Professional Documents
Culture Documents
Beth Revis - Across - The Universe - Túl A Végtelenen (Túl A Végtelenen 1.)
Beth Revis - Across - The Universe - Túl A Végtelenen (Túl A Végtelenen 1.)
Dei gratia.
A tört fény képei úgy táncolnak előttem, mint millió szem.
Ez hív engem át oda, túl a világegyetemen…
…semmi sem változtatja meg a világomat.
Lennon/McCartney
1. AMY
– Hadd menjen először anyu! – szólalt meg apu.
Anyu azonban azt akarta, hogy én menjek először. Azt hiszem, ennek az lehetett az oka,
hogy félt. Attól tartott, hogy egyszerűen kisétálok onnan, vissza az életbe, ahelyett, hogy
átadnám magam én is a hideg, átlátszó doboznak, miután ők belefeküdtek és
lefagyasztanák magukat. Apu azonban ragaszkodott a döntéséhez.
– Amynek látnia kell, hogyan zajlik. Te mész először, a gyerek pedig végignézi. Utána
jön ő, én pedig majd itt leszek mellette. Én megyek utolsónak.
– Legyél te az első! – ellenkezett anyu. – És én az utolsó.
Igazából azért volt ez az egész nagy felhajtás, mert a fagyasztás előtt mindenkinek le
kellett vetkőznie. A szüleim nem akarták, hogy meztelenül lássam őket. (Nem mintha a
legcsekélyebb vágyat éreztem volna arra, hogy szembesüljek a csupasz testükkel. Pfuj!)
Figyelembe véve a lehetőségeket, mégiscsak az tűnt a legjobb megoldásnak, ha először
anyu fekszik be az üvegdobozba, hiszen minket kettőnket legalább ugyanazokból az
alkatrészekből raktak össze. Bizony.
Levetkőzött. Nagyon véznának látszott. Feltűnt, hogy mennyire kiemelkedik a
kulcscsontja. Rizspapír vékonyságú bőre pontosan olyan dehidratáltnak látszott, amilyen
az öregembereké szokott lenni. A hasán egészen megereszkedett a bőr. Emiatt még
sebezhetőbbnek és gyengébbnek tűnt. Nem csoda, hogy mindig is igyekezett ruhák mögé
rejteni a hasát.
A laboratóriumban dolgozó férfiakat szemmel láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem
izgatta anyukám meztelensége. Ugyanígy hidegen hagyta őket az, hogy én is, meg apukám
is ott voltunk. Segítettek anyunak beszállni az átlátszó fagyasztóládába. Az leginkább
koporsóra emlékeztetett, bár az is igaz, hogy a koporsókba párnát szoktak rakni, és emiatt
jóval kényelmesebbnek tűntek, mint ez a fagyasztó. Anyu mintha egy jókora
cipősdobozba feküdt volna be.
– Nagyon hideg – panaszkodott.
Sápadt, fehér bőre nekinyomódott a láda aljának.
– Nem fogja érezni! – mordult rá az első asszisztens.
A névtáblája szerint Ednek hívták. A társa felé fordultam. Hassan. Ő az infúzió tűjével
átdöfte anyu bőrét. Egyet a bal karjába szúrt, s belekötötte a belső könyökhajlatába. A
másikat anyu jobb kézfejére csatlakoztatta. Közvetlenül a bütykei mögül, abból a nagy
vénából állt ki.
– Nyugalom! – folytatta Ed.
Parancsot adott, nem udvariaskodott.
Anyu ráharapott az alsó ajkára.
Az infúziós zacskóban lévő folyadék nem úgy folyt, mint a víz. Inkább csöppent, mint a
méz. Hassan összeszorította a zacskót, hogy a sűrű zselé gyorsabban lecsússzon az
infúziós vezetéken. A folyadék pont olyan színű volt, mint az égbolt. Vagyis inkább olyan,
mint a búzavirágok, amiket Jasontől kaptam a ballagási bálon.
Anyu felszisszent a fájdalomtól. Ed leszedte a könyökébe vezető, üres vezetéket elzáró
sárga, műanyag csipeszt. Élénkvörös vér áradt kifelé. Belefolyt a zacskóba. Anyu szeme
megtelt könnyekkel. A másik zacskóból lefelé folyó kék trutymó valósággal ragyogott az
erős fényben. Az ég kékes fénye átszüremlett anyukám vékony bőrén, ahogy a sűrű
folyadék a vénáiban elindult felfelé a karjában.
– Meg kell várnunk, hogy elérjen a szívéhez – magyarázta felénk sandítva Ed.
Apu ökölbe szorította a kezét, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le anyukám
szeméről. Anyu becsukta a szemét. A szempilláin két, forró könnycsepp csüngött. Hassan
ismét megnyomta a sűrű kék anyaggal teli zacskót. Anyu szája szélén vékony vércsík
jelent meg, olyan erővel harapott rá az alsó ajkára.
– Na, ettől a cucctól megy rendben a fagyasztás – folytatta nyugodt hangon Ed. Pont
úgy beszélt, mint egy pék, aki tudatni akarja veled, mennyire fontos az élesztő ahhoz,
hogy a kenyér megdagadjon. – Nélküle ugyanis parányi jégkristályok alakulnának ki a
sejtekben, és felszakítanák a sejtfalat. Ettől viszont erősebbek lesznek a sejtek falai. Értik,
ugye? A jég így nem szakítja fel őket. – Anyura pillantott. – Csak hát, rohadtul fájdalmas,
amíg a helyére kerül.
Anyukám holtsápadt arccal feküdt a dobozban. Mozdulatlanná merevedett, mint aki
attól tart, hogy a legcsekélyebb mozdulattól is darabokra törhet. Már most úgy tűnt,
mintha meghalt volna.
– Azt akartam, hogy lásd – suttogta apu.
Nem nézett rám, még mindig anyut bámulta. Még csak nem is pislogott.
– De miért?
– Mert így tudhatod, mi vár rád.
Hassan tovább masszírozta a kék trutymó zacskóját. Anyu kinyitotta a szemét. Úgy
tűnt, hogy valósággal fennakadt a szeme. Egy hosszú percen át azt hittem, hogy el fog
ájulni, de az eszméleténél maradt.
– Már majdnem készen vagyunk – biztatott Ed, és az anyu vérével teli zacskóra
pillantott.
A vörös folyadék már jóval lassabban áramlott. A néma csendet csupán Hassan ziháló
légzése törte meg. Tovább nyomkodta a trutymós műanyag zacskó oldalát. Aztán anyu
halkan vinnyogni kezdett. A haldokló kiscicának ilyen a hangja. A könyökéből kivezető
infúziós vezetékben valami halványkék fénnyel felragyogott.
– Jól van, megállunk – szólalt meg Ed. – Most már mindenhol van a vérében.
Hassan kihúzta az infúziókat. Anyu hörögve felsóhajtott.
Apu odahúzott maga mellé. Ahogy lenéztem anyura, az jutott eszembe, hogy tavaly a
templomban pontosan ugyanígy pillantottam le nagymamára. Mindannyian elbúcsúztunk
tőle, és anyu arról beszélt, hogy nagymamának most már sokkal jobb. Valójában persze,
ezzel csak annyit akart mondani, hogy a nagyi már nem él.
– Milyen érzés? – kérdeztem.
– Nem túl rossz – hazudta anyu.
Legalább még tudott beszélni.
– Megérinthetem? – tudakoltam Edtől.
A fickó megvonta a vállát, mire én közelebb hajoltam, és megragadtam anyukám bal
kezének az ujjait. Már most jéghideg volt. Megszorítottam, de ő nem viszonozta a
szorítást.
– Na, akkor folytathatnánk a dolgot? – szólt rám Ed.
Megrázta a kezében tartott jókora szemcseppentőt. Apuval együtt kissé hátrább léptünk,
de nem annyira, hogy anyu azt gondolhatta volna, egyedül hagytuk abban a jéghideg
koporsóban. Ed felhúzta anyu szemhéját. Ormótlan, bőrkeményedésekkel borított ujjai
voltak. Mintha csak fából durván kifaragott rudak tapadtak volna anyukám
papírvékonyságú szemhéjára. Egy-egy sárga csepp hullott a zöld szemébe. Ed nagyon
gyors volt – csöpp, csöpp –, és utána egy határozott mozdulattal lezárta anyukám szemét.
Anyu többet már nem is nyitotta ki.
Azt hiszem, holtsápadt lehettem, mert amikor Ed felpillantott, ezúttal hajlandó volt
rövid szünetet tartani. Megnyugtatóan rám mosolygott.
– Így nem fog megvakulni – magyarázta.
– Semmi bajom – szólalt meg anyu cipősdobozra emlékeztető koporsója mélyéről.
Bár leragasztották a szemét, jól hallottam a hangjából, hogy a könnyeivel küszködik.
– A csöveket! – folytatta Ed, Hassan pedig a kezébe nyomott három átlátszó műanyag
vezetéket. Ed közelebb hajolt anyuhoz. – Kérem, figyeljen! A vezetékeket most ledugom a
torkába. Nem lesz jó érzés. Próbálja meg lenyelni őket!
Anyu bólintott, és kinyitotta a száját. Ed lenyomta a csöveket a garatján. Anyukám
öklendezni kezdett. A görcsös rángatózás a hasában kezdődött, és nemsokára már az egész
felsőteste vonaglott. A rángatózás elérte kiszáradt, felrepedezett ajkát is.
Apura pillantottam. Kemény, hűvös tekintettel követte az eseményeket.
Anyu csak hosszú idő után vált mozdulatlanná és csendessé. Megpróbálta lenyelni a
vezetékeket, és a nyakán kicsit elmozdultak az izmok, hogy jusson hely a csöveknek. Ed
keresztülhúzta őket a koporsó tetején kialakított nyíláson. Ez a lyuk ott volt nem messze
anyu fejétől. Hassan kihúzott egy fiókot, és nagy adag elektromos vezetéket vett ki belőle.
Egy kötegnyi, ragyogó színű drótot dugott az első csövecskébe. A másodikba egyetlen,
hosszú fekete kábel került, aminek a végére parányi dobozkát szereltek. Az utolsó csőbe
egészen apró, téglalap alakú, fekete műanyagdarabkát erőltetett le. Ez leginkább egy
üvegszálas optikai vezetékre erősített, egészen aprócska napelemre hasonlított. Hassan
valamennyi vezetéket bekötötte abba a kisméretű, fehér dobozba, amelyet Ed közben már
ráerősített a koporsófedél nyílására. Mostanra kezdtem rájönni, hogy a fagyasztóláda
valójában nem más, mint egy rendkívül jó minőségű tárolódoboz.
– Búcsúzzanak el tőle!
Felkaptam a fejemet, mert meglepett Hassan kedves hangja. Ed háttal állt nekünk.
Valamit éppen begépelt egy számítógépbe. A kollégája figyelmeztetett minket. Bátorítóan
odabiccentett felém.
Apu kénytelen volt a karomnál fogva közelebb húzni, hogy odamenjek anyuhoz. Nem
így… nem akartam, hogy ilyennek lássam utoljára. Sárga kristályok telepedtek a szemére,
a torka pedig kidagadt a lenyomott, elektromos kábelekkel telezsúfolt műanyag csövek
miatt. A vénáiban jól látszott az égszínkék váladék lassú mozgása. Apu megpuszilta, anyu
pedig halványan elmosolyodott a vezetékek körül. Vállon veregettem. Annyira hideg volt.
Hörögve mondott valamit, ezért aztán még közelebb hajoltam. Három hangot hallottam.
Három fuldokló hördülést. Ez volt minden. Megszorítottam a karját. Tudtam, hogy a
torkába nyomott csövek ellenére mit mondott nekem. Azt, hogy „szeretlek”.
– Mami – suttogtam, és megsimogattam száraz arcbőrét.
Hétéves korom óta nem szólítottam így. Azóta anyunak hívtam.
– Na, ezzel megvolnánk – szólalt meg Ed.
Apu óvatosan megfogta a könyökömet, és próbált hátrébb húzni. Kirántottam a kezemet
a szorításából. Ekkor taktikát változtatott. Megragadta a vállamat, megfordított, és
szorosan magához ölelt. Ezúttal nem álltam ellen. Hozzásimultam kemény, izmos
mellkasához.
Ed és Hassan ekkor előszedett valamit, ami leginkább a tűzoltók tömlőjének kórházi
verziójára emlékeztetett. Égszínkék cseppecskékkel keveredő víz ömlött a cipősdobozba.
Anyu fuldokolni és köpködni kezdett, amikor a víz elérte az orrát.
– Egyszerűen lélegezze be! – próbálta meg Ed túlbömbölni a koporsóba áradó vízsugár
hangját. – Nyugodjon meg!
A kavargó kék vízben rengeteg buborék támadt. Eltakarták anyukám arcát. A holtsápadt
alak megrázta a fejét. Úgy tűnt, mintha a vízbefulladás ellen küzdene. A következő
pillanatban azonban már fel is adta a harcot. A folyadék összezáródott a teste fölött. Ed
elzárta a tömlőt, és elcsitult a hullámzás. A víz mozdulatlanná vált. Anyukám is.
Ed és Hassan ekkor rátette a koporsófedelet anyu cipősdobozára. A ládát odatolták a
hátsó falhoz. Csak akkor figyeltem fel a falat elborító, rengeteg apró ajtóra, amikor anyu
koporsója eltűnt az egyik mögött. Pont olyan volt, mint a hullaházban. Lenyomtak egy
kart. Az ajtócskán keresztül is jól hallottam a gőz sziszegését. Ennyi ideig tartott a
villámgyors fagyasztás. Az egyik pillanatban anyu még itt volt velünk, a következő
pillanatban pedig mozdulatlanná dermedt mindaz, ami a lefagyasztott alakot valójában az
anyukámmá tette. Jó három évszázadon keresztül akár halott is lehetne. Annak számít
mindaddig, míg valaki ki nem nyitja ezt az ajtót, hogy felébressze.
– Most a lány jön? – kérdezte Ed.
Előbbre léptem. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ne remegjen.
– Nem – szólalt meg apu.
Ed és Hassan igazából nem várta meg apu válaszát, azonnal hozzáláttak a következő
cipősdoboz előkészítéséhez. A legcsekélyebb mértékben sem érdekelte őket, hogy kettőnk
közül ki fekszik az új koporsóba. A két fickó csupán a munkáját végezte.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten aputól.
– Én leszek a következő. Anyád nem egyezett volna bele ebbe. Azt gondolta, hogy
esetleg meghátrálsz, úgy döntesz, hogy nem jössz velünk. Hát, én a magam részéről
hagyok neked egy kiskaput. Én következem. Te pedig, ha esetleg úgy döntesz, hogy
inkább kisétálsz innen, mert nem akarod, hogy lefagyasszanak, akkor azzal sem lesz
semmi baj. Figyelmeztettem a nagynénédet és a nagybátyádat. Odakint várakoznak.
Egészen öt óráig kint lesznek. Miután engem lefagyasztottak, te egész egyszerűen
kisétálhatsz innen. Anyu meg én nem fogjuk tudni. Évszázadokon át. Csak akkor tudjuk
meg, ha majd felébresztenek minket. Szóval, ha úgy döntesz, hogy inkább élni akarsz
ahelyett, hogy lefagyasztanának, az ellen nem lesz semmi kifogásunk.
– De apu! Én…
– Nem. Nem volt tisztességes tőlünk, hogy lelkiismeret-furdalást keltve benned
belekényszerítettünk ebbe. Sokkal egyszerűbb lesz őszintén dönteni, ha közben nem kell
farkasszemet nézned velünk.
– De hát, megígértem neked! Megígértem anyunak – ellenkeztem elhaló hangon.
Égni kezdett a szemem. Gyorsan becsuktam. Két forró könnycsík indult el lefelé az
arcomon.
– Nem számít. Nem kényszeríthetünk arra, hogy betarts egy ilyen súlyos ígéretet. A
saját sorsodról csak te dönthetsz. Megértem azt is, ha itt akarsz maradni. Nyitva hagyom
neked ezt a kiutat.
– De rád sincs szükségük! Itt maradhatnál te is velem! Hiszen te nem is vagy fontos az
expedíció számára! Nem katona vagy, az ég szerelmére? Mégis, mi a csudát keresne egy
harctéri elemző azon az új bolygón? Itt maradhatnál, és akkor…
Apu megcsóválta a fejét.
– …mellettem lehetnél – suttogtam, pedig tudtam, semmi értelme ezt kérni tőle.
Apu már eldöntötte, mit tesz. Egyébként sem volt igaz, amit az előbb mondtam. Apu
hatodik volt a rangsorban. Nem ő volt az expedíció főparancsnoka, de azért ez akkor is
előkelő hely volt a ranglétrán. Anyu is rendkívül fontos résztvevőnek számított. Nála
jobban senki nem értett a genetikai fejlesztéshez. Kellett a segítsége. Ő fejleszti majd ki az
új gabonát, ami életképes lesz azon a távoli bolygón.
Én voltam az egyetlen, akire valóban nem volt szükség.
Apu bement a függöny mögé, és levetkőzött. Amikor kijött, Edtől és Hassantól kapott
egy kézi törülközőt, hogy eltakarhassa magát, amíg odasétált a fagyasztóegységhez. Amint
belefeküdt a koporsóba, elvették a törülközőt. Az arcát néztem, mert nem akartam, hogy a
helyzet még kellemetlenebb legyen mind a kettőnk számára. Apu tekintetéből fájdalom
sugárzott. Sohasem láttam ilyennek. A félelem és a rám törő kétség miatt még jobban
görcsbe rándult a belsőm. Néztem, ahogy belenyomták a két infúziós csövet. Ahogy
lepecsételték a szemét. Megpróbáltam önmagamba menekülni. El akartam hallgattatni az
elmémben visszhangzó kétségbeesett sikolyt. Szálegyenesen álltam, mintha vasból
kovácsolták volna a gerincemet. Az arcom pedig akár kőből is lehetett volna. Utána apu
megszorította a kezemet. Erősebben, amikor lenyomták a csöveket a torkán. Valósággal
összeroppantam. Kívül is, belül is.
Mielőtt megtöltötték a dobozát azzal a kékesen ragyogó folyadékkal, apu felemelte a
jobb kezét, és eltartotta a kisujját. Beleakasztottam a saját kisujjamat. Tudtam, hogy ezzel
az utolsó gesztussal azt ígérte, hogy minden rendben lesz. Csak egészen kevés hiányzott
ahhoz, hogy higgyek is neki.
Valósággal rázkódtam a zokogástól, mialatt teletöltötték a fagyasztóládát. Nem láttam
az arcát, amikor eltűnt a folyadékréteg alatt. Aztán a helyére került a láda fedele, betolták
a kis ajtó mögé, és a réseken át ismét kiszökött egy kevés, sziszegő fehér gőz.
– Megnézhetem? – kérdeztem.
A két asszisztens összenézett. Hassan megvonta a vállát. Ed elfordította a parányi ajtó
zárókarját, és kihúzta az átlátszó koporsót. Ott volt benne apu. Az áttetsző folyadék
tömbbé fagyott. Tudtam, hogy apu is megfagyott. Az üvegre szorítottam a tenyeremet, és
azt kívántam, hogy bárcsak megérezhetném valahogy a jégrétegen át a teste melegét.
Azonnal elrántottam a kezemet. Az üveg olyan hideg volt, hogy szinte sütött. Apu
fagyasztókamrájának a tetején zöld fények villogtak az apró elektronikus szerkezeten,
amit Hassan az előbb odaszerelt.
A jégben fekvő alak cseppet sem hasonlított az apukámra.
– Na, most akkor mi lesz? – kérdezte Ed. – Befekszel hozzájuk, vagy lelépsz a buliból?
Betolta apu koporsóját a falban tátongó, szűk nyíláson.
Amikor felnéztem Edre, alig láttam valamit a könnyeimtől. Mintha megolvadt volna a
férfi arca. Kicsit egy küklopszra hasonlított.
– Én…
A tekintetem megállapodott a kijáraton, ami pont szemben volt a különféle
fagyasztóberendezésekkel. Az ajtón túl ott várt rám a nagynéném és a nagybátyám.
Szerettem őket. Boldogan élhettem volna velük. Ráadásul odakint volt Jason is. Meg
Rebecca és Heather, meg Robyn és az összes többi barátom. Meg a hegyek, a virágok és
az égbolt. A Föld. Igen, az ajtó túloldalán ott volt a Föld. És az élet.
Ám a tekintetem visszatért a szemközti falat elborító, apró ajtók felé. Az ajtókon túl ott
feküdt az anyukám és az apukám.
Vetkőzés közben zokogtam. Eddig kizárólag egy fiú látott meztelenül. Egyetlen
alkalommal. Jason azon az éjszakán pillantott meg így, amikor megtudtam, hogy mindent
hátra kell hagynom. Az egész Földet. A mindenbe ő is beletartozott. Cseppet sem tetszett
az a felismerés, hogy ezen a bolygón utoljára Ed és Hassan lát meztelenül. Hanyatt
feküdtem, és igyekeztem eltakarni magamat a karommal és a kezemmel, a két segítőm
azonban félrehúzta a karomat, hogy be tudják szúrni az infúziós csöveket.
Édes istenem! Sokkal szörnyűbb volt annál, amilyennek akkor tűnt, amikor anyu feküdt
ugyanitt. O, édes istenem! Ó, istenem! Iszonyúan fáztam, közben pedig, mintha perzseltek
volna. Éreztem, ahogy megfeszültek az izmaim, amikor a kék trutymó behatolt a
szervezetembe. A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból. Dübörögni akart. Ütni akarta a
bordáimat, ahogy a szerető püföli az ajtót. A kék váladék azonban pontosan az ellentétes
hatást váltotta ki. Lelassultam tőle. Leeelasssultaaam. Ahelyett, hogy a szívem azt mondta
volna, hogy dob-dob-dob-dob-dob, szépen, komótosan csak erre volt képes: dob… dob…
dob…
…
…
dob…
Ed durván felhúzta a szemhéjamat. Csepp! Hideg, sárga folyadék töltötte ki a
szememet. Mintha csak leragasztották volna. Csöpp!
Most már vak voltam.
Az egyikőjük, talán Hassan megütögette az államat. Engedelmesen kinyitottam a
számat. Úgy tűnt, nem eléggé. A vezetékek a fogamhoz csapódtak. Még szélesebbre
tártam a számat. A tömlőket kemény mozdulattal legyömöszölték a torkomba. Nem voltak
olyan rugalmasak, mint amilyennek látszottak. Úgy éreztem, mintha bezsírozott
seprűnyelet erőltettek volna le a számon. Öklendezni kezdtem. Görcsösen öklendeztem. A
vezetékek műanyaga körül a torkomat elöntötte a maró gyomorsav és valamilyen rézízű
váladék.
– Nyeld le! – üvöltött Ed a fülembe. – Próbálj ellazulni!
Könnyű azt mondani.
Néhány pillanattal később remegni kezdett a hasam. Éreztem, hogy a testem belsejében
mozognak a drótok meg a vezetékek, miközben Hassan rácsatlakoztatta őket a
koporsófedőmre erősített apró, fekete dobozra. A saját cipősdobozomban feküdtem.
Valamit végighúztak a földön. A vizestömlőt.
– El nem tudom képzelni, hogy miért vállalkoznak ilyesmire – töprengett Hassan.
Csend.
Fémes hangot hallottam. Ömleni kezdett a víz. Hideg, dermesztően hideg folyadék
fröccsent a combomra. Szerettem volna felemelni a kezemet, hogy eltakarjam magamat
ott, de a testem nem engedelmeskedett.
– Hát nem is tudom – válaszolta Ed. – Mert, ugye, ha úgy nézzük, mifelénk sem túl
rózsás a helyzet. Az első válság mindent durván hazavágott. A második meg csak még
rátett egy lapáttal. Talán nem azért döntöttek a Pénzügyi Menedék Szolgáltatás beindítása
mellett, hogy több munkahely legyen az embereknek? Aztán mire jutottunk? Ilyen rövid
távú melók akadnak csak. Ennek se örülhetünk túl sokáig. Kiraknak, ha mindenkit
lefagyasztottunk.
Ismét csend támadt. A fagyasztófolyadék közben elérte a térdemet. Fokozatosan
megdermedtek azok a testrészeim is, melyek eddig még őriztek valami kis meleget.
Átfagyott a térdhajlatom, az alkarom és a mellem alatt a bőr is.
– Nem érdemes eldobni az életedet. Legalábbis azért nem, amit kínálnak.
Ed felmordult.
– Miért? Mit kínálnak? Egy összegben megkapod a fizetésedet, mégpedig életed végéig.
– Aztán mire mész azzal a sok pénzzel egy olyan hajón, ami csak háromszázegy év
múlva köt ki valahol?
Megdermedt a szívem. Háromszáz… és egy év? Nem… ez nem így van. Kereken
háromszáz esztendőről volt szó. Nem háromszáz és egyről.
– Annyi pénzzel ki lehet ám segíteni a családodat. Egyből minden rendbe jöhet. Ez a
nagy különbség!
– Milyen különbség? – tudakolta Hassan.
– Aközött, hogy életben maradsz vagy megdöglesz. Már nem olyan a világ, amilyen
kölyökkorunkban volt. Rohadtul nem érdekel, mit vartyog az elnök. Az a híres Pénzügyi
Törvény baromira nem tudja elsikálni ezt a hatalmas adósságot.
Ezek meg mégis miről vinnyognak itt? Ki a fenét érdekel az államadósság meg a
munkapiaci helyzet? Inkább arról a pluszévről beszélnének!
– Mondjuk, nem kell elkapkodni a döntést – folytatta Ed. – Van idő megfontolni a
lehetőségeket. Miért halasztották el már megint az indulást?
A fagyasztófolyadék már a fülemet nyaldosta. Kezdett megtelni a koporsóm.
Megemeltem a fejemet.
Elhalasztották? Mi az, hogy elhalasztották? Torkomban a vezetékekkel próbáltam
megszólalni, de túlságosan tele volt a szám. Nem mozgott a nyelvem, és a torkomon
akadtak a szavak.
– Fogalmam sincs róla. Valamit az üzemanyagról hablatyoltak, meg a kiküldött szondák
eredményeiről. De akkor meg miért akarják, hogy mindenkit az eredetileg tervezett
időpontban fagyasszunk le?
Gyorsan emelkedett a folyadék szintje. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy legalább a
jobb fülemmel követhessem a párbeszédüket.
– Mégis, kit érdekel? – méltatlankodott Ed. – Ők aztán fütyülnek rá. Simán átalusznak
mindent. Azt mondják, a hajónak úgyis háromszáz év kell ahhoz, hogy eljusson arra a
másik bolygóra. Akkor mit számít az a plusz egy év?
Próbáltam felülni. Lemerevedett izmaim csak lassan engedelmeskedtek. Elszántan
küzdöttem. Újra beszéddel próbálkoztam. Mondani akartam valamit, vagy legalább hangot
adni ki a számon. A fagyasztófolyadék közben elérte az arcomat.
– Engedd… el… magadat… – hallatszott igen erősen Ed hangja a fülem mellett.
Megráztam a fejemet. Édes istenem, hát, tényleg nem értik? Az az egy év eget és földet
jelent! Azt az egy évet Jasonnel tölthetném! Egy esztendővel tovább élhetnék! Kereken
háromszáz évre szegődtem el… nem háromszáz és egyre.
Két gyengéd kéz – Hassan keze? – nyomott le a hűtőfolyadékba. Visszatartottam a
lélegzetemet. Igyekeztem kiemelkedni. Nekem kell az az év! Hiszen az enyém! Az utolsó
évem… Még egy esztendő!
– Lélegezd be a folyadékot! – hallottam Ed elmosódott, tompa hangját.
Alig lehetett érteni a fagyasztófolyadék mélyéről. Próbáltam megrázni a fejemet, de
ahogy megfeszültek a nyakizmaim, a tüdőm fellázadt, és a hideg, dermesztően hideg
fagyasztófolyadék beömlött az orromon, végigfolyt a csövek mellett, és elárasztotta a
testemet.
Hófehérke érezhette magát így az üvegkoporsóban, mint én, amikor rám zárult a láda
fedele. Örökre csapdába kerültem.
Éreztem, amikor megmozdítottak. Tolni kezdtek a kis ajtó felé. Elképzeltem, hogy a
mesebeli herceg a túloldalon vár rám. Mindjárt idejön, megcsókol, én pedig felébredek. És
akkor egy teljes évig egymással lehetünk.
Valami kattogni és zúgni kezdett. Beindult a berendezés. Tudtam, már csak néhány
pillanat, és egyetlen másodperc alatt lefagyasztanak. Az életemből nem maradt semmi
más, mint a fémajtó alatt kiszivárgó kevéske, fehér gőz.
Az járt az eszemben, hogy most legalább aludni fogok. Mindent elfelejtek háromszáz és
egy esztendőre. Minden mást.
Utána meg az jutott az eszembe, hogy ez milyen jó lesz.
Aztán meghallottam a hussanó hangot! A parányi kamrában minden jéggé dermedt. Jég
fogott körbe. Jéggé fagytam.
Jégből vagyok.
De ha jégből vagyok, akkor hogyan tudok gondolkozni? Arra számítottam, hogy aludni
fogok. Arra készültem, hogy elfelejtkezem Jasonről, meg az életről és a Földről.
Háromszáz és egy évre kikapcsolok. Előttem már másokat is lefagyasztottak ugyanezzel a
módszerrel, és közülük senki nem őrizte meg a tudatát. Ha az agyam megfagyott, akkor
nem gondolkozhatok. Nem lehetek magamnál.
Azelőtt olvastam olyan kómás áldozatokról, akikről azt gondolták, hogy az altatóorvos
teljesen érzéketlenné tette őket a műtét előtt, valójában azonban nagyon is maguknál
voltak, és mindent éreztek. Nagyon reméltem, hogy velem semmi ilyesmi nem történik.
Imádkozni kezdtem, nehogy így járjak. Nem lehetek ébren háromszáz és egy esztendőn
keresztül. Képtelenség volna túlélni.
Lehet, hogy csak álmodom. Csupán lefeküdtem fél órára szunyókálni, és álmodtam egy
életet magamnak. Lehet, hogy még csak félúton járok a fagyasztás felé. Még nem
dermedtem meg, és ez az egész csupán egy álom. Lehet, hogy még el sem jöttünk a
Földről. Talán még mindig tart az az átmeneti esztendő, és azt várjuk, hogy végre
elinduljon a hajó. Én pedig elakadtam. Csapdába estem egy álomban, amiből nincs
ébredés.
Lehetséges, hogy valahogy el kell viselnem az előttem tornyosuló háromszáz és egy
évet.
Talán igazából még el sem aludtam. Nem teljesen.
Talán, talán, talán.
Egy dologban azonban nagyon is biztos vagyok.
Reménykedem. Mi van akkor, ha ez az egész csupán egy elhúzódó álom része? Akkor
álmodom mindezt, miután Ed becsukta a fagyasztókamra kis ajtaját, de még mielőtt
Hassan lenyomta volna a berendezés indítókarját. Mi van, ha ez a helyzet?
Nagyon különös így aludni. Igazából egy pillanatra sem ébredtem fel, ám nagyon is
tisztában vagyok azzal, hogy a mozdulatlanságba dermedt testemben magamnál vagyok.
Nem akarok száz évet várni. Sem háromszáz évet. Háromszáz és egyet pedig végképp
nem. Könyörgök, édes istenem! Ne tedd ezt velem!
Néha úgy tűnik, mintha már ezer év telt volna el. Néha meg, hogy csupán pár pillanattal
korábban merültem álomba. Többnyire mégis az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az alvás
és az álom határán lebegek, egy nagyon különös állapotban. Olyankor éltem át hasonlót,
amikor még délben sem keltem fel, pedig nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ideje
lenne kikászálódni az ágyból. Elmémben a legkülönfélébb gondolatok merülnek fel.
Biztosra veszem, hogy soha többé nem tudok már elaludni. Csukott szemmel többnyire
még akkor is ébren vagyok, ha néha néhány pillanatra sikerül elmerülnöm az álmok közé.
Hát, bizony. Ilyen, ha valakit mélyfagyasztanak.
Néha arra gondolok, hogy valami nincs rendben. Nem lenne szabad ennyire a
tudatomnál lennem. Utána viszont rájövök, hogy a tudatos állapot csupán egy pillanatig
tartott. És miközben ezt realizálom, elmerülök egy másik álomban.
Többnyire a Földről álmodom. Azt hiszem, ennek az az oka, hogy nem akartam eljönni
onnan.
Virágok ragyognak a mezőn. Érzem a termőföld és az eső illatát. A lágy szellőt… De
nem, az nem a szellő volt, csupán az emléke. Az emlék valahogy álommá változott, és
megpróbált kijutni fagyott elmémből.
A Föld. Próbálok a Földre összpontosítani. Nem szeretek álmodozni. Álmodozni
majdnem olyan, mint meghalni. Az álmok csupán álmok, de ha túlságosan beléjük
feledkezem, akkor el is veszhetek bennük. Mostanra már túl sok mindent elveszítettem
ahhoz, hogy bármit is átengedhetnék nekik.
Érzem, ahogy apu megszorítja a kisujjamat. Suttogva megígéri, hogy ott maradhatok
ám a nagynénémnél és a nagybátyámnál. Mennyire elnehezedett a mellkasom!
Elgondolkoztam az ajánlaton. Komolyan megfontoltam.
Félretolom magamtól az álom-emléket. Apukám évszázadokkal korábban szólt hozzám.
Most már túl késő bármit is megbánni. A szüleim mindennél jobban vágytak arra, hogy az
első csillagközi felfedezőexpedíció legénységének tagjai lehessenek. Én pedig mindennél
jobban szerettem volna velük maradni.
Azt hiszem, nem számít, hogy valamikor a Földön éltem. Semmi jelentősége sincs
annak, hogy szerettem a Földet, mivel mostanra a barátaim kivétel nélkül leélték az
életüket. Megöregedtek és meghaltak, miközben én dermedten aludtam. Nem számít, hogy
Jason leélte az életét és megöregedett. Az sem, hogy esetleg megnősült, és gyermekei
születtek. Nem bizony, mert mostanra már halott. Édes istenem! Jasonnek az ükunokái
olyan idősek, mint én.
A JÁRVÁNY ELŐTT
A JÁRVÁNY UTÁN
– Hát, ez meg mit jelentsen? – lepődtem meg. – Hogyan változott meg a hajó a Járvány
után?
Tudtam, hogy az akkori Ősfő új nevet adott a fedélzeteknek. Bizonyos helyiségeket
máshova költöztetett, és a Megtartó-szintet lefoglalta az Ősfő és a Korosok számára. De ez
volt minden. Vagy legalábbis eddig azt gondoltam, hogy ez minden. Nem véletlen az sem,
hogy eldugták azt a csillagtérképet…
Orion közelebb hajolt.
– Na, látod? Engem is éppen ez érdekelt. Nézd csak!
Felemelte a kezét, és megérintette „a Járvány után” feliratot. Az ábra azonnal
felragyogott a képernyőn. A hajó keresztmetszeti rajza szeletekre osztott, jókora kört
ábrázolt. Semmi szokatlant nem fedeztem fel rajta. Legfelül világosan látszott a Megtartó-
szint felirat. A rajz egyszerű volt, és nem túl részletes. Csupán a fenti helyiségek
körvonalát láttam. Alatta lényegesen összetettebbnek tűnt az Irányító-szint. Jól elkülönült
a hajtómű és a parancsnoki központ. Könnyű volt megtalálni a tudósok
kutatólaboratóriumait is. A napjainkban Tápláló-szintnek nevezett rész töltötte ki az ábra
több mint kétharmadát. Elég régen készíthették. Jól látszódtak rajta azok az épületek,
melyeket még a hajó építésekor alakítottak ki. Az eredeti építmények közé tartozik a
Kórház és a Feljegyzések Csarnoka is, ahol most álltunk. Ugyanakkor viszont nyoma sem
volt mindazoknak a dolgoknak, amelyeket a felszállás óta alakítottunk ki. Nem látom
például a gravi-csöveket, melyeket a két nemzedékkel ezelőtt élő Ősfő fejlesztett ki. A
helyükön lépcsők kötik össze a Táplálószintet az Irányító-szinttel. Ezeket annak idején
lebontották, amikor megépítették a gravi-csöveket. A tekintetem elindult lefelé.
– Erről beszéltél? Erről itt? – kérdeztem, és a vázlatrajz alsó része felé mutattam. A
Tápláló-szint alatt nem látszott szöveg. – Lehetséges, hogy ott csupán mindenféle
vezetékek húzódnak. Villamosság, vagy csövek, vagy valami.
– Én is így gondoltam – biccentett Orion. – De nézd csak!
Megérintette a képernyőt. A felbukkanó főmenü „a Járvány előtt” lehetőséget
választotta.
Ugyanaz az ábra tűnt fel előttünk, ám az egyes részek most teljesen eltérő címkéket
viseltek. A Megtartó-szintet úgy hívták, hogy „Navigáció”. Erre utaló feliratot láttam a
mennyezet alatt rejtőzködő ernyőre erősített parányi fémtáblán is. Az Irányító-szintet
ekkor még három részre osztották. Az egykori Technológiai Kutatórészlegben vannak
mostanában is a laboratóriumok. Ott volt a jól ismert gépház és a „Hídnak” nevezett
valami is. Az a rész nincs is nagyon messze attól a helytől, ahol álltunk. A megszokott
dolgokat egyszerűen csak más néven nevezték. Különbségeket először a Tápláló-szintnél
találtam. Baloldalt, a Város helyén ezt láttam: „Szálláshely (személyzeti)”. A szint többi
részét „Biológiai Kutatóállomásnak” hívták. Mi az, hogy biológiai kutatóállomás? Régen
netán így hívták a birkanyírást és a kecskepásztorkodást?
A Tápláló-szint alatt aztán lenyűgöző látvány tárult elém. Ahol a másik ábrán csupán a
nagy semmi volt, ott most rengeteg érdekességet láttam. Nagyon úgy tűnt, hogy a talpunk
alatt ott rejtőzködik még egy teljes szint. Soha nem hallottam róla. A feliratok alapján
kialakítottak odalent egy genetikai kutatóállomást, egy második vízvezetéket, és ott volt
még egy rendkívül nagy kiterjedésű szektor is. Ez a „Raktár – fontos” elnevezést viselte.
A mögötte rejtőzködő kisebb helyiségre pedig egyszerűen csak ezt írták: „Óvóhely”.
– Hát ez meg mi a csuda? – töprengtem a képet bámulva. – Tudom, hogy
megváltoztatták a szintek nevét, és pár dolgot áthelyeztek a Járvány után, de ez akkor is
meglepő. Jóval több annál, mintha pár dolgot átraktak volna. Hiszen az ott egy teljes szint.
Volt valami, amit nem mondhattam ki: Hogy a csudába nem tudtam én erről korábban?
Miért nem tanított meg rá Ősfő? Mindkét kérdésemre tudtam a választ. Azért, mert úgy
vélte, még nem állok készen. Van persze egy ennél lényegesen rosszabb lehetőség is.
Ősfő esetleg nem gondolja, hogy méltó vagyok megismerni a hajó titkait.
– A Járvány után nagyon sok dolgot megváltoztattak – magyarázta Orion. – Akkoriban
még nem vezették be az Ősfők rendszerét.
Ezzel legalább tisztában voltam. Mondjuk, mindenki tudott róla. Miután a Járvány
elpusztította a hajón élő emberek közel háromnegyed részét, a lélekszámunk több mint
háromezerről alig valamivel hétszáz fölé csökkent. A dolgok irányítását ekkor vette a
kezébe az első Ősfő. Megváltoztatta a társadalmunk felépítését, és azóta élhetünk ilyen
békés, alkotó munkával teli körülmények között. Az egymást követő szülemények során a
népességünk ismét elérte a kétezer főt. Új technológiai megoldásokat fejlesztettünk ki.
Feltaláltuk például a gravi-csöveket. Sikerült megtartanunk azt a békés társadalmat,
amelyről egykor a Járvány Ősfője álmodott.
Azt azonban nem tudtam, hogy milyen mértékben változtatta meg a hajót. Sejtelmem
sem volt arról, mit is jelentenek ezek a változások.
– Nem akarod tudni, mi van odalent? – kérdezte Orion, miközben a tekintetét nem vette
le a harmadik szintről. Mintha csak a saját gondolataimat öntötte volna szavakba. Bizony
ám. De még mennyire, hogy tudni akarom.
– Nézzük meg itt ezt a részt!
Félretoltam Oriont az utamból, és megérintettem a falon lógó képernyőt. Keresgélni
kezdtem. Csupán pár percet vett igénybe, és megtaláltam azt, amire kíváncsi voltam.
– Nézzük csak, mit raktak ide a tervezők – jelentettem ki, és diadalittasan
elvigyorodtam.
Ismét megjelent egy műszaki rajz a képernyőn. Ez lényegesen összetettebb volt annál,
mint amilyenek az előbb a hajó szintjeit ábrázolták. Összehúzott szemöldökkel
igyekeztem megkülönböztetni egymástól a vonalakat. Végigkövettem a csövek és az
elektromos vezetékek útját. Nehéz volt elkülöníteni őket a falaktól és az ajtóktól. Az ábra
elképesztően nagynak bizonyult. Vagy felnagyítom, és oldalra mozgatom, vagy
lekicsinyítem, és akkor meg a szememet meresztgethetem.
– Egy szót sem értek az egészből – csattantam fel végül égnek emelt kézzel.
– Én a felvonókkal kezdtem – figyelmeztetett Orion. Egy érintéssel arrébb húzta a
tervrajzot. Hirtelen rájöttem, melyik épületet látom magam előtt. Hiszen ez a Kórház! A
férfi a harmadik emeletre mutatott. – Ott van a második lift.
– Nem is létezik második lift! – nevettem.
Igencsak hosszú időt töltöttem a Kórházban, és ott bizony csupán egyetlen lift létezik.
– Az előcsarnok végében ott van a másik felvonó. A tervrajzok nem hazudnak.
– Azon a szinten az összes ajtót lezárták – vágtam rá.
Ezt tapasztalatból tudtam. Kivétel nélkül mindegyiket megpróbáltam kinyitni. És ezeket
a bejáratokat nem ám a biometrikus érzékelők segítségével zárták be! Hiszen akkor a
hüvelykujjam egyetlen érintésével kinyithattam volna őket. De nem ám. A fenti ajtókat
régimódi fémből készült nap-földi zárakkal látták el. Harley-val egyszer egy egész héten
át próbáltuk feltörni őket. Csak a végén Doki fülön csípett bennünket.
Orion megcsóválta a fejét.
– Az utolsó ajtó nincs bezárva. Az bizony nyitva van. Ott megtalálhatod a második
felvonót.
Újra elnevettem magam.
Az egyszerűen lehetetlen. Ha létezne a hajó titkos szintjére vezető elrejtett felvonó,
arról én igenis tudnék.
Orion töprengve nézett rám. Némaságában ott csengett a vád: Hogy a csudába lehetek
ebben ennyire biztos?
Már többször kiderült, hogy Ősfő bizonyos dolgokat eltitkol előlem. Lehet, hogy
mégiscsak létezik egy másik szint.
7. AMY
Hallottam valamit.
Egy reccsenés. Nyílik az ajtó. A hullaházi fiókom apró ajtaját kinyitották, és idebent
sokkal világosabb lett. Lepecsételt, szorosan lezárt szemhéjamon keresztül is érzékelem a
halvány fényt, valaki kihúzza az üvegkoporsómat.
Felemelkedem. Fagyott gyomromban olyan érzés támad, mintha felültettek volna egy
hintára. Megpróbálom megragadni ezt az érzést, elhitetni magammal, hogy tényleg
átéltem. Felnyitották a koporsóm fedelét? Hangokat hallok. Bizony, hangokat! A jégen
keresztül csak egész halkan jutnak el hozzám a szavak. De aztán egyre hangosabb a
beszéd! Nem csupán a jég rezeg körülöttem, hanem hangokat hallok. Emberek
beszélgetnek a közelemben!
– Csak még egy kicsit – mondja valaki, akinek a hangja Edre emlékeztetett.
– A jég gyorsan megolvad.
– Az ott a…
Nem értem a szavait. Hangos sustorgás támad körülöttem.
És elönt a meleg. Háromszázegy esztendő elteltével most először érzek meleget. Ez
bizony nem a jég. Különös, bizsergető érzés. Végigkaristolja bőrömön az
idegvégződéseket. Valósággal rám zúdul az az érzés, amiről azt gondoltam, örökre
elvesztettem. Meleg!
– Miért nem mozdul már meg? – kérdezi újra az első hang.
Most már nem a durva, nemtörődöm Edre emlékeztetett, hanem a barátságosabb
Hassanra.
– Adj hozzá több zselét!
Valamit beledörzsölnek a bőrömbe. Azon kapom magam, hogy három évszázad
elteltével valaki megérint. Lágy kezek masszírozzák hideg bőrömet. A krém leginkább az
Icy Hot fájdalomcsillapító kenőcsre emlékeztet. Akkor kenték be vele a térdemet, amikor
gólya koromban kificamítottam egy terepfutó versenyen. Olyan boldog voltam, hogy
majd’felrobbantam.
Na, és ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy nem tudok mosolyogni.
– Nem működik – hallatszik a barátságosabb hang. Szomorúnak tűnik. Levertnek.
– Próbáld meg…
– Nem. Nézd! Nem is lélegzik.
Csend.
Próbálom rávenni a tüdőmet, hogy szívja be a levegőt, a mellkasomat, hogy az élet
ritmusának engedve fel és le mozogjon.
Hideg dolgot szorítanak a bal mellemre. Soha többé nem akarok fázni.
– Nem ver a szíve.
Minden akaraterőmmel a szívemre összpontosítok. Dobogjál már, a rohadt életbe!
Dobog! De hát, hogyan parancsolhatnád meg a szívednek, hogy dobogjon? Mielőtt
lefagyasztottak, ugyanennyi erővel várhattam volna azt tőle, hogy ne dobogjon.
– Várjunk még.?
Igen! IGEN! Várjatok, mindjárt jövök. Csak adjatok még egy kis időt, hogy felolvadjak!
Akkor majd kiszállok a jég alól, és újra élni fogok. Én leszek a ti fagyott főnixetek. Csak
adjatok esélyt nekem!
– Á, dehogy.
Meg kell szólalnom! Mindenemmel a számra összpontosítok. Gyerünk ajkak,
megmozdulni! Beszélj, kiabálj… sikolts!
– Tegyük vissza!
Az asztal meggörbül, ahogy ismét felkerül rám a tető súlya. A gyomrom megrándul,
ahogy visszatolnak a hullaházba.
Az ajtó egy kattanással bezáródik.
Sikítani akarok, de nem tudok.
Mert ez az egész nem is igaz.
Csak egy újabb rémálom.
8. KOROS
Doki a Kórház előcsarnokában segített az egyik nővérnek egy idős férfit a
fogadópulthoz támogatni, ahol egy másik nővér felvette az adatait. Amikor Doki észrevett,
elindult felém.
– Láttad Harley-t? – kérdezte.
– Nem – feleltem.
Önkéntelenül elmosolyodtam. Harley sportot űz abból, hogy lelépjen Doki elől,
valahányszor be kell venni a gyógyszereit.
Az idősebb férfi beletúrt sűrű hajába. Savanyú képet vágott, amikor észrevette, hogy
vigyorgok.
– Ezen nincs semmi nevetnivaló. Harley-nak rendszeresen be kéne vennie a
gyógyszerét.
Igyekeztem komoly arcot vágni. Harley néha tényleg elkomorodik, és olyankor elég
zabolátlanul viselkedik. Én azonban úgy véltem, hogy a hangulatingadozásai elsősorban a
művészi tehetségével álltak kapcsolatban és nem azzal, hogy bolond, bármit is gondoljon
Doki erről. Ezenfelül pedig Harley a legjobb barátom. Eszem ágában sincs beköpni
Dokinak.
– Nem akarok felmenni! – kiabálta a pult előtt álló idős férfi. Doki megpördült. A
vénség lerázta magáról a segítőkész nővér kezét, és közelebb hajolt a recepciós irányába. –
Nem kínyszeríthettök rá! Én aztán nem fogok befekünni a Kó’ház ágyába. Nem vagyok én
betög!
A váratlan érzelmi kitörés miatt erős köhögési roham tört rá. A szájából kifröccsenő
nyállal beborította a padlót.
– Ugyan már, tessék megnyugodni – szólt rá Doki, és odasietett az öreghez.
A hályogos szemű vénség az orvos felé fordult.
– Hol van a feleségem? Itt van bent?
– Steela asszony nincs idebent – válaszolta Doki, és a kezét az öreg karjára tette.
– Ő nem beteg. Te vagy az.
– Nem vagyok beteg – bömbölte a vénség, ám alighogy kimondta ezeket a szavakat,
valósággal üvegessé vált a tekintete.
Megnyugodott a légzése, és megroggyant a lába, mintha nem bírná a ruhája súlyát.
Amikor Doki arrébb lépett, egyből felfedeztem a furcsa viselkedés okát. Az előbb az öreg
karjára nyomott egy meditapaszt. A levendulaillatú ragadós szövetdarabka azonnal
kifejtette a hatását. Az idős férfi meghunyászkodott és megnyugodott.
Doki diadalittasan rám vigyorgott, miközben segített a betegnek beülni egy kerekes
székbe. Az ápolónő eltolta a felvonó felé. Nagyot nyeltem. Doki amúgy tisztességes fickó,
de valamiért azt hiszi, hogy gyógyszerekkel mindent meg lehet oldani. Nagyon nem
szereti az érzelmeket. Utálja mindet. Azt szereti, ha az élet csendben, rendezetten megy a
maga útján.
Ez az oka annak, hogy olyan rohadt közel áll Ősfőhöz. Tök egyformán gondolkodnak.
– Na és, mi szél hozott erre? – kérdezte tőlem, miután a vénséget sikeresen
bezsuppolták a liftbe, és útra kelt, hogy megkezdődjön a kezelése.
Zavartan toporogtam a sima, csempével borított padlón. Eszem ágában sem volt az
orrára kötni, hogy meg akarom nézni a harmadik emeleti titkos liftet. Igazából magam sem
voltam biztos a szándékomban. Hiszek annyira Orionnak, hogy utánanézzek?
– Azért jöttem, hogy bekukkantsak Harley-hoz – nyögtem ki végül.
Doki savanyú képpel nézett rám.
– Ha megtalálod, egyből küldd ide hozzám! Már rég be kellett volna vennie a
gyógyszereit.
A recepciós pulton álló órára pillantott.
– Ami azt illeti, te bevetted már a tieidet?
Elpirultam. Cseppet sem vagyok büszke arra, hogy egy évig itt kellett élnem a második
emeleten, a Kóterban. Ott tartják az elmebajjal küszködő betegeket. Azt hiszem, attól
készültem ki, hogy a táplálók között éltem. Kicsi koromban nem okozott gondot a
közelségük, ám ahogy cseperedtem, egyre inkább éreztem, hogy menynyire eltérek a
többiektől. Egyszerűen nem bírtam rávenni magamat arra, hogy annyira érdekeljen a
termés vagy a sok tehén, mint őket.
(Emlékszem, amikor Doki először adta be az elmémre ható különféle gyógyszereket,
megkérdeztem tőle, hogy ezekkel együtt lehet-e belőlem Koros. Hiszen nyugtatókat kellett
szednem! Egy évet töltöttem a Kóterban! Készen álltam arra, hogy lemondjak a nagy
megtiszteltetésről. Csak hát, Doki meg Ősfő nem engedte.)
– Reggel bevettem – dadogtam vörös arccal.
Erősen reméltem, hogy a pult mögött ülő nővér nem hallotta a hangomat. Mit
gondolhatna arról, hogy az emberek majdani vezetőjének nyugtatókat kell szednie?
Doki szúrós szemmel nézett végig rajtam.
– Van valami baj? – kérdezte.
Ősfő hazudott nekem a csillagokkal kapcsolatban, és lehet, hogy a hajónak van még egy
titkos szintje is. Még magamnak sem merem beismerni, hogy Orion mennyire hasonlít
rám, de persze nem, nincsen semmi baj. Ha ugyanis Doki azt gondolná, hogy akárcsak a
legcsekélyebb nehézség is jelentkezik, még több orvosságot nyomna belém. Megráztam a
fejemet.
Nem igazán hitt nekem.
– Tudom, hogy milyen nehéz ez neked. Más vagy, mint a többiek.
– Annyira azért nem.
– Dehogynem. És ezzel te is épp eléggé tisztában vagy.
Megvontam a vállamat. Az üres lift ekkor ért vissza az előcsarnokba. Elindultam felé.
Doki szerencsére hagyta, hogy lelépjek.
A felvonóban a kezem megdermedt a négyes számú gomb fölött. Leengedtem, és
megérintettem a hármast. Ha Harley tényleg elsunnyogta a gyógyszereit, akkor lehet, hogy
be kéne néznem hozzá, mielőtt elindulok, hogy megkeressem azt a titokzatos második
liftet.
Amint a lift mozgásba lendült, egyből jobb kedvem lett. Eltekintve Dokitól, a Kóter az
egyik kedvenc helyem. Ott van az összes barátom. A felvonó remegve megállt, az ajtó
szétnyílt, és feltárult előttem a második emelet társalkodója. Fülig érő szájjal vigyorogtam.
Kevés olyan hely van ezen a hajón, ahol annyira otthon érezném magamat, mint a
Kóterban. Akkor is, ha itt mindenki bolond.
Festék fröccsent az ingem ujjára. Felemeltem a fejemet, és láttam, hogy Harley
nekitámadt egy vászonnak. Akkora lendülettel mozgatta az ecsetet, hogy az túlszaladt a
vászon szélén. Ahol ült, mindent összefröcskölt piros és kék festékkel.
– Helló, Harley! – köszöntöttem. – Doki már keres.
– Nem volt még időm rá – vetett rám egy gyors pillantást két ecsetvonás között. –
Amúgy meg 49 és 267.
Visszafordult a vászon irányába, és ismét vadul mozgatta az ecsetjét. Savanyúan
elmosolyodtam. Ha valaki, Harley egészen pontosan meg tudja mondani, hogy mikor ér
célba az űrhajónk. A legtöbb ember – vagyis a Kóter legtöbb lakója – nagyon is fejben
tartja, hogy mennyi ideig tart még az utazás, ám én le merem fogadni, hogy Harley nem
csupán az évek számát (49), meg a napokat (267) tudja pontosan, hanem a hátra lévő
perceket és másodperceket is.
Ügyesen elkerülve a festékzáport, mögé kerültem, hogy meglessem, mit fest. A
ragyogóan kék tengerben egy díszponty lebegett. A hal pikkelyein villodzó fény összefolyt
a vízfelszín tündöklésével, mintha az állat a víz része lenne, a víz pedig a halé. Harley
egészen elképesztő színeket használt. Másnak ezek eszébe sem jutnának. A ponty szeme
ragyogóan zöld volt. Szinte sárgás. Mintha a jádéban arany örvény támadt volna. A
pikkelyei is tündökölve ragyogtak, ám mindegyiket vérvörös vonal szegélyezte, amiről azt
hinném, hogy élesen elkülönül majd a világosabb színektől. Hát, nem ez volt a helyzet. A
vöröstől az egész még élethűbbnek tűnt. Valahogy úgy éreztem, hogy a víz mindjárt
kiömlik a vászonról, és a hal elúszik a lábunk mellett.
– Nagyon klassz – mondtam Harley-nak egy hosszú pillanat után. – De komolyan.
Rohadt jó.
A barátom felmordult. Most éppen rájött a festési mánia, és ilyenkor nincs sok értelme
beszélgetéssel próbálkozni. Dokira kutya kemény feladat vár, ha be akarja adni a
gyógyszereit, amikor majd elkerülhetetlen módon megtalálja.
Körülöttem visszafogottan ugyan, de a káosz uralkodott. A társalgót majd szétvetette az
alkotóerő és a művészi képzelet. Nagyon kellemes ám itt lógni egy darabig. Kivéve
olyankor, amikor mindenkit leköt a saját művészete. Kezdtem úgy érezni, hogy pofátlan
vagyok, amiért ott bénázok közöttük, miközben valamennyi jelenlevő nyakig merült a
munkájába.
– Na, szia! – kiáltottam, de Harley nem is figyelt rám.
Éreztem, ahogy a gyomromba belemar a lelkiismeret-furdalás, amikor visszaszálltam a
felvonóba, és elindultam a harmadik emelet felé. Ősfő azt akarta, hogy kiderítsem a
széthúzás harmadik okát. Egyértelműnek tűnt, hogy egészen máson dolgozom.
De hát, a hazugság is széthúzáshoz vezethet, gondoltam komoran, miközben kinyílt az
ajtó.
Csend fogadott a harmadikon. Elsétáltam a kétoldalt sorakozó ajtók között. A helyiség
túlsó vége felé tartottam. A kilincsre tettem a kezemet. Biztos voltam benne, hogy zárva
lesz. A harmadik emeleten zárva tartották az összes ajtót. Jártam már itt korábban is, és
kipróbáltam valamennyit. A kilincs azonban elfordult a kezemben. Pontosan úgy, ahogy
Orion megjósolta. A parányi kamrában csupán egy íróasztalt, egy fémdobozt és a
túloldalon…
…egy másik liftet láttam.
A hívógomb fölött ott volt a biometrikus érzékelő. Félig-meddig arra számítottam, hogy
zárolták a hozzáférésemet. Ősfő nem engedte meg, hogy bemenjek a lakosztályába vagy a
hajtómű csarnokába az Irányító-szinten. Igaz ugyan, hogy a hajó többi részéhez szabad
hozzáférésem volt. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy Ősfő innen is kitiltana, ha tudná,
hogy itt járok. Amikor azonban végighúztam a hüvelykujjamat az érzékelőn, a két
ajtószárny azonnal oldalra siklott.
Öt nyomógombot vettem észre. Minden emeletnek volt egy, és az utolsóra egy nagy Ó
betűt írtak. Ó betűt? Minek lehet a rövidítése az Ó? Felidéztem magam előtt a vázlatot,
amit Orion mutatott. Volt azon egy „Óvóhely” nevű rész is. A lift azonban nem oda ment.
A túlsó vége a „Raktár – fontos” jelzéssel ellátott helyiségben volt. A hüvelykujjammal
megérintettem a legalsó gombot. Nem nyomtam meg, csak kitapintottam a kerek betűt.
Hogy a csudában lehet itt egy titkos lift? Miként létezhet még egy szint a hajón?
Előrehajoltam. Teljes testsúlyommal ránehezedtem a gombra. Az ajtószárnyak
bezáródtak.
Fölöttük az apró lámpa minden emeletnél megvillant. A második. Az első. A földszint.
Kialudt a fény. Már a földszint alatt jártam. És egyre süllyedtem. Számolni kezdtem a
másodperceket. Az ajtó melletti nyomógombok felé fordultam, de az Ó betűvel jelzett
még nem villant fel, a lift meg csak süllyedt. Kétszer olyan sokáig tartott, mint amikor a
Kórház egyik emeletéről mentem a következőre… Háromszor olyan sokáig. Végül már
egy egész perc eltelt. Tulajdonképpen, milyen nagy is az Isten Áldása? A felvonó enyhe
döccenéssel megállt.
Széthúzódtak az ajtószárnyak.
Vettem egy mély lélegzetet, azután kiléptem arra a szintre, amelyik igazából nem is
létezhetne. Körbeölelt a sötétség.
– Világítás – szóltam, és megnyomtam a tele-gyöngyöm.
Semmi nem történt.
A hátam mögött bezáródott a lift ajtaja. Elzárta előlem a felvonó halvány ragyogását. A
kezemmel kitapogattam a falat, mert nem akartam elveszni. Ujjaim ekkor érintették meg a
kiálló műanyagdarabot.
Először egy remegve világító égő gyulladt fel, aztán még egy, és még egy és még
rengeteg. Mintha dominók hosszú sora dőlt volna el a mennyezeten. Hűha!
Lámpakapcsoló. Eddig ilyesmit csak a liffyken és a Nap-Földet bemutató képfelvételeken
láttam. A hajót nem sokkal a Járvány előtt állították át a tele-gyöngyös irányításra.
Hú, jókora hodályba kerültem! Szokatlanul nagy. Igazából a megtartók szintjére
emlékeztetett. Az is ilyen üres terem, ahol senki sincs, és ez is elég nagy ahhoz, hogy
mindenki elférjen benne, ha az emberek közvetlenül egymás mellé állnának. Pont olyan,
mint a Nagycsarnok. Bal kéz felől egy zárt ajtót találtam, jobbra pedig egy folyosó ágazott
el. Mindent fém borított. Semmi sem enyhítette a szögletes sarkokat. Eltekintve attól,
hogy milyen hatalmas ez a csarnok, az alakját igen különösnek találtam. A falak enyhe
ívben törtek felfelé. Mintha egy hatalmas tojásban lennék. A mennyezet ívelt kupolára
emlékeztetett. El sem tudtam képzelni, miért választottak boltíves megoldást. Fölötte a
Tápláló-szint alapja vízszintes volt. Utána viszont felfedeztem az ívelő falból kibukkanó
vastag vascsöveket is.
A hatalmas csarnok falait számtalan parányi fémajtócska fedte. A régi nap-földi
könyvespolcokra emlékeztetett, amelyeket a Feljegyzések Csarnokának hátsó, a táplálók
elől elzárt részében láttam. Világosan felismertem a sorokat. Mintha azt akarták volna,
hogy végigsétáljak előttük. Nem tudhattam viszont, hogy mi rejtőzik az erős zsanérokra
szerelt parányi, négyszögletes ajtók mögött. Idelent hidegebb volt a levegő, és a falakból
nyugalom áradt. Mintha ezen a helyen csupán suttogva lenne szabad beszélni. Helytelen
lett volna sok embert leengedni ide.
Elindultam a legközelebbi folyosón. Két oldalról parányi ajtók vettek körül. Számok
voltak rajtuk. Ügyetlenül, fehér festékkel írták oda őket. Minden ajtó alsó részében
aprócska, fekvő téglalapokat fedeztem fel. Hunyorogva megnéztem őket magamnak. Ezek
bizony zászlók. Legalább féltucatnyi nap-földi ország zászlaja. A zászlók sorának
legvégén négy betűt metszettek a fémbe: PMSZ. Ugyanezt a feliratot láttam a csillagokat
ábrázoló ernyőn is. Nagyon régi itt minden. Még a hajó építésekor alakították ki ezt a
szintet. Megérintettem az egyik ajtót. A 34-est. El akartam fordítani a vastag fogantyút,
amikor hirtelen a szemem sarkából felfigyeltem valami vörösre.
Az egyik ajtó már nyitva állt. Akár egy nyelv, jókora fémállvány lógott ki belőle. Az
állványon keskeny, átlátszó láda feküdt. Fagyott víz volt benne. Az egész kékesen
csillogott. A jég ölelésében pedig ugyanolyan némán és mozdulatlanul, mint amilyen ez az
egész csarnok volt, egy lány lebegett.
A haja látványa miatt lendültem mozgásba. Annyira vörös volt. Eddig csupán a képeken
láttam vörös hajú embereket. A feljegyzések nem tudták visszaadni a jégben tekergőző,
ragyogó fürtök elevenségét. Harley annak idején ellopott egy könyvet a Feljegyzések
Csarnokából. A festészetről szólt. Volt benne egy sorozat, ami szalmakazlakat ábrázolt. A
képek különböző napszakokban készültek. A barátom megmutatta az utolsó szalmakazlat.
Hó borította és valósággal ragyogott rajta a napnyugta fénye. Harley szinte megkergült
tőle. Azt mondta, hogy a művész lenyűgözően adta vissza ecsetjével a különböző
fényviszonyokat. Én erre azt feleltem, hogy micsoda ostobaság, hiszen a fény az vagy van,
vagy nincs. Mire a cimborám rávágta, hogy én vagyok ostoba, mivel a Nap-Földön olyan
dolgok is léteztek, mint a napkelte meg a napnyugta. A Nap ugyanis úgy mozgott, mint
valami élőlény. Még csak nem is hasonlított erre a túlértékelt keltető lámpára itt, a
magasban.
A lány haja sokkal jobban ragyogott, mint annak a művésznek a képén a Nap-Föld
napsugarai, pedig Harley szerint az az ember minden idők legzseniálisabb alkotója
lehetett.
Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a lányt fogva tartó üveget. Ekkor jöttem rá,
hogy mennyire hideg van. A lélegzetem apró párafelhővé változott. Az ujjam hegye
odatapadt az üveghez.
A lebegő alakot bámultam. Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörűséget.
Ugyanakkor nagyon különösnek tűnt. Sápadt bőre szinte már áttetszőén fehér volt. Nem
hittem, hogy ennek csupán a jég érintése lenne az oka. A szíve fölött az üvegláda tetejére
tettem a tenyerem. A bőröm sötét árnyékként élesen elütött a lány ragyogásától.
Az ismeretlen egész más fajtához tartozott, mint én. Az Isten Áldása egyetlen utasára
sem hasonlított. Más volt a bőre, a haja és az életkora… pont olyan idős volt, mint én!Ami
pedig az alakját illeti… A fekvő alak alacsony, de karcsú volt. Lenyűgözve bámultam a
keble és a csípője igézőén gömbölyded vonalait.
Hogyan illeszkedhetne be egy ilyen lány a tökéletesen békés egyformaság világába?
Hiszen Ősfő szerint az egyformaság biztosítja a békét.
Valósággal faltam a tekintetemmel. Pillantásom visszatért a keblére. Azon a helyen
kicsit párás lett az üveg. Mintha csak gúnyolódna velem a jég. De így is elég jól láttam,
hogy tudjam, milyen gyönyörű az a domborulat. Nem számított, hogy megfagyott.
Elképzeltem, milyen lenne, ha felmelegedne…
– Koros!
Elugrottam az átlátszó ládától. Legalább annyira megijedtem, mintha a benne fekvő
szépség váratlanul felébredt volna.
Csak Doki volt az.
– Te meg mit művelsz idelent? És hogy a csudába jöttél le? – kiáltott, aztán elhallgatott.
– Honnan a pokolból tudsz arról, hogy létezik ez a hely?
– A lifttel jöttem – válaszoltam.
Próbáltam nyugodtnak tűnni, de a szívem vadul dobogott.
– Nem lett volna szabad lejönnöd ide – mérgelődött. Megérintette a bal füle mögött a
tele-gyöngy gombját. – Hívás: Ősfő.
– Ne! Ne hívd Ősfőt! Már megyek is! – kiáltottam, pedig nem akartam elmenni innen.
Tovább akartam bámulni a lányt, akinek a hajában a napnyugta ragyogott. Doki
azonban megrázta a fejét.
– Veszélyes ám idelent. Ha megérinted azokat a gombokat, akár fel is ébresztheted –
biccentett a fagyott lány feje fölé szerelt apró, fekete dobozka felé.
A kapcsolókra néztem. A doboz egészen egyszerűnek tűnt. Legfelül három gombot
láttam: ELEKTROMOS IMPULZUS, ADATOK ELLENŐRZÉSE és egy átlátszó
műanyag fedő alatt, amelyik mellé ujjlenyomat-érzékelőt szereltek, észrevettem a sárga
gombot is. Ehhez ezt írták: ÉBRESZTÉS. A dobozból kábelek vezettek az üvegládába.
Tekintetem végigsiklott az ismeretlen tökéletes alakú, cseresznyepiros szájában eltűnő
csöveken.
– Nem nyúlok hozzá – bizonygattam, de Doki már elfordult tőlem.
– Koros itt van lent – jelentette, és én tudtam, hogy azokat a szavakat nem nekem
szánja, hanem Ősfőnek, akit felhívott a tele-gyönggyel.
– Igen – folytatta Doki, aztán elhallgatott. Felcsattant. – Honnan a francból tudhatnám?
Ismét felém fordult. Utoljára akkor nézett rám ilyen jéghideg, tapogatózó pillantással,
amikor még a betege voltam. Megérintette a gyöngyöt, és Ősfő kilépett a vonalból.
Tisztában voltam vele, hogy a hajó ura nemsokára felbukkan idelent, hogy
visszarángasson az Oktatási Központba.
– Ki ez a lány? – kérdeztem.
Mindent tudni akartam róla. Gyorsan, amíg módomban állt kérdezősködni. Doki
összevonta a szemöldökét, majd komor arccal lehajolt és megnézte a fémajtót.
– A42-es. Ma a negyveneseket vizsgáltam meg. Csupán rájuk néztem, hogy minden
rendben van-e.
Megrázta a fejét.
– Csak akkor kellett volna felmennem a kórterembe, miután itt lent mindennel
elkészültem – mormogta halkan.
– A negyveneseket?
– Mindenkinek száma van – nézett rám az orvos.
– Világos, azt én is látom – vágtam rá, miközben igyekeztem nem kimutatni az
ingerültségemet. – De ez mit jelent? Miért vannak idelent beszámozott ajtók és
lefagyasztott emberek?
Doki a ragyogó hajú lányt nézte.
– Ezt inkább Ősfőtől kérdezd!
– De én tőled kérdezem.
– Ha megmondod, hogy jöttél le ide, akkor válaszolok – fordult felém az orvos. –
Ahhoz a lifthez több ajtó is vezet, de mindegyik zárva van.
– Kivéve a harmadikon – feleltem. – Az nyitva volt.
– Te pedig teljesen véletlenül észrevetted, hogy a harmadik emeleten nem zárták be az
ajtót – nézett rám résnyire szűkült szemmel.
Csak rövid ideig haboztam.
– A Feljegyzések Csarnokában rábukkantam a hajó néhány tervrajzára. Akkor vettem
észre a második felvonót.
Eszem ágában sem volt beköpni Oriont. Nem az ő hibája, hogy lebuktam.
Láttam, hogy a Dokinak nagyon jár az agya. Az arca teljesen kifejezéstelenné vált.
– Szóval, akkor ki ő valójában? – kérdeztem, és újra a lányt néztem.
Doki elfordult az ismeretlen üvegládájától, hogy odamenjen a túlsó fal mellett álló
íróasztalhoz, ahonnan magához vett egy liffyt. Végighúzta az ujját az érzékelőn, és
megnyitott egy programot. Beírta a jelszót, majd a mutatóujját rányomta egy leolvasó
négyszögre. Utána egy ujjal számokat ütögetett be.
– A 42-es. Igen, a 42-es. Ó! Nem lényeges.
– Hogy mi van? – méltatlankodtam, miközben leguggoltam, hogy az arcom egy szintre
kerüljön a lány arcával. Olyan volt a haja, mintha valaki sárga, narancssárga és piros tintát
öntött volna egy pohár vízbe. A hajszálak minden irányba lebegtek. Mintha színes fény
ömlött volna ki a fejéből. Ahol elérték az üvegfalat, ott göndör csigákban elindultak
felfelé. Hogy a csudába lehet azt mondani valakiről, akinek olyan a haja, mint a
napnyugta, hogy nem lényeges?
– Úgy tűnik, hogy a szülei rendkívüli kérelmet nyújtottak be azért, hogy ő is itt lehessen
– folytatta az orvos, miközben továbbgörgette az információt. – Meglehetősen fontos
személyiségek. Az anyja vezető beosztású biomérnök, az apja pedig igen magas pozíciót
tölt be a katonai rangsorban. Szerencsés lányka. Nagyon kevés lényegtelen személyt
engedtek a fedélzetre. Kicsi a rakterületünk.
Pislogva néztem rá. Ez a lány csomagnak számít? Nem lényeges szállítmánynak?
– De mit keres itt? És egyáltalán, miért van itt ez a rengeteg ember? Miért van ez a szint
tele lefagyasztott testekkel?
Doki letette a liffyt.
– Ezt majd Ősfőtől kérdezd!
– Nem igazán hiszem, hogy bízhatok benne – suttogtam a napsugár hajú lánynak.
Doki nem is hallotta meg.
Vajon milyen lehet a szeme színe? Hunyorogva igyekeztem keresztüllátni a jégen.
Láttam ám, hogy a szempillái hosszúak és vörösessárga színűek. Basszus! Nem is tudtam,
hogy létezik ilyen színű szempilla! A lány szeme zárva volt. Nekem meg csak az járt az
eszemben, hogy ha egy lány bőre ennyire sápadt, a haja meg ennyire vörös és a
szempilláján a napsugár ragyog, akkor ki tudná megmondani, hogy milyen színű a szeme?
– Koros!
Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Ősfő szólított meg. Ennek ellenére
megfordultam. Egyik kezem továbbra is a lány ládájára simult, mintha így meg tudnám
védeni Ősfő figyelmétől.
– Hogy jöttél le ide? – förmedt rám az ősz hajú férfi.
Dühös volt, de talán nem rám. Mielőtt megszólalhattam volna, Doki válaszolt:
– Azt hiszem, nyitva felejtettem az ajtót. Elterelte a figyelmemet, amikor az egyik nővér
nem találta meg a gyógyszeres kezelésre váró betegeink egyikét. Óvatlan voltam.
Ez ám a kicseszett nagy hazugság! Pontosan tudtam, hogy Doki nem hagyta nyitva a
harmadikon az ajtót. Hiszen fogalma sem volt arról, hogy azon jöttem le ide. Ennek
ellenére lélekben fejet hajtottam előtte. Igen nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki
hazudni merjen Ősfőnek.
– Gyere! – szólt rám a mesterem.
– Tudni akarom, miért van itt a lány. Meg az a rengeteg fagyasztott ember –
válaszoltam. – Mi ennek az értelme? Hogy kerültek ide? És ő miért annyira más, mint a
többiek?
Ősfő jéghideg tekintete megállapodott a napnyugta hajú lányon. Utána lassan
visszafordult felém.
– Azért tűnik annyira különösnek, mert a Nap-Földön született – válaszolta végül. –
Mindenki, aki itt van. Most pedig gyere!
– De hát…
– Gyere!
Elfordult, és határozottan elindult a felvonó felé. Gyors léptekkel haladt, ökölbe
szorított kezét rászorította a sérült lába oldalán a csípőjére.
Mint mindig, most is engedelmesen a nyomába eredtem.
9. AMY
Aztán ott vannak még az álmok.
Csodálatos álmok. Gyönyörű álmok. Egy új világról álmodtam.
Nem tudtam, hogy milyen lesz majd ott. Senki nem tudta. De a rémálmok csak a
legritkább esetben érintették az új világot, így az elmémben az a hely mindig is igazi
paradicsom volt.
A nagyanyám palacsintát sütött a konyhában. Sosem feledkezett meg arról, hogy néhány
csepp édes szirupot keverjen a tésztába, így a konyhát azonnal belengte az otthon ragadós,
édes illata.
Nagymama felnézett, és rám mosolygott…
Ezen a ponton néha kizökkentem az álomból. Nem akadt olyan látomásom, amelyik
nehezebben hihető lenne annál, hogy újra itt van velem a nagymamám…
Elmosolyodott, amitől eltűnt az összes ránc az arcán.
– Induljunk! – kiáltotta apu.
Tréningruhát viselt. Kis ideig helyben futott, miközben edzőcipője halkan nyikorgott a
linóleumon. Aztán anyu is odaszaladt hozzá. Rövidnadrág és sportmelltartó volt rajta…
Néha ezen a ponton foszlott semmivé az álom, mivel anyu sohasem kísért el futni.
Mindig csak apuval mentünk…
Ez meg mi volt?
…találkoztunk. Olyan hangosan bömbölt a buli zenéje, hogy a talpunk alatt remegett a
parketta. Magas sarkú cipőben magasabb voltam Jasonnél, ám most nem volt rajtam cipő.
A hűvös fű valósággal felüdítette fáradt talpamat, és felemelt fejjel belenéztem a fiú
szemébe.
Megmozdultam?
Valami történik.
Nem, nem, nem. Semmi sem történik. Soha semmi nem történik. Ez már megint csak az a
rémálom. Ugyanaz, mint korábban. Ed és Hassan mindjárt felolvaszt. Én pedig olyan
leszek, mint most. Ők viszont visszadobnak a jég közé. Vagy lezuhan az űrhajó. Én pedig
örökre a koporsóm foglya leszek. Sohasem fognak felolvasztani. Persze lehet, hogy most
az a rémálom jön, amelyikben…
Pufff.
…elfelejtenek felolvasztani. A hajó földet ér, és mindenki annyira boldog meg izgatott,
hogy engem csak úgy itt felejtenek és…
Klikk.
Nem. Egyáltalán nem hallottam, hogy klikk. Egyáltalán nem remegett mega jég a
csattanástól. Semmi ilyesmi nem történt. Csak a rémálmok… Újabb rémálom. Ilyen
egyszerű az egész.
Ha képes volnék rá, most szarosan bezárnám a szememet. Ehelyett megpróbálok
összpontosítani. Pontosan ugyanazt a módszert követem, mint amikor alaposabban is meg
akartam nézni magamnak valamit, amit közvetlenül az orrom elé tartottak. Az emlékeimre
akarok összpontosítani. Az emlékek mindig elpusztították a rémálmokat.
Lelki szemeim előtt képek villannak fel. Egymást követik az emlékek. Itt mosta Grand
Canyonban túrázunk. Most meg a középiskolai osztályommal elmentünk a tengerpartra.
Kis kölyökként tornázom. Életemben először autót vezetek. Utána jött az a rész, ahol
csúnyán megkarcoltam a kocsit (ez a kettő ugyanazon a napon történt). Apu kiabálni
kezdett velem, de aztán kaptam jégkrémet, és a kisujjunkat összeakasztva megígértük
egymásnak, hogy a balesetről nem mesélünk anyunak. Anyuval és nagymamával
karácsonykor süteményt készítünk. Nagymama egy évvel később beköltözött az öregek
otthonába. Itt meg éppen kint futok a szabadban. Most maratoni edzésre készülök.
Ó, istenem!
Bummm.
A szívem.
Bummm-bummm.
Ősfő kitépte a kezemből a liffyt. Ujja egyetlen simítása elég volt ahhoz, hogy
elsötétüljön a képernyő.
– Inkább figyelnél! – vicsorgott rám.
Dühös mozdulattal Doki felé biccentett. Az orvos ekkor érte el a csövek végét. A halott
szájából parányi elektronikus egység került elő. A holttest még mélyebbre süllyedt a
dermesztő folyadékban.
– Igen? – kérdezte Ősfő. – Meghibásodás? Már megint?
– Várj egy percet! – felelte Doki az elektronikus dobozka fölé hajolva.
Megnyomott egy gombot, mire feltárult egy ajtó. Parányi, kerek fémtárgyat húzott elő
belőle. Ősfő odaadta Dokinak a liffyt, amit az előbb elvett tőlem, az orvos pedig
belehelyezte a számítógépes chipet.
– Szóval?
– …kikapcsolták – felelte a férfi színtelen hangon.
– Kikapcsolták?
– Ti meg mégis miről beszéltek? – kérdeztem.
– Hát erről – mutatott Doki az üvegkoporsó fejrésze közelében villogó fekete dobozra.
A lámpák vörös fénnyel ragyogtak. – Valaki felnyitotta a fedőt, és átállította a kapcsolót. –
Ősfő felé pillantott. – Olyan valaki, akinek van hozzáférése.
– Szándékosan csinálták? – kérdeztem, pedig akkor már sejtettem a választ.
Doki gyilkos pillantását látva nagyon reméltem, hogy a szemében lángoló harag nem
nekem szólt.
– Valaki lejött ide. Kihúzta ezt a fiókot, átállította a kapcsolót, aztán kisétált innen. A
fagyasztófolyadék megolvadt. Aki ezt tette, egyszerűen arrébb sétált, miközben a
tartályban fekvő férfi lassan magához tért, de csak azért, hogy ugyanilyen lassan
meghaljon. Belefulladt a saját folyadékába.
Szerettem volna elfordulni Dokitól, de ki másra nézhettem volna? Ősfőre, akinek
irtózatos harag tombolt a kőmerev arca mögött? Vagy a kék pöttyökkel teli
fagyasztófolyadék mélyén dermedt tekintettel bámuló halottra?
– Mégis, ki tenne ilyet? – tudakoltam.
– Ki az, aki képes ilyesmire? – mordult el Ősfő.
Mély hangja ugyanolyan visszhangokat vetett a hátam mögött, mint a
laboratóriumokban használt centrifugák bömbölése.
– Alig valaki tud erről a szintről – magyarázta Doki.
Elfordult, ám én azonnal észrevettem, ahogy máris magára ölti a szakmai nyugalom és
megközelíthetetlenség álarcát. Akkor viselkedett ilyen hűvös, megfontolt tudósként és
orvosként, amikor körbement a Kóterban, és megvizsgálta a beutaltakat. Olyankor ennyire
hűvös és számító a pillantása. Előbb rám, aztán Ősfőre nézett.
– Vagyunk ugye, mi, meg néhányan a tudósok közül. Azok, akik a… – elakadt a hangja,
és a tekintete Ősfőről rám villant.
– …másik laboratóriumban dolgoznak, természetesen tudnak róla.
Milyen másik laboratórium, gondoltam, és ingerült pillantást vetettem Dokira.
Ráharaptam a nyelvemre. Megfontoltan kellett viselkednem, különben ezek itt semmit
sem fognak elmondani.
– De miért? – kérdeztem inkább ahelyett, hogy a másik laboratóriumról tudakozódtam
volna. – Kit érdekel az, hogy ki tud erről a helyről? Mégis, miért akarna bárki is ilyesmit
tenni? Miért gyilkolna meg szándékosan egy lefagyasztott embert?
Csend.
Végül hideg és félelmetes hangon Ősfő szólalt meg:
– Nem számít, hogy miért történt ez. Az a fontos, hogy megtaláljuk a tettest. Utána
pedig el kell távolítani.
– De hát…
Doki váratlanul odalépett elém, és néhány lépéssel arrébb vonszolta Ősfőt.
– Esküdj meg! – sziszegte. – Esküdj meg arra, hogy ez nem valami háborodott teszt,
amit Koros számára találtál ki!
Ősfő lapos, undorodó pillantást vetett az orvosra, mintha már a puszta feltételezés is
sértené.
Viszont néma maradt.
– Na, tüntessük el! – fordult utána felém.
Dokit félrelökve csinált valamit az asztal melletti tolózárral, amit addig észre sem
vettem, s az asztal eltávolodott a halott férfi dobozát korábban eltakaró ajtó alól. Ősfő
megragadta a végét, és tolni kezdte a folyosón. Lépéseinek ütemében az üvegtartályban
mozgásba lendült a folyadék. Az előre-hátra hullámzó víz csillogó tócsákat hagyott maga
után a földön. Nemcsak Ősfő lépéseit hallottam, de a halk puff, loccs, puff zaját is.
Tudtam, hogy a holttest csapkodja az üveget. A folyadék letompította a hangokat.
– Gyere! – szólt rám Doki.
Úgy indultunk el az apró, kék tócsák mellett, mint a Nap-Föld gyermekei a
kenyérmorzsák nyomában, abban a mesében.
Rengeteg parányi ajtó mellett haladtunk el. Utána három sor keskeny fémszekrény
következett. Mindegyiknek egyszerű biztonsági zár zárta az ajtaját. Eztán falra szerelt
táblák következtek. Papírokat és diagramokat láttam rajtuk. Egy folyosón folytattuk az
utunkat, aminek a túlsó végén zsilipajtót fedeztem fel. A vastag fémet tompa, sárga színűre
festették. Középen vastag üvegből készült kerek ablak látszott.
Igencsak régimódi zárat találtam rajta. Nem ujjlenyomattal, hanem nyomógombokkal
működött. Alighanem akkor került ide, amikor a hajót építették. Az évek során rengeteg
mindent továbbfejlesztettünk. Figyeltem, ahogy Ősfő beírta a jelszót. Nem volt nehéz
megjegyezni: Isten Áldása.
Az idős férfi kinyitotta az ajtót, és betolta az asztalt.
– Te meg mit… – kezdtem volna, ám Ősfő már meg is emelte a kerekes asztal végét.
A vastag üvegből készült koporsó és benne a holttest a fémpadlóra zuhant. Mr. William
Robertson, a hajónk 100-as számú utasa hatalmasat rándult, amikor a folyadéknak közel a
fele kifröccsent. Átzuhant a tartály pereme fölött. Olyan testhelyzetben maradt félig lógva,
ami alighanem nagy fájdalmat okozott volna neki, ha még életben lett volna. Tágra nyílt
szeme a mennyezetre meredt, és mindkét keze a padlóra simult.
Ősfő kilökdösött vissza a folyosóra, és becsapta maga mögött az ajtót.
– Te meg mit csinálsz? – kérdeztem újra.
A billentyűzeten volt egy felirat nélküli, jókora vörös gomb is. Ősfő ezt nyomta meg.
A kerek üvegablakon keresztül jól láttam, hogy a túloldalon szétnyílik az ajtó. A
következő pillanatban Mr. William Robertson, a hajó 100-as számú utasa már ki is került a
csillagok közé. És akkor megláttam az igazi csillagokat. Ott voltak előttem. Sok millió
ragyogó fénypont. Mintha egy gyerek ragyogó konfettit szórt volna a magasba. Most,
hogy láttam őket, tudtam, hogy soha többé nem csaphatnak be azokkal a villanykörtékkel.
Még nem láttam ilyen gyönyörű dolgot. Ezek a csillagok, ezek a valódi csillagok
minden másnál szebbek. Abban a pillanatban megértettem, hogy ezen a hajón kívül is
létezik egy világ.
És egyetlen pillanatig őszinte irigységgel bámultam Mr. William Robertson, a hajó 100.
utasa után, aki kint lebegett a csillagok tengerében.
21. AM Y
A szobám falai mintha össze akartak volna préselni. Nem is vettem észre, hogy mikor
kezdtem el fel-alá járni. Faltól falig meneteltem, de a szoba túl kicsi volt ahhoz, hogy
kibírjam bent. A vastag, erős ablakot képtelenség lett volna kinyitni. Azon kaptam
magamat, hogy nyújtani kezdek. Bemelegítettem a lábaimat. A testem eldöntötte, mit
akarok. Futnom kellett.
Nem tréfálkoztam, amikor azt mondtam a doktornak, hogy szeretek futni. Terepfutónak
álltam gólyaként, de legjobban a maratoni futást szerettem. Jason gyakran kinevetett
miatta. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy miért akarna bárki is futni, amikor
videojátékokkal is játszhatna vagy a tévét nézhetné. Ő egyáltalán nem sportolt, legfeljebb
ugrálós játékokkal játszott.
Elmosolyodtam, ám a mosolyom nem tartott sokáig.
Nem szabad Jasonre gondolnom.
Futnom kell.
A rajtam levő ruhák a legcsekélyebb mértékben sem voltak alkalmasak a futáshoz. Laza
nadrágot, bő szabású zubbonyt és vékony, belebújós cipőt viseltem. Elmosolyodtam.
Anyukám boldog lenne, ha most látna. Mindig egészen rövid, bőrre tapadó futónadrágban
és sportfelsőrészben mentem futni. Valósággal őrjöngött miattuk. Azt mondogatta, hogy
így a lehető legszörnyűbb alakok figyelnek fel rám. De azért választottam azokat a
ruhadarabokat, mivel könnyebb volt futni bennük. Egyszer nagyon csúnyán összevesztünk
emiatt. Hangosan üvöltöztünk. A vitánk odáig fajult, hogy apunak kellett beavatkoznia.
Azt mondta, hogy felőle akár meztelenül is futhatok, ha cserébe mind a ketten befogjuk a
szánkat. Ez olyan falrengető ostobaság volt, hogy elnémultunk, majd hangos kacagásban
törtünk ki.
Az emlék hatására elszomorodtam.
A Földön bokazoknit és Nike cipőt hordtam. A hajamat széles pánt tartotta, és hangos
zene szólt a fülemben. Belenéztem a szekrénybe, de ott csupán másik ugyanilyen szőttes
ruhát találtam. Kinyújtottam a lábujjaimat. Ez a belebújós lábbeli még csak nem is
hasonlított a 200 dolláros futócipőre, de legalább rugalmas volt. Ez is megteszi. Befontam
a hajamat, és a végét bekötöttem egy cérnadarabbal, amit sikerült lefejtenem a
megviseltebb nadrág szárából.
Rövid tévelygés után megtaláltam a helyes utat. Nagy, üvegfalú helyiségbe léptem, a
bevezető széles ajtó is üvegből volt. Közösségiszoba-féleség lehetett. Jó pár asztal és szék
volt bent, de csupán egy ember tartózkodott a helyiségben. A magas férfi bicepsze akkora
volt, mint a fejem. Valósággal felfalt a tekintetével. A pillantása túl sokáig időzött olyan
helyeken, ahova nem kellett volna bámulnia. Dühösen rámeredtem, mire visszafordult az
ablak felé. Persze jól tudtam, hogy ott meg a tükörképemet bámulja. Csak akkor mertem
újra levegőt venni, amikor bezárult mögöttem a felvonó ajtaja.
A nagydarab fajankó kiéhezett tekintetét látva eszembe jutott, mire figyelmeztetett az
orvos. Azt mondta, ne menjek ki a Kórházból.
De nem. Nem leszek fogoly.
A liftben négy gomb volt. Most a másodikon álltunk. Összeszedtem magam, hogy
megjegyezzem ezt az adatot is. Tudnom kell, hogy hol van a szobám. Semmi kedvem nem
volt eltévedni, hogy aztán a többi beutalttól kelljen megtudakolnom, hol is lakom.
A felvonó ajtaja kinyílt, és egy tágas előcsarnokba léptem. Az íróasztal mögött
keménykötésű nővér gépelt adatokat egy parányi képernyőre. Megfeszült izmokkal álltam
az ajtóban, készen a futásra. Még az ajtónál sem jártam, máris futottam. Mokaszinjaim
halkan, puhán csattogtak a padló hideg csempéin.
Odakint valósággal arcul csapott a levegő. Néhány lépés után megálltam az ajtó előtt.
Beszívtam a levegőt. Hideg volt és mesterségesnek tűnt. Pont, mint a kórházak
légkondicionált levegője. Odabent cseppet sem zavart, hogy élettelen, gépi eredetű levegőt
kellett belélegzenem, teljesen természetesnek tűnt, hiszen annak idején a Földön is
ugyanezt tapasztaltam szinte minden második légkondicionált házban. A
hűtőberendezésekből mesterségesen lehűtött, enyhén állott illatú levegő tört elő. De hogy
a szabadban is… Itt kint ugyanolyan szaga legyen a levegőnek. Ez a légtömeg sosem
tapasztalta, hogy milyen a szellő. Molekuláit évszázadok óta használják, meg persze, újra
felhasználják. Mélyen teleszívtam a tüdőmet, de még mindig felzaklatott, hogy kint a
levegő tökéletesen olyan volt, mintha odabent maradtam volna.
Körülnéztem. A kórház előtt virágokkal teli kert húzódott. Az előttem kígyózó ösvényt
nem természetes anyag borította, hanem gumi- vagy talán műanyagdarabkák keveréke.
Leléptem a fűre, és kicsit helyben futottam, hogy bemelegedjek. A szemem sarkából
nagyon is jól láttam a szint fölé felívelő falak acélszürke hátterét. Egy fémbuborék foglyai
voltunk.
Nyílegyenesen futni kezdtem a zöld mezők irányába. Gyorsan távolodtam a
legközelebbi faltól. Ez a szint ugyan hatalmas volt, de nem annyira tágas, hogy ne láttam
volna a túlsó végében a másik falat. Nagyjából három vagy talán négy kilométer lehetett
az átmérője. Annak idején, a terepversenyeken öt kilométeres pályákon futottam. Furcsa,
de a csarnok ahhoz kicsi volt, hogy a falai fojtogassanak, ugyanakkor lenyűgözött a
hatalmas mérete.
Nem törődtem a mezőket átszelő úttal. A kukorica közé vetettem magamat. A növények
egészen a vállamig értek. Utam ezután a kerítés mellett folytatódott. Túloldalt jó pár
gyapjas fehér birkát meg kecskét láttam. Távol álltak a legelőt szegélyező alacsony
deszkakerítéstől. Megriasztottam néhány kövér csirkét, akik az úton kapirgáltak.
Szétszaladtak és méltatlankodva rám kotkodácsoltak. Amikor azonban néhány pillanattal
később hátrasandítottam, már el is feledkeztek rólam.
A karomat vékony, ragadós izzadságréteg borította. A könyökhajlatom és a nyakam
nedvesen csillogott. Beszívtam a hűvös, újrahasznosított levegőt. Nagyon kevés kellett
ahhoz, hogy elhitessem magammal, valójában egy rendkívüli méretű konditeremben
vagyok, és ha befejezem a futást, egyszerűen kisétálhatok. Anyu ott lesz kint. Rám vár
majd a kocsiban, és hazamehetünk. Nem kellett volna erre gondolnom. Megtorpantam, és
majdnem térdre estem. Mélyen beszívtam a levegőt. Nem a futás miatt, hanem mert csak
így tudtam megakadályozni azt, hogy ne kezdjek zokogni.
Hiszen a szüleim annyira közel vannak hozzám.
Ugyanakkor meg iszonyatosan messze.
Újra elindultam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármire gondoljak. Csakis
futni szabad.
A lábam dugattyúként mozgott. Növeltem az iramot. Egyre hosszabb és hosszabb
lépésekkel haladtam. A karommal kaszálva a levegőt, az egész testem átvette a futás
ütemét. Az izmaim sajogni és remegni kezdtek, én azonban élveztem a kínt. A doktor
egészen biztos tett valamit azért, hogy megakadályozza az izmaim elsorvadását, ám a
testem ennek ellenére elég ügyetlenül viselkedett. A mozgásom nem volt olyan
gördülékeny, mint azelőtt, hogy lefagyasztottak.
Amikor befordultam egy sarkon, felfigyeltem a növények között térdelő alakra.
Lelassítottam, s a férfi felemelte a tekintetét.
– ’ia – szólalt meg üdvözlésképpen.
– Izé – válaszoltam.
A tekintete lassan végigsiklott rajtam. Magába itta sápadt bőrömet, vörös hajamat, zöld
szememet, és a látvány azonnal nyugtalanná tette. Az arca mindent elárult. Gyanakodva
összeszűkült a szeme és elkeskenyedett az ajka. Az ásó nyelét úgy markolta meg, mintha
fegyvert szorítana a kezében, nem kerti szerszámot.
Biccentettem, és továbbfutottam. Amikor hátranéztem, a férfi még mindig engem
bámult, és az ásót szorította.
Továbbfutottam. Még gyorsabban.
Mindig elérkezik a pillanat, ami után végre elnémul az elmém, s az egész testem
kizárólag a futásra összpontosít. Most is eljött, amikortól képes voltam elfelejteni mindazt,
amiről az orvos beszélt, amikor már nem az járt az eszemben, hogy mindent elveszítettem,
és soha többé nem kaphatok vissza semmit.
Zónának hívom. Ezért futok. Azt akarom érezni, hogy nem létezem, hanem csupán a
mozgás van. Egyszer megpróbáltam Jasonnek elmagyarázni ezt az állapotot. És ő arra is
hajlandó volt, hogy eljöjjön velem kocogni. Ugyan nem értette meg, mi hajt, de nagyon is
felfogta, hogy egyszerűen imádok futni. És ez épp elég volt. Alig fél kilométert
kocogtunk, aztán visszasétáltunk a házukba. Útközben nem beszéltünk, csak némán
szorítottuk egymás kezét. A kocogás túl lassú volt ahhoz, hogy megizzadjak, ám a szívem
így is hevesen dobogott, amikor ránéztem…
Ne gondolj erre!
Ne gondolj semmire!
Fuss!
Vastag hajfonatom végigsimította a nyakamat. A tudatom kiürült. Csupán azt észleltem,
hogy az izzadság végigcsorog az arcomon. Amikor viszont a mezőt murvás út, majd járda
váltotta fel, meg kellett állnom. Elértem a településre, amit az ablakomon keresztül láttam.
Jóval kisebb volt, mint bármelyik város, amelyikben a Földön jártam. Anyu egyszer
előadást tartott az Észak-karolinai Állami Egyetem biológiai kutatórészlegén.
Vendéglátóink körbevittek minket a campuson. Ez a város nagyjából akkora lehetett, mint
ott az egyetemi negyed régi része. Kollégiumok és iskolaépületek helyett azonban itt
csupán egymásra halmozott fémkonténereket láttam. A város mögött felfigyeltem az íves
fémfal előtt csillogó vékony műanyag csőre. A futás miatt lihegve, kíváncsian bámultam a
csövet. Utána viszont hangosan felhördültem, mert észrevettem, hogy egy alak süvít
keresztül rajta. A következő pillanatban pedig újabb valaki követte felfelé. Abban a
csőben embereket szippantottak fel a hajó egy másik szintjére. Embereket! Pont olyan
volt, mint az a cső, amelyik az autós banki ablakoknál felszippantja a pénzt. Hát ez
tetszik! Mintha repülnének. Mennyivel jobb, mint a liftezés! Tátott szájjal bámultam a
csövet. Olyan sokáig álmélkodtam, hogy észre sem vettem, mennyire közel kerültem az
emberekhez. Csak akkor figyeltem fel rájuk, amikor meghallottam a suttogásukat.
A tekintetem elszakadt az embereket felszippantó porszívócsőtől, és végigsiklott a
lassacskán körém gyülekező alakokon. Úgy tucatnyian lehettek. A szemem sarkából a
konténerek felé sandítottam. A kezdetleges városka utcáin több száz ember járkált. Úgy
éreztem, hogy meglehetős létszámfölényben vannak velem szemben.
Valamennyien kicsit idősebbek voltak nálam. Alighanem belefutottam a húszévesek
nemzedékébe. Sötét volt a bőrük, sötét a szemük, sötét a hajuk. Kivétel nélkül engem
bámultak. Felemeltem a kezemet, és végigsimítottam izzadt, befont vörös hajamat.
Tincseim valósággal ragyogtak a hamis napfényben. Sápadt bőröm egészen fehérnek
látszott. Teljes mértékben eltértem a többiektől. Alacsonyabb, fiatalabb, sápadtabb voltam,
mint ők. Világosabb volt a hajam színe. Egy másik világból származtam.
Egyből rájöttem, hogy ők is gyanakodnak. És hát, nagyon sokan voltak. Úgy
gondoltam, az lesz a legjobb, ha beszélgetünk. Igen ám, de ezek a furcsa alakok még csak
rám sem mosolyogtak. Némán, hátborzongatóan bámultak.
Ez volt az a pillanat, amikor mély, elemi erejű félelem mart a szívembe.
– Sziasztok! – szólaltam meg.
Utáltam magam, amiért remegett a hangom.
– Te meg mi vagy? – kérdezte egyikőjük, egy férfi.
Nem azt, hogy ki, hanem hogy mi.
– Én… Amy vagyok. Én, izé, most itt élek. Úgy értem, nem itt, hanem a Kórházban.
A hátam mögött a messzeségben látszó fehér épületre akartam mutatni, de nem bíztam
bennük annyira, hogy hátat fordítottam volna nekik.
– És mi a bajod? – folytatta a férfi.
Néhányan egyetértően bólogattak. Azt akarták, hogy kiderítse, ami mindannyiuk
fejében járt.
Libabőrös lettem a hideg izzadságréteg alatt. Némán bámultam őket. Ők meg ugyanígy
néztek rám. Soha életemben nem éreztem még, hogy más vagyok, mint a többiek. Egy
szörnyszülött. Soha nem voltam ennyire magányos… mint most. Az ajkamra haraptam.
Ezek az alakok nem hasonlítottak Korosra. Koros is megbámulta a bőrömet meg a
hajamat, de ő nem tartott tőlem. Nem úgy nézett rám, mintha valami torzszülött lennék a
panoptikumban.
– Itt meg mi folyik? – csattant fel egy zord női hang.
Az asszony a termőföldek felől közeledett a város irányába. Tekintete végigfutott a
tömegen, aztán megállapodott rajtam. Mindenki másnál idősebb volt. Még a doktornál is,
akivel a Kórházban találkoztam. A szemében azonban olyan fény csillogott, ami a
többiekéből hiányzott. A kosarát lengetve közelebb jött hozzánk. A kosárban görögdinnye
nagyságú brokkolik feküdtek. Néhány lépéssel előttem torpant meg, és dühös pillantást
vetett a gyülekezőkre. Újra tetőtől talpig végigmért, majd szembefordult a férfival, aki az
előbb hozzám szólt.
– Na, figyeljetek! – szólalt meg halk, elnyújtott hangon. – Nincs itt semmi látnivaló!
Gyerünk, menjetek vissza dolgozni!
Visszamentek dolgozni.
Nem tiltakoztak, nem álltak le vitatkozni. Egyszerűen elfogadták, amit mondott, és
kivétel nélkül távoztak. Még egymással sem beszélgettek, miközben elkotródtak.
Egyszerűen hátat fordítottak, és elmentek.
– Tehát, te a Kórházban élsz. Ugye, jól hallottam? – fordult vissza az idős nő.
– Igen. Vagyis hát… – nem tudtam, mit mondjak.
Csak biccentettem. Bolond egy világba kerültem. Előbb az ásójával akar megtámadni
valaki, most pedig egy törékeny idős hölgynek kell a csőcseléket szétkergetnie, mielőtt
vasvillát ragadtak és meglincseltek volna.
Az ismeretlen felemelte a kezét, hogy véget vessen a dadogásomnak.
– Steela vagyok – mutatkozott be. – Nem tudom, te ki vagy és honnan jöttél. De nagyon
úgy tűnik, hogy Ősfő megint kavar valamit. Amikor idelent furcsa dolgokat tapasztalunk,
biztos, hogy a Megtartó-szinten történik valami.
Lehet, hogy… nem szereti Ősfőt?
– Nekem aztán semmi kedvem ahhoz, hogy belekeveredjek ilyesmibe. Ősfő éppen
eleget kísérletezett velem, amikor még bent éltem a Kóterban. Harminc éven keresztül én
voltam a mezőgazdasági részleg vezetője.
Steela hangjából kiérződött az őszinte büszkeség. Elhallgatott, és alaposan megnézett
magának.
– Nem hinném, hogy buta volnál.
– Te-tessék?
– Nagyon furcsán nézel ki – állapította meg nyugodtan, mire összerezzentem. – Jó
dolgod lehet a Kórházban. A Kóterban hozzá vannak szokva a furcsa dolgokhoz. Idekint
viszont legyél nagyon óvatos. A legtöbb tápláló nem igazán tudja, hogy mit tegyen, ha
szokatlan dologgal találkozik.
– De hát, ön csak annyit mondott nekik, hogy menjenek innen, és ők el is mentek.
Steela átvette a másik kezébe a brokkolival teli kosarat.
– Az a helyzet, hogy én közéjük tartozom. Te meg nem.
– Vagyis?
Steela a távozók után nézett, akik az előbb még fenyegetően körülvettek, de már el is
tűntek a városban.
– Meg kell valamit értened. A táplálók nagyon egyszerű emberek. Ha felkavarod a
világukat, a nehézségeket azzal próbálják elhárítani, hogy kiiktatnak. Mit gondolsz, miért
itt csípik nyakon az összes olyan alakot, akibe egy cseppnyi alkotókészség szorult? Miért
őrzik őket egy épületben a hajó túlsó végében?
Ösztönösen tiltakozni akartam, de aztán eszembe jutott a termőföldön térdelő férfi.
Ahogy megmarkolta az ásóját, s a penge felém mutatott.
– Az lesz a legjobb, ha visszamész oda, ahonnan jöttél – folytatta Steela.
Anélkül, hogy visszanézett volna rám, folytatta az útját a városba. Gyors ütemben
haladva hamarosan lehagyta azt a fickót, aki az előbb a tömegből megszólított. Steela
távozása után a férfi megállt, és hátranézett, egyenesen a szemembe. Majd elindult vissza
hozzám.
Talán három lépésre hátráltam, amikor majdnem elestem. Megpördültem, és rohanni
kezdtem. Még sosem futottam ilyen őrjítő gyorsasággal. Nem úgy haladtam, ahogy idefelé
jövet. Nem ügyeltem a helyes ritmusra, a megfelelő légzésre, nem törődtem a lépéseim
hosszával. Úgy futottam, mintha egy szörnyeteg lihegne a sarkamban. Úgy rohantam,
mintha meg akarnának lincselni. Nem tűnhettem elég gyorsan el innen. Ahogy
keresztülszáguldottam a legelőket borító magas füvön, a vékony fűszálak éles papírként
hasítottak a bőrömbe. Egyszerűen áttörtem a kukoricáson. Letapostam az elém kerülő
növényeket.
Futottam, rohantam, száguldottam.
Elrohantam a Kórház mellett. Keresztülfutottam a kerten, végigrobogtam egy tavacska
partján.
Aztán utamat állta a hideg fémfal.
Megtorpantam, és levegő után kapkodtam. A szívem a fülemben lüktetett. Felemeltem a
kezemet, és megérintettem a falat. A kezem ökölbe szorult, de aztán tehetetlenül
leengedtem magam mellé.
És akkor rájöttem a legalapvetőbb igazságra, a hajó legfontosabb törvényére.
Innen nincs hová futni.
22. KOROS
A zsilip ajtaja becsukódott. A hátam mögött Doki és Ősfő halkan, ingerülten
beszélgetett.
– Gondolod, hogy ő volt…?
– Az teljesen kizárt.
– Tudja?
Csend támadt.
– Dehogy tudja. Még szép, hogy nem.
– Te voltál az…?
– Dehogyis.
Engem azonban nem érdekeltek, mert csak a csillagokra tudtam gondolni.
Mintha a lelkem egy része elveszett, kiürült volna, az üreget azonban kitöltötte a
milliónyi csillag fénye.
Soha nem álmodtam náluk csodálatosabb dologról. Soha nem gondoltam, hogy ennyire
lenyűgözőek.
Hogy a csudába gondolhattam, hogy a Nagycsarnok villanykörtéi igazi csillagok?
Most már sohasem leszek olyan, mint azelőtt. Hiszen láttam a csillagokat.
Az igazi csillagokat.
23. AMY
A fémre szorítottam az arcomat. Belélegeztem a magasba ívelő belső fal szegecseire
tapadó port. Égett a szemem. Elmosódó tekintetemmel semmit sem láttam, csupán a
fémből kovácsolt világ szürkeségét.
Valami megpattant a belsőmben.
Nem… fogom… kibírni. Képtelen vagyok rá. Ez elviselhetetlen. Ez az… egész… élet
idebent… ezt képtelenség elviselni. Nem fogom kibírni. Hiszen mindenről le kellett
mondanom, és nem maradt más, csak ez a fémfal!
Az enyhén ívelő akadálynak támaszkodva térdre rogytam. Nyomot hagytam magam
után. Az izzadság, a könnyek és a takony csíkját. Nem törődtem vele. Ahogy a térdem
belemélyedt a nyirkos földbe, a nedvesség beszivárgott a nadrágom szárába.
Belemarkoltam a talajba. Pont olyan volt, mint az igazi, rendes termőföld.
Pedig nem az.
– Valami baj van?
A Kórházat egy távolabbi, jókora téglaépülettel összekötő ösvényen magányos férfi állt.
Az arcom elé kaptam mocskos tenyeremet. Földdarabok hullottak le az ujjaimról.
Megpróbáltam letörölni a könnyeimet és a taknyot, miközben biztosra vettem, hogy a
sárral sikerült még jobban bemocskolnom a képemet. A falnak támaszkodva felkeltem.
– Maga most biztosan azt hiszi, hogy őrült vagyok – hördültem fel.
Próbáltam nevetni, mintha valami vicceset mondtam volna.
– Úgy látom, nagyon felzaklattak – felelte az ismeretlen, és sietve odajött, hogy
megtámasszon. – Nem tartalak bolondnak. Mi a bajod?
– Ez az egész – hördültem fel.
– Annyira csak nem lehet szörnyű.
– De igenis az.
A férfi mozdulatlanul állt mellettem. Egyáltalán nem haragudott azért, hogy
összekoszoltam az inge ujját.
– Amúgy, Amy a nevem.
– Orion vagyok.
– Örülök, hogy találkoztunk.
Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy igaz. Ez a férfi az első a hajón, akitől nem ver ki a
hideg, és aki nem akar megölni, sem együtt a kettő. A korát tekintve nagyjából olyan idős
lehet, mint apukám. Kicsit talán fiatalabb. Bár a gondolattól enyhe fájdalom hasított a
szívembe, valamiért mégis megnyugvásra leltem.
Orion megfogta a könyökömet, és vezetni kezdett. Hátat fordítottunk a Kórháznak, és a
téglaépület felé mentünk.
– Meg kellene mosakodnod, mielőtt visszaküldelek. Amúgy meg, mit csináltál a falnál?
– Kijáratot kerestem erről a hajóról – dadogtam.
Orion szívből jövő őszinteséggel nevette el magát. A jókedve rám ragadt. Én is
elmosolyodtam. Ahogy felragyogott a szeme, Koros jutott eszembe. Nem csak azért, mert
hasonlított rá. Ezen a hajón mindenki hasonlít mindenki másra. Mintha rokonok lennének.
Ugyanolyan a bőrük és a hajuk. Nem. Azért emlékeztetett Korosra, mert ugyanolyan
lágyan csillogott a tekintete.
Megálltam a téglaépület lépcsőjénél. A jókora fehér betűkkel festett felirat szerint ez itt
a Feljegyzések Csarnoka. A széles kapu mellett Ősfő festményére figyeltem fel. A vénség
hideg tekintettel bámult rám, ahogy elindultam felfelé a lépcsőn. Nem akartam a festett
képmás szemébe nézni. Orion előresietett. Valami törülközőt emlegetett.
Belöktem a férfi után bezáródott ajtót, és beletelt pár pillanatba, mire a szemem
hozzászokott a halovány benti világításhoz.
És akkor megpillantottam.
A Földet.
Persze, nem az igazi Földet, még szép, hogy nem azt, hanem egy hatalmas földgömböt.
Odarohantam. Nyújtózkodva próbáltam megérinteni a hatalmas előcsarnok
középpontjában lógó terebélyes gömböt. Hiszen ez a Föld. Ott van Amerika meg Florida.
Ott születtem! Ott van Colorado is, ahol megismertem Jasont. Remegő kézzel tovább
nyújtózkodtam, hogy valahogy megérintsem a porral borított, rücskös gömböt még akkor
is, ha elérhetetlenül távol volt tőlem. Orion félrerántotta a kezemet, és egy forrón gőzölgő,
enyhén nedves törülközővel dörzsölgetni kezdte a tenyeremet. Úgy éreztem, hogy szinte a
bőrömet is lenyúzza. Ám amikor elhúztam a kezem, a tenyeremre pillantva
megállapíthattam, hogy bár kivörösödtek, de tiszták. Mielőtt egyetlen szót szólhattam
volna, Orion a képembe nyomta a törülközőt, és azt is sikálni kezdte. Hangosan kacagott,
mire én is nevetni kezdtem. Nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára úgy
tisztogattak, mint egy kisgyereket.
– Újra tiszták vagyunk! – rikkantotta Orion jókedvűen, és a háta mögé dobta a
törülközőt.
A kezembe nyomott egy nagy pohár hideg vizet, amit mohón kiittam. Az izmaim
egyből ellazultak. Kezdtem megnyugodni.
– Nahát – folytatta a férfi, és a magasba pillantott. – Megtaláltad a modellünket. A Nap-
Földet.
Amikor Nap-Földről beszélt, valószínűleg az én Földemre gondolt.
– Ez pedig itt – folytatta – az Isten Áldása.
Addig nem is vettem észre az űrhajó parányi makettjét. Azt a pillanatot örökítették meg,
amikor útra kelt a Földről. Nagyjából akkora volt, mint a fejem, míg a Föld modellje olyan
hatalmas, hogy két kézzel nem is tudtam volna átölelni.
Megpöcköltem az űrhajó makettjét. A dróton lógva vadul lengeni kezdett, majd leállt,
mintha mi sem történt volna. Hiszen csak egy hajó. Semmi sem érdekli. Nem törődik a
dolgokkal.
– Jobban érzed már magad? – tudakolta Orion, mintha egy meleg törülközővel
bármelyik bajomat meg lehetett volna oldani.
– Minden rendben lesz – válaszoltam, miközben mindketten tudtuk, hogy hazudok.
24. KOROS
– Gyere! – parancsolta Ősfő.
A puszta hangsúlya elég volt ahhoz, hogy tudjam, rám gondolt, nem Dokira. A gazda
beszél így a rabszolgájához. Letéptem pillantásomat a zsilip bezárt ajtajáról, és az idős
férfi nyomába eredtem. Doki is elindult utánunk. Megfontolt lépteinek zaja fenyegető
dobszóként dübörgött a folyosón.
Amikor Ősfő odaért a fagyasztókamrák sorát lezáró falrész előtti asztalhoz, megállt és
várakozó pillantást vetett rám. Az asztal felé fordultam. Jól emlékeztem, hogy Amy itt
kuporgott a hideg fémlapon, és azt sem felejtettem el, hogy semmit sem tudtam tenni érte.
– Igen? – csattant fel Ősfő.
Majdhogynem vicsorgott.
– Mi igen?
– Vezetőként mit tennél ebben a helyzetben?
– Izé… – csupán ennyire tellett tőlem.
Ez a viselkedés annyira jellemző a mesteremre. Mindig akkor kezd leckéztetni, amikor
a legcsekélyebb mértékben sem számítok rá.
– Izé! Hát persze, izé! – gúnyolódott a vénség. – Viselkedj vezetőként! Mit kell
tennünk?
– Hát… Meg kell néznünk a videofelvételeket, és – tettem hozzá gyorsan, amikor
észrevettem, hogy Ősfő arcára kiült a gúnyos mosoly – …ellenőrizhetnénk a tele-
gyöngyök mozgását is.
Az idős férfi csupán a torkát köszörülte, de nem sértegetett a javaslatom miatt. A
kezembe adott egy liflfyt. A hüvelykujjamat rányomtam a beléptető négyszögre, és a liffy
azonnal felragyogott. Begépeltem pár parancsot, és keresni kezdtem a Fagyasztó-szint
videofelvételeit. Amikor azonban megtaláltam a feljegyzéseket, semmit sem láttam.
Minden fekete maradt.
– Valami nincs rendben a videoernyőkkel – állapítottam meg, miközben újra
próbálkoztam.
Továbbra is minden fekete maradt. Ősfő felhördült.
– A kamerákat már az első alkalommal is kiiktatták. Azt hittem, hogy megvan a
megfelelő válasz, de nagyon úgy látszik, hogy egérutat talált. Próbáld meg a tele-
gyöngyök ellenőrzését!
Újabb parancsokat gépeltem be. Ezúttal az Isten Áldása térképét hoztam elő. Sok száz
villogó pontocska ragyogott fel rajta. Minden embert fénypötty jelölt. A teljes legénység
mozgását nyomon lehetett követni, ha megnéztük, hol van a tele-gyöngyük. Ezt a
módszert korábban is alkalmaztam. Bújócskázás közben elképesztően jól lehetett csalni
vele. Harley csupán hat hónap elteltével jött rá, hogy mi az elképesztő ügyességem titka.
Másra viszont még nem használtam. Most azonban már pontosan tudtam, hogy mit
keresek. Megtaláltam a Kórház harmadik emeletén a beléptetési pontot. Amikor
megérintettem ott a képernyőt, a térkép azonnal átváltott a fagyasztók szintjére. Ebben a
pillanatban három pötty pislogott ott. A rendszer az én tele-gyöngyömet mutatta, meg
Dokiét és Ősfőjét.
Az időzítőre tettem az ujjamat, és visszamentem egy órát. A tele-gyöngyök térképén
senki sem látszott csak…
– Doki – szólaltam meg, és odaadtam Ősfőnek, hogy ő is ellenőrizze. – Csak Doki volt
idelent.
– A tudósok közül néhányan ott voltak velem a másik laboratóriumban. Ők is átjöhettek
ide. Nem lett volna nehéz. Amikor elmentek, nem kísértem ki őket. Kicsit korábban pedig
bármelyik másik tudós lejöhetett ide a nap folyamán – felelte az orvos érzelemmentes,
töprengő hangon. – Tudom, hogy mi jár a fejedben, Ősfő, de te elfogult vagy.
Bármelyikük lehetett. Mindegyiknek van felhatalmazása a szint használatára,
mindegyikük tud a fagyasztókamrákról, és ismerik a működési elvüket is.
– Vagy pedig mégiscsak ő volt az – felelte Ősfő.
Doki arcát mintha jégből faragták volna.
– Ő meghalt – válaszolta.
Olyan bizonyosság csengett a hangjában, hogy biztos voltam abban, bárkiről is beszél,
az illető nincs életben.
– Igen, pontosan – vicsorogta Ősfő, és gyilkos pillantást vetett az orvosra. – Csak hát,
ugyanezt nem lehet elmondani a befolyásáról.
Doki előreszegezte az állát. Összeszorította a száját, és végül magában tartotta azokat a
durva szavakat, amiket Ősfő fejéhez akart vágni.
– Akárhogy is – folytatta az idősebb férfi –, rá kell jönnünk, hogyan lehet rendbe tenni a
kamerákat. Ami pedig a tele-gyöngyök kijelzőjét illeti…
Elakadt a szava. Kissé félrehajtotta a fejét, ahogy a tele-gyöngyében felhangzó jelentést
hallgatta.
Akkor sem emelte fel a hangját, amikor végre megszólalt. Ennek ellenére jól hallottam,
hogy majdnem vicsorgott:
– Hogy mit csinál az a lány?
25. AMY
Amikor beléptem a Kórház ajtaján, teleszívtam a tüdőmet levegővel. Valósággal
megkönnyebbültem, ahogy megéreztem a fertőtlenítőszerek éles, csípős bűzét a
levegőben. Ha más nem, legalább ez megkülönböztette a benti és a kinti levegőt.
Elhaladtam egy család mellett. Éppen az idős nagyapát vetették fel. Az öregember
halkan motyogott valamit. Nem beszélt elég hangosan ahhoz, hogy megértsem, mit mond,
ráadásul elképesztő volt a kiejtése. Ennek ellenére felfogtam, hogy valami nagyon
felzaklatta.
– Mi baja az öregnek? – kérdezte a pult túloldalán ülő ápolónő unottan.
Én a lift előtt álltam.
– Furcsa emlékképei támadtak – felelte üres, gépies hangon a fiatal nő.
Megdermedtem, és visszafordultam feléjük. Ha én hoznám be apukámat a kórházba,
nem tudnék ilyen távolságtartóan viselkedni.
Az ápolónő valamit kipipált egy olyan vékony, műanyag abroszra emlékeztető
téglalapon.
– Mostanában elég sok őszhajúval előfordul.
– Lejárt az idejük – biccentett a fiatal férfi.
A hátam mögött kinyílt a lift ajtaja, én azonban továbbra is a családot figyeltem
mozdulatlanná dermedve. Ez a fickó csak nem arra céloz, hogy az öregeknek meg kell
halniuk? Hétszentség, hogy nem!
– Tessék velem jönni! – fordult a nővér az idős férfi felé.
Az öreg megfogta a felkínált kart, és a nő mellett elindult a felvonó felé. Az ifjú pár
egyetlen szóval sem búcsúzott tőle.
– Kérlek, tartsd itt a felvonót! – szólt rám az ápolónő.
Összerezzentem, s magamhoz tértem, és az érzékelő elé tartottam a kezemet, hogy
nyitva maradjon a lift ajtaja.
– Milyen furcsa a hajad – szólalt meg a vénség, ahogy felém fordult.
Ő is meglehetősen érzelemmentesen beszélt.
– Igen, tudom – vágta rá a nővér. Rám nézett, amikor belépett a liftbe. – Doki mondta,
hogy mostantól egy furcsa lány is lakik a Kórházban.
– Izé, hát igen – nyögtem ki.
Mégis, mi mást mondhattam volna egy ilyen beszólásra? Megnyomtam a második
emelet gombját. Ott van a szobám.
– Légy szíves a harmadikat is! – folytatta a nővér. A lift ragyogó kijelzőjére nézett. –
Mindjárt itt az ideje, hogy megkapjátok a gyógyszert. Ha sietünk, még időben
befeküdhetsz az új szobádba.
Barátságosan megveregette az idős férfi kezét.
A lift ajtaja széthúzódott a másodikon. Boldogan hagytam magukra őket. Az idős férfit
látva azt gondoltam, hogy már évekkel ezelőtt be kellett volna küldeni egy bentlakásos
intézetbe. Különös volt, hogy azért annyira nem tűnt öregnek. A szeme mondjuk teljesen
eltompult, és az arcizmai is egészen elernyedtek. Nagymamát jutatta eszembe. A vége felé
volt ilyen, amikor már annyira eluralkodott rajta az Alzheimer-kór, hogy anyunak be
kellett fektetnie egy öregek otthonába. A halála előtti évben húsvétkor bementünk hozzá.
Adott nekem egy hímes tojást. Nem tudta ugyan, hol van, és anyu nevén szólított, de
akkor is nekem adta azt a tojást.
Erőtlenül rámosolyogtam az öregemberre. Mintha bocsánatot kértem volna tőle.
Amikor korábban itt jártam, csupán az a tagbaszakadt fickó állt a közösségi
helyiségben. A nővér jól mondta, tényleg közeledett a gyógyszerosztás ideje. Valóságos
tömeg nyüzsgött idebent. A gyülekezők között két nővér sétált. Jókora kék-fehér
tablettákat osztogattak. Zavart csend támadt. Pontosan tudtam, hogy az előbb még
mindenki hangosan beszélgetett. Egy gitár elhaló akkordja még most is ott vibrált a
levegőben. Mintha megnyomtam volna a szünetgombot. Aki felém fordult, azonnal kővé
dermedt.
– Hűha – mondta egy barátságos, vigyorgó alak. – Ez lesz ám a klassz!
A háta mögött az a magas fajankó támaszkodott a hatalmas üvegablaknak, akit reggel
láttam. Vigyorra húzódott a szája, ám ő nem mosolygott, hanem rosszindulatúan nevetett
rám.
Tettem néhány lépést beljebb. Ellenséges pillantások követtek.
– Harley vagyok – folytatta a barátságos alak. – Te meg biztos az új beteg!
Az egyik nővér hatalmas felhajtást csinálva három tablettát nyomott Harley kezébe. A
nagy kék-fehér mellett két kisebbet. Az egyik zöld, a másik rózsaszín volt. A fiatalember a
szájába dobta a tablettákat, és egyből lenyelte mind a hármat. Megkerülte az ápolót, és
még szélesebben vigyorogva odasietett hozzám.
– Belétek meg mi ütött? – kiáltotta hátra a válla fölött. – Ő az új lakótársunk, akiről
Koros mesélt nekem!
A lift közelében néhány lány idegesen csiripelni kezdett, majd halkabban suttogva
folytatták. Sustorgás támadt. Az egész tömeg halkan duruzsolt. Igazából nem tudtam
kivenni, hogy miről beszélnek. Annyira elvarázsolt kiejtést használtak, hogy komoly
gondot okozott a szavaik megértése. Ennek ellenére nem esett nehezemre kitalálni, hogy
miről szövegelhet mindenki. Pontosan úgy éreztem magam, mint az új iskolába kerülő
diáklány az első ebédszünetben. Mindenki bámul, mindenki beszél. Kétséged sem lehet
afelől, hogy akit bámulnak, akiről beszélnek, az te vagy.
– Ennek meg mi a baja? – suttogta valaki a közelben.
– Nekem aztán semmi bajom sincsen – csattantam fel.
– Nézzétek a haját… – szólalt meg valaki a hátam mögött.
Amikor megpördültem, vörös fürtjeim mozgásba lendültek a hátam mögött. Nem
tudtam, hogy ki tette ezt a megjegyzést, de barna szemükkel mindannyian engem
bámultak. Egyforma sötét hajuk és csak valamivel világosabb arcuk volt. A nagydarab
fajankó rám nézett, és megnyalta a száját. Nem is próbálta titkolni, hogy kiguvadó
szemekkel bámul.
– Örülök, hogy megismertelek – vágott Harley hangja a kellemetlen csendbe.
Amikor megszorította a kezemet, ragyogó festékfolt maradt a tenyeremen. A langaléta,
sovány fiatalember torzonborz hajára jó pár helyen ragadt festék. Őszinte arckifejezéssel,
ragyogó szemekkel nézett rám. Valahogy Koros jutott eszembe róla.
– Figyelem, emberek! Bemutatom nektek az új lányt. Koros ismeri. Új lány, bemutatok
neked mindenki mást.
Néhányan udvariasan biccentettek, páran el is mosolyodtak. A legtöbben azonban
feszülten figyeltek rám, és olyan is akadt, aki undorral küszködött. A mellettem álló nővér
fejbe bökte magát az ujjával, és suttogva beszélni kezdett a levegővel.
– Valami gond van a fejével? – biccentettem Harley felé, miközben odavezetett ahhoz
az asztalhoz, amelyik mellől felkelt.
– Ó, emiatt nem kell aggódnod. Itt mi mind bolondok vagyunk.
Az idegességtől vihogni kezdtem.
– Mekkora hatalmas nagy szerencse, hogy olvastam az Alice Csodaországbant.
Fenemód olyan érzésem van, hogy lezuhantam a nyuszi vermébe.
– Hogy mit olvastál? – lepődött meg Harley.
– Ne is törődj vele!
A teremben lévők kivétel nélkül minden egyes mozdulatomat szemmel tartották.
– Na, figyeljetek! – kiáltottam. – Tudom, hogy nem úgy nézek ki, mint ti. De attól én is
ugyanolyan ember vagyok, mint itt mindenki más.
Felszegtem a fejemet, és körbefordulva sorba a szemükbe néztem. Megpróbáltam olyan
sokáig farkasszemet nézni a bandával, amíg csak lehetséges volt.
– Mondd el nekik! – biztatott Harley fülig érő vigyorral.
– Te meg honnan kerültél ide? – kérdezte gonosz vigyorral a guvadt szemű,
ellenszenves fafej.
– Te meg mégis, ki vagy? – vágtam vissza ingerülten.
– Luthe – felelte halk, fenyegető hangon.
– Figyelj Luthe, ne bámulj így rám! – vicsorogtam, és összefontam a karomat a mellem
fölött.
A férfi arcán még jobban szétterült a vigyor. Valósággal keresztüldöfött a pillantásával.
– De tényleg, hogy kerültél ide? – szólalt meg a Harley mellett ülő nő.
Nagyot sóhajtottam. Semmi értelme sem lett volna azt követelni, hogy Luthe ne faljon
fel a tekintetével, amikor valamennyien engem bámultak.
– A Földről jöttem – feleltem. – Nagyon hosszú idővel ezelőtt keltem útra.
Válaszul hitetlenkedő pillantásokat kaptam mindenfelől. Vagyis a legtöbbjüktől.
Akadtak ugyanis a tömegben néhányan, akiknek a szemében olyan szikra lángolt fel, hogy
megértettem, ők nagyon is tisztában vannak azzal, hogy fejük fölött az égbolt csupán
festett fém.
– Mesélsz róla? – kérdezte Harley.
Leültem a székre, amire mutatott. Nem törődtem azzal, hogy a mellettem ülő nő
azonnal arrébb húzódott. Mégis, mit mesélhetnék nekik a Földről? Hogy a csudába
adhatnám át, hogy más a levegő illata, hogy a termőföldnek sokkal gazdagabb a tapintása?
Miként mondhatnám el nekik, hogy az emberek is mások, hiszen tudják, hogy az ajtón túl
egy egész világ vár rájuk? Kezdjem az örökösen a felhők és a hótakaró mögé rejtőző
hegyekkel? De hát, ismerik egyáltalán azokat a szavakat, hogy felhő, hó és hegy?
Mesélhetnék nekik a másfajta esőről is. Arról, amelyik annyira klassz, amikor otthon
akarsz maradni, hogy megnézzél egy filmet vagy olvasgass. Szóba jöhetne az a fajta eső
is, melynek cseppjei gombostűként szurkálják a bőrödet. Megemlíthetném a lágy, nyári
záport, amelyiknek az érintésétől édesebb az első szerelmedtől kapott csók.
Várakozó pillantással néztek rám. Itt volt az ideje, hogy meséljek nekik arról a
bolygóról, amelyik egykor az otthonom volt.
Az éggel kezdtem.
26. KOROS
Az a kicseszett lány beállított a Kóter közösségi helyiségébe, és mindent elmond nekik
a Nap-Földről – vicsorogta Ősfő. – Talán nem adtuk tudtára, hogy mi történik, ha még
nagyobb zűrzavart okoz? Nem szóltunk neki?
– Nyugalom, Ősfő – szólt rá Doki barátságos, megnyugtató hangon. – Bármelyik
pillanatban kezdetét veheti az Időszak. Az majd annyira felzaklatja őket, hogy egyetlen
szóra sem fognak emlékezni a hallottakból.
A vénség hatalmas ökölcsapást mért a legközelebbi fagyasztókamra ajtajára. Hátrább
ugrottam. Feszülten figyeltem, mert nem tudtam, hogy mit vagy kit fog legközelebb
megütni.
– Nagyszerű – vicsorogta. Lángoló tekintettel fordult felém. – Mi a széthúzás első oka?
Most vizsgáztat? Ilyenkor?
– A különbözőség – válaszoltam.
– Pontosan. Bárhová is megy az a lány ezen a hajón, zűrzavar és széthúzás jár a
nyomában. Olyan, mint egy kisgyerek, aki szennycsíkot húz maga után. A második fontos
tényező az elszánt vezető személye. Figyelj rám, te fiú! Ha a különbözőség miatt kitör a
zűrzavar, akkor csupán az erőskezű vezető biztosíthatja a rendet. Tanulj ebből!
Megnyomta a tele-gyöngye gombját.
– Közérdekű bejelentés következik – szólalt meg.
– Te meg mire készülsz, Ősfő? – kérdeztem, amikor a fülemben felhangzott a jól ismert
csip, csip-csip.
– Figyelem! Az Isten Áldása valamennyi lakójához szólok. Rendkívül fontos dologról
kívánok beszélni.
Görcsbe rándult a gyomrom. Mesterem a tele-gyöngyök rendszerét felhasználva
megszólította a hajó valamennyi lakosát. Tartottam tőle, hogy pontosan tudom, mit fog
mondani. Valósággal zakatolt az elmém. Egészen biztos lehettem abban, hogy nem fogja
elárulni a Fagyasztó-szint és a lefagyasztott utasok létezését. Nem mondja meg, Amy
honnan került ide. Ezt soha az életben nem árulná el nekik.
– Ősfő, ne csináld ezt! – könyörögtem.
Keresztülnézett rajtam.
– Néhányan közületek, mindenekelőtt azok, akik a Tápláló-szinten közel jártak a
Kórházhoz, talán már észre is vették az új lakónkat.
– Állj meg! – üvöltöttem Ősfőre.
Elegem volt a hazugságaiból. Odaugrottam hozzá. Doki hátrarántott. Hosszú ujjaival
megragadta a karomat. Megpróbáltam lerázni magamról, de túl erős volt.
– Új lakótársunk egy fiatal nő, akinek egészen különös sápadt bőre és világos haja van.
Az irányítók egyik tudományos kísérlete eredményeként jött létre. Olyan testi
tulajdonságokat akartak kifejleszteni, amelyekre támaszkodva az emberi test majd jobban
ellen tud állni a Centauri-Földön uralkodó esetleges zord természeti viszonyoknak. A lány
ártalmatlan, de szellemileg fogyatékos és gyakran hazudik. Könnyen összezavarodik és
csekély a munkavégző képessége. Éppen ezért a Kóterban marad. Nem kell kapcsolatba
lépnetek vele. Mivel egy torzszülöttről van szó, úgy is kell bánni vele.
Ökölbe szorult a kezem. Még hogy Amy torzszülött? Még hogy valamilyen őrült
irányítókísérlet hozta létre? Mondjuk, amúgy ez teljesen hihetően hangzott. Az irányítók
tudósai idejük nagy részét azzal töltik, hogy olyan új dolgokat eszelnek ki, amelyek majd
megvédenek minket a Centauri-Föld esetleg zord környezetével szemben. Az viszont
egyértelműnek tűnt, hogy Ősfő megpróbálja eltitkolni Amy származását, és távol akarja
tartani a lányt a legtöbb embertől.
Amikor Doki elengedett, valósággal remegtem az indulattól. Már nem lett volna értelme
Ősfőre vetni magamat. Befejezte a közérdekű bejelentést. Megfordultam, és elrohantam a
lift felé. Siettem vissza Amyhez.
27. AMY
Csak azt nem Értem – folytattam hogy miért vagytok egyáltalán itt?
– Hát emmeg hogy értőd? – kérdezte az egyik férfi.
Gitárt tartott az ölében. Egy ősrégi akusztikus jószágot.
– Harley azt mondta, hogy itt mindenki bolond. Arról beszélt, hogy ez itt az
elmegyógyintézet.
– Áh, nem is vagyunk bulundok – ellenkezett a muzsikus.
Jóval erősebb akcentussal beszélt, mint a többiek. Csak a legnagyobb nehézség árán
értettem meg.
– De azok vagyunk – vágott a szavába a nő, aki az előbb még elhúzódott mellőlem.
Harley elmesélte, hogy a nő, Victria történeteket ír. Ősrégi könyvet tartott a kezében.
Igazi, bőrbe kötött régiséget, nem olyan elektronikus dolgot. Vajon, honnan szerezhette?
– Csak azért viselkedünk többé-kevésbé normálisan, mert kapjuk a dilibogyókat –
magyarázta Victria.
– Té lehet, hogy tán bulund vagy – vágott vissza tréfálkozva a gitáros. – De ín nem
vagyok az.
– Ó, dehogynem – szólt közbe Harley. – Victria is az. Meg én is. Mi mind bolondok
vagyunk.
– Dehogy vagytok bolondok – tiltakoztam.
– Nem kéne elsietned a dolgot.
– Dehogynem, tök komolyan gondolom! Nem vagytok bolondok. Nem viselkedtek
őrültként. Egyikőtök sem.
Harley elmosolyodott.
– Ezt bóknak tekintem. Hiszen…
Elakadt a szava, és kissé félrehajtotta a fejét, mintha feszülten figyelne valamire.
– Tessék? – kérdeztem.
– Csend legyen! – szólt rám Victria.
Körülnéztem a teremben. Kivétel nélkül mindannyian félrehajtották a fejüket. Úgy tűnt,
hogy feszülten figyelnek valamire.
– Közérdekű bejelentés – suttogta a gitáros. – Ősfő azóta nem tett így, hogy meghalt a
Korosunk.
– Csend legyen! – förmedt rá Victria.
A tekintetem emberről emberre ugrott. A bolondok házában mindenki egyformán
feszült arckifejezéssel hallgatott valamit. A betegek meg az ápolók is.
Egészen hátborzongató volt, ahogy kivétel nélkül megdermedtek és olyan dologra
figyeltek, amit én nem hallhattam. Körülöttem mindenki mozdulatlanná vált és elnémult.
Én viszont felugrottam, és fel-alá jártam a tömeg között. Vártam, hogy végre megtörjön a
varázslat. Vártam, hogy visszatérjenek a világomba.
– Micsoda baromság – szólalt meg Harley, és nagyot legyintett.
A többiek is kihúzták magukat. A tekintetük kitisztult. Bármit is hallgattak, annak
mostanra vége.
– Mi történt? – tudakoltam.
Harley felém fordult. Most először nézett rám komor tekintettel.
– Semmi – válaszolta.
Victria halkan morgott valamit, csak egyetlen szót, amit nem értettem.
– Mi az már? – kiáltottam.
A hangom önkéntelenül is élesen csengett.
A nő farkasszemet nézett velem.
– Torzszülött.
– Victria! – förmedt rá a gitáros.
A nő valósággal megpördült.
– Hallottad Ősfőt. Ez a ribanc egy torzszülött! Egész idő alatt hazugságokkal etetett
minket. Hazudott! Volt pofája azt mondani, hogy a Nap-Földről jött! A messzeségbe nyúló
síkságról meg a végtelen égboltról beszélt! Bolondabb bármelyikünknél… Mit gondolsz,
Ősfő miért vágta be ide közénk? A hazugságaival együtt.
Valósággal vicsorgott.
– Megetette velünk, hogy látta a Nap-Földet. Hogy volt pofája ehhez? Hogy mertél így
tenni?
Amikor visszafordult felém, jeges gyűlölet lángolt a szemében.
– Nyugodjál már meg, Victria! Szegény szellemi fogyatékos. Ütődött. Nem tudja, mit
beszél – ellenkezett a gitáros.
– Ti meg miről beszéltek? – kiáltottam, de önkéntelenül is hátrább léptem.
– Ne akard bemesélni nekem, hogy az égbolt végtelen – válaszolta halk, fenyegető
hangon Victria. – Soha többé ne mesélj ilyen dolgokról! Ki ne nyisd többé a szádat! Nincs
is olyan, hogy égbolt. Csak a fémmennyezet létezik.
Összerezzentem durva szavaitól, ám mielőtt megfordult, hogy kirohanjon a folyosóra,
észrevettem, hogy könnycseppek csillognak a szemében.
– Itt meg mi folyik? – kérdeztem.
Körbefordultam a teremben. Az egyszem Harley kivételével mindannyian ugyanazzal a
megvetéssel és keserű haraggal néztek rám, mint Victria.
– Gyere! – szólt Harley, és felállt. – Menjünk vissza a szobádba!
– De miért? Mi történt? Nem értem.
– Csak gyere – sürgetett Harley, majd kivezetett a némán bámuló betegek közül, ki az
ellenséges szoba ajtaján.
28. KOROS
Amikor kiszálltam a liftből, a beszélgetés azonnal suttogássá halkult. Nem volt nehéz
kitalálni, hogy miről beszélhettek. Nem törődtem a suttogásukkal és a hazugságaikkal.
Nem érdekelt, hogy mi jár a fejükben. Azt akartam tudni, hogy Amy mit gondol.
Közvetlenül az ajtaja előtt észrevettem a barna foltot. Ennyi maradt a virágokból,
amiket ott hagytam neki. Bekopogtam.
– Gyere be! – zendült fel egy férfi mély hangja.
Harley volt az. Fájdalom nyilallt a gyomromba. Hüvelykujjamat végighúztam az ajtó
nyitógombján, mire a bejárat kinyílt.
Amy az ablak előtt ült és kifelé bámult. A fény bevilágította felemelt arcát. Vörös-arany
haja valósággal ragyogott, szikrák villództak tiszta, zöld szemeiben. Dermedten
bámultam, nem tudtam levenni róla a tekintetemet.
– Ugye, milyen szép? – kérdezte Harley.
Arrébb rakta az íróasztalt, így az már nem a fal mellett állt. Odahúzta ferdén Amy elé,
és rátette a tetejére a kisebbik asztali festőállványát. Az állványra parányi vásznat feszített.
Harley már felvázolta faszénnel a jelenetet.
– Félbehagytad a haladat? – kérdeztem.
Csak remélni tudtam, hogy a hangom keserűsége nem olyan egyértelmű a többieknek,
mint nekem.
– Bezony! – ciripelte Harley. Parányi kék pöttyöt kent Amy festett arcára. A lány ajka
alatt leheletnyi árnyék jelent meg. – Az milyen vicces, hogy pontosan ugyanazokat a
színeket használhatom hozzá, mint amik a halhoz kellettek.
Váratlanul kikukucskált a festővászon mögül.
– Hoppá! Ez az új neved. Mostantól te vagy az én halacskám.
Amy jókedvűen felnevetett, amikor meghallotta az új becenevét, ám én majd
szétpukkadtam a méregtől, amikor Harley azt mondta, hogy a lány az övé. Mondjuk,
valamennyire igaz volt. Amy fürtjeinek vörös-arany-narancssárga-sárga ragyogása
pontosan ugyanolyan színekben tündökölt, mint Harley díszhalának a pikkelyei.
– Figyelj csak, Halacska, ne is törődj a fiúval, és mesélj még az égről!
Kihúztam magam, ahogy meghallottam, hogy Harley minek nevezett. Annyira
szerettem volna bemosni neki egy hatalmasat. Tényleg nagyon jó lett volna bezúzni a
képét, még akkor is, ha ő a legjobb barátom.
– Azóta odavoltam a csillagokért, hogy egyszer kiskoromban a szüleim elvittek az
obszervatóriumba.
Nem tudhattam, hogy mit jelent az obszervatórium szó, ám egy dolog nagyon is világos
volt: Amy először a szülei társaságában látta a csillagokat, mellettem meg csak egy hulla
volt.
Amikor rám pillantott, elöntött a boldogság, amiért még csak nem is sejthette, hogy mi
jár a fejemben. Piszkálgatni kezdte az ölébe fektetett szalvétán heverő húsos rétest, és egy
darabot a szájába dobott. Gyorsan lenyelte, majd az étel maradékát a szemétbe hajította.
Ezek szerint Harley-val itt ettek, nem a Kóter étkezdéjében. Remek. Nagyon is el
tudtam képzelni, hogyan bántak vele a Kóter lakói azok után, hogy meghallgatták Ősfő
közérdekű bejelentését. Amy belekóstolt a mellette álló pohárba, és összerezzent.
– Mi a bajod? – kérdeztem.
– Fáj a fejem – válaszolta. – Na, akkor elmondanád nekem, mi történt? Miért gondolja
rólam mindenki, hogy torzszülött vagyok?
– Nem mondtad el neki? – kérdeztem Harley-tól.
– Még szép, hogy nem – morogta a barátom, és az ecsetjével megpróbálta
keresztüldöfni a vásznat. – Miért aggasztanám ilyen hazugságokkal?
Részben örültem annak, hogy Amy nem tudott Ősfő hazugságairól. Harley mindig is
így viselkedett, amióta csak ismertem. Azt gondolja, hogy úgy védhetünk meg a legjobban
valakit, ha nem veszünk tudomást a kellemetlen dolgokról. Képtelen volt felfogni, hogy a
képzeletünk szüleményei néha sokkal szörnyűbbek az igazságnál.
– Akkor elmondod?
Felpillantottam. Amy a szemembe nézett.
– Ősfőről van szó – válaszoltam. – Közérdekű bejelentést tett. Rólad beszélt az
embereknek.
Elhallgattam. Tudja egyáltalán, hogy mi az a közérdekű bejelentés?
– Hát, izé. Üzenetet küldött. Mindenkinek küldött egy üzenetet. Rólad.
Elhallgattam. Egyszerűen képtelen voltam belenézni a hatalmas zöld szemeibe.
– Nagy része hazugság volt.
Amy nagyon is érezte, hogy habozok folytatni a beszámolót.
– Milyenfajta hazugságok? – tudakolta.
– Azt mondta, hogy te egy balul sikerült kísérlet mellékterméke vagy. Meg szellemi
fogyatékos. Ütődött – magyaráztam, majd ismét szünetet tartottam. – Torzszülött.
Amy arca valósággal beesett, miközben feldolgozta a hallottakat. Abból, ahogy
savanyúan elmosolyodott, kitaláltam, hogy már találkozott Ősfővel, és nagyjából sejti,
hogy miket mondhatott róla.
– Értem – mondta végül, és visszafordult az ablak felé.
Harley kihúzta magát, és ismét a lány arcát bámulta. Kicsit később a vászon felé fordult.
A szomorú arckifejezést átvitte a festett képmásra.
– Na és, mondd csak, sok csillag volt fent az égen? – kérdezte, miközben a kép hátterét
éjszakai égbolttá változtatta.
Meglehetősen nehezen forgó nyelvvel mondta ki a csillag szót. Mintha még nem tudta
volna megemészteni a létezésük tényét.
– Sok millió – válaszolta Amy. – Sok milliárd.
Erős vágyakozás csengett a hangjában. Harley ezüst festéket fröcskölt a vászonra.
– De hát a csillagok nincsenek egy kupacban. Szanaszét vannak – szóltam közbe, és
közelebb hajoltam a vászonhoz. – Nagyobb távolság van közöttük. A nagyságuk sem
egyforma. Némelyik nagyobb. Akadnak közöttük egészen kicsi pöttyök is.
Mintha valamilyen szörnyűséget tettem volna, Harley lassan felém fordult, Amy pedig
tágra nyílt szemmel bámult rám.
– Te láttad a csillagokat? – kérdezte a barátom halk, vádló hangon.
– Én… izé…
Amy tekintete a szememet kereste. Tudtam, hogy a csillagok fényét akarta
megpillantani bennük.
– Csak egyszer – nyögtem ki.
– Hogyan? – suttogta Harley.
– Van lent egy zsilip. A halottaknak.
Amy azonnal felkapta a fejét.
– Na és, merre van? – kérdezte a barátom azon a halk, érzelmekkel teli, lelkes hangon,
amiről eszembe jutott, hogyan is viselkedett abban az időszakában, melyet Doki „lassú
összeomlásnak” nevezett.
– Nem a Tápláló-szinten van.
Harley valósággal megroggyant. Ő nem tartozott azon kevés kiválasztottak közé, akik
átmehettek másik szintre. Az egész életét itt töltötte a Tápláló-szinten.
– Megnézhetjük őket? – lelkendezett Amy. – Láthatjuk a csillagokat?
Persze. Nagyon is szeretném megmutatni a csillagokat a lánynak. Neki igen, de a
barátomnak nem. Nem most, amikor Amy is itt van. Azt akartam, hogy én legyek az, aki
elhozza Amynek a csillagokat. Hogy visszaadjam neki.
Na de, mit szólna ehhez Ősfő? Mit tenne? Mit tenne velem? Vagy Amyvel.
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Ősfőnek nem tetszene.
Amy szeme jádetűként csillant meg.
– Találkoztam Ősfővel – felelte, és a hangjából valósággal csöpögött az undor.
Harley felröffent, mire Amytól kapott egy dühös pillantást. A lány a legcsekélyebb
mértékben sem találta mulatságosnak a hajó urát.
– Mi a magasságos csodát tudott mondani, hogy ennyire megutáltad? – kérdezte a festő
nevetve.
– Tudod, hogy hol van az a zsilip, amiről Koros beszélt? – vágott vissza Amy izzó
haraggal a hangjában. Az az ember lehet ilyen, aki két kézzel tartja az őrjöngő kutya
pórázát. – Ki akart rajta hajítani. Ki akart dobni, csak hogy ne keltsek „zűrzavart” a
drágalátos hajóján.
– Úgysem tenné meg! – nevetett Harley.
Amy arca kőkemény maradt.
– De igen, megtenné – szólaltam meg.
Harley nevetését mintha elvágták volna. Felém fordult.
– Lehet, hogy csak megfenyegette. Nem gondolta ám komo…
– De – vágtam a szavába határozottan. – Komolyan gondolta. Harley ismét lecsapott a
vászonra. Dühös ráncok jelentek meg a homlokán.
– Ősfő nem szereti a „zavaró tényezőket” – magyaráztam Amynek. – Ki nem állhatja,
ha valaki más, mint a többiek. Azt hajtogatja, hogy a különbözőség a széthúzás első oka.
– Ez az idióta pont olyan, mint Hitler volt – morogta Amy. Meglepett, hogy így
gondolja. Ősfő mindig azt mondta, hogy Hitler bölcs, kulturált módon vezette a népét.
Talán úgy értette a lány, hogy Ősfő is olyan erőskezű vezető, mint Hitler volt.
Mindenesetre elég szokatlan összehasonlítás, és egy másik, olyan különbség köztünk,
amiről biztosra vettem, hogy Ősfő gyűlölne miatta.
Amy felpattant az ablak előtt álló székéről. Gyorsan kontyba fogta a haját, amit két, az
asztalról elcsent száraz ecsettel rögzített. Olyan fürge volt, hogy Harley-nak nem maradt
ideje tiltakozni. A szobában fel-alá járkáló lányból egy ketrecbe zárt, dühöngő állat
energiája áradt.
Harley ismét röfögve nevetni kezdett. Én azonban némán meredtem az elmémben
felbukkanó képre. Láttam, ahogy Ősfő keresztülsétál a Tápláló-szinten, és jóságos
nagyapának mutatja magát a földművesek és a munkások előtt. Utána felmegy a Megtartó-
szintre, és vicsorogva dühöng a dolgozók ostobasága miatt. Felidéztem magamban
mindent, amit a fejembe vert. Hogy az irányítás minden másnál fontosabb. Újra magam
előtt láttam savanyú, csalódott arckifejezését, amikor a magasabb szintre költözésem után
először tettem valami meggondolatlanságot. Elmém tükrében Ősfő arca egyre jobban
eltorzult. A külseje olyanná vált, amilyennek a lelkét gondoltam.
És igen, rádöbbentem arra is, hogy az az ember, akivel három évig összezárva éltem,
aki ennek az egész hajónak az ura, és aki vaskézzel irányít minden egyes lelket itt a
fedélzeten… szóval, ez az alak bárkit bármikor meg tudna ölni.
Képes volna rá.
– De miért tenné ezt? – kérdeztem.
– Nem tudom. Amúgy pedig… miért engem? Hiszen én nem is vagyok fontos. Miért
próbált megöli?
Harley ecsetje megdermedt a levegőben. A kis szobában döbbent csend támadt.
– Nem te vagy az egyetlen – szólaltam meg nagy nehezen. A szavaim kilőtt
nyílvesszőként martak a levegőbe. – Megöltek egy embert. Láttam a zsilipet… segítettem
Dokinak és Ősfőnek elküldeni a csillagok közé a holttestet.
– Ki volt az? – suttogta Amy remegő hangon.
– Mr. William Robertson.
– Nem ismertem – vágta rá Amy mélységes megkönnyebbüléssel.
Csak ekkor értettem meg, hogy mitől félt. Attól tartott, hogy az apja vagy az anyja
lebeg odakint holtan, a csillagok között.
29. AMY
Milyenek a hajón a rendfenntartó erők? – kérdeztem Koros felé fordulva. – Vannak
nálatok zsaruk vagy valami ilyesmi?
A két fiú zavartan összenézett.
– Zsaruk? – kérdezte Koros.
Bólintottam.
– Tudod, rendőrök. Zsaruk.
Értetlen tekintettel néztek rám.
– Olyan tisztviselők, akik kordában tartják a rosszfiúkat.
– Az Ősfő dolga – legyintett Harley, majd visszafordult a vászon felé.
Nagyszerű.
– Itt nincs szükség „zsarukra”, mint a Nap-Földön – magyarázta Koros. Beletelt egy
hosszú pillanatba, míg rájöttem, hogy a Nap-Föld, amiről beszél, nem más, mint az én
Földem. – A Nap-Földön nagy volt ám a széthúzás, mert az emberek nagyon különböztek
egymástól. Az Isten Áldásán nincsenek különbségek, így aztán nincsenek gondok sem.
Elfogott a pulykaméreg.
– A Föld problémáit nem az okozta, hogy az emberek különböztek egymástól…
– Rabszolgaság, keresztes hadjáratok, népirtások, polgárjogi megmozdulások,
fajgyűlölő rendszerek. A különbözőség okozta kivétel nélkül a Nap-Föld összes nem
természetes eredetű katasztrófáját.
Leesett állal hallgattam, mégsem voltam képes megcáfolni a világom történetét
beszennyező vádakat.
– Na, nézd már ezt az okostojást! – rikkantotta Harley. Rám kacsintott. – Koros sokkal
többet tud ám, mint mi. A Nap-Földdel kapcsolatban a mi oktatásunk csupán a
földművelés módszertanára meg a természettudományokra terjedt ki. Koros viszont
nagyon okos.
A fiatalabb fiú tűzvörös lett. Én azonban nem értem rá, hogy így pocsékoljuk az időmet.
– Mit tesznek azért, hogy megtalálják a gyilkosokat?
Mind a ketten értetlen arccal bámultak rám.
– Állítottak őrséget a lefagyasztott emberek mellé? Ősfő kivizsgálja a bűntényt? Vannak
gyanúsítottak? Van itt valamilyen biztonsági vagy megfigyelő rendszer? Mégis, mi a fenét
jelenthet ez az egész?
Amikor rájöttem, hogy ez a gondolat egyikőjükben sem merült fel, azonnal dühbe
gurultam.
– Egyetlen pillanatig sem gondoltatok arra, hogy ez mivel jár, igaz? Valaki gyilkolt a
hajón, ti meg nyugodtan ücsörögtök és hagyjátok, hogy folytassa az ámokfutását. Azt
hittem, te vagy ennek a bárkának a következő vezetője – bömböltem, és az ujjammal
Korosra mutattam. – A homokba dugod a fejedet? Abban reménykedsz talán, hogy
magától megoldódik minden? Szép kis vezér vagy!
– Én… én… – dadogta a fiú.
– Nem vagy képes felfogni, hogy ott vannak lent a szüleim? Tehetetlenül.
Belefagyasztva azokba a kis dobozokba. Te ezt megúsztad. Nem dobozoltak be. Nem
tudhatod, milyen érzés, amikor kitépik a dobozodat a konnektorból, és eljön az a pillanat,
amikor teljesen magadhoz térsz. Amikor már tudod, hogy ébren vagy. Szeretnéd kiokádni
végre azokat a csöveket, de nem bírod, és ki akarsz kerülni abból az átkozott dobozból, de
az sem megy. Leginkább pedig lélegezni szeretnél. De… nem… megy.
– Jól van, na, jól van már – felelte a fiú. – Nyugodj meg! Igyál egy kis vizet!
Koros felpattant, és kimenekült a fürdőszobába. Sietve megtöltötte a csapból az üres
poharamat.
– Nem kérek vizet! – kiabáltam.
Ez a két fafej miért nem tudja megérteni, hogy mi az, ami igazán fontos?
Koros továbbra is az orrom alá tartotta a poharat. Elvettem, és ittam egy nagy kortyot.
Különös, keserű érzés maradt a nyelvemen. Vajon hányszor dolgozták már fel ezt a vizet?
Ahogy ezen töprengtem, kezdett csillapodni a haragom, és nyugodtabbnak éreztem
magamat.
– Te hogy éreznéd magad, ha ott volnának a te szüleid is? – tudakoltam csendben
Korostól.
Harley felkapta a fejét. Lassan leengedte az ecsetjét. Sokkal jobban érdekelte a fiatalabb
fiú válasza, mint az én dühöngésem.
– Soha nem ismertem a szüleimet – felelte Koros.
– Meghaltak? – kérdeztem.
A hangom durvábban csengett, mint ahogy akartam, csak hát, úgy éreztem, hogy ez az
egész világ érzéketlenné próbál tenni. Koros megcsóválta a fejét.
– Nem. Csak hát, én soha nem ismertem őket. Egyetlen Koros sem ismerheti a szüleit.
Az egész hajó gyermekének kell tartania magát.
Most pont úgy beszélt, mintha tankönyvből olvasná. Nem lehettem biztos abban, hogy ő
maga felfigyelt-e a hangjából érződő szomorúságra. Hirtelen kicsinek és magányosnak
tűnt. Megroggyant a válla. Mintha menedéket keresne a saját testében.
– Ezért vagytok itt? – kérdeztem Harley-tól.
– Ugyan már. Én ismertem a szüleimet. Takácsok odaát a városban. Az egész családom
takács, a Járványig visszamenőleg. Elmondhatom neked, a szüleimet igencsak
kiakasztotta, hogy nem folytattam a családi hagyományokat. Ugyanakkor viszont
előfordulhat, hogy észre sem vették, hogy már nem élek velük. Nem bírtak rávenni arra,
hogy érdekeljen a szövet, én pedig nem bírtam őket rávenni, hogy a szöveteken kívül
bármi más is érdekelje őket. Így aztán átköltöztem ide. Egyedül Korosnak nincsenek
valódi szülei.
– Mert így kell lennie – morogta Koros halkan, ám közben nem nézett ránk. – Most
azonban, ha nem is tudjuk kideríteni, hogy ki ölte meg Mr. Robertsont, a miérttel azért
foglalkozhatunk.
Odacsörtettem Harley-hoz, belemarkoltam a cuccaiba, és felkaptam a legnagyobb
ecsetjét meg egy doboz fekete festéket.
– Hééé – méltatlankodott a festő, de mielőtt bármit tehetett volna ő vagy Koros, nagy
betűkkel felmázoltam a nevemet az ablak melletti falra.
– Mit csinálsz a faladdal? – kiáltotta Koros döbbenten.
– Nem is az enyém – vágtam rá.
Ezen a hajón semmi sem az enyém.
A nevem alá odaírtam mindent, amiről azt gondoltam, hogy a gyilkos esetleg azért
választott ki magának. Lány, ezt írtam. Tizenhét éves, vörös hajú, fehér bőrű, átlagos
külsejű.
– Szerintem gyönyörű vagy – szólalt meg Koros halkan, de nem törődtem vele.
Nem része az expedíciónak, folytattam.
– Eddig rendben – jelentettem ki, és megfordultam. – Na és, mi a helyzet ezzel a
Robertsonnal?
A nevét felírtam a falra a sajátom mellé. Koros felkapta azt a vékony, műanyag
fóliadarabot az íróasztalomról, amit korábban csodálkozva megnéztem magamnak.
Amikor keresztben végighúzta rajta az ujját, a fólia felragyogott, mint egy számítógép
képernyője. Ütögetni kezdte a képernyőt, amin újabb és újabb ábrák ragyogtak fel.
– Parancsolj, Ősfő/Koros! Hozzáférés engedélyezve – szólalt meg egy női hang a
számítógépből.
– William Robertson – olvasta Koros a képernyőről. – Férfi, ötvenhét éves, spanyol
származású, kilencven kiló, a hadvezetés szakértője, az Egyesült Államok
haditengerészeténél szolgált, feladata: támadó szervezetek. Útiköltségét a PMSZ fedezte.
PMSZ?
Egy pillanatra elhallgatott.
– Ezt a rövidítést már láttam valahol. A Megtartó-szinten egy táblácskán… – elakadt a
hangja.
– Pénzügyi Menedék Szolgáltatás – magyaráztam, miközben a néhai Mr. Robertson
adatait felvittem a neve alá. – Az összes katona utazását a PMSZ fizette. Apukám is így
csatlakozhatott a küldetéshez.
Koros ujjai végigsiklottak a képernyőn.
– Ez minden, ami itt van.
Savanyú pillantást vetettem a furcsa számítógépre.
– Na és, mit írnak rólam?
Koros habozni látszott.
– Na, mi van? – kérdeztem. – Mit írnak rólam?
– Izé…
Harley eddig némán bámult minket. Most kikapta a számítógépet Koros kezéből. Egy
gyors pillantás elég volt, hogy a szemében kihunyjon a mosoly.
– Ó!
– Mi van már?
– Semmi – felelte Harley, és meggyőződésem, hogy már mozdult, hogy kikapcsolja a
képernyőt.
Mielőtt hozzáérhetett volna, kirántottam a kezéből.
Azt a fényképet láttam magam előtt, amelyet a lefagyasztásom előtt néhány nappal az
egészségügyi ellenőrző vizsgálat során készítettek. Ott volt még a születésem időpontja, a
vércsoportom, a magasságom és a súlyom. Legalul pedig ez állt egészen parányi betűkkel:
NEM LÉNYEGES SZÁLLÍTMÁNY.
Ó, bocsika! Már el is felejtettem.
Én csak egy túlsúlyos bőrönd vagyok!
A hajlékony lemezt odaejtettem az asztalra, és kezemben az ecsettel visszafordultam a
fal felé. A nevem alá odaírtam, hogy nem lényeges.
– Nem is igaz, hogy… – kezdte volna Koros, de egyetlen pillantásom elég volt ahhoz,
hogy elhallgasson.
Hátralépve alaposabban is szemügyre vettem a művemet. Túlságosan közel mázoltam a
sorokat a falra. A betűk fekete festéke megfolyt, és némelyik sötét csík egészen a
padlószegély deszkájáig eljutott. Átfutottak a lenti, lepergő festett indákon, melyeket
egykor az a valaki festhetett oda, aki itt lakott, ebben a szobában. Harley tekintete
valósággal rátapadt a fekete vonalakra. Nézte, ahogy a festékcsíkok egymást kergetik a
kézzel festett virágok felé.
– Na hát, akkor – szólaltam meg, és alaposan megnéztem magamnak a két listát. – Hol
van itt kapcsolat? Miért akarna bárki is éppen kettőnket megölni?
Csend.
– Valami elkerülte a figyelmünket – folytattam, és két kézzel lesimítottam a hajamat. –
Egész biztosan van valamilyen kapcsolat.
Ha volt is ilyesmi, egyikünk sem látta. Leengedtem a kezemet magam mellé.
– Így sehová sem jutunk. Menjünk le a fagyasztókamrákhoz, és nézzünk szét odalent!
– Menjünk le oda? – nézett rám meglepődve Koros.
Bólintottam.
– Talán találunk nyomokat.
Harley nevetni kezdett, mintha csak valamilyen társasjátékot játszottunk volna.
– Nyomokat?
Addig bámultam, amíg el nem halt a nevetése.
– Rendben – szólalt meg Koros.
Amikor a szemembe nézett, el sem tudtam képzelni, hogyan tarthattam ártatlannak az
arcát. Sugárzott belőle az elszántság. Készen állt a harcra, arra, hogy megvédjen engem.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Menjünk!
30. KOROS
Amy nem törődött a Kóter társalgójában ücsörgők jeges pillantásaival, amikor
keresztülvágtunk rajtuk, hogy beszálljunk a liftbe. Felszegte az állát, és nem nézett
senkinek sem a szemébe. Szerintem pont úgy viselkedett, mint egy királynő, ám a többiek
suttogásából nagyon is nyilvánvaló volt, hogy az ő szemükben valami egészen másnak
látszik. Összeszorítottam a számat. Ez Ősfő műve. A lift halkan csilingelt, amikor a
harmadikon kinyílt az ajtaja.
– Hallottátok? – kérdezte Amy, amikor végigsétáltunk az üres helyiségen.
– Micsodát? – akarta tudni Harley.
Amy megrázta a fejét.
– Semmi. Azt hiszem, csak a képzeletem játszott velem.
Ennek ellenére úgy bámult az ajtókra, mintha valami szörnyűségre számítana.
Kinyitottam a folyosó végén az ajtót. Továbbra sem zárták be. Keresztülsiettünk a
szobán a második felvonóhoz. A riasztókészülék szétvert doboza eltűnt. Ősfő valószínűleg
felvitte az irányítókhoz, hátha azok rendbe tudják hozni.
– Na és, igazából mit keresünk? – kérdezte Harley, miközben a mélybe szálltunk.
– Nem tudom egészen biztosan – válaszolta Amy bizonytalanul. – Valamilyen nyomot.
Bármit.
Eszembe jutott, hogy mikor jártam itt utoljára ezen a szinten. Csupán egyetlen olyan
nyomot találtam idelent, ami gyilkosságra utalt. Ez pedig nem volt más, mint Mr. William
Robertson holtteste. Semmi mást nem találtam.
Ezt azonban nem árultam el Amynek.
Amikor a lift ajtaja szétnyílt, Harley azonnal kipattant. Kíváncsian nézett körül. A
nyomába eredtem. Amy addig meg sem moccant, míg az ajtószárnyak össze nem zárultak.
– Na, hol van az a hajóablak a csillagokkal? – tudakolta Harley lelkesen.
Amy odalépett hozzánk. Megragadta a zubbonyom ujját, és addig rángatott, amíg
szembe nem fordultam vele.
– Hol vannak a szüleim? – kérdezte halkan, nagyon halkan.
– Nem tudom – feleltem –, de ha akarod, megkeresem a helyüket.
Ráharapott az ajkára, és megrázta a fejét.
– Nem… nem kell.
Körülnézett hatalmas, kerek, rémült szemével.
– Ne… most. Majd később.
– Mi lenne, ha először megnéznénk a csillagokat? – lelkesedett Harley.
– Ott van a zsilip, arrafelé – mondtam, de nem maradt időm, hogy befejezzem, mert
Harley máris rohanni kezdett abba az irányba, ahová mutattam. Visszafordultam Amy
felé. – Nem tudja az ajtónyitó kódot.
A lány majdnem elmosolyodott.
– Hagyjuk, hogy erre magától rájöjjön! Menjünk inkább, és keressünk valami
hasznosat! Meg tudnád mutatni, hogy hol feküdt Mr….izé… Robertson?
Bementünk a 75-100 sorszámmal jelzett folyosó hűtőládái közé. Megálltunk a 100-as
ajtó előtt.
Amy remegő kézzel megérintette az üres tálcát. Talán a szülei testét képzelte el oda.
Vagy saját magát. Mielőtt azonban az ujja megérinthette volna a fémet, visszarántotta, és
magához szorította a kezét.
– Most mit csináljunk? – kérdeztem, mert szerettem volna elterelni a figyelmét a
fejében kavargó gondolatokról, mindarról, ami miatt még jobban elmerülhetett volna
önmagában.
Hátrább lépett, és a földet nézte. Tekintete végigsiklott a mezítelen, tiszta padlózaton,
majd körbefordult a gondosan sterilizált helyiségben.
– Nem is tudom, mire számítottam, hogy mit találunk itt – szólalt meg végre. – Azt
hiszem, talán az járt a fejemben, hogy olyan lesz, mint egy bűnügyi filmben. Lejövök, és
találok egy szövetfoszlányt, amiről látszik, hogy Ősfő ingéből szakadt le. Esetleg egy
vércseppet, aminek elemezhetnénk a DNS-ét. Közben még azt sem tudom, hogy van-e
DNS-elemző készüléketek…
– A biometrikus érzékelők beolvassák a DNS-t – szóltam közbe, de ő nem is figyelt
rám.
– Vagy talán egy jókora ujjlenyomatot… – töprengett, miközben elhallgatott a hangja. –
Harley holmija.
A szemembe nézett.
– Harley festőcuccai!
– Tessék?
– A barátodnak vannak ecsetjei! Mielőtt festeni kezdett, faszénnel skiccelt fel. Van neki
mindene, amire szükségem lehet!
– Komolyan nem tudom, miről beszélsz – méltatlankodtam, de a következő pillanatban
elmosolyodtam, mert a lány szemében újra ott táncolt az az eleven szikra, amelyik akkor
hunyt ki, amikor az előbb kilépett a liftből.
– Harley! – kiabálta, majd megpördült, és rohanni kezdett a sor vége felé. – Harley!
Tényleg fogalmam sem volt arról, hogy minek kellettek a lánynak az ecsetek. Azzal
viszont nagyon is tisztában voltam, hogy akár egy újabb Járvánnyal is farkasszemet
néznék, csak hogy megszerezzem neki azt, amire vágyik. Szerencsére nem volt ennyire
nehéz a dolgom.
– A hívott fél: Harley – szólaltam meg, és megnyomtam a tele-gyöngyöm.
– Mi van már? – hallatszott Harley türelmetlen hangja a fülemben.
– Hozd le ide a festékes cuccodat!
– Hol van a zsilip a csillagokkal? Itt csak rohadt ajtók vannak, meg zárak, meg csupa
ilyesmi. Bezártak mindet.
– Először hozd le ide az összes cuccodat!
– Ha megteszem, elmondod, hogy melyik ajtó nyílik a csillagokra?
– Bezony.
– Megegyeztünk – vágta rá Harley, és már meg is szakította a vonalat.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Amy egy pillanattal azután, hogy látta, befejeztem
a beszélgetést Harley-val. – Azt hittem, mindenkinek olyan picike kis dugó van a fülében.
Vagy valami ilyesmi. Létezik, hogy az a szerkezet a bőrötök alatt van?
Két ujjal megsimítottam a fülem mögött a tele-gyöngyöt.
– Tele-gyöngynek hívják. Telekommunikációs összekötő egység. – Fáj?
Nevetni kezdtem.
– Nem.
– Királyság – suttogta Amy, és közelebb hajolt hozzám. Forró, lágy lehelete
megbizseregtette a fülem melletti hajszálakat. – Olyan, mintha egy telefont építettek volna
a füledbe.
Két ujjal megérintette a tele-gyöngy fölött kidomborodó bőrt. Elakadt a lélegzetem. Ott
állt az orrom előtt, elképesztő közelségben. Ráharapott az ajkára, én pedig semmi másra
nem vágytam, mint megragadni, magamhoz szorítani és érezni, ahogy az ajka megérinti az
ajkamat.
Ekkor azonban hátrébb lépett, leengedte a kezét, és én egész egyszerűen nem tudtam
mire vélni az arcára kiülő kifejezést.
– Doki beléd is ültethet egyet, ha szeretnéd – nyögtem ki nagy nehezen, miközben más
sem járt az eszemben, mint hogy megragadjam, és visszahúzzam magamhoz.
Gyors mozdulattal megérintette a bal füle alatt a nyakát. Végigsimította a bőrt.
– Nem – szólalt meg végül. – Azt hiszem, nem szeretnék ilyesmit.
Nem sokkal később megérkezett Harley. A festőládáját odatette a lábunk elé. Láttam
rajta, rohanni szeretne, hogy kinyissa végre a csillagokra nyíló ablakot. Ugyanakkor arra is
kíváncsi volt, hogy mire készülünk a festékes holmijával. Őszintén szólva, ezt én is
szerettem volna tudni.
Amy turkálni kezdett a ládában. Nem törődött a festékes dobozokkal, a
ceruzacsonkokkal és a papírfecnikkel. Végül előhúzott egy jókora, vékony szövetbe
csomagolt faszéndarabot, amit odavágott a földhöz.
– Hééé! – förmedt rá Harley. – Azt saját magamnak kell csinálnom.
– Porra van szükségem – magyarázta Amy, miközben összezúzta a faszén apró
darabkáit.
– Miért?
– Csak figyeljetek! – felelte vigyorogva.
Miután kiválasztotta Harley egyik legpuhább, vastag ecsetjét, belemártotta a fekete
porba, majd megpörgette a fémajtócska fölött.
– Légyszi, működj, légyszi, működj, légy szíves, működj! – kántálta, miközben finom
szénporral vonta be a fémet.
Elakadó lélegzettel bámulta az eredményt.
A porban kibontakoztak egy ujjlenyomat vonalai és örvényei. A lány felnevetett.
– Most már csak valami egyszerű módszer kéne arra, hogy kiderítsük, ki hagyta itt ezt
az ujjlenyomatot.
Pontosan tudtam, mire van szüksége.
– Próbálkozz ezzel! – mondtam, és odatérdeltem mellé, kezemben a liffyvel, amit
odavittem a sor végén álló asztal tetejéről. A digitális membránt az ujjlenyomat fölé
tartottam, és megnyomtam a szkennelés gombját. A kép néhány másodperccel később már
meg is jelent a képernyőn.
– És akkor, most – folytattam, és nyomkodni kezdtem a képernyőt –, semmi mást nem
kell tennünk, mint hogy ezt a képet egybevetjük a biometrikus szkennerek…
– Hűha! – szuszogta Amy elismerően.
Rávigyorogtam. A liffy csipogott egyet.
– Na, mi van? – kérdezte Harley átlesve a vállam fölött.
– Az ujjlenyomat az enyém. Itt voltam lent Dokival. Én nyúltam hozzá.
– A liffy azt mondja, hogy „Ősfő/Koros” – figyelmeztetett Harley, és a képernyőre
mutatott. – Lehet, hogy Ősfő volt az.
Amy felragyogó tekintettel nézett rám, de én megráztam a fejemet.
– Ugyanaz az azonosítónk a számítógépes rendszerben. A biometrikus érzékelőkön
mindig együtt jelenik meg a nevünk. Én azonban korábban ellenőriztem a tele-gyöngyök
ellenőrző térképét, és Ősfő nem volt idelent. Úgyhogy ez itt csakis az én ujjlenyomatom
lehet.
– Próbálkozzál még! – biztatta Harley Amyt.
A lány lelkesen visszafordult az ajtó felé, és újra munkába kezdett az ecsettel és a
porral. Beszkenneltem az összes nyomot, amit talált. Nem mindegyik volt elég tiszta
ahhoz, hogy ellenőrizzük. A tiszták közül négy a Dokié, tizenkettő pedig az enyém volt. A
legtöbb ujjlenyomat túlságosan elkenődött vagy egymásra csúszott ahhoz, hogy használni
lehetett volna.
– Találtam még egyet! – szólalt meg Amy, miközben szénport kent a
fagyasztószekrények tetejére. – Ez is a tied?
– Nem emlékszem, hogy oda felnyúltam volna – válaszoltam.
A lány szeme felragyogott.
– Lehet, hogy megvan a gyilkos! – kiáltotta, és újra lelkesen csengett a hangja.
A liffyt az ujjlenyomat fölé tartottam, és beszkenneltem. A nyom hosszú és széles volt.
Egy hüvelykujj lenyomata. Középen vékony, szaggatott vonal húzódott a hurkok között.
– Az meg mi? – tudakolta Harley, miközben a liffy ráközelített a nyomra.
Amy a vállam fölött a képet bámulta.
– Talán semmi, de olyan, mint egy sebesülés nyoma, nem?
Csip, csip-csip. Elkészült a szken.
– Ősfő/Koros – villant fel a felirat a hüvelykujj felirata fölött.
– Ez is a tied – sóhajtotta Amy elkeseredve.
Visszafordult a fagyasztórészleg felé, ám most már olyan mozdulatokkal vitte fel a
szénport a szekrényekre, mintha az ecsetnek ólomsúlya lenne.
– Megsebesült a hüvelykujjad? – kérdezte Harley.
Az orrom elé tartottam mindkét hüvelykujjamat, bár nagyon is tudtam, hogy nincsen
rajta olyan sebhely, ami összekötné egymással a lenyomatom bordáit.
– Lehet, hogy egyszerűen csak rátapadt valami az ujj ára, amikor megérintette a
fagyasztószekrényt – szólt közbe Amy anélkül, hogy felpillantott volna. – Vagy valami
bekerült a felszín és a hüvelykujja közé.
Csakhogy én nem piszkáltam a szekrény tetejét.
Tudtam, hogy nem nyúltam oda.
Amy felkapta a liffyt.
– De tényleg, teljesen biztos vagy abban, hogy nem lehetett Ősfő?
– Teljes mértékben. Rögtön azután, hogy megtaláltuk Mr. Robertsont, ellenőriztem a
tele-gyöngyök térképét. Nem volt idelent.
Amy akkorát fújtatott, mint egy őrjöngő bika.
– Ennek ellenére azt hiszem, hogy…
Mivel látta, hogy a fejemet csóválom, elhallgatott. Lehetetlen volt, amire gondolt. Bár
Amynek teljesen igaza volt, amikor azt gondolta, hogy Ősfő elképesztően könyörtelen, az
idős férfi egész egyszerűen nem volt idelent a gyilkosság pillanatában. A lány ingerülten
földhöz vágta az ecsetet.
– Hát, elfelejthetjük az ujjlenyomatokat.
– Sajnálom – feleltem oda sem figyelve, ugyanis teljesen lekötött az a kérdés, hogy ki
hagyhatta itt azt az ujjlenyomatot, ha nem Ősfő és nem is én jártam itt.
Harley kirántotta a kezemből a liffyt, és egy mozdulattal a sor végén álló asztal tetejére
hajította.
– Láthatom végre azt a zsilipet?
Miközben felkapta a festőládáját, észrevettem, hogy hozott magával egy hófehér – nem
túl nagy – vásznat is.
– Ha kinyitom neked a zsilipet, hajlandó vagy lent tölteni az éjszakát és odafigyelni
arra, hogy senki ne piszkálja a fagyottakat?
Amy mosolya éppen elég ok volt ahhoz, hogy ne törődjek a fejemben felhangzó
hanggal. Nem érdekelt, hogy Ősfő dühös lesz, amiért egyedül hagyom idelent Harley-t.
– Hát, persze – vágta rá a festő.
Elmondtam neki, hogy hol találja a zsilipet, meg hogy milyen kóddal nyithatja ki a
belső ajtót. Magamhoz vettem a liffyt, amit eldobott. Sietve beléptem a rendszerbe, és
felhatalmaztam őt is, meg Amyt is arra, hogy bármikor lejöhessenek ide és ki is
mehessenek a Fagyasztó-szintről. Engedélyeztem továbbá azt is, hogy Amy is
használhassa a liffyket. Mihelyt beszkenneltem Harley ujjlenyomatát, a barátom azonnal
elvágtatott a zsilip irányába. Eszébe sem jutott, hogy titkolja a lelkesedését. Amy még
akkor is kacagott rajta, amikor az ő hüvelykujját is rányomtam a liffy szkennerére. Amikor
abbahagyta a nevetést, rájöttem, hogy már egy teljes perce fogom a hüvelykujját.
– Bocsánat! – dadogtam, és elrántottam a kezemet.
Amy elmosolyodott.
– Lejösszvelemakertbe? – kérdeztem egy szuszra.
Közben tágra nyílt a szemem. Mégis, mi ütött belém? Miket hadoválok én itt össze?
– Tessék? – kérdezte a lány, és még szélesebben mosolygott.
Nekidőlt a mögötte álló fémasztalnak.
– Akarod látni a kertet? – kérdeztem, és igyekeztem sokkal lassabban beszélni annál,
mint amire a hangosan dübörgő szívem ösztönzött. – Megmutassam neked?
Ráharapott az ajkára, és bár nem fordult el tőlem, a tekintete hirtelen eltompult és a
semmibe meredt. Olyan erővel szorította meg az asztal peremét, mintha attól tartana, hogy
erőnek erejével hurcolom el erről a hideg, sötét helyről. Nem esett nehezemre kitalálni,
hogy miért. Itt akart maradni a szülei mellett. A szeme sarkából ekkor abba az irányba
sandított, ahová Harley elrohant. Amy is szerette volna látni a csillagokat.
Fájdalom mart a szívembe. Hogyan is vetélkedhetnék a csillagokkal?
Ekkor azonban a tekintete ismét rám összpontosult. Újra mosolygott.
– Hát, persze – felelte.
Én pedig rájöttem, hogy Amy mosolya szebben tündököl még a csillagoknál is.
31. AMY
Koros feljött velem a Kórház mögötti hatalmas kertbe. Reggel egyszer már
keresztülmentem rajta, amikor futni indultam. Akkor nem is vettem észre, hogy milyen
gyönyörű. Reggel csupán a mindent körbefogó falakat láttam. A kert tényleg csudaszép.
Nem tartották katonásan rendben, hanem azt a látszatot keltette, mintha csupán a
természet szavának engedelmeskedve nőtt volna ide. Az ösvények, a virágágyások és a
gyomok hiánya azonban arra utalt, hogy egy igazi kertész keze munkájának köszönhető ez
a lenyűgöző, fémfalak közé zárt szépség.
– Ez meg mi a csuda? – kérdeztem.
– A Járvány korának Ősfőjét ábrázolja a szobor.
– Szóval, akkor errefelé minden vezetőt Ősfőnek hívnak? – kérdeztem, mire a fiú
bólintott. – Hát, ez elég ostoba szokás. Nem lehet majd tudni, hogy melyik kicsoda volt.
Amúgy, eddig hány Ősfőtök volt?
– Én… izé… nem is tudom.
Felnéztem a szobor arcára. Nem kőből faragták. Úgy véltem, hogy betonból vagy
valami nagyon hasonló anyagból készíthették, aminek megvolt a magyarázata: mégis,
honnan vették volna a követ? Hiszen itt nem lehet csak úgy leásni a talajba, hogy sziklákat
termeljenek ki.
Vízcsepp csöppent a fejemre. Felpillantottam, és egy őrült másodpercig azt hittem,
esőfelhőket látok. Mindig is szerettem az esőt, de most csupán a tompa fényű
fémmennyezetet láthattam. Úgy gondoltam, nem fogom szeretni az itteni csapadékot. Az
is arra emlékeztet majd, hogy az Isten Áldásán semmi sem igazi. Nincsenek esőfelhők, és
a komor égboltot sem festik világosra a villámok. Ezen az űrhajón az eső nem más, mint a
mennyezetre szerelt öntözőrendszer szórófejeiből aláhulló víz. Kinyújtottam a nyelvem, és
egy vízcsepp ráhullott. Hűvös volt, mint az igazi esőcsepp, de enyhe áporodottságot
éreztem rajta. Nagyon sokszor újra használhatták már. Egészen enyhe olajszag áradt
belőle.
Ez az úgynevezett eső nem volt igazi zápor. Mivel csupán néhány csepp hullott ránk,
továbbmentem az ösvényen, hogy közelebb kerüljek a szoborhoz.
– Meglepő, hogy van esőtök – jelentettem ki.
Koros rám mosolygott. Igazából úgy tűnt, mintha kinevetne.
– Mi van?
– Olyan viccesen beszélsz – válaszolta.
Ezen igencsak felkaptam a vizet, hiszen éppen ő mondta azt, hogy „olyá viccesebe
szész”.
– Na, persze. Tudod, kinek van hülye kiejtése? Neked.
– Hűű-jé kiel-tés – felelte gúnyolódva.
Nyelvet öltöttem rá, de most már én is nevettem. Néhány vízcsepp hullott a szobor
fejére, majd lecsorgott az arcán. Mintha könnycseppek hagytak volna sötét nyomot maguk
mögött. Hunyorogva bámultam. Az arca nem volt olyan részletesen kidolgozva, mint
amire számítottam. Mintha elkoptatta volna az időjárás.
– Milyen régen volt az a Járvány? – tudakoltam.
– Nem tudom biztosan – válaszolta Koros, és arrébb sétált a szobortól. – Utána kell
néznem. Amúgy, miért lepett meg, hogy van esőnk?
– Csáák azííí… – nyújtottam el kegyetlenül a szavakat, mert szerettem volna
megmutatni a fiúnak, hogyan is beszél. Valósággal fülig szaladt a szája. – Hát csak azért,
mert ez nem igazi eső. Akkor meg, miért tesztek úgy, mintha az volna. Hiszen a
növényeket magatok is megöntözhetnétek szórófejekkel.
A fiú megvonta a vállát.
– A hajót eleve ilyenre tervezték.
Váratlanul elhallgatott, és töprengeni kezdett:
– A Biológiai Kutatórészleg…
– A micsoda?
– A Feljegyzések Csarnokában láttam a hajónk néhány régi tervrajzát. A Tápláló-szintet
eredetileg Biológiai Kutatórészlegnek hívták. Nem igazán tűnt fel nekem, de Ősfő szabja
meg, hogy milyen legyen az időjárás. Így próbáljuk modellezni azokat a lehetséges
éghajlati viszonyokat, amelyek a Centauri-Földön várhatnak ránk. Nagyjából ötévente
megváltoztatja az időjárás alapvető jellemzőit. Jó múltkor… szóval, akkoriban havonta
csak egyszer esett az eső. A tudósoknak és a földműveseknek közös erővel kellett
kidolgozni a különféle öntözési módszereket. Aztán meg…
Mostanra teljesen elmerült a gondolataiban. Gyakorlatilag teljesen elfeledkezett arról,
hogy én is itt vagyok és figyelek.
– Kölyök koromban rengeteg eső esett. Én is segítettem megásni az elvezető
csatornákat. A birkalegelőket állandóan elöntötte a víz. Ősfő néha azt akarta, hogy
változtassuk meg a termőtalajt is. Különféle ásványi anyagokat tett bele, míg másokat
kiszűrt belőle.
Most már rám nézett, de igazából nem látott.
– A Tápláló-szint valójában a biológiai kutatást szolgálja. Felkészülünk arra, hogy
milyen viszonyok várhatnak ránk a Centauri-Földön. A Feljegyzések Csarnokában
gondosan megőrizzük a kényszerű körülmények között kifejlesztett különféle
módszereket. De nem… nem is a körülmények kényszerítettek minket erre, hanem Ősfő.
Az ilyesmi is a feladatai közé tartozik…
– Ami pedig azt jelenti, hogy rád is ez a munka vár, igaz? – kérdeztem. – Te vagy a
következő Ősfő.
Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy az öreg miért nem tanított meg
minderre? De nem úgy tűnt, hogy ez olyasmi, amit hangosan is ki kéne mondanom. A fiú
ennek ellenére nagyon is jól leolvasta a kérdést az arcomról. Megfordult az ösvényen a
medence felé. Tisztában voltam azzal, hogy nem tudna választ adni a ki nem mondott
kérdésemre, csupán újabb kérdések merültek fel a fejében.
Elindultam utána az ösvényen. Hatalmas virágú, nyíló hortenzia borult az ösvény felé.
Erősödött az eső. Szabályos, egyenletes ütemben hullottak a cseppek, ám a jelenség
mégis annyira hasonlított a valódi esőre, hogy hátrahajtottam a fejemet és álmodozva
hagytam, hogy az esőcseppek szétloccsanjanak a csukott szemhéjamon.
– Ez az egész Ősfő dolog… nem értem, hogyan működhet.
– Miért ne működne?
A mesterséges tavacska nagyjából akkora, mint a középiskolánkban az úszómedence.
Kicsit arrébb egy férfi és egy nő kacagott az esőben. Most egymás mellett letelepedtek egy
padra.
– Ez az öregember cseppet sem békés személyiség. Mindenkit megfélemlít, hogy
engedelmességre kényszerítse őket.
Nem akartam beismerni, hogy engem is megijesztett, de fogadni mertem volna, hogy
Koros ezt magától is kitalálta.
– Ősfő igenis nagyszerű vezető. Nem értek mindig egyet vele meg a módszereivel, de
amit csinál, az működik. Ezt nem tagadhatod.
– Az a vén fafej igazi zsarnok. Azért működik a dolog – morogtam. Ekkor felfigyeltem
Koros vigyorára. – Mi van?
– Annyira aranyos, hogy vén fafejnek hívod. A legtöbben vinnyogva nyalják a talpát.
– Szerintem meg igazi seggfej. Sőt, még annál is rosszabb. Ilyen lehet a seggfejek
királya. Úgy értem, tudom, hogy ő a vezéretek meg minden, de ez a fickó mégiscsak el
akart tenni láb alól.
– Lehet, hogy igazából nem is dobna ki a zsilipen.
– Tényleg?
A fiú zavartan bámulni kezdte a lábunk előtt a virágokat.
– Hát, mondjuk, elképzelhető, hogy megtenné. Igen. Valószínűleg megtenné.
Belerúgtam az egyik hatalmas narancssárgás-vörös virágba. Mintha tigrisliliomok
szegélyeznék a tavacska partját.
A padon ülő pár nagyon nem bírt magával. A férfi egyik keze már eltűnt a nő inge alatt,
a másik pedig a nadrágjában motoszkált. Koros követte a pillantásomat, és a párra nézett.
– Ősfő azt mondta, hogy mindjárt kezdődik az Időszak.
– Mi ez az Időszak? Nem normális dolog így viselkedni mások előtt.
Vagy legalábbis azelőtt nem ez volt a szokás. Mindez vajon annak a következménye,
hogy embereket zárunk olyan szűk környezetbe, mint egy űrhajó? Vagy én vagyok
túlságosan is vaskalapos az új korszak erkölcseihez képest?
Koros már nem nézte a padon birkózó párt. Engem figyelt. Az eső mostanra igazán
rázendített. Felmerült bennem, hogy bemehetnénk a házba, de különös módon úgy
éreztem, hogy az eső valahogy ideköt, hozzáfűz ehhez a helyhez. Hiába tudtam, hogy
kamu az egész, mégis pont úgy éreztem, mintha igazi esőben állnék. Kétségbeejtően
szükségem volt erre az érzésre.
32. KOROS
Szemben velünk a padon elnyúló férfi és nő az esőt ürügyül használva vetkőzni kezdett.
A férfi leszaggatta a nő ingét, aki ívelő testtel hozzábújt a mellkasához.
– Hát, ez undorító – méltatlankodott Amy.
Nem akartam az Időszakról beszélni, bár azt a párost látva támadt néhány ötletem.
Tudni akartam, hogy Ősfő esetében magát az embert gyűlölte, vagy a rangját.
– Annyira nem szörnyű – magyaráztam. – Ősfő alapjában véve egészen jó vezető.
Egy lépéssel közelebb kerültem a lányhoz.
– Úgy értem, tudom, hogy nagyon erőszakosan szokott viselkedni, de mégiscsak rávett
mindenkit a fedélzeten, hogy együttműködjenek, és ügyelt a boldogságukra is.
Amy nagyot horkant.
– Szóval, akkor te is gyűlölni fogod azokat, akik mások, mint a többiek?
– Téged sohasem foglak gyűlölni!
Ezt a lányt éppen azért kedveltem annyira, mert más, mint a többiek. A vörös haja, nap-
földi származása meg amiatt, hogy nem hajlandó vakon engedelmeskedni Ősfőnek.
Egyikőnk sem törődött a szakadó esővel. Amy várakozó pillantást vetett rám. Mintha
arra számított volna, hogy bebizonyítom neki, én nem vagyok olyan, mint Ősfő.
Ám ehelyett felemeltem a kezem, és kihúztam a kontyát tartó ecseteket. A haja egy
pillanatig vörös vízesésként omlott alá, ám az eső gyorsan eláztatta a sűrű tincseket.
Nedvesen majdnem olyan barnának látszott, mint az enyém. Majdnem. Megérintettem az
egyik narancssárga-arany tincset, és hátraraktam a füle mögé. Összerezzent, amikor az
ujjam hegye megérintette a bőrét.
– Ősfő nagyszerű vezető – ismételtem meg halkan. Gyorsan folytattam, mielőtt Amy
tiltakozhatott volna. – Nem értek vele egyet a másságot illetően. Kifejezetten szeretem a
különbözőséget. Nagyon is.
Nyeltem egy hatalmasat. A szám túl nedves volt, a torkom viszont kiszáradt.
Nem tudom, egészen pontosan hogy történt, de mintha mind a ketten egyszerre léptünk
volna közelebb. Hirtelen túlságosan is közel álltunk egymáshoz. Már semmi nem volt
közöttünk, csak az eső. Aztán pedig az sem állt közénk.
Az ajkam ráolvadt az övére. Egy esőcsepp elindult a szájam szegletén. Amy szája
kinyílt, utána az enyém is. Az esőcsepp rápottyant a nyelvemre, majd eltűnt a szájában.
Ekkorra bőrig áztam. Igazából fáznom kellett volna. A lány melege azonban feltöltött.
A karom magától ölelte át. Egy erős mozdulattal magamhoz szorítottam. Magamba
akartam szippantani.
Bárcsak sohase érne véget ez az ölelés!
De aztán…
…eltolt magától.
Hátrébb lépett.
Esőcseppek folytak végig az arcán. De nem. Ez nem is az eső volt. Most először só ízét
éreztem a nyelvemen.
Nem kellett volna megcsókolnom. Túl sok minden nyomasztja a szívét, túl sok dolog
forog a fejében ahhoz, hogy még én is rádobjak egy lapáttal.
– Sajnálom – nyögtem ki.
Kinyújtottam a kezemet utána, de Amy elhúzódott.
Utána pedig el is tűnt.
Víz hullott alá a magasból a fémmennyezetről. Nem is vettem észre, hogy a kezemben
ott vannak az ecsetek, amiket kihúztam Amy hajából. Amik összefogták a haját. Harley
ecsetei.
Mind a kettőt eltörtem, és bedobtam a tóba.
33. AMY
Esőcseppek záporoznak a bőrömre. És Jason is itt van, és már majdnem csókolózunk.
De nem, ezek nem esőcseppek, hanem a gőzölgő zuhanyzómban állok, és az előbb az a fiú
nem Jason, hanem Koros volt.
A fejem tompa puffanással nyomódott neki a zuhanyzó csempével borított falának. A
forró sugarak felmelegítették a csempét. Nem tudom, mitévő legyek.
Törülközőbe burkolózva kijöttem a fürdőszobából. A falra mázolt táblázatom magára
vonta a figyelmemet. Egy ideig ott álltam, miközben a zuhanyzó vize ráfolyt a lábam alatt
a szőnyegre. A feliratokat bámultam. Nem mentem sokra vele. Még mindig nem jöttem rá,
hogy milyen kapcsolat lehet köztem és Mr. Robertson között.
Még sosem éreztem ennyire magányosnak, ennyire elveszettnek magamat. Elfújta a szél
az összes embert, akiknek itt kellene lenni velem. Eltűntek a szüleim, Jason, a barátaim.
Nélkülük üresnek és parányinak tűnik a hajó. Úgy érzem, hogy én magam is üres és
jelentéktelen vagyok.
Le kellene mennem a Fagyasztó-szintre, hogy a szüleimre vigyázzak. Nem lett volna
szabad Harley-ra bíznom az őrzésüket. Hiszen az én szüleim vannak odalent, nem az övé.
A festőnek semmi köze nem volt ehhez az egészhez.
Csakhogy amikor eljöttünk, nagyon is jól láttam a szemében a vágyakozást. Nehogy
már én legyek az, aki elrángatja a csillagoktól.
Meg aztán nem is akartam egyedül lenni odalent. Abban a halálos hidegben.
Leültem az ágy szélére. Semmi kedvem nem volt lefeküdni. Odamentem az ablak előtt
álló székhez. Visszapillantottam az ágyra. A takarót összegyűrtem, de nem húztam lejjebb.
Az első itt töltött éjszakámon Koros pontosan ebben a székben ült, miközben én ott
aludtam.
Felhúztam a lábamat, és átöleltem a térdemet. Az ablakot bámulva aludtam el.
Hiába is vártam volna napkeltét. A hajó mennyezetének közepére szerelt nagy sárga
lámpás hirtelen bekapcsolódott, és ezzel kezdetét vette a nappal.
A fejem annyira kótyagos volt, mintha nem sikerült volna teljesen felébrednem. Hoztam
magamnak egy pohár hideg vizet a fürdőszobából, de az sem segített. Sőt, igazából még
elmosódottabbá vált a világ. Iszonyúan fáradt voltam. Elegem volt már a gondolkodásból,
az aggódásból. Csupán egyetlen módszert ismertem arra, hogy a fejemben elcsituljon a
zűrzavar.
A közösségi szobában egyedül Luthe, a nagydarab gazfickó állt, amikor átsétáltam rajta,
hogy beszálljak a liftbe. Hát ez az alak sosem alszik? Szinte már úgy éreztem, csak azért
lóg itt állandóan a társalgóban, hogy engem bámulhasson, hogy zavarba hozhasson. Kis
híján megfordultam, hogy ráüvöltsek: bámulja saját magát, ne engem! Valószínűleg
élvezte volna, ha odafigyelek rá. De féltem is tőle egy kicsit.
A nap csupán néhány perccel ezelőtt kezdődött el. Napkelte nélkül nem éreztem, hogy
kora reggel lenne. Hétköznapi napfényben fürödtem. És ugyanilyen világos lesz délben is,
meg pár perccel a sötétség beköszöntése előtt. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy az egész
szint alszik még. Megindultam. Elkerültem a lakott részeket, a tehenek mellett futottam,
meg keresztülvágtam a kukoricaföldeken. Ahogy elsuhantam mellettük, a címerük
csiklandozni kezdett. Nagyjából tíz perc futás után ráleltem a megfelelő ritmusra, és a
testem végre hajlandónak mutatkozott belépni a zónába.
– Miért szeretsz annyira futni, Mókuci? – kérdezte tőlem Jason nagyjából a harmadik
randink után. Ez már azután történt, hogy csókolóztunk, de még azelőtt, hogy minden
bátorságomat összeszedve a tudtára adtam, hogy utálom a „Mókuci” nevet.
– Már mondtam neked. Imádom azt a pillanatot, amikor csak a futásra összpontosítok.
Amikor nem marad más belőlem, csupán a rohanó lábam.
Gyorsabban, gyorsabban kéne futnom.
– Azt hiszem, ezt még én is értem – biccentett Jason, és közelebb hajolt, hogy
megcsókoljon. Csakhogy én már kissé előbbre hajoltam, mert be akartam kötni a
cipőfűzőmet, így csupán az arcomra tudott puszit nyomni. Felnéztem rá.
– És persze nyerni akarok.
– Nyerni?
Képes leszek elfutni ezek elől az emlékek elől. Nem kell mást tennem, mint gyorsabban
futni. A kukoricaföldet alacsony kerítés határolja. A túloldalról birkák bámultak rám.
Irányt változtattam, és most már a kerítés mellett futottam.
– Bizony. Meg akarom nyerni a New York-i maratoni. Erről álmodozom – feleltem és
közben nem azért nem néztem a szemébe, mert a zoknim makacs ellenállást tanúsított,
hanem, mert erről az álmomról eddig soha senkinek nem meséltem.
– A New York-i maratont?
– Bizony. Az volna ám a nagy dobás. A világ egyik legklasszabb maratonja. Több mint
26 mérföld. S bejárjuk közben az összes városrészt. Ha viszont nem csak végig akarom
cammogni, mert ugye, nem a részvétel a fontos, akkor elengedhetetlen, hogy edzésben
legyek. Csak akkor tudom végigcsinálni, ha jó vagyok.
– Mennyire jó?
– A legjobbak nagyjából két és fél óra alatt futják le.
– Két és fél óra alatti 26 rohadt mérfölded Nem semmi!
– Tudom. Nagyon messze vagyok még ettől. De hát…
Most néztem rá. Jason kivételesen komolyan vette azt, amit mondtam, és nem
tréfálkozott.
– Sikerülni fog.
– Két óra alatt 10 mérföldet is épphogy csak lefutok.
– Akkor is sikerülni fog. Komolyan. Te sohasem adod fel. Figyeltelek ám. Egy szép
napon megnyered a maratoni versenyt, én pedig ott leszek a célnál, és várok rád. Egy
nagy meglepetéssel.
Most már vigyorgott. Igazi, csalafinta kópé módjára.
– Akkor most hármat találhatok? – kérdeztem. – Ilyen meglepetésre gondoltál!
És akkor megcsókoltam. Minden szeretetemet belesürítettem, amit iránta éreztem, és ott
izzott benne az is, hogy Jason ennyire bízott bennem.
Egy váratlan gondolat annyira kizökkentett a futásból, hogy megtorpantam, s hörögve
kapkodtam az ózonillatú levegő után.
Nem csupán arról van szó, hogy nincs többé Jason. Maratoni futás sincsen. És New
Yorknak is annyi. New Yorknak… New Yorknak! Ami igazi óriás. Rengeteg ember él… élt
benne. Nincs többé New York. Még ha létezik is ilyen nevű város, az már rég nem az, ami
valaha volt. Nincsenek metróvonalak, nincsen Central Park meg maratoni futók, és a
Broadwaynak is annyi. Mostanra valami teljesen más van a helyén. Mit tudom én, talán
repülő kocsik vagy teleportálók. Sosem fogom meglátni, és már sohasem lesz ugyanolyan,
mint régen volt. Számomra New York mindörökre odaveszett.
Viszont, suttogta a szívem, itt van Koros.
Újra futni kezdtem. Rohanni.
Amikor megpillantottam az első embereket, mert a városlakók is felébredtek és
elkezdték a napjukat, visszafordultam a Kórház irányába.
Magamnak nem hazudhattam.
El akartam rejtőzni.
Reménytelen.
ŐSFŐ/KOROS
7 óra 24
Én nem voltam itt lent kora reggel 7 óra 24-kor. Akkor pedig nem lehetett más, mint
Ősfő. Ideje kideríteni, hogy hol lehet.
Ez cseppet sem tűnt nehéz feladatnak. A hüvelykujjam érintésével bejelentkeztem a
központi hálózatba, és előhívtam a tele-gyöngyök pontos elhelyezkedését ábrázoló
térképet.
Ráközelítettem az egyes helyiségekre. Doki ott volt az irodájában. Bartie-t és Victriát a
Kóter társalgójában találtam meg, mégpedig egész közel egymáshoz. Harley éppen a
gabonatáblák felé haladt. A sebességét figyelembe véve, úgy véltem, rohan valahova.
Vajon miért? Amy nem volt rajta a kijelzőn. Ő nem kapott tele-gyöngyöt, amit a rendszer
bemérhetett volna.
– Keresd meg Ősfőt! – parancsoltam a számítógépnek.
Az egyik apró pötty kékké változott, és villogni kezdett.
A mesterem tehát itt van. Ezen a szinten. A lefagyasztottak folyosóin túl, a szemközti
falba vágott ajtó túloldalán. Ez lehet az a másik laboratórium, amiről Doki beszélt.
Az ajtaja zárva volt, és egy percig sem lehettem biztos abban, hogy Ősfő beenged, ha
kopogok. Orion viszont éppenséggel arról beszélt, hogy a szabályok nem vonatkoznak az
ősfőkre. A mesterem sem engedelmeskedett az előírásoknak. Akkor pedig nekem miért
kéne engedelmeskednem?
Megéreztem a fertőtlenítőszerek steril illatát, amikor beléptem a zsúfolt helyiségbe.
Egyik oldalon fagyaszótartályok sorai takarták el a falat. Az átlátszó hengerekben
buborékokkal teli, sűrű fagyasztófolyadékot fedeztem fel. A sűrű trutymóban testek
lebegtek. Bár tudtam, hogy Ősfőt kéne megkeresnem, nem tudtam ellenállni a
kíváncsiságnak, és alaposabban szemügyre vettem a zselés anyagot. A buborékokban
lebegő, összegömbölyödött kis alakok torz babszemekre emlékeztettek.
– Embriók.
Ősfő rám talált. De nem haragudott. Sőt, igazából, mintha elégedettséggel töltötte volna
el, hogy itt lát. Ha valami, ez éppen elég volt ahhoz, hogy még jobban dühbe guruljak.
– Ha földet érünk, majd mesterséges körülmények között elérjük, hogy megszülessenek.
– Milyen embriók ezek? – kérdeztem.
A zsebembe csúsztattam a liffyt, semmi okom nem volt Ősfő orrára kötni, hogy éppen
őt kerestem. Főleg úgy nem, hogy ő bukkant rám előbb.
– Állatoké. Éppen a nagymacskák csövét nézed. Azt hiszem, ezek itt jaguárok vagy
talán hiúzok. Meg kell majd néznem.
Nem igazán emlékeztem rá, hogy milyen állat a jaguár. Azt hiszem, olyasmi lehet, mint
az oroszlán, ám nem sikerült pontosan felidéznem magamban, hogy milyen képeket láttam
róluk a Feljegyzések Csarnokának lifíyjein. Az emlékek kezdtek egybemosódni.
– Miért vannak itt?
– A leszállásra készülünk. Nem tudhatjuk, milyen állatokra lesz szükségünk. Hogy mit
kellett volna magunkkal hoznunk a Nap-Földről. Lehet, hogy lesznek kártékony állatok is
azon a bolygón, és akkor ragadozók kellenek, hogy megsemmisítsük őket. Rájuk
szabadítjuk a Nap-Föld ragadozóit. Találkozhatunk olyan állatokkal is, amelyek
megfelelnek ugyan a céljainknak, de új tulajdonságokra lesz szükségük ahhoz, hogy
használhassuk őket. Megpróbáljuk majd a magunkkal hozott állatokkal keresztezni a
célbolygó fajtáit, vagy összekeverjük a genetikai állományaikat.
Nem érdekeltek ezek a nagy oroszlán-macskák. Azt akartam tudni, hogy legutóbb miért
járt Ősfő a fagyasztókamrák csarnokában. Közvetlenül azelőtt, hogy újabb lefagyasztott
alvó fulladt meg.
Mielőtt azonban megszólalhattam volna, Ősfő otthagyott, és odasietett a helyiség túlsó
végében álló asztalhoz. Ott csupán egyeden, félig üres üvegcsövet láttam. Ebben is
embriók lebegtek a fagyasztófolyadékban. Jó pár apróságot láttam a zselében úszó
buborékokban. Közelebb hajolva alaposabban is szemügyre vettem az egyik apró,
babszemre emlékeztető embriót a magzatburokban. Amikor felnéztem, észrevettem, hogy
Ősfő feszülten figyel. Olyan erősen összpontosított valamire, hogy aggódó, mély ráncok
jelentek meg a homlokán. Amikor farkasszemet néztünk, rezzenéstelen tekintettel bámult
rám.
– Miért jöttél le ide? – kérdezte végül. – Nem is gondoltam, hogy tudsz erről a
laboratóriumról. Doki szólt róla?
Megvontam a vállamat. Nem kívántam sem Dokit beköpni, sem magamat bemártani.
– Nem mintha számítana. Már rég le kellett volna hozzalak ide. Neked csupán egyetlen
Időszakod lesz a felkészülésre, utána a téged követő Korost kell majd betanítanod arra,
hogy mi a dolga.
– Miről beszélsz? – értetlenkedtem.
Ősfő felvett egy jókora tűt a fagyasztócső melletti asztalról. Az injekció fémrésze
legalább 30 centi hosszú volt, az átlátszó hengerben pedig nem kevesebb, mint hat deci
folyadékot láttam.
– Te is nagyon jól tudod, hogy a beltenyészet milyen súlyos veszélyt jelent a
többnemzedékes űrhajók számára – magyarázta az öreg, miközben az injekciót berakta
egy kosárba. Kiválasztott egy másik ugyanolyat, és odahelyezte az első mellé. –
Elkerülhetetlen, hogy a csekély lélekszámú lakosság miatt végül túlságosan össze ne
keveredjenek a vérvonalak.
A tartókban rengeteg injekciót fedeztem fel. Most egy másik polcról választott ki egyet.
A tartályokra parányi, fekete-sárga címkét ragasztottak. Az Ősfő kezében lévőre ezt írták:
képzőművész.
– Ezt tudom – válaszoltam. – A Járvány korának Ősfője éppen ezért vezette be az
Időszakot. Azért, hogy te, vagyis, Hogy mi befolyásolhassuk a szaporodást.
– Igen, ez is része a dolognak – biccentett az öreg oda se figyelve, miközben újabb
injekciókat válogatott ki. Mind a kosárba került. – Van azonban egy másik nehézség is.
Nem csak azt kell megakadályoznunk, hogy a beltenyészet miatt ne szülessenek testben
vagy lélekben torz utódok. A hajó célkitűzése annyira fontos, hogy minden nemzedékben
szükségünk van zseniális, vagy legalábbis tehetséges emberekre.
Most egy másik polcról vett le injekciókat. A csillogó tűk közelébe ragasztott címkén a
„matematikus” feliratot fedeztem fel. Öt ilyen injekciót rakott a kosárba.
– A hajó alapító atyái nem akarták, hogy együgyű földművesként töltsük el a célba
érkezésig eltelő időt. Feltalálókra, művészekre, tudósokra van szükségünk. Olyan
emberekre, akik önállóan gondolkoznak, és új folyamatokat meg dolgokat találnak ki a
hajó és az új világ számára. Fejlesztők és feltalálók kellenek.
A kosárba három „zeneművész” feliratú injekció, majd tíz „tudós: biológus” címkés
injekció került.
– Az évszázados utazás során rendkívül sokat fejlődtünk. Útközben találtuk fel a tele-
gyöngyöket. Meg a liffyket. Jóval fiatalabb voltam nálad, amikor létrehoztuk a mostani
gravi-csöveket.
A következő maroknyi injekciós tűre azt írták, hogy „tudós: fizikus”. Ebből öt vagy hat
került a kosárba. Ősfő eltöprengett. Kettőt kiszedett a kosárból, és visszarakta őket az
asztal túloldalán, a polcra.
– Világos. Okos emberekre van szükségünk a hajón. Na de, mi köze van ennek
mindahhoz, amit elmondtál? – kérdeztem.
Az idős férfi feltartotta a kezében tartott injekciót. „Elemző”. Ezt olvastam rajta.
– Minden egyes fecskendőben – magyarázta, és a kezében tartott injekciót az orrom alá
nyomta – olyan különleges ötvözet van, amelyben összekapcsolódik a DNS és a
ribonukleinsav. Kétfajta sejtből alkotott vegyület. Ha egy megtermékenyített nő petéjébe
oltjuk ezt az anyagot, kötést hoz létre a magzat DNS-ével, és gondoskodik arról, hogy a
majdan születendő gyermekben meglegyenek bizonyos hasznos tulajdonságok.
Már nyitottam volna a számat, de Ősfő nem hagyott szóhoz jutni.
– Amikor te leszel az Ősfő, elemezned kell, hogy mire van szüksége a hajódnak. Túl
kevés a tudós a nemzetségedben? Csinálj többet! Több művészre van szükséged?
Gondoskodj arról, hogy többen szülessenek! Rád hárul annak a felelőssége, hogy e hajó
népe ne pusztán életben maradjon, de virágozzon.
Úgy éreztem, csomóvá zsugorodik a gyomrom. Nem tudtam eldönteni, hogy
egyetértek-e Ősfővel vagy sem. Cseppet sem tetszett a gondolat, hogy a hajót
beltenyésztett idióták lepjék el. Ugyanakkor nem igazán tudtam azt sem elfogadni, ahogy
Ősfő ipari módszerekkel hoz létre zseniket.
Közben az idős férfi az utolsó tűt is berakta a kosárba, majd rám nézett. Rendkívül
komoly képet vágott, ám közben nagyfokú fáradtság is érződött rajta. Mintha egy lassan
megolvadó viaszfigurát láttam volna magam előtt.
– Jóval többször kellett volna hangsúlyoznom, hogy hiszek benned. Nagyszerű vezető
lesz belőled. Egy szép napon.
Legszívesebben mosolyogva köszönetet mondtam volna neki. Már nem is emlékeztem
arra, hogy Ősfő mikor volt ennyire kedves hozzám. Ugyanakkor feltámadt bennem a
gyanú, hogy az idős férfi pontosan azért olyan biztos abban, hogy nagyszerű vezető lesz
belőlem, mert a megfelelő időben, mielőtt megszülettem volna, belém fecskendeztek egy
nagy adag „vezetői” trutymót.
De ha így történt is, nem tudhatom, hogy eleget kaptam-e abból a szerből.
43. AMY
Összegömbölyödve feküdtem az ágyamon. Az állam rásimult a térdemre, a karommal
átöleltem a lábszáramat. Borostyán, a mackóm, a mellem és a térdem között talált
menedékre. Gombszeme és orra benyomódott a bordáim közé, de engem nem zavart.
Harley nagy pohár hideg vizet hozott.
– Annyira sajnálom! – szabadkozott.
A bal szeme alatt olyan széles bíborvörös duzzadás látszott, mint a kisujjam.
Amikor megérintette a kezemet, összerezzentem. Sírni akartam, meg üvölteni, de
legfőképpen elbújni valahova. Ehelyett csupán összerezzentem, mert egy férfi olyan közel
állt hozzám, hogy képes volt megérinteni.
– Sajnálom! – ismételte meg a festő.
Elhátrált, és leült az asztal melletti székre. Egészen messze foglalt helyet, a szoba túlsó
végében. Csupán a szék peremére ült le, mint aki készen áll arra, hogy felpattanjon és
megvédelmezzen. Persze most visszafogta magát. Erősen megszorította a szék karfáját,
ezzel is jelezve, hogy nem fog hozzám érni.
Felemeltem a fejemet.
– Nem!… Vagyis… köszönöm, hiszen megmentettél!
A fiatalember ingerülten megrázta a fejét.
– Magadra hagytalak. Ostobaság volt. Hiszen tudtam, hogy javában tart az Időszak.
Láttam ám, hogy tegnap óta eldurvultak a dolgok, mégis egyedül hagytalak.
– De hát, miért viselkednek így? – kérdeztem.
Lelki szemeimmel még mindig ott láttam a mellettem párzó férfi és nő kiürült
tekintetét. Egész egyszerűen elfordultak, amikor sikoltozni kezdtem. Még nagyobb erővel
szorítottam magamhoz Borostyánt. Élveztem, ahogy gombszeme benyomódott a bordáim
közé. Ostoba módon az járt az eszemben, hogy az új kék foltjaim egészen biztosan
remekül kiegészítik a csuklómon éktelenkedő sérüléseket.
Harley megvonta a vállát.
– Az Időszak már csak ilyen. A Nap-Földön talán nem ez volt a helyzet? Az ember is
csak egy állat. Nem számít, hogy mennyire civilizáltak vagyunk, ha elérkezik a párzási
időszak, akkor párzani kezdünk.
– De te nem tetted! Meg Koros sem. Nem mindenki viselkedik úgy, mintha elvette
volna az eszét a kéjvágy.
Harley a homlokát ráncolva töprengeni kezdett. A két szemöldöke között kitüremkedett
a bőr. Arra a férfira emlékeztetett, aki az előbb rám mászott, neki volt ilyen széles, sötét
homloka. Lenyomott a földre, és a csípőjét az enyémhez dörzsölte. Beletemettem az
arcomat Borostyán barna, műszőr bundájába. Mélyen beszívtam dohos illatát. A karom
kezdett begörcsölni a térdem körül. Nagy erővel szorítottam a lábszáramat. Boldogsággal
töltött el, hogy erre még képes vagyok, mivel attól féltem, hogy a testem úgy hullana
darabokra, mint a széleinél magasba emelt kirakós játék, ha nem tudnám így szorítani
önmagamat.
Harley nem vette észre, hogy a látszólagos nyugalmam ellenére valósággal remegek.
– Ami azt illeti, a Kóter legtöbb lakója nem csinál bajt. Néhányan ugyan kihasználják
az Időszakot arra, hogy… eszement módon viselkedjenek… de a Kóter legtöbb betege
nem annyira…
– Eszement? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Ez ám a sors keserű fintora, ugye? Ez az egész felhajtás sokkal kevésbé bolondítja
meg az őrülteket, mint a többieket. Lehet, hogy a dilibogyóink miatt. Nem véletlenül
hívják őket nyugtatóknak. Amikor lenyugtatnak bennünket, nem engedik, hogy bolond
módjára viselkedjünk. Lehet, hogy a kéjvágyat is lecsitítják bennünk.
Hát, Luthe kéjvágyát cseppet sem tompították a tabletták. Az a szemétláda pontosan
tudta, mit művel. A táplálók azonban magukon kívül voltak, ők valóban nem tudták, mit
művelnek. Talán azért, mert eleve nincs túl sok eszük? Bármi miatt is jött rájuk ez a
párzási láz, a táplálók habozás nélkül engedelmeskedtek a késztetésnek, pontosan
ugyanúgy, mint az a nyuszis lány, aki még akkor is elhitte azt, amit Ősfő mondott neki,
amikor a saját szemével látta a cáfolatot. Az igazat. A Harley-hoz és Luthe-hoz hasonló
emberek távolról sem agyatlan idióták. Ők önmaguk urai maradtak. Ha úgy döntenek,
akkor olyan kedvesen viselkednek, mint Harley.
Vagy szörnyeteg módjára, mint Luthe.
Harley közben tovább beszélt. Megpróbálta elterelni a figyelmemet. Ahogy ott
szövegelt, azt a látszatot keltette, mintha a sok beszéddel helyre lehetne hozni a dolgokat.
Csak hát, ez nem igaz. Nem volt igaz, és nem is lesz soha. Bárcsak magamra hagyna!
Harley feltápászkodott.
– Hozok neked még egy kis vizet!
– Nem kell.
Egyedül akartam maradni. Azt akartam, hogy kimenjen, mert akkor végre
elmerülhettem volna önmagámban.
– De hát, én azt hiszem…
– NEM KELL! – sikoltottam. A tenyerem megcsúszott izzadt karomon. Az ujjaim
elindultak felfelé a könyököm fölé. A körmöm belemart a húsomba, mert nem akartam
újra elveszíteni magamat.
– Nem kell – suttogtam. – Könyörgöm, csak hagyj egyedül! Egyedül akarok maradni.
– De hát…
– Légy szíves! – suttogtam Borostyán szőrébe.
Harley kiment.
Hosszú időn keresztül labdává gömbölyödve feküdtem az ágyon. Becsuktam ugyan a
szememet, ám a lelki szemeimmel mindent kínzó élességgel láttam.
A karomon egyre jobban megfeszültek az izmok. Olyan erővel préseltem a lábamat a
mellemhez, hogy megfájdult a keblem. A fájdalom azonban nem segített. Elég volt abból,
hogy önmagamat ölelgessem. Azt akartam, hogy apukám öleljen magához. Hogy a
fülembe suttogja, megöl mindenkit, aki bántani próbál. Anyukám puszijára volt
szükségem. Arra, hogy a hajamat simogassa és megnyugtasson, hogy minden rendbe jön.
Csak akkor fogom elhinni, hogy újra rendbe jöhetnek a dolgok, ha kettőjük közül mondja
valamelyik.
Nagy nehezen elernyesztettem az izmaimat. Az ujjaim és a bütykeim egészen
kifehéredtek. Az ujjhegyeim bizseregni kezdtek, ahogy visszatért beléjük a vér. A
karhajlatom locsogott az izzadságtól. Amikor végre kinyújtottam a lábamat, a két
térdemből ropogó és recsegő hangok hallatszottak.
Egy hosszú pillanatig hanyatt feküdtem az ágyon, erről azonban eszembe jutott, hogy
ugyanígy hevertem a Földön is, mire azonnal felpattantam. Olyan gyorsan, hogy közben
megszédültem.
Három hosszú lépéssel már ott is álltam az ajtó előtt. Remegő kézzel nyúltam a kilincs
után.
De azok az alakok még mindig odakint vannak.
Odakint van az egész banda. Az izzadó, lüktető testek. A ritmikusan összecsapó, fel-le
mozgó, nedves húsuk, az éhesen kiguvadó szemük és a taperoló tenyerük.
Akkor is ki kell mennem, suttogtam magamnak.
A kezem azonban továbbra is remegett.
Lehajtottam a fejemet, és a homlokomat a hideg falhoz szorítottam. Lihegtem, mert
olyan iszonyatos erőfeszítéssel járt, hogy ilyen közel kerültem a kintiektől elválasztó
barikád pereméhez. Ide akartam hívni magamhoz Harley-t vagy Korost, de nem volt olyan
fülhallgatóm, amivel elérhettem volna őket. Meg aztán, nem is számíthattam arra, hogy
Harley minden alkalommal megment.
Belecsaptam az ajtónyitóba. A két ajtószárny szisszenve félrehúzódott. Mielőtt
eltűnhettek volna a falban, újra rácsaptam az érzékelőre, és az ajtószárnyak Ugyanolyan
sebességgel, mint az előbb, máris a helyükre kerültek.
Gondos útvonalat készítettem magamban. Elképzeltem, ahogy futni, rohanni,
száguldani fogok. Olyan gyorsan, hogy senki ne érhessen utol. Láttam magam előtt a
követendő útvonalat. Annyira világos volt, merre kell mennem, hogy akár vakon is
végigrohanhattam volna az elképzelt vonalon.
A tenyerem rásiklott a gombra. Az ajtó azonnal kinyílt. Egeknek hála, senki nem volt a
folyosón. Feltéptem a társalgó üvegajtaját, és összeszorított foggal átrohantam a bent
lévők között, akiket amúgy is túlságosan lekötött az Időszak ahhoz, hogy felfigyeljenek a
távozásomra. A nyakam valósággal lángolt, olyan sokszor és olyan erővel forgattam a
fejemet. Tudnom kellett, hogy nem követ-e veszélyes ellenség. Becsusszantam az üres
liftbe. Akkor és csak akkor mertem kifújni a levegőt, amikor megnyomtam a harmadik
emelet gombját. Amióta kimenekültem a szobámból, csak most mertem teleszívni a
tüdőmet.
Csendes hálaimát suttogtam, amikor kiderült, hogy a fenti folyosón sincs senki.
Miközben azonban elrohantam a bezárt ajtók előtt, lényem egy része rettegve várta, hogy
valamelyik ajtó feltáruljon, és odabentről kiéhezett férfiak hordája törjön elő, akiknek
étvágyát nem az evés csillapította volna. Egészen addig bennem tombolt a feszültség, míg
be nem szálltam a másik liftbe. Lesüllyedtem a hajót elborító őrület szintje alá, ahol
körbevett a Fagyasztó-szint halálos némasága.
Csak meg akartam nézni, hol vannak. Ez minden. Némán bizonygattam magamnak,
hogy tényleg ez minden.
Először rohantam. Ahogy azonban közelebb kerültem hozzájuk, a lépteim ritmusa is
lelassult. Már nem futottam. Egyre megfontoltabban lépkedtem. Puff… puff… Jól
hallottam lépéseim tompa puffanását.
A megfelelő sor elé érve egyszerűen megdermedtem. Némán bámultam messziről a két
ajtót, a 40-es és a 4l-es feliratot.
Ismét futásnak eredtem. Aztán térdre rogytam, és felemeltem a kezemet, tenyerem
rásimult a két ajtóra. Fogadni mernék, hogy úgy néztem ki, mint aki eksztázisba esve
imádkozik valami szent dologhoz. Nem törődtem azzal, milyen látványt nyújthatok, üres
testem belsejében ugyanis visszhangként verődött vissza kétségbeesett sikolyom.
Nagyon sokáig térdeltem ott, lehajtott fejjel, égnek emelt kezekkel.
Egyszerűen csak látni akartam őket. Komolyan, bizonygattam magamnak. Tényleg csak
ennyit akarok.
Felkeltem. Megragadtam a 40-es számú ajtó fogantyúját, becsuktam a szememet, a
tenyerem rászorult a fémre és kirántottam a tartályt. Anélkül, hogy egyetlen pillantást
vetettem volna a jégtömbre, sarkon fordultam, és feltéptem a 4l-es ajtót is.
Ott voltak előttem.
A szüleim.
Vagyis… szóval, a testük ott feküdt előttem. A kék, foltos jégréteg alatt.
Annyira hideg, dermesztően hideg volt idelent, hogy remegni kezdtem. A karom
libabőrös lett. A jégkoporsókból száraz hideg áradt. Ujjaim végigsiklottak az üveglapon,
ahogy a tenyeremet elhúztam anyukám arca felett.
– Hiányoztok! – suttogtam. A leheletemtől bepárásodott az üveg. Gyorsan letöröltem. A
tenyeremre vékony, nedves réteg tapadt. Leguggoltam, hogy az arcom egy magasságba
kerüljön az övékkel.
– Olyan nagyon hiányoztok! – kiáltottam. – Annyira… furcsa ez a hely. Nem értem az
itt élő embereket és… nagyon félek. Rátok van szükségem. Annyira hiányoztok!
A jég azonban nem felelt.
Apu felé fordultam. A jégrétegen keresztül is jól láttam az arcát borító borostát. Egészen
kiskoromban hozzádörzsölte az arcát a csupasz pocakomhoz, én pedig visongtam a
gyönyörűségtől. Mit nem adtam volna azért, hogy ezt újra átélhessem! Annyira jó lett
volna érezni valamit. Bármit a hidegen kívül.
Az üveg bepárásodott, és a jég sem volt kristálytiszta, ennek ellenére nagyon is jól
láttam, hol van apu keze. A kisujjamat nekiszorítottam a hideg üvegnek. Elképzeltem,
ahogy a kisujját rászorítja az enyémre pont úgy, ahogy meg szoktunk ígérni egymásnak
valamit.
Egészen addig nem jöttem rá, hogy bőgök, míg meg nem láttam a koporsó oldalán a
könnycseppeket.
– Apu, tehetetlen voltam. Nem tudtam felkelni, apu. Túl erősek voltak. Ha nem jött
volna Harley…
Elakadt a hangom.
– Apu, azt ígérted, hogy meg fogsz védeni! Azt mondtad, hogy mindig ott leszel
mellettem! Most van rád szükségem, apu. Legyél itt mellettem!
Az öklömmel verni kezdtem a jeget kordában tartó hideg, kemény üveget. A kezemen
felhasadt a bőr. A vérem borvörös mocskot kent szét az üvegen.
– ANNYIRA HIÁNYZOL! – sikoltottam.
Szerettem volna bezúzni az üveget, hogy addig dörzsöljem a borostás arcot, míg vissza
nem tér bele az élet.
Elernyedtem. Lekuporodtam a földre szüleim élettelen, dermedt teste alatt. Átöleltem a
térdemet, és valósággal rázkódtam a száraz, üres zokogástól. Csak a legnagyobb nehézség
árán tudtam a túl ritka, túl gyenge levegővel megtölteni a tüdőmet.
A kicsapódó víz hatalmas cseppje végigsiklott az üvegen, és hangos cuppanással az
arcomra hullott.
Eldörzsöltem magamon, és a kezem melege visszahozta belém az életet.
De hát van kiút. Nem kell beletörődnöm ebbe a helyzetbe. Nem számít, hogy
felébredtem, semmit sem jelent, hogy többé már nem rakhatnak vissza a
fagyasztókamrába… Ez nem jelenti azt, hogy nem találkozhatom a szüleimmel.
Felálltam. Nem néztem rá újra szüleim jéggé dermedt arcára, tekintetem a fejük fölé
szerelt aprócska, fekete dobozra tapadt. Mind a kettőn zöld fény lüktetett. Ha felhajtom a
fedőt, alatta ott van a kapcsoló.
Nem lehet túl nagy feladat. Egy kattintás az egész. Ez minden, amit tennem kell. Aztán
itt állok és várok. Kihúzom őket a dobozból, amikor majd felolvadnak, és akkor nem
fulladnak meg. Segítek nekik kimászni a koporsójukból. Törülközőbe burkolom őket.
Magamhoz ölelem a szüleimet, és ők visszaölelnek. Apu a fülembe súgja:
– Most már minden a legnagyobb rendben lesz.
– Olyan nagyon, de nagyon szeretünk – suttogja majd anyu.
Ők az expedíció rendkívül fontos tagjai, suttogta egy halk hangocska az elmémben. Jól
láttam az ajtók alján a zászlók sorát, a PMSZ, vagyis a Pénzügyi Menedék Szolgáltatás
jelképét. A szüleim egy olyan nagyszabású vállalkozás résztvevői, ami sokkal fontosabb
nálam.
Anyukám a genetika szakértője. Zseninek tartják a biológia területén. Ki tudja, hogy
milyenfajta élet vár ránk abban az új világban. Szükség van rá.
Apu viszont… Ő egyszerűen csak katona. Semmi több. Harctéri elemző. A rangsorban
csupán a hatodik. Ez azt jelenti, hogy előtte még van öt másik fontos egyenruhás. Nem ő
az első. Azok öten majd vigyáznak arra az új világra. Apu pedig itt lesz velem.
– Én vagyok a biztonsági tartalék – hallottam magamban a határozott, büszke hangját.
Pontosan ezt mondta, amikor elújságolta nekünk, hogy milyen boldog mélyhűtött család
lesz belőlünk. Tudni akarta, hogy feldobott-e a bejelentése. – Ez az én nagy feladatom. Ha
valami baj van, én ott leszek, hogy helyre tegyem.
Miféle nagyszerű biztonsági intézkedés! Azért volt szükségük apura, mert tönkremehet
valami. Na de, mi van akkor, ha semmi nem megy tönkre?
Meghagyom nekik anyut, és akkor talán nem fogják bánni, hogy visszavettem az
apukámat. Rá ugyanis igazából nincs is szükségük. A kezem már meg is pihent az apu feje
fölötti dobozkán. Az ujjam végigsiklott a tetejére erősített biometrikus érzékelőn. Sárga
fény villant. Megtagadták a hozzáférést. Nem vagyok elég magas rangú ahhoz, hogy
beavatkozzak. Nem vagyok elég fontos személyiség, így nem nyithatom fel a dobozkát,
nem pattinthatom át a kapcsolót, és semmiképpen nem ébreszthetem fel aput.
Viszont szétverhetném a dobozt. Lejátszottam a fejemben a jelenetet. Ahogy szikrázó
szemmel, vadul lobogó hajjal addig ütöm ököllel a kis dobozt, míg az darabokra nem
hasad, és akkor megnyomhatom a gombot, hogy felolvasszam az apukámat.
Olyan hihetetlenül ostobán néztem ki ebben a látomásban, hogy önkéntelenül
elnevettem magamat. Hangos, hisztérikus kacagásom azonban nem tartott sokáig, mert
ismét eluralkodott rajtam a könnyek nélküli zokogás.
Nem ébreszthetem fel aput. Szükségük van rá. Tudom, hogy mennyire fontos, még
akkor is, ha ezt nem akarom beismerni. Már az is ezt bizonyítja, hogy én egyáltalán itt
vagyok. Nem engedtek volna feljönni az űrhajóra, ha az apukám nem lenne annyira
fontos. Ő meg anyu pontosan tudta, mivel jár az, ha elszegődnek a hajóra. Emlékszem az
első napra. Mind a ketten hajlandóak lettek volna végleg elválni tőlem, hogy ott
lehessenek ezen az űrhajón. Apu pedig eleve hagyott nekem kiskaput, amin keresztül
elsétálhattam volna mellőlük. Mielőtt lefagyasztották, magához ölelt. Örökre elbúcsúzott
tőlem. Nem számított arra, hogy valaha látni fog. Semmit nem rakott a ládámba.
Lemondott rólam, hogy egy szép napon majd egy másik bolygón ébredhessen fel.
Nem vehetem el tőle ezt az álmot.
Ha neki sikerült elköszönni tőlem, nekem is sikerül tőle.
Ezen felül pedig annyira azért nem vagyok önző, hogy ne emlékeztem volna a saját
fontosságomra. Vagyis arra, hogy cseppet sem vagyok fontos. Nem úgy, mint ők. Ha azon
a bolygón nem teremnek meg a haszonnövények, vagy nem maradnak életben az állatok,
akkor anyu majd intézkedik. Ha pedig az új helyen egy nagy halom gonosz földönkívüli
vár ránk, apukám lerendezi őket.
Akárhogy is néztem, igencsak nagy különbséget fedeztem fel az élő emberekkel teli
bolygó meg a között a planéta között, ahol halál várt az érkezőkre.
Nem vehetem el tőlük a túlélés reményét. Nem pusztíthatom el az álmaikat. Nem
ölhetem meg annak a bolygónak a majdani lakóit, amelyre csak vénségemre juthatok el.
Jóval öregebb leszek, mint a szüleim.
Hát, várni fogok. Kibírom azt az ötven évet, és akkor újra látom őket.
Visszacsúsztattam a két tartályt a fagyasztókamrákba, bezártam az ajtókat, és némán
elindultam vissza a felvonó és a magányos szobám irányába.
Tudok várni.
44. KOROS
Mi ez A zaj? – kérdeztem, mivel csak most figyeltem fel a köpülő hangra.
Ősfő hátrapillantott a válla fölött. A zaj a jobb hátsó sarok felől jött.
– Ott van a szivattyú. A vízrendszeré.
Elkomorodtam. A vízfeldolgozó rendszer az Irányító-szinten működik, nem pedig itt.
Eszembe jutottak azok a műszaki rajzok, melyeket Orion még Amy ébredése előtt
mutatott. A harmadik szinten tényleg van egy másik szivattyú.
– Igazi régiség – biccentettem.
– Hát ezt meg honnan tudod? – csattant fel Ősfő, de nem törődtem vele.
Odamentem a szivattyúhoz. Alaposan megnéztem magamnak. Az Irányító-szint
szivattyújához képest egészen kicsinek tűnt. Ott volt mellette az irányító panel, afölött
pedig egy csatlakozó cső. Az Irányító-szint szivattyúját arra használtuk, hogy újra
feldolgozzuk, megtisztítsuk és elosszuk a vizet. Ez a berendezés itt egészen más célt
szolgált. Valamit belekevertek vele a vízbe. Most is ott állt mellette egy üres vödör. Sűrű,
szirupra emlékeztető váladék csillogott a belső falán.
– Ez meg mire való? – kérdeztem.
Ősfő olyan pillantást vetett rám, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg ennyire
ostoba vagyok.
– Mozgásban tartja a vizet.
– Nem! A vizet az Irányító-szint szivattyúja tartja mozgásban. Ez itt mire való?
Az idős férfi elmosolyodott. Őszinte öröm csillogott a szemében, mintha büszke lenne
arra, hogy átláttam rajta.
– A szivattyú része a hajó eredeti szerkezetének. Az Isten Áldása meghatározott
nagyságú. A megfelelő népsűrűséget úgy tudjuk fenntartani, ha kellő mennyiségű
tápanyagot keverünk a táplálékba és a vízbe. Egy hektár eltart két embert. A hajó azonban
még így sem tudna eltartani 3000 főnél többet. Éppen ezért gondoskodnunk kellett arról,
hogy ne szaporodjunk el túlzottan.
Észrevette, hogy tanácstalan arccal bámulok magam elé.
– Születésszabályzásról beszélek.
– Ezzel itt? – mutattam csodálkozva a csatlakozóra.
Az idős férfi biccentett.
– A szivattyú segítségével mindenki kellő mennyiségű fogamzásgátlót és vitamint kap.
Közvetlenül belekeverve a vízellátásba, boldog az egész személyzet. Mit gondolsz, a
táplálóasszonyok miért itattak mindig vizet veled, ha rosszul érezted magadat? Az Időszak
kezdete előtt beszüntetjük a fogamzásgátlást, és hormonokat keverünk a vízbe. Ettől
fokozódik a nemi vágy. A módszer különösen hatékonynak bizonyult a táplálók esetén.
Eszembe jutottak Amy szavai. Arról beszélt, hogy az Időszak nem normális. Hát,
nagyon is igaza volt.
– Örülök, hogy ilyen dolgok iránt érdeklődsz – folytatta Ősfő. – Elégedetten látom,
hogy kezdesz Ősfő módjára gondolkozni.
Felvette a földről a vödröt.
– Rendkívül fontos számomra az a tudat, hogy te bármire hajlandó vagy azért, hogy
boldogság várjon a hajóra és az emberekre. Bármire. Képes. Vagy.
– Mert te az vagy? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Mindig is az voltam – vágta rá olyan elemi erejű meggyőződéssel, hogy semmi
értelme sem lett volna megkérdőjelezni a szavait. – Életem minden egyes pillanatát arra
áldoztam, hogy ez az űrhajó jobb hely legyen az itt élő emberek számára. Tudom, hogy
nem értesz mindenben egyet velem, de a módszerem akkor is működik.
– Minden egyes pillanatot? – kérdeztem.
Éreztem, hogy megnő az arcom, mert felbőszített Ősfő önteltsége. Tudtam, mindezzel
arra akart célozni, hogy én nem vagyok annyira odaadó, mint ő.
– Minden egyes pillanatot.
– Egészen pontosan, hogyan is gondoskodtál a hajó jólétéről akkor, amikor az előbb
idelent voltál a Fagyasztó-szinten? Bölcs vezetőként mit műveltél ott?
Erre azonnal kihúzta magát.
– Nem tartozom neked számadással, kölyök.
Pontosan tudtam, hogy működik ez a vénember. Nem volt nehéz kitalálnom, mivel lehet
beszédre bírni.
– Azt hittem, hogy a széthúzás második alapvető oka az erőskezű vezető hiánya. Mégis,
hogyan tekintheted magadat erőskezű, határozott vezetőnek, ha nem vagy hajlandó a
lényeges tudnivalókat megosztani az utódoddal?
Valami megreccsent. Ősfő olyan erővel szorította magához a fecskendőkkel teli kosarat,
hogy majdnem betört az oldala.
– Mi volna, ha elárulnád nekem, hogy szerinted mit csináltam odakint? – kérdezte.
A hangsúlya alapján nem is annyira kérdésnek szánta, mint inkább fenyegetésnek.
– Mi volna, ha inkább elmondanám, hogy szerintem mit nem lett volna szabad csinálni?
Például nem kellett volna újabb embereket kirángatnod a fagyasztókamrából. Az a férfi
meghalt. A nő is elpusztult volna, ha Amy nem fedezi fel időben.
Ősfő lecsapta a kosarat. A tűk hangosan csattantak össze benne.
– Azzal vádolsz talán, hogy kinyitottam a fagyasztókamrákat, és megöltem még egyet a
bent fekvők közül?
– Én csupán arra céloztam, hogy fenemód közel voltál, valahányszor meghalt idelent
valaki.
– Nehogy már ilyen baromságokat vágjon a fejemhez egy olyan kis senki, mint TEEE!
– bömbölte a vénség. Őrjöngve elindult az ajtó felé, de a sérült lába miatt csak bicegni
tudott. Megtántorodva nekizuhant az áttetsző váladékkal teli, hatalmas hengerek
egyikének. Odabent megremegtek a buborékba zárt babszem alakú apróságok.
– Micsoda vezető! – morogtam félhangosan.
Ősfő kihúzta magát, és gyilkos pillantást vetett rám.
– A széthúzás harmadik oka – kántálta hátborzongatóan színtelen hangon – nem más,
mint az önálló gondolkodás. Egyetlen társadalom sem virágozhat, ha akárcsak egyvalaki is
képes elhinteni a zendülés és a zűrzavar mérgét.
Elfordult, de a válla felett továbbra is engem méregetett.
– Ha pedig ez az önálló gondolat a hajó majdani vezetőjének a fejében fogalmazódik
meg, és ha a hajó majdani vezetője ilyen fröcsögő méreggel teli ostobaságot okád
magából, ha van pofája engem vádolni azzal, hogy meggyilkolom a lefagyasztottakat,
akkor csak imádkozni tudok a csillagokhoz, hogy ennél okosabb gondolatai is szülessenek
abban az üres fejében, mielőtt meghalok, és átveszi az irányítást!
– Tessék, már megint itt tartunk. Annyira jellemző rád ez a viselkedés. Bármiből ki
tudod hozni, hogy milyen rohadtul pocsék vezető leszek – üvöltöttem magam is. –
Csakhogy még mindig nem mondtad el nekem, hogy mit műveltél idelent. Arra sem adtál
magyarázatot, hogy Mr. Kennedy miért fulladt meg ennek az ajtónak a másik oldalán.
Az ajtóra akartam mutatni, de a kinyújtott kezemmel eltaláltam a fagyasztófolyadékkal
és embriókkal teli csövet. Akaratlanul is akkora csapást mértem rá, hogy odabent a
magzatok remegni kezdtek, mint gyümölcskocsonyában a gyümölcs.
– Hogy te mekkora bolond vagy! – sziszegte a vénség.
Valósággal kirontott a helyiségből. A lábát csúnyán beverte az ajtóba. Ahogy rohant, a
hosszú tűk hangos csörgéssel kísérték minden lépését.
– Lehet, hogy bolond vagyok – morogtam magam elé. – De akkor sem mondtad ki,
hogy nem te vagy a tettes.
45. AMY
Egy dolgot nagyon sajnáltam.
Nem is tudom, hogy ez miért most jutott az eszembe. Csak hát vagy erre gondolok,
vagy pedig arra.
Az utolsó randevúnkon történt.
Addigra már mindent elmondtam Jasonnek. Tudtára adtam, hogy nemsoká elmegyek.
Mégpedig örökre. Azon az éjszakán kicsit korábban elbúcsúztunk egymástól. Ketten
voltunk a szobájában. Együtt. Nagyon együtt. Most először… és… utoljára.
Utána elvitt abba a túlárazott olasz étterembe. Az volt a neve, hogy Kis Sienna. Annyira
csodálatos érzés fogott el, hogy elbőgtem magam, mivel nagyon is tisztában voltam azzal
a ténnyel, hogy mindez véget ér. Mivel azonban nem vízálló sminket használtam, mindent
elkentem a képemen. Kénytelen voltam felkelni az asztal mellől. A női WC előtt hosszú
sorban álltak a lányok.
– Jasonnel vagy itt? – kérdezte az előttem álló lány.
Biccentettem. A csajt Erinnek hívták. Egy évvel korábban végzett, mint én. Nagyjából
ennyit tudtam róla.
– Tavaly darabokra törte a szívemet. Nem tudom, mitől ennyire menő.
– Menő? – kérdeztem, miközben az arcomról még nem tűnt el a ráfagyott mosoly.
– Menő. Ennyi csajnál.
Ekkorra végképp eltűnt az arcomról a mosoly.
– Esküszöm neked – folytatta Erin –, hosszú hónapokon keresztül azt hittem, hogy
egyedül én vagyok neki. Amíg együtt jártunk. Fogalmam sem volt, hogy közben Jillt és
Stacyt is hajtotta. Csak akkor derült ki, miután szakítottunk.
Úgy éreztem, mintha forró ólmot öntöttek volna le a torkomon.
– Megcsalt téged?
– Bizony ám, drágám – biccentett Erin. Utána viszont elnevette magát. – De az tavaly
történt. Mostanra már tutira benőtt a feje lágya. Ti ketten olyan kis aranyosak vagytok
együtt. Nagyon örülök, hogy neked sikerült jó útra téríteni a fickót. Kristen vagy, igaz?
– Nem – válaszoltam színtelen hangon. – Amy vagyok.
Ki a fene az a Kristen? Miért gondolta ez a ribanc, hogy Kristen a nevem? Jason talán
Kristennél is nyomul, miközben velem jár?
– Bocsika! – szabadkozott a csaj.
Csak nem szánalom csillogott a szemében?
Otthagytam a sorban. Rohadtul nem érdekelt az elkent sminkem.
Amikor visszaültem az asztalhoz, Jason kedvesen nevetett, és ideadott egy szalvétát.
Előtte megnyalta a csücskét, majd letörölte a szemem környékét. Az ujja hegyével
végigsimította az arcomat, és a pillantása megakadt az ajkamon.
Nekem pedig eszembe jutott, hogyan búcsúztunk el egymástól kicsit korábban, azon az
éjszakán.
Lényem egy része szerette volna megtudni, hogy ki a fene az a Kristen, meg hogy Jason
mégis kinek küldött SMS-t az előbb, amikor nem engedte, hogy megnézzem a telefonját.
A haverjaival valamilyen „nagy dobásról” beszéltek. Jövő szombaton óriási buli lesz.
Amikor én már nem leszek itt.
Lényem másik fele viszont azt mondta, hogy ezzel elkéstünk, hiszen már…
elbúcsúztunk egymástól.
Nem lenne egyszerűbb abban hinni, hogy Jason az én kedvesem, nem pedig egy hűtlen
szemétláda? Akkor és ott nem igazán gondoltam, hogy számít a dolog. Most viszont
sajnáltam, hogy nem vertem ki belőle az igazat.
46. KOROS
Nincs itt a lány – figyelmeztetett Harley.
A barátom a Kóter társalgójában ült. A távolban húzódó búzamezőket bámulta az
ablakon át. Elindultam a szobák felé vezető ajtók irányába.
– Ne fáradj vele! – vicsorogta Harley. – Azt akarja, hogy senki se zavarja.
Már nyitottam volna a számat, hogy kiderítsem az okát, ám Harley így folytatta:
– Ami azt illeti, én is pontosan ezt akarom.
Amikor önkéntelenül megdörzsölte az arcát, észrevettem, hogy hatalmas sötét folt van
az egyik szeme alatt.
Emlékeztettem magam arra, hogy beszéljek Dokival, mikor kapta meg Harley utoljára a
gyógyszereit. Nem a megszokott nyugtatója miatt aggódtam, azok nyugtalanítottak,
amelyeket Doki csak a barátomnak adott. Ezek akadályozták meg, hogy rátörjön a
búskomorság, ha szedte őket, nem viselkedett annyira őrülten.
Így aztán egyedül léptem ki a Kórházból. Elhaladtam a Járvány korának Ősfőjét
ábrázoló szobor mellett, de nem álltam meg. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy még ő
is lenézzen.
Ehelyett egyből átmentem a Feljegyzések Csarnokába. Útközben rengeteg embert
láttam. Még igencsak hevítette őket az Időszak. Úgy éreztem, mintha elöntené a torkomat
az epe, ahogy eszembe jutott, hogy a viselkedésükért kizárólag Ősfő szivattyúja a felelős.
Amikor odaértem a Feljegyzések Csarnokához, át kellett lépnem a lépcsőn fetrengő pár
fölött. Victria egy hintaszékben ült a verandán. A két tusakodó alakot bámulta, és időnként
feljegyzett valamit apró, bőrkötéses jegyzettömbjébe. Igencsak meglepett, hogy nem
Bartie társaságában találtam. Arra számítottam, hogy ők ketten ugyanúgy egymásnak
estek, mint ezek itt a lépcsőn. Persze Ősfő mondta, hogy a hormonok a táplálókra jobban
hatnak, mint a többiekre.
Orion háttal állt nekem. Ősfő festményét bámulta. A hajó ura meredten szemlélte a
Tápláló-szint messzeségbe nyúló síkját. Mielőtt egyetlen szót szólhattam volna, Orion
leemelte a festményt a falba vert kampóról, és a falnak támasztotta.
– Te meg mit művelsz? – kérdeztem megdöbbenve.
A Feljegyzések Csarnokának fala meztelennek tűnt Ősfő megjátszott rokonszenvet
sugárzó arca nélkül.
– Itt az ideje, hogy frissítsük kicsit a képet – felelte az idősebb férfi, majd felkapta a
festményt, és eltűnt vele a csarnok belsejében.
Mondjuk, ebben igaza is volt. Ez a festmény legalább egy évtizede itt lógott. A képen
Ősfő haja még jórészt barna volt, a szeme tisztán csillogott, és a homlokán éppen
csakhogy megjelentek az első ráncok. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az új kép.
Hosszú ősz hajjal ábrázolja? Látszódni fog, hogy a sok év sántítás miatt meggörnyedt a
válla? Persze lehet, hogy csak az ingerültség beszélt belőlem. Elképzelhető, hogy az eltelt
évek fejedelmi méltósággal ruházták fel.
– Szia! – szólalt meg Victria anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét a könyvéről.
Azóta nem beszélt velem, hogy Amy megérkezett, pedig korábban egész közel álltunk
egymáshoz, amikor még ott éltem a Kóterban. A lány mostanra eléggé megkeseredett.
Sokkal gonoszabbnak tűnt, mint amilyen három esztendővel ezelőtt volt, amikor ő
tizenhét, én pedig tizenhárom éves voltam. Victria volt életem első szerelme. Ebben a
pillanatban nem tudtam volna megmondani, miért is voltam annyira oda érte.
– Szia! Új könyvet írsz?
Victria már legalább tucatnyi könyvet írt. Feltöltötte őket a liffyhálózatba.
Remekműveket alkotott. El nem tudtam képzelni, hogyan lehet ennyire tehetséges. Hősei
elképesztő kalandokon mennek keresztül a Járvány idején. Tragikus kalandokon. A
gyomrom ismét görcsbe rándult. Eszembe jutott, hogy a születése előtt alighanem „író”
feliratú injekciót kapott Ősfőtől.
– Hát, nem igazán – felelte, majd összecsapta a könyvet, és eltüntette rövid kabátja
egyik jókora zsebében.
Még most sem fordult felém, továbbra is az előttünk húzódó tökéletes, négyszögletes
termőföldeket bámulta. Mindenütt szeretkező párok látszottak. A pillantásommal
követtem a tekintetét.
– Legyél óvatos, ha kimész közéjük! Nagyon rajtuk van az Időszak.
Örültem, hogy Amy biztonságban van Harley közelében. Victria nem is nézett rám.
– Luthe kísért át ide. Orion itt van. Ő majd visszakísér.
Megvontam a vállamat. Amikor visszafordultam a fal felé, meglepődve láttam, hogy
Ősfő régi festménye eltakart egy emléktáblát.
Alatta viszont olyan betűket fedeztem fel, melyeket nem tudtam kiolvasni. A szöveget
cirill vagy görög ábécével írták. Nem voltam biztos abban, hogy melyikkel. Alattuk
viszont ezt láttam:
Az érthető feliratot további nyolc sor követte. Mindegyiket más nyelven írták. Kettőnek
még az írásjeleit sem ismertem, csupán érthetetlen szimbólumokat láttam. Ennek ellenére
nem volt nehéz kitalálni, hogy különböző nyelveken ugyanazt az idézetet vésték a táblába.
– Milyen régi tábla! – fordultam Victria felé, akit szemmel láthatóan nem érdekelt a
felfedezésem. – Tényleg ősöreg. Azóta itt van, hogy megépítették a hajót.
A nő csak egy mordulással jelezte, hogy hallotta a szavaimat.
Eltöprengtem a tervrajzokon, melyeket néhány nappal korábban Orion mutatott.
Valamikor régen a Tápláló-szinten rendkívül komoly biológiai kutatómunka folyt. És a
Feljegyzések és Kutatás Csarnoka lehetett az egésznek a központja. Közben a lépcsőn
fetrengő páros továbbra is hangosan nyöszörgött és zihált.
Biztosra vettem, hogy a hajó építői nem rájuk gondoltak, amikor otthont teremtettek a
feljegyzéseknek és a kutatásnak.
Ősfő állandóan arról beszélt, hogy milyen jelentős fejlődésen mentünk keresztül. Meg
akart győzni róla, hogy mennyire előnyös az egységes kinézetünk. Az erőskezű
kormányzati módszereinket dicsérte. Most azonban szembesülnöm kellett ennek az
Arisztotelész nevű valakinek a gúnyos szavaival. Egy csapásra nyilvánvalóvá vált, hogy
napjainkban a kutatás semmivel sem több puszta paráználkodásnál.
Halvány gyanú támadt bennem a festmények lecserélésének időzítésével kapcsolatban.
Másodszorra fordult elő, hogy Orion révén új dolgot tudtam meg a hajóról. Valójában
mennyire is ismerem ezt az alakot? A Feljegyzések Csarnokán kívül szinte nem is
találkoztam vele. Odabent is elsősorban a könyvek és az árnyékok között rejtőzködik.
Szellemként jár a szavak és a digitálisan feljegyzett információk között. Hiába ismertem
mindenkit személyesen a hajón, hiába tudtam a társaim nevét, hiába ismertem az arcukat,
kételkedni kezdtem, hogy valójában mennyit is tudok róluk. Orion is bárki lehetett.
– Gondolod, hogy ők ketten szeretik egymást?
Victria hangja kizökkentett a töprengésemből. Nem rám nézett. A Feljegyzések
Csarnokának lépcsőjén üzekedő párt bámulta, akik lassacskán befejezték a párosodást.
– Nem – válaszoltam.
– Undorító! – morogta Victria. – Nem képesek uralkodni magukon?
Hát nem, gondoltam. Nem képesek rá.
– Orion azt mondja, hogy ilyen az emberi természet – folytattam, miközben az járt a
fejemben, hogy a fickó téved.
– Orion téved – ellenkezett Victria.
Megdöbbenve néztem rá.
– Ha ilyen volna az emberi természet, akkor én is azt tenném, amit ők – magyarázta
Victria, és a lépcsőn ernyedten fekvő pár felé biccentett. Ó, cseszd meg! Igaza van! – De
nem teszem. Nincs bennem… vágy, hogy így viselkedjek. Olyannal semmiképpen, akit…
Elhallgatott, de én nagyon is ki tudtam találni, hogy mit akart mondani. Olyannal
semmiképpen nem párzana, akit nem szeret.
Alig egy héttel ezelőtt ingerült hördüléssel reagáltam volna az ilyen szavakra. A
szerelem ugyanúgy nem létezett, mint az az „Isten”, akit Amy imád. A szerelemről
pontosan ugyanabban az összefüggésben hallottam, mint azokról a vallásos
tündérmesékről. A történetekből kiderült, hogy a Nap-Földön élő emberek a segítségükkel
igyekeztek túltenni magukat azon, hogy távolról sem tökéletes világban éltek, amelynek
megteremtésében ráadásul maguk is közreműködtek.
Most viszont…
– Sokkal jobb, ha megismerem, aztán elveszítem a szerelmet, mintha soha nem
szerettem volna – folytatta a nő olyan hangon, ami egyértelművé tette, hogy idézetet
hallottam.
– Ezt írtad az új könyvedben?
Victria nagyot szipákolt. Amikor kissé elfordult a hintaszékben, észrevettem, hogy
mellette nagy halom könyv – igazi papírkönyvek, a Nap-Földről – hevert a verandán.
Elkomorodtam. Orionnak feljegyzőként azért ennél több esze is lehetne. Még a feljegyzők
sem nyúlhatnak csak úgy az ősi könyvekhez. Ha Ősfő meglátja ezt…
Odalent a lépcsőn a nő keze lassacskán rásimult meztelen hasára. Az ujjai enyhén
belenyomódtak a bőrébe. Úgy tűnt, hogy valami láthatatlan, de annál értékesebb dologra
vigyáz.
– Gondolod, hogy legalább boldogok? – folytatta Victria, és fejével a két fekvő felé
biccentett. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, hozzátette. – Mert én soha nem vagyok
az!
– Na, figyeljetek! Most mindjárt felakasztjuk ezt a remek kis festményt – hallatszott
Orion vidám kiáltása, ahogy felbukkant a Feljegyzések Csarnokából.
A kezében tartott vászon annyira új volt, hogy még áradt belőle a friss festék szaga.
Egyből Harley jutott eszembe. A feljegyző megfordult a festménnyel, hogy a helyére
akassza. A kép mindjárt eltakarja az emléktáblát. Ránéztem, és elakadt a lélegzetem.
Orion felém sandított, és mindentudóan elvigyorodott.
A festmény nem Ősfőt ábrázolta.
Hanem engem.
– Ezzel az Időszakkal létrejön a te szüleményed – magyarázta a férfi, miközben a
festmény hátára erősített dróthurkot beleakasztotta a kampóba, majd kiegyenesítette a
kissé ferde vásznat. – Lassacskán itt az ideje, hogy Ősfő leköszönjön, és, te legyél az új
vezető.
Festett képmásom pontosan onnan pillantott alá az Isten Áldásává, ahol Ősfő is lógott.
Kétség sem férhetett ahhoz, hogy Harley művét látom. Felismertem a stílusát, pedig nem
is ültem modellt neki. Valószínűleg emlékezetből festett meg. Nyilván ezzel
magyarázható, hogy téves dolgok is felkerültek a vászonra. Nem én szoktam ilyen
magabiztosan felszegni a fejemet, hanem Ősfő. És ugyanolyan határozott volt a
testtartásunk, és egyformán tiszta fénnyel ragyogott a tekintetünk. Az ábrázolt alak nem is
hasonlított rám. Harley tényleg ilyennek lát? Ez a kép nem engem ábrázolt.
– Megdöbbentően jól sikerült a kép – állapította meg Victria.
Kikászálódott a hintaszékből, és odaállt a hátam mögé. A vállam fölött a festményt
bámulta.
– Ilyen az igazi vezető – bizonygatta Orion.
Igazi vezető? Hát nem! Egy igazi vezető tudná, hogy mit csináljon.
47. AMY
Másnap reggel lezuhanyoztam. Aztán még egyszer. Hiába próbáltam azonban lemosni a
csuklómról és a lábamról a zúzódásokat, egész egyszerűen képtelen voltam szabadulni az
elmémet kitöltő emlékektől.
Kint a mezőn már jóval kevesebben fetrengtek. Szinte alig.
Az ember is csak egy állat, mondta Harley.
Hát, az is! Ezt nagyon jól bebizonyította Luthe meg a két nagydarab tápláló. Meg az a
férfi és nő, akik ott feküdtek közvetlenül mellettem, de észre sem vettek, sőt, még csak
nem is érdekelte őket…
Koros megcsókolt a kertben. Pont, amikor az Időszak megkezdődött. Vajon, igazi
csókot kaptam? Vagy bármelyik nőstény ajka megtette volna? Lángra lobbant az arcom.
Én nagyon is komolyan gondoltam azt a csókot. Ő viszont lehet, hogy nem.
Rohadtul nem érdekelt, hogy annak idején milyen járvány csapott le a hajóra. Az sem
számított, hogy milyen törvényeket vezetett be Ősfő. Normális emberi lények nem
viselkednek így. Ez az Időszak természetellenes. Ugyanakkor egészen biztosan megvan a
maga oka. Talán az váltotta ki, amit ettek. Esetleg valamilyen vegyi anyag keveredett az
újrahasznosított levegőbe. Elképzelhető az is, hogy egyfajta betegségről volt szó. Az
emberek csakis ezért viselkedtek úgy, mint a tüzelő állatok.
Erről eszembe jutott, hogy mi volna, ha felkeresném a doktort. Neki tudnia kell, hogy
ez így, ebben a formában nem normális viselkedés. Orvosként bizonyára képes arra, hogy
megállapítsa az embereket ilyen alantas viselkedésre kényszerítő kór okozóját. Aztán már
csak egy lépés megszüntetni a bajt.
Felpattantam, és elindultam az ajtó felé. Ahogy azonban felemeltem a kezemet, hogy
megérintsem a nyitó felületet, remegni kezdtem. Hiszen bent biztonságban vagyok.
Odakint viszont…
Nem!
Nem fogok rémült nyusziként itt rejtőzködni ezen a búvóhelyen! Pontosan azért
akartam megkeresni a doktort, hogy bebizonyítsam, az ember igenis nem állat. Akkor
pedig nem rejtőzködhetek állat módjára.
A doktor viszont nagyon is jól elbújt. Nem volt sem a harmadikon, sem a másodikon. A
földszinten a nővér azt mondta, hogy az elsőn keressem.
– Nagyon sok a dolga! – kiáltotta utánam.
Az első emelet folyosóján több tucat nő állt sorba. Jó páran kórházi köntöst viselve az
ajtók mellett ücsörögtek. Egyértelműen arra vártak, hogy kinyissák a szobájukat. Mások
viszont a hétköznapi ruhájukban és a bő szárú nadrágjukban voltak, s kezükben szépen
összehajtott kórházi köntöst tartottak. Még nem volt alkalmuk átöltözni. Úgy tűnt, hogy ez
az emelet a nőgyógyászati osztály. Mindegyik szobába beállítottak egy nőgyógyászati
vizsgálóágyat. Szinte valamennyin feküdt valaki. Csodálkozva megtorpantam. Miért van
ilyen nagy tömeg a nőgyógyászati osztályon? Ez a sok nő csak nem gondolja azt, hogy
máris teherbe estek? Vagy mégis? Alig egy nap elteltével?
Megcsóváltam a fejemet. Nem lehettem biztos a dologban. Egy olyan űrhajón, ahol
telefont építenek az emberek fülébe, ahol egy papírvastagságú műanyag fólia annyit tud,
mint egy számítógép, cseppet sem elképzelhetetlen, hogy az ember lánya már ilyen rövid
idő elteltével is pontosan tudja, hogy terhes-e vagy sem.
A várakozók nem beszélgettek.
– Állj a sor végére! – szólt rám egy ápolónő, és a kezembe nyomott egy
összehajtogatott kórházi köntöst.
– Ó, én csak azért vagyok itt, mert beszélni akarok a doktorral… – kezdtem, de aztán
elakadt a hangom. Nyilvánvaló volt, hogy a doktor miatt jöttem ide, ugyanúgy, ahogy az
összes többi nő is. A nővér türelmetlen pillantását látva magyarázkodni kezdtem. – Szóval,
én nem a… izé… a nőgyógyászt keresem, hanem a másik doktort. Azt, aki fent szokott
lenni a második emeleten.
– Nekünk csak egy orvosunk van! – vágta rá a nővér. Most már felfigyelt a vörös
hajamra és a sápadt bőrömre. – Ezek szerint, te nem az Időszak miatt vagy itt?
– Nem!
– Na, gyere! – legyintett hangos sóhajjal.
Keresztülvezetett az előtéren. Kerülgettük az ott várakozó nőket. Jó páran felkapták a
fejüket, és enyhe meglepődéssel néztek rám. Annak idején pont ilyen arcot vágtak az
emberek, ha a buszon felfigyeltek egy furcsa alakra. Ám továbbra is csendben maradtak,
úgy tűnt, hogy olyan nagyon nem zaklattam fel őket.
– Csak egy doktor van erre a rengeteg páciensre? – kérdeztem az ápolónőt.
– Vannak mellette ápolók meg a segédei. A tudósok közül néhányan éveken át a keze
alá dolgoztak – felelte, majd ismét nagyot sóhajtott. – Doki azonban nem választotta ki a
helyettesét, egyik sem felelt meg neki. Nem igazán bízik az emberekben.
Felötlött bennem, hogy mi köze van a bizalomnak ahhoz, hogy segítőket fogadjunk fel.
De nem maradt időm, hogy rákérdezzek erre. A nővér megállt egy nyitott ajtó előtt, és a
fejével jelezte, hogy menjek be. Beléptem. A doktor egy széken ült, közvetlenül egy
nőgyógyászati vizsgálóágy két kengyele között. A páciens széttett lába a tartókra
támaszkodott. Nagyon úgy véltem, hogy a nő cseppet sem örül majd annak, hogy csak úgy
betörtem ide.
– Jóságos egek! Bocsánat! – kiáltottam.
A szemem elé kaptam a kezemet, és elfordultam. Mégis, mi ütött a nővérbe, hogy egy
vizsgálat kellős közepén beenged a szobába? Hiszen itt éppen egy nagyon kellemetlen és
bizalmas jellegű vizsgálat folyik!
– Semmi baj – szólalt meg a doktor. – Miért kerestél?
– Azt hiszem, hogy a hölgy nem örül annak, hogy én…
– Semmi kifogása sincs ellened. Vagy zavar a lány? – kérdezte az orvos, és a nő térdei
között felemelve a fejét a páciens szemébe nézett.
– Ugyan, dehogy – felelte a fekvő alak.
A hangja alapján, mintha csak unatkozott volna.
Én viszont nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ha nekem kéne égnek meredő,
széttett lábakkal feküdnöm egy ilyen vizsgálóágyon, mégpedig úgy, hogy bárki láthatja a
legtitkosabb alkatrészeimet, akkor bizony halálosan kikészülnék, ha így rámtörne valaki.
Anyukám akkor vitt el nőgyógyászhoz, amikor elkezdtem komolyan járni Jasonnel.
Odabent a vizsgálószobában életem legkellemetlenebb félórája várt rám. Nagyon nem
szerettem volna, hogy bárki is beállítson oda. Még a doktort, a nővért és a saját
szülőanyámat is éppenhogy csak el tudtam viselni. Egy idegentől kikészültem volna.
Ezt a nőt viszont a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, hogy ott álltam. Óvatosan
kinyitottam a szememet. Az ismeretlen hűvös pillantással nézett fel rám. Cseppet sem
zavarta, hogy én is ott vagyok.
– Én… izé…
Nehéz volt nem odafigyelni arra, amit a doktor művelt azzal az áttetsző trutymóval és a
leginkább valamilyen kínzóeszközre emlékeztető fémtárggyal.
– Akartam valamit kérdezni erről az Időszakról.
– Hát, persze – biccentett az orvos.
Közben azonban egy pillanatra sem állt meg a keze. Komolyan, nem tudna egy rövid
szünetet tartani, amíg hozzám beszél?
– Megváltoznak tőle az emberek? – vágtam rá hadarva.
Szerettem volna a lehető leghamarabb kijutni ebből a szobából.
– Ezt meg hogy érted?
A fémtárgy megcsúszott. A nő elfintorodott, de csendben maradt. Kifejezéstelen
tekintettel bámulta a mennyezetet.
Alaposabban megnéztem magamnak. Tekintete tompa fénye és az ernyedt testtartása
miatt az a pár jutott eszembe, mely ott fetrengett mellettem, miközben megtámadtak.
Egész egyszerűen nem volt természetes, ahogy viselkedtek… mint ahogy ez a nő is
túlságosan beletörődőén fekszik itt. Jobban belegondolva, a folyosón látott rengeteg
várakozóról sem feltételeztem, hogy teljesen maguknál vannak. Ahogy türelmesen,
csendben ücsörögtek odakint… szinte már kábultan. Ha ilyen rengetegen állnak sorba a
nőgyógyászati vizsgálat előtt… Miért nem türelmetlenkedett senki? Miért nem
beszélgettek? Normális emberek ilyenkor idegesek vagy ingerültek, és még az is
előfordulhat, hogy aggódnak. Ezernyi érzelemre lehetne számítani odakint, nem erre a
letargiára.
– Mi a neved? – kérdeztem a fekvő alaktól.
Kissé felém fordult, hogy jobban lásson. Biztos voltam benne, hogy mostanra már
teljesen megfeledkezett rólam. Különösebben nem érdekelte, hogy én is itt vagyok bent.
– Filomina – válaszolta színtelen hangon.
Egyáltalán nem izgatta, hogy a doktor ott ügyködik a combjai között, miközben engem
már a puszta látványtól is a frász kerülgetett.
– Boldog vagy? – kérdeztem.
Elég furcsa kérdés volt, de hirtelen semmi más nem jutott az eszembe.
– Nem vagyok boldogtalan.
– Amy, mit akarsz? – szólt rám a doktor.
– Mintha nem is ember lenne – méltatlankodtam. – Doktor, hát nem veszi észre? Hiszen
maga az orvos! Tudnia kéne, hogy ez nem normális!
– Mi az, ami nem normális? – értetlenkedett a férfi, miközben a páciense visszahajtotta
a fejét a párna kellős közepére.
Üres tekintettel bámulta a mennyezetet. Ha időnként nem pislogott volna, nem is
lehetett volna tudni róla, hogy még él.
– Hát, ez itt! – csattantam fel. – Ez a nő.
A doktor átlátszó zselés anyagot kent szét a nő hasán, utána lassan mozgatni kezdett
rajta egy lapos kézi műszert. Először azt hittem, hogy ultrahanggal vizsgálja, de sehol sem
láttam a képernyőt, ahol feltűnhetett volna a magzat elmosódott, fekete-fehér képe.
Ehelyett halk csipogás hallatszott a kezében tartott berendezés tetején lévő parányi
képernyő közepéből.
– Hát, Filomina, úgy tűnik, terhes vagy! – szólat meg az orvos, miközben elrakta a
műszereit.
A nő lelkesen felsóhajtott. Amióta bent voltam, ez volt az első valódi
érzelemnyilvánítása.
– Honnan tudja? – kérdeztem.
– Ezt meg hogy érted? – csodálkozott az orvos, miközben az ágy mellett álló asztalka
felé fordult.
– Csak pár napja estek így egymásnak! Nem kellene néhány hetet várniuk, míg kiderül,
hogy valaki tényleg teherbe esett-e?
A doktor letörölte az áttetsző zselét Filomina csupasz hasáról, majd bekente valamivel.
A szaga alapján dörzsölő alkohol lehetett. Előrehajolva kihúzott egy fiókot a
nőgyógyászati ágy mellett álló kisszekrényből. Az injekció, amit kiszedett belőle, legalább
olyan hosszú volt, mint az alkarom. A csillogó üveghengert borostyánszínű folyadék
töltötte ki. A végére parányi címkét ragasztottak. Láttam, hogy szöveget nyomtattak rá, de
túl messze álltam ahhoz, hogy el tudjam olvasni.
– A hormonszintje alapján igen jó az esélye a megtermékenyülésnek. Ha pedig eddig
nem esett teherbe, ettől majd megtörténik. Picit fájni fog – fordult vissza Filomina felé,
akit szemmel láthatóan nem érdekelt a figyelmeztetés.
A nő hasába nyomta a tűt! Egészen mélyen beletolta. Úgy sejtem, a tű vége elérte a
fekvő alak méhét.
Elszörnyedve hátrahőköltem. A puszta látvány is elég volt ahhoz, hogy begörcsöljön a
gyomrom. Filomina azonban csupán halkan felhördült a fájdalomtól, de közben a szeme
sem rebbent. A doktor Filominába nyomta az üveghenger tartalmát.
– Az az anyag megváltoztatja a magzatot – szólaltam meg elakadó hangon.
Az orvos most már felém fordult, még mindig erősen tartotta a tűt.
– Ettől erősebbek, jobbak lesznek a csecsemők.
Kiszáradt a szám. Nagyon is jól emlékeztem, hogy mit mondott a „védőoltásokkal”
kapcsolatban a nyulakat tenyésztő lány.
– Akkor, ezek szerint ezért viselkedik olyan különösen az összes nő? Mert már a
születésük előtt megváltoztatták őket?
– Semmi ilyesmit nem tettem – felelte a férfi, miközben lassan kihúzta a tűt Filomina
hasából. – Csupán új DNS-szakaszokat adtam az embriónak, amikkel a beltenyészet miatt
meggyengült DNS-spirál részeit képes lesz pótolni. Nem változtattam meg a
személyiségét.
– Ha megváltoztatja a DNS-t, a személyiség is megváltozik.
Közben már kihúzta a tűt. Önkéntelenül is a nő sima hasán felragyogó vércsepp parányi
drágakövét bámultam.
Az orvos közben a szemetesbe dobta az injekciót, és most már rám összpontosított
teljes figyelmével.
– Amit láttál, az tökéletesen rendben van – magyarázta, gondosan kihangsúlyozva az
összes szót. – Nincs itt kérem, semmi baj! A normális emberek pontosan ilyenek.
– Ó, igen – tette hozzá érzelemmentes hangon Filomina. – Ez így rendben van. Minden
rendben van velem.
Kihátráltam a szobából. Alig találtam meg a kilincset. Valósággal kitántorodtam a
folyosóra, ahol futásnak eredtem. A várakozók némán néztek rám, miközben elrohantam
mellettük. Bár nagyon is jól tudtam, hogy a legcsekélyebb mértékben sem érdeklem őket,
lélektelen tekintetüket látva elképzelhetetlenül elszörnyedtem.
48. KOROS
„Libbenj-lebbenj, denevér, nincsen messze már a cél.”1 [1 Alice Csodaorszdgban. Az
Őrült Kalapos verse (Kosztolányi Dezső fordítása).] – Tessék? – kérdeztem értetlen
mosollyal.
– Mondóka a Nap-Földről – magyarázta Orion, és újra a kezében tartott liffyt
tanulmányozta.
Nem gondoltam volna, hogy a Kóter társalgójában találkozom újra Orionnal. Ennek
ellenére örültem, hogy itt van. Ritka barátságos arc. Harley tegnap este rám csörgött, és
szólt, hogy helyettem is ő fog őrködni a fagyasztók szintjén. Kénytelen voltam szinte
egész nap Ősfő mellett senyvedni.
– Láttad Harley-t vagy Amyt?
Orion megrázta a fejét.
– Te amúgy mit művelsz itt? Azt hittem, nem szeretnéd, hogy Ősfő vagy Doki
meglásson – mondtam.
Orion nevetni kezdett.
– Ó, emiatt ne aggódj! Biztosra veszem, hogy mindkettőjüknek sok a dolga.
Az idősebb férfira nézve felmerült bennem, hogy a pillantásával sugallni akar valamit.
Képtelen voltam rájönni, hogy mire célozhatott. Nagyot sóhajtott, és megint a liffyjét
tanulmányozta.
– A Nap-Földről származó szövegek egyszerűen lenyűgözőek – magyarázta, miközben
ujjával újra és újra megérintette a képernyőt.
Jó pár szövegen siklott keresztül.
– Óvatosabban kéne viselkedned! Ha Ősfő rájön, hogy odaadtál Victriának egy nap-
földi könyvet… hiszen feljegyző vagy. Tudod jól, hogy a Nap-Földről származó könyvek
nem kerülhetnek ki a Feljegyzések Csarnokából, és egyetlen tápláló sem láthatja őket. –
Áthajoltam a válla fölött, mert látni akartam, mit olvas.
– Ez meg mi a csoda?
Orion felém fordította a liffyt, így jól láttam a háromarcú, szárnyas férfit ábrázoló
rajzot.
– Ez a történet a pokolról szól. A legalsó része színtiszta jégből van.
Ekkor már nem a képernyőt bámultam, hanem a beszélőt.
– Hogy van-e jogosultságom tudni mindezt? – kérdezte. – Emiatt ne aggódj! Van
felhatalmazásom.
Valósággal megdermedtem amiatt, ahogy ilyen könnyed hangsúllyal beszélt a
jogosultságról és a felhatalmazásról.
– Mit tudsz? – kérdeztem olyan halkan, hogy a társalgóban a többiek nem hallhatták.
Hiszen Orion mutatta nekem azokat a műszaki rajzokat is, melyek elvezettek Amyhez.
Most pedig erről a pokoli jégről beszél.
Kihúzta magát. Túl közel került hozzám. Hátraléptem egyet, de odahajolt, és szinte a
képembe vágta:
– Mit tudsz te? – kérdezte válasz helyett. – Tudod, hogy a barátod vagyok?
49. AMY
Miután beértem a szobámba, első dolgom volt, hogy rácsapjak az ablakredőnyöket
összezáró szerkezet gombjára. A helyiség elsötétedett. Remek. Sötétre vágytam.
Valaki kopogott az ajtómon.
Nem törődtem vele. Akad ezen a hajón akárcsak egyetlen valaki, akivel beszélni
akarok?
– Amy? – hallottam Harley hangját. – Láttam, hogy bejöttél. Gondoltam, megnézem, mi
van veled.
– Minden rendben – üvöltöttem a zárt ajtó felé.
– Nem igaz, nincs rendben. Nyisd ki az ajtót!
– Nem nyitom.
– Doki minden ajtót ki tud nyitni. Ha nem jössz ki, elmegyek érte.
Felugrottam, és megnyomtam az ajtónyitó gombját. Ha volt ember, akivel nem akartam
találkozni, akkor az az orvos volt.
Harley belépett a szobába, és körülnézett.
– Mi az már? – méltatlankodtam.
– Semmi, csak hát azt hittem… hogy valaki van itt bent veled.
Felhördültem.
– Mégis kicsoda?
Harley odament az asztalhoz, és leült a székbe.
– Koros éppen itt lehetne.
– Már miért akarna meglátogatni engem? – morogtam, miközben leültem az ágyra.
– Mert kedvel téged.
A pillantásommal majdnem átdöftem, de úgy tűnt, őszinte meggyőződéssel beszélt.
– Nem hinném, hogy itt bárki is kedvelne bárkit.
Legalábbis nem úgy.
– Ezt most miért mondtad? – kérdezte Harley őszintén meglepődve.
– Hát, nem láttad tegnap azokat a pasikat? Az bizony nem „olyan” volt! Hanem…
undorító! Ki előbb meg…
Elhallgattam. Nem akartam beszámolni neki Filomináról.
– Sajnálom, ami tegnap történt – folytatta, és tudtam, hogy ezt így is gondolja. – Az
Időszak azonban véget ért. Nem fog megismétlődni a dolog.
Kihallottam a hangjában tomboló haragot. Reméltem, én is a közelben leszek, amikor
majd újra összefut Luthe-tal.
– De ma mi történt? – folytatta. – Merre jártál?
– A másodikon voltam – Harley várakozó tekintetét látva kénytelen voltam folytatni. –
A nők ott…
– Ó! A táplálók asszonyai – mosolygott a festő. – Azért jöttek, hogy megvizsgálják
őket.
– A frászt hozták rám.
– Ugyan! Teljesen normális csajok.
Végigfutott rajtam a hideg, ahogy Harley a normális emberekről beszélt.
– Egyáltalán nem viselkedtek normálisan! – kiabáltam. – Normális emberek egészen
másként reagáltak volna. Azok odalent nem is emberek, hanem agyatlan bábuk!
Harley megcsóválta a fejét.
– Ezt csak azért mondod, mert egész idő alatt itt voltál benn a Kóterban, amióta
felolvasztottak. Mi idebent mind ütődöttek vagyunk. A normális emberek olyanok, mint a
többiek, odakint. Engedelmesen, nyugodtan, közös erőfeszítéssel dolgoznak. Mi vagyunk
a kívülállók. Nem tudunk összpontosítani, nem megy nekünk a csapatmunka. Képtelenek
vagyunk elvégezni a táplálók vagy az irányítók munkáját. Nem, mi aztán tényleg nem
vagyunk normálisak. Nem véletlen, hogy mi szedjük a dilibogyót. Különben teljesen
eldurranna az agyunk.
Leesett állal bámultam. Nem tudhattam, hogy mi folyik itt a háttérben, de ezen a hajón
minden annyira kitekert. Az épeszű embereket tartják bolondnak, és azokról, akik egyetlen
épkézláb gondolatra sem képesek, azt mondják, hogy normálisak. Ami pedig az Időszakot
illeti… Újra magam előtt láttam Luthe gúnyos pillantását, és feltört a torkomba az epe.
– Hát nincs… az embereknek itt nincsenek érzelmeik? – nyögtem ki végül.
– Ó, dehogynem! Vegyük például az adott helyzetet. Hogy én milyen éhes vagyok!
Lejössz velem az étkezdébe?
– Ne már! Komolyan kérdeztem. Ismeritek a szerelmet? Vagy csak az Időszak számít?
Harley szeméből azonnal kihunyt a csillogó jókedv.
– Nem igazán vagyok büszke arra, ami az Időszak alatt történt, ugyanakkor nagyon
örülnék annak, ha odafigyelnél arra a tényre, miszerint én nem úgy viselkedtem, mint ők.
– És egész pontosan, miért is nem? – kérdeztem ingerülten. – Mégis, mi a fene van
ezzel a hajóval? Mitől kezdtek el annyian kint, a nyílt utcán üzekedni, miközben mások a
legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták erre?
A fiatalember piszkálni kezdte az íróasztalon fekvő jegyzettömb melletti ceruzákat,
amiket apu ládájából hoztam fel ide.
– Talán nem is vagy annyira okos, mint amilyennek tartod magad.
– Akkor mondd, mit kellene tudnom!
– Én voltam már szerelmes. Egyszer.
Ezzel az egyszerrel állított meg. Ugyanis én is egyszer voltam szerelmes. Mind a ketten
múlt időt használtunk.
– Valószínűleg ezért nincsen rám semmilyen hatással az Időszak. Miért keresném más
nő társaságát? – folytatta Harley, majd a tekintete lassan végigsiklott az ajtókeret köré
festett, lassan lekopó növénydíszítésen. – Azt én festettem oda Kayleigh kedvéért.
Kővé dermedtem. Még levegőt is alig mertem venni. Attól féltem, hogy a
leghalványabb mozdulat, a legkisebb zaj félbeszakíthatja Harley gyónását.
– Három évvel ezelőtt történt. Csupán kicsit voltam idősebb, mint amilyen Koros most.
Kayleigh és én… nagyon összeillettünk. El sem lehetett volna képzelni ellentétesebb
párost, de akkor is összeillettünk. Én a művészetért voltam oda, ő meg a gépekért és a
mechanikus dolgokért bolondult. Miközben én festettem, Kayleigh kis gépeket bütykölt
össze.
– Mi történt? – kérdeztem, miután Harley elhallgatott.
– Meghalt.
A szó valósággal megdermedt a levegőben. Meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de
ugyanakkor nem akartam még jobban elkeseríteni Harley-t. A ruhám durva szövete
hirtelen perzselni kezdte a bőrömet. Eszembe jutott, amikor az első éjszakán megtaláltam
a szekrényben Kayleigh ruháit, megérintettem az ajtót szegélyező borostyánfüzért. Ahogy
az ujjamat végighúztam a finoman megfestett leveleken, szinte magam előtt láttam a fiatal
Harley-t. A kedvese hangos kacagással nézte. Kayleigh arcát nem tudtam elképzelni, de
akkor is az ő ruháit hordom.
– Kayleigh nem tudta elviselni ezt a hamis napot. Neki igazi égboltra lett volna
szüksége, amilyenről te meséltél nekünk. Úgy érezte, hogy kelepceként szorultak rá a hajó
falai. Mindannyian tudtuk, hogy egy szép napon célba érünk. És a mi nemzedékünk fog
majd távozni a hajóról. Mi élünk azon az új földön.
Harley felvette a mackómat az íróasztalról. Ahogy magához szorította, mintha csak
Kayleigh-t tartotta volna a karjában.
– Ő azonban nem tudott olyan sokáig várni.
Nem kellett kimondania, hogy a szerelme öngyilkos lett.
Tökéletesen meg tudtam érteni.
50. KOROS
Nem akartam ilyen hangosan dörömbölni Amy ajtaján. Mialatt kopogtam, Orion szavai
jártak a fejemben.
Harley nyitotta ki az ajtót.
– Hol van Amy? – kérdeztem, miközben benyomakodtam mellette a lány szobájába.
Amy az ágyán ült. Ezek ketten meg mi a fenéről beszélgethettek idebent?
Négyszemközt. Amy szobájában. Az ágyán.
– Te meg mit akarsz? – kérdezte a lány.
Bár nem tűnt türelmetlennek, mégis önkéntelenül arra gondoltam, hogy a lehető
leghamarabb szeretne szabadulni tőlem. Mert akkor újra bezárkózhatna Harley-val.
A barátom besietett a fürdőszobába, és egy nagy pohár vízzel jött vissza.
– Mitől vagy ennyire zaklatott? – tudakoltam.
– Semmitől – legyintett Amy, és felhajtotta a vizet.
Leültem a székbe, Harley pedig Amy mellé telepedett az ágyra. Bárcsak ne ide ültem
volna! Akkor Harley-nak maradt volna a szék.
– Miért akarná bárki megölni a lefagyasztottakat? – kérdeztem. Mindkettőjüket
igencsak meglepte a kérdésfelvetés nyíltsága. Mostanra már nagyon elegem volt abból,
hogy Oriontól nem kaptam válaszokat. – Ketten meghaltak. Halottak. Minden ok nélkül.
– Mit mondott Ősfő, amikor megtaláltad? – nézett rám Harley.
Éppen elég hatásszünetet tartottam ahhoz, hogy ezek ketten megértsék, valami nincs
rendben. Egyáltalán nem akartam titokzatosnak látszani, csupán arról volt szó, hogy nem
tudtam, mit mondhatnék nekik. Hogy képtelen vagyok megbízni Ősfőben? Hiszen Harley
mindig a barátságos nagyapa álarcában találkozott az idős férfival. Az ő szemében Ősfő
igazi, bölcs vezető. Hogy a fészkes fenébe adhatnám tudtára, hogy a hajón élők közül
elsősorban Ősfőt gyanúsítom a gyilkosságok elkövetésével?
– Azt hiszem, először is arra kéne rájönnünk, hogy miért csaptak le a lefagyasztottakra
– szólaltam meg végül. – Ez a legfontosabb. Erre a kérdésre kell összpontosítanunk. –
Közben támadt egy ötletem. Felvettem a liffyt Amy asztaláról. Azonosítottam magamat,
és lehívtam a tele-gyöngyök helyzetjelző térképét. – Ez itt a fagyasztók szintje –
magyaráztam, miközben a térképet odaadtam Amynek.
Az ujjunk összeért, és a bőréből áradó forróságot még jóval azután is éreztem, hogy
elhúzta a kezét.
– Az meg micsoda? – mutatott Amy a ragyogó kék pöttyre.
– Érintsd meg!
Amikor megérintette, a képernyőn felbukkant egy név.
– Ősfő/Koros? De hát, te itt vagy.
– Ami azt jelenti, hogy Ősfő van odalent – feleltem biccentve. – Mindenhez ugyanazt a
hozzáférési engedélyt használjuk. Emlékszel, ugye, mondtam, hogy a számítógép mindig
egyformán kezel kettőnket?
Amy keze ökölbe szorult. Majdnem összeroppantotta a liffy peremét.
– Tudom, hogy mi jár a fejedben – folytattam. – Csakhogy ő a laboratóriumban van. A
fagyasztókamrákat viszont itt találod.
Ezzel távolról sem sikerült megnyugtatnom.
– Nézd csak! – kiáltotta Harley, miközben Ősfő pöttye keresztülhaladt a térképen, majd
eltűnt.
– Mi történt? – tudakolta meglepődve a lány.
– Ott van a felvonó. Mindjárt felbukkan a táplálók szintjén. Gondoltam, örülnél ennek a
térképnek. Amikor korábban beszkenneltem az ujjlenyomatodat, úgy állítottam be a
rendszert, hogy te is tudd használni. Így szemmel tarthatod, hogy ki jár odalent.
– Köszönöm – bólintott Amy. – Csak hát… ez így még nem lesz elég. Ott kell lennünk
nekünk is. Egész idő alatt. Menjünk egyből le! – Felkelt, de elbizonytalanodott. – Most
rögtön. Nem voltunk lent, hogy megvédj ük őket. Ezért ölték meg azokat az embereket!
Azért, mert nem védtük meg őket.
– Tévedsz! – válaszoltam hűvös, magabiztos hangon. – Azért haltak meg azok az
emberek, mert egy gyilkos él közöttünk.
Amy már nyitotta volna a száját, hogy tovább makacskodjon. Mindenképpen le akart
menni a fagyasztók szintjére. Harley egy pohár vizet nyomott az orra alá. Én annyira
belefeledkeztem a lány bámulásába, hogy nem is vettem észre, amikor a barátom felkelt,
és újratöltötte a poharat a vízcsapnál. Amy kikapta a kezéből.
– Ne vidd túlzásba a vízivást! – figyelmeztettem, mert eszembe jutott a fagyasztóknál
elrejtett másik szivattyú. Amy az utolsó cseppig megitta a vizet. Amikor letette a poharat
az asztalra, az arcbőre már nem lángolt, és újra teljesen megnyugodott a lélegzete. Harley
vonakodva leült az ágy legszélére. Készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban
felpattanjon, és elszaladjon a következő pohár vízért.
– Én továbbra is őrködöm, amikor csak lehet – magyarázta a lánynak, akinek a tekintete
a semmibe révedt.
Az jutott eszembe, hogy a barátom csupán azért akar újra lemenni oda, mert akkor
odaállhat a csillagok felé vezető kijárat elé. Elképzelni sem tudtam, hány alkalommal
nyithatta ki a zsilipet, csak azért, hogy a csillagok fényében gyönyörködhessen.
Komor árnyék borult az elmémre. Hiszen Harley az egész éjszakát odalent töltötte.
Könnyedén kihúzhatta Mr. Kennedy tartályát. Hagyhatta, hogy a férfi felolvadjon.
Valósággal láttam a lelki szemeimmel, ahogy Harley ott áll a kiolvadó férfi fölé
tornyosulva, és nézi, hogy megfullad. A lehetősége megvolt rá.
De miért?
Aztán újabb árnyék csatlakozott az előző komor árnyhoz. Suttogva arra emlékeztetett,
hogy Harley a sötét időszakai miatt jóval több orvosságot igényel. És Doki legalább egy
hete nem adhatta oda neki az adagját. A barátom talán egyetlen tablettát sem vett be a
zűrzavar miatt.
Mély lélegzetet vettem, hogy kiürítsem az elmémet.
Harley nem gyilkos.
Ugye, nem az?
Nem… nem! Harley soha, de soha…
– És… – kezdte volna Amy.
Csip, csip-csip. A kezem pontosan abban a pillanatban érintette meg a tele-gyöngyöm
gombját, amikor Harley is a füléhez kapott.
Egymásra néztünk. Nagyon ritka, hogy valakit ugyanakkor hívnak fel, mint a közelében
lévőt.
– Mi történt? – kérdezte Amy.
A tekintete idegesen cikázott kettőnk között. Ekkor azonban már hallottam is a mély,
idős hangot.
– Az Isten Áldása valamennyi lakosához szólok. Rendkívül fontos bejelentést kell
tennem.
51. AMY
– Mi történt? – kérdeztem újra.
Mindkét fiú félrehajtott fejjel hallgatózott. Azonnal eszembe jutott, hogy legutóbb,
amikor ugyanerre került sor, ellenem fordult mindenki a társalgóban. Görcsbe rándult a
gyomrom, és éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim. Mi lesz, ha Koros és Harley is
ellenem fordul? Hiszen rajtuk kívül nem maradt senkim.
– Mi történt? – kérdeztem növekvő ingerültséggel.
Koros egy legyintéssel elintézett, mintha egy tolakodó légy lennék. Harley felé
fordultam, akinek az arcából csak úgy sugárzott az összpontosítás. Az arckifejezése
alapján elképesztően fontos dologról lehetett szó. Megragadtam a könyökét, de
egyszerűen lerázta magáról a kezemet. Koros dühös pillantást vetett rám.
Nem akartam, hogy hirtelen meggyűlöljenek! El sem tudtam volna képzelni, hogy mit
hallhatnak abban a pillanatban, de az nyilvánvaló volt, hogy valami szörnyűség történt.
Nagyon komoly arccal bámultak maguk elé. Koros utána felém fordult. Elsötétült a
tekintete. Nem akartam, hogy meggyűlöljenek. Nem fogom engedni, hogy utáljanak.
Felkaptam Borostyánt az asztalról, és magamhoz szorítottam. Nem tudtam, hogy miért
érzek rézízt, de aztán észrevettem, hogy ráharaptam az ajkamra. Megragadtam az üres
vizespoharat, berohantam vele a fürdőszobába, és teletöltöttem. Öt másodperc alatt kiittam
az egészet. Ismét teletöltöttem. Egy hajtással kiittam a pohár tartalmát. Nem is volt
ostobaság, hogy Harley vizet itatott velem. Tényleg megnyugodtam kicsit. Pontosan úgy
éreztem magamat, mintha a verseny megkezdése előtt mélyen teleszívtam volna a tüdőmet
levegővel.
Visszamentem a hálószobába.
Koros és Harley már nem a közérdekű bejelentést hallgatta. Engem néztek.
Úgy tudtam! Már gyűlölnek.
Bármit is mondott a fülükben a gomb, a végeredménye az lett, hogy megutáltak. Mivel
pedig gyűlölnek, ugyanúgy ellenem fognak fordulni, ahogy a többiek is a Kóterban.
Valami belemart a szemembe. Alig kaptam levegőt.
– Mi történt? – kiáltottam fel.
Nem bírtam tovább elviselni a feszültséget.
– Hát, semmi jó – bökte ki Koros.
– Ebben azért nem lehetsz biztos! – figyelmeztette Harley.
Koros a barátja felé fordul.
– Biztos, hogy nem jó!
– Mi történt?
– Ősfő közérdekű bejelentést tett. Már megint. Azt akarja, hogy mindenki menjen fel a
Megtartó-szintre.
Koros szája lebiggyedt. Az arcára kiült az aggodalom.
– Hú, ez aztán izgalmas! – pattant fel Harley, és már el is indult az ajtó felé. – Mindig is
tudni akartam, hogyan néz ki a Megtartó-szint.
Hát, persze. A legtöbben sosem hagyhatták el ezt a fedélzetet. Már az is épp elég
szörnyű volt, hogy a hajó foglya lettem, de az végképp nevetségesnek tűnt, hogy a
börtönömön belül még lezártak bizonyos részeket.
Harley megnyomta az ajtó melletti gombot, és kiszökdécselt. Indultam volna utána, de
megtorpantam, mert észrevettem, hogy Koros nem mozdult.
– Valami nagyon rossz érzés fogott el – szólalt meg Koros.
– Gyertek már! – harsogta Harley.
Rohanj, figyelmeztette a testem az agyamat. Itt valami nagyon nincs rendben, úgyhogy
fussál! Ha futsz, akkor majd jobban érzed magad. Normálisan.
És várhatok.
Pislogtam.
Komolyan mondom, minden sokkal egyszerűbb, amikor így kilépek magamból.
Annyira nehéz lett volna odafigyelni Koros és a doktor párbeszédére. Ők ketten nagyon
ingerültek. Mitől lettek ennyire mérgesek?
Minden nagyon jó.
Koros nagyot csettintett az ujjával az orrom előtt.
– Amy, Doki úgy gondolja, hogy gyógyszerre van szükséged – mondta hangosan és
érthetően.
– A lány zavarodott, nem süket – figyelmeztette a doktor.
A fiú kinyújtotta a kezét, és felvette az orvos asztalán heverő üvegecskét.
– Ezek nyugtató tabletták. Az idegeidre hatnak. Most beadok egyet, és meglátjuk,
rendbe jössz-e tőle.
Kinyitottam a számat. A tabletta megpihent a nyelvemen. Keserű íz öntötte el a számat.
– Tessék lenyelni! – figyelmeztetett a doktor.
Lenyeltem.
– Emlékszel arra az éjszakára, amikor találkoztunk? – folytatta Koros. – A
hűtőfolyadékban vergődtél. Végig próbáltál ellenállni nekünk. Lefogtalak, hogy Doki
cseppenthessen a szemedbe, mert különben megvakultál volna. Most pedig itt ülsz és úgy
nyeled a tablettákat, mint egy engedelmes kutya. Hát nem látod, hogy ez mennyire
szomorú?
– Hát, nem – feleltem.
Mégis, mi miatt lennék szomorú?
– Mikor kezd már hatni a gyógyszer? – kérdezte az orvostól.
– Nem tudhatom biztosan – felelte az idősebb férfi. – Ahogy mondtam, a mentális
állapota sokkal szélsőségesebb a legtöbb táplálónál. Ha a gyógyszer egyáltalán hatni fog,
még akkor is órákba telhet.
– Ha? – kérdezte Koros.
Majdnem megfulladt.
…
Koros egyedül ment fel a Megtartó-szintre. Odaáll majd az emberek elé, és elmondja
nekik az igazság egy részét. Az emberek pedig életükben először érezni fognak valamit.
Meghallják az igazat, de nem a teljes igazat.
Megtudják, hogy most már Koros az Ősfő. És hogy a régi Ősfő meghalt.
Beszámol nekik a Phiduszról, meg a vízbe kevert hormonokról. Elmondja, hogy
mekkora hazugság volt az Időszak.
A hallgatósága mérges lesz. Talán dühöngeni fognak. De nem tart sokáig, amíg
rádöbbennek, hogy ezek bizony igazi érzések. Ebből tudni fogják azt is, hogy Koros azt
tette, amit tennie kellett.
Beszámol nekik a hajtóműről is, azt viszont nem árulja el, hogy mennyire lemaradtunk
az eredeti tervekhez képest. Ha a többiek közül valakit érdekel a tudomány, a gépészet, a
mérnökök tudása, az felmehet majd az irányítókhoz, hogy megnézze magának a
hajtóművet. Bárki segíthet a tudósoknak megoldani ezt a nagy kihívást.
Viszont nem mesél Orionról meg a fagyasztottakról.
Ugyanakkor hazudni sem fog nekik róluk.
Miközben a fiú elmond mindent a többieknek, amit lehet, én újabb és újabb lapokat
tépek ki abból a jegyzettömbből, amit a szüleim hoztak a Földről. Rájuk írtam mindent,
amit tudok. Félbehajtottam az oldalakat, és ott hagytam őket a Feljegyzések Csarnokában.
Elolvashatja őket bárki, aki körülnéz odabent.
Nem fognak sokan keresgélni, nem igazán érdekli majd őket a tudás. Sokuknak nem
hiányzik az igazság. Néhányan azonban kutatni fognak. Nem fogják elhinni az igazat.
Másoknak viszont éppen erre lesz szükségük. Sóvárognak iránta. Mindenáron tudni
akarják, és elfogadják olyannak, amilyen.
Láttam a lányt, ahogy ott fekszik belefagyva abba az üvegdobozba. Annyira más volt,
mint a többiek. Nagyon más. Én ugyan sohasem láthattam a Nap-Föld alkonyatát és
napnyugtáját, de az összes ragyogó szín itt volt előttem a jégbe fagyott hajfürtök között.
Sápadt bőre a kisbárányok gyapjára emlékeztetett. És fiatal is volt. Mint én.
Ezért aztán odarohantam a lifthez, felmentem a kertbe és úgy tettem, mintha nem az
előbb ébresztettem volna fel azt a lányt. Mintha nem hoztam volna vissza az életbe egy
kapcsoló átállításával.
Ekkor hangzott fel a riasztás.
A szirénák sikoltása egybeolvadt Amy sikításával.
Iszonyatos fájdalmak gyötörték.
Később pedig rátört a szomorúság. Meg a gyász. Semmivé foszlottak az álmai és a
vágyai.
Miattam.
Amyt utána semmi sem vigasztalta meg. Nem tudhatta, hogy mennyire szeretem.
Doki pedig értésemre adta, hogy a lány nem térhet vissza. Soha többé nem
fagyaszthatják le.
már
nem
gondolkoztam.
Üvöltöttem, de én magam sem értettem a számon kitörő szavakat. Ott álltam előtte.
Nem emlékeztem arra, hogy mikor pattantam fel. Korosra vetettem magamat, bántani
akartam. Nem számított, hogyan, mindenáron szenvedést akartam okozni neki. Talán ennyi
is elég lesz. Az öklöm telibe talált. Tudtam, az ütésem inkább meglepte, mintsem
fájdalmat okozott. Még akkor is, ha az arcán, az egyik szeme alatt máris felragyogott egy
vöröslő folt. Az ujjaim karommá görbültek. A fiú azonban megragadta a két csuklómat,
mielőtt újra rátámadhattam volna. Eltolt magától. Bele akartam rúgni, de a rövid lábam
nem tudott megbirkózni a karja hosszával. Csupán egy dolgot tehettem, minden dühömet
beleadtam az üvöltésbe.
– Bocsánat, bocsánat! – könyörögte Koros.
Mi az, hogy bocsánat? Mit akar a bocsánattal? A bocsánat ide édeskevés. Amit…
valaha… szerettem… az mostanra kicsúszott a kezemből. Amire valaha vágytam. Ami
valaha voltam.
– Meghalhattam volna! – sikoltottam. – Kis híján meg is haltam!
– Nem tudtam – dadogta halálra váltan. – Nem sejtettem, hogy… a francba! Nem
tudtam, hogy te… vagyis…
Meg akartam tőle kérdezni, hogy mégis, miért. Csak hát, ennek a kérdésnek nem volt
értelme. Mindent világosan kiolvashattam az arcából. Nem akart bántani. Nem akarta
megakadályozni, hogy ismét találkozhassak a szüleimmel. Semmiképpen nem akart
foglyul ejteni ebben a fémkalitkában.
Csak éppen meggyilkolt. Ugyanolyan halott vagyok, mintha a Földön maradtam volna.
Egyszerűen megölt.
Nincs értelme megkérdeznem, hogy miért. Soha többé nem juthatok vissza a múltba.
– El kellett mondanom neked az igazat.
Apu hazudott, amikor azt mondta, csak rajtam áll, hogy jövök-e vagy sem. Ő döntött
helyettem. Döntését mindennél ékesebb szavakkal bizonyította az üres bőröndöm.
Jason hagyta, hogy azt higgyem, amit hinni akartam.
Ezt az egész hajót pedig fémből és hazugságokból kovácsolták. Csupán félrevezetők és
megtévesztettek éltek rajta.
Kivéve Korost.
80. KOROS
Amy arcát mintha kőből faragták volna ki. Egyetlen repedést sem fedeztem fel rajta.
Akkor sem volt ilyen dermedt és mozdulatlan, amikor lefagyva hevert.
Zsebre vágott kezem önkéntelenül is összezáródott. A Phidusz szivattyújából kitépett
vezetékek szúrni kezdték az ujjaimat. Amy arra számított, hogy eldobom őket. Tudom,
hogy ezt szerette volna… csak hát, képtelen voltam rá. Nem a drótoktól volt nehéz a
zsebem, hanem a hazugság súlyától. Csakhogy nem tudtam megszabadulni a fejemben
zümmögő halk, idegesítő hangocskától, ami állandóan ezt kérdezte tőlem: Irányíthatod a
hajót Phidusz nélkül? Attól tartottam, hogy a válasz a nem lesz.
El kellene mondanom a félelmeimet Amynek. Gyónás gyanánt oda kellene adnom neki
a kábeleket.
Csakhogy ettől még jobban eltávolodna tőlem.
– Amikor megtettem… amikor lekapcsoltalak… – próbáltam magyarázkodni, és a
hangom élesen megszakadt a levegőben. Tizennégy éves korom óta nem történt ilyesmi. –
Nem tudtam, hogy Doki nem tud visszarakni. Csak az járt a fejemben, hogy
felébreszthetnélek, és akkor találkozhatnánk, beszélhetnénk, utána pedig mesélhetnél a
Nap-Földről. Aztán elengedtelek volna. Ismét visszatérhettél volna a fagyasztóládába.
Nem tudtam, hogy nem fagyaszthatlak le újra. Fogalmam sem volt arról, hogy a
próbálkozásom kis híján az életedbe kerül.
Hadarva soroltam a mentségeimet. Amikor a mondanivalóm végére értem, szinte
teljesen kiürültem.
Amy egyetlen szóval sem válaszolt.
Megérintettem az arcomat. Óvatosan végigsimítottam azt a helyet, ahol az előbb
megütött. Fel fog duzzadni. Ha a lány magasabbra célzott volna, most hatalmas fekete folt
éktelenkedne a szemem körül.
– Annyira, de annyira sajnálom – folytattam.
Amy tekintete a semmibe meredt. Nem tudtam eldönteni, hogy a csapdaként ráboruló
hajó fémfalát bámulta, vagy az ablakot, amin keresztül jól láthatta a kinti világegyetemet.
– Tudom – válaszolta végül.
Nem volt kifejezetten szívélyes biztatás, de ennél többre hiba lett volna számítanom. A
falnak támaszkodtam mellette. Egy csavarfej belemart a hátamba, de nem törődtem vele.
Lehet, hogy ennél közelebb már soha többé nem kerülhetek Amyhez.
Nem ment arrébb. Úgy véltem, már ez is valami.
– Egyszerűen csak találkozni akartam veled. Nem tudtam, hogy ezzel tönkreteszem az
életedet.
Csend támadt.
Amy nem nézett fel rám.
81. AMY
A zsilipkapun egy – vörös – festékfoltot fedeztem fel. Harley odatette az utolsó kézjelét.
Elnéztem a festék fölött, keresztül a vastag ablakon. A csillagokat bámultam. Úgy tűnt,
hogy odakint magányos, dermesztően hideg a világ. A tenyeremet kétoldalt az ablak mellé
szorítottam az ajtóra. Idebent is magányos, dermesztő világ vett körül.
– Nem akarok egyedül maradni – suttogtam.
Hallanom kellett a saját hangomat ahhoz, hogy rájöjjek, milyen alapvető igazságot
mondtam ki.
Nem is annyira láttam, inkább éreztem, hogy Koros megmozdul a hátam mögött.
Odalépett, elbizonytalanodott, aztán próbálta megfogni a kezemet. Elhúztam.
Pont, mint Harley.
Elszántan tovább bámultam a csillagokat. Vajon a festő még mindig itt lenne, ha inkább
felénk nyújtotta volna a kezét, nem a csillagok irányába?
Becsuktam a szememet, és mélyen teleszívtam a tüdőmet levegővel. Nem éreztem mást,
csupán a fém szagát. A régi életem mindörökre véget ért. A levegőben soha többé nem
fogom megérezni a nyár vagy a tavasz, az igazi eső vagy a hó illatát.
Amikor kinyitottam a szememet, pontosan ugyanazt láttam, mint Harley abban a
pillanatban, amikor távozott közülünk. Lehet, hogy a csillagok titkának semmi köze sincs a
magányhoz.
Hátranyúltam, és megtaláltam Korost. Ott állt egész idő alatt. Megragadta a kezemet, de
leráztam.
Még nem álltam készen erre.
Ugyanakkor… ha a földi életem tényleg véget ér, akkor a végét ígéret jelezze.
Reménnyel teli legyen a vége.
A kisujjamat Koros kisujjába akasztottam. Amikor megszorította az ujjamat, a benti
világ már nem is tűnt olyan hidegnek.
– Ott leszel mellettem? – suttogtam.
– Mindörökre.
Köszönetnyilvánítás
Szeretném kifejezni hálás köszönetemet a Penguin/Razorbill csapat minden tagjának.
Az ő segítségüknek köszönhetem, hogy ez a könyv ennyire csili lett. Külön köszönet illeti
Ben Schrankot és Gillian Levinsont, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a Túl a végtelenen
pontosan olyan könyv legyen, amilyennek szántam. Ebben nagy szerepet kaptak kettőjük
megfontolt szerkesztői beavatkozásai, kérdései és javaslatai. Szeretném kifejezésre juttatni
hálámat Emily Romerónak, Erin Dempsey-nek, Courtney Woodnak és a Penguin
marketingrészlegében dolgozó többi kiváló kollégának és elképesztően tehetséges
tervezőszerkesztőimnek, Natalie Sousának és Emily Osborne-nak.
Merrilee Heifetz nélkül sosem lehettem volna a Penguin-csapat tagja. Ő mutatott be a
tökéletesen hozzám illő kiadónak. Nem sokra mehettem volna Jennifer Escott nélkül, aki
mellém állította a legtökéletesebb irodalmi ügynököt. Mind a kettőtöknek mélységes
hálával tartozom azért, hogy ilyen lelkesen kalauzoltatok a könyvkiadás világában!
Egy író nem is álmodhat csodálatosabb dolgot annál, mint hogy a barátai között is írók
legyenek. Robyn Campbell és Rebecca Carlson segített kikalapálni a Túl a végtelenen első
vázlatát. Heather Zundel és Christina Farley hozzájárult, hogy az első változatot apró
elemekre bontsam, melyekből sikerült újra, még jobban megírnom a történetet. Erin
Anderson, P J Hoover és Christine Marciniak tudatosította bennem, hogy teljesen
elkészültem a Túl a végtelenennel. És azt, hogy ideje benyújtanom a kiadónak.
Éveim haladtával jó pár iskolába sodort az élet. Legnagyobb örömmel az a hat esztendő
töltött el, amikor a Burns Középiskolában taníthattam irodalmat. Valamennyi diákom
tudtára szeretném adni, hogy kivétel nélkül mind a kedvenceim voltak. Nagyon köszönöm
Charly White-nak a katedrámra festett hal képét, meg azt, hogy inspirációval szolgált
Harley kidolgozása során. Köszönöm barátomnak és tanár kollégámnak, Laura Parkernek
meg Jennifer Randolph barátomnak (aki aztán nem tanár, aminek felettébb örül), hogy
támogattak írói pályafutásom során.
Létezik három olyan ember, akik az első pillanattól kezdve sokkal jobban hittek
bennem, mint én magam. Egy pillanatig sem gondolták, hogy a nevem nem jelenhet meg
egy könyv címlapján. Szeretném kifejezni mélységes köszönetemet a szüleimnek, Ted és
JoAnne Grahamnek, valamint a férjemnek, Corwin Revisnek.
Köszönöm, köszönöm, nagyon köszönöm!
TARTALOM
1. AMY
2. KOROS
3. AMY
4. KOROS
5. AMY
6. KOROS
7. AMY
8. KOROS
9. AMY
10. KOROS
11. AMY
12. KOROS
13. AMY
14. KOROS
15. AMY
16. KOROS
17. AMY
18. KOROS
19. AMY
20. KOROS
21. AM Y
22. KOROS
23. AMY
24. KOROS
25. AMY
26. KOROS
27. AMY
28. KOROS
29. AMY
30. KOROS
31. AMY
32. KOROS
33. AMY
34. KOROS
35. AMY
36. KOROS
37. AMY
38. KOROS
39. AMY
40. KOROS
41. AMY
42. KOROS
43. AMY
44. KOROS
45. AMY
46. KOROS
47. AMY
48. KOROS
49. AMY
50. KOROS
51. AMY
52. KOROS
53. AMY
54. KOROS
55. AMY
56. KOROS
57. AMY
58. KOROS
59. AMY
60. KOROS
61. AMY
62. KOROS
63. AMY
64. KOROS
65. AMY
66. KOROS
67. AMY
68. KOROS
69. AMY
70. KOROS
71. AMY
72. KOROS
73. AMY
74. KOROS
75. AMY
76. KOROS
A MÚLT: KOROS
77. AMY
78. KOROS
79. AMY
80. KOROS
81. AMY
Köszönetnyilvánítás
Table of Contents
1. AMY
2. KOROS
3. AMY
4. KOROS
5. AMY
6. KOROS
7. AMY
8. KOROS
9. AMY
10. KOROS
11. AMY
12. KOROS
13. AMY
14. KOROS
15. AMY
16. KOROS
17. AMY
18. KOROS
19. AMY
20. KOROS
21. AM Y
22. KOROS
23. AMY
24. KOROS
25. AMY
26. KOROS
27. AMY
28. KOROS
29. AMY
30. KOROS
31. AMY
32. KOROS
33. AMY
34. KOROS
35. AMY
36. KOROS
37. AMY
38. KOROS
39. AMY
40. KOROS
41. AMY
42. KOROS
43. AMY
44. KOROS
45. AMY
46. KOROS
47. AMY
48. KOROS
49. AMY
50. KOROS
51. AMY
52. KOROS
53. AMY
54. KOROS
55. AMY
56. KOROS
57. AMY
58. KOROS
59. AMY
60. KOROS
61. AMY
62. KOROS
63. AMY
64. KOROS
65. AMY
66. KOROS
67. AMY
68. KOROS
69. AMY
70. KOROS
71. AMY
72. KOROS
73. AMY
74. KOROS
75. AMY
76. KOROS
A MÚLT: KOROS
77. AMY
78. KOROS
79. AMY
80. KOROS
81. AMY
Köszönetnyilvánítás