak keresztények ellen
fordíttatnak, például a hű Giskra lovag
ellen.
 Francisco Gonzagának írja: a török
ellen gyűjtött pénzt a magyarok a
törvényes király elleni hadműveletekre
használják fel. A török elleni
hadjáratnak amúgy sincs értelme, mert a
török legyőzéséhez jóval nagyobb
seregre volna szükség, azt csak Frigyes
lenne képes vezetni.
Velence mindössze tízezer font
lőport ajánl fel a hadjárat céljaira, azt
saját költségén Sebenicóba szállítja.

Június-július
Alaeddin Alit egy tanácsadó, Kara Hizir
pasa váratlanul meggyilkolja. Az ifjú
Mohamed lesz a trónörökös. Murád és
fia együtt készülnek a nagy keresztes
hadjárat elleni küzdelemre.
Nyár közepe
Világossá válik, hogy a nyugati
ígérgetésekből, segítségből nem lesz
semmi. A pápai hajóhad nem készült el
Velencében, pedig az itáliai városok és
a burgundi fejedelem is ígérte, hogy
kiveszi részét a hajók felszereléséből.
Velence különösképpen tartózkodó,
hisz remek kereskedelmi pozíciókat
épített ki a törökkel, Egyiptommal. Félti
itáliai pozícióit, és aggódik, hogy ha a
Balkán felszabadul, akkor a horvátok,
szerbek, albánok veszélyeztetni fogják
levantei érdekeltségeit, a magyaroknak
pedig újra elég ereje lesz a dalmáciai
városok visszaszerzésére.
IV. Eugenius pápa teljhatalmú
legátust nevez ki: Francisco
Condolmieri bíborost, a római egyház
alkancellárját, saját unokatestvérét.
A pápa leveléből Velencében
kihámozzák, hogy tíz helyett csak hat
gálya felszerelését vállalja magára.
A dózse megírja Condolmieri
bíborosnak, hogy ha nem hoz pénzt a
gályák felszerelésére, akkor akár ne is
jöjjön Velencébe. Aztán mentegetőző
levelet küldenek Cesarininek: ők
mindent megtettek, ami megtehető volt,
de a pápa nem hajlandó fizetni! Így a
flotta indításáról sajnálattal kénytelenek
lemondani.
Habsburg Frigyes azzal utasítja el
magyarországi híveinek kérését, hogy
támogassa a török elleni hadjáratot, hogy
nagyon lekötik a cseh ügyek, ahol szintén
el kell fogadtatni a gyermek Hizir László
király trónigényét.
Frigyes megüzeni Cillei Ulriknak,
hogy hajlandó félretenni ellenséges
érzületét, és javasolja, kössenek
szövetséget minden elképzelhető
ellenséggel szemben (kivéve a pápa és a
Német Birodalom).
Cillei örömmel fogadja a javaslatot,
és minden eszközzel akadályozza
Hunyadi és a király rendkívüli
hadiadószedőit. Berzeviczei Pohárnok
Detrik és Töttös László királyi
adószedőket várakoztatja, elfogja, nem
engedi őket a Cillei-birtokokon
tevékenykedni.
Rozgonyi Simon egri püspök vezette
hadjárat a Felvidéken Giskra ellen.

Június 6.
Hunyadi elrendeli a forgalomban lévő
pénz kényszerbeváltását: pénzverő
kamarát állít fel Segesvárott a költségek
fedezése céljából.

Június 9.
Az országgyűlés dönt a törökellenes
hadjárat megindításáról.

Június közepe
Ulászló egy évre fegyverszünetet köt
Habsburg Frigyessel.

Július 22.
Ulászló elindul Budáról a török elleni
hadjáratra Cesarinivel és a királyi
bandériumokkal és a nemzetközi
önkéntesekkel. Hunyadi még Erdélyben
gyűjti hadait.

Augusztus 16.
Habsburg Frigyes német király
Bécsújhelyen szövetségre lép a Cillei
grófokkal Ulászló ellen.

Szeptember 1.
Hunyadi is elindul dél felé a seregével.
A vajdai tisztet távollétében Vingárti
Geréb János alvajdára, s mellé a
korábbi alvajdára, Lépes Lórándra bízta.
Az Igló melletti haditáborban
Rozgonyi Simon egri püspök,
főkancellár és Giskra 1444. szeptember
29-ig érvényes fegyverszünetet köt
Giskrával.

Szeptember 7.
Hunyadi serege Szegednél jár.

Október közepe
A magyar sereg bevárva a késlekedő
csapatokat, köztük a havaselvi
csapatokat, átkel a Dunán és benyomul
Szerbiába. Az átkelés helyszíne
valószínűleg Keve és Nándorfehérvár
lehetett.
A török által szabadon engedett Vlad
Dracul vajda török és oláh csapatok élén
visszafoglalja Havasalföldet és elűzi a
magyarbarát II. Basarabot.
Október 20.
A dél felé menetelő keresztes had első
összecsapása a törökkel Jagodina
környékén.

Október 22-23.
Hunyadi csatája Szinán kruseváci bég
seregével. A fényes magyar győzelmet
követően a keresztény fegyveresek
lerombolják Krusevác erődjét.

Október vége
Hunyadi serege bevonul Nis városába.
Itt kap hírt arról, hogy immár három
török had menetel Nis felé, köztük
Khászim beglerbég és Turakhán bég
seregei. A harmadikat Iszhák szendrői
bég vezeti. Hunyadi külön-külön,
villámgyorsan szétveri mindhárom
sereget.

November 2.
Híre jön, hogy Khászim serege északról
megkerülte Hunyadi csapatait és elvágta
az összeköttetést Ulászló és Hunyadi
között Időközben a szétszalasztott másik
két török sereg szórványai is
csatlakoztak hozzá Szinán vezetésével,
így most már több mint harmincezren
közelednek Ulászló felé.
Hunyadi visszakanyarodik, és
erőltetett menetben siet a királyi sereg
megmentésére.
A török táborból Iskender bég
(Kasztrióta György) megszökik,
háromszáz albán lovassal hazatér atyja
várába, Krujába, s azt a török
parancsnoktól csellel elveszi. Kruja
birtokában lázadást szervez a török
ellen.

November 3.
Hunyadi beéri Khászim török erőit a
Nisava torkolatánál, Nis és Krusevác
között, majd hosszan tartó, kemény
csatában legyőzi őket.

November eleje
Murád szultán sietősen békét köt a
karamániai emírrel, és csapatai jó
részével átkel Európába.

November 5.
A magyar királyi haditanács dönt a
hadjárat folytatásáról. A cél Szeredőce
(Szófia) elfoglalása.

November 8.
Hunyadi Bela Palanka közelében fedezi
a hadak átkelését a Kunovica-szoroson.
A scaronai királyi hadszállásból, a
Bálvány nevű romos vár közeléből írja
levelét Újlaki Miklósnak, és biztatja,
csatlakozzon ő is a hadjárathoz.

November 9.
Hunyadi folytatja előrenyomulását
Szófia felé, de mivel nem akar
elszakadni Ulászló hadától, kénytelen
lassítani. Ulászló serege Nisben
vesztegel csaknem két hétig.
November 22.
A magyar sereg elfoglalja Pirot városát,
közben több portyázó török előőrsöt ver
szét.

November 29.
Újlaki Miklós is megérkezik a királyi
sereghez.

December 1.
A magyar sereg bevonul Szófiába.

December 3.
Hunyadi levele Brassó városához a
haditáborából. Ebben azt írja, talán hat-
nyolc nap múlva eléri Drinápolyt.
A korfui kapitány jelenti a velencei
tanácsnak, hogy a törökök igen nagy
félelemben vannak a magyar sereg
sorozatos győzelmei miatt, és lázasan
erősítik váraikat.

December 7.
Murád szultán eléri a Zlatica-szorost.
Megerősíti a hágókat.

December 8.
Hunyadi serege megközelíti a szorost, de
a kemény fagy és a sereget tizedelő
éhínség miatt nem tud tovább haladni.

December 8-9.
A törökök tovább erődítik a szorost.
Eltorlaszolják a patakot, az utat
jegesítik, fákat döntenek rá.
December 10.
Hunyadi eléri a szoros bejáratát. A jeges
út miatt harci szekerei sorra zuhannak a
mélybe. Lópestisben hullanak az állatok.
Általános a csüggedés. Hunyadi lelkesíti
a katonákat. Tábort vernek a szoros
közelében.

December 11.
Megérkeznek a szoros bejáratához
Ulászló és a bárók zúgolódó seregei is.

December 12.
Halil pasa nagyvezír megindítja
lovasrohamát a torlasz magasából.
Ulászló seregében kitör a pánik.
Hunyadinak sikerül megállítani a
menekülőket Egy alkalmas helyen a
keresztesekkel ellentámadásba lendül.
Kemény kézitusa alakul ki. Az elrejtőzött
keresztesek előrontanak és felnyársalják
a beléjük rohanó szpáhikat lovastul.
Leszúrják a lovakat, gyalogharcra
kényszerítve a szpáhikat.
Háromórányi öldöklés után Halil
pasa visszamenekül a sziklatorlasz
fedezékébe.
Hunyadi ellentámadását az alkony
hiúsítja meg.

December 13.
Hunyadi újabb rohamot vezényel. A
gyilkos küzdelem hiábavaló, a törökök
szilárdan tartják állásaikat Ulászló
elrendeli a visszavonulást Hunyadi
tiltakozik, és még egy támadásra kér
engedélyt a királytól.
Néhány száz familiárisával
megmássza a közeli jeges sziklafalat,
hogy a törökök hátába kerüljön. A
szultán csapatai azonban visszaverik a
rohamot.

December 14.
Hunyadi reméli, hogy gyors
visszavonulással kicsalogathatják a
törököt a hágóból.
De Murád nem mozdul.

December 16. után

Murád több török sereget is a magyarok
után enged, maga megrendülten indul
Drinápolyba.
A magyar sereg éhezve, a jeges
utakon botladozva botorkál vissza Szófia
felé. A török portyázók rendszeresen
lecsapnak rájuk. Egyre nagyobbak a
veszteségek.
Hunyadi parancsára a szekerek egy
részét felgyújtják, a zsákmányolt
fegyvereket elássák.

December 19-20.
A magyarok visszafelé áthaladnak
Szófián.

December 22.
A sereg továbbhalad nyugat felé,
Melstica irányába, a Struma völgyén
keresztül, ahol friss élelmiszerben
reménykedtek.
December 24.
Ütközet Melsticánál. Khászim beglerbég
serege beéri a Hunyadi vezette utóvédet,
mely most is egy napra lemaradva követi
Ulászló csapatát Hunyadi visszafordul
és szétveri Khászim erőit.

December legvége
Az aggódó Habsburg Frigyes magához
rendeli magyarországi híveit. Giskra, az
esztergomi érsek, és a többiek megígérik
Frigyesnek, hogy nem bocsátkoznak
alkudozásba Ulászlóval, ha az hazatér.

1444

Január 1.
Ulászló és a sereg java része már átkelt
a Kunovica-hágón.

Január 2.
Turakhán bég gyorsan előrenyomuló
serege eléri a hágót, melynek innenső
oldalán már csak Hunyadi csapata
tartózkodik. Azonnal rájuk támadnak. Az
első roham sikeres: a magyarok
megfutnak a hatalmas túlerő elől.
De Hunyadi négyszer újítja meg az
ellentámadás-hullámokat. Megérkezik
Ulászló is, és a hadjárat során először
harcba bocsátkozik. Hunyadinak sikerül
megingatni a török sorait, majd futásra
kényszeríti őket.
Mahmud Cselebi, a szultán sógora,
Halil pasa nagyvezír fivére is a
magyarok fogságába esik.
 Előbbit úgy kell kimenteni
Brankovics kezei közül.
A törököknek nincs több hadserege.
A visszaút szabad a magyarok
számára.

Január 6.
Hunyadi levele Brassó városához
Prokopje-Koprianból. Immár szerb
területen haladnak, s van mit enni.

Január 13.
A sereg Krusevác közelében táborozik.

Január 20.
A sereg Jagodina közelében táborozik.

Január második fele

A szultán követe utoléri a magyar
sereget Dobrogic mezejénél, és
békeajánlatot tesz a királynak az elfogott
török főemberekért cserébe. Felajánlja
azt is, hogy Brankovics visszakapja
Szerbiát és a fiait.

Január 24.
A velencei szenátus (nem tudván, hogy
mi történt az utóbbi egy, másfél
hónapban) úgy dönt, hogy amint lehet,
három gályát indít Korfuba, s onnan
Negropontisba, ahol bevárja majd a
szenátus további parancsait Valamint
utasítják a flotta hajóit, hogy
fegyverezzék fel a Korfuban, Krétán,
Negropontisban és a Dunán állomásozó
velencei hajókat.
Január 25.
A magyar sereg megérkezik
Nándorfehérvárra.

Január 26.
Brankovics retteg a török bosszútól:
negyvenezer aranyat ajánl fel
Hunyadinak, ha az ráveszi a királyt: a
magyar sereg maradjon még négy
hónapig Szerbiában.

Január vége
Megérkezik Rómába Cesarini bíboros
követe, Trevisói Tadeus olasz orvos, a
magyarok nagy barátja, aki részletesen
beszámol a hadjárat első felének
eseményeiről. IV. Eugenius egy
díszkardot és egy sisakot küldött Ulászló
királynak, a keresztényi hit védnökének.

Február 2.
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén
ünnepi bevonulást rendeznek Budára. A
győzelmi jelvényeket és a résztvevő
bárói családok címereit kifüggesztik a
budavári Boldogasszony-templomban a
főoltár előtt.
Condolmieri bíboros megérkezik
Velencébe, és bejelenti a signoriának,
hogy a pápai gályák felfegyverzésére
szükséges pénz immár rendelkezésére
áll.
Ezekben a napokban érkezik meg a
hír, hogy a magyar hadsereg
visszafordult a balkáni hágókról és
hazatért Magyarországra.

Február 10.
A raguzaiak levele a pápához:
elkeseredésüknek adnak hangot, amiért
őszentsége cserbenhagyta a magyarokat
Leírják, hogy ha a flotta elzárta volna a
szorosokat, Murád soha nem tudna
átkelni Európába, s akkor Európa már
teljesen szabad lenne a törököktől.

Február közepe
A pápa a nyugati fejedelmeknek írt
leveleiben saját érdemének tekinti a
hosszú hadjárat sikereit, mondván, ő
küldte Magyarországra Cesarinit, és
ennek köszönhető most a diadal.
 A KERETTÖRTÉNET
KRONOLÓGIÁJA

1526

Augusztus 29.
A mohácsi csata.

Augusztus 30.
Estefelé megérkezik Budára a vereség
híre. Mária királyné gályákkal menekül,
s magával viszi a kincstár egy részét
Pozsonyba.
Pécs városát megtámadják,
kifosztják a törökök. A várba nem tudnak
behatolni.

Augusztus 31.
Czettrich Ulrik kamarás utoléri Mária
királyné hajóját Neszmélynél, és
beszámol neki Lajos király haláláról,
aminek szemtanúja volt.

Szeptember 1.
Báthori István nádor és Batthyányi
Ferenc a Mecsekben megtámadja és
kifosztja a menekülő pécsi püspökség
kincseit szállító szekereket.
A királyné hajóit Esztergomnál Kun
Pál várnagy megtámadja és kirabolja. Az
udvarhölgyek egy részét
megerőszakolják.

Szeptember 2.
Frangepán Kristóf horvát bán seregei
váratlan rajtaütéssel hátba támadják és
megsemmisítik a Székesfehérvár
környékén fosztogató egyik török
sereget.

Szeptember 3.
A menekülő Mária királyné megérkezik
Pozsonyba.

Szeptember 5.
Szulejmán serege tábort bont Mohácsnál,
és elindul észak felé.

Szeptember 6.
Habsburg Ferdinánd Innsbruckban
értesül a magyarok mohácsi
csatavesztéséről. Arról győzködi a
protestáns német rendeket, hogy
támogassák tervezett török elleni
hadjáratát, valójában az így összegyűlt
pénzből a bátyját,
V. Károlyt indul megsegíteni
sereggel Észak-Itáliába.

Szeptember 8.
A török előőrsök felbukkannak Buda
környékén. Kifosztják és felégetik a
pálosok szentlőrinci és a ciszterciták
pilisi monostorát.

Szeptember 9.
Ferdinánd hírt kap II. Lajos haláláról.

Szeptember 12.
I. Szulejmán hadai bevonulnak az
őrizetlenül hagyott Budára.
Szeptember 13. után
A török csapatok Győrig dúlják és
pusztítják a Dunántúlt.

Szeptember 13-25.
A török minden irányba rabló
hadjáratokat indít Budáról.
Székesfehérvár, Miskolc, Muhi vonaláig
jutottak.

Szeptember 15.
A török háromnapos ostrom után beveszi
és elpusztítja a pilismaróti szekérvárat.
A feljegyzések szerint huszonötezer
magyar lelte halálát az öldöklésben.

Szeptember 17.
Fazio de Savoya velencei hírszerző
jelenti a velencei tanácsnak, hogy
Mohácsnál Lajos király elesett, lova
menekülés közben ingoványba süllyedt.

Szeptember 19.
A török sereg az általa veretett
hajóhídon megkezdi átvonulását a pesti
oldalra.

Szeptember 20.
Mária királyné testvére, Ferdinánd
osztrák főherceg Innsbruckban bejelenti
trónigényét Magyarországra. Főtitkárát,
Nádasdy Tamást bízza meg, hogy járjon
el ügyében.

Szeptember 23.
Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán
alig ötszáz lovassal újabb sikeres
rajtaütést hajt végre egy török sereg
ellen Székesfehérvár előtt.
A Frangepán Kristóf által
összehívott szlavón rendi gyűlés
Kaproncán védelmezőjének és
kormányzójának választja Frangepánt, és
felszólítják, hogy seregét vezesse a
Dráva-Száva közébe. Csatlakozik Zala,
Somogy, Baranya és Pozsega vármegye
is Frangepán oltalma alá helyezve
magát.

Szeptember 25-26.
Szulejmán felgyújtatta Pest városát, s
megindul seregével dél felé. A Corvina
könyvtár egy részét, a templomok arany,
ezüst kegytárgyait, a budai palota
szobrait, valamint a Hunyadi János által
Nándorfehérvárnál zsákmányolt török
ágyúkat hajóra rakatja és elviteti.
A gyors kivonulási parancs miatt a
Mátrában fosztogató, hátramaradt török
sereget a lakosság a jászok segítségével
megtámadja és megfutamítja.

Október eleje
A nagyvezír csapatai elfoglalják
Szegedet a szinte puszta kézzel védekező
lakóitól. A török elpusztítja Baját,
Kalocsát, Bodrogmonostort,
Czoborszentmihályt (Zombor). Szabadka
sikeresen védekezik. Radics Bosics rác
sajkásai és Perényi Péter magyar lovasai
sok törököt ölnek meg a környéken. Bács
vára is megpróbál ellenállni, de a
törökök beveszik és felgyújtják a várost.
Bodrogvár is megsemmisül.

Október 6.
A tételi fennsíkon és Palona mocsarainál
is egy-egy megerősített szekérvárat
semmisítenek meg a törökök. A muszlim
krónikások elismerőn szólnak a
magyarok halálmegvető bátorságáról.
Elesik a janicsáraga és sok török tiszt is.
A törökök a mocsár nádasát gyújtják fel,
elevenen égnek el.

Október 8.
A török megostromolja a Pétervárad
közelében hevenyészett sáncok mögött
védekező magyarokat. Nyolc nap harc
után az Alapy György vezette védőhadat
lekaszabolják.

Október 10.
A török Nándorfehérvárnál átkel a
Dunán, és jórészt kivonul az országból,
csak a szerémségi várak egy részében
hagy őrséget.

Október 10. körül

Mária királyné megbízásából, Győrből
elindul Sárffy Ferenc győri kapitány,
Czettrich Ulrik királyi kamarás és
tizenkét lovas, hogy felkutassák Lajos
király tetemét.

Október 14. körül

Sárffy kapitány és Czettrich megtalálják
a Csele-patak árterében az elhantolt
Lajos királyt. A holttesttel elindulnak
Székesfehérvárra.

Október 14.
A tokaji várban összeül a Szapolyai-
párti rendek országgyűlése.
Habsburg Ferdinánd (V. Károly
öccse) ausztriai főherceg és húga, Mária
özvegy magyar királyné megbeszéléseket
folytatnak Hamburgban. Az 1515-ös
házassági szerződésre hivatkozva
követelik a magyar koronát.

Október 15.
Tokajban megjelenik Cserni Jován, a
Fekete Ember, hogy engedélyt kérjen
szerbek letelepítésére az elhagyatott,
felperzselt Bács megyébe. Szapolyai
írásos engedélyt ad. Cserni Jován
hatszáz fős testőrséget szervez,
tizenkétezer fős martalóc sereget állít
fel. Először a Temes-köz magyarságára
veti magát, és tűzzel-vassal pusztítja
őket, majd a Duna-Tisza közére zúdul
hordáival. Egyedül Lugas és Sebes áll
ellen keleten.

Október közepe
Szapolyai parancsára Marjai Lukács
szászsebesi kapitány betör a Szörényi
török területekre, és érzékeny
veszteségeket okoz a szultáni sereg
utánpótlási vonalaiban.

Október 17.
Szapolyai János erdélyi vajda és a
Tokajban összegyűlt rendek
királyválasztó országgyűlést hirdetnek
november 5-re Székesfehérvárra.

Október 19.
Czettrich Ulrik és Sárffy kapitány
Székesfehérváron hagyják Lajos király
maradványait, és továbbindulnak
Győrből Pozsonyba, jelentést tenni az
özvegy királynénak.

Október 23.
Ferdinánd ausztriai főherceget a cseh
rendek királlyá választják.

Október 24. után

Mária királyné és Báthori István
(október 9-i hamis keltezéssel)
országgyűlést hirdetnek november 25-re
Komáromba.

Október 27.
Szapolyai vajda kétszáz lovasa
előrenyomul az üres, elhagyatott Budára.

Október 28.
Szapolyai és hívei megindulnak
Tokajból.

Október 29.
Szapolyai serege Szerencsen, az
apátságnál táborozik.

Október 30.
Szapolyai serege Egernél táborozik
Várday Pál püspök udvarában.
Október 31.
Szapolyai serege Hatvanban táborozik.

Október vége
Ferdinánd és Mária elküldi
Székesfehérvárba Tahy Jánost, a vránai
perjelség kormányzóját azzal, hogy a
város ne engedje be Szapolyait és híveit
Felszólítják arra is őket, hogy
fogadjanak be egy kétszáz fős cseh
őrséget. Székes-fehérvár elutasítja a
kérést.

November eleje
Enyingi Török Bálint hírét veszi, hogy
Cserni Jován szerb martalócai bevették
magukat Szabadkára, az ő birtokába, ott
iszonyatos vérengzést vittek végbe a
magyarok közt. Hatvanhét lovassal
megindul Enyingről, hogy elkergesse a
rácokat, de csaknem minden embere ott
marad halva a város határában.

November 1.
Szapolyai és kísérete bevonul az üres,
kifosztott, felégetett Budára. Dermesztő
látvány fogadja őket.

November 8.
Szapolyai és kísérete elindul
Székesfehérvárra. Ráskay Gáspár
lovasai elfoglalják Komáromot és
Guttát.

November 9.
Székesfehérváron eltemetik II. Lajos
király maradványait a székesegyház
kriptájában.

November 10.
A székesfehérvári országgyűlésen
elkergetik Habsburg Ferdinánd követét,
aki bejelenti ura igényét a magyar trónra.
Werbőczy kortesbeszéde dárdára tűzve
az 1505-ös rákosi végzés pátense: csak
magyar királyt választanak.
A megjelent rendek Szapolyai János
erdélyi vajdát választja királlyá.

November 11.
Szapolyai Jánost magyar királlyá
koronázza Podmaniczky István nyitrai
püspök és Várday Pál egri püspök.
November 11-15.
I. János király megszervezi kormányát
Kancellár Werbőczy István jogtudós;
erdélyi vajda: Perényi Péter temesi
főispán (1527-ben Ferdinánd oldalára
áll); horvát-szlavón-dalmát bán:
Frangepán Kristóf (megh. 1527);
esztergomi érsek: Várday Pál volt egri
püspök (1527-ben Ferdinánd pártjára
áll.)
 Jegyzetek

JEGYZETEK
Hunyadi János

Középkori latin: Ioannes Corvinus vagy

Ioannes de Hunyad
Horvátul Janko v. Ivan Hunjadi
Németül: Johann Hunyadi
Románul: Iancu v. Ioan de Hunedoara
Törökül: Hunyadi Yanos

POLGÁRHÁBORÚ
MAGYARORSZÁGON
1441 ősze-443 nyara
A cikádori (bátaszéki) győzelmet
követően, melynek során Hunyadi és
Újlaki legyőzték a Cillei-párt seregeit, a
harc a két fél között még korántsem dőlt
el. Az erőviszonyok kiegyensúlyozottnak
tűntek: Erdély és az ország középső
része Ulászló kezében volt, a nyugat-
magyarországi megyék azonban a
Habsburg Frigyes pénzén felfogadott
zsoldosok és a csecsemő László király
nevében fellépő Cillei birtokában
maradtak.
Az 1441-es év őszén Erzsébet
királyné újabb offenzívát indított Ulászló
király hívei és városai ellen. Jan Giskra
cseh huszitáival Késmárkot támadta,
melynek várnagya, Perényi László erre a
csehek megkerülésével a már korábban
huszita kézre került Kassa elfoglalására
indult. A csel nem sikerült, Giskra erői
ugyanis szétverték Perényi óvatlan
seregét, majd zavartalanul folytatták
Késmárk ostromát Ulászló ezt látva Jan
Capeket és Bebek Imrét küldte a csehek
megfékezésére frissen verbuvált lengyel
erők élén. Capek és Bebek azonban nem
értek oda időben Késmárk falai alá,
mivel a város német polgárai addigra
megnyitották kapuikat a husziták előtt. A
magyar-lengyel őrsereg egyik része
sikeresen elmenekült a városból, kisebb
része a várba szorult. A város
megvédésére küldött lengyel segéderők
azonban nem szívesen fogtak Késmárk
ostromához. Két tisztjük, Zaramba
Lőrinc és Scora Miklós megtagadták a
parancsot Ezt látva a várba szorult
védők megadták magukat a huszitáknak.
A rendkívül kínos katonai kudarc
után nyilvánvalóvá vált, hogy Ulászlónak
égető szüksége volna felkészült katonai
vezetőkre. Hunyadi ekkor már a
nándorfehérvári védelem
megszervezésével volt elfoglalva.
Ulászló maga szállt táborba Giskra
ellen, hiszen magyarországi területei és
lengyel anyaországa között a husziták
elvágták az összeköttetési vonalakat
Giskra a korábbi győzelmek tudatában
magabiztosan indult Ulászló elé, ám
látva, hogy az ifjú király milyen jelentős
erőket gyűjtött össze, visszavonult Kassa
falai mögé. Csehországból folyamatosan
érkeztek a zsákmányra éhes huszita
csapatok, így Kassáról kiütve Giskra
végül sikeresen zaklatta Ulászló
ostromseregét.
Az ifjú király belátta, hogy képtelen
kifüstölni a városból a cseheket, ezért az
ostrom folytatását Perényi Jánosra bízta,
maga pedig visszatért Budára.
Hosszú, idegőrlő hetek, hónapok
következtek. A magyar-lengyel
ostromsereg a Kassát uraló husziták
kiéheztetésével próbálkozott Giskra
szigorúan kiporcióztatta a maradék
élelmet, de amikor az is elfogyott, a
városlakók patkányhúsra vetemedtek.
Ugyanakkor az ostromlók is éheztek,
képtelenek voltak megfelelő mennyiségű
élelmiszert rekvirálni a csehek által már
felperzselt környékről. A szomszédos
erődítményekből, a huszita váracskákból
Giskra emberei folyamatosan szállítottak
élelmet társaiknak, ráadásul
Csehországból is egyre érkeztek az
újabb és újabb huszita egységek. A
lengyel ostromlók zúgolódni kezdtek, és
amikor híre jött, hogy jelentős cseh sereg
közeledik, a Kassát ostromló had végül
szégyenszemre menekülőre fogta.
Az újabb kudarc megerősítette
Erzsébet királyné és Cillei pozícióit. A
főurak közül többen csatlakoztak a
Habsburg-párthoz.
Bizonyosnak tűnt, hogy amíg a
Felvidékről nem sikerül ki füstölni Jan
Giskra huszitáit, addig nem lesz béke, s
addig a Hunyadi által dédelgetett
törökellenes tervekből sem lesz semmi.
Giskra a kassai sikert követően Podolint
vette ostrom alá. A várost Komorovszky
Miklós védte vitézül.
Ulászló szénája nyugaton sem alakult
jól. 1442 januárjában, februárjában
Erzsébet királyné ismét Pozsony várát
kezdi szorongatni. A várat Rozgonyi
István és vitéz lelkű asszonya, a
galambóci hős, Cicelle asszony
védelmezték. A német polgárság hamar
behódolt Erzsébet csapatainak. A
királyné Farkas Lászlót bízta meg a
város kormányzásával, ám a várat
Rozgonyi és Cicelle asszony nem voltak
hajlandóak átadni a német zsoldosoknak,
inkább időhúzó alkudozásokba kezdtek.
Amikor élelmiszerkészleteik
megcsappantak, Rozgonyi István
kiszökött a várból, hogy Ulászlótól
kérjen segítséget.
Az ifjú király lengyel-magyar
felmentősereget küldött Pozsonyba
Tanczin András vezetésével. Ez a had a
Felvidéket fosztogató osztrák-német
zsoldosokat Pozsony falai mögé
szorította, a ki-kiütő németeket
megverte, majd behatolt a város
területére. A külvárosokat felgyújtotta, a
Cicelle asszony által védett várat
megrakta élelemmel, fegyverrel, majd
győztesen elvonult.
Giskra úgy vélte, ideje ellencsapást
mérni az Ulászló-hívekre. Miután
összecimborált a rossz hírű liptói
rablólovaggal, Pongrácz Lászlóval,
közös erővel dúlták fel Gömör megyét
Ulászló Odrovácz Pétert küldte ellenük,
aki felszabadította Rozsnyót, az ott
elfogott sok száz csehet kímélet nélkül
felkoncolta.
A IV. Eugenius pápa által Budára
küldött Giuliano Cesarini bíboros
diplomáciai úton próbálta rendezni a
viszályt Erre annál is nagyobb szükség
mutatkozott, mivel márciusban kiderült:
a szultán szokatlanul korán, a hóolvadást
be sem várva indít támadást
Magyarország ellen. A török had egyik
része Nándorfehérvárat kikerülve
Szlavóniába tört be. Őket Thallóczi
Matkó bán a horvát csapatokkal
sikeresen feltartoztatta. A törökök a
boszniai Szrebernik várát vették ostrom
alá: ide Thallóczi Frank igyekezett
felmentő sereggel, ám a bosnyákok
árulása miatt fogságába esett. Mint
tudjuk, Murád szultán terveinek
megfelelően a másik jelentős támadóerő
Mezid bég vezetésével Erdély területére
tört be, meglepve ezzel Hunyadi János
erdélyi vajdát.
S miközben Hunyadi kétségbeesetten
igyekezett az erdélyi hadszíntérre, a
polgárháború újult erővel lángolt fel az
ország északi, nyugati területein. Miután
Pozsony végső felmentése sikertelennek
bizonyult, Ulászló számos híve pártolt át
Erzsébet királynéhoz. A viszonylagos
erőegyensúly, amit még Hunyadi és
Újlaki cikádori győzelme teremtett meg,
felborulni látszott Erzsébet királyné
elérkezettnek látta az időt, hogy immár
ne csak nyugaton és a Felvidéken, de a
Dunántúlon is támadólag lépjen fel.
Hiába küldött hozzá követeket Ulászló,
megerősítve tárgyalási szándékát,
Erzsébet hallani sem akart a
megegyezésről.
Hunyadi csodaszámba menő
vaskapui győzelmének és a Mezid-sereg
teljes megsemmisítésének hírére
májusban megváltozott a hangulat az
országban. Erzsébet királyné joggal
tarthatott attól, hogy ezúttal a töröktől
megszabadult Hunyadival kell
szembenéznie, ezért egyszeriben
készségesen kezdett tárgyalásokat
Ulászlóval. Ezt az is elősegítette, hogy
megromlott a viszonya Habsburg
rokonaival, elsősorban Frigyes királlyal,
nem kis részben Cillei mesterkedéseinek
köszönhetően.
Cesarini, a pápai legátus újult erővel
próbált közvetíteni a két fél között.
Rávette Erzsébet királynét, hogy fogadja
el Ulászlót uralkodónak, míg a csecsemő
V. László nagykorú nem lesz. Cesarini
felelevenítette annak a korábbi tervnek a
lehetőségét is, hogy Erzsébet
hozzáadhatná egyik leányát Ulászlóhoz, a
másikat pedig annak testvéréhez, Kázmér
herceghez.
Született egy másik béketerv is,
eszerint Ulászló lemond a magyar
trónról a csecsemő javára, kárpótlásul
Szepes vármegyét Lengyelországhoz
csatolják, valamint Magyarország örök
időkre lemond a Podóliára, Moldvára,
Galíciára formált történelmi jogáról
Lengyelország javára. Hunyadi
meglepően éles szavakkal ellenzett
minden olyan megoldást, ami akár
egyetlen talpalatnyi magyar föld
feladásával járt volna. Hosszas
huzavona kezdődött a felek között Június
közepén a budai országgyűlés
közkegyelemben részesítette Erzsébet
királyné híveit abban az esetben, ha
július 25-ig meghódolnak Ulászló előtt
Birtokaikat is visszakaphatták, ha
elhagyják Erzsébet királyné pártját.
Júliusban újabb török követség
érkezett Budára, és kecsegtető
feltételekkel kínált békét Ulászlónak,
akinek e békére égető szüksége lett
volna. Mivel azonban a feltételek között
szerepelt Nándorfehérvár átadása,
valamint éves adó fizetése a portának,
Ulászló ezt a javaslatot habozás nélkül
elutasította.
A BASARAB-DINASZTIA ÉS A
HUNYADI-HÁZ ROKONSÁGA
Hunyadi János magát a havasalföldi
trónt uraló Basarab-dinasztia rokonának
tartotta, ám hogy ki révén, az sajnos a
feledés homályába merült az évszázadok
során.
De kik voltak a Basarabok? Basarab
az ótörök nyelvben "uralkodó atyát"
jelent. A család maga valószínűleg
mongol-tatár származású. Némely forrás
szerint Basarab nagyvajda atyja
Toktemir vajda volt, kipcsaki-kun
törzsfő, az ő atyja Nogáj kán, a kipcsaki-
tatár törzsek vezére, akinek atyja
Mongke Temur, az Arany Horda
uralkodója. Eszerint Basarab ősei között
találhatjuk Batu kánt és magát Dzsingisz
kánt is.
Mindez természetesen éles
ellentmondásban áll a nacionalista
román történelemfelfogással, amely már
Basarabot is színtiszta románnak véli, és
hallani sem akar holmi lovas-nomád,
barbár kunokról, tatárokról, kizárólag a
római légiósok és dák törzsfők nemes
leszármazottairól hajlandó tudomást
venni.
Nézzük, hogyan keveredtek a népek a
magyar határokon túl, Havaselvén,
Moldvában, hogyan jött létre a két román
fejedelemség. A történelmi adatokat
javarészt dr. Szádeczky Kardoss Lajos:
A Székely Nemzet története és
alkotmánya című könyve alapján, abból
idézve foglaljuk össze:
A tatárjárás nemcsak Erdély néprajzi
térképén idézett elő jelentős változást,
hanem a mai Havasalföld és a Balkán-
félsziget északkeleti részében is. A
tatárok megbuktatták azt a kun
birodalmat, amely a kunoknak a
besenyőkön 1060 körül aratott győzelme
után Moldva és Havasalföld területén
alakult meg. A kunok érzékeny
vérveszteséget szenvedtek a tatárok
beözönlése során, ráadásul a mongolok
nagy számban vittek magukkal
rabszolgasorba taszított kunokat
(Ugyanaz a folyamat zajlott le a
Kárpátokon túl, keleten és délen, mint
jóval később a törökdúlások idején a
Kárpát-medencében, amikor a magyar
népelem pusztult el nagy területen.) A
tatárok elől ugyanakkor nagy számban
húzódtak a Magyar Királyság területére
is a csapást túlélt kun törzsek.
A tatárjárás után az elnéptelenedő
havasalföldi, moldvai kun
szállásterületek nem maradtak
lakatlanok. A felbomlásban levő
bulgaro-vlach birodalom egyik
legmozgékonyabb eleme, a vlachok (a
mai románok ősei) foglalták el e
földeket. A vlachok egyébiránt már a kun
birodalom bukása előtt is megkezdték
kisebb-nagyobb csoportokban az átkelést
az Al-Dunán. Együttélésük a kunokkal
kezdetben békésnek volt mondható,
hiszen fel sem merült, hogy ne a harcias
lovas-nomádok akarata érvényesüljön a
békés pásztornéppel szemben.
A román történelemszemlélettel
ellentétben tehát a vlachok nem őslakói
sem Erdély földjének, sem a Kárpátoktól
délre és keletre elterülő termékeny
vidéknek. Ezeken a földeken csak
fokozatosan erősítették meg jelenlétüket,
és ahogy számuk szaporodott, úgy
olvasztották magukba az itt talált egyéb
néptörzseket, hogy a VI. század végén,
581-ben a mai Havasalföldön még
szlávok laktak, arról Menandrosz görög
írótól értesülünk, aki elbeszéli, hogy
Baján, az avarok kagánja az itt lakó
szlávokat haddal támadta meg. A
bolgárok a VII. században tűntek fel a
Balkán-félszigeten. Aszparuhnak, a
bolgár birodalom megalapítójának
hatalma a Duna mindkét partjára
kiterjedt, amit bizonyít az is, hogy a
görög írók világosan megkülönböztetik a
Dunán inneni és a Dunán túli bolgár
birodalmat. A mai Havasalföld területén
a szláv helynevek éppen úgy többségben
vannak, mint Erdélyben. Kétségtelennek
tűnik, hogy az eredetileg török nyelvű
bolgárok és a honfoglaló magyarok is
szláv népeket találtak az általuk
megszállt területeken, és nem vlachokat.
A tatárjárás után a bulgaro-vlach
birodalom északkeleti részébe tatárok
fészkelték be magukat. A birodalom
délnyugati részét, a mai Macedóniát a
szerbek foglalták el. E két idegen hódítás
arra kényszerítette a vlachokat, hogy
egyre sűrűbb csoportokban keljenek át a
Dunán, és leljenek menedéket a harcis
népek támadásai elől. A bevándorló
vlachok egyes törzsfőnökeik (kenézek és
vajdák) alatt kezdetleges
államszervezeteket alakítottak ki a
korábbi kun szállások területén.
A Kárpátokon kívül rekedt kun,
besenyő néptöredékekhez a tatárjárás
után Erdélyből magyarok, székelyek és
szászok vándoroltak ki nagyobb számban
a gazdag termőföldek megművelésének
reményében. A havasalföldi lakosság
mind jelentősebb rétegét alkotó vlach
(oláh) pásztorkodó népréteg, valamint a
szláv, kun, tatár, magyar, besenyő
népcsoportok asszimilációja már a 13.
század második felétől felgyorsult, és
néhány nemzedék alatt végbement. A
kun, tatár, besenyő vezetőréteg beolvadt
a nagyszámú pásztorkodó vlach
köznépbe, felvette azok nyelvét,
szokásait, vallását. A kun kenézi réteg
azonban még egy ideig sikerrel őrizte
meg etnikai különállását, vezetői
elhivatottságát. A havasalföldi vajdák
nyugati szemmel talán túlontúl
vérengzőnek tűnő szokásai egytől egyig a
tatár és más lovas-nomád népek
elrettentő módszereire vezethetők vissza.
A kun birodalom szétrombolása
utáni idők etnográfiai viszonyairól az az
oklevél világosít fel minket, amelyben
IV. Béla a johanniták nagymesterének
adja a Szörénységet (Olteniát). Ezen
oklevélből megtudjuk, hogy Olteniában
Ioan és Farkas kenézek és Litvaj
(Litovoj) vajda alatt románok laktak, az
Olttól keletre, Seneslav (Seneslaus)
vajda alatt szintén. Ezt az egész földet
IV. Béla a johannitáknak adta, kivéve
Litvaj kenézségét. IV. Béla mint a kunok
királya és ura rendelkezett az utánuk
pusztán maradt területekkel.
Kun Lászlónak egy 1282-ben kelt
okleveléből tudjuk, hogy a király
embere, Sóvári Sós György az
engedetlen Litvaj vajdát 1275-ben
megölte, testvérét, Barbatot elfogta és a
király színe elé vezette. A király
azonban Barbatot, miután az hűséget
fogadott és tetemes váltságdíjat fizetett,
szabadon bocsátotta.
 Litvaj vajda e lázadásától egészen
1324-ig nem tudunk semmit Havasalföld
történelméről. Kantakuzénos bizánci
történetíró arról értesít minket, hogy
1324 táján Basarab, Havasalföld
vajdája Sisman Mihály vidini bolgár
cárnak fegyveres segítséget adott a görög
császár elleni harcban. Ugyanebben az
évben a pápa is írt levelet a katolicizmus
gondolatával kacérkodó Basarabnak,
Havasalföld vajdájának, a "szeretett
fiúnak és nemes férfiúnak".
Robert Károlynak egy 1332-ben kelt
oklevele Basarab vajdát Tokomeri
fiának nevezi. Ez a Tokomeri nem más,
mint Tugomir (Toktemir vagy Tihomir).
Basarabot gyakran nevezték "Fekete
vajdának" (más feljegyzések szerint
éppen az atyját, Toktemirt nevezték így).
A képi ábrázolások alapján sötét bőrű,
keleties, türk arcvonású férfi volt.
Havasalföld és Moldva területén
ekkoriban még sok helyen éltek kunok,
bár nagyobb részük a tatárjárás elől
1238 és 1240 között a Kárpátokon
belülre, magyar területre húzódott, s az
Alföldön, a Tisza felső folyása mentén
települt le (Kiskunság, Nagykunság).
Valószínű, hogy Litvaj vajda
leveretése után ez a Toktemir egyesítette
először a kenézségeket, és aztán ő
függetlenítette magát a magyar király
fennhatóságától is. Fölhasználta a
magyar államnak azt a gyengeségét,
amely a különböző párt- és
trónvillongások következtében IV. Béla
halálától egészen Robert Károly
uralmának megszilárdulásáig tartott.
Róbert Károly a Basarab ellen viselt
háborút elveszítette, és ez alkalmul
szolgált Basarabnak, hogy
megalapíthassa az első vlach-román
államot.
Nagy Lajos uralkodásának első
szakaszában a Kunországnak is nevezett
Moldvában, valamint a Fekete-tenger
vidékén megtelepedett nogáji tatárok
gyakran háborgatták Erdély határait,
főként a Székelyföldet. Beütéseikkel
rendkívüli károkat okoztak Erdély
magyarságának. Ezek megtorlására Lajos
király 1345-ben hadfelkelést rendelt el,
meghagyván Laczkfi András székely
ispánnak, hogy vezessen hadat ellenük.
A had behatolt tatár földre és ott "Isten
segítségével sok tatárt kardélre hánytak".
A tatárok keményen küzdöttek Athlamos
nagyvezérrel, a nagykán sógorával
élükön. A viaskodás a feljegyzések
szerint három napig tartott, s a székelyek
fényes győzelmével végződött. Magát a
fővezért is elfogták és lefejezték dacára
annak, hogy töméntelenül sok pénzt
ígértek érte váltságdíjul. Győzelmi
jelvényül a székelyek sok pogány
zászlót, foglyot, aranyat, ezüstöt,
gyöngyös ékszereket, drága ruhákat
hoztak haza magukkal.
A fényes győzelemhez fűződik egy
izgalmas legenda, melyet az egykorú
minorita így jegyzett fel:
"Azt beszélték Váradon, hogy míg a
tatárokkal a csata tartott, a váradi
templomban sehol sem lelték Szent
László király fejét, s midőn napok
múltán megkerült, annyira verejtékezett,
mintha nagy munkából fölhevülve
érkezett volna valahonnan. A csodát egy
öreg tatár fogoly elbeszélése magyarázta
meg, azt állítván, hogy nem a székely és
magyar verte meg őket, hanem az a Szent
László, akit segítségül hívtak. Társai is
azt mondották, hogy mikor a székelyek
támadtak, hatalmas termetű vitéz ment
élükön, nagy lovon ült, fején
aranykorona volt, kezében csatabárd, az
ő rettenetes suhintásaival és súlyos
csapásaival - ez rontott meg minket,
mindnyájunkat. Feje fölött felséges szép
úrasszony alakja lebegett, csodálatos
fényességet árasztva, fején tündöklő
aranykoronával. Ebből is kiviláglik -
tette hozzá az egyházi író -, hogy a Jézus
Krisztus hitéért küzdő székelyeket maga
a boldogságos Szűz Mária és Szent
László király segítette meg a pogányok
ellen."
A székelyeket annyira fellelkesítette
a tatárok felett aratott győzelem és a sok
zsákmány, hogy a következő évben,
1346-ban minden felsőbb rendelet
nélkül, "csak úgy, önszántokból nagy
számmal rácsaptak a tatárok országára, s
ott csatát víva győzelmet arattak, és sok
tatárt öldöstek le. Nagy volt a zsákmány
is, drága fegyverekben, barmokban,
drágakövekben és gyöngyös
ékszerekben".
 Mivel a székelyek ezt követően is
rendre be-betörtek a területeikre, a
tatárok jónak látták a Székelyföld
közeléből távolabb, a Fekete-tenger
mellé s a Krím félszigetre, ott lakó
fajrokonaik közé húzódni.
A tatárok kivonulása után a kunok és
rutének által lakott Moldvába egy
Bogdán vajda vezette ki népét
Máramarosból. Lajos király azonban
továbbra is fenntartotta felettük a
fennhatósága jogát. A későbbi moldvai
vajdák ezért hűséget esküdtek, adót
fizettek a magyar királynak.
A Magyar Királyság fennhatóságát
az újonnan alakult moldvai vajdaság
felett a székelyek hadereje biztosította.
Az ő papjaik voltak a hittérítők az
újonnan visszaállított milkovi
püspökségben, melynek hívei közé a
Szeret-melléki őslakó csángó magyarok,
a bennmaradt kun töredékek s a katolikus
vallásra áttért szláv és oláh telepesek
tartoztak.
A székelyeknek ugyanez a
fennhatóságot biztosító és civilizáló
szerepe mutatkozott Havasalföld felé, az
oláh vajdaság irányában is, ahol Nagy
Lajos uralkodása alatt (1340-80) több
ízben harcoltak. Így többek közt a
Basarabnak 1330-ban fellázadt utóda,
Sándor vajda ellen, akit sikerrel vertek
le. Egy Lajk nevű vezér 1369-ben Isten
é s a magyar király kegyelméből
havaseli vajdának és Szörényi bánnak
címezte magát, s Demeter erdélyi
püspöknek engedélyt adott országában
katolikus templomokat szentelni és
püspöki teendőket végezni. Az oláhok
abban az időben tömegesen katolizáltak,
s 1372-ben Lajk vajda Lajos király azon
óhajtását, hogy a schismától (óhittől)
eltérjen, színleg teljesítette.
Visszatérve a Basarab-dinasztiára:
egyes történészek vélekedése szerint a
"Basarab" név nem csak hogy türk, de
egyenesen a kun nyelvből származik, s a
"legszentebb, a leghatalmasabb, a
győzedelmes" jelentéssel bír. Georgeta
Penelea megjegyzi, hogy ugyan a név kun
eredete kétségtelen, de ebből még nem
lehet következtetést levonni a viselőjére
nézve. Felveti annak lehetőségét is, hogy
nem maga Basarab volt kun, hanem
annak édesanyja.
Njeagu Duvara szerint (A románok
rövid története, Kolozsvár, 2010)
nemcsak Havasalföldön és Moldvában
maradt sok kun család a tatárjárás után,
hanem Erdélyben, az 1368 óta a
havasalföldi vajdák hűbérbirtokát alkotó
Fogaras és Omlás vidékén is.
"Erdélyből származó későbbi magyar
okiratok a XIV. században is tudnak ott
élő kunokról. Fogaras és Hátszeg
vidékén gyakoriak a kun nevek, ahogy
Havasalföldön is a helynevek olyan
világtól elzárt, ősi szokásainkra nézve
nagyon is jellegzetes hegyvidéki
helyiségekig, mint Lovistea. Az sem
érdektelen, hogy a XIV. és a XV.
századból származó első havasalföldi
oklevelekben nagy arányban fordulnak
elő kun nevet viselő bojárok, ami nem
feltétlenül azt jelenti, hogy valamennyien
kun származásúak voltak, de azt jól
mutatja, mennyire mélyreható volt a
kunok hatása."
Visszatérve Basarab nagyvajdára: ő
volt az, aki kezdetben magyar
hűbéresként egyesítette a Kárpátok és a
Duna közötti területen élő vlah, szláv,
kun és besenyő néptöredékeket. A
campulungi és Ramnicu Valcea-i egyházi
adatok szerint felesége a Margit nevet
viselte. Kettejük frigyéből két törvényes
gyermek született, valamint Basarab
ágyasaitól még vagy tucatnyi fiú és
leány. A törvényes gyermekek: Miklós
Sándor (Alexandru Nicolae), a
jövendőbeli fejedelem (1352-1364) és
Teodóra, aki Iván Sándor bolgár cár
felesége lett. Lehetséges, hogy Basarab
törvénytelen leánygyermekei közül
(legalábbis a regénysorozat szerint)
adták az egyiket feleségül Both
kenézhez, a nagyvajdai udvar kun
vitézéhez.
A regénysorozat szerint Both kenéz
asszonya, vagyis Csorba édesanyja
származott a Basarab-családból. Talán
épp a dinasztiának nevet adó Basarab
nagyvajda sok-sok leányának egyike
volt, talán az unokahúga. Neve a
Hunyadiak családi krónikáiban sem
maradt fenn, ám Csorba kenéz
emlékezetében természetesen elevenen
élt a szülőanya képe, mint ahogy az is,
hogy anyja a fehér kunok nyelvén kívül
csak az egyházi szlávot és a kipcsak-
tatárt beszélte.
Sándor Mihály (Alexandru Nicolae)
1352-től 1364-ig uralkodott. Őt két fia,
Radu és Vladislav (Vlaicu Vodi) követte
a trónon, akik együtt uralkodtak 1364-től
1377-ig. Utóbbi fiú halálával egyedül
Radura maradt a havasalföldi trón
egészen 1383-ig. Ekkor Radu - saját
atyjának bölcs döntését utánozva -
szintén két fiára hagyta a kormányzás
terhét, bízva abban, hogy Mircea
(Mircse) és Dan éppen olyan jól
megosztoznak a hatalmon, ahogy annak
idején ő és öccse, Vladislav
megosztoztak.
Csakhogy Radu fiai még atyjuk
életében véres vetélkedésbe fogtak a
hatalom birtoklásáért. Háromévnyi
közös "kormányzás" után Dan erőszakos
halált halt vélhetően bátyja, Mircea
kezétől. Ezzel a gyilkossággal a
fejedelmi családban évszázadokig
húzódó véres leszámolássorozat vette
kezdetét: Basarab dédunokái végleg
egymás ellen fordultak: Mircea fiai, a
későbbi Draculestik, és Dan
leszármazottai, a Danestik kíméletlen,
pusztító harca innen datálható. A
győzedelmes Mircea megerőszakolta
halott öccsének feleségét, Cereleát, aki
az így születendő fattyúnak az Alexandru
nevet adta. A csecsemővel Cerelea
hercegnő Mircea ellenségeihez szökött.
Dan fia, II. Dan később örökbe fogadta
Alexandrut abban a reményben, hogy egy
napon Alxendrut trónra emelve
egyesülhet a család két ága, s így
helyreállíthatják a békét.
Erre azonban egyelőre esély sem
mutatkozott. Mircsének, miután végzett
Dannal, egy másik testvérével is meg
kellett küzdenie. Ebben a harcban
komoly támasza volt Both kenéz, ki
magas méltóságot viselt a havasalföldi
vajdák udvarában. Both fia. Csorba
kenéz is tagja volt a Mircea (Mircea cel
Batran) körül kialakult kun-oláh-szláv
bojári, kenézi vezérrétegnek. Amikor
Mircea életben maradt fivére, Vlad
török támogatással kívánta magának és
utódainak a trónt megszerezni, Mircea
néhány megbízható emberét küldte Vlad
meggyilkolására. A merénylet nem
sikerült, ám Csorba kenéz végzett Vlad
tizenkét éves fiával. Vlad bosszúja
kényszerítette Csorbát és fiát, Vajkot
arra, hogy a rövid időre száműzött
Mircséhez hasonlóan Magyarországra
meneküljenek, és Zsigmond királytól
kérjenek menedéket.
A Basarab-család majd valamennyi
tagja római katolikus vallású volt
ellenben a havasalföldi oláh és szláv
köznép ortodox hitével. Márpedig ezen a
területen csak a szórványban élő
magyarok és a milkói püspökség
területén élő kunok voltak római
katolikusok.
Vajk vitéz és Hunyadi János is
katolikusnak született, és egész
életükben buzgón gyakorolták is
vallásukat.
 &nbsp

HAVASALFÖLD VAJDÁI:
BÁBUK A MAGYAR-TÖRÖK
SAKKTÁBLÁN?

Mivel Havasalföld (a középkori

krónikákban Ungro-Walachia, vagyis
Magyar-Havasalföld) históriája ezer és
ezer szállal kötődik Magyarország
történetéhez, nem árt, ha összefoglaljuk,
mely események határozták meg a XIV.
század végét, a XV. század első felét e
tájékon.
Mircea cel Batran, vagyis öreg
Mircea "Isten kegyelméből Havasalföld
vajdája, Fogaras és Omlás hercege,
Szörény grófja, Dobrudzsa despotája és
Silistria ura" címmel bírt Zsigmond
hűbéreseként 1383-tól öccsével, Dannal
együtt gyakorolta az uralkodást atyjuk.
Radu felügyelete alatt. Uralma 1386-tól
kisebb megszakításokkal 1418-ig tartott.
Igaz, Mircea vajda sokáig büszkén
hangoztatta, hogy hatalma nem a magyar
király kegyéből ered, hanem azt
dinasztikus jogon szerezte meg magának,
és csupán az erdélyi Fogaras és Omlás
hercegeként tartozik magát alávetni
Zsigmondnak vagy bármely magyar
uralkodónak.
Még alig három esztendeje
uralkodott, amikor 1389 decemberében
nem sokkal a szerbek rigómezői
veresége után Mircea Magyarország
ellen lépett védelmi szövetségre II.
Ulászló lengyel királlyal (akinek
felesége, Hedvig a magyar Nagy Lajos
király leánya volt; igaz, Öreg Mircea
felesége, számos későbbi havasalföldi
vajda édesanyja is magyar volt, Tolmay
Mária). E szövetséget a lengyel és
havasalföldi uralkodó a következő év
január 20-án Lublinban személyes
találkozón is megerősítette. Nem sokkal
később, 1391. július 6-án Öreg Mircea
és II. Ulászló Lvovban ismét megújította
a Magyarország ellen kötött védelmi
szövetségét.
A török terjeszkedés azonban
akarva-akaratlanul közelebb sodorta
Mircea vajdát Zsigmondhoz annál is
inkább, mert trónkövetelő testvére (más
vélemények szerint unokaöccse), Vlad a
török szultán mellett a lengyel udvart, II.
Ulászlót és Hedvig királynét is
megpróbálta saját ügye mellé állítani.
Mircea - attól tartva, hogy
diplomáciailag elszigetelődik, egyre
lázasabban kereste a magyar király
kegyeit. Vlad tervei mégis sikerrel
jártak, és az 1386 óta uralkodó Mirceát
török segítséggel 1395-ben sikerül
elűznie trónjáról. Igaz, csak három
esztendőre szerezte meg magának a
hatalmat... (Regénysorozatunkban a
Bitorló Vladnak is nevezett vajda az a
"fekete ember", aki az első regény
kezdetekor elűzi Csorbát és Vajkot
Havasalföldről. A fekete embert a
bosszú vezérelte: Csorba és néhány
kenéztársa részt vettek a Bitorló Vlad és
Öreg Mircea közötti testvérháborúban,
és vélhetőleg Öreg Mircea parancsára
éppen Csorba végzett Vlad egyetlen
fiával. A regénysorozat szerint Bitorló
Vlad magán viselte a "vér átkát", vagyis
azt az öröklődő betegséget, ami a
Basarab-dinasztia egyes tagjait sújtotta
száz év óta. Vlad bosszút állt fia
haláláért, s Újlaknál Vajkot sikerült
magával rántania a Tarcal-hasadékba.)
De még mielőtt Bitorló Vlad
győzedelmeskedhetne, álljunk meg egy
pillanatra! Ez az 1394-es esztendő
ugyanis kiemelkedő jelentőségű a
havasalföldi történelem szempontjából.
A még hatalomban lévő Öreg Mircea
október 24-én hatalmas győzelmet aratott
Bajezid szultán seregei felett. E
győzelem értéke annak fényében világlik
ki igazán, hogy néhány évvel korábban,
1389-ben ugyanez a Bajezid szultán veri
tönkre Rigómezőnél (Koszovo Polje) a
szerbeket, és két év múlva ugyanez a
Bajezid semmisíti meg Nikápolynál a
Zsigmond király vezette egyesített
európai keresztes seregeket.
A rovinei diadal után azonban nem
sokkal, 1395 tavaszán a bosszúszomjas
Bajezid visszatért serege élén, és döntő
csatában legyőzte, majd elűzte Öreg
Mirceát, és helyette Bitorló Vladot tette
meg vajdának. A török hadak Mircea
elűzése után betörtek Erdély területére.
Mircea ki mástól is kérhetett volna
segítséget, mint Zsigmondtól? Nem
sokkal azután, hogy a magyar király
Karácsonkőnél győzedelmes hadjáratban
legyőzte és behódolásra kényszerítette
István moldvai vajdát, 1395. március 7-
én Brassóban Öreg Mircea is
megújította hűségesküjét a magyar
királynak. Zsigmond nem mutatkozott
hálátlannak, és még a nyáron hadat
küldött Bitorló Vlad elűzésére. Sajnos
azonban a Havasalföldre betörő
Losonczi István és Bebek Ferenc
vereséget szenvedtek a törököktől. (A
hadjárat után temetetlenül maradt
vitézekről és a beszélő fej
rémtörténetéről a sorozat első kötetében
olvashattak (Hunyadi, első könyv: A
Hajnalcsillag fénye, 263-265. oldal).
A vereség nem törte le Zsigmondot,
és még júliusban maga állt egy magyar
sereg élére, újra behatolt Havasalföld
területére, s elűzte a török által
támogatott Bitorló Vladot. Hogy Mircea
vajda bizonyítsa háláját, a következő
évben három-, más adatok szerint ötezer
lovas élén részt vett a végzetes
eredménnyel záruló nikápolyi
hadjáratban. A keresztény sereg ugyan
megsemmisítő vereséget szenvedett, de a
hadjárat "mellékfrontján" Stiborici
Stibor erdélyi vajda megütközött Bitorló
Vlad török erőivel, és legyőzte őket,
Vladot pedig magyar fogságba vetette,
visszaültetve a trónra Mircea vajdát.
l400-ban Mircea megint csak magyar
katonai segítséggel megállított egy, a
Dunán átkelő török sereget.
 1401 novemberében Evrenosz bég
csapatai törtek be Erdélybe.
Visszatértükben a magyar királyi
csapatok és öreg Mircea hadai
szétverték őket Havasalföldön.
A magyarok és a havasalföldiek
szerencséjére a megállíthatatlannak tűnő
Bajezid szultánt 1402-ben Ankara
mellett legyőzte egy másik keleti hódító,
az ugyancsak türk eredetű Timur Lenk. A
megvert szultán gyalázatos körülmények
közt, ketrecbe zárva pusztult el a hódító
fogságában, fiai pedig az elkövetkező
esztendőkben véres belháborúba
bonyolódtak egymással a hatalom
megszerzéséért.
Mircea a zűrzavart kihasználva,
újból hathatós magyar katonai
támogatással elfoglalta Dobrudzsát.
Mircea beleszólt a török belpolitikába
is, és Bajezid egymással háborúskodó
fiai közül Muszát támogatta. Rossz lóra
tett, hiszen nem Musza, hanem a másik
fiú, Mohamed került ki győztesen a
viszályból.
Az I. Mohamed néven szultánná
emelt új uralkodó bosszúja nem maradt
el: 1417-ben hadat indított Öreg Mircea
ellen, ezért a vajdának nem maradt más
választása, behódolt, és újra török
adófizető alattvalónak nyilvánította
országát. Mircea elveszítette Dobrudzsát
is, S végül a következő esztendőben,
1418-ben meghalt.
Öreg Mircea halála után fia, Mihály
(Mihail) örökölte a havasalföldi trónt.
Neki csak kétesztendőnyi uralkodás
adatott meg. Részt vett abban a
hadjáratban, amit Zsigmond magyar
király indított az Al-Duna mentén 1419
októberében. A magyar és havasalföldi
hadak benyomultak Bulgária területére,
és több győzelmet arattak a török fölött
Zsigmond, hogy a déli védvonalat
megerősítse, felkészülve a várható
oszmán támadásokra, visszacsatolta
Szörény várát Magyarországhoz, mely
Nagy Lajos óta a havasalföldi vajdák
hű-bérbirtoka volt Mihály vajda egy
újabb török hadjárat során szerzett
halálos sebébe halt bele. Ez a török
bosszúhadjárat Erdélybe is elért, ahol a
törökök a Hunyad megyei Vaskapu
mellett szétverték Csáki Miklós erdélyi
vajda hadait Egy évre rá, 1421 nyarán
portyázó török hadak újra Erdélyt
prédálták: Brassó és a Barcaság vált
áldozatukká.
Mihály vajda után a vajdai hatalom
"átszállt" Öreg Mircea testvérének, a
meggyilkolt Dannak fiára, II. Danra, aki
igyekezett megtorolni atyja halálát II.
Dan kellő diplomáciai érzékkel
igyekezett magának megszerezni a
magyar király jóindulatát. Csakhogy ez
nem tetszett a bojárok egy részének,
különösen Mircea híveinek. Az új
szultán, Murád támogatásával e bojárok
sikerrel a trónra emelték Üresfejű
(Prasnaglava) Radut, aki szintén Öreg
Mircea fia volt.
Zsigmond király nem sokáig
késlekedett a válasszal, Ozorai Pipó
temesi ispán seregével 1423 nyarán
elűzte Üresfejű Radut, és visszaültette a
trónra II. Dant. Ozorai ezt követően a
Dunánál legyőzött egy török hadat, majd
a következő év őszén, a Szörényi
végeken vezetett sikeres hadjáratot a
török ellen. Decemberben a törökök
léptek megint, elűzték II. Dant és újra
Üresfejű Radut ültették a trónra.
Az adok-kapok folytatódott: a
következő évben, 1425 őszén Csáki
Miklós erdélyi vajda és Ozorai Pipó
temesi ispán jelentős létszámú magyar
se-reggel törtek be Havasalföldre, hogy
visszaültessék a trónra II. Dant. A Duna
mellett, Vidinnél megverték a törököket.
A következő évben Ozorai Pipó újra
hadat vezetett Havasalföldre, és
visszahelyezte a trónra II. Dant, elűzve
az időközben török segítséggel visszatért
Üresfejű Radut.
A következő évben, 1427. április
elején jött a menetrendszerű magyar
hadjárat Havasalföldre: ezúttal maga
Zsigmond király vezetett sereget a
törcsvári szoroson át, és megerősítette
trónján II. Dant. Mivel a török megint
mozgolódott Üresfejű Radu érdekében,
három hónapon belül másodszor tört be
magyar sereg Zsigmond vezetésével
Havasalföldre. Ezúttal is a Dunáig
nyomultak, visszafoglalták a töröktől
Gyurgyevó (Giurgiu) erődjét, és az
ütközetben végeztek Üresfejű Raduval
is.
 A következő évben Zsigmond
figyelmét a szerbiai események kötötték
le, hiszen Lazarevics István despota
halála után a tatai egyezmény értelmében
Magyarország visszavette a Duna menti
végvárak vonalát. Ismét magyar város
lett Nándorfehérvár is, Galambóc szerb
őrsége azonban inkább török kézre
játszotta a várat, semminthogy a
magyaroknak adja át Galambóc
ostrománál jelen volt kisebb segédhad
élén II. Dan is, hogy meghálálja
hűbérurának, Zsigmondnak a segítségét
(nem sok sikerrel, hiszen Murád
lecsapott a magyar-lengyel ostromhadra,
és átkergette őket a Duna túlsó oldalára -
ahogy az szintén a Hunyadi-sorozat első
kötetében olvasható).
 Ettől függetlenül Havasalföld - a
sorozatos és rendkívül szívós, akaratos
magyar katonai szerepvállalásnak
köszönhetően - néhány év békéhez jutott
1431-ben Alexandru Aldea moldvai
segítséggel próbálta megszerezni a trónt
nevelőatyjától, II. Dantól. Ez az az
Alexandru, akinek nemzőatyja Mircea
vajda volt, anyja pedig I. Dan felesége,
akit a győztes vajda megerőszakolt.
Alexandru II. Dan pártfogoltjaként nőtt
fel, aki szerette volna a család két ágát
újraegyesíteni. Nem volt hajlandó
azonban kivárni, míg eljő az ideje, és
moldvai segédcsapatokkal támadott II.
Danra. Hatalmát csak a következő évben
bekövetkező újabb török hadjáratnak
köszönhette. Ütközetben legyőzték és
megölték II. Dant, és Alexandru Aldea
vajdát, Mircea törvénytelen fiát ültették
trónra. Ő már a harmadik volt Öreg
Mircea fiai közül, akik sikerrel ragadták
magukhoz a hatalmat.
Alexandru Aldea, hogy meghálálja a
török segítséget, a törökkel együtt dúlta,
pusztította Dél-Erdélyt. Ostrom alá
vették Brassót és Szebent is, miközben a
magyar hadak a Felvidéken küzdöttek a
huszita fosztogatók ellen. Alexandru
Aldea kétszínűségét mindennél jobban
jellemzi, hogy a támadásról előre
értesítette Rozgonyi Istvánt, s
megjegyezte, hogy abban a pillanatban
átáll a magyarokhoz, ahogy azok
nagyobb sereggel rendelkeznek, s
képesek lesznek legyőzni a törököt
 Zsigmond természetesen egyetlen
percig sem bízott Alexandru Aldeában,
és már hatalomra jutásának első
pillanatától Mircea másik törvénytelen
fiát, az udvarában nevelkedő Vlad
herceget szemelte ki havasalföld
trónjára. Ezért 1431-ben Segesvárra
küldte Vladot, hogy álljon készen a
havaselvi vajdaság átvételére.
A következő évben csaknem sikerült
is Vladnak megkaparintania a hatalmat
Amikor Alexandru Aldeát a szultán
Edirnébe rendelte, Vlad szász zsoldosok
segítségével betört Havasalföld
területére, és néhány napra el is foglalta
annak trónját. Az Alexandru Aldeához hű
bojárok azonban összegyűjtötték erőiket,
és elűzték Vladot, hogy alig sikerült élve
hazajutnia Segesvárra.
A törökpárti Alexandru Aldea
egészen 1436. szeptember 5-ig
uralkodott Havasalföldön. Vélhetőleg
betegség végzett vele, ami szembetűnő
változatosság elődei sorsához képest.
Vlad Dracul végre bevonulhatott
szülőhazájába, természetesen magyar
segédcsapatok élén. II. Vlad első tette
volt, hogy véres bosszút állt az
Alexandru Aldeához hű bojárokon,
valamint hajtóvadászatot indított a
család Danesti-ága ellen, vagyis I. Dan
és fia, II. Dan leszármazottai, valamint
valamennyi férfirokonuk és a hozzá húzó
bojárok ellen.
Az új uralkodó - az addig Zsigmond
és Magyarország hívének mutatkozó -
 II. Vlad (regénysorozatunkban ő a
sárkányos úr, Vlad Dracul) lett. Hogy
nem sokkal hatalomra kerülése után már
a török érdekek alázatos
kiszolgálójaként látjuk viszont, nem
önként vállalt döntés következménye
volt: az ősszel már török hadak
pusztítottak Havasalföldön és Erdélyben
is. Vlad vajda kénytelen volt behódolni
előttük és hűségesküt tenni a szultánnak.
Két évvel később, miután a huszita
pusztítások és az erdélyi parasztfelkelés
végzetesen legyengítették az országot,
1438 nyarán újabb török rabló hadjárat
indult Erdély ellen. II. Vlad
segédhadakat biztosított a magyarok és
szászok pusztítására, s maga is
készséggel vállalta a törökvezető
szerepét Szászsebes patríciusainak azt
ígérte, ha megadják magukat,
személyesen veszi őket pártfogásba. Ezt
az ígéretet egyes feljegyzések szerint
megtartotta, mások szerint az így
országába csalt szász polgárokat az Al-
Duna mellett rabszolgának adta el,
vezetőiket pedig karóba húzatta.
1442 tavaszán, amikor Mezid bég
Dél-Erdélybe tört be, II. Vlad újra
készségesen átengedte az oszmán sereget
területén, kisebb segédhadakat is
biztosítva számukra.
Ekkor azonban már Hunyadi János
volt az, aki megtorolta a kétarcú román
hintapolitikát és seregeivel elűzte II.
Vladot, majd a magyar szövetségért
sokat bizonyított II. Dan fiát, II.
Basarabot ültette Havasalföld trónjára.
A jelek szerint Murád szultán sem bízott
különösebben II. Vladban, hiszen, ahogy
az regénysorozatunk ezen kötetéből is
kitűnik, elfogatta és két fiával
egyetemben fogságba vettette.
A KÉT DRACULA
Köztudomású, hogy a XV. század kelet-
európai, havasalföldi történelmében két
jeles vajda is viselte a később
hátborzongatóvá lett Dracula nevet.
Apáról és fiáról van szó, II. Vlad és III.
Vlad vajdáról.
Mindketten a kun-tatár eredetű
Basarab-dinasztia leszármazottai voltak,
és igen vészterhes időben, a Török
Birodalom és a Magyar Királyság közé
ékelődve igyekeztek biztosítani
fejedelemségük viszonylagos
függetlenségét Ez a valóságban szinte
soha nem sikerült, hiszen vagy a magyar,
vagy a török fél került fölénybe a
másikkal szemben, könnyűszerrel
ráerőltetve politikai akaratát
Havasalföldre és Moldvára.
II. Vlad vajda, aki
könyvsorozatunkban Vlad Dracul, avagy
Vlad Tepes néven is megjelenik (a
történelmi valóságban Tepes névvel
sokkal inkább a fiát, III. Vlad vajdát
illették). Öreg Mircea vajda
törvénytelen gyermekeként látta meg a
napvilágot 1395 körül. Kortársa volt
Hunyadi Jánosnak, talán néhány évvel
idősebb a magyar hősnél.
Vlad születésekor atyja, Mircea
fejedelem uralma éppen válságos
szakaszába ért, hiszen 1394-ben saját
testvére, Bitorló Vlad ragadta el tőle a
hatalmat török segítséggel. A
törvénytelen frigyből származó Vlad
vélhetőleg Erdélyben látta meg a
napvilágot, vagy nem sokkal születése
után került a száműzött Mircea
környezetébe, Erdélybe. Ezen esztendő
márciusában Mircea Brassóban magyar
katonai segítségben bízva hűséget
esküdött Zsigmond királynak. A magyar
katonai segítség nem járt rögtön sikerrel:
az első beütés Havasalföld területére
Bitorló Vlad elűzésére kudarcba fulladt,
de rögtön ezután maga Zsigmond vezette
a sereget a Bitorló ellen. 1395-ben rövid
időre visszahelyezte trónjára Öreg
Mircsét, ám a török ellentámadása után
Mircea ismét Magyarországra menekült.
A bosszúra remek alkalmat kínált a
következő esztendőben meginduló
keresztes hadjárat, melyre francia,
burgundi, német, itáliai, angol lovagok is
szép számmal érkeztek Budára. Mircea
hiába figyelmeztette az elbizakodott
francia, burgundi lovagokat, azok ostoba
módon Nikápolynál elhamarkodottan
rohamozták meg a török sorokat, az
egész sereg pusztulását okozva
könnyelműségükkel.
A vereség ellenére Stiboriczi Stibor
erdélyi vajdának sikerült elfognia
Bitorló Vladot, és visszaültetnie trónjára
Öreg Mircsét. Az ifjú Vlad vélhetően
néhány esztendővel később került hosszú
időre Zsigmond király udvarába, ahol
előkelő, a szövetséges fejedelem fiának
kijáró nevelést kapott. Vlad a magyar
király apródjaként rendkívül színes,
nemzetközi környezetben nőtt fel, de már
korán tudatosult benne, hogy Mircea
vajda fiaként eljöhet az idő, amikor a
törvényes örökösök félreállításával
magához ragadhatja Havasalföld trónját.
Mircea fejedelem és felesége, a
Cilleiekkel rokonságban álló Tolmay
Mária is katolikus vallásúak voltak
(utóbbi komoly összeggel támogatta a
Tirgovistében szász kereskedők által
épített Boldogasszony-
plébániatemplomot). S noha az ifjú Vlad
a vajda valamelyik szeretőjétől született,
valószínűsíthető, hogy a család
valamennyi férfitagjával egyetemben ő is
katolikus nevelésben részesült.
1418-ban meghalt Öreg Mircea, ám
halála előtt egy esztendővel kénytelen
volt behódolni I. Mohamed szultánnak.
A vajda törvényes fia, Mihály (Mihail)
örökölte a havasalföldi trónt Két évvel
később, a török elleni harcban elesett
Mihály, s a vajdai hatalom "átszállt"
Öreg Mircea testvérének, Dannak a
fiára, II. Danra. Hosszú ideig tartó
belháború vette ezzel kezdetét: a fent
már részletezett Üresfejű (Prasnaglava)
Radu és II. Dan közötti vetélkedés.
Ezalatt az ifjú Vlad mind
magasabbra emelkedett a magyar udvari
ranglétrán. Nyilvánvalóan
körvonalazódni kezdtek politikai
elképzelései, és már igen korán átlátta a
kelet-európai hatalmi viszonyokat. A
feljegyzések szerint részt vett a király
nyugati utazásain, így Havasalföld
történetének leginkább világlátott
uralkodója vált belőle. 1420-ban,
Mihály vajda halála után bizonyára
reménykedett benne, hogy Zsigmond őt
választja, de csalódására a hatalom
ekkor a Basarab-család Dan-ágára
öröklődött.
1423 kora tavaszán, huszonnyolc
évesen a türelmét vesztett Vlad
elérkezettnek látta az időt, hogy tegyen
valamit a hiábavaló várakozás helyett.
Pontosan tudta, hogy uralkodásának első
szakaszában atyja. Öreg Mircea is a
lengyel király felé kacsingatott, tőle
várva segítséget a magyar befolyás
mérséklésére (ahogy Bitorló Vlad is azt
hirdette hatalomra kerülése után, hogy a
lengyelek támogatták céljai elérésben).
Az ifjú Vlad tehát megszökött a budai
palotából, hogy a lengyel királyhoz
meneküljön Krakkóba, és tőle kérjen
segítséget atyja trónjának
megszerzéséhez.
Zsigmond azonnal rendelkezett Vlad
elfogásáról. A Thurzó fivéreket,
Györgyöt és Mártont küldte a szökevény
után: még a határon, a Kárpátokban
utolérték a herceget, és visszavitték
Budára. A király éreztette, hogy nem tűr
ellentmondást, és továbbra is II. Dant
tekintette Havasalföld törvényes
vajdájának - Vladnak tehát még nagyon
sok időt kellett várnia, míg álmai
beteljesedtek.
Vlad mégsem lett kegyvesztett, sőt!
Zsigmond még abban az évben komoly
diplomáciai megbízást adott neki. A
görög történetíró, Ducas Mihály
feljegyzése szerint Vlad herceg részt vett
azon a Zsigmond által elrendelt és
Konstantinápolyban megszervezett
tárgyalássorozaton, aminek témája az
egyházszakadás felszámolása volt. A
katolikusok és az ortodoxok
kibékítésének színfala mögött a
tárgyalások valójában Zsigmond és VIII.
Palailogoisz Johannész császár esetleges
szövetségét próbálták megszövegezni.
Vlad kapta a megbízást Zsigmond
királytól arra is, hogy kísérje el
Velencébe a bizánci császárt. A
bazileosz hajója 1423. november 15-én
kötött ki a tengeri köztársaság mólóinál.
Vlad feladata volt a feljegyzések szerint,
hogy megpróbálja meggyőzni a császárt:
ismerje el a római pápa fennhatóságát
Konstantinápoly fölött - cserébe az
esetleges nyugati katonai támogatásért a
török ellen. A tárgyalások végeztével
Vlad hazakísérte VIII. Johannész
császárt.
1431-ben török, lengyel és moldvai
támogatással I. Sándor (Alexandru
Aldea) került hatalomra, immár
harmadikként Öreg Mircea fiai közül.
Zsigmond elérkezettnek látta az időt,
hogy előhúzza a Vlad-kártyát Még az év
elején, február 8-án Nürnbergben
ünnepélyes keretek között a Sárkányos
Rend lovagjává avatta Vladot. A rend a
Luxemburg-ház hatalmi céljait, de még
inkább a kereszténység védelmét tartotta
legfontosabb feladatának. Tagjai közé
tartozott Aragóniai Alfonz, Stefán
Lazarevics szerb despota (aki a
nikápolyi csatában éppen a török oldalán
harcolt, Zsigmond ellen), Jagelló
Ulászló lengyel-litván király is. A
kitüntető címet Vlad oly sokra értékelte,
hogy a rend jelvényeként szolgáló
sárkányt szinte személyes címereként
használta a Basarab-ház hagyományos,
csőrében keresztet tartó sasmadara
mellett, s időnként helyett. Ebből a
sárkányos jelképből jött a román
nyelvben használatos Draculea, azaz a
Sárkány, a Sárkány fia elnevezés. A
Dracul a románban azonban "gonoszt" is
jelent, ezért nem véletlen, hogy majdan
III. Vlad vajda szintén ezzel a névvel
vonult be a történelembe.
Zsigmond persze nem csupán a
kitüntetéssel próbálta Vlad értésére
adni, hogy benne látja Havasalföld
jövőjét. A vajdafit még 1431-ben
Segesvárra küldte, hogy ott készüljön fel
testvére, I. Sándor (Alexandru Aldea)
elűzésére. Nem messze a várostól, a
Nagy-Küküllő mentén birtokot is kapott,
hogy fejedelemhez méltó
udvartartásának költségeit fedezni tudja.
Vlad herceg Segesváron pénzt veretett, s
ezen sárkányos dénárokat a szász
városok kalmárai elfogadták. Ez az
esztendő egyébként arról is nevezetes,
hogy ekkor született Segesváron Vlad
herceg második fia, aki atyjához
hasonlóan a Vlad nevet kapta a
keresztségben. Később ő lett a
Havasalföldön III. Vladként uralkodó,
karóba húzó vajda, aki a Dracula-mítosz
ősalakjaként ismeretes.
II. Vladnak számos gyermeke
született - számos nőtől. Első fia, az
1428-ban született Mircea édesanyja
valószínűleg egy erdélyi nemesleány
vagy a családdal együtt száműzetésbe,
Erdélybe távozott bojárcsalád leánya
volt Mircea az 1440-es évek első
felében atyjával együtt uralkodott, s
egyes történészek szerint, amikor II.
Vlad a szultán "vendégszeretetét"
élvezte, atyja helyett is ellátta rövid
ideig a vajdai teendőket. A vajdának
egyébiránt több fiát is Vladnak hívták.
Az idősebbiket, aki később a "Szerzetes"
jelzőt kapta, egy Caltuna nevű vlach
szeretője szülte (Szerzetes Vlad 1482-95
között uralkodott Havasalföldön).
A későbbi, rossz hírű vajda, III. Vlad
Tepes édesanyja egyes adatok szerint
egy névről nem ismert erdélyi - szász
vagy magyar - leány volt, más adatok
szerint viszont Cneajna hercegnő, a
moldvai fejedelem. Jó Sándor leánya, a
későbbi Nagy István (Stefan cel Mare)
nagynénje. Értelemszerűen Cneajna
hercegnő volt a vajda törvényes hitvese,
aki 1435-ben Segesváron megszülte
Szép Radut Radu a bátyjával, Vlad
Dracullal egyetemben hosszú éveken át a
szultán fogságában nevelkedett fejedelmi
pompában, de mégiscsak fogolyként
Radu a feljegyzések szerint nagyon szép
gyermek volt: az ifjú trónörököst a
későbbi szultán a szeretőjévé tette. E
homoszexuális kapcsolatnak
köszönhetően Szép Radu érzelmileg is
eltörökösödött, és török sereggel tört
bátyja ellen Havasalföldön.
Mint az előző jegyzetben már
említettük, a Segesváron való
megtelepedést követő évben, 1432-ben
Vlad herceg szász zsoldosok
segítségével betört Havasalföldre, de a
bátyjához hű bojárok akkor még
fegyveres erővel elűzték onnan, és
dicstelenül visszakergették Segesvárra.
I. Sándor így aztán egészen 1396.
szeptember 5-ig uralkodott
Havasalföldön. Halála után Vlad átvette
a vajdai címet, véres bosszút állt az I.
Sándorhoz hű bojárokon és a Danesti-ág
hívein.
BONFINI HUNYADI VASKAPU
GYŐZELMÉRŐL
"(Hunyadi) a hegyek között a ragyogó
győzelem emlékére diadaloszlopot
állított. Miután pedig valamennyien
ujjongva visszatértek a táborba,
Corvinust kitörő örömmel köszöntik, a
kiszabadult foglyok sokasága a lába elé
borul, és hálásan ölelgeti a térdét;
egyesek a haza atyjának, a tartomány
felszabadítójának nevezik, a katonák
győzhetetlen hadvezérnek, a foglyok
szabadítójának, az asszonyok szemérmük
megmentőjének, a gyermekek és ifjak
jóságos apjuknak; és e számos áldó jelző
között, mint abban mindenki egyetértett,
egy sem volt, amely ezt a szentséges
férfit ne illette volna meg méltán. Ő
pedig könnyet ontva mindenkit átölel,
örvend a köz javán, szívből hálálkodik
az isteni kegyelemért, városonként
istentiszteletet tartat, dicséri a katonák
vitézségét, a nép hősiességét és
fegyelmezettségét, részletesen
megemlékezik a kiemelkedők
hőstetteiről, magasztalja a nemesség
derekasságát és fölemleget minden egyes
tettet e nagyszerű háborúban."
HUNYADI AJÁNDÉKA ULÁSZLÓ
KIRÁLYNAK
Hunyadi a vaskapui győzelmet követően
nem mulasztott el Budára küldeni
többszekérnyi hadizsákmányt, számos
foglyot és az elragadott lófarkas
zászlókat. Bonfini szerint:
"Azt mondják, Corvinus János nem
akarta azt a látszatot kelteni, mintha a
királyt megfosztaná e jeles győzelem
hasznától és a zsákmány illő részétől,
ezért ellenséges fejekkel, fegyverekkel,
katonai jelvényekkel megrakott egy nagy
szekeret, az elejére odatette Mezid meg
a fia koponyáját, és elébe állított egy vén
törököt, akit a despota régtől ismert; úgy
meg volt rakva ez a szekér, hogy tíz ló
alig bírta elhúzni; ezt az öreget küldte
Ulászló királyhoz meg György
despotához (Brankovics György, rác
despota - a szerző megjegyzése), aki
ezek szeme elé kerülve, mint mondják,
megbízása szerint így beszélt: Corvinus,
felséged leghívebb szolgája és a despota
fia (természetesen csak átvitt
értelemben - a szerző megjegyzése)
küldi, jó király, e részt az imént kivívott
győzelem gyümölcséből, hogy ne fosszon
meg téged a zászlód alatt folytatott
háború dicsőségétől. Ajándékul küldi
neked az ázsiai vitézek koponyáit,
amelyeket e szekéren látsz, hogy előtted
legyen a bizonyság a jeles diadalról.
 Itt van két fejedelem koponyája, az
egyik Mezid hadvezéré, a másik a fiáé, a
többi parancsnokoké és nemeseké,
ezeken nemrég még fríg sapka díszelgett.
Ezek mutatják vereségük nagyságát; ezek
ösztökéljenek komolyabb
vállalkozásokra, amit királyi felségedtől
a vele született jámborság és
vallásosság folytán el is lehet várni; ti
pedig mindannyian ebből láthatjátok,
hogy milyen pompás alkalom kínálkozik
a halhatatlanságra és a dicsőségre.
Corvinus isten és ember iránti
hűségetekre felszólít benneteket a szent
és üdvös katonáskodásra, és azt kéri,
hogy tartsatok körmeneteket, állítsatok
hadba tekintélyes sereget, mert mindenki
attól tart, hogy a török végső
leszámolásra készül, és e csúfos vereség
megtorlására mindent el fog követni."
Egyéb források szerint a
következőket is tartalmazta az
ajándékokkal elküldött üzenet:
"Ezek a győzelmi jelek a kezdettek
folytatására, nagyobb, s még dicsőbb
tettekre lelkesítenek minket, fenség!
Kérem fenségedet, készüljön fel a
haderő, hogy helytállhasson, mert a török
erejének legvégső határáig mindent meg
fog kísérelni, hogy bosszút álljon ezért a
vereségért!"
Tény, hogy Ulászló országos
ünnepségeket rendelt el, nem volt hiány
az ünnepélyes fogadkozásokban sem:
"Hunyadinak többé soha nem lesz hiánya
sem csapatokban, sem fegyverekben,
sem élelemben, sem pénzben..." Ám
mindezek is csak ígéretek maradnak.
AZ ÓVATOS
BÉKETÁRGYALÁSOK ERZSÉBE
ÉS ULÁSZLÓ KÖZÖTT
Giuliano Cesarini rendkívüli pápai
követ minden követ megmozgatott az
Ulászló király és az Erzsébet özvegy
királyné közötti béketárgyalások
érdekében. Fáradságot nem kímélve
próbálta a megegyezés felé terelni az
ellen-feleket, közös nevezőre hozni a
korábban kibékíthetetlennek tűnő
érdekeket.
Jellemző módon Cesarininek először
V. Félix ellenpápa rendkívüli követével,
Alexander trieri püspökkel kellett
megküzdenie. Mindkét pápa szerette
volna megnyerni magának a lengyelek és
magyarok ifjú királyát, de nyilvánvalóan
IV. Eugenius római pápa törekedett
erőteljesebben arra, hogy a zsinattal és
az ellenpápával vívott harc kellemetlen
mellékzöngéiről elterelje a figyelmet, és
magát a török veszedelem elleni harc
élharcosának feltüntetve a kereszténység
érdekeinek valódi képviselőjeként
tüntesse fel.
Küldötte, Cesarini remek választás
volt ahhoz, hogy ezt a szándékot
megvalósítsa. A huszita háborúkban
hadvezetőként kudarcot vallott egyházfi
műveltsége, diplomáciai és retorikai
képességei messzemenőkig alkalmassá
tették arra, hogy valódi eredményeket
érjen el a vitázó felek között, és hogy
keresztény egységet kovácsoljon a török
ellen, melynek vezető szerepére az ifjú
Ulászlót szemelte ki.
Cesarini - nagy tudása és kiváló
képességei ellenére is szerény,
önmegtartóztató egyházi személy hírében
állt. A pápától pusztán a kis grosettói
püspökség javadalmait fogadu el, és a
feljegyzések szerint mindig
visszautasította a királyok, főpapok
ajándékait.
1442 márciusában érkezett
teljhatalmú követként Magyarországra
néhány nappal Hunyadi vaskapui
győzelme után. Felhatalmazása (legatus
de latere) kiterjedt Ausztria, Csehország
és Lengyelország területére is, vagyis
szabadon tárgyalhatott és állapodhatott
meg az érintett országok főpapjaival,
arisztokratáival. Kíséretének tagja volt
Trevisói Tadeus orvosdoktor - akinek
karrierje Rómán, Velencén, Zenggen,
Zágrábon és Budán át ívelt mind
magasabbra -, valamint Kristóf, a
görögországi Koron püspöke.
Cesarini béketerveit segítette elő,
hogy Erzsébet királyné és támogatója,
Habsburg Frigyes viszonya ebben az
időben megromlott. A Cillei és
Habsburg Frigyes közötti fegyverszünet
is labilisnak mutatkozott, és a
Felvidéken borzalmas pusztításokat
végbe vivő Giskra sikerei ellenére is
úgy tűnt, ajánlatos a roppant költséges
fegyveres konfliktusnak véget vetni.
 Magyarországnak elemi érdeke lett
volna a belső fegyvernyugvás, hiszen az
országnagyok figyelmét szinte kizárólag
ez a harc kötötte le. A török elleni átütő
erejű fellépés csak a belső nyugalom
helyreállítása után tűnt lehetségesnek.
Ennek tükrében csodálatra méltó, hogy a
belháború vérzivataros hónapjaiban
Hunyadi előbb Erdélyben parancsolt
megálljt Mezid bég portyázó hadainak,
majd ugyanazon év, 1442 kora őszén a
határt átlépve a Kárpátok és a Ialomita
folyó határvidékén Seháb ed Dihn
seregeit is szétverte. Cesarini ezen idő
alatt lázasan igyekezett békére
kényszeríteni az ellenérdekelt pártok
vezetőit. Először Erzsébetnél járt, aki
szinte teljesíthetetlen követelésekkel állt
elő. Mivel Cesarini azt hitte, hogy a
magyar rendek számára is mindennél
fontosabb a békekötés (ebben tévedett),
feltételezte, hogy Ulászló és magyar
hívei hajlandóak lesznek lemondani az
ország területének némely részeiről.
Amennyiben ugyanis Ulászló mondana le
a magyar trónról, ez esetben
Lengyelország megkapja kárpótlásul a
Zsigmond király által elzálogosított
Szepes vármegyét, Habsburg Frigyes
pedig az ausztriai tartományokhoz
csatolja Sopront, Újvárt, Kőszeget és
akár Győrt is.
A lengyel urak természetesen jő
néven vették volna az első változatot is,
hiszen így Ulászló kizárólag a hazai,
lengyel ügyekkel foglalkozhatott volna,
ráadásul Lengyelország területi
nyereséggel zárta volna a kalandot.
Cesarini az ügyben is latba vetette
szónoki képességeit.
,,A bíboros elment a királynéhoz,
ecsetelte előtte az egyetértés valamennyi
hasznát, a háború kártékonyságát,
mindezt múltbeli bajok példáival
bizonyította; hivatkozott az asszonyi nem
erőtlenségére, hátrányos helyzetére, a
nép szándékainak forgandóságára,
Giskra meg az egri püspök rokonságára,
amelynek ő sokat tulajdonított; felhozta
az utószülött csecsemő voltát és a
veszedelmet, hogy ha az szerencséje
vagy egészsége változása következtében
meghalna, barátai valamennyien habozás
nélkül elpártolnának tőle, nehogy az
ország árvaságra jusson; ő maga fogja
szerencsétlenné tenni két felnőtt leányát
is; másrészt arra intette, hogy mérlegelje
az ellenség erejét, hiszen nyilvánvaló,
hogy annak több a pénze, katonája,
fegyvere, lova, élelmiszere, jobb a
vezére; a lengyelek és magyarok
lehetőségei nagyobbak, és mert
asszonnyal meg gyermekkel folytatják a
háborút, napról napra nagyobbak
lesznek; ha hadseregét akár csak egyszer
is megverik, soha többé nem állíthatja
helyre, Ulászló viszont két ország fölött
uralkodik, ezért ereje, pénze, tartaléka
sohasem fogy ki; állandóan mérlegelni
kell az időket és a körülményeket, és
sohasem szabad annyit tulajdonítani a
becsvágynak és az egyéni érzelmeknek,
hogy miattuk a közjót elhanyagoljuk;
Magyarország érdekeit kell figyelembe
venni, mert ha meg nem szabadul a belső
háborúságtól, hamarosan elözönlik a
törökök, és ha a kereszténység e
bástyáját elfoglalják, rövidesen a többi
is a hatalmukba jut; ezt az óriási
tragédiát meg kell előzni, és mindig csak
az igaz hitet fenyegető veszélyt szabad
szem előtt tartani, nehogy, míg makacsul
védelmezi a gyermekbe vetett csalóka
reményt, mindent elveszítsen; ha ő lesz e
roppant szerencsétlenség okozója, isten
áll rajta bosszút, de azonnal; ezért tehát,
ha a korábbi feltételeket nem akarta
elfogadni, nehogy az utószülöttet
megfossza országaitól, ajánlatos lenne
úgy döntenie, hogy két, házasságra érett
lányát Ulászlóhoz és Kázmérhoz adja
nőül; a férjben és az asszonyban csak
nemük különbözik, a szülők iránti
szeretet egyforma.
A királyné erre azt válaszolta, hogy
ő már untig eleget mérlegelte a maga
meg az ellenfél erejét; őszintén bevallja,
hogy kelletlenül fogott e háborúba. Az
elé tárt feltételeket a rátermett és
gyönyörű utószülött iránt érzett
szeretetből utasította vissza, nehogy fiát
megfossza az ősi és atyai királyságtól;
László mellett ott áll az isten, az
ártatlanság és méltányosság védnöke;
emellett, amennyire asszonyi mivoltától
telik, nem hagyhatja cserben a hozzá hu
magyarokat, sem a hozzá hű Pannóniát,
azonban a háborút nem fogja gonoszul
tüzelni, ha a békekötés ésszerű feltételeit
megtalálják; végül pedig abban az
egyben biztos, hogy jobban szeretné, ha
erőszakkal ütnék ki az országból, mintha
tunyaság, félénkség vagy hanyagság miatt
önmaga hagyná el.
A legátus helyeselte a királyné
szándékát, mert az inkább férfias, mint
asszonyos lélekre vallott; de amint
észrevette, hogy nem utasítja vissza a
békekötés lehetőségét, nyomban az
egyezkedésre terelte a szót. Mindkét fél
számos feltételt hoz föl, mindegyiket
kölcsönösen visszautasítják, hogy
egyikük méltósága se szenvedjen
sérelmet, végül is a királyné
rákényszerült az egyezségre, mert nem
féltette kevésbé a lányai, mint a
fiacskája sorsát. A legátus a következő
békefeltételekről tudósította levelében
Ulászlót: A királylányok egyike
Ulászlónak, másika Kázmérnak, Litvánia
fejedelmének legyen a felesége.
Kázmérnak százhúszezer arany jár
hozomány gyanánt, Ulászlónak
kétszázezer arany fejében Szilézia
földje. A frigy megkötése után a királyné
elhagyja Sziléziát, de ha valaha módja
lesz rá, jogában áll visszaváltani a
tartományt. Ami pedig Magyarországot
illeti, Ulászlónak ettől kezdve nem jár a
királyi cím, hanem viselje a
gondnokságot és a gyámságot addig, míg
az utószülött el nem éri az érett kort,
azután hagyja el az országot. Ha az
utószülött ezalatt esetleg elhalálozna
vagy az ország elnyerése után
gyermektelenül múlna ki, Ulászló kapja
vissza a királyság teljes jogát és címét.
Végezetül azon költségek fejében,
amelyeket a király e háborúban
kifizetett, a Szepességet véglegesen
csatolják Lengyelországhoz. Ha a
magyaroknak még valami követelésük
volna Podóliában vagy Oláhországban,
azt ő maga térítse meg a lengyeleknek.
A kidolgozott egyezmény passzusait
felolvasták a jelenlevő főnemesek előtt,
a távollevőknek pedig megküldték. Az
előkelőségek különféleképpen
vélekedtek, és mindegyik a saját esze
járása szerint mondott véleményt.
Corvinus, aki otthon mindig a nyugalmat,
külföldön a háborút szerette, a török
fenyegetés miatt nem hagyhatta el
tartományát, hanem levélben ismertette
az álláspontját, melynek az volt a veleje,
hogy ha az egyezmény méltányos
feltételeket kínál, semmiképpen sem
szabad visszautasítani, mert az ország
lecsillapodása után bátorságosabban
lehet expedíciót indítani a török ellen; a
közös egyetértésnél nem lehet
üdvösebbet kigondolni; ha azonban nem
így van, bátor lélekkel kell viselni a
külső és belső csapásokat, és inkább
vállalni kell a legsúlyosabb kockázatot
is, mint megengedni, hogy az az ország,
amelyet meglehetős hatalomban vettek át
az ősöktől, méltánytalan békefeltételek
miatt kisebbséget szenvedjen;
elidegeníteni belőle egy darabot sem
meghatározott időre, sem véglegesen
nem szabad; nem lehet nagyobb gyalázat
a magyarok számára, mint ha azt az
országot, amelyet az elődök példája
szerint gyarapítani kellene,
nemtörődömségből és kishitűségből
napról napra gyengítik; ha folytatódik a
királyné ellen a háború, könnyebb
feltételek születhetnek, kisebb
jelentőségű dolgokban kell majd
engedni, mint ebben a kényszerűségből
kötött szerződésben, amelyet az ország
jelentékeny darabjainak elkótyavetyélése
árán vásárolnak meg. Erre néhány
cikkelyt módosítottak, és a legátus ismét
elment a királynéhoz; aztán visszajött, és
mert mindkét fél mindennap újabb s
újabb feltételeket szabott, végül is Julián
kieszközölte, hogy Ulászló menjen
Győrbe a királynéhoz, hogy kettejük
közvetlen tárgyalásain a béke
könnyebben létrejöjjön; jól tudta, milyen
sokat ér a személyes érintkezés és a
párbeszéd. Tehát a derék fejedelem,
hogy a köznyugalomnak hasznára legyen,
elment Győrbe; megérkezvén a
tárgyalásra, az első megbeszélés
alkalmával mindkét oldalról töméntelen
panasz és mentegetőzés hangzott el. Azt
azonban mindkét fél beismerte, hogy ezt
a törvénytelen és szentségtelen háborút
bizonyos kényszerítő körülmények
nyomására indította el."
Bonfini: A magyar történelem tizedei
(Kulcsár Péter fordítása)
HUNYADI BESZÉDE
HARCOSAIHOZ A IALOMITTA
VÖLGYÉBEN VÍVOTT ÜTKÖZET
ELŐTT
Újra csak Bonfini mester terjedelmes
krónikájához folyamodunk. Az itáliai
mester - saját bevallása szerint - még
tudott beszélni olyan veterán Hunyadi-
katonákkal, akik ifjúként részt vettek
János vajda csatáiban, vagy ha nem, hát
családi, közeli ismerőseik
elbeszéléséből ismerték azok
eseményeit. Bonfini igen aprólékosan
ismerteti a ialomitai ütközetet, noha nála
ez az ütközet kétséget kizáróan a
vaskapui csatát jelenti. A bizonytalanság
több történészt is zavarba ejt mind a mai
napig. Mivel Hunyadi alig egy esztendő
leforgása alatt több jelentős csatát is
megvívott a törökkel (csak 1442-ben a
marosszentimrei, a szebeni (vaskapui), a
ialomitai, a bulgáriai és a
nándorfehérvári ütközeteket), nem
csoda, ha ezeket már a Mátyás király
korában élt Bonfini sem tudta
egyértelműen különválasztani egymástól.
Ahogy a vaskapui csata helyszíne is
teljesen bizonytalan a magyar
történetírásban, úgy a ialomitai csatáé is
az. Egyes historikusok a tavaszi
vaskapui csatát gyulafehérvári avagy
szebeni ütközetként emlegetik, míg az
őszi, havasalföldi hadjárathoz kötik
Vaskapu nevét, ami már csak azért is
zavaró, mert a krónikák egybecsengő
híradása szerint Hunyadi nem erdélyi
területen vívta meg a csatát, hanem
Havasalföldön. A szerb évkönyvekből
tudjuk, hogy a csata a Ialomita folyó
felső folyásánál, a Kárpátok lábánál
zajlott, közel tehát az erdélyi határhoz. A
román akadémikusok úgy vélik, nem is a
Ialomita, sokkal inkább a Bodza-folyó
mellett, a Bodza-szorosnál vívta a csatát
Hunyadi és Seháb ed Dihn. Az ő
álláspontjuk szerint persze nem is igazi
csatáról van szó, hanem arról, hogy
Hunyadi huszonötezer katonája (azt nem
említik, hogyan duplázta meg serege
számát a vajda) a Bodza-szoros
hágójánál lesből lemészárolta a
beglerbég elbizakodottan előretörő
hadait.
Csakhogy Bonfini kimondottan két
egymással szemben, klasszikus
formációban felsorakozott sereg
csatájáról ír. A történészek éppen azzal
vádolják, hogy a kor hadviseléséhez
mérten túlontúl fejlett csatarendet
tulajdonít Hunyadinak, nem beszélve a
vajda módfelett taktikus
hadmozdulatairól. Véleményem szerint
azonban csak úgy volt lehetséges
Hunyadi váratlan győzelmeinek sorozata,
ha elfogadjuk, hogy korát megelőző
zsenialitással állította csatarendbe a
rendelkezésére álló sokszor valóban
szerény erőket, és azokat ösztönös
ügyességgel irányította akkor is, amikor
az ütközetek egyáltalán nem az előzetes
elképzeléseinek megfelelően alakultak.
Bonfini ebből a szempontból
hihetetlenül átélhető, részletes leírást ad,
amelyből többek között kiviláglik
Hunyadinak az a képessége, hogy képes
rögtönözni, ha terveivel ellentétesen
alakul a csata sorsa, avagy ha az
ellenséges hadmozdulatok azt
szükségszerűvé teszik. Ne feledjük,
Bonfini találkozott és beszélt Hunyadi
János veterán katonáival, akik nem egy
esetben személyes élményeikről
számoltak be ezen csaták lefolyását
illetően. Mindezek miatt úgy döntöttem,
hogy inkább hiszek Bonfininek, mint a
román történészeknek, és a csatát a
Ialomita azon völgyeibe helyeztem, ahol
ekkora sereg már kellőképpen szét tudott
bontakozni a Bonfini által megörökített
módon. A korabeli román helyneveket
természetesen nem ismerjük pontosan,
de nem kizárt, hogy az egyes forrásokban
szereplő Vaság nevű Ialomita-ágról
kapta nevét az ütközet, s ezt később már
összekeverték a vaskapui csata
helyszínét adó szoros nevével.
Mindazonáltal nem zárom ki annak
lehetőségét, sőt erősen valószínűnek
tartom, hogy a hadműveletek a Bodza-
szorosra is kiterjedtek, ezért a román
elméletnek megfelelően ezt a hadszíntért
is beépítettem a cselekménybe. Tudjuk
ugyanis, hogy az élelmiszer szűkében
lévő török had egy jelentős része
portyázni indult kényszerűségből, igen
nagy távolságokra eltávolodva a
főseregtől. Miért ne lehetett volna egyik
hadműveletük helyszíne a Bodzaszoros?
Különösen akkor, ha megpróbáljuk
rekonstruálni a két fél elképzeléseit,
haditerveit.
Hunyadi számára az lett volna az
üdvös, ha minél szűkebb terepen
ütközhet meg a jelentős, legalább
négyszeres túlerőben lévő oszmán
hadakkal. Csakhogy a törökök kiváló
felderítéssel, kémhálózattal
rendelkeztek, nyilvánvalóan pontos
értesüléseik voltak arról, hol táborozik a
vajda serege. Valószínűsítem, hogy több
napon keresztül patthelyzet alakult ki a
két had között: Seháb ed Dihn nem
kívánt belesétálni Hunyadi csapdájába,
Hunyadi pedig nem kívánt túlságosan
délre vonulni, olyan terepre, ahol játszi
könnyedséggel érvényesülhetett volna a
török számbeli fölénye.
Hunyadit sürgették jobban az
események, a Bodza-szoros felé vágtató
török seregtest közeledtének híre.
Amennyiben a portyázó törökök áttörtek
volna a szorosnál és hátba támadják, két
tűz közé szorulva a teljes seregét a
megsemmisülés veszélye fenyegeti.
Csatát kellett tehát vállalnia, és ha a
harc elkerülhetetlennek tűnt, a létező
legalkalmasabb terepet megtalálnia
hozzá. A Ialomita felső folyása, a mai
Moroeni, Glod melletti völgy talán
alkalmasnak tűnhetett erre, de
hangsúlyoznom kell, ez csupán egy
lehetséges rekonstrukciója a
havasalföldi hadjárat sorsdöntő
ütközetének. A jövőben csak részletes
régészeti feltárások igazolhatják a csata
valódi helyszínét, hiszen a feljegyzések
szerint több tízezer lehetett a csatatéren
maradt tetemek száma.
Ami pedig Hunyadinak az ütközet
előtt elmondott beszédét illeti,
nyilvánvalóan reneszánsz rekonstrukció
annak minden stílusjegyével. Bonfini
klasszikus példák sokaságát építi be
Hunyadi beszédébe, és olyan szónoki
fordulatokkal színesíti azt, amit a vajda
bizonnyal nem alkalmazhatott. A
lényegét illetően mégis valószínűsíthető,
hogy Bonfini itt is a valóságból, Hunyadi
valódi mondandójából építkezett, s a
beszéd magját azoktól a katonáktól
jegyezte fel, akik 1442 kora őszén a saját
fülükkel hallották azt, ama havasalföldi
völgyben.
"Higgyétek el, bajtársaim,
semmiféle vakmerőség sem késztetett
volna arra, hogy ezzel az irdatlan
tömeggel szembeszálljak, ha a szükség
nem kényszerít rá, ha nem önt belém
reményt hűségetek és virtusotok,
amelyet régóta ismerek, és nem lelkesít
elsősorban Jézus Krisztus kegyelmes
lelke, aki minket szánt e szent
katonáskodásra, és azt akarta, hogy
nevéért a ti jobbotok álljon bosszút.
Abból, hogy e gyönyörű harcra
felszólított, lássátok meg, hogy
mennyire szeret titeket, és ismerjétek
fel a megváltó mérhetetlen jóságát. Ha
ma is ugyanazok a férfiak akartok
maradni, akik korábban voltatok, az
isten három olyan lehetőséget kínál fel
nekünk, amelynél nagyobbat kívánni
sem lehet. Először azt, hogy vagyonunk
sértetlenségével együtt megmenthetjük
gyermekeinket, hitveseinket, hazánkat,
emellett ismerjétek fel a múlhatatlan
világi dicsőség és az örök boldogság
elnyerésére kínálkozó alkalmat.
Bárcsak olvastátok és ne láttátok, ne
szenvedtétek volna el azt a rengeteg
tűzvészt, csapást, kárt, amelyet a
törökök eddig nekünk okoztak! Ha a
megváltó legkegyelmesebb szelleme és
a ti fékezhetetlen bátorságotok nem áll
mellettünk, már régen nem volna
gyermeketek és hitvesetek, hanem
nyomorult rabszolgaságba estek volna,
nem volna családi tűzhelyetek és
szentélyetek, amely körül élhettek és
imádkozhattok, és ha a
legszentségesebb hit, az elszánt lélek
meg az istenbe vetett reménytől szilárd
erő meg nem őrzi számotokra mindazt,
amiről beszélünk, nem volna hazátok,
nem volna vagyonotok, nem viselnétek
tisztségeket, nem őriznétek
szabadságaitokat. A törökök dühe már
mindent a maga hatalma alá hajtott
volna, ha fegyveretek vissza nem
hőkölteti és sok csapással hátra nem
szorítja azt. Sehol sem tudták őket
megfékezni, erőiket képtelenek voltak
meghátrálásra kényszeríteni a görögök,
a macedónok, akik egykor a
világhatalmat birtokolták, sem a trákok
bátorsága, a mysusok ereje, Epirus és
lllyricum sem. Az athéniek, a thébaiak,
a spártaiak; akik az ősidőkben a
katonáskodást meghonosították, önként
meghátráltak előttük. Az istenség ránk
ruházta a dicsőséget, a diadalkoszorút,
ránk, akik gyakorta csekély sereggel,
néha védtelenül bekerítve súlyos
vereségeket szenvedtünk,
szétszórattunk, megfuttattunk De nincs
az az emberfajta a földön, amelytől
jobban sápadoznának és rettegnének,
mint tőletek, mert a folytonos
vereségekből megtanulták, hogy
ugyanúgy tartsanak tőletek, ha kevesen
vagytok, mintha sokan. Most pedig
megszámlálhatatlan légiókkal jöttek,
hogy végső erőpróbát tegyenek; ám
nektek nem kell jobban félnetek, mint
eddig hiszen mennyei vezérlet és
oltalom alatt forgatjuk a fegyvert, és a
számos győzelem, a hosszú tapasztalat
meg a sok próbát kiállt bátorság rég
megtanított arra, hogy mire
vállalkozhatunk. Ehhez járul, hogy
katonáik bakák vagy szolgák, kisegítő
vagy erővel kényszerített tömeg és
pogány; a testőrkatonaságon kívül
nincs igazi vitéz az ellenség soraiban;
a többiek erőszak alatt, kelletlenül
mennek a csatába, ezek éppen
gyávaságuk miatt kerültek szolgasorba.
Gondoljátok meg, hogy azok a görögök,
macedónok, illírek, akiket a
segítségükre küldtek, nem hagyták el a
keresztény bitet, és nem őértük, hanem
miértünk fognak küzdeni; azt remélik,
hogy mi állunk bosszút értük, mi
leszünk a győztesek. Ezek ebben a
háborúban a törököknek csak a nevüket
adják, de erejük és szívük a mi
oldalunkon áll; ők a mi diadalunkért
imádkoznak Ezért akkora bátorsággal
és erővel keli verekednetek, amekkora
győzelem, Zsákmány és dicsőség vár
rátok Nem idegen tűzhelyért és oltárért
kell vívnotok, hanem a sajátotokért; ma
odáig vitt minket a szükség, hogy ha mi
magunk nem állunk bosszút magunkért,
és nem iparkodunk a szokott
elszántsággal és bátorsággal, akkor
holnap a legrettenetesebb
szenvedéseket leszünk kénytelenek
elviselni. Mindenekelőtt javaink
vesztét, gyermekeink szolgaságát, a
szüzek megbecstelenítését, a nők
meggyalázását, a szülők legyilkolását,
a házak és a templomok felégetését, és -
ami mindennél súlyosabb - megváltónk
és minden istenünk megcsúfolását;
összetörik vagy horogra vonják az
istenek szobrait; az ezüstöt, aranyat
beolvasztják és profán célra
hasznosítják, a vallási szertartásokat
eltörlik, és ha az isten nem talál
bennünk derék védelmezőre, árulásunk
és tunyaságunk miatt kiköltözik a
szivünkből. Istenünk, ha akarná, egy
szempillantás alatt a kisujjúval
összezúzhatná az összes törököt, de
mert nevének védelmét a mi jobbunkra
bízta, először a mi virtusunkat teszi
próbára, hogy ha azt erősnek és bűnek
tapasztalja, hatalmas karjával
megoltalmazzon és megerősítsen
minket. Isten soha senkit sem hagyott
el, aki hű és hálás volt; a megváltó
Jézus sem távozik mellőletek soha, ha ti
nem hagyjátok cserben magatokat.
Nevének hatalmával, mely név
mindenek fölött való, összetöri az
ellenséget és felmagasztalja az
istenben bízó igazat. Ráadásul nekünk
más okunk van a harcra, mint nekik, és
összehasonlíthatatlanul szilárdabb a
reményünk. Ezek egy úrért, mégpedig
egy pogány úrért, minden gaztett
főkolomposáért ragadtak fegyvert,
zsákmányért és rablásért, nemzetek
pusztításáért, más országáért és annak
gyarapításáért, múló dicsőségért. Ezzel
szemben mi az igaz hitért, a keresztény
közösségért, gyermekeinkért,
hitveseinkért, vagyonunkért harcolunk.
Márpedig nincs, ami nemesebb ennél,
ami méltóbb az utókor emlékezetére,
alkalmasabb a halhatatlanság
kiérdemlésére. Ó, mennyi jutalom vár
az egekben azokra, akik gyarapítják
vagy megszabadítják a hazát, akik őrzik
és oltalmazzák az istenek tiszteletét, az
igaz hitet! Tapasztalatból tudjuk, hogy
az úr sohasem hagyja el a jámbor, igaz
és jó embert. Gondoljátok meg tehát
mindebből bajtársaim, hogy nekik vagy
nekünk van-e több esélyünk. Bizzatok
megváltónkban, aki mennyei jutalmat
ígér, és mutassátok meg most
hűségteket, hősiességteket az isten és a
haza iránt egyaránt. Mivel pedig égj
segítség nélkül nem foghatunk semmibe
sem, arra kérlek benneteket,
légióparancsnokok, századosok és
kapitányok, hogy mielőtt a csatajel
felharsanna, csapatonként és
zászlóaljanként mondjatok áhitatos
imát, buzdítsátok a katonákat az üdvös
és szent harcra, légjónként tisztítsátok
meg egymást a szent gyónás
misztériuma által, mondjatok misét, és
égre néző arccal vegyétek az áldozás
titkos szentségét; majd, miután lelketek
megtisztult, öleljétek és csókoljátok
meg egymást, esküdjetek egymásnak
kölcsönösen, és tegyetek
visszavonhatatlan fogadalmat, hogy e
szent csatában egyiktek sem hagyja el a
másikat, hanem egy emberként hősiesen
verekedtek az oltárért és a családi
tűzhelyért. Végül pedig üdítsétek föl
egy kissé testeteket a tábori reggelivel,
majd jeladásra kiáltsátok háromszor
fennszóval Jézus Krisztus hatalmas
nevét, és azzal a hősiességgel, azzal az
elszántsággal vágjatok neki az
ütközetnek, amellyel ő vállalta halálát
a ti megváltásotokért és
megszabadításotokért. Megváltónk
szent imádatára, a hazaszeretetre, isten
és ember iránti hűségtekre elrendelem
és megparancsolom, hogy így tegyetek,
és kérek, könyörgök, harcoljatok azzal
az elhatározással, hogy vagy fényes
diadalt arattok, amiben nem
kételkedem, vagy ha a dolog másképp
fordulna, ma boldog életet nyertek a
mennyben, és nem az alvilágban
ebédeltek, mint ama görög hanem a
magasságban. Mert Krisztus, a
végtelenül jó és mindenható, mindvégig
mellettünk fog állni, és higgyetek
nekem, bizzatok bennem, ma nemhogy
kiszabadít a törökök markából, de
halhatatlan neve által az ellenségtől
nyert dús zsákmánnyal is gazdagít, és
épségben, ujjongva vezet haza
mindnyájunkat. "
A SZERENCSÉTLEN SORSÚ
MIRCEA VAJDAFI
Vlad Dracul vajda elsőszülött fia,
Mircse, vagy román írásmód szerint
Mircea tragikus sorsú tagja volt egy
kegyetlenségéről hírhedett családnak.
Valószínűleg 1422-ben született.
Anyjáról kevés kézzelfogható információ
maradt fenn, vélhetőleg törvénytelen
gyermekként jött a világra. A történészek
egy része úgy véli, Mircea
társuralkodóként vette ki a részét
Havasalföld kormányzásából atyja
oldalán az 1440-es évek elején.
Hunyadi János 1442 kora őszi
havasalföldi hadjáratát követően a
magyarok II. Basarabot ültették
Havasalföld trónjára. Vlad Draculnak és
családjának ismét menekülnie kellett
Murád Edirnébe kérette Vlad Dracult,
külön kérte, hogy mind a három fiát
hozza magával. Nem volt nehéz kitalálni,
hogy a szultán a fiúkat fogságban,
túszként kívánja magánál tartani annak
érdekében, hogy a vajda véletlenül se
pártoljon el a portától.
Vlad Dracul pontosan tudta ezt, ezért
legidősebb fiát, Mirceát nem is vitte
magával. A szultán így csak a kis Vladot
és Radut tudta Egrigöz várába vitetni,
míg Vlad Dracul egy ideig Gallipoli
erődjében raboskodott. Ezalatt Mircea
Stefan cel Mare moldvai vajdánál
keresett menedéket Létezik egy levél,
melyet a vajda Braila és Buzau
havasalföldi városok nemeseinek
címzett, s ebben tudatta velük, hogy
fiaként fogja szeretni Mirceát. A
havasalföldi bojárok válaszlevele nem
sikeredett túlontúl finomkodóra:
"Írjuk neked, István vajda: Van-e
benned emberség, van-e neked agyad,
hogy tintádat pazarolod egy kurva fiára,
Caltunei fiára, és mondod, hogy ő fiad
neked? Ha ő neked fiad és jót akarsz
tenni neki, akkor halálod után hagyd
úrnak helyedben és az anyját tartsd meg,
hogy legyen neked asszony, ahogy volt a
mi országunkban az összes halász
Brailából, és tanítsd országodat, hogyan
szolgáljon, tőlünk pedig tartsd távol
magad, mert ha bajt keresel, azt könnyen
megtalálod. És úgy tudjátok meg ti mind,
ellened fogunk menni és a mi urunk,
Basarab fejedelem mellett fogunk
harcolni utolsó leheletünkig."
Vlad Dracul kiszabadulása után
elkergette II. Basarabot, ám néhány
évvel később, amikor Hunyadi
nyomására a magyarbarát bojárok ismét
fellázadtak Vlad Dracul ellen, őt is és
Mircea fiát is különösen kegyetlen
módon megölték. Egyes források szerint
mindkettejük arcbőrét lenyúzták, majd
élve eltemették őket.
A DRACULA FIAK TÖRÖK
FOGSÁGA
Az igen bőséges Dracula-irodalom
jószerivel egyetlen tudományos vagy
tudományosnak szánt munkája sem
mulasztja el megemlíteni, hogy a
nevezetes Vlad Tepes személyiségének
kialakulásában igen fontos szerepet
játszott a sokéves török fogság.
A történelmi feljegyzések alapján
rekonstruálható, hogy 1442-ben Murád
szultán magához rendelte Vlad Dracul
(II. Vlad) havasalföldi vajdát és
mindhárom fiát. Mohamed Nesri török
krónikája szerint ennek előzményei
kétséget kizáróan Hunyadi János
sorozatos győzelmei voltak. A szultán
egyáltalán nem volt elégedett azzal a
szereppel, melyet Vlad Dracul, és
vezetése alatt a havasalföldi
arisztokrácia betöltött, egyenesen azzal
vádolta a vazallusait (a vajdán kívül
Brankovics György szerb despotát is),
hogy nem hozzá, hanem egyre inkább a
magyarokhoz húznak, és igyekeznek
lerázni magukról a török igát.
Nesri úgy tudja, hogy Bulgária török
kormányzója hívta fel a szultán figyelmét
a csatlós államok vezetőinek
hűtlenségére. (Köztük említi Hunyadit is,
ami abszurd, hiszen Erdély ebben az
időben a legkevésbé sem török hűbéres
állam.)
 Murád tehát mindkét vezetőt, Vlad
Dracult és Brankovicsot is magához
rendelte. Brankovics két fiát már
korábban, Szendrő elfoglalása után
megvakíttatta és kiheréltette, ezért
Draculnak sem lehettek kétségei afelől,
hogy a szultán mi mindenre képes. Míg
Brankovics fittyet hányt Murád
leplezetlenül fenyegető meghívására,
Vlad Dracul nem tehetett mást, mint hogy
útnak indult Gallipoliba (Gelibolu), ahol
a szultán udvartartása ideiglenesen
tartózkodott Havasalföld ezekben a
hónapokban Hunyadi és a Hunyadival
szövetséges II. Basarab uralma alatt
állott, s utóbbiról tudjuk, hogy véres
hajtóvadászatot indított a Draculesti-
hívek ellen.
 Az elűzött vajda Mirceát nem vitte
magával, inkább rábeszélte, hogy
moldvai rokonaiknál keressen
menedéket magának.
Amikor Vlad és a két kisebbik fia,
Vlad, valamint az alig hétéves Radu
megérkeztek Gallipoliba, a szultán
katonái azonnal őrizetbe vették őket. A
vajdát először Gallipoli várában
börtönözték be, majd Edirnében tartották
fogva. Két fiát a szultán parancsára
Egrigöz (Egregoz) erődjébe vitték. Itt
mindkét fiú szigorú iszlám nevelést
kapott Megtiltották nekik, hogy
anyanyelvükön beszéljenek, csak törökül
volt szabad megszólalniuk, és kemény
büntetésre számíthattak, ha egymás
között oláhul váltottak akár csak egy szót
is.
Egrigöz után Tokatba, Belső-
Anatóliába, majd Drinápolyba, a
szultáni udvarba kerültek. Itt tapasztalták
meg Murád könyörtelenségét, azt a
semmihez sem fogható szigort, amivel
birodalma rendjét és fegyelmét
fenntartotta.
KIK VOLTAK A JANICSÁROK?
Kötetünkben az ifjú Vladut török
fogságának és kiképzésének leírásakor
számos olyan kifejezés olvasható, amely
nehezen vagy egyáltalán nem érthető a
janicsár hadtestek felépítésének
minimális ismerete nélkül.
Mint arra valószínűleg sokan
emlékeznek tanulmányaikból, a
janicsárok gyalogoskatonák voltak. A
Török Birodalom a meghódított
területekről elrabolt, vagy adó fejében
elhajtott, többségében keresztény ifjaiból
sorozta be a hadtestek állományát. Az
elfogott fiúk kényszersorozása (dárül-
barbon) alapelve a "minden ötből egy"
(pendzsik) volt, mely módszert a törökök
- mint oly sok mást is - a perzsáktól
vették át arab és szeldzsuk közvetítéssel.
Az ötöd eredetileg a hadizsákmány
elosztásának a próféta által
meghatározott szabálya volt, miszerint a
hitetlenektől származó anyagi javakat,
foglyokat, rabszolgákat pénzbeli értékre
váltva öt részre osztották. Ennek az
értéknek az ötöde a prófétát, később a
kalifát mint vallási vezetőt illette meg.
Ebből a szokásból, vallási törvényből
alakult ki, hogy minden ötödik fogoly,
különösen a harcképes ifjak a szultáni
seregbe, vagyis portaszolgálatra
soroztattak be.
A zsákmány öt részre osztását
természetesen nehezítette, hogy éppen
milyen "napi árfolyamon" határozták
meg a hitetlen területeken összefogdosott
rabszolgák árát. Az ötöd kiszámításához
használt ár kezdetben 125 akcse volt, de
később folyamatos viták tárgyát képezte,
akár fegyveres konfliktusokhoz is
vezetett. Előfordult, hogy a már-már
megnyert ütközetet az elosztás miatt
kitört veszekedés miatt veszítették el a
törökök (például 1596-ban, amikor Vitéz
Mihály havasalföldi vajda Szinán
vezérnek a giurgiui hídnál
összetorlódott, osztozkodásba
belemerült seregét lőtte szét ágyúival).
A janicsárhadtestek feltöltésének
másik fontos alapja a devsirme adó volt.
A török által megszállt területeken a
katonának alkalmas fiúgyermekek
kiválogatása és besorozása
évszázadokon keresztül az Oszmán
Birodalom legfanatikusabb,
legütőképesebb fegyvernemének alapjait
teremtette meg. Megjegyzendő, hogy a
leigázott népek gyermekadóját sem a
törökök találták ki, hiszen magát a
rendszert a bizánciak és a mongolok is
alkalmazták már előttük. A történészek
szerint az oszmánok a Timur Lenktől
elszenvedett ankarai vereség (1402) és
az azt követő tizenegy esztendei
interregnum, a trónharcok idején kezdték
tömegesen alkalmazni a devsirme
rendszert S bár a muszlim vallás nem az
erőszakos hittérítés elvét vallotta, a
kényszer és a katonai racionalitás mégis
e módszer uralkodóvá válását segítette.
Különösen élesen merült fel a kérdés
Hunyadi győztes csatáinak, hadjáratainak
következtében, amikor a törökök
egyszerűen nem jutottak elég
rabszolgához, fogolyhoz.
Bár a fiúgyermekek elragadását és
erőszakos besorozását a török
hadseregbe minden jó érzésű keresztény
rettenetes cselekedetnek minősítette, az
igazsághoz tartozik, hogy sok, végtelen
nyomorban élő balkáni család számára
megváltás volt, ha egy éhes szájjal
kevesebbet kellett táplálniuk.
A közhiedelemmel ellentétben
persze a janicsárhadtestek személyi
állománya nem kizárólag, és bizonyos
időszakokban még csak többségében sem
keresztény származású katonákból állott.
Itt is meg kell azonban különböztetni a
"hivatalos szabályokat" és a hétköznapi
gyakorlatot. Elvileg a született
muszlimok nem szolgálhattak volna
janicsáregységekben, a gyakorlat
azonban azt mutatja, hogy a
hadszervezők nem voltak ennyire
finnyásak.
Kik voltak azok, akiket mégsem
soroztak be? Hagyományosan a
városlakókat és a zsidókat Ennek oka
vélhetően az volt, hogy a városi
kézművesek, kereskedők, iparosok,
zsidók jómódúak voltak, ennek
megfelelően több adót, haradzsot fizettek
a szultán kincstárába, mint a földműves
ráják. Nyilvánvaló, hogy a török
hadszervezet a vidéki, elsősorban a
paraszti életmódot folytató szegények
gyermekeit tekintette megfelelő
alapanyagnak. Őket ugyanis a
meggazdagodás vágya is hajtotta az
előrejutásban. A városlakókat és a
zsidókat - ahogy arra Generál Tibor
nagyszerű munkájában utal - ha már
katonai szolgálatba kényszerültek,
inkább alkalmazták orvosként,
hadmérnökként, hajósként, hadi
kereskedőként.
A besorozás szabályait "A
janicsárok törvényei" című könyv írja le:
papok és falusi elöljárók gyermekeit
nem szabad elvinni, ahogy az egykéket
sem, az árvákat, testileg hibás fiúkat,
betegeket, körülmetélteket sem.
 Kevesen tudják, de a magyar
hódoltsági területeken egy idő után már
nem szedtek devsirme adót, vagyis nem
raboltak el fiúkat janicsárnak. Ennek
több oka is lehetett. Egyrészt a magyar
fiúk közül feltűnően sokan a janicsárrá
nevelésük után sem felejtették el
hazájukat, vallásukat. A balkáni
népeknél kevésbé bizonyultak
megbízható, fanatikus iszlám
harcosoknak. Másrészt szerepet játszott
a döntésben az is, hogy a magyarok
fegyveres ellenállását a szokottnál is
jobban hevítette a devsirme intézménye.
Harmadrészt, Szapolyai János
uralkodásának idején már úgy tekintettek
Magyarországra, mint önként behódolt
tartományra, melynek lakóival szemben
kíméletesebb bánásmódot kell
alkalmazni. Mindezek ellenére
természetesen előfordult, hogy az
elhurcolt magyar foglyok áttértek az
iszlám hitre és önként álltak a szultán
szolgálatába.
A szigorú szabályok értelmében nem
volt szabad a felsoroltakon kívül
muszlimokat, grúzokat és horvátokat sem
összegyűjteni. A bosnyákok kivételt
képeztek, többnyire önként vonultak be a
janicsáregységekbe. Feltűnően sok
janicsár került ki a szerbek közül. A
magyarul még meg nem jelent források
egyik legértékesebbje, Konstantin
Mihajlovics emlékirata éppen egy szerb
janicsár emlékirata, mely beszámol a
Mátyás király korában dúló török-
magyar háborúkról is.
A CILLEIEK AKADÉKOSKODÁSA
Miközben Hunyadi óriási erőfeszítéseket
tett serege felkészítésére, a kiküldött
adószedők egy része azzal a hírrel tért
vissza, hogy a Cilleiek, valamint a hozzá
húzó nagyurak tűzzel-vassal
akadályozzák a rendkívüli hadiadó
beszedését.
A feljegyzések szerint Berzeviczi
Pohárnok Detrik és Töttös László királyi
adószedőket Cillei Ulrik várakoztatta,
majd elfogatta őket, és megakadályozta a
Cillei-birtokokon való adószedést Más
vidéken is folyamatosan zaklatták az
adószedőket Cillei fogdmegjei.
Hivatalosan ugyan kaptak Cillei
Frigyestől menlevelet, de Ulrik gróf
birtokain az már nem volt érvényes. (Ide
tartozott Csáktornya, a Muraközzel,
Zagorje, Kamenica, Vinica, Varasd,
Kapronca városa, valamint jelentős
váruradalmak, mint; Kővár, Medve, és
Bokonok.)
Más feljegyzések szerint Töttös két
megbízottját is zaklatták Cillei emberei:
Borotva Györgyöt és Jakab kalocsai
kanonokot Osth János és Rehnicher
István saját birtokaikon rettegtek, mivel
Cillei várnagyai zaklatták őket, nem
engedték az adót beszedni. Még
Thallóczi Matkó horvát bán sem
szívesen avatkozott közbe, mert tartott
Cillei fegyvereseitől.
AZ IGLÓI BÉKEKÖTÉS
A hosszú hadjárat első hónapjaiban
Ulászló király és Hunyadi már régen
szerb területen haladtak, amikor
Rozgonyi Simon egri püspök végre meg
tudta kötni a fegyverszünetről szóló
megállapodást Jan Giskrával. Minderre
szeptember 1-jén, az Igló melletti
haditáborban került sor. A béke
időtartamát 1444. szeptember 29-ig
határozták meg. Addig mindenki
megtarthatta a foglalt területeket, Giskrát
illették a kezében tartott földek adói,
még a cenzus és a püspöki birtokok
lucruma is. Az egyházi tizedeket ő
szedhette be. Kijelentették, hogy várakat
nem építenek, városokat nem foglalnak
el. Ha valaki megsérti a fegyverszünetet,
nem újítják meg a hadműveleteket,
hanem az ügyét Pelsőczi István királyi
főkapitány és Szécsényi László nógrádi
főispán vizsgálata és bírói ítélete alá
helyezik. A megállapodást Rozgonyi
püspök mellett Pálóczi László, Pelsőczi
István, Szécsényi László, Homonnai
István, Olnodi Czudar Jakab, Pelsőczi
Bebek László, valamint a gömöri, tornai,
liptói ispánok látták el kézjegyükkel.
 Köszönetnyilvánítás

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁ
Munkám során nélkülözhetetlen
segítséget kapok ismerősöktől és
ismeretlenektől egyaránt Elsősorban és
mindenekfelett feleségemnek, Rákász
Juditnak tartozom köszönettel, aki
kezdetektől alakítója, formálója ennek a
mind kiterjedtebb történetfolyamnak. A
kutatómunkában, háttérmunkában nyújtott
segítséget Kerekes Magdi, Szathmáry
István, Gergely Attila.
Biztatásukért, az általuk nyújtott
inspirációért köszönetet mondok dr.
Csengery Attilának, dr. Rákász Évának,
Hazai Cecíliának, dr. Hazai Kingának,
Krskó Tibornak, Lantos Róbertnek,
Fazekas Attilának, Szántó Erikának,
Tasnádi Editnek, Szakács Árpádnak, és
mint mindig, a Juhász, a Gaál, a Kazy és
a Csengery család minden tagjának.
Végezetül hadd köszöntsem
családaink előző kötet írása óta született
új tagjait: Bán Boglárka Anna, Bán
Klaudia, Bán Levente, Bán Richárd,
Csengery Ádám, Gaál Emília, Gaál
Gabriella Izabella, Gaál Miklós, Kazy
Zsófia - tiétek a jövő!

1 február
2 tolvaj
3 szajha
 4 Hosszúmező. Havasalföldi város a
Kárpátoktól délre. Jobbára erdélyi szász
kereskedők építették házait és első
templomait.
5 II. Basarab néven a Danesti-ház

trónkövetelője Havasalföldön.
6 A vajda palotája
7 Havasalföld vajdáinak székvárosa

a Jalomica folyó jobb partján.

8 A havasalföldi vajdai udvarban
elöljárói tisztet betöltők elnevezése
9 udvarnok
10 A felsoroltak a havasalföldi és

moldvai vajdai udvarok tisztségei.

Logofát: a bojárok szószólója. Postelnic:
a hadak parancsnoka. Satrar: a vajda
sátrainak gondozója. Paharnic:
pohárnok. Clucer: kulcsár, vagyis sáfár.
11 március
12 1442. április 6.
13 főudvartartó
14 trónörökös
15 herceg
16 tolmács
17 portai főkancellár
18 Erdély török neve
19 Havasalföld török neve
20 Augusztus
21 Anton Trautenberger a szászok

ispánja, szebeni királybíró. Johann

Magestre szászsebesi zsoldos kapitány,
kinek testvéröccse részt vett Szászsebes
1438-as török elleni védelmében. (lásd:
Hunyadi 4. kötet)
 22 Az oszlopállításról Bonfini is
megemlékezik, lásd a függelékben.
23 A háború ezen eseményit lásd a

függelékben
24 Szófia régi magyar és szláv neve
25 1442. augusztus 20.
26 Rum-Eli, európa török megszállta
része.
27 kumbaradzsi: gránátos hadmérnök

tisztek, dzserehorok: a műszaki

alakulatok katonái, dzsebedzsik:
fegyverkészítők
28 Hunyadi levelét, amit Ulászlónak

írt, Bonfini és Callimachus históriájából

jól ismerjük.
29 november
30 Ferdinánd (1503-1564) a
Habsburg-házból származó kasztíliai és
aragón királyi herceg és ausztriai
főherceg a születése jogán. Lajos király
halála után a Habsburg-ház
magyarországi trónigényének
megtestesítője.
31 Szapolyai gúnyneve. Szapolyai

Jánost férfias külsővel, ámde nőiesen

vékony hanggal "áldotta" meg a sors.
32 település a Barcaságban.
Brassótól 11,5 km-re észak-
északnyugatra, a Persány hegység Kotla-
hegy lábánál.
33 a papi zsolozsmának esti
imádságát alkotó része
34 gerezna: szőrben kidolgozott,
állatbőrökből varrt bundaszerű köpeny.
35 muszlim hajnali ima, az igazhitű
számára előírt napi öt ima közül az első
36 szeptember
37 az abakusz régi magyar neve.
38 a muzulmán vallású kereskedők

népies magyar elnevezése. Nevezték

még őket szaracénoknak, izmaelitáknak
is.
39 Bustény, Zúgópatak: határterület

Erdély és Havasalföld között a Bucsecs-

hegységben, a Tömösi-szorosnál.
40 Nikápolynál majd fél évszázaddal
elébb a francia és burgundi lovagi sereg
színe-virágát mészárolták le Bajezid
janicsárjai. Hunyadi nem véletlenül
szeretett volna rögtön a csata elején
megsemmisítő csapást mérni rájuk; tudta,
ha a janicsárokat szétverhetne
páncélosaival, ha az ellenséges hadrend
kellős közepén áttörhetne,
kettészakíthatná a török sereget, a két
maradék szárnyat már játszi
könnyedséggel felmorzsolhatná...
41 Moroeni falva
42 1443. június 24.
43 Hedvig: Nagy Lajos magyar és
lengyel király leánya, a későbbi Szent
Hedvig (lengyelül Jadwiga
Andegawenska). Apja halála után a
lengyel trónt örökölte. A pogány litvánok
fejedelme, Jagelló Ulászló 1386-ban
megkérte a kezét, s Hedvig annak
reményében monÂdott igent, hogy ezzel
keresztény hitre térítheti az egész litván
népet. A krakkói Wawel-székesegyház
oltára alá temették. Szentté 1997. június
8-án avatta az első lengyel pápa, II.
János Pál.
44 1824 óta Pannonhalma
45 november
46 A város megmenekült a török

pusztítástól, mivel Frangepán Kristóf

horvát-magyar seregével Zágrábból
Székesfehérvárnak vette az irányt, és
megakadályozta a török megszállást.
Később Szapolyai parancsára Bakics
Pál rác vajda szállta meg a várost
kétszáz lovasáÂval, hogy a koronázásra
biztonságban odaérhessenek a
Szapolyai-hívek.
47 A török időket Mátyás
sírkápolnája már nem élte túl. Eltűnt a
föld színéről, ahogy később maga a
székesegyház is. Néhány kő maradt
csupán belőlük. A nevezetes
mauthauseni gránitoszlopok közül az
utókorra kettő maradt a székesfehérvári
püspökkertben, egy a városháza
délnyugati sarkában, egy a Budai
kapuhoz közel álló ház sarkában, egy a
városon kívül, a Keresztesre vivő út
nyugati oldalán mint határkő. Egy
oszlopból a "Vértanúk" szobrát faragták
ki, s az utolsót beépítettek Csoóron, a
Szőgyény-kastély egyik
melléképüÂletének falába. (Károlyi
János: Fejér vármegye története I-II.)
48 Gallipoli török neve
49 1442. december 22.
50 Muradye: Bursában, a régi

birodalmi fővárosban 1424-26 között

épült mecsetkomplexum, mely
alapítójáról, Murádról kapta nevét. Tíz
esztendővel később hasonló néven
Edirnében is megépíttette a mecset-
épületegyüttest.
51 1443. február 23.
52 eredetileg a török hadakat kísérő

zenészek (mehterhane) vezetőjének

eszköze. Egy rúd végére erősített
lófarkas díszekből és egy sor apró
csengettyűből áll.
53 janicsárszázad, létszáma kb. 60-70

fő.
54 a janicsárnak besorozott,
többségében keresztény származású ifjak
kiképzésekor létrehozott csapattest
megnevezése. Odzsak: janicsárezred. A
török ocak tűzhely szóból származó
kifejezés. Egy janicsárezred jellemzően
101 gyalogos ortából (század), 34
szegbán bölükból (a szultán személyes
védelmét ellátó századok) és 61 aga
bölükből állt.
55 a janicsárhadtestbe besorozott,

többségében keresztény fiúk kétszáz fős

kiképzési alapegysége.
56 a janicsárhadtesten belüli
mesteríjász századok csapatai.
Hagyományosan a 60., 61., 62., 63.
dezsemáatok (csapatok) voltak a
mesteríjász századok mintegy 80-80 fős
létszámmal. A 62. szolák dzsemáat tagjai
többnyire balkezes janicsárokból álltak.
57 piros janicsárbakancs
58 Hagyományos adzsemi odzsakot
Geliboluban és Edirnében alapítottak.
Konstantinápoly elfoglalása után az új
fővárosban is nyílt egy.
 59 kiképzésre besorozott
janicsárjelölt.
60 Természetesen csak jelképesen: a

61 aga bölük közül az első bölükbe, a

szultáni dísztestőrszázadba a hagyomány
szerint minden trónra lépő szultán kérte a
felvételét közjanicsárként.
61 buggyos török nadrág
62 csil:cirok
63 hajnali ima
64 a janicsárrá avatás szertartása. Az

adzsemi oglanok öntudatosan vállalják

ettől fogva, hogy a ortaszolgálat
"tűzhelyéhez", a janicsáralakulathoz
tartoznak testestől lelkestől. A szertartás
egyfajta felszabadítást jelképez: az
adzsemi oglan első zsoldjának
átÂvételekor a "tábori csendőrök"
vezetője, a bas csausz a jelöltet
előszólítja, fülön ragadja, majd egy
pofon kíséretében a tenyerébe nyomja az
első zsold pénzérméit. Érdekesség: a
keÂresztény lovaggá avatás
szertartásában is kiemelt szerepet kapott
a pofon.
65 a kéziágyú, kézipuska török

elnevezése az arquebus kifejezés

torzítása révén. Kezdetben itáliai
fegyvermesterek szállították a dalmáciai
városokon keresztül az első
lőfegyvereket a török hadseregnek.
66 Antonio Bonfini: A magyar

történelem tizedei (Rerum

Hungaricarum decades).
67 1443. február 27.
 68 tevehajcsár. A janicsár
dzsemáatok közül az első öt mindig
devedzsi dzsemáat volt. Természetesen
harcolniuk is kellett, de a feladataik köze
tartozott a hadserereg felszerelését
szállító tevék gondozása.
69 A 64. janicsár dzsemáat tagjai a
zagardzsik - agarászok. Az alakulatok
elÂnevezése itt is megtévesztő,
természetesen katonai feladatokat láttak
el, de rajtuk ragadt a régi, hagyományos
feladatkörük megnevezése.
70 1443. március 17.
71 Utalás a sorozat negyedik
kötetének egy jelenetére, amikor
Hunyadi a sziléziai hadÂszíntéren
áthajította a Luzsnyice folyó túlsó
oldalára Vitéz kancellári láncát.
 72 Fehér infula (süveg) piros rojttal,
lila zsinóron kő nélküli mellkereszt
(pectorale), egyetlen kővel díszített
gyűrű, karing felett lila gallér.
73 Drinápoly, Edirne
74 albánok
75 rovás, az országgyűlés által

megszavazott adó neve. A dicator

ennélfogva a rovó neve volt, aki a
kincstár számára a megyei hatóságok
támogatásával ezt az adót beszedte.
76 1443. június 5.
77 Dacula fia
78 iszlám vallási és jogi iskola,

főiskola
79 kedvenc a háremben
80 Mohamednek ebből az időből
származó görög és arab leckefüzete a
topkapi szerájban látható Isztambulban
81 átjáró a hárembe, csak a szultán
vagy a sehzáde privát használátára.
82 szolgálólány
83 1443. június 11.
84 várparancsnok
85 udvari főorvos
86 hadseregen belül elkövetett
bűnügyek kivizsgálását végző tiszt
87 Murád döntése értelmében
Aleaddin Ali és két gyermeke holttestét
végül a régi főváros, az anatóliai Brusza
legszebb mecsetjének kertjében, a
birodalomépítő elődök nyughelyéhez
közel temették el.
88 1443. szeptember 9.
 89 a török szultánok egyik címe
90 a közvetlenül a Magas Porta alá

tartozó fegyveresek
91 a szultáni kerteket gondozó,

egyben az uralkodó hajóinak

személyzetét adó bosztandzsik
elöljárója, a szultán egyik legbelsőbb
embere.
92 főétekfogó. Felvonulási napon ő

segítette fel a szultánt a lóra

93 a hász-oda magas rangú
tisztségviselője, agája, a szultáni ruhák
gondozója. Felvonulásokon az uralkodó
mögött lovagolt
94 portai főkancellár
95 1443. szeptember 17.
96 Az évente fizetendő ötezer arany a
birodalom nem alattvalókra kivetett
dzsizje adója volt. Az ötszáz fiúgyermek
a devsirme adó, vagyis fiatal, többnyire
paraszti családokból származó fiú
"beszolgáltatása" a birodalomnak. Szinte
valamennyien janicsáriskolákba
kerültek, ahol fanatikus muszlim
harcosokat neveltek belőlük.
97 többnyire szomorú délszláv
népdal
98 Bán Szekula meg a tündér -

délszláv népdal
99 Marczali Imre és Czudar Simon
asztalnokmesteri, illetve
pohárnokmesteri tisztüknél fogva király
közvetlenen kíséretéhez tartoztak, így
nehezen tudták volna lemondani t
személyes részvételt
 100 1443. október 25.
101 1443. október 26.
102 1443. október 28.
103 vadász. A 34. janicsár bölük
különlegessége, hogy a legtöbb
janicsáregységtől eltérően
lovascsapatként szolgáltak. Tisztjei a
szultáni udvarban janicsárrá kiképÂzett
keresztény arisztokrata fiúkból kerültek
ki, természetesen csak miután muszlim
hitre térítették őket. A dzsemáat létszáma
50-80 lovasból állott, melléjük mintegy
200-250 gyalogosjanicsárt osztottak be a
sorállományú ordákból a kisegítő
feladatok elvégzésére.
104 vadászparancsnok
105 November
 106 Szófia
107 1443. november 2.
108 számszeríjász
109 testőr
110 zsoldos
111 idegen népelemek az oszmán

hadakban, például arabok.

112 török katonai sátorfajták
113 Állj! Ki vagy?
114 Ki vagy? Válaszolj!
115 Állj! Állj!
116 Ki vagy?
117 Segítség!
118 Ébredjetek! Katonák ébredjetek!
119 Seregek Villáma!
120 Hunyadi jön!
 121 Talpra! Ébredj!
122 Mi ez a zaj?
123 Takarodjatok!
124 Gyerünk! Gyerünk!
125 1443. november 6.
126 Hunyadi Újlakinak írt levelét

illetően lásd a függeléket.

127 a velencei köztársaság keleti,
többnyire a török terjeszkedés útjában
álló területekre delegált konzulja.
128 A velencei szenátus intézkedéseit

illetően lásd a függeléket.

129 Iskender bég, akit népe Szkander
bégnek nevezett, a Nis melletti csatából
hazavezetve néhány száz lovasát a
régebben a családja birtokában lévő
Kruja varához sietett, ahol egy általa
hamisított szultáni fermán segítségével
átvette a parancsnokságot a vár
szubasijától.
130 1443. november 24.
131 trónörökös
132 a szultán első ágyasa
133 1443. november 27.
134 szultáni tanács
135 A Balkán-hegység neve török

eredetű (Balkan Yarimadasi), a

jelentése: erdős hegy. A törökök
vélhetően a perzsáktól kölcsönözték a
kifejezést A balkaneh, avagy a balakhana
szavak jelentése magasan fenn, avagy
büszke ház.
136 a görög származású török agák és

bégek, valamint a délről menekült görög

kereskedők által használt Szófia
elnevezés ekkoriban kezdte kiszorítani a
város régi szláv nevét, a Szredecet,
melyből a magyar Szeredőce eredt
137 Nagy László fordítása
138 15. századi eredetű kifejezés a

szabad ég alatti kifőzdékre,

pecsenyesütödékre. Állítólag II. Ulászló
(Dobzse Ulászló) annyira
elszegényedett, hogy konyháját az
utÂcai kifőzdékből látták el. Ennél
azonban valószínűbb, hogy régebben a
vidéki háztartásokÂban László-naptól
(június 27.) kezdve kihelyezték a
konyhát a házból a szabad ég alá.
139 A magyar rendeknek címzett

levelet Ferdinándon kívül Báthori István

nádor és SzalaÂházi Tamás veszprémi
püspök, kancellár látták el kézjegyükkel.
140 Az oszmán krónikák szerint az

egyik török felderítő csapatot, melyet

egy bizonyos Uzun Karaoglu vezetett,
Hunyadi székelyei elfogtak ugyan, de
semmi érdemleges informáÂciót nem
sikerült kiszedni belőlük. A keresztesek
végül nem használták a leginkább
kézenÂfekvő konstantinápolyi hadiutat,
az "Ermenjolunt".
141 December 7-én
142 A magasságos és könyörületes
Isten nevében.
143 baltás, erdőírtó
144 Főtisztelendő atyám, a katolikus

anyaszentegyház azt kívánja, hogy ezt a

jeles vitézt királyi méltóságra emeljed!
 145 Méltónak és alkalmatosnak
találjátok-e őt e méltóságra?
146 Tudjuk és hisszük, hogy méltó és

alkalmas e királyság kormányzására...

147 Jó fejedelem, ki a mai napon

fölveszed a királyi méltóságot,

igazsággal kormányozz, mert nincsen
közösség, mely enélkül tartósan
fennmaradhat. Védelmezd meg minden
szorongattatástól az özvegyeket, árvákat,
a szegényeket és nyavalyásokat...
148 Az oltárhoz a feljegyzések szerint

mezítláb érkezett. Itt vette át a pápa

őszentsége által küldött díszkardot és
sisakot mint a keresztényi hit
védelmezője.