Magyar Miklós

Filozofikus regény vagy regényes

filozófia?
Nyolcvan éve jelent meg Jean-Paul Sartre Az
undor című regénye
FEUILLETON - LXII. évfolyam, 14. szám, 2018. április 6.

A mű ezzel a mondattal kezdődik: „Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket.”

Mégis igen kevés utalás történik az 1930-as évek társadalmi-politikai történéseire. Az egyén
és a világ találkozása során a Lét két lényeges vonatkozása kerül megvilágításra: a szabadság
és az abszurd. Roquentin számára ez a szabadság abszolút, ami az abszurdumba torkollik,
amelyben a főhős a Lét kulcsát véli felfedezni. Később a háború, az ellenállás hatására, a
szituáció fontosságának megjelenésével, Sartre az abszolút szabadság gondolatát
megtagadja.

Sartre valamennyi kritikusa észrevételezi, hogy a filozófia, a színház és a regény közül az

utóbbi az író legkevésbé természetes kifejezési módja, sőt ennél tovább menve, a legtöbben
nyíltan vagy burkoltan „tézisregényként” kezelik a sartre-i regényt, vagy egyenesen bukott
kísérletnek tartják. Egyes kritikusok szívesen interpretálják Az undort Heidegger filozófiájának
egyszerű vulgarizálásaként, ugyanakkor az utolsó lapokon Husserl Formális és
transzcendentális logika (Formale und transzendentale Logik)című művének azon tételét látják
illusztrálva, amely az „Essenz” és „Existenz” fogalmát állítja szembe.

Könnyen lehet cáfolni, hogy Sartre Husserl hatása alatt írta volna Az undort.

Az undor első, 1938-as kiadásában a hátsó borítón található szövegben Sartre maga is összefoglalja a
regény tartalmát: „Miután hosszú utazásokat tesz, Antoine Roquentin letelepedik Bouville-ban, kegyetlen,
tehetős emberek közé. Az állomás mellett lakik, kereskedelmi ügynökök szállodájában, és egy 18.
században élt kalandorról, Rollebonról ír doktori értekezést. Munkája során gyakran látogat a városi
könyvtárba, ahol barátja, az Autodidakta, egy humanista ember, úgy képezi magát, hogy betűrendben
olvassa a könyveket. Este Roquentin a »Rendez-vous des Cheminots« egyik asztalánál egy lemezt hallgat:
− mindig ugyanazt − Some of these days. És időnként a bisztró tulajdonosnőjével felmegy egy első
emeleti szobába. Anny, az asszony, akit szeretett, négy éve eltűnt. Anny mindig a »tökéletes pillanatokat«
kereste, és kimerítették állandó, aprólékos és hiábavaló erőfeszítései, hogy összerakja a körülötte lévő
világot. Elváltak egymástól; Roquentin most apránként elveszíti múltját, mindennap egyre jobban
belesüllyed egy különös és zavaros jelenbe. Nincs már értelme életének: azt gondolta, szép kalandjai
voltak, de csak »történések« vannak. Rollebonba kapaszkodik: a halottnak kell igazolnia az élőt.”

„Ekkor kezdődik igazi kalandja, egy minden érzetének átható és kissé szörnyű metamorfózisa; ez az
Undor, ami hátulról megragadja az embert, és azután egy langyos időpocsolyában lebegünk. Roquentin
változott volna? Vagy a világ? Falak, parkok, kávéházak hirtelen undorral telítődnek; egy alkalommal
rosszul ébred: valami bűzlik a levegőben, a napfényben, az emberek mozdulataiban. Rollebon másodszor
is meghal: egy halott sohase igazolhat egy élőt. Roquentin kószál az utcákon, végeérhetetlenül,
érthetetlenül. És akkor, a tavasz első napján, megérti kalandjának értelmét: az Undor maga a Létezés, ami
kirajzolódik − és ez a Lét nem szép látvány. Roquentinnek van még némi reménye: Anny ír neki,
Roquentin felkeresi. De Anny elnehezült, kövér, elkeseredett asszonnyá vált; lemondott a tökéletes
pillanatokról, ahogyan Roquentin a kalandokról; a maga módján Anny is felfedezi a Létezést. Már semmi
mondanivalójuk nincs egymásnak. Roquentin visszatér magányába, ennek a hatalmas Természetnek a
legmélyére, amely rátelepszik a városra, és amelynek már látja újabb kataklizmáit. Mit lehet tenni? Mások
segítségét kérni? De a többiek jól szituált emberek: kalapemeléssel üdvözlik egymást, és nem tudják, hogy
léteznek. Roquentin elhagyja Bouville-t; belép a »Vasutasok vendéglőjébe«, hogy még egyszer, utoljára
meghallgassa a Some of these days-t, és miközben a lemez forog, lát egy eshetőséget, egy halvány
reményt, hogy elfogadhassa magát.”

Ezt az ismertetőt természetszerűleg az olvasók figyelmének felkeltése céljából írta Sartre, így magát a
regényes jelleget emeli ki, és a háttérben hagyja a filozófiai vonatkozásokat.

Az undor előzményei filozófiai fejtegetések. Az igazság legendájának (La Légende de la vérité, 1931)
harmadik része, Az ember egyedül (L’homme seul), nagyon közel áll Roquentin magányos kóborlásaihoz
Bouville-ban.

Sartre 1920-tól tervez egy esszét a kontingenciáról. 1931-ben, amikor Le Havre-ba érkezik, hozzáfog az
Értekezés az esetlegességről (Factum sur la contingence) megírásához. Németországi tartózkodása alatt,
1934-ben írja meg az értekezés második változatát. A harmadik változatot, amely már a Melancholia címet
viseli, hallucinációkat kiváltó droggal való kísérletezése közben, 1936-ban fejezi be. Nem véletlenül
választotta Sartre a Melancholia címet regényének, Dürer képe nyomán, hisz Dürer Melancholiájának
alakja a véges és végtelen időfelfogás ellentmondásán töpreng.

Az undor végső változatának megírásában Sartre nagyon sokat köszönhet Simone de Beauvoirnak. Az ő
tanácsai alapján lett a filozófiai értekezésből regény. Nem véletlenül neki ajánlja Sartre a könyvet.

A Melancholia kéziratát a Gallimard Kiadó elutasítja. 1936 őszén ismét eljuttatják a regényt Gallimard-hoz.
Ezúttal olyan befolyásos emberek is közbenjárnak, mint Charles Dullin és Pierre Bost. A kéziratot 1937
áprilisában el is fogadják, és Brice Parraint bízzák meg azzal, hogy foglalkozzon a mű kiadásával. Parrain
arra kéri Sartre‑t, hogy hagyja ki a túlzottan terjedelmes részeket, és húzza ki az obszcén szavakat. Sartre
nem szívesen, de eleget tesz a kiadó kérésének, és kihúz mintegy ötven oldalt, amik főleg Roquentin
múltjára, a Printania szállodában töltött életére, a Bouville-ra vonatkozó részletekre, erőszakos jelenetekre,
a gesztenyefa gyökerére, az Annyval való találkozásra vonatkoznak.

Az undor keletkezésének körülményeiről maga Sartre is beszámol a Füzetek a furcsa háborúból (Carnets
de la drôle de guerre) című feljegyzéseiben. Itt leírja azt az olthatatlan vágyát, hogy híres író legyen.
Felidézi egyéves tartózkodását Berlinben, ahol „az ifjúság felelőtlenségével” élt. Utána a Le Havre-ban
töltött „keserű” tanárkodását eleveníti fel. Úgy érzi ekkor, hogy élete elhibázott, és „abszurd életének
egyetlen céljaként” művészi alkotások sorát akarja megírni. Ez volt az egyetlen igazolása életének. „Ez
valóban a művészet általi üdvözülés morálja volt” − írja. Jelentős mondat, hisz Roqunetin is egyedül a
művészetben látja majd az üdvözülés, a Lét abszurditása előli menekülés lehetőségét.

Az undor Sartre-ja nem csupán az elkötelezettség gondolatától áll igen messze, de A lét és a semmiben
később kifejtett szabadságszituáció kettősségének is csak az első komponensét ismeri el, a második csak
a háború kitörését követően vetődik fel filozófiájában.

Az 1933–34-es években Sartre a Berlini Francia Intézet ösztöndíjasa, így közelről láthatta a nácizmus egyre
fenyegetőbb veszélyét. Ám meglepő módon csupán „szemlélődő” maradt. Anélkül, hogy egy pillanatig is
kételkednénk abban, hogy az 1936 körül egyre sűrűsödő politikai problémák nem hagyják hidegen Sartre-
t, az embert, le kell szögeznünk: Az undor anakronisztikus, ahistorikus mű. Az egyén ismerkedik a
külvilággal, amit a mottóul választott Céline-idézet is igazol: „Ennek a fiúnak semmilyen kollektív
jelentősége sincsen: éppen hogy egyén.”

A mű ezzel a mondattal kezdődik: „Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket.” Mégis igen
kevés utalás történik az 1930-as évek társadalmi-politikai történéseire. Az egyén és a világ találkozása
során a Lét két lényeges vonatkozása kerül megvilágításra: a szabadság és az abszurd. Roquentin számára
ez a szabadság abszolút, ami az abszurdumba torkollik, amelyben a főhős a Lét kulcsát véli felfedezni.
Később a háború, az ellenállás hatására, a szituáció fontosságának megjelenésével, Sartre az abszolút
szabadság gondolatát megtagadja.

Sartre valamennyi kritikusa észrevételezi, hogy a filozófia, a színház és a regény közül az utóbbi az író
legkevésbé természetes kifejezési módja, sőt ennél tovább menve, a legtöbben nyíltan vagy burkoltan
„tézisregényként” kezelik a sartre-i regényt, vagy egyenesen bukott kísérletnek tartják. Egyes kritikusok
szívesen interpretálják Az undort Heidegger filozófiájának egyszerű vulgarizálásaként, ugyanakkor az
utolsó lapokon Husserl Formális és transzcendentális logika (Formale und transzendentale Logik) című
művének azon tételét látják illusztrálva, amely az „Essenz” és „Existenz” fogalmát állítja szembe.

Könnyen lehet cáfolni, hogy Sartre Husserl hatása alatt írta volna Az undort. Simone de Beauvoir A kor
hatalmában leírja azt az izgalmat, amivel Sartre a kezébe vesz egy Husserlről szóló tanulmányt: „Sartre a
Szent Mihály útján megvette Lévinas könyvét Husserlről, s oly gyorsan akart tájékozódni, hogy még ott,
séta közben belenézett a könyvbe, holott még fel sem vágta. Utalást olvasott az esetlegességre − mintha
szíven döfték volna. Megelőzte valaki, elszívták előle a levegőt? Ahogy tovább olvasott, megnyugodott.
Úgy látszik, Husserl rendszerében nem játszik nagy szerepet az esetlegesség!” Ekkor 1933-at írunk. Sartre
csak ezután mélyed el Husserl tanaiban. Ne feledjük el, hogy Az undor eredeti változata az Értekezés az
esetlegességről, amelyben Sartre már 1931‑ben kifejti az esetlegességről vallott nézeteit.

Tekintsünk itt el a kritikák jogos vagy igaztalan megállapításainak megvitatásától. A felvázolt tények és
ellentmondások mindenesetre azt jelzik, hogy Sartre regényei problematikusabbak színműveinél és
filozófiai írásainál.

Az undor célja Sartre szavaival, „hogy irodalmi formában fejezzen ki metafizikai igazságokat és
érzelmeket”.

Az olvasó − s helyenként a kritikus is − szívesen magyarázza Az undor közönségsikerét az ellenállás és a

háború után kialakult általános életérzéssel, mely bizonyos értelemben rokon a regény alaphangulatával.
Ez a feltételezés voltaképpen nem alaptalan. Sartre emberi magatartása és filozófiai gondolkodása
azonban Az undor megírásakor merőben más, mint akár a háború kitörésekor.

A regény első részében az „undor” keletkezését követhetjük nyomon. Mintegy az erősen absztraháló
indítás ellensúlyozására, Roquentin a közvetlen érzékelés útján szerzi tapasztalatait, hogy azután annak
filozófiai következményeit is levonja. Ami Az undort „megmenti” a tézisregény elnevezéstől, elsősorban az,
hogy Sartre nem filozófiai tételeit illusztrálja Roquentin undorának, feleslegességének megmutatásával,
hanem a regény főszereplőjének konkrét tapasztalatait tárja elénk; a filozófia csupán követi s nem
megelőzi az élményt.

Az undor érzetének valamennyi megjelenési formája Roquentinnek a tárgyakkal való kontaktusából fakad.
Ha kapcsolatról beszélünk, azt is hangsúlyozni kell, hogy mindannyiszor csupán az érzékelés váltja ki a
reflexiót.

Roquentin legelső undorélménye egy kavics látványa nyomán fakad: „Szombaton néhány kölyök
kavicsokat kacsáztatott a vízen, példájukat követve én is egy követ akartam hajítani a tengerbe. Hirtelen
abbahagytam az egészet, ledobtam a kavicsot a földre, elmentem. Alighanem kissé hibbantnak
látszottam, mert a gyerekek összenevettek a hátam mögött.

Ennyit a külső eseményről. Ami bennem történt, nem hagyott világos nyomokat. Volt valami, amit
megláttam, és amitől megundorodtam, de azt már nem tudom, hogy a tengert vagy a kavicsot néztem-e.”

A következő fokozat a tapintáshoz kapcsolódik: „Az előbb, amikor be akartam lépni szobámba, hirtelen
megálltam, mert valami hideg tárgyat éreztem kezemben, ami személyiségével felhívta magára
figyelmemet. Kinyitottam a kezem, megnéztem: egyszerűen a kilincset fogtam.”
A harmadik alkalommal a hallás váltja ki Antoine-ból a még meg nem nevezett viszolygást: „Az utcákon is
rengeteg gyanús nesz lopakodik.”

Negyedik érzékszerve, amelyik a „tapasztalás” folyamatába kapcsolódik, a szaglás: „Nem nagyon tudom,
hogy mi volt az a gondolat, de képtelen voltam ránézni, fölfordult tőle a gyomrom. És mindez
egybevegyült Mercier szakállának parfümjével.”

Az érzékszervek ily módon való „körüljárásának” különös jelentőséget tulajdoníthatunk. Filozófiai

következtetéseit Sartre a „tapasztalatra” alapozza, s a legközvetlenebb megismerés az érzékszervek útján
történik. A konkrét élmények váltják ki Roquentinből az undor érzését, majd a világ abszurditásának
konstatálását.

A látás, tapintás, hallás és szaglás kellemetlen élményei során keletkezett érzés végül nevet kap: „Nem
bírom, nem bírom tovább! Itt van, a torkomban érzem ezt a mocskot, az undort.” S az Antoine-ban addig
csak időnként jelentkező benyomások eluralkodnak, állandóvá válnak: „így történt; és az undor azóta itt
van bennem, nem tudok szabadulni tőle.”

A következő fokozatban Antoine naplója általánosítja a csömör érzését. Roquentin − paradox módon − a
világról alkotott, nyilvánvalóan szubjektív képét az objektív világ sajátosságaként érzékeli: „Kék pamutinge
vidáman válik ki a fal csokoládébarna hátteréből. Ha meglátom, ettől is undorom van. Vagy pontosabban
szólva: ez az undor. Az undor nem bennem van: érzem, ott van a falon, a nadrágtartón, mindenütt
körülöttem. Teljes egységben van a kávéházzal, én pedig benne vagyok.”

S itt billen át az egyéni tapasztalat filozófiává. Mert Sartre nem azt a következtetést vonja le, hogy
Roquentin számára a világ ilyen vagy olyan, hanem leszögezi: a világ olyan, amilyennek az egyén látja.

A gesztenyefa gyökere előtt hatalmasodik el Roquentinen a feleslegesség érzése: „Fölösleges: ez volt az

egyetlen kapcsolat, amit fölállíthattam magamban a fák, a rács, a kavicsok között. (...) Fölösleges a
gesztenyefa, ott, szemben velem, kissé balra, fölösleges a Velléda-szobor...

És én − én, aki erőtlenül, bágyadtan, szemérmetlenül ültem, emésztettem, és komor gondolatokat

forgattam fejemben, fölösleges voltam én is. (...) igen, fölösleges voltam örök időkre.”

Fölöslegességének tudata vezeti el Roquentint az abszurd (a regény magyar változatában képtelenség)

felfedezéséig: „A képtelenség szó most születik meg tollam alatt; (...) S noha semmit sem fogalmaztam
meg tisztán, megértettem, hogy rátaláltam a létezés kulcsára, undoraim kulcsára, életem kulcsára. S
csakugyan, mindaz, amit aztán felfogtam, visszavezethető erre az alapvető képtelenségre.” Itt Roquentin
hosszasan elmélkedik előző undorélményeiről, az esetlegességről (contingence), mindarról, ami az abszurd
felfedezéséig elvezette. Az esetlegesség gondolata már előbb is megfogalmazódik Roquentinben:
„Véletlenül jöttem a világra, úgy léteztem, akár egy kő, egy növény, egy mikroba.” Ezt a gondolatot
fogalmazza meg Roquentin újra, azzal a különbséggel, hogy már nem saját magáról, hanem az EMBERRŐL
mondja ki Az undor legfőbb üzenetét: „Minden létező ok nélkül születik, gyöngeségből él tovább, és
véletlenül hal meg.” És ekkor mondja ki az oly sokat idézett mondatot, amellyel tárgyiasítja magát: „A
gesztenyefa gyökere voltam.”

Akárcsak Proust Az eltűnt idő nyomában című hatalmas műve, Az undor is egy regény megírásának
ötletével zárul. Az eltűnt idő narrátora is felfedezi, hogy „az igazi élet az irodalom”.

Roquentinben a zene váltja ki azt az érzést, hogy írnia kellene „egy kalandot”. „Olyan történetet például,
amilyen nem eshet meg senkivel; egy kalandot.” A művészi alkotás, jelen esetben egy könyv írása
igazolhatná létezését. A zene valamennyi alkalommal feltörő undorérzésének ellenszere. Roquentin egy
kávéházban már „a torkában érzi” az undort, az az érzése, hogy az undor „ott van a falon, a
nadrágtartón”, mindenütt. Ekkor teteti fel először a hanglemezt. „Odahívom a kiszolgálólányt: „Madeleine,
legyen szíves, tegyen fel egy lemezt. Tudja, a kedvencemet: a Some of these days-t.”
Proustnál is megjelenik a zene, és mindig az idő romboló hatásának ellenpólusaként, az állandóság
szimbólumaként. Az eltűnt idő nyomában második részében Swann többször meghallgatja a Vinteuil
szonátát. Ahogyan egyre közelebb kerül hozzá a zene, ugyanúgy változik szerelme Odette iránt.

Ami Proustnál a szerelem, az Sartre-nál a kontingencia. Ami Swann számára a szonáta, az Roquentin
számára a dzsessz.

Az undor végső kicsengése, hogy a zene és az irodalom képes meghaladni „az egzisztencia borzalmas
lagymatagságát”.