MELODY GRACE

UNBROKEN
(Cedar Cove, #1)

Rajongói fordítás
2013.

2
 A könyv eredeti címe:
Melody Grace - Unbroken (Cedar Cove, #1) - 2013.

A fordítás alapjául szolgáló könyv:

Melody Grace - Unbroken (Cedar Cove, #1) - 2013.

Fordították:

Anikó
Enn
georgina
Josie
pepermill
Rosie
Linda
Sky
Spies
swan
Tinajsz

Lektorálta:

Anikó

3
 Prológus
Fordította: Sky

Anya mindig azt mondta, hogy kétféle szerelem létezik ezen

a világon. Az állandó szél, és a hurrikán. Az állandó szél lassú
és türelmes. Kitölti a hajók vitorláit és meglengeti a kertben
kiterített ruhákat. Lehűsít a forró nyári napokon, és ősszel,
óramű pontossággal meghozza a lehulló faleveleket, minden
évben. Mindig számíthatsz az állandó, biztos, megbízható
szélre.
De semmi megbízható nincs egy hurrikánban. Végig söpör
városokon, meggondolatlan, partra küldi a habzó óceánt,
kitépve fákat és minden bolondot, aki megpróbál az útjába állni.
Persze, izgalmas, semmihez sem fogható érzés, az adrenalin
szinted az egekbe szökik, felgyorsul a szívverésed, és mint egy
megszállott, annyira vonzódsz hozzá. Vad, lélegzetelállító és
felemésztő.
De mi marad utána?
- Ha látod, hogy egy hurrikán tart feléd, menekülj - azon a
nyáron mondta ezt nekem anya, amikor betöltöttem a
tizennyolcat. - Becsukod az ajtókat és elreteszeled az ablakokat.
Mert a reggel érkezésével, semmi más nem marad utána, csak a
pusztulás.

4
 Emerson Ray volt az én hurrikánom.
Visszatekintve, tudom, hogy anya látta a szememben: a
viharfelhők gyülekeznek, és az energia szinte pattog a
levegőben. De már késő volt. A figyelmeztető sziréna már nem
menthet meg. Azt hittem, soha nem ismerem meg az igazi
veszélyt, addig nem, amíg egyedül nem kuporogsz a földön,
magad körül a megtört szíved darabjaival.
Négy év telt el, azóta a nyár óta. Emerson óta. Minden
erőmre szükségem volt, hogy újra felálljak roncsaimból, és
felépítsek egy életet, valami újat a helyére. Ezúttal vihar-
biztosra építettem. Erős. Rácsokkal védem a szívemet és
találtam magamnak egy szerető, állandó szelet. Megesküdtem,
soha, semmi sem fog úgy elpusztítani engem, mint az a nyár.
Tévedtem.
Az a dolog a hurrikánokkal. Miután a vihar elér, minden,
amit tehetünk, hogy imádkozunk.

5
 Első fejezet
Fordította: Enn

Százhússzal száguldok az országúton, az összes ablak

leengedve, piszkos szőke hajamat tépi a szél. Ray-Ban
napszemüvegem az orromon csücsül és a rádióból olyan
hangosan szól a klasszikus country, amennyire az a lestrapált
régi Camaromtól csak telik, próbálva elnyomni az emlékek
suttogását, amelyek abban a percben megszálltak engem, ahogy
az autópálya lehajtójáról rátértem az ismerős tengerparti útra.
Még 45 mérföld Cedar Cove.
Még 45 mérföld Emerson.
Lerázom magamról a gondolatot. Ide jártunk már évekkel
azelőtt is, hogy megismertem volna őt, emlékeztettem magamat
szigorúan. Minden egyes nyáron gyerekkoromban. Hónapokat
töltöttem el a habokban játszva és az árnyékos hátsó verandán
olvasva. Számos szép, tőle független emlékemnek kellene lennie
erről a helyről.
De nem jártál itt azóta.
Kizárom az alattomos hangocskát a fejemből, és helyette
együtt kiabálok a rádióval.
- Elment, mint a tehervonat, elmúlt, mint a tegnapi nap…1

1
Részlet Montgomery Gentry – Gone c. számából.

6
 A dalnak igaza van, döntöm el. Az már a múlt. Azt a nyarat
már annyira magam mögött hagytam, hogy akkor se látnám a
visszapillantó tükörben, ha keresném. Már nem ugyanaz a
zavarodott, akaratos csaj vagyok, mint mikor legutóbb
leautókáztam ezen a homokos úton. Most huszonkettő vagyok,
csak egy hónap választ el a diplomától és egy teljesen új élet
kezdetétől. Van egy tökéletes barátom otthon a városban és
nagyszerű karrier kilátásban. Mindazok ellenére, ami azon a
nyáron itt történt, kilábaltam belőle - azzá a személlyé váltam,
akivé akartam - és még ha a visszatéréstől Cedar Cove-ba
rosszul is lettem és szédülni kezdtem, mintha arra készülnék,
hogy szabadesésben leugrok egy repülőgépről, ez a hétvége
ezek közül semmin sem fog változtatni.
Az lehetetlen.
Emellett, mondom magamnak, próbálva lenyugtatni
iszonyatos gyomoridegemet, azt sem tudom biztosan, hogy ő itt
van-e még. Többé már semmit sem tudok Emersonról.
Hasztalan éjszakai online rákereséseim egyszer sem vezettek
eredményre. Mostanra akár a világ túlsó felén is lehetett az
afrikai dzsungelben vándorolva, vagy valahol az ausztrál
tengerparton sört vedelve, oldalán egy magas, nagymellű,
bikini-modellel.
A karjai között, ahol korábban én voltam…
Még jobban feltekerem a rádiót, a countryzene már olyan
erősen harsog, hogy meg sem hallom a mobil csengőhangját,
csak azt látom, amint a műszerfalra felszerelt pohártartóban
heverő készülék képernyője felvillan. Lacey. A legjobb
barátnőm. Felveszem, miközben próbálom lehalkítani a rádiót
és közben a kormányt is tartani egy kézzel. Tudom, hogy nem
lenne szabad vezetés közben telefonálni, de ilyen távol a

7
várostól még mérföldekig nem fogok egyetlen zsaruval sem
összefutni.
- Hé, Lacey. Mi újság?
- Ott vagy már? - kérdezi rögtön.
- Majdnem. - Megint az órára pillantok. - Félórányira.
- Még most sem hiszem el, hogy Danny fiú nem ment veled. -
Halk háttérzaj hallatszik, miközben barátnőm kényelembe
helyezkedik, és ahogy ismét megszólal, szinte látom magam
előtt összekuporodva közös egyetemi szobánkban, Charlotte-
ban, amint az ablakon keresztül szemléli a zsúfolt belvárost. - Ez
nem olyasmi, amit a jövendőbeli vőlegények kötelesek lennének
megtenni? - kérdezi. - Összepakolni a nyaralót, ahova nem
tetted be a lábad azóta, hogy… nos, tudod. - Elnémul.
Bánattól terhes csend borul ránk. Nem Emerson az egyetlen
szellem, amelyik ebben a városban kísért. A fájdalom, amit ő
okozott nekem, csak félig járult hozzá ahhoz, hogy a szívem
darabokra tört.
Tüdőmet teleszívom a friss, sós levegővel és kiűzöm a
démonokat az elmémből. - Először is, fogalmunk sincs, hogy
meg fogja-e kérni a kezemet. - Sokkal kényelmesebb pozícióba
helyezem a telefont a fülem alatt.
- Ugyan már. - Lacey felhorkan. - A szülei imádnak téged,
diploma után összeköltöztök és nem-is-annyira körmönfontan
célozgatott az ízlésedre az ékszerekkel kapcsolatban egy
hónappal ezelőtt.
- Ezt nem is mondtad! - A gyomrom ugrik egyet, de ezúttal
teljesen más okból leszek ideges.

8
 - Eléggé vicces volt - teszi hozzá Lacey. - „Szóval, szerinted
Juliet a modern, vagy art deco stílust kedveli jobban?” -
utánozza Daniel precíz keleti-parti hangját.
- Mit válaszoltál? - kérdezem kíváncsian. Bár Laceynek igaza
van… egy ideje már én is számítottam rá… akkor is furcsa erről
így beszélgetni. Házasság. A jövő. Mindörökké.
Valakivel, aki nem Emerson.
Lacey tovább mondja, félbeszakítva gondolataimat. -
Hercegnő-vágott, klasszikus foglalatban, két karát alatt semmit.
Duh.
- Lacey! - vörösödtem el.
- Mi az? Te mondtad, hogy fel akarsz építeni vele egy életet -
emlékeztet Lacey. - Hogy el tudod képzelni, amint
megöregedtek és megőszültök egymás mellett.
- Így volt. Úgy értem, így van - javítottam ki magamat
azonnal. - Daniel nagyszerű. Kedves, és édes és okos…
- … és tökéletes, fogtam! - szakít félbe Lacey. - Ezért nem
értem, miért nem megy veled. És nemcsak a pakolásról és a
cipekedésről beszélek természetesen. Ha a barátnőm elmenne,
hogy meglátogassa az exét…
- Nem azért vagyok itt, hogy Emersont lássam! -
Tiltakozásom iszonyat hangosan szól, mire összerezzenek, és
vadul oldalra kapom a kormányt.
Lacey fütyül egyet. - Nyugi. Csak azt mondom, Danny fiú
szuper-biztos lehet a kapcsolatotokban, ha még csak nem is
kíváncsi az első fickóra, akit szerettél.
Visszatartom a lélegzetemet, próbálok lenyugodni. Az utolsó
dolog, amire szükségem van, hogy holtan végezzem egy

9
árokban, mielőtt egyáltalán elérném a megyehatárt. Elveszem a
lábam a gázról és inkább az útra összpontosítok. - Daniel azért
nem jön, mert arra kértem. Az mondtam, térre van szükségem,
hogy nyugodtan tanulhassak. És… nem tud Emersonról -
tettem hozzá sietve.
- Micsoda? - Lacey sivításától megint félrekapom a kormányt.
- Nekem azt mondtad, már évekkel ezelőtt beszéltél vele erről!
- Beszéltem is - jön gyengécske tiltakozásom. - Mondtam,
hogy volt egy pasi, akivel randiztam egyetem előtt. De azt nem
mondtam, hogy itt élt. Vagy, hogy mennyire volt komoly.
- Komoly? - Lacey hangjából süt a szarkazmus. - Legalább
megpróbálhattad volna.
- Mégis mit kellett volna mondanom, Lacey? - Felsóhajtok, és
elönt az ismerős bűntudat, ami mindig rám tör, amikor a fél-
igazságokra gondolok, amiket a barátomnak mondtam. - Hogy
annyira összetört a szívem, minden erőmmel azon voltam,
nehogy felvágjam az ereimet, csakhogy véget vessek a
fájdalomnak?
A hangom most könnyed, de a szavak nagyon is igazak.
Hosszú ideig olyan volt, mintha a szakadék szélén
egyensúlyoznék és egyetlen rossz lépés elég lenne ahhoz, hogy
a sötétségbe zuhanjak. És ami a legrosszabb - voltak pillanatok,
amikor meg akartam tenni azt a lépést, hogy végleg véget
vessek a fájdalomnak.
- Ó, kicsim… - Lacey hangja gyengéd. Ő tudja, milyen volt az
nekem: gólyaként ő volt a szobatársam, így első sorból nézte
végig, milyen károkat okozott bennem az a nyár. A napokat,
amikor mást sem csináltam, csak labdává gömbölyödve sírtam;
a heteket, amikor alig ettem, vagy hagytam el a szobát az

10
előadások kivételével. Ő volt az, aki végül leültetett és
közbelépett: elráncigált magával bulikra, kávészünetekre és az
egyetemi terapeutához is, aki felírt nekem egy csomó depresszió
és szorongás elleni tablettát.
A bogyók segítettek - túl sokat is, gondolom néha - de Lacey
volt az én igazi életmentőm, aki arra késztetett, hogy elég
hosszú ideig úgy tegyek, mintha jól lennék, míg végül már én
magam is hittem ebben. Daniellel csak az első év végén
találkoztam, és addigra szinte már elhittem, hogy azokat a sötét
napokat végleg magam mögött hagytam. Az egyetlen látható
sebem az apró kékszajkó tetoválás volt a jobb vállamon.
Gondoltam rá, hogy leszedetem, teljesen lecsupaszítva a
bőrömet, de valami arra késztetett, hogy ott hagyjam, hogy
láthassam a tükörben minden egyes alkalommal, amikor
kilépek a tusolóból. Egy tartós emlékeztető az összes
ostobaságomra, az elcseszett választásaimra és az országútra,
amin megesküdtem, hogy soha nem fogok újra végighajtani.
Egészen mostanáig.
- Minden rendben lesz - mondom határozottan, mintha ez az
ősrégi tégy-úgy-mintha stratégia ezúttal tényleg beválhatna. -
Összepakolom a házat az ingatlanügynöknek és hétfőre
visszaérek. Még otthon bevásároltam egy csomó kaját, úgyhogy
csak be sem kell tennem a lábam a városba.
- Ha te mondod. - Lacey hangja kétkedő, de nem erőlteti a
dolgot. - Csörögj rám később, kicsim.
- Szeretlek.
Kinyomom a telefont és eltökélten ragadom meg a
kormánykereket. Pofonegyszerű a dolog: van egy tervem, épp,
ahogyan azt Laceynek is mondtam. Összepakolom a tengerparti

11
házat, az ingatlanügynök kezébe nyomom a kulcsot és ezúttal
végleg elhagyom a várost - semmi zűrzavar, semmi felhajtás és
határozottan semmi búslakodás a régi emlékek fölött.
Beveszem a következő kanyart, mire egészen váratlanul egy
ismerős jelzés tűnik fel a láthatáron.
ISTEN HOZTA CEDAR COVE-BAN. LAKOSSÁG: 5654 FŐ.
A legjobb szándékom ellenére, miszerint a múltat benne
hagyom sötét, mély sírgödrében, nem tudtam leállítani
magamat. Az elmémnek elég volt egyetlen pillantás a lepergett
fa táblára, hogy visszaszáguldjon négy évvel ezelőttre, a
legutóbbi alkalomra, amikor lekocsikáztam ezen az úton.
Arra a napra, amikor megismertem őt.


4 évvel korábban…
-… és készíthetünk s’morest2 a tábortűznél és
bebiciklizhetünk a városba egy jégkrémért, ahogyan régen
szoktuk. Jules? Juliet?
Anyám hangja úszik át ábrándozásom ködén. Az ablakon
bámulok kifelé a szürkés és mocsár zöld színű elmosódott
ködbe, és szenvedélyesen kívánom azt, bárcsak valahol máshol
lennék - mindegy hol, csak ne itt.
Megfordulok. Anya néz felém a kormány mögül. - Mi van? -
csattanok fel, meg se próbálva elrejteni a hangomban megbúvó
ingerültséget.

2 S’mores: hagyományos, tábortűznél készített szendvics-szerű édesség az

USA-ban és Kanadában. Két Graham keksz közé pirított mályvacukrot és
egy réteg csokoládét tesznek.

12
 - Csak tervezgettem, milyen szórakoztató dolgokat
csinálhatunk majd a nyáron. - Anya kinéz a szélvédő üvegét
verdeső esőre. - Legalábbis, miután az ég kitisztul.
- Maradhattunk volna a városban még egy hétig -
emlékeztetem őt jó adag keserűséggel a hangomban. - Alig volt
időm elköszönni mindenkitől. Kihagyom a hatalmas érettségi
bulit. És Carina is ott maradt…
- A nővérednek még órái vannak - emlékeztet anya. - Jövő
héten ő is utánunk jön az apáddal együtt.
Felsóhajtok. A nővérem huszonkét éves és végzős a UNC3-n.
Reklám és marketing a szakterületen és amennyire meg tudom
állapítani, ez abból állt, hogy Raleigh bárjait járta egy megfelelő
agglegény után kutatva. És a megfelelő alatt, ő egy jó hírű
családból származó jövőbeli ügyvédet vagy befektetési bankárt
értett, akinek hat számjegyű a keresete és van még másik hét
valahol befektetve. Nem szeretném sekélyes ribancnak nevezni,
de megérdemelné.
- Megvárhattuk volna őket - morgok. - Úgy értem, nem ez az
értelme ennek az egész nyárnak… hogy egy nagy boldog család
legyünk? - A hangomból csepeg az irónia.
Szemem sarkából látom, hogy anya összerezzen, de nem
kapja be a horgot. - A néhány nap néhány hétté vált volna, vagy
még többé - válaszol ehelyett azonnal. - És aztán a nyár már
félig eltelt volna, mielőtt még leérünk ide.
Nem reagálok. Egy hét nem számít igazán sokat, amikor
három hónapot kell majd eltöltenem az elcseszett családom

3 UNC (University of North Carolina): Az Észak-Karolinai Egyetem

rövidítése, ami Charlotte városában található.

13
körében, miközben próbálunk úgy tettetni, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne velünk.
Visszafordulok az ablakon túl elterülő esőáztatta külvilág
felé, és felemelem imádott kamerámat, hogy keresztülnézhessek
a kereső lencséken. Ez egy manuális Pentax SLR, masszív, vén
régiség, amit a nagyapám adott nekem évekkel ezelőtt, még
mielőtt meghalt volna. Manapság mindenki a mobiljával
fényképezik, digitális képeket készítve, hogy aztán online
továbbítsa és körbeküldözgesse azokat, de én imádom a régi
készülék súlyát a kezemben és az órákat, amiket a
sötétkamrában kell eltöltenem, ahol óvatosan keltek minden
egyes fotót életre.
Finoman elcsavarom a fókuszt, kiélesítve a képet. A tenger
tajtékzik, nyugtalan a csalitos és homok keskeny sávja mögött,
ami elválasztja az utat a parttól. Ujjamat a zárra nyomom, majd
kattintok, közben azon imádkozva, hogy ép elmével túléljem a
nyarat.
- Hamarosan te jössz majd ide a saját gyerekeiddel - teszi
hozzá anya ragyogva. - Ez tradíció. Tudod, hogy én is ide
jártam a nagyszüleiddel, minden nyáron, mióta…
Hangos csattanás hallatszik, elnyomva anya hangját. Az autó
vadul kipörög, hirtelen kikerül az irányítása alól. Mellkasom
fájdalmasan nyomódik a biztonsági övhöz, a kamera pedig
kicsúszik a kezemből. Kétségbeesve nyúlok utána, ahogy
oldalra keresztülszáguldunk a nedves úttesten.
- Anya! - kiáltom ijedten. Valami pirosat látok felvillanni az
ablakon keresztül… a mögöttünk haladó teherautó. Egyenesen
felénk tart, aztán az utolsó pillanatban oldalra kapva a
kormányt elhúz mellettünk.

14
 - Minden rendben van! - Anya elfehéredő ujjakkal
szorongatja a kormányt, miközben próbálja visszanyerni az
uralmat a kocsi fölött. - Csak tarts ki!
Az ülésem széleibe kapaszkodok oldalra dőlve, ahogy a kocsi
tovább pörög. Súlytalanul sodródunk az úttesten. Aztán végre
érzem, hogy a kerekek újra megtapadnak. Az autó lelassul, míg
végül megállunk az út oldala mentén.
Levegő után kapkodok, a szívem őrülten ver. A piros
teherautó, ami majdnem belénk szaladt lement az úttestről
valamivel feljebb az országúton, az első kerekek és a lökhárító
belemerült a sárba és a homokba.
Anya továbbra is a kormányt szorítja egyenesen előre
meredve, arca falfehér. - Jól vagy? - kérdezem halkan. Nem
válaszol.
- Anya? - kérdezem újra, és a karja felé nyúlok. Hátrarándul.
- Mi? Ó, igen, édesem, jól vagyok. - Nyel egyet. - Szerintem
kidurrant a gumi. Fogalmam sincs, mi történt. Szerencsés
baleset. - Anya reszketeg mosolyt vet rám, de érzem, hogy
fokozódni kezd bennem a düh.
- Szerencsés? - kiáltok fel dühösen. - Itt sem kellene lennünk!
Egyikünk se akarta itt tölteni a nyarat, most meg kis híján
meghaltunk. És mire fel?
Hirtelen úgy érzem, mintha egy teherautó nehezedne a
mellkasomra. Nem kapok levegőt, még csak tisztán sem tudok
gondolkozni. Remegő kezekkel ügyetlenkedek a biztonsági
övvel, majd kivágom a kocsiajtót és kibotorkálok az útra.
- Juliet? - Anya szólít engem, de nem állok meg. Nem
érdekel, hogy esik, hogy elázok és fázni fogok vékony

15
pólómban és levágott szárú nadrágomban, egyszerűen muszáj
elmennem innen. Muszáj levegőhöz jutnom.
Eltávolodok a kocsitól, zihálva veszem a levegőt.
Ez egyáltalán nem az én ötletem volt. Évek óta nem jártunk
már a tengerparti házban, legutóbb még gyerek voltam. Évek
óta nem voltunk már egyébként igazi család sem, de anyám a
fejébe vette, hogy egy utolsó nyarat együtt kell ott eltöltenünk -
mielőtt én elmegyek egyetemre, Carina pedig lediplomázik, és
mind abbahagyhatjuk végre a színlelést, hogy többek vagyunk
egy csoport idegennél, akik egy tető alatt élnek, és akik pokolian
igyekeznek azt mutatni a világ felé, hogy minden a legnagyobb
rendben van.
Nem mintha nem lett volna ebben nagy gyakorlatunk.
Végeredményben is a színlelés megy a legjobban a
családomnak. Apa úgy tesz, mintha nem egy kiégett egyetemi
oktató lenne egy bukott könyvvel a háta mögött, aki felettébb
kedveli a vodka-martinit délután négy magasságában. A
nővérem úgy tesz, mintha bármi más is érdekelné azon kívül,
hogy kikössön egy gazdag, ügyvéd férj mellett, akinek a
country klub tagsága mellett hat számjegyű bónusza van. Az
anyám úgy tesz, mint aki nem bánja, hogy feláldozta az életét
egy elbűvölő brit író kedvéért, vagy mint aki nem veszi észre
annak késő éjszakai ’tanácskozásait’ a hallgatóival az
irodájában, és a megvetést apám hangjában, amivel beszél vele,
mikor végül eszébe jut haza találni.
És ami engem illet? Én úgy teszek, mintha nem fájna nekem a
színlelés. Mintha nem emésztene fel az, hogy látom, anya még
mindig szereti apát, és hogy mennyire keresi és áhítja annak a
legkisebb figyelmét is. Hogy nem törnek rám ezek a rettenetes
pánikrohamok minden egyes alkalommal, amikor arra

16
gondolok, hogy magára kell hagynom őt, amikor idén ősszel
egyetemre megyek.
Ezért is egyeztem bele végül ebbe a nevetséges, boldog
családi vakációba, hogy megpróbáljak érzéketlenné válni az
érzésre, hogy magára hagyom őt. Egy utolsó nyarat szeretne,
amikor színlelünk? Hát megadom neki. De nézd meg, hova
vezetett ez az összes színlelés: csaknem halottan végeztük egy
fára csavarodva, mielőtt még egyáltalán elkezdődhetett volna az
ő drágalátos nyara.
- Hé!
Egy férfi hangját hallom a hátam mögül, de annyira kétségbe
vagyok esve, hogy nem lassítok le. A szívem eszeveszetten
lüktet, olyan gyorsan, hogy attól tartok, kiugrik a mellkasomból.
Tudom, hogy csak le kell nyugodnom és megvárni, hogy a
pánik elmúljon, de amikor elkapott a roham, nem láttam elég
tisztán ahhoz, hogy megpróbáljam.
- Hé, várj! - Szól a hang, most már hangosabban, aztán egy
súlyos kéz ragadja meg a karomat, megfordítva engem.
- Mi van? - zihálom, miközben hevesen hátratántorodtam. -
Mi a faszt képzel… - a tiltakozás elhal az ajkaimon, ahogy
felbámulok a leggyönyörűbb férfi arcába, akit életemben láttam.
Szemeit veszem észre először. Sötétkékek és megigézők, a
naplemente utáni égbolt színében pompáznak. Mindig is ez volt
a kedvenc napszakom, az a pillanat, amikor a nap utolsó
fénysugarai eltűnnek és az első csillagok előbukkannak. Most
éppen rájuk bámulok, a végtelen éjszakai csillagképbe. Vastag,
sötét szempillákkal keretezve, intenzíven ragyognak rám. Tele
titkokkal, tele sebekkel.

17
 - Hova mész? - követeli a választ a fickó, továbbra is
fájdalmasan szorítva a karomat. - Nem sétálhatsz el csak úgy
innen!
Elhúzódok, továbbra is kábult állapotban. Idősebb nálam, de
nem olyan sokkal, talán húszas évei elején járhat: magas és
széles vállú, bőre sötét bronzos árnyalatra barnult. Karjai
feszülnek fekete pólója alatt, ami vizesen tapad hozzá izmos
felsőtestéhez. Alkata vékony, de kidolgozott, szinte sugárzik az
erő fekete farmert és elnyűtt munkáscsizmát viselő testéből. Eső
csöpög sötét hajából, ami túl hosszan göndörödik nyaka körül
és a jobb bicepszén sötét tetoválást veszek ki, ami tovább
kígyózik pólója alá.
Eláll tőle a lélegzetem.
A világ visszatér a fókuszba és rájövök, hogy megint kapok
levegőt. Oké. Ezzel egy időben pánikrohamom is csillapodni
kezd.
- Hallasz? - erősködik, az arckifejezése komoly és mérges.
Aztán a harag eltűnik és aggodalom veszi át a helyét. - Várj,
megsérültél? Beverted a fejedet?
Az arcom felé nyúl, ujjai meglepő gyengédséggel érintik
homlokomat. Megint belenézek azokba a mély, kék szemekbe és
érzem, hogy sokk fut végig rajtam. Elektromos.
Riadtan tántorodok arrébb. - Megvagyok - sikerül
kinyögnöm, szívverésem végre lassulni kezd. Mi a francot
csinálok? Leszidom magamat. Valamilyen fickó után csorgatom
a nyálam az országút mentén? Nincsenek fontosabb dolgok,
amik miatt aggódnom kéne - mint például a tényen, hogy ilyen
közel voltam pár perccel ezelőtt ahhoz, hogy meghaljak?

18
 Most, hogy tudja, nem sérültem meg, a fickó dühe visszatér. -
Akkor szerencsés lehetsz, hogy nem saját kezűleg öllek meg
most azonnal - mondja vicsorogva. - Mi a franc volt az az előbb?
Nem tudod, hogy nem szabad gyorsan vezetni a viharban?
Elakad a lélegzetem, az ingerültség újfent rám tör. - Először
is, nem én vezettem - ordítok vissza. - Másodszor pedig, baleset
volt! Defektet kaptunk, az történt. Mégis hogyan lehetne ezek
közül bármelyik is az én hibám? - Keresztbe tett karokkal
szegülök szembe vele.
Szemei követik a mozdulatot, én pedig hirtelen fájdalmasan
tudatára ébredek, hogy vékony pólóm teljesen átázott és
nedvesen tapad a mellkasomra. Megremegek látva, hogy újfajta
éhség villan fel szemeiben, ahogy tekintete felméri a testemet,
hosszasan elidőzve csupasz lábaimon. Érzem, hogy a bőröm
bizsereg, és megint elakad a lélegzetem, de ezúttal nem rossz
érzéssel, hanem valamilyen új, felfokozott tudatossággal.
Forróság keletkezik a gyomrom mélyén.
A fickó felemeli a tekintetét, amíg pillantásunk újra
találkozik, aztán pedig csak néz rám, és esküszöm olyan,
mintha vigyorra húzódna tökéletes szája. - Miért te vagy az
őrjöngő fél ebben a pillanatban? - kérdezi. - Én vagyok az,
akinek totálkáros lett a teherautója.
A háta mögé pillantok. A teherautója orral egy
homokzátonyba merült, hátsó kerekei pörögtek. - Ja, nekünk
meg defektünk van pótkerék nélkül.
Ezúttal tényleg elvigyorodik. - Melyik idióta nem tart
magánál pótkereket? Mérföldekre vagyunk mindenhonnan.
- Talán az olyan idióták, akik a városban szoktak vezetni,
ahol léteznek olyan apróságok, mint térerő és autómentő!

19
 Vigyora elhalványul. - Nyaralók vagytok - mondja, mintha ez
valamiféle bűn lenne.
- Hadd találjam ki - vágok vissza. - Helyi lakos vagy tele
előítéletekkel. Nos, talán várhatnál ezzel a dologgal, amíg mind
a ketten ki nem jutunk innen.
Meglepetten nyitja ki a száját, aztán megáll. Körbenéz a vizes,
elhagyatott úton és végül úgy tűnik, belátja, hogy ebben igazam
van.
- Rendben - mondja vonakodva. - Felhívom Normot és
megkérem, hogy jöjjön el értünk.
- Azt hittem, idekint nincs térerő. - Szemöldökömet
összehúzva veszem elő megint mobilomat a zsebemből, csak
hogy leellenőrizzem.
- CB rádió van a teherautómban. - Fejével a piros pickup felé
int. - Maradj itt!
- Mégis hova mehetnék? - Felsóhajtok, miközben nézem,
ahogy elsétál. Szemeimmel követem távolodó alakját, teljesen
elmerülök elegáns járásában. Aztán megperdül, rajtakapva
engem bámulás közben. Elpirulok, őrülten remélve, hogy nem
látja elvörösödő arcomat az esőben.
- Nem árultad el a nevedet - kiabálja.
- Nem kérdezted! - kiáltom vissza.
Elvigyorodik és addig vár, míg végül megadom magam.
- Juliet - mondom neki és várom a gunyoros beszólást, de
ehelyett csak rám kacsint.
- Emerson vagyok - kiáltja, aztán elmosolyodik… egy
mámorító és gondtalan villanás, ami annyira sötéten gyönyörű,

20
hogy érzem, amint a szívem újra megáll. Erről írnak
történeteket, jövök rá, mégha csak meg sem közelítik a
valóságot. Az összes film, amit láttam, az a rengeteg könyv és
vers, amit olvastam, az összes erre készített fel - a napra, amikor
egy ismeretlen férfi rám mosolyog és elfeledteti velem, ki
vagyok.
Tekintete az enyémbe fúródik és esküszöm, hogy a vérem
dalra fakad és forrón lüktet ereimben a hátamat verdeső hideg,
nyirkos eső ellenére.
- Isten hozott Cedar Cove-ban.

21
 Második fejezet
Fordította: georgina és josie
Fordította: georgina

Emersonnal kapcsolatos emlékeimet a háttérbe szorítottam és

tovább vezettem. Hamarosan, az üres strandot és a bozótost
követően megmutatkoztak az élet jelei: kis zsindelyes házak,
előtűnő magas fű és visszatérve a partról. A laundry line. Egy
autó rozsdásodik valaki felhajtóján. Áthajtok a széles hídon, sós
- mocsaras folyópart mellett, letérve az autópályáról a városba.
Még ennyi év után is, alig változott valamit. Lassan hajtok
végig a főúton, olyan érzéssel, mintha visszamentem volna az
időben. Ott van a kisbolt a sarkon, ahol nagyapa vett pálcikás
jégkrémet, Mrs. Olsen palacsinta kunyhójában szolgálták fel a
legnagyobb csokis rakott palacsintát, amit valaha láttam. A
Jimmy’s, Jimmy kocsmája, elég durva tömeget vonzott, ott a
vízparton, tőle távolabb, a kikötő tele rozoga halászhajók és új
ragyogó utasszállító hajók keverékével.
Cedar Cove mindig is egy álmos kis üdülőváros volt—
túlságosan is kopott, ahhoz hogy nagy turista dollárokat
vonzon - de ez a város sem volt teljesen érintetlen az új
fejlesztésektől. Ahogy hajtok, észreveszem egy új kis területet,
pizzériázóval, kávézóval és egy partra néző sorházakkal, ott,
ahol egykor, egy csalogató öreg kunyhó állt.
Legalábbis ezen a hétvégén engem nem fog oda vonzani.

22
 Az útelágazásnál, Sandpiper útra fordultam. A poros út
végig kanyargott, az út mentén vad rozmaring és mirtusz fákkal
övezve, és közben megpillanthattam, ahogy az árnyhomok
elterül, mintha csak ecsettél festették volna oda. Egy mérföld
után, elértem a zöld postaládát, az út felöli, oldala rozsdásodik
már, majd az ismerős felhajtóra fordulok.
A ház sütkérezik a nyugalmas délutáni napsütésben.
Craftsman-stílusú, széles tornác és kék zsindelyes tető, ami már
mostanra szürkére kopott. A fehér mázolás megsárgult, a
tetőcserép is omladozik, és az első részt buja fű és az ablakok
körül tekergő rózsák nőtték be.
A Camaroval a csillogó Lexus mögé parkolom, majd
óvatosan kiszállok a kocsiból.
Az izmaim elgémberedtek a sok órás vezetéstől, így kicsit
kinyújtom őket, majd felnézek a régi házra. Visszatérve, érezem,
ahogy megrohannak az érzelmek, csak ezúttal sokkal több, mint
az úton idefele. Ez az a ház, az otthon, több száz emlék, az itt
eltöltött évekről—harc, nevetés és szerelem, fájdalom. Ez az a
hely, ahol locsolóval játszottam, itt van az a fa, amire
felmásztam, hogy elmeneküljek a szüleim veszekedése elől.
Ez az az eldugott hely, ahol Emerson jó éjt csókot adott, az
ajkai vadak és kutatók, a kezei, amik a trikóm alak igenlően
simogatták a csupasz bőrömet… bárcsak első alkalommal valaki
itt lett volna velem. Nem Daniel, de talán Lacey. Valaki, aki meg
tudja állítani ezt régi érzelmi baromságot. Ez csak egy ház. Ez
az egész már csak a múlt.
- Juliet? - egy rendezett, vörös hajú nő jön körbe a ház
oldalánál, pasztellkék színű kosztümöt, és selyem blúzt visel,

23
kezében egy rajztáblával és egy aktával. Sugárzik felém a
jókedve.
- Hallie vagyok, Kingston Realtyből. Milyen volt az utad?
Rendben kijutottál a városból?
Kirázom a fejemből az emlékeket. Szedd össze magad, Juliet!
- Jól - bólintok, és nagy léptekkel indulok felé.
- Annyira nagyszerű, hogy találkozhattam veled. Nagyon
szépen köszönöm, hogy lejöttél. - Megrázza a kezemet, és
megpuszilja az arcom két oldalát. Közelebbről nézve láttam,
hogy a haja színe nem természetes vörös, és a fogai vakítóan
fehérnek hatottak.
Határozottan nem helyi.
- A karbantartó vállalat megpróbál lépést tartani az alapvető
kerti munkák és karbantartás terén - kezdte, közben körbe vezet
az oldalsó ajtóhoz, amit mi mindig is főbejáratként használtunk.
- Nyilvánvaló, hogy lesz néhány csinosítani való munkálat,
amiről az új tulajdonosoknak kell gondoskodniuk, de ez nem
lehet probléma.
Előhúzza a kulcsokat, kinyitja a zárat, és belép a konyhába.
Én követem, és lefagyok az ajtóban, minden érintetlen,
ugyanazok a fotók voltak a hűtőszekrényre tűzve, ugyanazok a
dekoratív tányérok lógtak a falon. Úgy tűnt, mintha
visszamentem volna az időben, 4 évvel ezelőttre.
- Tudom, ez elég zsúfolt. - Hallie sóhajtott, félreértette a
csendet. - Mindennek mennie kell, mielőtt a piacra dobnánk.
A nagy előszoba felé vezet. A lépcső ferdén felfelé vezet, egy-
egy oldala a nappali és az étkező felé. A napfény a kopott
fapadlóra esik. Rendetlenül fekszenek a régi cipők és szandálok

24
a fogas alatt, egy régi kopott tükör fekszik a komódnak
támasztva. Félig arra számítok, hogy anyukám besétál, kezében
cipelve a piacról hozott dolgokat, majd kipakolja, hogy vacsorát
készítsen.
Hírtelen az elfojtott könnyek csípik a torkomat. Ökölbe kell
szorítanom a kezeimet az oldalam mellett, és a tenyerembe
vájnom a körmömet, hogy ne sírjam el magam.
Hallie körbe néz, és helytelenítően szólal meg. - Hogy őszinte
legyek, én mondtam apádnak, hogy várjon. Hátha a piact
újraéled, de sajnos az árak még mindig alacsonyan vannak. A
sok új építésű ingatlannal a városban, érdemes lenne az eladást
jövő évig halasztani, akkor sokkal többet kaphatnátok érte.
- Apámmal kellene erről beszélned - válaszom röviden. - Az
eladás nem az én döntésem.
Az sem az én döntésem volt, hogy felborítom a tanulmányi
ütemtervem és néhány héttel a vizsgáim előtt, jöjjek ide le és
csomagoljam be a helyet, de apa nem az volt. aki várna olyan
kevéssé fontos dolgokra, mint a főiskolai tanulmányaim.
- Oh. - Hallie meglepetten pislog. - Nos, Rendben. Mikor
voltál itt utoljára? - A hangja tiszta, próbál egy kis személyes
beszélgetés kezdeményezni, tudom, hogy csak figyelmen kívül
kellene hagynom a kérdést, de örökké nem tehettem.
- Négy éve - válaszolom lassan. - Azóta nem, hogy anyukám
meghalt. Itt, ebben a házban. - Hallie szeme elkerekedett a
rémülettől. - Ó uram, annyira sajnálom! Senki sem mondta
nekem…
- Semmi baj - vágok a szavába, már bűntudatott érezek
amiatt, hogy felhoztam ezt.

25
 - Mi volt…? - kérdezi komolyan Hallie. Mindenki
megkérdezte, mostanra már megszoktam. Még ha ez durva és
személyes is, de nem lehetett rajta segíteni. Mindenki tudni
akarta az okát.
- Rák - mondtam neki. Végül is, féligazság.
Bólint. - Nagyon sajnálom. Mondani fogom az összes
barátomnak, hogy menjen mammográfiára.!
Körül nézek a kifakult kárpiton, a rózsákkal körülvett
ablakon. A hangom lágyan cseng. - Együtt töltöttük itt a nyarat,
az utolsót. Mindig szeretett itt élni.
Többnyire igaz volt. Ezért harcoltam annyira keményen apa
terve ellen, hogy eladja. Anya nagyszülei építették a saját
kezükkel, a húszas években, amikor a fát még
cserekereskedelemben szerezték. Ezt adták át generációról
generációra: tökéletes tengerparti területeket mindig
megtartották, még ha rossz idők is jártak és nehéz volt ételt
tenni az asztalra. Anyukám szerette a történetet, a kapcsolatát a
múltunkkal. Mindig arról beszélt, hogy meg kell tartanunk a
családunknak.
De apának más tervei voltak. Mély adóságba ásta a családot,
amíg anya élt, és amikor elment, csak még rosszabb lett. Nem
tudom merre felé halad— elaprózott, díszes vacsorák
sznobokkal, régi pénzes barátok, megjátszva, hogy egy igazán
kifinomult férfi a városban, amikor valójában, ő csak egy fáradt
iszákos. Már eladta a városban lévő házunkat, és most,
láthatóan a parti házat is el akarja.
Carina nem értette a tiltakozásom okát— azt mondta, hogy
eladásból apa csak a felét kapja, a másik fele közte és köztem
oszlik el. Harmadszorra jegyezték el, erősen próbált lépést

26
tartani, a dizájner-márkát-szerető barátokkal, annak ellenére,
hogy a főiskola óta nem volt igazai munkája. Ki akar lemenni
egy lerobbant házhoz a semmi közepén? Állította.
Felhasználhattam volna a megtakarításom, hogy vásároljak egy
helyet Daniellel, vagy egy vakációra is költhettem volna, valami
hidegebb helyre, mint Miami.
Most, szomorúan nézek körbe a hámló, nyomtatott tapétán és
a hátsó verandára, ahol órák hosszat olvastam. A hideg sosem
zavart.
- Szóval! - Hallie összecsapja a kezét hírtelen, elterelve a
beszélgetést a halálról, rákról és a többi nem valóságos dologról.
- Apád azt mondta, csak dobjunk ki mindent. - Kezembe teszi a
kulcsokat és kedvesen rám néz.
- Tudod, hogy nem kell ezt az egészet egyedül csinálnod.
Hívhatok pár srácot csomagolni és pakolni, megkímélnéd
magad a kellemetlenségektől. Van egy nagy Goodwilli raktár
néhány várossal odébb.
- Nem! - tiltakozom hangosan, majd gyorsan erőt veszek
magamon. - Mármint, lehet pár dolog, amit érdemes
megmenteni, Régi családi emlékek, inkább magam nézném át.
- Abszolút. - Hallie kínosan köhög. - Nos, csak hívj fel, ha
bármire szükséged van. Csak hívj. Add át az üdvözletem az
apádnak - teszi hozzá vigyorogva. - Mesélt nekem a könyvéről.
Mikor fog megjelenni?
Sóhajtok. - Még nem tudjuk pontosan - mondom
bizonytalanul. Apám bármerre járt, rajongók bukkantak fel
körülötte. Azt hiszem, az olyanoknak, mint ő, amikor annyira
romlottak, egyedül a sármjuk marad.

27
 - Oh, rendben, mondd meg neki, hogy hívjon fel, ha bármikor
is erre jár.
- Nem fog - válaszolom röviden. - Köszönöm a kulcsokat,
szólok, amikor végeztem.
Hallie útjára indul a bizonytalan sarkain. Nézem az ablak
előtt állva, ahogy bemászik a Lexusba és elhajt.
Egyedül maradok.
Egy pillanatra megállok a folyosón, megkeményítve
magamat. Hirtelen, minden túl csendes lett. Semmi, csak a
partra kifutó távoli hullámok moraja, időnkénti
madárcsicsergés, és egy autó távolodó hangja. Én meg csak itt
állok, minden emlékkel.
Emersonnal…
Érzem, ahogy az ismerős pánik buborékja felemelkedik a
mellkasomban. Túrkálok a táskámban, hogy megtaláljam a
doboz pirulát, kicsik, fehérek és nyugtatóak. Megszámolom
őket újra: egy, kettő, három, négy, öt.
Ezek maradtak az utolsó kiváltott receptből, megesküdtem,
hogy nem töltöm újra. Daniel és a doktor nem értették, miért
akarom kiiktatni őket: ami őket illeti, a pánik roham egy
egyszerű probléma, amit egyszerű orvosolni. Gyógyszerrel. De
ők nem érezték a hátrányát, amint beszedem a tablettákat és
lenyugtatnak, olyan érzés, mintha egy vékony filmréteg lenne
köztem és világ között, minden érzés és gondolat, tiszta és
nyugodt.
Miután anyukám meghalt, ez volt maga a boldogság, hogy
megtaláltam a módját, miként nyomjam el az érzelmeimet. A
bánatom szörnyű fájdalma, az elvesztése és Emerson magam

28
mögött hagyása, minden vágyam a zsibbadás volt. De ahogy
teltek a hónapok, kezdtem megijedni, hogy mennyire
szükségem van a pirulákra, még ahhoz is, hogy egy napot
átvészeljek. Végül abba hagytam az antidepresszáns szedését,
de a pánik rohamok újra előjöttek. Soha nem tudtam, mikor fog
rám törni. Én csak sétáltam a folyosón az órámra, és hírtelem, a
szívem szaporán kezdett verni, világ elkezdett forogni. Mintha
egy zenekar játszott volna a mellkasomban, teljesen leterített, a
pánik elhatalmasodott rajtam, úgy éreztem, meg fogok halni.
Minden alkalommal.
Rájöttem, hogy kell kezelni a legtöbb támadást, mielőtt
kicsúsznának az irányítás alól: meditáció, légzés technikák, és
vizualizálás. És így a pirulákkal a táskámban már más volt—
tudva, hogy van egy lehetőségem, meg tudom állítani. De
bárcsak, ne kellene, hogy ott legyenek nekem, mint egy mankó,
mindig csábít az a zsibbadás. Bárcsak a pirulák tényleg jót
tennének velem.
Ezúttal nem kell kinyitnom az üveget. Kényszerítetem
magamat, hogy lelassítsam a légzésemet, ismételtem a
mantrámat, hogy végig tudjam csinálni et az egészet.
Itt vagyok, jól vagyok. Meg tudom csinálni.
Lassan, érzem, hogy a pánik eltűnik, amíg újra hallom a
távoli hullámok moraját, és a parton köröző, vijjogó sirályok
hangját.
Itt vagyok, jól vagyok.
Körülnézek. Jobb lesz, neki fogni dolgozni.
Kimegyek a kocsimhoz és kipakolok: hoztam dobozokat és
szalagot, és extra vastag szemeteszsákokat. A folyosón kezdem,
és a konyha felé haladok, a válogatás három kategória szerint

29
történik: szemét, adomány, megtartható. Kemény munka, mire
a fény elhalványul az ablakon, a nap lement, meleg volt,
izzadtam és fáradt voltam, de konyhát már félig
becsomagoltam. A mobilom csörög. Daniel. Leteszem a zsákot,
és felveszem a telefon.
- Szia, kicsim.
- Szia, minden rendben van? - Daniel hangja aggodalmasnak
hangzik. - Azt mondtad, hívsz, amikor odaérsz.
- Oh - hezitálok. - Francba, sajnálom, elfelejtettem. Én csak
gondoltam, rögtön nekifogok a csomagolásnak - teszem hozzá
gyorsan kifogásként. - Így gyorsabban végzek vele.
- Ó, igen? Hogy haladsz?
Körülnézek a rendetlen dobozok és zsákok között. - Több
munka lesz vele, mint képzeltem - sóhajtom. - Nem hiszem,
hogy jövő hétnél előbb vissza tudok menni. Annyi cucc van itt! -
Daniel nevet, mélyen, megnyugtatóan. - Átérzem. Emlékszel
amikor Greg nagybátyám meghalt, és ki kellett pakolnom a
irodáját? Az is ilyen volt, húsz éves újságkivágásokkal volt teli,
mindent megőrzött.
- Igaz. - A mellkasomban lévő feszültség egy kissé
felengedett. Daniel értette—mindig megértette. Elképzeltem a
barna szemeit, lusta mosolyát, valószínűleg most egy sörrel a
kezében heverészik a kanapén, jutalomként egy hosszú nap
után, amit a jogi könyvtárban töltött el. - Még mindig sajnálom -
teszem hozzá, a számba harapva. - Vissza akartam menni
tanulni, neked meg jövő héten lesz az első nagy vizsgád.

30
 - Semmi gond. - Daniel közönyösnek hangzik a késésemmel
kapcsolatban. - Valószínűleg egész hétvégén alagsorban
dolgozom. Hiányzol.
- Te is hiányzol - válaszolom lágyan.
- Hé, és mi lenne, ha lemennék és segítenék? - javasolja. -
Négy kéz gyorsabb, mint kettő, Kihasználhatom a szünetet.
Olyan régóta bámulom ugyanazt a fejezetet a szerződésjogból,
hogy már minden homályos.
- Nem! - kiáltom hangosan. - Köszi, úgy értem, nekem is
tanulnom kell. Itt. Arra gondoltam, itt csendben, a békében,
meg az óceán… - dadogom, tudtam, de nem tudtam segíteni a
pánikon, ami a mellkasomban emelkedett, ahogy arra
gondoltam, Daniel itt lenne, ebben a városban, ebben a
házban— a múltam utolérné a jövőmet. Annyira keményen
dolgoztam, hogy távol tartsam őket, hogy elkülönítsem,
valahogy az a tudtat, hogy itt lenne velem, egyszerűen nem
tudnám kezelni. - Csak néhány nap lesz - ígérem gyorsan meg
neki. - Egy hét, maximum, Nem több. Pakolok és tanulok, másra
nincs idő.
- Ne dolgozz túl keményen - figyelmeztet szeretettel telien
Daniel. - Vagy emlékeztetnem kell majd, hogy egyél és aludj?
- Nem - tiltakozom. - Tudok vigyázni magamra!
- És emlékszel a meditációra. Tudod, ha pánikolsz…
- Tudom - szakítom félbe gyorsan.
- Oké, akkor vigyázz magadra és hívj holnap.
- Szeretlek - suttogom neki és leteszem, egyedül maradok a
sötét szobában. Annak ellenére, hogy tiltakoztam az ellen, amit
Daniel mondott, rájövök, hogy igaza van: Nem ettem egész nap.

31
A gyomrom hangosan korog. Körbe néztek. Hoztam ételt
magammal, csak főznöm kellett egy egyszerű tésztát a
tűzhelyen, vagy egy fagyaszott kaját is felrobbanthatnék, de
utána le kellene ülnöm ide megenni, egyedül azokkal a
szellemekkel.
Nem. Szükségem van igazi ételre, ami még fontosabb, egy
igazi italra.
Megragadom a kabátomat és a kulcsaimat és elindulok. Csak
egyetlen hely van a városban, ahol tisztességes ital és ételt lehet
kapni este kilenc után: Jimmy’s. Behúzok a parkolóba, már
majdnem teli volt régi pickup teherautókkal. Arra eszmélek,
hogy idegesen figyelem a sorokat, az ismerős meggypiros
illanást keresve. Semmi jele.
Mire számítottál? szidom magam. Az út, amin Emerson
mindig végig hajtott, valószínűleg mostanáig legalább
háromszor összetörte—a kanyarokat túl gyorsan vette be, a
rádió bömbölt. Kezei birtoklón feküdtek a combomon…
Belenézek a visszapillantó tükörbe és mélyet lélegzem. A
hajszálaim az izzadt homlokomra ragadnak, a nap elején feltett
sminkem már jó ideje letörlődött. Előszedem a szájfényem a
táskámból, gyorsan bekenem a számat vele, majd összefogom a
hajamat hátul egy gumival, arra az esetre, ha…
Arra az esetre, mi?
Megállok, csak pislogok a saját gondolatmenetemen. Ez
nevetséges. Nem lopkodhatok a városon keresztül azt lesve,
hogy melyik sarkon túl rejtőzik Emerson. Nem számít mennyire
szarul végződtek kettőnk között a dolgok, ennek már több éve,
végeztem vele. Boldog vagyok az új életemmel, a lenyűgöző

32
jövőmmel, még inkább, mert egy csodálatos pasi várja, hogy
haza térjek hozzá.
Daniellel kapcsolatos gondolataim úgy hatottak rám, mint
egy hideg zuhany, a feszült érzelmeimre. Újra kiengedem a
hajamat, letörölöm a szájfényt és a bejárathoz sietek.
Azonnal körül vesznek a beszélgetések és nevetések
zümmögő hangjai. Ez egy viharvert, lepukkant bár, Bon Jovit
játszó zenegéppel és biliárdozó emberekkel a sarokban. A bár
túlsó végénél foglalok helyet, majd gyorsan végig hordozom a
tekintetemet a tömegen. Néhány régi ismerős arc, néhány
törzsvendég, akikre emlékeztem még, amikor a városban jártam
utoljára, de senki sem pillantott rám másodszor is, vagy ismert
fel.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Nem is voltam
tudatában mostanáig, mennyire feszült vagyok, és sérülékeny
attól, hogy ha újra látnám Emersont. Vagy nem is őt, de valakit,
aki ismeri őt, vagy legalábbis eléggé ahhoz, hogy köszönjön,
utánam és a családom után kérdezősködjön.
- Mit hozhatok neked? - kérdezi a csapos, hozzám sétálva.
Nem láttam még őt itt ezelőtt—fiatal és szőke, egy megviselt
kockás inget viselt és egy laza mosolyt.
- Whiskeyt kólával - válaszolom. - És egy hamburgert, köszi.
- Máris hozom. - Megragadja a palackot a háta mögött és egy
jó hajtásnyit öntött belőle.
- Csak átutazóban vagy a városban?
Megdermedek. - Hogy mondod? - ráncolom a szemöldököm.
Rám villant egy lusta mosolyt. - Ismerek mindenkit a
városban.

33
 Szemei rám villannak, visszaemlékezem mennyi mindenden
változott meg a Daniellel való reggelink óta, mit éreztem
hetekkel ezelőtt. Selyemruhám és szandálom teljesen
normálisnak hatott a városban, de itt Cedar Coveban, az
egységes viselet, a levágott farmer és papucs.
- Megfogtál - mondom neki kényelmetlenül.
- Megnézem a hamburgert - rám kacsint és elsétál.
Esetlenül fészkelődök a széken, ráeszmélek, hogy mennyire
elhagyatott a hely. Távolabb a bártól néhány fickó
munkásruhában, baseball sapkában, hosszú pillantásokkal
engem vizsgálgat. Próbálom figyelmen kívül hagyni őket.
Felkapom az italom és egy hosszút kortyolok belőle. Az alkohol
égeti a torkom hátsó részét, de tovább iszom. Ma este
szükségem volt rá, a múltam szellemei az elmém peremén
táncoltak, próbálnak fölém kerekedni.
Gondolataimat biztonságosabb irányba terelem, mint
emlékeztetni magamat, hogy egy bárban vagyok egyedül,
barátok vagy Daniel nélkül. A válasz, soha. Még a főiskolán
sem, én sosem voltam az a bárba járós típus. Lacey elrángatott
partikra, és városi pubokba, de Emerson után, a szívem kihűlt,
hogy igazán élhessen és flörtöljek a péntek este velünk lógó
fiúkkal. Én még nem is akartam véletlenszerű bulizást, Lacey
ezt mindig gyógyírként használta, mikor egy srác összetörte
szívét. De az én fájdalmam sokkal mélyebb volt ennél. Semmi
sem tudta jobbá tenni.
Legalábbis ezt gondoltam. Aztán feltűnt Daniel az etika
órámon, a nyári szemeszterben másodévesként. Három évvel
idősebb volt, mint én, de a jogi karra alapvető követelmény volt
ez a kurzus. az első néhány hétben, csak mosolygott rám.

34
Rövidre vágott barna hajjal, barna szemekkel, Oxfordos pólóval
és nadrággal. Volt valami különös a megjelenésében, mintha
egy viccet szeretne elmondani nekem—csak nekem—
hamarosan észrevettem, hogy vissza mosolyok rá. Utána
mellém ült, egyszer csak feltűnt, hogy a mellettem lévő helyen
ül, felajánlotta nekem a tartalék tollát és jegyzeteit. Megvitattuk
a jegyzeteket, elkezdtünk együtt tanulni és mire a félév véget
ért, elhívott egy randira.
Egy igazi randira. Vicces volt—én voltam, akit alkalmi
kapcsolatok vettek körül és egy éjszakás kijárás, és Daniel, aki
annyi időt áldozott rá, hogy jól csinálja. Amíg Lacey két
megszerzett sráccal szövegelt, addig én régimódian
megismertem Danielt. Vacsora és mozi. Hétvégi villás reggeli,
csatangolás a könyvesboltokban, aranyos művészi butikokban.
Valahogy Daniel tudta, időre van szükségem.
Fordította: josie
Miután keresztülmentem ezen az egészen, nem akartam csak
úgy belevetni magam megint valamibe, kockáztatni a frissen
gyógyult szívemet egy másik sráccal, amikor tudtam, hogy
mennyire tud fájni, ha úgy szeretek valakit, ahogy én szerettem
azelőtt.
Mert nem tudtam már így szeretni egy másik embert, mint őt,
hiába is próbáltam. Ez a részem - az a rész, amelyik ilyen
vakmerően, kétségbeesetten szeretett, halott volt és eltűnt. De
ahogy teltek a hónapok Daniellel, és a félelmem lassan elolvadt,
rájöttem: talán a szerelem nem csak pusztító lehet. Lehet, hogy
nem olyan elviselhetetlenül szenvedélyes, amikor megcsókol,
nem érzem azt, hogy meg tudnék halni, annyira jó. Talán a
szerelem lehet olyan is, mint a lágy szellő, ahogy anyukám
mesélte: erős, biztonságos és valódi.

35
 - Itt az ideje egy újabb körnek - felnézek. A fiúk közül az
egyik, aki lejött a bárba, közelebb húzódik hozzám.
- Kenny vagyok - mondja, miközben megáll fölöttem,
túlságosan közel, így gyenge izzadság, sör meg dohány szagát
érzem a leheletén. Igyekeztem nem öklendezni.
- Nem, köszönöm - válaszolom határozottan.
- Aaa, gyerünk - vigyorog rám. Napbarnított bőrű és
megbízható megjelenésű, de magabiztos arroganciával a
tekintetében. - Mi legyen? Akarsz egy olyan lányos koktélt,
vagy szereted a kemény dolgokat? - Kenny sunyin néze rám,
tekintete sokatmondóan lecsúszik a mellkasomra, és bár annak
ellenére, hogy a dekoltázsom mindig is érzékeny pontom volt -
a pokolba is, lényegében szűzies volt - meztelennek éreztem
magam a tekintete alatt, a létező legrosszabb módon.
Összehúztam a mellkasom. Rosszul érzem magam.
- Azt mondtam, nem, köszönöm - morgom. Próbálok halkan
válaszolni. Nem akarok jelenetet rendezni, de ez a fickó úgy
tűnt, elhatározta, hogy mindenáron beszélgetni fog velem. -
Tényleg, jól vagyok. Menj csak vissza a barátaidhoz.
- Kenny mosolya megbicsaklik. - Mi van, nem iszol a
helyiekkel?
- Én nem ezt mondtam - felelem gyorsan. Körülnézek, de
senki nem figyel ránk, és a csapos még mindig hátul volt.
- Persze, de ez az igazság. - Kenny gúnyosan mosolyog rám. -
Azt hiszed, hogy túl jó vagy nekünk, ugye?
- Nem. - A hangom hangosabb most. Elkapom egy idősebb
nő pillantását a szomszéd asztalnál, de gyorsan lesüti a szemét,
és másfelé néz.

36
 - Akkor iszunk. - Szeme aljasul összeszűkül. - Lehet, hogy ez
majd ellazít.
Nyelek egyet. Pontosan tudom, hogy sose leszek olyan laza,
amilyennek ő akar látni. Annak ellenére, hogy még mindig éhes
vagyok, és csak ezután hozzák majd a kajámat, nem tudok itt
maradni. Lemászok a székről, és gyorsan előhúzok egy húszast
a táskámból, hogy leléphessek a bárból.
- El kell mennem - mondom neki gyorsan, és két lépést teszek
az ajtó felé.
Eltorlaszolja az utat. - Hova mész? - Kinyújtja a kezét, hogy
megérintse az arcomat. Hátrahőkölök. - Akkor arra igyunk,
hogy megismertük egymást.
- Kérlek… - A hangom csak egy suttogás, a szívem kalapál. -
Mennem kell.
- Vagy mi lesz? - A mosolya megfeszül. - Van valaki, aki vár
rád? - horkan fel. - Szerencsétlen seggfej, egy olyan frigid
kurvával kell élnie, mint te.
Ami ezután következett, olyan gyorsan történt, hogy alig volt
időm észlelni is. Az egyik percben még Kenny felém hajolt, a
következő pillanatban már a levegőben repült. A legközelebbi
asztalra csapódott be, poharakat szórva a padlóra. A támadója
nem hagyott egy perc időt sem, utána ment, megragadta az inge
gallérját, azzal húzva fel őt a földről, míg a másik ökle több
gyors ütéssel az arcát verte. Vér ömlött el Kenny arcán, ahogy
összezavarodva, hadonászva tehetetlenül küzdött a támadás
ellen. A másik fickó folyamatosan ütötte.
Már ziháltam. - Hagyd abba! - sírva szaladok oda.
Megragadom a másik srác a vállát, és megpróbálom arrébb
húzni őt, de túl nagy: száznyolcvan centi magas, tömör izom, a

37
hátán hullámoztak minden újabb ütés alatt, amik esőként
záporoztak míg Kenny a padlóra nem rogyott véresen és
nyöszörögve.
- Kérlek - könyörgöm kétségbeesetten. - Meg fogod ölni!
A srác végül megáll, ha csak egy pillanatra is. Megragadom
az egész öklét meg a pólóját és megpróbáltam arrébb ráncigálni.
Megfordulok, lihegve, az erőszak égett azokban a mélykék
szemeiben, amiknek csillagképeit még mindig fejből tudtam.
Emerson.
Lefagyva bámulok rá, teljesen kiakadok. Rengetegszer
elképzeltem, hogyan fogok találkozni újra vele, több millió
forgatókönyvet kitaláltam, de egyikben sem volt olyan srác, akit
megvertek, vérzik a padlón, és az egész bárban minket
bámulnak az emberek.
Hallom a vért dübörögni a fülemben, és hirtelen
megszédülök. Nem kapok levegőt. De ez nem egy pánikroham,
hanem egészen más dolog. Itt van előttem, ahogy éjszakánként
álmaimban, próbálok nem gondolni rá, de mégis felidézek
minden pillanatot és minden csókot.
Emerson. Előttem. Végre.
A szemeim mohón isszák a látványát. Most már idősebb,
természetesen. Még emlékeztet a fiatal fiúra, akit ismertem, de a
kisfiús csillogás már eltűnt a szeméből: teljesen felnőtt. Egészen
férfias lett. A vonásai határozottabbak, sötét borosta árnyékolta
az állkapcsát. Sötét haja rövidre vágva, ami megmutatja a
koponyája görbületét, és a teste, ami mindig karcsú és feszes
volt, most erősebb - karizmai szinte szétfeszítik a fekete pólóját,
az egész felsőtestéből sugárzik az erő és az állati düh.

38
 - Jules - mondja rekedten, még mindig a harctól zihálva.
Nem, mintha ez a harc megsemmisítő lett volna számára.
Újra találkozik a pillantásunk. Egy méterre állunk egymástól,
de úgy hullámzik köztünk a kapcsolat, mint az elektromos
áram, átható sötét tekintete az enyémbe kapcsolódik.
- Én... én... - dadogni kezdek, levegő után kapkodok, de nem
jön. Az, hogy láthattam őt több volt, mint amit valaha is
elképzeltem: a jelenléte betöltötte a világom, elsöprő erővel,
mintha semmi más nem lenne a szobában. Mintha a szoba már
nem is létezne, csak ő és én. Az érzelmek olyan viharosan
száguldanak át rajtam, amiről azt hiszem, hogy soha nem
fogom érezni többé. Ez túl sok. Istenem, ez túl sok nekem.
- Sajnálom - mondom hirtelen, sarkon fordulok, és
megfutamodom. Félretolom az embereket magam körül, és
kilépek az ajtón. A lépteim visszhangoznak a sötét parkolóban,
ahogy a kocsimhoz futok.
A sírás kerülget. Nem tudom, hogy mi történt, csak azt, hogy
szétestem egyetlen pillantásától, hirtelen megint tizennyolc éves
voltam, az érzéseim pont olyan frissek és hevesek, mint először.
Hogy lehettem ilyen hülye, hogyan hittem el, hogy valaha is
túljuthatok rajta?
- Jules! Juliet, várj! - jön utánam. Nem lassítok, közben a
táskámban matatok a kulcsaim után. El akarok menni innen,
mielőtt észrevenné, milyen egy roncs vagyok egyetlen
pillantásától.
- Mi az, még egy köszönöm se jár? - Emerson hangja
szarkasztikusan visszhangzik az üres parkolóban.

39
 Megállok. Pokoli dühös vagyok - mérges magamra, hogy
ennyi idő után így szétestem, de több annál, rá is haragudtam.
Forrón, áradón, ökölbeszorítóan dühös.
Megpördülök. - Köszönöm? - Szinte köpöm a szavakat, a
hangom magasan és lázasan szól. - Mi a fenét műveltél? Lehet,
hogy megölted!
Emerson behajlítja a karját, ajkát határozott vékony vonallá
préseli. Ott áll a sötétben, teste sötétnek és félelmetesnek tűnt. -
Megérdemelte.
Fortyog bennem a harag. Most már emlékszem Emerson
szenvedélyességének sötét oldalára. A féltékeny vonásra benne,
ahogyan birtoklón átkarolta a vállam. Ettől mindig
biztonságban éreztem magam vele, féltve őrzött kincsként,
mintha én lennék a legfontosabb lány a világon, de ez most más.
Nincs joga úgy tenni, mintha még törődne velem, mintha még
az övé lennék, többé már nem.
- Tudok vigyázni magamra! - vágom oda dühösen.
- Nem úgy tűnt nekem. - Emerson hangja halkan, vontatottan
szól.
Felháborodok a tulajdonosi hangsúlytól, ami a hangjából
árad. - Mindent az ellenőrzésem alatt tartottam. Csak te már
nem ismersz engem!
Valami felvillan az arcán, még a sötétben is látom, érzem,
ahogy a megbánás árad belőlem. Ó, Istenem, nem kellett volna
ezt mondanom. Aztán az a kemény pillantás elhalványul, és egy
pillanatra Emerson szeme találkozott az enyémmel: meztelen és
sebezhető.

40
 - Visszajöttél - mondja lágyan. Tesz egy fél lépést felém, és
minden haragom ellenére, szinte megfagy a testem, vágyok az
érintésére, hogy hozzám érjen, a karjaiban zárjon, mint azelőtt.
Közelebb, kiáltozza az agyam.
Le akarta zárni a távolságot köztünk.
- Visszajöttél - ismétli, mintha nem tudná elhinni, amit lát.
Csodálkozás van a szemében, ami vad és lélegzetelállító. - Egész
idő alatt, folyton az ajtót figyeltem, bízva abban, hogy majd
besétálsz rajta. És most itt vagy.
Zihálok, utálom magam az érzésért, ahogy az öröm
végighullámzik rajtam a szavaitól.
Várt engem? Megint találkozni akart velem?
Azok után, ahogy dolgok alakultak, minden kétséget
kizáróan azt gondoltam, hogy én vagyok az utolsó ember a
Földön, akit valaha is újra látni akar. Azt mondta, hallani sem
akar felőlem: nincs e-mailezés, nincs telefon, semmi. Hogy
inkább teljesen kitöröl az életéből, minthogy valaha is csak
barátok legyünk.
Ez jobban fájt, mint életemben addig bármi, azt képzelve,
hogy ő ott van valahol, és gyűlöl engem. Sajnál engem.
De most...? A szívem a torkomban dobog, de elnyomom a
száguldozó gondolataimat.
- Nem kellett volna - mondom gyorsan. - Megmondtam,
hogy nem jövök vissza.
Emerson arca újra elsötétül. - Emlékszem. Hidd el, mindenre
emlékszem.

41
 Az utolsó nap emléke újra feltör a gondolataimban: a
temetés, ahogy a nedves szél fúj a sivár hegytetőn. Emerson az
oldalamnál állva támogat engem, amikor annyi erőm sem volt,
hogy megtartsam magam. És akkor, éppen akkor, amikor azt
gondoltam, több fájdalmat már nem bírok el, mert már minden
megtörtént velem - amikor azt hittem, a szívem már minden
létező módon összetört - Emerson bebizonyította, hogy maradt
még valami, hogy elpusztítsa.
Találkozik a pillantásom az Emersonéval, és abból, amit az
övé kifejez: nagyon is emlékszik…
- És nem is jöttem vissza - bököm ki gyorsan, a kulcsomat
szorongatva. - Nem igaziból. Eladjuk a házat, azért vagyok itt,
hogy összepakoljak. Néhány nap, aztán elmegyek.
Örökre.
A szó ott lóg köztünk a levegőben.
Emerson arca kisimul, teljesen üres. - Persze. - Rögtön vállat
von, mintegy mellékesen. - Gondolhattam volna. Úgy értem,
semmi sem marad itt többé számodra.
A szavai úgy csaptak meg, mint egy fizikai ütés. Próbálom
elrejteni a megdöbbenésemet.
Semmi sem maradt itt többé számomra. Tudom, hogy nem kellett
volna mást várnom, de mégis, a szívem fáj attól, amilyen
hétköznapi hangon mondta, mintha nem is rólunk beszélne,
hanem az időjárásról.
- Rendben - mondom, miközben a könnyeim szúrják a
torkomat. - Elmegyek a jövő héten. Nem fogsz többé látni
engem.

42
 Emerson kurtán biccent. - Van szükséged segítségre a
pakolásnál?
Égett a bőröm. Most meg olyan udvariasan, mintha csak
távoli idegenek lennénk, segítő kezet ajánl.
- Nem - akad el a lélegzetem. Az egyetlen dolog, ami
rosszabb, haragjánál, az az, ha lekötelezettnek érzi magát. -
Nem kell tőled semmi! Soha nem is kellett!
Emerson egész teste megfeszül. - Így van - mondja egy
kegyetlen mosoly kíséretében. A szeme sötéten csillog az
árnyékban. - Semmit sem akartál.
Megint összerezzenek az ütéstől, és a keserűségtől a
hangjában. Könnyek törnek föl bennem attól, amit a hangjából
hallok kicsendülni, de miért is vagyok meglepve? Ő volt az, aki
kettétépte a szerelmünket, mintha semmit nem jelentettem
volna neki. Mintha azok a forró, heves nyári éjszakákon
elsuttogott ígéretek nem volnának mások, mint egy szép álom.
Tudom, hogy mennem kellene, csak beülni a kocsimba, és
elhajtani, de még mindig nem tudok megmozdulni. Vonz a
jelenléte, mint a mágnes, még a haragja is, és ez összezavar.
Bűnös érzelmek kavarognak bennem, úgy érzem, a teste hívja
az enyémet, itt a semmi közepén, az üres parkolóban. Egy autó
motorjának hangja hallatszódik, ahogy elhalad a távolban, majd
ismét csend lesz, semmi más, csak árnyékok, meg zaj és nevetés
halvány kiszűrődése a kocsma ablakain.
Bámulok rá, lefagyva. Izom memória, így hívják; ha valamit
már olyan sokszor csinálsz, hogy automatikussá válik
számodra, a racionális gondolkodás fölött. Olyan közel lenni
hozzá, és mégsem érni el... ölelni... csókolni. Erőt veszek

43
magamon, és nem engedek a kísértésnek. Látom a szemében,
hogy ő is érzi. És soha nem volt az az önmegtartóztató típus.
Mielőtt reagálni tudnék, néhány erőteljes lépéssel lezárja
köztünk a távolságot. Megáll előttem, csak centikre, olyan közel,
hogy érzem a teste melegét, ami sugárzik a pólóján keresztül.
Elég közel ahhoz, hogy megérintsen.
De mégis kétségbeesetten küzdök ellene. Ökölbe szorítom a
kezem az oldalamnál, hogy megállítsam magam, mielőtt
elérném őt, és az ujjaimat végigfuttatnám a sötét haján, hogy
érezzem a borostája puha karcolását, ahogy végigköveti az
állának körvonalait. Mindig azt gondoltam, hogy meg tudnám
rajzolni az arcát a szívemben levő képből, de most, olyan közel
hozzá, fel akartam fedezni az egészet elölről.
Emerson lenéz rám, a tekintete lerombolja a védelmemet,
egészen addig, amíg már biztos vagyok abban, hogy mindent
lát abból, amit érzek: az egész lelkem nyitva várja. Szeme süt,
ahogy kinyúl, és lassan végigköveti az állkapcsom vonalát.
Beleborzongok. Sokkoló szikrázást érzek ott, ahol a kezét
végighúzza az arcomon: forró és vad, ugyan úgy, mint régen,
amikor rendszerint a testem higannyá vált - a gyomrom
összerándult. Kívánom őt.
Még mindig képtelen vagyok elmozdulni. Hipnotikus
csapdába fog a tekintete, tehetetlen vagyok, ahogy Emerson
lassan végighúzza az ujjait az arcomon. A hüvelykujja
megnyugszik az alsó ajkamon, végigsimítva rajta.
Szaggatottan veszem a levegőt. A testemben minden idegszál
világít, szikrázik a szükségtől. A világom összezsugorodik,
csak a szemét látom, az érintését érzem, és lejjebb mély nyomást
a gyomromban. Fájdalmasan.

44
 Emerson közelebb hajol, lehelete forró az arcomon.
Beleborzongok a jelenlétébe, a tiszta, ellenállhatatlan vágyba,
amit érzek. Becsukom a szemeimet, hogy ne is lássam őt, de ez
az érzés… - a fények, vagy a külvilág kizárva, csak a testét
szorítja közelebb az enyémhez. Egy távoli részem sikoltozva
akart elszakadni, de nem tudok mozogni, és alig kapok levegőt.
Az ajka megtalálja a fülemet. Belesuttog, durván és elnyújtva
a szavakat. - Nos... szinte semmit.
Hirtelen megérzem a hideg levegő becsapódását, ahogy
Emerson hátralép tőlem. Kinyitom a szemem, és látom, ahogy
engem bámul. Az arca nyers, egy kegyetlen diadalmas
mosollyal az ajkán.
Diadal!
Zihálok, szinte összeomlok a megaláztatástól. Ez az egész
csak egy játék, csak bizonyítani akart valamit. És én bedőltem
neki! Az arcom ég, a vágy olyan gyorsan eltűnik, ahogy jött. A
helyét felváltja a düh. - Te seggfej! - Kiabálom, és ellököm
magamtól.
Emerson nevet, keményen és karcosan, mintha ez az egész
egy nagy vicc lenne.Odabent féltem. El sem tudom képzelni,
hogyan nézhetek rá most, a legkisebb érintése után lihegve.
Mint egy kétségbeesett kislány, látom, gyalázatos. Mint egy
totális szánalmas vesztes.
- Te kibaszott seggfej! - sikítom újra, miközben próbálom
kizárni a megaláztatást és a dühöt. - Hagyj békén!
Emerson felemelt kézzel megadóan elhátrál. Az arckifejezése
gúnyos, és a sötétben hirtelen úgy néz ki, mint egy idegen:
durva és távoli.

45
 Beügyetlenkedem a kulcsomat a Camaro zárjába. - Hagyj
békén - kiabálom újra, az egész testem remeg. Az ajtó végre
kinyílik, és becsúszom az ülésre. Bevágom az ajtót, előrántom a
slusszkulcsot, és bömbölő motorral indítok. Sebességbe
kapcsolok, a gumiabroncsok csikorognak, ahogy kihajtok a
parkolóból. De nem tudok ellenállni annak, hogy egy utolsó
pillantást vessek a visszapillantó tükörbe.
Emersont sehol sem látom. Nem maradt ott, hogy végignézze
a távozásom. Erőltetem a szemeimet, hogy újra az útra figyeljek,
de többé nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Elöntik az
arcomon, melegen és fájdalmasan. A gyötrelem elárasztja a
mellkasomat, nyomorúságos fájdalommal.
Ez nem az az ember, akibe szerelmes voltam.
A felismerés egy újabb csapásként ér. A férfi, aki gúnyolódott
velem, aki olyan kegyetlen volt, nem az az Emerson, akit
ismertem. Emerson a peremen élt, persze mindig vidám volt,
tele energiával és nyugtalan határozottsággal. A férfi ott a
sötétben, keserű és viharvert volt. Ahogy rám nézett, azzal a
komor elszántsággal, a perverz elégedettsége a megaláztatásom
láttán. A régi Emerson még álmában sem tett volna ilyet.
Vajon mi történt vele?
Aggodalmasan buggyan a felszínre a gondolataimból és a
suttogását nem tudom visszatartani.
Mi van, ha ez az egész az én hibám?

46
 Harmadik fejezet
Fordította: Rosie

Nem tudok aludni.

Egész éjszaka éberen fekszem az vendégszobában, testemhez
szorítva a takarót, miközben a fejemben újra és újra
végigpörgetem a parkolóban lejátszódó megalázó jelenetet. Újra
és újra, látom a gúnyos kifejezését, érzem az érdes borostáját,
ahogy az arca az enyémhez dörzsölődik…
Érzem a testem fájdalmát, ahogy hívja őt.
Nem!
Kiugrom az ágyból és felveszem a pulcsimat. Minden egyes
lámpát felkapcsolok, miközben lefelé tartok a földszintre,
mintha a világosság elűzhetné a saját árnyaimat, és teljes erővel
belevetem magam a pakolásba - minden bosszúságomat az
előttem álló feladatra koncentrálom.
Ne gondolj rá, Juliet, mondogatom magamnak szigorúan. Ne
gondolj arra, mi lett belőle.
Találok egy régi hordozható rádiót a nappali egyik polcán és
bedugom, hangosra állítom a zenét, hogy elterelje a
figyelmemet a csökönyös gondolataimról. Először a kedvenc
country állomásomra állítom, de úgy tűnik, mintha az összes
dal beteljesületlen szerelmekről és megbánásról szólna, ezért

47
inkább egy pop adót keresek, majd olyan hangosan ordíttattam
a dübörgő tánczenéket, hogy jó eséllyel a fél mérföldre lévő
szomszédok is hallják.
Addig pakolok, ragasztok és gyűjtöm a lim-lomokat, amíg túl
fáradt vagyok a gondolkodáshoz. Nem tudom rávenni magam,
hogy végignézzem a fotóalbumokat és egyéb emléktárgyakat -
az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy még több múltbeli
eseményt felhánytorgassak - így csak belerakom őket egy
dobozba és folytatom a dolgom. Az izmaim égnek, a fejem fáj,
de nem bízom annyira magamban, hogy abbahagyjam, akár
csak egy percre is. Még egy másodpercre sem, nehogy eszembe
jusson Emerson árnyékos, sötét tekintete.
Volt idő, amikor nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen
keserűséggel nézzen rám. A négy évvel ezelőtti nyarunkat
végtelen csókolózással töltöttük, a tengerparton fekve a forró
napon beszélgettünk és nevettünk, magunkba ittuk a másikat,
és amikor az ujjbegyeinek gyengéd érintése túl sokká vált,
összeszedtük magunkat és kerestünk egy privát helyet.
Visszanézve nem hiszem el, hogy ennyire szemérmetlenek
voltunk: a homokdűnék mögé bújtunk, vagy az autója platójára,
esetleg az elhagyatott erdős helyekre mentünk a város
határában… Akárhol, ahol kettesben tudtunk maradni egy kis
időre, a nyelvünk és ujjaink ismeretlen területeket fedeztek fel
szédületes szenvedéllyel; mindkettőnk teste izzadtságtól
fénylett.
Lehunyva a szemem egy másik emlékbe süllyedek, szinte
érzem a sós ízét a nyelvemen.
Aztán kiszakadok belőle. Mit csinálsz? szidom magam. Mi
van azzal, hogy nem gondolsz rá?

48
 Minden egyes boldog emlékem vele csupán ennyi: a múlt.
Fiatal voltam. Hülye voltam. Azt hittem, a szerelmünk örökké
fog tartani.
Tévedtem.


Végül az éjszakát felváltja a hajnal az ablakon túl.
Körbenézek a szobában. A könyvespolcokkal szinte végeztem,
az összes kacat adományos dobozokba került, és néhány családi
ereklye pedig biztonságosan el van csomagolva.
Elmegyek és odateszek egy kávét a konyhában a tűzhelyre.
Vágyakozva gondolok az új kávézóra a városban, de esélytelen,
hogy oda visszamenjek, amikor ez azt jelentené, akár újra
összefuthatok Emersonnal. Inkább a keserű instant kávét iszom
egy törött bögréből és kiviszem a hátsóverandára a
tankönyvemmel együtt, hogy megnézzem a napkeltét.
Az ütött-kopott régi hintaszékben ülök és belélegzem a sós
reggeli levegőt. A strand mozdulatlan, az arany homok
csendesen húzódik a sápadt ég alatt, a hullámok halkan mossák
a partot. Nem lehet megállapítani, hol ér véget a mi területünk
és hol kezdődik a tengerpart: a vadnövények egészen a
faveranda széléig elnyúlnak, majd végig az óceánhoz vezető
dűnéken. Apa mindig kiabált velünk, amiért bevittük a
homokot a házba, de nem lehetett kordában tartani. Mindenhol
utat talált magának, már az első itt töltött napunkon: a
cipőtalpakon, egy könyv lapjai között, fel a lépcsőn.
Lassan kortyolom a kávémat, szomorú, nosztalgikus
hangulatban, visszakívánkozva azokba a régi, egyszerűbb
időkbe. Gyerekként boldogok voltunk itt, mielőtt a szüleim

49
házassága válságba került, idővel egyre több sérülést szenvedve
el. De nem, ez nem igaz - már előtte is rossz volt a helyzet, csak
akkor még nem láttam. Mikor fiatalabb voltam, még nem
láttam, anyukám mennyire vágyott apám a szeretetére, mint
egy virág a napfényre. Nem láttam a megvetést apám
szemében, ahogy a családjára nézett, vagy hallottam az
érthetetlen kegyetlenséget a hangjában esténként, mikor túl
sokat ivott.
Gyakran elgondolkozom, hogy vajon mibe kerülhetett
anyámnak, hogy ezt elrejtse előlünk. Hogy esetleg tovább is élt
volna, ha nem használja minden erejét arra, hogy eljátssza,
minden rendben.
Elhessegetem az emlékeket és a pillantásommal megtalálom
a terület túloldalán lévő kerti fészert. Csupán egy kunyhó,
fadeszkákkal és ponyvatetővel, de mégis félreteszem a
tankönyven és átsétálok a gyepen, mezítláb, a reggeli nedves,
harmatos füvön, mintha valami mágikus erő vonzana.
Elérem a fészert és egyik kezemmel lassan kinyitom az
ajtaját. A zsanérok nyekeregnek és akadnak, de kinyílnak.
Belépek a sötétbe: az ablakokat fekete sötétítő borítja, hogy
minden fényt kizárjon. Szélesebbre tárom az ajtót és pislogok,
hogy alkalmazkodjon a szemem a sötéthez. Lassan kivehetővé
válnak a tárgyak a kis szobában. Egy mosogató, egy hosszú,
munkapad, műanyag felmosó vödrök és egy polc, tele
vegyszerekkel. Minden pontosan úgy áll, ahogy hagytam.
A sötétszoba.
A nagyapám építette, mikor elvette a nagymamámat. Ő volt a
fényképész a családban, de csak hobbi szinten, viszont ahhoz
eléggé szerette, hogy megépítse ezt a kis sötétszobát, így a

50
nagymama nem panaszkodhatott a vegyszerek és a
rendetlenség miatt. Ő mutatta meg, hogy hívjam elő az első
filmtekercsemet: a képet egy különleges papírra terítjük, majd
vegyszeres fürdőbe tesszük, amíg lassan a kép kitisztul.
Gyakorlatilag itt éltem azon a nyáron. Ha nem voltam
Emersonnal, akkor itt voltam, a képeimen dolgozva. És néha ő
is jött - mögöttem állva, forró ösvényt csókolva a nyakamon,
miközben a negatívokkal foglalkoztam, a keze a testemen
kalandozott…
Nem! Figyelmeztetem magam ismét szigorúan. Határozottan
nem gondolok erre.
Odamegyek a polchoz és leveszek egy légmentes dobozt.
Benne találok néhány bontatlan filmdobozt és a régi
fényképezőmet, egy viaszosvászonba csomagolva. Óvatosan
kiemelem. Poros, de ép: a nagy lencsék, a szögletes üveg kereső,
a gombok, melyek elfordulnak az ujjam alatt. Úgy illik a
tenyerembe, mintha oda tervezték volna, mégis emlékeztetőül
szolgál mindenre, amit magam mögött hagytam ebben a
városban, azon a sorsfordító nyáron.
Az ismerős súly érzése hirtelen jó érzés töltött el. Nyugalom,
amit már rég nem éreztem, egyetlen pillanatra sem, mióta
áthajtottam a megye határán.
Megragadom az ajtón lógó lencsés táskát, majd sarkon
fordulok és visszamegyek a házba. Csak addig állok meg, hogy
felvegyem a bikinimet és egy farmer sortot, majd gyorsan
bezárom a házat és beülök a Camaroba, a fényképezőm az
anyósülésen pihen.
A tanulás és pakolás várhat. Szünetre van szükségem és
pontosan tudom, hova kell ehhez mennem. Kivezetek a

51
városból, körülbelül öt mérföldet, egy poros hátsóúton. A
népszerű strandok mind az Öbölnél vannak: védett, lapos,
aranyszínű homok és könnyű hozzáférés jeges italokhoz és
fagylaltokhoz. Itt kint a dűnék vadak és zabolátlanok; a szél
felveri a hullámokat, védtelen a part. Kiszállok az autóból és az
edzőcipőmet a homokban hagyom, a lábujjaim között érezve a
homokszemeket. Még egy mély levegőt veszek, érzem, ahogy
elszáll a feszültség a fáradt végtagjaimból. Erre volt szükségem:
távol mindentől, csak én és az óceán.
Beteszem az új filmet a fényképezőbe és a szememhez
emelem. Először furcsa érzés, mint amikor a kezedet próbálod
használni, miután elfeküdted és lezsibbadt, de kattintok,
használom a filmet és lassan, minden visszajön hozzám. Szín,
struktúra és fókuszálás. És a lényeg, a tisztaság, ahogy a világra
nézek a lencsén keresztül.
Felkapaszkodom a dűnékre majd leszaladok a tengerpartra
egy hirtelen energialökettel. A reggeli köd már felszállt és a nap
előtűnt, felmelegítve a csupasz karomat és összekuszálva a
hajamat. Elérem az óceánt és belegázolok, felsikoltok, ahogy a
hideg víz ellepi a lábam.
Ugatás hallatszik a strand távolabbi részéről, majd egy
aranyszínű Labrador csatlakozik hozzám a gázlónál. Lihegve
ugrál és fröcsköl körülöttem.
Nevetve csinálok róla néhány képet. - Hé, haver! -
Odanyúlok és megsimogatom. Van egy koszos, régi teniszlabda
a szájában, így megszerzem tőle, majd úgy teszek, mintha
eldobnám. - El akarod kapni? - ingerlem, még néhányszor azt
tettetve, hogy eldobom. Lelkesen ugrándozik, mint egy
bozontos energiabomba. - Rendben, menj!

52
 Elhajítom a labdát a tengerpartra és a kutya nekiiramodik,
utána fut. Követem az útját, ráközelítek, hogy még több képet
készítsek. Majd a keresőm a gazdáján landol a távolban, aki a
dűnékről ereszkedik le.
Leblokkolok.
Emerson.
Még jobban ráközelítek, hogy ellenőrizzem, de biztos, hogy ő
az: szokásos farmer sortjában van és mezítláb, meztelen
mellkasa barna és kidolgozott. Lehajol, hogy megsimogassa a
kutyát, szeretetteljesen mosolyogva, majd egy vízen úszó fa
után küldi. Úgy néz ki, mintha egy másik ember lenne, mint
múlt éjszaka, ellazult és gondtalan. Sokkal jobban hasonlít az
emberhez, akit ismertem.
De ez csak azért van, mert engem még nem vett észre.
Leeresztem a fényképezőgépem, a gyomrom hirtelen
összeszorult. El akarok futni és elbújni, de itt, a szeles strandon
sehol sincs menedék. Idegesen figyelem, ahogy felegyenesedik
és elkezdi kémlelni a partot. Megakad rajtam a szeme és még
innen is látom, ahogy megmerevedik a testtartása.
Egy hosszú szünet következik. Egy percig azt hiszem, hogy
egyszerűen csak meg fog fordulni és itt hagy engem egy szó
nélkül, de végül felemeli a kezét és tétován int.
Visszaintegetek.
Nehogy szétess, Juliet, mondom magamnak. Többé nem
olvadhatsz pocsolyává a vágytól, mint tegnap este.
Lassan visszamegyek a partra, miközben Emerson az óceán
felé sétál. A gázlónál találkozunk, körülbelül három méterre
állunk egymástól, mindkettőnk lábfeje a hűvös vízben van.

53
 - Szia - mondom csendesen. Még inkább meztelennek érzem
magam, mint előző este: egy bikini felsőben és a rövid
sortomban, de ezúttal Emerson nem próbál felfalni a
tekintetével. Félrenéz, mintha nem is akarna látni.
Azt kívánom, bárcsak én is tettethetném, hogy kölcsönös az
érzés, de az csupán hazugság lenne.
Mégsem tudom rávenni magam, hogy közvetlen a szemébe
nézzek, de azt nem tudom megakadályozni, hogy a tekintetem
végigfuttassam rajta, minden egyes részletet újra megfigyelve.
A fényes napsütésben olyan dolgokat is észreveszek, amiket
nem láttam tegnap éjszaka - mint a halvány sebhelyet egyik
vállán és a szeplőket az alkarján, amik megszaporodtak az évek
során.
- Hé - feleli Emerson kényelmetlenül.
Összeszedem magam, minden bátorságom összegyűjtöm,
aztán belenézek a sötétkék szempárba. Érzem, ahogy
megborzongok, ugyanolyan erősen, mint tegnap éjjel. Ezúttal
legalább felkészülten ér. Nem rezzenek össze vagy kapok
levegő után, de a bőröm így is bizseregni kezd a közelségétől. A
mellbimbóim megkeményednek, én pedig megköszönöm
Istennek, hogy a bikini felsőm sötét és szivacsos, így elrejti a
vágyam bizonyítékát.
Hogy teheti ezt velem a puszta létezésével?
- Van egy kutyád.
Kimondom a szavakat, mielőtt ráeszmélnék, milyen bután
hangzanak. Igazán nagyszerű megállapítás, Juliet!
Ha Emerson úgy gondolja, hogy őrült módjára viselkedem,
nem említi. Bólint és a feszült arcvonásai egy nagyon kicsit

54
ellazulnak. - Eastwoodnak hívják. Az autópálya mellett találtam
néhány éve. A tulajdonosa egyszerűen kitette oda.
- Ez szörnyű!
Emerson halványan elmosolyodik. - Ez igaz, mindig is
érzékenyen voltál az állatokat illetően. - Kedvesebben néz rám. -
Emlékszel arra a kóbor macskára, amelyik visszajárt hozzád?
Mindig hagytál neki kint tejet, még úgyis, hogy mindannyian
arról győzködtünk, hogy így soha sem fogsz tőle
megszabadulni.
- Szegény teremtés éhes volt! - tiltakoztam. - Nem
hagyhattam, hogy éhezzen.
- A nyár végére már minden kóbort te etettél a városban -
nevetett Emerson. - Nem tudom mi lett velük, miután elmentél.
- Itt megakad, a vidámság az arcára fagy, mikor rájön mit
mondott.
Mikor elmentem.
Hirtelen félelmet érzek, ahogy az emlékektől elsötétül a
tekintete. Felkészítem magam egy újabb durva beszólásra, még
több haragra és kegyetlenségre tegnap éjjelről, de helyette
Emerson nagy levegőt vesz, majd lassan kifújja. - Én… én
bocsánatot akartam kérni. A tegnap éjszaka miatt.
Meglepetten pislogok. Nagyon sok dolgot vártam tőle, de a
bocsánatkérés nem volt a listán.
Emerson a víz fodrozódását figyeli, de végül felemeli a
tekintetét és találkozik az enyémmel, az arca tele van
megbánással. Komolyan gondolja.
- Nem kell - felelem gyorsan. - Semmi gond.

55
 - De, van, - Emerson keserűen felnevet. - Igazad volt, egy
kibaszott bunkó voltam. Én… nem is tudom, mit mondjak -
vállat von. - Gondolom, azért volt, mert újra láttalak. Nem
tudtam mit tegyek.
- Semmi gond! - mondom ismét, ezúttal határozottabban. -
Tényleg, ne is gondolj rá többet. Én biztosan nem tettem!
A hangom túl vidáman és hamisan cseng számomra, de egy
gondtalan vigyort erőltetek az arcomra, mintha tényleg nem
érdekelne, ha seggfejként viselkedik. Mi mást tehetnék:
mondjam el neki, hogy végigbőgtem az egész haza utat, utálva
a tényt, hogy ilyen mélységes csalódottsággal a szemében tud
rám nézni?
Emerson lassan bólint. - Akkor rendben.
Ismét szünet következik, ami egyre hosszabbra nyúlik,
megtelve olyan dolgokkal, amiket nem mondhatok ki.
Hogy jutottunk ide? csodálkozom, a szívem megfájdul,
miközben nézem, ahogy megfordul, hogy ellenőrizze
Eastwoodot. Órákig beszélgettünk régen, túlcsordulva
szavakkal. Olyan dolgokat mondhattam el neki, amiket senki
másnak nem vallottam volna be, az elcseszett családomról, a
vágyaimról és álmaimról és a legsötétebb titkaimat. Közelebb
álltunk egymáshoz, mint azt lehetségesnek gondoltam, mintha
közös lett volna a lelkünk, és most ide jutottunk? Emerson itt áll
mellettem, de a tekintete nagyon messze jár.
Ez tragikus.
De kit szédítek? Ripakodok magamra nyersen. Pontosan tudom,
hogy jutottunk ide.

56
 Én juttattam ide magunkat. Ugyanolyan hibás vagyok benne, mint
bárki más.
Nem tudom tovább elviselni. Ez legalább olyan rossz, mint a
tegnap este, csak éppen a sokk, harag és vágy helyett most
egyszerűen a távolság borít ki.
- Kéne… - a part felé intek, mikor már egy pillanattal sem
tudom tovább elviselni ezt a szívfacsaró feszengést.
- Ó - Megesküdtem volna, hogy csalódottságot látok
átsuhanni Emerson arcán, de biztos csak képzeltem. - Persze -
mondja, - biztos sok dolgod van. A házzal.
- Persze - visszhangzom, de olyan erős fájdalom telepszik a
mellkasomra, hogy emlékeztetnem kell magam, hogy
lélegezzek.
Lassan sétálok visszafelé a homokban. Emerson is elindul
mellettem, körülbelül kartávolságnyi helyet hagyva köztünk.
Bár nem érünk egymáshoz - még csak közel sem vagyunk hozzá
- még így is érzem a jelenlétét mellettem: a jól ismert,
magabiztos lépteit, ahogy a magas, széles teste mellett eltörpül
az enyém. Mindkét kezemmel meg kell ragadnom a
fényképezőmet, hogy nem nyúljak a keze után, mint régen.
De a legrosszabb rész, hogy hirtelen rájövök, bármennyire is
kínos, fájdalmas és nyomorúságos volt az elmúlt néhány perc,
nem akarom, hogy véget érjen. Tudom, ez így nagyon
elcseszettnek hangzik, de Emerson közelébe lenni, bármilyen
fájdalmas is, még mindig jobb, mint nem látni őt. Mint soha
többé nem látni őt.
Az agyamban lázasan keresgélek valami mondanivaló után,
hogy kicsit elnyújtsam ezeket a pillanatokat. - Hogy van Brit? -
kérdem gyorsan. A húga örökös bajforrás volt, mikor utoljára

57
találkoztunk. Éppen hogy a tini éveibe lépett, már mindenféle
fiúval kavart és egész éjszakákra kimaradt, a szoknyái rövidek
voltak, a pólói pedig mélyen dekoltáltak. - Most már vagy
tizenkilenc éves, ugye?
- Aha - bólint Emerson. - Alig sikerült végigvinnem a
középiskolán - teszi hozzá. - A bárban pincérkedik néhány este.
Próbálom rávenni, hogy menjen divatiskolába, így kezdhetne
valamit a ruhaterveivel, de… tudod milyen Brit - mondja
szárazon, de a hangja tele van szeretettel és erről eszembe jut
Emersonnak az az oldala, amit nem hajlandó megmutatni a
külvilágnak: a nagytestvér, aki egyedül próbálja felnevelni két
fiatalabb testvérét, míg az anya belekeveredik majd kimászik
valamilyen függőségbe illetve rossz párkapcsolatba.
- És Ray Jay? - Meg kell kérdeznem, de már próbálom
felkészíteni magam a válaszra. Emerson öccse maga volt a
megtestesült gond. A kamasz, akit ismertem, tele volt dühvel és
vad, meggondolatlan haraggal. Emerson mindent megpróbált,
hogy fegyelmezze, de Ray Jay majdnem ugyanannyira utálta,
mint a tényt, hogy egy ilyen kis városban ragadt.
- Ő többé már nem az én problémám - feleli Emerson lazán,
mintha csak viccet mesélne, de hallom az élt a nemtörődömsége
alatt. - Aznap elment a városból, mikor betöltötte a tizennyolcat.
Mikor utoljára hallottam róla, éppen Tallahassee-ban volt, Isten
tudja mit csinálva.
- Sajnálom - mondom csendesen.
Vállat von. - Nem tudom igazán hibáztatni. Úgy értem, én is
el akartam menni innen a francba, mikor annyi idős voltam,
mint ő.

58
 - De nem mentél - mondom kedvesen, végiggondolva az
áldozatait és önzetlen felelősségvállalását. - Itt maradtál.
- Valakinek kellett. - Emerson hangja elhalkul. Az anyjára
gondolok, aztán az apjára, mindenkire, aki kisétált az életéből.
És magamra.
Összeszorul a szívem. Rólam beszél?
Itt hagytam négy hosszú évvel ezelőtt. Én voltam az, aki
elhúzott a francba innen, egyedül hagyva Emersont a városban.
Persze, ő mondta, hogy menjek el, de harcolhattam volna érte
keményebben, megmutathattam volna neki. Hagytam, hogy
eltaszítson magától és azóta is gyűlölöm magam érte. Úgy
éreztem, hogy a szívem millió apró darabra tört, mikor
elsétáltam, de most először jut eszembe, hogy jó eséllyel ő is így
érezhetett, ahogy látott elmenni.
Szomorúság és megbánás tölt el, az ismerős üresség érzése,
ami reméltem, hogy idővel elhalványul. Az erős érzelmek
húzása; a szúrás a torkomban.
Gyorsan felemelem a fényképezőmet és csinálok még néhány
képet a kutyáról, aki vadul száguld végig a homokon. Egy
pillanatra eltakarja az arcomat a fényképezőgép és ezt gyorsan
ki is használom, veszek néhány gyors lélegzetet,
kétségbeesetten felhasználva minden maradék önuralmamat,
hogy összeszedjem magam.
Meg tudod csinálni, emlékeztetem magam. Ez semmiség. Már
rosszabbat is átvészeltél. Istenem, annyival rosszabbat.
A racionális érvelés segít. Mikor végül leeresztem a
fényképezőt - nyugodtan - látom, hogy Emerson engem figyel
egy ferde fél mosollyal a gyönyörű arcán.

59
 - Még mindig fotózol - mosolyog. - Mostanra már biztos
elvégezted a művészeti iskolát.
- Ó - szünetet tartok. - Végül nem oda mentem… úgy értem,
elmentem egyetemre - tettem hozzá szégyenlősen, - de nem oda.
Évek óta nem volt már a kezemben fényképező.
- Abbahagytad?! - kiált fel Emerson élesen.
Hátralépek, megdöbbenek az arcán tükröződő haragtól. -
Nem, nekem csak ott az iskola, meg… dolgok - magyarázom
erőtlenül. - Nem volt időm hobbikra.
Különösen olyanokra, amik rá emlékeztetnek.
- Ezt nem hiszem el. - Emerson hitetlenkedve néz rám. -
Folyton a művészeti iskoláról beszéltél és a portfóliódról. És az
egészet hagytad kárba veszni?
- Elfoglalt voltam! - tiltakoztam hangosan, megsértődve a
hangjában lévő vád élétől. Miért néz úgy rám, mintha
cserbenhagytam volna? Egyre gyorsabban veszem a levegőt,
ahogy a harag elönti a mellkasom. - Számvitelre és könyvelésre
szakosodtam - mondom neki hangosan. - Igazi, fontos dolgokat
csinálok.
- Baromság - feleli emelt hangerőn Emerson. A szeme sötéten
és mérgesen villan rám, arca vicsorba torzul. - A fényképészet
volt a szenvedélyed! Imádtad.
Téged is imádtalak.
Figyelmen kívül hagyom a suttogó belsőhangomat. Mi
alapján van joga ítélkezni felettem emiatt?
- Szóval mit kellett volna tennem? - provokálom. Haragosan
összefonom a karom a mellkasomon, a hangom egyre erősödik,
de már nem tudok lenyugodni. - A jövőmre gondoltam. A

60
könyvelés az egyik leggyorsabban terjedő irányzata a pénzügyi
piacnak - jelentem ki. - Mindig lesz munkám. Biztos választás.
- És a fotózás kockázatos volt? - követeli Emerson.
- Igen! - kiabálom. Érzem, ahogy elvörösödöm a haragtól, de
nem hátrálok meg. - A művészeti iskola hülye, felelőtlen
választás lett volna. Egész életemben bántam volna!
A hangom visszhangzik a szélfútta strandon.
Emerson élesen beszívja a levegőt és hátratántorodik. Úgy
néz ki, mintha pofon vágtam volna.
Hirtelen megvilágosodom. Többé már nem az egyetem
választásomról van szó.
- Emerson... - kezdem, de aztán elhal a hangom. Mit kéne
mondanom?
- Ne - szakít félbe nyersen. - Értem én. Jó tudni, hogy
helyesen döntöttél.
Ne! akarom kiáltani. Nem így értettem!
De Emerson fenyegetően néz rám, a mellkasa gyorsan
emelkedik az alig fékezett indulattól. Viszonzom a pillantását és
pár pillanatig így maradunk, egyikünk sem hajlandó
meghátrálni.
Végül Emerson kifújja a levegőt. - Ennyit az udvariasságról -
motyogja magában.
- Tessék? - kérdezem óvatosan.
Csak vállat von. - Azt mondtam magamnak, hogy legalább
megpróbálok udvariasan viselkedni veled.
Udvariasan.

61
 Szavaira újult erővel mar belém a fájdalom, ahogy felfogom a
szavaiban rejlő nyers igazságot. Ha ez a legtöbb, amit remélhet -
hogy még az is komoly erőfeszítésébe kerül, hogy udvarias
szavakat intézzen hozzám - akkor sokkal rosszabb a helyzet,
mint gondoltam.
- Mennem kell! - bököm ki, hátratántorodva tőle. Megbotlom
a homokban és majdnem elesem. Emerson megfogja a karom,
hogy megtartson.
Leblokkolok, forróság önti el a meztelen bőrömet, ahol
hozzámér. Bátortalanul a szemébe nézek. Emerson viszonozza a
pillantásom. Valami lejátszódik közöttünk, a tagadhatatlan
vágyhullám, vágyódás és az emlékek a bőréről, forrón és
nedvesen az enyémhez simulva…
Elrántom a karom, mintha megégetett volna. - Szia -
mondom neki gyorsan, mielőtt teljesen összeomlok előtte. -
Vigyázz magadra - teszem hozzá, a hangom fojtottnak és
távolinak tűnik, mint egy idegené.
Emerson nagyot pislog. - Uh, persze. Te is.
Nem maradok tovább, hogy még jobban megszégyenítsem
magam. Lendületesen elindulok, olyan gyorsan kapaszkodom
fel a dűnéken, ahogy a lábam bírja. Ég a combom, ahogy felfelé
mászok a homokban, de még egy pillanatra sem állok meg.
Tudom, hogy ez az utolsó alkalom, mikor látom őt, de
kényszerítem magam, hogy ne nézzek hátra egy utolsó
pillantásért. Nem mintha szükségem lenne rá: a képe már az
agyamba égett, sokkal tartósabban, mint bármelyik kép.
Csalódott arca, nyers és mérges kifejezéssel, mikor megtudta,
hogy mi lett belőlem.

62
 Fáj, hogy ítélkezik felettem és érzem, ahogy egyre erősödik
bennem az ellenérzés a hazafelé vezető úton. Nem hagytam
abba semmit! Helyesen döntöttem, nyugtatom magam. Meg kell
győznöm magam. Összeszedtem magam a kegyetlen
visszautasítása után és megtettem, amit tudtam, hogy rendbe
hozzam az összetört szívemet. Az élet, amit választottam biztos
és valódi - nem valami szeleburdi álom a művészeti iskoláról és
csak Isten tudja még mi jött volna utána. Mindazok után,
amiken keresztül mentem, nem tudtam volna megbirkózni
azzal a bizonytalansággal, ami azzal az élettel járt volna:
számlától számláig élni, soha nem tudva mit hoz a holnap. Egy
életre elég szegénységben és instabilitásban volt részem - elég
fájdalmam származott az élet által dobott csavartlabdákból.
Végeztem a meggondolatlansággal; biztonságot,
bizonyosságot és valóságosat akartam.
Emerson gondoskodott erről.

63
 Negyedik fejezet
Fordította: Enn

Mire leérek a tengerparti házhoz, érzelmek kavalkádja tör

rám. Fájdalom Emerson dühe miatt, védekezés arra, ahogyan
elítélt engem és a megbánás friss hulláma minden más miatt,
amit elvesztettem azon a nyáron.
Egy részem azt kívánja, bárcsak sose tértem volna vissza
Cedar Cove-ba. Eszembe jut ostoba határozottságom az
idevezető úton; olyan biztos voltam benne, hogy túl lehetek
ezen anélkül, hogy egyáltalán látnám Emersont, nemhogy ezer
darabra török szét csupán egyetlen pillantásától, egyetlen
érintésétől… Most nézz rám, úgy menekülök találkozásunk
színteréről, mintha az életem múlna rajta. Bárcsak az
érzelmeimet is olyan könnyen össze lehetne pakolni, mint a
házat: újságpapírba és buborékos fóliába csomagolni, majd
gondosan bedobozolni. Semmi idegösszeroppanás, vagy álnok
vágyakozás, szívfájdalom minden egyes alkalommal, amikor
ránézek. Az egészet a raktárba hajítanám, rálakatolnám az ajtót
és soha többé nem kellene rá gondolnom.
Kiragadom gondolataimat a sötét múltból és ráhajtok a
kocsibejáróra. Egy másik autó parkol a háznál: egy ütött-kopott
citromsárga Beetle, a visszapillantó tükréről bolyhos dobókocka
és álomfogó lóg le.

64
 A szívem azonnal dobban egyet. A parkolóba kormányzom a
Camarot, kiugrok a kocsiból és átrohanok a gyepen a veranda
felé, ahol az a személy áll, akire jelen pillanatban a világon a
legnagyobb szükségem van.
- Lacey!
Legjobb barátom karjai közé vetem magam és szorosan
megölelem őt. Megkönnyebbülés önt el. Ma már másodjára kell
a könnyeimet visszanyelni, de ezek ezúttal örömkönnyek.
- Fogalmad sincs arról, mennyire örülök, hogy látlak -
mondom, továbbra is belé csimpaszkodva.
- Mneugh! A cickóim! Összenyomod őket! - Sikerül
kinyögnie.
Vigyorogva eresztem el. - Bocsi, csak annyira hiányoztál!
- Nincs két napja, hogy eljöttél! - mutat rá Lacey. Tépett szőke
hajára hátratolta óriási napszemüvegét és túlméretezett férfi
atlétatrikót visel piros bikinije fölött, ami illik elkenődött,
csillogó ajakfényéhez. Csillogó, merész, pimasz - ez Lacey.
- De mit csinálsz itt? - kérdezem, ahogy az újdonság varázsa
elmúlt. - Nem mondtad, hogy idejössz.
- Szükséged van rám. - közli Lacey. - Hogy megküzdj ezzel
az egész ex-dologgal.
Honnan tudja? Nem is meséltem neki a múlt éjszakáról
Emersonnal, vagy ami ma reggel történt.
Beharapom az ajkam. - Mondtam, hogy jól vagyok.
Lacey kék szemei elkerekednek. - Ja, vagy öt felkiáltójellel.
Ha az nem segélykiáltás volt, nem tudom, mi lehetne az.

65
 Egy pillanatig még feszülten várok, de aztán ellazulok és
felnevetek. Csak Lacey tud így olvasni a sorok között. Mindig
átlát a hazugságaimon.
- Nos, örülök, hogy itt vagy - döntöm el.
- Én is. - Lacey behajol a Bug nyitott ablakán és kiemel egy
barna papírtáskát. Hallom az üvegcsörömpölést belülről és
látom, hogy egy chipszes zacskó papírja kukucskál ki a táska
szájából. Cool Ranch, a szokásos rágcsálnivalónk. - És
felkészülve érkeztem. Most pedig gyerünk, el kell mesélned
minden egyes részletet!


Pár órával, három sörrel és két zacskó Cool Ranch Doritossal
később Lacey már be is van avatva mindenbe, ami az utóbbi
negyvennyolc órában történt velem.
- Fenébe - mondja, amikor befejezem. A nappali
maradványában terpeszkedtünk szét, gyorskajás papírokkal és
üres üvegekkel körülvéve.
Elfordítom a fejem és felnézek rá onnan, ahol elterültem, a
padlón a kanapé előtt. - Csak ennyit fűzöl hozzá? - kérdezem. -
Elmesélem neked az óriási és epikus történetét annak, hogyan
váltam normálisból totálisan elcseszett ronccsá nagyjából egy
nap leforgása alatt, és a legjobb, amivel elő tudsz állni az, hogy a
’fenébe’? Nem az angol a szakirányod?
- Hé! - Lacey a fejemhez vág egy párnát. - Adj egy percet,
amíg feldolgozom az infót.
Miközben várok, a morzsákat szedegetem össze a chipses
zacskó aljáról. A sörtől kellemesen bizsereg a testem, és

66
Laceyvel az oldalamon egyre inkább kezdek önmagam lenni,
nem pedig a nyers érzelmek kavalkádja, ami korábban voltam a
parton.
Lacey végül felül. Drámaian meglóbálja az üvegét. - Most,
hogy volt időm átgondolni, kész vagyok megosztani veled
gondolataimat bizarr, elcseszett életedről.
Dobpergést utánozva ütögetem a hajópadlót.
- Amit mondani akarok neked, az a következő - folytatja. -
Faszfej.
Pislogok.
- Fasz-fej. - Ismétli meg Lacey, kihangsúlyozva minden
szótagot.
Elkezdek vihogni.
- Mi van? Ez az igazság. Milliónyi kibaszott darabra töri a
szívedet, aztán van pofája elítélni téged a választásaidért?
Faszfej. - Lacey hatalmasat kortyol a söréből, majd böfög egyet.
- Igazán előkelő. - Viccelek, hogy eltérítsem gondolataimat
arról, amit mondott.
- Ez vagyok én, bébi! - Kacsint egyet. Aztán elhalványul a
mosolya. - Őszintén, édesem, nem tudom, mit mondjak.
Hogyan érzel ezzel kapcsolatban?
- Már mondtam neked… - elhal a hangom, a kérdés
kellemetlenül érint.
- Ah, de igazából nem mondtad - mutat rám Lacey az
üvegével. - Elmesélted, mi történt, hogy ő mit mondott és te mit
válaszoltál. De azt igazából még nem mondtad el, mit érzel
ezzel az egésszel kapcsolatban.

67
 Nem válaszolok. Mégis mit mondhatnék? Hogy mindennek
ellenére elfeledkezek magamról, amikor a szemébe nézek?
Hogy egyetlen érintésére a testem tűzben ég, annyira
vágyakozok utána, hogy alig tudok tisztán gondolkozni? Nem,
ezeket nem mondhatom el neki. Valamiért, ha hangosan
beismerném mindazt, amit Emerson tesz velem, az olyan lenne,
mintha elárulnám Danielt, azt az életet, amit együtt akarunk
felépíteni, és mindazt, amiért annyira keményen dolgoztam,
hogy elérjem. Ez egy titok; az én sötét titkom, egy újabb a
gyűjteményembe.
- Úgy érzem… szükségem van még egy sörre - jelentem ki
végül a táska felé nyúlva. Az azonban üres. - Csak egy rekesszel
vettél? - kiáltok fel, a hangomat megemelem, és sokkal
drámaiabbá teszem, hogy elvonjam Lacey figyelmét a meg nem
válaszolt kérdéséről.
Olyan pillantást vet rám, amiből egyértelműen kiderül,
tisztában van vele, mit művelek. - Nem hittem, hogy ez egy
hármas fokozatú vihar lesz - mutat rá.
- Van egy italbolt a városban - javaslom. - Befoghatnánk
végre, és szerezhetnénk egy kis tequilát. És pizzát. Éhes vagyok
- ásítva ráncolom össze a szemöldököm. Elvesztettem az
időérzékemet délutáni csevejünk miatt, de azt tudtam, hogy
nem ettem már… a PB&J szendvics óta, amit tegnap este
dobtam össze? Megráztam a fejem. Nem csoda, hogy a sör
máris megtette a hatását, itt semmi máson nem jár az agyam,
csak a dühön.
Lacey küszködve felegyenesedik. - Ooh, várj! Tudom, mit
tegyünk! - Elkúszik a táskájáért és turkálni kezd benne. Kihúz
belőle egy fényes kék szórólapot. - Buli idő! - jelenti be. - A

68
város felé jövet láttam meg ezt. Nagy parti lesz odalent a
kikötőben, ma este.
- Egy buli? Arról kibaszottul szó sem lehet. - Gyorsan
lezárom a témát, mielőtt még elragadtatná magát.
Már elkéstem.
- De szórakoztató lesz, és épp erre van most szükséged! -
jelenti ki Lacey. - Kaja, pia, egy kis tánc, pár helyes pasi… Ez
utóbbi csakis nekem - teszi hozzá, miközben lábra kecmereg. -
Neked már így is van miért aggódnod Daniel és az Exed miatt.
- Lacey, nem tehetem - mondom, remegve az idegességtől. -
Egy ekkora bulin biztosan ő is ott lesz.
- Te pedig hagyod, hogy tönkretegye az életedet? - von
kérdőre Lacey.
- Igen! - kiáltok fel. - Csak amíg el nem hagyom Cedar Cove-
ot.
- Psh. - Lacey olyan sebesen rázza meg a fejét, hogy a haja
össze-vissza röpül a feje körül. - Sosem tartottalak eddig
nyuszinak.
- Nem is vagyok. - Próbálok nem beleesni a csapdájába. - De
van eszem. A legutolsó, amire most vágyok, egy másik
borzalmas találkozás vele!
- Vagy talán csak rettegsz, hogy nem lenne olyan borzalmas -
teszi hozzá Lacey, szemei felvillannak. - Talán attól tartasz,
hogyha újra látod, nem tudsz majd ellenállni és beengeded a
bugyidba egy utolsó, búcsúmenetre.
A mellkasom összeszorul. Ennyire nyilvánvaló lennék?

69
 - Rendben - vetem oda neki, miközben talpra állok. - Akkor
menjünk. Nem érdekel. Bármit megteszek, hogy bizonyítsam,
téved.
- Je! - Lacey összecsapja tenyereit. - Te és én, odakint a
városban… De csak azután, hogy mész és kezdesz ezzel
valamit. - Fel-le mutogat rajtam a fejemtől egészen meztelen
lábamig. - Imádlak téged, de borzalmasan festesz.
- Ez csak egy szabadtéri buli - ellenkezek, ahogy mostanra
kócossá vált hajamat kezdem el simítgatni. - Mindenki
hétköznapian fog kinézni.
- Eggyel több ok arra, hogy kibaszottul haláli dögösek
legyünk - jelenti ki Lacey. - Ugyan már, nem akarsz jól kinézni
az Exed előtt? - kérdezi pajkosan.
- Nem! - kapkodok levegő után, karjaimat keresztbe téve
mellkasom előtt.
Felsóhajt. - Jól van na. Akkor nézz ki jól miattam. Én vagyok
az, aki kénytelen a lerobbant arcodat bámulni egész éjjel. Csak
egy kis smink… - odajön hozzám és elkezdi döfködni az
arcomat és a pólómat. - És talán egy csinos top, egy szoknya, és
egy kis rúzs…
- Oké, oké! - elütöm a kezét. Elég jól ismerem Laceyt hogy
tudjam, nem fog leállni. Jobb, ha megkímélem mindkettőnket az
egész éjszaka tartó csesztetésétől. - Feladom. Csinálj, amit csak
akarsz velem!
- A pasik is mindig ezt mondják. - Lacey kacsint egyet.

70
 Mivel már a sörtől is bizsergek, és úgy sejtem, hosszú
ivászattal teli éjszaka áll előttünk, meggyőzőm Laceyt, hogy
cseréljük le a Bug-ot két biciklire. Betekerünk a városba,
bizonytalanul a rozsdás régi vázakon, éles kanyarokat téve az
üres úton.
- Megemlíthetted volna a biciklis részt, mielőtt felöltöztünk! -
dühöng Lacey mellettem, rövid rózsaszín ruhája magasan
felcsúszott, ahogy a pedálokat tekeri.
- Mintha az sokat számított volna - nevetek. - Egyetlen olyan
göncöt sem hoztál, ami combközépnél hosszabb lenne.
- Ja, de akkor talán nem a szerencsét hozó tangámat vettem
volna fel - vág vissza, nyelvét kiöltve rám.
- Felteszem, a bugyijaim most már nem olyan unalmasak
neked - ugratom éneklő hangon. Már vitatkoztunk korábban a
fehérneműkre vonatkozó unalmas ízlésemen. Lacey olyan sok
ruhát hozott magával, hogy alig fért el a kocsi hátsó ülésén a
cucca - eleget legalább egy hónapra - és ragaszkodott hozzá,
hogy egy fehér mini farmerszoknyát vegyek fel színes nyomott
mintás toppal. A csuklómra fém karpereceket húzott, amik most
vidáman csilingelnek az éjszakában, és azzal fejezte be a
műveletet, hogy fogcsikorgatva laza fürtökbe rendezte el
benedvesített hajamat, majd egy kis pirosítót és szájfényt festett
az arcomra.
Amikor láttam a végeredményt a tükörben, el kellett
ismernem, hogy elégedett voltam. Ha újra megkockáztatom,
hogy bemegyek a városba, nincs abban semmi rossz, ha közben
jól nézek ki, döntöm el.
Most, amint elérjük a Main utcát és lehajtunk a kikötő felé,
érzem, ahogy megint kezdek egyre idegesebbé válni. Már

71
hallom a zenét és a nevetgélő tömeg hangját a dokkok felől és
azon gondolkozok, vajon Emerson is köztük van-e a haverjaival
sörözve. Vagy ami még rosszabb, egy csajjal.
- Ne vágj ilyen arcot! - kiált fel Lacey. - Ez a kifejezés tiltott
ma este, megértetted?
- Ez az én arcom! - védekezek erőtlenül.
- Ja, és épp úgy festesz, mintha arra készülnél, hogy
legyantázd a bukszádat - vág vissza Lacey.
Nem tehetek róla, de felvihogok.
- Látod? Így máris sokkal jobb - ujjong Lacey. - Higgy nekem,
az este végére teszek arról, hogy azt is elfelejtsd, ez a pasi
egyáltalán létezett valaha. Vagy én, vagy a tequila, egyre megy.
Leérünk a kikötőbe és egy korláthoz zárjuk a bicikliket.
Körbenézek. Korán van még, de így is hatalmas a tömeg. A zene
hangosan dübörög, kajás bódékat és asztalokat állítottak fel,
ahol friss garnélát és mini ráktortákat kínálnak. Van egy
összetákolt bár sörökkel és egyéb piával, a buli pedig
folytatódik végig a kikötőben: a hajókról is szól a zene és
lámpákat lógattak le a dokkok mentén. Látok helyi és
ismeretlen arcokat is; turistákat, főiskolásokat és családokat
egyaránt. Ez egy igazi buli, és nem tehetek róla, de
reménykedve nézek az este elébe.
Aztán a szemem megakad egy arcon a tömegben: egy
sötéthajú lányén, aki apró, levágott szárú nadrágot és fekete
bikini felsőt hord. Egy sunyi tekintetű hapsin csüng, rövideket
dobnak be. Megfagyok. - Bassza meg.
Lacey érzi, hogy megfeszülök mögötte. - Itt van?
Megcsóválom a fejem. - Nem. Csak a húga az.

72
 Azon vagyok, hogy hátat fordítsak neki, amikor Brit elkapja a
tekintetemet a tömegen keresztül. Az arca elsötétül. Félrelöki a
pasast és felénk masírozik.
Az idegeim táncot járnak. Mindig jól kijöttem Brittel - de az
még azelőtt volt, hogy leléptem a városból és összetörtem a
bátyja szívét. A nyakigláb tinédzsert, amilyennek akkor
ismertem, leváltotta ez a telt idomú fiatal lány, füstös szemekkel
és orrpiercinggel - és gyilkos tekintettel.
Odaér hozzánk, szemei szikrákat szórnak. - Mi a faszt keresel
te itt? - követeli Brit a választ. Hangja harsány és vádló; a
körülöttünk álló emberek felénk fordulnak és elkezdenek
minket bámulni.
Elpirulok. - Hé, Brit, mi van veled? - kérdezem erőtlenül,
hátra lépve.
- Te most kibaszottul viccelsz velem, ugye? - kiált fel Brit. -
Még van képed megjelenni itt azok után, amit műveltél!
Zavarodottan pislogok. Mit műveltem?
Brit tesz még egy lépést előre, belemászik az arcomba, de
mielőtt egy szót is szólhatnék, Lacey elém lép.
- Ácsi csak! - mondja Lacey. - Mi a faszért nem húzol el
innen?
Brit álla leesik.
- A buli miatt jöttünk ide - mondja neki Lacey, miközben
rámered. - Szóval, miért nem rohansz vissza a szépfiúhoz,
mielőtt az még talál magának egy másik csajt, akivel
elszórakozhat.

73
 Arrafelé mutat, ahol Brit pasija épp valami szőkével kezd el
hetyegni, szemei a mellére tapadnak, miközben a csaj az ajkait
biggyeszti, és a hajával játszadozik.
Brit szemei dühösen megvillannak és látom, hogy nem tudja,
melyiket válassza: engem alázzon meg nyilvánosan, vagy a saját
dolgával törődjön. Végül győz a pasija.
- Csak maradj távol Emersontól, hallasz engem?! -
fenyegetően mutat rám. Lacey újfent elébe áll dühének.
- Ez a terv, édesem. Menj, spuri.
Még egy utolsó rosszalló pillantás és Brit méltóságteljesen
elsétál.
Lassan kilélegzek.
- Váó - fordul vissza felém Lacey vigyorogva. - Annyi éven
keresztül mindvégig olyan angyali és csendes voltál… erre
kiderül, hogy az összes drámát itt hagytad.
- Ő nem ilyen volt azelőtt - veszem a lányt azonnal
védelmembe. - Nagyszerű gyerek volt. Imádta a divatot és a
pónikat.
- Ja, nos, úgy tűnik, mostanában már egészen mást szokott
meglovagolni. - Lacey felhorkan. A tömeg túloldalán, a vízpart
mellett Brit a hosszú hajú pasival ordibál, miközben a szőke
okosan elillan.
Hátat fordítok neki, továbbra is össze vagyok zavarodva Brit
dühe miatt, de örülök, hogy elkerültem egy nyilvános
megszégyenítést. - Köszi - mondom Laceynek. - Amiért
közbeavatkoztál.

74
 - Mindig fedezem a hátsódat - ígéri Lacey. - Most pedig itt az
idő, hogy viszonozd a szívességet… mint a szárnysegédem. - A
bár felé bólint, ahol egy csoport helyes srác áll sorban.
Megkönnyebbülten nevetek fel. Ebben legalább van
gyakorlatom. - Csak ön után, hölgyem.
Megrakjuk kajával a tányérjainkat, majd a bár felé vesszük az
irányt. Lacey beveti szokásos varázserejét, a szempilláit
rebesgeti, előre furakodik és láss csodát, egy ösvény nyílik szét
előttünk a zsúfolt tömegben.
- Nem is mondtad nekem, hogy ez a város tele van helyes
pasikkal - mondja vontatottan Lacey, miután lecsekkolja a
felhozatalt. - De felteszem, eléggé el voltál foglalva valami
mással.
- Uh huh - morgom zavartan. Nyugtalanul vizslatom a
tömeget, Emerson ismerős, izmos alakját keresve.
- Föld hívja Juliet! - csattintja össze az ujjait Lacey.
Visszafordulok felé. - Gyerünk - erősködik -, segíts nekem
felkelteni a bárpultos figyelmét, ez a hely tömve van.
Engedelmesen próbálom elkapni a pultos tekintetét, egy
súlyos testi sértést megelőzendő.
Aztán megérzem.
Valami megborzongatja a bőrömet és hirtelen idegesség
hullámzik végig a testemen.
Emerson.
Hátra sem kell fordulnom, mégis tudom, hogy itt van
valahol. Képtelen vagyok megmagyarázni, de mintha a
testemben lenne egy speciális radar, csak a számára.

75
Felismerném őt egy hurrikán, egy hóvihar közepette, ha süket
és vak lennék. A testem betéve ismeri őt.
Lassan megfordulok.
Ott is van, az összetákolt táncparkett túloldalán. Sötét,
olvashatatlan arckifejezéssel figyel engem. Fekete farmert és
kopott szürke pólót visel, ami kiemeli izmos felsőtestét. Egy
lány áll mellette, valami nagymellű, apró bikinit viselő barna,
aki ugyan folyamatosan csacsog hozzá, de Emerson le sem veszi
a tekintetét rólam.
A világ megint összemegy és a szívem őrült vágtába kezd
csak attól, amit a szemében látok.
Elfojtok egy nyöszörgést, állva a pillantását.
- Boom, győzelem. - Lacey lerak elém egy sor tequilás
poharat. Nem veszi észre, hogy keresztülbámulok a tömegen,
mert túlságosan el van foglalva azzal, hogy letegye a citromot és
a sót is. - Bébi? Komolyan, már belementél a játékba.
Elszakítom a tekintetemet Emersonról, és megragadom az
első tequila löketet. Egyben küldöm le, megremegek az erős
keserű íztől, aztán megragadok egy szelet citromot, hogy
megszívjam.
- Ez az én csajom! - éljenez Lacey. - Mire kellene innunk?
Visszanézek Emerson felé, de ő már eltűnt.
- A jövőre - mondom, és felkapom a következő löketet.
- Kibaszottul igen! - kurjantja Lacey. - A jövőre!

76
 Ötödik fejezet
Fordította: Sky

Leszállt az este, és a parti a tetőfokra hágott. Egy country-

rock banda felállította felszerelését a bár mellé, és hamarosan a
kicsi táncparkett megtelt.
Laceyt magával ragadja a parti szelleme: mindenkivel szóba
elegyedik, flörtöl, táncol. Van valami ragályos az energiájában,
ami mindig nagy tömeget vonz. Hogy érdekli-e egyáltalán
mindez... nos, az már más téma.
Én is belemegyek, egymás után döntöm magamba a deciket
és mosolygok Lacey történetein, sőt még táncolok is,
megpróbálok beleveszni a ritmusba, nevetésbe.
De csak félig sikerül megnyugodnom. Mindegy mit csinálok,
nem tudom magam rávenni, hogy ne keressem a tekintetemmel
Emersont a tömegben. Sehol nem látom, de tudom, hogy itt van,
itt kell lennie. Érzem.
És ki az ördög volt az a lány mellette? Érzem, amint elönt a
féltékenység annak ellenére, hogy tudom, nevetséges. Aranyos
lány volt, de hát miért is ne lehetne az? Azon csodálkozom,
hogy nem állnak sorba Emersonért, habár lehet, hogy mégis.
Lehet, hogy egy egész hadseregnyi volt, mióta elmentem,
egyik a másik után... Felhajtom a maradék italom - valami

77
gyümölcsös koktél izé - és próbálok nem arra gondolni.
Randizhat, akivel csak akar. Nekem ott van Daniel. Egyáltalán
nem érdekel.
- Tökéletes az időzítés - jelenti ki Lacey. Felnézek. Épp a bár
felöl jön, egy újabb adag itallal a kezében.
Elhúzom a szám. - Azt hiszem, én befejeztem - mondom neki,
és eltolom magam elöl a poharat. Forog a fejem, és a fények
kezdenek homályosak lenni.
- Gyenge vagy - ugrat - Ah, semmi gond, több jut nekem
belőle. Szia Garrett! - kiáltja, és magához int valakit.
Megfordulok, és meglátom a csapost a Jimmy’s-ből. Egy tálca
ételt tart a kezében és úgy manőverezik a tömegben, mint egy
profi.
- Mondtam neki, hogy éhes vagyok, és felajánlotta, hogy hoz
nekem valamit. Hát nem édes?
- Nem semmi vagy Lacey Sullivan - suttogom neki.
- Aranyos, igaz? - kérdi suttogva. - Nem baj, ha ma este
máshol húzom meg magam?
- Persze hogy nem - nyugtatom meg nevetve. - Legalább
egyikünk érezze jól magát. És holtbiztos, hogy nem én leszek az.
- Ő Juliet - mutat be egymásnak, mikor Garrett odaér.
- Örülök - rázok kezet vele, - hogy újra látlak. Lacey felvonja
a szemöldökét.
- Ismeritek már egymást?
- A múltkor ismerkedtünk meg - magyarázza Garrett. - Még
mindig tartozik a sok törött pohárért, amit fel kellett
takarítanom utána.

78
 - Várjunk csak, micsoda? - kérdi Lacey összezavarodva.
- Annyira sajnálom. Garrett dolgozott a bunyó éjjelén -
mondom Laceynek. Szemei nagyra nyílnak. - Remek! Mármint
nem az, hogy takarítanod kellett - fűzi gyorsan hozzá, és
végigsimít Garrett karján. - De te legalább első kézből láthattad.
Emerson tényleg nekiment annak a pasinak?
- Mi az hogy, teljesen kiütötte - válaszolta Garrett nevetve,
nagyot kortyolva a söréből. - Kennynek jó pár öltés kellett.
- Tényleg nagyon sajnálom - mondtam újra. Aztán eszembe
jutott valami - A fenébe, nem került Emerson bajba igaz? Nem
szeretném, ha kitiltanák a bárból.
- Ah, semmi gond - legyintett Garrett mosolyogva. - Nem
tudja saját magát kitiltani.
- Hogy érted? - kérdem homlokráncolva.
- Tudod, hogy a Jimmy’s az övé, nem. Ő a tulajdonos. Igaz,
főnök? - kérdi Garrett a hátam mögé nézve. Nagyot dobban a
szívem, aztán meghallom Emerson hangját, amitől libabőrös
lesz az egész testem.
- Micsoda, csúnyákat beszélsz rólam? - kérdi Emerson
ugratva. - Vigyázz a szádra, vagy kirúglak.
- Ugyan már, ember - vigyorog Garrett. - Én vagyok az, aki
vonzza a koleszos csajokat. Egyszerűen imádnak engem -
kacsint Laceyre.
- Nem kicsit vagy beképzelt - csap rá játékosan a karjára.
Én ott ülök, mozdulatlanul. Hirtelen olyan szédülés fog el,
aminek semmi köze a rengeteg italhoz, amit elfogyasztottam.
Érzem magam mellett Emersont, de nem tudom rávenni
magam, hogy megforduljak, vagy ránézzek. Alig pár órája

79
találkoztunk a tengerparton, és veszekedtünk tegnap este a
parkolóban. Hogy sikerült ennyire felforgatnia az életem alig 24
óra leforgása alatt?
- Szia, Jules - köszönt halkan.
- Szia - válaszolok, lenézve a kezemre. Basszus, már tönkre is
ment a manikűröm.
Lacey végre leveszi tekintetét Garrettről, és rám néz, majd
Emersonra, majd megint rám. Hirtelen visszaköpi a sört, amint
leesik neki. - Oh, basszus - sikolt fel. - Ő az ex.
Mi a fasz? Most én szeretnék sikoltani. Ügyes vagy Lacey -
üzenem neki a tekintetemmel.
- Akarom mondani, szia, Lacey vagyok - helyesbít gyorsan. -
És mi lépünk is táncolni, igaz Garrett?
- Persze, kedvesem - vigyorog.
Most, komolyan? Egyedül hagynak? Emersonnal?
- Várj, Lacey - tiltakozom, de csak rám kacsint és elrángatja
Garrettet a táncparkettre. A fenébe. Vettem egy mély levegőt és
a szemem sarkából Emersonra lestem. Ő a közönséget nézte, és
lábával a zene ütemére dobolt. Lezser. Oké, szóval akkor ezt
játsszuk. Én is tudok lezser lenni. - Szóval, most már a tiéd a
Jimmy’s? - kérdezem. - Az remek. Miért nem mondtad?
Emerson furán néz rám. - Mert nem kérdezted.
Remek. Most meg az én hibám?
- Hát igaz, nos, nem igazán volt mikor, mivel te épp egy
fickót püföltél, majd azt játszottad, hogy csókolózni akarsz
velem, majd minden egyes választásomat, döntésemet elítélted -
csattant a válaszom, mielőtt átgondoltam volna.

80
 Kezemmel gyorsan befogtam a szám, és szótlanul bámultam
a megdöbbent Emersont. Annyira, nem számított erre. De mi az
ördögért ne mondhattam volna ki? Elvégre ez az igazság.
Kuncogni kezdtem. Neki pedig megváltozott az arckifejezése.
- Részeg vagy - jegyzi meg röviden.
Én csak megvonom a vállam. - S akkor mi?
- Sosem bírtad a piát - megrázza a fejét, és meghúzza a sörös
üvegét. - Kíváncsi vagyok, mi más változott még? - Emerson
ajka huncut mosolyra húzódik. - Még mindig kapkodod a
levegőt, mikor elélvezel?
Megdöbbenten levegőért kapkodom. - Baszd meg.
- Már megtettem, drágám.
Lusta pillantással végigméri testem minden porcikáját.
Hirtelen bevillan egy emlék, mikor ajkával kísérte végig az
egész testem. Lassan, végignyalja a testem, miközben én lihegek, és
annyira nedves vagyok, testem feléje ível, ujjaim a hajárba túrnak,
ajkát szorosan az enyémre szorítja.
Felugrom, és védekezően magam köré fonom a karom.
Érzem, amint elpirulok, de nem engedhetem, hogy lássa,
mekkora hatással van rám. - Mindegy - vonom meg a vállam. -
Megyek haza. - Teszek egy pár lépést, majd meg kell
kapaszkodnom a padban, a fejem annyira szédül.
- Óvatosan, madárkám - nyúl felém Emerson, de leintem. -
Ilyen állapotba nem fogsz vezetni - jelenti ki.
- Nem is terveztem - válaszolok. - Biciklivel jöttünk.
Emerson gúnyosan rám vigyorog. - És azt tervezed, hogy
egyedül, a sötétben, lebiciklizel két mérföldet részegen?

81
 - Ne is próbálj megállítani - csattanok fel.
Ő csak a fejét rázza. - Ezt látnom kell.
Laceyt a táncparketten találom, Garrett-tel, és szólok neki,
hogy haza megyek. Nem sokat kell győzködni, szinte Garretten
lóg.
- Majd én gondoskodom, hogy épségben hazakerüljön -
kacsint rám Garrett.
- Igen - erősíti meg Lacey.
- A kérdés csak az, hogy kihez haza?
Ott hagyom őket, nevetve, és elindulok a biciklik után.
Emerson a nyomomba ered, és nekem minden erőfeszítésemre
szükségem van, hogy egyenesen járjak.
- Ne kövess már - szólok hátra neki.
- Ez egy szabad ország - jön a válasz. Emerson röhög rajtam.
Összeszorítom a fogam és kiráncigálom a biciklit.
Megpróbálok úgy felülni, hogy senki ne lássa az alsóneműm.
Főleg, Emerson ne. Belekerül három próbálkozásba, de végül
sikerül felülnöm rá.
- Tudod ugye, hogy haza is vihetlek, ha akarod - mutat rá a
nyilvánvalóra.
- Nem, kösz - lököm el magam. Na, tessék. Megy ez nekem. -
Látod, tökéletesen képes vagyok haza jut.. - az első kerekem
beakad valamibe, és én lerepülök a bicikliről.
Fájdalmamba felnyögök, mikor a térdeim végig súrolják a
földet, a bokám a bicikli alá kerül, és biztos vagyok benne, hogy
kificamodott.

82
 - Juliet! - hallom Emerson hangjában az aggodalmat, és egy
pillanattal később már mellettem is van. - Rendben vagy? -
kérdezi, miközben leemeli rólam a biciklit - Jézusom. Tök részeg
vagy. Elment a maradék eszed is?Hogy akarsz ilyen állapotban
haza biciklizni? Neki mehettél volna egy autónak, vagy valami
másnak.
- Rendben, igazad van! Most boldog vagy? - kérdem,
miközben megpróbálom elfojtani a sírásom.
A térdem pokolian fáj, és a bokám is fájdalmasan nyilallik.
De mindennél rosszabb, az Emerson előtt elszenvedett
megaláztatásom.
- Várj meg itt. Hozom az autóm - enyhül meg.
- Rendben vagyok - erősködöm. Megpróbálok felállni, de a
fájdalom belenyilallik a lábamba, én meg visszahullok a földre.
- Ne mozdulj - mondja nekem Emerson, majd elsiet.
Az utca szélén ülök, és megpróbálom elfojtani a könnyeim.
Mégis hova mehetnék? Alig tudok lábra állni, nemhogy
elrohanni. Ha tehetném, útnak indulnék, és meg sem állnék a
városig, ahogy Daniel biztonságot nyújtó karjai közt
megnyugodhatnék. Daniel. Hirtelen lelkiismeret furdalásom
lesz és megnézem a telefonom.
Már kétszer üzent ma este, ezért gyorsan válaszolok neki.
Minden rendben. Lacey jól érzi magát. Én megyek haza, lefeküdni.
Egy perc múlva egy vadiúj, kék kocsi áll meg mellettem.
Bűntudatosan gyorsan elteszem a telefonom, miközben
Emerson kiszáll és felrakja a biciklim hátra.
- Vegyelek az ölembe? - kérdi.
- Nem! - válaszolom gyorsan.

83
 Sikerül felállni, és fél lábon ugrálva elérem az autót. Pokolian
fáj, de jobb, mint a másik lehetőség: én, Emerson karjaiba, ahhoz
az izmos mellkasához feszülve, szorosan... gyorsan beülök az
anyósülésre.
Emerson is beül, és szemét forgatva rám néz. - Tessék - nyújt
felém egy törülközőt. - Takarítsd le magad, nevetségesen nézel
ki.
- Geez, kösz az együttérzést - csattanok fel.
- Hazaviszlek. Mennyi együttérzés kéne még?
- Semennyi. Abszolút semennyi. - Bekapcsolom a rádiót,
majd kifelé bámulok az ablakon.
Emerson veszi az adást, mert nem szól hozzám, míg meg
nem érkezünk.
- Ne mozdulj - szól rám, majd megkerülve az autót, kinyitja
az ajtómat. - Gyere - nyújtja felém a kezét.
- Nincs szükségem a segítségedre - válaszolom hűvösen.
Figyelmen kívül hagyom a felém nyújtott kezét, és
megpróbálok egyedül kiszállni anélkül, hogy megterhelném a
lábam, ami szerintem mostanára biztos feldagadt.
- Oh, az Isten szerelmére, Jules - fakad ki Emerson, majd
mielőtt megállíthatnám, egyik kezét a térdem alá, másikat a
hátam mögé teszi és ölbe vesz.
- Tegyél le - sikoltom, de figyelmen kívül hagy. - Emerson!
Figyelemre se méltatva, elindul a veranda felé. Fészkelődöm
a karjaiban, de azok szorosan tartanak. Védtelen vagyok az
elöntő érzelmek áradatával szemben: a forrósága, a férfias illata.

84
 - Emerson - próbálok rá hatni megint kétségbeesetten. -
Figyelmeztetlek!
- Befogod végre a szád? - Emerson rám néz sötéten villanó
szemmel.
Kinyitja az ajtót, és bevisz a nappaliba, majd finoman lerak a
kanapéra. Azonnal hátra húzódom, próbálom növelni a
távolságot köztünk.
- Mondtam, hogy jól vagyok - csattanok fel dühösen.
- Jah, nos, a bokád mást mond - néz rám. - Talán nagyobb
figyelmet fordíthatnál arra, amit a tested mondani próbál.
Azzal kimegy a házból, én meg szótlanul meredek utána.
Amit a testem mond? Jézusom, ha azt tenném, mostanra már
meztelene lennék, rajta. Offf! Pontosan ezért féltem
visszatérni… amiért megpróbáltam távol maradni a bulitól ma
este. Nem azért, mintha nem tudnám, mit akar a testem…
hanem azért, amit holtbiztosan nem engedhetek meg
magamnak! Mondjuk, soha. Mert tudom, mindaz hova vezetne:
én, egyedül, összetört szívvel, azt kívánva, bárcsak sose
találkoztam volna vele.
Emerson visszajön a konyhából, egy nedves ruhát és egy
elsősegély dobozt tart a kezében.
Letérdel elém, majd óvatosan megfogja a sérült lábam.
Összerezzenek az érintésére.
- Maradj nyugton - morogja. Egy pillantás az arcára, és szót
fogadok… arca elszántságot tükröz. Ajkait szorosan összezárja.
Úgy látszik, a legrosszabb, ami történhet vele, hogy velem kell
foglalkoznia.

85
 - A bokád rendben lesz - mondja Emerson, óvatosan
megfordítva a lábam a kezébe. - Nem törött el, és nem is ment ki
a helyéről. Megyek, kimosom ezt.
- Én is meg tudom csinálni - csattanok fel.
- Mint ahogy haza is tudtál biciklizni? Vagy mint, ahogy
tudtál magadra vigyázni a bárban? - vágja vissza Emerson. -
Azon csodálkozom, hogy nem heversz valahol holtan egy
csatornában, ha az elmúlt években ennyire tudtál magadra
vigyázni.
Mielőtt válaszolhatnék, elővesz egy alkoholos üveget és rám
néz. - Ez fájni fog egy kicsit.
Egy kicsit?
- A kurva anyját!!! - kiáltok fel, mikor leönti a sebet az
alkohollal
- Jó, rendben, szóval hazudtam - vigyorog Emerson.
Összeszorítom a fogam, mert pokolian fáj, de az nem baj.
Amíg a fájdalomra tudok koncentrálni, addig nem veszem észre
milyen érzés, mikor kezeivel gyengéden megfogja a lábam,
vagy ahogy fejét lehajtva, minden figyelmét arra fordítja, hogy
rajtam segítsen.
Letörli az alkoholt, és egy ragtapaszt helyez a sebre. Egy idő
után rám néz. Majd, legnagyobb döbbenetemre, lehajol és
finoman megpuszilja a térdem.
- Most már nem fog fájni - suttogja, miközben tekintetét le
nem veszi rólam.
Azt hiszem, megáll a szívem.

86
 Emerson lassan feláll. Tekintetével fogva tart, miközben
felém hajol és kezét a párnákra téve mindkét felöl közre fog.
Arca alig pár centire az enyémtől. Teste fölém hajol, nem ér
hozzám, de érzem a belőle áradó forróságot. Tekintetében
elszántságot látok. Becsukom a szemem. Túl sok ez nekem.
- Emerson - suttogom.
A sötétben is tökéletesen látom. Jelenléte betölti minden
érzékszervem, elönt a vágy. Hallom, hogy nehézkésen veszi a
levegőt, érzem minden egyes mozzanatát. Aztán hozzám ér.
Ujjaival végigsimít az arcomon, le az állkapcsomon, majd végig
a nyakamon. Zihálni kezdek, a bőröm ég az érintése alatt.
Minden egyes porcikám feszültséggel telik meg. Minden sejtem
még többért kiált. Beharapom az ajkam. Szemeim még mindig
szorosan összezárva, beleveszem a sötétségbe, és a futótűzbe,
ami végig száguld a testemen.
Meg kellene állítsam. El kéne löknöm, de semmi más nem
számit, csak az ujja, amint lassan lefelé halad a mellkasom
közepe felé. Eléri a felsőm széllét és finoman végig húzza ujját a
csipkés szélen. Oh. Te Jó Isten. Minden erőmre szükségem van,
hogy ne nyögjek fel. Egyetlen érintés, és végem van. Egyetlen
lassú simogatás, és a testem érte kiált. Minden porcikám fáj érte,
és nedves vagyok. Annyira felizgult, hogy nem is tudom mikor
éreztem utoljára ilyet. Utoljára, mikor vele voltál.
- Nyisd ki a szemed - morogja Emerson.
Azonnal felpattannak… egyenesen az övébe bámulok.
Elakad a lélegzetem a szemében látott érzelmektől. Éget, heves,
mintha minden önuralmára szüksége volna, hogy ne tépje le
rólam a ruhát.

87
 - Mond azt, hogy nem! - suttogja Emerson, és hangja vágytól
mélyebb lesz. Meglepetten pislogok - Mond azt, hogy nem, és
megállok.
Ajkát a nyakamra szorítja, gyengéd csókokkal szórja be,
amitől megborzongok. Ujjai becsúsznak a felsőm alá, a
melltartóm alá. Lélegzete felgyorsul, és elfojt egy nyögést, de
nem állítom meg. Nem tudom megállítani. Az egész világom
belőle áll, az ajkából, a nyelvéből, amint a bőrömhöz ér, és a
kezéből, ami a mellemhez ér. Ujjai megtalálják a mellbimbóm,
és finoman körözni kezdenek, akárcsak nyelve a nyakamon.
Összerázkódom, levegőért kapkodom, és tudatában sem
vagyok mindannak, amire vágyom, míg végre mutató és
hüvelyk ujja közé fogja a mellbimbóm és meg nem szorítja.
Ezúttal nem tudom visszafojtani a nyögésem. És ez a
vesztem. Abban a pillanatban Emerson ajka lecsap az enyémre
egy mindent felemésztő csókba. Ajka éhes és forró, felfal engem,
miközben kezével megragadja a testem, felhúzza a felsőm.
Szent Isten.
Mikor hozzám ér, olyan érzésem van, mintha bennem valami
felrobbanna, a vágy végig száguld rajtam, és minden más
gondolatot kizár a fejemből. Csak Ő számít. Hogy még közelebb
kerüljek hozzá, azonnal. Testem felé ível, eszem vesztem a
csókjaitól, ujjaimmal a hajába markolok, és szorosan magamhoz
húzom. Emerson a fenekem alá nyúl, megemel, majd maga alá
szorít a kanapén. Felnyög, én pedig válaszolok, lábam a dereka
köré fonva, hozzá feszülve, miközben kezemmel végigszántok a
hátán. Megmarkolom a pólóját és húzni kezdem, arra vágyva,
hogy érezzem, amint bőre a bőrömhöz ér.
Az enyém.

88
 Emerson rám ereszkedik és édes terhétől öröm cikázik végig
rajtam. Ajkam elszakítom az övétől, hogy végigcsókoljam
állkapcsától a füléig. Az agyam kikapcsolt, a világ elmosódik,
semmi más nem számit, csak a nyögése, és az érzés, amint teste
szorosan az enyémhez préselődik. Nyelvemmel a fülét
simogatom és Emerson állatiasan felnyög. Megragadja a
csuklóm és a fejem fölé emeli. Hadakozni próbálok, de szorosan
tartja az egyik kezével, miközben a másikkal végigsimít a
mellemen, szorítja és megcsípi a bimbóm, míg akaratlanul is
kéjesen felnyögök.
Emerson felemeli a fejét és rám néz. Szemeiben vad vágy
tombol, de van még valami, valami sötét elhatározottság, amitől
elakad a lélegzetem. Kezével végigsimít az oldalamon, majd
mikor eléri a szoknyám szélét, egy rántással feltépi a gombokat.
Aztán lassan csúszni kezd lefelé, forró csókokat szórva a
csupasz testemre. Lejjebb. Lejjebb… Oh .Te. Jó. Isten...Nyelve
körözni kezd a köldököm körül.
Csapdába esem a vágyakozás és a várakozás közt. Minden,
amire vágyom, itt van, annyira közel, de pont, amikor mindkét
kezét a szoknyám dereka alá csúsztatja, és épp le akarja azt
húzni rólam, lelkiismeretem egy pici darabkája életre kell, és a
vágytól ködös elmémbe kitisztul egy darabka.
Daniel. Daniel. Bassza meg!
Hirtelen felpattanok. - Van barátom! Hangom visszahangzik
a csendes házban, és miközben levegőért kapkodom. Emerson
lefagy. Egymásra bámulunk, levegőért kapkodva. Érzem, amint
a vér vadul árad bennem, még mindig felpezsdülve az
érintésétől. Még mindig fölém hajolva a derekam markolja,
mozdulatlanul.

89
 - Sajnálom - dadogom. - Mondanom kellett volna... De...
Sajnálom.
Egy furcsa, megtört kifejezés jelenik meg Emerson arcán.
Nagyot nyelek, és hirtelen félni kezdek. Nem én kezdtem
mindezt, de holtbiztos, hogy nem is akadályoztam meg.
Szándékosan lassan, Emerson elenged. Lemászik a kanapéról és
megigazítja magán a pólót, majd a farmerjét.
- Most gyűlölsz - suttogom. Megbánás és vágyakozás
váltakoznak bennem.
Rám pillant, szája mosolyra húzódik. - Nem - mondja
Emerson szárazon. - De az időzítésed hagy némi kívánnivalót
maga után.
- Nem akartam... - dadogom. - Nem tudtam...
De a szavaknak semmi értelmük. Mit mondhatnék, hogyan
magyarázhatnám meg, hogy mekkora hatalma van fölöttem,
hogy egyetlen érintéssel, a szakadék szélére taszíthat, hogy
szabadeséssel zuhantam, és egyetlen gondolatot sem
pazaroltam a barátomra, aki vár rám. Aki szeret és megbízik
bennem... Most Emerson érintése nem vakít el, nem tölt el
vággyal, a csúf igazság, hogy majdnem mit tettünk, hideg
zuhanyként ér.
Elönt a szégyen és a bűntudat, gyorsan lemászom a
kanapéról és magamra rángatom a ruháim. Szerencsétlenkedem
egy sort a gombokkal amiket Emerson nemrég rángatott szét, és
egyre nő bennem a bűntudat. Hogyan tehettem ezt? Hogy
lehetek ennyire borzalmas barátnő? Hogyan veszíthettem el az
eszem, a hűségem, egyetlen meggondolatlan pillanatban -
méghozzá azzal a személlyel, akire megesküdtem, hogy soha
többé!

90
 - Menned kell - mondom Emersonnak. A köztünk lévő
feszültség veszélyes. Még mindig érzem a forró nyomot, amit a
nyelve hagyott a hasamon. Megrázom a fejem, és pár lépést
hátrálok, mintha a növekvő távolság valahogy elmoshatná a
történteket. - Most azonnal menned kell.
- Amit csak akarsz. - Emerson rám néz, majd megfordul és
elmegy.
Óvatosan követem ki a verandára. Az éjszakai levegő mellbe
vág. Magam köré fonom a karjaim. Az egész testem remeg. -
Nem fogom... - kezdem, majd kijavítom magam. - Nem
találkozhatunk többé. Ez soha többé nem történhet meg,
megértetted?
Emerson röviden bólint.
- Sajnálom - suttogom újra.
És úgy is van. Sajnálom, hogy visszajöttem. Sajnálom, hogy
felszínre hoztam minden emléket. Sajnálom, hogy nincs meg az
akaraterőm hogy, csak barát lehessek ezzel az emberrel. De nem
sajnálod. hogy megcsókoltad - súgja egy kis hang. - Nem sajnálod,
hogy még egyszer utoljára kaptál belőle egy kis ízelítőt.
Emerson vet rám egy utolsó pillantást, majd lassan lelép a
verandáról, és beleveszik az éjszakába.
Mindenek ellenére, fáj, hogy látom elmenni. Félúton az autó
felé megáll. Majd megfordul. A tekintetünk találkozik. A szívem
nagyot ugrik és valami megváltozik az arckifejezésében.
- Bassza meg! - szitkozódik, majd megindul felém.
Pár lépéssel megteszi a köztünk lévő távolságot, és alig van
időm pislogni, mielőtt megragad, felemel és háttal az ajtónak
szorít. Ajkát vadul az enyémre szorítja.

91
 Újra beleveszem a csókjába, de ez valahogy más, mint az
eddigiek, több mint sima vágy. Felfal engem, durván és
felemésztően, mintha megpróbálná belevésni magát a lelkembe.
Megadom magam. Visszavonulok, tehetetlen vagyok a
támadása ellen, fuldoklom a bársonyos izében.
Végül Emerson lihegve visszavonul. - Az enyém vagy -
morogja, forró lehelete az arcomat simogatja.
Lábaim feladják, és most már csak ő tart, egyik kezével
megragadja az állkapcsom arra kényszerítve, hogy szembe
nézzek vele, hogy elvesszek a tekintetében.
- Az enyém vagy - mondja újra hevesen. - Nem az övé, és
nem senki másé. Megjátszhatod, hogy nem érzed, de
mindketten tudjuk, hogy hazugság. Mindig is az enyém leszel.
Tekintetét az enyémbe fúrja, könyörtelenül, és én
félelmetesen tisztába vagyok azzal, hogy igaza van.
Hozzá tartozom.
A felismerés, újabb bűntudatot kelt bennem. Igaza van.
Mindig is az övé voltam. Ha ölbe kapna és felrohanna velem a
hálószobába, egy pillanatig sem ellenkeznék. Az övé lennék,
teljesen és visszavonhatatlanul, a pokolba Daniellel, és minden
egyes ígéretemmel, amit neki tettem. De akkor mi vagyok én?
Emerson, még egyszer utoljára megcsókol, majd elmegy.
Lecsúszom a fal mentén, és figyelem, ahogy elhajt. Egyedül
maradtam a verandán, testem vágytól ég, ajkaim duzzadtak a
csókjaitól. Soha korábban nem éreztem magam ennyire
összezavarodva, bűnösnek és egyedül.
Most mi a poklot fogok ezután csinálni?

92
 Hatodik fejezet
Fordította: Anikó és Sky
Fordította: Anikó

Egy újabb éjszakát töltök ébren, nyugtalanul, a vendégszoba

dobozai között pakolászva, de semmi sem tudja kitörölni a
fejemből Emerson perzselő csókját. A nappali sötétjében
hosszasan, vagy kint a tornácon, hevesen. Nem tudom kizárni
azt a képet a fejemből, ahogy rám nézett, ahogy megragad
azokkal az erős kezeivel, és szexis a fülembe morogja: Enyém!
Nem tudom, mit gondoljak. Ő volt az, aki véget vetett a
dolgoknak! Ő volt az, aki összetörte a szívemet, négy hosszú
nyárral ezelőtt. És most, úgy tűnik, ugyan úgy akar engem…
jobb, ha ezt kiverem a fejemből. Össze vagyok zavarodva, nem
tudom, mire véljem.
Mire a nap felkel, már úton vagyok: Charlotte felé, olyan
gyorsan, ahogy a Camarom bírja. Nem várok arra, hogy Lacey
jóslata beteljesüljön, csak firkantottam egy üzenetet és ledobtam
a pultra, a táskámat a hátsó ülésre vágtam, hogy eltűnjek a
városból.
Félig arra számítottam, hogy Emerson észrevesz és megállít
valahogy, de megláttam a „ÜDVÖZÖLJÜK, CEDAR COVE-BAN!”
táblát a visszapillantó tükörben, ahogy lassan elhagytam a
várost, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

93
 Teljes erővel szorítottam eddig a kormányt, így
meglazítottam, próbálva pihentetni a kezeimet. Tudtam, hogy
ez a gyáva megfutamodás, az hogy csak megfordultam és
elfutottam, de mi mást tehetnék. Nem maradhatok a városban
egy perccel sem tovább, nem akkor, amikor már Emerson egy
pillantásától is kész vagyok, ami elfelejteti velem az elmúlt négy
év gyógyulását, amikor már egy érintése is elég ahhoz, hogy
minden ígértemet kidobjam az ablakon. Hogy visszajövök.
A telefonom zümmögve jelezte, hogy sms-em jött.
Felvettem, hogy meg nézem, kitől jött.
Jules, beszélnünk kell. HÍVJ FEL. Megőrülök. Hol vagy?
Nem vagy itt. Hívj fel.
Emerson.
Hajnali 5 óra óta küldi az sms-eket, és hívogat. Nem tudom,
honnan szerezte meg a számomat, talán Laceytől, de ez most
nem számít. Ő volt az utolsó ember a földön, akivel most
beszélni akarok. A telefon újra zümmögött a kezemben, már
épp ki akartam nyomni, amikor megláttam, hogy Lacey hív.
Felveszem. - Szia.
- Hé, mi ez az egész!? - kiált Lacey, olyan erővel, hogy
majdnem lehajtok a pályáról. - Mi a fasz történt? Hazajövök, és
sehol senki, csak egy üzenet, hogy „visszamentem Charlotteba”.
Jules, beszélj. Mi folyik itt?
- Jól vagyok - hazudom. - Csak vissza kell mennem a
városba. Milyen volt Garrett-tel? Jól érezted magad?
- Ne próbálj meg témát váltani, kisasszony. - Lacey egy
pillanatra sem veszi be faldumámat. - És csak hogy tudd, a
szakálas férfiaknak sosem lenne szabad lemenniük oda. Ez így

94
túl felszínes. De térjünk vissza rád és a te eltűnésed okára.
Részleteket, most.
Sóhajtottam és kicsit lejjebb vettem a lábamat a gázpedálról.
- Lace..
- Emerson, ugye? - A hangja elsötétült. - Tudtam, hogy nem
kellett volna odaadnom a telefonomat Garrettnek. Mit csinált?
- Nem ő - válaszolom szerencsétlenül. Meglátok egy
benzinkutat kivezetőjét és odasorolok. - Várj egy percet -
mondom és beállok a benzinkút parkolójába. Az egész üres.
Újra felveszem a telefont. - Oké, itt vagyok.
- Mi történt, Jules? Emerson bepróbálkozott valamivel?
- Nem az ő hibája, hanem az enyém. - Mély levegőt veszek és
beismerem a szörnyű igazságot. - Óh, Lacey. Nem tudom, mit
tegyek. Megcsaltam Danielt.
Lacey levegőért kapkod. - Juliet! Lefeküdtél az exeddel?
- Nem! - vágtam rá gyorsan. - Istenem, nem! Semmi ilyesmi.
- Azt nem mondom meg, hogy mennyire is közel voltunk
hozzá, de szégyenérzetem van miatta.
- Akkor nem értem. - Lacey hangja zavarodott. - Ha nem
szexeltél, akkor hogy csaltad meg?
Szünetet tarok. - Csókolóztunk - vallom be, és a bűntudat
görcsbe rántja a gyomromat.
- Öv alatti? - faggatott tovább.
- Nem - válaszoltam. Legalábbis, technikailag nem.
- Csak majdnem. De Lacey, ez olyan… beszédes volt -
sóhajtottam, ahogy kinéztem a hely felé, ahol ellenőrizni lehetett

95
a kerekeket. - Egy szörnyű, borzasztó ribanc vagyok. Mit
csináljak? Daniel meg fog utálni, az biztos.
- Hé, hé, állj le - utasított Lacey. - Először is egy kis csók még
nem megcsalás.
- Nekem az! - tiltakozom.
- Részletkérdés - lép túl rajta Lacey. - De ami még fontosabb,
mi a fenéért mondanád el Danielnek egyáltalán, őrült vagy,
vagy csak mazochista?
- De el kell mondanom neki - nyögtem. - Lacey, nem tudok
hazudni neki ilyesmiről.
- Miért ne? - tartja magát. - Figyelj. Csak gondolj bele, Jules.
Daniel tökéletes a számodra, ezt bárki megmondhatja. Nem
szeretnéd eldobni ezt magadtól egy ostoba kis puszi miatt,
ugye?
Az hogy egymásnak estünk Emersonnal, lehet, hogy buta
lépés volt, de az biztos, hogy nem csak egy kis puszika volt. -
Nem tudom - mormoltam. - Lacey, szörnyen érzem magam.
- És ezt tennéd egy jó emberrel - kontrázik. - Válaszolj nekem
erre: Megcsaltad valaha is Danielt valaki mással?
- Istenem, dehogy! - kiáltom.
- És soha sem tetted volna meg Emersonnal sem, ha nem
mentél volna vissza Cedar Coveba?
- Soha - esküdöztem buzgón.
- Akkor nincs gond - jelentette ki Lacey. - Ez csak egy kis
megbotlás volt, hogy újra a városban vagy, a régi emlékek…Ez
nem olyan, ami még egyszer megtörténhet, igaz?

96
 - Igaz - ismételtem halkan, bár fogalmam sincs, hogy igaz-e.
- De, Lacey. Hazudni Danielnek…
- Tudom, hogy szar - értett egyet. - De ha elmondod neki,
csak fájdalmat okoznál neki. És miért? Hogy enyhíthesd a
bűntudatodat? Ez önző dolog.
Nem válaszoltam. Egy részem tudta, hogy csak kifogásokat
hoz fel, de a másik részem egyetértett azzal, amit mond.
- Emerson a múltad, nem igaz? - Erősít meg Lacey. Hangja
kirángat a határozatlanságomból. - Daniel a jövőd. Miért akarod
ezt elrontani? Figyelj rám, bébi - teszi hozzá. - Ez a dolog
Emersonnal, elkerülhetetlen volt. Egy utolsó menet, tudod?
Ahhoz, hogy ki tud zárni a rendszeredből. És most már
megvolt, meg is tudod tenni. Egyszerű.
Hosszan kifújtam a levegőt. - Köszönöm, Lace.
- Bármikor. - Hallom a mosolyt a hangjában. - Szóval,
visszajössz?
- Nem tudom - válaszolom. - Nem igazán gondoltam bele.
Sőt, egyáltalán nem gondolkodtam: a kontaktlencséim még
mindig a fürdőszoba kagylóján vannak, a tankönyveim pedig
szerte szét a vendégszobában. Még arra sem vettem a
fáradtságot, hogy rendesen bezárjam az ajtót. Csak fogtam
magam, autóba ültem és elhajtottam.
- Nos, akkor nem bánod, ha én maradnék néhány napig? -
kérdezi Lacey. - Jól jönne egy kis nyaralás a vizsgák előtt, és egy
kis.. uh.. kikapcsolódás.
Elmosolyodtam, a mai nap először. - Azt hittem, az a szakáll
üzletromboló volt.

97
 - Le fogja borotválni - válaszolta Lacey nevetve. - Azt
hiszem, adunk neki még egy esélyt.
- Persze - mondom. - Maradj, amíg csak akarsz. Majd hívlak,
ha tudom, hogy mit fogok csinálni.
- Vezess óvatosan - válaszolja. - És, Jules?
- Igen?
- Ne légy ilyen szigorú magadhoz - mondja lágyan. - Csak
egy csók volt, oké?
- Szeretlek. - Leteszem a telefont és az anyósülésre dobom.
Csak egy csók? Tudom, hogy mit akar ezzel mondani, de Lacey
nem volt ott tegnap este. A történtek Emersonnal nem „csak egy
csók volt”, ahogy mondta, hanem a szívem csak úgy vert
közben, mintha csak leléptem volna egy szikláról. Ez nem csak
volt. Lacey jól tudta, de nem segített enyhíteni a szörnyű
bűntudat súlyát, ami a mellkasomat nyomta, szinte
összenyomva a tüdőmet, egyre csak jobban és jobban…
ziháltam és gyorsan átforgattam a táskámat a kis üveg
tablettámért. Nem akarom bevenni, de érzem, ahogy a
szorongás egyre jobban szétterjed bennem, és áruló módon
gyorsítja fel a szívverésemet a mellkasomban.
Figyelmeztető jele annak, ami hamarosan bekerít engem.
Gyűlölöm magam miatta. A tablettát a nyelvemre csúsztatom és
iszom egy korty vizet rá. Szinte azonnal lelassul a szívverésem,
már csak a tudatra, hogy ellenőrzés alatt tartom a dolgokat.
Lassan kilélegzem. Ez egy ördögi kör, jól tudom: a tablettáktól
nyugodtabbnak érzem magam, csak ott lapulnak a táskámban,
de soha nem fogok tudni véget vetni ezeknek a pánik
rohamoknak, ha nem találom meg a módját annak, hogyan
kontrolláljam magam nélkülük.

98
 Olyan, mintha nem én lennék. Testem felett elveszítem a
kontrolt és ez az a gyengeség, ami egy nap katasztrófába fog
sodorni engem. Emlékeztet valamire… vagy valakire?
Beindítottam az autót, és tettem egy kört, vissza a felhajtóra
az autópálya felé. Egy pillanatig gondolok vissza Cedar Covera,
de azonnal Emerson villan be: ahogy ajkai szenvedélyesen
játszanak az enyémekkel. Nincs az az Isten, hogy szembe
nézzek vele, nem vagyok készen rá, így Észak felé fordulok az
úton. Csak vezetek. Mérföldeken át. Még mindig kavarog
bennem a bűntudat és a zavar, de most még Lacey is hozzáadott
egy lapáttal a határozatlanságomhoz.
Ahogy a hátam mögött egyre jobban elmarad a tengerpart,
és közeledem a város felé, azon kapom magam, hogy talán a
legjobb barátomnak igaza van. Talán nem kellene elmondanom
Danielnek. Mi lenne a helyes cselekedet most? Ha Emerson
tényleg a múltam, mit változtatna, ha újra felbolygatnám…
kivéve talán, hogy összekuszálná a jövöm, amiért oly nehezen
megdolgoztam? Most először azt kívánom, bárcsak mindent
elmondtam volna őszintén már a legelején Danielnek, hogy
mennyire szenvedélyes, intenzív volt az a nyaram.
Talán, ha végig tudta volna, hogy mennyire szeretem
Emersont, akkor lehet, hogy megértette volna az a furcsa erőt az
exemtől, ami hatással van még rám most is. Sóhajtok. Már túl
késő. Különben is, Daniel nem hinné el, még ha meg is
próbálnám. Soha nem ismerte az élemnek azt a részét, nem
mióta lezártam.
Az a Juliet, akit ismer, visszafogott és átgondolt, nem
meggondolatlan, ösztön lény. Soha nem akartam olyan lány
lenni vele. Három hónapig randiztunk, mire először együtt
töltöttük az éjszakát és további hat, mire kimondtam neki, hogy

99
’szeretlek’. A szex vele jó, biztonságos, szabályozottan kedves,
gyengéd, nem vad vagy égető, kontrolt elveszítő. Azt hittem,
már túl vagyok mindazon. Azt gondoltam, ez csak arról szólt,
hogy egy tizennyolc éves tapasztalatlan lány, ismerkedik
mindennel, ami új és veszélyes. Egy igazi, felnőtt kapcsolat nem
száll ilyen magasságokba, hogy onnan zuhanjon a szakadék
legmélyebb pontjába.
Nem, jövök rá elszoruló szívvel, Daniel sosem értené meg.
Soha nem tudná elképzelni, hogyan tudtam kifordulni
magamból egyetlen érintéstől vagy csak egy férfi szenvedélyes
pillantásától. Azt gondolná, hogy én választottam ezt: hogy
tiszta fejjel csaltam és bántottam meg őt. Hogy ez egy tudatos
döntés volt, hogy újra Emerson ölelő karjaiba esem. Mire
mindezt végig gondolom, a város láthatóvá válik. Laceynek
igaza van. Bántanám Danielt, nem éri meg elmondani az
igazságot, csak azért, hogy felmentsem magam a bűntudat
érzése alól. Nem, amikor ez csak egy egyszeri botlás volt, és
soha sem fog újra megtörténni. Ez egy olyan teher, amit egyedül
kell cipelnem. A jövőm Daniellel itt van. Cedar Cove és
Emerson, mind a múltba vannak. És ott is kell maradniuk.


Fordította: Sky
Az utcán parkolok és felmegyek a lakásunkba. A kampuszon
kívül lakunk, egy eléggé forgalmas negyedben, és mikor
belépek a házba, úgy találom a lakást, ahogy Lacey szokás
szerint hagyni szokta. Mindenhol mosatlan, tankönyvek
hevernek szanaszét.
A fürdőbe sietek és megnyitom a meleg vizes csapot,
levetkőzöm és a víz alá állok, reménykedve, hogy lemossa a

100
Cedar Cove-i emlékeket. Nekidőlök a csempének és hagyom,
hogy a víz végig folyjon a testemen. Alig 12 órája, Emerson keze
simított végig a testemen, és még mindig érzem a bőrömön az
érintését.
A vágy villámcsapásként fut végig a testemen...
Nem! Parancsolok magamra. Arra nem gondolhatok többé,
főleg nem most, hogy visszatértem a városba. Csak úgy
tarthatóm meg eddigi életem, ha megszabadulok tőle. Ha
lemosom magamról az emlékeket. Ezért jól súrolni kezdem a
bőröm, a hajam, minden egyes centiméterét a testemnek, ahol
hozzám ért.
A szobámban megszárítkozom, megszárítom a hajam és
felöltözöm. Egy egyenes szoknya, és selyem felső - semmi
olyan, amit a parton viselnék.
Sminkelek, felkötöm a hajam és felhúzom az aranyozott
szandált, amit Danieltől kaptam a kétéves évfordulónkra. Újra
régi önmagam vagyok. Uralom a helyzetet.
A kollégiumhoz hajtok, és a jogi könyvtár felé veszem az
irányt. Daniel reggel tanult, de délben mindig szünetet tart.
Leülök egy padra, hogy megvárjam és néhány pillanat múlva
meg is érkezik.
- Szia, kicsim - intek neki.
- Juliet, mit csinálsz te itt? - karjaiba kap és finoman
homlokon csókol. - Azt mondtad, egész héten oda leszel.
- Tudom - ölelem magamhoz szorosan. Biztonságos.
Nyugodt. - De hiányoztál, és beszélnem kell egyik tanárommal
az ismétlésről.

101
 - Mész is ma vissza? - kérdezi Daniel. Barna haja elegáns
frizurába van vágva, miközben osztálytársai szakadt farmerben
járkálnak, ő mindig elegáns.
Magamba szívom ismerős illatát, és egy szempillantás alatt
Cedar Cove eltemetem mélyen a tudatalattimba. Fogalmam
sincs, hogy gondolhattam, hogy mesélek neki Emersonról.
Egyáltalán nem gondolkodtam, az a baj. Bolond lennék tönkre
tenni a kapcsolatom ezzel a csodálatos emberrel. Aki szeret
engem - nem a szemétláda, aki összetörte a szívem.
- Jules?
Nagyot pislogok.
Daniel rám bámul. Elenged és homlokráncolva néz rám. - Azt
kérdeztem, mikor mész vissza? Jól vagy?
- Igen, persze - válaszolom gyorsan - Csak fáradt. Nem
tudom, mikor megyek vissza. Annyi munka van. Lehet,
felfogadok valakit, hogy pakoljon mindent össze.
- Azt hittem, hogy kihasználod az alkalmat a tanulásra - fogja
meg a kezem és elindul. Nem kell megkérdeznem, hogy hova
megyünk, mindig egy szendvicset ebédel. - Azt mondtad,
könnyebben megy majd a tanulás, jobban tudsz koncentrálni
odalent.
Koncentrálni? Hah. Nincs az az Isten, hogy Emerson
közelébe tanuláson járjon az eszem. Főleg, hogy bármikor
megjelenhet az ajtómba, hogy levegyen a lábamról.
- Nem is tudom - vonom meg a vállam. - Az a ház... túl sok
emléket őriz. - Olyan emlékeket, amikről sosem fogok neki
mesélni.

102
 Daniel együtt érzően megszorítja a kezem. - Ahogy akarod,
kicsim. Talán, várhatnál, amíg lejárnak a vizsgáid - javasolja. -
Aztán mindketten lemehetnénk. Kiveszünk pár hét vakációt. És
míg ott vagyunk, mindent összepakolunk.
Megfagy a vér bennem. Daniel és Emerson ötmérföldes
környezetben? Egyszerre? A pokolba is, nem!
- Nem - kiáltom. - Úgy értem, apa most akarja eladni. Jövő
hónapban. Aranyos, hogy felajánlottad - nyugtatom meg
gyorsan. - De ez az én gondom. Megoldom.
- Persze, hogy meg - mosolyog rám. - Erről jut eszembe. A
nővéred meghívott minket vacsorára ma este. Mivel nem voltál
itthon lemondtam, de most, hogy hazaértél, visszahívom, hogy
mégis megyünk.
Megállok. Már a nővérem említésére kiver a hideg. -
Vacsora? Tényleg? De azt hittem, csak kettesben leszünk ma
este.
- Ugyan már, jó lesz - erősködik Daniel. - És el kell mennünk.
Már hónapok óta lemondod a meghívásait.
- Mert semmi kedvem elmenni - motyogom.
Daniel csak nevet rajtam. - Ö a testvéred, minden rendben
lesz. Én vezetek, hogy megtudj inni egy pohár bort.
- Mondjuk inkább az egész üveget - teszem hozzá csendesen.
- Szóval, akkor felhívom - mosolyog rám Daniel, majd
megölel.
Szeretnék ellentmondani, de tudom, hogy a család mennyire
fontos Danielnek.

103
 Napi szinten beszélget a bátyjával, és minden vasárnap
felhívja a szüleit. Az elején mikor találkozgatni kezdtünk, nem
akartam, hogy tudja mennyire elcseszett a családom, ezért úgy
tettem, mintha normálisak lennénk, távolságtartóak, de
normálisak.
Most, ahelyett, hogy annyiba hagyná a dolgokat, úgy tesz,
mintha az ő dolga volna helyrehozni minket.
Rá nézek, Daniel pedig várakozóan néz vissza rám, én pedig,
mivel hibásnak érzem magam, nagyot sóhajtva rábólintok. -
Rendben, elmegyünk.
- Remek. - Igazán boldognak tűnik, egy újabb lépéssel
közelebb kerültünk az „egyesítsük a családot” tervéhez. - Van
egy ismétlésem egy órakor, de találkozhatunk később?
Újra bólintok. Ő meg rám mosolyog.
- Örülök, hogy visszajöttél. Hiányoztál. - Daniel magához
húz és gyengéden megcsókol. Beleolvadok az ölelésébe,
megpróbálva kizárni a bűnös gondolataim, de mikor lehunyom
a szemem, nem Daniel arcát látom magam előtt, nem az ő ajkait
érzem az enyémeken.
Emersonét.
Elhúzódom tőle. - Jobb, ha mész, ha nem akarod lekésni az
órád - mondom neki.
Daniel az órájára pillant. - Oh, a fenébe, igazad van.
Találkozunk nálam később? - Keze a derekamra csúszik és
sokatmondóan megszorít. - Tényleg nagyon hiányoztál - teszi
hozzá jelentőségteljesen.
A szívem a torkomban dobog. - Nekem is - motyogom
hátrébb lépve. - Találkozunk később.

104
 Mikor Daniel elmegy, hangosan kifújom a visszatartott
levegőt. Már azon is csodálkozom, hogy nem tud mindent
leolvasni az arcomról. Elpirulok és a szívem vadul dobogni
kezd, mintha épp kiraboltam volna egy bankot.
Mintha a megcsalás jobb lenne!
Elzárom magamban bűnös gondolataim, és elsietek a
kampusz irányába. Azt mondogatom magamnak, hogy mindez
tényleg azért van, mert szükségem van azokra a jegyzetekre, de
mélyen legbelül tudom az igazat. Nem azért léptem le Cedar
Cove-ból mert nem tudom, nem lenyomni a nyelvem az ex-
pasim torkán, hanem mert kellenek a jegyzetek. Na persze!
Az utam a művészi előadóterem előtt vezet el, és megállok
egy percre, figyelem a diákokat kiözönleni a teremből.
Messziről meg lehet ismerni őket. Nem mintha, mind festékesen
sétálnának, vagy épp gyűrött ruhákban, inkább a kinézetük
alapján: izgatottak, strampok és lelkesek.
Egyediek és leleményesek. A közelemben álló lánycsapat,
vörös rúzst és aranyos rövid virágos szoknyát visel, és hatalmas
festőállványt cipelnek magukkal.
Eszembe jut, mit mondott nekem Emerson a parton, hallom
hangjában a vádat. Mikor utoljára találkoztunk, én is ilyen
lánynak készültem. Felvettek a Kaliforniai egyetem fotós
szakjára, és annyira izgatott voltam, hogy elkezdjem az életem,
belevessem magam a művészetbe.
Annak ellenére, hogy annyira szerelmes lettem belé, az
álmaim nem változtak, csak a helyszín. Arról beszéltünk, hogy
kiveszek egy évet, és felvételizem a Gulf Coast, vagy az
Ashevillei Carolinas egyetemre - rengeteg egyetem volt alig pár
órányira Cedar Cove-tól. Emersonnak a városban kellett

105
maradnia, Brit és Ray Jay miatt, de én hozzá költözhetek, állást
vállalhatok, majd megkezdem az iskolát valahol a közelben a
jövő ősszel.
A szüleim kiakadtak, mikor elmondtam nekik a tervem, de
engem nem érdekelt. Amúgy is dolgozni akartam az egyetem
alatt, tehát mit számít, mit csinálok, amíg elérem a célom. Amíg
Emersont magam mellett tudhattam, semmi más nem érdekelt.
Legalábbis, azt hittem. És akkor, minden megváltozott.
Érzem, amint a fájdalom eluralkodik rajtam, de
visszaszorítom. Inkább sietve elindulok, az ismerős könyvtár és
osztálytermek felé. Egy hónap van még a vizsga időszakig, de
mindenki idegesen sétál, arcukról le lehet olvasni a rémületet.
Én szerencsére jól állok, megvannak a színes program terveim,
és egy kidolgozott, bevált módszer, amivel beosztom az időm.
A jegyeimre végig vigyáztam, mindenféle projektet felvettem,
amivel extra pontot szerezhettem, ezért most már csak a végső
vizsgákra kell koncentrálnom. Daniel segített a tervezésben, és
most minden osztálytársam irigy rám. Látod? Emlékeztetem
magam. Egy újabb ok, amiért Daniel tökéletes számomra. Ő
megért, és támogat, nem elítél, mint Emerson.
Érzem, hogy megrezzen a telefonom a zsebembe és mikor
előveszem egy újabb üzenetem jött Emersontól. Mintha tudná,
hogy rá gondolok.
Mivel nem állsz szóba velem, indulok hozzád.
Körbepillantok, majd behúzódom egy sarokba a folyóson, és
tárcsázom a számát.
- Jules? - Emerson azonnal felveszi, amint kicsöng. - Hol a
faszba vagy? Beszélnünk kell...

106
 - Nem - szakítom félbe, mielőtt bármit mondhatna. Mielőtt
szexi hangja elvarázsolna és megfeledkeznék magamról. Újból. -
Ne gyere ide. Nem fogok veled találkozni. Nem tehetem.
- Már úton vagyok.
- Ne - sikítom elég hangosan ahhoz, hogy az emberek rám
nézzenek. Nem jöhet ide, mindent tönkre tenne. - Kérlek
Emerson - könyörgöm neki, - ígérd meg, hogy nem jössz ide. Ha
fontos vagyok neked egyáltalán, nem jössz ide.
- Jules...
- Ígérd meg - követelem hevesen.
- Csak ha megígéred, hogy visszajössz - válaszolja. - Csak
beszélgetni. Nem léphetsz megint csak úgy le, szó nélkül -
mondja és hangjában hallom a múlt fájdalmát. - Nem, azok
után, ami történt. Annyival tartozol nekem.
Nagyot nyelek. Igaza van. És ha az elmúlt 24 órában
megtanultam valamit, az az hogy ha lelépsz, azzal semmit nem
oldasz meg, csak magad mögött hagyod őket, készen arra, hogy
bármikor felszínre törjenek.
- Rendben - suttogom. - Visszamegyek. Beszélgetni. De nem
most azonnal. Vannak elintéznivalóim, és időre van szükségem.
Gondolkodni.
- Mennyi időre? - kérdi Emerson.
- Pár nap, egy hét - válaszolom. Igazából egy év is kevés
lenne ahhoz, hogy összeszedje magam, de hé, négy év alatt nem
sikerült, akkor?
- Egy hetet kapsz, aztán jövök utánad. - Ígéri meg Emerson,
és hallom a hangján, hogy halálosan komolyan gondolja.

107
 Nem viccel. Bemasírozna az osztályba, feldobna a vállára és
kisétálna velem, mint aki jól végezte dolgát. Nevetséges, de a
gondolatra valami lent megmozdul, és elönt a vágy, már a
puszta gondolatra. Oh, basszus, nekem annyi.
- Egy hét - ígérem meg. - De nem jöhetsz ide. Van egy életem,
ok? Nem robbanhatsz csak úgy be az éltembe, mikor jónak
látod.
- Miért ne? Te megtetted.
Hosszú szünet következik, és csak a lélegzését hallom a vonal
túlsó felén, de hirtelen olyan érzésem lesz, mintha a nyakamon
érezném.
- Julse... - szólal meg mély hangon, amitől megborzongom.
Körülöttem mintha mindenki eltűnne, és nem marad semmi
más csak a hangja. Becsukom a szemem, és a falnak dőlök, azt
képzelve, hogy ott van mellettem.
- Sajnálom - suttogom tehetetlenül. - Nem akartam, hogy
mindez megtörténjen. Azt hittem... azt gondoltam, hogy
megyek, összepakolom a házat, és nem is fogod tudni, hogy ott
jártam.
- Tudtam volna.
Szavaiban a mögöttes érzelemre megborzongom. Birtokló.
Erotikus. Úgy ölelnek körül, mintha a karjai volnának.
Egy ajtó csukódik és ez kizökkent állapotomból.
Megdöbbenve veszem észre a kiáramló diákokat. Hirtelen az
egész világ helyre pattan, a napsugarak beözönlenek az
ablakokon, körülöttem nevető, beszélgető emberek.
Mi az ördögöt művelek én itt?
- Egy hét - mondom újra. - Ne hívj többet.

108
 Leteszem, mielőtt ellent mondhatna. Nem vagyok annyira
bolond, hogy azt gondoljam, egy hét alatt bármi is
megváltozhat, de az időhúzás az egyetlen esélyem. És holtbiztos
bevetem.

109
 Hetedik fejezet
Fordította: georgina

A nővérem, Carina, város szélén egy elegáns elővárosi részen

élt, ami a létező legtávolabb állt attól az elhanyagolt környéktől,
ahol felnőttünk. Ez a városrész tele volt ál-Tudor, és ál-Colonial
házakkal, egész háztömbök tetették magukat valamilyennek,
amik nem is voltak. Természetesen a nővéremék háza volt az
egyik legnagyobb az utcában: kétoldalt oszlopok, és egy
gondosan kidolgozott rózsakert a ház előtt, amiről tudom, hogy
még csak rá se pillantott mióta beköltözött ide.
Technikailag a ház az új vőlegényéhez, Alexanderhez
tartozott: a múlt évben vásárolta, miután előléptették, de egy
lakást is fenntart városban, és fogadni mernék rá, hogy
legfeljebb csak minden második hétvégéjét tölti itt.
- Jól vagy, kicsim? - kérdezi Daniel, ahogy lehúzódik az
úttestről.
- Rendben vagyok - válaszolom gyorsan. Az ő tévedései
okozták a vonakodásom.
- Nézd, tudom, hogy te és a nővéred soha nem álltatok
annyira közel egymáshoz, de végül is, meghívott téged. Adj
neki egy esélyt. Talán készen áll arra, hogy elérjen, és kettőtök
között hidat építsen.

110
 Nézem az arcát, ami tele van reménnyel és optimizmussal.
Még soha nem fordult elő, hogy azokat a bizonyos hidakat
valamilyen okból fel kellett volna égetnie. Jobb lesz, ha
meghagyom őt a hazugság hamvaiban, mint visszaidézni a
múltat.
- Igazad van - hazudom. - Talán.
Carina az ajtóban köszönt minket, egy makulátlan,
pasztellkék karcsúsított ruhában, arany ékszerekkel, amik
valószínűleg többe kerültek, mint az én egész egyetemi
ösztöndíjam. Festett szőke haja tökéletesre van szárítva, és egy
pántos dizájner szandált visel.
- Szia! - gügyögi nekem, a levegőbe cuppant az arcom körül,
mielőtt Danielhez fordul. - Végre szemtől szemben találkozunk.
- Köszönöm, hogy fogadsz bennünket - mondta Daniel, majd
átadta neki a bort és a virágokat, amit útban idefelé vettünk.
- Hát nem édes? - válaszolta Carina megfordítva az üveget,
hogy ellenőrizze a címkét. Biztos megfelelt az ízlésének, mert a
mosolya kiszélesedett.
- Gyertek be! Alexandernek épp egy hívása van a
tanulmányaival kapcsolatosan, de hamarosan lejön.
Bemegyünk. Habár én láttam Carinat karácsonykor, de az
egy étteremben volt, a városban. Még sosem jártam bent a
házában ezelőtt. Követem őket, át a hatalmas amerikai konyhán,
és ahogy körülnéztem, pont olyan volt, mint egy magazinban, a
tökéletes dekoráció. A hely modern, minimalista stílusban lett
berendezve, mindenhol alacsony fehér kanapékkal és furcsa
krómozott asztalvégekkel. Olyan sterilnek és makulátlannak
tűnt, mintha a valóságban senki nem lakna itt, de nem vagyok

111
meglepve. Carina mindig többet törődött azzal, hogy mi van a
felszínen, mint bármi mással, ami a felszín alatt történik.
Nehéz elhinni, hogy testvérek vagyunk, sőt hogy egyáltalán
kapcsolatban állunk. Soha nem álltunk közel egymáshoz, még
gyerekként sem, míg felnőttünk, mert vagy kötekedett velem,
vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyott. A legnépszerűbb
társaságoknak volt tagja az általánosban és a gimnáziumban is,
amíg én mindig a tömeg szélén sodródtam. Ez nem azt jelenti,
hogy társadalmi kiközösített voltam, vagy ilyesmi - voltak
barátaim -, de mi mindannyian szívesebben lógtunk a család
pincéjében zenét hallgatni és filmet nézni, míg az ő ismerősei
szerettek eljárni randizni, focimeccsekre és partizni. Régebben
szerettem volna, ha a bizalmába fogad, és beenged az életébe,
akár csak egy kicsit is.
Azt éreztem, mintha csak egy idegen lenne, aki véletlenül
pont abban a házban él, mint én. Alig nézett felém, kivéve, ha
megvetően tette. Miután anya meghalt, én is elvesztettem a
reményt, hogy talán valaha közelebb leszünk egymáshoz. Ő
volt az egyetlen, aki értette, végül is min megyek keresztül. De
Carina nem akart beszélni, sőt akár csak időt szánni rám.
Lefoglalt egy nagy főiskola-utáni európai körutat a barátnőivel,
ami a nyár végéig tartott. Elment anya temetése utáni héten, és
még csak nem is e-mailezett nekem. Olvastam az összes
kalandját online, teljes albumok voltak tele mosolygó, boldog
fényképekkel, ahol az Eiffel-torony előtt és az olasz partoknál
pózol, mintha semmi baj nem lenne.
Eközben én majdnem belefulladtam a bánatba, olyan
szerencsétlen voltam, hogy még az ágyból sem tudtam felkelni.
Tudom, hogy ez lehetett az ő módszere a történtek
feldolgozására. A pokolba is, ezzel engem is megtagadott.

112
Valamit elvágott bennem, azt hiszem, feladtam a reményt, hogy
mi valaha is testvérek leszünk, oly módon, ahogy a barátaimnál
láttam: egyszerű, szeretetteli és biztonságos kapcsolatban.
Lemaradt a többiektől. Lerázom magamról a régi emlékeket,
és átmegyek az étkezőből a konyhába. - Itt öt teríték van -
jegyzem meg út közben. - Eszik velünk még valaki…? - A
szavak, elhalnak az ajkamon, ahogy befordulok a konyhába, és
meglátom, ki állt Daniel-lel és Carina-val a sarokban.
- Hello, tököcském.
Ez az apám. A szokásos ruháit viseli: a kordbársony nadrágot
és inget a tweed zakó alatt, aranykeretes szemüveget az orrán.
A tökéletes kép egy excentrikus brit akadémikusról. Felém
emeli a poharát, ami majdnem üres, veszem észre, és csoda
lenne, ha ez lenne az első, inkább az ötödik.
De végül is nem számít. Csak a kilencedik vagy a tízedik
körül kell aggódni.
- Apa. - Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy legyen
hangom, de az állkapcsom megfeszül. A szívverésem megugrik.
- Nem tudtam, hogy a városban vagy.
- Csak egy pár nappal ezelőtt érkeztem - mondja, vidáman
nézegetve azt, ahogy a karjaimmal átfogom mellkasomat, és
pokoli feszülten állok ott. - Úgy volt, hogy meglátogatom
néhány barátomat New Yorkban, de amikor Danny hívott, azt
gondoltam, lemondom őket, hogy láthassam a lányaimat.
Lányaim. Az, hogy úgy viselkedik, mint aki nem szarja le,
hogy mit csinálok, elég is lenne, hogy felkavarja a gyomrom, de
ekkor felfogom a másik részét annak, amit mondott. Daniel
hívta?

113
 Ránézek, rémülten, de Daniel épp Carinaval beszélget a
konyha átalakításról, és úgy tűnik, hogy észre sem vett semmit
az egészből.
- Az egészet felújítottuk - mondja Carina. Körbemutat a
professzionális részen és gránit munkalapokon, mint egy játék-
show háziasszonya.
- Nagyon jó. - Daniel bólint.
- Mi volt a baj a régivel? - kérdezem.
Carina tágra nyitja a szemét. - Ó, Istenem, látnod kellett
volna. Márvány munkalapok voltak, és laminált padló! - A
hangszíne alapján ezek súlyos bűncselekménynek minősülnek.
Be kell csuknom a szemem. Carina épp olyan rossz volt, mint az
apám, amikor a pénzt pazarolta szép, de haszontalan dolgokra.
Apának ez volt a drága vakáció, ötszáz dolláros vacsorákkal, és
kézzel készített angol ruhákkal. Carinának pedig ugyanez a
belsőépítészet és a dizájner ruhák.
Nem értettem, hogyan lehet így élni: kölcsönökre és
hitelkártyákra támaszkodva, és bármilyen gazdag barátra, aki
fizeti a számlát. Az ilyen dolgoknak mindig megvan az ára, de
apa és Carina úgy viselkedtek, mintha valami módon ez kijárna
nekik.
Anya mindig kétségbeesetten próbálta ellenőrzése alatt
tartani apát és valahogy megélni, de most, hogy elment, apa
nem törődik semmivel, túl sokáig marad a régi barátokkal,
szívességeket kér, és kiszipolyozza vendéglátókat.
És Carina? Nos, ez az oka, hogy a nővérem férjhez megy egy
negyvenkét éves, kétszer elvált seggfej befektetési bankárhoz, és
az biztos, mint a pokol, hogy nem a személyisége miatt.

114
 Én gondoskodtam róla, hogy soha ne essek ilyen csapdába.
Hogy biztos lehessek ebben, munkát vállaltam az iskolaidő alatt
és a szünidőkben. Ezt már a középiskolában kigondoltam, és
kisvállalkozásoknak könyveltem a városban az egyetem alatt,
félretéve egy keveset megtakarításokban, ami majd segít
kifizetni egy lakást a diploma megszerzése után, és kisegít
engem, amíg nem találok munkát. Megesküdtem magamnak,
hogy soha nem kell függenem senkitől, úgy ahogy nekik.
De ezt az egészet azért tettem, hogy biztos lehessek abban,
hogy soha nem kell a családomra támaszkodnom, és most hülye
dolog volt, hogy beragadtam velük egy szobába, és ez
acélszalagként feszült mellemben újra.
Mi a fenét gondolt Daniel?
- Menjünk át enni - mondja Carina. A homlokát ráncolva néz
az órájára. - Jó lenne, ha Alexander lejönne már.
Kérlek... Küldöm az imát, sógorom felé, hogy tegye le a
telefont. Minél hamarabb végzünk a vacsorával, annál
hamarabb vége ennek a színjátéknak is a boldog családról.
Carina és apa átmennek az ebédlőbe, de én megállítom és
visszahúzom Danielt. - Mit gondoltál? - sziszegem. Úgy
éreztem, hogy a vérnyomásom a fejemben lüktet… ez volt az
első figyelmeztető jel arra, hogy nehéz idők elé nézek. -
Felhívtad az apámat?
- Hé. - Daniel a karomra teszi a kezét, hogy megnyugodjak,
de pont az ellenkező hatást éri el vele. Legszívesebben
nekitámadnék, hogy behúzzak egyet.
- Mit mondtam a hidak építéséről? - emlékeztet.
Teljesen elvakít a düh. - Carina egy más dolog, de az apám...?

115
 Soha nem mondtam neki sokat arról, hogy miért romlott meg
a kapcsolatunk, de Danielnek mégiscsak észre kellett vennie
rajtam, hogy valóban ténylegesen szakítottam ezzel, mert
ellágyul.
- Sajnálom - teszi hozzá Daniel. - Nem akartalak csapdába
ejteni. De felhívott engem, aztán pedig jött ez a vacsora...
A vér megfagy az ereimben. - Ő hívott? - A francba, ebből
semmi jó nem fog kisülni. - Mit akar? - követelem.
- Csak látni akarta, hogy, hogy vagy. - Daniel homlokán
összeszaladnak a ráncok az aggodalomtól. - Azt mondta, hogy
te nem válaszolsz a hívásaira.
- Hát csak azért, mert nem is hívott.. - szűrőm a szavakat a
fogaim között. - Hidd el, az apám tud úgy viselkedni, mint egy
aggódó szülő, ha ez felel meg neki.
- Csak próbáljunk meg együtt lenni ma este. - Daniel a
szemembe néz.
- Ezt csak nekem mondod? - Érzem, ahogy a bűntudat csavar
egyet a gyomromon. Itt vagyok, és dühös vagyok rá, hogy
megpróbálja újraegyesíteni családomat, miközben az, amit én
tettem az út során, sokkal rosszabb. - Rendben - bólintok. Én
szívni fogok ezen az estén, de ez a legkevesebb, amit
megtehetek.
Daniel elmosolyodott - Ez az én csajom.
Várok, amíg elfordul tőlem, és kihúzom a tablettás üveget a
zsebemből. Egy, kettő, három, négy. Egy pillanatig habozok, de
a bőröm már forrón bizsereg a ruhám nyakvonalánál. Egyet a
nyelvemre csúsztatok. Isten tudja, éreztem, hogy szükségem
lesz rá.

116
 
A vacsora csigatempóban telik. Daniel felszabadultan
beszélget Carinaval és Alexanderrel az előételekről, az
állásvadászatról és a tanulmányairól, ami a szakvizsgához
kellett. Lejjebb csúszom a székemen, és csendben számolom,
hogy Alexander hány alkalommal sérti meg a nővéremet, és
hogy apám hány pohárral gurít le a torkán. Túlságosan sokkal.
- Hogy álltok az esküvői tervekkel? - kérdezi Daniel
Alexandert, míg Carina kihozza a főételt: valami divatos kaja
volt, apró squabs lecsöpögtetve mártással. - Választottál már
időpontot?
- Ne is kérdezd. - Alexander felhorkan. - Meg lennék lepve,
ha Carina nem erről beszélne. Másról sincs szó mostanában,
csak azok a kurva adalékok, éjjel-nappal. Csirke vagy marha?
Bézs vagy téli fehér? - utánozta gúnyosan. - Néha,
elcsodálkozom, hogy mi szüksége is van rám az egyáltalán. Oh,
yeah, tudom már: hogy fedezzem a számlát.
Apám felnevet. - Csak addig, amíg ez le meg nem áll a lábán,
igaz drágám?
Carina kortyol egyet a két sikertelen eljegyzésére emlékezve.
Az első fiú dobta őt egy ázsiai munka miatt, és Carina fújta le a
másodikat, mikor a srácot kirúgták a jól fizető állásából, és fel
kellett mondaniuk a lakásukat.
- Csak vicceltem, édesem - teszi hozzá apa, töltött magának
még egyet, majd a borosüveget a helyére állította. - Biztos
vagyok benne, hogy ti ketten nagyon boldogok lesznek
egymással.

117
 A nővérem leül, és még mindig megalázottnak tűnik.
Szimpátiát érzek iránta. Ez az, amihez az apám a legjobban
értett: szúrós megjegyzések viccnek álcázva. Már régen
megtanultam, hogy ne hagyjam a bőröm alá férkőzni, de
valamilyen oknál fogva, folyamatosan a nővéremet cikizte.
- Daniel azt mondja, hogy lementetek a tengerparti házban. -
Apa érdeklődve fordul felém. - Nem tudom, mi zavar téged. Az
ingatlan ügynök, akivel beszéltem azt mondta, hogy már
mindent összecsomagoltak, még a lim-lomot is.
- Vannak ott dolgok, amit meg akarok tartani. - Ökölbe szorul
a kezem az asztal alatt. - Fényképeket, könyveket, anya dolgait.
Azt akarod, hogy csak úgy minden ki legyen dobva? - Vádlón
és hangosan szól a hangom az ebédlőben.
- Biztos vagyok benne, hogy apukád csak arra gondolt, hogy
nem szeretne ezzel terhelni. - Daniel félbeszakít és válaszol neki.
A keze a vállamon pihent - És igaza van. Te magad mondtad,
hogy nehéz neked mindent újra látni.
- Ez nem jelenti azt, hogy nincs ott megmenteni való. -
Éreztem, ahogy a harag ismét fellángol bennem. - Még mindig
nem értem, hogy miért adja el azt a helyet. Ez anya családjáé
volt évek óta.
- Ó, Istenem ne, már megint. - Carina forgatja a szemeit, és a
boros pohár után nyúl. - Mi van ott? Csak egy lerobbant kunyhó
a semmi közepén. Mi értelme a múlton rágódni? -
- Mert nekem számít - kiáltom. - Hogy mondhatsz ilyet? Te
nem törődsz anya emlékeivel?
- Nem csak anya emlékei vannak ott. - Carina felém küld
egy rosszindulatú mosolyt, én meg bepánikoltam. Pont most

118
fogja felhozni Emersont? De apám félbeszakít, mielőtt bármit
mondhattam volna.
- Tudom, hogy ragaszkodsz ahhoz a helyhez, de itt az ideje,
hogy felhagyj a gyerekes dolgokkal - mondja leereszkedő
hangon. - Az ingatlanügynök azt mondja, jó árat kaphatunk
érte, ha most eladjuk.
- Ami azt illeti, nekem pont azt mondta, hogy jobban
tennénk, ha várnánk. - Nem tudok ezen segíteni, de a figyelmét
felhívni igen. - Mi ez a rohanás, egyébként? Le akarsz csapni
egy aspeni síútra, amihez kell a hitel? Vagy a nyomodra
akadtak az adósságbehajtók?
Döbbent csend…. Általában nem jövök ki a sodromból, és
nem mondok ilyeneket, de most nagyon feszült vagyok, és
torkig azzal, hogy körbetáncoljuk az igazságot.
- Ezt aligha vacsoraasztalnál kell megbeszélnünk - válaszolja
apám, de szorosan összeszorítja a száját, és úgy néz ki, hogy
dühös, mint a fene.
Rendben.
- Igaza van - Daniel kínosan nevetgél. - Mi lenne, ha valami
másról beszélgetnénk? Alexander, hogy mennek a dolgok az
irodában? Említetted, hogy van egy új ügyfeled.
Ismét Daniel irányítja az értelmetlen kis csevegést, és érzem
hogy megnyugszik, amint a katasztrófa elhárul. De én lefagyva
ülök a helyemen, minden izmom megfeszül, és dühös vagyok.
Rá akartam sikítani, vagy megrázni őt, vagy valami olyat tenni,
hogy észrevegye az évek óta tartó hallgatás baromság lappang
ebben a szobában. De ezt nem tehetem. Ő egyszerűen nem veszi
észre, hogy milyen hihetetlenül elbaszott a családom. Persze,

119
minden rendben van a felszínen, de alatta minden törött és
elkorhadt. Csúnya.
Emerson megértette. Tudta, hogy vagy ezer különböző
módja van az őrültségnek. A családja hangos, és elbaszott fajta
volt. Szemét Karaván így hívta magát, mintha ez tetszene neki.
Az anyja függő volt - azt hiszem még ma is az. Ő hol kijött, hol
bement a rehabilitációra, és a tizenkét lépéses programra már
évek óta, de mindig visszaesett a végén. Szerencsére az anyja
lelépett néhány seggfejjel, amikor tizennyolc éves volt, ő pedig
magához vette a két fiatalabb testvérét. Azt hiszem, hozzá
képest, az én családi problémám egy merő luxus volt, de
Emerson sosem így látta.
Ahogy ő fogalmazott, a sérülés az sérülés, a fájdalom az
fájdalom, az őrület meg őrület. Nem számít, ha valaki olcsó
tequilával vagy drága borokkal issza le magát, vagy drogos
seggfejekkel üti ki magát, hogy kitöltse magában az ürességet.
Ez mind ugyanaz. És a probléma, amit magunk mögött akarunk
hagyni ugyanolyan rossz.
Ez az egyik oka annak, hogy beleszerettem négy évvel
ezelőtt. Végre úgy éreztem, mintha valaki meglátta bennem a
fájdalmat, és segített nekem, hogy megbékéljek vele. Őelőtte
mindig azon tűnődtem, hogy kiderül, én is kudarcra vagyok
ítélve, mint a családom: csak úgy tenni, mintha minden rendben
volna, még akkor is, ha belehaltunk a fájdalomba és a
tagadásba. Emerson megtanította nekem: hogy rendben, ha
megsérültél, akkor az fájdalommal jár, ezt érezni fogod,
magadban hordozod, és soha nem szűnik meg ez az érzés.
Akkor meg mi a fenét csinálsz most?
Vádló hangja szinte elvágta a gondolataimat.

120
 Nézz magadra, szétharaptad az ajkaidat, tablettákat szedsz, és úgy
viselkedsz, mint ezek az emberek. Pont olyan vagy, mint ők.
Ez a gondolat szinte felnyársal engem, ahogy ott ülök.
Borzalommal az arcomon nézek körül az asztalon. Ez nem lehet
igaz! Én nem vagyok olyan, mint a Carina és apa, megesküdtem
magamnak, még évekkel ezelőtt. Csak azért, mert én
megpróbáltam távol tartani ezt az egész lószart a Daniellel
folytatott kapcsolatomtól, a színlelésem az utunkon, ez még
nem jelenti azt, hogy tagadásban élek, mint ők.
De az a kis hangocska mégis suttog a fülembe. A vacsora
végéig csendben ülök, és hallgatom a saját gondolataimat.
Mindig azt gondoltam, hogy a tragikus múltam lezárása volt az
egyetlen módja annak, hogy egy új jövőt nyissak. Csak úgy
mindent a hátam mögött hagyni, és továbblépni. De most
elgondolkodtam: amit csinálok, az álszentté tesz engem, pont
úgy, mint a többieket: elrejtem a fájdalmat és megjátszom,
mintha minden rendben lenne, miközben belül szétesek.
Édes Istenem, ne kelljen olyanná válnom, mint ők.
Szinte alig szólok az est hátralévő részében, már az
előszobában szedegetem össze a táskámat és a kabátomat.
- Köszönet a vendéglátásért, Carina - mondja Daniel,
miközben felsegíti a kabátomat. - Nagyon finom volt, nem igaz
Júlia?
Megbökdösött, úgyhogy sikerül udvariasan bólintanom. - Igen.
Köszönöm.
- Ha jobban főzöl, akkor talán ezt a vőlegényedet meg tudod
tartani. - Apám kontrázik. Végigtapogatja a kabátját és a
nadrágját, végül előveszi a kulcsait.

121
- Te nem vezethetsz! - kiáltom vádlón, mert már számolni se
tudtam, hogy mennyit ivott meg néhány órával ezelőtt.
- Jól vagyok - int felém, de aztán megbotlik, és elveszti az
egyensúlyát.
- Ugye, nem… - kezdenék vitatkozni, de szerencsére Carina
félbeszakít.
- Csak maradj itt, apa. Van bőven hely. Talán együtt is
ebédelhetnénk holnap a városban, és még néhány antik üzletet
is megnézhetnénk.
Apa meginog egy pillanatra, aztán bólint. - Most, hogy
belegondolok, talán jó ötletnek tűnik…
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, és észre sem
veszem, hogy eddig visszatartottam a levegőt. Rendszerint apa
nem adja fel a küzdelmet. Amikor fiatalabb voltam, bármit
megtettem volna, amit tudtam, hogy távol tartsam őt attól, hogy
a kormány mögé üljön: elloptam a kulcsait és eldugtam őket,
hogy sose találja meg. Azon a napon, amikor megkaptam a
jogosítványomat, megesküdtem, hogy soha nem fogok újra egy
autóba ülni vele.
Daniel végül befejezi az udvariassági köröket a búcsúzásnál,
és visszamegyünk a kocsihoz. Én becsúszom az anyósülésre, és
hátrahajtom a fejem. Soha nem voltam még ilyen boldog, hogy
véget ért egy este.
- Ez szép volt. - Daniel beindítja a motort, és kihajt a
parkolóból.
Ránézek, hogy ellenőrizzem, viccel-e, de nem. - Nem
gondolhatod komolyan - mondom hitetlenkedve.

122
 - Ugyan már. Carina kedvesnek tűnik. És az apád egy
nagyszerű fickó, nagyon érdekes.
Csak bámulom. Nem találom a szavakat. Az egész testem fáj
a feszültségtől, mintha most futottam volna le egy maratont, és
azt érzem, érzelmileg olyan kimerült vagyok, hogy
legszívesebben összegömbölyödnék, mint egy labda, és csak
aludnék egy teljes hétig. Apám egész éjszaka ivott, és kegyetlen
megjegyzéseket tett Carinara, miközben a nővérem csak
fecsegett az esküvőszervezésről és a parképítésről, ami hülye
dolognak tűnt. Amire vissza tudtam emlékezni, az a valaha volt
legszarabb működésképtelen családi vacsora. Ha nem lettek
volna azok a gyűlöletes szorongásoldó gyógyszerek, teljesen
összeomlottam volna és még levegőt se veszek.
De Danielnek talán jó időtöltés volt?
- Ezt csinálhatnánk gyakrabban is - teszi hozzá. Felnéz és
elkapja a rémült tekintetemet. - Ó, bébi. Tudom, hogy vannak
még nyitott kérdések, de mindez már a múlté. Erőt kell venned
magadon, meglátod, érdemes lesz. Csak ez az egy családod van
- teszi hozzá, és ez igaznak tűnt.
Ökölbe szorítom a kezem, és elfordulok. Kibámulok az
ablakon, a sötét város és a neonfények mellett hajtunk el, de én
nem látok az egészből semmit. Ehelyett a Daniel-lel közös
jövőnkre gondolok, eltervezem a közös utunkat. Együtt
maradunk, munkát vállalunk, talán még férjhez is megyek
hozzá. Ez mindig is egy biztató jövőkép volt: a biztonságos,
normális élet messze a tragédiától, és az elbaszott
rendetlenségtől, ami a múltamban van. De most volt az első
alkalom, hogy más fényben láttam az egészet.
Több tucat, talán több száz olyan este, mint ez: üldögélek a
családommal, mert túl félénk és makacs vagyok megmondani

123
Danielnek, miért nem akarom ezt. Évekig tettetni, hogy nem ráz
meg engem az, hogy nézzem, amint apám végigissza az életét,
és anya semmi más nem volt neki, mint egy időszakos megálló
ezen az úton. Karácsony, születésnapok, ünnepek. És mi van, ha
a gyerekeink lesznek, és az apám a szenilis nagypapát akarja
játszani velük is? Daniel várni fogja őt, mindegyiküket, mert ez
az, amit az ő világában a családot jelenti.
De milyen lehetőség van még? A szívem fájt és
összezavarodott. Hogyan tudom én ezt kimagyarázni, miután
olyan sokáig tettetem? Vajon Daniel még szeretni fog engem, ha
megtudja a titkot, amit olyan sokáig rejtegettem?
Emerson szeretett téged. Az az áruló kis hang suttog nekem.
Nem érdekelte a rendetlenség, a fájdalom és a törött, elbaszott
szív.
De ez még azelőtt volt, mielőtt anyja meghalt, és ő úgy
döntött, hogy a rendetlenség már túl sok neki, és ami
megmaradt a szívemből, azt teljesen elpusztította. Isten tudja,
hogy van ez most.
Talán a tettetés a legjobb választás, és a legtöbb, amit
remélhetek.


A saját lakásomban szeretnék aludni ma este, egyedül, de
nem tudtam kitalálni semmi jó kifogást, így szavak nélkül
hagyom, hogy Daniel visszavigyen. Amint odaérünk,
bezárkózom a fürdőszobában és megnyitom a zuhanyt, hogy
megpróbáljam kiűzni ezt a zavart a fejemből. Úgy érzem
magam, mint egy kártyavár, amit hintáztat a szél, ami akárcsak
egyetlen rossz szótól is összeomolhat, és a földre hullik az
egész. Bűnös vagyok abban, ami Emersonnal történt, de egyben

124
dühös Danielre azért, hogy ilyen helyzetbe hozott engem ma
este, anélkül, hogy megkérdezett, sőt figyelmeztetett volna arra,
hogy mit tervez.
Tudom, hogy az én hibám. Honnan is tudhatná, hogy milyen
rossz a helyzet a családommal, amikor mindent megtettem,
hogy eltitkoljam előle? Hogyan érthetné meg, hogy mennyire fáj
nekem, amikor kizárom a múltat, ha ez minden, amit mutatok
neki? De ez a tudás nem állította meg az égő érzést a
mellkasomban, és eszembe jutott, ahogy megveregette a
vállamat, hogy megnyugtasson, és milyen gyorsan simította el a
kellemetlen igazságokat, amikor én lecsupaszítva álltam ott.
Megpróbálok egyenletesen lélegezni. A gondolataim fel-alá
száguldoznak, de nem tudom, mit tegyek. A megszokott
forgatókönyv szerint megpróbálhatnám a haragomat titokban
tartani, és elfogadni, hogy Daniel azt hitte, egy kedves dolgot
tesz, mert törődök velem. De most, hogy az elmúlt cedar covei
napok a forrongó felszínre hozták az összes régi emléket és
érzelmet, megrepedt bennem a nehezen kivívott nyugalom.
Kezdtem kétségbe esni, el akartam felejteni Emersont, és
visszatérni meleg, egyszerű életemhez Daniel-lel, de már láttam:
nincs semmi egyszerű abban, ami hazugságra épül. Úgy tenni,
mintha a múlt soha meg sem történt volna, ez egy tuti recept
volt a katasztrófához. Ha nem most, akkor bármely másik
napon, mikor letérek a kijelölt útról, az egész szart csak
szétcsapja a ventilátor. De akárhogy is, érzem, hogy nem tudok
elfutni ez elől többé. Nem tudom elrejteni azokat a részeimet,
amik megijesztenek engem - vagy a rossz dolgokat, amiket
tettem. Egy adrenalin löketet érzek, kinyitom a fürdőszoba
ajtaját, és kilépek a hálószobába. Daniel hason fekszik az ágyon,
a laptopját nézi. Izzadt és egy régi egyetemi póló van rajta,

125
álmos és aranyos, egy pillanatra elakadok, a szavaim a
torkomban ragadnak.
- Jössz az ágyba? - kérdezi. Becsukja a számítógépet, és feláll.
- Hol is hagytuk abba... - teszi hozzá, a szemeivel pedig egy
szuggesztív pillantást küld felém. Keze a derekamon csúszkál,
de magamon érezni az érintését, már az utolsó csepp a
pohárban.
- Nem tudom ezt tenni! - kiáltom, és összerándulok.
Daniel zavarosan bámul rám. - Mi folyik itt? Mi a baj?
- Ez. Az egész. - Egy kézmozdulattal körbe mutatok. A
szívem kalapál, de ez nem egy pánikroham, csak ideges vagyok,
és a félek a tudattól, hogy mit kell mondanom neki, mielőtt még
meghátrálnék. - Ez rossz. Az én hibám, értem, de nem tudom,
mit tehetnék, hogy jobb legyen!
Daniel rám bámul. - Ez az este miatt van? - kérdezi óvatosan.
- Mert azt már mondtam, hogy sajnálom.
- Ez az… egész..! - kiabálom. - Én egész idő alatt rejtegettem,
hogy ki vagyok valójában, és nem tudom tovább csinálni!
- Woah, nyugodj meg. - Hozzám ér, de én hátrébb lépek,
hogy legyen néhány lépés távolság köztünk. - Semmi baj, Juliet.
Tudom. Már két éve együtt vagyunk - teszi hozzá, egy biztató
mosoly kíséretében. - Tudom, hogy stresszes vagy, a vizsgák
miatt, meg minden…
- Nem! - A szavába vágtam, kavarogtak az érzéseim. - Te
nem figyelsz rám. Tettem valami szörnyűt. - Megtört a hangom,
de mély levegőt veszek, fejest ugrok ebbe a szörnyű vallomásba.
- Megcsaltalak, Daniel. Annyira, annyira sajnálom.

126
 Csend lett. Szorosan körbeölelem magam a karjaimmal, és
kétségbeesetten várom a reakcióját. Ha túl tudná tenni magát
rajta... De nem, nem hiszem, hogy így lesz. Nem tudom, mit fog
most tenni, de azt tudom, hogy nem lesz kedves. Aggódva
néztem őt.
Daniel vett egy mély lélegzetet és leült az ágy szélére.
Lesütötte a szemét egy pillanatra, aztán visszanézett rám, az
arckifejezése összetört. - Mi történt? - kérdezte lassan.
Én nyeltem egyet. - Visszamentem, és volt ott egy srác. Az a
srác. - Megpróbálom elmagyarázni, de a hangom üresen és
laposan cseng. - És én ... csókolóztunk. Tudom, hogy nem kellett
volna, de akartam. Tudom, hogy elrontottam.. - Érzem, ahogy a
zokogás előtör a torkomban. - Azt akartam, hogy megcsókoljon,
és elfelejtkeztem rólad!
- De nem feküdtél le vele? - Daniel hangja tele volt
reménnyel.
Megráztam a fejem.
Vett egy nagy levegőt, mintha eldöntött volna valamit. - Ez
nem igaz - mondja, mint aki megpróbálja meggyőzni magát. -
Visszatértél, előjöttek a régi emlékek, meg minden… nagy
nyomás alatt voltál. Lehet, hogy ez az én hibám. - Panaszosan
néz rám. - Ott kellett volna lennem veled.
- Nem! - kiáltom. Pontosan ez az, amit Lacey mondott ma
reggel, de úgy éreztem, mintha egy millió évvel ezelőtt lett
volna. Hogyan is gondolhattam valaha, hogy csak úgy félre
tudom söpörni azt, ami Emersonnal történt? Ez jelentett nekem
valamit.
Istenem, ez jelentett mindent!

127
 - Te ezt nem érted. - Próbálom elmagyarázni neki. - Én egy
nagy káosz vagyok! Őrült vagyok, sérült, és elcseszett… - már
zokogom, - és annyira igyekeztem elrejteni előled... - Arrébb
botladozom. Ez lehetetlen, hogyan tudnám elmagyarázni neki,
mi a fene folyik az elcseszett elmémben, amikor magam sem
tudom?
Daniel odajön és megölel. - Semmi baj - mondja
megnyugtatóan. Gyengéden simogatja a hajamat. - Nem tudom,
mi folyik itt, de majd kitaláljuk közösen. Semmi sem változott.
- De ez nem igaz! - Elhúzódom. Nem is figyel rám! Veszek
egy szaggatott levegőt, és próbálom megtalálni a szavakat, hogy
végre megértse. - Én csak ... én nem tudom, mit akarok.
Daniel lefagy. - Úgy érted, kettőnkkel?
Visszanyeltem a zokogását. Úgy nézett rám, olyan idegesen,
mint aki tudja, minden elveszett egy pillanat alatt. És én is.
- Én... igen. Nem. Nem tudom! - Sírok, és felemelem a
kezeimet. - Bárcsak ilyen egyszerű lenne, de nem az.
Daniel rám néz. - Szeretsz engem? - kérdezi csendesen.
- Igen! - Esküszöm. - De nem tudom, hogy te fogsz-e szeretni
majd engem, ha már mindent tudsz.
- Akkor mondd el. - Megragadja a kezem. - Segíts nekem
megoldani ezt.
Nézek a barna szemeibe, és a pokolba kívánom azt, amit
tennem kell. Ha el tudnám mondani Danielnek az összes sötét,
törött titkomat, és ő azt mondja, hogy neki ez így rendben van,
talán minden mehet tovább úgy mint régen ... De tudom, hogy
ez lehetetlen. Nincs visszaút. És még így is, hogy a Daniellel

128
való szakítás áll előttem emiatt, rájöttem: nem akarom tovább
így csinálni.
Nem akarom tettetni magam többé. Nem akarok arra
gondolni, hogy mi lehetett volna. Nem tudok féligazságokra és
a tagadásra építeni a jövőben. Daniel elengedi a kezem. Biztos
látja, érzi ezt, mert valami az arckifejezésében leereszt.
- Szereted őt? - kérdezi követelve.
Tehetetlenül megrántom a vállam. - Nem tudom. Egyszer
szerettem.
- És most?
- Most… én csak… nem tudom. - Levegő után kapkodok, ez
az első alkalom, hogy magamnak is beismerem. - Talán? - Ez a
helyzet, csak még magam sem tudom igazán. Lehet, hogy amit
Emerson iránt érzek, az csak vágy, de az is lehet, hogy valami
több ennél. De nem hagyhatom figyelmen kívül, nem, ha így
kijuthatok ebből a pokolból.
- Mit akarsz? - Daniel hangja durva. Sebzett.
Elhátrálok, de tudom, hogy ezt megérdemelem. - Nem
tudom - mondom újra, hasztalanul. - Kell még idő, hogy
rájöjjek.
- Szakítani.
- Én... igen. - Visszanyelem a zokogást, panaszosan bámulok
rá. - Sajnálom, Daniel, higgy nekem, soha nem akartalak
bántani.
Megrázza a fejét. Dühösnek, megbántottnak és elárultnak
tűnik. De visszatartja magát. Még most sem emelte fel a hangját,
csak azt kérdezte. - Mennyi időre van szükséged?

129
 - Nem tudom. - Mondogatom újra és újra, de ez az igazság.
Semmi mást nem adhatok neki, de megérdemel annyit, hogy
legalább ezt megtegyem.
- De most visszamész, hozzá? - Daniel szeme vádlón villog.
Szégyenkezve bólintok. - Meg kell tennem. - A hangom
könyörgő, azt kívánom, hogy megértse ezt, de tudom, hogy
nem várhatom el ezt tőle. - Látnom kell, megpróbálok rájönni,
hogy mi a helyzet.
- És ez jó lesz neked. - Daniel hangja kiszakít az
érzelmeimből, és érzem a szorongásának éles, szúró fájdalmát.
Én tettem ezt vele. Nem érdemli meg, de én fájdalmat okoztam
neki ezzel az egésszel. - Tudom, hogy zavaros, és fájdalmas -
könyörög nekem, - de Juliet, mi jók vagyunk együtt.
Összetartozunk. Együtt tudunk élni ezzel.
Nem tudom visszatartani a többé zokogásom. - Sajnálom -
mondom neki, dühösen törölgetve az arcomon végigcsorgó
könnyeket. - Sajnálom, hogy nem lehetek az a lány, akit
szeretnél. Én csak... rá kell jönnöm, hogy ki is vagyok valójában!
- Megfordulok és elrohanok. A lakás ajtaja becsapódik
mögöttem, aztán lefutok a lépcsőn. Most kezdek csak igazán
sírni. Alig látom, hogy hova lépek, és megbotlok a lépcső alján,
erős becsapódással érek földet. Fájdalom hasít a térdembe, pont
abba, amelyik pár nappal ezelőtt is fájt már, és egy pillanatra
csak ülök ott, hagyom, hogy elborítsanak a könnyek. Sajgó,
fájdalmas zokogás, tele sajnálattal és önutálattal.
És ami a legrosszabb az egészben, megkönnyebbülést érzek.
Mert most végre elmondtam Danielnek az igazat, nem kell
béna bűntudatot éreznem minden alkalommal, amikor Emerson

130
arca jut eszembe. Nagyjából minden második
szívdobbanásomkor.
Ő is itt van, figyel rám azokkal a kifürkészhetetlen szemeivel,
ahogy a lábamat szedem, hogy elmeneküljek az épületből, ki a
forgalmas utcára. Vakon intek egy taxinak, nem törődve a
járókelőkkel, vagy azzal, hogy mit gondolhatnak a sírós
zavarodott összeomlásomról.
Hogy lehet, hogy a szívem úgy érzi, mintha egyszerre
összetört és megjavult volna? Hogyan utálhatom magam azért,
mert fájdalmat okoztam a férfinak, akit szeretek, és érezhetem
magam szabadabbnak, mindezt egyszerre? Még mindig
bűntudatot érezek, visszaemlékezve az összetört kifejezésre
Daniel arcán, de mélyen a gyomromban még valamit érezek:
bizonyosságot. A helyes dolog tettem, és bár lehet, hogy most
nem így érezzük, de mindkettőnknek jobb lesz így.
Csak imádkozni tudok, hogy megbocsásson majd nekem egy
nap. Remélem, hogy lesz majd idő, amikor nem gyűlöl már
engem.

131
 Nyolcadik fejezet
Fordította: Spies

- Juliet? Mi a pokol történt veled?

Másnap reggel Lacey hangja ébreszt. Megemelem a fejem és
lassan kinyitom a szemeimet. Napfény áramlik be a nappali
ablakaiból, és én visszariadok a vakító fénytől.
- Szóval élsz - mondja Lacey. Fölöttem áll, kezében a
táskájával és aggódó kifejezéssel az arcán. Szóval akkor
visszatért a kalandjáról Garrett-tel, a csapossal.
Felnyögök. - Alig.
Átfordulok, és lábamat a padló felé lendítem. Az éjszakát a
nappali kanapéján töltöttem, túl kimerült voltam, hogy eljussak
az ágyig. Így most már megbántam, hogy nem tettem meg azt
az extra négy és fél métert: van egy csomó a nyakamba, és a
jobb karom halott, attól, hogy órákon át azt használtam
párnának.
- El szándékozol mondani, miért nézel ki ilyen pocsékul? -
piszkál Lacey.
- Gee, köszi - motyogom, és próbálom visszamasszírozni újra
a véráramlást a zsibbadt karomba.
- Juliet? - a hangjába igazi aggodalom vegyül, így felnézek és
sóhajtok.
132
 - Szakítottam Daniellel - mondom neki.
A szavak idegenül hangzanak a torkomból, és egy
másodperc töredékéig azt gondolom, hogy ez az egész csak egy
álom volt. Daniel meg fog jelenni, hogy elvigyen reggelizni,
mintha mi se történt volna?
Ekkor a tegnap este emlékei visszajönnek, minden piszkos,
fájdalmas, kicsorbult glória.
Nem. Tehát nem álom volt.
Újra felnézek. Lacey szája el van tátva, mintha azt mondtam
volna neki, hogy leborotválom a fejem, vagy megyek és
csatlakozok valamilyen vallási szektához. Mintha teljesen
elvesztettem volna az eszem.
- Nos, technikailag, szünetet tartunk - teszem hozzá, mivel a
részletek kezdenek alakot ölteni a memóriámban. - Vagy adunk
egy kis időt, vagy hívd, ahogy akarod.
Lacey még tátog egy pillanatig, így felkelek és elkezdek
rendet rakni: felveszem a paplant a földről, ahová éjjel ledobtam
és megigazítom a párnákat a kanapén. Érzem, hogy húzzák a
takarót, így megfordulok. Lacey rángatja ki a kezemből.
- Mi a francot csináltál? - A hangja megemelkedik és én
hátrálok. - Jules, már beszéltünk erről, nem hiszem el, hogy azt
mind eldobtad!
- Lacey - megpróbálom leállítani, de hangosan folytatja a
szónoklatát: fel-alá, és oda-vissza járkál a mi kis zsúfolt
lakásunkban.
- Megőrültél? - követeli a választ. - Komolyan elment az
eszed? Mit mondtam neked? Ez az Emerson dolog csak egy
láng, egy semmi. - Csettint egyet. - De Daniel, az a srác örökre

133
szól. - Lacey megrázza a fejét. - Nem értelek. Ő aranyos és
kedves, és rendbe hozza a dolgokat! Emlékszel, amikor
kicsapódott nálunk a biztosíték és ő pontosan tudta, mit kell
csinálni? Jézus, ha ilyen pasim lenne, mint ő… - elsétál, és
valamit látok átvillanni az arckifejezésén egy pillanatra. - De az
ilyen fiúk nem járnak olyan lányokkal, mint én. Téged
választanak, és te észre sem veszed, milyen kibaszott szerencsés
vagy!
- Lacey - sóhajtok, a dühétől elgondolkodva. - Nem tudok
hazudni neki, nem megy.
- Akkor old meg - ordítja. - Csinálj valamit, kérj bocsánatot,
nem gond, csak hozd rendbe!
- Ez nem ilyen egyszerű! - kiabálom vissza. - Nem tudok úgy
tenni, mintha minden rendben lenne Daniellel, amikor így érzek
Emerson iránt!
- Mintha le akarnád tépni a ruháit? Nagy ügy…
- Nem, ez nem ilyen - védekezek. - És mi van veled? A
barátom vagy! Az én oldalamon kellene állnod!
Lacey kapkodva veszi a levegőt. - Megpróbálom megérteni,
Jules, igazán - mondja aggódva. - Mivel Emerson pokolian
dögös és szexi, de... túl van rajtad. Kibaszottul összetörte a
szívedet, emlékszel? És te eljöttél. - Átsétál a szobán, felém. -
Egyfolytában arról beszéltél, hogy mennyire szükséged van
arra, hogy megváltozzon az életed, és hogy mennyire nem fogsz
megint így szerelembe esni. És most visszamész hozzá? Mi jön
ezután? - követeli a választ hangosan. - Csak egyszerűen itt
maradsz ebben a kis városban vele és boldogan éltek, amíg meg
nem unja az egészet megint?
Mi jön ezután?

134
 Ezt kérdezte tőlem anyám is négy éve. Így figyelmeztetett.
Az ilyen férfiakkal nem tervezhetsz közös jövőt. Az ilyen vad
szerelem mindig kiég. Ő mindenkinél jobban tudta ezt.
Könyörgött nekem, hogy hagyjam el Cedar Cove-ot és
Emersont, és csináljak egy igazi életet magamnak, ne essek
ugyanabba a hibába, mint ő. Miután Emerson bebizonyította,
hogy anyámnak igaza volt, azt mondtam magamnak újra és
újra, hogy legközelebb óvatos leszek. És nézd, hova jutottam
most.
- Jules? - szólongat Lacey. Rájövök, hogy ott álltam, egy szót
se szólva.
- Nem tudom. - Keresztbe rakom a kezeimet. - Csak tudom,
hogy látnom kell, működik-e. Hűnek kell lennem önmagamhoz.
Nem tudod megérteni ezt, egy kicsit se?
Lacey szúrósan néz rám. - Értem - mondja végül. De ez nem
jelenti, hogy nem gondolom, hogy egy hihetetlenül
gigantikusan óriási hibát követsz el.
- Nos, csak amíg tudsz róla - morgom.
Ez megszakítja a feszültséget. Lacey elmosolyodik. - Tudod,
hogy a legjobbat akarom neked. - Odahúz egy ölelésre. - Csak
úgy gondolom, Daniel a legjobb. Komolyan látnod kellene,
hogy néz rád az a srác: mintha te lennél a legértékesebb dolog a
világon.
Kiengedek egy hosszú sóhajt. - Tudom, pontosan hogy néz
rám Daniel. Ez a probléma. Úgy viselkedik velem, mintha
különleges, jó és tiszta lennék.
- Jules…

135
 - Nem, ez igaz - védekezem. -Akkor is, amikor megtudta,
hogy összejöttem Emersonnal, még akkor is úgy viselkedett,
mintha az csak egy hiba lett volna, valami, ami megtörtént, mert
stresszes és összezavarodott voltam. Sose hinné el, hogy
akartam.
Nem, javítom ki magamat. Nem csak akartam. Kellett.
Lángoltam, sajogtam és könyörögtem Emerson érintéséért.
Magamra gondolok, Emerson csapdájába esve a kanapén, a
bőre nyomásától érzett örömtől nyögdécselve, a ruháit
karmolva és hozzányomódva…
Emerson rám néz, mintha istennő lennék, mintha víz lennék
és ő ezer éve bolyong a sivatagban egy csepp vizet keresve.
Mintha ez mindent elfoglalna benne, hogy ne faljon fel rögtön
ott, ahol állok. Mintha látná a lelkem: nyers, sérült és hiányzó.
És ő szeret mindennel együtt.
- Akkor gondolom, azt kell tenned, amit kell - sóhajt Lacey. -
Visszafordulsz?
Bólintok. - Akarsz reggelizni, mielőtt elindulok? - kérdezem
reménykedve nézve rá. Ezek után, nem tudnám elviselni a
gondolatot, hogy dühös rám. Ő a legjobb barátnőm a suli első
napja óta, és nem tudom elképzelni az életet nélküle. - Én állom
- teszem hozzá. - Vehetünk olyan csokis palacsintát, amit úgy
szeretsz…
Lacey a szemeit forgatja, de most szeretetteljesen. - Egy
lehetőség elrontani a szónoklatomat - mondja mosolyogva.
- Akkor ez most egy igen? - kérdezem vigyorogva,
megkönnyebbülés szalad át rajtam.
- Ismersz engem, könnyen adom magam. - Lacey megragadja
a pénztárcáját.

136
 Nevetek. - Fogd be. - Követem kifelé az ajtón, de valami nem
hagy nyugodni az agyam hátuljában. Megállok. - Nem hiszed el
igazából ezt a dolgot, ugye? - kérdezem tőle sóhajtva. - Amit az
előbb mondtál, a fiúkról, mint Daniel, hogy nem jönnének össze
veled…
- Felejtsd el. - Lacey eloszlatja az aggodalmaim. - Én csak
panaszkodtam, tudod.
- Mindenesetre, tévedsz - mondom neki, és követem a lefelé a
hallba. - Elképesztő vagy és okos és szexi, és annyi pasid
lehetne, amennyit csak akarsz.
- Most bárkivel megelégszem, aki tud nekem szalonnát adni -
mondja Lacey. Nevetek.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - Lacey átkarol.
- Én is szeretlek.


Reggeli után becsomagolok az útra, ezúttal igazából. Nem
tettetem magamnak, hogy csak pár nap alatt kész leszek.
Őszintén, ötletem sincs, hogy mennyi időre megyek, úgyhogy
írtam e-mailt a tanáraimnak és a tanulócsoportoknak, hogy egy
sürgős családi ügy küldött el a városból: minden nap ellenőrizni
fogom, hogy lépést tartsak velük, és hogy biztos visszaérjek a
vizsgákra. Időben, dél körül úton voltam. A hátsó ülésre
pakoltam a laptopomat, az összes tankönyvemet és füzetemet,
és az utolsó egy hónapra elég ruhát és piperecuccot. Nem
mintha tudnám, hogy olyan sokáig fogok maradni.
Fenébe, ahogy most gondolom, Emersonnak és nekem
pontosan öt perc elég lesz, hogy rájöjjünk a múlt az múlt, és

137
nem lesz újra semmi olyan, mint régen. Nagyon megbántott és
nem tudom, hogy újra megtudok-e bízni benne. Lehet, hogy
őrült vagyok, amiért egyáltalán elgondolkozom rajta.
De most egyvalami biztos: meg kell próbálnom. Le kell
ülnöm és beszélnem kell vele. Ki kell találnom, hogy az engem
nyomasztó érzések csak átmeneti fellángolások és régi emlékek,
vagy valami szilárdabbra épült érzelmek.
Még mindig ugyanaz a srác, akibe akkor beleszerettem?
Ez a gondolat lüktet a fejemben, amíg a part felé hajtok,
keveredik a rádióból szóló zenével és a nyitott ablakon
beáramló szél hangjával, amikor próbálom rendbe szedni az
érzelmeimet. Mert a francba, tudom, hogy nem lesz időm
megtartani a hidegvéremet, és átgondolni ezt a dolgot, amikor
azokban a sötétkék szemekben úszom.
Vagy amikor végigfuttatom a nyelvem azon az izmos felsőtestén, a
sós ízére kiéhezve.
Gondolkodj tisztán! Utasítom magamat, mielőtt elvesznék a
fantáziában, hogy a teste erősen hozzám simul. Nem rohanhatsz
oda terv nélkül. Egy terv. Igen. Erre van szükségem.
Mert négy év, hosszú idő. Nem vagyunk gyerekek többé: a
jövőm peremén vagyok itt, és tudnom kell, merre vezet. Ha
egyáltalán van hova menni. Másmilyen lesz ezután? Tudom,
hogy más lány vagyok, mint akit akkor ismert, és a pár
beszélgetésünkből a héten, tudom, hogy ő is megváltozott.
Erőteljesebb. Követelőzőbb. Ez felizgat, de egy része meg is
ijeszt. Büszke vagyok magamra, amiért most óvatos vagyok és
megfontolt, és az őrült, hülye dolgok mellett, amiket a
napokban csináltam, tudom, hogy egy pillanat alatt elolvad,

138
amikor újra látom őt. Szóval mitől gondolom, hogy újra kockára
tudom tenni a szívemet, ha lesz lehetőségem?
A mérföldek elillannak, és még mindig nem jutok közelebb a
válaszokhoz. De ahogy felé haladok, az egész zűrzavarral,
bizonytalansággal, rájövök, hogy nem érzem többé a stresszt és
nem aggódok. Könnyen veszem a levegőt, izgalom lebeg a
gyomromban. Ahogy közeledek Cedar Covehoz és
Emersonhoz, egyre jobban érzem magam, mintha valami
mágneses erő töltene meg, és minden az Északi-sarkom felé
húzna. Az érveket, a kérdéseket és az összes nyomasztó
gondolatot beárnyékolja, hogy közeledek Emerson felé,
elnyomja a szemei, az ajkai látványa és az egész édes, forró
várakozás, hogy végre megint a karjai közt lehetek.
Időben áthajtok a hídon, egyenesen a város felé, úgy érzem,
hogy miden sejt a testemben eleven - érte kiált a vágy fülsiketítő
kórusaként. Úgy tervezem, hogy felhajtok a tengerparti házhoz
és összeszedem magam, mielőtt felhívom Emersont, de amikor
elhajtok a Jimmy’s mellett, a testemnek más tervei lesznek. A
kezeim átveszik az irányítást, hirtelen félrerántom a kormányt
és csikorogva, „u” ívben behajtok a parkolóba.
Megállítom a Camarot lélegzetvisszafojtva az izgalomtól.
Most itt vagyok, minden magabiztosságom kiözönlött. Csak
mert felhívott és beszélni akar velem, nem jelenti, hogy nem
dühös rám, vagy, hogy rendbe akarja hozni a dolgokat. Még
mindig dühös lehet Daniel miatt, vagy…
Eleget vártál, húzd innen a segged!
Kimászok a kocsiból, mielőtt meggondolnám magam, meg
sem állok, leellenőrizni a tükörképemet a visszapillantóban.

139
Becsapom az ajtók magam mögött, és gyors lépésekkel átvágok
a parkolón, az idegességem őrülten táncol a gyomromban.
Kinyitom a kocsma ajtaját és belépek. Koradélután van,
úgyhogy a hely elég üres: csak pár fickó billiárdozik, és néhány
ember eszik a pultnál a fal mentén. Körbenézek a helyiségen,
türelmetlenül keresve valamilyen rá utaló jelet. Azt sem tudom,
hogy dolgozik-e ma, csak azt tudom, hogy egy percet sem várok
tovább, hogy láthassam: felgyülemlett bennem az elfojtott
várakozás, olyan érzés, mintha mindjárt ezer darabbá esnék
szét.
Beljebb megyek a helyiségben, körülnézve. És akkor
meglátom őt.
Háttal van nekem, és ennivalót szed a sarokban lévő pultról.
Lefagyok, minden pici ideg a testemben életre kel, szinte iszom
magamba a látványát. Piros pólót visel, ami átöleli széles
vállának minden izmát, és koptatott farmere is tökéletesen
követi feneke görbéjét.
Elég csak a hátának látványa, hogy csökkenjen
nyugtalanságom. Érzem, hogy a bőröm kipirul, és megharcolok
minden lélegzetvételért.
Ekkor megfordul, és meglát engem.
Emerson leáll. Egy pillanatig csak bámul, mintha nem hinné
el, hogy tényleg én vagyok az. Ezután az arckifejezése
megváltozik. A szemei elsötétülnek, és a pillantása felém telve
van éhséggel, érzem, hogy becsapódik, keresztüláramlik rajtam,
és folyékony, forró vágy árad a középpontom felé.
Ó, Istenem!

140
 Érzem, hogy a térdeim megrogynak, ahogy Emerson
otthagyja a tányérokat és a padlón keresztül hosszú, céltudatos
léptekkel felém közelít. Kinyitom a számat, hogy beszéljek, de ő
csak megragadja a karom és maga után húz a helyiség hátsó
része felé. Kiengedek egy nyüszítést a meglepődéstől, de nem
lassít, nem enged a szorításán rajtam egy másodpercre sem,
amíg be nem húz a folyosó végén egy kis raktárhelyiségbe.
Becsapja az ajtót mögöttünk, és a fal felé terel erősen, még
mindig vasmarokkal tartva. Levegőért kapkodok, az izgalom
szétszóródik az ereimben. Az egész teste forró és erős, ahogy
nekem dől, az arca csak ujjnyira van tőlem. Érzem a szívverését
és a forró leheletét az ajkamon, minden szaggatott
levegővételtől megremeg az egész testem. Bár sötét van a
helyiségben, látom a vágyat égni a szemeiben, a szenvedély ezer
lángjának fényét, fenyegetve, hogy mindkettőnket felemészt.
- Mondd, hogy ’nem’ - követeli rekedten. Elismétli a kérést,
amit csak két estével ezelőtt tett fel.
Akkor nem volt erőm válaszolni, de most mélyre ások az
utolsó tartalék irányításomhoz, amim van, és suttogva
válaszolok, a szó egy tiszta nyögéssel és kétségbeesett vággyal
esik le az ajkaimról. - Igen.
Emerson szemei megcsillannak a győzelemtől, és most nem
maradt idő egy logikus gondolatra, mert lerövidíti a távolságot
köztünk, és az ajkai közelednek lefelé, egy elsöprő csókot
követelve tőlem.
Teljesen elbuktam.
A szája mindent követel tőlem, és én mindennel válaszolok,
amit adhatok, kiéhezve nyúlok felé, hogy összekuszáljam a
haját az ujjaimmal, megragadom a pólóját, kétségbeesetten

141
közelebb húzom, mélyebben, belém. Emerson teste nekiütődik
az enyémnek, belesóhajtok a szájába, a nyelveink egymásba
fonódnak, ahogy mélyebbre haladunk ebben a mámorító
csókban, nincs több határ, értelem, semmi nem tarthat vissza a
teste követelésétől, és az ajkaitól. Egy fájdalmas bizsergés indul
lefelé a középpontom felé. A melleim melegek és duzzadtak a
felsőm alatt, a mellkasa odanyomódása az enyémhez elég, hogy
egy örömhullám söpörjön végig a testemen, de ez nem elég.
Soha nem lesz belőle elég.
Emerson megszakítja a csókunkat és tüzesen nyalni kezdi a
nyakam csupasz részét, míg keze vadul barangolja be testemet.
Felrángatom a pólóját, mire ő áthúzza a fején, miközben
szétnyitja a blúzomat, és az arcát egy örömteli mély nyögéssel a
melleim közé temeti.
Ó, Istenem!
Felcsúsztatom a kezem csodálatosan meleg, meztelen vállára,
és zihálok, mivel nyelve a melleim között jár táncot. Kezei
gyengéden szorítgatják és gyúrják testemet, félretolja a
melltartóm vékony anyagát, míg végül a szája rám tapad, és én
elmegyek. A fejem hátrahanyatlik, eláraszt az öröm a nyelvétől,
és az erőteljes, nedves érzés elárasztja az egész testemet.
Gyengéden nyalogat és harapdál, míg kétségbeesetten, sajgón
hozzá nem dőlök, és akkor végre körülzárja száját a
mellbimbóim körül, és megszívja, keményen.
Szent pokol!
Idegen kiáltás szakad fel az ajkaim közül, de ő nem áll le,
csak áthajol a másik mellemre, a fogai finoman karcolgatják azt
az érzékeny kis csomót, míg a kielégületlen, mély és sajgó
vágytól esztelen nem leszek. Cseppfolyós és tehetetlen vagyok,

142
minden szívdobbanással kétségbeesetten érzem a lüktetést a
középpontomban.
Emerson felemeli a fejét. Szemei akár a vágy két sötét
medencéje, egy felhős éjszaka ege. Egy pillanatra elakad a
lélegzete, majd ad egy csókot az ajkaimra. Édeset.
Majdhogynem puhát.
Alig telik el egy kis idő, mielőtt megragadja a vállamat és
megfordít, ezúttal a csupasz mellemmel nyom neki a falnak,
arcom a hideg betonnak préselődik.
Zihálok, szívem kihagy az izgalomtól. Érzem, hogy nekem
dől, tömör izmai csapdába ejtenek, keményen feszül az én
vékony kis hátamnak. Nem tudok mozogni, vagy megnézni az
arckifejezését, csak hallgatni Emerson rekedt nyögését, mikor
felcsavarja marokkal a hajamat, és az egyik oldalra tűri, hogy
perzselő csókokkal boríthassa el nyakam vonalát. Nyöszörgök,
tehetetlen és erőtlen vagyok vele szemben, és ó, Istenem,
imádom minden pillanatát.
Keze bebarangolja a felsőtestemet, végig a melleimen,
nyomkodja és ingerli a lágy húst, mielőtt lecsúsznának a
hasamra, ami szívemet kihagyásra készteti. Lábaim utat
engednek, én meg hátammal nekidőlök, mikor ujjai bebújnak
szoknyám és vékony, csipke bugyim alá is, lángoló ösvény
húzva szűk, fájó középpontomba.
- Emerson!
Hallom kétségbeesett kiáltásomat, mintha valahonnan
távolról szólna, a vér rohama lüktet a fülemben. A világ többé
nem létezik, semmi sem létezik, ameddig el nem csitul a testem,
a vágy, és nem csökken az elkeseredett sajgás, míg a tenyere

143
határozottan érint és az ujjai végre megtalálják lágy húsomat,
aztán belém nem nyomulnak.
Ó!
Megremegek kezétől, nyöszörgök és tekergek vasölelésében,
ahogy eszeveszetten követem ujjai ritmusát, spirálisan
borzongok a gyönyörtől, mintha ezüst pókháló futna a
bőrömön. Emerson felnyög, és érzem a mély hangja rezgését a
nyakamnál, míg ujjai nyomkodnak, kínoznak és izgatnak
belülről, aztán kihúzza őket, és én felsírok az ürességtől és
fájdalomtól, míg újra visszatalál hozzám. Hüvelykujjával
gyakorol rám nyomást, amitől a térdeim feladják, a testem ég, és
csontjaim enyhülésért kiáltanak, egészen addig, ameddig
végtelen, lassú, mély hullámmá nem válik és ujjai egy utolsó,
kemény simításától darabokra nem török, belezuhanva a
bársonyos sötétségbe.
Mikor magamhoz térek, levegő után kapkodok, neki
támaszkodok, Emerson tart meg tömör, izmos karjaival.
Akadozik a légzésem, a lökéshullámok még mindig cikáznak
rajtam keresztül. Szédülök, az intenzitást, adrenalin fut vad,
forró szikrákkal a véráramlásomban.
Emerson visszafordít maga felé, számat ismét lázas csókkal
borítja, miközben háttal a falnak tol. Tárgyak esnek le a polcról,
a földre omlanak körülöttünk, de mi nem állunk le. Még akkor
se tudnák, ha megpróbálnám. Ügyetlenkedik az övével, légzése
nehézkes a számon, én meg arrébb tolom a kezeim, hogy
kiszabadítsam, letolva farmerját és alsóneműjét, és
megdöbbenek az éhségtől, ami mélyen a gyomromat
kaparássza, mióta az orgazmuson lecsillapodott.
Többet. Most. Enyém.

144
 Köréfonom ujjaim, forró és kemény, és megérzem Emerson
testének lökését, ahogy a vágy morgása szakad ki belőle.
Energia szalad át keresztül rajtam a hangra, így felnézek, hogy
meglássam. A feje hátradőlt, a szája nyitva és nyög, ahogy én
óvatosan cirógatom és simogatom a tenyeremmel. Nyitott
szeme rájön, hogy figyelem. Utánam nyúl, de elkapom a fejem,
és letérdelek a kemény padlóra.
- Jules - elakad a lélegzete, és a polcok felé nyúl támogatásért,
mivel fejemet lejjebb engedtem, és megtaláltam őt ajkaimmal.
Kezemet végigvezetem kemény gerincvonalán, majd
megmarkolom feneke finoman kidolgozott ívét, míg lassan
végignyalok egész hosszán, ízlelve őt, játszadozva vele. Olyan
lágy és sós, ismerős, Emersonos, ami örömteli nyugodtsággal
tölt el. A legtermészetesebb dolognak érzem a világon, hogy
felfedezem és nyalogatom őt, számat végigfuttatva hosszán, és
finoman nyelvemet forgatom érzékeny részein, közel a
tetejéhez.
Válaszul Emerson egész teste megremeg. Eszét vesztve
ragadja meg a fejemet, ujjai a hajamba tekerednek, és ez egy
lelkesültség hullámot küld végig az egész testemen. Most rajta a
sor, hogy elveszettnek, tehetetlennek érezze magát,
kiszolgáltatva az érintésem és nyelvem lassú, kínzó
felderítésének.
Közelebb húzom a testét, és végül a számba fogadom.
Emerson nyög egyet, ahogy mélyebben szopni kezdem,
megtalálva a ritmusomat, imádva az érzést, hogy a teste remeg
és rángatózik miattam, mivel hagyta, hogy kezeim
bebarangolják a bőrét a gerincvonalán, lassú köröcskékkel
haladva a csípőcsontja, majd a belsőcombja felé, hogy
ingereljem és megsimogassam a golyóit.

145
 - Jules - zihálja, a hajammal húzva közelebb magához,
mélyebbre, de visszahúzódok, ingerlem, finom csókokat
suttogok az egész testére, amíg könyörög értem, erős,
kétségbeesett zihálásának hangja tölti be a sötét szobát. Egy
ideig ingerlem, amíg a számban nem érzem újra, az ajkaim
szorosan végigfutnak rajta lassan mélyebbre törekedve, ahogy
érzem az egész testét felettem. Kapkodva veszi a levegőt, érzem,
hogy megrándul a nyelvem alatt, rángatózik és megfeszül,
teljesen ki szolgáltatva nekem.
- Jules - zihálja újra, kétségbeesetten figyelmeztetve.
Megpróbálja elmozdítani a fejemet, de félretolom a kezét és
helyette még mélyebbre engedem, hosszabban és keményebben
szopom, még akkor is, mikor meghallom torokhangú nyögését,
és megérzem a forró folyadék kilövellését a torkomban.
Lenyelem, érezve a sietség tiszta erejét, ahogy a teste
kitekeredik kezeim közül, kemény hús, izom és csont válik
folyékonnyá, ahogy hátával a polcnak dől, és végül lecsúszik a
padlóra.
Felemelem a fejem, hogy ránézzek, ahogy elterült a földön
előttem. Kapkodja a levegőt, gyönyörű arca kábult, vad
tekintetű, és teljesen ellazult.
Én tettem ezt.

146
 Kilencedik fejezet
Fordította: pepermill

Emerson lassan visszahúzza a farmerét. Rám pillantva

fanyar csodálkozással az arcán, megrázza a fejét. - Jézus! -
mondja még mindig lihegve. - Meg akarsz ölni?
Önelégülten és elégedetten vigyorgok.
Nevet és értem nyúl, hogy újra karjaiba vonjon. És én
hagyom, szívdobogásom vad táncba kezd, ahogy csupasz, forró
mellkasa az enyémhez ér.
Lassan a légzésünk megnyugszik. Biztonságos ölelésében,
elzárva a világtól behunyom a szemem, és hagyom, hogy az
érzelmek keresztül áramoljanak rajtam. Hihetetlenül jól érzem
magam, minden idegszálam és sejtem diadalmámorban úszik,
mintha leugornék magas épületekről egyetlen lépéssel, mintha
fejest tudnék ugrani a világ széléről széttárt karokkal és
repülnék.
Emerson betűr egy kósza, izzadt hajszálat a fülem mögé és
gyengéden megcsókolja a halántékomat. - Jól vagy? - kérdezi.
- Aha - ez minden, amit képes vagyok válaszolni.
Apró kuncogással belenevet a nyakamba. De ekkor
megérzem a tétovázását, teste merevségét. Megfordulva
rápillantok. - Mi az?

147
 Ki nem mondott kérdéseket látok óvatos, sötét tekintetében. -
A barátod... - mondja végül.
- Már nem vagyunk együtt - válaszolok csendesen. - Már egy
ideje.
- Helyes. - Emerson szeme felvillan. - Mert ha azt hiszed,
hogy hagyom, hogy hozzád érjen mindezek után...
Erre felvihogok.
Arckifejezése elsötétül. - Mi olyan vicces?
- Te - vigyorgok, és olyan csodálatos nyugalom árasztja el a
testem, mintha a lemenő nap sugarai simogatnának.
- Arra gondolni, hogy... hogy, én ugyanezt tenném vele,
azután... - Felhúzom magam, és körbenézek. - Francba! - kiáltok
fel, látva a rendetlenséget. - Mit műveltünk ezzel a hellyel?
A padlót üdítős dobozok és csomagolt ételek borítják, amiket
lelöktünk a polcokról, ahogy azoknak csapódtunk.
Emerson vigyorogva válaszol. - Nos, igen, fontosabb dolgok
jártak a fejemben.
Nevetek és odahajolva finoman megcsókolom a száját, mire ő
fogságba ejti ajkaimat, ahogy mélyen és lassan visszacsókol,
kezeiben tartja arcomat, hüvelykujja durva ujjbegyével simogat,
csókja egyre elmélyül. Ez, ami itt van, ez az, amit mindig is
akartam. Ez minden.
Zajt hallok. Felriadok és abban a pillanatban, amint felnézek,
az ajtó kinyílik.
A raktár fényárban úszik, ahogy valaki befelé lépked. Brit.
Haja hátrafogva, egy kötényt visel kivágott pólója és
miniszoknyája felett.

148
 - Mi a fasz?! - Tátott szájjal bámul ránk, ahogy összefonódva,
félmeztelenül a padlón fekszünk.
Kínos kiáltás tör ki belőlem és kétségbeesve igazítom a
pólómat.
- Kifelé! - kiált fel Emerson haragosan. Majd talpra ugrik és
felhúzza a cipzárját.
Brit elborzadt arccal kitántorog a helyiségből. - Elnézést! -
kiált fel élesen és becsapja az ajtót.
Visszaveszem a bikinimet és a pólómat, arcom ég a zavartól.
Ó, Istenem, mégis mennyit látott? Kopogást hallok az ajtó felől,
majd Brit ideges hangját. - Ööö, Em? Egy csomó srác vár a
bárnál és nem vagyok elég idős, hogy sört szolgáljak fel nekik...
- Csak foglald le őket, rögtön ott leszek! - válaszol Emerson.
Felém fordul, zavartnak tűnik. - Hú, bocs az előbbiért.
Elfelejtettem bezárni az ajtót.
- Tényleg?! - kérdezem tettetett csodálkozással.
Meggyőződök róla, hogy minden a helyén van rajtam és mélyet
lélegzem.
- Jobb lesz, ha megyek, mielőtt kitör a lázadás. - Ezzel elindul
az ajtó felé, én pedig követem.
- Hogy nézek ki? - kérdezem. Az arcom még mindig ég, ha
arra gondolok, ahogy Brit besétált. A fenébe, talán már el is
mondta mindenkinek a bárban!
- Mintha pont most tettem volna veled kimondhatatlan
dolgokat - válaszol Emerson gonoszan csillogó szemmel.
- Ne! - kiáltok fel és kétségbeesetten beletúrok a hajamba, ami
így már kusza és rendetlen.

149
 Felnevet. - Nyugi, jól nézel ki. Mint mindig.
Emerson kezét nyújtja felém. A másodperc tört részéig
rábámulok, csodálkozva, hogyan is kerültem ide. Egy héttel
ezelőtt csak nevettem volna azon, ha valaki azt mondja, hogy
Emerson karjaiban leszek, vagy, hogy egy raktárban térdelek
előtte. Azt mondtam volna, hogy őrült, és hogy soha nem leszek
ilyen meggondolatlan, ostoba. De mégis itt vagyok, és nem
érzem egyiknek sem magam.
Csak szabadnak.
Megfogom Emerson kezét és követem a bárba. Elpirulok,
ahogy arra gondolok, bizonyára mindenki tudja, hogy mit
csináltunk éppen, azonban mégsem fordul felénk senki.
- Mikor szabadulsz? - kérdezem, miközben ujjaink egymásba
fonódnak. Ez őrület, még mindig érzem az ízét a számban, de
újra akarom őt - most igazából. Egészen.
- Mondd meg Te. - Emerson vigyorog, és meg tudom
mondani a sötét villanásból a szemében, hogy ő is ugyanarra
gondol. Szorosan hozzám simul, szája finoman érinti a
fülcimpámat, ahogy mély, csábító vontatottsággal suttog. - Öt
percen belül bezárhatom ezt a helyet. Csak kérj meg rá.
Érzem, ahogy megborzongok az izgalomtól, de tudom, hogy
kell egy kis tér. Idő, hogy feldolgozzam, ami itt történt.
Visszalépek, gyengéden ráfektetem kezeimet széles
mellkasára. - Nem, fejezed csak be. Gyere át, ha vége a
műszakodnak.
- Igen, asszonyom.
Elindulok, de Emerson megragadja a karom és visszaránt.
Mielőtt észbe kapnék, már a karjaiba vesz és lassan a padló felé

150
döntve perzselő csókkal foglyul ejti a számat. Hallom a
hoppákat és a fütyülést körülöttünk. Ezután Emerson újra
felemel és talpra állít. Egy pillanatig csak pislogok rá, kifulladva
és szédülve.
Rám kacsint: - Viszlát.
Némán bólintok. Nem tudom, hogyan sikerül megfordulnom
és elsétálnom, de valahogy visszajutok a kocsihoz. Kinyitom az
ajtót és becsúszok a vezetőülésre, a fejem még mindig nem
heverte ki a lélegzetelállító csókot. Istenem, ez a férfi tud
csókolni. És még egy csomó más dolgot is mellette...
Az elmém visszaugrik a tárolóban történtekhez, ahogy az
ajkai körbezárják a mellbimbómat, és az ujjai az őrületbe
kergetnek. Mélyebbre süllyedek az ülésben, kipirulok a
forróságtól, ahogy arra gondolok, hogy mit tettem vele!
És amit még tenni akarok vele... ma este.
Megrázom a fejem és elindítom a motort, felhangosítom a
rádiót és visszaindulok a tengerparti házba, de még így sem
tudom megállítani arcomon az elégedett vigyor szétterülését,
ami olyan széles, hogy szinte fáj. Úgy érzem magam, mint egy
gyerek Szenteste előtt. Minden idegszálam megfeszül a
várakozástól, az izgalomtól és attól, ami következni fog. Kivéve,
hogy Emerson nem csak a karácsonyi kibontatlan ajándék, ő a
születésnapi és az összes ünnepi ajándék, és a nyári vakáció is
egyben: minden jó dolog, amit alig vártam, és ami vár rám.
Ma éjszaka.
Visszaérve a házba, becipeltem az utazótáskámat, ezúttal ki
is pakoltam az egyik emeleti vendégszobában, ahol mindig
aludtam nyaranta. Ez volt a legkisebb a négy hálószoba közül,
így a többiek sosem akarták, de én szerettem ezt az apró helyet

151
a tetőtérben az eresz alatt, egy túl nagy ággyal és egy csorba
komóddal. A virágmintás tapéta most már kifakult, de az
ablakon még mindig ott lógtak az áttetsző kék függönyök,
lebegve a szélben és kilátással egészen a partig.
Kinyitom az ablakot a délutáni, meleg szellőnek és a
ruháimat beakasztom a szekrénybe, majd elindulok az első
emeleti fürdőszobába, hogy kipakoljam a pipere és
sminkcuccaimat. A rádióval együtt dúdolok, belélegezve a sós
levegő és a nyár illatát. Most, hogy nem érzek szorongó
félelmet, hogy esetleg meglátom Emersont, nyugodt vagyok és
ellazult, néhány sötét árnyék a házban elhalványult. Néhány, de
nem mindegyik. Elhaladok egy zárt ajtó mellett a folyósón: a
hálószoba. Az egyetlen szoba, amibe még mindig képtelen
vagyok belépni. Megállok és ujjbegyeimet a fának nyomom,
mintha érezhetném a lappangó szellemeket az ajtó másik
oldalán.
Ez volt anyu szobája. Apu soha nem volt itt elég ideig ahhoz,
hogy hozzá is tartozzon, ezért mindig úgy gondolok rá, mintha
anyué lett volna. Ő választotta a rózsaszín paplant és ő festett le
hozzá passzoló színűre a komódot, amikor még gyerek voltam.
Csepegő festék volt az összes újságpapíron a verandán. Volt
neki még néhány fotója rólam, amiket bekeretezett és
kiakasztott az ágy fölé. Teljesen tisztán látok mindent magam
előtt arról az utolsó délutánról. A délutánról, amikor
megtaláltam. Érzem a fájdalmat a mellkasomban, de ezúttal
nem próbálom meg elfojtani. Csak megtartom a fájdalmat és
lassan lélegzem, be és ki. Be és ki.
Előredőlök és nekitámasztom a fejem az ajtónak. Meleg
könnyek gyűlnek össze a szemeimben és érzem, ahogy
lefolynak az arcomon. Ki akarom nyitni az ajtó, tényleg ki

152
akarom nyitni. Be akarok menni és meg akarom nézni a csíkos
matracot és az üres helyet… hogy megmutassam magamnak, ez
mind a múlté. Hogy a szellemek nincsenek már itt többé.
Azonban valami mégis keményen harcol bennem, hogy tartsam
zárva az ajtót. Hiszen, amíg el tudom őt képzelni az ajtó mögött,
addig nem halt meg. Elképzelem, ahogy besétálok a szobába és
látom a megdermedt testét mozdulatlanul az ágyon.
Elképzelem, ahogy odarohanok hozzá, mint négy éve,
megragadom a vállait és megrázom, tele kétségbeeséssel és
pánikkal. A nevét kiabálom, könyörögve, esedezve, hogy
ébredjen fel.
De ez alkalommal a rémült kiáltásaim áttörik a lassú
sodródását, szemhéjai megremegnek és kinyitja a szemét.
Időben megtalálom. Megmentem. Úgy, ahogy korábban nem
tudtam megmenteni.
Senki sem érti a titkos bűntudatomat. Egész végig cipelnem
kellett. De miért is értenék? Mindenkinek azt mondtuk, hogy a
rák ölte meg, de nem ez az igazság, nem teljesen. Persze ez volt
az oka, hogy meghalt, de végül anyu önkezével vetett véget az
életének egy maroknyi fájdalomcsillapítóval, amit egy üveg
borral öblített le.
Öngyilkosság.
Az orvos és az apám egyetértett abban, hogy titokban kell
tartani az ügyet. Nem is volt időm elmondani Emersonnak a
temetés előtt. Az orvos szerint egyébként sem tehettünk volna
semmit, a betegség túl előrehaladott volt. Kemó, műtét… már
túl késő volt bármit is tenni. Anyám végig tudta ezt. Ezért
hozott bennünket azon a nyáron ide.

153
 És aztán, amikor a nyár véget ért, itt hagyott bennünket
anélkül, hogy elköszönt volna.
Hosszú ideig gyűlöltem ezért. Tomboltam dühömben, hogy
hogyan csaphatott be így. Csak úgy feladta, még csak meg se
próbált küzdeni és a könnyebbik utat választotta. De amikor
még emésztett a düh, akkor is tudtam, hogy semmi könnyű
nem volt ebben a döntésben. Meg akarta kímélni magát a lassú,
gyötrelmes haláltól, ami elsorvasztja a bőrt és a csontokat. Meg
akart kímélni bennünket attól, hogy végignézzük a halálát.
Megbocsátottam neki, azért amit tett, de még mindig nem
vagyok benne biztos, hogy meg tudok-e magamnak is
bocsátani. A legsötétebb óráimon jönnek a kegyetlen és gúnyos
suttogások. Talán, ha egy jobb lánya lett volna, akkor úgy
gondolta volna, hogy érdemes élnie.
Hosszat sóhajtok és lassan eltávolodom az ajtótól. A főiskolai
tanácsadó, akihez jártam, elsőévesként azt mondta, hogy
minden alkalommal, amikor felrémlik egy rossz emlék anyám
haláláról, meg kellene próbálnom egy boldog emlékkel
ellensúlyoznom. Csak párszor mentem hozzá, utána
megkaptam a receptet az antidepresszánsokról, gondolom ez
volt a legjobb módja rendbe rakni a dolgokat és megbirkózni
velük, és nem a végtelenségig beszélni a múltról. Azonban
most, ahogy anyu teste vízióként megjelenik a fejemben, ahogy
az ágyon fekszik, úgy döntök, megfogadom a tanácsát.
Lemegyek a konyhába, keresve valamilyen emléket, bármit,
amire kicserélhetem látomásomat.
Fasírt.
Látom, ahogy a sütőtál kilóg egy dobozból, és emlékszem.
Azon az utolsó nyáron anyunak volt egy furcsa rögeszméje,

154
hogy megtanít sütni. Volt egy csomó régi receptje, amit az
anyjától és nagyanyjától hozott még korábban, és állandóan
gyötört, hogy tanuljam meg őket. Nem is érdekelhetett volna
kevésbé… el voltam foglalva Emersonnal és a fotózással, és a
legutolsó dolog, amit akartam, a párás konyhában állni, amikor
a strandon is lehettem volna a fiúmmal. De anyu csak folytatta a
nyaggatást és egy esős délután, amikor Emerson dolgozott,
beleegyeztem, hogy tanítson.
Elhajtottunk az esőben a piacra, és hátul, a bevásárló kocsit
vonszolva figyeltem, ahogy kiválasztja az összetevőket.
Elmondta, hogyan kell ellenőriztetni a sráccal a húspultnál a
marhaszeletet, és kiválasztani a paradicsomokat, hogy azok ne
legyenek vizesek, és hogy melyik fűszerek jók a megfelelő
szószokhoz. Volt valami mániákus, szinte féktelen a
lelkesedésben, ahogy arról fecsegett, hogy hogyan hozta a
nagyanyja a recepteket Európából, még a háború előtt, és hogy
hogyan változtatott meg ezt meg azt az anyja bennük. Az igazat
megvallva, az időm nagy részét lefoglalta a flörtölő sms-ezés
Emersonnal. Most, hogy tudom, hogy miért volt olyan kitartó és
izgatott a lehetőségtől, hogy átadja a család receptjeit, már túl
késő.
Tudta, hogy nem sok ideje van hátra.
A délutánt főzéssel töltöttük a konyhában, miközben ömlött
az eső odakint. Anyu régi country klasszikusokat játszott le a hi-
fin, és hamarosan, még ha zúgolódtam is egész idő alatt,
daraboltam, kevertem és mixeltem vele együtt a pultnál. Az
összes veszekedésem Emersonnal és a főiskola kiválasztása
ideiglenesen félre lett rakva, mint ahogy szünetet tartottunk a
mi anya-lánya csatáinkban is. Visszatekintve egy tökéletes

155
napot látok, semmi mély, kényszerű beszélgetést vagy valami
hasonlót, csak egyszerű, kényelmes együttlétet.
Azt a fajtát, amit soha nem kapok meg vele újra.
Körülnézek a konyhában. Szinte érzem az illatát az
oregánónak és a bazsalikomnak, látom anyám sürgölődését
hűtőszekrény és a főzőlap között. Átkarolom magam, próbálom
megtartani a boldog képet a fejemben. Nem emlékszem mikor
volt az utolsó alkalom, amikor engedtem magamnak, hogy
gondoljak rá. Miután megtörtént, darabokra estem, azt
gondoltam, hogy az egyetlen módja, hogy továbblépjek, ha
mindent blokkolok, a szép emlékeket és a rosszakat is. Annyira
erősen elnyomtam a gondolatokat róla, hogy halálra rémültem,
amikor engedtem, hogy a képe megtöltse a gondolataimat, vagy
amikor felidéztem a hangját, majd láttam újra a testét, ahogy
fekszik. És ami még rosszabb, hogy éreztem az ismerős, szoros
acélpántok fojtogatását és a forró pánik robbanását, ami
szétzúzza az életemet.
De itt vagyok, és rá gondolok, és úgy érzem, jól vagyok.
Szomorúan, igen, és sóvárgok és a szokásos bűntudat és harag
szélén egyensúlyozom, de nem olyan rossz, hogy ne tudjam
ellenőrzés alatt tartani.
Talán készen állok az emlékezésre.
Kilépek a konyhaajtón és átvágok a gyepen a fotós fészerem
felé. Bent úgy találok mindent, ahogy hagytam: vegyi
anyagokat palackokban a polcokon, műanyag tálcákat a
mosogatóban. És azokat a régi filmtekercseket a légmentesen
záródó dobozban, melyek ennyi év után is várják az előhívást.
Érzem, ahogy a nyugalom eláraszt, és mielőtt kétszer is
meggondolhatnám, azon kapom magam, hogy rutinszerűen a

156
berendezéseket rendezem, ahogy azt már fejből tudom.
Ellenőrzöm, hogy a vastag függönyök teljesen kizárják-e a fényt,
majd lekapcsolom a villanyt, így a biztonsági fény meleg, vörös
fényében fürdök. A délután egy békés, nyugodt homályban
telik, ahogy tekercselek, keverek és mosok, vegyszereket
adagolok és a negatívokat vékony, borostyán sárga csíkokba
fellógatom magam körül, életre keltve az első képeket a vastag,
fényes papírokon.
Óvatosan forgatom a vegyszereket a papírok felett a
tálcákban, figyelve, ahogy a kép körvonalai halványan
elkezdenek megmutatkozni. El is felejtettem milyen
megnyugtató rutin ez az egész. A legtöbb ember unalmasnak
találja mindezt, inkább élveznék a digitális fényképezőgép
instant örömeit, amikor azonnal láthatjuk a képernyőn a képet,
és egy pillanat alatt feltölthetjük őket a számítógépre. Az utolsó
négy évben én is ezt tettem, gyors fotó a telefonommal, és
rögtön mms-ben elküldeni. Mindig azt mondtam magamnak,
hogy jobb ez így, gondatlan és könnyű, de most már tudom,
hogy ez csak hazugság volt, hogy elfelejtsem a furcsa
kényelmet itt a sötétben, képeket készítve a semmiből, mintha
valami mágus lennék, megfogni az emlékeket és fényképre
önteni őket.
Ez a tekercs, arról a négy évvel ezelőtti nyárról való. Minden
új fényképpel visszautaztam az időben. Carina ragyogva, orra a
telefonjában, ahogy az össze barátjának megírja, hogy kiderült a
nyaralásáról, egy dögunalom. Apu, kis ideig, mindig laptopnál,
szem forgatva, hogy vigyem a fényképezőm az arcából. És
anyu, mindig kint, órákig ülve a strandon, bámulva a
horizontot. Gyengéden nyomon követem az arcát, fellógatva a
fotót a sorba, hogy megszáradjon. Hogy-hogy nem láttuk?
Egyre inkább elhalványult előttünk, de mi soha nem
157
gondoltunk erre. Azt hiszem, elhatározta, hogy elrejti az
igazságot, sminket viselt, és bő vonalú ruhákat, és
kényszerítette a hangját, hogy hangos és élénk legyen, hogy
elfedje bizonytalan remegést. Ezen a képen egy kemping
székben ül a homokban. Belenevet a fényképezőgépbe, ugratva
engem valamiről. Boldognak tűnik. Békésnek.
Magamban mosolygok és elindulok megkeresni az egész
tekercs filmet Emersonról. Szorosan átöleljük egymást a
tengerparti szélben. Hátsó utakon megyünk kocsival. Félig
eltemetve, kusza takarók alatt az ágyában fekszünk. Töredékek,
melyek mélyebbre löknek az emlékeimben, egy másik útra
ezúttal, amikor állandó izgatott jókedvben éltem, a pulzusom a
legkisebb érintésre is megugrott.
Vágy...
Látom az összes finom vonalban a fotókon, azokat a késő
éjszakákat, ahogy kifulladva kapaszkodok belé a teherautó első
ülésén, ahogy feloson a hátsó lépcsőn, hallom titokban elfojtott
nevetést. Emerson tekintete, ahogy még a fotókon is áthatol,
sötét, izgató és tele heves szenvedéllyel. Érzem a mély vágyát,
és annak jelét arcának körvonalán… évekkel fiatalabb, de
ugyanolyan ellentmondásos.
Istenem, elepedtünk egymásért. Olyan volt, amit még sose
ismertem, a kényszer, hogy belefojtsam magam az érintésébe és
sose jöjjek fel levegőért. Nem volt lassú alámerülés számunkra,
sem szelíd, tétova randik, félénk érintések. Szeretni őt az
elejétől, olyan volt, mintha leugrottam volna egy magas
szikláról, kétségbeesetten abban reménykedve, hogy ott lesz,
amikor megtörik az ugrásom. És aztán amikor a földhöz
csapódtam és teljesen egyedül találtam magamban a világban,
anyu nélkül, megpróbáltam elfelejteni teljesen ezt a nyarat. Úgy

158
tenni mintha soha nem történt volna meg. Semmi nem állította
meg a végtelen szenvedést, a nyomorult bűntudatot és
fájdalmat és a gyanút, hogy mindez az én hibám.
Aztán ezek az érzések eltűntek, mert nem voltam elég ahhoz,
hogy átérezzem őket. Azt hittem, hogy ez az egészséges.
Továbblépni.
De körbenézve a fotókon, amik körülöttem lógnak nedves
vonalban, rájövök, hogy van egy hely a szívemben, ami üres és
fagyott azóta.
Megdermedt.
És most megrepedt.
Emerson csak a kezdet volt, az első szilánk keresztülhatolt a
védelmemen.
Megtörte a kérgemet és most érzem az összes érzelmet, amit
régóta figyelmen kívül hagytam: szomorúság és édes örömöt,
fájdalmat és megbánást. Még szenvedélyt is. Különösen
szenvedélyt.
Még mindig izgalomba hoz a száguldást újra megtapasztalni,
de egyben meg is rémít. Mert nem számít, mennyire szeretem,
amit Emerson tesz velem, tudom, mi következik ezután, amikor
teljes sebességgel összeomlok a végén. Ez az az érzés, ami
először is bajba sodort, kétségbeesésbe és depresszióba,
belesüllyedve a reménytelenség fekete felhőjébe. Laceynek
igaza volt abban, amit az első nap mondott, amikor behajtottam
a városba: nem kerülhetek vissza oda, arra a helyre.
Megesküdtem, soha többé, és komolyan gondoltam.
Szóval, hogyan menjek oda Emersonnal és hogyan ne
kockáztassam ezt a bukást?

159
 Van rá bármilyen mód, hogy ez mellett teljes szívemből
szeressem?
Észre sem veszem, mennyire telik az idő, amíg egy könnyű
kopogás az ajtón emlékeztet rá. Órámra nézve látom, hogy
nyolc óra van. Emerson!
- Bejöhetek? - szűrődik be a hangja a zárt ajtó mögül.
Elvigyorodom. Tanult a hibájából. Az első alkalommal,
amikor felkeresett a fészerben, kivágta az ajtót anélkül, hogy
várt volna és így tönkretett egy egész tekercs filmet, amit éppen
előhívtam. Egyből heves vitába keveredtünk, egészen addig,
amíg a falhoz nem nyomott és elfeledtette velem a kárba veszett
tekercset.
Úgy döntöttem, ez alkalommal nagyobb önmegtartóztatást
kell mutatnom. Persze éppen csak néhány órája zokogtam
kiborulva a karjai között, de nem adhatom magamat ki teljesen
neki. Meg kell játszanom a nyugodtat.
- Minden oké! - hívom be végül, fellógatva az utolsó képet
száradni.
Kinyílik az ajtó és betör egy keskeny fénycsík, mielőtt
Emerson gyorsan becsukja magam mögött az ajtót. Egyedül
vagyunk a sötétben, csak a biztonsági fény izzik vörösen.
A pulzusom kihagy annak láttán, ahogy teste parancsolóan
kitölti a teret.
- Sajnálom, elvesztettem az időérzékemet. - Kérek gyorsan
elnézést.
Körbenéz a száradó fénykép között.
- Találtam néhány régi filmet - magyarázom zavartan. - Úgy
gondoltam, jól lenne, ha...

160
 - Emlékszem erre. - Áll meg Emerson egy minket ábrázoló
fotó előtt, amin a fényképezőt magamtól eltartva arcunkat
fotózom. Be vagyunk bugyolálva pulóverekbe és sálakba. Az ég
felhős a háttérben. - Kimentünk a tóra, és egész úton hazafelé
esett.
- Meg kellett állnunk az út mellett, annyira zuhogott. -
Visszagondolok arra a viharos délutánra. - És a kocsiban
vártunk.
Emerson halkan felnevet. - Nem a várakozás volt minden,
amit csináltunk.
Érzem, ahogy elpirulok. Bárki megláthatott volna ott
bennünket, félmeztelenül, zihálva, de nem érdekelt.
Emerson arrébb megy és megfog egy másik fényképet. Karja
súrol engem, és én levegőért kapkodok. Légzésünk szinte
visszhangzik a csendben, látom a szája szélén görbe mosolyát.
Francba. Ennyit arról, hogy játszom a nyugodtat. Tudja, hogy
mit tesz velem.
Tovább nézegeti a fotót, amíg én várok. Gyomrom csomóban
van. Bizonytalan vagyok, hogy mit kellene tennem. Egész
bensőm sikít, hogy ragadjam meg és hanyatt-homlok ugorja
újra fejest az extázisba, de ő nem ér még hozzám… legalábbis
nem szándékosan.
A szívem összefacsarodik a félelemtől. Gondolt rá
másodszorra is? Vagy a raktárban történtek kielégítették a
kíváncsiságát és a vágyát? Talán, anélkül, a vakító vágy nélkül,
úgy gondolja, rossz ötlet előrángatni a múltat.
- Milyen volt a meló? - fecsegek, kétségbeesve próbálom
kitölteni a csendet. - Minden rendben volt?

161
 Emerson figyelmen kívül hagyja a kérdéseimet és végül
felém fordul. - Jó látni téged ide visszatérni. - Tekintete fogva
tartja az enyémet, szemei árnyékok a sötétben. - Mindig is
imádtalak figyelni. Amikor elemedben vagy.
Lélegzetért kapkodva pislogok. Hirtelen emlékszem, ahogy
Emerson mögöttem van, amikor a munkapad fölé hajolok, keze
bebarangolja és ingerli a testemet, amíg már nem bírom tovább
és otthagyom a képeket édes, forró szájáért ajkaimon.
Itt, ebben fészerben adtam oda neki magam teljesen először.
Semmi félelem, csak éhség. Nem gondoltam, hogy érezhetek
olyan kielégülést, mint amikor rám nehezedett, mélyen érezve
őt magamban.
Látom a szeme villanásából, hogy ő is emlékszik.
Emerson tesz egy lépést felém, egyik ujjával megérinti a
számat. Tekintete az enyémbe fúródik, mint a mágnes, úgy
vonz, ajkamon halk zihálás tör elő, ahogy nyelvem megérinti
ujjbegyét.
Durván levegőért kapkod, majd gyengéden mélyebbre tolja
ujját a számban. Elviselhetetlenül erotikus. Megborzongok,
érzem, ahogy eláraszt a forróság a combjaim között, de nem
fordítom el a tekintetem. Ajkaimat összezárom az ujján és
szopni kezdem.
Egy nyögés tör belől fel. - Bassza meg, Jules!
Nem tudok tovább várni. Érte nyúlok, lehúzom a fejét és
keményen, forrón és éhesen megcsókolom. Neki tántorodik a
munkapultnak, karjai szorosan körbefonnak, teste, mint az
izmok finom fala csapódik az enyémhez. Szájába nyögök,
belemarkolok a hajába, majd kezeimet kemény vállaira
csúsztatom. Már nedves vagyok, és készen állok, szinte sikítok

162
az ígért beteljesedéstől, amit testünk ma korábban már átélt…
pokolba is, az ígérettől, amit testem már négy hosszú éve vár, az
ágyban feküdve éjszaka, elképzelve, hogy az ujjaim az övéi,
hogy ő van bennem.
Sliccéhez nyúlok, de Emerson hirtelen eltol magától.
- Hú - zihál, levegőért kapkodva. - Állj meg. - Félretol és
eltávolodik néhány lépést, olyan messzire, amennyire képes az
apró fészerben.
Egyedül maradtam, kifulladva, és csak az üres tér van ott,
ahol a teste volt.
- Meg kellene... - Gesztusai olyanok, mintha alig várná, hogy
távol legyen tőlem.
A szégyen forrósága önt el.
Nem akar engem.
- Én... én sajnálom - dadogom. Meg akarok halni, nyílna meg
alattam a föld és nyelne el. Ó, Istenem, mégis mit gondoltam?
Gyakorlatilag majdnem levetkőztettem és a földre taszítottam.
Biztos azt hiszi, hogy egy tüzelő szuka vagyok, akit meg sem
fektettek az elmúlt években.
- Azt hittem... hogy te...
Bassza meg. Megalázva a mosogatónak dőlök. Öljenek meg
most.
- Csak menj el - mondom halkan és elfordulok. - Nem
kívánsz. Felejtsd el, hogy ez valaha megtörtént.
- Mi? Nem, nem így gondoltam! - Egy pillanat múlva
Emerson már ott áll mellettem. - Jules, nézz rám. - Hüvelyk és
mutatóujja közé veszi az arcom és finoman maga felé fordítja a

163
fejem, nincs más választásom, mint ránézni. - Nem arról van
szó, hogy nem kívánlak. Picsába, semmi másra nem tudok
gondolni napok óta, mint hogy letépem a ruháidat és
eszméletlenre keféllek.
- És mi tart vissza? - villantom rá tekintetem. - Nem értem.
Emerson óvatosan elvigyorodik. - Azt hitted, csak besétálok
ide és rádoblak a pultra?
- Hát igen! - kiáltom zavartan.
Elneveti magát. - Azért jöttem ide ma este, hogy elvigyelek
valahova.
Rábámulok. - Mint egy randi?
- Igen. - Most Emersonon van a sor, hogy zavarba jöjjön. -
Azt mondtad, hogy beszélnünk kell, és... én nem akarom, hogy
azt hidd, hogy csak szexet akarok tőled.
- Nem, azt én akarom - válaszolok, és újra elpirulok.
Merészen rám vigyorog. - Hidd el édesem, sokba kerül, hogy
nem vetkőztetlek le most azonnal. De terveim vannak. Szóval,
ha nem tudod távol tartani magad tőlem a meglepetésedig...
- Megpróbálom - válaszolom mosolyogva a
megkönnyebbüléstől. Minden rendben van. Nem csesztem el. -
De nem ígérek semmit.
- Megteszi. - Emerson kinyitja az ajtót és tarja, amíg ki nem
megyek én is. - Kezdődjön a műsor.

164
 Tízedik fejezet
Fordította: pepermill

Emerson vár, amíg megmosakszom, aztán elindulunk. A

lenyugvó nap fényében látom, hogy ő is készült, frissen
borotválkozott, nedves haját hátrasimította, kék pólót visel
farmerrel, ami kiemeli barnaságát, és amitől szeme olyan
kéknek tűnik, mint a mély medencék kristálytiszta vize.
Kisimultnak látszik, és halálosan gyönyörűnek. Elég jónak,
hogy végignyaljam. Újra.
Elérek a kocsihoz, de ahogy nyúlok az ajtóért, elém vág, hogy
kinyissa. Majd a kezét nyújtja, hogy besegítsen.
- Még nem mondtam - teszi hozzá, miközben beszállok. - De
tényleg gyönyörű vagy ma este.
Elpirulok. - Nagyjából három percem volt a zuhany alatt. -
Mutatok rá a tényre. Olyan gyorsan kapkodtam a szobában,
hogy csoda, hogy sikerült a nyári ruhámat nem fordítva
felvenni.
- Na és? - hajtja le a fejét Emerson és egy puha csókot ad az
ujjaimra. - Mindig csodálatosan nézel ki.
Becsapja az ajtó és körbe megy a vezető oldalhoz, én meg
próbálom a pironkodásomat kontrollálni. Pillangók röpdösnek
a gyomromban, és úgy érzem, újra tinédzserek vagyunk, és ő
értem jött, hogy felvegyen az első randinkon.

165
 Nem mintha valóban csináltuk volna ezt a "randizás' dolgot,
emlékeztettem magam. Az éjszaka egy részét a hátsó ülésen
töltöttük.
- Szóval hova megyünk? - kérdezem, ahogy Emerson
hátratolat.
Rám vigyorog. - Meglepetés.
- Még egy kis iránymutatást sem adsz? - vágok egy fintort,
mire ő felnevet.
- Nem. Türelem.
Most rajtam a sor, hogy nevessek. - Azt hiszem, rájöttem,
hogy ez nem egészen az én világom. Legalábbis nem veled. -
Teszem hozzá, majd azonnal leszidom magam az őszinteségért.
Valami legbelül bennem még mindig nem akarja vele tudatni,
hogy olyan hatást gyakorol rám, mint még soha senki. De úgy
tűnik, Emerson nem veszi észre véletlen vallomásomat. Vagy ha
mégis, nem bánja.
- Hidd el - helyezi karját ülésem támlájára, ujjainak
érintésétől a nyakamon borzongás fut végig rajtam. - Nem te
vagy az egyetlen, aki nehezen kontrollálja az ösztöneit. Már
elképzeltem összes módot, hogy hogyan foglak kielégíteni ma
este.
Alig kapok levegőt a szavaitól, érezem, ahogy a vágy
elhatalmasodik bennem. Felé fordulok és elkapom a pillantását,
az éhség a szemeiben szinte keresztülhatol rajtam. Megáll egy
kereszteződésben és felém nyúl, megízleli az ajkaimat,
elolvadok a csókjától, ahogy nyelve átsiklik a számba.
Amikor a csók igazán elmélyül, Emerson elhúzódik. Az út
felé fordul és visszacsúsztatja kezét a kormányra.

166
 - Francba - káromkodja el magát. - Megfogadtam, hogy nem
teszem ezt.
- Mit? - kérdezem aggódva.
- Letámadni, mint egy vadállat. Próbálok romantikus lenni,
emlékszel?
Megkönnyebbülten sóhajtok. Édes, ahogy próbálja a kezeit
távol tartani tőlem, amikor az egyetlen, amit akarok, letépni róla
a pólót és végignyalni az istenien izmos testét.
- Oké, akkor kössünk egyezséget - értek vele egyet. - Nincs
letámadás az este végéig.
Emerson vet rám egy oldalpillantást. - Megfordulhatnék, és
azonnal hazavihetnélek, és akkor az lenne az este vége.
- Oké, akkor éjfélig - nevetek fel. - Addig távol tartjuk a
kezeinket egymástól. Rendben?
Emerson egy megkínzott sóhajt hallat. Egy vággyal teli
pillantás után bólint. - Rendben. De nem azért, mert ezt
szeretném... - tekintete gyengéd és komoly. - Amit mondtál
korábban...
- Hagyjuk! - tiltakozom gyorsan megalázottan.
- Soha ne hidd, hogy nem kívánlak.
Emerson félrehúzódik az út mellé és szorosan megragadja
kezemet. A szívem ugrik egyet, ahogy erős és forró pillantása
szinte éget.
- Mindig is akartalak, Jules. Még akkor is, amikor gyűlöltelek,
még akkor is, amikor azt kívántam, hogy sose lássam újra az
arcod. Még mindig elveszítem az eszem, ha arra gondolok mit
tettem, amikor visszajöttél. - Szünetet tart. Amikor újra beszélni

167
kezd, a hangja durva és érdes, mintha kényszerítenie kellene
magát, hogy beszéljen. - Mindig is akartalak, Juliet. Ez az érzés
kibaszottul biztos, hogy ki fog nyírni, de soha nem fog
abbamaradni.
Emerson sebességbe rakja az autót és elindul, de én még
mindig döbbent csendben ülök.
Birtoklást és véglegességet árasztó szavai a fejembe
keringenek. Tudom, hogy nem akar így érezni, olyan teher
vagyok, amit nem akar cipelni és bár egy részem ugyanezt érzi,
és ez szomorúsággal tölt el.
Ez az, amit egymásnak jelentünk? Egy átok, amit nem lehet
megtörni?
Emerson a kikötő felé kanyarodik. Gyorsan elnyomom a
félelmet magamban és ragyogó mosolyt varázsolok az arcomra.
Bármi is folyik most köztünk, próbál úriember lenni, randira
vinni, és beszélni erről az egész káoszról. Nem fogom ezt most
tönkretenni azzal, hogy túlbonyolítom.
Kimászok a kocsiból és körbenézek. A kikötő máshogy néz
ki, mint mikor utoljára láttam a bulin. A hajók csendesen
ringatóznak végig a rakparton, az esti óceán néma és
mozdulatlan.
- Gyere. - Emerson kinyújtja a kezét, így követem az egyik
dokk felé, melynek végéhez egy hajó van kikötve. Egy vitorlás,
régi, de remek állapotban van, apró lámpások vannak felfűzve
rá, kék vitorlája van és polírozott, világos fa fedélzete.
A szám is tátva marad. - Ez a tiéd? - kérdezem megdöbbenve.
Emerson büszkén bólint. - Meg van már néhány éve. Elég
rossz állapotban volt a kislány, de aztán apránként rendbe

168
raktam... Tudom, hogy nem valami fényűző - teszi hozzá
öntudatosan, - de megbízható, és rengeteg hely van rajta.
- Szerintem ez fantasztikus - mosolygok. - Engedély kapok,
hogy a fedélzetre lépjek?
- Arra akár fogadhatsz is. - Emerson megint olyan parázsló
pillantást vet rám, hogy belül szinte kocsonyássá válok.
Kapkodva szedem a levegőt, ahogy követem a hajóhídon át a
fedélzetre. Aztán megpillantom a hajó oldalán lévő feliratot és
újra eláll a lélegzetem.
Jaybird.
A becenevem. Az apró tetoválásomról kaptam.
A szívem reménykedve dobog.
- Nem hiszem el, hogy rólam nevezted el a hajót...
Zavartan köhög egyet. - Nos, úgy gondoltam, illik rá. - Majd
ördögien rám vigyorog. - Egy makacs kis ribanc, de miután
egyszer ráraktam a kezem, beállt ő is a sorba.
- Hé! - játékosan rácsapok a karjára.
Nevetve eltűnik a szemem elől. - Hadd mutassam meg.
Emerson megmutatja a motort és a kötélzetet, majd az apró
kabint a fedélzet alatt egy keskeny emeletes ággyal és egy kicsi
konyhával.
- Ez csodálatos - kiáltok fel, ahogy körbenézek a helyen.
Minden tökéletesen ide illik. - Habár nem nagyon tudom
elképzelni, hogy egy apró emeletes ágyon alszol.
Megfordulok, és hirtelen azon kapom magam, hogy
veszélyesen közel állok Emersonhoz.

169
 - Elég nagy - mormolja, mire újra elpirulok, ahogy ránézek az
ágyra. Azon tűnődöm, hány lányt hozott a fedélzetre, de aztán
gyorsan elnyomom ezeket a gondolatokat.
Én vagyok itt most vele, és ez az, ami számít.
Újra fent a fedélzeten Emerson eloldoz bennünket a dokktól,
beindítja a motort és lassan kikormányoz bennünket a kikötőből
az öbölbe.
- Arra gondoltam, hogy keresünk egy strandot és ledobjuk
ott a horgonyt - mondja a kormány mögül, ellenőrizve közben
engem is. - És piknik vacsorázunk.
- Piknikre készültél?- A szemeim kikerekednek. Tudom, hogy
Emerson változott, amióta utoljára láttam, de akit én ismertem,
még egy szelet pirítóst is alig tudott volna elkészíteni.
- Ne aggód, - nevet fel a döbbenetemen. - Garrett csomagolt
nekünk sült csirkét és paradicsomsalátát a konyháról.
- Húúú - megkönnyebbült, eltúlzott sóhaj szakad ki belőlem.
- Már aggódtam.
Távolodunk a parttól, a város fényei most kezdenek ragyogni
a sötétedő ég kontrasztjaként. A szél felerősödik, így kikapok
egy kardigánt a táskámból, és leülök a hajó hátuljában, ahonnan
Emersont figyelem a kormány mögött.
Nyugodt és magabiztos, beállítja a sebessége, ellenőrzi a
navigációt és a műszereket. A teste szilárd és erős az
alkonyatban, és van valami eszméletlenül szexi abban, ahogy
teljes ellenőrzése alatt tartja az utunkat.
Megfordul, és rajtakap, ahogy őt figyelem, mire
elmosolyodik. - Emlékszel arra a vitorlásra, amin kivittelek?

170
 - Arra a roncsra? - nevetek fel az apró, öreg hajóra gondolva,
amit az egyik délután kölcsönkért, hogy ki tudjunk menni
vitorlázni az öbölbe. Megrázom a fejem az emlékektől. - Azon a
valamin annyi lyuk volt, hogy meg vagyok lepve, hogy nem
merültünk el a öböl közepén.
- Én is - vigyorog Emerson. - Próbáltam lazán viselkedni, de
csak arra tudtam gondolni, hogy nem fulladhatok, meg mielőtt
újra ne látnálak meztelenül.
Nevetek, miközben átkarolom magam. Emerson észreveszi
és kihalász egy kabátot az egyik ülés alól.
- Mindig fázol - dörmögi, miközben a vállaimra teríti a
dzsekit. Pislogok és belélegzem az illatát, ami keveredik a sós
tengeri levegővel.
Tekintetünk egymásba kapcsolódik, és tudom, hogy az jár a
fejében, hogy éjfél a határidő. A francba, hosszú este lesz...
Emerson bánatosan rám mosolyog, majd visszamegy a
kormányhoz. Visszaülök a helyemre és próbálok a gyönyörű
tájra fókuszálni… ahelyett a remekmű helyett, ami pont itt áll
előttem. Ahogy körbehajózunk az öbölben, a szürkület
tovatűnik és az ég sötét lesz, a partvonal sötét árnyat vet a vízre.
Hagyom, hogy a hullámzás keresztül áramoljon rajtam,
csodálkozva közben, hogy ennyi év után itt vagyok Emersonnal.
Újra.
Magamban mosolygok. Nem törődöm az érzelmekkel és
bizonytalan táncukkal a fejemben. Ma este csak vele akarok
lenni, itt az óceánon, távol a szárazföldtől és az összes
komplikációtól, amik a parton várnak.
- Min mosolyogsz? - kérdezi tőlem.

171
 Felnézek és látom, hogy engem figyel, kötekedő
arckifejezéssel. - Ezen - vonom meg a vállam zavartan. - Rajtad.
Rajtunk. - Gyorsan rájövök, hogy hibát követtem el, és próbálok
javítani. - Nem, tudod, rajtunk, hogy itt vagyunk most... Ez... jó,
csak ezt akartam mondani - dadogom elpirulva. Remélem,
Emerson nem borul ki, vagy nem gondolja, hogy ügyet csinálok
belőle. Tisztában vagyok vele, hogy egy randi nem jelent még
kapcsolatot.
- Jó. - Valami van az arckifejezésében, egy árnyék, mintha
rossz emlékek jutnának eszébe, de aztán eltűnik, és ő megint
azzal az intenzív pillantásával néz engem, amitől alig kapok
levegőt.
Lepillant, hogy ellenőrizze az óráját. - Még három óra -
mondja sötét vigyorral. - És megígérem, hogy a "jó" lesz az
utolsó szó, ami eszedbe fog jutni.
- Ez kicsit beképzelt, nem? - ugratom.
- Inkább, rohadtul igaz - vág vissza Emerson vigyorogva. -
Még eddig senki nem panaszkodott.
Felnevetek. Valahol érzem, hogy őrület, hogy ezen
viccelődünk, arról, hogy megint lefekszem vele, amikor tudom,
hogy ez le fogja rombolni az önuralmam és az ítélőképességem
utolsó bástyáját is… de mégis, valami annyira könnyű ebben, ez
a természetes ugratás, mintha mindig is így nevettünk és
beszélgettünk volna együtt. Mintha soha nem lett volna
közöttünk sötétség.
Gondolataimat korgó gyomrom zavarja meg, emlékeztetve,
hogy órák óta nem ettem. Tényleg ma reggel volt, hogy
nyomorúságosan és másnaposan Laceyvel reggeliztem a
városban? Emersonnak is hallania kellett, mert nevet.

172
 - Majdnem ott vagyunk.
Még nagyjából öt percig hajózunk, amíg el nem érünk egy
félreeső öblöt. Gyönyörű a hely, védve van a part többi részétől
egy kiálló sziklával. Emerson leállítja a motort, így csak
sodródunk, lebegve az esti dagállyal.
Hozza a kosarat, a takarót és a párnát, kipakolva a fedélzeten,
mint egy igazi pikniknél. Megnyugszom és kényelembe
helyezem magam, ő pedig átad egy sört.
- Tósztot kellene mondanunk - mondom, feltartva az üveget.
- Mire? - kérdezi.
Hirtelen lefagyok. Akármint is mondanék, hamisnak tűnne.
Tósztot kellene mondanom az új kezdetre? A múltra? A
továbblépésre?
Egyik sem hangzik helyesnek.
- Mi lenne, ha a váratlan újraegyesülésekre innánk? - sugallja,
amikor nem válaszolok.
Veszek egy gyors, megkönnyebbült lélegzetet. - Akkor a
váratlan újraegyesülésekre - ismétlem, és hozzákoccintom az
üvegemet az övéhez.
Emerson kicsomagolja a kosarat és hamarosan neki is állunk
a finom ételeknek. Könnyedén beszélgetünk - egyszerű,
konfliktusmentes témákról, mint például, hogy hogyan
töltöttem az elmúlt éveket, merre utaztam, hogy megy az iskola.
- Nem kell már visszamenned a suliba a záróvizsgáidig? -
ráncolja Emerson a homlokát, amikor a nem hivatalos
tanulmányi szabadságomról beszélek.

173
 - A tényleges vizsgákig nem kell - válaszolok. - Elhoztam az
összes könyvemet, és csak néhány kredit kell a diplomához.
- És aztán? - félredönti a fejét, ahogy rám néz.
Lesütöm a szemeimet és kínosan megrándítom a vállamat. -
Nem tudom. Azt hittem, mindent kitaláltam - magyarázom. -
Washingtonba költözöm Daniellel.
- Daniel - ismétli lassan Emerson. - Szóval, ez a neve.
Belém hasít a bűntudat. Két évig voltam azzal a sráccal, és
úgy néz ki, már meg is feledkeztem róla. De Emerson ezt tette
velem, elfelejtetett velem mindent a világból, mintha mindig is
csak egymás számára léteztünk volna. Megrázom a fejem és
próbálok összpontosítani az előttem ülő férfira. Türelmesen
várja, hogy válaszoljak.
- Egyébként azt hiszem, hogy ennek most vége... - dadogok,
most először felismerve, hogy nem csak Daniellel való
kapcsolatomat dobom el, amikor szakítok, hanem az összes
tervemet is. A lakásomat, a munkámat, a költözést... Hónapig
tudtam, hogy pontosan mi is vár rám a diploma után, de most?
Most csak egy üres lapot látok. És ez a frászt hozza rám.
Kortyolok egyet a sörömből, hogy elfedjem a
szorongásomat.
- És mi a helyzet veled? - kérdezem vidáman. - Soha nem
gondoltál arra, hogy beköltözz a városba?
Emerson az óceán felé néz, majd lassan megvonja a vállát. -
Igazán soha nem volt választásom. Úgy értem, Britnek és Ray
Jaynek szüksége van valakire, aki vigyáz rájuk.
- De most már felnőttek - mutatok rá a tényre.

174
 Felhorkan. - Ez vitatható. Brit még mindig a lakásomban
lakik. Állandóan azt mondogatja, hogy elköltözik és keres egy
új helyet, de... aztán ez sose történik meg.
Elszégyellem magam, amikor eszembe jut, ahogy besétál a
raktárba.
- És mi van anyukáddal? - kockáztatom meg a kínos kérdést.
- Ő... ? - dadogom.
- Józan? Tiszta? A faszt!
Emerson arcán újfajta keménységet látok, és a szívembe
fájdalmat érzek szenvedése miatt. - Felbukkan néhány évente -
teszi hozzá keserűséggel a hangjában. - Elmondja, hogy
mennyire sajnálja, mennyire vissza akar jönni, elkezd
szervezkedni.
- Talán ezúttal komolyan gondolja - suttogom. - Mindenki
megérdemel egy második esélyt.
- Ó, igen? - Emerson tekintete elkapja az enyémet és hirtelen
már nem beszélünk többet az anyjáról. Fogva tartja a
pillantásomat, tekintete sötét és elszánt, és újra látom azt az
árnyékot átsuhanni az arcán, mintha a múlt visszakúszna
közénk, bármennyire is próbáljuk az öbölben hagyni.
Nagyon nyelek, majd bólintok. - Néha az emberek hibáznak -
folytatom halkan, minden bátorságomat összegyűjtve. - De ha
megbánják, és helyesen akarnak cselekedni, akkor talán
megérdemelnek egy esélyt. Megmagyarázni, hogy miért tették
és rendbe hozni a dolgokat.
- Te tényleg azt hiszed, hogy a kifogások megváltoztatnak
bármit is? - Emerson arckifejezése fájdalmas, de ugyanakkor

175
egy pillanatra látom a sebezhetőséget is, és a szívem nagyot
ugrik ettől repedéstől a páncélján.
- Mindenkinek van indoka. - A szívem őrült iramban ver az
idegességtől. - Honnan tudod, ha meg sem próbálod?
Kiissza a sörét, és félredobja az üveget. Kinyitja a száját és
egy pillanatra találkozik a tekintetünk, valami lebeg köztünk a
levegőben, az érzelmek töredékei és az igazság, amiről soha
nem beszéltünk. Emerson szája fájdalmas, komor vigyorba
torzul. - Vannak dolgok, amelyek nem érdemelnek bocsánatot.
Teste most már feszült, várakozik, és érzem a fájdalom
szúrását és a megbánást, ami eláraszt. Körmeimet a tenyerembe
kell vájnom, hogy nehogy hangosan vegyem a levegőt a
rémülettől. Ez az, amit gondol rólam, vagy még mindig az
anyjáról beszélünk?
Nem tudom, mit mondjak neki, még csak azt sem tudom, hol
kezdjem. Szükségem van valami magyarázatra, hogy miért
szakított évekkel ezelőtt, de hogyan kérdezhetem meg ezt,
amikor az igazság lehet rosszabb, mint amit valaha is
elképzeltem? Van egyáltalán bármi is, amit ha elmond nekem,
attól minden rendbe jön?
Nyomorúságosan összeszorítom az ajkaimat.
A csend elhúzódik, elviselhetetlen, ahogy csak a hajó finom
ringása hallatszódik a hullámokon. Aztán Emerson rám néz a
takaró felett.
- Miért jöttél vissza? - kérdezi.
- Mondtam már. - Lenézek, hangom gyenge. - Apám tönkre
ment, azt akarja, adjuk el a házat.

176
 - Baromság - átkozódik. - Küldhettél volna mást is,
hagyhattad volna az egészet. De te visszajöttél. Miért?
A fedélzetre nézek, az óceánra, mindenre, csak rá nem. - Nem
bízhattam másra, hogy összecsomagoljon. Az emlékek...
- Ne hazudj nekem!
Egy hirtelen mozdulattal félresöpri a tányérokat és a
dobozokat. Megragadja mindkét karomat és olyan közel húz
magához, hogy nincs más választásom, mint ránézni. Belenézni
abba a gyönyörű kék mélységbe, ami olyan sötét és meggyötört,
ahogy még sose láttam.
- Hagyd abba a baromságot, Jules! - Szorítása erős a
bőrömön. - Mond meg miért jöttél vissza.
A szívem a torkomban dobog. Próbálom visszanyelni a
zokogásomat. Igaza van. Azt mondogattam magamnak és
mindenki másnak is, hogy itt kell lennem. Nincs más
választásom. De ez nem igaz, nem tudtam távol maradni. Nem
akartam.
- Mond el, Jules! - Emerson hangja kétségbeesésbe fordul.
Pillantása is kétségbeesett, szinte könyörög a válaszért, amit én
félek beismerni.
De be kell ismernem.
- Miattad! - kiáltok, hangom visszhangzik a csendben. -
Mindig is miattad volt minden!
Egy pillanatra csodálkozás villan át az arcán, aztán közelebb
húz magához, és kétségbeesetten megcsókol.
Teljesen elveszek.

177
 Emerson úgy csókol, mintha vége lenne a világnak, mintha
ez lenne az utolsó pillanat az életünkben és semmi mást nem
akarna, mint teljesen birtokolni engem. Nincs benne a múlt
megbánása, vagy szívfájdalom, semmi, csak az ajkunk, az
összefonódott nyelvünk, karjainak erős ölelése, ami szorosan
körbezár, mellkasához préselve.
Semmi ilyet nem éreztem még korábban. Olyan, mintha az
érzések szökőárként törnének át rajtam, és nincs más
választásom, mint sodródni, egyre mélyebbre zuhanni bódító
ízében.
Megragadom a pólóját és belekapaszkodom, az összes
aggodalmam és bizonytalanságom feloldódik egy pillanat alatt
nyelvének éhes kutatásától. Érzem keze perzselő érintésének
lángoló nyomát bőrömön, ahogy lefektet a kemény fedélzetre.
Letépem róla az inget, lábaimmal átkulcsolom a derekát,
testem felfelé ível, ahogy rángatja a vékonypántos nyári
ruhámat, majd a fejemen keresztül lehúzza rólam, feltárva
engem az éjszakának. Zihálok, ahogy a hideg levegő a csupasz
bőrömet éri. Arcát beletemeti nyakam mélyedésébe, a gyönyör
éles sugarait okozva testemben minden egyes csókjával.
Elektromosság pattog, forróság és nedvesség önt el a combjaim
között, ahogy szívja és harapja a kulcscsontom ívét és lefele
halad a mellemig, szája meleg és követelőző a bőrömön.
Ó, Istenem, Igen!
Keze becsúszik a lábaim közé, testem ívben emelkedik az
érintésétől, felnyögök, ahogy ujjai simogatnak és ingerelnek a
bugyimon keresztül. Az érintésétől reszketek, a nyers érzések
szinte szikráznak bennem, de akárhányszor nekifeszülök a
kezének, visszatart, könnyedén súrolva a szövetet az

178
ujjbegyeivel, amíg már fájdalmasan vonaglok, felkiáltva a
csalódottságtól.
Emerson felemeli a fejét és rám néz azzal a sötét, burkolt
pillantásával, mintha játszana velem. Szótlanul könyörgök a
szemeimmel, zihálok, amíg végül durván széttárja a
combjaimat. Gyorsan, birtoklóan megsimogat, mielőtt egy ujját
mélyen elsüllyeszti bennem. Felkiáltok, megemelem a csípőmet,
ahogy elkezdi ritmusosan mozgatni az ujját. Eszemet veszítem
ujjának gyors lökéseitől, nyelvének érintése villámként hasít
végig rajtam, ahogy feje a melleim felé halad, és ahogy szája a
mellbimbómhoz ér.
Közelebb. Keményebben. Most.
Ringatom magunkat és keményen a kezének lököm magam,
ahogy szája a melleimet kínozza.
Még egy ujját belém süllyeszti.
A világ elhalványul. Még az óceán is eltűnik, a vér dobolása
harsog a fülemben és szívverésem viharaként tombol.
Emerson ujjai feszítenek belül, megharapom a vállát,
esztelenül belezuhanva a sötét, fenséges élvezetbe, mint egy
megszállott.
Túl vagyunk most már az érzékenységen vagy az ugratáson,
zihálunk és karmoljuk egymást, harcolunk az irányításért. De ez
nem csak harc.
Emerson egyetlen mozdulattal újra rám gördül, csapdába
ejtve ezzel. Fejét elhúzza a melleimtől, a hideg levegő felváltja
szája mellegét a mellbimbómon. Felkiáltok, és megfeszülök,
ahogy letépi a bugyimat. Tejesen meztelenül, kitárulkozva,
levegőt kapkodva fekszek a fedélzeten.

179
 Lenéz rám, tekintete végigsöpör a testemen, szemeiből vad
önfeledtség sugároz. A határon van, lassan teljesen elveszíti a
fejét, és érzem az erőt magamban, hogy én fosztottam meg az
utolsó védelmétől. Egy pillanatra ott egyensúlyoz felettem,
lélegzetünk egyenetlen zihálásként tör belőlünk elő, aztán
lecsúszik a testem mentén és megragadja a térdeimet, széttárja a
lábaimat és a nyaka köré rakja őket. Lehajtja a fejét és száját rám
tapasztja, hosszában végignyalva combjaim között.
- Ó, Istenem! - tör ki belőlem, hallom, hogy nyögésem az
egész öbölben visszhangzik, ahogy nyelve a legérzékenyebb
pontomon köröz, majd elmerül bennem. Ez az! Újra végig nyal,
miközben ujjait belém mártja, és ahogy mindezt folytatja az
utolsó összefüggő gondolat is elveszik a fejemben. Olyan
ritmusban izgat a nyelvével, ahogy ujjait mozgatja bennem, a
lökéshullámok egyre közelebbiek és erősebbek, nekifeszülök a
szájának, kétségbeesve minden egyes új nyalás, szívás és döfés
által keltett finom dörzsöléstől.
Emerson elhúzódik, mire újra felkiáltok, ezúttal elkeseredett
frusztrációval a hangomban. Megragadom, pihegve a
megváltásért, de félresöpri a kezem és egy gyors mozdulattal
odaszegezi a csuklóimat a fedélzethez, így csapdába kerülök,
tehetetlenül alatta. Tekintete egyenesen rám szegeződik,
pillantása vad és lángoló vággyal teli. Küzdök a szorítás ellen,
gyűlölve a köztünk lévő teret. Szükségem van újra a szájára
magamon, de Emerson továbbra is felettem marad, csuklóimat
fájdalmasan a deszkának nyomva. Engem néz, állkapcsát
összeszorítja, testének minden izma kemény és megfeszül,
ahogy felettem egyensúlyoz. Elérhetetlenül.
Vonaglok az acélos fogásában.

180
 - Kérlek - zihálom, nem törődve azzal, hogy szinte
könyörgök. Most, ebben a pillanatban, bármit megtennék, hogy
magamban érezzem, minden kibaszott dolgot, amit valaha is
kérhetne vagy követelne tőlem.
Mindenemet odaadnám, hogy még egyszer megkapjam.
- Kérlek, Emerson! - nyöszörgök.
- Mit kérsz? - kérdezi hörögve. - Mit akarsz tőlem?
- Dugj meg! - tör ki belőlem.
Valami megváltozik az arckifejezésében. Szemei vadul
megvillannak. Elereszti a csuklómat és a testemet az övéhez
szorítja egy mély, torokhangú nyögéssel. Megcsókol, szinte
felfalja a számat, ahogy szétnyitom a farmerjét és lejjebb tolom.
Kemény és készen áll, ösztönösen érte nyúlok, szélesebbre
tárom a combjaimat, már fájdalmasan vágyódva rá, hogy
kitöltsön.
Rám talál, egyetlen lökéssel belém nyomul, minden ideg és
sejt a testemben szinte felsikolt az élvezettől.
Szent Isten!
Egy kiáltással hátra hanyatlok, körmeimmel a hátát
karmolom, hullámozva, ahogy lökéseihez igazítom a
mozgásomat, keményen, mélyen és kitartóan csapódik nekem.
Kitölt engem, gyönyörű fájdalmat okozva, majdnem darabokra
szakít. Még szélesebbre nyílok, mélyebbre húzva őt, és a
fájdalom csontig hatoló élvezetté válik, ami végigsugárzik az
egész testemen. Emerson a száját a nyakam üregéhez szorítja,
kétségbeesetten felnyög, ahogy megragadom finoman
kidolgozott fenekét. Vadul lihegek, teljesen elveszve a testünk
ritmusában és a sötét vágyban. Ellen tartok, és gyorsan

181
mozgatom a csípőmet, testem súrlódásával újabb szikrákat
gyújtva, de ez sem elég.
Az ereim belülről viszketnek, egy édes lüktetés van a
véremben, Emerson farkának mindegy egyes kemény lökése
egy feszesebb, szakadatlanul emelkedő érzést okoz bensőmben.
Belekapaszkodom, a határon vagyok. Zokogok a vágytól,
közel vagyok a beteljesüléshez, de tehetetlenül egyensúlyozok a
szakadék szélén. Emerson gyorsabban mozog, teste kemény,
tele feszültséggel, légzése nehézkes és kétségbeesett.
- Jules - nyög fel.
Válaszul én is kétségbeesetten nyöszörgök, fejemet a deszkán
hátrahajtva.
Vakon nézek az éjszakába, kiáltozva a sóvárgástól. Az ég már
sötét, csillagokkal teli, úgy tűnik, halványulnak, egyre
homályosabbak a vadul bennem forrongó, egyre emelkedő
örömmel szemben.
- Baby - Emerson zihál, miközben mélyebb lökésekkel
elmerül bennem. Egyik kezével megragadja az arcom,
kényszerítve, hogy szemébe nézzek. Tekintete rendíthetetlen,
éget, miközben teste nyomorult precizitással, szinte elpusztítja
az enyémet. Nincs menekvés a pusztítás elől. Beleszédülök, az
érzés elsöprő, küzdök az utolsó leheletemig, de szorosan tart,
kényszerít, hogy ránézzek, követelve mindent, amit adok.
Mindent magamból.
Látja a titkaimat, a múlt hazugságait, lemeztelenít. A
tekintete egy pillanatra sem ereszti az enyémet, még akkor sem,
amikor teste az enyémnek csapódik, és ami kiáltásra késztet a
sötét éjszakába. Szorosan be vagyok zárva, foglya a színtiszta

182
érzékelésnek, fájón és mohón, de nem tudok átlendülni, az
enyhülés nem elérhető.
- Élvezz el nekem - morogja, állkapcsát összeszorítva. -
Francba, Jules... élvezz el. Most!
Utolsó alkalommal is nekem feszül, nyers, torokhangú
kiáltása visszhangzik körülöttünk az egész öbölben. Teste
megfeszül az enyém felett egy pillanatra, rázkódik a
feszültségtől, aztán látom szeme villanását, és arcán az enyhülés
első hullámát átsuhanni. Hangtalanul felkiált, remegve belém
élvez és kétségbeesett megadása elég nekem is. Megrázkódok,
nevét sikítom, kiáltásom keveredik az övével, ahogy az
eksztázis vihara végig söpör rajtam, és ahogy hevesen
belezuhanok tekintetének sötét kékségébe. Összecsuklunk,
végtagjaink összekuszálódnak, izzadtan és összetapadva
fekszünk. Aztán, ahogy életem legjobb kibaszott orgazmusának
utóizzásában sodródom lélegzetért küzdve, egy gondolat
formálódik meg ebben az gondatlan örömben, és borít be a
tagadhatatlan igazsággal.
Otthon vagyok.


Amikor reggel felébredek, Emerson nincs ott.

183
 Tizenegyedik fejezet
Fordította: pepermill

Egy ismeretlen, ringató érzésre ébredek, a hullámok

folyamatos hömpölygésére a kabinon kívül. Egy pillanatig
összezavarodva, csukott szemmel fekszem. Aztán a testem
fájdalmára összpontosítok, és minden, ami tegnap éjszaka
történt, az élénk és fülledt, zihálós szex képei elárasztanak.
Emerson.
Emerson és én. Együtt. Úgy dugtunk, mintha az életünk
múlna rajta.
Felülök a takarón egy sóhaj kíséretében és körbe nézek.
Egyedül vagyok az apró kabin keskeny ágyán, a lepedők
meztelen testemre vannak tekeredve. Azt mondtam
Emersonnak, hogy tuti, hogy nem férünk el mindketten rajta, de
ő csak rám mosolygott egy lélegzetelállító és kimerült
mosollyal, és a testéhez szorított. Karjaiba zárva, fejemet mellére
hajtva, szívverésének állandó ritmusára és a hajó ringására
álomba merültem.
A kabin üres.
- Emerson? - kiáltok érte. Biztosan a fedélzeten van a hajó
miatt. Visszahanyatlok az ágyra és elégedetten ásítok egyet.
Minden izmomat és ínamat érzem a testemben, a csekély

184
fájdalom a combjaim között eszembe juttatja az összes dolgot,
amit csináltunk fent a fedélzeten... és aztán újra, itt az ágyon,
kiéhezetten, amíg végül el nem aludtunk.
Fekszek egy darabig, álmosan, lustán a kényelmes
utóhatások emlékében fürödve. Amikor ismét magamhoz térek,
Emersonról még mindig semmi hír. Megnézem a telefonom.
Majdnem tíz óra.
- Hahó? - hívom újra. Megtalálom a nyári ruhámat a padlón,
felveszem és a létrán felmerészkedem a fedélzetre a ragyogó
napsütésbe.
- Emerson?
Körülnézek. Biztosan visszahajóztunk Cedar Cove-ba
valamikor még kora reggel, mivel a kikötő egyik dokkjánál
horgonyzunk. Azonban a hajó üres.
Egy fájdalmas szúrást érzek. Nem hagyhatott itt.
Valószínűleg csak reggelit szerez valahol vagy kávéért ment.
Biztosan ez történt. Küldök egy gyors sms-t neki. "Hol vagy?
Remélem, hozol fánkokat."
Aztán visszamegyek a fedélzet alá és felveszem a
fehérneműmet a szoba sarkából. Most, hogy már semmi nem
vonja el a figyelmemet, visszamászok megint a fedélzetre és
leülök a kormány mögé figyelni az autók hömpölygését a
városban, és a lassú sürgés-forgást a parton, közben próbálom
figyelmen kívül hagyni a növekvő szorongást a mellkasomban.
Múlnak a percek. Minden, telefonomra vetett pillantás után
növekszik a félelmem. Megpróbálom felhívni, de csak a
hangposta kapcsol be. Kinyitom a szám, hogy üzenetet hagyjak,
de a szavak a torkomon akadnak. Mit is mondhatnék?

185
 "Hol a pokolban vagy? Miért hagytál itt meztelenül és
egyedül? Mi rosszat tettem?"
Szó nélkül leteszem. A boldogságom eltűnik. Most már nem
érzek semmi ilyet, viszont a jeges pánik beszivárog a testembe,
és a bizonytalanság sötét forgószele végigsöpör a
mellkasomban. Küzdök, hogy nyugton maradjak, és ne vonjak
le következtetéseket, de mégsem tudom megállítani a
kegyetlenül gúnyos suttogást a fülemben. Itt hagyott. Újra
elhagyott. Mint a legutóbbi alkalommal.
Rezeg a telefonom, hogy új üzenetem jött. Megragadom és
mohón kattintok, hogy elolvassam az sms-t.
"Bár. Vészhelyzet. Hívlak később."
Várok egy újabb üzenetre, némi bocsánatkérésre, de semmi
más nem jön. Ennyi.
Oké, próbálom nyugtatni magam. Ez nem rossz. Ha valami
történt a bárban, akkor oda kellett mennie, hiszen ő a főnök.
Valószínűleg nem akart felébreszteni a tegnapi szexmaratonunk
után, ezért hagyott még aludni. Édes, nem? Figyelmes.
Próbálom figyelmen kívül hagyni a növekvő rettegésemet és
felveszem a szandálomat, magamhoz veszem a pénztárcámat és
óvatosan végighaladok a stégen. Csak egy rövid sétára van a
Jimmy's, pár tömb, de örülök, hogy lapos talpúban vagyok.
Megállok egy kávézónál, és szerzek latte-t, aztán egyenesen
bemegyek a nappali homályban fürdő üres bárba.
- Hahó? - kiáltok beljebb haladva. Nem úgy néz ki, mintha
bármilyen krízishelyzet lenne. A reggelnek ebben a szakaszában
teljesen üres a helyiség, szállító ládák vannak a bárpultnál
felhalmozva. - Emerson?

186
 Kinyílik a hátsó ajtó, meglepődve odafordulok, de csak
Garrett az, aki egy tálca sört cipel. - Helló, kölyök - rakja le a
tálcát egy morgás kíséretében. - A főnököt keresed? Ma még
nem volt itt.
Szívem kihagy egy pillanatra. - De mi van a vészhelyzettel? -
kérdezem halkan ellenőrzésképpen. Talán téved, talán csak
most érkezett, és még nem tud róla...
- Nincs semmi vészhelyzet - válaszol homlokráncolva
Garrett.
- Biztos vagy benne? - kérdezem, hangomba kétségbeesés
kúszik.
Garrett vállat von. - Sajnáltam kölyök, már itt vagyok hét óta,
szóval ha történt volna valami, akkor tudnék róla...
Letörtnek nézhetek ki, mert elcsendesedik, és félénk
pillantást vet rám. - Picsába, beletenyereltem valamibe?
- Nem, minden rendben - válaszolom gyorsan. - Az én hibám.
Összezavarodtam. Bocs! - dadogom, majd megfordulok és
kimenekülök az ajtón a forró reggeli napsütésben.
A bőröm felforrósodik, és totál idiótán érzem magam. Persze,
hogy nincs semmilyen vészhelyzet, csak béna kifogás volt, hogy
megszabaduljon tőlem.
Egy pillanatig nézem az extra kávét a kezemben, aztán
dühösen a szemetesbe hajítom. Könnyek csípik a szemem
sarkát, megpróbálom visszapislogni őket, még csak az kell,
hogy sírva fakadjak a bár előtt.
Hazudott nekem.
Emerson hazudott nekem!

187
 Mindazok után, ami történt a múlt este, magamra hagyott és
hazudott. Most az isten tudja, merre jár, és ki a fene tudja, hogy
mit csinál.
Ott állok még egy darabig, lefagyva, aztán elhúzom a
telefonomat és elolvasom újra a rövid üzenetet. A szemeim
falják a sorokat, olyat keresek, amit korábban nem vettem észre,
de az üzenet még mindig ugyanaz. Rövid. Durva.
Nemtörődöm. Semmi személyes nincs benne, semmi gyengéd.
Mint amilyet egy távoli ismerősének küldene az ember, nem
annak a lánynak, akinek a nevét még néhány órával ezelőtt
kétségbeesett eksztázisban üvölti.
Mi a fenét kellene most tennem?
Mintha az univerzum figyelne rám, a mobilom hirtelen
elkezd világítani és csengeni. Megragadom, hogy megnézzem a
kijelzőt. Magánszám, de a szívem mégis ugrik egyet, ahogy a
fülemhez emelem a telefont. - Halló? - szólok bele
reménykedve.
- Halló, Jules?
Egy női hang. Minden idegem romokban hever a
várakozástól, gyomrom összeszorul. Visszanyelem a sírást. -
Igen, én vagyok.
- Szia! Itt Hallie. A Kingston Ingatlantól. - Jókedvű hangja
lelkesedéstől csöpög. - Hogy vagy?
Csak állok ott. Mi is mondhatnék? Nos, nem tudom, Hallie.
Most töltöttem egy eszméletlen éjszakát életem szerelmével, de
egyedül ébredtem, ő elrohant és ott hagyott egyedül és most
úgy érzem, mintha az egész világ rám szakadna.

188
 Visszanyelem a választ, és gyengén válaszolok. - Köszönöm,
jól.
- Remek! - csipogja. - Csak azért hívlak, hogy közöljem a jó
hírt: van egy ajánlatunk a tóparti házra!
Vér dobog a füleimben. - Tessék? - dadogom, ahogy felfogom
szavai értelmét. A ház elkelt? Csak így?
- Hát nem nagyszerű? - gügyögi a nő, nem tudva a
gyötrelmemről. - Nos, egy kicsit alacsonyabb árat határoztunk
meg, én mondtam apádnak, hogy többért adja, de neki sürgős
az ügy. Rohanunk megkötni a megállapodást, pedig kellett
volna pár hét minden elintézésre!
Szédülni kezdek és émelygek. Ott állok és hallgatom Hallie
locsogását a határidőről és a felmérésekről, és hogy milyen
remek, hogy nekem már nem kell mindezzel foglalkoznom.
- Vissza tudsz menni az iskolába! - mondja. - A vevő szerint
még a takarítás miatt sem kell aggódnod. Azt hiszem, le akarja
romboltatni az egészet, és valami újat építeni, tudod, hogy
megy ez.
- Le akarja bontani? - hangom megemelkedik az iszonyattól.
- Nos, az egy régi ház, de kilátás miatt megéri - folytatja
Hallie. - És egyébként, édesem, ki tudsz költözni a hét végére?
Nem akarok időt hagyni nekik, hogy meggondolják magukat.
- Persze - suttogom halkan. - Amire szüksége van.
- Csodál...
Leteszem, le vagyok döbbenve.
Persze, tudtam már hetek óta, hogy a ház el lesz adva. Apa és
Carina értesítettek. De végig volt egy kép a fejemben egy másik

189
családról, akik majd boldogok ott: a gyerekek játszanak az
udvaron, a partról hozott homok a nyomukban. Beletelt egy kis
időbe, amire a szúrás elmúlt. A képzelődés az új, boldog
emlékekről, melyek ott fognak létre jönni a zsindelyes tető alatt
tovatűnnek.
De lerombolni?
A gondolat miatt felfordul a gyomrom. Azután hogy
Emerson elhagyott ma reggel, most az érzés, hogy minden, amit
szeretek elszakítanak tőlem, és tehetetlen vagyok, hogy
megállítsam.
Összerezzenek, ahogy rájövök, hogy már egy örökkévalóság
óta állok lefagyva a Jimmy's előtt. Megrántom a táskámat a
vállamon, és elindulok haza, lefelé az utcán. Gyönyörű reggel
van, kék ég, a friss szellő az óceán felől, de belül úgy érzem,
hogy egy hurrikánon próbálok keresztül átsétálni. Veszek egy
mély lélegzetet, egyik lábamat a másik elé rakom a poros úton,
de minden egyes lépéssel csökken az akaraterőm és úgy érzem,
mintha az elhatározásom kezdene szétfoszlani.
Egy autó dudálva halad el mellettem az úton. - Jól nézel ki,
angyalom!
Hátrapillantok, pirulva a felismeréstől, hogy pont úgy nézek
ki, mint aki szégyenkezve megy haza reggel, a tegnapi
ruhájában, az egyéjszakás kalandja után. Megalázottság söpör
végig rajtam, karjaimmal átölelem magam és leszegem a fejem,
míg a kocsi el nem tűnik.
Tovább gyalogolok, visszafojtott könnyeim miatt szúrást
érzek a torkomban. Nem értem, miért járatott volna le így,
azután, amit átéltünk együtt. Szorosan a karjaiban tartott,
éreztem őt magamban, éreztem újra a teljességet, ahogy minden

190
egyes hiányzó darab és törött rész a helyére kerül bennem,
biztonságosnak éreztem és tökéletesnek.
Úgy éreztem, hazaértem.
Azt hittem, ő is ezt érezte. Ahogy a szemei ragyogtak, tele
vad érzelmekkel, mintha én lettem volna az, amit mindig is
akart a világtól. A gyengédség az arckifejezésében, ahogy
rohamozza testem, amitől eláll a lélegzetem, a kábult tekintete,
ahogy belém merül, újra és újra...
De ahogy visszagondolok minderre, borzongva rájövök,
hogy a nevetgélést, beszélgetést és az észvesztő, forró szexet
leszámítva, igazából mi nem beszéltünk semmi komolyról.
Például a jövőről. Vagy, hogy mi a fene van most köztünk. Mit
akar tőlem. Mi a francért törte össze a szívem és hagyott ott
néhány évvel ezelőtt.
A gyomrom felfordul, ahogy visszaemlékezem néhány
nappal ezelőttre, amikor visszajöttem a városba. Minden egyes
találkozásnál, minden szónál elöntött a szorongás. Emlékszem,
ahogy nem kaptam levegőt. Ő soha nem beszélt érzésekről, csak
vágyról. Soha nem mondta, hogy érdeklem, csak hogy le akarja
tépni a ruháimat, józan ítélőképessége ellenére.
Talán ez minden, amit mindig is akart tőlem.
Kérdések kavarognak a fejemben fülsüketítő kórusként, és
hamarosan már nem tehetek semmit. Visszaemlékszem arra az
egyetlen emlékre, amivel kapcsolatban kényszerítettem magam,
hogy soha nem emlékezzek. Arra a napra. Arra a napra, ami
elvett tőlem mindent, amit szerettem, ami elszakított mindentől.
És soha nem tudtam meg, hogy miért.



191
 4 évvel korábban...
A temetés után történt, már hivatalosan is ez volt egész
életem legrosszabb napja. Először a szertartás, a teljesen üres
közhelyek, aztán a lassú menet a felhős sziklaszirthez. Emerson
egész úton csendben volt, de még ha megpróbáltam volna,
akkor sem tudtam volna megszólalni. Kinyitottuk az urnát, és
néztem, ahogy anya hamvai keverednek a széllel, és az én
szeretett, élénk anyukám szétszóródott a semmibe pont a
szemeim előtt. Volt utána egy fogadás a házban, de nem tudtam
megbirkózni vele. Apám játszotta a megtört szívű özvegyet,
mintha nem az ő hibája lett volna. Így fogtam Emersont és
órákig autóztunk a semmiben, míg végül valami földútnál
kötöttünk egy ligetben, csak néztük, ahogy az eső a szélvédőt
veri.
És ekkor érte nyúlok.
Le vagyok bénulva a gyásztól. Csak azt akarom, hogy újra
beletemethessem magam a testébe, kizárva életem tragédiáját az
egyetlen emberrel, aki jobbá tehet mindent. Az egyetlen jó
dolog, ami még megmaradt nekem. Ő azonban eltol magától. És
amikor szembe fordul velem, a tekintete üres, mintha idegen
lenne.
- Nem tudom ezt az egész szart kezelni, Jules.
Szavai belém hasítanak, minden szótag, mint egy éles penge
hatol a szívembe. Kábultan bámulok rá. Nem is értem, hogy ez
most hogy jön ide. Az összes nap közül, pont ma?
- Ez az egész... túl sok nekem. - Emerson félrenéz. Kezével
beletúr a hajába, majd a kormányra csap vele. - Bassza meg!
Nem tudom, hogy csináljam.
- Mit hogy csinálj? - suttogom rémülten.

192
 Emerson az utolsó szilárd pont, amibe kapaszkodhatom, és
egyszerűen nem hiszem el, amit hallok.
- Ezt. Te, ezzel az érzelmi faszsággal. - Tesz egy széles
mozdulatot, de még mindig nem néz a szemembe. - Azt hittem,
ez csak egy nyári dolog. Én nem ezt akartam.
Kapkodom a levegőt a megdöbbenéstől. - Te nem ezt
akartad? Baszd meg! - üvöltöm. - Szerinted én ezt akartam? Az
anyám most halt meg. Meghalt! És te nem ilyesmit akartál? -
kiabálásom nyomorult zokogásba fullad.
Emerson tekintete megállapodik a kocsin kívül. - Én csak azt
mondom... A nyár véget ért.
- De... nekünk voltak terveink… - Úgy érzem, a világ
elhomályosul. Szédülten zuhanok, és nincs többé senki, aki
elkapjon. - Azt mondtad, itt maradhatnék a városban veled.
Dolgoznék és beadnám a jelentkezésemet egy művészeti
iskolára jövőre. Együtt lennénk. Megígérted!
Emerson megvonja a vállait. - Azt hiszem, meggondoltam
magam.
Támolygok, amikor végre újra felém fordul. A szemei teljesen
halottak, semmi jele a heves odaadásnak, amit általában látok
bennük.
- Nem értem - suttogom. - Miért csinálod ezt?
- Mondtam. - Emerson állkapcsa megfeszül. - Csak áltattuk
magunkat, amikor azt hittük, ez kitarthat. Nem tartozol ide.
- Én hozzád tartozom! - Hangom elcsuklik az újabb
zokogástól. - Emerson, kérlek! - könyörgök neki
kétségbeesetten. - Szükségem van rád.

193
 A karjáért nyúlok, erős izmaiba kapaszkodom, melyek
szorítását egész nyáron éreztem, de megrázza a fejét. - Ne! -
Emerson hangja kemény, úgy hasít rajtam keresztül, mint egy
ostorcsapás.
Visszahanyatlok. - Nem értem - suttogom újra. - Szeretsz
engem. Tudom, hogy szeretsz!
Emerson szeme sötéten villan. - A szerelem nem elég -
válaszolja dühös gúnnyal. - Talán, ha idősebb leszel, akkor
megérted.
Könnyek folynak végig az arcomon. - Nem úgy gondolod -
bizonygatom. - Nem tudom, miért mondod ezeket a dolgokat,
de ez nem igaz! Ami köztünk van az jelent valamit, te mondtad
nekem!
- Hazudtam. - Emerson mindkét kezével a kormányt
markolja, olyan erősen, hogy ujjpercei kifehérednek.
Azonnal ki kell innen szabadulnom. Érzem a pánikot végig
hömpölyögni magamban, mintha acélpántok szorítanák a
mellkasomat. Megragadom az autó kilincsét, kivágom az ajtót
és levegőért kapkodom. Megbotlom, a földre zuhanok, de még
akkor sem állok meg, lábra tápászkodom, és vakon botladozom
az esőben.
- Jules - hallom Emerson hangját, ahogy utánam szól.
Levegőért küszködök, de egyszerűen nem tudok lélegezni. Az
egész világom semmivé lesz, semminek nincs értelme többé.
Térdre zuhanok, az egész testem rázkódik az iszonyatos
zokogástól.
- Jules! - Érzem, ahogy Emerson keze megrántja a karomat,
majd letérdel velem szemben, miközben megtart. - Lélegezz! -
parancsolja.

194
 Zihálok, de a pánik nem múlik. A fájdalom a mellkasomban
teljesen elpusztít, a gyötrelem sötét hulláma újra és újra lecsap
rám. Emerson elszánt arccal megráz. - Lélegezz! - mondja újra,
miközben kezeiben tartja arcomat. - Meg tudod csinálni.
Gyerünk, édes!
Zokogok és fuldoklok a pániktól.
- Tartalak - ígéri Emerson. - Kérlek, Jules. Csak lélegezz.
Menni fog!
Veszek egy mély levegőt, majd egy másikat. Emerson
szemeibe bámulok. A távolság eltűnt, helyébe a már jól ismert
szenvedélyes gyengédség lép. Szeret engem, mondogatom
magamnak. Szeretnie kell. Nem nézne így rám, ha nem
szeretne. Ez csak egy hatalmas félreértés, most már ő is be fogja
látni.
Minden rendben lesz velünk.
A pánik lassan múlóban van.
Emerson velem lélegzik, egyik belégzés a másik után. Sírva
kucorgok a karjaiban, mindenemmel belekapaszkodva. A
hajamat simogatja gyengéden, ringat, míg végül légzésem újra
normális nem lesz. Érzem a dübörgő szívverését az ingének
nedves anyagán keresztül. Ha elég szorosan ölelem, talán az
utolsó tíz percet meg nem történté tudom tenni. Kitöröljük, és
soha többet nem beszélünk erről újra. Ekkor Emerson lassan
leválasztja a kezeimet felsőtestéről és határozottan eltol.
Felnézek a gyönyörű arcába. A víz patakokban folyik nedves
hajáról, rácsöpög sűrű szempilláira, majd lefolyik az állán. Az
én sötét, sérült angyalom. Enyém örökké.
- Vége van.

195
 Tekintetén látom, hogy megint eltávolodik, és egy falat emel
közénk.
- Nem! - sikítom. - Nem hiszek neked!
- Sajnálom. - Emerson arcán szomorúság villan át, és
elmondhatatlan fájdalom. Talpra áll. Megragadom, de elhátrál
tőlem. - Hazaviszlek - mondja üres tekintettel és kinyújtja a
kezét felém.
Figyelmen kívül hagyom a gesztust és magamtól felállok.
- Nem megyek sehova veled. Addig nem, amíg el nem
mondod, miért csinálod ezt velünk.
- Okot akarsz? - csattan fel haragosan. - A fenébe is, kapsz
vagy százat! Nem menne ez nekünk, Jules, bármelyik kibaszott
bolond láthatja ezt. Őrültek lennénk, ha azt gondolnánk, hogy
akár csak megpróbálhatjuk!
- Tévedsz! - rázom makacsul a fejem. - Szeretlek!
Emerson visszaüvölt rám. - Nézd meg a szüleidet, anyádat!
Te mondtad nekem mindig, hogy az apád iránt érzett szerelme
pusztította el. A szerelem leránt a mélybe, ha egyáltalán kitart.
Minden jó dolog szarrá megy, és akkor nem marad más, csak a
nyomorúság!
Hányinger tör rám. Azt gondolja, hogy én valami nyomasztó
teher leszek neki? Hogy visszatartanám bármitől is és ez miatt
neheztel rám?
- Te nem érted ezt - pislogok a könnyeimen keresztül.
- De igen - válaszol. - És tudod, hogy igazam van. Mi a faszt
csinálnál itt, Jules? Családi házasat játszanál egy lakókocsiban?
Szar munkát végeznél és kuporgatnál, amíg meg nem gyűlölnél,
amiért mindent feladtál értem?

196
 - Nem kell így történnie! - üvöltök.
- Istenem, abba tudnád hagyni ezt a gyerekes viselkedést? Ez
a kibaszott való világ! - Emerson egész teste tele van
feszültséggel, állkapcsa megfeszül és iszonyatosan dühös. -
Nem kapod meg a boldogan éltek, míg meg nem haltak részt!
Az emberek elhagyják a másikat, megcsalják egymást és
mindent elbasznak maguk körül és kudarcot vallanak! Miért
gondolod, hogy mi mások leszünk? Mindent elrontok, Jules, ez
az, amit állandóan csinálok. Miért próbálnánk meg, ha
mindketten tudjuk, hogy nem fog működni.
A fekete végtelen mélység, ami azóta fogva tart, hogy
beléptem abba a szobába és megtaláltam anyámat végül teljesen
elnyel, füleim úgy zúgnak, mintha hurrikán tombolna
körülöttem. Ráförmedek.
- Ennyi? - üvöltök felháborodottan. Két kézzel meglököm a
mellkasát, amitől hátratántorodik. - Csak így feladod? Mert
nehéz lesz? Mert dolgoznunk kellene azon, hogy működjön
kettőnk között a dolog? Egy kibaszott gyáva vagy!
- Jules... - kezdi Emerson, de közbevágok. A testem szinte
sikoltozik a dühtől. Napok óta zsibbadt voltam, de most az
összes harag előtör belőlem.
- Gyáva! - üvöltöm újra. - Szeretsz arról beszélni, hogy
kezdesz majd magaddal valamit, hogy nem fogod úgy végezni,
mint a szüleid. De ugyanolyan vagy, mint ők!
Emerson ijesztően haragos tekintettel néz rám. - Baszd meg!
- Mit basszak meg? Ez az igazság, nem? - gúnyolom ki
dühömben. - Apád lelépett, amikor minden szar lett, és az
anyádat jobban érdekli egy feles, mint a családja. Ő a

197
könnyebbik utat választotta, mindketten azt választották, és
mos te is pontosan azt csinálod!
Amint a szavak elhagyják a számat, tudom, hogy hibát
követtem el. Amikor Emerson megszólal, a hangja alig több
suttogásnál, félelmetesen hideg. - Ez az, amit gondolsz rólam,
ugye? Hogy egy rakás szemét vagyok.
Nyelek egyet. - Nem, nem ezt akartam mondani.
- De igen. - Egy sivár, fanyar mosollyal rám néz. - Csak azt
nem tudom, miért nem mondtad hamarabb. Mi a francért
vesztegetted az idődet velem ilyen sokáig, amikor egy ilyen
értéktelen szar vagyok?
- Nem ezt mondtam! - ragaszkodom továbbra is ehhez, de
nem is figyel rám.
- Mindig is tudtam, hogy mit gondolnak rólam. - Folytatja,
szemei tele vannak sötét keserűséggel. - Ez a város, a szüleid...
De nem érdekelt. Mert azt hittem, te mást látsz bennem. Azt
éreztetted velem, hogy lehetnék valaki.
- Mert így látom! - mondom sírva, miközben nyomorultul
érzem magam. - Szeretlek!
- Mondogasd csak, de ez nem változtat semmit. - Emerson
átható pillantással néz rám. - Ez nem elég.
Szótlanul bámulok rá. Végül megértem a zord igazságot,
amit mond. Azt állítja, ez nem elég, de valójában nem így érti.
Én nem vagyok elég.
Én nem vagyok elég neki.
Összetörök.

198
 - Csak menj el! - sírok és érzem, ahogy a kétségbeesés végig
söpör rajtam, elrabolva az utolsó erőmet is. Nem tudom
elviselni, hogy így lásson, darabokra tépve, amikor nem is
szeretett soha igazán. - Ha nem tudod ezt végigcsinálni, akkor
indulj és menj el - könyörgök. - Ez mind neked jó, nem? Egy
kibaszott haszontalan gyáva vagy. Szóval takarodj!
Újra térdre esem, a zokogás kontrollálatlanul átjárja az egész
testem. Olyan üres fájdalmat érzek, mint még soha ezelőtt, a
fájdalom annyira éles, hogy égeti a mellkasomat.
- Jules - lép felém egy lépést. Hangja tétova. Bárcsak lenne
egy másik pánik roham, ami rövid idő után eltűnik, de tudom,
hogy ez a fájdalom sose fog elhalványulni. Ezt örökké cipelni
fogom.
A tudat, hogy nem vagyok elég, hogy szeressen.
Nem voltam elég, hogy anyu életbe maradjon.
Sosem leszek elég.
Tovább kuporgok a földön, roncsként a kétségbeeséstől,
zokogva. Végül meghallom Emerson lépéseit, ahogy elsétál
tőlem, aztán a teherautó motorját. Elhajt, otthagyva engem az
esőben, összetört szívem millió apró darabjával.
Teljesen egyedül.
Aztán eltűnik.

199
 Tizenkettedik fejezet
Fordította: swan

Visszatérek az emlékből és azt veszem észre, hogy majdnem

visszaérkeztem a házhoz. Mérgesen megtörlöm az arcom,
próbálom visszafojtani a könnyeket, ahogy a kórus elszabadul,
kegyetlen és gúnyos a fejemben.
Hülye lány. Hülye kibaszott lány.
Mitől gondoltad azt, hogy bármennyire is más lesz ez alkalommal?
Felkanyarodtam a felhajtóra és utána megálltam. Van egy U-
Haul teherautó a ház előtt, az ajtók tárva nyitva. Felháborodást
érzek. Az új tulajdonosok még nem lehetnek itt! Az
ingatlanügynök csak most hívott, azt mondta, hogy a hétvégéig
az enyém.
- Helló? - kiáltok, miközben közelebb megyek. Valaki turkál a
dobozoknál, amiket a ház oldalához tettem, tiszta szemét
eladományozásra. Felsóhajtok, bosszant a behatolás… pont
amikor egyedül akarok lenni. Próbálok barátságosabban
hangozni, elvégre is, most fognak egy tisztességes összeget
kiguberálni a helyért. Közelebb megyek. - Sajnálom a
felfordulást, de azt hittem, hogy több időm lesz.
- Rendben van, csak én vagyok. - Ismerős volt a hang, és egy
pillanattal később, valaki felbukkan a ház oldalánál.

200
 Daniel az.
- Szia - mondja, kínos. Egy gyűrött Oxford inget és khaki
nadrágot visel, barna haja csillog a napfényben. Ő az utolsó
ember a földön, akit látni akartam.
Leesik az állam meglepetésemben. - Mit csinálsz itt?
Vállat von, a zsebében megfeszülnek az öklei. - Az apád
mondta nekem, talált egy vevőt. Azt gondoltam, hogy
segítségre lehet szükséged, hogy minden visszakerüljön a
városba, mielőtt ideér a vihar…
- Milyen vihar?
Daniel a homlokát ráncolja. - Nem hallgattál semmit, az egész
szerepel a hírekben. Egy nagy hurrikán, ma estére várják. Te a
víznél, mint ez, el kellene indulnunk, mielőtt eléri a várost.
Érzem, hogy melegség árad szét bennem, egy vékony
napsugár a hidegség közepén, fájó kétségbeesésben. Ez olyan
jellemző Danielre, hogy mit tehetne, hogy segítsen, még minden
után is. Az összes fájdalom, amit okoztam neki. Mindig ő volt
az önzetlen.
- Rendben van - mondom neki lágyan. - Nem szükséges. Meg
tudom oldani.
- Akarom. - Daniel körbenéz a kertben, és fel a házra,
mindent megnéz. Mosolyog. - Ez gyönyörű. Látom, miért nem
akarod elhagyni.
Újra megtörlöm az arcomat, próbálom elrejteni a könnyeimet.
- A legtöbb dolgot már elpakoltam. Adomány és szemét, és… - a
hangom rekedt a sírástól, és el kell mennem befejezés nélkül.
Daniel közelebbről néz rám, közvetlenül az első alkalommal.
Az arckifejezése megváltozik, aggodalom jelenik meg a

201
vonásain. - Juliet - kiált fel, felém siet, hogy elérjen. - Mi történt?
Jól vagy?
- Jól vagyok! - Megpróbálom elmondani neki, de a hangom
újra megtörik. Mielőtt arrébb mozdulhatnék, átölel, karjai
szorosan ölelik a testemet, hogy a mellkasára vonjon.
Félig meddig küzdök, de melegen tart az ölelésében.
- Shh - mormolja Daniel, gyengéden simogatja a hajamat. -
Rendben van. Minden rendben lesz.
Tudom, hogy el kellene tolnom, de nyugodtnak érzem
magam mellette. Még akkor is, ha a körülöttem lévő karok nem
azok, amelyekre olyan kétségbeesetten vágyom, hogy tartsanak.
Daniel gyengéd, és meleg. Minden után, ami ma reggel történt,
megkönnyebbülés az ölelésében süllyedni, egy pillanata is, újra
biztonságban lehetek.
- Sajnálom - suttogom neki.
- Rendben van - mondja újra Daniel. Végül hátra lép, eltol
magától és az arcomat tanulmányozza aggódó pillantással. -
Történt valami? - Az arca elsötétül. - Az a férfi? Bántott téged?
- Én… Nem… - Gyorsan megrázom a fejem, de kedvessége
miatt pocséknak érzem magam. Miért ilyen kedves velem? Nem
kellene a városban a haverjaival innia, átkozva a napot, amikor
találkoztunk?
- Nem kellett volna eljönnöd - mondom Danielnek bűnösen. -
Minden után, amit neked mondtam. Azt hittem, hogy most már
utálsz engem.
Szilárdan áll. - Tudnom kellett, hogy jól vagy.
- Hát, hogy tűnik? - próbálok viccelni, de ő nem mosolyog.

202
 - Úgy tűnik, mintha szükséged lenne valakire, akivel
beszélhetsz.
Az arckifejezése olyan megértő, hogy újra sírni akarok.
Ehelyett, összeszedem az utolsó csepp önbizalmam. - Be akarsz
jönni? - ajánlom neki. - Csinálhatnék magunknak kávét.
Daniel bólint. - És utána talán elmagyarázhatnád, hogy mi
történik itt, mióta visszajöttél.


Daniel elutasítja az összes ajánlatomat, hogy segítsek, és
mindkettőnknek kávét csinál, előhalássza a kávéfőzőt és a
bögréket egy már becsomagolt dobozból. Leültet arra, mai
maradt a nappaliban, és én összegömbölyödök egy takaró alatt,
kezeim a meleg bögrét fogják. Mindent elmondok neki.
Emersont. Az anyámat. Visszatérni ide. Mindent.
Megpróbálom elmondani rólam és Emersonról a részleteket,
és azt tudom mondani, hogy Daniel megért. Amikor végeztem,
visszaülök, idegesen nézem az arcát a szörnyű ítéletért, amiről
tudom, hogy megérdemlek.
Daniel vesz egy mély levegőt, és amikor kifújja a levegőt,
olyan, mintha elengedne valamit, ameddig eddig tartott.
- Szereted őt - mondja halkan.
Bólintok.
Daniel rám néz, sebzetten. - Szerettél engem valaha is?
- Igen! - bőgöm, és felé nyúlok, hogy megragadjam a kezét. -
Daniel, esküszöm. Te voltál a legjobb dolog, ami történhetett
velem. Megmentettél. Szerettelek, tényleg.

203
 - De nem úgy, mint őt. - Daniel válaszol mindkettőnk
nevében.
Ránéz a kezemre, amivel fogom az övét egy pillanatig,
azután megszorítja gyengéden, és visszateszik az ágyra kettőnk
közé.
Újra felsóhajt, ujjaival beletúr a hajába bánatos pillantással. -
Soha nem volt esélyem, ugye?
Szünetet tartok, de ő megérdemli az igazságot. - Nem.
Igaza van. Nem számít, hogy Daniel mennyire szeretett
engem, vagy, hogy milyen figyelmes és kedves volt, nincs
esélye, ha Emerson is itt van.
Mert rájöttem, hogy, hogy működik. Ha szerencséd van,
olyan erősen és mélyen leszel szerelmes, hogy az megváltoztat.
Az a szeretet beszivárog minden pórusodba az egész
lényedben, így ha még vége is szakad, vagy kénytelenek
vagytok szétválni, mindig hordozni fogod magadban a lelkek
lenyomatát, mint egy-egy szívverés. Örökké.
Emerson Ray neve a szívembe égett, attól a naptól kezdve,
hogy találkoztunk, és soha semmi sem változtathatja ezt meg.
- Visszajöhetsz a városba velem, tudod - mondja nekem
Daniel.
Megrázom a fejem. - Mondtam neked, nem tudok…
- Nem, ez nem rólunk szól - vág közbe. - Már értem, vége
van. De ez nem jelenti azt, hogy nem törődöm veled, Juliet. És
nem bírom ki, hogy így látlak.
- Egy szerencsétlenség? - csípősen megjegyzem, de ő
megrázza a fejét szigorúan.

204
 - Olyan… tehetetlen.
Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak. Daniel arca ellágyul,
ahogy gyengéden rám néz. - Sajnálom, de ez az igazság. Nézz
magadra, csak itt ülsz a házban, vársz rá, hogy eljöjjön és
válasszon, hogy szeret téged. Ez nem egy kapcsolat, Juliet, ez
egy túszul ejtés.
Szavai a védelmem alá csúsznak az igazsággal. Meg
szeretném védeni Emersont, de ma csak a hangpostája volt
megnyugtató, nem tudom, mit mondjak.
- Én csak azt mondom, hogy a lány, akit ismertem, nem
venné be ezt a szart senkitől sem - mondja Daniel, folytatva. -
Van egy terved, egy teljes vízió, hogy milyen életet akartál. Mi
történt azokkal a tervekkel? Ne dobd el őket.
- Nem dobom el - tiltakozom. - Én csak… végiggondolom a
dolgokat.
- Szóval, ő hol van? - Daniel kérdi kihívóan. - Amíg te
gondolkodsz.
- Nem tudom - válaszolok halkan.
- Itt fogsz maradni? - folytatja Daniel. - Mi van a főiskolával,
és a vizsgákkal, és munkákkal?
- Nem tudom, oké! - A sírásom visszhangzik a házban.
Védekezően húzom magam köré karjaimat, a sarokban szorítva
érzem magam a kérdései miatt. - DC-be akartam veled menni -
mutatok rá. - Miért lenne más?
- Együtt hoztuk meg azt a döntést - mondja Daniel egy tompa
pillantással. - Beszéltünk róla, végigmentünk a lehetőségeket…
mindkettőnk részére. Gyerünk, tudod, hogy igazam van.

205
 Lenézek, a takaró rojtos szélével játszadozom. Amit Daniel
mond, annak van értelme, de a reggeli felébredés csalódása még
mindig egy nyílt seb, nyers és véres. Nem tudom, hogy kész
vagyok-e hallani ezt.
Daniel felsóhajt. - Csak hadd kérdezzek még egy dolgot, oké?
Visszanézek, és vonakodva bólintok.
- Ha ez a szerelem olyan epikus, mint mondod… neki is, nem
csak neked - teszi hozzá gyorsan. - Akkor, hol a pokolban van?
A kérdés közöttünk ült, lefektetve a csupasz parketta
padlóra. A legrosszabb félelmeim és bizonytalanságaim
megszólaltak, és még nehezebb, fájdalmas együtt érző pillantás
nézett vissza rám Daniel tekintetével.
Megalázkodom. A legrosszabb dolog, hogy igaza van. Ő csak
ugyanazt a kérdést teszi fel, amit magamtól kérdeztem, mióta
egyedül ébredtem fel ma reggel. Miért nincs itt Emerson velem?
- Renden van - mondja gyorsan Daniel, mintha tudná, hogy
ártatlan kérdése megbénított. - Mennyünk, rakodjunk fel a
teherautóra. Vannak csomagjaid, amiket vissza akarsz vinni a
városba?
Bólintok, végül megtalálom a hangom. - Mindent
megjelöltem, megtartom vagy szemét, vagy eladományozni.
- Rendben van - Daniel szeretetteljesen rám mosolyog. -
Megyek, szétnézek a konyhában.
Egyedül hagy, egyedül a meleg takaróban és nyomorult
érzelmeimmel. Tudom, hogy olyan vagyok, mint egy idegen
neki: a lány, akinek mindig volt egy terve, teljesen szétesett.
De igaza van. Ez nem én vagyok, hogy ölbe tett kézzel üljek.
Valamit csinálnom kell, nem számít, hogy mit, csak valamit,

206
hogy megállítsa, hogy összeessek a régi emlékek fájó markában.
Mielőtt még újragondolhatnám, megragadok egy tekercs
szemeteszsákot, néhány csomagolókartont, és felmegyek az első
emeletre. Fürgén sétálok a folyosón, és kinyitom anyám
szobájának ajtaját. Minden úgy van, csöndes a délutánban,
halvány porréteg fedi a felületet. Érintetlen évek óta.
Veszek egy mély levegőt, azután nekilátok a munkának:
letörlöm az éjjeliszekrényeket és kiürítem az öltözködő asztalt;
elteszem a rózsaszín rózsás paplant, és belerakom a régi ruhákat
a szemeteszsákokba. Hallom, hogy Daniel dörömböl lent, és egy
pillanatra meglátom, ahogy a cuccokat felrakja a teherautóra, de
nem jön fel ide zavarni, és én nem kérek tőle segítséget.
Ezt egyedül kell csinálnom.
Egy élet bomlik szét a kezeim alatt, évek emlékei. Addig
dolgozom, míg a szoba üres nem lesz és azon a helyen állok,
ahol az anyám élt. De ő már nincs itt. Valahogy, a szellemek
csendesen el lettek pakolva.
- Viszlát, anya - suttogom gyengéden.
Hallom a motor hangját kint, és kinézek, hogy Daniel viszi-e
az első rakományt Goodwillbe. De helyette Emerson
teherautóját látom, ahogy a kocsija a felhajtóra áll be.
Lefagyok, nézem a torkomban dobogó szívvel, ahogy kiszáll,
és becsapja az ajtót. Az ég felhős most, szürke felhők jönnek az
óceán felől, ahogy Emerson lépked a ház felé.
Daniel kimegy elé, és a nyitott ablakon keresztül, minden
szót hallok.

207
 - Hol van? - Emerson követeli. Ugyanazt a ruhát viseli, mint
tegnap este, de most már gyűrött és zilált, mintha csak magára
rántotta volna azokat reggel, amikor elment.
Amikor ott hagyott téged!
Tudom, most utálnom kellene őt, de lenézve rá az ablakon
keresztül, a gyomrom vágyakozással teli. Hogy azok az izmos
karok körülöttem legyenek, érezzem szilárd törzsének súlyát
magamon.
Emerson a veranda felé tart, de Daniel elállja az útját. - Héé! -
Daniel felemeli a kezeit. - Hátra. Te nem jössz be.
Még innen fentről is látom, hogy Emerson egész teste
megfeszül - Ki a fasz vagy te?
- Egy haver. - Daniel szilárdan áll. - És ne csak akkor kerülj
elő, amikor neked az kényelmes. Most nincs olyan állapotban,
hogy beszéljen veled, majd tudatja veled, ha látni akar téged.
Egy kis szünet következik, majd Emerson lassan, keserűen
felnevet. - Te vagy az, igaz? - mondja. - A barát. Azt hiszed,
hogy csak visszaviszed magaddal, ugye? - Visszahátrál, és újra
kiált. - Jules, hol vagy?
Emerson felpillant a házra.
Visszahátrálok, el az ablaktól, a szívem őrülten dobog a
füleimben, de túl késő. Meglátott engem.
- Jules? - Emerson kiált fel. - Gyere le ide, beszélnem kell
veled!
A pulzusom őrülten ver. Hallom Daniel hangját, halk és
megnyugtató. - Mondtam neked, most egyedül kell hagynod.

208
 - Menj a faszba az utamból! - Emerson hangja fenyegető, és
nem hiszem egy percre sem, hogy nem fog feljönni.
Picsába.
Habozom még egy pillanatra, elbújva a szoba árnyékában,
azután lerohanok a lépcsőn. Leérek a földszintre, kifulladva és
kirontok a bejárati ajtón a verandára, pont időben, hogy lássam,
ahogy Emerson behúz öklével Danielnek, és egy éles
jobbhoroggal Danielt hátraüti a füvön.
- Emerson! - kiáltom bepánikolva, felrántva az ajtót. - Hagyd
abba!
De Emerson figyelmen kívül hagy. Előre tör, megragadja
Daniel ingjét, de ez alkalommal Daniel készen áll. Előrehajol és
belevágja a fejét Emerson gyomrába, birkózva leviszi őt a földre.
Odarohanok. - Hagyjátok abba, mindketten! - sírom
kétségbeesetten. - Kérlek! - De nem figyelnek rám, a földön
gördülnek, hogy fölényt érjenek el. Daniel a birkózó csapatban
volt évekig, de a ravaszsága semmi, Emerson brutális erejéhez
képest. Erős hátizmok és fej.
- Távol kellett volna maradnod! - üvölti Emerson. Nézem,
megrémülve, ahogy még egyszer keményen megüti Daniel
gyomrát, leszorítva őt és újra felemeli az öklét, hogy Daniel
arcába üssön. - Soha nem lesz a tied!
- Emerson! - kiáltom, futok feléjük. Rávetem magam, erősen
megragadom, hogy lefogjam a karjait, de Emerson leráz
magáról. Megbotlom az egyenetlen füvön, és a földre zuhanok.
A fejemet fájdalmasan megütöm és felsírok.

209
 Egy pillanat alatt, Emerson elengedi Danielt és a térdeire
zuhan mellettem. - Jules! - zihál, megölel engem. - Bassza meg,
sajnálom, jól vagy?
Lassan felülök. A fejem még mindig cseng a hatástól,
fájdalom megindul a koponyámban.
- Jules? Beszélj hozzám, jól vagy? - Emerson hangja pánikkal
teli.
Felnézek. Véres az orra, ahol Daniel megütötte, és a szemei
még mindig lázas a harctól, gyorsan lélegzik. Felém nyúl, hogy
gyengéden megfogja az arcomat, fejemet egyik oldalról a
másikra fordítja, hogy ellenőrizze a vágásokat.
- Ne nyúlj hozzá! - Daniel felküzdi magát a földről, az arca
piros és zilált.
- Rendben van - mondom. - Jól vagyok.
Emerson arca kemény, sötét szemei tele vannak
gyötrelemmel. - Nem gondolkodtam. Én soha sem… Jules,
tudod, hogy sose bántanálak!
Bólintok, és megszorítom a kezét. - Tudom.
Hallom az iróniát a fülemben. Természetesen Emerson soha
sem emelne rám kezet tudatosan, de bántani?
Ez már túl késő neki.
Mindketten megfogják a kezem, és lassan segítenek felállni. -
Jól vagyok - mondom újra, zavarban vagyok a nagy felhajtástól.
- Tényleg, csak elestem.
Daniel Emerson felé fordul, mérges. - Ez az, amit akarsz? -
üvölti, a hangja emelkedik. Ránézek sokkosan. Nem hiszem,
hogy valaha is hallottam Danielt ilyen mérgesnek. - Mi a frászt

210
csinálsz egyáltalán itt? - követeli, belemászva Emerson arcába. -
Nem látod, hogy csak fájdalmat okozol neki?
- Rendben van, Daniel - vágok közbe, kettejük közé állok,
mielőtt bárki is üthetne. - Menj be egy percre.
Daniel megrázza a fejét. - Nem hagylak egyedül vele.
Azt várom, hogy Emerson újra nekiesik, de elengedi a kezem,
és járkál a teherautójánál.
Visszafordulok Danielhez. - Bízz bennem - mondom,
könyörögve neki. - Kérlek? Meg kell tennem.
Daniel újra Emersonra mered, szinte szemmel meg tudná
ölni, de végül bólint. - Bent leszek - mondja hangosan. - És ha
csak felemeli a hangját…
- Köszönöm - mondom megkönnyebbülten.
Daniel újra bemegy, és várok, míg az ajtó becsukódik, mielőtt
Emersonhoz fordulok. Még mindig járkál, fejét lehajtva, ökleit
összezárva az oldalánál.
Érzelmeim kavarognak félelemben, kétségben, és reményben,
és bizonytalanságban… minden ebben a pillanatban, itt. De
ahogy ránézek, furcsa erőt érzek. Meg tudom csinálni, tudnom
kell, hogy mi a fene folyik itt.
- Szóval?
Amikor megszólalok, meg vagyok lepve, hogy a hangom
merész és egyenletes. Keresztbe teszem a karjaimat, várok. -
Miért jöttél, mit akarsz nekem mondani?
Emerson felemeli a fejét. - Én… én elbasztam.

211
 Reszketek az arckifejezésében lévő szenvedés miatt, mély
fájdalom van a szemeiben. De kényszerítem magam, hogy
szilárdan álljak.
- Melyik részt, pontosan? - követelem, a hangom acélos. - A
részt, amikor elrohantál reggel és hagytad, hogy egyedül
ébredjek fel? A részt, amikor hazudtál, és kitalálsz valami okot,
hogy leléphess. Vagy a részt, ahol haza kell mennem, mint
valamilyen hülye kurva, aki elég hülye volt, hogy azt gondolja,
hogy az előző éjszaka tényleg jelentett valamit?
Emerson összerezzen. - Jelentett!
- Tényleg? - vágok vissza, a hangom most már reszket. - Mert
rohadtul biztos nekem, hogy nekem nem. Bassza meg -
esküszöm, érzem az ismerős könnyek fullánkját a torkomban.
Egy pillanat alatt, minden elhatározásom összeomlik. Nem
akarok itt lenni vele ordítozva, én csak azt akarom, hogy
minden rendben legyen.
- Nem tudom, hogy mit mondjak neked! - könyörgöm. Felé
nyúlok, de Emerson arrébb lép, hátat fordít. - Kérlek, beszélj
hozzám. Mi a fene van abban az elcseszett fejedben? Mert
próbáltam türelmes lenni, és bíztam abban, hogy minden
magától fog működni, de nem tudom tovább csinálni. Nem
akarom, hogy minden újra ilyen legyen!
- Nem tudod? - Emerson keményen felém fordul. Dühösen a
ház felé int. - Mit gondolsz, én mit érzek? Csak néhány órára
mentem el, és te visszarohansz hozzá!
- Mi? Nem! - sírom összezavarodva. - Daniel nem… nem én
hívtam ide.
- De nem is küldted el. - Emerson arca komor: elzárt és
komor, mintha minden védelme visszazárt volna. A szemeiben

212
lévő távolság hidegen keresztüláramlik rajtam. - Azt hiszem, az
egész baromság volt, huh? Minden, hogy szakítottál vele. Te
mindig tudtad, hogy ő az, akit választottál!
- Hagyd abba! - kiáltom. - Ne fogd rá. Ő csak próbál segíteni.
- Persze, hogy azt csinálja - mondja Emerson kegyetlenül. -
Azt hiszem, a pénze is segít, és a csodás egyetemi végzettsége.
Nem kéne meglepettnek lennem. Hogy is volt az, amit mondtál,
hogy olyan vagyok, mint a szüleim? - teszi hozzá Emerson, és
egy szempillantás alatt emlékszem utolsó harcunkra, és minden
borzalmas dologra, amit mondtunk.
- Nem úgy értettem - suttogom.
Persze, hogy úgy, és igazad van! - üvölti Emerson. - Csak
nézz rám, egy semmi vagyok. Mindig semmi leszek. Ezért
választottad őt, ugye? Soha nem leszek elég jó neked!
Visszahőkölök, mintha megütöttek volna. - Ezért hagytál itt
reggel? - követelem, hirtelen mérgesen. - Tényleg ilyen keveset
nézel ki belőlem?
- Azt mondom, amit látok - mondja Emerson kegyetlen,
önelégült mosollyal. - Jól választottál, azzal a sráccal. Hozzá
tartozol.
- De én nem akarom Danielt! - üvöltöm, próbálok áttörni
jeges viselkedésén. - Téged akarlak!
A hangom keresztülvisszhangzik a kerten, a fákon és
dűnéken, és a magas füvön, ami hajladozik az éles szél miatt,
ami körbevesz minket. Ott állok, remegek, a gyötrelemben.
Bárcsak hallgatna rám! Bárcsak megértené!

213
 De Emerson nem hátrál, és amikor visszanéz rám, szemei
halottak a selymes pillák mögött, olyan hidegek, amilyennek
csak egyszer láttam idáig.
Amikor előzőleg elhagyott.
Érzelmek vihara omlik össze körülöttem, a szívverésem a
fülemben dobog. - Újra megteszed - suttogom, rettegés
megragadt, olyan hideg, hogy nem érzem a karjaimat sem a
lábaimat. - Befejezed.
Emerson állkapcsa megfeszül, de testtartása laza. Azt hiszem,
látok valamit felvillanni a szemében, de azután az arca
ugyanolyan. Határozott. Megrántja a vállát, olyan nyugodt,
hogy kettészakad a szívem.
- Miért ne? - mondja hidegen, mintha csak játék lenne
számára. - Bassza meg, Jules, soha nem ígértem neked semmit.
Gondolom, ez csak egy egyalkalmas dolog volt, tudod? -
Emerson önelégülten rám mosolyog. - Dugás a régi szép idők
emlékére.
Émelyítő déjá vu-t érzek. - Nem gondolod komolyan -
megrázom a fejem kétségbeesetten. - Nem tudom, hogy miért
mondod ezt, de ez nem igaz!
- Biztos, hogy az. - Emerson rám néz: üres és sötét a szeme,
mint egy idegennek. Közelebb sétál, komor mosollyal az ajkán. -
Tudod, jó volt nézni, hogy harcolsz, próbálsz jó kislány lenni.
Fogadtam Garrett-tel száz dollárban, hogy egy hónap alatt
leszedem rólad a bugyit - teszi hozzá.
Zihálok. - Hazugság! - vadul ellenkezem. Felém közeledik és
én hátrálok, míg a teherautóhoz érek.

214
 Emerson közelebb jön, felém nyúl, hogy végigsimítsa a
kulcscsontomat. - Sajnálom, édes. Gondoltam, hogy
megdolgoztatsz a pénzemért, de annyira odavoltál értem, hogy
még csak nem is tartott annyi ideig.
- Hagyd abba - zokogom, eltolva a kezei. Nem hiszem el,
amit mond, vagy a kegyetlen önelégültséget a mosolyában. Ez
nem az én Emersonom, nem lehet!
- Micsoda? Már nem akarsz engem többé? - Emerson hangja
ugrató. - Nem ezt mondtad tegnap éjszaka. - Hangja elhalkul, és
közelebb hajol, lehelete meleg a fülemnél. - A nevemet nyögted
- mormolja. - Könyörögtél, hogy keményebben dugjalak meg.
Nem emlékszel?
Visszafojtom a zokogást, ahogy felém nyúl, hogy
megsimogassa a vállamat. Beleborzongok az érintésébe, érzem,
hogy könnyek folynak le az arcomon, még úgy is, hogy a testem
megfeszül a vágytól. Utálom magam a borzongástól, mely
végigszikrázik a testemen, ahogy a lélegzetem felgyorsul attól,
hogy közel érzem a testét magamhoz, és a mellbimbóim
megkeményednek a mellkasán.
- Látod? - suttogja Emerson diadalmasan, én szégyenemben
rájövök, hogy ő is érzi a vágyamat. Visszahátrál, vigyorogva
lenéz rám. - A pokolba, van egy kis időm, ha akarsz még egy
menetet - vigyorog. - Ha szépen kéred, akkor lehet, hogy le is
kötözlek és hagyom, hogy leszopj…
- Hagyd abba! - üvöltöm, ellökve őt. Kontrollálatlanul
zokogom, fulladozom a fájdalomban és megaláztatásban.
Mindennek van értelme most már, szörnyű értelme. Első
éjszaka, amikor találkoztunk, a parkolóban Jimmy’s-nél,
gúnyolódott velem, mint most.

215
 Végig ez volt a terve, felfogom, émelyítő rettegéssel. Én
mindig csak egy játék voltam neki, a kicsavart dugás a korábbi
szerelemnek.
Soha sem érdekelte, egy pillanatra sem.
Minden hazugság volt.
- Naa, gyerünk - gúnyolódik Emerson, újra felém nyúlva. -
Tudod, hogy akarsz engem. - Megfogja a kapucnis felsőm
zipzárját és elkezdi lehúzni, de végül valami bennem eltörik.
- Ne érj hozzám! - üvöltöm, újra ellököm őt. Elhátrálok, el az
öleléséből… és az álnok hazugságaitól. - Ne merj még egyszer
hozzám érni!
Az ajtó csapódva kinyílik, és azután Daniel kiszáguld a
házból. Alig látok át a fájdalmas könnyeken keresztül, ahogy
közém és Emerson közé áll, egyik keze a karomon. - Takarodj
innen a pokolba - morogva utasítja Emersont.
- Csak menj! - zokogom, teljesen megtörve érzem magam. -
Kérlek, menj!
Várok, valamely kis, nyomorult részem reméli, hogy a
szemében megtörik, és újra a karjaiba zár, és azt mondja, hogy
ez valamilyen szörnyű hiba volt. De Emerson csak elhátrál. -
Szívesen. - Köpi, és visszasétál a teherautójához. A motor
beindul, és azután kitolat, a gumik csikorognak, ahogyan
földúton csúsznak.
Elment. Újra elhagyott.
Hülye, kibaszott lány.
Nézem, ahogy a por a koszos útra száll a teherautója nyomán
és levegőért kapkodok. Mindent felemészt, hogy ne süllyedjek a
földre pont ott az udvaron.

216
 - Juliet - Daniel megtart engem. - Nézz rám, mit mondott
neked?
Megrázom a fejem, arrébb megyek. - Te is. Azt akarom, hogy
menj el.
- Nem hagylak így itt! - ellenkezik Daniel.
Veszek egy mély lélegzetet, és mosolyt kényszerítek az
arcomra. - Jól vagyok - hazudom neki, összeszorított
állkapoccsal. - Egyedül akarok lenni.
- Juliet… - ellenkezik Daniel.
Keményen állok. Önuralom utolsó darabkája még meg van,
de gyorsan csökken. Én csak azt akarom, hogy menjen el,
mielőtt a bánat teljesen átveszi az uralmat felettem. - Kérlek,
többet tettél, mint elég - ragaszkodom hozzá, a furgon felé
tolom. - Fogd az U-Hault, és menj. Itt befejezem, és követlek
majd a városba nemsoká.
A vezető oldali ajtónál áll, és nem tűnik meggyőzöttnek.
- Rendben van - mondom újra, még akkor is, hogy a
testemben minden mást üvölt. - Nincs miért itt maradnom már -
mondom neki. - Hazamegyek, ígérem. Csak szükségem van egy
percre egyedül, hogy elbúcsúzzam.
Lassan, Daniel bólint. - Nem teszik nekem - figyelmeztet,
beülve a kormány mögé.
- Tudom, mindenképp meg fogod tenni. - Lábujjhegyre állok,
és megpuszilom az arcát. - Köszönöm.
Becsukom mögötte az ajtót. - Hívj, ha elindultál -
figyelmeztet Daniel, a nyitott ablakon keresztül. - És ne hagyd el
túl későn. Nemsokára itt lesz a vihar.

217
 Bólintok. A szél már itt van, és az ég teljesen elborult
sötétszürke felhőkkel. Lent a parton, a víz a partot mossa. -
Hívlak. Találkozunk a városban.
Lassan kitolat a felhajtóról, és elmegy. Egyedül maradok.

218
 Tizenharmadik fejezet
Fordította: Linda

Érzem a pánik árulkodó forró bizsergését égni a bőrömön, és

a légzésem felgyorsul felületes zihálássá. Remegek, csalódottan
próbálok nem szétesni, de nem tudom visszatartani. Igaz volt.
Minden igaz volt. Mindent megteszek, hogy egyben tartsam
magam Emerson utolsó árulása óta. Most, azok az évek után,
úgy érzem, sokkal erősebb vagyok, de itt vagyok, csalódottan
bőgök miatta újra.
Sohasem szeretett téged igazán.
A pánik megnövekedni kezd. Felhajtok a pázsitra, és
próbálom kinyitni az ajtót. A kezeim remegnek, és eltart néhány
próbálkozásig, míg végre kinyitom az ajtót és bebotorkálok a
házba. Vakon bezuhanok a konyhába, kutakodom a pultokon,
és széttúrom a cuccaimat, amíg meg nem találom a táskámat, és
benne egy kis üveget a piruláimmal.
Egy, kettő, három maradt.
Kirázom a tenyerembe és becsúsztatom őket a nyelvem alá.
A mosdóhoz megyek, és megengedem a csapot, majd
kortyolok a hideg vízből. Azután lecsúszom a padlóra, hátamat
a szekrénynek vetem, összezárom a szemeimet, és várom, hogy
a rémálomnak vége legyen.

219
 - Kérlek, legyen vége - suttogom magamnak, előre-hátra
ringatózva. - Kérlek, legyen ez csak egy álom.
Látom a fejemben: hogy kellett volna mindennek történnie.
Felébredek reggel a az ágyban, Emerson karjaiban. Édes
dolgokat suttog a fülembe, és elmondja, hogy mennyire szeret.
Hogy mennyire sajnálja az utóbbi időket, és sosem hibázik, és
bánt meg engem többé. Hogy milyen boldogok leszünk együtt,
örökre. És utána magához húz egy hosszú csókra, a kezei
lecsúsznak a testemen, amíg levegőért kapkodunk, és nyögünk
újra és újra.
Együtt. Boldogan. Biztonságban.
De ez nem a valóság.
Ott maradok a konyhapadlón sírva, míg megfájdul a fejem,
és kiszárad a torkom. Sírok a tinédzserért, akinek összetört a
szíve, és a buta lányért, aki most vagyok, ugyanabba a
katasztrófa zónába csöppenve, miközben másképp is
működhetett volna. Sírok minden reményért és álomért, amim
múlt éjszaka volt, befészkelődve Emerson karjaiba, és a
kegyetlen pofon a való világtól elhozta a zord napvilágot. Sírok
az arcán lévő eltorzult kegyetlenségtől, miközben ő megízlelt, és
megérintett engem, és ahogy a testem megtelt élettel az ujjai
alatt, annak ellenére.
Sírok, mert szerelmes vagyok belé, mindig is szerettem, de ez
soha nem volt elég. Sírok, amíg semmi sem marad bennem,
amíg zsibbadt és üres leszek a bánattól, és érezni kezdem a
gyógyszer lassú áramlását az ereimben.
Veszek egy reszkető lélegzetet, és kinyitom a szemem, hogy
találjak egy üres házat, némán és mozdulatlanul. A szívverésem
lelassul, és ez az üres, nyugodt érzés szétárad bennem,

220
homályosan és szenvtelenül. Ez egy hamis egyensúly volt,
tudom, de most először hálás voltam érte. Bármiért, ami
megállíthatja a sötétség terjedését és teljesen elragadna magával.
Bármiért, ami megállíthatja, hogy újra szétessek.
Már nem maradt itt nekem semmi.
Felnyomom magam a lábaimra, és megkeresem a táskámat és
a kabátomat. Összeszedem az utolsó cuccaimat is egy bolti
zsákba, és körülnézek a házban. Hamarosan ez itt mind
törmelék lesz.
Egy hosszú pillanatig a tornácon állok, csak belélegezem a
rozmaring és a tengeri levegő illatát. Azután bezárom magam
mögött az ajtót, beindítom az autót, és utoljára még
körbeautózom Cedar Cove-ot. Elhajtok a kikötőnél, és Jimmy’s
előtt, a használt turista boltok mellett a Main Street-en, a
nyilvános strandon, ami most üres a süvítő szél miatt.
Az eső elkezd kopogni a szélvédőmön, és megkönnyebbülést
érzek, hogy elég korán elindultam, mielőtt még nagyobb
viharba keverednék. Eltart még pár óráig, amíg visszaérek
Charlotte-ba, de legalább védettebb helyen leszek távol az
óceántól. Áthajtok a hídon, ki a városból, amikor a telefonom
elkezd csörögni. Lacey.
- Hé, bébi - válaszolok, berakva a fülhallgatót a fülembe. - Mi
újság?
- Daniel hívott - mondja Lacey, hangjából kihallatszódik az
aggódás. - Elmondta…
- Azt, hogy ez csak Emerson beteges játéka volt? - fejezem be
helyette. - Igen, ott voltam.

221
 - Annyira sajnálom - mondja Lacey. - Tudom, hogy mennyit
jelentett neked.
- Az én hibám, huh? - mondom tompán. Kifacsart vagyok,
minden érzelmi zűrzavarom visszahúzódott, mint a dagály,
semmit sem hagyott a helyében, csak ürességet. Egy üres
tengerpartot. Felsóhajtok. - Azt hiszem, hallgatnom kellett volna
rád.
- Bébi… - sóhajtja Lacey. - Ez nem a te hibád. Nem tudhattad,
hogy ő egy kibaszott elfuserált seggfej…
- Ne - szakítom félbe.
- Te véded őt? - Lacey hangja felháborodottan megemelkedik.
- Nem. Én nem, én csak… nem akarok többé róla beszélni.
Most épp úton vagyok - teszem hozzá. - Estére otthon leszek.
- És akkor elmegyünk leinni magunkat- jelenti ki Lacey. - És
fagyival tömjük magunkat. Nem valami vizezet szörnyűséget,
most komoly szarság van. Gelato-t!
- Jól hangzik - sikerül egy gyenge nevetés. Aztán
megpillantok egy vékony alakot előttem az autópályán, felém
tartva, Cedar Cove irányába. A lány összehúzódik a szél ellen,
vékony kapucnis felsőt visel, a kapucnit a fejére húzza, és rövid
szoknyát magas sarkú csizmával, mintha nem tervezte volna,
hogy így elindul. Ahogy elhajtok mellette, megpillantom az
arcát: Emerson húga, Brit.
- Bassza meg - szitkozódom felgyorsítva mellette.
- Mi volt ez? - kérlel Lacey, még mindig a vonal másik végén.
- Semmi, csak jobban elkezdett esni. Később visszahívlak,
oké?

222
 - Oké, szeretlek.
Leteszem, és utána óvatosan teszek egy U kanyart a vizes
autópályán. Visszahajtok az úton, amerről jöttem, lelassítok és
letekertem az ablakot, hogy megközelítsem őt.
- Hé, jól vagy? - szólok neki. - Kell egy fuvar?
Brit megfordul, az erősen kihúzott szemei elkenődtek, és
csillognak. - Nem! - kiálja vissza, és folytatja a sétát.
Mellé hajtok, és csiga tempóban araszolok mellette. -
Gyerünk, a halálodba sétálsz itt - érvelek. - Nem látod, hogy
hamarosan kitör a vihar?
- Nem érdekel! - szól vissza Brit.
Ez nevetséges. - Komolyan annyira gyűlölsz engem, hogy
képes vagy elkapni egy tüdőgyulladást, hogy ezt bebizonyítsd?
- kérdezem. - Mert akkor elég kicseszett logikával rendelkezel.
- Nem kell a segítséged - köpi vissza Brit.
- Uh, nézz körbe - mutatok rá. - Senki más nincs erre
mérföldekig, úgyhogy szükséged van rám. - sóhajtom. El
akarok menni, és magam mögött hagyni ezt az istenverte
várost, olyan gyorsan, amennyit a Camarom elbír, de annyira
kicsinek és elesettnek tűnik itt az elhagyatott autóúton, hogy
nincs szívem itt hagyni. - Gyerünk, Brit. Itt is nézhetsz rám
mogorván, tudod.
Egy erősebb széllökés jön az óceán felől, és Brit megremeg. A
sápadt bőre ijesztően fehér, és nyilvánvalóan már halálra
fagyott. - Ez az - döntöm el, és nyomom meg a féket, amíg az
autó meg nem áll. - Elég volt a szórakozásból. Csak szállj be az
istenverte autóba!

223
 Végre Brit feladja. Az utas oldali ajtóhoz nyúl, és kirántja,
becsúszik az autóba, majd becsapja maga után.
Így közelről látom, hogy szinte az egész teste rázkódik a
remegéstől. - Jesszus, megőrültél? - feltekerem a fűtést a
maximumra, majd hátranyúlok az ülésre egy vastag egyetemi
pulóverért. Odaadom neki, aggódva. - Mit csinálsz te itt?
- Gyógyfürdős napom van, mit gondolsz? - Brit ad egy
pillantást, miközben áthúzza a pulóvert a fején.
Szóval így állunk.
Sóhajtok, és visszairányítom az autót az útra, ezúttal
elindulok vissza a hídon a városba. A felhők még sötétebbek
lettek, és az esőcseppek viharosan záporoznak a szélvédőre. Az
utcák most mind üresek, néhány üzlet ablaka el van
barikádozva fa deszkákkal.
- Látod? - mondom neki, hunyorogva nézve át a vízfalon
keresztül. - Az egész közepén ragadtál volna.
- Jézus, köszi - nyújtja el Brit a szavakat, még mindig
keserűen gúnyosan. - Legközelebb, ha a kibaszott ex-pasim
elhatározza, hogy kidob, megmondom neki, hogy melegebb
időben tegye.
Ránézek. - Jól vagy? - kérdezem aggodalmasan. - Bántott
téged?
- Bántani…? - horkant Brit. - Szeretném látni, hogy
megpróbálja.
- Oké… - küldök felé még egy kíváncsi pillantást, de a múlt
éjszakai elkenődött smink ellenére jól néz ki.

224
 - Különben is, miért érdekel ez téged? - csattan fel rám Brit. -
Nem mintha itt akarnál maradni. Ez az, amit csinálsz, ugye?
Elhagyod a várost. Megint.
A hangjából kicsengő sebezhetőség sajnálkozást döf keresztül
rajtam. Tehát ezért haragszik rám! Négy éve, annyira
belemerültem a szívfájdalmamba anya és Emerson miatt, hogy
nem álltam le belegondolni, hogy egy szó nélkül futok el Brit-
től. Egész nyáron együtt lógtunk, és attól függetlenül, hogy azt
játszotta, én és Emerson kínosak voltunk, tudtam, hogy úgy
nézett rám, mint a nővérére. Nem volt helyes, ahogy elhagytam.
- Sajnálom, hogy elmentem egy szó nélkül - mondom neki
csendesen, megállva a bár előtt.
- Mindegy - von vállat újra Brit.
- Nem, úgy értem - mondom őszintén. - Sajnálom.
- Igen, nos, nem én vagyok az egyetlen, akitől bocsánatot kell
kérned.
Összeráncolom a homlokom. - Hogy érted?
Brit rám bámul. - Te most kibaszottul szórakozol velem? A
bátyámtól! - úgy bámul rám, mintha én lennék az ördög és totál
őrült egyben. - Te törted össze a kibaszott szívét, és voltam az
egyetlen, aki maradt, hogy megpróbálja összetakarítani a
rendetlenséget.
Megfogja a táskáját, és kimászik az autóból, becsapva maga
mögött az ajtót. Én maradok, elképedve a vezetőülésben.
Várjunk, mi van?
Küzdök, hogy leállítsam a motort, és kiszállok,
összerázkódva, amikor a hideg eső megütöti a bőrömet. - Várj! -
sietek utána. - Rosszul tudsz mindent. Nem úgy történt!

225
 És ezúttal biztosan nem így történt.
- Ó, igen? - Brit dühösen megperdül. - Nem tudom, melyik
bolygón élsz, de pontosan az történt. Ő teljesen elcseszett,
befordult lett, miután te kikeringőztél a városból négy évvel
ezelőtt. Te nem láttad, hogy mit csináltál vele - adja hozzá,
miközben keserű árnyak suhannak át az arcán. - Nem tudod,
hogy meddig ment el.
Mérgesen rázom meg a fejem. - De ő volt az, aki szakított
velem! És újra megtette!
- És te hagytad! - sírja Brit. Próbál újból elsétálni, de
megragadom a kezét, és visszahúzom.
- Te meg mi a fenéről beszélsz? - kérdezem. - Magyarázd
meg, most.
Brit megforgatja a szemeit, újra, megdörzsölve a kezét. -
Mintha nem tudnád.
- Nem tudom! - kiabálom túl a záport, most már teljesen
összezavarodva. - Emerson volt az, aki véget vetett a
dolgoknak! Ő dobott engem az anyám temetése után, azt
mondta nekem, hogy vége mindennek, és hogy nem szeret
engem többé! - a hangom megtörik az utolsó szavaknál,
megalázó vallomásom visszhangzik a szakadó esőben a
parkolóban.
Brit bámul rám, meghökkenéssel az arcán. - Te tényleg nem
tudtad, ugye? - suttogja.
Érzem, ahogy a vérem száguldozik bennem. Miről beszélt?
Mit tud?
- Mondd el - könyörögöm neki. - Kérlek, nem tudok
semmiről!

226
 Brit egy pillanatig rám bámul. - Itt várj - parancsolja, mielőtt
megfordul, és eliramodik, fel a kinti lépcsőkön a bár feletti
lakásba.
Tehetetlenül nézem, ahogy elmegy. Nem tudom, hogy mi
folyik itt, de azt igen, hogy valami nagy dolog. Valami, ami
Emersonnal kapcsolatos.
A szívem gyorsan ver. Oka van, amiért megszakította a
dolgokat, amiről nem tudok? Mi lehet a valódi mentsége, amiért
összetörte a szívemet? Annak ellenére, hogy tudom hülyeség,
de érzek egy kis reménysugarat. Ha a szakítás után rossz volt
neki, akkor jelenthettem neki valamit azok után, hogy
meggyászolt, ha nem volt elég a szerelem.
Izgatottan várom, hogy jöjjön már Brit lefelé. Annyi
kérdésem van még, azt sem tudom, hogy hol kezdjem, de
miközben múlnak a másodpercek, és a víz teljesen átáztat, egyre
jobban és jobban izgulok. Azt mondta, hogy várjak, de mi van,
ha fel kellett volna mennem utána? Mi van, ha ez csak egy
kegyetlen tréfa, amit kitervelt ellenem valamilyen bosszúból?
Az idegeim összecsomózzák magukat, míg végre kinyílik a
lakás ajtaja, és Brit siet le a lépcsőkön.
- Beszélned kell velem! - sietek elé, a szavak kétségbeesetten
gördülnek ki a számon. - Tudnom kell, mi történt, kérlek!
- Itt van. - Brit nyújt valamit felém. Egy gyűrött boríték az,
valamilyen írással az elején. - Ez mindent megmagyaráz.
Elveszem, még mindig zavartan. Egy levél van a belsejébe
hajtogatva, és Emerson neve van ráírva az elejére. Gyorsan
bedugom a dzsekim alá, mielőtt még szétázna. - Mi ez?

227
 - Olvasd el - mondja Brit. - Nem tudom, miért nem mesélt el
erről az a hülye seggfej, de… - megrázza a fejét. - Ez nem
számít. Azért már túl késő.
Bután nézek rá. - Nem értem, miért segítesz nekem? Azt
hittem, utálsz engem.
Brit egy éles pillantást ad nekem. - A bátyámat jobban
szeretem - mondja hevesen. - És valamilyen okból ő téged
választott, nem számít, mit próbál bemagyarázni magának.
Megfordul, és elsétál.
Sietek vissza az autó biztonságos szárazságába, még mindig
összezavarodva. Kihúzom a levelet, kihajtogatom a kezembe,
rápillantok Emerson nevére és akkor látom meg… Felismerem a
kézírást, jobban, mint bármi mást.
Az anyámé.

228
 Tizennegyedik fejezet
Fordította: Tinajsz

Keresztülhajtok Cedar Cove-on, ki, azokhoz a szirtekhez,

amelyek az öböl távolabbi részén terülnek el. Eső záporozik a
szélvédőmre, a szél őrjöngve tombol a kinti világban, de
minden ötödik másodpercben képtelen vagyok megállni, hogy
ne pillantsak az utas ülésre, ahol a boríték fekszik mellettem. Az
eredetileg fehér boríték sarka már megsárgult, és egyes
helyeken összegyűrődött, és túl ártatlannak látszott, ahhoz
képest, hogy milyen hosszú ideje rejtegetett mélyen eltemetett
titkokat.
Olyan erősen szorítom meg a kormányt, hogy az ízületeim
elfehérednek, ahogy a zuhogó esőn keresztül addig vezetek,
amíg el nem érem a hegytetőt. A kocsimat leparkolom a
kilátóhelynél, biztonságos távolban a tajtékzó óceántól, majd
leülök, és figyelem, ahogy a víz vadul habzik és hullámzik a
viharban, miközben bennem óriási összevisszaság kavarog.
Ez az a hely, ahol szétszórtuk az anyám hamvait.
Ugyanolyan nap volt, mint ma: felhős és hűvös, de nem
éreztem a csípős szél harapását, ahogy ott álltunk.
Egyáltalán semmit nem éreztem.

229
 Az anyám leírta a végrendeletében, nem akarja, hogy
eltemessék. Tetszett neki a gondolat, hogy valamilyen módon
visszatér a földre: hogy újra az óceán, a fák és a tengerpart
részévé válik. Azt hittem, valahogyan gyógyító hatással lesz
ránk, hogy látjuk az élet körforgását. Hamu a hamuhoz, por a
porhoz. De amikor apa kiürítette az urnát, nekem nem tűnt
valóságosnak az, hogy az én hús-vér anyám csupán néhány
maroknyi porrá lett. Figyeltem, ahogy a hamu egy pillanatig
táncolt és siklott a levegőben, és aztán anya eltűnt.
Csak így egyszerűen, semmivé lett.
Leszámítva, hogy most újra van tőle valamim. Ez a rejtélyes
levél Emersonnak.
Kinyúlok érte, végigfuttatom az ujjaimat a papír széle fölött.
Annak a nyárnak a végéig folyton veszekedtünk egymással.
Annyira észvesztően szerelmes voltam Emersonba, hogy
ameddig vele lehetettem, egyáltalán nem érdekelt semmi az
égvilágon. Készen álltam rá, hogy az összes régi tervemet
feladjam. Annyira romantikusnak tűnt: csak mi ketten, együtt,
ahogy egy saját életet építünk magunknak. Mindent kitaláltunk
volna, és a pokolba azzal, mit mondtak a szüleink. Emlékszem
anyura, hogy hogyan könyörgött és kérlelt, hogy ne tegyem fel
mindenemet Emersonra. Nagyon felzaklatta, amikor
elmondtam neki, hogy minden meg fog változni. Utolsó
napjainak nagy részét azzal töltöttük, hogy ordítoztunk
egymással, bár a szívem most már rettentően fáj, amikor erre
gondolok.
Az összes időt, amit elvesztegettünk; már soha többé nem
fogom visszakapni.

230
 Amikor meghalt, éreztem, hogy a bűntudat keresztülvág
rajtam, mint ezernyi éles penge, de elhatároztam, hogy a helyes
döntést hozom meg. Emerson volt minden, ami számított, az
egyetlen, akim maradt a világon - legalábbis ezt gondoltam.
Addig a szörnyű délutánig, amikor is elsétált, és ott hagyott
engem, összetörve az esőben, és mindenek felett bebizonyítva,
hogy anyámnak volt igaza.
Beletelik egy pillanatba, amíg összegyűjtöm a bátorságomat,
mielőtt végül kinyitom a borítékot, és kihúzom belőle az
összehajtott papírlapot.
A lap megzörren, ahogy kihajtogatom, aztán élesen beszívom
a levegőt. A szívem összeszorul a mély fájdalomtól, ahogy
meglátom anyám ismerős, döntött betűit, ahogy beterítik a teljes
lapot.
Anya…
Érzem, ahogy a könnyek elöntik a szememet, és ki kell
törölnöm őket a pulóverem ujjával, hogy eléggé tudjak
fókuszálni a levél elolvasásához.

Kedves Emerson,
Tudom, hogy még nem találkoztunk szemtől szemben
egymással ezen a nyáron. Meg kell értened, mindennél
jobban szeretem a lányomat, és csak a legjobbat akarom neki.
Összetöri a szívemet, ahogy figyelem őt, miközben arról
beszél, hogy elhalasztja a főiskolát, és itt marad veled Cedar
Cove-ban. Ez nem ellened szól - elértem azt a pontot, hogy
látom, a magad módján mennyire mélyen szereted őt, és ez
az, amiért könyörgök neked, hogy állítsd meg, mielőtt elköveti

231
ezt a hibát. A nővé válás küszöbén áll, fényes jövővel maga
előtt. Mindene meglehet, amit csak akar: karriert csinálhat
magának, független lehet és láthatja a világot. Boldog, stabil
életet alakíthat ki magának messze azon túl, amit remélhetek
a számára. De ha itt marad veled, akkor mindezen dolgok
veszendőbe mennek.
Szeret téged, ezt mindketten tudjuk. De te és én azt is
tudjuk, hogy ha itt marad veled, tönkreteszed őt. Talán most
azt hiszi, hogy ezt akarja, de ebben a városban nincs
számára semmi, ezt neked is be kell látnod. Kérdezd meg
magadtól, ez az az élet, amit választanál a számára?
Tényleg ez minden, amit megérdemel? Húsz évvel ezelőtt én
úgy döntöttem, hogy mindent feladok az apjáért, és nem telik
el nap úgy, hogy ne kívánnám, bár másképp döntöttem volna.
Juliet makacs, nem hallgatna rám. Nem maradhatok elég
ideig, hogy megértessem vele: egyszer én elmegyek, úgyhogy
ez a teher rád szakad. Ismét könyörgök neked, ha szereted őt,
ne hagyd, hogy eldobja magától az életét. Rövid időn belül
neheztelni fog rád ezért, bízz bennem, tudom, hogy így lesz.
Beléd fektetem az összes hitemet, és remélem, helyesen
fogsz cselekedni. Kérlek. Ha szereted őt annyira, amennyire
gondolom, hogy szereted, add meg neki az életet, amit
megérdemel.
Üdvözlettel,
Jeanette.

232
 Leeresztem a levelet, remeg a kezem.
Ezt nem hiszem el.
Ez az oka az összetört szívemnek és a fájdalomnak? Döbbent
és kábult vagyok, a világosság hulláma keresztüláramlik
bennem, és felfogom a dolgokat. Egész idő alatt, elhittem, amit
Emerson mondott nekem azon a napon: hogy a szerelem nem
elég. De valami kifacsart módon, azért vetett véget a dolgoknak
azon a nyáron, mert szeretett engem. Mert ez volt az anyám
utolsó kívánsága. És egész idő alatt, Emerson egy szót sem szólt
nekem erről.
Soha nem említette!
Szédülök. Ennek még mindig semmi értelme nincs a
számomra, de visszatekintve arra a végzetes, szörnyű
veszekedésre, most már látom. Hogy mennyire megkínzottan
nézett rám, miközben ellökött magától. Hogy a sértéseim,
miszerint éppen olyan, mint a szülei, mennyire megbánthatták
őt, hogy mennyire kíméletlen voltam.
Azért sebzett meg, hogy megvédjen. A helyes dolgot próbálta
cselekedni.
És most, újra pontosan ugyanazt a dolgot csinálja.
A szívem kettéhasad érte. Mibe kellett kerülnie, hogy
megtegye ezt az anyámért? Tudnia kellett, hogy soha nem
tudtam volna elsétálni tőle, még akkor sem, ha könyörgött
volna érte. Ezért viselkedett annyira hűvösen, és nyersen
velem… nem azért, mert nem voltam elég jó neki, hanem mert
azt hitte, hogy túl jó voltam neki, és hogy megérdemeltem egy
életet, amibe ő nincs benne.
Annyira szeretett engem, hogy elengedett.

233
 Éreztem, hogy a könnyek újra elöntik a szememet, de ez
alkalommal, az öröm jelei voltak: forróak a
megkönnyebbüléstől, boldogságtól és a keserédes megbánás
halvány nyilallásától. Anyámra gondolok, aki még élete végén
is azon ügyködött, hogy egy jobb életet biztosítson a számomra.
Nem tudom ezért hibáztatni, teljesen megértem őt. Hiszen
mindenek felett, ő feladott mindent az apámért. Azt tervezte,
hogy elvégez egy ápolónői iskolát, amikor találkozott vele: a
rámenős, külföldi cserediákkal. De az apám arról álmodott,
hogy író lesz, így az anyám feladta az összes tervét azért, hogy
szerezzen egy állandó munkahelyet, ezzel támogatva
mindkettejük elképzelését. De valahogyan a „következő év”
soha nem érkezett el. Anya teherbe esett Carinával, aztán velem,
és apa adósságai is elkezdtek felhalmozódni, és addigra anya
már túl elfoglalt volt azzal, hogy kétségbeesetten megpróbálta
egyben tartani a családunkat, így nem tudott figyelmet szentelni
azoknak a terveinek, amiket maga elé tűzött ki.
Az egész életét az apám köré építette, csüngött minden egyes
szaván. Annyira szerette, még akkor is, amikor inni kezdett, és
még akkor is, amikor tudta, hogy ez elpusztítja őt.
Az apám jelentett számára mindent, és ez volt a veszte. Azt
hitte, hogy Emerson ugyanazt jelenti nekem, mint apa neki, de
ez nem igaz: azzal hogy elengedett, bebizonyította, hogy
mennyire más is ő. Olyan áldozatot hozott a kedvemért, amit az
apám soha nem tett volna meg: a boldogságomat mindenek felé
helyezte, még úgy is, hogy ezzel a saját szívét törte össze.
Örömmel telve zokogtam fel. Szeretett!
És talán még most is így érez irántam.

234
 Belekapaszkodok abba az értékes reménybe, ami
szentjánosbogárként világítja meg lelkem sötét éjszakáját.
Tudtam, hogy nem gondolta komolyan azokat a dolgokat,
amiket ma mondott nekem. Nem, amikor a teste teljesen másról
árulkodott a múlt éjszaka. Csak megpróbált rávenni, hogy újra
hagyjam el a várost, pontosan úgy, ahogy négy évvel ezelőtt.
Úgy gondolja, még mindig jobb nekem nélküle, mintha az élet a
szerelme nélkül többet érne.
Egyszer már hagytam, hogy ellökjön magától. Nem követem
el újra ugyanazt a hibát.
Veszek egy reszketeg lélegzetet, beszállok a kocsimba, és
óvatosan megkerülve a kilátót, és lehajtok a meredek úton a
városba. A vihar már tombol körülöttem, a szél olyan erősen fúj,
hogy érzem, ahogy dobálja a kocsit. A pánik remegve tör utat
magának bennem, ahogy látom, ahogy az eső áztatja a meredek
hegyoldalt, de nyugalmat kényszerítek magamra, és lassan
haladva hajtok vissza a városba.
Végighajtok az üres utcákon, szemeimmel Emerson
teherautóját keresem, de amikor odaérek Jimmy’s-hez, látom,
hogy a parkoló üres. A francba! Kiszállok a kocsiból, felrohanok
a lépcsőn a lakáshoz, bedörömbölök az ajtót, de nem érkezik
válasz. Legalább Britnek itt kellene lennie, elrejtőzve a vihar
elől. Visszamegyek a kocsihoz, és gyorsan becsapom az ajtót,
hogy kizárjam a záporozó esőt.
A szél most már olyan veszettül fúj, hogy az eső vízszintesen
zuhog az utcán, és majdnem a földig dönti a fákat. Egy újságos
stand hirtelen átrepül a járdán, elpattog a kocsi mellett, és
hatalmas robajjal keményen belevágódik a falba. Hátravágódok
az ülésemben, a szívem őrültem ver. Most már kész őrültekháza
tombol odakint: minden teljesen a hurrikán territóriuma alá

235
kerül, de még nem távozhatok. Minden utcán végighajtok,
kétségbeesetten keresve őt.
Nem foglalkozok a viharral, vagy a nedves ruháimmal, vagy
bármi mással, csak az érdekel, hogy megtaláljam Emersont,
egyenesen a szemébe nézzek, és elmondjam neki, hogy
szeretem őt… és hogy ez alkalommal nem adom fel.
Az eltökéltségem egyre nő, de Emersonnak még mindig
nincs semmi jele, így végül irányt változtatok, és visszahajtok a
tengerparti házhoz. Talán még csak a város környékén sem
maradt, talán elhúzott innen a fenébe, távol a vihartól, mint
ahogy minden épelméjű ember tenné.
Még csak gondolni is túl késő arra, hogy ráhajtsak a parti
útra, így csigatempóban visszahajtok a házhoz, összerándulva
minden alkalommal, amikor meghallom egy faág reccsenését,
vagy amikor a kocsit egy széllökés megtaszítja az úttesten. Ezt
az útszakaszt már elborítják a törött faágak, és a part felől
mindenféle törmeléket fújt ide a szél, de én tovább haladok.
Aztán megpillantok egy kidőlt fát, a hosszú törzse elfoglalja az
egész utat. Nem tudok áthajtani rajta; az én Camaróm nem fogja
tudni venni ezt az akadályt.
Lehúzódom az út oldalára, és gyorsan megragadom a
táskámat a hátsó ülésről. Kiszállok, átmászok a fa alkotta
akadályon, közben megkarcolom a kezemet a fakérgen, de
tovább folytatom az utamat. A parti ház már nincs annyira
messze, keresztülküzdöm magam az esőn, és harcolok, hogy
talpon maradjak az erőteljes széllökések ellenében. Nagyapa
épített egy óvóhelyet a pincében a vihar elől, és tudom, hogy
most már csak egy kicsit kell kitartanom, hogy a búvóhelyre
érjek, és biztonságban legyek a széltől.

236
 És aztán meglátom: a kék szín egy távoli felvillanása.
Emerson teherautója a felhajtón áll.
A szívem nagyot ugrik a mellkasomban.
Az út többi részét szinte repülve teszem meg, meg-
megcsúszva a sárban, ahogy felrohanok a bekötőúton.
- Emerson! - kiáltom, de a hangomat elnyeli a szél süvítése. -
Hol vagy?!
Megpróbálok bejutni a bejárati ajtón, de az ajtó még mindig
zárva van, épp ahogy hagytam. Megkerülöm a házat, és közben
azon töprengek, hogy hol lehet. Aztán megpillantom, hogy a
sötétszoba ajtaja ki van tárva. Arrafelé rohanok, épp amikor
Emerson bukkan elő.
Teljesen átázott, miközben küzd a viharral, kezében egy
dobozt, és egy maréknyi fekete-fehér nyomtatott képet tartva,
ami szétszóródik, és keresztülsuhan az udvaron a széltől.
- Emerson! - kiáltom.
Felpillant, és az állkapcsa ellazul, ahogy meglát engem.
- Jules! - ordítja vissza, és én harcolok azért, hogy halljam,
amit mond. - Mi a faszt csinálsz itt? Azonnal be kell menned,
most!
Megrázom a fejemet, és közelebb lépek hozzá.
- Tudom! - kiáltom. - Mindent tudok az anyámról, és a
levélről. Tudom, hogy miért hagytál el!
Emerson nyugodtnak látszik. Lebámul rám, eső csepeg a
hajából, és végigfut arcának erős, élesen kirajzolt vonásain.
Pillantása találkozik az enyémmel, és látom, hogy azoknak a
gyönyörű, kék medencéknek a mélyén felvillan a megértés.

237
 - Mindent tudok! - kiáltom újra. - Ezért hagytál el engem,
nem igaz? Mert az anyám erre kért.
Emerson behunyja egy pillanatra a szemeit, és amikor
kinyitja őket, a vad önfeláldozás, ami bennük tükröződik,
elveszi még a lélegzetemet is.
- Igaza volt! - mondja nekem. - Sokkal többet érdemelsz
ennél!
- Hagyd ezt abba! - ordítom. Támadóan előrelendülök,
megfogom a kezét, és erősen szorítom, ahogy figyelmesen
bámulok fel rá. A bőre hűvös, de a teste az átázott inge alatt
forró, sugározza a meleget, ami egyenesen keresztülég rajtam.
- Szeretlek! - kiabálom, és a szívemet adom bele minden
egyes szótagba. - Minden, amit valaha akartam, az te vagy!
Miattad jöttem vissza, és nem fogom engedni, hogy újra ellökj
magadtól. Még mindig szeretlek!
Emerson csak bámul rám, arckifejezése megkínzott. Látom a
szemeiben tükröződni belső háborúját az igazság között, amit
olyan hosszú ideje magában rajteget, és minden között, amit
most mondtam neki.
- Nem gondolod komolyan - rázza meg a fejét, és megpróbál
elmenekülni. - Nem gondolhatod komolyan!
- Pedig nagyon komoly vagyok! - kiáltom, és erősebben
szorítom. A vihar tombol körülöttünk, és én teljesen átáztam, de
ez semmi összehasonlítva azoknak az érzelmeknek a
forgószelével, ami a mellkasomban keményen tombol. - Higgy
nekem! - erősködöm, miközben kipislogom a könnyeket és az
esőt a szememből. - Négy évvel ezelőtt hoztál egy döntést
értem. Nos, ez az én választásom! Mondd ki! - követelem, egyre
közelebb lépve hozzá. - Mondd ki, hogy érzel, és ez alkalommal

238
az igazi érzéseidről beszélj. Semmi hazugság! Mert bármi
történjék is, a tiéd vagyok. Mindig a tiéd leszek!
Ekkor a szavaim áttörnek a védelmi rendszerén. Látom a
szemeiben, hogy az utolsó védfala is leomlik. Egy morgással
Emerson félre dobja a dobozt, és a karjaiba húz engem.
- Szeretlek - nyögi ki, hangja telve szenvedéllyel. - Soha nem
szűntem meg szeretni téged! Még akkor sem, amikor elmentél,
egyetlen napon sem.
Ajkai ezer hurrikán erejével csapnak le az enyémekre, ahogy
testemet a mellkasához szorítja, ujjaival nedves hajamba túr, és
egy szív-megállító, élet-megváltoztató, mindent-felemésztő
csókba von.
Belekapaszkodok mindenemmel, amim csak van, megnyitom
előtte a számat, és kis híján belefulladok a szédületes érzésbe,
ahogy az ajka az enyémen van. A vihar elhalványodik
körülöttünk, egészen addig, amíg Emerson marad az egyetlen
dolog, amit érzékelek a világból. Nem hallok semmi mást, csak
a szívünk dübörgését, nem érzek mást, csak a karjait, amik
szorosan körém fonódnak; egyedül csak az ő ízét érzem.
Emerson az enyém.
Körülvesz, beburkol, és én neki adok mindent, megmutatom
neki érzelmeim mélységét, egészen addig, amíg levegőért kapva
a felszínre emelkedünk.
- Értem jöttél vissza… - suttogja Emerson, hangja csodálkozó.
Végtelen gyengédséggel fogja két keze közé az arcomat,
színtiszta meghökkentség tükröződik a pillantásában. - Nem
hiszem el, hogy visszajöttél értem.
- Mindig! - Ígérem hevesen.

239
 Újra érte nyúlok, de aztán hirtelen fülsüketítő csattanás
hallatszik, és villám csap le az égből, egyenesen az egyik
udvaron álló fába vágódva.
- Vissza! - kiáltja Emerson, miközben elém áll, és hátralök
bennünket. A fa recsegő hangot ad, aztán lezuhan és a földre
csapódik, csak néhány centire attól a helytől, ahol álltunk.
Pánikba esve kapaszkodok Emersonba.
- Be a házba! - adja ki a parancsot.
- Az óvóhely! - kiáltom. - Erre van, gyerünk!
- De a fotóid… - pillant körbe Emerson. A képeket a szél
szerteszét fújta körülöttünk, apró konfettik lettek a viharban.
- Nincs idő, gyerünk! - Megragadom a kezét, és magam után
húzom, átsietünk az udvaron, és odarohanunk a pinceajtóhoz.
Rozsdás és öreg, de Emersonnak sikerül felnyitnia, és belök,
majd követ engem, és becsapja mögöttünk az ajtót, sötétségbe
borítva minket.
Elreteszelte az ajtót, és közben nehezen lélegzett.
- A nagyapád igazán jól megépítette. Biztonságban kell itt
lennünk, amíg a vihar elvonul.
Kitapintok a falon egy villanykapcsolót, de amikor
felkattintom, nem történik semmi.
- Senki nem volt itt már évek óta - mondom. - Várj, kell, itt
legyen valahol zseblámpának, meg különböző ellátmányoknak.
Emerson a telefonját használva világítja meg a helyiséget.
Körbepillantok. Van egy keskeny kanapé a sarokban, és néhány
öreg konzervdoboz gondosan felállított halomban egy
fémszekrény mellett. Kinyitom az utóbbit, és találok benne

240
néhány gyertyát, gyufát, meg egy öreg gyapjútakarót. A takarót
a kanapé tetejére dobom, meggyújtom a gyertyát, mire a szobát
halvány, pislákoló fény árasztja el.
- Meghitt - vigyorog Emerson, és a gyertyafényben látom,
hogy a szemeit rám szegezi, pillantása elsötétül. Érzem, ahogy
elöntenek az érzelmek… és a harag.
- Egyáltalán, mit kerestél odakint? - követelem, először
ébredve rá arra, hogy mennyire veszélyes volt Emersonnak az,
ahogy kint volt a szabadban. Érzem, hogy elönt a jeges félelem,
már csak a gondolattól is. A villámlás, a fa… Annyira közel
vagyunk ahhoz, hogy ismét összejöjjünk, erre kis híján
elszakítják őt tőlem! - Meg is sérülhettél volna, vagy még
rosszabb…!
- A fényképeid - adja meg a választ. - Tudom, hogy mennyire
sokat jelentenek neked. Nem akartam, hogy elveszítsd őket.
- Nem érdekelnek a fényképek, nyomtathatok újakat! -
kiáltom. - De belőled nem találok másikat!
A hangom dühöngve tölti be a kis pincét. Emerson rögtön
mellett terem, közel húz magához, és a hajamat simogatja,
miközben halkan suttog: - Shh, minden rendben. Itt vagyok.
Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz.
Beleolvadtam az ölelésébe, szorosan hozzá bújtam. Hogyan
kerülhettem olyan közel ahhoz, hogy elveszítsem? Kis híján
fogtam a kocsimat, és elhajtottam, mintha találhatnék egy másik
olyan pasit, mint ő.
Mintha találhatnék egy ennyire igazi szerelmet.
Felemelem a fejemet. - Ígérd meg, hogy soha többé nem fogsz
magadtól ellökni - követelem. - Komolyan gondolom, Emerson,

241
akármi történjék is, együtt nézünk szembe vele. Nem
veszíthetlek el téged, soha többé.
- Ígérem - esküszik meg nekem, és a szemeiből sugárzó
intenzivitás láttán meg tudom mondani, hogy minden egyes
szavát komolyan gondolja.
- Mert én nem foglak elhagyni téged - fogadom neki. -
Semmit nem mondhatsz, amivel eléred, hogy megforduljak, és
elsétáljak. A tiéd vagyok. Örökké.
- Örökké - visszhangozza suttogva az ígéretemet, aztán ajkai
megtalálják az enyémeket, és egy gyengéd csókban egyesülünk.
Belezuhanok az ölelésbe; Emerson nyelve lassan, vontatottan
fedezi fel a számat, miközben kezével finoman végigsimít az
állkapcsom vonalán, lesiklik a vállaimra, onnan pedig végig a
karjaimon. Aztán visszahúzódik, pillantása találkozik az
enyémmel, mielőtt felemeli a kezemet az ajkaihoz, hogy
megfordítva csókot nyomjon mindegyik ujjízületemre, és egész
idő alatt egyszer sem töri meg a szemkontaktust: pillantása sötét
és szenvedélyes, és telve van elszántsággal.
A vágy keresztülszáguld rajtam.
Újra kinyúlok érte, ezúttal forrón és vadul csókolom őt,
ujjaimat a hajába temetem, és felnyújtózva, testéhez préselem a
sajátomat. Mindent akarok belőle, mindent, azt akarom, hogy a
testünkkel pecsételjük meg azt a szent megállapodást, amit
szavakkal tettünk le egymás előtt. Érzem vastag keménységét
hozzám nyomódni, és levegőért kapok, amikor a forróság
elárasztja a testemet, alacsonyan, a két combom között. Emerson
felnyög, hirtelen megragadja a fenekemet és felemel, így
lábaimat a dereka köré tudom fonni. Hátrálni kezd velem a

242
pincében, leenged minket a kanapéra, így lovagló ülésben az
ölébe kerülök.
Hozzádörgölöm magam, csókokat hintek lefelé a nyakán,
miközben mohón végigfuttatom a kezemet a mellkasán,
megragadom a nedves inget, elhúzom a bőrétől és áthúzom a
fején. Ez az, épp itt: minden, amit valaha akartam.
Hogyan gondolhattam egykor, hogy képes vagyok nélküle
élni?
Emerson kezének érintése maga a mennyország, ahogy
lobogó tüzet kelt nedves bőrömön. Lerántja a pulóveremet és a
pólómat, és félrehúzva a melltartómat, ajkait a mellemre zárja,
forróságot indítva el bennem. Nyelvével köröz a
mellbimbómon, mire felkiáltok, és behunyom a szemem
elragadtatásomban, ahogy közelebb nyomom magam hozzá,
őrülten dörzsölve magam az öléhez, kétségbeesetten
könyörögve a súrlódásért, ami enyhíti a fájdalmat, ami minden
egyes szívdobbanásommal egyre erősödik.
Csak Emerson tudja ezt elérni nálam. Emerson az egyetlen,
aki ki tudja elégíteni ezt a vad vágyat.
Végül felemelte a fejét a mellemről, majd levegőért kapkodva
leemel az öléből, és talpra állít. A lábaim annyira elgyengültek a
vágytól, hogy meg kell kapaszkodnom a vállában, hogy állva
maradjak, amíg ő biztos ujjakkal kigombolja a farmeremet, és
aztán lassan lecsúsztatja a lábamon a nedves és ragadós
anyagot. Homlokát egy pillanatra csupasz hasamon pihenteti,
lélegzete forrón csapódik a bugyim anyagának, és minden új
kilégzése vágyódó remegéseket küld szikrázva keresztül az
egész testemen. Elektromosság kígyózik végig rajtam, és kerít a
hatalmába, elérve, hogy minden idegvégződésem a robbanás

243
szélére sodródjon, és minden vágy és szenvedély a combjaim
közti apró, fájó pontba áramoljon.
Kétségbeesett nyögést hallatok, mire Emerson lehúzza rólam
a bugyimat. Hozzá bújok, közelebb vonom magamhoz, aztán
megérint a nyelvével, meleg borzongást küldve keresztül az
egész testemen.
Oh, Istenem!
Megnyal, nyelvével lágyan köröz testem középpontján, amíg
teljesen magatehetetlen, zokogó masszává nem olvadok. Aztán
megragadja a combomat és felemel, hogy megfordítva
lefektessen a keskeny kanapéra. A matrac ősrégi, és tiltakozva
nyikorog alattunk, de már messze járok ahhoz, hogy
foglalkozzam vele.
A hurrikán tombol a fejünk fölött, de itt és most, a vihar
szemében vagyunk. Senki nincs itt, csak mi ketten, meg az égető
szerelem és ez a ragyogó szikrázás a testünk között.
Emerson megszabadul a farmerjétől és a boxerétől, aztán
teljesen meztelenül térdel mellém az ágyra. Felemelkedek, és
két kezembe fogom az arcát, tucatnyi apró csókot nyomva a
szemöldökére, orrára, pompás arcára. A szívem nagyot dobban
a fölém hajoló látványától, feszes izmai aranyszínben
ragyognak a gyertyafényben. Istenem, képes lennék örökké
bámulni őt, csak magamba szívni pazar testének látványát, ami
olyan, mint a görög szobrok, csak Emerson hús-vér…
Bámulj később - suttogja egy szenvedő hang. - Most, érezned kell
őt. Minden négyzetcentijét.
Hátradőlök, és magammal húzom Emersont is, miközben
szélesebbre terpesztem a lábamat, hogy jobban hozzám férjen.
Ő felém helyezkedik, mire felemelkedek, és lélegzetvisszafojtva

244
várom, hogy teste keményem belém csapódjon, de akkor
Emerson megáll, leszorítja a csípőmet és egy helyben tart
engem. Zavartan kiáltok fel, de ő továbbra is távol tart magától,
majd lehajol hozzám, és ajkát annyira gyengéden érinti az
enyémhez, hogy elakad a lélegzetem.
Lassan hatol belém, centiről centire.
- Ez a kedvenc helyem ez egész világon - mondja Emerson
halk hangon, mely telve van vággyal. - Éppen itt. Benned.
Zihálok, ahogy megérzem, hogyan csúszik belém, teljesen
betöltve, elérve, hogy a vérem felforrjon és az ereim
összeszoruljanak a sűrű, bársonyos vágyódástól. Nyöszörgök,
ahogy eláraszt a gyönyör, a testem megfeszül Emerson körül,
magamba szívom az érzés szenzációsságát.
- Jules - suttogja halk, fájdalmas hangon. Amikor kinyitom a
szememet, észreveszem, hogy az arca pontosan az enyém fölött
lebeg: tekintete összefonódik az enyémmel, mélyen lobogó
tűzzel fúródik belém. - Maradj velem - zihálja, pillantását nem
veszi le az enyémről, ahogy lassan visszahúzódik, és aztán újra
visszacsúszik belém.
Felnyögök, levegőért kapkodok. A gyönyör egyre fokozódik
bennem, ahogy egyre magasabbra és magasabbra szállunk
minden hosszú, lassú lökéssel. Vonaglok alatta, majd lábaimat
combjai köré fonom, hogy mélyebb hozzáférést biztosítsak a
számára, ahogy rátalálunk a közös ritmusunkra, lassan
ringatózunk, és olyan észvesztő ütemet veszünk fel, ami
minden egyes idegvégződésemet lángra gyújtja, sötét tűz
nyaldossa a testemet, és táncol végig a bőrömön.
Tökéletes agónia, vastagsága egyre mélyebben csúszik belém,
nedves, síkos teste forró az enyémen. Emerson a nevemet nyögi,

245
újra és újra, majd foglyul ejti ajkamat egy perzselő csókban, ami
eltompít minden kegyetlen szót, amit valaha egymásnak
mondtunk; eltörli az elmúlt évek összes szívfájdalmát. A múlt
elolvad az érintése alatt, nem hagyva mást, csak a jelent. Most.
Van.
Felkiáltok, testem megkönnyebbülésért könyörög, a lángok
egyre magasabbra csapnak bennem. Emerson szeme elsötétedik.
Újra belé döfi magát, keményebben, mint eddig, és a fülemben
hallom a nyögését, ahogy testünk súrlódása egyre gyorsabb
lesz. Felemelem a csípőmet, felzokogok, megkarmolom széles
vállát, miközben ő megragadja a csípőmet, és lélegzetünk
akadozottabbá válik, minden új lökés és szikra egyre közelebb
lök a szakadékhoz, egyre jobban megfeszít, és egyre mélyebbre
süllyedek szemei és ajka végtelenségébe, és ahogyan a teste az
enyémbe hatol…
- Emerson! - kiáltok fel darabokra hullva. Ő is az én nevemet
nyögi, miközben újra belém hatol, a teste újra és újra megremeg,
ahogy összetörök és szabadesésbe kezdek, bele egyenesen az
eksztázis sötét rejtelmeibe, és úgy kapaszkodok belé, mintha az
életem múlna rajta, ahogy a gyönyör hullámai
keresztülhatolnak a lelkemen.


Amikor magamhoz térek, Emerson karjaiban fekszem, a
testem biztonságban az ő testéhez simul. Kifújom a levegőt egy
hosszú, reszketős lélegzetben.
- Szia. - Érzem, ahogyan a fülembe suttog. Oldalra fordítom a
fejemet, így rá tudok nézni.

246
 - Szia, neked is - vigyorgok. A testem még mindig remeg az
átélt gyönyör utóhatásától, Emerson ujjperceinek minden
gyengéd simogatása érzékenyen hat meztelen bőrömre.
Magamhoz ölelem, miközben ő is szorosabban fonja körém a
karjait. - Gondolod, hogy a vihar már elvonult?
- Melyik? - nevet Emerson, és az alacsony, vibráló hang
végigmorajlik a hátamon.
Megfordulok, így arcaink csak néhány centire fekszenek
egymástól. - Nos, ez itt bent elég nyugodtnak tűnik a számomra
- mosolygok, ujjaimat összefűzöm az övével, és apró csókokat
nyomok a kézfejére.
- Adj nekem néhány percet, és meglátjuk - kacsint rám
Emerson.
Nevetek, miközben érzem, hogy boldog megkönnyebbülés
telepszik rám. Ez nem csak az utóhatás, nem, valami sokkal
mélyebb: a biztos tudat, hogy ez a pasi jelent számomra
mindent. Mindig.
- Örökké - mondja Emerson lágyan, mintha látná a
gondolataimat a szememben. Hüvelykujjával és mutatóujjával
körözni kezd a kézfejemen, majd gyengéden lecsúsztatja őket a
bal kezem gyűrűsujjára.
A szívem megáll.
- Te most…? - A szavak elhalnak az ajkaimon, de belül, újra
repülök. Újra Emerson arcára nézek, de nem látok más az arcán,
csak meggyőződést.
Meggyőződést, és szerelmet.
Szégyenlősen pillant le rám. - Tudom, nincs…

247
 - Igen! - kiáltom, és csókokkal halmozom el őt, mintha lenne
elég csók a világon ennek a férfinak. - Persze, hogy leszek!
- Nem hagytad, hogy befejezzem - tiltakozik Emerson, de
továbbra is az ujjai között tartja az ujjamat, és szeme ég az
örömtől. - Azt akartam mondani, hogy… Veled vagyok.
Akárhová akarsz is menni, akármit akarsz is csinálni. Ott leszek.
Érzem, ahogy az örömteli, igazi könnyek előtörnek belőlem.
A szívemhez szorítom összekulcsolt kezeinket, és olyan boldog
vagyok, hogy úgy érzem, mintha ki akarna ugrani a
mellkasomból.
- Még nem tudom, mit akarok csinálni - ismerem be. - Csak
azt, hogy egészes biztosan te is benne vagy.
- Először is, visszamész és befejezed a főiskolát - mutat rá. -
Aztán… Beköltözhetnénk a városba - javasolja. - A nyári
szünetekben pedig visszajöhetnénk ide, ha akarod.
Lassan megrázom a fejemet, és sajnálkozva sóhajtok fel. - Túl
késő. Apa már eladta a házat, valószínűleg egy hét alatt porrá
fogják rombolni.
- Nem, ha az új tulajdonos mást mond. - Emerson mosolya
tele van tikokkal. Összeráncolom a szemöldökömet. - Miről
beszélsz?
Megcsókol. - Az enyém. Nos, a miénk. Neked vettem meg.
A szám tátva marad a csodálkozástól. Emerson lehajol, hogy
ismét megcsókoljon, de én elhúzódok tőle, és az agyamban
kavarognak a gondolatok. - Mi? Nem értem… - Meghökkenve
pislogok rá. - De honnan volt rá pénzed? Emerson! Ezt nem
engedheted meg magadnak!

248
 - Persze, hogy megengedhetem - von vállat vigyorogva. -
Eladtam a bár felét Garrettnek, és az apád is el fogja mondani
neked, hogy elég kemény alkut kötöttem. Egy dalba került.
A könnyeim újra előbukkannak. - Vettél nekem egy házat -
suttogom lenyűgözve. - Nem tudom elhinni. Soha senki nem
tett értem korábban ilyesmit.
- Akkor itt az ideje, hogy hozzászokj. - Emerson két keze közé
fogja az arcomat. - Örökké szeretni foglak, Juliet McKenzie. És
minden napot azzal fogok tölteni, hogy bebizonyítsam neked, te
vagy az igazi a számomra.
- Nem kell bebizonyítanod semmit - suttogom. - Te vagy az
én hurrikánom, Emerson Ray. És mindig a tiéd leszek.

249
 Később
Fordította: Tinajsz

A következő reggelig maradtunk a pincében, ígéreteket

suttogva egymás fülébe; meztelen testünkön keresztül vázoltuk
fel a jövőnket. Amikor felmásztunk a pincéből, ki a ragyogó
napsütésbe, a vihar már elvonult, de a pusztítás a teljes ingatlan
területén óriási károkat okozott.
- Oh! - kiáltottan fel csalódottan, ahogy szemügyre vettem a
földre dőlt fákat, a törött cserepeket, és a viharablakokat, amik
törötten hevertek szerteszéjjel a földön. A sötétkamrámból
semmi nem maradt, csak tűzifa, polcok és deszkák feküdtek
össze-vissza az udvaron, a fényképeim szétszórva táncoltak a
szellőben.
- Shh - mondja Emerson, szorosan magához húzva, miközben
tekintetével felméri a területet. - Nem látod? Még mindig áll.
Több kell, mint egy kis vihar, hogy lerombolja.
Igaza van. A veranda lépcsői talán eltörtek, és az ablakok is
betörtek, de az öreg parti ház szerkezetének váza még mindig
áll, szilárdan és megbízhatóan, készen arra, hogy túléljen még
vagy száz másik hurrikánt.
Összetörhetetlenül.

250
 - Készen állsz, hogy elkezdjük a saját életünket? - kérdezem.
- A pokolba is, igen. - Felém fordul, és egy szív-megállító
mosolyt vet rám.
Ez itt az enyém, ébredek rá csodálkozva. Hátralévő életem
összes napján megkaphatom ezt a mosolyt, és azokat a
szemeket, és még annyival többet, egy egész életet a férfival,
akibe azóta a nap óta eszméletlenül szerelmes vagyok, hogy
találkoztunk.
Megfogom a kezét, és együtt sétálunk a közös holnapunk
felé.

251