Steve, ahogy minden szombaton, most is kiment a

közeli parkba, hogy pihenhessen az egész heti

hajtás után, és lehetőleg messze legyen a
határidőktől, és minden, képszerkesztéssel
kapcsolatos dologtól. Bár ilyenkor a barátai
többnyire kinevették, ugyanis ezekre a sétákra
mindig vitte magával a vázlatfüzetét és a ceruzáját
is.

Nos, igen. Hiába volt borítótervező, de teljesen

más volt számítógép előtt ülni egész nap, és a
monitort bámulva alkotni valami nonfiguratív izét
a megrendelő kérésére, amit aztán rányomhatnak
majd egy konzervdobozra, mint hogy leült egy fa
tövébe, figyelte az embereket, és valódi ceruzával
valódi képeket alkothatott. Számára ez volt az igazi
művészet, csak a borítótervezés jobban fizetett, mint a galéria, ahol többnyire kiállították a képeit.

Úgyhogy ezúttal is összecsomagolt egy pár almát, szőlőfürtöt és csokit, majd egy pléddel a hóna alatt kisétált a
lakásából, és a park felé vette az irányt. Amikor odaért, kényelembe helyezte magát a kedvenc tölgye alatt, és egy
darabig csak figyelte, ahogy a levelek mozognak a gyönge szellőben. Csodálta ezt a hatalmas növényt, ahogy
magabiztosan állt, és menedéket nyújtott neki az erős, nyári napsugarak ellen, amelyek égették a munkájából fakadóan
hófehér bőrét. Végül kezébe vette a füzetet és a ceruzát, és körbenézett, téma után kutatva.

Szinte azonnal meg is találta.

Már korábban is látta, hogy pár napraforgó kihajtott a tölgy közelében lévő tó partján, de most végre kinyíltak, és
hatalmas fejüket a napfény felé fordították. Steve elmosolyodott, meghegyezte a ceruzáját, és munkához látott. Egy
darabig csöndben dolgozott, csak néha emelte föl a fejét, hogy megnézzen valami részletet a virágokon, majd folytatta.
Fél füllel hallotta, ahogy valaki egy nevet kiált, de nem törődött vele. Sokan jártak ide, de nem zavarta a távoli társaság.

Amikor újra elért egy részlethez, amivel nem tudott mit kezdeni, ismét fölnézett, de megdermedt a mozdulat közben.
Amíg nem figyelt, a legjóképűbb férfi jelent meg a tó partján, akit valaha látott , a lábánál egy golden retriverrel. Talán
kicsivel alacsonyabb lehetett nála, rövid, sötétbarna haja volt, és onnan, ahol állt, sötétnek tűntek a szemei, viszont nem
csak a furcsa szakállal körbevett ajkai, hanem a szemei is mosolyogtak. Steve nem mozdult, csak figyelte, ahogy a
tünemény a víztükröt nézi, majd elővesz a zsebéből egy labdát, behajítja a tóba, és nevetni kezd, amikor a kutyája a
farkát vadul csóválva visszahozza neki.

A harmadik dobásnál tért magához, kiradírozott pár virágot a képén, és vadul rajzolni kezdett. Figyelte, milyen
mozdulatokat tesz az idegen a dobás előtt, ahogy az izmai megfeszülnek a rövidujjú ingben, és a farmer rásimul a
domborulatokra. Próbált a férfira figyelni, és nem arra, hogy az ágyéka hevesen érdeklődött az említett részlet iránt.
Nem, meg akarta ragadni ezt a pillanatot, ahogy az idegen fölszabadultan játszik a kutyájával, és ahogy nézte őket, nem
tudta megállapítani, hogy melyikük élvezi jobban, ő, vagy bundás társa.

Már majdnem készen volt, de amikor legközelebb fölnézett, elakadt a lélegzete, és minden vér az arcába szaladt, ahogy
rajtakapták, és farkasszemet nézett az idegennel. A barna meglepetten pislogott rá, és láthatóan észre se vette, hogy a
kutyája az labdát tartó kezét böködi az orrával, várva a következő dobást. Steve nem tudta, mennyi idő telt el így. Talán
percek, de az is lehet, hogy órák. Viszont amikor a férfi elmosolyodott, a szőke szíve olyan iramban kezdett verni, hogy
attól tartott, kiszakítja magát a mellkasából.

Legnagyobb döbbenetére az idegen megfordult, és lassú léptekkel elindult felé. Viszont ekkor hangos dördülés rázta
meg az eget, és szinte azonnal szakadni kezdett az eső. Nem voltak szokatlanok a nyári viharok, de Steve-nek semmi
kedve nem volt elázni, ezért gyorsan összeszedte a holmiját, és futni kezdett az úton. Még visszafordult, de az idegen
addigra már eltűnt a retriverrel együtt. Valószínűleg ők is kerestek egy védett helyet. Kár volt, mert bár nagyon ideges
lett, amikor a férfi elindult felé, de nem bánta volna, ha válthatnak pár szót. Ugyanakkor örült neki, amikor végre
becsukta maga mögött az ajtót, és ledobhatta a csurom vizes ruháit. Eleresztett pár káromkodást, majd kinyitotta a
füzetet, hogy könnyebben száradjanak a lapok, közben vágyakozva nézte a férfi képét.

Másnap újra kiment a parkba, és gyakorlatilag egész nap ott volt, de semmi. Nem látta se a kutyát, se az ideget. De mire
számított? Hogy várni fog rá? Mégis, hétfőn is a park felé került, majd kedden, és szerdán is. Minden nap megjárta a
kedvenc helyét, de továbbra se találkozott velük. Vasárnap csalódottan battyogott haza az üres füzetével. Ma még
rajzolni se volt kedve, végig az embereket nézte, hátha, de nem látta meg őt. Úgy tűnt, keresztet vethetett rá. Túl nagy
volt a város, és kicsi volt rá az esély, hogy újra összefussanak.

Hétfőn olyannyira komor volt, hogy a kollégái rendre megkérdezték, hogy mi történt vele. Délre eljutott addig a pontig,
hogy amikor hátulról nekiütköztek, és kiesett a kezéből a vázlatfüzete, kifakadt.

- Hé! Nem látsz a-

Ahogy fölfújta magát, olyan gyorsan le is eresztett. Az a férfi állt vele szemben, a tópartról, és vidám mosollyal az arcán
figyelte, majd lehajolt, és fölvette a füzetet. Steve a füléig elvörösödött, amikor meglátta, hogy pont annál a napraforgós
képnél nyílt ki, és az idegen érdeklődve vizsgálja.

- Rogers, jó, hogy itt vagy - vigyorgott rá Sam, a részlegvezetőjük - Bemutatom az új igazgatónkat, Tony Starkot. Mr.
Stark, ő Steve Rogers, a legjobb emberem. Higgye el, a kezei aranyat érnek.

- Azt látom - adta vissza Tony a lapokat, és hamiskás mosolyt villantott a szőkére.

Steve arcából kifutott minden vér, és köpni-nyelni nem tudott, de végül kinyújtotta remegő kezét, és megrázta a férfi
jobbját.

- Sa-sajnálom, hogy... Szóval... bocsánat, amiért morogtam - pislogott, és szívesebben fixírozta volna a cipője orrát, ami
hirtelen túl koszosnak tűnt, de Tony sötét, csokoládébarna szemei nem eresztették

- Ugyan, nem történt semmi. Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk, és bevezessen az alkotásai legmélyébe - kacsintott
rá a férfi.

A szőke biztos volt benne, hogy előbb-utóbb elájul, mert a vére újra az arcába szaladt, és szinte lángolt. Az új igazgató
láthatóan jól szórakozott rajta. Végül elengedte a kezét, amit Steve még mindig szorongatott, majd még szélesebb
mosolyt villantott rá, és továbbsétált, nyomában Sammel.

Steve még pár percig ácsorgott ott, és csak figyelte, ahogy Tony újabb kollégákat üdvözöl, láthatóan sokkal kisebb
lelkesedéssel, majd, mint aki felhőkben sétál, visszament az asztalához, és ezúttal nem törődött a többiekkel, és a
kérdéseikkel, hogy most meg miért vigyorog olyan idétlenül, mint egy félkegyelmű.

Helyette újra fölelevenítette azt a délutánt, amikor kiment a parkba rajzolni, és elhatározta, ezúttal ő fog odamenni a
férfihoz, majd halkan dudorászva nekilátott a munkájának.