ELISABETH KÜBLER-ROSS

A halál és a hozzá vezető út

GONDOLAT • BUDAPEST, 1988
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: ON DEATH AND DYING Macmillan,
New York, 1970.

Fordította: Dr. Blasszauer Béla

A fordítást az eredetivel egybevetette Várnai Gábor

ISBN 963 282 065 7

Copyright ©1969 by Elisabeth Kübler-Ross. Minden jog fenntartva. A Macmillan

kiadó külön írásos engedélye nélkül tilos a könyvet vagy annak bármely részét bármilyen
formában és bármilyen eszközzel elektronikus vagy egyéb mechanikus úton, a fotokópiát is
beleértve, lemezen, szalagon vagy egyéb információs és sokszorosító rendszerben
reprodukálni vagy áttenni.

Dr. Blasszauer Béla, 1988. Hungarian translation

 A halál különös pszichológiája

Mar csaknem két évtizede, hogy Elisabeth Kübler-Ross munkássága és írásai nyomán
az emberekkel foglalkozó szakértők figyelme a meghalás lélektana fele fordult. A
tudományos érdeklődést a művelt köztudat is követte, egyre-másra jelentek meg a témáról a
magazinokban, népszerűsítő kiadványokban is cikkek. Ma már sokan es sokat tudnak arról,
milyen szakaszokon és változásokon megy át a haldokló ember élményvilága, és hogyan lehet
a haldoklás kríziseiben és érzelmi viharaiban segítséget nyújtani. A társadalom érdeklődése
azonban valahogy megrekedt, elakadt a felszínes ismereteknél, szemben a tudományéval,
amely a halál kutatásából külön diszciplínát, a thanatológiát, hozta létre. E témakörben ma
sokat foglalkoznak a halálról alkotott képzetek és attitűdök fejlődésével, az öngyilkosságra
vonatkozó elképzelésekkel, valamint a Moody által leírt „túlvilági” elmenyekkel, melyeket
ma a semleges „halálközeli élmények” (near death experiences) fogalmával írnak le, mivel a
szakemberek nem hisznek Moody elképzeléseben, hogy a klinikai halálban lévők valóban a
másvilágról szereznének már benyomásokat. Az angol nyelvterületen a thanatológianak már a
nyolcvanas évek elején 11 önálló tudományos folyóirata volt, és a halál lélektanának
kutatásával számos tanszék és kutató centrum foglalkozott.
Mivel a halál borzongató és izgalmas téma, a sajtó hosszú ideig szívesen kapta fel a
főbb publikációk és tudományos megállapítások híreit, az ilyen hírek „vitték” a lapokat,
emelték a példányszámot. Ma is csak azért vannak apadóban az ilyen híradások, mert a jól
leírható szabályszerűségeket már bőven, ismételten tárgyalták, nem számítanak újdonságnak,
és a frissebb kutatások már nem hoznak olyan látványos eredményeket. A sok
ismeretterjesztés után várhatnánk, hogy a halál ma humanizálódott, vagy inkább
„rehumanizálódott”, és a társadalom valamiképpen újra utat talált a meghalás egyetemes és
elkerülhetetlen eseményéhez.
Sajnos, nem így van. A halál napjaink embere számára is ugyanolyan, mint az elmúlt
kb. fél évszázad során volt. Rettenetes és rejtelmes dolog, amelyre nem jó gondolni sem,
amely elől el kell bújni, el kell zárkózni. Már az ötvenes évek szociálfilozófusai is
hangsúlyozták, hogy a mai társadalomban a halál különleges tabu-téma, olyan, mint a
szexualitás volt a viktoriánus korban. Az utolsó tabu, miután a nemiség tilalma már
szertefoszlott. Ekkor, az ötvenes években figyeltek fel arra, milyen rideg és
elszemélytelenedett a modern temetés, mennyire csak a külsőségek uralkodnak benne, milyen
felszínes a gyász, és hogyan próbálják az emberek önmagukat és szeretteiket távol tartani
mindentől, ami a halállal kapcsolatos. A kibontakozó orvosi szociológia is rácsodálkozott,
hogy mind kevesebb ember hal már meg otthonában, a kórház a „halasztó nagyüzem”, ám ott
sincs igazi megoldás rá. A halál szinte felkészületlenül éri az orvosokat és az
ápolószemélyzetet, nincs rítusa, nincs lebonyolítási folyamata, pedig a kórházban majd
minden szervezett és gördülékeny. A haldokló közeléből szinte menekül mindenki, a
nagyvizit is elszalad, az orvosok csak néhány szóra és a legszükségesebb beavatkozásokra
szorítkoznak, a betegtársak közül mindenki a folyosón tölti az időt, aki csak mozogni képes.
A hozzátartozók is gyorsan elmenekülnek, a vigasztaló szavak gépiesek. Mikor már tényleg
közel a halál, amikor már a beteg eszmélete elvész, az ágy köré lepedőkből függönyt húznak.
Amikor pedig a holttestet elviszik, az ápolónők kínos gyorsasággal húzzák újra az ágyat, és
takarítják el a nyomokat, a kórház élete megy tovább a maga rendes kerékvágásában, az
„üzemzavar” elmúlt, a „sikertelen eset”, a halott emlékére mihamarabb a feledés borul.
Ma is ez a halál a kórházban. Ma is kínos a kommunikáció a haldoklóval orvosnak,
hozzátartozónak és betegtársnak egyaránt. Ma is csak titokban és négyszemközt, félszavakban
esik szó a nemrég meghaltról a többi beteg között, egyébként mindenki részt vesz a hallgatás
csendes összeesküvésében. A halálról nem beszélünk, mintha ezzel el lehetne űzni fenyegető
árnyát. Ilyen értelemben tilalmas, tabu a halál.
 A halálhoz foghatóan a nemiség sohasem volt ennyire tiltott. Csak a nyilvánosság előtt
nem volt szabad beszélni róla. A magánéletben, baráti közegben, bizalmasabb kapcsolatokban
szívesen foglalkoztak vele, még olyanok is, akik a szemérmesség és az önmegtartóztatás
szabályait elfogadták (és történeti szociológiai adatokból tudjuk, hogy a férfiak túlnyomó
része és a nők nagy hányada még a leginkább vallásos időszakokban sem fogadta el igazán
ezeket a szabályokat). Nem így van ez a halállal. Még családtagok sem szívesen beszélnek
róla egymás között, még a fantáziában is elkerüljük a témát, a legtöbb ember még annyira sem
gondolja végig, amennyire pedig felelős polgárként köteles lenne, hiszen gondoskodnia illene
hátramaradt szeretteiről, esetleg munkájáról is. Mintha csak a serdülőkor szokott mágikus
gondolkodásmódja uralkodna el a mindennapi tudatban is, az az érzés, hogy ha nem
gondolunk valamire, akkor az nem is következhet be. Furcsa módon még a depressziós ember
vagy az öngyilkos sem szívesen gondol a halálra, akkor sem, ha tudatát a halálvágy hatja át.
Ez a vágy mint a halál másik nagy diszciplínájából, a szuicidológiából tudjuk igazában nem a
meghalásra, a halál állapotának elérésére vonatkozik, hanem a menekülés szándékát tükrözi.
Az öngyilkos a bajokat, meghiúsulásokat, fájdalmakat nem akarja tovább viselni, vagy a
gyötrelmesnek vélt jövőt nem kívánja elvállalni és nincs más kiútja meggyőződése szerint
mint a halál. Ezért is van, hogy az öngyilkossági cselekmény után megmentettek közvetlenül
tettük után általában nem akarnak újra kezet emelni önmagukra, legtöbbször
megkönnyebbülnek, istenítéletnek tekintik, hogy életben maradhatnak. A halálról egyébként
mint ezt gyakran említik a pszichológusok, és mint erről Kübler-Ross is ír nincs képzetünk,
csak külsőségeit tudjuk elképzelni, a ravatalt, a temetést, a sírt, ahová „örök nyugalomra”
helyeznek bennünket, esetleg a gyászoló hozzátartozók bánatát, de a megszűnés, az elmúlás
felfoghatatlan. Ezért is kelt a halál gondolata szorongást még a mai vallásos emberben is,
akiben él a túlvilág hite, de már képtelen a mennyország, az üdvösség vagy a pokol és a
kárhozat bibliai illusztrációinak képeiben gondolkodni. Költők gyakran írtak a halálról,
szuicidológusok megállapították, hogy azokban a kultúrákban, ahol sok az öngyilkosság, a
költők és a népi mondák hajlamosak a halál megszépítésére (szakkifejezéssel:
romanticizálására) és ez nagyon igaz a magyar folklórra és költészetre, de ezen belül könnyű
felismerni, hogy nem magáról a halálról van szó, hanem arról, amit szimbolizál. A
szabadságról, amelyet végső soron az önkezű halál biztosít, a hősiességről és áldozatról,
amelyet az eszményekért való önfeláldozás vagy helytállás testesít meg, a rendíthetetlenségről
és megtörhetetlenségről és a többi értékről, amelyeket a kultúra az élet hétköznapi alapértéke
fölé szeretne emelni. így azután Petőfi dicső halálképe vagy Ady elismerése „minden halálok
legnemesbikével”, „a meghívott halállal” kapcsolatosan ugyancsak nem a halálról beszél.
Még leginkább a „Jó Csönd-herceg” képe tükrözi élményeink valóságát.
Ha ma Kübler-Ross és mások úttörő tevékenysége nyomán már több értelmes szó is
hangzik el a halálról, alapjában igen kevés változott. Talán csak az egyházi lelki
gondozómunka bátorodott fel kissé, és a papok foglalkoznak többet haldoklók
vigasztalásával, mégpedig nemcsak a hagyományosan előírt szertartások, hanem az utolsó
meghitt párbeszéd formájában is. Valamivel több figyelmet kap a temetés, a halottkultusz és a
gyász, mint régen. Az elmúlt évtizedekben világszerte, még az eleven vallásosságú
országokban is elkoptak, lecsupaszodtak a halál utáni szokások, rítusok, magatartásformák.
Az emberek görcsösen szabadulni igyekeztek a hozzátartozók elvesztésének tudatától, még
akkor is, ha ez a veszteség valóban nagyon fájó élmény volt számukra (mert sajnos nagyon
sokszor még a legintimebb kapcsolatok is annyira elidegenednek, hogy nem igazán
megrázkódtatás a hozzátartozó halála). A temetés legtöbbször lelketlen rutin, nyugati
országokban jó pénzért át lehet adni a gondját a temetkezési vállalkozónak, másutt viszont
bürokratikus tortúra és kényelmetlen hagyomány marad. Lélektani szempontból némileg
aggasztó a halottégetés terjedő szokása, az urna, még inkább a hamvak szétszórása. Ami az
ókorban a legrettenetesebb büntetés volt, a halott temetetlenül hagyása és mint az Iliász kezdő
sorai írják kutyáknak és madaraknak adott táplálékként való megsemmisítése, vagy ami a
háborús bűnösök földi maradványainak jutott, a hamvak szétszórása, az ma lassanként úzus
lesz, amit sokan végrendeletileg kérnek. Önmagában ez még nem feltétlenül rossz, de
tendenciájában magán viseli a mai temetkezés elsivárosodását. Pszichológiailag ugyanis segít,
ha valamilyen hagyományhű és egészséges folyamatban végső búcsút lehet venni az
elhunyttól, ezt a folyamatot jelképek irányítják és a jelképek tárgyakhoz, helyzetekhez,
helyekhez kötődnek. A folyamat kommunikációs természetű, része a találkozás, a közös
cselekvés, az együttes élmény. A lélektanilag jó temetésben ennek meg kell valósulnia. A sír
tárgyi feltételei nem közömbösek. Erre ma kicsit több gondot fordítanak, legalább
törekvésben él a fokozott kegyelet és a temetkezési kulturáltság iránti igény, és némileg éled
az érdeklődés a temetők esztétikája iránt.
Ez a halottkultusz szempontjából is fontos. A halott emlékét csak valamilyen
kultuszban lehet feldolgozni, és ehhez hozzátartozik a sír gondozása, a megemlékezés, a
befelé fordulás, az érzelmek és hangulatok ezzel kapcsolatos át-élése. Ez szükséges a
gyászhoz, amely ugyancsak hagyományos rítus, de nagyon fontos a lelki funkciója. A gyász a
veszteség sebének gyógyulásához szükséges, a személyiség reintegrálódásához. Ma már
tudjuk, hogy erre a hozzátartozóknak, barátoknak, ismerősöknek szükségük van, és
elsősorban annak, aki szoros kapcsolatban volt az elhunyttal Ha a gyász nem megy végbe,
annak kóros lelki következményei lehetnek. Ma nagyon gyakori a gyász elfojtása, éppen a
halál gondolatától való viszolygás és félelem miatt is, pedig ez nagyon kártékony dolog,
tünetekben, szorongáskészségben, depressziós hajlamban bosszulhatja meg magát. Ma úgy
latjuk, hogy a temetés és a halottra való emlékezés érzelmileg elvállalt és megfelelő ideig
tartó, rítusokban es szimbólumokban megfelelően megvalósuló folyamata mentálhigiénés
szükséglet, és ezért nem szerencsés, hogy ennek gyakorlata ma szürkül, sivárabb lesz. Ideje
volna, hogy a mai embert jobban reprezentáló új szokások és új szimbólumok alakuljanak ki e
téren.
Kübler-Ross felismerése úgy vonatkozik erre a kérdésre, hogy a temetés, a
halottkultusz és a gyász elhalványulása szervesen összefügg a meghalás ma tipikussá vált
személytelenségével. Azért tud eleve ilyen érzelemszegény lenni a halottal kapcsolatos
események sora, mert már a haldoklásban sem veszünk részt, már akkor megkezdődik az
elfojtás, az elhárítás. Történetileg valószínű, hogy a két nagy háború kezdte el a haláltól való
elidegenedés folyamatát, részben a halál tömegesedésével es irracionalitásával, de jelentős
részben a halottak eltűnésével, távoli temetésével. Majd pedig a szív- és érrendszeri
halálozások szaporodása járt azzal, hogy a leggyakoribb halálnemek egyike a váratlan,
hirtelen halál. Ilyen a baleseti és az öngyilkossági halál is. A hozzátartozókra rászakad a
veszteség, nincs idő adaptálódni hozzá. Ilyen értelemben a régi idők meghalása kegyesebb
volt, mert még a járványok idején is volt egy-két nap, amíg a haldoklót ápolni lehetett. Volt
idő arra, hogy a család körülfogja. Tudtak kommunikálni vele. Tudtak legalább imádkozni,
ami legalább valami mágikus tevékenység volt, és a figyelmet ráirányította a bekövetkező
végre. El lehetett búcsúzni.
Ma az ima, az utolsó kenet vagy a pap áldása ritkábban használatos és nem annyira
átélt, viszont az emberi kapcsolatok bonyolultabbak, érzelmi és kognitív szinten gyakran
intenzívebbek, mint régen. A halálra készülő ember maga is bonyolultabb. Nem csupán az
elmúlás és a szeretett emberek elhagyása gyötri, hanem saját életének tragikus
befejezetlensége, a korábbi erőfeszítések értelmének keresése is. Ennek fázisait írják le
Kübler-Ross megfigyelései, amelyek szabályos sorrendet találtak a jellegzetes reakciókban.
Kübler-Ross helyesen hangsúlyozza, hogy a meghalás nem egyszerűen dezintegráció, sokkal
inkább az emberi személyiség fejlődésének, növekedésének végső szakasza. Csak akkor
következhet be megbékélés, ha ezt a szakaszt a haldokló be tudja teljesíteni, önmagában
viszont erre ritkán képes. Lehet neki segíteni. Kübler-Ross leírja, milyen módon. Őszintén,
együttérzően, odafigyelően, a kommunikációt felszabadító módon. Leginkább az az ember
tudna ilyenkor segíteni, akivel a haldokló szoros kapcsolatban élt. Ő gyakran képtelen, ezért
orvosnak, pszichológusnak, lelkipásztornak, ápolónőnek kellene közvetítenie ebben. Ha a
közvetítés sikerülne, nemcsak a haldokló bekelhetne meg, mert el tudná mondani szándékait
és érzéséit, és meg tudná érteni mások üzeneteit is, hanem a hozzátartozók is teljesebben és
egészségesebben élhetnék át a búcsút és a haldokló eltávozását. Az egész későbbi gyász
(lélektani szakkifejezéssel, amely azonban nagyon sokat mondó: a gyász-munka) könnyebb
lehetne, és természetesebb lenne a részvétel a temetésben, és a halottal kapcsolatos minden
későbbi társas eseményben.
A klinikai lélektanban tapasztaljuk, milyen sok az elhunytakkal kapcsolatos bűntudat,
önvád, önbüntetés és önkínzás, és milyen nehéz ilyen esetekben pszichoterápiás eszközökkel
is segíteni. Látjuk, milyen nagy nehézség, hogy sokszor a család maga is nagyon nehezen
beszél a hozzátartozó haláláról, milyen erős még a testvérek vagy a szülők között is a
kommunikatív zárlat. A haldoklás lelki fázisainak segítő végigélése, végigkísérésé tehát
felszabadító erejű lehet. Különleges esemény, amelynek révén a haldokló is kap valamit, de
az élő is.
Ezért lenne jó, ha a thanatológia ismeretei jobban alhatnak a köztudatot, és ezért lenne
fontos, hogy a haldoklókkal való szakszerű, pszichoterápiás jellegű foglalkozás bizonyos
fokig intézményesednék. Viszonylag kis „ráfordítással” több embernek lehetne segíteni.
Nemcsak a család lelki egészségvédelmét szolgálná, ha lenne mód arra, hogy szakember
segítsen a haldokló és a környezete közötti kommunikáció helyreállításában és
lebonyolításában. Sok adatunk van arról, hogy a kommunikációs zavar miatt szenved az
egészségügyi személyzet is. Tudjuk, hogy a halált nem lehet „megszokni”, és még a
legtapasztaltabb orvos is átéli, ha betege meghal. Csak elfojtani, elhárítani tudja az élményt,
de annak feszültsége visszatér. Az ilyen feszültségek levezetésére ma külön
csoporttechnikákat alkalmaznak intenzív osztályok, baleseti sebészetek vagy onkológiai
osztályok orvosainak és ápolónőinek azokban az országokban, ahol a pszichológiai
kulturáltság magasabb szinten van. Ha a haldokló eljut a helyzet elfogadásához és tud
értelemteljesen, a lélektani találkozás ismérveinek megfelelően kommunikálni szeretteivel,
akkor az orvosokkal és az ápolószemélyzettel is tud. Képes kapni tőlük érzelmet, vigaszt,
gondolatot, de tud adni is, mert mindenki valamiben érettebb, tapasztaltabb és bölcsebb, mint
más, és mindenkinek a legegyszerűbb embereknek is vannak értékes gondolatai, jelképei,
érzelmi rezdülései. Még a betegtársak számára is katalitikus élmény lehet, ha a haldoklóval az
elmúlás közeli eseményére felkészülve tudnak kapcsolatot létesíteni. Saját haláluk érzelmi
folyamatai is könnyebbek lesznek majd ezáltal, talán kevésbé lesz erős a saját kommunikációs
zárlatuk, talán nem lesz olyan mély a depresszió vagy nem kell annyi indulatot a lázadásra,
annyi energiát a tagadásra fordítani.
Bármennyire különös is tehát, a meghalás lélektana az élők szolgálatában is áll és
sürgős szükség lenne rá, hogy valami történjék, változzék a meghalás mai körülményeiben.
Ha szeretteink vagy betegeink haldoklási folyamata időt ad arra, hogy a végső kommunikáció
kibontakozzék, ezzel a lehetőséggel élnünk kellene, ezt elő kellene segíteni minden lehetséges
eszközzel. Ha a haldoklóval, halottal, gyászolóval, önmagát elvesztővel vagy magára
maradttal segítő es gyógyító gyakorlatunkban vagy magánéletünkben érzelemtelibb,
empatikusabb módon tudnánk bánni és foglalkozni, ha tudnánk ezekre az élményekre
élményeinkre és mások élményeire figyelni, akkor érzékelnénk a hangulatokat, éreznénk,
milyen hatalmas szükséglet az életet elhagyni készülőben a dolgok valamilyen
folyamatosságának és betetőzésének megtalálása talán életünk sok más vonatkozása is
emberibb, kulturáltabb lehetne. Így és ezért kell megismerni Kübler-Ross gondolatait.

Dr. Buda Béla

Apám és Seppli Bucher emlékének
 Köszönetnyilvánítás

Nagyon sokan segítettek ebben a munkában közvetlenül vagy közvetetten ahhoz, hogy
mindannyiuknak egyenként kifejezhessem hálámat. Meg kell említenem azonban dr. Sydney
Margolint: az ő ötlete az a tanítási-tanulási modell, amelynek lényege a gyógyíthatatlan
betegek hallgatók jelenlétében történő kikérdezése.
A Chicagói Egyetem Billings Kórházának Pszichiátriai Osztálya teremtette meg ehhez
a megfelelő környezetet és a szükséges felszerelést.
Hermán Cook és Carl Nighswonger lelkészek igen sokat segítettek. Bátorították a
kérdezőbiztos kollégákat, akik részt vettek a betegek felkutatásában abban az időszakban is,
amikor az rendkívül nehéz volt. Wayne Rydberg és a kezdet kezdetétől fogva segítő négy
hallgató érdeklődése és kíváncsisága révén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kezdeti
nehézségeket legyőzzem. A chicagói Teológiai Szeminárium tanári karának támogatása
szintén segítséget jelentett. Renford Gaines tisztelendő és neje, Harriet, megszámlálhatatlan
órát töltöttek a kézirat olvasásával, es táplálták e vállalkozás sikerébe vetett hitemet. Dr. C.
Knight Aldrich az utóbbi három évben szintén támogatta munkámat.
D. Edgar Draper és Jane Kennedy lektorálták a kézirat egy részét, ezért ők, valamint a
fejezetek legépeléséért Bonita McDaniel, Janet Reshkin és Joyce Carlson köszönetet
érdemelnek.
A sok betegnek és hozzátartozóiknak hálámat legjobban talán megnyilatkozásaik
közreadásával tudom kifejezni.
Igen sok szerző inspirálta ezt a munkát, és így köszönet jár nekik is és mindazoknak,
akik el is gondolkodtak a halálon, és figyeltek a gyógyíthatatlan betegekre.
Köszönet jár Peter Nevraumont úrnak e könyv megírására tett javaslatáért, és Clement
Alexandre úrnak is, a Macmillan Kiadó képviselőjének, a könyv előkészületeinek
időszakában tanúsított türelméért és megértéséért.
Utoljára, de nem utolsósorban meg szeretném köszönni férjemnek és gyermekeimnek
türelmüket és szüntelen támogatásukat: ők tették lehetővé számomra, hogy teljes
munkaidőben dolgozhassam, ugyanakkor feleség és anya is maradhassak.

E. K.-R.
 Előszó

Amikor megkérdezték tőlem, hogy hajlandó lennék-e könyvet írni a halálról és a

haldoklásról, lelkesen igent mondtam. Aztán leültem, elkezdtem töprengeni, és rájöttem, hogy
nagy fába vágtam a fejszémet. Hol kezdjem? Miről is írjak? Mennyit mondhatok el azoknak
az idegeneknek, akik majd ezt a könyvet olvassák? Milyen mértékben oszthatom meg
tapasztalataimat a haldoklókkal? Hány és hány dolgot lehet érezni, tapasztalni, látni anélkül,
hogy szavakba öntenénk?
Az utóbbi két és fél évben haldokló betegekkel dolgoztam: ez a könyv szólni fog e
kísérlet kezdetéről, amely végül is igen jelentőssé és tanulságossá vált minden résztvevő
számára. E könyvnek nem célja, hogy a haldokló betegekkel való bánásmód tankönyve
legyen, s az sem szándéka, hogy a haldoklás pszichológiájáról teljes áttekintést nyújtson. Ez
egyszerűen beszámoló egy új és izgalmas lehetőségről, melynek lényege, hogy a betegre újból
úgy tekintsünk, mint emberre, bevonjuk őt a dialógusba, tanuljunk kórházaink
beteggondozásának pozitívumaiból és negatívumaiból. Megkértük a haldoklót, legyen
tanítónk, hogy többet tudhassunk az élet utolsó stádiumairól és a velük járó szorongásokról,
félelmekről és reményekről. Én egyszerűen leírom betegeim történetét, akik
elmondták gyötrelmeiket, reményeiket és azt is, ha csalódtak bennünk. Remélhetőleg az itt
leírtak majd többeket arra késztetnek, hogy ne meneküljenek el a „reménytelenül” beteg
emberek elől, hanem menjenek közelebb hozzájuk, mivel igen sokat tehetnek értük utolsó
óráikban. Az a néhányunk, aki ezt meg tudja tenni, rájön majd, hogy ez mindkét fél számára
hasznos lehet; sokat tanul az emberi gondolkodásról, létünk egyedülálló emberi aspektusairól,
gazdagabb lesz e tapasztalatok révén, és talán kevésbé fog szorongani saját halandóságának
tudatától.

E. K.-R.
 I. A halálfélelem

Ne azért imádkozzam, hogy óva legyek a veszélyektől, hanem hogy félelem nélkül
nézhessek szembe velük.
Ne azért könyörögjek, hogy enyhüljenek fájdalmaim, hanem hogy legyen erőm
legyőzni őket.
Ne keressek szövetségeseket az élet csataterén, hanem saját erőmre támaszkodjam.
Ne sóvárogjak szorongó félelemmel menekvésért, hanem bírjam türelemmel, amíg
elnyerem szabadságomat.
Hadd ne legyek gyáva, aki csak sikereiben figyelmez kegyelmedre, de fogd a kezemet
bukásomban is.

Rabindranath Tagore
Gyümölcsszedés

A múltban a járványok igen sok emberi életet követeltek. A csecsemő és a kisgyermek

korban gyakori volt a halál, és alig akadtak olyanok, akik ne vesztették volna el már korán
egyik családtagjukat. Az utóbbi évtizedekben az orvostudomány óriási mértékben változott. A
tömeges védőoltásokkal gyakorlatilag felszámoltak sok betegséget, legalábbis Nyugat-
Európában és az Egyesült Államokban. A kemoterápia használata, különösen az
antibiotikumoké, jelentősen csökkentette a fertőző betegek amúgy is csökkenő halálozási
arányát. A jobb gyermekgondozás és -nevelés kevesebb megbetegedéshez és halálozáshoz
vezetett. Igen sok olyan betegséget legyőztünk, amely korábban megdöbbentően sok áldozatot
szedett a fiatalok és a középkorúak közül. Mind több az idős ember. Ezzel a ténnyel van
összefüggésben a rosszindulatú daganatok és krónikus betegségek növekvő száma.
A gyermekgyógyászoknak kevesebb munkájuk van az akut és az életet fenyegető
betegségekkel, mint az állandóan növekvő számú pszichoszomatikus zavarokkal és
beilleszkedési-magatartási problémákkal. Az orvosoknak sokkal több olyan betegük van, aki
emocionális problémákkal küzd, mint valaha, és sokkal több az olyan idős beteg is, aki
nemcsak csökkenő fizikai képességeivel és egyéb nehézségekkel kénytelen együtt élni, hanem
akinek szembe kell néznie a magányossággal és az izolációval, s mindazzal a fájdalommal és
gyötrelemmel, amely ezzel az állapottal jár. Többségüket nem látja pszichiáter. Szükségleteik
felderítését és kielégítését más hivatásbeliek végzik, például lelkészek és szociális gondozók.
Ók azok, akiknek megpróbálom nagy vonalakban leírni azokat a változásokat, amelyek az
elmúlt néhány évtizedben végbementek, s amelyek végül is felelősek a halálfélelem
megnövekedéséért, a sokasodó emocionális problémákért, és amelyek még inkább
szükségessé teszik a halállal és a haldoklással kapcsolatos gondok megértését és a velük való
szembenézést.
Amikor visszatekintünk a múltba, régi kultúrákat és embereket tanulmányozunk, meg
kell lepődnünk azon, hogy a halál az ember számára mindig is valamilyen rosszízű dolog volt,
és arra gondolunk, hogy talán örökké az is lesz. Pszichiátriai szempontból ez nagyon is
érthető, hiszen egyetlen ember sem képes tudatalattijában a halált önmagára vonatkoztatva
lehetségesnek tartani. Felfoghatatlan tudatalattink számára saját életünk valóságos véget
érése, s ha mégis tudomásul vesszük, a véget mindig valamilyen külső, rosszindulatú
beavatkozásnak tulajdonítjuk. Egyszerűen fogalmazva, tudatalattinkban minket csak megölni
lehet; elképzelhetetlen, hogy természetes okból vagy öregség miatt is meg lehet halni. S így
magát a halált egy rossz cselekedettel hozzuk összefüggésbe, félelmetes történéssel, valami
olyannal, ami önmagában bosszút és büntetést kíván.
 Bölcs ember az, aki emlékezetébe vési ezeket az alapvető tényeket, mivel ezek
igencsak szükségesek betegeink legfontosabb, másként teljességgel felfoghatatlan
kommunikációjának megértéséhez.
A második tény, amelyet meg kell értenünk, az, hogy tudatalattinkban nem tudunk
különbséget tenni kívánság és tett között. Mindannyian tisztában vagyunk álmaink
logikátlanságával, amelyben két egymásnak teljesen ellentmondó állítás is megfér egymás
mellett álmainkban, de ébren erre még gondolni sem lehet, hisz teljesen illogikus. Ahogy
tudatalattink nem képes különbséget tenni a vágy, hogy valakit mérgünkben megöljünk és
aközött, hogy valakit már meg is öltünk, a gyermek is képtelen erre. A gyermek számára, aki
mérgesen, dühösen azt kívánja, hogy az anyja holtan essen össze, mert nem teljesítette
kívánságát, óriási traumát jelentene, ha anyja valóban meghalna, még akkor is, ha időben az
esemény nem esne egybe a gyermek óhajával. Részben vagy teljes egészében saját magát
hibáztatja majd anyja elvesztése miatt Önmagának ritkán másoknak mindig azt fogja
mondani: „Én tettem, én vagyok a felelős, rossz voltam, tehát anyu elhagyott.” Érdemes arra
is emlékezni, hogy a gyermek ugyanígy reagál, ha elveszti egyik szülőjét válás, különélés
vagy elhagyás révén. Gyakran úgy tekinti a halált, mint valami átmeneti dolgot, mely alig
különbözik az elválástól, amikor pedig még módja lehet rá, hogy újból lássa a szülőjét.
Sok szülő emlékezik gyermekeinek olyan megjegyzésére, hogy: „Most eltemetem
kutyuskámat, és jövő tavasszal, amikor kibújnak a virágok, ő is elő fog jönni.” Talán ugyanez
a vágy motiválta az ősi egyiptomiakat, hogy halottaikat élelemmel és más dolgokkal lássák el,
hogy továbbra is örüljenek, vagy a régi amerikai indiánokat, akik eltemették
hozzátartozóikkal együtt azok tárgyait is.
Ahogy idősebbek leszünk és kezdjük felismerni, hogy valójában nem vagyunk
mindenhatóak.
legerősebb kívánságaink sem elég erősek ahhoz, hogy a lehetetlent lehetségessé
tegyék; a félelem, amelyet a szeretett lény halála okozott, eltűnik és vele együtt a bűntudat is.
A félelem elhalványul, de csak addig, amíg erőteljesen nem jelentkezik egy újabb trauma.
Nyomai nap mint nap láthatók a kórházi folyosókon és a gyászoló embereken.
Lehet, hogy éveken keresztül veszekedett férj és feleség, de amikor a társ meghal, a
túlélő a haját tépi, szűköl, zokogva sír, és mellét verdesi bánatában, félelmében és kínjában, és
jobban fog félni saját halálától, mint valaha, és ismét elfogadja a talió törvényét „szemet
szemért, fogat fogért” mondván: „Én vagyok a felelős a haláláért, szégyenletes halállal kell
lakolnom, a bosszú, a megtorlás ezt követeli.”
Talán mindennek az ismerete segít megérteni azt a sok régi szokást és rítust, amely
évszázadokon keresztül fennmaradt, és amelynek célja az istenek vagy akár emberek
haragjának csökkentése, hogy ily módon enyhítsék a várható büntetést. A hamura gondolok, a
szakadt ruhákra, a fátyolra, a régi idők siratóasszonyaira ezek mind olyan eszközök, amelyek
azt sugallják, hogy sajnálatot érezzen az ember a gyászolók iránt. Ezek a sajnálat, a bánat, a
gyász és a szégyen kifejezői. Ha valaki bánkódik, búsul, mellét veri, a haját tépdesi vagy
elutasítja az ez az önbüntetés megkísérlése a célból, az ember elkerülje vagy csökkentse a
magara vállalt vétekért járó büntetést.
A bánat, a szegyen és a bűntudat nem esik messze a méreg és a düh érzéséitől A gyász
folyamata mindig magában foglal némi haragot Mivel egyikünk sem szereti beismerni, hogy
dühös a meghalt személyre, ezek az emóciók gyakran rejtve maradnak vagy elfojtás alá
kerülnek, és meghosszabbítják a gyász időszakát, vagy pedig más módon mutatkoznak meg.
Érdemes szem előtt tartani, hogy nem az a dolgunk, hogy az ilyen érzéseket rosszként vagy
szégyenletesként elítéljük, hanem az, hogy megértsük ezek igaz jelentését és eredetét. Ez
ugyanis nagyon is emberi dolog. Illusztrációként újból a gyermek példájával élek és a
bennünk rejlő gyermekével. Az ötéves gyermek, aki elveszti édesanyját, egyrészt saját magát
hibáztatja annak eltűnése miatt, másrészt mérges rá, amiért elhagyta őt, es többé már nem
elégíti ki szükségleteit. Ily módón a halott személy olyasvalakivé válik, akit a gyermek szeret
és nagyon akar, de ugyanilyen intenzitással gyűlöl is súlyos hiányérzete miatt.
A régi héberek az elhalt személy tetemét tisztátlannak tekintették, amit nem szabad
megérinteni. Az amerikai indiánok rossz szellemekről beszéltek, és nyilat lőttek a levegőbe,
hogy a szellemeket elűzzék. Más kultúrákban rítusokat rendeznek, hogy a „rossz”, halott
személlyel kapcsolatos érzések rendeződjenek. Mindezek a düh érzéseiből erednek, amely
düh még mindig létezik bennünk, mindannyiunkban, bár nem szívesen valljuk be. A
síremlékkészítés szokása talán abból az óhajból ered, hogy a rossz szellemeket mélyen lent a
földben tartsák, és azok a kavicsok, amelyeket sok gyászoló a sírra helyez, hátrahagyott
szimbólumai eme óhajnak. Bár a katonai temetésnél a díszsortüzet utolsó tiszteletadásnak
nevezzük, ez mégis ugyanaz a rítus, mint amelyet az indiánok alkalmaztak, amikor nyilaikat
és dárdáikat fellőtték az égbe.
Azért hoztam fel ezeket a példákat, hogy hangsúlyozzam: az ember alapvetően nem
változott meg. A halál még mindig félelmetes, félelmet keltő történés, és a halálfélelem
egyetemes félelem, meg akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy számos tekintetben legyőztük.
A változás a halálhoz, a haldokláshoz és haldokló betegeinkhez való viszonyban
következett be.
Lévén hogy egy olyan európai országban nevelkedtem, ahol a tudomány nem olyan
fejlett, ahol a modern technika éppen csak kezd behatolni a medicinába, és ahol az emberek
még mindig úgy élnek, mint ahogy itt az Egyesült Államokban éltek fél évszázaddal ezelőtt,
ez alatt a rövidebb időszak alatt lehetőségem adódott élőben tanulmányozni az emberiség
evolúciójának egy részét.
Gyermekkoromból emlékszem egy földműves halálára. Leesett egy fáról, és semmi
esélye sem volt az életben maradásra. Egyszerűen azt kérte, így otthon halhasson meg. Olyan
kívánság ez, amelyet vita nélkül tiszteletben tartottak. Behívta lányait a hálószobába, és
mindegyikkel elbeszélgetett pár percig négyszemközt.
Ügyeit csendben elrendezte, bár nagy fájdalmai voltak, ingó és ingatlan vagyonát
szétosztotta de semmit sem engedett addig széthordani, amíg felesége él. Mindegyik
gyermekét megkérte arra, hogy vegye ki részét a munkából, a kötelességek teljesítéséből és
azokból a feladatokból, amelyeket ő maga a baleset időpontjáig végzett. Megkérte barátait,
hogy még egyszer látogassák meg, hogy búcsút mondhasson nekik. Bar nagyon kis gyerek
voltam akkor, sem engem, sem testvéreimet nem zártak ki ezekből a beszélgetésekből.
Megengedték nekünk is, hogy részt vegyünk a temetési előkészületekben, éppúgy, mint azt is,
hogy együtt szomorkodjunk velük, amíg a férfi meg nem halt. Amikor meghalt, otthon
hagyták, saját szeretett otthonában, amelyet ő épített, barátai, szomszédai között, akik még
elmentek hozzá, hogy utolsó pillantást vessenek a virágokkal körülvett halottra. Abban az
országban ma még mindig nincs tisztaszoba, balzsamozás, hamis kozmetikázás, ami az alvást
sugallná. Csak azokat a nyomokat fedik el kötésekkel, amelyek a betegség vagy sérülés súlyos
testi következményei, és csupán fertőző esetekben viszik el a halottat hazulról a temetés előtt.
Miért írom le az ilyen „régimódi” szokásokat? Úgy gondolom, ezek jelzik a végzet
elfogadását, és segítenek a haldoklónak éppúgy, mint családjának, a szeretett személy
elvesztésének elviselésében. Ha a betegnek megengedik, hogy élete utolsó szakaszát ismerős
és szeretett környezetben töltse el, akkor kevesebb alkalmazkodási erőfeszítésre van szüksége.
Saját családja elég jól ismeri ahhoz, hogy a szedatívumot egy általa kedvelt pohár borral
helyettesítse, vagy a házilag készített leves illata étvágyat adhat neki, hogy néhány kanállal ő
is magához vegyen abból a folyadékból, amely, gondolom, még mindig élvezetesebb, mint az
infúzió. Nem kicsinyítem a szedatívum és az infúzió fontosságát, és nagyon jól tudom saját
körorvosi tapasztalataim alapján, hogy ezek néha életmentő és elkerülhetetlen dolgok. De azt
is tudom, hogy türelem, ismerős emberek és ételek helyettesíteni tudnak sok üveg intravénás
folyadékot, amelyet azon egyszerű okból adnak, hogy kielégítsék a fiziológiás szükségletet
anélkül, hogy túl sok embert és/vagy egyéni ápolónői gondozást kelljen igénybe venni.
Az a tény, hogy a gyerekeknek megengedik, hogy otthon maradjanak, a tragédia
színhelyén, és őket is bevonják a beszélgetésekbe és félelmekbe, azt az érzést alakítja ki
bennük, hogy nincsenek egyedül gyászukban, és jólesik nekik az a tudat, hogy a felelősségben
és a gyászban ők is osztozhatnak. Ez fokozatosan felkészíti őket es segít nekik abban, hogy a
halált az élet részének tekintsék; ez olyan tapasztalat, amely hozzásegítheti őket a felnőtté
váláshoz.
Ez azonban nagyon is ellentmond annak a társadalomnak, ahol a halált tabunak
tekintik, a halálról való beszélgetést morbidnak, és a gyerekeket kizárják mindebből, azzal az
előfeltételezés ürüggyel, hogy ez „túl sok” lenne számukra. Ilyenkor tehát elküldik őket távoli
rokonokhoz, olyan, minden meggyőző erőt nélkülöző hazugságokkal, mint például: „Anyu
elment egy hosszú útra”, vagy más hihetetlen történetekkel. A gyermek megérzi, hogy valami
baj van, és bizalmatlansága a felnőttek iránt csak még nagyobb lesz, ha más hozzátartozók új
variációkat is hozzátesznek a meséhez, ha elkerülik, a kérdéseit vagy megválaszolatlanul
hagyják gyanúját, ha elárasztják ajándékokkal, ami silány kárpótlás az őt ért veszteségért.
Előbb vagy utóbb a gyermek rájön a megváltozott családi körülményekre, és korától,
személyiségétől függően fel-oldhatatlan gyász lesz úrrá rajta, és titokzatosnak fogja tartani az
esetet. Mindenesetre traumatikus tapasztalatot szerez a bizalmat nem érdemlő felnőttekről,
akikkel nem tud mit kezdeni.
A kislánynak, aki elvesztette bátyját vagy öccsét, ugyanilyen káros azt mondani, hogy
Isten annyira szereti a kisfiúkat, hogy magához vette a mennyországba őt. Amikor például ez
a testvérét elvesztő kislány felnőtt asszonnyá válik, sosem szűnik meg dühösnek lenni Istenre.
Ez aztán pszichotikus depresszióba kergeti, amikor esetleg saját kisfiát veszíti el három
évtizeddel később.
Azt gondolnánk, hogy jelentős emancipációnk, ismereteink a világról és az emberről
jobb megoldásokat és eszközöket adtak nekünk, hogy felkészüljünk és felkészítsük
családunkat erre az elkerülhetetlen eseményre. Ehelyett azok a napok múltak el, amikor az
embernek megengedték, hogy békében és méltóságban haljon meg saját otthonában.
Minél nagyobb haladást érünk el a tudomány területén, annál inkább úgy tűnik, hogy
féljük és tagadjuk a halál lehetőségét. Hogyan lehetséges ez?
Eufemizmusokat használunk, a halottal azt csináljuk, hogy úgy nézzen ki, mintha
aludna, a gyermekeket elküldjük, hogy védjük őket a szorongástól és felfordulástól, ami
otthon van, ha a beteg elég szerencsés ahhoz, hogy otthon haljon meg. Nem engedjük meg,
hogy a gyermekek meglátogathassák haldokló szüleiket a kórházban, hosszú és ádáz vitákat
folytatunk arról, hogy vajon megmondjuk-e az igazat a betegeknek mind olyan kérdés, amely
ritkán merül fel, ha a haldokló beteget a család orvosa kezeli, aki ismeri őt születésétől
egészen a haláláig, és aki ismeri a család minden egyes tagjának gyengeségeit és jó oldalait.
Úgy gondolom, számos oka van annak, hogy menekülünk a halállal való nyugodt
szembenézés elől. Egyik legfontosabb tényező az, hogy manapság a haldoklás számos
tekintetben borzalmasabb, magányosabb, mechanikusabb és embertelenebb; időnként még az
is nehéz, hogy technikailag megállapítsuk a halál beálltának időpontját.
A haldoklás magányossá és személytelenné vált, mert a beteget gyakran kiszakítják
otthoni környezetéből, és rohannak vele az intenzív osztályra. Bárki, aki volt már nagyon
beteg, és pihenést és kényelmet kívánt, különösen jól emlékezhet arra a tapasztalatra, hogy
hordágyra tették, el kellett viselnie a mentő szirénájának visítását és a fejvesztett rohanást
egészen a kórház kapujáig. Csak azok tudják igazán, akik ezt megéltek, mit jelent az ilyen
szállítás kényelmetlensége és hideg szükségessége, amely csupán kezdete a kálváriának
amelyet nehéz elviselni, és amikor már az ember jól van, nehéz szavakba önteni, hogy a zaj, a
fény, a pumpák, a hangok milyen zavaróak ahhoz, hogy mindezt ki lehessen bírni. Talán jobb
lenne, ha inkább a beteggel törődnénk, aki a lepedők és a takarók alatt fekszik, és talán
engednénk egy kicsit jó szándékú tökéletességünkből, és azért rohannánk, hogy foghassuk a
beteg kezét, hogy mosolyoghassunk, vagy hogy figyeljünk egy-egy elhangzó kérdésére. Úgy
vélem, a haldoklás első epizódja a kórházba vezető út, legalábbis sokaknak az. Mindezt némi
túlzással szembeállítom azzal a beteg emberrel, akit otthonában hagynak nem arról van szó,
hogy az életeket nem kell megmenteni, ha meg lehet menteni kórházi gyógykezeléssel, hanem
arról, hogy a középpontban a beteg átélt élményei, szükségletei és reakciói legyenek.
Amikor a beteg súlyos állapotban van, gyakran úgy bánnak vele, mint akinek nincs
joga véleménynyilvánításra. Gyakran valaki más az, aki dönt arról, hogy szükséges-e a
kórházi kezelés mikor szükséges, és melyik kórház jöhet szóba. Pedig olyan keveset
igényelne nem elfelejteni, hogy a beteg embernek is vannak érzései, vágyai, véleményei, és
megvan – ami mindennél fontosabb – a joga ahhoz, hogy meghallgattassák.
Nos, a mi feltételezett betegünk most beérkezett az intenzív osztályra. Körülveszik
sürgő forgó nővérek, kisegítők, belgyógyászok, szigorlók, laboratóriumi asszisztensek, akik
valószínűleg vért vesznek majd, az EKG-technikus, aki majd kardiogramot készít. Lehet,
hogy elviszik a röntgenosztályra, és fültanúja lesz az állapotáról elhangzó véleményeknek,
megbeszéléseknek és a családtagjaihoz intézett kérdéseknek. Lassan, de biztosan, mint valami
dolgot kezdik el kezelni. Továbbá már nem személy. Döntéseket gyakran a megkérdezése
nélkül hoznak. Ha megpróbál lázadozni, telenyomják nyugtatóval, és órákig tartó várakozás
és mérlegelés után, hogy vajon elegendő ereje van-e, tolókocsiba ültetik és betolják a műtőbe
vagy az intenzív osztályra, és puszta tárgya lesz a nagy sürgésforgásnak és a nagy pénzügyi
befektetésnek.
Kiáltozhat pihenésért, békességért és méltóságért csak infúziókat, transzfúziókat,
szívet működtető gépet vagy gégemetszést kap, ha szükségessé válik. Lehet, hogy egyetlen
valakire vár, aki egyetlen pillanatra megállna mellette, s ő egyetlen kérdést tehetne fel neki, de
ő egy olyan embert kap, akik váltott műszakokban körülötte sürgölődnek, s mindannyian
elfoglalják magukat szívritmusával, pulzusával, elektrokardiogramjával vagy
tüdőfunkciójával, váladékaival vagy ürülékeivel, de nem vele mint emberi lénnyel. Esetleg
harcolni kíván mindez ellen, de ez hasztalan harc lenne, mivel mindezt az életéért folyó harc
nevében csinálják, és ha meg tudják menteni életét, akkor majd figyelembe vehetik mint
személyt is. Azok, akik először a személyt veszik figyelembe, esetleg drága időt vesztenek el
az életmentésből! Legalábbis ez tűnik ésszerűnek, vagy ez rendszerint az indoklás vagy nem?
Ennek a növekvően mechanikus, elszemélytelenedő megközelítésnek az oka vajon nem saját
védekezésünk? Ez a megközelítés nem saját módszerünk arra, hogy megbirkózzunk azokkal a
szorongásainkkal, amelyeket a gyógyíthatatlan, illetve kritikus állapotban levő betegek
váltanak ki bennünk? Az eszközökre, a vérnyomásra való koncentrálásunk nem kétségbeesett
próbálkozás-e a küszöbön álló halál elutasítására, mely annyira félelmetes és kényelmetlen
számunkra, hogy minden tudásunkkal gépekre koncentrálunk, mivel azok kevésbé vannak
közel hozzánk, mint egy másik emberi lény szenvedő arca, ami újból csak mindenhatóságunk
hiányára emlékeztetne bennünket, saját korlátainkra és hiányosságainkra és végül, de nem
utolsósorban, talán saját halandóságunkra?
Talán fel kell tenni a kérdést: emberibbé vagy embertelenebbé válunk-e? Bár ez a
könyv egyáltalán nem akar ítéletet alkotni, világos, hogy bármi legyen is a válasz, a beteg
egyre többet szenved talán nem fizikailag, hanem emocionálisan. De a szükségletei, azok nem
változtak évszázadok óta. Csupán az arra való képességünk változott meg, hogy kielégítsük
ezeket a szükségleteket.
 II. A halállal és a haldoklóval szembeni attitűdök

Az emberek kegyetlenek, de az Ember jó.

Tagore
Kóbor madarak, CCXIX.

A társadalom szerepe a defenzív hozzáállásban

Ez idáig az individuum reakcióját vettük szemügyre a halállal és a haldoklással

kapcsolatban. Ha most társadalmunkat vesszük szemügyre, akkor esetleg meg akarjuk
kérdezni önmagunktól, mi történik az emberrel egy olyan társadalomban, amelyik hajlamos
arra, hogy ne vegyen tudomást a végről, illetve elkerülje a halált? Milyen tényezők, ha
egyáltalán léteznek ilyenek, járulnak hozzá a halál okozta növekvő szorongáshoz? Mi történik
a változó orvostudomány területén, ahol meg kell kérdeznünk önmagunkat, hogy vajon a
medicina humanisztikus és tiszteletnek örvendő hivatás marad-e, vagy egy új, de
elszemélytelenedett tudomány lesz-e, amely inkább az élet meghosszabbítását szolgálja,
semmint az emberi szenvedés megszüntetését? Az orvostanhallgatóknak választási
lehetőségük van a tucatnyi, RNS-ről és DNS-ről szóló előadás között, de kevesebb az
egyszerű orvos-beteg kapcsolatról, ami valamikor az ábécét jelentette minden sikeres
háziorvos számara. Mi történik egy olyan társadalomban, amely nagyobb hangsúlyt helyez az
IQ-ra és a tanulmányi eredményre, mint a tapintat, érzékenység, jó felfogás egyszerű
készségeire és a jó ízlésre a szenvedőkkel való bánásmódban? A hivatásosok társadalmában,
ahol csodálják a fiatal orvostanhallgatót kutatásaiért és laboratóriumi munkájáért, miközben
szavak után kutat, amikor a beteg feltesz neki egy egyszerű kérdést? Ha mi össze tudnánk
hangolni az új tudományos és technikai eredmények oktatását az ugyanolyan hangsúllyal
kezelt interperszonális kapcsolatokkal, akkor valóban fejlődnénk, de akkor nem, ha az új
ismeret azon az áron kerül a hallgatóhoz, hogy egyre kevesebb és kevesebb a személyes
kapcsolat. Mivé válik az a társadalom, amelyik számokra és tömegekre helyezi a hangsúlyt,
mintsem az egyénre ahol az orvostudományi egyetemek az évfolyam hallgatói létszámának
megnövelésében reménykednek, és egyre lazábbá válik az oktató-hallgató kapcsolat, amit fel
is váltanak a még személytelenebb magnószalagok, filmek és a televíziós oktatás?
A fókusz eme áthelyeződése egyénről tömegre még drámaibb a humán érintkezések
más területein. Ha az utolsó évtizedek változásait nézzük, akkor mindenhol észrevehetjük ezt.
A régi időkben az ember képes volt arra, hogy közvetlenül szembenézzen ellenségével. Elég
jó esélye volt személyes összeütközéskor a látható ellenséggel szemben. Most a katonának
éppúgy, mint a civilnek, számítania kell olyan tömegpusztító fegyverekre, amelyek még a
legkisebb esélyt sem adják senkinek, gyakran még annak ismeretét sem, hogy a veszély
közeledik. Rombolás és pusztítás csaphat le a derült égből, és ezreket semmisíthet meg, mint
például az atombomba Hirosimában; de jöhet gázok formájában vagy a vegyi hadviselés más
eszközeivel láthatatlanul, bénítón és pusztító módon. Többé már nem az emberről van szó, aki
harcol jogaiért, meggyőződéséért vagy családjának biztonságáért, becsületéért; a nemzet az,
beleértve asszonyait és gyermekeit, amely háborúban áll, s közvetlenül vagy közvetetten ki
van téve pusztulásnak, anélkül hogy esélye lenne a túlélésre. Ekképpen járult hozzá a
tudomány és a technológia a pusztítástól való állandóan növekvő félelemhez, és ily módon a
haláltól való félelemhez is.
Meglepő-e tehát, hogy az embernek még inkább védenie kell önmagát? Ha képessége,
hogy önmagát fizikailag megvédje, egyre kisebb és kisebb lesz, pszichológiai védekező
mechanizmusának többszörösen növekednie kell. Örökké nem maradhat a tagadás
állapotában. Folyamatosan es sikeresen nem tehet úgy, mintha biztonságban lenne. Ha nem
képes elutasítani a halált, akkor megpróbálhat felülkerekedni rajta. Csatlakozhatunk az
országutakon dúló versenyhez, olvashatjuk a többnapos ünnepek halálozási statisztikáját, és
megborzonghatunk, de örvendezhetünk is: „A másik pasassal történt, nem velem. Én
túléltem.”
Emberek csoportjai, az utcai galeriktől a nemzetekig, felhasználhatják
csoportidentitásukat, hogy kifejezzék félelmüket saját pusztulásuktól oly módon, hogy
megtámadnak és elpusztítanak másokat. A háború talán nem egyéb, mint a halállal való
szembenézés igénye, hogy azt legyőzzük és úrrá legyünk rajta, hogy élve másszunk ki belőle
különleges formája saját halandóságunk tagadásának? Egyik, leukémiában haldokló betegünk
mondta teljes hitetlenséggel: „Lehetetlen, hogy most meghaljak. Ez nem lehet Isten akarata,
hisz megengedte, hogy túléljem azokat a lövéseket, amelyeket néhány láb távolságról kaptam
a második világháború alatt.”
Egy másik asszony megrázkódtatását és hitetlenségét fejezte ki, amikor egy
fiatalember „igazságtalan haláláról” beszélt, aki Vietnamból szabadságra hazatérve,
autóbalesetben halt meg, mintha a csatamezőn való túlélés feltételezné az otthoni garantált,
halál elleni biztonságot.
A béke lehetősége tehát esetleg megtalálható, ha a nemzetek vezetőinek a halállal
szembeni attitűdjét tanulmányozzuk, azokéit, akik a végső hozzák a nemzetek közötti háború
és béke ügyében. Ha mindannyian maximális erőfeszítéseket tennénk a saját halálunkról való
elmélkedésben, s foglalkoznánk szorongásainkkal, amelyek a halálunkról alkotott képet
körülveszik, és segítséget nyújtanánk másoknak, hogy megismerkedjenek ezekkel a
gondolatokkal, akkor talán kevesebb rontás és pusztítás venne körül bennünket.
A hírközlő szervek képesek lehetnének arra hogy a maguk módján segítsék az
embereket a halállal való szembenézésben, többek közt úgy, hogy elkerülnék az olyan
személytelen terminusokat, mint például „a zsidókérdés megoldása”, és helyette millió és
millió férfi, nő és gyermek meggyilkolásáról beszélnének; vagy egy vietnami domb
visszafoglalásáról úgy is lehetne írni, mint emberi tragédiáról, és nem mint a Vietkongok
súlyos veszteségéről. Oly sok példa van minden újságban és más hírközlő anyagban, hogy
szükségtelen itt bármit hozzátenni az eddig leírtakhoz.
Összefoglalva tehát, úgy gondolom, hogy a gyors technikai fejlődéssel és az újabb és
újabb tudományos eredményekkel az ember nemcsak arra vált képessé, hogy szakértelmét
növelje, hanem arra is, hogy új tömegpusztító fegyvereket fejlesszen ki, amelyek fokozzák a
félelmet az erőszakos, katasztrofális haláltól. Az embernek pszichológiailag sokféleképpen
kell védenie magát a növekvő halálfélelemmel szemben és azzal szemben, hogy egyre
kevésbé látja előre a véget, és nem tudja megvédeni önmagát a halál ellen. Pszichológiailag
képes tagadni saját halálának lehetségességét egy ideig. Mivel tudat alatt nem tudjuk felfogni
saját halálunkat, és hiszünk önmagunk halhatatlanságában, de el tudjuk képzelni szomszédunk
halálát, a híreket arról, hogy számtalan ember hal meg csatában, háborúban, az országutakon,
mindez támogatja tudat alatti hitünket saját halhatatlanságunkban, és megengedi nekünk a
magánéletben és titkos tudat alatti világunkban hogy örvendezzünk: „a másik pasas, nem én”.
Ha a halál tagadása nem lehetséges többé, akkor megpróbálkozhatunk a halál
kihívásával azért, hogy végül is uralkodjunk felette. Ha tudunk az országúton nagy
sebességgel vezetni, ha vissza tudunk jönni Vietnamból, akkor valóban azt kell éreznünk,
hogy immúnisak vagyunk a halállal szemben. Tízszer több ellenséget öltünk meg, mint
amennyi embert vesztettünk ezt halljuk a hírekben szinte nap mint nap. Saját infantilis
vágyunk kivetítése-e ez a mindenhatóság és a halhatatlanság iránt? Ha egy egész nemzet, egy
egész társadalom szenved ilyen félelmektől és a halál tagadásától, akkor olyan védekező
módokat kell alkalmaznia, amelyek csak pusztító hatásúak lehetnek. Háborúk, zavargások,
szaporodó gyilkosságok és a többi bűntény mutatói lehetnek saját, csökkenőben levő
képességünknek arra, hogy belenyugvással és méltósággal nézzünk szembe a halállal. Talán
vissza kell térünk az individuális emberi lényhez, és a legelején kezdeni, megpróbálni
elképzelni saját halálunkat, és megtanulni szembenézni ezzel a tragikus de elkerülhetetlen
eseménnyel kevesebb racionalitással és félelemmel.
Milyen szerepet játszik a vallás a mai változó időkben? Régebben mintha több ember
hitt volna fenntartás nélkül Istenben; hittek a halai utáni életben, ami arra szolgált, hogy
enyhítse az emberek szenvedését és fájdalmát. A mennyország jutalom volt, és ha sokat
szenvedtünk itt a földön, akkor jutalomban részesültünk a halai után, attól függően, hogy
milyen türelemmel es méltósággal viseltük el a földi megpróbáltatásokat. A szenvedés
gyakoribb volt, példának okáért a szülés sokkal természetesebb, hosszú es fájdalmas esemény
volt, de az anya ébren volt, amikor a gyerek megszületett. A szenvedésnek célja volt és
jövőbeni jutalma. Most elkábítjuk az anyát, megpróbáljuk kerülni a fájdalmat és a szenvedést;
esetleg megindítjuk a tolófájásokat, hogy a születés egy rokon születésnapjára essék, vagy
hogy kerüljük más, fontos események megzavarását. Sok anya csak órákkal a szülés után
ébred, túlságosan a fájdalomcsillapító hatása alatt van még és álmos ahhoz, hogy örvendezzek
gyermeke születésén. Nem sok értelme van a szenvedésnek, hisz gyógyszereket lehet adni
fájdalomcsillapításra, viszketegségre és más kényelmetlenségekre. Az a hiedelem, hogy a
földi szenvedés elnyeri jutalmát a mennyekben, mar réges-rég kihalt. A szenvedés elvesztette
értelmét.
De ez a változás azt eredményezte, hogy kevesebb ember hisz a halál utáni életben,
ami pedig talán egyedül jelenti halandóságunk valóságos tagadását. Nos, ha nem
számíthatunk a hala’ utáni életre, akkor a halált kell mérlegelnünk. Ha többé már nem
várhatunk mennybéli jutalmat szenvedéseinkért, akkor a szenvedés önmagában céltalanná
válik. Ha részt veszünk templomi rendezvényeken azért, hogy cseveghessünk vagy
táncolhassunk, akkor meg vagyunk fosztva a templom eredeti céljától, nevezetesen attól, hogy
reményt adjon, célt a tragédiáknak itt a földön, és értelmet a máskülönben elfogadhatatlan
fájdalmas eseményeknek életünkben.
Bármennyire is paradox, amíg a társadalom komoly szerepet vitt abban, hogy
elutasítsuk a halált, addig a vallás sok hívőjét elvesztette a halál utáni életben, vagyis a
halhatatlanságban, s egyúttal csökkentette a halál elutasításának erejét. A beteg szempontjából
ez rossz csere volt. A halál vallásos tagadása, nevezetesen a hit az értelmes szenvedésben itt a
földön és a jutalom a mennyekben a halál után, reményt és célt adott. A társadalomnak ezzel
szemben a halál elutasítása sem célt, sem reményt nem nyújtott, hanem csupán megnövelte
szorongásainkat, és hozzájárult rombolásunkhoz és agresszivitásunkhoz azért ölünk, hogy
kikerüljük a valóságot, és ne kelljen szembenéznünk saját halálunkkal.
A jövőbe vetett pillantás olyan társadalmat mutat nekünk, amelyben egyre több embert
„tartanak életben”, egyrészt gépekkel, amelyek létfontosságú szerveket helyettesítenek, más
computerekkel, amelyek időről időre ellenőrzik, hogy bizonyos fiziológiai funkciókat nem
kell-e elektronikus eszközökkel helyettesíteni. Növekvő számban hoznak létre olyan
központokat, amelyekben az összes technikai adatot összegyűjtik, és ahol kigyullad egy
lámpa, amikor a beteg az utolsót lélegzi, s ily módon a gépi segítség automatikusan
megszűnik.
Egyre nagyobb népszerűségnek örvendhetnek más központok, ahol a halottakat
gyorsan mélyhűtik, és egy alacsony hőmérsékletű speciális épületbe helyezik, várva azt a
napot, amikor majd a tudomány és a technika eléggé fejlett lesz ahhoz, hogy felolvasszák és
visszatérítsék őket az életbe és a társadalomba, amely addigra már félelmetesen túlnépesedetté
válhat, és speciális bizottságokra lesz esetleg szükség annak eldöntéséhez, hogy hány halottat
lehet felolvasztani, éppen úgy, ahogy most is vannak bizottságok, amelyek arról döntenek,
hogy kié legyen a rendelkezésre álló szerv, és ki haljon meg.
Lehet, hogy ez az egész borzalmasan és hihetetlenül hangzik. A szomorú igazság
azonban az, hogy mindez már most is megtörténik. Ebben az országban nincs olyan törvény,
amely meggátolná a mindenben üzletet látó embereket abban, hogy keressenek a
halálfélelmen, olyan törvény, amely megtagadná a szerencselovagoktól azt a jogot, hogy
reklámozzanak, és magas áron eladjanak egy ígéretet, amely az élet lehetséges folytatását
biztosítja többévnyi hibernálás után. Ezek a szervezetek máris léteznek, és jóllehet nevetünk
azokon az embereken, akik olya” kérdést tesznek fel, hogy vajon egy mélyhűtőt’ személynek
az özvegye jogosult-e özvegyi jogon társadalombiztosítási juttatások elfogadására vagy arra,
hogy újraházasodjék, ne felejtsük el: ezek a kérdések túl komolyak ahhoz, hogy ne vegyünk
tudomást róluk. Ezek valójában a tagadásnak azt a fantasztikus fokát mutatják, amelyet
bizonyos embereknek el kell érniük ahhoz, hogy a halállal mint valósággal ne kelljen
szembenézniük. Úgy tűnik, hogy itt az ideje végre annak, hogy a szaktudományok, valamint
az egyházak képviselői összedugják fejüket, mielőtt még társadalmunk annyira halálra rémül,
hogy kénytelen magát megsemmisíteni.
Nos, miután visszatekintettünk a múltbeli ember azon képességére, hogy nyugodtan
nézzen szembe a halállal, és némi félelmetes pillantást vetettünk a jövőbe is, térjünk vissza a
jelenbe, és kérdezzük meg komolyan önmagunkat, hogy mi mint egyének mit tudunk
mindezzel kapcsolatban tenni. Az világos, hogy nem tudjuk elkerülni azt az irányzatot, amely
az egyre nagyobb számok felé vezet. A tömegember társadalmában élünk, nem az egyénében.
Az orvostudományi egyetemek évfolyamai nagyobbak lesznek, ha tetszik, ha nem. Az
országutakon közlekedő gépkocsik, az életben tartott emberek száma emelkedni fog, ha csak a
kardiológiában és a szívsebészetben bekövetkező fejlődést nézzük. Visszafelé nem mehetünk.
Minden gyermek számára nem tudjuk biztosítani, hogy saját tapasztalatokat szerezzen az
egyszerű falusi életről, annak természethez való közelségéről, gyermeket körülvevő,
természetes születésről es halairól. Az egyházi embereknek nem sikerülhet sok embert
visszatéríteni a halál utáni életbe vetett hithez, amely a haldoklást könnyebbé tenné, mert
hiszen így az emberek kevésbé utasítanak el a halált.
Nem tagadhatjuk a tömegpusztító fegyverek létezését, vissza sem térhetünk a múltba
semmilyen módon vagy értelemben. A tudomány és a technológia képessé tesz majd
bennünket, hogy még több életfontosságú szervet helyettesítsünk és az élet-halál, donor és
recipiens kérdéseivel kapcsolatos felelősség is többszörösére nő. Jogi erkölcsi, etikai és
pszichológiai problémákkal kell megbirkóznia a jelen és a jövő generációjának, amely egyre
többször es többször fog dönteni az élet-halál kérdéseiről, mindaddig, amíg ezeket a
döntéseket is valószínűleg már a számítógépek hozzák majd meg.
Minden ember megpróbálja majd e kérdéseket és témákat elnapolni egész addig, amíg
rá nem kényszerül, hogy szembenézzen velük. Ám csak akkor lesz képes a dolgokon
változtatni, ha elkezdi előre elképzelni saját halálát. Ezt nem lehet tömegméretekben csinálni.
Ezt számítógépekkel sem lehet megoldani. Minden embernek egyedül kell elvégeznie ezt.
Mindannyian szükségét érezzük e téma elkerülésének, de majd mindannyiunknak előbb vagy
utóbb szembe kell néznünk vele Ha mindannyian el tudnánk kezdeni a saját halálunk
lehetőségéről való elmélkedést, sok mindenre hathatnánk, mindenekelőtt „a betegeink,
családtagjaink és végül talán nemzetünk boldogulására is.
Ha egyszerre tudjuk megtanítani hallgatóinkat a tudomány és a technológia értekére és
az „emberek közötti kapcsolatok, a humánus és teljes betegellátás művészetére és
tudományára, akkor az valóban haladás lenne. Ha a tudomány es a technika vívmányaival
nem élnek vissza, nem növelik a rombolást es pusztítást, nem nyújtják meg az eletet, hanem
inkább emberibbe teszik, ha kéz a kézben együtt tud haladni a tudomány es a technika abban,
hogy szabadabba tegye az egyének egymás közötti kapcsolatai, ahelyett hogy korlátozna azt,
akkor valóban beszelhetnénk „nagyszerű” társadalomról.
S végül, talán eljutunk a békéhez saját magunk belső békéjéhez éppúgy, mint a
nemzetek közötti békéhez azzal, hogy szemügyre vesszük és elfogadjuk saját halálunk
lehetségességét.
 Jó példája az együttes orvosi, tudományos teljesítménynek és az emberiességnek Mr.
P. következő esete.
Mr. P ötvenegy éves beteg volt, aki gyorsan előrehaladó izomsorvadással járó, a nyúlt
velőre is kiterjedő laterális szklerózissal került kórházba Képtelen volt lélegezni lélegeztető
gép nélkül, mindenféle váladéknak a felköhögése igen nehezére esett, és tüdőgyulladást
kapott, valamint fertőzést ott, ahol légcsőmetszést végeztek nála
Ez utóbbi miatt képtelen volt beszélni, s így csak feküdt az ágyban, hallgatta a
lélegeztető gép félelmetes hangját, képtelen volt bárkivel tudatni kívánságait, gondolatát és
érzéseit. Talán sosem kerestük volna fel ezt a beteget, ha nem lett volna egy orvos, akinek
megvolt a bátorsága ahhoz, hogy segítséget kérjen. Egyik péntek este meglátogatott, és
egyszerűen némi segítséget kért, nem a beteg számára elsősorban, hanem önmagának.
Miközben ültünk és hallgattuk őt, olyan érzésekről hallottunk beszámolót, amelyekről ritkán
beszélnek. Az orvost a felvételkor kijelölték a beteghez, és nyilvánvalóan mély benyomást tett
rá a beteg szenvedése. Betege viszonylag fiatal volt, és olyan neurológiai rendellenességben
szenvedett, amely mérhetetlen orvosi figyelmet és ápolónői gondozást igényelt, hogy életét
legalább rövid ideig meg lehessen hosszabbítani. A beteg felesége sclerosis multiplexben
szenvedett, és minden végtagja megbénult az utolsó három évben. A beteg abban
reménykedett, hogy kórházba kerülése meghozza számára a megváltó halált, minthogy nem
tudta elképzelni, hogy két béna ember éljen otthon, mindegyik nézze a másikat anélkül, hogy
képes lenne bármit is tenni a másikért.
Ez a kettős tragédia eredményezte az orvos szorongását és túlságosan is energikus
erőfeszítését, hogy ennek az embernek az életét megmentse, bármi áron. Az orvos nagyon is
tudatában volt annak, hogy igyekezete ellentmond a beteg kívánságának. Próbálkozásai
sikeresnek mutatkoztak még a beteg koronáriájának elzárása után is, amely azonban még
inkább bonyolította a helyzetet. Éppolyan sikeresen küzdött ellene, mint a tüdőgyulladás és a
fertőzés ellen. Amikor a beteg az összes komplikációból kezdett felgyógyulni, felmerült a
kérdés, hogyan tovább. Csak a lélegeztető gép segítségével és éjjel-nappali ápolónői
gondozással élhetett, beszélni vagy akár egyik ujját mozgatni is képtelen volt, intellektuálisan
élt és teljes tudatában volt helyzetének, de egyébként cselekvésképtelen volt. A kórházban
nem nézték jó szemmel az orvos próbálkozásait. Kiváltotta a beteg haragját és frusztrációját
is. Mi mást tehetett volna az orvos? Amúgy is túl késő volt ahhoz, hogy a dolgokon
változtasson. Mint orvos a legjobbat kívánta tenni az élet meghosszabbításáért, és most, hogy
ez sikerült neki, semmi mást nem ért el, mint (jogos vagy jogtalan) bírálatot váltott ki és a
beteg dühét.
Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk megoldani az ellentmondást a beteg jelenlétében,
minthogy ő fontos szereplője volt a konfliktusnak. A beteg érdeklődéssel figyelt, amikor
megmondtuk neki jövetelünk célját. Nyilvánvalóan elégedett volt, hogy őt is bevontuk a
beszélgetésbe, s ily módon embernek tekintjük őt, annak ellenére, hogy képtelen
kommunikálni. A probléma bevezetéseként arra kértem, bólintson a fejével vagy adjon
nekünk valamilyen más jelet, ha nem akar bizonyos dolgokról beszélni. Szeme többet
mondott, mint a szavak. Láthatóan minden erejével azon volt, hogy minél többet mondjon, mi
meg lehetőséget kerestünk arra, hogy részt vegyen a beszélgetésben. Az orvos, aki megosztva
terheit felszabadultnak érezve magát, egészen invenciózussá vált, időről időre kivette a
lélegeztető gép csövét néhány percre, és ezzel lehetővé tette a beteg számára, hogy néhány
szót mondhasson miközben kilélegzett. Az érzelmek áradata fejeződött ki ezekben az
interjúkban. Hangsúlyozta, hogy nem fél meghalni, de fél élni. Megértette az orvost is, de azt
követelte tőle, hogy „most segítsen nekem élni, hisz oly nagy energiával próbált mindent
megtenni értem, hogy az életemet megmentse”. A beteg mosolygott és az orvos is mosolygott.
A levegőben levő feszültség nagymértékben csökkent, amikor ők ketten képesek
voltak egymással beszélni. Újrafogalmaztam az orvos konfliktusát, a beteg pedig szimpatizált
ezzel. Megkérdeztem az orvostól, hogyan tudunk most a leginkább segítségére lenni.
Elmondta mélyülő félelmét, amikor képtelen volt kapcsolatot teremteni betegével szóban,
írásban vagy más módon. Hálás volt ezért a néhány percnyi együttes próbálkozásért és
kommunikációért, amely a következő heteket sokkal fájdalommentesebbé tette. Egy későbbi
alkalommal örömmel vettem észre, hogy a beteg még a hazamenetel lehetőségét is mérlegelte,
és tervezte, hogy átköltözik a nyugati partra, „ha tudok ott respirátort és ápolónői gondozást
szerezni”.
Ez a példa legjobban talán azt a helyzetet mutatja, amelyben sok fiatal orvos találja
magát. Megtanulják, hogyan kell az életet meghosszabbítani, de kevés képzést kapnak, kevés
tisztázó megbeszélést folytatnak az „élet” fogalmáról. Ez a beteg helyesen tekintette önmagát
tetőtől talpig halottnak”, a tragédia az volt, hogy intellektuálisan teljesen tudatában volt
helyzetének, de egyetlen ujját sem tudta megmozdítani. Amikor a lélegeztető gép csöve
nyomta és fájdalmat okozott neki, képtelen volt ezt megmondani a nővérnek, aki éjjel-nappal
mellette volt, de nem tanult meg a beteggel kommunikálni. Mi gyakran magától értetődőnek
vesszük, hogy „már senki nem tud tenni semmit”, és érdeklődésünket a felszerelésre, a
gépekre irányítjuk, nem pedig a beteg arckifejezésére, ami sokkal fontosabb dolgot közölhet,
mint a legtökéletesebb gép. Amikor a betegnek valamije viszketett, nem tudott megmozdulni,
nem tudta megdörzsölni vagy megfújni, és egészen belemerült saját tehetetlenségének
gondolatába, ami végül is már pánikszerű méreteket öltött, s az „őrültség határához” vezette.
Eme ötperces találkozások rendszeresítése nyugodttá tette a beteget és képesebbé arra, hogy
áldatlan helyzetét elviselje.
Megszüntette az orvos konfliktusait, és bűntudat és szánalom nélküli orvos-beteg
viszonyt biztosított. Mihelyt látta, hogy milyen könnyedséget és kényelmet tud nyújtani az
ilyen közvetlen es őszinte dialógus, saját maga is folytatta ezeket, minket csupán
katalizátorként használt, hogy a kommunikáció folytatódjék.
Nagyon úgy érzem, hogy ennek így is kell lennie. Nem tartom előnyösnek, hogy
mindéi, egyes alkalommal, amikor az orvos-beteg kapcsolat veszélybe kerül, vagy amikor az
orvos képtelen vagy nem hajlandó a betegével fontos dolgokat megbeszélni, pszichiátert
hívjanak. Bátorságnak és e fiatal orvos nagyfokú érettsége jelének tartom, hogy elismeri és
felismeri korlátait, konfliktusait, és segítséget keres, semhogy kerülné a kérdést és magát a
beteget. Nem arra kell törekedni, hogy specialisták legyenek a haldoklók mellett, hanem hogy
a kórházi személyzetet arra képezzük ki, hogy nyugodtan szembenézzen az ilyen
nehézségekkel, és keresse a megoldásokat. Bizonyos vagyok abban, hogy ennek a fiatal
orvosnak kevesebb izgalma és konfliktusa lesz, amikor legközelebb ilyen tragédiákkal néz
szembe. Megpróbál orvos lenni és igyekszik meghosszabbítani az életet, de gondolni fog a
beteg szükségleteire, és őszintén el fog beszélgetni róluk a beteggel. Mr. P., aki még mindig
ember volt, azért nem tudta elviselni az életet, mert képtelen volt hasznát venni azoknak a
képességeinek, amelyeknek még birtokában volt Együttes erőfeszítéssel hasznosítani lehet
őket, ha nem távolít el bennünket a félelem az ilyen magatehetetlen, szenvedő egyén láttán.
Amit végül is mondok, az talán az, hogy segíteni tudunk az ilyeneknek meghalni, és oly
módon segítünk nekik, hogy megpróbálunk segíteni nekik élni, „helyett hogy embertelen
vegetálásra kárhoztatnánk őket.
 A halálról és a haldoklásról szóló interdiszciplináris szeminárium kezdete

1965 őszén a Chicagói Teológiai Szeminárium négy teológus hallgatója felkeresett

engem, hogy segítsek nekik egy általuk választott kutatási témában. Évfolyamuk dolgozatot
írt „Az emberi élet krízisei” címmel, és e négy hallgató a halált tartotta a legnagyobb
krízisnek, mellyel az embernek szembesülnie kell. Majd természetesen felmerült a kérdés:
hogyan végezhető kutatás a haldoklásról, amikor szinte lehetetlen adatokat szerezni róla,
amikor az ember nem tudja igazolni adatait, és nem tud kísérleti körülményeket kialakítani?
Többszöri találkozás után elhatároztuk, hogy a lehető legjobb módszer a halál és haldoklás
tanulmányozására, ha megkérjük a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket arra, hogy
legyenek tanítómestereink. Megfigyelnénk a kritikus állapotban levő betegeket,
tanulmányoznánk reagálásaikat és szükségleteiket, értékelnénk az őket körülvevő emberek
reakcióit, és megpróbálnánk olyan közel kerülni a haldoklókhoz, amilyen közel csak
engednek.
Elhatároztuk, hogy meginterjúvolunk egy haldokló beteget a következő héten.
Megegyezünk az időben és a helyben, és az egész vállalkozás meglehetősen egyszerűnek és
bonyodalom mentesnek tűnt. Mivel a hallgatóknak nem volt klinikai tapasztalatuk és még
nem találkoztak kórházban végstádiumban levő betegekkel, bizonyos zaklatott reagálásra
számítottunk. Megegyeztünk, hogy az interjút én csinálom, ők majd eközben az ágy körül
állnak, figyelnek és megfigyelnek. Aztán visszamegyünk az irodámba, és megbeszéljük saját
reakcióinkat és a betegek viselkedését. Hittünk abban, hogy sok ilyen interjúkészítéssel
megismerhetjük a haldokló érzéseit és szükségleteit, amelyeket aztán megpróbálunk
kielégíteni, ha lehetséges.
Más, előre elképzelt ötletünk nem volt, de nem is olvastunk tanulmányokat és cikkeket
e témáról, melyek valamelyest felkészítettek volna bennünket, és segítségükkel
megfigyeléseinket feljegyezhettük volna mind a betegekről, mind pedig saját magunkról.
Szándékosan nem tanulmányoztuk a betegek kórlapját, mivel ez is zavarta vagy módosította
volna megfigyeléseinket. Nem akartunk semmilyen előzetes véleményt formálni arról, hogy a
betegek hogyan reagálnak majd. Megfelelően felkészültünk azonban arra, hogy minden
rendelkezésre álló adatot tanulmányozunk, miután saját benyomásainkat feljegyeztük. Úgy
gondoltuk, hogy ez majd érzékennyé tesz bennünket a kritikus állapotban levő betegek
szükségletei iránt, növelni fogja felfogóképességünket, és mint reméltük érzéketlenné teszi a
meglehetősen szorongó hallgatókat a végstádiumban levő különböző korú és hátterű
betegekkel való egyre gyakoribb találkozások. Mindannyian meg voltunk elégedve
terveinkkel és csak néhány nappal később kezdődtek el a nehézségeink.
Elkezdtem a különböző specialistáktól es osztályok orvosaitól engedélyt kérni
haldokló betegeik meginterjúvolására. Eltérő módon reagáltak kérésemre, hol hitetlen,
megdöbbent tekintettel, hol a beszélgetés témájának igencsak önkényes megszakításával; a
végső eredmény az volt, hogy egyetlen lehetőséget sem kaptam még arra sem, hogy ilyen
betegek közelébe jussak. Néhány orvos „megvédte” betegeit azzal, hogy kijelentette,
miszerint ők túl betegek, túl fáradtak vagy túl gyengék az ilyen beszélgetésekhez, vagy nem
beszélgetős típusok; a többiek nyersen visszautasították részvételüket az ilyen jellegű
kutatásban. Hozzá kell tennem védelmükre, hogy bizonyos mértékben indokolt volt döntésük,
minthogy éppen akkor kezdtem el dolgozni abban a kórházban, és senkinek sem volt alkalma
engem vagy stílusomat és munkám természetét megismerni. Más biztosítékuk arra, hogy a
betegeket nem traumatizáljuk, nem volt, csak amit tőlem kaptak, és megígértem, hogy
akiknek nem mondták meg betegségük súlyosságát, azokkal mi sem közöljük. Ezeknek az
orvosoknak nem volt tudomásuk más kórházakban szerzett hasonló jellegű tapasztalataimról.
Mindezt azért mondom el, hogy amennyire annyira őszintén, igazságosan elevenítsem fel
reakciójukat kérésemre. Ezek az orvosok egyrészt nagyon is defenzívek voltak, amikor a halál
és a haldoklás került szóba, másrészt betegeiket védték a súlyos megrázkódtatástól, attól a
még ismeretlen kollégától, aki csak most csatlakozott táborukhoz. Hirtelen úgy nézett ki, hogy
egyetlen haldokló beteg sincs ebben a nagy kórházban. Telefonjaim és személyes
látogatásaim az osztályokon hasztalannak bizonyultak. Néhány orvos udvariasan kijelentette,
hogy még majd gondolkodni fog a dolgon, mások azt mondták, hogy nem kívánjak betegeiket
kitenni ilyen kérdéseknek, mivel ezek túlságosan kifáraszthatják őket. Az egyik ápolónő
mérgesen és hitetlenkedve megkérdezte, hogy vajon élvezem-e azt, ha egy húszéves
fiatalembernek megmondom, hogy neki már csak néhány hete van hátra! Mielőtt válaszolni
tudtam volna vagy elmondhattam volna többet terveinkről, egyszerűen otthagyott.
Végül is lett egy betegünk, aki tárt karokkal fogadott. Hellyel kínált, és nyilvánvaló
volt, hogy mindenáron beszélni akar. Azt mondtam neki, hogy most nem kívánom
meghallgatni, de másnap visszatérek hallgatóimmal. Nem voltam elég érzékeny ahhoz, hogy
értékelni tudtam volna közléseit. Olyan nehéz volt egy beteget szerezni, és meg kellett
osztanom hallgatóimmal. Akkor alig figyeltem fel arra, hogy amikor egy ilyen beteg azt
mondja: „Kérem, üljön le most holnap talán már túl késő. Amikor másnap újra
meglátogattam, most már a hallgatókkal, a beteg a vánkosán feküdt, már túl gyenge volt
ahhoz hogy beszéljen. Tétova erőfeszítést tett, hogy karját felemelje, és suttogva mondta:
„Köszönöm a próbálkozást” s utána nem egészen egy óra múlva meghalt, és megtartotta
önmagának azt, amit velünk meg akart osztani, és amit mi annyira elszántan meg akartunk
tudni. Ez volt az első és legfájdalmasabb leckénk, de a szeminárium kezdete is, amely
kísérletként indult, és sokak számára igencsak tanulságosan végződött.
A hallgatók ezután az irodámban találkoztak velem. Szükségét éreztük annak, hogy
élményeinkről beszélgessünk, és kicseréljük tapasztalatainkat. Ez még napjainkban is
folytatódik. Technikailag nagyon kevés változott ebben a tekintetben. Még mindig
meglátogatunk egy haldokló beteget hetente egyszer. Engedélyt kérünk tőle ahhoz, hogy a
dialógust magnószalagra rögzítsük, és teljesen rábízzuk, hogy milyen hosszan óhajt
beszélgetni. A beteg szobájából átköltöztünk egy kis „interjúszobába”, ahonnan minket lehet
látni és hallani, de mi nem látjuk a hallgatóságot. A négy teológushallgatóból álló csoport
ötventagú évfolyammá nőtt, amely szükségessé tette, hogy egy védett, üvegfalú helyiséget
rendezzünk be az interjúk számára. . Amikor olyan betegről hallunk, aki rendelkezésre áll a
szeminárium számára, akkor vagy gyedül, vagy az egyik hallgatóval és azzal az orvossal, aki
a beteg nevét megadta, vagy a kórház lelkészével, esetleg mindkettővel együtt keressük fel.
Rövid bemutatkozás után elmondjuk látogatásunk célját és az interjú időpontját, világosan és
konkrétan. Mindegyik beteggel közlöm, hogy a kórházi személyzet olyan interdiszciplináris
csoportjával van dolga, amelyik nagyon szeretne tőle tanulni. Hangsúlyozzuk, hogy szükség
van arra, hogy többet tudjunk meg a súlyos, illetve a haldokló betegekről. Ezután szünetet
tartunk, és varjuk a beteg verbális vagy nem verbális reakcióját. Ezt csak akkor tesszük, ha a
beteg már korábban beszélgetésre hívott meg bennünket. Egy tipikus dialógus a
következőképpen zajlik:

ORVOS: Helló, Mr. X., dr. R. vagyok, és ez itt N. lelkész. Hajlandóságot érez-e arra,
hogy egy kicsit beszélgessen?
BETEG: Kérem, természetesen, üljenek le!
ORVOS: Különleges kéréssel vagyunk itt N. lelkész és én egy olyan kórházi
csoporttal dolgozunk, amelyik azon próbálkozik, hogy minél többet tanuljon a súlyos
állapotban levő és haldokló betegektől. Vajon Ön hajlandó lenne-e néhány kérdésünkre
válaszolni?
BETEG: Miért nem teszi fel a kérdéseket? Majd meglátom, hogy tudok-e rájuk
válaszolni.
ORVOS: Mennyire beteg Ön?
 BETEG: Tele vagyok áttétellel... (Egy másik beteg esetleg azt mondja, „Önök valóban
akarnak egy öreg és haldokló asszonnyal beszélni? Önök fiatalok és egészségesek!”)

Mások nem ennyire befogadóképesek az első találkozáskor. Elkezdenek fájdalmaikról,

kényelmetlenségeikről, dühükről panaszkodni, míg elérkeznek ahhoz, hogy agóniájukat
megosszák velünk. S aztán arra emlékeztetjük őket, hogy pontosan ez az, amit akarunk, tehát
hogy mások is hallják ezeket, és megkérjük őket, hogy egy későbbi időpontban ismételjék
meg mindezt.
Amikor a beteg egyetért, az orvos megadja az engedélyt, megtörténik az időpont
egyeztetése, akkor a beteget személyesen elhozzuk az interjúszobába. Közülük kevesen
tudnak járni, többségük tolókocsiban van, néhányat hordágyon kell behozni. Amikor
infúziókra és transzfúziókra van szükség, akkor azokat is hozzák. Hozzátartozókat ez idáig
nem vontunk be, bár néha őket is meginterjúvoljuk a beteggel történt dialógus után.
Interjúink figyelembe veszik, hogy a jelenlevők közül senkinek sincs sok, vagy
egyáltalán semmi ismerete sincs a beteg múltjáról. Rendszerint újra megismételjük az interjú
célját útban az interjúszobába, s közben hangsúlyozzuk, hogy a betegnek jogában áll az
interjút bármely pillanatban, bármely okból adódóan megállítani, befejezettnek nyilvánítani.
Megmondjuk a betegnek, hogy a falon tükör van, ami lehetővé teszi a hallgatóságnak azt,
hogy lásson és halljon bennünket, és a betegnek némi intimitást biztosít, mely gyakran jó arra,
hogy megszüntesse az utolsó perc szorongásait és félelmeit.
Mihelyt az interjúszobában vagyunk, a beszélgetés könnyedén és gyorsan zajlik.
Általános információkkal kezdődik és egészen személyes dolgokkal folytatódik, amint ezt a
magnószalagokra felvett interjúk is igazolják. Ezek közül néhányat e könyv is tartalmaz.
Minden egyes találkozás után a beteget visszaviszik szobájába, s ezután folytatódik a
szeminárium. Egyetlen beteget sem várakoztatunk a folyosón. Amikor az interjúkészítő
visszatér a szeminárium helyiségébe, akkor csatlakozik a hallgatósághoz, és együtt
megbeszéljük az eseményt. Saját spontán reakcióinkat hagyjuk a felszínre jönni, nem törődve
azzal, hogy mennyire parttalanok vagy irracionálisak. Megbeszéljük eltérő reagálásainkat,
mind az emocionálisakat, mind pedig az intellektuálisakat. Megbeszéljük a beteg reagálásait
az interjúkészítőkre és a különböző kérdésekre, megközelítési módokra, és végül
megpróbálkozunk kommunikációjának pszichodinamikai megértésével. Tanulmányozzuk a
beteg erős oldalát és gyenge pontjait éppúgy, mint sajátunkét az adott beteggel kapcsolatban,
és olyan javaslatok felvetésével fejezzük be a szemináriumot, amelyektől reméljük, hogy a
beteg utolsó napjait vagy heteit elviselhetőbbé teszik.
Egyetlen betegünk sem halt meg az interjú alatt. A túlélés tizenkét órától több hónapig
terjedt. Sok, közelmúltban meghallgatott betegünk még mindig él, több súlyos betegünk
állapota javult, és volt, aki még egyszer hazament. Többen, akiknek állapota súlyosbodott egy
időben, most már egészen jól vannak. Ezt azért hangsúlyozom, mert a haldoklásról beszélünk,
de olyan betegekkel kapcsolatban, akik valójában nem haldoklanak a szó klasszikus
értelmében. Mi sokukkal, ha nem a legtöbbjükkel, azért beszélgetünk erről az eseményről,
mert ez olyasvalami, amivel ők szembenéztek a rendszerint végzetes betegség fellépése
kapcsán. Közbelépésünk a diagnózis felállítása és közvetlenül a halál bekövetkezése közt
bármelyik időpontban lehetséges.
A megbeszélés sok célt szolgál, amint erre tapasztalatból rájöttünk. A legnagyobb
segítséget a tekintetben adja, hogy a hallgatókban kialakul a halál mérlegelésének
szükségessége, mint valódi lehetőségé, nemcsak a mások haláláé, hanem sajátjuké is.
Bebizonyosodott, hogy ez a lassan és igen fájdalmasan kialakuló érzékenységcsökkenésnek is
érdemleges eszköze. Sok hallgató, aki először jelent meg, még az interjú befejezése előtt
elment. Néhányan végül is képesek voltak végig jelen lenni, de képtelenek voltak
véleményüket kifejteni a megbeszélésen. Néhányan mérgüket és dühüket a többi résztvevőre
vagy az interjú készítőire szórták, néha pedig a betegekre. Ez utóbbi ritkán fordult elő, főleg
akkor, amikor a beteg nyilvánvalóan a halál küszöbén volt, amelyet nyugodtan és egykedvűen
vett tudomásul, miközben a hallgatót nagyon kihozta a sodrából a dolog. A megbecslésen
aztán nyilvánvalóvá vált, a hallgató úgy gondolta, hogy a beteg képzelgett, sőt megjátszotta
magát, mivel számára felfoghatatlan volt, hogy bárki képes lehet ilyen krízissel ekkora
méltósággal szembenézni.
Más résztvevők elkezdtek azonosulni a betegekkel, különösen, ha velük azonos korúak
voltak, és foglalkozniuk kellett ezekkel a konfliktusokkal a beszélgetés során, sőt még sokáig
a beszélgetést követően is. Amint a csoport tagjai kezdték egymást megismerni és felismerni
azt, hogy semmi sem számít tabunak, a megbeszélés a résztvevők számára csoportterápia-
félévé vált, számos őszinte nézetütközéssel, kölcsönös támogatással és időnként fájdalmas
felfedezésekkel, a mélységek feltárásával. A betegek kevéssé ismerték fel a beszélgetések
számos hatását és hosszan tartó következményeit a nagyon is különböző hallgatókra.
Két évvel létrehozása után a szeminárium hivatalos kurzussá vált az orvostudományi
egyetemeken és a teológiai szemináriumokon. Sok továbbképzést kapó orvos is részt vett
rajta, aztán ápolónők és szakképzetlen nővérek, kisegítők, szociális gondozók, papok és
rabbik, lélegeztető szakemberek és terápiás foglalkoztatók, de csak ritkán vettek részt saját
kórházuk tanári karának tagjai. Az orvostanhallgatók és a teológia szeminárium növendékei,
akik felvették ezt a kurzust, mivel hivatalosan elismert tárgy volt. Szintén részt vesznek
elméleti foglalkozáson is, amely filozófiai, morális, etikai és vallási kérdéseket tárgyal, és
amelyet felváltva tart e könyv szerzője és a kórház lelkésze.
Minden interjút szalagra veszünk, és ez a hallatók és az oktatók rendelkezésére áll.
Minden negyedév végén minden egyes hallgató ír egy dolgozatot az általa választott témából.
Ezeket dolgozatokat később publikálni fogják. Témába halál és a haldoklás területét ölelik fel,
és a személyes jellegű közlésektől a filozofikus, vallásos vagy szociológiai megközelítésekig
terjednek.
Abból a célból, hogy a titoktartás biztosítva legyen, névsor készül a résztvevőkről, a
neveket és a felismerést biztosító adatokat pedig az összes magnószalagos felvételen
megváltoztatjuk.
Egy informális, négy hallgatóból álló összejövetelből olyan szeminárium nőtt ki két év
alatt, amelyre oly sokan járnak, hogy a résztvevők száma eléri az ötvenet is, beleértve az
összes, a haldoklók gondozásában érintett hivatásos szakembert is. Eredetileg még átlag heti
tíz órába telt engedélyt szerezni az orvostól ahhoz, hogy a beteget interjúra kérhessük fel;
most már ritkán kényszerülünk arra, hogy beteg után kutassunk. Az orvosoktól, a nővérektől,
a szociális gondozóktól kapunk neveket, és ami a legbiztatóbb talán, betegektől is, akik részt
vettek már a szemináriumokon, és megosztották tapasztalatukat más gyógyíthatatlan
betegekkel, akik aztán kérik, hogy részt vehessenek, néha hogy szolgálatot tegyenek nekünk,
más alkalmakkor azért, hogy őket is meghallgassuk.
 A haldoklók mint tanítók

Megmondani vagy nem megmondani, ez itt kérdés.

Orvosokkal, kórházi lelkészekkel és nővérekkel beszélgetve gyakran mély benyomást
keli mennyire foglalkoztatja őket, hogy a beteg elviseli-e az „igazságot”. „Milyen igazságot?”
– rendszerint ezt kérdezzük mi. Megtörtént a rosszindulatú betegség diagnózisa, a beteggel
való konfrontáció azonban mindig nehéz. Az orvosok egy része a hozzátartozók őszinte
tájékoztatása mellett van, de a betegtől távol tartja a tényeket azért, hogy megakadályozza az
érzelmi kitöréseket. Mások érzékenyek a beteg szükségleteire, és egészen sikeresen képesek
tudatosítani a betegben állapota súlyosságát, anélkül, hogy minden reménytől megfosztanák.
Én személyesen úgy érzem, hogy ennek a kérdésnek soha nem szabad igazi
konfliktusként felmerülnie! A kérdésnek nem annak kellene lennie, hogy megmondjam-e,
hanem inkább hogy miként oszthatom meg ezt a betegemmel. Megpróbálom megmagyarázni
ezt az attitűdöt a következő oldalakon. Ennek érdekében durva kategóriákat kell felállítanom
ama sok tapasztalat számára, amelyeket a betegek szereznek, amikor hirtelen szembekerülnek
saját végességük tudatával. Amint az előzőekben érintettük, az ember nem hajlandó saját földi
életének a végét őszintén számba venni, és csak alkalomadtán és félig-meddig vet komolyan
pillantást saját halálának lehetőségére. Ilyen alkalom nyilvánvalóan az életet fenyegető
betegség tudata. Az a puszta tény hogy a betegnek megmondják: rákja van, a lehetséges halált
tudata felszínére hozza.
Gyakran mondják, hogy az emberek egyenlőségjelet tesznek a rosszindulatú betegség
és a gyógyíthatatlan betegség közé, és e kettőt szinonimaként kezelik. Ez alapvetően igaz.
Áldás vagy átok lehet viszont attól függően, hogy a betegekkel és hozzátartozóikkal miként
foglalkoznak ebben a kritikus időszakban. A rák a legtöbb ember számára még mindig
gyógyíthatatlanságot jelent, és a kettőt szinonimaként értékelik. Még akkor is, ha jelentős
átmeneti javulás történik közben. Hiszem, hogy szokásunkká kellene válnia a halálra és a
haldoklásra való időnkénti reflektálásnak, és remélem, mielőbb szokásunkká is válik. Ha ezt
nem tesszük meg, akkor a rák diagnózisa családunkban brutálisan emlékeztet majd bennünket
saját végességünkre. így tehát áldás lehet betegség idején saját halálunkra és a haldoklásunkra
gondolni, attól függetlenül, hogy találkozunk-e a halállal, vagy életünk hosszabbítást kap-e.
Ha az orvos őszintén tud beszélni betegével a rosszindulatú betegség diagnózisáról,
anélkül hogy azt szükségképpen azonosítaná a közeli halállal, akkor betegének igen nagy
szolgálatot tesz. Ugyanakkor nyitva kell hagynia az ajtót a remény számára, hiszen új
gyógyszerek, kezelési módok, új technikai lehetőségek és kutatási eredmények születhetnek.
A fő dolog, hogy azt közölje a beteggel: nem veszett el mindenen; ne adja fel a küzdelmet egy
bizonyos diagnózis miatt; ez olyan csata, amit együtt fognak megvívni – a beteg, a család és
az orvos –, függetlenül attól, mi lesz a végeredmény. Az ilyen beteg nem fog félni az
izolációtól, a becsapástól, a visszautasítástól, a kirekesztéstől, hanem továbbra is bízni fog
orvosában, és tudni fogja, ha van valami lehetőség, akkor azzal élnek is majd. Ez a
megközelítési mód hasonló biztonságot nyújt a családnak is, amely gyakran borzalmasan
tehetetlennek érzi magát ilyen pillanatokban. Nagymértékben függenek az orvos verbális vagy
nem verbális biztatásától. Felbátorítja őket az a tudat, hogy minden lehetséges dolgot
megtesznek az orvosok, és ha az életet nem is hosszabbítják meg, de legalább csökkentik a
szenvedést.
Ha a beteg bejön érzékelhető csomóval a mellén, az együttérző orvos felkészíti őt a
rosszindulatú folyamat lehetőségére, és azt mondja neki, hogy például a biopszia megmutatja
majd a daganat igazi természetét. S azt is közli vele, hogy kiterjedtebb műtétre lesz szükség,
ha a daganat rosszindulatú. Az ilyen betegnek több ideje lesi arra, hogy felkészüljön a
nagyobb műtét elfogadására, ha arra szükség lesz. Amikor a beteg felébred a műtét után, az
orvos azt mondhatja „Sajnálom, a kiterjedtebb műtétet kellett elvegeznünk.” Ha a beteg úgy
reagál, hogy: „Hála Istennek, jóindulatú volt”, akkor egyszerűen az mondhatja: „Bár igaz
volna”, és aztán csöndben egy darabig mellette ül, és nem futamodik meg. Az ilyen beteg úgy
tesz néhány napig, mint aki nem tudja az igazat. Az orvos részéről kegyetlenség lenne arra
kényszeríteni a beteget, hogy fogadja el a tényt, amikor a beteg világosan azt érezteti, hogy
még nem kész ezt tudomásul venni. Az a tény, amit egyszer betegének elmondott, elegendő
lesz az orvosba vetett bizalom fenntartásához. Az ilyen beteg később keresni fogja, amikor
képes lesz arra, hogy szembenézzen betegsége lehetséges végzetes következményével.
Egy másik beteg reagálása a következő lehet: „Ó doktor úr, milyen borzalmas, meddig
kell még élnem?” Az orvos elmondhatja neki, hogy az utóbbi években milyen eredmények
születtek az ilyen betegségben szenvedők élettartamának meghosszabbítása terén, és beszélhet
a további műtéti beavatkozás lehetőségéről, ami jó eredményeket hozhat; azt is
megmondhatja őszintén a betegnek, hogy senki sem tudja, meddig élhet. Úgy velem, a
legrosszabb irányítása bármilyen betegnek, attól függetlenül, hogy az illető lelkileg mennyire
erős, ha konkrétan, számokban megadják a még hátralevő hónapokat vagy éveket. Mivel az
ilyen információ mindenképpen helytelen és mindkét irányban a kivételek jelentik a szabályt,
semmi okát nem látom annak, hogy egyáltalán miért is mérlegelünk ilyen információt.
Szükség lehet bizonyos ritka esetekben arra, hogy a családfőt tájékoztassuk életének marható
rövidségéről azért, hogy ügyeit rendezgesse. Úgy gondolom, hogy még ilyen esetekben egy
tapintatos, megértő orvos képes arra, hogy tudassa betegével, jobban járhat, ha ügye” rendbe
teszi, amíg van szabadideje és ereje e megtenni. Legvalószínűbb, hogy az ilyen beteg implicit
üzenetet kap, s képes fenntartani a reményt, melyre minden egyes betegnek szüksége van,
beleértve azokat is, akik azt mondják, hogy ők készen állnak a halálra. Interjúink azt mutatják,
hogy minden beteg nyitva hagyott egy ajtót az életben maradás lehetőségére, és egyetlenegy
sem tartott ki minden időben amellett, hogy egyáltalán nem óhajtja folytatni életét.
Amikor megkérdeztük betegeinket, hogyan tájékoztatták őket, megtudtuk, hogy az
összes beteg tudott terminális állapotáról, attól függetlenül, hogy nyíltan megmondták-e nekik
vagy sem; nagyon sok függött attól, hogy az adott orvos a hírt elfogadható módon közölte-e
vagy sem.
Mi hát akkor az elfogadható mód? Hogyan tudja az orvos eldönteni, hogy melyik
beteg akarja hallani röviden, melyik akar hosszú, tudományos magyarázatot, és melyik akarja
a témát teljesen elkerülni? Hogyan tudjuk, amikor nincs meg az az előnyünk, hogy elég jól
ismernénk a beteget, mielőtt ilyen döntést hozunk?

A válasz két dologtól függ. A legfontosabb saját attitűdünk és képességünk a

gyógyíthatatlan betegséggel és a halállal való szembenézésre. Ha ez saját életünkben nagy
probléma, és a halált úgy tekintjük, mint ami félelmetes, borzalmas, tabu, akkor sosem
leszünk képesek arra, hogy nyugodtan szembenézzünk vele, és segíteni tudjunk a betegnek.
És a „halál” szót tudatosan használom még akkor is, ha csak arra a kérdésre kell válaszolnunk,
hogy rosszindulatú vagy nem rosszindulatú-e a betegség. Az előbbit mindig társítják a közeli
halállal, a romboló természetű halállal, és az előbbi az, ami mindenféle emóciót kivált. Ha
nem tudunk a halállal nyugodtan szembenézni, akkor hogyan tudjunk segítségére lenni
betegeinknek? Így aztán abban reménykedünk, hogy betegeink nem teszik fel ezt a borzalmas
kérdést. Vizitelünk az osztályokon, és sok triviális dologról vagy a kinti ragyogó időjárásról
beszélünk, és az érzékeny beteg részt vesz a játékban, és beszélni fog a következő tavaszról,
még akkor is, ha egész biztosan tudatában van annak, hogy számára már nem lesz jövő tavasz.
Ezek az orvosok aztán, amikor kérdezzük őket, azt mondják, hogy betegeik nem akarják tudni
az igazat, ők ezt sosem kérik, és azt hiszik, hogy minden rendben van. Az orvosok valójában
nagyon megkönnyebbülnek, hogy nem kell szembesülniük ilyen kéréssel, és gyakran nem is
tudják egyáltalán, hogy ők provokálták ki ezt a fajta reagálást betegeikben.
 Az orvosok még mindig kényelmetlenül érzik magukat az ilyen beszélgetések miatt,
de a nem annyira defenzívek esetleg lelkészt vagy papot hívatnak, és őt kérik meg, hogy
beszélgessen el a beteggel. Talán még meg is könnyebbülnek, miután a nehéz felelősséget
valaki másnak átadták, ami talán jobb, mint elkerülni teljesen az egészet.
Az is előfordulhat azonban, hogy annyira lelkükre veszik a dolgot, hogy kimondottan
utasítást adnak a személyzetnek és a lelkésznek, hogy ne világosítsák fel a beteget. Az ilyen
utasítás nyíltságának foka többet árul el az orvosok szorongásáról, mint amennyit hajlandók
elismerni.
Vannak aztán mások, akiknek kevesebb nehézségük van mindezzel, mert sokkal
kevesebb olyan beteget találnak, akik nem hajlandók komoly betegségükről beszélni.
Meggyőződésem miután sok beteggel beszéltem erről a kérdésről, hogy azok az orvosok,
akiknek önmaguknak is szükségük van a halál elutasítására, megtalálják ugyanezt
betegeikben, és azok, akik el tudnak beszélgetni a gyógyíthatatlan, a terminális betegségről,
azt tapasztalják, hogy betegeik inkább képesek a halállal való szembenézésre és annak
tudomásulvételére. Az elutasítás szükséglete a beteg részéről egyenes arányban van azzal,
hogy maga az orvos mennyire igényli a halál elutasítását. De ez csak a probléma felét jelenti.
Azt tapasztaltuk, hogy különböző betegek különbözőképpen reagálnak egy ilyen hírre,
személyiségüktől és attól a stílustól és viselkedési formától függően, amelyet megszoktak
életűk folyamán. Azok az emberek, akik a halál elutasítását, a tagadást mint fő védekezési
módszert alkalmazzák, ezt sokkal alaposabban teszik mint mások. Azok a betegek, akik a
múltban már szembe kerültek bizonytalan, stresszel teli szituációkkal, hasonló módon
cselekednek a jelenlegi helyzetben. Éppen ezért tehát igen nagy segítséget ad az új beteggel
való megismerkedés abból a célból, hogy megismerjük erős oldalait és gyenge pontjait. Íme
egy példa:

Mrs. A., harmincéves fehér asszony megkért cinket, hogy kórházi gyógykezelése
során látóik meg. Alacsony, kövér, álvidám asszony benyomását keltette, aki mosolyogva
mondta el nekünk, hogy „jóindulatú lymphomája” van, amelyre többféle kezelést kapott,
többek közt kobaltot és nitrogénmustárt, amelyekről a legtöbb ember a kórházban úgy tudta,
hogy rosszindulatú betegségekre alkalmazzák. Nagyon jól ismerte betegségét, és készségesen
elismerte, hogy olvasta az irodalmat róla. Hirtelen sírógörcs vett rajta erőt, és elmondott egy
meglehetősen patetikus történetet arról, hogy házi orvosa, miután megkapta a szövettan
eredményét, otthon hogyan közölte vele „jóindulatú lymphomáját”. „Jóindulatú lymphoma?”
– ismételtem, kifejezvén némi kételyt hangommal, és csendesen ültem utána, várva a választ.
„Kérem, doktornő, mondja meg nekem, rosszindulatú vagy jóindulatú?” kérdezte, de anélkül,
hogy válaszomra várt volna, s elkezdett egy történetet sikertelen próbálkozásáról, hogy terhes
legyen, kilenc éven keresztül reménykedett egy kisbabában, minden lehetséges tesztet
elvégeztetett, végül ügynökségekhez fordult annak reményében, örökbe fogadhat egy
gyermeket. Számos ok miatt elutasították kérését, először is azért, mert csak két és fél éve volt
házas, később pedig talán érzelmi kiegyensúlyozatlansága miatt. Képtelen volt elfogadni azt a
tényt, hogy még örökbe fogadott gyermeke sem lehet. Most kórházban volt, és arra
kényszerült, hogy aláírjon egy papírt, amelyben beleegyezik a sugárkezelésbe, ami
tudvalevően terméketlenséget okoz, s így végérvényesen és visszafordíthatatlanul
alkalmatlanná válik gyermek szülésére. Ez elfogadhatatlan volt számára, annak ellenére, hogy
írásos beleegyezését adta, és már átesett az előzetes sugárterápiás kezelésre való felkészítésen.
Hasát megjelölték, és az első kezelésre másnap reggel kellett mennie.
Ez a beszélgetés felfedte számomra, hogy a beteg képtelen volt még a tény
elfogadására. Feltett kérdést a rosszindulatúsággal kapcsolatban, de nem várt a válaszra. Arról
is beszélt nekem, hogy képtelen elfogadni gyermektelenségének tényét, noha a
sugárkezelésbe beleegyezett. Hosszasan beszélt kielégítetlen óhajának minden részletéről, és
csak nézett rám, nagy kérdőjellel a szemében. Mondtam neki, lehetséges, hogy képtelen
betegségével szembenézni, és ezért beszél meddőségéről. Mondtam, hogy ezt meg tudom
érteni, és mindkét állapot nehéz, de nem reménytelen, és azzal az ígérettel távoztam, hogy a
kezelést követő napon visszatérek hozzá.
Útban az első sugárkezelésre elismerte, hogy tisztában van rosszindulatú betegségével,
de remélte, hogy ez a kezelés talán gyógyulást hoz. A következő informális, majdnem baráti
látogatás során hol kisbabákról, hol pedig a rosszindulatú betegségekről beszélt. Egyre
könnyesebb lett a szeme, és álvidám megjelenését feladta a beszélgetések során. Kért egy
„varázsgombot”, mely képessé tenné arra, hogy félelmeitől megszabaduljon, és amely
megszabadítaná a mellét szorító nyomástól. Igen erősen foglalkoztatta új szobatársa, sőt
„halálra izgatta” ahogy ő ezt nevezte -, hogy egy gyógyíthatatlan asszonyt kap szobatársul.
Mivel osztályán az ápolónői személyzet igen megértő volt, mi tájékoztattuk őket a beteg
félelmeiről, és így egy vidám, fiatalasszonyt kapott szobatársul, aki nagymértékben enyhítette
szorongásait. Az ápolónők szintén arra bátorították, hogy sírjon, amikor úgy érzi, hogy az jót
tesz, s nem azt várták, hogy mindig mosolyogjon. A beteg hálás volt nekik. Nagy tehetsége
volt abban, hogy eldöntse, kivel beszélgethet rosszindulatú betegségéről, és az erre kevésbé
alkalmasakat inkább a kisbabákkal kapcsolatos beszélgetésekre választotta. A személyzet
meglepődve hallott arról, hogy a beteg tudatában van reális jövőjének, és képes erről őszintén
beszélni.
Néhány sikeres látogatás után történt, hogy a beteg hirtelen megkérdezte, vannak-e
gyermekeim, és amikor igent mondtam, akkor arra kért, hogy fejezzem be a látogatást, mert
fáradt. A következő látogatások tele voltak az ápolónőnek, a pszichiátereket és másokat illető
mérges, csúnya megjegyzésekkel mindaddig, amíg képes nem lett annak az érzésének
beismerésére, hogy irigyli az egészséges és fiatal embereket, de különösen engem, mivel úgy
nézek ki, hogy nekem mindenem megvan. Amikor felismerte, hogy nem utasítják vissza
annak ellenére, hogy időnként nehéz beteggé válik, egyre jobban tudatában lett dühe
eredetének, és ezt meglehetősen közvetlen módon ki is fejezte, mint az Isten elleni dühöt
amiért megengedi, hogy meghaljon ilyen fiatalon és kielégítetlenül. A kórház lelkésze
szerencsére nem volt bosszúálló ember, hanem igen megértő, és beszélt a beteggel erről a
dühről nagyjából ugyanúgy, mint én, amíg végül is a beteg lecsillapodott, hogy helyet adjon
egy nagyobb depressziónak és – ahogy reméltük – végül sorsa elfogadásának.
Ez a beteg egészen a jelen pillanatig még mindig fenntartja ezt a dichotómiát fő
problémáit illetően. Az emberek egyik csoportja számára csupán konfliktuózus asszony
gyermektelensége miatt; a lelkésznek és nekem rövid életének es reményeinek értelméről
beszél, még mindig reménykedik (és jogosan) élete meghosszabbításában. E könyv írása alatt
legnagyobb félelme az volt, hogy férje elvesz egy másik nőt, akinek gyermekei lehetnek, de
aztán nevetve beismerte „Ő nem a perzsa sah, bár tényleg nagy ember.” Még mindig nem
tudott megbirkózni az élők iránti irigységével. Az a tény, hogy nincs szüksége a tagadás
fenntartására vagy arra, hogy áthelyezze tagadását egy másik, tragikus, de elfogadhatóbb
problémára, lehetővé teszi számára hogy sikeresebben birkózzék meg betegségével.
Egy másik példa a „megmondani vagy nem mondani” problémájára Mr. D., akiről
senki sem tudta biztosan, hogy tudatában van-e betegsége természetének vagy sem. A
személyzet meg volt győződve róla, hogy a beteg nem tud állapotának nagyon súlyos voltáról,
mivel sosem engedett magához közel senkit. Sosem tett fel közvetlen kérdést sem állapotával
kapcsolatban, és általában úgy tűnt, hogy meglehetősen félt tőle a személyzet. Az ápolónők
készek voltak fogadást tenni arra, hogy a beteg sohasem fogadna el tőlem felkérést, hogy
beszélgessünk a gondokról. Számítva a nehézségekre, némi határozatlansággal mentem el
hozzá, és egyszerűen megkérdeztem: „Mennyire beteg Ön?” „Tele vagyok rákkal...” –
válaszolta egyszerűen. A probléma az volt vele, hogy senki sem tett fel neki soha egyetlen
egyszerű kérdést sem. Zord tekintetét helytelenül zárt ajtónak fogták fel; valójában saját
szorongásuk gátolta meg őket abban, hogy megtudják, a beteg mit akar oly nagyon
megosztani egy másik emberi lénnyel.
Ha a rosszindulatú betegséget reménytelen esetként fogjuk fel, melynek
eredményeként az érzés alakul ki az emberben, hogy „mi haszna van bárminek, amúgy sem
tudunk semmit sem tenni”, akkor nehéz időszak veszi kezdetét mind a beteg, mind pedig
környezete számára. A beteg jobban izolálva érzi magát, érzi, hogy orvosa részéről megszűnik
az érdeklődés, és növekszik a reménytelenség. Állapota egyre gyorsabban rosszabbodhat,
vagy mély depresszióba eshet, amelyből nem tud kijönni, hacsak valaki nem képes arra, hogy
a remény érzését felkeltse benne.
Az ilyen betegek családja könnyen osztozhat a sajnálat és a hasznavehetetlenség,
reménytelenség és kétségbeesés érzéseiben, és nagyon keveset tehet a beteg érdekében. A
fennmaradó rövid időt morbid depresszióban töltheti el ahelyett, hogy gazdag tapasztalatok
szerzésével múlna az idő, ami gyakran akkor történik, ami kor az orvos az előzőekben leírtak
szerint reagál,
Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a beteg reakciója nem csupán attól függ, hogy az
orvos hogyan tájékoztatja őt. A mód, ahogy a rossz hírt közlik, mindenképpen olyan fontos
tényező, amelyet gyakran alábecsülnek, és amelynek nagyobb hangsúlyt kellene adni az
orvostanhallgatók oktatásában és a fiatal orvosok továbbképzésében.
Összegzésül tehát, a kérdést nem szabad úgy feltenni, hogy „megmondjam-e a
betegemnek?”, hanem oly módon, hogy „ezt az információi hogyan oszthatom meg
betegemmel?” Az orvosnak először saját attitűdjét kellene megvizsgálnia a rosszindulatú
betegséggel és a halállal szemben, hogy képes legyen ilyen súlyos dolgokról beszélni,
méghozzá felnagyított szorongás nélkül. Célzásokra, apró jelekre kell figyelnie a beteggel
való érintkezés során, amelyek majd képessé teszik arra, hogy a betegben kiváltsa a
hajlandóságot a valósággal való szembenézésre. Minél több ember ismeri a rosszindulatú
betegség diagnózisát a beteg környezetében, annál hamarabb fogja maga a beteg is megtudni
az igazságot, mivel kevés ember tud annyira színészkedni, hogy hosszabb időn keresztül fenn
tudja tartani a jókedv megtévesztő álarcát.
A legtöbb beteg, ha ugyan nem mindegyik, amúgy is tudja az igazat. Megérzik a
megváltozott figyelemből, az új és eltérő megközelítési módokból, amelyekkel az emberek
közelednek hozzájuk, ahogy lehalkítják hangjukat vagy kerülik az éles zajokat, az egyik
hozzátartozó könnyes arcából vagy egy baljós, mosoly nélküli családtag láttán, aki képtelen
igazi érzéseit elrejteni. Ők is úgy tesznek, mint akik nem tudnak semmit, amikor az orvos
vagy a hozzátartozó képtelen őszintén beszélni állapotukról, és bárkit szívesen üdvözölnek,
aki hajlandó erről beszélgetni, de egyúttal azt is lehetővé teszi számukra, hogy megtartsák
védekezési taktikájukat addig, amíg arra nekik szükségük van.
Függetlenül attól, hogy őszintén informálják-e a beteget vagy sem, ő mindenképpen
tudatára ébred az igazságnak, és elveszítheti bizalmát az orvosban, aki vagy hazudott neki,
vagy nem segített abban, hogy már akkor nézzen szembe betegsége súlyosságával, amikor
még lett volna ideje ügyeit rendbe tenni.
Művészet a beteggel osztozni e fájdalmas hírben. Minél egyszerűbben csinálják,
rendszerint annál könnyebb a betegnek, aki egy későbbi visszaemlékezik rá, ha az adott
pillanatban nem „hallja” is meg. Betegeink hálásak voltak, hogy az őszinte tájékoztatást saját
kis szobájukban és nem egy zsúfolt klinika folyosóján kapták.
Amit minden betegünk nyomatékkal hangsúlyozott, az az empátia érzése volt, ami
többe számított, mint a hír pillanatnyi tragédiája. Sokat jelentett annak kilátásba helyezése,
hogy minden lehetséges dolgot el fognak követni, nem fogják őket magukra hagyni, hogy
vannak különféle kezelési módok, létezik egy kis halvány remény még a legelőrehaladottabb
esetekben is. Ha a hírt ilyen módon lehet közölni, akkor beteg továbbra is bizalommal lesz
orvosa iránt és lesz ideje arra, hogy különböző reakcióit feldolgozza, melyek aztán képessé
teszik őt, hogy megküzdjön ezzel az új és stresszel teli élethelyzettel.
A most következő oldalakon megkíséreljük összefoglalni mindazt, amit haldokló
betegeinktől tanultunk, nevezetesen, hogy miként lehet együtt élni a gyógyíthatatlan
betegséggel.
 III. Első stádium: elutasítás és izoláció

Az ember barikádot emel saját maga ellen.

Tagore
Kóbor madarak, LXXIX.

A meginterjúvolt kétszáz beteg közül a legtöbb azzal reagált, amikor megtudta, hogy
gyógyíthatatlan, hogy: „Nem, én nem, ez nem lehet igaz.” Ez a kezdeti elutasítás éppannyira
megvolt azoknál, akik már a betegségük kezdetén megkapták a leplezetlenül őszinte
tájékoztatást, mint azoknál, akiknek nem mondták meg, és akik saját maguk jöttek rá az
igazságra egy kicsivel később. Egyik betegünk körülírta nekünk azt a hosszú és költséges
rítust, amint ő nevezte, amellyel elutasítási reakcióját alátámasztotta. Meg volt győződve
arról, hogy a röntgenfilmeket „összekeverték”; várta a megerősítését annak, hogy az ő
szövettani lelete nem jöhetett vissza már ilyen hamar, és hogy biztosan egy „másik beteg
leletét küldték vissza az ő nevével.
Amikor egyik feltételezését sem lehetett megerősíteni, gyorsan azt kérte, hogy
elhagyhassa a kórházat: keres egy másik orvost, abban a hiú reményben, hogy „jobb
magyarázatot kap problémáira”. Ez a beteg elindult „bevásárlási körútra”, hogy orvost
találjon, néhányan közülük biztató választ adtak, mások megerősítették korábbi gyanút.
Függetlenül attól, hogy megerősítették-e vagy sem, a beteg hasonló módon reagált;
vizsgálatot és újabb orvosi vizsgálat kért, noha tudta, hogy az eredeti diagnózis helyes volt.
Mégis, a további értékelésre is kíváncsi volt, abban a reményben, hogy az első eredmény
valójában téves, ugyanakkor kapcsolatban maradt orvosával azért, hogy „minden pillanatban”
rendelkezésére álljon, amint mondta.
Ez az aggodalommal teli elutasítás a diagnózis közlését követően tipikusabb azoknál a
betegeknél, akiket idő előtt vagy hirtelen világosít fel valaki, aki nem jó ismerőjük, vagy
hirtelen végez az egésszel hogy „mielőbb túl legyen rajta” anélkül hogy a beteg
befogadókészségét mérlegelné. Elutasítással, legalábbis részleges elutasítással szinte minden
beteg él, nemcsak a betegsége első stádiumában vagy a tájékoztatást követően, hanem később
is, időről időre. Ki is volt az, azt mondta: „Nem nézhetjük mindig a Napot, s nem nézhetünk
mindig szembe a halállal.” Ezek a betegek egy ideig képesek mérlegelni saját haláluk
lehetőségét, de utána félre kell tenniük ezt a gondolatot, és az élethez kell ragaszkodniuk.
Ezt ki kell hangsúlyoznom, mivel az egyetlen módja annak, hogy a kellemetlen és
fájdalmas helyzetekkel, amelyekkel a betegek egy részének hosszasan együtt kell élnie,
szembe is tudjanak nézni. Az elutasítás pajzsként funkcionál a váratlan, sokkoló hírt
követően, lehetővé teszi a beteg számára, hogy összeszedje magát, és idővel más, kevésbé
radikális védekezési módozatot keressen. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ugyanaz a beteg
később nem lesz hajlandó boldogan és felszabadultan leülni és elbeszélgetni valakivel
küszöbön álló haláláról. Az ilyen dialógusra akkor kerül sor és akkor kell, hogy sor kerüljön,
amikor az a betegnek megfelelő, amikor ő (és nem a vele dialógusba lépő) áll készen arra,
hogy ezt megtegye. A dialógusnak viszont véget kell vetni, amikor a beteg tovább már nem
képes szembenézni a tényekkel, és felveszi korábban tanúsított elutasító magatartását. Annak
nincs jelentősége, hogy a párbeszéd mely időpontban történik. Minket gyakran vádolnak
azzal, hogy a nagyon beteg emberrel akkor beszélünk a halálról, amikor az orvos úgy érzi s
teljesen jogosan, hogy a beteg nem haldoklik. Azt tartanám jónak, ha a halálról és a
haldoklásról történő beszélgetésre jóval a halál előtt kerülne sor, feltéve, ha a beteg utal arra,
hogy kívánja a beszélgetést. Egy egészségesebb, erősebb egyén jobban tud megbirkózni a
helyzettel, és kevésbé el a halál eljövetelétől, amikor az még „mérföldre van”, mint akkor,
amikor az „már a küszöbön van”, amint azt egyik betegünk nagyon helyesen megfogalmazta.
A családnak is könnyebb az ilyen dolgokat megbeszélni, amikor a beteg viszonylag
egészséges és elég jól van, és gondoskodni tud az anyagi biztonságról, a gyermekekről és
másokról; amíg a családfő még képes cselekedni. Az ilyen beszélgetések halogatása gyakran
nem a beteg érdekét, hanem saját védekezőmechanizmusunkat szolgálja.

Az elutasítás rendszerint időleges védekezési módszer, amit hamarosan felvált a

helyzet részleges elfogadása. Nem mindig jár egyre mélyebb kétségbeeséssel a végsőkig
fenntartott elutasító magatartás, ami egyébként is nagyon ritka. Kétszáz gyógyíthatatlan
betegünk közt csupán három olyannal találkoztam, aki az utolsó pillanatig megpróbálta
visszautasítani a halált. E nők közül kettő röviden beszélt a halálról, de csak úgy hivatkozott
rá, mint valami „elkerülhetetlen kellemetlenségre, ami remélhetőleg alvás közben jön”, és azt
mondta: „Remélem, fájdalom nélkül jön.” E kijelentések után továbbra is elutasítással
viselkedtek betegségükkel szemben.
Harmadik betegünk, aki középkorú hölgy volt és hajadon, elég nyilvánvaló módon
egész életében az elutasító magatartást követte. Neki egy látható, nagy, fekélyszerű mellrákja
volt, de a kezelést szinte egészen a halálának pillanatáig visszautasította. Mélységesen hitt a
Keresztény Tudomány (Christian Science) nevű vallásos szektában, és az utolsó napig
kitartott mellette. Elutasító magatartása ellenére személyiségének egy része biztosan
szembenézett betegségének realitásával, minthogy végül is beleegyezett kórházi beutalásba és
legalább néhány kezelésbe, amit ott ajánlottak. Amikor tervezett műtétjét megelőzően
meglátogattam, úgy beszélt az operációról, hogy: „A seb egy részét kivágják, hogy jobban
gyógyuljon.” Azt is világossá, egyértelművé tette, hogy csak részleteket kíván tudni arról,
hogy miért is került kórházba, „aminek semmi köze a sebemhez”. Ismétlődő látogatásaink
után nyilvánvalóvá vált, hogy félt a személyzet tagjaival való beszélgetéstől, ugyanis
valószínűleg megtörnék elutasító magatartását, nevezetesen: előrehaladott rákbetegségéről
beszélnének. Amint gyengébb lett, egyre groteszkebbre festette magát. Eredetileg
meglehetősen diszkrét piros festéket és rúzst használt, később élénkebbre és pirosabbra
festette magát, mígnem már egy bohóchoz hasonlított. Ruházata ugyancsak élénkebbé vált,
világosabbá és színesebbé, amint közeledett a vég. Az utolsó néhány napon igyekezett nem
nézni a tükörbe, de továbbra is maskarázta magát, hogy megpróbálja elrejteni növekvő
depresszióját és egyre rosszabb benyomást keltő küllemét. Amikor megkérdeztük, hogy
segíthetünk-e valamiben, azt válaszolta: „Jöjjenek holnap!” Nem mondta, hogy „Hagyjanak
békén!”, vagy „Ne zavarjanak!”, hanem nyitva hagyta a lehetőségét annak, hogy talán holnap
lesz az a nap, amikor védekezőmechanizmusa már nem tart tovább, s így a segítségnyújtás
elkerülhetetlenné válik. Utolsó kijelentése: „Úgy érzem, már nem bírom tovább.” S alig egy
órával később meghalt.
A legtöbb beteg nem alkalmazza az elutasítást ennyire alaposan. Esetleg röviden
beszélnek valóságos helyzetükről, de aztán hirtelen éreztetni kezdik, hogy nem képesek
tovább reálisan nézni önmagukat. Hogyan tudjuk meg, hogy egy beteg többé már nem akar
szembenézni a valósággal? Beszélhet releváns dolgokról, már ami életével kapcsolatos,
megoszthatja fontos elképzeléseit, fantáziaképeit magával a halálról vagy a halál utáni életről
(ez önmagában is elutasító magatartás), csupán azért, hogy változtasson a témán néhány
percre, szinte ellentmondva annak, amit korábban mondott. Ennél a pontnál az ilyen beteget
hallgatva úgy tűnhet, hogy az embernek csak valami enyhébb bajban szenvedővel van dolga, s
nem olyannal, aki halálos beteg. Ekkor próbáljuk meg felfogni a jeleket, es elismerni (saját
magunknak), hogy ez az a pillanat, amikor a beteg reményteljesebb, vidámabb dolgokat kíván
inkább hallani. Ilyenkor tesszük lehetővé a betegnek, hogy álmodozzon vidámabb dolgokról,
attól függetlenül, mennyire valószínűtlennek tűnnek. (Több olyan betegünk is volt, aki
látszólag lehetetlen dolgokról álmodozott, s amelyek meglepetésünkre valóra váltak.) Amit
hangsúlyozni próbálok, az az, hogy időnként minden betegnek szüksége van az elutasító
magatartásra, főként, amikor egy nagyon súlyos betegség kezdetén van valaki, és kevéssé
akkor, amikor már az élet vége felé közeledik. Később ez a szükséglet hol jön, hol meg megy
és az érzékeny, jó felfogású ember ezt tudomásul kell vegye, és lehetőséget kell adjon a
betegnek a védekezőmechanizmusának használatára anélkül, hogy tudomására hozná az
ellentmondásokat. Rendszerint csak sokkal később történik úgy, hogy a beteg inkább az
izolációt alkalmazza mint az elutasítást. Ilyenkor képes egészségéről és betegségéről beszélni,
haláláról és halhatatlanságáról is, mintha azok ikertestvérek lennének, megengedve, hogy
egymás mellett létezhessenek, ily módon szembenézve a halállal, és még mindig
reménykedve.
Összegezve tehát, a beteg első reakciója egy átmeneti sokkos állapot lehet, amelyből
fokozatosan kilábal. Amikor a kezdeti dermedtség érzése kezd megszűnni, és újból össze
tudja magát szedni, az első szokásos reagálás: „Nem, ez nem lehetek én.” Mivel
tudatalattinkban mindannyian halhatatlanok vagyunk, majdnem elképzelhetetlen, hogy
nekünk is szembe kell néznünk a halállal. Nagyrészt attól függően fogja a beteg fokozatosan
feladni elutasító magatartását és fog alkalmazni kevésbé radikális védekezőmechanizmusokat,
hogy hogyan világosítják fel, mennyi ideje van arra, hogy tudomásul vegye az
elkerülhetetlent, és hogy hogyan készült fel egész élete során a reménytelen helyzetekkel való
megbirkózásra.
Arra is rájöttünk, hogy sok betegünk akkor alkalmazta az elutasító magatartást, amikor
olyan kórházi emberekkel volt dolga, akik hasonló módon oldották meg saját problémáikat.
Az ilyen betegek meglehetősen jól meg tudják válogatni azokat a családtagokat vagy
alkalmazottakat, akikkel megbeszélhetik betegségük vagy küszöbönálló halálukat, miközben
azt benyomást keltik, hogy jól kijönnek azokkal is, akik nem tudják elviselni a haláluk
gondolatát. Lehetséges, hogy ez az okuk a beteg tájékoztatásával kapcsolatos véleménybeli
különbségeknek, mármint a tekintetben, hogy a beteg vajon akarja-e tudni, ha halálosan beteg,
hogy az-e. A következő rövid beszámoló K. asszonyról szól, aki hosszabb ideig erőteljes
elutasító magatartást tanúsított, és arról, hogy hogyan foglal köztünk vele felvételének idejétől
egészen addig, amíg néhány hónappal később meghalt.
Mrs. K. huszonnyolc éves, fehér, katolikus asszony volt, két óvodás korú gyermek
anyja. A kórházba gyógyíthatatlan májbetegséggel került. A nagyon óvatos diéta és a naponta
végzett laboratóriumi vizsgálatok elkerülhetetlenek voltak ahhoz, hogy életben maradjon.
Megtudtuk, hogy két nappal kórházba kerülése előtt felkereste a klinikát, és ott
megmond ták neki, hogy semmi remény nincs a gyógyulásra. A család arról számolt be, hogy
a beteg „szétesett”, mígnem az egyik szomszéd arról biztosította, hogy remény mindig van, s
arra bátorította, hogy járjon el az imaházba, ahol igen sok ember már meggyógyult. A beteg
ezután kérte papja segítségét, de ő azt javasolta, hogy menjen el a hitgyógyítóhoz.
Szombaton, a klinika felkeresése utáni napon, beteg mégis elment ehhez az
imádsággal gyógyító emberhez, és „azonnal ragyogóan érezte magát”. Vasárnap anyósa
transzban találta, miközben férje valahol dolgozott, és a kisgyermekek magukra voltak
hagyva, anélkül hogy megetették volna és más módon ellátták volna őket. A férj és az anyós
elhozták az asszonyt a kórházba és távoztak, mielőtt az orvos beszélni tudott volna velük.
A beteg magához kérette a kórházi lelkészt, hogy „megmondja neki a jó hírt”. Amikor
az belépett szobájába, a beteg egzaltált hangulatban üdvözölte: „Ó, Atyám, csodálatos volt.
Meggyógyítottak. Meg fogom mutatni az orvosoknak, hogy az Isten meggyógyít engem. Most
már teljesen jól vagyok.” Sajnálkozott, mondván: „Még saját egyházam sem értette meg,
hogyan dolgozik az Isten”, hivatkozván arra a papra, aki azt tanácsolta neki, hogy ne látogassa
meg a hitgyógyítót.
A beteg problémát jelentett az orvosoknak, mivel szinte teljes mértékben elutasította
betegségének tudomásulvételét, és igen megbízhatatlanná vált az étkezésben. Alkalomadtán
oly mertekben teletömte magát, hogy szinte eszméletét vesztette; időnként pedig szófogadóan
követte az előírásokat. Emiatt pszichiátriai konzíliumot kértek.
Amikor megláttuk a beteget, állapotának igen ellentmondó, vidám hangulatban volt,
nevetett és vihogott, és arról biztosított minket, hogy teljesen jól van. Körbejárta az osztályt,
meglátogatta a betegeket és a személyzetet, megpróbált ajándékra pénzt gyűjteni az egyik
orvosnak, akiben roppant nagy bizalma volt, s ez azt látszik bizonyítani, hogy legalábbis
bizonyos mértékben tudatában volt jelenlegi állapotának. Nehezen kezelhető problémát
jelentett, mivel megbízhatatlanul diétázott és szedte az orvosságait, és „nem úgy viselkedett,
mint egy beteg”. Rendíthetetlenül hitt abban, hogy jól van, és ragaszkodott ahhoz, hogy ezt
mások is megerősítsék.
A férjével való beszélgetésből kiderült, hogy a férj meglehetősen egyszerű, érzéketlen
férfi, aki komolyan hitte, hogy a felesége jobban járna, ha hátralevő rövid életét otthon töltené
a gyerekekkel, ahelyett hogy meghosszabbítaná szenvedéseit a hosszú kórházi tartózkodással,
a vég nélküli költségekkel és a krónikus betegség hullámhegyeivel és -völgyeivel. Kevés
empátiát tanúsított felesége iránt, és határozottan szétválasztotta érzéseit és gondolatait.
Tényként közölte, hogy lehetetlen stabil otthoni körülményeket teremteni, mivel ő éjszaka
dolgozik, és a gyermekek hét közben nincsenek otthon. Hallgatva őt és helyébe képzelve
magunkat, értékeltük azt, hogy legalább ebben a formában szembe tudott nézni jelenlegi
helyzetével. Képtelenek voltunk felesége szükségleteiről meggyőzni őt, s reméltük; hogy
empátiája esetleg segít felesége elutasító magatartásának feloldásában, ami megkönnyítené a
beteg hatásos kezelését. Úgy távozott az interjú után, mintha egy kötelező feladatot teljesített
volna, s nyilvánvalóan képtelenül arra, hogy szemléletmódján változtasson.
Mrs. K.-t rendszeresen meglátogattuk. Hálás volt ezekért a beszélgetésekért, amelyek
a napi események és szükségletei iránti érdeklődésből álltak. Fokozatosan gyengült és –
néhány hétig – csak szendergett, kezünket fogta, és nem sokat beszélt. Ezután egyre
zavartabbá vált, tájékozódási zavarai voltak, és abban a téveszmében élt, hogy egy gyönyörű
hálószobában van, illatos virágokkal körülvéve, amelyeket férje hozott neki. Amikor kissé
kitisztult a gondolkodása, megpróbáltunk manuális elfoglaltságot keresni neki rajzolást,
kézimunkázást hogy egy kicsit jobban múljék az idő. Utolsó heteinek nagy részét egyedül
töltötte a szobában, bezárt kettős ajtó mögött, és a személyzetnek csupán néhány tagja ugrott
be hozzá, mivel sokan úgy érezték, nagyon keveset tudnak tenni. A személyzet azzal a
megjegyzéssel indokolta saját magatartását, hogy „Túl zavart ahhoz, hogy megértse” és „Nem
tudnám, mit mondjak neki, olyan őrült elképzelései vannak.”
Amint ezt az izolációt és az egyre nagyobb magányosságot érzékelte, gyakran
megfigyelték, hogy leemeli a telefonkagylót, „csak hogy hangokat halljon”.
Amikor fehérjementes diétára fogták, igen éhessé vált, és jelentős súlyt vesztett. Csak
ült az ágyán egy kis zacskó cukorral a kezében, és mondogatta: „Végül is ez a cukor fog
megölni engem.” Együtt ültem vele az ágyon, és amikor megfogta a kezemet, azt mondta:
„Olyan meleg kezei vannak. Remélem, mellettem lesz, amikor egyre jobban fázom.”
Mosolygott, tudott valamit. Tudta, és én is tudtam, hogy ebben a pillanatban feladta elutasító
magatartását. Képes lett arra, hogy saját haláláról gondolkodni és beszélni tudjon, és csak egy
beszélgetőpartnerre vágyott, meg olyan végső időszakra, amely nem jár nagy éhséggel. A
fenti szavakon kívül nem sok szót váltottunk; csak ültünk némán egy darabig, és mielőtt
távoztam, megkérdezte, hogy biztosan visszajövök-e, és hogy hozom-e magammal azt a
csodálatos terápiás foglalkoztató lányt, aki segített neki néhány, a családja számára készített
bőrmunkában, „hogy legyen nekik valami, ami emlékezteti majd őket rám”.

A kórházi személyek, legyenek azok orvosok, nővérek, szociális gondozók vagy

lelkészek, nem tudják, mit szalasztanak el, amikor kerülik az ilyen beteget. Ha valakit érdekel
az emberi viselkedés, azok az alkalmazkodási és védekezési módok, amelyekkel az ilyen
emberek szembenéznek sorsukkal, itt megtalálhatják azt a helyet, ahol minderről tanulhatnak.
Ha leülnek és figyelnek, és látogatásaikat megismétlik, noha a beteg az első vagy a második
találkozás alkalmával talán nem beszél szívesen, előbb-utóbb kialakul benne a bizalom érzése,
mert végre van valaki, aki törődik vele, aki rendelkezésére áll, s aki kitart mellette.
Amikor készen állnak arra, hogy beszéljenek megnyílnak és megosztják
magányosságukat, néha szavakkal, néha kis gesztusokkal vagy egyéb, nem verbális
kommunikációval. Mrs. K. esetében sosem próbálkoztunk elutasító magatartásának
megtörésével, sosem mondtunk ellent neki, amikor arról biztosított minket, hogy g jól van.
Csupán biztattuk, hogy vegye be orvosságát, és tartsa be diétáját, ha vissza akar térni
otthonába, gyermekeihez. Voltak napok, amikor teletömte magát tiltott ennivalóval, csupán
azért, hogy másnap kétszer annyit szenvedjen. Hz elviselhetetlen volt, és meg is mondtuk
neki. Ezt a magatartást nem tudtuk elfogadni. S így, valamilyen módon, implicite
megmondtuk neki, hogy súlyos beteg. Explicite ezt nem tettük meg, mert nyilvánvaló volt,
hogy nem képes az igazságot elviselni betegségének ebben a stádiumában. S csak később
került sor arra, miután félig-meddig átesett egy kómás állapoton és magába zárkózottságon,
valamint a téveszmékkel járó zavartsági stádiumain, hogy helyzetét reálisan lássa,
kellemesebb ételeket és egy társat kérjen, aki mellette van a végső időkben, és akiről érezte,
hogy nem a családja tagjai közül fog kikerülni.
Visszatekintve erre a hosszú és jelentőségteljes kapcsolatra, biztos vagyok abban,
hogy megteremtése csak azért volt lehetséges, mert a beteg megérezte, hogy mi tiszteletben
tartjuk, ameddig Csak lehetséges, elutasító magatartását. Sosem váltunk ítélethozókká,
függetlenül attól, hogy milyen sok kezelési gondot okozott (elismerve hogy sokkal könnyebb
dolgunk volt nekünk, akik csak afféle látogatók voltunk, mint azoknak, akik felelősek voltak
diétájának betartásáért, és akik egész nap körülötte kellett, hogy legyenek, egyik kiábrándító
tapasztalatot a másik után szerezve). Még akkor is folytattuk látogatásainkat, amikor a beteg
teljesen irracionális volt, és sem arcunkra nem emlékezett, sem arra a szakmai szerepre, amit
betöltöttünk. Hosszú távon a terápiás foglalkoztató segítette a beteget küszöbönálló halála
miatti szorongásainak és félelmének legyőzésében, s mindezt azért tudta megtenni, mert már
szembenézett saját halálával. Mrs. K. életének utolsó napjaiban két embert óhajtott látni a
kórházban. Az egyik én voltam, akivel váltott néhány szót – ha váltott – ebben az időszakban,
néha csak a kezek egymásba fonódásával, és azzal telt az idő, hogy a beteg kifejezését adta
annak, hogy egyre kevésbé törődik az étellel, a fájdalommal vagy a kellemetlenségekkel. A
másik személy a terápiás foglalkoztató volt, aki segített neki elfelejteni a valóságot egy ideig,
és lehetővé tette, hogy alkotó, tevékeny asszonyként létezzék, tárgyakat készítsen, amelyeket
majd hátrahagy a családjának talán a halhatatlanság apró jeleként.
Ezt a példát annak bemutatására használom, hogy mi nem mondjuk meg mindig és
explicit módon, hogy a beteg végstádiumban van és halálos beteg. Először megpróbáljuk
kiváltam a betegben a szükségletet arra, hogy tudatosuljon benne saját ereje es gyengesége, és
nyílt vagy rejtett kommunikációs jeleket keresünk annak meghatározására, hogy a beteg
mennyire akar szembenézni egy adott pillanatban a valósággal. Ez a beteg számtalan
tekintetben kivételes személyiség volt. Egészen világossá tette már a kezdet kezdetén, hogy
elutasító magatartása nélkülözhetetlen számára ahhoz, hogy normális maradjon. Bár a kórházi
személyzet számtalan tagja kétséget kizáróan pszichotikusnak tekintette, a vizsgálatok azt
mutatták, hogy valóságérzékelése érintetlen maradt, az ennek fordítottját tanúsító
megnyilvánulások ellenére. Mi ebből azt tanultuk, hogy a beteg képtelen volt elfogadni
családjának azon szükségletét, hogy őt halva lássa, „minél előbb, annál jobb”, képtelen volt
elismerni saját életének befejeződését, amikor is éppen most kezdett örülni kisgyermekeinek,
és kétségbeesetten belekapaszkodott a hitgyógyító őt megerősítő szavaiba, aki kitűnő
egészségéről biztosította.
 Egy másik énje azonban nagyon is tudatában volt betegségének. Nem harcolt azért,
hogy a kórházból eltávozzon; sőt amennyire lehetett, kényelembe helyezte magát ott.
Körülvette magát számtalan ismerős tárggyal, mintha igen hosszú ideig maradna. (Sosem
hagyta el a kórházat.) Elfogadta a mi szigorú tanácsainkat is. Akkor evett, amikor kérték,
hogy egyen, néhány kivételtől eltekintve, amikor megszegte az előírásokat. Később elismerte,
hogy képtelen létezni ilyen sok megszorítással, és azt állította: a szenvedés rosszabb, mint
maga a halál. Az ember úgy tekintheti a tiltott ételek túlfogyasztásának epizódjait, mint az
öngyilkossági kísérlet egy formáját, ugyanis gyors rosszabbodás állt volna be, ha a személyzet
nem avatkozott volna közbe oly nagy energiával.
Bizonyos tekintetben tehát ez a beteg ingadozást mutatott betegsége szinte teljes
elutasítása és ismételt próbálkozásai között, hogy halálát meggyorsítsa. Családjától
visszautasítva, magara hagyatva, a kórházi személyzet által gyakran figyelmen kívül hagyva
és mellőzötten, sajnálatra méltó személlyé vált, zilált kinézetű asszonnyá, aki kétségbeejtően
magányosan ül az ágya szélén, füléhez szorítva a telefonkagylót, hogy legalább egy hangot
halljon. Átmenetileg menedéket talált a szépségről, a virágokról és a szerető gondoskodásról
szőtt ábrándjaiban, amelyeket a mindennapi életben nem tudott megvalósítani. Nem
rendelkezett megalapozott vallásos háttérrel, ami átsegítette volna ezen a krízisen, és így
hetekre és hónapokra volt szüksége, és egy gyakran néma, hallgatag társra, hogy végre
elfogadja a halált, öngyilkosság és pszichózis nélkül
Saját reakcióink e fiatalasszony esetében sokrétűek voltak. Először a legteljesebb
hitetlenség. Hogyan képes színlelni, hogy egészséges, amikor szinte alig tudott ételt magához
venni? Hogyan tudott a kórházban megmaradni, és átmenni mindazokon a vizsgálatokon, ha
valóban meg volt győződve arról, hogy semmi baja sincs? Hamarosan felismertük, hogy
képtelen volt ilyen kérdéseket elviselni, és azzal folytattuk, hogy jobban megismerjük oly
módon, hogy kevésbé fájdalmas dolgokról beszéltünk. Mivel fiatal volt és vidám, mivel
kisgyermekei voltak, de egy olyan családhoz tartozott, amely nem támogatta, mégis
megpróbáltunk segítséget nyújtani neki hosszan tartó elutasító magatartása ellenére is.
Beleegyeztünk, hogy éppen annyi mindent utasítson vissza, amennyit szükségesnek tartott
fennmaradása érdekében. Egész kórházi tartózkodása alatt rendelkezésére álltunk.
Amikor a személyzet maga is hozzájárult elszigetelődéséhez, megnehezteltünk rájuk,
és ezt azzal is kifejeztük, hogy a beteg ajtaját nyitva hagytuk, de következő látogatásunkkor
újból csukva találtuk. Amint a beteg különleges viselkedésével jobban megismerkedtünk,
annál kevésbé tűnt az számunkra furcsának, és egyre érthetőbbé vált, bár nehézségeinket
fokozta, hogy az ápolónők elvárták volna tőlünk, hogy a beteget kerülő magatartásukat
elfogadjuk. Végül ez már személyes üggyé vált, mert mintha olyasvalakivel kellett volna
idegen nyelven érintkezni, aki képtelen volt másokkal kommunikálni.
Nem kérdéses, hogy szoros kapcsolatba kerülünk ezzel a beteggel, sokkal szorosabba,
mint amilyenbe általában a kórházi személyzet kerül a beteggel. Hogy megpróbáljuk ennek
okát megérteni azt is hozzá kell tennünk, hogy bizonyos mértékben saját frusztrációnk
egyfajta kifejezése volt, mivel képtelenek voltunk a beteg családját nagyobb segítőkészségre
rábírni. Neheztelésünket talán az fejezte ki, hogy felvettük a konfrontálódó látogató szerepét
is, amelyet pedig a férjtől vártunk volna el. És ki tudja, talán ez szükséglet, hogy ilyen
körülmények között kiterjesszük magunkat, ama tudat alatti óhajunk kifejeződése volt, hogy
bennünket sem szabad eltaszítani egy nap, ha a sors valami hasonlót hoz a számunkra.
Akárhogy legyen is, a beteg fiatal asszony volt, két gyermekkel – így visszatekintve, kezdek
azon eltűnődni, hogy vajon nem álltam-e kissé túl készen arra, hogy elutasító magatartását
támogassam.
Alaposabban meg kell vizsgálnunk saját reakcióinkat, amikor betegekkel dolgozunk,
mivel ezek mindig tükröződni fognak a beteg viselkedésében, és nagymértékben
hozzájárulhatnak a beteg jó vagy rossz közérzetéhez. Ha hajlandóak vagyunk őszintén
önmagunkba nézni, ez segíthet, hogy éretté váljunk. Semmi más nem jobb erre, mint ha
törődünk nagyon beteg, öreg vagy haldokló embertársainkkal.
 IV. Második stádium: düh

Rosszul olvassuk a világot, és azt mondjuk,

hogy becsap bennünket.

Tagore
Kóbor madarak LXXV.

Ha első reakciónk a katasztrofális hírre az, hogy: „Nem, ez nem igaz, nem, ez nem
vonatkozhat rám” akkor ennek egy új reakciót kell elindítania, amikor is végül rádöbbenünk:
„Ó, igen, ez engem érint, nem volt tévedés.” Szerencsére-e vagy sem, nagyon kevés beteg
képes dédelgetni egészen haláláig egy képzelt világot, amelyben egészséges és jól érzi magát.
Amikor az elutasító magatartás első stádiumát nem lehet tovább fenntartani, akkor azt
felváltja a düh, az őrjöngés, az irigység és a harag érzése. A következő logikus kérdés ez lesz:
„Miért éppen én?” Ahogy ezt egyik betegünk, dr. G. megfogalmazta: „Bárki más az én
helyzetemben másra nézne, és azt mondaná, hát miért ne lehetett volna ez éppen ő. És ez
átfutott az agyamon, többször is. De csak röpke pillanatokig. Emlékszem, egyszer lementünk
a rendelőbe átvenni a postát, és egy öregember, akit egészen kis gyermekkoromtól ismertem,
jött az utcán. Nyolcvankét éves volt, és semmi földi haszna nem volt már, legalábbis ahogy
mi, halandók látjuk. Reumás volt, nyomorék, piszkos, egyáltalán nem az a fajta személy,
akivé az ember szeretne lenni. És élesen belém hasított a gondolat, hogy miért ne lehetett
volna helyettem a jó öreg George?”
Ellentétben az elutasítás stádiumával, a dühnek ezzel a stádiumával igen nehéz
megbirkóznia a családnak és a kórházi személyzetnek. Ez a düh ugyanis minden irányban
kisugárzik és kivetítődik a környezetre, időnként szinte véletlenszerűen. Az orvosok
egyszerűen nem jók, nem tudják, milyen vizsgálatokat rendeljenek el és milyen diétát írjanak
elő. Túl sokáig tartják a betegeket a kórházban, vagy nem tisztelik speciális privilégiumokra
irányuló kívánságaikat Megengedik, hogy szánalmasan beteg szobatársakat tegyenek
szobáikba, amikor ők olyan sok pénzt fizetnek némi intimitásért és pihenésért stb. A nővérek
még többször céltáblái dühüknek. Bármit tesznek, az rossz. Abban a pillanatban, hogy
elhagyják a szobát, már csöng a jelző. Abban a percben felgyullad a lámpa, amikor elkezdik a
következő műszaknak átadni az osztályt. Amikor valóban felrázzák a párnát és kisimítják az
ágyat, akkor azért hibáztatják őket, mert sosem hagynak a betegnek békét. Amikor valójában
békét hagynak a betegeknek, akkor máris kigyullad a lámpa azzal az óhajjal, hogy
kényelmesebbre kell megvetni az ágyat. A látogató családtagokat csekély vidámsággal és
várakozással fogadják, ami a találkozást fájdalmas eseménnyé teszi. Ekkor vagy bánattal és
könyvekkel, bűntudattal és szégyennel reagálnak a látogatók, vagy pedig igyekeznek
csökkenteni látogatásuk számát, ami csak fokozza a beteg kellemetlen érzését és dühét.
Itt a probléma az, hogy kevés ember képzeli magát a beteg helyzetébe és gondolkodik
el azon, hogy vajon honnan támad ez a düh. Talán mi is dühösek lennénk, ha minden
élettevékenységünk megszakadna idejekorán; ha minden épület, amit elkezdtünk, befejezetlen
maradna, vagy mások fejeznék be; ha keményen megdolgozva érte félretettünk volna némi
összeget arra, hogy legyen néhány gondtalan évünk, és élvezhessük az életet, utazhassunk,
hódolhassunk kedvtelésünknek, de ehelyett szembe kell nézni azzal, hogy „ez már rám nem
vonatkozik”. Mi mást tehetnénk dühünkkel, mint hogy kieresszük azokra az emberekre, akik a
legvalószínűbben élvezni fogják mindezeket? Az emberekre, akik sürögnek-forognak
körülöttünk csupán azért, hogy eszünkbe juttassák, hogy már saját lábunkon sem tudunk állni
többé. Emberekre, akik kellemetlen vizsgálatokat rendelnek el, és meghosszabbítják a kórházi
tartózkodást, az azzal járó összes korlátozással, szigorítással és költséggel, miközben a nap
végeztével hazamehetnek és élvezhetik az életet. Emberekre, akik j® mondják nekünk, hogy
mozdulatlanul feküdjünk, hogy ne kelljen az infúziót vagy a transzfúziót újra kezdeni, amikor
pedig ki szeretnénk bújni a bőrünkből, valamit csinálni szeretnénk, hogy tudjuk, még mindig
működőképesek vagyunk egy bizonyos szinten!
Most bárhová is tekint a beteg, bánatot, szomorúságot talál. Bekapcsolhatja a televíziót
csak azt látja, hogy vidám fiatalemberek valami modern táncot lejtenek, ami őt irritálja,
hiszen minden megmozdulása fájdalmas és korlátozott Megtekinthet egy westernfilmet,
amelyben az embereket hidegvérrel lelövik, miközben a közömbös nézők tovább isszák
sörüket. Összehasonlítja majd őket családtagjaival vagy az őt ellátó személyzettel.
Hallgathatja a híreket, melyek tele vannak pusztításról, háborúról, tüzekről és tragédiákról
szóló jelentésekkel messze távol tőle, közömbösen veszi tudomásul olyan emberek harcát és
helyzetét, akiket hamarosan úgyis elfelejtenek. S így ez a beteg tesz arról ,hogy őt viszont ne
felejtsék el. Felemeli a hangját, követelőzni és panaszkodni fog, és kéri, hogy figyeljenek rá. s
talán az utolsó felkiáltása az lesz, hogy: „Én élek, ezt ne felejtse el! Hallja a hangomat, nem
haltam még meg!”
Az a beteg, akit tisztelnek és megértenek, akire figyelmet szánnak és egy kis időt,
hamarosan leengedi a hangját, és csökkenti dühös követeléseit. Tudni fogja, hogy ő értékes
emberi lény, akivel törődnek, és megengedik, hogy a lehető legmagasabb szinten
funkcionáljon, amíg tud. Hallgatni fognak rá, anélkül hogy dühös kirohanásokra lenne
szükség, meg fogják hallgatni gyakrabban, anélkül hogy a csengővel vagy a lámpával kellene
jeleznie, minthogy a beugrás hozzá nem kényszerű kötelesség, hanem kellemes érzés.
A tragédia talán az, hogy nem gondolunk a beteg dühének az okára, és
személyeskedésnek tekintjük, amikor valójában semmi vagy igen kevés köze van azokhoz az
emberekhez, akik céltáblájává válnak ennek a dühnek. Amint a személyzet vagy a család
személyesen reagál erre a dühre, akkor akarva-akaratlanul is tovább táplálják a beteg
ellenséges érzületét. Kerülhetik a beteget, lerövidíthetik látogatásuk vagy a vizit idejét,
szükségtelen vitába is bonyolódhatnak azzal, hogy megvédik álláspontjukat, nem tudván,
hogy a szóban forgó vitatéma gyakran teljesen irreleváns.

Az egyik nővér rossz reakciója által kiprovokált, nagyon is indokolt düh egyik példája
Mr. X. esete. Több hónapon keresztül ágyhoz szögezett beteg volt, és csak azt engedték meg
neki, hogy napközben néhány órára ne használjon lélegeztetőgépet. Előtte felettébb
mozgalmas életet élt, és igen nehezen nyugodott bele ilyen nagymérvű korlátozásba. Tudta,
hogy napjai meg vannak számlálva, és a legnagyobb kívánsága az volt, hogy helyezzék egy
másik pozícióba (egészen a nyakáig béna volt). Könyörögve kérte a nővért, hogy az
oldalrácsot sose húzza fel, mivel ez azt az érzést kelti benne, hogy koporsóban van. A nővér,
aki igen ellenséges érzülettel viseltetett a beteg iránt, egyetértett, és megígérte, hogy mindig
lent fogja tartani az oldalrácsot. Ez a betegünk mellé rendelt nővér igen mérges volt, amikor a
beteg megzavarta az olvasásban, de tudta, hogy amíg a kívánságát teljesíti, csendben marad a
beteg.
Utolsó látogatásomkor láttam, hogy Mr. X ez a rendszerint méltóságteljes ember,
szinte őrjöngött a bosszúságtól. Folyton-folyvást csak ezt mondta a nővérnek: „Maga
becsapott”, s dühös hitetlenséggel meredt rá. Megkérdeztem tőle, mi az oka a
felháborodásának. Megpróbálta elmondani nekem, hogy a nővér felhúzta az oldalrácsokat,
mihelyt arra kérte őt, hogy húzza feljebb az ágyon, mivel így „még egyszer” ki tudná tenni
lábát az ágyból. Ezt a beszélgetést többször megzavarta a nővér, aki hasonlóan felháborodva
mondta el a történetet az ő szemszögéből, nevezetesen, hogy azért kellett felhúznia az
oldalrácsokat, hogy elszaladhasson segítségért a beteg kívánságának teljesítéséhez. A hangos
vita folytatódott, mely alatt a nővér felháborodása legjobban abban a mondatában fejeződött
ki, hogy: „Ha lent hagytam volna a rácsokat, kiesett volna az ágyból, és úgy beütötte volna a
fejét, hogy szétnyílott volna.” Ha újból megvizsgáljuk ezt az esetet, s megpróbáljuk megérteni
a reakciókat, ahelyett hogy ítéletet mondanánk róluk, akkor fel kell ismernünk, hogy ez a
nővér is elhárító magatartást alkalmazott: ült a sarokban paperbackjét olvasva, es
„mindenáron” megpróbálta a beteget csöndben tartani. Nagyon kényelmetlenül érezte magát,
amiért egy haldokló gondozását bízták rá, és saját magától sosem nézett rá vagy próbálkozott
meg beszélgetésbe elegyedni vele. Eleget tett „kötelességének” azzal, hogy a beteggel egy
szójában ült, de emocionálisan amennyire csak lehetséges volt távol tartotta magát a betegtől.
A halált kívánta számára („szétnyíljon a feje”), követelte, hogy például mozdulatlanul
feküdjön a hátán, és csendben maradjon (mintha máris a koporsóban lenne). Felháborodott,
amikor a beteg kérte elmozdítását, ami annak jele volt, hogy még mindig él, a nővér
kívánsága ellenére. Nyilvánvalóan annyira rettegett a halál közelségétől, hogy védekeznie
kellett, hárítással és izolációval. Kívánsága, hogy a beteg csendben legyen és ne mozogjon,
csupán megerősítette a beteg félelmét a mozdulatlanságtól és a haláltól, aki így meg volt
fosztva a társalgástól, magányos és izolált volt, éppúgy, mint agóniájában és növekvő
dühében. Amikor utolsó kívánsága már a kezdet kezdetétől növekvő megszorítással
találkozott (szimbolikus elzárása a felemelt oldalrácsokkal), akkor visszafojtott dühének
szabad utat engedett. Ha a nővér nem érzett volna bűntudatot saját eltitkolt kívánsága miatt,
akkor valószínűleg kevésbé lett volna védekező állásban, és kevesebbet vitatkozott volna,
elkelte volna az incidenst. S ha a nővér megengedte volna, hogy a beteg kifejezze érzelmeit,
akkor hozzájárult volna a néhány órával később bekövetkezett halál könnyebbé tételéhez.
Azért mutatom be ezeket a példákat, hogy hangsúlyozzam a racionális vagy
irracionális düh elviselésének fontosságát. Szükségtelen mondani, hogy csak akkor vagyunk
erre képesek, ha nem félünk és nem vagyunk annyira defenzívek. Meg kell tanulnunk
hallgatni betegeinkre, és időnként még valamilyen irracionális dühöt is el kell fogadnunk
tőlük, tudván, hogy a düh kitörését követő megkönnyebbülés segíteni fogja őket a végső órák
könnyebb elviselésében. Ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha már szembenéztünk saját
halálfélelmünkkel, és tudatára ébredtünk saját védekezőmechanizmusainknak, melyek
zavarhatják azt, ahogy a betegeket ellátjuk.

Másik problémát jelentő beteg volt az a férfi, aki egész életében a maga ura volt, és aki
dühödten és mérgesen reagált, amikor arra kényszerült, hogy feladja ezt. Mr. O. jut az
eszembe, akit Hodgkin-kórral utaltak a kórházba, mely betegséget, állította Mr. O., az ő rossz
étkezési szokásai okozták. Gazdag és sikeres üzletembernek számított, akinek sosem volt
semmilyen gondja az étkezéssel, és sosem kényszerült diétára súlyfeleslege miatt.
Beszámolója teljesen irreális volt. mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ő, egyedül csak ő okozta
„ezt a gyengeséget”. Ez az elutasító magatartás fennmaradt a sugárterápia dacára es annak
ellenére is, hogy a beteg magasrendű intelligenciával és tudással rendelkezett. Azt állította, ő
dönti el, hogy felkel-e és távozik-e a kórházból, mégpedig abban a pillanatban, hogy ezt
elhatározza, és többet eszik.
Egy nap a felesége jött be az irodámba könnyes szemmel. Nehéz tovább elviselnie ezt,
mondta. Férje mindig zsarnok volt, és keményen kézben tartotta üzleti és családi életét. Most,
hogy kórházba került, megtiltotta, hogy bárki is tudomást szerezzen arról, hogy az üzleti
ügyekben mi a teendő. Mérges volt feleségére, amikor az meglátogatta, és mérgesen kifakadt,
amikor az asszony kérdéseket tett fel férjének, és megpróbált neki tanácsokat adni. A feleség
segítséget kért ennek a zsarnoki, követelődző, uralkodó embernek a kezeléséhez, aki képtelen
volt elfogadni korlátait, és nem volt hajlandó beszélni még néhány olyan valóságos dologról
sem, amiről pedig másoknak is jó lett volna tudniuk.
Megértettük az asszonnyal méghozzá azzal a példával, hogy férjének igenis igénye az,
hogy vádolja magát „gyengeségével” hogy Mr. O.nak minden helyzetet ellenőrzése alatt kell
tartania, és nagyon jó lenne a számára, ha felesége egy olyan helyzetben, amikor csaknem
minden lehetőségét elvesztette, hogy uralja a maga környezetét, mégis tudna valamit tenni,
hogy egy kicsit is érezze: a maga ura. Az asszony talált is megoldást. Folytatta napi
látogatását a kórházon, de először telefonált, s minden alkalommal megkérdezte, hogy melyik
a legmegfelelőbb időpont a látogatásra, és milyen hosszú legyen az. Mihelyt a férjen múlott
az időpont és az időtartalom meghatározása, a látogatások röviddé, de kellemessé váltak.
Abbahagyta a tanácsok adását is, s nem azt mondta, hogy mit egyen és milyen gyakran keljen
fel, inkább úgy fogalmazott, hogy például: „Fogadjunk, csak te tudod eldönteni, mikor
kezdheted el ezt vagy azt enni” Mr. O. újból tudott enni, de csak miután a személyzet minden
tagja és a hozzátartozók lemondtak arról, hogy ők mondják meg, mit csináljon.
A nővérek ugyanezt a megközelítési módot alkalmazták, megengedték neki, hogy ő
döntse el bizonyos esetekben az infúziók, a lepedőcserék idejét stb., és nincs ebben semmi
meglepő csaknem ugyanazt az időpontot választotta, mint amit a kórházi személyzet
korábban, így nem volt harag vagy veszekedés. Felesége és lánya jobban örültek a
látogatásoknak, és szintén kevésbé voltak dühösek, bűntudatuk is kisebb volt saját
reakciójukat illetően, e nagyon is beteg férjjel és apával szemben, akivel nehéz volt együtt
élni már akkor is, amikor egészséges volt de aki szinte elviselhetetlenné vált, amikor kezdte
elveszteni kontrollját környezete felett.
A konziliárius, a pszichiáter, a lelkész vagy más, a személyzethez tartozó gondozó
számára az ilyen beteg különösen nehéz, mivel időnk rendszerint korlátozott, és
megterhelésünk óriási. Amikor végre van egy szabad percünk olyan betegeket meglátogatni,
mint amilyen Mr. O., akkor azzal fogadnak, hogy: „Ne most, jöjjön vissza később.” Így aztán
nagyon könnyű az ilyen betegeket elfelejteni, egyszerűen kihagyni: akárhogy is van, ezt
saját maguknak köszönhetik. Megvolt a lehetőségük, és a mi időnk korlátozott. Azonban
pontosan az olyan beteg, mint Mr. O., az, aki a legmagányosabb, nemcsak azért, mert nehéz
elviselni, hanem mert először is elutasító, és csak akkor fogad el valamit, amikor azt az ő
döntése alapján teheti. Ebben a tekintetben a gazdag és sikeres, a nagyon fontos személyiség
talán a legszánalmasabb teremtménnyé válik ilyen körülmények között, mivel pontosan azt
veszti el, ami számára oly otthonossá tette az életet. A végén mindannyian egyformák
vagyunk, de a Mr. O.-k ezt nem képesek beismerni. A végsőkig harcolnak, és gyakran
elszalasztják a lehetőséget a halál alázatos elfogadására. Kiprovokálják a visszautasítást és
dühöt, és mégis ők a legkétségbeesettebbek.

A következő interjú jól példázza a haldokló beteg dühét. I. nővér fiatal apáca volt, akit
újból és újból beutaltak a kórházba Hodgkin-kórral. A most következő rész annak a
beszélgetésnek a kivonata, amelyet a fiatal apáca tizenegyedik kórházi bentléte során
folytattunk, s amelyen rajtam kívül a lelkész is jelen volt.
I. nővér dühös, követelődző beteg volt, akire sokan nehezteltek magatartása miatt a
kórházon kívül és a kórházban is. Minél tehetetlenebbé vált, annál nehezebben volt kezelhető,
különösen a nővéreknek okozott sok gondot. A kórházban szokásává lett, hogy szobáról
szobára járva, különösen a súlyos betegeket látogatta meg, és megtudakolja, mire van
szükségük. Utána odaállt a nővér pulpitusa elé, és több figyelmet követelt e betegek számára,
ami miatt a nővérek nehezteltek rá, mivel beleavatkozott munkájukba, és nem megfelelően
viselkedett. Mivel ő maga is súlyos beteg volt, ezért nem szálltak vele szembe elfogadhatatlan
magatartása miatt, hanem úgy fejezték ki neheztelésüket, hogy rövidebb időt töltöttek
szobájában, elkerülték a vele való érintkezést, és kurtára szabtak a vele való foglalkozásuk
idejét is. Úgy tűnt, hogy a dolgok még jobban elmérgesednek, és amikor beléptünk a kezelés
folyamatába, mindenki felszabadultnak tűnt, hogy valaki más hajlandó gondját viselni I.
nővérnek. A nővért megkérdeztük, hogy eljönne-e szemináriumunkra megosztani néhány
gondolatát és érzését velünk. Úgy tűnt, nagyon lelkesen vállalkozik arra, hogy kedvünkben
járjon. Néhány hónappal halála előtt a következő beszélgetés zajlott le köztünk.
 LELKÉSZ: Nos, egy kicsit ma reggel a konferencia céljáról beszélgettünk. Tudja,
hogy az orvosokat és a nővéreket foglalkoztatja az, hogyan lehetünk még hatékonyabbak az
olyan emberek kezelésében, akik súlyos betegek. En nem mondom, hogy Ön itt
világnagysággá vált volna, de sok ember ismeri Önt. Végigjöttünk a folyósón és azt hiszem,
hogy még néhány métert sem mentünk, és máris négy kórházi dolgozó a meg az üdvözlésére.
BETEG: Éppen mielőtt jöttek, egy takarítónő, aki a padlót fényesítette, csupán azért
nyitott be az ajtón, hogy csak annyit mondjon: „Hello.” Sosem láttam azelőtt. Úgy gondolom,
ez csodálatos. Azt mondta: „Csak azt akartam látni, hogyan is néz ki, (nevetés) mert
tudtam...”
ORVOS: Hogy lásson egy kedvesnővért a kórházban?
BETEG: Talán azért, hogy lásson egy kedvesnővért az ágyban, vagy talán hallott vagy
látott engem a folyóson, és valójában beszélgetni akart, aztán úgy döntött, hogy nincs ideje
erre. Valójában nem tudom, de ezt éreztem. Azt mondta: „Csak be akartam köszönni.”
ORVOS: Mióta van a kórházban? Csak rövid összefoglalót adjon az eseményekről.
BETEG: Most tizenegy napja.
ORVOS: Mikor vették fel?
BETEG: Hétfőn este, két hete.
ORVOS: De Ön volt már itt azelőtt is.
BETEG: Ez a tizenegyedik felvételem a kórházba.
ORVOS: A tizenegyedik felvétele, mióta?
BETEG: 1962 óta.
ORVOS: ‘62 óta tizenegyszer volt kórházban?
BETEG: Igen.
ORVOS: A mostani felvétel ugyanazon betegség miatt történt?
BETEG: Nem, először ‘53-ban diagnosztizáltak.
ORVOS: Hm, és mit állapítottak meg Önnél?
BETEG: Hodgkin-kórt.
ORVOS: Hodgkin-kórt.
BETEG: Ennek a kórháznak nagy hatású besugárzókészüléke van, ami a mi
kórházunkban nincs. Továbbá, amikor engem felvettek annak idején, felmerült a kérdés, hogy
vajon az elmúlt években helyes diagnózist állítottak-e fel. Találkoztam itt az orvossal, és öt
percen belül megállapítottuk, amit én tudtam – hogy az a betegségem, amit már korábban is
mondtam.
ORVOS: A Hodgkin-kórra gondol?
BETEG: Igen, noha több orvos nézte meg felvételeimet, és azt mondták, hogy nem
Hodgkin-kórban szenvedek. Az elmúlt alkalommal, araikor felvettek a kórházba, az egész
testem tele volt kiütésekkel. Valójában nem is kiütések, hanem sebek voltak, mivel a
viszketés miatt elkapartam őket. Azt kell mondanom, hogy tele voltam sebekkel. Úgy éreztem
magam, mint egy leprás, és ők azt gondolták, hogy pszichológiai problémám van. Mondtam
nekik, hogy Hodgkinom van, és ők azt gondolták, hogy ez az én pszichológiai problémám,
vagyis ragaszkodom ahhoz, hogy Hodgkinom van. Amikor már több csomósodást nem tudtak
érzékelni, mint amennyit már a múltban is kitapintottak, otthoni besugárzással jól kézben
tartották. És akkor azt mondták, hogy már nincs Hodgkin-kórom. Én azt mondtam, hogy most
is van, mivel ugyanúgy; érzem magam, mint azelőtt. Akkor az egyik azt mondta: „Mit
gondol?” Azt mondtam: „Mind; ez a Hodgkin-kórnak a következménye, úgy gondolom.”
Akkor azt mondta: „Önnek teljesen igaza van.” S így, ebben a pillanatban visszaadta nekem
az önbecsülésemet. Tudtam, hogy valakivel, csak kell itt találkoznom, aki ebben velem együtt
dolgozik, és nem próbálja bennem azt az érzést kelteni, hogy valójában nem vagyok beteg.
ORVOS: Bizonyos értelemben...? (a felvétel nem hallható). Nos, ez
pszichoszomatikus volt.
 BETEG: Igen. Nos, igen ügyes dolog volt kigondolni, hogy ez volt a problémám,
vagyis hogy azt gondoltam, Hodgkin-kórom van. Ez azért volt, mert nem tudtak kitapintani a
hasamon semmiféle csomót, miközben a venogram (vénaröntgenkép) azonnal kimutatja, noha
az egyszerű lemez vagy tapintás nem. Sajnálatos, de ez olyasmi volt, amin át kellett esnem, s
ez az egész, amit tudok mondani.
LELKÉSZ: De megkönnyebbült.
BETEG: Ó, igen. Éppen ezt akarom mondani. Kétségtelenül megkönnyebbültem, hisz
semmilyen probléma sem oldható meg, ha én emocionálisan vagyok beteg, mindaddig, amíg
be nem tudom bizonyítani, hogy fizikailag vagyok az. Tovább már nem tudtam erről senkivel
sem beszélni, vagy megkönnyebbülést szerezni, mert nem éreztem, hogy hisznek bennem,
abban, hogy beteg vagyok. Most már érti, mit akarok mondani. Szinte el kellett rejtenem az
összes sebemet, és kimosni saját véres ruhámat, és ezt, amennyire tudtam, megcsináltam.
Nem éreztem, hogy elfogadtak volna. Biztosan arra vártak, hogy saját problémáimat magam
oldjam meg, tudja.
ORVOS: Foglalkozása szerint Ön ápolónő?
BETEG: Igen, az vagyok.
ORVOS: Hol dolgozik?
BETEG: Az S. T. Kórházban. És abban az időben, amikor mindez elkezdődött, éppen
akkor váltottak le, mint az ápolónői szolgálat vezetőjét. A tanári diplomám megszerzése után
még elvégeztem hat hónapot, és ekkor elhatározták, hogy visszatesznek az iskolába újból,
hogy anatómiát és fiziológiát oktassak, amire azt mondtam nekik, hogy ezt nem tudom
megtenni, mivel most összevonták a kémiát a fizikával, és én utoljára tíz évvel korábban
tanultam kémiát, és a kémia most már teljesen megváltozott. S így aztán elküldtek egy
kémiatanfolyamra azon a nyáron, szerves kémiára, és én megbuktam. Ez volt az első alkalom
egész életemben, hogy egy tárgyból megbuktam. És az apám ebben az évben halt meg, és az
üzlet szétesett, ami azt jelenti, hogy konfliktus volt a három fiú között, hogy ki is vegye át az
üzlet vezetését, és ez olyan keserűséget okozott, amit el sem tudtam volna képzelni, hogy
létezhet egy családban. És aztán azt követelték tőlem, hogy adjam el a részemet.
Örömmámorban úsztam, hogy még örökölhettem is a családi üzletnek egy részét, és aztán úgy
tűnt, hogy mindent mégsem vettem számításba, hogy például leválthatnak a pozíciómból, el
kell fogadnom egy oktatói állást, amelyről éreztem, hogy nem vagyok rá felkészülve. Láttam,
hogy sok pszichológiai problémám van, és aztán egész nyáron folyt ez a veszekedés, és
decemberben, amikor lázam és hidegrázásom volt, és kezdtem volna oktatni, én olyan
nehéznek találtam, és olyan beteggé váltam, hogy tényleg orvoshoz kellett fordulnom. De
még ezután sem mentem vissza az orvoshoz soha. Mindig megpróbáltam a maximálisat
nyújtani. Biztosra kellett mennem, hogy a tünetek annyira objektívak, s hogy elég magasra
emelkedett a lázmérő higanya ahhoz, hogy senkit sem kellett meggyőznöm. Tudják, még
azelőtt, hogy gondoskodtak volna rólam.
ORVOS: Ez egészen más, mint amit rendszerint hallunk. A betegek általában szeretik
letagadni saját betegségüket. De Önnek szinte bizonyítani kellett, hogy fizikailag beteg.
BETEG: Máskülönben nem részesülhettem volna kezelésben, s eljött volna az az
időszak, amikor már borzasztó nagy szükségem lett volna rá, szükségem lett volna arra, hogy
szabadon, nyugodtan lefeküdjek, amikor olyan pocsékul érzem magam. És csak csalás és
nyomás...
ORVOS: Nem tud semmilyen segítséget kapni, szakmai segítséget, amikor
emocionális problémája van? Vagy Önnek nem lehet semmilyen emocionális problémája?
BETEG: Azt hiszem, megpróbáltak tünetileg kezelni. Nem tagadták meg tőlem az
aszpirint, de úgy éreztem, sosem fognak a végére járni, hacsak én rá nem jövök (A beteget
szimulánsnak tartották, míg ő maga biztos volt abban, hogy fizikai betegség okozza tüneteit.
Hogy megbizonyosodjon igazáról, felkereste a pszichiátert, aki megerősítette
meggyőződésében. – E.K.R.), és én igenis elmentem, egy pszichiáterhez. És ő azt mondta
nekem, hogy beteg vagyok emocionálisan, mivel már olyan régóta vagyok fizikailag beteg. És
ő fizikailag kezelt engem. Ragaszkodott ahhoz, hogy kivegyenek a munkából, hogy legalább
napi tíz órát pihenhessek. Nagy adag vitaminokat adott. És a körzeti orvos volt az, aki
pszichológiailag akart engem kezelni. A pszichiáter belgyógyászatilag kezelt.
ORVOS: Ez egy zavaros világ, nem?
BETEG: Igen. Es az a sok félelem, hogy el kell mennem egy pszichiáterhez. Azt
gondoltam, hogy újabb problémát fog okozni, de nem okozott. Távol tartotta őket attól, hogy
üldözzenek, és tudják, mihelyt őhozzá vittek, olyan megelégedettek lettek. És ez egy komédia
volt, mert c pontosan úgy kezelt, ahogy nekem szükségem volt rá, hogy kezeljenek.
LELKÉSZ: A körzeti orvos.
BETEG: Eközben besugárzást kaptam. Kaptam néhány gyógyszert is tőle, de a dózist
leállították, amikor azt gondolták, hogy vastagbélgyulladásom van. A radiológus úgy döntött,
hogy a hasamban levő fájdalom a vastagbélgyulladástól van. S így abbahagyták a besugárzást
Annyit csináltak, hogy valami jót is tettek velem, de annyit nem adtak, hogy a tüneteimet
lassan és ravaszan megszüntessék, amit én megtettem volna. De ők nem látták, értik, nem
tudták kitapintani azokat a csomókat, csak a fájdalom területeit kellett volna nyomon
követniük.
ORVOS: Tehát, hogy egy kicsit összefoglaljuk a dolgokat, s tisztázzuk az egészet,
amit Ön valójában mond, az az, hogy amikor Önt diagnosztizálták mint Hodgkin-kórban
szenvedőt, Önnek sok más problémája is volt. Körülbelül abban az időszakban halt meg az
édesapja, a család üzleti vállalkozása szétesőben volt, és ők arra kérték Önt, hogy mondjon le
jussáról. Ahol dolgozott, ott meg olyan munkával bízták meg, ami Önnek nem tetszett.
BETEG: Igen.
ORVOS: És a viszketegségét, ami jól ismert tünete a Hodgkin-kórnak, még mérlegelni
sem mérlegelték mint betegségének egyik velejáróját. Emocionális problémájának vélték. És
a belgyógyász úgy kezelte, mint egy pszichiáter, és a pszichiáter pedig úgy, mint egy
belgyógyász.
BETEG: Igen, és utána magamra hagytak. Már nem is akartak törődni velem.
ORVOS: Miért?
BETEG: Mert nem fogadtam el a diagnózisukat, és azt várták, hogy józan belátásra
térjek.
ORVOS: Értem. Hogy fogadta a Hodgkin-kór diagnózisát? Mit jelentett az az Ön
számára?
BETEG: Nos, én amikor először... értik, én diagnosztizáltam, amikor megéreztem azt,
és elkentem és utánaolvastam, majd elmondtam az orvosnak, és akkor ő azt mondta, hogy
nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. És még amikor a műtét után bejött, megmondta
nekem s én nem gondoltam, hogy több időm van vissza az életemből, mint egy év. Bár
valójában nem éreztem magam olyan jól, valahogyan elfelejtkeztem erről, és azt gondoltam,
Nos, addig élek majd, míg tudok, értik. De 1960-tól, amióta ezek a problémák elkezdődtek,
valójában sosem voltam jól. És voltak olyan napok, amikor órákig igazán betegnek éreztem
magam. De most mar elfogadják, és semmilyen jelét nem mutatják, hogy nem hinnék el, hogy
beteg vagyok. És otthon sosem mondtak semmit. Visszamentem ugyanahhoz az orvoshoz, aki
abbahagyta a besugárzást és minden mást, és soha egy szót sem mondott, kivéve akkor,
amikor megint megjelentek a csomók, és ekkor ő szabadságon volt, és így, amikor visszajött,
akkor mondtam meg neki. Azt gondoltam, hogy őszinte. Voltak, akik gúnyosan azt mondták
nekem, hogy sosem volt Hodgkin-kórom, és azok a csomók, amelyek megjelentek rajtam,
valószínűleg valamilyen gyulladásos alapon alakultak ki. Ez gúny volt, azt jelentette, hogy mi
jobban tudjuk, mint te. Mi ezt eldöntöttük. Ő legalább őszinte volt. vagyis valami objektív
bizonyítékra várt egész idő alatt. És az itteni orvos azt mondta nekem, hogy ne felejtsem el,
ennek az embernek talán egész életében öt ilyen esete volt, amivel foglalkoznia kellett, és
mindegyik egy kicsit azért eltérő. Valójában gondot okoz nekem, hogy mindezt megértsem.
Tehát ő az, aki mindig ide fog telefonálni, és megkérdezi majd az orvost az adag nagyságáról
és minden másról. Félek attól, hogy ő hosszasan kezeljen engem, mert úgy érzem, hogy nem
megfelelő orvos. Vagyis, ha nem jövök továbbra is ide, nem hinném, hogy még életben
lennék. Ez azért történt, mert mi nem tudjuk ugyanezt a felszereltséget biztosítani, mint amit
itt tudnak, és azért is, mert ő nemigen ért mindezekhez a gyógyszerekhez. Minden egyes
betegével elölről kezdi, míg itt már ötven beteggel próbálkoztak, mielőtt velem foglalkozni
kezdtek.
ORVOS: Mit jelent Önnek az, hogy ilyen fiatal és olyan betegsége van, ami végül
majd a halálát okozza? Talán rövid időn belül.
BETEG: Nem vagyok már annyira fiatal. Negyvenhárom éves vagyok. Remélem, ezt
tekinti fiatalnak.
ORVOS: Remélem, Ön tekinti ezt fiatalnak (nevetés).
LELKÉSZ: Maga miatt vagy miattunk?
ORVOS: Magam miatt.
BETEG: Ha valaha is gondolok rá, most nem, amikor egész nyáron itt voltam,
végignéztem, amint egy tizennégy éves fiú leukémiában meghalt. Végignéztem egy ötéves
halálát. Egész nyarat töltöttem egy tizenkilenc éves lánnyal, aki nagy fájdalmakkal és
frusztrációval küszködött. És nem tudott a barátaival a tengerparton lenni. Én tovább éltem,
mint ők. Azt nem mondom, hogy olyan érzésem van, hogy valamit már teljesítettem. Nem
akarok meghalni. Szeretem az életet. Igazán nem így értem, de néhányszor már pánikba
estem, amikor úgy éreztem, hogy senki sincs a közelemben, és hogy senki sem jön majd. Én
nem zavarom a nővéreket abban az értelemben, hogy olyant kérjek tőlük, amit magam is meg
tudok csinálni, ami gyakran keltette bennem azt az érzést, hogy ők nincsenek tudatában
annak, hogy valójában hogyan érzem magam. Mert ők nem jönnek, és nem kérdezik meg.
Vagyis, például valóban jólesett volna, ha megmasszírozzák a hátamat, de látják, nem jönnek
be hozzám rutinszerűen, és nem teszik meg azt, amit más betegekkel megtesznek, akikről azt
gondolják, hogy betegek. Én nem tudom a saját hátamat megmasszírozni. Leveszem a
takarókat, leengedem az ágyat. Minden mást megteszek saját magamnak még akkor is, ha
lassan kell csinálnom, és néha fájdalmaim vannak. Úgy vélem, mindez jót tesz nekem. De
emiatt ők nem csinálják. Nem gondolom, hogy ők, de talán hosszú órák múlva, ha elkezdenék
vérezni vagy sokkos állapotba kerülnék, akkor az a takarítónő lenne, aki megtalálna elsőként,
nem pedig a személyzet. Mert ők csak akkor jönnek be, ha az ember tablettát kap, és én
naponta kétszer kapok tablettát, hacsak nem kérek fájdalomcsillapítót...
ORVOS: Mindez milyen érzést kelt Önben?
BETEG: Hogyan?
ORVOS: Milyen érzést kelt ez Önben?
BETEG: Hát, mindez nem számít, kivéve azokat az időszakokat, amikor súlyos
fájdalmaim vannak, vagy amikor képtelen vagyok felkelni, vagy senki sem ajánlja fel
segítségét. Bár kérhetnék segítséget, de nem gondolom, hogy ez szükséges. Úgy vélem, nekik
kellene tudni, hogy a betegeik hogy vannak. Én nem próbálok elrejteni semmit sem, de
amikor az ember próbálkozik, és annyit tesz, amennyit csak tud, újból csak árat fizet érte, és
amint látják, már több alkalommal voltam nagyon rosszul, amikor a nitrogénmustártól és
hasonló dolgoktól sokszor volt hasmenésem, és soha senki nem jött megnézni a székletet, és
megkérdezni, hogy miért kellett tízszer felkelnem. Meg kell mondanom a nővéreknek, hogy
mi a baj. Vagyis azt, hogy tíz székletem volt. Az elmúlt éjszaka tudtam, hogy a reggeli
röntgenképeim nem megfelelőek, mert úgy küldtek le a felvételekre, hogy túl sok volt a
bárium. Emlékeztetnem kellett őket arra, hogy hat tablettára van szükségem ahhoz, hogy ma
röntgenképet lehessen felvenni. Tudatában vagyok ezeknek a dolgoknak, de igen sokszor
magamat ápolom. Míg otthon legalábbis a gyengélkedőn bejönnek és megkérdezik, mi a
helyzet, ők valóban elhiszik, hogy én beteg vagyok. Itt nem tudom, hogy vajon én tettem-e
mindezt saját magammal, vagyis nem szégyenkezem amiatt, hogy ezt megettem. Örülök,
hogy minden lehetőt megtettem a magam számára, amit csak tudtam, de volt néhány olyan
időszak, amikor intenzív fájdalmak leptek fel, és a nővérhívóra senki sem reagált. És azért is,
mert úgy gondoltam, hogy úgysem érnek ide időben, ha bármi is történne. És úgy éreztem,
hogy ha ezt megteszik velem, akkor másokkal is megteszik. Ez részben az oka annak, hogy
sorra látogattam a betegeket az utóbb években, és hogy megtudakoltam, mennyire be tegek, és
utána odaálltam a nővérpulpitus elé azt mondtam, hogy X. Y.-nak szüksége van valamire
fájdalmai miatt, és aztán csak vártam félórát.
ORVOS: Hogyan reagáltak erre a nővérek?
BETEG: Nos, különbözőképpen. Az egyetlen gondolom, akinek nagyon nem tetszett
és neheztelt rám, az az éjszakai nővér volt. Tudják, volt egy beteg előző éjjel, aki bejött a
szobámba, és egyszerűen befeküdt mellém az ágyamba. Történetesen ismertem az esetet, én is
nővér vagyok, és nem félek. Tehát felgyújtottam a villanyt, és vártam. Nos, ezen az éjjelen ez
a hölgy kimászott az ágyából az oldalrácson keresztül. Be kellett volna, hogy legyen szíjazva.
Semmit sem szóltam erről senkinek. Hívtam a nővért, és ketten visszavittük az ágyába. És
akkor éjjel, amikorra hölgy kiesett az ágyból, én a mellette levő szobában voltam, s így én
értem oda elsőként. Sokkal hamarabb értem oda, mint a nővér. És akkor egy másik fiatal lány,
körülbelül húszéves, éppen haldoklott, és hangosan nyöszörgött. Tehát azon az éjjelen nem
tudtam aludni semmiképpen. Az az elv ebben a kórházban, hogy az ember nem kap altatót
három óra után. Nem tudom, miért, de ez van. És ha az ember úgy érezné – ha én beveszek
egy enyhe altatót, ami nem eredményez másnaposságot, akkor az csak a jelen pillanatban
segít rajtam. Számukra a kórházi rend többet jelent, mint az, hogy az ember egy vagy két
órával tovább tudjon aludni. Ez egy irányelv itt. A dependenciát nem okozó gyógyszerekkel is
ez a helyzet, tudják. Nem kaphat – ha az orvos kodeint rendel, és minden négy órában egy
felet, nem kaphat újabb adagot ötig. Vagyis az a koncepció, hogy nem kaphat újabb adagot
négy órán belül, függetlenül attól, hogy milyen gyógyszerről van szó. Tekintet nélkül arra,
hogy dependenciát okozó gyógyszerről van-e szó vagy sem. Mi nem változtattuk meg
koncepciónkat. Akkor van szüksége gyógyszerre a betegnek, amikor fájdalmai vannak. Nem
szükségképpen négy óránként, különösen nem akkor, ha dependenciát nem okozó
gyógyszerről van szó.
ORVOS: Neheztel amiatt, hogy nem elég az egyénre fordított figyelem? És az egyéni
gondozás? Innen táplálkozik ez az érzése?
BETEG: Nos, ez nem egyéni összefüggésben merül fel. Ők nem képesek megérteni a
fájdalmat. Ha még nem volt fájdalmuk...
ORVOS: A fájdalom az, ami Önt a legjobban foglalkoztatja?
BETEG: Nos, ez foglalkoztat a legjobban a rákbetegekkel kapcsolatban, akikkel
együtt voltom, érti. És bánt az a tény, hogy megpróbálják ezeket az embereket távol tartani
attól, hogy a kábítószer rabjaivá váljanak, holott már nem élnek olyan sokáig, hogy azokká
váljanak, egyáltalán nem élnek olyan sokáig, hogy azokká válhassanak. Van egy nővér ott,
azon a szárnyon, aki hatalmas injekciós tűvel a háta mögött jár, hogy azzal is megpróbálja
elrettenteni a betegeket a gyógyszerektől. Még az utolsó pillanatban is, tudják. Fél attól, hogy
a kábítószer rabjává tesz valakit. A betegek nem fognak már sokáig élni. Nekik joguk van
ehhez a gyógyszerhez, mert az ember nem tud enni vagy aludni az ember csak vegetál, amikor
oly nagy fájdalmai vannak. Az injekciótól legalább megnyugszik az ember, képes élni,
élvezni dolgokat, beszélni. Akkor él az ember. De a másik az, hogy az ember kétségbeesetten
várja, hogy valaki kegyes legyen hozzá, és megszabadítsa a fájdalmaktól.
LELKÉSZ: Ez olyasvalami, amit Ön saját maga is tapasztalt, amióta ide jár?
 BETEG: Igen. Igen, így van. Vagyis észrevettem. Azt gondoltam, hogy ez nagyon
tipikus bizonyos osztályokon, mivel ugyanaz a vékony nővér dolgozik ott. Valami, ami
bennünk van. az, ami arra késztet, hogy ne tiszteljük többe a fájdalmat.
LELKÉSZ: Hogyan magyarázza ezt?
BETEG: Úgy gondolom, el vannak foglalva. Remélem, ez ezért van.
ORVOS: Ez mit jelent?
BETEG: Azt, hogy már sétálgattam a folyosón, és láttam őket beszélgetni, és aztán
láttam, hogy elmennek szünetet tartani. És feldühít, amikorra nővér szünetet tart, és a segítője
jön vissza, és azt mondja az embernek, hogy a nővér lent van a földszinten a kulccsal, és
magának várnia kell – amikor az embernek szüksége van a gyógyszerre; már azelőtt szüksége
volt, mielőtt a nővér lement a földszintre étkezni. És úgy gondolom, hogy valakinek felelnie
kellene azért az emeletért, aki tudna jönni, és oda tudná adni a fájdalomcsillapítót, és akkor
nem kellene az emberek még egy félórát izzadnia, mielőtt valaki feljön. És néha negyvenöt
perc is elmúlik, amikor végre feljönnek. Es az biztos, hogy először nem téged látnak el.
Először a telefonhívásra válaszolnak, és megnézik az új időbeosztást és az új utasításokat,
amelyeket az orvosok hagytak hátra. Először nem azt fogják tudakolni, hogy valaki kért-e
fájdalomcsillapítót.
ORVOS: Hogy tovább lépjünk... nem haragudna, ha témát váltanánk? Fel szeretném
használni az időnket arra, hogy sok különböző aspektust megvizsgáljunk. Egyetért ezzel?
BETEG: Természetesen.
ORVOS: Említette, hogy látott vagy megfigyelt egy szobát, ahol egy ötéves és egy
kilencéves fiatal haldoklott. Hogyan dolgozza ezt fel magában? Van valami képe, elképzelése
erről?
BETEG: Úgy érti, hogyan fogadom ezt el?
ORVOS: Már részben válaszolt is erre a kérdésre. Ön nem akar, nem szeret egyedül
lenni. Amikor válságos helyzetben van, legyen az fájdalom vagy hasmenés, vagy bármi más,
szereti, ha valaki ott van. Ami azt jelenti, hogy Ön nem szereti, ha magára hagyják. A másik
dolog a fájdalom. Ha Önnek meg kell halnia, akkor már azt agónia és fájdalom és
magárahagyatottság nélkül szeretné.
BETEG: Ez nagyon igaz.
ORVOS: Milyen más dolgokat tart fontosnak? Amit nekünk figyelembe kellene
vennünk? Nemcsak Önnel kapcsolatban értem, hanem többi beteggel kapcsolatban is.
BETEG: Emlékszem D. F.-re, akit őrületbe kergetett a meztelen szobafal, amit
állandóan nézett, és ami egyáltalán nem volt vonzó. És ugyanez a nővér, aki nem akarja
odaadni az embernek az orvosságot, hozott neki néhány gyönyörű képet Svájcról. És mi
felragasztottuk a szobájának a falára. Mielőtt meghalt, arra kérte a nővért, hogy adja a képeket
énnekem. Bementem hozzá néhányszor, és szépen elrendeztem a képeket, mivel felismertem,
milyen sokat jelentettek ezek a számára. És minden szobában, már úgy értem: mi ennek a
tizenkilenc éves lánynak az anyja, aki nap mint nap mellette volt, ő hozta nekem a kartont
kivágtuk es rájuk raktuk a képeket. Nem kértük a főnők engedélyét, de azt a fajta
ragasztószalagot használtuk, ami nem teszi tönkre a falakat, tudja. És úgy gondolom, a nővér
neheztelt érte. Úgy gondolom, túl sok ezen a helyen a tilalomfa. Én tudom, hogy a csodálatos
táj az életre és az élő dolgokra tud emlékeztetni, és kell is, hogy emlékeztesse az embereket.
Én nagyon is képes vagyok Istent látni a természetben. Ezt érte mindazon, amit elmondtam;
az ember nem lenne annyira egyedül, ha volna valamije, ami életének részévé válik. Ilyen
sokat jelentettek a képek D.F-nek. S.-nek más jelentette mindezt. Őt virágok vették körül, és
telefonhívások és látogatók, akiknek megengedték, hogy bejöjjenek, a barátnők, akik eljöttek
meglátogatni, és úgy vélem hogy ha mindenkit elküldtek volna, mivel válságos állapotban
volt, akkor az nagyon fájt volna neki. Úgy tűnt, hogy igazán él, amikor a látogatók vették
körül, még akkor is, amikor borzalmas fájdalmai voltak. Tudják, ő sem tudott velük beszélni.
Látják, én gondolok rá. Nővéreim a rendből csak egyszer jönnek hetente, és néha egyáltalán
nem jönnek. És így társaságomat többnyire más látogatók teszik ki, vagy azok a betegek,
akiket meglátogatok, és ez nekem nagyon sokat segít. Amikor könnyekre fakadok vagy
depresszióba esem, akkor tudom, hogy valamit tennem kell, hogy ne gondoljak önmagamra,
és attól függetlenül, hogy fájdalmaim vannak-e vagy sem, el kell vonszolnom magam
valakihez, és másokra kell koncentrálnom. És akkor el tudom felejteni a problémáimat...
ORVOS: Mi történik Önnel akkor, ha ezt többé már nem tudja megtenni?
BETEG: Akkor van – akkor lesz szükségem emberekre, és akkor az emberek nem
jönnek majd.
ORVOS: Nos, tudja, ez az, ahol mi tudunk segíteni.
BETEG: Igen, de ez az, ami még sosem történt. (sír)
ORVOS: De ez meg fog történni. Ez az egyik cél.
LELKÉSZ: Azt akarja mondani, hogy sosem jöttek, amikor segítségre volt szükség?
BETEG: Csak nagyon kicsikét és ritkán. Ahogy már mondtam, amikor az ember
beteg, akkor ők távol maradnak tőle. Tudják, azt gondolják, hogy az ember nem akar beszélni,
de még akkor is, ha az ember nem tud reagálni, még akkor is, ha ők csak ülnek ott, az ember
mégis tudja, hogy nincs egyedül. Ezen értem az átlagos látogatókat. Ha az emberek ezt látnák,
és ha lenne olyan valaki, aki nem restell imádkozni, ha csak gyengéden elmondaná a
Miatyánkot az emberrel, amelyet a beteg saját maga már napok óta nem tud elmondani, mert
azt mondja, „Miatyánk” és a többi már egészen zavaros, tudja. Ezzel újra emlékeztetik
valamire, aminek van értelme, jelentősége. Látják, ha nincs semmim, amit az embereknek
adhatnék, akkor elhagynak. Tudják, ha tudok adni az embereknek... de nagyon sok olyan
ember van, aki nem ismeri fel, hogy nekem is vannak szükségleteim.
ORVOS: Igaz (vegyes beszélgetés).
BETEG: En azért kapok tőlük, amikor nem vagyok súlyos beteg. Sok mindent kapok,
de olyankor nem kell annyi minden.
ORVOS: Az Ön szükséglete sokkal nagyobb, amikor már nem képes adni többé.
BETEG: Igen, és mindig, amikor megbetegszem, elkezdek aggódni az anyagi
probléma miatt, mennyibe fog kerülni, és máskor pedig amiatt aggódom, hogy vajon meglesz-
e a munkahelyem, amikor visszatérek. És máskor pedig azért aggódom, hogy, tudják, hogy
vajon krónikus beteg leszek-e, és mindig másoktól fogok-e függeni. Tudják, mindig valami
más történik, s így aztán mindig van valami szükségletem.
ORVOS: Mi történik a civil életében? Semmit sem tudok a múltjáról vagy arról, hogy
valójában hogyan él. Mi történik önnel, amikor nem lesz képes dolgozni? Aztán, támogatja
most Önt az egyház vagy a munkahelye, vagy a családja? Ki támogatja?
BETEG: Ó, persze hogy támogatnak. Engem már háromszor utaltak be. Már
háromszor feküdtem saját kórházunkban. Egyik éjszaka olyan nagy fájdalmam volt, hogy nem
tudtam lélegezni. Végigmentem a folyosón, és bekopogtam az egyik nővér ajtaján, ő áthozott,
és adott nekem egy injekciót, és akkor egyszerűen elhatározták, hogy engem a betegszobában
hagynak. Ez az apácanővérek betegszobája. Csak az apácák mehetnek oda, és ott olyan fene
magányos minden. Tudják, ott nincs televízió vagy rádió, ez nem része az életünknek, kivéve
időnként, oktatási célból. És ha az emberek nem jönnek meglátogatni, akkor szükségem van
ezekre. És ezek közül egyetlen dolgot sem adnak az emberek, és ezt megbeszéltem
orvosommal, és így mihelyt megszűntek a fájdalmaim és elviselhető állapotba kerültem,
hazabocsátott engem, annak tudatában, hogy pszichológiailag szükségem van emberekre. És
ha be tudok menni saját szobámba, és lefekhetek, és naponta négyszer vagy ötször
felöltözhetem teljesen, és lejöhetek az étkezésekhez, akkor legalább érzem az élet egy
darabját. Akkor nem érzem magam olyan magányosnak. Habár gyakran kell ülnöm
templomban, nem vagyok képes imádkozni, mert nem érzem jól magam, de legalább
másokkal vagyok. Tudják, mit értek ezen?
 ORVOS: Igen. Miért gondolja, hogy a magány oly borzalmas az Ön számára?
BETEG: Gondolom, nem, nem gondolom, hogy félek a magánytól, mert vannak idők,
amikor szükségem van a magányra. Nem is ezt értem ezen. Hacsak nem kapcsolom össze
azzal, hogy magamra hagynak ebben a helyzetben. Én képes leszek arra, hogy magamon
segítsek. Rendben volna, ha egészséges volnék, nem lenne szükségem emberekre. De én, nem
arról van szó, hogy az ember egyedül haldoklik; hanem a tortúráról, amit a fájdalom okozhat
az embernek, mintha az ember ki akarná tépni a haját. Azzal nem törődik, ha nem fürdik
napokon keresztül, mert az olyan nagy megterheléssel jár, mintha az ember elveszítené
emberi mivoltának egy részét.
LELKÉSZ: Bizonyos méltóságot fenn akar tartani, mindaddig, ameddig képes rá.
BETEG: Igen, és ezt időnként én nem tudom egyedül megtenni.
ORVOS: Tudja, nagyon jól megfogalmazta azt, amit mi itt egész évben csinálunk, és
amit megpróbáltunk tenni sokféle módon. Úgy vélem, Nagyon jól megfogalmazta.
BETEG: Az ember mindig meg akarja őrizni azt, hogy személyiség.
ORVOS: Emberi lény.
BETEG: Igen. Egy másik dolgot is tudok Önöknek mondani. Az elmúlt évben
hazabocsátottak innen. Haza kellett mennem saját kórházunkba egy tolókocsin, mert el volt
törve a lábam. Patológiás törés volt. És ahány kedves ember csak tolta a kocsit, szinte az
őrületbe kergetett, mert arrafelé toltak, amerre ők akarták, hogy menjek, nem pedig arra,
amerre én akartam menni. És nem voltam mindig képes rá, hogy megmondjam nekik, hogy
hová akarok menni. Inkább a karjaim fájjanak, és magam nyomom a kocsit az illemhelyre,
mintsem nekem kelljen mindenkinek megmondanom, hogy hová akarok menni, és aztán
megvárakoztatni őket kint, és elvárni tőlük, hogy elég időt adjanak ahhoz, hogy az illemhelyet
használjam. Értik, mit akarok ezzel mondani? Nagyon is függetlennek tartanának, és
valójában mégsem lennék az. Fenn kellett tartani a méltóságomat, mert ők megsemmisítették
volna. Nem gondolom, hogy amikor valóban szükségem lesz segítségre, akkor
visszautasítanám olyan értelemben, ahogy azt tettem. De ez a fajta segítség, amit sok ember
nyújt, problémát jelent nekem. Értik ezt? Kedvesek, meg minden, tudom, hogy megvan
bennük a jó szándék, de alig tudom kivárni, amíg el nem távoznak. Például van egy apácánk,
aki gondoz bennünket, és minden ilyen segítségre ajánlkozik, és aztán visszautasítva érzi
magát, ha az ember nem fogadja el. Nos, én bűntudatot éreznék. Tudom, hogy a hátán
gipszfűző van. Ilyent adnak a gyengélkedőknek, akik nincsenek valami jól, ezeknek a
hetvenhét éves apácáknak. Nos, én inkább felkelek, és magam hajtom le az ágyamat, mintsem
megkérjem az egyik ilyen apácát. De ha ő ajánlja fel, hogy lehajtja, és én ezt visszautasítom,
akkor úgy érzi magát, mint akit mint ápolónőt utasítottak vissza. Tehát valahogy
összeszorítom a fogamat, és abban reménykedem, hogy másnap nem jön, és nem mondja azt,
hogy egész éjjel milyen nagyon fájt a háta, és nem tudott aludni, mert akkor úgy érzem majd,
hogy én okoztam azt.
LELKÉSZ: Hm... megfizetteti Önnel.
BETEG: Igen.
LELKÉSZ: Válthatok témát?
ORVOS: Ön majd szól nekünk, ha kezd fáradni, jó?
BETEG: Igen. Folytassák. Egész nap pihenhetek.
LELKÉSZ: Ami a saját hitét illeti, betegsége milyen hatással volt a hitére? Erősítette-
e, gyengítette-e az Ön hitét Istenben?
BETEG: Nem mondanám, hogy a betegségem hatással volt rá, mert sosem gondoltam
rá ebben az értelemben. Mint apáca, Istennek akartam magamat adni. Orvos akartam lenni, és
el akartam menni misszionáriusnak. Nos, ezt sosem tettem meg. Tudják, én még nem voltam
külföldön. Sok évig beteg voltam. Most már tudom, mit akartam, döntöttem, hogy mit akarok
tenni Istenért. Engem vonzottak ezek a dolgok, és úgy gondoltam, hogy ezeket ő akarja. De
nyilvánvalóan ez nem így van. így aztán kissé rezignált vagyok, még akkor is, ha valaha
meggyógyulnék, már nem akarnám ugyanezt. Akkor is, még azért elmennék az
orvostudományi egyetemre tanulni. Ez, gondolom, egy misszionárius orvos óriási dolog, több
mint egy ápolónő, már csak azért is, mert a kormányok oly sok korlátot emelnek a nővérek
elé.
De hitemet, úgy érzem, a legnagyobb megrázkódtatás itt érte. Nem a betegségtől,
hanem egy férfi által, aki itt feküdt a folyosó túloldalán. Nagyon kedves zsidó ember volt. Mi
fent a röntgenben találkoztunk, abban a kis várakozófülkében. Mindketten röntgenfelvételre
vártunk. Aztán egészen váratlanul meghallottam ezt a hangot, és azt mondta nekem: „Mitől
ilyen fene vidám?” Én ránéztem, és azt mondtam: „Hát különösképpen nem vagyok vidám, de
nem félek attól, ami történni fog, ha erre gondol.” Valami egészen eredeti cinizmus volt az
arcán. Nos, így találkoztunk, és kiderült, hogy majdnem egymással szemben van a szobánk.
És ő zsidó, és nem követ semmiféle hagyományt, és megveti a legtöbb rabbit, akivel
találkozott. Nos, átjött hozzám, és azt mondta nekem, hogy valójában nincs is Isten. Hogy mi
találtuk ki, mert szükségünk volt rá. Nos, én erre sohasem gondoltam. Ő valóban hitt ebben.
Úgy gondolom, azért, mert nem hitt a halál utáni életben. Ugyanakkor volt egy ápolónőnk, aki
agnosztikus volt, és azt mondta, lehet, hogy létezett egy Isten, aki beindította a világot.
Mindketten erről beszéltek nekem. Úgy gondoltam, ez az, amiről beszélni óhajtanak. Ők
elkezdték. És a nővér azt mondta nekem: „De az biztos, hogy azóta nem törődik a világgal.”
Nos, én valójában még sosem találkoztam ilyen emberekkel, amíg ide nem jöttem Tudják, ez
volt az első eset, hogy már értékeim kellett a hitemet. Ami azt jelenti, hogy mindig azt
mondom: „Nos, biztosan van Isten. Vess csak egy pillantást a természetre meg a többire.” Ez
olyasvalami, amire valaki megtanított.
LELKÉSZ: Ők próbára tették a hitét?
BETEG: Igen. És szintén, vagyis hát azok az emberek, akik tanítottak engem.
Egyáltalán igazuk volt-e azoknak, akik ezt az egészet kitalálták? Vagyis arra jöttem rá, hogy
nincs vallásom. Valaki másnak a vallását vallom. És ez az, amit Mr. M. tett velem. M.-ről van
szó, ha nem tudnák. És mindig mondott valami gúnyosat. Vagy az a nővér is, ahogy mondta:
„Nem tudom, miért viselem annyira gondját a római katolikus egyháznak, amikor annyira
gyűlölöm.” Persze ez akkor volt, amikor kezembe adta a tablettát. Ez volt a módja, hogy az
ellenállást eltüntesse bennem, gyengéden csinálta. De M. az én kedvemért próbált meg igazán
tiszteletteljes lenni. Azt mondaná: „Miről akar beszélgetni? Akar Barabásról beszélgetni?” Én
válaszolnám: „Nos, M., nem beszélhet Krisztus helyett Barabásról”. És ő azt válaszolná: „Hát
tényleg, mi a különbség van köztük? Ne érezze magát rosszul, kedves nővérke.” És aztán
megpróbálna tisztelettudó és tiszteletre méltó lenni, de ő mindig froclizott engem. Mintha az
egész egy tréfa lenne, tudják?
ORVOS: Kedveli őt?
BETEG: Igen. Még mindig.
ORVOS: Ez most történik? Ez olyan valaki, aki most is itt van?
BETEG: Nem, ez akkor történt, amikor másodszor voltam itt. De mi mindig barátok
maradtunk.
ORVOS: Még mindig van kapcsolata vele?
BETEG: Pár nappal ezelőtt itt volt. Igen, küldött nekem egy gyönyörű csokor virágot.
De tőle valójában a hitemet kaptam. Valóban, ez most a saját hitem. És ez hit, ez nem valaki
másnak valamiféle teóriája, ami azt jelenti, hogy én ugyan nem értem Isten útját és sok mást,
ami történik, de abban hiszek, hogy az Isten nagyobb, mint én vagyok, és amikor végignézem
a fiatalok haldoklását és a szüleiket, és mindenki azt mondja, hogy micsoda pazarlás, és így
tovább, akkor értem. Azt mondom: „Isten: szeretet”, és tényleg és igazán így is gondolom.
Ezek nem puszta szavak, valóban így értem. És hogy ha Ő a szeretet, akkor tudja, hogy ennek
az életnek éppen ez a pillanata a legalkalmasabb a halálra, mert ha ők tovább éltek volna,
vagy rövidebb ideig, akkor nem tudott volna nekik oly nagy örökkévalóságot adni, vagy az
örökkévalóságban csak büntetés lett volna a részük, ami rosszabb lenne, mint ami most van.
Azzal, hogy fiatalon halnak meg. Én az ő szeretetében gondolkodok, s csak így tudom
elfogadni a fiatalok és az ártatlanok és a többiek halálát.
ORVOS: Nem haragszik, ha felteszek Önnek néhány nagyon személyes kérdést?
LELKÉSZ: Csak egyet, egy tényt. Hajói értem akkor azt mondja, hogy most erősebb a
hitében és a betegségét jobban elfogadja, mint amikor az egész kezdődött. Ez jött ki az
elmondásából.
BETEG: Nos, nem. Ezt a hitemmel kapcsolatban úgy értettem, hogy nem hoztam
összefüggésbe a betegségemmel. De nem a betegség az, ami megkérdőjelezte a hitemet,
hanem M., anélkül, hogy ez szándékában állt volna.
ORVOS: Ez a hit már a sajátja, és nem valami olyan, amit valaki más tanított meg
Önnek.
LELKÉSZ: És a kapcsolatból fakadt.
BETEG: Ettől a helytől fakadt. Itt történt, pontosan itt, ebben a kórházban. Vagyis hát
ezekben az években alakítottam ki, és e hitben is növekszem tovább. így most már valóban
értem, mi a hit és a bizalom. Azelőtt mindig keresni próbáltam, hogy jobban megértsem. És
még ha már többet is tudok, és azt is tudom, akkor is, azóta sokkal több minden van, amit
látok es szeretek. Azt mondom M.-nek: „Ha nincs Isten, akkor semmi vesztenivalóm nincs, de
ha van, akkor imádom Őt úgy, ahogy megérdemli, meg’ pedig abban az értelemben, hogy
annyidamennyire most erre képes vagyok.” Azelőtt valaki más beszélt belőlem, egy automata.
A neveltetésemnek és a többinek ez volt az eredménye. Én nem, én nem imádtam Istent. Azt
gondoltam, hogy igen, de higgyék el, ha bárki is azt mondta volna, hogy én nem hiszek
Istenben, élekor mégis megsértve éreztem volna magam, Most látom a különbséget.
LELKÉSZ: Van más kérdése is?
ORVOS: Igen, de úgy vélem, kb. öt perc múlva be kell fejeznünk. De talán
folytathatjuk ezt egy másik alkalommal.
BETEG: El akarom mondani Önöknek, amit egy beteg mondott nekem. „Ne jöjjön, és
ne mondja nekem, hogy az Isten akarata, ami velem történik.” Azelőtt sosem hallottam, hogy
valaki is úgy neheztelt volna ezért a megjegyzésemért. A beteg huszonhét éves anya volt, aki
három gyermeket hagyott hátra. „Gyűlölöm, ha mások mondják nekem ezt. És én is tudom
ezt, de borzalmas fájdalmak között élek. Senki sem tud kimért és kemény maradni, amikor így
szenved.” Sokkal jobb ilyenkor valami olyasmit mondani, hogy „Ön szenved”, hogy az ember
erezze, valaki megérti, hogy min megy keresztül, mintsem figyelmen kívül hagyni ezt, és
ráadásul még mást is ráborítani. Amikor az ember jobban van, akkor rendben van. Van
ezenkívül még egy másik dolog is, amit mondhatok, és ez az, hogy az emberek képtelenek azt
a szót használni, hogy „rák”. Úgy tűnik, ez a szó még mindig fájdalmat okoz.
ORVOS: Vannak más ilyen szavak is.
BETEG: De sokaknak sokkal jobban fáj ez a szó, mint nekem. Úgy gondolom, sok
tekintetben számomra áldásos betegség volt ez, sokat profitáltam belőle. Sok baráttal
találkoztam, nagyon sokkal. Nem tudom, hogy vajon a szívbetegség vagy a cukorbetegség
elfogadhatóbb-e. Kinézek a folyosóra, és örülök annak, hogy ezt a bajt kaptam meg és nem
mást. Senkit sem irigyelek. De amikor valaki nagyon beteg, akkor nem is gondol ilyen
dolgokra. Az ember csak vár, hogy az emberek fájdalmat okoznak vagy segítenek.
ORVOS: Milyen lány volt Ön? Amikor kislány volt, mi késztette arra, hogy apáca
legyen? Családi ötlet volt, vagy valami más késztette erre a lépésre?
BETEG: Én voltam az egyetlen apáca a családban. Tízen voltunk gyerekek, öt fiú és öt
lány. Nem emlékszem arra, hogy ne akartam volna apáca lenni. De néha, tudják, amióta több
pszichológiát tanultam, azon töprengek, hogy vajon ez az apácaság olyasvalamihez vezet-e,
ahol kiemelkednék. Merthogy emiatt igencsak különbözöm leány testvéreimtől, akik annyira
elfogadhatóak voltak családom számára. Anyám és ők nagyon jó háziasszonyok és hasonlók
voltak, míg én sokkal jobban szerettem a könyveket es a hasonló dolgokat. Mégis, így
visszatekintve az évekre, már nem hiszem, hogy mindez igaz lenne. Néha, amikor nem akarok
apáca lenni, ma például, mivel olyan fene nehéz, akkor az jut eszembe, hogy ha Isten akarta,
el tudom azt fogadni, mint ami Isten akarata. Valamilyen módon már évekkel ezelőtt más utat
is mutathatott volna. És ez is további gondolkodásra késztet, egész életemben ezen
gondolkodtam, és csak ez volt az egyetlen dolog, amin gondolkodtam. És most mégis, azt is el
tudom képzelni, hogy jó anya és jó feleség lettem volna. Abban az időben ugyanis azt
gondoltam, hogy ez az egyetlen valami, amit kell és lehet tennem. Vagyis nem kényúr volt,
mert szabad akaratomból választottam, de nem értettem, hogy mit és miért választhattam így.
Tizenhárom éves voltam, amikor beálltam, de a fogadalmakat egészen húszéves koromig nem
tettem le, vagyis az egész idő rendelkezésemre állt, vagyis volt még hat évem is akkor, most
már sok évvel ezelőtt, hogy eldöntsem és letegyem a végső fogadalmakat. ...És ezt úgy
mondom, mint a házasságban, az embertől, magától függ. Akár elfogadja az ember, akár
visszautasítja. Tudják, maga az ember teljesítheti csak ki saját választott sorsát.
ORVOS: Él még az édesanyja?
BETEG: Igen, él.
ORVOS: Milyen asszony?
BETEG: Apám és anyám mindketten mint emigránsok jöttek ide X. Y.-ból. Anyám
egyedül tanulta meg a nyelvet. Nagyon melegszívű lélek. Úgy gondolom, nem nagyon értette
meg apámat. Apám művész volt és jó ügynök. Anyám igen visszahúzódó, tartózkodó személy
volt. Most tudom csak, hogy biztosan némi bizonytalanságérzéssel is küzdött. Nagy értéket
tulajdonított a tartózkodó magatartásnak, és így a nyitottabb személyiséget valahogyan
lenézték a családunkban. Én pedig hajlamos voltam erre. Mert én csak menni akartam és
különböző dolgokat tenni, míg leánytestvéreim inkább szerettek otthon maradni és hímezni,
és anyám igazán meg volt elégedve velük. Én különböző klubokba és hasonlókba jártam. És
most azt mondják nekem, hogy introvertált vagyok. Ezt egész életemben nehéznek találtam.
ORVOS: Én nem gondolom, hogy Ön introvertált.
BETEG: Hát, éppen két hete mondták ezt nekem. Nem találok gyakran olyan embert,
aki tud velem beszélgetni másról, mint egyszerű dolgokról. Sok olyan dolog van, ami engem
érdekel. Soha sem volt senkim, akivel megoszthattam volna ezeket. És amikor az ember
gyakran kerül ilyen helyzetbe egy csoportban, és az ember az asztalnál ül egy könyvelővel
vagy valaki mással, és amikor sok kedvesnővérünknek nem volt meg a lehetősége olyan
iskolázottságra, mim nekem, akkor ők valahogyan neheztelnek ezért. Vagyis azt gondolják,
hogy az ember azt gondolja, felsőbbrendűbb mint ők. S így, mihelyt az ember ilyennel
találkozik, azonnal befogja a száját, vagyis nem ad nekik semmi alapot arra. hogy ezt
gondolják. Az iskolázottság alázatossá, s nem büszkévé teszi az embert. És én nem fogom a
kifejezésmódomat megváltoztatni. Vagyis, ha én tudom például a releváns szót használni,
akkor nem fogok valamilyen egyszerűbb szót alkalmazni. És ha ők azt gondolják, hogy ez egy
magas szintű társalgás, akkor tévednek. Én is tudok éppolyan egyszerűen beszélgetni egy
gyerekekkel, mint bárki más, de a stílusomat nem változtatom meg, hogy az minden
embernek megfeleljen. De volt egy idő, amikor azt kívánom, bárcsak megtudnám. Vagyis
azzá kellett válnom, amivé mindenki akart, hogy váljak. Most már nem. Most nekik kell
megtanulniuk elfogadni engem is. Én valamiféle követelőző vagyok szerintük, vagy
olyasvalaki, aki békésen megvárja, amíg össze nem roppan. Az emberek mérgesek rám, és
mégis saját magukat mérgesítik fel. Nem szükségképpen én mérgesítem fel őket.
ORVOS: Ön is mérges az emberekre.
BETEG: Igen, az vagyok, de valahogy még az is felmérgesített, amikor az a személy
azt mondta, hogy introvertált vagyok, merthogy ez az ember nem volt hajlandó semmi
olyanról elbeszélgetni, ami már nem a szokásos hétköznapi dolog. Nem érdeklik a hírek, és
nem érdekli, hogy mi történik a világban. Vagyis, sohasem tudtunk volna elbeszélgetni,
mondjuk, a polgárjogi mozgalmakról...
ORVOS: Most kiről beszél?
BETEG: Saját kedvesnővéremről a zárdában.
ORVOS: Értem, rendben van. Nagyon szeretem folytatni, de úgy gondolom, be
kellene fejeznünk. Tudja, mennyi ideje tart ez a beszélgetés?
BETEG: Nem. Gondolom, egy órája.
ORVOS: Több mint egy órája. Tudom, az idő gyorsan halad, amikor teljesen leköti az
embert a dolga.
LELKÉSZ: Éppen azon gondolkodtam, hon esetleg van-e valamilyen kérdése, amit fel
akart tenni nekünk?
BETEG: Sokkoltam-e Önöket?
ORVOS: Nem.
BETEG: Spontaneitásom miatt, esetleg leromboltam azt a képet, amit...
ORVOS: Hogy milyennek is kellene lennie egy apácának?
BETEG: Igen...
LELKÉSZ: Én azt mondom, mély benyomást keltett bennem.
BETEG: De nagyon nem szerettem volna senkit sem megbántani, a rólam formált kép
miatt. Én tudom...
ORVOS: Nem, nem bántott meg senkit.
BETEG: Azt akarom mondani, nem akarom, hogy kevesebbet gondoljanak az
apácákról vagy az orvosokról, vagy bármiről, vagy a nővérekről...
ORVOS: Nem hiszem, hogy kevesebbet gondolok róluk, oké? Mi úgy szeretnénk Önt
látni, amilyen Ön valójában.
BETEG: Néha azon töprengek, hogy vajon kemény vagyok-e hozzájuk.
ORVOS: Néha, biztosan.
BETEG: Úgy értem, nővér vagyok és apáca, s hogy vajon nem nehéz-e nekik a velem
való foglalkozás.
ORVOS: Örömmel látom, hogy nem viseli az apáca álarcát. Megmarad önmagának,
annak, aki.
BETEG: De ez egy más dolog szerintem, ez egy probléma velem. Otthon sosem
tudtam elhagyni a szobámat a rendi öltözékem nélkül. Itt ezt akadálynak találnám és mégis,
ez... vannak szituációk, amikor hálóköntösben hagyom el a szobámat, ami oly nagymértékben
sokkolt otthon néhány kedves nővért. Ők megpróbáltak elvinni ebből a kórházból. Azt
gondolták, hogy nem viselkedem megfelelően, és hogy megengedem majd az embereknek,
hogy a szobámba jöjjenek bármikor, amikor kedvük tartja. Ez mindenféle sokkot jelentett
számukra. Nem is gondoltak volna arra, hogy azt adják nekem, amire szükségem van...
gyakrabban jöjjenek engem meglátogatni. És hogy látogassanak meg gyakrabban, amikor itt
vagyok, mint amikor a gyengélkedőben vagyok náluk. Ott fekhettem, ott feküdtem két álló
hónapig, és nagyon kevés kedves nővér jött valaha is meglátogatni engem. De ezt értem, mert
ők ott dolgoznak a kórházban, és szabadidejükben örömmel távoznak onnan. De valahogyan
meg kell értetnem velük, hogy nem én vagyok az, akinek nincs rájuk szüksége. Tudják, még
ha kérem is őket, hogy jöjjenek újból, akkor is, egyszerűen nem akarják elhinni. Azt hiszik,
hogy van erőm vagy valamim, hogy jobban elboldogulok egyedül, s hogy ők nem fontosak.
És könyörögni nekik viszont mégsem tudok.
LELKÉSZ: Az meg is semmisítené az értelmét.
BETEG: Ez nem jó. Én nem tudok valakin könyörögni olyasmiért, amire szükségem
van.
 LELKÉSZ: Azt gondolom... ezt nagyon jól megfogalmazta. Nagyon plasztikusan. A
beteg ember méltósága, hogy ez igenis fontos. Hogy ne kelljen könyörögnie, és ne legyen
agyonszorítva és ellepve, de manipulálva sem.
ORVOS: Én azt gondolom, talán befejezhetem ezt egy kis tanáccsal, bár nem szívesen
használom ezt a szót. Úgy vélem, néha, amikor a fájdalom és agónia vesz erőt rajtunk, s bár
éppolyan jól nézünk ki, mint Ön, akkor talán nagyon is nehéz egy ápolónőnek megállapítania,
mikor van őrá Önnek szüksége és mikor nincs. És azt gondolom, hogy néha bizony a kérés
talán többet is érhet, és nem ugyanaz, mint a könyörgés Tudja? Talán ez az, amit nehezebb
megtenni.
BETEG: Most nagyon viszket a hátam. Visszamegyek a nővérpulpitushoz, s amint
elmegyek mellette, kérni fogok fájdalomcsillapítót. Én nem tudnám megmondani, mikor van
rá szükségem, de ha fájdalomcsillapítót kérek, az elegendő lesz, vagy nem? Fájdalmaim
vannak attól függetlenül, hogy jól nézek-e ki vagy sem. Az orvosok azt mondták, hogy
próbáljak meg kellemes körülményeket biztosítani magamnak, vagyis hogy a napom fájdalom
nélkül teljen el, mert amikor visszamegyek dolgozni, végig kell izzadnom a tanórákat, attól
függetlenül, hogy vannak-e fájdalmaim vagy sem. S ez jó. De en hálás is vagyok a
megértésükért, mert tudják, az embernek néha szüksége van arra, hogy ne fájjon neki, csupán
azért, hogy némi nyugalmat találjon.

Ez az interjú világosan mutatja, hogy mire volt szüksége a betegnek. Tele volt dühvel
és haraggal nehezteléssel, amely úgy tűnt, hogy kisgyermek korából ered. Tíz gyerek egyike
volt, és kívülállónak érezte magát a családban. Míg a többi testvérei élvezték, hogy otthon
ülnek és hímeznek, és kedvébe járnak az anyjuknak, ő, úgy tűnik, inkább olyan volt, mint az
apja, kifelé kacsingatott, különböző helyekre akart menni. Ez annyit tett, hogy nem járt a
mama kedvében. Úgy látszik, kompromisszumot kötött szükségleteivel azért, hogy más
legyen, mint a testvérei, hogy saját identitása legyen és az a jó kislány legyen, amit az anyja
akart, s ezért apáca lett. Csak negyvenhez közeledve történt, hogy megbetegedett és
követelődzőbbé vált, mivel egyre nehezebbé lett számára, hogy „jó kislány” maradjon. Az
apácákkal szembeni neheztelésének egy része az anyjával és testvéreivel szembeni neheztelés
ismétlődése volt, az, hogy nem fogadtak el. Ahelyett, hogy megértették volna dühének és
neheztelésének eredetét, a környezetében levő emberek magukra vették az egészet, és még
inkább visszautasították. Csak azzal volt képes kompenzálni ezt a növekvő izolációt, hogy
más beteg embereket látogatott meg, és követeléseket akasztott érdekükben s ily módon
kielégítette szükségleteiket (amelyek valójában saját szükségletei voltak), és ugyanakkor
kifejezte elégedetlenségét azzal, hogy a gondozás hiányosságait hibáztatta. Ez a barátságtalan
követelődzés volt az, ami elidegenítette tőle az ápolónői személyzetet, és ez sokkal
elfogadhatóbb racionalizációt biztosított saját, ellenséges érzülete számára.
Az interjú során azonban néhány valódi igényét végre kielégíthette ez az asszony.
Lehetővé vált számára, hogy saját magát adja, ellenséges érzületű és követelődző lehessen,
anélkül hogy ítéletet mondtak volna róla, és személyes érzelmeket juttattak volna kifejezésre.
Inkább megértették, mintsem megítélték. Az is lehetővé vált számára, hogy dühének egy
részét felszínre juttassa. Mihelyt képes volt ettől a tehertől megszabadulni, már a másik
oldalát is meg tudta mutatni, nevezetesen, a melegszívű asszonyt, aki képes a szeretetre, a
mély érzelmekre és a vonzalomra Nyilvánvalóan szerette azt a zsidó férfit, és javára írta, hogy
megtalálta általa vallásának igazi értelmét. A férfi több órára ajtót nyitott az önelemzés
számára, és végül lehetővé tette neki, hogy megtalálja a valódi hitet Istenben.
Az interjú vége felé azt kérte, hogy több lehetőséget kapjon az ilyen beszélgetésekre. S
ezt másként is megfogalmazta, megint mérgesen, hogy fájdalomcsillapítót kért. Folytattuk
látogatásainkat, és meglepődve hallottuk, hogy beszüntette a haldokló betegek látogatását, és
a személyzet számára kezelhetőbbé vált. Amint a nővéreket kevésbé bosszantotta, gyakrabban
meglátogatták, és végül találkozót kértek velünk, hogy „jobban megértsék őt”. Micsoda
különbséget eredményezett ez!
Egyik utolsó látogatásomkor még egyszer megnézett, és végül valami olyasmit kért,
amit soha azelőtt senki sem kért tőlem, nevezetesen, hogy olvassak fel neki egy fejezetet a
Bibliából. Akkorra már meglehetősen gyenge volt, és csak hátrahajtotta a fejét, megmondta,
melyik oldalakat olvassam fel és melyeket hagyjam ki.
Nem élveztem ezt a megbízatást, mivel némileg furcsának és a szokásostól eltérőnek
találtam, amire kértek. Sokkal kényelmesebben éreztem volna magam, ha egy hátdörzsölést
kért volna tőlem, az éjszakai széklet kiürítését vagy valami ilyesfélét. Emlékeztem azonban,
hogy azt mondtam neki, megpróbáljuk kielégíteni az igényeit, és valahogy olcsó dolognak
tűnt, hogy a kórházi lelkészt hívjuk, amikor ez az adott pillanatban sürgősnek tűnt.
Emlékszem a félelmetes gondolatra, hogy valamelyik kollégám esetleg bejön és nevetni fog
az új szerepemen, és aztán felszabadultnak éreztem magam, amikor senki sem jött be a
szobájába az „ülés” alatt.
Olvastam a fejezeteket anélkül, hogy tudtam volna, mit olvastam. Szeme be volt
csukva, és még saját reakcióit sem ismerhettem meg. A végen megkérdeztem, hogy ez az
utolsó színielőadás volt-e, vagy valami más is van még mögötte, amit én nem értek. Ez volt az
egyetlen alkalom, amikor szívből jövően kacagott, tele hálával és humorral. Azt mondta, hogy
mindkettő, de a fő cél tisztességes volt. Ez nemcsak az ő utolsó tesztje volt, hanem
ugyanakkor az utolsó üzenete is számomra, amelyről remélte, hogy emlékezni fogok rá meg
azután is, hogy ő már rég elment...
Néhány nappal később meglátogatott az irodámban, teljesen felöltözve, hogy
elbúcsúzzon tőlem. Vidámnak nézett ki, szinte boldognak. Többé már nem az a dühös apáca
volt, akitől mindenki idegenkedett, hanem egy asszony, aki némi békességet talált, ha nem is
elfogadást, és aki hazamenőfélben volt. Hamarosan meghalt.
Sokan emlékezünk rá, nem a nehézségek miatt, amiket okozott, hanem a leckékért,
amikre sokunkat tanított. Életének utolsó hónapjaiban azzá vált, amit oly nagyon akart, mássá,
mint a többiek, mégis szeretetté és elfogadottá.
 V. Harmadik stádium: alkudozás

A favágó baltája nyeléért könyörgött a fához.

A fa odaadta.

Tagore
Kóbor madarak, LXXI.

A harmadik stádium, az alkudozás stádiuma kevésbé ismert, de ez is segítségére van a

betegnek, bár csak rövid ideig. Ha a szomorú tényekkel nem voltunk képesek szembenézni az
első periódusban, és dühösek voltunk az emberekre és Istenre a második fázisban, talán
sikerrel járhatunk, ha valamiféle egyezséget kötünk, ami talán késlelteti az elkerülhetetlent:
„Ha Isten elhatározta, hogy elvisz bennünket erről a Földről, és ha dühös kéréseimre nem
reagált, akkor talán kedvezőbben ítél meg, ha szépen kérem.” Mindannyian ismerjük ezt a
reakciót, amikor megfigyeljük gyermekeinket, akik először követelnek, majd szívességet
kérnek. Nemigen fogadják el a „nem”-et, amikor egy egész éjszakát akarnak tölteni egy
barátjuknál. Dühössé válhatnak és toporzékolhatnak. Bezárkózhatnak hálószobájukba, és
átmenetileg azzal fejezhetik ki dühüket, hogy visszautasítanak minket. De utána ők is
elgondolkodnak. Esetleg egy másik megközelítésben is mérlegelnek. Végül is kijönnek,
ajánlkoznak, hogy valamit elvégeznek a ház körül, amit normális körülmények között nekünk
sosem sikerült elérnünk, s aztán úgy szólnak hozzánk: „Ha nagyon jó leszek egész héten és
minden este elmosom az edényeket, akkor elengedsz?” Természetesen némi lehetősége van
annak, hogy elfogadjuk majd az alkut, és a gyermek megkapja azt, amit az előzőekben
megtagadtunk tőle.
A végsőkig eljutott beteg ugyanezt a manővert használja. Tudja korábbi
tapasztalatokból, halvány remény van arra, hogy esetleg megjutalmazzák jó magatartásáért, és
speciális szolgáltatás iránti kívánságát teljesítik. Kívánsága majdnem mindig az, hogy egy
kicsit hosszabbítsák meg életét, amelyet aztán az a kérés követ, hogy lehessen néhány
fájdalommentes napja, vagy megszabadulhasson rövid időre a fizikai kellemetlenségektől. Az
egyik nőbeteg, aki operaénekes volt, állkapcsának és arcának rosszindulatú daganata miatt
többé nem szerepelhetett színpadon, azt kérte, „csak még egyszer felléphessen.” Amikor
rájött, hogy ez lehetetlen, talán élete legmeghatóbb előadását tartotta. Azt kérte, hogy
eljöhessen a szemináriumra, és szemtől szembe beszélhessen a hallgatósággal, ne pedig a
féligáteresztő tükör mögött ülve. Elmondta élettörténetét, sikerét és tragédiáját a szeminárium
hallgatósága előtt egészen addig, amíg egy telefonhívás miatt vissza nem kellett mennie
szobájába. Az orvosok és a fogorvosok készen álltak arra, hogy az összes fogát kihúzzák a
sugárkezelés folytatása érdekében. Kérte, hogy még egyszer énekelhessen nekünk -, mielőtt
örökre el kell rejtenie az arcát.
Egy másik beteg a legnagyobb fájdalmakat és kellemetlenségeket élte át, nem tudott
hazamenni, mert a fájdalomcsillapító injekciók nélkül nem tudott létezni. Volt egy fia, aki
továbbra is nősülési terveket szőtt, ahogy azt a beteg kívánta. Nagyon szomorú volt, amikor
arra gondolt, hogy nem lesz képes a nagy napon részt venni, ez a fia volt legidősebb és
kedvenc gyermeke. Együttes erővel meg tudtuk tanítani önhipnózisra, ami képessé tette, hogy
több órán keresztül egészen jól érezze magát. Mindenféle ígéretet tett, ha legalább addig tud
élni, hogy részt vehessen ezen az esküvőn. Az esküvőt megelőző napon úgy hagyta el a
kórházat, mint valami elegáns hölgy. Senki sem hitte volna el, hogy súlyos beteg. Ő volt „a
legboldogabb ember az egész világon” mondta, és ragyogott. Azon töprengtem, hogy vajon
mi lesz a reakciója, amikor vége lesz annak az időszaknak, amire alkut kötött.
 Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor visszatért a kórházba. Fáradtnak és
valamelyest kimerültnek látszott, és mielőtt még köszönni tudtam volna neki azt mondta:
„Nos, ne felejtse el, van még egy másik fiam is!”
Az alkudozás valójában kísérlet az időnyerésre; ebben benne kell, hogy legyen egy
felajánlott díj „a jó magaviseletért”, s ez felállít egy önként vállalt „határidőt” (például még
egy előadás a fia esküvője). Magában foglalja azt az ígéretet is, hogy a beteg nem kér többet
ezután, ha ezt az időhaladékot megadják neki. Egyetlen betegünk sem „tartotta be ígéretét”;
más szóval, olyanok mint a gyerekek, akik azt mondják: „Sosem fogok többé veszekedni a
húgommal, ha elengedsz.” Szükségtelen hozzátenni, hogy a kisfiú újból veszekedni fog a
húgával, éppúgy, ahogy az operaénekes megpróbál még egyszer fellépni. Nem tudott élni
további fellépések nélkül, és elhagyta a kórházat, mielőtt a fogait kihúzták volna. Az
előbbiekben ábrázolt beteg nem volt hajlandó velünk újból szembenézni, hacsak nem
ismerjük el azt a tényt, hogy neki van még egy fia, akinek az esküvőjén szintén jelen akar
lenni.
A legtöbb alkudozás az Istennel történik, és rendszerint titokban tartják vagy csak
sorok közt tesznek említést róla, esetleg a lelkész privát szobájában. A mi egyéni
interjúnkban, amelyen hallgatóság nem volt, csodálkoztunk azon betegek számán, akik
megígérték, hogy „életüket Istennek áldozzák” vagy „életüket az egyház szolgálatába állítják”
némi időhaladékért cserébe. Sok betegünk azt is megígérte, hogy teste egy részét vagy az
egész testét a „tudománynak” adja (ha az orvosok tudományos ismeretüket arra használják,
hogy életét meghosszabbítsák).
Pszichológiailag az ígéreteket összefüggésbe lehet hozni a csendes bűntudattal, és
ezért hasznos lenne, ha az ilyen jellegű megjegyzéseket a személyzet komolyan venné. Ha
egy érzékeny lelkész vagy orvos kivált ilyen megjegyzéseket, akkor azt is kívánnia kell, hogy
utánajárjon annak, valóban azért érez bűntudatot a beteg, amiért nem jár rendszeresebben
templomba, vagy mélyebb, tudat alatti és ellenséges érzületű kívánságai vannak, amelyek ezt
a bűntudatot kiváltották. Pontosan ez az oka annak, hogy annyira hasznosnak találtuk az
interdiszciplináris megközelítési módot betegeinkkel, mivel a lelkész volt az első, aki először
ilyen dolgokról hallott. Mi aztán addig győzködtük a betegeket, amíg megszabadultak
irracionális félelmeiktől vagy a túlzott bűntudat kiváltotta büntetésvágyaiktól, amelyeket a
további alkudozások és a be nem tartott ígéretek csak újra megerősítettek, amikor végül a
„határidő” lejárt.
 VI. Negyedik stádium: depresszió

A világ keresztülrohan a szív sóvárgó húrjain,

A szomorúság zenéjét hozva létre.

Tagore
Kóbor madarak, XLIV.

Amikor a gyógyíthatatlan beteg már nem tudja többé tagadni betegségét, amikor arra
kényszerül, hogy most már alávesse magát a műtétnek vagy a hospitalizációnak, amikor egyre
több tünete van, vagy legyengül és lefogy, többé már nem tudja egy mosollyal elintézni a
dolgokat. Érzéketlenségét és sztoicizmusát, dühét és haragját hamarosan felváltja a nagy
veszteség érzése. Ennek a veszteségnek számtalan megnyilvánulása van: egy mellrákban
szenvedő asszony reagálhat arra, hogy elveszti alakját, a méhrákban szenvedő érezheti, hogy
többé már nem nő. Operaénekesünk rémülettel, a legmélyebb depresszióval és sokkal reagált
arcának elkerülhetetlen műtétjére és fogainak eltávolítására. De ez csak egy veszteség a sok
közül, amit az ilyen betegnek el kell szenvednie.
A szaporodó és sűrűsödő kezelési aktusokhoz és hospitalizációhoz még anyagi terhek
is hozzájárulnak; először kis luxusokról, majd később már az alapvető szükségletekről kell
szinte lemondani. Az óriási összeg, amibe az ilyen kezelések és a kórházi ellátás kerül, az
utóbbi években sok beteget arra kényszerített, hogy mindenét eladja; képtelen volt megtartani
időskorára a házat, amelyet ő épített, képtelen volt gyermekeit főiskolára vagy egyetemre
küldeni, és talán arra is, hogy néhány álmát megvalósítsa.
Hozzátehetjük a munkahely elvesztését, amit a sok hiányzás és a munkaképesség
elvesztése okoz. Anyák és feleségek kényszerülhetnek arra, hogy kenyérkeresőkké váljanak, s
ily módon megfosszák gyermekeiket attól az anyai gondoskodástól, amelyben azok korábban
részesültek. Amikor az anya beteg, a kicsiket valakinél esetleg el kell helyezni, ami növeli a
beteg bánatát és bűntudatát.
Ezek a depressziót kiváltó okok mindenki által jól ismertek, aki betegekkel
foglalkozik. Amit azonban gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, az a felkészülésnek az a
fájdalma, amelyen a gyógyíthatatlan betegnek át kell esnie, hogy elébe állhasson a földi élet
végső elhagyásának. Ha megpróbálnék különbséget tenni e két különböző depresszió között,
akkor az elsőt reaktív depressziónak, a másodikat preparációs depressziónak tekinteném.
Természetükben különböznek, és egészen máshogyan kell foglalkozni velük.
Egy megértő személynek nem okoz nehézséget a depresszió okának a kiderítése és az
irreális bűntudatnak vagy szégyennek az enyhítése, mely bűntudat vagy szégyen gyakran
együtt jár a depresszióval. Annak az asszonynak, aki amiatt aggódik, hogy többé már nem nő,
bókolni lehet valamilyen különösen nőies megnyilvánulásáért; biztosítani lehet arról, hogy
még mindig annyira nőies, mint volt a műtét előtt. A műmell nagyon nagy mértékben
hozzájárul a mellrákos betegek önbecsüléséhez. Szociális gondozók, orvosok vagy lelkészek
beszélhetnek a férjjel a beteg aggodalmairól, hogy megszerezzék segítségét és támogassa a
beteg önbecsülését. Szociális gondozók és lelkészek nagy könnyebbséget jelenthetnek ebben
az időszakban, ha segítséget nyújtanak a háztartás újraszervezésében, különösen akkor, ha
gyermekekről és magányos, idős emberekről is szó van, akik számára előbb-utóbb szóba jön a
lakásváltoztatás kérdése. Mindig mély benyomást tesz ránk az, hogy milyen gyorsan szűnik
meg a beteg depressziója, miután ezek az életfontosságú dolgok megoldódnak. A tizedik
fejezetben a Mrs. C.-vel készített interjú jó példa arról az asszonyról, aki nagyon depressziós
volt, és úgy érezte, hogy nem tud megbirkózni saját betegségével és közeledő halálával, mert
oly sok emberről kellett gondoskodnia, és úgy tűnt, hogy segítség nem érkezhet sehonnan.
Elvesztette képességét, hogy régebbi szerepének megfeleljen, de nem volt senki sem, aki
helyettesítette volna.
A második típusú depresszió nem a múltban történt veszteség eredményeként jön létre,
hanem a küszöbönálló veszteségeket jelzi. Első reakciónk a szomorú emberekkel szemben
rendszerint az, hogy megpróbáljuk őket felvidítani, azt mondjuk nekik, hogy ne nézzék a
dolgokat olyan elkeseredetten vagy olyan reménytelenül. Arra bátorítjuk őket, hogy az élet
napos oldalát nézzék, a színes, pozitív dolgokat maguk körül. Ez gyakran saját
szükségletünknek a kifejezése, saját képtelenségünké, hogy hosszabb ideig elviseljünk egy
hosszúra nyúlt arcot. Ez hasznos megközelítési mód lehet, amikor az első típusú depresszióval
van dolgunk a gyógyíthatatlan betegek esetében. Segítséget fog jelenteni, ha az anya tudja,
hogy gyermekei boldogan játszanak a szomszéd kertjében, mivel amikor apjuk dolgozik,
akkor ott tartózkodnak. Annak tudata is segítség lehet az anya számára, hogy gyermekei
továbbra is nevetgélnek és viccelődnek, partikra járnak és jó jegyeket hoznak haza az
iskolából ami mind azt jelenti, hogy az anya távolléte ellenére minden megy tovább.
Amikor a depresszió a szeretet tárgyainak küszöbönálló elvesztésére való felkészülés
kísérője, akkor egyben előkészítője is az elfogadás állapotának is, s ilyenkor a bátorítás és a
biztatás nem annyira jelentős. Ekkor a beteget nem szabad arra biztatni, hogy nézze a dolgok
napos oldalát, ami azt jelentené, hogy ne gondoljon a közelgő halálra. Semmiképpen sem kell
azt mondani neki, hogy ne legyen szomorú, hisz mindannyian végtelenül szomorúak vagyunk,
amikor elveszítünk egy szeretett személyt. A beteg most ott tart, hogy mindent és mindenkit
elveszít, akit szeret. Ha lehetővé teszik neki, hogy kifejezze bánatát, akkor sokkal könnyebben
fogja megtalálni a végső elfogadás állapotát, és hálás lesz azoknak, akik leülnek vele e
depressziós állapot idején, anélkül, hogy állandóan mondogatnák, ne legyen szomorú. Ez a
második típusú depresszió rendszerint csendben zajlik, szemben az első típusúval, amelynek
során a betegnek igen sok olyan dolga van, amit meg akar osztani ma sokkal, sok verbális
interakciót kíván, és gyakran a különböző specialisták aktív beavatkozását igényli. A
preparációs depresszió során nincs vagy alig van szükség viszont szavakra. Sokkal inkább
érzelemre van szükség, amit kölcsönösen ki lehet fejezni, és ezt gyakran jobban meg lehet
tenni egy kézérintéssel, a fej megsimogatásával vagy egyszerűen azzal, hogy csendben ülünk
a beteggel. Ez az az idő, amikor a beteg lehet, hogy csak egy imát kér, amikor elkezdi magát
elfoglalni olyan dolgokkal, amelyek a jövőre vonatkoznak, s nem a múltra. Ez az az idő,
amikor a látogatók, akik megpróbálják felvidítani és túlságosan is sokszor avatkoznak az
életébe, akadályozzák emocionális felkészülését, ahelyett hogy segítenék.
Mr. H.-nak a példája illusztrálja a depresszió stádiumát. Depressziós állapota
súlyosabb lett, mivel a környezetében levők nem értették meg, és nem tudták, hogy mire van
szüksége. Ez különösen vonatkozott a családjára. Esete mindkét típusú depressziót illusztrálja.
Kezdetben számtalanszor sajnálkozott „kudarcai” miatt, s ekkor még viszonylag jól volt,
panaszkodott az elveszett lehetőségek miatt, arról, hogy családjával több időt tölthetett volna
és többet tehetett volna értük. Depressziója párhuzamosan haladt növekvő gyengülésével és
azzal, hogy mint férfi és kenyérkereső már nem tudja megállni a helyét. További, ígéretesnek
tűnő kezelések lehetősége nem tette vidámmá. Interjúink megmutatták, hogy felkészült a földi
élet elhagyására. Szomorú volt, mert arra kényszerült, hogy harcoljon életéért, amikor már
készen állt arra, hogy felkészüljön a halál fogadására. Ez az eltérés a beteg vágyakozása,
felkészültsége, valamint a környezetében levők elvárása között okozta a legnagyobb bánatot
és nyugtalanságot betegeinkben.
Ha a gondozásban részt vevő specialistákban tudatosítani lehetne ezt az eltérést vagy
konfliktust a beteg és környezete között, akkor meg tudnák osztani ezt az ismeretet a betegek
hozzátartozóival is, és nagyon sokat segítenének ezzel nekik is és a betegeknek is. Tudniuk
kellene, hogy ez a típusú depresszió szükséges és hasznos ahhoz, hogy a beteg az elfogadás és
a megbékélés stádiumában haljon meg. Csak azok a betegek voltak képesek elérni ezt a
stádiumot, akik keresztül tudtak vergődni gyötrelmükön és szorongásaikon. Ha ezt a biztató
reményt meg lehet osztani a betegek hozzátartozóival, akkor őket is meg tudjuk kímélni sok
szükségtelen aggodalomtól.
Az első interjú Mr. H.-val a következőképpen zajlott:

BETEG: Nagyon hangosan kell beszélnem?

ORVOS: Nem, ez így jó. Ha nem halljuk jól majd szólunk. Olyan hangosan beszéljen,
amilyen hangosan tud, mindaddig, amíg nem kényelmetlen Önnek. Azt mondta, ha
pszichológiailag felkészítem, akkor nagyon jó beszélgetésben lesz része, merthogy már
régebb óta tanulmányozza a kommunikációs folyamatokat.
BETEG: Ez azért kell, mert fizikailag nagyon szédülök és fáradt vagyok.
ORVOS: Mit értett azon, hogy ha én „pszichológiailag felkészítem”?
BETEG: Nos, lehetséges, hogy az ember fizikailag egészségesnek érzi magát még
akkor is, ha valójában nem az. Feltéve, ha az ember valamiképpen feldobódik. Bizonyos
tekintetben az ember különösen jól érzi magát, tudják, mintha jó hírt kapott volna vagy valami
hasonlót, csak erre gondoltam.
ORVOS: Valójában talán azt mondja, hogy jó dolgokról beszélgessünk és ne
rosszakról.
BETEG: Mármint hogy mi, itt, akik itt ülünk?
ORVOS: Ez az amit mond?
BETEG: Ó, nem, egyáltalán nem...
LELKÉSZ : Úgy vélem, azt mondta, hogy egy kis morális támogatást akar.
ORVOS: Igen. Hát, természetesen.
BETEG: Amit mondani akarok, az az, hogy ha én több mint kb. öt percig itt ülök,
akkor valószínűleg összeesem az itteni üldögéléstől, mert annyira fáradt vagyok és oly
keveset voltam fenn.
ORVOS: Oké, Nos, akkor miért nem kezdjük egyből azzal, amiről beszélgetni
akarunk?
BETEG: Rendben van.
ORVOS: Gyakorlatilag nem tudunk Önről semmit. Amit megpróbálunk megtanulni a
betegektől, az az, hogy hogyan tudunk velük emberhez méltóan beszélni anélkül, hogy
először a lázlapot és minden mást átböngésznénk. Tehát, csak indulásképpen, talán adna
nekünk egy nagyon rövid összefoglalót arról, hány éves, mi a foglalkozása és mióta van a
kórházban.
BETEG: Körülbelül két hete vagyok itt, és szakmám szerint vegyészmérnök vagyok.
És van egy vegyészmérnöki tudományos fokozatom, és ehhez még hozzá jön, hogy az
egyetemen kommunikációs kurzusokra is jártam.
ORVOS: (Nem hallható.)
BETEG: Nos, valójában nem, mert abban az időben, amikor ezt csináltam, volt egy
kommunikációs kurzus, és mire befejeztem, megszüntették.
ORVOS: Értem.
LELKÉSZ: Mi késztette Önt arra, hogy érdeklődjék a kommunikáció iránt? Mint
vegyészmérnöknek, ez része volt a munkájának, vagy csak saját érdeklődéséről volt szó?
BETEG: Saját érdeklődésemről.
ORVOS: Most mi hozta Önt a kórházba? Ez az első eset, hogy Ön kórházban van?
BETEG: Először vagyok ebben a kórházban.
ORVOS: Mi hozta Önt ide?
BETEG: Nos, az a tény, hogy szükségem volt több beavatkozásra a rákom miatt. Volt
egy műtétem áprilisban...
ORVOS: Ez év áprilisában?
 BETEG: Egy másik kórházban.
ORVOS: Ebben az évben? És akkor megállapították, hogy rákja van?
BETEG: És aztán minden további diagnózis nélkül kértem a felvételemet ebbe a
kórházba, és felvettek.
ORVOS: Értem. Hogyan fogadta ezt a hírt? Áprilisban mondták meg Önnek, hogy
rákja van?
BETEG: Igen.
ORVOS: Hogyan fogadta, hogyan mondták meg Önnek?
BETEG: Hát, természetesen egy sokk volt.
ORVOS: Igen. De különböző emberek különféleképpen reagálnak a sokkokra.
BETEG: Igen, hát ez nagyobb csapás volt a szokásosnál, mert nem adtak nekem
semmi reményt.
ORVOS: Egy kicsit sem?
BETEG: Egy kicsit sem. Maga az orvos azt mondta, hogy az apjának is hasonló
műtétje volt, ugyanabban a kórházban, ugyanazzal a sebésszel, és nem sikerült neki
felgyógyulnia, és meghalt kb. másfél éven belül ugyanebben a korban. És ezért, mondta, nem
tehetek mást, mint hogy várjam a keserű véget.
ORVOS: Ez nagyon kegyetlen volt. Tudja, az ember elgondolkodik, hogy vajon ez az
orvos azért tette-e ezt, mert ez a saját családjában történt.
BETEG: Igen, a végeredmény kegyetlen volt, de az ok az a tény volt, hogy neki
valójában volt ilyen tapasztalata.
ORVOS: Gondolja, hogy ez megbocsáthatóvá teszi? Ez csak érthetővé teszi.
BETEG: Igen.
LELKÉSZ: Hogyan reagált, amikor az orvos ezt tette, amikor ezt mondta Önnek?
BETEG: Nos, természetesen nagyon rosszul éreztem magam, és otthon maradtam,
ahogyan kívánta, és pihentem, s nem sokat csináltam. De azért igenis túl sokat csináltam,
sokat jártam erre-arra, tudják, meglátogattam ezt vagy azt, és más dolgokat. De miután ide
kerültem és megtudtam, hogy van némi remény számomra, és hogy állapotom nem
reménytelen, akkor rájöttem, hogy helytelen dolgokat csináltam, hogy túl sokat mozogtam, és
hogy ha csak tudtam volna, akkor most kiváló állapotban lennék.
ORVOS: Ez azt jelenti, hogy most önmagát hibáztatja, hogy szinte túl sokat csinált.
BETEG: Nem, ezt nem mondom, nem tudom. Nincs hibáztatás sem így, sem úgy.
Nem hibáztatom az orvost saját tapasztalata miatt, és nem hibáztatom magamat azért a
tényért, hogy nem volt tudomásom sok mindenről.
ORVOS: Igen. Mielőtt abba a kórházba ment, volt valami gyanúja? Milyen tünetei
voltak? Voltak fájdalmai és voltak olyan érzései, hogy valamilyen nagyon komoly baj van?
BETEG: Nos, egyre soványabb és soványabb lettem, de egyik nap nagyon rosszul
éreztem magam a beleim miatt, és aztán jött a vastagbélsipoly-műtétem. Ez volt az egyetlen
műtét, amin átestem.
ORVOS: Igen. Amit valójában kérdezek, az az, hogy mennyire készült fel erre a
megrázkódtatásra? Volt valamilyen gyanúja?
BETEG: Egyáltalán semmi.
ORVOS: Egyáltalán nem, Ön jól érezte magát, egészséges férfi volt, meddig?
BETEG: Amíg be nem mentem a kórházba.
ORVOS: És miért ment be a kórházba?
BETEG: Hát pusztán azért, hogy megnézessem magam, mert felváltva amolyan
szorulásom és hasmenésem volt.
ORVOS: Aha. Amit valójában mond, az az, hogy felkészületlen volt.
BETEG: Teljesen. Nemcsak ez, hanem néhány órán belül átküldték a kórházba,
azután, hogy az orvos rendelőjében voltam, és kb. egy héten belül meg is operált.
 ORVOS: Tehát a sürgősségi állapot érzése volt jelen. És utána megcsinálták a
vastagbélsipolyt vagy mit?
BETEG: Igen.
ORVOS: Igen, és ezt is nehéz elviselni, nem?
BETEG: Hogyan?
ORVOS: Nehéz elviselni.
BETEG: Ó, nem, a colostomia egyszerű.
ORVOS: Egyszerű elviselni?
BETEG: Az elképzelés az volt, hogy ez csak része az egésznek; más szóval, a
colostomiának kellett kimutatni egy csomó más dolgot, de amit kimutatott, nyilvánvalóan
nem volt jó.
ORVOS: Lám, hogyan válik minden viszonylagossá. Hm, azt gondoltam, hogy
fájdalmas elviselni a colostomiát, de amikor az élet és halál kérdése forog kockán, akkor a
colostomia a kisebbik rossz.
BETEG: Biztosan, semmi sem lenne, ha az ember ezután tovább élhetne.
ORVOS: Igen. Miután megkapta a hírt, Ön biztosan arra gondolt, hogyan is lesz
minden, amikor meghal. Meddig fog élni. Egy magafajta ember hogyan foglalkozik ezekkel a
kérdésekkel?
BETEG: Valójában oly sok személyes bánatom volt ez idő alatt a saját életemben,
hogy ez nem tűnt olyan nagynak. Ennyi az egész.
ORVOS: Valóban?
LELKÉSZ: Személyes bánatok?
BETEG: Egy időszakban egy egész sorozat.
LELKÉSZ: Szívesen beszélne erről?
BETEG: Igen, rendben van.
ORVOS: Ez azt jelenti, hogy több személyes veszteség érte?
BETEG: Igen, meghalt az apám és az anyám, bátyám meghalt, huszonnyolc éves
lányom meghalt, hátrahagyva két kisgyereket, akiket három évig mi neveltünk, egészen az
elmúlt év decemberéig. És ez volt a legnagyobb csapás, mert ők állandóan emlékeztetnek a
halálára.
LELKÉSZ: A gyerekek a házban. Hogyan halt meg?
BETEG: Perzsiában, a borzasztó éghajlat miatt.
LELKÉSZ: Mialatt-külföldön tartózkodott?
BETEG: Negyven fok árnyékban az év nagy részében.
LELKÉSZ: Szóval, hát Ő külföldön tartózkodott.
BETEG: Az a fajta volt, aki nem nagyon bírta a forró éghajlatot.
ORVOS: Van még több gyereke is? Ő volt az egyetlen gyereke?
BETEG: Ó, nem. Van nekünk még három másik.
ORVOS: Még van három másik. Ők hogy vannak?
BETEG: Jól.
ORVOS: Jól vannak? Tudja, mit nem értek? Ön középkorú. Én még mindig nem
tudom, hogy hány éves, de egy középkorú férfi gyakran elveszti apját és anyját.
Természetesen a leánya a legfájdalmasabb, egy gyerek mindig fájdalmasabb. Miért mondja
azt, hogy mivel oly sok veszteség érte, saját élete szinte jelentéktelennek tűnik?
BETEG: Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.
ORVOS: Ez paradox, nem? Mert ha az élete valóban jelentéktelen lenne, akkor
nagyon könnyű lenne elveszteni, nem így van? Érti már, hogy mit nem értek?
LELKÉSZ: Vajon nem ezt próbálta nekünk elmagyarázni? Ezt próbálta Ön velünk
közölni?
 Nem voltam ebben biztos, jól hallottam-e, hogy a hír, mely szerint Ön rákos, másféle
csapást jelentett a családi tragédiák miatt.
BETEG: Nem, ó, nem. Nem ezt akartam mondani. Úgy értettem, hogy még a
rákbetegség mellett ezek a csapások is értek. Azt mondanám, szóval, megpróbáltam
kigondolni valamit akkor, s az volt a fontos. Önök vetették fel a kérdést, hogy miért érdekel
engem a halál jobban, mint az élet, holott még van három gyerekem.
ORVOS: Ezt azért vetettem fel, hogy inkább a napos oldalt nézzük.
BETEG: Igen. Nos, nem tudom, hogy megértik-e ezt, de, szóval, amikor ezek a
csapások jöttek, akkor ezek nemcsak az apát érintették, hanem az egész családot. Értik?
ORVOS: Igen, ez igaz.
LELKÉSZ: Tehát a feleségének is nagyon nehéz volt?
BETEG: A feleségemnek is és az összes gyereknek, az összes gyereknek. És aztán, itt
vagyok én, mondhatni, hogy félig-meddig már a hullaházban élek.
ORVOS: Egy darabig, igen (vegyes beszélgetés).
BETEG: Ez így ment, és úgy tekintettem, mint feloldhatatlan fájdalmat.
ORVOS: Igen. Amit valójában Mr. H. mond, az az, hogy oly nagy volt a bánat, hogy
nagyon nehéz még többel szembenézni. BETEG: Ez az igazság.
ORVOS: Hogyan segíthetnénk Önnek? Ki tud
Önnek segíteni? Van bárki is, aki ebben tud segíteni?
BETEG: Úgy gondolom, igen.
ORVOS: (nem jól hallható) Segített Önnek valaki?
BETEG: Soha senki segítségét nem kértem, csak az Önökét.
ORVOS: Bárki is elbeszélgetett-e Önnel úgy, ahogy most mi beszélgetünk?
BETEG: Nem.
LELKÉSZ: Nos, és mi volt a helyzet az említett tragédiákkal kapcsolatosan? Amikor a
lánya meghalt, volt-e valaki, akivel elbeszélgetett? Vagy a feleségével beszélték meg a
dolgokat? Vagy ez valami olyan volt, ami kettejükre maradt, amit önmagukban kellett tartani?
BETEG: Nem nagyon.
LELKÉSZ: Önmagában kellett tartania?
ORVOS: A felesége most éppen olyan bánatos, mint akkor volt? Vagy valamelyest
összeszedte már magát?
BETEG: Ezt sosem lehet tudni.
ORVOS: Olyan ember, aki nem sokat beszél?
BETEG: Erről nem beszél. Ő jó beszélgetőpartner. Tanár.
ORVOS: Milyen asszony a felesége?
BETEG: Hát, molett, igen talpraesett, olyan ember, akit minden tanév kezdetén
felállva éljeneznek, és a végén nagyon értékes ajándékot kap.
ORVOS: Ez jelent valamit, tudja.
LELKÉSZ: Nagyon ritkák az ilyen emberek.
BETEG: Ez így igaz.
ORVOS: Igen.
BETEG: Olyan ember, aki mindent megtesz értem és a családért.
ORVOS: Számomra úgy tűnik, hogy olyan ember, akivel ezeket a dolgokat meg lehet
beszélni, és valamiféle segítséget tud nyújtani.
BETEG: Igen, az ember ezt gondolná, nemde?
ORVOS: Fél Ön erről beszélni, vagy a felesége gátlásossága miatt nem hozza ezt
szóba?
BETEG: Ismételje meg ezt még egyszer!
ORVOS: Kettejük közül melyikük akadályozza meg, hogy erről beszéljenek?
 BETEG: Nos, valójában mi sokat beszélgettünk erről. És a válasza az volt, hogy a
lányunk menjen külföldre, és nevelje fel a gyerekeket. Így aztán egymást követő két nyáron
elment, beleértve az elmúlt nyarat. És persze a vőnk fizette az utat.
Az unokák nálunk voltak egészen decemberig, és azután visszamentek. És aztán Mrs.
H. átment oda decemberben az ünnepekre, aztán az elmúlt nyáron is visszament egy hónapra.
Két hónapig szándékozott ott maradni, de aztán miattam csak egy hónapig maradt, mert ez
akkor volt, amikor lábadozó beteg voltam.
LELKÉSZ: Érdekelne, hogy mennyire akar beszélgetni az állapotáról, amikor felesége
másra gondol, és az unokái iránti felelősséggel foglalkozik. Vajon volt-e ennek valamiféle
hatása akkor az Ön arra való képességére, hogy érzelmeit megossza, illetve valamiféle olyan
érzésére, hogy talán nem is kell megosztania gondolatait a feleségével és megterhelni őt bármi
mással? Volt ilyen érzése?
BETEG: Nos, közöttünk más problémák is vannak. Habár, amint mondtam, ő egyike
azoknak, akik talpraesettek, életerősek. Nos, ami engem illet, ő úgy érzi, hogy én nem
végeztem elég jó munkát.
ORVOS: Milyen értelemben?
BETEG: Nos, nem kerestem elegendő pénzt. És természetesen négy gyerekkel miért
ne érezze így? Úgy érzi, hogy olyannak kellene lennem, mint amilyen a vőnk, tudják.
Továbbá úgy érzi, hogy én vagyok a felelős azért, hogy nem elég jól neveltük fel a legkisebb
fiunkat. Csak azért, mert neki ismert örökletes betegsége van. És még most is engem hibáztat
érte.
ORVOS: Önt hibáztatja ezért?
BETEG: Engem hibáztat ezért.
ORVOS: Most mit csinál a fiú?
BETEG: A tengerészgyalogságnál volt, de elbocsátották.
ORVOS: És most mit csinál?
BETEG: Nos, úgy volt, hogy megkérvényez egy állást, a régi állását, ahol raktárosfiú
volt.
LELKÉSZ: És a másik két gyereke?
BETEG: Nos, a második fiam, a feleségem őmiatta is engem hibáztat. Mert egy kicsit
lassú az iskolában. Úgy érezte, ha valaki a sarkára állna és erélyesen fellépne, tudják, a
feleségem tele van energiával, mint egy dinamó, akkor a fiú az elsők között lenne. Persze, úgy
gondolom, előbb-utóbb rájön majd, hogy a fiam nem lesz az elsők között. Ez öröklődés
kérdése. Az idősebb fiú elég jól megvan, mert a feleségem nyomása alatt van, és éppen most
szerzi meg a diplomáját az elektronika területén.
LELKÉSZ: Azért, mert a felesége hajtja?
BETEG: Hát nem, ő igazán briliáns, ő az egyetlen okos, mondhatnám, a lányt nem
számítva.
LELKÉSZ: Nos, Ön említést tett az örökletességről is. Ön szerint melyik részről jön a
gyengeség? Ön azt a benyomást keltette, hogy ez az Ön részéről jön. Vagy csak a felesége
sugallja, hogy ez Öntől ered?
BETEG: Hát, azt nem tudom, hogy ebben az ügyben ő mit sugall. Nem gondolom,
hogy ő ezt örökletességnek tartja. Úgy gondolom, azt érzi, hogy bennem van a hiba, hogy
nem állok a sarkamra, és nem végzek elég munkát. Szabadidőmben ezt kellene tennem.
Akkor nemcsak több pénzt keresnék, ami életünk során mindig téma volt. Akármennyire is
segítene nekem, de mindig hibáztatna, hogy nem produkálom azt, ami az én dolgom. Nekem
évente legalább tizenötezret kellene keresnem.
ORVOS: Az az érzésem, hogy Mr. H. igazából azt mondja, hogy a felesége olyan
életerős és energikus asszony, aki igazából azt szeretné, ha Ön is és gyermekei is hozzá
hasonlóak lennének.
 BETEG: Pontosan.
ORVOS: És valójában nemigen tudja elfogadni, hogy Ön nem olyan, mint ő?
BETEG: Igen.
ORVOS: És ez életerőset és energikusát jelent. És aztán azt mondja, nézd a vőmet, sok
pénzt keres, és valószínűleg igen életerős és energikus
BETEG: Nemcsak a vő, de mindenki más, akit ismer.
ORVOS: Ami szerintem releváns Mr. H. számára, mert amikor beteg lesz és amikor
még gyengébb lesz...
BETEG: Tessék?
ORVOS: Amikor Ön beteg és egyre gyengébb lesz, akkor Ön kevésbé lesz életerős és
energikus, és még kevesebb pénzt fog keresni.
BETEG: Egy bizonyos ponton valóban ezt mondtam neki. Amikor én kb. negyven
lettem, tudják, kicsit kezdtem lelassulni, és azt mondtam magamnak, Nos, fiú, ha a dolgok
most így mennek, akkor mi lesz később, hisz ő csak életerősebb lesz.
ORVOS: Ez borzasztó lesz, nem igaz?
BETEG: Mert egyre életerősebb lesz.
ORVOS: S ez az Ön számára, hát, azt jelenti, hogy még nehezebb lesz. Olyasvalaki a
felesége, aki nehezen tudja elviselni azokat az embereket, akiknek tolókocsiban kell ülniük?
BETEG: Extrém módon intoleráns azokkal szemben, akik nem eléggé villogóak.
ORVOS: Nos, amikor az ember fizikailag gyenge, akkor még mindig villogó lehet,
tudja...
BETEG: Igen.
ORVOS: De Ő türelmetlen azokkal az emberekkel szemben, akik fizikailag
képtelenek megcsinálni a dolgokat...
BETEG: Igen.
ORVOS: Az ember mindig lehet villogó.
BETEG: Nos, amikor azt mondjuk, villogó, akkor ezen azt értjük, éleselméjűség a
tettekben. Ez az, amit ő akar.
LELKÉSZ: Jól hallom? Azt mondja, siker?
BETEG: Siker, ez az.
ORVOS: Aha.
LELKÉSZ: Hogy nemcsak a képességük, a tehetségük van meg, hanem azzal valamit
el is értek. De felvetődik bennem, hogy ami itt megy, valamiképpen háttérbe szorítja a jogot
és a lehetőséget, amivel esetleg rendelkezik, hogy valóban önmagáról és a betegségéről
beszéljen.
BETEG: Ez így igaz, és a gyerekekről.
LELKÉSZ: Ez az, ami engem izgat.
BETEG: A gyerekeket határozottan visszatartja, hogy az anyjuk túlzott elvárásokat
támaszt velük szemben. Ő, amellett, hogy tanár, csodálatos varrónő is például. Ki tud szabni
egy férfiöltönyt hétvégén, és az jobban néz majd ki, mint bármilyen öltöny, amit látott, úgy
fog kinézni, mint egy kétszázötven dolláros öltöny.
ORVOS: De mindez milyen érzéssel tölti el?
BETEG: Hát, olyan érzéssel tölt el, hogy számomra semmi különleges érzést nem
okoz, hogy milyen nagyszerű dolgokat művel, mert én csodálom – nem tudom, hogyan is
mondaná az ember –, csodálom, mint egy bálványt, tudják. Semmit sem változtatna a
lényegen, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy én is ilyen legyek.
ORVOS: Igen. Nos, akkor hát hogyan tud szembenézni betegségével?
BETEG: Valójában ez a fő kérdés.
ORVOS: Ez az, amit valóban meg szeretnék tudni, hogyan segíthetünk...
 BETEG: Ez valóban a fő dolog... Mert, látják, ha az ember beteg és fájdalmai vannak,
és megoldhatatlan bánatok gyötrik és olyan emberrel él együtt, aki a gyásszal kapcsolatos
minden aspektusnak megfelel, tudják, akkor azt mondja az ember. Nos, ez van. Én nem
tudom, hogyan dolgozom fel magamban a lányunk halálát és az ehhez hasonló dolgokat, s a
válasz azonnal jön: „Fel a fejjel, gondolkodj optimistán.” Ő őszinte híve az optimista
szemléletnek.
LELKÉSZ: Elég gyorsan halad előre az életben, és nem kell megállnia és
gondolkodnia erről.
BETEG: Ez így van.
ORVOS: De ő felkészült, hogy erre gondoljon és erről beszéljen. Erről kellene
beszélnie; kell, hogy legyen valaki, akivel erről beszélni tudjon.
BETEG: A feleségem már a mondat közepén leállít. Nem lehet vele ezekről a
dolgokról beszélni.
LELKÉSZ: Úgy érzem, belül tele van hittel.
BETEG: Sokat gondolkodtam magamban, hogyan is oldhatók meg ezek a problémák.
Mert valójában én igen keményen dolgozom, éppen úgy, ahogy ő kívánná. Mindig nagyon
villogó diák voltam. Azokban a tárgyakban, amelyeket az egyetemen tanultam, mindig A-kat
és B-ket kaptam.
LELKÉSZ: De azt hallom, hogy azt mondja, megvan a tehetsége rá, de Ön tudatában
van annak, hogy a kemény munka nem fogja megoldani azokat a konfliktusokat, amelyeket az
élet a jelen pillanatban létrehozott. Emlékszik, különbséget tett az életről és a halálról való
gondolkodás között?
ORVOS: Gondol valaha az elmúlásra?
BETEG: Igen. Erről mit akartak mondani?
LELKÉSZ: Csak azon morfondíroztam, hogy milyen gondolatai vannak az életről a
halállal való viszonya tekintetében és vice versa.
BETEG: Hát, hm, be kell ismernünk, kimondottan a halálra sosem gondoltam, de
gondoltam az élet értéktelenségére ilyen szituációkban.
LELKÉSZ: Az értéktelenségre?
BETEG: Arra, hogy ha holnap meghalnék, a feleségem úgy élne tovább, mintha mi
sem történt volna.
ORVOS: Mintha semmi sem történt volna?
BETEG: Igen, így érzem. Egyáltalán nem hiányoznék neki.
LELKÉSZ: Ugyanúgy viselkedne, mint a többiek halála után? Vagy egy kicsit
másképpen?
BETEG: A lányom halála után, hát, a gyerekei felé fordult. De ha egyetlen gyereket
sem hagynék hátra, akkor semmit sem változna.
LELKÉSZ: Mi adja Önnek azt az erőt, hogy olyan megjegyzést tegyen, miszerint az
egyik izgalmas dolog abban, hogy idejött, az volt, hogy itt némi reményt adtak Önnek. Azt
mondták, hogy néhány dolgot meg tudnak tenni Önért, és ezeket most meg is teszik. Mi az,
ami Önben megmozdult saját vágyát illetően, hogy tovább éljen? Annak ellenére, hogy
értéktelenséget érez, mégis van valami ott belül, ami elégedettségre talált és a vágyra, hogy
tovább éljen. Ez a hit?
BETEG: Hát, azt mondanám, hogy ez inkább valamiféle vakremény, mintsem bármi
más, és azt is, hogy templomi csoportom nagyban hozzájárult reményem fenntartásához. Már
évek, hosszú évek óta aktívan részt veszek a presbiteri tevékenységekben. A tény az, hogy
tudtam egy kicsit tenni, ami a feleségemnek nem tetszett, természetesen, hát például
énekeltem a kórusban, és vasárnap délelőttönként a Bibliát tanítottam, és ilyeneket csináltam.
Nos, az a tény, hogy képes voltam néhány ilyen dolgot csinálni, amikről úgy éreztem, hogy
érdemes csinálni a helyi közösségben, az ilyen munka segített nekem. De minden apró
megmozdulásomat ezen a területen értéktelennek tekintette, mert ez nem hozott pénzt a
konyhára.
ORVOS: De hát ez az ő koncepciója. Az Öné még mindig az, hogy hasznos volt?
BETEG: Azt gondolom, hogy hasznos, nagyon hasznos volt.
ORVOS: Látja, úgy gondolom, ez fontos dolog. Hogy még mindig értékes embernek
érzi magát. Ez az, amiért azt gondolom, hogy a remény jelentős az Ön számára. Ön még
mindig élni akar. Ön valójában nem akar meghalni, vagy igen? Ez az, amiért ebbe a kórházba
jött.
BETEG: Igen.
ORVOS: Mit jelent az Ön számára a halál? Ez nehéz kérdés, de talán tud rá válaszolni.
BETEG: Mit jelent számomra a halál?
ORVOS: Mit jelent az Ön számára a halál?
BETEG: Halál. Értékes tevékenység befejezését jelenti. Értékesen az én esetemben
nem ugyanazt értem, amit a feleségem. Ezen nem pénzkeresést értek.
LELKÉSZ: Ön a kórusban való éneklésről és a vasárnapi bibliaórákról beszél. Arról,
hogy emberek között van, és ilyen dolgokról.
ORVOS: Igen.
BETEG: Mindig aktív voltam a közösségi munkában, mindenféle közösségi
tevékenységben. Egy dolog az, ami most értéktelenné teszi számomra az életet, az a tény,
hogy egy másik, az orvos nézőpontjából szemlélem, minthogy soha többé nem leszek képes
visszamenni, hogy ezeket a dolgokat tovább csináljam.
ORVOS: És most jelen pillanatban mit csinál itt?
BETEG: Hogyan?
ORVOS: Mit csinál itt a jelen pillanatban?
BETEG: Jelen pillanatban eszmét cserélünk, ami talán segít.
ORVOS: Ami értékes tevékenység. Lehetséges, hogy segít önnek, de az biztos, hogy
nekünk nagy segítséget nyújt.
LELKÉSZ: Értékes tevékenység a beteg és nem a felesége álláspontja szerint.
ORVOS: Igen (nevetés), ezért akartam ezt tisztázni. Amit végül is mond, az az, hogy
érdemes élni mindaddig, amíg az embernek van valami értéke, amíg valami értékes dolgot tud
csinálni
BETEG: De, tudják, az is szép dolog, ha van valaki, aki ezt értékeli. Ha az ember
szereti az illetőt.
ORVOS: Valóban azt hiszi, hogy senki más nem értékeli önt?
BETEG: Nem hiszem, hogy a feleségem értékelne.
LELKÉSZ: Ezt gondoltam, hogy erre utalt.
ORVOS: Nos, és a gyerekei?
BETEG: Ők, úgy gondolom, értékelnek. De tudják, nagy dolog az ember felesége.
Különösen, ha az ember meglehetősen csodálja is, tudják. És olyan, mondhatnám, imádnivaló.
Mert annyira tele van csillogó energiával és ilyen hasonló dolgokkal.
LELKÉSZ: Ez végig így maradt a házasságuk alatt? Vagy talán még észrevehetőbbé
vált a fájdalmas, nehéz időszakokban? És a súlyos veszteség után?
BETEG: Nem változott semmit. Egy időre jobb lett a nehézségek és a veszteség után.
Nos, jelenleg például már egy ideje nagyon kedves hozzám. Amióta kórházban vagyok, de ez
mindig is így volt. Amikor beteg voltam vagy valami ilyesféle, hát igazán szépen viselkedett
velem szemben egy ideig. De aztán nem tudott megszabadulni attól a ténytől, hogy itt van egy
lógós, aki semmi pénzt nem keres.
LELKÉSZ: Nos, hogyan magyarázza ezeket a dolgokat, amelyek az életében
történtek? Említette, hogy jár templomba. Hogyan magyarázza azokat a dolgokat, amelyek
önnel történtek? Az élettel szembeni attitűdjének összefüggésében, minek neveznék egyesek
az ön életbe vetett hitét? Ebben szerepel Isten is?
BETEG: Ó, igen. Hát először is, mint keresztény, Krisztus közvetítő szerepet játszik.
Ez nagyon egyszerű. Amikor látomásaim vannak, akkor a dolgok egészen jól megoldódnak.
És felszabadult leszek – megtalálom a megoldást az emberi problémákra.
LELKÉSZ: Amiről beszél, semmi más, mint egy közvetítőnek a szükségessége a
felesége és saját maga között, és ön említette Krisztust mint közvetítőt más jellegű
problémáiban. Gondolt-e erre a felesége és a saját viszonyában?
BETEG: Igen, gondoltam, de sajnálatos-e vagy sem, a feleségem olyan dinamikus
személy.
LELKÉSZ: Ha jól értem, ön azt mondja, hogy a felesége annyira dinamikus és aktív,
hogy nem marad hely az életében egy aktív Isten számára. Nem lenne hely egy közvetítő
számára.
BETEG: Hát, az ő esetében, ez végül is ezt jelenti.
ORVOS: Gondolja, hogy hajlandó lenne a felesége bármelyikünkkel elbeszélgetni?
BETEG: Biztos vagyok abban, hogy igen.
ORVOS: Megkérné ön erre? Ezzel ön egyetértene?
BETEG: A feleségem hallani sem akarna arról, hogy pszichiáterhez menjen,
különösen velem.
ORVOS: Igazán? Mi olyan félelmetes a pszichiáterben?
BETEG: Pont az, amiről mi beszélgetünk, úgy gondolom, ő valamiképpen inkább
takargatja ezeket a dolgokat.
ORVOS: Nos, próbáljuk meg, hogy menne az az interjú! Valószínűleg segíteni fog. És
ha önnek nincs kifogása, akkor néha beugrunk önhöz Oké?
BETEG: Be fognak ugrani, azt mondja?
ORVOS: És meglátogatjuk.
BETEG: Az ágyamnál?
ORVOS ÉS LELKÉSZ: Igen.
BETEG: Szombaton elhagyom a kórházat.
ORVOS: Értem. Tehát nincs sok időnk.
LELKÉSZ: Nos, ha bármikor visszajön a klinikára, akkor valószínűleg az orvost fogja
felkeresni?
BETEG: Nem hiszem, de lehet. Ez hosszú, hosszú út.
LELKÉSZ: Ó, értem.
ORVOS; Ha ez az utolsó találkozásunk, talán van valamilyen kérdése, amit fel
szeretne tenni.
BETEG: Úgy vélem, egyik legnagyobb előnye ennek az interjúnak az, hogy sok
kérdést felszínre hozott, melyekre nem is gondoltam volna.
ORVOS: Nekünk is segített.
BETEG: Azt hiszem, dr. R. néhány nagyon jó tanácsot adott, és ön is ajánlott néhány
jó dolgot. De egyet tudok: hacsak radikális javulás nem történik, nos, akkor fizikailag nem
fogok meggyógyulni.
ORVOS: S ez ijesztő?
BETEG: Ijesztő?
ORVOS: Nem látok semmiféle félelmet önben.
BETEG: Nem, nem ijesztene meg. Két okból. Az egyik az, hogy elég szilárd a
vallásos hitem, amit az alapozott meg, hogy ezt más embereknek továbbadtam.
ORVOS: Tehát, el tudja mondani önmagáról, hogy ön olyan ember, aki nem fél a
haláltól, és aki elfogadja, amikor az jön, csak úgy?
 BETEG: Igen, nem félek a haláltól, de többé-kevésbé félek a lehetőségtől, hogy
folytatnom kell a korábbi tevékenységemet. Mert látják, soha nem szerettem úgy a
mérnökösködést, mint azt, hogy emberekkel dolgozhassam.
LELKÉSZ: Ez az, ahol a kommunikáció iránti érdeklődése előjött.
BETEG: Részben igen.
LELKÉSZ: Ami megdöbbent, az nem a félelem hiánya, hanem az aggodalma, a
megbánás érzése a feleségével való viszonyát illetően.
BETEG: Azt bánom, hogy egész életemben nem tudtam vele kommunikálni. Erre
esetleg azt mondják, valóban, hát ha az ember ki akar bújni a felelősség alól... Nem is tudom,
de az, hogy elkezdtem kommunikációt tanulni, ez azt jelentette kilencven százalékban, hogy
próbálkozás történt arra, hogy a feleségemmel összejöjjünk.
ORVOS: Próbálkozás volt, hogy tudjon vele kommunikálni, nem? Sohasem kapott
specialistáktól segítséget ehhez? Tudja, az az érzésem, hogy ezen lehetett volna segíteni, és
még mindig lehet ezen segíteni.
LELKÉSZ: Ez az, ami miatt a holnapi találkozás annyira fontos.
ORVOS: Igen, igen... Nem érzem magam valójában tehetetlennek, ez nem
megoldhatatlan, tudja. Még mindig van ideje, hogy ezt megtegye.
BETEG: Hát, azt mondanám, hogy amíg az ember még életben van, addig van
remény.
ORVOS: Ez igaz.
BETEG: De az élet nem minden a világon. Az életminőség az, amiért az ember él.
LELKÉSZ: Nos, hálás vagyok, hogy alkalmam volt meglátogatni önt. Szeretnék
beugrani önhöz ma este, mielőtt hazamegyek.
BETEG: Nos, én is szeretném, ha megtenné... Ó... (a beteg nem akar távozni)...
Akartak néhány dolgot kérdezni tőlem, de nem tették fel a kérdéseiket.
ORVOS: Én akartam?
BETEG: Igen.
ORVOS: Mit felejtettem el?
BETEG: Abból, amit mondott, azt értettem, hogy ő nemcsak ennek a szemináriumnak
a vezetője, hanem... Nos, minek a vezetője is ön? Hadd kérdezzem így. Valaki érdeklődött a
vallás és a pszichiátria közötti kapcsolatról?
ORVOS: Igen, kezdem érteni. Látja, sok embernek különböző elképzelése van arról,
hogy mi itt mit csinálunk. Ami engem a legjobban érdekel, az az, hogy beszélhessek beteg
emberekkel és haldoklókkal. Hogy egy kicsit jobban megértsem őket. Hogy megtaníthassuk a
kórházi személyzetet arra, hogyan tudnának nekik jobban segíteni, és az egyetlen mód ennek
megtanítására az, hogy a betegek legyenek a tanáraink, tudja.
LELKÉSZ: Olyan kérdést is feltett, hogy milyen kapcsolatban van a vallás a...
BETEG: Igen. Ilyen kérdéseim is voltak. Például az egyik dolog az volt, hogy az
átlagbeteg csak a lelkészt hívja majd, nem fogja hívni a pszichiátert, ha történetesen nagyon
rosszul érzi magát.
ORVOS: Ez igaz.
BETEG: Rendben van. Aztán azt kérdezték tőlem ezelőtt, ön vagy valaki, szóval, hogy
mit gondolok a lelkészek szolgálatáról. És én azt mondanám, hogy egészen meghökkentem,
amikor megtudtam, hogy az éjszaka közepén kértem egy lelkészt, és nem volt éjszakai
lelkész. Vagyis ez egyszerűen hihetetlen számomra, hihetetlen. Mert mikor van szüksége az
embernek lelkészre? Csak éjszaka, higgyék el. Ekkor van az, hogy az ember felveszi azokat a
bokszkesztyűket, és elkezd önmagával elszámolni. Ez az az idő, amikor az embernek
szüksége van lelkészre. Azt mondanám, hogy többnyire éjfélkor és utána...
ORVOS: A kora reggeli órákban.
 BETEG: És ha mutatna nekem egy lázlapot, akkor valószínűleg kiderülne, hogy a
csúcs kb. három órakor van. És ennek így kellene lennie: megnyomja az ember a hívót, jön a
nővér: „Szeretnék beszélni a lelkésszel”, s néhány percen belül megjelenik a lelkész, és máris
sínen van az ember...
ORVOS: Hogy tényleg kommunikáljon.
BETEG: Igen.
ORVOS: Ez az a kérdés, amit nekem fel akart tenni, hogy hogy van megelégedve a
lelkész szolgálatával. Értem, én ezt talán közvetetten tettem fel, amikor megkérdeztem, hogy
ki segített önnek, volt-e valaki, aki segítséget jelentett. Ön nem említette akkor a lelkészt...
BETEG: Ez a baj az egyházzal. Mert mikor van szüksége az embernek papra?
ORVOS: Igen?
BETEG: Rendszerint éjjel három órakor van rá szüksége.
ORVOS: Nos, N. lelkész tud erre válaszolni, mert egész éjjel fenn volt, betegeket
látogatott.
LELKÉSZ: Én nem érzem magam olyan bűnösnek, mint amennyire érezhetném. Csak
két órát aludtam az elmúlt éjjel. Bár hálás vagyok ezért az észrevételért, úgy érzem, sokkal
több minden elhangzott itt, mint amennyit sejteni lehetne.
BETEG: És nem gondolom, hogy bármi másnak elsőbbséget kellene kapnia e
kérdésen kívül.
LELKÉSZ: Őszinte odafigyelés valakire, aki segítségért kiált.
BETEG: Biztosan a pap, a presbiter, aki összeadta apámat és anyámat, ilyen ember
volt. S ez egyáltalán nem zavarta őt. Találkoztam vele kilencvenöt éves korában, a hallása
éppen olyan jó volt, mint valaha, a látása is, a kézfogása olyan volt, mint egy huszonöt éves
férfié.
LELKÉSZ: Ez újból azt a csalódást szimbolizálja, amelyet tapasztalt.
ORVOS: Ez a szeminárium része, megtudni ezeket a dolgokat, hogy hatékonyabbá
válhassunk.
BETEG: Jól van. Es a papok esetében elképzelem, kevesebb lehetősége lenne az
embernek a konzultációra, amikor arra szükség van, mint a pszichiáter esetében ez különös
dolog, mert a papnak nem pénzkeresőnek kellene lennie, és a pszichiáternek pedig minimális
pénzért kellene tevékenykednie. Nos, itt egy fickó, aki pénzt keres, pénzt tud keresni nappal,
éjszaka vagy bármikor, amikor akar, de a pszichiáterrel az ember nem köthet egyezséget,
hogy éjszaka jöjjön, de próbáljon meg egy papot szerezni és húzza ki éjjel az ágyból...
LELKÉSZ: Úgy tűnik, hogy szerzett némi tapasztalatot az egyháziakról.
BETEG: Saját papom a jelen pillanatban nagyon jó, de az a baj vele, hogy egy egész
csomó gyerekkel jött ide. Legalább néggyel. Nos, mikor tud elszabadulni? S aztán nekem azt
mondják, hogy a fiataljaik szemináriumokon tanulnak, és ilyeneket. Nem olyan sokan, az
igazság az, hogy még a Keresztény Neveléshez is nehezen szereztünk fiatalokat. De az a
véleményem, hogy ha az egyház jól működne, akkor nem lenne semmi problémájuk a
fiatalokat megnyerni maguknak.
LELKÉSZ: Azt hiszem, olyan dolgokról beszélünk, amelyek nem részei a
szemináriumnak. A beteg és én valamikor összejövünk, és jól a körmére nézünk az
egyháznak. Én egyetértek egy részével annak, amit mond.
ORVOS: Igen, de örülök, hogy ezt itt felvetette. Ez fontos. Milyen a nővéri munka?
BETEG: Itt?
ORVOS: Igen.
BETEG: Nos, különösen minden éjjel, amikor szükségem volt lelkészre, azért volt,
mert nappal a nem megfelelő nővérekkel kellett viaskodnom. Van néhány jól dolgozó nővér
itt, de rosszul dörzsölik be a beteget. Sőt a szobatársam mondta, az ember kétszer gyorsabban
gyógyul, ha nincs az a nővér. Minden percben veszekszik, értik, mit akarok mondani? Az
ember azt mondja, segítene nekem egy kicsit, és elkezdene etetni, mert fekélye van és
májproblémája és ez meg az. Ő azt mondja, hát nagyon el vagyunk foglalva, ez önre tartozik.
Ha enni akar, ehet, ha nem akar, nem muszáj. Aztán van egy másik nővér, aki nagyon kedves,
és valamennyire segít is az embernek, de sosem mosolyog, még egy kicsit sem. És tudják,
számomra, aki rendszerint mosolygok és felveszem a jó szándékú arckifejezést, hát, szomorú
ránézni az ilyen nővérre. Minden éjjel bejön, és a mosolynak még a nyomai sem láthatók
rajta.
ORVOS: Hogy van a szobatársa?
BETEG: Hát, képtelen vagyok vele azóta beszélgetni, amióta lélegeztetőgépen van, de
más-különben úgy képzelem, hogy nagyon jól kijönnénk egymással, mert neki nincs olyan
sok különféle betegsége, mint nekem.
ORVOS: Tudja, eredetileg ön csak kb. öt vagy tíz percet tervezett, és aztán azt
mondta, hogy utána nagyon, de nagyon fáradt lesz. Még mindig kényelmesen tud ülni?
BETEG: Nos, történetesen jól vagyok.
ORVOS: Tudja, hogy mennyi ideje beszélgetünk? Egy órája.
BETEG: Sosem tudtam volna elképzelni, hogy egy óráig ki tudok tartani.
LELKÉSZ: Nagyon nem szeretnénk, ha önt kifárasztanánk. Erre nagyon odafigyelünk.
ORVOS: Úgyhogy azt gondolom, hogy nekünk most be kellene fejezni.
BETEG: Úgy gondolom, hogy beszélgettünk a legtöbb dologról.
LELKÉSZ: Beugrom majd Önhöz valamikor vacsoraidő körül, mielőtt hazamegyek,
hogy újból lássam;
BETEG: Úgy hat órakor?
LELKÉSZ: Öt harminc és hat között valamikor.
BETEG: Ez nagyon jó. Segíthet nekem az étkezésben, mert rossz ápolónőm van.
LELKÉSZ: Oké.
ORVOS: Köszönjük, hogy eljött. Hálás vagyok érte.

Mr. H. interjúja jó példája annak, amit mi „ajtónyitó interjúnak” nevezünk.

Zord, nem kommunikáló férfinak tekintette őt a kórház személyzete, és azt jósolta,
nem fog beleegyezni abba, hogy velünk elbeszélgessen. Az interjú kezdetén arra
figyelmeztetett bennünket, hogy valószínűleg össze fog esni, ha öt percnél tovább ül s mégis,
egy teljes órai beszélgetés után is nehezére esett a távozás, és tökéletesen érezte magát
fizikailag éppúgy, mint emocionálisan. A sok személyes veszteséggel elfoglalta magát: a
legkomolyabb ezek közül leányának a messze távolban bekövetkezett halála volt. A
legnagyobb bánatot mégis a remény elvesztése okozta. Ez összefüggésben volt azzal, ahogyan
az első orvos tájékoztatta őt betegségéről: azt mondta, hogy az apjának hasonló műtétje volt,
ugyanabban a kórházban, ugyanazzal a sebésszel, és nem sikerült meggyógyulnia és egy,
másfél éven belül meghalt, ugyanabban a korban, mint ő. Ezért azt mondta, nem tehetek mást,
mint hogy váljam a keserű véget.
Mr. H. nem adta fel, és felvétette magát egy másik kórházba, ahol reménnyel
kecsegtették.
Később az interjú során a reménytelenség egy másik érzésének adott hangot,
nevezetesen, hogy képtelen feleségével elfogadtatni érdeklődési körét és értékeit. Felesége
gyakran éreztette vele, hogy bukott, sikertelen ember, őt hibáztatta azért, mert gyerekei nem
értek el számottevő eredményeket, nem hozott haza elegendő pénzt, és teljesen tudatában volt
annak, hogy már túl késő van ahhoz, hogy elvárásait kielégítse és valaha is megfeleljen nekik.
Amint gyengébbnek és munkára képtelennek érezte magát, visszatekintve életére, még jobban
tudatosult benne a felesége és saját értékei közötti különbség. Az űr olyan nagynak tűnt, hogy
köztük a kommunikáció szinte lehetetlenné vált. Mindez leánya halálán érzett gyásza idején
történt, és újraébresztette benne azt a szomorúságot, amelyet átélt szülei halála után. Ahogy
megfogalmazta, az volt az érzésünk, oly nagy a bánata, hogy már képtelen volt ehhez még
több bánatot hozzátenni, s így a legfontosabb, a békesség érzését adó dialógus elől elzárta az
utat. Mindebben a depresszióban volt valami büszkeség is, az önbecsülés érzése, annak
ellenére, hogy a családja nem értékelte őt. Tehát nem tudtunk segíteni, de reméltük, hogy
segédkezni tudunk a beteg és felesége közötti utolsó kommunikációban.
Végre megértettük, hogy a kórház személyzete miért volt képtelen megmondani, hogy
Mr. H. mennyire van tudatában betegségének. Nem gondolt rákbetegségére, inkább kutatta
életének értelmét, és módokat keresett arra, hogy felfedezését megossza a legfontosabb
személlyel a feleségével. Nagyon depressziós volt, de nem halálos betegsége miatt, hanem
mert nem ért végére a szülei és gyermeke elvesztése miatt érzett gyászának. Amikor már ilyen
sok fájdalom van, a további már nem számít annyira, mint ha egészséges, fájdalomtól mentes
testet érne. S mégis, úgy éreztük, hogy ezt a fájdalmat meg lehet szüntetni, ha módot találunk
arra, hogy mindezt továbbítsuk Mrs. H.-nak.

Másnap reggel találkoztunk vele, egy erős, hatalmas, energikus, egészséges

asszonnyal, aki épp olyan volt, amilyennek a férj leírta. Szinte szóról szóra idézte azt, amit a
férje előző nap mondott: „Amikor én már nem leszek, az élet ugyanúgy megy majd tovább.”
Férje gyenge volt, még a füvet sem tudta lenyírni, vagy ha igen, akkor fennállt a lehetősége
annak, hogy elájul. A férfiak a farmon másfajta emberek: izmosak, erősek. Napfelkeltétől
naplementéig dolgoznak, és őt nem nagyon érdekelte a pénzkereset sem... Igen, tudja, hogy
férjének már nem sok van hátra, de nem tudja hazavinni. Már eltervezte, hogy egy
szanatóriumba viszi, és ott majd meglátogatja... Mrs. H. mindezt egy igen elfoglalt asszony
tónusában mondta, akinek sok más dolga van, és nem lehet zavarni. Lehet, hogy ekkor
türelmetlen voltam vagy átéreztem Mr. H. reménytelenségét, de saját szavaimmal
megismételtem férje mondanivalójának lényegét. Röviden összefoglaltam, hogy Mr. H. nem
elégítette ki várakozásait, hogy tényleg sok dologban sikertelen volt, és halála után nem
fogják gyászolni. S visszatekintve életére, bárki eltöprenghetne, hogy volt-e bármi
emlékezetes benne...
Mrs. H. hirtelen rám nézett, és érzelemmel a hangjában, szinte kiabálta: „Mit ért ezen,
ő volt a legbecsületesebb és a leghűségesebb férfi a világon...”
Még néhány percig ültünk, miközben elmondtam neki néhány dolgot, amit az interjú
során hallottunk. Mrs. H. elismerte, hogy ilyen összefüggésben soha nem gondolt a férjére, és
nagyon is hajlandó elismerni ezeket az értékeket benne. Együtt mentünk vissza a beteg
szobájába, és Mrs. H. saját jószántából megismételte, amiről irodámban beszéltünk. Nem
fogom elfelejteni a beteg párnába ágyazott, sápadt arcát, várakozó arckifejezését, mintha azt
kérdezte volna, hogy tudtunk-e beszélni. És szeme felcsillant, amikor hallotta, ahogy saját
felesége azt mondja: „...és megmondtam neki, hogy te vagy a legbecsületesebb és
ieghüségesebb férfi a világon, és manapság nehéz ilyent találni. És útban hazafelé megállunk
majd a templomnál, és legközelebb behozzuk az ottani munkádat. Az majd lefoglal a
következő néhány napban...”
Volt valami igazi melegség a hangjában, amikor férjével beszélt, és felkészítette a
kórház elhagyására. „Amíg élek, soha nem fogom önt elfelejteni” mondta a beteg, amikor
elhagytam a szobát. Mindketten tudtuk, hogy ez nem lesz hosszú idő, de ez kevéssé számított
ebben a pillanatban.
 VII. Ötödik stádium: belenyugvás

Megkaptam eltávozásom. Mondjatok búcsút nekem, testvéreim!

Mindannyiótok előtt fejet hajtok, és megkezdem távozásom.
Most visszaadom a kulcsokat ajtómhoz és lemondok házammal szembeni minden
követelésemről. Csak néhány utolsó kedves szót kérek tőletek.
Sokáig voltunk szomszédok, de én többet kaptam, mint amennyit adni tudtam. Most
lealkonyodott a nap, és a lámpa, mely megvilágította sötét sarkomat, kialudt. A felszólítás
megérkezett, és én készen állok utamra.

Tagore
Gitanjali, XCIII.

Ha a betegnek elegendő ideje marad (vagyis nem következik be a hirtelen, váratlan

halál), és némi segítséget nyújtanak neki abban, hogy az előzőekben leírt stádiumokon
keresztülmehessen, akkor elér egy olyan stádiumba, amelyben már se nem depressziós, se
nem dühös a „sorsa” miatt. Képes lesz korábbi érzéseinek, az élők és az egészségesek iránti
irigységének és dühének kifejezésére azokkal szemben, akiknek nem kell ilyen hamar
szembenézniük halálukkal. Búsulni fog az oly sok fontos ember és hely küszöbönálló
elvesztése miatt, és elmélkedni fog a közelgő végen, bizonyos fokú csendes belenyugvással.
Fáradt lesz, és az esetek többségében egészen gyenge. Szintén szüksége lesz gyakori, rövid
ideig tartó szendergésre, ami eltér a depresszió idején jelentkező alvásszükséglettől. Ez nem a
helyzettel való szembenézés elkerülését célzó alvás, vagy a fájdalomtól, kellemetlenségektől
vagy viszketéstől való megszabadulás módja. Ez fokozatosan növekvő szükséglet az alvási
órák meghosszabbítására, s nagyon hasonlít egy újszülött alvási szükségletéhez, de fordított
sor-rendben. Ez nem rezignált és reménytelen „feladás”, olyan érzés, hogy „mi haszna az
egésznek” vagy „én már nem tudok tovább harcolni”, bár hallunk ilyent is (ők szintén utalnak
a küzdelem végének kezdetére is, de ez nem a belenyugvás jele).
A belenyugvást nem szabad összekeverni a boldogság stádiumával. A belenyugvás
szinte mentes az érzelmektől. Olyan, mintha a fájdalom megszűnt volt, a küzdelemnek vége,
és aztán jön az alkalom az „utolsó megpihenésre a hosszú út előtt”, ahogy ezt az egyik beteg
megfogalmazta. Ez szintén olyan időszak, amelynek során a családnak rendszerint nagyobb
szüksége van a segítségre, a megértésre és a támogatásra, mint magának a betegnek.
Miközben a haldokló talált némi békességet és belenyugvást, érdeklődési köre teljesen
leszűkül. Azt kívánja, hogy hagyják magára, vagy legalábbis ne izgassák fel a külső világ
híreivel és problémáival. Gyakran nem kíván látogatókat fogadni, és ha mégis jönnek, akkor a
beteg már nincs beszélő kedvében. Gyakran kéri a látogatók számának korlátozását, és csak
rövid látogatásoknak örül. Ez az az időszak, amikor a televízió ki van kapcsolva. Erre az
időszakra inkább a nem verbális kommunikáció jellemző. A beteg csak gesztikulálva
közölheti meghívását, hogy üljünk le egy ideig. Kezünket foghatja, és kérheti, hogy üljünk
szótlanul. A csendnek ezek a pillanatai lehetnek a legjelentősebb kommunikációk azok
számára, akik nem érzik kényelmetlenül magukat a haldokló jelenlétében. Együtt hallgatjuk a
kívülről jövő madárdalt. Jelenlétünk azt erősítheti meg, hogy mellette leszünk az utolsó
pillanatig. Tudathatjuk a beteggel, nem baj, ha nem szól semmit, amikor a fontos dolgok
rendben mennek, és csak idő kérdése, amíg örökre lecsukja szemét. Jelenlétünk biztosíthatja
arról, hogy nincs magára hagyva, amikor már nem beszél többet, egy kézszorítás, tekintet,
visszafekvés a párnákra többet mondhat, mint sok „zajos” szó.
Az esti látogatás talán a legjobb az ilyen találkozásokhoz, mivel a napnak vége mind a
látogató, mind pedig a beteg számára. Ez az az időpont, amikor a kórház hangosbemondó-
rendszere nem zavar meg ilyen pillanatokat, amikor a nővér nem jön be, hogy lázat mérjen, és
a takarítónő sem mossa fel a padlót ez az intim pillanat az, amely befejezetté teszi a napot a
vizitek végén az orvos számára, és amikor a beteget már senki sem zavarja. Csak egy piciny
időt vesz igénybe a látogatás, de a beteg számára megnyugtató, hogy nem felejtették el,
amikor már semmi mást nem tehetnek érte. Megnyugvással jár a látogató számára is, mert
látni fogja, hogy a haldoklás nem annyira félelmetes, borzalmas dolog, noha oly sokan kerülni
akarják.
Néhány beteg az utolsó pillanatig harcol, küzd és reménykedik, ami aztán lehetetlenné
teszi a belenyugvás stádiumának elérését. Ők azok, akik egy napon majd azt mondják:
„Tovább már nem bírom.” Azon a napon, amikor feladják a küzdelmet, a küzdelem
befejeződik. Más szóval, minél keményebben küzdenek az elkerülhetetlen halál ellen, minél
inkább megpróbálják azt visszautasítani, annál nehezebb lesz számukra a belenyugvás e végső
stádiumát elérni békességgel és méltósággal. A hozzátartozók és a személyzet szívósnak és
erősnek tekinthetik ezeket a betegeket, s végsőkig való harcra buzdíthatják őket, és implicite
azt a benyomást kelthetik, hogy a vég elfogadása gyáva meghátrálásnak tekinthető,
becsapásnak, vagy ami még rosszabb, a hozzátartozók visszautasításának.
Akkor hát honnan tudjuk, mikor adja fel a beteg „túl korán” a küzdelmet, mikor
érezzük azt, hogy egy kis küzdelem a részéről az orvosok segítségével együttesen lehetőséget
tudna adni arra, hogy tovább éljen? Hogyan tudjuk ezt megkülönböztetni a belenyugvás
stádiumától, amikor óhajunk, hogy életét meghosszabbítsuk, ellentmond a beteg
kívánságának, aki pihenni akar és békében meghalni. Ha képtelenek vagyunk e két stádiumot
megkülönböztetni, akkor többet ártunk betegeinknek, mint használunk s elégedetlenek
leszünk erőfeszítéseink során, és haldoklásukat fájdalmas utolsó élménnyé tesszük. Mrs. W.
következő esete rövid összefoglalása egy olyan esetnek, ahol ez a különbségtétel elmaradt.

Mrs. W. férjezett, ötvennyolc éves asszony, rosszindulatú hasi daganattal került

kórházba: nagy fájdalmai és egyéb panaszai voltak. Súlyos betegségével bátran és
méltósággal nézett szembe. Nagyon ritkán panaszkodott, és amennyire csak lehetséges volt,
megpróbált mindent saját maga megcsinálni. Mindenféle segítséget visszautasított, és
vidámságával, valamint azzal a képességével, hogy nyugodtan szembe tudott nézni
küszöbönálló halálával, mély benyomást keltett mind a személyzetben, mind pedig a
hozzátartozókban.
A kórházba való utolsó felvétele után rövid időre hirtelen depresszióssá vált. A
személyzetet meglepte ez a változás, és pszichiátriai konzíliumot kért. Nem volt a szobájában,
amikor kerestük, és második látogatásunkkor, néhány órával később, még mindig nem volt
ott. Végül is megtaláltuk a folyosón, a röntgenszoba előtt, hordágyon fekve, kényelmetlenül
és nyilvánvaló fájdalmak közepette. A rövid beszélgetés felfedte, hogy a beteg két
hosszadalmas röntgenvizsgálaton esett át, és várnia kellett további felvételek készítésére.
Nagyon kellemetlen helyzetben volt, mert egy felfekvési fekély volt a hátán, s már több órája
se nem evett, se nem ivott semmit, és ami a legkellemetlenebb volt, sürgősen WC-re kellett
mennie. Mindezeket suttogó hangon mondta el, s magát úgy jellemezte, mint aki „a nagy
fajdalomtól szinte már érzéketlen”. Felajánlottam, hogy elviszem a közeli WC-re. Rám nézett
először halvány mosollyal és azt mondta: „Nem, mezítláb vagyok, inkább várok, amíg
visszatérek a szobámba. Ott egyedül is el tudok menni.”
Ez a rövid megjegyzés jelezte nekünk a beteg igényét: azt, hogy magát ellássa, amíg
csak lehetséges, hogy megőrizze méltóságát és függetlenségét, amíg módjában áll. Dühös
volt, mert tűrőképességét tették olyannyira próbára, hogy már-már kész volt arra, hogy a nagy
nyilvánosság előtt kiáltson, amikor már ott tartott, hogy a folyosón végezze el szükségletét,
amikor már a határán volt annak, hogy idegenek előtt, „akik csak kötelességüket végezték”,
sírásra fakadjon.
 Amikor néhány nappal később beszélgettünk vele, sokkal kényelmesebb körülmények
között, nyilvánvaló volt, hogy egyre fáradtabb, és készen áll a halálra. Beszélt röviden a
gyerekeiről, férjéről, aki képes lesz majd továbbvinni a dolgokat nélküle is. Úgy érezte, hogy
élete, különösen házassága jó volt és értelmes, és már csak kevés maradt, amit még meg tudna
csinálni. Azt kérte, engedjék meg neki, hogy békében halhasson meg, egyedül kívánt lenni
még azt is kérte, hogy férje lehetőleg maradjon távol a dolgoktól Azt mondta, hogy az
egyetlen, ami életben tartja még mindig, az férjének képtelensége arra, hogy elfogadja, hogy
neki meg kell halnia. Haragudott a férjére, amiért nem nézett szembe ezzel, és olyan
kétségbeesetten kapaszkodott valamibe, amit ő hajlandó volt és készen állt feladni. Ezt úgy
fordítottam neki, hogy elkülöníteni kívánja magát e világtól, és erre hálásan bólogatott, amint
magára hagytam.
Eközben, anélkül hogy a beteg és én tudtunk volna róla, a belgyógyászi-sebészi team
összeült a férj jelenlétében. A sebészek szerint egy újabb műtéti beavatkozás valószínűleg
meghosszabbíthatja a beteg életét, a férj pedig szinte könyörögve kérte őket, hogy tegyenek
meg mindent, amit csak tudnak, hogy „az órát visszaforgassák”. Számára elfogadhatatlan volt
feleségének elvesztése. Nem tudta felfogni, hogy a feleségének nem volt szüksége arra, hogy
továbbra is vele legyen. Felesége kívánságát, hogy a világtól elkülönítse magát, könnyebbé
tegye a haldoklását, képtelen elutasításnak tartotta. Senki sem volt, aki megmagyarázhatta
volna neki, hogy ez természetes folyamat, valójában előrelépés, talán egy jele annak, hogy a
haldokló megtalálta békéjét, és felkészült arra, hogy egyedül nézzen szembe a halállal.
Az orvosok elhatározták, hogy a következő héten megoperálják a beteget. Mihelyt őt
erről a tervről tájékoztatták, állapota gyorsan romlani kezdett. Szinte már aznap éjjel dupla
adag fájdalomcsillapítót kért. Gyakran kért gyógyszereket abban a pillanatban, amikor
injekciót kapott. Nyugtalanná és aggódóvá vált, sűrűn hívott segítséget. Aligha volt ugyanaz a
beteg, aki néhány nappal korábban méltóságteljes asszony volt, és aki azért nem tudott a WC-
re menni, mert nem volt a lábán papucs!
Az ilyen magatartás-változásra fel kell figyelnünk. Ezek betegeink kommunikációi,
akik megpróbálnak valamit mondani nekünk. Mindig nem lehetséges a betegnek nyíltan
visszautasítania az életmeghosszabbító műtétet, különösen akkor, ha megjelennek a könyörgő,
kétségbeesett hozzátartozók, akik reménykednek abban, hogy az anya még egyszer otthon
lesz. Utoljára, de nem legutolsóként, nem szabad alábecsülnünk a beteg saját halvány
reményét a gyógyulásra a küszöbönálló halál közelségében. Amint korábban szó volt róla, az
emberi természet csak úgy tudja elfogadni az élet végességét, ha nyitva marad az ajtó a
remény számára. S éppen ezért nem elegendő csak betegeink nyílt verbális kommunikációira
odafigyelnünk.
Mrs. W. világosan jelezte, kívánsága az, hogy békében hagyják. Sokkal nagyobbak
lettek fájdalmai és kellemetlenségei a tervezett műtét bejelentése után. Szorongásai
fokozódtak, ahogy a műtét napja közeledett. Nem állt hatalmunkban az operáció
megakadályozása. Csupán közöltük komoly fenntartásainkat, és biztosak voltunk abban, hogy
a beteg nem fogja kibírni a műtétet.
Mrs. W.-nek nem volt ereje az operáció visszautasítására, de nem is halt meg sem a
műtét előtt, sem a műtét során. Ugyanis nagymértékben pszichotikussá vált a műtőben,
üldözési mániái voltak, sikoltozott, és egészen addig, amíg szobájába vissza nem vitték, pár
perccel a tervezett operáció megkezdése előtt, nem változott meg a viselkedése.
Kétségtelenül téveszméi voltak, hallucinált és paranoid elképzelései voltak.
Megfélemlítettnek és zavartnak látszott, és a személyzettel való kommunikációja teljesen
értelmetlen volt. S mindennek ellenére, figyelembe véve pszichotikus magatartási
megnyilvánulásait, tapasztalható volt bizonyos fokú tudatosság és logika nála, ami meglepő
módon nem szűnt meg. Amint szobájába visszavitték, kérte, hogy láthasson engem. Amikor
másnap beléptem hozzá, ránézett zavarban levő férjére, és aztán azt mondta: „Beszéljen ezzel
az emberrel, és értesse meg vele.” Aztán hátat fordított nekünk, világosan jelezve, szüksége
van arra, hogy magára hagyják. Ez volt az első találkozásom a férjjel, aki nem találta a
szavakat. Nem tudta megérteni feleségének „buta” magatartását, azét az asszonyét, aki mindig
olyan méltóságteljes hölgy volt. Nehéz volt számára felesége egyre rosszabbodó betegségével
megbirkóznia, de felfoghatatlan volt az is, hogy mire is jó a mi „buta dialógusunk”.
A beteg férje, szemében könnyekkel, azt mondta, hogy teljesen rejtélyes számára ez a
nem várt változás. Házasságukat végtelenül boldognak, felesége gyógyíthatatlan betegségét
pedig teljesen elfogadhatatlannak nevezte. Azt remélte, hogy a műtét lehetővé teszi számukra,
hogy még egyszer együtt legyenek, „olyan közel egymáshoz, mint ahogy mindig voltak”, sok-
sok boldogságban töltött év során. Zavarta felesége elkülönülése, és még ennél is jobban
pszichotikus viselkedése.
Amikor arról kérdeztem, hogy beteg feleségének mire van szerinte szüksége, és nem
arról, hogy neki mire van szüksége, csak ült szótlanul. Lassan megvilágosodott előtte, hogy
sosem figyelt felesége óhajaira, hanem magától értetődőnek vette, hogy azok ugyanazok, mint
az övéi. Nem volt képes felfogni, hogy a beteg elér egy ponthoz, amikor a halál már nagy
megkönnyebbülést jelent, és hogy a beteg könnyebben hal meg, ha megengedik neki és
segítik őt lassan elfordulni minden, korábban jelentősnek tartott dologtól.
Hosszasan elbeszélgettünk. Ahogy múlt az idő, a dolgok lassan megvilágosodtak és
látható közelségbe kerültek. Sok, szinte anekdotaszerű történetet mondott el, hogy bizonyítsa,
felesége igenis megpróbálkozott azzal, hogy vágyait valamiképpen közölje vele, de ő nem
volt képes ezeket meghallani, mert ezek ellentmondtak saját vágyainak. Mr. W. nyilvánvalóan
megkönnyebbülést érzett, amikor távozott, és elutasította ajánlatomat, hogy együtt térjünk
vissza felesége szobájába. Alkalmasabbnak érezte magát, hogy feleségével őszintén
elbeszélgessen betegsége kimeneteléről, és szinte örült annak, hogy a műtétet le kellett
mondania az asszony „ellenkezése” miatt, ahogy ő ezt nevezte: „Istenem, lehet, hogy ő
erősebb, mint mi, mindannyian. Igazán becsapott bennünket. Világossá tette, hogy nem akarja
a műtétet. Talán a pszichózis volt az egyetlen útja a műtét elkerülésének, mely műtét halállal
is végződhetett volna, de erre ő még nem állt készen.”
Mrs. W. néhány nappal később kijelentette, hogy nem képes addig meghalni, amíg
nem tudja, hogy férje hajlandó őt elengedni. Azt akarta, hogy férje osztozzon bizonyos
érzéseiben, és „ne tegyen mindig úgy, mintha teljesen rendbe jönnék”. Férje végül is
megpróbálta még egyszer lehetővé tenni feleségének, hogy erről beszéljen, bár nehezére esett,
és sokszor „visszalépett”. Egyszer belekapaszkodott a sugárterápia reményébe. máskor
megpróbált nyomást gyakorolni rá, hogy hazatérjen, azt ígérve, hogy magánápolónőt fogad
fel gondozására.
A következő két hétben gyakran bejött, hogy beszéljen feleségéről és reményeiről, de
felesége közeli haláláról is. Végül elfogadta azt a tényt, hogy neje egyre gyengébb lesz és
kevésbé lesz képes olyan dolgokról beszélni vele, amelyek életükben jelentős szerepet
játszottak.
Mrs. W. felgyógyult pszichotikus betegségéből, mihelyt a műtétről véglegesen
lemondtak, és férje elfogadta a küszöbönálló halál végleges tényét, és erről beszélt is vele. A
betegnek csökkent a fájdalma, ismét méltóságteljes hölgy lett, aki, amennyire állapota
engedte, továbbra is egyedül csinált meg sok mindent.
Az egészségügyi személyzet egyre érzékenyebbé vált finom megnyilatkozásaira,
ezekre taktikusan reagáltak, mindig szem előtt tartva, hogy a beteg számára a legfontosabb: a
méltóságot fenntartva élni az utolsó pillanatig.
Mrs. W. tipikus példája volt a betegek többségének, bár ő volt az egyetlen, aki ilyen
akut pszichotikus betegségbe menekült. Biztos vagyok abban, hogy ez védekezés volt,
kétségbeesett próbálkozás a túl későn jövő életmeghosszabbító beavatkozás
megakadályozására.
 Amint korábban megállapítottuk, azok a betegek viselik el az egészet legjobban,
akiket arra bátorítanak, hogy engedjenek szabad utat dühüknek, sírjanak a nagy bánatra való
felkészülés idején, és akik elmondhatják félelmeiket és fantáziájukat valakinek, aki tud
csendben ülni és hallgatni. Nekünk tudatában kell lennünk annak a hatalmas feladatnak,
amelyet a belenyugvás e stádiumának az elérése megkövetel, ami aztán elvezet a fokozatos
elkülönüléshez (decathexis), ahol már nincs többé kétirányú kommunikáció.
Két módot találtunk e cél könnyebb elérésére. Az egyik fajta beteg eléri ezt csekély
vagy egyáltalán semmilyen segítséggel, amit a környezetétől kap persze a szótlan megértésre
szükség van, és arra, hogy ne avatkozzanak bele dolgaiba. Megsejti életének végét az az
ember, aki dolgozott és szenvedett, felnevelte gyerekeit és eleget tett feladatának, megtalálta
életének értelmét, és a megelégedettség érzésével tekinthet vissza munkás éveire.
Mások, kevésbé szerencsések, lehet, hogy hasonló testi és lelki állapotot érnek el, ha
elegendő időt kapnak, hogy felkészüljenek halálukra. Nekik több segítségre és megértésre van
szükségük a környezetüktől, amint keresztülküzdik magukat az előzőekben leírt stádiumokon.
Betegeink többségének halálát a belenyugvás állapotában figyeltük meg, amely félelem és
kétségbeesés nélküli létezési mód. Ez legjobban talán arra hasonlít, amit Bettelheim írt le a
korai csecsemőkorról: „Tényleg, ez olyan kor volt, amikor semmit sem kértek tőlünk, és
mindent, amit akartunk, megadtak nekünk. A pszichoanalízis úgy tekinti a legkorábbi
csecsemőkort, mint a passzivitás időszakát, az elsődleges nárcizmus korát, amikor
önmagunkon kívül más nem létezik.”
Így tehát, végső napjainkban, miután már dolgoztunk és adtunk, örültünk és
szenvedtünk, újra visszatérünk abba a stádiumba, ahonnan elindultunk, és ezzel az életciklus
bezárul.

A következő két interjú példa arra, hogyan próbálja meg férj és feleség együttesen
elérni a belenyugvás stádiumát.
Dr. G. fogorvos, egy huszonnégy éves fiatalember apja, igen mélyen vallásos volt.
Példáját a negyedik fejezetben a dühvel kapcsolatban használtuk, amikor is felvetődött a
kérdés, a „miért pont én?”, és aztán eszébe jutott az öreg George, és felmerült benne, hogy
miért nem annak az életét veszik el az ő élete helyett. A belenyugváson kívül a reményt is
demonstrálta az interjú során. Intellektuálisan nagyon is tudatában volt rosszindulatú
betegségének, és mint orvos felismerte, csak halvány remény van arra, hogy folytathassa
munkáját. S egészen az interjú előtti időkig mégsem volt hajlandó és képes mérlegelni, hogy
orvosi rendelőjét bezárja. Rendelőjében továbbra is megtartotta azt az irodistalányt, akinek
továbbra is az volt a feladata, hogy fogadja hívásait. Reménykedett abban, hogy az Úr talán
megismétli azt az esetet, ami vele a háborúban történt, amikor közelről rálőttek, és nem
találták el. „Ha az emberre pár méterről rálőnek, és nem találják el, akkor tudja, hogy létezik
valamilyen más hatalom is, s nemcsak azon múlik a dolog, hogy az ember gyorsan a földre
tudja magát vetni vagy ilyesmi.”

ORVOS: Meg tudja nekünk mondani, mióta van a kórházban, és mi volt az oka annak,
hogy idejött?
BETEG: Igen. Fogorvos vagyok, amint talán tudják is, és sok év óta praktizálok.
Június végén hirtelen ezt a bizonyos fájdalmat éreztem, amiről tudtam, hogy szokatlan, és
azonnal röntgenfelvételt készíttettem, és ez év július 7-én, életemben először, megoperáltak.
ORVOS: 1966-ban?
BETEG: Igen, 1966-ban. És tudtam, hogy kilencven százalék esélye van annak, hogy
valamilyen rosszindulatú folyamatról van szó, de ez csak felületes mérlegelés volt részemről,
hisz először történt velem ilyen, és először éreztem bármiféle fájdalmat. Egészen jó
állapotban voltam a műtét után, ragyogóan felépültem; és aztán a műtét
következményeképpen volt egy bélelzáródásom, és vissza kellett mennem egy másik műtétre
szeptember 14-én. És október 27-től már nem voltam megelégedve a gyógyulási
folyamatommal. Feleségem kapcsolatba lépett itt egy orvossal, és idejöttünk. így tehát
október 27-e óta állandó kezelés alatt vagyok. Ez minden a hospitalizációmmal kapcsolatban,
ahogy össze tudom foglalni.
ORVOS: Ennek a betegségnek mely időszakában tudta meg, hogy valójában mi is a
baja?
BETEG: Valójában tudtam, hogy valószínűleg rosszindulatú folyamatról van szó,
közvetlenül azután, hogy láttam a röntgenfelvételeket, mert egy daganat ezen a bizonyos
területen kilencven százalékban rosszindulatú. De, amint mondtam, eszembe sem jutott, hogy
ez majd nagyon komoly dolog lesz, és amúgy is gyorsan gyógyultam. Nos, az orvos nem
mondta meg nekem, de megmondták a családnak az állapotom súlyosságát, mihelyt kijöttek a
műtőből. És nem sokkal később történt, hogy autóval mentem a kórházhoz közeli városba a
fiammal. Mi mindig szoros családot alkottunk, és beszélgettünk az általános állapotomról, és
azt kérdezte: „Anyu megmondta neked már, hogy valójában mi a bajod?” Azt mondtam, nem,
sosem mondta. És így tudtam, hogy betegségem komolyan foglalkoztatta, de annyit közölt
velem, hogy amikor az első műtétem volt, akkor nemcsak rosszindulatú daganatot találtak,
hanem áttételt is, és ez a test minden szervét érintette, kivéve a májat és a lépet, ami
szerencsés dolog volt. Ez már operálhatatlan, amit már akkor is gyanítottam. A fiam tízéves
korában ismerte meg az Urat, és éveken keresztül kerestük a módját, hogy az Úrral
kapcsolatos tapasztalataiban osztozzunk vele, végig, ahogy ő egyre nagyobb lett, és aztán
elment főiskolára. Ez a tapasztalat óriási mértékben járult hozzá felnőtté válásához.
ORVOS: Hány éves ő most?
BETEG: Vasárnap lesz huszonnégy. Érettségének mélységét azután ismertem meg,
hogy beszélgettünk.
ORVOS: Hogyan reagált arra, amit a fia mondott Önnek?
BETEG: Nos, hogy őszinte legyek, többé-kevésbé gyanítottam ezt, több olyan dolog
következtében, amit megfigyeltem. Önmagam sem vagyok teljesen tudatlan, már húsz éve
kapcsolatom van egy kórházzal, s régóta tagja vagyok a kórházi személyzetnek, és értem
ezeket a dolgokat. Akkor a fiam azt is elmondta nekem, hogy a műtétben részt vevő sebész
arról tájékoztatta a feleségemet, hogy négy uszkve tizennégy hónap van már csak hátra az
életemből. Semmit sem éreztem. Amióta ezt megtudtam, teljes a lelki nyugalmam. Nem
voltak depressziós periódusaim. Úgy vélem, bárki más az én helyzetemben másra nézne, és
azt mondaná, hát miért ne lehetett volna ez éppen ő. És ez átfutott az agyamon, többször is.
De csak röpke pillanatokig Emlékszem, egyszer lementünk a rendelőbe átvenni a postát, és
egy öregember, akit egészen kis gyermekkoromtól ismertem, jött az utcán. Nyolcvankét éves
volt, és semmi földi haszna nem volt már, legalábbis ahogy mi, halandók látjuk. Reumás volt,
nyomorék, piszkos, egyáltalán nem az a fajta személy, akivé az ember szeretne lenni. És
élesen belém hasított a gondolat, hogy miért ne lehetett volna helyettem a jó öreg George? De
ez igazából nem volt komoly mérlegelés. Viszont kétségtelen, hogy éppen erre gondoltam. Én
előrenézek, az Úrral való találkozás elé, de ugyanakkor szeretnék még itt maradni a földön,
ameddig csak lehetséges. Legjobban a családtól való elszakadás fáj.
ORVOS: Hány gyermeke van?
BETEG: Csak az az egy.
ORVOS: Egy fia.
BETEG: Ahogy mondom, igen szoros családot alkotunk.
ORVOS: Ha ennyire közel vannak egymáshoz, és ön fogorvosként is szinte biztosan
tudta, hogy ez rák, amikor a röntgenfelvételeket látta, hogyan lehet az, hogy sosem beszélt
erről a feleségével vagy a fiával?
 BETEG: Hát, biztosan nem tudom. Most már tudom, hogy a feleségem és a fiam
lényegében egy nagy műtétre számítottak, egy rövid ideig tartó kellemetlen időszakra, s utána
sikeres eredményt vártunk. Nem akartam őket tovább kínozni. Megértem, hogy a feleségem
szinte beleroppant, amikor tájékoztatták az igazságról. Fiam, ekkor mutatkozott meg érettsége
igazán, az erő rendíthetetlen bástyája volt ebben az idő-szakban. De a feleségemmel
beszélgettünk erről azóta, nagyon őszintén, és nem nyugszunk bele, mert úgy érzem, hogy az
Úr tud gyógyítani. Ő képes erre, és bármilyen módszert tart szükségesnek, én elfogadom
majd. Nem tudjuk, hogy milyen gyógyszer lesz megfelelő, nem tudjuk, hogy az orvosi
felfedezések honnan jönnek. Hogy tudja egy ember kiásni a gyökereket a földből, és azt
mondani, úgy gondolom, ez hasznos lehet ennek meg ennek a kezelésére, és ilyen már volt,
hogy megtörtént. És az összes kórházi laboratóriumunkban az ember talál kis dolgokat,
amelyek szinte láthatóan növekednek, s a kutatók úgy érzik, hogy ezek közvetlenül
összefüggenek a rákkutatással. Hogy jutna ilyen következtetésekre az ember? Ez titokzatos és
a csodával egyenlő, ahogy én látom, és úgy gondolom, ez az Úrtól jön.
LELKÉSZ: A hite nagyon sokat jelent Önnek, úgy látom, nemcsak most, hogy beteg,
hanem azelőtt is.
BETEG: Igen, azelőtt is. Kb. tíz évvel ezelőtt jutottam el az Úr Jézus Krisztus
megmentő ismeretéhez. Ezen ismerethez a szentírások tanulmányozásán keresztül jutottam, s
ezt még nem fejeztem be. A dolog, ami végül is megoldódott, már ami engem illet, annak
felismerése volt, hogy én bűnös vagyok, én vétkeztem. Ezt előtte nem ismertem fel, mert jó
fiú vagyok, mindig is jó fiú voltam.
ORVOS: Mi indította el ezen az úton tíz évvel ezelőtt?
BETEG: Ez még korábbi időkre megy vissza. A tengeren túl kapcsolatba kerültem egy
lelkésszel, aki elég sokat beszélt nekem ilyen dolgokról. És nem gondolom, hogy bárkire
többször, mint egyszer, rá lehet lőni és nem eltalálni, és nem felismerni, hogy van valami
azonkívül, hogy az ember ott áll, különösen, amikor az ellenség húsz lábra van tőlem. Amint
mondtam, én mindig jó fiú voltam, nem káromkodtam, nem használtam trágár szavakat, nem
ittam, nem dohányoztam, különösképpen nem érdekelnek ezek a dolgok. Nem hajszoltam a
nőket, már úgy értem: nagyon, mindig nagyon jó fiú voltam. És így aztán nem ismertem fel,
hogy bűnös vagyok, egészen addig a pillanatig, amíg erre az összejövetelre sor nem került,
amelynek ő volt a szervezője. Körülbelül háromezer ember volt jelen. És istentiszteletének
végén, most már nem emlékszem, miről prédikált, arra kérte az embereket, hogy lépjenek
előre, és ajánlják fel önmagukat az Úrnak. Nem tudom, miért mentem előre, de valami
kényszer vitt ki. Ezután megkérdőjeleztem döntésemet, olyasféleképpen viselkedtem, mint
amikor hatéves voltam. Azt gondoltam, amikor a hatéves kor felé közeledtem, hogy ez a világ
gyönyörűen ki fog virágozni és minden meg fog változni. Azon a reggelen lejött a mama a
földszintre. Én éppen egy tízszer tízlábnyi tükör előtt álltam a nappaliban, és azt mondta:
„Boldog születésnapot, Bobby!” Majd megkérdezte: „Mit csinálsz?” Azt mondtam, hogy
magamat nézem. Erre ő: „Mit látsz?” „Hát – válaszoltam –, hatéves vagyok, de ugyanúgy
nézek ki, ugyanúgy érzem magam, és Istennek köszönhetően ugyanaz vagyok.” De rájöttem,
amint tapasztaltabb lettem, hogy nem voltam ugyanaz, hogy nem tudok elviselni olyan
dolgokat, amiket korábban el tudtam viselni.
ORVOS: Például miket?
BETEG: Nos, tudja, amikor megismerkedik emberekkel, akikkel találkozik – ez
valami olyan, ami az üzletemberekkel gyakran megtörténik –, hirtelen felismeri, hogy ezek az
emberek sok kapcsolatot teremtenek bárokban. A hivatalos megbeszélés előtt a legtöbb férfi
visszavonul a motel vagy a hotel bárjába, és ott ülnek és isznak, és együtt társaságot alkotnak,
és baráti beszélgetést folytatnak. Ez engem különösképpen nem zavart. Én nem ittam, de nem
is kívántam, de később már idegesített, mert ezzel nem tudtam egyetérteni. És nem tudtam
teljesen elfogadni. Nem tettem meg azokat a dolgokat, amiket azelőtt megtettem, és ekkor
jöttem rá, hogy én más vagyok.
ORVOS: ÉS mindez segített most Önnek, hogy saját halálával és gyógyíthatatlan
betegségével foglalkozzon?
BETEG: Igen, nagyon is. Amint mondtam, én teljes békében élek önmagammal,
amióta először felébredtem az altatásból a műtétem után A lehető legnyugodtabb voltam.
ORVOS: Nincsenek félelmei?
BETEG: Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, nincsenek.
ORVOS: Ön nagyon rendkívüli ember, dr. G., tudja? Mert nagyon ritkán látunk olyan
embereket, akik saját halálukkal minden félelem nélkül néznek szembe.
BETEG: Nos, ez azért van így, mert arra számítok, hogy amikor meghalok, otthon
leszek az Úrral.
ORVOS: Másrészt Ön azonban még mindig reménykedik a gyógyulásban vagy
valamilyen orvosi felfedezésben, így van?
BETEG: Igen.
ORVOS: Azt hiszem, ez az, amiről az előbb beszélt.
BETEG: A Szentírás gyógyulást ígér, ha az Urat hívjuk segítségül. Én az Úrhoz
fordultam, és hivatkoztam erre az ígéretre. De egyébként azt kívánom, hogy akarata
teljesüljön. És ez mindenekfelett áll, személyes akaratomtól teljesen függetlenül.
ORVOS: Mindennapi életében mit változtatott meg, amióta tudatában van
rákbetegségének? Megváltozott bármi is?
BETEG: Már úgy érti, hogy a tevékenységemben? Néhány hét múlva kimegyek a
kórházból, és nem tudom, mi fog történni. Többé-kevésbé egyik napról a másikra élek a
kórházban. Ön ismeri a kórházi rutint, tudja, mi történik itt.
LELKÉSZ: Ha jól értettem Önt azzal kapcsolatban, amit korábban mondott, akkor ez
nagyon ismerősen cseng. Amit ön mond, az az, amit Jézus mondott, mielőtt keresztre
feszítették: „Ne az én akaratom, hanem a Tiéd, Uram, ezért teljesüljön.”
BETEG: Erre nem is gondoltam.
LELKÉSZ: Ez az értelme annak, amit mondott. Reményt kívánt, amennyiben
lehetséges, hogy most még nem jött el az Ön ideje, de ezt az óhajt alárendeli egy mélyebb
óhajnak, annak, hogy az Úr akarata érvényesüljön, „a Tiéd, Uram”.
BETEG: Tudom, hogy nagyon rövid időm van hátra, talán néhány év ezzel a
kezeléssel, amit most kapok, de lehet, hogy csak néhány hónap. Persze egyikünknek sincs
semmi garanciája arra, hogy nem ma este fogunk megtérni otthonunkba.
ORVOS: Van valami konkrét képe arról, ez hogyan fog lezajlani, hogyan fog
bekövetkezni?
BETEG: Nincs. Tudom, hogy a Gondviselés dolga ez, a Szentírás így mondja nekünk,
és ebbe vetem reményemet.
LELKÉSZ: Nem gondolom, hogy folytatnunk kellene. Ön csak a közelmúltban volt
képes felkelni, talán ha még néhány percig folytathatjuk.
BETEG : Én nagyon jól érzem magam.
LELKÉSZ: Igen? Azt mondtam az orvosnak, hogy nem fogjuk sokáig itt tartani.
ORVOS: Önre bízzuk a döntést, amikor kicsit fáradtnak érzi magát, szóljon. Ez az
együtt folytatott őszinte beszélgetés erről a félelmetes témáról milyen érzéssel tölti el, dr. G.?
BETEG: Nos, egyáltalán nem tartom félelmetes témának. Miután I. és N. tisztelendő
elhagyta a szobát ma reggel, volt némi időm a gondolkodásra, és semmilyen más hatással nem
volt rám különösképpen, legfeljebb reményt adott arra, hogy esetleg hasznos lehetek valaki
másnak, aki ezzel szembenéz, ha nincs olyan hite, mint nekem.
ORVOS: Mit gondol, mit tanulhatunk meg haldokló és súlyos betegeinktől, ami
segítene bennünket abban, hogy hatékonyabban működjünk közre a halállal való
szembenézésük során, különösen olyan betegek esetében, akik bizonyos tekintetben nem
olyan szerencsések, mint ön? Mert Önnek megvan ez a hite, és úgy tűnik, hogy ez valóban
segít önnek.
BETEG: Ez olyasmi, amit egy csöppet én is elemeztem, amióta beteg vagyok. Olyan
vérmérsékletem van, hogy tudni akarom a teljes prognózist, s aztán vannak néhányan olyanok
is, akik amikor megtudják, hogy halálos betegségben szenvednek, akkor szinte
összeroppannak. Nos, ez valami olyan, amit szerintem csak a tapasztalat tud megmondani,
vagyis hogy mit tud tenni az ember, amikor egy beteghez közeledik.
ORVOS: Ez az egyik oka annak, hogy betegeket interjúvolunk itt úgy, hogy a
nővérgárda és más kórházi dolgozók is láthassák ezt. Hogy lássák egyik beteget a másik után,
hogy megtudják, mely betegek akarnak valóban erről beszélni, és mely betegek nem
beszélnek szívesen erről.
BETEG: Úgy vélem, az Önök első látogatásainak semleges természetűeknek kellene
lenniük, amíg meg nem tudják, hogy a betegnek mennyire mélyek az érzései önmagával,
tapasztalataival, vallásával és hitével kapcsolatban.
LELKÉSZ: Azt hiszem, dr. R. úgy említette dr. G.-t, mint aki szerencsés ember, de
úgy gondolom, itt olyan jelentős dolgokat mond, amelyek olyan tapasztalaton alapulnak, mint
például a fiával való viszonyán, amely egy más szinten mozog, és az Ön elégedettsége fiának
érettségét illetően ebből fakad.
BETEG: Igen, én is azt gondoltam, hogy szerencsések vagyunk. Erre ki akartam térni,
mert nem hiszem, hogy ez csupán szerencse kérdése lenne. Az Úr, a Megváltó ismerete
valami olyan, ami nem függ össze a szerencsével; ez nagyon mély és csodálatos tapasztalat,
és azt gondolom, hogy ez készíti fel az embert az élet viszontagságaira, azokra a
próbatételekre, amelyekkel szembe kell néznünk. Mindannyiunk ki van téve
megpróbáltatásoknak vagy betegségeknek. De ez felkészíti az embert, hogy elfogadja őket,
mert tudják, amint mondottam egy kicsivel ezelőtt, ha az emberre húsz lábról rálőnek, és nem
találják el, akkor tudja, lennie kell valamilyen másik hatalmasságnak, függetlenül attól, hogy
milyen gyorsan tud az ember hasra vágódni és hasonló dolgokat csinálni. De úgy hírlik, a
lövészárkokban nincsenek ateisták, ami igaz is. Nagyon közel kerül az ember az Úrhoz a
lövészárokban, vagy amikor az élete veszélyben van, nem a lövészárokban, hanem amikor
komoly baleset éri, és hirtelen felismeri, hogy a baleset megtörtént, és ilyenkor automatikusan
az Úr nevét emlegeti. Ez nem szerencse dolga. Ez azon múlik, hogy az ember keresi és
megtalálja azt, amit az Úr számunkra tartogat.
ORVOS: Nem a szokásos értelemben használtam a „szerencsés” szót, nem véletlenül
bekövetkező dolgot értettem rajta, hanem inkább boldog, kedvező állapotot.
BETEG: Igen, értem. Igen, ez boldog tapasztalás. Bámulatos, hogyan érzékeli az
ember ezt a tapasztalatot olyan betegség időszakában, mint amilyen az enyém is, amikor
mások imádkoznak az emberért, és tudja, hogy most érte imádkoznak. Ez óriási segítség a
számára. És az is volt.
LELKÉSZ: Érdekes, épp említettem dr. R.-nek, amint a szemináriumra jöttünk, hogy
nemcsak Önre emlékeznek az emberek, de a feleségére is, aki szintén képes volt erőt önteni
másokba, az itt haldoklók hozzátartozóiba, és felajánlotta nekik, hogy imádkozni fog értük.
BETEG: Ez egy másik dolog, amit meg is akartam említeni. A feleségem
meglehetősen megváltozott ezen időszak alatt. Sokkal erősebbé vált. Korábban
nagymértékben rám támaszkodott. Én, valószínűleg el tudják képzelni, nagyon önálló egyén
vagyok, és hiszek abban, hogy ha szükséges, akkor vállalni kell a felelősséget. S így neki nem
volt alkalma, ez a helyzetből adódott, sok olyan dolgot csinálni, amit más asszonynak, például
a család ügyeinek az intézését és így tovább, és ez nagyon függővé tette őt. De nagy-
mértékben megváltozott. Most sokkal mélyebbre lát, és sokkal erősebb.
 ORVOS: Gondolja, hogy segítséget jelentene, ha egy kicsit elbeszélgetnénk erről vele,
vagy túl sok lenne ez számára?
BETEG: Ó, nem gondolom, hogy ez kicsit is kellemetlen lenne számára. Ő keresztény,
tudja, hogy az Úr az ő Megmentője és ezt már gyermekkora óta tudja. Sőt még gyermekként
egyik szemének gyógyulásával kapcsolatosan része volt benne. A specialisták már készek
voltak arra, hogy elküldjék St. Louisba egy kórházba, hogy kivetessék az egyik szemét, mivel
azon fekély volt. Csodálatosan meggyógyult, és bevont más egyéneket is, többek között egy
orvost, akiket megismertetett az Úrral. Akárhogy is, a feleségem erős metodista asszony,
akinek hitét ez az esemény alapozta meg. Körülbelül tízéves volt akkor, de maga a tapasztalat,
ezzel az orvossal, meghatározó élménye volt életének.
ORVOS: Mielőtt ezt a betegséget megkapta, fiatalabb korában, volt valamilyen
nagyobb stresszben része, vagy történt Önnel valamilyen nagyon szomorú dolog? Tehát, hogy
össze tudja hasonlítani, akkor hogyan viselte el azt, és most hogyan viseli el ezt?
BETEG: Nem, nem volt. Gyakran elgondolkodom magamban, és töprengek, hogyan
tudtam ezt megtenni. Biztos, hogy ez csak az Úr támogatásával volt lehetséges. Mert sohasem
mentem keresztül semmilyen megrázó stresszen, kivéve azon veszélyhelyzeten, ami valóban
hatással volt rám. És persze frontkatona voltam a második világháború alatt. Ez volt az első
stresszem, és először történt életemben, hogy valójában szembenéztem, tudtam, hogy
szembenézek a halállal, ha ezt meg ezt teszem.
ORVOS: Azt hiszem, most be kell fejeznünk, talán néha be tudunk ugrani Önhöz.
BETEG: Hálás vagyok ezért. Köszönöm.
ORVOS: Nagyon köszönjük, hogy eljött ide.
BETEG: Örömömre szolgált, hogy jöhettem.

Mrs. G., dr. G. felesége látogatóba jött éppen akkor, amikor férjét vittük le a folyosón
az interjúra. A lelkész, aki ismerte őt a korábbi látogatások révén, röviden elmagyarázta neki,
hogy milyen munkát is végzünk. Érdeklődését fejezte ki munkánk iránt, és meghívtuk, hogy
később csatlakozzon hozzánk. Miközben folyt az interjú a férjével, ő a mellettünk levő
szobában várakozott, és megkértük, hogy jöjjön be hozzánk, miután férjét visszavittük a
szobájába. így aztán nagyon kevés ideje volt elmélkedésre vagy arra, hogy visszalépjen
(rendszerint megpróbálunk elegendő időt adni kérésünk elhangzása és az interjú között, azért,
hogy az interjúalanynak valóban szabad választást biztosítsunk).

ORVOS: Bizonyos tekintetben meglepetés az Ön számára, hogy jön a férjét

meglátogatni, és aztán eljön egy ilyen interjúra. Beszélt a lelkésszel arról, hogy valójában itt
miről is van szó?
MRS. G.: Valamelyest.
ORVOS: Hogyan fogadta férje egészen váratlan és súlyos betegségének hírét?
MRS. G.: Hát, mondhatom, először nagyon megrázott.
ORVOS: Egészséges férfi volt addig a nyárig?
MRS. G.: Igen, így van.
ORVOS: Sosem volt nagyon beteg vagy sosem panaszkodott, semmire?
MRS. G.: De, csak apró fájdalomra panaszkodott.
ORVOS: És aztán?
MRS. G.: Gyógyítgattuk, és aztán valaki röntgenvizsgálatot javasolt. Aztán
megműttettük. És valójában egészen addig nem tudtam azt a tényt, hogy igazán komoly
dologról van szó.
ORVOS: Ki mondta meg Önnek, és hogyan tájékoztatták?
MRS. G. : Az orvosunk nagyon közeli barátunk. És hát mielőtt a műtétre sor került,
felhívott engem, és megmondta nekem, hogy ez rosszindulatú folyamat is lehet. És én azt
válaszoltam: „Ó, nem.” Erre úgy reagált: „De igen! Szóval, én most figyelmeztetlek.” így
tehát egy kicsit felkészültem, de nem annyira, ahogy kellett volna, később ugyanis
tájékoztattak, miszerint a betegség sokkal komolyabb, mint hittük, de még így sem esett le a
tantusz. „Még nem tudunk mindent” mondta az orvos. Ez az első, amire emlékszem. Hát
igazán megrázott az egész, mert azt gondoltam, hogy azért túl sokáig ez nem fog így menni.
Egyik orvos azt mondta, hogy a férjemnek kb. három-négy hónapja van vissza. És milyen
gyorsan képes az ember ezeket a dolgokat felfogni? Így az első dolog az volt, hogy
imádkoztam. Amíg a műtőben volt, én imádkoztam. Nagyon önző imát mondtam el, azt, hogy
ne legyen rosszindulatú. Persze, az ember már csak ilyen. Azt akarja, hogy elképzelése szerint
menjenek a dolgok. Amíg az Isten akaratára nem bíztam, addig igazából nem volt
békességem. Természetesen az operáció napja mindenképpen rossz volt, és az a hosszú
éjszaka borzalmas. Éjszaka megtaláltam azt a békét, ami igazán bátorságot adott nekem. Sok
olyan kitételt találtam a Bibliában, ami erőt adott. Van az otthonunkban egy házioltár.
Mondhatnám, hogy mielőtt ez történt, memorizáltunk a Szentírásból, és ismételtük és
ismételtük. Ez megtalálható Jeremiásnál, a 33 : 3-ban, és így szól: „Kiálts hozzám és
meghallgatlak; nagy és megfoghatatlan titkokat akarok rád bízni, amelyekről még nem tudsz
semmit”, és mi mindannyian memorizáltuk ezt.
ORVOS: Ez azelőtt volt még, hogy tudomást szereztek erről a betegségről?
MRS. G.: Csupán két héttel előbb. És tudják, erre csak úgy véletlenül bukkantam, és
állandóan ismételgettem. És aztán sok olyan dolgot találtam János evangéliumában, ami
megint csak a véletlen műve volt. Ha te kérsz bármit nevemben, megteszem. És én Isten
akaratát kívántam, de ez csak azon keresztül volt lehetséges, ha megtalálom önmagamat. Én
folytatni tudom, mert mi nagyon hűségesek voltunk, és nekünk csak ez az egy fiunk van. A
fiam távol volt a főiskolán. A főiskolás gyerekeket oly sok minden foglalkoztatja, de ő eljött,
ő eljött velem együtt, és szó szerint kutattunk segítségért a Szentírásban. Olyan szép
imádságokat mondott együtt velem, és aztán templomunk hívei nagyon, nagyon kedvesek
voltak. Bejöttek, és különböző részeket olvastattak el a Bibliából. Nagyon, nagyon sokszor
olvastam fel nekik, de sosem gondolták, milyen jót is tettek velem.
LELKÉSZ: Úgy tűnik, hogy ezen a ponton átvették és szinte szavakba foglalták az Ön
érzéseit.
MRS. G.: Ahányszor csak kinyitottam a Bibliát, mindig ott állt valami, mintha éppen
hozzám szólna. Odáig jutottam, hogy már azt gondoltam, hát talán majd valami jó sül ki
mindebből, így fogadtam hát az egészet, és mindennapi erőt találtam ahhoz, hogy
szembenézzek a dolgokkal. A férjemnek igen nagy volt a hite, és amikor állapotáról
tájékoztatták, azt mondta nekem: „Mit tennél, ha téged tájékoztatnának ilyenről, arról, hogy
neked négy uszkve tizennégy hónapod van már csak hátra?” Egyszerűen mindent az Isten
kezébe adnék, és bíznék benne. Természetesen az orvostudomány területén minden lehetséges
dolgot, amit érte meg tudnak tenni, akarom, hogy megtegyenek. És az orvosunk azt mondta,
hogy semmi más lehetőség nincs, és én még a kobaltkezelést is javasoltam, vagy valamiféle
röntgen vagy sugárkezelést, tudják. Ők nem javasolták ezeket, azt mondták, hogy ez
gyógyíthatatlan eset. És a férjem szintén nem az a típus aki föladja. Tehát, amikor ezt vele
megbeszéltem, és azt mondtam, ismered az Istent, egyetlen mód, ahogy az Isten munkálkodni
tud, az az emberen keresztül történik, és Ő inspirálja az orvosokat. És mondtam, mi láttuk azt
a kis cikket, egy szomszéd hozott át egy magazint, és elolvastuk. Meg sem konzultáltam a
férjemmel. Egyszerűen kapcsolatba léptem az orvossal a kórházban.
ORVOS: Volt valamilyen cikk?
MRS. G.: Igen, egy magazinban. Gondoltam, Nos hát, nekik ilyen sok sikerük van.
Tudom, nincs gyógymód, de nekik sikereik vannak. Kapcsolatba lépek vele. írtam egy levelet,
és speciális kézbesítővel elküldtem, és ő megtalálta az íróasztalán szombaton reggel. A
titkárnője nem volt bent, s így ő hívott fel engem. Azt mondta: „Nagyon nagy érdeklődéssel
olvastam levelét, nagyon részletes, de nekem szükségem van egy mikroszkópos leletre. Ön ezt
meg tudja szerezni az orvosától, és el tudja küldeni ugyanúgy, ahogyan levelét küldte nekem.
Tegnap adta fel, és ma reggel megkaptam.” Tehát ezt tettem. Elküldtem. Felhívott, és azt
mondta: „Mihelyt lesz egy ágyam, most éppen újjáalakítják ezt a részleget, fel fogom hívni.”
Most azt mondja: „Nem tudok Önnek sokat ígérni, de nem hiszek ebben a fatalista
megközelítésben.” Hát, ez csodálatosan hangzott számomra. Volt tehát valami, amit tenni
tudtunk, mintsem csak ülni és várni, ahogy orvosaink korábban mondták.
Aztán úgy tűnt, hogy minden nagyon gyorsan történt. Mentővel bejöttünk. És
mondhatom, hogy azon az éjjelen, amikor megvizsgálták, nem tudtak sok reményt adni
nekünk. Már-már arra gondoltunk, hogy visszafordulunk és hazamegyünk. És újra
imádkoztam. Azon az éjjelen elhagytam a kórházat, és rokonokhoz mentem lakni. Nem
tudtam, hogy a következő reggel mi vár rám. Mindent úgy hagytak, hogy gondolkodhattunk
mindenről, arról, hogy vajon elfogadjuk-e ezt a kezelési formát. Újból elmentem, és
imádkoztam, és csak azt mondtam, hogy megpróbálunk majd mindent, ami lehetséges. Azt
gondoltam, ennek eldöntése mindenképpen a férjemre tartozik. Azon a reggelen, amikor
bejöttem a kórházba, ő már döntött. „Alávetem magam a kezelésnek.” Azt mondták, hogy kb.
húsz-negyven kilót fog veszíteni, és ő már előtte is oly sokat vesztett a súlyából a két műtétet
követően. Én valójában nem tudtam, mit tegyek. Valahogy nem voltam túlságosan meglepve.
mert úgy éreztem, ez így fog történni. És aztán, miután megkezdték a kezelést, ő nagyon, de
nagyon beteg volt. De amint mondtam, nem ígérgettek nekünk semmit, s így csak egy halvány
reménysugarunk volt, hogy esetleg a kezelés majd segít a tumor csökkentésében, és a
bélelzáródás megszűnik. Részleges bélelzáródás volt, és ez lehetőséget jelentett a
megszüntetésére.
Egész idő alatt voltak olyan pillanataim, amikor elvesztettem a bizodalmamat, de
aztán elbeszélgettem különböző betegekkel itt a kórházban, akik nagyon súlyos betegségben
szenvedtek. És arra gondoltam, nos, itt vagyok, bátorítom őket, és ugyanakkor azt látom, hogy
milyen sötéten festenek a dolgok sokszor saját esetünkben. De én csak maradtam, nem
mentem el. Még mindig így gondolkodom. Tudom, hogy folynak kutatások ezen a területen,
és tudom, újból csak a Szentírás mondja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.
ORVOS: Bár Ön elfogadja a sorsot, némi reményt is táplál, hogy valami még mindig
történhet.
MRS. G.: Így van.
ORVOS: Ön többes számban is beszél, műtétünk volt, elhatároztuk, hogy alávetjük
magunkat. Ez valóban olyan, mintha Ön és a férje teljes összhangban volnának, hogy együtt
csinálják a dolgokat.
MRS. G. : Én komolyan gondolom, ha nem az az Isten szándéka, hogy felgyógyuljon,
ha eljött az idő, hiszem, hogy akkor ez az Isten akarata.
ORVOS: Hány éves a férje?
MRS. G.: Aznap volt ötven, hogy ide bejöttünk.
ORVOS: Azon a napon, amikor bejött a kórházba.
LELKÉSZ: Gondolja, hogy ez a dolog közelebb hozta egymáshoz a családot?
MRS. G. : Ó, hát természetesen közelebb hozott bennünket egymáshoz. Ha semmi
más nem is történt, függőségbe kerültünk Istennel. Mi igencsak függetlenek vagyunk, úgy
gondoljuk, de ilyen időszakban, mint amilyen most van, az ember rájön, hogy nem is olyan
nagyon független. Megtanultam függeni, és élni minden egyes napnak, és többé nem
tervezgetek. Megvan a mánk, de lehet, hogy holnapunk már nem lesz. És azt mondom, ha a
férjem élete sorsszerű, akkor úgy érzem, ennek az Isten kezében kell lennie, és talán
tapasztalatunk átadásával valakiben esetleg megerősíthetjük az Istenbe vetett reményt és hitet.
LELKÉSZ: Jó viszonyban van a személyzettel? Azt tudom, hogy kellemes viszonyban
van a betegekkel, mert már beszélgettünk együtt erről, hogy megpróbálkozunk valamiféle
segítséget nyújtani más betegek hozzátartozóinak. Én ott ültem és hallgattam erről az
elképzelésről. Amit nemrégiben mondott, az erre emlékeztetett. Úgy találta, hogy más
emberekkel optimistán beszélget. Milyen lehet annak itt, aki nem innen a városból került ide?
Milyen támogatást kapott Ön a személyzettől? Mit tapasztal egy családtag akkor, amikor
valaki olyan közel kerül a halálhoz, mint férje?
MRS. G.: Nos, mivel ápolónő vagyok, elég sokat beszélgettem a nővérekkel. Úgy
láttam, hogy van néhány igen hűséges keresztény nővér, akik azt mondják, hogy az Istenben
való hit igen sokat számít, a küzdelem, a nem feladás nagyon fontos. Összességében úgy
gondolom, képes voltam velük elbeszélgetni. Ők annyira őszinték és nyitottak voltak, hogy
nekem ez tetszik bennük. És hiszem, hogy a családtagok kevésbé lesznek zavartak, ha
megmagyarázzák és megmondják nekik a tényeket, még akkor is, ha kevés remény van. Úgy
gondolom, az emberek ezt elfogadják Es én valóban sokat gondolok a kórházra, tényleg azt
hiszem, hogy az itt dolgozók erős és jó csapatot alkotnak.
LELKÉSZ: Gondolja, hogy amit itt tapasztalt, az igaz nemcsak saját magával, de más,
itt megforduló családokkal kapcsolatosan is?
MRS. G. : Igen.
LELKÉSZ: Akarják tudni az igazat?
MRS. G.: Igen. Oly sok családtag mondja majd, ó, milyen csodálatosak itt, és ha ők
nem tudják, akkor senki sem tudja. Ezt az attitűdöt fedeztem fel, az emberek csak kimennek a
teraszra, és elbeszélgetnek különféle látogatókkal. Azt mondják, hogy ez csodálatos hely. Jól
megvannak.
ORVOS: Van valami, amin javítani tudnánk?
MRS. G.: Feltételezem, hogy mindannyian jobbak lehetnénk. Azt tapasztaltam, hogy
hiány van az ápolásban. Gondolom, néha válaszolatlanul maradnak a hívások, amikor reagálni
kellene rájuk, de összességében úgy vélem, hogy ez eléggé általános mindenhol. Ez
hiányállapot, összehasonlítva a harminc évvel ezelőtti helyzettel, amikor én voltam nővér,
nagy változás történt. De azt igenis gondolom, hogy a kritikus állapotban levő betegekre
nagyon sok figyelmet fordítanak külön a hozzájuk beosztott nővérek nélkül is.
ORVOS: Van valamilyen kérdése? Mrs. G., ki mondta meg a férjének azt, hogy
milyen súlyos beteg?
MRS. G.: Én mondtam meg neki először.
ORVOS: Hogyan mondta meg neki és mikor?
MRS. G.: Három nappal a műtét után a kórházban mondtam meg neki. Útban a kórház
felé azt mondta: „Nos, ha ez rosszindulatú folyamat, akkor ne borulj ki.” Ezt a kifejezést
használta. Én azt mondtam: „Nem fogok, de nem lesz az.” De a harmadik napon az orvosunk
szabadságra ment. Ez júliusban volt, és én megmondtam neki. Ő csak rám nézett, és azt
mondtam: „Feltételezem, hogy akarod tudni, mit csináltak”. „Ó mondta -, senki sem mondta
meg”. Én azt mondtam: „Hát, negyvenöt centit eltávolítottak a vastagbeledből.” Azt mondta:
„Negyvenöt centit?!” Majd hozzátette: „Hát jól van, akkor összekapcsolták egészséges
szövettel.” Nem folytattam a többivel, amíg haza nem értünk. És aztán, megítélésem szerint
kb. három héttel a műtét után, éppen a nappaliban ültünk, csak mi ketten, és megmondtam
neki. Azt mondta: „Nos, akkor a lehető legjobban ki kell használnunk a hátralevő időt.” Ez
valójában az ő stílusa. S aztán két hónapig visszajárt a rendelőjébe, és dolgozott. Szabadságot
vettünk ki. A fiamnak szünete volt a főiskolán, és elmentünk Estes Parkba. Nagyon kellemes
időt töltöttünk ott. A férjem még golfozott is.
ORVOS: Coloradóban?
MRS. G.: Igen. A fiam Coloradóban született. Mi ott állomásoztunk, amikor a férjem
katona volt. Imádunk ott lenni, és majdnem minden évben oda megyünk nyaralni. És én
annyira hálás vagyok, hogy ezt az időt együtt töltöttük, mert valóban nagyon jól éreztük
magunkat. Körülbelül egy héttel később, hogy hazamentünk, és a férjem visszament a
rendelőbe, elkezdődött a bélelzáródási probléma. És a tumor, amelyet korábban megoperáltak,
ismét kinőtt.
ORVOS: Bezárta teljesen a rendelőjét?
MRS. G.: Csak öt hétre zárta be. Aztán visszament az első műtét után. És megnyitotta
újból, miután lejárt a szabadságunk. Csupán kb. három hétig volt ott, tizenhat napig dolgozott
a július 7-i műtétje óta.
ORVOS: Most mi történik a rendelőben?
MRS. G.: Még mindig zárva van. Az irodistalány veszi fel a telefonhívásokat.
Mindenki azt akarja tudni, mikor jön vissza. Hát mi... én meghirdettem eladásra a rendelőt, és
el szeretnénk adni. Ez az évnek elég rossz időszaka, de azért van egy férfi, aki ebben a
hónapban eljön megnézni a rendelőt. És a férjem már annyira beteg, hogy állapotát már
besorolták a kritikus kategóriába. Én meg nem tudok távozni, bár olyan sok tennivalóm lenne
otthon. De a fiam sűrűn jár haza, jön és megy.
ORVOS: Mit tanul?
MRS. G.: Most félbehagyta a tanulmányait. Fogorvosi előtanulmányokkal kezdte,
aztán változtatott, és jelenleg csak intézi otthon a dolgokat. Amint mondtam, folyamatosan
járt főiskolára, de miután apja kritikus állapotba került, a főiskolától néhány hónap halasztást
kapott. Most tehát lényegében döntés előtt áll, hogy vajon hogyan tovább.
ORVOS: Gondolom, befejezhetjük. Van valami kérdése, Mrs. G.?
MRS. G.: Mindezt azért csinálják, hogy meggyőződjenek arról, vajon lehet-e javítani a
dolgokon?
ORVOS: Hát ennek számos oka van. A legfontosabb: megérteni a nagyon beteg
emberek révén, hogy min mennek keresztül. Milyen félelmeken mennek keresztül, miket
képzelnek el, vagy mennyire magányosak, és ezeket mi hogyan tudjuk megérteni, és miként
segíthetünk nekik. Minden egyes betegnek, akit itt meginterjúvolunk, különböző problémái és
konfliktusai vannak. Néha a családtagokkal is szeretünk elbeszélgetni azért, hogy megtudjuk,
hogyan néznek szembe a helyzettel, és a személyzet hogyan lehet a segítségükre.
MRS. G.: Voltak olyan emberek, akik azt mondták: „Nem értem, hogyan tudod ezt
csinálni.” Miért, én tudom, mennyi van az emberben Istenből, és mindig is éreztem.
Végigjártam a nővérképzést, és mindig szerencsés voltam, hogy találkozhattam jó keresztény
emberekkel. Hallottam és olvastam különböző dolgokat, még filmcsillagokról is. Ha nekik
van hitük, és hisznek Istenben, úgy tűnik, ez már valami olyasmi, amire támaszkodni lehet.
Ezt komolyan gondolom, és azt hiszem, a boldog házasság ezen alapul.

Dr. G. felesége nagyon jól leírja egy közeli családtag reakcióját a rosszindulatú
betegség váratlan hírére. Első reakciója a sokk, amelyet rövid visszautasítási időszak követ:
„Nem, ez nem lehet igaz.” Aztán megpróbál valamiféle értelmet találni ebben az izgalomban,
és a Szentírásban lel békét, mely amúgy is mindig az inspiráció forrását jelentette a családnak.
A nyilvánvaló belenyugvás ellenére ő is reménykedik „folynak kutatások” és csodáért
imádkozik. Miközben ez a változás családjában elmélyítette a vallásosságot, időt adott neki
arra is, hogy önellátóbbá és függetlenebbé váljon.
E kettős interjú szembetűnő vonása talán újból az, hogy két különböző történetet
hallunk a beteg tájékoztatásáról. Ez meglehetősen tipikus, és meg kell érteni, ha nem a látszat
alapján akarunk ítélni.
Dr. G. elmagyarázza, hogyan lett egyre érettebb a fia, és végül szembenézett a
felelősségei oly módon, hogy megosztotta vele a rossz hírt. Nyilvánvalóan büszke a fiára,
érettnek, felnőttnek tekinti, aki vállalja a felelősséget, amikor neki el kell hagynia
meglehetősen önállótlan feleségét. Mrs. G. ezzel szemben kitartóan ismétli, hogy ő volt az,
akinek volt bátorsága és megfelelő ereje ahhoz, hogy tájékoztassa a férjét az operáció
eredményéről, és nem ismeri el fia szerepét ennek a nehéz feladatnak a teljesítésében.
Mindenesetre kívánsága, hogy bárcsak ő mondta volna meg férjének az igazságot, valamit
elárul vágyairól is. Erős szeretne lenni, hogy szembenézzen a helyzettel, és hogy beszélni
tudjon róla. Olyanvalaki akar lenni, aki osztozik a férjével jóban és rosszban, és aki
megnyugvást és erőt keres a Szentírásban, hogy el tudja viselni, bármi is jön.
Egy ilyen családon legjobban az az orvos képes segíteni, aki érezteti, hogy minden
lehetséges dolgot megtesznek majd, és a pap, aki szolgálatkész és aki meglátogatja a beteget
és a családját, amilyen gyakran csak lehetséges, és aki fel is használja azokat a forrásokat,
amelyekkel a család már korábban is élt.
 VIII. Remény

Kétségbeesett reményben megyek és keresem őt szobám minden sarkában; de nem

találom.
Házam kicsi, és ami egyszer elment onnan, sosem lehet már visszakapni.
De végtelen az Isten háza, ó. Uram, és keresve őt, eljöttem kapudhoz.
Állok esti égboltod aranyozott mennyezete alatt, és arcodra emelem kutató szememet.
Eljöttem az örökkévalóság küszöbéhez, ahonnan semmi sem tűnhet el sem a remény,
sem a boldogság, sem egy arc látványa könnyező szemeken át.
Ó, mártsad meg megüresedett életem az óceánban, merítsd meg a legmélyebb
teljességben. Engedd meg, hogy csak egyszer érezzem a világegyetem mindenségének
elveszett édes érintését.

Tagore
Gitanjali, LXXXVII.

Eddig azokról a különböző stádiumokról beszéltünk, amelyeken az emberek

keresztülmennek, amikor tragikus hírrel néznek szembe a védekezőmechanizmus pszichiátriai
értelemben olyan mechanizmus, amelynek segítségével szembe lehet nézni, meg lehet
birkózni rendkívül nehéz helyzetekkel. Az ilyen mechanizmusok különböző ideig
érvényesülnek, és felváltják egymást, vagy időnként egymás mellett léteznek. Az egyetlen
dolog, ami rendszerint jelen van mindezekben a stádiumokban, az a remény. Éppen úgy, mint
a gyerekek a theresienstadti koncentrációs tábor L 318-as és L 417-es barakkjaiban,
fenntartották reményüket évekkel ezelőtt, bár az összesen 15 000 tizenöt év alatti gyerek
közül csak körülbelül 100 jött ki onnan élve.

A nap aranyfátylat készített,

Oly gyönyörűt, hogy ég a testem.
Fenn, a mennyek kéken sikoltanak. Biztosan
csak tévedésből mosolyogtam.
Virágzik a Világ és mosolyogni látszik.
Repülni akarok, de hová, mily magasságban?
Ha a szögesdróton belül kinyílik a virág,
Miért ne virágozhatnék én? Nem fogok
meghalni!

1944 Ismeretlen szerző

„Egy napos estén”

Hallgatva gyógyíthatatlan betegeinket, mindig mély benyomást tett ránk, hogy még a
legbelenyugvóbb, a legreálisabban gondolkodó beteg is fenntartotta a lehetőségét valamilyen
gyógymód, egy új gyógyszer felfedezésének vagy egy „kutatási program utolsó percben
bekövetkező sikerének”, amint ezt Mr. J. megfogalmazta (az interjút ebben a fejezetben
ismertetjük). Ez a halovány remény az, amely valamelyest elviselhetővé teszi a szenvedés
napjait, heteit vagy hónapjait. Az az érzés, hogy ennek biztosan van valami értelme, előbb-
utóbb kifizetődik, ha csupán még egy kicsit hosszabb ideig kibírják. A remény az, ami olykor
belopakodik tudatukba, és azt mondatja velük, mindez csak rossz álom és nem is igaz; és
hogy majd egy reggel arra ébrednek, hogy közlik velük, az orvosok készen állnak egy olyan
új gyógyszer kipróbálására, mely ígéretesnek tűnik, és majd esetükben alkalmazzák, és ők
lehetnek a kiválasztott, különleges betegek, miképpen az első szívátültetésben részesült
betegek is biztosan érezték, azért választották ki őket, hogy nagyon kivételes szerepet
játsszanak az életben. Ez a gyógyíthatatlan betegeket a különleges küldetés érzésével tölti el,
amely segíti fenntartani életkedvüket, képessé teszi őket a további vizsgálatok elviselésére,
amikor már minden amúgy is oly terhessé vált s bizonyos értelemben ezzel indokolható
időnként a szenvedésük; mások számára a remény az ideiglenes, de szükséges visszautasító
magatartás egy formája marad.
Nem számít, hogy minek nevezzük, azt tapasztaltuk, hogy minden betegünk őrizte a
reménynek egy kis szikráját, és ez segítségükre volt a különösen nehéz időszakokban. Azok
mutatták a legnagyobb bizalmat az orvosok iránt, akiknek az ilyen reális vagy irreális reményt
lehetővé tették, és hálásak voltak, amikor a rossz hír ellenére reményt kaptak. Ez nem azt
jelenti, hogy az orvosoknak hazudniuk kell a betegeknek; ez csupán azt jelenti, hogy
osztozunk reményükben, hogy valami előre nem látható fog történni, hogy esetleg majd
gyógyulás áll be, tovább fognak élni, mint amire számítani lehet. Ha a beteg már nem
reménykedik, az rendszerint a küszöbönálló halál jele. Azt mondhatják: „Doktor, úgy
gondolom, hogy elegem volt.” Vagy: „Azt hiszem, itt az idő.” Vagy úgy fogalmazhatnak,
mint az a beteg, aki mindig hitt egy csodában, aki az egyik napon a következő szavakkal
üdvözölt bennünket: „Gondolom, ez a csoda most készen vagyok, és már nem is félek többé.”
Mindezek a betegek huszonnégy órán belül meghaltak. Mi velük együtt tartottuk fenn a
reményt mindaddig, amíg végül is feladták a küzdelmet, nem kétségbeesetten, hanem a végső
belenyugvás stádiumát elérve.
Az általunk megfigyelt konfliktusok a reményt illetően két fő forrásból táplálkoztak.
Az első és legfájdalmasabb a reménytelenség közvetítése volt, amikor a személyzetnek vagy a
hozzátartozóknak a rossz hírt kellett közölniük, holott a betegnek még mindig szüksége volt
reményre. A gyötrelem második forrását a betegség végső stádiumát elfogadni képtelen
család jelentette; kétségbeesetten kapaszkodott a reménybe, akkor, amikor maga a beteg már
készen állt a halálra, és megérezte, hogy a család ezt a tényt képtelen elfogadni. (Ezt
illusztrálja Mrs. W. és Mr. H esete.)
Mi történik a „pszeudoterminális szindrómás” beteggel, akiről orvosa lemondott, és
miután megfelelő kezelésben részesült, felgyógyult? Az ilyen beteget, kimondottan vagy
kimondatlanul, „leírták”. Azt mondhatták neki: „Semmi sincs, amit Önért tehetnénk”, vagy
lehet, hogy egyszerűen hazaküldik, mert kimondatlanul arra számítanak, hogy a halál már
küszöbön áll. Amikor ezeket a betegeket az összes létező terápiával kezelik, képesek lesznek
arra, hogy úgy tekintsék felgyógyulásukat, mint „egy csodát”, „újabb időengedményt” vagy
„valami extra időt, amit nem kértem”, attól függően, hogy milyen volt a beteggel való korábbi
foglalkozás és kommunikáció.
A releváns üzenet, amit dr. Bell is leírt, az az, hogy minden betegnek adjunk
lehetőséget a lehető leghatékonyabb kezelésre, és ne tekintsünk minden egyes komoly
betegségben szenvedőt halálos betegnek, s ily módon ne mondjunk le senkiről. Hozzátenném,
hogy egyetlen betegről sem szabad „lemondanunk”, legyen az tudásunk szerint
gyógyíthatatlan vagy sem. Éppen az, akin már orvosilag nem lehet segíteni, igényli annyira
vagy még jobban gondoskodásunkat, mint az, aki még számíthat arra, hogy egyszer még
hazaengedik a kórházból. Ha lemondunk egy ilyen betegről, akkor valószínűleg ő is feladja,
és a további orvosi segítség esetleg már későn jön, mert nem áll készenlétben, és nincs meg
már az az életkedve, ami szükséges lenne a „még egyszer megpróbálni”-hoz. Sokkal
fontosabb azt mondani: „Ismereteim szerint mindent megtettem, amit tudtam, hogy segítsek
Önnek.
Amennyire lehetséges, továbbra is mindent megteszek, hogy viszonylag jól érezze
magát.” Az ilyen betegben tovább él majd a halvány remény, és továbbra is úgy néz fel majd
orvosára, mint egy barátra, aki végig ki fog tartani mellette. Nem fogja azt érezni, hogy
cserben hagyták vagy magára hagyták, még abban a pillanatban sem, amikor az orvos úgy
tekinti, mint akit már semmilyen körülmények között sem lehet meggyógyítani.
Betegeink többsége, így vagy úgy, de jobban lett egy ideig. Sokan közülük feladták a
reményt, hogy valaha is elmondhatják érzéseiket valakinek. Többen magányosnak és
cserbenhagyottnak érezték magukat, mások becsapva érezték magukat, amiért nem vették
őket figyelembe a fontos döntések meghozatalakor, nem adtak lehetőséget nekik a részvételre.
Megközelítően betegeink felét engedték haza vagy szanatóriumba, s aztán később újra
felvették őket. Mindegyikük kifejezte háláját, hogy megoszthatta velünk gondolatait,
érzelmeit súlyos betegségével és reményeivel kapcsolatban. Nem tekintették
beszélgetéseinket a halálról és a haldoklásról sem túl korainak, sem olyannak, ami ellentmond
„felgyógyulásukról” alkotott képüknek. Sok betegünk beszélt arról a megkönnyebbülésről és
kényelemről, amit az otthonukba való visszatérés jelentett, miután megállapodott érzelmekkel
jöttek ki a kórházból. Többen kérték, hogy jelenlétünkben találkozhassanak családtagjaikkal,
mielőtt eltávoznának, azért, hogy lehulljon az álarc, és zavartalanul élvezhessék együtt az
utolsó néhány hetet.
Sokat segíthetne, ha több ember beszélne a halálról és a haldoklásról mint az élet
lényeges részéről, éppúgy, mint ahogy nem haboznak szót ejteni arról, amikor valaki babát
vár. Ha ezt gyakrabban tennénk, nem kellene önmagunkat kérdezni arról, hogy vajon fel kell-
e vetnünk ezt a témát a betegeknek, vagy várnunk kell-e az utolsó felvételükig. Mivel nem
vagyunk csalhatatlanok, és sosem lehetünk biztosak abban, hogy melyik az utolsó felvétel, ez
csak egy újabb kifogás lehet, ami lehetővé teszi számunkra, hogy kikerüljük a kérdést.
Láttunk több olyan beteget, aki depressziós volt és kóros hallgatásba burkolózott, amíg nem
beszéltünk neki betegségének végstádiumáról. Életkedvük visszatért, újból enni kezdtek, és
néhányukat még egyszer hazaengedték, hozzátartozóik és az orvosi személyzet nagy
meglepetésére. Meggyőződésem, többet ártunk azzal, ha kerüljük a témát, mint azzal, ha időt
fordítunk rá, és látogatásainkat megfelelően időzítve esetleg csak ülünk, hallgatunk és
osztozunk a beteg érzéseiben.
Azért említettem az időzítést, mert a betegek nem különböznek tőlünk, nekünk is
megvan az a pillanatunk, amikor kedvünkre esik a beszélgetés arról, hogy mi bánt bennünket,
és van, amikor vidámabb dolgokra akarunk gondolni, függetlenül attól, hogy ezek mennyire
valóságosak vagy valószínűtlenek. Ameddig a beteg tudja, hogy vesszük majd a fáradságot, és
amikor majd ő szeretne beszélni, meghallgatjuk és képesek leszünk felfogni célzásait, addig
azt tapasztaljuk, hogy a betegek többsége meg szeretné osztani gondjait egy másik emberrel,
felszabadultan fog reagálni, és még szívesebben vesz részt az ilyen dialógusokban.
Ha ez a könyv mást nem ér el, mint hogy érzékennyé teszi a gyógyíthatatlan betegek
családtagjait és a kórházi személyzetet a haldokló betegek implicit kommunikációjára, akkor
máris betöltötte feladatát. Ha mi, hivatásos gondozók segíteni tudunk a betegnek és
családjának, hogy „összhang” legyen mindegyikük igényei között, és együtt érkezzenek el az
elkerülhetetlen realitás elfogadásához, akkor segíteni tudunk abban is, hogy megakadályozzuk
a haldokló és a magára maradt család nem feltétlenül szükséges kínlódását, illetve
szenvedését a haldoklásban.

A következő interjú Mr. J.-vel a düh stádiumának példája, de időnként rejtett módon a
mindig jelen levő reményt is demonstrálja.
Mr. J. ötvenhárom éves néger férfi volt, akit mycosis fungoides, egy rosszindulatú
bőrbetegség miatt vettek fel a kórházba, mely betegségéről részletesen beszámol a következő
interjúban. E betegsége miatt rokkantsági nyugdíjra kellett mennie, mivel állapota hol
rosszabbodott, hol javult.
Amikor szemináriumunk összeillése előtt egy nappal meglátogattam, a beteg
magányosnak érezte magát, és beszédes kedvében volt. Nagyon gyorsan elmondta, drámai és
színes módon, ennek a kellemetlen betegségnek számos aspektusát. Megnehezítette
távozásomat, és többször visszatartott. Nagyon is ellentétben ezzel a nem tervezett
találkozással, bosszúságát, időnként még dühét is kifejezte a szemináriumon a féligáteresztő
tükör mögött. A szeminárium előtti napon ő kezdeményezte a halálról és a haldoklásról való
beszélgetést, míg a szemináriumon azt mondta: „Nem a halálra, az életre gondolok.”
Ezt azért említem, mert összefügg gyógyíthatatlan betegeink gondozásával, azzal,
hogy vannak napjaik, óráik vagy perceik, amikor ilyen dolgokról óhajtanak beszélni. Ők, mint
például Mr. J. egy nappal előtte, önként beszélhetnek élet- és halálfilozófiájukról, és akkor
ideális betegeknek vélhetjük őket az ilyen oktató szemináriumok számára. Mi hajlandók
vagyunk arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy esetleg ugyanaz a beteg másnap
csak olyan dolgokról óhajt beszélni, ami az élet kellemes mozzanataira vonatkozik;
kívánságát tiszteletben kell tartani. Mi ezt nem tettük az interjú során, mivel megpróbáltuk
visszaidézni és reprodukálni azt a nagyon is kimerítő beszélgetést, illetve annak legalább egy
részét, amit az előző nap folytattunk vele.
Meg kell mondanom, hogy ez veszélyes, főleg amikor az interjú egy oktatási program
része. Kikényszeríteni kérdéseket és válaszokat a hallgatók érdekében sosem szabad. Mindig
az ember legyen az első szempont, és a beteg kívánságát mindig tiszteletben kell tartani, még
akkor is, ha ott van az ötven hallgató, és nincs meginterjúvolható beteg.
ORVOS: Mr. J., csak bevezetőként, mióta van a kórházban?
BETEG: Ez év április 4. óta vagyok itt.
ORVOS: Hány éves?
BETEG: Ötvenhárom éves vagyok.
ORVOS: Hallott arról, hogy mit csinálunk itt a szemináriumon?
BETEG: Igen, hallottam. Vezetne engem a kérdéseivel?
ORVOS: Igen.
BETEG: Rendben, csak kezdje el, amikor készen van.
ORVOS: Szeretnék teljesebb képet kapni, mert nagyon keveset tudok önről.
BETEG: Értem.
ORVOS: Egészséges, nős ember volt, dolgozott...
BETEG: így van, és három gyerekem van.
ORVOS: Három gyerek. Mikor lett beteg?
BETEG: Nos, rokkantsági nyugdíjba mentem 1963-ban. Azt gondolom, hogy először
1948-ban kerültem kapcsolatba ezzel a betegséggel. Először a bal mellemen és a jobb oldali
lapockacsontom alatt jelentkeztek kis kiütések. Először nem jelentett többet, mint amit bárki
kaphat élete során. És én a szokásos kenőcsöt használtam, kalomelkenőcsöt, vazelint és más
dolgokat, amiket az ember a drogériában vesz. Nem nagyon zavart. De fokozatosan,
gondolom, úgy 1955-re, a testem alsó része is érintve lett, de nem valami nagy mértékben. A
bőröm száraz volt, és pikkelyesedés jelent meg rajta, és én sok zsíros kenőcsöt és hasonlókat
használtam, hogy nedvesen tartsam magam, és amennyire lehet, kényelmesen. Dolgoztam
tovább. Sőt bizonyos időszakokban két munkahelyen is dolgoztam, mert a lányom főiskolára
ment, és biztos akartam lenni abban, hogy be is tudja fejezni. Aztán, kb. 1957-re, ez már
elérte azt a pontot, hogy elkezdtem különféle orvosokhoz járni. Eljártam dr. X.-hez kb. három
hónapig, és nem javított a helyzetemen. A rendelések elég olcsók voltak, de a receptek
kiváltása kb. tizenöt-tizennyolc dollár volt hetente. Amikor az ember három gyereket nevel
egy munkás keresetéből, még akkor is, ha két munkahelye van, nem tud ilyen helyzettel
megbirkózni. Es klinikán is voltam, ahol végeztek alkalmi vizsgálatot, ami nem elégített ki
engem. Nem mentem vissza hozzájuk. Valahogy csak megvoltam, bár egyre szánalmasabban
éreztem magam egészen 1962-ig, amíg dr. Y. fel nem vetetett engem a P. kórházba. Ott
voltam kb. öt hétig, és valójában semmi sem történt, és kijöttem, és végül is visszamentem az
első klinikára. Aztán 1963 márciusában felvettek ide, ebbe a kórházba. Addigra már olyan
rossz állapotban voltam, hogy nyugdíjba mentem.
ORVOS: Ez 1963-ban volt?
BETEG: 1963-ban.
ORVOS: Volt már addigra valamilyen elképzelése arról, hogy milyen betegsége van?
BETEG: Tudtam, hogy mycosis fungoidesem van, és tudta mindenki más is.
ORVOS: Mennyi ideje ismeri tehát betegsége nevét?
BETEG: Hát, már egy ideje gyanítottam, de aztán a szövettan megerősítette.
ORVOS: Már régen?
BETEG: Nem régen, csak néhány hónappal ezelőtt, mielőtt a valódi diagnózis
megszületett. De az ember kap egy ilyen betegséget, és elolvas mindent, ami a keze ügyébe
kerül. Meghallgat mindent, és megtanulja különböző betegségek neveit. És abból, amit
olvastam, a mycosis fungoides felelt meg legjobban a képnek, és végül is megerősítették, de
addigra már éppen hogy léteztem. A bokáim elkezdtek dagadni, állandóan izzadtam, és végig
szánalmasan néztem ki.
ORVOS: Ezt érti azon, hogy „éppen hogy léteztem”? Ezért érezte magát olyan
szánalmasnak? Ezt érti ezen?
BETEG: Persze. Igazán szánalmas voltam viszketegség, hámlás, izzadás, bokafájás,
egy teljesen, igazán szánalmas állapot. Nos, természetesen ilyenkor az ember kissé neheztel.
Gondolom, azon töpreng, miért történik ez vele. Akkor aztán visszanyeri józan eszét, és azt
mondja: „Nos, te sem vagy jobb, mint bárki más, miért ne te lennél?” így aztán valahogy
megbékél az ember önmagával, mert ekkor bárkit is lát, elkezdi nézni a másik bőrét. Azt nézi,
hogy vannak-e foltok a másikon, bármilyen jele a dermatitisnek, mivel egyes-egyedül, ami
érdekel az életben, az az, hogy lássad, vajon másoknak vannak-e foltjaik, és ki más szenved
valami hasonlótól. Es én is úgy vélem, az emberek azért néznek engem, mert egészen
másképpen nézek ki, mint ők.
ORVOS: Mert ez látható betegség.
BETEG: Ez egy olyan betegség, ami látható.
ORVOS: Mit jelent az Ön számára ez a betegség?
BETEG: Számomra ez azt jelenti, hogy mostanáig még senkit sem gyógyítottak ki
belőle. Voltak gyógyulási időszakok meghatározatlan ideig. Azt jelenti számomra, hogy
valahol, valaki kutatást fog végezni. Sok jó koponya van, és ezen is dolgoznak. Lehet, hogy
felfedeznek valamilyen gyógymódot, miközben valami máson dolgoznak. És ez azt jelenti
nekem, hogy összeszorítom a fogaimat, és egyik naptól élek a másikig, és reménykedem,
hogy majd egyik reggel felülök az ágyam szélére, és ott lesz az orvos, és azt mondja majd:
„Be akarom adni Önnek ezt az injekciót.” És ez valami olyasféle lesz, mint az oltóanyag vagy
valami más, és néhány nappal később minden rendbe jön.
ORVOS: Valami, ami hatékony!
BETEG: Vissza tudok majd menni dolgozni. Szeretem a munkámat, mert
felküzdöttem magam munkavezetővé.
ORVOS: Mit csinált?
BETEG: Valójában olyan általános csoportvezető voltam, aki fizikai munkát is
végzett, itt lent a főpostán. Egészen felküzdöttem magam addig, hogy én lettem a
csoportvezetők főnöke. Hét vagy nyolc csoportvezetőm volt, akik minden éjjel nekem
tartoztak felelősséggel. Nemcsak az emberekkel foglalkoztam, hanem többé-kevésbé operatív
feladatokat is elláttam. Jó kilátásom volt a további előrelépésre, mert ismertem és szerettem is
a munkámat. Én mindig segítettem a feleségemnek, amikor a gyerekek fölkeltek. Reméltük,
hogy egyszer könnyebb lesz, és talán akkor élvezhetünk néhány olyan dolgot, amiről
olvastunk vagy hallottunk.
ORVOS: Például mit?
 BETEG: Egy kis utazást. Nekünk sosem volt vakációnk. Első gyermekünk koraszülött
volt, és sokáig élet-halál között lebegett. Hatvanegy napos volt már, amikor hazahoztuk. Még
mindig van egy zsák elismervényem otthon a kórházból. Számláját heti kétdolláros
összegekkel fizettem, és ezekben az időkben csupán tizenhét dollárt kerestem hetente.
Leszálltam a vonatról, és rohantam feleségem két üveg anyatejével a kórházba, onnan két üres
üveggel vissza az állomásra, majd tovább a munkahelyemre, be a városba. Aztán egész nap
dolgoztam, és éjjel mentem haza a két üres üveggel. És neki elég teje volt, gondolom, az
összes koraszülött kölyök számára ott, a csecsemőosztályon. Egészen jól elláttuk őket, és ez
számomra azt jelentette, hogy majd előbb-utóbb minden buktatón átmegyünk.
Hamarosan olyan bérosztályba kerültem, hogy nem kellett minden centet a fogunkhoz
verni. Ez azt jelentette számomra, hogy néha mi is tervezgethettünk egy vakációt, de mégsem
tudtunk menni sehová, mert a kölyöknek a fogait kellett megcsináltatni, vagy valami mindig
közbejött. Ezt jelentette számomra. Néhány jó évnyi, többé-kevésbé nyugodt életet jelentett.
ORVOS: Egy hosszú, kemény, bajokkal teli élet után.
BETEG: Nos, a legtöbb ember hosszabb és keményebb küzdelmet vívott, mint én. Én
sosem tekintettem ezt küzdelemnek. Dolgoztam öntödében is, és darabbéres munkát
végeztünk. Úgy tudtam dolgozni, mint egy megszállott. Voltak olyan fickók ott, akik eljöttek
a házamhoz, és azt mondták a feleségemnek, hogy én túl keményen dolgozom. Hát, elkezdett
össze-vissza ugrálni emiatt, és akkor azt mondtam neki, hogy ez az irigység jele, mert amikor
az ember izmos férfiakkal dolgozik, akkor a többiek nem akarják, hogy neked nagyobb izmod
legyen, mint nekik, és én kétségtelenül izmosabb voltam, mert bárhová is mentem dolgozni,
dolgoztam is. És ha bárhol lehetőség volt az előrejutásra, én előrejutottam, bármilyen jellegű
is volt az. Sőt, ahol dolgoztam, behívattak az irodába, és azt mondták, amikor színes bőrű
csoportvezetőre lesz szükségük, akkor az majd én leszek. Egy pillanatra mámoros hangulatba
kerültem, de amikor kijöttem, elgondolkodtam azon, hogy ők azt mondták, amikor majd ami
lehet most is, de kétezerig bármikor. Hát, ez eléggé lelohasztott, mert ilyen feltételek mellett
kellett továbbdolgoznom. De még mindig semmi sem volt ekkor túl nehéz számomra. Bőven
volt erőm, fiatal voltam, és azt hittem, hogy mindent meg tudok csinálni.
ORVOS: Mondja meg nekem, Mr. J., most, hogy már nem annyira fiatal, és talán már
nem tudja megtenni azokat a dolgokat többé, hogyan tudja ezt elfogadni? Feltételezve, hogy
nincs most orvos, aki ott áll az injekciós tűvel, egy csodagyógyszerrel.
BETEG: Ez így van. Az ember megtanulja, hogyan kell ezeket a dolgokat elviselni.
Az ember először felismeri, hogy talán sosem fog meggyógyulni.
ORVOS: Gondol erre néha?
BETEG: Természetesen. Nagyon sok éjjel nem alszom valami jól. S ilyenkor millió
dologra gondolok. De az ember nem ragad le ezeknél a dolgoknál. Mint gyereknek, jó életem
volt, és anyám még mindig él. Gyakran idejön meglátogatni. Mindig vissza tudok menni
emlékezetemben a múltba és bizonyos dolgokra, melyek történtek velem. Fogtunk egy
tragacsot, és azzal autóztunk a környékünkön. Elég sokat autóztunk abban az időben, amikor
nagyon kevés aszfaltozott út volt még, és a többi út sáros volt. De az ember valahová elért,
bár lesüllyedt a sárba, egészen a keréktárcsákig, és akkor az embernek vagy tolnia, vagy
húznia kellett a járgányt. Tehát úgy gondolom, hogy nagyon szép gyermekkorom volt,
szüleim nagyon rendesek voltak. A házunkban nem volt nyerseség vagy rossz kedély. S ez
kellemessé tette az életet. En csak így gondolok vissza minderre, és rájövök, hogy
meglehetősen szerencsés vagyok, mert nagyon sok ember van, akit kitettek a világba, akinek
semmije sincs, csak boldogtalansága. Én körülnézek, és látom, hogy nekem megvolt, amit úgy
neveznék, néhány jutalomnapom.
ORVOS: Azt mondja, ugye, hogy az élete kiteljesedett. De könnyebbé teszi ez a
haldoklást bármennyire is?
 BETEG: Én nem gondolok a halálra. Én az életre gondolok. Gondolom, tudja, hogy én
azt mondogattam a kölyköknek, amikor kezdtek felnőni, és most itt azt mondanám, hogy
minden körülmények között a maximumot add ki magadból, és sokszor mondtam, hogy még
akkor is veszíteni fogsz. Azt mondtam, ne felejtsétek el, ebben az életben nektek
szerencsésnek kell lenni, így fejeztem ki magam, ezzel a kifejezéssel. És magamat mindig
szerencsésnek tartottam. Visszatekintek, és azokra a fiúkra gondolok, akikkel együtt nőttem
fel, és most börtönben és különböző fegyházakban vannak és hasonló helyeken. És nekem is
éppen olyan jó alkalmam volt erre, mint nekik, de én nem kerültem ilyen helyekre. Én mindig
visszahúzódtam, amikor valami már éppen elkezdődött volna, ami helytelen volt. Sokat
verekedtem emiatt, azt gondolják, hogy az ember gyáva. De jobb ezeket a dolgokat gyanúval
kezelni, és verekedni azért, amiben az ember hisz, mintsem beadni az embernek a derekát, és
együtt menni a többivel. Mert előbb vagy utóbb az ember olyasmibe keveredik, ami egy olyan
életbe indítja el, amit már nem tud megfordítani. Ó, persze azt mondják, hogy ha elkapnak,
akkor a végsőkig lehet védekezni, és ilyeneket, de ha az ember belekeveredik valamilyen
bajba, priusza lesz, akkor az első dolog azon a környéken, ahol laksz, az, hogy függetlenül
attól, hány éves az ember a rendőrség elvisz, és azt akarják megtudni, hogy ezen és ezen az
éjjelen hol voltál. Én szerencsés voltam, hogy mindebből kimaradtam, mert az egyenes úton
jártam. Tehát, amikor minderre visszatekintek, akkor azt kell mondanom, hogy szerencsés
voltam, és ezt egy kicsit továbbvetítem, és megállapítom, hogy még mindig van egy kis
szerencse a tarsolyomban. Vagyis, voltak falrengető szerencséim, az ember annak nevezné,
tehát előbb vagy utóbb ennek ki kell egyenlítődnie, és az a nap lesz az, amikor én innen
kigyalogolok, és az emberek fel sem fognak ismerni.
ORVOS: Ez az, ami mindig távol tartotta a kétségbeeséstől?
BETEG: Az embert semmi sem tartja távol attól, hogy kétségbeesett legyen. Nem
számít, hogy mennyire kiegyensúlyozott az ember, akkor is kétségbeesett lesz. De azt
mondom, hogy ez tartott távol az összeroppanástól. Az ember kétségbeeshet. Olyan helyre
kerülhet, ahol nem tud aludni, és egy idő után harcol ez ellen. Minél jobban harcol ellene,
annál nehezebb lesz az alvás, mert valójában fizikai csatává válhat ez. Az emberen kiüt az
izzadság, csupán a fizikai erőfeszítése miatt, de ez valójában szellemi erő-feszítés.
ORVOS: Hogyan harcol ellene? Segít Önnek a vallás? Vagy bizonyos emberek
segítenek?
BETEG: Nem nevezem magam különösképpen vallásos embernek.
ORVOS: Mi adja Önnek azt az erőt, hogy húsz éven keresztül ezt tegye? Most már kb.
húsz éve van ez, nem?
BETEG: Nos, igen, úgy vélem, hogy az ember ereje oly sokféle forrásból jön, hogy
nehéz lenne megmondani. Anyámnak mély, maradandó hite van. Bármilyen erőfeszítés, amit
ezért az egészért teszek, nem lehet kevesebb, mint a teljes erőfeszítés, mert máskülönben úgy
érezném, hogy cserbenhagyom anyámat. S így azt mondom, hogy az anyám segítségével. A
feleségemnek is mély, maradandó hite van, s így a feleségem segítségével is. Nővéreim
segítségével, mindig úgy tűnik, hogy a nőneműek azok a családokban, akiknek mélyebb a
vallásosságuk, és ők azok, akik gondolom én a legőszintébbek imádságaikban. Számomra az
átlagember imája, az könyörgés valamiért. Mindig túl büszke voltam ahhoz, hogy
könyörögjek. Úgy vélem, talán ezért nem tudom a teljes érzelmi töltést beleadni abba, amit
mondok. Nem tudok szabad utat adni az összes érzelmemnek ezekben a kérdésekben, úgy
vélem.
ORVOS: Milyen vallású? Katolikus vagy protestáns?
BETEG: Most katolikus vagyok, áttérített katolikus. Egyik szülőm baptista volt, és a
másik metodista. De jól kijöttek.
ORVOS: Hogyan lett katolikus?
 BETEG: Úgy tűnt, hogy beleillik abba az elképzelésembe, amilyennek szerintem egy
vallásnak lennie kell.
ORVOS: Mikor történt ez az áttérés?
BETEG: Amikor a gyerekek kicsik voltak. Ők katolikus iskolába jártak. Az ötvenes
évek elején, ha jól számítom.
ORVOS: Összefüggött ez valamilyen módon a betegségével?
BETEG: Nem, mert abban az időben a bőröm nem zavart engem túlságosan, és csak
azt gondoltam, hogy mihelyt jobban mennek a dolgok és elmegyek majd egy orvoshoz, ez
rendbe fog jönni, tudja?
ORVOS: Ah...
BETEG: De ez nem történt meg így.
ORVOS: A felesége katolikus?
BETEG: Igen. Akkor tért át, amikor én.
ORVOS: Tegnap nekem mondott valamit. Nem tudom, hogy újra akar-e erről
beszélni. Úgy gondolom, jó lenne. Amikor megkérdeztem, hogyan viseli el mindezt, felsorolt
nekem számtalan lehetőséget arról, hogy mivé válhat egy ember, hogy mindennek véget
vessen és az öngyilkosságra gondoljon, és hogy ez miért nem lehetséges az ön számára.
Említést tett egy fatalista megoldásról is, megismételné ezt újból?
BETEG: Hát, azt mondtam, hogy volt egy orvosom egyszer, aki azt mondta nekem:
„Én nem bírnám. Nem tudom, ön hogy viseli el. Én végeznék magammal.”
ORVOS: Orvos volt, aki ezt mondta?
BETEG: Igen. És én akkor azt mondtam, kizárt dolog, hogy megöljem magam, mert
túl gyáva vagyok ahhoz. Egy lehetőséggel máris kevesebb van, amelyre nem kell gondolnom.
Végül is majd megszabadulok a kellemetlen gondolatoktól, s így majd egyre kevesebbet és
kevesebbet gondolok rájuk. Tehát a halál kizárásának folyamatában elvetettem az
öngyilkosság gondolatát. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy hát, most itt vagyok
élek. Nos, vagy a falhoz fordíthatja az ember a fejét és sírhat, vagy megpróbálhat annyi kis
örömöt és élvezetet kicsikarni az életből, amennyit tud, figyelembe véve az állapotát. És
bizonyos dolgok történnek. Nézhet az ember egy jó televíziós programot, vagy hallgathat egy
érdekes beszélgetést, és néhány perc múlva már elfelejti a viszketést és a kellemetlen
érzéseket. Mindezeket a kis dolgokat én jutalomnak nevezem, és arra számítok, hogy ha én
elég sok jutalmat gyűjthetek össze, akkor egy nap majd minden jutalom lesz, és ez a
végtelenségbe nyúlik, és minden nap jó nap lesz. Tehát nem aggódom túlságosan. Amikor
szánalmasan érzem magam, akkor több-kevesebb sikerrel elvonom a figyelmemet a bajomtól,
vagy megpróbálok aludni. Mert, akárhogy is legyen, az alvás a legjobb orvosság, amit valaha
is feltaláltak. Néha nem is alszom, és csak fekszem ott csendesen. Az ember megtanulja
elviselni ezeket a dolgokat, mi mást tehet? Felugorhat és kiabálhat és üvöltözhet és a falba
verheti a fejét, de amikor ezeket csinálja, akkor még mindig viszket, még mindig szánalmasan
érzi magát.
ORVOS: A viszketegség az, ami úgy tűnik, hogy a betegségének a legrosszabb része.
Vannak fájdalmai?
BETEG: Ez idáig a viszketegség a legrosszabb, de végig a talpamon olyan seb van,
hogy ha bármelyikre bármennyire is ránehezedek, akkor az olyan, mintha kínoznának. így azt
kell mondanom, hogy most a viszketegség és a szárazság és a pikkelyesség a legnagyobb
problémám. E pikkelyesedés ellen személyes háborút folytatok. Ez egészen mulatságossá
válik. Tele lesz az ember ágya pikkelyekkel, és az ember odafúj egyet, és rendszerint,
normális körülmények között, bármilyen törmelék, egyszerűen elszáll. A pikkelyek fel-le
ugrálnak egy helyben, mintha karmaik lennének, és aztán az egész frenetikus erőfeszítéssé
válik.
ORVOS: Hogy megszabaduljon tőlük?
 BETEG: Hogy megszabaduljak tőlük, mert ezek küzdenek az ember ellen a végsőkig.
Az ember aztán kimerül, és körülnéz, és látja, hogy még mindig ott vannak. így aztán én még
egy kis porszívóra is gondoltam, hogy tisztán tartsam magam. A tisztán maradás az ember
megszállottságává válik, mert mire fürdésre kerül a sor, és az ember összevissza keni magát
ezekkel a ragacsos kenőcsökkel, amúgy sem érzi magát tisztának. így aztán mindjárt utána
úgy érzi, hogy szüksége van egy fürdőre. Az ember azonban nem töltheti el az életét azzal,
hogy ki-be jár a fürdőszobába.
ORVOS: Ki nyújtja a legnagyobb segítséget ebben a bajban? Már amióta itt van a
kórházban, Mr. J.?
BETEG: Ki adja a legnagyobb segítséget? Azt mondanám, hogy senkivel sem tud az
ember itt úgy találkozni, de senkivel, aki ne érezné át, hogy mire van szükségem, és ne
segítene. Nagyon sok dolgot megtesznek, amire nem is gondolok. Egyik lány észrevette, hogy
sebesek az ujjaim, és nehezemre esett meggyújtanom a cigarettát. Hallottam, amint a többi
lánynak azt mondja: „Amikor erre jöttök, nézzetek be hozzá, és érdeklődjetek, hogy akar-e
cigarettázni.” Nos, ennél többre más senki sem képes.
ORVOS: Tényleg gondosak.
BETEG: Tudja, ez csodálatos érzés, de mindenhol, ahol jártam, és egész életemben, az
emberek szerettek engem. Én mélységesen hálás vagyok ezért. Alázattal köszönöm. Túlzásba
sosem vittem, nem gondolom, hogy egy jótét lélek lennék. De számtalan embert találhatok
ebben a városban, akik emlékeznek olyan időkre, amikor különböző munkahelyeken
kisegítettem őket. Nem is tudom, miért, ez a segítőkészség bennem volt. Még erőfeszítéseket
is tettem, hogy ez vagy az a személy be tudjon illeszkedni. És olyan sok embert tudok találni,
és ók elmondják másoknak, hogy én hogyan segítettem őket. De ugyanakkor azt is el kell
mondanom, hogy mindenki, akit csak ismertem, segített nekem. Nem hiszem, hogy egyetlen
ellenségem is lenne a világon. Nem hiszem, hogy egyetlen embert is ismerek a világon, aki
bármilyen rosszat kívánna nekem. A főiskolai szobatársam volt itt néhány éve. Beszélgettünk
azokról az időkről, amikor együtt jártunk iskolába. Eszünkbe jutott a kollégium, ahol a nap
bármely órájában valaki valamilyen ötlettel állt elő, menjünk le, és fordítsuk fel X. Y.-nak a
szobáját. És akkor lejöttek, és még az embert is kidobták a szobájából. Jó, tiszta hülyülés,
durva, de jó mulatság. És ő elmondta a fiának, hogy mi hogyan álltuk a sarat, és hogyan
csomagoltuk őket össze, mint a hasábfát. Mindketten erősek voltunk, és mindkettőnkben volt
vagányság. És tényleg halomba is csomagoltuk ott őket a folyosón, a mi szobánkat sosem
fordították fel. Volt velünk egy szobatársunk, aki az atlétacsapat tagja volt, és rövid távon
futott. Mielőtt öt fickó bejött az ajtón, ő ki tudott futni, és végig a folyosón, amely kb. hetven
yard (kb. 64 méter) hosszú volt. Senki sem tudta elkapni, ha egyszer megindult. így aztán
később visszatért, mi rendbe raktunk és kitakarítottunk mindent, és mindannyian lefeküdtünk.
ORVOS: Ez egy olyan jutalom, amire gondol?
BETEG: Visszanézek a múltba, és elgondolkodom azokon a bolondságokon, amiket
csináltunk. Egyik este feljött néhány fickó, és a szoba hideg volt. Azon morfondíroztunk,
hogy ki tudja elviselni a leghidegebbet, és természetesen mindegyikünk tudta, hogy mi tudjuk
elviselni a leghidegebbet. S elhatároztuk, hogy lehúzzuk az ablakot. Semmilyen fűtés nem
volt vagy más valami, és mínusz tizenhét volt kint. Emlékszem, egy olyan gyapjúsapka volt
rajtam és két pár pizsama, és egy köpeny és két pár zokni. Gondolom, mindenki ugyanezt
tette. De amikor reggel felébredtünk, minden, minden pohár és minden más a szobában
kőkeményre fagyott. És bármelyik falat megfogta az ember, akkor majdnem hozzátapadt, az
is kőkeményre fagyott. Négy napunkba tellett, amíg mindent felolvasztottunk, és
felmelegítettük a szobát. Tudja, ilyenféle bolondságokat csinál az ember, s ezekre gondoltam.
És néha valaki rám néz, és mosolyt lát az arcomon, és azt gondolja, ez a fickó bolond, úgyis
össze fog roppanni. De ez csak valami kis történet, arra gondolok, hogy egy kis élvezetet
jelent a számomra. Nos, tegnap Ön megkérdezte, hogy mi az a fő dolog, amit az orvosok és a
nővérek tudnak tenni, hogy segítsenek egy betegen. Ez nagymértékben függ a betegtől.
Nagymértékben függ attól, hogy az illető mennyire beteg. Ha az ember igazán beteg, akkor
egyáltalán nem akarja, hogy zavarják. Akkor csak feküdni akar, és nem szereti, hogy bárki ott
körülötte tipegjen-topogjon és mérje a vérnyomását vagy a hőmérsékletét. Vagyis, úgy tűnik,
hogy mihelyt az ember relaxálódik, valakinek kell valamit csinálnia vele. Úgy gondolom,
hogy az orvosoknak és a nővéreknek olyan keveset kellene zavarniuk a beteget, amennyire az
csak lehetséges. Mert abban a pillanatban, hogy az ember jobban érzi magát, felemeli majd a
fejét, és elkezd érdeklődni a dolgok iránt. És ez az idő, amikor be kellene jönniük, és
elkezdeni fokozatosan felvidítani az embert és hízelegni neki.
ORVOS: De Mr. J., amikor a nagyon beteg embereket magukra hagyják, akkor nem
szánalmasabbak és nem félnek még jobban?
BETEG: Nem így gondolom. Nem arról van szó, hogy magukra kell őket hagyni, nem
úgy értettem, hogy izolálni kell ezeket az embereket vagy hasonló. Én azt értettem ezen, hogy
az ember ott van a szobájában, és szépen pihen, és aztán valaki elkezdi felrázni a vánkosát,
holott ő nem akarja, hogy felrázzák a vánkosát. Az ember feje szépen pihen. Ők persze mind
jót akarnak, s így a beteg egyetértést tanúsít. Aztán jön valaki más, és: „Akar egy pohár
vizet?” Hát tényleg, ha az ember akar egy pohár vizet, akkor tud kérni, de ők öntenek az
embernek egy pohár vizet. Ezt tisztán szívből jövő szívességből teszik, megpróbálják a
helyzetet még elviselhetőbbé tenni. Míg bizonyos körülmények között, ha mindenki
figyelmen kívül hagyná az embert csak egy időre, akkor jobban érezné magát. ORVOS:
Szeretne most is egyedül maradni?
BETEG: Nem, nem nagyon, a múlt héten nekem volt...
ORVOS: Úgy értem, most, most az interjú idején, ez is fáradttá teszi Önt?
BETKG: Ó, ha azt mondom, fáradt, akkor ezen azt értem, hogy semmi tennivalóm
nincsen azon kívül, hogy lemegyek oda és amúgy is pihenek. De nem sok értelmét látom,
hogy sokáig csináljuk ezt, mert egy bizonyos idő után az ember csak ismétli önmagát.
ORVOS: Tegnap foglalkozott ezzel!...
BETEG: Igen, hát volt okom foglalkozni vele, mert egy hete, ha látott volna engem,
még interjúalanyként sem vett volna számításba, mert félmondatokban beszéltem,
félgondolatokkal fejeztem ki magam. Nem tudtam volna a nevemet. De hosszú utat tettem
meg azóta.
LELKÉSZ: Mit érez azzal kapcsolatban, ami a múlt héten történt? Ez újabb vonás a
jutalom rovatban?
BETEG: Nos, számítok arra, hogy ilyen is történik, ez a dolog forgandó, tudja, mint
egy nagy kerék. Ez megy körben, és az új gyógyszerrel, amit rajtam kipróbáltak, várom a
különböző kellemetlenségek némi enyhülését. Vagy arra számítok, hogy nagyon jól fogom
érezni magam, vagy először nagyon rosszul. Átestem a rossz időszakon, és most majd jön a jó
időszak, és nagyon jól fogom magam érezni, mert ez így történik. Még ha semmilyen
gyógyszert sem használok, ha csak hagyom a dolgokat a maguk útján menni.
ORVOS: Most lép be tehát a jó ciklusba, nemde?
BETEG: Azt gondolom, igen.
ORVOS: Úgy gondolom, most visszavisszük Önt a szobájába.
BETEG: Köszönöm.
ORVOS: Köszönjük, Mr. J., hogy eljött.
BETEG: Nagyon szívesen.

Mr. J., akit a húsz éve tartó betegsége és szenvedése szinte filozófussá tett, sok jelét
mutatja palástolt dühének. Amit valójában mond ebben az interjúban, az az: „Olyan rendes
voltam, hát akkor miért pont én?” Leírta, hogy milyen vagány és erős volt fiatalkorában,
milyen jól el tudta viselni a hideget és a nehézségeket; hogyan látta el gyerekeit és családját,
milyen keményen dolgozott, és sohasem engedte meg, hogy a rossz fickók kísértésbe ejtsék. E
küzdelmek után gyerekei már felnőttek, és ő még remélt néhány jó évet, hogy utazzon,
szabadságra menjen, hogy élvezze munkája gyümölcsét. Valamilyen szinten tudja, hogy ezek
hiú remények. Minden energiáját elveszi az, hogy szellemileg normális maradjon, hogy
küzdjön a viszketegség ellen, a kellemetlenségek ellen, a fájdalom ellen, amelyeket oly
pontosan leír.
Visszatekint erre a harcra, és lépésről lépésre elveti azokat a gondolatokat, melyek
átsuhannak agyán. Az öngyilkosság „kizárt”, és egy élvezettel teli nyugdíjaskor éppúgy
elképzelhetetlen. Ahogy a betegsége előrehalad, úgy zsugorodnak össze a lehetőségei.
Elvárásai és igényei csökkennek, és végül elfogadja azt a tényt, hogy egyik javuló állapottól a
másik javuló állapotig kell élnie. Amikor nagyon rosszul érzi magát, akkor azt akarja, hagyják
magára, hogy visszahúzódhasson és megpróbáljon aludni. Amikor jobban érzi magát, akkor
majd tudatja az emberekkel, hogy készen áll a kommunikációra ismét, és beszédessé válik.
„Az embernek szerencsésnek kell lennie” azt jelenti, hogy fenntartja a reményt, hogy állapota
majd újból javulni fog. Abban is reménykedik, hogy valami gyógymódot találnak majd,
valami új gyógyszert dolgoznak ki még időben, hogy enyhítsék szenvedését.
Reménykedett a legutolsó napig.
 IX.A beteg családja

Az apa visszajött a temetésről.

Hétéves fia az ablaknál állt, szélesre tárt szemekkel, aranyamulettel a nyakában, tele
gondolattal, túl nehezekkel korához képest.
Apja az ötébe vette, és a fiú megkérdezte öt:
„Anya hol van?”
„A mennyekben”, válaszolt apja, felmutatva az égre.
A fiú égnek emelte a szemét, és hosszan bámulta, csendben. Megbolygatott agya
elküldte a kérdést ki az éjszakába:
„Hol vannak a mennyek?”
Válasz nem jött: és a csillagok úgy néztek ki, mint annak a tudatlan sötétségnek az égő
könnycseppjei.

Tagore
A számkivetett II. rész, XXI.

Változások a háztartásban és a családot érő hatások

Nem tudunk a gyógyíthatatlan betegen tényleg jelentősen segíteni, ha családját nem

vonjuk be a dolgokba. A családtagok jelentékeny szerepet játszanak a betegség időszakában,
és reakciójuk nagymértékben hozzájárul a betegnek betegségével szembeni reagálásához. Egy
férjnek a komoly betegsége és hospitalizációja például olyan releváns változásokat hozhat a
háztartásban, amelyekhez a feleségnek hozzá kell szoknia. Úgy érezheti, hogy fenyegeti a
biztonság elvesztése, és férjétől való függőségének vége közeledik. Neki sok olyan
házimunkát el kell majd végeznie, amit azelőtt a férje csinált, és saját időbeosztását össze kell
egyeztetni az új, szokatlan és növekvő követelményekkel. Hirtelen talán még üzleti dolgokkal
és pénzügyi problémákkal is foglalkoznia kell, a korábbiakkal ellentétben.
Ha kórházi látogatásokról is szó van, akkor az oda-vissza utazást kell esetleg elintézni,
és a távollét idejére pótmamáról gondoskodni. Kényes és drámai változások történhetnek a
háztartásban és az otthoni légkörben, amelyre a gyerekek szintén érzékenyen reagálnak, és ez
még növeli a terheket és az anya felelősségét. Hirtelen azzal a ténnyel kell szembenéznie,
hogy ő legalábbis ideiglenesen az egyedüli szülő.
A férjével való törődéshez és aggodalmához a még több munka és felelősség mellett
még magányossága és gyakran haragja is társul. A rokonoktól és barátoktól várt segítség
esetleg nem jön, vagy olyan formában érkezik, ami zavaró és elfogadhatatlan is egyben a
feleség számára. A szomszéd tanácsa visszautasításra találhat, mivel lehet, hogy inkább
hozzátesz a terhekhez, mint elvesz belőlük. Másrészt azonban, egy megértő szomszéd, aki
nem úgy jön, hogy: „Hallottad a legújabbat?”, hanem azért, hogy az anya néhány feladatát
átvegye, főzzön néha ételt, vagy elvigye a gyerekeket játszani, nagy hálával nyugtázható. Ezt
példázza a Mrs. S.-sel készített interjú.
Egy férjnek a veszteség érzése még ennél is nagyobb lehet, mivel kevésbé lehet
rugalmas, vagy legalábbis kevésbé szokhatott hozzá ahhoz, hogy a gyerekek, az iskola, az
iskola utáni dolgok, az étkezés és ruházkodás ügyeire koncentráljon. Ez a veszteségérzés
azonnal megjelenhet, mihelyt a feleség válik ágyhoz kötötté vagy tevékenységében
korlátozottá. Ellentétes szerepvállalásra kerülhet sor, amit nehezebb elfogadni egy férfinak,
mint egy nőnek. Ahelyett, hogy kiszolgálnák, tőle várhatják el, hogy kiszolgáljon. Ahelyett,
hogy a hosszú munkanap után pihenhetne, most esetleg a feleségét nézheti, amint heverőjén ül
és televíziózik. Tudatosan vagy tudattalanul zokon veheti ezeket a változásokat, attól
függetlenül, hogy mennyire érti a mögöttük levő okokat. „Miért kellett betegnek lennie az én
káromra, amikor éppen ebbe az új témába kezdtem?” - mondta az egyik férfi. Reakciója
gyakori és érthető, amikor a tudat alatti szempontunkból nézzük. Úgy reagál a feleségére,
mint a gyerek, ha az anyja cserbenhagyja. Gyakran hajlamosak vagyunk figyelmen kívül
hagyni, hogy még mindig mindannyiunkban mennyire gyerekek vagyunk. Az ilyen férjeken
nagymértékben lehet segíteni úgy, hogy alkalmat adunk érzelmeik kimondására, aztán például
keresünk segítséget egy héten egy estére, amikor is a férj elmehet, például tekézni,
szórakozhat a bűntudat érzése nélkül, és kiengedhet egy kis gőzt magából, amit alig-alig tehet
meg egy nagyon beteg ember otthonában.
Azt gondolom, kegyetlenség elvárni bármelyik családtagnak az állandó jelenlétét.
Éppen úgy, ahogy szükségünk van a ki- és belégzésre, az embereknek szükségük van az
„akkumulátorok feltöltésére” a betegszobán kívül, hogy normális életet is éljenek időnként:
nem vagyunk képesek hatékonyan funkcionálni a betegség állandó tudatában. Hallottam sok
hozzátartozó panaszát arról, hogy a családtagok ki-kiruccantak hétvégeken, vagy továbbra is
moziba vagy színházba jártak. Hibáztatták őket, amiért élveznek dolgokat, miközben valaki
otthon halálos beteg. Ügy gondolom, hogy okosabb a betegnek is és családjának is azt látni,
hogy a betegség nem zülleszti szét teljesen a családi fészket, vagy nem fosztja meg teljesen az
összes családtagot minden élvezettől; sőt a betegség lehetővé tehet fokozatos alkalmazkodást
és változást ahhoz az állapothoz, ami majd otthon lesz, amikor a beteg már többé nincs jelen.
Éppen úgy, ahogy a gyógyíthatatlan beteg képtelen arra, hogy a halállal állandó jelleggel
szembenézzen, a családtagok sem tudják ezt megtenni, és nem is kell, hogy minden
kapcsolatot felszámoljanak azért, hogy kimondottan csak a beteggel legyenek. Nekik is
megvan a szükségletük, hogy időnként tagadják vagy kerüljék a szomorú valóságot, pontosan
azért, hogy jobban szembenézzenek vele, amikor azt nem kerülhetik ki.
A család szükségletei változnak majd a betegség kezdetétől, és sokféle formában
jelentkeznek majd menetközben, sőt még a halál után is. Emiatt kell a családtagoknak
gazdaságosan beosztani energiájukat, és nem szabad megerőltetniük magukat annyira, hogy
összeessenek, és épp akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Egy megértő ember
segíthet a beteg kiszolgálása és a hozzátartozók szükségleteinek kielégítése közötti egyensúly
kialakításában és megtartásában.

Kommunikációs problémák

Gyakran a férj vagy a feleség az, akit tájékoztatnak a házastárs betegségének

súlyosságáról. A döntést gyakran rájuk hagyják, hogy a tényt közlik-e a beteggel vagy sem, és
hogy mennyit mondjanak meg neki vagy a család többi tagjának. Sokszor marad rájuk az is,
hogy mikor és hogyan tájékoztassák a gyerekeket, ami talán a legnehezebb feladat, különösen,
ha a gyerekek még kicsik.
E kritikus napokban vagy hetekben sok függ az adott család struktúrájától és
egységétől, kommunikációs képességétől és attól, hogy vannak-e értékes barátai vagy sem.
Egy semleges kívülálló, akit érzelmileg nem rázott meg túlságosan az eset, nagy segítséget
jelenthet abban, hogy meghallgatja a család problémáit, kívánságait és szükségleteit. Továbbá
tanácsokat adhat jogi úgy gondolta, rettenetesen kétségbeesett az öregember. Fel-alá mászkált
a folyosón, elveszett lélekként egy nagy kórházban. A hallgató elhozta ót szemináriumunkra,
ahol megosztotta velünk kétségbeesését, és megkönnyebbült, hogy beszélhetett. Szobát bérelt
az International House-ban, egy olyan házban, amely főleg diákokkal van tele, sokan éppen
most érkeztek vissza az újabb negyedévre. Közölték vele, hogy hamarosan el kell hagynia a
szobát az érkező hallgatók miatt. A ház nem volt messze a kórháztól, de az öregember több
tucatszor megtette az utat a ház és a kórház között. Nem volt hely számára, nem volt élőlény,
akivel beszélgethetett, meg egy rendelkezésére álló szobának az ígérete sem, arra az esetre, ha
felesége néhány napnál tovább élne. Aztán ott volt még az állandóan kínzó tudat, hogy esetleg
valóban elveszti a feleségét, es netán nélküle kell visszamennie.
Amint hallgattuk, egyre mérgesebb lett a kórházra dühös a nővérekre, akik olyan
kegyetlenek voltak, hogy csak öt percet adtak neki óránként. Úgy érezte, útjukban volt még
abban a néhány percben is. Ez lett volna a módja annak, hogy majdnem ötvenévi házasság
után elbúcsúzzon feleségétől? Hogyan magyarázza meg az ember egy idős bácsinak, hogy egy
intenzív osztály így működik, hogy vannak adminisztratív előírások és törvények, amelyek
szabályozzák a látogatási időt, és hogy túl sok látogató ilyen osztályon elviselhetetlen volna –
ha nem is a betegeknek, talán az érzékeny műszereknek? Biztosan nem segített volna, ha azt
mondjuk: „Nos, Ön szerette a feleségét, és a farmon éltek sok éven át, miért nem engedte,
hogy ott haljon meg?” Talán úgy válaszolt volna, hogy ő és a felesége egyek voltak, mint a fa
és annak gyökere, és az egyik nem tud a másik nélkül élni. A nagy kórház jelentette az
ígéretet életének meghosszabbítására, és az idős ember a farmról hajlandó volt elmerészkedni
egy ilyen helyre a halvány reményért, amelyet kínált.
Kevés volt, amit érte tehettünk, kivéve azt, hogy segítettünk szállást keresni neki,
anyagi lehetőségeinek megfelelőt, s tájékoztatni tudtuk fiait magányosságáról és jelenlétük
szükségességéről. Beszélgettünk a nővérekkel is. Nem sikerült hosszabb látogatási időt
szereznünk, de legalább azt elértük, hogy barátságosabban fogadták az idős embert az
osztályon.

Szükségtelen mondani, hogy ilyen esemény mindennap történik minden nagy

kórházban. Jobban kellene gondoskodni az ilyen osztályokon levő betegek családtagjainak
elhelyezéséről. Kellene, hogy legyenek szomszédos szobák, ahol a hozzátartozók leülhetnek,
pihenhetnek es étkezhetnek, ahol megoszthatják magányosságukat, és talán vigasztalhatják
egymást a várakozás végtelen időszakaiban. Szociális gondozók vagy lelkészek kellenének,
hogy rendelkezésére álljanak a hozzátartozóknak, elegendő időre dolgokban, segíthet a
végrendelet elkészítésében, és intézkedhet ideiglenesen vagy állandó jelleggel az egyik szülő
nélkül maradt gyerekekről való gondoskodásról. E praktikus dolgokon kívül egy családnak
gyakran szüksége van közvetítőre, amint ezt a Mr. H.-val készült interjú (a VI. fejezetben)
bizonyította.
A haldokló beteg problémájának vége szakad, de a család problémája továbbra sem
szűnik meg. Sok ilyen gondot lehet enyhíteni a családtag halála előtti beszélgetéssel. A
tendencia az, sajnos, hogy elrejtjük érzéseinket a beteg elől, megpróbálunk mosolyogni és
megjátszani a vidámságot, aminek előbb vagy utóbb amúgy is véget kell vetni.
Meginterjúvoltunk egy halálosan beteg férjet, aki azt mondta: „Tudom, hogy már csak rövid
ideig élek, de ne mondják meg a feleségemnek, ő nem tudná elviselni.” Amikor a látogatóba
jött feleséggel beszéltünk egy alkalmi találkozás során, majdnem ugyanezeket a szavakat
mondta nekünk. Ő is tudta és a férje is tudta, de egyiknek sem volt bátorsága a másikkal
megosztani ezt az ismeretet, és mindez harmincévnyi házasság után történt! Fiatal lelkész
bátorította őket arra, hogy osszák meg egymással azt, amit mindketten tudtak. S közben ő a
beteg kérésére a szobában maradt. Mindketten nagyon meg-könnyebbültek, hogy már nem
kell tovább alakoskodniuk, és elkezdték a dolgot rendbe tenni, amelyre egyedül egyikük sem
volt képes. Később már mosolyogni tudtak „gyermekes játékukon”, ahogy ők maguk azt
nevezték, és azon töprengtek, hogy ki tudta először, és meddig tartott volna még külső
segítség nélkül a színjátszás.
Gondolom, a haldokló személy is nagy segítségére lehet hozzátartozóinak abban, hogy
halálát valahogy feldolgozzák. Ezt különböző módon teheti meg. Kétségtelenül az egyik mód
gondolatainak és érzéseinek megosztása a család tagjaival, azért, hogy cserébe ők is ezt
tegyék. Ha képes saját bánatán úrrá lenni és megmutatni a családjának saját példáján
keresztül, hogyan képes az ember nyugodtan meghalni, akkor emlékezni fognak lelkierejére,
és saját bánatukat nagyobb méltósággal fogják elviselni.
Talán a bűntudat a legfájdalmasabb társa a halálnak. Amikor egy potenciálisan
végzetes betegséget diagnosztizálnak, akkor a családtagok gyakran megkérdezik önmaguktól,
hogy vajon ők hibáztathatók-e a betegségért. „Ha csak korábban küldtem volna el az
orvoshoz”, vagy: „Észrevehettem volna a változást korábban, és bátoríthattam volna, hogy
keressen segítséget” ezek gyakori kijelentések, melyet halálos beteg felesége tett.
Szükségtelen mondani, hogy a család egyik barátja, vagy a család orvosa, vagy egy lelkész
nagy segítségére lehet egy ilyen asszonynak abban, hogy ettől a bűntudattól megszabaduljon,
és tudatosuljon benne az, hogy ő valószínűleg mindent megtett, amit lehetett a férjéért. Nem
érzem azonban, hogy elegendő annyit mondani, hogy: „Ne érezze bűnösnek magát, mert Ön
nem bűnös.” Ha óvatosan és figyelemmel végighallgatjuk az ilyen feleségeket, gyakran
megtudhatjuk bűntudatuk igazi okát. A hozzátartozók sokszor éreznek bűntudatot a valóban
elhangzott dühös kívánalmaikért, amelyeket a beteggel szemben engedtek meg maguknak. És
dühében ki nem kívánta időnként valakinek azt, hogy tűnjön el, távozzon, vagy még olyant is
merészelt mondani, hogy: „Fordulj fel!” A férfi interjúalanyunk a XII. fejezetben jó példa
erre. Okkal volt mérges feleségére, aki elhagyta, és inkább bátyjával élt, akit a férj nácinak
tartott. Az asszony otthagyta a férjét, a mi zsidó betegünket, és egyetlen fiát keresztényként
nevelte. A feleség meghalt, amikor ő távol volt, és a beteg ezért is őt hibáztatta. Sajnos
semmilyen lehetőség nem adódott, hogy valaha is szabad folyást engedjen dühének, és a férfit
annyira sújtotta a bánat és a bűntudat, hogy ő maga is nagyon beteg lett.
A sok özvegyasszony és özvegy, akiket klinikákon és magánrendeléseken látnak,
olyan szomatikus tünetekkel jönnek, amelyek bánatuk és bűntudatuk sikertelen
feldolgozásának a következménye. Ha segítettek volna rajtuk korábban, házastársuk halála
előtt, hogy a szakadékot köztük és házastársuk között áthidalják, akkor a csatát félig meg
lehetett volna nyerni. Érthető, hogy az emberek vonakodnak a halálról és a haldoklásról
nyíltan beszélni, különösen akkor, ha a halál hirtelen személyes dologgá válik. Az a néhány
ember, aki tapasztalta a küszöbönálló halál krízisét, úgy találta, hogy a kommunikáció csak
először nehéz, és ahogy növekszik a tapasztalat, úgy válik egyszerűbbé a kommunikáció is.
Ahelyett, hogy növelné az elidegenedést és az izolációt, a házaspár abban a helyzetben találja
magát, hogy a jelentőségteljesebb és mélyebb érzelmektől átitatva kommunikál, és
megtalálhatja azt a közelséget és megértést, amit csak a szenvedés képes előhívni.

Egy másik példája a haldokló és családja közötti kommunikáció hiányának Mrs. F.

esete.

Mrs. F. gyógyíthatatlanul beteg, extrém gyengeségben szenvedő néger asszony volt,

aki hetekig feküdt ágyában mozdulatlanul. Sötét bőrű teste a fehér ágyneműben
hátborzongató fagyökérre emlékeztetett. A testét eltorzító betegsége miatt nehéz volt
meghatározni kontúrjait vagy arcvonásait. Leánya, aki egész életében vele együtt élt,
ugyanúgy mozdulatlanul és szótlanul ült az anyja mellett. Az ápolói személyzet volt az, amely
segítségül hívott bennünket, nem a beteg, hanem a lánya érdekében, akiért jogosan aggódtak.
Nézték, hogyan tölt el minden héten sok-sok órát anyja ágya mellett. Otthagyta munkahelyét,
és végül is gyakorlatilag éjjelét, nappalát a haldokló anyja mellett töltötte szótlanul. A
nővérek talán kevésbé aggódnak, ha nem érezték volna az ellentmondást az állandóan
növekvő jelenlét és a kommunikáció teljes hiánya között. A betegnek nemrégiben agyvérzése
volt, és nem tudott beszélni; arra is képtelen volt, hogy bármelyik végtagját megmozdítsa, és
feltételezték, hogy agyműködése már leállt. Lánya csak ült ott szótlanul, sosem szólt egy szót
sem anyjához, de még egy gondoskodó vagy szerető gesztusra sem futotta tőle, kivéve néma
jelenlétét.
 Beléptünk a szobába, és megkértük a beteg lányát, aki negyven felé közeledett és
hajadon volt, hogy jöjjön el velünk egy rövid beszélgetésre. Azt reméltük, hogy majd valamit
kiderítünk fokozódó jelenléte okáról és arról, hogy miért fordít hátat a világnak. A nővéreket
aggasztotta majdani reakciója anyja halála után, mivel éppolyan szótlannak találták, mint az
anyját, bár őt más ok miatt. Nem tudom, mi késztetett arra, hogy mielőtt elhagytam a szobát a
lányával, az anyja felé fordultam. Talán úgy éreztem, hogy megfosztom egy látogatótól; talán
csak egy régi, beidegződött szokásom volt, hogy informáljam a beteget arról, mi is történik.
Azt mondtam neki, hogy elviszem a lányát egy kis időre, mert minket érdekel az ő sorsa, ha
magára marad. A beteg rám nézett, és én két dolgot értettem meg ebből: először azt, hogy
teljesen tudatában volt, hogy mi történik környezetében, annak ellenére, hogy képtelen volt
kommunikálni; másodszor: hogy az ember sose mondja ki valakire, hogy vegetatív lény, még
akkor se, ha úgy tűnik, az illető sokféle ingerre nem reagál.
Hosszasan elbeszélgettünk a leányával, aki feladta munkahelyét, néhány ismerőset és
majdnem lakását is, hogy annyi időt töltsön haldokló anyjával, amennyit csak lehet. Az
eszébe sem jutott, hogy mit fog csinálni, ha anyja meghal. Úgy érezte, kötelessége szinte
egész nap és éjjel a kórházi szobában tartózkodnia, és gyakorlatilag a megelőző hetekben csak
kb. 3 órát aludt éjszakánként. Felmerült benne, hogy vajon saját maga tette-e önmagát oly
fáradttá, hogy ne kelljen gondolkodnia. Még attól a gondolattól is rettegett, hogy elhagyja a
szobát, mert esetleg anyja pont akkor hal meg. Ezekről a dolgokról sosem beszélt anyjával,
habár ő már hosszú ideje beteg, és nemrégiben még tudott beszélni. Az interjú végén a lány
már képes volt bűntudatának, ambivalenciájának és neheztelésének némi hangot adni. Ezek az
érzelmei izolált életéből táplálkoztak, s talán még inkább abból, hogy magányos volt. Arra
bátorítottuk, hogy gyakrabban fejezze ki érzéseit, vállaljon félnapos munkát, hogy legyen
némi kapcsolata emberekkel és elfoglaltsága a betegszobán kívül. Felajánlottuk segítségünket,
azt, hogy rendelkezésére állunk, ha szüksége van valakire, akivel beszélgetni akar.
Visszatérve vele a betegszobába, újból tájékoztattam a beteget beszélgetésünkről.
Kértem, egyezzen bele abba, hogy leánya csak a nap egy bizonyos részében jöjjön látogatni
Mélyen a szemünkbe nézett, és megkönnyebbült sóhajjal, újból becsukta szemét. Az egyik
nővér, aki tanúja volt ennek a találkozásnak, meglepetését fejezte ki e hihetetlen reakció
láttán. Hálás volt, hogy ennek tanúja lehetett, mert az ápolónői személyzet meglehetősen
megszerette ezt a beteget, és kissé kellemetlenül érezte magát leánya szótlan agóniája miatt,
és amiatt, hogy képtelen volt kifejezni önmagát. A leány talált egy részleges munkaidőt
jelentő állást és a személyzet örömére megosztotta ezt a hírt anyjával. Látogatásai most már
kevésbé voltak ambivalensek, csökkent a kötelességtudata és neheztelése, s így a látogatások
értelmesebbé váltak. A lány a kórház falain kívül is beszédbe elegyedett emberekkel, és
mielőtt anyja békésen meghalt, szerzett néhány új ismerőst.

Mr. Y. volt a másik olyan ember, akire mindig emlékezni fogunk, mivel az öregember
agóniáját, kétségbeesését és magányosságát testesítette meg, aki éppen elveszíti feleségét, és
sokévi boldog házasság után most haldoklik.

Mr. Y. öreg, valamelyest szikár, „viharvert” farmer volt, aki még sohasem tette be
lábát nagyvárosba. Szántotta földjét, szállított sok borjút, és gyerekeket nevelt, akik
szétszóródtak az ország különböző szögleteibe. Feleségével már sok éve egyedül éltek, és
ahogy megfogalmazta: „Öregségünkre megszoktuk egymást.” Egyik sem tudta elképzelni
életét a másik nélkül.
1967 őszén felesége komoly beteg lett, és az orvos azt tanácsolta az idős férfinak,
hogy keressen segítséget a nagyvárosban. Mr. Y. küzdött egy darabig, de amint felesége egyre
gyengébb lett és soványabb, elvitte a „nagy kórházba”, ahol az intenzív osztályra helyezték.
Aki valaha látott már ilyen osztályt, az értékeli az élet különbözőségét, az ottani és a
parasztházban rögtönzött betegszoba között. Minden ágyat kritikus állapotban levő beteg
foglal el, az újszülöttektől az idős, haldokló betegekig. Minden ágyat a legmodernebb
berendezések vesznek körül, amilyeneket ez a farmer sosem látott. Üvegek lógnak tartókon az
ágy mellett, szívógépek működnek, monitorok üzemelnek, és a személyzet tagjai szüntelenül
el vannak foglalva a gépekkel, és figyelik a kritikus jeleket. Sok a zajos momentum, a
sürgősség érzése és a kritikus döntések hangulata tölti ki a levegőt. Emberek jönnek és
mennek, és nincs hely egy öreg farmer számára, aki még sosem látott nagyvárost.
Mr. Y. ragaszkodott ahhoz, hogy feleségével maradhasson, de határozottan
megmondták neki, hogy óránként csak öt percig láthatja. És így ott állt öt percig minden
órában, csak nézte felesége fehér arcát, megpróbálta megfogni a kezét, motyogott néhány
kétségbeesett szót – míg határozottan és következetesen nem mondták neki, hogy: „Kérem,
távozzon, lejárt az ideje.”
Mr. Y.-t az egyik hallgatónk vette észre, aki mindegyikük számára, és az orvosok és a
nővérek gyakrabban kellene, hogy megforduljanak az ilyen szobákban azért, hogy a
kérdésekre válaszoljanak és az aggodalmakat enyhítsék. Most az a helyzet, hogy a
hozzátartozókat gyakran teljesen magukra hagyják. Órákat töltenek várakozással a
folyosókon, büfékben vagy a kórház környékén sétálnak céltalanul ide-oda. Bátortalan
próbálkozásokat tehetnek, hogy találkozhassanak az orvosokkal vagy beszélhessenek a
nővérekkel, de gyakran az a válasz, hogy az orvos el van foglalva a műtőben vagy valahol
máshol. Mivel egyre növekszik azon személyzet száma, amely felelős minden egyes beteg
állapotáért, senki sem ismeri a beteget nagyon jól, és a beteg sem tudja még az orvos nevét
sem. Gyakran megtörténik, hogy a hozzátartozókat egyik személytől a másikig küldözgetik,
és végül a lelkész irodájában kötnek ki, ahol nem sok felvilágosítást kaphatnak a betegről, de
reménykednek, hogy némi vigaszt és megértést találnak saját kétségeikre.
A hozzátartozók egy része inkább segítségére lehetne a betegnek és a személyzetnek,
ha kevesebbszer és rövidebb ideig látogatnák meg a beteget. Emlékszem egy anyára, aki nem
engedte meg, hogy bárki is gondozza huszonkét éves fiát, akit babaként kezelt. Bár a
fiatalember egészen jól el tudta volna látni magát, mégis anyja fürösztötte, ragaszkodott
ahhoz, hogy ő mossa meg fogait, sőt még tisztába is tette székletezése után. A beteg mindig
ingerült és dühös volt, amikor anyja mellette volt. A nővéreket megdöbbentette, és egyre
kevésbé kedvelték. A szociális gondozó hiába próbált meg vele beszélni, az anya lerázta
magáról valamilyen durva megjegyzéssel.
Mi tesz egy anyát ennyire túlbuzgóvá, ilyen ellenszenves módon? Megpróbáltuk
megérteni őt, és megoldást, módot kerestünk látogatásai számának csökkentésére, amely
egyrészt bosszantó, másrészt megalázó volt a beteg számára és a nővérekre nézve. Miután
megbeszéltük a problémát a személyzettel, felismertük, hogy talán mi vetítjük ki saját
kívánságainkat a betegre, és ebből adódóan ő valójában mindehhez hozzájárul, ha nem is ő
kéri az anyját erre a viselkedésre. Úgy volt, hogy néhány hétig marad bent a kórházban
sugárkezelésre; aztán a kórházat elhagyva hazamegy néhány hétre, valószínűleg csak azért,
hogy utána újra felvegyék a kórházba. Tettünk-e szolgálatot neki azzal, hogy beleavatkoztunk
anyjával való viszonyába, függetlenül attól, hogy számunkra mennyire tűnt egészségtelennek
az egész? Nem saját dühünknek engedtünk utat a túlbuzgó anyával szemben, aki a
nővérekben olyan benyomást keltett, hogy ő „nem jó anya”, és ily módon cselekvésre
provokált bennünket? Miután már képesek voltunk ezt tudomásul venni, kevésbé elutasító
módon reagáltunk az anya magatartására, de ugyanakkor még inkább felnőttként kezeltük a
fiatalembert, közölvén vele, tőle függ, hogy hol húzza meg a határt, amikor anyja magatartása
már túl megalázóvá válik számára.
Nem tudom, hogy ennek volt-e valamilyen hatása, mivel a beteg ezután hamarosan
távozott. Azt gondolom azonban, hogy ez olyan példa, amit érdemes megemlíteni, mert ez
rámutat annak szükségességére, hogy az ember nem engedheti meg, hogy saját érzései
túlságosan befolyásolják azzal kapcsolatosan, hogy mi jó és helyes egy adott személynek.
Lehetséges, hogy ez a fiatalember csak úgy tudta elviselni betegségét, hogy időnként vissza-
visszatért egy kisgyerek szintjére, és hogy az anya némi vigaszt szerzett abból a tényből, hogy
ki tudta elégíteni ezeket a szükségleteket. Nem hiszem, hogy ez teljesen igaz lett volna ebben
az esetben, minthogy a beteg nyilvánvalóan dühös és elutasító volt anyja jelenlétében, de
keveset tett, ha egyáltalán tett valamit ennek megszüntetésére, noha teljesen birtokában volt
ítélőképességének.

A gyógyíthatatlansággal való szembenézés a családban

A családtagok az alkalmazkodás különböző stádiumain mennek keresztül, melyek

hasonlóak azokhoz a stádiumokhoz, amelyeket a betegekkel kapcsolatosan leírtunk. Először
sokan nem tudják elhinni, hogy ez igaz. Tagadhatják azt a tényt, hogy ilyen betegség
egyáltalán létezik a családban, vagy körbetudakozódnak egyik orvostól a másikig, abban a
hiábavaló reményben, hogy hallják, hogy a diagnózis helytelen volt. Segítséget és biztatást
(hogy ez mind nem igaz) kereshetnek a jövendőmondókon keresztül a hitgyógyítókig.
Megszervezhetnek költséges utakat híres klinikákra és orvosokhoz, és csak fokozatosan
néznek szembe a realitással, amely oly drámaian megváltoztathatja életüket. Nagyban
függnek a beteg attitűdjétől, attól, hogy mit tud a beteg és hogyan képes kommunikálni, s a
család ilymódon, ezektől függően megy át bizonyos változásokon. Ha képesek osztozni közös
aggodalmaikban, akkor már korán el tudnak intézni fontos dolgokat, kevésbé szorítja őket az
idő, és kevésbé vannak kitéve érzelmi válságnak. Ha mindegyik megpróbálja a titkot elfedni a
másik elől, akkor mesterséges korlátot emelnek maguk közé, ami nehézzé tesz mindenféle
felkészülést az igazi gyászra. A végeredmény sokkal drámaibb lesz, mint azok számára, akik
képesek együtt elbeszélgetni és sírni időnként.
Éppen úgy, ahogy a beteg keresztülmegy a düh stádiumán, a közvetlen családtagok is
ugyanezt az emocionális reakciót élik át. Felváltva lesznek dühösek az orvosra, aki először
vizsgálta meg a beteget, és nem mondta meg a diagnózist, és arra az orvosra, aki közölte
velük a szomorú valóságot. Kivetíthetik dühüket a kórházi személyzetre, amelyik sosem
gondoskodik eléggé a betegről, függetlenül attól, hogy a valóságban mennyire megfelelően
látják el. Nagyon sok irigység van ezekben a reakciókban, mivel a családtagok gyakran
becsapva érzik magukat, amiért nem képesek vagy nincs megengedve nekik, hogy a beteggel
legyenek, és őt gondozzák. A bűntudat is igen nagy, és azért kívánják az elmulasztott
lehetőségeket pótolni. Minél többet tudunk a hozzátartozóknak abban segíteni, hogy ezeket az
emóciókat kifejezhessék szeretteik halála előtt, azok annál jobban fogják magukat érezni.
Amikor a düh, neheztelés és bűntudat feldolgozható, akkor a család átmegy egy
előkészületi bánatfázison, éppúgy, ahogy a haldokló. Minél jobban kifejezésre juthat ez a
bánat a halál előtt, annál kevésbé válik elviselhetetlenné a halál után. Gyakran halljuk, amint a
hozzátartozók büszkén mondják, mindig megpróbáltak mosolygós arcot mutatni, amikor a
beteggel találkoztak, míg aztán egy nap már képtelenek voltak továbbra is megjátszani
magukat. Kevésbé ismerik fel, hogy a család tagjainak igazi emócióit sokkal könnyebb
elfogadni, mint a megjátszás álarcát, amelyen a beteg mindenképpen keresztüllát, és ami
inkább ármánykodást jelent számára, mintsem részvétet.
Ha a családtagok osztozni tudnak ezekben az emóciókban együtt, akkor fokozatosan
szembenéznek majd a küszöbönálló elválás realitásával, és együtt érik el a belenyugvás
állapotát. A legszívszaggatóbb időszak a család számára talán az utolsó fázis, amikor a beteg
lassan elkülöníti magát a világtól, a családot is beleértve. Nem értik meg, hogy egy haldokló,
aki békét és belenyugvást talált halálában, el kell, hogy különítse magát lépésről lépésre
környezetétől, még azoktól is, akiket a legjobban szeret. Hogy tudhat valaha is készen állni
arra, hogy meghaljon, ha továbbra is belekapaszkodik az emberre jellemző, az életének
értelmet adó viszonyokba? Amikor a beteg kéri, hogy csak néhány barátja látogassa meg, s
aztán csak a gyerekei jöjjenek, és végül csak a felesége, akkor meg kellene érteni, hogy ez a
módja a fokozatos elkülönülésének. A közvetlen család ezt gyakran rosszul értelmezi, s azt
gondolja, hogy ez valami elutasítás. Találkoztunk több olyan férjjel és feleséggel, akik
drámaian reagáltak erre a normális és egészséges elkülönülésre. Úgy gondolom, akkor tudunk
leginkább könnyíteni rajtuk, ha megértetjük velük, hogy csak azok a betegek képesek
magukat elkülöníteni lassan és békességgel, akik feldolgozták saját halálukat. Ez kellemes
érzés és nyugalom forrása kell, hogy legyen számukra, nem pedig a gyászé és a neheztelésé.
Ez az időszak az, amikor a családnak a legnagyobb támogatásra van szüksége, és a betegnek
talán a legkevesebbre. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy a beteget magára kell
hagyni. Mindig rendelkezésükre kell állnunk, de az a beteg, aki elérte ezt a stádiumot, a
belenyugvásét és elkülönülését, az rendszerint keveset igényel, legalábbis az emberi
kapcsolatok terén. Ha ennek az elkülönülésnek a jelentését nem magyarázzák meg a
családnak, akkor olyan problémák jöhetnek felszínre, mint amilyeneket Mrs. W. esete tanúsít
(VII. fejezet).
Talán a legtragikusabb halál – a nagyon fiatal ember halálán kívül – a nagyon öregé,
legalábbis a család szempontjából nézve. Függetlenül attól, hogy generációk együtt vagy
külön éltek-e, mindegyik generációnak megvan a szükséglete és joga, hogy saját életét élje és
saját magánélete legyen. Az idős emberek túlélték hasznosságukat gazdasági rendszerünk
terminusai szerint fogalmazva, de kiérdemelték ezzel szemben, hogy életüket végigéljék
méltóságban és békében. Amíg ők testben és lélekben egészségesek és önellátóak, addig ez
mind nagyon is lehetséges. Sok idős férfit és asszonyt láttunk azonban, akik fizikailag vagy
emocionálisan megrokkantak, és akik óriási összegeket igényelnek méltóságuk fenntartásához
azon a szinten, amelyet családjuk kíván számukra. A család tehát gyakran kerül szembe nehéz
döntéssel, nevezetesen, hogy minden rendelkezésre álló pénzt mozgósítson, beleértve
kölcsönöket és saját nyugdíjaskorukra megtakarított összegeket, hogy az ilyen végső ellátást
biztosítsa. Ezeknek az idős embereknek az a tragédiájuk talán, hogy a pénzösszeg és a gyakori
anyagi áldozat nem vezet állapotuk semmilyen javulásához, hanem csupán a lét minimális
szintjének a fenntartásához. Ha orvosi komplikációk lépnek fel, a kiadások többszörösre
rúgnak, és a család gyakran gyors és fájdalommentes halált kíván, de nyíltan ritkán fejezi ki
ezt a kívánságát. Hogy az ilyen kívánságok bűntudatot eredményeznek, az nyilvánvaló.
Emlékszem egy idős asszonyra, aki több hétre a kórházba került, és alapos, valamint
költséges nővéri ellátást igényelt egy magánkórházban. Mindenki arra számított, hogy az idős
hölgy hamarosan meghal, de állapota változatlan maradt. Lánya kétségbeesetten vacillált
aközött, hogy szeretetotthonba küldje-e vagy tartsa-e továbbra is a kórházban, ahol
nyilvánvalóan maradni akart. Veje mérges volt rá, amiért összespórolt pénzünket rá kellett
költeni, és véget nem érő vitába keveredett feleségével, aki túl nagy bűntudatot érzett ahhoz,
hogy az anyját a kórházból kivegye. Amikor az idős asszonyt meglátogattam,
megfélemlítettnek és fáradtnak nézett ki. Megkérdeztem tőle, mitől fél. Rám nézett, végül
szavakba öntötte azt, amit előtte képtelen volt kimondani, hisz ő maga is felismerte, mennyire
irreálisak félelmei. Attól félt, hogy „élve fogják megenni a férgek”. Miközben levegő után
kapkodtam, és megpróbáltam kijelentését felfogni, leánya kikottyantotta: „Ha ez tart vissza a
haláltól, akkor mi elégettethetünk.” Ezen természetesen hamvasztást értett, ami
megakadályozná, hogy bármilyen kapcsolatba is kerüljön anyja a gilisztákkal. Minden
visszafojtott dühe benne volt ebben a kijelentésben. Egy darabig egyedül ültem az idős
asszonnyal. Nyugodtan beszélgettünk az egész életét végigkísérő fóbiáról és halálfélelméről,
melynek oka a férgektől való irtózása, mintha halála után azok bármit is számítanának.
Nagyon felszabadultnak érezte magát, miután félelmének végre hangot adott, és megértőnek
mutatkozott leánya dühös magatartása iránt is. Arra bátorítottam, hogy ossza meg ezen
érzéseit leányával, hogy az utóbbi ne érezze esetleg oly rosszul magát dühkitörése miatt.
 Amikor leányával találkoztam kint a folyosón, elmondtam neki, hogy anyja megérti őt,
és végül is megbeszélték gondjaikat, amit a hamvasztással kapcsolatos dolgok intézésével
fejeztek be. Ahelyett, hogy szótlanul ültek volna egymás mellett, beszélgettek és nyugtatták
egymást. Az anya a következő napon meghalt. Ha nem láttam volna arcán a békés nyugalmat
élete utolsó napján, akkor aggódhattam volna amiatt, hogy ez a kirohanás ölte meg.

Egy másik aspektus, amit gyakran figyelmen kívül hagynak, hogy milyen halálos
betegségben szenved a beteg. Vannak bizonyos sajátosságai a rákbetegségnek, éppen úgy,
ahogy vannak bizonyos jelek, amelyek a szívbetegségre jellemzőek. Az előbbit elhúzódó,
fájdalmakkal járó betegségként tartják számon, az utóbbiról az a vélemény, hogy hirtelen
jöhet, fájdalom nélküli, és egyszerre véget vethet az életnek. Úgy gondolom, hogy nagy
különbség van aközött, hogy egy szerettünk lassan hal meg, és több ideje marad mind a
betegnek, mind a hozzátartozóknak az előkészületi gyászhoz, mint ha jön a rettegett telefon:
„Megtörtént, mindennek vége.”
Könnyebb egy rákbeteggel elbeszélgetni a halálról és a haldoklásról, mint egy
szívbeteggel, akit esetleg megfélemlítünk, és így mi provokáljuk ki az érelzáródást, vagyis a
halálát. A rákbetegek hozzátartozóival ezért könnyebb a várható következményt megbeszélni,
mint a szívbeteg családjával. A szívbetegség esetében a vég bármely pillanatban jöhet, sőt a
róla való beszélgetés is előidézheti eljövetelét, legalábbis számos családtag szerint, akikkel
beszéltünk.
Emlékszem egy coloradói fiatalember anyjára, aki nem engedte, hogy fia bármilyen
tornagyakorlatot is végezzen, még a legminimálisabbat sem, holott az orvosok a fiúnak pont
ezt tanácsolták. Beszélgetés közben ez az anya gyakran tett olyan kijelentéseket, hogy: „Ha
túl sokat mozog, itt a kezem között képes kimúlni”, mintha csak valamiféle ellene irányuló
cselekedetet követne el. Saját ellenséges érzületéről nem tudott semmit, még akkor sem,
amikor elmondta nekünk neheztelését amiatt, hogy „ilyen gyenge fia van”, akit gyakran
összehasonlított tehetetlen és sikertelen férjével. Hónapokon keresztül hallgattuk figyelmesen
és türelmesen az anyát, mielőtt képes volt kimondani néhány kegyetlen kívánságát
gyermekével szemben. Ezeket azzal magyarázta, hogy a fia volt az oka az ő korlátozott
társadalmi és szakmai karrierjének, s így ő is olyan sikertelen maradt, mint amilyen
tehetetlennek férjét tekintette. Ezek bonyolult családi helyzetek, amelyekben a család beteg
tagja még kevésbé képes funkcionálni az ilyen családi konfliktusok miatt. Ha szánalommal és
megértéssel tudunk reagálni az ilyen családtagokra, és nem ítéljük el és bíráljuk őket, akkor a
betegen is segítünk, hogy könnyebben és nagyobb méltósággal viselje el nehéz helyzetét.

Mr. P. alábbi példája azokat a nehézségeket demonstrálja, amelyekkel a beteg

szembenézhet, amikor készen áll már arra, hogy elkülönítse magát a világtól, de a család ezt
képtelen elfogadni, s ily módon tovább növeli a beteg konfliktusait.

Mr. P. ötvenes éveinek a közepén járt, koránál kb. tizenöt évvel idősebbnek nézett ki.
Az orvosok úgy érezték, igen kevés esélye van annak, hogy a kezeléstől állapota javuljon,
egyrészt mert előrehaladott rákbetegsége volt és már elérte a végelgyengülés állapotát, de
főleg azért, mert a „harci szellem” hiányzott belőle. Mr. P.-nek öt évvel korábban
eltávolították a gyomrát rák miatt. Eleinte elég jól viselte betegségét, és tele volt reménnyel.
Amint azonban egyre gyengébb és soványabb lett, mindinkább depresszióssá vált, a kórházba
való újabb felvételéig. Ekkor a mellkasröntgen metasztatikus tumorokat mutatott ki mindkét
tüdőjében. A beteget még nem tájékoztatták a biopszia eredményéről, amikor találkoztam
vele. Felmerült a kérdés, hogy vajon tanácsos-e a sugárkezelés vagy a műtét olyan ember
esetében, aki ennyire gyenge. Interjúnkat két részben bonyolítottuk le. Az első azt a célt
szolgálta, hogy bemutatkozzam és tájékoztassam arról, hogy bármikor rendelkezésére állok,
amikor beszélni óhajt velem betegsége súlyosságáról és azokról a gondokról, amelyeket ez a
betegség okozhat. Egy telefonhívás megzavart bennünket; ekkor elhagytam a szobát, de
megkértem, gondolkodjon erről, s egyben tájékoztattam következő látogatásom idejéről.
Amikor találkoztam vele, Mr. P. kinyújtott karral fogadott, és hellyel kínált. A sok
zavaró körülmény infúziós üvegek cseréje, orvosságok kiosztása, rutin pulzus- és
vérnyomásmérések ellenére több mint egy órát ültünk együtt. Mr. P. megérezte, hogy
lehetősége nyílik a „függönyök szétnyitására” ahogy fogalmazott. Nem volt semmi védekezés
és mellébeszélés beszámolójában. Olyan ember volt, akinek az órák is számítanak, akinek
nincs ideje elvesztegetni a drága időt, és aki, úgy tűnt, szívesen megosztja gondjait valakivel,
aki oda tud figyelni.
Előző nap ezt a kijelentést tette: „Aludni akarok, aludni, aludni, és nem felébredni.”
Ma megismételte ugyanezt, ám hozzátette a „de” szót. Én kérdően néztem rá, és ő folytatta
gyenge, halk hangján, s felesége meglátogatta, és várja haza, hogy gondozza a kertet és a
virágokat. Arra az ígéretére is emlékeztette, hogy hamarosan nyugdíjba megy, elköltöznek,
talán Arizonába, hogy még néhány szép évet együtt eltölthessenek...
Melegséggel és szeretettel beszélt huszonegy éves, főiskolás lányáról, aki a
látogatáskor sokkot kapott, amikor meglátta őt ebben az állapotban. Mindezt úgy említette,
mintha ő lenne a hibás azért, hogy a családjának csalódást okoz, mert nem felel meg
várakozásaiknak.
Amikor ezt megemlítettem, bólogatott. Beszélt mindarról, amit most, utólag sajnál.
Házasságából öt évet arra fordított, hogy a családja számára előteremtse az anyagi javakat,
megpróbálva „jó otthont létrehozni számukra”, és miközben ezt csinálta, otthonától és
családjától többnyire távol volt. Betegségétől kezdve minden pillanattal takarékoskodott, hogy
velük lehessen, de akkorra már túl későnek tűnt. Lánya távoli iskolába járt, megvoltak a saját
barátai. Amikor kicsi volt és szüksége lett volna az apjára, akit látni is akart, akkor ő
túlságosan el volt foglalva a pénzkereséssel.
Jelenlegi állapotáról szólva kijelenti: „Az alvás az egyetlen megkönnyebbülés. Az
ébrenlét minden pillanata gyötrelem, tiszta gyötrelem. Nincs megkönnyebbülés. Irigykedve
gondolok arra a két férfira, akiknek láttam a kivégzését. Ott ültem közvetlenül az első előtt.
Nem éreztem semmit. Nos, most azt gondolom, hogy szerencsés fickó volt. Megérdemelte,
hogy meghaljon. Nem kínlódott, gyorsan történt minden és fájdalommentesen. Én meg itt
fekszem az ágyban, s minden óra, minden nap kínszenvedés.”
Mr. P.-t nem nagyon izgatta a fájdalom és a fizikai kellemetlenség, inkább a szégyen
gyötörte, hogy nem képes teljesíteni családjának elvárásait, hiszen „bukott ember”. Egyszerre
kínozta a vágya, hogy végre elengedhesse és alaposan kialhassa magát, és környezetének
változatlanul ráirányuló, folytonos várakozása. „Bejön a nővér, és azt mondja, ennem kell,
mert máskülönben túlságosan legyengülök, jön az orvos, és tájékoztat az új kezelési módról,
amelyet elkezdtek, és azt várja, hogy ettől boldog legyek; s aztán jön a feleségem, felsorolja
mindazt a munkát, ami vár rám, amikor kimegyek innen, a lányom pedig csak néz rám, és azt
mondja: »Meg kell gyógyulnod.« Hogy tud így az ember nyugodtan meghalni?”
Egy röpke pillanatra elmosolyodott, és azt mondta: „Alávetem magam ennek a
kezelésnek, és még egyszer hazamegyek. Másnap visszatérek a munkahelyemre, és még
keresek egy kis pénzt. A biztosításom mindenképpen fedezi majd a lányom iskoláztatását, ám
neki még egy darabig szüksége van apára. De Ön tudja, és én is tudom, hogy erre már nem
vagyok képes. Talán meg kell tanulniuk, hogy ezzel szembenézzenek. Az oly nagyon
megkönnyítené a haldoklást!”

Mr. P. és Mrs. W. (a VII. fejezetben) azt mutatta, hogy milyen nehéz egy betegnek
szembenéznie a küszöbönálló és előre látható halállal, amikor a család nincs kész az
„elengedésre”, és kimondottan vagy kimondatlanul meggátolják, hogy elkülönítsék
önmagukat mindentől itt a földön. Mrs. W. férje csak állt az ágyánál, emlékeztetve feleségét a
boldog házaséletükre, amelynek nem volna szabad vége szakadnia, és könyörgött az
orvosnak, minden emberileg lehetségest tegyenek meg, hogy halálát megakadályozzák. Mr. P.
felesége pedig a nem teljesített ígéretekre és az őt váró feladatokra emlékeztette férjét, s így
ugyanazt a szükségletet közvetítette, nevezetesen, hogy még sok-sok évig mellette legyen.
Nem mondhatom, hogy mindkét házastárs elutasító magatartást tanúsított. Mindketten tudtak
házastársuk valóságos állapotáról. S mégis, saját maguk miatt, nem akartak róla tudomást
venni. Szembenéztek vele, amikor másokkal beszéltek, de a beteg előtt elutasították. Pedig
pontosan a betegeknek szükségük lett volna arra, hogy hallják: házastársuk tud állapotuk
súlyosságáról, és e tényt képesek elfogadni. E tudat nélkül „az ébrenlét minden pillanata tiszta
gyötrelem”, ahogy ezt Mr. P. megfogalmazta. Interjúnk azzal a kifejezett reménnyel
végződött, hogy a környezetében levő, neki fontos emberek megtanulnak majd haldoklásának
tényével szembenézni, s nem élete meghosszabbításában reménykednek rendületlenül.
Ez az ember készen állt e világtól való elkülönülésre. Készen állt arra, hogy belépjen a
végső stádiumba, amikor a vég már megkönnyebbülést ígért, amikor már nem maradt elég
ereje az élethez. Az ember vitatkozhat azon, hogy vajon minden orvosi erőfeszítés
helyénvaló-e ilyen körülmények között. Infúziókkal, transzfúziókkal, vitaminokkal,
energizálókkal és depresszió elleni gyógyszerekkel, pszichoterápiával és tünet) kezeléssel sok
ilyen betegnek lehet adni további bérletet az élethez”. Mégis több szitkot hallottam, mint hálás
szavakat a többletidőért, és megismétlem meggyőződésemet: a betegnek jogában van békésen
és méltósággal meghalni. Nem szabad saját szükségleteink kielégítésére törekedni, amikor a
beteg óhajai ellentmondanak kívánságainknak. Olyanokra gondolok, akik szomatikus betegek
ugyan, de képesek számot vetni helyzetükkel, és képesek arra, hogy saját életükkel
kapcsolatban döntéseket hozzanak. Kívánságaikat és véleményeiket tiszteletben kell tartani,
meg kell hallgatni őket, és az utolsó pillanatig mellettük kell lennünk. Ha a beteg kívánsága
ellentmond legjobb hitünknek és meggyőződésünknek, akkor nyíltan adjunk ennek hangot, de
bízzuk a további beavatkozásokra vagy kezelésekre vonatkozó döntést a betegre. A sok-sok,
végstádiumban levő beteggel készített interjúban ez idáig még egyszer sem tapasztaltam
semmilyen irracionális magatartást vagy elfogadhatatlan kívánságot. S a korábban leírt két
pszichotikus asszonyt is ide sorolhatom, akik végig alávetették magukat a kezelésnek,
egyikük annak ellenére, hogy egyébként szinte teljesen tagadta betegsége meglétét.

A család a halál bekövetkezése után

Mihelyt a beteg meghal, kegyetlennek és helytelennek tartom, ha Isten szeretetéről

beszélünk. Amikor elvesztünk valakit, különösen, ha kevés vagy semmi időnk nem volt a
felkészülésre, akkor dühösek, mérgesek és kétségbeesettek vagyunk; jogunk van ahhoz, hogy
ezeket az érzéseket kifejezésre juttassuk. A családtagokat gyakran magukra hagyják, mihelyt
beleegyezésüket adják a boncoláshoz. Keserűen, dühösen vagy egyszerűen bénultan járkálnak
a kórház folyosóin, s gyakran képtelenek szembenézni a brutális valósággal. Az első néhány
napjuk talán tele lesz feladatokkal, dolgok intézésével és rokonlátogatással. A temetés után, a
rokonok távozását követően, hiányt és ürességet éreznek. S ez az az időszak, amikor a
családtagok hálásak, ha valakivel elbeszélgethetnek, különösen, ha az a valaki olyan, aki
nemrégiben kapcsolatban volt az elhunyttal, és közvetíteni tudja a haldoklás előtti időszak
néhány jobb pillanatának anekdotáit. Ez átsegíti a családtagokat a sokkon és a kezdeti
gyászon, és felkészíti őket a fokozatos belenyugvásra.
Sok hozzátartozó gondolatát emlékek töltik ki, és fantáziálnak, gyakran még az
elhunyttal is beszélnek, mintha még élne. Nemcsak elhatárolják magukat az élőktől, de
nehezebbé is teszik önmaguk számára a hozzátartozójuk halálának valóságával való
szembenézést. Néhány családtagnak azonban ez az egyetlen módja, hogy a veszteségen
valahogy túltegye magát, és kegyetlenség lenne gúnyolódni velük, vagy naponta mlékeztetni
őket a számukra elfogadhatatlan valóságra. Nagyobb segítséget jelentene e szük-ségletnek a
megértése, és jobban lehetne segíteni úgy, hogy fokozatosan szüntetjük meg izolációjukat.
Főleg fiatal özvegyeknél láttam ezt a magatartást, akik korán elvesztették férjüket, és
meglehetősen felkészületlenek voltak. Ez még gyakrabban megfigyelhető a háború
időszakában, amikor a katona a fronton hal meg, bár úgy hiszem, hogy háborúban a
hozzátartozók eleve számolnak a halál lehetőségével. S így aztán jobban felkészültek az ilyen
halálra, mint például egy, gyorsan súlyosbodó betegségben szenvedő fiatalember váratlan
halálára.
Még egy utolsó szót kellene mondani a gyerekekről. Gyakran ők azok, akiket
elfelejtenek. Ami nem egészen azt jelenti, hogy senki sem törődik velük; sok esetben pont az
ellenkező igaz. Hanem azt, hogy nagyon kevés ember beszél a gyerekeknek a halálról
nehézség nélkül. A kisgyerekeknek más fogalmaik vannak a halálról, és ezt számításba kell
venni, amikor velük beszélünk erről, és meg kell értenünk kommunikációjukat. Körülbelül
hároméves korig a gyermeket az elszakadás foglalkoztatja csupán, később következik a
megcsonkítástól való félelem. Ebben a korban van az, hogy a kisgyermek elkezd mind többet
és többet mozogni, először merészkedik „ki a világba”, a járdákra háromkerekű biciklijével.
Ez az a környezet, ahol először pillanthatja meg szeretett macskájának elgázolt tetemét, vagy
egy gyönyörű, a macska által széttépett madarat. S számára ez jelenti a megcsonkítást, mivel
ez az a kor, amelyben figyelmet szentel testének integritására, és rájön hogy különböző
dolgok semmisíthetik meg.
Továbbá a halál, amint erről az I. fejezetben szó volt, a három és öt év közötti
gyermek számára nem állandó jellegű tény. Éppen olyan ideiglenes, mint egy virágmagnak a
földbe való eltemetése ősszel pusztán azért, hogy tavasszal aztán újból kinőjön.
Ötéves kor után a halált gyakran mumusnak tekintik a gyerekek, mint aki jön és elviszi
az embereket; vagyis még mindig külső erőnek vélik.
Körülbelül kilenc-tíz éves korban reálisabb fogalmuk kezd kialakulni, nevezetesen a
halált mint állandó biológiai folyamatot fogják fel.
A gyerekek különbözőképpen reagálnak az egyik szülő halálára, a szótlan
visszahúzódástól az izoláción át egészen a hangos és nyers gyászreakcióig terjed a skála, s így
hívják fel a figyelmet magukra és arra, hogy a szeretett és szükséges személy pótlására
szorulnak. Mivel a gyerekek még nem tudnak különbséget tenni a halálra irányuló kívánság és
maga a halál között (amint ezt az I. fejezetben érintettük), kínzó megbánást és bűntudatot
érezhetnek. Felelősnek is érezhetik magukat, mert szüleiket úgymond megölték, és emiatt
félnek a szörnyű büntetéstől. Másrészt, az is előfordulhat, hogy viszonylag nyugodtan
fogadják az elszakadást, és olyan kijelentéseket tesznek, hogy: „A tavaszi szünetre majd
visszajön”, vagy titokban kint hagynak egy almát számára azért, hogy legyen elég ennivalója
az ideiglenes útra. Ha a felnőttek erre az időszakra idegileg már megviselődtek, és nem értik
meg ezeket a gyerekeket, és megfeddik vagy helyesbítik tévedésüket, akkor a gyerekek
magukba fojthatják gyászukat, ami gyakran később fellépő emocionális zavarok előidézője
lehet.
A kamaszok azonban nem különböznek lényegesen a felnőttektől. Természetesen a
kamaszkor önmagában is nehéz időszak, és ha ehhez még egyik szülő elvesztése is járul,
akkor ez az esetek többségében már túl sok ahhoz, hogy el tudják viselni. Meg kell őket
hallgatni, és meg kell nekik engedni, hogy érzéseiket, legyen az bűntudat, düh vagy
egyszerűen szomorúság, szabadon fejezzék ki.
 A bánat és düh feloldása

Amit végül is itt újból mondok, az az, hogy engedjük a hozzátartozókat beszélni, sírni
vagy sikoltozni, amit éppen szükségesnek tartanak. Hadd osszák meg érzéseiket, és hadd
fejezzék ki azokat, de álljunk rendelkezésükre. A hozzátartozókra a bánat hosszú időszaka
vár, miután a haldokló problémái már megoldódtak. Szüksége van segítségre és támogatásra,
az úgynevezett rossz diagnózis közlésétől hónapokkal a családtag halála utáni időszakig.
Természetesen nem arra gondolok, hogy a segítség okvetlenül professzionális
tanácsadás valamilyen formája legyen; a legtöbb embernek se szüksége, se pedig pénze nincs
rá. Egy emberi lényre van szükségük, barátra, orvosra, nővérre vagy lelkészre csak valaki
legyen. A szociális gondozó igen jelentős segítséget nyújthat. Ha már segített például a
szociális otthoni elhelyezésben, és a család számára ez esetleg bűntudattal jár, mivel nem
tartották otthon, enyhítheti ezt az érzést, s elmondhatja, hogy a családtagok időnként
meglátogatják idős rokonaikat ugyanabban a szociális otthonban, és továbbra is fontos
feladatokat látnak el, gondját viselik valakinek, jót kívánnak tenni, és bepótolható mindaz,
amit elszalasztottak, amit például a nagymama esetében elmulasztottak. Attól függetlenül,
hogy mi a mögöttes ok, meg kell próbálnunk megérteni a hozzátartozók szükségleteit, és
segíteni kell, hogy úgy irányítsák ezeket, hogy bűntudatuk, szégyenérzetük vagy a
megtorlástól való félelmük megszűnjön. A legjelentősebb segítség, amit bármely
hozzátartozónak, gyereknek vagy felnőttnek adni tudunk, az az érzelmeiben való osztozás a
beteg halála előtt, és az, hogy lehetőséget adjunk érzelmeik feldolgozására, függetlenül attól,
hogy azok ésszerűek-e vagy sem.
Ha elviseljük dühüket, figyelmen kívül hagyva, hogy az ránk, az elhunytra vagy
Istenre irányul-e, segítségükre vagyunk abban, hogy nagy lépést tegyenek a bűntudat nélküli
belenyugvás felé. Ha hibáztatjuk őket azért, mert ilyen, társadalmilag szinte tűrhetetlen
érzelmeknek merészelnek hangot adni, akkor a mi hibánk, hogy prolongáljuk gyászukat,
szégyenüket és bűntudatukat, ami aztán gyakran eredményez fizikai vagy emocionális
betegséget.
 X. Néhány interjú gyógyíthatatlan betegekkel

A halál, a Te szolgád, küszöbömön van. Áthajózott az ismeretlen tengeren, és elhozta

üzeneted otthonomba.
Az éjszaka sötét, és szívemben a félelem — s mégis, felveszem a lámpát, kitárom
kapuimat, és meghajolva fogadom. A Te hírnököd áll ajtómban.
Összekulcsolt kézzel és könnyekkel fogom imádni öt. Imádni fogom, lábaihoz teszem
szívem kincsét.
Visszamegy majd, teljesítve feladatát, sötét árnyat vetve reggelemre; és elhagyott
otthonomban csak szánalmas önmagam maradok, mint az utolsó, amit felajánlhatok Neked.

Tagore
Gitanjali, LXXXVI.

Az előző fejezetekben megpróbáltuk körülírni az okait azoknak az egyre növekvő

nehézségeknek, amelyek a betegeket sújtják komoly vagy talán gyógyíthatatlan betegség
időszakában, amikor tudatni akarják környezetükkel, hogy mire is lenne szükségük.
Összegeztünk néhány észrevételt, és megpróbáltunk módszereket leírni, amelyek hasznosak
lehetnek a betegség tudatosításában, a beteg problémáinak, aggodalmainak és kívánságainak
felszínre hozatalában.
Úgy tűnik, hogy az ilyen interjúk véletlenszerűen kiválasztott példái komoly segítséget
jelenthetnek abban az értelemben, hogy jobb képet adnak mind a beteg, mind pedig az
interjúkészítő különböző reakcióiról és reagálásairól. Meg kell említeni, hogy a beteg ritkán
ismeri az interjúkészítőt; csak néhány percet van együtt vele, amikor az interjút megbeszélik.
Kiválasztottam a sok közül egy olyan betegnek az interjúját, akinek az anyja a vele
való beszélgetés időpontjában látogatta meg, és aki önként jelentkezett, hogy gondolatait
megossza velünk. Úgy vélem, ezek a gondolatok jól mutatják, hogy a különböző családtagok
miként dolgozzák fel a végstádium állapotát, és hogyan lehetséges, hogy időnként két
családtag egészen eltérő módon emlékezik vissza ugyanarra az eseményre. Minden interjút
rövid összefoglaló követ, ami arra az anyagra vonatkozik, amelyet a korábbi fejezetekben már
érintettünk. Ezek az eredeti interjúk önmagukért beszélnek. Tudatosan hagytuk őket
szerkesztés és rövidítés nélkül, és ezek azokat a pillanatokat éppúgy demonstrálják, amikor
fogékonyak voltunk a beteg kimondott vagy kimondatlan kommunikációira, mint amikor nem
reagáltunk megfelelő módon. Nem lehet viszont az ilyen dialógus során szerzett tapasztalatot
az olvasóval megosztani: a sok, nem verbális kommunikációt, amely folyamatosan jelen van a
beteg és az orvos, az orvos és a lelkész, vagy a beteg és a lelkész között; a sóhajokat, nedves
szemek látványát, mosolyokat, a gesztikulációt, az üres tekintetet, a meglepetést kifejező
pillantást ezek mind-mind jelentős kommunikációs formák, s gyakran többet mondanak a
szavaknál.
Habár a következő interjúk néhány kivételtől eltekintve a betegekkel való első
találkozáskor készültek, mégsem egyetlen interjúk voltak az esetek többségében. Amint már
utaltunk rá, minden beteggel gyakran találkoztunk halálukig. Sok betegünket az interjút
követően még egyszer hazaengedték, vagy azért, hogy otthon halhassanak meg, vagy hogy
később újra visszavegyék őket. Kérték, hogy amikor otthon vannak, néha hívjuk fel őket, néha
ők hívták az egyik interjúkészítőt, hogy „maradjanak kapcsolatban” továbbra is.
Alkalomadtán az is megtörtént, hogy egy hozzátartozó jelent meg irodánkban, csak úgy
bejött, vagy azért, hogy jobban megértse a beteg magatartását, segítséget, megértést kérjen,
vagy csak azért, hogy elmondja nekünk néhány emlékét, az időközben már meghalt betegről.
Megpróbáltunk továbbra is rendelkezésükre állni, éppúgy, mint ahogy jelen voltunk a beteg
kórházi ápolása idején és azt követően is.
 A következő interjúkat tanulmányozni lehet abból a szempontból is, hogy milyen
szerepet játszanak a hozzátartozók a nehéz időszakokban.
Mrs. S.-t elhagyta a férje, akit két kisfia csak közvetetten tájékoztatott anyjuk
gyógyíthatatlan betegségéről. A szomszédban lakó barát volt az, aki a legjelentősebb szerepet
játszotta betegségének végső szakaszában, bár a beteg azt várta volna, hogy elvált férje és
annak második felesége gondoskodjék a gyerekekről majd halála után.
Tizenhét éves másik betegünk az ilyen krízissel szembenéző fiatal személynek a
bátorságát demonstrálja. A vele készített interjút az anyjával készült interjú követi; s
mindkettő önmagáért beszél.
Mrs. C. képtelen volt saját halálával szembenézni a sok családi kötelezettség miatt,
melyeknek eleget kellett tennie. Ez az eset jó példája a családi tanácsadás fontosságának
akkor, amikor beteges, önállótlan vagy idős emberekről kell a betegnek gondoskodnia.
Mrs. L., aki látási zavarokban szenvedő férjének a szó valódi értelmében is a szeme
fénye volt, ezzel a szerepével bizonyítja, hogy még mindig képes funkcionálni, így mind a
férj, mind pedig a feleség részleges visszautasító magatartást tanúsít krízisük idején.
Mrs. S. negyvennyolcéves, protestáns asszony volt, két kisfiú anyja, akiket egyedül
nevelt. Kifejezésre juttatta azt a kívánságát, hogy beszélhessen valakivel, és mi meghívtuk
szemináriumunkba. Először szabadkozott és valamelyest nyugtalanította a részvétel
gondolata, de a szeminárium befejeztével igen felszabadultnak érezte magát. Útban az
interjúszobába csak felületesen beszélt két fiáról, pedig nyilvánvaló volt, hogy legnagyobb
gondját hospitalizációja során ők jelentették.

ORVOS: Mrs. S., mi valójában nem tudunk Önről semmit, kivéve tudja azt, amiről
néhány percet beszéltünk ezelőtt. Hány éves?
BETEG: Lássuk csak, negyvennyolc leszek vasárnap!
ORVOS: Most vasárnap? Ezt meg kell jegyeznem. Ez a második alkalom, hogy
kórházban van? Mikor volt először itt?
BETEG: Áprilisban.
ORVOS: Mi miatt jött be?
BETEG: A daganat miatt, a mellkasomon.
ORVOS: Milyen daganat?
BETEG: Hát, ezt most nem tudom Önnek megmondani. Tudja, nem tudok eleget erről
a betegségről ahhoz, hogy meg tudnám különböztetni őket.
ORVOS: Mit gondol, mégis milyen betegsége van? Hogyan tájékoztatták arról, hogy
egyáltalán mi a baja?
BETEG: Nos, tudja, amikor elmentem a kórházba, szövettant vettek, és aztán kb. két
nappal később bejött a családom orvosa, és azt mondta, hogy visszajöttek az eredmények, és
hogy rosszindulatú. De valójában, hogy mi is a neve ennek, nem tudom...
ORVOS: De tájékoztatták Önt, hogy rosszindulatú?
BETEG: Igen.
ORVOS: Mikor történt ez?
BETEG: Ez történt, ó, biztosan március végén.
ORVOS: Ebben az évben? Tehát eddig egészséges volt?
BETEG: Nem, nem. Tudja volt egy lappangó tbc-m, s így hónapokat töltöttem a
szanatóriumban, hol ennyit, hol annyit.
ORVOS: Értem. Hol? Coloradóban? Hová ment szanatóriumba?
BETEG: Illinoisba.
ORVOS: Tehát sokszor volt beteg életében?
BETEG: Igen.
 ORVOS: Ön olyasvalaki, aki már megszokta a kórházat?
BETEG: Nem. Nem gondolom, hogy az ember valaha is megszokja.
ORVOS: Nos, hogyan kezdődött ez a betegség? Mi késztette, hogy kórházba jöjjön?
El tudja mondani nekünk ennek a betegségnek a kezdetét?
BETEG: Volt ez a kis csomóm. Olyan volt, mint, ó, egy mitesszer vagy hasonló, tudja.
Pont itt. És egyre nagyobb lett, és fájdalmas és, ah, nem gondolom, hogy bármennyire is más
lennék, mint bárki más, nem akartam elmenni orvoshoz, és mindig csak halogattam, amíg
rájöttem, hogy egyre csak rosszabbodik és rosszabbodik, és akkor mennem kellett, és
felkerestem valakit. Nos, néhány hónappal előbb meghalt az az orvos, aki éveken keresztül
családom orvosa volt. És én nem tudtam, kihez forduljak. Természetesen azt értem ezen, hogy
nincs férjem, huszonkét évig férjnél voltam, és akkor a férjem rájött, hogy valaki más kell
neki, nem én. így hát csak a fiúk voltak és én, és úgy éreztem, hogy nekik szükségük van rám.
Úgy vélem, valószínűleg ez volt az egyetlen oka annak, hogy arra gondoltam, ha valami
nagyon súlyos baj van, akkor, hát rendületlenül mondtam magamnak, hogy az lehetetlen.
Nekem otthon a helyem a fiúkkal. Ez volt a fő oka annak, hogy csak halogattam, halogattam
az egészet. Nos, amikor aztán mégis elmentem, akkorra már jó nagy volt, és annyira fájt, hogy
nem tudtam elviselni, nem bírtam tovább a fájdalmat. És amikor elmentem a család új
orvosához, Nos, csak azt mondta, hogy ott a rendelőben nem tud tenni semmit, el kell
mennem a kórházba. És így aztán elmentem. Azt hiszem, négy vagy öt nappal később
felvettek a kórházba, és az egyik petefészkemben is volt egy daganatom.
ORVOS: Egy időben? Ezt is felfedezték?
BETEG: Igen. És azt gondolom, hogy az orvos szándékozott valamit tenni ezzel
kapcsolatban is, amíg ott voltam, és aztán amikor elvégezte ennek a szövettanát és visszajött,
rosszindulatú daganat volt, és természetesen semmi mást nem csinált. És így azt mondta, hogy
semmi többet nem tud értem tenni, el kell döntenem, hová akarok menni.
ORVOS: Vagyis hogy melyik kórházba?
BETEG: Igen.
ORVOS: S Ön ezt a kórházat választotta?
BETEG: Igen.
ORVOS: Miért választotta ezt a kórházat?
BETEG: Nos, van egy barátunk, aki egyszer itt volt beteg. A biztosítótársaságom
révén ismerem, és nem tudta eléggé dicsérni ezt a kórházat és az orvosokat és az ápolónőket.
Azt mondta, hogy az orvosok specialisták, és csodálatos gondoskodásban lesz részem.
ORVOS: ÉS csodálatos gondoskodásban van része?
BETEG: Igen.
ORVOS: Kíváncsi lennék, hogyan fogadta, amikor tájékoztatták Önt, hogy
rosszindulatú betegsége van? Hogyan fogadta, miután csak halogatta, halogatta, hogy
meghallja az igazságot? Vagy, hogy hallja a tényt, tudja, ami ellentétben volt azzal az
igényével, hogy otthon legyen és gondját viselje gyermekeinek. Hogyan fogadta, amikor
végül is ki kellett mondani?
BETEG: Amikor először hallottam, teljesen összeroppantam.
ORVOS: Hogyan?
BETEG: Emocionálisan.
ORVOS: Depresszió, sírás?
BETEG: Aha. Mindig azt gondoltam, hogy nekem ilyesfélém nem lehet. Aztán,
amikor felismertem, hogy milyen komoly ez, akkor arra gondoltam, hogy ez olyasmi, amit az
embernek el kell fogadnia, az összeroppanás semmit sem old meg, és feltételeztem, ha minél
előbb mehetek valakihez, aki tud segíteni, annál jobb lesz majd.
ORVOS: Megbeszélte ezt a gyerekeivel?
 BETEG: Igen, mindkettőjüknek elmondtam. Vagyis, ah, igazából nem is tudom,
mennyit is értenek meg valóban. Vagyis, tudják, hogy valami nagyon komoly baj van, de
hogy mennyit értenek meg az egészből, nem tudom.
LELKÉSZ: Na és mi van a család többi tagjával? Elmondta ezt más családtagnak is?
Van más hozzátartozója is?
BETEG: Van egy fickóm, egy barátom, akivel már körülbelül öt éve járok. Nagyon
rendes ember, és nagyon rendes hozzám. És nagyon rendes a gyerekekhez, vagyis amióta
távol kell lennem tőlük, ő gondoskodik róluk, megnézi, hogy van-e valami velük, hogy este
kapnak-e enni, és velük van-e valaki. Ezen azt értem, hogy nincsenek a fiúk teljesen egyedül,
tudják, teljesen egymagukban. Persze, az idősebb talán képes lenne a felelősség vállalására,
de még mindig fiatalkorú, úgy érzem, amíg huszonegy éves nem lesz.
LELKÉSZ: Nyugodtabbnak érzi magát, hogy valaki ott van?
BETEG: Igen. És van egy szomszédom is. Ez inkább hasonlít egy ikerházhoz, ő a ház
másik felében lakik. És az a szomszédasszony, ki-bejár mindennap. És segített nekem a
házimunkában abban a két hónapban, míg otthon voltam. Gondoskodott rólam, tudják,
megfürdetett, és gondoskodott arról, hogy legyen valami étel, hogy ehessek. Nagyon
csodálatos ember! Nagyon vallásos, tudják, és hihetetlenül sokat tett értem.
ORVOS: Milyen vallású?
BETEG: Nem hiszem, hogy valóban tudom, vajon milyen templomba jár.
LELKÉSZ: Protestáns?
BETEG: Igen.
LELKÉSZ: Van más családja, vagy ez...
BETEG: Van egy fiútestvérem, aki itt lakik.
LELKÉSZ: De ő nincs olyan közel...
BETEG: Nem voltunk soha túl közel egymáshoz, nem. Úgy érzem, hogy az alatt a
rövid idő alatt, amióta ismerem (a szomszédasszonyt), ő az, aki igazán a legközelebb áll
hozzám. Vagyis tudok vele beszélgetni, és ő beszélget velem, s utána jobban érzem magam.
ORVOS: Hm, hm. Szerencsés.
BETEG: Csodálatos. Sohasem ismertem olyan embert, mint ő. Szinte mindennap
kapok tőle egy lapot vagy néhány soros levelet. Lehet, hogy ostobaság, lehet, hogy komoly,
de őszintén mondom, hogy még azt is várom, hogy csak halljak róla.
ORVOS: Csak hogy tudja, valaki törődik Önnel?
BETEG: Igen.
ORVOS: Milyen régen hagyta el Önt a férje?
BETEG: 1959 szeptemberében.
ORVOS: 1959-ben. Mikor volt tuberkulózisa?
BETEG: Először 1946-ban. Elvesztettem kislányomat. Két és fél éves volt. És ekkor a
férjem a hadseregben volt. Nagyon beteg lett a kislányom, és elvittük egy specialistához a
kórházba. És ah, a legnehezebb az volt, hogy míg ott volt, nem láthattam. És kómába esett,
amiből többet már nem jött ki. Megkérdezték, felboncolhatják-e, és én azt mondtam, igen,
talán az majd segít valakin egy nap. S elvégezték a boncolást, és az volt neki, amit
gümőkórnak neveznek. Ez bekerült a vérkeringésébe. És amikor a féljem bevonult, az apám
jött, hogy velem lakjon. És így aztán ezt követően mindannyian elmentünk kontrollra, és
kiderült, hogy az apámnak egy meglehetősen nagy kaverna volt a tüdejében, de nekem csak
kisebb bajom volt. S így ő és én, mindketten szanatóriumba mentünk ekkor. És én körülbelül
három hónapig voltam ott, az egyetlen kezelés, amit kaptam: ágynyugalom és injekciókúra.
Nem kellett alávetnem magam semmilyen műtéti beavatkozásnak. És aztán, nos, ahogy az
évek múltak, ott voltam még mindegyik fiú születése előtt és után. És azóta nem voltam ott
mint beteg, amióta a kisebbik fiam megszületett 1953-ban.
ORVOS: A lánya volt az első gyereke?
 BETEG: Igen.
ORVOS: És az egyetlen lánya volt. Ez igazán nagy dolog lehetett. Hogy tudott ebből
kilábalni?
BETEG: Nos, nagyon nehéz volt.
ORVOS: Mi adta az erőt?
BETEG: Az imádság talán jobban, mint bármi. Én és ő voltunk, vagyis ő volt az
egyetlen, akim volt abban az időben. Három hónapos volt, amikor a férjem elment. Nem volt
semmi baja, csak érte éltem, tudja. És nem gondoltam, hogy túl tudom tenni magam ezen, de
túltettem.
ORVOS: És most, mióta a férje otthagyta, csak a fiúkért él.
BETEG: Igen.
ORVOS: Ez nagyon nehézzé teszi a dolgokat. És most segít-e az Ön vallása vagy
imádsága, vagy bármi, hogy a dolgok megoldódjanak abban az időszakban, amikor jön a
rossz hangulat vagy amikor depressziósnak érzi magát betegsége miatt?
BETEG: Az imádság, gondolom, a legfőbb.
ORVOS: Gondol-e valaha arra, vagy beszél-e valakivel arról, hogy mi is lenne, ha
meghalna ebben a betegségben, vagy nem gondol ezekre a dolgokra?
BETEG: Hát, ah, nem gondolok túlságosan, nem. Mással, mint ezzel a barátnőmmel,
aki tudja, beszél velem arról, hogy milyen komoly dolog ez és ilyesfélékről, ah, rajta kívül,
senkivel sem beszéltem.
LELKÉSZ: Eljön a papja meglátogatni Önt, vagy jár Ön templomba?
BETEG: Nos, azelőtt jártam templomba. Tudja, már hónapok óta nem érzem magam
jól, még azt megelőzően sem, hogy ide bejöttem. És sosem voltam túl jó templomba járó.
De...
LELKÉSZ: Jön-e pap meglátogatni Önt?
BETEG: A pap eljött meglátogatni, amikor otthon voltam, mielőtt idejöttem. És lejött
meglátogatni újból, mielőtt ide bejöttem, és úgy rémlik, hogy szinte teljesen hirtelen
döntöttem el, hogy ide jövök, s így más nem tudott meglátogatni közvetlenül mielőtt eljöttem.
S aztán, miután már kb. két vagy három hétig itt voltam, D. atya bejött engem meglátogatni.
LELKÉSZ: Elsősorban azonban, a hitét saját erőforrásai táplálták otthon. Mivelhogy a
templomban nem volt lehetősége bárkivel is kibeszélnie magát.
BETEG: Nem volt.
LELKÉSZ: De a barátnője vállalta ezt a szerepet.
ORVOS: Ez úgy hangzott, mintha ez a barátnő viszonylag új lenne. Ön költözött csak
úgy be ebbe az ikerházba, vagy ő költözött be?
BETEG: Őt körülbelül, ó, talán másfél éve ismerem.
ORVOS: Mindössze? Hát ez csodálatos! Hogy jöttek össze ilyen rövid idő alatt?
BETEG: Hát, nem is tudom. Ezt valójában elég nehéz megmagyarázni. Vagyis, azt
mondta, hogy egész életében mindig is egy lánytestvért akart, és e beszélgetés közben én meg
azt mondtam, hogy hát én is mindig akartam egy lánytestvért. Mondtam, hogy csak ketten
vagyunk, a bátyám és én, és ő azt mondta, nos, úgy gondolja, hogy megtaláltuk egymást, és
most neked is van lánytestvéred, meg nekem is van. Csak ha sétálgat a szobában, már olyan
érzést kelt az emberben, ó, hogy azt érzi, otthon van.
ORVOS: Volt valaha lánytestvére?
BETEG: Nem. Csak a bátyám van meg én.
ORVOS: Csak egy fiútestvére van. A szülei milyenek voltak?
BETEG: Nos, apám és anyám elváltak, amikor még nagyon kicsik voltunk. ORVOS:
Milyen kicsik?
BETEG: Én kb. két és fél, a bátyám pedig kb. három és fél éves volt. És minket a
nagynénink és a nagybácsink nevelt fel.
 ORVOS: Ők milyenek voltak?
BETEG: Nagyon kedvesek voltak hozzánk.
ORVOS: Kik az Ön igazi szülei?
BETEG: Anyám még mindig él. Itt lakik. Apám nem túl régen hunyt el, miután beteg
volt és szanatóriumban feküdt.
ORVOS: Az apja tuberkulózisban halt meg?
BETEG: Igen.
ORVOS: Értem. Kihez érezte magát közelebb?
BETEG: Hát, a nagynénim és a nagybácsim, ők tényleg olyanok voltak, mintha apám
és az anyám lettek volna. Vagyis, egészen kis korunktól velük voltunk. És, ezt igazából
mondom, ők sohasem mondták nekünk, hogy ők a nagynénink és a nagybácsink, de igazán
olyanok voltak, mintha szüleink lettek volna.
ORVOS: Semmi csalás nem volt. Őszinték voltak ezzel.
BETEG: Igen, igen.
LELKÉSZ: Élnek?
BETEG: Nem. A nagybácsim már több éve halott. A nagynénim még mindig él.
Nyolcvanöt éves.
LELKÉSZ: Tud az Ön betegségéről?
BETEG: Igen.
LELKÉSZ: Szoros kapcsolatban van vele?
BETEG: Igen. Vagyis, ő nem sokszor megy el otthonról, nincs túl jól. A múlt évben
ízületi gyulladása volt, és elég hosszú ideig a kórházban volt. Nem tudtam, hogy kibírja-e ezt
a betegséget vagy sem. Kibírta, és most meglehetősen jól van. Megvan a saját kis lakása,
egyedül él, ellátja magát, ami, azt hiszem, csodálatos.
ORVOS: Nyolcvannégy?
BETEG: Nyolcvanöt.
ORVOS: Miből tartja Ön fenn magát? Dolgozott?
BETEG: Részleges munkaidőben dolgoztam, egészen addig, míg ide be nem jöttem.
ORVOS: Áprilisban?
BETEG: Igen. De a férjem minden héten ad egy bizonyos összeget tartásdíjként.
ORVOS: Értem. Szóval a megélhetése nem attól függ, hogy dolgozik-e vagy sem?
BETEG: Nem.
ORVOS: A férjének még mindig van valamilyen kontaktusa Önnel?
BETEG: Hát, ő akkor látja a fiúkat, amikor csak akarja, és mindig úgy éreztem, hogy
bármikor is akarja látni őket, az tőle függ, döntse el ő. Ugyanabban a városban él, ahol én.
ORVOS: Hm. Újból megnősült?
BETEG: Igen, újra házasodott, ó, talán egy évvel vagy valamivel később, miután
elment.
ORVOS: Tud ő az Ön betegségéről?
BETEG: Igen.
ORVOS: Mennyit tud?
BETEG: Ah, valójában nem is tudom, vagyis semmit, de talán annyit, amennyit a fiúk
mondtak neki.
ORVOS: Ön nem is beszél vele?
BETEG: Nem.
ORVOS: Értem. Akkor személyesen nem találkozott vele?
BETEG: Találkoztam, de nem beszéltem vele... nem.
ORVOS: Testének mely részeit érinti most ez a rosszindulatú folyamat?
 BETEG: Hát, itt van ez a tumor, és ez a folt meg a májamon van. És aztán volt ez a
nagy tumor a lábamon, amelyik felfalta csontom nagy részét, és így aztán belehelyezték ezt a
csontszöget a lábamba.
ORVOS: Ez tavasszal volt vagy nyáron?
BETEG: Júliusban. Aztán meg van az a daganatom a petefészkemben, ami nem
egyértelmű, hiszen tudja, még nem találták meg, honnan indult ki.
ORVOS: Igen. Tudják, hogy ez különböző helyeken van most, de nem tudják, hogy az
eredeti honnan jött. Igen. Mi a legrosszabb abban, hogy ilyen rosszindulatú betegsége van?
Mennyire zavarja ez Önt normális életvitelében? Ön nem tud például járni, vagy tud?
BETEG: Nem tudok. Csak mankókkal.
ORVOS: Tud járni a házban mankókkal?
BETEG: Igen. De ami a munkát illeti, mondjuk a főzést és más házimunkát, abban az
ember már igen korlátozva van.
ORVOS: Milyen más hatást gyakorol ez Önre?
BETEG: Hát, igazából nem is tudom.
ORVOS: Ha jól emlékszem, fenn azt mondta, hogy nagy fájdalmai vannak.
BETEG: Igen.
ORVOS: Igen. Még mindig?
BETEG: Hm. Gondolom, oly sok hónap után az ember megtanul együtt élni vele,
vagyis amikor már annyira rossz, hogy nem tudja elviselni, akkor kér valamit. De én sosem
voltam olyan, aki bármilyen orvosságot szívesen szedett volna.
ORVOS: Mrs. S., olyan benyomást kelt bennem, mint aki nagyon sok fájdalmat
elvisel, mielőtt szólna valamit. Éppúgy, amikor egyre nagyobb lett a daganata, sokáig várt,
csak aztán kereste fel a doktort.
BETEG: Ez volt mindig is a legnagyobb bajom.
ORVOS: Nehéz betegnek tartják a nővérek? Szól nekik, amikor szüksége van
valamire? Milyen betegnek tartja magát? Meg tudja ítélni?
BETEG: Gondolom, jobb, ha ezt a nővérektől kérdezi meg (tréfásan).
LELKÉSZ: O, ez könnyű lenne, de minket az érdekel, hogy Ön hogyan ítéli meg.
BETEG: Nem is tudom. Én úgy gondolom, hogy mindenkivel ki tudok jönni.
ORVOS: Aha. Én is így látom. De talán nem elégszer fordul másokhoz kéréssel?
BETEG: Én nem kérek többet, mint amennyit muszáj.
ORVOS: Ez hogy lehet?
BETEG: Valójában nem is tudom. Úgy vélem, különböző emberek különbözőképpen
viselkednek. Tudja, én mindig boldog voltam, amikor el tudtam magam látni, házimunkámat
el tudtam végezni, és megcsinálni egyet s mást a fiúknak. Ez az, ami a legjobban bánt. Az,
hogy érzem, valaki másnak kell most gondoskodnia rólam. Ezt nagyon nehéz nekem
elfogadnom.
ORVOS: A legrosszabb, hogy egyre betegebb lesz? Hogy nem lesz majd képes
másokért tenni, cselekedni?
BETEG: Igen.
ORVOS: Anélkül, hogy fizikailag rendben lenne, hogyan tudna még, más módon tenni
valamit másokért?
BETEG: Az ember megemlékezhet róluk imádságaiban.
ORVOS: Vagy amit éppen most csinál itt?
BETEG: Igen.
ORVOS: Gondolja, hogy ez segíteni fog más betegeken?
BETEG: Igen, gondolom, s remélem is, hogy segíteni fog.
ORVOS: Mit gondol, másképpen hogyan tudunk segíteni? Milyen a haldoklás az Ön
számára? Önnek mit jelent?
 BETEG: Nem félek meghalni.
ORVOS: Nem?
BETEG: Nem.
ORVOS: Nincs semmi rossz benne?
BETEG: Nem erre gondolok. Természetesen mindenki addig akar élni, ameddig csak
lehet.
ORVOS: Természetesen.
BETEG: De én nem félnék meghalni.
ORVOS: Hogyan képzeli ezt el?
LELKÉSZ: Ez az, amiről töprengtem, nem mintha bármit is mondhatnék erről Önnek,
kivéve azt, hogy az embereknek igenis vannak problémáik. Gondolt-e arra, hogy mi fog
történni, ha ez a halálhoz vezet? Gondolt már erre? Említette, hogy beszélt a barátnőjével.
BETEG: Igen. Beszélgettünk erről.
LELKÉSZ: Meg tudná osztani ezeket az érzéseket velünk?
BETEG: Ez bizony nehéz számomra, tudja, beszél. ..
LELKÉSZ: Sokkal könnyebb vele beszélgetni erről, mint valaki mással.
BETEG: Valaki mással, hát igen.
LELKÉSZ: Feltehetnék egy ehhez kapcsolódó kérdést, azzal összefüggésben, hogy ez
a betegsége, és ez most a második betegsége, mert volt tuberkulózisa korábban, és aztán
elvesztette a lányát is hogy ezek a tapasztalatok milyen hatással voltak az élettel vagy
vallással kapcsolatos gondolataira?
BETEG: Azt hiszem, mindez közelebb hozott Istenhez.
LELKÉSZ: Milyen formában? Azzal az érzéssel, hogy Ő segíteni tudna, vagy...
BETEG: Igen. Egyszerűen úgy érzem, hogy kezébe helyeztem a sorsomat Tőle függ,
hogy ismét egészséges lehetek-e s normális lehet-e az életem.
LELKÉSZ: Említette, hogy milyen nehéz más emberekre támaszkodni, és mégis Ön
képes volt jelentős segítséget kapni ettől a barátnőjétől. Nehéz-e függni Istentől?
BETEG: Nem.
LELKÉSZ: Ő inkább egy baráthoz hasonlít?
BETEG: Igen.
ORVOS: De, ha jól értettem, akkor az Ön barátnőjének ugyanaz hiányzik, mint
Önnek. Neki is szüksége van egy leánytestvérre, tehát ez egy adok-kapok szituáció, s nem
csak abból áll, hogy kapok.
BETEG: Az Ő életében is voltak bánatok és nehézségek, s talán ez hozta őt közelebb
hozzám.
ORVOS: Magányos asszony?
BETEG: Meg tud érteni másokat. Férjnél van, sosem volt gyereke, imádja a
gyerekeket, saját gyereke egy sem volt soha. De szereti mindenki másét. Ő és a férje ott
dolgoznak a gyermekotthonban, házi szülők szerepét vállalják. Ó, mindig, minden időben
gyerekek veszik körül őket, és nagyon kedvesek a fiaimhoz is.
ORVOS: Ki fogja majd ellátni őket, ha esetleg hosszabb időt tölt a kórházban, vagy ha
netán meghalna?
BETEG: Hát, ah, úgy gondolom, hogy az lenne természetes, ha bármi is történne
velem, hogy az apjuk gondoskodna róluk. Ez lenne a helyénvaló, hogy...
ORVOS: S mi ezzel kapcsolatban a véleménye?
BETEG: Úgy gondolom, ez lenne a legjobb.
ORVOS: A fiúk számára.
BETEG: Azt nem tudom, hogy a fiúk számára lenne a legjobb, de...
ORVOS: Hogy jönnek ki apjuk második feleségével ? Aki valójában az anyjukat
helyettesítené?
 BETEG: Hát, valójában semmi hasznát nem veszik neki.
ORVOS: Milyen értelemben?
BETEG: Hát, nem tudom, hogy vajon mit érez a fiúk iránt, vagy... hát, nem tudom. De
azt gondolom, hogy a férjem imádja a fiúkat. Azt hiszem, mindig is imádta őket. Ha úgy
adódna, akkor nem tudom, hogy van-e valami, amit ne tenne meg nekik.
LELKÉSZ: A fiai között elég nagy korkülönbség van. A fiatalabb tizenhárom?
BETEG: Tizenhárom. Ebben az évben nyolcadikos.
ORVOS: Tizenhárom és tizennyolc, igaz?
BETEG: Az idősebb fiú a múlt évben érettségizett. Szeptemberben volt csak
tizennyolc. S így jelentkeznie kellett a sorozóbizottságnál, ami nem teszi túl boldoggá, és ami
nem tesz engem sem túl boldoggá. Nem gondolok erre. Megpróbálok nem gondolni rá, de
mégis gondolok rá.
ORVOS: Különösen ilyen időszakokban, úgy gondolom, nagyon nehéz erre gondolni.
Segített-e a kórház úgy általánosan és egyáltalában a folyosóján levő sürgő-forgó sok ember
valamilyen módon, vagy van-e valamilyen javaslata, hogyan lehetne javítani a dolgokon,
hogy jobban lehessen olyan betegeken segíteni, mint amilyen Ön is, akinek, biztos vagyok
benne, sok gondja, konfliktusa és aggodalma van, és aki alig beszél ezekről.
BETEG: Ó, gondolom, és érzem is. Bár kicsivel többet tudnának az orvosaim
megmagyarázni nekem. Felismerem, vagyis tisztában vagyok vele, hogy még mindig a
sötétben érzem magam, már ami a betegségemmel kapcsolatos ismereteimet illeti. Hát, talán
vannak olyan emberek is, akik nem akarják tudni. Hát, ha azt gondolnám, hogy már csak
rövid időm van vissza, akkor ezt szeretném tudni...
ORVOS: Megkérdezte tőle?
BETEG: Nem. De az orvosok mindig csak rohannak. ..
ORVOS: Legközelebb, kérem, csak kapja el, és kérdezze meg, jó?
BETEG: Úgy érzem, hogy értékes az idejük. Vagyis, én nem...
LELKÉSZ: Ez nem tér el túlságosan azoktól a dolgoktól, amelyekről nekünk beszélt.
Nincs senkinek a terhére, és nem rabolja el senki idejét, merthogy ez valamiféle kényszernek
tűnne, hacsak nem érzi magát kellemesen velünk.
ORVOS: Hacsak a tumor nem lesz olyan nagy es a fájdalom annyira elviselhetetlen,
hogy már tovább nem bírja így van? Ki az az orvos, akitől szeretné hallani? Több orvosa van?
Kivel beszélne legszívesebben?
BETEG: Nagyon bízom doktor Q.-ban, úgy tűnik, hogy már amikor belép a szobába,
valami olyasmit érzek, hogy bármit is mond nekem, hát, az helyes.
ORVOS: Talán arra az alkalomra vár, hogy megkérdezze?
BETEG: Én mindig így éreztem iránta.
ORVOS: Nem gondol arra esetleg, hogy csak egy alkalomra vár, hogy Ön
megkérdezze?
BETEG: Hát, nem tudom, nem tudom... ő valószínűleg csak azt mondja, amit
szükségesnek tart.
ORVOS: De Önnek ez nem elég.
LELKÉSZ: Nos, a beteg ezt úgy mondja, hogy még szeretné, ha többet mondanának
neki. A példa, amit ad, az az, hogy nos, ha csak rövid időm van már vissza, akkor..., ami
bennem azt a kérdést veti fel, hogy vajon ez egyáltalán foglalkoztatja-e? Saját tudatában nem
így fogalmazza ezt meg?
ORVOS: Mi az, hogy rövid idő van vissza, Mrs. S. ? Ez borzasztóan viszonylagos.
BETEG: Ó, nem is tudom. Azt mondanám, hogy hat hónap vagy egy év.
LELKÉSZ: Ugyanilyen erősen érezné, hogy tudja ezt akkor is, ha ez az állapot nem is
lenne olyan súlyos? Mármint, úgy értem, ahogy jellemezte a helyzetet.
 BETEG: Bármim is van, az van, és akarom tudni az igazat. Vagyis, vannak olyan
emberek is, gondolom, akiknek meg lehet mondani, és vannak olyanok is, akiknek nem.
ORVOS: S mi változna?
BETEG: Ó, nem tudom. Talán csak megpróbálnék egy kicsit jobban élvezni minden
egyes napot, ha én...
ORVOS: Tudja, egyetlen orvos sem képes Önnek az időpontot megmondani. Ön tudja,
hogy az orvos erre képtelen. De néhány jó szándékú orvos ad egy hozzávetőleges prognózist.
De némely betegek borzalmasan depressziósak lesznek, és ezután egyetlen napjukat sem
tudják élvezni. Mit szól ehhez?
BETEG: Engem nem zavarna.
ORVOS: De megérti, hogy néhány orvos miért ravaszkodik annyira.
BETEG: Igen. Biztos vagyok abban, hogy néhányan kiugranának az ablakon vagy...
valami szörnyűt tennének.
ORVOS: Néhányan ilyenek, igen. De Ön nyilvánvalóan már régóta gondolkodik ezen,
mert tudja, mi a helyzet. Úgy gondolom, kellene az orvossal beszélnie, elmondania neki
mindezt. Csak nyissa ki az ajtót, és meglátja, milyen messzire tud jutni.
BETEG: Talán ő nem gondolja, hogy nekem tudnom kellene, mi a bajom, vagyis, ez...
LELKÉSZ: Kitalálná.
ORVOS: Mindig kérdezni kell, és akkor az ember választ kap.
BETEG: Az első orvos, akit megismertem, amikor ide bejöttem, tudják, először,
amikor bejöttem a klinikára az első vizsgálatra, oly nagy bizalmam volt benne, első naptól
kezdve, hogy találkoztam vele.
LELKÉSZ: Ez, gondolom, indokolt bizalom.
ORVOS: Ez nagyon fontos.
BETEG: Vagyis hazamegyek, ott az ember családi orvosa, és úgy érzi, igen közel áll
hozzá.
ORVOS: Aztán őt is elveszti.
BETEG: ÉS ezt nehéz volt elviselni, mert olyan csodálatos ember volt. Olyan sok oka
volt arra, hogy éljen. Még hatvanéves sem volt. És természetesen, mint tudják, az orvos élete
nem könnyű. És azt gondolom, hogy valószínűleg nem vigyázott magára úgy, ahogy kellett
volna. A betegei voltak az elsők.
ORVOS: Mint Önnek! A fiai jönnek először...
BETEG: Mindig is ők jöttek.
ORVOS: Nos, olyan nehéz volt ez? Tudja, mintha kissé vonakodva jött volna ide. Ide
a megbeszélésre.
BETEG: Hát, nem lelkesedtem túlságosan, hogy idejöjjek.
ORVOS: Tudom.
BETEG: De aztán azt gondoltam, hát, egyszerűen döntöttem, hogy mégis eljövök.
LELKÉSZ: És most hogyan vélekedik erről?
BETEG: Örülök, hogy eljöttem.
ORVOS: Nem volt olyan borzalmas, ugye? Tudja, Ön azt mondta, hogy nem valami jó
beszélgetőpartner. Azt hiszem, nagyon is jól csinálta.
LELKÉSZ: Igen, egyetértek. Azon gondolkodom, hogy vajon van-e valamilyen
kérdése, amit nekünk feltenne... vettük a korábbi lapot, hogy az orvosok nem lassítanak le
eléggé ahhoz, hogy a beteg feltehessen nekik kérdést. Mi elegendő mértékben lelassulunk
ahhoz, hogy ha van valami kérdése hozzánk, erről az interjúról vagy bármi másról...
BETEG: Ó, azazhogy, én, amikor Ön jött, és említette ezt, akkor nem egészen
értettem, hogy ez mit oldana meg vagy mi... mi volt a dolog lényege, tudják.
LELKÉSZ: Nos, az interjú során megkapta a választ?
BETEG: Részben igen.
 ORVOS: Látja, amit próbálunk tenni, az az, hogy valóban tanuljunk a betegtől,
hogyan tudjunk teljesen idegenekkel elbeszélgetni, akikkel ezelőtt sosem találkoztunk és
egyáltalán nem ismertük egymást, hogyan ismerhetünk meg elég jól egy beteget, és hogyan
tudhatjuk meg, hogy miféle szükségletei és kívánságai vannak. És aztán ezek alapján
szeretnénk szolgálni a betegeket. Most is nagyon sokat tanultam Öntől, azt, hogy elég jól
tudja, milyen betegsége van, tudja, hogy az komoly, s tudja, hogy különböző helyeken jelent
meg. Nem hinném, hogy bárki is meg tudja mondani, hogy ez még meddig fog így menni.
Megpróbálkoztak egy új diétával, s úgy gondolom, ezt még nem sok betegnek adták, de nagy
reményeket fűznek hozzá. Ez, tudom, hogy kibírhatatlan diéta az Ön számára. Úgy vélem,
mindenki arra törekszik, hogy a legjobban sikerüljön, tudja...
BETEG: Ha úgy gondolják, hogy ez az, ami nekem segíteni fog, akkor ki akarom
próbálni.
ORVOS: Azt gondolják. Ezért is adják Önnek. De amit mond, annak az a lényege, úgy
gondolom, hogy szeretne egy kis időre leülni az orvossal, és beszélgetni erről. Még akkor is,
ha mindenre nem tud világosan és pontosan válaszolni; úgy vélem, senki sem tud. De
beszélgetni róla, igen, olyasféle ez, mint amit az ember a háziorvosával csinál, olyasmi, amit
mi próbálunk itt csinálni.
BETEG: Nem érzem magam annyira idegesnek, mint ahogy gondoltam. Vagyis
egészen nyugodtnak érzem magam.
LELKÉSZ: Gondoltam is arra, hogy nagyon nyugodtan ül itt.
BETEG: Amikor először bejöttem ide, egy kicsit bizony izgatott voltam.
LELKÉSZ: Említette is.
ORVOS: Akkor, úgy gondolom, visszavisszük. Néha majd beugrunk és
meglátogatjuk. Oké?
BETEG: Természetesen.
ORVOS: Köszönjük, hogy eljött.

Összefoglalva tehát, itt olyan, tipikus beteggel volt dolgunk, akit életében sok
veszteség ért, akinek meg kellett osztani érzéseit valakivel, és aki felszabadultnak érezte
magát, ha érzéseit valakivel, aki figyelt rá, megoszthatta.
Mrs. S. két és fél éves volt, amikor szülei elváltak, és rokonok nevelték. Egyetlen
lánya két és fél éves korában meghalt tuberkulózisban, miközben férje a hadseregben szolgált,
és senki sem volt olyan közel hozzá, mint ez a kislány.
Hamarosan ezután elvesztette apját a szanatóriumban, és neki is kórházba kellett
mennie tuberkulózisával. Huszonkét évi házasság után férje őt és két kisfiát elhagyta egy
másik asszony miatt. A család orvosa, akiben megbízott, meghalt, amikor neki a legnagyobb
szüksége lett volna rá, nevezetesen, amikor észrevett egy gyanús csomót, ami később
rosszindulatúnak bizonyult. El volt foglalva a két fiú nevelésével, s addig halogatta a kezelést,
amíg a fájdalom elviselhetetlenné vált, és a rosszindulatú folyamat áttéteket okozott. Azonban
nyomorúságában és magányosságában mindig talált néhány jó barátot, akikkel aggodalmait
meg tudta osztani. Ők is helyettesítők voltak éppúgy, ahogy nagybátyja és nagynénje
helyettesítették igazi szüleit; a férfi barát helyettesítette a férjet, s a szomszédasszony
helyettesítette soha nem létező leánytestvérét. A betegség előrehaladtával ez utóbbi lett a
legjelentősebb kapcsolat, minthogy a beteg és gyermekei számára az anyát is helyettesítette.
Ez a segítség kielégítette saját szükségletét, és mindez tolakodás nélkül, érzelemteli módon
történt.
A szociális gondozónő döntő szerepet játszott később a beteg és orvosa közötti
viszony javulásában, s az orvost tájékoztatták a beteg kívánságáról, arról, hogy személyesebb
dolgokat szeretne megbeszélni vele.
 A következő interjú egy tizenhét éves lánnyal készült, aki aplasztikus anémiában
(vérszegénység) szenved, és aki kérte, hogy a beszélgetésen a hallgatók is legyenek jelen. Ezt
követően azonnal sor került az anyjával történő interjúra, amelyet esetmegbeszélés követett,
orvostanhallgatók és a beteg ellátásában részt vevő orvosok és nővérek közreműködésével.

ORVOS: Gondolom, egy kicsit megkönnyítjük az Ön számára a dolgot, oké, és

szóljon nekünk, ha túlságosan elfárad vagy fájdalmai vannak. El akarja mondani a csoportnak,
mióta beteg, és az egész mikor kezdődött?
BETEG: Nos, egy templomi összejövetelen voltunk X.-ben, egy kisvárosban, nem
messze lakóhelyünktől, és én minden összejövetelre elmentem. Átmentünk az iskolába
vacsorázni, és fogtam a tálcámat, és leültem. Fáztam, rázott a hideg, és kezdtem dideregni, és
egy éles fájdalmat éreztem a bal oldalamban. S elvittek a tisztelendő házába, és ágyba
fektettek. A fájdalom egyre erősödött, én meg egyre jobban és jobban fáztam. S így a
tisztelendő felhívta a háziorvosát, aki átjött, és azt mondta, hogy vakbélgyulladásos rohamom
van. Elvittek a kórházba, és úgy tűnt, mintha a fájdalom megszűnt volna; mintha valahogyan
eltűnt volna magától. Végeztek egy csomó vizsgálatot, és rájöttek, hogy nem
vakbélgyulladásom volt, s így hazaküldtek, azokkal együtt, akik engem elkísértek. Néhány
hétig minden rendben volt, és visszamentem az iskolába.
HALLGATÓ: Mit gondoltál, mi volt a bajod?
BETEG: Hát, nem tudtam. Néhány hétig jártam iskolába, és aztán egy nap tényleg
beteg lettem, és leestem a lépcsőn, és tényleg gyengének éreztem magam, és kezdett minden
elsötétülni. Felhívták a háziorvosunkat, aki jött, és azt mondta nekem, hogy anémiás vagyok.
Befektetett a kórházba, és kb. másfél liter vért adatott nekem. Aztán kezdtem azokat a
fájdalmakat érezni itt. Nagy fájdalmaim voltak, és azt gondolták, hogy talán a lépem az. Ki
akarták venni. Csináltak egy csomó röntgenfelvételt és minden mást. Továbbra is sok bajom
volt, és nem tudtam, mit tegyek. Konzultáltak dr. Y.-nal, és én feljöttem ide vizsgálatra, és
betettek a kórházba tíz napra. Sok vizsgálatot végeztek, és ekkor tudták meg, hogy aplasztikus
vagyok.
HALLGATÓ: Mikor volt ez?
BETEG: Ez körülbelül május közepén volt.
ORVOS: Mit jelentett ez az Ön számára?
BETEG: Nos, én is biztos akartam lenni, hogy ez így van, mert nagyon sokat
hiányoztam már az iskolából. Nagy fájdalmaim voltak, és aztán, tudja, mindenképpen meg
akartam tudni, mitől vannak. S így a kórházban maradtam tíz napig, ahol mindenféle
vizsgálatnak vetettek alá, és megmondták, mi a bajom. Azt mondták, hogy nem borzalmas.
Semmi elképzelésük nem volt arról, hogy mi okozza.
ORVOS: Azt mondták Önnek, hogy ez nem borzalmas?
BETEG: Nos, a szüleimnek megmondták. A szüleim megkérdezték tőlem, hogy
mindent akarok-e tudni, és én azt válaszoltam, hogy igen, én mindent akarok tudni. S így
aztán megmondták nekem.
HALLGATÓ: S hogyan fogadtad ezt?
BETEG: Nos, először nem tudtam, és később valahogyan azt gondoltam, hogy ezzel
Istennek valami célja van, hogy megbetegedtem, mert annyira hirtelen történt, és azelőtt én
sosem voltam beteg. És arra gondoltam, hogy ez Isten akarata, hogy megbetegedtem, és hogy
az ő oltalma alatt állok, és majd gondomat viseli, s így nem kell aggódnom. És ebben a hitben
élek azóta is, és úgy hiszem, hogy ez tartott életben, ennek a tudata.
HALLGATÓ: Nem voltál soha depressziós emiatt?
BETEG: Nem.
HALLGATÓ: Gondolod, hogy mások talán igen?
 BETEG: Oh, van aki igazán, igazán megbetegedhet. Úgy érzem, tudod, nincs
garancia, de úgy gondolom, hogy mindenki, aki megbetegszik, időnként hasonlóképpen érez.
HALLGATÓ: Kívánod-e néha, hogy bár ne a szüleid lettek volna azok, akik
állapotodról felvilágosítottak. Bárcsak az orvosok mondták volna meg, gondoltál ilyenre?
BETEG: Nem, jobban szeretem, ha a szüleim tájékoztatnak. Ó, úgy vélem, igazán
helyes volt, hogy ők mondták meg nekem, de valahogyan az is jól esett volna... ha az orvos
osztotta volna meg velem ezt. (Itt ambivalenciáját fejezi ki azzal, hogy szülei tájékoztatták, s
nem az orvos – E.K.R.)
HALLGATÓ: Azok az emberek, akik körülötted dolgoznak, orvosok és nővérek,
gondolod, hogy kerülik ezt a kérdést?
BETEG: Ők sosem mondanak nekem semmit, tudod, csak a szüleimnek, pedig nekem
kellene megmondaniuk.
HALLGATÓ: Gondolod, hogy másképp ítéled meg a betegség kimenetelét most, mint
akkor, amikor először hallottál róla?
BETEG: Nem, még mindig ugyanúgy érzek.
HALLGATÓ: Régóta gondolsz rá?
BETEG: Ühüm.
HALLGATÓ: És ez nem változtatta meg az érzéseidet?
BETEG: Nem, átmentem a nehézségeken, nem találnak most vénákat rajtam. Olyan
sok más dolgot adnak nekem, ezekre az ilyen jellegű problémáimra, de a legfontosabb az,
hogy most fenn kell tartani a hitemet.
HALLGATÓ: Gondolod, hogy nagyobb a hited ebben az időszakban?
BETEG: Ühüm. Igen, gondolom.
HALLGATÓ: Úgy gondolod, hogy ez lenne az egyik dolog, amiben változtál? Tehát a
hited a legfontosabb, ami majd átsegít a dolgokon?
BETEG: Hát, nem tudom. Azt mondják, lehetséges, hogy nem lábalok ki ebből, de ha
ő azt akarja, hogy meggyógyuljak, akkor meg kell gyógyulnom.
HALLGATÓ: Megváltozott a személyiséged, észrevettél változásokat egyik napról a
másikra?
BETEG: Igen, mert több emberrel ki tudok jönni, mint régebben. Rendszerint
nincsenek problémáim az emberekkel. Járkálok az osztályon, és meglátogatok néhány beteget,
és segítek nekik. A szobatársaimmal jól megvagyok, s mindig van valaki, akivel
beszélgethetek. Tudod, amikor depressziósnak érzi magát az ember, akkor jólesik valakivel
elbeszélgetnie.
ORVOS: Gyakran depressziós? Korábban ketten voltak ebben a szobában, most
teljesen egyedül van?
BETEG: Azt hiszem, ez azért történt, mert nagyon kimerültem. Most már hetek óta
nem voltam kint a levegőn.
ORVOS: Nem fáradt még el? Szóljon, ha nagyon elfárad, akkor befejezzük az interjút.
BETEG: Nem, egyáltalán nem.
HALLGATÓ: Észrevettél valamilyen változást a családod vagy barátaid
magatartásában veled szemben?
BETEG: Sokkal közelebb kerültem a családomhoz. Nagyon jól kijövünk egymással, a
bátyám és én mindig közel voltunk egymáshoz, amikor kicsik voltunk. Tudod, ő tizennyolc és
én tizenhét éves vagyok, csupán tizennégy hónap a különbség. És a nővérem és én igazán
szoros kapcsolatban voltunk mindig. Most tehát ők és a szüleim sokkal közelebb vannak
egymáshoz. Tudod, többet tudok velük beszélgetni, és ők, ó, nem is tudom, úgy érzem, hogy
sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.
HALLGATÓ: Ez elmélyítette, gazdagította kapcsolatodat a szüleiddel?
BETEG: Aha, és a többi gyerekkel is.
 HALLGATÓ: Ez valamiféle támogatást jelent számodra most, hogy beteg vagy?
BETEG: Igen, nem gondolom, hogy át tudnám ezt most vészelni a családom és a
barátaim nélkül.
HALLGATÓ: Minden lehetséges módon segíteni akarnak neked. Na és te, segítesz te
is nekik valamilyen módon?
BETEG: Hát, megpróbálok... akármikor jönnek, igyekszem úgy csinálni a dolgokat,
hogy otthon érezzék magukat, és mikor mennek haza, jobban érezzék magukat, és
ilyesféléket.
HALLGATÓ: Nagyon depressziósnak érzed magad, amikor egyedül vagy?
BETEG: Igen, szinte pánikba esek, mert szeretem az embereket, és szeretek emberek
között lenni, és valakivel együtt lenni... Nem tudom, amikor egyedül vagyok, minden
probléma előbukkan. Néha az ember depressziósabbnak érzi magát, amikor nincs senki,
akivel beszélgetni lehetne.
HALLGATÓ: Érzel valami különlegeset, amikor egyedül vagy? Valamit, ami, hát
hogy mondjam, megfélemlít amiatt, hogy egyedül vagy?
BETEG: Nem, egyszerűen rám jön egy olyan érzés, hogy senki sincs velem, és
senkivel sem beszélhetek.
ORVOS: Betegsége előtt milyen lány volt? Szeretett-e társaságba járni vagy inkább
egyedül szeretett lenni?
BETEG: Nos, nagyon szerettem a társaságot, szerettem a sportos dolgokat, ide-oda
elmenni, sportrendezvényekre járni és sok összejövetelre.
ORVOS: Volt-e valaha hosszabb ideig egyedül, mielőtt megbetegedett?
BETEG: Nem.
HALLGATÓ: Ha újra kellene csinálnod az egészet, gondolod, jobb lett volna, ha a
szüleid inkább vártak volna azzal, hogy téged felvilágosítsanak?
BETEG: Nem, örülök, hogy már a kezdet kezdetétől tudom. Vagyis, inkább tudjam
már a kezdettől, s tudjam, hogy meg kell halnom, és ők a szemembe tudjanak nézni.
HALLGATÓ: Mi az, amivel szembe kell nézned, mi az elképzelésed arról, hogy
milyen is a halál?
BETEG: Hát, úgy gondolom, csodálatos, mert az ember hazamegy, a másik otthonába,
közel Istenhez, és én nem félek meghalni.
ORVOS: Van valami vizuális elképzelése arról a „másik otthonról”, tudja,
mindannyiunknak vannak elképzeléseink erről, bár sosem beszélünk róla. Beszélne erről
nekünk?
BETEG: Nos, valami olyasfélét gondolok, hogy ez olyan, mint az újbóli találkozás,
ahol mindenki ott van, és ez tényleg szép, és valaki más is van ott valaki különleges, tudja. És
valahogy az egészet különlegessé teszi.
ORVOS: Van valami más is, amit tud erről mondani, milyen érzést ad ez?
BETEG: Ó, az ember azt mondaná, hogy csodálatos érzése van, nincs többé
semmilyen szükséglet, és az ember csak ott van, és soha többé nincs egyedül.
ORVOS: És minden tökéletes?
BETEG: Tökéletes.
ORVOS: Nem kell étel, hogy az ember erős maradjon?
BETEG: Nem, nem gondolom. Az emberben magában belül lesz az erő.
ORVOS: Nem lesz szüksége az embernek ezekre a földi dolgokra? BETEG: Nem.
ORVOS: Értem. Nos, hogyan tett szert ilyen erőre, arra a bátorságra, amivel már a
kezdet kezdetétől szembe mert nézni vele? Tudja, sok ember vallásos, de nagyon kevés néz
vele szembe úgy, ha eljön az idő, mint Ön. Mindig ilyen volt?
BETEG: Ühüm.
ORVOS: Sosem volt semmilyen igazán mélyen ellenséges...
 BETEG: Nem.
ORVOS: Vagy sosem volt dühös emberekre, akik nem betegek.
BETEG: Nem, úgy hiszem, azért jöttem ki ilyen jól a szüleimmel, mert két évig
misszionáriusok voltak S.-ben.
ORVOS: Értem.
BETEG: És mindketten csodálatos munkát végeztek. Mindannyiunkat keresztény
légkörben neveltek fel, és ez nagyon sokat segített.
ORVOS: Gondolja, hogy nekünk, orvosoknak kell beszélnünk a jövőjükről azokkal az
emberekkel, akik gyógyíthatatlan betegséggel néznek szembe? Elárulná, mit kötne a
lelkünkre, ha az lenne a missziója, hogy megtanítson bennünket arra, hogy mit tehetünk
másokért?
BETEG: Nos, egy orvos csak bejön, körülnéz, és azt mondja: „Ma hogy van?”, vagy
valami ilyesmit, s ez aztán teljesen hamis. Ez valamiképpen arra készteti az embert, hogy
nehezteljen önmagára, amiért beteg, minthogy ők sosem beszélnek az emberrel. Vagy úgy
jönnek be, minthogyha másféle emberek lennének. A legtöbb, akit ismerek, ezt csinálja. És
hát lejönnek, és egy kis ideig elbeszélgetnek velem, és megkérdezik, hogy érzem magam, és
levizitelnek. Beszélnek a hajamról, és arról, hogy jobban nézek ki. Csak beszélnek az
emberrel, és aztán megkérdezik, hogyan érzi magát, és néhányan elkezdik magyarázni a
dolgokat, amennyire tőlük telik... Ez valamiképpen nehéz számukra, mert még nem vagyok
felnőtt, és nekik nem volna szabad semmit sem mondaniuk nekem, mert a szüleimet kell
mindenről tájékoztatniuk. Azt gondolom, hogy a beszélgetés nagyon, de nagyon fontos a
beteg számára, mivel ha az orvosokkal hűvös a kapcsolatuk, akkor az ember szinte fél attól,
hogy ha bejönnek, hűvösen és hivatalosan viselkednek. Amikor az orvos úgy jön be, hogy
meleg és emberi, akkor az nagyon sokat jelent.
ORVOS: Volt valamilyen kényelmetlenség- vagy kellemetlenségérzése idejövetelével
és a velünk való beszélgetéssel kapcsolatban?
BETEG: Nem, nem zavar, ha erről beszélgetünk.
HALLGATÓ: A nővérek hogyan kezelik ezt a problémát?
BETEG: A többségük igazán csodálatos, és sokat beszélgetnek velem, és nagyon jól
ismerem legtöbbjüket.
ORVOS: Az az érzése, hogy bizonyos tekintetben a nővérek jobban tudják ezt a
problémát kezelni, mint az orvosok?
BETEG: Hát, igen, mert gyakrabban ott vannak, és többet csinálnak, mint az orvosok.
ORVOS: Ühüm, de talán csak arról van szó, hogy kevésbé érzik kényelmetlennek az
ilyet. BETEG: Ebben biztos vagyok.
HALLGATÓ: Megkérdezhetem, hogy meghalt-e a családodban valaki, amióta
felnőttél?
BETEG: Igen, apu bátyja, a nagybácsim halt meg. Elmentem a temetésére.
HALLGATÓ: Hogy érezted magad?
BETEG: Hát, nem is tudom. Kicsit mintha furcsán nézett volna ki, másként nézett ki.
De, tudod, ez volt az első ember, akit valaha halva láttam.
ORVOS: Ön hány éves volt?
BETEG: Talán tizenkettő vagy tizenhárom.
ORVOS: Azt mondta, „furcsán nézett ki”, és mosolygott hozzá.
BETEG: Hát, valóban máshogy nézett ki, tudja, a kezének nem volt semmi színe,
olyan merev volt. S aztán meghalt a nagymamám, de ott nem voltam ott. Meghalt a
nagyapám, az anyám apja, de az ő temetésén sem voltam ott. Tudja, csak éltem tovább. Ó,
aztán meghalt a nagynéném, és nem tudtam elmenni a temetésre, mert ez nem túl régen
történt, és én beteg voltam, és nem mentünk el.
ORVOS: Ez különböző formában és módon jön, nem?
 BETEG: Igen, ő volt a kedvenc nagybátyám. Az embernek tényleg nem kell sírnia,
amikor valaki meghal, mert tudja, hogy ők a mennyekbe mennek, és az valamiféle boldog
érzés számukra, tudják, hogy a paradicsomban lesznek.
ORVOS: Az elhunytak közül beszélt előzőleg Önnel erről bármelyikük is?
BETEG: Egy igazán nagyon, de nagyon közeli barátom halt meg nemrég, egy
hónappal ezelőtt, és a felesége és én elmentünk a temetésre. Ez sokat jelentett számomra, mert
ő annyira csodálatos ember volt, és olyan sokat tett értem, amikor megbetegedtem. Oly jó
érzést keltett az emberben mindig, amikor távozott látogatásai után.
ORVOS: Tehát, amit mond, az az, hogy az ember legyen egy kicsit megértőbb, és ne
sajnáljon egy kis időt elbeszélgetni a betegekkel.

Most e fiatal lány anyjával készült interjú következik. Röviddel azután beszéltünk
vele, hogy lányával befejeztük az interjút.

ORVOS: Nagyon kevés olyan szülő van, aki eljön hozzánk, hogy beszéljen nagyon
beteg gyermekéről, és én tudom, hogy az ilyen jellegű találkozás valamelyest szokatlan.
ANYA: Nos, én kértem ezt a beszélgetést.
ORVOS: A lányával arról beszéltünk, hogy milyen érzésekkel és milyen módon néz
szembe a halállal. Mély benyomást tett ránk nyugodtsága és az, hogy nincs szorongása
mindaddig, amíg nincs egyedül.
ANYA: Ma? Sokat beszélt?
ORVOS: Igen.
ANYA: Ma igen nagy fájdalmai vannak, és nagyon-nagyon rosszul érzi magát.
ORVOS: Sokat beszélt, sokkal, de sokkal többet, mint reggel.
ANYA: Ó, és én meg attól féltem, hogy idejön, és nem mond majd semmit.
ORVOS: Nem fogjuk Önt sokáig feltartani, de hálás lennék, ha megengedné, hogy a
fiatal orvosok feltehessenek Önnek néhány kérdést.
HALLGATÓ: Amikor először megtudta, hogy mi a baja a lányának, azt, hogy
gyógyíthatatlan, hogyan reagált?
ANYA: Hát, nagyon jól.
HALLGATÓ: Ön és a férje is?
ANYA: A férjem abban az időben nem volt velem, és egy kissé rosszul éreztem
magam a mód miatt, ahogy az egészet megtudtam. Csak azt tudtuk, hogy a lányunk beteg, de
ez volt az egész, és aztán amikor lejöttem azon a napon meglátogatni, megnézni, hogy van, az
orvos azt mondta: „Ó, a leánya egyáltalán nincs jól. Rossz hírem van az Ön számára.” S
előrement, mutatva az utat az egyik kis szobába, aztán egyszerűen, egészen őszintén azt
mondta: „Nos, a leányának aplasztikus anémiája van, és nem fog meggyógyulni, ez minden.”
S még azt mondta: „Semmit sem lehet tenni, nem ismerjük az okát, és nem ismerjük a
gyógymódját.” És én erre azt mondtam: „Nos, kérdezhetek valamit?” És ő azt válaszolta: „Ha
akar.” És azt kérdeztem: „Mennyi ideje van vissza, doktor, talán egy év?” „Ó, nem, hála Isten,
nem.” Én erre azt mondtam: „Akkor hát szerencsések vagyunk.” És ez volt minden, amit
mondott, pedig nekem még nagyon sok kérdésem volt.
ORVOS: Ez az elmúlt májusban volt?
ANYA: Májusban, 26-án, igen. És azt mondta: „Sok embernek van ez a betegsége, ez
gyógyíthatatlan, és semmi mást nem lehet mondani. A leányának egyszerűen el kell ezt
fogadnia.” És kiment a szobából. Nagyon nehezen találtam vissza a lányom osztályára, és úgy
gondolom, eltévedtem az egyik folyosón, amint vissza próbáltam jutni, s pánikba estem. És
amíg ott álltam földbe gyökerezett lábbal, arra gondoltam: „Jé, ez azt jelenti, hogy nem fog
életben maradni.” És teljesen rosszul voltam, és nem tudtam, hogyan juthatok hozzá vissza. S
aztán összeszedtem magamat, és visszamentem, és beszéltem vele. Először féltem bemenni,
és megmondani neki, hogy milyen beteg, mert nem tudtam, hogy én hogy érzem magam, és
esetleg elsírom magam. S így aztán, mielőtt újra bementem hozzá, összeszedtem magam. De
egészen sokkoló volt, ahogy velem a hírt közölték, és az a tény is, hogy egyedül voltam. Ha
legalább székkel kínált volna, és aztán tájékoztat, egy kicsit jobban el tudtam volna viselni az
egészet.
HALLGATÓ: Pontosan hogyan szerette volna, hogy az orvos tájékoztassa?
ANYA : Nos, ha várt volna... a férjem minden más alkalommal velem volt, és ez volt
az első eset, hogy egyedül voltam, és ha mindkettőnket behívott volna, és azt mondta volna:
„Nos, a leányuknak ez és ez a gyógyíthatatlan betegsége van.” Őszintén megmondhatta volna
nekünk, de egy kevés részvétet is tanúsíthatott volna, és nem kellett volna, hogy ilyen kemény
szívűnek tűnjön. Vagyis, ahogy ő fogalmazott: „Hát, nem Ön az egyetlen a világon.”
ORVOS: Tudja, én is szembetalálkoztam már ilyennel sok esetben, és ez valóban
fájdalmas. Nem fordult meg a fejében, hogy ennek az embernek esetleg saját érzéseivel
vannak nehézségei az ilyen helyzeteket illetően?
ANYA: Igen, gondoltam erre is, de ez mindenképpen fáj.
ORVOS: Néha az egyetlen mód, ahogy az ilyen információkat közvetíteni tudják, az a
hűvös távolságtartás.
ANYA: Igen, Önnek is igaza van. Az orvos nem lehet érzelmes ezekkel a dolgokkal
kapcsolatban, és talán nem is kell, hogy az legyen. De nem tudom, kell, hogy jobb módok is
legyenek.
HALLGATÓ: Megváltoztak-e az érzelmei lányával kapcsolatban?
ANYA: Nem. Nagyon hálás vagyok minden napért, amelyet vele töltök, de
reménykedem és imádkozom még sok napért, ami, tudom, nem helyes. De nem! Azzal az
elképzeléssel neveltük, hogy a halál gyönyörű lehet, és egyáltalán nem kell aggódni miatta.
Tudom, hogy amikor ez bekövetkezik, bátor lesz majd. Csak egyszer láttam, hogy elvesztette
az önuralmát, és sírva mondta nekem: „Anya, olyan aggodalmasnak nézel ki”, és hozzátette:
„Ne aggódj, én nem félek.” S azt mondta még: „Vár rám Istenem, aki gondomat viseli majd,
tehát ne aggódj! Egy kicsit félek, ez izgat Téged?” Azt mondtam: „Nem, úgy hiszem, egy
kicsit mindenki fél.” Majd azzal folytattam, hogy: „Úgy érzed, hogy sírni kellene? Akkor csak
sírjál, sírd ki magad, mindenki kisírja magát.” Azt mondta: „Nem, nincs semmi sírnivalóm.”
Tehát azt értem ezen, hogy belenyugodott, és mi is belenyugodtunk.
ORVOS: Ez tíz hónappal ezelőtt volt, nem?
ANYA: Igen.
ORVOS: Nemrégiben Önöknek már csak „huszonnégy órát” adtak.
ANYA: A múlt csütörtökön az orvos azt mondta, hogy szerencsések vagyunk, ha
tizenkettő, maximum huszonnégy óránk van. Akart adni neki némi morfiumot, hogy
lerövidítse az időt, és kevesebb fájdalma legyen. Mi arra kértük, hogy gondolja meg, szánjon
rá még egy percet, és akkor azt mondta: „Nem értem, miért nem csinálják ezt meg, és
szüntetik meg a fájdalmat.” Aztán elment. így aztán elhatároztuk, hogy megengedjük neki,
hadd tegye meg. S így tájékoztattuk az osztályos orvost, mondja meg neki: beleegyezünk.
Azóta sem láttuk, és sohasem adták be lányunknak azt az injekciót. Aztán jó napjai is voltak, s
nagyon rosszak is, de lassacskán egyre inkább rosszabbodik az állapota, és szüksége van
mindarra, amit velem közöltek más betegek.
ORVOS: Milyen betegek?
ANYA: Nos, anyám P.-ből való, ott kétszáz ilyen beteg van, és anyám nagyon sokat
tanult velük kapcsolatban. Azt mondta, hogy a vége felé már olyanok lesznek, hogy már az is
fáj nekik, ha valaki megérinti őket, és akkor már mindenhol fáj nekik. Aztán azt mondja, hogy
ha csak megemeli őket valaki, akkor összetörnek a csontjaik. Nos, a lányunk nem akart enni
egy hétig vagy még több ideig, és mindez kezdett vele történni. Pedig egészen március 1-jéig,
tudja, állandóan a nővérek után rohant oda-vissza a folyosón, és segített nekik, és vizet vitt a
többi betegnek, felvidította őket.
ORVOS: Tehát a múlt hónapban volt a legnehezebb.
HALLGATÓ: Megváltoztatta ez valamilyen mértékben is a másik két gyermekével
való viszonyát?
ANYA: Ó, nem. Ők mindig vitatkozni szoktak, és ő is mindig vitatkozott, és ilyenkor
azt szokta mondani: „Ó, igazán remélem, hogy ez majd megkönnyíti a dolgokat.” Ők még
mindig veszekszenek egy kicsit, de nem hiszem, hogy többet veszekednének, mint bárki más,
és nemhogy sosem gyűlölték egymást, de még a gyerekekhez is mindig nagyon kedvesek
voltak.
HALLGATÓ: Ők maguk hogyan ítélik meg most a helyzetet?
ANYA: Ó, most tudatosan nem babusgatják. Pont úgy kezelik, ahogy ezelőtt. Ez jó,
mert ezzel nem váltanak ki önsajnálatot benne, és egy kicsit vissza is beszélnek neki, és így
tovább. Ha más elfoglaltságuk van, hát akkor megmondják neki : „Nem jövök meglátogatni
téged szombaton, majd helyette eljövök hétközben. Megértesz engem, nem?” És akkor ő csak
annyit mond: „Ja, érezd jól magad.” És egyetért velük, és minden egyes alkalommal, amikor
bejönnek, akkor tudják, hogy valószínűleg ő már nem fog többé hazajönni, tudja? Tehát
tudják, és itt hagyjuk a telefonszámot, ahol elérhetnek bennünket, és ahol egymással
érintkezhetünk.
ORVOS: Elbeszélget-e a másik két gyerekével erről a lehetséges kimenetelről?
ANYA: Ó, igen.
ORVOS: Nyíltan és őszintén beszél erről?
ANYA: Igen, őszintén beszélünk erről. Mi olyan, hogy is mondjam, vallásos család
vagyunk. Minden reggel áhítattal és imádsággal kezdjük a napot, imádkozunk, mielőtt a
gyerekek iskolába mennek, és úgy hiszem, ez nagy segítséget jelentett nekik, különösen
tinédzserként, mert mindig volt, akihez fordulhattak, ahol valamit csinálhattak, és úgy tűnik,
nem tudunk összejönni, és leülni és megbeszélni a problémákat és más dolgokat máskor. De
ezekben a reggeli időszakokban mód van sok mindenre, és családi dolgokat is meg lehet
beszélni. Mi megbeszéljük a problémákat ebben a tíztizenöt percben minden reggel, és
ilyenkor mind együtt vagyunk. Nagyon sokat beszélgettünk a betegségről, sőt a lányunk már
intézkedett is a saját temetéséről.
ORVOS: Mondana erről nekünk valamit?
ANYA: Igen, beszéltünk erről is. Közösségünkben... egyházközösségünkben született
egy kisbaba, aki vak. Úgy hiszem, ez a kislány most körülbelül hat hónapos, és egy nap ott
fenn, a régi öreg kórházban, azt mondja a lányom: „Anyu, oda szeretném adni neki a
szememet, amikor meghalok.” És én azt mondtam: „Hát, meglátjuk, mit tehetünk, nem
tudom, hogy kivennék-e.” Majd folytattam: „Tudod, nekünk tényleg meg kell beszélnünk
ilyen dolgokat, mindannyiunknak kellene beszélnünk ilyen dolgokról, mert sosem tudhatjuk,
hogy apu és én éppen mikor leszünk úton, és valami történhet velünk, és ti, gyerekek, egyedül
maradtok.” És akkor ő azt mondta: „Akkor most te meg én tegyük könnyebbé egymás
helyzetét. Leírjuk, hogy mit szeretnénk csinálni, és meg fogjuk őket is kérdezni, hogy ők mit
szeretnének.” Tehát könnyűvé tette a dolgokat számomra, s azt mondta: „Én elkezdem, és
aztán te mondjad nekem a dolgokat.” S így én csak írtam mindazt, amit mondott, és ez
mindent sokkal könnyebbé tett. De ő mindig ilyen, megpróbálja a dolgokat könnyebbé tenni
az emberek számára.
HALLGATÓ: Volt valamilyen gyanúja egyáltalán, mielőtt tájékoztatták, hogy ez
esetleg gyógyíthatatlan betegség? Azt mondta, hogy a férje mindig Önnel volt, ebben az
esetben azonban úgy adódott, hogy egyedül maradt. Volt valami különleges oka annak, hogy
a férje nem volt jelen?
 ANYA: Megpróbálok annyiszor bejönni a kórházba, amennyiszer csak tudok, és ő
beteg volt. És neki több szabadideje van, mint nekem általában. így legtöbbször velem volt.
HALLGATÓ: A lánya azt mondta nekünk, hogy apja misszionárius volt S.-ben, és
hogy Ön nagyon aktívan vesz részt az egyházközösségi munkában. Ez részben az oka a mély
vallásos neveltetésnek. Milyen természetű volt ez a misszionáriusi munka? Miért hagyta ezt a
munkát a férje abba?
ANYA: Hát, ő mormon volt. És mindig kifizették neki a költségeit, az extra
kiadásokat és minden mást, s így, amikor összeházasodtunk, először én is vele jártam egy évig
a templomba. De utána ő kezdett el a mi templomunkba járni, és tizenhét éven át minden
vasárnap eljött velem és a gyerekekkel. Körülbelül négy vagy öt évvel ezelőtt tagja lett a mi
egyházunknak, és annak érdekében tevékenykedik azóta is.
HALLGATÓ: Azon gondolkodom, hogy mivel a lányának olyan betegsége van,
amelynek oka és gyógymódja ismeretlen, vajon sosem éreztek-e valamiféle irracionális
bűntudatot?
ANYA: De igen, éreztünk. Sokszor beszéltünk arról, hogy sosem adtam a
gyerekeknek vitaminokat. A háziorvosunk mindig azt mondta, hogy nincs szükségük rájuk, és
én meg azt ismételtem állandóan, hogy talán mégis van, én magam is szedtem vitaminokat, és
aztán mindenféle másra gondoltam, ami előidézhette a betegségét. Volt egy balesete még
akkor, amikor a keleti parton laktunk. Azt mondják, egy csontsérülés okozhat ilyent. De az
orvosok itt azt állítják: „Nem, nem okozhatta ennek ezelőtt néhány hónapja kellett
kezdődnie.” Nagyon nagy fájdalmai vannak, de olyan jól viseli. Nem, mi mindig
imádkozunk: „Isten akarata teljesüljön”, és úgy érezzük, hogy ha el akarja vinni, akkor
elviszi, és ha nem, akkor csodát fog tenni. De félig-meddig már feladtuk a csodavárást, bár azt
mondják, hogy sose adjuk fel. Tudjuk, hogy az fog történni, ami a legjobb. És mi
megkérdeztük őt ez egy másik dolog. Azt mondták nekünk, hogy sose mondjuk meg neki az
igazat. Ebben az elmúlt évben igen sokat kellett tennie a felnőtté válásban. Együtt volt
mindenféle asszonyokkal, egyik közülük öngyilkosságot kísérelt meg, és aztán olyan
asszonyokkal, akik megbeszélték problémáikat férjükkel, és akiknek már gyerekeik voltak.
Nincs egyetlen dolog sem, amiről ne tudna, és nincs olyanféle ember, akivel ne került volna
kontaktusba. És neki sok mindent el kellett tűrnie. Az egyetlen dolog, amit nem szeret, az az,
amikor az emberek igyekeznek elrejteni dolgokat előle. Mindenről akar tudni, így hát
megmondtuk neki. Megbeszéltük együtt, és aztán, amikor a múlt héten olyan borzasztóan
beteg lett, azt gondoltuk, hogy eljött a vég. Az orvos a folyosón erről beszélt nekünk, és ő
azonnal megkérdezte: „Mit mondott, most fogok meghalni?” És én azt mondtam: „Hát, nem
tudjuk biztosan. Az orvos azt mondja, hogy nagyon rossz állapotban vagy.” Erre ő, azt
mondta: „Nos, mit akar adni nekem?” Azt sosem mondtam meg neki, hogy mit, azt mondtam:
„Egy fájdalomcsillapítót.” Azt mondta: „Az kábítószer, én nem akarok semmilyen
kábítószert.” Azt mondtam: „Enyhítené a fájdalmaidat.” Mire ő: „Nem, inkább
végigszenvedem. Nem akarok a kábítószer rabja lenni.” Azt mondtam: „Nem leszel.” És úgy
folytatta: „Anyu, csodálatos vagy.” És soha nem adta fel, csak reménykedik tovább abban,
hogy majd meggyógyul.
ORVOS: Be akarja fejezni ezt az interjút? Nekünk már csak pár percünk van.
Elmondaná-e a csoportnak, hogy mi a véleménye, a kórház miként bánik Önnel, egy haldokló
gyermek édesanyjával? Természetesen annyi időt akar vele eltölteni, amennyit csak tud.
Mennyi segítséget kapott?
ANYA: Hát, nagyon jó volt ott az öreg kórházban. Ott nagyon barátságosak voltak; itt
az újban sokkal elfoglaltabbak, és a szolgáltatás sem olyan jó. Mindig mintha azt éreztetnék
velem, hogy útban vagyok, amikor itt bent vagyok, különösen a gyakornok és az osztályos
orvos. Egyszerűen útjukban vagyok. Már olyan helyet is találtam a folyosó túloldalán, ahol
elbújok, és el tudok mellettük osonni. Úgy érzem magam, mint egy tolvaj, aki bejön és
kimegy, mivel úgy néznek rám, mintha azt mondanák: „Megint itt van?” Csak elmennek
mellettem, tudja, nem szólnak hozzám. Úgy érzem magam, mintha behatolnék valakihez,
mintha nem is kellene itt lennem. De én itt akarok maradni, és az egyetlen oka, hogy itt
maradok, az, hogy a gyermekem megkért, hogy legyek itt, és ezt azelőtt sosem kérte tőlem. Es
megpróbálok nem útban lenni. Sőt, nem a beképzeltség szól belőlem, amikor azt mondom,
hogy szerintem igen sokat segítettem. Nagyon kevés az ember, és tudom, hogy az első két
vagy három éjjel olyan rosszul volt, hogy nem is tudom, mit csinált volna, mert a nővérek
kerülték, és az az idősebb asszony is, aki ugyanabban a szobában volt. Az idősebb hölgynek
infarktusa volt, és még az ágytálra sem tudott ráülni, és nekem kellett segíteni rátennem
néhány éjjel, és a lányom meg hányt, és le kellett mosni, és gondozni kellett, és ők ezt
egyszerűen nem csinálták. Valakinek meg kellett csinálni.
HALLGATÓ: Hol alszik?
ANYA: Itt a széken. Első éjjel nem volt párnám, se takaróm, egyáltalán semmim. Az
egyik beteg, aki nem párnán alszik, ragaszkodott ahhoz, hogy használjam a párnáját, és a
kabátommal takartam be magam, s aztán a következő nap már behoztam a sajátomat. Talán
nem illene mondanom, de az egyik takarító hébe-hóba hoz nekem egy csésze kávét.
ORVOS: Szép tőle.
ANYA: Úgy érzem, nem kellene mindezt elmondanom, de ki kell adnom magamból.
ORVOS: Úgy hiszem, ezeket a dolgokat felszínre kell hozni. Fontos, hogy gondoljunk
ezekre, és beszélgessünk róluk, ne kerüljük a forró kását, és ne mondjuk, hogy minden jó.
ANYA: Ne. Ahogy mondtam, az orvosok és a nővérek szemlélete nagymértékben
kihat a betegekre és a családtagokra.
ORVOS: Azért remélem, hogy némi jó tapasztalatot is szerzett.
ANYA: Igen, természetesen. Van itt egy lány, aki éjszaka dolgozik, és elvesznek
dolgok, és több beteg panaszkodott, de semmi nem történt. Ez a lány még mindig itt dolgozik,
és így ezek a betegek most fennmaradnak éjszaka, várják, hogy bejöjjön a szobába, mert
félnek, hogy ezeket a dolgokat úgy lopják el. És amikor valóban bejön a szobába, nagyon
nyers, tudja, és hihetetlenül gonosz, és ő segédápolónő. És aztán a következő este egy magas,
színes bőrű jött be az ajtónkon, és azt mondta: „Jó estét, azért vagyok itt, hogy vidámabbá
tegyem maguknak az éjszakát.” És az egész hozzáállása nagyszerű volt. Egész éjjel megjelent
akkor, amikor megnyomtam a csengőt. Egyszerűen csodálatos volt. És másnap reggel
mindkét beteg a szobában száz százalékkal jobban érezte magát, és ez aztán a nappalt is
lényegesen jobbá teszi.
ORVOS: Köszönöm, Mrs. M.
ANYA: Remélem, nem beszéltem túlságosan sokat.

A következő a Mrs. C.-vel készített interjú. Ennek alanya úgy érezte, nem tud
szembenézni saját halálával, a családi kötelezettségek nyomasztó terhe miatt.

ORVOS: Azt mondta, hogy oly sok mindenre gondol, amikor egyedül fekszik az
ágyban, és elmereng. És így mi ajánlkoztunk, hogy leülünk Önnel, és meghallgatjuk. Egyik
nagy problémája a gyermekeivel kapcsolatos. így van?
BETEG: Igen, legnagyobb gondom a kislányom. Van három fiam is.
ORVOS: De ők már majdnem felnőttek, nem?
BETEG: Igen, de tudom, hogy a gyerekek nem maradnak közömbösek, ha a szülők
nagyon betegek, különösen, amikor az anyáról van szó. Tudja, ezek a dolgok komolyan
hatnak a gyerekekre. Vajon milyen hatással lesz ez a lányomra, ha így nő majd fel. Amikor
felnő, és visszatekint ezekre a dolgokra.
ORVOS: Milyen dolgokra?
 BETEG: Nos, először is arra, hogy az anyja tehetetlenné vált; sokkal tehetetlenebbé,
mint ezelőtt bármikor volt, mind az iskolai, mind pedig az egyházi tevékenységét illetően. És
most még jobban félek attól, hogy ki viseli gondját a családomnak. Még jobban félek, mint
mikor otthon voltam. Erről sokszor nem tudnak a barátok, és senki sem akar róla beszélni. S
így, elmondtam ezt másoknak is, gondoltam, kell, hogy az emberek tudjanak róla. És aztán
azon morfondírozom, hogy vajon helyesen cselekedtem-e? Morfondírozom, hogy vajon
helyesen cselekedtem-e, hogy megmondtam a lányomnak, aki annyira fiatal még, vagy
későbbre kellett volna halasztanom?
ORVOS: Hogyan mondta meg neki?
BETEG: Nos, a gyerekeknek teljesen igazuk van, amikor bizonyos kérdéseket tesznek
fel. Én maximálisan őszinte voltam, amikor válaszoltam nekik. De ezt érzésekkel tettem.
Mindig bennem volt a remény érzése. Azt reméltem, hogy egy nap talán majd felfedeznek
valamit, és akkor még lesz lehetőségem. Nem féltem, és úgy érzem, neki sem kellene félnie.
Ha a betegség valaha is eljut a reménytelenség állapotáig, amikor már többé nem tudnék
megmaradni magamtól, és túlságosan szenvednék, akkor sem félnék attól, hogy továbbra is
küzdjek. Remélem, a lányom fejlődik és érettebbé válik a vasárnapi bibliaórákon. Ha csak
tudnám, hogy kibírja, és nem érzi majd tragédiának a dolgot! Én soha, soha nem akartam,
hogy így érezzen. Én magam sem érzek így, és így is beszéltem vele. Sokszor megpróbáltam
vidámnak mutatkozni, és ő mindig azt gondolja, hogy az orvosok majd itt meggyógyítanak.
ORVOS: Önnek még mindig van némi reménye, de kétségtelenül nem annyi, mint
amennyit a családja táplál. Ez az, amit valójában mond? És talán a helyzet különböző
megítélése az, ami nehezebbé tesz mindent?
BETEG: Senki sem tudja, hogy meddig tarthat még ez. Én kétségtelenül mindig
reménykedtem, de jelenleg olyan mély ponton vagyok, amilyenen még soha életemben nem
voltam. Az orvosok semmit sem fedtek fel előttem. Nem tájékoztattak arról, hogy mit találtak
a műtét során. De mindenki megtudja, anélkül hogy megmondanák neki. A testsúlyom kisebb,
mint valaha. Étvágyam szinte nincs. Azt mondják, hogy fertőzésem van, aminek okát még
nem sikerült kideríteniük... Amikor az embernek leukémiája van, akkor a legrosszabb, ami az
emberrel történhet, az, ha még fertőzést is kap.
ORVOS: Tegnap felháborodott volt, amikor meglátogattam. Vastagbél
röntgenvizsgálaton volt, és úgy érezte, hogy végre meg kell mondania valakinek a
véleményét.
BETEG: Igen. Tudja, nem a nagy dolgok azok, amik számítanak, amikor az ember
olyan beteg és gyenge. Hanem a kis dolgok. Csak a jó Isten a megmondhatója, hogy miért
nem beszélnek velem. Miért nem tájékoztatnak, mielőtt bizonyos beavatkozásokat végeznek?
Miért nem engedik az embert elmenni a fürdőszobába, mielőtt úgy elvinnék, mintha
érzéketlen fadarab volna nem pedig ember?
ORVOS: Valójában mi miatt háborodott fel annyira tegnap reggel?
BETEG: Miért nem látják el az embert egy extra pizsamával, amikor ilyen vastagbél-
röntgenvizsgálatra megy? Mire az emberrel végeznek, addigra teljesen bepiszkolódik. S utána
egy fezékre kell ülnie, és az embernek semmi kedve nincs azon a széken ülni. Az ember tudja,
hogy mire felkel, addigra tele lesz fehér krétaporral, és ez kellemetlen. Azt gondoltam, hogy
hát az emberek annyira rendesek hozzám ott fenn az emeleten, a szobámban, de amikor ide
leküldenek röntgenvizsgálatra, akkor egy számnak vagy valami ilyesfélének érzem magam,
tudja. Ezeket a furcsa dolgokat csinálják, és nagyon kellemetlen visszatérni ilyen állapotban a
szobába. Nem tudom, ez hogyan történik, de úgy tűnik, hogy állandóan megtörténik. Nem
gondolom, hogy ilyennek meg szabadna történnie. Úgy gondolom, hogy már jó előre
értesíteniük kellene az embert. Nagyon gyenge és fáradt voltam. A nővér, aki engem ide
felhozott, azt gondolta, tudok járni, és én azt mondtam: „Nos, ha Ön azt gondolja, hogy tudok
járni, akkor megpróbálhatom.” Mire minden röntgenfelvételem elkészült, és felmásztam az
asztalra és egyebek, annyira gyenge és fáradt voltam, hogy nem voltam egészen biztos abban,
hogy vissza tudok menni a szobámba.
ORVOS: Ez biztosan dühössé és idegessé teszi.
BETEG: Túl gyakran nem gurulok dühbe. Azt hiszem, utoljára, emlékezetem szerint,
akkor voltam dühös, amikor az idősebb fiam elment otthonról, és a férjem éppen dolgozott.
Nem volt mód arra, hogy a házat jól bezárjam, és természetesen nem éreztem magam
biztonságban elalvás előtt amiatt, mert az ajtók nem voltak bezárva. Mi egy sarokházban
lakunk. Van egy utcai lámpa a sarkon, és én nem tudtam elaludni addig, amíg meg nem
győződtem arról, hogy az ajtók be vannak zárva. Olyan sokat beszéltem a férjemmel erről, és
ő rendszeresen fel is hívott telefonon, és mindig megnyugtatott, de ezen az estén ezt nem tette.
ORVOS: A legidősebb fia problémás gyerek, nemde? Tegnap röviden említette, hogy
emocionálisan kissé labilis és retardált is, nem?
BETEG: De igen. Négy éve már állami intézetben van.
ORVOS: ÉS most újból otthon van?
BETEG: Igen, otthon van.
ORVOS: Úgy érzi, hogy jobban ellenőrizni kéne ót, és Ön most egy kissé aggódik,
hogy szabadjára van engedve? Éppúgy aggódik, mint azon az estén, a ház be nem zárt ajtajai
miatt?
BETEG: Ez így igaz, és úgy érzem, hogy én vagyok a felelős... nagyon is felelős, és
oly keveset tudok most tenni.
ORVOS: Mi történik, amikor már többé nem lehet felelős?
BETEG: Nos, abban reménykedünk, hogy ez esetleg felnyitja majd a szemét egy
kicsit, mert nem képes megérteni a dolgokat. Sok jóság van benne, de szüksége van
segítségre. Önállóan sosem tudna létezni.
ORVOS: Ki segítene neki?
BETEG: Hát, ez a probléma.
ORVOS: El tud valakit képzelni, vannak olyan emberek a családjában, akik
segítenének?
BETEG: Nos, természetesen, amíg a férjem él, gondját tudja viselni. De ez sem olyan
egyszerű, mert sokat van távol az otthonától, dolgozik. S ott vannak a nagyszülők, de ezzel
együtt úgy érzem, hogy összességében kilátástalan a helyzet.
ORVOS: Kinek a szülei?
BETEG: A férjem apja és az én anyám.
ORVOS: Egészségesek?
BETEG: Nem. Nincsenek jó egészségben. Anyámnak Parkinson-kórja van, apósom
szívbeteg.
ORVOS: ÉS mindez még ráadásul a tizenkét éves lánya iránti aggodalmai mellett. És
ott az idősebb fia, aki sok gondot jelent. Anyjának Parkinson-kórja van, aki valószínűleg
elkezd remegni, amikor megpróbál valakinek segíteni. Aztán van egy szívbeteg apósa, és Ön
sincs jól. Valakinek otthon kellene lennie, és gondoskodnia mindannyiukról. Gondolom, ez
az, ami a legjobban bántja.
BETEG: Igen. Próbálunk barátokat szerezni, és reménykedni abban, hogy a helyzet
majd csak megoldódik. Egyik napról a másikra élünk. Úgy tűnik, minden egyes nap megoldja
önmagát, de ami a jövőbe tekintést illeti, az ember nem tud mást tenni, mint töprengeni, tudja,
és mindehhez hozzájárul még az én betegségem is. Az ember sosem tudja, próbáljon-e meg
egyszerűen bölcsnek lenni és belenyugodni a sorsába, vagy drasztikusan változtasson-e meg
mindent.
ORVOS: Megváltoztatni?
BETEG: Igen, voltak idők, amikor a férjem azt mondta, hogy „változtatni kell”. Az
öregeknek el kell menniük. Az egyiknek a nővéremhez, a másiknak egy szociális otthonba.
Meg kell tanulnia az embernek, hogy rideg legyen, és tegye a családját egy intézetbe. Még a
háziorvosom is azt gondolja, hogy a fiamat állami intézetbe kellene helyezni. Én még mindig
nem tudom elfogadni ezeket a dolgokat. Végül odamentem hozzájuk, és azt mondtam: „Nem,
lehet, hogy rosszabbul érezném magam, ha elmennétek, tehát maradtok. És ha valaha ennek
meg kell történnie, ha nem úgy alakulnak a dolgok, majd akkor is visszajöttök. Ha
elmennétek, rosszabb lenne.” Amúgy is én voltam az, aki tanácsolta nekik, hogy jöjjenek
hozzánk.
ORVOS: Bűntudatot érezne, ha elmennének szociális otthonba?
BETEG: Nos, nem éreznék, ha már odáig fajulnának a dolgok, hogy számukra
veszélyes lenne le-föl menni a lépcsőkön vagy... Úgy érzem, máris kezd egy kicsit veszélyes
lenni az anyámnak a tűzhely körül.
ORVOS: Annyira megszokta már, hogy másokról gondoskodjon, hogy igen nehéz
lehet Önnek ha most másoknak kell magáról gondoskodni.
BETEG: Ez is egy kis probléma. Van egy anyám, aki megpróbál nekem segíteni,
anyám, akit jobban érdekelnek a gyerekei, mint bármi más a világon. Ez sem mindig a
legjobb dolog, mert, tudja, az embernek néha kicsit önzőnek kell lennie. Őt teljes mértékben
csak a családja érdekli. Ez az élete, varr és kis dolgokat állít össze a húgomnak, aki a
szomszédban lakik. Örülök ennek, mert a lányom át tud oda menni. És nagyon boldog
vagyok, hogy a húgom a szomszédban lakik. És így anyám is átmegy oda, és ez neki is jó,
mert ez egy kis változást jelent az életében.
ORVOS: Ez mindenki számára megkönnyíti a helyzetet. Mrs. C., elárulna egy kicsivel
többet önmagáról? Azt mondta, hogy most érzi magát a leggyengébbnek, s most fogyott
legtöbbet. Amikor az ágyban van, tudja, csak fekszik ott egyedül, milyen dolgokra gondol, és
mi jelenti a legnagyobb segítséget?
BETEG: Nos, egy olyan családból jönni, mint amilyenből én jöttem és a férjem,
tudtuk mindketten, hogy ha nekivágunk a házasságnak, akkor külső erőre is szükségünk lesz a
saját erőnkön kívül. A férjem cserkészvezető volt, és problémák voltak a szülei házasságában,
s végül is elváltak. Az én apámnak ez volt a második házassága. Az első feleségétől három
gyermeke volt. Feleségül vett egy nagyon fiatal felszolgálólányt, de ez a házasság egyáltalán
nem sikerült.
Nagyon sajnálatraméltó volt, az is, hogy ezeket a kisgyerekeket erre-arra elvitték,
tudja. Nem jöttek anyámhoz lakni, amikor apám elvette anyámat. Apám nagyon
temperamentumos ember volt, igen érzékeny idegrendszerrel, s nem valami jó természettel.
Gyakran elgondolkodom, hogyan is viseltem el ezt az egészet. És így aztán, amikor
jövendőbeli férjemmel ott laktunk azon a környéken, a templomban találkoztunk egymással.
Aztán összeházasodtunk. És mi tudtuk, ha azt akarjuk, hogy a házasságunk jó legyen, akkor
szükségünk lesz külső erőre. Mindig is így éreztük. Mindig aktívan részt vettünk az egyházi
munkában, és én elkezdtem vasárnapi bibliaórákat tartani, amikor tizenhat éves voltam.
Szükségük volt az óvodában segítségre, s én mentem, és örömet leltem benne. Egészen addig
tanítottam ott, amíg két idősebb fiam megszületett. Nagy örömmel csináltam, és gyakran
tartottam rövidebb istentiszteleteket a templomunkban, és elmondtam a híveknek, mit jelent
számomra az egyház. Mit jelent az én Istenem az én számomra, s így aztán úgy vélem, hogy
az ember nem dobja ki mindezt egyszerűen az ablakon, amikor valami történik. Továbbra is
megtartja a hitét, s tudja, bármi is történik, annak meg kell történnie.
ORVOS: Ez olyasvalami, ami most is segít Önnek?
BETEG: Igen. És amikor a férjem és én beszélgetünk, tudjuk, hogy mindketten
ugyanígy érzünk. Ahogy C. lelkésznek mondtam, tudjuk, hogy sosem lehetünk fáradtak attól,
hogy másokkal erről beszélünk. Azt is mondtam neki, hogy a szerelmünk éppen olyan erős
most, huszonkilenc évi házasság után, mint amilyen akkor volt, amikor összeházasodtunk. Ez
megint olyan dolog, ami nagyon sokat jelent nekem. Képesek voltunk az összes
problémánkkal szembenézni. A férjem csodálatos férfi, nagyon csodálatos férfi.
ORVOS: Bátran megküzdött mindig a problémáival. A legnehezebb a fiáé volt?
BETEG: Megtettük, amit tudtunk. Nem hiszem, hogy ez csak valamiféle alkalom
lenne bármely szülő számára. Az ember egyszerűen nem tudja, hogyan kezeljen egy ilyen
problémát. Először az ember azt gondolja, hogy ez akaratosság, de valójában nem lehet tudni.
ORVOS: Hány éves volt, amikor észrevette, hogy neki valamilyen baja van?
BETEG: Nos, egészen nyilvánvalóvá válik. Nem bicikliznek háromkerekűn, és sok
mindent nem csinálnak, amit más gyerekek igen. De egy anya ebbe nem akar belenyugodni.
Először még talál magyarázatokat.
ORVOS: Önnek meddig tartott?
BETEG: Amíg igazán felnőtté nem váltam, valójában addig, amíg iskolába, az iskola
előtti felkészítő óvodába nem járt, amikor is gondot okozott a tanítónak. Gyakran beletett
valamit a szájába, hogy magára hívja a figyelmet. Kezdtem üzeneteket kapni a tanítótól, s
aztán már határozottan tudtam, hogy problémánk van vele.
ORVOS: Tehát lépésről lépésre fogadta el a tényt, éppen úgy, ahogy ezt tette a
leukémiája diagnózisával. Milyen emberek segítenek Önnek legtöbbet a kórházban a napi
gondjaiban?
BETEG: Ha az ember összetalálkozik egy nővérrel, aki hitet mutat, az már nagy
segítség. Amint mondtam, amikor tegnap lementem a röntgenvizsgálatra, úgy éreztem
magam, mint valamiféle sorszám, tudja, és senki nem volt ott, aki törődött volna bármivel,
különösen, amikor másodszor mentem le. Már késő volt, és zavarta őket, hogy ilyen későn
küldenek le egy beteget. S így mindenki kellemetlenül érezte magát. Tudtam, amikor elhozott
engem, hogy oda fogja majd tenni a tolókocsit, és el fog tűnni, és én majd ott ülök, addig,
amíg valaki ki nem jön értem. De az egyik lány ott azt mondta neki, hogy ezt ne tegye, hanem
menjen be, és mondja meg nekik, hogy ott vagyok, és jöjjenek ki értem. Úgy hiszem, mérges
volt, hogy ilyen későn kellett neki egy beteggel elmennie. Éppen kezdtek mindent lezárni, a
technikusok elindultak haza, és már késő volt. Tudja, ilyen kis dolgok, a nővérek vidámsága
olyan sokat segítene.
ORVOS: Mit gondol azokról az emberekről, akiknek nincs hitük?
BETEG: Hát, ilyenekkel is találkoztam. Még ilyen betegekkel is találkoztam itt. Volt
egy úriember, aki utoljára volt itt, és amikor megtudta, mi a bajom, azt mondta: „Nem tudom
megérteni, semmi sem igazságos ezen a világon, miért van Önnek leukémiája, sosem
dohányzott, sosem ivott, sosem csinált ilyesfélét”, tudja. S még azt is mondta: „Én? Már öreg
vagyok, sok dolgot csináltam, amit nem lett volna szabad megtennem.” Egyáltalán nem
számít. Nekünk nem mondták meg, hogy sosem lesz majd semmilyen problémánk. Urunknak
magának is borzalmas problémákkal kellett szembenéznie, tehát ő az, aki tanít bennünket, és
én megpróbálom követni.
ORVOS: Gondol valaha is a halálra?
BETEG: Gondolok-e?
ORVOS: Igen.
BETEG: Igen, gondolok. Gyakran gondolok a halálra. Annak nem örülök, hogy sokan
meglátogatnak, mert olyan szörnyen nézek ki. Miért kell ennek így történnie? Miért nem
tudnak egyszerűen egy kis gyászmisét tartani? Tudja, én nem szeretem a temetéseket, talán ez
furcsa, de egyszerűen irtózom; a testem, ott, abban a koporsóban.
ORVOS: Nem biztos, hogy értem.
BETEG: Nem szeretek bánatot okozni az embereknek, például a gyermekeimnek, két
vagy három napig tartó ilyen dolgokkal, tudja. Én gondoltam erre, de nem tettem semmit. A
férjem kérdezte meg egyik nap, amikor bejött; azt mondta, tényleg, beszéljük-e meg ezeket a
dolgokat, ajánljuk-e fel szemünket vagy holttestünket? Azon a napon nem döntöttünk, és még
a mai napig sem, mert ez egyike azon dolgoknak, tudja, amit az ember halogat.
ORVOS: Elbeszélget valaha is valakivel erről? Felkészíti valamiképpen önmagát arra
az időre, amikor ez eljön?
BETEG: Nos, ahogy C. lelkésznek is mondtam, azt hiszem, igen sok embernek
szüksége van valakire, akire támaszkodhat, arra, hogy elbeszélgethessen a lelkésszel.
Mindenki tőle várja a válaszokat.
ORVOS: És megadja nekik a válaszokat?
BETEG: Ha az ember megérti a kereszténységet, mire eléri az én koromat, addigra
elég érettnek kellene lennie ahhoz, hogy megtudja, miszerint csak ki kell nyújtania a kezét, és
maga is megszerezheti ezt, mert az ember nagyon sok órán keresztül önmagára marad.
Egyedül van betegségében, mert az emberek nem állhatnak mindig mellette. Nem lehet
mellette egy lelkész, nem lehet mellette a férje, nem lehetnek körülötte az emberek. A férjem
olyan ember, aki mindig mellettem lenne, ha tudna.
ORVOS: A legnagyobb segítséget az jelenti, ha mellette vannak az emberek, ha
emberek veszik körül?
BETEG: Ó, igen, különösen bizonyos emberek. ORVOS: Kik ezek a bizonyos
emberek? Említette a lelkészt és a férjét.
BETEG: Igen. Örülök, ha a lelkipásztorom bejön meglátogatni a plébániáról. Volt egy
másik fiatalkori barátom, körülbelül ugyanolyan korú, mint én, nagyon jó keresztény.
Elvesztette a szeme világát. Több hónapon keresztül kórházban feküdt, Nagyon jól viselte. Ő
az a típusú ember, aki örökké tesz valamit a másik emberért. Ha betegek, meglátogatja őket,
vagy ruhákat gyűjt a szegények számára, vagy valami ilyesfélét csinál. Nemrégiben írt nekem
egy levelet, és idézte a 139. zsoltárt, es én igazán örültem neki. Azt mondta: „Akarom, hogy
tudjad, te vagy egyik legközelebbi barátom.” Tehát az ember keres magának egy ilyen
személyt, és az boldoggá teszi. Összességében úgy gondolom, az emberek nagyon
barátságosak itt. Bár, úgy hiszem, egy kicsit fáradt vagyok attól, hogy hallom, miként
szenvednek a betegek a többi szobában. Ezt hallom, es arra gondolok, hogy ó, miért nem
tudnak valamit tenni ezekért az emberekért, tudja. Ez már régóta megy, és az ember hallja,
amint felordítanak, és fél attól, hogy talán egyedül vannak. Az embernek nincs joga bemenni
a szobájukba, és beszélgetni velük, csak hallja őket, tudja. Ezek a dolgok bántanak. Először
amikor itt voltam, nem tudtam jól aludni, és ezen morfondíroztam. Azt gondoltam, hát ez nem
mehet így. De az embernek egyszerűen szüksége van az alvásra. így aztán el is aludtam. De
hallottam, amint két beteg felkiáltott azon az éjszakán. Abban reménykedtem, hogy ez velem
sosem fog előfordulni. Volt egy nálam idősebb unokatestvérem, akinek rákja volt. Csodálatos
asszony volt. Születésétől kezdve nyomorék volt, de ragyogóan megbirkózott a helyzetével.
Több hónapig volt kórházban, de sosem sikoltozott. Utolsó alkalommal, amikor
meglátogattam, nagyon gyenge volt, a halál előtt állt. Példamutatóan viselkedett; többet
foglalkozott azzal, hogyan tudtam megtenni az utat hozzá, mint saját magával.
ORVOS: Ilyen asszony szeretne lenni Ön is, hm?
BETEG: Hát, segített nekem. Remélem, én is ilyen leszek.
ORVOS: Biztos vagyok benne. Ma is ilyen volt.
BETEG: Van még egy dolog, ami aggaszt... az ember sosem tudja, ha önkívületi
állapotba kerül, hogyan reagál a dolgokra. A betegek néha eltérően reagálnak. Azt hiszem,
fontos, hogy az ember bízzon az orvosában, abban, hogy majd mellette tud lenni. Dr. E.
nagyon elfoglalt, s így nem sokat tud az ember vele beszélni. Hacsak nem kérdez rá, az ember
minek is hozakodna elő egy sor családi problémával vagy bármivel, habár én mindig úgy
éreztem, hogy ezek a dolgok összefüggnek az egészségemmel. Ön nagyon jól tudja, hogy a
problémák komoly hatással lehetnek az ember állapotára.
 LELKÉSZ: Nemrégiben tehát erre utalt, amikor azon töprengett, hogy vajon a családi
nehézségek és a többi hasonló probléma is hatással lehetett az egészségére?
BETEG: Igen, mert az igaz, a fiunk nagyon rossz volt karácsonykor, és az apja fogta,
és visszavitte az állami intézetbe. A fiú önként vállalkozott arra, hogy visszamegy. Azt
mondta: „Majd összepakolok, amikor a templomból visszajövünk.” Aztán elment, de
megváltoztatta a döntését és hazajött. Az apja emlékeztette, hogy haza akart menni, tehát
hazavitte. Rendszerint amikor ez a fiú hazajön, le-föl mászkál. Még leülni sem tud, annyira
nyugtalan néha.
ORVOS: Hány éves?
BETEG: Huszonkettő. Akkor nincs semmi baj, ha az ember ezzel meg tud birkózni, és
tud valamit tenni, de amikor nem képes a magatartását elfogadni, és nem áll módjában
segíteni rajta, akkor már az is igen megerőltető, hogy az ember beszéljen vele. Nemrég
megpróbáltam neki megmagyarázni, mi történt akkor, amikor ő született, és úgy tűnt, hogy
megérti. Azt mondtam: „Van egy betegséged, mint ahogy nekem is van egy betegségem, és
neked néha sokkal nehezebb. Tudom, hogy szörnyen nehéz időt élsz át, és tudom, hogy ez
milyen nehéz számodra. Igen nagyra értékelem, hogy ezekből a szörnyű időszakokból ki
tudtál jönni, és újból meg tudtál nyugodni”, tudja. És megy tovább, még inkább próbálkozott,
de amikor az embernek valami mentális problémája van, akkor sosem tudja, hogy mit lehet ez
ellen tenni.
LELKÉSZ: Ez feszültséget okoz Önben. Biztosan ki is fárasztja, nem kétséges.
BETEG: Igen. Biztos vagyok abban, hogy ő a legnagyobb problémám.
ORVOS: Apja első feleségének is vannak kisgyerekei, és mentálisan ők is labilisak. És
most Ön előtt is ugyanaz a kérdés áll: mi fog történni velük?
BETEG: A legnagyobb problémám az, hogyan tudom őket együtt tartani, hogyan
tudom megakadályozni, hogy különböző intézetekbe küldjék őket! Természetesen úgy érzem,
hogy ez majd megoldódik. Ha az ember igazán ágyhoz kötötté válik, akkor teljesen más
problémával néz szembe. Újból ágyhoz kötötté válhatok, de azt mondtam a férjemnek, hogy
ez majd az évek múlásával magától rendbe jön. Ám ez nem következett be. Apósomnak igen
komoly infarktusa volt, és nem gondoltuk, hogy olyan jól átvészeli, mint ahogy átvészelte.
Csodálatos. De ő boldog, és néha mégis az jut eszembe, hogy nem lenne-e boldogabb olyan
helyzetben, mint az az idős gentleman volt ugyanabban a korban.
ORVOS: Tehát el tudná küldeni egy szociális otthonba?
BETEG: Igen, az nem lenne annyira nehéz, mint ahogy ő gondolja. De nagyon büszke
arra, hogy fiával és annak feleségével van. Városban nőtt fel, és egész életében városban élt.
LELKÉSZ: Hány éves?
BETEG: Nyolcvanegy.
ORVOS: Nyolcvanegy, és az édesanyja hetvenhat?... Mrs. C., úgy hiszem, be kell
fejeznünk, mert megígértem, hogy negyvenöt percnél tovább nem fárasztjuk. Tegnap azt
mondta, senki sem beszélt Önnel arról, hogy az otthoni problémák milyen hatással vannak
Önre és a halállal kapcsolatos gondolataira. Gondolja, hogy ez valami olyan, amit orvosoknak
vagy nővéreknek, vagy bárki másnak a kórházban meg kelie. ne tenniük, ha a beteg úgy
kívánja?
BETEG: Ez segít, nagyon sokat segít.
ORVOS: Kinek kellene ezt megtennie?
BETEG: Nos, ha az ember elég szerencsés, hogy ilyen orvosa van, és tudja, legalább
néhány olyan van, aki felmegy és érdeklődik az ember életének eme oldala iránt is. A
többséget tisztán csak a beteg orvosi aspektusa érdekli. Dr. M nagyon megértő. Amióta itt
vagyok, már kétszer eljött meglátogatni, és én ezért hálás vagyok.
ORVOS: Mit gondol, mi az oka ennek a vonakodásnak?
 BETEG: Hát, ma ugyanez megy kint a világban is. Miért nincsenek többen olyanok,
akik még többet tennének azért, amit meg kell tenni?
ORVOS: Gondolom, be kellene fejeznünk, nem? Van valami kérdése, amit fel
szeretne tenni nekünk, Mrs. C.? Még mindenképpen fogunk találkozni.
BETEG: Nincs. Csupán azt kívánom, hogy mind több és több ember előtt
mondhassam el az ilyen dolgokat, amelyeken segíteni kell. A fiam nem az egyetlen. Sok
ember van a világon, és meg kell próbálni felkelteni az érdeklődést az emberi sorsok iránt, és
így lehetségessé válik, hogy az emberek tesznek majd valamit másokért.

Mrs. C. hasonlít Mrs. S.-hez. Középkorú asszony, akihez a halál életének épp abban az
időszakában közeleg, amikor számos felelősségteljes döntést kellene hoznia, gondoskodnia
kellene több eltartottról. Van egy nyolcvanegy éves apósa, akinek nemrégiben szívinfarktusa
volt, egy anyja, aki Parkinson-kórban szenved, és aki hetvenhat éves, egy tizenkét éves
kislánya, akinek szüksége van az anyjára, és lehet, hogy „túl gyorsan” kell felnőnie, amitől a
beteg fél, és ott van a huszonkét éves, önálló életre képtelen fia, aki ki-be jár az állami
intézetekbe, akitől fél, és akivel törődik is. Apja három kisgyermeket hagyott hátra az első
házasságából, és a beteg fél, hogy neki is el kell hagynia ezeket a függésben lévő embereket
épp most, épp akkor, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá.
Érthető, hogy az ilyen családi terhek túlságosan is nehézzé teszik a békés halált, amíg
ezeket az ügyeket meg nem beszélik, és valami megoldást nem találnak rájuk. Ha egy ilyen
betegnek nincs lehetősége megosztani a gondjait másokkal, akkor dühös és depressziós lesz.
Dühét legjobban talán azzal az ápolónővel szembeni felháborodása mutatja, aki úgy érzi,
hogy a beteg igenis le tud menni gyalog a röntgenbe, aki nem veszi figyelembe szükségleteit,
és akit jobban foglalkoztat a munkaidő vége, mint annak a gyenge, fáradt betegnek a
megfelelő ellátása, aki ameddig lehet, szeretne kötelességének eleget tenni, és aki meg
szeretné tartani méltóságát a kellemetlen körülmények ellenére.
E hölgy esete talán leginkább arra hívja fel a figyelmünket, hogy milyen szükség van
érzékeny és megértő emberekre, és hogy milyen jó hatással vannak a szenvedésre; példát
mutat akkor, amikor megengedi az öregeknek, hogy otthonukban maradjanak, és amennyire
tudnak boldoguljanak, ahelyett hogy szociális otthonba küldené őket. Aztán a fiának, akinek
jelenléte alig-alig viselhető el, aki azonban inkább otthon szeretne lenni, mint visszamenni az
állami kórházba, lehetővé teszi, hogy otthon maradjon, és tőle telhetően vegye ki részét a
család gondjaiból. Mindebben a küzdelemben, melynek célja, hogy képességei szerint a
lehető legjobban gondoskodjon szeretteiről, az a kívánsága is benne foglaltatik, hogy otthon
maradhasson, és mindaddig tevékenykedhessen, ameddig képességei megengedik, még akkor
is, ha ez ágyhoz kötöttséget jelent, s jelenlétét nehéz lenne elviselni. Utolsó kijelentése,
miszerint szeretné, ha egyre több és több ember előtt mondhatná el érzéseit, és tájékoztathatná
az embereket arról, hogy mi az, ami a beteg embereknek kell, talán részben meg is valósult e
szeminárium segítségével.
Mrs. C. olyan beteg volt, aki meg akarta osztani érzéseit másokkal, és hálásan fogadta
a segítséget, ellentétben Mrs. L.-lel, aki elfogadta a meghívást, de képtelen volt gondjait
megosztani velünk mindaddig, amíg, röviddel halála előtt, meg nem kért minket, hogy
látogassuk meg.
Mrs. C. továbbra is megtett mindent, amit lehetett, amíg emocionálisan zavart fiának a
kérdése meg nem oldódott. Megértő férje és hite segített és erőt adott neki, hogy elviselje a
hetekig tartó szenvedést. Utolsó kívánsága, nevezetesen, hogy ne lássák „csúnyának” a
koporsóban, férje egyetértésével találkozott, aki megértette, hogy Mrs. C. mindig sokat
törődött másokkal. Gondolom, e félelem attól, hogy csúnyának néz majd ki, fejeződött ki
abban is, hogy nagyon is foglalkoztatták azok a betegek, akiket sikoltozni hallott,
„elveszítették talán méltóságukat”, és hogy félt tudatának elvesztésétől. Azt mondta, az ember
sosem tudja, mikor kerül öntudatlan állapotba... hogyan fognak reagálni... fontos tehát, hogy
az ember bízzon orvosában, hogy majd mellette lesz... Dr. E. nagyon elfoglalt, s így aztán
nem sokat beszélhet az ember vele...
Ez nem is annyira a másokkal való törődés megnyilvánulása, mint talán a kontroll
elvesztése miatti aggodalom, attól való félelem, hogy elveszti józan eszét, amikor a családi
problémák túlságosan nyomasztóvá válnak, és ereje már fogytán lesz.
Egy későbbi látogatás alkalmával elismerte, hogy szeretné, hogy „néha sikolthasson”.
„Kérem, vállalják át a dolgokat, én már képtelen vagyok tovább aggódni mindenki miatt.”
Igen megkönnyebbült, amikor a lelkész és a szociális gondozó beavatkozott, és a pszichiáter a
lehetőségeket mérlegelte fia elhelyezésének ügyében. Csak akkor érzett nyugalmat Mrs. C.,
amikor ezeket az ügyeket megoldották. Többé már nem izgatta, hogy látják-e majd őt a
koporsóban vagy sem. A „szörnyű kinézet” képe átváltozott a béke, a nyugalom és a méltóság
képévé, amely egybeesett a világtól való elszakadásába való végső belenyugvásával.

A Mrs. L.-lel készült következő interjú önmagáért beszél. Azért került bele ebbe a
könyvbe, mert Mrs. L. olyan betegtípust képvisel, aki a legtöbb nehézséget okozhatja nekünk,
mivel egyszer hajlandó elfogadni segítséget, máskor pedig mindenféle segítséget visszautasít.
Nagyon fontos az, hogy ne kényszerítsük szolgálatainkat az ilyen betegekre, hanem akkor
álljunk rendelkezésükre, amikor szükségük van ránk.

ORVOS: Mrs. L., mióta van a kórházban?

BETEG: Augusztus 6-án jöttem be.
ORVOS: Ez nem az első eset, vagy igen?
BETEG: Nem, nem. Úgy hiszem, ez már a huszadik vagy még annál is több.
ORVOS: Mikor volt az első?
BETEG: Nos, az első 1933-ban volt, amikor megszületett az első gyermekem. De az
első, amikor ebbe a kórházba jöttem, az 1955-ben volt.
ORVOS: Akkor mi volt a baja?
BETEG: Akkor volt az adrenalectómiám [mellékvese-eltávolítás].
ORVOS: Erre miért volt szükség?
BETEG: Mert rosszindulatú folyamat volt a hátgerincemben.
ORVOS: 1955-ben?
BETEG: Igen.
ORVOS: Tehát már tizenegy éve megvan ez a rosszindulatú folyamat?
BETEG: Nem, már régebb óta megvan. 1951-ben eltávolították az egyik mellemet. A
másikat 1954-ben, és a mellékvesét és a petefészkeket 1955-ben távolították el, itt.
ORVOS: Hány éves Ön?
BETEG: Ötvennégy vagyok, s az ötvenötödik életévemhez közeledek.
ORVOS: Ötvennégy. És megközelítően, legalábbis tudomása szerint 1951 óta beteg.
BETEG: Igen.
ORVOS: El tudja mondani nekünk, hogyan kezdődött az egész?
BETEG: Nos, egy kis családi összejövetel volt 1951-ben, és a férjem összes rokona
nálunk volt. Ők nem a városunkban laktak. És én felmentem az emeletre, hogy kicsit
összetakarítsak és megfürödjék, és észrevettem a mellem felső részén egy csomót. Behívtam a
sógornőmet, és megkérdeztem, hogy ez olyasmi-e, ami miatt aggodalomra lenne ok. Azt
mondta, igen, hívjak fel egy orvost, és beszéljek meg egy időpontot vele, amit meg is tettem.
Ez pénteken volt, és a következő kedden mentem az orvoshoz, szerdán pedig a kórházba
röntgenfelvételekre. És tájékoztattak, hogy rosszindulatú folyamatról van szó. És a következő
hét elején már megoperáltak, és a mellemet eltávolították.
ORVOS: Hogyan viselte el mindezt? Akkor körülbelül hány éves is volt?
 BETEG: Körülbelül harminc voltam... na jól van, közel a negyvenhez. Nem tudom, de
mindenki azt gondolta, hogy majd összeroppanok Nem tudták megérteni, miért voltam
annyira nyugodt. Sőt még viccelődtem is a dologról. A sógornőm párszor a kezemre ütött és
szájon vágott, mert akkor, amikor észrevettem a csomót, olyan megjegyzéseket tettem, hogy
rosszindulatú folyamat is lehet. Nagyon könnyedén fogtam fel az egészet. A legidősebb fiam
viselte el a legrosszabbul.
ORVOS: Ő hány éves?
BETEG: Tizenhét volt, nem egészen tizenhét, néhány hónap még hiányzott. És otthon
maradt egészen az operáció utáni napokig. S csak utána vonult be, mert attól félt, hogy beteg
leszek vagy teljesen ágyhoz kötött, vagy valami más történhet, s így utána ment csak be a
hadseregbe. De ezen túl nem zavart a dolog. Az egyetlen, ami zavart, az a műtétet követő
sugárkezelés volt.
ORVOS: Hány évesek voltak a többi gyerekei? Úgy hangzott, mintha még lennének
többen is.
BETEG: Igen, van egy másik fiam, aki huszonnyolc.
ORVOS: Most?
BETEG: Most. Akkor gimnáziumba járt.
ORVOS: Két fia van?
BETEG: Két fiam.
ORVOS: A fia valójában félt, hogy Ön meg fog halni.
BETEG: Én is így gondolom.
ORVOS: Aztán elment.
BETEG: Elment.
ORVOS: Aztán később hogyan viselte?
BETEG: Hát, őt azzal csúfolom, hogy „kórházfóbiás”, mert egyszerűen nem volt
képes bejönni a kórházba, és megnézni engem, ahogy fekszem az ágyban. Az egyetlen
alkalom, amikor bejött, akkor volt, amikor nekem vérátömlesztést adtak. Néha az apja
megkéri, hogy vigyen haza valamit a kórházból, vagy hozzon be valamit nekem, amit túl
nehéz volna neki cipelnie.
ORVOS: Hogyan tájékoztatták arról, hogy rosszindulatú betegsége van?
BETEG: Nagyon nyersen.
ORVOS: Ez jó vagy rossz?
BETEG: Engem nem zavart. Azt nem tudom, másvalaki hogyan fogadná, de én minél
előbb tudni akarom, nekem ez a mód felel meg a legjobban. Inkább nekem mondják meg
előbb, mintsem hogy mindenki más már tudjon róla. Úgy hiszem, az ember érzékenyebbé
válik arra a tényre, hogy mindenki túlságosan is nagy figyelmet szentel neki, s ebből rájön,
hogy valami baj van. Ez a véleményem ezzel kapcsolatban.
ORVOS: Mindenképpen gyanús lenne.
BETEG: Azt hiszem, igen.
ORVOS: Tehát ez 1951-ben volt, és most 1966-ot írunk, és Ön a kórházban van, hol
kint, hol bent, körülbelül huszadszor.
BETEG: Igen, így van.
ORVOS: Mit gondol, tudna bennünket tanítani?
BETEG: (nevet) Nem tudom, nekem még mindig sokat kell tanulnom.
ORVOS: Milyen most a fizikai állapota? Látom, gyógyfűzőt visel. Problémái vannak
a hátgerincével?
BETEG: Ez a fűző az én gerincem. Az elmúlt júniusban csigolyarögzítést csináltak,
egy évvel ezelőtt, június 15-én, és azt mondják, hogy állandóan viselnem kell ezt a
gerincfűzőt. Jelen pillanatban a jobb lábammal kerültem egy kis bajba. De az ebben a
kórházban levő jó orvosok segítségével, hát, kérem, ezt is megoldják. Érzéketlenné vált a
lábam. Alig tudom használni, és bizsergő érzést okoz, mintha tűk és gombostűk szurkálnának.
Tegnap ezek egyszerűen eltűntek. Most szabadon tudom mozgatni a lábamat, és úgy tűnik,
újból normálisan működik.
ORVOS: Megjelent-e valamiképpen újból a rosszindulatú folyamat?
BETEG: Nem, nem jelent meg. Azt mondták, hogy semmi ok az aggodalomra,
jelenleg szunnyadó állapotban van.
ORVOS: Mióta van ilyen szunnyadó állapotban?
BETEG: Gyanítom, azóta, amióta a mellékvesémet eltávolították; persze erről én nem
sokat tudok. Ha az orvosok jó hírt közölnek velem, akkor elfogadom, és nem kérdezősködöm.
ORVOS: Szeret jó hírt hallani?
BETEG: Amikor kimegyek a kórház kapuján, mindig azt mondom a férjemnek, hogy
ez volt az utolsó eset, hogy itt voltam, többé már nem megyek vissza. Amikor innen
kimentem május 7-én, ugyanezt mondta a férjem is, s így nekem nem is kellett mondanom.
De nem sokáig tartott. Augusztus 6-án már újból visszakerültem.
ORVOS: Az arca mosolyog, de mélyen belül sokkal több a bánat és a szomorúság.
BETEG: Hát, gondolom, az ember időnként így van.
ORVOS: Hogy viseli el mindezt, a rosszindulatú folyamatot, a húsz kórházi
tartózkodást, melle és mellékveséinek eltávolítását?
BETEG: És a csigolyarögzítéseket...
ORVOS: A csigolyarögzítéseket, hogyan viseli mindezt? Honnan van ereje, és milyen
dolgok foglalkoztatják?
BETEG: Nem tudom, talán az Istenbe vetett hit, és az orvosok segítsége.
ORVOS: Melyik jön előbb?
BETEG: Isten.
LELKÉSZ: Mi már ezelőtt is beszélgettünk erről, és mégis, annak ellenére, hogy
megvan ez a hite, ami életben tartja, vannak időszakok, amikor Ön szomorú.
BETEG: Ó, igen.
LELKÉSZ: Ez valami olyan, amit nehéz elkerülni, s ez az időnkénti depresszió.
BETEG: Igen. Érzek depressziót, gondolom, inkább akkor, amikor valamilyen
hosszabb időre egyedül vagyok. Gondolok a múltra, és azt hiszem, semmi haszna nincs
annak, hogy az ember csak fekszik és erre gondol. Már minden mögöttem van. Többet kellene
gondolnom a jövőre. Amikor először lejöttem, és tudtam, hogy meg fognak operálni a rák
miatt, nos, otthon volt a két fiam, és én imádkoztam, hogy túléljem, csak addig, amíg ezeket a
fiúkat felnevelem.
ORVOS: Most ők már nagyfiúk, nemde? Tehát ez sikerült. (A beteg sír.)
BETEG: Pont ez hiányzott nekem, elnézést, szükségem van arra, hogy jól kisírjam
magam.
ORVOS: Jól van, semmi baj. Vajon miért mondta, hogy el kell kerülnie a depressziót?
Miért kellene elkerülnie?
LELKÉSZ: Szóval, helytelen kifejezést használtam. Mrs. L. és én sokat beszéltünk
arról, hogyan kell megbirkózni a depresszióval. Valójában nem kerülni kell. Hanem szembe
kell vele szállni, és le kell győzni.
BETEG: Nem tehetek róla, néha sírnom kell. Sajnálom...
ORVOS: Nem, nem, ne sajnálja. Én jónak tartom.
BETEG: Ó, Ön jónak tartja...
ORVOS: Igen, úgy gondolom, a kerülése csak rosszabbá teszi a dolgokat, nemde?
BETEG: Nos, nem, nem gondolom. Úgy hiszem, az ember még rosszabbul érzi magát,
ha utat enged érzelmeinek, ez az én véleményem. Mert bárki, aki ilyen hosszú ideje olyan
helyzetben van, mint én, hát akkor, úgy hiszem, az embernek hálásnak kell lennie azért,
amiért a múlt ilyen volt. Az embernek sok minden olyan megadatott, ami sokaknak nem.
 ORVOS: Ha jól értem, az extra időre gondol?
BETEG: Az egyik az extra idő. Tanúja voltam ennek az érzésnek a saját családomban
az elmúlt néhány hónapban. És úgy érzem, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ezek a
dolgok nem velem történtek meg.
LELKÉSZ: Arra gondol, ami a sógorával történt?
BETEG: Igen.
LELKÉSZ: Ő itt halt meg?
BETEG: Igen, május 5-én.
ORVOS: MI történt vele?
BETEG: Hát, nem hosszú ideig volt beteg, és nem volt lehetősége, hogy olyan sokáig
húzza, mint én. Az igaz, hogy öreg volt. Olyan betegsége volt, amit, ha már a kezdet
kezdetétől komolyan vett volna... úgy hiszem, részéről teljes nemtörődömség nyilvánult meg,
de mindenesetre, a betegsége nem tartott olyan sokáig.
ORVOS: Hány éves volt?
BETEG: Hatvanhárom.
ORVOS: Mi baja volt?
BETEG: Rákos volt.
ORVOS: És nem figyelt eléggé erre, vagy mi?
BETEG: Már körülbelül hat hónapja beteg volt, es mindenki mondta neki, hogy
menjen orvoshoz, menjen valahová, és szerezzen segítséget. Egészen addig nem törődött
magával, amíg már többé nem volt képes magát ellátni. Akkor elhatározta, hogy eljön ide, és
segítséget kér. Ő is és a felesége is nagyon fel voltak háborodva, mivel ó életét nem tudták
megmenteni, mint ahogy megmentették az enyémet. Ahogy mondom, addig várt, amíg már
nem bírta tovább.
ORVOS: Az extra idő valamiféle különleges idő? Más, mint az egyéb idő?
BETEG: Nem, nem mondhatom, hogy más. Nem mondhatom, mert úgy érzem, hogy
az en életem éppen olyan normális, mint az Öné vagy a lelkészé. Nem érzem, hogy minden
életben töltött óráért hálálkodnom kellene, és azt sem, hogy jobban ki kellene használnom azt
az időt, ami még hátravan. Úgy vélem, az én időm ugyanaz, mint az Önöké.
ORVOS: Néhányan úgy érzik, hogy intenzívebben élnek.
BETEG: Nem.
ORVOS: Ez persze nem vonatkozik mindenkire, ebben sem ért egyet?
BETEG: Nem, nem. Nem értek egyet. Én tudom, hogy mindannyiunk számára eljön
az idő, amikor menni kell, és ez még az én számomra nem jött el, ez az egész.
ORVOS: Egyáltalán, megkísérelte vagy egyáltalán gondolt arra, hogy most eljött az
idő arra, hogy jobban felkészüljön a halálra?
BETEG: Nem. Én ugyanúgy élek, egyik napról a másikra, mint ahogy eddig éltem.
ORVOS: Ó, tehát Ön sohasem gondol erre olyan összefüggésben, hogy milyen is az,
vagy mit is jelent?
BETEG: Nem. Sohasem gondoltam erre.
ORVOS: Gondolja, hogy kellene erre gondolniuk az embereknek? Mivel egy nap
mindannyiunknak meg kell halnunk?
BETEG: Hát, igazából sosem fordult meg az agyamban, hogy gondoljak a halálra való
felkészülésemre. Úgy vélem, ha majd eljön az idő, akkor lesz valami az emberben, ami
megmondja neki, hogy készüljön. Én még nem érzem úgy, hogy már készen lennék. Úgy
gondolom, még sok időm van.
ORVOS: Igen, senki sem tudja.
BETEG: Nem. De úgy értem, egyszerűen arra számítok, hogy felneveltem azt a két
fiút, én most majd segíteni fogok azokon az unokákon is.
ORVOS: Vannak unokái?
 BETEG: Heten.
ORVOS: Tehát megvárja, hogy felnőjenek?
BETEG: Most megvárom, amíg felnőnek, és látni fogom majd a dédunokáimat.
ORVOS: Amikor a kórházban van, milyen dolgok segítenek Önnek a legjobban?
BETEG: Ó, legszívesebben az orvosokkal lennék mindig együtt, ha tudnék.
LELKÉSZ: Úgy hiszem, meg tudom fogalmazni az elképzelését: Ön előtt mindig a
jövőnek mint elérendő célnak a képe lebeg. Amit mindig mond, az az, hogy nem akar mást,
mint hogy haza tudjon menni és kicsit tevékenykedni.
BETEG: Ez így van. Újból akarok járni. S biztos vagyok abban, hogy éppen olyan jól
megy majd, mint sok évvel ezelőtt. Akarat kérdése az egész.
ORVOS: Mit gondol, mi segített Önnek, hogy ne adja fel? Mert nem adta fel!
BETEG: Egyszerűen úgy érzem, hogy az egyetlen ember, akit most otthon hagytam,
az a férjem, és ő nagyobb gyerek, mint az összes gyerek együttvéve. Cukorbeteg, és ez ráment
a szemére s így nem lát valami jól. Mi rokkantsági nyugdíjból élünk.
ORVOS: Tud valamit csinálni?
BETEG: Nem túl sokat. A látása gyenge. Nem látja a forgalmi lámpákat az utcán. És
utoljára, amikor a kórházban voltam, a férjem éppen Mrs. S.-sel beszélgetett, aki az ágy egyik
oldalán ült, és megkérdezte a férjemet, hogy látja-e őt. Ő azt mondta, hogy nem látja, csak
homályosan. El tudja olvasni az újságban a főcímeket, de az alcímeket már csak nagyító
segítségével, a többit meg nem is látja.
ORVOS: Otthon ki lát el kit?
BETEG: Hát, megfogadtuk, amikor a múlt év októberében kijöttem a kórházból, hogy
ha én leszek a szeme, ő lesz az én lábam, és ez a mi tervünk.
ORVOS: Ez nagyon szép. Hogy vált be?
BETEG: Nos, nagyon jól bevált. Ha véletlenül nagy felfordulást csinál az asztalon,
akkor én szándékosan ugyanazt csinálom, hogy azt higgye, nem ő tette, nem a gyenge látása
az oka. Ha valami történik, megbotlik vagy valami hasonló, akkor azt mondom neki, hogy hát
én is mindig így járok, annak ellenére, hogy nekem két jó szemem van, s így nem érzi rosszul
magát az ilyenek miatt.
LELKÉSZ: Néha rosszul érzi magát?
BETEG: Ó, igen, az ilyen dolgok bántják néha.
ORVOS: Nyújtott-e be kérelmet... vagy gondolt-e egy vakvezető kutyára, vagy kérte-
e, hogy valamilyen képzésen részt vehessen, valamilyen mozgástréningen és hasonlókon?
BETEG: Az Üdvhadseregtől jön hozzánk egy kisegítő. Sokszor eljön az otthonunkba.
Az a hölgy mondta a férjemnek, hogy majd körülnéz, van-e valami, amit számára
segítségként meg tud szerezni.
ORVOS: A vakok számára létesített intézet, a Világítótorony fel tudja mérni, mire van
szüksége, biztosítanak a számára mozgástréninget és botot, ha szükséges.
BETEG: Hát, ez jó lenne.
ORVOS: Úgy tűnik, hogy otthon mindent megtesznek egymásért, kiegészítik egymást,
amit az egyik nem tud megcsinálni, azt megcsinálja a másik. Nem csoda, hogy nagyon sokat
aggódik, hogyan is boldogul a férje, amikor Ön itt van a kórházban.
BETEG: Igen, sokat aggódom.
ORVOS: Na, és hogyan boldogul?
BETEG: Hát, a gyerekeim látják vendégül vacsorára. Háromszor egy héten jön a
hölgy, aki segít, és elvégzi a takarítást és a vasalást. A férjem tud mosni. Nem veszem el a
kedvét semmitől, hadd csinálja. Észrevettem, hogy nagyon-nagyon sok dologban becsúszik
nála valamilyen hiba, de én azt mondom neki, hogy ez vagy az jól néz ki, folytassa csak
tovább, és hagyom, hogy csinálja.
 ORVOS: Tehát kitartóan mond neki olyan dolgokat, amelyek jó érzéssel töltik el a
férjét.
BETEG: Megpróbálom.
ORVOS: Önmagával is ezt teszi?
BETEG: Megpróbálok nem panaszkodni arról, hogyan is érzem magam. Amikor
megkérdezi, hogy érzem magam, mindig azt válaszolom, hogy nagyszerűen, egészen addig a
pontig, amikor azt mondom, hogy be kell feküdnöm a kórházba, mert azt mondták, hogy
jöjjek. Körülbelül így hall róla először.
ORVOS: Miért, megkérte Önt valaha erre már korábban?
BETEG: Nem, magamtól tettem ezt, mert volt egy barátnőm, aki elhitette önmagával,
hogy beteg. Tolókocsiban végezte. Ettől kezdve elhatároztam, hogy nagyon rossznak kell
lennie a helyzetnek ahhoz, hogy én panaszkodjam. Gondolom, ez jó lecke volt, amit én ettől a
barátnőmtől tanultam. Végigjárta a városban az összes orvost, hogy egyetértsenek azzal,
miszerint neki sclerosis multiplexe van. Az orvosok a világon semmi bajt nem találtak nála.
Ma tolószékben él, és egyszerűen nem tud járni. Vajon van-e ilyen betegsége vagy sem, én
nem tudom, de már így él körülbelül tizenhét éve.
ORVOS: De ez egy másik szélsőség.
BETEG: Igen, de azt akarom hangsúlyozni, hogy folyamatosan panaszkodik... És
aztán van egy sógornőm, akinek fájnak a körmei, és zavarja a lábát kell szőrteleníteni vagy
bármi mást kéli csinálni, és én nem tudom elviselni ezt az Örökös panaszkodást ettől a két
embertől, és elhatároztam, hogy nagyon rosszul kell hogy menjenek a dolgok, hogy én valaha
is panaszkodjam.
ORVOS: Ki volt ilyen a családjában? A szülei is ilyen harcosak voltak?
BETEG: Anyám nemrégen halt meg, 49-ben, és életemben csak kétszer láttam
betegnek. Legutóbb akkor, amikor leukémiája volt, s elhunyt. Apámra nem emlékszem
túlságosan, de azt tudom, emlékszem rá, hogy beteg volt, influenzás, az 1918-as
influenzajárvány idején, amikor meg is halt. Tehát túl sokat nem tudok mondani apámról.
ORVOS: A panaszkodás tehát egyenlő a halállal, mert hát mindketten csak
panaszkodtak, mielőtt meghaltak.
BETEG: Ez így van, ez így van!
ORVOS: De, tudja, nagyon sok ember van, akik hangot adnak a fájdalmaiknak és nem
halnak meg.
BETEG: Tudom. Ott a sógornőm, a lelkész szintén ismeri.
LELKÉSZ: Mrs. L. kórházi tartózkodásának egy másik aspektusa az, hogy gyakran
felnéznek rá a többi betegek. És aztán olyan szituációban találja magát, ami valamiféle
vigasznyújtó szerep vállalását jelenti.
BETEG: Ó, nem is tudom...
LELKÉSZ: És néha azon gondolkodom, nem kívánja-e, hogy legyen valaki, akivel el
tud beszélgetni, aki vigaszt tudna Önnek nyújtani, ahelyett hogy mindig mások
támaszkodjanak Önre?
BETEG: Nem érzem, hogy szükségem lenne vigaszra, lelkész úr. És sajnálatot
biztosan nem akarok, semmiképp, mert nem érzem, hogy engem sajnálni kellene. Úgy érzem,
nincs semmi, ami olyan rossz lenne, hogy panaszkodni kellene miatta. Csak a szegény
orvosaimnak panaszkodom.
ORVOS: Sajnálatot érez irántuk? Nem kéne sajnálnia őket, mert nem akarják, hogy
sajnálják őket, vagy igen?
BETEG: Tudom, hogy nem akarják, hogy sajnálják őket, de arra gondolok, jé, amikor
kimennek a szobákból, és látják a betegek fájdalmait, fogadni mernék, hogy igazából
szeretnének kiszabadulni innen, elmenni valahová egy időre. A nővérek szintén.
ORVOS: Néha igen.
 BETEG: Nos, nem hibáztatom őket, ha így van.
ORVOS: Azt mondja, hogy együttműködik velük. Van, amit nem mond el nekik, mert
mérges lenne önmagára, ha különböző dolgokkal terhelné őket?
BETEG: Nem, nem. Úgy gondolom, csak azt mondom, ami valóban létezik, és ez az
egyetlen mód arra, hogy dolgozni tudjanak. Hogyan gyógyíthatnak meg valakit, ha az ember
nem mondja meg nekik, mi a baj?
ORVOS: Érez-e valamilyen fizikai kényelmetlenséget?
BETEG; Csodálatosan érzem magam, de természetesen szeretném megtenni azt, amit
meg akarok tenni.
ORVOS: Mi az, amit meg szeretne tenni?
BETEG: Fölkelni, járni és egyenesen hazamenni, és gyalog, egészen odáig.
ORVOS: És aztán?
BETEG: Nos, nem tudom, mit tennék, amikor hazaérnék, valószínűleg lefeküdnék
(nevetés). De most nagyon jól érzem magam. Egyáltalán nincsenek fájdalmaim a jelen
pillanatban.
ORVOS: És ez tegnap óta van így?
BETEG: Hát, voltak ezek a bizsergések a lábamban egészen tegnapig, és aztán
elmúltak. Nem volt olyan rossz, ami azt illeti, de egy kicsit aggódtam otthon, mert nem
tudtam járni az utóbbi néhány hétben olyan jól, mint azt megelőzően. Tudom, egy kissé
túlhajtottam magam, ami valószínűleg, ha már a kezdet kezdetén beismertem volna és
segítséget kértem volna, akkor nem került volna ebbe a stádiumba, mint amilyenbe került. De
én mindig azt gondolom, hogy a következő nap majd jobb lesz.
ORVOS: Tehát vár egy kicsit, és reméli, hogy megszűnik.
BETEG: Várok és várok, amíg látom, hogy nem javul. Akkor telefonálok.
ORVOS: És akkor szembe kell néznie...
BETEG: Akkor szembe kell néznem a tényekkel.
ORVOS: Hogyan lesz majd, amikor végéhez érnek a napjai? Ugyanígy fogja felfogni
a dolgot, mint most?
BETEG: Megvárom, amíg eljön az a nap. Remélem. Abból ítélve, ahogy anyámat
gondoztam, mielőtt bement a kórházba, azt mondanám, hogy úgy fogadta a dolgokat, ahogy
jöttek.
ORVOS: Tudta?
BETEG: Nem tudta, hogy leukémiája van.
ORVOS: Nem?
BETEG: Azt mondták nekem az orvosok, hogy ne mondjam meg az anyámnak.
ORVOS: Mi erről a véleménye? Van valami érzése ezzel kapcsolatban?
BETEG: Nos, rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem tudta, mert ő mindig mondta
az orvosoknak, hogy mi baja van. És ő, gondolom, amiatt, hogy nem tudta, az orvosok ellen
dolgozott. Mert azt mondta nekik, hogy epehólyagproblémái vannak, és olyan orvosságokat
szedett, amelyek senkinek sem lettek volna jók az ő állapotában.
ORVOS: Mit gondol, miért nem világosították fel?
BETEG: Hát, nem tudom, fogalmam sincs. Megkérdeztem az orvost, amikor nekem
megmondta, hogy mi történne, ha tudná, és ő azt mondta, ne, neki nem kell tudnia.
ORVOS: Hány éves volt Ön akkor?
BETEG: Hát, akkor már férjnél voltam. Körülbelül harminchét éves voltam.
ORVOS: És azt tette, amit az orvos mondott.
BETEG: Azt tettem, amit az orvos mondott.
ORVOS: Tehát úgy halt meg, hogy valójában nem tudott a betegségéről, és nem is
beszélt róla?
BETEG: Igen.
 ORVOS: Akkor nehéz megítélni, hogyan fogta fel az egészet.
BETEG: Igen.
ORVOS: Mit gondol, mi könnyebb a betegnek?
BETEG: Ó, úgy gondolom, ez nagyon is egyéni. Ami engem illet, örülök, hogy
tudom, mi a bajom.
ORVOS: Igen. És az apja...
BETEG: Apám, ő is tudta, milyen betegsége van. Influenzája volt. Láttam itt
különböző betegeket, akik nem tudták, mi a bajuk. A lelkész ismeri is az egyik utolsó ilyen
beteget. Ő tudta, mi a baja, de azt nem tudta, hogy meg fog halni. Ez Mrs. J. volt. Nagy
küzdelmet vívott, eltökélte, hogy hazamegy a férjével. A családja eltitkolta előle az igazat,
azt, hogy milyen súlyos az állapota, és az utolsó pillanatig nem sejtett semmit. Talán neki
jobb volt így meghalni. Nem tudom. Úgy gondolom, ez az egyéntől függ. Azt hiszem, hogy
az orvosok tudják talán a legjobban azt, hogy mit kell ilyenkor tenni. Úgy hiszem, ők tudják
legjobban megítélni a személyt azzal összefüggésben, hogyan tudja feldolgozni az igazságot.
ORVOS: Tehát akkor az orvosok saját belátásuk szerint döntik el?
BETEG: Gondolom, igen.
ORVOS: És az ember nem általánosíthat. Egyetértünk abban, hogy nem
általánosíthatunk. Ez az, amit itt is megpróbálunk csinálni hogy minden egyes embert
egyénnek tekintünk és megpróbáljuk megtudni, hogy az adott egyénen hogyan tudunk
segíteni. Úgy gondolom, hogy Ön az a fajta harcos, aki mindent megtesz az utolsó napig, ami
lehetséges.
BETEG: Így fogok cselekedni.
ORVOS: És aztán, amikor szembe kell néznie vele, akkor szembe fog nézni. Igen sok
tulajdonítható a hitének, amely képessé tette rá, hogy itt egész idő alatt mosolyogjon.
BETEG: Remélem, így van.
ORVOS: Melyik egyházhoz tartozik?
BETEG: Hát, az evangélikushoz.
ORVOS: Mi az a hitében, ami Önt legjobban segíti?
BETEG: Nem tudom. Nem tudom meghatározni. Nagyon sok vigaszt találtam abban,
hogy elbeszélgettem a lelkésszel. És még telefonon is felhívtam, hogy beszélgessek vele.
ORVOS: Amikor igazán bánatos, és magányosnak érzi magát, és senki sincs a
közelében, akkor mit szokott csinálni?
BETEG: Nos, nem tudom. Bármit, ami az eszembe jut, gondolom, ezt kell tenni.
ORVOS: Például?
BETEG: Hát, bekapcsoltam a kerekasztal műsort a televízióban az utóbbi néhány
hónapban, és eltereltem magamról a figyelmet, nem gondoltam magamra. Nézek valami mást,
vagy felhívom a menyemet, hogy beszélgessek vele és a gyerekekkel.
ORVOS: Telefonon?
BETEG: Telefonon, és elfoglalom magam.
ORVOS: Mivel?
BETEG: Bármivel, hogy eltereljem magamról a figyelmet. És hívom a lelkészt, néha
csak egy kis erkölcsi támogatásért. Valójában senkivel sem beszélek az állapotomról. A
menyem rendszerint megérzi, amikor felhívom, hogy esetleg bánatos vagyok, vagy teljesen
letörtem. Ilyenkor a telefonhoz küldi az egyik gyereket, vagy elmondja nekem, hogy mit
csináltak, és mire befejezi, addigra már minden rendbe jön.
ORVOS: Tisztelem a bátorságát, azt, hogy eljött ide az interjúra. Tudja miért?
BETEG: Nem.
ORVOS: Minden héten van egy betegünk, és minden héten csináljuk ezt, de Ön olyan
valaki, aki, most kezdek rájönni, valójában nem akar erről beszélni. És mégis hajlandó volt
azért eljönni.
 BETEG: Nos, ha valakin tudok segíteni valamilyen módon, akkor hajlandó vagyok
megtenni. Ahogy mondtam, ami a fizikai állapotomat vagy az egészségemet illeti, Nos,
éppolyan egészségesnek érzem magam, mint Ön vagy a lelkész úr. Én nem vagyok beteg.
ORVOS: Egyszerűen azt gondolom, igen figyelemreméltó, hogy Mrs. L., Ön önként
jelentkezett, hogy ide eljön. S az a szándéka, hogy valamilyen módon szolgálatot tegyen vagy
segítsen nekünk.
BETEG: Remélem, így van. Ha tudok valakin segíteni, akkor örömmel teszem, még
akkor is, ha nem vagyok képes kimenni, és valamit kint csinálni. Nos... hosszú ideig még itt
leszek a közelben. Talán még csinálhatunk néhány interjút (nevetés).

Mrs. L. elfogadta meghívásunkat, hogy megossza gondjainak egy részét velünk, de

különös ellentmondást mutatott a betegségével való szembenézés és annak ellentéte, a tagadás
között. Csak ezt az interjút követően voltunk képesek részben megérteni ezt a dichotómiát.
Nem azért ajánlkozott a szemináriumon való részvételre, mert a betegségről és a halálról akart
beszélni, hanem valamiféle szolgálatot akart tenni, miközben ő maga korlátozott volt, és
képtelen volt arra. hogy ágyán kívül is csináljon valamit. „Ameddig tevékenykedem, addig
élek”, mondta egyszer beszélgetés közben. Vigasztalja a többi beteget, de valójában
nagymértékben neheztel azért, mert ő nem képes senkire sem támaszkodni. Szinte titokban
hívja a lelkészt bizalmas magángyónásra, de az interjú folyamán csak rövid ideig ismeri el,
hogy néha depressziós, és néha szeretne másokkal elbeszélgetni. Azzal vet véget az
interjúnak, hogy kijelenti: „Éppolyan egészségesnek érzem magam, mint Ön vagy a lelkész
úr”, ami azt jelenti: „Felemeltem a fátylat, de most újra betakarom az arcom.”
Nyilvánvalóvá vált ebben az interjúban, hogy a panaszkodás egyenlő a halállal. A
szülei sosem panaszkodtak, és csak a haláluk előtt ismerték el, hogy betegek. Mrs. L.-nek
funkcionálnia kell, és el kell foglalnia magát, ha élni akar. Neki kell lennie gyenge látású férje
„szemének”, és segíteni neki szeme világa fokozatos elvesztésének tagadásában. Amikor a
férj valamilyen balesetet szenved gyenge látása miatt, hasonló balesetet imitál, hogy
hangsúlyozza, ez nem függ össze férje betegségével. Amikor depressziós, valakivel beszélnie
kell, de nem szabad panaszkodnia. „Azok, akik panaszkodnak, tizenhét éve tolókocsiban
vannak!”
Érthető, hogy az előrehaladó betegséget és mindazt, ami vele jár, nagyon nehéz
elviselnie egy olyan betegnek, aki ilyen erősen érzi, hogy a panaszkodást szükségképpen
követi az állandó jellegű magatehetetlenség vagy a halál.
Ezt a beteget segítették a hozzátartozói, akik megengedték neki, hogy felhívja őket és
beszélhessen „más dolgokról”, aztán segítette a szobájában levő televízió, hogy elterelje
önmagáról a figyelmét, majd később a kis kézimunkák és egyebek olyan érzést adtak neki,
miszerint „ő még mindig funkcionál”. Az ilyen interjúk oktató jellege éppen az, hogy
érzékeltetik, hogy az olyan beteg, mint Mrs. L., képes megosztani egy sor problémáját
másokkal anélkül, hogy azt kéne éreznie, hogy panaszkodónak bélyegzik.
 XI. Reagálások a szemináriumra

Az elmúlt éjszaka vihara arany békével koronázta meg e reggelt.

Tagore
Kóbor madarak, CCXCIII.

A személyzet reagálása

Amint korábban leírtuk, a kórházi személyzet nagy ellenállással, időnként nyíltan

ellenséges érzülettel reagált szemináriumunkra. A kezdeti időszakban szinte lehetetlen volt
engedélyt szerezni a betegeket ellátó személyzettől, hogy valamelyik betegükkel interjút
készíthessünk. Nehezebb volt meggyőzni a kórház állományába tartozó orvosokat, mint a
gyakornokokat, míg az utóbbiak jobban ellenálltak, mint a kórházhoz nem tartozó, bejáró
orvosok vagy az orvostanhallgatók. Úgy látszott, hogy minél több képzésben részesült egy
orvos, annál kevésbé állt készen arra, hogy ilyen típusú munkának részese legyen. Más
szerzők már tanulmányozták az orvosnak a halállal és a haldoklással szembeni attitűdjét. Mi
nem tanulmányoztuk ennek az ellenállásnak egyéni okait, de sokszor megfigyeltük.
Az attitűdben bekövetkezett változást is észrevettük, mihelyt a szeminárium
megindult, és a részt vevő orvosnak volt véleménye vagy kollégáiról, vagy néhány olyan
betegről, aki eljött a szemináriumra. A hallgatók és a kórházi lelkészek egyformán
hozzájárultak ahhoz, hogy a személyzet mindjobban megismerkedjen munkánkkal, és talán a
nővérek voltak a legsegítőkészebb támogatóink.
Talán nem véletlen, hogy az egyik orvos, aki a haldokló betegek totális gondozásával
kapcsolatos munkássága révén világhírnévre tett szert, Cicely Saunders, nővérként kezdte
munkáját, és most orvos, végstádiumban levő betegeket gondoz egy olyan kórházban, amelyet
kimondottan az ilyen betegek ellátására hoztak létre. Megerősítette azt a feltételezést, hogy a
betegek többsége tudatában van közelgő halálának, függetlenül attól, hogy tájékoztatást
kaptak-e vagy sem. Saundersnek egyáltalán nem okoz problémát erről beszélnie betegeivel, és
mivel nincs szüksége a halál visszautasítására, valószínűtlen, hogy betegei között jelentős
visszautasítást találna. Ha nem akarnak beszélni róla, ő természetesen tiszteletben tartja
tartózkodásukat. Annak az orvosnak a fontosságát hangsúlyozza, aki le tud ülni és tud
figyelmesen hallgatni. Megerősíti, hogy ilyenkor a legtöbb betege kihasználja az alkalmat,
hogy megmondja neki (többször, mint fordítva!), tudja, mi történik, s mindezt neheztelés és
félelem nélkül. „Ami még fontosabb” – mondja Saunders –, hogy a személyzetnek, ha ezt a
munkát választotta, már korábban meglegyen a lehetősége arra, hogy a halálról mélyen
elgondolkodjon, és megelégedettséget találjon abban a szférában, ami eltér a kórház szokásos
céljaitól és tevékenységétől. Ha maguk is igazán hisznek és örömöt lelnek az ilyen munkában
akkor többet segítenek a betegen hozzáállásukkal, mint bármely szavakkal.”
Hintonra hasonlóképpen nagy hatást tett az az éleslátás és tudatosság, amelyet a
végstádiumban levő betegek demonstráltak, és az a bátorság, ahogyan szembenéztek a
halálukkal, ami majdnem mindig csendesen érkezett. Azért említem meg ezt a két példát, mert
legalább annyira tükrözik a szerzők szemléletét, mint amennyit betegeik reakcióiról
mondanak.
Személyzetünk között találtuk az orvosok két olyan alcsoportját, amelyhez tartozó
orvosok képesek voltak nyugodtan hallgatni és beszélni a rákról, a küszöbönálló halálról vagy
a rendszerint végzetes betegség diagnózisáról. Ezek pályakezdő orvosok voltak, de átélték
már egy hozzájuk közel álló személy halálát, és feldolgozták az őket ért veszteséget, vagy
olyanok, akik részt vettek a szemináriumon több hónapon keresztül; a másik, kisebb csoport,
idősebb orvosokból állt, akik csak feltételezzük generációkkal ezelőtt nőttek fel olyan
környezetben, amely kevesebb védekezőmechanizmust és eufemizmust használt, a halált
inkább realitásként fogta fel. Ezek a kollégák végstádiumban levő betegek gondozására
kiképzett orvosok voltak. Őket a humanitarianizmus régi iskolájában képezték ki, és most
mint orvosok mégis sikeresek, a medicinának egy tudományosabb világában is. Ők azok, akik
megmondják betegeiknek betegségük súlyosságát, anélkül hogy minden reménytől
megfosztanák őket. Ezek az orvosok segítséget és támogatást jelentettek mind betegeiknek,
mind pedig szemináriumunknak. Nekünk kevesebb kapcsolatunk volt velük, nemcsak azért,
mert ők jelentik a kivételt, hanem azért is, mert betegeik jól megvoltak, és ritkán volt szükség
specialisták bevonására.
Megközelítően tíz orvos közül kilenc bosszúsággal, méltatlankodással, nyílt vagy
rejtett ellenséges érzülettel reagált, amikor fölkerestük, hogy megszerezzük beleegyezésüket
ahhoz, hogy valamelyik betegükkel elbeszélgethessünk. Míg néhányan betegeik rossz fizikai
vagy emocionális állapotára hivatkoztak, addig mások egyszerűen letagadták, hogy
gondozásuk alatt egyetlen, végstádiumban levő beteg is van. Néhányan kifejezetten dühösek
voltak, amikor betegeik kérték, hogy velünk beszélhessenek, mintha ez azt jelezné, hogy ők
képtelenek betegeiket megfelelően ellátni. Míg csak néhány utasította kereken vissza
kérésünket, addig a nagy többség különös szívességnek tekintette, amikor végre engedélyezte
az interjút. Csak lassan változott meg a helyzet annyira, hogy már ők jönnek megkérni
bennünket, hogy látogassuk meg egy ütegüket.
Mrs. P. egyik példája annak a nyugtalanságnak, amelyet egy ilyen szeminárium
okozhat az orvosok között. A kórházi kezelésnek számtalan aspektusa zavarta. Nagy
szükségét érezte, hogy hangot adjon aggodalmainak, és kétségbeesetten próbálta megtudni,
hogy ki az orvosa. Történetesen június végén került kórházba, amikor a kórházi személyzet
cserélődik, és alig ismerkedett meg a „legénységgel”, amikor fiatal orvosok egy másik
csoportja állt a régiek helyére. Az egyik újonnan jövő, aki részt vett már a szemináriumon,
észrevette nagy aggodalmát, de nem tudott időt szentelni a betegnek, mivel új főnökeivel, új
osztályával és a rá váró feladatokkal ismerkedett. Amikor kértem, hogy engedélyezze az
interjút Mrs. P.-vel, gyorsan beleegyezett. Néhány órával a szeminárium után új főnöke, a
kórház egyik idősebb orvosa, elkapott az egyik forgalmas folyosón, és dühösen, hangosan
szemrehányást tett nekem, amiért ezzel a hölggyel interjút készítettem, hozzátéve, hogy „ez a
negyedik beteg egymás után, akit az osztályomról elvisz”. A legkevésbé sem zavarta, hogy
panaszának a látogatók és a betegek előtt ad hangot; az sem izgatta, hogy meglehetősen
tiszteletlenül beszél az egyetem egyik idősebb tagjával. Kétségtelenül az implikációk miatt
bőszült fel, és azon tény miatt, hogy teamjének tagjai az o előzetes beleegyezése nélkül adtak
engedélyt.
Azon nem gondolkodott el, hogy sok betegének miért olyan nehéz betegségével
megbirkóznia, beosztottjai miért kerülték meg, és miért volt lehetetlen betegei számára, hogy
valamikor is felvessék efféle gondjaikat. Ugyanez az orvos később azt mondta
beosztottjainak, hogy ezentúl nem beszélhetnek egyetlen betegükkel sem a betegség komoly
aspektusáról, és azt sem engedhetik meg, hogy velünk beszéljenek erről a betegek.
Ugyanazon a találkozáson megemlítette, hogy tisztelettel és csodálattal adózik a
szemináriumnak és a gyógyíthatatlan betegekkel folytatott munkánknak, de, ő maga
semmilyen formában nem akar részt venni benne, és nem akarja, hogy többségükben halálos
kórban szenvedő betegei részt vegyenek benne.
Egy másik orvos abban a pillanatban telefonált, amikor beléptem az irodámba egy
különösen megható interjú után. A szobámban fél tucat, látogatást tevő pap volt és több
főnővér, amikor valami ilyesmit kiabált a telefonba: „Hogyan van mersze Mrs. K.-val a
halálról beszélni, amikor még azt sem tudja, milyen súlyos beteg, és esetleg még egyszer
hazamehet?” Amikor végre felocsúdtam, elmagyaráztam interjúnk tartalmát, nevezetesen,
hogy ez az asszony kérte, hogy valakivel beszélhessen, aki a közvetlen kezelésében nem vesz
részt. Meg akarta mondani valakinek a kórházban azt, hogy ő tudja, napjai meg vannak
számlálva. Még nem volt képes odáig eljutni, hogy ennek teljes értelmét felfogja. Arra kért
minket, biztosítsuk arról, hogy saját orvosa (az, akivel éppen összejöttem a telefonon)
valamilyen formában majd tesz valami célzást, amikor a vég közeledik, és nem fog bújócskát
játszani vele addig, amíg már túl késő lesz. A legnagyobb bizalommal volt iránta, és nagyon
kényelmetlenül érezte magát, amiért nem volt képes megmondani neki, hogy tudatában van
állapota súlyosságának.
Amikor ez az orvos hallotta, hogy valójában mit is csinálunk (ami igen nagy
ellentmondásban volt feltételezésével!), inkább kíváncsi lett, mint mérges, és végül
beleegyezett Mrs. K. interjúszalagjának meghallgatásába, amely valójában egy neki szóló
kérés volt, saját betegétől.
A látogatóba jött papok nem szerezhettek volna jobb tapasztalatot ennek a dühös
orvosnak a kirohanásánál, felmérhették, hogy szemináriumunk milyen viharokat képes
kavarni.

A haldoklóinkkal folytatott munkám korai szakaszában megfigyeltem a kórházi

személyzet kétségbeesett igyekezetét, amellyel tagadja, hogy az osztályaikon léteznek
végstádiumban levő betegek. Egy másik kórházban egyszer órákat töltöttem olyan beteg
keresésével, akivel lehet interjút készíteni, s csupán azt értem el, hogy tájékoztattak, miszerint
ott egyetlen olyan halálos beteg sincs, aki tudna beszélni. Amikor átmentem az osztályokon,
láttam egy idős férfit, amint éppen újságot olvasott. A cikk címe az volt: „Öreg katonák sosem
halnak meg.” Súlyos betegnek nézett ki, és megkérdeztem tőle, vajon nem félemlíti-e meg az
ilyen cikk „olvasása”. Dühösen és undorral nézett rám, és azt mondta, hogy én biztosan
egyike vagyok azon orvosoknak, akik csak addig tudnak törődni a beteggel, amíg az jól van,
de amikor már a haldoklás kezdődik, akkor mindannyian elhúzódnak tőle. Ez volt az én
emberem! Beszéltem neki a halál és a haldoklás elnevezésű szemináriumomról (Valamikor
ilyen szemináriumokat tartottam, egy „Bevezetés a pszichiátriába” kurzus részeként, mielőtt
elkezdtem volna a jelenlegi munkámat, amiről ebben a könyvben szó van. – E.K.R.) és arról a
kívánságomról, hogy interjút készítsek valakivel azért, hogy a hallgatókat megtanítsuk arra,
hogy ne fordítsanak hátat az ilyen betegeknek. Örömmel beleegyezett abba, hogy eljöjjön, és
az egyik legfelejthetetlenebb interjút adta nekünk.
Általánosságban, leginkább az orvosok vonakodnak attól, hogy munkánkhoz
csatlakozzanak. Először kibúvókat keresnek, majd mégis eljönnek. Mihelyt csatlakoztak, már
rendszerint egyre inkább részeseivé váltak a munkának, s hozzájárultak eredményességéhez.
Lehet, hogy bátorságot és alázatosságot igényel bent ülni a szemináriumon, amelyen nemcsak
nővérek, hallgatók és szociális gondozók vesznek részt, hanem ki vannak téve annak is, hogy
őszinte véleményt hallanak arról a szerepről, amit játszanak betegeik valóságos vagy
fantáziavilágában. Azok, akik félnek attól, hogy hallják, mások milyennek látják őket,
természetesen vonakodnak eljönni egy ilyen szemináriumra nem beszélve arról a tényről,
hogy olyan témáról van szó, amely rendszerint tabu, és amelyről sem a betegekkel, sem a
személyzettel nyíltan nem be-szélnek. Azok, akik ilyen szemináriumokra eljöttek, mindig
ámuldoztak, hogy mennyit tanulhatnak a betegtől, mások véleményéből és megfigyeléseiből,
és végül is hálásak voltak ezért a szokatlan tapasztalatszerzésért; nemcsak a problémákat
ismerhették meg jobban, de bátorítást is kaptak munkájuk folytatásához.
Az első lépés okozza a legnagyobb nehézséget az orvosokkal. Mihelyt felkeresnek, s
meghallgatják, hogy valójában mit is csinálunk (mintsem hogy azon spekulálnának, hogy
vajon mi is az, amit csinálunk), vagy ők maguk már részt vettek egy ilyen szemináriumon,
szinte biztosan támogatják ezt a munkát. Majdnem három év alatt több mint kétszáz interjút
készítettünk. Közben jöttek hozzánk orvosok külföldről, Európából, jöttek az Egyesült
Államok keleti és nyugati partjáról, Chicagón átutazva, de saját egyetemünk oktatókarának
csak két tagja tisztelt meg bennünket jelenlétével. Úgy vélem, könnyebb a halálról és a
haldoklásról beszélni, amikor másvalakinek a betegével kapcsolatban van szó róla, és úgy
tudjuk nézni, mint valami színpadi játékot, mint úgy, ha mi is résztvevői vagyunk a drámának.

A nővérgárda még inkább megosztott volt reagálásait illetően. Kezdetben hasonló

ingerültséggel és gyakran igen helytelen megjegyzésekkel fogadták közeledésünket.
Néhányan dögkeselyűnek neveztek minket, és éreztették velünk, hogy jelenlétünket
osztályaikon indokolatlannak tartják. Voltak azonban olyanok is, akik megkönnyebbüléssel és
várakozással üdvözöltek bennünket. Sok minden motiválta őket. Dühösek voltak egyes
orvosokra azért a módért és modorért, ahogyan betegeiket tájékoztatták betegségük
komolyságáról; mérgesek voltak ezekre az orvosokra, mert kerülték a témát, vagy mert
egyáltalán szóba sem hozták vizitjeik során. Dühösek voltak a sok fölösleges vizsgálat miatt,
amelyeket elrendeltek, ahelyett hogy betegeikkel foglalkoztak volna. Érezték saját
tehetetlenségüket a halállal való szembenézés terén, és amikor tudatára ébredtek az orvosok
hasonló érzéseinek, akkor még dühösebbek lettek. Hibáztatták őket, mert képtelenek
elismerni, hogy semmit sem lehet már tenni egy adott betegért, és a különböző vizsgálatok
elrendeléséért, amelyekkel azt a látszatot keltették, hogy valaki mégis tesz valamit értük.
Zavarta őket a kellően meg nem szervezett találkozás a betegek hozzátartozóival, az a sok
kényelmetlen helyzet, amelyet természetesen sokkal kevésbé tudtak elkerülni, mint az
orvosok. Empátiájuk nagyobb, a betegekkel való érintkezésük gyakoribb volt, mint az
orvosoké, de úgy érezték, frusztrációjuk és korlátaik is.
Sok nővér érezte hiányát a képzésnek ezen a területen, és kevés tájékoztatást kaptak
arról, hogy az ilyen krízisben mi is a szerepük. Konfliktusaikat könnyebben vették tudomásul,
mint az orvosok, és gyakran minden várakozást felül, múlva próbáltak részt venni legalább a
szeminárium egy részén, miközben egyik kollégájuk őrizte az osztályt. Szemléletmódjuk
gyorsabban változott, mint az orvosoké, és a megbeszéléseken habozás nélkül megnyíltak,
mihelyt felismerték, hogy az őszinteség és a tisztesség értékesebb, mint a konvencionálisan
szívélyes szavak a beteggel, a családtagokkal. Amikor az egyik orvos képes volt kimondani,
hogy egy beteg majdnem könnyeket csalt a szemébe, a nővérek gyorsan elismerték, hogy
kerülték a beteg asszony szobáját, hogy ne kelljen kisgyerekeinek a képét látni az
éjjeliszekrényén.
Gyorsan meg tudták fogalmazni valóságos gondjaikat, konfliktusaikat és
védekezőmechanizmusaikat, amikor kijelentéseiket egy adott konfliktusszituáció megértésére
vonatkoztatták, és azok nem ítéletet tartalmaztak. Egyaránt szívesen támogattak egy olyan
orvost, akinek volt bátorsága meghallgatni betege véleményét önmagáról, és gyorsan
megtanulták, mikor vált az orvos defenzívvé, éppúgy, ahogy saját védekezési
mechanizmusukat is fel tudták ismerni.
Volt a kórházban egy olyan osztály, ahol úgy látszott, hogy a végstádiumban levő
betegek többnyire egyedül maradnak. A főnővér szervezett egy értekezletet a beosztott
nővérek számára, hogy a specifikus problémákat jobban megértsék. Mindannyian egy kis
konferenciateremben találkoztunk, és mindegyik nővért megkérdeztük arról, hogy mit gondol
a nővéreknek a végstádiumban levő betegekkel kapcsolatos szerepéről. Egy idősebb nővér
törte meg a csendet, amikor is fásultan szólt az „időpocsékolásról, amelyet ezekre a betegekre
fordítanak”. Rámutatott a nővérhiányra és a „drága idő elpocsékolásának abszolút
értelmetlenségére, hisz olyanokra fordítják az időt, akiken már nem lehet segíteni”.
Egy fiatalabb nővér ehhez még hozzátette, hogy mindig nagyon rosszul érzi magát,
amikor „ezek nálam halnak meg”, míg egy másik nővér különösképpen mérges volt amiatt,
hogy „nálam halnak meg, miközben a család tagjai jelen vannak” vagy „éppen amikor
felrázom a párnát”. Tizenkét nővér közül csak egy érezte, hogy a haldokló betegnek is
szüksége van gondozásra, és ha nem is lehet értük sokat tenni, hisz alig van valami, amit tenni
lehetne, legalább fizikailag elviselhető körülményeket kell számukra biztosítani. Az értekezlet
alkalmat adott az ilyen munkával kapcsolatos nemtetszésük bátor kifejezésére, amely dühös
érzelmekkel keveredett, mintha a betegek követtek volna el ellenük egy bosszantó
cselekedetet azzal, hogy a jelenlétükben halnak meg.
Ugyanezekkel a nővérekkel végül is megértettük ellenérzéseik okait, és most talán
képesek gyógyíthatatlan betegeiket szenvedő emberi lényeknek látni, akiknek nagyobb
szükségük van jó nővéri ápolásra, mint egészségesebb szobatársaiknak.
Szemléletük fokozatosan megváltozott. Sokan átvették azt a szerepet, amelyet mi
játszottunk a szemináriumokon. Most már többen egészen nyugodtnak érzik magukat, amikor
egy beteg jövőjével kapcsolatos kérdéseket tesznek fel nekik. Sokkal kevésbé félnek attól,
hogy együtt legyenek a végstádiumban levő betegekkel, és nem tétováznak eljönni hozzánk és
leülni velünk, hogy megosszák problémáikat egy különösen nagy gondokkal küzdő és
kapcsolatot nehezen teremtő beteggel kapcsolatosan. Néha hozzátartozókat hoznak hozzánk
vagy a lelkész irodájába, és nővérértekezleteket szerveznek, hogy megbeszéljék a totális
beteggondozás különböző aspektusait. Voltak nálunk hallgatók és oktatók is, és
nagymértékben hozzájárultak a szeminárium sikeréhez. A legnagyobb elismerés a hivatali és
vezetői gárdának jár, mert tagjai kezdettől fogva támogatták a szemináriumot, és még azt is
megszervezték, hogy az osztályokon mindig legyen megfelelő számú személyzet, amíg mások
időt kaptak, hogy részt vehessenek az interjúkon és a megbeszéléseken.
A szociális gondozók, a terápiás foglalkoztatók és az inhalációs terapeuták, bár
számszerűen kevesebben, mégis egyenlő mértékben járultak hozzá a sikerhez, és ezt a
szemináriumot tényleg interdiszciplináris tanfolyammá tették. Később önkéntesek is
meglátogatták betegeinket, felolvastak nekik, és segítettek azokon, akik állapotuk miatt még
egy könyvet sem tudtak kinyitni. A terápiás foglalkoztatók sok betegünknek segítettek kis
művészeti és iparművészeti dolgok készítésében, ami arra is jó volt, hogy a betegek érezzék,
bizonyos szinten még mindig képesek tevékenykedni. A programban részt vevők közül úgy
tűnt, hogy a szociális gondozók sajátítják el legkevésbé, hogyan kell ilyen krízissel
szembenézni. Lehet, hogy ez azért van így, mert a szociális gondozó annyira elfoglalt az élők
ügyeinek intézése miatt, hogy igazán nem tud sokat foglalkozni a haldoklóval. Ők rendszerint
a túlélő gyermekekről gondoskodnak, a gondozás anyagi kihatásaival, talán a szociális
otthonok ügyével, és végül, de nem utolsósorban, a hozzátartozók konfliktusaival bajlódnak, s
így a halál kevésbé ijesztő számukra, mint a többieknek, akik közvetlenül foglalkoznak a
végstádiumban levő betegekkel, és akiknek feladata megszűnik, amikor a beteg meghal.
A gyógyíthatatlan betegek gondozásával kapcsolatos interdiszciplináris programról
szóló könyv nem lenne teljes anélkül, hogy néhány szót szólnánk a kórházi lelkész szerepéről.
Ő az, akit gyakran hívnak, amikor a beteg krízisben van, amikor haldoklik, amikor
családtagjai nehezen emésztik meg a hírt, vagy amikor a gyógyító team azt kívánja, hogy a
lelkész a közvetítő szerepet játssza. Az első évben ezt a munkát a papok segítsége nélkül
végeztem. Jelenlétük nagymértékben megváltoztatta a szemináriumot. Az első év hihetetlenül
nehéz volt sok minden miatt. Sem a munkámat nem ismerték, sem engem nem ismertek, és
így aztán számtalan, érthető ellenállással és vonakodással találkoztam, de maga a téma is sok
nehézséget tartalmazott. Anyagi forrásaim nem voltak, és a személyzetet sem ismertem elég
jól ahhoz, hogy tudjam, kihez kell közelednem, és kit kell elkerülnöm. Száz és száz
mérföldnyi járkálásra volt szükség magában a kórházban, és próba-szerencse alapon, a
nehezebb módon kellett rájönnöm, hogy ki megközelíthető és ki nem. Ha nem lett volna olyan
lenyűgözően jó a reagálás a betegek részéről, akkor már lehet, hogy régen feladtam volna.
Sikertelen keresgélés végén történt, hogy egyik este a lelkész irodájában kötöttem ki,
kimerülten, csalódottan és segítséget keresve. A kórházi lelkész akkor megosztotta velem az
ilyen betegekkel kapcsolatos saját problémáit, saját frusztrációját, és neki is szüksége volt
némi segítségre, és ettől fogva egyesítettük erőinket. Volt egy listája, amely a kritikus
állapotban levő betegek nevét tartalmazta, és akikkel már előzőleg kapcsolatot teremtett; s így
a keresgélés befejeződött, most már csak ki kellett választanunk azokat, akiknek leginkább
szükségük volt segítségre.
Az összes lelkész, tisztelendő, rabbi és pap között, akik részt vettek a szemináriumon,
csak keveset láttam, aki kerülte volna a témát, vagy aki olyan ellenséges érzületet mutatott
volna, mint amilyent a kórházi személyzet sok tagjánál tapasztaltam. Meghökkentett azonban
számos egyházi ember, aki beérte azzal, hogy egy imakönyvet vett kézbe, vagy pusztán a
Bibliának egy fejezetét használta fel önmaga és a beteg közötti kommunikációra, így kerülve
el azt, hogy figyelmesen végighallgassa a betegek panaszait, és azt, hogy kitegye magát olyan
kérdéseknek, melyekre esetleg képtelen vagy nem hajlandó válaszolni.
Sokan közülük számtalan igen súlyos beteget látogattak már meg, de először valójában
a szemináriumon kezdtek el foglalkozni a halál és a haldoklás kérdéseivel. Nagyon elfoglalták
magukat a temetkezési dolgokkal és a temetés alatti és utáni szerepükkel, de nagy nehézséget
jelentett nekik, hogy magával a haldokló beteggel foglalkozzanak.
Gyakran használták kifogásként az orvosi utasítást, a „nem megmondani”-t, vagy a
családtagok örökös jelenlétét arra, hogy valójában miért nem kommunikálnak a haldokló
betegekkel. A találkozások megismétlésekor kezdtek csak rájönni vonakodásuk igazi okára,
arra, hogy miért nem néznek szembe a konfliktusokkal. így tehát a Biblia, a hozzátartozó vagy
az orvosi utasítás ürügye csak a haldoklóikkal való megfelelő kapcsolat hiányára utal, arra,
hogy valójában nincs közük a dologhoz.
A szemléletben beállt legmeghatóbb és legtanulságosabb változást az egyik
teológushallgatónk demonstrálta. Ő rendszeresen részt vett a szemináriumokon, és úgy tűnt,
mélyen átérzi ennek a munkának a fontosságát. Egyik délután bejött az irodámba, és kérte,
hogy egyedül beszélhessen velem. A legsúlyosabb válságot élte át egy héten keresztül, amikor
is szembe kellett néznie saját halálának lehetőségével. Nyirokmirigyei egyszerre csak
megdagadtak, és arra kérték, hogy csináltasson biopsziát, hogy megtudják, kizárható-e a
rosszindulatú folyamat. Eljött a következő szemináriumra, és megosztotta a csoporttal
érzéseit, a sokk és a rémület stádiumairól, és hihetetlennek tűnő dolgokról beszélt a düh, a
depresszió és a remény napjairól, amelyek nagyfokú szorongással és félelemmel párosultak.
Saját próbálkozásait összehasonlította azokkal a próbálkozásokkal, amelyeket a krízissel
méltósággal és büszkeséggel megbirkózó betegeinkben megfigyelt. Beszámolt arról, hogy
felesége megértése milyen sokat jelent, és elmondta nekünk fiatal gyermekei reagálását, akik
véletlenül fültanúi voltak egyik beszélgetésüknek. Nagyon is reálisan tudott erről beszélni, és
ez tudatosította bennünk a különbséget a között, hogy valaki, mint megfigyelő van jelen, vagy
maga is beteg.
Ez az ember sosem fog üres szavakat használni, amikor egy haldoklóval találkozik.
Szemlélete nem a szemináriumtól változott meg, hanem attól, hogy saját magának is szembe
kellett néznie saját halálának lehetőségével, egy olyan időszakban, amikor ő is éppen tanulta
csak, hogyan kell megbirkóznia a gondozására bízott emberek küszöbönálló halálával.
Megtudtuk a személyzettől, hogy az ilyen programmal szembeni ellenállás óriási, a
rossz helyre irányuló ellenséges érzületet és a dühöt nehéz időnként elfogadni, de ezt a
szemléletet meg lehet változtatni. Mihelyt a csoport megértette defenzív magatartásának
okait, és megtanult szembenézni a konfliktusokkal, és azokat elemezte, már nemcsak a beteg
jobb ellátásához tudott hozzájárulni, hanem a többi résztvevő fejlődéséhez és megértéséhez is.
Ahol a nehézség és a félelem nagy, ott a hiány, a szükséglet is az. Talán ez az oka annak,
hogy munkánk gyümölcsének sokkal jobb íze van most, mert oly kemény talajba kellett
leásni, és oly nagy elővigyázatosságot kellett tanúsítani a magok elvetésekor.
 A hallgatók reagálása

A legtöbb hallgatónk úgy jött a tanfolyamra, hogy nem tudta pontosan, mire számíthat,
vagy másoktól hallottak bizonyos dolgokat, melyek rokonszenvesek voltak számukra.
Többségük úgy érezte, hogy „igazi betegekkel” kell szembenézniük, mielőtt felelősek lesznek
gondozásukért. Tudták, hogy az interjúk féligáteresztő tükör mögött készülnek, és ez sok
hallgatónak arra jó, hogy „megszokják” a dolgot, mielőtt le kell majd ülniük és szembenézni
egy valódi beteggel.
Nagyon sok hallgatónk (amint később, a megbeszélés során megtudtuk) azért
jelentkezett, mert bizonyos megoldatlan konfliktusa volt egy szeretett vagy ambivalens
személy halála miatt, néhányan pedig azért, mert meg akarták tanulni az interjú technikáját. A
legtöbb azt mondta, hogy többet akar tudni a haldoklás komplex problémáiról; de csak néhány
akarta ezt valójában. Sok hallgató nagy önbizalommal érkezett az első interjúra, de már az
interjú befejezése előtt elhagyta a szobát. Sok hallgatónak többször kellett próbálkoznia,
mielőtt képes volt végigülni az interjút és a megbeszélést is, és aztán még mindig izgatottak
voltak, amikor egy beteg azt kérte, hogy az interjú az előadóteremben legyen, s ne a tükör
mögött.
Három vagy még több szemináriumra volt szükség, amíg a csoport előtt nyugodtan
tudtak beszélni saját reakcióikról és érzéseikről. Sokan beszélték meg reagálásaikat később, a
munkanap befejezte után. Volt egy hallgató, aki állandóan az interjú valamilyen
részletkérdését ragadta meg, és kétségbe vonta a csoport valamelyik érvét, egészen addig,
amíg a többi résztvevő el nem gondolkodott azon, hogy talán ez is egy olyan manőver, amivel
megkerülhető az igazi kérdés, nevezetesen a beteg küszöbönálló halála. Mások pedig csak
orvosi-technikai problémákról és adminisztratív kérdésekről tudtak beszélni, és igen
kényelmetlenül érezték magukat, amikor a szociális gondozó említést tett egy fiatal férj és
kisgyermekeinek válságos helyzetéről. Amikor egy nővér megszólalt, és megkérdőjelezte
bizonyos procedúrák és vizsgálatok ésszerűségét, az orvostanhallgatók gyorsan azonosultak
az orvossal, aki elrendelte őket, és a védelmére keltek. Egy másik orvostanhallgató ekkor
elkezdett azon morfondírozni, hogy vajon hasonlóképpen reagálna-e, ha a beteg az apja lenne,
és ő lenne az, aki ezeket elrendeli. A különböző fakultások hallgatói kezdték hirtelen
felismerni a problémák nagyságát, melyekkel néhány orvos szembenéz, és nemcsak a beteg
szerepét kezdték jobban értékelni, hanem a gyógyító team különböző tagjainak a konfliktusait
és felelősségét is. Hamarosan kezdték jobban tisztelni és nagyra értékelni a másikat, s ez
lehetővé tette, hogy a csoport tagjai valóban osztozzanak egymás problémáiban,
interdiszciplináris szinten is.
Kezdetben elhagyatottságot, tehetetlenséget vagy puszta félelmet éreztek. Ebből
később csoportérzést alakítottak ki, és a problémákat e pszichodrámában játszott szerepük
fokozatos és növekvő tudatosságával tudták kezelni. Mindegyikük rákényszerült, hogy
foglalkozzon a releváns kérdésekkel; mindegyiknek részt kellett vennie a munkában testestől-
lelkestől, mert máskülönben valaki a csoportban rámutatott volna arra, hogy az illető kerülni
akarja a problémákat. Tehát mindenki a maga módján megpróbált szembenézni saját halálával
szembeni attitűdjével, és fokozatosan megismertetni felfedezésével csoportját. Mivel a
csoportban mindenki keresztülment ugyanazon a fájdalmas, de megelégedettséget
eredményező folyamaton, a csoport minden egyes tagjának könnyebbé vált 7 hasonlóképpen
ahhoz, ahogy a csoportterápiában egy emberi probléma megoldása segíthet egy másiknak
hogy szembenézzen saját konfliktusaival, és megtanulja, hogyan lehet őket jobban megoldani.
A nyíltság, a tisztesség és a másik álláspontjának az elfogadása lehetővé tette az olyan
tapasztalat szerzését, amit minden egyes ember magával hozott ebbe a csoportba
 A betegek reagálása

A személyzettel éles ellentétben a betegek kedvezően és túlnyomó részben pozitívan

reagáltak látogatásainkra. A megkérdezett betegeknek kevesebb mint két százaléka utasította
vissza kereken, hogy a szemináriumon részt vegyen. A több mint kétszáz betegből csupán egy
nem beszélt soha betegsége súlyos voltáról, a betegségéből adódó problémákról vagy
halálfélelmeiről. Erről a típusú betegről nagyobb részletességgel beszámoltunk (III. fejezet).
Az összes többi beteg üdvözölte a lehetőséget, hogy elbeszélgethet valakivel, aki
törődik vele. A többségük először „megvizsgált” bennünket vagy így, vagy úgy, hogy
meggyőződjenek arról, hajlandók vagyunk-e beszélgetni az utolsó órákról vagy a gondozási
problémákról. A betegek nagy része szívesen vette, hogy áttörtük védekezési
mechanizmusukat, felszabadultak, amikor már nem kellett felszínes beszélgetéssel eltussolni a
valóságot, amikor lent mélyen már annyira munkálkodott bennük a reális vagy az irreális
félelem. Sokan úgy reagáltak az első találkozásra, mintha kinyitottuk volna a zsilipet; ömlött
belőlük a felgyülemlett érzés, és nagy megkönnyebbülést éreztek egy ilyen találkozás után.
Néhány beteg elhalasztotta a találkozást egy időre, csak azért, hogy másnap vagy a
következő héten arra kérjen minket, jöjjünk és üljünk le vele beszélgetni. Akik ilyen munkára
vállalkoznak, nagyon jól teszik, ha nem felejtik el, hogy a „visszautasítás” egy ilyen betegtől
nem azt jelenti, hogy: „Nem, én nem akarok erről beszélni.” Csupán azt, hogy: „Most nem
vagyok még kész arra, hogy megnyíljak és megosszam néhány problémámat.” Ha a
látogatásokat nem szüntetjük be az ilyen visszautasítás után, hanem megismételjük, akkor a
beteg majd jelzi, mikor áll készen a beszélgetésre. Ha a betegek tudják, hogy valaki
rendelkezésükre áll, akkor a megfelelő időben majd szólnak. Sok ilyen beteg később kifejezte
háláját türelmünkért, és elmondták nekünk azt a küzdelmet, amit önmagukban vívtak, mielőtt
képessé váltak azt szavakba önteni.
Sok olyan beteg lesz, aki sosem használja a halál vagy a haldoklás szavakat, de
burkoltan erről beszélnek állandóan. A figyelmes szakember válaszolni tud kérdéseikre vagy
problémáikra, anélkül hogy használná a került szavakat, és még így is nagy segítségére lehet
az ilyen betegeknek. Számos példát adtunk erre Mrs. A. és Mrs. K. esetének elemzésekor (a
II. és a III. fejezetben).
Ha megkérdezzük önmagunktól, hogy mi számít oly nagy segítségnek vagy
jelentősnek abban, hogy a gyógyíthatatlan betegek ilyen magas százaléka hajlandó ezt a
tapasztalatát megosztani velünk, akkor meg kell néznünk azokat a válaszokat, amelyeket arra
a kérdésünkre adnak, hogy belenyugvásuknak milyen okai vannak. Sok beteg igen
reménytelennek, hasztalannak érzi helyzetét, és képtelen bármilyen értelmet találni
létezésének ebben a stádiumában. Csak várják az orvosok vizitjét vagy a röntgen-vizsgálatot,
vagy a nővért, aki hozza a gyógyszereket, és a nappalok és az éjszakák monotonnak és
végtelennek tűnnek számukra. S ekkor, ebben az elhúzódó egyhangúságban megjelenik egy
látogató, aki felkavarja őket, mert kíváncsi ember, s elgondolkodik reagálásukon, erejükön,
reményükön és frusztrációjukon. Valaki valóban fog egy széket, és leül. Valaki valójában
odafigyel, és nem rohan el mellette. Valaki, aki nem eufemizmusokban beszél, hanem
konkrétan, egyenes, egyszerű nyelven, pontosan azokról a dolgokról, amelyek leginkább
foglalkoztatják őket néha mélyen magukba fojtva, de újból és újból a felszínre hozva.
Jön valaki, aki megszakítja az egyhangúságot, a magányt, a céltalanságot, a gyötrő
várakozást.
Egy másik aspektus, ami talán még fontosabb, az az érzés, hogy kommunikációjuk
esetleg fontos lehet, esetleg jelentőséggel bírhat legalább mások számára. A másoknak tett
szolgálat érzése jelenik meg akkor, amikor ezek a betegek úgy érzik, hogy már nincs senki
számára semmilyen földi hasznuk. Amint ezt több beteg megfogalmazta: „Valamiképpen
hasznos akarok lenni valaki számára. Talán úgy, hogy felajánlom a szememet vagy a vesémet,
de ez a szemináriumi részvétel sokkal jobbnak látszik, mert ezt még tudom csinálni.”
Néhány beteg arra használta föl a szemináriumot, hogy sajátos módon saját erejét
tegye próbára. Arra használták a szemináriumot, hogy prédikáljanak nekünk, beszéljenek
Istenbe vetett hitükről és felkészültségükről, miszerint elfogadják Isten akaratát, miközben
félelem tükröződött az arcukon. Mások, akik igazi hittel bírtak, mely képessé tette őket életük
végességének elfogadására, büszkén osztották meg ezt a fiatalok egy csoportjával, abban a
reményben, hogy ebből egy kicsit talán rájuk ragad. Az arca rosszindulatú daganatával
kórházba kerülő operaénekesünk kérte, hogy eljöhessen szemináriumunkba utolsó fellépésre,
utolsó kívánságként, hogy énekelhessen előttünk, mielőtt visszatér osztályára, ahol már
készen álltak fogainak eltávolítására, mielőtt sugárkezelésre vinnék.
Amit mondani próbálok, az az, hogy a reagálás egyöntetűen pozitív volt, a motivációk
és az okok különbözőek. Egy néhány beteg lehet, hogy vissza szerette volna utasítani a
részvételt, de aggódott amiatt, hogy az ilyen visszautasítás esetleg hatással lesz jövőbeni
ellátására. Kétségtelenül sokkal magasabb százalék használta fel az alkalmat arra, hogy
izolálódása miatt nyilvánosságra hozza dühét és bosszúságát a kórházzal, a személyzettel, a
családdal vagy a világgal szemben.
Ajándékba kapott idővel élni, értelmetlen vizitekre várni, látogatókra sóvárogni,
kinézve az ablakon, reménykedve egy nővér feltűnésében, akinek lesz egy kis ideje
csevegésre... ez a módja, ahogy sok gyógyíthatatlan beteg tölti az idejét Meglepő-e tehát,
amikor egy ilyen betegben kíváncsiságot ébreszt egy idegen látogató, aki beszélgetni akar
vele saját érzelmeiről, az ilyen helyzet megítéléséről? Ki akar vele leülni és meghallgatni
félelmeit, fantáziáit, óhajait gondolja magában ezekben a magányos órákban? Talán egyedül
ez, kis figyelmesség, kis „terápiás foglalkoztatás”, az egyhangúság megszakítása, egy kis szín
a kórházi fal fehérségéhez, amit ajánl ez a szeminárium ezeknek a betegeknek. Hirtelen
mindannyian felöltöznek, beültetik őket a tolókocsiba, megkérdezik tőlük, hogy válaszaikat
fel lehet-e venni magnószalagra, és tudják, hogy egy csoportnyi érdeklődő ember figyeli őket.
Egyszerűen talán ez a figyelem az, ami segít, és ami egy kis napsütést, értelmet és talán
reményt hoz a haldoklónak.
Annak, hogy az ilyen típusú munkát a betegek elfogadják és hálásak érte, valószínűleg
a legjobb jelzője az a tény. hogy mind szívélyesen fogadtak bennünket kórházi tartózkodásuk
további szakában, mely idő alatt a dialógus folytatódott. Az elbocsátott betegek többsége,
saját jószántából, a krízisek és fontosabb történések idején fenntartotta a kapcsolatot velünk
telefonon keresztül. Mrs. W. felhívott, hogy tudassa velem, nagy megkönnyebbülést érez,
mivel orvosai, dr. K. és dr. P. felhívták őt otthonában, hogy érdeklődjenek hogyléte felől.
Kívánsága, hogy megossza velünk a jó hírt, jele az ilyen informális, mégis jelentós viszony
közelségének es intimitásának. Azt mondta: „Ha halálos agyamon lennék, és bármelyiküket
látnám, biztosan mosolyogva halnék meg!” Ez mutatja, mennyire jelentőssé válhatnak ilyen
kapcsolatok, és a gondoskodásnak milyen kis megnyilvánulásai válhatnak a legfontosabb
kommunikációs forrássá.
Dr. B.-t hasonló értelemben jellemezte Mr. E., aki azt mondta: „Annyira kétségbeesett
voltam az emberi gondoskodás hiánya miatt, hogy már készen álltam otthagyni a kórházat.
Egész nap jöttek a gyakornokok, és böködték a vénámat. Nem törődtek azzal, ha az ágy és a
pizsama tiszta maszat lett. Aztán egyik nap jött dr. B., és mielőtt feleszméltem volna, már ki is
húzta a tüt. Nem is éreztem, olyan gyengéden csinálta Aztán pólyát tett rá ami sosem történt
azelőtt és megmondta nekem, hogyan kell levenni a vért, hogy ne fájjon!” Mr. E. (három
kisgyermek fiatal apja, aki akut leukémiában szenvedett) azt mondta, hogy ez volt a
legfontosabb esemény, ami megpróbáltatása során történt vele.
A betegek gyakran szinte túlzottan örülnek valakinek, aki érdeklődik irántuk, és egy
kis időt szentel nekik. Megfosztották őket az ilyen kedvességektől a műszerek és a számok
rohanó világában, s nem meglepő tehát, hogy az emberiességnek e kis megnyilvánulása
milyen lenyűgöző reagálást vált ki belőlük.
A bizonytalanság, a hidrogénbomba, a nagy rohanás és a nagy zsúfoltság idején egy
csekélység is jelentőségteljessé válhat. Az ajándék kölcsönös: a beteg segít, inspirál és bátorít
másokat hasonló helyzetben; mi pedig törődünk velük, és megosztjuk másokkal, amire
megtanítottak minket életük végén.
Talán a betegek jó reagálásának oka végső soron a haldokló ember azon szükséglete,
hogy hátrahagyjon valamit, hogy adjon egy kis ajándékot, talán azért, hogy a halhatatlanság
illúzióját keltse. Mi elismerjük hálánkat azért, mert megosztják velünk gondolataikat e
tabutémáról, s megmondjuk nekik, hogy szerepük az, hogy tanítsanak bennünket, hogy
segítsenek azokon, akik majd később követik őket. így meggyőzzük őket arról, hogy valami
talán élni fog haláluk után is. Javaslataik, elképzeléseik, gondolataik tovább élnek, beszélnek
majd róluk, s ezáltal egy kicsit halhatatlanná válnak.
A kommunikációt a haldokló beteg teremti meg, aki megpróbálja elkülöníteni magát
az emberi kapcsolatoktól azért, hogy a lehető legkevesebb kötődéssel nézzen szembe az
utolsó elszakadással, de képtelen ezt egy külső személy segítsége nélkül megtenni, aki
osztozik vele e konfliktusok némelyikében.
Mi a halálról beszélünk a társadalmi elfojtás tárgyáról őszintén és egyszerűen, s így
ajtót nyitunk a reakciók széles skálájának, megengedve a teljes visszautasítást is, ha ez
szükségesnek tűnik, vagy lehetővé tesszük a nyílt beszélgetést a beteg félelmeiről és
problémáiról, ha a beteg is úgy kívánja. Az a tény, hogy mi nem alkalmazunk visszautasító
magatartást, hogy hajlandóak vagyunk a halál és a haldoklás szavakat használni, talán a
legszívesebben fogadott megnyilvánulásunk sok betegünk számára.

Ha megpróbáljuk röviden összefoglalni, hogy mire tanítottak meg bennünket ezek a

betegek, a legfontosabb az, legalábbis szerintem, hogy ők mindannyian tudatában vannak
betegségük súlyosságának, függetlenül attól, hogy őszintén tájékoztatták-e őket vagy sem. Ezt
az ismeretet nem mindig osztják meg orvosaikkal vagy közvetlen hozzátartozóikkal. Ennek
oka az, hogy fájdalmas ilyen valóságos dologra gondolni, és bármilyen implicit vagy explicit
jelet, ami arra utal, hogy ne beszéljünk erről, a beteg rendszerint egy pillanatra örömmel
fogad. Eljön azonban az az idő, amikor minden betegünknek szüksége lesz arra, hogy
aggodalmairól beszéljen, levegye az álarcot, szembenézzen a valósággal, és rendezze a fontos
ügyeket, amíg erre van idő. Örömmel fogadták védekezőmechanizmusuk áttörését, hálásak
voltak azért, mert hajlandók voltunk beszélgetni velük küszöbönálló halálukról és befejezetlen
feladataikról. Meg akarták osztani bizonyos érzéseiket egy megértő személlyel. Különösen a
düh. az őrjöngés, az irigység, a bűntudat és az izoláció érzését. Világosan tudomásunkra
hozták, hogy visszautasító magatartást tanúsítanak, amikor az orvos vagy a családtag ezt varia
tőlük, s függőségük miatt érezték szükségét a kapcsolat fenntartásának.
A betegek nem nagyon nehezteltek azért, hogy a személyzet nem tárta fel előttük
közvetlenül a tényeket, de azért igen, ha úgy kezeltek őket, mint a gyerekeket, és figyelmen
kívül hagyták véleményüket fontos döntések meghozatalakor. Mindannyian megérezték az
emberek szemléletében és magatartásában beállott változást, miután megszületett a
rosszindulatú folyamat diagnózisa, és tudatára ébredtek állapotuk súlyosságának a
környezetükben levő emberek magatartásában beállott változás révén. Más szóval, akit
egyértelműen nem tájékoztattak, mindenképpen megtudta az igazat az implicit jelekből vagy a
hozzátartozók, illetve a személyzet megváltozott magatartásából. Azok, akiket világosan
tájékoztattak, szinte egyhangúan hálásak voltak ezért, kivéve azokat, akiket vagy nyersen, a
folyosón tájékoztattak, vagy minden felkészítés, illetve a tájékoztatást követő beszélgetések
nélkül, vagy oly módon, hogy az minden reményt kizárt.
 Majdnem mindegyik betegünk azonos módon reagált a rossz hírre, s nemcsak a
gyógyíthatatlan betegség hírére, hanem (úgy tűnik, hogy ez tipikusan emberi dolog) a nem
várt stresszre is; mégpedig sokkosán és hitetlenséggel. Legtöbb betegünk az elutasító
magatartást alkalmazta, ami néhány másodperctől több hónapig tartott, ahogy ezt az e
könyvben is felvonultatott néhány interjú mutatja. Ez a visszautasítás sosem totális.

E magatartást düh és őrjöngés követi. Ez számos módon fejeződik ki, például az

azokkal szembeni irigységgel, akik képesek tovább élni és tevékenykedni. Ez a düh részben
indokolt volt és megerősítették a személyzet vagy a család reakciói, néha azonban szinte
irracionális düh és a korábbi tapasztalatok megismétlődése jellemezte, mint I. kedvesnővér
példája mutatja. Amikor a környezet képes volt e dühöt tolerálni azzal, hogy nem személyes
sértésnek fogta fel, az a betegnek nagy segítségére volt az átmeneti alkudozás stádiumának
elérésében, amelyet aztán követett a depresszió, amely egy lépcsőfok a végső belenyugvás
felé vezető úton. A most látott ábra azt mutatja, hogy ezek a stádiumok mennyire nem
helyettesítik egymást, ám egymás mellett létezhetnek, és időnként átfedik egymást. Sok beteg
minden külső segítség nélkül elérte a végső belenyugvás stádiumát, másoknak segítségre volt
szükségük, hogy e különböző stádiumokon át tudjanak menni, hogy végül is békességgel és
méltósággal haljanak meg.
Tekintet nélkül arra, hogy a betegség melyik stádiumáról vagy milyen alkalmazkodási
mechanizmusokról van szó, összes betegünk egészen az utolsó pillanatig reménykedett. Azok
a betegek reagáltak a legrosszabb módon, akiket a végzetes diagnózisról az esély, a remény
éreztetése nélkül tájékoztattak, és aztán nem is tudtak megbékélni azzal a személlyel, aki a
hírt ilyen kegyetlen módon közölte velük. Ami pedig betegeinket illeti, mindannyian
reménykedtek némileg. Igen jól tesszük, ha ezt emlékezetünkbe véssük! Lehet, hogy ez a
reménylett megoldás egy új felfedezés, a laboratóriumban született kutatási eredmény, egy új
gyógyszer vagy szérum formájában jön majd, de jöhet Istentől származó csodaként, vagy
azzal a felfedezéssel, hogy a röntgenkép vagy a kórszövettani metszet valójában egy másik
betegé. Jöhet a betegség természetes átmeneti javulása révén, ahogyan ezt Mr. J. olyan
ékesszólóan elmondja (IX. fejezet), de ez a remény az, amelyet mindig fenn kell tartani, attól
függetlenül, hogy egyetértünk-e annak formájával vagy sem.
Bár betegeink nagyon hálásak voltak, hogy megoszthatták velünk gondolataikat, és
nyíltan beszélhettek a halálról és a haldoklásról, mégis jelezték, hogy mikor kívánnak témát
változtatni, mikor kívánnak vidámabb dolgokra újból visszatérni. Mindannyian elismerték,
hogy jólesett érzelmeiket nyíltan felfedni; arra is szükségük volt, hogy megválaszthassák
ennek idejét és időtartamát.
 A korábbi konfliktusok és védekezőmechanizmusok lehetővé teszik számunkra, hogy
bizonyos fokig előre jelezzük, milyen védekezési mechanizmusokat fog a beteg elsősorban
alkalmazni e krízis idején. Úgy tűnik, hogy általában a kevesebb iskolázottsággal,
kifinomultsággal, társadalmi kapcsolatokkal és hivatási elkötelezettséggel bíró egyszerű
embereknek valamelyest kevesebb nehézséget jelent a végső krízissel való szembenézés, mint
a gazdagoknak, akik sokkal többet elveszítenek az anyagi fényűzés, kényelem és számos
interperszonális kapcsolat formájában. Úgy tűnik, hogy azok az emberek, akik egész
életükben szenvedtek, keményen dolgoztak és kínlódtak, akik felnevelték gyermekeiket és
örömet leltek munkájukban, nyugodtabban és méltóságteljesebben fogadták el a halált, mint
azok, akik ambiciózusan uralkodtak környezetükön, anyagi javakat és nagyszámú társadalmi
kapcsolatot halmoztak fel, de kevés olyan jelentős interperszonális viszonyt teremtettek,
amely mindvégig megkönnyítette helyzetüket. Ezt részletesebben leírtuk egy példában a IV.
fejezetben, a düh stádiumával kapcsolatban.
Úgy tűnik, a vallásos betegek kicsit eltérnek azoktól, akik nem vallásosak. A
különbséget nehéz talán meghatározni, mivel nem definiáltuk világosan, mit értünk vallásos
személyen. Itt azonban annyit mondhatunk, hogy nagyon kevés igazán vallásos embert
találtunk, aki valódi hittel bírt volna. E kevés személyt segítette a hite; őket legjobban azzal a
néhány beteggel hasonlíthatjuk össze, akik igazi ateisták voltak. A betegek többsége a kettő
között volt, valamiféle vallási hittel, de nem elegendővel ahhoz, hogy megszabadítsa őket
konfliktusaiktól és félelmeiktől.
Amikor betegeink elérték a belenyugvás és a végső elkülönülés stádiumát, a
legzavaróbbnak tekintették a kívülről jövő beavatkozást, mert az több beteget
megakadályozott abban, hogy nyugodtan és méltósággal haljon meg. Ez a stádium a közeli
halál jele, és mint ilyen, lehetővé tette nekünk a közeledő halál megjövendölését több olyan
beteggel kapcsolatban, akiknél nagyon kevés jel vagy egyáltalán semmilyen jel sem utalt
orvosilag erre. A beteg egy belső jelrendszerre reagál, ami közli vele a halál közeledtét. Fel
tudjuk fogni ezeket a jeleket anélkül, hogy valóban tudnánk, milyen pszichofiziológiai jeleket
érzékel a beteg. Amikor a beteget kérdezzük, ő készséggel elismeri, hogy tudatában van
ennek, és gyakran úgy közvetíti nekünk, hogy arra kér bennünket, üljünk le most, mivel tudja,
hogy holnap már túl késő lesz. Nagyon is tudatában kell lennünk az ilyen, beteg által teremtett
alkalmaknak, mivel elszalaszthatjuk azt az egyedülálló lehetőséget, hogy meghallgassuk őket,
amíg nem késő.

A gyógyíthatatlan betegek tanulmányozásával kapcsolatos interdiszciplináris

szemináriumunk elfogadott és jól ismert oktatási módszerré vált, amelyeken hetenként ötven,
különböző hátterű tudományágat művelő s motivációjú ember vett részt. Ez talán azon kevés
kurzusok egyike, ahol különböző szempontok alapján a kórházi személyzet informálisan
találkozik és megbeszéli a beteg összes igényét és a totális beteggondozást. A részt vevő
hallgatók egyre növekvő száma ellenére a szeminárium gyakran hasonlít egy csoportterápiás
foglalkozásra, ahol a résztvevők nyíltan beszélnek a beteggel kapcsolatos saját reakcióikról és
elképzeléseikről, és így megtudnak valamit saját motivációikról és magatartásukról.
Orvostan- és teológushallgatóknak hivatalosan elismerik ezt a kurzust, és komoly
dolgozatokat írnak erről a témáról. Röviden, sok hallgató számára ez a kurzus a tanterv
részévé vált, s e hallgatók már pályájuk korai szakaszán találkoznak a haldokló betegekkel
azért, hogy készek legyenek kevésbé defenzív módon gondoskodni róluk, amikor a felelősség
már az övék. Látogatták a szemináriumot idősebb általános orvosok és specialisták is, és
hozzájárultak sikeréhez a kórházi miliőn kívül szerzett tapasztalataik révén. Nővérek,
szociális gondozók, tisztviselők és terápiás foglalkoztatók is hozzájárultak az
interdiszciplináris dialógushoz, és mindegyik tudományág művelője megtanította a másikat
valamire, ami hivatásukból adódó szerepükkel és nehézségeikkel volt kapcsolatos. Igen
nagymérvű kölcsönös megértés és megbecsülés jött létre, s nemcsak a megosztott felelősség
megvitatásával, hanem talán saját reakcióink, félelmeink és képzetünk őszinte és kölcsönös
kifejezésével is. Ha egy orvos képes elismerni, hogy libabőrös lett, miközben egy bizonyos
beteget hallgatott, akkor az orvos ápolónője kényelmesebben érezheti magát, amikor a
helyzettel kapcsolatosan megosztja legbensőbb érzéseit a jelenlevőkkel.
Az egyik beteg fogalmazta meg talán legfrappánsabban, hogyan változott meg a
légkör. Ez a hölgybeteg felhívott bennünket egyik előző kórházi bentfekvése során, bosszús
és dühös volt magányossága és izolációja miatt, amelyet az egyik osztályon tapasztalt.
Váratlan javulás állt be állapotában, és hazament. Második alkalommal is felhívott bennünket,
amikor újra bekerült a kórházba. Azon az osztályon kapott szobát, ahol már korábban volt, és
el akart újból jönni a szemináriumra, hogy beszámoljon nekünk arról, amit meglepődve
tapasztalt, hogy a légkör ott most teljesen megváltozott. „Képzeljék el mondta most az
történik, hogy a nővér bejön a szobámba, és tényleg szentel egy kis időt nekem, és azt
kérdezi: »Szeretne beszélgetni?«„ Nincs bizonyítékunk arra, hogy ez a változás tényleg a
szemináriumnak és a nővérek megváltozott attitűdjének tulajdonítható-e, de mi is
észrevettünk határozott változásokat ezen az osztályon, ahonnan növekvő számban fordulnak
hozzánk orvosok, nővérek és végstádiumban levő betegek.
A legnagyobb változást talán az a tény jelenti, hogy a személyzet maga kér fel
bennünket konzíliumokra, ami annak is jele, hogy felismeri saját konfliktusait, amelyek
zavarják a betegek maximális ellátását. A közelmúltban megkértek bennünket végstádiumban
levő betegek és a kórházon kívül élő családtagjaik, hogy keressünk valamilyen feladatot nekik
a szeminárium keretében, hogy értelmet adjunk saját maguk és mások életének, akik hasonló
körülmények között élnek.
A halottak mélyhűtésével foglalkozó társaságok helyett nekünk olyan társaságokat
kellene létrehoznunk, amelyek a halál és a haldoklás kérdéseivel foglalkoznak, amelyek
bátorítják a dialógust e témában, és segítik az embereket hogy kevesebb félelemmel éljenek
halálukig.
Az egyik hallgató írta dolgozatában, hogy a legmeglepőbb aspektusa e
szemináriumnak talán az volt, hogy olyan keveset beszéltünk magáról a halálról. Montaigne
mondta azt, hogy a halál csak egy pillanat, amikor a haldoklás befejeződik? Megtanultuk,
hogy a beteg számára nem maga a halál a probléma, hanem a haldoklással járó
reménytelenség, tehetetlenség és izoláció kelt félelmet. Azok, akik részt vettek a
szemináriumon, és elgondolkodtak ezeken a dolgokon, érzéseiket nyíltan kifejezték, és
tapasztalták, hogy valamit lehet tenni, nemcsak azt, hogy kevesebb szorongással nézzenek
szembe betegeikkel, hanem azt is, hogy ne érezzék magukat annyira kellemetlenül saját
haláluk közeli lehetősége miatt.
 XII. A gyógyíthatatlan betegek terápiája

A halál ugyanúgy az élethez tartozik, mint a születés.

A járás éppúgy felemelése a lábnak, mint letevése.

Tagore
Kóbor madarak, CCXVII.

Az előzőek alapján nyilvánvaló, hogy a gyógyíthatatlan betegnek nagyon speciális

szükségletei vannak, amelyeket ki lehet elégíteni, ha vesszük a fáradságot, leülünk,
meghallgatjuk, hogy megtudjuk, mik azok. A legfontosabb közlés talán az a tény, hogy
tudatjuk vele, készek és hajlandók vagyunk gondjait megosztani. A haldokló beteggel való
foglalkozás bizonyos érettséget igényel, ami csak tapasztalatból származhat. Nekünk először
jól meg kell vizsgálnunk saját attitűdünket a halállal és a haldoklással kapcsolatban, s csak
aztán ülhetünk le nyugodtan és szorongás nélkül a végstádiumban levő beteg mellé.
Az indító interjú két ember találkozásából áll, akik képesek félelem és szorongás
nélkül kommunikálni. A terápiát végző orvos, lelkész vagy bárki más, aki ezt a szerepet
vállalja megpróbálja saját szavaival vagy tetteivel a beteg tudomására hozni, hogy nem fog
majd elszaladni, ha a rák vagy a haldoklás szó elhangzik. A beteg így aztán megragadja az
alkalmat, és megnyílik vagy megmondja az interjúkészítőnek, hogy hálás az elhangzott
célzásért, de az idő most nem alkalmas. A beteg majd szólni fog neki, hogy mikor áll készen
arra, hogy gondjait megossza, és a terápiát végző személy biztosítani fogja a beteget arról,
hogy alkalmas időpontban visszatér majd. Sok betegünknek nem volt egynél több ilyen indító
interjúja. Időnként belekapaszkodtak az életbe valamilyen befejezetlen ügy miatt; eltartották
retardált testvérüket, de senkit sem találtak, aki majd haláluk után gondoskodik róla, vagy
pedig képtelenek voltak gyermekeik további sorsáról gondoskodni, és szükségük volt arra,
hogy ezeket az aggodalmakat valakivel megosszák. Másokat a bűntudat marcangolt
valamilyen valódi vagy képzelt „bűn” miatt, és nagymértékben megkönnyebbültek, amikor
felajánlottuk a lehetőséget, hogy ezeket az érzéseket megosszák velünk, különösen ha mód
nyílt erre a lelkész jelenlétében. Mindezek a betegek jobban érezték magukat a „gyónás” után,
vagy miután elintéződött a majdani hátrahagyottak gondozása, és rendszerint hamarosan
meghaltak, miután a befejezetlen ügy megoldódott.
Ritkán fordul elő az, hogy irreális félelem gátolja a beteg meghalását, amint ezt
korábban az az asszony példázta, aki „túlságosan félt meghalni”, mert nem tudta elképzelni,
hogy „.élve egyék meg a férgek” (IX. fejezet). Fóbiás félelme volt a földigilisztáktól,
ugyanakkor nagyon is tisztában volt ennek abszurditásával. Mivel ez ostobaság volt, ahogy
maga is nevezte, képtelen volt hozzátartozóinak megmondani, akik összes megtakarított
pénzüket az ő kórházi kezelésére költötték. Egy interjú után ez az idős hölgy el tudta nekünk
mondani félelmeit, és leánya segített elintézni az elhamvasztását. Ez a beteg is hamarosan
meghalt, miután lehetőséget kapott, hogy félelmeinek hangot adjon.
Mindig ámulatba ejtő, hogy mennyire képes egy találkozás megszabadítani a beteget
óriási terhétől, és el kell gondolkodnunk, hogy miért olyan nehéz a személyzetnek és a
családnak megtudni, mire is van szüksége a betegnek, holott, semmi többre sincs szüksége,
mint egy őszinte kérdésre.

Bár Mr. E. nem volt halálos beteg, esete leírását egy indító interjú tipikus példájaként
használjuk fel. Ezt azért kellett közölni, mert Mr. E. önmagát haldoklónak tartotta, ami egy
általa ambivalens módon szeretett lény halálával keletkező megoldatlan konfliktus
következményének tulajdonítható.
 Mr. E. nyolcvanhárom éves, zsidó férfi. Súlyos testsúlyveszteség, étvágytalanság és
székrekedés miatt vették fel egy magánkórház ambulanciájára. Elviselhetetlen hasi
fájdalmakra panaszkodott, megviseltnek és fáradtnak látszott. Hangulata depressziós volt, és
könnyen elsírta magát. Az alapos orvosi vizsgálat negatív volt és az orvos végül is
pszichiátriai konzíliumot kért.
Diagnosztikus-terápiás interjút végeztünk több hallgató jelenlétében a megszokott
szemináriumhelyiségben. A hallgatók jelenlétét nem ellenezte, és felszabadultan beszélt
személyes problémáiról. Beszélt arról, hogy jól érezte magát négy hónappal a felvételt
megelőző időig, amikor hirtelen „öreggé, beteggé és magányossá” vált. További kérdésekre
adott válaszai felfedték, hogy néhány héttel e panaszainak kezdete előtt elvesztette a menyét,
és két héttel fájdalmainak fellépése előtt a vele hűvös viszonyban élő felesége halt meg
hirtelen, miközben ő otthonától távol éppen vakációzott.
Nagyon mérges volt hozzátartozóira, hogy nem jönnek őt meglátogatni, noha várja
őket. Panaszkodott az ápolónői munkára, és általánosságban elégedetlen volt az ellátással.
Biztos volt abban, hogy hozzátartozói azonnal törődnének vele, ha ígérni tudna nekik „pár
ezer dollárt, amikor meghalok”, és hosszasan beszélt arról a nyugdíjasházról, amelyben más
idős emberekkel lakik, és az utazásról, amelyre mindannyiukat meghívták. Hamarosan
nyilvánvalóvá vált, hogy dühöngése szegénységével függ össze, és emiatt akkor kell utaznia,
amikor az utazást a nyugdíjasház lakóinak betervezik, vagyis neki nincs beleszólása ebbe.
További kérdések és válaszok világossá tették, hogy saját magát hibáztatja azért, mert nem
volt jelen a kórházban, amikor felesége benn volt, és megpróbálta bűntudatát azokra az
emberekre kivetíteni, akik az utazást szervezték.
Amikor megkérdeztük, nem érzi-e úgy, hogy felesége cserben hagyta, és egyszerűen
képtelen volt neki beismerni, hogy dühös rá, akkor lavinaként ömlött elő belőle a keserűség.
Megosztotta velünk érzelmeit, elmondta, hogy képtelen megérteni, miért hagyta őt ott a
felesége a bátyja miatt (akit nácinak nevezett), hogyan nevelte nem zsidónak egyetlen fiukat,
és végül hogyan hagyta őt egyedül most, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá! Mivel
rendkívül nagy bűntudatot és szégyent érzett a halottal szembeni negatív beállítottsága miatt,
rossz érzéseit a rokonok és a nővérek ellen fordította. Meg volt győződve arról, hogy
büntetést érdemel e negatív gondolatai miatt, és sok fájdalmat és szenvedést kell kiállnia,
hogy bűntudatán enyhítsen.
Azt mondtuk neki, hogy meg tudjuk érteni vegyes érzelmeit, mert azok nagyon is
emberiek, s mindenkinek vannak vegyes érzelmei. Azt is megkérdeztük tőle, nem is kertelve,
hogy vajon nem a feleségére dühös-e bizonyos mértékben, és hogy elmondaná-e ezt
legközelebbi találkozásunkkor. Erre azt válaszolta: „Ha ez a fájdalom nem múlik el, ki kell
ugranom az ablakon.” Azt válaszoltuk: „Az Ön fájdalma talán nem más, mint a sok lenyelt
düh és csalódás. Szabaduljon meg ezektől, anélkül hogy szégyenérzete lenne, és fájdalmai
valószínűleg elmúlnak.” Nyilvánvalóan vegyes érzelmekkel távozott, de kérte, hogy újból
látogassuk meg.
A kórházi orvos, aki szobájába visszakísérte felfigyelt görnyedt testtartására.
Megismételte azt, amit mi mondtunk neki az interjú során, és biztosította arról, hogy reakciói
nagyon is normálisak. Ezt követően az idős ember kiegyenesedett, és emelt fővel tért vissza
szobájába.
A másnapi látogatás alkalmával megtudtuk, hogy alig tartózkodott a szobájában. A
nap nagy részét ismerkedéssel, a büfé látogatásával töltötte, és élvezettel fogyasztotta el
ételeit. Székrekedése és fájdalma megszűnt. Két masszív székletelés után, az interjút követő
estén, Jobban érzem magam, mint valaha” mondta, és készülődött a kórházból való távozásra,
megszokott tevékenységének folytatására.
Az elbocsátás napján mosolygott, és azokról a szép napokról beszélt, melyeket a
feleségével töltött. Elmondta, hogy megváltozott attitűdje a személyzet, „amelynek sok
problémát adtam”, és rokonai, különösen fia iránt, akit felhívott telefonon, hogy egy kicsit
jobban összeismerkedjenek, „mivel mindketten magányosnak érezhetjük magunkat egy
ideig”.
Megígértük, hogy ha még lesznek fizikai vagy emocionális problémái, rendelkezésére
állunk, es ő mosolyogva válaszolta, hogy mindaz, ami történt, nagyon tanulságos volt a
számára, és talán nyugodtabban néz majd szembe a halálával.
Mr. E. példája mutatja, hogy az ilyen interjú előnyös lehet olyan embereknek is, akik
valójában nem betegek, de idős koruk miatt, vagy egyszerűen azért, mert nem tudják
feldolgozni egy ambivalens személy halálát sokat szenvednek, és úgy tekintik fizikai vagy
emocionális problémáikat, mint amelyek a meghalt személyek iránt érzett ellenséges
érzületük miatti bűntudatukat enyhítik. Ez az idős ember nem is annyira a haláltól félt, mint
inkább amiatt aggódott, hogy meghal, mielőtt megbűnhődik egy olyan személlyel szembeni
destruktív kívánságai miatt, aki anélkül halt meg, hogy alkalmat adott volna neki „jóvátenni a
dolgokat”. Nem szűnő fájdalmakat élt át a megtorlástól való félelmei csökkentésének
eszközeként, és ellenséges érzületének és dühének nagy részét az ápolónőkre és rokonaira
irányította, anélkül hogy tudatában lett volna neheztelése okának. Meglepő, hogy mennyire
képes egy sima interjú sok ilyen adatot felszínre hozni, és hogy néhány magyarázó kijelentés
együtt annak a bizonyításával, hogy a szeretet és a gyűlölet ilyen érzései emberiek és érthetők,
és nem kell szörnyű árat fizetni értük megszüntetheti a szomatikus tünetek nagy részét.
Azon betegek számára, akiknek nincs egyszerű és egyedüli megoldásra váró
problémájuk, a rövid távú terápia segítséget jelent. Ez szintén nem igényel szükségszerűen
pszichiátriai közbeavatkozást, hanem egy megértő személyt, akinek van ideje leülni és
meghallgatni a beteget. Olyan betegekre gondolok, mint amilyen például I. kedvesnővér, akit
sokszor meglátogattak, és aki éppen olyan sok terápiát kapott betegtársaitól mint tőlünk. Ők
azok a betegek, akik szerencsések, mert betegen is van idejük feldolgozni konfliktusaikat, és
akik mélyebbre képesek látni, és talán örülnek azoknak a dolgoknak, amelyeket még mindig
élvezhetnek. E terápiák, mint például a súlyosabb, gyógyíthatatlan betegekkel történő rövid,
pszichoterápiás foglalkozások, gyakoriságukat és időpontjukat tekintve még szabálytalanok.
Ezeket egyénileg szervezzük meg egy adott időben a beteg fizikai állapotától, beszélgetésekre
való képességétől és hajlandóságától függően; ezek a beszélgetések néha csak pár perces
rövid látogatásokból állnak, amikor biztosítjuk őket jelenlétünkről, még olyankor is, amikor
nem kívánnak beszélgetni. Ezek sűrűbben ismétlődnek, amikor a beteg nehezebb időszakot él
át és nagyobbak a fájdalmai, ilyenkor csendes jelenlevők vagyunk, nem beszélgetőtársak.
Gyakran gondolkodtunk azon, vajon indokolt-e a csoportterápia a gyógyíthatatlan
betegeknek egy szelektált csoportjával, minthogy gyakran ugyanolyan magányosságban és
izolációban van részük. Azok, akik olyan osztályokon dolgoznak, ahol végstádiumban levő
betegek vannak, nagyon jól ismerik a betegek közötti interakciókat, és azt a sok, segítő
szándékú kijelentést, amit egyik nagyon súlyos beteg tesz a másiknak. Mindig csodálkozva
vesszük észre, hogy a szemináriumokon szerzett tapasztalataink milyen nagy része
közvetítődik egyik haldokló betegtől egy másikig; még „neveket” is kapunk, egyik beteg
javasolja a másikat, aki segíteni tud. Észrevettük azt is, hogy a kórház halljában ülő
interjúalanyunk informálja a betegeket szemináriumunkról, mégpedig teljesen baráti alapon.
Ez idáig mi a betegekre hagytuk annak eldöntését, hogy mennyit kívánnak a történetükből
másokkal megosztani, de jelenleg vizsgáljuk, hogy milyen motivációk játszanak közre egy
formálisabb foglalkozás iránti érdeklődésben, mivel úgy tűnik, hogy legalábbis betegeink egy
kis csoportja igényli ezt. Ide tartoznak azok a betegek is, akiknek krónikus betegségük van, és
akiknek sok újbóli befekvésre van szükségük. Már régóta ismerik egymást, és nemcsak közös
betegségükben osztoznak egymással, de az emlékekben is, amelyek az előző kórházi
kezeléseikkel kapcsolatosak. Mély benyomást tett ránk az a szinte örömteli reakciójuk, amit
akkor éreznek, amikor az egyik „pajtás” meghal, ami egyszerűen megerősítése azon tudat
alatti meg-győződésüknek, hogy „ez megtörténhet vele, de nem velem”. Ez szintén motiváló
tényező lehet abban, hogy oly sok beteg és családtag, mint például Mrs. G. (VII. fejezet),
örömét leli abban, ha meglátogat más, talán súlyosabb állapotban levő beteget. I. kedvesnővér
ezeket a látogatásokat ellenséges érzületének kifejezésére használta fel, nevezetesen, hogy
megtudakolja, mire van a betegeknek szükségük, és bebizonyítsa az ápolóknak, hogy nem
végeznek megfelelő munkát (IV. fejezet). Azzal, hogy nővérként segített nekik, nemcsak
feledtetni tudta tehetetlenségét, hanem dühét is ki tudta fejezni azokkal szemben, akik jól
vannak, és mégis képtelenek eredményesebben szolgálni a betegeket. Az ilyen betegek
részvétele egy csoportterápiás foglalkozáson segít nekik megérteni magatartásukat és
ugyanakkor segít az ápolói személyzetnek abban, hogy jobban elfogadják a betegek
szükségleteit.
Mrs. F. a másik olyan betegünk, aki emlékezetes marad, mivel beindított egy
informális csoportterápiát önmaga és néhány nagyon súlyos, fiatal beteg között, akik
mindannyian leukémiával vagy Hodgkin-kórral kerültek kórházba. Ez utóbbiban ő már több
mint húsz éve szenvedett. Az utolsó néhány évben átlag hatszor került kórházba, ami végül is
betegségének teljes elfogadását eredményezte. Egyik nap egy tizenkilenc éves, Anna nevezetű
lányt vettek fel a kórházba, akit megfélemlített betegsége és annak kimenetele, és képtelen
volt ezt a félelmét bárkivel is megosztani. Szülei nem voltak hajlandók erről beszélni, és így
Mrs. F. a lány nem hivatalos tanácsadójává vált. Beszélt neki fiairól, férjéről és a házról,
amelyet oly sok éven keresztül, a sok kórházi kezelése ellenére is rendben tartott, és végül
képessé tette Annát arra, hogy nyíltan elmondja érzéseit, és kérdéseket tegyen fel az őt
érdeklő dolgokról. Amikor Annát hazaengedték, küldött egy másik fiatal beteget Mrs. F.-hez,
és így elkezdődött a betegküldözgetés láncreakciója, ami hasonlított a csoportterápiára,
amelyben az egyik beteg váltja a másikat. A csoport ritkán állt két vagy három embernél
többől, és együtt maradt addig, amíg tagjai a kórházban voltak.

A szavaknál beszédesebb a csend

A beteg életében van egy olyan időszak, amikor megszűnik a fájdalma, amikor a tudat
egy álom nélküli állapotba zuhan, amikor az étel iránti szükséglet minimálissá válik, és a
környezet megszűnik létezni. Ez az az idő, amikor a hozzátartozók le-fel járkálnak a kórház
folyosóin, kínozza őket a várakozás, nem tudják, hogy vajon távozniuk kellene-e és az élők
után nézni, vagy továbbra is ott maradni a halál pillanatáig. Ez az az idő, amikor túl késő van
már a szavakhoz, és amikor a hozzátartozók mégis a leghangosabban kiáltanak segítségért
szavakkal vagy szavak nélkül. Már túl késő van az orvosi beavatkozásra (és túl kegyetlen, bár
jó szándékkal történik, ha történik), de a haldoklótól való végső elkülönülésnek még nincs itt
az ideje. Legnehezebb ez a közvetlen hozzátartozónak, mivel vagy azt kívánja, hogy
eltűnhessen, hogy már túl legyen rajta, vagy kétségbeesetten kapaszkodik valamibe, amit
éppen most kezd elveszteni. Ez a csend terápiájának az ideje.
Az orvosok, a nővérek, a szociális gondozók vagy a lelkészek nagy segítséget
jelenthetnek ezekben a végső pillanatokban, ha meg tudják érteni a hozzátartozók
konfliktusait, és segítenek kiválasztani azt a személyt, aki a legkevésbé érzi magát
kényelmetlenül, hogy a beteg mellett maradjon. Akkor ez a személy válik valójában a beteg
gyógyítójává. Azoknak, akik túlságosan nehéz helyzetben vannak, segíteni lehet bűntudatuk
enyhítése révén, és azzal a megnyugtató közléssel, hogy valaki a haldokló beteg mellett lesz
egészen annak haláláig. Ekkor már hazamehetnek, tudva azt, hogy a beteg nem hal meg
magányosan, s így nem éreznek szégyent vagy bűntudatot, amiért kerülték azt a pillanatot,
amellyel sok embernek oly nehéz szembenéznie.
Azok, akiknek van erejük és szenvedélyes szeretetük ahhoz, hogy leüljenek egy
haldoklóval a szavaknál is többet mondó csendben, tudni fogják, hogy ez a pillanat sem nem
félelmetes, sem nem fájdalmas, hanem a testműködés békés megszűnésének utolsó
mozzanata. Egy emberi lény békés halálának a látványa hullócsillagra emlékeztet; a milliónyi
fények egyikére a hatalmas égbolton, amely rövid pillanatra felgyullad, hogy aztán eltűnjön
örökre a végtelen éjszakában. A haldokló mellett lenni azt is jelenti, hogy tudatosul bennünk
az egyén egyedülvalósága az emberiség hatalmas tengerében. Tudatára ébreszt
végességünknek, behatárolt életünknek. Kevesen élünk tovább hetven évnél, és mégis, ezen
rövid idő alatt többségünk alkot valamit, egyedülálló életművet hoz létre, beépítve magát az
emberiség történelmének építményébe.

Csillog a víz az edényben, a tengerben sötét a víz.

A kis igazságnak szavai vannak, amelyek tiszták; a nagy igazságnak csöndje van, mély
csöndje.

Tagore
Kóbor madarak CLXXVI.