Koloncsák Zsolt MA2

minor

[AZ ÚRVACSORA]

2017.06.30.
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 2

Az utolsó vacsora perikópáját mindhárom szinoptikus evangéliumban megtalálhatjuk. Ez az

elbeszélés két részre osztható: Jézus elárulásának kijelentésére, és az eucharisztia
megalapítására. Jézus elárulásának története a negyedik evangéliumban, János
evangéliumában is olvasható (Jn 13,2.21-30). Az eucharisztia megalapításakor elhangzott
jézusi szavak a Korinthusiakhoz írt első levélben (1Kor 11,23-25) – mint az erről szóló,
legkorábban írásba foglalt tanúságtételben – szintén megtalálhatóak.1

Az úrvacsora, mint szentség gazdagságát tükrözi sokféle elnevezése, melyek egy-egy

sajátosságát fejezik ki: Az első, és leggyakoribb az „eucharisztia” megnevezés, mert a
cselekvéssor hálaadás Istennek. Az utolsó vacsora leírásaiban is szerepel az
ευχαριστησας/εὐχαριστέω (Lk 22,19; 1 Kor 11,24) kifejezés, „hálát adni” jelentéssel. Ez
utóbbi igehelyen jelenik meg az Úr lakomája, vagy Úrvacsora (κυριακον δειπνον 1 Kor
11,20) szerkezet is. Ilyen, cselekvést leíró elnevezés a „kenyértörés” (ApCsel 2,12), amely
Jézus megtört, megfeszített testére utal. Ilyen úrvacsorára utaló fogalmak még: az
„eucharisztikus gyülekezés” (synaxix), ahol az eucharisztia ünneplésében láthatóvá,
tapasztalhatóvá válik az egyház. Az „emlékezet”, ti. Jézus halálára és feltámadására.
„Áldozat”, „szentmise-áldozat”, amely megjeleníti Jézus egyetlen áldozatát, és egyben
befejezi és túlhaladja az Ószövetség valamennyi liturgikus áldozatát. Ilyen a keleti egyházak
kedvelt kifejezése, a „szent liturgia”. A katolikus miserend szava az „oltáriszentség”,
meggyőződésük szerint az a szentség, ami az oltáron jön létre (a tabernákulumban őrzött
eucharisztiára vonatkozik). A „communio”, vagyis közösség: „Mi ugyanis sokan egy kenyér,
egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk” (1 Kor 10,16-17). Az
áldozást egyébként, a latin és más idegen nyelvek is „communio”-nak nevezik. A „Szentek
közössége” érdekes elnevezés, erről az apostoli hitvallás beszél. Érdekes kifejezések továbbá
a „mennyei kenyér”, a „halhatatlanság gyógyszere”, és az „útravaló” (viaticum), amikor az
úrvacsorát haldoklónak nyújtják. Valamint szűkebb értelemben a „szentmise”, „mise”
kifejezések, az „Ite missa est” latin elbocsátó szavakból.

Érdekes vonatkozás az úrvacsora előképeinek kérdése. A kenyér és a bor jelének

előképeit megtaláljuk az Újszövetség korábbi szakaszaiban, és az Ószövetségben is. Ilyen
utalások többek között az étkezések, és az áldozati lakomák. Ilyen Ábrahám étkezése a
három titokzatos látogatóval, a mamrei jelenéskor (1Móz 18). Ábrahám vendéglátói
szeretetben, egy közös étkezésben átéli Isten jelenlétét, egyfajta teofániát, és Isten ígéretében
részesül: „A jövőben ez idő tájt Sárának fia lesz” (18,10). Ide sorolhatjuk Melkisédek

1
Gánicz Endre: Az utolsó vacsora az újszövetségi Szentírásban, ACTA MEDSOC VOLUME 3. 2012)/82.
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 3

fölajánlását: „Melkisédek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a

magasságbeli Isten papja volt” (1Móz 14,18). Izsák föláldozása is ilyen előkép, amely
Ábrahám áldozataként jelenik meg. A kenyérrel mutat párhuzamot a manna. A pusztai
vándorlás idején „Izrael fiai negyven évig ették a mannát” (Ex 16,35), az úton lévőknek, a
zarándok népnek az eledele. „Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a
mennyből alászállott kenyér…” (Jn 6,49). A kenyeret és a bort a föld terményei közül,
gyakran fölajánlották a Teremtőnek hálaadásul. A kenyér és a bor a kivonulás eseményei
során új jelentéssel gyarapodtak: a kovásztalan kenyér, amelyet Izrael minden évben
húsvétkor fogyasztott az Egyiptomból történt, megszabadító kivonulás sietségére
emlékeztette a népet. „Ha látom a vért – mondja Isten -, kihagylak benneteket” (Ex 12,13),
vagyis megkíméllek és megszabadítalak benneteket. Az ószövetségi áldozati szertartások
legtöbbje áldozati lakomával zárult. Ebben Isten az, aki az áldozókat meghívja asztalához. A
szent lakoma egységet kovácsol Isten és vendégei között.

Az Újszövetségben szintén megtaláljuk az előképeket. Ilyen a kánai csoda. Jézus

átváltoztató isteni hatalmát jelzi, illetve azt a menyegzői lakomát, amelyen a hívek az Atya
országában az új bort fogják inni. Jézus étkezései szintén utalások, mint a közösség
különleges megélésének pillanatai (Lévi Máté házában, Zakeusnál, Simon farizeusnál, stb.)
Ide tartoznak a kenyérszaporítás csodái. Amikor Jézus elmondta az áldást, megtörte a
kenyeret, és tanítványai segítségével szétosztotta, hogy táplálja a sokaságot – előre jelzik az
ő eucharisztiája kenyerének bőségét – és hogy a haláltól, pusztulástól megmentsen minket.
(Mt 14,13-21; 15,32-39). A pászka vacsora részletei és kellékei, új tartalommal bővülnek az
újszövetségi teológiában. Jézus megváltásművére és áldozatára utal a húsvéti bárány és
annak vére.2 A bor kiöntése és a kenyér megtörése pedig a megfeszítésre emlékeztető jelek.
A két jel önmagában nem kifejező, csak a velük „elvégzett” cselekvés tölti meg azokat
tartalommal.
Az eucharisztia alapításának szavait négy helyen találhatjuk az Újszövetségben:
mindhárom szinoptikus evangéliumban, és az első Korinthusiakhoz írt levélben. Az eltérő
szövegeket két csoportra oszthatjuk. Az egyikbe a Máté és Márk evangéliumában található
szöveg tartozik, míg a másikba Lukács evangéliuma és Pál apostol levele. A hasonlóság, az
ünnepélyes formula arra enged következtetni, hogy az ősegyház liturgikus gyakorlatában jelen
volt már, amikor írásba foglalták. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy Pál azt írja, hogy „az
Úrtól” kapta, amit átadott nekik. Itt nem „magán” kinyilatkoztatásra, hanem egyházi

2
Kiss Imre, Az Eucharisztia (Szegedi Tudomány Egyetem, jegyzet 2007)/2.-3.
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 4

hagyományra kell gondolnunk, mivel a „nemzetek apostolától” függetlenül keletkezett

iratokban is megtalálhatók. A Lukáccsal való azonosság talán onnan származik, hogy Pál
apostol abból a szíriai Antióchiában élő keresztény közösségből indult missziós utakra,
amelyből Lukács evangélista származott. Lukács és Pál szövege nem függ egymástól, s
mindkettőn érezhető, hogy a Jézus korában beszélt hétköznapi nyelvből, arámiból készült
fordítások. Ezek Antióchiában, és a korai őskeresztény gyülekezetekben használt formák
tanúi. Márk szövege független ettől a két szövegtől, viszont Máté szövege Márkén alapszik. A
négy szöveg hasonlóságának valószínűsíthető oka, az utolsó vacsora elbeszélésének –
Krisztus feltámadása és mennybemenetele utáni – továbbadása arámi nyelven. A négy
szövegváltozat egyike sem egyezik meg a másikkal szó szerint. Lényegileg, mind magában
hordozza a test és vér külön történő említését, és ezzel Jézus erőszakos halálára való utalást. A
σῶμα (héber básár, arám bisrî) nem csak a testet jelenti, hanem az egész embert. A vér (görög
αἷμα - héber dám) az élet hordozója, ami által az Isten az életet akarja adni az embereknek. Az
„értetek” kifejezés inkluzív értelmű – mint ahogy a „sokakért” is –, azaz mindenki jelentéssel
bír.3
A páli-lukácsi szöveggel szemben, Márk és Máté szövege nemcsak az Úr szolgájának
gondolatkörét tartalmazza, hanem az Exodus 24. fejezetében leírt mózesi szövetségi áldozatét
is. Mózes azt mondta: „Ez a vér a szövetségé”, míg Jézus: „Ez én vérem, a szövetségé.” A
birtokos személyrag különbsége jelzi azt, hogy itt már nem a bikák, az áldozati állatok, hanem
Jézus vére által történik a szövetség megkötése. A márki „test” és „vér” szavak párhuzama
utal az ószövetségi állatáldozatokra, melyek következtében a hívő emberek a szövetség
kegyelmében részesülhettek.4
Mind Jézus tetteiből, mind az ő igehirdetéséből világos, hogy az asztalközösség
milyen fontos szerepet töltött be nála, aki tökéletesen azt élte meg, amit hirdetett. Ennek a
résznek a megértéséhez szükséges arra a tényre is figyelnünk, hogy az értelmezések
sokféleségét nagyon gyakran a felekezeti hovatartozás határozza meg. A ránk
hagyományozódott görög szöveg fordítás variánsai híven tükrözik a felekezetek
meggyőződését. A kenyér és a bor végletes – a jeltől egészen az átlényegülésig – értelmezései
egyéni irányokat jelölnek ki. A baptista álláspont mindenképpen a „jel” értelmezést preferálja,
a görög szövegben meghúzódó nyelvtani sajátosságok is ezt képviselik. (Az εστιν létige
„jelent”, „azaz”, „ez azt jelenti” plusz jelentéstartalma,5 és a mutató névmások nemei is –

3
Gánicz Endre: Az utolsó vacsora az újszövetségi Szentírásban, ACTA MEDSOC VOLUME 3. 2012)/91.
4
Uo. 92.
5
Dr. Varga Zsigmond: Újszövetségi görög-magyar szótár (Kálvin János Kiadó, 1996)/268.
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 5

amelyek nem Jézusra, hanem a kenyérre mutatnak –, ezt jelzik.) Jézus tehát semmiképp sem
gondolhatott arra, hogy a követőinek szó szerint meg kell enniük a testét, és meg kell inniuk a
vérét.
Az utolsó vacsorát – a szinoptikusok leírását követve – a kutatók egy része húsvéti
vacsorának tekinti, míg a többség ezzel szemben foglal állást, az első század végén keletkezett
János evangélium alapján. Az utolsó vacsorára, mint húsvéti vacsorára tekintők érvei az
alábbiakban foglalhatók össze: Az utolsó vacsora este történt és belenyúlt az éjszakába,
ahogyan az kötelező volt a húsvéti vacsorára vonatkozóan. (Abban a korban a zsidók
rendszerint délután fogyasztották a napi fő étkezésüket.) A húsvéti vacsora szimbolikus
jelleggel bíró vacsora volt, amely éppen ezért eltért a hétköznapok során fogyasztott ételektől.
A kenyértörést megelőzte az előétel, amely az Istentől kapott szabadságot szimbolizálta.
Ahogy Jn 13,29-ben is olvashatjuk, a kivonulás éjszakáján szokás volt a szegények
megsegítése. A húsvéti vacsorán kötelező volt a bor fogyasztása, mint ahogy az, az utolsó
vacsorán is történt. A Mk 14,26 és Mt 26,30 szakasz is megemlíti, hogy a vacsorát egy
himnusszal fejezték be, ami könnyen azonosítható a 114. vagy 115-118. zsoltárból álló hallél
imádság második részével, ami a húsvéti vacsora befejező része volt. Utolsó érvként sorolható
fel, hogy Jézus kenyér és bor felett elmondott szavait valószínűleg a kivonulás haggadája
ihlette, amely során a házigazda elbeszélte a kivonulás történetét, miközben elmagyarázta az
ott fogyasztott étel-ital szimbolikus jelentéseit is.
Az ezt a véleményt és érveléssort ellenzők a következőket állítják: A felsorolt érvek jó
része egy ünnepélyes zsidó étkezés jellemzői is lehetnek. Továbbá: Jeruzsálem és a hallél
említése csupán redakciós része az elbeszélésnek. Az éjszakai étkezés oka lehetett az is, hogy
Jézus elfogatása előtt biztonsági okból gyűltek össze éjszaka, így nem feltétlenül a húsvéti
vacsora megülése lehet az éjszakai találkozás oka. A húsvéti vacsora megülése családi ünnep
volt, amelyen nemcsak a férfiak, hanem a nők és gyerekek is részt vettek. Ez utóbbiak közül
épp a legkisebb kérdezte a családfőt, mit is ünnepelnek aznap. A családi ünneppel szemben,
Jézus csak a tizenkét apostollal osztotta meg ezt a vacsorát, csupán férfiakból álló
közösséggel. Jézust sem mutatják be az evangéliumok családfőként, aki az utolsó kehelyre
mondott áldást rendszerint egy megtisztelt férfi vendég részére engedte át. A húsvéti vacsorát
nagyon részletesen szabályozó isteni parancsnak megfelelően, élesztő nélküli kenyeret kellett
fogyasztaniuk ezen az éjszakán. Ennek a görög megfelelője helyett az ἄρτος főnevet találjuk,
ami „egyszerű” kenyeret jelent. Nem találhatunk egyik újszövetségi leírásban sem említést a
húsvéti bárányról, sem a keserű fűről. A húsvéti vacsorán mindenkinek saját boros kupája
volt, míg az evangéliumi elbeszélés egyetlen, közös kehelyről beszél. A Mk 14,1-2 helyes
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 6

kronológiája (két nappal a kivonulás és a kovásztalan kenyér ünnepe előtt), szemben áll Jézus
letartóztatásának későbbi leírásával (Mk 14,43-50). Több olyan esemény is van, amely
valószínűleg nem történhetett meg ezen az ünnepi napon (Niszán hó 15.-én): fegyverviselés
(vö. Mk 14,43; Mt 26,47; Mk 14,47-49; Mt 26,51-55), a Szanhedrin gyűlése és Jézus halálra
ítélése, Cirenei Simon mezőről érkezése, Jézus temetése, valamint a halotti gyolcs
megvásárlása. E szerint az álláspont szerint, Jézus utolsó vacsorája apostolaival nem egy
húsvéti vacsora volt, hanem egy kíddús vagy egy habúrá, esetleg egy ünnepélyes zsidó
étkezés. (Sok közös vonás figyelhető meg az esszénusok ünnepi étkezése, és az utolsó vacsora
között.) De a legvalószínűbb álláspont az, hogy a húsvéti vacsora egy tódá volt, vagyis egy
olyan liturgikus étel, amelyet az imádság és az igehirdetés szavai követtek, de nem szerepelt
ebben feltétlenül áldozat. Később kérdésként merült fel, hogyan történhetett meg az, hogy az
évenként egyszer megült húsvéti vacsorát az egyház rendszeresen megünnepelte.6
Mind a négy szöveg alapján állítható, hogy Jézus nemcsak szimbolikus tettet akart
végrehajtani, azaz megmutatni, hogy ő az Úr szolgája, hanem adni is akart a tanítványainak.
Ez az apostolok számára teljesen természetes volt, hiszen ők is gyakran fogyasztottak az
áldozati állatokból. Tudták azt is, ez azt jelenti, hogy az Isten asztalközösségének, a szövetség
kegyelmének lettek részesei. Ám az ószövetségi áldozatokkal szemben, itt már csak egyetlen
egy áldozat van, maga Jézus. Jézus, amikor új szövetséget alapított, akkor az újszövetségi
áldozat evése és ivása által akarta az újszövetség kegyelmében részesíteni a tanítványokat.
Mivel ő az egyetlen áldozat, ezért kellett testét és vérét képletesen étellé és itallá tennie,
amelyet – mint Isten Fia – sokszor bizonyított hathatós szava által valósított meg.
Szimbolikusan testévé lett a kenyér, és vérévé a bor, mert az Isten Fia szólt. Ezeknek a
szavaknak a kiejtése azonban igényli azt is, hogy teljesen altruista legyen, ne akarjon
megtartani a maga számára semmit. Jézus nem a bonyolult jeruzsálemi szertartásokat, hanem
a lehető legegyszerűbb módot választotta az újszövetségi áldozat megvalósítására.
Melkisédek alakjára emlékeztet, aki kenyeret és bort vitt Ábrahámnak és megáldotta őt.
Családi vacsora ez, amelyen a mindenkinek kijáró kenyeret és bort veszi magához az Isten
háznépe. Az apostolok biztosan meglepődtek, amikor Jézus azt mondta: „Igyatok ebből
mindnyájan, mert ez a vérem.” A zsidóknak tilos volt vért inniuk, mert a vért az élet szállító
eszközének tekintették, az élet ura pedig az Isten. Jézus azonban ezzel a tettével éppen azt
akarta kifejezésre juttatni, hogy az új szövetségben az Isten életet ad nekünk, Krisztusban az ő

6
Gánicz Endre: Az utolsó vacsora az újszövetségi Szentírásban, ACTA MEDSOC VOLUME 3. 2012)/84.-85.
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 7

saját életét. Jézus szentségi jelenléte a mi számunkra van jelen, és nem elsősorban a
kenyérhez és borhoz viszonyuló jelenlét.7
A keresztény közösségek – Jézus példája nyomán gyakorolt – úrvacsorája az egyik
legfontosabb gyakorlattá vált. Olyan szentséggé, amely részleteiben ugyan sokféleképpen
zajlik, mégis lelkiségében egységes hagyományt jelent. A reformátori szentségtan
következtében a protestáns egyházakban általánosan elfogadottan – és a katolikus, és az
ortodox tanítástól eltérően – két szentségről beszélünk: a keresztségről és az úrvacsoráról. A
szentség ugyanis egyrészt a látható, anyagi jeltől, másrészt a krisztusi rendeléstől, és a
hozzáfűzött üdvösséges bibliai ígérettől tekinthető szentségnek. A keresztség esetében a
reformáció idején az újrakeresztelőkkel (anabaptisták) kapcsolatban támadt nagyobb vita,
mivel a mértékadó reformátorok hangsúlyozták, hogy a keresztség Isten elénk jövő kegyelmét
hirdeti, s nem egyéni hitvallásunkra adott válasz. Mára a keresztség az a szentség, amely a
legszélesebb ökumenikus körben, kölcsönösen elfogadottan köti össze a legtöbb keresztény
felekezetet.
Az úrvacsora értelmezése azonban széles körben osztotta meg a reformátori
irányzatokat is. Luther, Kálvin és Zwingli különböző teológiai hangsúlyokkal közelítették
meg az eucharisztiát, mindenekelőtt abban a lényeges kérdésben, hogy Jézus Krisztus élő
jelenléte miként van benne jelen. Az 1529-es marburgi kollokvium egységkeresésének a
kudarca után, a protestáns felekezetek leginkább ennek az ellentétnek a mentén váltak el
egymástól, sőt kerültek gyakran szembe egymással. A mai ökumenikus párbeszédben is
jelentős felekezeti különbségek vannak az eucharisztia kérdésében. Ugyanakkor például a
történelmi felekezetek körében, az evangélikus és a református (valamint részben az anglikán)
egyházak között megvalósult a teljes úrvacsorai közösség.8
Ágostonnal korszakos váltás történik a szentségtanban. Ő dolgozza ki először a
rendszeres szentségtant, újplatonikus alapon. „De magistro” címmel a jelekről (signa) írt
traktátust, amely valójában alapvető szentségtan. Felváltva használja a „müsztérion” és a
„sacramentum” szót (ez utóbbit összesen 2279 alkalommal). A szentségeket a jelek sajátos
fajtájának mondja, olyan jel, amely az „isteni dolgokhoz tartozik” (ebbe a fogalomba beleérti
„Izrael szentségeit” is: a körülmetélést, az áldozatot, a pászkaünnepet, a főpap és a király
fölkenését). A legnagyobb, mindent felülmúló szentségnek Jézus Krisztust mondja, akiben
Isten testet öltött. A sacramentumot az esetek egyharmad részében a keresztségre és az
eucharisztiára használja. A szentség pontos fogalmát négy szinten dolgozza ki.

7
Gánicz Endre: Az utolsó vacsora az újszövetségi Szentírásban, ACTA MEDSOC VOLUME 3. 2012)/92.-93.
8
Faggyas Sándor, Korányi András: A reformáció 500 éve (Protestáns Újságírók Szövetsége, 2015)/13.-14.
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 8

Tanulmányom szempontjából most a szentség-teológiai vonatkozás vizsgálandó. A

szentségi jelek, ennek kegyelemközlő eseményeit idézik fel: a látható jeleken keresztül a
láthatatlan, isteni eseményeket. „A látható áldozat a láthatatlan áldozatnak szentsége: szent
jel”. A keresztség és az eucharisztia az isteni valóság, a kegyelem és a hit szentségi jele.
Nemcsak természetes módon utalnak a mélyebb, isteni valóságra (a megtisztulásra a víz, az
élet kenyerére a gabonaszem), hanem a „consecratio”9 révén a keresztény kultuszban létre is
hozzák azt, amit jelölnek. Közlik a benne részesülőkkel a megigazulást hozó hitet (a
keresztségben), Krisztus – testére és vérére történő utalással – egyesítő erejét az
eucharisztiában. A szentségi jel abban különbözik minden más jeltől, hogy nemcsak utal a
jelzettre, hanem tartalmazza is azt. A jelnek olyan valóság magva van, amely anyagi dologhoz
kötődik ugyan, de nem merül ki abban.
A szentségi valóság a hit világába tartozik: átmenet az anyagi-természetes világ, és a
szellemi-természetfölötti lét között. A szentségi jelben a keresztény közösségek hite nyilvánul
meg. A szentségek ünneplése által Krisztus megváltó művét idézzük fel. Az ünneplés itt nem
csupán emlékezést vagy megismerést jelent, hanem tartalmazza azt a valóságot, amit jelez,
azonos vele. A leghatalmasabb jel, amelyet Isten az embernek adott: a megtestesülés. Krisztus
teste az a szentség, amely Istent úgy teszi jelenvalóvá, hogy egyszerre feltárja és elrejti. A
szentségekben a történeti, és a feltámadt Krisztus egyszerre hat: „a teljes Krisztus: a Fő és a
teste együtt”.10
A reformátorok elsődleges célja az evangélium, és a hit mindenek fölé helyezése volt,
mert úgy látták, hogy ez a katolikus egyházban háttérbe szorult: a középkori egyház nem
beszélt eleget a hitről. Lutherék szerint a legfontosabb: hinni az evangéliumban. Luther nem
beszél „a szentségekről általában”, csak a keresztségről és az úrvacsoráról. Krisztusból indul
ki, Ágostonra hivatkozva. 1517-ig, a búcsúkról folytatott vitáig nem foglalkozik külön a
szentségekkel. 1520-ban aztán a mise ellen fordul („A babiloni fogságról” című írásában), azt
csupán emberi műnek tartja. Kiindulása: Krisztus az egyetlen szentség. A preegzisztens
Krisztusban az istenség látható elemek, jelek nélkül volt jelen. Tőle kapjuk a megváltást, az
evangélium teljességét. Krisztus embersége – „tartóedényként” – láthatóvá teszi az isteni
lényeget. A megtestesült Krisztus a láthatatlan Istenbe vezet be, saját látható személyén
keresztül. A „sacramentum” Luthernek Jézus Krisztus kereszthalálát jelenti. Krisztus bűntelen

9
konszekráció (lat. consecratio, a consecrare, 'megszentelni, fölszentelni' szóból); Forrás:
http://lexikon.katolikus.hu/K/konszekr%C3%A1ci%C3%B3.html; 2017.06.29.
10
(Dr. Lukács László: Dogmatika IV., A Szentségek (Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola 2007)/17.-18.
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 9

volt, neki csak testben kellett meghalnia. Nekünk, bűnösöknek lélekben is új életre kell
támadni. A hívő embernek Krisztus kereszthalála és feltámadása megadja a megigazulást, és
felszólít a Krisztus-követésre. A fontos azonban nem maga a szentség, hanem a benne
megnyilvánuló hit: ez üdvözít.
Isten valódi jelei, Jézus Krisztus ígéretére támaszkodnak, nem pedig az emberek által
létrehozott szertartásokra. A reformátorok elutasítják, hogy Krisztus hét szentséget alapított,
és mindegyikhez isteni ígéretet fűzött; elutasítják a fölszentelt papság „szent kasztját” is, a
szentségtanban pedig a túlságosan tárgyias gondolkodást (ex opere operato, character,
transsubstantiatio). Kétségtelen, hogy a szentségek szinte mágikus cselekményekké váltak a
papság kezében, a lelki-személyes tartalom, a hit háttérbe szorult. A trentói zsinat már 1547-
ben elítéli a szentségekkel kapcsolatos tévedéseket (összesen 35-öt), főleg az eucharisztia, a
bűnbocsánat, és az „ordo” (az egyházi rend) szentségével kapcsolatban. Azonban az általános
szentségtant kevésbé érintik. (Evvel 1547-ben foglalkoztak, és 13 kánonban foglalták össze.)
Minden egyes szentséggel elég behatóan foglalkoztak, a zsinat mégsem ad egységes és
rendszeres szentségtant, még csak nem is határozza meg pontosan a szentség fogalmát. (Csak
az eucharisztiával kapcsolatban alkot meghatározást: „a szent dolog szimbóluma, és egy
láthatatlan kegyelem látható alakja”.) A Catechismus Romanus11 viszont ad meghatározást,
Ágoston és a skolasztikusok nyomán. A zsinati határozatok kerülik a skolasztikus
terminológiát, a katekizmus viszont használja azt (pl. materia és forma). A zsinat szól az ó- és
újszövetségi szentségek különbségéről, a szentségek számáról és azok krisztusi alapításáról, a
szentségek üdvtörténeti szükségességéről, hatásáról, kiszolgáltatójáról, a karakterről. A
zsinatok fontos kérdéseket hagytak nyitva, amit a reformátorok teljes nyíltsággal próbáltak
megválaszolni.12
Luther saját nézeteiben Szent Ágoston hagyományain indult el, kinek munkássága a
szentségek, így az úrvacsora értelmezése kapcsán is meghatározó teológiai iránnyá vált. 1517
után Luthert egyre inkább sürgették barátai, hogy tisztázza a szentségekről vallott nézeteit. A
reformátor ugyanis szakított a római egyháznak a hét szentségről szóló tanításával.
Kezdetben, 1519-ben Luther még három szentségről beszél. A „Bűnbánat, keresztség,
úrvacsora” című munkájában fejti ki véleményét. Egy év múlva a bűnbánatot már nem tekinti

11
Catechismus Romanus (lat. 'Római Katekizmus'), 1566: a trienti zsinat után a plébánosok számára kiadott,
latin nyelvű katekizmus. - Borromei Szentt Károly irányítása alatt készült, V. Pius hagyta jóvá. A Hiszekegyet, a
szentségeket, a tízparancsolatot és az imádságot elemezte eredetileg folyamatos előadásban. A kérdés-felelet
szerkezetű változat 1574-es datálású, az antwerpeni kiadás számára készült. Több nyelvre lefordították, latinuéul
még a 20. század elején is megjelent. A II. Vatikáni Zsinat (1962-65) utáni megfelelője a Catholicae Ecclesiae
Catechismus. Forrás: http://lexikon.katolikus.hu/C/Catechismus%20Romanus.html; 2017.06.25.
12
Dr. Lukács László: Dogmatika IV., A Szentségek (Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola 2007)/22.-23.
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 10

önálló sakramentumnak, hanem beolvasztja azt a keresztség szentségébe. Luther elvetette az

átlényegülés tanát, és az együttlényegülést (konszubsztanciációt) támogatta. A két tan között
csekély különbség van. Luther azt tanította, hogy a kenyér és a bor nem alakul át Jézus testévé
és vérévé, hanem egyidejűleg van jelen bennük.
A kérdésről Zwingli másképpen gondolkodott. Zwingli célja a nagycsütörtök
eseményének, a szereztetés estéjének emlékező és hálaadó felidézése. Az üdvszerző jelleg itt
eltűnik. Évente négyszer osztottak úrvacsorát, akkor sem mindenkinek, csak egy-egy
korosztálynak. A kovásztalan kenyeret, és a bort fakupákban a diakónusok vitték a templom
kórusában ülőknek. A jegyeket körbeadták, a kenyérből ki-ki maga tört egy darabot. Zwingli
eltörölte az éneklést. „Csak azok a dolgok maradtak meg, amelyek Krisztus halálának
emlékezetére, a hit és a testvérszeretet növelésére, az élet megjobbítására, valamint a bűnöktől
való óvásra szolgált". A Zwingli-féle koncepció érvényesült az 1535-ben alkotott ún. Zürichi
Egyházi Rendtartásban is.13
Kálvin a gyakorlatot veszi górcső alá. Az úrvacsora lezajlásának leírása kapcsán jegyzi
meg: „Egyébként, ami a cselekmény külső szertartását illeti, hogy vajon a hívek a kezükbe
vegyék-e azt, vagy ne; elosszák-e maguk közt, vagy mindenki a neki átadottat egye meg; a
poharat visszaadják-e az egyházi szolga kezébe, vagy a szomszédjuknak adják át; a kenyér
kovászos, vagy kovásztalan legyen-e, a bor vörös, vagy fehér – mit sem határoz. Ezek
közömbös dolgok, amelyek az egyháznak szabad rendelkezésétől függenek. Jóllehet bizonyos,
hogy a régi egyház gyakorlata az volt, hogy mindnyájan kezükbe vegyék. És Krisztus is ezt
mondotta: Osszátok el magatok között. A történelem azt beszéli, hogy kovászos és közönséges
kenyér volt használatban Sándor római püspök ideje előtt, aki először lelte kedvét kovásztalan
kenyérben”.14
Istennek az emberhez kapcsolódó története történelmileg megragadható esemé-
nyekben, cselekvésekben és találkozásokban nyilvánul meg, amelyek Isten közelségének
jeleivé válnak: bennük „megmutatja” magát Isten az embernek, és közelségével átalakítja
őket. Ebben a kettős struktúrában (megmutatja és odaadja magát) a kinyilatkoztatás Isten
önközlésévé válik: Isten nekünk ajándékozza magát, és ezáltal meg is mutatja, kicsoda Ő. A
szakramentális struktúrában Isten materiális jelek által, saját életében részesít bennünket.
Mindez azonban csak a hitben valósulhat meg: a tapasztaláshoz nem elég a puszta esemény,

13
Dr. Fekete Károly: A református liturgia története és teológiája, tanulságok és tervek (VII. Nyugat-Európai
Magyar Presbiteri Konferencia; Burbach-Holzhausen 2009. 04. 04.)/4.
14
Dr. Fekete Károly: A református liturgia története és teológiája, tanulságok és tervek, VII. Nyugat-Európai
Magyar Presbiteri Konferencia (Burbach-Holzhausen 2009. 04. 04.)/6.
 Koloncsák Zsolt MA2/ Az úrvacsora, minor dolgozat 11

szükség van annak (hívő) értelmezésére is. A szentségi szemlélet éppen az ellenkezője a
mitikusnak: ott a történelmi események jelentőségüket vesztik, hiszen az istenit időtlenül lehet
megismerni, a benső világban: a testi találkozásoknak nincs jelentőségük. A Bibliát viszont
átjárja ez a szakramentális szemlélet.
Az Ószövetség központi jele az egyiptomi szabadulás. A Peszah évenkénti ünnepe ezt
teszi jelenvalóvá. Ez az ünnep a jelnek jele: a rituális játékban megjelenítik Jahvéval való
történetüket, szövetségüket. Isten hozzánk hajlásának valóságteremtő jele a Tóra. „Nem üres
szó, (...) hanem az életetek” (MTörv 32,47). Szentségi szerkezete van a próféták jel-
cselekvéseinek is. A szimbolikus cselekvés, és a jelzett valóság között „szentségi kapcsolat”
áll fenn: a tett – hatékony: nem csupán kifejez valamit, hanem létre is hozza azt.
Az Újszövetségben Isten legegyértelműbb jele: Jézus Krisztus. A szinoptikusok
részletesen leírják Jézus cselekvéseit, gyógyításait: ilyenkor konkrétan, testi formában fordul
Isten az emberhez. Jézus tevékenysége, „jel-tettei” azonban nemcsak hírt adnak Isten
szabadító, megmentő, megbocsátó közelségéről, hanem azokban végbe is mennek ezek az
események. „Ha Isten ujjával űzöm ki a démonokat, akkor elérkezett hozzátok az Isten
Országa” (Lk 11,20). János gyakran „jeleknek” (σημεῖον) nevezi Jézus nagy tetteit, sőt magát
Jézust mondja Isten jelének: „Istent nem látta senki. Az egyetlen, aki maga Isten, és aki az
Atya szívén nyugszik, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Jézusban maga Isten ölt testet: A húsvét
utáni tanítványközösségben folytatódnak Jézus jelei: „A nevemben démonokat fognak kiűzni, s
a betegek, akikre ráteszik a kezüket, meggyógyulnak.” (Mk 16,17). Az ApCsel kimutatja az
összefüggést Jézus és az apostolok között: Isten „csodákkal és jelekkel hitelesítette” Jézust,
most pedig „az apostolok kezei által” történnek csodák és jelek. De ekkor is maga az Úr az,
aki a csodákat véghezviszi. Nemcsak ezeket a csodákat, különlegességeket tekinthetjük
jeleknek, hanem magát az apostoli tanítványközösséget. Életük a „bőséges kegyelem”
meghívó jele és helye, amely főleg a kenyértörésben válik láthatóvá. Más jelek is
visszatükrözik azonban Jézus tevékenységét: kézrátételek, megkenések, lábmosás, keresztség.
A μυστηριον szó újszövetségi használatához hasonló mutatkozik meg itt is: Krisztus maga
Isten titka, és ez a titok válik jelenvalóvá a közösségben. Ahogyan Jézus Istennek jelenlétét
valósító jele, úgy válik jellé a közösség is, amennyiben a feltámadt Jézus nevében él és
cselekszik. Végül a közösség egyes cselekvésmódjai is jelekké válnak, amennyiben általuk
Jézust hirdetik és teszik jelenvalóvá.15

15
Dr. Lukács László: Dogmatika IV., A Szentségek, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola 2007)/11.-12.