Irta: Amie Kaufman és Meagan Spooner

A mű eredeti címe: These Broken Stars (Starbound Book 1)

Fordította: Ipacs Tibor

A szöveget gondozta: Potozky László
A művet eredetileg kiadta:
Hyperion, an Imprint of Disney Book Group
Copyright © 2013 by Amie Kaufman and Meagan Spooner

Cover photograph © 2013 by Tom Corbett

Cover design by Whitney Manger

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 399 501 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Kelcz Roland, Zsibrita László
Korrektorok: Széchényi Tibor, Széli Katalin
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

~2~
Clint Spoonernek, Philip Kaufmannak és Brendan
Cousinsnek annak a három embernek, akik állócsillagok
ebben az örökké változó univerzumban.

~3~
– Mikor találkozott először LaRoux kisasszonnyal?
– Három nappal a baleset előtt.
– És hogy történt?
– A baleset?
– A találkozás LaRoux kisasszonnyal.
– Számít ez egyáltalán?
– Őrnagy, minden számít.

~4~
 1. FEJEZET

TARVER

EBBEN A SZOBÁBAN SEMMI SEM VALÓDI. Ha ez egy házibuli

lenne, a zene a sarokban álló emberi zenészekre irányítaná a
tekintetet. Gyertyák és nem túl erős fényű lámpák
világítanák meg a szobát, a faasztalok pedig valóban fából
készültek volna. Az emberek egymást hallgatnák ahelyett,
hogy azt lesik, éppen ki figyeli őket.
Itt még a levegő is szűrt és mű. A gyertyák lobognak a
karos gyertyatartóban, de állandó energiaforrás táplálja
őket. Lebegő tálcák keringenek a vendégek között, mintha
láthatatlan pincérek hordoznák az italokat. A vonósnégyes
csak egy hologram: tökéletesen, hibátlanul játszik, minden
alkalommal ugyanúgy.
Bármit megadnék egy nyugis estéért, amit
végigviccelődhetnénk a szakaszommal – ehelyett itt
ragadtam, egy történelmi regényből kimásolt jelenetben.
A divatos, viktoriánus trükkök ellenére is nyilvánvaló,
hogy hol vagyunk. A panorámaablakon kívül a csillagok
olyanok, mint megannyi megfakult fehér csík – félig
láthatatlanok, szürreálisak. Ha valaki az univerzumból képes
lenne álló helyzetből figyelni a fénysebességgel mozgó, épp a
dimenzionális hiperűrön át haladó Icarust, akkor
halványnak, félig áttetszőnek látná.
Ahogy nekidőlök a könyvespolcnak, rádöbbenek, hogy
azért mégiscsak van itt valami, ami valódi: a könyvek.

~5~
Hátranyúlok, és végighúzom az ujjam az érdes bőrbe kötött
könyvek antik gerincén, majd kihúzok egyet közülük. Itt
senki sem olvassa ezeket, pusztán a dekoráció kedvéért
vannak itt. Nem a tartalmuk, hanem a bőrkötésük szépsége
miatt választották őket. Senkinek sem fog hiányozni, ha
egyet elveszek, nekem pedig szükségem van egy dózisra a
valóságból.
Már majdnem végeztem a ma estére előírt, a kameráknak
szóló mosolygással. A fejesek meg vannak győződve arról,
hogy ha a törzstisztek a felső tízezerrel vegyülnek, akkor
valamiféle egyetértés alakul ki közöttük – pedig nem. Ezért
láthatnak az Icarust elözönlő paparazzik bratyizni engem az
elittel: én vagyok a szegény származású fiú, aki vitte
valamire. Mindig azt hiszem, hogy a fotósok már elég olyan
képet készítettek, ahol itallal a kezemben ácsorgók az első
osztály szalonjában, de nem – pedig már két hete vagyok a
fedélzeten.
Ezek az emberek imádják a koldusból lett királyfi
történetét, még akkor is, ha az én királyságom csak a
mellemre tűzött kitüntetésekből áll. Erről még mindig
remek cikkeket lehet írni az újságokba. A katonák jól néznek
ki, a gazdagok nemkülönben, így a szegényeknek van mi
után sóvárogniuk. Látjátok? – kérdezik a főcímek. Ti is egy
csapásra gazdagok és híresek lehettek. Ha egy suttyó meg tudta
csinálni, akkor nektek miért ne sikerülhetne?
Ha a Patronon nem történt volna az a dolog, akkor nem
lennék itt. Amit ők hősiességnek neveznek, azt én tragikus
bukásnak. De az én véleményemre senki se kíváncsi.
Végignézek a szobán, és magamba szívom a látványt:
élénk színű ruhába bújt nők, az enyémmel megegyező

~6~
díszegyenruhát viselő tisztek, cilinderben és szmokingban
pózoló férfiak. Nyugtalanítóan hömpölyög a tömeg –
bármennyire is muszáj lenne, sosem fogom megszokni
ezeket az embereket.
Egy férfira siklik a tekintetem, aki az imént lépett be, és
csak egy pillanat múlva jövök rá, hogy miért.
Egyáltalán nem illik ide, pedig igyekszik elvegyülni.
Fekete frakkja túlságosan elnyűtt, a cilinderéről pedig
hiányzik a mostanában divatos, fényes selyemszalag. Arra
képeztek ki, hogy kiszúrjam a gyanús dolgokat, és a kínosan
tökéletes arcok tengeréből ő úgy tűnik ki, akár egy
világítótorony. Szeme és szája körül barázdák, a bőre
cserzett és napszítta. Ideges, görnyedt, és egyre csak a
kabátja hajtókáját markolássza.
Hirtelen nagyot dobban a szívem. Túl sok időt töltöttem a
kolóniákon, ahol a legkisebb gyanús jel is az ember életébe
kerülhet. Otthagyom a könyvespolcot, és a férfi felé
manőverezek. Elhaladok két nő mellett, akik monoklit
viselnek – kizárt dolog, hogy szükségük van rá. Tudni
akarom, hogy mit keres itt ez az ember, de csak lassan tudok
mozogni. Fogcsikorgató türelemmel navigálok a tömegben,
az pedig hol visszahúz, hol lök egyet rajtam. Ha tolakodni
kezdek, csak felhívom magamra a figyelmet. És ha a férfi
veszélyes, talán elég neki annyi, hogy megváltozik az
energiaáramlás a szobában, és már be is kattan.
Ragyogó vakufényben úszik a világ, valaki az arcomba
villantja a fényképezőgépét.
Ó, Merendsen őrnagy! – szólít meg a huszonöt év körüli
nők falkájának vezére, épp a panorámaablak irányából

~7~
tartanak felém. – Mindenképpen kell egy közös fotót
készítenünk!

Elviselhetetlenül mesterkéltek. Én itt csak látványosság

vagyok, egy két lábon járó kutya – ők is tudják, és én is. De
nem hagyhatják ki a lehetőséget, hogy egy igazi, élő háborús
hőssel pózoljanak.
– Természetesen, egy pillanat, már jövök is vissza. Ha
addig... – még mielőtt befejezhetném, mindhárom nő
mellém húzódik, félig lehunyt szemmel, csücsörítve. Csííízl
Elvakít a körülöttem felvillanó számtalan vaku.
Érzem a tarkómban a tompa, szúrós fájdalmat, amiből
valószínűleg igazi, tisztességes fejfájás fog kialakulni. A nők
még mindig fecsegnek, és igyekeznek minél közelebb kerülni
hozzám. Sehol sem látom a cserzett bőrű férfit.
Az egyik fotós körülöttem nyüzsög, halkan zsong a hangja.
Nem látok tőle, oldalra lépek, de a szemem előtt még mindig
vörös és aranyszínű foltok úszkálnak. Pislogok, a tekintetem
végigfut a bárpulton, az ajtón, majd a lebegő tálcákon és a
bokszokon. Próbálom felidézni, hogy nézett ki a férfi, és mi
volt rajta. Vajon rejteget valamit a szmokingkabátja alatt?
Lehet, hogy fegyvere van?
– Őrnagy, nem hallja?
A fotós még mindig beszél.
– Igen?
Nem, oda se figyeltem. Úgy teszek, mintha közelebb
akarnék lépni hozzá, hogy beszéljek vele, és kiszabadítom
magam a nők gyűrűjéből. Bárcsak elfurakodhatnék emellett
az emberke mellett, vagy még jobb lenne, ha szólnék neki,

~8~
hogy veszélyben van, és végignézném, milyen sebesen iszkol
ki a teremből.
– Azt mondtam, meglep, hogy az alsó fedélzetekről nem
próbálnak meg besurranni ide a haverjai.
Komolyan? A többi katona minden este végignézi, hogy
úgy megyek fel az első osztályra, mint egy halálraítélt a
kivégzésére.
Hát tudja – próbálok kevésbé idegesnek tűnni, mint
amilyen vagyok, szerintem ők azt se tudják, mi az a pezsgő.
Igyekszem mosolyogni is, de csak nekik erősségük az
alakoskodás, nekem nem. Túl hangosan nevet fel, miközben
ismét az arcomba villan a vaku. Nagy nehezen kipislogom a
szememből a csillagokat, és arrébb botladozom, majd
nyújtogatni kezdem a nyakam, próbálom megtalálni az
egyetlen fickót, aki még nálam is jobban kirí innen. De a
görnyedt hátú, elnyűtt kalapos férfit már sehol sem találom.
Lehet, hogy elment? De ha valaki veszi a fáradságot, hogy
hívatlanul megjelenjen egy ilyen partin, akkor az nem fog
szép csendben kisurranni. Lehet, hogy már leült, és a többi
vendég között rejtőzik. Ismét végignézek a bokszokon,
ezúttal jobban szemügyre veszem a vendégeket.
Az összes boksz tele van, kivéve egyet. Megakad a szemem
egy lányon, aki egyedül ül, és szenvtelenül bámulja a
tömeget. Világos, hibátlan bőre arról árulkodik, hogy ő is
közülük való, de a tekintete mégis megkülönbözteti tőlük,
kiemeli, érinthetetlenné teszi.
Ugyanolyan árnyalatú ruhát visel, mint a tengerészek
díszegyenruhája, egy pillanatra megakad a tekintetem a
csupasz vállán – hétszentség, hogy jobban áll neki ez a szín,
mint bármelyik általam ismert tengeri medvének. A haja

~9~
vörös, a vállára omlik. Az orra kissé pisze, de ettől csak még
csinosabb. Ez teszi valódivá.
Nem is az a legmegfelelőbb kifejezés, hogy csinos.
Feltűnően szép.
Van valami az arcában, amitől az a kósza érzésem támad,
mintha ismernem kéne valahonnan, de mielőtt még
rájöhetnék, miért van ez, észreveszi, hogy nézem. Annál
azért több eszem van, hogy ilyen lányokkal kezdjek, így hát
fogalmam sincs, miért nézem még mindig, vagy miért
mosolygok.
És akkor hirtelen valami mozgásra leszek figyelmes. Az
ideges férfi az, és már nem bolyong ide-oda a tömegben.
Nyoma sincs előbbi görnyedtségének, sietve vág át az
egymásnak nyomódó testek közt, és kitartóan figyel valamit
a szoba túlsó végében. Valahová tart – mégpedig a kék ruhás
lányhoz.
Nem fecsérelem azzal az időt, hogy udvariasan
kerülgessem az embereket. Befurakodok két meglepett
öregúr közé, és a boksz felé indulok, de az idegen hamarabb
odaér. Közel hajol a lányhoz, halkan és gyorsan beszél.
Nagyon siet, igyekszik eldarálni mindazt, amiért jött, mielőtt
még valaki kiszúrná, hogy betolakodó. A lány hátrahőköl és
elhajol. Ekkor összezárul előttem a tömeg, ők pedig eltűnnek
szem elől.
A fegyveremért nyúlok, majd felszisszenek, amikor
rájövök, hogy nincs ott. Semmi sincs a csípőmön: olyan
érzés, mintha egy végtagom hiányozna. Balra kanyarodok, és
fellökök egy lebegő tálcát, a tartalma nagy zajjal a földre
hull. A tömeg megtorpan, így végre szabad utat kapok az
asztalhoz.

~ 10 ~
 A betolakodó már sürgetően szorongatja a lány könyökét.
Ő próbál elhúzódni tőle, villogó szemmel néz körbe, mintha
segítséget keresne. A tekintete találkozik az enyémmel.
Feléjük lépek, de ekkor egy cilindert viselő férfi az idegen
vállára csap. Egy ugyancsak fontoskodó barátja van vele,
valamint két tiszt, egy férfi és egy nő. Tudják, hogy az izzó
tekintetű férfi nem ide tartozik, és látom rajtuk, hogy
szeretnék megoldani a problémát.
A vörös hajú lány önjelölt oltalmazója hátrarántja a férfit,
az pedig nekiesik a két katonának, akik vasmarokkal
ragadják meg a karját. Tisztán látszik, hogy ez az ember nem
kapott rendes kiképzést, és a kolóniákon szokásos bunyózást
sem tanulta meg. Ellenkező esetben simán el tudna bánni
ezekkel a nyomorult aktatologatókkal.
Az ajtó felé fordítják, egyikük nyakon ragadja. Én azért
nem lépnék fel ilyen erélyesen olyasvalakivel szemben,
akinek látszólag csak annyi a bűne, hogy a kék ruhás lánnyal
próbált beszélni, de hát ők intézik a dolgot. Megállók a
szomszédos boksznál, próbálom összeszedni magam.
A férfi kicsavarja a karját, és kiszabadul a katonák
szorításából, majd visszafordul a lányhoz. Ahogy a helyiség
hirtelen elcsendesedik, hallani lehet az érdes hangját:
– Kérem, beszéljen erről az apjával! Majd belepusztulunk
abba, hogy nincs elég felszerelésünk! A kolóniákon lévőknek
több...
Elhal a hangja, amikor az egyik katona hasba vágja, és
kétrét görnyed. Előrelendülök, ellököm magam a boksztól,
túl a bámészkodók egyre nagyobb körén.
A vörös hajú lány viszont gyorsabb nálam. Olyan gyorsan
talpra ugrik, hogy mindenki őt nézi a helyiségben. Még a

~ 11 ~
dulakodás sem keltette fel ennyire az emberek figyelmét.
Bárki is legyen ez a lány, tudja, hogy kell magára vonni a
figyelmet.
– Elég!
A hangja tökéletesen alkalmas arra, hogy ultimátumot
adjon.
– Kapitány, hadnagy: mégis mit képzelnek, mit csinálnak?
Tudtam, hogy nem véletlenül tetszett meg.
Amikor előrelépek, a két katona még mindig a
pillantásától dermedten áll – az pedig simán le tudna
teríteni egy szakaszt. Egy pillanatig egyikük sem vesz észre.
Aztán látom, hogy a két katonának feltűnik, hogy ott vagyok,
és a vállamon lévő sávokat és csillagokat nézik. A rangunkat
leszámítva szinte mindenben különbözünk. Én harcért
kaptam kitüntetéseket, ők pedig a hosszú szolgálatukért,
valamint azért, mert hatékony bürokraták. Engem a
csatatéren léptettek elő. Őket az íróasztal mögött. Még
sosem szennyezték be vérrel a kezüket. De most az egyszer
örülök az újonnan szerzett státuszomnak. A két katona
vonakodva vigyázzba áll – mind a ketten idősebbek nálam,
és látszik rajtuk, hogy irritálja őket, hogy tisztelegniük kell
egy tizennyolc évesnek. Érdekes, hogy tizenhat éves
koromban elég idős voltam ahhoz, hogy igyak, verekedjek és
szavazzak, de még két évvel később is túl fiatal vagyok
ahhoz, hogy tiszteljenek.
Még mindig fogják a hívatlan betolakodót. Szaporán veszi
a levegőt, aprókat lélegez, mint aki biztos benne, hogy
bármelyik pillanatban kilökhetik innen az űrbe.
Megköszörülöm a torkomat, és odafigyelek, hogy nyugodt
legyen a hangom.

~ 12 ~
 – Ha valami gond van, akkor segíthetek ennek az úrnak
megkeresni a kijáratot.
Mellőzve a további erőszakot.
Mindannyian halljuk, hogy milyen a hangom – pont
olyan, mint amilyen vidéki suttyó vagyok: műveletlen, nem
kifinomult. Elszórtan nevetést hallok a helyiségben, most
már mindenki a mi kis drámánkat figyeli. Nem
rosszindulatú nevetésről van szó – ez inkább csak derültség.
– Merendsen, kétlem, hogy ez a fickó egy könyvet
keresne.
Puccos Cilinderes önelégülten vigyorog rám.
Lenézek, és rájövök, hogy még mindig azt a könyvet
fogom, amit a polcról vettem le. Igaza van, mert ez a fickó
szegény, még olvasni sem tud.
– Biztos vagyok benne, hogy az úr épp menni készült –
mondja a lány, miközben könyörtelen pillantást vet
Cilinderesre. – És afelől sincs kétségem, hogy önök is
követni akarták a példáját.
Felkészületlenül érte a katonákat, hogy elküldi őket, én
pedig kihasználom a pillanatot, hogy megszabadítsam a
tiszttársaimat a foglyuktól, szorosan fogom a férfi karját,
amikor elvezetem. Hatékonyan elküldte a négyest a
szalonból – az arca már megint birizgálja a memóriámat,
vajon ki lehet, hogy ezt megteheti? -, én pedig hagyom, hadd
szökjenek, ha már erre kényszerítették őket. Ezután
finoman, de határozottan az ajtó felé kormányozom az
újdonsült barátomat.
— Minden rendben? – kérdem, amikor már kint vagyunk.
– Mi ütött magába, hogy egy ilyen helyen csak úgy odamegy

~ 13 ~
ezekhez? Már kezdtem azt hinni, hogy fel akar robbantani
valakit.
A férfi egy hosszú pillanatig csak néz rám, az arca már
most öregebb, mint amilyen a bentieké valaha is lesz.
Hátat fordít, és görnyedten elkullog, anélkül, hogy egy
szót is szólna. Kíváncsi vagyok, vajon mennyit tett fel erre a
megrendezett találkozásra a kék ruhás lánnyal.
Az ajtóban állok, és az embereket nézem: most, hogy
lezajlott a dráma, már senkit sem érdekel. A helyiség lassan
életre kell, süvítenek a lebegő tálcák, egyre többen
beszélgetnek, és itt-ott tökéletesen begyakorolt nevetés
csilingel. Legalább még egy órát itt kellene lennem, de lehet,
hogy most az egyszer hamarabb el tudok lógni.
És akkor ismét meglátom a lányt – ő pedig engem néz.
Nagyon lassan lehúzza az egyik kesztyűjét, szándékosan
egymás után csavargatva az ujjait. Le nem veszi a tekintetét
az arcomról.
A szívem a torkomban dobog, és tudom, hogy úgy
bámulok, mint egy idióta, de a szentségit neki, egyszerűen
nem jut eszembe, hogy kell lépni. Egy pillanattal tovább
nézem a kelleténél, és a szája halvány mosolyra húzódik. De
valahogy a mosolya nem olyan, mintha gúnyt űzne belőlem,
én pedig összeszedem magam, és elindulok.
Amikor hagyja a földre esni a kesztyűjét, akkor én. hajolok
le, hogy felvegyem.
Nem akarom megkérdezni, hogy érzi magát – ahhoz
túlságosan is nyugodtnak tűnik. Így hát az asztalra teszem a
kesztyűt, utána pedig egyszerűen nem tudok mást tenni,
mint hogy őt bámulom. Kék a szeme. Illik a ruhájához.
Vajon természetesen ilyen hosszú a szempillája? Oly sok

~ 14 ~
tökéletes arc van itt, hogy nehéz eldönteni, ki viseli magán
egy sebész keze nyomát, és ki nem. De ha rajta végeztek
volna valami beavatkozást, akkor az egyenes, klasszikusan
szép orrot választotta volna. Nem, ez a lány természetesnek
tűnik.
– Az italát várja?
Többé-kevésbé nyugodt a hangom.
– A társaimat – feleli, majd leereszti a szempilláit, és
azokon keresztül néz rám. – Kapitány? – Felviszi a
hangsúlyt a szó végén, mintha próbálná kitalálni a
rangomat.
– Őrnagy – mondom.
Tudom, hogy ismeri a rangjelzésemet, az előbb a
rangjukon szólította a másik két tisztet. Az ő fajtája, a
társasági lányok mind értenek ehhez. Ez is egy játék.
Lehet, hogy nem vagyok társasági ember, de azért
könnyen kitalálom, ki honnan jött.
– Nem biztos, hogy jó ötlet volt a társaitól, hogy egyedül
hagyták. Most kénytelen velem beszélgetni.
Elmosolyodik, gödröcskék vannak az arcán, végem van.
Nemcsak a külseje miatt – bár az már önmagában elég lenne
-, hanem azért, mert akárhogy is néz ki, bárhol is legyen, ez a
lány hajlandó szembemenni az árral. Nem csak egy újabb,
üresfejű hajasbaba. Olyan, mintha többnapnyi sötétzárka
után látnék ismét embert.
– Vajon intergalaktikus incidens lesz abból, ha magával
maradok addig, amíg vissza nem jönnek a barátai?
– Nem, egyáltalán nem. – A boksz túloldala felé biccent.
Félkörívben kanyarodik el a pad ott, ahol ül. – De

~ 15 ~
figyelmeztetnem kell, megeshet, hogy jó ideig itt kell lennie.
A barátaim nem igazán a pontosságukról híresek.
Elnevetem magam, és leteszem a könyvemet meg az
italomat a kesztyűje mellé, majd leülök vele szemben.
Mostanság divatos, hatalmas szoknyát visel, a szövet a
lábamhoz ér, amikor letelepszek. De nem húzódik el.
– Látnia kellett volna kadét koromban – mondom, mintha
nem alig egy évvel ezelőtt lett volna. – Szinte csak a
pontosságunkról voltunk híresek. Sose kérdezd, hogy
hogyan vagy miért, csak csináld meg gyorsan.
– Akkor van bennünk valami közös – mondja. – Minket se
nagyon bátorítanak arra, hogy megkérdezzük: miért.
Egyikünk se kérdezi meg, miért ülünk itt együtt. Okosak
vagyunk.
– Ahogy elnézem, legalább féltucatnyi fickó figyel
bennünket. Most épp halálos ellenségeket szerzek? Vagy
legalábbis újakat a már meglévők mellé?
– Miért, akkor inkább magamra hagyna? – kérdezi, és
végre lehúzza a másik kesztyűt is, majd az asztalra teszi.
– Nem feltétlenül – felelem. – De azért jó tudni. Sok sötét
folyosó van ezen a hajón, ha a riválisaim találkozni
akarnának velem.
– Riválisok? – kérdezi, és felvonja a szemöldökét. Tudom,
hogy játszik velem, de nem ismerem a szabályokat, és nála
az összes kártya. De egye fene – egyszerűen nem érdekel,
hogy veszítek. Akár már most feladom, ha úgy akarja.
– Gondolom, ők azoknak képzelik magukat – mondom
végül. – Ügy tűnik, azok az úriemberek ott nincsenek
túlságosan elragadtatva.

~ 16 ~
 A szalonkabátot és cilindert viselő férfiak csoportja felé
biccentek. Mi odahaza egyszerűbb emberek vagyunk, de
levesszük a kalapunkat, ha bemegyünk valahová.
– Akkor fokozzuk még – mondja hirtelen. – Olvasson a
könyvéből, én pedig úgy teszek, mintha feszülten figyelném.
És ha szeretné, akkor rendelhet nekem egy italt.
Lepillantok a könyvre, amit levettem a polcról. Tömeges
veszteség: Sikertelen hadjáratok története. Egy kicsit odébb
tolom, és magamban összerezzenek.
– Talán inkább az ital. Egy ideig távol voltam a
nagyvárosok fényétől, így kissé berozsdásodtam, de abban
azért egészen biztos vagyok, hogy nem a véres halállal lehet a
legjobban elbűvölni a lányokat.
– Akkor be kell érnem a pezsgővel – folytatja, miközben
felemelem a kezem, hogy odaintsem az egyik lebegő tálcát. –
Őrnagy, mintha kissé gúnyosan mondaná azt, hogy a
nagyvárosok fényétől. Én is onnan származom, egy
nagyvárosból. Ezt hibámul rója fel?
– Magának én semmit sem tudnék hibaként felróni.
Eszembe se jut végiggondolni, hogy mit mondok. Lázadás.
A bóktól lesüti a szemét, és még mindig mosolyog.
– Őrnagy, maga azt állítja, hogy távol volt a civilizációtól,
de a bókolása másról árulkodik. Nem tarthatott az olyan
sokáig.
– Nagyon civilizáltak vagyunk mi ott a határon – felelem
sértettséget színlelve. – Időnként abbahagyjuk a
dagonyázást a derékig érő sárban, és nem a golyók elől
ugrálunk el, hanem inkább össztáncot tartunk. A kiképző
őrmesterem mondta mindig, hogy úgy lehet a legjobban

~ 17 ~
megtanulni a quickstepet, ha az ember lába alatt süpped a
föld.
– Bizonyára így van – feleli, és egy megrakott tálca érkezik
zümmögve. Egy pohár pezsgőt választ, és mielőtt
belekortyolna, kissé felemeli, hogy az egészségemre igyon. –
Elárulja a nevét, vagy az titkosított információ? – kérdezi,
mintha nem tudná.
A másik pohárért nyúlok, majd visszaküldöm a tömegbe a
zümmögő tálcát.
– Merendsen. – Még ha csak színjáték ez az egész, akkor is
öröm végre olyasvalakivel beszélgetni, aki nem áradozik a
csodálatos hőstetteimről, vagy nem akar közös képet velem.
– Tarver Merendsen.
Ügy néz rám, mintha nem ismerne fel az újságokból és a
holovideókból.
– Merendsen őrnagy. – ízlelgeti a nyelvén a szavakat, jól
megnyomja mindkettő elejét, majd beleegyezően bólint. A
név átment a rostán, legalábbis egyelőre.
– Épp visszafelé tartok a nagyvárosok fényébe, a
következő állomáshelyemre. Melyik az otthona?
– Természetesen Korinthosz – feleli. A legragyogóbb mind
közül. Hát persze. – Noha több időt töltök ilyen hajókon,
mint a bolygókon. Leginkább itt, az Icaruson vagyok otthon.
– Bizonyára még önt is lenyűgözi az Icarus. Nagyobb,
mint bármelyik város, amiben valaha is jártam.
– A legnagyobb – feleli, és a pezsgőspohár szárával
játszadozva elfordítja a fejét. Bár jól leplezi, az arcvonásai
megrezdülnek. Biztos untatja, hogy a hajóról beszélünk.
Lehet, hogy ez az űrhajókon olyan, mint máshol az
időjárásról kérdezni valakit.

~ 18 ~
 Gyerünk fiam, szedd össze magad! Megköszörülöm a
torkom.
– Itt vannak a legjobb kilátófedélzetek, amiket valaha
láttam. Olyan bolygókhoz vagyok szokva, ahol nagyon kevés
a természetes fény, de itt teljesen más a kilátás.
Egy röpke pillanatra találkozik a tekintetünk, és halvány
mosolyra húzódik a szája.
– Szerintem még nem használtam ki őket eléggé az utazás
során. Talán... – de elharapja a mondatot, és az ajtó felé
fordul.
Elfelejtettem, hogy egy zsúfolt teremben vagyunk. De
abban a pillanatban, hogy félrenéz, ismét felerősödik a zene
és a beszélgetés. Egy vörösesszőke lány lép oda hozzánk –
biztos a rokona, noha az ő orra egyenes és tökéletes —, vele
együtt pedig kisebb díszkíséret érkezik.
– Lil, hát itt vagy! – mondja méltatlankodva, és feléje
nyújtja a kezét.
Nem lep meg különösebben, hogy engem észre sem vesz.
Háta mögött a díszkíséret tagjai lassan helyet foglalnak.
– Anna – mondja mellettem a lány, akinek hirtelen most
már neve is van: Lil. – Engedd meg, hogy bemutassam
Merendsen őrnagyot.
– Ó, igazán örülök.
Anna hangja elutasító, a könyvemért és az italomért
nyúlok: értem a célzást.
– Elnézést, azt hiszem, elfoglaltam a helyét – mondom. –
Örültem a szerencsének.
– Én is.
Lil tudomást sem vesz Anna feléje nyújtott kezéről, ujjai a
pezsgőspohár szárára fonódnak, és rám pillant. Szeretném

~ 19 ~
azt hinni, hogy azért bánja egy kicsit, hogy megzavartak
minket.
Felállók, és a civileknek fenntartott, apró bólintással
otthagyom őket. A kék ruhás lány a tekintetével kísér, ahogy
elmegyek.

~ 20 ~
– Mikor találkozott vele legközelebb?
– A baleset napján.
– És milyen szándékai voltak ekkor?
– Semmilyenek.
– Hogyhogy semmilyenek?
– Ugye viccel?
– Őrnagy, nem azért vagyunk itt, hogy magát szórakoztassuk.
– Megtudtam, hogy ki ő. Vagyis azt, hogy már azelőtt vége volt
az egésznek, hogy köszöntem volna neki.

~ 21 ~
 2. FEJEZET

LILAC

— TUDOD, KI VOLT EZ? – biccent Anna a szalonból kisurranó

őrnagy felé.
Hmm – próbálok semleges hangot megütni. Persze hogy
tudom – hetekig ott volt minden holoképernyőn az arca.
Tarver Merendsen őrnagy, háborús hős. A fényképeken nem
így néz ki. Először is élőben fiatalabbnak tűnik. A képeken
viszont mindig szigorú és komor.
Anna ma esti kísérője, egy szmokingos fiatalember
megkérdezi, mit szeretnénk inni. Sosem fárasztom magam
azzal, hogy megjegyezzem Anna partnereinek a nevét.
Legtöbbször be se mutatja őket, csak a kezükbe nyomja a
legyezőjét meg a kistáskáját, és elszalad táncolni valaki
mással. Anna párja a bárpult felé indul Elanával, Swann
hosszan és hűvösen rám néz, majd követi őket.
Tudom, hogy később még megkapom a magamét, amiért
meglógtam a testőröm elől, és hamarabb ideértem, de
megérte. Nem árt, ha az ember tudja, hol keresgéljen, mert
Swann szoknyájának ráncai alatt szinte láthatatlan a
combjához erősített kés, és a
kistáskájában is bujkál egy kábítópisztoly. Szokás azzal
viccelődni, hogy a LaRoux hercegnő egy lépést sem tesz a
vihogó díszkísérete nélkül – de az annyira már nem
~ 22 ~
köztudomású, hogy a csapat fele száz méter távolságból is
tízféleképpen képes embert ölni. Az elnöki családot sem
védik úgy, mint engem.
El kellene nekik mondanom, hogy letámadott egy férfi, de
tudom, . hogy akkor Swann rögtön kikísérne a szalonból, és
az este hátralévő részét a szobámba zárva tölteném, amíg ő
megbizonyosodik róla, hogy az olcsó kalapot viselő ember
nem szándékozott ártani nekem.
Láttam rajta, hogy nem veszélyes. Nem ez volt az első
eset, hogy valaki azt akarta, járjak közben az érdekében
apámnál. Minden kolóniája többet akar, mint amennyit
adni tud nekik, és nem titok, hogy a galaxis leghatalmasabb
embere árgus szemekkel lesi lánya minden óhaját.
De annak semmi értelme nincs, hogy Swann elrejtsen.
Láttam, ahogy összeroskadt a férfi válla, amikor az őrnagy
kivezette. Nem fog többé próbálkozni.
– Remélem, tudod, mit csinálsz, Lil.
Felkapom a fejem. Még mindig Merendsen őrnagyról
beszél.
– Csak szórakozok egy kicsit.
Úgy hörpintem ki az utolsó korty pezsgőt, hogy Anna
önkéntelenül is elmosolyodik. Aztán gyorsan eltünteti a
mosolyt, és olyan haragos képet vág, ami jobban illene
Swann arcához, mint az övéhez.
– Roderick bácsi nem örülne ennek – korhol, és
becsusszan a szomszédos bokszba, így nekem is át kell
mennem. – Kit érdekel, hány kitüntetést szerzett az őrnagy
a harctéren? Az apja akkor is csak egy tanár.

~ 23 ~
 Ahhoz képest, hogy több éjszakát tölt mások kabinjában,
mint a sajátjában, Anna nagyon prűd, ha rólam van szó.
Nem tehetek róla,
de nagyon izgat, mit ígért neki az apám cserébe azért, hogy
rajtam tartsa a szemét az utazás során – vagy éppen mivel
fenyegette meg, ha kudarcot vallana.
Tudom, hogy Anna csak vigyázni akar rám. Inkább ő,
mint valamelyik testőröm: azok egyáltalán nem
kozmetikázzák a valóságot, amikor jelentést tesznek az
apámnak. Anna azon kevés emberek egyike, aki tudja, mire
képes LaRoux úr, ha rólam van szó. Látta már, hogy járnak
azok a férfiak, akik szemet vetnek rám. Persze azért vannak
pletykák. A legtöbb srácnak van annyi esze, hogy távol tartsa
magát tőlem, de csak Anna tudja. A hegyibeszédei ellenére
örülök, hogy itt van velem.
De ezt most valamiért nem tudom annyiban hagyni.
– Csak beszélgettünk – mormolom. – Mindössze ennyi
történt, Anna. Minden egyes alkalommal el kell ezt
játszanunk?
Anna előrehajol, karját a karomba fonja, a fejét a vállamra
hajtja. Régebben én csináltam ezt – de felnőttünk, és már
magasabb vagyok nála.
– Én csak segíteni próbálok – mondja. – Tudod, milyen
Roderick bácsi. Csak te vagy neki. Annyira szörnyű dolog, ha
az apád csak neked él?
Felsóhajtok, és oldalra döntöm a fejem, hogy az övén
pihentessem.
– Ha nem szórakozhatok egy kicsit, amikor távol vagyok
tőle, akkor mi értelme annak, hogy egyedül utazom?

~ 24 ~
 – Merendsen őrnagy tényleg elragadó – ismeri be Anna
halkan. – Láttad, milyen klasszul feszül rajta az egyenruha?
Neked nem való, de én talán utánanézhetnék, melyik
kabinban lakik.
Furcsamód kissé összerándul a gyomrom. Féltékenység?
Á, dehogy. Biztosan csak a hajó mozgása miatt. Pedig a
fénysebességnél gyorsabb utazás olyan, mintha egy helyben
állnánk.
Anna felemeli a fejét, rám néz, és elneveti magát – jól
begyakorolt, elbűvölő, ezüstösen csengő nevetése van.
— Ó, ne duzzogj már, Lil! Csak vicceltem. De ne találkozz
vele többet, mert ha igen, akkor te is tudod, hogy el kell
mondanom apádnak. Én nem akarom, de azt nem tehetem
meg, hogy eltitkolom előle.
Elana, Swann és az arctalan szmokingos fickó egy itallal és
előételekkel megrakott lebegő tálca társaságában tér vissza.
A lányok elég időt adtak Annának, hogy megfenyítsen, és
amikor becsusszannak a bokszba, már mindannyian
mosolyognak. Anna visszaküldi a szmokingos fickót a
bárhoz, mert az ő italába ananászdarab került a cseresznye
helyett. Vihogva néznek a többi lánnyal a férfi után.
Nyilvánvaló, hogy Anna miért őt választotta: legalább olyan
jó felépítésű, mint az őrnagy.
Elana és Swann nagy derültségére Anna belekezd, hogy
elmesélje, milyen lelkesen próbált udvarolni neki a
szmokingos fickó. Néha nem akarok mást, csak ezt a
csevegést – könnyed, nem túl bonyolult, és távolról sem
veszélyes. Most már nem én vagyok reflektorfényben, Anna
lesz a főszereplő, így nekem csak mosolyognom és nevetnem
kell. Ilyenkor általában már majd’ megszakadok a

~ 25 ~
röhögéstől. De ma este valahogy üres vagyok, nehéz
elengednem magam.
Időről időre az ajtóra pillantok, és bár több tucatszor
kinyílik és becsukódik, egyszer sem Tarver Merendsen lép be
rajta. Biztosan ő is ismeri a játékszabályokat, akárcsak én, és
nincs olyan ember a fedélzeten, aki ne tudná, ki vagyok. Már
az is csoda, hogy egyáltalán megszólított. Noha az apám
látványosan megengedte, hogy születésnapi ajándékként
egyedül utazhassak Új Párizsba, az igazság az, hogy így vagy
úgy, de mindig jelen van mellettem.
De azért van némi sovány vigaszom. Merendsen legalább
önszántából ment el, és nem nekem kellett elzavarnom a
barátaim előtt. Egy olyan hajón, ami több mint ötvenezer
utast szállít, annak az esélye, hogy ismét látom az őrnagy
rosszfiús mosolyát és hallom a hangját, egyébként is
majdnem a nullával egyenlő.

A következő két este Annával kihagyjuk a szalont, és vacsora

után rögtön a sétafedélzetre megyünk.
Karonfogva sétálunk, pletykálunk. Tudom, hogy így is az
egész éjszakát az egybenyíló lakosztályainkban tölti majd, és
az ágyam végében elnyúlva fog fecsegni. Rajta sosem látszik
az alváshiány, én viszont bíborszínű foltokkal a szemem alatt
ébredek, amik úgy virítanak a bőrömön, akár a zúzódások.
Ezeket az utakat leszámítva nem sok időt szoktunk együtt
tölteni Annával. Itt olyanok vagyunk, mintha testvérek
lennénk.
Szóval sétálunk. Természetesen Swann is velünk van –
jóformán fel se kelek, máris a nyakamon lóg -, de ha figyel is

~ 26 ~
arra, amiről beszélgetünk, egy szót sem fűz az
elhangzottakhoz.
Noha Anna többé nem hozta fel az őrnagyot, a
gondolataim mégis körülötte forognak. Amikor alacsonyabb
osztályba tartozó emberekkel beszélgetek, legtöbben úgy
tesznek, mintha egy szinten lennének velem. Hízelegnek,
lesik a kívánságaimat – annyira mesterkélt az egész, hogy az
már fáj. De az őrnagy őszinte volt, természetes, és a mosolya
sem tűnt erőltetettnek. Úgy tett, mintha tényleg élvezné a
társaságomat. A tat körül kanyarogó széles műfüves
ösvényre fordulunk, amikor a hajó központi órájával
összehangolt fények szürkületté sötétítik a napnyugtát. A
kilátóablakokban az ég és a felhők arany-, narancs-, majd
rózsaszínűvé válnak, végül pedig olyan fényes csillagok
tűnnek fel, amilyeneket semelyik másik bolygón nem látni.
Otthon, Korinthoszon nincsenek csillagok, csak a város
fényeinek szelíd, rózsaszínű ragyogása tükröződik az
atmoszférában, valamint a felhők elé kivetített
hologram-tűzijátékok.
Az ablakot nézem, és csak fél füllel hallgatom Annát,
amikor hirtelen érzem, hogy a karja görcsösen megfeszül.
Majdnem megbotlom, ahogy megtorpan, de szerencsére
visszanyerem az egyensúlyom, mielőtt orra esnék a
szintetikus pázsiton. Ha keresztülesnék a saját lábamon, egy
hétig erről cikkeznének az újságok.
Anna nem rám néz, hanem a távolban fixíroz
valamit—vagy valakit. Odanézek, és a szívem máris a
gyomromban dobog.
Merendsen őrnagy.
Vajon észrevett minket?

~ 27 ~
 Egy másik tiszttel beszélget, lehajtott fejjel hallgatja –
lehet, hogy annyira belemerült a társalgásba, hogy nem fog
észrevenni. Elfordulok, azt akarom, hogy ne lásson meg.
Most a hajamat is átkozom, túl világos ahhoz, hogy divatos
vagy legalább visszafogott legyen. És minek ragaszkodom a
drágakőszínekhez? Ha úgy öltöznék, mint a többi lány, talán
sikerülne elvegyülnöm. Vajon melyik isten háta mögötti
állomáshelyre helyeztetné át őt az apám, ha Anna jelentené
neki, hogy a hírhedt Merendsen őrnaggyal barátkoztam, egy
tanár fiával, az osztály nélküli háborús hőssel, az ösztöndíjas
hallgatóval? Bárcsak felfogná az őrnagy, hogy ha szerencséje
van, talán megússza egy áthelyezéssel.
Te jó isten, idejön! – sziszegi Anna a fülembe, továbbra is
mosolyt erőltetve magára. – Ennek meg mi baja? Elment az
esze, vagy csak szimplán...
– Jó estét, őrnagy! – szakítom félbe Anna kifakadását,
még mielőtt hallótávolságon belülre kerülne az őrnagy.
Legalábbis remélem, hogy nem hallotta meg.
Az őrnagy tiszttársa tisztelettudóan hátramarad, nekem
pedig még jobban elszorul a szívem. Anna tudja a
szabályokat, így Swannel együtt kissé előresétálnak,
látszólag azért, hogy kinézzenek az ablakon. Ahogy Anna
elhalad az őrnagy mellett, visszanéz rám, és aggodalmas
ráncok jelennek meg a homlokán.
Ne csináld, mondja az arca. Hagyd békén! Egy pillanatra
együttérzés villan a tekintetében, de ettől még ugyanaz a
lényeg.
Hallótávolságon belül maradnak, így csak illúzió, hogy
kettesben vagyunk. Swann nekidől a korlátnak, és rajtunk
tartja a szemét. Ő nem aggódik annyira, inkább úgy tűnik,

~ 28 ~
mintha jól szórakozna. Bárkit megöl, ha veszélyben vagyok,
de azért a többiek között is jól érzi magát, lubickol a
pletykákban, örömmel kuncog, élvezi a társadalom
bonyolult táncát. Anna már megszokta, hogy folyton
cserélődnek a testőrök, őket is beengedi a köreinkbe,
akárcsak a társaság többi tagját. Az apám jól választott.
– Jó estét – mondja Merendsen őrnagy.
Anna odasúg valamit Swann-nek, aki hangosan
felkuncog. Az őrnagynak szeme se rebben, épp csak
elmosolyodik kissé.
– Elnézést, nem lett volna szabad félbeszakítanom a
barátaival töltött estét. De a múltkor nem volt alkalmam
megkérdezni, hogy valamelyik este esetleg nem volna-e
kedve megnézni a kilátófedélzetet. Említette, hogy nem
nagyon járt ott.
Anna engem bámul, le nem veszi rólam a szemét. Most
nincs együttérzés a tekintetében, csak figyelmeztetés. Ebben
a pillanatban inkább nem akarok szembesülni az igazsággal,
hogy még a legjobb barátom sem őrzi meg a titkaimat.
Különösen azért nem, mert az egészben az a
legfájdalmasabb, hogy még csak nem is hibáztathatom érte.
Nincs senki, akit az apám ne uralhatna. Se Anna, se én nem
vagyunk kivételek.
Tarver Merendsen pedig végképp nem. Hogy lehet ilyen
arrogáns ez a srác? Talán azt hiszi, hogy mégiscsak van
esélye. A férfiak szinte bármire képesek, hogy felkeltsék egy
gazdag lány érdeklődését. Ha magától nem hátrál meg... nos,
csináltam ilyet már korábban is. Itt csak a teljes
megsemmisítés jöhet szóba.

~ 29 ~
 Körültekintően kell megválasztanom a pillanatot, hogy a
lehető legnagyobb kárt okozzam.
– Hát emlékszik? – Máris mosolygok, érzem, hogy
érzelgős grimasz árad szét az arcomon, ismét az őrnagyhoz
fordulok. – Szerintem a barátaim megértik, ha egy estét
nélkülem kell kibírniuk.
Az őrnagy mögött Anna arcát látom, őszinte félelem fut át
rajta. Bárcsak szólhatnék neki, hogy nyugodjon meg, nincs
oka pánikra. De ezzel elárulnám magam.
Az őrnagy arckifejezése megváltozik, óvatos mosolya egyre
szélesebb lesz, ahogy némileg enyhül benne a feszültség.
Belém nyilall a felismerés, hogy ideges volt. Hogy tényleg,
hogy valóban el akart hívni. A szeme ugyanolyan barna, mint
a haja, és egyre csak néz. Istenem, bárcsak ne lenne ilyen
jóképű! Sokkal könnyebb az öregebb, kövérebb férfiakkal.
– Elfoglalt mostanság? Ma este?
– Maga aztán nem vesztegeti az időt, ugye?
Elvigyorodik, és a háta mögött összekulcsolja a kezét.
– A seregben hamar megtanulja az ember, hogy először
cselekedjen, és csak utána gondolkodjon.
Mekkora különbség ez azokhoz a körökhöz képest,
amikben utazom: ott csak előre kitervelt játszmák és
kiszámított elszólások vannak. Anna némán formálja a
szavakat, de csak a legvégét kapom el. Valami olyasmit, hogy
most.
– Nézze, őrnagy...
– Tarver—javít ki. – És ön még mindig előnyben van
velem szemben, Miss...?
Eltart pár másodpercig, mire rájövök, mire gondol.
Várakozóan néz rám, felvont szemöldökkel.

~ 30 ~
 És akkor belém villan: nem tudja, ki vagyok.
Egy hosszú pillanatig csak bámulom. Nem emlékszem,
mikor beszéltem utoljára olyasvalakivel, aki nem tudta, hogy
ki vagyok. Ami azt illeti, nem igazán jut eszembe ilyen
alkalom.
Talán amikor még kicsi voltam, még mielőtt a média
kedvence lettem volna? De ahhoz képest, hogy ki vagyok
most, az már nagyon távolinak tűnik – mint egy film, amit az
előző életemben láttam.
Bárcsak megállíthatnám az időt, hogy igazán
megélhessem és kiélvezzem ezt a pillanatot! Hogy örüljek
annak, hogy végre olyasvalakivel beszélgethetek, aki nem
Lilac LaRoux-ként tekint rám, aki nem a LaRoux Industries
örökösét és a galaxis leggazdagabb lányát látja bennem. De
nem állíthatok meg semmit sem. Nem hagyhatom, hogy
másodszor is együtt lássanak ezzel az ostoba, buta
katonával. Valaki biztosan elmondja majd az apámnak,
Merendsen őrnagy viszont – akár tudatlan, akár nem – nem
ezt érdemli.
Csináltam én már ilyet máskor is. De akkor miért kell
vadásznom a megfelelő szavakra, amikkel
megsemmisíthetem?
– Bizonyára félreértett tegnap este – mondom könnyedén
a legragyogóbb, legderültebb mosolyom kíséretében. –
Nagyon igyekszem
udvarias lenni, amikor halálra unom magam, de attól tartok,
ez néha visszafelé sül el.
Merendsen őrnagy arca először alig változik, épp csak
lehunyja egy pillanatra a szemét, amiből árad a derű, és
határozott vonalú szája még jobban megfeszül. De így is

~ 31 ~
érthetetlen düh árad felé, amiért volt olyan tudatlan, hogy
egyáltalán szólni merészelt hozzám.
Te mosolyogtál rá először, tudatosítja bennem egy röpke
gondolat. Hagytad, hogy felvegye a kesztyűdet, hozzon neked
italt, és veled üldögéljen. Látom, hogy a háta mögött Anna és
Swann majd megpukkad a nevetéstől, és kezdenek
összeszorulni a fogaim. Elönt a düh.
Most fejezd be rögtön. Tegyél róla, hogy elmenjen. Még
mielőtt megtörnél.
– Talán nem beszéltem elég tisztán? – Hátravetem a
hajam a vállamra. Csak reménykedhetek, hogy az
arckifejezésem elárulja, menynyire utálom magam ebben a
pillanatban, és hogy ő ezt az iránta való undornak fogja fel. –
Azt hiszem, nem meglepő, hogy kissé lassú a felfogása.
Figyelembe véve a... neveltetését.
Hallgat, az arca merev. Másodpercekig csak bámul, majd
hátralép és meghajol.
– Ha megbocsát, nem is rabolom tovább az idejét.
– Természetesen, őrnagy.
Nem várom meg, hogy elmenjen. Elsietek mellette,
csatlakozom Annához és Swannhoz, és magammal rántom
őket. Semmit se szeretnék jobban, mint hogy hátrapillantsak
a vállam fölött, hogy vajon ott áll-e még Merendsen őrnagy,
ahol leteremtettem, hogy vajon dühösen elviharzik-e, vagy
engem követ, esetleg azzal a tisztel beszélget, akivel érkezett.
De nem tehetem. Tucatnyi eshetőséget képzelek el – várom,
hogy a következő pillanatban a könyökömhöz ér, vagy a
szemem sarkából megpillantom a sétafedélzet liftjeinél.
– Ó, Lil, hát ez csodás volt! – zihálja Anna még mindig
nevetve. – Tényleg azt akarta, hogy menj vele a

~ 32 ~
kilátófedélzetre? Hogy megnézzétek a csillagokat? Istenem,
milyen közönséges!
Hirtelen megfájdul a fejem a fénysebesség túllépése
miatti remegéstől, pedig általában észre se veszem.
Nem tudta, hogy ki vagyok. Nem a pénzemet akarta, nem
az apám üzleti kapcsolatait. Nem akart semmit, csak
eltölteni velem egy estét.
Anna hisztérikus nevetése borzolni kezdi az idegeimet.
Nem számít, hogy a nevetése segített elüldözni az őrnagyot,
nem számít, hogy látta, ahogy némi habozás után megértem,
hogy ő csak a biztonságom érdekében teszi mindezt, nehogy
ismét valami szörnyűség történjen. Csak az számít, hogy
szegény srácot a földbe kellett döngölnöm, ő pedig most
nevet.
– Ha féltékeny vagy, vitesd magad ágyba az e heti
szmokingosoddal – vetem oda.
A lift felé indulok, ők meg csak néznek utánam. Már bent
van két kockának tűnő srác, villogó, áramkörökkel telepakolt
öltözéket viselnek, és várják, hogy bezáruljon az ajtó. Amikor
beviharzok, az egyikük odasúg valamit a másiknak, majd
holmi bocsánatfélét motyogva gyorsan kimennek, így
magamra maradok.
A záródó ajtó hangját hallva elképzelem, mit mondott
egyik kocka a másiknak. Annyiszor megtörtént már, hogy
hallanom se kell, anélkül is tudom.
Ó, a szentségit! Ez LaRoux lánya. Ha itt elkapnak vele,
barátom, nekünk annyi.

~ 33 ~
 Nekidőlök a szintetikus faborításnak, és a lift ajtaját
díszítő emblémát bámulom. 'A görög lambda betű: a LaRoux
Industries jelképe. Az apám vállalata.
Lilac Rose LaRoux. Az érinthetetlen. A mérgező.
Az orgona 1 helyett inkább valami mérgező virágról kellett
volna elnevezniük.

1 lilac: orgona – a fordító megjegyzése

~ 34 ~
– Csak akkor látta legközelebb a hölgyet, amikor az incidens
történt?
– Így van.
– Megpróbálta kideríteni, hogy mi történt?
– Maguk nem katonák, nem tudják, mi hogy végezzük a
munkánkat. Nekem nem szabad kérdéseket feltennem. Én
csak teljesítettem a parancsokat.
– Miféle parancsokat?
– Kötelességünk megvédeni a civileket.
– Szóval nem kapott külön parancsot, ami alapján így döntött?
– Ez most csak szőrszálhasogatás.
– Mi csak a pontosságra törekszünk, Őrnagy. Örülnénk, ha ön is
megpróbálná.

~ 35 ~
 3. FEJEZET

TARVER

VILLÁMGYORSAN PRÉSELŐDIK KI A LEVEGŐ A TÜDŐMBŐL, a

hátamban szétárad a fájdalom, ahogy a gyakorlószőnyegnek
csapódom. A másik srác is velem zuhan, és csak akkor
veszem észre, hogy még mindig a kezemben tartok egy
cafatot a pólójából. Gyorsan levegőt veszek, és átlököm a
súlyomat a másik oldalra, majd egy hirtelen mozdulattal
feltérdelek, hogy inkább én magasodjak föléje.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy ma este hülyét
csináltam magamból. Mindenki tudja az egész galaxisban,
kicsoda Lilac LaRoux, én meg nem voltam képes megnézni
egy nyavalyás híradót vagy egy istenverte beszélgetős
műsort, hogy megtudjam, hogy néz ki! Valószínűleg én
vagyok az egyetlen élő ember, akinek fogalma sem volt erről.
Normális esetben fegyverrel sem tudnának
rákényszeríteni, hogy egy ilyen gazdag és előkelő lánynak
akár csak a közelébe is menjek. Mégis mi volt a fejemben?
Abszolút semmi. Csak a gödröcskéken és a vörös hajon járt
az eszem, és...
Az alattam heverő srác nekem feszül, én pedig
hátradöntöm a vállára, hogy ne tudjon nekitámaszkodni, és
közben a térdemet a mellének nyomva visszahúzom a
karomat. Félúton jár az öklöm az arca felé, amikor elkapja,
~ 36 ~
megszorítja, és úgy megcsavarja, hogy hátra kell vetnem
magam, mert csak úgy tudok kiszabadulni. Vigyorogva,
lihegve mászik utánam.
— Mi van, kölyök, kifulladtál? Szedd össze magad!
Egyfolytában ez megy. Mi van, kölyök, nem bírsz többet?
Szedd össze magad!Legyél gazdagabb! Legyél okosabb!
Tanuld meg, melyik istenverte evőeszközt mikor kell
használni! Beszélj úgy, mint mi! Gondolkodj úgy, mint mi!
Hogy rohadnátok meg ott, ahol vagytok!
Tucatnyi nyelven tör elő körülöttünk a gyakorlóruhák és
arcok masszájából a káromkodások és kiabálások durva
kórusa. Csak egy „tiszt” van itt lent, egy őrmester, aki a
bunyózást felügyeli. Ő aztán nem fog ránk szólni, hogy
vigyázzunk a szánkra. Pontosabban csak egy „tiszt” – rajtam
kívül. De ezt senki nem tudja. Az arcomat csak odafent
szokták felismerni a magazinokból, újságokból és
holovideókból.
Azt viszont lefogadom, hogy Lilac LaRoux-t felismerték
volna. Nem tudom kiverni a fejemből. Szerinte tényleg
vicces volt így szórakozni velem a barátai előtt?
Olyan gyorsan ütök, hogy mindketten meglepődünk.
Reccsenés hallatszik, a másik srác odébb gurul, miközben az
arcát fogja, és az ujjai közül vér szivárog. Egy pillanatra
megállók, hogy kifújjam magam, de mielőtt ismét
megmozdulhatnék, az őrmester előrehajol és közénk csap, a
kezével felém mutatva a tenyerét. A küzdelem véget ért.
Visszaereszkedek a könyökömre, hullámzik a mellkasom,
ő pedig segít feltápászkodni a másik srácnak. Odainti hozzá
az egyik társát, és ketten elindulnak a betegszoba felé. Az

~ 37 ~
őrmester visszafordul, és hatalmas mellkasán összefonva a
karját fölém tornyosul.
– Fiam, még egy ilyen, és lemész a szőnyegről!
Megértetted? Ha még egyszer ezt csinálod, beszélni fogok a
parancsnokoddal!
Itt mindenki gyakorlóruhában van, khaki pólóban és
nadrágban, s mivel rajtam sincs rangjelzés, úgy tehetek,
mintha közlegény lennék. Idelent egy akármilyen, tizennyolc
éves srác vagyok, nem pedig tiszt és háborús hős. Az
őrmesternek eszébe sem jut, hogy akár én is őrnagy lehetek.
Nekem pedig jobb így. Néha azt kívánom, bárcsak így is
lenne.
Bárcsak hivatalos kiképzésen szereztem volna a
sírásaimat, nem pedig a csatatéren, ahol a hibák sokkal
súlyosabb következményekkel járnak, mint a papírra írt
osztályzatok.
– Igenis, őrmester.
Még mindig kapkodva szedem a levegőt, óvatosan felállók.
Egy kicsit még szeretnék maradni.
Nincs kedvem visszatérni a spártaian berendezett katonai
lakrészekbe, ahol még a hajó fémváza is látszik, idelent
sokkal otthonosabban érzem magam. A levegő párás a sok
izzadó testtől, a légszűrők megfeszítetten dolgoznak, bár
nem sok eredménnyel. Ezek a srácok épp az egyik kolónia
felé tartanak, hogy leverjenek egy felkelést. Ha nem
lennének kitüntetéseim, és nem léptettek volna elő a
harctéren, én is itt utaznék, és azon gondolkodnék, vajon
miféle terraformált terep és mennyi felhergelt lázadó vár
rám. Bárcsak így lenne!

~ 38 ~
 Az őrmester egy pillanatig még méreget, majd elfordítja a
fejét, és mintha csak díszszemlén lenne, elordítja magát:
– Adams szakaszvezető, előre! Középre! Maga következik!
A szőke, tüsihajú lány csak pár évvel idősebb nálam, és
valamivel alacsonyabb. Sebtében rám vigyorog, kirázza a
végtagjait és felkészül, én pedig nagy levegőt veszek, és
küzdőállásba helyezkedem. Addig csinálom ezt, amíg el nem
fáradok annyira, hogy aludni tudjak.
Hamar kiderül, hogy az ellenfelem nagyon gyors, fürgén
helyezi a súlyt egyik lábáról a másikra, miközben egymás
körül körözünk. Pont egy ilyen gyors és egyenes lány való
nekem, akiből hiányzik a felsőbb fedélzetekre jellemző
ármánykodás. A mozgásáról eszembe jut egy sor anyám
egyik verséből. Higanyfény és porszemek.
A lány ismét elmosolyodik, én meg egy pillanatra Lilac
LaRoux mosolyát látom magam előtt, és azt a kék szempárt.
A következő másodpercben viszont már a fedélzet tetejét
borító fémrácsot. Adams szakaszvezető a torkomnak nyomja
a lábfejét, és vége mindennek. Óvatosan felemelem a kezem,
és arra gondolok, hogy megragadom a bokáját, de ehelyett a
tenyeremet mutatom felé. Túljárt az eszemen. Jobban
tettem volna, ha a harcra koncentrálok.
Felemeli a lábát, és a kezét nyújtja, hogy felsegítsen.
Megragadom, ő pedig felhúz, talpra állok.
LaRoux kisasszony most itt a szőnyegen is szétrúgatja a
seggem. Van egyáltalán olyan része az életemnek, amit ez a
lány nem tud összekutyulni?
Összekulcsolom a kezem a tarkómon, és addig feszítem a
hátam, amíg jól ki nem nyújtom a fájó izmokat. Az őrmestert

~ 39 ~
nézem, aki a következő szőnyeghez irányítja a
szakaszvezetőt, majd közelebb lép hozzám.
– Nem tudom, fiam, mit akarsz itt kiadni magadból, de
megpróbálkozhatnál esetleg a lőtérrel is – mondja.
Nem, nem akarom a fegyveremet. Azt akarom, hogy itt
valakit személyesen elagyabugyálhassak.
– Kérem, őrmester, én...
Megrendül alattam a padló, mindketten
hátratántorodunk, egy pillanatra azt hiszem, valaki
megrántott hátulról, de aztán rájövök, hogy maga a hajó
rázkódik alattunk.
Széles terpeszbe állok, várom, hogy ismét megremeg-e. Az
edzőterem kísértetiesen csendes, mindenki a mennyezeti
hangszórókat nézi várakozva. Az utóbbi hetekben, amióta itt
vagyok, az Icarus tökéletesen stabil volt.
Semmi sem töri meg a csendet, összenézünk az
őrmesterrel. Megrázza a fejét, vállat von. Mikor kapunk már
tájékoztatást?
Odafent biztosan többet tudnak. Valaki szépen elmondja
majd a gazdagoknak, mi a helyzet. Nekik föltétlenül tudniuk
kell. Gyorsan tisztelgek, és belelépek a bakancsomba.
Amikor az elnémult tornateremből kilépve a
közlekedőfolyosók hálózatába jutok, mintha egy másik
világba kerülnék. Odafönt csak a puha luxus mindenütt, itt
lent viszont az utolsó centiméter is szigorúan ki van
használva.
Az egymás alatt és fölött tekergőző közlekedőfolyosók
olyanok, mint valami pókháló. Kockafejek népesítik be őket,
akik olyan ruhát viselnek, amin a zene ritmusára villognak a
fények. Kolóniák felé tartó emigránsok, turisták ők, akik a

~ 40 ~
legolcsóbb utat választották, esetleg egyszerű srácok, akik a
családjukat akarják meglátogatni. Aggódó spanyol szavakat
hallok balról, a közelből pedig ír káromkodást. Egy
misszionáriuscsoport, ami vigaszt és megnyugvást
szándékszik nyújtani az új bolygók felvilágosulatlan
lázadóinak, úgy nézi ezt a nyüzsgő embertömeget, mintha
először járnának ebben a barbár világban. Sehol egy cilinder
vagy fűző ebben a zajos felfordulásban. Léptek konganak a
fémhidakon, a szabvány tucatnyi változata visszhangzik,
amibe belekeveredik néhány kisebb nyelv is. Mindenki azt
szeretné tudni, hogy mi folyik itt.
Fényes képernyők ontják vibrálva, folyamatosan a
reklámokat – ott sorakoznak a falakon, a plafonon, és
különféle szavakat, dalokat és reklámszlogeneket harsognak.
Ahogy átverekszem magam a tömegen az első lépcsők felé,
egy háromdimenziós hologram bukkan fel előttem: élénk
rózsaszínű latexet viselő nő invitál tárt karokkal a hajó
farában lévő klubba. Egyenesen keresztülsétálok rajta.
Összerándul a gyomrom, mintha kezdene úrrá lenni
rajtam a tengeribetegség itt, az űrben. Észreveszem, hogy
nem én vagyok az egyetlen, aki nincs jól – a tömegben
mások arca is kezd elsápadni.
De én nem érezhetem rosszul magam egy kis
űrrázkódástól. Olyan siralmas hajókon utaztam
keresztül-kasul az univerzumban, hogy a hajtómű
üvöltésétől a saját hangomat se hallottam, de mindig
sikerült megúsznom, hogy kidobjam a taccsot. Biztos
megerőltettem magam az edzőteremben.
Érzem, hogy a fémpalló vibrál alattam a rajta
végigdübörgő, több száz lábtól, de van még valami más is –

~ 41 ~
valami remegés, ami egyáltalán nem megnyugtató. Hirtelen
az összes képernyőn kimerevedik a kép, elhallgatnak a
bemondók, és félbeszakadnak a reklámversikék is. A
folyosókat egy hivatalos, nyugodt női hang tölti be, amint
beolvassa a közleményt.
Figyelem! Néhány pillanaton belül átváltjuk a hajó
hiperhajtóműveit. Ez a folyamat az Icarus rutinjellegű
karbantartásának a részét képezi. Lehet, hogy némi enyhe
remegést éreznek majd. Köszönjük a megértésüket a rutinjellegű
karbantartás idejére!
A nő hangja nyugodt, de én nem használnám kétszer is
ugyanazt a kifejezést egy közleményben, hacsak nem azt
akarnám eltitkolni, hogy ez bizony nem rutinjellegű
karbantartás. Kétévnyi űrutazás alatt csak egyszer történt
meg velem, hogy egy hajó átváltotta a hajtóműveit,
körülbelül hat hónappal ezelőtt az Avon közelében. Mire
valahogy sikerült leszállni vele, már csak az imádság tartotta
egyben.
De ez az Icarus. A legújabb, legtökéletesebb hajó, amit
valaha pályára állítottak az orbitális dokkban. Az a vállalat
építette, amelyik annyira nagy, hogy a galaxisban rajta kívül
senki sem képes egymagában terraformációt végezni a
bolygókon. Igencsak biztos vagyok benne, hogy Roderick
LaRoux-nak gondja volt rá, hogy ebben a hajóban ne az
imádság legyen a kötőanyag.
Végigügetek a közlekedőfolyosón, nem törődve azzal, hogy
a bunyózástól ólomnehéz a lábam, de a következő lépcsőn
már úgy kapaszkodók fel, hogy a biztonság kedvéért
megmarkolom a korlátot. Mint kiderül, nem is olyan rossz

~ 42 ~
ötlet ez: félúton járok fölfelé, amikor újabb „gyenge”
remegést érzek.
A hajó ezúttal olyan hevesen rázkódik, hogy csak úgy
hullámzik alattam a közlekedőfolyosó. Abból látom, hogy
merre dőlünk, hogy az emberek rogyadozó térddel
kapaszkodnak a korlátba, és kiabálnak.
Egyre jobban őrjöng a tömeg, én pedig tovább furakodok
az emberek közt, és a következő lépcső felé rohanok. Nagy
nehezen felérek, tenyeremet a szkennerhez nyomom, mire
az ajtó hangtalanul kinyílik.
Végre a saját fedélzetem vastag szőnyeggel borított
folyosóján vagyok.
Ez Lilac LaRoux fedélzete is. Sokkal többen vannak itt,
mint általában. Mindenki előbújt a kabinjából, mintha a
kérdéseikre a folyosón hevernének a válaszok. Máskor
biztosan megállnák, hogy megnézzem a nőket, akik végtelen
összegeket költenek hálóköntösökre, de most továbbsietek.
A kabinom felé fordulok, amikor éles vészjelzés hasít bele
a folyosón szóló halk zenébe. Ismét az előbbi női hang, most
viszont csak úgy árad belőle a félelem, hiába próbálja
elrejteni.
Hölgyeim és uraim, a figyelmüket szeretném kérni egy
pillanatra. Nehézségeink adódtak a hiperhajtóművekkel, és az
Icarus jelentős károkat szenvedett, mert nem megfelelően
helyezkedett el a dimenziók között. Igyekszünk a hiperűrben
tartani a hajót, de közben, kérem, kövessék a folyosókon látható
jelzőcsíkokat, és minél hamarabb menjenek a kijelölt
mentőkabinokhoz.
A folyosó rögtön felbolydul. Teljesen nyilvánvaló, hogy
ezek az emberek akkor sem ismernék fel a kijelölt

~ 43 ~
mentőkabinjukat, ha az idejönne, bemutatkozna, és felkérné
őket tangózni.
Én azok táborát erősítem, akik, amint lehetőségük nyílik
rá, rögtön elolvassák a biztonsági előírásokat. Az első „ez
most éles helyzet, nem gyakorlat” típusú evakuáció után az
ember ilyenné válik, és nekem nem egyben volt már részem.
Nálunk, katonáéknál mindenkit arra képeznek ki, hogy
mindig legyen egy telepakolt hátizsákja. Olyan holmikkal,
amiket akkor kell magával vinnie az embernek, ha
evakuálják: minden, ami a túléléshez szükséges. Persze
ezeknek nem sok haszna van itt az űrben, ezen a hajón.
Bolygó körüli pályán építették. Olyan, mint egy bálna:
összeroskadna a saját súlya alatt, ha valódi gravitáció hatna
rá. De nincs időm ezen gondolkodni, mert már futólépésben
haladok visszafelé.
A kabinom felé tartok, de át kell küzdenem magam az
egyre jobban pánikba eső emberek tömegén.
Rácsapok a nyitógombra, már bent is vagyok a
kabinomban, és leakasztom a hátizsákot az ajtó mögül.
Egyszerű túrahátizsák még kadétkoromból, amit jól össze
lehet hajtani. Némi habozás után felkapom a dzsekimet is.
Három folyosón kell végigmennem a jobb oldalon, majd
balra fordulni és továbbmenni, de mivel a tömeg percről
percre nyugtalanabb és bizonytalanabb, ez eltarthat egy
darabig. Eljutok az első folyosóig, és közben elmegyek a
kilátófedélzetre vezető ajtó mellett. Kilesek rajta.
Tudom, milyen kéne legyen a látvány – de ez nem olyan.
Az üres képernyőkön túl a csillagok elmosódnak,
megbillennek, majd ismét jól kivehetővé válnak.

~ 44 ~
 Ezek nem azok a hosszú, kecses vonalak, amelyeket a
dimenzionális hiperűrben kellene látnunk. Egy pillanatra
éles, fehér fénypontokká válnak, majd ismét hosszú,
homályos foltok lesznek belőlük. Még sosem láttam ilyet –
olyan, mintha az Icarus próbálna valahogy
visszakapaszkodni a hiperűrbe. Nem értem pontosan, hogy
mi történik, hogy idő előtt szakadt-e ki belőle, de abban
biztos vagyok, hogy nagy a baj.
Hirtelen valami hatalmas fémtárgy látszik a kilátóablak
sarkában, aztán gyorsan eltűnik. Kinyújtom a nyakam, hátha
ismét megpillantom. Elég hatalmas ahhoz, hogy saját, erős
gravitációs mezője legyen, ami könnyen eltérítheti az Icarust
a pályájáról.
Megfordulok, hogy utat törjek a mentőkabin felé. Túl
sűrűn nyomódnak nekem a testek, oldalra hajolok, úgy
próbálok elsiklani a védőkorlát mentén. Ezeken a hátsó
folyosókon csak a korlát választja el az embert a túloldalon
tátongó, tizenkét emeletnyi mélységtől. Ahogy megfordulok,
durván összeütközöm valakivel, és ösztönösen kitartom a
karom, hogy nehogy elessen.
Elnézést! – lihegi egy kifulladt hang. – Nézzen a lába elé,
uram!
Nem. Ö, a szentségit, nemi
Egy kék szempárral találkozik a tekintetem, először
rémület, majd düh villan benne, aztán teljes erőből félrelök,
és visszaimbolyog az átjáró korlátjához.
Nagy nehezen kinyitom a szám.
— Jó estét, LaRoux kisasszony!
Már csak maga hiányzott, hallatszik ki a hangomból. Hiába
minden – a pánikoló tömeg, a lökdösődés, a hajó vonító

~ 45 ~
vészcsengői —, egy pillanatig kiélvezem azt a rémületet és
döbbenetét, amit LaRoux kisasszony és a társasága arcán
látok, amikor észreveszik, hogy én vagyok az. Hirtelen
özönleni kezdenek az emberek az egyik oldalsó átjáróból.
Meglöknek, kibillenek az egyensúlyomból, de annyira
sűrű a tömeg, hogy nem esek el. Mintha egy erős folyó
sodorna el, csak másodpercek múlva tudok ismét szilárd
talajra állni. Látom LaRoux kisasszony barátait, ahogy
végigviharzanak a folyosóm. Az egyikük, egy lány megpróbál
szembeszállni a tömeggel, és visszajutni felém. LaRoux
kisasszony nevét kiabálja, és jobbra-balra taszigálja az
embereket. Feltűnik, hogy ez a lány ki van képezve – ő aztán
nem csak egy újabb csinibaba. Vajon testőr? De még ő sem
tudja előreverekedni magát. A többiek már majdnem
eltűntek szem elől.
Egyikük sikít – tátva a szája, a hangját viszont elnyomja a
zaj —, én meg rádöbbenek, hogy LaRoux kisasszony nincs
velük. Utat török a korláthoz, hátha megpillantom azt a
vörös hajkoronát.
Ezek a megrémült emberek bárkit képesek eltiporni, aki
nem vigyáz. Az egyik oldalon fal van, a másikon pedig a
korlát, így egyre vadabbul és gyorsabban áramlanak, akár a
fenevadak egy kanyonban. Aztán látom, ahogy a levegőbe
emelkednek az emberek, és a falhoz csapódnak. Ő viszont
sehol sincs. Már épp azon vagyok, hogy feladom a harcot a
tömeggel, és hagyom, hogy elsodorjon, amikor éles kiáltás
hallatszik valahonnan a zűrzavar közepéből.
Utat török a hang irányába. Még látom, ahogy a zöld ruha
és vörös haj egy villanással átbukik a korláton. Hatalmas,

~ 46 ~
őrjöngő férfi száguld az átjárón, mindenkit félrelök az
útjából.
Nem gondolkodom, csak cselekszem. Átlendülök a
korláton, és ügyelek, hogy a lendület az alattam lévő szint
felé vigyen. Utána ugrom.

~ 47 ~
– Szóval tudta, hogy melyik mentőkabin az öné?
– Igen.
– És ő?
– Mármint hogy tudta-e, hogy melyik az enyém?
– Nem. Hogy melyik a sajátja, őrnagy. Kérem, működjön együtt!
– Gondolom, tudta. Fogalmam sincs.
– De végül egyikük sem ott kötött ki, ahol kellett volna.
– Néhány utas nem viselte túl jól az evakuálást.

~ 48 ~
 4. FEJEZET

LILAC

BELEHASÍT A VÁLLAMBA A FÁJDALOM, és vér ízét érzem,

amikor a nyelvembe harapok – de már nem zuhanok. Egy
másik korlátnak ütköztem, a rúd a hónom alatt kapott el.
Nincs erőm, nem kapok levegőt. A tömeg csak hömpölyög
tovább, észre se vesznek. Fényes foltok táncolnak a szemem
előtt, próbálom valahogy munkára bírni a tüdőmet – nem
tudom, meddig bírom tartani magam.
Csak egy-két emeletnyit zuhanhattam, másképp nem
tudtam volna megkapaszkodni anélkül, hogy ki ne
ficamodjon a karom. Akkora mélység tátong alattam, hogy
nincs az a sebész, aki össze tudná vakarni a testem, ha
leesek.
Szaggatott sírás tör fel belőlem, amint végre kitágul és
összehúzódik a tüdőm, de nem hallja senki. Homályos
színek és hangok körülöttem az emberek, izzadság és félelem
szagát érzem, az arcomhoz és a karomhoz a menekülők
csípője és könyöke nyomódik. Még ahhoz is túlságosan
rémültek, hogy kikerüljék a korlátba kapaszkodó, az életéért
küzdő lányt, nem hogy segítsenek rajta.
– Swann!

~ 49 ~
 Felsikítok, próbálok fókuszálni és ismerős arcokat keresni
a tömegben, de minden túl gyors.
És akkor rájuk dörren egy hang, hogy húzódjanak hátra.
Nem Swanné, hanem egy férfié.
Erős kéz ragadja meg a karomat, és visszahúz az átjáróra.
Valaki sietve végigvezet a folyosón, együtt mozgunk a
tömeggel, a testével tartja távol tőlem a kiabáló, tolongó
embereket – mindenki biztonságba akar jutni.
Szinte lebegek, annyira gyorsan haladunk.
Egy mellékfolyosóra lódít, ahol nincs senki, és megállít.
Szigorú és sürgető barna szempár néz velem farkasszemet.
Beletelik valamennyi időbe, míg felismerem.
– Őrnagy – zihálom.
– Jól van? Nem sérült meg?
A vállam meghúzódott. A nyelvem vérzik. Nem tudok
lélegezni. Levegőért kapkodok, próbálom legyőzni a hirtelen
rám törő émelygést.
– Jól vagyok.
Merendsen őrnagy a falnak támaszt, mint egy
szennyeszsákot, és a folyosó elejére megy, ahol csak
homályosan látszik a menekülő tömeg. Egy szmokingos férfi
a földre zuhan, és még azelőtt eltűnik, hogy az őrnagy érte
nyúlhatna.
Ez már nem tömeghisztéria, hanem zavargás. Méghozzá
életveszélyes. Swann képes vigyázni magára ebben a
káoszban, de... Anna! Hirtelen felkiáltok, és elrugaszkodok a
faltól. Előrelendülök a tömeg felé. Csak az jár a fejemben,
hogy muszáj megtalálnom őket.
Az őrnagy megragadja a karomat, és vasmarokkal tartja.
Ráütök a kezére, de ő visszaránt, és mielőtt elengedne, az

~ 50 ~
ellenkező irányba fordít. Valamiben megakad a cipőm sarka,
hátratántorodok.
– Megőrült? – lihegi.
– Meg kell találnom őket!
A számhoz emelem a kezem, és letörlöm a vért a
nyelvemről. Most már tudom, hol vagyunk: a számos
karbantartó folyosó egyikén, amelyek átszövik a hajó
személyzeti részét.
– Ott vannak kint... gondoskodnom kell arról, hogy...
Merendsen őrnagy elállja az utat, nem hagyja, hogy
visszamenjek a
mentőcsónakokhoz rohanó embertömegbe. A hajó ismét
megrázkódik, hullámzik alattunk a padló, mindketten a
falnak vágódunk. Megszólalnak a szirénák, úgy kell
túlkiabálnunk a sürgető, jajongó hangot.
– Semmit se tehet értük – mondja, amikor visszanyeri az
egyensúlyát. – Mostanra már két emelettel felettünk járnak,
és fél kilométernyire innen. Tud menni?
Mély levegőt veszek.
– Igen.
– Akkor gyerünk! Maradjon köztem és a korlát között.
Megpróbálom megvédeni, nehogy kilapítsák, de vigyáznia
kell, nehogy fellökjék!
A tömeg felé fordul, kihúzza magát.
– Várjon! – Előretámolygok, és megragadom a karját. –
Nem arra!
Dühösen szisszen fel, de azért megáll.
– El kell jutnunk egy mentőkabinhoz! Már csak idő
kérdése, hogy darabjaira szakadjon az egész hajó.
Alig kapok levegőt, kell egy kis idő, mire felelni tudok.

~ 51 ~
 – Ismerem ezt a hajót – mondom. – Vannak
mentőkabinok a közelben, a legénység számára.
Egy pillanatig csak bámul rám, érződik, hogy vívódik
magában, de az arcán semmi se látszik.
– Akkor menjünk!

A szervizfolyosó üres, csak a falak mentén végighúzódó

vészvilágítás árulkodik arról, hogy valami baj van. A
személyzet bizonyára a helyén van, és épp az utasoknak
segítenek beszállni a mentőkabinokba, még mielőtt a
sajátjaik felé indulnának.
Vagy talán már nem tudnak ide visszatérni, mert teljesen
elszabadult a pokol.
Az őrnagy szótlanul követ, de érzem a belőle áradó
feszültséget. Fogalma sincs, merre megyünk, akár a halálba
is vezethetném. Biztos vagyok benne, hogy szíve szerint
sehová sem követne. De ő nem ismeri úgy ezt a hajót, mint
én. Nem azzal töltötte a gyerekkorát, hogy fel-alá
rohangászott benne, amíg építették.
Egymásból elágazó folyosók labirintusába fordulunk be. A
Belépés csak engedéllyel feliratú ajtó felé indulok, és amikor
benyitok, megnyikordulnak a nem túl gyakran használt
zsanérok. A vállam még fáj, de a karomat tudom használni –
talán mégsem viselt meg annyira ez az egész.
Az ajtó az egyik vészhelyzeti dokkhoz vezet, ahol egy
ötszemélyes mentőkabin várja nyitott ajtóval a menekülőket.
– Köszönöm, hogy elkísért, őrnagy – mondom
határozottan, amikor a bejárat peremén átlépve
szembefordulok vele.

~ 52 ~
 Pont a sarkamban van, kévésén múlik, hogy ne ütközzön
belém. Szeretnék sírva fakadni, és megköszönni neki, amit
tett, de nem biztos, hogy valaha abba tudnám hagyni a
sírást. Fogalma sincs, milyen következményei lennének
számára, ha ugyanabban a mentőkabinban találnának meg
bennünket. Az apám sose hinné el, hogy van erre ártatlan
magyarázat.
– Tessék?
– Ha kicsit tovább megy a folyosón, lesz ott egy másik
mentőkabin. Öt percre sincs ide.
A katona felvonja a szemöldökét.
– LaRoux kisasszony, öt hely van a mentőkabinban, és az
egyiket szeretném igénybe venni! Lehet, hogy nincs már öt
percünk. Úgy tűnik, valami a kelleténél hamarabb húzza ki a
hajót a hiperűrből.
Egy pillanatra megdermedek a félelemtől. Apám lánya
vagyok, így a legtöbb embernél jobban tudom, mi történik,
ha megbolygatják a dimenziók közti szövetet. Nagy levegőt
veszek, és hátralépek.
– Őrnagy, ha magát kettesben találják velem, amikor
megérkeznek a mentőhajók...
– Vállalom a kockázatot! – szűri a szavakat a fogai között.
Legalább annyira nem akar velem lenni ebben a
mentőkabinban, mint amennyire én nem akarom, hogy itt
legyen. De a hajó ismét hatalmasat rázkódik, én meg
belezuhanok az egyik ülésbe. Az őrnagy megkapaszkodik a
mentőkabin ajtajában. Valahonnan a távolból szörnyű
fémcsikorgás hallatszik.
– Jól van!

~ 53 ~
 Az ülés szíjainak segítségével felhúzom magam. A
mentőkabin nem valami kellemes, semmiképp sem első
osztályú. Teljesen fapados, a szerelőszemélyzetnek
tervezték. A padló rácsos, és amikor megpróbálok felállni,
beszorul a Pierre Delacour cipőm sarka. A selyem leszakad a
sarokról, és a kétezer galaktikus dollárt kóstáló cipő egy
pillanat alatt tönkremegy.
A padlót bámulom, próbálom kifújni magam. Kit érdekel
most a cipő? De mégse tudom túltenni magam rajta, egyre
csak a tönkrement lábbelit nézem. Az agyam elraktározza ezt
az apró részletet, és nem hajlandó elszakadni tőle.
Az őrnagy beletenyerel a bejárat melletti
érintőképernyőbe, mire az ajtó sziszegve bezárul. Ezután
rácsap az automata kilövés gombjára, és elkezdődik a
visszaszámlálás, van még időnk, hogy beszíjazzuk magunkat.
Három lámpa gyúl ki a fejem fölött, teljesen elvakít a fény.
Az őrnagy bakancsai alatt hangosan döndül a fémpadló,
ahogy odacsörtet a velem szemben lévő üléshez, és nekilát
beszíjazni magát. Egy rántással kicsavarom a cipőm sarkát a
padlórácsból, és megfordulok, hogy leüljek. Először veszek
rendesen levegőt azóta, hogy üvölteni kezdtek a vészjelzők.
Biztonságban vagyok. Egyelőre. Próbálok nem gondolni
arra, hogy lehetetlen, hogy a sikoltozó tömegből mindenki
biztonságosan eljusson a mentőkabinokhoz.
A hajó automata kilövőrendszere villámgyorsan kiröpít
majd az Icarusból, és legfeljebb egy-két óra múlva
megtalálnak bennünket a mentőcsapatok. Csak túl kell
élnem a következő néhány órát úgy, hogy Merendsen
őrnagyon kívül nincs más társaságom.

~ 54 ~
 Az arca üres, kifejezéstelen. Miért kellett megmentenie az
életemet, ha ennyire gyűlöl? Bárcsak bocsánatot kérhetnék
tőle azért, amit a sétafedélzeten mondtam! Bárcsak
elmondhatnám neki, hogy amit kimondok és amit gondolok,
az sosem ugyanaz – mert nem lehet ugyanaz! A torkom
összeszorul, a szám kiszárad. Nem kellett volna még egyszer
rápillantanom a szalonban.
Vajon mennyit kell fizetnünk, hogy ne kürtöljék világgá
ezt a sztorit, ha egyszer megtalálnak bennünket?
A szíjjal bajlódom. Ezek nem az utasok mentőkabinjainak
elegáns és kényelmes derékövei – ez egy durva és vastag
biztonsági öv, ami kidörzsöli a csupasz vállamat.
Az őrnagy felhorkan, és a kajütablak felé fordul, amin
keresztül csak elszórt csillagok látszanak, melyek
el-elmosódnak a hajó rázkódásától.
Miből gondolja, hogy ezt bárkinek is el akarnám mondani?
Elhatározom, hogy amíg véget nem ér ez az egész, addig
jeges csönddel felelek az őrnagy kérdéseire – mindkettőnk
érdekében. Ha nem beszélünk, nem lesz mit jelentenie.
Folytatódik a visszaszámlálás a kilövéshez, zúgva áramlik
a vér a fülemben, annyira mérges vagyok az őrnagyra.
Negyvenöt másodperc. Negyven. Harmincöt. Nézem, ahogy
egyesével csökkennek a számok az ajtó fölötti kijelzőn, és
megpróbálom megnyugtatni a háborgó gyomromat. Egy
LaRoux sosem mutatja magát gyengének.
Bármilyen előjel nélkül az ülésekbe préselődünk, és az
egész mentőkabin megrázkódik. Fehéren izzó energiahullám
szánt végig a fémvázon. Fémes ízt érzek a számban, és egy
mennydörgésszerű hang kíséretében elfeketedik az egész
univerzum. A visszaszámlálásnak vége, teljes a sötétség...

~ 55 ~
még vészvilágítás sincs. Csak a csillagok látszanak a
kajütablakból.
Fényes pontok, már nem nyúlnak csíkokká. Az Icarust
valami kiszakította a hiperűrből.
Pár pillanatig semmi sem hallatszik. Még a motorok és a
létfenntartó rendszer sem zümmögnek, olyan súlyos
csöndbe burkolózunk, mint a fedélzetre lépésünk óta soha.
Az őrnagy káromkodni kezd, és hallom, hogy a szíjaival
ügyetlenkedik. Megértem a sietségét. Áram nélkül még
azelőtt elfogy az oxigénünk, hogy bárki rájöhetne, az Icarus
bajban van. De most nem ez a legégetőbb problémánk.
– Ne! – Csak ennyit tudok kipréselni a kiszáradt, rekedt
torkomon. – Mi van, ha még egyszer túlfeszültség lép fel?
– Túlfeszültség?
Hallom a hangján, hogy zavarba jött.
– Őrnagy, a dimenziók közötti utazáshoz hatalmas
energiamennyiségre van szükség. Ha ismét túlfeszültség lép
fel, és maga a fémpadlón áll, akkor abba belehalhat.
Ettől egy pillanatra elnémul.
– Honnan tudja...
– Az mindegy.
Lehunyom a szemem, próbálok a légzésemre
összpontosítani. És akkor visszatér a vészvilágítás.
Nem túl erős, de azért lehet látni. Ez azt jelenti, hogy
bekapcsolt a vészhelyzeti létfenntartó rendszer.
Az őrnagy arca nyúzott, feszült. Visszanéz rám, nem
szólunk egy szót sem.
És akkor fémes, visító hang süvít végig a hajón, amitől a
mentőkabin is megremeg: még nem váltunk le az Icarusról.
Mind a ketten felpillantunk a visszaszámlálóra – még

~ 56 ~
mindig nem mutat semmit. Beragadtunk. Az őrnagyra
nézek, majd a fémrácsos padlóra. Ha még egyszer
túlfeszültség keletkezik, miközben rajta állok, akkor
meghalok – de ha még egyszer túlfeszültség keletkezik, és
még nem váltunk le a hajóról, akkor végünk.
Csináld már! Ne gondolkodj!
Lerántom magamról az övét, és a földre ugrok. Az őrnagy
nem akarja hagyni, de nem érdekel, az ajtó melletti
vezérlőpanelhez megyek. Nem tudom, mi történik az
Icarusszal, de ha még egyszer az előbbihez hasonló
túlfeszültség lesz, nekünk már semmiképp sem szabad itt
lennünk. A terv a következő: a tartalékáram segítségével
szépen működésbe hozom a leválást és indítást vezénylő
rendszert, majd ismét becsatolom magam, és igen, jó lesz
minden, amíg fel nem bukkan a mentőhajó.
Megtudod csinálni. Csak gondolj Simonra, a szerszámaim, és
mindarra, amit tanultál tőle... Nagy levegőt veszek, és
felnyitom a burkolatot.
Ennyit arról, hogy nem csinálok semmi olyasmit, amit az
őrnagy elmondhatna a pletykalapoknak.
Egy teljes hónapig viháncolnának, ha csak egyetlen olyan
fotójuk lenne, amin könyékig vagyok az áramkörök között.
Egy ilyen ügyet a társadalmi osztályom tagjai akkor se
vallanának be, ha fogpiszkálókat vernének a körmük alá.
Mondjuk egyikük sem tudná, mit csináljon egy ilyen
helyzetben. Nem úgy, mint én.
Benyúlok egy köteg szivárványszínű vezetékért, kihúzom,
és egyenként megvizsgálom a szálakat. Biztos, hogy valami
alapján rendszerezték őket, de mivel ezt a rendszert nem

~ 57 ~
ismerem, egyenként kell kibogarásznom az
összevisszaságból, hogy melyik két vezeték kell nekem.
– Nincs szüksége segítségre?
A hangja feszült, de jól nevelt, nem árulkodik semmiről.
A kérdés megzavar az összpontosításban, összerezzenek.
– Nincs, hacsak nem villanyszerelőként szolgált a
határvidéken, de mivel azt hallottam, hogy még villanykörte
sincs maguknál, ezt erősen kétlem.
Zajt hallok a hátam mögül, mintha elfojtott kuncogás
lenne. Nevet rajtam?
Hátrapillantok a vállam fölött, ő pedig hirtelen a
mennyezetet kezdi bámulni. Nincsen drótvágóm, így a
körmömet használom. Ez behozhatatlan előnyöm volt
Simonnal szemben: ő sose tudta lecsupaszítani a vezetékeket
puszta kézzel. És sose merte volna a fogát használni egy
feszültség alatt lévő áramkörön.
Az őrnagy még mindig némán ül, és továbbra is a plafont
bámulja. Talán már nem is vagyok annyira bosszús.
Megmentette az életem, pedig nem tudhatta, hogy utána
lesz-e elég ideje neki is eljutni egy mentőkabinhoz.
Nem szabadna beszélnem vele. Ügyelnem kellene, hogy
egyikünknek se lehessen mesélnivalója, amikor hazatérünk.
Ügyelnem kéne, hogy továbbra is azt higgye, nálam
kellemetlenebb emberrel még életében nem találkozott. De
valamiért, amikor a zöld és a fehér vezetékek egy részét
sikerül lecsupaszítanom, hirtelen előtör belőlem a
beszélhetnék. Békülékeny akarok lenni, de hiába:
ugyanazzal a maró gúnnyal szólalok meg, mint mindig.
A határon ugye nem így indítják be a gépeket...

~ 58 ~
 Összeérintem a két vezeték végét, a rakéták rögtön
berobbannak, és messzire repítik a mentőkabint a hajótól.
Csak egy villanásnyi ideig látom az arcom felé száguldó falat,
mielőtt teljesen elsötétülne a világ.

~ 59 ~
– Ezen a ponton mit gondolt, mi történik?
– Nem tudtam semmit. A mentőkabinban nem volt kommunikációs
berendezés.
– Tényleg nem gondolkodott el rajta?
– Minket arra képeztek ki, hogy csak megbízható információkkal
foglalkozzunk.
– És nem volt semmi információja?
– Nem.
– Mi volt a terve?
– Az, hogy türelmesen ülök, és reménykedem. Mást nem is
lehetett csinálni, csak várni.
– Hogy majd csak lesz valami?
– Hogy majd csak lesz valami.

~ 60 ~
~ 61 ~
 5. FEJEZET

TARVER

A MENTŐKABIN MEG MINDIG IMBOLYOG, és próbálja

stabilizálni a helyzetét, miközben egyre messzebb száguld a
hajótól. Nem pörgünk, így megkockáztatom, hogy
kikapcsolom a biztonsági övem. Már felére csökkent a
gravitáció, és tudom, hogy hamarosan teljesen meg fog
szűnni. Az egyik lábam bedugom a földön lévő kapaszkodók
egyikébe, majd letérdelek LaRoux kisasszony mellé. A
földön hever, rázkódik és nyöszörög. Még nem is tért
teljesen magához, de már nyafog. Valahogy nem lep meg.
Csábító belátás nyílik a dekoltázsába, de szinte hallom,
ahogy rám ripakodik, mint korábban is. így hát a karja alá
nyúlok, felemelem, és leültetem az egyik székbe. Nekem dől,
és összevissza motyog, én meg átdugom a karját a biztonsági
övön, majd szorosra húzom.
Külön megérdemelnék egy istenverte kitüntetést azért,
mert megálltam, hogy ne húzzam még szorosabbra.
Ellenőrzőm a mellszíjat, aztán lehajolok, megfogom a
bokáját, és benyomom a párnázott lábtartóba. Sokkal
közelebb vagyok LaRoux kisasszony lábához, mint kellene.
És hogy a pokolban tud egyáltalán lábra állni azokban az
izékben?
A mentőkabin ismét megbillen, én pedig sietve áthajolok
LaRoux kisasszony fölött, és beteszem a hátizsákomat az
egyik fali tárolóba, majd lecsapom a fedelét. Aztán

~ 62 ~
lehuppanok vele szemben a saját helyemre, meghúzom a
szíjat, bekötöm magam, és a lábam belenyomom a
lábtartóba. A nagy sietségben túl erősen csapom a lábam a
helyére – a bal oldali kengyel egy csattanással eltörik, de a
jobb oldali kitart. A maradék gravitáció is megszűnik, le kell
feszítenem a még szabadon lévő lábamat, hogy ne kezdjen el
lebegni.
LaRoux kisasszony lehajtott fejét nézem. Ezt meg hol
tanultad? Még sose találkoztam olyan gazdag csemetével, aki
bármit is tudott volna a vezetékekről, nem hogy képes legyen
beüzemelni egy ultramodern mentőkabint. Ezt az oldalát
biztosan annyira titokban tartja, hogy még a legkitartóbb
paparazzók sem tudnak róla.
Berobbannak a stabilizáló rakéták, ő meg ismét felnyög, és
mindketten nekifeszülünk a szíjaknak. A mentőkabin
rázkódik egy darabig, mígnem a kajütablakban látható
csillagképek mozdulatlanná válnak. Az Icarus körvonalai is
kivehetők, a hajó még mindig forog.
– Mit csinált?
Végre magához tér az én Csipkerózsikám, és bedagadt
szemével rám néz. Csupán órák kérdése, és gyönyörű
kék-fekete monoklija lesz.
– Meghúztam a biztonsági övét, LaRoux kisasszony.
Tekintete egyre haragosabb lesz, már a dühkitörés
határán van.
Érzem, engem is kezd elönteni az indulat.
– Ne aggódjon, nem tévedt el a kezem!
Eddig nagyjából sikerült udvariasnak maradnom, de
mindketten érezzük a hangsúlyban megbúvó mögöttes
jelentést. Még ha fizetne se próbálkoznék semmivel.

~ 63 ~
 Az arca megkeményedik, de nem vág vissza, jeges
hallgatásba burkolózik. Az Icarus még mindig forog, lelki
szemeim előtt megjelennek a kilátófedélzet ablakából
látható, összevissza imbolygó csillagok, az első osztály
szalonjának polcairól lehulló könyvek, az oldalra dőlő
termek, szobák, melyekben összevissza borul a berendezés.
Az Icarus pörög, fogalmam sincs, mitől. Egyetlen
mentőkabint sem látok az űr sötétjében, amelyiknek sikerült
volna elszabadulni tőle. Hol vannak a többiek?
Valami hihetetlenül nagy tárgyat pillantok meg –
ugyanezt láttam korábban is -, tükröződik és fényes. Honnan
jön a fény? A következő pillanatban a mentőkabin
megpördül, és csak a csillagos sötétséget látom.
A fémrácsot nézem a padlón, a felettünk lévő
áramköröket, amiket már nem tartottak fontosnak befedni a
szerelők, és a helyükre szegecselni a fémlapokat. A többi
mentőkabin nem így néz ki, az biztos. Azok kényelmesek és
drágák. De valahogy mégis szívesebben vagyok ebben a
spártai kialakítású, masszív mentőkabinban, mint bármelyik
másikban. Ismét zökkenünk egyet, pedig a szenzoroknak és
manőverező fúvókáknak gondoskodniuk kellene arról, hogy
lágyan ringatózzunk az űrben.
LaRoux kisasszonyra pillantok, összenézünk. Fáradt,
dühös, és ő is jól tudja, hogy valami nincs rendben. De
egyikünk sem töri meg a csendet, nem mondjuk ki, amit
gondolunk.
Amint megszűnik a gravitáció, a hajából eltűnnek az
elegáns fürtök meg csigák, és a tincsek legyezőszerűen
szétterjednek az arca körül, mintha csak víz alatt lenne. Még
úgy is gyönyörű, hogy hamarosan monoklija lesz.

~ 64 ~
 Hirtelen megrázkódik a mentőkabin, és a nyugalom
szilánkokra zúzódik. A fémváz búgni kezd az egyre erősödő
vibrálástól, ami majd’ kiráz a bakancsomból. Ahogy kinézek
a kajütablakon, valami ragyogást látok, és akkor hirtelen egy
automata védőpajzs csúszik az ablakra.
Az a ragyogás! Most már tudom, honnan jött a fény.
Tudom, mi rázza a mentőkabint, mitől kanyarog ide-oda,
figyelmen kívül hagyva az alapértelmezett programozást,
miszerint nyugton kéne maradnia az űrben, amíg meg nem
érkeznek a mentőcsapatok.
Az ott egy bolygó! Onnan jön a ragyogás, hogy a bolygó
légköre visszaveri egy csillag fényét, a gravitációja pedig
húzza a mentőkabint, és megzavarja a vezérlőrendszert.
Leszállunk, ha addig egy darabban maradunk. Leszállunk,
ha nem hagy el a szerencse.
LaRoux kisasszony szája mozog, de nem hallom, mit
mond – túl erős a zaj, ami előbb zúgássá, majd bömböléssé
erősödik, ahogy a mentőkabin belsejében felmelegszik a
levegő. Kiabálnom kell, hogy hallani lehessen a hangomat.
Nyomja a nyelvét a szájpadlásához! – ordítom, de ő úgy
néz rám, mintha kínaiul beszélnék. – Lazítsa el az
állkapcsát! Ugye nem akarja kitörni a fogát, vagy elharapni a
nyelvét?! Le fogunk zuhanni!
Most már megérti, és van annyi esze, hogy ne ellenkezzen.
Behunyom a szemem, és igyekszem lenyugodni, vagy
legalábbis megpróbálom.
A mentőkabinban előbb megszűnik, majd hirtelen
visszaáll a gravitáció, az övem a mellkasomba vág, és
kiszorítja a tüdőmből a levegőt egy rekedt kiáltás
kíséretében, amit meg se hallok.

~ 65 ~
 Biztos fehéren izzik körülöttünk a levegő, ahogy
átszáguldunk az atmoszférán. Most már hat ránk a bolygó
gravitációja, de nem moccanunk, feszesen tartanak a szíjak,
egyre gyorsabban haladunk a föld felé. Egy pillanatra még
egymásra nézünk – mindketten túl rémültek és zaklatottak
vagyunk ahhoz, hogy kommunikáljunk.
Ekkor veszem csak észre, hogy némán ül és nem sikoltozik
veszettül, pedig erre számítottam. Hirtelen olyan erővel
csapódik a tarkóm a fejpárnába, hogy még a fogaim is
összeverődnek. Csak most jövök rá, hogy a biztonsági
övemet szorítom, mert majdnem kificamodik az ujjam.
Az ejtőernyő kinyílt. Lebegünk.
A hirtelen beállt csendben feszülten várjuk, hogy földet
érjen a mentőkabin. Fogalmunk sincs, vajon az ejtőernyő
lefékezi-e annyira az ütközést, hogy ne kenődjünk szét a
bolygó felszínén.
Fülsiketítő a csattanás, valami kívülről végigszántja a
mentőkabint, és tótágast állunk. Kinyílik a tárolószekrény,
és kirepül belőle a hátizsákom. Tizedmásodperc alatt
végigimádkozom az univerzum összes istenét, nehogy
eltaláljon bennünket.
A mentőkabin ismét megremeg, ide-oda pörög, mintha
pattogna. A testem rángatózik a szíjak alatt, ide-oda
hánykolódik, míg végül meg nem állunk. Vadul kapkodok a
levegőért, időbe telik, míg felfogom, hogy már nem
mozdulunk. Nem nagyon tudom, merre van a felfelé, de
mivel nem lógok a szíjak között, biztosan nem fejjel lefelé
álltunk meg. Ügy érzem magam, mint akit jól összetapostak,
és most tér magához, és próbálja megérteni, mi is történt

~ 66 ~
vele. Fogalmam sincs, hogyan, de valahogy landoltunk.
Ebben a pillanatban magasról teszek rá, hogy hol. Élek.
Vagy meghaltam, és a pokolban kötöttem ki Lilac
LaRoux-al egy mentőkabinban.
Először egyikünk sem szólal meg, de így sincs csend.
Hallom a saját légzésem, zihálva, rekedten veszem a levegőt.
Ő kapkodva, aprókat lélegez – szerintem próbálja elfojtani a
sírást. A mentőkabin jól hallhatóan sistereg, ahogy lehűl,
majd egyre inkább csendesedik, mígnem teljesen elnémul a
hang.
Mindenem fáj, de azért behajlítom az ujjaimat meg
lábujjaimat – mocorogni és nyújtózni kezdek a szíjak
szorításában. Nem sérültem meg komolyabban. LaRoux
kisasszony feje előreesett, és az arcát elrejti a vörös
hajzuhatag, de a légzéséből tudom, hogy él és eszméleténél
van. Megmozdul a keze, és kitapogatja a biztonsági öv
csatját.
– Ne! – mondom neki, mire megmerevedik.
Én is jól tudom, hogy ez úgy hangzott, mint egy parancs.
Megpróbálkozom valami kevésbé szigorúval. Nincs értelme
keménykedni vele – oda se figyelne rám, ha így viselkednék
vele.
– LaRoux kisasszony, semmi értelme annak, hogy a falhoz
kenődjünk, ha ez ismét elkezdene forogni. Egyelőre
maradjon ott, ahol van.
Kicsatolom a szíjaimat, kibújok belőlük. Körözni kezdek a
vállammal, óvatosan lábra állok.
Felnéz rám, és egy pillanatra elfelejtem, hogy mit csinált.
Megsajnálom. A harctéren láttam ilyen sápadt, elgyötört
arcokat.

~ 67 ~
 Két évvel ezelőtt még én is csak egy frissen besorozott
újonc voltam. A tűzkeresztségen egy éve estem át.
Egyszerűen lefagytam, az őrmesteremnek úgy kellett
megragadnia a karomat és berántania magával egy téglafal
maradványa mögé. Egy lézersugár pont oda égetett lyukat,
ahol egy pillanattal korábban a fejem volt.
Az a helyzet, hogy jó pár srác, akikkel ez történik,
odavesznek, míg mások közülünk túlélik, és jó katonák
lesznek.
Véres a nyaka ott, ahol a fülbevalói felsértették a bőrét, az
arca pedig olyan sápadt, hogy mondania se kell, anélkül is
tudom, mi következik.
– Azt hiszem, hányni fogok – suttogja, és összeszorítja a
száját.
Felnyúlok, és megfogom a lógó szíjakat, majd
terpeszállásban
áthelyezem a súlyom. Hiába próbálom, nem tudom
hintáztatni a fülkét, jól be lehet ékelődve.
– Rendben – mondom ugyanazon a gyengéd hangon, ami
nálam is bevált, amikor először fagytam le a harctéren. Fél
térdre ereszkedem előtte, és segítek kikapcsolni a szíjakat. –
Jól van, most már bírja ki még egy kicsit, lélegezzen az orrán
keresztül.
Nyöszörög, és gyorsan megszabadul a szíjaktól, majd
térdre esik a fémrácsos padlón. Ennek még meg fog látszani
a helye.
Felhajtom a pótszék ülőkéjét, és persze hogy ott van alatta
egy tároló. Kiemelem belőle a szerszámos ládát, és
félreteszem. LaRoux kisasszony megérti, mit akarok,
előrehajol, megmarkolja a tároló szélét, és görnyedt háttal

~ 68 ~
öklendezni kezd. Hagyom, hadd adjon ki magából mindent,
nekilátok kinyitogatni a tárolók és szekrények ajtaját –
ebben az izében jó sok van belőlük. Van itt vizestartály,
ezüstpapírba csomagolt katonai csokoládé, vörös kereszttel
ellátott elsősegélydoboz, és persze a szerszámosláda. Az
egyik tárolóban találok egy összegyűrt, koszos rongyot,
odaadom neki, amikor felemeli a fejét. Kétkedőén nézi –
hála istennek, még mindig hallgat —, de végül óvatosan
elveszi, és a legtisztább részével megtörli a száját.
Kényszerleszállást hajtottunk végre egy ismeretlen
bolygón, hamarosan monoklija lesz, a gyomra tartalmát
pedig most már a tároló őrzi – de még így is azt hiszi, hogy
muszáj eljátszania, hogy mindenek fölött áll.
Köhög és krákog, próbája kitisztítani a torkát.
Mit gondol, mennyi időbe telik, míg ránk találnak a
mentőhajók?
Rádöbbenek, hogy azt hiszi, az Icarus még mindig
rendben van, és hogy amíg mi itt beszélgetünk, biztos épp
javítják. Szerinte ez az egész csak múló rémálom, mert a
hajóról érkező felszíni járművek bármelyik pillanatban
felvehetnek bennünket. A bosszúságom kissé elpárolog,
amikor arra gondolok, hogy elmondom neki, amit láttam: az
Icarus előrebukik, jobbra-balra pördül a légkörben,
esélytelen küzdelmet vívva a gravitáció ellen.
Nem, ha ezt megtudná, biztosan idegrohamot kapna,
mint bárki más azok közül, akikkel az első osztály
szalonjában találkoztam. Mégiscsak okosabb titokban
tartani ezt-azt.
– Csak mindent szép sorjában – mondom inkább, és
keresek valamit, amibe vizet tölthetnék neki. Ez az

~ 69 ~
újoncoknál is be szokott válni: határozott, hivatalos hang,
ami vidám, de azért nem túl barátságos. – Így könnyen
tudatosítani lehet bennük a feladatokat, amik elvonják a
figyelmüket. – Először derítsük ki, hogy hol vagyunk.
Miközben beszélek, a hőpajzsok visszahúzódnak az
ablakokról. A mellkasomban kissé felenged a feszültség,
amikor kinézek. Fák.
– Szerencsénk van. Úgy néz ki, itt terraformációt
hajtottak végre. Biztos vannak a mentőkabinon szenzorok,
amik a kinti levegő minőségét ellenőrzik.
– Vannak – mondja. – Csak a túlfeszültség kiégette őket.
De nincs rájuk szükségünk. Itt lélegezhető a levegő.
– Örülök, hogy ennyire biztos ebben, LaRoux kisasszony
– vágok vissza, mielőtt észbe kaphatnék. – De én azért
jobban örülnék, ha ezt egy mérőműszer mondaná nekem.
Nem mintha nem bíznék az alapos kiképzésben, amit ön
kapott.
Összeszűkül a szeme, és ha tekintettel gyilkolni lehetne,
akkor a mérgező légkör lenne a legkisebb gondom.
– Már a kinti levegőt szívjuk – mondja, és a lábánál lévő
szekrények felé int.
Letérdelek, hogy megnézzem, hová mutat, és elakad a
lélegzetem. Csak így lehajolva látom, hogy a mentőfülke úgy
hasadt szét, mintha egy hatalmas konzervnyitó lékelte volna
meg az oldalát. Eszembe jut, hogy egyikünk sem kezdett el
fuldokolni – kényszeredetten én is levegőt veszek.
– Nahát, nézzenek oda. Biztos leszállás közben történt. –
A hangom nyugodtnak tűnik. Jól van. – Akkor már
előrehaladott szakaszban jár a terraformáció. Az pedig azt
jelenti, hogy...

~ 70 ~
 – Vannak kolóniák – suttogja megkönnyebbülten.
Nem hibáztatom érte. Már a nyelvem hegyén van, hogy
nemsokára jobb társasága lesz nálam, de az igazság az, hogy
én is legalább annyira fellélegeztem, mint ő. Ismerem a
trösztöket, amelyikeké ez a hely, mindenfelé kolóniáik
vannak a bolygó felszínén. Ami azt jelenti, hogy valahol,
talán itt, a közelben, néhány fickó épp azon töri a fejét, hogy
mi a fene pottyanhatott le ide az égből. Valószínűleg állig
fegyverben bukkannak majd fel, biztosan kalózokra vagy
rablókra számítanak, de szerintem nem lesz nehéz
meggyőznünk őket, hogy csak egy űrkatasztrófa túlélői
vagyunk. Mondjuk, azt azért nem bánnám, ha nem katonai
gyakorlóruhában lennék. A távoli kolóniákon a legtöbb
telepes nem igazán rajong a magamfajtákért.
– Maradjon ülve – mondom, és felállók. A hátizsákomban
található kulacsot megtöltöm a vizestartályból. – Egy
pillanat, kidugom a fejem, hadd lám, rendben van-e az
antennarendszer.
Felvonja a szemöldökét, és apró mosolyra húzódik a szája.
A mosoly valahogy fennhéjázó, annak ellenére, hogy a haja
olyan, mint egy szénaboglya, az arca pedig vértől maszatos,
és a szeme alatt monokli van. Feldühödöm, mert ebben a
mosolyban benne van minden egyes alkalom, amikor a vele
hasonszőrűek leereszkedőn szóltak hozzám.
– Őrnagy – mondja lassan, mintha egy gyerekhez beszélne
-, nem kell mást tennünk, mint hogy nyugton maradunk.
Még ha tönkre is ment a kommunikációs rendszer, a
telepesek biztosan látták, hogy lezuhantunk. Apám emberei
már valószínűleg úton vannak errefelé.

~ 71 ~
 Bárcsak én is ilyen biztos lehetnék abban, hogy valaki
egyszer alászáll az égből, és megment, de erre eddig nem
nagyon volt példa! Ráadásul én nem Roderick LaRoux
egyetlen gyermeke vagyok.
Hagyom, hadd üldögéljen az ülésben, és művészi módon
elrendezgesse a szoknyáját, majd az ölébe ejtse a kezét.
Elindulok az ajtó felé. Teljes testsúlyommal neki kell
nyomakodnom, hogy valahogy kiszabadítsam a
megvetemedett keretből. Olyan sivítással adja meg magát,
hogy aki piszkálódó, az azt mondhatná, így sipákol LaRoux
kisasszony is, amikor nem tetszik neki valami.
Odakint minden csendes. A levegő hűvös és sűrű –
egyáltalán nem gyér, mint á frissen terraformált és
kolonizált bolygókon. Ami azt illeti, talán sehol sem szívtam
ilyen tiszta levegőt – még otthon sem. Elhessegetem a
gondolatot. Nem szabad az otthonomra és a szüléimre
gondolnom, mert elvonja a figyelmemet. Hajótörést
szenvedtem a galaxis leggazdagabb lányával, és
gondoskodnom kell arról, hogy amikor apuci ideér, könnyen
észrevehetőek legyünk.
Nem hallok madarakat és egyéb neszeket sem, amik arra
utalnának, hogy mozgolódik alattunk a helyi vadvilág. A
mentőkabin legalább egy kilométer hosszan felszántotta a
környező erdőt, és a barázda mentén hatalmas fák hevernek
a sárban. Lehet, hogy az állatok a fák tetején vagy a földbe
vájt lyukakban rejtőzködnek, és azt várják, hogy vajon mikor
folytatódik a világvége.
A fák magasak és egyenesek, a törzsük alsó részén pedig
szinte alig vannak ágak. Lombkoronájuk sötétzöld, és
jellegzetesen friss, tiszta illatú. Láttam már ilyen fákat. Nem

~ 72 ~
ismerem a tudományos nevüket, mi egyszerűen karófának
hívjuk őket. A terraformáció során először ilyen fákat
telepítenek a szakemberek, miután a szerves trágyából
valamiféle talajréteg alakul ki. Gyorsan nőnek, és hosszú,
egyenes törzsüknek köszönhetőn jó minőségű
építőanyagnak számítanak. Csak utánuk ültetik el a
díszfákat, és azokat, amelyeknek termésük van. Szóval ez
alapján már találgathatok, hogy merre vagyunk. Mivel a
karófákon kívül nem sok mindent látok, így a sűrű levegő
ellenére valószínű, hogy egy nemrég terraformált bolygón
vagyunk.
A fák viszont elég nagyok, úgy tűnik, volt ideje kialakulni
az ökoszisztémának. Az igazat megvallva még sosem láttam
ekkora karófákat. Legalább másfélszer magasabbak, mint
általában: hosszúkás, elvékonyodó felső részük egészen
meghajlik az ágak súlya alatt. Vajon mitől nőttek így meg? A
terraformációt irányító specialistáknak mostanra már egyéb
fajokat is telepíteniük kellett volna, amelyek idővel
kiszorítják a karófákat az ökoszisztémából.
Ha volt is bennem némi remény az antennarendszerrel
kapcsolatban, az egy szempillantás alatt szertefoszlik. A
berendezés teljesen kiszakadt a helyéről, és ha nem égette
szénné a túlfeszültség, amikor beléptünk a légkörbe, akkor
ott hever valahol darabokra törve, ahol letaroltuk az erdőt.
így hát nyűgös trónörökösnőmnek hiába lehet igaza, hogy
bármelyik pillanatban felbukkanhat az apucija, eléggé
valószínű, hogy nem fog egykönnyen megtalálni bennünket
a bolygón szétszóródott tízezernyi roncsdarab között.
Magasabban fekvő, könnyebben észrevehető helyet kell

~ 73 ~
keresnünk valahol a közelben, ahol nagyobb az esélye, hogy
leszáll a mentőcsapat.
Azokat a fákat tanulmányozom körülöttünk, amiket nem
tarolt le a mentőkabin.
Mint a karófák általában, ezek is elkeskenyednek a
csúcsuk felé – nem tudok elég magasra mászni, hogy
messzire ellássak. Neki talán sikerülne, ő könnyebb, de már
a gondolattól is röhögnöm kell. Gyerünk, LaRoux
kisasszony!Az estélyi ruhája tökéletesen illik a fákhoz. Nekem
elhiheti, az erdőamazonja-imidzs most nagyon menő
Korinthoszon. Kíváncsi vagyok, látott-e már egyáltalán valódi
leveleket.
Ekkor jövök rá, hogy hiába vagyok egy hajótörés kellős
közepén, hiába fáj minden porcikám a becsapódástól, úgy
vigyorgok, mint egy idióta, mert tulajdonképpen végtelenül
élvezem ezt az egészet. Heteken keresztül feszengtem a hajó
fedélzetén kényelmetlen díszegyenruhában, kitüntetésekkel
a mellkasomon, olyan emberekkel körülvéve, akik nem
szeretik, ha túlságosan valóságos a háborújuk. – Így most
végre otthon érzem magam.
Van valami domb abban az irányban, amit önkényesen
kikiáltok nyugatnak, mert arrafelé megy le a nap. A talaj
emelkedik, és némi szerencsével jól be tudom majd látni
onnan a környéket. Hosszú séta lesz, és amikor
visszamászok a mentőkabinba, talán az újdonsült jókedvem
miatt kissé megsajnálom a lányt. Én lehet, hogy visszatértem
a világomba, de ő pont kikerült a sajátjából. Jól ismerem ezt
az érzést.
– A kommunikációs berendezésünknek lőttek – mondom.

~ 74 ~
 Arra számítottam, hogy elsírja magát – de ehelyett csak
bólint,
mintha már tudta volna.
– Amúgy se lehetne használni. A legtöbb áramkör zárlatot
kapott a túlfeszültségtől.
Szeretném megkérdezni, ezt honnan tudja, egyáltalán, hol
és kitől tanulta ezt az egészet, de ehelyett csak annyit
mondok:
– Micsoda? Túlfeszültség?
Hallgat, és a fákat nézi a kajütablakból.
– Az Icarus akkor került ki a hiperűrből, amikor nem
kellett volna. Valami történt, de nem tudom pontosan, hogy
mi. Az iskolában nem tanult a hiperűrugrásról?
Megvetés van a hangjában, de nem hagy időt, hogy
válaszolhassak. De nekem így is jó, mert csak annyit tudok a
hiperűrugrásról, hogy az ember anélkül jut el A-ból B-be,
hogy kétszáz évet kéne utaznia.
– A hajó dimenzionális ugrásakor meggörbül a tér, és
ehhez hatalmas mennyiségű energia szükséges. – Rám
pillant, mintha ellenőrizné, hogy követem-e. – Általában ha
egy hajó elhagyja a hiperűrt, akkor egy több lépésből álló
folyamat meggátolja, hogy ez az energia visszafelé hasson.
Bármi is történt, az Icarus valahogy túl korán került ki a
hiperűrből.
Tudom, nem kellene meglepődnöm azon, hogy Roderiek
LaRouxnak, a galaxis legnagyobb és legjobb hiperűrflottája
tervezőjének a lánya ilyesmiket tud. De a buta nevetését és
csípős megjegyzéseit elég nehéz összeegyeztetni
olyasvalakivel, aki legfeljebb ha két másodpercig figyelt
fizikaórán.

~ 75 ~
 Az biztos, hogy nem tudtam, milyen veszélyes a hiperűrön
át utazni. Ugyanakkor arról sem hallottam soha, hogy az
Icaruséhoz hasonló eset történt volna. Soha.
Elgondolkodom azon, amit mondott.
– Tehát mivel túl korán léptünk ki a hiperűrből, bárhol
lehetünk a galaxisban?
A kommunikációs berendezés meghalt. Fogalmunk sincs,
hol vagyunk. Ennél jobb már nem is lehet.
– Az Icaruson a tartalék generátorok visszahozták az
áramot – mondja hűvösen LaRoux kisasszony. – Biztos,
hogy sikerült leadni vészjelet.
Feltéve, hogy legalább egyvalaki életben maradt a
kommunikációs teremben azután, hogy túlfeszültség érte a
hajót. De erről inkább hallgatok. Hadd higgye azt, hogy
egykettőre véget fog érni ez az egész. Tudom, hogy nem
könnyű neki.
– Nyugat felé van egy magaslat. Felmászom oda, mielőtt
még besötétedne, és kigondolom, hogy merre menjünk. Van
nálam néhány tábla katonai csokoládé, ha megéhezne
várakozás közben.
– Nem szükséges, őrnagy – áll fel a székből, és
elfintorodik, amikor a cipője sarka beleakad a padlórácsba.
– Magával megyek. Ha azt hiszi, hogy csak úgy magamra
hagyhat, hát nagyon téved!
Tessék, ezzel el is párolgott belőlem minden együttérzés.
Még hogy magára hagyom? Bárcsak megengedné a
kötelességtudatom és a lelkiismeretem. Az egész galaxis
jobban járna úgy! Senki se tudja, hogy ugyanabban a
mentőkabinban voltunk.
Csakhogy én viszont tudom. És ez éppen elég.

~ 76 ~
 – Nem vagyok biztos benne, hogy a cipője... –
próbálkozom, de félbeszakít.
– Amiatt ne aggódjon, őrnagy.
Átviharzik a mentőkabinon, csodával határos módon
most nem csúszik bele a sarka a padlórácsba, majd lemegy
a lépcsőn. A fejét felszegi, a vállát kihúzza, mozdulatai
nevetségesen méltóságteljesek – mintha egy táncterem
lépcsőjén vonulna le. Hagyom, hadd vegye szemügyre az új
királyságát, mialatt én belenézek a hátizsákomba.
A hadseregnél rendszeresített vészfelszerelés van benne,
két éve hurcolom magammal mindenhová, de még sosem
örültem neki ennyire.
A szokásos dolgok: titkosított katonai adattároló védett
memóriaegységgel, zseblámpa, víztisztítóval felszerelt
kulacs, borotva és néhány személyes holmi: egy fénykép az
otthoniakról és egy jegyzetfüzet. Míg az Icarus fedélzetén
voltam, itt tartottam a Gleidelemet is, mert bárdolatlanság
lett volna mindenki szeme láttára oldalfegyvert hordani.
Kiveszem a pisztolyomat, és megcsavarom a markolatát,
ellenőrzőm a töltőt, hogy jól működjön a kinetikus elem.
Legalább amiatt nem kell aggódnom, hogy amíg itt
vagyunk, lemerül. Visszateszem a tokjába, és felcsatolom
az övemre. A fenti tárolóból gyorsan kiszedek néhány tábla
csokoládét. Felveszem a kulacsot a padlóról, ahová LaRoux
kisasszony ledobta, majd elindulok kifelé, és addig küzdők
az ajtóval, amíg be nem zárom magam mögött. Nem
muszáj megadni a lehetőséget a helyi élővilágnak, hogy
bosszút álljon rajtunk, és lakomát rendezzen az
élelmünkből.

~ 77 ~
Ez az istenverte gyalogtúra életem legszörnyűbb élménye.
Nem a gyaloglással van baj, bár sűrű az aljnövényzet, és
korhadt fatörzseken kell átmászni, melyeknek kérge belekap
a ruhába, és lehorzsolja a bőrt. Hiába hűlt le az idő
valamennyire, még mindig ömlik rajtam az izzadság, de a
tüdőmben már érzem, hogy kissé harapós a levegő. Egyik
növény sem tűnik igazán ismerősnek, de nem is teljesen
ismeretlenek – csak egy kicsit másabbak, mint amilyeneket
eddig láttam. Különféle mélyedések és lyukak próbálják
kificamítani a bokámat, tüskés indák akadnak bele az
ingembe, és karmolják véresre a karomat.
De nem ez a gond.
Hanem az, hogy LaRoux kisasszony magas sarkúban
próbál lépést tartani velem. Bárcsak ott maradt volna,
nélküle sokkal gyorsabban haladnék! De hiába kérdezem,
hogy nem akar-e visszamenni, csak egy jeges pillantás a
válasz, és makacsul összeszorítja a száját.
A kezemet nyújtom neki, hogy átsegítsem az akadályokon,
de lassan ott tartok, hogy ha lezuhanna egy lyukba, nem
biztos, hogy vesződnék a kimentésével. Először úgy néz a
kezemre, mintha ragyát kaphatna attól, hogy érintkezik a
bőrünk. Mintha elhatározta volna, hogy bebizonyítja: ez a
gyalogtúra sem nehezebb, mint keresztülsétálni a báltermen.
Miután néhányszor csak egy hajszálon múlt, hogy nem esett
be valahová, időről időre a tenyeremben felejti az ujjait –
csak a lehető legkisebb segítséget fogadja el. Még mindig
nagyon sápadt, ezért a közvetlen közelében maradok, hogy el
tudjam kapni, ha úgy döntene, hogy az eddigieket
megkoronázza egy ájulással.
Végül aztán feladom.

~ 78 ~
 – Tartsunk pihenőt?
Megpróbálom nem túl feltűnően megnézni, hogy hol áll a
nap a dombhoz képest. Nem akarok a szabad ég alatt lenni,
amikor beesteledik. így is elég lesz végigvonszolni ezt a
csitrit az erdőn, nem kéne, hogy még a bokáját is kitörje a
sötétben.
Elgondolkodik, majd bólint. Felnyúl, hogy megigazítsa a
haját.
– Hová üljek?
Ülni? Felség, örülök, hogy megkérdezte: hát ebbe a kényelmes
fotelba, amit a zsebemben tartogatok Önnek.
Összeszorítom a számat, alig bírom ki, hogy ne mondjam
ki hangosan.
LaRoux kisasszony észreveszi, hogy elfojtom a beszólást,
elkomorul az arca. Még mindig véreznek a sebei, amiket a
fülbevalói ejtettek. Az orra feldagadt az ütéstől, amikor
összekötötte a kábeleket, és előrelódult a mentőkabin, és a
szája is repedezett és sebes. Kész csoda, hogy még nem
omlott össze – az ember ezt várná a hozzá hasonlóktól.
így hát leveszem a dzsekimet, és egy fatönkre terítem.
Megigazítja a szoknyáját, majd ráül. Odaadom neki a
kulacsot, finoman kortyol egyet. Aztán amikor visszaveszem
és belekortyolok, elfordítja a tekintetét. A tisztás szélére
megyek, meg-megállok, hallgatózom. Állatok neszeznek az
aljnövényzetben, magamban könyörgök, nehogy meghallja a
zajt, vagy ne adj’ isten meglásson valamit.
Az, hogy vannak itt állatok, egyet jelent: már a végéhez
közeledik a terraformáció. De akkor hol vannak a kolóniák,
miért nincs tele az ég repülőkkel meg siklókkal? Miért csak
az aljnövényzet susogását hallom, a levelek között suttogó

~ 79 ~
szelet, és azt, hogy LaRoux kisasszony a lehető leghalkabban
kapkod levegő után?
Már épp javasolni akarom neki, hogy forduljon meg, és
menjen vissza ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk,
amikor hirtelen feláll. A kabátomat persze otthagyja.
Félig-meddig arra számítok, hogy szó nélkül elindul a
mentőkabin felé, de ehelyett int, hogy haladjak előtte, és
folytassuk az utat. Mély levegőt vesz, és amikor elfogadja a
kezemet, hogy át tudjon lépni egy fatörzsön abban a
nevetséges cipőjében, bizony el kell ismernem, hogy sokkal
szívósabb, mint amilyennek tűnik.
Kicsit megkönnyebbülök, mert eléggé nyomasztó, hogy
nekem kell vigyáznom rá, folyton szorul emiatt a gyomrom.
Bármennyire idegesítő is ez a lány, nagyon messze van az
otthonától. Rajtam áll vagy bukik, hogy túléli-e ezt az
egészet. Néha úgy érzem, hogy egész életemben másokat
próbálok megvédeni.
Mire az emelkedő aljához érünk, már alig kap levegőt,
hiába próbál úgy tenni, mintha bírná még. De most nem
pihenhetünk, ha még sötétedés előtt vissza akarunk érni a
mentőkabinhoz. Mind a ketten négykézláb mászunk felfelé a
lejtőn, és amikor odanyújtom a kezem, hogy magam után
húzzam, már meg se próbál felháborodottnak tűnni –
túlságosan kimerült ahhoz, hogy kisasszonyt játsszon.
Egészen sziklás ez a domb: a másik oldalán meredek
szirtben végződik. Végre felérünk, és egymás mellett állva
nézünk a távolba.
Bárcsak egyedül jöttem volna!
Levegő után kapkod, nem találja a szavakat, bármelyik
pillanatban kitörhet belőle a zokogás. Meredten bámul,

~ 80 ~
akárcsak én, egyikünk sem képes feldolgozni a szemünk elé
táruló látványt. Eléggé valószínű, hogy rajtunk kívül még
soha senki nem látott ilyesmit.
A keresztnevén szólítom meg.
– Lilac! Lilac, ne nézzen oda!
A hangom halk és gyöngéd, mintha egy sokkos állapotban
lévő katonához beszélnék a harcmezőn. Rá akarom valahogy
venni, hogy moccanjon meg már végre, és meneküljön
innen.
– Figyeljen rám, nézzen a szemembe! Ne nézzen oda,
hallja?!
De se én, se ő nem tudja elfordítani a tekintetét. Együtt
meredünk
magunk elé, kővé dermedünk.
Hosszú röppályát leírva, lassan hullának alá az égő
roncsdarabok, olyan, mint egy meteorzápor vagy
rakétatámadás. De ez mind csak mellékes.
Az Icarus zuhan. Akár valami hatalmas fenevad, olyan
odafent az égben, elképzelem, ahogy kínlódva nyög,
miközben vadul dobálja magát és hempereg. Néhány része
még mindig küzd, a hajtóművei tüzet okádnak, hogy
valahogy elszökjenek a gravitáció elől. Néhány másodpercig
mintha megtorpanna, és elsötétíti a bolygó egyik holdját,
ami csak halványan dereng a délutáni égen. Ezután viszont
megtörténik az elkerülhetetlen, és azon kapom magam, hogy
átkarolom a mellettem álló lányt. Pusztul a hajó, lángolva
hullnak belőle az alkatrészek.
Meredek szögben zuhan a síkságon túli hegylánc felé.
Felhőkarcoló nagyságú roncsdarabok repkednek, a hajó
egyik oldala elkezd leszakadni, amikor nem bírja tovább a

~ 81 ~
súrlódást. Izzó darabok válnak ki belőle, és mint a tűzijáték,
úgy ívelnek át az égbolton. Szinte elszáll a lábamból az erő:
mentőkabinok. Mentőkabinok, amik nem tudták elhagyni a
hajót – mentőkabinok, amikben nem volt egy LaRoux
kisasszony, hogy kiszabadítsa őket a dokkból.
Az Icarus vízen kacsázó kavicsként csapódik a hegyeknek,
majd eltűnik mögöttük. Soha többé nem emelkedik fel.
Egyszerre minden mozdulatlan lesz és csendes. A távoli
hegyek mögül fekete füst gomolyog, mi pedig még mindig
nem tudunk hinni a szemünknek.

~ 82 ~
– Korábban is került már olyan helyzetbe, hogy a túlélésért küzdött.
– Így igaz.
– De ilyenbe még sosem.
– Sose volt még velem egy elsőbálozó, ha erre gondol.
– Úgy értem, hogy akkor még nem tudták, hol vannak.
– Én nem arra koncentráltam.
– Akkor mire, őrnagy?
– Arra, hogy kitaláljam, hol szállhat le a mentőcsapat, és hogy eljussak
oda.
– Ez minden?
– Mi más lenne még?
– Pontosan ezt szeretnénk, ha elmondaná nekünk.

~ 83 ~
 6. FEJEZET

LILAC

MEGRAGADJA A CSUKLÓMAT, és levezet a meredek szirtről.

Az ujjai durvák és forróak, túl erős a szorítása. Azt hiszem,
csukva van a szemem. De ez nem számít, mert csak az Icarus
zuhanását látom magam előtt, a lángzuhatagot az égben és a
gőzzel keveredő hatalmas füstfelhőket. A látvány beleégett a
retinámba, semmit nem látok azon kívül. Merendsen akár le
is dobhatna a sziklákról, én észre se venném, amíg földet
nem érnék.
Ide-oda bicsaklik a bokám, ahogy mögötte botladozom, a
cipőm sarka dülöngél az egyenetlen talajon, vagy pedig a
földbe süllyed. Miért nem az ilyen alkalmakhoz öltöznek a
hölgyek? Az estélyihez felhúzott túrabakancsnak egészen
biztos, hogy üzenetértéke lesz.
Kibuggyan belőlem a nevetés, mire Merendsen
megtorpan. Hátrasandít a válla fölött, és fogást vált a
karomon.
Már nincsen sok hátra, LaRoux kisasszony. Nagyon jól
csinálja.
Alig csinálok valamit. Ennyi erővel akár rongybaba is
lehetnék. Cipővel, ruhával, fésülhető, hosszú hajjal,
mindennel. A gerincet viszont külön kéne beszerezni.

~ 84 ~
 Fogalmam sincs, hol vagyunk, vagy hogy mennyire
távolodtunk el a mentőkabintól, de amikor az arcomba csap
egy ág, ismét muszáj lehunynom a szemem. Még mindig az
Icarust látom, olyan, akár egy zavaros emlékképekből álló
festmény. A napfény szinte vízszintesen szúrja át a fák
lombját, hol árnyak látszanak, hol fényfoltok villannak fel, és
vörösesen ragyognak a szemhéjamon keresztül. Mennyi
ideig voltunk azon a magaslaton?
Apám hajója romokban. Láttam, ahogy lezuhan és
darabjaira hull. Vajon hány lélek zuhant le vele együtt?
Vajon hányán nem tudták beindítani a mentőkabinjukat?
A lábam feladja a harcot. Merendsen kis híján kificamítja
a karomat, amikor megránt, nehogy elessek: valahol a hátsó
agyamban eszembe jut, hogy ez később még nagyon fog
fájni. Még egy rántás, és akaratom ellenére feljajdulok. De
aztán úgy tűnik, mégis belátja, hogy nem rángathat keresztül
az erdőn csak úgy, hogy valamennyire azért nekem is együtt
kell működnöm vele.
Hirtelen elengedi a kezem, én pedig összerogyok. Épp
hogy meg tudok támaszkodni az alkaromon, még mielőtt az
arcom az erdő talaját borító, félig rohadt trutymóba
csapódna. Kávé, bőr és szemét szagát érzem – egyáltalán
nem olyan, mint a friss, tiszta föld a korinthoszi
holokertekben. Ennyit arról, hogy megpróbálom
méltósággal átvészelni ezt az egészet. Ennyit arról, hogy
elhitetem vele, hogy nem zuhantam teljesen szét.
Vadul zihálok, olyan erővel fújom ki a levegőt, hogy
szanaszét repkednek az arcom elől a levelek és sárdarabok.
Merendsen mellém térdel, én meg önkéntelenül hátrább
húzódom.

~ 85 ~
 — Lilac.
A gyengédség a hangjában sokkal jobban megragadja a
figyelmemet, mint bármelyik odavakkantott parancs.
Felemelem a fejem – egészen közel van az enyémhez az arca.
Mintha az Icarus zuhanását látnám benne.
– Jöjjön. Hamarosan besötétedik, és szeretnék még
azelőtt visszaérni a mentőkabinhoz. Nagyon jól csinálja, már
nincs sok hátra.
Azt kívánom, bárcsak továbbra is seggfej lenne. Az
ellenszenv sokkal könnyebben kezelhető, mint a rokonszenv.
– Nem bírom! – hallom a hangom, és érzem, ahogy a
mellkasomban valami szűk és hideg szétpattan. – Nem
megy, őrnagy. Én ezt nem csinálom! Nem tartozom ide!
Felvonja a szemöldökét, így már nem annyira marcona az
arca. Érdekes melegség árad a vonásaiból, amikor ellazítja
őket. Ez mindennél jobban kizökkent a bánat és a
csüggedtség okozta kábulatból. Aztán megszólal, és
lerombolja az egészet.
– Csak próbáljon meg talpon maradni. Mit gondol,
őfelsége, képes lesz rá?
Sokkal jobb.
– Maga csak ne atyáskodjon felettem! – csattanok fel.
– Csak egy hülye atyáskodna maga fölött, LaRoux
kisasszony.
Az arcáról elillan a melegség, laza mozdulattal feláll.
Lép néhányat, a körülöttünk lévő erdőt nézi, mintha
ismerős lenne neki. Otthon érzi magát. Annyira átérzi ezt a
helyet, ahogy én átérzek minden kisebb változást a
tömegben, a párocskák mozgását és a beszélgetéseket, a

~ 86 ~
társaság folytonos lüktetését. Ismerős. Feltérképezett.
Otthonos.
Az erdő nem ilyen. Nekem ez itt zöld és szürke zűrzavar,
minden fa olyan, mint a másik, semmire nem megyek velük.
Korábban is jártam már a természetben, de akkor csak egy
kattintásba került a holoprojektoron, hogy a tökéletesen
kialakított és nyírt kerti teraszok napos, madárcsicsergéses
erdővé változzanak. Könnyű volt a levegő, és minden fáról
virágok lógtak. A föld tiszta volt és egyenletes, nem piszkolta
össze a ruhámat, a puha mohaágyakon pedig aludni lehetett.
Kiskoromban az apám rendszeresen elvitt abba az erdőbe
piknikezni. Azt játszottam, hogy az erdő katedrálishoz
hasonló lombkoronájával az én kastélyom, ahol én vagyok az
úrnő. Láthatatlan csészében teát szolgáltam fel apámnak,
majd megosztottam vele az életem összes titkát. Mindig
komolyan vett, engem is és a játékot is. Amikor pedig
halványulni kezdett a fény, úgy tettem, mintha elaludtam
volna az ölében, mert tudtam, hogy ilyenkor a karjában visz
haza.
Ez az erdő viszont sűrű, idegen és árnyakkal teli, éles
kövek és tócsák mindenütt, a fák kérge érdes, nem lehet
beléjük kapaszkodni, mert csontig horzsolják a bőrt. Ez nem
lehet valóság – ez egy rémálom.
Az őrnagy mégis bólint magában, mintha egy láthatatlan
használati utasítást olvasna, és már tudná is a következő
lépést. Olyan erővel önt el az irigység, hogy megremeg a
karom, amire támaszkodom.
– Nem tudom, a mentőkabin akkumulátora meddig bírja
– mondja –, takarékoskodnunk kell vele. Ha visszaérünk,
összerakok magának valami fekhelyet, fényt nem gyújtunk,

~ 87 ~
holnap pedig kiderítem, hogy van-e bármi esélyünk arra,
hogy vészjelet küldjünk a mentőhajóknak.
Még mindig beszél, egyáltalán nem vesz rólam tudomást,
mintha ott se lennék.
– Ma este ellenőrizzük a készleteinket, eszünk valamit, és
pihenünk egy kicsit. ígérem, hogy nincs messze a
mentőkabin. Kibírja?
Feltérdelek. A bokám megmerevedett, és az ajkamba kell
harapnom, hogy ne sírjam el magam. Egyszer-kétszer
kiment már a bokám a táncparketten, és közben
mosolyogtam, mintha mi sem történt volna, de ez most
teljesen más. Akkor csak hívnom kellett egy dokit, és minden
rendben volt.
Merendsen felém nyújtja a kezét, de én elhessegetem.
– Fel tudok állni magamtól is.
A fájdalomtól dühösen köpködöm a szavakat. Az arcizmai
megfeszülnek, és megfordul, hogy elinduljunk visszafelé.
Állja a szavát, alig néhány perc elteltével már látni a fák
között a mentőkabint. Ebből az irányból nem látszik, mit
okozott a becsapódás: nem látom a kidöntött fákat és a mély
barázdát a földben, amit a mentőkabin vájt bele. Csak fák
vesznek körül, és érthetetlen hangok, avarzörgés és
reccsenések. Már nem érződik annyira az égett műanyag és a
korrodálódott fém bűze, átvette a helyét a növények, a
nedvesség és a föld szaga.
Ahhoz is erőt kell gyűjtenem, hogy fölnézzek. Egyetlen
mentőhajót sem látok – még egy siklót vagy repülőt sem
valamelyik kolóniáról. Az égen csak egy sápadt ezüst hold
van, míg egy második hold épp a fák fölött jár. A kezemmel
ellenzőt formálok a szemem fölé, és a jelzőfényt keresem,

~ 88 ~
aminek villognia kellene, ha sugározná a jelünket a
mentőhajóknak. De mindenhol csak összehorpadt, égett
fémdarabok látszanak. Ha ennyire tönkrement a
mentőkabin, vajon mi hogyan éltük túl?
És bárki más hogyan élné túl? Elhessegetem a gondolatot,
mélyre temetem magamban. Néhány óra múlva úgyis véget
ér ez az egész – egy olyan híres és ismert hajó, mint az
Icarus, nem zuhanhat le anélkül, hogy galaxisszerte ne
szólalna meg ezernyi vészcsengő.
Az őrnagy némán lép be a mentőkabinba, de csak
néhány lépésnyire van tőlem, még nem adhatom át magam a
szomorúságnak és a gyásznak.
Nem szabad Annára gondolnom, az arcára, ahogy lent a
folyosón elsodorta a pánikba esett tömeg, teljesen
megfosztva őt a szokásos, csendes magabiztosságától. Lehet,
hogy sikerült beszállnia az egyik mentőkabinba.
Lehet, hogy volt ott egy szerelő, aki még időben útnak
indította azt a mentőkabint.
Nem szabad arra gondolnom, hogy nincs, amivel vészjelet
adjunk, nincsen jelzőfényünk, és sehogy sem tudathatjuk a
megmentőinkkel, hogy merre vagyunk. Bármi is legyen, az
apám biztosan értem jön. Eget, földet, űrt tűvé tesz értem.
Nekem pedig soha többé nem kell ezt a katonát látnom, soha
többé nem kell ilyen cselekvésképtelennek éreznem magam.
Belépek a mentőkabinba, és látom, hogy az őrnagy ismét a
hátizsákjában turkál. Mintha azt hinné, hogy ha leltárt
készít, azzal siettetheti a mentőegységeket.
Hogy tud csak úgy állni ott, és abban az idióta táskában
turkálni? Szeretném megrázni és a képébe üvölteni, hogy a
mentőhajónk nincsen benne abban a hátizsákban, és hiába

~ 89 ~
keresgél, semmi olyasmit nem fog találni, ami visszatehetné
az Icarust az égbe.
– Nos? – Sikerül kulturált hangnemet megütnöm. – Maga
mindig tudja, mi a következő lépés. Most mi lesz?
Rám se néz, amíg be nem fejezi az ellenőrzést, és ez már
önmagában is dühítő – de amikor méltóztat végre rám
pillantani, akkor is csak pislog egyet.
– Alszunk. Aztán holnap, ha nem sikerül megjavítani a
vészjelsugárzót, elindulunk, és keresünk egy olyan helyet,
ahol jobban láthatóak vagyunk. Lehet, hogy el kell mennünk
egészen az Icarusig, ha útközben nem találunk valami
kolóniát.
Az Icarusig? Ez megőrült! Többnapi járóföldre van innen.
– Elindulunk? Csak a saját nevében beszéljen. Én nem
megyek sehová. Látni fogják, hol zuhantunk le. Ha elhagyjuk
a mentőkabint, az apám nem fogja tudni, hol keressen. –
Márpedig el fog jönni értem, az biztos.
Kétkedve, szinte dölyfösen néz rám.
– Felség, lehet, hogy maga megelégszik azzal, hogy a
hercegre vár a fehér lovon, de én nem fogok itt ücsörögni, és
várni, amíg elfogynak a készleteink.
Felség,? Tudja vajon, hogy ezzel az agyamra megy? Az
biztos, hogy senki nem lehet ennyire idegesítő puszta
véletlenségből. Ragaszkodom a dühömhöz, próbálom
megőrizni, amikor ránézek. Ez biztonságot nyújt. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy bármi mást érezzék.
A harag pajzs, és ha leeresztem, darabokra török.
Mélyen legbelül arra gondolok, vajon ő sejti-e ezt. A hajón
nem nagyon volt elemében, ügyetlen volt, szinte
bizonytalan. Itt viszont biztos a dolgában. Minden lépést

~ 90 ~
megfontol. Lehet, hogy szándékosan piszkál, hogy erős
maradjak.
De az is lehet, hogy egyszerűen csak seggfej.
Magamban dohogok, amíg ismét végigmegy a hátizsákon,
utána pedig a mennyezeti tárolókon. Az egyikben talál egy
durva, fényvisszaverő űrponyvát, erre egy puhább pokrócot
terít, majd várakozóan néz rám.
Zavartan nézek vissza, megfeszül az állkapcsa.
– Bármilyen iszonyatosnak is tűnik, együtt kell töltenünk
az éjszakát. Készüljön fel!
Hirtelen rádöbbenek, hogy ez nem csak néhány egymásra
dobált rongy, hanem egy ágy akar lenni. Egy ágy. Nem is
gondolkodom, csak rávágom:
– Szó se lehet róla.
A hangom ugyanolyan acélhideg, mint az apámé –
legalább felhasználom azt, amit tőle tanultam.
– Ha hagy itt nekem egy kis vizet, akkor elviheti a többi
élelmet, és aludhat kint, az erdőben, úgyis annyira élvezi.
Látom, ahogy lassan ökölbe szorul a keze. Furcsa
örömöt érzek. Ha akarattal feldühít, akkor kamatostól
visszakapja.
– És ha már úgyis kint van, felmászhatna a kabin
tetejére, hogy jelezzen a mentőcsapatoknak, ha netán
éjszaka érkeznének.
Dühödten földhöz vágja a hátizsákját, megrémülök. De
amikor megszólal, a hangja nyugodt, fegyelmezett.
– LaRoux kisasszony – mondja halkan. – Minden
tiszteletem az öné, de nem fogok kint aludni, amikor van
itt egy tökéletes menedékhely.

~ 91 ~
 Egyre kevésbé érzem azt a jóleső bizsergést, hogy
sikerült belemarnom. Ha a mentőcsapatok valóban
megtalálnak bennünket éjszaka, nem sokat fog érni apám
haragjával szemben, hogy Merendsen háborús hős.
Nagy levegőt veszek, próbálok visszakozni. Lehet, nem
kellett volna rögtön dühbe gurulnom.
– Őrnagy, lehet, hogy szokatlanok a körülmények, de ez
még nem ok arra, hogy.
– Teszek a körülményekre.
Az arcán átvillanó dühtől ismét elégedettség tölt el.
Legalább egyvalamit jól csinálok ebben az istenverte
vadonban.
– Odakint hideg lesz, bent viszont, ha ketten vannak,
sokkal melegebb. Ugyanolyan fáradt vagyok, mint maga,
és nem fogok egész éjszaka őrködni. És éppenséggel
nekem sincs kedvem ahhoz, hogy megegyenek.
Nem tudok mit mondani.
– Hogy megegyék?
– Nyomokat láttam – veti oda kurtán. – Kicsivel arrébb, a
fák között. Nagyokat.
Tudom, hogy csak meg akar ijeszteni. Én nem láttam
nyomokat, és ő se mutatott semmit. És amúgy is, a
terraformációval foglalkozó vállalatok sosem telepítenének
akkora ragadozókat az ökoszisztémájukba, amik
veszélyeztetnék a telepeseket. Összeszorítom a fogam.
Még ha igazat is mond, a ragadozók nem jelentenek rá
akkora veszélyt, mint az apám, ha együtt talál meg
bennünket.
– Merendsen őrnagy, higgye el, ha az apám...

~ 92 ~
 – Majd kimagyarázza neki valahogy. Értse meg, nem
megyek ki, teljesen ésszerűtlen lenne. Öné lehet az ágy,
nekem elég az egyik szék. Maga dönti el, hogy alszik vagy
nem alszik, de ha holnap ismét gyalogolnunk kell, akkor
elvárom, hogy rendesen tartsa az iramot. Jó éjszakát!
Ez parancs: jó éjszakát, közlegény, mert különben... Többé
nem szól hozzám, szorosra húzza a hátizsákja zsinórját,
elterpeszkedik a székben, és kinyújtja a lábát. Oldalra ejti a
fejét, behunyja a szemét, majd lekapcsolja a zseblámpát.
Rám borul a sötétség. A lélegzetvételéből hallom, hogy
azonnal elalszik.
Könnyebb úgy dühösnek lenni, hogy az arca nem tereli el a
figyelmemet. Hogy lehetett ilyen goromba velem? Miért nem
fogja fel, hogy csak attól próbálom megvédeni, hogy
elveszítse a rangját – vagy hogy még rosszabb történjen
vele? Szeretném felébreszteni és elmagyarázni neki. Bárcsak
elég bátor lennék ahhoz, hogy kint aludjak, de akár
hazugság, akár nem, amit azokról a nyomokról mondott,
nem merek kimenni.
Gondolkodni próbálok. Az apámat azért észérvekkel néha
meg lehet győzni – biztos, hogy megértené. Különösen, mert
eléggé egyértelmű, hogy az őrnagy semmit nem akar tőlem.
Talán még nem a világvége, ha itt marad. Csak ma estére.
És legeslegbelül egy aprócska hang azt mondja, hogy jobb,
ha itt van mellettem arra az esetre, ha éjszaka mégis bejönne
valami.
Becsúszok a két takaró közé, próbálok nem remegni,
amikor a bőrömhöz ér a durva, hideg anyag.
Nem sokkal jobb, mint a földön aludni. A fémrács a
csípőmbe vág, és arra gondolok, hogy talán én is jobban

~ 93 ~
járnék egy székkel. Hát egy frászt fogom Merendsent
utánozni! Összegömbölyödöm a takaró alatt, és a karomra
hajtom a fejem.
Lehet, hogy holnap mégiscsak tudok kezdeni valamit a
kommunikációs berendezés maradványával. Hátha el
tudnám érni, hogy vészjelet sugározzunk, és tudassuk a
külvilággal, hogy itt vagyunk. Ha ez sikerül, az őrnagy talán
nem vonszol keresztül ezen a rémes bolygón.
Már elszenderülnék, amikor az unokatestvérem arca
villan fel előttem. A torkom olyan hirtelen szorul össze,
mintha láthatatlan kezek fojtogatnának. Csak azt csinálta,
amit az apám megkövetelt tőle, ő volt az egyetlen és legjobb
barátom. Vissza kellett volna mennem érte, megkeresni a
tömegben, és magunkkal hozni. De én ehelyett ott hagytam.
A szám szavakat formál a sötétben. Ott hagytam, hogy
meghaljon. Elanára gondolok, aki megszállott odaadással
követte minden vágyam. Swannre gondolok, a rekedt
kiáltozására, ahogy megpróbálja átverekedni magát a
tömegen, miközben az Icarus már a szétesés határán áll.
Vajon találtak működő mentőkabinokat? Vagy Swann túl
sok időt töltött azzal, hogy megpróbált megtalálni a
tömegben, és az apám hajójával együtt ő is odaveszett?
Nem ez az első eset, hogy valaki az én hibámból hal meg,
de ettől még egyáltalán nem elviselhetőbb.
Az apám fényévekre van innen, valószínűleg épp most
mondják meg neki, hogy mi történt az Icarusszal. És
nélkülem nincs senkije, akire támaszkodhatna. Kicsi voltam
még, amikor az anyám meghalt, azóta pedig legfeljebb
néhány hétig voltunk távol egymástól – és bármikor tudtunk
beszélni, csak egy gombot kellett megnyomni a konzolon.

~ 94 ~
 Most viszont hajótörést szenvedtem egy idegen bolygón
egy katonával, aki gyűlöl engem és mindazt, amit képviselek.
Életemben először egyedül vagyok.
Ide-oda forgolódom a fekhelyemen, hogy ne hallatsszon a
sírásom. Az űrponyva hangosan recseg. Már várom, hogy
legorombítson, amiért játszom itt a hercegnőt, de egy szót
sem szól, békésen szendereg tovább. Még csak nem is hall
engem. Feladom, és engedek a rám törő sírásnak.

~ 95 ~
– Ezen a ponton még arra számított, hogy hamarosan megmentik
magukat?
– LaRoux kisasszony volt velem. Úgy képzeltem, hogy nekik ő a
legfontosabb.
– Mit gondolt róla?
– Teljesen más volt, mint egy szakaszt vezetni.
– Ez nem érdemi válasz, Merendsen őrnagy.
– Nem sok időm volt arra, hogy véleményt formáljak. A helyzet nem
volt épp ideális.
– Magának vagy neki?
– Egyikünknek sem. Tudna mondani bárkit is, aki jól érezte volna
magát a helyünkben?
– Őrnagy, itt mi kérdezünk.

~ 96 ~
 7. FEJEZET

TARVER

NAGYJÁBÓL TÍZ PERCE KAPCSOLTAM BE a zseblámpát, azóta

keresek valamit az elsősegélydobozban, amivel
lenyugtathatom, de végül magától abbahagyja a sírást. Nagy
nehezen elalszom.
Már elmúlt éjfél, amikor felébredek. Egy ideig teljes
mozdulatlanságban ülök, és csak az érzékeimre
hagyatkozom. Hideg fémet érzek, valami kemény nyomódik
a bőrömnek, és olvadt műanyag szaga terjeng a levegőben.
Valami morgó brekegés hallatszik odakintről, a
mentőkabinban pedig halkan mozog valami.
Ezeregy dolog jut eszembe, a feszültség szétterjed a
testemben, és végigszáguld a karomban, egyre szorosabban
fogom a karfát. Még nem nyitottam ki a szemem,
gondolkodom, gondolkodom, és ismét hallom a halk
kaparászást. Fény villan át a szemhéjamon. Nála van a
zseblámpa.
A szentségit, miért nem alszik? Óvatosan résnyire nyitom
a szememet. A kapcsolótáblánál áll, a vezetékeket babrálja.
Hátulról megvilágítja a zseblámpa, látom, hogy az alsó ajkát
~ 97 ~
harapdálja. Ebben a fényben másmilyennek tűnik. Nem
látszik az elegáns frizura, se a smink maradványa, a
monokliját pedig elrejti az árnyék. Tisztábbnak,
rendesebbnek, üdébbnek tűnik. Egy ilyen valakivel akár én
is el tudnék beszélgetni.
Vajon mit gondolnának róla a szüleim? Megjelenik
előttem az arcuk, és elszorul a torkom. Ha az Icarus még
azelőtt elvesztette a kapcsolatot a LaRoux Industrieszal,
hogy kizuhant volna a hiperűrből, akkor a szüleim talán még
nem is hallottak a szerencsétlenségről. Lehet, azt hiszik,
hogy a hajó csak eltűnt. Nincs semmi bajom, gondolom, és
azt kívánom, bárcsak sugározni tudnám nekik valahogy ezt a
gondolatot. De azt se tudom, milyen irányba küldjem – ez a
bolygó bárhol lehet a galaxisban.
Közben figyelem, ahogy a lány profikat megszégyenítő
ügyességgel a helyükre igazítja a drótokat. Eszembe jut, hogy
csupaszította le őket indulás előtt a körmével. Ha ezt nem
csinálja meg, az Icarusszal együtt mi is lezuhanunk.
Eszembe jut a többi mentőkabin, amelyek tűzcsóvaként
váltak le az Icarusról.
Semmi kétség, Lilac LaRoux megmentette az életünket.
Ezt egy kicsit nehéz megemészteni.
Megköszörülöm a torkomat.
– LaRoux kisasszony!
Felkapja a fejét.
– Igen, őrnagy?
Ügyel, hogy udvarias és nyugodt legyen a hangja, mintha
csak egy kerti partin lenne. Úgy beszél velem, mint egy
idegesítő nagynénivel, aki nem akarja békén hagyni.
Ha befogom a számat, talán agyonvágja az áram.

~ 98 ~
 – Nincs szüksége segítségre?
Gúnyosan felszisszen.
– Nem hiszem, hogy bármiben is tudna segíteni, hacsak
nem ért a kommunikációs relék kapcsolási rajzához. Ha
valahogy át tudnám irányítani a külső áramkörbe a
kommunikáció ellátását, akkor talán antennaként
használhatnánk a mentőkabint. Ugyanis fémből készült.
Néhány másodpercig hallgatunk. Mindketten tudjuk,
hogy ha agyonütnének, se tudnám megmondani, hogy néz ki
a kommunikációs relék kapcsolási rajza.
A hallgatásomat győzelemként értékeli, és ismét rám
villantja azt a dühítően felsőbbrendűsködő mosolyát.
– Ha sikerül befognom valami jelet, akkor elismeri, hogy
jobb a mentőkabinban maradni és várni ahelyett, hogy ezen
az ismeretlen vidéken túrázgatnánk?
Mélyet szippantok a levegőből, hátradöntöm a fejem.
Elfordul, és ismét a panel előtt guggol. Titokban figyelem a
szemem sarkából, és legalább annyira lenyűgöz a különös
szakértelme, mint az, amikor szórakozottan a szájához emeli
a zseblámpát, hogy munka közben a fogai közé dughassa.
Ismét az a lány van előttem, akit a szalonban láttam, és aki
kiállt az őt letámadó férfi mellett, nem hagyva, hogy
elbánjanak vele a pribékjei. Hol van máskor ez a lány?
Görcsbe rándul a gyomrom, amikor rádöbbenek, hogy az az
ember a szalonban, aki miatt egyáltalán szóba elegyedtem
Lilac LaRoux-val, valószínűleg már halott. Vajon vannak
még túlélők? Vajon volt még mentőkabin, ami le tudott válni
azelőtt, hogy az Icarus elérte volna az atmoszférát?
Két pislogás között egyszer csak elalszom.

~ 99 ~
– LaRoux kisasszony mit gondolt erről az egész helyzetről?
– Nem kérdeztem tőle.
– Mi volt a benyomása, LaRoux kisasszony hogyan viseli a szituációt?
– Jobban, mint gondoltam volna.

~ 100 ~
 'I

8. FEJEZET

LILAC

A FAL MELLETT KUPOROGVA ÉBREDEK, rajtam takaró, és sajog

az arcom. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi történt az
előző este, de nem akarom, hogy eszembe jusson bármi is.
Biztos, hogy nem a másnaposság lesz a legnagyobb gondom.
A levegő tele van a félig olvadt műanyag összetéveszthetetlen
szagával. Bárcsak a másnaposságtól lüktetne a fejem, és nem
attól, hogy telibe fejeltem egy vezérlőpanelt.
Az elromlott kommunikációs berendezésre nézek, amit
előző este próbáltam helyrehozni. A vezetékek úgy
összeégtek és megolvadtak, hogy már nem lehet segíteni
rajtuk. Az egész alaplap zárlatos, egy csapatnyi villanyszerelő
sem tudná helyrehozni, nemhogy én.
Jobb lett volna, ha nem babrálok vele, és inkább pihenek.
Odakint teljes a csönd, és ez megrémiszt. Reggel mindig
hangzavar van körülöttem, még a nyaralónkban is. A
levegőszűrők hangja, a holoprojektorok fürge, gépies
kattogása, ahogy a kerti rózsákat nárcisszá változtatják.
Mindenfelé szolgálók nyüzsögnek, Simon pedig kavicsokat
dobál az ablakomnak, hogy felébresszen. Apám a
reggelizőasztalnál holotávírón utasításokat ad a korinthoszi
helyetteseinek, közben pedig grimaszol, hogy
megnevettessen.
~ 101 ~
 De itt most csak a madarak halk hangja hallatszik, és a
magasban egymásnak suttogó levelek.
Mivel tudom, hogy az őrnagy erősködni fog, hogy
menjünk el innen, összeszedem magam, próbálok erőt és
bátorságot gyűjteni, vagy legalább valamennyi méltóságot.
Egész nap meneteltetni fog, és ötpercenként elmondani,
hogy ne álljak meg, szedjem össze magam, igyekezzek.
Miattam nem fog a megfelelő tempóban haladni.
Hirtelen a rémülettől bizseregni kezd a gyomrom. Még
azelőtt felpattanok, hogy rájönnék, mi okozza.
A szék, amiben az őrnagy aludt, üres, és a hátizsákja sincs
itt.
Nem vagyok felkészülve a pánikra, ami elönt. Szeretném a
nevét kiáltani, de nem engedi a torkomat szorító félelem.
Igen, magányos voltam úgy is, hogy ő itt volt, de legalább
számíthattam rá, biztonságban éreztem magam mellette,
mert tudta, hogyan kell túlélni a vadonban, amiről nekem
fogalmam sincs.
Elűztem őt az ellenségeskedésemmel és
szurkálódásommal. Talpra ugrok, a mentőkabin ajtajához
botladozók, kilököm, és megkapaszkodom a keretben. Még
alig pirkad, csak néhány méternyire látok be a sötét erdőbe.
Semmiféle szabályszerűség nincs a fákban, mindegyik egy
kissé más, mint a többi, és az aljnövényzet is csak olyan
véletlenszerűen elszórt. Nincsenek ösvények és virágok sem.
Semmi sem moccan, csak egy ágat lenget a szellő.
Egyszerre villan fel előttem az összes haragos pillantása és
ingerült szájhúzogatása. Tarver!, üvölti az agyam. Gyere vissza!
Sajnálom!

~ 102 ~
 Hirtelen megsajdul a kificamodott bokám, és elönt a
kialvatlanság miatti gyengeség. Nekizuhanok a mentőkabin
falának, meredten bámulom a levelek és ágak
összevisszaságát.
A fém nagyot kondul, ahogy a testem nekiütközik az
ajtókeretnek, de nem ez az egyetlen hang.
Egy gally reccsenése hallatszik, olyan, mint egy ijesztő
puskalövés a csendben – valami megmozdul az árnyékban.
Megdermedek, sírás fojtogat.
Azt mondta, nyomokat látott tegnap. Nagy nyomokat.
Elképzelem, miféle teremtmény lehet az, ami egy
többszörösen kitüntetett háborús hőst is elintéz, amikor a
fák közül előbukkan a hang forrása.
Merendsen őrnagy felvonja a szemöldökét, és tudom,
hogy hiába próbálok nyugalmat erőltetni az arcomra, ő már
látja rajtam a rémületet. Halvány derű fut át a vonásain, a
szája szélén vigyor bujkál.
– Sajnálom, ha csalódást okoztam, de néhány csúnya
pillantásnál azért több kell, hogy elmenjek.
A pánik, a tehetetlenség és a megkönnyebbülés vörösen
izzó megaláztatássá változik. Ezúttal semmi sem állíthatja
meg a kirohanásomat.
– Ne álltassa magát, őrnagy! – A hangom fölényes, akár az
Annáé. De a következő pillanatban már el is szorul a torkom.
– A maga holléte a legkisebb problémám. De mégis mit
képzel, hogy csak úgy elcsavarog? Bármi bejöhetett volna a
mentőkabinba! Akár meg is...
Kifogyok a szavakból. Tudom, hogy nem vagyok rá
mérges. De az ordítozás segít.

~ 103 ~
 Merendsen őrnagy szelíden néz rám, lecsúsztatja a
válláról a hátizsákot, és elrendezi a lába előtt, mielőtt
felegyenesedne. Közben alábbhagy a dühöm, és elszégyellem
magam. De nem fordulok el egyből. A gyakorlóegyenruha
úgy feszül rajta, hogy azt nem lehet nem észrevenni, de én a
legkevésbé sem szeretném, hogy meglássa, hogy bámulom.
Inkább a barázdára irányítom a tekintetem, amit a lezuhanó
mentőkabin szántott a földbe.
– Reggelit, LaRoux kisasszony? – kérdezi udvariasan.
Fel tudnám pofozni! Istenem, meg tudnám csókolni –
mégsem hagyott magamra! Ha odahaza lennék, akkor
méltóságteljesen, síri csöndben kivonulnék a szobából, és
keresnék egy helyet, ahol háborítatlanul összeszedhetem
magam. De ha odahaza lennék, akkor nem lenne okom
megkönnyebbülni egy olyan ember jelenlététől, akit
legszívesebben soha az életben nem látnék többé. Ha
odahaza lennék... Behunyom a szemem, és próbálok úrrá
lenni az érzelmeimen.
Elhaladnak mellettem a léptei, nem csapnak zajt a vastag,
ruganyos avaron. Szinte érzem a szagát: erős és sokkal
másabb, mint a növényi kipárolgások.
– Ha nem éhes – mondja -, akkor azt javaslom, induljunk
el.

~ 104 ~
– Ekkor mit gondolt a bolygóról?
– Nyilvánvaló volt az előrehaladott terraformáció. Vártuk, hogy
megérkezzenek a mentőcsapatok.
– Mitől voltak olyan biztosak abban, hogy jönnek?
– Minek terraformálna valaki egy bolygót, ha nem akarna
profitálni a kolóniákból? Biztosak voltunk benne, hogy a
telepesek látták lezuhanni az Icarust, és hogy jön majd valaki.
– Akkor mi miatt aggódtak leginkább?
– Hát, LaRoux kisasszony semmiképpen sem akart elmulasztani egy
partit, én meg...
– Őrnagy, úgy tűnik, nincsen tisztában a helyzete súlyosságával.
– De még mennyire, hogy tisztában vagyok! Mégis mit
gondolnak, mi a fene miatt aggódtunk leginkább?

~ 105 ~
 9. FEJEZET

TARVER

MIRE ELINDULUNK, a nap már rézsútosan tűz be a fák között.

Fáj mindenem, tele vagyok sérülésekkel, legalább tucatszor
rántottak vissza a szíjak, amikor a mentőkabin becsapódott.
Hátamon a hátizsák tele mindennel, amit a mentőkabin
tárolójából használhatónak ítéltem: több tábla katonai
csokoládé, a takaró, egy szánalmas elsősegélydoboz, egy
tartalékkábel, egy szerelőoverall. Utóbbit még nem mertem
felajánlani LaRoux kisasszonynak a praktikusnak távolról
sem nevezhető ruhája helyett. Aztán ott van még az ezüst
fényképtartóm és a viharvert jegyzetfüzetem, tele félkész
versekkel. A vízszűrős kulacs, amire még nagy szükségünk
lesz. Most az erdőben haladunk egy patakot követve.
Én legalábbis haladok. Ő viszont csak sántikál és a fákba
kapaszkodik, amikor azt hiszi, hogy nem látom.
Továbbra is kitart amellett, hogy minden rendben van, és
hogy ez csak valami szörnyű kellemetlenség, ami bármelyik
pillanatban véget érhet, ő pedig visszakerülhet a régi életébe.
Istenem, csak öt percre tenné félre az egóját! Ha hagyná
végre, hogy segítsek, akkor sokkal gyorsabban haladnánk!
Noha nagyon szeretném tudni, hogy miféle lénytől
származnak azok a hatalmas nyomok, ilyen sebesség mellett
emiatt nem kell aggódnom. És amiatt sem, hogy
~ 106 ~
megsebesülünk, esetleg éhen halunk. Öregkori
végelgyengülésben fogunk elpusztulni, anélkül, hogy egy
kilométert is megtettünk volna.
Az időnk véges, és ennek a tudata úgy lüktet bennem, mint
a pulzus. Ha nem találunk egy kolóniát, akkor mindenképp
oda kell érnünk a roncshoz, amilyen gyorsan csak tudunk.
A mi mentőkabinunk is csak egy az erdőben szétszóródott,
ezernyi roncsdarab közül, semmivel sem árulkodik arról,
hogy a közelben túlélők lennének. És ha valaki rá is jönne,
hogy ez egy mentőkabin, akkor sem különbözik semmiben
sem a többi mentőkabintól, ami az Icarusszal együtt zuhant
le. Semmi jele annak, hogy életben vagyunk, hogy keresni
kell minket. Füstjeleket sem tudunk adni, mert a roncsok
körülöttünk úgy ontják a fekete füstöt az ég felé, mint
megannyi halotti máglya.
Egyetlen hely van, ahol biztosan megtalálnak bennünket –
az űrhajó roncsa. A mentőegységek ott fogják keresni a
túlélőket, és kiemelnek mindent, ami még hasznosítható. Ott
fogják felállítani a műveleti központjukat.
Többnapnyi gyaloglás áll előttünk. Szerintem fel sem
fogja, menynyire félrevezetőek ezek a hatalmas távolságok –
de ha tudná, hogy egy teljes hétről vagy még többről is szó
lehet, nem biztos, hogy rá tudnám venni arra, hogy
egyáltalán elinduljon. Azt pedig nem engedhetem meg, hogy
akár egy pillanatot is elvesztegessünk. Ha túl lassúak
vagyunk, akkor még azelőtt továbbmehetnek, hogy
odaérnénk, pláne ha találnak más túlélőket. Egyedül sokkal
gyorsabban haladnék, de nem biztos, hogy ő képes lenne
túlélni addig, amíg visszaérek.

~ 107 ~
 Csak a gyakori pihenőknek és a bőkezűen mért
sértéseknek köszönhetően éljük túl az elkövetkező néhány
órát. Mondhatnám magamnak, hogy azért piszkálom, mert
az a célom, hogy a dac tartsa benne a lelket – de nem, az
igazság az, hogy tényleg fel akarom idegesíteni. Az már csak
hab a tortán, hogy így azért mozgásban is tartom. Már
kezdem azt hinni, hogy végre talán normális tempót veszünk
fel, amikor hangos sóhajt hallok a hátam mögül.
Megállók, és csak bámulok magam elé. Bármerre nézek,
ugyanazt látom. Hepehupás talaj, bozót, tele bogánccsal meg
cserjével, süppeteg avar, és olyan szabályos, egyenes
fatörzsek, mintha lézer segítségével mérték volna ki őket.
Mély levegőt veszek, benntartom, kifújom, majd
megfordulok.
Egy fának támaszkodva áll. Tudom, hogy nem könnyű
neki, de tényleg tizenöt percenként meg kell állnia?
Már épp kezdeném megint piszkálni, hogy tovább jöjjön,
de akkor meglátom az arcát. Nem a dühtől torzul el, hanem a
fájdalomtól.
– Mi van a cipőjével? – kérdezem.
Nyel egyet, és haragosan néz rám.
– A cipőm rendben van.
A sarokra gondolok, ami nem egyszer csúszott be a
mentőkabin rácsos padlójába. Tudom jól, hogy hazudik, és ő
is tudja, hogy tudom.
– Nos – mondom azon a nyugodt hangon, amiről tudom,
hogy kezd az agyára menni. Bárcsak olyan nemeslelkű
lennék, hogy ne élvezzem ezt a helyzetet, de már régen
beletörődtem abba, hogy távol áll tőlem a finomkodás. –
Ahogy én látom, LaRoux kisasszony, két lehetőségünk van:

~ 108 ~
vagy megnézem a lábát, és megpróbálom annyira
összefoltozni, hogy tudjon gyalogolni, vagy tovább szenved
vele, és akkor felhólyagosodik, elkezd vérezni, elfertőződik,
amiért maga a lábujjától kezdve egészen az életéig bármivel
megfizethet. Ha így haladunk továbbra is, éhen halunk,
mielőtt még elérnénk egy kolóniát vagy a roncsot. Nos,
melyik legyen, LaRoux kisasszony?
Megremeg, elfordítja az arcát, és szorosan összefonja a
karját.
– Ezt csinálta a Patronon is? Mindenkit azzal terrorizált,
hogy részletesen elmesélte, hogyan fognak elpusztulni?
Valaki öljön meg már végre! Ügy tesz, mintha nem az
igazságot mondtam volna neki, hanem megfenyegettem
volna, hogy lelövöm.
– Nyugodtan tartson csak primitívnek, LaRoux
kisasszony, de ez be szokott válni.
Egy kidőlt fa felé intek, és vonakodva bár, de leül.
Nagyon csúnyán néz ki a lába, majdnem felszisszenek,
amikor meglátom. A szíjak kidörzsölték a bőrét, a lábujjai
tele vannak hólyagokkal. A bőre vörös és fényes, nemsokára
mély sebek lesznek rajta. Mindkét bokája feldagadt.
Szerencsém van, mert maga elé bámul, mintha szégyellne
a saját lábára nézni. Ez jó, mert afelől semmi kétségem sincs,
hogy ami most következik, az nem fog neki tetszeni. A
vékony szíjakat gyengéden kicsúsztatom a csatokból,
kifűzöm a cipőjét, és lehúzom a lábáról. Megforgatom a
kezemben a lábbeliket – olyan finom darabok, hogy
külön-külön is valószínűleg egyhavi fizetésbe kerülnek -, és
letöröm a sarkukat.

~ 109 ~
 Amikor meglátja, mit csinálok, elakad a lélegzete, és a
szája elé kapja a kezét. De bármilyen párhuzamos
valóságban is él, meg kell értenie, hogy a cipője már
befejezte a küldetését. Egy szót sem szól, amíg az
elősegélydobozban keresgélek. Óvatosan nyomkodja,
tapogatja a lábát ott, ahol a legsiralmasabban néz ki. Meg
kell lazítanom a szíjakat, és amennyire lehet, fölhúznom a
megdagadt lábára az immáron sarok nélküli cipőt.
A kezemet nyújtom, ő pedig megengedi, hogy segítsek
neki felállni. Nem nyafog, még csak nem is nyöszörög. Nem
hiszem, hogy ilyen tropára ment lábbal képes lettem volna
ennyit gyalogolni.
Lilac LaRoux eltökéltebben csinálja végig az erőltetett
menetet, mint a legtöbb újonc, akit az utóbbi évben láttam –
még akkor is, ha ezt főleg azért tette, hogy velem kitoljon.
Megszorítom a kezét.
Látja, kész is vagyunk. Amikor hazaér, az összes
korinthoszi lány meg fog veszni a maga sarok nélküli magas
sarkújáért. Maga aztán tudja, hogy kell divatot teremteni!
Teljesen reménytelennek tűnik a helyzet, de ekkor,
mintha halvány napsugár csillanna elő a felhők közül, egy
leheletnyi mosoly suhan át az arcán.

~ 110 ~
– Volt valami más célja is azon kívül, mint hogy eljusson oda,
ahol lezuhant az Icarus?
– Ez most úgy hangzik, mintha feltett szándékom lett volna,
hogy azon a bolygón kössek ki.
– És miért tenne ilyet?
– Erről beszélek. Csak egy dolgot akartunk eltűnni onnan.
– Nagyon helyes. És aztán mi történt?

~ 111 ~
 10. FEJEZET

LILAC

NEM KAPOK ELÉG LEVEGŐT AHHOZ, hogy egyszerre gyalogoljak

és beszéljek. Merendsen őrnagy egyre gyorsabb iramot
diktál, én meg csak lihegek és küszködök mögötte, nem sok
lehetőségem van a panaszkodásra. Végül, miután már vagy
ötször-hatszor szinte elestem, engedek a gravitációnak, és
hagyom, hogy egy kiálló gyökérnél a földre rántson.
Nagyobbat esek, mint szeretnék, de túlságosan kimerült
vagyok ahhoz, hogy érdekeljen.
Merendsen megáll. Hosszan hallgat, és csak ezután szólal
meg:
Pihenjen! Lazítsa el a lábát, igyon egy kis vizet! Tizenöt
perc múlva továbbmegyünk.
Valahogy sikerül annyi erőt gyűjtenem, hogy
föltápászkodjak. A lábam mintha ólomból lenne, a cipőm
szíjai minden mozdulatnál nekidörzsölődnek a kisebesedett
bőrömnek, hiába van rajta sebtapasz. Önkéntelenül is arra
gondolok, vajon miután megmentettek bennünket, mennyi
idő kell, hogy elmúljanak a lábamról a hólyagok és
bőrkeményedések? Mikor vehetek fel megint rendes cipőt
anélkül, hogy közszemlére tenném a harctéri sérüléseimet?
Merendsen kissé távolabb áll, rajta nyoma sincs a
kimerültségnek. Muszáj az orrom alá dörgölnie, hogy neki ez

~ 112 ~
mennyire könnyen megy? Eldöntöttem, hogy nem adom
meg neki azt az örömet, hogy szánakozhasson rajtam. Majd
én megmutatom, mire képes egy LaRoux!
Szerintem már úton vannak a mentőcsapatok oda, ahol
lezuhant a mentőkabinunk, de az ő hülyesége miatt most itt
vagyunk az erdő közepén ahelyett, hogy valami olyan helyen
lennénk, ahol észrevehetnek bennünket.
Legbelül egy halk hangocska azt magyarázza, hogy jelen
helyzetben mennyivel rátermettebb ő, mint én – hogy
mennyivel felkészültebb az ilyen szituációkra. De
belefáradtam már, hogy gyönge vagyok. Belefáradtam abba,
hogy irányítanak. Belefáradtam abba, hogy minden
lépésemről ez a katona dönt. Én Lilac LaRoux vagyok.
– Őrnagy, át kell gondolnunk a tervünket! – Azon
igyekszem, hogy ne remegjen a hangom, de nem sok sikerrel
járok. – Az Icarus a hegyvonulat mögött zuhant le.
Semmiképp sem tudunk eljutni oda gyalog. Tudom, hogy a
Patronon ez működött, de ott volt egy csapat katonája és
terepmunkát végző kutatója. Az, hogy egyszer bevált ez a
módszer, nem jelenti azt, hogy most is ez a megoldás.
Inkább azon kéne dolgozzunk, hogy valahogy láthatóbbá
tegyük a mentőkabint.
– Semmit sem tudunk tenni, ami biztos volna – feleli, és
tagadóan rázza a fejét. – Az viszont tiszta sor, hogy az
Icarusnál lesznek mentőalakulatok.
– Már ha odaérünk! – csattanok fel. – Vissza kell
mennünk, így van a legtöbb esélyünk.
– Hadd döntsem el én, hogy van a legtöbb esélyünk – vág
vissza rögtön, majd végigmér, mintha semmire se lennék jó.

~ 113 ~
– Ide figyeljen, én nem tudom átvonszolni a seggét maga
helyett az erdőn. Muszáj együttműködnie velem.
– Nagyon hálás lennék, ha békén hagyná a seggemet –
felelem, és mereven bámulom. – Nem ura és parancsolója
ennek a bolygónak, és nekem sem. Az én véleményem is ér
annyit, mint a magáé!
– Ezek szerint akkor álljunk meg kétméterenként, és
beszéljünk meg minden egyes lépést?
Csalódottan felhördülök, érzem, hogy meg tudnám fojtani.
Hülye taknyos, arrogáns kiskölyök. Hány éves is?
Legfeljebb néhány évvel lehet idősebb nálam, de úgy
viselkedik, mintha egy egész élet tapasztalatával
rendelkezne, mindezt azért, mert egyszer felszabadított
valami nyomorult kis előretolt állást. Ezen kívül semmit se
csinált, ezért a semmiségért aggatták tele kitüntetésekkel.
– Őrnagy, hajlandó meghallgatni az észérveket?
– Ha maga ezt hívja észérvnek, akkor egy frászt!
– Nem! – visszhangzom dühödten. – Mindig csak azt
szajkózza, hogy nem! Nem, most nem pihenhetünk, nem,
most tovább kell menni, nem, nem használhatja fürdésre az
ivóvizet!
Mozdulatlanul állunk, várjuk, hogy a másik megadja
magát.
– LaRoux kisasszony – szólal meg végül -, én minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy vigyázzak magára, már ha
engedi. Ez a kötelességem. De nem fogok itt ücsörögni és
meghalni a maga kedvéért, mert a mentőcsapatot várjuk,
ami lehet, hogy soha nem ér ide! És azok után, ahogy
viselkedett, nem fogok még könyörögni, hogy

~ 114 ~
megvédhessem! Ha nem hajlandó velem jönni, hát legyen.
Én megyek, maga pedig azt csinál, amit akar.
– Nem megyek.
Viszket a tenyerem, hogy lekeverjek neki egyet, de erőt
veszek magamon, és egyenes háttal állok továbbra is.
– Hagyja itt a készletek felét, és egy takarót, hogy legyen,
amiből batyut csináljak. Már indulhat is. Szolgálat alól
felmentve – teszem hozzá csipkelődőn.
– Rendben – veti oda.
A szükségesnél nagyobb lendülettel dobja le a hátizsákját,
és rögtön neki is lát, hogy kipakoljon belőle egy takaróra.
Mindent két kupacba rak – az elsősegélydoboz tartalmát, a
katonai csokoládékat és a mentőkabinból kiguberált kábelt
is. Az egyik halom egy kis fémtok, egy rongyos kezeslábas és
egy jegyzetfüzet társaságában, amit eddig sosem láttam,
visszakerül a hátizsákjába, míg a másik ott marad a takarón.
Szívem szerint megmondanám neki, hogy tartsa csak meg a
csokoládét, hiszen látszik rajta, hogy mennyire szereti.
Az őrnagy felegyenesedik, és lekezelő pillantást vet rám.
– Sok szerencsét!
Arra vár, hogy összeomoljak. Mindketten tudjuk, hogy
nem fog magamra hagyni ebben az istenverte vadonban – a
kérdés csak az, hogy ezt melyikünk ismeri be előbb. Lehet,
hogy seggfej, de a lovagias fajtából. Nem fog hagyni
meghalni csak azért, hogy bebizonyítsa a saját igazát. Én is
tudom, ő is tudja – és ahogy egymást nézzük, be kell
vallanom, egy csipetnyi örömet érzek. Ismerem ezt a játékot.
– Magának is – felelem szívélyesen.
Hisz most már megengedhetem magamnak, hogy
szívélyes legyek, nem? Előrehajolok, és összefogom a takaró

~ 115 ~
sarkait. A vállamra vetem a csomagot, elég idétlenül néz ki.
Majdnem keresztülesek egy, a ruhámból lógó cafaton, de egy
LaRoux-t az ilyesmi nem gátol meg abban, hogy hatásosan
távozzon. Apám a helyemben már órákkal ezelőtt besétált
volna az erdőbe, méghozzá felemelt fejjel. Ő tudta volna,
hogy kezelje ezt a helyzetet.
Hirtelen hangfoszlányokat hallok a szörnyű, koszos
erdőből. Mintha magas és rémült emberi hangok lennének.
Merendsen látszólag észre sem veszi – nyilvánvaló, hogy
otthon érzi magát ebben a mocsokban -, és csak áll ott
haragos tekintettel, amikor elfordulok.
Remélem, van még annyi időm, hogy napnyugta előtt
visszaérjek a mentőkabinhoz, de úgyis utolér addig.
Semmit sem hallok a hátam mögül, de nem
kockáztathatok meg egy pillantást sem, hogy kilessem, mit
csinál. Mindegy, biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni
értem. Elképzelem, amint ott áll, és nézi, ahogy távolodok.
Bármit megadnék, hogy láthassam az arcát!
Kíváncsi vagyok, meddig bírja.

~ 116 ~
– LaRoux kisasszony számára szokatlan volt a helyzet
– Igen, bár nekem van némi tapasztalatom abban, hogyan kell bánni
a civilekkel a terepen.
– Á, persze! A felderítő és kutató egységek a Patronon.
– Pontosan.
– Miközben gyalogoltak, maga szerint milyen állapotban volt a hölgy?
– Úgy tűnt, egész jól viseli a helyzetet.
– Nem volt nézeteltérés önök között?
– Nem, jól kijöttünk.

~ 117 ~
 11. FEJEZET

TARVER

AMIKOR ELINDULOK, ÜGYELEK ARRA, hogy lassan menjek,

ágakat török le, és felkavarom az avart, hogy még egy ilyen
társasági lánynak is világos legyen, merre mentem. Fontos,
hogy ne haladjak túl gyorsan, különben sosem ér utol. Az
egyik felem leülne egy tuskóra, várna, talán írogatna a
jegyzetfüzetbe, esetleg harapna valamit. Szeretném kiélvezni
az arcát, amikor megfordul, és lóhalálában visszaszalad.
Ez a kis lázadás már érett egy ideje, de jobb lett volna, ha a
síkságon adja elő, ahol rajta tarthatom a szemem. Úgy
látszik, túl nagy kérés lett volna, hogy várjon vele, amíg ki
nem érünk a fák közül.
Az arrogancia, az a vegytiszta... – mennyi is lehet,
tizenhat? Egészen elképesztő, hogy volt ideje végigcsinálni
az összes katonai túlélőtréninget.
Körülbelül tíz perce gyalogolhatok, amikor meghallom
Lilac hangját. Nem a hátam mögül hallatszik, pedig azt
vártam, hogy mostanra már itt lesz. A tisztáson maradhatott,
vagy talán még jobban eltávolodott tőlem, olyan fél
kilométerre lehet.
Sikítozik.

~ 118 ~
 Még mielőtt észbe kapnék, már rohanok is, a hátizsák veri
a hátamat, előkerül a tokjából a Gleidel, majd a kezembe
simul, anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit csinálok. Az
ember kifejleszti az ösztöneit. Ahogy a kiképzőőrmesterem
mondta: vagy gyorsan tanulsz, vagy sehogy.
Ágak csapódnak az arcomba és tépik a ruhámat, ahogy
átszáguldok az aljnövényzeten. A patak partján térdig
gázolok a sárba, mert az óvatossággal szemben most inkább
a gyorsaságot választom.
Meg se próbálok lopakodni, vadul kirontok a tisztásra.
Rögtön megpillantom a hatalmas lényt, valamiféle
vadmacska lehet. Sárgásbarna bundája alatt feszülnek az
izmok, vicsorog. Sose láttam még ehhez foghatót – egyik
bolygón sem. A szemfogai tűhegyesek és hosszúak, sötét
tekintetében intelligencia tükröződik. Ez a dög még velem is
simán elbánik, Lilacnek pedig elég egyetlen harapás.
Mellső lábaival egy fatörzset kapar, a torkából morgás tör
elő, miközben a karmaival párhuzamos sávokat szánt a
kérgen. Lilac a fa tetején sikítozik, fogalmam sincs, hogy
került oda. Felemelem a Gleidelt, és két marokra fogom. Fél
szememet lehunyva nagy levegőt veszek, és megvárom, hogy
teljesen lenyugodjanak a kezeim. Aztán meghúzom a
ravaszt, a fegyver vadul visszarúg, és a lézer süvítése a
fenevad csalódott nyüszítésével keveredik.
Nagy puffanással zuhan a földre, rángatózik és vicsorog, a
leveleket rugdalja, és porzik körülötte a száraz föld. Tízig
számolok, míg végre mozdulatlanná dermed. A tisztást égett
szőr és hús szörnyű szaga tölti be. Lilac már nem sikítozik,
ehelyett szaggatottan zihál. Állok, és nézem a nagymacskát:
harmincig számoltam azóta, hogy nem mozdul.

~ 119 ~
 A Gleidellel a kezemben óvatosan átvágok a tisztáson oda,
ahol mozdulatlanul hever a tetem. Megkönnyebbült sóhaj
hallatszik a fa felől, és rájövök, hogy eddig nem látott engem.
Egyelőre nem tudok vele foglalkozni.
Maradjon ott fent! – kiáltom. – Ez most már halott, ha ott
van az agya, ahol lennie kell. Bántotta?
Semmi válasz, de mivel egyelőre nem esett le a fáról,
gondolom, jól van.
A biztonság kedvéért beleeresztek még egyet az állat
fejébe. Nem sietek, nyugodtan megbökdösöm a bakancsom
orrával, várok. Végül közelebb lépek, hogy jobban
megvizsgáljam. A szeme üveges, nem lélegzik. Elpusztult.
Miféle terraformált bolygó az, ahol ilyesmik szaladgálnak?
Egy ilyen helyen semmi szükség a magasabb osztályba
tartozó ragadozókra, a macskafélék általában
negyedekkorák vagy még annál is kisebbek. Az
ökoszisztémában nekik az lenne a szerepük, hogy
megritkítsák a rágcsálókat, nem pedig az, hogy
előkelőségeket kergessenek fel a fákra. Ennek ugyanolyan
csíkos a pofája, mint a kisebbeknek – de ez az állat
emberevő.
Hogy kerülhetett ide? Tanulmányozom még egy kicsit a
fenevadat, aztán feladom. A lényeg, hogy elpusztult. Amikor
felnézek, Lilac falfehér, és a legalsó ágba kapaszkodik.
Elkerekedett szemmel bámul le rám, a tekintete fénylik.
Annyira megijedt, hogy még csak nem is sír.
LaRoux kisasszony, nem viccelek, higgye el, engem is a frász
tört ki! Miközben őt nézem, lassan szétárad bennem a
megkönnyebbülés, és remegni kezd a fegyvert tartó kezem.

~ 120 ~
 Erős a késztetés, hogy lerángassam Lilacet a fáról, de
uralkodók magamon. A lelket ki tudnám rázni ebből a
lányból. De meg is csókolnám. Csakhogy egyiket sem
tehetem. Hogy lehettem olyan hülye, hogy láttam a
lábnyomokat, és mégis hagytam egyedül kószálni? Most
viszont észnél kell lennem, és a következő felvonásnál
óvatosan kell kezelnem a helyzetet. Nyelek egyet, majd
megköszörülöm a torkom, hogy ne remegjen a hangom.
– Na, oda aztán szépen felmászott! Miben segíthetek
innen lentről?
Tudomást sem vesz az ajánlatomról, ami mindennél
jobban bizonyítja, hogy nem szenvedett maradandó
károsodást. Jobban aggódnék, ha hagyná, hogy segítsek.
Inkább csúszik, mint mászik lefelé, néhány pillanatig lóg,
majd elengedi az ágat, és nagy puffanással földet ér.
Összerogyik, le akarna ülni, de inkább négykézláb araszolni
kezd hátrafelé, minél távolabb a dögtől.
Jól ismerem ezt a pillanatot, elégszer láttam a harctéren. A
szentségit neki, hát velem is megesett. Az orra alá
dörgölhetném, hogy lám, mekkorát tévedett – én mentettem
meg az életét, szüksége van rám a túléléshez. De semmi
értelme. Ő is tudja. Nem fogom kényszeríteni, hogy térden
csúszva könyörögje vissza magát. Nekem van tapasztalatom
a terepen. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez
történjen.
– Jöjjön, menjünk! – mondom, miközben sípolva szedi a
levegőt. – Még letudhatunk valamennyit az útból, mielőtt
tábort kellene vernünk.
Az egyik felem szeretné megfogni a kezét, és el sem
engedni addig, amíg meg nem nyugszik. De nem tehetem.

~ 121 ~
Biztosan elkezdene sírni, és nem bírná abbahagyni. Most az
kell, hogy kemény maradjon. Ez a legjobb, amit érte tehetek.
így hát ismét én töröm meg a csendet:
– Készen áll?
Bólint, majd feláll, és még arra sem veszi a fáradságot,
hogy leporolja a kezét. Kínlódok és utálom ezt az egészet, de
átkozott legyek, ha nem viszem el ezt a lányt oda, ahol
lezuhant az Icarus. Egész hátralévő életében nyugodtan
gyűlölhet, ha kimentettek bennünket – de legalább életben
lesz, hogy gyűlölhessen.
Magunk mögött hagyjuk a nagymacskát, és visszafelé
megyünk, hogy összeszedjük az élelmiszert, amit elhagyott.
Az útvonala alapján utolért volna, ha tovább fut. A fenevad
felém hajtotta – ha a másik irányba űzte volna, lehet, hogy
nem érek oda hozzá időben.
Remélem, Lilac erre nem jön rá. Csak a véletlenen múlott,
hogy sikerült megmentenem az életét. Menet közben már így
is mindentől megrémül – folyton hátrakapja a tekintetét,
mintha hallana valamit. Úgy tűnik, nem nyugtatja meg, hogy
nincs ott semmi. Remélem, nem azon töri a fejét, hogy még
milyen vérszomjas teremtmények lehetnek a fák mögött.
Azt meg én remélem, hogy annak az izének nincs egy
bosszúszomjas cimborája.

Amikor tábort verünk egy pataknál, úgy becsülöm, hogy

mindennel együtt a mai nap folyamán körülbelül tíz
kilométert tettünk meg. Szóval ha szerencsénk van, úgy
félúton járhatunk az erdő széle felé. Ha kiérünk a síkságra,
akkor át kell kelnünk rajta, ahogy a hegységen is, mielőtt
eljutnánk az Icarushoz.

~ 122 ~
 Lilac a takarón fekszik, amit leterítettem neki, széttárt
karokkal nézi a lombok között sötétedő égboltot. Kíváncsi
vagyok, vajon mit gondol az égről. Sosem láttam még ezeket
a csillagokat, pedig memorizáltam az összes kolónia
térképét. Abban reménykedek, hogy azért nem értek még ide
a mentőcsapatok, mert az Icarus, amikor lezuhant, nem ott
volt, ahol lennie kellett volna.
Megrázom a fejemet, próbálok megszabadulni a rám törő
kételyektől. Jönni fog a mentőcsapat. Ez a hely terraformált,
bármenynyire is eltorzultnak tűnik. Valahol itt kell lenniük a
telepeseknek, ki van zárva, hogy ne vették volna észre egy
olyan hajó pusztulását, mint az Icarus.
Lilac egy szót sem szól a fenevaddal történt incidens óta,
és bár ez ellentmond minden logikának, mégis azon kapom
magam, hogy hiányzik a hangja, még akkor is, ha az
idegeimre megy. Ha dühös vagyok rá, az legalább felpezsdít
– de ez az új, néma reménytelenség fertőző.
– Nem igazán az az ötcsillagos szállás, amihez
hozzászokott, ugye? – kiáltom azon a vidám hangon, ami
mindig kiakasztja.
Meg se moccan. Semmi. Fogom a kulacsot, amit korábban
félretettem, hogy megszűrje a patakból beletöltött vizet.
– Ha véget ér ez az egész, adok majd egy értékelőlapot,
hogy panaszt tehessen.
Mocorogni kezd, felkönyököl. Egy hosszú másodpercig
csak bámul rám kimerültén.
– Nagyon remélem, hogy két ágyat rak össze, őrnagy.
A hangja fakó, de azért még mindig van benne megszokott
nyerseségből.

~ 123 ~
 Egy röpke pillanatig valami őrült késztetést érzek, hogy
mosolyogjak rá, de aztán sikerül úrrá lennem magamon.
Lehajtom a fejem, és elkezdem két halomba rendezni az
avart. Ismét némaságba süllyed és mozdulatlanná dermed.
Mivel most nem irritál, az elmém olyan helyekre kalandozik,
ahová nem kéne.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy túl sokáig
gondoljak az otthonomra. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy elképzeljem, vajon hogyan reagál az
anyám, amikor meghallja, mi történt az Icarusszal, és azt
sem, vajon apám hogyan próbálja nyugtatgatni.
Jól emlékszem, hogy lengte be a házat a bánat, amikor
megtudtuk, mi történt Aleckel. Napok teltek el úgy, hogy alig
néhány szót váltottunk egymással. Anyám hónapokig nem
írt egy verset sem, apám pedig értetlenül bámulta a rengeteg
ennivalót, amit a szomszédok hoztak. Folyton lógtam a
suliból, mindennap életveszélyes, tiltott sziklákra másztam
fel, sűrű erdőkön verekedtem át magam, amíg csak el nem
tévedtem, és ki nem merültem. De sose voltam annyira
kimerült, hogy el tudjak aludni éjszaka.
Lassan megtanultuk, hogyan beszéljünk arról, ami
történt. Hogy ne csak a szomorúság legyen az életünk. Anya
ismét tollat vett a kezébe, és noha visszafordíthatatlanul
megváltozott a költészete, újra írt. Apa visszatért az
osztálytermébe, és én is az enyémbe.
Türelmetlenül vártam a tizenhatodik születésnapomat,
hogy végre jelentkezhessek a seregbe, mintha azzal, hogy
egyenruhába bújok és túlélem a háborút a lövészárokban,
visszahozhatnám a bátyámat.

~ 124 ~
 Még mindig nem tudom, hitt-e abban, amit csinált – hogy
látott-e értelmet abban, hogy néhány havonta más-más
kolónián próbálja visszaszorítani a lázadásokat. Nem tudom,
gondolt-e arra, hogy talán a lázadóknak is igazuk lehet –
nekem időnként eszembe jutott ez is —, vagy csak szerette a
pörgést, és a galaxis távoli szögleteibe is el akart jutni. Túl
fiatal voltam, hogy ilyesmiket kérdezzek tőle, amikor elment,
és miután kikerült a harctérre, egyre csak unalmas,
hétköznapi dolgokról írt. Az ember nem beszél a halálról
azoknak, akiket szeret. Nem érdemes kísérteni a kaszást.
A szüleim nem örültek, amikor közöltem velük, hogy én is
be akarok lépni a seregbe. Bár végül sikerült valamiféle
békét kötnünk,
tudom, hogy még mindig szorongva várják, hogy halljanak
felőlem – minden héten írok nekik néhány szót, hogy tudják,
még élek. Muszáj hazajutnom innen.
Ki kell iktatnom az agyamnak azt a részét, ami az mondja,
lehet, hogy sose térek vissza.
Nem hagyhatom, hogy a szüléimet ismét ugyanaz a
trauma érje.

~ 125 ~
– Ekkorra már kiértek a síkságra?
– Nem, aznap este az erdőben vertünk tábort. Az első
néhány napon nem sokat haladtunk. Kérhetnék valami
ennivalót?
– Majd idővel, őrnagy. Milyen volt LaRoux kisasszony
érzelmi állapota?
– Továbbra is kiegyensúlyozott.

~ 126 ~
~ 127 ~
 12. FEJEZET

LILAC

BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY TUDJA, mennyire utálom,

amikor előre megy „felderíteni”. Valószínűleg csak azért
csinálja, hogy bosszantson. Szerintem azért csavarog el,
hogy elképzelhesse, mennyivel jobb lenne, ha nem lennék a
nyakán. Talán azt kívánja, bárcsak hagyta volna, hogy
tegnap felfaljon az a fenevad.
Délutáni napfény süt rám, és az ocsmány erdei talajra
terített takarón ülök. Nem mintha ez számítana bármit is: a
fél erdőt magammal cipelem a ruhámon. A szegélye
cafatokban lóg, a szoknya sáros. Úgy képzelem, hogy a
hajam és a bőröm is ugyanilyen szörnyen néz ki, de az
őrnagy alig néz rám, más pedig úgyse látja. Próbálom
elviselni, amennyire csak tudom.
Tudom, hogy vissza fog jönni – eddig is mindig visszajött
—, de a tudatalattimban azért fel-felkavarodnak a félelem
apró örvényei. Mert mi van, ha nem? Mi van, ha leesik
valami vízmosásba, és betörik a feje? Mi van, ha egyedül
maradok? Mi van, ha a legutóbbi sértésemmel betelt nála a
pohár?
Az erdő tele van hangokkal és mindenféle követhetetlen
mozgással, amiket csak a szemem sarkából látok felvillanni,
de mire odanézek, már el is tűntek. Az őrnagy mintha észre
se venné ezeket – vagy ha mégis, akkor sem izgatja
különösebben. Akárha suttogna körülöttünk az erdő, és

~ 128 ~
érthetetlen dolgokat súgna a fülembe. Néha már-már azt
hiszem, hogy értem, amit mond, de a józan ész azt diktálja,
hogy csak az elveszettség érzése miatt próbálok találni
valamit ebben az idegen világban, ami ismerős.
Megszoktam, hogy folyton emberek között vagyok, és az
agyam a vadon hangjait mindenféle megnyugtató
beszédfoszlányokká alakítja át.
Csakhogy igazából egyik sem megnyugtató.
Ha az apám itt lenne, akkor rám szólna, hogy álljak fel, és
szedjem össze magam. Ne lássa senki, hogy összeomlók. Azt
mondaná, merítsek erőt ebből a helyzetből, és szedjem össze
magam.
Ettől halványan bár, de elmosolyodom. Ebben a szörnyű
dzsungelben csak ahhoz van erőm, hogy Merendsen őrnagy
agyára menjek. Tudálékosan pózol, de nem nehéz rajta
fogást találni, és bevinni neki egy-egy ütést a kettőnk soha
véget nem érő harcában.
Elképzelem, hogy itt van mellettem Anna, egy pillanatra
közelinek érzem és kézzelfoghatónak. Lilac, ne add ki soha
önmagad, mondaná. Összeszorul a torkom, ha rá gondolok.
Merendsen már így is reménytelen esetnek tart – ha majd
egyszer visszagondol erre a kálváriára, szerintem nyápic
helyett inkább a hülye libaként fog magában emlegetni.
Ágak reccsennek, és levelek zörrennek, már visszafelé tart.
Most már ügyel arra, hogy zajt csapjon, ha érkezik, mert
amikor először bukkant fel mögöttem hangtalanul,
felsikítottam, és a fejéhez vágtam a kulacsot. Felgyorsul a
szívverésem, tucatnyi ötlet fut át az agyamon, hogy mivel
lehetne belekötni.
Már majdnem megszólalok, amikor meglátom az arcát.

~ 129 ~
 Nem néz rám, de van valami nyersesség a tekintetében,
ahogy a földre kuporodik. Megvakarja a fejét, a hajába túr,
és összeszorítja a száját. Mozdulatlanul kuporog, testtartása
görnyedt és csüggedt – tisztán látszik rajta, hogy valami baj
van.
Ha egyebet nem is értek ebben az erdőben, Merendsenbe
azért belelátok valamennyire.
Félek kérdezni, de azért csak kibukik belőlem.
– Talált valamit?
Nem felel rögtön. Feláll, és elveszi tőlem a kulacsot, majd
egy fejrántással jelzi, hogy le kéne szállnom a ponyváról,
hogy eltehesse. Elég szerencsétlenül állok ott, mert a hideg
miatt magam köré fonom a karomat. Merendsen csak akkor
szólal meg, miután elpakolta a takarót.
– Igen. Meg kell állnunk egy kis időre, amíg elintézem, de
azt szeretném, ha a közelemben maradna, hogy halljam, ha
kiabál. Most az egyszer tényleg fontos volna, hogy azt
csinálja, amit mondok. Rendben, Lilac?
Valahányszor parancsolgat, szeretnék a fejéhez vágni
valami sértést, amiért ilyen arrogáns. De most olyan
szomorú, olyan fáradt, hogy szinte azonnal elvetem a
gondolatot, amint átsuhan az agyamon. Kifejezéstelen arccal
néz rám.
Bólintok, és ettől mintha egy kicsit kevésbé lenne
gondterhelt a tartása.
– Jól van. Keresek majd önnek egy helyet, nem messze
onnan, ahol én leszek. Pihenhet tovább, vagy ha gondolja,
segíthet nekem köveket gyűjteni.
– Köveket? Minek?
Visszarántja a vállára a hátizsákot.

~ 130 ~
 – A hegy túloldalán van egy másik mentőkabin.
Már épp készülök felvenni vele a tempót, amikor hirtelen
megtorpanok.
– Hogy micsoda?
Megkönnyebbülés és remény árad szét bennem, kis híján
térdre borulok. Nincs időm elemezgetni, hogy némi
csalódást is érzek, mert ha társaink lesznek, véget ér ez a
furcsa, bizalmas társulás. Elkezdenek ömleni belőlem a
szavak:
– Hány ember? Első osztályú mentőkabin? Ismer valakit
közülük? Működik a vészhelyzeti jeladójuk?
Megrázza a fejét, és szorosabban fogja a hátizsákja
vállpántjait.
– Nem, nem – szakítja félbe záporozó kérdéseimet. –
Senki sincs ott.
– Talán még utolérhetjük őket! – kiáltom, és kirántom a
sárból a szoknyám szélét. – Biztos ők is az Icarus felé
tartanak, mint mi.
– Nem – ismétli Merendsen.
– Nézze, őrnagy, ha nem akar, ne vegyen róluk tudomást,
de én megyek, és megkeresem őket.
– Nincs senki, akit megkereshetne – mondja kis idő
múlva, a hangja bosszúsan cseng.
– Honnan tudja?
– Mert nem élte túl senki! – csattan fel, és amikor végre
felém fordul, látom, hogy a vonásai megkeményedtek.
Nyersesség, kimerültség és összetört remények ülnek az
arcán. – Mindannyian meghaltak, Lilac.

~ 131 ~
A kezem kezd kiszáradni, félő, hogy kirepedezik a bőröm.
Teljesen kimerültem attól, hogy órák óta köveket kaparunk
ki a földből, majd halomba hordjuk őket egy tisztás szélén.
Hiába hűs a levegő, facsarni lehetne a ruhámat. Sose
gondoltam volna, hogy ilyen sokféleképpen érezheti magát
nyomorultnak az ember.
Egyre csak az eget kémlelem a lombok között, mintha
bármelyik pillanatban megjelenhetne egy mentőhajó, de az
ég továbbra is üres, kék és tiszta. Biztos, hogy el fog jönni
értem az apám! Csak mi vagyunk egymásnak – már
nyolcéves korom óta. Neki csak én vagyok a világon – nekem
pedig csak ő. És mire ideér, már csak távoli, kellemetlen
emlék lesz a kirepedezett, száraz bőr.
Merendsen őrnagy nem engedi, hogy megnézzem a
mentőkabint, csak a tisztás széléig mehetek el. Erre gondolt,
amikor arra kért, hogy tegyem azt, amit mond. Nem akarja,
hogy lássam a holttesteket.
Próbáltam tiltakozni, hogy én nem félek az ilyesmitől,
hiszen állandóan kórházi sorozatokat nézek a holovideón, és
ott sem sokkol a látvány. A térhatású alvadt vér, valamint a
holografikus végtagcsere és a mellkasi műtétek felkészítenek
mindenre, amit egy űrkatasztrófa produkálhat. De még én is
erőtlennek érzem a tiltakozásomat. Korábban nem tudtam
volna megérteni, de most igen. Ez más.
Unszolt, hogy pihenjek, hogy üljek le, hogy lazítsam el a
lábamat, hogy gyűjtsék erőt a gyaloglásra. De amikor leülök,
rögtön gondolkozni kezdek, és nem akarom megkönnyíteni
a képzeletemnek, hogy borzalmakat varázsoljon a szemem
elé.

~ 132 ~
 Így hát köveket gyűjtök a sírokra, amíg ő befejezi a gödrök
ásását.
Egyszer-kétszer odajött, hogy megnézze, jól vagyok-e, és
hogy igyon a kulacsból. Az arca szutykos a portól meg az
izzadságtól, a keze pedig olyan vörös és sebes, akár a lábam.
Még sose láttam ilyen fáradtnak – az erőltetett menet neki
ugyanolyan, mint egy könnyed lófrálás a sétafedélzeten —,
és kijózanítóan hat rám, hogy ennyire kimerült. Ezek szerint
Merendsen őrnagy mégiscsak ember.
Odaadom neki a kulacsot, és megállok mellette, amíg
pihen annyit, hogy folytatni bírja a munkát.
Késő délutánra jár, mire befejezi és visszajön. Az egyik
kezében a hátizsákját hozza, a másikban pedig az ásót, amit
egy ágból és egy roncsdarabból eszkábált össze. A kőhalmom
mellé dobja mindkettőt, és int, hogy üljek le.
– Szeretném, ha ezeket felvennéd a kedvemért – mondja,
amint letelepszem mellé.
Libabőrös leszek, ahogy megérzem magam alatt a
ruganyos és hideg avart, de nem igazán állok készen arra,
hogy kérjek egy takarót, amire ülhetek. Nem értem, mire
gondol, mígnem előhúz egy pár csizmát a hátizsákból. Szinte
még fel se fogom igazán, hogy mit akar, de máris
visszahőkölök.
– Nem! Tarver, nem. Én ezt nem!
Megdörzsöli a szemét, a keze koszos csíkot hagy a
homlokán.
– Kérlek, ne vitatkozz velem. Ezekben a nyomorult
topánkákban nem valószínű, hogy messzire jutnál.
Állával a lábam felé biccent, ami szinte teljesen be van
bugyolálva, elrejtve a Delacour cipőim maradványait. De

~ 133 ~
most nem a gyakorlatiasságról van szó. A hideg futkorászik a
hátamon, lehunyom a szemem.
– Kérlek! – suttogom. – Nem hordhatom egy halott nő
cipőjét. Ne kényszeríts erre!
Felkavarodik a gyomrom, és hiába nincs benne semmi,
émelyegni kezdek.
Fel vagyok készülve a szokásos cinikus megjegyzéseire,
amikkel az a célja, hogy akárcsak a katonái, én is
végrehajtsam a parancsait, anélkül, hogy gondolkodnék.
Ehelyett finoman, hihetetlen gyöngédséggel megérinti az
államat, én meg meglepődve nézek rá.
– Hidd el, ezek az emberek is azt szeretnék, hogy vigyél el
mindent, amit csak tudsz – mondja halkan, miközben
mellém guggol. Egyik kezével a földön egyensúlyoz, a
másikat kinyújtja, és felemeli a fejem. – Nekik ezekre
nincsen már szükségük többé. Nekünk viszont igen.
Fogalmam sincs, hogy tudtál elgyalogolni idáig tisztességes
lábbeli nélkül, de ezen most változtathatsz. Én hiszek abban,
hogy jönni fognak a mentőcsapatok, de olyan helyen kell
lennünk, ahol megtalálnak bennünket. Vigyázok rád és nem
hagylak magadra, de neked is mindent meg kell tenned,
hogy tartsd a lépést.
Elmúlik a szédülésem, fáradt vagyok, úgy érzem, mintha
kiszipolyoztak volna, de legalább már nincs hányingerem. .
– Rendben, igyekszem.
Hirtelen elmosolyodik, és ez ugyanolyan meglepő, mint az
előbbi gyöngédsége.
– Hidd el, tudom. Na, gyerünk, nézzük meg, jók-e a
lábadra.
Nem csoda, hogy a Patronon sikerült a felderítő állomáson

~ 134 ~
maradt emberek élére állnia, és biztonságba juttatnia őket.
Nincs olyan ember a központi bolygókon, aki ne hallott
volna a hősiességéről, de valójában ezek a történetek kicsit
hihetetlenek mindenkinek – most viszont, ahogy ott áll
előttem, Merendsen őrnagyot látom, a háborús hőst.
Valószínűleg még a víz folyását is képes lenne megfordítani,
ha akarná.
Segít kiszedni a lábam a szalagok szövevényéből és a
tönkrement cipőből, majd befűzi a bakancsomat (azt nem
említette, hogy a halott nő zokniját is fel kell vennem), és
iszunk a kulacsból. A köveket együtt hordjuk oda, ahol
lezuhant a mentőkabin. A sír egy hosszúkás bucka, nem
lehet megmondani, hány ember van bene, én pedig nem
kérdezem. Lerakjuk a köveket, hogy megjelöljük a helyet. Be
se kell néznem a mentőkabinba, anélkül is tudom, hogy a
jeladó nem működik – a jármű egyik oldala teljesen
megsemmisült, csupasz és összeégett áramkörök látszanak
azon a helyen, ahol a jármű leszakadt az Icarusról. Ezek az
emberek valószínűleg már azelőtt meghaltak, hogy a
mentőkabin levált volna a hajóról. Első osztályú kabin,
fogalmam sincs, miért volt náluk bakancs. Lehet, hogy a
nagy felfordulásban néhány katona is az úri közönség közé
keveredett.

Hirtelen arra gondolok, vajon Anna nem volt-e köztük.

Vajon Tarver felismerte volna? Neki valószínűleg mi
mindannyian csak elmosódott színek és frizurák vagyunk, az
egyik gazdag olyan, mint a másik. De ha fel is ismerte volna
– elmondaná nekem?
~ 135 ~
 – Mondhatok valamit? – szólalok meg magamat is
meglepve.
Arrébb teszi az egyik követ, majd felegyenesedik.
– Persze, nyugodtan.
– Úgy értem, egymagámban. Nekik.
A fejemmel a sír felé biccentek.
– Ó! – mondja, miközben lenéz a feltúrt földre és a
kövekre. – Természetesen. Ott leszek az erdő szélén, ha már
készen állsz arra, hogy továbbmenjünk.
Eltávolodnak a léptei, közben a köveket nézem. Folyton
hegyezem a fülem, hátha meghallanám a turbinák hangját, a
fölöttünk repülő, sugárhajtású gép süvítését, a légpárnás
hajó búgását. De nem. Mindig csak a csend. Csak a fák
suttogása és a lépteink törik meg az erdő némaságát.
Tudom, hogy Tarvernek nincs oka hazudni. Csak
egyszerűen nem bírom elhinni, hogy ez alatt a földhalom
alatt hús-vér emberek hevernek. Az égbolt üres, mint mindig
– a világ csendes. Hallom a szelet, a levelek sóhaját, a távoli
madárcsicsergést. Háborítatlan a vadon mozdulatlansága.
Önkéntelenül is arra gondolok, vajon mennyi idő alatt
emészti fel a természet ezeket a sírokat – mennyi idő kell
ahhoz, hogy ne lehessen megmondani, hogy valakik itt örök
álmukat alusszák.
Mennyi idő alatt nyel el minket is az enyészet?
– Nem tudom, kik vagytok – suttogom, és könnyek
szöknek a szemembe. – Bárcsak tudnám.
Bárcsak továbbra is képes lennék úgy tenni, mintha ez az
egész nem lenne igaz. Bárcsak szállna alá apám az égből,
hogy mindenkit megmentsen, hogy ismét a régi legyen
minden. Hogy ez csak valami rettenetes álom legyen.

~ 136 ~
 Leguggolok, és megfogom az egyik követ, amit
felmelegített a tisztásra betűző nap. Tapintásra egyszerre
durva és sima, szabálytalan, mégis megnyugtató. Egyáltalán
nem hasonlít azokra a kövekre, amik a kertünkben vannak:
azok tökéletesek, művészien csiszoltak és elrendezettek.
Éhes vagyok és fáradt, a hátamon csorog az izzadság.
Könnycseppek gördülnek le az arcomon, és szétfröccsennek
a szürke kövön sötét foltokat hagyva maguk után.
– Sokkal több embert magammal hozhattam volna abban
a mentőkabinban. Talán titeket is. Sajnálom.
Felegyenesedek, és az erdő széle felé nézek, ahol Tarver
vár a hátizsákját igazgatva. Végtelennek tűnik az út az
Icarushoz – nemhogy a síkságot vagy a hegyeket, de az erdő
szélét sem látom. Lehet, jobb lett volna, ha én is meghalok
ebben a mentőkabinban. Sokkal kegyesebb, mint lassan és
egyedül elpusztulni ezen az átkozott bolygón. Csak Tarverre
számíthatok, aki gyűlöl, az apám pedig, akinek én vagyok a
mindene, valahol a galaxis másik végében van. Jeges
félelemtől háborog a gyomrom.
Tarver felemeli a fejét, mintha megérezné, hogy miken
gondolkodom. De nem mond semmit, csak felemeli a
hátizsákját, és egy intéssel jelzi, hogy induljunk.
Nyelek egyet, és még egyszer utoljára lenézek a frissen
ásott sírokra.
— Azt hiszem, ti voltatok a szerencsések.

Gyalogolunk.
A lábam már csak tompán sajog, tovább masírozunk az
erdőben. Néha megfogja a kezem, hogy átsegítsen a
fatörzseken és köveken. Egyszer az ölébe vesz, hogy

~ 137 ~
könnyebben át tudjunk kelni egy patakon. Utána megitat a
kulacsból. Engedem neki, mi mást tehetnék? Végtelenül
hosszú ez a nap, olyan, mint egy rémálom, amiből nem
tudok felébredni. Ahogy telnek az órák, már az erdő hangjai
se riasztanak meg.
A földet bámulom a lábam előtt. Nem tudok
visszafordulni, mert innen nincs vissza, csak a következő
lépés, aztán még egy, és még egy, és még egy, és még egy.
Egészen mostanáig azt hittem, a nevem megóv minden
bajtól. Bárhol is legyek, csak a jelszóra van szükségem: Lilac
LaRoux.
Biztos voltam abban, hogy az apám értem jön, de most
már egyre nehezebben hiszem el. Ez a gyilkos dzsumbuj csak
arra vár, hogy elnyeljen, én pedig semmit nem tudok ez ellen
tenni. Itt nincsenek szabályok, amiket meg lehet tanulni, se
megszerezhető pontok, se felfedhető kártyák. Ez itt a pokol.
Sose gondoltam volna, hogy ide kerülhetek.
Azt hiszem, itt fogok meghalni.

~ 138 ~
– Semmi különös nem történt, amikor aznap este tábort
vertek?
– Ha esetleg elmondaná, mit ért az alatt, hogy különös,
akkor biztos, hogy többet tudnék segíteni.
– Azt mondja, hogy semmi szokatlan nem történt?
– Semmi az égegyadta világon.

~ 139 ~
 13. FEJEZET

TARVER

A TÁBORTŰZ MÁR CSAK PARÁZSLIK, amikor felpattan a

szemem, és mint mindig, egy pillanatra most is zavart
vagyok – rövid időbe telik, amíg rájövök, hol is vagyok.
Ezúttal nem tart sokáig. A táborhelyünk közel van az erdő
széléhez, ahol a síkság kezdődik. Elalvás előtt jól megraktam
a tüzet, és közben arra a szörnyetegre gondoltam, ami
majdnem végzett Lilackel.
A hátamra fordulok, de nem látom a csillagokat: egy
emberi alak áll fölöttem. Valamiért átjött hozzám a tábortűz
másik oldaláról – még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy
külön aludjunk én pedig hunyorogva nézem, és közben a
Gleidelért nyúlok.
– LaRoux kisasszony? – kérdezem halkan és óvatosan.
Nem akarom megijeszteni, mert aztán cserébe még jól
belém rúg. Feltéve, ha egyáltalán ő az. Nem látok tisztán a
sötétben, olyan, mint egy szellem az éjszakában. Még
szellemként is egészen szemrevaló.
– Van ott valaki! – suttogja. – Hallod? Egy nő kiáltozik a
fák között.
Rossz előérzetem támad, végigfut rajtam a hideg. Nem
értem,

~ 140 ~
hogy nem ébredtem fel a zajra. De nem hallok semmit, teljes
a csönd.
Felülök, és csak akkor veszem észre, hogy még mindig
bakancsban vagyok. Eszembe jut, hogy lefekvéskor úgy
döntöttem: nem veszem le.
– Most se hallod? – erősködik még mindig suttogva.
– Nem – felelem, és nyújtózkodom egyet.
A szeme elkerekedik, mintha nem bírná elhinni, hogy
nincsen senki az erdőben.
– Merről hallod?
Habozás nélkül oda mutat, ahol a síkság kezdődik.
Felállók, a táskámért nyúlok, és a vállamra vetem. Ez a
legrégebbi trükk – elcsalják az embert a tűztől, aztán
lenyúlják a cuccát. Magam is számtalanszor eljátszottam
már, amikor a határbolygókon voltam, hogy
telepeslázadásokat verjek le. Ha a fák között ólálkodnak, és
nem jönnek ide hozzánk, akkor nem bízhatok bennük.
A számhoz emelem az ujjamat, és csendre intem LaRoux
kisasszonyt. Bólint, és követ, amikor óvatosan elindulok.
Mihelyt eltávolodunk a tűztől, megállók az árnyékban, és
visszanézek rá. Az idegei pattanásig vannak feszülve,
látszólag fel sem tűnik neki az az aprócska malőr, hogy
mezítláb van. Biccentek neki. És most? Hallasz valamit?
Tanácstalanul rázza a fejét, és összevonja alaposan
kiszedett szemöldökét.
– Abbahagyta – suttogja. – Úgy hangzott, mintha
megsérült volna. Lehet, hogy már elvesztette az eszméletét.
Már nyitom a számat, hogy válaszoljak – az is lehet, hogy
csapda —, de végül nem szólok. LaRoux kisasszony úgy
döntött, hogy a saját kezébe veszi az irányítást.

~ 141 ~
 – Hahó! – kiáltja, és ellép a fától. – Ott van...?
Ennél többet nincs ideje mondani. Ez a három szó is csak
azért hagyhatja el a száját, mert annyira lefagytam, hogy
eltart egy-két
másodpercig, mire megmozdulok. Előrelendülök, a
kezemmel betapasztom a száját, és magamhoz rántom,
miközben a kelleténél jobban szorítom. Fojtott hangot ad ki,
majd megmerevedik – rémült és feszült. Ügy állunk, mint a
szobrok, és fülelünk. Még mindig a karomban tartom, és a
veszély ellenére eszembe jut, hogy milyen közel van hozzám,
hogy a teste egészen az enyémnek feszül.
A fák közül semmi se hallatszik. Még gally se reccsen, és a
levelek se susognak.
Óvatosan megérinti a kézfejemet, némán kérve, hogy
engedjem el. Engedek a szorításomon, föllélegzik.
Hozzányomom az államat, hogy a fülébe suttogjak:
– Még mindig hallod?
Megrázza a fejét, ő is odahajol hozzám. A lehelete
csiklandozza a bőrömet.
– Nem. Mi van, ha elájult? Lehet, hogy megsérült, lehet,
hogy...
Tudom, hogy mire gondol. Lehet, hogy az erdőben kiáltozó
nő az
egyik barátja. Lehet, hogy az egyik azok közül a lányok közül,
akik úgy néztek rám, mint valami nyomorultra. Már ha
tényleg ott van. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen helyen,
ahol minden idegszálam megfeszül, ne ébredtem volna fel
arra a zajra, amire Lilac bezzeg felriadt. Sokkal valószínűbb,
hogy magától ébredt fel, és úgy figyelt fel a zajra. De efelől
csak egyféleképpen lehet megbizonyosodni.

~ 142 ~
 – Maradj itt! – és az arcom egy pillanatra az övéhez ér.
A bőre sokkal melegebb és simább, mint az enyém. Biztos
nem nagyon dörgölőzött még olyan borostás pofákhoz, mint
az enyém. De csak bólint némán, hogy megértette. Hevesen
megremeg, most veszem csak észre, hogy a takaróját nem
hozta magával. Leveszem a zubbonyomat és a vállára
terítem, ő pedig leül, hogy egy fa árnyékában várjon meg.
Nem ez életem legrosszabb éjszakája. Abban biztos vagyok,
hogy ezt a titulust örökre elnyerte az a bizonyos éjszaka az
Avonon. Az egész szakasz, velem együtt, olyan zöldfülű volt,
hogy csak na. Az esti szórakozásról a lázadók egy csoportja
gondoskodott, akiknek volt némi feleslegük impulzuslézerek
terén. Vizes talajon ez nem a legkellemesebb. Az már csak
hab volt a tortán, hogy elszalasztottam egy randevút egy
helyi lánnyal, pedig sorkatonáknak nem minden napra jut
ilyesmi.
De ha számba venném a legrosszabb éjszakáimat, akkor a
mai is dobogós helyezést érne el. Szinte lehetetlen
hangtalanul mozogni az aljnövényzetben, hatalmas, tüskés
karok nyúlnak fel, hogy beleakadjanak a nadrágom
szövetébe, és az avar alatt megbúvó száraz gallyak is csak
arra várnak, hogy reccsenhessenek egy nagyot a sötétben,
mint a csont, amikor törik. Más bolygón sokkal
magabiztosabb lennék, de tudom, hogy itt tényleg minden
potenciális veszélyforrásnak számít, és hogy semmi sem az,
aminek elsőre tűnik.
Idegőrlő lassúsággal vagyok kénytelen mozogni, óvatosan
lépkedek, és aprókat. Föláll a szőr a hátamon, de azért
vagyok még mindig életben, mert a félelmet komolyan
szoktam venni.

~ 143 ~
 Körülbelül egy órán keresztül járkálok fel-alá, ezalatt
háromszor is elhaladok Lilac mellett. Engedelmesen
kuporog a fa tövében a zubbonyomba burkolózva – még a
lábait is bebugyolálta. Továbbra is erősködik, hogy még
mindig hallja a hangot. Egy fa alatt állok, és a holdsütötte
síkságot szemlélem – abba az irányba nézek, amerre szerinte
a hang mozog. Csakhogy semmi sincs ott, mert még a
legapróbb élőlény is árnyékot vetne a két hold fényében.
Amikor negyedszerre visszaérek hozzá, megrázza a fejét –
már nem hallja a hangot. A dzsekimben nagyon elesettnek
tűnik, de látom, hogy igyekszik úgy tenni, mint aki állja a
sarat. Nem akarja, hogy abbahagyjam a kutatást.
Jelzek neki, hogy maradjon a helyén, ő pedig bólint. Ismét
eltávolodok tőle. Ideje megpróbálkozni valami mással.
Lelkiismeretesen megteszek ötven lépést, majd megállók egy
fának háttal, kezemben a kibiztosított Gleidel.
Van ott valaki? Nem akarjuk bántani!
A hangom megtöri a csendet, innen még egy kilométerre
is elhallatszik. Lilac és én is dermedten állunk, hallgatjuk,
ahogy a szívverésünk jelzi a másodpercek múlását. Semmi.
Tovább folytatom a keresést. Még egy óra hosszat
kínlódom az aljnövényzetben, ám akkor be kell ismernem,
hogy ha van is itt valaki, addig esélyem sincs megtalálni,
amíg fel nem kel a nap.
Visszamegyek Lilachez, aki csodával határos módon, a
fának dőlve szunyókál. Órák hosszat félt és remegett – ezek
szerint végül csak kimerítette a feszültség. Felriad, amikor
mellételepszem, és bocsánatkérően pislog rám – én
legalábbis úgy látom. Nem kell mondanom neki, hogy nem
térünk vissza a tábortűzhöz, ami a sötétben szinte

~ 144 ~
világítótoronyként ragyog, és mindennek segít a
tájékozódásban, ami ártani akar nekünk.
A Gleidellel a kezemben óvatosan odahúzódok mellé. Már
szinte visszaaludt, a feje a vállamon nyugszik. Úgy tűnik,
erre az éjszakára előléptettek, és a tűz túloldaláról ide
kerültem. Átkarolom, és miközben nekem dől a puha, meleg
test, a fatörzsnek döntöm a fejemet.
A számba harapok, nehogy elaludjak, és próbálok erőt
venni magamon, hogy ne hajtsam a fejemet az övére. így
várom a hajnalt.

~ 145 ~
– Szóval átvágtak a síkságon a hegyek felé?
– Így van.
– Ekkor mi járt a fejében?
– Tudtam, nincs sok esélye annak; hogy további túlélőket találjunk, de
azért óvatos voltam. Ha mégis összetalálkoznánk valakivel, nem sok
jóindulatot feltételeztem a részükről a LaRoux család egyik tagjával
szemben.
– Miért?
– Az apja építette az Icarust. A terraformációval foglalkozó vállalatok
általában nem túl népszerűek a telepesek körében, és maga is
ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a Központ azért küld katonákat,
hogy a vállalatok érdekeit védjék. A telepesek bennünket is gyűlölnek.
– Másra nem gondolt?
– Kezdtem csodálkozni, hogy miért nem repkednek fölöttünk
mindenfelé mentőegységek.
– Ezt említette LaRoux kisasszonynak?
– Nem.

~ 146 ~
 14. FEJEZET

LILAC

MONDD EL MEGINT, HOGY MIT HALLOTTÁL – kérdezi

tizennyolcadszorra, miután befejeztük az egyre kiterjedtebb
keresést a táborhelyünk körül.
A reggeli fényben egyre nehezebb kitartani amellett, hogy
tényleg hallottam a kiabálást.
– Egy nő jajveszékelt. Kétségbeesett volt a hangja, félt,
nem tudom, talán bántották is. Úgy hangzott... – de ekkor
elhallgatok, és összeszorítom a számat.
– Hogy hangzott? – sürget, miközben nekidől egy fának.
– Úgy hangzott, mintha én lettem volna az – fejezem be a
mondatot.
Egy ideig némán áll, és az erdőt fürkészi.
– Rendben – mondja, és lehajol a hátizsákjáért. – Ha volt
is itt valaki tegnap este...
Elhallgat, mintha azt várná, hogy mondjak valamit.
Szeretnék közbeszólni, bizonygatni, hogy tényleg hallottam,
amit hallottam, de valamiért mégsem szólalok meg. Ha volt
is egyáltalán, most már tényleg elvesztettem a jogomat, hogy
tiltakozzak, amikor kinyilatkoztat valamit. Ha ő nincs, én
már rég meghaltam volna ezen a bolygón.
Látva a hallgatásomat, folytatja:

~ 147 ~
 – Mostanra már biztosan elment. Tovább kell mennünk.
Hogy van a lábad?
Lehet, hogy csak hallucináltam. Noha ezt csak magamnak
vallom be, mégis nyugtalanul megfeszül a vállam. De nincs
más választásom. Ha ő úgy döntött, hogy ideje indulni,
akkor mennem kell vele. Az a legrosszabb az egészben, hogy
muszáj belátnom: igaza van. Semmi jele nincs annak, hogy
bárki is járt volna erre, nincsenek nyomok a földön, még egy
kettétört ág se.
– Jól – motyogom, pedig most, hogy eszembe juttatta,
ismét érzem, ahogy lüktetnek a hólyagok a sarkamon.
– Ha kiértünk a síkságra, kereshetünk valami
pihenőhelyet, hogy ma egy kicsit hamarabb álljunk meg. Egy
ilyen félbeszakított éjszaka után egyikünk se lesz túl jó
erőben.
Tudom, hogy úgy érti: én nem leszek túl jó erőben.
Összeszorítom az állkapcsomat, és egy pillanat erejéig vissza
akarok vágni neki. De akkor ismét eszembe jut a fenevad
vicsorgása, és érzem az égett szőr meg a vér szagát.
Behunyom a szemem.
Az éjszakai hang a síkság felé távolodott, Tarver pedig épp
arrafelé akar menni, hogy eljussunk a roncshoz. Ha
elindulunk, talán megtaláljuk azt, akit hallottam.
– Jól van.
Tarver hallgat, hosszúra nyúlik a csönd. Furcsán néz, nem
nagyon tudom megfejteni az arckifejezését – valahogy nem a
szemembe néz. Csak most veszem észre, hogy még mindig az
a kabát van rajtam, amit az éjszaka rám terített. Elkezdek
kibújni belőle, de nem boldogulok az ujjakkal, ő pedig
hirtelen magához tér a révületéből.

~ 148 ~
 — Nem kell – mondja. – Hagyd csak magadon.
Hátat fordít és elindul, abban a biztos tudatban, hogy
követni fogom.
Mi más tehetnék?
Valahol, az agyam egy hátsó zugában egy hangocska
kéretlenül azt mondja: Akarnál te egyáltalán bármi mást
tenni?

Úgy tűnik, ma könnyebb tartani az iramot. Lehet, hogy

kíméletesebb velem, de szerintem kezdek hozzászokni a
gyalogláshoz.
A síkságon egész jól haladunk, csak annyi időre állunk
meg, míg magunkba erőltetünk egy-egy tábla katonai
csokoládét. Nekem legalábbis úgy kell magamba tömnöm,
Tarvernek viszont úgy lecsúszik, mint egy háromfogásos
steakmenü.
Másfél órányi gyaloglás után ismét azt mondja, hogy
álljunk meg, és körbenéz a síkságon. Mögöttünk az erdő már
csak egy zöldesszürke folt, ami a szélesen aranyló síkságra
ereszkedik rá. Sose láttam még semmit, ami ilyen
mérhetetlenül hatalmas lett volna, mint ez az óriási, üres
terület. A patak, amit követtünk, legyezőszerűen szétágazva
csatlakozik az ezüstös csermelyek hálózatához, amelyek
kisebb mélyedésekben csordogálnak. Elég keskenyek, át
lehet ugorni őket, de annyi víz azért folyik bennük, hogy
Tarver megmeríthesse a kulacsát. Szél borzolja a füvet a
síkságon, hullámzik, pont mint a holovideókon látott
óceánok. A túloldalon ott vannak a hegyek, amik
elválasztanak bennünket az Icarustól.

~ 149 ~
 De semmi jelét nem látjuk az életnek. Sehol egy
mentőjármű, és a kolóniák forgalma sem szeli át az eget.
Nem értem, miért nincsenek itt telepesek. Hová tűnt
mindenki? Nem beszélünk erről, de tudom, hogy neki is
feltűnt.
Tarver sokkal gyorsabban ver tábort, mint előző este, és
rögtön rájövök, miért – ezúttal nem ás gödröt a tűznek. A
síkságon nincs fa, amivel tüzet lehetne gyújtani. Ez hogy
nem jutott eszembe korábban? Tegnap éjjel is félig
megfagytam, amíg hozzá nem bújtam, pedig akkor még tűz
is volt a közelben. Miután ma reggel sikerült olyan gyorsan
ellöknöm magamtól, nem számíthatok a testmelegére.
Megborzongok, ahogy eszembe jut az előttem álló,
nyomorúságos éjszaka.
Tarver összenyalábolja a drótokat, amiket a
mentőkabinból szedett ki, és motyog valamit arról, hogy
csapdákat állít, hátha lesz mit ennünk, majd elindul
egyenesen, keresztül a síkságon. Itt legalább szem előtt van:
nem takarják el a fák, és tudom, hogy nem vagyok teljesen
egyedül.
Miközben utána bámulok, végigtapogatom az arcom, és
azt kívánom, bárcsak lenne egy tükröm. Hiába ülök egy
helyben, a bőröm mégis meleg és kipirult. Leégés, bukkan
föl a szó egy gyerekkori emlék kíséretében, amikor egy
virtuális trópusi vakáció során eltévedtem a szimulációs
fedélzeten. Akkor az apám orvost hívott, aki egykettőre
megoldotta a problémát. Végighúzom az ujjaimat az
arcomon, vajon milyen sérüléseim vannak. Még mindig fáj,
ha hozzáérek a bőrhöz a szemem alatt, biztosan
véraláfutásos – négy napja volt mindenféle színben

~ 150 ~
pompázni azóta, hogy lezuhantunk. Tarverben legalább van
annyi tisztesség, hogy nem gúnyol emiatt.
A hátam mögül, egészen közelről hallom a hangját. Hát
nem messzebb volt az imént? Épp lekuporodott, hogy
felállítson egy csapdát. Megfordulok, és a döbbenettől
összeszorul a mellkasom: senki sincs a síkságon. Hogy
tudott ilyen gyorsan mögém kerülni?
Hátrafordulok, és látom, amint felegyenesedik. Túl messze
van ahhoz, hogy őt hallottam volna beszélni.
Libabőrös leszek, és a mögöttem lévő síkságot fürkészem.
Sehol egy lélek, és mégis, ahogy ott állok zakatoló szívvel,
ismét mormogást hallok. Ez mégse Tarver hangja, az övé
mélyebb. Nem értem, mit mond, és valami olyan érzelem
itatja át, amit nem tudok beazonosítani.
Remegni kezdek, az ujjbegyeim bizseregnek, egyre
gyorsabban kapkodom a levegőt.
Félek. A bőröm forró és hideg, majd ismét forró. Szinte
viszketek a nyugtalanságtól, mozdulnom kéne, mert
különben szétrobbanok. Szédülök, mert túl szoros a ruhám,
és nem jut elég oxigén az agyamba.
Még mindig meredten állok, amikor Tarver visszatér.
Hallom a lépteit a magas fűben, így nem ijedek meg, amikor
odaér. Tőle szokatlan vidámsággal jelenti be:
– Szerencsénk van, találtam üregeket!
Mosolyogva áll, a keze tele mindenféle növényekkel meg
hosszú fűfélékkel. Ez a látvány elvonja a figyelmemet – de
nem annyira, mint az, amit hallottam. Visszafordulok a
síkság felé.

~ 151 ~
 – Hallottál valamit, amíg ott voltál? – kérdezem a délutáni
nap felé hunyorogva, miközben próbálok minél kevésbé
remegni.
– A szelet – feleli, és ledobja a földre az ennivalót. – A
füvet, az apróbb vadakat, ilyesmi. Nagyobb állat nem nagyon
lesz errefelé, mert nincs mit ennie.
– De én egy férfit hallottam.
Kezd ismerős lenni a kattanás, amivel előhúzza azt a
brutális mordályt a tokjából. Felsóhajtok, a fejemet rázom.
– Nem hiszem, hogy rosszat akarna nekünk. Nem volt
dühös a hangja.
Tarver odajön mellém, és ugyanabba az irányba kémlel,
mint én.
– Biztos vagy benne? Nem sok hely van itt, ahol el lehetne
rejtőzni.
– Teljesen biztos vagyok.
Most nem vádolhat azzal, hogy álmodtam az egészet.
Teljesen ébren vagyok, minden idegszálam megfeszül.
– Először azt hittem, te vagy az, de túl messze voltál. A
hang viszont úgy hangzott, mintha itt lenne a közelben.
Tarver összeráncolja a homlokát. Oldalra pillant, aztán
lassan körbejárva végignéz a környéken.
– Biztosan a szél hozta idáig a hangot. Mit mondott?
Habozok, összeszorítom a számat, hogy ne vacogjon a
fogam.
– Nem... nem tudom. Nem igazán értettem. Mintha egy
falon keresztül hallottam volna a hangokat. Tudod, érted a
nyelvet, amit beszélnek, és hallanád is őket, ha...
Nem tudom, hogy magyarázzam meg.
Már nem figyeli a síkságot, engem néz.

~ 152 ~
 – Szóval akkor végül milyen volt? Távoli vagy közeli?
– Nem tudom.
Képtelen vagyok értelmesen kifejezni magam, kirobban
belőlem a csalódottság, nem bírok úrrá lenni a testem
remegésén.
– Pontosan itt volt mellettem, de valahogy fojtottan
hallatszott. Olyan volt, mintha... a hangok tiszták voltak, de
semmi értelmük nem volt.
Rám néz, és érzem, hogy égni kezd az arcom.
– Tudom, hogy ez hülyén hangzik – suttogom.
– Hát tényleg nincs sok értelme – mondja beleegyezően.
De ekkor hirtelen megfordul, felemeli a pisztolyát, és
elüvölti magát a síkság felé:
– Gyertek elő, ha ott vagytok! Fegyverünk van, de ha ti
nem csináltok semmit, akkor mi se.
Kissé oldalra fordítja a fejét, és fülel. Én is hallgatózom, és
meg-megrándul a gyomrom, ha zizzen a fű vagy fütyül a szél.
És akkor néhány méternyi távolságból ismét hallatszik a
hang – tisztábban, mint eddig bármikor. Még mindig nem
értem, mit mond, de ezúttal nyilvánvaló, hogy izgatottan
remeg.
– Ott! – Előrerohanok, és megállók Tarver mellett. – Ott,
ugyanaz a hang! Megmondtam.
De ő nem reagál. A síkság helyett engem néz, az arca pedig
inkább zaklatott, mint bosszús.
– Semmit sem hallottam – mondja csendesen.
A szavai mintha gyomorba vágnának, levegőért kapkodok.
Ennyire azért ő sem lehet kegyetlen.
– Ez nem vicces.
– Nem is nevetek.

~ 153 ~
 Tarver óvatosan megfogja a vállamat.
– Túlságosan leterheltelek. Kimerültél. Ülj le és pihenj,
holnap majd jobban fogod érezni magad.
Elrántom a kezéből a vállamat. A gerincemen
kényelmetlen bizsergés futkorászik fel-alá.
– Tarver, én nem hallucinálok!
Elmosolyodik, bár továbbra is komoran néz a szemembe.
– Nem nagy ügy – mondja. – Velem is előfordult már.
Gyere, ülj le ide a kedvemért, én meg keresek valamit ehetőt
a katonai csokoládé mellé.
– Tudom, hogy mi a valóság és mi nem!
Szeretném megrázni és megpofozni, hogy végre elhiggye:
tényleg hallottam a hangot. Már nem remegek annyira, és
kezd elmúlni a szédülés is. Hirtelen szellő libben, és ahogy a
bőrömhöz ér, rájövök, hogy megizzadtam.
— Lilac – mondja fáradt hangon. – Pihenj, kérlek.
Vajon tudja, hogy így milyen könnyen elhallgattathat?
Hogy tudnék vitatkozni vele, amikor ilyen fáradt és
elcsüggedt? Először megkönnyebbültem, amikor egy másik
emberi lény hangját hallottam, de ez most olyan gyötrő
szenvedéssé változott, amitől érzem, megfulladok. Ég a
szemem, amikor lefekszem a ponyvára. Nem fogok sírni.
Addig nem, amíg lát. Túl nagy kérés volt, hogy legalább
egyszer igazam lehessen? Tarver azt gondolja, hogy kezdek
megőrülni, hogy Lilac LaRoux olyan sokkot kapott, hogy
nem tudja eldönteni, mi a képzelgés és mi a valóság. Bárcsak
egymaga lenne itt.
És az a legrosszabb, hogy tudom: ő is ezt szeretné.

~ 154 ~
– A traumatikus stressz számtalan formában jelentkezhet.
– Tudom. Alapos kiképzést kaptam.
– Észrevett bármi ilyesmit LaRoux kisasszonyon?
– Nem. Vagyis nem nagyon evett, de szerintem ez inkább a
katonai csokoládé miatt volt. Nem igazán ehhez volt szokva.
– Ennyi az egész?
– Igen. Nem elég világosak a válaszaim?
– Csak biztosak akarunk lenni, őrnagy. Pontosan szeretnénk tudni
mindent.
– És meddig tart még ez az egész?
– Amíg meg nem kapjuk a szükséges válaszokat.

~ 155 ~
 15. FEJEZET

TARVER

MÉG MINDIG ÖSSZEKUPORODVA HEVER A TAKARÓN, én pedig

szándékosan arrébb szöszmötölök, hogy legyen ideje
összeszedni magát. Ha valamit megtanultam Lilac
LaRoux-ról az utóbbi néhány nap során, az az, hogy nem
szeret összeomlani mások szeme láttára – még indokolt
esetben sem. Megtalálom a borotvát a táskámban, és
megborotválkozom, így legalább néhány lépést teszek a
civilizáció felé. Ettől talán még ő is megvigasztalódik egy
kicsit. A penge durván reszeli a bőrömet, ez segít a
koncentrálásban. Továbbra is sűrű a csend, szinte vágni
lehetne.
Azért van valami jó hír is a sok rossz mellett. A síkságon
könnyebb gyalogolni, a talaj egyenletes és sima.
És abban is biztos vagyok, hogy az erdőben hagytuk
vadmacskaszerű barátainkat. A földben találtam lyukakat,
amik arról árulkodnak, hogy előbb-utóbb valami csak
belesétál a csapdáimba. A szinte derékig érő fűben kell hogy
legyen valami, ami ehető. Abban bízok, hogy Lilacet talán
felvidítja, ha a változatosság kedvéért nem katonai
csokoládét kell ennie.

~ 156 ~
 De a gyomromra mintha ólomsúly nehezedne, és a
nyomás nem enyhül. Láttam, Lilac mennyire remegett, és
milyen tág volt a pupillája. A hallucinációknak számtalan
oka lehet, de mi van, ha neki egyszerűen már túl sok volt ez
az egész? Muszáj kitartania addig, amíg át nem jutunk a
hegyeken az Icarusig.
– Csak egyetlen órára van szükségem, LaRoux kisasszony,
és valami változatosságot hozok az étrendünkbe – mondom
élénken, miután már tényleg nincs semmi, amivel látszólag
babrálhatnék, és lerogyok melléje. – A terraformáció során a
növényvilág nagy része többé-kevésbé ehetővé válik.
Szerintem ha az ember hosszabb ideig katonai csokoládén él,
megváltoznak az elképzelései arról, hogy mit jelent az, hogy
ehető.
Rám villan a tekintete, de még mindig kifejezéstelen és
üres. Tudom, most nem arra van szüksége, hogy
folyamatosan konfliktusban legyünk egymással, ezért
megpróbálkozom az egyetlen dologgal, ami eszembe jut.
Halványan rámosolygok, és bár nem igazán mosolyog vissza,
azért rám néz, és elfogadja az emberi érintkezést.
– Kipróbálom ezeket – folytatom —, és ha valamelyik
ehető, akkor össze tudunk szedni annyit, hogy ma este
rendesen együnk. Ezek nem olyan növények, mint
amilyeneket terraformáció után szoktam látni, de nem
hiszem, hogy nagyon különböznének azoktól. Van itt annyi
száraz fű, hogy egy kisebb tüzet rakjunk, a kulacsban
készíthetünk valami levest.
Bólint, ami némi előrelépést jelent. Az erőfeszítéseim
kezdenek engem is megnyugtatni. Munkához látok, és
eltöröm az első, fűszerű növény szárát: alul vaskos, faszerű,

~ 157 ~
míg fent zöld és lédús, körülbelül olyan vastag lehet, mint a
kisujj am. Nem akarom felhívni a figyelmét arra, hogy
mennyire furcsa, hogy nem ismerem fel ezeket a növényeket
– a terraformáció után kialakuló növény és állatvilág
általában mindenhol ugyanolyan.
A vállalatok nem változtatnak a bevált recepten – de az
itteni növények csak távolról emlékeztetnek azokra, amiket
ismerek. Ahogy apró cseppekben kibuggyan a fű törött
szárán a nedv, bedörzsölöm vele a csuklóm belső felén a
bőrt.
– Mit csinálsz?
Még mindig levert, de legalább már nem csak a földet
bámulja maga előtt.
– Az allergiás reakciókat vizsgálom. Ha nem vörösödik be
tőle a bőröm, és nem kezd el viszketni, akkor jön a második
teszt: a kóstolás.
Bólint, egy pillanatig az alkaromat nézi, majd elfordítja a
tekintetét. Ismét próbálkozom.
– Innen kelet felé vezet valami mélyedés, olyan, mintha
folyó lenne. Átkelünk rajta, és követjük a síkságon át, így
bőven lesz vizünk. Ha szeretnéd, akár még moshatunk is,
hogy szalonképesek legyünk, mire megérkezik a felmentő
sereg.
Ismét bólint, felsóhajt.
– Elvárom, hogy alaposan ellenőrizd azokat a növényeket!
Amilyen szerencsém van mostanában, még űrkrokodilok
rejtőznek benne.
Hú azannyát, ez vicc volt. Vigyorgok, mint egy idióta,
pedig annyira azért nem volt jó poén. De őt ez, úgy látszik,
nem zavarja.

~ 158 ~
 – Az űrkrokodilok nem jelentenek problémát – felelem. –
Csak meg kell csiklandozni a nyakukat, és máris a hátukra
fordulnak. Tavaly, amikor New Florence-ben szolgáltam,
találkoztam egy sráccal, akinek egy űrkrokodil volt a
házikedvence. Amikor hazavezényelték, vitte magával a
csomagjában. Lyukakat vágott a hátizsákján, így a krokinak
nem lett semmi baja.
Halvány mosollyal jutalmaz. Na, alakul ez. Ha valahogy
sikerülne még egy kicsit fenntartani ezt a hangulatot, talán
azok az átkozott hangok sem szólalnak meg többé. Pihen egy
kicsit, alszik, és aztán megyünk tovább. Csak az számít, hogy
hazajussunk.
Hirtelen belém nyilall a fájdalom, amikor elkezdek
sóvárogni az otthonom után – ezért nem szabad gondolnom
a családomra. Mindig is tudtam, hogy bármi történhet
velem, ha terepen vagyok, de sose gondoltam volna, hogy így
fog lezajlani, és hogy lesz időm felidézni anyám arcát,
amikor kiderült, mi történt Aleckel.
– Krokodilcsempészés! Micsoda kalandjaid voltak neked!
– mormolja, és mintha valami furcsa vágyakozás lenne a
hangjában.
Lassan tovatűnik a mosolya.
– Hát, megfordultam néhány helyen az utóbbi években, de
egyik sem volt olyan gyönyörű, mint ez a síkság.
A növényeim között keresgélek.
– Idenézz!
Felemelek egy maréknyi, törékeny virágot, sárga közepük
körül egyenetlenül nőnek ki a bíbor szirmok. Az alsó részük
ugyanolyan zöldesszürke, mint a fű a síkságon, így amikor
napnyugtakor összezárulnak, el tudnak rejtőzni.

~ 159 ~
 – Olyanok, mint mi: egy kicsit gyűröttek, de azért jól
vannak.
Ismét felsóhajt, és a virágok után nyúl.
– Egészen hihetetlen, hogy ezek csak úgy nőnek itt.
Kivesz egy virágot a kezemből, és egy pillanatra hozzám ér
az ujjhegyeivel. Szabálytalan növényt választott: két szirom
aszimmetrikusan összenőtt. Rádöbbenek, hogy valószínűleg
még soha nem látta a természet tökéletlen szépségét.
– Jártam már díszkertben – folytatja —, de itt csak úgy
maguktól nőnek a virágok, anélkül, hogy bárki gondozná
őket. Szinte felfoghatatlan!
– Az anyám hagyja, hogy egészen a házunkig terjeszkedjen
a természet. Szokott virágokat ültetni, de semmit se tép ki,
ami velük együtt előbukkan a földből.
Fogalmam sincs, miért mondom el neki mindezt, de olyan
figyelmesen hallgat, mint eddig még soha.
– A ház mellett hatalmas pipacsmező van, egy vörös
tenger. És odabent is minden tele van virággal. Őt ez
inspirálja.
– Mindenkit inspirálna – sóhajt fel halkan Lilac.
Úgy tűnik, sikerült kizökkentenem a letargiából. A vonásai
ellágyultak, és a találkozásunk óta először tűnik
felszabadultnak. Vissza akarom hozni a mosolyát. Amikor
mosolyog, olyan, mintha ismerném őt. Erre mindkettőnknek
szüksége van.
A hátizsákomért nyúlok, és beletúrok: kábel, csokoládé,
elsősegélydoboz, napelemes zseblámpa és a félkész
versekkel teli jegyzetfüzet, aminek már megkeményedett a
bőrborítása. A fényképtartómat keresem, valahol az alján
lesz. Hideg a tapintása, amikor a kezembe akad. Feleakkora,

~ 160 ~
mint a tenyerem, és majdnem olyan vékony, mint a benne
lévő műanyag lap.
– Sok időt tölt az édesanyád a kertben? – kérdezi.
Tudom, hogy ő is legalább annyira szeretne ezekről a
dolgokról beszélgetni, mint én: ez köztünk a tűzszünet.
– Minden egyes napot. – Előhúzom a tokot. – Az anyám
költő, az apám pedig történelmet tanít. Szonettek között
nőttem fel, és az időm nagy részében fára másztam vagy a
folyóba estem. Mint kiderült, ez eléggé hasznos volt a
hadsereghez.
– Jól hangzik – mormolja. – Jelentek meg versei az
édesanyádnak? Nem emlékszem, hogy olvastam volna
bármit is Merendsentől.
– Az az apám neve – mondom, és előhúzom a tokból a
képet.
Most egy kicsit lassabban kell beszélnem, hogy a
hanghordozásom továbbra is kiegyensúlyozott legyen, mert
amikor rápillantok a képre, összeszorul a torkom. Szinte
fizikai fájdalmat okoz a rám törő honvágy.
– Emily Davis a neve.
A képet nézem. Ez az otthonom, de a különféle
hátizsákokban, táskákban töltött két év során a sarkai már
kissé meggyűrődtek. Ott a ház, a fehér falakat kék virágok
borítják, amiket anya úgy szeret, és a háttérben piros
pipacsok vesznek a távolba. Anya alacsony és csinos, a haja
sosem akar megmaradni a kontyában. A szemüvegét – ez is
az egyik hóbortja -, az orra hegyére biggyesztve hordja.
Mellette az apám mellényben, mint mindig. Az a hórihorgas
srác pedig Alec, a nyakában ülök, és a hajába kapaszkodom.

~ 161 ~
Aki nem ismeri, azt hihetné, hogy mosolyog, nem pedig
grimaszol. Belém hasít a fájdalom, ahogy nézem őket.
– Ezt nem mondod komolyan!
Lilac hangjából derű cseng, és várakozóan néz rám. De az
arcom láttán hamar alábbhagy a jókedve.
– Emily Davis? – kérdezi hitetlenkedve.
– Ha tudtam volna, hogy neked ez olyan fontos, már az
elején mondtam volna.
Dehogy mondtam volna. A következő növényért nyúlok, és
leszakítok egy széles levelet, majd ezt is a csuklómhoz
dörzsölöm. Tudom, hogy az anyám neve nagy hatással van
az emberekre, de nem vagyok hajlandó visszaélni vele.
Részben ezért is vállaltam el azt a nyavalyás promóciós
utazást – azt ígérték, hogy őt nem keverik bele. Nem
akarom, hogy a szüleim miatt foglalkozzanak velem az
emberek, és azt sem, hogy a kertjüket megszállják a
paparazzók. Ugyanúgy titokban tartom az anyám kilétét,
mint a saját írásaimat. Ha rám néz valaki, akkor eszébe sem
jut a költészet. De Lilackel valahogy most más ez a pillanat.
Lenézek a karomra. A harmadik növény kissé csíp.
Óvatosan vizet öntök a csuklómra a kulacsból, és nézem,
ahogy vörösödik a bőr – szerencsére nem valami vészes.
Lilac még mindig a családom fotóját bámulja.
– Imádom az édesanyád költészetét – suttogja szinte
áhítattal. – Kislány koromban volt tőle egy verseskötetem.
Egy igazi könyv. Az egyik vers egy orgonabokorról szólt, és te
is tudod, mennyire szeretik a gyerekek, ha valami
kapcsolódik a nevükhöz. De felnőttem, és a szavak... olyan
gyönyörűek és szomorúak. A nyár múltával sír, könnye
halovány, illatos.

~ 162 ~
 Csillogó szemmel néz rám.
– Tényleg létezik az orgonabokor?
– Hát hogy a fenébe ne létezne!
Nem törődöm a viszkető csípéssel a karomon. Már
halványodik.
– Majdnem sikerült elpusztítanom, amikor leestem a
tetőről bele egyenesen a közepébe, de sokkal szívósabb, mint
amilyennek látszik. Akárcsak az, aki szintén az orgonáról
kapta a nevét.
Még azelőtt kibuknak belőlem a szavak, hogy
elharaphatnám őket – a bók egyszerűen figyelmen kívül
hagyja a józan észt. De ő mosolyog ahelyett, hogy lekezelően
elhárítaná. Régóta, vagy talán soha nem éreztem ilyen
melegséget, ismét beszélni kezdek. Azt akarom, hogy
mosolyogjon még.
– Sokan eljönnek a házunkhoz, hogy megnézzék mindazt,
amiről ír. Időnként megroggyan a kerítés, és lepotyognak a
zsindelyek a tetőről, de az apám befogja a látogatókat, hogy
segítsenek neki összefoltozni a házat, amíg az anyám be nem
fejezi az aznapi munkáját. És akkor kijön, hogy találkozzon
velük.
Nézem, ahogy felélénkül és nevet.
– Ó, Tarver!
Még mindig furcsa a keresztnevemet hallani a szájából.
Nem is furcsa – inkább izgató! Mintha napok óta most
beszélgetnék először!
Megrázza a fejét.
– Ez hihetetlen! Várj csak! Az, amelyik az ólomkatonáról
szól. Itt pusztuljak el, ha nem te vagy az! Kívülről tudom!
Megrázom a fejem.

~ 163 ~
 – Az Alec volt.
És talán mert a fényképet nézem, képes vagyok
mosolyogni, amikor kimondom a nevét. Rámutatok.
– Ez itt ő, én pedig a nyakában vagyok.
– Ö is a seregben van?
Előrehajol, hogy jobban megnézhesse az arcát.
– Csak volt – mondom. – Elesett.
Elkerekedett szemmel néz rám.
– Nagyon sajnálom.
Ebben a pillanatban tudom, hogy ezt akartam. Ezt
akartam a szalonban aznap este, és azóta is mindennap.
Most már ha rám néz, nem egy olyan srácot lát, aki nem a
megfelelő bolygón nőtt fel. Nem egy katonát lát, vagy egy
háborús hőst, esetleg egy műveletlen bunkót, aki nem érti
meg, hogy milyen nehéz neki. És nem is egy idiótát, aki
semmiről nem tud semmit.
Csak engem lát.

~ 164 ~
– Önök egyre közelebb kerültek egymáshoz.
– És?
– Egyetért ezzel?
– Maga kijelentett valamit. Azt hittem, teljesen bizonyos az
igazságértékében.
– Kifejtené bővebben, hogy erre hogyan került sor?
– Azt hittem, a kihallgatásnak az a célja, hogy megtudják, mik a
benyomásaim a bolygóról.
– A kihallgatásnak az a célja, hogy válaszoljon minden kérdésre,
amit felteszünk magának, őrnagy. LaRoux kisasszonnyal
kapcsolatban kérdezzük.
– Elmondaná még egyszer, hogy mi volt a kérdés?
– Mindegy. Később még visszatérünk rá.
– Alig várom.

~ 165 ~
 16. FEJEZET

LILAC

EZERFÉLE MOSOLYT ISMEREK, és mindegyiknek apró,

nüánsznyi jelentésárnyalatai vannak, de nem tudom
áthidalni azt a néhány méternyi távolságot, ami köztem meg
a mellettem ülő ember között feszül. Nem tudom, mit
mondjak neki. Legalábbis akkor nem, amikor tényleg
számítana.
Végül a mosolygás mellett döntök, és az
elsősegélydobozból kivett kenőccsel bekenegetem a
kiütéseit, amiket valamelyik növény okozott. Ahogy
közeledni kezd az alkony, elindul megnézni a csapdákat. A
világ máris sötétebbnek és nagyobbnak tűnik, én pedig
felkészülök, hogy nemsokára ismét jönnek a hangok. De
csak a szél fújja a fűszálakat, és a távolban hallatszik, ahogy
Tarver átvág a síkságon.
Félrenézek, amíg a magával hozott kis szőrös lényekkel
foglalatoskodik – ezek sétáltak be a csapdáiba. Megeszem
őket, mert éhes vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy a
kábelezésüket is végig akarom nézni. Munka közben
megállás nélkül Ontja magából a történeteket, hogy elterelje
a figyelmemet, és ne halljam a hús szörcsögését. A
szakaszáról mesél, egyik sztori valószerűtlenebb, mint a
másik.

~ 166 ~
Fokozatosan sötétedik, én pedig már-már azt érzem, hogy jó
így nekünk együtt: már nemcsak elviseli a társaságomat,
hanem élvezi is, és nem csak azért mesél, hogy tartsa
bennem a lelket, hanem mert tényleg meg akar nevettetni.
Nézem, ahogy tüzet rak, és egyszer csak figyelni kezdem,
hogyan csinálja. Az elejétől kezdve ezt kellett volna tennem,
hogy felkészüljek arra az esetre, ha magamra hagyna – de
most már nem ezért nézem. Most már azért akarom tudni,
hogy segíthessek. Rendes tüzelőanyag híján itt csak nagyon
kicsi tüzet tud rakni, ma éjszaka semmi sem melegít
bennünket. De arra jó, hogy apró hússzeleteket süssünk
rajta, és amióta lezuhantunk erre a bolygóra, először érzem
úgy, hogy valami tisztességes étellel van tele a gyomrom.
A még füstölgő tűz mellé kuporodok, és elnehezedik a
szemhéjam. Van még némi fény, Tarver lehajtott fejjel, a
lapokba bújva a jegyzetfüzetébe ír. Mialatt a húst sütöttük,
lement a nap, és az amúgy sem túl kellemes, esti hűvösből
csontig hatoló hideg lett, ami ellen nem sok védelmet nyújt a
cafatokban lógó ruhám. A hőmérséklettel együtt a
hangulatom is mélypontra kerül, amit csak tovább ront
Tarver hiánya, amikor elteszi a jegyzetfüzetet, és
felkerekedik, hogy elég messzire vigye a vacsoránk
maradékát, nehogy éjszaka hívatlan látogatókat vonzzon ide
a szag. Szerinte a hatalmas vadmacskák nem merészkednek
ki a síkságra, de jobb félni, mint megijedni.
Egyre csak az jár a fejemben, hogy hányszor
meghalhattam volna, ha nincsen velem Tarver.
Amikor visszaér, ránézek, de túl fáradt vagyok ahhoz,
hogy beszélgetést kezdeményezzek. Noha érzem, hogy kezd
megváltozni kettőnk kapcsolatának dinamikája, még mindig

~ 167 ~
nem igazán tudom, hogyan szólítsam meg. A sértett
büszkeségem és a megrendült bizalmam miatt nem tudom
kimondani azt, amit szeretnék. Visszaejtem a fejem a
térdemre.
– LaRoux kiasszony!
Tarver mellém guggol, én pedig már annyira ismerem ezt
a mozdulatot, hogy behunyt szemmel is látom.
– Lilac. Túl hideg van itt. Nincs mivel táplálni a tüzet, és
sokkal hidegebb a szél, mint az erdőben.
– Hát nem gyengécske, az tuti.
Elneveti magát, én pedig rádöbbenek, hogy az ő szavait
vettem kölcsön. Úgy beszélek, mint egy katona. Érzem, hogy
égni kezd az arcom.
– Ha ragaszkodsz hozzá – folytatja —, alhatunk
egymásnak háttal. De úgy melegebb, ha megengeded, hogy
átkaroljalak, és magunk köré tekerjem a takarókat.
Megígérem, hogy az égvilágon semmi rosszra nem fogok
gondolni.
Biztos látja a sötétben, hogy lángol az arcom. Elfordulok,
hagyom, hogy a hűvös szél lehűtse az arcom, de közben a
testem reszket.
– Erre semmi szükség.
– Mire?
– Arra, hogy úgy csinálj, mintha én... – vállat vonok, és
megrázom a fejem.
Nem haragszom rá, de a hangom azért dühösen cseng. A
testem a hibás, ami elárul, mert nem tudom megállni, hogy
ne piruljak el. Olyan furcsán érzem magam Tarver mellett,
mintha táncpartnerek lennénk, de én nem ismerném a
lépéseket. Mintha én lennék a hülyegyerek.

~ 168 ~
 Utolsó erőmmel megpróbálok némi méltóságot
összekaparni. Legalább nem kell úgy tennem, mintha olyan
ostoba lennék, hogy azt higgyem, ő is a csodálóim közé
tartozik.
– Tudom, hogy szíved szerint nem ilyen... társaságot
választanál. Ez nekem se könnyű, hidd el.
Ezen ismét nevet, most már nem is törődik azzal, hogy
halkan csinálja. Teli szájjal röhög, jóízűen, nem fogja vissza
magát – ez egyáltalán nem olyan, mint a finomkodó
társasági kuncogás vagy röhigcsélés. Szeretnék egy
mosollyal válaszolni, még akkor is, ha rajtam szórakozik.
Feláll, kirázza a ponyvákat meg pokrócokat, megágyaz.
Ma este közös az ágy.
– Lilac, mielőtt vértanúhalált halnál, figyelmeztetnem kell
téged, hogy volt már rá példa, hogy meglehetősen
kellemetlen körülmények között össze kellett bújnom a
nagydarab, szőrös szakaszvezetőmmel. Ehhez képest egy
gyönyörű lány úgy hangzik, mint valami nyaralás.
Gyönyörű? Mindig is viszonylag csinos voltam – de elég
pénzzel egy tehénből is lehet jó partit csinálni. Az Icaruson
töltött néhány napot leszámítva sosem nézett rám úgy.
Világossá tette, hogy a társadalmi rangom és a pénzem
semmit nem jelent neki. Sőt, épp ellenkezőleg.
Örülök, hogy a sötétben nem láthatja az arcomat. így
legalább nem kapja meg azt az elégtételt, hogy nem tudom
elrejteni a mosolyomat egy aprócska bók hallatán. Ennél
nagyobb szégyen nem is érhetne.
Az ágy szélénél térdel, kezével a combjára támaszkodva.
Int nekem, hogy először én feküdjek le, de alig látok a
sötétben. Az első hold még nem kelt fel, és fölöttünk a

~ 169 ~
csillagok egyre fényesebben ragyognak. A levegő tiszta,
hideg és csípős.
Igaza van. Egyikünk sem fog aludni, ha ragaszkodom
ahhoz, hogy külön legyünk. Az egyik felem még a
gondolattól is viszolyog, mert túl jól nevelt. De ki fogja
megtudni? Nem repkednek fölöttünk mentőcsapatok,
semmi jele annak, hogy az apám értem jönne. Egy éjszakára
nyugodtan beadhatom a derekam. És ez bizony nagyon
csábító. Mármint hogy melegben legyek.
Nyelek egyet, és előrelépek, hogy becsússzak a takaró alá,
közben pedig igyekszem minél kisebbre összehúzni magam.
– Csak amíg a síkságon vagyunk, és nem tudunk tüzet
gyújtani.
Még azelőtt kimondom ezt, hogy elharaphatnám a
szavakat. Azt
fogja hinni, hogy nem becsülöm a gesztusát. Miért nem
tudom egyszerűen csak elfogadni?
De ő bólint, és lefekvéshez készülődik. Leakasztja a
fegyvertokját, hogy a földre tegye a zseblámpa mellé.
Amikor felemeli a takaró szélét, hogy befeküdjön, hirtelen
hideg levegő áramlik be, és még jobban összegömbölyödök.
– Bocsánat – mormogja. Nagyon közelről hallom a
hangját. – Hunyd be a szemed, és egy pillanat múlva már át
is melegszel.
Nem finomkodik, miközben kényelembe helyezi magát:
átkarolja a derekamat, és közelebb húz magához. A teste
melegebb, mint az enyém. Felemeli a kezét, és elkezdi
dörzsölgetni a karomat. Próbálok nem megremegni, amikor
a meleg tenyere a hideg bőrömhöz ér. Az orrát a tarkómhoz
nyomja, lehelete a hajamat borzolja.

~ 170 ~
 Végül aztán ismét mozdulatlanná válik. A lélegzetvétele
máris lassul – irigylem ezt a képességét, hogy bárhol,
bármilyen testhelyzetben egy pillanat alatt képes elaludni.
Nekem minden idegszálam megfeszül, és érzi minden
mozdulatát.
Sosem voltam még ennyire közel olyasvalakihez, mint ő.
Nagy nehezen behunyom a szemem, elnyomva azt az őrült
késztetést, hogy a karjaiban maradva szembeforduljak vele.
Hülyeség erre gondolni, rám is tör a bűntudat, és elönt a
düh.
Nem nehéz észrevenni, hogyan néz rám, pedig most már
igyekszik elrejteni a türelmetlenségét és a csüggedtségét.
Milyen gyorsan válnak semmivé az ember téveszméi – a
katonák egyáltalán nem bámulnak bennünket, társasági
embereket, és arra se vágynak repesve, hogy megérintsenek.
Inkább nevetnek rajtunk meg az élénk színű ruháinkon, a
napernyőinken, a tökéletesen rendbe rakott szalonjainkon
és különtermeinken. És ami az Icarus csillogó világában
vicces volt, az itt egyszerűen szánalmas és nevetséges, ez az ő
világuk, napról napra ebben élnek. Távolról se vagyok az a
lány, aki hozzá illene, ahogy én is jeleztem neki minden
adódóan alkalommal, hogy ő lenne az utolsó férfi a
galaxisban, aki kéne nekem.
Csak az a gond, hogy tévedtem.
Nem tudom, mióta fekszem itt a szívverését hallgatva,
miközben az enyém őrjöngő táncot jár. A bolygó egyik holdja
már felkelt a fák mögött, és hideg, kék fénnyel teríti be a
síkságot, a fűszálak fagyosan ragyognak. A szél már nem fúj,
Tarver szuszogása a hajamat borzolja. De ekkor egy másik
hang töri meg a csendet.

~ 171 ~
 Vastagon gomolyog a leheletem, ahogy kifújom a levegőt.
Összeszorítom a szemem, mintha ezzel kizárhatnám a
tudatomból azt az érthetetlen beszédhangot, ami ismét
visszhangzik az éjszakában.
— Menj innen! – suttogom a sötétbe, a testem megfeszül
és remegni kezd.
Már az is elég baj, hogy ezek a hangok megtámadták a
gondolataimat – de úgy tűnik, a testem is kell nekik.
Átveszik fölöttem az irányítást, félelemmel töltenek el.
Tarver mintha megérezné ezt, motyog valamit a tarkómhoz
nyomva a száját, és még szorosabban átölel.
A hang továbbra sem némul el. Tudom, hogy Tarver nem
hallja, mert akkor már régen felébredt volna, és a kezében
lenne a pisztolya. A párnának használt batyuba nyomom az
arcom, és pórbálok arra a zenére gondolni, amit az Icaruson
hallgattunk. Még a fülemet is befogom, pórbálom
odaszorítani a tenyerem, pedig az izmaim vadul
rángatóznak.
A hang egyre csak suttog és suttog, nem hagyja abba,
percről perce jobban kínoz. Könny csordul ki a szempillám
alól, pillanatok alatt kihűl, és jeges utat vágva magának az
arcomon, legördül a hideg verejtékben fürdő nyakamra.
Furcsa, fémes ízt érzek a számban, nem múlik el, hiába
nyelek nagyokat.
Megőrülök.
– Tarver!
A hangom alig erősebb a suttogásnál, remegő és fojtott,
mintha nem is az enyém lenne.
– Hallod?

~ 172 ~
 Fogalmam sincs, miért kérdezem. Úgyis tudom, hogy nem
hallja.
Másvalakit biztosan fel kellene ráznom, de Tarvernek elég
a suttogásom is. Azonnal felébred, ernyedt, nyugodt teste
megfeszül és éber lesz.
– Ne haragudj – suttogja. – Aludtam. Mi az?
Kissé távolabbról, a hegyek felől még mindig hallatszik a
dörmögő hang. Olyan, mintha hívogatna. De a szavait nem
értem, mintha elfelejtettem volna a nyelvet, amin beszél.
– Hallom őket – suttogom.
Minden ízében veszettül remeg a testem. Túlságosan
elkínzott vagyok ahhoz, hogy izgasson, hogy ilyen
nyomorúságos állapotban lát.
– Kérlek – mondom, és összeszorul a szívem -, kérlek,
mondd, hogy te is hallod.
– Lilac! – Csak ennyit mond, és megszorítja a vállam.
Az érintése meleg. Megnyugtató.
– Kérlek!
Félresöpri a hajat az arcomból, ami szokatlanul gyengéd
gesztus tőle. Végigsimít a homlokomon, hogy letörölje a
verejtéket, és azt mormolja:
– Ígérd meg, hogy bármit is hallasz, nem mész ki egyedül,
hogy megnézd, mi az. Szeretném, ha szavadat adnád.
Halkan beszél, de parancsoló a hangja.
El akarom mondani, hogy most a legkevésbé sem akarnék
elmenni mellőle, de a torkom elszorul, így nem tudok mást
tenni, mint hogy még jobban összekuporodom, és bólintok.
Mindvégig átkarol és ölel. Fel kellene háborodnom, amiért
ilyen közel merészkedik, és követelnem kellene, hogy tartsa

~ 173 ~
a tisztes távolságot, de túl sok olyan dolog kavarog a
fejemben, amit nem tudok kimondani. Jólesik az érintése.
– Minden rendben lesz – mondja. – Biztos, van rá valami
magyarázat. Lehet, hogy azért hallod, mert beütötted a fejed
a mentőkabinban. Szép monoklit hoztál össze magadnak. De
legalább nem érzed a szádban a döglöttpatkány-ízt, ugye?
Egy katona a szakaszomból így járt az Avonon. Beverte a
fejét, és hetekig nem is érzett más, csak azt az ízt.
Ismerem már ezt a hanglejtést. Próbál felvidítani, ahogy
korábban is tette. Azt akarja elérni, hogy tudjam folytatni az
utat, ehhez viszont muszáj, hogy ne őrüljek meg. Nem tudja,
hogy a szájpadlásomon vér és réz ízét érzem. Remegve
veszek levegőt.
– Hát – valami isteni csoda révén sikerül egyenletes
hangon megszoknom -, ha csak katonai csokoládét evett,
akkor talán az a legjobb, ha nem érezte rendesen az ízeket.
Fojtottan felnevet a fülem mellett.
– Nem vagy semmi, hallod – mondja, és egy kicsit
megszorít, kipréselve belőlem a maradék levegőt.
Borzongás fut végig a gerincemen, ez az aprócska szikra
emlékeztet arra, hogy még nem vesztem el teljesen. Még
mindig sírhatnékom van, ott a galuska a torkomban, a
hangom fojtott.
– Szerintem elképesztően jól boldogulsz – folytatja. –
Komolyan, jobban megállód a helyed, mint bármelyik
katonám. Még egyikünk sem esett le a lábáról, és a
megfelelő irányba haladunk. Együtt maradunk. Végig
fogjuk csinálni.

~ 174 ~
 Ez olyan égbekiáltó hazugság, hogy teljesen összetörök
tőle. A történtek után most már nem bírom elviselni a
szánalmát.
– Sajnálom – suttogom.
Esetlenül buknak ki belőlem a szavak.
– Semmi gond.
Velőig hatoló, mély dörgésnek érzem a hangját, tisztább,
mint bármelyik hang, amit valaha hallottam.
– Nincs mit sajnálnod.
– Pedig van.
Az éjszaka sötétje betakar és elrejt, annak ellenére, hogy
lehet, hogy csak mi ketten vagyunk ezen a bolygón. A
takarókba csavarodva gyónhatnékom támad, és mielőtt
észbekaphatnék, ömleni kezdenek belőlem a szavak,
amelyek azóta kavarogtak bennem, hogy visszajött értem,
és megmentett annál a fánál.
– Sajnálom, hogy nem vagyok jó semmire. Sajnálom,
hogy folyton hátráltatlak, sajnálom, hogy itt kell ülnöd, és
végignézned, ahogy megőrülök. Sajnálom, hogy egyáltalán
elejtettem a kesztyűmet, hogy felvedd.
Meg tudnék fulladni a saját hangomtól. De igazából nem
ezért akarok bocsánatot kérni.
– Sajnálom mindazt, amit Anna miatt mondtam neked a
kilátófedélzeten, és sajnálom, hogy az vagyok, aki. Gonosz
voltam és
kicsinyes, és csak azért mondtam azokat a dolgokat, mert
nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi mást
mondjak.
Kifogyok a szavakból, már nem tudom elmondani, hogy
nem az vagyok, akinek hisz, hogy bárcsak lenne egy fotóm,

~ 175 ~
amiből megérthetné, hogy én is hús-vér ember vagyok,
csakúgy, mint ő. Levegőért kapkodok és elnémulok.
Nem válaszol rögtön, és néhány őrült pillanatig arra
gondolok, hogy mivel bárhol és bármikor képes aludni, így
akkor is tud szunyókálni, amikor a hisztéria küszöbén álló
lányok a bocsánatáért könyörögnek.
Szorít egyet az ölelésén, meleg leheletét a tarkómon érzem.
A torkomon akadt szavak mintha nem feszítenének már
annyira, végre levegőt tudok venni.
– Elfogadom a bocsánatkérést.
Bárki más szájából ez közhelynek hangzana. De neki
őszinteség cseng a hangjában.
Próbálok kényelmesen elhelyezkedni, és a pillantásom az
egyik holdra esik, amelyik épp elhalad a síkság fölött.
Először látszik ilyen tisztán, most nem takarja el az erdő
lombozata.
– Tarver!
– Hmm?
– Nézd!
Felemeli a fejét, és érzem, mikor önti el a döbbenet: a karja
megfeszül körülöttem, és elakad a lélegzete.
Az, amit én addig egy kisebb, második holdnak hittem,
tulajdonképpen hideg, kék fények halmaza, ami túlságosan
mozdulatlan ahhoz, hogy űrhajó legyen,
aszteroidacsoportnak pedig túl szabályos. Összesen hét
fényből áll, ebből hat kört alkot, egy pedig középen látható.
– Mi az?
Tarver az egyik karjára támaszkodik, és fölöttem elnézve a
jelenséget bámulja.

~ 176 ~
 Nem szól egy szót sem, feléje fordulok. Az arca megfeszül,
az állkapcsát összeszorítja, de nem tűnik meglepettnek.
Látszik rajta, hogy töpreng.
– Amikor a mentőkabin zuhant – mondja lassan -, láttam
valamit, ami orbitális pályán haladt. Valami mást az
Icaruson kívül. Túl gyorsan haladt, így nem tudtam jól
megnézni, de eleget láttam belőle ahhoz, hogy
megállapíthassam: emberi kéz alkotta. Vajon mekkora lehet,
hogy innen a bolygóról is tisztán látszik?
Az agyamban különféle számítások száguldoznak.
– Minden egyes ilyen objektumnak minimum több tíz
kilométer átmérőjűnek kellene lennie ahhoz, hogy ennyi
napfényt visszaverjen.
Tarver ismét leereszkedik mellém, és átfogja a derekamat.
A hangja melegen búg a fülembe.
– Vajon miféle helyen vagyunk?
Nem tudok mit mondani neki, csendben nézzük a
mesterséges égitestet. Egy szédítő pillanatra mintha felülről
látnám magunkat, egy kis bemélyedést a fűtengerben, amit
teljesen elnyel a hatalmas síkság.
Miközben beszélgettünk, valamikor elnémult a hang is az
éjszakában, és már nem remegek. Tarver lassuló légzését
hallgatom, a szívverését és a bennünket körülölelő, hosszú
fűszálak között átsikló szellőt. Aztán végül elalszom.

~ 177 ~
– Minden bolygónak megvannak a maga furcsaságai.
– Így ¡gaz.
– Ennél mit vettek észre?
– Nem igazán volt rajtunk kívül senki.
– Őrnagy, ezzel nem nagyon segít.
– Pedig igyekszem. Feltűnt, hogy hiába terraformált a bolygó, nincsen
lakossága. Két év alatt hat hadjáratban vettem részt, de még egy
olyan bolygót se láttam, ahol ne laktak volna emberek.
– Mit gondolt, mik a kilátásaik?
– Realista voltam ezzel kapcsolatban. Jelen pillanatban is az vagyok.

~ 178 ~
 17. FEJEZET

TARVER

ARRA ÉBREDEK, HOGY ESIK AZ ESŐ. Egy kövér csepp landol a

fülem mögött, és ahogy legördül, utat talál magának a
gallérom mögé. Jéghideg! Megrázkódok és hátradőlök, így a
következő pont a szemem közé esik.
Lilac is megmozdul. Amikor elhúzódom tőle, mocorogni
kezd, és némi tiltakozás kíséretében átfordul a másik
oldalára, majd álmosan utánam nyúl. Aztán ahogy az
esőcseppek az ő bőrét is elérik, hirtelen felül. Én is épp azon
vagyok, mert ha az ember egy csinos lány mellett alszik,
reggel történik valami, amit nem igazán akar nagydobra
verni.
így hát valamivel diplomatikusabb testhelyzetet veszek fel,
igyekszem nem túl merevnek tűnni. Lilac zavartan, már-már
rémülten bámul rám. Rájövök, hogy amikor felriadtam,
önkéntelenül is magamhoz vettem a Gleidelt, ő pedig azt
hiszi, veszélyben vagyunk.
— Tarver?
Tágra meredt szemmel néz rám. Az egyik szeme alatt még
mindig ott van valamennyire a monokli, a bőrén zúzódás
nyoma látszik ott, ahol az arca nekicsapódott a mentőkabin
falának. És akkor egy

~ 179 ~
esőcsepp hull az arcára, amitől gyorsan visszarántja a fejét.
Nézem, ahogy összerándul, az arcához emeli a kezét, és
meglepetten bámulja nedves ujjhegyeit. Ekkor döbbenek rá,
hogy még sosem látott ilyet. Az ő világában még az időjárást
is irányítják.
– Esik az eső – mondom az alvástól rekedt hangon.
Megköszörülöm a torkom, és ismét megpróbálkozom. –
Nincsen semmi baj. Egyenesen a felhőkből, csak neked.
Összeráncolja a homlokát, és még mindig előrehajol, hogy
védje magát.
– Egyenesen a felhőkből? Ez higiénikus így?
Egyszerűen nem tudok uralkodni magamon. Először csak
kuncogok, aztán vigyorgok, hol növekszik, hol enyhül
bennem a feszültség, így nemsokára úgy robban ki belőlem a
nevetés, hogy képtelen vagyok abbahagyni.
Lilac csak bámul rám, és az jár a fejében, hogy végül
mégiscsak megőrültem. A keze után nyúlok, és felfelé
fordítom a tenyerét, hogy arra hulljon az eső. A
hüvelykujjammal kört rajzolok, szétsimítom a bőrén a vizet.
Meg akarom mutatni neki, hogy nincs mitől félnie.
És akkor az ajka lassan felfelé görbül, majd hátradől, és
hagyja, hogy az eső az arcát érje. Odanézek, és ahogy a
tekintetem issza a mosolyát, érzem, hogy még mindig fogom
a kezét, az ujjaink pedig egymásba fonódtak. Észreveszem,
hogy remeg, és egy pillanatig azt hiszem, sír.
Aztán rájövök, hogy ő is nevet.
Egészen pontosan tíz szívdobbanásnyi ideig élvezem ezt a
tökéletes pillanatot, aztán pislogni kezd, majd hirtelen
felkapja a fejét, és az egész teste megrázkódik, miközben
végignéz a síkságon. Igyekszik összeszedni magát, rámnéz.

~ 180 ~
Ismét próbál mosolyogni, de jól tudom, mi a baj. Látom,
milyen tág a pupillája, és hogy remeg a szája.
Megint hallja a hangokat.

~ 181 ~
– Mintha azt mondta volna, hogy a harmadik napon esett az eső.
– Nem, akkor esett először.
– Ellentmond magának, őrnagy.
– Nem, maga próbál megvezetni. Tudom, hogy megy ez.
A katonaságnál találták ki ezeket a technikákat. Mi a következő
kérdése?
– Mit gondolt ekkor a LaRoux kisasszonnyal való kapcsolatáról?
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Mit gondolt, hogy fog majd alakulni?
– Nem gondoltam semmit. Katona vagyok. Nem
megfelelő családból származom. Szerintem
mindenkinek jobb, ha a magamfajta csórók félreállnak
az útból.
– Így gondolja? Hogy nem megfelelő családból származik?
– A családom nem volt velem a bolygón. Nem hiszem, hogy róluk
kellene beszélnünk!
– Semmi szükség arra, hogy fölemelje a hangját, őrnagy.

~ 182 ~
 18. FEJEZET

LILAC

HIHETETLEN, MENNYI MINDEN MEGVÁLTOZIK néhány óra alatt

pár millió liter víznek köszönhetően.
Utálom az esőt, ezt a bolygót, és utálom a hideget meg az
idióta ruhámat is. És utálom Tarvert is, amiért könnyedén
lépked előttem, mintha nem ömlene a víz az égből, vagy
mintha egyáltalán nem érdekelné őt.
Utálom, hogy pont akkor ajánlja fel a dzsekijét, amikor
már annyira átfagytam, hogy képtelen vagyok
visszautasítani. Csak egyszer tudnám összeszedni magam
rendesen.
Megállás nélkül szitál az eső, egy folyó felé tartunk, amit a
síkság egyik magasabb pontjáról szúrt ki. Ázott, szürke
függöny takarja a hegyeket, amelyek felé megyünk. Sötét
felhők sorakoznak a látóhatár szélén, Tarver hátrapillant a
válla fölött, nézi őket. Én is megfordulok, de nem sok
mindent tudok kiolvasni az időjárásból. Egyszerűen nem
bírom megállni, hogy ne egyfolytában a hangok forrását
kutassam, amiket továbbra is hallok. Folyton hátrasandítok
a vállam fölött, és a síkságot figyelem, de aztán mindig
eszembe jut, hogy egyedül vagyunk.
Csak az eső, mondom magamnak. A szél lelapítja a füvet.
Biztosan egy kisállat, olyan, mint amit tegnap este ettünk.
~ 183 ~
 De melyik állat tud emberi hangon sírni?
Az eső sustorgásánál is hangosabb zokogástól majd’
megszakad a szívem, mert nagyon úgy hangzik, mintha
Anna lenne, vagy én, vagy bármelyik másik lány a
társaságomból. Az arcom csupa víz, és olyan közelről
hallatszik a szívszorító sírás, hogy már-már kezdem azt
hinni, hogy én vagyok az, aki ilyen reménytelenül zokog.
Szédülök, az izmaim görcsölnek, menni is alig tudok. Most
már nem csak egy hangot hallok – egy egész elkeseredett,
szívbemarkoló kórus vesz körül. Elhomályosodik a
tekintetem, újra meg újra megbotlom, a már amúgy is
tönkrement ruhám a felismerhetetlenségig sáros lesz. Tarver
többször is visszajön, hogy talpra állítson.
Gyűlölöm, amiért ilyen könnyű neki, szinte a vérében van
a túlélés. Amikor észreveszi, hogy a síkságot figyelem, rám
vigyorog, mintha csak azt mondaná: hát ja, nem nagy dolog ez
az egész, volt már ilyenben részem. De a tekintete másról
árulkodik. Aggódik. Sose láttam még ilyennek, akkor sem,
amikor a mentőkabin elkezdett zuhanni a bolygó felé, vagy
amikor közöltem vele, hogy a jeladó nem működik, de még
akkor sem, amikor a szemünk láttára szakadt darabjaira az
Icarus.
És ez mindennél jobban megrémiszt.
Noha már eltűnt az égről az a különös formáció, nem
tudom kiverni a fejemből. Minden bizonnyal azok a
vállalatok építették, amelyek terraformálták ezt a helyet. De
mi az? Talán valami megfigyelőrendszer.
Valami, ami nyomon követi a telepeseket, ha esetleg
fellázadnának.

~ 184 ~
 Csakhogy itt nincsenek telepesek. Nincs kit nyomon
követni.
Csak mi vagyunk itt, fázunk, és teljesen átáztunk,
miközben vég nélkül járjuk ezt a bolygót, és az életünk attól
függ, hogy megtaláljuk-e a keresésünkre küldött osztagokat,
ha egyáltalán sikerül odaérnünk a roncshoz.
Hiába vagyunk kimerültek, egyikünk sem szól, hogy
álljunk meg ebédelni. Lehetetlen tüzet gyújtani az egyre
jobban szakadó esőben, kizárt, hogy fel tudnánk melegedni,
ha megállnánk. Bárcsak hallgattam volna rá, hiszen többször
is mondta, hogy vegyem föl a tartalék szerelőruhát, amit a
mentőkabinból hoztunk magunkkal. A ruhám most már
rongyos és csuromvíz, olyan, mintha semmi se lenne rajtam.
Annyira fázom és annyira fáradt vagyok, hogy még csak nem
is érdekel, milyen nyákosan tapad hozzám, és hogy teljesen
kilátszanak belőle a vonalaim.
A folyó valami fekete foltba torkollik a távolban. Tarver
megáll, és felemeli a kezét, hogy ellenzőt formáljon a szeme
fölé az eső ellen. Most olyan, mintha egy katona tisztelegne a
csapattest parancsnokának. Leguggolok, átkarolom a
térdem, próbálom csillapítani a remegésem. Most biztosan
azt számolgatja, hogy körülbelül mennyi idő alatt érünk oda.
Tudom, hogy ez nem igazi pihenő. De ennyi jut nekem.
Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor a karomon érzem
a kezét, ahogy próbálja felmelegíteni a bőrömet, ami olyan
hideg, hogy ő is fintorog, amikor hozzáér.
Már nincs sok hátra – ígéri, és vékony erekben folyik a víz
az álláról, az orráról és a homlokáról.

~ 185 ~
 Mindössze öt nap alatt olyan ismerősek lettek az
arcvonásai. Kissé bódultan nézem az álla alatt találkozó
csermelyeket, amikor óvatosan megráz.
– Lilac? Hahó, van itt valaki?
Pislogok, próbálok megszólalni. A szám lomhán rebeg,
nem hajlandó engedelmeskedni.
– Igen. Legalábbis azt hiszem.
Tarver elvigyorodik, és félresöpri a homlokomból a nedves
tincseket. Épp mondana valamit, amikor hangot hallok a
hátunk mögül – valami halk mormogás, mintha ezernyi
különböző hang lenne.
Még azelőtt megpördülök a sarkamon, hogy eszembe
jutna: talán nem kéne újabb bizonyítékkal szolgálnom neki,
hogy kezd elhatalmasodni rajtam az elmebaj. De ő is
ugyanabba az irányba bámul, mint én.
A szívem összeszorul a hirtelen reménytől, hogy ő is hallja,
már épp rákérdeznék, de megelőz.
– Még több eső – mondja.
Akkor mégse a hangok. Visszanézek a látóhatár felé, és
meglátom a síkság fölött felénk tartó vaskos, hamuszínű
függönyt. Még több eső. A végén még kopoltyút kell
növesztenünk. Aztán szépen felúszunk az égbe, és elmegyünk
innen, még csak meg se várjuk a mentőhajót.
Szívem szerint lefeküdnék a sárba, de amikor megroggyan
a térdem, Tarver megszorítja a karomat, és felemel. Amikor
feltápászkodik, engem is magával húz.
– Tudsz futni?
Az arca közel van az enyémhez.
– Hogy mi?
Csak bámulok meredten, másra képtelen vagyok.

~ 186 ~
 – Gyerünk, Lilac, koncentrálj! El tudsz innen futni?
Nagyon heves az esőzés. Menedékre van szükségünk.
Heves? Hogy lehet heves az eső?
Tudom, hogy hólyagok vannak a lábamon, reggel láttam,
de most nem érzem őket. Egyáltalán nem érzem a lábam.
Egyre csak azt nézem, ahogy folyik le a víz az arcán, sosem
követi kétszer egymás után ugyanazt az útvonalat. Ugyanúgy
kellene folynia, de ehelyett szétválik, lecsorog, és szinte
letáncolnak a cseppek az arccsontjáról. Mintha mindenhol
szeretné érinteni a víz.
– A szentségit! – mormolja Tarver a közeledő monszun
láttán. – Majd megfizetek ezért, ha már eléggé átmelegedtél
ahhoz, hogy ismét gyűlölj.
Mi van? Nincs időm töprengeni a szavain. Megragadja a
csuklómat, magával ránt, nekem pedig követnem kell őt.
Úgy vergődöm a nyomában, akár a zászlócskák a
felvonulásra feldíszített kocsin. Valahogy sikerül mozgásba
hoznom az elnehezedett lábamat, és próbálom egyben
tartani magam.
Összevissza csúszkálok a sárban, a csuklóm sajog a
szorításától, de ő nem enged el. A láthatáron egyre növekvő
sötét folt felé tart, és amikor közelebb érünk, meglátom a
fákat. Nem érdekel, hogy ismét ott vagyunk az erdőben, mert
az erdő fát jelent, a fa tüzet, a tűz pedig melegséget. Már nem
is emlékszem, milyen érzés az, ha nem vacogok.
Mondani akarok valamit, de mire megtalálom a szavakat,
túlharsogja őket a közeledő eső, és felettünk leszakad az ég.
Tarver úgy káromkodik és átkozódik, ahogy még sohasem
hallottam. A hirtelen vízözön kiszabadítja a csuklómat a
szorításából, a bőröm úgy csúszik, mint a nedves gumi. A

~ 187 ~
földre zuhanok. Nagyobb a rémület, mint a fájdalom, noha
nem igazán érzem a lábam, és fel se fogom, hogy képtelen
vagyok megmozdítani.
Tarver felkap, és az utolsó néhány méteren a karjában visz
a folyót határoló fák felé, majd minden teketória nélkül a
földre dob.
– Maradj itt! – kiáltja az arcomba, de én eltaszítom
magamtól, mert csöpög rám a víz.
A lombokhoz csapódó víz zaja majdnem annyira
fülsiketítő, mint a kint dörgő vihar, de a levelek terebélyesek,
és a víz nagy részét felfogják. Tarver a földre dobja a
hátizsákját, és addig turkál benne, amíg meg nem találja a
szerelőruhát.
– Vedd ezt fel! – parancsolja, és visszaveszi a dzsekit, amit
korábban adott.
Aztán ismét elmegy, és menet közben kihúzza a pisztolyát
a tokból.
A szerelőoverall ott marad, ahová tette, félig az ölemben,
félig ráhajtva a karomra. Túlságosan fázok ahhoz, hogy
levegyem a ruhámat, bármennyire is vizes. Nekidőlök a
fatörzsnek, és várom, hogy visszajöjjön.
A mormogó hangok közben erősödnek, meg lehet
különböztetni őket a levelekre hulló eső zajától. A hangok
már nem zokognak, de a szavaikat továbbra sem értem.
Remeg a kezem, kinyújtom: a bőröm sápadt, sáros, és
nyákos, hideg verejtékben úszik. Nem tudtam, hogy
fizikailag ennyire megterhelő, ha megőrül az ember.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el. Arra ébredek, hogy
Tarver gyengéden megpaskolja az arcomat.
– Megyek, megpróbálom feléleszteni a tüzet – mondja.

~ 188 ~
 Már nem kiabál. Biztos kissé alábbhagyott az eső.
– Vedd le a ruhádat!
– Minek? – Azon kapom magam, hogy suttogok. – Én
soha!
– Uram, irgalmazz! – forgatja a szemét, és tudom, hogy
röhögne is, ha nem fázna annyira.
Ez az aprócska győzelem sokkal nagyobb kielégülést okoz,
mint bármi, amivel eddig bosszantottam.
– Csak csináld, jó? Most ne ellenkezz velem! Megígérem,
hogy nem nézek oda. Törülközz meg a takaróval, és vedd fel
a szerelőruhát!
Megfogom a takarót, amit odadob, majd felállók. A lábam
merev, nekidőlök a fának. A hangok elnémultak, de még
mindig reszketek. Öt teljes percig küzdők az összecsomózott
csipkeszalagokkal, mire rájövök, hogy öt napja van rajtam ez
a ruha, a csipkeszalagok pedig átáztak, és teleszívták
magukat vízzel. A kezem annyira meggémberedett, hogy alig
tudom megfogni a szalagokat.
– Tarver – suttogom. – Segíts!
Egy kis melegség még maradt bennem, mert érzem, hogy
égni kezd az arcom, amikor zavartan felém fordul.
Aztán megérti, hogy mit akarok, hogy miért
ügyetlenkedek a ruhám nyakkivágásánál. Magában motyog,
mintha elharapna egy káromkodást, majd közelebb lép, és
utasít, hogy melegítsem a kezemet a karom alatt, amíg ő
megpróbálja kioldozni a szalagokat. Végül elő kell vennie a
kését, hogy átvágja őket, én pedig elfordítom a tekintetem,
és próbálok valami másra gondolni. Ez a ruha amúgy is
menthetetlen volt már. Csak egy újabb apró veszteség a
túlélés érdekében.

~ 189 ~
 A síkságon kaptam tőle egy kis bíborszínű virágot, amit
bedugtam a fűzőmbe. Most, ahogy lehámozom magamról a
ruha maradékait, megtalálom: szinte a felismerhetetlenségig
összenyomódott. Muszáj megválnom tőle, leejtem a sárba.
Vajon tényleg ennyire megváltoztam? Tényleg jobban fáj
egy virág elvesztése, mint a ruháé?
Tarver hozzálát, hogy száraz gyújtóst gyűjtsön, és ügyel
arra, hogy mindig háttal legyen nekem. Hagyom, hogy a
ruha a földre hulljon, majd fogom a takarót, és
körbetekerem magam vele. Alig kapok levegőt, annyira
remegek. Térdre ereszkedek, összekuporodok, hogy jobban
elrejtsen a takaró.
Hirtelen narancsszínű vibrálást látok, felpattan a szemem:
Tarver olyan óvatosan táplálja az éledező tüzet, hogy remeg
bele a keze.
A fák levelei szélesek és vastagok, de annyira esik, hogy
egy kis víz így is utat tör magának közöttük.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy mégis talált elegendő
tűzifát. A hangra felnéz, de lesüti a tekintetét, amint meglát a
takaróban.
Valószínűleg több kilátszik belőlem, mint gondoltam. Úgy
tűnik, kezdek felmelegedni, mert egyszerre ezen kezdek el
aggódni, és még jobban összekuporodok.
Vedd csak fel az overallt, Lilac! ígérem, nagyon trendi
leszel benne. Aztán add ide a takarót, hogy én is meg tudjak
törülközni.
Ez végleg meggyőz, hogy ne akarjam teljesen kisajátítani a
takarót. Tarver még mindig csuromvíz, így néha el kell
fordulnia a tűztök nehogy kioltsa az éledező lángokat a
testéről csöpögő víz. Sosem leszünk teljesen szárazak, mert

~ 190 ~
az eső áthatol a lombkoronán, de még mindig jobb, ha picit
átnedvesedik az ember, mint ha bőrig ázna. Felállók,
hagyom lecsúszni a takarót, aztán belebújok a
szerelőruhába, és összecipzárazom. Férfinak készült
ruhadarab, annyira durva az anyaga, hogy majd alá kell
vennem a ruhát, máskülönben sebesre dörzsöli a bőrömet.
De most viszonylag száraz, és ez egyelőre elég.
Tarver csak akkor pillant rám óvatosan, amikor
leguggolok a tűz mellé. Újabb gallyat tesz a tűzre, majd fogja
a takarót, és ő is elkezd vetkőzni. Én nem vagyok annyira jól
nevelt, mint ő. Az agyam kellemes zsongásba süpped,
miközben nézem, ahogy a földre dobja a dzsekijét és az
ingét. A dögcédulája megvillan a tűz fényében.
A bőre feszül a hidegtől, libabőrős, és ki is vörösödik, amikor
fürgén átdörzsöli magát a takaró egy tenyérnyi darabjával.
Visszaveszi a dzsekijét, a pólóját kiteríti a tűz túloldalán,
majd felkapja a földről a takarót. Betakar vele, és már az se
érdekel, hogy durva az anyag – hiába nyirkos, mégis meleg.
Most még érzem a testemből áradó hideget, de tudom,
néhány pillanat múlva már jobb lesz. Tarvert nézem, ahogy
gyors, kapkodó mozdulatokkal tábort ver. Csak akkor kezdek
éledezni, amikor már vizet forral a tűz felett, és odajön
hozzám, hogy lekuporodjon mellém, és átöleljen.
Ahhoz még erőtlen a tűz, hogy rendesen melegítsen, és
haragosan sziszeg a rá hulló esőcseppek miatt. Egy idő után
már nem remegek, de ő azért még mindig átölel. Csak a
pattogó tűz és a lombkoronát verdeső esőcseppek hangja
hallatszik, engem pedig egy gyorsvonat erejével dönt álomba
a kimerültség. Ki kellene szabadítanom magam Tarver
öleléséből, hogy egyedül, rendesen alhassak. Meg kellene

~ 191 ~
várnom, amíg elkészül a vacsora. Hagynom kellene, hogy
pihenjen, és ne kelljen rám vigyáznia.
De már átmelegedtem, és mivel most nem hallom a
hangokat, illetve egyéb okok miatt is, amelyeket nem akarok
boncolgatni, nincs kedvem eltolni magamtól Tarver
Merendsen karját.
így hát nem mozdulok, hagyom, hogy a fejem a vállára
bukjon. Ha zavarja is, hogy a hajamból rácsöpög a víz, egy
szót sem szól, hagy aludni.

~ 192 ~
– Azt mondta, LaRoux kisasszony enyhe fejsérüléseket szenvedett a
becsapódáskor.
– Így van.
– Nem volt ennek valami szövődménye? Tudott rendesen haladni?
– Azért megnézném, hogy maga hogy sétál keresztül egy bolygón báli
ruhában meg olyan cipőben, amit ezek a lányok hordanak. Azt azért
nem mondanám, hogy rendesen tudott haladni...
– Pedig ez lényeges kérdés, Merendsen őrnagy!
– És?
– Lekötelezne, ha válaszolna rá.
– Nem tudok semmi olyan problémáról, amit a fejét ért ütés okozott
volna.
– És mi a helyzet önnel?
– Nekem nem volt semmi gondom. Miért, mit gondolt?

~ 193 ~
 19. FEJEZET

TARVER

Ez A LÁNY VALÓSZÍNŰLEG DÉLIG SZOKOTT ALUDNI, és háromig

ágyban marad. Most viszont korán kel. Nem nyitom ki a
szemem, csak átgurulok arra a meleg helyre, amit maga után
hagy. Érzem, hogy figyel. Félretolja a földet, amivel
elfojtottam a tüzet, és megpiszkálja a parazsat. Gyújtóst dob
rá, amit még előző este gyűjtöttem, és már érzem is az
arcomon a fellobbanó meleget. Darabosan mozog,
valószínűleg izomláza van, tegnap hosszasan, fulladásig
rohantunk. Mellém guggol, és a vállamra teszi a kezét.
Óvatosan kinyitom a szemem, fáradtnak tűnik. A
monoklija még mindig megvan, sötét, kékesfekete foltok, sőt
az egyik környéke fekete-sárga színben játszik, mintha
márványból lenne, de azért kezdenek már elhalványulni a
véraláfutások. Sápadt, és a nap újabb szeplőket csal ki az
arcára – olyan szembetűnőek, mint megannyi fekete pont
egy fehér lapon.
Ugyanakkor nagyon vonzó, talán még vonzóbb, mint
amikor először láttam, mert a vonásai most már a túlélésünk
történetét is őrzik.
Hozok vizet. – Alig lehet hallani a suttogását – nem akar
felébreszteni. – Nemsokára jövök.

~ 194 ~
 Kissé megköszörülöm a torkom, és ezt úgy veszi, hogy oké,
rendben. Egy pillanatig azon töprengek, hogy elengedjem-e
egyedül, de ő már nem az a lány, akit a bálteremben
megpillantottam. Óvatos lesz.
Amikor tegnap este gyújtóst gyűjtöttem, nem láttam
lábnyomokat. Nem hiszem, hogy bármiféle nagyobb testű
állat lenne a közelben. Ez egy elszigetelt facsoport a
folyóparton, körülötte pedig síkság. Egy ragadozó nem jönne
el ilyen messzire az erdőtől, itt nem találna táplálékot.
Résnyire nyitott szemmel figyelem, ahogy felegyenesedik,
és elindul, majd ismét átadom magam az álomnak. Ezek
szerint nem kapok büntetést, amiért engem átölelve ébredt.
Még egy mosolyszünetért is megérte volna, de úgy tűnik,
valahogy beletörődött, hogy együtt kell aludjunk. Rám tör az
álmosság, és hagyom, hogy egy kis időre még rabul ejtsen.
Amikor felébredek, fogalmam sincs, mennyi idő telhetett
el – másodpercek, percek vagy talán még több. A bolygó
körül keringő objektum már nem látszik az égen, ami azt
jelenti, hogy hajnal óta legalább egy-két óra eltelt. De mikor
ment el Lilac?
Olyan nedves a levegő, hogy a pólóm még mindig nem
száradt meg. Nem érdekel, hogy füstszagú leszek, pedig
tudom, hogy húzni fogja emiatt az orrát: a tűz fölé tartom a
pólómat. Ha visszaér a vízzel, esetleg megpróbálkozom egy
meleg levessel reggelire. Belefőzök néhány növényt, aminek
egészen tűrhető az íze, és maradt még egy kevés húsunk is a
legutóbb elejtett állatkából. Nem tudom mire vélni a
megnyúlt ormányát és a túlméretezett fülét. Olyan, mintha
azoknak a kisebb állatoknak lenne a paródiája, amiket a
terraformált bolygókon szoktam látni.

~ 195 ~
 És akkor megérkezik Lilac: lélekszakadva rohan, mintha
pláza nyílna a táborhelyünkön. Az igazat megvallva eszembe
se jut, hogy valami baj lehet, aztán meglátom az arcát.
Falfehér, levegőért kapkod, a haja össze van
gubancolódva. A szeme teljesen elkerekedett, a szerelőruha
térde tiszta sár – biztosan elesett visszafelé jövet.
Az egyik felem rögtön eldobná a pólót, hogy segítsen rajta,
de a kezem jobban tudja a dolgát, és először félreteszi a
ruhadarabot oda, ahol nem tud meggyulladni, majd a
Gleidelért nyúl.
Lilac összerándul a halk zümmögéstől, amikor
kibiztosítom a fegyvert.
– Nem, nem kell. Nincs semmi baj.
– Ne mondd, hogy nincs semmi baj.
Halkan beszélek, intek neki, hogy jöjjön közelebb. Mintha
hirtelen leomlana valami akadály, fürgén előrelép hármat, és
nekem dől, mintha zuhanna. Közel húzom magamhoz, még
mindig a kezemben tartom a pisztolyt. A mellkasomhoz
nyomja az arcát. A pólóm még mindig a földön, de már nem
fázom.
– Mondd el, mi történt! A folyóhoz mentél a kulaccsal,
és...?
Szörnyen remeg, elfehéredett ujjakkal szorítja a kulacsot.
Fekete foltban látszik, hogy hol öntötte le magát.
Összeszorul a szívem. Most már felismerem a zavart
tekintetét, és tudom, hogy miért remeg a teste. A múlt
éjszaka azt hittem, hogy már túl vagyunk a nehezén, hiszen
végig aludt. De most megviseltebbnek tűnik, mint bármikor.
– Tarver, azt fogod hinni, hogy megőrültem.

~ 196 ~
 Kerüli a tekintetem, én pedig hagyok időt neki, és arra
koncentrálok, hogy az arckifejezésem nyugodt maradjon.
Úgyis megtöri majd a csöndet; nem szereti a némaságot.
– Hogy még jobban megőrültem – teszi hozzá, majd ismét
a mellkasomhoz szorítja az arcát, mintha már azt is
megszenvedte volna, hogy normálisan beszél.
Gyakorlatilag én tartom, nélkülem összeesne.
– Azért mondd csak el – biztatom, és kikapcsolom a
Gleidelt, majd visszadugom a helyére.
Most már mindkét karommal átölelhetem Lilacet, ő pedig
úgy bújik az állam alá, mintha oda teremtették volna.
Behunyom a szemem.
– Ne törődj azzal, hogy mit gondolok, csak mondd el, mi
történt.
Eltart egy ideig, mire válaszol. Noha csillapodik a
remegése, mégsem nyugszik le teljesen. Érzem a rövid,
heves rángásokat, ahogy levegőt vesz.
– Láttam őket – motyogja végül. – A hangokat. Tudom,
hogy hangzik. Nem kell mondanod.
Nehéz, fájdalmas nyomást érzek a hasamban, mintha kővé
válna a gyomrom. Igaza van. Még nagyobb őrültségnek.
Könyörgök, ne.
– Emberek? Embereket láttál?
Alig észrevehetően bólint. Belém villan, hogy tényleg
nagyon meg lehet rémülve, ha észre sem veszi, hogy félig
meztelen vagyok, és úgy szorítom magamhoz. Az arca a
csupasz bőrömön nyugszik.
– A folyó túlsó partján. Az egyik pillanatban még egyedül
voltam, vizet mertem, és akkor...
– Hogy néztek ki? Az emberek.

~ 197 ~
 Még mindig szeretném, ha lenne valamiféle magyarázat,
valami, amit meg tudok érteni.
– Tudom, hogy kik voltak azok.
Elcsuklik a hangja.
Bárcsak ne vele történnének ezek a dolgok, bárcsak én
mennék keresztül ezen az egészen.
– Néztek engem, mindannyian néztek, és arrafelé
mutattak.
A fejével arrafelé int, amerre gyalogoltunk, a hegyszoros
és a mögötte lévő roncs felé.
– Átlátszóak voltak, láttam rajtuk keresztül a ködöt. Ahogy
megjelentek a napsugarak, eltűntek.
Szünetet tart, a hangja elcsuklik.
– Az egyiken nem volt bakancs.
Kell egy másodperc, amíg felfogom, mire céloz. Még
szorosabban magamhoz ölelem.
– Lilac, ők nem valódiak. Elhiszem, hogy láttad őket, de
jusson eszedbe, hogy leszálláskor beverted a fejed. Ha
egyszer visszajutunk a civilizációba, egy pillanat alatt
helyrehoznak. Most viszont ígérd meg, hogy bármit is látsz,
nem próbálod meg követni. Bajod eshet.
Hirtelen megmerevedik. Arra gondolok, hogy biztosan
abban reménykedett, hogy majd hiszek neki, hogy elhiszem,
hogy tényleg látta azokat az embereket.
– Tarver, hány ember volt abban a mentőkabinban?
– Nem mi öltük meg őket, Lilac. Tisztességgel bántunk
velük. Nincs, amiért bűntudatot érezz...
– Öten voltak, ugye?

~ 198 ~
 Hátrahúzódik, fürkészően néz rám. A pupillája hatalmas,
a szeme kékje szinte megfullad a feketeségben. A tekintete
merev és nyers, szinte ijesztő.
– Nem hagytad, hogy megnézzem őket. Akkor honnan
tudhatnám? Tarver, hát nem érted? Mégsem őrültem meg.
Én kísérteteket látok.
Fogalmam sincs, hogyan kezeljem a helyzetet. Az őrülettel
szemben hatástalanok az észérvek, és nem lehet parancsokat
ordítani egy lánynak, aki nem is katona. Továbbra is
ugyanazt a nyugodt és türelmes arckifejezést erőltetem
magamra, ami eleinte annyira idegesítette.
– Biztos elmondtam neked, hány embert temettem el. –
De mindketten tudjuk, hogy nem. – Az öt teljesen hihető
szám. Körülbelül ennyien férnek be egy mentőkabinba. Na
de induljunk, Lilac! Szeretném, ha ma délután bőven lenne
időnk, hogy valami biztonságos, meleg táborhelyet találjunk.
Kérem a kulacsot, melegítek egy kis vizet.
Amikor a kulacsért nyúlok, elhúzódik tőlem. A tekintetén
látszik, hogy sziklaszilárdan hisz abban, amit látott.
– Két nő volt – mondja egyenletes hangon. – Amelyiken
nem volt bakancs, az nagyjából olyan magas, mint én. És
volt egy katona is. Láttam a dögcéduláját.
Mintha valami a torkomon akadna. Talán háromig
számolok, mire ismét kapok levegőt. A tüdőm nehezen
emlékszik arra, hogy mit kéne csináljon. Ez csak véletlen.
Csak kitalálja. Látta az én dögcédulámat, és arról jutott
eszébe.
De még mindig beszél.
– A másik két férfi szmokingban volt.

~ 199 ~
 Érzem, hogy megfulladok. Nem! Ez lehetetlen! Nincs,
honnan tudja! Valahogy helyreállítom a légzésem, és nyugodt
tekintettel nézek rá.
– Persze hogy láttál egy lányt, Lilac, aki olyan magas, mint
te. A lába akkora volt, mint a tiéd. De nem őket temettük el,
ha erre gondolsz. A mentőkabinban csak nők voltak. Férfiak
nem, és egy katona sem.
Nem tudom, miért hazudok neki. Az agyam
kétségbeesetten kutat valami után, amibe belekapaszkodhat,
de mindössze ennyi jut eszembe: nem szabad hinnem neki.
Nem ronthatom tovább a helyzetet.
Hosszú másodpercekig bámuljuk egymást. Kissé nyitva
van a szája, mintha valaki pofon vágta volna, de ő próbálná
eltitkolni. Tudja, hogy nem mondok igazat. De aztán
rendeződnek a vonásai, és kifejezéstelenül mered rám.
Rendben – mondja halkan. – Akkor menjünk.
Csendben tábort bontunk, egyikünk sem gondol már a
reggelire.
Nem tudom, mi mást mondhattam volna még. Bármi is
jár a fejében, nem szabad lovat adnom alája.
Nem lenne semmi értelme.
Köveket tett a sírra, de a holttesteket nem látta. A
szmokingos férfiakat, a szerelőruhás nőt és a katonát, aki
nem sokkal volt idősebb, mint én.
A dögcédulája a hátizsákom alján van.

~ 200 ~
– Már majdnem odaértek az Icarushoz.
– Még át kellett jutnunk a hegyen. A hágó túloldalán volt a katasztrófa
helyszíne. Láttuk, hogy oda zuhant le az űrhajó.
– A jelentések szerint hó volt a hegyen.
– Igen.
– Már egy Ideje erről beszélünk, de még egyszer sem említette a havat.
– Azt hiszik, hogy hazudok az időjárásról?
– Én nem tudom, hogy maga mit csinál, őrnagy. Épp azt akarom
kideríteni. Volt hó?
– Igen. Ha megvan maguknak az időjárás-jelentés, akkor nem hiszem,
hogy ahhoz bármi érdemlegeset hozzá tudnék tenni.
– Azért csak próbálja meg, őrnagy.

~ 201 ~
 20. FEJEZET

LILAC

TARVER NEM MONDTA, hogy hidegebb lesz a hegyek között.

Lehet, hogy mindig hidegebb van a hegyek között, nem
tudom. Talán azt hitte, hogy ez magától értetődik.
Ahogy elindulunk a folyótól a hegyek lába felé, azon
kapom magam, hogy arra a lányra gondolok a szalonból.
Arra, aki játszi könnyedséggel flörtölt, trükközött a
testőrökkel, és egész éjszaka fennmaradt pletykálni. Most
már annyira nem hasonlítok rá, hogy olyan, mintha már
nem is létezne.
És akármilyen undok is tudott lenni, úgy veszem észre,
hogy hiányzik. Mindig tudta, kivel hányadán áll.
Mindig tudta, mit kell tennie. Volt egy apja, aki bármi
áron megvédte, és létezett egy világ, ami úgy rendezkedett
be, hogy illeszkedjen hozzá. Sosem kellett törődnie egy
egyszerű katona véleményével. És sosem számított, ha valaki
hazudott neki, mert mindenki ezt csinálta körülötte.
Kiderült, hogy amik messziről felhőknek látszottak,
valójában hófödte csúcsok. A hegyek választanak el
bennünket az Icarus roncsától, és Tarver azt mondja, nincs
időnk megkerülni őket. így hát átkelünk rajtuk, mit sem
törődve a hőmérséklettel és a fenyegető égbolttal. Valami

~ 202 ~
hasadékban meghúzzuk magunkat majd az éjszakára, és
remélhetőleg reggel túl leszünk a völgyön.
Az a hegygerinc, amit Tarver javasol, még nem havas, de
ahogy telik a nap, egyre hidegebb lesz, és alacsonyan
gyülekeznek a felhők az égen. Még Tarver is nyugtalanul néz
fel, majd megszaporázza a lépteit, én pedig botladozom, és
beverem a térdem a sziklákba. Túl zsibbadtak a kezeim
ahhoz, hogy megakadályozzák az esést.
Meg kellene lepődnöm az első hópelyhektől, hiszen eddig
csak a holovideó karácsonyi adásaiban láttam havat, de már
ehhez sincs erőm. Egy másik Lilac, a szalonbéli Lilac talán
gyönyörűnek találta volna a havazást.
Most, hogy a nap visszavonult a felhők mögé, és egyre
magasabbra jutunk, a hőmérséklet is rohamosan csökkenni
kezd. A hópelyhek elidőznek egy kicsit az arcomon, aztán
elolvadnak. A szerelőruha nem nagyon melegít, de avastag
szövet legalább véd a széltől. Ennek az átkozott bakancsnak
hála most a lábam a testem legmelegebb része.
Legalább tudom, hogy nem vagyok őrült. Nem, én bizony
kísérteteket látok. Vajon az egyik jobb, mint a másik?
Korábban is haltak meg már miattam. Miért nem tudom
kiverni a fejemből azt az öt halott embert?
Ha nem láttam volna Tarver arcát, amikor elmondtam
neki, mit láttam, talán még mindig azt hinném, hogy
hallucináltam. De az arckifejezése olyan volt, mintha halálos
sebet kapott volna. Tudta, hogy fogalmam sem lehet arról,
kiket temetett el. Talán azt hiszi, hogy segít rajtam azzal, ha
elhiteti velem, hogy megőrültem? De Tarver nem szokott
hazudni, és engem aztán nem lehet átverni.

~ 203 ~
 Lehet, hogy nem a szalonbéli Lilac hiányzik. És nem is
Lilac a síkságról, vagy még azelőttről, hogy látta volna
lezuhanni az Icarust.
Azt a Lilacet hiányolom, aki megbízott Tarver
Merendsenben.

~ 204 ~
– Tessék?
– Őrnagy!
– Egy pillanatra nem figyeltem. Mit is mondott?
– Azt javaslom, őrnagy, hogy minden erejével igyekezzen figyelni.
Fáradtnak tűnik.
– Pedig friss vagyok és üde. Kérhetnék valamit inni?
– Egy pillanat, és intézkedünk. Készen áll arra, hogy folytassa?
– Természetesen. Égek a vágytól, hogy megosszak magukkal mindent,
amit tudni akarnak.
– Mi az igazságot akarjuk tudni, őrnagy.
– Pontosan azt mondom. Magukat valami más érdekli.

~ 205 ~
~ 206 ~
 21. F E J E Z E T

TARVER

TISZTA, ÍGÉRETES REGGEL KÖSZÖNTÖTT RÁNK, és némi remény

töltött el, hátha az emelkedő talán mégse lesz olyan szörnyű,
mint amilyennek elképzeltem. A hegy oldalán patakokban
folyik le az olvadt hó, és bár csontig hatol a hideg, valahol
mindig meg tudom tölteni a kulacsomat. Csakhogy minél
magasabbra jutunk, annál hidegebb a levegő. A napfény
erőtlen, de tudom, hogy egyelőre elodáz egy sokkal nagyobb
problémát. Azzal majd akkor fogunk szembesülni, amikor
eljön a napnyugta.
Lilac makacsul igyekszik tartani a lépést, és a szívem egyre
csak azt mondja: lassíts, hagyd pihenni. De én csak megyek
rendületlenül, sziklákon és gyér fűcsomókon át.
Ahogy kapaszkodunk felfelé, ismét arra gondolok, hogy
mennyire idegen lehet neki ez az egész – annyira eltér az
eddigi tapasztalataitól, mint az ő élete az enyémtől. Milyen
lehetett úgy felnőni, hogy ott díszeleg a képed a galaxis
összes pletykalapjának a címlapján?
A hideg kiráz, ha belegondolok, hogy mit mondanának a
paparazzók, ha meghallanák, ahogy az egyik vaskosabb
káromkodásomat
mormolja, vagy ha látnák, hogy esténként hozzám bújik. Mit
gondolnának a kitartásáról?

~ 207 ~
 Közelgő havazás illatát érzem. Nem késlekedhetünk, oda
kell érnünk az Icarushoz. Ha lelassulunk, megeshet, hogy
még egy éjszakát itt kell töltenünk. így hát tovább mászunk.
Néhány órával azután, hogy ebéd gyanánt elfeleztünk egy
csokoládét, szállingózni kezdenek az első hópelyhek. Olyan
aprók, hogy először szinte ködnek tűnnek. Mögöttem Lilac
halkan felnyög, valószínűleg még sosem látott igazi havat.
Mióta lezuhantunk, nagyobb dózist kapott a valóságból,
mint egész addigi élete során. Az egyik felem szeretne
megállni, és vele együtt gyönyörködni a hóesésben, de
tudom, hogy nemsokára nagy pelyhekben és sűrűn fog
szakadni. Egy jókora szikla fedezékébe állítom, én pedig
felmászom a tetejére, hogy jobban körül tudjak nézni. Egy
barlangra vagy legalábbis valami kiszögellésre van
szükségünk. A kicsavarodott törzsű fáknak csupasz, vékony
ágaik vannak, azok nem nyújtanak menedéket. Sosem
láttam még ilyen fákat. A sziklákat borító vastag, fakó
mohával együtt kísértetiessé, barátságtalanná teszik a
környéket.
Gyerekkoromban Aleckel sokszor másztunk hegyet. Én és
a hősöm. Kapaszkodás közben rá gondolok, és a szüléimre.
Most már biztos azt hiszik, hogy a kisebbik fiuk is meghalt. A
fejemben Alec biztató hangját hallom, valahányszor úgy
érzem, nem bírom tovább, és fel akarom adni. Őrmesterek és
parancsnokok sora jelenik meg előttem, amikor elfáradok –
nagydarab, vad emberek, akik addig üvöltöttek velünk, amíg
az ő ösztöneik a mi ösztöneink nem lettek. Egyre csak
sürgetnek és utasítanak, hogy találjam meg a megfelelő
táborhelyet, hogy mindenképp szánjak rá még egy percet,
hogy amennyire lehet, tegyem kényelmessé az ágyat, hogy a

~ 208 ~
lustaságomért ne kelljen azzal fizetnem, hogy egész éjszaka
csak álmatlanul forgolódok. Alec hangja viszont halkabb,
olyan, mint amilyen akkor volt, ha hazajött eltávozásra, és
megmutatta nekem azokat a dolgokat, amiket a seregben
tanult.
Kis idő múlva végre megpillantok egy barlangot. A bejárat
igazából csak egy rés két szikla között, a tető földből és kőből
van, de befelé tovább bővül, jó lesz éjszakára.
A hideg az arcomba vág, a feltámadó szél a kabátomat
cibálja, miközben visszamegyek Lilacért. Egész addig a
sziklánál kuporgott, a keze jéghideg. Segítek neki
megmászni a lejtőt.
Bemegyünk a barlangba az első fordulón túli részre. Sötét
van, de legalább védve vagyunk a széltől. Felkapcsolom a
zseblámpát, meglátom Lilac arcát. A tekintete tompa és
reménytelen.
Azt kívánom, bárcsak felélénkülne, és elkezdene piszkálni
meg panaszkodni. Takarókba bugyolálom, majd tüzet rakok
a gallyakból, amiket az olvadékvíz hordott a barlang
szájához. Aztán én is odavackolom magam melléje, a takarók
közé. Már ahhoz is túl fáradt, hogy ellenkezzen. Nekem dől,
és a vállamra hajtja a fejét.
– Ne aludj el! – mondom. A hangom rekedt, rég nem
szólaltam meg. – Addig ne, amíg át nem melegszel.
– Mmm – helyesel, és szorosabbra húzza körülöttünk a
takarót. – Miért mindig velem van gond? Csak
egyetlenegyszer szeretnék már végre én lenni a hasznos.
– Történetesen olyan helyen szenvedtünk hajótörést, ami
nekem hazai pálya – mondom. – Van ez így.

~ 209 ~
 – Én csak azt szeretném... – Fészkelődik egy kicsit, majd
ismét kényelembe helyezi magát, és egy sóhajtással nekem
dől. – Hát, azt hiszem, sok mindent szeretnék.
– Én is – felelem.
Pontosan tudom, milyen ez.
– Bárcsak ihatnék egy csésze igazán jó teát! – sóhajt fel. –
És ehetnénk mellé édes pogácsát, lekvárt, tejszínt.
– Bárcsak ehetnék egy steaket.
Ezen mind a ketten elgondolkozunk.
– Vagy legalább lenne valamim, amit meg lehet sütni. Van
egy srác az egységemben, ő bármiből tud ennivalót készíteni.
Egyszer megfőzött egy inget, amikor szorult helyzetben
voltunk az Árkádián. De azt mondja, tábornoki ingnek kell
lennie, mert azoknál jobb minőségű festéket használnak.
– Őrnagy!
A hangja olyan, mintha nem tudná, hogy kuncogjon vagy
lehordjon.
– Ne aggódj, először leveszik a rangjelzést. Másképp
rangsértésnek számítana.
Egynapnyi csend után ismét beszélni olyan, mint egy
hosszú hadjáratot követő fegyverszünet. Ahogy leülünk
melegedni, nagyon figyelek arra, nehogy eszembe jussanak
azok az emberek, akiket a folyónál látott. Ebbe az irányba
mutattak, a hegyek meg a roncs felé. De miért? Nem akarok
erről beszélni, nem akarok gondolni rá. Most ismét
szövetségesek vagyunk Lilackel, ezt pedig nem akarom
elrontani.

Úgy érzem, mintha már órák óta aludnék, amikor valami

felébreszt. Parázslik a tűz, és odakint úgy süvölt a szél, ahogy

~ 210 ~
csak egy dühöngő hóvihar képes. De az összes holminkat
magunkra vettük, még a bakancsunkat is felhúztuk.
Átmelegedtem.
És akkor rájövök, mi ébresztett fel. Lilac egyenes háttal ül,
és a semmibe bámul. A tekintete vad és tétova, biztosan
valami rosszat álmodott. Megcsap a hideg levegő ott, ahol
lehúzta rólam a takarókat, várom, hogy visszafekszik-e,
miközben résnyire nyitott szemmel figyelem. Nagyon
szeretnék aludni. Azt akarom, hogy ő is aludjon.
De nincs ilyen szerencsém. Fürgén kimászik a takarók
alól, és megrázza a vállamat.
– Tarver! – sziszegi. – Tarver, tudom hogy nem alszol.
Kelj fel!
A szentségit! Kinyitom a szemem. Lilac sürgetően bámul,
nagyon
be van gyulladva. Látom, hogy remeg, és a hűvösség ellenére
egy izzadságcsepp gördül le a homlokán. Akármilyen
rémálom ébresztette is fel, úgy tűnik, nagyon megviselte.
– Lilac, kérlek! Inkább ölj meg!
Hagyom, hadd érződjön a türelmetlenség a hangomból,
noha erre általában nagyon odafigyelek. De hát az éjszaka
kellős közepén vagyunk! Végre valahogy átmelegedtem.
Tényleg nagyon szeretnék aludni.
– Mi az?
Próbál nyugalmat erőltetni magára, de így is látszik a
türelmetlenség a szemében. Azt reméli, hogy hallgatni fogok
rá, ha sikerül elkendőznie, hogy őrült.
– El kell tűnnünk innen. – Ahogy ezt kimondja, elakad a
lélegzete, mintha ő is meglepődne a saját szavai hallatán. –
Itt nem vagyunk biztonságban.

~ 211 ~
 – Hát az tuti – mondom, és az államig húzom a takarót. –
Hidd el, ha rajtam múlik, az első mentőhajón ott leszünk,
amit meglátok. De most, amennyire lehetséges,
biztonságban vagyunk. Kint megfagynánk. A hóviharral
jobb, ha nem viccel az ember!
Lerántja rólam a takarókat, és megragadja a csuklómat,
teljes súlyát beleadva az erőfeszítésbe. Érzem a testét rázó
remegést. Nem csak rémálma volt, hanem ismét hallucinál.
Látszik rajta, hogy nincs eszénél.
– Higgy nekem! – szűri a szavakat a fogai közt.
Nem hagyom, hogy megmozdítson, furcsa pózba
meredünk.
– Tarver, én tudom. De mennünk kell, méghozzá most
azonnal. Kérlek! Itt nem biztonságos, valami történi fog!
– Ha kimegyünk, akkor fog történni valami – mondom, és
a csuklójánál fogva visszahúzom. – Először zavaros lesz a
beszédünk, és elkezdünk remegni, majd abbamarad a
remegés, szép lassan megőrülünk, letépjünk a ruháinkat, és
röhögve meg kurjongatva összevissza bukdácsolunk. Aztán
összeesünk, és ez a dolognak a kíméletes része, mert már
nem érezzük, amikor megfagyunk. Most az egyszer ne
nehezítsd meg a dolgomat, hanem feküdj le, jó?
Ettől féltem. Ezért ígértettem meg vele, hogy nem szalad a
hangok után, amiket hall. Túl könnyen elveszíthetném így.
– Kérlek!
Érdes hangjából kétségbeesés cseng. Bármitől is rémült
meg, biztos benne, hogy az valóságos.
– Nem tudom, hogyan, de esküszöm, hogy tudom, biztos
vagyok benne.

~ 212 ~
 Egy pillanatra lehunyja a szemét, próbálja összeszedni
magát. Ismerem ezt a nézést. Amikor ismét kinyitja a
szemét, indulattól remeg a hangja.
– Tudom, hogy hazudtál, és nem érdekel! Tarver, én
minden pillanatban rád bíztam az életemet. Nem lehet, hogy
egyszer te is megbízz bennem? Csak egyetlenegyszer?
A szívem szakad meg, a kezéért nyúlok, de elrántja.
– Most nem a bizalomról van szó – mondom. – Nem
értem, mi történik. Én nem látom azt, amit te. De azért van
némi különbség aközött, hogy valaki megtippeli, hányán
haltak meg a mentőkabinban, és aközött, hogy azt hiszed,
látod a jövőt. Lilac, ha ebben a hóviharban útnak indulunk,
biztosan megfagyunk! Ez őrültség!
Még ha le is kell fognom téged, akkor se megyünk ki! Várj
pár percet, amíg lenyugszol, és akkor majd rájössz, hogy
igazam van.
— Nincs pár percünk! – Lilac izgatottan zihál. – Nem
érted? Az egész a bizalomról szól. Egyszerűen nem bízol
bennem.
Nem tudok mit mondani, és még mindig a szavakat
keresem, amikor Lilac a tettek mezejére lép. Felpattan,
megragadja a hátizsákomat, majd villámgyorsan a barlang
szája felé iramodik.
Hallom a saját hangomat, ahogy tehetetlenségemben
üvöltök. A takarók mintha életre keltek volna, körém
tekerednek, és létfontosságú másodpercekig tartják fogva a
karomat, mire végre valahogy kiszabadulok. Döngő
léptekkel utána rohanok, magunk mögött hagyva a
takarókat, a barlang melegét és biztonságát.

~ 213 ~
 Olyan erővel csapódik nekem a hideg, mintha falnak
ütköznék, és bevág a kigombolt dzsekimbe. Ha valaki vigyáz
ránk onnan fentről, én hálát adok neki, amiért felöltözve
aludtunk. A különös hold fénye nem süt át a felhőkön, és a
levegőben kavarog a hó. Hosszú, rémisztő másodpercekig
egyáltalán nem látom Lilacet, a sötétség mindennek
kilúgozza a körvonalait. És akkor valami mozgást észlelek –
Lilac botladozva jön ki a barlangból, négykézláb mászik a
köveken, majd föltápászkodik. Zihálva vetem magam utána,
a bakancsom alatt ropog a hó.
Napokig olyan lassan, óvatosan mozogtam, hogy egy
pillanatra szinte jólesik végre kinyújtóztatni a lábamat.
Átugrok egy sziklán, és utána vetem magam. Hajt a félelem,
hogy elnyeli az éjszaka, netán lezuhan valahonnan. A hegyen
bőséges a lehetőségek tárháza. Amikor végre utolérem, nem
finomkodok – megragadom a felkarját, és megvetem a
lábam, amitől ő is hirtelen megáll, és a karjaimban köt ki.
Szorosan tartom, nehogy ismét megszökjön.
Nem ellenkezik és nem küzd, vadul kalapál a szívem,
ahogy ott állunk ketten lihegve, és a hó gyorsan befedi a
fejünket és a vállunkat.
Egyszer csak elkezd erősödni valami hang, és túlharsogja
az üvöltő szelet, a mindent beborító hótakarót, a
lélegzetvételünk éles, csikorgó hangját. Mélyről jövő
morajlás ez, ami suttogásként indul, majd elnyom mindent,
amikor a lábunk alatt megremeg a föld. El kell engednem
Lilacet, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, de Lilac nem
mozdul. A barlangot nézi, és amikor követem a tekintetét,
látom, hogy a tábortüzünk halvány fénye kialszik, ahogy az
egészet maga alá temeti a sziklaomlás.

~ 214 ~
 Néhány pillanatig mindketten csak állunk, és bámulunk
meredten.
Nem maradt ott semmi, csak egy halom törmelék meg hó.
Ott van alatta a fekhelyünk meg a takaróink, és ott
lennénk mi is, ha a barlangban maradunk. Tudom ezt, de
valahogy mégis mintha távol tartanám magamtól a
gondolatot. Tudom, hogy a kényelmes menedék ott van a
törmelék alatt, de nem bírom elképzelni, hogy ez tényleg
igaz.
Ahogy azt sem, hogy Lilac tudta, hogy menekülnünk kell.
Amikor elindulok, szó nélkül követ. A sötétben nem
tudunk messzire menni, de a közelben találunk egy helyet,
ahol bepréseljük magunkat két szikla közé, és hóból
védőfalat építünk a szél ellen. Elég hitvány menedék, de más
lehetőség híján ide kuporodunk be. A hátizsákra ülünk, és
átkaroljuk egymást. Van még pár óra hajnalig, de szerintem
egyikünk se fog egy szemhunyásnyit sem aludni.

Épp hogy elkezd világosodni az ég, amikor eláll a havazás. A

karom és a lábam megszenvedték a kényelmetlen pozíciót,
már rég elzsibbadtak. Villámcsapásszerű, tüzes fájdalom
kíséretében tér vissza beléjük az élet, amikor arra utasítom a
testemet, hogy mozogjon.
Kinyújtóztatom a végtagjaimat, ő is követi a példámat.
Kimerült, de nem panaszkodik. Neki is ugyanolyan
fájdalmai vannak, mint nekem, de csipetnyi elismeréssel
nyugtázom, hogy összeszorítja a száját, és óvatosan, lassan
mozog. Mindketten Összeszedjük magunkat valamennyire,
majd otthagyjuk a menedéket.

~ 215 ~
 Fölöttünk az utolsó csillagok ragyognak, mint havazás
után mindig, és alacsonyan áll az égen a mesterséges hold. A
világ friss és gyönyörű. Minden lépést óvatosan, próbálgatva
kell megtennünk – nem tudhatjuk, mi lapul az előző este
hullott, összetömörült hó alatt. Bokáig süppedek, és Lilac is
egyre nehezebben veszi a levegőt mögöttem. Lassan
haladunk.
Nem akarok arra gondolni, ami történt, de a szemem előtt
újra és újra lepörög minden.
Látta az embereket, akiket eltemettem.
Megálmodta és tudta, hogy ki kell rohanni a barlangból.
Akkora sziklán csúszok le, mint egy tank, de közben
irányítom magam. Aztán megfordulok, és segítek neki, hogy
ő is lejusson. Úgy kapom el, hogy az oldalához szorítja a
karját, és amikor elengedném, megragadja a dzsekim ujját,
és nem enged el.
Lenézek rá: a bőre sápadt, a szeme körül a
kialvatlanságtól sötét karikák. Nem veszi le rólam a
tekintetét.
Azt akarja, hogy elismerjem, igaza volt. Hogy a hangok
valóban léteznek, ő pedig épelméjű. Várja, hogy
meghunyászkodjak, és hogy beismerjem: nem őrült.
De ami a múlt éjszaka történt, az képtelenség. Senki sem
láthat a jövőbe. Senki. Nem tudom megmagyarázni a
történteket, és nincs is időm ezzel foglalkozni. A jelenlegi
feladatra kell koncentrálnom, el kell mennünk innen.
Arra képeztek ki, hogy folyamatosan és hatékonyan
tegyem a dolgom, és hogy képes legyek kikapcsolni az
agyam. Arra képeztek ki, hogy soha semmilyen körülmények
közt ne álljak meg.

~ 216 ~
 Már nem nézek a szemébe, és hallom, hogy elakad a
lélegzete. Elképzelem, milyen lenne, ahogy egyre közelebb
kerül hozzám az arca, de nem engedhetem meg magamnak,
hogy ilyesmiken gondolkodjak. Elengedi a karomat,
visszafordulok az ösvény felé.

Azt hittem, a tegnapi nap furcsa volt és szerencsétlen: de

akkor még nem tudtam, hogy mi lesz ma. Görnyedten,
előreejtett vállal vánszorog a hóban... Szívbemarkoló látni
rajta a reménytelenséget.
Némán küszködve tapossuk a havat, a lábam ólomnehéz,
és a karom is minden mozdulat ellen tiltakozik. Egyre
sűrűbb lesz közöttünk a csönd, és néhány óra múlva egészen
megmerevedik, mint a beton.
Amikor megállunk, a kulacsért nyúlok, de csak hűlt helyét
találom. Lilac engem néz: ugyanabban a pillanatban jövünk
rá, hogy a sziklaomlás a takaróinkkal együtt a kulacsot is
maga alá temette. Behunyom a szemem, próbálom
feldolgozni ezt a csapást. Ha nem tudunk vizet vinni
magunkkal, akkor ki vagyunk szolgáltatva a patakoknak és
folyóknak, feltéve, ha a gyomrunk bírja a helyi
baktériumokat. Víz nélkül pedig...
Ő mozdul meg először, indul tovább, lefelé a lejtőn. Talán
fel se fogja, mit jelent az elvesztett kulacs. Vagy mégis, és
tehetetlenségében egyszerűen csak továbbmegy.
Később tábort verünk. Közösen tisztítjuk meg a helyet a
hótól, satnya fűcsomókat keresünk fekhelynek, majd
összeszedjük a gallyakat meg a köveket, és bemélyedéseket
vájunk a földbe, hogy kényelmesebb legyen a fekvés.
Takarók híján abba kell beburkolóznunk, amit találunk.

~ 217 ~
 Letépek a kezeslábas ujjából egy rongydarabot, havat
olvasztunk a segítségével, és a csöpögő vizet szopogatjuk. Ez
ugyan édeskevés, de ha havat eszünk, akkor csak még jobban
kitesszük magunkat az amúgy elkerülhető veszélyeknek.
Benyúlok a hátizsákba a zseblámpáért, hogy a fekhely mellé
tegyem, és észreveszem a kis tokot, amiben a fénykép van.
Egyre csak az jár a fejemben, hogy vajon miért kapta föl a
holmimat, mielőtt elfutott volna? Ha tényleg annyira
pánikba esett, akkor hogy jutott eszébe, hogy az élelmet
kimenekítse?
És akkor belém hasít a felismerés. Azért vitte magával a
féltve őrzött tárgyaimat, mert nem volt biztos benne, hogy
utánamennék.
Félig megformált szavak gyűlnek a torkomban, de még
csak rám sem néz, én pedig nem tudom, mit mondhatnék.
Alváshoz készülődök, lekuporodok melléje. A gerincíve
mindent elárul. Feszült és szomorú, épp hogy elviseli a
közelségemet. Ha melegebb lenne, ha lennének takaróink,
ha lenne választása, biztosan a tűz túloldalán lenne. Egy
pillanatig úgy tűnik, mintha készülne mondani valamit, de
aztán néma marad.
Egész nap egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak nagy
sokára alszunk el.

Reggel a szokásosnál valamivel később ébredünk, ezzel is

megfizetünk az előző éjszakáért. És még sok mással is. A
táborbontás hamar megy – kinyújtóztatjuk a végtagjainkat,
összepakoljuk a készleteket, és megosztozunk az egyik utolsó
tábla csokoládén.
Szorosabbra köti a fűzőt a bakancsán, és amikor
elindulunk, nyilvánvalóvá válik, hogy tartani akarja a
~ 218 ~
tempót, amit diktálok. Mire elérjük a hágó tetejét, már
szaporán veszi a levegőt, és hiába igyekszik, lemarad,
miközben egyre csak maga elé bámul.
A messze nyúló dombok látványa lenyűgöző.
Kilométereken át húzódnak, és csak akkor válnak síksággá,
amikor elérik az erdő szélét, ami ebből a távolságból csak egy
sötét vonal. A hegy lába és az erdő között hevernek az Icarus
roncsai.
Nagy területen szóródtak szét, a hajó teljesen szétszakadt
becsapódáskor. Noha a gravitáció miatt egyes részei
összeroppantak, a hajótest nagy része épségben van.
Hatalmas barázdát szántott maga után, amikor földet ért.
Majd’ kiugrik a szívem, ahogy végignézek a roncsokon –
tönkrement mentőkabinok, amelyeknek nem sikerült
leválniuk, fémdarabok, égett csíkok a dombok oldalában.
Rengeteg a felismerhetetlenségig megolvadt tárgy is.
Az Icaruson ötvenezer ember utazott. Bárcsak azt
hihetném, hogy legalább néhányan túlélték ezt az
elszenesedett poklot. Sehol egy ép mentőkabin, maga a hajó
pedig helyrehozhatatlan károkat szenvedett.
De egyvalami nincs itt, én meg legszívesebben térdre
rogynék.
Hol vannak a mentőjárművek? Nyüzsögniük kellene az
Icarus körül a különféle alakulatoknak. Itt embereknek
kellene lenniük, életnek, már rég hozzá kellett volna
lássanak a mentéshez. Ez viszont itt előttünk csak egy
temető. Eddig abban reménykedtem, hogy biztosan
valahogy elkerültük a mentőegységeket, és ha eljutunk a
katasztrófa helyszínére, ott már várni fognak bennünket. De
nyoma sincs túlélőknek.

~ 219 ~
 Mindazok után, amin keresztülmentünk, most még azzal
is muszáj lesz szembenéznem, amire eddig gondolni se
mertem.
Nem hiszem, hogy bárki is értünk jönne.
Fogalmam sincs, mit tegyek, azt leszámítva, hogy
megpróbálok életben maradni. A roncsban meg az összetört
mentőkabinokban biztosan vannak olyan katonák, akikkel
az alsó fedélzeteken együtt edzettem. Én, aki bejutottam az
első osztályú szalonba, és Lilac Laroux-val beszélgettem. Az
a sok ember, a barátai, a testőre, az unokatestvére...
Nagy levegőt veszek, majd megfordulok, hogy elinduljak
lefelé a hegyről.
– Hé... Hé, állj meg! – reccsen mögöttem Lilac hangja.
Fojtogatják az érzelmek, és rekedt a vízhiány miatt.
Földbe gyökerezett lábbal bámulja a roncsot. Az arca
megpirult, vagy inkább leégett a ragyogó hó miatt, izzadt
tincsei a homlokához tapadnak. Összerándulok, amikor izzó
tekintetét a szemembe fúrja.
– Szeretném, ha megnéznél valamit. Idenézz; nézd meg
azt, Tarver!
– Látom. – Az én hangom is ugyanolyan elkínzott, mint az
övé.
– De nem maradhatunk itt. Tovább kell mennünk! A
roncsban biztosan van élelem, és esetleg még valami
kommunikációs berendezést is találhatunk.
Meginog, majd a kimerültségtől a földre rogy.
– Mikor fogod végre abbahagyni, hogy azért büntetsz,
mert mégsem vagyok őrült? Megmentettem az életedet.
Nem éltük volna túl a sziklaomlást.

~ 220 ~
 Lilac, tudom. Tudom, hogy nem éltük volna túl. Tudom,
hogy hallottál vagy láttál valamit előtte, a szemem előtt
történt minden. Tudom, hogy láttál valamit a folyónál, ami
nem a képzelet műve volt. Tudom.
De ezt nem ismerhetem be hangosan. Ez mindenen
túltesz, amire kiképeztek, és nekem nincs semmim a
kiképzésemen kívül. Jobban fel vagyok készülve arra, hogy
egy őrültet keresztülvonszoljak a vadonon, mint hogy
megbirkózzak azzal, hogy megjelennek neki
– de mik? Szellemek? A gondolat több mint abszurd; ez
lehetetlen.
Ha hajlandó vagyok hinni neki, akkor minden, amit
tudok, hasznavehetetlenné válik. És eddig annak
köszönhetően maradtunk életben, amit tudok.
Még mindig kimerültén néz rám, az arcán tükröződik a
fájdalom.
– Nem büntetni akarlak—mondom végül. – De csak abból
tudok dolgozni, amit biztosra ismerünk. Nem hiszem azt,
hogy mindent tudok, és egy ilyen helyen alapból
bizonytalanabb vagyok. Abban viszont százas vagyok, hogy
tovább kell mennünk.
Leguggol, a homloka a térdén pihen, a szívem pedig majd
megszakad a nyomástól. Bárcsak tudnám, mit csináljak,
vagy legalább mit mondjak! Bárcsak hasznos tudnék lenni!
– Szóval megint elintézed egy vállrándítással – motyogja,
és felnéz. – Kínlódtam, hogy találjak valamit, amivel
bebizonyíthatom, hogy nem őrültem meg. Hiába, hogy már
én se voltam biztos magamban, hiába, hogy te is a szemembe
hazudtál. És akkor igen, bebizonyítottam. De nem számít,
mert te úgyis azt engedsz el a füled mellett, amit akarsz. –

~ 221 ~
Elsírja magát, de a nyersesség a hangjában dühből fakad. –
Most az egyszer, Tarver, most az egyszer azt kívánom,
bárcsak te is látnád, amit én.
Ezt úgy mondja, mint a boszorkány a mesében, aki épp
megátkoz. Elfordulok, nézem a hegyet, az alattunk heverő
roncsot.
– Sajnálom, Lilac. Nem tudom, mit látsz. Én csak ahhoz
értek, hogy tovább folytassuk az utat. Én csak egy katona
vagyok. Ha egyszer kijutunk innen, soha többé nem kell
látnod engem. De nem tudom magamat arra kényszeríteni,
hogy nekem is megjelenjenek azok a dolgok, amik neked.
Lassan, fájdalmak közepette lábra áll, és ha tekintettel
ölni lehetne, nekem már áshatnák is a síromat.
– Remélem, eljön az a nap, hogy vakon kell hinned
valamiben, amire egy fikarcnyi bizonyítékod sem lesz. – A
hangjában szinte tapintani lehet a feszültséget. – És
remélem, hogy valaki, aki fontos neked, ezért majd a
képedbe fog röhögni!
Méltóságteljesen indul el, én meg arra gondolok, ezt vajon
melyik méregdrága oktatójától tanulta? Honnan az a
képesség, hogy még akkor is látványos legyen a kivonulása,
ha nincsen ajtó, amit maga mögött becsaphat? A behavazott
ösvényen gyalogol dühösen, felháborodottan, a tartása
szálfaegyenes. Kíváncsi vagyok, honnan meríti ehhez az erőt.
Nem rajtad nevetek – suttogom.
Megigazítom a hátizsákot, és elindulok utána, lefelé a
hegyen.
Eleinte egészen jól tartja a tempót, de aztán kezd lassulni a
kimerültségtől.

~ 222 ~
 Szinte látom fiatalkori önmagamat, ahogy túrázás közben
próbálok lépést tartani a bátyámmal. A szüléimre gondolok,
és elszorul a torkom, amikor lelki szemeim előtt megjelenik
a kis házunk. A menedékhelyem, ami mindig biztonságos.
Bármennyire is próbálok a valóságra összpontosítani, mégse
tudom megállni, hogy ne gondoljak az otthonomra.
Az ösvény, amin haladunk, a hegy körül kanyarog. Ahogy
kibukkanunk egy szikla mellett, és láthatóvá válik egy
megbúvó völgy, Lilac felkapja a fejét. Mondani akar valamit,
elkerekedik a szeme. De aztán lehervad az arca, ismét
hallgatásba burkolózik, és hozzálát, hogy megkerüljön egy
újabb sziklát. Vet még egy utolsó vágyakozó pillantást
hátrafelé, mintha olyasvalamit látna, ami sokkal vonzóbb és
kellemesebb, mint a valóság. Aztán hirtelen elkezd reszketni,
akárha a hideg rázná, és rángatózó ujjait zsebre dugja.
Persze, egy újabb látomás. Elfog a szédülés, és
összeszorítom az állkapcsomat, még mielőtt elkezdene
vacogni a fogam. Most már legalább tudja, mi a különbség.
Nem foglalkozom azzal, hogy ha a látomásokat meg tudja
különböztetni a valóságtól, akkor biztosan nem lehet
annyira őrült. Megyek utána, és lepillantok az alattunk
elterülő völgybe. Érzem, hogy valami hirtelen az összes
levegőt kiszivattyúzza a tüdőmből. Muszáj volna
megtámaszkodnom valamiben, de csak a levegőt
markolászom. A völgyben van egy házikó. A szüléimé. Ott
van minden – a fehér fal, az orgona élénk lilája, a kanyargó
ösvény és mögötte a mezőn a piros virágok. A halovány
füstgomolyag a kéményből, a sötét folt a ház mellett, ami
minden bizonnyal anyám konyhakertje.

~ 223 ~
 Az ösvény kikanyarodik a völgyből és a távolba vész, a
dombokon keresztül a roncs felé tart.
A táj minden apró részletében tökéletes. Az otthonom. De
igazából nincs ott.
A fejemben Lilac hangját hallom. Most az egyszer azt
kívánom, bárcsak te is látnád, amit én.
Érzem, hogy mellettem van, és némán a tenyerembe
csúsztatja a kezét. Csak akkor jövök rá, hogy én is hevesen
rázkódom, amikor az ujjai összefonódnak az enyémekkel.
Kezdek megőrülni.

~ 224 ~
– A hadseregben kiképezték, hogy bizonyos mértékű sokkot
képes legyen elviselni.
– Ellenkező esetben nem hiszem, hogy sokáig bírnánk a fronton.
– Előfordult a bolygón, hogy a kiképzésen tanultak... nem
igazán voltak használhatóak?
– Nem biztos, hogy értem a kérdését.
– Tapasztalta valaha, hogy kihatással voltak magukra a mostoha
körülmények?
– Azt hiszem, lement rólam néhány kiló.
– Őrnagy, tapasztalt bármilyen váratlan pszichológiai
hatást?
– Nem. Ahogy mondtam, bennünket arra képeztek ki,
hogy ne történhessen velünk ilyesmi. Kőkemények
vagyunk, és sziklaszilárdak.

~ 225 ~
 22. FEJEZET

LILAC

SOSE NYÚJTSD ODA A KEZED A FULDOKLÓNAK! Ezt az egyik

holovideó-műsorban láttam még régebb. Mert ha
megteszed, vadul megragadnak, rád is átterjed a pánik, a
reménytelenség lehúz, és végül mindketten a víz alatt köttök
ki.
De engem ez nem érdekel. Közelebb lépek hozzá, és a
tenyerébe csúsztatom a kezem. Az ujjai kétségbeesetten
szorítják az enyémeket. Nem tudom eldönteni, melyikünk
remeg jobban, de ahol összefonódnak a kezeink, ott enyhül a
remegés.
Fuldoklik. És én vele együtt fulladok meg.
Csak sokára szólal meg.
Nem tudok...
A hangja elcsuklik. Behunyja a szemét, hogy ne
szembesüljön a látomással, ne lássa a szülőházát a völgyben.
Mindketten látjuk. A házikó pontosan úgy néz ki, mint a
képen.
Tapasztalatból tudom, hogy szédülni fog, zavart lesz,
fémes ízt érez majd a szájában, és pókhálókat az arcán.
Tapasztalatból tudom, hogy azt fogja hinni: megőrült. A
fülem zúg, a testem remeg, de nem törődök vele. Arra

~ 226 ~
kényszerítem magam, hogy összpontosítsak. Szüksége van
rám.
– Kimerültem – folytatja. – Erről is volt szó a kiképzésen.
Ha elég fáradt vagy, az agyad képes...
Azt hiszi, hallucinál. Talán úgy könnyebb lesz.
Megszorítom a kezét, és a másikkal megfogom a karját.
– Pihenned kellene. Igyál egy kis vizet. Leülök ide melléd.
Bólint, de a szemét nem veszi le a házról, úgy bámulja,
mint éhező
a telerakott vacsoraasztalt. Engedi, hogy lehúzzam a válláról
a hátizsákot, és akkor sem tiltakozik, amikor a szikla szélére
ültetem. Az arca feszült, elgyötört.
Sosem láttam még félni.
Önelégültséget is érezhetnék. Az orra alá dörgölhetném,
hogy most már nincs más választása, mint hinni nekem.
Régebben biztos ezt teszem, egy pillanatig se haboztam
volna. De most elég ránéznem, és már nem is érzem a
késztetést. Nem ezt érdemli. Tudom, milyen érzés, amikor az
ember azt hiszi, hogy meg fog őrülni.
Lekuporodok mellé, és szótlanul várok. Ez nem olyan
hallgatás, mint az elmúlt két napé. Most egyszerűen arról
van szó, hogy nem tudunk mit mondani, nem pedig arról,
hogy nem szabad mondani semmit. Azt akartam, hogy lássa,
amit én látok – de most már azt kívánom, bárcsak
visszacsinálhatnám az egészet.
– Nem tudom, mit tegyek – mondja.
Tarver kimerültségtől és érzelmektől rekedt hangja lassan
elcsendesedik. A lehető legnyugodtabban szólalok meg.
– Én igen. Megállunk itt egy napra, és pihensz egy kicsit.
Én is tudom, hogy kell tábort verni, elégszer láttam már,

~ 227 ~
hogy csinálod. Eszünk valamit vacsorára, és alszunk, holnap
pedig leereszkedünk a roncshoz. Nem adjuk fel, és kitaláljuk,
hogy hagyjuk itt ezt a bolygót, hogy végre tényleg
hazamehess.
Tarver nyel egyet, az izmok az állkapcsánál megfeszülnek.
Elengedi a kezemet, és gyors, görcsös mozdulattal a hajába
túr. Elfojtom a késztetést, hogy ismét megérintsem, és
csendben munkához látok.
Semmit se csinálok olyan jól, mint ő. Még mindig
remegek, szédülök és émelygek. A ház az eddigi
legszínesebb, legtovább tartó látomás – és a mellékhatásai is
a legrosszabbak. Veszélyesen erőtlen a tűz lángja, mert nem
találok elég tüzelőt, az ágy pedig kényelmetlen, göcsörtös a
kövektől. Ennivalót veszek elő a hátizsákból, olyat, amit nem
kell melegíteni. A kulacs nélkül csak hideget ehetünk. Hideg
vacsora, hideg hó, és takarók nélkül hideg éjszaka. De ezen
az estén, amikor semmi sem jó, Tarvernek legalább nem kell
felelősnek lennie mindenért.
– Te is látod, ugye?
Hosszú hallgatás után töri meg a csendet, összerezzenek.
Még mindig a völgyet nézi. A ház már elhalványodott, úgy
pislákol, mint egy utókép, miközben a nap visszavonul a
hegyhátak mögé. Nagyon szép kis házikó, még annál is
szebb, mint amit a hátizsákjában lévő kép alapján gondolna
az ember. Szerettem volna élőben látni.
Fogom a vacsorának valót, és visszamegyek Tarver mellé.
– A szüleid háza, ugye?
– Akkor mégsem őrültség. Nem tudom, mi történik, de ha
ugyanazt látjuk, akkor nem vagyok őrült. És te sem.

~ 228 ~
 Egy pillanatig nagyon szeretném emlékeztetni arra, hogy
én végig ezt mondtam. De csak biccentek, és letelepedek
mellé.
– Egyél valamit!
Odakínálom neki a katonai csokoládé nagyobbik felét és
néhány füvet, amik nyersen se voltak annyira rossz ízűek.
Már csak két tábla csokoládénk maradt.
Végül elfordítja a tekintetét a házról, és rám hunyorít.
Hatalmasak a pupillái, hirtelen megértem, miért nézett rám
úgy, ahogy – mintha őrült lennék.
Csendben beleharap a csokoládéba, némaságba
burkolózunk. Nem nehéz hallgatni, van benne gyakorlatunk.
Amikor ismét megszólal, halkan beszél.
– Sok olyan idiótával van dolgunk, aki azzal vádolja a
hadsereget, hogy telepátiával meg agykontrollal szórakozik.
Kadétkorunkban azzal viccelődtünk, hogy a fejesek a
fejünkben vannak, és onnan parancsolgatnak, hogy tartsuk
rendben a priccsünket. De lehet, hogy ez nem is annyira
vicces. Lehet, hogy ezen a helyen kísérlet zajlik – van valami
a levegőben vagy a vízben, amitől bizonyos dolgokat látunk.
Valami mesterséges, pszichológiai kapcsolat.
Többnapnyi csendet követően, amikor csak a saját
gondolataim jelentették a társaságot, vannak ötleteim azzal
kapcsolatban, hogy mit látunk. És nem hiszem, hogy ez az
egész olyan egyszerű lenne. Szinte már nem is akarok
ellentmondani neki, akkora megkönnyebbülés azt hallani,
hogy próbálja összerakni, mi történhet itt. De a legjobb,
hogy már nem hiszi azt, hogy elment az eszem.
– De mi van a sziklaomlással? – kérdezem. – Egyszerűen
nem szabadott volna tudnunk, mi fog történni.

~ 229 ~
 – Nemegyszer volt olyan, hogy alig tettem ki a lábam
valahonnan, a következő pillanatban már meg is szűnt
létezni a hely. Lehet, hogy valóban érezted, ösztönösen.
Nem úgy hangzik, mint aki túlságosan meg van győződve.
– Elmondhatok egy elméletet?
Az omlás óta tudom, hogy nem kísérteteket látok, és most,
hogy Tarver is lát dolgokat, nem söpörhetem a szőnyeg alá a
folyamatosan rám törő gondolatokat.
– Természetesen.
Most ismét átkozom magam. Megint azt fogja hinni, hogy
elment az eszem. Nem szólalok meg rögtön. Felém fordul, és
úgy néz rám, mintha először látna.
– Én... azt hiszem, van itt valami.
Megnyalom a számat, izgatott vagyok, és próbálom a
lehető legérthetőbben elmondani.
– Élet. Ezen a bolygón.
Összevonja a szemöldökét. Kételkedik. De nem mondja
azt, hogy megőrültem – egyelőre.
– Mint az a vadmacska? Kizárt, hogy ide tartozna.
– Nem. Úgy értem, hogy intelligens élet. Talán
olyasvalami, ami a terraformáció előtt is itt volt már. Ha
csak látomásokról lenne szó, akkor el lehetne intézni a
dolgot azzal, hogy kollektív hallucináció. De a sziklaomlás?
Azt egyikünk sem láthatta előre. Azt hiszem, valami figyel
bennünket.
Már a gondolattól végigfut a hideg a hátamon. Tarver
szája megrándul, mintha le akarna hurrogni. Próbálok
gyorsan elmondani mindent, még mielőtt megszólalhatna.
– Mindenki hallott már ezekről a suttogásokról. Még ha
nincs is rájuk bizonyíték, akkor is mindenféle történetek

~ 230 ~
keringenek arról, hogy mi lehet a felfedezett űr határán túl.
Ezek a történetek még a Korinthoszra is elérnek. Azok a
nagyvállalatok, amik ezt a helyet építették, nem ok nélkül
mentek el innen. Valami elűzte őket.
Most már kevésbé tűnik kétkedőnek, inkább
elgondolkodva figyel – úgy néz rám, hogy még abban sem
vagyok biztos, egyáltalán odafigyel-e arra, amit mondok. Az,
hogy látta a szülei házát, jobban megrázta, mint gondoltam.
Megköszörüli a torkát.
– Nem gondolod, hogy ha valamelyik vállalat itt értelmes
életre bukkan, akkor rögtön tele lesznek vele a híradók?
– Hacsak nem titkolják el valamiért.
Próbálok nem gondolni az apámra és a többszobányi
elkülönített, titkos szerverre meg adattárolóra.
Gyerekkoromban gyakran kérdezősködtem róluk, de mindig
el tudta terelni a figyelmemet valami ajándékkal vagy
mesével, így egy idő után már nem is voltam kíváncsi – a
titkai egyszerűen a személyisége részét képezték.
Biztosan nem ő az egyetlen vállalatvezető, aki bizonyos
dolgokat szeretne titokban tartani.
– Szerinted csak a hadseregnek vannak titkai? – kérdezi
Tarver.
Nagy levegőt veszek.
– Közvetlenül a sziklaomlás előtt álmodtam. Méghozzá
azt, hogy egy láthatatlan valaki suttogott nekem,
figyelmeztetni akart. Amikor felriadtam, ez a valaki még
mindig ott volt és suttogott, de a szavait nem értettem.
Olyan, mintha ők – bármik is legyenek – szólni próbálnának
hozzánk, de nem tudnák, hogyan tegyék. Előhúznak ezt-azt
az elménkből, olyasmit, ami a legjobban bánt. Először azt

~ 231 ~
hittem, kísértetek, de ha látják a gondolataimat, akkor azt is
tudják, hogy sokszor a sírás határán vagyok azok miatt, akik
meghaltak abban a mentőkabinban. Lehet, hogy csak így
tudnak kommunikálni velünk: olyan gondolatokon
keresztül, amik valamiért fontosak nekünk. Talán emiatt
jelent meg neked a szüleid háza.
Szavaimat csönd követi, dörömböl a szívem. Tudom, hogy
megint azt fogja hinni, hogy megőrültem. Most már
bármelyik pillanatban kinyithatja a száját, hogy lehurrogjon,
mint mindig.
De ehelyett csak annyit mond:
– Ha ezek a suttogások fájdalmat akartak okozni nekem,
hát sikerült.
Egy ideig némán ülünk. Alig egyarasznyira tőlem Tarver
testének melegét érzem. Hiába nyugtat meg a jelenléte, a
bőröm bizsereg: ez csalhatatlan jele annak, hogy figyelnek.
Nem kérdezem meg tőle, hogy ő is érzi-e, hiszen nyilvánvaló
– a testéből csak úgy árad a feszültség. A suttogások ott
vannak, és most hiába hallgatnak, mindketten tudjuk, hogy
nem vagyunk egyedül.
Kis idő múlva feláll, és a kezét nyújtja. Visszamegyünk a
tábortűzhöz. Rádobok néhány csenevész faágat, majd
letelepszünk. Átkarol, és ezzel arra biztat, hogy nekidőljek.
Az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól, de ez már a
múlté, és örömmel engedelmeskedek. Együtt nyel el
bennünket a csönd.
Már lecsukódna a szemem, amikor hirtelen megszólal.
Felriadok.

~ 232 ~
 – Nem kellene bűntudatot érezned a mentőkabin miatt.
Volt elég mentőkabin mindenkinek. Nem tudhattad, mi fog
történni.
– Talán igazad van – felelem, és összeszorul a mellkasom,
bár nem annyira, mint ezelőtt. – De csak a miénk nem
semmisült meg.
– Akár így van, akár nem, én örülök, hogy egy helyre
kerültem veled.
Felhorkanok, korábban még sosem tettem ilyet.
– Őrnagy úr! Én messziről kiszagolom a hazugságot! A
lehető legkevésbé szeretnél velem lenni.
– Lilac, gondolkozz.
A hangja nyugodt és komoly. Elég jól ismerem már ahhoz,
hogy kiszúrjam, ha hazudik. Most igazat mond.
– Ha nem lettél volna velem abban a mentőkabinban,
amikor beszorult, akkor én meghaltam volna.
Megmozdul, fel kell emelnem a fejem a válláról. Engem
néz, az arca alig néhány centire van az enyémtől.
Érzem, hogy pirulok, és elkapom előle a tekintetemet.
Csak reménykedhetem, hogy a bőröm pirosságát a tűz
melegének tudja be.
– Bárcsak itt lenne Swann! – mondom élénken. – Puszta
kézzel megölte volna azt a macskaszerű dögöt. Vagy Simon,
ő tanította nekem az elektronikát, ő... – elcsuklik a hangom.
Legalább két éve nem ejtettem ki a nevét a számon. – Egy fiú
volt, akit ismertem – fejezem be félszegen a mondatot.
Még mindig magamon érzem a tekintetét.
– Köszönöm, de én, azt hiszem, maradok inkább a
lánynál, akivel most vagyok.

~ 233 ~
 Mostanra már eltűnt a nap, előbújtak a csillagok, és
elszórtan fénylik az égbolt. Mereven bámulok a magasba,
örülök, hogy nem kell Tarverre néznem, aki átkarol. Eddig
még sosem tűnt fel, menynyire ismeretlenek lehetnek a
csillagok.
– Ha ez igaz, akkor egy dologban biztosak lehetünk: nem
vagyunk őrültek – mondom továbbra is az eget kémlelve.
– És ha ez igaz, akkor tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.
A hangjából ítélve ő nem könnyebbült meg, inkább
gondterheltebb lett.
– Eddig nem bántottak minket a suttogások. Szerintem
csak kapcsolatba próbálnak lépni velünk, ezért játszanak az
elménkkel.
– Ha kommunikálni próbálnak – mormolja Tarver,
miközben a karomat fogva már annyira birtokba vett, hogy
folyamatosan ég az arcom -, akkor a kérdés az, hogy mit
szeretnének olyan nagyon elmondani nekünk?

~ 234 ~
– Ez a flakon üres.
– Valóban. Hozatok egy másikat. Addig is: milyen céljaik
voltak, amikor a katasztrófa helyszínére értek?
– Szükségünk volt élelmiszerre, és biztonságban akartuk
tudni magunkat.
– És a mentés?
– Nem láttunk senkit arrafelé repülni. Én nem bíztam abban, hogy
utánunk jönnek.
– Erről beszéltek LaRoux kisasszonnyal?
– Nem. Fáradtak voltunk. Csak a legalapvetőbb
dolgokra koncentráltunk.
– Mik voltak azok?
– Majdnem teljesen elfogyott az élelmünk, és a kisasszony
igencsak megörült, amikor tiszta ruhát talált.

~ 235 ~
 23. FEJEZET

TARVER

REGGEL LEERESZKEDÜNK A HEGYOLDALON, a leheletünk

pamacsként lebeg előttünk. A nyugodt csendet csak a
szuszogásunk és a lihegésünk töri meg. A torkom rekedt, a
szám száraz – túl sok energiát vesz igénybe, hogy
felolvasszuk a havat a szánkban, a hidegtől pedig görcsöl a
hasunk. A kulacs jár az eszemben. Ha a Gleidelt vesztem el,
az sem lett volna ekkora csapás.
Átpréselem magam két szikla közt, és mielőtt
hátrafordulnék, hogy segítsek Lilacnek, lenézek, hogy
biztosan áll-e a lábam. És ott van! Egy katonai kulacs.
Kifogástalan állapotú, khakiszínű oldala sima, nem látszik
rajta semmi. Mintha az imént gyártották volna.
Lehajolok érte, azt várva, hogy csak a levegőt fogom
markolászni, de az ujjaim igazi fémhez érnek: ez bizony
valódi. Amikor megfordítom, összerándul a gyomrom. Ott
van rajta a monogramom, amit a saját kezemmel véstem
bele – ezt lehetetlen leutánozni! De a horpadásoknak és
horzsolásoknak nyoma sincs. A kulacs ugyanolyan tökéletes,
mint aznap, amikor kaptam. Lecsavarom a dugót, és ott van
a helyén a szűrőrendszer, alatta pedig a víz. Borzongást
érzek a lapockáim között, végigfut a hátamon a hideg.

~ 236 ~
 A kulacs ott maradt a barlangban, és a sziklaomlás
valószínűleg palacsintává lapította. De most, mintha csak
újrateremtettük volna az akaratunkkal, itt hever előttünk
egy másik. Nem, nem egy másik – ez ugyanaz a kulacs.
– Tarver? – hallom Lilac hangját, aki azt próbálja
kideríteni, hogy hirtelen miért álltam meg.
Oldalra lépek, hogy átférjen a sziklák között, de rögtön
észreveszi a kulacsot. A szeme elkerekedik, és majdnem orra
esik a megdöbbenéstől. Magamhoz ölelem. Egy pillanatig
csak állunk, egyikünk sem moccan.
– Ez tényleg itt van! – mondja, és az ujjával megnyomja a
kulacsot. – Tarver, ez szilárd! Ez nem csak egy látomás!
– Igen, az enyém, de vadonatúj.
Megmutatom rajta a nevem kezdőbetűit. Elakad a
lélegzete.
– De hogy lehet ez? Nem, nem. Rengeteg katona volt a
fedélzeten. Valakinek biztos ugyanaz volt a monogramja,
mint neked. Ez csak valami véletlen egybeesés.
El akarom mondani neki, hogy semmiképp sem
kerülhetett ide ez a kulacs a zuhanó Icarusból, de akkor
meglátom az arcát, és bennem rekednek a szavak. Ő is tudja
jól. De egyikünk sem akarja kimondani. A suttogások nem
csak arra képesek, hogy látomásokat kreáljanak vagy a
veszélyre figyelmeztessenek bennünket. Vajon mit tudnak
még?
Megkóstolom a vizet – friss és tiszta. Mindketten iszunk,
örülünk, hogy ez most nem jéghideg hó, ami szopogatás
közben végigcsorog az arcunkon. Lilac befejezi az ivást, de
nem adja vissza a kulacsot, csak nézi meredten. Egyre csak
tapogatja, mintha még mindig nem hinné el, hogy igazi. És

~ 237 ~
akkor felemeli a kezét, az ujjait bámulja. Eltelik egy pillanat,
de mire a szemembe néz, már én is értem. Lilac nem remeg.
Ez nem egy látomás. Nem egy kép, amit a suttogások
előhúztak az elménkből, és elénk vetítenek.
Ez egy igazi tárgy.
Bárcsak a barátság jelének vehetném ezt ezektől a
lényektől. De hiába a megkönnyebbülés, hogy újra van
kulacsom, a kételyek nem hagynak nyugodni. Miért olyan
fontos nekik, hogy életben tartsanak minket? Mit akarnak
tőlünk?

Délelőttre leérünk a hegy füves lábához. Hihetetlen

megkönnyebbülés ismét sík terepen menni. Most egy ideig
kinyújthatom a lábam és ellazíthatom az izmaim. Néhány
napnyi gyaloglás alatt megismertem ezt a helyet. A hegy
túloldalán látott vadvirágok innen hiányoznak, de olyan
üregek vannak, amikbe később csapdát állíthatok. De nem
sokáig tart a nyugalmam. Hamarosan ismét belém villan,
hogy tulajdonképpen egy temetőben járunk.
A törmelék beborítja a dombokat. Tenyérnyi nagyságú,
összecsavarodott műanyagdarabok mellett megyünk el, és
hatalmas halmokban tornyosul fölénk a megolvadt fém.
A legtöbb mentőkabin annyira megrongálódott, hogy
semmit sem lehet kimenteni belőle, pedig már az utolsó
csokoládénknál tartunk. Talán elélhetünk az itteni
rágcsálókon meg a különböző fűféléken, de kemény lesz. így
hát vállalom a kockázatot, és belesek az első, viszonylag ép
mentőkabinba. Az egyeden komolyabb sérülése az, hogy az
oldalpanel leszakadt, ahol az Icarushoz kapcsolódott.
Megkönnyebbülök, mert csak egyvalaki van benne. Még

~ 238 ~
mindig be van szíjazva, a feje előrelóg, a haja eltakarja az
arcát. Nagyjából ugyanúgy ül, mint Lilac a mi masszívabb, a
szerelők számára készített mentőkabinunkban. Alváshoz van
öltözve, még egy rózsaszínű selyemleplet is maga köré
tekert. Szerintem a becsapódáskor halhatott meg. Bár a haja
barna, és nem vörös, mégis könnyű a helyére képzelni
Lilacet. Igyekszem nem nézni rá, miközben bemászok a
széthasadt burkolaton, és áttúrom az egyik ülés alatti
rekeszt. Tessék: vagy féltucatnyi katonai csokoládét találok.
Néhány napra elegendő élelem, ha kiegészítjük a helyi
növényvilágból.
Kimászok, de Lilac nem kérdezi meg, hogy volt-e bent
valaki. Elég csak az arcomra néznie, és már tudja.
Az Icarus úgy néz ki, mintha egy óriási kés megpróbálta
volna meghámozni az egyik oldalát. A hosszának majdnem
az egyharmadáig látható az űrhajó belseje, a lecsupaszított,
megégett váz. Mélyen felszántotta a talajt, tisztán látszik,
hogyan ért földet: egy egész szakasznyi katona elférne a
vájatban. A szellő enyhe vegyszerszagot hoz felénk.
– A seregben – mondom – mi ezt úgy hívjuk, hogy óvatos
előrenyomulás. Általában azt értjük alatta, hogy „hadd
menjen előre valaki más”, csakhogy most mi vagyunk a
felderítők, így nekünk kell körültekintőnek lenni. Nem
tudjuk, hogy odabent mennyire sérültek meg a szerkezeti
elemek. Nem tudjuk, hogy mi lesz akkor, ha belélegezzük a
vegyi anyagokat, és nincsenek gyógyszereink, ha valami
bajunk esne. Legyünk óvatosak, jó? Minden lépést
fontoljunk meg.
Lilactől ezúttal elmarad a gőgös válasz meg a metsző
pillantás. Komoly arccal nézi a hajót, és bólint.

~ 239 ~
 – Teljesen ki tudjuk kerülni azt a részt, ami komolyabb
károkat szenvedett. Az pedig a tat: a kilátófedélzeteken kívül
még a hajtóművek is ott vannak.
Elhallgat. Talán ő is az ottani találkozásunkra gondol. Az
egy másik élet volt, és most már más emberek vagyunk
mindketten. Hivatalos hangon folytatja.
– A hajó orra is tele van műszaki berendezésekkel. Ott volt
a kommunikációs rendszer is.
Mondania se kell, hogy most már egészen biztosan nincs
ott. A becsapódás teljesen szétroncsolta a hajó orrát.
Végignéz a maradványokon, és közben feszülten figyel.
– A hajó középső harmada az utasoké és a szállítmányé.
Vagyis volt. Ott valószínűleg találunk ennivalót, úgy tűnik,
nem teljesen szakadt szét.
A furcsa, mesterséges égitest az utóbbi időben egyre
magasabbra emelkedik az égen, tovább látható, és csak
később tűnik el. Most pont a látóhatár széle fölött van, még
napfényben is jól kivehető. Lilac látja, hogy merre bámulok,
és odalép mellém.
– Szerinted ennek van valami köze a szerencsétlenséghez?
Önkéntelenül is eszembe jut az a szörnyű rázkódás,
amikor az
Icarus hiába próbált visszajutni a hiperűrbe. Legelőször a
gravitáció vagy valami más erő szakította ki a dimenziók
közötti térből.
– Biztosan – felelem.
Hallom, ahogy elakad a lélegzete.
– Nem tudom, az iskolában mennyire foglalkoztatok ezzel,
de az apám nekem vég nélküli előadásokat tartott a
terraformációról és annak történetéről. Ezt a témát nem volt

~ 240 ~
hajlandó csak a tanáraimra bízni. Gondolom, az, hogy valaki
úttörő zseni, azzal jár, hogy nem nagyon bízik meg mások
tudásában. Az első kivándorlás előtt, amikor még azon
gondolkoztak, hogyan lehetne terraformációt végrehajtani a
Marson, több ötlet is született azzal kapcsolatban, hogy
milyen módon lehet annyira felmelegíteni a bolygót, hogy
víz keletkezzen rajta. Az egyik ötlet szerint egy hatalmas
tükröt kell bolygó körüli pályára állítani, hogy még több
napfény jusson a felszínre.
Ismét arra a furcsa tárgyra nézek az égen.
Vagy éppen tükrök egész sorát. Emlékszem valamire ezzel
kapcsolatban. Sosem próbálták ki, mert nem volt
kivitelezhető, ugye? De ha ez odafönt tényleg egy ilyen
tükörrendszer, akkor miért éppen most? Miért pont ezen a
bolygón?
Lilac a fejét rázza. Ő sem tudja a választ. Hátat fordítok a
síkság felé tartó mesterséges égitestnek, és elindulok a hajó
felé.
Kiderül, hogy a hajótest azon részét, amely nem szakadt
fel, tökéletesen lezárta az olvadt ötvözet – ezeket a fémeket
nem arra találták ki, hogy a légkörben égjenek. Szerintem jó
jel ez a légmentes elzárás. Bármi is legyen odabent, az
érintetlen, de ez csak akkor számít, ha valahogy hozzá
tudunk férni.
A kezemben van a Gleidel. A hajótest mellett haladunk,
akár két hangya egy hatalmas, égbe törő fémfal mellett.
Túlélőknek nyoma sincs. Lehetséges, hogy csak mi vagyunk
itt ketten? A roncs síri csöndjében ismét rájövök, hogy csak
Lilacnek köszönhető, hogy még élünk. Lehet, hogy én
mentettem meg attól a macskaszerű fenevadtól, és lehet,

~ 241 ~
hogy én hoztam el ideáig, de egyikünk sem lenne itt, ha ő
nem választja le a mentőkabint az Icarusról. Muszáj nézzem
őt – hol a terepet figyelem, hol pedig ezt a lányt az
oldalamon. Amikor először megpillantottam a fedélzeten
teljes pompában, eszembe se jutott volna, hogy valaha így
fog kinézni. A kezeslábas merő sár, alatta ott a tönkrement
ruha, a haját pedig valami kétes tisztaságú szalag fogja össze.
Végül Lilac találja meg a helyet, ahol be tudunk menni.
Egy fémlap egy darabon elhajlott a faltól, még látszanak a
szegecsek, de azon túl már csak a sötétség van. Szótlanul
munkához látunk. Megfogjuk a lapot, majd hátradőlünk.
Feszülnek az izmaink, hogy meghajlítsuk, és kissé nagyobb
legyen a rés. Szeretnék odaszólni neki, hogy pihenjen, de az
arca túlságosan eltökélt. Talán nem is olyan gyenge, mint
gondoltam, és az is lehet, hogy én nem vagyok már annyira
erős meg kemény, mint amikor földet értünk.
Abban a pillanatban, hogy ez végigfut az agyamon, égető
fájdalom hasít a tenyerembe. Eleresztem a fémlapot, és
hátrafelé bukdácsolva kirántom a kezemet. A fémlemez
visszaugrik a helyére, és majdnem elkapja Lilac ujjait is.
Jobban kellett volna figyelnem, jobban meg kellett volna
fogadnom a saját tanácsomat. Sötétvörös csík szeli át a
tenyerem, előbb csepegni, majd dőlni kezd belőle a vér.
– Taver, te... Ó!
Csodálatra méltó a káromkodása, de aztán ismét
szakszerűen teszi a dolgát. Leveszi a vállamról a hátizsákot, a
földre dobja, és előkeresi a szánalmas elsősegélydobozunkat.
Csak annyit tudok tenni, hogy a vérző kezemet a fejem fölé
emelem, és a szabad kezemmel a csuklómat szorítva

~ 242 ~
megpróbálom elállítani valamennyire a vérzést. De rögtön
látom, hogy mély a seb.
– Ezt hol tanultad, LaRoux kisasszony?
Igyekszem könnyed hangon beszélni.
– Majd meglátod, mi lesz, ha az apám is megkérdezi
ugyanezt.
Előveszi a kötszert, és nekilát kicsomagolni.
– Majd akkor megtudod, milyen az igazi balhé. Gyere ide,
megpróbálom bekötözni.
– Úgy tervezem, hogy már messze fogok járni, mire ez a
téma felmerülhetne. – Óvatosan térdre ereszkedem. –
Száműznek valami távoli kolóniára, hogy a lázadókkal
harcoljak, amiért rá mertem nézni a lányára.
– Te csak vigyázz, hogy hová nézel!
Most már tisztességesen vérzik a seb. Kitömi a gézpólyát,
hogy azt nyomja a tenyeremre, majd a másik gézzel átköti az
egészet. Összerezzenek, amikor igazából megérzem a
kezemet égető fájdalmat.
– Te kis babuci – incselkedik velem, miközben befejezi a
kötözést.
Hiába próbált meg mindent, már akkor kezd átvérezni a
kötés, amikor elpakolja a majdnem üres elsősegélydobozt.
De a fémlapot legalább sikerült annyira meghajlítanunk,
hogy be tudja préselni magát a résen. Izgatottan várok,
amint oldalt fordul és elkezd tekeregni, centiméterenként
hatolva be a sötétségbe.
– Mindig ellenőrizd, hogy hátrafelé is tudjál mozdulni –
mondom, és leguggolok, hogy jobban lássam, merre halad. –
Nyilván nem akarsz beragadni. Tapogass meg mindent
óvatosan, mielőtt megfognád.

~ 243 ~
 Eltűnik a lába, én pedig lélegzet-visszafojtva várok. A
szívem kalapál a mellkasomban. Kondulás hallatszik, és
megremeg a fémlap, ahogy bentről belerúg. Aztán még
egyszer és még egyszer. Amikor a rés már elég széles,
előrehajolok, hogy bemásszak utána.
A hajó belsejében hideg és mozdulatlan a levegő, de a
szaga alapján nem tűnik mérgezőnek. Attól féltem, hogy
sötétség lesz, de némi napfény beszivárog a hajótörzs kisebb
résein, ez viszont nem sokat segít majd, ha beljebb megyünk.
Magamhoz szorítom a kezemet, remélve, hogy csillapodik a
vérzés.
– Szerintem a raktárban vagyunk. – Megriadok a
hangjától. – Mindenféle áruk és csomagok lehetnek itt.
Esetleg élelmiszeradagok is.
– Sok katona volt a fedélzeten. Szeretnék katonai
csokoládét találni. Az íze, mint a fűrészporé, de tele van
tápanyaggal, és soha nem romlik meg.
Ahogy ezt kimondom, legszívesebben leharapnám a
nyelvemet. Kínosan ügyeltem eddig arra, nehogy kibukjon
belőlem: a soha fejezi ki a legjobban, hogy meddig leszünk
itt.
– Van feljebb egy rendes folyosó.
Kimászunk a szervizalagútból, és egy átjáróba jutunk.
Negyvenöt fokos szögben lejt, de ha óvatosak vagyunk,
akkor nem csúszunk meg. Kinyitom a hátizsákot, ő pedig
kihalássza a zseblámpát, és felkattintja.
Megpróbáljuk kinyitni az első két ajtót, de beragadtak,
amikor meghajlott a hajótest. A harmadik viszont feltárul. A
helyiség tele van ládákkal, amelyek vagy felborultak, vagy

~ 244 ~
összetörtek, a padlón pedig halmokban állnak az áramkörök.
Semmi hasznuk nincs.
Lilac benyomja a következő ajtót, én meg a folyosó
túloldalán próbálkozom.
– Semmi használható – kiáltja.
Benyitok egy újabb ajtón. Az egyik sarokban halmokban
állnak a különféle ruhadarabok, lepedők meg mindenféle
kacat. Főnyeremény! Ez itt biztosan a mosoda. Nem tudom,
hogy ezek a göncök tiszták-e, de a mi ruháinknál egészen
biztosan tisztábbak.
– Emlékszel még arra, hogy valaha úrilány voltál? –
kiáltok oda neki, és vidámság cseng a hangomból. – Most itt
az ideje, hogy ismét az légy. De csak semmi lökdösődés,
tolakodás, sikítozás...
Nem tudom tovább folytatni. Egy szempillantás alatt átér
a folyosón. Aztán csak áll, és nem hisz a szemének, végül
elviharzik mellettem, és nevetve rohan oda a
ruhahalmokhoz.
– Tarver, Tarver! Látod?
A zseblámpa fénye végigsiklik a kupacokon, és mindenféle
színes ruhák tűnnek elő.
Lilac elkezdi kicipzárazni az overallt, én meg először
eltátom a számat, aztán teljesen leesik az állam. A szobában
sötét van, de az illemről megfeledkezve vetek egy pillantást a
ruhamaradványok alól előbukkanó világos bőrre, aztán
észbe kapok, és úgy döntök, hogy inkább a bakancsomat
veszem alaposan szemügyre. A hangokból ítélve még azt is
elfelejtette, hogy létezem. A kezeslábas nagyon kényelmetlen
lehetett még a zöld ruha fölött viselve is, ha még úgy is le
akarja venni, hogy itt állok.

~ 245 ~
 – Ruhák! – suttogja, és a látómezőm szélén mozgást
észlelek. Jaj, istenem, ne már! A kezeslábas és a
hasznavehetetlen zöld ruha a padlón csúszik, ahogy elrúgja
őket magától. Akkor most mi van rajta? Azt nem mondta,
hogy ne nézzek oda.
– Ne nézz ide! – figyelmeztet, mintha csak olvasna a
gondolataimban.
A szentségit!
Elfordulok, és a tenyeremet vizsgálgatom egy keskeny
fénycsíkban. A kötés vörös, és a pulzusom ott lüktet a
sebben. Bárcsak abbahagyná. Maga a vágás semmiség, a
harctéren ennél sokkal rosszabb is volt már, de ott mindig
akadt szanitéc, aki összevarrja. Be kell gyógyulnia, és kész.
– Vannak itt lepedők, összerakhatunk egy ágyat. Egy
rendes ágyat, képzeld el! Azt se fogjuk tudni, mihez kezdjünk
vele!
Elneveti magát.
Ó, bízz bennem, LaRoux kisasszonyt Én aztán tudnék mit
kezdeni vele. Ha akarod, egy egész listára való ötlettel előállok.
– Most már megfordulhatsz.
Lassan mozdulok, biztos vagyok benne, hogy valami
fodros holmit választott, ami egyáltalán nem praktikus, de
nem látok semmit, mert a szemembe irányítja a zseblámpát.
A következő pillanatban viszont megváltoztatja a fény
szögét, és én azon kapom magam, hogy bámulok.
Farmert és halványkék inget választott, mezítláb áll, a
haját hátrafogta. Az orra és az arca szeplőkkel hintett –
egyszerűen tökéletes. Egyáltalán nem tűnik hercegnőnek,
inkább olyan, mint egy lány otthonról. Mosolyog,

~ 246 ~
megjelennek a gödrök az arcán, nekem pedig elakad a
szavam.
Ezt jóváhagyásnak veszi, és átadja a zseblámpát, majd
udvariasan az ajtó felé fordul, hogy én is átöltözhessek.
Magamhoz veszek egy gyakorlóruhát, és egy pillanatra
elgondolkodom, vajon kié lehetett. Találok nadrágot és pólót
is, majd szólok Lilacnek, hogy szedjünk össze tartalék
ruhákat is.
Megmutatom neki, hogyan kell egy lepedőt széttépni
kötszernek – nem sok mindenre tudom most használni a
kezemet -, és együtt jobb kötést teszünk a sebemre.
Óvatosan dolgozik, egy párnahuzattal letörli a vért, majd a
fertőtlenítőszer maradékát a tenyeremre önti. Nagy részét
elhasználtuk horzsolásokra és karcolásokra, ezt most nagyon
bánom. Amikor végez, óvatosan még egy gézpárnát tesz a
sebre, és úgy bebugyolálja a kezem, hogy csak az ujjaim
látszanak ki.
A mosoda egyik víztartályából megtöltjük a kulacsot,
aztán nagy fehér zsákokat tömünk tele tartalék
ruhadarabokkal meg egy halom lepedővel, amiből majd
ágyat csinálunk. A folyosóra visszafelé mindketten egy-egy
zsákot viszünk magunkkal.
– Van elég ennivalónk vacsorára? – kérdezi Lilac. –
Gondolom, megesszük a csokoládét, amit a mentőkabinból
szereztél, és utána letáborozunk. Már sötétedik.
Igaza van: egyre halványul a hajótest résein beáramló
fény. Ezt nekem kellett volna észrevennem.
A zsákját húzva elindul az ajtó felé, de én arrafelé mutatok
a zseblámpával, ahol átöltözött.
– Vigyem a ruhádat?

~ 247 ~
 A szeme követi a zseblámpa fényét a koszos, zöld
szaténkupac felé. A szája bús mosolyra húzódik, és gyorsan
megrázza a fejét.
Hagyd csak! – mondja, és hátat fordít annak, ami a régi
életéi bői maradt.
Átfurakodunk a zsákokkal a szervízaknán, és táborhelyet
keresünk egy hatalmas, megcsavarodott fémlap mellett, ahol
nem ér a szél. Van egy patak a közelben, és ha a roncs miatt
szennyezett a víz, a kulacs szűrője majd teszi a dolgát.
Egy lélek sincs sehol, de azért mély lyukat ásunk a tűznek.
Hiába igyekszem, nem sikerül tisztán tartani a kezemet. Még
mindig lüktet. Lilac gondosan ágyat vet: kupacokba rendezi
a ruhákat, majd elsimítja és letakarja őket egy lepedővel. A
kiürített zsákokba rongyokat gyömöszöl, így párnánk is van.
Nincs túl sok üzemanyagunk – egy keveset magunkkal
hoztunk, és a közelben is találtunk valamennyit -, de arra
elég, hogy felmelegítsünk egy kulacsnyi vizet, és valami
levest készítsünk. így már nem csak a csokoládét kell együk,
egészen tisztességes vacsoránk lesz.
Megbeszéljük, hogy mit akarunk még összeszedni a
hajóból: gyógyszereket, kötszert, élelmiszert, meleg
holmikat és egy fazekat is. Közben a roncs sziluettjét nézzük
a csillagok fényében. Kíváncsi vagyok, fel tudok-e mászni rá,
hogy jobban megnézhessem a környéket.
Lilac úgy alszik el, hogy a feje a vállamon van, én pedig
óvatosan magunkra húzom a lepedőket.
Semmi jele a suttogásoknak. Azon töröm a fejem, hogy
vajon mi történik velünk? Azzal, hogy idejöttünk a hajóhoz,
megtettük, amit akartak tőlünk. Vagy még mindig figyelnek

~ 248 ~
minket, és várnak? Nem tudom, mik a szándékaik, de nem
bízom bennük.
Valami miatt nem tudnak rendesen kapcsolatba lépni
velünk. Lehet, hogy végre magunkra hagytak.

~ 249 ~
– A hajó fontos elemei sértetlenek voltak?
– Látták a felderítéskor készült fotókat, nem?
– Én kérdezek, rímagy!
– Sok olyan kérdést tesz fel, amire tudja a választ Van ennek
valami oka?
– És annak valami oka, hogy nem hajlandó együttműködni?
– Én együttműködők. Valamikor mostanában ideér már az a Víz?
– A hajóról beszéltünk. Milyen állapotban voltak a fontos elemek?
– Nem égtek el, de sértetlennek azért nem mondanám őket.
– Miközben a hajóban keresgéltek, nem történt baleset?
– Megvágtam a kezem. Kábé ez volt a legizgalmasabb.

~ 250 ~
 24. FEJEZET

LILAC

HIHETETLENÜL UNALMAS ÁTVIZSGÁLNI AZ ŰRHAJÓT. Noha

hatalmas részek szakadtak le belőle zuhanáskor, vagy
zúzódtak össze becsapódáskor, eredetileg több mint
ötvenezer ember fért el benne kényelmesen. Napokig fog
tartani, míg akár csak egy kis részét is átnézzük. Minden
olyan szobára, ahol valami hasznosat találunk, tucatnyi
olyan jut, amiben a teljes berendezés összetört, vagy tűz
pusztított. Összezsugorodott műanyag és a
felismerhetetlenségig elszenesedett roncsdarabok kísérik az
utunk.
Tarver rejtegeti előlem a kezét. Először azt hittem, hogy el
akarja titkolni, hogy ő sem legyőzhetetlen, nehogy ettől
összeroppanjak.
De a második nap reggelén már tudom, hogy valami baj
van. Az arca fehér, mindkét oldalon piros foltokkal, és a
tekintete is bágyadt, nem tud összpontosítani. Túl csendes.
Lassan mozog. Egy szóval se reagál arra, hogy az ő trágár
szókincsével válaszolgatok neki. Csak morog, és megy
tovább.

~ 251 ~
 A hajó gyomrában ebédszünetet tartunk, egy felfordított
szekrényen ülünk egy olyan helyiségben, ami eredetileg
iroda lehetett.
Nincs napfény, csak zseblámpával látunk. Nekem adja a
csokoládé kétharmadát. Visszaadom a többletet, de ő csak a
fejét rázza. A könyökét a térdén pihenteti, hagyja, hogy
előrebukjon a feje.
– Tarver – kezdem óvatosan. – Talán szükségünk lenne
egy pihenőnapra. Nincs sok ennivalónk, de annyi azért még
akad, hogy kis időre felfüggeszthessük az ételkeresést.
Ismét megrázza a fejét, de nem néz fel.
– Mint a síkságon, amikor pihennem kellett. Egy fél napig
nyugton maradtunk.
Ekkor felemeli a fejét, de elkalandozik a tekintete, mielőtt
megállapodhatna rajtam.
– Nem. Tovább kell mennünk!
– Tarver!
Most már erélyesebb a hangom.
Nem hiszem, hogy bármire is kényszeríteni tudnám, de
azért meg kell próbálnom.
– Mindenképpen pihenned kell. Tartsunk szünetet, én
pedig keresek olyan füveket, mint amiket a síkságon
mutattál. így több élelmünk lesz, és azokat esszük majd.
Ezúttal nem felel, de látszik rajta, hogy feltett szándéka
továbbmenni. És akkor az ép kezével meghúzza a másikon
lévő koszos kötést, amitől hirtelen belém villan a felismerés.
Nem az élelmiszerraktárt keresi, hanem a betegszobát.
Gyógyszerre van szüksége!

~ 252 ~
 Ismét a kezére pillantok. Erőtlenül lóg, az ujjai merevek és
puffadtak. Még a félhomályban is látszik, mennyire sápadt
az arca, és hiába van hűvös, ő izzad.
– Menj vissza! – Gyorsan beszélek, hajt az emésztő
félelem. – Tarver, most azonnal menj vissza a táborhelyre!
Feküdj le!
Ez mosolyt csal az arcára, órák óta először.
– Mintha az anyámat hallanám.
Most az egyszer nem vagyok vevő a vicceire.
– Komolyan mondom! Mozgás, katona!
Bár nem igazán tudom bedobni azt a pattogó, katonás
hangnemet, amivel általában engem akar cselekvésre
ösztönözni, remélem, hogy elégségesek lesznek a szavaim.
Üres tekintettel néz rám, majd összeszorítja a száját, és
ismét elkalandozik a tekintete.
– Nem fogom hagyni, hogy egyedül mászkálj. Még valami
bajod esik, és nem lesz senki, aki segítsen. Ezer év, mire
megtalállak – ha egyáltalán megtalállak.
Letérdelek elé, és felém fordítom az arcát. Kényszerítem,
hogy a szemembe nézzen.
– Nem hagyom, hogy megbetegedj egy fertőzéstől csak
azért, mert nincs annyi eszed, hogy törődj magaddal. Óvatos
leszek.
Morcosán grimaszol, pont olyan, mint egy gyerek, aki nem
hajlandó bevenni a gyógyszerét. Tudja jól, hogy
egymagámban esélyem se lenne messzire jutni. Ha ő nincs,
már biztosan nem élnék, ezernyi formában les rám a halál
ezen az istenverte bolygón.
Már tudom, mivel győzzem meg.

~ 253 ~
 – Ha te meghalsz – suttogom a szemébe nézve -, akkor én
is.

Mire visszaérek a táborba, már beesteledett, és Tarver csak

félig van eszméleténél. Nem sok idő kellett, hogy
megtaláljam az egyik élelmiszerraktárt, de még a
száraztészta, a fűszerek és a cukor látványa sem tudta
enyhíteni a mellkasomat szorító feszültséget. Pedig fel
kellett volna lélegeznem, mert már csak néhány tábla
csokoládénk volt. De most nem az éhség a legnagyobb
problémánk.
A csomagokon ott a stilizált, tótágast álló V, apám lógója,
a görög lambda, ami a LaRoux-t jelenti. Apám meg a hülye
rögeszméje, a mitológia. Kiskoromban az összes régi
históriát elmesélte a háborúzó istenekről és istennőkről, én
pedig már-már azt képzeltem, hogy ő is közéjük tartozik.
Mindenható és mindentudó. Valaki, akit feltétel nélkül kell
imádni. De ki nevez el Icarusnak egy űrhajót? Milyen ember
az, aki annyira önhitt, hogy nem fél attól, hogy lezuhanhat?
Már nem várom, hogy eljöjjön értem. Nem köröznek
mentőhajók a katasztrófa helyszíne fölött. Senki sem keres
bennünket. Hirtelen belém nyilall: az apám biztosan azt
gondolja, hogy már nem élek. Fogalmuk sincs, hol zuhant le
az Icarus. A galaxisban bárhol kiszakadhatott a hiperűrből.
Apám már elvesztette az anyámat.
Nyolcéves korom óta csak én vagyok neki. Próbálom
elképzelni, vajon mit csinál most, hogy azt hiszi, meghaltam.
Az agyam egyszerűen kikapcsol.
Kíváncsi vagyok, élnek-e még azok a mérnökök, akik az
Icarust tervezték, vagy már utolérte őket az apám haragja.

~ 254 ~
 Megremegek, és az ujjhegyeimmel követem a jelet, a
lambdát, ahogy számtalanszor tettem gyerekkoromban.
Könnyebb lenne, ha nem ez a hatalmas roncshalmaz, ez a
tömegsír lenne apám flottájának a vezérhajója.
Háromszor megyek vissza az Icarusba, utoljára egy
fűszerekkel teli edény és többdoboznyi levespor a
rakományom. Tüzet rakok, felmelegítek némi levest, és
megpróbálom belediktálni Tarverba. Vonakodva ül föl,
miután álmában ellökött magától. Beleerőltetek néhány
kanálnyi húslevest, aztán ismét összerogyik. Előkészítem a
tábort éjszakára, ellenőrzőm, hogy a kis mélyedésünkön
túlról nem lehet-e látni a tüzet, hogy a holmink rendben
van-e, hogy Tarver fegyvere ott van-e a keze ügyében.
Hozok egy kis vizet a közeli patakból, és lepedőcsíkok
segítségével megtörlöm az arcát. A bőre ég, amikor
hozzáérek. Félek levenni a kötést a kezéről, hiszen nincsen
nálam steril kötszer, amivel újrakötözhetném. És a seb körül
is fájdalmasan duzzadt a bőr.
De nincs mit tennem, bebújok mellé az ágyba. Annyira
lázas, hogy a hideg ellenére forróság van a takarók alatt.
Közelebb húzódok hozzá, hogy érezzem a szívverését és
beszívhassam az illatát, amiben fű és izzadság keveredik
olyasvalamivel, amit nem tudok megnevezni. Ismerős,
nyugtató. Álmában az ép kezével átölel.

A sötétben arra ébredek, hogy valaki durván lelök az

összetákolt fekhelyről a kemény földre. Lassan térek észhez,
és néhány pillanatig csak arra tudok gondolni, hogy egy
másik túlélő ránk talált, és most azt próbálja kideríteni, hogy

~ 255 ~
van-e valamink, amit érdemes ellopni. A szívem vegytiszta
adrenalint pumpál, minden idegszálam sikít.
Aztán rájövök, hogy Tarver volt az. Magában mormog, a
szívem majd’ kiugrik a helyéről. Ébren van. Ez
mindenképpen jó jel. Az ég eléggé felhős, és a mesterséges
égitest fénye nem hatol át a felhőkön.
A parázsló tűz felé kúszok, és néhány fadarabot dobok rá.
Lassan fellobbannak a lángok, és láthatóvá válik Tarver arca.
Összeszorul a szívem.
Átnéz rajtam, a tekintete vad, üveges, látszik rajta, hogy
fél valamitől – pedig ezt elképzelhetetlennek tartottam
volna, ha nem láttam volna a völgy fölött, amikor a házáról
támadt látomása. Sose hittem volna, hogy ő is meg tud
rémülni, de akkor is ilyen volt az arca, amikor
megpillantotta a völgyben a szülei házát. A motyogása
érthetetlen, a szája száraz és cserepes.
Tarver?
Odakúszok hozzá.
– Hozok egy kis vizet. Hadd...
A homlokához nyúlok, hogy megnézzem, nem lázas-e,
amikor hirtelen ütés ér, és a sárba gurulok. Vadul zúg a
fejem, elhomályosul a látásom. Fejem fölött a csillagok
kavarognak és ide-oda imbolyognak, csak hatalmas
erőfeszítés árán tudom összeszedni magam, miközben
szédelegve próbálok feltápászkodni.
Tarver félig felült, és egyenesen a fejemre céloz a
fegyverével, pedig nem rám néz. Sose gondoltam volna, hogy
ilyen agresszíven tud vicsorogni. A szívverésemmel együtt
lüktet az a pont is, ahol a tenyere az arcomhoz csapódott.
– Tarver? – suttogom alig hallhatóan.

~ 256 ~
 Pislog, és felém fordítja a fejét. A pisztoly csöve megremeg,
majd leereszkedik. Végre összpontosul a tekintete, de a
szívem még mindig vadul zakatol. Nyel egyet, és kiszáradt
ajkaival hangokat formál.
– Sarah – dörmögi.
– Én vagyok az – mondom. Olyan a hangom, mintha
könyörögnék. És tényleg könyörgök. – Kérlek, Tarver. Én
vagyok az. Lilac. A te Lilaced, ismersz engem.
Felmordul és visszadől az ágyra, a fegyvert tartó keze
leesik.
– Istenem, mennyire hiányoztál! – mondja.
– Nem mentem sehova.
Közelebb kéne mennem hozzá, és ismét megnézni a lázát,
de nem sok értelme lenne. Tudom, hogy lángol. A rögtönzött
párna a feje alatt lucskos az izzadságtól.
– Sarah, nagyon szarul vagyok.
Félrebeszél a láztól, másnak hisz engem. Lehet, hogy a
barátnője? Van valakije, aki otthon várja? Most jövök rá,
hogy sose kérdeztem.
– Tudom – suttogom beleegyezően.
Nem tudok rendesen kommunikálni vele. Csak annyit
tehetek, hogy visszamegyek a roncsba, valahogy utat vágok a
belsőbb, kevésbé hozzáférhető részek felé, és megkeresem a
betegszobát.
Tarver motyog valamit, én pedig elég közel csúszok hozzá,
hogy kivegyem a kezéből a fegyvert. Meg se rezzen. A
pisztolyt a farmerembe dugom, bizseregni kezd tőle a
bőröm. Tudom, hogy nem hagyhatom itt a pisztolyt, mert
delíriumában még lelőne.

~ 257 ~
 Nagy levegőt veszek, és megkeresem a zseblámpát, majd
egy pillanatnyi habozást követően Tarver jegyzetfüzetét és
tollát is. Készítenem kell egy térképet. Koromsötétben nehéz
lesz tájékozódni az élesen lejtő folyosók és a törött lépcsők
labirintusában, de nincs időm várni. Tarvernek nincs ideje.
Annyira elesett szegény. Eddig fel se tűnt, de most, hogy
itt alszik a delíriumtól kivörösödve, már látom, milyen
sovány. Félresöpröm a nedves hajat a homlokáról.
Visszajövök – mormogom. – Tarts ki!
Sarah-t szólítja, amikor visszaindulok a hajóhoz, és ettől a
szívem szakad meg. Ha tehetném, ott ülnék mellette, és
lennék az ő Sarah-ja. De nincsen más rajtam kívül, aki
elmehetne gyógyszerért. Magára hagyom a démonjaival, és
leereszkedek a roncsba, figyelmen kívül hagyva a könyörgő
hangot, hogy térjek vissza.

A sötét hajó egy labirintus.

Az utóbbi néhány napban hiába keresgéltem, csak egy
olyan helyet találtam, ahol be tudok menni. Minden
alkalommal ugyanazt az utat kell megtennem visszafelé,
értékes időt töltve azzal, hogy ugyanazokon a romos
átjárókon megyek végig. Minden lehetséges elágazást
kipróbálok, de vagy egy beomlott emeletre, vagy zsákutcába
jutok.
Órák múltán egy tűzoltóállomásra bukkanok, ahol
tűztakarót, fejszét, poroltót és egy maréknyi világító rudat
találok. Hamar rájövök, hogy csak másfél óra után kezd
halványulni a fényük, így ezeket használom időmérésre.
Másfél óránként, bárhol is vagyok, visszafordulok, hogy
megnézzem, milyen az állapota.

~ 258 ~
 Három óra oda-vissza, és megbizonyosodhatom arról,
hogy még nem halt meg.
Már nem is tudom, hányszor tettem meg ezt az utat. A
zseblámpa fénye kezd halványulni, ezért kikapcsolom, és a
világító rudakra hagyatkozom. Betéve ismerem ezt a
folyosót, tudom, hogy hol és mennyire sérült meg. Itt nincs
szükségem fényre.
Jobbra van a mosoda. Egyenesen megyek. Fent további
folyosók vannak, amelyekből legénységi hálók nyílnak.
Felfedezek egy tornatermet, de annyira szétzúzódott benne
minden, hogy csak percek múlva jövök rá, mi is ez. Ha meg
is találom a betegszobát, mennyi az esélye annak, hogy lesz
ott valami használható?
Hirtelen forogni kezd a sötétség, és egy pillanatra attól
félek, hogy a kimerültség miatt elvesztettem az
egyensúlyomat. Behunyom a szemem és kinyújtom a kezem,
hogy a falba kapaszkodjak. Most nem hagyhatom el magam.
Megvárom, amíg elmúlik a szédülés, és eszembe vésem,
hogy egyek valamit, amikor legközelebb visszamegyek a
táborba. Amikor kinyitom a szemem, észreveszem, hogy egy
olyan kereszteződésnél járok, ahol a legutóbb jobbra
fordultam. Ezúttal egyenesen előre megyek, arra, amerre
még nem jártam.
Szabaddá vált acélgerendák és vezetékek nehezítik a
haladást, szétszóródott roncsdarabok vannak mindenütt.
Közel tíz éve láttam az Icarust szétszerelve.
Gyerekkoromban ez volt a játszóterem, amikor a hajó még
alig volt több egy kezdetleges acélváznál és egy vázlatnál
apám mérnökeinek a fejében. Akkor még új volt és tiszta,

~ 259 ~
tele ígéretekkel és lehetőségekkel. Nem volt a
felismerhetetlenségig összeroncsolódva.
Próbálom elképzelni az űrhajót, amiben játszottam. Vajon
akkor tudtam, hogy mire fogják használni a helyiségeket?
Nem emlékszem. Tudtam valaha is, hogy merre van az
orvosi szárny? Voltam valaha beteg?
Nem. De Anna igen! Először gondolok úgy az
unokatestvéremre, hogy nem tör rám rögtön a bűntudat.
Ehelyett feldereng egy apró emlékfoszlány, és vele együtt
valami reményféle is.
Emlékszem a szappan illatára, amikor bevittem Annát a
betegszobába. Nem a szokásos, fanyar gyógyszerszag volt,
hanem könnyű, légies, tiszta szappanillat. A mosoda!
Akkor nem is vagyok messze!
Szappanszagot ugyan nem, de valami mást érzek a
levegőben. Mintha valami étel rohadna a közelben.
Olyan a szag, mint egy hűtőkamrában, ahol már egy hete
nincsen áram. De alig érződik.
A világító rúd egyre halványabb, sietnem kell. Hamarosan
vissza kell térnem Tarverhez. Ellenőrizni kell a kötését, és
leerőltetni egy kis vizet a torkán. Remélem, nem fogja azt
hinni, hogy az életére akarok törni. Ahogy erre gondolok,
lüktetni kezd az arcomon az ütés nyoma.
A világító rúd egyre halványuló fényében alig fél méterre
látok el. Holnap ki kell tennem a zseblámpát a napra, hogy
feltöltődjön. Holnap? Most este van, ugye?
Lehet, hogy már holnap van.
Menj vissza, mondom magamnak kétségbeesetten. Most
csak menj szépen vissza.

~ 260 ~
 Az a különös érzésem támad – már-már babonás
félelmem hogy ha az önkényesen megszabott három órát
túllépem, akkor az a néhány perc jelentheti a halálát. De az
az idő, amit a visszatéréssel töltök ahelyett, hogy gyógyszert
keresnék neki, ugyanolyan végzetes lehet számára.
Továbbmegyek.
Annyira jól látszik az út, hogy itt akár futhatok is. Végre
hasznát veszem a rengeteg gyaloglásnak, még mindig van
energiám, pedig napok óta csak egy-két órákat alszom.
Hirtelen elfogy előttem a rácsos padló, és az üres sötétség
ásít helyette. A kialvatlanság miatt lassan forgó agyamnak
erre már nem sikerül reagálnia. Nincs időm megtorpanni,
zuhanok.

Valami puha fogja fel a zuhanásomat, tompa reccsenés

hallatszik. Elejtem a világító rudat, és levegőért kapkodok,
de hirtelen rám tör a rosszullét. Nem a zuhanástól, hanem a
hűtőkamraszagtól émelygek. Itt erősebben érződik. Túl erős
ez a szag.
Bármire is estem rá, odébb gördülök, és talpra állok. Félig
sokkos állapotban az agyam végigfut egy furcsamód
objektív, ellenőrző listán, hogy a testem rendesen működik-e
még. Tarver megölne, ha tudná, hogy ilyen felelőtlen voltam.
Visszafordulok a világító rúdért, ami csörömpölve esett ki
a kezemből, amikor földet értem. Előrehajolok, hogy
felvegyem, és egyszerre megfagy bennem a vér.
Egy arc van előttem. A rúd még halványzölden dereng, és
megvilágítja az arcüregeket, a kifejezéstelen, üveges
szemeket, a szétnyílt ajkak közötti fogsort.

~ 261 ~
 Felsikoltok, ellököm magam, és a földre zuhanok. A hideg
vasrácsnak nyomódik az arcom, levegőért kapkodok.
Próbálok kicsiket
lélegezni a számon keresztül. Ez a hűtőkamraszag – te jó
isten, és ez ráadásul rothadó hús! – olyan átható, hogy egy
pillanatra átfut az agyamon, hogy akár el is ájulhatok. Még a
nyelvemen is érzem.
Feltápászkodok, és futni kezdek. A sötétben nekiütközöm
a falaknak, a sarkoknál pedig újabb akadályba botlom.
Rálépek valamire, ami besüpped a lábam alatt, a bokám
megrogyik, de azért sikerül megőriznem az egyensúlyomat.
Tudom, ha ráesek valamire, akkor nekem végem. Puha
dolgok. Élettelenek, rothadtak.
Ez a hajó nem útvesztő! Ez egy sírkamra!
Szabadon lógó kábelek csapódnak az arcomba és akadnak
a hajamba. Tovább futok, egyre beljebb, hiába tudom, hogy
egy ilyen hosszú zuhanást követően már képtelenség lesz
oda visszatalálni, ahol bejöttem.
A karom beakad egy meggörbült fémrúdba, oldalra
rándulok, és nekicsapódom a falnak. A sikolyom csak rekedt,
erőtlen zaj.
A kezem végre ajtógombot talál, elfordítom, szinte
bedőlök a kamraszerű helyiségbe, majd berántom magam
mögött az ajtót. Lecsúszok a földre, körülöttem vödrök és
felmosók csörömpölnek, a zseblámpa után kotorászok.
Meleg, aranyszínű a sugara, tompán bár, de bevilágítja a
kamrát: úgy tűnik, ez itt a takarítószekrény. Furcsamód
érintetlen, szép sorban állnak a seprűk és a felmosórongyok.
A szívem majd’ kiugrik a mellkasomból, a fejemet a
térdemre hajtva csak a légzésre koncentrálok. Bármire, csak

~ 262 ~
arra nem, ami odakint vár: a halott szempárok és a
felpüffedt holtestek.
Egy. Te jó isteni Kettő. Három. Négy. Valami reccsent, amikor
ráestem arra a hullára. Eltörtem benne valamit. Olyan volt,
mintegy nedves ág. Nem! Nem! Öt. Hat. Hét. Tarver biztosan
megvetne, amiért futottam. Nyolc. Mi van akkor, ha az egyik
holttest az Annáé? Ó, Istenem! Nem! Kilenc. Tíz. Tizenegy. Szedd
össze magad, LaRoux kisasszony!
Tizenkettő. Senkinek sem használsz azzal, ha gyáván elbújsz a
seprűk közé! Tizenhárom. Tizennégy. Ne légy kishitű!Nem sok
katonát ismerek, aki jobban csinálta volna. Tizenöt.
Húszig jutok el, mire ismét ki merem nyitni a szemem.
Minden egyes lélegzetvételemkor megmoccan a zseblámpa
fénysugara, az erőlködéstől pedig az egész testem remeg. De
többé már nem akar megfojtani a sötétség.
Tarver hazudik, de ezt azért teszi, hogy ne adjam fel, és
ezért nem hibáztathatom. Az a legkevesebb, amit
megtehetnek, hogy bebizonyítom az igazát.
Köszönöm, de inkább azt a lányt választom, akit ismerek.
Erőt veszek magamon, és felállók, majd kinyitom az ajtót.
A galléromon keresztül lélegzek, így próbálva kiszűrni a
bomlás bűzét, miközben visszalépek a folyosóra.
És ekkor lemerül a zseblámpa.
Aprócska hang akad a torkomon, de nem sikítok. Ehelyett
mozdulatlanul bámulok a sötétbe, és arra kényszerítem
magam, hogy lélegezzek.
Valami frissebb illatot is érzek, olyasvalamiét, amit még
nem szennyezett be a halál szaga. Elindulok az illat után a
sötétben, lassan és óvatosan haladva a holttestek és a padlót
borító roncsdarabok között.

~ 263 ~
 Mint kiderül, az illat a közelből jön, ahol hosszú, keskeny
repedés van a hajótesten. Keresztülpréselem magam rajta,
vigyázva, hogy fel ne szeleteljenek a falból kiálló fémdarabok
és vezetékek.
Odakint éjszaka van, de most mégis olyan, mintha fényes
nappalba sétálnék ki. Még sosem éreztem ilyen édesnek a
levegőt, és talán még ennyi csillagot sem láttam az égen. A
felhők elvonultak, és a mesterséges égitest halvány, kék
fénnyel teríti be a világot. Térdre esek, mélyeket lélegzek,
mintha friss oxigénnel kitörölhetném az emlékeimet, hogy
mi van a hajó belsejében. Nem mehetek vissza! Hogy
mehetnék vissza? Képtelen vagyok rá. Az egy sírkamra!
Eddig is tudtuk, hogy abban az eszelős tülekedésben nem
mindenki juthatott el a mentőfülkékhez, de most, hogy
szembesültem a bizonyítékkal, rám tör a hányinger, ha csak
arra gondolok, hogy vissza kell mennem a hajóra. Biztos
közel voltam az egyik evakuációs ponthoz, amikor leestem.
Lekuporodok a sötétben, ötig számolok, majd felállók, és a
külső hajótestet követve visszamegyek a táborba.
Tarver eszméletlen. Szinte megkönnyebbülök, noha nem
tudom, hogy rossz jel-e ez, vagy a pihenés használ neki. De
így legalább nem néz rám lángoló tekintettel, nem nyúl
felém úgy, hogy nem is lát, nem kiabál zagyvaságokat, nem
beszél úgy velem, mintha az anyja lennék, a szeretője, a
szakaszvezetője, vagy bárki, csak nem én.
Hideg vízzel lemosom az arcát és a mellkasát, majd
felemelem a fejét, és próbálom megitatni. Lenyel néhány
kortyot, aztán felnyög, és eltol magától. A kötés alól
sötétvörös csíkok húzódnak a karja belső oldalán. Követem
őket az ujjammal, és próbálok úrrá lenni a rémületemen.

~ 264 ~
 Tarver csendes, meg se mozdul. Félresöpröm a haját a
homlokából és végigsimítok az arcán, ami az utóbbi néhány
nap borostája miatt olyan, mint a smirgli. Fiatalabbnak néz
ki, mint máskor, nem tűnik idősebbnek nálam. Vízbe
mártom az ujjaim hegyét, és végighúzom a száraz,
kirepedezett száján. Még az ajka is felhevült, forró.
Tarver – suttogom, és kezembe fogom az arcát. – Kérlek,
ne... ne hagyj el!
Az egész testem megmerevedik, a beleim összeszorulnak a
rémülettől és a reménytelenségtől, ami most sokkal
mélyebben érint, mint amikor megpillantottam a
holttesteket a roncsban. Nem kapok levegőt, mozdulni se
tudok, csak ráborulok, és remegő kézzel próbálom valahogy
elűzni belőle a betegséget.
– Kérlek, ne hagyj itt egyedül!
Az ujjaim beletúrnak a nedves hajába. A szám megtalálja a
homlokát, majd a halántékát. Erőt veszek magamon, és
próbálok megnyugodni.
– Visszajövök – súgom a fülébe.
Mindig ezt mondom, amikor magára hagyom.
Ugyanannyira ígérem magamnak is, mint neki. Alig bírom
mozdítani a lábam, nagyon fáradt vagyok. Nem akarok mást,
csak idekuporodni mellé.
Arrébb támolygok, és amikor megtörlöm a szemem,
meglátok valamit a tűz fényében. Tudom, hogy az előbb még
nem volt ott, mert akkor még én feküdtem azon a helyen
Tarver mellett.
Egy virág.
Felveszem, remegnek az ujjaim, pedig már tudom, mi ez.
Két szirom összenőtt, egymillióból egyszer fordul elő ez a

~ 265 ~
mutáció. Egyedülálló. Csakhogy már láttam korábban. És az
a virág már nincs meg – megsemmisült az esőtől,
szétmorzsolódott a bőrömön. Ami megmaradt belőle, azt
otthagytam a folyónál, ahol táboroztunk.
De akkor hogy került ide?
A kezembe zárom a virágot, és egy hosszú pillanatra
behunyom a szemem. Az ujjaimmal finoman megérintem az
összenőtt szirmokat, és hirtelen Tarver csendes mosolyát
látom, a szépséget abban a pillanatban, amikor nekem adta a
virágot. Az emlék futótűzként terjed szét bennem, visszatér
az életerőm. Meg tudom csinálni.
Bárki vagy bármi is figyel bennünket, rádöbbenek, hogy ez
egy ajándék, ahogy a kulacs is az volt. Nem tudom, mi a
szándékuk, de az biztos, hogy ez számomra mit jelent.
Nem vagyok egyedül. Lehet, hogy soha nem is voltam,
még a halottakkal teli roncs belsejében sem. Ezek a
suttogások, bárkik vagy bármik is legyenek, ismerik a
gondolataimat. Belelátnak a szívembe.
Behunyom a szemem, nem nézek a Tarver mellett lévő
üres helyre.
A tábor mögött ki lehet venni a roncs fekete monstrumát,
sötétebb, mint az éjszaka, és eltakarja a csillagokat. A sír. A
húskamra. Erőt veszek magamon, hogy ne nézzek vissza
Tarverre, aki ismét elaludt. Mert ha mégse bírom megállni,
lehet, hogy nem lesz erőm visszamenni. Lehet, hogy ezúttal
kudarcot vallók, lezuhanok valahonnan, és soha nem jövök
vissza már.
Elindulok vissza a sírba.

~ 266 ~
– Hogyan osztották meg egymást közt a feladatokat?
– Mire gondol? Hogy ki hozta ki a hajóból azt; amit használni
tudtunk?
– Igen.
– Túlnyomórészt fi csinálta.
– Nincs szükségünk a viccelődésére! Hogyan osztották meg a
feladatokat?
– Gondolom, az erősségeinknek és képességeinknek megfelelően.
– Mik voltak LaRoux kisasszony erősségei?
– Frizura, szemfestés, illetve az, hogy messziről ki tudta szúrni az
esetleges ballépéseket.
– Őrnagy! Vegye tudomásul, hogy megjegyezzük, mennyire nem
hajlandó együttműködni velünk!
– El tudta végezni a kulimunkát meg az egyéb kisebb feladatokat.
– És ön?
– Én úgy gondoltam, hogy ezzel sokat segít.

~ 267 ~
 25. FEJEZET

TARVER

AMIKOR MEGJELENIK MELLETTEM A TESTVÉREM, Alec, nem

tudom miért, de valami furcsa érzés fog el. Ügy csiklandozza
az elmémet, mint valami idegesítő viszketés. De most inkább
fölfüggesztem a gondolkodást, és hagyom ismét lecsukódni a
szemem.
Korábban Lilacet néztem, de azt hiszem, most ismét nincs
itt. Egyre csak jön-megy, jön-megy, és mindig van nála
valami. Olyan sok mindent cipel. De honnan? Ebben a
világban nincs is annyi minden. Nincsenek holmik, tárgyak,
más emberek, ötletek, sőt remény sincs. Csak ő.
Nagyon remélem, hogy ha majd arra kerül a sor, akkor ő
hal meg először kettőnk közül. Rossz lesz neki, ha én.
– Azért elég morbid, hogy ezen gondolkodsz, T.
Az ágyon ott fekszik mellettem Alec a könyökére dőlve,
úgy, mint amikor kiheveredtünk a szabad ég alá nyári
éjszakákon.
De attól még a valóság az valóság Mi mást remélhetnék
számárai
– Ne nézz rám, ez a lány a te lelki társad.
Ez a lány nekem aztán semmim.

~ 268 ~
 És akkor, mintha hideg vizet loccsantottak volna az
arcomba, úgy vág belém a felismerés: gyors, megrázó, elakad
tőle a lélegzetem. Alec, te halott vagy.
– Nem muszáj az orrom alá dörgölni – vigyorog
könnyedén. – A legjobbakkal is megesik, T.
Egy pillanatig csak koncentrálok, várom a remegést, a
fémes ízt a torkomban, és hogy a bőrömön érezzem a
suttogásokat. De a kezem nem remeg. Alec, te nem látomás
vagy!
– Nem, én teljes mértékben te vagyok. Önkívületben vagy.
Ami azt jelenti, hogy egy kicsit visszatérhetek a túlvilágról.
Amúgy rosszabbra számítottam. De túl lehet élni. Ezt nem
poénnak szántam.
Istenem, de szörnyű volt.
– De azért hiányzott neked.
Igen. Minden egyes nap.
– Sajnálom, hogy elmentem, T. Nem állt szándékomban.
Ez miféle hely?
Fogalmam sincs. Valami lakatlan bolygó.
– Lakatlan? Azok után, hogy mennyit költöttek a
terraformáció utáni csíráztatásra? Mi történhetett itt, hogy
csak úgy szedték a sátorfájukat?
Fogalmam sincs, de van itt valami. Lilac azt hiszi, hogy
valami életforma próbál kommunikálni velünk. Eddig semmi
rossz szándékot nem mutattak. Lehet, hogy ártalmatlanok.
– Ez nem túl valószínű, T.
Ugye nem? De ezt nem mondhatom meg neki. A
nagyvállalatoknak nem szokásuk csak úgy pánikszerűen
elrohanni, mert véletlenül valaki más birtokán vertek tábort.
– Hmmm. És mi van a lánnyal? Egész jó lábai vannak!

~ 269 ~
 Észrevettem.
– Éjszakánként átölelted. Klassz lehetett.
Próbáltam nem tudomást venni róla.
– PfFf! Tényleg megsajnálnálak, csak hát én ha akarnám,
se tudnám megérinteni.
Igazából én se. Ő az a fajta lány, aki rögtön elutasít, ha
megtudja, ki vagyok.
– Nos, T, ha bármikor be akarnál próbálkozni nála, azt
mondom, itt az idő. Nem igazán vannak vetélytársaid,
hacsak engem nem sorolsz közéjük. Merthogy természetesen
nagyon jóképű vagyok, még holtomban is.
Nem! Amikor lehetősége volt rá, visszautasított. Tudom, mit
gondol rólam. Nem akarom csak azért még egyszer
megpróbálni, mert most már nincs más választása.
– Valóban így gondolod?
Nem!
– De így azért könnyebb, ugye?
Sokkal.
– Akkor mit fogsz csinálni?
Fogalmam sincs.
– Mostanában sokszor ezt gondolod, T. Azelőtt sose
hallottam tőled ilyesmit, egyszer sem. Mikor tanultad ezt a
két szót?
Amikor lezuhant a sebezhetetlen űrhajó, amit az apja épített.
Amikor Lilac elkezdte látni a jövőt, amikor megjelent apa és
anya háza a völgyben, ami a galaxis túloldalán van. Most már
sok mindenről fogalmam sincs.
– Meg kellene csókolnod. Az klassz lenne.
Micsoda?! Rendben, Alec. Szóval mi történik a mágikus csók
után?

~ 270 ~
 – Kit érdekel, mi lesz utána? Lehet, hogy holnap meghalsz.
Nem gondolod, hogy még ma meg kellene csókolnod?
Talán nem kellene ma megcsókolnom, mert holnap
meghalhatok.
– Unalmas. És nem is logikus.
Önkívületben vagyok, hallucinálok, te meg logikát vársz
tőlem?
– Veled kapcsolatban a lehető legmagasabbra tettem a
mércét, T. Ha nem is csókolod meg, legalább írtál már neki
verset?
Viccelsz?
– Akkor igen. Csak még nem mutattad meg neki.
Nem. Anya verseit szereti.
– És akkor a tieid nem lennének elég jók?
Valami olyasmi.
– Marhaság.
Hmmm.
– Hmmm.
Alec?
– Igen, T?
Most mit csináljak?
– Ne add fel. Vissza kell jutnod anyáékhoz. Nem
veszíthetnek el mindkettőnket.
Igazából sose gondoltam ebbe bele. Nem tudom, miért.
Sokszor csak egy hajszál választott el a haláltól.
– Sose gondoltam, hogy elveszítik az egyik fiukat. Csak
tedd az egyik lábadat a másik elé, T. Tudom, hogy képes vagy
rá. Mindig menni szokott.
Végignézek rajta, magamba iszom az arcát. Mosolyog,
nem öregebb, mint amikor meghalt, és ugyanazzal az elnéző

~ 271 ~
szeretettel néz, mint amikor otthon megengedte, hogy utána
másszak a dombokon és a hegyeken.
Ne menj még, kérlek!
– Itt maradok, amíg alszol.
Amikor kinyitom a szemem, tudom, hogy valami
megváltozott. A szemhéjam már nem nehéz, és a napfény
sem éget. Nagy levegőt veszek, összeszedem magam, és
egyszerre könnyebbnek tűnik a mozgás. Tudom, hogy
valami megváltozott, de nem tudok rájönni, hogy mi.
Ismét pislogok, és akkor észreveszem, hogy Lilac fekszik
mellettem. Megköszörülöm a torkom, mire összerándulva
felriad, és anélkül, hogy kinyitná a szemét, kitapogatja a
csuklómat, és ellenőrzi a pulzusomat. Aztán félig
felkönyököl, hogy elérje a homlokomat, de a szeme még
mindig csukva.
Abban a pillanatban, hogy megérzi, hűvösebb a bőröm,
felpattan a szeme, és rám mered:
– Jó reggelt!
Alig van hangom, szárazán krákogok. Az ujjaim hegyével
megérintem az arcát. Bőrén elkenődtek a koszcsíkok az
izzadságtól, a másik oldalon pedig egy ütés bekékült nyoma
húzódik. A szeme vörös a kialvatlanságtól, alatta bíbor körök
ülnek. Már a monoklija se látszik, amit a
kényszerleszálláskor szerzett.
– Tarver.
Ez inkább kérdés, mint kijelentés.
– Szerintem igen – suttogom. – Mi a fene...
– Beteg voltál.
Le se veszi rólam a szemét. Oda se néz, csak fogja a
kulacsot, és gyakorlott mozdulattal a számhoz emeli. Vajon

~ 272 ~
mitől csinálja ennyire spontán? Gyakorolta? Óvatosan iszom
egy kortyot.
– Mennyi ideig?
Most már egy kicsit tisztább a suttogásom. Szegény Lilac
ijesztően néz ki. A kék inge csupa kosz, barnásvörös foltok
jelzik, hogy hová törölte a kezét.
Nem tegnapelőtt szerezte a mosodában? Teljesen tiszta
volt, amikor lefeküdtünk aludni.
– Három napig.
Most ő suttog rekedten.
Úgy érzem, mintha hirtelen kiszorulna belőlem a levegő.
– Jól vagy? Van itt még valaki?
– Nincs – mondja. – Csak én.
Nem tudok mit mondani. Telnek a másodpercek, csak
bámuljuk egymást. Szédülök, ő lassan, óvatosan veszi a
levegőt, hogy ne vágja a légutak. De minden csak egy
hajszálon függ.
És akkor vékony, kemény vonallá szorítja össze a száját.
Látom, hogy összeszedi magát.
– Van nálam aszpirin és egy tábla katonai csokoládé is –
mondja hirtelen támadt céltudatossággal. – Találtam
antibiotikumot a hajó betegszobájában. Attól lettél jobban.
Készül felállni, de látom rajta, hogy mennyire kimerült. A
kezére támaszkodva tápászkodik fel, remeg a lába, muszáj az
ajkába harapnia.
Ahogy elmegy, felemelem a fejem, és a pillanatnyi
szédüléssel nem törődve szétnézek a mi kis fészkünkben.
A készleteink megsokszorozódtak. Nem nagyon tudok
nézelődni, mert már jön is vissza, és kicsomagol egy

~ 273 ~
csokoládét. Még a legkisebb mozdulatomat is annyira
feszülten figyeli, hogy az már nyugtalanító.
Már-már olyan, mintha birtokolni akarna, ahogy letérdel
mellém, hogy segítsen felülni, és úgy fogja a csokit, hogy az
ép kezemmel törhessek belőle egy darabot.
Nagyon jó íze van. Istenem, ezek szerint tényleg
haldoklóm.
Haldoklóm, Alec. A szüleim arca, egy lány, akivel az Avonon
randiztam. Emlékszem... mire emlékszem?
De elhessegetem a gondolatot, ő pedig a kulacsért nyúl,
hogy bevehessem az aszpirint. Ismét egymást bámuljuk.
Még azelőtt megmozdulok, hogy egyáltalán késztetést
éreznék rá. Az ép karommal magamhoz intem, és ő mellém
is telepszik, majd a vállamba fúrja az arcát. Végigfut rajta a
remegés, de nem omlik össze.
– Megmentetted az életemet – mormolom. – Már megint.
– Muszáj volt. Nélküled egy napig se maradnék életben.
Alig lehet hallani a hangját. A keze végigkúszik a
mellkasomon, és megpihen a szívem fölött.
– Pedig nagyon úgy tűnik, hogy három napig sikerült –
mondom.
Amikor nem látja, felemelem a bekötözött kezemet. Az
ujjaim
már nem olyan duzzadtak, kicsit megmozgatom őket, és nem
érzek fájdalmat. A kötés tisztának tűnik.
– Te kötözted be a kezemet?
– Aha. De nem nagyon értékelted. Őrnagy úr, nálad
mocskosabb szájú emberrel még nem találkoztam. Felét
nem is ismerem azoknak a nyelveknek, amiken te tudsz

~ 274 ~
káromkodni. Örülök, hogy nem vagyok a katonád. De azért
így is elég sokat tanultam.
– Túl sok helyen szolgáltam már. Felszed ezt-azt az ember
ott, ahol még megmaradtak a régi kultúrák. – Megérintem a
haját. – De ha azt mondod, LaRoux kisasszony, hogy ebből
bármit is megértettél, akkor újra kell gondolnom a rólad
alkotott véleményemet.
– A szövegkörnyezet azért segített.
Egy ideig hallgatunk, lesimítom a haját. Válaszul kissé
elfordítja a fejét, és ismét látom az arcán az ütés nyomát:
elég szembetűnő a világos bőrön.
Tulajdonképpen egy ököl halvány lenyomatát látom, ami
csak tőlem származhat. Elfojtom a feltámadó bűntudatomat,
és inkább valami másra összpontosítok.
– Voltak suttogások? Sok mindenre emlékszem, ami nem
stimmelt, hacsak időközben nem vittél magaddal egy
étterembe, hogy most eltitkold az egészet. Nem tudom,
lázálmomban hallucináltam-e, vagy tényleg látomásaim
voltak.
– Szerintem a lázálom miatt láthattál dolgokat.
Habozik, és gyorsan a tűzre fordítja a tekintetét, mintha
valami olyasmit látna, ami számomra láthatatlan.
Szeretném tovább faggatni, megkérdezni, hogy mi volt az,
de megrázza a fejét.
– A szüleid háza óta semmit sem láttam. De te igen.
Különféle neveken szólítottál. Addig sose tűnt fel, mennyire
jólesik, amikor egyszerűen csak Lilacnek szólítasz.
– Lilac?
Ismét megsimogatom a haját, ahogy közelebb húzódik.
Nem akarom, hogy megmozduljon.

~ 275 ~
 – Én sosem tennék ilyent, LaRoux kisasszony. Ez
egyáltalán nem lenne illendő. Tudom, hol a helyem, de
mégis úgy tűnik, hogy folyamatosan szidalmazlak, ha
hallucinálok. Anyám nagyon büszke lenne rám.
– Hát, tényleg nem illendő – mormolja, és végre eltűnik
valamennyire az a durva él a hangjából. Most derűsen
beszél, és nekidől a haján nyugvó kezemnek. – Remélem,
nem ma este érkeznek meg a mentőcsapatok. Képzeld el, mit
gondolnának.
Igen, elképzelem. Mekkora marhaság azt gondolni, hogy egy
olyan lány, mint te, egyáltalán ránéz egy olyan fickóra, mint én.
Hülye vagyok, hogy itt fekszem, és ölelgetem ezt a lányt, aki
rendes körülmények között egy pillantásra se méltatna.
– Holnap muszáj lesz elinduljunk.
A testem még a gondolattól is irtózik, a végtagjaim mintha
ólomból lennének.
– Egy fenét! – vágja rá élesen. Nem volt ilyen acélos a
hangja az ittlétünk első néhány napja óta. – Nyugton
maradunk. Majd én visszamegyek az űrhajóba, és
megnézem, mit találok.
Érződik valami a hangján, amikor ezt mondja. Valami
feszültség. Ismét a szemébe nézek.
– Mehetünk együtt holnap, vagy legrosszabb esetben
holnapután.
Elhúzódik és felül, majd a fejét rázva ismét harapdálni
kezdi a száját. Szeretnék utánanyúlni, és visszahúzni
mellém.
– Ott bent nem... nem jó – mondja. – Még néhány nap, és
szerintem nem sok időt tudnál eltölteni ott úgy, hogy ne
betegedj meg.

~ 276 ~
 – Mi van ott, Lilac?
De a válasz már akkor megnyomja a gyomromat, amikor
még csak a kérdést tettem fel.
– Ööö.. . tudod, nincs áram meg ilyesmik. Minden rohad.
Alighogy kimondja, rögtön el is hallgat, és összeszorítja a
száját.
A bőre fehérségéből majd’ kiugranak a szeplők. Az a szorító
érzés a gyomromban nem tévedett. Nem mindenkinek
sikerült elhagynia a hajót.
– Lilac, nem mehetsz vissza oda többé! Bármit is hoztál ki,
van belőle elég.
– Fejezd be! – suttogja feszülten. – Ha nem vagy velem,
már a második napon felfalt volna az a fenevad. Valamivel
meghálálhatom én is, nem leszek sokáig távol.
– Már megháláltad. – A kezéért nyúlok, hogy a
tenyerembe zárjam. – Mindkettőnket megmentetted,
amikor rövidre zártad az áramkört a mentőkabinban. Nem is
érdemes számon tartani, hogy ki mentett meg kit.
– Tarver, csak megnehezíted a dolgot. – Lehunyja a
szemét. – Ott bent sötét van és hideg, és még nagyobb csönd,
mint az űrben. Összes sem lehet azzal hasonlítani, hogy itt
vagyok veled. De a hajó tele van mindenféle hasznos
holmival, amire szükségünk van. Ha én lennék beteg... –
Látom a nedvességet a szempilláján, de nem hajlandó
pislogni, így a könnyek lefolynak az arcán.
Mi történt vele azon a hajón?
Próbálok némi nyugodtságot csempészni a hangomba,
pedig nem vágyom egyébre, csak hogy olyan erősen
magamhoz szorítsam, hogy elvesse az ötletet, és ne akarjon
egyedül visszamenni.

~ 277 ~
 – Én nem mennék be oda. Ez egy elég egyszerű
kockázatelemzés. Biztos, hogy van bent csomó olyasmi, ami
jól jönne. De sokkal jobb, ha mi épségben megmaradunk.
Nem kerülhetünk mindketten a padlóra, az végzetes lenne. A
ruháknál meg az ennivalónál sokkal fontosabbak vagyunk
mi.
Lassan, vonakodva ereszkedik vissza mellém, de félúton
megáll. Előhúzza a derékszíjából a Gleidelt, és felém nyújtja.
– Gondolom, ezt most vissza kell adnom. Bár azért
megtaníthattad volna, hogy kell használni. Fogalmam sincs,
hogy kell bánni vele.
Annyira beteg voltam, hogy még csak észre sem vettem a
hiányát, döbbenek rá.
– Szeretnéd megtanulni használni? – kérdezem, miközben
magam mellé teszem a pisztolyt, és ismét lazítok az ölelésen.
– Talán, majd ha kicsit jobban érzem magam, hogy el tudjak
futni, ha kell.
– Ne csináld már! – Oldalba bök. – Tudod, hogy
gyorsabban futok, mint te. Szóval megmutatod?
– Azok után, hogy kijelentetted, hogy simán utol tudsz
érni, hogy lelőj?
Szorosan átölelem, és elfordítom a fejemet, hogy
elhelyezkedhessen az állam alatt.
– Makacs vagyok – figyelmeztet. – Nem gondolod, hogy
esetleg várhatnál reggelig, hátha elfelejtem.
– Eszembe sincs, LaRoux kisasszony. Lelőnél, ha
megpróbálnám.
Továbbra is csak heverek, ő pedig már nyugodtabban
veszi a levegőt. Ismét eszembe jut Alec és a beszélgetésünk.
Remélem, én halok meg először.

~ 278 ~
 Vajon ő is gondolkodott már ezen? Hogy mi lesz vele?
Elszorul a torkom, amikor rádöbbenek: nem arról beszél,
hogy meg akarja tanulni megvédeni magát arra az esetre, ha
velem történne valami.
Egy kicsit tanítgatnom kéne. Ha megmutatom neki a
beállításokat, akkor legalább konyít majd valamennyire a
fegyverhez. De másra ezzel kapcsokban gondolni se merek.
Megfordulok, hogy jobban megnézzem most, hogy
elaludt.
A farmernadrág végigszakadt a térdénél, látszik a sártól
piszkos bőre. A kék ing nincs betűrve, és sötétlik rajta a kosz.
Megpróbálta összekötni a haját egy szalaggal, de
kibuknak a vékony, göndörödő tincsek, és szinte keretbe
foglalják az arcát. Erről eszembe jut, hogyan lebegett a haja a
súlytalanságban, amikor a bolygó felé zuhantunk.
Piszkos foltok keverednek az arcán a szeplőkkel és az ütés
nyomával. A szája még álmában is egyenes, határozott.
A szeme alatt bíbor félkörök vannak, pedig izzadt,
leharcolt és kimerült.
Még sosem láttam ilyen gyönyörűnek.

~ 279 ~
– Nem maradtak ott a roncsnál.
– Ezt már tudják. Nem volt más lehetőségünk; el kellett mennünk.
– Miért?
– Nem láttunk a közelben mentőhajót . A sok holttest miatt pedig
fennállt a veszélye, hogy hullamérgezést kapunk. Valami mással kellett
próbálkoznunk.

~ 280 ~
 26. FEJEZET

LILAC

A MÁSODIK NAP DÉLUTÁNJÁN már azzal kell fenyegetnem

Tarvert, hogy a mellkasára ülök, ha állandóan felkel az
ágyból. A fenyegetéseimet követő tűnődő tekintete és az,
hogy elgondolkodva hallgat, mindennél jobban árulkodik
arról, hogy jobban érzi magát. Én pedig ezt nem bánom.
Nem sok mindentől pirulok el azóta, hogy delíriumában a
volt barátnőjét szólongatta. Kompromisszumként
megengedem neki, hogy felüljön és megborotválkozzon – jó
látni, hogy végre kezd egy kicsit hasonlítani önmagára.
A harmadik nap reggelén megbeszéljük, hogy az lesz a
legjobb, ha keresünk valami jó kilátást nyújtó helyet, és
onnan körbenézünk. Mióta lezuhantunk, most először
beszélünk a jövőről. Ha tudnák, hol vagyunk, akkor biztosan
megjelentek volna a mentőegységek a roncsnál. Most már
biztos, hogy az Icarusnak nem sikerült sugároznia a
koordinátáit, mielőtt lezuhant volna. Még a mindenható
LaRoux se tudna most megtalálni bennünket, pedig semmi
kétségem afelől, hogy fenekestül felforgatja a galaxist, még
akkor is, ha végül csak a sírhelyemre bukkan rá.

~ 281 ~
 Nem távolodhatunk el túlságosan az Icarustól, mert ki
tudja, hátha mégis leszáll egy mentőhajó, de túl közel sem
maradhatunk hozzá. Itt ez a rengeteg hulla, a levegő tele
vegyi anyagokkal, a földet pedig beborítják a különféle
roncsdarabok.
A hajó külső vázán mászunk fel, a legmagasabb pont felé
tartunk. Feltámadt a szél, a roncs tiltakozón sóhajtozik és
nyikorog. Tarver szerint az Icarus most már többé-kevésbé
elfoglalta végleges nyughelyét, és elég biztonságos.
Viszonylag egyszerű az út, mert ahogy széthasadt a haj
tótest, rengeteg kapaszkodó meg pihenőhely keletkezett. De
Tarver mégis sápadt és izzad, mire a csúcs közelébe érünk.
Csak akkor hasít belém a felismerés, amikor már a hajó
lejtős csúcsán állok, az egyik kezemmel az elferdült
antennarendszerbe kapaszkodva, hogy mi most egy olyan
helyet keresünk, ahol hosszabb ideig ellakhatunk.
És nem idegenkedem a gondolattól.
Sose vallanám be Tarvernek, de nincs más hely, ahol
szívesebben lennék. Jó itt a napra kifeküdve pihegni, és
várni, hogy utolérjen. Mert mi vár rám, ha megmentenek? A
barátaim rám se ismernének, és hidegen hagy a gondolat,
hogy ismét pletykák és partik töltsék ki a mindennapjaimat.
A legjobb hatfogásos ebéd sem ízlett annyira, mint a hosszú
gyaloglások után elfelezett katonai csokoládé, amit friss
forrásvízzel öblítettünk le.
Nem mondanék nemet egy forró fürdőre, de mivel Tarver
mellettem van, éjszaka sem fázom.
Csak akkor érzem rosszul magam, ha a bánatos apámra
gondolok.

~ 282 ~
 Leteszem a hátizsákot, és kiveszem belőle a kulacsot.
Amikor Tarver utolér, odakínálom neki. Iszik, és ezzel
leplezni tudja, hogy alig kap levegőt, de a kezén látszik, hogy
remeg.
Tőlünk keletre fekszenek azok a baljós, hófödte
hegycsúcsok, amiken keresztül jöttünk. Nem is értem,
Tarver hogy tudott rávenni, hogy nekivágjak az útnak. Lehet,
egyszerűen túl naiv voltam, és nem fogtam fel, milyen nehéz
lesz az átkelés.
A lenti tábor úgy néz ki, mint valami játék baba
kiegészítői. Nem látom a mocskos kötéseket, és a csokoládé
csomagolópapírjait sem. A folyó és a vele párhuzamos
erdősáv kivezet a hegyvidékről, és beleveszik a messzeségbe.
A tenyeremmel szemellenzőt formálva látok valamit, ami
óceán lehet vagy sós síkság, épp hogy kivehető a látóhatár
szélén. A másik irányban a hullámzó dombok egyre csak
zsugorodnak, és mind laposabbak lesznek, míg végül
eltűnnek egy hatalmas erdő szélén. Olyan az egész, mint
valami poros múzeumban kiállított festmény. Sosem láttam
még ekkora nyílt területet – egy pillanatra elszédülök, és
elveszettnek érzem magam, majd fulladozni kezdek a
hirtelen túl dússá vált levegőtől. Egy kéz ér a derekamhoz,
visszaránt a valóságba. Még szorosabban markolom a
használhatatlan antennarendszer egy darabját.
Megfordulok, és Tarvert látom: sápadt, de mosolyog.
– Itt fent jobban fúj a szél. Fázol?
– Mit csinálnál, ha azt mondanám, hogy igen? –
Visszavigyorgok rá. – Adnál kölcsön a lázadból?
– Gondoskodom, tehát adok.

~ 283 ~
 Közelebb lép, és görcsösen összerándul a mellkasom. Ö is
az antennába kapaszkodik, és megveti a lábát a szélben.
Nem fest valami jól. A mosolya és a lazasága ellenére túl
erősen szorítja azt a fémdarabot, majd neki is dől.
A hátizsák mellé térdelek, és előhúzom a jegyzetfüzetét.
– Tudsz térképet rajzolni?
– Hát persze – feleli Tarver.
Leül mellém, én meg igyekszem nem mutatni, mennyire
megkönnyebbülök, amiért a szeme körül már nem
ráncolódik annyira a bőr a kínlódástól. Bárcsak hagyná,
hogy egyedül másszak. De amióta magához tért, nem hagyja,
hogy túl messzire kóboroljak tőle. Talán attól fél, hogy az
ígéretem ellenére visszamegyek a sírkamrává vált hajóba.
Vagy lehet, hogy egyszerűen csak kedveli a társaságomat.
Vállat vonok, és próbálom elhessegetni a gondolatot, még
mielőtt ismét elvörösödnék.
Elveszi tőlem a jegyzetfüzetet, és átlapozza. Csak most jut
eszembe, hogy két lap közé lepréseltem a virág hasonmását,
amiről még mindig nem beszéltem neki. De nem veszi észre,
kitartóan lapoz, és csak annál az oldalnál áll meg, amire a
betegsége idején felvázoltam ezt-azt.
– Ezeket te rajzoltad?
A hangjából semmit sem lehet megállapítani, miközben a
térképek fölé hajol, amiket a tönkrement fedélzetekről
készítettem.
– Az első nap után kezdtem elfelejteni, hogy hol jártam
már. – Továbbra is a látóhatárt nézem, és óvatosan a
sarkamra nehezedek. – A sötétben minden összefolyik.
Tarver visszalapoz a térképeim előtti oldalra, amin egy
befejezetlen vers töredékei vannak. Hanyagul odavetett

~ 284 ~
szavak a bíborszínű virágokról, amiket együtt találtunk –
valami szép a magány tengerében.
Amikor beteg volt, megpróbáltam elképzelni, milyen
lenne, ha rólam írna. Most, a nappali világosságban mindez
nevetségesnek tűnik. De ő le nem veszi a szemét a versről.
Tudja, hogy láttam. Nem olvastam el minden versét, mert az
olyan lett volna, mintha elfogadnám a közelgő halálát. De
érzem rajta, hogy tele van kérdésekkel.
Hogy betörtem-e a magánszférájába, amikor nem volt képes
megakadályozni ebben.
Jelentésekre számítottam, a vadvilággal kapcsolatos
feljegyzésekre, de minden oldal versekkel volt tele.
Csak hallgat, én pedig a farmeremen babrálom a
szakadást, ami egyre szélesebb lesz, ahogy a szálakat
húzogatom. Máskor is szoktunk nagyokat hallgatni, de most
szinte könyörög a csend, hogy törjük meg.
Én szólalok meg.
— Az otthoni rajzleckéim inkább virágokra és tóparti
látképekre összpontosítottak, de azért a térképeim is
megfelelnek a célnak.
Tarver felmordul, és egy üres oldalhoz lapoz. A ceruza
hegye a fehér lapon mozog. Tarver tekintete a távolba réved.
Alattunk a roncs szívbemarkolóan felnyikordul, amitől
Tarver pislog egyet, és abbahagyja a messzeség bámulását. A
látóhatár felé fordul, és gyorsan, gyakorlott mozdulatokkal
nekilát felskiccelni a tereptárgyakat. Kíváncsi vagyok, hová
megyünk – az erdő vagy a dombok felé, esetleg a folyó
mentén? Vajon eljutunk-e valaha a tengerhez?
Hol a papírt nézi, hol a tájat – én pedig le nem veszem róla
a szememet. Ha észre is veszi, hogy bámulom, egy szót sem

~ 285 ~
szól: a feladatára koncentrál, hagyja, hogy zavartalanul
nézzem a profilját.
Még mindig sápadt, de már biztosabban áll a lábán. Olyan
sovány, hogy az már szinte fáj, de sikerült némi szárított
tésztát, lisztet és zsírt kimentenem a konyhából – csupa
olyasmit, amit a természetben hiába keresnénk. Jobb
ételeket fogunk enni. Meg fog erősödni.
Az ajkát harapdálja, így összpontosít. Teljesen lenyűgöz,
szinte hipnotizál az a gödröcske az arcán. Annyira elmerülök
a részletekben, hogy észre sem veszem, amikor abbahagyja a
rajzolást, és feszülten figyelni kezd valamit.
– Lilac.
Bűnbánóan szólalok meg, amint magamhoz térek a
révületből.
– Én nem!
– Van itt valami... gyere, nézd meg!
Remeg a hangja, és mereven néz előre. A dombok felé
fordulok, valami állatra számítok, vagy további túlélőkre,
esetleg egy mentőhajóra. De amit ehelyett látok, az teljesen
felvillanyoz.
A szemünk előtt virágtenger hullámzik, ugyanazok a
bíborszínű virágok, amiket az első este láttunk a síkságon,
amikor Tarver megpróbálta elterelni a figyelmemet arról,
hogy épp megőrülni készülök.
Pont olyanok, mint a noteszébe rejtett virág. A virágok
sávja a szemünk láttára növekszik, és a dombokon át a távoli
erdő párás zöldje felé kanyarog.
Tarver egész testében remeg. Én is szédülök, a bőröm
bizsereg, viszket, egyszerre forró és hideg.

~ 286 ~
 – Ez nem lehet igaz! – Levegőért kapkodok, pislogok,
hunyorítok: de a virágok még mindig ott vannak. – Ez csak
egy látomás.
– A kulacs! – mondja Tarver. – Ők csinálták, nem?
Nyelek egyet. A virág olyasvalami volt, amit nekem és csak
nekem csináltak. Ha ezt elmondanám neki, végre
megértené, mit jelentett nekem ez abban a rettenetes, sötét
pillanatban. Hogy emlékeztetett, miért is kell visszamennem
a halottakkal teli hajóroncsba. Egyetlen ember van az egész
galaxisban, akiért ezt megtettem. De egyelőre nem tudhatja
meg.
Tovább gyarapodik a virágok sora, minden pillanattal
egyre sűrűbben nőnek és egyre élénkebb színűek lesznek,
egészen addig, amíg az erdő felé vezető mélyedés teljes
egészében bíborszínben nem pompázik a napfényben. Ez a
keskeny sáv pontosan úgy néz ki, mint egy kanyargó, vörös
folyó – vagy pedig út.
Eláll a lélegzetem.
– Tarver! Utat mutatnak nekünk! Ezt próbálták... – de
nem jön ki hang a torkomon, a szívem pedig majd’ kiugrik a
helyéről.
Tarver rám néz.
– Mit próbáltak? Miről beszélsz?
– Az emberek, akiket láttam, mutattak valamit. A hang,
amit hallottam, a síkság felé vezetett minket az erdőből. Még
a szüleid házánál a kerti ösvény is a távolba vezetett –
errefelé. És most ezek a virágok... Nem tudom, lehet, hogy
túlságosan bele akarok látni valami értelmeset ebbe az
egészbe.

~ 287 ~
 – Szerinted utat mutatnak nekünk – mondja Tarver, és
visszafordul a dombok felé. – De hová?
Állunk, és nézzük magunk előtt a tiszta, fényes ösvényt.
Csak azt akarom kideríteni, hogy valódiak-e a virágok, hogy
olyan kézzelfoghatók-e, mint amelyik a jegyzetfüzetben van.
Hogy ez vajon valamiféle álom-e, ahol a fizika törvényei nem
léteznek.
– Lilac! – Tarver sürgető hangja kizökkent a kábulatból. –
Nézd!
Egészen közel hajol hozzám, borostás arca az enyémhez
ér.
Ugyanabba az irányba nézünk. Olyan közel van, hogy érzem
az illatát, és a bizsergést ott, ahol egymáshoz érünk.
Ez nem álom.
– Odanézz! – A fák felé mutat. – Van ott valami! Látod a
csillogást?
Csak ennyit tudok tenni, hogy ne fordítsam az arcomat az
övé felé – ahogyan a növények nőnek a fény felé. Nagy
levegőt veszek, és igyekszem összpontosítani, de nem
veszem észre azonnal. A szememet erőltetve nézem az
erdősávot, ami nyugatról határolja a dombokat.
És akkor hirtelen megpillantom! Aprócska csillogásként
kacsint rám a visszavert napfény az erdő széléről.
– Egy roncs – suttogom hitetlenkedve. – Az a hajó egyik
darabja, ami ott ért földet. Még egy lezuhant mentőkabin.
Tarver lassan leengedi a kezét, de ezúttal nem húzódik el.
Ő is azt a valamit nézi.
– Szerintem nem. – A hangja halk, a szélfújástól alig
hallatszik. – Nehéz megmondani, de azt hiszem,

~ 288 ~
egyenletesen kivágták körülötte a fákat. Szerintem egy
épület.

Nincs, mivel táplálni a tüzet a dombok között, fogcsikorgató

hideg van, de nem érdekel. Tarver becslése szerint két nap,
mire az erdő széléhez érünk. Napnyugtakor látom a fákat a
távolban, a látóhatár szélén. A virágtengert elnyelte a köd,
miközben visszamásztunk a roncsba, de most már tudjuk,
hová vezetnek bennünket. Hogy miért? Mi célból? Ötletünk
sincs, de ha az ott egy épület, és valódi, akkor ez lehet a kulcs
a megmenekülésünkhöz.
– Meleg víz! – mondom vidáman, és kézzel eszem az üres,
hideg tésztát.
Sosem ettem még ilyen jót.
– Tető a fejünk felett! – feleli Tar ver, és ő is egy maréknyi
tésztát majszol, amit még indulás előtt főztem.
A roncsban a konyhai raktárhelyiségeknek örültem a
legjobban, persze a gyengélkedő után.
Tarver arca még mindig sápadt, de a lemenő nap fénye
némi pírt kölcsönöz neki. Az egyik domb szélárnyékában
táborozunk, igyekszünk óvni magunkat a széltől. Még együtt
is hideg lesz az éjszaka.
– Ágy! – vágok vissza. – De igazi!
– Te nyertél! – mondja, és lenyeli a tészta maradékát,
majd kényelmesen hátradől. – Még mindig lassan, óvatosan
mozog. De már sokkal jobban néz ki, még ha kicsit lassabban
is haladt ma. – Ezt nem tudom überelni.
Gyorsan befejezem a vacsorát, és odasietek hozzá. A
takarón fekszik, már nagyon vágyom a közelségére és a
testéből áradó melegre. Átölel az egészséges karjával,

~ 289 ~
fesztelen és nyugodt. Nem hiszem, hogy a régi Lilac
különösebben kellemesnek tartotta volna a szagát, de én,
ahogy elhelyezkedek mellette, rögtön a pólójába fúrom az
arcomat.
Egy ideig hallgatunk, talán mindketten épp azon
gondolkozunk, hogy mi vár ránk abban az épületben, amit
Tarver látott a látóhatár szélén. Megváltozott az arca, az
eddigi keserű eltökéltséget a remény szikrája váltotta fel.
Vajon mióta tudja, hogy nem jön értünk mentőosztag?
Azóta, hogy elértünk az Icarushoz, neki csak a túlélés a célja
– ez nyilvánvaló. Nem az, hogy megmentsenek bennünket.
De most már jó esélye van annak, hogy vészjelzést tudunk
küldeni. Nem létezik olyan előretolt állás, ahol ne lenne
valamilyen kommunikációs berendezés.
Mocorogni kezdek, még jobban összehúzom magam. Nagy
levegőt vesz, hullámzó mellkasa az arcomnak nyomódik.
– Mit gondolsz, mióta vagyunk itt? – kérdezem.
– A betegségemet is beleszámolva? – Tarver elhallgat,
magában gyorsan utánaszámol. – Azt hiszem, tizenhat
napja.
Olyan régóta? Elakad a lélegzetem. Két teljes hét, és még
nincs vége! Mintha csak két nap lett volna, vagy egy teljes
élet.
– Születésnapom volt – hallom hirtelen a hangomat. –
Néhány napja töltöttem be a tizenhetet.
Pont aznap, amikor visszatértél hozzám a lázból. De ezt
képtelen vagyok hangosan kimondani.

~ 290 ~
 Tarver egy pillanatra elnémul, majd felharsan.
– Boldog születésnapot, LaRoux kisasszony!
Hangjából vidámság csendül ki.
Egy évvel öregebb lettem, amióta itt dekkolok ezen a
bolygón.
Tarver talán érzi, hogy megváltozott a hangulatom, mert a
bekötött kezét felemelve az ujjaival végigsimítja a karomat.
Gyanítom, hogy fáj neki a mozdulat, de ha így is van, akkor
sem panaszkodik.
Megköszörülöm a torkomat.
– Ha végre utánunk jönnének, legelőször mit csinálnál?
Ennél valami tisztességeset? Felhívnád a családodat? –
Rámosolygok, és grimaszkodva meghúzom a pólóját. –
Lezuhanyoznál?
mA családomat hívnám – feleli rögtön. – Aztán
valószínűleg lecsutakolnának egy tűzoltótömlővel, és néhány
héten át kihallgatnának. Mármint a hadsereg. Nem a
szüleim.
– Azt a szentségit! – Próbálom kiverni a fejemből a képet,
amin épp Tarvert mosdatják. Legalább most már nem a
születésnapomra gondolok. – Remélem, velem senki sem
akarja majd ezt csinálni.
Nevetéssel jutalmazza a válaszomat, teste megremeg az
arcom alatt.
– Kétlem, hogy bárki is ilyesmire vetemedne veled
szemben. Csak a katonákat meg a bűnözőket szokás magas
nyomású tömlővel kényeztetni.
A képzeletünk birodalmában is különváltunk már. Neki a
kihallgatások jutnak, engem viszont valószínűleg valami
olyan helyre visznek, ahol kényeztetni fognak és rendbe

~ 291 ~
tesznek. Megsajdul a szívem, szaporán és erősen ver, ahogy a
mellkasom nekinyomódik Tarver bordáinak.
Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy
megmentsenek. Persze hogy akarom. Szeretném újra látni az
apámat, és még ennél is jobban szeretném, hogy Tarver
ismét találkozhasson a családjával, nehogy a másik fiukat is
elveszítsék. De már elképzeltem itt az életet, az övét és az
enyémet. Egy olyan életet, amiben éhezünk, fázunk, és
hétről hétre küzdünk a túlélésért – de együtt.
Mielőtt megakadályozhatnám, kibuknak belőlem a szavak.
– És mi lesz velem?
– Hogy mi lesz veled? – visszhangozza Tarver, és megvonja
a vállát. – Visszamész az apádhoz, ő meg kifaggat, hogy
sikerült-e velem szemben erényesnek maradnod, majd rád
adnak valami drága, furcsa ruhát, és olyan lesz, mintha ez az
egész meg se történt volna.
Száraz a szám, és nehezen forog a nyelvem. Miért nem érti,
amit mondani akarok? Ha meg is mentenek bennünket,
addig semmiképp se kerüljön rá sor, amíg rá nem jövünk,
hogy mi történik itt kettőnk között. Lehet, hogy soha többé
nem lesz rá lehetőségünk.
Nagy levegőt veszek, és a jobb könyökömre támaszkodom.
Sötét van, de még mindig ki tudom venni a vonásait a
homályban.
– Úgy érted, hogy soha többé nem látjuk egymást.
Rám néz, de a tekintetéből most sem lehet kiolvasni
semmit. A mesterséges égitest, a tükörhold megvilágítja az
arcát, ezüstszínben játszik a szája és a szeme. A szívem majd’
kiszakad a mellkasomból.

~ 292 ~
 – Lehet, hogy nem – mondja. Hangjából valami halk,
bizonytalan felhang érződik ki.
Mintha víz töltené meg a tüdőmet, úgy érzem magam a
gondolattól, hogy valaki alászáll az égből, és elragadja
mellőlem valami távoli naprendszerben vívott háborúba.
Nem tudom, mit tegyek, hogy észrevegye, hogyan érzek.
Nem tudom, mi zajlik a barna szempár mögött, amit
mostanában olyan jól megismertem. Nem tudom, mire
gondol, amikor rám néz.
De hirtelen biztos leszek abban, hogy nem tudnék többé
tükörbe nézni, ha nem mondanék el neki mindent, mielőtt
megmentenek.
Ettől félek én is – suttogom.
Előrehajolok, a hajam az arcába hull, és hagyom, hogy a
szám megtalálja az övét.
Érzem, ahogy felém nyúl, és nem akarok mást, csak
hagyni, hogy átöleljen, és magához szorítson. Csak azt
akarom, hogy ne szakadjunk el soha egymástól.

~ 293 ~
– Mit gondoltak, mit találnak, ha eljutnak a létesítményhez?
– Legalább valami normális búvóhelyet. Jobb esetben pedig
valamiféle kommunikációs eszközt.
– Kivel szerettek volna kapcsolatba lépni?
– Ez beugratás kérdés?
– Az összes kérdésünk teljesen komoly.
– Bárkivel, aki meghall minket. Velem volt Lilac LaRoux.
Tudtam, hogy az apja bármi áron megszervezné a
mentőakciót, ha tudná, hol vagyunk.
– Az járt a fejében, hogy LaRoux úr lányával van együtt
– Nehéz lett volna megfeledkezni róla.
– Csak maguk ketten, ugye?
– Igen, az is feltűnt

~ 294 ~
~ 295 ~
 27. FEJEZET

TARVER

SZERETNÉM LEROHANNI, A HAJÁBA TÚRNI, a földre rántani –

nem bírok neki ellenállni. Mióta vártam arra, hogy így
érinthessem? Az ujjaiból elektromos töltés száguld végig a
bőrömön, és egyszerre elkezd leomlani az óvatoskodó
önuralmam, ahogy megérzem a közelemben a melegét.
Szeretnék elveszni benne, hogy teljesen magával ragadjon ez
a pillanat.
Az ujjaim megtalálják a trikója alját, és halk hangot ad ki,
amikor a kezem a derekához ér. Arrébb húzódik, nekiütközik
a bekötözött kezemnek. Későn veszem csak észre, égető
fájdalom fut végig a karomon. Sóhajtás tör fel belőlem,
ahogy megfeszülök, és az ép kezemmel ellököm magamtól
Lilacet.
Zihálva nézzük egymást – össze van zavarodva, nem érti,
miért álltam meg, én pedig próbálok lélegzethez jutni, és
legyőzni a fájós kezem ellenére feltörő vágyat.
Tudom, mi ez. Felismerem az elkeseredett vágyakozást az
arckifejezésében, korábban is láttam már ilyet a harctéren.
Csak kévésén múlott, hogy Lilac nem maradt egyedül ezen a
bolygón, és a hálát most összetéveszti valami mással.
Más körülmények között egy olyan lány, mint ő, rá se
nézne egy magamfajta fiára. Ha az az épület a távolban
tényleg segít a hazajutásban, akkor nem biztos, hogy végig

~ 296 ~
tudom nézni, ahogy engem maga mögött hagyva
visszatáncol a régi életébe. Nem, ha hagyom magam... nem.
Nem engedhetem meg, hogy lássa, mennyire vágyom rá.
Különösen akkor nem, amikor igazából nem is engem
akar.
Karnyújtásnyira van tőlem, és másodpercről másodpercre
változik az arckifejezése: a szeme elsötétül, a zavara
kétkedéssé változik.
A gonosz énemet egyáltalán nem érdekli Lilac
összezavarodottsága, és veszettül szeretné megcsókolni.
Lehet, hogy a pillanatért megérné, még akkor is, ha utána az
egész köddé válna, mint a virágos ösvény.
Akár tévedhetek is. Lehet, hogy tényleg akar... lehet, hogy...
Lilac hirtelen elhúzódik, feláll, és kimegy a sötétbe.
Görcsös mozdulatait, feszült tartását düh járja át. Az
agyamban villámként cikázik minden, amit mondanom
kellene, de a torkomra forrnak a szavak. Várj! Gyere vissza!
Mondd, hogy nem tűnsz el abban a pillanatban, amint
megtalálnak bennünket! Mondd, hogy nem veszítelek el, ha
hozzád érek!
De ehelyett csak annyit kiáltok utána: – Ne menj
messzire! –, és magamban átkozom a gyávaságomat.
Nem jön vissza, de megáll ott, ahol még látom, a sötét
puszta hideg, szeles ürességét választja ahelyett, hogy
visszatérne hozzám. A tükörhold elég fényt ad, hogy ne törje
ki a bokáját, de azt kívánom, bárcsak tudnám, hogy hívjam
ide vissza.
Végül kigöngyölöm a takarókat, és elnyúlok rajtuk – túl
gyenge, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy felüljek, és várjak rá.

~ 297 ~
Amikor visszajön, hogy lefeküdjön, a lehető legmesszebb
helyezkedik el tőlem, a takaró szélén.
Mondanom kell valamit. Ez holnapra csak még rosszabb
lesz. Magamba nézek, és szembesülök azzal az énemmel, aki
akarata ellenére keresztülvonszolta őt mindenféle,
könyörületet hírből sem ismerő tájakon, így hát próbálok
könnyedebb hangot megütni:
– Hagyd már abba, és gyere ide! Sebesült vagyok,
szükségem van arra, hogy melegen tarts.
Ha át tudom karolni, akkor talán majd megérti. Olyan
hosszan hallgat, hogy azt hiszem, talán nem is fog válaszolni.
De amikor végre megszólal, a hangja rekedt és ellenséges:
– Túléled.
– Valószínűleg igen – mondom. – De jobb szeretném a
kényelmet.
Továbbra is háttal ül nekem, magában kuporogva.
– Tarver! – Most neki olyan a hangja, mintha
összeszorított szájjal beszélne. – Megalázottnak érzem
magam. Reggelre, ígérem, jól leszek, továbbmegyünk,
megmentenek, és vége lesz ennek az egésznek. De most
hagyj békén!
– Lilac...
Még jobban összekuporodik, a lehető legtávolabb húzódik
tőlem, és úgy lehajtja a fejét, mintha ki akarná zárni a
szavaimat. Végül felhagyok a várakozással. A hátamon fekve
bámulom az ismeretlen csillagokat és a fényes, kék-fehér
tükörholdat. Várom, hogy elaludjak.
Nélküle csontig hatolónak érzem a hideget.

~ 298 ~
 Reggel hamarabb fölébred, mint én. Még mindig úgy
érzem magam, mint egy zombi, de hát ezt érdemlem, mert
erőltetett menettel próbálkoztam, pedig nem sokkal azelőtt
még dögrováson voltam.

Katonai csokoládét reggelizünk szótlanul. Biztos vagyok

benne, hogy azért kaptam egy egész táblát, mert ő így képzeli
el a gondoskodást, és ez talán azt jelenti, hogy civilizált
módon viszonyulunk majd ahhoz is, ami az elmúlt éjszaka
történt. Nem mintha lenne rajtunk kívül bárki más, akihez
szólhatunk.
Tudom, hogy ismét elkezdte hallani a suttogásokat.
Amikor megjelennek, úgy remeg, mint a nyárfalevél. De nem
hagyják, hogy megértsem a titkaikat, és ha Lilacnek el is
mondanak valamit, velem azt úgysem osztja meg. Nem
igazán tetszik, hogy látszólag rá koncentrálnak, vagy
éppenséggel ő a célpontjuk.
Vállamra veszem a hátizsákot, és csendben elindulunk, de
ahogy telik az idő, sikerül egy kicsit beszélgetnünk. Nem
sokat, de most nem is a társalgás tartalma a lényeg.
Mindkettőnk részéről a gesztusok számítanak –
megbeszéljük, hogyan fogunk együttműködni a
továbbiakban is.
Tizenhét nappal ezelőtt inkább kihúztam volna a fogamat
harapófogóval, mint hogy önként kezdeményezzek vele
beszélgetést. Most fáradt vagyok, és megkönnyebbültem,
hogy nem fogunk teljesen elzárkózni egymástól.
Késő délután érünk oda a fákhoz. Itt is főleg karófák
vannak, mint abban az erdőben, ahol lezuhantunk. Kezd
~ 299 ~
megszokottá válni ez a furcsa vidék, ami egyáltalán nem
olyan, amilyennek a terraformáció után kellene lennie.
Lilac felém nyújtja a kezét, amikor megbotlok egy
gyökérben. Annyira gyönge vagyok, hogy már a lábamat se
tudom rendesen felemelni: a három napig tartó láz és a
szűkös fejadag együttes hatása ez. Az elején legalább még jó
kondiban voltam. Fogalmam sincs, hogy tud Lilac még
mindig mozogni, de bizonyos szempontból erősebbnek
tűnik, mint valaha.
Hirtelen kiérünk a fák közül, és botladozva megtorpanunk.
A tisztás közepén egy dobozszerű, földszintes épület áll.
Hirtelen elönt a remény.
Teljesen érintetlen. Nem a hajóból származó roncsdarab,
és nincs is összeomolva. Valódi. Ez egy megfigyelőállomás,
tucatnyi ilyet láttam már az újonnan terraformált
bolygókon.
Miközben földbe gyökerezett lábbal állunk, bíborszínű
virágszőnyeg bomlik ki a talpunk alatt, és az épület felé
száguld, majd körülöleli azt. A hajótól idáig vezető ösvény
itt véget ér.
És a következő pillanatban belém hasít a csalódottság. A
tisztáson mindenféle fiatal cserjék nőnek elszórtan. Vastag
kúszónövények kapaszkodnak az épület sarkaiba.
Évek óta nem járt itt senki.

~ 300 ~
– Nincsen kedve megválaszolni a kérdéseinket; Őrnagy?
– Dehogyisnem. Örülök, hogy segíthetek önöknek. Látom,
hogy csak úgy isszák a szavaimat.
– Nem tűnik túl együttműködőinek, őrnagy. Maga olyan
katona, akit már számtalanszor kitüntettek. De a
mostani viselkedése egyáltalán nem felel meg az
aktájában lévő jelentéseknek.
– Gondolom, a látszat néha csal.

~ 301 ~
 28. FEJEZET

LILAC

EGY KIS IDŐRE ELFELEJTJÜK A MÚLT ÉJSZAKA TÖRTÉNTEKET, és

ismét együttműködünk: felderítjük az épületet. Nagyon
izgalmas végre valami érintetlent látni, valamit, amit ember
épített. Próbálom elképzelni az otthonomat, a városomat: az
égig érő épületeket, az égi sztrádákon járó autókat, és
hirtelen rövidzárlat áll be az agyamban. Azt hiszem, most
nyomasztana, ha vissza kéne térnem abba a közegbe.
Valahol az épületben biztosan lesz egy generátor, és ha azt
be tudjuk indítani, akkor én már boldogulok a műszerekkel.
Tarver erősködik, hogy lesz bent valamiféle kommunikációs
rendszer. Noha én korábban még nem jártam olyan bolygón,
ami ne lett volna lakott, ő azt mondja, gyakran építenek
ilyen állomásokat, és mindegyik ugyanolyan.
A kommunikációs berendezés azt jelentené, hogy tudunk
vészjelet küldeni. így Tarver visszamehet a családjához,
ahová tartozik, én pedig... én pedig nem tudom, hogy
szeretnék-e visszatérni a világba. Ha van egy kis igazság és
tisztesség a galaxisban, akkor Tarver épségben haza fog
jutni.
Annyira el szeretném mondani neki, hogy az Icaruson
miért voltam vele olyan goromba. Hogy miért vagyok olyan
~ 302 ~
tehetséges abban, hogy elidegenítsem magamtól az
embereket. De akkor el kellene árulnom az apámat. Meg
kellene mutatnom Tarvernek, hogy milyen szörnyeteg
vagyok. így hát inkább a nyelvembe harapok, és próbálom
figyelmen kívül hagyni, ahogy belülről feszítenek a
kimondatlan szavak.
Hadd gyűlöljön csak, cserébe majd én is gyűlölöm. így
mindkettőnknek biztonságosabb.
Sokkal könnyebb nem beszélni, mint eddig. Egyikünk sem
kérdezi, hogy miért ment el innen mindenki, vagy hogy
eredetileg mire használták ezt az épületet. Elég nagy ahhoz,
hogy ne csak megfigyelő berendezések legyenek benne.
Valaha biztos tele volt emberekkel.
Próbálgatjuk az ajtókat, bekukucskálunk a zsalukon, sőt
még egy kővel is megpróbáljuk betörni az egyik ablakot. Az
épület elhanyagolt, de masszív, és tökéletesen izolált. A
közelben felfedezünk egy gépszínt, benne egy lerobbant
légpárnás jármű. Látszik rajta, hogy már akkor is le volt
robbanva, amikor itt még voltak emberek. Felnyitjuk a
motorháztetőt, szemügyre vesszük a menthetetlenül
tönkrement gyertyákat és kábeleket, aztán Tarver nekilát
körbenézni a színben, míg én az áramkörökkel pepecselek.
Menet közben elsorolja, mit talál: rozsdás szerszámokat,
több kötéldarabot, ragasztóval, olajjal, vegyszerekkel teli
kannákat, hátul pedig üzemanyaghordókat. A sarokban
festékesdobozok és egy ásó. Fúrók, elektromos fűrészek.
Ezek mind árammal működnek, ami megerősíti azt a
feltételezésemet, hogy van itt valahol egy generátor.
Eszembe jut, hogy most már mindent olyan szemmel
fogok nézni, hogy mire tudjuk hasznosítani. Érdemes-e

~ 303 ~
cipelni magunkkal? Egyre csak ez jár a fejemben: vajon
mindig azon fogok töprengeni, hogy mire lehet még jó egy a
kötél, az olaj vagy éppen egy rozsdás kalapács?
Amikor végre sikerül lefeszítenem az áramköröket takaró
burkolatot, azzal szembesülök, hogy csak minden második
áramkör van meg. Pillanatok alatt rájövök: az egész teljesen
használhatatlan. Lecsapom a légpárnás hajó
motorháztetejét, Tarver pedig látja az arcomon a
csalódottságot, ezért nem kérdez semmit. Visszaindulunk a
tisztásra, és ismét körbejárjuk az épületet, de ezúttal már
szerszámokkal felszerelkezve. Nekiesünk a zsalugátereknek,
feszegetjük őket, próbáljuk megtalálni a gyenge pontokat.
– Ezek szerint mégiscsak ember vagy – mondj a Tarver
könnyedén.
Rápillantok, és mivel még mindig a visszautasítás okozta
sebeimet nyalogatom, várom a következő döfést. De csak néz
ártatlanul, és próbál rám villantani egy félmosolyt. Akkor
jövök rá, hogy tulajdonképpen békét akar kötni.
– Végre olyan áramköröket találtunk, amiket nem tudsz
megjavítani.
Még mindig nagyon fáradt és gyönge, hiába a vérszegény
kísérlet, hogy megpróbáljon hidat építeni közöttünk.
Gondolom, a helyében én se lennék jobban.
Felsóhajtok, és megdörzsölöm a szememet.
– Bárcsak többet tudnék! Akkor talán meg tudnám
javítani.
– Még mindig nem értem, hogy tudhatsz te erről bármit
is. Apád a műszaki zseni, nem te. Úgy értem, te nem
olyannak tűnsz, mint aki fizikát meg elektromosságtant
tanult a suliban. Vagyis... ó, a fenébe!

~ 304 ~
Hát ennyit erről. Erős a kísértés, hogy hagyjam, hadd
botladozzon a szavak között, de nem engem illet a dicsőség
azért, amit tudok.
– Kislánykoromban, miután az anyám meghalt, nem
akartam mást, csak olyan lenni, mint az apám. Már akkor is
tudtam, hogy én vagyok a mindene, így azt akartam, hogy...
gondolom, azt akartam, hogy méltó legyek erre. Megkértem
valakit, hogy tanítson.
Nyelek egyet, magamon érzem Tarver tekintetét. Tudom,
hogy érzi a hangomban a feszültséget.
– Kit?
– Egy Simon nevű fiút.
Tarver tekintete visszasiklik a zsalura, amit épp feszegetni
próbál. Koncentrál, rám se néz.
– Korábban már említetted. Ki ő?
Elszorul a torkom. Hogy mesélhetnék épp Tarvernek a
múltam szörnyű részleteiről? Miért adjak újabb okot arra,
hogy ellökjön magától?
De talán mégis megérdemli, hogy megtudja, miért voltam
vele olyan elutasító az Icaruson.
És talán én is megérdemlem, hogy újra átéljem a
történteket.
– Ha elmondom, végighallgatsz? Nem szakítasz félbe,
nem szólsz semmit: csak hagyod, hogy végigmondjam.
Rendben?
Kissé megváltozik a tartása, de nem mozdul, a feszítővas
továbbra is a kezében van.
– Oké.
Nagy levegőt veszek, mint egy műugró, aki éppen ugrani
készül.

~ 305 ~
 – Simon a Nirvánán lévő nyaralónk közelében nőtt fel. –
Miközben beszélek, nem tudok Tarver szemébe nézni. Nem
akarom látni a tekintetét abban a pillanatban, amikor
megdöbben. – A családja nem volt olyan befolyásos, mint az
enyém. De hát kié az? Hihetetlenül okos volt, és nem csak az
iskolai tárgyakban. Amit az elektronikáról és a fizikáról
tudok, azt tőle tanultam. Az apám szemet hunyt afölött, hogy
folyton együtt vagyunk, mert azt hitte, ez valami ártatlan
dolog, és én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy kötődni
kezdjek valakihez. Akkor még csak tizennégy voltam, de
beleszerettem. – Végighúzom az ujjam a csavarhúzón,
bőrömön érzem a fém hidegét és a műanyagból öntött nyél
érdességét. – A tizenhatodik születésnapja előestéjén
megkérdezte, hogy felhagyhatunk-e a rejtőzködéssel, és
lehetünk-e végre igazi pár. Azt mondta, reggel, amikor már
tényleg felnőtt lesz, elmegy az apámhoz, és munkát kér a
vállalatnál. Hogy kiérdemelje a jogot, hogy velem lehessen.
Felvillan előttem Simon hirtelenszőke haja és zöld szeme.
A szívem még most is összeszorul. Mondd tovább! Ess túl
rajta!
– Igent mondtam. Reggel szinte repültem a várakozástól,
de minden olyan volt, mintha semmi se történt volna. Apám
azt mondta, hogy nem látta: még csak fel sem nézett a
híreket mutató képernyőről. Elmentem a házukhoz, és a
szülei teljesen kétségbe voltak esve. Te is tudod, hogy
minden úrigyerek tartalékos. Ez inkább csak afféle
formaság, igazából sosem vetik be őket. Az egész csak a
látszatról szól.

~ 306 ~
 Sírás fojtogat, elhomályosul előttem a csavarhúzó
sárga-piros nyele. Még ne! Szedd össze magad! Csak forgatom
a kezemben a szerszámot.
– Simon megkapta a behívóját. Elmentem a
toborzóközpontba, ahol közölték, hogy valami
adminisztrációs tévedés miatt a frontra vitték egy csapat
katonával, akik mögött volt már egyévnyi kiképzés. Mire
sikerült keresztülverekednem magam a bürokrácián, és
megtudtam, hol van, már nem élt.
Több eszem is lehetett volna.
Tarver állja a szavát, nem beszél, még csak meg se
mozdul. De magamon érzem a tekintetét, és tudom, hogy
figyel arra, amit mondok. Nyelek egyet, hirtelen
elbizonytalanodok. Vajon megérti, hogy miért mesélem el
neki ezt a történetet, amit az apámon és rajtam kívül senki
sem tud?
– Én tudom, hogy nagyon kiváltságos életet élek. Ezt
elfogadom. – Elcsuklik a hangom, megnyalom a számat. –
De semmi sincs ingyen. Mindennek ára van. Ezt is
elfogadom. Apámnak szigorú elvárásai vannak azzal
kapcsolatban, hogy hol töltöm az időmet, kikkel
barátkozom, és kikkel kerülök kapcsolatba. Az a lényeg, hogy
az ő érdekeit érvényesítsem. Mindig azt mondja, nehezen
szereztünk nevet magunknak, sok áldozat és munka révén,
de ha sikerül megőriznünk, akkor csak erre lesz szükségem,
és a világon bárhová menjek, minden ajtó nyitva lesz
előttem. De néha – néha elegem van belőle.
Erőt veszek magamon, és Tarverre pillantok. Az arca
bezárult, és ugyanolyan közömbös, kiismerhetetlen, mint
amilyen lenni szokott. Kissé elgyengülök, pedig nem

~ 307 ~
akartam. Nem csak arról van szó, hogy ő milyennek lát
engem: azt a kört már rég lefutottuk.
Arról van szó, hogy szerinte én milyennek látom őt.
– A szalonban, amikor leejtettem a kesztyűmet, tényleg
azt hitted, hogy nem tudom, ki vagy? – Úgy szorítom a
csavarhúzót, mintha az életem függne tőle. – Te háborús hős
vagy, rólad szólnak a hírek. Tudtam, ki a családod, és azt is,
hogy ösztöndíjas vagy, mindent. Pontosan tudtam, ki vagy.
Én csak... én csak néhány pillanatra elfelejtettem, hogy én ki
vagyok. Mert beszélni akartam veled. Mert nem úgy néztél
rám, mint Lilac LaRoux-ra. És igen, utána kegyetlen voltam.
Kegyetlen vagyok, mert így lehet a leggyorsabban elérni,
hogy egy férfi elveszítse az érdeklődését irántam. Jól
kitanultam a módszereket. Az apám jó tanár volt. – Nyelek
egyet, hogy a hangom egyenletes legyen. Büszke lenne rám.
– Tarver, meg kell értened, hogy akik engem
megkörnyékeznek – mindenki! -, azok akarnak valamit. A
férfiak a pénzemre vágynak. A nők a társadalmi pozícióm
után ácsingóznak. És a férfiak sok mindent elviselnek egy
gazdag lány kegyeiért, de ilyen megaláztatást már nem. Az
évek során meg kellett tanulnom bánni ezzel. Lehet, azért
vagyok kegyetlen, mert ez könnyű, és olyasvalami...
olyasvalami, amiben jó vagyok.
Tarver még mindig mozdulatlanul áll. Nem tudok már mit
mondani, némaságba burkolózok. A kezem megrándul,
mintha hozzá akarnám vágni a csavarhúzót. Mindegy, csak
moccanjon meg már végre, beszéljen!
Mondjon már valamit! Csak áll ott, mintha fejbe verték
volna, és férfiasán, némán bámul rám.
A földre ejtem a csavarhúzót.

~ 308 ~
 Keresek magunknak helyet éjszakára – mondom.
Magamon érzem a tekintetét, miközben felveszem az
élelmiszercsomagot, és elindulok visszafelé a patakhoz.

A víz zavaros, ahol korábban átkeltünk, így hát követem a

folyást, és olyan helyet próbálok találni, ahol újratölthetem a
kulacsot, és valamennyire megmosakodhatok. Nem hagy
nyugodni egy parányi gondolat, hiába próbálom
elhessegetni.
Miért, miért mondtam el neki? Miért érdekelné annak a
szegény kis gazdag lánynak a története, akinek sikerült
elérnie, hogy elvigyék a barátját? Ha majd ismét kikerül a
frontra, lesz egy klassz sztorija, amin jókat röhöghet a
szakaszával. Látom magam előtt, ahogy épp azt meséli, hogy
ez a zakkant, pénzes csaj hogy próbált rámászni, mert nem
jön ki az apjával. Valami nyugtalanítóan összerándul
bennem. Tarver nem olyan, hogy ezt bárkinek is elmondaná.
De biztos azt hiszi, hogy egoista vagyok. Tucatnyi barátját
szaggatták apró darabokra a robbanások a fronton, én pedig
azért sírok, mert háborúba küldtek egy fiút, akit szerettem.
De most már tudja, milyen az apám. És milyen vagyok én.
Azt is, hogy a lelkemen szárad egy fiú halála, akinek csak
annyi volt a bűne, hogy belém szeretett. Most már tudja,
milyen mérgező vagyok.
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy alig veszem
észre a barlangot. A bejárat keskeny, Tarver épp hogy
beférne rajta. Biztos bentről ered a patak, de nem hallok
bugyborékolást, csak azt, ahogy halkan csörgedezik a sziklán
a lépcsőzetesen lefelé folyó víz. Feltúrom a hátizsákot a

~ 309 ~
zseblámpáért, felmászok a nedves sziklákra, és
keresztülpréselem a vállam a résen.
A sötétségben látszik, hogy a víz továbbfolyik egy másik,
szélesebb hasadékon keresztül. Annyi időre állok csak meg,
hogy a hátizsákomból kivegyek egy piros pólót, és azt
rákössem az egyik kiálló sziklára, hogy jelt adjak Tarvernek,
ha esetleg keresne. Ezután visszacsusszanok, és még
mélyebbre megyek a barlangba, hogy megnézzem, van-e
annyi hely, ahol elalhatunk.

~ 310 ~
– Volt, hogy LaRoux kisasszony és ön huzamosabb ideig
külön volt?
– Definálja, mit ért azalatt, hogy huzamosabb.
– A bolygón való tartózkodásuk egész időtartamát illetően számot
tud adni a hölgy hollétéről és cselekedeteiről?
– Ez a maga szájából úgy hangzik, mintha eltávozáson
lettünk volna.
– Őrnagy!
– Egész idő alatt együtt voltunk.
– És ezalatt semmi különös nem történt vele? Semmilyen
tekintetben nem változott meg?
– Szerintem elég különös élmény, ha az ember hajótörést szenved
egy ismeretlen bolygón.
– Őrn...
– Nem. Semmi látható változást nem észleltem rajta.

~ 311 ~
 29. FEJEZET

TARVER

FELVESZEK EGY KÖVET, és kinézek egy pontot a fémzsaluk

alján, majd odahajítom. Fémes, üreges puffanás hallatszik,
ami arról árulkodik, hogy semmi sincs mögötte. így hát
féloldalasán állok, hogy lendületet tudjak gyűjteni, és ismét
megpróbálkozom egy kővel. Szédülök.
Adminisztrációs tévedés, mi? Egy fészkes fenét! Senkit
sem vezényelnek ki véletlenül a frontra, legkevésbé egy
gazdag ember fiát. Legalább húsz dolgot tudok, amiért ez
nem fordulhat elő.
Hacsak nem volt egy barátnője, akinek az apja nem nézte
jó szemmel a kapcsolatot. Hacsak az a lány, akit szeretett,
nem Lilac LaRoux volt.
Akkor szerintem is előfordulhat.
Szegény Lilac. Három éve hordozza magában ezt a titkot.
Még sosem hallottam, hogy ilyen bánatos lett volna – azt
hiszi, az ő hibájából halt meg a fiú. Milyen apa az, aki ekkora
terhet tesz egy tizennégy éves lány vállára? Hogy abban a
hitben élje le az életét, hogy vér tapad a kezéhez?!
Bárcsak hamarabb elmondta volna! De mit csináltam
volna, ha elmondja az Icaruson, hogy túl veszélyes

~ 312 ~
próbálkozni nála? Lett volna annyi eszem, hogy annyiban
hagyjam a dolgot?
Hirtelen rádöbbenek, hogy az elmúlt két percben
ugyanoda hajigáltam a követ, de semmit sem értem el vele.
Felhagyok a hiábavaló kísérletezéssel, hogy lyukat üssek a
zsalukon, és inkább Lilac után iramodok.
Egyáltalán mit mondhatnék neki? Csak annyit tudok, hogy
oda kell mennem hozzá – a gerincemben érzem a
feszültséget.
Hirtelen valami vörös villan előttem: egy kiálló
szikladarabra kötött rongydarabot látok. Fáradt vagyok, a
fejem tele mindenféle bocsánatkérésekkel, így nem veszem
észre azonnal a barlang bejáratát.
Az a Lilac, akit az Icaruson ismertem meg, nem gondolt
volna erre. Ő csak eltűnt volna a barlangban, neki eszébe se
jutott volna, hogy esetleg keresni fogom. De a leányzó sokat
változott azóta, hogy földet értünk.
Keskeny a barlang szája, de belegázolok a patakba, és
átpréselem magam rajta. Már gyérül a kinti fény, amikor
zseblámpa hunyorgását veszem észre a félhomályban. A
szűk átjáró egy nagyobb kamrává szélesedik, olyan, mintha
egy buborék lenne a sziklában.
Majdnem megcsúszok, de még időben sikerül
megkapaszkodnom egy kiálló kődarabban, így nem zuhanok
le. Lilac még nem vette észre, hogy itt vagyok. Épp kipakolja
a holmiját a barlang közepén, és gondosan elrendezgeti. A
mennyezeten van egy repedés, az alatt gyújtott tüzet, hogy
kiszállhasson a füst. Ezt vajon tőlem tanulta, vagy magától
jött rá? Fogalmam sincs.

~ 313 ~
 Két ágyat készít elő, a szája vékony, mozdulatlan csík,
még a vállát is elszántan tartja. Gondolom, most abból a
fegyelemből merít, amit a betegségem alatt gyűjtött össze.
Ugyanez a fegyelem küldte vissza a holtakkal teli hajóba,
hogy orvosságot szerezzen nekem.
Hogy feltételezhettem azt, hogy nem tudja eldönteni,
mennyire mélyek és komolyak az érzései?
Óvatosan leereszkedek a barlangba, szándékosan hagyom,
hogy néhány kavics megroppanjon a lábam alatt. Felpillant,
de rögtön vissza is temetkezik a munkába: egy felesleges
inget töm a párnába.
– Tudod, mit gondoltam, amikor először megláttalak, és te
épp kiosztottad azokat a tiszteket?
Némi feszültség érződik a hangomból, bizonytalanság...
Mintha ideges lennék. Pedig nem vagyok az. Soha,
semmiben nem voltam még ennyire biztos.
Ismét rám néz, az arcán kimerültség tükröződik. Kissé
felszegi az állát, mintha arra készülne, hogy megüti.
– Mit gondoltál, Tarver?
– Azt, hogy te pont nekem való vagy.
Meg se rezzen az arca.
Elmosolyodok és letérdelek előtte, minden izmom
tiltakozik a mozdulat ellen.
– És, Lilac, igazam volt. Felejts el minden mást. Felejts el
mindenki mást. Te pontosan az a lány vagy, aki nekem kell.
– Tarver, igazad volt, amikor korábban leállítottál. – A
szeme sötét és titokzatos, a haja pedig még vörösebbnek
tűnik a tűz fényében. – Ennek nem szabad megtörténnie.

~ 314 ~
 Majd’ megszakad a szívem az arcára kiülő bűntudattól.
Elakad a lélegzete, amikor a karjánál fogva magamhoz
húzom.
– Nem te tehetsz arról, ami Simonnal történt. Azt az apád
csinálta, nem te. Téged nem lehet azért hibáztatni, mert
valaki szeretett.
Nyel egyet, bizonytalanul a szemembe néz.
Nem bírom tovább, és mielőtt felfognám, mit csinálok,
odahajolok hozzá, és megcsókolom. Egész testemben
megremegek, amikor az ajkaink találkoznak, ő pedig elejti a
zseblámpát, és az csörömpölve a földre hull. Egy pillanatig
habozik, majd elhúzódik tőlem. Utána akarok hajolni, de
mozdulatlan maradok, és közben kalapál a szívem.
– De amikor a síkságon voltunk... úgy viselkedtél, mintha
nem kellenék neked – suttogja.
– Ha tényleg elhitted azt a színjátékot, akkor őrültebb
vagy, mint gondoltam. Én már az elejétől fogva téged
akartalak. De úgy gondoltam, jobb távol tartani magam
tőled, és inkább arra koncentrálni, hogy kijussunk innen. –
Most már rekedt a hangom. – Féltem attól, hogy most itt
vagy nekem, de aztán elveszítelek. De akkor is megérte
volna. Hülye voltam, sajnálom.
Az arca elpirul, az ajka kivörösödik, amit a világos bőre
miatt könnyű észrevenni. Ellenállhatatlan vágyat érzek,
hogy megcsókoljam. Ezúttal nem húzódik el. Odanyomom a
homlokomat az övéhez, a kezemet a tarkójára csúsztatom, és
magamhoz rántom. Beleharapok az ajkába, zihálni kezd.
Kissé visszább húzódok, de még ez is hatalmas
erőfeszítésembe kerül.

~ 315 ~
 – Ha azt akarod, hogy hagyjam abba – nyögöm, de alig
ismerem fel a hangomat -, akkor most szólj.
Csak egy pillanattal később veszem észre a sötét szemét, a
szétnyílt ajkát és azt, ahogy felém hajol. Ujjai remegve
tapadnak a karomra. Akkor tűnik fel, hogy ez én kezem sem
túl nyugodt.
– Ha most abbahagyod – lihegi -, sosem bocsátom meg
neked!
Halk nyögés hallatszik, ahogy egész testével hozzám
simul, de még
abban sem vagyok biztos, hogy melyikünktől származott a
hang.
Ha ebben a pillanatban leszállna egy mentőhajó a
tisztáson, esküszöm, nem mennék ki a barlangból.

~ 316 ~
– Mi a helyzet a fizikai jellegű változásokkal?
– Tessék?
– Megváltozott LaRoux kisasszony fizikailag, amíg az ön
társaságában volt?
– Szerintem a rengeteg gyaloglástól megerősödött valamennyire.
– Őrnagy, milyen szinten befolyásolták a döntéseit a LaRoux
kisasszony iránti érzései?
– Közepesen.
– Tessék?
– Mégis milyen választ várnak?
– Mi csak azt próbáljuk kideríteni, hogy mi történt. Mindenki
érdekében az a legjobb, ha az igazat mondja.

~ 317 ~
 30. FEJEZET

LILAC

JÓL VAGY? – KÉRDEZI, és abbahagyja a nyakam csókolgatását,

az ajka pedig hozzádörzsölődik az arcomhoz.
Megremegek, és csak egy elégedett kis morgással
válaszolok. Kinyitom a szemem, és látom, hogy engem figyel.
A homlokához tapadt a haja, ez még a kialudni készülő tűz
gyenge fényében is látszik.
– Boldog vagyok – mondom, csak hogy lássam a mosolyát.
– Akkor jó – feleli, és megcsókol, miközben félkönyékre
támaszkodik.
Felemelem az állam, hogy jobban bele kelljen hajolnia a
csókba, mire elégedett és meglepett hangot ad ki. Elveszi a
kezét a derekamról, és az ujját végighúzza a homlokom
szélén, le az arcomon, félresöpörve néhány kóbor hajszálat.
– Nem is tudod, milyen régóta akartam ezt.
A hangja még mindig rekedt egy kicsit, és válaszul görcsbe
rándul a gyomrom.
– Hát nem kapkodtad el.
Próbálok könnyed, semleges hangot megütni, de tudom,
hogy az alakításom nem meggyőző.
Felnevet, én pedig a száját nézem, és annyira elvonja a
figyelmemet, hogy szinte meg se hallom, amit ezután mond:

~ 318 ~
 – Biztos vagyok benne, hogy ha meg akartalak volna
csókolni az első nap, miután keresztülvonszoltalak az erdőn,
akkor fejbe vertél volna azzal a nevetséges cipőddel.

Arra számítok, hogy reggel balhézni fog, mert azt fogom

javasolni, hogy tartsunk pihenőnapot. Nem akarok kibújni
az ágyunkból, nem akarok ruhákat keresgélni, nem akarok
egy percet sem külön tölteni. Most már olyan másképp néz
rám. Tisztán, védtelenül és melegen. Nem is tudtam, hogy
ekkora fal volt köztünk, csak most jöttem rá, hogy láttam
leomlani.
Ahelyett, hogy elővenné a katonás hangját, és mondana
valamit az aznapi gyaloglásról, egyszerűen csak kinyújtózik,
és az egyik karjával magához húz. A másikat a feje alá dugja,
és a barlang mennyezetét nézi, ahol egy repedésen keresztül
besüt a nap. A fény játszik a falon, felfedi az idők során
kialakult képződményeket: cseppkövek nyúlnak fel
mennyezeti ikertestvérükhöz, hatalmas, csillogó
mészkőfüggönyök lógnak alá a mennyezetről.
– Fogalmam sincs, hogyan juthatnánk be az épületbe –
mondja. – De jelenleg nincs semmi olyasmi, ami
halaszthatatlan lenne.
Felkönyökölök, és csak bámulom.
– Hogy érted, hogy nincs semmi olyasmi?
– Ahogy mondtam, gyönyörűm.
Rám mosolyog, megremeg a gyomrom. Soha életemben
nem volt még senki ilyen hatással rám.
– Szerinted engem éget a vágy, hogy ma kimásszak az
ágyból?

~ 319 ~
 Önkéntelenül is visszamosolygok rá. Megcsókol, de csak
röviden, mert ismét kezd elhúzódni.
Elgondolkodik, félig lehunyja a szemét, majd ismét
feltámaszkodik, és amikor lassan megcsókol, meleg a szája.
Mire abbahagyja, vadul dörömböl a szívem.
— Csinálok valami reggelit – mondja, és kicsusszan a
fészkünkből, majd visszanyomkodja körülöttem a takarókat.
Felrántja a nadrágját, de az övével nem bajlódik, hagyja
szabadon lógni. Arra a meleg helyre kuporodok, amit maga
után hagyott, és nézem, ahogy körbejár a barlangban. Hogy
lehet, hogy máris hiányzik, pedig el se ment?
Feltúrja a hátizsákot, katonai csokoládét keres. De
hirtelen abbahagyja, és lehajtott fejjel néz maga elé. Csak az
ezüstös villanást látom, de tudom, mit vesz a kezébe – a
tokot, amiben a családi fotója van.
Ekkor ébredek rá, hogy valami már aznap elkezdett
gyökeret ereszteni köztünk, amikor felmásztunk az Icarus
roncsára, hogy kitaláljuk, mi lesz a következő lépésünk.
Akkor jöttem rá, hogy nem is annyira rossz, hogy itt
ragadtunk kettesben. Az igazság az, hogy nem akarom, hogy
megmentsenek bennünket. Azt kívánom, bárcsak örökre itt
maradhatnék Tarverrel, még akkor is, ha az örökre csak
néhány rövid évet vagy hónapot jelent, hiszen utána legyőz
minket ez a kegyetlen bolygó. Mert ahogy földet ér a
mentőhajó, soha többé nem látom Tarver Merendsent.
Ez ellen próbálok küzdeni, mert tudom, hogy ő nem így
van ezzel. Tudom jól, itt nem lehetne boldog, a szíve egy kis
kertes házhoz húz, egy tanárhoz, egy költőhöz és a bátyja
emlékéhez.

~ 320 ~
 Nézem, ahogy óvatosan, gyengéden félreteszi az
ezüstszínű tokot. Tovább folytatja a keresést, de látom az
arcára kiülő bánatot.
Nem számít, hogy ha megmentenek, az a kettőnk végét
jelenti. Nem számít, hogy vissza kell térnem egy olyan
életbe, amiben minden pillanatban figyeltek és mindentől
elzártak. Csak az számít, hogy ő hazajusson. Hogy a
szüleinek ne kelljen elszenvedniük a második gyerekük
elvesztését is.
Be kell jutnunk abba az épületbe. Mire Tarver visszaér,
mosolygok, és átölelem. A fülembe duruzsol, a vállamat
csókolgatja és a hajamat simogatja, de nekem megállás
nélkül jár az agyam. Ki fogok találni valamit.

Késő délután van, mire kikászálódunk az ágyból, és akkor is

csak azért, mert meg kell tölteni a kulacsot a forrásból.
Megkeressük a ruháinkat, majd sétálunk egyet a fák közt,
utána pedig visszamegyünk az épülethez.
Ismét a zsalukkal próbálkozom, Tarver az ajtót
vizsgálgatja, hogy milyen vastag lehet. Ötleteket és
javaslatokat dobunk be, egyik képtelenebb, mint a másik.
Még egy faltörő kost is fontolóra veszünk, de ha a rozsdás
szerszámokkal ki is tudunk vágni egy fát, az már tényleg
kizárt, hogy ketten fel tudjuk emelni, és át tudjuk törni vele
az acélajtót. Bármi is van bent, ott marad jól bezárva.
És akkor meghallom a suttogásokat. Ügy erősödnek fel,
mint fűben az eső sistergése. Sürgetően jajveszékelnek,
esdekelnek, gyötrődnek. Az épület irányából jönnek – nem
mi vagyunk az egyetlenek, akik rettentően szeretnének
bejutni. Egészen idáig vezettek bennünket a suttogások, és
most könyörögnek, hogy menjünk be.
~ 321 ~
 Végül a napnyugta közeledtével feladjuk. Visszamegyünk
a barlangba, hogy felélesszük a tüzet, és rendbe rakjuk az
ágyat, amit az elmúlt éjszaka során eléggé szétdúltunk.
Miközben a párnákat pofozgatom és elrendezem a
takarókat, Tarver a tűznél guggol. Jól megrakja ma
éjszakára. Könnyebb úgy pucérkodni, mondja, hogy közben
nem fagy halálra az ember.
– Nem is olyan rossz a szegények sorsa, ugye, LaRoux
kisasszony? – viccelődik, és ráveti magát a hevenyészett
ágyra, majd engem is magával ránt.
Noha tudom, hogy a körülményekre való tekintettel ezt el
kellene engednem a fülem mellett, mégis kitör belőlem a
csalódottság:
– Tényleg muszáj ezt csinálnod? Még a történtek után is?
Muszáj egyfolytában a származásommal szívatni? Hogy a
méltóságomon aluli vagy?
Ismét mosolyog, és megvonja a vállát.
– LaRoux kisasszony, az egész univerzum tudja, hogy a
méltóságodon aluli vagyok. De engem nem zavar.
– Körülbelül ötvenezer ember volt azon a hajón. –
Körültekintően választom meg a szavaimat. – Háromezren
közülük katonák. Legalább egy tucatnyi háborús hős, akit
kitüntettek. Én téged szúrtalak ki.
Beszélni próbál, de a szájára tapasztom az ujjam, és ettől a
torkára forr a szó. Mámorító ez az újonnan felfedezett
hatalom.
– Azt hiszed, csak azért kedvellek, mert megmentetted az
életemet? Vagy azért, mert te tudod, hogy mit kell csinálni
vészhelyzetben, én pedig nem? Vagy azért, mert gondod van

~ 322 ~
rá, hogy eleget egyek, és megóvsz attól, hogy megőrüljek?
Vagy mert te vagy az egyetlen férfi ezen a bolygón?
A fejét rázza, de azért látszanak az arcán a kételyek. Nem
tévedek mindenben.
– Igen – suttogom. – Mindezért. Az erődért, de a
jóságodért és a gyengédségedért is. Úgy teszel, mintha
semmit sem örököltél volna édesanyádtól, de nem így van.
Benned... benned költészet van.
Hirtelen nagy levegőt vesz, még jobban magához szorít, a
hajamat simogatja, és csak ölel, ölel egyre
szenvedélyesebben. Nem tudok levegőt venni – és nem is
akarok. Amikor megszólal, a hangja kissé remeg, mint
amikor először csókolt meg.
– Néha teljesen megfosztasz a szavaimtól. – Visszadől a
könyökére, és az ajkával belém fojtja a választ. Aztán
abbahagyja a csókot, én meg pislogva nézek rá. – De nem
vagyok teljesen biztos benne, hogy igazad van, LaRoux
kisasszony. Én mégiscsak méltóságod alatt vagyok.
Eltart néhány másodpercig, mire észreveszem a szemében
a vidámság szikráit, és megértem a viccet. Nevet, de nem
rajtam, hanem azért, mert ő is boldog. így hát kinyögöm az
egyik káromkodást, amit lázálmában hallottam tőle, majd a
párnánkul szolgáló szennyeszsák után nyúlok, hogy a feje
felé lendítsem.
De ő elkapja a csuklómat, és olyan gyorsan mozog, hogy
elakad a lélegzetem, majd nevetve visszaránt a fészkünkbe.
Csókkal némítja el a nevetésem, pattogva fut végig az
elektromosság a gerincemen, olyan, mintha egy egész
seregnyi szikrázó, lángoló pillangó vergődne a gyomromban.

~ 323 ~
 Tarver oldalra dönti a fejét, hogy incselkedve a fülem
mögé csókoljon. Felemelem az államat, lefelé halad a
nyakamon, a szája puhasága szöges ellentétben áll a
borostája érdességével.
Szikrák és lángok, villan át az agyam egyik hátsó zugában.
És egyszerre össze is áll a terv.
– Fel kellene robbantanunk az ajtót!
Tarver felemeli a fejét, és zavartan néz.
– Mit kellene?
– Az ajtót! Túl erős, hogy faltörő kossal bezúzzuk, de mi a
helyzet a robbantással? Annak már csak megadná magát,
nem?
Rám hunyorít, félig zavartan, félig bizonytalanul. Nem
szereti, ha félbeszakítják.
– Most még jobban zavarba ejtesz, mint általában.
Elnevetem magam, és a hajába túrok.
– A légpárnás hajó a gépszínben! Hátul vannak
üzemanyagtartályok. Egymásra rakunk párat, valami
madzagból gyújtózsinórt készítünk, és kezdődhet a tánc!
Eddig bizonytalan volt az arckifejezése, de lassan
elismerővé válik. Önkéntelenül is megborzongok, annyira
jólesik ezt látni. Nem meglepett, nem szánakozó, csak
egyszerűen őszinte. Mintha egyenlők lennénk.
– Ki vagy te? – mondja végül. – És mit tettél az én
Lilacemmel?
Az én Lilacemmel. Szeretnék megállni, és ízlelgetni ezt a
mondatot, de túlságosan felizgat az ötletem.
– Annának bátyjai vannak, és kiskoromban egyfolytában a
teniszpályán robbantgattunk. Apámnak egy csomószor újra
kellett burkoltatnia.

~ 324 ~
 Kínzó az emlék, kissé elszorul a torkom. Az
unokatestvérem elvesztése miatt, amiatt, hogy már semmi
sem lesz olyan, mint amikor gyerekek voltunk – a
gyermekkorom elvesztése miatt.
Az arcomat látván Tarver tekintete ellágyul.
– Óvatosnak kell lennünk. Eltakarítjuk a fákat a közelből,
hogy minimális legyen a törmelék, és nehogy tűz üssön ki.
A levegő megtelik izgalommal, szinte kézzelfoghatóvá
válik a céltudatosságunk. Van egy tervünk.
Most nem akarok arra gondolni, hogy véges az idő, amit
együtt töltünk. Egy láthatatlan, kérlelhetetlenül
visszaszámláló óra lebeg a fejünk fölött. Minden pillanat
megismételhetetlen, minden pillanat értékes.
– A pisztolyoddal nem tudnánk felrobbantani?
Elgondolkodva biggyeszti le az ajkát.
– A Gleidelt arra tervezték, hogy szerves anyagban tegyen
kárt, nem pedig fémben. Ez azért van így, hogy ha valami
idióta véletlenül elsütné egy űrhajón, akkor se szakítsa át a
burkolatot. Meg se karcolná a tartályt.
Előrenyúl, és végighúzza az ujjait a számon.
– Gyújtózsinórra van szükség, mint gyerekkorukban. –
Behunyom a szemem, és megcsókolom a számon kalandozó
ujjakat. – Sosem használtam még üzemanyagot
robbantásra, de elvileg ugyanúgy kéne működjön, mint
bármi, ami robbanékony. A lökéshullámnak koncentráltnak
kell lennie, hogy csak az ajtóban tegyen kárt, az épület többi
részében nem.
Tarver torkából mély hang tör elő, amitől végigfut a hideg
a hátamon.

~ 325 ~
 – Folytasd csak—javasolja, és lehajtja a fejét, hogy tovább
csinálja azt, amiben megzavartam.

Majdnem egy napig tart, mire megtisztítjuk az épület ajtaja

előtti területet. Az elektromos kéziszerszámok már régen
lemerültek, így a gépszínből származó rozsdás fűrészeket és
egy nagy nyesőollót használunk. Valószínűleg hamarabb is
befejezhettük volna, de folyton ott találom magam mellette,
anélkül, hogy tudnám, miért is mentem oda. Egyre csak
követelem, hogy csókoljon meg, ő pedig mindig félbehagyja
azt, amit éppen csinál, és engedelmeskedik. Nem vagyunk
túl hatékony csapat, elvonjuk egymást figyelmét arról, amit
csinálnunk kellene. Kivágjuk a fiatal fákat, eltakarítjuk a
vadszedret, és négy üzemanyagtartályt rakunk egymásra az
ajtónál.
Megvizsgálom a sérüléseket és horpadásokat a
tartályokon, és megtapogatom a kötéldarabot, amit
gyújtózsinórnak fogunk használni. Hirtelen már nem vagyok
annyira biztos abban, hogy a tervem tényleg működni fog.
Nagyon sokféleképpen sülhet el rosszul a dolog.
Mire a nap betűz a lombok között, már közel jár a
látóhatárhoz. Tarver félredobja az utolsó facsemetét is, aztán
pedig megropogtatja a hátát. Elindulok feléje, és már emeli
is a karját: tudja, mit akarok. Átbújok alatta, és átölelem a
derekát.
– Most csináljuk?
A mellkasára hajtom a fejem, és fölnézek rá. Hadd döntse
el ő, mikortól tegyük lehetővé, hogy megmentsenek. Én ezt
nem tudom tárgyilagosan megítélni. Olyan nagyon akarom

~ 326 ~
is meg nem is – magamban őrlődök, hogy menjünk, vagy
maradjunk.
– Attól függ, hogy mit – feleli, és az ujjai a csupasz
bőrömre csúsznak a pólóm ujja alatt.
– Tessék abbahagyni – mondom erre, de kétlem, hogy
komolyan venne úgy, hogy nevetés bujkál a hangomban.
– Nem ma este – mondja, mielőtt lehajolna, hogy
megcsókoljon. Csak egy hosszú pillanat elteltével szólal meg
ismét. – Várunk, amíg elég fény lesz, amikor már biztosan
készen leszünk... Holnap.
– Ha emberek voltak itt, akkor lehet, hogy van bent
élelem. Talán meleg víz is, ha akad valahol egy generátor.
Agyak is. – Rávigyorgok. – Bár azt hiszem, eddig nem
jelentett problémát, hogy nincs ágyunk.
Tarver felvonja a szemöldökét, a másik lábára helyezi a
súlyát, és átkarol.
– Nem, de a csupasz földnek megvannak a maga
hátrányai.
Lehajol, hogy megcsókoljon, a bekötött keze felcsúszik az
ingem alatt. Megremegek, amikor eszembe jut, milyen közel
jártam ahhoz, hogy elveszítsem. Nem hagyhatom, hogy ezt
egyedül csinálja. Nem tudjuk, mennyire robbanékony az
üzemanyag, vagy milyen gyorsan ég a gyújtózsinór.
Hagyom, hadd csókolgasson még egy ideig, várok, amíg
azt a halk, mormogó hangot nem hallatja, amit általában
akkor szokott, amikor valami ruhadarabot le akar venni
rólam. Amennyire lehet, el kell terelnem a figyelmét, mielőtt
ezzel megpróbálkozom. Nem fog neki tetszeni.
Kicsit elhúzom a számat.

~ 327 ~
 – Holnap reggel elkezdem kipróbálni a gyújtózsinórokat.
Nem örülnék, ha elveszíteném az egyik kezemet, amikor
meggyújtom azt az izét.
Tarver összeráncolja a homlokát.
– Én se örülnék, ha elveszítenéd az egyik kezedet.
Mindkettőt szeretem. Majd én csinálom.
– Ne már! – mondom, és kipróbálom a legmeggyőzőbb
mosolyomat.
Nem veheti észre, mennyire kétségbeesetten próbálom
elérni, hogy bízzon bennem. Meg hogy mennyire szeretném,
hogy ne essen baja, ha valami rosszul sül el.
– Gyerekkoromban állandóan ezt csináltam, az apám sose
tudta meg.
Még mindig a homlokát ráncolja, valami bujkál az
arckifejezése mögött. Talán félelem? Nem tudom.
– Tudom, mit kell csinálni, ha gáz van – mondja. – A
földre vetem magam, nem lesz semmi bajom a robbanástól.
– De nekem nem lesz erre szükségem, mert tudom, mit
csinálok – felelem. – Nem akarok hős lenni vagy ilyesmi.
Teljes biztonságban leszek. Ha valami balul ütne ki, ha
bármi történne veled, én itt egyedül legfeljebb tíz percig
maradnék életben. De ha velem történne valami, te rendben
lennél.
Úgy bámul rám, mintha azzal fenyegettem volna meg,
hogy hasba szúrom. Üvölt róla, mennyire viaskodik
önmagával. De igazam van, és ha mást nem is érek el,
legalább látja, hogy menynyire biztos vagyok magamban.
Látom magam előtt a lázas arcát, és összeszorul a torkom, ha
arra gondolok, milyen közel álltam ahhoz, hogy elveszítsem.
Nem engedhetem meg, hogy ez még egyszer megtörténjen.

~ 328 ~
 – Ez egy egyszerű kockázatelemzés – mormolom. – Te
tanítottad nekem.
Tarver felemeli a kezét, és megsimogatja az arcom.
– Lilac, ha történne veled valami – mormolja -, én aztán
mindenhogy lennék, csak rendben nem.
A kezéért nyúlok, és összekulcsolom az ujjaimat az
övéivel.
– Lilac, biztos vagy benne?
Megszorítom a kezét, felnézek rá, hadd lássa a
magabiztosságot, az alapos tudást. Meg tudom csinálni.
Testem minden porcikájával azt akarom, hogy
bizonyíthassak neki. Nem hagyhatom, hogy ő gyújtsa meg a
gyújtózsinórt. Nem nézhetem végig, hogy ismét veszélybe
sodorja magát.
– Teljes mértékben.
A tekintete kutatóan mélyed az enyémbe, miközben
visszatartom a lélegzetem. Aztán megcsókolja a
homlokomat, majd sarkon fordul, és visszaindulunk a
barlangba.
A régi életem nem készített fel semmire. Abból, amit a
társasági életben, a bálok, a ruhák és az intrikák világában
tanultam, nem sok mindent lehet hasznosítani itt, a
vadonban, ahol velem van ez az ember is, akit sosem
ismertem volna meg, ha nincs a sorsnak ez a különös fintora.
De legalább még mindig jól hazudok.

~ 329 ~
– Önöket az épülettől nem messze találták meg. Felvilágosítana, hogy
mi történt?
– Próbáltam bejutni. Bárki is volt itt korábban, oktalan módon bezárta
az ajtót, így kreatívnak kellett lennünk.
– És LaRoux kisasszony részt vett ebben a vandál cselekedetben?
– Vandál cselekedet? Mi a túléléséit küzdöttünk.
– Megismételjem a kérdést?
– Természetesen nem.
– Mégis azt mondja, hogy végig együtt voltak.
– LaRoux kisasszony nem az a fajta lány, aki bepiszkolja a kezét. A fák
között várakozott, ahol biztonságban volt.

~ 330 ~
 31. FEJEZET

TARVER

KÍVÁNCSI VAGYOK, VAJON MŰKÖDIK-E MÉG A KONYHA. Gondolj

csak bele, lehet, hogy igazi étel van az ajtón túl!
El akarja terelni a figyelmemet, hogy ne kezdjünk ismét a
gyújtózsinórról beszélni. Már megfordult a fejemben, hogy
szólok neki: ha tényleg el akarja terelni a figyelmemet, elég,
ha leveszi a pólóját.
– Remélem.
A rengeteg kétségtől már fáj a fejem. Tudom, hogy
ésszerűbb, ha ő gyújtja meg. Csinált már ilyet máskor is. Ha
valami baja esik, én jobban el tudom őt látni. Mondjuk,
kisebb a valószínűsége annak, hogy neki baja legyen.
És mégis.
– Agyak is vannak odabent. Többé nem alszunk a földön!
– mondja.
Megölelem.
– Neked mindig az ágyon jár az eszed. LaRoux kisasszony,
neked folyton csak azon jár az eszed!
– Van valami ellenvetésed?

~ 331 ~
 Pajkosan elégedett, a keze felfelé siklik a karomon. Ha
lenne póló rajtam, az ujját húzgálná, hogy csókoljam már
meg végre, mintha nem bírná elviselni, hogy ezentúl
bármikor is távol lehetünk egymástól. Rájött, hogy simán el
tudja érni, hogy a mondat felénél elfelejtsem, mit akartam
mondani.
– Ellenvetés? Egy fészkes fenét!
Nagyon csábít a lehetőség, hogy beadjam a derekam, és
megengedjem neki, hadd terelje el a gondolataimat. Sose
éreztem még így senki iránt. De még mindig nem vagyok
biztos.
–Talán hagyjuk most az épületet – javaslom halkan. –
Hadd üljön ott békében. Tényleg mindenáron be kell
jutnunk?
Abbahagyja a simogatást, és rám néz.
– Ezt komolyan mondod?
– Nem vagyok hülye, Lilac. – Az ujjaim hegyével
végigsimítom az arcélét, és nézem, hogy kap színt a világos
bőr az érintésemtől. – Tudom, milyen veszélyes.
– Ez az egyetlen lehetőségünk, hogy megmentsenek.
Odabent biztosan van valami kommunikációs berendezés,
amivel vészjelet adhatunk le.
Talán nekem már nem az a legfontosabb, hogy
megmentsenek. Megvannak a szavak, csak a bátorságom
hiányzik, hogy kimondjam őket. Ehelyett közelebb húzom
magamhoz, és szorosabban átölelem a derekát.
– Remélem. Még azt sem tudjuk, miért ment el innen
mindenki. Gondolom, a dolognak a suttogásokhoz van köze.
De pontosan miről van szó?

~ 332 ~
 – Titok titok hátán – mormolja Lilac. Mielőtt
megkérdezhetném, mire gondol, lassan, óvatosan levegőt
vesz. Ezt akkor csinálja, ha épp rendezgeti a gondolatait,
mielőtt megszólalna. – Azt mondtad, állítólag a hadsereg
kísérletezett agymosással és telepátiával. Lehet, hogy a
nagyvállalatok is. Mi van, ha erről van szó?
Kissé zavarba ejtő, hogy Lilac legjobban az ágyban tud
gondolkodni. Ilyen körülmények között az én agyam szinte
teljesen felmondja a szolgálatot.
– Arra gondolsz, hogy felfedezték ezeket a lényeket, és
aztán elrejtették őket ide, erre a bolygóra, hogy
tanulmányozhassák őket?
– Tarver, én nem tudom, mi van ezen a bolygón, de
bármik vagy bárkik is legyenek, sok mindenre képesek.
Belelátnak a szívünkbe, megváltoztatják az álmainkat, és
gondolatokat ültetnek el a fejünkben. A semmiből tudnak
tárgyakat teremteni. Ki tudja, még mire képesek? Tudom,
hogy semelyik vállalatot, sőt, ami azt illeti, a hadsereget sem
lehetne megállítani, ha ilyen hatalom kerülne a kezébe.
Próbálok nem venni tudomást a gyomromban eluralkodó
rossz érzésről, de tudom, hogy igaza van. Nem sok olyan
vállalat van, amelyik rendelkezik a terraformációhoz
szükséges erőforrásokkal, és emellett még a
könyörületességéről és az erkölcsi tartásáról lenne híres.
– Bármi is történik itt – folytatja Lilac -, a suttogások
vezettek ide bennünket. A válaszok ott vannak, abban az
épületben. Holnap majd minden kiderül.
Elvigyorodok.
– Holnap – ismétlem, és megölelem.
Mellém kuporodik, szorosan az oldalamhoz.

~ 333 ~
 – Mit csinálunk majd, ha megmentenek bennünket?
Miután befejeztük az evést-ivást és a mosolygást a
fényképezőgépeknek?
– Te fogsz mosolyogni a fényképezőgépeknek-javítom ki
nevetve.
– Ne aggódj, neked is kijut belőle – mondja. – Te vagy az,
aki megmentetted Roderick LaRoux egyetlen lányának az
életét. Nehéz lesz meglógni.
– A parancsnokom majd elintézi. Kapok egy hét
eltávozást, és megmutatom a szüleimnek, hogy még egyben
vagyok. Aztán egy időre kihelyeznek valami csendes helyre.
És az a hely tényleg nagyon csendes lesz, mert olyasmit
láttam, amit nem kellett volna.
Hihetetlenül puha a bőre. Végigfuttatom a tenyerem az
oldalán, durvának és kérgesnek érzem a kezem.
Egy ideig hallgat és nem mozdul, nem dől a vállamra,
ahogy általában szokott. Várok, hagyom, hadd gondolja
végig ezt az egészet. Végül megtöri a csendet.
– Tényleg csak úgy eltűnsz? – Nagyon halkan teszi fel a
kérdést.
– És mi lesz kettőnkkel? Mi lesz velünk, ha te eltűnsz?
Most nem tudom viccel elütni a dolgot, ezúttal nem
terelhetem másra a szót. Nem tudom, mi lesz velünk. Azóta
próbáltam elkerülni ezt a kérdés, hogy megláttuk az épületet
a távolban, és rájöttünk, hogy talán mégis van lehetőség
arra, hogy kimentsenek innen.
– Már nem vagyok tizennégy éves. – Félkönyökre
támaszkodik, és engem bámul. – Az apámnak nagy a
hatalma, úgy alakítja a galaxist, ahogy akarja, de ebbe nem

~ 334 ~
hagyom, hogy beleszóljon. Erős, de majd megküzdök vele. –
A tekintete komoly, határozott és nyugodt.
– Harcolni fogok érted.
Ettől elakad a lélegzetem. Szorosabban fogom a derekát
egészen addig, amíg halkan fel nem nyög. A következő
pillanatban rájövök, hogy fájdalmat okozok neki. Addig
akarom csókolni, amíg el nem kábul, mint én. A szívem a
torkomban dobog.
De láttam már, mi történik, amikor az emberek
visszatérnek a hétköznapi életükbe. És azt is, hogy mi
történik, amikor újra látják a családjukat és a barátaikat.
Ismét visszazökkennek a mindennapok ritmusába,
elsodorják őket a megszokott áramlatok, és visszajutnak az
élet nagy folyamába. Most persze engem akar és semmi
mást, de mi lesz akkor, ha visszatér a csillivilli életébe, ahol
egy magamfajtának semmi helye? Most nagy ígéreteket tesz,
de utána végig kell néznem, ahogy visszatér a régi életébe,
maga mögött hagyva engem és mindazt, amin
keresztülmentünk. Nem biztos, hogy ezt túlélném.
Erőt veszek magamon, és próbálom normálisan venni a
levegőt.
– Lilac. – Még én is gyengének hallom a hangomat. –
Egyikünknek sem kellene ilyesmiket ígérnie.
Nyel egyet.
– Ezt azért mondod, mert nem vagy biztos bennünk, vagy
azért, mert azt hiszed, hogy én nem vagyok az?
– Én csak azt mondom, hogy a dolgok nem olyan
egyszerűek.
– Ez a világ legegyszerűbb dolga – suttogja, és előrehajol,
hogy az ajkát hozzáérintse az enyémhez. – De nem bánom,

~ 335 ~
én kivárom, hogy biztos legyél benne. Be fogod adni a
derekadat.
Szólni akarok neki, hogy már beadtam, hogy ha kell, egy
seregnyi paparazzóval, sőt még az apjával is szembeszállók,
ha ezt akarja tőlem.
De ő nem tudja, mennyire meg tud változni minden,
amikor valaki visszatér a civilizációba. És nem fogok olyan
ígértet számon kérni rajta, amit nem tud betartani.

Reggel sok időt tölt az előkészületekkel. Legalább ez igaz –

úgy tűnik, tényleg tudja, mit csinál, ha robbantásról van szó.
Nem csoda, hogy nem verték nagydobra ezt a tehetségét: ez
nem épp a legoptimálisabb hobbi, ha valaki jó családból
származik.
Hatféleképpen rakatja egymásra az
üzemanyagtartályokat, különféle távolságokat mér ki,
különböző gyújtózsinórokkal kísérletezik. Az üzemanyag egy
részét kiönti, azt mondja, azért, hogy legyen hely a gőznek a
tartályokban. Én közben minden olyasmit eltakarítok, ami
ha felrepül, esetleg megsebesíthetné – végül már kavicsokat
és apró gallyakat keresek. Még én is belátom, hogy ezek meg
se tudnák karcolni. Végül leülök egy fa tövébe, és nézem,
ahogy ügyködik.
Hihetetlen ez a lány! Olyan higgadt, olyan határozott.
Most épp a gyújtózsinórt ráncigálja, hogy egy kicsit más
szögben álljon. Ilyenkor elképzelem a szüleim kis házában.
Látom, ahogy velünk együtt fát hord, zöldséget szeletel,
hosszú sétákat tesz, és mindezt élvezi. Szerintem a szüleim
kedvelnék.

~ 336 ~
 Látom, hogy ott boldog lenne. Bárcsak tudnám, hogy
valaha ez valóra válhat-e!
A gyújtózsinór végénél leguggol, és a válla fölött rám
mosolyog, én pedig ügyefogyottan visszamosolygok rá.
És akkor hirtelen rádöbbenek, hogy gyufát készül
gyújtani. A kirakós rögtön összeáll az agyamban. Ezt neki
nem szabad! Tilos! Hirtelen szertefoszlik az ábrándozás, és
gyorsan talpra ugrok, de túl lassú és ügyetlen vagyok. Az
ösztöneim szinte üvöltenek, amikor előrehajol, hogy a
gyújtózsinórhoz érintse a lángot.
A szikra túl gyorsan száguld. Feltámad a szél, gyorsabban
ég a gyújtózsinór, szinte szökdécsel a hordók felé.
Ő is észreveszi, és gyorsan megpördül. Tehetetlenül állok
a fánál. Képtelen vagyok megmozdulni.
Hét lépést tesz meg, mielőtt az üzemanyagtartályok
felrobbannának.
Lángok csapnak fel mögötte, a zaj egy pillanattal később
hallatszik. Mint valami konzervdobozt, úgy tépi fel az
épületet a robbanás,
Lilac pedig a levegőbe repül, mintha nem is lenne súlya.
Puffanva ér földet, majd gurul még pár méteren át,
miközben hull köréje a törmelék. A testem cserben hagy, a
lábam földbe gyökerezik, és nem engedi, hogy odamenjek
hozzá. Végül felrántom a lábam, és mozgásba lendülök.
Arccal lefelé, mozdulatlanul fekszik, körülötte a fűben apró
tüzek égnek, a levegő parázsló pernyével van tele.
Lehasalok mellé, magam felé fordítom. A torkom teljesen
elszorult, még suttogni sem tudom a nevét. Ellenkezés
nélkül hagyja, hogy megfordítsam, az egyik kezével a hasát
fogja, a másikkal remegve felém nyúl.

~ 337 ~
 Az arca sápadt, de a bőrén lévő piszkos foltokat és a
horzsolást leszámítva úgy tűnik, sértetlen. A robbanás óta
először veszek levegőt.
– Ez izgi volt – motyogja még mindig csukott szemmel. –
Sikerült?
– Szerintem még az űrből is látták – mondom, és a
homlokomat az övéhez nyomom. – Jól vagy?
– Psszt! – Alig lehet hallani a hangját. – Tarver, azt
szeretném, ha... – Elhallgat, és halkan felnyög. A szája
megfeszül, a szemét szorosan behunyja, és összerándul a
fájdalomtól.
A szívverésem eláll egy pillanatra.
– Lilac, hol fáj?
Úgy fogja meg a pólóm ujját, ahogy csókra szokott hívni.
Erőlködik, hogy kinyissa a szemét, és addig pislog, amíg
rendesen nem lát.
– Csak figyelj rám, jó? Ha bejutsz, kell ott lennie egy
generátornak. Elegendő energiára van szükséged, hogy le
tudd adni a jelet.
– Lilac, hagyd abba, ez nem fontos!
Fájdalmai vannak, de nem tudom, hol sérült meg. Remegő
kézzel gombolom ki a felsőjét.
– Majd elintézzük, ha bent leszünk.
– Szerintem nem fogjuk – suttogja rekedten.
Felemeli a kezét a hasáról, és megmutatja, mit rejtegetett.
Vérfoltos ruhaszövet és felszakadt bőr kuszaságát látom,
mélyen csillog a beágyazódott fémdarab.
Nem hallok, nem látok, nem tudok gondolkodni.
De a testem tudja, mit kell tenni.
– Tartsd rajta a kezed, nyomjad erősen!

~ 338 ~
 A hangom parancsokat vakkant, mintha a harctéren
lennék. Gyorsan megkeresem a hátizsákot, és előhalászom
belőle az elsősegélydobozt. Szanaszét dobálom az üvegcséket
meg a kötszer, veszettül keresem azt az egy dolgot, amire
szükségünk van.
– Tartsd rajta a kezed, van véralvasztónk!
– Nem.
A hangja gyenge, noha a keze még mindig a seben van.
– Szükséged lehet rá később, amíg meg nem érkezik a
segítség.
– Neked most kell!
Végre megtalálom, letépem a csomagolást a fecskendőről,
és négykézláb rohanok vissza hozzá. Belégzés – egy, kettő!
Kilégzés – egy, kettő! A kezem már nem remeg. A
fecskendőhöz illesztem a fiolát, nézem, ahogy megtelik,
majd felemelem, és megütögetem, hogy ne legyen benne
buborék.
Nem elég! Amint a bőrébe szúrom a tűt, már tudom, hogy
kevés. Ez nem képes elállítani egy ilyen vérzést. A repesz
keresztülment a hasán. Az injekció nem fogja összevarrni.
– Kérlek – suttogja, és összerándul.
Félredobom az üres fecskendőt, lehúzom a pólómat, majd
felemelem a kezét, és a hasához nyomom a ruhát.
– Itt vagyok, Lilac, itt vagyok! Nem hagylak magadra! Itt
vagyok melletted!
Gyengén meglöki a karomat, már úrrá lett rajta a sokk,
tekintete az égre siklik.
– Jobb ez így. Ha veled történt volna, nem bírnám ki.
– Én se bírom ki, Lilac.

~ 339 ~
 De a testem még mindig cselekvésre kész, és a számból is
előtörnek a szavak:
– Fejezd be! Láttam már ilyent! Meg tudjuk oldani.
Nyomom a sebet, a szabad kezemmel pedig felém
fordítom az arcát. Azt akarom, hogy engem nézzen.
Nyöszörög, nekem meg megszakad a szívem.
– Tarver, nincs semmi baj. Ne próbálj hazudni nekem.
Nem félek.
Sír, a szeme sarkából könny folyik a halántékára, fakó
nyomot
hagyva a piszokban. Nem tudok mit mondani.
Egyszerűen nem találok szavakat.
– Mondd meg apának... – de a szavai köhögésbe
fulladnak, és vér szivárog a szája sarkából.
Látom, hogy egyre zavartabbá válik. Ilyet is láttam már.
Nem! Kérlek, ne!
Felém nyújtja a kezét, és megszorítja a karomat.
– Tarver! – A suttogásába bugyborékolás vegyül, már a
torkában van a vér. – Hazudtam. Én... én nem akarok
meghalni.
Elnéz mellettem, a szeme tágra mered a rémülettől.
Remegek, miközben óvatosan mellé fekszem, és
homlokomat a halántékához nyomva suttogok.
– Itt vagyok. – Alig tudok megszólalni, de azt hiszem, hall
engem. – Megígérem, hogy veled maradok, Lilac. Nem
megyek sehová. Nem hagylak itt.
Küszködve próbál levegőt venni, és ahogy átnyúl, hogy
megérintse az arcomat, végighúzza az ujjhegyeit a bőrömön.
Azt hittem...

~ 340 ~
 A keze elernyed, és abban a pillanatban elszáll belőle az
élet. Mozdulatlanul fekszünk egymás mellett, egyikünk sem
lélegzik. És akkor az én tüdőm mégis összerándul, levegőért
kapkodok, bármennyire is szeretnék ennek megálljt
parancsolni.
Lilac továbbra is mozdulatlan, néma. A szemében,
akárcsak egy medence vizében, fák, levelek és az ég
tükröződik.

~ 341 ~
– Jól van, őrnagy? Mintha kissé kiszáradt volna a
torka.
– Elnézést, megismételné a kérdést?

~ 342 ~
 32. FEJEZET

TARVER

Ez A SOKK. Még a kiképzésen tanultuk. A szám kiszárad, és a

kezem elkezd remegni. Fázom.
Az arcát nézem, de csak homályosan látom. Azon kapom
magam, hogy hétköznapi dolgokat veszek észre rajta: a
szempillája hosszát, a szeplőit. Ő ezekkel a dolgokkal nem
törődött.
De én mindezt láttam és imádtam! Imádtam!
Tudom, hogy le kellene zárnom a szemét. Meg kell tenni,
amit meg kell tenni. A testem mozdulni próbál, de nem
szűnik a remegés. Nézem a piszkos körmeimet, az apró
vágásokat a kézfejemen, és várom, hogy a remegés
elmúltával hozzáérhessek a szemhéjához. De a remegés nem
múlik el. Még rosszabb lesz, én pedig megigézve bámulom
őt.
Az agy nagy fontosságot tulajdonít az ilyen apróságoknak,
így tartja távol magát a rettenetes traumától. Veszély esetén
ösztönösen elkezdi raktározni a részleteket. Erre képeztek ki.
Nem. Erre senki sem képezett ki.
~ 343 ~
 Tudom, hogy van ez a másik dolog, amin gondolkodnom
kellene, ez a másik dolog, amiről tudok, de hiába próbálok
vele foglalkozni, az elmém elfordul tőle. Nem tudok erre
gondolni. Nem értem, hogy történhetett ez.
Hirtelen epét érzek a számban, a fűre támaszkodva
köhögök, öklendezek, majd nagyot nyelek. Zihálok, de
sikerült megúsznom, hogy hányjak. Érzem, hogy a
végtagjaimból elszivárog az erő, muszáj összeszednem
magam.
Biztosan tudom, hogy ha összeomlók, és leborulok Lilac
mellé a földre, akkor sosem kelek már fel onnan. Az összes
belém vert tananyag tiltja ezt.
Esetlen mozdulatokkal, tántorogva talpra állok.
Imbolyogva körbenézek a tisztáson, hátha van valami –
bármi -, ami megmondja, mit tegyek. Lassan kialszanak a
robbanás okozta kisebb tüzek. Eltelt az idő. Nem
emlékszem.
Fogalmam sincs, mit csináljak. Itt már nincs semmi.
Nincs követendő eljárás, nincs értesítés, nincs kihallgatás –
semmi. Csak én állok a tisztás közepén, Lilac pedig a
lábamnál hever.
Az épület még mindig füstöl: egy fal berobbant,
szétszóródott a törmelék, a fémelemek pedig meggörbültek.
A tisztást körülölelő fák elhajoltak, mögöttük az erdő némán
hallgat. A jelenet apró részletei betöltik a gondolataimat, és
elterelik a figyelmemet arról, amit képtelen vagyok felfogni.
Ismét megpróbálom legyőzni a hatalmas ellenállást az
agyamban.
Lilac halott.
Semmi.

~ 344 ~
 Lilacet eltalálta egy repesz. Lilac elvérzett.
Semmi.
Kimondhatom magamban, az agyamba tuszkolhatom a
szavakat, de még csak össze se rezzenek. Ezek csak szavak.
Hülye, lehetetlen szavak. Annyira nevetségesek, hogy nem
veszek róluk tudomást.
Ismét próbálkozom, most valami kissebbel, mintha egy
meglazult fogat vizsgálgatnék, vagy egy sebet piszkálnék.
Lilac többé nem szól hozzám.
Ekkor elfog a remegés.
Lilac többé nem csókol meg. Lilac többé nem nevet rám.
Összeszorul a tüdőm.
Miért csinálom ezt magammal?
Nem tudom, hogy kell gyászolni. Korábban is láttam már
embereket meghalni. Láttam már közvetlen közelről, úgy,
hogy a bőrömön éreztem a melegét. Láttam már biztos
távolból, szigorúan objektiven, a hírszerzési jelentéseim
statisztikai adataiban. Egész szakaszokat láttam meghalni,
túl sok embert, hogy egyáltalán fel lehessen fogni.
Láttam meghalni a barátaimat, tanúja voltam az utolsó
pillanataiknak, meghallgattam utolsó üzeneteiket a
szeretteiknek – sosem hitték volna, hogy őket is utolérheti a
halál.
Amikor Alec meghalt, az anyámnak szüksége volt rám, így
nem hagytam el magam. De ez nem jelenti azt, hogy ne
kínlódtam volna azzal, ami történt. Egy költő lelke, mondta
mindig az anyám. De csendben végigcsináltam, biztos
helyen őrizve, magamba fojtva a bánatot. Az én
eligazításaimban és jelentéseimben nem volt helye az

~ 345 ~
érzelemnek. A harctéren az érzelmek veszélyesek. Magadba
zárod az egészet, és némán gyászolsz.
De ez most más. Üvölt bennem a fájdalom, érzem, hogy
elemészt. Nincs következő feladat. Nincsenek katonák,
akikről gondoskodni kell. Nincsenek szülők, akiknek
szükségük van rám.
Csak az én Lilacem van, akinek még mindig szivárog a vér
az ingéből, pedig már nem ver a szíve. A bőre még mindig
meleg, a szeme nyitva, az arca elernyedt.
Ez felfoghatatlan! Ez túl sok! Még mindig hallom a
hangját.
Ha valami balul ütne ki, ha bármi történne veled, én itt
egyedül legfeljebb tíz percig maradnék életben. De ha velem
történne valami, te rendben lennél.
Én pedig válaszoltam neki. Erre is emlékszem. Én aztán
mindenhogy lennék, csak rendben nem.
Tulajdonképpen semmi vagyok. Nem létezem. Elvesztem.
Leguggolok, hogy felemeljem, szörnyű érzés ilyen
ernyedten a karomban tartani: a feje hátrabicsaklik, a karja
élettelenül lóg. Már másmilyennek érzem a bőrét.
Közelebb húzom magamhoz, hogy a vállamra bukjon a
feje. A vére összekeni a bőrömet. Leviszem az ösvényen a
barlanghoz.
Ma nem tudom eltemetni. Nincs elég erőm kiásni a sírt.
Valami szörnyű, gyakorlatias érzék azt súgja, hogy addig
ásnék, amíg teljesen ki nem merülök, de még mindig nem
lenne elég mély a gödör. Holnap kell megcsináljam.
Még nem állok készen arra, hogy többé ne lássam.
Lefektetem az ágyunkra, óvatosan kiegyenesítem a
nyakát, összekulcsolom a kezét. A feje alá igazítom a párnát.

~ 346 ~
Lefekszek mellé a barlang kőpadlójára, és a hátamra
fordulok, hogy a kéményünkként szolgáló résen betörő
napfényt nézzem. A tenyerembe zárom a hideg kezét.
Valamivel később ráeszmélek, hogy a mennyezeti
repedésen már nem jön be fény.
Majd reggel eltemetem. De egyelőre még nem.
Úgy érzem, mintha kívülről figyelném az eseményeket,
anélkül, hogy felfedném a jelenlétem, vagy részt vennék
bennük. Nézem, ahogy egy fiú fekszik a barlang padlóján egy
lány mellett. A sötétben olyanok, mintha aludnának.
Végül eszembe jut az épület. Látom a falat, amit
beszakított a robbanás. A füst és por miatt nem látok be.
Tompán és érzéketlenül sejlik fel, hogy holnap be kell
mennem körbenézni. El se tudom képzelni, hogy bármikor is
képes legyek bemenni a szétroncsolt ajtón.
Néhány perccel vagy órával később rájövök, hogy a Gleidel
nyomja a hátamat. Hátranyúlok, hogy kivegyem, az ujjaim
az ismerős markolatra fonódva a helyükre csúsznak.
Felemelem, és az állam alá helyezem a csövet. Kicsit balra
mozdítom, hogy a megfelelő helyre kerüljön.
Valahonnan a gyomromból indulva lassan elfog a
kényszer. Végigfut a gerincemen, teljes hosszában
megbizsereg tőle a karom, az ujjam pedig egy leheletnyivel
erősebben szorítja a ravaszt. Olyan könnyű lenne még egy
hajszálnyival erősebben szorítani. Senki sem jön. Senki sem
fog megtalálni bennünket. Azt hiszik, hogy meghaltunk.
Soha senki nem tudná meg.

~ 347 ~
Sötét van és hideg, amikor felébredek. Fájnak a csontjaim,
nem takaró van alattam, hanem kövek. Hol a pokolban van
Lilac? Félretaszított, és ellopta a takarókat?
Halványan elmosolyodok. Ez elég valószínűtlen. Éjszaka
nagyon bújós, hozzám simul, és azzal ugrat, hogy ellopja
tőlem az összes meleget, hogy kiszívja az egészet a
testemből. Hozzám nyomja a hátát, én pedig átkarolom, és a
hajába temetem az arcom...
Ökölcsapásként tör rám az emlék. Összeszorul a torkom,
megfeszülnek az izmaim, és vadul jár az agyam. Mintha
elfelejtettem volna, hogy kell mozogni – teljesen
elzsibbadtak a végtagjaim. Aztán lassan, vonakodva ismét
birtokba veszem a testem.
Felülök, a hátam sajogva tiltakozik, miután olyan sokáig
feküdtem a hideg földön.
A szemhéjam elnehezedett, és nehezen, de pislogok, hogy
tisztán lássak.
Lilac törökülésben ül előttem, és mosolyog.
Elakad a lélegzetem, felpattanok, levegőért kapkodok.
Lilac holtan hever mellettem.
A teste alig látható, csak egy sziluett a félhomályban. Az
előttem törökülésben ülő lány viszont csupa fény – élénk, és
valószerűtlen. Fémes ízt érzek a torkomban, egész
testemben remegek. Egy kép jelenik meg a barlang falán. A
szüleim háza: fehér falak, zöld levelek és a Lilac nevét viselő,
bíborszínű orgonák.
Látom a bejárati ajtót, az ablakokat és a
gyógynövényekkel, sárga virágokkal teli virágosládákat.
Aztán előbukkan egy ösvény, melyet mindkét oldalról magas

~ 348 ~
fű szegélyez. Arrafelé kanyarog, ahol ő ül, nemsokára túl is
nyúlik raja, Lilac az anyám kertjében pihen.
Ezt nem lehet igaz.
Csak akkor ébredek rá, hogy még mindig a kezemben van
a Gleidel, amikor felemelem, és a mennyezetre célzok vele.
Felvisít a lézer, amikor meghúzom a ravaszt, és az
energiakitörés villámcsapásként világítja meg a barlangot. A
látomás megremeg, majd ismét olyan lesz, mintha valódi
lenne. Hogy merik őt mutatni nekem? Hogy merészelnek
egyáltalán hozzáérni az emlékéhez?
– Kifelé!
Nyers, rekedt a hangom, ahogy felkiáltok, fájdalmasan
kapar a torkom.
– Kifelé! Hagyjátok békén! Tűnjetek el!
Másodszor is felemelem a pisztolyt, újból tüzelek. A lövést
követően vastagon száll a homok, és csak úgy záporoznak a
kavicsok.
– Ne nyúljatok hozzá! Ezúttal miért nem tudtatok
figyelmeztetni? Mi értelme volt annak, hogy kicsalogattátok
Lilacet a barlangból? Mi értelme volt keresztülráncigálni
ezen az istenverte bolygón, hogy végül ezt tegyétek vele?
Hogy hagyhattátok elvérezni? Meg kellett volna halnunk a
mentőkabinban, mint a többieknek! Hagynotok kellett
volna, hogy együtt halljunk meg!
Nem fér a fejembe, miért mutatják most nekem Lilacet, és
hogy mi céljuk lehet azzal, hogy kínoznak.
A hangom kezd elmenni, a szavak fűrészfogakként
szabdalják a torkomat.
– Menjetek innen!
Behunyom a szemem.

~ 349 ~
 – Megmenthettétek volna! Figyelmeztethettétek volna! Ti
tehettek erről! A ti hibátok!
Amikor ismét kinyitom a szemem, a látomás már sehol
sincs, egyedül vagyok a sötétben.
Visszakúszok a hátizsákhoz, és kiveszem belőle az utolsó
takarót. Magam köré tekerem, és visszafekszem. Behunyom
a szemem, lassan kifújom a levegőt, és várom, hogy elmúljon
az egész testemet megülő remegés.

Reggel minden porcikám sajog, egykedvűen nyújtóztatom ki

elzsibbadt végtagjaimat.
Visszamegyek a tisztásra, de a tekintetem kerüli az épület
falába robbantott lyukat. Nem nézek oda, ahol vérfolt van a
füvön. Átmegyek a gépszínbe, és a festékesdobozok mögött
megtalálom az ásót. Valamivel távolabb megyek a barlang
szájától, ott kezdek ásni. Homokos a föld, a gödör
omladozik, mivel a felső réteg egyfolytában elmorzsolódik.
Mélyebben már sötétebb és sűrűbb a talaj.
Letámasztom az ásó élét, és a földbe nyomom a lábammal.
Mindkét kezemre szükségem van, hogy a súlyommal
ráereszkedve ki tudjam emelni.
Három órával később elég mély lesz a gödör.
Megmosom a kezemet és az arcomat a patakban, mielőtt
visszamennék Lilachez. Időnként még egy nap elteltével is
merev a test. De nála már szinte teljesen elmúlt a
hullamerevség, gond nélkül fel tudom emelni. Lemászok
vele a sírba, óvatosan lefektetem, majd belecsavarom egy
pokrócba. Mellékuporodok, és az arcát nézem. Azt kívánom,
bárcsak találnék szavakat, vagy legalább tudnék sírni. De
mindez itt már kevés.

~ 350 ~
 Óvatosan betakarom az arcát, hogy ne érjen hozzá a föld.
A lyuk szélébe kapaszkodva kimászok.
Sosem voltam még olyan temetésen, ami ne katonai lett
volna, és ami azokon elhangzik, nem illik ide. Egy imát se
tudok. Alecre gondolok, úgy érzem, mintha itt lenne
mellettem. Nekilátok visszahányni a földet a sírba, és
próbálom kizárni a hangokat, hogy ne halljam a rögök
koppanásait a takarón.
A fák között mindenfelé virágok nőnek. Azt terveztem,
hogy ha egyszer bejutunk az épületbe, virágot szedek neki, és
elrendezem az ágy körül. Meglepetésnek szántam, mire
felébred.
Most viszont ölnyi virágot szedek, és úgy betakarom velük
az alacsony hantot, hogy sehol sem látszik a barna föld.
Teljesen úgy néz ki, mintha benőtték volna az erdei
vadvirágok. Bárki elsétálna mellette anélkül, hogy tudná, ki
fekszik ott a földben.
Én viszont tudom. Nekem ez most már egy határkő.
Mindig tudni fogom, milyen messze vagyok ettől a helytől.
Tőle.
Csak az egyik oldalán alszom a fekhelynek, mintha még
mindig ott lenne Lilac. A párna megőrizte az illatát,
esténként abba fúrom a fejem.
A fák között kitaposott ösvényen is csak a bal oldalon
járok, hogy maradjon neki hely mellettem.
Evés előtt kettétöröm a katonai csokoládét, noha nincs
kinek odaadnom a felét.
Mindennap visszamegyek a virághalomhoz, és kihúzom az
elszáradt szálakat, a helyükre pedig újakat teszek.
Nem tudom számolni a napokat.

~ 351 ~
 Nem tudok gondolkodni.
Nem tudok összpontosítani.
Nem tudok belépni az épületbe. Nem tudok elmenni
innen.
Ismét alszom. Ismét eszem.
Minden este úgy alszom el, hogy az állam alá szorítom a
Gleidel hideg fémcsövét.

Megint látom Lilacet, amikor a délutáni napfényből belépek

a barlangba egy újabb adag fával. Háttal áll, az ágyunk
mellett – ott, ahol egy éjszakán át hevert a teste. Ezúttal
nincs hamis napfény, nem lehet látni a szüleim házát.
Ugyanaz a zöld ruha van rajta, mint amikor lezuhantunk,
ugyanolyan szakadt és rongyos, mint amikor a roncsnál
másra cserélte. Az emlékeimben mindig abban a ruhában
van.
Elfordítja a fejét, és elfog a rosszullét. Már megint ezt
csinálják. Nem vagyok dühös, csak fáradt és nagyon
szomorú. Nem akarom többé ezeket a látomásokat. Olyan,
mintha arra próbálnának rávenni, hogy ne adjam fel. Ne
hagyd, hogy hiábavaló legyen a halála, mondják. De hát az!
Nélküle semmi vagyok.
– Mondtam már, hogy hagyjátok abba!
A hangom helyett csak valami rekedt morgás hallatszik –
megérdesedett, mert nem használtam. Napok óta nem
szólaltam meg. Nem is tudom, mióta.
– Semmit sem teszek meg a kedvetekért!
A látomás-Lilac összerándul a hangom hallatán, és felém
fordul. A sötétben az arca fakó, hallom, ahogy zihál, és
elakad a lélegzete. Nem szólal meg. A látomások sosem

~ 352 ~
beszélnek. Lilachez csak a széllel jöttek a hangok, testetlenek
voltak, érthetetlenek. Én sose hallottam őket.
– Elég, ne!
Nem tudom, értik-e, amit mondok, de talán a
gondolataimból kiolvassák a fájdalmat.
A látomás hátratántorodik, megbotlik a halomban álló
ellátmányon, és felborítja a kulacsot, ami csörömpölve esik a
barlang kőpadlójára. A fülére szorítja a kezét, felkiált,
eközben hátrál, és a kőfalnak veti a hátát. Kapkodva veszi a
levegőt, még a nagy zajban is hallatszik. Valami nincs
rendben. Valami most más. Az agyam lassan jár, nehezen
értem meg, mi változott. A kulacs! A zaj! Ez a látomás már
szilárd – képes megérinteni a dolgokat.
– Ezt hogy csináltátok? – kérdezem őket, de ő rándul
össze.
Lassan, óvatosan beljebb megyek a barlangba.
A látomás minden lépésre megrázkódik, és nekiveti a
hátát a barlang falának. Csapdába esett állatként néz rám,
hol elkapja rólam a tekintetét, hol ismét engem néz, mintha
nem bírná elviselni a látványomat.
Én is így vagyok vele: amint meglátom, be akarom hunyni
a szemem. De ugyanakkor magamba akarom szívni a
tekintetemmel.
– Kérlek!
Nem is tudom, mit kérek.
Csak két-három méterre vagyok tőle, amikor felkiált,
mintha fájna neki valami, majd meginog, és botladozva
továbbmegy. Megbotlik egy cseppkőben, négykézlábra
zuhan. Kétségbeesett sietséggel feláll, én pedig utána vetem
magam, de a barlang bejáratánál eltűnik.

~ 353 ~
 És akkor megpillantok valamit, a döbbenettől végigfut
rajtam a hideg. Ott, ahol kipréselte magát a szűk nyíláson,
egy vérfolt látszik.
Hogy vérezhet egy látomás?
A fáradtságom elillan, és az ösztönök adrenalint
pumpálnak a végtagjaimba. A fák között rohanva követem, ő
pedig a patak partján fut. Nem tudom, hová tartunk.
Csak akkor áll meg, amikor a tisztás közepére ér. Hirtelen
megtorpan a vérfoltos, letaposott részen, ahol Lilac meghalt.
Térdre esik, úgy hullámzik a mellkasa, mintha nehezen
kapna levegőt. Az egyik kezét felemeli, hogy védje a szemét a
nap halovány fényétől.
Megállók a tisztás szélén, pihegek, és egy fának
támaszkodom. Tenyeremen érzem a durva kérget, nagy a
különbség a másik kezemben lévő, sima tapintású
Gleidelhez képest. Nem emlékszem, hogy mikor húztam elő.
– Ki vagy te? Honnan jöttél?
Ismét elakad a lélegzete, az árnyéka megremeg. Már nem
reszket a kezem, tisztán látok. Ez nem látomás!
Felemeli a fejét, és rám néz. Az arcát könnyek csíkozzák.
Eddig élettelen tekintettel bámulta az eget, de a szeme
egyszerre elkerekedik, és megtelik félelemmel. Lassan
mozog a szája, mintha nehezére esne, hogy megszólaljon.
– T-Tarver?

~ 354 ~
– Nem vett észre semmi szokatlant?
– Szokatlant?
– Az épülettel kapcsolatban.
– Ó nem, semmi szokatlant nem vettem észre.
– Akkor miért maradtak ott LaRoux kisasszonnyal?
– B úgy gondolta, hogy a mentőegységek biztosan tudják,
hol található az épület, így ott keresnek majd bennünket.
– És ön?
– Már belefáradtam abba, hogy egyfolytában új tervekkel álljak elő.

~ 355 ~
 33. FEJEZET

LILAC

TÚL FÉNYES, TÚL HANGOS. Túl éles a bőrömnek és a

szememnek. A világ savanyú és hamuízű, érzem,
belefulladok a levegőbe.
Velem szemben ül, a kőnek dőlve. Ő vezetett ide, ebbe a
barlangba, és oda ültetett, ahol szemmel tarthat. Mialatt
bámult rám, odakint lement a nap, így sötétség borul ránk.
Az a valami még mindig a kezében van. Fegyver, segít ki az
agyam. A pillantása éget.
A hátamat a mögöttem lévő falnak nyomom, és
összeszorítom a fogam a fájdalomtól. A testem minden egyes
négyzetcentimétere sebes. Valami anyaggal kentek be, ami
úgy éget, mintha nem lenne bőröm, mintha csak csont, vér
és fájdalom lennék. És ő csak bámul, mindig csak bámul,
figyel, vár valamire.
Tarver, ismerem őt. Ismerem ezt a fiút. Ismerem...
Megmozdul, a cipője csoszogása kiáltásnak hat a
csendben. Elakad a lélegeztem, menekülni akarok. De csak
vér, csont és fájdalom vagyok, nem tudok így mozogni.
Megrándulok, ő meg felugrik, és ismét célba vesz a
pisztolyával – hideg fémszem a sötétségben.
– Mi vagy te?
A hangja... nem hallom. Itt semmi sem stimmel. Nem
kellene...

~ 356 ~
 – Felelj!
Olyan dühös. Annyira fél. Már emlékszem: el akarom
oszlatni a félelmét. De nem tudom, hogyan tegyem.
Nem tudok mozdulni, a tekintete a falhoz szegez. Érzem,
hogy felboncol a szemével, egymás után rántja le rólam a
rétegeket, próbál megérteni.
Nyelek egyet, igyekszem kitalálni, hogy mit kell
mondanom.
– Lilac – suttogom. Különösen hangzik a nevem. Ismét
megpróbálom, ezúttal jobban sikerül. – Lilac.
Az arca megrebben, és a nyakán kidagadnak az izmok,
amikor összeszorítja a fogát. Előrehajol, int a pisztollyal.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Lilac halott.
Halott!
Halott!
– Tarver! – Kimondom a nevét, jobban hangzik a
számból, mint a sajátom. – Én nem...
– Hallgass! – Izgatottan áll, szinte fénylik a sötét
barlangban. – Ezt úgy mondod... mint ő!
És akkor eszembe jut.
– A te Lilaced.
Nem is tudom követni, olyan gyorsan teszi meg a köztünk
lévő távolságot. Nekinyom a falnak, megragadja a vállamat,
a karomon végigszalad a fájdalom.
– Ne mondd ezt!
Megrémiszt az arcára kiülő bánat és rémület. Mintha nem
is az enyém volna, olyan a kéz, ami az arcához nyúl.
– Tarver, én vagyok az.
Megmozdul a vállamat markoló keze, és felcsúszik az
arcomhoz. Tűz. Csak annyit tudok tenni, hogy nem rántom

~ 357 ~
el a fejemet. Elkeseredettség és düh küzd az arcán, száműzve
a fellobbanó reményt.
– Mi vagy te? – ismétli, ezúttal suttogva.
Csak akkor veszem észre, hogy nekem nyomta a pisztolyt,
amikor leereszti, és hagyja, hogy csörömpölve a földre essen.
Bárcsak meghúzta volna a ravaszt! Könnyebb lett volna.
A menekülési ösztönt leküzdve kényszerítem magam,
hogy a szemébe nézzek, és valami olyan utat találjak, ami
visszavezet a sötétségbe, a hidegbe és a csendbe.
– Nem tudom.

~ 358 ~
– Gondolkoztak LaRoux kisasszonnyal azon, hogy vajon miért
elhagyott az épület?
– Igen, de sok mindenre nem mentünk.
– Miért?
– Semmi információnk nem volt
– És valami elméletük sem?
– Jobb dolgunk is volt, mint spekulálni.

~ 359 ~
 34. FEJEZET

TARVER

TOVÁBBRA IS MEG KELL ŐRIZNEM A NYUGALMAM. Bármi lehet.

Bármit megtehet.
Visszahoztam a barlangba, és közel három órája a
sarokban kuporog. Ha közel megyek hozzá, összerándul; ha
megmozdulok, behunyja a szemét. Bármi is legyen, nem
tűnik túl fenyegetőnek.
Nem ez a probléma.
Hanem az, hogy úgy néz ki, mint Lilac, úgy hangzik, mint
Lilac, és ezt nem bírom elviselni.
A kulacsért nyúlok, és nagyot húzok belőle. Amikor
leteszem a barlang kőpadlójára, összerezzen. Bántja a fülét a
hang. Folyton emlékeztetnem kell magam, hogy ő nem az
igazi. Hogy ő nem ő. De mi a különbség? Ezt a kérdést
suttogja az elmém.
– Fáj valamid?
Nem tudom a nevén szólítani.
– Mindenem fáj. – Feszülten suttog, hiába próbál
nyugalmat erőltetni a hangjára. – A nap, a levegő, a fény.
Olyan, mint amikor kijöttünk a hóból a hegyek közül.
Mindenem átfagyott, és nem éreztem semmit, amíg fel nem
melegedtem.
~ 360 ~
 – Tudod, hogy mi történik?
A hangom érdes, szenvedéssel teli. Honnan tud a
hegyekről?
– Nem. – Szinte elvesznek a szavai, ahogy nyel. – Mit
csináltál?
Én nem csináltam semmit. Ez a bolygó így veszi el az ember
eszét.
– Mire emlékszel?
– Nem tudom. – Még mindig suttog. – Semmire. – És
akkor, egy másodperccel később: – Emlékszem rád. Az
arcodra. Egy képre rólad... és a családodról. Emlékszem az
édesanyád verseire.
Ez lehetetlen. Honnan tudja? Istenem, csak ne lenne
ugyanaz a hangja, mint Lilacnek! Összeszorul a szívem.
Még mindig a sziklafalhoz simul, mintha keresztül akarna
folyni rajta, és látom, ahogy az egyik keze lecsúszik az
oldalán, majd az ujjai odasiklanak, ahol a sebe volt. De nincs
ott más, csak a zöld ruha tönkrement szaténja.
– Jól van – bólintok önkéntelenül. Tényleg teljesen olyan,
mint Lilac. Nem akarom megijeszteni. – Én se értem, de
legalább itt vagy, biztonságban.
De tényleg itt van? A semmiből jött, nem fog egyszer csak
szertefoszlani? Az egy dolog, hogy teremtettek egy kulacsot. Ő
viszont egy emberi lény.
Legalább kedves lehetek hozzá, amíg itt van.
– Mennyi időre tűntem el?
Még mindig halkan beszél, remeg a hangja.
– Néhány napra.
Néhány napra. Örökre. Nem tudom. De még mindig nem
vagy itt.

~ 361 ~
 Csönd borul ránk, mindketten visszatérünk a saját
gondolatainkhoz. Addig kerülget a fáradtság, hogy végül
nem bírok vele.
Szótlanul nézi, ahogy kifűzöm a bakancsomat, és
végignyúlok a takarókon.
Nem hiszem, hogy veszélyes lenne. Ha olyasvalamit
akarnának kreálni, ami árthat nekem, akkor arra a célra
tökéletesen megfelelt volna egy olyan hatalmas vadmacska,
ami felkergette a fára.
Amit helyette adtak nekem, az lehet, hogy a halálomat
kívánja, de ő maga nem fog megölni. Tudom, az ember
egészen a haláláig űzhet egy délibábot, de ebben a
pillanatban nekem ez szép halálnak tűnik.
Összegömbölyödve ott marad a sarokban, és hallom,
ahogy lélegzik. Nem tudom, mennyi idő telik el.
Ő töri meg a csendet, lágyan és fáradtan visszhangzik a
hangja a sötétségben.
– Sajnálom, hogy magadra hagytalak.
Annyira hasonlít rá ez a teremtmény, hogy nehezemre esik
elhinni, hogy nem ő az igazi. Mi bajom lehet abból, ha egy
pillanatra beadom a derekamat, és úgy teszek, mintha ő
lenne az? A sötétben könnyebb kimondani azokat a
dolgokat, amiket a világosban nem tudok.
– Sajnálom, hogy hagytam, hogy te gyújtsd meg a
gyújtózsinórt. Nem lett volna szabad.
Mintha kést forgatnának bennem. Semmi sem számít,
csak az, hogy ő gyújtotta meg.
Sosem lesz alkalmam bocsánatot kérni az én Lilacemtől,
de jobb most kimondani, mint örökre magamban tartani.
– Ó, Tarver!

~ 362 ~
 Egy röpke pillanatra más árnyalatú lesz a hangja. Nem
vidámság van benne, de egy kicsit mintha felélénkülne, és
talán egy icipici mosoly is bujkál benne. Ez még
szívbemarkolóbb, mint amikor fél.
– Azt hiszed, lebeszélhettél volna róla? Esélyed se lett
volna.
Ez nem igaz. Rákiabálhattam volna. Ráparancsolhattam
volna. Fegyvert foghattam volna rá. De valószínűleg úgyis
megtette volna.
Te buta, makacs lány, te! Valahogy mégis megállíthattam
volna. De semmi értelme vitatkozni.
– Éhes vagy?
– Nem.
Én sem vagyok éhes, de magamba erőltetek egy fél
csokoládét. Darabokra törtem a táblákat, és napokig csak
rágtam és nyeltem. Nem emlékszem, mikor éreztem utoljára
a csokoládé ízét.
Aztán kerülgetni kezd az álom, én meg hagyom, hadd
sodorjon el. Ő a sarokban marad.
Éjszaka felébredek, és hallgatom a légzését, ami nem elég
lassú ahhoz, hogy aludjon, de egyikünk sem szól egy szót
sem.
Amikor reggel kinyitom a szemem, ő már ébren van.
Lehet, hogy egyáltalán nem aludt. Lehet, hogy az alvás is
túl sok, akárcsak az a másik dolog. Nem gondolhatok arra!
Ez nem az én Lilacem.
Szótlanul reggelizünk. Kettétöröm a csokoládét, és
odanyújtom neki a felét, ő pedig úgy fogja meg, hogy ne
érjen össze az ujjunk. Kezd egy kicsit jobban kinézni, az
arcának már valami halvány színe is van, és mintha nem

~ 363 ~
remegne annyira. Keveset eszek, ő is csak majszolgat, majd
szótlanul felállunk, és kilépünk a barlangból.
Szavak nélkül is tudjuk mindketten, hová megyünk.
Amikor átlépjük a patakot, és a tisztás felé indulunk,
megköszörüli a torkát.
– Azt hittem, többet soha nem látom ezt a ruhát.
Eldobtam a cafatjait.
– Én is – vágom rá gondolkodás nélkül. Akaratom
ellenére válaszolok, tudom, hogy fél, de azért igyekszik. –
Ezt látom rajtad, ha rád gondolok.
Hirtelen eszembe jut a szüleim háza. A látomásban
virágok borították, mert így emlékszem rá. Ezért viseli ezt a
ruhát? Mert ez a kép rögzült az emlékezetemben?
– Tényleg? – Úgy hangzik, mintha ez mulattatná. –
Milyen kínos! – És aztán halkabban, kissé borzongva: –
Kíváncsi vagyok, hogy most akkor vajon kettő van belőle?
– Ne gondolj erre!
Igyekszem gyorsan válaszolni, de már túl késő.
Mindketten ugyanarra gondolunk.

Az első szoba üres, szabadon rombolhatják az elemek.

Lábunk alatt ropog a törmelék, amikor belépünk a
szétroncsolódott ajtón. Rengeteg ehhez hasonlót láttam már
előretolt állásoknál: egy szoba az őrnek, vagy ha nincs
szükség rá, akkor a sáros holminak.
Egy belső ajtó egy nagyobb helyiségbe vezet, amiben
különféle ellenőrzőműszerek és irattartó szekrények vannak.
Félhomály van, csak a szétrobbant bejáraton hatol be némi
fény. Itt valamikor tűz pusztított, félig elégett lapok
hevernek a padlón szétszórt dossziékban. Halmokban állnak

~ 364 ~
a dokumentumok, néhányat bedobtak a szemetesekbe,
amikben még azelőtt leégett a tűz, hogy minden hamuvá vált
volna. Kíváncsi vagyok, vajon megtalálnánk-e bennük a
választ a katasztrófa helyszínének közelében tanyázó
macskaszerű fenevaddal vagy pedig a tükörholddal
kapcsolatos kérdéseinkre, merthogy egyiknek sincs itt
semmi keresnivalója.
– Ezek egy generátorhoz vagy más áramforráshoz
vezetnek – mondja, és egy köteg kábelre mutat, amik lefelé
tartanak a padlóba.
Odamegy egy sor megszakítóhoz a falon, felránt egy
kisebb fedelet, és végigpróbálgatja a kapcsolókat. Felrémlik
előttem a kép, ahogy a mentőkabinban a körmével
csupaszítja a vezetékeket, hogy meg tudjunk menekülni.
Behunyom a szemem, pórbálom kiverni a fejemből az
emléket. Ez nem ő. Lehajolok, és a legközelebbi
számítógépsorhoz nyomom az arcom. Csukott szemmel a
legenyhébb remegést is megérzem, ha visszatartom a
lélegzetem.
Itt még mindig van áram. Némileg felenged bennem a
feszültség, és ott maradok, ahol vagyok, ránehezedve a
monitorra. Az áram azt jelenti, hogy van esélyünk vészjelet
adni. Az áram azt jelenti, hogy egyelőre nincs vége a
játéknak.
Fejünk fölött vibrálnak a lámpák, halovány a fényük, mert
kevés az áram, vagy mert régóta nem használták őket.
Megvilágítják a falakat és a szoba túlsó végét, az egészet
valami foltos, tapétának tűnő anyag borítja, ami egyáltalán
nem illik ide. És akkor hirtelen nem találom a szavakat.
Ez festék.

~ 365 ~
 Ő is megfordul, és mindketten értetlenül bámulunk. A
falakat szavak, számok, érthetetlen egyenletek és
értelmetlen félmondatok borítják. Az elején még
szabályosan, egyenes vonalban haladnak a filctollas
ákombákomok. De itt-ott elkanyarodnak, majd eszelősen
hullámzani kezdenek, a filctollat pedig festék váltja fel. A
szavak és számok ujjal mázolt képekké változnak.
Állatfigurák, fák – és emberek. Kéznyomok. Helyenként a
talaj színeit idéző vörös és barna mellett kék vonalak
tekeregnek, amelyek mintha elektromos kisülések lennének.
Az alakjuk mindig ugyanolyan: kifelé tartó csigavonal. A
kéken kígyózó vonalak hangsúlyosak, de én semmi értelmet
nem tudok felfedezni bennük. A színek olyan élénkek,
mintha csak tegnap festették volna őket. Hirtelen
rádöbbenek, hogy ugyanilyen piros, kék és sárga színt
láttunk a festékesdobozok tetejére rászáradva a gépszínben,
amikor a légpárnás hajót vizsgáltuk.
A falakról festék csöpög a monitorokra. Néhány
mázolmány egészen szabályos, szinte művészi igényű, látszik
rajtuk, érzékenyen komponálták és festették meg őket.
Tisztán látszik, mit akarnak ábrázolni. De ezeket a
falfestményeket eltakarják a halált és vérontást ábrázoló
nyersebb, durvább képek. Harcot, pusztulást, haldokló
embereket és állatokat mutatnak. Az egyik figura torkán egy
vágás van, amiből bíborszínű patak tör elő. A másikat egy
vastag, fekete csík nyársalta fel, valamiféle lándzsa. Egy
testekből megrakott máglyából vörös lángok csapnak fel.
– Megőrültek – suttogja félve Lilac, én pedig zsebre
dugom a kezem, hogy ne nyúljak egyfolytában a kezéért.

~ 366 ~
 Tudom, mire gondol: valami eszét vette az itt állomásozó
embereknek. Ha tényleg megőrült egy egész állomásnyi
szakember, kutató és mindenki más, akit ide helyeztek,
akkor nekünk vajon mennyi esélyünk van? Végre kezdjük
megérteni, miért menekült el innen mindenki. Miért üres és
elhagyatott az egész bolygó.
Elkapom a tekintetem a falról, és a fölöttünk lévő fényekre
koncentrálok. Nem állhatunk meg.
Megköszörülöm a torkom, ő pedig összerezzen.
– Ha van itt generátor, akkor kikapcsolhatjuk.
Megszakítjuk az áramellátást, és ha ezt valahol figyelik,
akkor biztosan idejönnek, hogy megnézzék, mi történt. Vagy
ha a berendezések mért adatokat sugároznak, akkor azt
meghekkelhetnénk, és megpróbálhatnánk prímszámokat
küldeni helyettük, hogy jelezzük, van itt valaki.
– Még ennél is jobb ötletem van – mondja, és nagyot nyel.
Szeplős bőre sápadt, de a hangja határozott. Látom, még
mindig küszködik, hogy megőrizze a nyugalmát. Jó ötlet volt
bedobni az áramforrásokat és az áramköröket – akárcsak az
én Lilacemet, őt is érdekli az ilyesmi.
– Szerintem egy igazi jelet is küldhetnénk.
Elkapja a tekintetét a festményekről, és lassan visszamegy
a megszakítókhoz. Lecsukja a fedőt, így meglátom a ráütött
emblémát. Úgy néz ki, mint egy fordított V, a galaxisban
mindenki ismeri ezt a lógót. Még én is, pedig én a galaxis
egyik távoli, sáros végében születtem. Leginkább ott ismerik.
A lambda. LaRoux Industries. Ez itt nem csak egy
befejezetlen terraformációs projekt – ez a projekt Lilac apjáé
volt.

~ 367 ~
 Egy szót sem szól, csak hátat fordít az emblémának.
Körbejárjuk az irányítószobát, és megvizsgáljuk a
csapóajtókat meg a gépeket, közben pedig igyekszünk
elhessegetni az érzést, hogy a festményeken lévő ősi figurák
figyelnek bennünket. Egyszerre indulunk a következő
ajtóhoz, és ha az én Lilacem lenne itt, akkor megfogtam
volna a kezét. Ehelyett csak állok mozdulatlanul, és
előreengedem.
Az előcsarnok egy priccsekkel teli hálóterembe nyílik,
majd pedig egy zuhanyzóba. Megnyomom a gombot, és
várok, hangosan hörögnek a régóta nem használt csövek, de
aztán szakadozva folyni kezd a víz. Fél perccel később már
rendesen ömlik, és nemsokára elkezd melegedni. Úgy
bámulunk, mint akik még sosem láttak vezetékből folyó
vizet.
– Ez így nem stimmel – jelenti ki Lilac. – A fények, a
meleg víz. Egy generátor önmagában erre nem képes, főleg
nem azután, hogy ilyen sokáig nem használták. Kell lennie
más energiaforrásnak is.
A vízsugár alá teszem a kezem, és megbabonázva nézem,
ahogy a víz az ujjaim körül tekereg, majd lefolyik róluk. Egy
zuhany! Nem nagy dolog, de mégis megtestesíti
valamennyire a civilizációt, amiben oly rég nem volt
részünk. A tisztaságot, a tányéron felszolgált ételt, és azt,
hogy széken ülünk, nem pedig sziklán. A rendezettséget, a
biztonságot. Persze túl későn jött a biztonság.
Most épp egy köteg kábelt vizsgálgat, ahol azok egy sor
számítógéphez csatlakoznak.
– Ezek a kábelek lefelé vezetnek. Követnünk kellene őket,
és megnézni, hová mennek.

~ 368 ~
 – Lefelé? – Körbenézek a szűk helyiségben. – Az efféle
helyekhez általában nem kapcsolódik föld alatti szint. Biztos
vagy benne, hogy ez nem csupán a padló alatti kábelezés?
– Igen – feleli, és félretol egy burkolólapot, hogy
hozzáférjen az alatta lévő billentyűzethez. – Túl sok a kábel,
és alattunk még többnek kell lennie.
Mindent megfigyel, mindent átgondol – épp úgy, mint
Lilac. Alig tudok ránézni, de mégis képtelen vagyok levenni
róla a szemem. Minden szava, minden gesztusa, minden
pillantása... minden Lilacé. De ez nem ő. Láttam, amikor
meghaltál!, üvölti az agyam. A karomban tartottalak, amíg el
nem véreztél.
Nem bírok mellette lenni, végül otthagyom azzal az
ürüggyel, hogy megkeresem a föld alatti szintet. Húsz percen
át járkálok a kis bázison, amíg megtalálom. A folyosón kissé
kopott a padló, de észreveszek valamit. Leguggolok, hogy
felemeljem a gumiszőnyeget. Vaskos porfelhő csap az
arcomba: egy csapóajtóra bukkanok.
Zárva van. Bedugom a résbe az ujjam, hátha meg tudnám
mozdítani a lappancsot. Nem sikerül, néhány kísérlet után
fel is adom. Itt az ideje némi szelíd erőszaknak, ahogy az első
őrmesterem mondta.
Keményen rátaposok a zsanérokra, belefájdul a sarkam. A
műanyag megreped, de mégis ki kell mennem a gépszínbe
feszítővasért. A főteremben csak egy villanásnyi ideig látom
a vörös hajat, amint eltűnik egy sor vezérlőberendezés alatt.
Föl se néz, amikor elmegyek mellette. Feszítővassal a
kezemben térek vissza, egy rántással kinyitom a csapóajtót.
A létra vége a lenti sötétségbe veszik.

~ 369 ~
 Sok olyan állomást láttam már, ami a terraformációt
ellenőrzi, de ez nem tartozik a szokványosak közé.
Nagy levegőt veszek.
– Nyitva! – kiáltom.
Nemsokára már ott is áll mellettem. Együtt bámulunk le a
sötétségbe. Itt fent nincs kapcsoló, valószínűleg csak lentről
lehet felkattintani a világítást. Felkapom a hátizsákomat –
korábban már rekedtem bent félig lebontott épületekben,
így étel és víz nélkül nem indulok felfedezőútra. Én megyek
le először, majd felnyújtom a kezem, hogy segítsek neki.
Aprókat lélegzik, és egyre szaporábban.
Leugrik mellém, majd azonnal félrelép mellőlem – még
mindig vonakodva engedi meg, hogy megérintsem. Vágni
lehetne a sötétséget, a levegő mozdulatlan. Nem fülledt vagy
dohos, de a szagából nem sok mindent tudok kideríteni.
Fogcsikorgató hideg van itt lent.
A villanykapcsoló után tapogatózunk, egymásba
ütközünk. A suttogását hallván összerándulok.
– Hol a fenében van a kapcsoló?
Megbotlok, nekiesek a létrának, és elfojtok egy
káromkodást, amikor a könyököm a fémnek ütközik.
Mintha csak erre lenne válasz, pislogni kezd fölöttünk a
fény. Sápadt neon egy tetőpanelbe építve, ami karnyújtásnyi
távolságon túl már nem sok mindent világít meg. Úgy tűnik,
egy folyosó végén vagyunk, aminek a többi része a
sötétségbe veszik. Dermedten állunk a hirtelen támadt
fényben, csak nézünk felfelé, és pislogunk.
– Ezt te csináltad? – kérdezem. De ő a folyosó közepén áll,
és a közelében sehol sincs kapcsoló.

~ 370 ~
 Tagadóan rázza a fejét. A fényben még sápadtabbnak
tűnik, mint odakint.
– Olyan, mintha valami hallott volna téged.
Vibrálni kezd a fény, egy szempillantásnyi időre ránk
borul a sötétség, aztán pedig lassan ismét életre kel a
világítás. Megfordulok, megint a kapcsolót keresem, de ő
találja meg először. A folyosó másik oldalán áll, és a
kapcsolót bámulja, amikor odamegyek hozzá.
– Ki van kapcsolva – suttogja, és elkerekedett szemmel
néz rám az erőtlen, remegő fényben.
– De hogy...
Hirtelen felegyenesedik, és a fenti neonokat bámulja.
Ismerem ezt a nézést, azt jelenti, hogy Lilac kitalált valamit.
De ez itt nem Lilac. Ez egy másolat. Nem az igazi.
– Ha hallotok bennünket – mondja lassan -, villantsatok
hármat.
Egyszer, majd másodszor is kialszik a fény, mi pedig
csendben
várakozunk. Visszafojtom a lélegzetemet. Amikor
harmadszorra is kihunynak a fények, összeszorul a
gyomrom.
– Egy villanás: igen, kettő: nem.
Nyelek egyet, a szám száraz.
– Bántani akartok minket?
Kétszer villan a fény. Nem.
– Figyelmeztetni?
Rövid szünet, három villanás. Ez vajon azt jelenti, hogy
talán?
– Valami mást akartok közölni?
Igen.

~ 371 ~
 – Hol vagytok? Miért nem bújtok elő és beszéltek velünk?
Senkiben sem bízok, aki nem hajlandó megmutatni
magát.
A fény ugyanúgy világít – nincs válasz erre a kérdésre.
Megdörzsölöm az arcomat.
– Képesek vagytok előbújni és beszélni velünk?
Nem.
Odanézek, összeakad a tekintetünk. Fehérre vált arccal
néz vissza rám. Átveszi a szót, most ő beszél. A hangja ugyan
halkabb, mint az enyém, mégis visszhangzik a folyosón.
– Ti küldtétek nekünk a látomásokat? Ti vezettetek ide?
Igen.
– Ti adtátok vissza a virágot?
Szünet. Igen. Nem.
Virágot? Miféle virágot? Szeretném tőle megkérdezni, de
Lilacet teljesen lebilincseli a fény, egyre csak az újabb
villanásokat várja.
– Nem értem – mondja Lilac. – Ti hoztátok vissza... és
mégse? Nem teljesen?
Igen.
– Ti egyáltalán... – megrázza a fejét, és mással
próbálkozik. – Képesek vagytok megmutatni magatokat?
Van fizikai formátok?
Hosszú szünet után kétszer villan a fény. Nem.
Suttogóra fogja a hangját.
– Szellemek vagytok?
Nem.
Lassan, tétovázva vesz levegőt.
– Ti hoztatok vissza engem?

~ 372 ~
 Egyet villan a fény, utána sötétség borul ránk. Hallom,
ahogy levegőért kapkod.
– Ne! Várjatok! Gyertek vissza! Még rengeteg kérdésem
van! Mi vagyok én? Miért hoztatok vissza?
Rácsap a kapcsolóra, és valódi fény borítja be a helyiséget:
egyenletes és hideg. Hangos a kattogás, ahogy
kétségbeesetten nyomogatja a kapcsolót. Az arca úgy vibrál,
mintha stroboszkóp fényében látnám.
– Gyertek vissza! Kérlek!
Végül elhúzom a kapcsolótól. Annyira fel van dúlva, hogy
azt se veszi észre, hogy hozzáérek. Aztán magához tér, és
görnyedten elrántja magát.
– Miről beszéltél? Miféle virágról?
– A hátizsákod... benne van a naplód, ugye?
– Igen, de...
Érte nyúl, lehúzza a vállamról, majd felfordítja, és kiszór
belőle mindent. Az összes holmi a földön köt ki, a kulacs, a
csokoládék, a fémtok a családi fotómmal, de őt csak a napló
érdekli.
– A virágot a síkságról... ide tettem a lapok közé.
Gyorsan átlapozza, és a végére érve megdermed. Nincs ott
semmiféle virág. Kétségbeesetten keresi, újra és újra
végigpörgeti a lapokat.
– Itt volt, tudom, hogy itt volt!
Kétségbeesett, a hangja remeg.
– Azt a virágot a folyónál hagytad – mondom óvatosan.
Nem emlékszik. És hogyan is emlékezhetne? Ő nem Lilac.
– Elhervadt és meghalt, te pedig hátrahagytad.
– Nem! – zihálja. A hirtelen rátörő aggodalom a szívembe
markol: bárcsak megértené ennek a jelentőségét. –

~ 373 ~
Visszahozták! Amikor beteg voltál a roncsnál, újra
megalkották, mint a kulacsot.
Ez egy tökéletes másolat. Azért csinálták, hogy ne adjam fel,
hogy emlékeztessenek arra, mennyire... – Elfúl a hangja, és
behunyja a szemét. – Nem mondtam el-neked. De azért
tettem ide, hogy biztonságban legyen, és most eltűnt.
Kiveszem erőtlen kezéből a naplót, de ő meredten néz
valamit a hátam mögött, és elkezd remegni. Átpörgetem a
lapokat, de sehol sincs préselt virág. Vagy csak képzelődött,
vagy azok a teremtmények, akik megalkották, hamis
emlékeket adtak neki. Nyugtalanul rándul össze a gyomrom,
az ösztöneim küzdenek a józan eszemmel, ami folyton azt
mondja, hogy ne engedjem közel magamhoz. Emlékezett
arra, hogy beteg voltam, és hogy van egy naplóm. Amennyire
én tudom, az igazi Lilac tényleg megtalálta azt a virágot, és
tényleg becsúsztatta a naplómba. Ránézek, és annyira
valódinak tűnik az arcán a félelem.
A notesz még mindig a kezemben van. Valamin megakad a
szemem. Visszalapozok néhány oldalt. A körvonalak
halványak egy, az Avonon írt költeményem miatt, de azért
valami látszik a lapon. Akár egy virág körvonala is lehetne.
Izgalmában megfeledkezik arról, hogy mennyire irtózik az
érintésemtől, előredől, és sürgetően megfogja a
kabátujjamat. Elszorul a szívem, hirtelen nem kapok
levegőt. Annyira ismerős ez a mozdulat, hogy egyszerűen
nem bírom elviselni.
Ismét kézbe veszi a naplót, és az elejétől a végéig átlapozza,
ezúttal lassan. Finom por hull a kezünkre, de én nem a port,
nem a kezünket, de még csak nem is a naplót nézem. Hanem

~ 374 ~
az arcát. Tisztán látszanak rajta az érzelmek, remeg az ajka,
és a szempillái beárnyékolják a tekintetét.
Újraalkották, és mégse – suttogja. – Bármit csinálnak, az
csak ideiglenes.
Hidegzuhanyként ér a felismerés. Talán a félelemtől vagy a
gyásztól nem láttam, esetleg el kellett siratnom, mielőtt
megérthettem volna azt, ami a szemem előtt történik. Nem
tudom, hogy lehetséges, vagy miért van így.
De ő az én Lilacem. És nem fogom ismét elveszíteni.

A folyosón ülünk, a padlón, megosztozunk egy katonai

csokoládén, és a kulacsból iszunk. Nem csak Lilacnek kell
összeszednie magát. Olyan szélsebesen járnak a fejemben a
gondolatok, hogy semmit sem tudok felfogni. Csak annyit
tudok, hogy ez itt ő, az én Lilacem, és képtelen vagyok
nélküle élni. Megvizsgáljuk a kulacsot, az egyetlen dolgot,
amit a suttogások újraalkottak – Lilacet leszámítva. De
ugyanolyan szilárdnak, ugyanolyan valódinak tűnik, mint
aznap, amikor megtaláltuk. A virág csak egy szerencsés
véletlen volt. A célnak megfelelt, de most már eltűnt, többé
nincs szükség rá.
Lilacet nem veszik vissza. Nem tehetik!
Végül mindketten megnyugszunk, és folytatjuk azt, amiért
lejöttünk ide: az állomás energiaforrását keressük, bármi is
legyen az. Ha megtaláljuk, talán helyre tudjuk állítani a
kommunikációs rendszert, és képesek leszünk vészjelet
sugározni.
Lefelé lejt a folyosó, mindkét oldalon ajtók szegélyezik.
Minden ajtón a LaRoux-logó látható, a lambda tótágast álló
V-je. Szótlanul megyünk végig a folyosón.

~ 375 ~
 Menet közben kinyitok néhány ajtót, de itt is csak az van,
ami odafönt: sötét képernyők, amelyek semmire sem
reagálnak. Lilac mellém lép, és megtöri a hallgatást. Néhány
halványan világító lámpára mutat, amiket én nem vettem
észre – a berendezések készenléti üzemmódban vannak.
– Olyan, mintha az egész állomás tartalék energiaforrásról
működne. Amikor az apám vállalata kivonult innen, biztos
nem kapcsoltak ki mindent, legalábbis nem teljesen. –
Hátralép, és követi az összegubancolódott kábeleket,
amelyek a sarokban felfutnak a mennyezetig, onnan pedig ki
a folyosóra.
– Ha meg tudjuk találni az igazi energiaforrást, és sikerül
úgy működésbe hozni, hogy ne csak tartalékon üzemeljen,
akkor lehet, hogy tudunk jelet küldeni.
Visszaindulunk az előcsarnokba, követjük a kábeleket a
folyosón.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak egy generátor van? –
gondolkodom hangosan.
Fel se néz, csak megrázza a fejét.
– Ahhoz túl sok műszer van itt. Biztos van itt még valami
más is, ami a meleg vízről és a fényről gondoskodik. Hogy
láttak el minden mást árammal, amikor még működött ez a
hely? Van itt még valami. Érzem.
Halkan beszél, a hangja remeg a kimerültségtől vagy az
aggodalomtól.
– Hogy érted azt, hogy érzed?
– Miért, te nem? – A halántékához nyomja az ujját. – Itt
van. Olyan, mint amikor fáj a feje az embernek. Vagy nem,
nem is fejfájás! Olyan, mintha lenne bent valami, aminek
nem kellene ott lennie. Valami nincs rendben itt.

~ 376 ~
 – Úgy érted, mint a remegések, amikor látomásaid voltak?
Vagy egy hang?
A fejét rázza.
– Olyasmi, de mégis más. Szerintem bármi is legyen itt, a
suttogások azt akarják, hogy megtaláljuk.
Próbálom figyelmen kívül hagyni azt a nyugtalanító
gondolatot, hogy noha most némák a fényvillogtató
barátaink, azért még mindig figyelnek bennünket, miközben
mi az energiaforrást keressük.
Lilac végzi a munka oroszlánrészét, kitartóan követjük a
kábeleket mindenféle termeken és folyosókon át. Ez a hely
legalább négyszer-ötször akkora a föld alatt, mint a
felszínen. Lassan, de kezdem érteni Lilac logikáját, és együtt
követjük az egyik útvonalat számtalan szobán át, végig egy
halion, és utána le egy fémlépcsőn a második alagsori
szintre.
Amikor a lépcső alján elfordulunk, megtaláljuk az ajtót.
Nem olyan szögletes, masszív darab, mint a többi ajtó,
hanem szabályos kör, amit légmentesen lezártak.
Végigfuttatom az ujjamat az illesztéseken: úgy csinálták
meg, hogy kitáguljon, mint a szem írisze. Az egymásba
illeszkedő részeknek köszönhetően bármelyik hagyományos
ajtónál erősebb.
Lilac az ajtó melletti billentyűzetet tanulmányozza, ami
kékesfehér fénnyel világít.
– Érzed?
Sápadt, és remeg. Most már tudom, korábban mire
gondolt. Eddig nem éreztem a látomásokat előrejelző, egész
testre kiterjedő remegést, de most szinte elviselhetetlen
hideg fut végig a hátamon, és rezes ízt érzek a számban.

~ 377 ~
Lilacre még jobban hat ez az egész, látom, hogy nagyokat
nyel, és erőt kell vennie magán, hogy normálisan lélegezzen.
– Itt van, e mögött az ajtó mögött. – Csak suttogni bírok. –
Igazad van. Ezért hoztak ide minket.
Az ujjai remegnek, találomra lenyom néhány gombot a
billentyűzeten. Haragos, mély búgás kíséretében vörösre vált
a gombok mögötti fény.
És nem tudjuk a jelszót.
Felnevetnék, ha nem az életünkről lenne szó. Annyi
mindenen mentünk keresztül: a küzdelem az életben
maradásért, hogy kijussunk az erdőből, hogy megússzuk a
viharokat, a havat és a beomlást. Hogy épelméjűek
maradjunk ezen az őrült bolygón. Minden ezért történt.
Hogy eljussunk egy ajtóhoz, amit nem tudunk kinyitni, mert
nem ismerjük a jelszót.
A szemem sarkából észreveszem, hogy valami gyorsan,
lopva moccan – Lilac törölte meg az arcát. Gyorsan,
észrevétlenül próbálta csinálni, de a remegéstől esetlenné
vált a mozdulat. Látom, mit akart eltitkolni. Vérzik az orra,
és vörös folt van a kézfején. Összeszorítja a fogát, a falnak
támaszkodva próbál nyugodtnak tűnni, de megroggyannak a
térdei. Bármi is van itt lent, egyre rosszabbul érzi magát
miatta.
Próbálok nem gondolni arra, amit mondott: hogy úgy
keltették életre a virágot, ahogyan őt. És hogy az a virág most
már sehol sincs.
Csak állok, és képtelen vagyok megmozdulni. Amikor
valakinek ennyire kevés veszítenivalója maradt, akkor a
legcsekélyebb veszteség is letaglózó. Végül Lilac vezet el.
Most, hogy már tudom, tényleg ő az, a keze puszta

~ 378 ~
érintésétől is zúgni kezd a vér a fülemben. Sose gondoltam
volna, hogy még egyszer megérintem.

~ 379 ~
– Őrnagy, úgy tűnik, mintha nem figyelne.
– Dehogy, erről szó sincs. Ugyanúgy figyelek, mint amikor
elkezdtük ezt a kis eszmecserét.
– Talán ha jobban együttműködne, mostanra mér be is
fejeztük volna.
– Amennyire csak tudok, együttműködök. Semmiképp sem
szeretnék kellemetlenséget okozni a LaRoux
Industriesnak. Ha tudnám, mit akarnak tőlem...
– Próbáljuk kideríteni, hogy mennyire járták be a
létesítményt és annak környékét.
– Akkor már megválaszoltam a kérdést.
– Úgy tűnik, igen.

~ 380 ~
 35. FEJEZET

LILAC

AZ ÁLLOMÁS KÖZPONTI HELYISÉGÉBEN ÜLÜNK A

PADLÓN, és 3. félig égett papírokat vizsgálgatjuk válaszokat
keresve.
Elmúlt az émelygésem, a fejem se lüktet annyira. És ami a
legfontosabb, hogy végre már az orromból sem csöpög a vér.
Ha Tarver észre is vette, nem szólt egy szót sem, amiért
végtelenül hálás vagyok. A kulcs ehhez a bolygóhoz, a
suttogásokhoz, a hazavezető út megtalálásához. .. mind ott
van az ajtó mögött, mi pedig át fogjuk verekedni magunkat
rajta, még akkor is, ha megint megöl.
Nehezemre esik csendben maradni, legszívesebben
hisztérikusan felnevetnék. Ha még egyszer megöl. Egyébként
is min változtat ez – ha változtat egyáltalán? Most először
érzem úgy, hogy azok a szörnyű falfestmények nem
bámulnak rám. Korábban fenyegetőnek éreztem őket, vagy
mintha figyelmeztetni akartak volna, hogy veszély les ránk.
Most úgy tűnik, egyszerűen csak belesimulnak az agresszív
gondolataimba.
A hátrahagyott dokumentumok szétszóródtak a
teremben, teljesen beborítják a padlót. Rendezetlen
kupacokban állnak, jó részük elszenesedett. a tűztől, mintha
~ 381 ~
sietve ürítették volna ki a helyet. Amennyit csak tudunk,
összeszedünk belőlük, és sorra tanulmányozzuk őket, hátha
találunk valamit, ami segíthet nekünk.
Hátha valamelyiken ott van a jelszó az ajtóhoz. Tarver
behúzott nyakkal, mereven silabizálja a kezében lévő
megperzselt lapot. Eltökélt, koncentrál. Megszállott. Az
egyik felem szeretne odamenni hozzá, hogy a hajába túrjak,
megcsókoljam, és eltereljem a figyelmét erről az egészről.
De ehelyett mozdulatlanul ülök. Nem számít, mit akarok,
a másik, fagyosabbik énem még arra is képtelen, hogy
kinyújtsa felé a kezét. Ez a félélet, ez az élőhalottság maga a
kínszenvedés – rabnak érzem magam ebben az eltompult,
élettelen burokban, ami a testem. Most már csak annyi
dolgom van, hogy megpróbáljam Tarvert hazajuttatni. Erőt
veszek magamon, és ismét a dokumentumokkal kezdek el
foglalkozni.
Minden oldalon ott a lógó, az apám lambdája. Folyton
arra az emberre gondolok, akit, azt hittem, mindenkinél
jobban ismerek. Szeretném azt hinni, hogy nem tud erről a
bolygóról, hogy az itteni rejtélyeket és borzalmakat valakik
elrejtették előle a LaRoux Industriesban. De ismerem az
apámat, tudom, hogy rajta tartja az ujját a vállalat ütőerén.
Ő rejtette el ezt a helyet. Ő volt az.
– Itt folyton valami dimenzionális hasadékra utalnak –
zökkent ki Tarver hangja a gondolataimból.
– Dimenzionális? Mint a hiperűr?
Lenézek a papírra a kezemben, próbálok összpontosítani.
De ezen csak ételek és hivatalos igénylések felsorolása
szerepel, semmi hasznos.

~ 382 ~
 – Lehetséges. – Tarver ismét végigfutja a dokumentumot.
– Az Icarust valami tényleg kirántotta a hiperűrből! Lehet,
van valami összefüggés.
A fenti lámpák fénye átsüt a kezében tartott
papírlapon, és a tetején kirajzolódnak apám lógójának a
körvonalai.
– Akkor nem véletlen, hogy épp egy terraformált
bolygón zuhantunk le, az apám bolygóján.
– Nem úgy tűnik, mi? – Elhallgat, majd előredől, és
hirtelen megfeszül a figyelemtől. – Itt azt írja: ezen a
bolygón és az Avonon is kudarcot vallottak azok a
próbálkozások, hogy szuperorbitális fényvisszaverők
segítségével újra előállítsák a dimenzionális hasadékot.
Ez meg mi az ördögöt jelent? Ismerem az Avont, pár
hónapig ott állomásoztam.
Eldobom a kezemben tartott aktacsomót, és
odamegyek Tarverhez. Itt is rengeteg megperzselődött
dokumentum van, azokat kezdtem átnézni.
mA tükörholdról beszélnek? Biztos azt értik
szuperorbitális fényvisszaverők alatt. Tükrök vannak az
égen, hogy felgyorsítsák a terraformációt. Már az is több
évtizeddel meggyorsítja a terraformációt, ha egy-két
fokkal emelik a hőmérsékletet.
– Oké, de akkor hogy hoz létre hasadékot a tükörhold?
írnak arról valahol, hogy pontosan mi is az a hasadék?
Újabb aktát halász elő, lefújja róla a hamut, majd a
szöveget tanulmányozza.
– Ha összeomlik a dimenzionális hasadék, akkor
kiszámíthatatlan mennyiségű energia szabadul fel, és ez
a természetben végzetes lehet. Semmiképp se

~ 383 ~
kíséreljenek meg közvetlen fizikai kapcsolatba kerülni
bármely tárggyal vagy személlyel.
– Akkor ez olyan, mint a hiperűr. – Kezd összeállni a
kép, dadogva próbálom megmagyarázni. – A
túlfeszültség, amikor az Icarus kiszakadt a hiperűrből...
emlékszel, mit mondtam? Mindig hatalmas
energiatöbblet képződik, amikor a hajó belép a
hiperűrbe, vagy épp
elhagyja azt. Általában felkészülnek erre, védekeznek. A
hasadék, amiről itt beszélnek, minden bizonnyal
hiperűrhasadék lesz. így el lehet érni egy másik dimenziót,
de nem kell hozzá űrhajó.
– Rájöttek, hogyan lehet eljutni egy másik dimenzióba?
Tarver suttogóra fogja a hangját.
– Csakhogy a módszer megbízhatatlan. A hipertérben
történő utazás azért olyan veszélyes, mert ezek a hasadékok
a természetüknél fogva folyton be akarnak záródni. Ők
rájöttek, hogyan lehet nyitva tartani ezt a dimenzionális
hasadékot, de ha valaki hozzáér, összeomlik. Olyan hatalmas
energiakitörésre kerül sor, mint amitől megszakadtak az
áramkörök a hajón. Vagy még annál is szörnyűbbre. -
Megrázza a fejét, és ismét lenéz a papírra.
– A kísérleti alanyok további kinyerése attól függ, hogy
menynyire stabil a hasadék. A többi része megégett, nem
tudom elolvasni.
– Kísérleti alanyok további kinyerése – ismétlem. –
Kihúznak valamit a másik dimenzióból, hogy
kísérletezzenek rajta? De mit? És hol van ez a hasadék?
– Lefogadom, hogy az ajtó mögött. De engem jobban
érdekelnek maguk a kísérleti alanyok.

~ 384 ~
 – Mire gondolsz?
– Erre.
Hátranyúl, és az egyik kupacból kihúz egy aktát. Alig
negyed oldal, a többi elégett, de az egyik sarokban el lehet
olvasni az írást. Ideadja nekem.
– Az alanyok figyelemreméltó telepatikus képess... –
olvasom, de a szöveg megszakad, így a maradék sorokhoz
ugrom. – ...életformák... energia alapú... testtel nem
rendelkező... ideiglenes energiaátalakítás anyaggá...
A szöveg többi része elveszett, a hamu fekete csíkokat
hagy a tenyeremen.
– A suttogások.
– A suttogások – mondja ő is.
Szédülök. Itt vannak valahol a válaszok az apám titkos
kutatóegységének megperzselődött romjai között. Ezek a
lények, az apám kísérleti tesztalanyai vezettek ide
bennünket a vadonon át. Ha igaz, amit feltételezünk,
akkor Tarverrel nem is különbözünk annyira tőlük:
mindannyian hajótöröttek vagyunk egy elfeledett
világban.
– Bárcsak tudnánk, mit akarnak. Lehet, hogy át
tudnának juttatni bennünket az ajtón.
– Rá fogunk jönni.
Felemeli a fejét, összetalálkozik a tekintetünk.
Megrándul a szája, mintha meg akarna szólalni, és
tudom, mit fog mondani. Együtt. Együtt rá fogunk jönni.
De elfordulok, még mielőtt megformálhatná a
szavakat. Már a pillantásától is száguldani kezd a vérem.
Ilyen rövid idő elteltével már ennyire megbízik bennem.
Azt hiszi, nem veszem észre, hogy figyel engem. Azt hiszi,

~ 385 ~
nem látom, hogy mennyire szeretne megérinteni, és hogy
csak kévésén múlik, hogy nem fogja meg a kezem.
Türelmetlen, de nem kapkod – szeretne visszakapni, de
vár. Ügy gondolja, van még időnk.
De én tudom, mit mondtak a suttogások lent a
folyosón. Visszahozták a virágot, és mégsem – akárcsak
engem. Itt vagyok, és mégsem vagyok itt. Talán annyira
elvonta az erejüket az, hogy a fényeket kapcsolgassák,
hogy tovább már nem tudták megőrizni a virágot. Ott áll
az elszenesedett papírlapon: ideiglenes energiaátalakítás
anyaggá. Meddig létezem még?
Lesz elég időm, hogy hazajuttassam Tarvert? Próbálom
magam apró részecskeként elképzelni a szélben, miközben
elporladok, mint a virág. Könnyebb ebbe úgy belegondolni,
hogy igazából nem is vagyok valóságos – csak egy másolat,
annak a lánynak a maradványa, aki valaha itt volt. Mindenre
emlékszem az életemből – Lilac életéből. De elég az
emlékezet?
Engem se hagy nyugodni a ruha, minden pillanatban ez jár
a fejemben. Tudom, hogy Tarver is erre gondol. A ruhát
otthagytam az Icarus roncsában, mert praktikusabb
öltözékre cseréltem. De a selymen pontosan ugyanazok a
szakadások és lyukak vannak. Végig tudom követni rajta az
utam: itt beleakadt egy tövis, amikor az Icarus zuhanását
néztük. Itt kidörzsölődött, amikor fára másztam a fenevad
elől.
Minden folt és pecsét arról árulkodik, hogy min mentem
keresztül. Csakhogy ez nem az a ruha.
De akkor kinek a történetét meséli el?
– Látnom kell a holttestet.

~ 386 ~
 Mindketten felkapjuk a fejünket. Csak a Tarver arcára
kiülő iszonyatot látva tudatosul bennem, hogy mit is
mondtam. Kezemből kicsúszik a papírszelet, és finoman
száll a hamu, ahogy a földre hull.
– A... micsodát?
– A holttestet.
Gondolom, eltemette – eltemetett. Ezektől a gondolatoktól
rosszul kellene lennem, meg kellene ijednem. Akkor miért
csak ürességet érzek?
– Lilac – suttogja. – Nem! Nem. Mi jó sülhet ki ebből?
– El kell vinned oda.
A kezem ökölbe szorul, és a combomhoz nyomom.
– Mi van, ha ott lesz a holttest? És mi van, ha nem?
Tarver arca holtfehér, azt hittem, sose fogom ilyennek látni
többé, miután felépült a betegségből. A szívem majd’
megszakad, de nem omlok össze.
– Honnan jött ez a ruha? – faggatom tovább. –
Mindketten tudjuk, hogy otthagytam az Icaruson a
mosodában. – Tarver, tudnom kell.
– De nekem nem! – vág vissza hevesen. Felém hajol, a
tekintetemet keresi. – Lilac, visszakaptalak. Én csak
ennyit akarok. Nem szeretnék többé kételkedni.
Ha valaki most látna bennünket, azt hihetné, hogy ő
tért vissza a halálból. Lehet, hogy bizonyos szempontból
igen. Úgy néz rám, mintha víz lennék a sivatagban –
hogy vehetném el ezt tőle? Kierőszakolok magamból egy
bólintást, ettől megnyugszik.
Most bízik bennem.
A gond csak az, hogy én viszont annyira nem.

~ 387 ~
Megágyaztam kettőnknek az egyik szobában – mondja
Tarver, miközben a folyosón megyünk.
Amikor a hálóhelyiségekhez érünk, megértem, mire
gondolt: egymás mellé tolt két emeletes priccset, így lent
kialakított egy nagyobb ágyat, fent pedig olyan, mintha
tető lenne fölötte.
– Kettőnknek – ismételem, és megállók a küszöbön.
Tarver már belépett a szobába. Megmerevedik, és
visszanéz rám.
– Lilac?
Nyelek egyet, és megrázom a fejem.
– Kérlek! Nem. Én kint alszom a társalgóban.
Tarver a kezemért nyúl. Sikerül megállnom, hogy ne
rántsam el, de így is megérzi, hogy uralkodnom kellett az
ösztönös mozdulaton. Végül elengedi a kezem.
– Miért? – kérdezi halkan. Arca bánattól, kimerültségtől
és fájdalomtól barázdált.
Miért nem tudom megadni neki ezt? Megremegek. Most
biztosan fagyosnak tűnök. Hogy gondolhatja, hogy én
ugyanaz vagyok, mint az ő Lilacje? Nem tudja, mire
emlékszem. Nem tudja, milyen nehéz a saját testemben
lakni, és arra kényszeríteni magamat, hogy beszéljek,
menjek, egyek. És azt sem tudja, hogy úgy érzem, mintha
börtönben lennék: látok és hallok, de akkor is képtelen
vagyok a régi Lilac lenni.
– Képtelen vagyok rá. Mondtam neked: ha megérintesz,
mintha tűz égetne. Egyelőre nem bírom megtenni.
Fájdalmasan szorítja össze a száját. Majdnem
szétszakadok, olyan erős a késztetés, hogy odamenjek hozzá.
Ez így nem mehet tovább.

~ 388 ~
 – Hazudtam neked – mondom, és elfordulok, hogy
nekidőljek az ajtókeretnek. – A szögletes fém a bőrömbe
nyomakszik, legalább fizikai fájdalmat érzek, és ez eltereli a
figyelmemet. – Hagytam, hogy azt hidd, semmire sem
emlékszem abból, amíg... nem voltam itt.
Hallom, ahogy levegőt vesz.
– Mi...? Hogyan...?
– Mindenre emlékszem.
Fagyos érzés sodorja el a hangomat, hideg szivárog a
végtagjaimba, és megropogtatja a tüdőmet.
– Úgy érted... amikor történt?
Nem érdemli meg, hogy megtudja ezt. Kíméletesebb, ha
meghagyom abban a hitében, hogy csak úgy magamtól
feltámadtam. A régi Lilac talán megkímélte volna ettől.
– Úgy értem, utána. – Behunyom a szemem. Némaság
telepszik ránk, már-már azt hiszem, hogy ismét elmentem,
el a csendbe. -
A sötétség és a hideg nem jó szavak arra, hogy kifejezzem,
milyen volt. A hideg csak azt jelenti, hogy nincs meleg, a
sötétség pedig azt, hogy nincs fény. Ott olyan volt, mintha... a
fény és meleg egyáltalán nem létezne.
Zavartan dörzsöli a bakancsát a betonpadlóhoz. Próbál
nem odajönni hozzám. Próbál uralkodni magán.
És akkor ismét előtörnek belőlem a szavak.
— Tarver, emlékszem arra, hogy milyen volt halottnak
lenni. – Felsóhajtok, sírás fojtogat. – Hogy lehet úgy élni,
hogy tudod, mi vár a végén?

~ 389 ~
– Nem úgy hangzik, mintha hinnének nekem.
– ilyen esetekben nálunk előírásnak számít némi egészséges kétkedés.
– Sokszor előfordult már, hogy súlyos traumát elszenvedett túlélők
menet közben csak úgy kitaláltak ezt-azt?
– Figyelembe véve a hajótörésük és a megmenekülésük körülményeit,
nem nagyon volt még példa ilyesmire.
– Mi okom lenne hazudni?
– Látja, őrnagy, ez nagyon érdekes kérdés.

~ 390 ~
~ 391 ~
 36. FEJEZET

TARVER

FÉNY SZŰRŐDIK BE A REDŐNYÖN ÁT, amikor ismét felébredek,

és átfordulok, hogy hunyorogva a falba épített, világító órára
pillantsak. Már tudom, hogy ezen a helyen huszonhat órából
áll egy nap. Ezt nem említettem Lilacnek. Mindig azt
mondta, hogy itt olyan, mintha sose érne véget a nap, én
pedig nem akarom ebben megerősíteni.
A legutolsó dolog, amire emlékszem, az az, hogy arra
gondoltam: sose leszek képes elaludni ezen az istenverte,
emeletes priccsen. A matrac szűk, mint a börtönben, és
kényelmetlenül érzem magam, mert túl magasan vagyok egy
ismeretlen helyen. A kedvéért széthúztam az ágyakat, és
visszavonultam a felső részre. Az ágykeret nyikorogva
tiltakozott, amikor ismét megmozdítottam.
Az óra szerint már nincs túl korán ahhoz, hogy felkeljek.
Félrelököm a takarókat, hogy a priccs szélén áthajolva
megnézzem, vajon Lilac odalent még alszik-e.
Eltűnt!
Jeges félelem járja át minden porcikám, nem is
gondolkodom. Valahogy lejutok a priccsről a padlóra,
nekicsapom a vállamat az ajtónak, és kirontok a
kommunikációs terembe. Semmi jele annak, hogy egyáltalán
itt járt volna.
Hirtelen megjelenik előttem egy kép: a virág körvonalai a
naplómban. Azé a virágé, amiről azt mondta, hogy ők

~ 392 ~
teremtették, és amiről azt is mondta, hogy csak úgy eltűnt.
Miért nem hallgattam rá?
Jaj, ne! Kifelé rohanok, és majdnem elesek a felrobbantott
kijáratban. Kibotorkálok a tisztásra, és rémülten nézek
körül. Az nem lehet, hogy elment! Ők nem tennének ilyet!
Ezt nem tehetik!
Csak pár lépést teszek meg a tisztáson, amikor Lilac
előbukkan a fák közül, és lesimítja a tönkrement ruhát, ami
helyett nem hajlandó másikat felvenni. Hirtelen megállók,
és egy hosszú pillanatig csak bámuljuk egymást. Hullámzik a
mellkasom, pórbálok úrrá lenni a pánikon.
– Tarver?
– Én azt hittem... Felébredtem, és te...
Kissé eltátja a száját, amint megérti. Noha én földbe
gyökerezett lábbal állok, Lilac közelebb jön, és
karnyújtásnyira megáll tőlem. Habozok, de ő előrenyúl, és az
ujjhegyével gyöngéden hozzáér a kezemhez. Oly régóta nem
éreztem az érintését, hogy ez az apró gesztus is teljesen
felkavar.
– Sajnálom – suttogja. – Itt vagyok. Elmentem sétálni.
Legközelebb írok egy cetlit, vagy hagyok valami jelet.
Nagyon sajnálom.
Szeretném megfogni a kezét, közelebb húzni magamhoz,
hogy átölelhessem, és itt állni ezen a helyen, ezen a ponton,
és a karomban tartani addig, amíg le nem megy a nap, és
ismét be nem sötétedik.
De ehelyett csak bólintok, majd megköszörülöm a
torkomat, és ismét bólintok. Hirtelen érzem, hogy fázik a
csupasz lábam a hideg harmattól, és a talpam is sajog, mert

~ 393 ~
keresztülrohantam a törmelékszőnyegen a bejáratnál. Póló
sincs rajtam, ráz a hideg.
Lilac meredten néz, aztán visszaindul az állomás felé.

Amikor másnap reggel felkelek, már nincs az ágyon, és az

azutáni reggel is ugyanez a helyzet. Éjszakánként órákon át
fekszem ébren, de hiába hallgatózok, sose hallom, amikor
elmegy. Az után az első reggel után mindig az ajtógombra
akasztja a kulacsot, így jelzi, hogy visszajön.
Mindennap azon dolgozunk, hogy kitaláljuk, hogyan lehet
bejutni azon az alagsori ajtón, és az állomást elegendő
áramhoz juttatva leadni a vészjelet. Itt vagyunk. Valaki él.
Gyere, vigyél el innen bennünket! Napról napra egyre
gyengébb. Próbál úgy tenni, mintha nem ártana neki az, ami
az ajtó mögött van.
Kipróbáltuk, hátha a jelszó véletlenül az, hogy lambda, de
nem jártunk sikerrel. Lilac minden olyan szót kipróbált, ami
csak eszébe jutott az apja cégével kapcsolatban. Folyton az
összeégett dokumentumokat bújjuk a főteremben,
próbálunk valami utalásra bukkanni a jelszóval
kapcsolatban. Még különféle, véletlenszerű számsorokat is
kipróbálunk, szavakat a feljegyzésekből, de az ajtó meg se
moccan.
A harmadik vagy negyedik reggelen lemászok a
priccsemről, befűzöm a bakancsomat, és leveszem az ajtóra
akasztott kulacsot. Kisétálok a tisztásra, és felpillantok a
haloványan derengő ikerholdra: a felhők között átszűrődik a
reggeli napfény.
Bárcsak tudnám, mi volt a szerepe ebben az egészben
annak a mesterséges égitestnek! Ha miatta zuhant le az

~ 394 ~
Icarus, ha ez okozta a dokumentumokban említett
hasadékot, akkor miért kell titokban tartani? Akármi is
történik itt, az nem jó. Egy vagyonba kerülhetett egy egész
bolygót elrejteni a galaxis szeme elől, és a LaRoux
Industries nem költött volna ennyit, ha nem olyasmivel
foglalatoskodnak itt, amiről jobb, ha nem tud a nagyvilág.
A föld alatti folyosó fényeinek segítségével néhányszor
megpróbáltuk újra szóra bírni a suttogásokat, de csak
sötétség és csönd volt a válasz. Talán akkor, az első
alkalommal végképp kimerültek. Vagy nem tudnak
válaszolni, vagy pedig nem akarnak.
Az előző este megpróbáltuk túlterhelni az ajtót, abból
kiindulva, hogy ha elektronikus zárrendszere van, akkor a
túlfeszültség hatására esetleg kinyílhat. De hiába irányította
át Lilac az összes rendszert, amit csak lehetett, az ajtó zárva
maradt. Az egész állomás energiaellátása ingadozott, és
elhalványodott a fény, de az ajtó meg se moccant. Lilac nem
volt hajlandó tovább próbálkozni, mondván: ha nem tudjuk,
honnan kapja az állomás az energiát, akkor azt sem tudjuk,
mennyi energia maradt még. Ha az összest elhasználjuk
arra, hogy kinyissuk az ajtót, akkor lehet, hogy nem lesz
mivel leadni a vészjelzést.
A kezemben forgatom a kulacsot, és hirtelen eszembe jut
egy szövegtöredék, amit Lilac olvasott fel az egyik papírról.
Energiaátalakítás anyaggá, állt rajta. Energián alapuló
életformák. Szóval ezek a valamik képesek manipulálni az
energiát. Meg tudják tenni az agyunkban lévő
elektromossággal, és azzal is, ami a világításról gondoskodik.
Az energiából szilárd anyagot, fizikai tárgyakat képesek
előállítani. Végül is a kezemben tartom a bizonyítékot.

~ 395 ~
Újrateremtették a kulacsot. Lilac azt mondja, hogy a virágot
is.
Megrázom a fejem, és feldobom a levegőbe a kulacsot.
Hagyom, hogy pörögve csattanjon a markomban. Még
egyszer feldobom, és nézem, ahogy lassított felvételként éri
el röppályája csúcsát.
Dermedten bámulom, ahogy a szemem láttára
szertefoszlik, és finom porrá mállik. A tenyeremre szálló por
átpereg az ujjaim között, és a földre hull. Moccanni se bírok
a döbbenettől, lassan megbillentem a kezem, hogy lehulljon
róla a por.
Amikor végre felnézek, észreveszem, hogy Lilac a tisztás
szélén áll, és mereven bámulja azt a helyet, ahová a kulacs
maradványai hullottak.

Az ötödik vagy a hatodik, esetleg a hetedik nap lehet, amikor

arra ébredek, hogy ismét elment. A küszöbre tette a
bakancsomat, így jelezve, hogy nem tűnt el az éjszakában.
Lemászok az ágyról, felhúzom a bakancsomat, majd miután
a társalgóban magamhoz vettem egy tábla csokoládét,
kilépek a tisztásra.
Eddig kétségbeesetten küzdöttem, hogy kiverjem a
fejemből a kulacsot, ami úgy mállóit szét, mint a virág. A
suttogások valahogy újrateremtették ezeket a dolgokat, és
már csak Lilac maradt mindabból, amit adtak. Azért
bomlottak szét, mert már nem lehetett egyben tartani őket?
Üzenetet küldtek nekünk?
Csak azt tudom, hogy amit teremtenek, az nem állandó.
Ha ezek a lények, bármik is legyenek, ott vannak a mögött az
ajtó mögött, akkor nekünk mindenképp be kell odajutnunk.

~ 396 ~
Ha képesek leszünk valahogy hasznosítani a Lilacet
megteremtő energia forrását, akkor talán nem fog eltűnni.
Ha valahogy meg lehet menteni Lilacet, akkor annak nyitját
ott, az ajtó mögött fogom megtalálni
A katonai csokoládét majszolva majdnem egy teljes percig
szemlélem álmosan a tisztást, amikor hirtelen belém villan:
nyitva van a fészerbe vezető ajtó! Miért menne oda Lilac?
Átvágok a tisztáson, és benézek. Valami hiányzik.
Az ásó!
A következő pillanatban belém hasít a szörnyű felismerés,
hogy miért.
A reggeli séták, annak ellenére, hogy milyen gyenge;
ahogy megvárja, hogy elaludjak, mielőtt kisurran; ahogy
minden hajnalban visszatér, még mielőtt kereshetném.
A sírját keresi.
A csokoládé hamuvá keseredik a számban, eldobom a
maradékot, és futni kezdek. A fák között bukdácsolok, és a
patak partján hirtelen megállók.
Elkéstem. Az elhervadt virágokból álló halmot feltúrták. Ő
pedig ott térdel, mellette az ásó, és a gödörbe bámul. Én
innen épp csak megpillantom a vörös hajat a sírban, de Lilac
mindent lát.
El akarom rángatni onnan, elvenni tőle ezt az emléket,
valahogy elintézni, hogy elfelejtse azt, amit látott. Bárcsak
visszaforgathatnám az időt, és megállíthatnám még azelőtt,
hogy megtalálta volna a sírt.
De nem tehetem. Most már mindketten tudjuk.

~ 397 ~
– Őrnagy, addig bámulhat engem, amíg jónak látja.
Egyáltalán nem sietek vagy ilyesmi.
– Bámultam? Biztos elkalandoztam.
– Ha lenne olyan kedves, és felelne a kérdésre, akkor talán hozathatnék
vacsorát, és szünetet tarthatnánk.
– Milyen kérdésre?
– Mi oka lenne hazudni?

~ 398 ~
 37. FEJEZET

LILAC

HAGYOM, HOGY VISSZAVEZESSEN AZ ÉPÜLETHEZ, és még azután

is a kezemben érzem az övét, hogy elenged, és visszavonul a
társalgóba.
Ismét a hálóban vagyok, és egy tükör előtt állok. A
tükörben szeplőket látok. Tele van szórva velük az orrom,
szembetűnőek és túl szemtelenek ahhoz, hogy igazi
szépségről lehessen beszélni. Mindig gyűlöltem ezt az orrot,
és most még csak nem is úgy néz ki, mint az enyém.
Aprócska, fehér vonal ékesíti az arccsontom szélét: annak az
ütésnek az emléke, amit Tarvertől kaptam lázálmában. Az
ajkaim ki vannak repedezve. A szemem beesett, a bőr alatta
táskás. A szeplők alatt sápadt az arcom.
Egy pillanatra ismét az erdőben állok, és nézem a sekély
sírban az átlátszó, szürke porcelánbőrt, az arcra ívelő,
hosszú szempillákat és az unalmas, szürke földet harsányan
kigúnyoló hajat. Az ajka ibolyaszínű, kissé nyitott, mintha
bármelyik pillanatban levegőt vehetne. Visszafojtom a
légzést, a szívverésem a fülemben dübörög.
Egy szédítő pillanatig nem tudom, hogy melyik test
vagyok: az, amelyik a sírban van, vagy az, amelyiket a
tükörben látott.
Nem. Én nem ő vagyok.

~ 399 ~
 Én nem ő vagyok.
Nézem a tükörben ezt a törülközőbe csavart, csontsovány
testet. Nem az én testem – valami más, valami egyéb.
Valami, amit mesterségesen teremtettek.
A törülköző durva, dörzsöli a bőröm. Hagyom leesni.
Tarver amúgy sincs itt. Rajtam kívül senki nincs, aki
láthatná ezt a testet.
Behunyom a szemem, kizárom a tükörben látott arcot.
Mielőtt megtaláltam volna a sírt, a saját testem fogja voltam,
mert késztetést éreztem arra, hogy kinyújtsam a kezem,
megérintsek, szeressek valakit, de képtelen voltam így tenni.
Most már olyan vagyok, mint valami visszhang egy
szoborban. Emlékmű Lilacnek, aki valaha itt élt.
A régi Lilac, akit Tarver szeretett, megtörülközött volna, és
addig fésülködött volna, amíg fényes és sima nem lesz a haja.
A régi Lilac nem irtózna annak a fiúnak a közelségétől, sőt
közel húzódna hozzá, hogy érezze a melegét, hogy időnként
finoman egymáshoz érjen a karjuk, és a haja a vállát
csiklandozza addig, amíg Tarver már nem tud uralkodni
magán, és szenvedélyesen magához vonja. A régi Lilac
szerette Tarvert.
A bálokkal, szalonokkal, tervezőkkel, divattal, flörtöléssel,
intrikákkal teli életben a régi Lilac először érezte úgy, hogy
most igazán él. Most ki vagyok?
Tarver annyira biztos abban, hogy én én vagyok, a lány,
akit szeret – de honnan tudhatja? Hinni akarok neki. Néha
majdnem hiszek is. Azt akarom hinni, hogy nem csak füst
vagyok, ami bármelyik pillanatban elillanhat. De ahogy a
ruha a csupasz, kisebesedett testemet dörzsöli, úgy érzem,
inkább csak valami emlék vagyok.

~ 400 ~
 Mire Tarver visszatér, már magamra erőltettem a ruhát, és
hátul összekötöttem a nedves hajamat, így hideg cseppek
folynak végig a nyakamon. Fogat is mostam, és elég vizet
ittam ahhoz, hogy az ajkaim látszólag valami színt kapjanak.
Tarver megáll a küszöbön, és rám mosolyog.
Lilac – mondja.
Azt hiszi, nem látom, hogy felém akarja nyújtani a kezét,
de olyan gyorsan meg is állítja a mozdulatot, hogy szinte
észre sem lehet venni. Gondolatban rákiáltok, hogy ne
merjen így szólítani. Lilac. Visszhang.
Talán ha nem mondaná ki többé ezt a nevet, el is tűnnék.

Azzal foglalja el magát, hogy a sivár hálótermet lakhatóvá

teszi, sőt furcsamód otthonossá. Tudom, hogy az én
kedvemért csinálja, mert nincs hozzászokva ahhoz, hogy
tehetetlen. Látja, hogy apránként darabokra hullok. Őrlődik,
mert szeretné, ha segítenék neki átnézni a
dokumentumokat, és valahogy megpróbálnánk kiiktatni a
zárakat, ugyanakkor viszont nem akarja, hogy a közelébe
menjek az alagsori ajtónak.
Nem tudja, hogy azt szeretném: érintsen meg! És azt se,
hogy legszívesebben a karjába vetném magam. A testem még
nem gyógyult meg, de már nem érdekel. A hajamban
akarom az ujjait, az arcomon a száját – annyira akarom a
melegségét és az erejét, hogy az már fáj. Minden pillanatban
vele akarok lenni, amíg el nem tűnök örökre.
De én nem az ő Lilacje vagyok. Fogalmam sincs, mivé
lettem. Azt se bírom elviselni, hogy megérintsen – egyedül
azt érzem tisztán, ami azelőtt is hajtott, hogy meghaltam
volna a tisztáson.

~ 401 ~
 Azt, hogy meg kell találnom a mentőegységet, és haza kell
juttatnom őt. Ha tényleg bármelyik pillanatban semmivé
lehetek, és ez ellen nincs mit tennem, akkor az a
legkevesebb, hogy befejezem azt, amit az ajtó
felrobbantásával elkezdtem.
Meg tudom menteni.
Ő jobban elviseli az alagsorban lévő különös
energiamezőt, ami az ajtón túlról sugároz. De nem ért az
elektronikához, muszáj hát szétszedjem a fali paneleket,
megvizsgáljam az áramköröket, és megpróbáljam kiiktatni a
zárat. Szerintem csak azért nem rángatott el az alagsori ajtó
elől, mert azt gondolja, hogy az az egyetlen reményünk, ha
oda bejutunk. Minden lépés ezen a bolygón az ajtóhoz
vezetett bennünket, és ő úgy véli, muszáj hozzáférnie ahhoz,
ami mögötte van. Azt hiszi, bármi is legyen az ajtó mögött,
meg fog menteni.
De hogy lehet megmenteni valakit, aki halott?
Kezdem azt hinni, hogy tudom, mi van az ajtó mögött. A
remegés, a fémes íz, a szédülés, ami mindig elfogott, ha
látomásom volt – ha közel megyek az ajtóhoz, százszoros
erővel érzem ezeket.
Már-már hallom mögötte a suttogásokat. Nagyon akarnak
valamit tőlünk, de nem tudnak mást tenni, mint hogy a
gondolatainkban turkálnak. Foglyul estek odabent.
Várakoznak.
Talán kezdem megérteni, mit akarnak tőlünk.
Végső soron most én is fogoly vagyok, egy lassan széteső
test rabja. Sokkal jobban átérzem Tarvernél, hogy micsoda
szenvedést jelent, ha valaki csapdába esik.

~ 402 ~
 Ezt nem bírom tovább. Egyre nehezebben tudok
koncentrálni.
Nem tudok mást tenni, mint hogy elképzelem, hogy
ugyanaz a fájdalmuk, mint nekem, hogy ők is csapdába estek
az élet és a halál között. Ha bejutunk az ajtón, csak annyit
tehetek, hogy az energiát, legyen az bármilyen, arra
használom, hogy vészjelzést adjunk le, és nem engedek a
kényszernek, nem adom meg nekik azt, amit szeretnének.
Mert mélyen legbelül őt és csak őt akarom, de a másik
felem azt akarja, amit a suttogások: véget vetni ennek az
egésznek.
Tarver folyton figyel, és így nem tudok gondolkodni, az
agyam teljesen leblokkol. Próbálja felkelteni a figyelmemet.
– Lilac, jól vagy?
Kanalat fogok a kezemben. Vacsorázunk, egy tál
felvizezett ragu van előttem. Elfelejtettem.
Zavartan, kifejezéstelen tekintettel bámulok rá.
– Lilac?
Halkabb a hangja, összeráncolja a homlokát. A bal keze az
asztalon van, és megrándul, mintha át akarna nyúlni a
köztünk lévő szakadék fölött, hogy megérintsen.
– Ne szólíts így!
– Hogy mi? – Zavartan néz rám. – Ez a neved. Hogy
szólítsalak?
– Nem érdekel. De így nem szólíthatsz. Én nem a te
Lilaced vagyok, hanem egy másolat.
– Ezt komolyan mondod? – A döbbenetét düh, fájdalom és
zavartság váltja fel. A hangja érdes. – Te te vagy. Megvannak
az emlékeid, a hangod, a szemed, és ahogy beszélsz. Nem

~ 403 ~
érdekel, hogy történt: te te vagy. Vagy mondd meg, mi a
különbség.
Lélegezz! Erőt veszek magamon, hogy a szemébe bírjak
nézni. Lilac biztosan elfordította volna a tekintetét. Érzem,
hogy szeretne kibújni belőlem, odamenni hozzá, és véget
vetni ennek a gyötrelemnek.
– Az a különbség, hogy ő halott.
Látom, ahogy viaskodik magával. Küzd a késztetéssel,
hogy idejöjjön mellém. Hogy kiabáljon. Hogy csak egy kicsit
megtörjön, és feladja. Az utóbbit akarom, hadd legyen
nyugta mindkettőnknek. Csak egy kicsit.
– Te te vagy – ismételi, és a szeme tele van szomorúsággal.
– Te ugyanaz a lány vagy, aki lezuhant velem ezen a bolygón,
akit erdőnhegyen át vonszoltam, aki bemászott a
holttestekkel teli hajóba, hogy megmentse az életemet.
Ugyanaz a lány vagy, akit szerettem, és most is szeretek.
Fejezd be! Fejezd be! Elég! Kérlek!
Elszorul a torkom.
– Szeretlek, Lilac. – A hangja halk, határozott. – Szeretlek,
és ezt azelőtt el kellett volna mondanom, hogy...
Elcsuklik a hangja, mélyen, a mellkasomban valami törést
érzek. Behunyom a szemem.
– Te vagy az én Lilacem.
Megrázom a fejem, és végre megjön a hangom.
– Nem tudom, mi vagyok, vagy miért vagyok itt, de amíg
ez kiderül, azt teszem, amit ő is tett volna. Azaz átjutni az
ajtón, leadni a vészjelet, és hazajuttatni téged.
– Mindkettőnket. Én nem megyek el nélküled.
– Az apám nagy hatalommal bír, de most egy olyan
vállalatról beszélünk, amelyik képes eltüntetni egy bolygót.

~ 404 ~
Lehet, hogy ő nem is tudja, mi folyik itt, és ha valaki más
fedezi fel, mi történt itt, akkor szerinted bennünket nem
tudnak eltüntetni? Halott voltam... szerinted hagyják majd,
hogy csak úgy visszasétáljak a normális életbe?
Tarver állkapcsa megfeszül.
– Sosem tudják meg, hogy mi történt itt. Hazudni fogunk.
Sajgó szívvel bámulok rá.
– Tarver – suttogom. – Nem tudsz nekik hazudni, úgyis
rájönnek. Teszteket végeznek rajtam, és rájönnek. Téged
pedig hadbíróság elé állítanak. Mindent elveszítesz.
– Nem mindent.
Nyugodtan néz engem. Most, hogy eldöntötte, mi vagyok
én – az ő Lilacje -, olyan, mintha már semmi sem számítana
neki. Fáradtnak tűnik. Bárcsak aludna.
– Annyira szeretett téged – hallom hirtelen a
suttogásomat. – Bárcsak ezt tőle hallhattad volna.
Csak akkor szólal meg ismét, amikor már átöltöztem a
lefekvéshez, ő pedig elmosta azt a néhány edényt, amiből
vacsoráztunk. Az ajtóban áll, nézi, ahogy kinyitom a
zsalukat, hogy lássam az éjszakát.
– Tényleg azt képzeled, hogy itt maradsz, ha értem
jönnek? – kérdezi.
– Nem! De azt tudom, hogy miattad vagyok itt. Nem
szeretetből hoztak vissza, hanem azért, mert mindketten
kellünk ahhoz, hogy átjussunk az ajtón, és megtegyük azt,
amit egész idő alatt el akartak végeztetni velünk. Nélküled
semmi okuk nincs életben tartani engem. Kibámulok az
ablakon, igyekszem nem mutatni, mennyire félek.

~ 405 ~
 – Nem mintha azt gondolnám, hogy itt maradok, amikor
te elmész – mondom halkan. – Úgy képzelem, hogy
megszűnők létezni. El kell engedned, Tarver. Te nem...
– Én mit nem?
A hangja mély és nagyon fegyelmezett. Sosem hallottam
még ilyennek. Elfehéredett ujjakkal kapaszkodik az
ajtókeretbe, minden izma megfeszül.
Nyelek egyet.
– Nem kötheted le magad egy szellem mellett.
Hosszú másodpercekig hallgat, szoros drótként feszül
közöttünk a csend. És ez a drót bármelyik pillanatban
elránthat az ablaktól, hogy végre odahúzzon hozzá.
Nem bírom tovább.
De ő törik meg először, és eltűnik az ajtóból. Hallom
dühös, sietős lépteit, bakancsa alatt ropog a törmelék, ahogy
elindul kifelé az éjszakába. A feszültség felemészti az erőmet,
és azon kapom magam, hogy zuhanok, majd szörnyű erővel
csapódok a földnek. A bőröm papírvékony, szinte betegesen
gyenge. Arra sincs erőm, hogy odavonszoljam magam az
ágyhoz.
Képtelen vagyok rá.
Be kell jutnom azon az ajtón! És ahogy a tekintetem a
takaróba hímzett, LaRoux-féle lambdára siklik, azt hiszem,
most először végre azt is tudom is, hogy hogyan. Minél
hamarabb meg kell tennem. Nem hiszem, hogy túl sok időm
maradt.

~ 406 ~
– Ez őrület! Maga az, aki azt hiszi, hogy nem a teljes igazságot
mondom – és most még azt akarja, hogy magyarázzam
meg, miért? Mondja meg maga.
– Talán megegyezhetünk abban – hipotetikusan -, hogy ön
esetleg valami okból kifolyólag elhallgatja az igazságot.
– Hipotetikusan?
– Ez azt jelenti, hogy feltételesen. Azaz elképzelhető, hogy így
volt.
– Tudom, mit jelent ez a szó.

~ 407 ~
 38. FEJEZET

TARVER

MÁR KÉSŐ VAN, AMIKOR VISSZAFELE MEGYEK A TISZTÁSON. A

fejem tisztább, a lépteim magabiztosabbak. A járkálás
mindig is segített rendezni a gondolataimat. A
kommunikációs termet üresen találom, de valahogy mégis
más.
A rendszerint sötét monitorok most ki vannak világítva, és
egy távoli város sziluettjéhez hasonlítanak. Érthetetlen
kódok villognak rajtuk élénkvörös színnel, fények táncolnak
a kapcsológombokon. Van áram!
Végre rendes villamos energiához jutottunk, ez már nem
olyan, mint amit a tartalék üzemmódban facsartunk ki.
Elönt a remény. Talán Lilac rájött, hogy lehet bemenni az
ajtón. Folyton azon agyalok, hogyan lehetne bejutni. Abban
reménykedek, hogy találok valamit az ajtó mögött, amivel
segíthetek rajta.
De ha sikerült kinyitnia az ajtót, akkor miért nem indult a
keresésemre? Egyre csak a szétporladó kulacsot látom
magam előtt.
Nyugalom! Nincs semmi baj. De a szívem vadul kalapál,
amikor a létra legfelső fokára lépek. Hallom a fülemben a
régi kiképzőőrmesterem hangját, aki üvöltve próbálja
megakadályozni, hogy valami ostoba, lehetetlen ugrással
akarjak hamarabb odaérni Lilachez. Vigyázz magadra!, üvölt

~ 408 ~
rám a sírból, egy másik, távoli bolygóról. Úgy nem segíthetsz
másoknak, ha bajod esik! Ne szaladj!
De nem tudok uralkodni magamon. Rohanok, figyelmen
kívül hagyva a belém nyilalló fájdalmat, ahogy a nagy
sietségben kifordul a bokám. Égnek a fények, én pedig
végigszáguldok a folyosókon és a fémlépcsőkön, majd
gyorsan befordulok a sarkon.
A kerek ajtó nyitva van.
Lilac biztosan hallotta, hogy jövök: az ajtóban állva vár, és
néz. A bőre már-már tompán szürke, sápadt, a szeme
elveszik az árnyékok közt. Látom, hogy remeg, miközben az
ajtó keretébe kapaszkodik. Lassítok, és sétálva megyek oda
hozzá.
– Kitaláltam a jelszót – suttogja rekedten.
Legszívesebben magamhoz ölelném, de tudom, hogy nem
akarja,
így rettenetes erőfeszítés árán a helyemen maradok.
– Hogy?
– Az apám. Ez az állomás az övé – mindenhol ott van a
lógója. Mindig azt mondta, hogy csak a nevemre van
szükségem, és azzal bárhová eljuthatok. Hát így is tettem. A
nevemet használtam.
– Lilac.
Bólint, és elhúzza a száját. Mély szomorúság ül az arcán.
Ha a neve volt a jelszó, akkor ez azt jelenti, hogy az egész az
apja műve, nem pedig valami arctalan személyé a LaRoux
Industriesnál az apja tudta és Beleegyezése nélkül.
Mindenért ő a felelős, ami itt történt, és azért is, hogy utána
elkenték az ügyet. És a lánya nevét használta kulcsként.

~ 409 ~
 – Sikerült működő vészjelzést összehoznom, bár még elég
gyenge. – A hangja halk, feszült. – Csak statikus zajnak
tűnik, hacsak elég antennához el nem jut, hogy azok
fölerősítsék.
Valaha ez lett volna a lehető legjobb hír, de most inkább
furcsa és komor. Nem vagyok biztos abban, hogy akarom-e a
mentőcsapatot. Nem mintha én meg tudnám mentetni
Lilacet.
– Gyere be! – mondja. – Van itt más is.
Hátralép, én pedig bemegyek az ajtón, és nem tudom
megállni, hogy ne nyúljak a kezéért. Amikor megfogom az
ujjait, összeszorítja őket, de ez csak gyenge remegésnek
tűnik. Érzem, hogy elszáll belőlem az erő, és úrrá lesz rajtam
a reszketés. Olyan, mint a látomások mellékhatása, csak
tízszer, hússzor olyan rossz.
A szobában körös-körül monitorok, kapcsolótáblák meg
gépek vannak, és villamosenergia zümmögése hallatszik.
Vastag kábelek vezetnek a kapcsolótáblákból a szoba
közepére. Kör alakú acélkeret tornyosul fölénk, ami kétszer
akkora, mint én. Benne kék fénynyalábok cikáznak villogva,
mint megannyi lusta villámcsapás, és vibrál tőlük a levegő. A
hatalmas keret szinte betölti a szobát.
Már nem hallom a szívverésemet, a ziháló légzésemet –
minden hangot elnyom a recsegő, sistergő elektromosság
zaja. A szoba többi része csak homályosan látszik a fémkeret
mögött.
Sűrű, nehéz a levegő, és fémes ízt érzek a torkomban. Az
állandó és hangos zúgástól még a fogam is megfájdul.
Két nagy, fekete-sárga csíkos figyelmeztető táblát
erősítettek az acélkeretre, az egyiket felülre, a másikat pedig

~ 410 ~
az oldalára. Tilos kapcsolatba lépni az alanyokkal! Instabil
hasadék! – olvasom a nyomtatott, nagybetűs feliratot.
Alanyok. A kísérleti alanyok a fenti dokumentumokból.
Hirtelen megsokszorozódnak a suttogások, és kitartóan
erősödnek a fülemben. Alig lehet érteni őket, de ha kicsit
közelebb tudnék férkőzni hozzájuk, megérteném, mit
mondanak.
Gondolkodás nélkül a keret felé lépek, nem tudom
megállni, annyira vonz.
Egy pillanatra eltűnik a szoba, és a helyét átveszi a
sötétség, megannyi tűhegyként pislogó csillaggal.
És akkor valami visszaránt. Hirtelen ott terem Lilac,
megragadja a kezemet, és elránt onnan.
– Megőrültél? – zihálja. – Nem emlékszel, mi volt azokban
a papírokban? Ha hozzáérsz, akkor az egész összeomolhat!
– Hogy mi?
Még mindig remegek a csillagok látványától, és attól az
érzéstől, hogy csak egy hajszálnyira voltam, hogy
megértsem.
A fémkereten belüli kék fény felé int, ami szinte
hipnotizál.
– Nem látod? Ez a hasadék! Ennek kell lennie.
Válaszolnék, de felettünk a fények villódzni kezdenek, és
csak a kavargó, kék elektromosság világít a szobában. Aztán
egyszer csak elhalványulnak a fények. Igen.
– Ó, istenem! – suttogja Lilac, és a bejáratot nézni.
Izzad, a kezét nyirkosnak érzem és hidegnek – túl
hidegnek. A fémkeret vibráló, kék fényében nem vagyok
benne biztos, de olyan, mintha beesettebb lenne a szeme, és
jobban látszanának alatta a sötét karikák.

~ 411 ~
 – Lilac?
– Ők azok.
– Mi... – de látom, hogy a keretet bámulja. És akkor
megértem, mire gondol.
– A teremtmények, az alanyok. A suttogások. Ők az
energiaforrás az állomás számára. Ez a fény, ez az energia –
ez az apám hasadéka.
Egy dimenziók közötti átjáró! Ők pedig itt vannak, valahogy
rabul ejtette őket ez a fémgyűrű.
Őrülten vibrálnak a fények, a fejünk fölött számtalan
fénycső szétdurran, záporoznak az üvegcserepek a
fémpadlóra. A hasadékot körülvevő fémkereten belül vadul
cikáznak a kék villámok.
— Energiaalapú létformák.
Olyan a hangom, mintha suttognék.
Lilacet hirtelen könnyebbnek érzem, a keze kicsúszik az
enyémből, és jajveszékelve térdre esik.
Vadul ver a szívem, lerogyok mellé a földre.
A bőre szinte már áttetszővé vált, látom az alatta tekergő,
sötét ereket. Nagy nehezen felemeli a fejét, és levegőért
kapkod. Amikor a vállára teszem a kezem, az érintésemtől
szétporlad egy darab a ruhájából, és a por elszáll. Akárcsak a
virág vagy a kulacs.
Megöli az, hogy ilyen közel van a suttogásokhoz – a
tünetek ezerszer súlyosabbak. Ki kell vinnem innen.
Átkarolom és lábra állítom, minden mozdulattól csak még
jobban porlad a ruhája. Lobog a szövet, szinte lepereg róla,
úgy száll a levegőben, mint a hamu. Lehúzom a dzsekimet,
és Lilacre adom, majd a karomba veszem őt.
Ők az energiaforrás, visszhangzik a hangja.

~ 412 ~
 És kezdenek lemerülni.
Az agyam hirtelen kikapcsol, megfordulok, és elindulok az
ajtó felé Lilackel. Csak annyit tudok, hogy ki kell vinnem
innen.

Ahogy távolodunk, összeszedi magát annyira, hogy már ő is

fogja a létrát. A társalgóba érve leültetem az egyik székbe.
Annyira gyengéd vagyok, amennyire csak tüdők, de még így
is összerándul. Nyilvánvaló, hogy valami olyan kapcsolata
van a teremtményekkel, amilyen nekem nincs. Ugyanaz az
energia áramlik keresztül rajta, mint az állomáson: ez az
életerő, ami itt tartja mellettem.
Meredten nézi a falat, miközben próbálja megőrizni az
egyensúlyát. Megdermed, nekem pedig egy pillanatra eláll a
szívverésem. És akkor rájövök, hogy azokat a barbár
festményeket nézi, amiket annyira igyekeztünk figyelmen
kívül hagyni.
Követem a tekintetét: az egyik vörösre festett figurát
figyeli.
– Tarver, én tudom, mik ezek a festmények. – A hangja
már csak remegő, elcsukló suttogás. – Látod? – Felemeli a
kezét, hogy a következőre mutasson, ami szintén vörös,
majd a következőre. – Itt van megint. Látod mellette a
kéznyomot? Ugyanaz. Ezen az elsőn eltöri a nyakát. Itt a
lándzsa. Itt pedig ég. Végig ugyanaz az ember. Tarver, ezt az
itt állomásozó kutatók csinálták maguknak. – A hangja
érdes, erőszakkal préseli ki magából a szavakat. – És akkor
visszahozták őket, akárcsak engem.
– A szentségit! Igazad van! – Zabolátlanul száguldanak a
gondolataim, az agyam vadul pörög, és próbál találni

~ 413 ~
valamit, amibe belekapaszkodhat. – Újra és újra
visszajöttek.
Jól kivehetőek a falra festett alakok, és hirtelen
észreveszem, hogy mindegyikük többször is meghal. A
képeket kéznyomok szegélyezik, és nagy, széles
ecsetvonásokkal a LaRoux-lambdát is odafestették melléjük.
Hirtelen új értelmet nyernek az elszórt, kék csigavonalak,
amelyek időről időre felbukkannak a festményeken. A
hasadék és a foglyai.
Lilac tekintete végigfut a festményeken, amelyek egyre
őrjöngőbbekké és vadabbakká válnak, majd lassan primitív,
alig értelmezhető mázolványokká silányulnak. A képek
sorának végén csak egy elkenődött kéznyom látható.
És aztán semmi.
Tudom, hogy mindketten ugyanazt nézzük. Ezt találták itt.
Meghaltak, aztán ismét éltek, és menet közben valamikor
megbolondultak. Azért jöttek ide, hogy tanulmányozzák
azokat a teremtményeket, akik visszaadták nekem Lilacet,
vagy hogy éppenséggel végezzenek velük. És felfedeztek
egyfajta beteg halhatatlanságot.
De meddig? Amíg a suttogásoknak már nem maradt
erejük, hogy visszahozzák őket, és azzal egyidejűleg az
állomást is működtessék? És akkor a kutatók örökre
elpusztultak? Vagy amíg a LaRoux Industries el nem vitte
őket innen, és el nem temette ezt a helyet?
Még mindig csak bámulok, amikor Lilac tenyere tompán
csattan a padlón.
– Miért akarná ezt bárki is? Állandó félelemben élni a
pokol tornácán, hogy mikor porlad szét az ember?
A hangja gyönge, el-elcsuklik.

~ 414 ~
 Bárcsak megölelhetném. Olyan, mintha egy kanyon
választana el bennünket.
– Lehet, hogy nekik más volt, amikor ez a hely még
rendesen működött. Nekünk már csak az jutott, amit itt
hagyott a vállalat.
– És ha végképp elgyengülök, nekik már nem lesz elég
energiájuk, hogy visszahozzanak. – Úgy hangzik, mintha
erre vágyna. Elakad a lélegzetem, és csak bámulom,
miközben mardos a fájdalom.
– Csak aludni akarok – suttogja falfehér arccal és a
vágyakozástól sötét szemmel. – Ezt kívánom. Megszakad
majd a szíved, gyászolni fogsz, de te... te meggyógyulsz.
Valaki biztosan észleli a vészjelet, és hazamehetsz. Ott
lesznek a szüleid és a kert és... És akkor az állomás
elpusztulna, és a suttogások megpihenhetnének. Én is
megpihenhetnék. Csak ezt akarjuk. Valódi pihenést, nem azt
a hideget, nem azt a...
– Lilac, nekem nem kell meggyógyulnom. Én nem akarok
meggyógyulni. – Elcsuklik a hangom, akárcsak az övé. –
Téged akarlak. Kitaláljuk, hogy lehet ezt megállítani, és az
energiával életben tartunk. Nem foglak még egyszer
elveszíteni.
– Semmit sem veszítesz el, Tarver. Én már úgyis
elmentem.
Az arcán látszik a küszködés, a szeme csukva, a szája
pedig csak egy vékony vonal. Sűrűn folynak a könnyei.
Most először látom rajta azt, hogy itt akar maradni.
Rádöbbenek, hogy talán azért ragaszkodik ahhoz, hogy
külön legyünk, mert nem akarja ismét elveszíteni a kettőnk
közelségét.

~ 415 ~
 Milliméterről milliméterre tolom előre a kezem, amíg bele
nem csúsztatom az övébe. Behunyja a szemét, levegő után
kapkod. Ha fáj is neki az érintésem, nem húzódik el.
– Bármit is tettek velem, Tarver, bármi is vagyok...
szeretlek! Ezt ne felejtsd el!
Magamhoz húzom, a haja a mellkasomra omlik., Addig
ölelem, amíg el nem alszik, a bőrömön érzem a leheletét.
Lehetnék akár elégedett is: itt van velem, és végre kezd ismét
magára találni. Ehelyett inkább olyan, mintha búcsúznánk.

A fémlétra fokai fagyosnak tűnnek, amikor visszamászok az

alagsorba. Bár kint éjszaka van, idelent ugyanúgy,
egyenletesen világít az éles neonfény. A szoba felé megyek,
visszhangzanak a lépteim a folyosón.
A hasadék már vár, az acélkereten belül kék fény tekereg.
Egyre erősebbek a suttogások, a fémkeret pedig hangosan
pattog, mintha a foglyul ejtett lények ki akarnának jutni. Kell
hogy legyen valami módja, hogy ezek a teremtmények
segítsenek megmenteni Lilacet. Szinte elárasztanak azok a
látomások, amiket mutattak nekünk: egy virágos völgy, a
szüleim háza, olyan nagy és színes, mint az életben, egy
virág, ami átlendítette Lilacet a holtponton a legnehezebb
pillanatokban. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ilyen
kegyetlenek lennének azok a lények, amik eddig csak
segítettek rajtunk.
Felnézek, a hasadék kékes-elektromos ragyogását
figyelem, a fémes pattogás egyre hangosabb.
Kétségbeesetten szeretném megérteni ezeket a lényeket, és
felfogni végre, miért vették a fáradságot, hogy olyan
messziről idevezessenek bennünket. Egyre csak nő bennem

~ 416 ~
a csalódottság, ahogy a folyton változó kék fényt bámulom.
Fogytán az időm, és semmivel sem vagyok közelebb ahhoz,
hogy megmentsem.
Ismét a fülembe kúsznak a suttogások, a látómezőm
szélén különböző formák vibrálnak. A szívem hangosan ver.
Elvergődtem idáig, és most nem képesek kitalálni, hogyan
kommunikáljanak velem?
– Mi az ördögöt akartok tőlem?
A hangom rekedt.
A suttogások felerősödnek, mintha felelnének. De persze,
mint mindig, most sem mondanak értelmes szavakat. Nincs
válasz. Lilac számára nincs menekvés.
– Gyerünk, ki vele!
Erőt veszek magamon, hogy ne essek neki puszta kézzel
ennek az istenverte berendezésnek, és ne törjem ripityára az
egészet.
– Miattatok jöttem ide, végiggyalogoltam ezen az
istenverte bolygón. Mit akartok, mit csináljak?
A csendet elektromos sistergés és recsegés töri meg, és a
gépek is egyre vadabbul zúgnak. Ha nem jövök rá sürgősen,
mit csináljak, Lilac már nem sokáig fog élni. És ezúttal
lassan történik majd, nekem pedig ismét végig kell néznem a
halálát.
Egy fészkes fenét fogom végignézni! Valami elpattan
bennem. Megfordulok, és rávágok a hasadék fémkeretéhez
kapcsolt vezérlőpultra. Az egyik gyenge fényű képernyőt
találja el az öklöm, az ütéstől vibrálni kezd benne a plazma.
Ismét odacsapok, majd megint, amíg el nem törik a
műanyag, és meg nem hajlik a monitor kerete. A karom már
sajog, de még mindig nem elég.

~ 417 ~
 Az együtt töltött idő minden pillanata, a fájdalom minden
morzsája, minden, amit megleltem ebben a lányban... az
nem lehet, hogy mindez most itt véget érjen! Már egy szék
van a kezemben, szállnak a szikrák, ahogy nekicsapom a
fémkeretnek. Rezes ízt érzek a számban, forog körülöttem a
szoba. Valami távoli hang fájdalmasan és csalódottan
bömböl, a fülemben tompán zúg a vér. Újra és újra lesújtok a
székkel, a vezérlőpult megadja magát, repkednek a
szilánkok, száll a füst, én pedig nem akarok mást, csak
elpusztítani ezt az egészet.
És akkor egy másik hangot hallok, kiabál, hangosan
jajveszékel.
– Tarver! Tarver!
Egész testemben remegek a dühtől és a tehetetlenségtől,
megpördülök a sarkam körül. Alec áll a szoba túlsó végében,
és zsebre dugott kézzel a falnak támaszkodik. A tüdőmből
hirtelen elillan a levegő.
– Alec, te nem lehetsz...
A következő pillanatban észreveszem, hogy a körvonalai
homályosak.
A szék csörömpölve esik ki a kezemből. Csípős, fémes ízt
érzek a számban.
Alec előrelép. Kissé félrefordítja a fejét, ismerem ezt az
elgondolkodó arckifejezését: minden olyan kísértetiesen
valóságos. A szívem fájdalmasan összeszorul a
mellkasomban. Nem szólal meg, csak nézi a hasadékot és a
bent kavargó energiát. Hirtelen összerándulok, amint
észreveszem, hogy a szeme nem olyan barna, mint amilyenre
emlékeztem. Kék, de még Lilac szeménél, még az égnél is
kékebb. Ugyanolyan, mint a hasadék színe.

~ 418 ~
 – Te nem a testvérem vagy!
Megmarkolom a vezérlőpult szélét, és megkapaszkodók.
– Nem. – Tétovázik. – Mi úgy jöttünk ide, hogy átléptünk
a...
Elnéz mellettem a kék fény felé.
– A hasadékon? Hogyan?
Az összetört vezérlőpult felé biccent.
– Tönkretetted a csillapítómezőt. így most könnyebben
hozzáférünk a gondolataidhoz. Meg tudjuk találni a szavakat
és ezt az arcot is. Mindig ott van az elmédben.
Lassan veszek levegőt, hogy megnyugodjak.
– Mi vagy te?
Alec – vagy az a valami, ami az arcát viseli – annyira
emberi módon hallgat egy pillanatig, hogy emlékeztetnem
kell magamat: ő nem az, akinek látszik.
– Mi gondolatok vagyunk. Hatalom. A világunkban mi
vagyunk a mindenség.
– Miért jöttetek ide?
Alec összeszorítja a száját, mintha fájdalmai lennének.
– Kíváncsiságból. De rájöttünk, hogy nem csak mi
vagyunk itt.
– Hanem a LaRoux Industries is.
Alec bólint.
– Sikerült nekik elszakítani minket egymástól.
– Miért nem mész el innen? – kérdezem, – Miért nem
térsz haza?
– Itt ez a ketrec, amit felhúztak körénk. Nem léphetünk be
teljesen a világotokba, és a miénkbe sem térhetünk vissza.

~ 419 ~
 Az arca – a testvérem arca – megfeszül a fájdalomtól. A
látomás vibrálni kezd, és a félelem befészkeli magát a
gyomromba. Az erejük. .. Lilac ereje – már kezd kimerülni.
– Kérlek! Hogyan segíthetek nektek? Nem veszíthetem el
megint Lilacet!
Alec arcát együttérzés önti el.
– Ez a ketrec itt tart bennünket, de már nagyon
legyengültünk. Nem sok idő maradt. És most már még
kevesebb. Ha odaadhatnánk. .. ha odaadhatnánk az
életünket az övéért, megtennénk. Hogy végre vége legyen
ennek, hogy aludjunk.
– Miért még kevesebb?
– Az ő jele miatt.
– A vészjelzés miatt? Az szívja el az erőtöket?
– Nemsokára semmi sem marad belőle.
Alec ismét megrebben és elhalványodik, majd teljesen
szertefoszlik. A következő pillanatban már csak én vagyok a
szobában, még sosem éreztem magam ilyen magányosnak.
Átszaladok a monitorsorhoz, ahol Lilac beindította a
vészjelet sugárzó jeladót, és a képernyőkön fényesen ugráló
jelet nézem, miközben próbálok rájönni, hogyan
kapcsolhatnám ki. Végül egyszerűen csak kirántok egy
csomó kábelt. A képernyők elsötétülnek, és egy pillanatig
valamivel fényesebben örvénylik a hasadék.
Alec hangja – a suttogó hang – még mindig beszél.
Nagyon legyengültünk. Lilac egyetlen esélyét ezek a
teremtmények jelentik, ők pedig lassan eltűnnek.
Visszamegyek a létra felé. Levegőre van szükségem és
helyre, ahol mozoghatok. Legbelül érzem, hogy milyen súlyt
cipelnek ezek a suttogások.

~ 420 ~
 Minden energiájukat arra fordították, hogy kapcsolatba
lépjenek velünk, látomásokkal és suttogásokkal
idecsalogattak, és megadták nekünk azt, amire szükségünk
van: megadták nekem az én Lilacemet, hogy meg tudjuk
találni őket. Most pedig alig tudják őt itt tartani.
Már értem, hogy miért hozták vissza. Nekik arra volt
szükségük, hogy mozogjak, kutakodjak, hogy próbáljam
megfejteni az állomás rejtélyét. Nem kockáztathatták meg,
hogy ott vesszek a barlangban a halott Lilac mellett,
miközben én voltam az egyetlen reményük arra, hogy valaha
kiszabaduljanak. De még mindig foglyok, és nem tudom,
hogy segíthetnék rajtuk, hogyan vethetnék véget a
létezésüknek. Szédülök.
A felrobbantott ajtón kilépek a tisztásra. A kinti friss
levegőnek hála kicsit megkönnyebbülök. Felnézek az égre,
hogy a mostanra már ismerős csillagokat bámuljam, és
kikeressem az ismert alakzatokat. Pislogok, mert egy
pillanatra elhomályosul az ég, és a csillagok elmozdulnak.
Ismét pislogok, és tudom, hogy amit látok, az a valóság.
Az egyik csillag mozog. Nem, nem csak egy – egy másik is.
És még egy.
Korábban már láttam ilyent. Minden egyes bolygón, ahová
helyeztek. Ezek űrhajók, és a bolygó körül keringenek. Biztos
vették Lilac vészjelzését, és idejöttek, hogy kiderítsék, mi
történt.
Hirtelen mintha gyomorszájon vágnának, elfog a pánik.
Ha megtalálnak bennünket – ha megtalálják Lilacet -, akkor
magukkal viszik az űrhajóra. És ha teljesen eltávolítják a
suttogások közeléből, amik életben tartják...

~ 421 ~
 Végig se gondolom, csak cselekszem, és döngő léptekkel
száguldók vissza az épületbe. El kell rejtőznünk. Ha még
azelőtt elvonszolnak minket erről a bolygóról, hogy
kitalálnám, hogy lehet Lilacet megmenteni, akkor meghal.
És én inkább itt vagyok vele, mint otthon nélküle,
bármennyi időről is legyen szó. Öt választom. Bármilyen
világban is legyen, én azt választom. Berontok a
hálóterembe, Lilac felül, és elkerekedett szemmel, zavartan
néz rám.
– Tarver?
– Gyorsan!... – a pániktól elakad a lélegzetem, levegő után
kapkodok. – Űrhajók keringenek a bolygó körül! Szerintem
még nem tudják, pontosan hol vagyunk. El kell...
Még be se fejezem, már talpra is ugrik, én pedig felkapom
a hátizsákot és a pisztolyomat. Az alagsorba vezető csapóajtó
felé rohanunk. Magamban könyörgök, hogy azt higgyék: ha
valaha itt is voltunk, mostanra már elmentünk.
Már csak néhány létrafok van hátra, amikor Lilac a
karomba zuhan. A folyosón keresztül a vezérlőterembe
támogatom. Kitépi magát az ölelésemből, és odabotorkál a
hasadék mellett álló monitorokhoz. Elszörnyedve kapkod
levegőért, amikor rájön, hogy nem sugározzuk a vészjelet. A
következő pillanatban az ujjai már a billentyűkön és a
képernyőkön táncolnak. Vészriasztó éles, lüktető hangja
hallatszik, vörös fények villognak.
– Lilac, mi az ördögöt csinálsz? – Árnyékos szemmel néz
rám, a tekintete vad.
– Visszaállítottam. Felül tudom írni a rendszert. Ez akkora
elektromos kisüléssel jár, hogy biztosan észlelnek
bennünket.

~ 422 ~
 Eláll a szívverésem. Az energia maradékát felhasználva
meg akarja mutatni nekik, hol találnak meg engem. Azt a
maradékot, ami életben tartja. Odasietek mellé.
– Lilac, hagyd abba...
Rácsap az érintőképernyőre, és újabb vészcsengő üvölt fel.
A hasadékban kék fény lobban, majd szinte teljesen
elhalványodik. Magamhoz szorítom, lefogom a karját, és
elráncigálom a vezérlőpulttól.
Villognak a képernyők, kórusban üvöltenek a szirénák.
Senkin se tudok segíteni! Lilac energiája el fog apadni, ő
pedig elporlad. Az idegenek a hasadékban ragadnak, nem
lesznek sem élők, sem holtak.
Kell hogy legyen valami megoldás! A hasadék kék fénye
vadul forog és lüktet, bár gyengébben, mint azelőtt. Foglyul
ejtette az acélketrec, nem tud kiszabadulni. A tekintetem a
ketrecre rögzített feliratokra villan. Tilos kapcsolatba lépni az
alanyokkal. Instabil hasadék!
És akkor eszembe jutnak az elszenesedett akták, amikben
először találtunk arra utaló jeleket, hogy létezik a hasadék.
Azt írták, ha összeomlik a hasadék, energia szabadul fel.
Felrémlik előttem a végezetes szó.
Igen, talán egy hétköznapi embernek végzetes, de Lilac
már nem az. Ő valami más, a hasadék energiája teremtette.
Egész idő alatt segítettek minket a suttogások, – csak
bíznunk kellett bennük.
Az összes ember közül Alecet választották ki arra, hogy
beszéljen velem. Az egyetlen embert az univerzumban,
akiben jobban bízom, mint saját magamban. Az egyetlen
embert, aki mindig tudta, mit kell tenni.

~ 423 ~
 Magamhoz szorítom Lilacet, és elhúzom a vezérlőpulttól.
A hasadék felé vonszolom, vadul ellenkezik, kapálózik,
kiabál. Tudja, mire készülök, és minden maradék erejével
megpróbál megakadályozni benne. De én nekilendülök, és
előreugrok: mindketten a hasadék közepe felé zuhanunk.

~ 424 ~
– A LaRoux Industries hatalmas veszteségeket szenvedett a maguk kis
kalandja miatt.
– Nem miattam zuhant le az űrhajó.
– De a megfigyelő állomásban okozott kár... Az is a LaRoux Industries
tulajdona volt.
– Mennyibe is került megépíteni az Icarust? Hányan vesztek oda? És
maguk jobban aggódnak egy megfigyelőállomás miatt? Azt hiszi,
annyira nagy veszteség volt az állomás?
– Természetesen nem. De komolyan vesszük, ha valaki szándékosan
rongálja a tulajdonunkat.
– Esetleg felhívhatná LaRoux úr figyelmét arra, hogy épp a lányát
próbáltam megmenteni.
– LaRoux úr kérte, hogy hallgassuk ki. És azt hiszem, ő is felhívhatná a
maga figyelmét arra, hogy a lánya úgyis odaveszett.

~ 425 ~
 39. FEJEZET

LILAC

ELSÖPRŐ ERŐVEL ÖNT EL A HÁLA, teljesen úrrá lesz rajtam az

érzés, szinte eggyé válik velem. Nem hallok semmit, de az
érzés körülölel, és kirepít a körülöttem remegő, kék fényből.
Elcsendesedik a világ. Körülöttem elektromosság vibrál,
és érzem, hogy rám koncentrál, belém áramlik, és feltölt,
meggyógyít, újjá varázsol.
Két dimenzióban vagyok egyszerre, mindent látok,
mindent tudok. Látom az őseimet is, ismerem őket egy távoli
időből.
Minden porcikám hozzájuk kívánkozik, várom a véget.
Még ne! A hangjukból ítélve fáradtak. Gyengék.
Ismét próbálok feléjük nyúlni, de félretolják a kezem.
Gyengédek.
Kimerültek.
Érzem, hogy még sokan vannak mögöttük, de nem látom
őket, és nem érhetek hozzájuk. Valami fátyol mögött állnak,
amit nem tudok félrehúzni, és egyre hátrább és hátrább
húzódnak.
Próbálok kiáltani, odaszólni nekik, hogy várjanak, de már
eltűntek. Ismét hideg lesz minden, és sötét, egyedül vagyok.
Képes vagyok az érzékelésre, de nem nagyon érzek semmit.

~ 426 ~
Csak azt, hogy valami megérint és körülölel. Zúg a fülem, a
vér dübörög a dobhártyámon. Valami meleg és puha ér az
arcomhoz. A zúgás a fülemben emberi hanggá alakul át.
– Lilac?
Némi erőfeszítés árán felbukkanok a sötétségből.
Tarver levegőért kapkod, az arcomat simogatja.
– Jól vagy? Tudsz mozogni?
Nyelek egyet, pislogok. Csak a fal mellett álló
monitorokból jön fény, és az is gyengül lassan. Hirtelen
eszembe jut, hogy hol vagyunk: az állomás alagsorában. A
padlón fekszem, és felnézek az üres fémgyűrűre. A hasadék.
Tarver keresztülhúzott rajta. A kék fény eltűnt.
A dimenziók közti átjáró nincs többé. Csak ketten vagyunk
a szobában.
Valahogy mindketten életben vagyunk még.
Felkönyöklök, és kábultan bámulok rá.
– Tarver?
A karjaiba zár, magához húz. A szája a halántékomnak
nyomódik.
– Egy pillanatra azt hittem... – A szavak fájdalmasan
akadnak el a torkában.
– Mit hittél?
Épp csak annyira enged el, hogy az arcomba nézhessen.
– Energiakitörésre volt szükséged. A feljegyzésekben az
áll, hogy hatalmas energiatöbblet jön létre, ha hozzáérünk a
hasadékhoz. Reméltem, hogy azt kapod ettől, amire
szükséged van, és hogy ők is kiszabadulnak. Azt akarták,
hogy vége legyen.

~ 427 ~
 – Elment az eszed? – Megmarkolom a pólója ujját. – Úgy
rémlik, mintha a végzetes szót is olvastam volna ott. Meg is
halhattál volna!
Tarver lenéz oda, ahol a karját fogom, majd vigyorogva
felemeli a tekintetét. Azóta nem láttam mosolyogni, hogy
meggyújtottam a gyújtózsinórt.
– Én téged választottalak. És nem hiszem, hogy a
halálomat akarták volna. Szerintem inkább azt, hogy
mindketten túléljük.
A fémgyűrűre nézek, ami a hasadékot vette körül. A kék
fény eltűnt, csak egy üres ketrec maradt, amit az apám cége a
suttogásoknak épített. Tarver követi a pillantásomat, és
elhalványul a mosolya.
– Azt akarták, hogy vége legyen – mondja halkan. – Nem
volt már erejük hazamenni.
Elmegy az áram, az utolsó képernyő is elhalványul,
koromsötét lesz. Utóképek táncolnak a szemem előtt, de
nem a képernyőkről.
– Egy pillanatra láttam őket. Mindegyiküket. Egyszerre
voltak egymás részei, úgy, ahogy mi soha... Tarver, gyönyörű
volt! Bárcsak te is láthattad volna!
Megcsókolja a fejem búbját. Aztán odébb húzódik, hogy
fel tudjon állni, majd engem is felsegít.
Szédülök, de érzem, ahogy visszatér az erőm. Mondani
akarok valamit, de ekkor halk, fémes nyikordulás hallatszik,
és lábunk alatt megremeg a rácsos padló.
– Mi...
Ismét ugyanaz a zaj, alattunk remeg a padló. Tarver keze
megfeszül a tenyeremben, és hallom, hogy elfordul.

~ 428 ~
 – Az állomás! A hasadék összeomlása után a lökéshullám
biztos... gyerünk!
Megrántja a karomat, és bár felkészülök a fájdalomra,
korántsem érzem olyannak, mint amilyen pár perccel ezelőtt
lett volna.
Megmozdulok, és hallom, ahogy valami hatalmas tárgy –
valószínűleg a fémketrec – zuhan le oda, ahol álltam.
Kiszáguldunk a folyosóra, és koromsötétben rohanunk
felfelé. Egy szikrányi fény sincs, de a szemem próbál
alkalmazkodni a sötétséghez, mindenfelé képzeletbeli,
fenyegető sziluetteket látok. Tarver szorosan átkarol, és
minden lépéssel egyre erősebbnek érzem magam. A vérem
száguld, a szívem dübörög – úgy érzem, mintha hetek óta
most először dolgozna a tüdőm.
Tarver a létrának ütközik, de a kondulást elnyomja a
káromkodások özöne. Maga előtt tol fel engem. Csak a
zihálásunk hallatszik, és a fokokon kopogó lépteink.
Megmozdul alattunk a létra, amint egymás után többször is
megremeg az állomás. Alig jutunk fel a csapóajtón, máris a
földre rogyok. Tarver felmászik mögöttem, és talpra ránt. Itt
már van fény, épp elég ahhoz, hogy lássuk az ajtókat és a
törmeléket, mögöttük pedig a csillagfényben úszó tisztást,
amitől káprázik a szemem.
A kijárat felé rohanunk, amikor hirtelen beomlik alattunk
a padló, és egy rettenetes pillanatig olyan, mintha ismét a
mentőkabinban lennénk: a kinti gravitáció harcol a bentivel,
szédülök, és nem tudom, merre van felfelé. Tarver
megszorítja a csuklóm, és valahogy sikerül
megkapaszkodnom a füves részen, majd felhúzzuk
magunkat az omlás pereménél.

~ 429 ~
 Hosszú, nehéz másodpercekig csak foltokat látok. Alig
kapok levegőt, Tarver néhányszor megpróbál lábra állni, de
végül kénytelen beismerni a vereséget. Csak fekszünk, és
hallgatjuk, ahogy az épület összeomlik.
A föld alatti sötétség után a csillagok jelzőtüzeknek
tűnnek, fényesek és ígéretesek. Felkönyöklök, hogy Tarverre
nézhessek, aki még mindig kábult, és vadul kapkod a
levegőért.
– Te ostoba férfiember! – mormolom, miközben a
homlokától az álláig végigcsókolom az arcát. – Most már
nincs, amivel jelet adjunk. Ha azok ott fent űrhajók, sosem
fognak ránk bukkanni. Sosem fogsz hazamenni.
Tarver a kezére támaszkodva felül, és a szemembe néz.
– Én otthon vagyok. – Tiltakozni próbálok, de felemeli a
kezét. – A szüleim megértenék. Ha tudnák, mi történt itt,
biztosan megértenék.
– De hogy tehettél ilyet? A jel működött. Észrevették
volna.
– De meg is ölt volna téged – mondja.
Már halott vagyok. A nyelvemen vannak a szavak, de nem
mondom ki őket. Most először talán nem igazak. Nagy
levegőt veszek, kifújom, vastag felhőként lebeg a lehelet az
arcom előtt.
Tarver közelebb húzódik, és a kezem után nyúl. Még
mindig gyenge vagyok, hisz jó ideje szinte semmit sem
ettem, és nagyon keveset aludtam. De az izmaim azért már
működnek. Egymásba fonódnak az ujjaink, a kezem már
nem remeg.
Amióta a suttogások visszahoztak, most először érzek
magamban valami élő melegséget. A reményt. Segítünk

~ 430 ~
egymásnak feltápászkodni, és magunk mögött hagyjuk az
épület romjait.
Tarver el akarja engedni a kezem, de én még szorosabbra
fonom az ujjaimat. Egy hosszú másodpercig csak néz engem.
Nem húzódok el. A szájához emeli a kezemet, és megcsókolja
az ujjaimat. Behunyja a szemét, és az ajka hosszasan időzik a
bőrömön.
Önkéntelenül is arra gondolok, hogy vajon mi a rosszabb:
hirtelen elveszíteni a lányt, akit szeretsz, vagy az, ha nem
érintheted meg őt, miközben lassan elsorvad.
– Hogy vagy? – kérdezi.
– Fantasztikusan! Élek! Tarver, honnan tudtad?
– Nem tudtam. – Még mindig az összefonódott kezeinket
nézi. – Én... én csak megéreztem, hogy nem akarnak
bennünket bántani. Csak szabadok akartak lenni. Éreztem.
Enyhe borzongás fut végig rajtam, megremegek. Tarver
leveszi a dzsekijét, és a vállamra teríti.
– Azért elég reszkíros volt – mondom.
– Hinnem kellett benne.
– A lehető legjobb időpontot választottad, hogy elkezdj
bízni a megérzéseidben.
Szorosabbra húzom magamon a kabátot, és egy mosolyt
villantok Tarver felé.
Átölel, és egy ideig szótlanul hallgatjuk, hogyan zörgeti
fejünk felett a szellő a leveleket.
– Most mi lesz?
Hátradöntöm a fejem, és az eget bámulom.
– Fene tudja – feleli vidáman. – Gondolom, elkezdünk
házat építeni.

~ 431 ~
 Felnevetek, és meglepődök, milyen könnyen megy. Azt
hittem, már elfelejtettem, hogy kell.
– Lesz kert is?
– Egy tucatnyi.
– És fürdőkád?
– Akkora, hogy ketten is beleférünk.
– Segíthetek?
– Azt biztos, hogy nem egyedül fogom megcsinálni.
Még jobban bevackolom magam az ölelésébe.
– Először viszont pihennünk kellene – mondja, és
homlokon csókol. – Holnap nekifoghatunk a háznak.
Visszamenjünk a barlangba? Valami hülye tönkretette a
hálószobánkat.
– Valami hülye – ismételem mosolyogva. – Nem akarok
még egyszer abban a barlangban aludni. Nem alhatunk kint,
a szabad ég alatt, mint régen? Még mielőtt ez az egész
elkezdődött volna?
– Ahogy akarod. – Ismét arcon csókol, még mindig
finoman, tétovázva, aztán feláll. – Hozok takarókat a
barlangból. Holnap pedig nekilátunk megtervezni a
hajótörött életünket.
– Eddig is hajótöröttekként éltünk – jelentem ki. –
Szerintem menni fog.
Csillagfényes az éjszaka, csak az árnyéka látszik a fák közt,
ahogy a barlang felé megy. Lassan eltűnik, én meg lehunyom
a szemem. Nekinyomom az arcom egy fa kérgének, és azt
képzelem, hogy a bőrömön érzem a csillagok ragyogását.
Minden néma és mozdulatlan. A levegő friss, mélyet
lélegzek. Szinte égeti belülről az orromat, átható, bizsergető
érzés.

~ 432 ~
 – Pihenj – mormolom.
Valószínűleg sosem fogom megtudni, hogy magamhoz
beszélek-e, vagy a suttogó barátainkhoz.

~ 433 ~
– Ez minden?
– Igen, ez történt a bolygón. Elmondtam az igazat.
– Abból, amit mondott, semmi sem magyarázza meg a LaRoux
kisasszony orvosi vizsgálatai során tapasztalt anomáliákat.
– Elnézést, nem igazán értem az idegen szavakat Mire gondol?
– Őrnagy, tudja maga, hogy mire gondolok.
– Egészen biztos, hogy nem. Uram.

~ 434 ~
 40. FEJEZET

TARVER

NEM TUDOK ALUDNI, DE NEM BÁNOM. Ásítok egyet, és még

szorosabban ölelem Lilacet. Hozzám bújik, és álmában
motyog. Ez is egy olyan hangocska, amitől elolvadok.
A csillagokat néztem, a most már ismerős csillagképeket,
amiknek nevet is adtam. Hunyorogva nézem azt, amelyiket
Lantnak kereszteltem, és képzeletben követem a hangszer
körvonalait, próbálom memorizálni őket. Az alsó fényes
csillagtól a fölötte lévőhöz, aztán... hirtelen megmozdul az
egyik csillag. Akárcsak a szomszédja. Ismét pislogok, és
egyszerre élesen látom őket.
Leszállófények.
Lilac, kelj fel! Gyorsan!
Automatikusan a Gleidelért nyúlok, bár nem tudom, mire
akarom használni. A másik kezemet a szemem elé emelem,
úgy figyelem, ahogy a hatalmas hajó folyamatosan bömbölő
manőverező fúvókái felénk ereszkednek. Legfeljebb egy-két
kilométerre fog leszállni tőlünk.
Lilac felriad, rémületében vadul csapkodni kezd a
karjával, mire én gyengéden megfogom a csuklóját.
– Ne! Ne! Hagyjatok békén minket! Mindent megtettünk,
amit akartatok!

~ 435 ~
 A hangja tele félelemmel, nagyokat pislog, és próbálja
felfogni, hogy mi is történik.
– Nem, Lilac, ez egy űrhajó. Valószínűleg észrevették a
robbanást vagy az energiakitörést. Gyorsan, mennünk kell!
A gyomromat ólomsúlyú félelem üli meg.
Ki tudja, mi lesz, ha megtalálnak minket, felvisznek a
hajóra, és megvizsgálják Lilacet?
– A barlangba menjünk, lehet, hogy infravörös távcsöveik
vannak!
Lilac még mindig mozdulatlanul ül, és elnyílt szájjal
bámul maga
elé.
– Egy űrhajó?
Alig hallom a suttogását.
– Nem szabad megtalálniuk! Gyerünk!
Lenyúlok a kezéért, próbálom felhúzni. De ő ellenáll: a
buta, makacs lány, aki az enyém, most visszahúz. Hogy
kapott ilyen hirtelen erőre?
– Tarver, miről beszélsz? Végre hazamehetsz! Meg kell
találnunk őket, hogy elmehessünk innen.
Leguggolok mellé, nagy levegőt veszek, próbálom
összeszedni magam.
– Nem tudhatjuk, mi lesz veled, ha a kezükbe kerülsz. Ki
tudja, mit találnak, ha vizsgálatokat végeznek rajtad? Gyere
már, van ennivaló a barlangban! Ott elrejtőzhetünk, amíg el
nem mennek.
– Tarver, nem. – Hangjában a régi, LaRoux-féle
keménység sejlik fel, de most lágyabb, melegebb. –
Felszállunk arra a hajóra. Te hazamész.

~ 436 ~
 – Lilac, én már döntöttem, most nincs időnk ezt
megbeszélni!
A leszállófények egyre közelednek, és a turbinák süvítése
is egyre hangosabb lesz. Már ezerszer hallottam ezt a zajt.
Eddig mindig örömmel fogadtam. Már majdnem földet
értek.
– Nem. – Lilac halkan beszél, de eltökélten. – Veled
megyek. Folyton azt hajtogattad, hogy magaddal viszel, hát
most tégy így.
Megszorítja a kezem, és feláll. Mindennél jobban
szeretnék hinni neki, de a szörnyű kétely legbelül azt súgja,
hogy bármit megtenné a biztonságom érdekében. Bármit. A
szemembe hazudna, ha úgy gondolná, hogy az megment.
Tudom, hogy megtenné. Én is megtenném érte.
A tarkómra teszi a kezét, és magához húz, hogy összeérjen
a homlokunk.
– Tudom, hogy bármit megtennél értem. De sose
engedném, hogy hiába hozz áldozatot.
Egy pillanatig, egy örökkévalóságon át állunk így.
Magamba mélyedek, és próbálom megérteni. Várakozva néz
rám, biztos benne, hogy megteszem érte a nagy lépést.
Végül felegyenesedek, és a kezéért nyúlok, hogy a
mentőhajó felé vezessem. Látja az arcomon, hogy
döntöttem, és már szólásra nyitná a száját, amikor egy új
hang szakítja félbe – a távolban, az aljnövényzetben
recsegés-ropogás hallatszik, bakancsos lábak közelednek
felénk. Csak most veszem észre, hogy már nem hallatszik a
hajó turbináinak zaja.
Földet értek. Nincs sok időnk, nemsokára megtalálnak
bennünket.

~ 437 ~
 Lilac visszafordul, az arca elszánt.
– Kérdéseket fognak feltenni. – Megszorítja a kezemet. –
Egyeztetnünk kell a sztorijainkat.
– Túl kockázatos, ha mindketten hazudunk. Te ne mondj
nekik semmit. Csak azt csináld, amire számítanak. Játszd el,
hogy kimerült vagy, és hogy tele van a hócipőd az egésszel.
Hisztériázva követeld az apádat, sírj, de ne felelj a
kérdéseikre! Légy hercegnő!
Megrázza a fejét, és a szemembe néz. A távolban
elemlámpák fénye látszik, de itt csak a csillagok világítják
meg az arcát.
– Nem akarom, hogy egyedül kelljen szembenézned velük.
Nem tudod, mire képes az apám vállalata.
– Nem leszek egyedül. – Lehajolok, és a homlokomat
határozottan az övéhez nyomom. – Ugyanúgy játszd a saját
szerepedet, ahogy én fogom az enyémet. Mondd azt, hogy a
súlyos trauma miatt nem tudsz válaszolni a kérdésekre.
Nekem beszélnem kell, nem tudom elkerülni a kihallgatást,
de ha ellentmondunk egymásnak, akkor nem tudjuk
eltitkolni azt, ami itt történt.
– Súlyos trauma. – Ideges, de mintha csipetnyi vidámság
vegyülne a hangjába. – Az menni fog.
Elindulok az egyre közeledő zajok felé, de ő a helyén
marad, és a kezemnél fogva visszahúz.
– Tarver – suttogja. – Kamerák lesznek mindenfelé.
Egyfolytában kérdezősködni fognak. Mindenki hallani
akarja majd a történetünket. A te életed is más lesz,
bármilyen messzire is megyünk a Korinthosztól.

~ 438 ~
 Elemlámpa villan a fák között, de a törzseken túl megtörik
és szaggatottá válik a fénye. Egy pillanatra az arcára esik a
fény, és egy rövid, ragyogó pillanatra megvilágítja a szemét.
Közelebb lépek.
– Nem érdekel!
– Az apám megpróbál majd... – Nyel egyet, majd felszegi
az állát, a szája egyenes, határozott vonallá keményedik. –
Nem! Ki fogom találni, hogyan szereljük le.
Önkéntelenül is rávigyorgok. Ez a kőkemény
magabiztosság: ez bizony ízig-vérig az én Lilacem!
– Erre azért befizetnék.
Elmosolyodik, és még szorosabban fogja a kezemet,
mintha attól félne, hogy jön valaki, aki elszakíthat
bennünket egymástól.
– Akkor együtt fogunk szembenézni ezzel az egésszel?
A világ összeszűkül, elhal a felénk tartó kutatóosztag
csörtetése, és addig halványulnak körülöttünk a fények,
amíg csak ketten maradunk. A leheletünk összesűrűsödik, és
elvegyül a hideg levegőben. Ez a lány itt a karomban elvette a
hangomat, és egy pillanatig nem tudok felelni. Össze kell
szednem az agyamat, még lélegezni is elfelejtettem.
– Mindig.
A mosolya olyan, mint a kisütő nap.
– Akkor, Merendsen őrnagy, meg kell csókolnod, amíg
még megteheted! Lehet, hogy eltart egy darabig, mire ismét
sort keríthetsz rá.
Az arcvonásai még mindig árnyékosak, még mindig
látszanak rajtuk a gyengeség jelei, de a szeme fényes, és a
tekintetébe is visszatért az élet. A pólóm ujját szorongatja,
mintha alig várná, hogy magához húzzon.

~ 439 ~
 Azt gondoltam, hogy soha többé nem lesz alkalmam
megérinteni az én Lilacemet. Még amikor visszatért, akkor is
azt hittem, hogy örökre elveszítettem.
Pontosan azelőtt válók el tőle, hogy a mentőosztag beront
a tisztásra. Nagy a kísértés, hogy odaszóljak nekik: fiúk,
gyertek vissza később.

~ 440 ~
– Miért robbantotta fel az állomást, őrnagy?
– Űrhajókat láttam keringeni a bolygó körül. Reméltem, hogy valaki
észreveszi. A világért se hagytam volna ki ezt a találkozást
– Jelentős kárt okozott
– Nos, nem úgy tűnt, mintha bárkinek is szüksége lenne még arra a
helyre.
– Ezt nem magának kellett volna eldöntenie.

~ 441 ~
 41. FEJEZET

LILAC

EGY KUTATÓHAJÓ VETTE ELŐSZÖR A JELEMET, ami éppen úton

volt az A243-Deltára. Nem tudták dekódolni a statikus zajt,
de amennyire lehetett, megtisztították, és továbbsugározták
a galaxisba. Néhány nappal később eljutott egy nagyobb
szállítóhajóhoz, utána pedig az összeesküvés-elméletek
híveinek egy népesebb csoportjához, ami rendszert próbál
felfedezni az univerzum statikus zajaiban. Ők tisztították
meg először a jelet annyira, hogy rájöjjenek: egy nő kér
segítséget. Végül többtucatnyi hajó közreműködésére volt
szükség, hogy összeillesszék a különböző jeltöredékeket.
Apám egyik hajója talált ránk, egy sebtében összeállított
előőrs, ami még azelőtt ideért, hogy a jelet annyira
kitisztították volna, hogy meg lehessen állapítani belőle a
kilétemet. Megerősítették a gyanúnkat: csak mi ketten éltük
túl az Icarus katasztrófáját. Képtelenség feldolgozni
ötvenezer ember halálát, ehelyett Anna és Swann arcát
látom magam előtt, no meg azét a kimerült emberét, aki
viseltes cilinderében egy üzenetet akart eljuttatni az
apámnak. Csak ennyi halottat tudok meggyászolni.
Négy nappal azután, hogy megmentettek bennünket, még
mindig a bolygó körül keringünk, mire az apám egy másik

~ 442 ~
hajója is odaér hozzánk. Tarver és én külön szobákba
kerültünk, nem is láttam azóta.
Ellenőrzik az étkezéseimet. A nap minden percében van
mellettem valaki, még akkor is, amikor alszom. Udvariasan
elhárítják a Tarverrel kapcsolatos kérdéseimet. A lehető
legjobb kezekben van. Hamarosan látni fogja. Nagyon jól van.
Nemsokára itt lesz az édesapja. Miért nem várja meg, és
kérdezi meg tőle?
Kérdéseket próbálnak feltenni, de én mindegyikre csak
elsírom magam. Nekem is ugyanolyan hitelesen kell
alakítanom a szerepemet, mint Tarvernek a sajátját, és nem
okozok csalódást. De a könnyek nem hatják meg az
orvosokat, levetkőztetnek és megvizsgálnak. Vért vesznek,
levágnak egy tincset a hajamból, és körmöm alá is
bepiszkálnak. A mellkasomra és a halántékomra helyezett
elektródák mérőműszerekkel és gépekkel kötnek össze.
Csíptetőket tesznek az ujjaimra, és valami kijelzőt néznek
elkerekedett szemmel, amit én nem látok. Az arcukat
halvány zöldes fénnyel világítják meg a monitorok, ahogy
köréjük gyűlnek.
Ezután visszakísérnek a vizsgálóba, ahol egy újabb csapat
orvos vesz ismét mintákat tőlem. Egymás után többször is
ellenőrzik az eredményeket. Épp visszavezetnek a
monitorokkal és elektródákkal teli szobába, amikor
kivágódik az ajtó:
– Ez meg mit jelentsen?
A gépek monoton zúgását acélkemény hang harsogja túl.
A doktornő olyan hirtelen engedi el a karomat, mintha
égetné. Mivel nem tart senki, a lábam meginog, és a földre

~ 443 ~
zuhanok. Az orvosok rémülten húzódnak hátrébb, én pedig
csak pislogok a fényben.
– Uram – szólal meg az egyik —, mi csak parancsot
teljesítettünk. ..
– Befejezni! – harsogja a hang, és az orvosok
kezüket-lábukat törve engedelmeskednek.
Jól ismerem ezt a hangot, nem szokott úgy parancsolni,
hogy ne teljesítenék azonnal az akaratát. Kapok egy kék
hálóköpenyt, ami üdítő változatosságot jelent a papírvékony
kórházi köpenyhez képest, amit korábban adtak rám. Valaki
felnyúl, és kikapcsolja a fejem fölötti, vakító fényű lámpát.
Miközben a szemem megpróbál alkalmazkodni, egy arc hajol
fölém.
– Drágám!
Egy másodpercig csak bámulok: a vérágas, kék szemeket,
a korát leplező, finom vonásait, a rövidre nyírt, ősz haját,
amit sosem volt hajlandó festeni. Az arcot, amiről azt hittem,
hogy soha többé nem fogom látni. Az arcot, amit soha többé
nem akartam látni. De most, szemtől szemben vele már
emlékszem, milyen biztonságot nyújt. Milyen nyugodt és
szívélyes. Emlékszem, mennyire szeretném, hogy mindent
elintézzen.
– Apa? – suttogom.
A szája megremeg, majd megfeszül, mintha nem bírná
elhinni, hogy valóban én vagyok az. A karjába kap, nekem
meg eszembe jut, hogy sírnom kellene. Mihelyt záporozni
kezdenek a könnyeim, már nincs megállás. Hosszú perceken
át ülünk az orvosi szárny padlóján, zokogok a vállára
borulva, és beszívom a parfümje ismerős illatát. Ismét
gyerek vagyok egy illatos erdőben, az apám ölelésének

~ 444 ~
biztonságában. Nem akarok mást, csak úgy tenni, mintha
elaludtam volna, hogy a karjába vegyen, és hazavigyen.
De végül elapadnak a könnyeim, ő pedig felsegít a földről.
Egy tárgyalóba vezet, amit szinte teljesen betölt a hosszú
üvegasztal, és leültet egy székre. Ő közvetlenül mellém, az
asztalfőre ül, és mindkét kezemet megfogja.
– Mondj el mindent, szívem.
Most, hogy itt ülök, és az apám kivörösödött szemmel
bámul rám, egyszerűen képtelen vagyok összefüggésbe
hozni őt a teremtmények ördögi börtönajtóin látott
lambda-logóval. Ezek a lények adták vissza az életemet.
Ebben a pillanatban nem akarok mást, csak elmondani neki,
hogy mi történt velünk, hogy mi történt velem, azt, hogy
emlékszem a halálra, az újjászületésre, és mindarra, ami a
kettő között történt.
De eszembe jutnak Tarver szavai. Ne mondj nekik
semmit!Hazudnunk kell. Nem hagyhatom cserben.
így hát szipogok, és csak rázom a fejem, miközben a földet
bámulom.
– Nem tudom – dadogom. – Képtelen vagyok rá. Az egész
túlságosan. .. nem emlékszem, minden olyan homályos.
– Biztos vagy benne?
Nyugtatóan megpaskolja a kezemet. A bőre hűvös, puha
és sima. A keze mindig is ápolt volt.
– Talán jót tenne, ha kibeszélnéd magadból.
Ismét megrázom a fejem. A könnyeim elapadnak, ahogy
visszatér a meggyőződésem, így hát színlelnem kell, és
egyfolytában a köntösöm anyagát nézem.

~ 445 ~
 Az apám egy ideg hallgat. Elég jól ismerem ahhoz, hogy
lássam rajta: nem hisz nekem. De szeretne. Végül ismét
megpaskolja a kezemet, és kiegyenesedik.
– Nos, jól van, akkor borítsunk rá fátylat. Egy kis
nyugalomra van szükséged. Engem nem érdekel más, csak
hogy biztonságban legyél.
Ez minden, amit akarok: legyen vége ennek az egésznek,
és megint legyen normális az életem. De mégis nyugtalan
vagyok. Azóta nem éreztem ilyen feszültséget, hogy
tizennégy éves koromban megtudtam: Simon nincs többé.
Valami azt súgja, hogy az apám csak azt mondja, amit
hallani akarok. Megköszörüli a torkát.
– Úgy tudom, részben annak a fiatalembernek
köszönhető, hogy épségben hazakerültél.
– Tarver Merendsen – javítom ki bólintva, továbbra is
leszegett fejjel. – Csak neki köszönhető, apa. Őmiatta
lehetek itt.
– Ne aggódj, csinos jutalmat kap ezért. – Szünet. – Amit
az újságokban és a holovideókon állítottak rólatok...
– Igen? – Végre felnézek, kalapál a szívem. Tudom, mi
következik.
– Mi van vele?
– Mihelyt a Korinthoszra érünk, közleményben
helyesbítem a sajtó azon feltevését, miszerint ti egy párt
alkottok. Megköszönöd a segítségét, és jó utat kívánsz neki
vissza a szüleihez, az otthonába. És ezzel véget is ér ez az
egész.
Szédülök.
– Apa.

~ 446 ~
 – Meg fogjuk oldani, Lilac. – Mélyen a szemembe néz, a
tekintetében ott ragyog a szíve. – Tudod, te meg én. Nekem
csak te vagy. Csak rád van szükségem. Drágám, nem is
tudod, milyen volt, amikor meghallottam, hogy
biztonságban vagy.
A gyomrom összeszorul a bűntudattól, émelygek.
– Nem hagyhatom el!
– Ó, Lilac!
A hangja kimerült és szomorú. Nem tudhat arról, hogy mi
történt a bolygón: nem, az lehetetlen! Valamelyik
huszadrangú alkalmazott viccből az én nevemet használta
kódként. Az én apám nem képes ilyen szörnyűségre.
– Most így gondolod. De egy vagy két hét múlva, egy
hónap, esetleg egy év elteltével már máshogy lesz. Én csak
próbállak megvédeni.
– Úgy, ahogy három éve tetted?
Még mielőtt elharaphatnám az útjukat, kibuknak belőlem
a szavak. Apámmal eddig sosem beszéltünk Simonról.
A szeme, amiről valaha azt hittem, hogy kedvesen csillog,
most már könyörtelen, és még a jégnél is hidegebb.
– Egy nap meg fogod köszönni nekem – mondja, és a
csontomig hatol a hangja.
És akkor már tudom. Ő az az ember, aki Simont a halálba
küldte. Ő az az ember, aki felfedezte az első intelligens
létformát rajtunk kívül, és ő az, aki eltemette azt. Ő az az
ember, aki a saját céljai érdekében rabszolgasorba taszította
egy másik univerzum követeit. Ő az az ember, aki úgy
eltakarította maga után a nyomokat, hogy egy ötvenezer
lelkes űrhajó lezuhant, de még nyoma se volt a

~ 447 ~
katasztrófának, amíg egy arra járó kutatóhajó nem észlelte a
gyenge vészjelet.
Ő az az ember, aki tizenhét éven át uralkodott felettem.
És ami még ennél is rosszabb: hirtelen megvilágosodok,
és rájövök, hogy csak azért uralkodott felettem, mert én
hagytam.
– Nem – felelem, és felállók a székből. Furcsán
visszhangzik a fülemben ez a szó.
Az apám még mindig ül, így magasabb vagyok nála. Most
nálam van a hatalom és a tekintély. De az igazság az, hogy
már nem bírtam a székben ücsörögni tehetetlenül. Őrjítően
bizseregtek a végtagjaim, hogy csináljak végre valamit. Csak
annyit tudok tenni, hogy nem járkálok fel-alá. Az a
gyengeség jele. Ezt is tőle tanultam.
– Békén hagysz minket. Örökre. Cserébe megőrizzük a
titkodat.
Az apám közömbösen néz, nem szól semmit.
– Egy katonának az, hogy örökre, nem is olyan hosszú idő
– mondja.
A hangja puha, mint a bársony, és ugyanolyan sötét is.
Összeszorul a szívem, és megremeg a félelemtől.
De nem Roderick LaRoux az egyetlen, aki fenyegetőzés
nélkül tud fenyegetni, és még csak fel se kell emelnie a kezét,
hogy megfélemlítsen valakit. Tőle tanultam mindent, amit
tudok.
– Egész életemben csak rád volt szükségem – mondom
halkan. Érzem, hogy fordul a kocka. Valami furcsa
rángatózást látok az arcán. – De az embereknek könnyen
visszatérhetnek olyan emlékeik, amiket a traumáik miatt

~ 448 ~
temettek el magukban. Nem tudom, mi lenne, ha elkezdenék
emlékezni arra, amit azon a bolygón láttam.
Az apám lassan feláll. Magas férfi, az öltönyeit úgy
szabatja, hogy a sötét, erőteljes színek kihangsúlyozzák a
termetét. A széke támlájára teszi a kezét, és közömbösen
néz. Egy szót se szól, de tudom, mi jár a fejében.
– Ha a Korinthoszra érünk, Tarver meg én közös
nyilatkozatot adunk ki, amiben elmeséljük, hogyan
mentettünk meg a pusztulástól egy lezuhant mentőkabint,
hogy vészjelzést adhassunk le. A kutatóállomást nem
említjük. Tarvert most valószínűleg épp kihallgatják, és azért
hazudik, hogy te megőrizhesd a titkaidat. Soha senkinek
nem kell megtudnia, mit láttunk. De apa, és ez nagyon
fontos, én személyesen téged teszlek felelőssé a
biztonságáért. Ha bármi történik vele, tudni fogom, hogy te
tehetsz róla. Ha áthelyezik a frontra, tudni fogom. Ha
hirtelen megbetegszik, tudni fogom. Ha csak egy hajszála is
meggörbül, tudni fogom. És ha egy szép napon valaki
megzsarolja vagy megfenyegeti, hogy hagyjon el, akkor is
tudni fogom.
– Lilac, nem biztos, hogy értem, mire célzol. – A hangja
kimért és fagyos, de érzek benne valamit, amit azelőtt még
soha. Bizonytalanságot. – Miért kellene nekem felelnem a
biztonságáért...
– Mert neked kell, ahogy a Simonéért is neked kellett
volna.
Most először nem fáj, hogy eszembe jut Simon zöld szeme,
és az,
hogy mindig milyen hamar elnevette magát. Az apámra
nézek, de ő csak hallgat.

~ 449 ~
 – Ha valami történik Tarverrel, ahogy Simonnal történt,
akkor ez a LaRoux Industries végét jelenti. Az egész galaxis
meg fogja tudni, mit műveltél itt. És akkor az univerzum
összes pénze meg hatalma sem fog megmenteni!
Egyre homályosabb előttem minden: nem a könnyektől,
hanem attól, hogy próbálok nem pislogni. Már nem látom
tisztán az apám arcát, így a háta mögé bámulok. Csak ess túl
ezen! Szembenéztél a fenevadaktól hemzsegő vadonnal, egy
holttestekkel teli űrhajóval, a halál ürességével. Meg tudod
csinálni.
– És ha valaha bármi történik Tarver Merendsennel,
akkor engem is elveszítesz. Örökre. És akkor senkid sem
marad.
Végül pislogok egyet, és amikor ismét tisztán látok, ott áll
előttem az apám, de hirtelen mintha nagyon megöregedett
volna. A haja ritkásabbnak tűnik, a bőre pedig
petyhüdtebbnek. Olyan ráncokat látok a szeme körül, amik
korábban nem voltak ott. A szék hátát szorító keze most már
csak támaszul szolgál, nem sújt le vele. Remeg a szája.
Megkeményítem a szívemet. Ezt is tőle tanultam.
– Soha többé nem beszélek veled! Megértetted?
Lehajtja a fejét, és nagyot sóhajt.
– Lilac...
– Megértetted?

~ 450 ~
 – Szabadon elmehet
– Tessék?
– Az ajtó nincs bezárva, őrnagy.
– Nagyon kedves.
– Őrnagy, bizonyára észrevette, hogy az ön meséje nem igazán vág
egybe a vizsgálatunk eredményével.
– Mást nem tudok mondani, uram. Ez történt.
– Semmiféle bizonyíték nincs, ami önt igazolná.
– Maga szerint én ki tudnék találni valami ilyesmit?

~ 451 ~
 42. FEJEZET

TARVER

A KIHALLGATÓTISZT FELÁLL ÉS AZ AJTÓ FELÉ INT, az

pedig, mintha parancsra tenné, kinyílik.
Egy hosszú pillanatig csak nézem a férfit, próbálom
felfogni, hogy tényleg szabadon elmehetek. Az agyam
kétségbeesetten csak azon jár, hogy vajon mi itt a trükk. Mi a
következő lépés? Mi a játék következő része? A szemem
viszket és fáj, a halántékom lassan lüktet. Az éhséget erős
hányinger váltotta fel, olyan, mintha valami súly lenne a
gyomromban.
Felállók, noha a térdem tiltakozik ellene, és az izmaim is
begörcsölnek. Kimegyek a szobából anélkül, hogy
visszanéznék a kihallgatómra.
Lilac odakint vár egy széles ablakokkal szegélyezett,
hosszú folyosón. A hajó fedélzeti órája szerint éjszaka lehet,
mert a fényeket tompították, és őt leginkább a bolygó
ragyogása világítja meg az ablakokon keresztül. Valami

~ 452 ~
köpeny van rajta, de az alapján, ahogy áll, nem tűnik
nagyestélyinek. Sötétkék – ugyanilyen színű ruhában volt
aznap este is, amikor találkoztunk. Egyenesen, nyugodtan
áll, a bőre tiszta, a haja pedig elegáns kontyba van tűzve. Ezt
sosem fogom megérteni. Már csak a díszkíséret hiányzik
mellőle. Valami kezelést kaphatott az arca, mert már
halványulnak a szeplői. Olyan, mintha az elmúlt néhány hét
meg se történt volna.
Én eljátszottam a szerepemet. Vajon ő is eljátszotta az
övét? Képes volt rá azután, hogy ismét megízlelte a saját
világát? Emlékszem, mit mondtam neki egyszer a való
világba történő visszatérésről. Az a legjobb, ha nem ígérünk
semmit. Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hinné az
ember.
Hosszasan, fürkészően bámul rám, magába szívva a
kimerültségemet. Nyoma sincs annak a Lilacnek, akit a
bolygón ismertem meg.
Majd’ megszakad a szívem, és én legszívesebben hagynám.
Lilac töri meg a csendet.
– Tarver...
Feléje indulok, de egy féllépésnyire megállók tőle.
– Jól vagyok. Te?
– Idejött az apám.
Még mindig mereven néz, kék szeme áthatóan fürkész.
Valószínűleg szörnyű látványt nyújtok.
– Mit mondtál nekik? Vége?
Elkapom a tekintetem, hogy ne a száját nézzem, és közben
nyelek egyet. Egyedül vagyunk ezen a folyosón, mégis érzem
a fényképre váró riporterek, a Lilac köreibe tartozó kétkedők

~ 453 ~
és a katonák nyomását, miközben fölénk tornyosul az apja
árnyéka. Ez túl sok neki?
Ez túl sok nekem?
– Mit mondhattam volna?—vonok vállat, és próbálok nem
törődni azzal, hogy mennyire szeretném kinyújtani a kezem,
és megszüntetni a közöttünk lévő távolságot. – Én csak egy
nagydarab, ostoba katona vagyok. Mit mondhatnék?
A szája kissé felfelé görbül, és most először némi remény
gyúlt a szívemben. Ismét ott vannak az arcán a gödröcskék.
A monokli nyomát keresem, a halványuló szeplőkét, bármit,
amitől az enyém lesz, és nem az övék.
– És veled mi a helyzet, Laroux kisasszony?
– Velem? – Nagy levegőt vesz, és hirtelen rádöbbenek,
hogy ő is ugyanúgy fél, mint én. – Én csak egy elkényeztetett
örökös vagyok, akit túl nagy trauma ért ahhoz, hogy bármire
is emlékezzen.
És akkor tényleg elmosolyodik, pont mint aznap este,
amikor először találkoztunk az Icaruson. De ez már nem
ugyanaz a mosoly: ez félszeg és valódi, tele aggódó
reménykedéssel. Elönt a tűz, amikor végre megérintem. Egy
pillanatig érzem a száját az enyémen, és elmosolyodok,
mielőtt úrrá lenne rajtam a vágy. Megragadja a pólómat,
magával húz, és nekiesünk a folyosó falának. Szorosan
átölel, a kezem a csípőjén, szétnyílik az ajka, megcsókolom,
az agyam pedig beleszédül az összes olyan pillanatba,
melyben azt hittem, hogy már elvesztettem.
De itt van, és az enyém. Én pedig az övé vagyok.
Dörömböl a szívem, amikor végre abbahagyjuk.
Előrehajolok, hogy a homlokomat az övéhez nyomjam.
– El akarsz tűnni innen?

~ 454 ~
 Átkarolja a nyakamat, a szája még egyszer mosolyra
húzódik.
– Szerinted el tudunk tűnni a kamerák elől?
– Alapos kiképzést kaptam lopakodásból és álcázásból.
Már épp mondana valamit, de vakító villanás szakítja
félbe az ablak irányából. Felkiált, és hátrább támolyog. Én is
alig látok, hiába álltam háttal az ablaknak. A fény végigsöpör
a hajón, hullámként fodrozódva a bolygó felől. Pislogok és a
bolygót bámulom, de csak nehezen fogom fel, mi történik.
Tojásrepedéshez hasonló lángcsíkok terjednek a bolygó
felszínén, mintha valami hatalmas teremtmény akarna
kitörni belőle. Lilac rémült hangot hallat, és megragadja a
kezemet. A szakadékok egyre szélesednek, nagy földdarabok
esnek a lángok martalékául.
Az űr vákuumában semmiféle hang nem hallatszik, csak
állunk a földöntúli, süket csöndben, miközben a szemünk
láttára pusztul a bolygó.
Lilac töri meg a csendet.
– Most már soha senki nem fogja megtudni, mi történt itt.
Még mindig a bolygót nézi, hangtalan robbanások szórnak
olvadt
sziklákat a tükörhold felé.
Az elsötétített folyosón a bolygót elemésztő, vörösen
aranyló tűz fénye tükröződik Lilac szemében. Az arcán is
nyomot hagy a bolygó pusztulása, ez az utolsó bizonyíték,
hogy min ment keresztül.
Átkarolom, de ezzel magamat is bátorítani akarom.
Hagyom, hogy a haja megcsiklandozza az arcomat, és
próbálok megnyugodni.
– Mi mindig tudni fogjuk – suttogom.

~ 455 ~
 Nem mozdulunk onnan, még akkor sem, amikor
beindulnak a hajó hajtóművei. Tovább nézzük, ahogy
darabjaira hull a bolygó, és a holdjának maradékai
belevesznek a végtelen sötétségbe. Idővel már nagyon kell
erőltetnünk a szemünket, hogy lássuk őket, végül pedig csak
a visszavert fény szétszórt, tűszúrásokra emlékeztető nyomai
látszanak.
A hiperűrhajtómű zúgása hallatszik, Lilac pedig ismét
nekem dől, és felkészülünk az ugrásra, hogy a teret magunk
alá gyűrve végre hazatérjünk. Haza a kamerákhoz és
riporterekhez, olyan emberek kérdéseihez, akik sosem
fogják megérteni, hogy mi történt velünk. Nem adtam fel,
hogy választ kapjak, még nem. Akkor se, ha csak egymásnak
suttogjuk azokat a válaszokat.
De most, ahogy várjuk, hogy felpörögjenek a turbinák, az
egész olyan távolinak tűnik. Egy pillanatra megmerevedik
előttünk a kép: ez a mi világunk, az életünk, ami egy
maréknyi, széthullott csillagra korlátozódott, melyek félig
már elvesztek az ismeretlen űrben. És aztán eltűnik minden,
a hiperűr süvítő szelei elsodorják a látványt, és kék-zöld
fények törlik le az utóképeket, így végül már csak mi
maradunk.

~ 456 ~
 Köszönetnyilvánítás

Szeretnénk köszönetét mondani csodálatos ügynökeinknek,

Josh és Tracey Adamsnek a támogatásért, a józan észért és
az SCB csokiért a megfelelő pillanatokban – nagyon hálásak
vagyunk, hogy mellettünk álltok!
Szintén köszönet illeti a külföldi kiadók újdonságokra
vadászó munkatársait, az ügynököket és a kiadókat, akik
olyan helyekre juttatták el a könyvünket, ahol még sosem
jártunk.
Köszönet a fantasztikus szerkesztőnknek, Abby
Rangernek, amiért elvállalta Lilac és Tarver történetét, és
tanított, próbára tett és támogatott bennünket. Abby,
minden pillanatot nagyon élveztünk! (És köszönjük
Sylasnek, hogy megosztozott velünk az anyukáján.) Nagyon
köszönjük a csodálatos Laura Schreibernek, hogy kitűnő
szerkesztőnk volt, és szükség esetén hülyére röhögte magát
velünk.
Szeretnénk még megköszönni Emily Meehannek, hogy
megkeresett bennünket. Nagyon izgatottak vagyunk, amiért
veled lehetünk, és alig várjuk, hogy kiderüljön, mi vár még
ránk.
~ 457 ~
 Sok köszönet illeti a Disney-Hyperion családot – az
értékesítéstől, marketingtől, reklámtól kezdve a
szerkesztőkig és a dizájncsapatig, nagyon hálásak vagyunk,
hogy veletek dolgozhatunk. Külön köszönet illeti Suzanne
Murphyt, Stephanie Lurie-t, Dina Shermant, Jamie Bakert
és Lizzie Masont, Lloyd Ellmant, Elke Villát, Martin
Karlow-t, Monica Maypert és Sarah Chassét. Whitney
Manger és Tom Corbett: köszönjük a gyönyörű borítót!
Sarah J. Maas és Susan Dennard: nagyon szerencsések
vagyunk, hogy a barátaink vagytok, és egyben a kritkusaink
is: mindkettőt nagyon köszönjük! Sok szeretettel. Kát Zhang
és Olivia Davis, köszönjük, hogy ott voltatok, amikor
szükségünk volt rátok. Michelle Dennis, köszönjük, hogy
sose fáradtál bele abba, hogy csak még egyszer elolvasd, és
köszönjük a határtalan (és gyakran ízletes) támogatást.
Pótolhatatlan vagy.
Nagyon hálásak vagyunk az íróközösség többi, csodálatos
tagjának, akik végig segítettek bennünket. Ellen Kushner és
Delia Sherman, a történetünk keresztanyjai – köszönjük azt
a lökést, amire szükségünk volt. Jeanne, Corry és mindenki
az Odyssey-nél: a támogatásotok nekünk többet jelent
mindennél.
Beth Revis, Marié Lu és Jodi Meadows: köszönjük, hogy
síkra szálltatok a könyvünkért, és a megfelelő pillanatokban
a vezérszurkolóink voltatok. Fantasztikusak vagytok!
A Legfontosabb Hölgyeknek: Alison Wardnak, Amanda
Ellwoodnak, Ben Brownnak (bár ő nem hölgy), Dixie
McCartneynak, Kacey Smithnek, Marri Knadle-nek és
Soraya Een Hajjinak köszönjük a történetmeséléssel

~ 458 ~
kapcsolatos leckéket, amiket máshol nem sajátíthattunk
volna el, no meg a féltve őrzött barátságokat.
Köszönet Ben Ellis tudományos tisztnek és Nie Crowhurst
robbantási szakértőnek. Mindketten hajókkal foglalkoznak,
és segítettek nekünk összezúzni és felrobbantani ezt-azt (az
összes hiba a mi felelőségünk). Köszönet Kate Irving
hajóorvosnak, hogy elolvasta a kéziratot, és kritikai
megjegyzéseket fűzött hozzá, orvosi tanácsokat adott,
valamint számtalan bozótjáráson vett rész velünk (általában
nem kerültünk életveszélyes helyzetbe). És köszönet az évek
óta tartó rendkívüli barátságáért.
Köszönet illeti a csodálatos támogatóinkat: a Publishing
Crawl hölgyeit, a Lucky 13-akat, az FOS csapatot, a Roti Boti
bandát, Jay Kristoffot, a TJ/UVA/extended NoVA csoportot,
a Plot Bunnies of Melbourne-t és Washington DC csodálatos
YA-íróit. Köszönet a fantasztikus barátainknak, akik nem
bánják, hogy szalvétákra firkálunk, hogy mindenhová
magunkkal visszük a laptopjainkat, vagy hogy kiosonunk,
mert a szerzőtársunk épp most ébredt fel a világ túlsó felén.
És végül köszönjük a családjainknak a szeretetet, a
lelkesedést és a biztatást. Mindnyájatoknak nagyon hálásak
vagyunk. Különösképpen szeretnénk megköszönni a
szüléinknek a rengeteg támogatást és azt, hogy könyvekkel
töltötték meg az életünket. Flic és Josie, köszönjük, hogy a
képzelődés során mindig partnereink voltatok. Köszönet a
tágabb családjainknak – az Unokatestvérek Klánjának,
Miskéknek és a mi Mr. Wolfunknak. És végül, de nem
utolsósorban, neked is köszönöm, Brendan. Nélküled Nagy
Bukás lett volna.

~ 459 ~
Ki ne hagyjatok a Starbound Univerzum
következő kötetét, amelynek címe:
This Shattered World
(Ez a szétzúzott világ)

~ 460 ~