Professional Documents
Culture Documents
Colleen Hoover - Velünk Véget Ér PDF
Colleen Hoover - Velünk Véget Ér PDF
ISSN 2 06 4 -7 1 7 4
ISBN 9 7 8 9 6 3 4 57 2 4 3 5
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
– Ó!
Csak ennyit mond.
Anyám megfordul, felméri az épületet, az ujját végighúzza a
mellette lévő ablakpárkányon, aztán ledörzsöli róla a rátapadt
port.
– Hát ez...
– Sokat kell rajta dolgozni, tudom – szakítom félbe. A mögötte
lévő ablakokra mutatok. – De nézd meg a kirakatot. Van benne
potenciál.
Közelebb lép az ablakhoz, bólint. Szokása, hogy néha kiad egy
afféle halk torokhangot, mintha egyetértene, de a száját
összeszorítja közben. Ez azt jelenti, hogy igazából nem ért egyet.
És most ezt a hangot adja ki. Kétszer!
Megadóan engedem le a karomat.
– Szerinted hülyeség volt?
Alig észrevehetően megrázza a fejét.
– Az attól függ, hogy fog elsülni, Lily – mondja. Az épületben
régebben étterem működött, és odabent még mindig sok a régi
szék meg asztal. Anyám odalép az egyik közeli asztalhoz, és leül
mellé. – Ha bejön a dolog, és a virágboltod sikeres lesz, az
emberek azt mondják majd, hogy merész és okos döntést hoztál.
Ha viszont becsődöl, és elveszted a teljes örökségedet...
– Akkor azt mondják majd, hogy ostoba üzleti döntést
hoztam.
Megrántja a vállát.
– Így működik. Ezt tanultad az egyetemen, te is tudod. –
Lassan körülnéz a helyiségben, mintha máris azt látná, hogy fog
kinézni egy hónap múlva. – De az a fontos, hogy mindig ilyen
merész maradj, Lily.
Elmosolyodom. Ez így rendben van tőle.
– El sem hiszem, hogy nem kérdeztelek meg, mielőtt
megvettem volna – mondom, és én is leülök az asztalhoz.
– Felnőtt vagy. Jogodban állt.
Azért hallom a hangjában a csalódottságot. Azt hiszem, most,
hogy egyre kevésbé van rá szükségem, még magányosabbnak
érzi magát. Fél év telt el apám halála óta, és bár ő nem volt
valami jó társaság, fura lehet anyámnak az egyedüllét.
Állást kapott az egyik itteni általános iskolában, szóval végül
tényleg Bostonba költözött. Egy kis külvárosi környéket nézett
ki magának, ahol egy zsákutcában vett egy kedves kis
háromszobás házat hatalmas hátsó udvarral. Álmodom róla,
hogy telepítek oda egy kertet, de az napi gondoskodást
igényelne, én meg hetente legfeljebb egyszer vagyok hajlandó
elmenni hozzá.
Legfeljebb kétszer.
– Mit fogsz csinálni ezzel a rengeteg szeméttel? – kérdezi.
Igaza van. Túl sok a szemét. Egy örökkévalóságig fog tartani,
mire kipucolom ezt a helyet.
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, bele fogok szakadni a
munkába, mielőtt egyáltalán elkezdhetek gondolkodni a
berendezésen.
– Meddig dolgozol még a marketinges cégnél?
Mosolygok.
– Tegnapig.
Megereszt egy sóhajt, aztán a fejét csóválja.
– Jaj, Lily! Nagyon remélem, hogy jól jössz ki ebből a dologból.
Mind a ketten felállni készülünk, amikor kinyílik a bejárati ajtó.
Útban van pár polc, ezért oldalt kell hajolnom, hogy lássam a
belépő nőt. A tekintete körbejár a teremben, amíg meg nem
pillant.
– Szia! – emeli intésre a kezét.
Csinos. Jól öltözött, fehér kaprinadrágot visel. Katasztrófa
készülődik ebben a porfészekben.
– Segíthetek?
A hóna alá csapja a táskáját, odasiet hozzám, és kinyújtja a
kezét.
– Allysa vagyok – mondja.
Kezet fogunk.
– Lily.
A hüvelykujjával hátrabök a válla fölött.
– Jól láttam a táblát, hogy munkaerőt kerestek?
Követem az ujja vonalát, és felhúzom a szemöldökömet.
– Van kint egy tábla?
Én biztosan nem írtam ki, hogy munkaerőt keresek.
Bólint, aztán ránt egyet a vállán.
– Mondjuk elég öregnek látszik. Már ott lehet egy ideje. Csak
sétálgattam, és észrevettem. Kíváncsi voltam, ennyi az egész.
Szinte azonnal megkedvelem. A hangja kellemes, a mosolya
őszintének tűnik.
Anyám a vállamra teszi a kezét, odahajol, és nyom egy puszit
az arcomra.
– Mennem kell – mondja. – Ma este fogadóóra lesz.
Elköszönök tőle, megvárom, amíg kilép az utcára, aztán
megint Allysa felé fordulok.
– Még nem tartok ott, hogy bárkit is felvegyek. –
Körbemutatok a helyiségben. – Virágboltot nyitok, de még
legalább két hónapra lesz szükségem.
Lehetne annyi eszem, hogy nem vonok le felületes
következtetéseket, de ez a nő nem úgy fest, mint aki
megelégszik egy minimálbéres állással. A táskája valószínűleg
többe került, mint ez az épület.
Felcsillan a szeme.
– Tényleg? Imádom a virágokat! – Körbefordul. – Rengeteg
lehetőség van ebben a helyben! Milyen színűre fogod festeni?
Karba fonom a kezem, és megfogom a könyökömet. A
sarkamon hintázom előre-hátra.
– Nem tudom még – mondom. – Egy órája kaptam meg a
kulcsokat, úgyhogy egyelőre nem igazán nyílt alkalmam a
dizájnnal foglalkozni.
– Lily, ugye?
Bólintok.
– Nem fogom bekamuzni, hogy diplomám van
belsőépítészetből, de az a helyzet, hogy mindennél jobban
érdekel. Ha szükséged van segítségre, ingyen is állok a
rendelkezésedre.
Félrebillentem a fejem.
– Ingyen dolgoznál?
Bólint.
– Nem igazán van szükségem állásra, csak megláttam a
táblát, és gondoltam, miért ne. És azért néha elunom magam.
Szívesen segítenék neked bármiben, amire csak szükséged van.
Takarítok, berendezek, kiválasztom a festék színét. Egy
Pinterest-kurva vagyok. – Valami a hátam mögött magára vonja
a tekintetét. Rábök. – Fognám például azt az ócska ajtót, és egy
csodát varázsolnék belőle. Ez a rengeteg cucc, de komolyan!
Szinte mindent lehet használni valamire.
Körülnézek a teremben, és pontosan tudom, hogy egyedül
nem tudok ennyi mindent megoldani. Igazából a bútorok felét
valószínűleg meg sem lennék képes mozdítani. Előbb-utóbb
úgyis mindenképpen fel kell vennem valakit.
– Nem engedhetem, hogy ingyen dolgozz, de ha komolyan
gondolod, a tízdolláros órabért kigazdálkodom.
Tapsikolni kezd, és ha nem tűsarkú lenne rajta, valószínűleg
ugrándozna is.
– Mikor kezdhetek?
Lenézek a fehér kaprinadrágjára.
– Holnap jó lesz? Valószínűleg ajánlatos lenne feláldozható
ruhában munkához látnod.
Legyint, és Hermès táskáját ledobja a legközelebbi poros
asztalra.
– Marhaság! – mondja. – A férjem a Bruins-meccset nézi egy
bárban nem messze innen. Ha nem gond, addig inkább maradok,
szóval akár kezdhetjük is.
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Ha most lenne egy pisztolyom vagy egy késem,
megölném.
Amikor beléptem a nappaliba, apu éppen megütötte
anyut. Anyu a karját fogta, próbálta megnyugtatni, de apu
visszakézből akkorát kevert le neki, hogy anyu a földre
zuhant. Elég biztos vagyok benne, hogy bele is rúgott
volna, de amikor meglátott, visszafogta magát.
Mormogott valamit az orra alatt, aztán bevonult a
szobájukba, és bevágta az ajtót.
A konyhába szaladtam, hogy segítsek, de anyu sosem
szereti, ha ilyen állapotban látom. Elhessegetett.
– Minden rendben, Lily – mondta. – Semmi bajom, csak
összevesztünk egy hülyeségen.
Sírt, én pedig láttam, hogyan vörösödik máris az arca az
ütés nyomán. Amikor közelebb léptem, hogy megnézzem,
tényleg nem esett-e baja, hátat fordított, és a pult sarkába
kapaszkodott.
– Mondtam, hogy minden rendben, Lily. Menj vissza a
szobádba!
Kifutottam a folyosóra, de nem mentem vissza a
szobámba. Egyenesen a hátsó ajtóhoz rohantam, aztán át
az udvaron. Annyira haragudtam anyura, amiért ilyen
kurtán- furcsán elintézett. Egy fedél alatt sem akartam
lenni velük, úgyhogy akármilyen sötét is volt, átmentem a
házhoz, ahol Atlas meghúzta magát, és bekopogtam.
Mozgást hallottam odabentről, mintha véletlenül
fellökött volna valamit.
– Én vagyok az. Lily – súgtam.
Pár pillanattal később kinyílt a hátsó ajtó, megjelent
Atlas, mögém nézett, aztán balra meg jobbra. Csak amikor
az arcomra pillantott, akkor látta, hogy sírok.
– Mi a baj? – kérdezte, ahogy kilépett a házból.
A pólómmal töröltem le a könnyeimet. Mivel ő jött ki
hozzám, ahelyett hogy behívott volna, leültem a veranda
lépcsőjére. Atlas mellém telepedett.
– Semmi – mondtam. – Csak nagyon dühös vagyok.
Néha sírok, ha felhúzom magam.
Felém nyúlt, és a fülem mögé igazította a hajamat.
Tetszett, ahogy ezt csinálta, és hirtelen már nem is voltam
olyan dühös. Aztán átkarolt, és magához húzott, én pedig a
vállára hajtottam a fejemet. Nem tudom, hogyan
nyugtatott meg egyetlen szó nélkül, de sikerült neki.
Vannak emberek, akikből árad a nyugalom, és ő éppen
ilyen. Apám tökéletes ellentéte.
Egy darabig így ültünk, aztán észrevettem, hogy a
szobámban ég a villany.
– Jobb lesz, ha most mész – súgta.
Mind a ketten láttuk, ahogy anyu odabent áll, és engem
keres. Csak ebben a pillanatban esett le, hogy Atlasnak
milyen tökéletes rálátása nyílik a szobámra.
Ahogy hazafelé tartottam, megpróbáltam felidézni azt
az időszakot, amióta Atlas a szomszéd házban lakik. Arra
igyekeztem visszaemlékezni, járkáltam-e sötétedés után
felkapcsolt villanynál, merthogy este általában nincs
rajtam más, csak egy póló.
Megmondom, mi ebben az őrültség, Ellen:
tulajdonképpen reméltem, hogy igen.
Lily
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Ryle: Alszol?
Ryle: Biztosan.
Ryle: Lily...
Ryle: :(
Kedves Ellen!
„ Ússz és evezz!”
Felismered ezt az idézetet, Ellen? Szenilla mondja
Pizsinek.
Imádom a Némó nyomábant.
„ Ússz és ússz és úszkálj, nem tehetsz mást!”
Nem rajongok különösebben a rajzfilmekért, de ezért
minden elismerésem. Azokat a rajzfilmeket szeretem, amik
megnevettetnek, de közben valamilyen érzéseket is
kiváltanak belőlem. A mai nap után azt hiszem, ez lett a
kedvenc rajzfilmem. Mert az utóbbi időben úgy éreztem,
megfulladok, és néha mindenkit emlékeztetni kell rá, hogy
csak ússzon tovább.
Atlas megbetegedett. De úgy istenigazából.
Most már több éjszaka egymás után bemászott az
ablakomon, és nálam aludt a földön. Tegnap, amint
ránéztem, tudtam, hogy valami baj van. Vasárnap volt,
szóval egész nap nem találkoztunk, de rettenetesen nézett
ki. Véreres lett a szeme, sápadta bőre, és a hideg ellenére a
haja lucskos volt az izzadságtól. Meg sem kérdeztem, hogy
érzi magát, ránézésre is tudtam, hogy nem jól. A
homlokára tettem a kezem, és annyira forró volt, hogy
majdnem anyámért kiáltottam.
Atlas váltig állította, hogy úgyis meggyógyul, aztán
nekilátott megvetni a fekhelyét a padlón. Mondtam neki,
hogy várjon, aztán kimentem a konyhába, és töltöttem
neki egy pohár vizet. Találtam gyógyszert is a
szekrényben. Influenzára való orvosság volt, és igazából
nem is tudhattam, mi baja Atlasnak, de azért bevetettem
vele.
Csak feküdt a padlón összegömbölyödve, aztán fél
órával később megszólalt.
– Lily? Azt hiszem, szükségem lesz egy kukára.
Felugrottam, kikaptam a kukát az asztalom alól, és
letérdeltem Atlas elé. Amint a kuka a földön volt, fölé
hajolt, és belehányt.
Jaj, istenem, annyira sajnáltam! Annyira beteg volt, és
se fürdőszobája, se ágya, se háza, de még anyja se. Csak
rám számíthatott, én meg azt sem tudtam, mit tegyek.
Amikor végzett, itattam vele egy kis vizet, és mondtam,
hogy feküdjön be az ágyba. Nem akart, de én csak nem
engedtem. Letettem a kukát a földre, az ágy mellé, és
rábeszéltem, hogy feküdjön fel.
Annyira forró volt, és úgy remegett, hogy féltem a
padlón hagyni. Mellé feküdtem, és a következő hat órában
óránkét rókázott egyet, én meg kivittem a kukát a fürdőbe
kiüríteni. Tény és való, hogy undorító volt. Életem
legundorítóbb éjszakáját éltem át, de mi mást tehettem
volna? Segítenem kellett rajta, senki másra nem
számíthatott. Amikor reggel el kellett mennie a szobámból,
azt mondtam neki, hogy húzza csak meg magát a házában,
és én majd még ránézek iskola előtt. Meglepett, hogy
maradt még energiája kimászni az ablakon. A kukát az
ágyam mellett hagytam, és vártam, hogy anyu jöjjön
ébreszteni. Amikor észrevette a kukát, azonnal a
homlokomra tette a kezét.
– Hogy vagy, Lily?
Nyöszörögve jeleztem, hogy pocsékul.
– Végighánytam az éjszakát. Szerintem már vége, de
egy percet sem aludtam.
Fogta a kukát, azt mondta, maradjak ágyban, ő meg
majd felhívja az iskolát, és szól, hogy ma nem megyek.
Miután elindult dolgozni, visszahívtam Atlast, mondtam
neki, hogy egész nap velem maradhat a házban. Még
mindig rendszeresen hányt, szóval megengedtem neki,
hogy a szobámban pihenjen. Félóránként ránéztem, amíg
ebédidő körül végre elmaradtak a rókázások. Akkor
lezuhanyozott, én meg készítettem neki egy kis levest.
Még ahhoz is fáradt volt, hogy megegye. Kerítettem egy
takarót, aztán leültünk a kanapéra, és együtt bebújtunk
alá. Nem tudom, mikor fészkelődtem be annyira, hogy
odabújtam hozzá, de egyszerűen így esett jól. Pár perccel
később odahajolt, és a kulcscsontomhoz nyomta az ajkát a
vállam meg a nyakam között. Csak egy gyors puszi volt, és
azt hiszem, nem is valami szerelmes gesztusnak szánta.
Inkább csak köszönetét mondott vele kimondatlanul is.
Azért mégis a legkülönfélébb érzéseket váltotta ki belőlem.
Azóta eltelt pár óra, és folyton megérintem azt a helyet az
ujjaimmal, mert még most is érzem.
Tudom, hogy valószínűleg életem egyik legrosszabb
napja volt, Ellen. De közben az egyik kedvencem is.
Erős lelkifurdalásom van emiatt.
Megnéztük a Némó nyomábant, és jött az a rész, ahol
Pizsi Némót keresi, de már nagyon elkámpicsorodik,
Szenilla meg azt mondja neki, hogy: „Tudod, mit csinálj, ha
rossz napod van? Ússz és evezz, ússz és evezz! Ússz és ússz
és ússz és úszkálj, nem tehetsz mást, csak ússz!”
Na szóval, ennél a résznél Atlas megfogta a kezemet.
Nem úgy, ahogy a barátnőik kezét szokták fogni a fiúk,
hanem jól megszorította, és azt éreztette velem, hogy ez a
történet rólunk szól. Ő volt Pizsi, én meg Szenilla, és
segítettem neki úszni.
– „Csak ússz tovább!”– súgtam neki.
Lily
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Tegnap délután, amikor a buszon ültünk, Atlas
megcsókolt. Nem volt ebben semmi új, hiszen időközben
rengeteget csókolóztunk, de most először tettük meg
nyilvánosan. Amikor együtt vagyunk, minden más mintha
eltűnne, szóval eszünkbe sem jutott, hogy más is
észreveheti. De Katie észrevette. Mögöttünk ült, és amint
Atlas odahajolt, hogy megcsókoljon, hallottam, ahogy azt
mondja:
– Pfuj! – A mellette ülő lányhoz beszélt, és még folytatta
is. – Nem igaz, hogy Lily csak úgy hagyja, hogy letapizza.
Majdnem mindennap ugyanaz a ruha van rajta!
Ellen, én annyira begurultam. Atlast is borzasztóan
megsajnáltam. Elhúzódott tőlem, és láttam, hogy zavarja,
amit Katie mondott. Megfordultam volna, hogy leordítsam
Katie fejét, amiért ilyen könnyen ítélkezik valaki felett, akit
még csak nem is ismer, de Atlas elkapta a kezemet, és
megrázta a fejét.
– Ne, Lily! – mondta.
Úgyhogy nem tettem.
De aztán már végig nagyon dühös voltam a buszon.
Haragudtam Katie-re, amiért ilyesmit mondott, csak hogy
megbántson valakit, akiről úgy gondolta, hogy nem ér fel
hozzá. Az is bántott, hogy Atlas láthatólag hozzászokott a
hasonló megjegyzésekhez.
Nem akartam, hogy azt higgye, zavarba jöttem, amiért
más is látta a csókunkat. Én jobban ismerem Atlast, mint
azon a buszon bárki, és tudom, milyen jó ember,
függetlenül attól, hogy milyenek a ruhái és hogy büdös
volt, mielőtt elkezdett rendszeresen zuhanyozni nálam.
Odahajoltam, nyomtam egy puszit az arcára, és a
vállára hajtottam a fejemet.
– Mondjak valamit? – kérdeztem tőle.
Az ujjait az ujjaim közé csúsztatta, és megszorította a
kezemet.
– Mit?
– Te vagy a kedvenc emberem.
Éreztem, hogy picit felnevet, és ettől én is
elmosolyodtam.
– Hányból? – kérdezte.
– Mindből.
Megcsókolta a fejem búbját.
– Nekem is te vagy a kedvenc emberem, Lily.
Utcahosszal.
Amikor a busz megállt az utcánkban, nem engedte el a
kezemet, úgy indultunk leszállni. Ő elöl ment az üléssorok
között, én pedig követtem, úgyhogy nem látta, amikor
megfordultam, és bemutattam Katie-nek.
Valószínűleg nem kellett volna, de az arca látványáért
megérte.
Amikor hazaértünk hozzánk, kivette a kezemből a
kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Fura volt látni, milyen
otthonosan mozog nálunk. Beléptünk, és bezárta
mögöttünk az ajtót.
Akkor vettem észre, hogy nincs áram. Kinéztem az
ablakon, és láttam, hogy egy furgon áll az utcában,
mellette pedig szerelők dolgoznak a villanyvezetékeken,
ami azt jelentette, hogy nem nézhettük meg a műsorodat.
Nem zaklatott fel a dolog különösebben, mert ez azt
jelentette, hogy így valószínűleg másfél órán keresztül
csókolózni fogunk helyette.
– Villany- vagy gáztűzhelyetek van? – kérdezte.
– Gáz – feleltem, bár nem igazán értettem, miért
érdekelheti a tűzhelyünk.
Lerúgta a cipőjét (ami valójában apám egyik régi cipője
volt), és elindult a konyha felé.
– Készítek neked valamit – mondta.
– Tudsz főzni?
Kinyitotta a hűtő ajtaját, és elkezdte benne ide-oda
tologatni a dolgokat.
– Aha. Valószínűleg legalább annyira, mint amennyire te
kertészkedni.
Kivett pár dolgot a hűtőből, és begyújtotta a sütőt. Én a
pultnak támaszkodva figyeltem. Még csak receptre sem
volt szüksége, csak beleöntött mindenfélét egy tálba
anélkül, hogy bármivel kimérte volna a mennyiségeket, és
minden hozzávalót összekevert.
Apám soha egy szalmaszálat keresztbe nem tett a
konyhában. Elég biztos vagyok benne, hogy a sütőt sem
tudná begyújtani. Igazából azt hittem, minden férfi ilyen,
de Atlas rácáfolt erre, ahogy a konyhában sürgölődött.
– Mi lesz belőle? – kérdeztem.
A pultnak feszítettem a tenyerem, és felugrottam rá.
– Keksz –felelte.
Odaballagott hozzám a tállal, és beledugott a keverékbe
egy kanalat, amit aztán a számhoz emelt. A nyers tészta az
egyik gyengém, és ennél finomabbat életemben nem
kóstoltam még.
– Azta! – mondtam az ajkamat nyalogatva.
Letette mellém a tálat, aztán odahajolt, és megcsókolt. A
nyers tészta és Atlas szájának keveréke maga a
mennyország, ha esetleg érdekel. Mély torokhangot
hallattam, amiből ő is tudhatta, hogy tetszik ez a
kombináció. Erre elnevette magát, de a csókot így sem
hagyta abba. Egyszerűen belenevetett, amitől teljesen
elolvadt a szívem. A boldog Atlas egyszerűen észbontó volt.
Kedvem támadt hozzá, hogy megszerezzek mindent, ami
ezen a világon csak kedves a számára, hogy aztán
odaadhassam neki.
Amikor csókolt, azon gondolkodtam, hogy vajon ez-e a
szerelem. Sosem volt korábban barátom, és nincs mivel
összehasonlítanom az érzéseimet. Ami azt illeti, Atlas előtt
soha nem is vágytam fiúra meg semmilyen kapcsolatra
sem. Az én családom nem szolgált éppen követendő
példával arra nézvést, hogyan illik a férfinak a szeretett
nővel bánnia, úgyhogy sajnos mindig bizalmatlanul
viszonyultam a kapcsolatokhoz és más emberekhez.
Időnként elgondolkodtam rajta, hogy vajon képes
leszek-e valaha is megbízni egy férfiban. Nagyjából-
egészéből gyűlölöm őket, mert az egyetlen példa, akit
láttam, az az apám. De az Atlasszal töltött idő
megváltoztat. Persze azt hiszem, nem nagyon.
Alapvetően most is bizalmatlan vagyok az emberekkel
szemben. De azért valamennyit csak változtam, mert most
már legalább azt képes vagyok elhinni, hogy ő kivétel a
szabály alól.
Felfüggesztette a csókot, és megint kézbe vette a tálat.
Átvonult vele a szemközti pulthoz, és nekiállt, hogy
kilapátolja a tésztát két sütőpapírra.
– Kíváncsi vagy, mi a gáztűzhelyek trükkje? – kérdezte.
Igazából korábban egyáltalán nem érdekelt a főzés,
miatta azonban valamiért mindent tudni akartam, amit ő.
Talán azért, mert olyan boldognak tűnt, amikor beszélt
róla.
– A gáztűzhelyek sütőiben mindig vannak melegebb
pontok – magyarázta, miközben kinyitotta a sütő ajtaját,
és betette a kekszeket–, úgyhogy forgatni kell bent a
tepsiket, akkor egyenletesen sülnek. – Becsukta az ajtót,
levette a kezéről a sütőkesztyűt, és a pultra dobta. – Egy
pizzasütőlap is segít. Ha akkor is bent hagyod, amikor
éppen nem pizzát készítesz, egyenletesebben oszlik el vele a
hő.
Odalépett hozzám, a két oldalamon megtámaszkodott a
kezével. Amint lehúzta a pólóm gallérját az ujjával,
szikrázni kezdett a levegő. Megcsókolta azt a pontot a
vállamon, amit annyira szeret megcsókolni, közben lassan
felfelé csúsztatta a kezét a hátamon. Esküszöm, néha,
amikor nincs is velem, simán érzem a szája érintését a
kulcscsontomon.
Éppen szájon csókolt volna, amikor meghallottuk, hogy
egy autó kanyarodik be a felhajtóra. Leugrottam a pultról,
és pánikba esve néztem körül a konyhában. Atlas a két
tenyere közé fogta az arcomat, és úgy fordította, hogy a
szemembe nézhessen.
– Figyeld a kekszeket! Úgy húsz perc múlva készen
lesznek.
A számra tapasztotta a száját, aztán elengedett, és már
rohant is a nappaliba a hátizsákjáért. Amint kitette a lábát
a hátsó ajtón, hallottam, hogy apám leállítja a motort.
Éppen nekiláttam összeszedni a hozzávalókat, amikor
apám a garázsból belépett a konyhába. Körülnézett, és
észrevette a fényt a sütőben.
– Sütsz valamid – kérdezte.
Bólintottam, mert olyan sebesen vert a szívem, hogy
attól féltem, remegni fog a hangom, ha hangosan
válaszolok. Nekiláttam, hogy lesúroljak a pulton egy
amúgy teljesen tiszta pontot. Megköszörültem a torkomat.
– Kekszet – mondtam aztán. – Kekszet sütök.
Apám letette az aktatáskáját a konyhaasztalra, aztán a
hűtőhöz lépett, és kivett egy sört.
– Áramszünet volt-magyaráztam. – Unatkoztam,
úgyhogy arra jutottam, ezzel foglalom el magam, amíg
megint lesz villany.
Apu leült az asztalhoz, és a következő tíz percben
kérdéseket tett fel az iskoláról, meg arról, hogy
gondolkodtam-e már az egyetemen. Időnként, amikor
kettesben maradtunk, pár pillanatra felsejlett előttem,
milyen lehet egy normális kapcsolat az ember lányának az
apjával. A konyhaasztalnál az egyetemről beszélgetni, meg
arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Akármennyire is
gyűlöltem őt az idő java részében, azért vágytam ezekre a
pillanatokra. Ha mindig az az ember maradna, aki ezekben
a pillanatokban lenni tud, egészen más lenne a világ.
Mindannyiunk számára.
Megfordítottam a kekszeket, ahogyan Atlas mondta, és
amikor megsültek, kihúztam a tepsit a sütőből. Az egyiket
leemeltem róla, és apámnak adtam. A gondolatát is
rühelltem, hogy ilyen rendes vagyok vele. Olyan érzés volt,
mintha Atlas egyik keksze pocsékba ment volna.
–A mindenit – mondta apu. – Ez nagyon finom, Lily!
Kipréseltem magamból egy köszönömöt, pedig nem én
sütöttem a kekszeket. Persze ezt úgysem mondhattam meg
neki.
– A suliba viszem őket, úgyhogy csak egyet ehetsz –
hazudtam.
Megvártam, amíg a kekszek kihűltek, aztán egy
műanyag dobozba tettem, és a szobámba vittem őket. Meg
sem akartam kóstolni Atlas nélkül, úgyhogy nem nyúltam
hozzá a dobozhoz, amíg este át nem jött.
– Addig kellett volna enned, amíg meleg – mondta. –
Olyankor a legfinomabb.
– Nem volt szívem nélküled megkóstolni – feleltem.
Leültünk az ágyra, a falnak támaszkodtunk, és ott
helyben megettük a kekszek felét. Annyit mondtam
Atlasnak, hogy nagyon finom, de azt nem árultam el, hogy
ennél finomabb kekszet soha életemben nem ettem. Nem
akartam, hogy elszálljon magától. Az az igazság, hogy
tetszett az alázatossága.
Amikor ki akartam venni még egyet, elvette előlem a
dobozt, és rátapasztotta a tetejét.
– Ha túl sokat eszel, rosszul leszel tőle, és már nem fog
ízleni.
Elnevettem magam.
– Az lehetetlen!
Ivott egy korty vizet, aztán felállt, és az ágy felé fordult.
– Készítettem neked valamit – mondta, és belenyúlt a
zsebébe.
– Még egy adag kekszet? – kérdeztem.
Mosolyogva megrázta a fejét, és felém nyújtotta a
karját. Felemeltem a kezemet, mire a bezárt ökléből a
tenyerembe ejtett valami keményet. Egy fából faragott
kicsi, lapos szív volt, nagyjából öt centi hosszú.
Megsimogattam a hüvelykujjammal, próbáltam nem túl
szélesen mosolyogni. Nem volt anatómiailag pontos szív,
de a szokásos kézzel rajzoltakra sem hasonlított.
Egyenetlen volt, a közepén üreges.
– Ezt te csináltad? – kérdeztem, és felnéztem rá.
Bólintott.
– Egy régi késsel faragtam, amit a házban találtam.
A szív két vége nem ért össze. Csak befelé kanyarodott
kicsit, de az ívek nyitva maradtak. Azt sem tudtam, mit
mondjak. Érzékeltem, hogy Atlas visszaül mellém az ágyra,
de még annyi időre sem bírtam elszakadni a szívtől, hogy
megköszönjem neki.
– Egy faágból faragtam – suttogta. – Az udvarotokban
lévő tölgyfáról van.
Esküszöm neked, Ellen, életemben nem hittem volna,
hogy valamit ennyire imádhatok. Vagy talán nem is az
ajándékot imádtam annyira, hanem Atlast magát,
összezártam az ujjaimat a szív körül, aztán olyan erővel
csókoltam szájon Atlast, hogy hanyatt dőlt az ágyon.
Átvetettem rajta a lábamat, terpeszben ráültem, ő pedig
megmarkolta a derekamat, és a szájával a számon
elmosolyodott.
– Egy egész istenverte házat is faragok neked abból a
tölgyfából, ha ilyen jutalmat kapok érte – súgta.
Ezen jót nevettem.
– Nem szabad ilyen tökéletesnek lenned – közöltem vele.
– Már így is te vagy a kedvenc emberem, ez meg végképp
tök igazságtalan mindenki mással szemben, mert így
később sem lesz esélye senkinek felzárkózni hozzád.
A tarkómra csúsztatta a kezét, és megfordított. Így már
hanyatt feküdtem, és ő került felülre.
– Akkor bevált a tervem – mondta, és megint
megcsókolt.
Közben egy pillanatra sem engedtem el a szívet, annyira
akartam hinni benne, hogy minden apropó nélkül, csak úgy
kaptam. De a lelkem mélyén rettegtem, hogy Atlas azért
adta, hogy rá emlékeztessen, amikor elmegy Bostonba.
Nem akartam emlékezni rá. Ha emlékeznem kéne, az azt
jelentené, hogy már nem része az életemnek.
Nem akarom, hogy Bostonba költözzön, Ellen. Tudom,
hogy ez önzés, mert nem élhet tovább abban a házban.
Nem tudom, mitől félek jobban. Attól, hogy meg kell élnem,
hogy elmegy, vagy attól, hogy igazi egoista módjára
könyörögnöm kell neki, hogy maradjon.
Tudom, hogy muszáj beszélnünk róla. Ma este, amikor
átjön, kifaggatom Bostonról. Tegnap este nem akartam,
mert annyira tökéletes nap volt.
Lily
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Kedves Ellen!
Ryle: Öt órája tart, kábé még másik öt van hátra. Eddig minden
oké. A kezem szuper.
Lily!
Atlas azt üzeni, csak ússz tovább!
Ellen DeGeneres
Kedves Ellen!
***
– Ne mozogj!
Érzem magamon a kezét. Gyengéd. Határozott.
Folynak a könnyeim, és nem tudom, miért, de csípnek.
– Lily, ne mozogj! Kérlek.
Nyugtatni próbál. Fáj a fejem.
– Ryle?
Szeretném kinyitni a szememet, de túl erős a fény. Valami ég
a szemem sarkában, és elfintorodom. Felülnék, de Ryle a
vállamnál fogva visszanyom.
– Nem szabad mozognod, amíg nem végzek, Lily.
Megint kinyitom a szememet, és ezúttal felnézek a plafonra. A
hálószobánk plafonját látom.
– Mivel végzel?
Fáj a szám, ahogy beszélek, úgyhogy ráteszem a kezemet.
– Elestél a lépcsőn – mondja. – Megsebesültél.
A tekintetem találkozik az övével. Aggodalmat látok benne, de
sértődöttséget is. Dühöt. Benne mindenféle érzések dúlnak, én
meg egyszerűen össze vagyok zavarodva.
Megint becsukom a szememet, és próbálok visszaemlékezni,
miért dühös. Hogy miért sértődött meg ennyire.
A telefonom.
Atlas száma.
A lépcsőház.
Megfogtam az ingét.
Ellökött.
Elestél a lépcsőn. De nem úgy estem le.
Ellökött. Megint.
Már másodszor.
Ellöktél, Ryle.
Az egész testemet rázni kezdi a zokogás. Fogalmam sincs,
milyen súlyosan sérültem meg, de nem is érdekel. Semmilyen
fizikai fájdalom nem érhet fel azzal, amit most a szívemben
érzek. A kezét csapkodom, el akarom kergetni magamtól. Feláll
mellőlem az ágyról, én pedig összegömbölyödöm.
Várom, hogy megpróbálja elsimítani a dolgot, mint legutóbb,
amikor bántott, de nem teszi. Hallom, ahogy fel-alá járkál a
szobában. Dunsztom sincs, mit csinál. Még mindig sírok, amikor
letérdel elém.
– Lehet, hogy agyrázkódásod van – mondja szenvtelenül. –
Egy kicsit megvágtad az ajkad. A szemednél levő sebet
bekötöztem. Nem kell összevarrni.
Hűvös a hangja.
– Fáj máshol is? A karod? A lábad?
Úgy beszél, mint egy orvos, kicsit sem úgy, mint egy férj.
– Lelöktél – mondom könnyek között. Nem tudok másra
gondolni, nem tudok mást mondani, nem látok mást magam
előtt.
– Leestél – helyesbít higgadtan. – Úgy öt perccel ezelőtt.
Közvetlenül azután, hogy rájöttem, milyen hazug gazembert
vettem feleségül, bazmeg. – Letesz valamit mellém a párnára. –
Ha bármire szükséged van még, nyilván fel tudod hívni ezt a
számot.
A gyűrött papírdarabra pillantok a fejemnél, rajta Atlas
számával.
– Ryle! – zokogom.
Mi történik?
Hallom a bejárati ajtó csapódását.
Az egész világ összeomlik körülöttem.
– Ryle! – suttogom a semmibe.
A tenyerembe temetem az arcomat, és úgy bőgök, mint még
soha életemben. Végem van.
Öt perc.
Ennyi kell hozzá, hogy ember teljesen megsemmisüljön.
***
Lily!
Hetedik emelet. 749-es lakás.
A.
Huszonkettedik fejezet
Itt vagyok.
Kedves Ellen!
Huszonhetedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Allysa: Nem vagyok itthon, van egy kis dolgom. Azért holnap
mindenképpen átugrom megnézni.