Professional Documents
Culture Documents
Meriibré hátravetette a csuklyát, így láthatóvá váltak különös vonásai. A szeme egyértelművé tette,
hogy homokmágus, de arca kissé eltért a sivatagban vándorló nomádokétól.
Már épp elfordult volna az árustól, amikor észrevett egy kis figurát a zömében értéktelen amulettek
között. Egyiptomi írás díszítette, ránézésre torz emberi figura… hasonló a szarkofágok alakjaihoz.
Végig írásjelek borították, de Meriibré ezt – természetesen – nem értette. Az energiát, ami belőle
áradt, nem tudta semmilyen mágiához hasonlítani. Sokkal tisztább volt, és sokkal gyengébb, épphogy
megérezte.
- Vannak legendák… - kezdte az árus, de amikor a fiú rápillantott, kissé hátrahőkölt. Nem
hazudhatott, az ifjú mágus mintha a lelkébe látott volna. – Vannak legendák, amik azt
mondják, az embernek három lelke van. Az egyik a halála után a testével marad. A szent
tárgyakon át pedig kapcsolatot lehet teremteni vele. Őrzi a tudást, amit az élete során
felhalmozott, és aki eléri, annak át is adja.
A fiú nem reagált… normális körülmények között biztosra vette volna, hogy az árus csak azért beszél
ilyesmiről, hogy meggyőzze, jó üzletet csinálna a figurával… de nem tagadhatta azt a különös érzést,
amiért igenis foglalkoztatni kezdte, milyen erő lakozik a tárgyban. Így végül még néhányszor
megforgatta a kezei között, és csak azután vette elő az erszényét.
Valóban egyiptomi származású volt, olajbarna bőrű, sötét hajú, meglehetősen nyúlánk fiú (ezzel ki is
lógott a vándorló karaván többi utasa közül), aki egész életében különös kötődést érzett a kultúrája
iránt. A homokmágusoknak megvolt a maguk életmódja… nomádok voltak, a sivatagot járták,
gyakran táborokat kialakítva, klánokba szerveződve. Büszkék voltak, nem ellenségesek, nem durvák,
de halálosan büszkék. Meriibré még emlékezett, mikor gyerekként az apjával együtt menedéket
kapott náluk… egyik klán lopással gyanúsította a másikat, a kialakuló vad dulakodásban pedig egy
fiatal mágus meghalt. A két klán összecsapott, és Meriibré kisgyerekként rettegett, hogy ő maga is
belekeveredik a vérontásba. Utólag értette meg, milyen szervezett volt az a pusztítás. A bosszú
háborúja volt, és aki tehette, külső szemlélő maradt. Ítéletet sem fogalmaztak meg, az elveszett
életekért nem büntették a gyilkosokat. A sértett becsületet vérrel gyógyították meg, és mikor
helyreállt, senki nem kívánta újra feltépni a sebet.
Ez a gondolat azonban gúzsba kötötte, és nem engedte szabadulni. A Nílus tiltott vidéke, amihez a
vére visszahívta, de az élőhalottak hordái távol tartották tőle, ott kísértett az álmaiban. Az anyját nem
ismerte, csak az apja mesélt róla, még akkor halt meg, mikor menekülni próbáltak Egyiptomból, egy
élőhalott érte el, és végzett vele. Meriibré túl gyermek volt még ahhoz, hogy bosszúra gondoljon, fel
sem fogta igazán a veszteséget, ahogy pedig nőtt fel, és fokozatosan elérte az egyik szülő szorongató
hiányának érzete, már azzal volt tisztában, hogy ha bosszúra vágyna, annak nem lenne alakot öltött
tárgya. Anélkül pedig nem látta értelmét, hogy magát pusztítsa egy efféle érzéssel, így képes volt ezt
elzárni magától, rábízni a szélre, elásni a földbe. Az apja sokáig mellette állt, ő volt a kapocs a
származásával, a szülőhelyével… de egyben ő volt az az alak is, aki miatt a homokmágusok
kívülállóként néztek rá. Az apa kedves vendég volt, de varázstalan, vallástalan, nem közéjük való
ember. És valahol mélyen elvárták volna, hogy a fiú válassza meg az oldalát… kihez tartozik inkább,
azokhoz, akik képességeikben a fajtáját képezik, vagy ahhoz, akihez a vére köti. Kegyetlen bolondság
volt döntést várni tőle, és ezt a sors is tudta talán, mert felmentette a teher alól… még akkor is, ha
egy darabja belepusztult. Meriibré sosem sírt apróságok miatt, de amikor egy kígyó marása elvette
tőle az apját, üvöltve zokogott. Néhány idősebb mágus azonban átölelte, a tűzhöz vezette,
bizalommal, melegséggel fogadta. A tragédia volt az, amely végül bevezette a közösségbe, és amely
miatt nem hallotta a klán egyetlen tagjától sem, soha, hogy „egyiptomi”, vagy „halottföldi”.
Egyszerűen Meriibré lett, mágus, aki közéjük való.
Ahogy belépett a sátrába, és ismét leengedte a nehéz posztót, tovább forgatta az ujjai között a
figurát, újra, és újra megszemlélve, és ismét koncentrálva a belőle áradó energiára, érezve az
érintését. Sok furcsa tárgy volt a környezetében, mindig… szerette, ha fizikailag megérinthetett
valamit, így a homokmágusok alapvető eszközein, amuletteken, egy hajlott pengéjű késen (ami a
felnőtté válási szertartások fontos részét képezte), a több öltözet gondosan elrendezett, könnyen
összekészíthető, nehéz sivatagi ruházaton, és néhány alapvetőbb kényelmi cikken kívül pár apró
csecse-becse is helyet kapott. Néhány darab papirusz, egy olcsó, megkopott gyerekjáték, és egy
drágább társas is, aminek a szabályairól semmit nem tudott… néha magának talált ki valamit, és
egyedül játszott vele, pusztán azért, mert tudta, hogy az ősi Egyiptomban kedvelt időtöltés volt.
Azonban egyik tárgy sem árasztott hasonló energiát, mint a shawabty szobor. Végigsimított a
véseteken, ujjai kitapintották a felület érdességét, miközben lehunyta a szemét. Amikor a homokot
irányította, mindig eggyé vált vele, és ilyenkor nem is uralkodott felette, nem is kényszerítette, hogy
teljesítse az akaratát… egyszerűen csak egyek voltak, a szemcsék úgy mozdultak a gondolataira, az
ingerekre, mint a saját karja vagy lába. Rémisztő élmény volt kezdetben, emlékezett, kisgyerekként
mennyire megriadt, valahányszor megtörtént ez a különös fúzió, hogyan tépte el magát a természet
hatalmától… és emlékezett arra a pillanatra is, mikor kiskamaszként végre képessé vált megnyugodni,
és megszeretni, hogy a tudata egyszerre él, és oldódik fel a kavargó homokban.
A shawabty szobrocskával nem tudta, hogyan bánjon, tehát ahhoz a módszerhez folyamodott, amit
ismert… kinyúlt felé a tudatával, megérintette, hívta magához azt a tiszta energiát. Kitárta az elméjét,
mintegy keresve a tárgyban lakozó mágia bizalmát, jelezve, hogy kész befogadni. A szobrocska
kezdetben elhúzódott tőle, ahogy azonban a fiú legyőzve minden viszolygást döntötte le a falakat,
megérezte, hogy az a különös energia visszanyúl… és felel a hívására.
Az érzet egy érintés volt a jobb vállán, meleg, fiatal, de durva kéz. A fiú összerezzent, amitől az érzet
gyengült… de nem enyészett el teljesen, így belekapaszkodott.
Fáraó? A fiúnak azonnal eszébe jutott az aggasztó tény, hogy Egyiptomban kikeltek sírjukból a holtak,
és ősi fáraók vették át az uralkodók helyét.
- Ay… - szólalt meg gondolatban a fiú. – Téged ábrázol a szobor. – nem kérdés volt, egyszerű,
határozott kijelentés.
- Azon a szobron kívül kevés dolog maradt meg, ami még köthető hozzám, fiú. – jött a válasz.
- Egyiptomban…
- Egyiptomban mindent, amit építettem szét akartak zúzni. Te sem hallottad már a nevem,
mert letörölték a falakról, testemet elpusztították, szarkofágomat összezúzták. Egykor bölcs
írnok voltam, majd jó vezér. De mégis az emlékezetemet is meg akarják szűntetni, hogy sose
adhassam át, amit megtanultam.
Meriibré felidézte az árus szavait a lélekről, amellyel a szent tárgyak kötnek össze. Ayból - akárki is
volt ő pontosan – egy ilyen lélek marad, amely a shawabty szobrocskán keresztül válaszolt neki.
Ha a sivatag isteneitől kért támogatást, az imája hasonlóan kezdődött. „Meg tudod-e adni majd, amit
kérek?” Ilyen módon sosem sérthette meg az isteneket túl nagy elvárásokkal. Most így fordult az őrző
lélekhez… mit tudsz nekem adni, ha kérem?
Meriibré ekkor kinyitotta a szemét, először nem is értette, mi rántotta ki a koncentrációból, az Ay-jal
való beszélgetésből… hiszen ujjai még mindig a shawabty szobrot fogták, még mindig nyugodtan állt
a sátor közepén… aztán rádöbbent, hogy az egyik mágus feleségének szavát hallja, ahogy vacsorához
invitálja a karaván megpihent tagjait. A fiú rövid töprengés után az övébe rejtette a szobrocskát,
ráhajtva a ruhája anyagát, hogy kíváncsi szemek elől rejtve maradjon, és gondolatban, bár nem
érezte igazán erősnek a kapcsolatát az őrző lélekkel, hála érzését, és köszönet szavait küldte az
írnokfáraónak.
Alig hitte el amit hallott, de tudta, hogy mekkora hatalommal bír a tudás, ha tényleg így képes átadni.
Azért is vágyott az Ankh keresztre, mert varászhatalmáról az a hír járta, hogy képes elriasztani az
élőholtakat… hogy akinek a nyakában, kezében ott az az ősi amulett, az életet olyan erővel árasztja,
hogy kitérnek útjából azok, akiknek maguknak már nem száguld vér az ereikben. Egy ilyen amulettel
tudta, valaki beronthatna a múmiátus szívébe, felnyithatná a Királyok Völgyének minden sírkamráját,
megfejthetné minden titkát… de nem ért volna az egész semmit, ha az ember nem ért az ősi nyelven,
hiszen akkor a kőbe vésett feliratok puszta díszes ábrákká silányultak volna. Ha azonban ott lehetne,
ha megérthetné… talán mindent megérthetne, talán… csak talán, hiszen ez már abszurd volt, és
nagyon távoli… az egész probléma gyökeréről is olvashatott volna valamit. Az a sok tudás a halálról,
ahogy az árus szavai – tudtak élni, és még jobban tudtak meghalni – tökéletesen leírták, talán elég
lett volna ahhoz is, hogy felfedje, hogy állítható meg a boszorkánypestis, miképp lehet kordában
tartani.
Addig a pillanatig, számára a jelenben volt a világ, ahogy azonban megtalálta a szobrot a múlt és a
jelen egybefutott, egy pillanatból kettő lett, és néha úgy érezte, ha eléggé elmélyülten töpreng,
megtalálja, hol csatlakozik abba a pillanatba a jövő is. Ha egy szóra gondolt, tudta, hogy mondaná és
írná az ősi, egyiptomi nyelven. A gondolataiban, ha kérte, ott volt a Királyok Völgyének térképe. Nem
tudta még, mikor, és hogyan tárhatja ezt a mágusok elé, hogy egyáltalán ők lesznek-e azok, akik
megértik, de abban biztos volt, hogy valami felbecsülhetetlen értékűnek a birtokába jutott. És
miközben kanalazta a sűrű levest, ha egy pillanatra is elkezdte volna azt hinni, hogy az egész illúzió,
megérezte Ay őrző lelkének ismerős, határozott szorítását a jobb vállán… és igazán biztos volt benne,
hogy valamire használnia kell mindezt. Így akarná az alig ismert anyja, az apja és alighanem maga az
írnokfáraó is, ha nem is mondja ki. Talán épp azért támadt fel benne ilyen erősen a vágy, hogy
Egyiptomban változzanak a dolgok, mert a benne lakozó hűséget és vágyódást felszították egy
korábbi vezér álmai és dühe.
Biatorbágy 2017