A KORONA-TORONY

Riyria – A kezdetek
Első kötet

MICHAEL J. SULLIVAN

BUDAPEST 2017
 Fordította
MATOLCSY KÁLMÁN

MICHAEL J. SULLIVAN KÖNYVEI

RIYRIA-KRÓNIKÁK

Trónbitorlók
Avempartha – Az elfek tornya
Birodalom születik
A Smaragdvihar
Télvíz idején
Percepliquis – Az elveszett város
 Copyright © 2013 by Michael J. Sullivan

Michael J. Sullivan: The Crown Tower

Volume One of the Riyria Chronicles

Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2017

Hungarian translation © Fumax Kft., 2017

Szerkesztő: Németh Vladimir

Korrektor: Friedrich Zoltán
Tördelő: Oszoli Judit
Műszaki szerkesztő: Benes Attila
Borítóillusztráció: Marc Simonetti
Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

További információ kiadványainkról és

kedvezményes vásárlási lehetőségek:
www.fumax.hu

Facebook-oldalunk:
www.facebook.com/fumaxkiado

Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

ISBN 978-963-470-004-3
 Tartalom
A SZERZŐ JEGYZETE
1. FEJEZET
UBI
2. FEJEZET
GWEN
3. FEJEZET
USZÁLY A BERNUMON
4. FEJEZET
AZ OCSMÁNY FEJ
5. FEJEZET
GYILKOSSÁG A BERNUMON
6. FEJEZET
A VÁNDORÚTI ROMOK
7. FEJEZET
COLNORA
8. FEJEZET
A MEDFORD-HÁZ
9. FEJEZET
A PROFESSZOR
10. FEJEZET
A CSUKLYÁS
11. FEJEZET
GYAKORLÁS
12. FEJEZET
RAYNOR GRUE
13. FEJEZET
IBERTON
14. FEJEZET
VISSZA AZ ISKOLAPADBA
15. FEJEZET
A JÖVŐLÁTÓ
16. FEJEZET
A KORONATORONY
17. FEJEZET
ROYCE
18. FEJEZET
ROSE
19. FEJEZET
MENEKÜLÉS
20. FEJEZET
TOLLAS TOM
21. FEJEZET
Ő
22. FEJEZET
MIT ÉR EGY NÉV?
Az olvasóknak, akik hittek bennem,
amikor senki más nem hitt.
AVRYN TÉRKÉPE
 A SZERZŐ JEGYZETE

Kedves olvasó, isten hozott a Riyria – A kezdetek világában!

Ha most először jársz Elanban, nem árthat elolvasni ezt a
bevezetőt, hogy eldönthesd, innen érdemes-e kezdened a mesét.
Még a veterán Riyria-olvasókat is arra biztatom, ismerkedjenek meg
ezen sorozat keletkezéstörténetével, hogy megtudják, mire
számíthatnak, ha tovább olvasnak.
A Riyria – A kezdetek a bemutatkozó sorozatom, a Trónbitorlók
kötettel induló és a Percepliquisszel záródó Riyria-krónikák
előtörténetét adják. Ha időrendi sorrendben szeretsz történeteket
olvasni, ajánlott a jelen könyvvel kezdeni a sort, ugyanis nagyon
ügyeltem rá, hogy ezeken az oldalakon ne áruljak el a későbbi
cselekményre vonatkozó titkokat. Továbbá ennek a történetnek az
elolvasásához nincsen szükség a Riyria-krónikák előzetes
ismeretére, ugyanis meg akartam felelni mind a kronológiai, mind a
kiadási sorrendet kedvelő tábor olvasóinak. Mindazonáltal A
kezdeteket igazából úgy alkottam meg, hogy a Krónikák után
olvassák őket, és a régi olvasóim számos elrejtett meglepetésnek
örvendezhetnek, mivel ők már betéve ismerik a mese egész ívét. Az
új mozzanatok persze nem jelentős történések a cselekményben,
csupán némi többletélményt jelentenek majd a beavatottaknak. A
lényeg tehát az, hogy az olvasók A Koronatoronynyal és a
Trónbitorlókkal egyaránt belevághatnak elani kalandjaikba.
Már csak egyetlen perc türelmet kérek, amíg beszámolok a két
sorozat közötti szerkezeti különbségekről. Ha valaki még nem
tudná, a Riyria-krónikák mind a hat könyvét úgy írtam, hogy közben
egyiket sem adattam ki. Ez alapvető fontossággal bírt a sorozat
szempontjából. Míg az egyes könyvek mind külön konfliktust és
megoldást tartalmaztak, volt néhány, az egész sorozaton
végigvonuló szál. Rejtélyekre utalgattam, nyomokat kellett követni,
és minden a nagy finálét készítette elő, amikor is… nos… igen, a
titkokra fény derült. Első sorozatos íróként megengedhettem
magamnak ezt a luxust, hiszen végeredményben senki sem várt a
következő rész megjelenésére.
A Riyria – A kezdeteket azonban egészen más oldalról
közelítettem meg. Fogalmam sincsen, hány rész követi majd az
elsőt, ezért nyitott sorozattal számolok, nem egyetlen, epizódokra
osztott mesével. A történetek inkább különálló regényekként
léteznek, és kevésbé fonódnak össze a szálak a kötetek között. Így
bármikor lemondhatok egy újabb Riyria-történet megalkotásáról
anélkül, hogy nyitott kérdéseket és megoldatlan konfliktusokat
hagynék magam mögött. Ennek több oka is van. Először is szörnyen
a magaménak érzem a Riyriát. Kivételesen büszke vagyok arra, amit
elértem, és ugye mindnyájan láttunk már sorozatokat, amelyek
egykori nagyságuk ellenére végül túl sokáig tartottak. Továbbá
fogalmam sincsen, akarnak-e majd az olvasók még egy mesét
ugyanezekkel a szereplőkkel.
Mi is tehát pontosan a Riyria – A kezdetek? És miért döntöttem
úgy, hogy az előzményeket írom meg, és nem a folytatást? Nos,
sokan már bizonyára tudják, hogy a Riyria elf nyelven annyit tesz:
kettő; ezt a nevet választotta Hadrian Blackwater és Royce Melborn
a saját kétszemélyes tolvajvállalkozásuk számára. Nem meglepő
tehát, hogy A kezdetek a fent említett páros kalandjait tartalmazza.
Gondosan megtervezett sorozat lévén a Krónikák egy korszak
végével zárul, és személy szerint különösen elégedett vagyok a
lezárással. Miután olyan keményen dolgoztam a tökéletes
befejezésen, attól tartottam, bárminemű folytatás silány
ragasztványnak fog tűnni csupán, és komoly veszélynek tartottam,
hogy tönkreteszi ezt a valamit, amit én nagyon értékesnek tartok.
Mindennek tehát logikus következménye, hogy most a történet
ellenkező végét ragadom meg.
A kezdetek alapvetően a Riyria keletkezéstörténete. A Krónikák
nyitójelenetében Royce és Hadrian elválaszthatatlan barátokként
jelennek meg. Mivel addigra már tizenkét éve dolgoznak együtt,
olyan kötelék mutatkozik közöttük, amellyel sok olvasó szívébe
belopták magukat. Mint szerzőt engem ezúttal leginkább az izgatott,
miként hatott egymásra ez a két különböző karakter, és miként
alakították ki azt a feltétel nélküli bizalmat, amely összeláncolja
őket. Eszembe jutott, hogy első találkozásukkor bizonyosan ki nem
állhatták egymást, vagy még pontosabban, minden bizonnyal
gyűlölték egymást. Számomra a kihívást az adta, hogy valósághűen
bemutassam, miként jött létre mégis a szövetségük, és írás közben
semmit sem szeretek jobban egy jó kihívásnál!
Voltak hangok, amelyek azt rebesgették, hogy A kezdeteket
csupán a kiadóm unszolására alkottam meg, mert azt szerették
volna, ha visszatérek egy jól bevált sorozathoz. Ez egyáltalán nincs
így. Aki kicsit is ismer, tudja: nincs az a pénz, ami rábírhatna, hogy
olyasmit írjak, ami nem érdekel. Ha azonban nem az Orbit tehetett
arról, hogy megírtam A kezdeteket, akkor kicsoda? Nos, nagyobb
részben ti, az olvasók, akik kötöttétek az ebet a karóhoz, hogy a már
létező 685 000 szó mennyiségű szöveg nem elég. A ti támogatásotok
juttatja az ételt az asztalunkra és a tetőt a fejünk fölé. Sok
értelemben úgy érzem magamat, mint egy reneszánsz művész, és ti
vagytok a mecénásaim. De van még valaki rajtatok kívül,
valószínűleg az egyetlen személy, aki képes rávenni, hogy konkrétan
nekiüljek valaminek. Ez az illető fondorkodott a háttérben, hogy A
kezdetek végül létrejöjjön. Ez a lángelme szedett rá, és az külön
mesét érdemelne, hogyan kerültem körmönfont mesterkedéseinek
hálójába.
A klasszikus történet egy férjjel kezdődik, akinek a felesége egy
másik férfiért, egy fessebb és elbűvölőbb úriemberért van oda.
Tragikusan hangzik, de ez a történet mégis kicsit más, mert ebben az
esetben a szerelmi viszony egy valódi nő és egy képzeletbeli férfi
között szövődött. A feleségem – hívjuk Robinnak (hiszen ez a neve)
– belehabarodott Hadrian Blackwaterbe. Nem is tudom, mit
gondoljak arról, hogy magam segítettem a nejemnek
összegabalyodni egy másik férfival. Mondjuk legalább tudom, hogy
a másik megbízható fickó. Miután befejeztem a Krónikák-sorozatot,
Robinon erőt vett a kétségbeesés, hogy búcsút kell mondania Elan
világának, és legfőképpen Hadriannek, de akkor rájött, hogy én
előtörténetek formájában visszahozhatom neki a hősét Royce-szal
együtt. Ez a felismerés hozta mozgásba ördögi tervét, hogy felélessze
a párost.
Úgy kezdődött, hogy rábeszélt, írjak egy novellát, amellyel
megajándékozhatom az olvasókat a magánkiadás és a hagyományos
kiadói megjelenés közötti átmeneti időszakban. Az Orbit már
elpostázta a Krónikák előrendelt példányait (de a könyvek még nem
jelentek meg), és a korábbi könyvek is eltűntek a piacról, hogy
legyen hely az újaknak. Évek óta akkor először semmilyen anyagom
nem volt „kint”, és mivel a szerződésem lehetővé tette könyvnél
rövidebb terjedelmű szövegek megalkotását, illetve a novellák
értelemszerűen rövidek, Robin megkért, hogy írjak egy korai
történetet Royce és Hadrian főszereplésével.
Az igazság az, hogy novellákban nem vagyok valami jó. Ezért úgy
döntöttem, hogy fejezetírásként értelmezem a feladatot, mintha egy
regény első fejezetét kellene megalkotnom. Visszamentem az
időben, és összehoztam egy egyszerű kis mesét arról, miként
találkozott Royce és Hadrian Albert Winslow várgróffal. Ez
körülbelül egy évvel azután történt, hogy hőseink egymásra találtak.
Ingyen adtam közre a történetet The Viscount and the Witch (A
várgróf és a boszorkány) címmel, és az olvasóknak szemlátomást
tetszett a dolog. A mese megírásával egy magocska hullt a talajba, és
amíg egyéb feladatokon dolgoztam, szárba szökkent. Amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy a Krónikák elegendő lendületet kapott,
nekiláttam egy regénynek, amelynek később The Rose and the
Thorn (A Rózsa és Tövise) címet adtam.
Amikor közeledtem a befejezéshez, belebotlottam egy
problémába. Nem jelentethettem meg regényt Royce és Hadrian
második évéről! Hogyan is lehettem ilyen ostoba? Ha egyszer már
visszamentem az időben, akaratlanul is felvetődött a kérdés: hogyan
kezdődött az egész? Mi értelme egy legendának eredettörténet
nélkül? Minél többet törtem a fejemet rajta, annál tisztábban láttam,
hogy meg kell írnom főhőseim találkozásának kalandját. Amikor
beavattam a feleségem, mire készülök, látszólag nyugodtan
biztosított a támogatásáról, mondván: „Te tudod, mi a legjobb
megoldás, drágám.” Azonban amikor kimentem a szobából, tompa
„Ez az!”-t hallottam kiszűrődni, és elképzeltem, ahogyan asszonyom
az öklével a levegőbe bokszol, mintha gólt lőtt volna.
Mivel a két történet között eltelt egy teljes elani év, most
lehetségesnek tartok egy tizenkét kötetes sorozatot, amelynek
minden része a Krónikák ideje előtti egy-egy év történetét mesélné
el. Vajon elkészülnek ezek valaha? Lehetetlen megmondani, amíg ki
nem derül, milyen lesz a fogadtatása ennek a két könyvnek. De
ahogy az már az írókkal lenni szokott, kinyitottam egy ajtót, és az
ötletek sorban masíroznak át rajta. Egyelőre úgy gyűjtögetem őket,
mintha csinos kagylókat szednék a tengerparton, és közben egyéb
munkákon dolgozom.
Hát így. Egy képzeletbeli férfi után áhítozó, cinkos feleség
szenvedélyéből születő véletlen és a további történeteket követelő
olvasók hada révén megszületett egy könyv. Ha már kívülről-
belülről ismered a Riyria-krónikákat, remélem, ezeket a könyveket
is ugyanúgy élvezed majd, mint a korábbiakat. Ha most először
veszed kézbe a munkáimat, talán új barátokra teszel szert, és ha így
lesz, hat másik könyv várja, hogy rájuk vesd magadat.
Végezetül, ha kedved van hozzá, az olvasást követően küldj pár
sort a véleményedről (angol nyelven) a michael.sullivan.dc@
gmail.com e-mail címre. A Krónikák is ilyesfajta visszajelzésekből
születtek. Tehát ha további regényeket szeretnél, a legjobb, ha
hallatod a hangodat.
 1. FEJEZET

UBI

Hadrian Blackwater alig tett meg öt lépést, miután partra szállt a

hajóról, rögvest kirabolták. Egyetlen csomagját, a zsákját kitépték a
kezéből. Még csak nem is látta a tolvajt. Igazából egyébként sem
sokat látott a lámpásokkal megvilágított móló zűrzavarában, csak
idegen arcok kavargását, ahogy az utazók egymást lökdösve
próbáltak távolabb kerülni a hajópallótól vagy feljutni a hajóra. A
dülöngélő fedélzet ritmusához szokott Hadrian a taszigálás
közepette alig tudott megállni a lábán a mozdulatlan dokkon. Az
újonnan érkezettek, akik óvatos léptekkel szálltak partra, csakhamar
teljesen eltorlaszolták az utat. A kikötőben várakozók eközben
barátaik és rokonaik után kutattak, és kiabálva, ugrálva, integetve
keresték az illető figyelmét. Mások ennél sokkal gyakorlottabban,
fáklyákkal a kézben hirdették szállás- és munkalehetőségeiket. Az
egyik, harci kürthöz hasonlatosan érces hangú, kopasz úriember egy
láda tetejéről azt harsogta, hogy a Fekete Macska ivó a legkedvezőbb
árakon kínálja a legerősebb sört. Öt méterrel odébb a konkurencia
egy ingatag hordón egyensúlyozva ágált, hogy a kopasz hazudik, és
hogy a Szerencsekalap az egyetlen taverna, amely nem kutyahúst
árul ürücomb helyett. Hadriannek mindegy volt. Csak ki akart
kerülni a tömegből, és meg akarta találni a tolvajt, aki meglépett a
batyujával. Néhány röpke perc elég volt hozzá, hogy rájöjjön, ez nem
fog menni, és végül arra jutott, szerencsésnek mondhatja magát, ha
sikerül megóvni a tárcáját, és ennyivel megússza. Legalább semmi
értékes nem lett oda, csak ruhák. Persze amilyen hideg tudott lenni
Avryn ősszel, ebből később még komoly baja is lehetett.
Hadrian követte az áramló testek tömegét, nem mintha lett volna
más választása. Az erős sodrásból épphogy kilátszott a feje. A móló
nyikorgott és nyögött az utasok súlya alatt, akik minél messzebb
akartak kerülni a zsúfolt hajótól, amely több mint egy hónapig a
szállásukként szolgált. A sós levegőt most felváltotta a hal, füst és
kátrány átható szaga, és a félhomályos kikötőn túl a város lámpásai
olyannak tűntek, mint egy csillagfényes világ legragyogóbb
fénypontjai.
Hadrian négy sötét bőrű káléi fickó nyomába eredt, akik
színpompás madarakkal megrakott ládákat vonszoltak. A
szárnyasok vijjogtak, és a rácsaikat rázták. Ezek mögött egy
szegényes öltözékű férfi és nő kullogott. A férfi két táskát vitt, egyet
a vállán, a másikat a karja alatt. Az ő értéktárgyaik láthatólag senkit
sem érdekeltek. Hadrian rájött, hogy valami mást kellett volna
felvennie. Keleties viselete nem volt éppen haszontalanul vékony, de
a bőr és gyapjú országában a fehérített lenvászon burnuszról és
aranyszegélyes köpenyről ordított, hogy jómódú ember rejtőzik
alattuk.
– Ide, ide! – vált ki egy alig felismerhető hang a kiáltások,
kerékkattogás, csengők és füttyök hangzavarából. – Erre, erre! Igen,
te ott! Gyere csak!
Amikor Hadrian elérte a palló végét, és a tömegből is kiverekedte
magát valamelyest, egy tizenéves fiút pillantott meg. A rongyos
öltözékű legény egy himbálózó lámpás tüzes fényében várakozott. A
vézna fiúcska Hadrian csomagját tartotta a kezében, és széles
mosolyt villantott az irányába.
– Igen, igen, te ott! Gyere! Ide, ide! – kiáltott oda megint, és
szabad kezével Hadrian felé integetett.
– Az ott az én batyum! – hördült fel az utazó, és küszködve
próbált közelebb jutni, de megfeneklett a keskeny mólót megtöltő
tömegben.
– Igen, igen! – helyeselt még szélesebb mosollyal a fiú, és a szeme
csillogott a lelkesedéstől. – Nagy szerencséd van, hogy elvettem
tőled, máskülönben valaki biztosan ellopta volna.
– Te loptad el!
– Dehogyis, egyáltalán nem! Hűségesen őriztem neked
legféltettebb kincseidet. – A legény tisztelgésnek is beillő
mozdulattal húzta ki nyeszlett hátát. – A magadfajtának nem
szabadna saját kezűleg cipelni a holmiját.
Hadrian elfurakodott három asszony mellett, akik megtorpantak
előtte, hogy megvigasztaljanak egy síró gyermeket, de egy
hihetetlenül nagy utazóládát vonszoló öregember újra megállásra
kényszerítette. A fehér hajú, fantomszerűen sovány aggastyán
elzárta a keskeny szorost, amelyet már így is eltömítettek a hajóról
merészen kihajigált csomagok.
– Mit értesz az alatt, hogy a magamfajtának? – kiáltotta vissza
Hadrian az utazóláda fölött, miközben az öreg tovább
szerencsétlenkedett előtte.
– Hát nagy hírű lovag vagy, nem?
– Nem vagyok.
A fiú rámutatott.
– Dehogynem! Hisz nagydarab vagy, és kardokat cipelsz, ráadásul
hármat is. Az a vas ott a hátadon gigantikus. Csak egy lovag hurcol
magával ilyesmiket.
Hadrian felsóhajtott, mert az öregember ládája megakadt a móló
és a palló közti résben. Lehajolt, kiszabadította, és cserébe hálálkodó
szavakat kapott valamilyen ismeretlen nyelven.
 – Látod? – folytatta a fiú. – Csak egy lovag segít így egy rászoruló
idegennek.
További csomagok csattantak a Hadrian melletti halom tetején, és
az egyik hangos csobbanás kíséretében a kikötő vizébe pottyant. A
fiatalember tovább nyomult, egyrészt hogy elmeneküljön a felülről
érkező találatok elől, másrészt hogy visszaszerezze ellopott holmiját.
– Nem vagyok lovag. És most már add vissza a batyumat!
– Majd én viszem neked! Ubi a nevem, de most mennünk kell.
Gyorsan! – A legény magához ölelte Hadrian zsákját, és koszos,
meztelen talpán továbbcaplatott.
– Hé!
– Siess, nem maradhatunk!
– Hová rohansz úgy? Miről beszélsz? Hozd vissza a csomagomat!
– Nagy szerencséd, hogy összeakadtál velem. Kiváló idegenvezető
vagyok. Akármire vágysz, én tudom, hol szerezheted meg! Velem
megtalálod a legolcsóbb és legjobb helyeket.
Hadrian végre-valahára utolérte a fiút, és megragadta a batyuját.
Megrántotta, de a vézna legénykét is hátrarántotta vele, aki még
mindig szorosan a vászonbugyrot ölelte.
– Na ugye?! – vigyorgott a fiú. – Tőlem ugyan senki sem veszi el a
csomagodat!
– Hallgass ide! – Hadrian megállt egy pillanatra, hogy kifújja
magát. – Nekem nem kell idegenvezető. Nem maradok itt.
– Merre tartasz?
– Északra. Messze északra. A Sheridanbe.
– Vagy úgy, az egyetemre!
Ez meglepte a fiatalembert. Ubi nem tűnt világi figurának. Inkább
egy gazdátlan kutyára emlékeztette, olyanra, amelyik valaha
nyakörvet viselt, de mostanra már bolhák rágták; amelynek
kilátszottak a bordái, és már csak a túlélés vágya mozgatta.
 – Tudósnak készülsz? Kitalálhattam volna. Elnézésedet kérem,
hogy megsértettelek. Igazán okos vagy, így természetes, hogy
nagyszerű tudós válik majd belőled. Ne is fizess, hiszen nagyot
hibáztam. De így talán jobb is. Ugyanis történetesen tudom, merre
kell mennünk. Van egy uszály, amely a Bernumön közlekedik. Igen,
az uszály tökéletes lesz, és éppen ma este indul. Tíz napig nem is jön
vissza, és hidd el, nem tennéd jól, ha itt maradnál ebben az ocsmány
városban! Seperc alatt Sheridanben leszünk!
– Leszünk? – húzta el a száját gúnyosan Hadrian.
– Hát azt akarod, hogy melletted legyek, nem? Nem csak
Vernesben tájékozódom jól. Egész Avrynt úgy ismerem, mint a
tenyeremet, messzire utaztam már széles e hazában. Segíthetek
neked: inasod lehetnék, leshetném a kívánságaidat, vigyázhatnék a
csomagodra, és megvédhetném a tolvajoktól, amíg te tanulsz. Hisz
abban nagyon jó vagyok, nem?
– Nem vagyok diák, de nem is állok annak. Csak meglátogatok
valakit, és nincs szükségem inasra.
– Persze hogy nincsen szükséged inasra, ha nem tudósnak
készülsz, de mivel egy nemes úr keletről visszatért fia vagy,
szükséged lesz egy háziszolgára, és annak kifogástalan vagyok.
Mindig kiürítem az ágy táladat, télen jól megrakom a tüzedet, és
nyáron legyezlek, hogy elkergessem a legyeket.
– Ubi – nézett rá keményen Hadrian. – Nem vagyok nemesi sarj,
és nincs szükségem háziszolgára. Igazából… – Elhallgatott, mert
észrevette, hogy valami elvonta a fiú figyelmét, és örömteli
arckifejezésén a rémület jelei mutatkoztak. – Mi a baj?
– Mondtam, hogy sietnünk kell. Mennünk kell a kikötőből, de
azonnal!
Az utazó megfordult. Furkósbottal hadonászó emberek
masíroztak végig a mólón, és vaskos lépteiktől remegett a
fatákolmány.
– Toborzók! – kommentálta riadtan Ubi. – Mindig a közelben
ólálkodnak, ha új hajó érkezik. A hozzád hasonló jövevények
könnyen valami tengerjáró gyomrában találhatják magukat. Jaj, ne!
– jajdult fel, amikor az egyik fickó észrevette őket.
Fütty hallatszott, a fickó megveregette a társai vállát, és a négy
toborzó feléjük indult. Ubi összerezzent. Lába megfeszült, és
nekikészült, hogy futásnak ered, de aztán Hadrianre pillantott,
beharapta az ajkát, és nem moccant.
A bunkósok rohamra lendültek, de lelassultak és megtorpantak,
amint meglátták Hadrian fegyvereit. A négy fickó akár testvér is
lehetett volna. Mindnek frissen sarjadó szakálla volt, olajos haja és
napégette, dühös ábrázata. Biztosan gyakorta vágtak ilyen képet,
mert az arckifejezésük örökös ráncokat vájt a homlokukba.
Egy pillanatra tanakodva méregették a fegyverest, majd a legelöl
álló martalóc foltos és szakadt ujjú tunikában odavetette:
– Lovag vagy?
– Nem vagyok – forgatta a szemét az utazó.
Egy másik haramia felkacagott, és durván meglökte szakadt
ingujjú társát.
– Átkozott bolond! Nem látod, hogy alig öregebb a mellette álló
vakaráknál?
– Engem te ne lökdössé’ ezen a csúszós mólón, te ökör! – fordult
vissza az első Hadrian felé. – Nem is olyan fiatal!
– Jól mondod – csatlakozott egy másik. – A királyok néha
csinálnak hülyeségeket. Hallottam egyről, aki a kutyáját ütötte
lovaggá. Bodri lovagnak nevezte el!
Mind a négyen hahotázásban törtek ki. Hadriannek kedve lett
volna csatlakozni, de kijózanította az Ubi tekintetében bujkáló
rettegés.
 A szakadt ingujjú közelebb jött.
– Ha más nem, hát apród. Nézzétek ezt a sok vasat, Maribor
szerelmére! Hun az urad, fiú? Itt van valahol?
– Apród sem vagyok – felelte Hadrian.
– Nem? Akkor mi ez a sok acél a hátadon?
– Ahhoz neked semmi közöd.
A fickók röhögtek.
– Keménynek gondolod magad, mi?
Szétszóródtak, erősebben fogva a fütyköseiket. Az egyikük
fegyverének nyeléhez egy bőrszíj tartozott, amelyet a fickó a csuklója
köré csavart. Biztos jó ötletnek tartotta – gondolta Hadrian.
– Jobb lesz, ha békén hagytok minket – szólt közbe remegő
hangon Ubi. – Hát nem tudjátok, ki ez? – mutatott Hadrianre. –
Híres párbajhős… Egy született gyilkos!
Szavait gúnykacaj fogadta.
– Vagy úgy! – válaszolta a legközelebb álló, majd sárga foga közül
kiköpött.
– Bezony! – erősködött Ubi. – Egy vérengző fenevad! És nagyon
érzékeny, igazi veszedelmes fajta!
– Egy ilyen zöldfülű? – Nézett végig Hadrianen a fickó, és
csücsörítve méregette a fiatalembert. – Azt meg kell hagyni, elég
nagyra nőtt, de még anyatej csurog az állán. – Ubira fordította a
figyelmét. – És te se nézel ki valami veszélyes gyilkosnak, kispajtás!
Inkább olyan vagy, mint a kis sikátorlakó patkány, akit tegnap a
kocsma tornáca alatt láttam. Éppen a morzsákat szedegetted.
Előtted, fiam, új karrier áll tengerészként! Igazából jobb dolgod nem
is lehetne. Ételre nem lesz gondod, és megtanulsz dolgozni,
mégpedig keményen! Majd az férfit farag belőled!
Ubi megpróbált elillanni, de a martalóc a hajánál fogva elkapta.
– Engedd el! – szólalt meg Hadrian.
 – Hogy mondtad? – kacagott a toborzó. – Ahhoz neked semmi
közöd.
– A legény a fegyvernököm – jelentette ki Hadrian.
A fickók nevettek.
– Azt mondtad, nem vagy lovag – emlékeztette az egyik.
– Elég az hozzá, hogy nekem dolgozik.
– Nem elég, mer’ ő mostantól a tengerészet alkalmazottja. – A
gaztevő a fiú nyaka köré fonta izmos karját, és erőszakkal derékba
hajlította, miközben egy másik mögébe állt, az övéről levett kötéllel.
– Azt mondtam, engedd el! – emelte fel a hangját a fiatalember.
– Hé! – csattant fel a szakadt ingujjú. – Nekünk te ne
parancsolgass, fiú! Téged nem viszünk, mer’ már valaki más
tulajdona vagy. Aki a három kardját cipelteti veled, annak esetleg
hiányoznál. Ilyen gondot mi nem veszünk a nyakunkba. De ne ess
túlzásba! Ha túlzásba esel, akkor eltörjük a csontodat. Ha még akkor
sem hagyod abba, téged is bedobunk egy hajóba. Ha úgy sem állsz
le, még hajót se kapsz!
– Mennyire gyűlölöm a fajtátokat! – rázta a fejét Hadrian. – Még
alig tettem ki a lábam a partra. Egy hónapig voltam a tengeren… egy
hónapig! Egy teljes hónapig utaztam, hogy minél messzebb kerüljek
az ilyenektől, mint ti. – Undorodva ingatta tovább a fejét. – És most
itt vagytok. És te… – mutatott Ubira, akinek éppen hátrakötötték a
kezét. – Nem kértem a segítségedet! Nem kerestem idegenvezetőt
vagy inast, sem háziszolgát. Jól megvoltam magamban, de nem:
neked el kellett venned a csomagomat, és derűsen válaszolgattál.
Ám ami még ennél is rosszabb, nem is menekültél. Talán csak túl
ostoba vagy, de nem is tudom, valami miatt úgy érzem, azért
maradtál, hogy kisegíts.
– Sajnálom, hogy nem lehettem jobban hasznodra. – A legényke
szomorú szemmel nézett fel rá.
 Hadrian felsóhajtott.
– A nemjóját! Már megint kezded! – A furkósbotot szorongató
fickókra pillantott, és már tudta, hogyan végződik a dolog, hisz
mindig úgy végződött, de azért tett még egy utolsó próbát: –
Nézzétek, nem vagyok lovag. Apród sem vagyok, de a kardok az
enyémek, és bár Ubi azt hitte, blöfföl…
– Fogd má’ be! – A szakadt ingujjú tett egy lépést feléje, és a
botjával Hadrian felé csapott. A fiatalembernek nem esett nehezére
a sikamlós mólón kibillenteni támadóját az egyensúlyából. Elkapta a
férfi karját, megcsavarta a csuklóját és a könyökét, és elroppantotta
a csontot. A reccsenés úgy hangzott, mint amikor feltörnek egy diót.
Meglökte a sikoltozó martalócot, és az nagy csobbanással a kikötő
vizében landolt.
Ekkor Hadrian előránthatta volna a kardjait – csaknem meg is
tette önkéntelenül –, de annak idején megígérte magának, hogy
ezúttal minden másként lesz. Mellesleg kikapta a fickó kezéből a
furkósbotot, mielőtt letaszította volna a mólóról. A három centi
széles, csaknem negyven centi hosszú, tömör hikorifa bunkó
markolatát simára csiszolta a sokévnyi használat, a másik végét
barnára színezte a faanyagba beszivárgott vér.
A többiek felhagytak Ubi megkötözésével, de az egyikük továbbra
is a hóna alá fogta a fiú fejét, miközben a többiek lerohanták
Hadriant. Az utazó harcos megfigyelte a lábmunkájukat, és számba
vette a súlyukat és lendületüket. Félrehajolt az első meglendített
furkósbot elől, elgáncsolta a második martalócot, és tarkón verte,
mire a fickó elbukott. A bunkó olyan kongó hangot adott a
koponyáján, mint amikor valaki megpaskol egy sütőtököt, és amikor
a haramia földet ért, ott is maradt. A másik ismét feléje lendítette a
fegyverét, de Hadrian hárított a hikoribottal, és eltalálta a fickó
ujjait. A férfi felkiáltott, és a fütykös kiesett a markából, aztán csak
lógott a csuklójára kötött bőrszalagról. Hadrian elkapta a fegyvert,
szorosra húzta a szíjat, aztán hátracsavarta a fickó karját, és erősen
megrántotta. A csont ezúttal nem tört el, de a férfi válla kiugrott. A
reszkető lábak jelezték, hogy a gaztevő harci kedve elszállt. Hadrian
őt is belökte a vízbe a cimborája után.
Mire megfordult, hogy szembenézzen a negyedik ellenféllel, Ubi
már egymagában állt előtte, és a nyakát dörzsölte. Fogvatartója
elinalt a messzeségbe.
– Gondolod, hogy erősítéssel jön vissza? – kérdezte a fiút.
Ubi semmit sem szólt, csak tátott szájjal bámult a vitézre.
– Úgy hiszem, nem sok értelme van tovább itt időzni – nyugtázta
Hadrian, mintegy magának. – Merre is van az az uszály, amiről
beszéltél?

A tengeri kikötőtől távolabb Vernes városa ugyanolyan zsúfoltnak

és fullasztónak bizonyult. A szinte egymást érő erkélyek árnyékot
vetettek a keskeny téglautak labirintusára. A gyér fényű lámpások és
a holdfény egyaránt ritkás sugarában egyes útvonalak teljes
sötétségbe borultak. Hadrian örült, hogy Ubi mellette maradt. Az
első rémületéből felocsúdott „sikátori patkány” most inkább
vadászkutya módjára viselkedett. Sebes léptekkel haladt a város
folyosóin, átugorva a szeméttől bűzlő pocsolyákat, gyakorlott
ügyességgel bujkálva a ruhaszárító kötelek és állványzatok között.
– Itt lakik a legtöbb hajóács, amott pedig a dokkmunkások
szállása látható – mutatott a fiú egy komor, háromemeletes,
egyetlen ajtóval és csekély számú ablakkal bíró épületre a kikötőgát
mellett. – Errefelé majdnem mindenki ott lakik, vagy a déli végen
álló testvérépületben. Itt minden a hajózásról szól. Ott pedig, fenn a
hegyen, látod? Az a fellegvár.
Hadrian felemelte a fejét, és a szemét hunyorítva épphogy kivette
a fáklyákkal megvilágított erődítményt.
– Nem vár, inkább amolyan számadóház a kalmároknak és
kereskedőknek. Magas és vastag falakat emeltek köré, hogy
megvédjék a töméntelen aranyat, amit felhalmoznak odabent. Itt köt
ki minden pénz, ami bejön a tengeren. Itt minden más lefelé folyik,
de az arany, az felfelé.
Ubi kikerült egy felborult vödröt, amivel megijesztett két, macska
nagyságú patkányt. Az állatok eliszkoltak a fekete árnyékok közé, és
a sötétség négyzetrácsos szerkezetében Hadrian könnyen észrevette
őket.
Egy kapualj előtt elhaladva rájött, hogy amit eldobott
rongykupacnak vélt, az valójában egy tornácon ülő vénember. A
rojtos, ősz szakállú, sűrű ráncokkal barázdált arcú aggastyán
teljesen mozdulatlanul gubbasztott, még csak nem is pislogott.
Hadrian csak akkor vette észre, amikor a vénség pipájának tüze
élénk narancsszínben felizzott.
– Mocskos egy város ez! – szólt hátra Ubi. – Örülök, hogy magunk
mögött hagyjuk. Túl sok itt az idegen, túl sok a keleti, a legtöbb
minden bizonnyal veled együtt szállt partra. Különös népség ez a
káléi! Az asszonyaik boszorkánysággal meg tenyérjóslással
foglalkoznak, de én azt mondom, a legjobb, ha az ember nem tudja,
milyen jövő vár rá. Északon nem kell ilyesmi miatt aggódnunk.
Warrikban télen boszorkányokkal fűtik a kályhákat. Legalábbis én
így hallottam. – Ubi váratlanul megtorpant, és megfordult. – Hogy
hívnak?
– Végre eszedbe jutott megkérdezni? – kuncogott Hadrian.
– Tudnom kell, hogy helyet foglalhassak neked a hajón.
 – Azt én is el tudom intézni magamnak. Feltéve persze, hogy
tényleg egy uszályhoz viszel, és nem valami sötét sarokba vezetsz,
ahol fejbe kólintasz, és alaposabban kirabolsz.
Az utcakölyök sértődött képet vágott.
– Sohasem tennék ilyet! Ilyen ostobának nézel? Először is láttam,
mit teszel azokkal, akik megpróbálnak fejbe kólintani. Másodszor
pedig már elmentünk vagy tucatnyi koromsötét sarok mellett. – Ubi
kivillantotta széles mosolyát, amiben egy rész huncutság, egy rész
büszkeség és két rész hamisítatlan életöröm keveredett. Hadrian
már nem is emlékezett arra, mikor érezte magát úgy, ahogy Ubi
kinézett.
A toborzóbrigád vezetőjének igaza volt: a fiú csak négy-öt évvel
lehetett fiatalabb Hadriannél. Öttel – gondolta a vitéz. – Öt évvel
fiatalabb nálam. Ilyen voltam, mielőtt útra keltem. Vajon akkoriban
még én is így mosolyogtam? – Eltűnődött, mióta lehet magára
utalva a fiú, és hogy vajon öt év múlva is ilyen arcot vág-e még.
– Hadrian. Hadrian Blackwater – nyújtotta a kezét.
A legény bólintott.
– Jó név. Nagyon jó. Jobb, mint az Ubi, de hát annál minden jobb.
– Az édesanyád nevezett el Ubinak?
– Bizony ő! A mendemonda szerint egyazon uborkásrekesz tetején
fogantam és születtem. Hogyan tagadhatnék meg egy ilyen
legendát? Még ha nem is igaz, úgy hiszem, annak kellene lennie.
Kiléptek az útvesztőből, és egy széles sugárútra jutottak. Most
magasabban jártak, és Hadrian lenézett a kikötőre meg az érkezését
biztosító hajó árbocaira. Jókora tömeg tolongott még mindig
odalent, az emberek a szállásukat vagy a csomagjaikat keresték.
Vajon hányan találják még magukat partra vetve egy idegen
városban úgy, hogy szinte semmijük sem maradt?
Kutyaugatás hallatszott, és Hadrian megfordult. Végigtekintett a
keskeny utcán, és a szeme sarkából mintha mozgást látott volna, de
nem lehetett biztos benne. A kacskaringós sikátorban csak egyetlen
lámpás égett. A holdfény gondoskodott a többiről, és kékesszürke
árnyékokat vetett a kőre. Itt egy négyzetnyi fény világított, amott egy
téglalapnyi, és ezek korántsem bizonyultak elegendőnek, hogy
tisztán lásson, ahhoz meg még kevésbé, hogy megítélje a
távolságokat. Talán egy újabb patkány volt? Ez most nagyobbnak
tűnt. Hadrian várt, és a sötétségbe meredt. Semmi sem történt.
Mire visszafordult, Ubi már átkelt a téren, és a túloldalon várt,
ahol Hadrian örömére újabb dokk állt. Ez az éjszakában végtelen
sötét lepelnek látszó Bernum folyó torkolatába ékelődött. Újra
hátrapillantott a keskeny utcákra. Még mindig semmi. Kísértetek.
Csak a múltja lopakodott a nyomában, ennyi az egész.
Hadrian ugyanis haláltól bűzlött. Nem olyan bűz volt ez, amit
mások is érezhetnek, vagy amit vízzel lemoshatna magáról, de úgy
tapadt hozzá, mint a verejtéktől átitatott ing egy hosszú dorbézolás
után. Csakhogy ezt a szagot nem az ital okozta, hanem a vér. Nem
éppen vérivástól, bár Hadrian ismert olyanokat, akik meg is itták. A
bűz onnan származott, hogy meghempergett benne, Az még egy
másik Hadrian volt, egy fiatalabb Hadrian, aki a világ másik felén
indult útnak, és aki elől azóta is menekült.
Rájött, hogy a zsákja még mindig Ubinál van, és gyorsan megtette
a köztük lévő távolságot. Mielőtt azonban odaérhetett volna, a
legény ismét kalamajkába keveredett.
– Az övé! – kiáltott a fiú, Hadrianre mutogatva. – Csak segítettem
neki időben elérni az uszályt!
A fiút hat katona vette körül. Láncinget viseltek, és négyzet alakú
pajzsokat tartottak a kezükben. A középső, tollas sisakban feszítő
alak vállát és mellkasát rétegelt páncél fedte, amely szegecsekkel
kivert bőrszoknyában folytatódott. Ubi éppen neki magyarázkodott,
miközben a katona szorosan fogta. Mindenki a közeledő Hadrianre
emelte a szemét.
– Ez itt a te csomagod? – kérdezte tőle a tiszt.
– Az, és a fiú igazat beszél. Éppen az uszályhoz kísér.
– Ilyen sietős elhagyni ezt a szép várost? – A kapitány hangjába
gyanakvás keveredett, és szúrós szemmel mérte végig Hadriant.
– Nem mintha nem tetszene Vernes, de tényleg sietős. Dolgom
van északon.
A tiszt közelebb lépett.
– Hogy hívnak?
– Hadrian Blackwater.
– Hová valósi vagy?
– Eredetileg Hintindárba.
– Eredetileg? – A kapitány gyanúja tovább nőtt, és ezt felhúzott
szemöldökével is jelezte.
A fiatalember bólintott.
– Már évek óta Káléban élek. Épp most tértem vissza
Dagasztánból azon a hajón.
A katona lenézett a kikötőre, aztán Hadrian térdig érő
burnuszára, laza gyapjúnadrágjára és fejkendőjére irányította a
tekintetét. Közelebb hajolt, szimatolni kezdett, és elfintorodott.
– Az bizonyos, hogy hajón jártál, és ráadásul káléin! –
Felsóhajtott, és Ubihoz fordult. – De ez itt semmiféle hajón sem járt.
Azt mondja, hogy veled tart. Igaz ez?
Hadrian Ubira sandított, és látta a reménykedést a fiú szemében.
– Egén. Felbéreltem… ööö… szolgálónak.
– És ez kinek az ötlete volt? A tiéd, vagy az övé?
– Az övé, de rendkívül hasznosnak bizonyult. Nélküle az uszályt
sem találtam volna meg.
– Épp most szálltál le egy hajóról – folytatta a tiszt. – Különös,
hogy máris szeretnél felszállni egy következőre.
– Nos, igazából nem szeretnék, de Ubi szerint az uszály most
indul, és napokig nem lesz másik. Igaz ez?
– Igen – nyugtázta a katona –, és milyen jól jön ez most neked!
– Megkérdezhetem, mi a gond? Van valami törvény, ami tiltja,
hogy kalauzt fogadjak, és fizessek neki, hogy velem tartson?
– Nem, de mocskos dolgok történtek a városban, rendkívül aljas
dolgok. Természetszerűen felkelti a figyelmünket, ha valaki sietve
távozna, legalábbis ha olyasvalaki az illető, aki az elmúlt napokban
itt tartózkodott. – A kapitány nyíltan Ubira bámult.
– Semmit sem csináltam – védekezett a fiú.
– Mondod te, de még ha nem is csináltál semmit, talán tudsz róla
valamit. Akárhogy is, úgy érezhetted, hogy el kell tűnnöd, és egy
gyanún felül állóra ráakaszkodva könnyen megmenekülhettél
minden baj elől, nemde?
– De semmit sem tudok a gyilkosságokról.
A tiszt Hadrianhez fordult:
– Te szabadon elmehetsz, de ajánlom, igyekezz! Már zárják a
határokat.
– Mi lesz Ubival?
A katona a fejét ingatta.
– Őt nem engedhetem veled. Nem valószínű, hogy bűnrészes volt
gyilkosságban, de azt talán tudja, ki tette. Az utcagyerekek sok
mindent látnak, ám nem szeretnek beszélni róla, amíg valaki ki nem
húzza belőlük.
– De mondom, hogy semmit sem tudok! Még csak nem is jártam a
hegyen.
– Akkor nincs miért aggódnod.
– De… – Ubi úgy nézett ki, mint aki menten elsírja magát. – Úgy
volt, hogy Hadrian elvisz innen. Északra készültünk. Egy egyetemre.
 – Hahó! Utolsó figyelmeztetés! Colnorai uszály! Utolsó
figyelmeztetés! – bődült el valaki nem messze onnan.
– Hallgass ide! – nyitotta ki a pénzes zacskóját Hadrian. – Jó
szolgálatot tettél nekem, és ezért fizetséget érdemelsz. Ha válaszoltál
a kérdéseikre, és még mindig nekem akarsz dolgozni, ezzel a pénzzel
eljuthatsz Sheridanbe. Ülj fel a következő északra tartó bárkára,
kocsira vagy bármi egyébre. Úgy egy hónapig ott leszek, néhány
hétig mindenképpen. – A fiú kezébe nyomott egy érmét. – Ha így
döntesz, keresd Arcadius professzort. Vele van találkozóm, ő
biztosan meg tudja majd mondani, merre találsz. Rendben?
Ubi bólintott, és már nem tűnt olyan kétségbeesettnek. A
pénzérmére pillantva elkerekedett a szeme, és régi, széles mosolya
visszatért.
– Igen, uram! Egy szempillantás alatt ott leszek! Rám
számíthatsz. Most azonban sietned kell, mert indul az uszályod.
Hadrian búcsúképpen biccentett neki, és odakocogott a dokkhoz,
ahol egy ember várakozott a hosszú, lapos hajó pallójánál.
 2. FEJEZET

GWEN

Gwen már akkor tudta, hogy elkésett, amikor a sikolyok

felharsantak az emeleten. Megrázkódott a mennyezet, és por hullt
a pultnál könyöklők italába. A fejük fölött a dübögés olyan lett,
mintha a fickó bunkóval verné Avon fejét. Nem, nem bunkóval. A
padlóhoz üti.
– Avon! – kiáltott fel Gwen, és a lépcső felé rohant. Még csak le
sem lassított a kanyarban, és a vállával egyenesen beleszáguldott a
lépcsősor feletti falrészbe, leverve egy apró tükröt, amely
szilánkokra tört. Teljes erejéből végigszaladt a folyosón. A sikolyok
már nem is tűntek emberinek, mintha egy mészárszékből jönnének:
akár az elátkozott lelkek meddő kiáltásai.
Stane megöli!
Gwen megragadta a kilincset, és nagyot lökött rajta, de odabenn
elhúzták a reteszt. Az ajtó meg sem mozdult. A nő nekivetette
magát, de a fának meg sem kottyant a csekély súly. Odabent a
dörrenések eltompultak, kásásabbak lettek. Többé már nem tompa
puffanások, hanem inkább cuppogáshoz hasonló hangok jöttek a
túloldalról. A sikolyok gyönge nyögéssé halkultak.
Gwen feltépte a szemközti ajtót, ahol Mae szórakoztatott egy
vörös hajú keletgyepűi fickót. Mae felsikoltott félelmében. Akármit
is műveltek a férfival, Avon sikoltozásával mindennek vége szakadt.
Gwen belerúgott az ágy lábrészének laza oszlopába. Az asztalos
tömör juharból faragta ki az oszlopokat, de pocsék munkát végzett
az illesztéseknél. Összesen három rúgás kellett neki, és a lábrész
összedőlt, a matrac pedig a földön landolt Mae-vel és a
keletgyepűivel együtt.
Gwen öklelő lovagként rontott neki a rúddal Avon ajtajának. Az
ütközés kitépte a kezéből az oszlopot, de méretes horpadást hagyott
az ajtó fáján, és megrepesztette a keretet. Küszködve újra
megragadta a fegyverét, éppen amikor Raynor Grue megjelent a
lépcső tetején.
– A fenébe is, te ostoba kurva! Állj!
Gwen minden maradék erejét összeszedve újra megrohamozta az
ajtót, ugyanarra a pontra célozva, és többé-kevésbé el is találva azt.
A keret eltört, és az ajtó feltárult. A lendület továbbvitte a nőt, és
éppen egy vértócsa közepébe érkezett.
– Jóságos Maribor szakállára! – szitkozódott Grue, aki megállt az
ajtóban.
Stane még mindig Avonon ült, kezével a lány nyaka körül.
– Nem akarta abbahagyni a sikoltozást.
Avon szeme nyitva volt, de már semmit sem látott. Szőke haja
kárminvörösben úszott.
– Ki innen! – ragadta meg Grue Gwen karját, és kipenderítette a
folyosóra. – Menj a földszintre! Jössz nekem egy új ajtóval és egy
ággyal!
– Meghalt? – kérdezte Stane, meztelen lábaival még mindig
lovaglóülésben a lányon. A bőre csillogott a verejtéktől, a mellkasát
összefröcskölte a vér.
Grue a csizmája orrával odébb billentette Avon fejét.
– Ja, kinyírtad.
– Te átkozott féreg! – vetette magát a gyilkosra Gwen.
Grue elkapta és visszalökte, amitől a nő megbotlott és elesett.
 – Fogd be! – ordította neki.
– Sajnálom, Grue – szabadkozott a véres kezű férfi.
A fogadós elfintorodott és a fejét csóválta, végigfuttatva a szemét a
fapadlón terjedő vérfolton. Abból, ahogyan állt, és ahogyan legörbült
a szája széle, Gwen felfogta, hogy Avont nem egy csodaszép lánynak
látja, aki idejekorán távozott az élők sorából, hanem csupán
feltakarítani való hulladéknak.
Grue felsóhajtott.
– A bocsánatkérés nem segít, Stane. Ezért fizetned kell. Avon
népszerű volt.
– Mennyit?
Grue egy pillanatra elgondolkodott, ahogy mindig is tette. A
fogpiszkálóját rágcsálta, és megszívta a fogát.
– Nyolcvanöt ezüst denentiust.
– Ezüstöt? Nyolcvanötöt? De hát csak hat rézgarasba került!
– És te most megölted, te ostoba fajankó! Most minden pénz
elúszott, amit a jövőben kereshettem volna rajta. Örülj, hogy nem
aranyat kérek!
– Nincs annyim.
– Meg kell szerezned.
Stane bólintott.
– Megszerzem.
– Ma estig.
A gyilkos habozott, aztán beleegyezett.
– Rendben, ma estig.
– Gwen, keríts egy vödröt, és moss fel! Te is, Mae. Vörös, ma
éjszakára vége. Húzz el, és útban kifelé küldd fel Willardöt!
Segítenie kell levinni a testet a lépcsőn.
– Nem hagyhatod, hogy ennyivel megússza! – sziszegte
összeszorított foga közül Gwen, miközben talpra állt. Nem áztatták
könnyek az arcát, és maga sem igazán tudta, miért. Talán mert még
mindig fortyogott benne a harag. Az ajtó betörése feltüzelte, és még
nem csillapodott le.
– Kifizeti a kárt, ahogy te is ki fogod.
– Ebben az esetben még nem okoztam elég kárt – kapta fel a
faoszlopot a nő, és Stane fejét megcélozva rohamra lendült.
Csaknem sikerült is neki, amit tervezett, de az utolsó pillanatban
Grue elkapta a kezét. Körbefordította, aztán keményen, tenyérrel
arcon csapta. A nő újra hátraesett, az ágyoszlop pedig nekirepült a
megrongált ajtókeretnek, és ártalmatlanul végiggurult a folyosón.
– Húzd el innen a segged! Mae, hozzad má’ azt a vödröt! Hol van
Willard? Willard!
Gwen kábán ült a földön. Ha Grue az öklét használja, most fel sem
tudna kelni, talán még a fogai is kárát látták volna. De a fogadós
tudta, hogyan kell bánnia a lányokkal, és amikor csak tehette, nem
hagyott rajtuk nyomot. Lángoló bőrrel és olyan fájdalommal az
arcán, amely az egész állkapcsát körbeölelte, Gwen feltápászkodott,
és elindult lefelé. A kocsma vendégei elálltak az útjából, ahogy
kiviharzott az Ocsmány Fej Taverna és Sörivó ajtaján. Egyenesen a
rendőrbíró hivatalához tartott.
Őszi szél fújt ezen a hűvös éjszakán, de Gwen szinte nem is érezte
a hideget, úgy szaladt végig Medford repedezettre száradt, döngölt
utcáin. Senki sem járt odakint – mindenki az igazak álmát aludta.
Nem kopogott, csak belökte az ajtót.
Ethan a székében ülve, fejét asztalra fektetett karjára hajtva
durmolt. Gwen belerúgott az asztal lábába, és a rendőr feje úgy
csapódott fel, mint egy felrebbenő fogolymadár.
– Mi a…?! – A férfi dühösnek tűnt.
Jó.
Gwen azt akarta, hogy feldühödjön. Hogy fortyogjon a dühtől.
 – Stane épp az imént ölte meg Avont az Ocsmány Fejben –
kiáltotta neki, mire Ethan arca megrándult. – Az a gazember addig
verte a fejét a padlóhoz, míg be nem tört a koponyája. Én mondtam
Grue-nak, hogy ez lesz a vége. Mondtam, hogy ne engedje vissza
Stane-t, de nem hallgatott rám. Igyekezz!
– Jól van, na, jól van! – kapta le Ethan a kardövét a székről, és
felcsatolta, majd követte a nőt az utcára.
– Három napja monoklival csúfította el Jollin szemét – folytatta
Gwen, miközben végigmentek a Vándorúton. Ethan nem sietett
túlságosan, hogy lépést tartson vele. Nem mintha az idő számított
volna. Avon már úgysem kel fel többé, Stane pedig már sohasem tér
észhez. Mindezek ellenére szerette volna látni, ahogy a rend őre
igazságot tesz, mégpedig helyesen és sebesen. Stane nem érdemelte,
hogy hosszabb ideig éljen, mint Avon, így Gwen szemében a fickó
minden egyes lélegzetvétele bűnnek tetszett. – Nem egészen egy
hónapja eltörte Abby karját. Nem is értem, mit gondolt Grue,
amikor kényszerítette Avont, hogy felmenjen vele. Szegény lány
tudta, és megrémült, de Stane éppen így szeret minket. Felizgatja a
félelem, és minél izgatottabb, annál nagyobb kárt tesz. Avon meg,
Maribor nyugosztalja, teljesen halálra rémült. Grue-nak tudnia
kellett volna!
A taverna ajtaja nyitva állt, és hosszú fénycsík áradt ki rajta,
megvilágítva a tornácot és a barázdált utat. Talán siettében a
bejárati ajtót is kitörte, legalábbis remélte. A részegek már
elmentek, bizonyára kikergették őket. Grue és Willard éppen Avon
takaróba csavart testével jött lefelé. A test egyik vége csöpögött, és
hosszú, sötét vonalat húzott a lépcsőfokokra.
– Micsinálsz itt, Ethan? – Grue nyakán kidagadtak az inak az
erőlködéstől. Nem kiáltotta, amit mondott, csak harag hallatszott a
hangján, ami azt jelentette, visszatért a normál kerékvágásba.
 – Hogy érted? Az egyik lányod jött, hogy szóljon.
– Én nem küldtem senkit.
– Nos, éppen a legszebb álmomból ébresztett, és most itt vagyok.
Mi folyik itt?
– Mi közöd van neked ahhoz?
– Az én feladatom igazságot tenni. Stane odafent van?
– Odafent.
– Akkor hívd le!
Grue összevonta a szemöldökét, tétovázott, aztán letette a terhét.
– Hozd le, Willard!
Akármennyire is haragudott Stane-re és Grue-ra, Gwen nem tudta
elhessegetni az érzést, hogy ő maga is hibás. Mindenkinél jobban
tudta, mi fog történni. Tennie kellett volna valamit, akármit, hogy
kivigye onnan Avont. De hát még magát sem tudta kimenekíteni.
Persze azért még tehetett volna valamit, bármit. Csakhogy nem tett.
És most Avon halott.
Gwen csak bámulta a takaró alatt képződő kis tócsát, és azon
tűnődött, hogyhogy még nem ájult el. A bűntudat marta belülről,
szinte darabokra tépte. Hogyan lehet talpon maradni, miközben
kibelezik az embert?
Stane a nadrágját gombolva jött le a lépcsőn, napszítta ingén véres
ujjnyomokkal. Az arcára is jutott belőlük, ahogy megtörölte az orrát.
– Te ölted meg ezt a lányt? – kérdezte a rendőrbíró.
Stane nem válaszolt. Csak bólintott, és szipogott.
– Ez komoly bűntett. Ugye te is tudod?
– Igen, uram.
Gwen észrevette, hogy Grue éppen őt bámulja. Később megfizet
majd ezért, de még a verés is megérte, hogy láthassa Stane-t
ugyanolyan sorsra jutni, amilyenben Avont részesítette. Persze a
gyilkossal nem teljesen ugyanaz történik majd. Ethan nem fogja újra
és újra a padlóba verni a fejét. Szimplán felakasztják. Nyilvánosan.
Mielőtt meghal, megaláztatik. Legalább az jelent némi elégtételt.’
Ethan félresöpörte a hajat az arcából, és megdörzsölte a tarkóját.
Beharapta az alsó ajkát, aztán a takaróba tekert holttestre pillantott.
Végül nagy levegőt vett, és Stane-hez intézte a szavait:
– Természetesen jóvá kell tenned, amit tettél.
– Hogyan? – kérdezte Stane idegesen.
– Kártalanítanod kell Grue-t. Meg kell fizetned a veszteségét.
– Azt mán rendeztük – felelt a másik helyett a fogadós. –
Nyolcvanötöt fog fizetni.
– Ezüstben, ugye? – bólogatott Ethan. – Igazságosnak tűnik. Más
kár is történt?
– Beszakadt egy ajtó, eltört egy tükör, de azt ő csinálta – mutatott
Gwenre a kocsmáros. – És ki is fizeti.
– Tört-zúzott, hogy kiszabadítsa ezt itt? – mutatott a takaróra
Ethan.
– Olyasmi.
– Én úgy látom, hogy nem lett volna rá szükség, ha Stane nem
verte volna Avont, úgyhogy azokat is Stane-nek kell rendezni.
Értetted?
– Igen, uram.
A rendőrbíró bólintott.
– Akkor ezt meg is beszéltük.
Ethan tett egy lépést hátra, és Gwen látta, hogy már csaknem
sarkon fordult.
– Ennyi az egész? Ez nincs rendjén! Meg kell fizetnie!
– Meg is fog. Nyolcvanöt és…
– Egy nő meghalt! Ő ölte meg, és ezért neki is vesznie kell!
– Egy ringyó halt meg – javította ki Grue.
Gwen gyilkos pillantást vetett rá.
 – Egy ringyó halt meg, és az nem ugyanaz. Senki sem fog
kivégezni egy dolgozó embert, mert egy kicsit elragadtatta magát.
– De hát Avon halott!
– És én vagyok a károsult fél! Ha én azt mondom, hogy igazságos
a kártérítés, akkor az ügy le van zárva. Ehhez az egészhez neked
semmi közöd. Most pedig hallgass!
– Ezt nem teheted! – könyörgött Gwen a rendőrbírónak.
– Van családja? – kérdezte amaz.
Gwen megrázta a fejét.
– Ha bármelyikünknek is lenne családja, szerinted itt múlatnánk
az időt?
– Akkor Grue felelős érte. És ő elégedett, tehát az ügy le van zárva.
– Visszafordult Grue-hoz. – Mindenképpen tüntesd el a testet a
városból még dél előtt, vagy a rendőrkapitány pokollá teszi az
életemet, én pedig a tiédet. Értem?
Grue bólintott, és Ethan kilépett a tavernából.
A két férfi újra megemelte a csomagot, és az ajtó felé indultak.
Miközben kimentek, Grue odalökte:
– Na, vajon ki kap verést, amikor visszajövök?
Kivitték a testet, és Gwen tátott szájjal bámult Mae-re és Jollinra.
Stane a két lány között állt.
A fickó rámosolygott, és kacsintott.
– Élvezni fogom, amit veled csinálok – ígérte. Hangját lehalkítva
hozzátette: – Amint össze tudok szedni újabb nyolcvanöt ezüstöt. –
Közelebb lépett.
– Grue soha többé nem enged be ide!
– Grue? – nevetett a gazember. – Nem Avon volt az első. Ikrában
is kicsináltam egy lányt. Ha fizetek, díszcsomagolásban adnak át
nekem. – Mae-re és Jollinra pillantott. – Ne féljetek, rólatok se
feledkezem meg!
 Újra felkuncogott, amitől felfordult Gwen gyomra. Stane odasétált
az ajtóhoz, de ahelyett, hogy kiment volna rajta, kidugta a fejét, és
mindkét irányban szétnézett, aztán becsukta. Amikor visszafordult,
már vigyorgott, és a szemét Gwenre szegezte.
– Fuss! – kiáltotta Jollin.
Miközben a nő szélsebesen a hátsó ajtó felé vette az irányt,
hallotta, hogy Stane káromkodik. Puffanás hallatszott, a fickó
bizonyára elcsúszott Avon vérén. Úgy tűnt, egy szék vagy asztal is
felborult, de addigra Gwen már a szoknyáját felemelve futott a
sötétben. Végigiszkolt a sikátoron, el a cserzőműhely mellett, a
„hidakhoz”. Ezek valójában fapalánkok voltak, amelyeket az
épületek mögött csordogáló szennykanálison vetettek át. Túlzottan
rettegett, és túl gyorsan haladt. A lába megcsúszott a nyálkás, rezgő
léceken, és előrezuhant a mocsokba. Könyékig merült a trágyalében,
de az arcát sikerült megmentenie.
Arra számított, hogy a férfi ráveti magát, véres kezét a nyaka köré
kulcsolja, és lenyomja a vizelettől és ürüléktől bűzlő patakba.
Megpördült, de Stane nem állt mögötte. Senki sem állt ott. Egyedül
maradt.
Kihúzta a kezét a mocsokból, és megtörölte a ruhája tiszta
részeibe. Kevés ilyet talált, és szorult helyzetében végre a könnyei is
eleredtek. A szennycsatorna mellett ülve olyan erősen zokogott,
hogy a gyomra is belefájdult, és minden zihálással szennylétől bűzös
levegőt szívott a tüdejébe.
– Nem tudom, mitévő legyek! – kiáltott fel hangosan. – Mondd
meg, mit tegyek! – Felvett egy maréknyi trágyával keveredő sarat, és
elhajította, amilyen erősen csak tudta. A fejét hátrahajtva felrikoltott
az égre. – Hallasz engem? Nem vagyok elég erős. Akár az anyám, én
is meg fogok törni. – Reszketve szívta be a levegőt. – Ha pedig nem
teszem, akkor Stane öl meg hamarabb. Engem, Jollint és a
többieket. Nem… Nem várhatok, tovább. Hallasz engem? Már öt év
eltelt. Nem vagyok képes tovább várni rá.
Megborzongott, és levegőért zihálva válaszra fülelt, de csak a szél
zúgását hallotta.
 3. FEJEZET

USZÁLY A BERNUMON

Hadrian a folyami uszály fedélzetén kuporgott, miközben két nagy

igásló húzta felfelé a hajót a Bernum folyón. A fejét felemelve
belekémlelt a reggeli ködbe, hátha megpillant valami ismerős
pontot. Szántóföldek bújtak meg a part menti dombok közt, még
messzebb pedig ki lehetett venni a városkák halvány körvonalait.
Minden idegennek tűnt. Idegen vidék volt ez, fura emberekkel, fura
szokásokkal, fura akcentusokkal. Feszengett, mint aki nem tartozik
ide. Sosem tudta pontosan, mit tegyen, vagy mit mondjon. Úgy
képzelte, mindenki látja rajta, hogy kívülálló, bár abban a
pillanatban úgy becsülte, kevesebb mint félnapi járóföldre van
otthonról. A kövér fickó kijött a hajó kabinjából, megpaskolta a
mellkasát, és nagyokat szívott a levegőből.
– Milyen friss reggelünk van, nemde? – pillantott fel az égre.
Akár Mariborhoz is beszélhetett volna, mindenesetre Hadrian
válaszolt neki.
– Inkább hűvös. Nem vagyok hozzászokva a hideghez. – A
fiatalember kiválasztott magának egy helyet a hajón, ahol védve volt
a szél ellen. Minden ruhadarabját felvette, amit csak magánál
hordott, beleértve két hálóingszerűen bő nadrágot, az utazó- és az
ünneplőburnuszát, egy széles övét, a köpönyegét, és még a fejére is
kendőt tekert. Csakhogy így is fázott. Azt tervezte, hogy Colnorába
érve vásárol magának gyapjúholmit, valami vastag darabot, amely a
súlya alapján páncélzatnak is beillene. A túlsúly nélkül meztelennek
érezte magát.
– Most jöttél Dagasztánból, mi? Gondolom, ott meleg van.
Hadrian összébb húzta magán a burnuszt.
– Amikor útnak indultam, lenvásznat viseltem.
– Iriggyé teszel. – A férfi is összébb húzta a köntösét. Csalódott
szemöldökráncolással pillantott körbe a fedélzeten, mintha arra
számított volna, a hajó valami csodálatos átalakuláson ment át az
éjjel. Vállat vont, aztán Hadriant utánozva letelepedett a szélvédett
helyre, és szembekerültek egymással. – Sebastian vagyok Iberből. –
Kezet nyújtott.
– Hadrian – mutatkozott be a harcos, és megrázta a férfi kezét. –
Azzal a másik kettővel vagy? – Hadrian előző éjszaka látta őket:
Sebastiant és két útitársát, akik mindannyian szépen szabott,
egyforma öltözékben jelentek meg az uszályon. A sietség ellenére a
dereglyének késlekednie kellett, mert a kikötői munkások nagy
erőlködés árán számos fa utazóládát vonszoltak fel a fedélzetre. A
három újonnan érkezett utas parancsokat kiáltozott nekik, és
minden ütődésért és koccanásért lehordták a dokkmunkásokat,
mintha a ládák valami értékes kincset tartalmaznának.
A férfi bólintott.
– Samuelnek és Eugene-nek hívják őket. Egyazon üzletágban
tevékenykedünk.
– Kereskedelem?
Sebastian elmosolyodott.
– Valami olyasmi. – A tekintete a Hadrian oldalán lógó kardokra
vándorolt. – És te? Katona vagy?
A keménykötésű férfi viszonozta a vigyort.
– Valami olyasmi.
Sebastian kuncogott.
 – Helyesen beszélsz. De komolyan: nincs okod fegyvert viselni. Mi
nem hordunk vasat, úgyhogy nem is értem, minek fáradsz… Vagy
úgy… Már értem!
Hadrian megnézte magának a fickót. Tapasztalata szerint kétfajta
ember létezett: az a fajta, akiben meg lehetett bízni, és a másik fajta.
Az elmúlt öt évben Hadrian megtanult megbízni azokban, akik
fémet viseltek, sebhelyekkel büszkélkedtek, és a hiányzó fogaik
helyén tátongó réseken át fütyültek. Sebastian drága, vastag
plüssköntösét és a mindkét kezére jutó bőséges aranygyűrűt elnézve
az ő fajtáját is ismerte. Akármit is akart mondani neki a férfi, úgy
gondolta, nem lesz hízelgő.
– Mit… értesz?
Sebastian suttogóra fogta.
– Bizonyára hallottál a gyilkosságokról. Amikor útnak indultunk,
a városi őrség mindenkit kikérdezett.
– A vernesi gyilkosságokról beszélsz?
– Pontosan azokról. Három gyilkosság, három éjszaka.
– És rám gyanakszol?
A kereskedő felkacagott.
– Dehogyis, barátom! Te éppen tegnap szálltál le a Kelet
Csillagáról, amely Káléból futott ki. Lerí a ruháidról. Több értelme
lenne rám gyanakodni. Nekem legalább lett volna lehetőségem
elkövetni. Te még csak nem is tartózkodtál a városban.
– Azt mondod, hogy gyanakodnom kell rád?
– Ugyan már! A társaim kezeskednek a hollétemről a gyilkosságok
idején, és a kormányos a megmondhatója, hogy hetekkel előre
helyet foglaltunk erre az uszályra. Mellesleg úgy nézek én ki, mint
egy bérgyilkos?
Hadrian még sohasem találkozott bérgyilkossal, de Sebastian nem
tűnt rátermett alanynak a munkához. Pufók ujjaival és ragadós
mosolyával a hájas férfi inkább olyasvalakinek látszott, aki névtelen
levélben megrendeli a másik halálát.
– Viszont megmondom én neked, ki néz ki úgy. – Sebastian
tekintete az uszály elejébe vándorolt. Egy csuklyás figura állt az
orrban. Az idegen háttal fordult nekik, és ahelyett, hogy a napfény
melegét kereste volna, az egymásra tornyozott ládák árnyékában
húzta meg magát. – Na, ő tényleg úgy néz ki, mint egy bérgyilkos.
– Pusztán a csuklyája miatt gyanakszol rá?
– Nem, a szeme miatt. Láttad már a szemét? Jéghideg a tekintete.
Halott. Olyan ember tekintete, aki hozzá van szokva a halál
látványához, és bőkezűen méri azt.
Hadrian csúfondárosan elvigyorodott.
– Te mindezt látod egy ember szemében?
– Még többet is. A gyilkoláshoz szokott embernek olyan a
tekintete, mint a farkasnak: üres lélekről és vérszomjról árulkodik. –
Sebastian közelebb hajolt, de a szemét az orrban állón tartotta. –
Ahogy az igazság ismerete megfoszt az ártatlanságunktól, mások
életének kioltása megfosztja az embert a lelkétől. Minden egyes
gyilkosság elvesz egy keveset az emberségünkből, míg a gyilkos már
nem egyéb, mint egy állat. Különös éhség ül a lélek helyére. A
gyilkos arra vágyik, amit elveszített, de az ártatlansághoz hasonlóan
a lélek nem pótolható. Az öröm, szeretet és béke menekül az ilyen
testből, és a helyükre a vér és halál áhítása költözik.
Sebastian komoly hangon adta elő mindezt, mint aki jól értesült
az efféle dolgokról. Magabiztossága és könnyed beszédmódja egy
sokat tapasztalt világfi érzetét adták. Ám ha mindaz, amit mondott,
igaz lett volna, a vernesi kalmár nem szívesen ült volna ilyen közel
Hadrianhez azután, hogy látta a vitéz tekintetét.
– Mondok én neked még valamit: a fickó az utolsó percben szállt
hajóra, egyetlen csomag vagy utazóláda nélkül.
 – Te honnan tudod mindezt?
– Épp a fedélzeten tartózkodtam, amikor kifizette a viteldíjat.
Miért késett? Ki ugrik ilyen véletlenszerűen hajóra, ráadásul egy
északi járatra? És miért nem hoz magával csomagot? Az emberek
nem úgy vágnak neki egy hosszú útnak, ahogyan egy kellemes
délutáni kirándulásra indulnak, ugye? Talán sikerült elkerülnie a
járőr figyelmét, és a menekülés lehetőségét látta az uszályban.
– Én is késve érkeztem.
– De nálad legalább volt egy batyu.
– Hát itt vagy, Sebastian! – kiáltott fel a kereskedő két társa,
amint kiléptek a kajütjükből.
Az idősebbik, Samuel, egy magas és vékony fickó úgy nézett ki,
mint a kinyújtott tészta. A köntöse lógott rajta, a hosszú ruhaujjak
teljesen eltakarták a kezét, hogy csak az ujjvégek látszottak ki alóla.
A másik, Eugene sokkal fiatalabbnak, amolyan Hadrian korabelinek
tűnt, és a teste még nem döntötte el, hogy Samueléhez hasonló akar-
e lenni, vagy kerekded, mint Sebastiané. Ő is elegáns köntöst viselt,
és a sötétbordó kelmét szép aranycsat fogta össze a vállán.
Mindkettőjük arca kimerültségről árulkodott, mintha egész éjjel
keményen dolgoztak volna, és nem éppen ezekben a percekben
keltek volna ki az ágyból. Samuel észrevette az orrban álló csuklyás
utast, és könyökével megbökte a társát.
– Ez sose alszik?
– A meggyötört lelkiismerete az oka – vélte Eugene.
– Az ilyennek nincs is lelkiismerete – jelentette ki Sebastian, már
ha a suttogás kijelentésnek számított.
A fejük fölött ludak húztak el a kék égen rendezetlen V alakban, és
harsány gágogást hallattak. Mindenki felpillantott, hogy szemmel
kövesse a haladásukat, aztán a köntösüket igazgatták, mintha a
vadludak vonulása a tél közeledtére figyelmeztette volna őket.
Eugene és Samuel csatlakozott Sebastianhoz, és a hidegben
közelebb húzódtak egymáshoz.
Sebastian a harcos felé biccentett.
– Bemutatom Hadrian… ööö, Hadrian… – Csettintett az ujjával,
és segítségkérőn nézett rá.
– Blackwatert. – A fiatalember kinyújtotta a kezét, és sorban
mindhármukét megrázta.
– És hová valósi vagy, Hadrian? – érdeklődött Eugene.
– Igazából sehová.
– Nincs otthonod? – Samuel orrhangja kissé gyanakvón sípolt.
Hadrian olyan embernek képzelte, aki még a paptól kapott pénzt is
aprólékosan megszámlálja.
– Miket beszélsz? – szólta le a társát a fiatalabb Eugene. – Hisz a
káléi hajóról jött. Tegnap már megbeszéltük.
– Ne légy ostoba, Eugene! – szólt közbe Sebastian. – Szerinted a
káléiaknak homokszőke haja és kék szeme van? A káléiak füstös
képű állatok, és végtelenül agyafúrtak. Egyikben se lehet megbízni.
– Mi keresnivalód volt Káléban? – Eugene hangja faggatózó és
ellenséges lett, mintha bizony Hadrian szégyenítette volna meg.
– Dolgoztam.
– Gondolom, szerencsét próbált – találgatta Sebastian Hadrian
felé intve. – Amilyen súlyos erszényt hord. Örülnél te, ha feleennyi
szerencséd volna, Eugene.
– Biztos káléi rézgarasokkal van megtömve – válaszolta a másik
keserű hangon. – Máskülönben ő is olyan szép ruhában járna, mint
mi.
– Viszont szép acélkardja van, igazából kettő is. Úgyhogy én a
helyedben gondosabban válogatnám meg a szavaimat –
figyelmeztette pufók társa.
– Három van neki – helyesbített Samuel. – A legnagyobbat a
kabinjában tartja.
– Na ugye, Eugene! Minden pénzét vasra költi, de te csak
sértegesd tovább nyugodtan. Samuel és én megleszünk nélküled is.
Legfiatalabb társuk összefonta a karját a mellén, úgy nézte az
elhaladó hegyeket.
– Nos, mivel foglalkozol? – szólította meg a harcost Samuel,
szemével az említett erszényen.
– Katona voltam.
– Katona? Még sosem hallottam gazdag katonáról. Melyik
seregben szolgáltál?
Mindegyikben – akarta mondani Hadrian, de ellenállt a
kísértésnek. Először mókásnak tetszett az igazság, de a következő
pillanatban elszomorította a tény, és nem volt kedve elmagyarázni a
múltját, amely elől menekülve úgy döntött, hogy átkel az óceánon.
– Sokfelé jártam. – Egyszerűen kikerülte a válaszadást,
könnyűszerrel kitérve előle. A csatában ez a taktika semmin sem
változtatott, bár ha elég ideig csinálta valaki, visszakozásra
késztethette; a kifárasztott vagy felbosszantott ellenfelet. Samuel
csökönyös fajtának tetszett, ám ebben a pillanatban újra kinyílt a
kabinajtó. Ezúttal egy nő lépett ki rajta.
A jelenést Viviannek hívták. A kereskedők minden figyelmükkel
elhalmozták az azt megelőző este. Most is, mintha varázslat szállná
meg őket, a férfiak egyszerre ugrottak talpra, amint a nő kilépett a
fedélzetre. Társaival ellentétben Vivian nem burkolózott
gyapjúköntösbe vagy köpönyegbe, hanem egyszerű szürke ruhát
viselt, amelyet egy sikeres utazó fiatal felesége választana. De
jottányit sem számított, mit visel. Hadrian úgy vélte, egy
jutazsákban is lenyűgöző látványt nyújtana. Vivian gyönyörű volt, és
ez nagy dicséretnek számított Hadriantól, aki éppen Káléból jött,
ahol a helyi asszonyok, főként a tenkinek, talán a világ
legszebbjeinek számítottak. Vivian egyáltalán nem hasonlított rájuk,
és a fiatalember úgy vélte, meglehet, hogy éppen ebben rejlik a
vonzereje. A szőke, sápadt bőrű, törékeny nő porcelánfigurának tűnt
a férfiak között. Két éve az első nyugati nő volt, akivel érintkezett.
Samuel diszkréten maga és Sebastian közé tessékelte Viviant, és
Eugene Hadrian mellett foglalt helyet.
– Jól aludtál? – kérdezte az idősebb kalmár, és közelebb hajolt a
nőhöz, mint feltétlenül szükséges lett volna.
– Egyáltalán nem. Rémálmokat láttam, szörnyű rémálmokat a
tegnap történtek hatására.
– Rémálmokat? – vonta össze a szemöldökét Sebastian. – Ne
aggaszd magad miattuk, kedves hölgyem! Vernes és azok az aljas
bűntettek már messze mögöttünk vannak. Mellesleg mindenki
tudja, hogy az a gazember csak férfiakat gyilkolt.
– Ez aligha hoz megnyugvást, uram, ha az az ember – mutatott a
hajóorrban álló, magányos alakra – megijeszt engem.
– Egyet se félj, hölgyem! Csak egy bolond merne ilyen
becstelenséget elkövetni egy ennyire apró hajón – csitította
Sebastian. – Nem tud magára maradni az áldozatával, ráadásul itt a
menekülés lehetősége is elúszott.
– Elúszott! Milyen elmés megfogalmazás, Sebastian! – dicsérte
Vivian, de úgy látszott, a kereskedő nem érti a szóviccet.
Ehelyett a férfi Hadrianre mutatott.
– Nézd! Egy fiatal katona is van velünk a fedélzeten. Nemrég
érkezett Dagasztán vadonjaiból. Te megvéded a hölgyet bármilyen
gazfickótól, nem igaz?
– Persze – felelte Hadrian, és komolyan is gondolta, de remélte,
hogy nem kell bemutatnia a tudományát. Már megbánta, hogy
kardot kötött. Káléban ugyanolyan hétköznapi látványt nyújtott
vele, mint a lenvászon burnusszal és fejkendővel, sőt odaát fura is
lett volna, ha egy férfi egyetlen fegyvert sem hord az oldalán. Már el
is felejtette, hogy Avrynban feltűnőnek számított velük, de most már
botorság lett volna a kabinjában hagynia őket. Öt év után a fegyverei
ugyanúgy lénye részét képezték, mint a testrészei, és a hiányuk
ugyanannyira zavarta volna, mintha kihúzták volna a fogát. Míg
Sebastian korábbi megjegyzései nyilván inkább történetekre, mint
első kézből szerzett tapasztalatra alapultak, Hadrian egy dologban
igazat adott a kereskedőnek: gyilkolni tényleg nem lehetett
büntetlenül.
– Na ugye! – csapta össze a tenyerét Sebastian, mintha éppen
valami bűvésztrükköt hajtott volna végre. – Mondtam én, hogy
biztonságban vagy!
Vivian erőtlen mosollyal az arcán nézett rá, de a szeme ismét a
hajóorr és a csuklyás alak felé villant.
– Talán egyikünk beszélhetne vele – javasolta Eugene. – Ha
megtudjuk, kicsoda, talán többé nem kell reszketnünk tőle.
– Fiatal segédünk nem beszél ostobaságot – ismerte be Sebastian
olyan meglepetéssel a hangjában, hogy a fiatalabb férfi haragosan
vonta össze a szemöldökét. – Idegesítő, amikor tigrissel utazol, de
nem tudod, éhes-e. Menj, beszélj vele, Eugene!
– Köszönöm, nem. Én csak az ötletgazda vagyok.
– Annyi bizonyos, hogy nekem nem érdemes odamenni. Túl
beszédes vagyok. Ez a tulajdonságom már a múltban is elég sok bajt
okozott. Nem akarjuk feleslegesen izgatni az úriembert. Na és te,
Samuel?
– Megőrültél? Bárányt akarsz a tigrishez küldeni? Menjen a
katona! Neki nincs mitől félnie. Még egy gyilkos is kétszer
meggondolná, mielőtt szembeszáll egy két kardot viselő harcossal.
Várakozón bámultak Hadrianre.
– Mit akartok megtudni?
 – A nevét – vetette fel Sebastian. – Hogy honnan való. És hogy
mivel fog…
– Hogy ő-e a gyilkos – vágott közbe Vivian.
– Nem hiszem, hogy ezzel kellene kezdeni – csitította a kövér
kalmár.
– De hát nem erre vagyunk kíváncsiak igazából?
– Igen, de ki vallana be ilyesmit önszántából? Jobb megtudni róla
mindenfélét, aztán következtetés útján összerakni a képet.
– De ha kerek perec megkérdezed, figyelmezteted, hogy tudunk a
dolgairól, és résen vagyunk. Akármit is tervezett, kénytelen lesz
elállni a szándékától.
– Mi lenne, ha csak beszélgetnék vele, és meglátjuk, merre megy a
társalgás? – állt fel Hadrian.
A lovak kellemes tempóban húzták az uszályt a vontatóúton.
Hadrian ennek ellenére óvatos mozdulatokkal mászott fel a rövid
lépcsősoron az előfedélzetre, és megkerülte a vízhatlan ponyvákkal
borított és halászhálókkal rögzített ládákat. Ebből a nézőpontból
végigtekinthetett a Bernumon. A szél arcon csapta, és a hideg
fuvallat fenyőillatot hozott. Gyapjú – ígérte megint magának. –
Vastag ing és egy súlyos köpönyeg kell.
– Bocsáss meg – szólította meg Hadrian, és az idegen feje
megmoccant, de nem eléggé ahhoz, hogy az arca is látsszon. Még az
orra hegyét sem lehetett látni. Pedig Sebastian megjegyzései után a
fiatalember kíváncsi volt a szemére. – A nevem Hadrian
Blackwater…
– Gratulálok. – A válasz éppolyan hűvösen hangzott, mint a jeges
szél, amellyel érkezett.
– Ööö… Téged hogy hívnak?
A fickó elfordult.
– Hagyj békén!
 – Csak kedves akartam lenni. Napokig leszünk összezárva ezen az
uszályon. Miért ne ismerkednénk össze?
Semmi válasz. Akár a falnak is beszélhetett volna.
A falak általában erődöket vettek körbe. Ahhoz, hogy az ember
bejusson, ostromolni kellett, aláásni, vagy bejuttatni egy kémet.
Talán Viviannek volt igaza. Mindig ott volt az öngyilkos küldetés
lehetősége.
– Csak gondoltam, jó, ha tudod, hogy talán egy gyilkos utazik a
fedélzeten.
A fej ismét megmozdult, és ezúttal Hadrian elkapta az egyik
szemét. Nem ragyogott, és Hadrian megnyúlt pupillát sem látott, de
Sebastian talán nem is beszélt olyan ostobaságot. A fiatalember látta
benne a fenyegetést; az ilyesfajta szúrós tekintetet mindannyiszor
vasak csörgése kísérte.
– Én meg mérget merek rá venni, hogy egynél több is utazik rajta
– felelte a csuklyás. – Most pedig kopj le!
Ez a megközelítés nem működött, így Hadrian visszatért a
többiekhez.
– Nos? – Vivian kérdezett először.
A harcos vállat vont.
– Nem valami bőbeszédű.
– Na és a szeme? Olyan, mint a farkasé, igaz? – akarta tudni
Sebastian.
– Nos, nem valami barátságos a fickó, annyi bizonyos. A szeméről
szólva… Ezt azért még nem nevezném perdöntő bizonyítéknak.
– Ő a gyilkos. Tudtam! – ujjongott kárörvendően a kalmár.
– Legalább most már tudjuk – értett egyet Samuel, miközben
azon ügyködött, hogy felhúzza a ruhaujját, és az ott is maradjon. –
Most intézkedhetünk, hogy biztosítsuk a saját védelmünket.
– De hát semmit sem tudtunk meg – ellenkezett Hadrian. – Csak
hogy egyedül van, még nem jelenti, hogy ő a gyilkos.
– Samuellel értek egyet – szólt Vivian. – Cselekednünk kell.
Milyen lépéseket tehetünk? – Közel ült Sebastianhoz, mintha csak
tábortűz körül foglalnának helyet, és két kezét bedugta a keblén
összefont karja alá, hogy megmelegítse őket.
– Nos, az biztos nem árt, ha nem maradunk vele egyedül –
javasolta Hadrian. – És a kabinajtók zárja jó minőségű fémből
készült. Szerintem mindenki jól reteszelje el, amikor magára marad
odabenn.
– Miért nem reteszeljük el az egész folyosót? – kérdezte Eugene.
– Szerintem ez nem tetszene neki, főként, mivel hozzánk
hasonlóan ő is fizetett a helyért a hajón – magyarázta a vitéz.
– De mi nem vagyunk gyilkosok – ellenkezett Eugene.
– A legjobb tudomásunk szerint ő sem az.
– Megkötözhetnénk – indítványozta Sebastian.
– Komolyan beszélsz? – nézett rá Hadrian.
– Jó ötlet! – értett egyet Samuel. – Mindannyian lerohanhatnánk.
Nem túl nagy növésű. Leszorítjuk, megkötözzük a kezét és lábát,
aztán az utazás idejére bezárjuk a raktérbe. Amikor elérjük Colnorát,
átadhatjuk a városi őrségnek, ők meg visszahozzák, és átadhatják a
vernesi hatóságoknak. Talán még jutalmat is kapunk az elfogásáért.
– Ezt nem tehetitek – tiltakozott Hadrian. – Még azt sem tudjuk,
elkövetett-e bármit.
– Te is láttad a szemét: komolyan azt gondolod, hogy ez a fickó
ártatlan? Még ha nem is ő ölte meg azokat a vernesieket, bizonyosan
csinált valamit… valami rosszat.
Hadrian már sokszor hallotta, hogyan beszélnek a Sebastian-
félék, és utána mindig meggyűlölte magát. Az emberek mindig azt
hiszik el, amit akarnak, ha senki sem mondja meg az igazságot.
– És neked hogyan esne, ha veled csinálnánk ugyanezt? – szegezte
a férfinak a kérdést.
– Ne légy nevetséges! Én nem vagyok olyan, mint ő. Mindenki
rendes embernek ismer.
– Rendesnek? És én honnan tudhatom mindezt?
– Hát most mondom.
– És ha ő is ugyanezt mondta volna?
– Ezt mondta?
– Nem kérdeztem.
Sebastian önelégült vigyorral az arcán inkább a többiekhez, mint
Hadrianhez intézte a válaszát.
– Mert nem is volt rá szükség. Ránézésre is látszik. Vér tapad a
kezéhez. Ez egy gonosz ember, én mondom nektek!
Hadrian végignézett rajtuk, lesírt róluk az érthetetlen
bizonyosság. Viselkedésüknek semmi racionális magyarázatát nem
látta, hacsak a félelmet figyelembe nem vette. A félelem volt az, ami
áttörte az észszerűség és őrület közötti falat, és hatására az egyiket
gyakran a másiknak vélhette az ember. Amikor a csorda nekiindul,
csakis egy bolond áll az útjukba.
Hadrian azt kívánta, bárcsak Ubi is ott lenne vele a hajón,
miközben felállt.
– Hová mész? – lepődött meg Vivian.
– Nem értek egyet, úgyhogy hagyjatok ki a dologból. – Tett egy
lépést, aztán megtorpant. – Ja, és ha megpróbáljátok megkötözni
vagy ilyesmi, számíthattok rá, hogy az ő segítségére sietek, nem a
tiétekre.
Csend lett.
Döbbent arcok bámultak fel rá a nyikorgó hajófedélzetről.
Hadrian a far felé indult, remélve, hogy a kabinblokk mögött minél
hamarabb eltűnik a szemük elől.
– Fiatal és naiv – hallotta a háta mögül Sebastiant.
 Fiatal volt, ezt nem tagadhatta, de a Káléban eltöltött időt
kutyaévekben mérte. Sok mindent tanult ott, és milyen
szenvedélyesen óhajtotta azokat a leckéket, milyen lelkesen hagyta
hátra az apja üllőjét és kalapácsát!
Felmászott a hajófarba, és kelet felé fordulva nekidőlt a
hajópárkánynak. A legalacsonyabb területeken még mindig zölden
pompázott a fű, de a magasabb csúcsokon már színesedtek a levelek.
Valahol a messzeségben, amit már nem fogott be a tekintete, egy kis
majorsági falu terült el, amelyet már öt éve nem látott. Hadrian úgy
képzelte, minden ugyanúgy megy tovább arrafelé. A Hintindárhoz
hasonló helyeket későn érte el a változás szele, és nemzedék
nemzedék után élt elszigetelt ismétlődésben. Egyesek a
földhözkötöttségük miatt nem mozdulhattak, mások, mint az apja
is, nem akartak továbbmenni. Szülőfaluja népe egy kőhidat és az
uraság udvarházát összekötő, keskeny út mentén húzódó
kunyhókban élt. Ez az út a semmiben kezdődött, és ugyanoda tért
vissza. Hadrian tizenöt évesen ment el otthonról, és azóta most
először járt ilyen közel a faluhoz… ennél közelebb pedig sohasem
akart.
Amikor elképzelte a helyet, rájött, hogy tévedett a változások
mértékével kapcsolatban. Valami mégiscsak változott: fejfa állt a két
déli mező közti dombon. Minden bizonnyal csak egy bot, vagy talán
egy vésett tábla, egy beleégetett névvel, de dátum nélkül. A
falubéliek nem értettek a naptárakhoz.
– Szép napunk lesz – szólalt meg a kormányos. Egyik kezét a
kormányrúdon tartva, feltett lábbal ült.
Hadrian bólintott, és rájött, hogy már nem reszket. A napfény
sokasodásával lassan a köd is felszállt. Fénypászmák vágtak át a fák
között, és árnyékokkal tarkították a vizet az uszály mögött. A
Bernum mély és széles víznek számított, főként ahol megközelítette
a tengert. Előttük a felszín nyugodtnak tetszett, a víz lustán
kanyargott az alacsony dombság széttárt ujjai között. Ám ez a látszat
elfeledtette a kegyetlen erőt, amely nemegyszer férfiakat,
asszonyokat és állatokat sodort magával. Tavasszal az
alacsonyabban fekvő területeket elárasztotta a folyó, ami
megmagyarázta, hogy miért nincsenek gazdaságok a vízhez közel.
Olykor elhaladtak egy ház vagy istálló alapjai mellett: a Bernum nem
engedte sokáig az emberi letelepedést. Hadrian apja úgy beszélt a
folyóról, mintha élőlény volna, mint egy gonosz nő, aki magához
csábítja a férfiakat, hogy megmerítkezzenek a vizében. Mint aki
hagyja, hogy beússzanak középre, és csak aztán rántja le őket a
mélybe. Azt is mondta, hogy ha egyszer felduzzasztják a folyót, ami
szerinte valószínűnek látszott, több ezer csontvázat találnak majd. A
folyó sohasem adta vissza a halottait.
Hadrian nem hitte el a történeteket. Már gyermekként sem
fogadta el, amit nem látott a saját szemével. Az apja sok mindent
mesélt neki.
– Csendes fickó vagy, mi? – folytatta a kormányos, és jól
megforgatott földhöz hasonlatos, zsíros hangja arról árulkodott,
szívesen beszélgetne valakivel. Mélyen metszett arcán látszott, hogy
egész életét a vízen töltötte, keze akár az uszadékfa. – Tegnap
éjszaka nem nagyon láttalak. Mondjuk azt a másik fickót se, aki az
orrba’ ácsorog. Egyébként a nevem Farlan.
– Hadrian vagyok.
– Tudom. Mindig ügyelek rá, hogy ismerjem az utasokat.
Mármint a nevüket. Nem akarok azér’ tolakodni. Néhány hajós
tolakodó fajta ugyanis. A munkaterület teszi. Az ember fel-le hajóz a
folyón, oszt csak a partokat látja. Jó, ha lehet valakivel beszélgetni,
még ha csak az utazás idejére is. Örülök, hogy megismerkedtünk,
uram. Remélem, hogy jól fogod magad érezni nálunk. Nem mintha
én lennék a kapitány vagy ilyesmi, de szeretem, ha az utasaink
elégedettek a szolgáltatással.
Hadrian a hajó eleje felé intett.
– És az ő neve micsoda?
– Ja, az övé? Nem mondta, és én nem erőltettem a dolgot. Olyan
ember, akit jobb békén hagyni, és reménykedni benne, hogy ő is
békén hagy. Egy ilyen embert nem szabad bosszantani.
– Milyen embert?
– Hát az egyértelmű, uram, nem?
– Úgy érted, ő a gyilkos?
– Azt nem tudhatom, de annyit mondhatok, nem vagyok nyugodt.
– Ha gyanakszol rá, miért nem jelentetted őkelmét a városi
őrségnek?
– Kellett volna, és meg is teszem, ha nem aggódom annyira az
indulás miatt. A sok láda miatt késlekedtünk, és nem szeretem
megváratni a hajtókát és a fogatokat. Korábban erre jött a járőr, és
átkutatta a hajót, de a fickó akkor még nem volt a fedélzeten. Akkor
szállt fel, amikor eltávolodtunk a parttól. Siettem, hogy
elindulhassunk végre, és egyszerűen nem figyeltem. Amikor már a
folyón voltunk, rájöttem a hibámra. Hagyni kellett volna, hogy a
hajtók várjanak, valami kifogással, mondjuk, hogy nincs elég olaj a
lámpásokhoz, vagy ilyesmi. De nem tettem, így most várhatok
Colnoráig.
– Mi lesz Colnoránál?
– Szólok a rendőrbírónak a gyilkosságokról és a gyanúmról. Malet
rendőrbíró jó ember… és okos. Ő majd vizsgálatot indít, és a végére
jár a dolognak. Ha a helyedben lennék, nem számítanék arra, hogy
egyhamar leszállhatok a hajóról. Biztosan beszélni akar majd
mindenkivel.
– Nos, nekem nem sietős. Csak azt remélem, hogy neki több
szerencséje lesz ezzel a fickóval, mint nekem volt. – Hadrian még
egyszer utoljára a hajóorr és az ott álló magányos alak felé pillantott.

Az utazótársaság a fedélzeten gyűlt össze ebédre. Ahogyan Farlan

megjósolta, a forró délutáni nap szétoszlatta a ködöt és a hideget. Az
uszály egy postaállomásnál vesztegelt a kikötőcölöp köré hurkolt
kötélen, és a hajtó is kikötötte a lovakat. Egy istállófiú új párt hozott,
és nekilátott bekötni őket a hámba.
Farlan kitette az ebédet. Meleg étel nem jutott, de a hideg csirke,
napos kenyér és friss alma jobban esett, mint a sózott disznóhús és
kétszersült, amihez Hadrian a Kelet Csillagán szokott. Az uszály
nem volt túl kényelmes utazási módnak, de hatékonyságát nem
lehetett vitatni: éjjel-nappal közlekedett. Az utasok azonban csupán
az üres helyeket kitöltő rakománynak számítottak. Viteldíjnak
kilométerenként egy rézgarast kértek, ami a gyalogláshoz szokott
embernek drága lehetett, ám a kocsival közlekedők nem
panaszkodtak az ár miatt. Ubi jól döntött: a fedélzeten kellemesebb
ülés esett, mint egy zötyögő-kattogó postakocsin.
– Mivel is foglalkozol, Sebastian? – kérdezte Hadrian, mielőtt
elhelyezkedett volna a fatálja mellett. Nem igazán érdekelte a válasz,
de el akarta terelni a beszélgetést a csuklyás utazóra vonatkozó
tervekről.
– Ismered Vernest, Hadrian?
– Én? Nem. A hajóról egyenesen az uszály felé vettem az utam.
Miért? Híres vagy?
– Fogjuk rá. Enyém a legtekintélyesebb ékszerüzlet egész
Vernesben.
 Vivian ugyanott helyezkedett el, mint annak előtte, csak most
tányért egyensúlyozott az ölében. Apró adagot szedett magának,
mint amilyet egy anya szolgál fel a gyermekének. Egyetértőn
bólogatott.
– Sebastiané a város legrégebbi ékszerüzlete.
– Mind ékszerkereskedők vagytok? – kérdezte a társaságtól
Hadrian.
– Samuel a kuzinom, és Eugene az unokaöcsém. Tőlem tanulták
az ipart, és én kölcsönöztem Samuelnek az összeget, amivel
elkezdhette a saját üzletét. – Sebastian gonoszul elmosolyodott. – A
vásárlók, akik megharagszanak az áraim vagy a rossz kiszolgálás
miatt, vagy egyszerűen nem tetszik nekik az öltözékem, kijelentik,
hogy épp most veszítettem el egy értékes vevőt, majd kicsattognak a
boltomból. Merő rosszindulatból betérnek Samuel üzletébe, és
kifizetnek egy nagyobb összeget egy hasonló cikkért. Azt hiszik,
bosszút állnak rajtam, de mivel én mindkét boltban tulajdonos
vagyok, a pénz végeredményben hozzám kerül.
– És Eugene?
– Éppen miatta utazunk Colnorába. Üzletet veszünk neki –
tudatta vele Samuel.
Sebastian hozzátette:
– Ideje, hogy a gyerek a saját lábára álljon.
– Nem vagyok gyerek – morogta a nevezett.
– Amíg vissza nem fizeted a kölcsönt, az vagy, aminek hívlak.
Eugene haragos arcot vágott, de amikor kinyitotta a száját, csak
azért tette, hogy csirkét tömjön bele.
– És te, hölgyem? – fordult Hadrian Vivian felé, aki óvatosan
beleharapott egy szelet almába. – Te hogyan kerülsz ide közénk?
A nő mosolya lehervadt, és a táljára szegezte a szemét.
– Valami rosszat mondtam?
 Vivian megrázta a fejét, de nem szólt. Sebastian a vállára tette az
egyik kezét, és gyengéden megveregette.
– Bocsássatok meg! – állt fel a nő, és a hajóorrba ment, amely
most üresen állt, ugyanis a csuklyás jelenleg éppen a vontatóúton
tornáztatta a lábát.
– Nem akartam megbántani – mondta a többieknek Hadrian, és
borzasztóan szégyellte magát.
Sebastian segítőkészen válaszolt:
– Nem a te hibád. Úgy sejtem, valami szörnyűség történhetett a
hölggyel.
– Mire gondolsz?
– Nem gyakori, hogy egy nő egymagában utazik. És láttátok,
milyen keveset eszik? Nyilvánvalóan bántja valami.
– Talán csak nem szokott sokat enni, és lehet, hogy éppen úton
van valaki felé.
– Meglehet, de szerintem az a valószínűbb, hogy fél. A hírektől
persze mindnyájan kissé idegesek vagyunk.
Vivian félúton letette a tálját, és egy ládán ült, a folyót bámulva.
Felemelte az egyik kezét, és letörölte a könnyeket.
Hadrian felsóhajtott. Sohasem értett igazán a nőkhöz, és gyakran
rosszul szólt a társaságukban. Oda akart menni, hogy
megvigasztalja, de biztos volt benne, hogy csak rontana a helyzeten.
Meg egyébként is mindegy lett volna: úgy érezte, úgysem lehetne
magányosabb. Persze mostanában elég sok mindenben tévedett.

Az ebéd után ismét útnak indultak. Farlan pihenni tért a fedélzet

alá, és a helyettes kormányos átvette a helyét. Hadrian nem hallotta
a nevét, de a fiatalabb fickó, a szakálla és bozontos szemöldöke
ellenére,, babaarcúnak tűnt a folyami hajós mellett. Szó nélkül ment
a helyére, és Farlan szívélyességének is híján volt.
Amint az uszály nekilódult, Vivian eltűnt a kabinjában. Talán félt,
hogy a csuklyás ismét megjelenik az orrban. Ám a folyami hajó
előfedélzete továbbra is üres maradt.
Hadrian azzal ütötte el az időt, hogy az elcammogó tájat bámulta,
és a rövidkardját élezte. A fegyverek karbantartása ugyanúgy a
szokásává vált, mint másnál a körömrágás. Így könnyebben ment a
gondolkodás, az ellazulás és a gondok átmazsolázása. Töprengéséből
Vivian riasztotta fel, aki kicsivel naplemente után felbukkant a
fedélzeten.
Ezúttal nem a kereskedők között foglalt helyet. Az üres orrba
visszatérve a lámpás himbálózó fényénél ült, miközben feljöttek a
csillagok. A lebukó nappal visszatért az őszi hideg is, és látva, hogy a
nő reszket, Hadrian odament hozzá.
– Tessék – vette le a köpenyét, és Vivian vállára tette. – Nem sok,
de valamit segít.
– Köszönöm.
– Már korábban oda kellett volna adnom. Ostoba vagyok.
Szeretnék bocsánatot kérni.
A nő meglepetten pillantott fel.
– Azért, mert nem adtad ide a köpenyedet?
– Mert felzaklattalak.
Vivian egy pillanatra nem értette, de aztán kiült arcára a
megértés.
– Egész végig ezen tanakodtál? – Megérintette a harcos kezét. –
Kérlek, ülj le.
– Biztos? Nem voltam valami lovagias.
– Ha nem tudnám, ki vagy, azt hihetném, nemesemberrel van
dolgom, egy álruhában utazó lovaggal.
Hadrian felkacagott.
– Mindenki lovagot lát bennem.
– Tessék?
– Nem vagyok lovag. Csak nem értek hozzá, hogyan kell finom
népek közt lapítani.
– Tehát ilyennek látsz engem?
– Azokkal összehasonlítva, akikhez szoktam? Igen.
Vivian felnézett egy pillanatra.
– Nem vagyok finom, sem kifinomult. Szegénysorból származom,
és a helyzetem csak a házassággal javult valamit. De most…
Szavai ott lógtak a levegőben, miközben ő lesütötte a szemét.
– Mi a baj?
– Azért vagyok itt… azért vagyok egyedül… mert a férjem meghalt.
Két napja gyilkolták meg. Egyike volt a vernesi halottaknak.
Féltettem az életemet, és… el… elmenekültem. Most már úgy
hiszem, szörnyű hibát követtem el.
– Miért akarna bárki ártani neked vagy a férjednek?
– Daniel tehetős ember volt, és egy gazdag embernek sok
ellensége van. Felforgatták az otthonunkat. Még a faliszőnyegeket is
lerángatták. Úgy megrémültem, hogy ebben az egy szem ruhában
futásnak eredtem. Még köpenyt sem kaptam magamra. A
jegygyűrűmet adtam a viteldíjért cserébe, de attól tartok, a
problémáim idáig követtek. Nem hiszem, hogy a gyilkos megtalálta,
amit keresett, és ide is utánam jött, hogy megszerezze tőlem.
– Mit gondolsz, mi kell neki?
– Nem tudom, és nem is számít. Semmi sincs nálam, de úgysem
fog hinni nekem, meg sem fogja kérdezni. Csak végez velem, ahogy a
férjemmel tette, aztán átkutatja a kabinomat.
Apró mozdulatot tett a fejével, és a férfi észrevette, hogy Vivian
átnéz a válla fölött. Megfordult, és látta, hogy a csuklyás férfi szintén
visszatért a fedélzetre, s most a farban áll a korlát mellett. Hadrian
büszke volt rá, hogy senkit sem ítél meg a kinézete alapján, de nem
tudta nem észrevenni az idegenből áradó rosszindulatot. Némasága
és a sötét csuklya, amelyet a hajó indulása óta még egyetlenegyszer
sem tolt hátra, nyugtalanságra adott okot. Az idegenből
barátságtalanság és ellenségesség sugárzott.
Ha Hadrian hitt volna ilyesmiben, azt gondolhatta volna, valami
gonosz szellem, fantom, vagy egy fekete mágus. Biztosra vette, hogy
így születnek a mendemondák is. Miután az utasok partra szállnak
Colnorában, meséket mondanak majd a rejtélyes, arctalan férfiról,
és a történet minden elmeséléssel egyre hihetetlenebbre dagad.
Aztán nem sok kell hozzá, és az emberek összegyűlnek a
kandallónál, hogy hallják, miként kísértett a Halál a Bernumon
fekete, kámzsás köpönyegben.
– Nem tudom, mitévő legyek, amikor Colnorába érünk.
– Nincsenek rokonaid arrafelé? Ismersz valakit, aki segíthetne?
A nő a fejét ingatta, és Hadrian látta, hogy remeg az ajka.
– Ez nem a te gondod. Majd elleszek valahogy.
– Figyelj, hölgyem, amikor megérkezünk Colnorába, Farlan
értesíti a békebírót, és kivizsgálják az ügyet. Ha a csuklyás illető
bűnös, akkor bíróság elé kerül, és elítélik. Akkor hazatérhetsz
Vernesbe. A tolvajok nem vihettek el mindent. A házad még mindig
a helyén áll, és kiadhatod a szobákat, vagy valami ilyesmi.
A nő hátranézett a csuklyásra, és lehalkította a hangját.
– Mi lesz, ha sohasem jutok el Colnorába? Mi lesz, ha még itt, az
uszályon végez velem?
– Nem hagyom, hogy ez megtörténjen.
– Bárcsak hihetnék neked, uram, de nem fogod tudni megállítani.
Beoson a kabinomba, aztán reggelre már halott leszek, és senkit sem
fog érdekelni.
– Tedd a következőt: zárd be az ajtódat, és torlaszold el bármivel,
amit csak találsz. Nem juthat be hozzád anélkül, hogy zajt csapna,
de akkor én is ott termek.
Vivian megtörölte a szemét.
– Köszönöm, így fogok tenni. Csak remélhetem, hogy elég lesz.
 4. FEJEZET

AZ OCSMÁNY FEJ

A verés után még a vízhordó rúdon himbálózó, üres vödröktől is

fájt Gwen válla. Grue ellátta a baját, amiért belekeverte az ügybe
Ethant. Persze nem hagyott rajta nyomot: sérült árucikket már csak
csökkentett áron lehetett volna értékesíteni.
Amikor a nő elérte a Vándorút közös kútját, ledobta a vödröket, és
leült a kút kávájára, aztán visszatekintett arrafelé, ahonnan jött. Még
korán volt, a nap épphogy átkukucskált a taverna hajlott teteje és a
szemközti épület idomtalan fala között. Avon mesélte neki, hogy a
rom valamikor fogadóként üzemelt, de annak már sok-sok éve.
Gwen szinte látta maga előtt. Senki sem lakott ott, kivéve a
patkányokat és az őket elfogyasztó kutyákat. A fogadó állapota jól
jelezte az egész Alsóváros, benne főként a Vándorút helyzetét. A
környék halott volt, a szó minden értelmében.
Amióta Gwen csak az eszét tudta, az édesanyja Medfordról
áradozott, és arról, hogy egy napon majd az otthonuknak nevezhetik
a helyet. A lány úgy képzelte, gyönyörű város lehet, tele szép
hintókkal és kőházakkal. Arról álmodott, hogy egy olyan csodálatos
házban fognak lakni, amelynek udvarán a saját szökőkútjából jön a
víz, és piaci árusok énekelnek az utcán, mint Káléban. Most, a
kútkáván ülve ismét elcsodálkozott, milyen másként alakult a
valóság.
Vajon az anyámnak volt bármi elképzelése arról, mi vár ránk?
 Az édesanyja mindent feláldozott egyetlen célért: hogy elérjék
Medfordot. Évekig beszélt a városról. Visszatekintve Gwen most
már tisztán látta a részleteket, amelyek gyermekként elkerülték a
figyelmét. Egyedül utaztak. Egy asszony gyermekkel az oldalán
sohasem vágott volna neki egy kontinenst átszelő útnak, még akkor
sem, ha egyenesen a paradicsomba tartanak. Mellesleg a tenkin
asszonyok sohasem utaztak kíséret nélkül.
A név is fura volt, amelyet Illia a leányának választott:
Gwendolyn. Édesanyja az owanda törzsből származott, és a
hagyomány úgy rendelte volna, hogy az ősök után nevezi el a
gyermekét, de annyi bizonyos, hogy a vérvonalból senkit sem
neveztek Gwendolynnak. Szép név, de semmiképpen sem tenkin
név. Gwendolynnak sápadt bőrű, szőke és kék szemű lányokat
neveztek. Gwen egészen Vernesig nem is látott szőke hajat, és még
ott is ritkaságnak számított. Csak évekkel később, amikor eljutott
északra, találkozott hasonló nevű lányokkal. Ám még ez az
engedmény sem bizonyult elégnek, hogy elfogadást találjon az
idegen vidékeken. A fehér bőrű utazók és boltosok megvetően
méregették.
Káléban az emberek általában a sápadt bőrűekkel viselkedtek
gyanakvóan. A legtöbb káléi úgy hitte, az idegenek betegek, de ettől
még a tenkinek üzleteltek velük. Ugyanezt nem lehetett elmondani
északon. Gwent és az anyját még Vernesben is kerülték.
Ha nincs Illia tehetsége, éhen is haltak volna. Vernes dugig volt
káléi bevándorlókkal. A város körüli hegyi településeken húzták meg
magukat, Dagasztánra és Ardorra emlékeztető, színes sátrak
hatalmas táboraiban, és a táborvezetők jó hasznát vették a
jövendőmondóknak. Illia a káléiak tenyeréből olvasva kereste a
kenyerét, akik örültek, hogy ilyen kiváló látnok tartózkodik a
körükben.
 A tehetséget a lánya is örökölte, és Illia mindenre megtanította
Gwent.
– A saját jövődet nem láthatod – mesélte neki az édesanyja –,
ahogyan a saját arcodat sem, de mint olykor megpillantod a
tükörképedet egy sötét üvegben vagy egy nyugodt vízfelszínen,
mások történeteiben megtalálhatod önmagadat.
Megtanította Gwent látni a kuncsaftok tenyerének
felhasználásával.
– Mit látsz? – kérdezte tőle, odatartva a lánynak egy férfi
viharvert tenyerét.
– Egy hajót, nagy hajót vitorlákkal.
– Milyen színű?
– Kék.
– Az minden bizonnyal a múlt.
Gwen felnézett a férfira, akinek a kezét fogta, és az bólintott.
– Tegnap érkeztem hajón.
– A nemrégiben történt eseményeket a legkönnyebb
megpillantani. Azok a legerősebbek – tudatta vele Illia.
Először mindig csak a pár napos történéseket látta, és az anyja
fejezte be neki a tényérjóslást, nehogy magukra haragítsák az
ügyfeleket. Így tanulgatott a lány, és Gwen eltűnődött, miért nem
használta soha gyakorlásra a saját tenyerét az édesanyja. Először azt
gondolta, mert túl közeli a kapcsolatuk ahhoz, hogy működjön a
dolog, de ahogy a lány ügyessége nőttön-nőtt, Illia egyre többször
húzott kesztyűt.
Végül csatlakoztak egy észak felé tartó karavánhoz, ám
kénytelenek voltak hátramaradni, mert Illia megbetegedett. Gwen
egy városba vitte az édesanyját, ahol napokba telt, míg orvost talált,
aki hajlandó volt ránézni, ám semmi sem segített. Amikor már
tudta, hogy Illia haldoklik, Gwen végre feltette régóta magába fojtott
kérdéseit: Miért hagytuk el Kálét? Miért adtál nekem északi nevet?
És ami a legfontosabb: Miért számít annyira, hogy eljussunk erre a
Medford nevű legendás helyre?
Az anyja makacsul tartotta a száját, és csak annyit volt hajlandó
elárulni, hogy Isten mondta neki, keljen útra. Amikor a lány
megkérdezte, melyik isten, az anyja azt felelte:
– Amelyik ember képében jár a földön.
Gwen csaknem minden pénzüket az aprócska szobára költötte,
amelyben Illia végül meghalt. Napokig semmi egyebet sem tett, mint
hogy nedves ronggyal törölgette az anyja homlokát, miközben Illia
anélkül lebegett élet és halál közt, hogy kinyitotta volna a szemét,
vagy akár egyetlen szót is szólt volna. Aztán egy reggel a beteg
megmoccant.
– Ígérd meg… ígérd meg, hogy elmész Medfordba, ahogy mindig
is terveztük! Ígérd meg, hogy nem nyugszol, amíg el nem éred a
várost, és le nem telepedsz ott! Meg kell tenned, ami nekem nem
sikerült. Ott kell lenned őmiatta.
Gwennek fogalma sem volt, kiről beszél az anyja, és semmi többet
nem tudott meg erről a titokzatos valakiről, de azért megígérte, amit
az anyja kért. Ha az anyja kéri, arra is megesküdött volna, hogy
hozzámegy egy goblinhoz, és egy felhőre költözik.
Két napra rá Illia meghalt a kis szobában, egy ismeretlen
városban, messze Kálétól és Medfordtól egyaránt. Gwen még csak
akkor töltötte be a tizennégyet.
Ínséges idők köszöntöttek a lányra, aki látta az anyját ágyban,
párnák közt meghalni. Még ételre sem maradt pénze, nemhogy
temetésre. Nem bírta volna a városi őrségre hagyni Illia holttestét,
akik mindig olyan kegyetlenül bántak velük. Az aprócska
helyiségben csak egyetlen dolgot tehetett: ült és zokogott. A saját
hüppögésétől szinte alig hallotta a kopogást.
 Az ajtóban álló magas, sovány férfi bőrtáskát vitt az egyik vállán.
– Elnézést a zavarásért, Illiát keresem – szólt udvariasan.
– Az édesanyám meghalt. – Gwen megtörölte az arcát. Akkor nem
is jutott eszébe csodálkozni rajta, miként talált rájuk a férfi.
Amaz a meglepetés legkisebb jele nélkül csak bólintott.
– Részvétem. – Az ágyra emelte a tekintetét, ahol Illia feküdt
kedvenc kendőjébe csavarva, és hozzátette. – Az édesanyád annak
idején gyakran jósolt nekem, és legutoljára nem volt pénzem, amivel
kifizethettem volna. Most azért jöttem, hogy lerójam az
adósságomat. – Hat érmét számolt le a lány markába, és Gwennek a
lélegzete is elállt, amikor meglátta a pénzek színét.
A fejét rázta.
– De ez túl sok. Az anyám mindig három rézgarast kért. Ez… ez
itt… – Nem volt képes kinyögni, amit gondolt. A fémérméket a
kezében tartani olyan volt, mintha magát a nyarat vagy a napfényt
ejtette volna foglyul. Emlékezett rá, hogy azt gondolta: Ekkora
hatalomnak nem volna szabad ilyen koszos kézben
összpontosulnia.
– Nagyon jó szerencsét jósolt nekem.
Gwen igazán különösnek találta a találkozást. Ez a férfi még csak
nem is káléi volt, és amennyire Gwen tudta, Illia nem jósolt
nyugatiaknak.
Látta, hogy mosoly terül szét a férfi arcán. Azon a szép, barátságos
arcon.
Az évek során legalább százszor újraélte azt a pillanatot, és mindig
arról faggatta önmagát, hogyan történt. Részben az idegen szeme
volt az oka. Az a hívogató tekintet magához vonzotta a sajátját.
Részben a kétségbeesése tehetett róla. Egyedül volt, és félt.
Válaszokat keresett; nemcsak arra a kérdésre, hogy kicsoda a férfi,
hanem arra is, hogy ő maga kicsoda. Mitévő lesz most, hogy
elveszítette élete fő hajtóerejét? Olyan sok kérdés merült fel benne,
hogy amikor ránézett a férfi arcára, a kérdéseket is magával vitte.
Illia mindent megtanított a lányának a tenyérjóslásról, de arról
semmit sem említett, mi történik, amikor egy tenkin látó mélyen
belebámul egy másik személy tekintetébe. Az anyja magyarázata
szerint az ember tenyerén húzódó vonalak megfeleltek az adott
emberről a lélek által írt történeteknek. Olyan könnyedén el lehetett
olvasni őket, akár egy könyvet. Gwen azonban azt is felfedezte, hogy
a szemek ablakok. Nem olvasni kellett bennük, nem ilyen
szabályozott keretben történt a jóslás. Amikor belenézett egy ember
szemébe, az olyan volt, mint leugrani egy szikláról egy tóba annak
ismerete nélkül, milyen hideg vagy milyen mély a víz. És ahogy
aznap felfedezte, bele is lehet fulladni…
És meg is fulladt volna, ha a férfi nem fordítja el a fejét. A
szemébe nézve az örökkévalóságot látta. Gwen csak azért menekült
meg az őrülettől, mert az idegen elég gyorsan cselekedett, de a lány
így is meglátott egy villanást, és az a villanás is több volt, mint
elegendő. Minden maradék erő kiment a lábából, és zokogva esett
össze a férfi előtt.
Gyengéd kéz érintette meg a fejét, és az idegen azt mondta:
– Nem lesz semmi baj. Egy érméből gondoskodj róla, hogy az
édesanyád megfelelő temetést kapjon. Légy nagylelkű: a legjobbat
érdemli. Egy másikkal válts viteldíjat Medfordig, de most már
takarékoskodj a pénzzel. A maradék négy érmét őrizd meg. Rejtsd el
őket! Nem költheted el, akármilyen rosszra is fordul a sorod. Várj
addig, míg feltétlenül szükséges.
– Miért? – Gwen maga sem tudta, tényleg kimondta-e a szót, vagy
csak az emlékezete töltötte be a rést. Nem hitte, hogy lett volna ereje
beszélni azután, hogy belenézett a férfi szemébe, azután, hogy látta,
amit látott.
 – Egy kétségbeesett ember fog eljönni hozzád Medfordba. Éjszaka
érkezik, a saját vérébe öltözve, és segítségért fog könyörögni neked.
Ott kell lenned. Meg kell mentened őt.
A férfi odalépett Illia mellé, és megállt mellette egy pillanatra.
Amikor megfordult, Gwen könnyeket látott a szemében.
– Gondoskodj róla! Jó asszony volt.
Mindez mintha egy másik életben történt volna, messze innen. A
négy elrejtett pénzérmét szent ereklyeként őrizte. A görcsös
padlódeszka alatt tartotta őket a folyosó végén álló aprócska
szobában, amelyikből a kilazult ágyoszlopot vette. Öt éve dédelgette
őket ott, senkinek sem mesélt a létezésükről, és gyakran imádkozott
hozzájuk.
– Átkozott, haszontalan, szerencsétlen szardarab! – Dixon, a
kocsis hangja riasztotta fel révedezéséből. A férfi a szekere kerekét
rugdosta. A jármű tengelye eltört, és úgy támaszkodott Bennington
raktárépülete oldalának, mint valami sebesült állat. Dixon se nézett
ki sokkal jobban. A férfi akkorára nőtt, mint egy ökör, de az arca
beesett volt. A Vándorút sok embernek szó szerint az út végét
jelentette. Ahogy meglátta Gwent, a fickó elhallgatott, és röviden
megemelte a kalapját.
A gesztus mosolyra késztette a fiatal nőt, és válaszképpen
biccentett.
A nap már kiemelkedett a tetők mögül, és aranyszínbe vonta az
utcát. Felhők kerültek elő a semmiből, és az őszi felhők mindig hideg
esővel fenyegettek. Gwen együtt érzőn nézte Dixont. Akármilyen
sors is jutott neki, a kurtizánnak, ő legalább tetőt tudhatott a feje
fölött, és kapott enni. Úgy döntött, lehetne rosszabb élete is. És lett:
megpillantotta Stane-t, aki egyik karja alatt egy köteg fával, a másik
kezében kalapáccsal közeledett az utcán.
 *

– Faanyag van nála – mondta Grue-nak a nő, miután Stane

felvitte a terhét a lépcsőn az Ocsmány Fejbe. – Honnan szerzett ez
faanyagot?
– Nem tudom, és nem is érdekel. Megjavítja az ajtókeretet, és már
épp itt az ideje. Valószínűleg igénytelenül fogja megcsinálni. Halász
vagy kikötői munkás, vagy valami ilyesmi, nem asztalos.
Gwen furcsállta, hogy a fogadós nem tudja, Stane a Szirénasszony
hálósa. Persze valószínűbb, hogy tudta, csak tettette a tudatlant,
hogy elhatárolja magát. Világéletében ilyennek ismerte: nem
lehetett arra számítani, hogy Grue megváltozott széljárásban kiáll az
ember mellett. Persze az is lehet, hogy tényleg nem tudott Stane
munkájáról. Hiszen ő csak itallal szolgálta ki azt az anyaszomorítót.
Nem neki kellett vele hálni, vagy utána a hablatyolását hallgatni.
Grue italfoltokat törölt fel a fenyődeszka pultról. A nő nem értette,
miért vesződik vele. Senkit sem izgatott a dolog. A férfiak, akik
éjszaka betértek az ivóba, a hátsó ajtón túli szennyvízcsatornánál
végezték a dolgukat, míg a csapos mérte az italt. A mocskos ronggyal
a kezében Grue odaállt a lépcső alá, és felkiáltott:
– Aztán akadás nélkül nyíljon és csukódjon az az ajtó!
Csak a kalapács hangja válaszolt.
– Tehát akkor fizetséget kapott?
– Úgy néz ki. – A kocsmáros visszatért a pult mögé, és
megforgatta a hordókat, hogy lássa, mennyi van még bennük. – A
dokkoknál mindenki újholdkor kap fizetséget, és a tegnap éjszaka
elég sötét volt.
– Mennyit kapott?
– Honnan a francból tudnám?
 – Nyolcvanötnél többet?
Grue keze megállt, a férfi feléje fordult, és az arcába rázta a
törlőrongyot.
– Azt már kifizette.
– Tudom. És most még több pénze van.
– Na és? Az csak jó nekünk. Van pénze megjavítani az ajtót és
italokat fizetni.
– És nőket.
– Mire akarsz kilyukadni, te ostoba ringyó?
– Nem adhatsz el neki, Grue, ezt egyszerűen nem teheted.
– Az a barom kifizette a tartozását. – A fogadós a palatáblához
lépett, és rácsapott. Nedves ujjai fekete foltokat hagytak a nevek és
hitelösszegek között. Stane már eltűnt a tábláról, üres feketeség
tátongott a helyén. – Tiszta lappal indul.
– Ha van annyi pénze, meg fog ölni. Most már tudja, hogy
megúszhatja. Már az árat is ismeri: tisztában van vele, mennyit
kérsz ezért az élvezetért.
Grue felhorkantott.
– Ez nem igaz! Ami történt, szerencsétlen baleset volt. Úgy állítod
be, mintha Stane szörnyeteg volna, és szórakozásból ölné a lányokat.
– De hát azért teszi!
A kocsmáros összevonta a szemöldökét.
– Nem, nem azért. Már téged is kivett néhányszor, és mégis itt
vagy. Ha már itt tartunk, itt minden lány megvolt neki legalább
tucatszor. Mindig is jó kuncsaftnak számított. Neked kell
megértened, hogy a magafajta férfiaknak, akik nap nap után bűzös
hallal foglalatoskodnak, és hajósok meg munkavezetők
parancsolgatását hallgatják, kell egy kis kikapcsolódás. Férfinak kell
érezniük magukat, ezért néha durvulnak kicsikét. Meghúzzák a
lányok haját, kicsit megrázzák őket, és máris úgy érzik, hogy
uralhatnak valamit… bármit. És Stane is ezért jön ide. Mind ezért
jönnek, hogy néha a saját kezükbe vehessék az életük irányítását.
A nő összefonta a karját, és a másik lábára állt.
– Baleset volt, Gwen. Mellesleg tényleg azt gondolod, hogy
végignézném, ahogy ő vagy bárki leöldösi a lányaimat? Az ilyesmi
nem túl jó az üzletnek. Nemcsak hogy rendes utánpótlást kell
felhajtani, az emberek se szeretik a balhét. A kuncsaftok
elpárolognak, aztán meg a véres padlót is fel kell sikálni. Hidd el, ha
úgy gondoltam volna, hogy Avon halála több, mint szerencsétlen
baleset, Stane-t nem engedném be ide többet.
– De már korábban is megtette. Elmesélte, hogy Ikrában is volt
egy lány.
Grue elhúzta a száját.
– És miért árult volna el neked ilyesmit? Legközelebb azzal fogod
megvádolni, hogy pestist terjeszt, és kutyakölyköket fojt vízbe. Mar
szerelmére, Gwen! Tudom, hogy még mindig bánt, ami történt, de
Stane nem gyilkos. Különben is, jól elbeszélgettem vele. Nem lesz
több gond, érted?
Gwen természetesen nem értett egyet, de nem hitte, hogy volna
értelme elárulni.
– Megmondtam neki, hogy ha kibérelne egy lovat, és eltörné a ló
lábát…
– Lovat? Te lóhoz hasonlítottál minket?
A kocsmáros elvigyorodott.
– Az ilyen ember ebből ért.
Gwen biztosra vette, hogy Grue is csak ebből ért.
– Stane megígérte, hogy jól fog viselkedni.
– Meg fog ölni, Raynor. – A nő azt remélte, ha a keresztnevén
szólítja munkaadóját, azzal személyesebbnek tűnik a
mondanivalója, mintha egy régi baráttal beszélgetne, és nem
olyannal, aki a teste áruba bocsátására kényszeríti. – Holtan akar
látni, amiért a békebíróért szaladtam.
– No, hát erre akkor kellett volna gondolni, nem igaz?
Gwen nem válaszolt. Hogyan is válaszolhatott volna erre a
kérdésre? Ha férfi volna, most úgy elpáholná a fickót, hogy az
megemlegesse; persze ha férfi volna, nem lenne szükség ilyesmire.
Látva a nő arcát Grue kissé megenyhült.
– Nézd, csak azt mondom, hogy kihívod a sorsot magad ellen.
Mellesleg ha Stane tényleg meg akarna ölni, nem kellene idejönnie,
hogy elintézzen. De mindegy is. Most Jollint kérte.
– Kérte? És te beleegyeztél? Tényleg kiadsz neki egy másik lányt?
– A sörből, szerencsejátékból és lányokból élek. Ennyit erről.
– Ne merészeld! Az áldóját, Grue, ezt nem teheted! Egyszerűen
nem!
– Már megmondtam, nem téged kért.
– Nem érdekel. Meg fogja ölni, nem érted?
– Semmi baja Jollinnal.
– Avonnal sem volt. Csak szerette, ha fél.
– Kezd fárasztani a lepcses szád, Gwen! Ejtsd a témát! – A férfi
durván ellökte az útjából, és folytatta a hordókkal való
foglalatoskodást. Az Öreg Mogyoróbarnát kissé jobban megrázta a
kelleténél.
– Nem vagyunk a tulajdonod!
– Nem?
– Ethan nem fogja hagyni, hogy az akaratunk ellenére tarts itt
bennünket. A rendőrbírók a rendőrfőnöknek jelentenek, aki a
királynak, és Amrath királyt érdeklik…
– Mi a Novron átkát tudsz te Amrath királyról és arról, hogy mit
gondol? Vagy a rendőrbíráról? Csak egy ostoba lotyó vagy, Gwen, és
éppen ezért nem is kell, hogy itt tartsalak. Már megmondtam:
mehetsz, amikor csak tetszik! – Marokra fogta a nő haját, és az
ajtóhoz vonszolta, majd kilökte a verandára. – Gyerünk! Menj! Na,
rajta! – Meredten nézett rá. – Merre indulsz? Mit csinálsz? Jön a tél,
és az éjszakák máris hidegek. Hol fogsz aludni? Mit fogsz enni?
– Csinálhatom ugyanazt, mint eddig.
– Úgy, mint a múltkor? Mint Hilda? Menj csak, próbálkozz!
Megmondtam, hogy nem állok az utadba. De nem is veszlek vissza.
De menj csak! Lehet, hogy tovább húzod, mint az az ostoba tehén. Ő
csak néhány hétig bírta. Talán neked tovább is megy. Okosabb vagy,
mint ő. Lefogadom, hogy egy teljes hónapig is kibírod. Hát… egy
hónapig azért nem. Ő nem volt idegen, mint te.
Hilda és Avon már ott éltek az Ocsmány Fejben, amikor Gwen
megérkezett. Egyikük sem vallotta be, mióta. Hilda mindenképpen
el akart szökni, félretette a gyér borravalót, és egyik éjszaka, egy
verés után megszökött. A híresztelések szerint próbált rendes
munkát találni, de nem sikerült neki. Jelentkezett egy másik ivónál,
de mind tudták, hogy Grue lánya, azért elutasították. Nem volt más
választása, így az utcán árulta magát, a cserzőműhely mögötti
sikátorba vitte a férfiakat. Két hétig sikerült életben maradnia.
Ethan talált rá. Kirabolták és megfojtották. Sohasem keresték a
gyilkosát. Akárki lehetett.
Grue hátralépett, és félreállt az ajtónyílásból.
– Élni akarsz? Ha itt maradsz, azt kell tenned, amit mondok. –
Megsimogatta ritkás szakállát, ami igazából nem volt egyéb, mint
néhány engedetlen, öt centinél hosszabbra sohasem növő pamacs. –
Figyelj – kezdte engedékenyebben –, nem akartalak megijeszteni, de
még én is tudom, hogy rossz ötlet Stane-nel összeereszteni téged.
Ezért kapja meg Jollint.
Gwen szeme elkerekedett.
– Tehát mégiscsak engem kért!
 – Ja, de nem kap meg. Ma este nem. Addig nem, míg nem látom,
hogy elmúlt nála ez az egész őrület.
– De ez nem fog elmúlni: ő ilyen, Grue. És még ha nem is lenne
ilyen, gonoszságból, bosszúból is megtenné. Megöli Jollint, mert
tudja, hogy azzal engem bánthat. És ha csak ennyit tehet,
megelégszik ennyivel.
Grue a tenyerébe rejtette az arcát, aztán az öklét rázta a nő felé.
– Gwen, elegem van abból, hogy veled vitatkozzak! Nem te
mondod meg, mi legyen. Jollint kapja, amint kész van az
ajtókerettel. Már döntöttem.
– Figyelmeztetlek, Grue…
A kocsmáros keményen megütötte, annyira, hogy a nő
megszédült, de nem esett el. A csattanás mégis végigvisszhangzott az
Ocsmány Fej és a szemközti épület között.
– Először azzal fenyegetsz, hogy elmész, aztán pedig
figyelmeztetsz? Egyszer még az a káléi véred lesz a veszted! Sohase
kellett volna befogadjalak! Több bajt okozol, mint amennyit érsz.
Tudtam, hogy az embereknek tetszeni fog a külhoni arcod,
újdonságnak tartják majd. De ha azt is tudtam volna, mennyi baj
lesz veled…
Megragadta a fiatal kurtizán vállát, és hosszú, piszkos ujjai úgy
belemartak, mint a madárkarmok.
– Most pedig megmondom, mit csinálsz, és te megcsinálod!
Értem? – Durván megrázta. – Azt akarom, hogy te ébreszd fel
Jollint, és készíts elő nekik egy szobát. A legkisebbet válaszd, a
legjobb, ha nem a vérfoltosba küldjük Stane-t. Nincs értelme
kísérteni a szerencsénket.
Visszarángatta a tavernába, és a lépcső felé lódította. Gwen
nekitántorodott egy asztalnak és széknek.
– És nem akarok többet hallani a dologról. – Felemelt ujjával a
nőre bökött. – Egy… szót… se… többet!
Bamm, bamm, bamm – dongott a kalapács Stane kezében.
Amikor Gwen belépett a lányok hálótermébe, azok összebújva
aludtak, mint a kölyökkutyák, a padlóra terített két matracon. A
Fejben naplemente előtt ritkán kezdődött a munka, ezért a nappalt
szunyókálással töltötték. Gwentől eltekintve Jollin volt a legidősebb
mind közül. Rose, a legfiatalabb tizennégy éves lehetett, de nem
tudta biztosra, mert soha egy értelmes választ sem húzott ki belőle.
Mae, a legapróbb úgy festett, akár egy törékeny madárka, és Gwen
mindig elborzadt, amikor azokkal a nagydarab állatokkal látta
felmenni, akiknek ahhoz is le kellett hajolni, hogy belépjenek a
fogadóba. Etta, aki sohasem számított igazi szépségnek, most még
gyatrábban nézett ki: betörte az orrát és elvesztette két első fogát a
verésnek köszönhetően, amitől másfél napig eszméletlen volt.
Jobbára ő szolgált fel és takarított a Fejben. Christy és Abby akár
testvérek is lehettek volna, annyira hasonlítottak, de Christy
Hidegtisztásról származott, míg Abby a Vándorútról. Mindnyájan
Medfordban vagy valamelyik környező faluban, tanyán születtek.
Egyikük sem járt még messzebb néhány kilométernél, Gwent kivéve,
aki egy másik világból érkezett.
Bamm, bamm, bamm.
– Mingyá’ kész vagyok, Grue! – kiáltott Stane.
Gwen átkelt egy kontinensen, két országon és öt királyságon.
Látott hegyeket, őserdőket és nagy folyókat. Ott állt a kelet
fővárosában és a nyugat legnagyobb székhelyén, de utazásai alatt
semmit sem mérhetett ahhoz, amit abban az apró szobában
tapasztalt, ahol az édesanyja a halálát lelte: amit annak a férfinak a
szemében látott, aki leszámolt a tenyerébe hat aranypénzt.
Várj addig, míg feltétlenül szükséges.
– Keljetek fel, keljetek fel, mind! – Megrázta a lányokat. –
Szedjétek össze a cuccotokat, siessetek!
Lassan, nyújtózva ébredeztek, most nem kölyökkutyák, hanem
macskák módjára.
– Mi van? – kérdezte Jollin az arcát törölgetve és a kinti fény felé
pislogva.
– Mennünk kell.
– Mennünk? Hogy érted ezt?
– Nem maradhatunk itt tovább.
Jollin a szemét forgatta.
– Már megint kezded? Gwen, ha újra menni akarsz, csak menj.
– Egyedül nem mehetek. Egyedül egyikünk sem marad életben,
de együtt talán sikerülhet.
– Sikerülhet? Mégis hogyan?
– Van némi pénzem – vallotta be Gwen.
– Itt mindenkinek van némi pénze – válaszolta Christy. – De az
nem lesz elég.
– Nem, úgy értem, sok pénzem.
– Mennyi? – Abby
Gwen nagy levegőt vett.
– Négy aranyam.
– Meséld másnak! – hitetlenkedett Abby.
– Négy arany? – rebegte Mae. – Az lehetetlen. Ennyit nem
tehettél félre, még akkor sem, ha minden medfordi férfival ágyba
bújsz.
– Nem megkerestem, hanem kaptam. Csak nem tudtam, hogyan
költsem el… egészen mostanáig.
Jollin bólogatott.
– Sejtettem, hogy eldugtál valahol valamennyi pénzt, de sohase
gondoltam, hogy ennyit. Mindegy, az sem lesz elég.
– Akkor még többet kell hozzá keresnünk.
 – Mi a terved? – tudakolta Abby.
Gwennek nem volt terve – éppen ez hibádzott. Fogalma sem volt,
mitévők legyenek. Csak annyit érzett biztosan, hogy nem akarja úgy
végezni, mint Avon, és ha bármi esélyt akar a túlélésre, nem mehet
egyedül. Talán együtt több szerencséjük lesz. Odalépett az ablakhoz,
és kitekintett az Alsóváros sáros utcáira.
– Mindent előre kiterveltem, bízzatok bennem!
– Senki sem fog felvenni – ellenkezett Jollin. – Az olyan házak,
ahol megengedhetnek maguknak egy szobalányt, csak ajánlólevéllel
vesznek fel bárkit, még a padlósikáláshoz és ágytálak ürítéséhez is.
És a céhek nem alkalmaznak lányokat tanoncként.
– Igaza van – sírta Etta. – Engem senki sem fog felvenni. Ki
akarná nap mint nap az én arcomat látni? Még én se szeretek
ránézni.
– Tudod te is, Gwen. Már megpróbáltad, és kudarcot vallottál,
emlékszel? Már Hildát is elfelejtetted?
– Hilda egyedül vágott neki, ahogy én is. Ebben hibáztunk. Ha
mind együtt megyünk…
– Akkor legalább lesz társaságunk az éhezésben?
– Talán ha elköltöznénk valahová – javasolta Mae –, ahol senki se
ismer minket?
Jollin a fejét ingatta.
– Tudni akarják majd, honnan jöttünk. Az emberek senkit se
alkalmaznak, míg nem ismerik a múltját. Idegenek leszünk, és
idegenekkel nincs értelme kezdeni olyanok rovására, akiket már
évek óta ismernek.
– Végignéztem, ahogy az anyám éhezik – szólt közbe Rose. – Nem
fogom újra végigcsinálni.
– Nem, elmenni túl kockázatos – vonta le a következtetést Jollin.
– Még ha lenne is pénzünk ételre, az utcán kívül nem lesz hol
aludnunk. Mennyi idő kell, amíg minket is kirabolnak és
megfojtanak? Gwen, szerinted itt maradnánk, ha volna más
választásunk?
Gwen visszafordult az ablaktól.
– De nekem van aranyam.
– Ez nagyszerű. Vegyél magadnak egy szép ruhát vagy ilyesmit. –
Jollin visszamászott az ágyba, és a takaróért nyúlt.
– De hát nem érted…?
– Értem. Csak te vagy, aki úgy hiszi, lehet ennél jobb hely. Grue
néha egy állat, az igaz, de vannak nála sokkal rosszabb dolgok. Hidd
el, én tudom. Akármennyire is utálunk itt élni, az igazság az, hogy ha
elmegyünk, szinte biztosan meghalunk. Te tudod ezt a legjobban.
Gwen bólintott.
– Igazad van. – A derekára csapta a kezét, és megint csak
bólintott. – Teljesen igazad van.
– Mit szóltok? Mégiscsak ért a szóból.
Jollin a fejére húzta a takarót, és egy párnával tompította a
kopácsolás zaját.
– Nem tudsz aludni a kalapálástól? – szólt oda Gwen. – Jollin,
tudod, mi ez a zaj? Stane javítja az ajtókeretet, amit beszakítottam.
– És? – A nő leeresztette a takarót, és ránézett.
– És van pénze, Grue pedig téged fog odaadni neki.
Jollin egy szempillantás alatt hullafehérre sápadt. Lassan felült.
– Engem?
– Agyon fogja verni – mondta Etta. Selypítése miatt atyonnak és
ferninek ejtette a szavakat, amelyek az ő összetört szájából nagyobb
súllyal estek a latba.
– Így van, és nem ő lesz az utolsó, hacsak el nem megyünk…
mégpedig most.
– De amikor megpróbáltad, majdnem odavesztél, és szegény
Hilda…
– Hilda és én elkövettük ugyanazt a hibát… Egymagunkban
próbáltunk érvényesülni. Ráadásul Hildának csak néhány rézgarasa
volt, így magára maradt az utcán, amikor pedig én menekültem el,
nem vittem magammal a pénzemet. Itt rejtettem el. A pénzből
megvehetjük a saját otthonunkat. Egy biztonságos helyet. Mi van
akkor, ha senki sem vesz fel minket? Kit érdekel? Grue jó pénzt lát
belőlünk, és Hildának igaza volt, hogy mindet meg kellene
tartanunk magunknak. Beindíthatjuk a saját helyünket. Magunkban
egyikünk sem élheti túl, ezt nem értettem eddig, de együtt van
esélyünk. Bizonyosan több esélyünk, mint ha abban
reménykednénk, hogy Stane elveszíti a munkáját, vagy jobb emberré
válik.
Gwen végignézett rajtuk, és látta, hogy mérlegelik a lehetőségeket.
– Nézzétek, én elmegyek a pénzért. Aki velem tart, pakoljon össze,
mert ha meg akarjuk lépni a dolgot, most kell cselekednünk.
Kirohant a szobából, részben azért, hogy elkerülje a további
kérdéseket, részben pedig azért, hogy eltűnjön, mielőtt Stane
befejezi a dolgát. Igazából csak most ötlött az eszébe, mit kell tenni,
és még rendkívül messze járt attól, hogy összeillessze a kirakós
darabjait.
Bamm, bamm, hamm. Stane térden állva ütötte a helyére az új,
sápadt színű deszkát. Rámosolygott a nőre.
– Itt mingyá’ kész vagyok. Aztán egy kicsit elszórakozom, ha…
Gwen belépett a vele szemben álló apró szobába, és bevágta maga
mögött az ajtót. Várt egy kicsit, vajon követi-e a férfi. Egy gyalu
reszelős hangját hallva úgy vélte, biztonságban van… egyelőre. A kis
hálóteremnek nem volt retesze, mint a másik szobának, és ez mindig
gondot jelentett. Nappali fénynél még sohasem nézte meg a pénzt,
és ezúttal nem is csak rutinellenőrzésre készült.
 Átment a szobán, félrehúzta az asztalt, és felfeszítette a deszkát,
miközben sűrűn fohászkodott. Kész csodának számított, hogy eddig
is sikerült titokban tartania a pénzt, ráadásul Grue orra előtt. A
kuncsaftok tudták, hogy egyenesen Raynornak kell átadniuk a
fizetséget, de a rendesebbek borravalót is adtak. Mindössze egy-két
rézgaras esett le, és Grue hagyta, hogy megtartsák. Ám fogalma sem
volt arról a vagyonról, amit Gwen a hálóterem padlója alatt
őrizgetett.
A deszka kiugrott, és a zsákocskát a helyén találta. Abból az
ingujjból varrta, amit Gideon Hawk tépett ki a ruhájából egyik
éjszaka, amikor nyolc pohárral fogyasztott a szokásos négy helyett.
Amikor legutóbb megszámlálta a pénzt, a négy arany denentius
mellett további negyvenöt rézgarassal számított gazdagabbnak. A
jelentős summát nem egyszerűen megtakarításnak tekintette,
hanem szent kincsnek. Megtömte a keblei közti rejtőző erszényt, és
kiment a szobából.
Amikor elment Stane mellett, az éppen az ajtót nyitogatta, hogy
lássa az illeszkedést.
– Mondd meg Jollinnak, hogy kefélje meg a haját, de hagyja
kibontva! – vetette oda.
Amikor Gwen belépett a hálóhelyiségbe, a lányok egytől egyig
ébren várták.
– Gwen – szólította meg Etta. – Nem tudom, mi a fenére
gondoltál, amikor meghagytad, hogy csomagoljunk. Tudod, hogy
nincs, amit összecsomagolhatnánk.
– Maribor áldott nevére, Gwen – csatlakozott Jollin is –,
remélem, tudod, mit művelsz!
– Kövessetek!
Mind mezítláb voltak, hisz Grue nem látta értelmét cipőt venni
nekik, de ahogy a hét nő levonult a falépcsőn, körülbelül olyan
csendeseknek számítottak, mint egy elszabadult szekér.
– Mi folyik itt? – kérdezte a kocsmáros, kilépve a konyha melletti
kis raktárból, éppen akkor, amikor Gwen kinyitotta az ajtót.
A nő megtorpant, és maga előtt kitolta a többieket a verandára,
ahol tanácstalanul álldogáltak. A macskák most kiskacsákká
változtak, és Gwen volt vonakodó anyjuk, aki közéjük és a vicsorgó
kutya közé állt.
– Figyelmeztettelek. Most elmegyünk.
– Istenem, micsoda ostoba lotyó vagy te! Épp az imént zártuk le a
kérdést, nem? Nincs hová mennetek. Ez a ház az egyetlen, ahol még
megtűrnek benneteket. De menjetek csak! Hagyjatok csak itt!
Járkáljatok egy kicsit a városban. Amikor meguntátok a kóborlást,
amikor besötétedik, lehűl a levegő és megéheztek, majd rájöttök,
milyen jó sorotok volt itt, és akkor úgyis azonnal visszatértek. De egy
dolgot ne feledjetek! Amikor ez megtörténik, abbahagyjátok ezt az
ostobaságot, és onnantól engedelmeskedni fogtok. Ja, és a szíjat is
elővesszük, amiért annyi gondot okoztatok.
Gwen kilépett, és bezárta az ajtót.
Remegett a keze, és a reszketés végigvonult az egész testén, míg
végül úgy érezte, menten összeesik a verandán.
– Hová megyünk, Gwen? – kérdezte Abby.
– Nem tudod, ugye? – nézett a nőre Jollin is.
– Nem tennél ilyet velünk, ugye, Gwen? – szólt Mae. – Hogy ránk
haragítod Raynort, és közben nincs hová menned?
Rose megérintette a nő karját, és ráemelte nagy őzikeszemeit.
– Kérlek, mondd meg. Hová megyünk?
Gwen reszketve állt, háttal az ajtónak. A nap végre elég magasra
hágott ahhoz, hogy eltörölje az Ocsmány Fej által vetett árnyékokat.
Szemközt, a Vándorút túloldalán állt a romos fogadó.
– Oda – nyújtotta az ujját Gwen.
 – Megőrültél! – nézett rá Joliin.
– Talán – bólintott a másik –, de még mindig jobb, mint ha
meghaltam volna.
 5. FEJEZET

GYILKOSSÁG A BERNUMON

– Már aszittem, valami történt veled – köszöntötte másnap reggel

Sebastian, amikor Hadrian kilépett a fedélzetre. – Eugene keresett a
kabinodnál, de nem nyitottál ajtót.
A harcos felpillantott az égre. A nap már csaknem a feje fölött járt.
Mindannyian talpon voltak, és ismét a fedélzet közepén
gyülekeztek, kivéve a csuklyás alakot, aki továbbra is félrevonult, és
sehol sem látták. Vivian ült középen, Hadrian köpenyével a hátán és
kellemes mosollyal az arcán.
– Későig fennmaradtam. Aztán kicsit elaludtam. – Bűntudat
szűrődött ki a vitéz hangjából, mint egy gyereknek, akit lustasággal
vádolnak.
– Nos, magam is alig hunytam le a szemem – szólt közbe
Sebastian.
– Szerintem egyikünk sem aludt túl sokat – tette hozzá Samuel.
Hadrian belenyúlt a korlátról lógó vödörbe, és a vízzel megmosta
az arcát. Kinyújtózott, és ásított. Ha későn ébredt, mindig egész nap
fáradt és lassú maradt. Az egész éjszakát a kabinja nyitott ajtajánál
töltötte, és a többi kajütbe vezető, keskeny folyosót kémlelte. Órákig
nézte, ahogy himbálózik a lámpás, de senkit sem látott. Végül,
amikor feljött a nap, bezárta a kabinajtaját, és ostobának érezve
magát felmászott a priccsre.
Most Eugene mellett foglalt helyet. A legfiatalabb kereskedő
széttárta az ujjait, és csodálattal végignézett rajtuk. Koszos, repedt
körmei helyett minden bizonnyal a gyűrűit szemlélte. Minden ujjára
három is jutott, így csaknem annyit viselt, mint Sebastian. Hadrian
nem hordott gyűrűt. Sosem értette, mire jók. Egyszer kapott egyet
valami tehetős hadúrtól, de Hadriannek nem tetszett, ahogyan
beleakadt a fegyver markolata, ezért egy csaposkisasszonynál hagyta
borravalóul. Úgy képzelte, a körülötte ülő férfiak, lévén ékszerészek,
más véleményen vannak.
Hadriannel szemben Vivian foglalt helyet, a férfi köpönyegébe
burkolózva. A térdét a melléhez húzta, és szinte teljesen eltűnt a
köpeny redői között. Hadrian sohasem szerette a káléiak által
bistnek nevezett, vékony öltözéket. Dagasztánban vette egy lelkes
bazárostól, mielőtt hajóra szállt volna Avryn felé. Hadrian, aki
sohasem számított jó alkudozónak, többet költött, mint szükséges
lett volna. Keleten sokszor került ilyen helyzetbe, és a köpeny fizikai
valójában is Káléban töltött éveire emlékeztette. A nőnek azonban
jól állt.
Az uszály folytatta útját a folyón felfelé, csak azért álltak meg,
hogy lovakat és hajtókat cseréljenek. Egy helyettes kormányos is
feljött a fedélzetre, hogy Farlan alhasson. A Bernum környezete
drámai változáson ment keresztül az éjszaka folyamán. Az immár
viharosabb folyó keskenyebb mederben futott, és a partvonal
megemelkedett. A szurdok sziklafala árnyékba borította a folyót, és
a vontatóút vidéki utacskából szűk ösvénnyé keskenyedett, amely
kerülgette az éles szirteket és a sovány talajba meztelen gyökerekkel
kapaszkodó fenyveseket.
Így emlékezett az északi tájakra, a hegyek és szakadékok, hó és jég
birodalmára. A sziklákon túl húzódott Warrik királysága,
szülőfalujának északi szomszédja, ahol a vén Clovis Ethelred
uralkodott. Kegyetlen király hírében állt, de hát melyik nem volt az?
Az uralkodó ragyogó hadsereget állított, és Hadrian úgy érezte,
bennfentes a témában, hiszen a soraik között és ellenük egyaránt
harcolt. Innen ismerte olyan jól a vidék szirtjeit és sziklavölgyeit:
újoncként felhajtották a szirtfokok közt a hegyekbe. A hegytetőt
kellett tartaniuk valami ellenséggel szemben, amely hónapokkal
azelőtt még szövetségesnek számított.
Újra Vivianre pillantott. Amikor a nő viszonozta a pillantását, a
fiatalember gyorsan elkapta a szemét, aztán a folyópartot bámulta
meredten, és csak később jött rá, hogy a mozdulat bűntudatról
árulkodhat.
– Te már tudod, hol fogsz megszállni Colnorában, Blackwater
uraság?
– Még nincsenek erre vonatkozó terveim.
– De hát katona vagy! – Eugene hangja elég megvetést és
felsőbbrendűséget hordozott ahhoz, hogy felbosszantsa Hadriant.
– Te pedig kereskedő – felelte, bár legszívesebben egy másik szót
használt volna a kereskedő helyett.
Eugene gúnyosan elvigyorodott.
– Úgy értettem, valami kaszárnyában fogsz megszállni, nem?
– Igazából… már visszavonultam.
– Visszavonultál? – kacagott Sebastian. – Még annyinak se nézel
ki, mint akiket besoroznak.
– És mégis így van – mosolygott rájuk Hadrian, és széttárta a
kezét.
– Mik a terveid? – erősködött Samuel.
Most már kezdte érteni, miért nem közösködött a csuklyás.
– Csak utazom.
– Hová?
– Északra.
– Az nagyon nagy. Lehet egészen a…
 A hajó nagyot ugrott, ahogy a hajótest visszapattant egy szikláról.
A vontatókábel ellazult, aztán nagy pattanással ismét megfeszült.
Hadrian hátranézett, és észrevette, hogy nincs kormányosuk.
– Hová tűnt Farlan?
Sebastian a fejét forgatva végigtekintett a többieken.
– Én nem tudom.
Hadrian vezetésével az uszály farába indultak, ahol nyomát sem
látták a hajókalauznak. Sebastian a kormánynyél köré hurkolt
kötélre bökött.
– Mindig így tart szünetet, de sosem tűnik el sok időre. Talán
reggelit készít, hiszen későre jár.
Hadrian a messzeségbe bámult, és látta, hogy a folyó, amely
kilométerekig viszonylag simán és egyenesen hömpölygött, most
megtelt méretes kövekkel, és a magas szirtek megjelenésével
kacskaringóssá vált.
A kabinok felé kémlelt.
– Egy ilyen bukkanó után nem gondoljátok, hogy fel kellett volna
jönnie?
Mind várakozón pillantottak az ajtóra, de amikor kinyílt, csak a
csuklyás nézett ki rajta. A csuklyájával a fején felnézett, aztán
egyetlen szó nélkül visszament a hajófenékbe.
– Úgy látszik, nem mindenki aggódik – jegyezte meg Sebastian.
– Látta ma valaki Farlant? – vetette fel a kérdést Hadrian.
A három kalmár és Vivian összenézett.
– Most, hogy említed, nem. Én biztosan nem. Valaki más? –
pillantott körbe a legidősebb ékszerész.
Mindenki a fejét rázta.
– A helyettese tegnap vacsora után itthagyta az uszályt, nem? –
tett fel egy újabb kérdést a katona.
– Azt hiszem – így Sebastian. – Amikor befogták az új lovakat.
 – Lehetséges, hogy Farlan is elment, csak nem vettük észre? –
ötletelt Hadrian.
– Talán valami tévedés van a dologban – próbálkozott Eugene. –
Valami hiba az időzítésben, vagy ilyesmi? Lehet, hogy a hajtó
elindult, mielőtt Farlan visszatérhetett volna?
– Biztosan szólt volna neki, hogy álljon meg.
Sebastian javaslattal élt:
– Jelezzünk a fogatnak!
Samuel füttyentett, és Eugene integetett, amíg a hajtó le nem
fékezte a lovakat. Hadrian elkötötte a kormányrudat, és a part felé
kormányozta az uszályt, amely magától is arrafelé tartott, hiszen a
sodrásból nem szabadulhatott. A kereskedők körülnéztek, de nem
találták a szőrén-szálán eltűnt kormányost. Mind kiszálltak, még a
csuklyás is, aki messzebbről figyelte az eseményeket.
– A helyettes kormányosok jönnek és mennek, de Farlan sohasem
száll le a hajóról. Amint ezeket a kislányokat felszerszámoztam,
eloldotta a kötelet – tudatta velük a fogathajtó. Andrew-nak hívták.
Az idősebb, rövidre nyírt hajú ember nem érezte magát elemében,
hogy utasokkal kell tárgyalnia, és öntudatlanul a lovak hátsóját
ütögette. – Sose láttam még Farlant partra szállni, hacsak nem
azért, hogy segítsen berakodni.
– Akkor meg hol van?
– Lehet, hogy a vízbe esett – találgatott a hajtó. – Volt már ilyen.
Persze Farlannel még sohasem történt meg, de hallottam másokról,
akikkel igen.
– Nem kellene várnunk rá? – vetette fel Hadrian. – Nem lehet,
hogy partra úszott, és éppen lóhalálában fut, hogy utolérjen minket?
Andrew a fejét rázta.
– Ha beesett, valószínű, hogy megfulladt. Gonosz folyó ez
végestelen-végig, de főleg errefelé. Erős a sodrás, és elviszi az
embert. Ha a közepén pottyan be valaki, sohasem jut ki a partra,
ráadásul a felszín alatti áramlás még a legerősebb úszót is lehúzza.
Úgy megforgatja és kirojtozza, mint az őzet a krokodil állkapcsa. A
holttestek sohasem bukkannak fel, a folyó egyben lenyeli őket.
– De mi van akkor, ha mégis sikerült neki kijutni?
A kocsis megvonta a vállát.
– Akkor semmi baja nem lesz, hacsak nagyon össze nem törte
magát. Valószínűleg visszasétál a legutolsó postaállomáshoz, vagy
leül, és megvárja a következő hajót.
– Miért menne a folyón lefelé, és nem utánunk?
– Előttünk már nincs több állomás. A szurdokba betérve a
következő megálló már Colnora. Éppen a város felé is indulhatna, de
hegynek lefelé mégis könnyebb haladni, mint felfelé.
– Akkor tehát nincs több kormányos, aki helyettesíthetné?
Andrew megint a fejét rázta.
– És a lovakat sem cseréljük már. Innen csak mi vagyunk: én,
Bessie és Gertrude.
– Akkor most mitévők legyünk? – nézett rá Sámuel.
– Itt kell maradniuk, míg én visszamegyek az utolsó állomásra.
Még ha nem is találom ott Farlant, kerítek egy másik kormányost,
aki befejezi az utat.
– Az mennyi idő lesz? – kérdezte a fiatalabbik ékszerkalmár.
– Gondolom, az egész napom rámegy, már ha találok valakit.
Lehet, hogy senki sem lesz, akkor három nap is lehet, mert meg kell
várnunk a következő uszályt.
– Ez elfogadhatatlan – szögezte le Samuel.
– Teljességgel elfogadhatatlan – csatlakozott Sebastian. – Majd
mi megoldjuk a kormányzást.
Andrew körkörösen dörzsölte a lovak szőrét, és közben úgy nézett
ki, mint aki valahol egészen másutt szeretne lenni.
 – Végül is azt is lehet, de Colnora még mindig egynapi út, és ez a
szakasz eléggé…
– Akkor azt mondom, csináljuk! – jelentette ki Sebastian olyan
hangosan, hogy a kiáltása visszaverődött a sziklaszirtről.
– Ki fogja kezelni a kormányrudat? – kérdezte Eugene.
– Majd váltogatjuk egymást. Te fogod kezdeni, Eugene. Biztos
nem nehéz. – Várakozón nézett Andrew-ra.
– Csak maradj középen, és kerüld el a sziklákat! Ezek a hölgyek
majd elvégzik a munka oroszlánrészét. – Meglapogatta az egyik ló
hátsóját.

Újra elindultak, ezúttal Eugene-nal a kormánynál. A legény úgy

nézett ki, mint aki nem biztos a dolgában, és bár Hadrian nem értett
túl sokat a hajókhoz, odaült a kereskedőtanonc mellé, míg az
beleszokott a kövek kerülgetésébe. A vitéz nem tudta eldönteni,
vajon hálás-e Eugene a segítségért, vagy inkább bosszantja a
jelenléte, így végül otthagyta.
– Megölték! – tudatta vele Samuel, amikor visszatért az uszály
közepére, ahol a két ékszerész és Vivian éppen izgatottan társalgott.
A csuklyás újra feljött az orrba; minden bizonnyal tartott Eugene
kormányzási stílusától, és nem akart a hajófenékben ragadni.
Samuel arrafelé intett a fejével.
– Az a fickó elmetszette a torkát, és bedobta a folyóba.
– Ez nem tudhatjuk biztosan – ellenkezett Hadrian. Az arcukból
ítélve csak ő hitte így.
– Tényleg azt hiszed, hogy egy gyakorlott kormányos kiesett a
hajóból, egy olyan útvonalon, amelyet már valószínűleg százszor
megtett azelőtt? – szegezte neki Sebastian.
– Nem, de a legrosszabb következtetést sem szeretném levonni
anélkül, hogy ismerném a tényeket.
– Nyisd már ki a szemed, te fajankó! – kiáltotta Samuel. – Egy
ember meghalt! És nincs kétség, hogy ki tette.
Hadrian önkéntelenül összerezzent.
– Nem akarod még hangosabban mondani? Szerintem még
Andrew és Bessie nem hallotta. Nézd, azt hajtogatod, hogy Farlant
megölték, de egy fontos dolgot elfelejtesz.
– Mégpedig? – érdeklődött Samuel.
– Miért? – Hadrian hagyta, hogy a szó ott lógjon közöttük a
levegőben. – Megmondanád, miért akarná a mi fickónk holtan látni
Farlant? Mert én egyetlen jó okot sem tudok felhozni, azon túl, hogy
őrült. És eddig nem tűnt őrültnek.
Erre nem tudtak riposztozni a kereskedők. Csak nézegettek
egymásra, és őszintén tanácstalannak tűntek. Miközben ők
tűnődtek, Vivian felszólalt gyenge, reszketeg hangján:
– Én azt hiszem, tudom.
Mindhárman feléje fordultak.
– Múlt éjszaka ott volt, nem igaz? – kérdezte az orr felé kémlelve.
– Amikor mi ketten beszélgettünk? Nem messze tartózkodott,
amikor elmesélted, hogy Farlan kivizsgáltatja a békebíróval a
vernesi gyilkosságokat.
– Valóban így volt? – nézett rá Sebastian.
Hadrian bólintott.
– El kellett tüntetnie Farlant – vette át a szót Samuel, miközben
az ő tekintete is a hajóorr felé siklott. – Ha nincs Farlan, nincs
nyomozás, és a gondjai egy csapásra megoldódnak.
– Tessék! – mondta győzedelmesen Sebastian. – Most már
minden tökéletesen érthető, azonban…
 – Azonban mi? – visszhangozta Hadrian.
– Most kell cselekednünk – válaszolt a fiatalabb kereskedő.
– Mit értesz ez alatt? – tudakolta a fiatal katona.
– Tudjuk, nem? Most már mindannyian tudjuk.
– Mit tudunk?
– Hogy nemcsak a vernesi gyilkosságok elkövetője, de Farlant is
eltette láb alól. Sőt mi több: tisztában van vele, hogy tudjuk. Ha kész
volt végezni Farlannel, semmi sem állítja meg. Az az egyetlen esélye,
ha mindnyájunkat kiiktat.
– Ezt nem mondhatod komolyan! Öten vagyunk, nem számítva
Andrew-t. Azt hiszem, a számok a mi oldalunkon állnak.
– Majd akkor kap el, amikor nem figyelünk, mondjuk éppen
alszunk, vagy egyedül ülünk a kormánynál. Mint a csordát
szemezgető ragadozó, egyesével szed le bennünket.
– Akkor ezt meg is beszéltük – szögezte le Samuel, suttogóra
fogva a hangját. – Először nekünk kell megölnünk őt. Vagy ő, vagy
mi! Nem nagyobb darab, mint Eugene, igazából még kisebb is, és
nem látok nála fegyvereket. Akár most azonnal is megtehetnénk.
Hárman. Hadrian, add kölcsön a két kardod, aztán hozd azt a
nagyot a kabinodból! Lefegyverezzük, aztán begörgetjük azt az
anyaszomorítót a vízbe, ahogy ő is tette Farlannel!
Sebastian komor elhatározással bólogatott, akár egy tárgyaláson
elnökölő bíró.
Hadrian annyi vért kiontott már, hogy az három nyugdíjazott
katonának is becsületére vált volna. Persze lehetségesnek, sőt
valószínűnek tűnt, hogy igazuk van. A legsúlyosabb bizonyíték maga
Csuklyás úr volt. Miért tart távolságot? Nyilván kihallgatja a
beszélgetésüket. Ha ártatlan, miért nem tagadja a vádakat?
Gyanúsan és aggasztóan viselkedett, ám mindez korántsem szolgált
elég bizonyítékkal.
 – Nem – felelte. – Nem fogok végezni egy emberrel puszta
feltételezésekre alapozva. Valami történt Farlannel, valami
titokzatos, de még azt sem tudjuk, hogy tényleg halott-e. Még ha
meg is gyilkolták, ki a megmondhatója, hogy valóban a csuklyás
volt? Magának való fickó? Nagy dolog! Nem tetszik, ahogy rátok
néz? Mit bizonyít az? Lehetett volna mondjuk Eugene, vagy az
egyikőtök, vagy mondjuk akár én.
A két kalmárnak még a szája is nyitva maradt, ahogy elképedve
csóválták a fejüket.
– Egyszerűen túl sok mindent nem tudunk – folytatta a katona. –
Azt hiszem, pontosan azt kellene tennünk, amit Farlan tervezett.
Végig kell csinálnunk a mai napot, aztán amikor megérkezünk
Colnorába, Andrew elszalad a békebíróért. Ha attól megnyugodtok,
gondoskodom róla, hogy senki se szálljon le a hajóról, amíg ő meg
nem érkezik, és a végére nem járunk ennek az egész ügynek.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – elégedetlenkedett Sebastian.
– Farlan talán éppen forró levest szürcsöl az utolsó állomásnál a
legnagyobb biztonságban. Hogy fogjátok érezni magatokat, amikor
egyszer csak megjelenik Colnorában, és kiderül, hogy egy ártatlan
embert öltetek meg?
– Tényleg azt akarod tőlünk, hogy ölbe tett kézzel várjunk, amíg ő
lemészárol minket?
– Azt akarom, hogy hagyjátok, hadd döntsön a törvény arról, mit
kell tenni. – Hadrian felállt, kihasználva toronymagasságát, hogy
különös hangsúlyt adjon a szavainak. – És ha megpróbáltok kezet
emelni rá, gondoskodom róla, hogy csuklóból elveszítsétek azt.
– Megvédenél egy gyilkost?!
– Nem, de egy ártatlan embert megvédenék az esztelen
csőcseléktől. Azóta a vérére szomjaztok, hogy feljött a hajóra.
– És Vivian kisasszonnyal mi lesz? Nem épp tegnap ígérted meg
neki, hogy megvéded?
– De igen, és meg is védem. – Egyenesen a nőre nézett. –
Megvédelek. Ígérem.
– És minket? – kérdezte Samuel.
– Azt javaslom, maradjatok együtt. Magatok mondtátok, milyen
védtelenek vagytok egyedül. Ne adjatok neki esélyt, és biztosan nem
lesz semmi baj.
– Az semmit sem segít! Nem látod, micsoda fenyegetésnek
vagyunk kitéve mindannyian? – kiáltotta Samuel. – Vak vagy és
ostoba!
Hadrian, mintegy véletlenül, a kardjának gombjára fektette a
kezét. Samuel kihúzta magát. Sebastian hangulatát nehezebb volt
kiismerni. Hadrian le merte volna fogadni, hogy a szavai mindkét
kalmárt felbosszantják, ám hogy ez változtat-e bármit a
véleményükön, nehéz lett volna megmondani.
Rájött, hogy a magas hajókorlátról fel tud mászni a kabinok
tetejére, az enyhén rézsútos, kátrányozott deszkákra. A közvetlen
napsütésben a kátrány megpuhult, de nem ragadt. Egyedül ült az
uszály legmagasabb pontján. Innen jól beláthatta az egész fedélzetet.
Eugene a farban helyezkedett el feltett lábbal, ahogyan Farlan is
tette. Hadrian remélte, hogy a vén kormányos kijutott a partra. A
vele folytatott kevéske társalgás után igencsak megkedvelte az
öreget. Odalent Sebastian és Samuel folytatta a szövetkezést, de
most már suttogva. Egyforma öltözékükben összedugták a fejüket,
Viviannel az oldalukon. Az orrban a csuklyás ember, úgy tűnt,
belefeledkezett a folyó látványába.

*
 Hadrian ismét új kedvenc helyén ücsörgött, a kabinok tetején, és a
csillagokat nézte. Nem volt minek nekitámasztania a hátát, így nem
esett olyan kényelmes ülés, mint a fedélzeten, de a jelentős mászási
nehézség miatt legalább senki sem zavarta. A kereskedők biztosan
nem álltak volna neki lobogó köntösben megmászni a hajókorlátot,
ahogyan Viviantől sem várta. Így már csak a csuklyás maradt, de a
vitéz kételkedett benne, hogy a tiszteletét teszi.
A nap eseménytelenül telt. Farlan nélkül csak magukra
számíthattak. Sebastian, Samuel és Vivian kitette az ebédet és a
vacsorát. Eugene után Hadrian is eltöltött némi időt a kormánynál,
aztán Samuel következett, míg Sebastian ment volna utoljára.
Igazából mindegy is volt, ki következik rendesen. Mindhárom
kereskedő a hajó farában gyülekezett, és Hadrian biztosra vette,
hogy aznap éjjel egyikük sem hunyja le a szemét. Ébren tartják
egymást, műszakot váltva, ahogy a szükség hozza. A csuklyás is
folytatta virrasztását az orrban, míg Vivian bezárkózott a kabinjába
éjszakára.
A folyó egyre jobban elkeskenyedett, és a szurdok falai mind
magasabbra emelkedtek. Hadrian tudta, hogy a Bernum hajózható
szakasza a Borostyán-vízesésnél ér véget, Colnorától délre. Fogalma
sem volt, honnan tud ilyesmit, csak úgy tudta, mint azt, hogy nem
szabad tűzbe dugnia a kezét, vagy a hegy tetejére állnia dörgés-
villámlás idején. Valaki biztosan megtanította rá, de nem emlékezett
rá, hogy kicsoda, és mikor. Tudásának nagy részét így szerezte, és
feltételezte, hogy jókora hányada hibás is.
Kisfiúként egy falucskában sokféle történetet hallott idegen
utazóktól, leginkább vándorbádogosoktól. Hintindár völgyébe csak
ezek jártak rendszeresebben, és a fiatalember úgy sejtette, azóta
nem sok minden változhatott. Vörös Málhást általában akkor
pillantották meg, amikor egy kilométerre járt a falutól. Hamar
felismerték csörgő-csattogó kordéjáról és lángvörös hajáról. Amikor
a nap éppen lebukóban volt, úgy nézett ki, mintha valaki szó szerint
tüzet gyújtott volna Málhás feje búbján. A bádogos gyakorlott
könnyedséggel adta-vette portékáit, de a történeteit ingyen kínálta,
így mindenki szívesen fogadta az otthonában.
Málhás azt mesélte, az ismert világ legtávolabbi sarkaiban is járt,
a Nidwalden sűrű erdeitől – amelyek szerinte az ősi elf királyság
határán feküdtek – Drumindor mérhetetlenül magas tornyaiig,
amely ősi törp erődítmény, és akár száz méter magasra felszökő
magmát köpött a levegőbe. Mindenki élvezte a meséit, amelyekben
Málhás általában egy magányos út közepén járt az éjszaka közepén.
Fantasztikus kitalációiban leggyakrabban szellemekkel, goblinokkal
és tündérekkel találkozott, akik megpróbálták a korai halálba
csábítani.
Amikor Hadrian fiatal volt, az egyik kedvenc történetében Málhás
goblinokkal körbevéve találta magát. Apró zöld emberkéknek írta le
őket, hegyes fülekkel, dülledő szemekkel és szarvakkal. A Málhás
szerint kényes ízlésű aprónép díszes felöltőt és cilindert viselt. A
holdfényben úgy néztek ki, mint akiket skatulyából húztak ki, és
káléi akcentussal beszéltek. A goblinok el akarták vinni Málhást a
városukba, hogy összeadják a királynőjükkel, de a vándorárus túljárt
az eszükön. Elhitette a goblinokkal, hogy az egyik rézüstje
varázslatos tulajdonságokkal bír, és amikor valaki a feje tetején
viseli, megpillanthatja a jövőt. Málhás nagy ívű története a falu
egész népét a kandalló előtt tartotta, és az összeverődött tömeg a
cselekmény minden fordulatánál visongott, Hadriant is beleértve.
Tisztán látta maga előtt a bádogos által leírt goblinokat, és elhitte a
vándorkereskedő minden egyes szavát. Ez még jóval azelőtt történt,
hogy elhagyta volna Hintindárt, mielőtt eljutott volna Káléba, és a
saját szemével látott volna goblint. Addigra már kezdett kételkedni a
bádogos világi tudásában, de azon nyomban megértette, milyen
nevetségesek Málhás történetei, amint a dzsungelben meglátta az
első Ba Ran Ghazeljét. Málhás sohasem láthatott igazi goblint.
Ugyanis ha látott volna, nem éli túl a találkozást.
Hadrian iskolaévei télen nagyrészt különböző kandallók előtt
teltek, nyáron meg árnyas fák alatt, és olyan emberek meséiből
ismerte meg a világot, akik sohasem mentek néhány kilométernél
messzebb az otthonuktól. Hintindárban senki sem tudta, mi
húzódik a völgyön túl, kivéve persze Lord Baldwint és az apját.
Danbury Blackwater nem Hintindárból származott. Hadrian apja
néhány évvel a fia születése előtt telepedett le a faluban, de sohasem
beszélt fiatalkori éveiről. Feltételezhetően azért, mert nem akadt mit
mesélnie. Egyszerű ember volt, akit jobban érdekelt egy ekevas
megformálása, mint a kalandozás. Hadriannek sosem tetszett az
apja beszűkült látásmódja, ami szerepet játszott abban, hogy
otthagyta az otthonát, és elment a világba szerencsét próbálni.
Az igaz, hogy Málhás hazudott a goblinokról, szellemekről,
tündérekről és elfekről, de a földrajztudása kikezdhetetlen tényeken
alapult. A folyó valóban a Borostyán-vízesésnél ér véget, Apeladorn
legnagyobb városa, Colnora után. Azon túl a folyó maroknyi sebes
zuhatagra szakadt, amelyek a hegyekből jöttek, ahol Hadrian
katonaéveinek zömét töltötte. Ez alatt az idő alatt egyetlenegyszer
sem járt a városban.
Most nagyot ásított, és már bánta, hogy elmulasztotta az alvást. A
lába olyan volt, mint két bunkó, és amikor felállt, hogy kinyújtózzon,
észrevette, hogy a csuklyás fickó a kabinajtó felé indul. Amikor
azonban beért a kajütközbe, azt látta, hogy Csuklyás uraság
egyszerűen a saját szobájába lép be.
Hadrian is hasonlóképp tett, de a léptei bizonyára megijesztették
Viviant, aki reszketeg hangon kiszólt a saját szállásáról:
 – Ki az? Ki van ott?
– Semmi gond, Vivian kisasszony. Csak én vagyok, Hadrian.
– Maribornak legyen hála! Tudsz várni egy percet, kérlek?
Hadrian kaparó zajokat hallott, mintha valamit húzkodnának
odabenn, aztán kezek matattak a záron, és kinyílt az ajtó.
A nő beljebb intette, szélesebbre tárva az ajtót.
– Vissza akarom adni a köpönyegedet, és szeretnék kérni valamit.
A hajó minden kabinja ugyanolyan volt, kivéve talán azt, ahol a
kereskedők szálltak meg. Hadrian úgy képzelte, az övék kétágyas
lehet, ahol Eugene a földön kényszerül aludni. Vivian kabinjának
berendezése megegyezett a sajátjával, egy keskeny ággyal és mellette
egy asztallá kihajtható ládával. A mennyezetről lámpás lógott, és
Hadrian ebbe is beleütötte a fejét, csakúgy, mint a saját szobájában.
Belépés után meglepve tapasztalta, hogy Vivian int neki, hajtsa be
az ajtót. Remegő kézzel babrált a köpeny zsinórjaival.
– Köszönöm – mondta, amikor végre sikerült kiszabadulnia
belőle.
A fiatalember elvette tőle, és a nő a karját dörzsölte.
– Megtarthatod, ha még mindig fázol. Nem gond.
Vivian megrázta a fejét.
– Nem, arra nem lesz szükség. Legalábbis remélem, hogy nem.
Hadrian nem értette pontosan, mire gondol.
Vivian megnyalta az ajkát, aztán suttogva hozzátette:
– Tudom, hogy szokatlan kérésnek hangzik, de persze ez az
éjszaka nemigen nevezhető szokványosnak… – Tétovázott,
miközben a kabin lámpása fénykörbe vonta kecses alakját. – Kész
vagyok megvallani, Blackwater uraság, hogy nagyon félek. Rettegek,
hogy ha ma éjszaka lehunyom a szememet, sohasem nyitom ki
többé.
– Megígértem, hogy megvédelek. Talán fiatalnak tűnök, de
bízhatsz bennem. Itt leszek a szomszédban. Ha bármi…
– Pontosan ezzel van a gond. Mi van, ha a gyilkos eltorlaszolja az
ajtódat, és nem tudsz kijönni? Vagy elalszol, és nem hallod, hogy
betör ide? Mennyi idő kell ahhoz, hogy elmetssze a torkomat?
A keze a nyakához csússzam, aztán lassan leeresztette, és
útközben végigsúrolta a keblét. Nagy levegőt vett, és lehunyta a
szemét.
– Sokkal nagyobb biztonságban érezném magamat, ha az én
szobámban töltenéd az éjszakát. – Hadrian felhúzta mindkét
szemöldökét, de a nő folytatta: – Nem is tudod, milyen nagy
szívességet tennél vele. Ez az elmúlt néhány nap életem
legszörnyűbb időszaka volt. Mindent elveszítettem: az egész
életemet. Ráadásul meg vagyok győződve arról, hogy az az ember
meg akar ölni. – Összerázkódott, és közelebb lépett. – Kérlek, olyan
sokat jelentene! Gondoskodom róla, hogy te se fázz ma éjszaka. –
Megfogta a férfi kezét.
Hadrian összehúzta a szemét. Fiatal volt, az igaz, de ostoba azért
nem.
– Rendben. Majd… majd leülök ide az ajtó mellé, nekivetem a
hátam, úgyhogy ha el is alszom, esély sincs rá, hogy bárki is
bejusson hozzád anélkül, hogy én tudnék róla. Így jó lesz? – Nem
komolyan kérdezte, csak látni akarta a nő arcát.
Nem kellett sokáig várnia.
Vivian vonásain nem látszott döbbent meglepetés, sem afelett
érzett düh, hogy a férfi még mindig nem érti, vagy hogy a szájába
kell rágnia azt, ami egyértelmű, de nem is tétovázott ügyefogyottan.
Mindössze szembefordult vele, és nekilátott kioldani köntösének
vékony zsinórjait. A lámpástól az árnyéka lassú ritmusban
ringatózott jobbra-balra, a fahajó dallamos nyikorgásának ütemére.
A fűzőrészt meglazítva húzkodni kezdte a szatént, és a feszes anyag
engedett, felfedve a sápadt bőrt. Hadrian most már értette, miért
fázott mindig annyira a nő: a ruha alatt semmit sem viselt.
De Vivian már nem reszketett. A kabin hidege elillant. A nő gyors
ujjai sem remegtek többé, és tekintetét a katonáéba fúrta.
– Szeretném megköszönni, hogy velem töltöd ezt az éjszakát –
suttogta és lehelte egyszerre. – Tudom, hogy szörnyen megerőltető,
és csak remélni tudom, hogy meg fogja érni az önfeláldozásod.
– Nem akarom elrontani a pillanatot – felelte a másik –, de nem
épp most halt meg a férjed? Azt mesélted, megölték.
– Mit akarsz ezzel mondani? – A nő keze újra munkához látott,
ezúttal a vitéz kardövén matatott.
– Úgy látom, nem vagy az a hűséges típus.
– A férjem meghalt. Én élek, és szeretnék is életben maradni. –
ívben meghajlította a hátát, lábujjhegyre emelkedett, és lehunyta a
szemét.
– Akkor jobb, ha leveszed a kezed az övemről.
Vivian szeme felpattant.
– Mi?
– Nem akarod inkább elmondani, mi folyik itt valójában?
– Nem értem.
– Én sem, és éppen ez az, amit zavar. A férjedet nem is ölték meg,
igaz?
– Nem, de ez még nem jelenti azt, hogy védelmezőre sincsen
szükségem.
– Mitől kell téged megvédeni?
Ekkor kezdődött el az ordítás.

*
 Hadrian karddal a kézben ugrott ki a fedélzetre, de ott senkit sem
talált.
A kiáltozásnak régen vége szakadt, mire kinyitotta Vivian ajtaját.
Meghagyta a nőnek, hogy zárja be mögötte, aztán lóhalálában a
fedélzetre sietett. Fülelt, hátha dulakodás zaját hallja, de akárki is
ordított, végleg elhallgatott. Csizmatalpak dobogását kellett volna
hallania, de a vitéz fülébe mindössze a víz loccsanásai jutottak el.
Várt.
Csend honolt.
Pontosabban nem is csend – a folyó továbbra is locsogott. A zúgó
víz az elmúlt napokban habzó harsogással rohant el az orr alatt.
Mostanra a hang megváltozott. A hajótestnek ütköző hullámok
mélyebben, csendesebben szóltak. A víz hangjából ítélve valami baj
lehetett. És nem csak ez változott meg. Az uszály megszűnt mozogni.
Hadrian végigkémlelt a nyílt fedélzetdeszkákon.
Semmi sem moccant.
Lassú léptekkel a farba ment, és nem messze a kormányrúdtól
megtalálta Samuelt. A kalmár arccal lefelé feküdt, egy terjedő
vértócsában.
Hol van Sebastian és Eugene?
Hadriannek bőségesen kijutott a halálból. Több embert ölt meg,
mint ahányra szívesen emlékezett, de meggyőzte magát, hogy
minden egyes ölés szükséges volt. Hazudott persze, és a hazugságot
valójában maga sem hitte el, akármennyire szerette volna is, ha igaz.
Mindazonáltal az összes eset csatamezőn vagy a cirkusz homokján
történt. Ez itt most más volt: céltalan mészárlás.
Az éjszaka, amely addig olyan nyugodtnak tűnt, most más
benyomást keltett. A fura, himbálózó lámpások alig adtak némi
fényt, és a hold csak a fél arcát mutatta, ezernyi fekete sziluettet
életre keltve a hajón. Hadrian nem féltette a bőrét: bármi is történt,
mostanra véget ért. Amennyire meg tudta ítélni, a fedélzeten tiszta
volt a levegő, így csak a raktér és a kabinok hordozhattak bármi
veszélyt. Megfogott egy lámpást, és beosont az orrba, ahol
megtalálta a másik két kereskedőt. Mindketten meghaltak. A gyilkos
elvágta a torkukat. A saját vérükben feküdtek.
A holttestektől nem messze nyílt a hajófenékbe vezető csapóajtó,
amelynek eltűnt a lakatja. Az ajtó nyitva állt, és Hadrian bekémlelt.
Ládák, zsákok, batyuk és dobozok álltak egymás mellett szoros
rendben. Senki sem várakozott az árnyékok közt. Ismét hallgatózott,
de megint csak a csend válaszolt. Rövidkardját készenlétben tartva
végigvonult az uszály egész hosszán végigfutó, keskeny ösvényeken.
Megtalálta a kereskedők ormótlan utazóládáit, amelyek szintén
nyitva álltak. Bennük további köntösök, valamint ezüsttálak és
evőeszközök, aranyserlegek, nyakékek, gyertyatartók, mélyebb
edények és talpas kristálypoharak sorakoztak. Egy kisebb ládát és
egy apró páncélszekrényt is talált. Mindkettőt felfeszítették, a
lakatok a közelben hevertek. A dobozok teljesen üresen álltak.
Mindent úgy hagyva, ahogy találta, Hadrian visszakapaszkodott a
fedélzetre.
Továbbra is mindenhol csend honolt… csend és halál.
Ebben a pillanatban Hadriannek eszébe jutott Andrew, és a tény,
hogy az uszály mozdulatlanul vesztegel. A tompa holdfényben csak
az Andrew lámpása által megvilágított lófogatot tudta kivenni.
Visszatért a kabinokhoz.
A folyosót úgy találta, ahogy hagyta, Vivian ajtaja érintetlennek
tűnt. Tudta, hogy a nő halálra van rémülve, és ezúttal talán jó okkal.
Legalább arról beszámolhatott neki, hogy ők ketten biztonságban
vannak. A csuklyásnak nyomát sem találta.
– Nyisd ki az ajtót, Vivian kisasszony! – kezdte, és kopogtatott. –
Nincs…
 Az ajtó megnyikordult. A hirtelen mozgástól csaknem elakadt a
lélegzete, és a szíve heves dübögésbe fogott. Belökte az ajtót, és
feltárult előtte a lámpás által még mindig megvilágított apró kabin.
Az ajtó tompa, gyomorforgató koppanással állt meg. A perem
mögött mindössze egy kezet látott – a nő kezét és enyhén behajlított
ujjait. Vivian a hasán feküdt egy kiterjedt vértócsában, amelynek egy
része már beszivárgott a száraz padlóba.
Mi lesz, ha sohasem jutok el Colnorába? Mi lesz, ha még itt, az
uszályon végez velem?
Hadrian émelyegni kezdett. A fejét rázva kihátrált, és beleütközött
az alacsony lámpásba, amelynek hatására az árnyékok táncot jártak
a falakon.
Megígérte neki, hogy vigyázni fog rá. Biztosította róla, hogy nem
érheti baj.
Még mindig hátrafelé lépkedve elhagyta a kabint, és közben
észrevette, hogy kárminvörös lábnyomokat hagy a folyosó padlóján.
Mi van velem és a halállal? Több száz kilométert tettem meg, és
még mindig véres lábnyomokat hagyok.
Visszatért a saját kabinjába, és összeszedte a holmiját: egyetlen
batyuját, amelyben egész élete alatt összegyűjtött vagyonát vitte.
Amikor megemelte, eszébe jutott Ubi. Az a tiszt a mólón könnyen
lehet, hogy megmentette a fiú életét. Hadrian nagy kardja még
mindig a fali akasztón lógott. Átvetette a vállán a kardszíjat,
megigazította a kétkezes pallost a háta közepén, és felmászott a
fedélzetre.
A lovak húzóereje és rendes kormányzás nélkül az uszály már
megtette a vontatóútig tartó utat, akár egy állóóra ingája. Hadrian
könnyedén kiugrott a szilárd talajra. A lovakhoz érve szörnyű sejtése
beigazolódott. Andrew eltűnt. Nem talált holttestet, de a vértócsából
és a folyóhoz vezető csíkból mindent értett.
 A vontatóúton éppen a kiálló sziklaszirt alatt állt, amely elzárta
előle az ég nagy részét. Andrew lámpása a kőfalra vetítette az
árnyékát, mintha valamiféle óriás volna. A vértől és az elveszejtett
hajtótól eltekintve a környék ugyanolyan némaságba burkolózott,
mint a hajó. A lovak gyeplőjét egy fához erősítették, és Bessie meg
Gertrude csak az indítójelre várt.
A katona egy fához kötözte a hajó vontatókötelét, és
kiszabadította az állatokat a hámjukból. Az erős sodrás miatt a
vontatórudat beékelte két kőtömb közé, hogy az uszály biztosan ne
mozduljon el, aztán visszatért a lovakhoz. Bessie-t – vagy Gertrude
lehetett? – ugyanahhoz a fához kötözte, mint a hajót, majd
felpattant a másik állat hátára.
– Ostobaság volna téged is itt hagyni – mondta a hátasnak, aztán
a sarkával enyhén megnógatta. A ló nem szokott hozzá, hogy
megüljék, és nem volt hajlandó cammogásnál gyorsabb tempóra
váltani. Bosszantóan lassú iramban haladt, de még mindig jobban
esett, mint gyalogosan útra kelni.
Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy talán valami
fogadóban vagy ivóban belebotlik a csuklyásba. Elképzelte, hogy az a
szörnyeteg feltett lábbal vedel, és azzal dicsekszik, hogy épp most ölt
le egy hajóra való embert a Bernumon. Hadrian már attól is jobban
érezte magát, hogy csak maga elé vetítette a jelenetet.
Katonaként belefáradt a gyilkolásba, de a csuklyás esetében
kivételt tudna tenni.
 6. FEJEZET

A VÁNDORÚTI ROMOK

Két éve nézte Gwen a leromlott épületet az Ocsmány Fej

ablakából, de eddig a napig nem járt benne. Sokan mások igen.
Amikor megérkezett a fagy meg a tél, az erejüket vesztett
kétségbeesettek mindig a romjai között kerestek menedéket. Többen
ott is lelték halálukat a falak között. Ethan évente kivonszolt
legalább egy átfagyott holttestet a leomlott tetőgerendák közül.
Alsóvárost Medford pöcegödrének legaljaként tartották számon, és a
Vándorút zsákutcája volt a lefolyónyílás. Ahogy Gwen a régi fogadó
rozoga maradványai közt állt, azon tanakodott, vajon mennyi idejük
van hátra, mielőtt az örvény végleg beszippantja őket. Két fal még
egészében állt, a harmadik befelé dőlt, hullám alakban
megcsavarodva, míg a negyedik nagyrészt hiányzott. Az emelet egy
szakasza összedőlt, ahogyan a tető egy jelentős hányada is. A
tátongó lyukakon keresztül a nő kilátott a tovalibegő felhőkre.
Legalább három kis fa nőtt a padlóból, az egyikük másfél méter
magasra, hüvelykujjnyi vastagságú törzzsel.
– Nem olyan rossz – vélte Rose.
Gwen körülnézett, de nem látta a lányt. Amióta átkeltek az utcán,
úgy bóklásztak a romok között, mint a kísértetek.
– Hol vagy?
– Nem is tudom… talán a szalonban.
A szalonban? Gwen csaknem felkacagott. Nem csupán a kijelentés
képtelenségén, hanem azon, ahogy Rose a szót mondta. Gondtalan
hangon, akár a derült égbolt. A nő észrevette, hogy Jollin az
összetört lépcsősor körül bóklászik; szorosan összefűzött karral,
leszegett fejjel csoszog a törmelékben. Találkozott a tekintetük, és
közös mosolyuk ugyanazt a gondolatot közvetítette. Csak Rose
láthat szalont ebben a szemétdombban.
Mindnyájan arrafelé indultak, ahonnan Rose-t hallották, és
megtalálták az egyetlen helyiséget, amelynek mind a négy fala
megvolt, ősrégi bútorzat miszlikbe tört maradványai hevertek
mindenfelé a padlón, dús porréteg, föld és állati ürülék közepette.
Fecskecsalád fészkelt a gerendára hordott gallyak közt, és a lábuk
alatt a padlót vastagon borította a fehéresszürke réteg. Ami azonban
mindnyájuk figyelmét megragadta, az a kandalló volt. A
fagerendákkal és a vakolt fallal ellentétben a terméskő kéménynek
meg sem kottyant az idő vasfoga, és szinte tökéletesnek, már-már
elegánsnak tűnt.
– Nézzétek! – pörgött Rose egy vasfogóval a kezében. – A
sarokban találtam a lomok alatt. Gyújthatunk tüzet!
Egészen eddig a pontig Gwen meg volt győződve róla, hogy élete
legnagyobb baklövését követte el, ami egyben megegyezett a
legnagyobb tévedésével: elhagyta Grue-t.
Az első napon, amikor sikerült megvalósítania édesanyja álmát, és
elérte Medfordot, azt gondolta, áldás van rajta, vagy egészen
egyszerűen szerencsés. Nemcsak hogy végre elérte a várost, de még
aznap délután munkát talált az Ocsmány Fej felszolgálójaként. Grue
szállást és kosztot biztosított neki. A szobán persze osztozkodnia
kellett, ezért a pénzét a szemközti apró helyiség padlódeszkái alá
rejtette el, azon kevés szobák egyikében, amelyekben csak egyetlen
ágy állt. Rá kellett volna jönnie, hogy Grue nem jótékony célzattal
teszi mindezt. Északon addig senki sem bizonyult jótékonynak.
Gwen különbözött tőlük, és minél északabbra ment, annál több
gyűlölködő tekintettel találkozott. Amikor rájött, hogy a felszolgáló
valójában „ringyót” jelent, megpróbálta otthagyni a helyet.
Grue megverte.
Ezek után a kocsmáros rajta tartotta a szemét Gwenen, és
sohasem engedte nyitott ajtó közelébe. Hetekkel később azonban
óvatlan volt: a lány egyedül maradt a pultnál, és az ajtó nyitva
maradt. Futásnak eredt. Az aranyak a padlódeszka alatt maradtak,
de végre kiszabadult. Legalábbis úgy hitte.
Járt-kelt a városban, munka, alamizsna, segítség után kutatva.
Közönyt talált, és olykor gyűlöletet. Olyan neveken nevezték,
amelyeket sértésként értelmezett, alacsony rangú káléiaknak
tartogatott szitkokkal illették. Több mint egy hétig – igazából maga
sem tudta, mennyi ideig – éldegélt a szemétkupacokban talált
ételmaradékokból, és már nem tudott egyenesen járni, nem látott
rendesen, felállni is alig maradt ereje. Hildához hasonlóan elment a
többi bordélyba, és ugyanúgy visszautasítást kapott. Innen tudta,
hogy a Hildáról szóló pletykák egyáltalán nem pletykák. Ekkor
rémült meg igazán. És ekkor jött rá, hogy meg fog halni.
Várj addig, amíg feltétlenül szükséges.
Ennél égetőbb szüksége még sohasem volt arra a pénzre. Fel
kellett használnia az aranyat… csakhogy az érmék nem voltak nála.
Az éhség visszahajtotta a tavernába. Meg kellett kockáztatnia. Nem
remélhette, hogy csak úgy beoldalog, és arra számított, Grue megint
elveri. Ezúttal talán meg is öli, de nem maradt más választása. Úgyis
a biztos halál várt rá.
Meglepetésére azonban a férfi nem ölte meg. Még csak nem is
bántotta. Csak nézett rá, és szomorúan csóválta a fejét. Ágyba
küldte, aztán ételt vitetett fel neki, először levest, majd némi
kenyeret. A fiatal nő megígérte magának, hogy majd elmegy a
pénzért, ha már jobban érzi magát. Evett és aludt, aludt és evett.
Tovaszálltak a napok. A többi lány benézett hozzá, megölelték,
megcsókolták, és elsírták neki, mennyire örülnek, hogy nincsen
nagyobb baja. Az anyja halála óta most először érzett kedves
érintést. Gwen szintúgy zokogott.
Végül Grue is bejött hozzá.
– Nem voltam köteles visszavenni téged, ugye tudod? – A férfi
karba tett kézzel állt az ágya felett. – Fiatal vagy és ostoba, de talán
most már megérted, mi vár rád odakint. Senki sem fog segíteni. A
fene se törődik azzal, mi lesz veled. Akármilyen borzalmas dolgokat
is gondolsz vagy hallasz rólam, hadd mondjak valamit: a legtöbb
híresztelés igaz. Rossz ember vagyok, de hazudni nem szoktam. A jó
hírnevű, csiricsáré emberek: na, ők hazudnak. Engem a legkevésbé
se érdekel, mit gondolnak rólam az emberek. Már régóta nem
foglalkoztat. Így hát jobb lesz, ha elhiszed: nem hullajtanék érted
könnyet, ha meghalnál, és akkor sem voltak álmatlan éjszakáim,
amikor megszöktél. De az igazság az, hogy veled többet keresek,
mint nélküled, ezért én vagyok az egyetlen ember a világon, akit
érdekel, mi lesz azzal az ostoba fejeddel.
Nem foglak bezárni, mint azelőtt. Nem foglak árgus szemmel
figyelni. Ha úgy tetszik, mehetsz. Nyugodtan elcsúszhatsz-
mászhatsz innen, és megdögölhetsz, mint a többiek. – Megfordult,
és megfogta az ajtóreteszt. – De holnaptól visszaállsz a munkába.
Aznap éjjel Gwen szemhunyásnyit sem aludt. Foghatta volna az
aranyakat, és elszökhetett volna. De egy hét az utcán bebizonyította,
hogy az Ocsmány Fejet kivéve Medfordban minden ajtó zárva áll
előtte. Ha élni akart, vissza kellett térnie délre. Négy érme bőven
elég volt, hogy elérje Vernest vagy akár Kálét is. És míg az északiak
boszorkánysággal vádolják a tenyérjóslás miatt, a saját fajtája között
kuporgatva, de a saját munkájával kereshette volna meg a betevőt,
ahogyan az anyja is csinálta.
Csak annyit kellett tennie, hogy figyelmen kívül hagyja az
édesanyja utolsó kívánságát.
Olyan könnyű lett volna. Mit érhettek egy halott nő követelései a
rabszolgasággal szemben? Talán ha az anyja tudta volna… de épp ez
volt a bökkenő. Mások számára a jóslatok illékony butaságoknak,
gyerekes fantáziának számítottak. Gwen és az anyja azonban tudta
az igazságot. Illia mindent feladott. A családját, az otthonát, az
életét, csak azért, hogy eljuttassa a lányát Medfordba. És Gwen már
azt is tudta, miért.
Az anyja előre látott mindent. Olvasott Gwen tenyeréből, és
értette, milyen árat kell majd fizetnie a lányának. Illia ennek
ellenére ideküldte. Megígértette vele, hogy eljut ide. Ha az
édesanyjában nem bízhatott, akkor ugyan kiben?
Mellesleg Gwen maga is látta a férfit. Belenézett a szemébe,
megértette, kicsoda, és elfogadta az igazságot. Akármi történjék is,
Medfordban kellett maradnia, és bármi áron túlélni ott. Semmi
egyéb nem számított, sem saját kényelme, sem a biztonsága, sem a
méltósága, még az élete sem. Az aranyakat nem ételre kapta.
Várj addig, míg feltétlenül szükséges.
Bizonyosan erre utalt. De az őszi hónapok nem voltak alkalmasak
a függetlenedésre. Korábban kellett volna terveznie, jól feltérképezni
a várost, és találni egy helyet, ahová elszökhet – egy igazi helyet,
nem ezt a beomlott farakást. Ha nem menekülnek el, Stane talán
megöli Jollint, de könnyen lehetett, hogy Gwen végül
mindnyájukkal végez majd.
Ekkor megszólalt Rose, és a hangja zene volt Gwen fülének.
– Hát nem csodálatos? – kérdezte a kandallóra mutatva, és úgy
forgatta a fogót, mint valami kardot. Szinte részegült hangon
csicsergett: – Ez az egész nagyszerű lesz!
 Gwen a másik felderült arcára pillantott, és sírva fakadt. A szobán
átkelve ölelésébe zárta a kisebb termetű lányt.
– Köszönöm – suttogta.
Amikor eleresztette, Rose tanácstalan tekintetével találta magát
szemközt.
– De hát ez csak egy fogó!
– Kezdetnek megteszi. És igen, tudunk tüzet gyújtani, így nem
fogunk megfagyni.
– Mit fogunk enni? – kérdezte Abby, és fintorogva szemezett egy
kupac madárürülékkel.
– Megyek, kerítek valami ételt – felelte újdonsült vezetőjük.
– Grue-tól nem tudsz venni, az biztos – felelte Jollin. – És ha ő
nem ad, akkor egész Alsóvárosban senki sem fog adni.
Gwen biccentett.
– A Kereskedőnegyedben fogunk vásárolni. – Körbenézett. –
Kerítünk takarókat, és néhány szerszámot is.
– Szerszámot?
– Helyre kell pofoznunk ezt az épületet.
– Miféle szerszámot? – kérdezte Etta, bár hiányzó fogai miatt a
kérdés inkább így hangzott: Miféle sersámot? Olyan aggódó arcot
vágott, mintha Gwen azt tervezte volna, délutánra újraépítteti velük
az alapokat.
– Mondjuk seprűt. Nem akarunk ilyen koszban aludni.
– De hát itt nem lakhatunk! – ellenkezett Jollin. A keze már a
csípőjén volt, és a közös mosoly távoli emlékké vált.
Gwen még semmit sem határozott el. Nem látott tovább annál,
mint hogy egy éjszakára tábort verhetnek a romok között, de amint
Jollin kimondta, vagy inkább ahogyan kimondta, Gwen elhatározta
magát.
– Miért nem?
 – Nem fogják hagyni.
– Kik nem fogják hagyni? – szegült szembe Gwen.
– A város. Ez a hely nem a miénk.
– Akkor kié?
– Azt nem tudom, de azt tudom, hogy nem fognak hagyni
bennünket ideköltözni.
– Nem akarok csak úgy egyszerűen ideköltözni. – Gwen paprikás
lett. Belefáradt, hogy minden ajtó bezárul az orra előtt. Talán
Jollinnak igaza van, de akkor sem fogja feladni, most, hogy végre
úgy látszott, megáll a saját lábán. Amit ekkor válaszolt, azt inkább a
bosszúvágy, mint a belátás diktálta. – Grue egy vagyont keresett
rajtunk. Mi ugyanezt fogjuk tenni itt, és nem kell rongyokban
járnunk. – Lenézett sárba szikkadt lábfejére. – És cipőt is szerzünk
magunknak, a fenébe is!
Jollin az égre emelte a tekintetét.
– Senki sem használja ezt a házat! – vágott vissza Gwen, anélkül,
hogy Jollin megszólalt vagy érvelt volna. – Évek óta senki sem lakik
itt. Miért érdekelne bárkit?
– Az nem számít. Az üzletnek szabályai vannak.
– Milyen szabályai?
Jollin vállat vont.
– Mit tudhatnám én azt? Csak egy ostoba lotyó vagyok.
– Nos, nekem elegem van a szabályokból! – kiáltotta Gwen. –
Vissza akarsz menni? Akkor menj! Stane biztosan ott vár. Nem
miattam jött, már elfelejtetted? Grue neki ígért. Leülhettem volna
odalent, és hallgathattam volna a fejed dübögését a hálóterem
padlóján. Azt akarod, legyen még egy folt a padlódeszkán, amit
Grue-nak rejtegetnie kell a kuncsaftok elől? Ezt akarod? Ezt? Hm?
Jollin nem felelt.
– Én kockáztatom a négy aranyamat! És Grue megígérte, hogy
távol tartja tőlem Stane-t. De tőletek nem, nem bizony! Egyikőtöktől
sem! Miért nem? Nézzétek csak meg, milyen hasznot húzott
Avonból! Csak ringyók vagytok, poros, koszos ringyók, és abból
mindig van utánpótlás. Azt szeretném, ha sikerülne ez a dolog…
próbálok megmenteni mindenkit, de eddig csak panaszkodást
hallottam!
Gwen akkor észrevette Jollin ajkának alig látható remegését. A
lány az orrán keresztül szívta a levegőt, a mellkasa erősen zihált, és a
szeme egyre üvegesebbé vált. Nem haragból ellenkezett, hanem páni
félelemből. Ugyanabból az okból rémült halálra, amiért Gwen
számított őrá: Jollinnak volt a legtöbb esze közülük.
Megenyhült.
– Semmi baj! – Két kezébe fogta Jollin kezét, és simogatta. –
Minden rendben lesz. Csak bíznod kell bennem.
– De hát azt sem tudod, hogyan kell beindítani egy üzletet. Még
azt sem tudod, hogy egyáltalán lehet-e vagy hagyják-e.
– Igazából kezd elegem lenni abból, hogy mit hagynak, és mit
nem – mordult fel Gwen. – Hagyják, hogy a férfiak megverjenek és
megöljenek minket, hogy rabszolgaként tartsanak, és pénzt
keressenek a megalázásunkból. Elegem van abból, hogy mezítláb,
rongyokban járok, mert ezt hagyják. Bele vagyok betegedve.
Halálosan, ha ez a vége. Megtanították nekünk az egyetlen dolgot,
amivel pénzt kereshetünk, ezért azzal fogunk pénzt keresni,
legalábbis egyelőre. És Medfordban csináljuk majd, mert ezt a
várost már ismerjük. Már vannak fizető vendégeink, és csak
egyetlen ellenséggel kell számolnunk. De igazad van: nem tudunk
mindent, amire szükségünk lesz, így hát sok mindent magunknak
kell kideríteni. Amikor elmegyünk a Kereskedőnegyedbe,
utánajárok. Ott mindenkinek van üzlete, és segíthetnek.
– Pénzbe fog kerülni. Sok pénzbe, Gwen. Fogalmam sincs,
mennyibe.
A nő gondolatban felidézte a keblei közé rejtett érméket. Mindig
úgy gondolta, hogy egy vagyont érnek, és mindegyiknek megvan az a
varázslatos hatalma, hogy valóra váltsa a vágyait, de vajon elégnek
bizonyulnak majd?
– Menjünk, és derítsük ki!

Medford városa négy részre oszlott, vagy ötre, ha az ember

beleszámolta a közepén elhelyezkedő várat, de az igazából olyan
volt, mint a csont a hússzeletben. Senki sem látta túl sok hasznát a
várnak vagy a királynak. A Köznemesek Negyede a város északi
főkapujánál terült el. A köznemesek a Kereskedőnegyedbe jártak
vásárolni és szórakozni, az Iparosnegyed végezte a város kétkezi
munkáját, míg az Alsóváros volt a pöcegödör.
Gwen sohasem töltött túl sok időt az Alsóvároson kívül. Itt, a
Kereskedőnegyedben szélesebben futottak az utcák, és kocsik, lovak
meg emberek tömkelege járt rajta, kosárral a karjukon, fejükön vagy
vállukon. Emberek kiáltásai hallatszottak, meg disznók visítása és a
kereskedelmi tevékenységek szűnni nem akaró zajongása.
Mindenkinek mennie kellett valahová, és minél hamarabb oda akart
érni. Nem sok figyelmet tulajdonítottak a rongyokba öltözött,
mezítlábas női csoportnak, akik az emberek árjánál lassabban
haladtak, és nemigen tudták, merre tartanak. Amikor viszont
észrevették, megbámulták őket, és szúrós pillantásokat vagy gúnyos
vigyorokat kaptak.
A gyapjúcikkek pultja mögött ülő asszony azonban még csak
szúrós pillantásra sem méltatta Gwent.
 Egyáltalán nem nézett fel.
– Hét takarót kérek – jelentette ki a kurtizán.
A nő rá sem hederített.
– Azok ott jók lesznek – mutatott Gwen a reményei szerint
legolcsóbb cikkekre a boltban.
A nő most sem volt hajlandó tudomásul venni a létezését. Nem
nézett fel.
– Van pénzem – próbálkozott tovább a vevő elhaló hangon, mert
már tudta, hogy az sem számít.
Leszegte a fejét, és odébbállt.
– Add azt az erszényt! – nyújtotta ki a kezét Jollin. Elvette, majd a
pulthoz masírozott.
– Segíthetek? – nézett fel a nő gyakorlott mosollyal.
– Mennyibe kerülnek azok a takarók?
– Egy darab hét garas, két darab egy sestertius.
– Adok három sestertiust hét darabért.
– Három sestertiusért hatot tudok adni.
– Három sestertius és három garas – válaszolta Jollin. – Jól
hangzik, nemde?
– Három sestertius és hat garas már valamivel jobban.
– Három ses, öt garas.
A nő bólintott, és odahozta a takarókat, miközben Jollin kivett egy
aranyérmét. Meglepetés színezte át a boltos arcát. Ahogy leszámolta
a visszajárót, Jollin visszaadta az erszényt Gwennek, a takarókat
meg egy másik lánynak.
– Ennyi pénze van? – intett a boltos a fejével a nő felé.
– Még több is. Kár, hogy olyan durván viselkedtél, néném. Az
úrnőm szekereket fog ma megtölteni az üzletekből, de innen már
nem veszünk mást. Ebből majd megtanulod, hogy ne légy olyan
ítélkező. Az úrnőm nagyon bőkezűen bánik azokkal, akik tudják,
hogy az igazi szépség belül lakozik, és kegyetlenül azokkal az apró,
fonnyadt és gonosz szívű és beteg, torz elméjű…
– Jollin! – csattant fel Gwen.
– Látod, az úrnőm már alig várja, hogy elhagyja az
intézményedet, és egy másik után nézzen, ahol szívesebben
fogadják.
– De én… – kezdte a boltos.
– …egy ribanc vagy? – fejezte be Jollin édes mosollyal. –
Teljességgel egyetértek.
Azzal kiment a boltból.
Gwen és a többi lány követte, és mind nevetve csapkodta Jollin
hátát. Ezek után Jollin és Abby ételért ment, míg Mae és Rose
seprűért indult. A többiek Gwennel együtt egy fazekasműhely
árnyékolója alatt vártak, és az embereket kémlelték. Először a seprű
küldöttei tértek vissza, és olyan büszkék voltak a vételükre, hogy
felváltva nekiálltak felseperni az utcát. Gwen arra gondolt, talán
életükben most először vettek bármit. Jollin és Abby sajttal és
kenyérrel jött vissza.
– Ennyi? – kérdezte a vezetőjük.
– Nem tudom, hogy megengedhetünk-e magunknak ennél többet
– felelte Jollin.
– Mégis, milyen drága az étel? Kellett volna még…
– Nem erről van szó. Beszéltem a pékkel, és azt mondja, királyi
végzést kell szerezned.
– Mihez? Az ételhez?
– Nem: a vállalkozásodhoz. Engedélylevélnek nevezte vagy
mifenének. Enélkül nem nyithatsz üzletet, különben letartóztatnak.
– És honnan szerezzek ilyet?
– El kell menned a városi adóbiztos hivatalába a Dzsentri térre.
Az pedig drága.
 – Mennyire?
– Azt nem tudta megmondani. Állítólag az árszabás az üzlet
fajtájától függ. Szerintem bajban vagyunk.
– Nos, ne adjuk fel, még mielőtt egyáltalán belefogtunk volna,
inkább menjünk vissza a fogadóba! – szólt Gwen, majd undorodva
hozzátette: – Hacsak nincs valami törvény az ellen, hogy hét lány
megegyen egy kis kenyeret és sajtot egy elhagyatott
patkányfészekben.

Mire a Kereskedőnegyedet bejárták, bevásároltak és visszatértek a

Vándorútra, lement a nap, és megjött a hideg. A romos épület fényes
nappal is szörnyen festett, de a sötétség a rettegés új szintjét hozta.
A Kereskedőnegyeddel szemben, ahol a boltosok kivilágították az
üzletük kirakatát, az Alsóváros sötétbe burkolózott. A Vándorúton
csak az Ocsmány Fej ablakán szűrődött ki a tűz fénye, és megnyúlt
háromszögekben világította meg az utcákat. Gwen legszívesebben
megpofozta volna magát, amiért a lámpás nem szerepelt a
bevásárlólistáján, de megfogadta, hogy másnap reggel első dolguk
lesz beszerezni.
A tavernából hallotta a pohárcsörgést és a zenész, Kába játékát.
Furulyája tompa hangja emlékeztette a szabadságukra – vagy
inkább száműzetésükre? A sötétben nehéz volt megmondani,
melyikre. Az utcán, sőt az épület romjai közt száguldozó szél
hangosabban zúgott, miközben nyikorgatta az ablaktáblákat, és
felforgatta a halott levelek kupacait. A szalon belsejét fura szögben
világította meg a holdfény, és felhívta a figyelmet a megannyi lyukra
és résre, amelyeken keresztül a szél a saját, még a Kábáénál is
bánatosabb nótáját fújta.
Abby és Etta nekilátott tüzet rakni. Úgy guggoltak ott ketten a
sötétben, a kőkandalló előtt, mint valami összeesküvők. Gwen azon
tűnődött, miért tartotta meg őket Grue, főként Ettát, aki csaknem
egy éve már semmit sem hozott a konyhára. Mindketten elég sok
időt töltöttek a Fej konyhájában, Abby nagycsontúsága és
zömöksége okán, Etta pedig azért, mert a kinézete egyáltalán nem
állt összhangban a bensőjével. Még Gwen sem tudta biztosan, jó
ötlet volt-e elhozni Ettát. Nem engedhette meg magának, hogy ilyen
sok holtsúly terhelje a túlélésért folytatott küzdelmüket. De ha
kizárja maguk közül, azzal ellenérzést szül, ami hosszú távon csak
gondot okozott volna. Találnia kell majd nekik valamit, amivel
hozzájárulhatnak a közös munkához.
Ahhoz, hogy életben maradjon, meg kellett keményednie,
erősödnie. Visszapillantott a kocsma fényeire.
Az aranypénzes emberrel való találkozás után Gwen felfedezte,
hogy nem csak az ő szemén lát át. Kellett hozzá némi összpontosítás
és figyelem, de másokkal is sikerült. Életek részletei tárultak fel
előtte – kevés bizonyult kellemesnek –, és a folyamat mélyen
megrendítette. Gyakran rémálmokat látott utána. De a Fejben
töltött két év alatt sohasem nézett Grue szemébe. Nem azért, mert
félt, hogy látni fogja az elkövetett gonoszságokat, hanem mert félt,
hogy esetleg megérti, miért követte el őket.
Bőven volt fahulladék, száraz levél és gallyak, és Gwen egy kis
időre lángot látott táncolni. Csakhogy nem élt sokáig, és hamarosan
mindnyájan fulladoztak a füsttől. Most az egyszer örült, hogy a
szalon fala csupa lyuk.
– Mi a baj? – tudakolta Mae valahonnan a sötétből.
– El van dugulva a kémény – felelte Etta olyan messziről kongó
hangon, mintha felmászott volna a kéménybe. – Asszem, az a sok
fészek meg levél az oka. Nem jár benne a huzat.
– Ne próbáld megint meggyújtani, mert a végén még az utcán kell
aludnunk! – intette Jollin, majd köhögött, hogy hangsúlyt adjon a
szavainak.
Tűz nélkül, sötétben ettek.
Gwen vidáman pattogó lángokban és meleg ételben
reménykedett. Ez a kettő elég lett volna ahhoz, hogy a romos fogadó
átváltozzon valami valami otthonosabb, jobb hellyé, legalábbis egy
kis időre. Ehelyett a szalon sarkában, a résektől és lyukaktól
távolabb csoportosulva és a hideg ellen összebújva némán ettek,
miközben a szél kísérteties fütyülését hallgatták.
Jollin megfordult, és csendesen megkérdezte:
– Mit gondolsz, ki tudjuk fizetni?
Gwen hallotta a hangján, bizonyosságot akart.
– Még mindig sok pénzünk van – tört le egy kis darabot Gwen a
kenyérből, amely körbejárt.
– De helyre kell hoznunk ezt a helyet. Hogyan fogjuk
megcsinálni? – Abby hangja valahonnan a sötétből jött.
– Várjuk ki a végét, mennyibe kerül ez az engedély. – Gwen
érezte, hogy sajtot nyomnak a kezébe.
A füst eloszlott, de a szag megmaradt. A szél erősebben fújt, és
Gwen azon tűnődött, vajon vihart jelez-e. A levegő hideg és párás
volt, talán eső készülődött. A mennyezeten tátongó lyukakon át
felnézett az égre. Ez már tényleg nem hiányzott. Közelebb bújtak
egymáshoz, és szorosan beburkolóztak vékony gyapjútakarójukba.
– Mi lehetett ez a hely? – nézett körbe Mae. Teljesen körbetekerte
magán a takarót, egy részét csuklyaként a fejére húzva. Rose mellett
kuporgott, és a két apró lány testvérnek látszott, azzal a
különbséggel, hogy Mae szőke volt, míg Rose barna.
– Fogadóként üzemelt – magyarázta Jollin.
 – Mi lett vele?
A másik vállat vont, és a válla megjelent, majd eltűnt a holdfény
egy sugarában.
– Én úgy hallottam… – kezdte Abby.
– Semmit sem hallottál – szólt rá Jollin.
– Na de…
– Azt mondtam, semmit sem hallottál.
– Miért? – érdeklődött Mae. – Mit hallott?
Rose, aki éppen elbóbiskolt Mae és Etta között, pislantott, és
kihúzta magát.
– Csak egy ostoba pletykát.
– De mégis mit? – Ezúttal Rose nem tágított.
Jollin bocsánatkérőn pillantott Gwenre.
– Azt mondják, a kocsmáros megölte a feleségét – bökte ki Jollin.
– És a nő szelleme visszatért, hogy bosszút álljon.
A lányok aggódva néztek körül a holdpászmák foltozta
sötétségben, az éjszaka megannyi titokzatos, áthatolhatatlan foltját
kémlelve. Odafentről csattogás hallatszott. Gwen tudta, hogy csak
egy ablaktábla, de a zaj ijesztően hasonlított Avon fejének
koppanásaihoz. Valami kaparászott is a közelben, talán egy egér, egy
mókus, vagy egy halott asszony körmei.
– Jól tette! – kiáltott fel Rose olyan hangosan, hogy mindnyájan
döbbenten néztek rá. – Talán Avon is visszajön, és bosszút áll Grue-
n és Stane-en.
Jollin a vezetőjükre pillantott, és elmosolyodott.
Gwen visszamosolygott rá.
– Talán így lesz.
 7. FEJEZET

COLNORA

Könnyű eső szemerkélt, mire Hadrian beért a városba. A

vontatóösvény végén lévő mólóról szélesebb és sokkal meredekebb
út vezetett a sziklafalon felfelé. Mielőtt nekilátott volna
felkapaszkodni, Hadrian leszállt a lóról. Szegény hátasa egész nap
húzta az uszályt, és nem hiányzott neki a további terhelés. Mire
elérték a tetőt, mindketten ziháltak. A lélegzetük felhőcskékbe
rendeződött, inkább a pára, mint a hideg levegő miatt, amely a
mászástól most nem tűnt olyan fagyosnak. Odafent az utcák
macskakőben folytatódtak, amelyen nem esett könnyű járás.
Mindenesetre mégiscsak jobban lehetett taposni, mint a földet, amit
az eső járhatatlan dagonyává puhított. Hadrian úgy ítélte, hajnal felé
járhat. A városban lámpavasak álltak sorban, de egyik lámpás sem
égett. Kevesen bóklásztak az utcákon, és ez a kevés is botorkálva,
ásítozva és megvető pillantásokkal pislogott fel az égre. Colnora nem
hazudtolta meg a méretéről szóló híreszteléseket, és a száz meg száz
utca útvesztője temérdek otthont és még annál is többféle üzletet
rejtett. Az egyik boltban csak női kalapokat árultak. Hogy miként
tud egy üzlet fennmaradni kalapárusításból, azt Hadrian nem
értette, ráadásul egy olyan, amely csak hölgyeket szolgál ki. Egy
másik boltban csak férfipapucsot árultak – nem csizmát, nem cipőt,
csak papucsot. Hadrian még soha életében nem viselt papucsot. A
nagy ablak fölötti felirat figyelmeztette a belépőt: A SARAT HAGYD AZ
UTCÁN! A vitéz eltűnődött, vajon a bolttulajdonos látta-e valaha az
utcát, mivel az üzlete előtti szakaszon a pornak még csak az árnyéka
sem látszott. Úgy érezte magát, mint valami kísértet egy temetőben,
vagy tolvaj egy villában: a reggeli esőcseppek pattogásától eltekintve
az összes épület és főútvonal sötéten és üresen ásított.
Hadrian kimerült. Akármennyi erőtartaléka volt is, azt elvette a
mászás. Fogadó után akart nézni, de egy száraz tornác is megtette
volna. Bármilyen hely, ahol megszáríthatja magát, és néhány órára
lehunyhatja a szemét. Csakhogy tudta, úgysem aludna szemernyit
sem. Vivian emléke kísértette. A többiek is, de a nőt egyre visszatérő
képeken látta a kabinban fekve, arccal a sötét tócsában. A keze
karomszerűen begörbülve, a feje elfordítva – legalább ennyi
könnyebbség volt a dologban.
Végigkullogott az utcán klappogó patájú, óriás lovával. A folyó óta
végig emelkedőn kapaszkodtak, mintha a város valami hegytetőre
épült volna. Minél magasabbra hágtak, annál szebb épületeket
látott, és visszaemlékezett Ubi megjegyzésére: Itt minden más lefelé
folyik, de az arany, az felfelé. A faragott kőből épült, három-négy
emeletes házak megannyi üvegablakkal, bronz domborműves
kapukkal és tornyocskákkal büszkélkedtek, mintha minden otthon
egyben kicsiny várkastély is volna. Nem tudta, milyen környéken
jár, de kényelmetlenül érezte magát. Még sohasem látott ilyen
luxust. A járdák mellett a lefolyókkal ellátott csatornák tisztán
tartották az utcákat. Utcákat. Hadrian felkuncogott. Az „utca”
gyengécske szó volt a hegytetőhöz legközelebb futó utakra. Ezeket a
sugárutakat drága téglával burkolták, és háromszor olyan
széleseknek bizonyultak, mint azt megszokta. Fasorok, kertek és
szökőkutak fogták közre. A legjobban azonban a lótrágya teljes
hiánya lepte meg, és azon tanakodott, vajon éjszaka fényesítik-e a
téglákat.
 Csak úgy vaktában ment, véletlenszerű kanyarokat téve, a táblákat
olvasgatva. Elért egy alacsony falhoz, amelyen átkémlelve rájött,
milyen messzire jutott. A távolban odalent a folyó keskeny
szalagként futott végig a sziklavölgy mélyén, és a csónakház teteje
egy karnyújtásnyira tartott rézgaras méretére zsugorodott össze.
Biztosra véve, hogy odafent semmit sem talál, Hadrian másik
úton ereszkedett le, mint amerre jött. Végül megpillantott egy
koronával és karddal ellátott jelzőtáblát. Az épület, amelyen lógott,
úgy nézett ki, mint valami hatalmas kődarabokból emelt,
elméretezett vártorony, amelyet kétemeletnyi magasságban
mellvéddel láttak el. Hadrian a cölöphöz kötötte a lovát, és felment a
tornác lépcsőjén, majd bezörgetett a torony falába illesztett ajtón. A
negyedik zörgetés után azt latolgatta, vajon használja-e nagykardját,
amelynek gombja beillett volna pörölynek is, ám az ajtó egyszer csak
kinyílt. Egy húsos ember állt mögötte egynapos szakállal és
barátságtalan kifejezéssel frissen összevert arcán.
– Mi van?
– Ez itt a városi őrség? – tudakolta Hadrian.
– Malet rendőrbíró – felelte rekedten a férfi, és a fél szeme csak
résnyire nyílt ki. – Mi van?
– Gyilkosságot szeretnék bejelenteni, igazából több gyilkosságot.
Lent a folyón.
Malet megvetően pillantott az égre.
– Francba!
Beintette Hadriant, és egy kis terembe vezette, amelyben egy
kályha, egy asztal és egy gyűrött ágy állt, meg annyi kard, pajzs és
egyéb harci eszköz, hogy egy hadseregnek is díszére vált volna.
– Ügyelj a lábadra, és hagyd a pocsolyát az ajtón kívül! – Malet
egyedül volt, és a kezében tartott gyertya alulról világította meg az
arcát, árnyékokat vetve, amelyek feldagadt és véres ábrázatát
groteszk, kőből faragott vízköpőhöz tették hasonlatossá. Letette a
gyertyát az asztalra, aztán ellenségesen meredt a jövevényre.
– Mi a neved?
– Hadrian Blackwater.
– Hol van az a Blackwater?
– Az nem egy hely.
A hálóinget viselő Malet felkapott egy földön heverő nadrágot.
Egy sötét fából készült asztal sarkára huppanva nekiállt
beleszuszakolni a lábát.
– Akkor valamiféle folyó?
– Csak egy vezetéknév. Nem jelent semmit.
A rendőrbíró fáradt tekintettel nézett rá.
– Mi értelme van, ha semmit sem mond el rólad?
– Nevezzen csak Hadriannek!
– Úgy lesz. – Felállt, és becsatolta a nadrágját. – Honnan
származol, Hadrian?
– Eredetileg Hintindárból. Az egy kis falu innen délre,
Rhenyddben.
– Eredetileg? Úgy értsem, hogy mostanában valahol másutt is
megszülettél?
– Úgy értettem, már sok éve nem jártam arrafelé.
– Sok éve? Nem úgy nézel ki, mint akinek olyan sok év volna a
háta mögött. – A rendőr szeme a kardokra siklott. – Szép kis
mennyiségű vasat cipelsz magaddal, Hadrian. Netán fegyverkovács
vagy?
– Az apám az volt.
– De te nem?
– Figyeljen, csak azért jöttem, hogy bejelentsem a
gyilkosságokat… Nem azokról akar inkább hallani valamit?
Malet megszívta a fogát.
 – Azt is tudod, hol van most a gyilkos?
– Nem.
– Van bármi esélye, hogy a hullák felkelnek és odébbállnak?
– Nem.
– Akkor meg hová ez a nagy sietség?
– Kicsit fáradt vagyok.
Malet bozontos szemöldöke felszaladt.
– Valóban? Sajnálattal hallom. Úgy alakult, hogy magam is kissé
elnyűtt vagyok. Egész nap egy rohadt lázadást próbáltam leverni a
nyugati városrészben, csak azért, mert valami ostoba barom rosszul
köpött ki az utcán. Két emberem gyengélkedőn fekszik, mert
késelést kaptak ajándékba. És nem egészen másfél órája betörték az
orromat, amikor két részeget vezettem ki a Szürke Egér Tavernából,
akik csak úgy mókából szétverték az ivót. Már épp bedőltem az
ágyba, amikor valami újabb anyaszomorító úgy gondolta, nem
várhat vele reggelig, hogy dörömböljön az ajtómon. Tudom, hogy
nem régóta aludhattam el, mert még mindig ugyanúgy lüktet a
fejem, mint amikor lefeküdtem. Na most: nem én zörgettem a te
ajtódon, Hadrian! Úgyhogy ne panaszkodj itt nekem fáradtságról. –
Odafordult egy apró kályhához. – Kérsz kávét?
– Nem kellene megnézni a holttesteket?
Malet felsóhajtott, és az orrnyergéhez emelte az egyik kezét.
– Odakint vannak az utcán?
– Nem, lejjebb, a folyónál, olyan öt kilométerre, azt hiszem.
– Akkor nem, nem akarom megnézni a holttesteket.
– Miért nem?
A rendőrbíró a hitetlenkedés és bosszankodás keverékével az
arcán fordult hátra.
– Sötét van, esik, és nem állok neki letrappolni azon a
sárcsúszdán, míg fel nem kel a nap. Tapasztalatom szerint a halottak
rendkívül türelmes társaság. Nem hiszem, hogy megorrolnak, ha
várniuk kell még néhány órát. Na, akarsz kávét, vagy sem?
– Igen.
– Helyes. – A rendőr nekilátott megtölteni a kályhát a mellette
felhalmozott fahasábokkal. – Gyerünk, meséld el a történetedet!
Hadrian lehuppant az asztalka melletti székre, és elsorolta az
elmúlt napok történéseit, miközben Malet rendőrbíró elkészítette a
kávéját, és folytatta az öltözködést. Mire mindkettővel készen lett, az
addig koromfekete ablaktábla egyre gyarapodó, bizonytalan fényben
láttatta az elázott utcát.
– És ez az uszály öt kilométerre van kikötve a folyásirányban, a
vontatóút mellett? – kérdezte a rendőr, aki a kis asztal túloldalán
ült, az ablak mellett, kezében az orra alá dugott fémkupát ölelve.
– Igen, jól kikötöttem, mielőtt idejöttem. – A kávé keserű volt, és
sokkal gyengébb, mint amihez Hadrian szokott. Káléban minden
házban bevett italnak számított, de Avrynban ritka és minden
bizonnyal drága luxuscikk lehetett.
– És azelőtt sohasem találkoztál még ezekkel az emberekkel?
– Nem, uram.
– Ezelőtt még sohasem jártál Colnorában?
– Nem, uram.
– És állítod, hogy egy sötét köpönyeges, csuklyás fickó
mindenkivel végzett a hajón, valamint három másikkal Vernesben,
aztán csak úgy köddé vált.
– Igen.
– Akkor áruld el, Hadrian, te hogyan menekültél meg?
– Gondolom, úgy, hogy egyedül nekem volt fegyverem. Aztán meg
nem is aludtam, és éppen ezért szeretnék minél előbb a végére járni
ennek a dolognak.
– Ühüm. És ez az illető miként tudott mindenkit megölni egy apró
uszályon anélkül, hogy egyszer is láttad volna, amit tesz? Mert nem
láttad, ugye? Leölte ezeket az embereket, többek között azt a nőt,
akivel voltál, azt a Viviant, aztán meglépett, és te még azt sem láttad,
hogy partra úszik?
– Nem tudom, hogyan csinálta.
– Ühüm. – Malet hangosan belekortyolt a kávéjába. – Tehát nem
kovács vagy… Mivel is foglalkozol, Hadrian?
– Jelenleg semmivel.
– Tehát munkát keresel?
– Fogok. Most éppen Sheridan felé tartok.
– Az egyetem felé? Minek?
– Egy családi barát üzent, hogy az apám elhunyt, és kérte, hogy
látogassam meg.
– Azt hittem, Hintindárból származol.
– Így is van.
– De az apád Sheridanben halt meg?
– Nem, Hintindárban, legalábbis azt hiszem. De ez a barátom
Sheridanben él. Adni akar nekem valamit.
– És a kardok?
– Katona voltam.
– Dezertáltál?
– Miért faggat engem?
– Mert beállítasz ide egy mesével, miszerint egy mészárlás
egyedüli túlélője vagy, miáltal te vagy a legnyilvánvalóbb
gyanúsított.
– Ha én öltem volna meg őket, minek jönnék el ide? Könnyedén
felszívódhatnék.
– Talán pont ez a lényeg. Talán azt gondolod, ha Porosra kened
ezeket a gyilkosságokat, akkor sohasem foglak gyanúsítani.
– Ki az a Poros?
 A rendőrbíró gúnyosan elvigyorodott, és megint belekortyolt a
kávéjába.
– Tudnom kellene? – erősködött Hadrian. – Mert nem tudom.
Malet egy pillanatra tanácstalan arckifejezéssel bámult rá. Aztán a
szemöldökét felvonva letette a kávéját.
– Egy évvel ezelőtt, nyáron a várost különlegesen kegyetlen
gyilkosságsorozat tartotta rettegésben, amit egy Porosnak vagy a
Porosnak nevezett illető hajtott végre. A békebírót, néhány ügyészt,
kereskedőt és néhány emberemet, no meg jó pár rossz hírű
csirkefogót felnyiszáltak és fellógattak, mint a szobadíszeket.
Minden reggel újabb ékességek, újabb véres műtárgyak jelentek meg
a városban. Senki sem érezhette magát biztonságban. Még a Fekete
Gyémánt néhány tagja is az áldozatok közé került. A gyilkos
ámokfutás egész nyáron át tartott. Az utcák kiürültek, mert az
emberek féltek kimenni. A kereskedelem stagnált, és az átkozott
kalmárok a legkülönbözőbb sértéseket vágták a fejemhez, amit csak
el tudsz képzelni.
– És mindezt egyetlen fickó művelte?
– Úgy hírlik.
– Sosem kapták el?
– Nem bizony. Egy napon a gyilkosságsorozat csak úgy
abbamaradt. És azóta minden áldott nap a város népe hálát ad
Novronnak és Maribornak. Talán most már érted, miért nem örülök
annyira a mesédnek.
– Miből gondolja, hogy ez ugyanaz az ember?
Malet vállat vont.
– Annak idején nem sokan látták a gyilkost, de akik mégis
megpillantották, leírták sötét köpönyegét és csuklyáját. – A
rendőrbíró kinézett az ablakon, lehúzta a kávéja maradékát, és
lekapta a kabátját a fali szegről. – Lássuk, mit hagytál a folyón!
 *

Zuhogott, miközben a csúszós vontatóúton ügettek, ahol az eső

folyócskákba gyűlt a sárban. Hadrian most már értette, miért
ódzkodott attól Malet, hogy a sötétben kockáztassák meg az utat. A
szurdok több tucat különböző méretű vízesésnek adott otthont,
amelyek átáztatták az ösvényt. Néhány helyen fából ácsolt tetőt is
emeltek az út fölé, amelyeket a felfelé úton a sötétben nem vett
észre. A kisebb átfolyásokon óvatosan átgázoltak, egy alkalommal
pedig a nyeregből is leszálltak, és gyalog vezették át a lovukat.
Hadrian már bőrig ázott, és még mindig a haszontalan lenvászon
gúnyáját viselte, így beleborzongott a vízmosásban süvítő
szélrohamokba.
Ő ment elöl az egysoros vontatóúton, de csakhamar megtorpant.
– Valami baj van? – érdeklődött a rendőrbíró.
– Igen, ez az a hely. Pontosan itt hagytam.
– A hajót?
– Igen.
Malet körbefordította fáradt lovát, egy koszlott fekete sörényű,
foltos pej paripát.
– Azt hittem, kikötötted.
– Kikötöttem. Éppen itt. – Hadrian lecsusszant a lováról, és
cuppanó hang kíséretében érkezett a sárba.
A folyásirányba nézett, de arrafelé sem látta sehol nyomát az
uszálynak.
– Nos… az emelkedő ár meglazíthatta a kötelet. – Hadrian
megtalálta a fát, amelyikhez az uszályt kötötte, és látott rajta egy
halvány nyomot, de semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy a
kötél kikezdte a kérget.
 Malet összecsücsörítette a száját.
– Azt hiszem, ez lehetséges.
Hadrian a kiékelt vontatórudat kereste, de az is szőrén-szálán
eltűnt. A legjobban azonban az eldobott laposszög, hám és a másik
ló eltűnése zavarta. Semmi sem maradt belőlük. Továbbügetett az
ösvényen, míg el nem ért egy enyhe kanyarulatig, ahonnan
beláthatta az egész folyót, ámde az uszályt arrafelé sem találta.
– Térjünk vissza! Beszélünk Bennettel a kikötőben – javasolta
Malet. – Kíváncsi vagyok, ő mire véli az eltűnt hajó történetét.
Hadrian bólintott.
A szurdok falai között, közvetlenül a kikötői móló mellett faépület
állt. Bányászkunyhó hangulatát keltette, de a csónakházakra
jellemző hosszúkás alaprajzzal ötvözve. A tetőre szegezett felirat
tanúsága szerint a COLNORA ÉS VERNES HAJÓZÁSI ÉS USZÁLYSZOLGÁLAT
működött benne.
– Zárva vagyunk! Húzzá’ el! – hallották odabentről, amikor Malet
megzörgette az ajtót.
– Nyisd ki, Billy! – felelte a rendőr. – Beszélnünk kell a hajóról,
amelynek ma kellett volna megérkezni.
Az ajtó résnyire kinyílt, és egy alacsony, kopasz emberke kémlelt
ki a nyíláson.
– Kinek a… Miva’?
– Az uszály, amit ma reggelre vártál, nem jön. Van itt egy fickó,
aki szerint mindenkit megöltek rajta.
A kopasz öregember ráhunyorított.
– Miről beszísz? Milyen uszály?
– Hogy érted azt, hogy milyen uszály?
– Mára nincse’ uszályom. A következő meg három nap múva
gyün.
– Vagy úgy?
 – Becsszó – felelte Bennett, és az ingujjába kente a kezét.
– Egy bizonyos Farlan nevezetű uszályos a te alkalmazásodban
áll? – kérdezte a rendőrfőnök. – A te kormányosod?
Bennett a fejét rázta.
– Sose hallottam róla.
– De arról hallottál, hogy másnak dolgozik, esetleg szabadúszó?
Bennett megint a fejét rázta.
– Na és a hajtód? Egy Andrew nevezetű?
– Arró’ se hallottam.
Malet visszafordult Hadrianhez. Nem tűnt túl vidámnak.
– Na és ez a ló? – csapott Hadrian az állat oldalára, amelyiket
Gertrude-nak gondolta.
– Mi van vele?
– Ez volt az egyik ló, amellyel az uszályt húzták.
– Ez a te lovad? – csatlakozott Malet is.
A kopasz emberke kidugta a fejét az ajtón, mire a fejére csöpögött
a víz a tetőről, így rögvest be is húzta. Letörölte az ingujjával, aztán
fintorogva megjegyezte:
– Életembe’ nem láttam ezt a lovat.
– Na és az ékszerkereskedők? – fordult Hadrian a rendőrbíróhoz,
némileg több érzelemmel a hangjában, mint tervezte. Ez az egész
ügy kezdett úgy kinézni, mintha megőrült volna. – Nem hallottak
valami újonnan megnyitott üzletről?
Malet ellenségesen meredt rá, és az esővíz végigcsorgott az
orrnyergén.
– Én nem. Te, Bennett?
– Nem mondhatnám.
– Jól van, Billy, bocsáss meg, hogy felébresztettünk. Mehetsz
vissza az ágyba.
Az ajtó egyetlen búcsúszó nélkül csukódott be.
 A rendőr tekintete ezúttal szigorúbbnak tűnt.
– Azt mondtad, Sheridanbe készülsz, igaz?
Hadrian bólintott.
– Talán indulnod kellene, mielőtt eszembe jut, hogy kora
hajnalban felébresztettél, és kirángattál a hivatalomból ebbe a
nyálkás időbe. Ha nem volnék ilyen fáradt, és te se néznél ki olyan
nyomorultul, ahogy én is érzem magam, egyszerűen bekaszniználak
a háborgatásért.
Hadrian nézte a hegyre fellovagoló, morgolódó rendőrbíró hátát.
Próbált valami értelmet keresni az egészben, de nem talált.
 8. FEJEZET

A MEDFORD-HÁZ

A zuhogó eső bőrig áztatta Gwent és Rose-t, ahogy sorban álltak a

városi adóbiztos hivatala előtt. A Köznemesek negyede még a
zivatarban is gyönyörű látványt nyújtott. Az esővíz a kőpadkákon
lefutva mind egy szálig eltűnt a rácsos csatornalefolyókban. Sár
semerre sem látszott, az utak téglából épültek, a pompás házak több
emelet magasan tornyosultak.
– Úgy fog kinézni? – kérdezte Rose Gwentől. A fiatalabb lány
hátrasimított, vizes hajával egészen olyan látványt nyújtott, mint egy
vidra. Az utca túloldalán álló, nagy házra mutatott. Az alacsony,
csinos kerítés mögött szép, púderkék épület emelkedett, melynek a
homlokzatát háromszög alakú oromzat uralta, hatalmas, díszes
ablakkal. Az egyik oldalon négyzetes torony csatlakozott a házhoz,
egy teljes emelettel a tető legmagasabb pontja fölé magasodva, és
kastélyszerű hatást kölcsönzött az épületnek. Fedett veranda ölelte
körbe az első és oldalsó falakat, fehér balusztrádokkal, és fodros-
bodros nőiességet vitt a hely hangulatába.
– Ha így újítjuk fel a régi fogadót – kezdte Gwen –, a rendőrfőnök
boszorkánynak titulál és megégettet minket.
– Meg tudjuk csinálni. Egyszerűen tudom, hogy sikerülhet.
Az idősebbik nő óvatos mosollyal jutalmazta a társát.
– Nos, majd elválik. Még nem haltunk meg.
Aznap reggel nem teltek tőle ennél bátorítóbb szavak. Az eső csak
rontott a helyzeten. Miután egész éjszaka reszkettek, hajnalban
hideg zivatart kaptak jutalmul. A lányok sápadt arccal, elkékült
ajkakkal, vacogó fogakkal kuporogtak a romos szalonban. Mae
felsepert az új seprűvel, de ennyi erővel egy mocsarat is
nekiállhatott volna kitakarítani. Az a kevés Fejbe igyekvő ember az
eső ellenére is megtorpant, hogy megbámulja. Azonban akármilyen
őrült feladatnak is bizonyult, melegen tartotta a lányokat, és
elterelte Gwen gondolatait, ami nélkül sikítófrászban tört volna ki.
Jollint otthagyta, hogy vigyázzon a többiekre, és Rose-t magával
vitte a Dzsentri térre. Attól félt, a mesébe illő engedély nélkül Ethan
kiűzi őket a fogadóból, ezért úgy tervezte, reggel az első lesz a sorban
a hivatal előtt. Az eső a segítségére sietett, hiszen a viharban a
rendőrbíró biztosan nem indul túl nagy munkakedvvel a szokásos
köreire. Gwennek fogalma sem volt, mi kell az engedélyhez, csak
azért fohászkodott, nehogy túl sokba kerüljön.
– Következő! – Egy hosszú kabátot viselő férfi a fateraszra
koppintott a botjával.
Gwen megragadta Rose kezét, és berántotta az ajtón.
A világ egy szempillantás alatt elcsendesült. Az eső távoli
dorombolássá halkult, a városi forgalom zaja kívül rekedt, és senki
sem szólt egy szót sem. Egy fehérített gallért és felgombolt zekét
viselő öregember ült a nagy asztalnál. Mögötte fiatalabb férfiak
sürögtek, pergamenhalmokat és nagy méretű köteteket pakolászva.
Gwenék oldalán nem állt szék.
– Látom, még mindig esik – szólalt meg az idős adóbiztos,
– Igen, uram – felelte Gwen egy fürge pukedli kíséretében, ahogy
az édesanyja tanította. Évek óta nem csinálta, és furán érezte magát.
– Mit tehetek önökért?
A férfi kérdése váratlanul érte. Azt várta, modortalan
fogadtatásban lesz része, megsértik vagy rá sem hederítenek,
ahogyan a gyapjúkofa tette. Éppen ezért hozta magával Rose-t, hisz
ki tudott volna nemet mondani a nagy, kerek szemű lánynak? De az
öreg még csak nem is nézett Rose-ra.
– Ó… van egy használaton kívüli épület a Vándorúton az
Alsóvárosban, éppen az Ocsmány Fej Tavernával és Sörivóval
szemben. Én…
– Csak egy pillanat. – Az öreg hátradőlt, és hátranézett a válla
fölött. – AV, tizennégyes kvadrát – kiáltotta, és az egyik fiatalember
odaügetett egy polchoz, aztán nekilátott végiglapozni a
pergameneket.
– Én… – kezdte újra Gwen, de a biztos feltartotta a kezét.
– Várjon, míg magam is látom, miről beszélünk. Medford igen
nagy város, és nem ismerhetem minden sarkát, nem beszélve egy
olyan apró helyről, mint az AV tizennegyedik kvadrátja. Arrafelé
nem sok minden történik.
Gwen bólintott. Víz csorgott végig a homlokán, és belefolyt a
szemébe. Inkább, pislogott, mint hogy megtörölje az arcát, mert
nem tudta, illik-e olyasmit tennie. A soron következő csendben azon
csodálkozott, milyen nagy zajt csap a víztől csöpögő ruha.
– Nem innen származik, ugye? – kérdezte a biztos.
– Káléban születtem.
– Ezt látom. Mi a neve?
– Gwen DeLancy.
– Értem. És ez itt kicsoda önnel? Nem a húga, az egyszer biztos. –
Fanyarul elmosolyodott.
– Nem. Ez itt Rose.
– Honnan való, kedvesem?
Rose édesen elmosolyodott, és tökéletesen játszotta a szerepét,
hiszen egyáltalán nem kellett tettetnie.
– Hidegtisztásról, a Király útja és…
 – Tudom, hol van.
– Mi… – Gwen tétovázott. – Üzlettársak vagyunk.
– Valóban? Manapság nem sok fiatal hölgyet látni üzleti
vállalkozás élén.
– Mi nem olyanok vagyunk, mint mások.
– Valóban nem.
A fiatal titkár egy csomó pergament tett a biztos elé, aki gondosan
végiglapozta őket.
– A négyhatvannyolcas telekről, a Vándorutazó Fogadóról
beszélünk, igaz?
– Már nem fogadó többé, csak egy halom megcsavarodott deszka.
A biztos bólintott.
– Ez megmagyarázza, miért nem fizetett adót a telek után… nyolc
éve, hét hónapja és hat napja. Mit akarnak vele?
– Meg szeretnénk venni.
– Venni?
– Igen.
– Nem lehet megvenni.
Gwen válla megereszkedett a szavak véglegessége hallatán.
– De hát senki sem használja!
– Az nem számít. Melengár királyságában minden földtulajdon
őfelségét illeti. És ő nem válik meg tőle. Soha. Ha tehát nincsen egy
hadseregük, ami betörhet, hogy tartsa – ismét a pergamenre
pillantott – a négyhatvannyolcas telket Melengár hadereje
ellenében, akkor a király megtartja azt.
– De várjunk: mi van az utca túloldalán álló Ocsmány Fejjel?
Annak például Raynor Grue a tulajdonosa.
Az öregember a fejét ingatta, és felsóhajtott.
– Épp most magyaráztam el, hogy ebben a királyságban minden a
király tulajdona. Raynor Grue nem birtokolhatja – a pergamenre
lesett – négyhatvanhetes telket. Mindössze egy őfelsége által
megadott előjoggal bír, hogy tavernát és sörivót működtessen rajta.
– Előjoggal? Úgy érti, engedéllyel?
– Királyi engedélylevéllel.
– Akkor én is olyat szeretnék.
– Milyen üzletet kívánnak működtetni?
– Bordélyházat.
A biztos lehajtotta a fejét, aztán először Gwenre, majd Rose-ra
sandított.
– Értem.
– Ez gond?
– Önnek vannak rokonai a Hidegároknál? – szegezte a kérdést a
fiatalabb lánynak.
– Igen – felelte Rose. – Az édesanyám. Ott temettem el tavaly.
– És az apja?
– Ha volna olyanom, akkor minden bizonnyal még az édesanyám
is élne.
A férfi komoly arckifejezéssel bólintott.
– És ön?
– Az én szüleim is halottak. Ezért kell üzletet nyitnunk.
Az öreg összecsücsörítette a száját, és megrázta a fejét.
– Az engedélylevél két aranyba kerül, plusz további tizennyolc
rézgarast fizetnek az iktatásért. Van annyi pénzük?
– Ó… igen. Hogyne. – Csak két arany!
A férfi meglepettnek tűnt, és még egy kicsit el is mosolyodott.
Fogott egy pergament, és a tollát tintába mártva írni kezdett.
– Mostantól kötelesek adót fizetni a tevékenységükből szerzett
bevétel arányában. Amennyiben nem sikerül bevételt felhalmozni az
engedély kézhezvételétől számított első hat hónap alatt, vagy
amennyiben nem fizetik be a kötelező adókat egy hónappal a
legutóbbi vizsgált időszakot követően, amely mostantól fogva
kétévente esedékes, kilakoltatásra és a beruházásaik elkobzására
számíthatnak. – Gyorsan beszélt, unott hangon. – Itt van önöknél a
két arany denentius és tizennyolc rézgaras?
– Ó… hogyne! – Gwen kivette a keble közül az erszényt.
– Az engedély egy évig érvényes. Aztán újat kell beszerezniük.
– És birtokba is vehetjük az épületet, akár ma is, igaz?
– Akármit csinálhatnak ott, amennyiben az törvényes, nem
fenyegeti a város vagy a királyság biztonságát, adóztatható bevételt
generál, és a király is jóváhagyja.
– A király ellenőrizni fogja a tevékenységünket? – kérdezte Gwen
döbbenten.
A biztos felnézett, és kacagott.
– Nem, Őfelsége személyesen nem látogat el önökhöz. De valaki
az alsóvárosi kereskedőcéhtől igen.
– És ha ez az illető jóváhagyja a tevékenységünket, megtarthatjuk
a helyet? – nyújtotta a két aranyat Gwen.
– Akkor használhatják a helyet – javította ki a hivatalnok. – Ne
feledjék, hogy a telken végzett bárminemű átalakítás a király
tulajdonává válik, és hogy az engedély egy királyi irattal bármikor
visszavonható.
Gwen visszahúzta a pénzt.
– Mit jelent ez?
– Ha a király úgy látja jónak, kirakhatja magukat.
Gwen aggodalmas arcot vágott.
Az öreg közelebb hajolt:
– Legyenek sikeresek, de ne túl sikeresek.
A fiatal nő bólintott, mintha értette volna, aztán eleresztette az
aranyakat, és egyszerre érezte magát megkönnyebbültnek és
ijedtnek. Éppen most szerzett otthont mindnyájuknak, ugyanakkor
odaadta a pénzük nagy részét, és egy lerobbant hodályt kapott
cserébe.

– A miénk – újságolta a többieknek, amikor Rose-zal visszatértek.

Még mindig zuhogott, de Gwent most már nem érdekelte. Övék
lett az épület, minden visszataszító, rohadó gerendájával együtt. A
levegő felmelegedett, de az eső nem akart elállni, amit Gwen
előnyösnek érzett. Az esőben Ethanhoz hasonlóan a többi ember is
zárt ajtók mögött marad. Amíg nem sikerül befoldozniuk az
épületet, a mezőn futkosó egerekhez hasonlóan védtelennek érezte
magát. Az idegesítő zivatarban a sólymok nem szállnak fel, és ő
kiáshat egy járatot. Kutyakölykök, macskák, kacsák és most egerek:
fogalma sem volt róla, miért mindig állatként gondol a társaira, attól
eltekintve, hogy az állatkák aranyosak, de sokszor terhesek is.
– Néhány napon belül idejön egy ember, és ha ő beleegyezik, ez az
egész a miénk lesz.
– Ez az egész? – visszhangozta Jollin keserű hangon.
Míg Rose és Gwen távol volt, a többi lánynak csak a hulladék egy
részét sikerült eltakarítani, és gyenge deszkákkal befoltoztak néhány
lyukat. A szél most már nem süvített annyira, és az eső sem esett be
a szalonba, de ettől eltekintve a hely még mindig katasztrofálisan
nézett ki a leomlott gerendákkal és nyitott falakkal.
– Jobban is fog festeni – biztosította őket Rose. – Csak helyre kell
pofoznunk.
– Ma éjszaka is fázni és vacogni fogunk – tiltakozott Mae. – És
akármennyit is sepregetünk, azzal szemernyit sem segíthetünk ezen.
Gwen bólintott.
 – Sötétedés előtt ki kell takarítanunk azt a kéményt és kandallót.
A hulladék fát elégetjük, úgy a romhalmaz is kisebbé válik. Van még
annyi pénzem, hogy vegyünk némi faanyagot, de újra kell
hasznosítanunk, amit csak tudunk.
– De hát semmit sem tudunk az ácsmesterségről! – kiáltott fel
Etta. – Sohasem fogjuk tudni helyrehozni ezt a házat!
– Aztán ott vannak azok a nagyobb gerendák – mutatott Christy
egy lépcsőre zuhant, masszív farönkre, amely valamikor minden
bizonnyal egy merevítőgerenda lehetett. – Abbyvel megpróbáltam
odébb tenni, de meg sem moccant.
– Szerzünk segítséget. – Gwen lassan bólogatni kezdett, miközben
még egyszer végigtekintett a romokon.
– Senki sem fog segíteni nekünk – hitetlenkedett Jollin. – Senkit
sem érdekel egy csapat szökött ringyó, akik olyan ostobák, hogy csak
a hülye utca túloldaláig jutottak.
Gwen megint örült, hogy a zajos eső elnyomja a felkiáltást követő
csendet. Valódi döntéshez érkeztek. Az előző napon a félelem
vezérelte tetteiket. Akkor senkinek sem maradt ideje, hogy tiszta
fejjel gondolkodjon. Most egész napra magukra maradtak, és
kénytelenek voltak kemény kétkezi munkát végezni, pedig
világéletükben a hátukon fekve keresték a betevőt, ráadásul újabb
hideg és nedves éjszakának néztek elébe, úgyhogy volt alkalmuk
elgondolkodni.
Gwen semmit sem tett, hogy biztassa őket, vagy felébressze
bennük a reménykedést azon túl, hogy talált egy helyet, ahol
meghúzhatták magukat, és harapnivalót meg takarót szerzett nekik.
Az utca túloldalán csalogatóan magasodott a Fej, és a kiszűrődő
tűzfény melegséget sugárzott. Gwennek voltak ötletei, de mit értek
az ötletek egy száraz ággyal összehasonlítva?
– Kell valaki, aki erős – szakította félbe a gondolatmenetét Rose.
– Valaki, aki hajlandó olcsón dolgozni.
Maribor küldött – gondolta Gwen, aztán hozzátette:
– Vagy ingyen.
– Mert az olyan gyakori. – Jollin letette magát egy lépcső első
fokára, amely egy törött farakáson kívül sehová sem vezetett. –
Miért nem térdelünk le, és imádkozunk, hogy a megpróbáltatásaink
véget érjenek? Annak is épp ugyanannyi az esélye.
– Meglátjuk – fűzte hozzá a hallottakhoz Gwen. – Addig is
mindenki lásson neki kiásni azt a kéményt, és elhordani azt a sok
szemetet a kandalló elől! Én pedig meglátom, mit tehetek.
– Gwen palotát akar varázsolni ebből a helyből – újságolta a
többieknek Rose. Először viccnek hangzott, gonosz tréfának,
csakhogy a hangsúly nem stimmelt. – Láttunk egy házat a Dzsentri
téren, és mi is olyat építünk! Micsoda palota volt az! Toronnyal meg
mindennel!
Az idősebb nő szomorúan elmosolyodott. Az a ház valószínűleg
egy báróé vagy hajóskapitányé. Bizonyára többládányi aranyrudat
fizettek érte, és talán még a nemesek szívességei is kellettek a
megépítéséhez. Nekik mindössze egyetlen aranypénzük maradt,
meg az egyénileg megkeresett, félretett pénzecskéjük, ami összetéve
egy maroknyi garast adott ki. Szép álom, de lehetetlen. Rose az
ártatlanokra jellemző jóhiszeműségben szenvedett.
– Medford-ház – szólalt meg a fiatal lány.
– Micsoda? – kérdezett vissza Jollin.
– Medford-háznak fogjuk nevezni. Hívhatjuk annak, Gwen? A
város legelőkelőbb helye lesz.
Senki sem nevetett. Kacagniuk kellett volna. Jollinnak kellett
volna a legjobban hahotázni, míg el nem fogy a szuflája, de nem
tette.
– Medford-ház lesz a neve – értett egyet Gwen. – De először fel
kell újítanunk ezt a helyet. Meg kell nyitnunk, amilyen gyorsan csak
lehet.
– Mit gondolsz, mennyi időnk van? – tudakolta Mae.
– Nem tudom. – A vezetőjük kibámult a zuhogó esőbe, amitől az
utcán álló tócsák úgy néztek ki, mintha forrna bennük a víz. –
Mindenki segítsen Jollinnak! Néhány perc múlva itt vagyok.
Gwen otthagyta a romos fogadó csontvázszerű menedékét, és
kilépett a vízözönbe.
A Köznemesek negyedével ellentétben a Vándorúton nem voltak
elegáns csurgók, így ezeken a napokon az egész utca egyetlen barna
pocsolyává változott. Ha elég sokáig esett, a víz elérte a hídárok
szintjét, és az egész utca a lócitrom és részegek vizeletének bűzében
úszott.
Mivel már teljesen bőrig ázott, Gwen nem tettette, hogy volna
bármi értelme betakarni a fejét, vagy magasabban fekvő területet
keresni. Átgázolt a pocsolyákon, és cuppogva, tocsogva ment a
dolgára. Elkeseredett és bizonytalan helyzetük ellenére jól érezte
magát. Most először ment végig a Vándorúton anélkül, hogy érezte
volna a pöcegödör szívóerejét. Senki sem korlátozta azokon az
akadályokon kívül, amelyeket önmagának állított. Oda ment, ahová
csak tetszett neki, és olyan sokáig maradt, ameddig csak akart. Még
maga is meglepődött, amikor széles vigyorral a legnagyobb pocsolya
felé vette az irányt, és öles léptekkel átgázolt rajta.
Elhaladt a közös kút mellett, és odalépett a törött szekérhez.
Dixon a kocsija mellett ült, térdére fektetett karral, kezére
támasztott állal, és a víz úgy csorgott az arcáról, mintha valami
szökőkútra állított szobor volna.
Gwen letoccsant mellé, éppen egy pocsolyányi sáros víz közepébe.
Várt egy percet, miközben elmélyülten szemlélte az előttük álló,
törött szekeret, aztán megszólalt:
 – Jó nap a kocsinézésre.
Dixon félrefordította a fejét, és ránézett, amitől valóságos vízesés
indult meg a kalapja szegélyéről.
– Gondoltam.
– Hallgass ide, tudom, hogy elfoglalt ember vagy, de látod ott azt
az öreg viskót? – mutatott Gwen a fogadóra. – Én és az Ocsmány Fej
korábbi lányai felújítjuk.
– Tényleg? Figyellek egy ideje: kíváncsi voltam, miben
mesterkedtek. Mihez akartok kezdeni vele?
– Bordélyházat nyitunk.
– Jó nektek.
– Igen, és nemsokára egy kellemes vacsorát is elköltünk. Még az is
lehet, hogy meleg étel lesz, ha sikerül rábírni a kéményt, hogy
elszívja a füstöt. – Vállat vont. – Előre mondom, hogy nem nagy
lakoma, de ha sikerülne tüzet gyújtani… Ez a terv, érted?
– Jól hangzik.
– Szeretnénk, ha velünk tartanál.
– Én? – kérdezte Dixon meglepetten.
– Ne nagyon reménykedj! Még a kenyér is átázott.
– Fura, én épp úgy szeretem.
– Akkor eljössz?
A kocsis lehajtotta a fejét, és minden összegyűlt víz kiömlött a
kalapjából.
– Nincs pénzem, Gwen. Ha most lenne akár csak egy garasom is,
feldobnám, hogy kiderüljön, ételt vagy italt vegyek-e rajta. De egy
üveg erős ital tűnik az okosabb választásnak. Az étel csak
meghosszabbítaná a szenvedéseimet.
– Nem kell a pénzed. Csak egy vacsorára hívlak, semmi egyébre. –
Gwen félreseperte vizes hajtincseit az arcából. – Nos, ez így nem
teljesen igaz. Szeretnék munkát ajánlani.
 – Miféle munkát?
– Kemény fizikai munkát. – Nem látta értelmét, hogy hazudjon. –
Van néhány maradék garasunk anyagra, és ha egy kicsit
helyrepofozhatnánk a helyet, létrehozhatnánk néhány lakható
szobát, és ágyakat szerezhetnénk, pénzt is kereshetnénk vele. –
Elgondolkodott, és felnevetett. – Rose palotát akar emelni belőle.
Elegánsat és szépet, mint amilyenek a Dzsentri téren állnak.
Medford-háznak akarja hívni, és azt reméli, a város legjobb
bordélyháza lesz.
– A régi fogadóról beszélünk, ugye? Arról, amelyikre az előbb
mutattál, amelyik úgy dülöngél, mintha részeg volna, és a mellette
álló tavernára akarna rátámaszkodni?
– Arról.
– Tudod, hogy engedélyre lesz szükséged, és azok elég sokba…
– Már megszereztem.
A férfi pislogott.
– Megszerezted?
– Igen, uram, meg. – A keblére csapott, ahová a bőréhez tapadó
írást rejtette. – Alig egy órája írta alá a városi adóbiztos.
– Gwen biccentett, és megengedett magának egy mosolyt. –
Lehet, hogy egyelőre nem nagy dolog, és talán sohasem lesz olyan
előkelő, amilyennek Rose szeretné, de már ez is valami.
– Én mire kellek nektek?
– Láttad már Mae-t?
– Azt a kicsit?
– Akkora, mint egy énekesmadár. Láttál már olyat, hogy egy
énekesmadár a vállára emel egy durván ácsolt tölgygerendát?
– Nem hiszem.
– És nem is nagyon fogsz. – Megérintette a férfi karját. – Az olyan
munkára bivaly való.
 – Azt akarod, hogy segítsek nektek házat építeni?
– Azt akarom, hogy segíts nekünk a Házat megépíteni.
Dixon rámosolygott.
– Cseppet sem riaszt el az, hogy még ezt a szekeret sem sikerült
megjavítani?
– Ha tudsz egy ácsot, aki hajlandó ázott kenyérért dolgozni,
kérlek, szólj! Ha nem, pillanatnyilag megelégszem egy erős háttal.
– Olyanom van.
– Megmondhatom a hölgyeknek, hogy benézel hozzánk?
Dixon úgy tekintett a szekerére, mintha egy holttest volna.
– Ha van egy köteled, kitakaríthatom neked azt a kéményt.
– Szerezhetek kötelet.
– Ne vegyél. Kérj kölcsön a halász Henrytől a déli dokknál! Ma
nem használja. Mondd meg, hogy nekem lesz. – A nőre pillantott, és
felkacagott. – Majd én megyek, és megszerzem.
– Ahogy jobbnak gondolod.
– Nem jó ötlet egy hozzád hasonló nőt küldeni a város másik
végén álló késdobáló halászkocsmába. – Csak bámult Gwenre, és a
fejét rázta.
– Mi az?
– Gyönyörű nő vagy, Gwen.
– Köszönöm, Dixon.
– Úgy értettem, senki sem hinné azt, hogy férfi vagy.
– Nem hiszem, hogy valaha is azt hitte rólam valaki.
– Ha továbbra is így viselkedsz, még a végén azt hiszik. Egy
pillanatra engem is megtévesztettél.
– Az én hivatásomban ez nem jó hír.
– Mit gondolsz, én hogyan érzem magam? Épp új munkát
kaptam, amikor felfedeztem, hogy megvakultam.
– Nem baj, ha mellé nem süketülsz és nem némulsz meg.
 – Nem ígérhetek semmit. Úgy kapsz meg, ahogy vagyok.
– Áll az alku.

Dixonnal tartott megkeresni Halász Henryt. Henry a saját hajóján

dolgozott: hálókat és csapdákat vetett ki a Galewyren, aztán
beszedte őket, és a fogást eladta a folyó menti dokkok halkofáinak. A
hajóját is itt kötötte ki barátságtalan időjárás esetén, mert
kőhajításnyira feküdt a Három Lepedő Sorháztól. A kocsma az
Ocsmány Fej konkurenciájának számított volna, ha ugyanabban a
negyedben vannak, vagy ugyanabban a mezőnyben versenyeznek. A
Három Lepedő egy leheletnyivel jobbnak számított, annak ellenére,
hogy a kikötő rossz hírű tengerészeit és halászait fogadta. A falakat
és a mennyezetet kimeszelték, és valószínűleg a padlót is
rendszeresen felmosták, mert Gwen lúg szagát érezte, amikor
belépett.
– A tulajdonos egy nyugalmazott tengerészkapitány – magyarázta
Dixon, amint betértek egy hajókormányokkal, kötélzettel és
hálókkal díszített helyiségbe. – Jobb lesz, ha odakint megvársz.
– Megpróbálsz megóvni a kocsmai élet züllöttségétől?
Dixon elmosolyodott.
– Nem, de ha besétálnék ide veled, az olyan lenne, mintha már a
saját italommal a kezemben mennék a pulthoz. A Lepedőnek is
megvannak a saját lányai.
Gwen az ajtóban várt, és a tömeget figyelte. A Fejben sohasem
volt ilyesfajta nyüzsgés, száraz napokon sem. Minden arc ismeretlen
volt a számára; nem mintha mindenkire emlékezett volna, akivel
valaha dolga volt. Néhány törzsvendégtől eltekintve a legtöbb
kuncsaft homályos emlék maradt, éjszakai idegenek, akiket talán
jobban ismert tapintás alapján. Az Ocsmány Fejbe kevés kuncsaft
érkezett a dokkokról – a szomjúhozóknak túl messze esett egy jó
italhoz, és túl messze a részeges visszaúthoz. Néhány tengerészt
azért felismert, nem mintha éjszaka is a munkájukról csevegtek
volna, de a halszag erősen erre utalt. És persze mind ugyanúgy
öltöztek. A halászok és kikötői munkások ugyanazt a gyapjas
egyenöltözéket viselték, és ugyanolyan kérges volt a tenyerük, akár a
dörzspapír.
Ha sikerre akarta vinni a Medford-házat, az Alsóvároson kívülről
is be kellett vonzania a kuncsaftokat, ilyen helyekről, mint ez. Gwen
nagyjából tudta, milyen árat szab Grue, bár a kocsmáros
megpróbálta jól titkolni. Nem lett volna okos dolog kérkednie a
kisebb vagyonnal, amit a lányok munkáján keresett. Továbbá a
lányokért is különböző árat kért. Ha tudják, hogy megkülönbözteti
őket, az csak bajt szült volna. Gwen ezt okos döntésnek tartotta.
Grue-t sok mindennek el lehetett mondani, de az ostoba nem
szerepelt ezek között. Sem a sikeres üzletember. Eltengődött, vagy
talán még annál is jobban élt, de egyedüli kocsmárosként a
Vándoron jobban is kereshetett volna. Gwen el sem tudta képzelni,
mire ment el a pénze. Csak annyit tudott, hogy a Fejbe semmit sem
forgatott vissza. Grue úgy vélte, a pultjánál italozókat nem érdekli,
döngölt agyagon vagy márványon ácsorognak. Igaza volt persze, de
sohasem gondolta végig, hogy a hely kitakarítása új tömeget hozna –
olyan kuncsaftokat, akiket érdekel az ilyesmi, mert van annyi
pénzük, hogy megfizessék a jobb helyeket.
Megfordult, és végignézett az utcán. A folyó menti kikötőről az
hírlett, a város legnyomorultabb része, de Gwen szemében nem tűnt
rosszabbnak a Vándorútnál. Bár a halbűz bizonyíthatóan erősebb
volt, mint a hidak szaga, a helyiek általános megjelenése meggyőzte
a nőt, hogy a dokkok szinte semmiben sem nyomorultabbak az
Alsóvárosnál, ő is kereshetne olyan jól, mint a Három Lepedő
tulajdonosa.
Egy férfi ment el mellette frissen vágott deszkákkal. Egy leányzó
egy vég szövettel. Egy kőműves letette üres saroglyáját az ajtónál,
mielőtt belépett. Ez a taverna az Iparosnegyedben működött, és
minden, amit Gwen csak kívánhatott, az orra előtt volt: a dolgozók,
akik felépíthetik a házát, és a kuncsaftok, akikből kifizetheti őket.
Csak annyit kellett tennie, hogy meglódítja a szekeret, az majd
magától legurul a dombról.
Dixon egyedül jött vissza.
– Nincs itt?
– Itt van. Hol másutt lenne? De nincs oka kilépni az esőbe csak
azért, hogy odaadjon nekem egy kötelet. A hölgyénél megtaláljuk.
– Házas?
– A csónakját érti rajta.
Gwen követte a kocsist a mólóhoz. A Három Lepedő nem egészen
két háztömbnyire feküdt a folyótól, és csak a halfeldolgozó szín és a
flottahivatal választotta el tőle. Elképzelte, ahogy a halászok
kikötnek, kiviszik a fogást az első épületbe, megkapják a fizetségüket
a másodikban, aztán az egészet elverik a harmadikban.
Gwennek nemigen volt alkalma megtekinteni a nagy folyót, és ez
most sem sikerült. Az egy- és kétárbócos folyami hajók többnyire
eltakarták a kilátást, az eső pedig gondoskodott a többiről. A
cölöpökhöz és bakokhoz kikötött csónakok és hajócskák vadul
himbálóztak a hullámokon. A legtöbbet feszesre húzott
vitorlavászon borította, míg mások fejjel lefelé fordítva feküdtek a
mólón, bójáik, hálóik és evezőik alájuk húzva. Mindegyiknek festett
név díszelgett az orrán: Szerencse Hölgye, Vétek Nővér és Bucskázó
Betti.
 – Miért nőkről nevezik el a hajókat? – érdeklődött Gwen.
Dixon vállat vont.
– Én is a lóról neveztem el a kocsit Dollynak, amelyik húzta.
Gyakran kiabáltam neki, hogy igyekezzen. Még azután sem szoktam
le róla, hogy az öreglány kiszenvedett.
Dixon megtalálta Henry csónakját, a Loralee-t, és benyúlt a
vászonborítás alá. Miközben ott keresgélt, a nő elbámult a folyón
felfelé húzódó hajóműhely irányába. Egy nagy emelvényt látott,
akasztófához hasonlatost, mozgatható karral a sólyák fölött,
amelyről jókora csiga lógott. Még az eső dobolásán keresztül is
hallotta a kalapácsok zaját.
– Tudsz valami ácsműhelyt errefelé? – kérdezte Dixontól, amikor
a férfi visszatért, öv gyanánt a testére tekert kötéllel.
– Az Iparos soron volna érdemes körülnézni.
Gwen mosolygott. Tudhatta volna.
Éppen a járdadeszkákon egyensúlyoztak visszafelé jövet, amikor
Gwen észrevette az első ismerős arcot. Stane olyan arckifejezéssel
bámult rá, mint egy kutya, amelyik betolakodót szimatol a saját
udvarán.
– Engem keresel? – szegezte neki a kérdést, tudomást sem véve
Dixonról.
– Nem – felelte a nő, és továbbment.
Stane elkapta a csuklóját.
– Ha már eddig eljöttél, legalább illene köszönnöd.
– Engedj el! – rántotta el a kezét Gwen.
A férfi ujjai szorosabban fogták.
– A minap nagyon durván faképnél hagytál. Azér’ jöttél, hogy
bocsánatot kérj ?
– Szerintem nem tetszik neki, ahogy szorítod – jegyezte meg
Dixon.
 – Kopj le! – intette le Stane anélkül, hogy a szemét levette volna
Gwenről.
– Azt hiszem, nem érted – folytatta a kocsis. – A lovam egy éve
megdöglött.
Stane most először nézett fel, és tanácstalanság ült az ábrázatán.
– És akkor mi van?
– Mivel nincs többé lovam, az elmúlt évet azzal töltöttem, hogy
egy nehéz kocsit húzok a város utcáin.
– És ez miért is érdekel engem?
– Mert te messze nem érsz fel a szekerem súlyához, és még
véletlenül eltöröm valamidet, amikor a folyóba doblak. – Dixon
megragadta a fickó Gwent szorító karját, és Stane arca megrezdült,
aztán elengedte a lányt.
A kocsis keményen nekilökte a halfeldolgozó szín falának.
– Sok barátom dolgozik errefelé – fenyegette a dokkmunkás. – A
helyedben nem jönnék vissza.
– Én pedig, ha a helyedben volnék, messze elkerülném az
Alsóvárost, ugyanis nem szeretem azokat a férfiakat, akik nőket
bántalmaznak, és még csak barátokra sincs szükségem.
Dixon kettejük között maradt, míg végül folytathatták az útjukat.
– Köszönöm – súgta Gwen. – De azért légy óvatos. Ez ölte meg
Avont.
Dixon lecövekelt. Elvörösödött, és megfordult.
– Ne! – fogta meg a karját lágyan Gwen.
– Ezért hagytátok ott a Fejet?
– Vissza akart jönni hozzánk, mindnyájunkhoz, és Grue semmi
rosszat sem látott ebben.
– Én látok.
Gwen elmosolyodott, és megfogta a kezét.
– Gratulálok, te vagy az első. – Újra elindult, de Dixon habozott,
még mindig hátrafelé kémlelve. – Hagyd! Többé nem kell tőle
félnünk.
– Ha még egyszer zaklatni merészel benneteket, nem marad
belőle semmi, amitől félni lehetne.
Együtt végigcaplattak az esőben az Iparos sorig. Minden
negyednek voltak rosszabb és jobb környékei, és az Alsóváros
bejáratához legközelebbi háztömb a Vándorút kézműves
megfelelőjének számított. Úgy nevezték, a „Sor”, és a rajta sorakozó
kétemeletes műhelyek olyan apróknak számítottak, hogy a
tevékenység nagyrészt kint az utcán folyt. Ettől általában a forgalom
is elakadt, hiszen a járókelőknek munkaasztalokat, szövőszékeket és
állványokat kellett kerülgetni, de az eső most mindenkit
visszaszorított a műhelyébe, ahol, úgy tűnt, igen kevés munka folyt.
Az egyik épület cégére a WILLIAMS TESTVÉREK, ÉPÍTŐMESTEREK-et hirdette.
A szavak alá kalapácsot és fűrészt festettek.
– Ez jó? – kérdezte Dixont.
– Gondolom, egyik olyan jó, mint a másik.
Gwen bólintott, és megállt a veranda eresze alatt, hogy belépés
előtt kicsavarja a vizet a hajából és a szoknyájából. Többen
megbámulták. Az eső miatt a férfiak nem dolgoztak, és tucatnyian
álltak vagy járkáltak körbe-körbe odabent, a fűrészpor és
ácsszerszámok fészkében. Gwen céltudatosan a pulthoz lépett,
kihúzta magát, hogy egyenesen az amögött álló férfi szemébe
nézhessen, aztán azt mondta:
– Fel akarom bérelni a társaságot, hogy megépítsenek egy házat a
Vándorút végén, az Alsóvárosban.
Senki sem felelt.
– A hölgy hozzád beszél – fűzte hozzá Dixon mély, morgásszerű
hangon.
– Én semmiféle hölgyet sem látok itt, barátom – válaszolta egy
ember, aki egy sámlin ült. A szőke, vékony férfi bőrkötényt viselt, és
grafitrudat tartott a jobb füle mögött.
– Én meg barátot nem látok – válaszolt vissza a kocsis.
Gwen kihúzta a kis erszényt a keblei közül, kihalászta az utolsó
aranypénzt, és feltartotta.
– Ezért mit kapok?
A sámlis felállt, elvette az érmét, és megkapirgálta a körmével.
Felhúzta az egyik szemöldökét, és most már a hangja is erősebben
szólt.
– Az a faanyag árától függ. Mit szeretnél, hölgyem?
– Egy házat akarok, olyat, mint ami a Dzsentri téren áll az
adóbiztos hivatalával szemben, a jelenleg a Vándorút végén lévő
rom helyén. Két emeletet képzeltem el, sok hálóteremmel, meg egy
tágas szalonnal, egy fogadószobával, és… egy kis irodával. Igen, egy
földszinti irodával. Ja, és még egy verandát, amely körbeveszi az
épület első és oldalsó falát, elegánsan esztergált korlátoszlopokkal.
Az építőmunkás olyan hüledezve meredt rá, mintha bizony a nő
festéket ivott volna.
– Ennél sokkal többre lesz szükség,
– Sejtettem. De egyelőre egy szobával is megelégszem.
– Egy szobával?
– Egy szobát akarok abban a romban, négy falat és egy ajtót. Ja,
és javítsák meg a tetőt, hogy ne ázzon be. Újrahasznosíthatnak
bármit, amit találnak. Meg lehet csinálni ebből az egy érméből?
A férfi az aranyra pillantott, egy pillanatra elgondolkodott, aztán
bólintott.
– Jó. Először ennyi kell, és akkor lehetőségünk lesz többet is
megkeresni. Ahogy bejön a bevétel, további munkákat is adok. Áll az
alku?
– Te vagy az a káléi ringyó, aki a Fejben dolgozik.
 – Csak voltam.
– Mi voltál? Káléi vagy ringyó?
Dixon tett egy lépést előre, de Gwen megfogta a karját, és
megállította.
– Mindkettő. Most medfordi vállalkozó vagyok.
A férfi összehúzta a szemét.
– Milyen vállalkozásról beszélünk?
– A Medford-házról, a város legjobb bordélyházáról.
– Sose hallottam róla.
– Fura, tekintve, hogy te fogod megépíteni.
 9. FEJEZET

A PROFESSZOR

Hadrian öt napot töltött Colnorában, míg szakadt az eső, és az idő

nagy részében aludt. A maradék idejében az utcákon barangolt,
ivókba és fogadókba tért be, a jól ismert csuklyás fejet keresve. Nem
találta meg, de mindenütt Vivian arcát látta, annak ellenére, hogy
tudta, a nőnek vége. Amióta elhagyta Vernest, az utazás szinte
összes mozzanatát törölte a fejéből. Ha nem tartotta volna meg a
lovat, azt is hihette volna, az egész csak egy rossz álom. Amikor az
eső végre alábbhagyott, örült, hogy továbbállhat. Minél messzebb
akarta tudni magát a fura érzéstől, örökre elválasztani magát az
egyre sokasodó kísértetektől. Új paripát is szerzett: a vaskos
vontatólovat elcserélte egy Táncos nevezetű, szép hátaslóra, fehér
zoknival a hátsó lábán és fehér csillaggal a homlokán. Új ruhákat is
kerített, meleg gyapjúból és tartós bőrből. Az esőben elég hamar
olyan érzése lett, mintha már évtizedek óta viselné őket. Két napig
utazott felhúzott csuklyával és leszegett fejjel, de egyszer sem hagyta
el az érzés, hogy a kísértetei mindenhová követik.
A várossal messze a háta mögött szántóföldekre ért, élénk
színekre festett istállókkal; minél északabbra ért, az épületek annál
szürkébbek lettek. Hamarosan már a csűrök is eltünedeztek, ahogy a
szántóföldek is, és a harmadik reggelen sűrű erdőben találta magát.
A tölgy alagút, amelyet egy vihar ripityára vert, vörös és arany
levelek puha szőnyegét hagyta az úton. A méretes, csodaszép levelek
fényesen csillogtak a fekete sárban. A nedvesség mindig kihozza a
legjobb színeket. A fatörzsek és faágak tintafeketévé változtak, de a
máskülönben tompa színű levelek olyan sárgák lettek, mint az
arany, és olyan vörösek, mint a vér.
Hadrian megállította a lovát, és várt. Egyedül volt, mégis az a fura
érzése támadt, hogy az ellenkezője igaz.
A levegő sem rezdült. Hallotta a levelekre hulló vízcseppek
kopogását, a ló mély lélegzetvételét és a zabla csilingelését, amikor
az állat megrázta a fejét. Táncosnak nem tetszett, hogy meg kellett
állni, nyugtalanná vált.
A tábortűz körül vagy kis kocsmai asztalok mellett mesélt
történetekben mindig így kezdődtek az ijesztő részek. A fiatalember
belovagolt az erdőbe. Egyedül volt a szürke némaságban, és csak a
víz csepegését meg a levelek susogását hallotta, aztán egyszer csak…
Száz meg száz dolog következhetett. Fényt lát a sűrűben, és követi a
végzetébe, vagy megneszeli valamilyen lény közeledtét.
– Azt hiszed, megőrültem, igaz? – mondta fennhangon
Táncosnak. – Kérdezd meg Malet rendőrbírót Colnorában, és ő
igazat fog adni neked!
Lágyan megnoszogatta az állatot, és a hátasló újra útnak indult.
Amint megmoccant, Hadrian mozgásra lett figyelmes. Nem lehulló
levél volt, hanem valami nagy és sötét, ami valahol az élénk színek
mögött ólálkodott. Megfordult, és a szemét erőltette. Csak fákat
látott.
– Te is láttad? – suttogta Táncosnak.
A ló csak lépdelt tovább.
Hadrian azon a ponton tartotta a szemét, de még mindig nem
észlelt semmi különöset. Hamarosan túl messze került ahhoz, hogy
félnie kelljen, de azért továbbra is idegesen hátra-hátrapillantott. A
történetekben a fiatal hős üldözője lehetett valami félig ember, félig
farkas teremtmény, troll, vagy kísértet. Málhás meséiben pedig egy
mellénykét és cilindert viselő goblin. Bár a képzelete sokféle
lehetőséget eléje vetített, annyit legalább tudott, hogy goblin nem
lehet. Talán egy útonálló? Egy magafajta magányos lovas,
vadonatúj ruhákban és lószerszámmal, csábító célpont. Folytatta az
útját, szemét az erdőn tartva, fülével a szellőt figyelve, de semmi
sem fedte fel magát.
Az a kevéske földrajzi ismeret, amelyre visszaemlékezett a Málhás
társaságában a kandallónál töltött estékről, Colnoránál véget ért, és
katonaként sem járt soha errefelé. Még mindig Warrikban
tartózkodott, Ethelred királyságában, bár az északi végekhez közel.
Annyit ő is tudott, hogy Sheridan Warriktól északra található,
valahol az út mellett, de hogy pontosan milyen messze, arról
fogalma sem volt, és nem vette biztosra, hogy bármi is jelezni fogja
az úton, merre kell letérni. Számos ösvény mellett haladt el, de
ezekkel nem foglalkozott, mert úgy vélte, az egyetemnek a legsűrűbb
forgalmú út mellett kell lennie. Málhás csak egyetlen dolgot említett
Sheridantől északra: egy Trent nevű országot. Az öreg bádogos
erőszakos népek lakta hegyvidéknek írta le a helyet. Hadrian nem
hitte, hogy véletlenül elhagyta volna az úti célját, de persze ennél
nagyobb ostobaságot is művelt már.
Délelőttre beért egy apró falucskába, egyszerű, zsúpfedeles
házikók, cikcakkvonalban épült kerítések és kősövénnyel
elválasztott szántóföldek közé. Már azon volt, hogy bezörget egy
kunyhó ajtaján, amelynek a kéményéből füst szállt fel, amikor
észrevett egy embert, aki trágyás kordét húzott.
– Milyen falu ez?
A férfi lassan emelte fel a fejét, mintha a feje szokatlanul nehéz
volna. Hadrian felismerte a testbeszédet, gyakran találkozott vele,
általában egy jól felfegyverzett sereg társaságában. Félelem. A
reakció éppolyan ésszerűnek tűnt, mint a riadt szarvas iramodása,
és Hadrian biztosra vette, hogy ha ez az ember és a taligája egy
fehérfarkú szarvas sebességét bírná, már régen messze járna.
Hadrian sok hadseregben szolgált zsoldosként, és egyik sem
kérdőjelezte meg a saját jogát arra, hogy elfoglaljon egy ehhez
hasonló falut. A parancsnok mindig a legjobb házat választotta ki
főhadiszállásául, míg a többit meghagyta a tisztjeinek, a korábbi
tulajokat kihajtva a pusztába élelem és takaró nélkül. A gazdák
csinos lányai maradhattak. Ha az apa ellenkezett, talán egy veréssel
megúszta, ha a hadvezért jókedvében találta. Persze a hadviselésben
kevés jó kedélyű parancsnok akadt. Hadrian nem emlékezett rá,
megszállt-e már ebben a bizonyos faluban. Mind ugyanolyannak
tűntek, ahogyan a csatamezők is semmitmondón összemosódtak a
fejében.
A félelem tanult viselkedésformának számított, és úgy vélte, ez az
ember már látta vagy érezte, milyen fájdalmat tudnak okozni az
idegen lovasok.
Leszállt a lóról, és lehalkította a hangját.
– Bocsáss meg, uram, nem akartalak megrémíteni. Átutazóban
vagyok, és azt reméltem, útba tudsz igazítani.
A férfi lopva az arcára pillantott.
Hadrian elmosolyodott.
Amaz visszamosolygott.
– Windham.
– Ez a falu neve, vagy a tiéd, jóember?
A kocsis zavarba jött.
– Ööö, a falué, uram. Az enyim Pratt, uram.
– Örülök, hogy megismerhettelek, Pratt. Az ott milyen folyó?
– A Galewyr, uram.
– Akkor tehát ez melyik királyság?
 – Chadwick tartományban vagyunk, Warrik királyságban.
– Tehát még Avrynban.
A férfi meglepettnek tűnt.
– Persze, uram. De a túlparton má’ Melengár királysága kezdődik.
– Az is Avrynban van?
– Igen, uram.
A férfi letette a kordét, és az ingujjába törölte az arcát.
– Tehát Trentbe igyekszel, uram?
– Nem, Sheridanbe. Napok óta utazom, és azt hittem, már
túljöttem rajta.
– Sheridanbe? Jaj, nem, uram. Még jó félnapi lovaglás van
előtted.
Hadrian felnézett a csöpögő, szürke égre.
– Remek! Mit tudsz mondani az előttem álló útról?
– Sohase’ kelek át a folyón, uram.
– Ellenségeskedés van a két part között?
– Jaj, nem, Ethelred és Amrath évek óta békés szomszédok.
Amióta én itt élek, a Kapu-hídon sohasem láttam még őröket, pedig
én biz’ az egész életemet itt éltem le. Egyszerűen csak nem volt
okom átmenni. Bib, a fazekas Medford városába’ adja el az edényeit.
Évente kétszer megy arra. Az Melengár királyi székhelye. Arrafelé
esik. – A folyó túloldalára mutatott, a hídtól enyhén balra. Hadrian
mindössze homályos szürke formákat látott az esőben. – Tiszta téli
estéken, amikor kopaszak a fák, látszanak Essendon várának fényei,
és Télvíz-ünnep reggelén hallani a Mares-székesegyház harangjait.
Bib általában sóval és színes anyagokkal tér vissza, de egyszer még
feleséget is hozott magának. Szép menyecske, csak… – lehalkította a
hangját – …lusta, mint a selyemkóró. Bib arra se tudja rávenni, hogy
megcsinálja a vacsorát, ami nem is csoda, hisz annyira se tud főzni,
mint egy mormota. Bib háza most egy romhalmaz.
 – Tehát ha Sheridanbe megyek, tudod-e, merre kell indulnom?
– Hogyne. Én még sose voltam, de sokféle népek járnak át
rajtunk. Beszélek néhánnyal. A legtöbb nem olyan kedves, mint te,
de azér’ beszélek velük. Úgy hírlik, az út a folyó után kettéválik. Bib
aszongya, nincs tábla, meg semmi, de a bal oldali Medfordba vezet:
az a Király útja. Neked jobbra köll tartani, Keletgyepűn át, a
Magasmezők mellett. Bib még sose járt arrafelé, csak Medfordba
megy, de mások szerint az iskola a Magasmezőkhöz közel van,
kicsivel keletre.
– Nos, köszönöm… Pratt, ugye?
– Igen, uram. Merrő’ jössz, uram?
– Colnorából.
– Hallottam róla. Nagyváros, aszongyák. Nem értem, mér’
akarnak az emberek ilyen zsúfoltan élni. Igazábó’ a természet ellen
való. És ezek azok, akik errefelé menekülnek Maribor haragja elől,
amikor kinyilvánítsa. Hat éve is ez történt, amikor az a pestis
végigsöpört rajtunk. Ha nincs Merton, gondolom, most mind
halottak lennénk. Milyen most arrafelé?
– Fura, Pratt. Esős és fura.

Estére a napsugarak lyukakat hasítottak a felhőkbe, és a ferde

fénypászmák behatoltak a Sheridan-völgybe. A Maribor festette táj
reményt adott a vitéznek, hogy mostantól jobbra fordul a sora, de
azért nem reménykedett túlzottan.
Amióta csak megkapta a levelet, balszerencsés események
sorozatában volt része. Hogy miként jutott el hozzá a küldemény a
keleti vadonban, az maga is kész csoda. Vagy inkább átok, még nem
tudta eldönteni. Kálé szívében, Mandalin városában – a fehér
tornyokkal szegélyezett arénában – küzdött, ahol a legjobb
fogadtatásban volt része. Háromszor verekedett aznap éjszaka, de
csak az utolsóra emlékezett. Talán ugyanúgy érezte volna magát
akkor is, ha nem olvassa el a levelet. Legalábbis ezt mondogatta
magának, hogy visszaszerezze elveszett önbecsülését, és könnyítsen
a bűntudatán. Ha arra gondolt, hogy az apja halála kellett hozzá,
hogy otthagyja a harcot, bűnösnek érezte magát. Persze az egész
gondolatnak semmi köze sem volt a valósághoz, de olykor az efféle
gondolatok bírtak a legtöbb jelentéssel. Nem volt felelős, de nem is
mondhatta magát ártatlannak.
Pratt útbaigazítása helyesnek bizonyult, és amint Hadrian
megpillantotta a keletre fekvő harangtornyot, úgy érezte, megtalálta
a célját. Sosem látott még ennél kellemesebb völgyet. Az árnyas,
füves területet úgy vették körbe az egyetem épületei, mint a
monolitok a tisztásokat Gur Em dzsungeleiben. A törzsi szentélyek
ugyanilyen misztikus, egyszerre szentséges és kiismerhetetlen
hatással bírtak, csakhogy ezek itt sokkal magasabban emelkedtek
azoknál. Középen egy ember jókora szobra állt; az alak egyik
kezében könyvet tartott, a másikban kardot. Hadriannek fogalma
sem volt, kit ábrázol, talán az iskola alapítóját. Talán nem is szobrot
látott, hanem az óriást, aki ezeket a monumentális épületeket
emelte, és aztán valahogyan kővé vált. Az legalább megmagyarázná
a gigantikus kőcsarnokokat. Hadrian kilométerekre semmiféle
külszíni fejtést nem látott, és legalább tíz izmos lóra meg egy jól
zsírozott szánra lett volna szükség, hogy akár csak egy darabot
megmozdítsanak a súlyos tömbökből, nemhogy négy emelet
magasra rakják őket. Ha nem óriás építette, fogalma sem volt,
miként lehet megmagyarázni a hely létrejöttét.
Ahogy beléptetett a kör közepére, tucatnyi fiatalemberre lett
figyelmes, akik talárba öltözve sétáltak a járdákon, vigyázva, nehogy
a ruhájuk szegélye belelógjon a megmaradt pocsolyákba. Többen
megálltak és őt nézték, amitől zavarba jött, hiszen fogalma sem volt,
merre tart. Arra számított, az egyetemnek egyetlen épülete van, ami
egyetlen teremnél nem több helyiségből áll, ahol egyszerűen
bekopog, és a professzor után érdeklődik. De amit ehelyett talált, az
városnak is beillett volna. A padokhoz érve leszállt a nyeregből, és
Táncost kikötötte az egyik pad karjához.
– Diáknak szeretnél jelentkezni? – kérdezte egy idősebb fiú, és
alaposan végigmérte.
Az összeráncolt orrnyeregből Hadrian arra következtetett, a
diáknak nem tetszik a gondolat. A fiú fiatalsága, apró termete és
fegyvertelensége ellenére nagyon fennhordta az orrát.
– Egy Arcadius nevű embert keresek.
– Professzor Arcadiust a Glen-csarnokban találod.
– Melyik a… – Felnézett az oszlopokkal díszített épületekre,
amelyek most, hogy a füvön állt, még magasabbnak tűntek.
– A nagy épület – segített a fiú.
Hadrian szinte felkacagott, és azon tűnődött, hogy a legény szerint
melyik épületet lehetne aprónak nevezni.
A fiú a harangtoronyra mutatott.
– Vagy úgy… köszönöm.
– Nem válaszoltál. Azt reméled, felvesznek ebbe az iskolába?
– Nem, már végeztem.
A fiatalember döbbentnek tűnt.
– Sheridanben?
Hadrian megrázta a fejét, és elvigyorodott.
– Egy másik iskolában. Könnyebb bejutni, de szó szerint ölni kell,
hogy az ember elvégezze. Hé, nézz rá a lovamra, kérlek! De vigyázz,
mert harap!
 Otthagyta a fiút három másik diákkal, akik szájtátva néztek utána
a pad mellett, amíg ő átkelt a füvön a Glen-csarnok nagykapujához.
Odabenn elámult az építészeti megoldásokon. Amióta elhagyta
Hintindárt, főként katonai táborokban töltötte az idejét. A látvány
sátrakra, tábortüzekre, erdőkre és mezőkre korlátozódott. Látott
néhány várat, főként ostrom idején, de kevésre emlékezett. Száz,
kiélezett acélt lóbáló és nyilakat szóró embertől körülvéve nehéz volt
odafigyelni a csiszolt kő és vésett faszerkezet finomságaira. Talán
csak az arénák hasonlítottak némileg arra, amit itt látott: miután
odahagyta az őserdőket, nagyszabású, több ezer dübörgő lábtól és
tapsoló tenyértől hangos amfiteátrumokban harcolt. Hasonló
méretekkel bírtak azok is, de minőségben meg sem közelítették
ezeket az épületeket. A Glen-csarnokban olyan érzése támadt, le kell
vennie a csizmáját.
A mennyezet három emelettel tornyosult a bejárat fölé, és egy
többtucatnyi gyertyával felszerelt csillár világított feleslegesen,
hiszen a magas ablakokon át ragyogó fény vetült a márványpadlóra.
Beszélgetés visszhangzott a nagyszerű lépcsőről, amelyen akár öt
ember is elfért volna karon fogva. Kopogó csizmával átkelt a csiszolt
padlójú előcsarnokon, és benézett a sarkokon. Csak egyetlen arcot
látott, egy öregemberét egy vele egyforma magasságú festményen.
Megtorpant, és azon tűnődött, hogyan lát neki valaki egy ilyen
méretű arcképnek.
A harang megkondult a toronyban, és a csendes hangulat egy
pillanat alatt szertefoszlott, mert a némaságot felváltotta a csoszogó
lábak és izgatott kiáltások kavalkádja. Fiatalemberek csordája
rontott le a széles lépcsőn. Különböző színű talárok áradata tódult ki
a bejárati ajtón, vagy vált ki az oldalsó folyosók felé. Hadrian a
falhoz simult, mintha egy sziklaszurdokban volna, amelyet csörtető
bivalyok árasztanak el.
 – Nem, ez nem helyes – hallotta az egyik fiút. – Arcadius
professzor szerint a hajnalcsillag az a kő, amelyik fényesen ragyog. –
A legény kora ellenére magasabbnak tűnt a többieknél, vagy egyike
volt a legidősebbeknek.
– Magnézia volt – felelte a másik, aki mellette haladt, könyvet
szorítva a melléhez. Alacsonyabbra nőtt, és sovány volt, mint a
fűzfavessző. Hadrian csaknem lánynak nézte.
– Én nem hiszem.
– Akarsz fogadni? – A könyvet szorító fiú megfogta a másik
karját, amitől a forgalom megakadt és kettévált körülöttük. – Egy
hónapra átveszed a feladataimat.
– Báró fia vagyok. Nem suvickolhatom a padlót.
– Dehogynem. Majd én megtanítalak rá! Még egy báró fia is
megtanulhatja, hogyan kell követ sikálni.
A fiatal nemes gúnyosan vigyorgott.
– Jól van, Angdon, mi volna, ha egy hónapra ebédet cserélnénk?
– Megőrültél?
– Nem méreg az.
– Nekem az volna. Nem tudom, hogyan vagy képes megenni azt a
mocskot.
– Csak azért félsz, mert tudod, hogy igazam van.
A báró fia a padlóra lökte a másikat, és vigyorogva állt fölötte.
– Én semmitől sem félek. Ezt jobb, ha észben tartod. – Élesen
sarkon fordult, hogy színpadiasan elvonuljon. Sikerült is volna neki,
ha Hadrian nem áll éppen az útjában, és Angdon, a bárógyerek
egyenesen nekiütközött.
– Nézz a lábad elé, paraszt!
– Sajnálom, a nevem Hadrian. – A vitéz kinyújtotta a kezét, és egy
mosollyal fűszerezte a bemutatkozást.
Angdon haragosan meredt rá.
 – Nem érdekel, ki vagy. Tágulj az utamból!
– Örömmel. Meg tudnád mondani, merre találom Arcadius
professzor szobáját?
– Nem vagyok az apródod!
Harag izzott a fiú szemében. A fiú fortyogott a dühtől, de Hadrian
idősebb és magasabb volt. Továbbá Angdon a kardokat is észrevette,
és mivel okosabbnak bizonyult a kint megismert diáknál, nem
erőltette a dolgot.
– Hajnalcsillag – szólt hátra távozóban a válla felett.
– Magnézia – morogta a másik.
– A cimborád? – nyújtotta ki a kezét Hadrian, és talpra húzta a
földön gubbasztó diákot.
– Angdon nemesi születésű – magyarázta a fiú.
– Te nem vagy az?
A legény meglepettnek tűnt.
– Viccelsz? Kereskedő fia vagyok. Selyem, szatén, bársony –
csapott a talárjára bánkódó arckifejezéssel –, ami most mind koszos
lett.
– Hadrian – nyújtotta ismét a kezét a vitéz.
– Bartholomew – mutatkozott be a fiú kezet rázva, és ügyet sem
vetett már a talárjára. – Ha szeretnéd, megmutatom, merre van a
professzor szobája.
– Igazán kedves tőled.
– Nem tesz semmit. Erre!
Bartholomew felcaplatott a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat.
Amikor felértek az emeletre, befordultak egy folyosóra, majd egy
másikra, és megálltak egy ajtó előtt a csarnok végében. A fiú
megütögette az ajtót az öklével.
– Professzor, látogatója van!
Kis szünetet követően az ajtó kinyílt, és egy idős, ősz szakállú és
pápaszemes arc jelent meg mögötte. Hadrian ismeretei Arcadiusról
gyermekkori emlékeire korlátozódtak, abból az időből, amikor egy
idegen néhány alkalommal meglátogatta az apját. Mindig váratlanul
jelent meg, náluk maradt néhány napra, majd gyakran búcsúzás
nélkül távozott. Bűvésztrükkökkel szórakoztatta a falu gyermekeit:
virágokat varázsolt elő mindenhonnan, és egyetlen kézmozdulattal
gyertyákat gyújtott, egyszer pedig azt állította, hogy ő indította el az
esőt, bár az igaz, hogy aznap elég felhős volt az ég. Hadrian mindig
is kedvelte az öreget, aki lágy beszédével barátságosabbnak tűnt a
saját apjánál. Amikor Hadrian még csak hatesztendős volt, nem
sokkal azután, hogy az édesanyja meghalt, Arcadius még egyszer,
utoljára meglátogatta őket. Ő és Danbury késő éjszakáig
beszélgettek. Aztán már soha többé nem tért vissza, és az apja sem
beszélt az öregről.
Hadrian lépett egyet előre.
– Jó napot, az én nevem…
Arcadius felemelte a kezét, megállítva vele a vitézt, aztán a
szakállát simogatta, és a nyelvét elgondolkodva a fogai peremére
biggyesztette.
– Az öregekkel az a helyzet, hogy nem változunk olyan sokat, mint
a fiatalok. Fokozatosan hanyatlunk, úgy gyűjtjük az évgyűrűket, akár
a fák: itt egy új ránc, amott egy árnyalatnyival kevesebb szín, de a
fiatalok úgy megmásulnak, mint a hernyóból kibontakozó lepke. Egy
nap alatt teljességgel új emberré lesznek. – Bólintott, és a mosolya
szétterült az arcán. – Hadrian Blackwater, hogy megnőttél! – A
fiúhoz fordult. – Köszönöm, Bartholomew. Ja, és egyébként
hajnalcsillag volt… de a fehér fajta, nem a vörös.
A fiú döbbenten állt.
– De…
– Hess, kifelé! – intett neki az öregember. – Kérlek, zárd be
magad után az ajtót, Hadrian!
A vitéz tett egy lépést befelé, aztán megtorpant. A fejetlenség nem
írhatja le az elébe táruló szobabelsőt, amely úgy festett, mintha
magát a pusztítást zárták volna ajtó mögé. A helyiség különféle
furcsaságok tárháza volt, de leginkább könyvekkel tömték meg.
Hadrian sohasem látott még ennyi könyvet egyazon helyen. A
polcok a mennyezetig magasodtak, és mindegyik tele volt velük, így
a többi már csak a földön fért el, oszlopszerű tornyokba halmozva,
amelyek imbolyogtak és hullámoztak. Sok könyvkupac már fel is
dőlt, és a kötetek úgy szétszóródtak a padlón, mint valamiféle ősi
romok maradványai. Közöttük hordók, palackok és mindennemű
üvegedények álltak. Kövek, kavicsok, tollak és szárított növények
türemkedtek ki minden elérhető zugból. A sarokban régi
darázsfészek függött egy oposszumcsaládot tartalmazó kalicka felett.
Egyéb kalitkák is láthatók voltak, bennük madarakkal, rágcsálókkal
és hüllőkkel. A szoba vijjogástól, csiripeléstől és csiviteléstől volt
zajos.
Hadrian nem követte figyelemmel az Arcadius által használt
útvonalat, így csak a saját meglátására támaszkodhatott arra
nézvést, miként lehet a legegyszerűbben átkelni a kacattengeren.
Óvatos léptekkel csakhamar oda is ért az öreghez, aki egy sámlin ült
apró fa íróasztala mellett.
Arcadius levette a pápaszemét, és nekilátott megtörölgetni az
üveget egy anyagdarabbal, ami valaha akár kapcarongy is lehetett.
– Tehát megkaptad a levelemet.
– Nem értem, hogyan. Éppen Mandalinban, Káléban
tartózkodtam.
– Ó… a Keleti Birodalom ősi fővárosában. Hogy néz ki
mostanság? Gondolom, még áll.
– Egy része.
 – Válaszolva a kérdésedre, Tribian DeVole-t küldtem, hogy
megtaláljon téged, és átadja az üzenetemet. A fickó olyan kitartó,
mint egy őrszem, és mivel arrafelé született, jól ismeri a keletet.
– De még mindig nem értem, hogyan tudott rám találni, vagy
egyáltalán honnan tudtad, hogy Káléban vagyok.
– Varázslattal.
– Varázslattal?
– Sosem mesélte az apád, hogy varázsló is vagyok?
– Az apám sohasem mesélt rólad.
Arcadius kinyitotta a száját, de aztán nem szólt, csak bólintott.
– Igen, ez érthető. – Rálehelt a másik lencsére, és azt is törölgetni
kezdte a ronggyal.
– Ha tudsz varázsolni, miért nem élesíted ki a látásodat?
– Élesítem én. – Arcadius feltette a pápaszemet. – Így! Máris
sokkal jobb.
– Ez nem igazi varázslat.
– Nem? Ha kilőnék egy nyílvesszőt, és eltalálnám Phineászt, a
békát abban a ketrecben ott mögötted, az varázslat volna?
– Nem.
– De ha csettintenék, és szegény Phineász holtan esne össze, az
már igen, ugye?
– Úgy vélem.
– Mi a különbség?
– Hogy az emberek általában nem képesek csettintéssel békát
ölni.
– Közel jársz az igazsághoz. A helyes válasz az, hogy azért tartod
varázslatnak a dolgot, mert nem tudod, hogyan öltem meg a békát.
Ha tudnád, hogy szegény, szánalmas kis Phineászt pillanatokkal az
érkezésed előtt megmérgeztem, még mindig varázslatnak tartanád a
dolgot?
 – Nem.
– Na, most válaszolj a következő kérdésemre: hogyan teszi
lehetővé ez a kis üveg, hogy tisztábban lássak?
– Nem tudom.
– Varázslat! – Az aggastyán arcára ragyogó mosoly ült ki, és a
szemüvege fölött pillantott Hadrianre. – Tudod, ahogy öregszem,
egyre rosszabbul látok. A világ nem változott meg, csak a szemem.
Megfigyelve azt, hogy az üveg a nézőponttól függően megváltoztatja
az észlelést, képes vagyok megalkotni ezeket az üvegcséket, amelyek
felerősítik a látásomat. Nos, ez az igazi varázslat. A megfigyelések
logikával, tudással és következtetéssel párosulva felfedik a természet
működését a magamfajta varázsló előtt. Ez lehetővé teszi számomra,
hogy a hasznomra fordítsam a hatalmát. – A professzor felnézett,
mintha megütötte volna valami a fülét. – Nyugalom, Phineász.
Igazából nem mérgeztelek meg.
Hadrian megfordult: a háta mögött valóban ott ült a béka a
ketrecben. Amikor visszafordult, Arcadius odább tolta a székét.
– A te esetedben – folytatta – egyszerűen arról van szó, hogy az
illető jól kinyitotta a fülét, és egy nagy harcos hírére figyelt. Tudom,
miféle kiképzést kaptál az apádtól. Arról is értesített, milyen
szándékkal hagytad el Hintindárt. Ez a tudás együttesen
gyakorlatilag szavatolta, hogy mostanra híres leszel. A tartózkodási
helyedet pedig könnyen meghatároztam.
Hadrian bólintott, és ostobának érezte magát, amiért feltette a
kérdést.
– Szeretném megköszönni, hogy értesítettél, és hogy
távollétemben tevékeny részt vállaltál az apám ügyeinek
intézésében. Örülök, hogy volt valaki, akire számíthatott, főként úgy,
hogy jó ideje nem jártál nálunk.
– Az apád és én régi barátok voltunk. Jóval a születésed előtt
ismertem már, körülbelül azóta, hogy letelepedett Hintindárban.
Akkoriban gyakran meglátogattam, de az évek hosszú sora és az
életkorunk az utunkba állt. Nehéz messzire utazni, amikor már a
csarnokon átkelni is kihívást jelent. Így van ez… az idő észrevétlenül
rohan el mellettünk.
– Hogyan értesültél a haláláról?
– Tavaly meglátogattam, és a régi időkről beszélgettünk.
Betegesnek tűnt, és tudtam, hogy a napjai meg vannak számlálva,
így megkértem, hogy értesítsen, ha változik az állapota.
– Visszamentél Hintindárba?
– Nem, és úgy hiszem, már sohasem fogok.
– De azt mondtad, nálad vannak az apám értéktárgyai, amelyeket
nekem akarsz adni.
– Egy értéktárgy, hogy pontos legyek. Amikor utoljára láttam
Danburyt, meghagyta, hogy adjam oda neked.
A helyiség állapotából ítélve Hadrian eltűnődött, mennyi esély
lehet meglelni ezt az örökséget, feltéve, hogy kisebb egy kutyánál.
Felpillantott, és észrevett egy baglyot, amely az emeleti galéria
korlátján gubbasztott, továbbá végigtekintett a dobozok és ládák
véletlenszerű gyűjteményén, és a csaknem teljes emberi csontvázon,
amely a falba szúrt, vasszárú harci lándzsáról lógott.
Arcadius elmosolyodott, és levett a nyakából egy láncra fűzött
amulettet. Hadrian jól ismerte a medált. Az apja mindennap viselte,
még alvás vagy mosakodás közben is. Az amulett olyannyira
hozzánőtt, hogy most Arcadius nyakában látva olyan volt, mintha az
apja egy levágott ujját látná. Akármilyen szeszélyes gondolatot
dédelgetett is Hadrian arról, hogy Danbury talán mégis él, az most
szertefoszlott, és egy pillanatra újra maga előtt látta a vérző tigrist,
amely az utolsó lélegzetét vette, és nyitott szemében egyetlen
kérdéssel meredt a gyilkosára: Miért?
 – Szeretnél leülni? – kérdezte lágyabb hangon Arcadius. – Azt
hiszem, van itt egy másik szék. Igazából ötnek is kellene lenni. Bár
valójában az én helyemre is leülhetsz. Én úgyis túl sokat üldögélek.
Hadrian megtörölte a szemét.
– Köszönöm, nem. Említett engem?
A professzor, aki eközben felállt, most visszatelepedett a
sámlijára. Levette a nyakláncot, és egy könyvtorony tetejére tette,
Hadrian elé.
– Elmesélte, hogy világgá mentél. Valami vitát említett kettőtök
közt, de nem fejtette ki, én pedig nem firtattam.
– Gyávának neveztem. Akkor ez volt a legrosszabb, ami eszembe
jutott, és ezek voltak az utolsó szavaim hozzá.
– Ne bánkódj nagyon. Vágtak a fejéhez súlyosabb sértéseket is.
– De nem a saját fia. Nem az egyetlen személy, akije maradt a
világon. – Hadrian hagyta, hogy a feje lebukjon az asztal fölött, a
medál fölött. Az ezüstkor alig volt nagyobb egy pénzérménél, és
tekergő csomók gyűrűjéből állt. – Honnan szerezte ezt? Az anyámtól
kapta?
– Nem. Úgy hiszem, a medál egy örökség, amely nemzedékről
nemzedékre öröklődik. Nagyon értékes. Az apád megkért, hogy
mondjam el, ő is az apjától kapta. Hogy mindig viseld, soha ne
kótyavetyéld el, és add oda a fiadnak, ha valaha lesz egy fiad. Ebben
áll a végakaratának egyik része.
Hadrian felvette a láncot, és hagyta, hogy a medál hintázzon az
ujjai között.
– És a másik része?
– Nos, majd arra is rátérek, de egyelőre elég ennyi. Hosszú utat
tettél meg, átáztál. Ha jól sejtem, szeretnél megszárítkozni, talán
meg is fürödni, egy jót enni, és meleg ágyban aludni. Sajnos a négy
dolog közül csak hárommal szolgálhatok… Ma este húsos pite lesz.
 – Köszönöm. Egy kissé… – Hadrian hangja elhalt, és csak
megvonta a vállát.
– Értem. – Arcadius a szoba másik vége felé fordult, és felkiáltott.
– Bartholomew!
A helyiség ajtaja nyikorogva kinyílt.
– Uram?
– Légy jó fiú, és gondoskodj róla, hogy Hadrian vacsorát és
szállást kapjon. Úgy hiszem, Vincent Quinn távol van, úgyhogy
biztosan lesz hely az északi szárny hálótermeiben.
– Ööö… bizonyosan, de… ööö… honnan tudtad, hogy még itt
vagyok, uram?
– Varázslat! – kacsintott Hadrianre az öreg.

– Ubi! – vigyorodott el Hadrian, amint meglátta a fiút.

Bartholomew felvezette a vitézt egy lépcsőn a hálótermekhez, egy
hosszú csarnokhoz, amelyben szépen megvetett ágyak sorakoztak.
Mind üresen állt, egy kivételével. Amint meghallotta a nevét, a
vernesi utcakölyök felpattant, és a megszokott mosollyal üdvözölte a
gazdáját.
– Épségben ideértem, jó uram! Siettem, ahogy tudtam, mert
féltem, hogy elkerüllek, de itt vagyok, ráadásul két nappal előtted
érkeztem erre a csodálatos helyre.
– Gondjaim akadtak, és Colnorában kellett vesztegelnem.
Szerencséd, hogy nem jutottál fel arra az uszályra!
Hadrian megtalálta a fiú kezét, és melegen megszorította. Szinte
idegeneknek számítottak, ám a közös emlékek összekötötték őket.
Még ha csak néhány percet is töltöttek együtt abban a patkányoktól
hemzsegő városban, abban a minutumban Hadrian a legrégebbi és
legkedvesebb barátjaként ismerte Ubit.
– Ismét csak a bocsánatodért kell esedeznem, jó uram, amiért
éppen akkor tartóztattak le, amikor a legnagyobb szükséged volt
rám.
– Nem kell szabadkoznod, és nevezz nyugodtan Hadriannek.
Ubi úgy nézett rá, mint aki nem hisz a fülének.
– A legalázatosabb szolgád vagyok. Nem nevezhetlek a neveden!
– Nos, engem viszont zavar az uramozás, és az emberek azt
hihetik, lovagnak adom ki magamat.
Ubi elgondolkodva ráncolta a homlokát, aztán a mosolya
visszatért.
– Akkor legyen Hadrian úrfi.
Nem ezt akarta, de egyelőre megteszi.
– Elképesztő hely ez, Hadrian úrfi. Még sohasem láttam ehhez
foghatót. Annyira tiszta! Nincs halszaga vagy lócitrombűze.
Táncos. Róla megfeledkezett.
– Istállót kell keresnem a lovamnak.
– Tudok egy istállót – ajánlkozott Ubi büszkén. – A saját
szememmel láttam. Majd én megoldom a lovad gondjait. Mellesleg
úgyis le kell mennem, hogy visszaadjam ezt a könyvet.
Hadrian észrevette az ágyon a meglepően hatalmas kötetet.
– Te tudsz olvasni?
– Persze hogy nem. De ebben a könyvben sok a kép. A professzor
megengedte, hogy elüssem vele az időt, míg rád várok, feltéve, hogy
visszaviszem a könyvtárba a keleti szárnyban, ahonnan ő
kikölcsönözte. Beadom nekik, aztán ellátom a lovadat. Hol hagytad
az állatot?
– Megmutatom.
– Arra nincs szükség. Boldog szolgád vagyok. Csak maradj itt, és
lustálkodj nyugodtan!
Hadrian végignézett a csupasz falakon, és a kaszárnyák jutottak az
eszébe.
– Már lustálkodtam eleget.

A hegyek mögé lebukó nap halvány utóragyogást hagyott maga

után. A főtéren egy létrával felszerelt fiú serényen gyújtogatta a
lámpákat. Hadrian mellett Ubi igyekezett a kötettel a hóna alatt,
amely olyan ormótlannak bizonyult, akár egy díjnyertes sütőtök. A
legény nyögve helyezte egyik kezéből a másikba a súlyt.
– Segíthetek? – ajánlkozott Hadrian.
– Dehogyis! – bukott ki Ubiból, és felgyorsított, egyre sebesebben
és sebesebben lépkedve, hogy bizonyítsa, ura a helyzetnek, vagy
talán csak azért, hogy elérje az úti célját, mielőtt a karja felmondja a
szolgálatot.
A Glen mellett egy kisebb épület állt. Hadrian csak most vette
észre, hogy az egyetemi építmények különböző méretűek, bár a
maga nemében mindegyik impozáns volt. Ezt a csarnokot alkóvok,
írópultok, nagyobb asztalok és székek töltötték meg kusza
összevisszaságban. A könyvtár nem számított túlzottan nagynak, de
a falakat teljességgel beborították a polcok, amelyeken könyvek
sorakoztak. Sokkal kevesebb könyv, mint Hadrian gondolta volna.
Sok polc üresen állt, és úgy vélte, az ott tartott köteteket a diákok
kölcsönözték ki. Ubi lecsapta a nagy kódexet a központi asztalra,
ahol az messze visszhangzó dörrenéssel megpihent.
– Meg is vagyunk! – jelentette ki egy látványos fújás kíséretében,
és rádőlt az asztalra, mintha halálos csapást kapott volna. – Nem
vagyok tudósnak való. – Lassan, ziháló lélegzettel felkelt. – Nem is
értem, hogy csinálod. Úgy tudom, a kardok nehezek.
– A rossz kardok tényleg azok.
– Vannak jó kardok és rossz kardok?
– Ugyanúgy, ahogyan jó emberek és rossz emberek.
– Tényleg? – Ubi nem tűnt meggyőzöttnek.
– A rossz kardok haszontalanul vaskosak, míg a jól kovácsoltak
viszonylag könnyűek, és jól ki vannak egyensúlyozva.
– Továbbra is kétlem, hogy meg tudnék emelni egyet.
Hadrian kivonta a rövidkardját, és markolattal előre odatartotta
neki.
Ubi szkeptikusan méregette a fegyvert.
– Ez nem néz ki jó kardnak. Bocsáss meg, hogy ezt mondom,
Hadrian úrfi, de ez a fegyver nagyon fáradtnak tűnik.
– A látvány gyakran csalóka.
Ubi nagy mosolya még szélesebbre húzódott.
A fegyverért nyúlt, mindkét kezét a markolatra fonta, és
várakozással vegyes erőlködésében összefutottak a ráncok az arcán.
Aztán Hadrian elengedte a kardot, és a penge olyan élesen vágódott
fel, hogy Ubi csaknem hátraesett.
– Könnyű! Nem annyira, mint egy madártoll, de sokkal könnyebb,
mint gondoltam.
– Kicsivel több mint egy kiló.
Ubi elengedte a bal kezével, és jobb kezében tartva felemelte a
vasat.
– Még annyinak sem tűnik.
– Az egyensúly miatt van, amit említettem.
– De hát nem kell nehéznek lennie?
– Nem kell hozzá sok, hogy áthatoljon a bőrön. Minél gyorsabban
teszi, annál jobb.
 Ubi leejtette a csuklóját, és a fegyver belehasított a levegőbe.
– Ezzel a kezemben szinte hősnek érzem magam.
– A szinte helytálló kifejezés mindenki esetében, aki ilyet markol.
Ubi kinyújtotta a karját, és fél szemmel végignézett a penge egész
hosszán.
– Tehát ezt valami nagy hírű fegyverkovács készítette?
– Én készítettem.
– Te, Hadrian úrfi? Tényleg?
– Az apám kovács volt. Az üllő mellett nőttem fel.
– Ó… – Ubi zavartnak tűnt. – Bocsánatodért esedezem, Hadrian
úrfi. Igazán sajnálom, hogy fáradtnak neveztem a kardot.
– Fáradt is. És ocsmány. Ocsmány eszköz, ocsmány célokra.
– Az ott biztosan nem az – mutatott a fiú a kétkezes pallosra
Hadrian hátán.
– Azt nem én csináltam.
A vitéz visszavette a kardját, és visszacsúsztatta a tokba, ahol a
penge nagyot csattanva megállapodott.
A főtérre mentek, és Hadrian leoldozta a felszerelését a lováról,
miközben Ubi kikötözte a kantárszárat. Az ifjú harcos éppen a
vállára kapta a csomagját, és felnézett, ám ekkor a legváratlanabb
dolog történt. A Glen-csarnok második emeletén, balra az utolsó
ablakban egy férfit látott kifelé kémlelni – egy fekete csuklyás férfit.
Egy pillanatba beletelt, mire rájött, mit lát, és addigra a férfi
hátralépett, visszahúzódott a sötétségbe, és szertefoszlott, akár egy
kísértet.
– Te is láttad? – nézett Ubira.
– Mit?
Hadrian az ablakra mutatott.
– Ott, abban az ablakban az előbb egy csuklyás ember állt.
– Nem, Hadrian úrfi, senkit sem látok. Melyik ablakban is
pontosan?
Megint odamutatott.
– Abban.
Ubi a szemét meresztgette, aztán megrázta a fejét.
– Biztosan láttál valakit? Miért viselne ott valaki csuklyát?
Nagyon meleg van odabenn.
– Nem tudom – motyogta Hadrian, és képtelen volt levenni a
szemét az ablakról. – Biztos, hogy nem láttad?
– Nem, uram. Akarom mondani, úrfi.
Hadrian ostobának érezte magát. Nem lehetett az a fickó. Ha volt
ott bárki, hát bizonyosan egy diák volt.
– Fussak fel megnézni, hogy van-e odafent egy csuklyás alak?
– Nem, inkább keressünk egy helyet Táncosnak – felelte a vitéz,
de mielőtt elindult volna, még egyszer felpillantott az ablaktáblára.

Miután elhelyezték Táncost az istállóban, felmentek a lépcsőn, és

újra beléptek a Glen-csarnok kapuján. A belső tér különbözött az
első élményétől: ezúttal kevésbé fényes volt, kevésbé hívogató. A
csillár és a fali lámpások nem egészen tudták bevilágítani az óriási
előcsarnokot és a sötét folyosókat most, hogy lement a nap. Olyan
érzés rohanta meg Hadriant, mintha egy mély és fekete barlangba
lépett volna be.
– A professzor azt mondta, szívesen látnak az étkezőcsarnokban –
magyarázta Ubi, miközben Hadrian ledobta a batyuját és kardjait a
kölcsönágyára.
– És veled mi lesz?
– Velem? Én itt maradok, és őrzöm az értékes holmidat a kíváncsi
szemek és enyves ujjak elől.
– Ez egy iskola, Ubi. Tilos a lopás.
– Vernesben is tilos, de meg lennél lepve, hány dolognak lába kél
nap mint nap.
– Ez itt más. Azt gondolod, egy gyerek elsétál a pallosommal? Hol
rejtené el egyáltalán?
Ubi eltöprengett az ágyon fekvő gigászi pengét szemlélve, aztán
azt felelte:
– Ennek ellenére az én feladatom őrizni csodás értéktárgyaidat,
hogy el ne lopják őket.
– Ragaszkodom hozzá, hogy velem tarts.
– De én…
Hadrian szigorúan összefonta a két karját.
– Mi a fontosabb? A dolgaim vagy a személyem? Egy iskolában
nem illik felfegyverezve mászkálni, de mitévő leszek, ha
megtámadnak?
Ubi fura tekintetet vetett rá.
– Azt gondolom, igencsak pórul járna bárki, aki téged meg akarna
támadni, Hadrian úrfi.
A vitéz összeráncolta a homlokát.
– Mégis szeretném, ha fedeznél. Egy egyszerű figyelmeztetés
megmentheti az életemet.
– Igen, ez igaz – Ubi feje olyan lázasan mozgott fel-alá, hogy azt
nem lehetett egyszerű bólogatásnak nevezni. – Te túlzottan
megbízol mindenkiben. Veled tartok, figyelek és figyelmeztetlek.
Hadrian elindult kifelé, de Ubi megragadta a fegyvereket, és az
ágymatrac alá dugdosta őket. Végül elégedetten felvigyorgott rá.
– Na! Most már nem nyúlkálnak illetéktelen kezek Hadrian úrfi
csodálatos értékeihez.
– Mutasd az utat, Ubi!
 Beléptek egy hosszú asztalokkal berendezett, széles csarnokba,
ahol fiúk étkeztek nagy tömegben. Néhány lobogó lógott a
mennyezetről, de ezeken kívül minden fából, kőből vagy bádogból
készült. A ránézésre közel száz diák cseveje ordító lármává
hangosodott a teremben.
Ubi álmodozó képet vágott.
– Csodálatos hely! Csak besétálsz, és ételt adnak. – Levett két
pitét a konyhaasztalról, ahová nagy fatálakon lapátolták kifelé őket,
aztán együtt bepréselődtek két székbe egy hosszú asztal végénél.
Kilógtak a társaságból: egyedül ők ketten nem viseltek talárt.
Hadrian éhes volt, de csak bámulta érintetlen pitéjét. Ismét az
ablakon és a csuklyáson járt az esze.
Nem lehetett ő. Minek volna itt?
Hadrian a gyilkosságok egyetlen szemtanúja. Azonosíthatja a
gyilkost, az utolsó, aki megteheti ezt.
Minek vagyok a szemtanúja? Nincs semmiféle hajó, nincsenek
ékszerészek, nincs Vivian.
Csak egy pillanat volt az egész. Talán nem is látott senkit. Lehet,
hogy a fény vagy annak hiánya megtréfálta. Ubi is ott állt mellette,
és ő semmit sem érzékelt.
Egyébként sem találna meg itt, nem igaz? Az uszályon vajon
említettem Sheridant?
Nem volt benne biztos. Talán említette. Sokféle társalgás folyt ott,
a kalmárok és Vivian állandóan kérdéseket tettek fel. Lehetséges. De
hogyan jutott be az épületbe? Nem mintha Hadriant bárki is
megállította és kikérdezte volna. A füvön látott fiúk nem
számítanak. A csuklyással bizonyosan nem találkoztak, és ha beléjük
is akadt volna, biztosan nem fogja vissza magát úgy, mint Hadrian.
– Ti meg kik vagytok? Nem ide jártok, annyi biztos.
Hadrian felismerte az arcot. Angdon, a báró fia volt az, akibe
beleszaladt az előcsarnokban.
– Vendégek – felelte Hadrian. – És már találkoztunk. Hadrian a
nevem, emlékszel? Úgy egy-két órája futottál belém.
– Vagy úgy: te vagy az az ostoba barom, aki nem tudja, hogyan
kell félreállni az útból.
– Mindezt abból szűrted le, hogy nekem jöttél?
– Meg sem moccantál, és azt se tudtad, merrefelé tartasz, tehát
igen. És ki ez a teremtmény veled?
Hadriannek nem nagyon tetszett a báró fia.
– Ez a velünk szemben elhelyezkedő, kiváló fiatalember Ubi.
– Ubi? Ez meg miféle név? – okvetetlenkedett egy másik diák.
Hadrian látta, hogy Ubi szinte megsemmisül.
– Nevetséges, de jól láthatóan illik rá – vette vissza a szót Angdon.
– És kinek a vendégei vagytok ti, hogy csak úgy idejöttök ellopni a
mi ételünket?
– Arcadius professzoré. Ja, és igazad volt a hajnalcsillaggal
kapcsolatban, a fehérrel és nem a vörössel persze – felelte Hadrian.
– Azt hiszed, ettől most okos vagy? Azt hiszed, most majd dicsérni
foglak, mert az én pártomat fogod?
– Csak gondoltam, szeretnéd tudni.
– Már tudom. Nem kell egy félkegyelmű parasztlegény, hogy
ellenőrizze a tudásomat. Továbbá nem tetszik a mocskos jelenléted
az asztalomnál. Vidd a lopott pitédet meg az Ubidat, és egyetek
odakint, ahová tartoztok! Te nyomorult kis…
Hadrian csak annyit látott, hogy Ubi pitéje Angdon képének
csapódik. A tál leesett, és vele együtt a pite alsó része is. A többi
néhány másodpercre odaragadt a fiú arcára. Az incidens akár
nevetséges is lehetett volna, ha a pite nem tűzforró. Angdon
felordított, és tíz körömmel tépte le az arcáról a finomságot.
Angdonnal szemben Ubi arca is elvörösödött, azzal talpra ugrott,
kezét ökölbe szorítva, és Hadrian már azt hitte, menten átugrik az
asztalon, és a rikoltozó bárógyerek után veti magát.
A saját vacsoráját felmarkolva a vitéz megragadta Ubit, és
kiráncigálta az étkezőteremből, miközben a többi fiú törülközőkért
és vízért szaladt, hogy segítsenek pórul járt barátjukon.
– Nem cselekedtél helyesen – csóválta a fejét Hadrian, miközben
kihúzta Ubit a csarnokból.
– Annyira igazad van! A helyes az lett volna, ha jól elverem egy
széklábbal.
– Nem így értettem. Figyelned és figyelmeztetned kellett volna,
emlékszel? Nem verekedni.
Amint elérték a lépcsőt, lelassítottak.
– Mindegy. Megosztozunk ezen az egy pitén a hálóteremben.
Egyébként sem voltam éhes.
– Hagynod kellett volna, hogy megküzdjek vele!
– Bajba kerültél volna. Ez egy nemesember, egy báró fia.
– Nem tűnt valami nemes léleknek.
– Mellesleg Angdon magasabb nálad.
Ubi bólintott.
– De én vagyok a szívósabb.
– Több barátja van.
– Talán. – Ubi megállt a lépcsőn, és hozzátette: – De nekem van
egy olyan, aki többet ér az ő összes cimborájánál együttvéve.
Hadrian nem tudta visszatartani a mosolygást.
– Ez igaz. És úgy látszik, nekem is van egy ilyen.
 10. FEJEZET

A CSUKLYÁS

Hadrian az éjszakát Vincent Quinn kiürített ágyában töltötte, aki

mindenképpen alacsonyabb lehetett nála, vagy talán ő is
megelégedett azzal, hogy lelógatta a lábát az ágy végén. A fekhelyek
mostanra megteltek fiúkkal, ami a túl jól ismert kaszárnyákra
emlékeztette Hadriant. Ezekben a hangyabolyokban olyan zord
életű férfiak éltek, akiknek csak annyi tulajdona volt, amit magukkal
tudtak vinni – egy herceg vagy király harci kutyái. Nem számított
rossz életnek, de nélkülözött minden életcélt. Ezért hagyta ott az
egészet. A katona olyan volt, mint a szekér kereke. Elindult, amikor
megparancsolták neki. Hadriant mindig jobban érdekelte az útirány
sokfélesége, és bosszantotta a tudat, hogy csak egy kard, amivel fát
vágnak.
Ubi is a maga kölcsönágyában pihent, valahol a terem másik vége
felé. A fiúk egyike sem állt velük szóba, de sokan megbámulták őket.
Sutyorgás terjedt a sorok között, és Hadrian fülét nemegyszer
megütötte a húsos pite szó. A matrac kemény volt, nem olyan
kényelmes, mint a colnorai fogadóban, de jobban esett, mint a hideg
földön aludni. Levetkezett, kinyújtózott az ágyon, lehunyta a szemét,
és elnyomta az álom.

*
 Elképzelhető, hogy egy rémálom ébresztette fel. Hadriannel ez
számtalanszor előfordult, de ébredéskor mindig szertefoszlott, és
csak egy kis kellemetlen szájízt hagyott maga után. Kinyitotta a
szemét. Még mindig sötét borult a teremre, egy egészen kevéske
szürkeséggel keverve. Lehunyta megint a pilláját, de nem használt.
Ehelyett csak feküdt ott, a sötét tetőgerendákat bámulva, egy Benny
nevezetű diák horkolását hallgatva, és a csuklyán töprengett, amit az
ablakban látott. Talán ez jelent meg a rémálomban is.
Láttad a szemét? Jéghideg a tekintete. Halott.
A visszaalvás csatáját már elveszítette. Úgy döntött, hogy
visszavonul a harcmezőről. Letette meztelen lábát a padlóra. Hideg.
Azt remélte, melegebb reggel fogadja majd, mint az utazás során.
Két napja először ébredt szárazon, de persze meztelenül is.
Félredobta a takarót, és vacogott. A tucatnyi fiú hője fel kellett volna
hogy fűtse a hálótermet, mint a lovak testmelege az istállót, és talán
fűtötte is, csakhogy túl nagy csarnokban aludtak. Felkapta a ruháit,
amelyek kissé megmerevedtek, de legalább kiszáradtak. Ahogy
felhúzta őket, a kis ágy nyikorgott a mozdulatai alatt.
Hadrian nem érzékelte, hány órára járhat az idő. A helyiség
tökéletes feketesége visszahúzódott, és homályos körvonalak
rajzolódtak ki mindenfelé, míg az annak előtte láthatatlanná vált
ablakok most szürke fényforrásokként derengtek. A csendességet
semmi sem törte meg, csak az egyenletes lélegzetvételek és a
véletlenszerű takarósurrogás megnyugtató kórusa. A rémálom,
akármi is volt, elszállt, de a rossz érzés megmaradt, és Hadrian a
fegyvereiért nyúlt. Becsatolta az övét, nagyon ügyelve a kardjaira,
hogy a fém ne csörrenjen fémen. Amikor lépett egyet, egy
padlódeszka felnyögött a súlya alatt. Az egyik diák hunyorgó
szemmel felnézett, de aztán a másik oldalára fordult, és visszabújt a
takarója alá.
 A hálótermen kívül a Glen-csarnok a homályosan megvilágított
kő- és fafolyosók néma hona volt. Amint elérte a főlépcsőt, Hadrian
megállt, és felkémlelt. Az első emeleten állt. Az ablak, amelyikben a
csuklyást látta, a következőn húzódott.
Odafenn vagy?
Különleges bolondság volt azt gondolni, hogy egy gyilkos egészen
az egyetemig követte, de még annál is súlyosabb elmebetegség azt
hinni, hogy továbbra is ott tartózkodott. Csakhogy Hadrian egyszer
már tévedett a hajón, és ez hat ember halálát okozta.
Elindult felfelé a lépcsőn, és ahogy elérte az északi folyosót,
lelassított. A lámpásokat eloltották, és tapogatózva haladt a fal
mellett, amíg bele nem ütközött a csarnok végébe. A reteszt
felemelve kinyitotta a főtér felőli utolsó ajtót. Az egészen kicsi
nyikordulással befelé lendült. A kora hajnali fény élénkszürkére
világosodott, és felfedte a kis helyiség berendezését. A nagyobb
kamra méretű szobát tárolásra használták: ládák, vödrök voltak
benne, még egy sor vágott deszka is.
A helyiség túloldalán Hadrian kiválasztotta a félhold tetejű
ablakot, amelyre az előző napról emlékezett. Csakis ez lehetett az:
második emelet, az utolsó ablak a sorban.
Odalépett, és kikémlelt. Alatta terült el az egyetemi főtér.
Elképzelte, hogy a jelenleg üres, ráadásul a hajnal fényében békés
területen Ubival együtt a pad mellett állnak, ahová Táncost kötötte.
Raktárhelyiség.
A diákok nem járnak be ide.
Olyan a szeme, mint a farkasnak, igaz?

*
 Hadrian egész reggel úgy kóborolt a folyosókon, mint egy kísértet.
A Glen-csarnok nagyobb és útvesztőszerűbb volt, mint gondolta.
Eszébe jutott, hogy felébreszti Ubit, aki bizonyára jobban ismerte a
járást, de letett róla. Hamarosan útra kelnek, és minél többet tud
pihenni a legény, annál jobb.
Végül a földszinten kötött ki, és ismét kiszúrta az óriási festményt.
A főbejárathoz került, ahonnan tudta az utat az étkezőcsarnokba.
Tányérok és kongó fazekak hangját is hallotta. A többi korán kelő
könyvvel a kezében várakozott a sorban, hogy valami meleget
vegyenek magukhoz, mielőtt helyet keresnek maguknak az üresen
álló asztalok valamelyikénél. A tegnapi vacsorával ellentétben akárki
is beszélgetett ma, az suttogva tette.
– Hogy aludtál? – Arcadius hangja tökéletes tiszteletlenséggel
hasított bele a csendbe.
A professzor a tűzhöz közel foglalt helyet, amerre a legtöbben
tartottak, hiszen másutt a kő megtartotta az éjszaka hidegét. Kupa
és kis, üres tányér nyugodott előtte. A professzor egészen úgy festett,
mint az előző nap: fehér haja olyan módon zuhogott mindenféle
irányba, mint egy szikláknak ütköző vízesés. Pápaszeme az orra
hegyén ült, de most sem nézett át rajta. Jól ismert sötétkék
köpönyegét ez alkalommal morzsák tarkították.
– Nem tudom; csak letettem a fejemet, és lehunytam a szememet.
Az öregember elmosolyodott.
– Jelentkezned kellene ide diáknak. Általában hónapokba kerül
megváltoztatni a fiataljaink azon szokását, hogy messzemenő
következtetéseket vonjanak le a tények ismerete nélkül. Kóstold meg
a forralt almalét: nem erjesztett, de ha fahéjjal iszod, feldobja a
reggeledet.
Hadrian megfogott egy kupát, és Arcadius egy helyre mutatott
maga mellett. Hadrian elhelyezkedett, és érezte, hogy melegítik az
oldalát a reggeli fahasábok. A professzor hátradőlt egy
kényelmesnek tűnő bőrszékben, amelyből csak három másik volt a
helyiségben, jelezve, hogy vagy ő érkezett elsőnek, vagy a
professzorság különleges előjogokkal járt.
– Amikor belegondolok, ez a legnagyobb gondom – mondta
Arcadius, és a kupája oldalát dörzsölte.
– Micsoda?
– Hogy miként tudom rávenni a diákokat arra, felejtsék el, amit
eddig tanultak. Hogy töröljék a rossz szokásokat. – Az aggastyán
kecses mozdulattal kortyolt egyet, pedig az ő itala már nem is
gőzölgött. – Tudod, mindenki kérdésekkel születik. – Arcadius
feltartotta az italát. – Üres kupákkal, amelyek alig várják, hogy
beléjük töltsenek valamit, ami éppen szembejön, még ha teljes
badarság is. Például milyen színű ez az asztal?
– Barna.
– Honnan tudod?
– Látom.
– De vajon le tudsz írni egy színt anélkül, hogy közben valamilyen
természeti jelenségre utalnál? Például miként magyaráznád a kék
színt olyasvalakinek, aki születésétől fogva vak?
Hadrian azt akarta mondani, hogy a kék hűvös vagy nyugodt, vagy
olyan, mint az ég és a víz, de ezek egyike sem határozta meg
maradéktalanul, milyen a kék. Arcadius köntöse is kék színben
játszott, mégsem egyezett meg ezek egyikével sem.
– Nem lehet – válaszolt végül a saját kérdésére a professzor. – A
színeket csak a kapcsolatok alapján ismerjük. Az édesapád
bizonyosan száz és egy dologra rámutatott, amelyeknek közös
tulajdonsága a színük volt, és végül megértetted, hogy a
színközösség megegyezik azzal a szóval, amit használt. Sok minden
működik ugyanígy: nincsenek az elvont fogalmaknak megfelelő
tárgyi képek, amelyekkel azonosíthatnánk őket. A helyesnek és
helytelennek például. Általában kalamajka származik abból, ha az
emberek túlbuzgón megtöltik a kupájukat olyan emberek
gondolataival, akik, hogy úgy mondjam, színvakok. Ha egyszer
elfogadunk egy gondolatot, ha egyszer bevette magát a fejünkbe,
kényelmessé válik, és nehéz elvetni, akárcsak egy régi kalapot. És
hidd el, nekem is sok régi kalapom van. Néhányat már évek óta nem
viselek, de továbbra is megtartom őket. Az érzelmek a
gyakorlatiasság útjába állnak. A velük töltött idő alatt a
gondolatokból is régi jó barátok válnak, és ha az ember nem képes
eldobni egy olyan kalapot, amit már nem is visel, képzeld el, milyen
nehéz megszabadulni olyan gondolatoktól, amelyekkel együtt
nőttünk fel. Minél régebbi a kapcsolat, annál nehezebb. Ezért
próbálom fiatalon okítani őket, mielőtt az elméjük belekövül abba a
sok zagyvaságba, amit odakint a színvakok világában megtanulnak.
Persze nem mindig járok sikerrel. – Ránézett egy idősebb fiúra, aki
szemben ült velük, és rákacsintott. Az haragosan összevonta a
szemöldökét, és elfordult.
– Úgy hallottam, megtaláltad a barátodat, Ubit.
– Igen, együtt vacsoráztunk.
– Ezt is tudom. Valaki pletykált egy elhajított húsos pitéről. Hol
ismerted meg ezt a hirtelen haragú fiatalembert? Biztosan nem
Káléban.
– Vernesben. Úton idefelé. Nem mondhatni, hogy teljesen
civilizált.
– Én is így hallottam. De mondd csak, mihez kezdtél, amióta
elmentél otthonról?
– Biztosan hallottad egy részét, vagy legalábbis kikövetkeztetted,
hiszen rám találtál.
– Az apád azt mesélte, katonának álltál.
 – Megmondtam neki, hogy beállok Urith király seregébe.
– És beálltál?
Hadrian bólintott, miközben beleszimatolt fahéj illatú italába.
– De nem maradtál.
– Történt egy kis felfordulás.
– A veterán katonák nem bocsátják meg, ha valaki jobbnak
mutatkozik a csatában, főként, ha egy tizenöt éves legény mellett
aláztatnak meg.
A vitéz az ital gőzén keresztül az öregre pillantott.
– Beletelt egy időbe, mire rájöttem erre. Azt hittem, majd
lenyűgözöm őket, hátba veregetnek, és ujjonganak. Nem így lett.
– Tehát továbbálltál?
– Warrik seregében, Ethelred parancsnoksága alatt már
ügyesebben csináltam. Nem kerestem annyira, miben tűnhetek ki,
és az életkoromról is hazudtam. Kapitányi rangig vittem, de
Ethelred összekapott valamin Urithtal, és egyik nap már azok ellen
sorakoztam a csatamezőn, akikkel csaknem egy évig vállvetve
harcoltam. Leszereltem, remélve, hogy beállhatok egy távolabbi
király hadába. Mindig messzebbre mentem, és végül Káléban
kötöttem ki.
– Annál nem kell jobb hely, ha valaki el akar tűnni a világ szeme
elől.
– Én is így véltem, és sikerült is, vagy valami ilyesmi. – Hadrian
hátranézett a válla fölött az ajtóra, ahol egyre több diák szédelgett be
zilált talárban. – Egy részem kétségkívül eltűnt.
Arcadius az ujját használta, hogy megkavarja az italt.
– Hogy érted?
– A dzsungel megváltoztatja az embert… vagy… nem is tudom,
talán csak kihozza azt, ami már úgyis benne van. Nincsenek határok,
nincsenek szabályok, nincsenek társadalmi viszonyok, amelyekbe
belegabalyodhat az ember, semmi sem köt le. Az ember nyersnek
látja önmagát, és nekem nem tetszett az, amivé váltam. Valami
elpattant bennem, amikor megkaptam a leveledet.
Hadrian lenézett a kardjaira. Reggel még annál is önkéntelenebb
mozdulattal csatolta fel őket, mint amikor a csizmáját húzta: a
csizmája ugyanis új volt.
– Kivontad őket, amióta eljöttél Káléból?
– Nem azért, hogy harcoljak velük.
Arcadius a kupája mögül bólintott. A szeme meglepően élénken
ragyogott az öreg arcban: akár két csiszolt gyémánt egy ősrégi
foglalatban.
– Egyre csak arra gondolok, hány ember élne ma, ha akkor
hallgatok az apámra, és veszteg maradok Hintindárban.
– Lehet, hogy egyébként is meghaltak volna. A katonaszakma
kockázatokkal jár.
Hadrian bólintott.
– Talán, de legalább a vérük nem az én kardomat festette volna.
Arcadius elmosolyodott.
– Fura gondolkodás egy hivatásos katonától.
– Ezt az apámnak köszönhetem. Neki és annak az átkozott
csirkének.
– Milyen csirkének?
– Tizedik születésnapomra egy naposcsibét kaptam Danburytől.
Meghagyta, hogy az én felelősségem életben tartani, biztonságban
tudni. Szorgalmasan őriztem a madarat. Grétinek neveztem el, és a
kezemből etettem. A karomba zártam, úgy aludtam. Egy évvel
később az apám kijelentette, hogy a fia sült csirkét kap a
születésnapján vacsorára. Nem volt másik csirkénk. Könyörögtem,
és fogadkoztam neki, hogy ha megöli Grétit, egy falatot sem fogok
enni belőle. Csakhogy az apám nem akart végezni Grétivel. Átadta
nekem a baltát. „Meg kell ismerned egy élet értékét, mielőtt
elveszed” – mondta.
Nem voltam hajlandó. Aznap nem ettünk, és a következőn sem.
Eltökéltem, hogy tovább kitartok, mint az apám, de az öregem olyan
rendíthetetlennek bizonyult, mint a sziklakő. Minden büszkeségem,
együttérzésem, hűségem ellenére csak két napig bírtam.
Végigzokogtam a vacsorát, de az utolsó falatig megettem. Semmi
sem ment kárba. Egy hónapig nem álltam szóba az apámmal, és
sohasem bocsátottam meg neki. Mindig találtam valamit, ami miatt
gyűlölhetem, egészen addig a napig, hogy elhagytam. Ötévnyi
háborúskodásba telt, mire megértettem, mit akart tanítani. Hogy
miért nem élveztem sohasem a gyilkolást, vagy siklottam el a
fájdalom fölött.
– Mindezt egyetlen csirke miatt?
– Nem, a csirke csak a kezdet volt. További leckéket is kaptam. –
Hadrian a közelben leülő fiúkra sandított, akik úgy tettek, mintha
nem hallgatóznának. – Örülhettek, hogy ilyen tanítótok van, mint a
professzor. Vannak nála sokkal rosszabb mesterek.
– Az élet értékére akart megtanítani – magyarázta Arcadius.
– Miközben megmutatta az elvételére legalkalmasabb
módszereket? Miféle ember okítja a saját fiát repülni úgy, hogy
közben elülteti benne a magasságtól való félelmet? Kezdeni
akartam valamit az életemmel. Hasznosítani a belém vert
képességeket. Mi értelme van kiválóan bánni a karddal, ha az ember
egész életében csak ekevasakat kovácsol? Láttam másokat, gazdag
lovagokat, akiket a nagyságos urak megdicsértek az ügyességükért,
és közben tisztában voltam vele, hogy mindnyájukat le tudnám
győzni. Mindenük megvolt: lovak, szép nők, birtokok, páncélok.
Nekem pedig semmim. Azt gondoltam, ha csak meg tudnám
mutatni nekik… – Hadrian lehúzta a maradék almalét, és a reggelire
váró sorra pillantott, amely egyre hosszabbra nyúlt.
– Mondd csak, Hadrian, mit tervezel tenni most, hogy
visszajöttél? Feltételezem, nem fogsz beállni valami helyi
hatalmasság seregébe.
– A katonáskodásnak vége.
– Akkor miből akarsz megélni?
– Ezen még nem gondolkodtam. Van pénzem, az kitart egy
darabig. Azután, még nem tudom… Gondolom, kerülöm a kérdést. A
sodródás egyelőre jónak tűnik. Nem is tudom, miért… Talán abban
reménykedem, valami majd adja magát, valami megtalál.
– Valóban?
Hadrian vállat vont.
A professzor előrehajolt, és nekifogott egy mondatnak, de aztán
habozott, és visszaült.
– Biztos hosszú volt az út Kálétól idáig. Remélem, az utazás
legalább kellemesen telt.
– Igazából éppen ellenkezőleg, és jó is, hogy felhoztad. Nem láttál
mostanában bárkit az iskola körül, aki nem diák? Valakit, aki sötét
köpenyt visel, és a csuklyáját felhúzva hordja?
– Miért kérdezed?
– Hat ember meghalt az uszályon, amelyen Vernestől Colnoráig
jöttem. Egy éjszaka alatt öt ember torkát vágták el. Volt ott egy
csuklyás fickó, aki elszelelt, mielőtt megtalálhattam volna. Az a
gyanúm, hogy talán ide is követett.
Arcadius a körülöttük ülő többi fiúra pillantott.
– Menjünk vissza a szobámba. Ez a tűz kezd kissé túlzottan
felmelegedni.
– Mondtam már…
A professzor feltartotta egyik kezét.
– Majd folytatjuk, ha a szobámba értünk, ahol csak a mókus,
Sisarus pletykálkodásától kell tartanunk.
Arcadius lassan haladt a lépcsőn, felemelve ruhája szegélyét,
amely alól kivillant kék papucsa.
A sarat hagyd az utcán!
Elérték a professzor hivatalát, ahol az öreg megtorpant, és
Hadrianhez fordult.
– Emlékszel, amikor tegnap az édesapád végakaratáról
beszéltem?
Mielőtt Hadrian válaszolhatott volna, a professzor kitárta az ajtót.
A szoba túlsó végében ott ült a csuklyás fickó.

Egyedül gubbasztott a sarokban, a darázsfészek alatt és a

hüllőketrec mellett, fekete köpönyegébe burkolva, mint mindig, és a
csuklyája alá rejtette az arcát. Hadrian mégis biztosra vette, hogy ő
az. Ülve kisebbnek tűnt, fekete tócsának vagy fura árnyéknak, ám a
ruházatot ezer közül is megismerte volna.
A professzor besétált, mintha észre sem venné a betolakodót.
– Professzor! – Hadrian elszáguldott mellette, és mindkét kardját
kivonta. Már attól is jobban érezte magát, hogy napok óta először a
kezében vannak a fegyverek. Akármennyire is fájlalta, amit együtt
vittek véghez, mégiscsak őket mondhatta a legjobb barátainak.
A csuklyás nem moccant, még csak meg sem rezdült.
Hadrian megállt a professzor és a gyilkos között.
– Professzor, távoznod kell!
Meglepetésére azonban Arcadius nyugodtan becsukta és bezárta
az ajtót.
– Ő az – jelentette ki a vitéz mély hangon, és a kardjával
rámutatott. – A gyilkos az uszályról.
– Igen, igen. Ez itt Royce – mutatta be Arcadius. – És nyugodtan
leteheted a kardokat.
– Te ismered ezt az alakot?
– Persze. Őt küldtem, hogy kísérjen ide. Meghagytam, hogy egy
három kardot cipelő katonát keressen. Olyan nem sok szaladgál, és
még annál is kevesebb érkezik Káléból. Azt a feladatot kapta, hogy
igazítson útba az egyetemhez. – Az aggastyán mogorván meredt a
csuklyásra, és neheztelő hangon hozzátette: – Azt reméltem, hogy
ténylegesen üdvözöl és bemutatkozik, ahogyan az civilizált
emberekhez illik. Azt reméltem, az utazás során megismerkedtek.
– Élve eljuttattam ide, az is elég nehéz feladat volt – jegyezte meg
Royce.
– Megölted azokat az embereket! – Hadrian most már harsogott.
A világ minden kincséért sem tette volna el a kardjait úgy, hogy a
csuklyás is a helyiségben tartózkodik.
– Igen. – A másik olyan félvállról válaszolt, mintha csak az
időjárásról kérdezték volna. – Nos, igazából túloztam: nem mindet
öltem meg.
– Azt akarod mondani, hogy én még élek? – szegezte neki
Hadrian. – Ezért jöttél el ide? Hogy befejezd, amit elkezdtél? Meg
fogod látni, hogy hiba volt. – Felemelt vasakkal rohamra lendült.
– Hadrian, állj!
Erre már a csuklyás is megmozdult, de olyan sebesen, ahogy
Hadrian még nem látott embert mozogni. Felkapaszkodott a
polcokon, és feltornászta magát az emeleti galériára, ahol már senki
sem érhette el. Odafent a bagoly felrikoltott, és egy megzavart gerle
csapkodott a kalickájában. Hadrian megtorpant, inkább
meglepetésében a férfi atletikus ügyessége láttán, semmint a
professzor parancsszavára. Nem tudta mire vélni, amit látott. A
fickó szabad szemmel követhetetlen gyorsaságra tett szert.
– Royce egyáltalán nem akar megölni – csitította Arcadius.
– De hát most mondta!
– Dehogy mondta, ő csak…
– Ha holtan akarnálak látni, most nem dühíthetnél az
oktalanságoddal – jött odafentről az apró fickó hangja.
– Royce, kérlek! – tartotta fel a kezét a professzor, és dühösen
integetett.
– Miért tetted? – szegezte a kérdést Hadrian a csuklyásnak. –
Miért végeztél mindenkivel?
– Hogy megmentsem az életedet.
A vitéz nem hitt a fülének.
– Mi?
– Tényleg azt reméltem, hogy ez a találkozás jobb hangulatban
telik majd – szólt közbe Arcadius, és Hadrian elébe állt. – De azt
hiszem, ez hiú ábrándnak bizonyult, nem igaz?
– Nem ártott volna, ha előre figyelmeztetsz! Talán egy udvarias
megjegyzés is megtette volna, például „ó, és mellesleg együtt
tízóraizunk egy gyilkossal”! Ez az ember megölt három kereskedőt,
egy Andrew nevezetű fogathajtót, meg Farlant, a kormányost. Ezek
mindegyike…
– A kormányost nem. – A hang, mert Hadrian számára mindössze
ennyi maradt az idegenből, egy testetlen hang, amely a köpönyeg
sötét mélyéről jött, határozott zaklatottságról árulkodott. – A
kormányost a nő ölte meg.
– A nő? Vivian? Te megőrültél?
A puszta gondolat is elég volt, hogy tegyen egy lépést az öntöttvas
lépcsők felé.
– És miért tett volna ilyet? – kiáltott fel a galériára.
– Ő maga mondta neked. Farlan be akarta vonni a rendőrbírót.
 – Igen, hogy kihallgasson téged!
– De én senkit sem öltem meg. Legalábbis Vernesben nem…
Vagyis hát mostanában nem.
– Mert Vivian igen?
– Ühüm.
– Tényleg azt hiszed, hogy ezt beveszem?
– Azt veszel be, amit akarsz. Tudták, hogy ha nyomozásra kerül
sor, rögvest azonosítják a ládáikban található zsákmányt a
meggyilkolt vernesiek házából eltűnt tárgyakkal.
– Micsoda? A ládáikban? Mit beszélsz te itt? Az ékszerészeket is
azzal vádolod, hogy benne volt a kezük?
– Marra, neked aztán tényleg lassú a felfogásod! – Royce kacajhoz
hasonló hangot hallatott. – Először is Farlan elkotyogta, hogy
jelenteni akar Maletnek, és miután megölték miatta, te mész, és
bejelented, hogy ugyanez az ostobaság áll szándékodban. Céltáblát
festettél a saját hátadra, és nekem kellett letörölni.
– És nem találtál jobb megoldást, mint végezni mindenkivel? –
kérdezte Arcadius viszolyogva. – Tudod, mennyire nem szeretem az
ilyesmit!
– Te pedig tudod, mennyire nem érdekel, hogy mit szeretsz –
felelte Royce. – Élve akartad megkapni ezt a barmot, hát most itt
van. Örülj neki! És ha ettől jobban érzed magad, nem én kezdtem.
Ők támadtak először. A dagadtabb és a fiatal megpróbált leteperni,
amikor kifelé jöttem az elülső raktérből. Gondolom, nem tetszett
nekik, hogy felfedeztem a kis titkukat.
– Vagy lehet, hogy Sebastian és Eugene azt gondolták, te vagy a
gyilkos – helyesbített Hadrian. – És félelemből támadtak meg téged.
Nem tudhatod. Nincs több bizonyítékod ellenük, mint amennyi
nekik volt az ellened felhozott vádakra.
– Végignéztem, amikor a nő megölte a kormányost – ellenkezett
Royce. – Azt hitte, mindenki a fedélzet alatt van. Leült mellé,
kedvesen és barátságosan. Azt mondta, fázik, meg hogy magányos.
A kormányos örült a társaságnak. A késsel a hátába került, és a
szerencsétlen még mosolygott, amikor elvágta a torkát. Nem tudta
bedobni a testét a vízbe, túl nehéznek bizonyult, ezért erre Samuelt
és Sebastiant használta. Véleményem szerint ugyanezt csinálta
azokkal a vernesiekkel: összemelegedett velük, aztán elnyiszálta a
torkukat. A másik három vitte a szajrét. Nem rossz megoldás.
Csend lett, míg Hadrian megpróbálta feldolgozni, amit hallott.
„Nem akarod inkább elmondani, mi folyik itt valójában?”
„Nem értem” – nézett rá Vivian.
„Én sem – felelte ő –, és éppen ez az, ami zavar. A férjedet nem is
ölték meg, igaz?”
Érezte, hogy valami nem stimmel. Egy asszony, aki éppen most
veszítette el a férjét, nem invitálta volna a kabinjába. És milyen fura,
hogy mindenki következetesen a csuklyást okolta, anélkül, hogy
bizonyítékuk lett volna rá.
Kis idő múltán eltette a fegyvereit.
– Ez azt jelenti, hogy hajlandó szépen játszani? Lejöhetek?
– Igen, szerintem most már biztonságos – felelte Arcadius. –
Ugye, Hadrian?
A vitéz bólintott.
Royce könnyedén leszánkázott a galériáról. Tartotta a távolságot,
és a csuklyáját sem húzta le, de azért most hátrább tolta, és Hadrian
többet látott az arcából. A bőre fehér volt, ahogyan az orrából
lehetett következtetni. Éles vonásai jól elkülönítették arcának
különböző síkjait, szeme hidegen, számítón méregette a valamikori
zsoldost.
Hadrian a fejében végigfuttatta az események láncolatát.
– Az uszály… Hogyan tüntetted el az egész uszályt?
 – Nem tüntettem el. Leküldtem a folyón, minden egyébbel együtt.
Öt percbe került. Aztán elbeszélgettem az uszály tulajdonosával a
hivatalában. Meggyőztem, hogy mesélje azt Maletnek, aznap nem
járt arra hajó. Mostanra már biztosan megtalálták. Talán már a hír
is visszajutott Malet fülébe, aki azóta is átkozza magát, amiért nem
hallgatott rád.
– Várjunk csak! Hisz megölted Andrew-t is! Azt akarod mondani,
őt is bevették?
Royce megrázta a fejét.
– Nem, de ha megölsz négy embert, nem hagysz egy ötödiket
szemtanúnak. Olyat csak a zöldfülűek csinálnak.
– Engem életben hagytál.
– Mert téged védelmeztelek.
– Tényleg nem kellene ártatlanokat ölnöd, Royce! – feddte meg a
professzor.
– Neked meg tényleg nem kellene azt remélni, hogy hallgatok rád.
– És az uszály tulajdonosa? – vette vissza a szót Hadrian. – Őt is
megölted később, hogy eltüntesd a saját nyomaidat?
– Nem hagytam nyomokat.
Arcadius szólalt fel:
– Gondolom, legalább felerészben én vagyok felelős. Tudnom
kellett volna. Royce nem kifejezetten… – Felsóhajtott. – Nos, nem
kifejezetten társasági lény. De most, hogy ezt a dolgot tisztáztuk,
rátérhetnénk a mai találkozó valódi témájára?
– Azaz? – nézett rá Hadrian.
Az öreg levette a pápaszemét, és még egyszer megtörölte
ugyanazzal a ronggyal, amelyet úgy tűnt, ezzel a céllal tartott az
asztalán. Vagy a feszültség gőzölte be a lencséket, vagy a törölgetés
ugyanazt a célt szolgálta, mint a körömrágás, vagy Hadrian esetében
a vedelés.
 – Az édesapád megkért, hogy nézzek rád, ha visszatérsz.
Megjósolta, hogy ilyen állapotban leszel, és szükséged lesz némi
iránymutatásra.
– Tényleg kellek én ehhez? – vágott közbe Royce.
– Valójában igen, mert te is érintve vagy. – A professzor
visszafordult Hadrianhez. – Mint már mondtam, azt ígértem, hogy
segítek életcélt találni.
– És mit mond mérhetetlen bölcsességed?
– Nincs értelme ilyen hangnemben beszélni. – Az öreg kicsit
előreszegett fejjel pillantott a vitézre, mintha még mindig a
pápaszeme fölött nézne át.
– Bocsánat, de ideges vagyok a közelében – intett Hadrian a
fejével Royce felé.
– Mindenki ideges a közelében. Majd megszokod.
– Nem tervezem, hogy meg kell szoknom.
– Nos, éppen erről van szó. Azért hívtalak mindkettőtöket ide,
mert azt akarom, hogy társuljatok.
Mindkettő feléje fordította a fejét.
– Ugye ezt nem mondod komolyan? – fortyant fel Royce.
Hadrian kacagásban tört ki.
– Felejtsd el!
– Attól tartok, komolyan beszélek, és nem felejtem el. Mindketten
holtponthoz értetek, mindketten kivételes képességekkel bírtok, és
mégis kínoz a „mi lesz most” kérdése. Fiatal elmék tanítójaként
tisztán látom, hogy magatokban egyikőtök sem áll készen a világra.
Együtt azonban mindkettőtöknek van némi reménye. Egyszerűbben
fogalmazva, úgy hiszem, hogy jó hatással lesztek egymásra.
Mellesleg van egy feladatom, amit el kell végezni valakinek, és az
egyetlen esély a sikerre az, ha ti ketten együtt hajtjátok végre. Azt
remélem, hogy meglátjátok egymás képességeinek hasznosságát, és
megértitek, milyen érték rejlik egy hosszú távú üzleti vállalkozásban.
Royce előjött a sötét sarokból, és Hadrian ismét elcsodálkozott,
milyen könnyedén halad a veszélyes terepen. Fenyegetően meredt
Arcadiusra, aztán egy ujját rászegezve hangsúlyozta a szavakat:
– Nézd, öreg… Nekem ő nem kell a munkához. Nincs szükségem
társra, és ha keresnék is egyet, olyan kellene, aki képes lopakodni,
ravasz, és szorult belé némi értelem.
– Biztos vagyok benne, hogy Hadrian birtokában van mindeme
képességeknek, és még sok másiknak ezeken kívül. Amennyiben
kiderül, hogy valamihez nem ért, te majd megtanítod rá.
– Nincs rá szükségem!
– Én azt mondom, hogy van.
– Vén bolond!
– Ez az én fizetségem, Royce.
A nevezett hátratolta a csuklyáját, és előbukkant fekete haja.
Fiatalabb volt, mint Hadrian gondolta, talán csak öt vagy tíz évvel
idősebb nála.
– Azt ígérted, csak egy munka lesz. Hogy nem leszek vele gúzsba
kötve egész életemben!
– És ezt az ígéretet meg is tartom.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– És ennyi? Utána mindkettőtökkel végeztem?
– Ha így kívánod. – Arcadius szemüvege megint az orrán ült, és a
vénség úgy csücsült az asztalánál összefont ujjakkal, mint aki épp
most terítette ki a kártyáit, és elégedett a tétjével. – Bár azt
remélem, hogy időről időre meglátogatsz még.
– És mi van, ha meghal? Nem vállalhatok felelősséget az
ostobaságáért!
– Nem is várom el tőled. De követelem, hogy őszintén próbálkozz,
és igazságosan bánj vele. Nem húzhatod csőbe!
Royce Hadrianre nézett, és elmosolyodott.
– Áll az alku!
– Nem tudom, ti ketten miről beszéltek – szólt közbe Hadrian. –
Én csak azért jöttem, hogy elvegyem, amit az apám nekem hagyott.
Az megvolt, úgyhogy én már itt sem vagyok.
– És hová mész? – kérdezte a professzor. – Van valami terved?
Ötleted? Bármi elképzelésed arról, hogy mihez kezdj az életeddel?
Tudni akartad a másik dolgot, amit az apád kért tőlem: a
végakaratát.
– Akkor nem érdekel, ha azt fogod mondani, össze kell állnom
ezzel a… – a hüvelykével Royce felé bökött.
– Igazából éppen ezt akartam mondani.
– És azt várod, hogy ezt el is hiszem?
– Miért ne? Azt is készségesen elhitted, amit Vivian és a társai
meséltek neked. – Royce újra elfoglalta helyét a darázsfészek alatt,
ezúttal feltéve a lábát egy rekeszre, amelyen a VESZÉLYES: TAVASZ ELŐTT
KINYITNI TILOS felirat díszelgett.
– Ezzel nem segítesz, Royce – hajolt előre Arcadius, és a
pápaszeme fölött meredt Hadrianre. Érthetetlen volt, minek tette az
orrára a holmit, ha sohasem nézett át rajta. – Ez az igazság. Ugye
nem hiszed, hogy az apád azért részesített különleges kiképzésben,
hogy hintindári kovács légy?
– Ő ezt mondta.
– Ezt mondta egy fiatal legénynek, aki nagyságról álmodozott. A
történet többi részét későbbre tartogatta, csakhogy a fiú elszökött, és
sohasem tudta meg az igazságot.
– És mi az igazság?
– Azt csak úgy fedezheted fel, ha összeállsz Royce-szal.
– Vagy egyszerűen el is árulhatnád.
 – Ha ilyen könnyű volna a dolog, az apád neked is megmondta
volna. Ezt magadnak kell felfedezni, mint minden valamirevaló
igazságot. Őszintén szólva fogalmam sincs, mit akart közölni veled
az apád. Annyit megosztott velem, hogy úgy érzi: túl optimista vagy,
túl jóhiszemű, és Royce… nos… egyáltalán nem ilyen. A legutolsó
találkozásunkkor beszéltem neki Royce-ról. Danbury azt szerette
volna, tehát ez a végakarata, hogy ha valaha is rábukkanok az
elkóborolt fiára, akkor ismertesselek össze benneteket. Azt hiszem,
úgy érezte, hogy Royce segíthet megtalálni a kirakós utolsó darabját,
azt az egyet, amelyet ő nem tudott megadni neked. Vedd úgy, hogy
ez az utolsó próbatétel, egy utolsó lecke, aminek egyelőre nem érted
a lényegét. – A professzor a szakállát simogatta a szája körül. – Azt
gyanítom, bánod már azt, ahogyan eljöttél otthonról. Bűntudatod
van miatta. Most itt a lehetőség, hogy könnyíts magadon. Az apád
nyitva hagyta neked ezt az ajtót. Mellesleg nem arra kérlek, hogy
vedd feleségül Royce-ot. Csak fogadd el ezt az egyetlen megbízatást.
– Miféle megbízatást?
– El kell hoznotok nekem egy könyvet. Egy naplót, amelyet az
egyetemünk egy korábbi professzora írt.
– Úgy érti, el kell lopnunk egy könyvet. – Royce felvett egy tizenöt
centis valamit, ami igencsak egy medve tépőfogának nézett ki, és az
ujjai között forgatta.
– Inkább úgy értem, hogy engedély nélkül kell kölcsönvennetek –
helyesbített a professzor.
– Nem lenne egyszerűbb elkérni, mivel úgyis csak kölcsönbe kell?
– értetlenkedett Hadrian.
– Attól tartok, az nem lesz lehetséges. Először is, ezt a bizonyos
könyvet eretnekség volna elolvasni, másodszor pedig a tulajdonosa
nem adja kölcsön a dolgait. Igazából ez az illető az egész életét a
külvilágtól elszigetelve élte le.
 – Kiről is beszélünk most?
– A Nefronita Egyház fejéről, őszentségéről, Nilnev pátriárkáról.
Hadrian felnevetett.
– A pátriárkáról? Arról a pátriárkáról?
Az öreg egyáltalán nem mulatott ezen.
– Legutóbbi értesüléseim szerint csak egy van.
Hadrian tovább kacagott, és a fejét csóválva járkált körbe-körbe,
óvatosan rakva a lábát, hogy kikerülje a könyvszigeteket.
– Őszintén, nem tudtad volna jobban elvetni a sulykot?
– Hogy érted?
– Kérhetted volna azt is, hogy lopjuk el a holdat a csillagoktól.
Vagy hogy segítsek megszöktetni Maribor isten lányát.
– Maribornak nincsen lánya – válaszolta faarccal Arcadius.
– Nos, akkor ez mindent megmagyaráz.
Royce elmosolyodott.
– Kezd nekem tetszeni ez a fickó.
– Én viszont nem bízom benned – nézett rá Hadrian.
Royce helyeslőn bólogatott.
– Eddig ez a legokosabb dolog, amit tőled hallottam. Lehet, hogy
mégis igazad van, vénség. Talán máris jó hatással vagyok rá.
– Ez nem vicc, Hadrian – intette a vitézt Arcadius, és hangja
minden eddiginél mélyebben szólt. – Royce már hónapok óta tervezi
ezt a munkát. Biztos benne, hogy meg lehet csinálni.
– Meg lehet csinálni, de csak én egyedül tudom megcsinálni.
Senki mással nem számoltam, főként vele nem – helyesbített a
csuklyás.
– Hadriannel együtt, vagy sehogyan.
– Akkor ez sima ügy: sehogyan.
– Rendben. De akkor a tartozásodat továbbra is
kiegyenlítetlennek tekintjük. Ha meg akarsz szabadulni a
kötelezettségtől, ez az ára. Elvégezni a munkát az én szabályaim és
feltételeim szerint. Ez az ajánlat.
– Milyen könyvről is beszélünk itt? – vetette fel Hadrian.
– Edmund Hall naplójáról.
Valahogy Hadrian azt remélte, ismerni fogja a címet. Csalódnia
kellett. Bár az apja megtanította olvasni, nem ismert sok könyvet, és
egyáltalán nem tudta megkülönböztetni a ritkákat és fontosakat a
többitől.
– Miféle könyv az?
– Az egyik legritkább iromány. Nemcsak hogy ez az egy példány
van belőle, de amennyire meg tudom ítélni, eddig még csak
egyetlenegy személy olvasta.
– Kitalálom: a pátriárka, igaz?
Az öreg bólintott.
– A legenda úgy tartja, hogy Edmund Hall rábukkant Percepliquis
ősi városára. Miután visszatért, azonnal letartóztatták. A könyvével
együtt bezárták Ervanonban, és soha senki sem látta többé. Mivel ez
több mint száz éve történt, úgy hiszem, Hall urat már hiába
remélnénk életben találni, de a naplójának még mindig ott kell
lennie Glenmorgan többi réges-régi kincsével együtt.
– Mire kell neked ez a könyv?
– Az az én dolgom.
Hadriannek kedve lett volna feszegetni a témát, de biztosra vette,
hogy semmit sem érne el vele.
– És én mire kellek? Semmit sem tudok a tolvajlásról.
– Pontosan – csatlakozott Royce. – Miért is akarod ennyire, hogy
magammal vigyem ezt a kullancsot?
Arcadius a csuklyás felé fordította a figyelmét.
– Hadrian kitűnő harcos, és úgy hiszem, a terved könnyen füstbe
mehet, ha kizárólag a lopakodásra alapozod. Ha valami balul sül el,
megköszönöd, hogy rád erőltettem Hadriant.
Royce gyanakodva méregette a vitézt.
– Sohasem fog tud felmászni.
– Felmászni? – nézett fel Hadrian.
– A kincseskamra a Koronatorony legfelső emeletén helyezkedik
el – magyarázta Arcadius.
Ezt még Hadrian is tudta. Még a hintindári földművesek is
hallottak a Koronatoronyról. Állítólag valami ősi, ámde legendás vár
megmaradt sarka volt.
– Jó formában vagyok. Néhány lépcsőbe nem halok bele.
– A tornyot minden oldalról szigorúan őrzik; csakis úgy lehet
bejutni, ha valaki kívülről felmászik – felelte Royce a szemét a
hosszú medveagyarra meresztve, amelyet tovább pörgetett a
kezében.
– Ez nem azért van, mert… nos, hallottam, hogy olyan magasféle?
– A valaha ismert legmagasabb, ember alkotta épület – tudatta
vele Arcadius.
– Akkor ebédet is vigyek?
– Tekintve, hogy szürkületkor indulunk, és egész éjszaka mászni
fogunk, inkább egy kései vacsorának valót – felelte Royce.
– Csak vicceltem.
– Én viszont nem. De kérnék tőled valamit.
– Mondd csak!
– Amikor lezuhansz és szörnyethalsz, kérlek, hogy csendben tedd.
– Egy-két nap alatt meg is lesztek vele, Hadrian – biztosította a
professzor. – Csak odalovagoltok, megszerzitek a könyvet, aztán
szabadon élheted az életedet, tudván, hogy megtettél mindent, amit
az apád kért tőled. Mit mondasz?
– Átgondolom.
 *

Az elmúlt napok esői tökéletes őszi égboltot hagytak maguk

mögött. Hadrian már két éve nem látott ilyen tiszta, kék eget, amely
nem maradt volna meg a nyári párában. A dzsungelben egyébként is
alig pillanthatta meg az eget vagy a látóhatárt. Amikor ritkán a
szeme elé került, akkor is csak gőzbe burkolózva. Az ilyen tökéletes
napokat Hintindárban az apja üllője mellett, aztán edzéssel töltötte,
végül elosont a dombon álló tölgyhöz, és álmodozott. Belebámult a
végtelen kék légbe, és nemes lovagnak képzelte magát, aki csatából
tér vissza, győzedelmesen persze, és az udvarházban élő Lord
Baldwin az asztalához invitálja. Szerény volna, de hízelgéssel rá
lehetne venni, hogy elmesélje a hőstetteit: hogyan ölte meg a
szörnyeteget, mentette meg a királyságot, és nyerte el a szép
hercegnő szívét. Olyan tisztán látta az egészet, mint tükröződést egy
nyugodt tó vizén, amely szertefoszlik, amint hozzáér. Az álom akkor
kapott halálos sebet, amikor első csatájában megölte azt a szakállas
fickót. Később többen is lettek, de ennek az ellenségnek még mindig
ott lebegett az arca, még mindig látta a rémálmaiban. Erre a világ
összes csirkéje sem készíthette volna fel. A királyságmegmentés és
lovagi vitézség idilli látomása azután már sohasem volt olyan
pompázatos. Az ég többé nem volt kék, és új szín férkőzött be az
életébe, egy élénk árnyalat, amely mindent befröcskölt.
Most Hadrian ismét a kék őszi ég alatt állt. Az apja, aki
megtiltotta, hogy az álmát kergesse, meghalt, de a professzor igazat
mondott: fogalma sem volt, mihez kezdjen magával. Egyszer azt
hitte, tudja. Olyan tisztának tűnt, mint az ég, és olyan egyszerűnek,
mint egy kisfiú álma.
Nem álom… egy ígéret.
 Így érezte – de vajon be kellett tartania egy gyermeknek tett
ígéretét, főleg akkor, ha az a gyermek évekkel azelőtt, egy távoli
vidéken meghalt?
Hadrian céltalanul az istállóhoz ment, és Ubit kereste. A
megbeszélés után sem a hálóteremben, sem az étkezőben nem
találta. Csak az istálló maradt. Amikor belépett, azt látta, hogy
Táncost valaki szépen lekefélte, megitatta, megetette. Még a
patájáról és lábáról is lemosták a rákövült sarat, de Ubinak nyoma
sem volt.
– Gondoltam, hogy itt megtalállak – szólt Arcadius, kezét a szeme
fölé emelve, hogy kizárja a nap ragyogását, míg be nem lépett a
színbe.
– Sohasem tanítasz?
– Épp ellenkezőleg: egyfolytában – vigyorgott az aggastyán –, és
épp most végeztem a haladó alkímia-előadásommal. Ki akartam
deríteni, te hogy vagy.
– Lefordítom: tudni akartad, hogy elfogadom-e az apám
testamentumát és végakaratát?
– Valami olyasmi.
– Ki ez a Royce…?
– Melborn.
– Igen, Royce Melborn. – Hadriannek eszébe jutott Malet
rendőrbíró és a kérdezősködése a neve után. Nem tetszett neki,
amerre a gondolatmenet vezetett.
Arcadius elmosolyodott.
– Olyan, mint egy híres vadászkutya kölyke, amelyet eddig
minden gazdája jól megvert. Valódi ékkő, amely csiszolgatásra
érdemes, de próbára teszi az embert, ahhoz nem férhet kétség!
Royce nem barátkozik könnyedén, és nem hagyja egykönnyen, hogy
valaki a barátja legyen. Ne haragudj meg rá. Erre pályázik. Erre
számít. Megpróbál majd elriasztani, de te túljársz az eszén. Hallgass
rá. Bízz benne. Erre ő sem számít. Persze nem lesz könnyű. Nagyon
türelmesnek kell vele lenned. Ám ha sikerül, életre szóló barátot
szerzel, olyat, aki fegyvertelenül besétál a sárkány torkába, ha te erre
kéred. – Arcadius látta Hadrianen, hogy nem hisz neki, ezért
lehalkította a hangját. – Minden megpróbáltatásod ellenére, fiam,
hozzá képest neked előjogokkal teli életed volt. Először is, Royce
sohasem ismerte a szüleit. Még egy elmosódott kép, egy ismerős
dallam vagy egy hang sem maradt belőlük. Kisgyermekként
otthagyták egy mocskos városban, ő maga sem tudja, hogyan
menekült meg, vagy legalábbis nem hajlandó elárulni. Egyáltalán
nem bízik bennem, és mégis sokkal jobban, mint bárki másban. Ez
sokat elárul. Eddig annyit sikerült kihúzni belőle, vagy ahogy ő
mondaná, kilopni belőle, hogy farkasok nevelték.
– Farkasok?
– Egyszer kérdezz rá nála.
– Nem tűnik annak a csevegő fajtának, és főként velem nem áll
szóba. – Hadrian lekapott egy kefét a korlátról, és nekilátott
végigfuttatni Táncos szőrén. Nem nagyon kellett kefélni, de az
állatnak biztosan jólesett.
– Azt hiszem, igazad van, és egyébként is elég lesújtóak a
történetei, de hát más történeted sincs, ha hétévesen meg kell
fojtanod álmukban a barátaidat, hogy életben maradhass. Royce
körülbelül abban a korban ölt először embert. Az a helyzet, hogy
maga sem pontosan tudja, hány éves. Sok minden, amit mi adottnak
veszünk, számára semmit sem jelent.
– Hogyan találkoztatok?
– Megvettem.
Hadrian keze megállt a ló szőrén.
– Nos… nem erre számítottam.
 – Hát mire?
Hadrian az égnek emelte a kezét. Őszintén nem tudta.
– Csak nem erre.
– A kedves jellemem megtévesztett: azt hitted, felette állok a
rabszolgaság intézményének.
– Royce a rabszolgád?
Táncos feléje fordult, és az orrával megbökte. Hadrian még
mindig a kezében tartotta a kefét, de elfelejtette, mit csinál vele.
Arcadius felnevetett.
– Persze hogy nem! Tényleg felette állok a rabszolgaságnak, az
egy visszataszító képződmény! Royce egyébként is végezne velem,
ha megpróbálnám az igámba hajtani. Nagyon nem tűri azokat, akik
irányítani próbálják, miáltal érdekes módon egyszerre vagyok a
legádázabb ellensége és a legjobb barátja. Rendkívül kényes és
veszélyes szerep ez, mintha egy tigrist édesgettem volna magamhoz.
Hadrian nem hitt a fülének.
– Tigrist mondtál?
– Igen, miért?
– Nem te vagy az első, aki tigrishez hasonlítja.
– Fontos ez?
– Nem tudom.
A professzor kíváncsian nézett rá, de Hadrian nem fűzött hozzá
további magyarázatot. Nem volt hajlandó belegondolni. Mindössze
furának vélte, hogy két ember is tigrisnek nevezte a csuklyást – két
olyan ember, akik valószínűleg még sohasem láttak tigrist. Hadrian
azonban látott.
Táncos toporogni kezdett, és a farkával egy legyet hessegetett.
Hadriannek eszébe jutott a kefe, és visszatért a ló szőréhez.
– Akkor hogyhogy még életben vagy, professzor? Pontosabban
fogalmazva: hogyhogy még nem végzett veled?
 Arcadius leemelt egy üres vödröt a falról, felfordította, és lassan
elhelyezkedett rajta.
– Ha túl sokáig állok, attól megfájdul a hátam, és az előadásomat
szinte végig talpon tartottam. Remélem, nem bánod. Az időskor
szörnyű dolog: talán Royce is ezért hagy békében, vagy lehet, hogy
maradt még benne valami emberi. Az a helyzet, hogy bebörtönözték
a Manzantba, a sóbányába. Rémisztő hely az, ahol azt mondják, a só
kiszívja az ember lelkét, még mielőtt elvenné az életét. Busásan
fizettem a kiszabadításáért, azzal a feltétellel, hogy velem tart.
Megfogadta a tanácsomat, és hagyta, hogy tanítsam.
– Okos dolog volt szabadon engedni? Én úgy tudom, az emberek
nem véletlenül kerülnek börtönbe.
– Persze hogy nem véletlenül került be, de különös módon olyan
bűnért küldték oda, amit nem követett el.
– Kétlem, hogy van olyan bűn, amit az az ember ne követett volna
el.
– Bizonyára igazad van. Pontosabban kellett volna fogalmaznom.
Azt a bizonyos bűntényt nem követte el, amiért bebörtönözték. – Az
öreg hunyorogva keresett kényelmesebb vagy legalábbis kevésbé
fájdalmas testhelyzetet. A professzor körülbelül annyira élvezte az
istálló kényelmét, amennyire Hadrian szeretett az esőben lovagolni.
– Miért vagy itt, és miért meséled el nekem mindezt?
Megpróbálod felébreszteni az sajnálatomat a fickó iránt? Nem
igazán az a sajnálni való fajta.
– Megpróbálok segíteni neked megérteni őt. Megmutatni, hogy a
saját életének és a társaságának köszönheti, hogy most itt tart.
– Mi okból?
– Mert azt remélem, te változtathatsz ezen. Mindenki, akit csak
ismert, bántotta, elárulta vagy elhagyta őt.
– Meg tudom érteni őket.
 – Úgy hiszem, rá fogsz jönni, hogy vannak rejtett tulajdonságai,
mint mindnyájunknak. Ő is jó hatással volna rád.
– Ezt nem igazán hiszem. Már tudom, hogyan kell ölni. Gondolod,
megtaníthatja nekem, hogyan lehet lelkifurdalás nélkül csinálni?
– Nem, de az apád megtaníthatta volna, ha nem hagyod ott, még
mielőtt befejezheti a nevelésedet. Azóta katonai táborokban vagy
még rosszabbakban éltél. Az egy elzárt világ, kicsavart birodalom, a
valóság hamis mása. A való világ nem szabályok szerint működik, és
amit Danbury és a barakkok élete beléd vert, csak halovány
tükörképe annak, ami rád vár. Még nem találkoztál igazán a való
világgal. Nem láttad, hogyan működik a gépezet, és nem harapott
meg a vadállat. Ahogy Royce túlzottan cinikus, te túlzottan bizakodó
vagy.
– Nem vagyok bizakodó.
– Csaknem meggyilkoltak azon az uszályon. Ha mást nem, az
életedet Royce-nak köszönheted. Mindaz, amit ő látott, ami a te
figyelmedet elkerülte, bizonyítja, hogy van mit tanulnod tőle. Royce
vérbeli túlélő. Sohasem láttad még a bestiát, ő pedig az egész életét a
bendőjében töltötte, mégis sikerült megemésztetlenül maradnia. És
tekintve, hogy Royce igen veszélyes szakmát űz, hasznára válhat az,
amit az apád tanított neked. Kell neki valaki, aki fedezi hátulról.
Akármennyire is ügyes, hátul neki sincsen szeme. – A professzor a
combjára csapott. – Nem sokkal ezelőtt említetted, hogy a
katonáskodás gondolatát visszataszítónak találod. Belefáradtál a
gyilkolásba, de mivel a harchoz van valódi tehetséged, mihez
kezdesz? Ez neked is lehetőség. Royce biztosan útbaigazít, és sok
lehetőséged nyílik kamatoztatni a képességeidet.
Hadrian keze megállt, és ezúttal tényleg letette a kefét. Addig a
pillanatig azt feltételezte, az öreg csak ügyesen találgat. Átkozottul
jól találgatott, de persze a professzor nem volt ostoba. A sok nehéz
kifejezés, mint kicsavart birodalom, a valóság hamis mása, már
ékes bizonyítékát adta ennek. De most olyasmire célozgatott, ami
alapján többet tudott, mint amit elárult. Lehetséges, hogy ez az
ember, Tribian DeVole először visszatért? Talán jelentéseket küldött
róla. Nem fogod elhinni, miket művelt ez a kölyök! Igen, meg
tudom találni neked! Nehéz lenne nem észrevenni. Talán ezért
említette a tigrist. Nem kellene hogy zavarja, nem is zavarta.
Arcadius nem az apja. Csak egy régi ismerős, akivel találkozott
néhányszor olyan sok évvel ezelőtt, hogy szinte már nem is
emlékezett rá.
A bűntudat új súllyal nyomta a mellkasát. Apja halálhíre
megdöbbentette, csapásnak érzékelte, de nem tagadhatta, hogy
bizonyos fokig megkönnyebbült – így nem kellett elébe állni, és
elmagyarázni, hogy merre járt, és mit csinált. Danbury halála
kinyitott egy ajtót, amelyen keresztül Hadrian visszatérhetett. Az a
tény, hogy az apja véréből kovácsolt szabadságot magának, még
inkább lesújtotta. És mint minden büntetést, ezt is, amint túl lett
rajta, a legjobb volt elfelejteni, és továbblépni. Hadrian azt hitte,
Káléban hagyhatja a múltját, de úgy tűnt, Arcadius megszerezte egy
szeletét, egy titkos magját, amelyet eddig nem fedett fel.
– Ha már a bizalomnál tartunk – folytatta Hadrian. – Nem
veszem be ezt a mesét, hogy az apám végakarata szerint kell
összeállnom ezzel a fickóval, hogy ellopjunk egy könyvet. Sohasem
beszéltél vele Royce-ról és rólam, ugye?
– Igazából beszéltem. Azon a napon, amikor ideadta az amulettet.
Akkor nemrégiben találtam rá Royce-ra, és hosszasan értekeztünk
róla és a gondokról, amelyekkel szembesültem. – Az öreg lassan
talpra tornázta magát, és közben hunyorgott. – De igazad van:
sohasem beszéltünk olyan tervről, miszerint a fia ellop egy könyvet.
Danbury túlságosan olyan volt, mint te, ahhoz, hogy beleegyezzen a
tolvajlásba. Így tehát a feladat, amit megismertettem veled, teljesen
az én ötletem, de az apád hozzám hasonlóan hitt abban, hogy sokat
tanulhatnál abból, ha Royce-szal dolgoznál, és viszont. Ha könnyebb
neked, vedd úgy, hogy ezzel visszafizetheted mindazt, amit az apád
ügyeinek intézésére fordítottam.
– Azt kéred, hogy fizessek neked?
– Ha azzal elérem, hogy Royce-szal tartasz. Ez a küldetés nagyon
fontos számomra.
Hadrian semmiről sem érezte meggyőzve magát, azt kivéve, hogy
a küldetés tényleg fontos lehet a professzornak. Ha pedig ez igaz,
cserébe ő is kaphat valamit.
– Mi lesz Ubival?
– Tessék?
– Ha megteszem, amire kérsz, azt akarom, hogy itt maradjon, és
tanuljon. Hogy esélye legyen valódi életet élni. Úgy képzelem, te el
tudod intézni az ilyesmit.
Arcadius megnyalta a száját, és elgondolkodva simogatta a
szakállát, végül bólintott.
– Beszélhetnék az igazgatóval. Úgy gondolom, sikerülhet valamit
intézni.
– És csak erről az egy munkáról van szó, ugye?
A vénség habozott, aztán somolygott.
– Hisz ez természetes!
 11. FEJEZET

GYAKORLÁS

A karmok újra lecsúsztak. Lepattantak a kő pereméről, és Hadrian

érezte, ahogy esés közben a gyomra felliftezik a torkába. Nem több
mint kétemeletnyit esett, és vastag szalmarakáson ért földet, de még
így is fájt. A levegő kiszaladt a tüdejéből, és csak feküdt ott az
égboltra és a falra meresztett szemmel. Royce árnyéka futott végig
az arcán.
– Ez szánalmas volt.
– Kicsit túlzottan élvezed te ezt a látványt, ezért nem hiszem, hogy
őszintén segíteni akarsz.
– Hidd el, azt szeretném, hogy fejlődj. El akarom érni, hogy ennél
sokkal magasabbról zuhanj le.
Hadrian kinyújtotta a kezét, de Royce egyszerűen hátat fordított
neki, és odébbállt.
– Próbáld újra!
– Tudod ám, hogy nagyobb vagyok nálad!
– Nem csodálkozom, miért téged választott a természet, hogy
megátkozzon.
Gyilkos pillantásokat lövellve a harcos talpra gördült, és leporolta
magát.
Hadrian megtanult úgy olvasni a mozdulatokban, mintha
könyvből tenné. Fontos része volt a harcnak, és előrelátóvá tette a
katonát. Ha megfigyelte, hová helyezi az ellenfél a testsúlyát,
merrefelé fordul a válla, és hogyan villan a szeme, kiszámíthatta a
következő mozdulatát, és meghatározhatta a fenyegetés mértékét.
Amikor nem harccal töltötte az idejét, egy ember testtartása ékesen
árulkodott a magabiztosságáról és az egyensúlya mértékéről. Az,
hogy járás közben hová tette a lábát, atletikus képességeire és
képzettségére utalt. Hadrian apja megtanította, hogy senki sem
titkolhatja el teljesen a valódi énjét, és a legtöbben nem is
törekednek erre. Mindenki csak annyit ér, amennyi a
tapasztalatainak összessége, és az árulkodó jelek megfigyelése
fontos titkokat árulhat el az illetőről.
Miután Hadrian napokig figyelte Royce-ot, felülbírálta a róla
alkotott korábbi véleményét. A hajón végig egyazon hosszú
köpönyegbe burkolózva állt, és szinte sohasem mozgott, így Hadrian
mindössze a magasságára vonatkozóan fogalmazhatott meg
becsléseket: nem számított szokatlanul alacsonynak, de egyáltalán
nem lehetett ijesztően nagydarabnak nevezni. A fegyvereit is
gondosan elrejtette, amelyek látványát Hadrian arra használhatta
volna, hogy következtetéseket vonjon le ellenfele erősségeit és
gyengeségeit illetően. Hamarosan kiderült, hogy a rejtegetés nem
véletlen. A fickó zárt szelence volt, és keményen ügyködött azon,
hogy kiismerhetetlen maradjon. Nem olyan fából faragták, aki
bármit elárul magáról.
Ezenkívül pedig döbbenetes képességekkel bírt.
A gyakorlás során Royce félredobta a köpönyeget, és Hadrian
először nem is hitt a szemének. Míg más emberek teste prózában
mesélt a tulajdonosáról, Royce-é költeményeket szavalt. Sohasem
látott még ehhez fogható mozgást. A legtalálóbb hasonlatként a
mókus egyszerű eleganciáját és akrobatikáját hozhatta fel. A fickó a
teljes rezzenetlenség állapotától a szembántó gyorsaságig mindenre
képes volt. Egyensúly- és időérzékét a tátott szájjal bámuló Hadrian
legszívesebben megtapsolta volna. A kapaszkodókarmok
használatával képes volt megmászni a Glen-csarnok külső falának
teljes magasságát kevesebb idő alatt, mint amennyi a nyugalmazott
katonának kellett volna ahhoz, hogy felszaladjon a lépcsőn. Ezt az
ügyességet látva Hadrian levonta a következtetést, hogy a csuklyás
sokkal veszélyesebb, mint ami farkasszerű tekintetéből kiolvasható.
Minél többet látott, annál jobban hiányolta a fegyvereit.
Hadrian kardjai, csakúgy, mint Royce köpenye, abban az apró
padlástéri helyiségben maradtak, amelyet Arcadius bocsátott a
kettőjük, illetve Ubi rendelkezésére, aki ideje legnagyobb részét a
fegyverek őrzésével és képeskönyv-nézegetéssel töltötte. Royce
tiltakozott, de a professzor nem tágított. Hadrian azt remélte, a
csuklyás nyeri meg a csatát, mivel vele egy szobában aludni olyan
érzés volt, mintha a guillotine kése alatt kellene álomra hajtania a
fejét. Ubi egyszer sem méltatta megjegyzésre Royce-ot, és mindig a
szeme sarkából figyelte a fickót.
Végül a szobabeosztás nem bizonyult olyan rossznak, mint először
gondolta. Royce általában csak késő este tért vissza a helyiségbe.
Beosont, és ruhában aludt. Sohasem beszélt, és még arra sem volt
hajlandó, hogy akár csak ránézzen a szoba másik két lakójára.
Reggel aztán egy torokköszörülés vagy nyújtózó ásítás nem sok,
annyit sem hallatott, és eltűnt, mint a kámfor. Olybá tetszett, nem is
ember.
Hadrian újra nekiveselkedett, hogy megmássza az északi falat, de
lecsúszott, miután mindössze néhány méterre eltávolodott a földtől.
A következő próbálkozásnál sikerült a harmadik emeleti ablakig
jutnia, de ott egy fuvallat megzavarta. A mászókarom beakadt a
borostyánba, és a lába lecsúszott a kőről. Kék folttal az arcán feküdt
a földön, és azon tanakodott, vajon a lábát is eltörte-e a nagy
esésnél.
 – Reménytelen eset vagy – vetette oda neki Royce, miközben
Hadrian a lába szárát ölelve vergődött. – A Koronatorony hatvan
emelet magas, és eddig csak a harmadikig jutottál. Ez sohasem fog
menni.
Royce lekapta a kezéről a karmokat, és eltűnt, még mielőtt a
tanítványa felkelhetett volna.
Mire a sérült vitéz elérte Arcadius szobáját, Royce-ot már ott
találta. Odakintről hallatszott, hogy a csuklyás ingerülten kiabál:
– Épp most mondtam, hogy még a harmadik emeleti ablakig sem
tud felmászni! Három napja küszködök vele, és semmit sem javul!
Lassan kifutunk az évszakból, és semmi kedvem úgy megmászni azt
a monstrumot, hogy jég borítja a falát!
– Ó, Hadrian, gyere csak! – intett a professzor. Az öreg egy zsákot
tartott az egyik karja alatt, és az állatkáit etetve körözött a
helyiségben. – Megütötted a lábad?
– Rosszul értem földet.
– Legközelebb a nyakadra érkezz! – tanácsolta neki Royce, és nem
viccnek szánta. – Az mindkettőnknek kevesebb vesződéssel járna.
– Royce – szólította meg Arcadius, és megtorpant a mosómedve
ketrecénél, hogy kipillantson az ablakon. – Ha Hadrian tényleg
eltörte volna a lábát, és fel kellene juttatnod a Koronatoronyba,
hogyan csinálnád?
– Nem csinálnám. Otthagynám, hacsak nem nyöszörögne vagy
ordítana. Akkor még a torkát is elnyiszálnám, aztán nekilátnék
elvonszolni a testét…
– Igen, igen, de ha fel kellene vinned. Hogyan tennéd?
Royce egy minutumig haragos pillantást vetett az öregre, aztán az
arckifejezése egyszerre megváltozott. Olyan könnyeden, ahogy
elfújnak egy gyertyát, a düh eltűnt a szeméből, és összpontosítás
jelent meg a helyén. A helyiség külső fala felé fordult, és
végigfuttatta a kezét a kövön.
– Vinnék kötelet és valamiféle hámot. Aztán vékony vasékeket
ütnék a kövek közötti résekbe, valamit, amin áthurkolhatom a
kötelet, és ő felhúzhatja magát.
– Akkor miért nem ezzel próbálkozol?
Az ingerültség visszatért, és a csuklyás megpördült.
– Túl sok időbe kerül! Én egy óra alatt felérek, legfeljebb kettő
alatt, de ha előbb kötélrendszert kell kiépítenem, öt, akár hat óráról
beszélünk!
– Szerencsédre – mosolygott Arcadius – közeleg a tél, és az
éjszakák hosszabbodnak. Bőven lesz rá időd.
– A falon lógni jó erőnlétet igényel. Ki fogok merülni.
– Akkor vigyél magadnak is egy hámot. Abban pihenhetsz, amíg ő
felmászik.
– Ez nevetséges! – Royce egyre haragosabban sziszegett. – Ha
tényleg annyira kell az a hülye könyv, hagyd, hogy elhozzam!
Felugrom érte, és már meg is van.
– Nem erről szólt a megállapodásunk.
– Miért nem? – csattant fel Royce. – Miért kell magammal vinni?
És ha már elviszem, miért nem vigyázhat a lovakra? Akkor legalább
lenne értelme, hogy velem van. Ezért hoztál ki a Manzantból, hogy
játszadozhass velem? Én is olyan vagyok, mint a ketrecbe zárt
állataid? Élvezed, hogy megkötözöd a lábamat, aztán megnézed,
hogy tudok-e futni? Jegyzetelsz?
Royce hangja ezúttal inkább hörgésre hasonlított, és Hadriannek
nem tetszett, ahogy a fickó izmai megfeszültek. A kutya most már
nem csak morgott: kivicsorította az agyarait, és felborzolta a szőrét.
Arcadius letette a zsákot, és félelem nélkül nézett szembe Royce-
szal.
– Felviszed a toronyba, és megszerzitek a könyvet. Ez a
megállapodás.
Royce tett egy fenyegető lépést előre.
A professzor meg sem rezdült. Hadrian még abban sem volt
biztos, hogy a vénember lélegzik.
Állj tökéletesen rezzenetlenül – mesélte az apja Hadriannek,
amikor véletlenül összeakadtak egy anyamedvével és a bocsaival. –
Csak hadd menjenek tovább! Ugyanúgy megijedtek tőled, mint te
őtőlük. A félelem pedig ostoba dolgokra sarkall. Ha még egy lépést
teszel előre, az anya azt fogja gondolni, nincs veszítenivalója. Ha
hátrálsz, azt hiszi, előnybe került, és ki akarja majd használni. Csak
úgy győzhetsz, ha mozdulatlan maradsz, és megvárod, amíg ő teszi
meg az első lépést.
Arcadius ugyanezt a játékot játszotta, és jól csinálta. Royce végül
megtörte a szemkontaktust, és kisétált.
– Amíg nem csinálok neked egy hámot, addig végeztünk – lökte
oda Hadriannek útközben. – Kell valami, ami felemeli a
holtsúlyodat.
Royce kiviharzott, és bevágta az ajtót, amivel eloltott egy közeli
gyertyát. A szobára egy pillanatra némaság borult, és az odabent
maradtak az ajtót nézték.
– Igaza van – botladozott beljebb Hadrian, és a professzor
asztalának szélére ült. – Csak teher leszek. Hagynod kellene, hogy
egyedül menjen.
Arcadius mély levegőt vett, és hangosan kifújta. A vénember
fáradtnak nézett ki. Lelógatta a fejét, és leejtette a vállát. Kinyújtotta
a kezét, és megtámaszkodott kis asztalában, miközben megkerülte
azt, és lassan leült az egyszerű székre. Ismételten sóhajtott, és a
szakállát simogatta.
– Mondd, Hadrian, hogyan tanultál meg kardot lendíteni?
– Micsoda?
 – Amikor az apád elkezdett tanítani, a kezedbe nyomta azt a nagy
pallost, és ketten nekiálltatok vagdalkozni?
– Négyéves koromban kezdte a tanításomat. Semmilyen kardot
nem tudtam még megemelni, nemhogy azt a nagyot.
– Akkor hogyan sikerült megtanulni? Hogyan nyertél elég erőt
ahhoz, hogy azt az óriás fémpengét megforgasd?
Hadrian visszagondolt a fa gyakorlókardokra, de azok könnyűek
voltak, akár a madártoll.
– A kalapács – felelte hangosan gondolkodva. – Amint elég magas
lettem, hogy felérjem az üllőt, az apám azt kalapáltatta velem.
– Pontosan. Attól nem leszel erősebb, hogy fekszel. Vagy attól,
hogy egyszerűen a fejed fölé emeled a karodat. Súly kell hozzá.
Ellenállás. Kihívás. És hogyan formálta meg Danbury a fémet?
– A fémet?
– Igen. Hogyan fogott neki?
– Felmelegítette, aztán formára kalapálta.
– És amikor kardot készített? Jó kardot? Olyat, ami egyszerre
kellett, hogy éles és erős legyen? Hogyan csinálta?
– Jó fémmel kell dolgozni, a szén és vas megfelelő keverékével.
Aztán az ember összehajtja.
– Összehajtja? Miért?
– Úgy egyenletes rétegekben eloszlik az anyagban a szén és a vas,
amelyek csak együtt képesek erőt és rugalmasságot biztosítani,
valamint azt a keménységet, ami lehetővé teszi az él kiképzését.
– Milyen forrónak kell lenni a tűzhelynek ehhez?
– Nagyon forrónak. És a fémet egy kis időre a szénben kell
pihentetni, amíg tökéletesen aranyszínű nem lesz.
– Te már kovácsoltál kardot, ugye?
– A sajátjaimat, én készítettem.
– Úgy gondolod, hogy a kardkészítés kellemes folyamat?
 – Kellemes? – Hadrian elgondolkodott. – Nem igazán. Sok
munkával és kínzó fáradtsággal jár. Rengeteg időbe telik, és az
ember addig nem lehet biztos benne, hogy sikerült, amíg be nem
dobja a vízbe, és látja az edzést. Csak akkor tudható, hogy a vas és
szén megkötött.
– Gondoltál már arra, hogyan érez a kard mindezzel
kapcsolatban?
Hadrian tanácstalannak tűnt.
– A kard? Nem.
Arcadius visszatért az állatai etetéséhez.
– Ezért van, hogy könnyebb kovácsnak lenni.

Royce még két nappal azután is a hámokon dolgozott, ami

megfelelt Hadriannek, hisz sehová sem sietett. Akármit is bütykölt a
fickó, élet és halál függött tőle, ezért Hadrian őszintén remélte, hogy
hasznosan tölti az időt. Így azonban ő dolog nélkül maradt. Kellett
egy kis idő, míg a bokája meggyógyul, de a gyönyörű időjárásban
nehezen tűrte a bezártságot,
A főtéren ült, és felfelé bámult, a jókora szoborra. Az iskolában
eltöltött napok alatt megtudta, hogy a kőóriás valójában I.
Glenmorgan képmása. Állítólag csaknem sikerült neki
újraegyesíteni az emberiség négy nemzetét, miután az Óbirodalmat
szétcincálta a polgárháború. Állítólag nagy hőstett volt. Glenmorgan
északon, Ervanonban hozta létre fővárosát, és masszív várat épített
a közepén. Az egyetemet is ő emeltette. Furdalta Hadrian oldalát,
vajon miért hoz létre egy világhódító uralkodó egy ehhez hasonló
iskolát. Próbálta jól megvizsgálni a kővonásokat, mert úgy vélte,
kedvelte volna a fickót.
– Tudsz olvasni? – kérdezte Ubi.
– Igen – felelte Hadrian, még mindig a szoborra összpontosítva. –
Az apám megtanított rá. Miért kér…? – Ubi felé fordult, és azt látta,
hogy a fiú arca felpüffedt és bekékült. Az egyik szeme bedagadt, és a
felső ajka az orráig duzzadt.
Hadrian érdeklődve felült.
– Angdon tette?
– Igazad volt a barátaival kapcsolatban. – Ubi elhelyezkedett a
füvön, lassú mozdulatokkal, időről időre összerezzenve. Amikor
sikerült nekitámaszkodnia a szobor talapzatának, vett néhány
megnyugtató lélegzetet.
– A többiek lefogtak?
Ubi a fejét ingatta.
– Minden bizonnyal megtették volna, de nem kellett. Angdon
jobban verekszik, mint én.
– Azt látom.
– Mind jobban verekszenek.
– A nemeseket kora gyerekkortól tanítják harcolni. – Hadrian
kinyújtotta a bokáját, és próbálgatta. Nem érzett fájdalmat, semmi
éleset, csak valami tompa sajgást és egy kis merevséget tapasztalt. –
Miért kérdezted, hogy tudok-e olvasni?
– Gondoltam, megtaníthatnál. Még sohasem láttam ennyi
könyvet.
– Az ember nem is hiszi, hogy látsz egyáltalában valamit azzal a
szemmel. Jól érzed magad?
– Jól.
– Persze hogy jól. Ahelyett, hogy olvasni tanítalak, talán harcolni
kellene hogy megtanítsalak.
– Éppen ezért szeretném, ha megtanítanál olvasni. – Ubi nagy
nehezen felvillantotta híres mosolyát, de elfintorodott. – Már
elhatároztam, hogyan fogom megverni azt a báró ficsúrt, Angdont.
– Tényleg?
Ubi közelebb hajolt, mintha valami titkot árulna el.
– Azzal, hogy sikeres kalmár leszek, halomnyi aranyat keresek,
szép kocsiban utazom, a legfinomabb selymeket hordom, és egy
fényűző palotában élek. Azzal, hogy elérem azt az életet, amelyet ő
élni tervezett, ráadásul a saját munkám és agyafúrt gondolkodásom
folytán érem el mindezt, én győzök. Neki továbbra is meglesz a
nemesi címe, de én a nemesek életét fogom élni. Ha tudnék olvasni,
megtanulhatnám, hogyan legyek olyan, mint azok a hatalmasságok
a vernesi fellegvárban.
– Nem beszéltél Arcadius professzorral, ugye?
– De, egy keveset.
– Senki sem beszél keveset Arcadiusszal.
– Szóval tanítasz? Cserébe visszaadom mindazt a fizetséget, amit
a zsebembe akartál tenni.
– Értem. Nos, van egy jó hírem és egy rossz. A rossz hír az, hogy
ha valóban olyan sikeres akarsz lenni, és el akarsz érni mindent,
amiről meséltél, sokkal nagyobb tudásra lesz szükséged annál, hogy
jól olvasol. A jó hír azonban az, hogy egy nagy hírű egyetem kellős
közepén vagy.
– De a magamfajtát itt nem oktatják. Ez az iskola nemeseknek
meg kalmárgyerekeknek van, és én… nos, én senki se vagyok.
– Arcadius professzor befolyásos ember ebben az iskolában, és
megkért, hogy intézzek el neki valamit. Igazából én hamarosan
elmegyek, ám te itt maradhatnál.
– De…
– Nincs semmi de! Itt maradsz, és a professzor majd gondoskodik
róla, hogy elsőrangú oktatásban legyen részed, máskülönben nem
végzem el a munkát, amivel megbízott.
– De hisz ez igen nagylelkű! Miért tennél te ilyet értem, aki
valójában nem is a szolgád?
– Mert igazából nem akarom végrehajtani, amire kérnek,
csakhogy már most látom, úgyis meg fogom csinálni. Akkor meg
igazán kaphatok is érte valamit, vagy legalábbis az egyikünk kaphat.
És talán egy napon, amikor már megszerezted az aranyadat,
felbérelsz, hogy őrizzem neked, nemde?
– Természetesen! – A fájdalom ellenére Ubi arca ismét sugárzott
az örömtől. – Mi ez a feladat, amire a professzor megkért?
Hadrian a Glen-csarnokra és a fölötte húzódó kék égre pillantott.
– Őszintén szólva, Ubi, még magam sem teljesen értem…

Később ugyanazon a napon Hadrian Royce keresésére indult.

A lába már sokkal jobban működött, csak némi gyenge szúrást
érzett, amikor a teljes testsúlyát ráhelyezte, és kissé sántított is.
Többtucatnyi csatát túlélt már egyetlen karcolás nélkül, de egy
délután elég volt Royce-szal, hogy megnyomorodjon.
Az iskola területének végigkutatása nem járt eredménnyel, így
Arcadius hivatala felé vette az irányt, amikor egy diák megállította.
– Te Hadrian vagy, ugye?
Nem látta még a diákot, vagy legalábbis nem emlékezett rá. Az
egyetem számtalan hallgatója az ő szemében csaknem mind
ugyanúgy nézett ki.
– Igen.
– Ööö… a barátod, az a fiatal gyerek, aki furán beszél… – Ubi?
– Asszem.
 – Mi van vele?
Hadrian elvitte elpáholt barátját a professzorhoz, aki pedig az
iskolaorvoshoz irányította. Hadrian azt hitte, egy napra ott tartják,
de talán mégsem ítélték ilyen súlyosnak a helyzetet. Elvégre csak
megverték. Semmije sem tört el.
– Ő küldött érted. Az istállóban vár.
– Az istállóban?
– Aszonta, fontos. Aszonta, gyere gyorsan.
Mielőtt a fiú befejezhette volna, Hadrian már a lépcsőn szaladt
lefelé. A lábában sajgó fájdalmat is feledve kilökte az épület kapuját,
és kivágódott a zöld fűre. Esteledett, és a magas hegyekkel körbevett
völgyre árnyék vetült. A főtér legkevesebb fényt kapó, nyugati felén
épült istálló már teljes sötétségben állt, és odabent sem világított
lámpás.
– Ubi? – kiáltotta Hadrian, amint bedugta a fejét. – Jól vagy?
Nem kapott választ, ezért végigment a soron oda, ahol Táncost
hagyta. A farát meglapogatva köszöntötte a lovat, mire az egy
dobbantással és egy farokcsapással válaszolt.
Táncos feléje fordította a fejét, és a vitéz úgy képzelte, az állat
mosolyog. Mindig is az istenek nagy tévedésének gondolta, hogy
nem adták meg az állatoknak a mosoly és nevetés képességét.
Minden élőlénynek kijárna az örömből, ám amikor végiggondolta,
mégsem tartotta olyan jó ötletnek azt, hogy a lova kineveti.
Az udvarról beáradó fény megremegett, és megfordulva Hadrian
sziluetteket pillantott meg az ajtóban.
– Ubi?
Nem Ubi volt az. Öt embert számolt, mielőtt a jövevények
behúzták az ajtószárnyakat. Egy lámpás villant, és Hadrian meglátta
Angdont. Nem a talárját viselte, hanem gyapjúbricseszben és
könnyű ingben volt, amit a nemesek csak munkaruhának neveztek.
Nyilvánvalóvá vált, miért veszített Ubi. Angdon valamivel
alacsonyabbra nőtt, mint Hadrian, de nem sokkal, és olyan masszív
izmok borították a vállát és karját, amilyeneket a vitéz általában
csak földműveseknél és az apjánál látott.
– Sajnálom, Ubi nem jön el. Lássuk csak, azt mondtad, a neved
Hadrian – Angdon a tenyerébe csattintott egy baltanyelet. A többi
fiúnál is botok voltak, és egyik sem viselt talárt. – Úgy tűnik, hogy
megfeledkeztél a kardjaidról, Hadrian!
– Nem feledkeztem meg róluk, csak a szobámban hagytam őket. –
Hadrian azt remélte, a fiú lesz olyan okos, és megérti a fenyegetést,
de Angdon mintha meg sem hallotta volna.
– Akkor ezt a döntésedet még megbánod.
– Miért?
A fiúk a botjaikkal a tenyerüket csapkodva elindultak.
Szétszóródtak, és az áldozatukat mereven bámulva, fenyegetőn
vigyorogva döngették a hordókat és az állásokat. Ez volt a
legélvezetesebb rész számukra: a megfélemlítés. Az erőszakos
diákok ezért éltek, és az egész nem sokban különbözött a
csatamezőn alkalmazott módszerektől, csak ott színpadiasabb
megoldásokkal és ezerszer annyi emberrel játszódott a dolog.
Hadriannek eszébe jutott, hogy minden csata úgy kezdődött, hogy
a két harcoló oldal felsorakozott egymással szemben. A katonák öt-
vagy tízemberes sorai olyan hosszan húzódtak, ameddig a szem
ellátott, köztük egy kevesebb mint százméteres füves szakasszal.
Sokáig bámulták egymást, aztán a kardjaikkal és szekercéikkel
verték a pajzsukat. Végül vonítottak, mint a farkasok. Ezt senki sem
parancsolta nekik, egy hadvezér sem utasította őket, hogy állatok
módjára viselkedjenek, mindez a gyilkolásra feltüzelt emberek
természetes ösztöne volt. Mindkét fél megtett mindent, hogy
megrémítse a másikat. Itt játszódott le a valódi csata. Hadrian
bármilyen csatamezőn is járt, mindegyiken beállt az egyensúly, amíg
a két csoport látta egymást. A nagyobb tömegű sereg felé billent a
mérleg nyelve, hiszen senki sem szeret alulmaradni. A lovasság
ijesztő látványt nyújtott, és a lovak látványa visszabillenthette az
egyensúlyt. Az ordítás is erre ment ki, ugyanis nem az az oldal nyert,
amelyik jobban harcolt. Egyetlen csata sem az utolsó vérig tartott.
Mindig az lett a győztes sereg, amelyik nagyobb gyakorlattal maga
felé billentette a mérleg nyelvét, és hamarabb megfutamította a
másikat. Hadrian látott már győztes sereget menekülni, amelyik
elhitte, hogy vesztésre áll.
Bármilyen összetűzést megkönnyített az, ha az egyik fél jó előre
kinyilvánította a felsőbbrendűségét, és félelmet meg
reménytelenséget ültetett a másik szívébe. Hadrian ezt még
Angdonnál is jobban értette, csakhogy a vonyításhoz hasonlóan az
effélék természetesnek tűntek azok számára, akik ártani akartak
másoknak. Minden összetűzésben kulcspillanatnak számított ez, és
Hadrian, a kisebbség szerepe abban állt, hogy meghunyászkodjon és
reszkessen, lehetőleg zokogjon és könyörögjön.
– Ubi barátja vagy – vetette oda Angdon vádlón. – Ti ketten
szerettek engem kényelmetlen helyzetbe hozni. Azt hiszitek, mókás
dolog becsmérelni a feljebbvalóitokat? Csakhogy én nem találom
viccesnek. Mi egyáltalán nem találjuk annak.
– Láttam, mit tettél Ubival. Egy kicsit erős válasznak érzem a
pitedobálásra.
– Ubit megleckéztettük. Végül is ez egy iskola. A legtöbb dolog,
amit itt tanítanak, haszontalan: csak üres szavak. A szavak pedig
semmit sem jelentenek ezen a völgyön kívül. De én valami fontosat
tanítok neked: a való élet leckéit. Olyan leckéket, amelyek egész
életükben jól jönnek egy embernek. És most te is ilyen leckét fogsz
tőlem kapni, Hadrian! Meg fogom mutatni, miért kell tisztelned a
feljebbvalóidat.
– Köszönöm, hogy gondoltál rám, de én nem vagyok diák.
– Ingyen adom. – Angdon a fejszenyelet két kezével szorosan
markolva körözött az áldozata körül.
A vitéz feltűnés nélkül szétterpesztette a lábát. Figyelte Angdon
mozgását és a tekintete irányát. Jobbról balra készült suhintani,
Hadrian bordáját, és nem a fejét megcélozva. A legény el akarta
verni, anélkül, hogy megölné. A háta mögött a szalma surrogása azt
jelezte, a többiek is közelednek.
A báró fia felemelte a baltanyelet. Az izmok kidagadtak a nyakán,
ahogy belendült, csakhogy a nyél nem moccant. Hátulról mintha egy
árnyék ölelte volna körbe a fiatalembert.
– Mffft… – rebegte Angdon halkan, miközben a háta ívben
megfeszült, és a szeme elkerekedett.
Lehanyatlott, térdre borult, ahol tartotta magát egy darabig, aztán
az oldalára esett. Vér áztatta az ingét, és az egyre terjedő folt beette
magát a lenvászonba.
A háta mögött az árnyék állva maradt. Egy arctalan, fekete köpeny
és egy csuklya. A kérlelhetetlen kaszás tett egy lépést előre, mire a
fiú bűntársai futásnak eredtek, és eszeveszetten kaparták a bezárt
ajtókat. Kirobbantak az istállóból, aztán szaladtak, ahogy a lábuk
vitte őket, még a lámpást is a fűbe dobták, és az sovány füstcsíkot az
égbe eresztve kialudt.
– Ez meg mire volt jó? – kiáltotta Hadrian, és a sebesült mellé
ugrott.
Royce hátralépett a sötétségbe, felkapott egy maroknyi bőrszíjat,
és távozott.

*
 – Ezt már korábban is megbeszéltük, Royce! – kiáltotta Arcadius
teli torokból. – Nem bánthatod a diákokat!
– Azt mondtad, ne öljem meg őket! – felelte amaz. – Ha nem
akarsz félreértéseket, légy egyértelműbb! A kis bárófiú élni fog. Hidd
csak el, én tudom, hová kell szúrni a késsel.
Újra a professzor szobájában tartózkodtak. Hadrian az iskolai
gyengélkedőbe vitte Angdont, aztán öles léptekkel egyenesen
Arcadiusért ment, aki hívatta Royce-ot. A tolvaj leeresztett
csuklyával és szíjakkal meg csatokkal a kezében jelent meg. Ezeket
letette az egyik ládára, és folytatta a varrást egy vastag, horgas tűvel,
mintha udvarhölgy volna valami hímzővetélkedőn.
– Nyomozás lesz – jelezte a professzor. – Az igazgató követelni
fogja a lefolytatását.
– Nem jelent gondot, amennyiben engem nem zaklat vele – felelte
a tolvaj.
– Attól tartok, ragaszkodni fog hozzá, hogy letartóztasson téged.
– Az már az ő baja.
– Nem hagyom, hogy ezt az egyetemet is Colnorává változtasd.
– Akkor nem kellett volna idehoznod.
Arcadius kétségbeesésében leejtette a vállát. Megkerülte az
asztalát, és kimerülten lerogyott. Hadrian még sohasem ismert
hozzá hasonlóan élemedett korú embert, és ebben a percben úgy
nézett ki, mintha egy teljes évtizedet öregedett volna.
– Miért tetted? – vette vissza a szót Arcadius.
– Nekem akart segíteni – felelte a másik helyett Hadrian.
Royce felpillantott a kézimunkájából, és Arcadiusra mosolygott.
– Milyen sokra tartja magát. Azok a kis mocskok arra készültek,
hogy helybenhagyják a fejszenyelekkel. Tudtam, milyen törékeny, és
hogy úgyis türelemre intenél, míg fel nem épül, pedig vészesen
közeledik a tél, így hát közbeléptem.
 – Nem volt szükségem a segítségedre.
Royce csúfondárosan elhúzta a száját.
– Persze hogy nem. Uraltad a helyzetet, mint mindig. Ezért van
négy nap alatt már öt ellenséged. Hogyan dőlhettél be egy ilyen
nyilvánvaló trükknek? Ezért hagytad, hogy kövessenek az istállóba,
és elzárják a menekülési útvonaladat, és ezért nem vittél fegyvert
magaddal. De nem, nem kellett a segítségem, ahogyan a hajón sem.
Igazából a tökéletes bolondot játszva furfangosan elaltatsz
mindnyájunkat, hogy hamis felsőbbrendűségünkben bízzunk.
– Egyébként rájöttem – fordult Arcadiushoz –, miért akarod
annyira, hogy magammal vigyem ezt a futóbolondot. Miért
ragaszkodsz hozzá, hogy eljuttassam a torony tetejére. Fogadtál.
Gondolom, ellenem. Csak azért hoztál ki a Manzantból, hogy
benevezhess egy nagyszabású versenybe, egy játékba valakinek a
kedvére. De kinek? Ez az a rész, amire nem bírok rájönni. Valami
tehetős hercegnek? Vagy valakinek, akit személyesen ismerek? –
Ezt az utolsó részt olyan egyértelmű fenyegetéssel a hangjában
mondta, olyan gyilkos tekintettel, hogy Arcadius hátrahőkölt. –
Figyelmeztetlek, korábban többen is szembeszálltak már velem! Úgy
kezdődött az egész, tudod? Hoyte ugyanígy próbált végezni velem.
Ha esetleg nem hallottad volna, Hoyte halott. Lassan nyírtam ki, és
otthagytam mindenkinek, hadd bámészkodjanak. Tehát ha
szórakozást keresel, garantálhatom, hogy megkapod.
– Ez nem játék – biztosította a professzor. – És ez az egész többé
nem számít. Megszúrtad Angdont. Megtorlás következik, tehát
nektek kettőtöknek menni kell.
Royce Hadrianhez fordult.
– Szedd össze a holmid, és nyergeid fel a lovat! Találkozunk az
istállóban.
– Nem értek egyet azzal, amit tettél – felelte neki a fiatal katona –,
de azért köszönöm.
Royce a fejét csóválta.
– Remélem, tudod, hogy meghalni viszlek.
– Remélem, hogy csalódást okozok neked.
– Nem fogsz.
 12. FEJEZET

RAYNOR GRUE

Grue egy rozoga asztalka mellett ült, az Ocsmány Fej egyetlen

olyan tiszta ablakánál, amelyen át is lehetett látni. Valaki valamikor
egy italt löttyintett oda, és megtörölte az üveget, miáltal kör alakban
letörölte a mocskot. Az is lehet, hogy egyszerűen lenyalta – ez sem
állt messze néhány részegtől, akik estéről estére megtöltötték a
Fejet. Nem a város legvégében múlatták volna az idejüket, ha több
eszük van, mint amit Muriel istennő a kutyáknak adott. A csaknem
teljesen tiszta körön át Grue az utca túloldalát bámulta.
Egyszer régen a helyet Vándorutazónak hívták, és azt mesélték,
valaha csinos kis intézmény volt. Az utat is róla nevezték el, és a hely
évekig jó üzletet bonyolított; több tulajdonos kezén is átment, mire
vége lett. Néhányak szerint egy véres gyilkosság tartotta távol a
kuncsaftokat, mások szerint a tulaj felesége megszökött egy férfival,
és a fogadó gazdája elkeseredésében nem tudta folytatni az ipart.
Grue csak annyiban volt biztos, hogy a Vándorutazó teteje akkor
omlott be, amikor ő tizenkét éves lett. Azóta senki sem nyúlt hozzá,
legfeljebb azért, hogy deszkaburkolatot lopjon a kandallótűzhöz. Az
évek során a Vándorutazó magára vette a kétségbeesett szürkeség
tökéletes árnyalatát, amely a többi üzlettel és otthonnal együtt
meghatározta az Alsóváros hangulatát. Mindennek dacára a
ringyóknak sikerült seperc alatt rikító ocsmányságot varázsolni
belőle.
 A kalapálás egy hete kezdődött. Az időszakos lárma rendre
megszűnt, aztán újra felharsant. Felhúztak egy falat, majd még
egyet. Ágyuk is volt odabent. Látta, ahogyan beviszik a matracot,
legjobb tudomása szerint csak egyet. Néhanapján valaki arra ment
egy ölnyi deszkával és egy bőrtáskával. Grue nem ismerte az arcokat,
a famunkások biztosan az Iparos sorról jöttek. Csak onnan jöhettek.
Az Alsóvárosban senki sem segített volna nekik, az ő beleegyezése
nélkül nem.
Az eső után Grue egész nap hallotta a kalapálást, és nem tetszett
neki. Zavarta az a nagy zaj az utca túloldaláról, és a nagy csend ott,
ahol ő ült. Eddig sohasem látta be, mennyire hozzászokott a
meztelen talpak topogásához és az ágykeretek zenéjéhez. Grue nem
szerette a csendet: nem bízott benne. A csend mindig azt jelentette,
hogy valahol valakit megfojtanak.
Az új felszegezett fűrészáru híján volt az idő szürke patinájának,
és meztelennek tűnt: akár egy pucér hátsó, amely egyenesen rá
vigyorgott az utca túloldaláról. Az ácsok aznap reggel már az
emeletnek kezdtek neki, és Grue a villájával dühösen a
tojásrántottába döfött, amikor látta, hogy a muksók éppen a
faanyagot húzzák felfelé. Nem volt egyedül vele. Néhány szájtáti is
csatlakozott, hogy végignézze az előadást. Négyen a béristállónál,
akik az utca mocskában állva bámészkodtak, hárman meg az ő
verandáján, mintha az valami lovagi torna lelátója volna, nem
bizony egy söröző bejárata. Egyelőre nem kergette el őket, mert
reggel volt. Üzlettulajdonosként nem akarta, hogy azzal vádolják,
hozzájárul a negyedben felszaporodó bűnözéshez. Grue sohasem
ivott azelőtt, hogy a pára felszállt volna a mezőkről. Biztosra vette,
hogy egyszer Novron egy papja intette erre, mondván, ha másként
tesz, azzal meggyalázza az isteneket. Bár az is lehet, hogy mindez
csak valami dal szövege volt, amire félig emlékezett. De akárhonnan
is vette, jól a fejébe véste, és nem bízott azokban, akik nem
hasonlóképpen cselekedtek. Nem mintha nem szolgált volna ki
bárkit ebben az órában. Grue meglátása szerint ha Maribor nem
irigyelte a napfényt az ostoba és gyanús alakoktól, ki volt ő, hogy
megtagadja tőlük a pálinkát? De az ilyen alantas embereket
sohasem szívelhette, és tisztelet ébredt benne azok erkölcsi tartása
iránt, akik odakint gyülekeztek az ajtajánál. Mindenesetre jobban
tették, ha délig kirendelték az italukat, máskülönben ácsoroghattak
odalent a sárban a többi naplopóval együtt.
– Üveget tesznek az ablakba. – Willard hangja úgy hangzott,
mintha kavicsok dörzsölődnének egymáshoz. Nem annyira Willard
hibája volt ez: murvával a torkában született, igazából Grue-val volt
a baj, aki előző éjszaka túlzottan a pohár fenekére nézett. Zsinórban
a harmadik éjszaka történt meg, hogy az asztalra borulva aludt. A
körben lenyalt ablakra pillantott. Talán ő volt, aki az üvegre
löttyintette az italát. Mintha emlékezett volna valami vitára, amit két
napja az ablakkal folytatott. Valami olyasmiről, hogy miért olyan
koszos.
Azt remélte, mostanra a ringyók már régen újra itt lesznek.
Azt gondolta, bóklásznak néhány napig, feldagad a lábuk, és
megéheznek. Aztán amikor a nap lemegy, és a szél hidegen fúj, az
egész bagázs bekopog az ajtón leszegett fejjel, komor arccal és
átfázva. Azt tervezte, kizárja őket egy hideg éjszakára a tornácra.
Példát kell statuálni. A lovat egyszer törte be az ember, és ha
rendszeresen meglovagolták, az állat örökre megjegyezte, amit kell,
de a ringyóknak folyamatos okításra volt szükségük. Főként azt
akarta megértetni velük, hogy azt a nőt ne kövessék.
Mocskos ablakából nézte Gwent. Úgy mutogatott és kiáltozott a
törött szekér tetejéről, mint valami tengeri hajóskapitány. Grue-nak
nem tetszett, amit látott. Ezzel a sok szabadsággal Gwen feje olyan
nagyra dagad, hogy a végén nem fér be az ajtaján. Mindig is nagyon
eltelt magától. Az első nap, amikor meglátta, Grue tudta, hogy még
fájni fog a feje a lány miatt. Sokáig ugyanabban a foltozott és rojtos
szoknyában járt, de kétség sem férhetett hozzá, hogy
szemkápráztató szépség. Sötét bőre, fekete szeme és hosszú fekete
haja mind valami déli nőstény ördögöt sugalltak, akinek a tekintete
romlottságról árulkodott – az ilyet szerették csak igazán a férfiak!
Grue munkát adott neki, és ő elfogadta. De aztán úgy tett, mintha
nem értené, mintha csak felszolgálónak vették volna fel. Három
verés kellett az övvel, mire megértette, mi a dolga.
– Szíp ablakok! – hagyta meg Willard.
– Tele vannak a hordók? – Grue-nak megfájdult a feje a saját
hangjától.
– Maj’nem tele.
– A majdnem tele nem elég! – Willard szép szál legény volt,
hordótetőnyi tenyerekkel, de keresve sem lehetett volna találni ilyen
világ lustáját. Grue egy nap csak úgy találta a pultnál, éppen az
igazak álmát aludta. Nem volt hová mennie. Útkaparóként
dolgozott, elitta a fizetését, és kifeküdt a kocsmában, ahol a
munkatársai reggel bökdösve ébresztették. Mint kiderült, hitelre
ivott, ezért Grue azt követelte, hogy dolgozza le a tartozását. Két
évvel később még mindig a tartozást dolgozta le.
Grue kinézett az utcára. Willard igazat beszélt: tényleg szép
ablakokat tettek be, vékony és széles üvegekkel. Biztos belekerültek
vagy egy marék ezüstbe.
Hogyan csinálja?
Minden bizonnyal feketén dolgozott, a kocsmáros tudta nélkül,
aztán zsebre vágta a pénzt. Grue nem tudta elképzelni, hogyan
lehetséges ilyesmi, hiszen mindig közelről figyelte a történéseket, és
a lányok kuncsaftjai sem merték megkerülni. Mindenki, aki belépett
a Fejbe, pontosan tudta, hogyan mennek a dolgok.
Raynor Grue uralta a Vándorutat.
Nem nagy teljesítmény, ennek ellenére büszkén vállalta az
eredményét. A legtöbb épület csupán raktárként szolgált, tele azok
holmijával, akik jobb helyeken éltek és dolgoztak. A Vándorút,
amelyet néha Medford utolsó utcájának is neveztek, választotta el a
nincsteleneket a semmirekellőktől. A sors fintoraként az egyetlen
sikeres üzlet az utcában a Tiszta Kenyoné volt, aki
szappankészítésével olyan bűzt csinált, hogy kiszorult vele Medford
utolsó utcájába, ahol a szaga nem különbözött a többiekétől. Az utca
lakóközössége részmunkaidős dolgozókból és teljes munkaidős
részegekből állt, mint Mason Grumon az időszakos
kovácsműhelyben, amely csak akkor nyitott ki, amikor Mason
kijózanodott.
Mivel Raynor Grue rajta tartotta az ujját a környék pulzusán, a
Vándorút királya, a csapok zsarnoka vált belőle. Nemcsak a
Willarddel a pincében főzött sört felszolgáló, egyetlen sörházat
uralta az utcában, de szerencsejátékkal is szolgált, valamint egy
héttel azelőttig nőkkel is.
Gwennek valahogyan sikerült pénzt félretennie, ráadásul sokat.
Legalább egy arany denentiusra vagy kettőre volt szüksége ahhoz,
hogy megengedhesse magának az engedélyt az épületre. Persze még
nem lett az övé, és Grue-nak, a fösvény királyokhoz hasonlóan, nem
tetszett, ha valaki elvette a királyságának akár egy apró szeletét is.
Nem lehetett szívtelen diktátornak nevezni, csak gyakorlatias ember
volt, és miközben az ablakon keresztül a nőt bámulta, elhatározta,
hogy ezt be is bizonyítja.
– Gondoskodj róla, hogy a hordók a helyükön legyenek, mire
visszajövök, és ne feledd alájuk tenni az ékeket! Unom, hogy mindig
olyan hordókat húzkodok, amikbe’ még maradt ital. Múlt éjszaka is
megerőltettem a hátam.
– Hová mégy? – eszmélt Willard hirtelen támadt érdeklődéssel, és
Grue-t egy kutyára emlékeztette, amelyik az ajtóig követi a gazdáját.
– Sehová. Na, menj a dolgodra!
Odakint a nap forróbban sütött, mint gondolta. Az eső azt jelezte,
a tél korábban érkezik, ám az istenek szeszélyeskedtek. Grue nem
mondhatta magát a Nefronita Egyház hithű követőjének, de ez nem
jelentette, hogy vallás nélkül élt. Épp ellenkezőleg: mindenki másnál
istenfélőbbnek tartotta magát, mert ő tízszer annyi istenben hitt.
Naponta imádkozott a világos sör istenéhez, és talán ő egyedül
tudta, hogy mennyire különbözik testvérétől, a sör istenétől és
gonosz nővérüktől, a bor istennőjétől. Nemrégiben az az elképzelése
támadt, hogy a szerencsejáték istene, akit Walternek nevezett,
ugyanaz lehet, mint aki az időjárást is irányítja, a végletekig
szeszélyes fickó. Waltert ma napos kedvében találta, ami mindennél
jobban bizonyította, hogy ő és az isten mennyire nincsenek
összhangban.
Grue átbaktatott a széles út többnyire kiszáradt barázdáin, és
megállt Gwen előtt, aki még mindig a kordén helyezkedett el, neki
háttal. A ruhája tisztának tűnt, és a kocsmáros éppen azon
tanakodott, vajon hogyan lehetséges ez, amikor Gwen megfordult,
és szemmel láthatóan megrémült a férfitól.
– Grue! – Úgy elakadt a lélegzete, mintha sohasem számított
volna arra, hogy három méterre a házától és üzletétől megjelenik a
fickó.
– Azt hitted, meghaltam?
– Ja… nem, persze hogy nem. – Elhátrált, amíg a hátsó fele bele
nem ütközött a kordé túlsó korlátjába. Megvette a szemközti házat,
most mégsem tudott elég messzire húzódni tőle.
– Mit építesz, kislány?
 – Egy… bordélyt. – Gwen szájából halkan csúsztak ki a szavak,
mintha szégyellné őket, akárcsak egy gyerek, akit rajtakaptak
Braxton Hazárdterme és Pálinkabirodalma előtt az apja
szerencseezüstjével a kezében.
– Honnét szedted ezt a sok pénzt?
– Útközben keressük meg.
– Értem. – Grue bólintott, és félig megkerülte a nőt, majd megállt,
hogy megszemlélje az építkezést, mintha csak először venné észre. –
Úgy néz ki, egész csinos kis hely lesz.
– Köszönöm. – A szavak úgy hangoztak, mintha foggal-körömmel
kellett volna kiszabadulniuk a fiatal nő torkából.
– Hogy lehet, hogy engem sosem kérdeztél meg, megcsinálhatod-
e?
– Nem gondoltam, hogy kell.
– Nem? Csak úgy voltál vele, hogy felépítesz egy bordélyházat
éppen az én létesítményemmel szemben, de nem hitted, hogy engem
érdekelni fog?
– Azt gondoltam, talán tetszik majd. – Gwen persze hazudott; a
kocsmáros hallotta a gyönge, reménykedő hanghordozáson.
Ugyanúgy beszélt, mint a gyermek Grue a Braxton ajtajában egy
perccel azelőtt, hogy az apja kiverte volna a fogát egy
kerámiabögrével. – Egy szép hely több vendéget vonz, és mi majd
gondoskodunk róla, hogy megszomjazzanak. Megduplázódik a
bevételed.
Grue-t idegesítette, hogy felfelé kell néznie a nőre. Dühítette, hogy
fel kell emelnie a fejét, de még inkább az bosszantotta, hogy Walter
éppen a nő feje mögött helyezte el a vakító napot, amitől a fogadós
hunyorgott. Sajogni kezdett a férfi sötét szobákhoz és koszos
ablakokhoz szokott szeme.
– Nagyszabású ötleteid vannak, azt látom. De még mindig csak
egy ringyó vagy, az én ringyóm, és ez itt az én utcám. Itt semmi se
történik anélkül, hogy én az áldásomat ne adnám rá. És erre nem
adtam az áldásomat. Te és a többiek kivettetek egy kis kellemes
szabadságot, világot láttatok, és friss levegőt szívtatok, őszintén
szólva igazatok volt, hogy elmentetek. Az a szerencsétlen baleset
Avonnal… Nos, azt a dolgot tényleg rendbe kellett tenni.
Mindenkinek jól jött ez a kis szünet, de ennek a badarságnak most
már véget kell vetni. Én türelmes ember vagyok, de ti, lányok sok
pénzembe kerültök. Jó kis összegeket költötök erre az ostobaságra,
és nem nézhetem ölbe tett kézzel. Na most azt akarom, hogy küldd
vissza ezeket az ácsokat a saját negyedükbe, a lányokat meg tereld
be a Fejbe. Ma fáradt vagyok, úgyhogy ha gyorsan megoldod, még az
is lehet, hogy elfelejtem az egészet… Talán még azt is megengedem,
hogy megtartsd, amit azon az ágyon ugrálva kerestél. De ha
megvárakoztatsz, megismered az új övemet, amit nemrég vettem.
– Sohasem megyünk vissza, Grue. – Gwen ezúttal hangosabban
válaszolt, és új hanghordozás lopódzott a szavak mögé. Mintha nem
is a saját hangján szólt volna.
– Ne incselkedj velem, Gwen! Kedvellek, tényleg, de nem
engedhetem meg, hogy az egyik ringyóm ilyen beképzelt legyen. Azt
fogod tenni, amit mondok, vagy még Etta is megsajnál! Most pedig
szállj le arról az átkozott kordéról!
Gwen megmakacsolta magát, ami csak még jobban feldühítette a
kocsmárost. Próbált kedves lenni. Hajlandó volt megbocsátani a
kihágást és az ostobaságokat. A nőnek hálásnak kellene lennie, de ő
ehelyett szembeszállt vele itt az utca közepén, az istenverte ácsok
szeme láttára. Megkapta az esélyt, és Grue-nak elege lett a
megaláztatásból. A kedvesség sohase hozta meg a kívánt eredményt,
csak még mélyebb lyukat fúrt, amiből ki kellett mászni valahogyan.
Igazából nem vett magának új övét, de miután végez a nővel,
valószínűleg szüksége lesz egyre.
A kocsmáros feltette az egyik lábát a taligára, és nekiveselkedett,
hogy felmászik, amikor egy durva kéz megragadta a torkát, és
hátrarántotta. A földre érkezett, és másnapos koponyáját beverte
egy szekérnyomba.
– Ez az én kordém, Raynor! Ha még egyszer hozzáérsz, eltöröm a
kurva nyakadat!
Walter megint a szemébe sütött, de Grue éppen hogy ki tudta
venni Dixont, a kocsist, aki éppen fölötte állt.
– És ugyanez vonatkozik a rakományra is!
A férfi feltápászkodott, és leporolta a ruháját. Érezte, hogy vizes
lett, ahol tócsába ért a háta.
– Nagy hibát követtél el, fuvaros!
Dixon tett egy lépést felé, és Grue hátrált.
– Csak tudd, hogy rendes ajánlatot tettem. Hajlandó lettem volna
eltekinteni az egésztől, de te elutasítottál – hörögte a kocsmáros
Gwennek. – Csak azt akarom, hogy emlékezz erre!
Az építkezés félbeszakadt, és az ácsok szájtátva figyelték az
eseményeket. A többi ringyó is kijött bámészkodni.
– Azt akarom, hogy mindannyian emlékezzetek rá… amikor eljön
az ideje!

Kilenc órával később Grue még mindig szúró fájdalmat érzett a

fejében ott, ahol beverte a földbe, és a sár több helyen is
engesztelhetetlenül a bőréhez ragadt. Visszatért a kocsmájába: a
medve visszabújt a barlangjába, hogy a sebeit nyalogassa, és az
agyarait élesítse. Az egész napot és az éjszaka nagy részét is odabenn
töltötte, és üldögélt, várt és gondolkodott.
A pulthoz közeli asztalnál foglalt helyet, és megpróbált nem nézni
a bejárati ajtóra, mert ha valamire nagyon várunk, az sosem
következik be. Minden mozdulat fájt. Grue nem volt már fiatal, és az
esések többféle következménnyel járhattak. Ezúttal semmije sem
tört el, bár a hírnevén minden bizonnyal csorba esett.
A történet most majd úgy szerteszét fut, mint a vizelet a
szennyvízcsatornában. Grue többé nem uralja a Vándorutat.
Hagyja, hogy nők mondják meg, mit csináljon. A saját ringyói a
sárba lökik, és kinevetik. Nem emlékezett, hogy bárki is nevetett
volna, még csak nem is mosolyogtak. Épp ellenkezőleg: Gwen
határozottan riadtnak tűnt, amikor ő beverte a fejét, de ez sem
számított. Később minden bizonnyal nevettek, és ha nem is kacagták
ki, a pletykák úgyis azt fogják állítani, amitől igazzá válik a dolog.
Összeszedhette volna a seregeit. Willard ismert két dokkmunkást,
akiket Sziklának és Borznak nevezett. Nagydarab fickók voltak, nagy
öklökkel. Hárman ripityára törték volna Dixont. És ha igazán
komolyan akarta venni a dolgot, elhívja Stane-t: az az őrült bármit
megtett volna egy üveg piáért, egy lányért és a későbbi felmentésért.
Dixon megfizet, ezt már megígérte magának, de az még várhatott.
Grue-nak ugyanis más tervei voltak.
Az asztalon álló gyertya lángja megremegett, és a férfi észrevette a
bádog gyertyatálcát. Az utolsót, amely megmaradt. Kifejezetten erre
az alkalomra tette ki.
Emlékeztetve magát, hogy ne forduljon az ajtó felé, inkább a
pultra és az ott függő festményre meresztette a szemét. Sokat
nézegette egész nap, a kép megnyugtatta. Az Ocsmány Fej egész
épülete a közeli házak ellopott és újra felhasznált darabjaiból épült.
Ebben az értelemben a Fej az Alsóváros saját termékének számított,
az addig történt események gyermekének, egy tucatnyi szülő fattyú
utódjának, akit mindenki kidobott. A bejárati ajtó, amelyre azért
nem pillantott, nehogy végül senki se jöjjön be rajta, eredetileg a
Vándorutazóból származott, és az egész utca legjobb minőségű
ajtaja volt. Az ablakok – a két nagyobb, amelyik az utcafrontra
nézett – egy befuccsolt szabóságból jött. A kisebb ablakot a legenda
szerint egy hajóból szedték ki, amelyik zátonyra futott a folyó menti
dokkoknál. Ezekben az elemekben a taverna az Alsónegyed
történelmét őrizte.
Legalábbis Raynor Grue így látta a helyzetet. Megszokta, hogy ő
dönti el, mik legyenek a tények, így sokkal könnyebb volt az élet.
Lehetett egy nyomorult vén kapcabetyár, aki szegénységben él, és az
emberek bűnein élősködik, vagy lehetett neves üzletember, aki
műremekek kincsestárát tudja az otthonának, és keményen dolgozó
embereknek nyújt szórakozási lehetőséget. A maga módján mindkét
változat igaz volt. Grue az utóbbit részesítette előnyben. Részben
azért, mert tényleg elhitte, hogy népszerű szolgáltatást nyújt,
részben pedig azért, mert tudta, hogy ennél sohasem lesz fényesebb
az élete.
Az Ocsmány Fej már sokkal régebben az utcán állt, mint hogy
Grue megszerezte volna, és az épület nagy része titokzatosságba
burkolózott, mint a pult fölé akasztott festmény arról a tóról. A
fatáblára festett kép úgy besötétedett, hogy akár éjszakai jelenetet is
ábrázolhatott. Órákig ült a kép előtt, azon tanakodva, vajon hogyan
került oda, ki festette, de leggyakrabban azt kívánta, bárcsak ott
lehetne a sötétedő ég alatt, annál a tónál. Időnként, legkevesebb hat
ital után, hallotta a partot nyaldosó hullámokat és a vadludak
gágogását, utóbbiakat két festékpötty jelezte finoman. A kép csak
egy volt a Fej több száz érdekessége közül, és az évek során maga is
hozzátette a saját díszítéseit, hadd tanakodjon a következő tulaj is.
Az asztalon fekvő bádog gyertyatálca ezek közé tartozott. Tízet
vásárolt egy vándorbádogostól egy éjszaka, amikor ahhoz is túl
részeg volt, hogy alkudozzon. Az évek során kilencnek lába kelt –
ellopták őket. Csak az orra előtt fekvő maradt meg közülük.
Előbányászta a rejtekhelyéről, hogy egy kissé feldobja vele a helyet.
Patadobogás hallatszott, egy ló horkantott, és Grue tudta, hogy
meghívott vendége végre megérkezett. A tizenöt törzsvendég közül,
akik életben tartották Grue üzletét, és a húsz-egynéhány betévedő
vendég közül egy sem utazott lovon.
– Willard! – kiáltott oda a pulthoz. – Hozd azt az üveget, amit a
páncélszekrényben tartok, és két poharat a legfelső polcról!
Az Ocsmány Fej ajtaja kinyílt, és berobbant az élénkítő, őszi
levegő, amitől a bádogra állított gyertya lángja megrebbent. Belépett
Reginald Lampwick, és megrántotta a köpenye szegélyét, nehogy
beakadjon az ajtóba. Széles karimájú kalapját viselte, amelyet
szorosan megkötött az álla alatt, és kesztyűt hordott a kezén,
melynek ujjait egyesével lehúzkodta, miközben végignézett az
asztalokon. Grue-t észrevéve nagy, dobogó léptekkel odamasírozott
hozzá.
– Uram! – köszöntötte Grue felpattanva és tisztelettudó
főhajtással.
– Raynor – mondta Reginald, és nem nyújtott kezet. Grue nem is
várta tőle.
Willard is megérkezett az üveggel és a poharakkal.
– Nem maradhatok – jelentette ki Reginald.
– Hideg az éjszaka – felelte Grue. – A Köznemesek negyedéből
lóháton érkezve még meg is fázhat az ember. Ez a legkevesebb, amit
tehetek.
A kocsmáros intézkedett, és megtöltötte a poharakat. Ha Reginald
kimegy, legfeljebb mindkettőt megissza. Szüksége is lesz rá. Ugyanis
akármennyi ideig is bámulja azt a festményt, bajban lesz, ha
Reginald nem hallgatja meg a mondanivalóját. A vendége a pohárra
nézett, de nem mozdult, hogy felvegye.
– Fogalmad sincs, mit akarok mondani, igaz, uram? De mindegy
is, hiszen nem tetszik a képem, és már azzal, hogy ide kellett jönnöd,
felbosszantottalak. Bizonyára már tucatszor elátkoztál útközben.
– Alábecsülöd magad, hogy csak tizenkét szitkot feltételezel.
Grue elmosolyodott. Legalább helyesen ítélte meg a fickót.
– És a hosszú út során elhatároztad, hogy akármit is mondok,
csak az idődet vesztegeted.
– Ennek igen sok az esélye.
– Sokat tudnál ártani nekem, uram. Nem akarlak jobban
feldühíteni, mint amennyire már így is sikerült. Kérlek, igyál! – Az
üvegre mutatott. – Ez a legjobb nedűm. Tizenkét éve szereztem egy
kereskedőtől odafenn Colnorában. Volt rajta egy szép címke egy
meztelen nővel is, de az már évekkel ezelőtt lemállott. Még a te
ízlésednek is jó és drága ital, azt kell mondjam. Ha iszol, és ízlik,
akkor legalább már nem jöttél hiába, akármit is beszéljek ezután.
Reginald kecsesen két ujja közé csippentve felvette a nehéz
poharat. Megszimatolta, aztán belekortyolt. Továbbra is
kifejezéstelen arcot vágott, ami bosszantotta Grue-t. Jó italt tett
elébe: a vendége legalább ezt elismerhette volna.
A jövevény semmit sem szólt, de levette a kalapját és köpenyét,
azzal leült.
– Nos, mi olyan fontos, hogy ragaszkodtál hozzá, látogassam meg
ezt az üzletnek nevezett koszfészket?
Grue a pohara peremével megkocogtatta az ablakot, aztán
biccentett.
– Uram, a főnököd kiadott egy engedélyt az utca túloldalán lévő
helyre.
Reginald kinézett, aztán bólintott.
 – Egy Gwen DeLancy nevezetű nő egy hete igényelte meg a
működési engedélyt. Úgy hiszem, bordély lesz.
– Egy bordély, amit egy ringyó vezet. Rendben van ez így?
Ráadásul ez a ringyó idegenföldi!
Reginald megrántotta a vállát.
– Szokatlan, de volt már ilyen. Úgy látom, neked nem tetszik a
dolog.
– Jól látod, cseppet sem tetszik! Azok a ringyók odaát valamikor
még nekem dolgoztak. – Grue lenyelte az italát, és hagyta, hogy a
pálinka végigmarja a torkát, aztán újra megtöltötte a poharakat. – A
hasznom három dologból származik: sörből, szerencsejátékból és
nőkből. A bevételem egyharmada odaát van az utca túloldalán, még
több is: mostanság a szerencsejáték sem megy túl jól. – Ez hazugság
volt, de bolond lett volna éppen Reginaldnak beszámolni a pénzügyi
sikereiről. Grue sohasem szívelhette az Alsónegyed kereskedőcéhét,
és azt, hogy segítettek a városi biztosoknak meghatározni az adók
mértékét. Egytől egyig árulók voltak. Kerületi ellenőrként Reginald a
legrosszabb fajta köpönyegforgatónak számított, és minél
kevesebbet tudott róla, annál jobb.
– Térj a lényegre!
– Még nem adtad le a telekről készült jelentést, ugye, uram?
– Nem. Sorban haladok, és azok, akik már adóbevételt fizetnek,
elsőbbséget élveznek azokkal szemben, akik még csak most
folyamodnak.
A kocsmáros ezt jó hírnek értékelte. Belekortyolt az italba, és
ezúttal egy kicsit tovább hagyta a szájában a szeszt.
– Nekem ez megfelel. Igazából azt szeretném, ha néhány névvel
még lejjebb csúsztatnád ezt a kis vállalkozást a jegyzékeden.
– Miért?
– Biztosan magad is láttad. A ringyók egy átkozott palotát
építenek. Emeletest, új fából, ablakokkal; még olyan híresztelést is
hallottam, hogy ki akarják festeni. Minél tovább vársz, annál több
munkát végeznek rajta.
Reginald jól meghúzta az italát, és összecsücsörítette a száját,
aztán hunyorított. Amikor megszólalt, a hangja feszült volt.
– Mi köze van mindennek hozzád?
Grue felemelte a poharát, hogy a gyertyafény átderengjen a
homályos italon, ami kihozta a szesz rezes színét.
– Azt akarom, hogy várj, amíg az épület csaknem teljesen
elkészült, aztán utasítsd vissza a folyamodványt. Másnap én
benyújtom ugyanazt az iratot, és te jóváhagyod.
– És Novron szerelmére, vajon miért tennék én ilyet?
– Mert én ezután odaadom a felét mindennek, amit keresek…
mégpedig az adózás előtti jövedelemből.
Grue számára a következő néhány szívdobbanásnyi idő mindent
eldöntött. Árgus szemmel figyelte az ellenőr minden arcvonását.
Semmi. Reginaldból nagyszerű kártyás lett volna, de Grue jobbnak
számított. Még a semmi is valami. A fickó eddig nem mondott
nemet.
Felemelhette volna a kezét, vagy felboríthatta volna az asztalt
felháborodásában. Az ellenőr olyan volt, mint egy kőszobor, még a
szemöldöke sem rezdült. Vagy gondolkodott éppen, vagy azt várta,
hogy Grue folytatja – leginkább mindkettő –, és a kocsmáros
kihasználta a lehetőséget.
– Elhinnéd nekem, uram, ha azt mondanám, hazudtam arról,
mennyit kerestem azokon a lányokon? – Ilyesmit bevallani egyenlő
volt a polgári engedetlenséggel, ám ha Reggie nem harap rá az
ajánlatra, Grue amúgy sem lát pénzt az üzletszerű kéjelgésből soha
többé, szóval mindegy is volt. Ha elfogadja az üzletet, azzal
üzlettársakká válnak, és tudta, hogy adóellenőrként úgyis éberen
fogja figyelni egy olyan üzlet bevételeit, amelyikben résztulajdonos.
A legjobb volt előre bevallani, és learatni az őszinteség és csábítás
lehetséges hasznát. – Többet kerestem rajtuk, mint a sörből. Ide
süss! Tudod, miből fizetik mindezt? Egyetlen ágyuk van. Csak egy!
És az az egy matrac gondoskodik a falakról, ablakokról és ajtókról. A
Kereskedőnegyedből is idecsábítják a kuncsaftokat. Azokat az
ácsokat és egyéb iparosokat, akiknek van kidobni való pénzük. Na
most nem tudom, természetben fizetnek-e, vagy sem, de ebben az
iparágban ilyen haszonra lehet számítani. És ahogy mondtam, ez
csak egyetlen ágy. Amikor felépül a hely, és igényes munka lesz
rajta, az egész városból ide fognak járni. Bedobunk még néhány
lányt, egy-két ágyat, és aztán már csak szájöblögetésre használjuk a
szeszt, amit most iszunk.
Gyenge próbálkozás volt, de Reggie szája sarka egy leheletnyit
megemelkedett.
– Őszinte ember vagy, uram, és tudom, hogy egyetlen másik
ügyfeleddel sem terveztél ilyen alkut kötni. – Grue nem volt teljesen
biztos benne, hogy hazugság, de persze abban sem lehetett biztos,
hogy a nap felkel a következő reggelen. – Csakhogy az egész napot
lóháton töltöd, és mit kapsz cserébe? Biztos, hogy nem eleget. És mit
teszel majd, ha túl öreg leszel a beszedőutakhoz? Jó volna, ha saját
bevételed lehetne, a saját kis vállalkozásod, amely megtömi a
zsebedet, ugye?
Reginald nem szürcsölt többet, nem is kortyolt; minden
teketóriázás nélkül legurította az ital maradékát, aztán megütögette
a poharat, hogy új adagot kérjen.
– Senkinek sem kell megtudnia – folytatta Grue, és kihúzta a
parafa dugót. – Te sem akarod, hogy ez kitudódjon, ahogyan én
sem. Ügyelnem kell a jó hírnevemre. Az embereknek tudniuk kell,
hogy kézben tartom a dolgokat, legalábbis a Vándorúton. Azok a
ringyók direkt cukkolnak, és az lenne a legjobb, ha úgy nézne ki,
hogy a saját magam erejéből tettem tönkre őket. Így hát csak annyit
kell tenned, hogy egyelőre nem igyekszel annyira hozzájuk;
szerintem néhány nap késlekedés is megteszi, aztán közlöd velük a
rossz hírt. Én addig elkészítem a kérvényemet. Te meg csak
elfogadod, továbbítod, és én gondoskodom a többiről.
Az ellenőr egy szalonba tévedt medve közönyösségével nézett
körül a helyiségben.
– Mit mondasz, uram?
Reginald a szemébe nézett, aztán mosolyogva felemelte a poharát.
Grue nekikoccintotta a sajátját.
 13. FEJEZET

IBERTON

Hadrian követte Royce-ot. Mellette is bőven lett volna hely, mivel

a széles északi úton három ökrös fogat is elférne egymás mellett, de
készakarva lemaradt. Mellette utazni túl szívélyes hangulat
benyomását keltette volna, és Hadriannek semmiféle szívélyesség
nem fűtötte a keblét. Royce megmentette az életét az uszályon, az
talán igaz, de rossz okból tette. És bár az istállóban is a segítségére
sietett, ezúttal sem barátságból vagy hűségből cselekedett. Nem
jelentett neki többet a katona, mint egy kő a patakban, amelyen át
kellett kelnie: addig találta hasznosnak, amíg rajta tartotta a lábát.
Órákon keresztül lovagoltak kettesben. A nap lement, és a hold
vette át a helyét, de Royce egyetlen szót sem szólt azóta, hogy
elhagyták Arcadius hivatalát, még csak egy pillantásra sem méltatta
a másikat. A vitéz akár el is aludhatott volna, vagy lezuhanhatott
volna egy szirtről, Royce ugyanúgy nem vesz tudomást róla.
Kihalt, fák nélküli vidéken léptettek át. A szélfútta fennsíkot
leginkább sziklák és magas fű tarkította. A fűszálak foltokban
nőttek, és mind ugyanabba az irányba dőltek, engedelmeskedve az
uralkodó széliránynak. A távolban sziklás fűrészfogaikkal sötéten és
komoran meredező bérceket látott. Ghentben jártak, legalábbis
Royce és Arcadius így nevezte a területet. Egyikük sem érezte
szükségszerűnek, hogy megossza vele a küldetés részleteit. A
professzort látszólag csak az érdekelte, hogy Hadrian a csuklyással
tartson, nem az, hogy jól értesült tagja legyen a csapatnak. Neki
megfelelt. Igazából nem is akart ott lenni. A tolvajlást helytelen
dolognak tartotta. Ezt vallotta, mégsem sikerült megbotránkoznia
rajta, hiszen életének néhány éve alatt sokkal rosszabb dolgokat tett.
Próbált megjavulni, de eddig csak annyi tellett tőle, hogy
elmenekült. Hadrian elszökött otthonról, egyik seregből dezertált a
másik után, elhagyta Avrynt, hogy Káléba fusson, és végül, amikor
már nem volt hová szaladni, hazatért. Még Vernesből is elmenekült,
amikor maradhatott volna, hogy segítsen Ubinak, és otthagyta
Colnorát, ahelyett, hogy megpróbálja megoldani az uszály rejtélyét.
Most pedig lopásra készült, amihez egyáltalán nem fűlött a foga.
Persze csak egy poros naplót kellett elvenni, nem az ételt egy család
szájától. És ha ezzel megválthatja Ubit, aki a csüggedt nyomorból a
határtalan remény világába kerül, akkor ez lesz talán a
legerényesebb dolog, amit valaha is művelt.
Megpróbált nem sokat gondolni minderre. Általában nem tett fel
kérdéseket – véleménye szerint ezért tudott olyan keveset bármiről
is –, de lehetetlen lett volna három napot eltölteni a Sheridanben
úgy, hogy semmit sem tanul. Először is felfedezte, hogy a gyapjú a
vidék első számú iparága, és sokkal több a birka, mint az ember.
Másodszor megtudta, hogy Ghent, vagy még pontosabban Ervanon
városa egykor az emberiség négy nemzete közül háromnak az
otthonául szolgált, egy rövid életű birodalom fővárosaként. Hadrian
ezen tények egyikét sem találta különösképpen érdekfeszítőnek vagy
fontosnak. A harmadik dolog azonban meglepte: bár Ghentet Avryn
országának legészakibb vidékeként tartották számon, sem királyság,
sem hercegség címet nem birtokolt. Egyházi uradalom volt, a
Nefronita Egyház kezében, Ervanonnal az egyház központjaként és a
pátriárka székhelyeként. Ezt az utolsó részletet már korábban is
hallotta. Az apja sohasem beszélt az egyházról, és Hintindár nem
tartott papot, de mindenki tudott a pátriárkáról, ahogyan mindenki
ismerte Novron és Maribor istent is. Ez azt jelentette, hogy
egyenesen az egyháztól fog lopni. Ha eddig valamilyen csoda folytán
még nem haragította magára az isteneket, ez most biztosan beteszi a
kaput.
Ghent ez idáig nem túlzottan nyerte meg a tetszését. A
hegyoldalak úgy néztek ki, mint a háborús veteránok, sebhelyesnek
és megviseltnek. A mezők üresen, lefosztva és élettelenül nyújtóztak.
Az utat valamikor kővel burkolták; Hadrian nyomokban látta a
maradványait, de most a legnagyobb részét föld borította. Az egész
vidék olyan volt, mintha valami elhasználta volna, és kiszívta volna
belőle az életet. Az egykori nagyság porfödte emlék maradt csupán.
Egy kanyarhoz értek, ahol az út inkább nyugatnak, mintsem
északnak tartott, és a kanyarulatban egy zömök jegenyefenyő ült,
amelyet Hadrian az elmúlt fél kilométeren át medvének nézett.
Egészen véletlenül akkor, amikor elhaladtak a fenyő mellett,
Hadrian arra a következtetésre jutott, hogy Arcadius minden
bizonnyal öregkori agylágyulásban szenved. Mert vén volt, ahhoz
nem férhetett kétség. Vénebb, mint bárki, akivel valaha találkozott.
Még az apjánál is korosabb, aki Hadrian távozásakor Hintindár
legöregebb férfijának számított, bár mindenki azzal hízelgett neki,
hogy nem is néz ki olyan idősnek. A professzornak azonban nem állt
jól az öregedés, és a vénségek néha megbuggyannak. Az embernek
még csak vénnek sem kellett lennie hozzá. Hadrian ismert egy
hadurat Gur Emben, aki úgy beszélt magáról, mintha egy másik
személy lenne a teremben. Olykor vitába keveredett saját magával,
és ez odáig fajult, hogy nem volt hajlandó többet szóba állni
önmagával, s ragaszkodott hozzá, hogy mások közvetítsék „annak az
agyalágyultnak” szánt üzeneteit. És az a hadúr meg sem közelítette
Arcadius korát. A legjobb, amit a professzorról elmondhatott, hogy
jól viselte az őrületét. Igazából olyan jól, hogy Hadrian egészen a
„medvefáig” rá sem eszmélt, hogy az öregember hibbant.
Hibbantnak kellett lennie. Hiszen semmi értelme sem volt
összeállnia Royce-szal.
Ha Hadriannek valahol a világban létezett egy sötét ellenpárja, az
éppen az orra előtt ügetett a szürke lovon, és ez a gondolat órákig
elszórakoztatta a vitézt. Még abban is különböztek, ahogy
lovagoltak: Royce közel tartotta a szárat, míg Hadrian lazán fogta
Táncost. Royce előregörnyedt, Hadrian hátradőlt, követve az állat
ringását. Hadrian gyakran lefelé meresztette a szemét az útra vagy a
nyeregre, és hogy eltöltse valamivel az időt, összekötötte és
kioldozta a nyeregszíjak csomóit. Royce egyfolytában forgatta a
fejét, és mindenfelé egyszerre figyelt – kivéve hátrafelé
természetesen.
Miért ragaszkodott hozzá Arcadius, hogy Hadrian is vele tartson?
Miért mondta azt, hogy ez apja végakarata? Nem valószínű, hogy az
áhított könyv miatt. Hiszen Royce tucatnyiszor kijelentette: egyedül
több esélye volna. Bármennyire is be akarta bizonyítani neki
Hadrian, hogy téved, egyet kellett értenie. Katona volt, nem tolvaj.
Ha meg akarnák ostromolni ezt a tornyot, akkor legalább hasznossá
tehetné magát, de ahogy a dolgok álltak, nem sok értelmét látta
annak, hogy ott kullog a másik mögött. Kölöncként lógott egy ember
nyakán, aki gyűlölte ezért, és ez már önmagában szavatolta a remek
hangulatot.
Royce lekanyarodott az útról, a bozótosban és a kövek között
vezetve a lovát, aztán felkaptatott egy hegyre, majd leereszkedett, és
az országút eltűnt a szemük elől. Hadrian követte, és egy
meghatározhatatlan alakú bokorcsoport mellett talált rá, ahol a
nyeregből leszálló tolvaj éppen kikötötte a hátasát. Hadrian
nyeregben maradt, és figyelte, ahogy a másik gondoskodik az
állatáról, aztán egy megfelelő helyet keresve kigördíti a takaróját, és
ledől.
– Úgy kell értsem, hogy itt letáborozunk?
A tolvaj nem felelt, és úgy tett, mintha az útitársa nem is létezne.
– Válaszolhattad volna, hogy: „Itt lepihenünk éjszakára”. Nem,
várj, igazad van, ez túl sok. Na és ha azt mondtad volna, „Itt
alszunk”? Két szó. Az még neked is megy, nem? Úgy értem, tudom,
hogy képes vagy beszédre. Arcadius szobájában bőven volt
mondanivalód. Akkor bezzeg nem tudtad fékezni a nyelved, de nem,
teljességgel lehetetlen, hogy bármilyen módon jelezd: itt megállunk
éjszakára.
Hadrian is leszállt, és nekilátott leszerelni Táncos lószerszámját.
– Mennyit mentünk ma? – Elhallgatott, és felnézett a holdra. – Öt
vagy hat órát? Egy átkozott szó sem jön ki belőled. Kezd lehűlni,
nem gondolod, Hadrian? A hold olyan, mint egy köröm, nem igaz,
Hadrian? Az a fa olyan, mint egy átkozott medve, ugye, Hadrian?
Semmi. Mellesleg, ha nem vetted volna észre, megtámadott egy
vándorsólyom meg egy disznón lovagló törpe, aki tojásokkal célzott
rám a parittyájából. Lelökött a lovamról, és legalább fél óráig
birkóztam vele, a sólyommal és a disznóval. A törpe egyre csak a
képembe vágta a tojásait, az a hitvány disznó meg lefogott, és
lenyalta őket. Csak azért menekültem meg, mert a törpének
elfogyott a tojása. Aztán a sólyom mollyá változott, amit elterelt a
hold fénye.
Royce csuklyával a fején az oldalára fordult.
– Igen, nos… Maribornak és Novronnak hála, hogy akkor nem
volt szükségem a segítségedre.
– Az istállóban sem nagyon mutattál hálát a segítségemért –
felelte Royce.
– Nahát, ez beszél! – Hadrian kiválasztott egy helyet a lovak
túloldalán, kiterítette a gyékényét, aztán a takarót a tetejére
borította. – És igenis megköszöntem.
– Meghatódtam a szívből jövő háládon.
– Nem kellett volna megszúrni a fiút. És az uszályon sem kellett
volna megölni azt a sok embert. Egyszerűen elárulhattad volna
nekem, ki vagy te, kicsodák ők, és mit forralnak.
– Megvannak a magad módszerei, nekem is megvannak a
sajátjaim. Eddig nem nyűgöztél le a tiéddel. Az enyémek működnek.
– Nos, akkor mindenképpen maradj a tiédnél. Talán szerencséd
lesz, és újra a börtönben találod magadat. Hallom, hogy egész sok
hozzád hasonló gondolkodású ember lakja.
– Üdvözöld a nevemben a férgeket – felelte Royce.
– Férgeket?
– A sírban, ahol a magadfajta gondolkodású emberek végzik.
– Nem végzik. Csak a szerencsésebbek. Ahhoz kell is valaki, aki
eltemet. Tudsz valakit, aki megtenné neked ezt a nagy szívességet?
– Ha már meghaltam, miért érdekelne? Ha meg nem, akkor
jobban teszik, ha nagyon mély lyukba tesznek.
– Vannak barátaid?
– Egy.
– Arcadius?
– Nem.
– Hol van ez a barát?
– Fogalmam sincs.
– Mikor láttad utoljára?
– Amikor rám kent egy gyilkosságot, és börtönbe záratott.
– Nem hiszem, hogy érted a barát szó jelentését.
– Én meg azt hiszem, hogy te egy mesevilágban élsz, ahol a
szavaknak meghatározott jelentése van. Tudsz írni-olvasni?
– Az apám megtanított.
 – Jó neked. Észrevetted már valaha, hogy a barát szó csak két
betűben különbözik attól, hogy ő ver át? Talán véletlen egybeesés,
talán nem.
– Derűlátó fickó vagy, annyit meg kell hagyni. – Hadrian magára
lökött egy második takarót, és az oldalára fordult, háttal Royce-nak.
– Félretettél néhányat? – kérdezte a tolvaj.
– Néhány mit?
– Tojást. Ha igen, holnap megcsinálhatjuk reggelinek.
Hadrian némán és tanácstalanul feküdt egy pillanatra, aztán
leesett a tantusz, és csaknem felnevetett.

Royce és Hadrian már a második napja utazott némaságba

burkolózva. Az ifjú katonát most már nem zavarta. A tojásos vicc
enyhítette valamelyest a feszültséget; talán Royce-ba mégis szorult
némi emberi érzés. Ami azt illeti, Hadriant sem lehetett amolyan
szószátyár legénynek nevezni. Mindössze úgy érezte, hogy amikor
megszöktek a Sheridanből, éppen egy beszélgetés közepén jártak, és
az azt követő csend úgy elfekélyesedett, mint egy szálka a bőre alatt.
A szálka még ott rejtőzött, de az a mélyen ülő fajta volt, amelynek
magától kell felszínre bukkannia. Rosszabbat is átélt már, és ez
úgyis csak néhány napig tart. Legalábbis ezt az ígéretet kapta.
Az utolsó néhány kilométeren Hadrian valami olyasmit látott,
amit meggyőződése szerint a képzelete vetített elé, mint a medvefát,
csak ez sokkal messzebb volt, és sokkal nagyobbnak tetszett.
Egyetlen függőleges, a látóhatárba szúródó vonal jelent meg a szeme
előtt, olyasmi, akár egy jókora rúd. A rúd minden eltelt órával egyre
nagyobbra nőtt. Mire megálltak ebédelni, a rúdból torony lett, és
még mindig kilométerekre lehetett.
– Ez az, ugye? – kérdezte Hadrian.
Royce a térdén állva éppen a vászonzsákban kotorászott.
Felpillantott, és Hadrian a horizont felé bökött a fejével.
– A torony? Ja, még mindig körülbelül egynapi járásra van.
A vitéz nem hitt a szemének. Ebből a távolságból minden kékesen
derengett, valami tompa, kilúgozott árnyalatban, amely
összekeveredett az ég színével. A torony egy mezőt uraló, hatalmas
hegy tetején állt.
Hadseregeknek való hely.
Hadrian a lelki szeme előtt látta a nyílt mezőn felsorakozó
gyalogosok sorait. A széles ívben köröző lovasságot. Több hadtest is
elvégezhette volna itt a hadmozdulatait, és valószínűleg meg is tette
annak idején. A torony egy rom volt: mindössze ennyi maradt egy
nagyobb építményből. Gigantikus lehetett. Szinte maga előtt látta a
széles mezőkre kitekintő, masszív erődítményt a hegy tetején. Egy
háború döntő csatája zajlott ezen a földön, és annak jelentős része a
hegyre összpontosult, meg a várra, amely egyszer megkoronázta.
Hadrian leült a fűre, nekitámasztotta a hátát egy kőnek, és
kinyitotta az elemózsiás zsákját. Számos alma gurult ide-oda az
alján, e terményhez az évnek ebben a szakában olcsón és bőségesen
lehetett hozzájutni. Káléban nem ismerték a gyümölcsöt, így vett
magának fél tucattal. Beleharapott az egyikbe, és kihalászott egy
darab sajtot kísérőnek.
– Min aludtál múlt éjszaka? – kérdezte Royce.
Hadrian azt akarta mondani, „a földön”, de aztán rájött, hogy a
másik kelepcébe akarja csalni.
– Vásznon, amit kátrányba áztattam. A Gur Emben minden
nedves. Ha kiteszel egy takarót, bőrig ázol. A kátrány nem engedi a
vizet behatolni. Ez nem őserdő, az igaz, de emlékszem, hogy a
harmat ugyanúgy átáztatja a takarót.
Royce bólogatott.
– Érdekes. Erre nem gondoltam. Jó ötlet. A katonaságnál
tanítják?
– Nem – vont vállat Hadrian. – Csak meguntam, hogy bőrig ázva
kell aludnom, és egy nap egy mólón állva figyeltem, ahogy egy
matróz a kalapja tetejét beáztatja a kátrányba. Azt állította, hogy a
kátrány vízhatlanná teszi az anyagot. Onnan jött az ötlet.
– Okos – mondta Royce. Meglepetés keveredett a
hanghordozásába, ahogy a másikra hunyorított.
– Ha akarod, neked is csinálhatok egyet. Csak kell még egy
vászondarab, meg némi kátrány.
– Köszönöm, nem. Megcsinálom én.
– Nem nagy vesződség, és nem könnyű elsőre eltalálni. Ha túl
kevés a kátrány, továbbra is bejut a víz. Ha túl sok, összerepedezik,
amikor az ember felgördíti. A víz bemegy a repedésekbe, és…
– Megleszek.
– Tényleg nem vesződség, meg tudom mutatni…
– Nem kell a segítséged – mordult fel Royce. Hátranyúlt, felhúzta
a csuklyáját, amelyet egész napra leengedve hagyott.
A társalgásnak vége szakadt. Ettek, nyeregbe szálltak, és
továbbmentek.
Felhők gördültek az égen, mint nagy, szürke gigászok. Esőfüggöny
söpört végig a nyugati horizonton, de őket nem érte el. Maga mögé
pillantva a vitéz ráeszmélt arra, amit Táncos már jó ideje tudott:
hogy kilométerek óta lassan emelkedőnek tartanak. Lenyűgöző
látvány tárult a szeme elé. Nem emlékezett, mikor látott utoljára
ilyen messzire. Az erdők úgy festettek, mintha bokrok lennének, és a
hegyek, amelyek az előző nap komoran tornyosultak fölébük, most
apróságokként sorakoztak odalent. Előttük a torony is nőttön-nőtt.
Kevésbé tűnt kéknek és elmosódottnak, most már kivehették az
építőköveket. Odafent a mellvédek gyűrűként vették körül a tetőt, és
másféle anyagból készültek, valami krétaszerűen világos kőből, talán
márványból. Egykor bizonyára az egészet ez a fehér kő borította,
akár az egész várat, de a szép építőanyagot azóta már lelopták.
Hadrian Káléban látott ilyesmit: a nagy erődítményeket kibelezték,
az egykor nemes építményeket birkák különválasztására használt
kőfalakba rakták. Itt a magasabban lévő köveket bizonyára már nem
érték el, akármilyen szépen csillogtak is a fehér kőlapok, nem érte
meg meghalni értük. Mindenesetre az egész drámai hatást keltett:
szürke torony, fehér… koronával.
Hadrian magában felnevetett.
Royce odafordult.
– Koronatorony – mutatta a vitéz. – Most már értem.
Royce szörnyülködő grimaszt vágott.

Iberton falva egy keskeny tó partját ölelte, amely sárguló fűvel

borított előhegység lábai közé veszett. Több tucat hajócska
bukdácsolt a mólók mellett, amelyek úgy nyúltak ki a vízbe, mint a
hiányos fogsor. Az apró, különös kunyhók rakott kőből épültek, és a
falak felső részét bevakolták. A kéményekből füst szállt fel, és
minden házikó érett zöldségekkel teli kerttel büszkélkedett.
Gyerekek futkostak a mólókon, és két fekete kutya kergette őket.
Miután Hadrian csaknem két álló napig hallgatta a szél fütyülését, a
nevetésük zene volt füleinek.
Északra, a tavon és az előhegységen túl kezdődtek az igazi hegyek.
Hósipkás fűrészfogak emelkedtek az égbolt előtt. Azok mögött már
Trent feküdt, egy egészen másféle ország. Elérték Avryn tetejét. A
torony az út végén állt, és fenyegetően magasodott a vidék minden
részlete fölé, kivéve a bérceket. A vitéznek olyan érzése támadt,
mintha megmásztak volna egy létrát, és elérték volna a legfelső
fokot. Lenyűgöző kilátás nyílott innen, de a nézelődés kényelmetlen
érzéssel párosult.
Royce lefordult a széles ösvényről, és rátért a faluba vezető
keskeny gyalogútra, aztán leszállt egy kicsiny épület előtt, amelynek
cégérén mindössze egy habzó söröskorsó szerepelt. Esteledett, ám
odabenn sokkal nagyobb sötétség fogadta őket, és Hadrian először
csak a tetőgerendákra akasztott lámpások izzását látta. Megtorpant
a küszöbön, hogy a szeme megszokhassa a sötétet, de Royce
megállás nélkül folytatta az útját befelé, és egy kis asztalhoz lépett az
apró kő tűzhely és az ablakok között.
– Hogy s mint? – üdvözölte őket a pult mögött álló ember széles
mosollyal. Kinyújtotta a kezét, és Hadrian tett néhány gyors lépést,
hogy megrázhassa. A tulajnak erős szorítása volt, és őszintén az
újonnan érkező szemébe nézett. – Dougan vagyok. Benned kit
üdvözölhetek?
– A nevem Hadrian.
– Isten hozott nálunk, Hadrian! Mit adhatok?
– Ööö… – A fiatalember Royce-ra pillantott, de a tolvaj ismét
elveszett a csuklyája redői között. – Sört.
A csapos bánatos képet vágott.
– Sajnálom, fiam, sört nem szolgálunk fel. A sör olyasmi, amit
bármelyik hitvány ivóban kaphatsz a poros útszélen, ahol
hordókban gurítják fel az italt, miután hetekig utaztatták szekéren a
forró napsütésben. Ez itt Iberton. Ennél egy kicsit pontosabban kell
fogalmaznod.
A pultnál ülő három vendég egyszerre bólintott, és szánakozó
szemmel fordultak a jövevény felé. Mindhárman idősebb
úriemberek voltak, olyanok, akik még fényes nappal fogyasztják az
italukat.
– Elnézést, nem teljesen értem. Akkor mijük van?
– Serünk, mégpedig nagy mennyiségben! A legjobb Ghentben.
– A legjobb az egész világon! – kiáltott fel a csapszék
legénységének legidősebb tagja. Hosszú, ősz szakálla a pulton
nyugodott, és szakadt utazókabátját különféle színű cérnákkal
javították meg. – Én már csak tudom: mindenütt jártam. –
Felemelte a kupáját, és a többiek követték. Mindhárman kortyoltak,
aztán a kriglik egybehangzó koppanással csapódtak vissza a fára.
– Akkor egy sert kérek – mosolyodott el Hadrian.
Bejelentését ugyanaz a gyászos ábrázat fogadta.
– Milyet? – érdeklődött Dougan, ezúttal közelebb hajolva, és
könyökét a pulton pihentetve. A falak felé intett a fejével, ahol
fatáblákra festett hirdetések lógtak. Mindegyiken valamilyen
túlcsorduló csupor, pohár vagy korsó szerepelt, olyan fordulatokkal,
mint A Nyári Reggel íze, Árpalakoma, vagy A Végsőkig Keserédes.
Hadrian nem hitt a szemének, ugyanis a falakat teljesen
beborították az italreklámok.
– Hová valósi vagy? – kérdezte Dougan, és még mindig
ugyanazzal a meleg, derűs mosollyal nézett fel rá.
– Rhenyddi – felelte ő. Hintindárt úgysem ismernék.
– Úgy, tehát délről jöttél. Először jársz errefelé?
Hadrian bólintott. Még mindig a táblákat szemlélte, és rájött,
hogy a taverna itallapját látja. A csodálatosan megfestett képek és
mesterien faragott domborművek többnyire a tavat ábrázolták. Volt
durván vésett ajánlat is, és olyan, amelyet fakéregre írtak krétával.
– Na jó. Szóval ez itt egy árpatermesztő város – magyarázta
Dougan. – Mindenki ezzel foglalkozik. Árpával.
 – És hallal. – Ezúttal az ajtóhoz legközelebb ülő, kövér úriember
szólt. Papi reverendát viselt, és beszéd közben vehemensen
mutogatott a kezével. Olyan mozdulatot tett, mintha eldobna
valamit, és hozzátette: – Jó itt a fogás, ha azért jöttél.
– Azt hittem, Ghent birkatenyésztésben és gyapjúban jeleskedik.
– Az is van itt bőven – hagyta rá Dougan. – És ha egy szép
gyapjútunikát vagy köpenyt szeretnél, tudok egy kiváló helyet. De ha
a ser miatt jöttél, ne is menj tovább. Na most, sokan termesztenek
árpát, és a legtöbben a saját serüket is maguk főzik. Ennél jobb hely
nem is kell hozzá. Az árpaföldek és a tó a legjobb hozzávalókkal
szolgálnak egész Elanban. Lépj csak ki, és húzz fel egy vödörnyi
vizet, látni fogod, hogy kristálytiszta! Még kutunk sincs. Nincs rá
szükség. Itt az összes nagyobb gazdaságnak megvan a saját sere,
mint a Keserédes és a Nyári Reggel. Ezek az északi parton vannak,
míg az Árpalakoma és a Vén Marbury a déli parton készül. –
Dougan a mennyezethez legközelebbi polcra mutatott.
Túlméretezett fémkriglik álltak rajta katonás sorban. Mindegyikre
szavakat véstek, de túl kicsi betűkkel ahhoz, hogy Hadrian
odalentről elolvashassa. – Ott vannak a kupák, amelyeket minden
évben el lehet nyerni, és nagy verseny szokott lenni az első helyért.
Szóval láthatod, hogy Iberton komolyan veszi a sert.
A pultnál ülők, sőt a tavernában ülők mindegyike, Royce-ot
kivéve, Hadriant figyelte. Érezve a nyomást, a vitéz a biztonságos
megoldás mellett döntött.
– Te mit ajánlanál?
A pap zavartan fészkelődni kezdett a székén, és a csapos
felsóhajtott:
– Ha én ajánlanék, azzal kínos helyzetbe hoznám magamat. Én
csak az elosztó vagyok, semlegesnek kell maradnom.
– Én a helyedben a Vén Marburyt választanám. Minden egyéb a
torkodon akad – mondta a pultnál legtávolabb ülő ember, aki kardot
viselt az oldalán.
– Mielőtt döntesz – vette át a szót a pap –, jobb, ha tudod, hogy ez
itt Lord Marbury.
– Vagy úgy? – Hadrian kihúzta magát, és meghajolt. – Lordságod.
Mindenki zavartan mosolygott, kivéve Lord Marbury, aki haragos
arcot vágott.
– Még egyszer ilyet csinálsz, lábon döflek!
Hadrian Douganre pillantott, aki megnyerő mosolyának
köszönhetően olyan lett számára, mint egy búvóhely a hóviharban.
– Mára már inkább amolyan tiszteletbeli cím – magyarázta a
csapos.
– Az egyház nem ismeri el a nemesi címeket Ghentben – tette
hozzá a pap.
Marbury felmordult:
– Az egyház nem ismerne el egy…
– Még egy italt, Lordságod? – szólt hangosan Dougan, és felkapta
a férfi előtt álló korsót.
– Még azt se fejeztem be.
– Szerintem már igen. És ne feledjük, hogy még mindig nem
derítettük ki, merrefelé húz a fiatalember szíve! Vagy ha már itt
tartunk, a barátjáé. – Várakozón nézett Hadrianre. – Döntöttél?
Amaz összezavarodott, és nem nagyon találta a beszélgetés
fonalát. Dougan ekkor ismételten a hirdetésekre mutatott.
– Ja, vagy úgy… – Lord Marburyre pillantott, aki a nyakát
behúzva ült a pultnál, és gyilkos pillantásokat lövellt Douganre. –
Azt hiszem, megkóstolom a Vén Marburyt.
Ezt Lord Marbury és Dougan egyaránt mosollyal nyugtázta, és
Hadrian úgy érezte, hogy végre valamit helyesen mondott; hogy
többről van szó, mint egy egyszerűen italrendelésről.
 – Magam a Keserédest kedvelem – vallotta be a szakállas utazó,
aki az elején az italokat dicsérte. Amikor a férfi megmozdult,
csörgött rajta valami, de fegyverek helyett fémmütyürkékkel volt
kidíszítve, amelyek széles övéről lógtak.
– Bádogos vagy?
– Beremy, a bádogos – mutatkozott be a szakállas. Gyönge
kézfogása már azelőtt kellemetlen volt, hogy a hüvelykujjuk összeért
volna. – Jó horgaim vannak, ha a tó miatt jöttél.
– És a barátod mit kér? – kérdezte Dougan, és Royce felé intett.
– Jó kérdés. Még nem régóta ismerjük egymást.
– Az úton találkoztatok?
– Nem, hanem…
– Nem vagyok szomjas – szólt oda Royce.
Marbury rápillantott:
– Akkor mi a Maribor fájának jöttél ide?
– Ő szomjazott – mutatott a csuklyás Hadrianre. – Én csak a
szélből akartam végre kikerülni. Remélem, nem gond.
– Dehogyis – intett Marbury, és Hadrianhez fordult. – Milyen
előzékeny fickóval utazol!
– Tényleg az – bólintott Hadrian mosolyogva. – Én is így
jellemzőn mindenkinek. A végletekig előzékeny.
Royce megeresztett egy fanyar vigyort, és összefonta a mellén a
karját.
– Van sűrű szövésű sátram is, ami még a legerősebb szelet is
kizárja – tudatta vele a bádogos. – Tengerészeti minőségű kötéllel és
peckekkel. Az ember csak kifeszíti ezt a szépséget, és az egész
éjszaka melegen tartja.
Dougan lecsapta Marbury és Hadrian korsóit a pultra, ahol
mindkettő felhabzott és túlcsordult, éppúgy, mint a képeken. A pult
egész közönsége elhallgatott, ahogy Hadrian a szájához emelte a
kupát. Káléban kisebb, asztali söritalokhoz szokott, ahol a komlót
részesítették előnyben a sörfőzésnél. Ez az íz erősebb volt,
gazdagabb és frissebb. Már azelőtt vigyorra állt a szája, hogy letette
volna a korsót.
– Na! – csapott a pultra Marbury. – Mondtam én! Az idén
biztosan én nyerek. Nézzétek csak meg! Ilyen egy boldog ember!
Hadrian bólintott.
– Tényleg jó!
– Csak udvariaskodik – vélte a pap. – Látszik rajta, hogy olyan
fajta. Jó nevelést kapott. Az anyja minden bizonnyal a Nefronita
Egyház hithű tagja.
– Igazából az édesanyám meghalt, amikor még nagyon fiatal
voltam. Az apám… nos, csak akkor említette az isteneket, amikor
elrontott egy fémdarabot, vagy megégette magát a tűzhelyen.
– Tehát kovács fia vagy – derült fel a bádogos. – Tudnom kellett
volna a sok vasról, amit viszel. Van nálam jóféle fogó és kalapács.
Még olyan is, amit egy törp kovácstól szereztem. Szebbet sose láttál!
– Miért vált meg tőle a törpe? – érdeklődött a pap.
– Hogy etesse a családját, azt hiszem. Szomorú történet.
Hadrian megragadta a lehetőséget, és leült Royce mellé, aki háttal
a tűzhelynek helyezkedett el, szemét az ablakokon tartva.
– Mondhatom, nagyon csendes vagy, de aztán folytathatnám azzal
is, hogy „nicsak, lélegzel”!
A csuklyás előrehajolt, és azt suttogta:
– Miért nem meséled el nekik azt is, hogy tolvajok vagyunk, ha
már így belejöttél?
– Miről beszélsz? – Hadrian is lehalkította a hangját, de közben
kényelmetlenül érezte magát, hogy suttognia kell, mintha
összeesküvést szőnének vadidegenek előtt, vagyis ebben az esetben
inkább a hátuk mögött. – Csak barátságos akartam lenni.
 – Elárultad nekik a nevedet, a születési helyedet, hogy merrefelé
utazol, és a tényt, hogy még sohasem jártál errefelé. Ha nem
állítalak le, még azt is elmeséled nekik, én ki vagyok, és pontosan
honnan jöttünk.
– És azzal mégis mi volna a baj?
– Először is, amikor munka van, nem akarod, hogy az emberek
észrevegyenek. Nem több, mint egy halvány árnyék akarsz lenni az
emlékezetükben. Nem hagyhatunk hátra semmit, ami alapján
később megtalálnak. Miután betörtünk a toronyba, keresni fognak,
és emlékezni fognak egy beszédes idegenre, aki három karddal
érkezett, és észak felé ment tovább.
– Ha nem akartad, hogy feltűnjünk bárkinek, egyáltalán minek
ültünk be ide?
– Ez a másik dolog. Vendégeket várok.
– Vendégeket? – Hadrian a szájához emelte a korsóját.
– Azt az öt fickót, akik az úton követtek.
Hadrian letette a kriglit.
– Mi a fenéről beszélsz? Én senkit sem láttam.
– Ez nem lep meg.
– Micsoda? Úgy gondolod, hogy mi kellünk nekik?
– Nem tudom. Ezért vagyunk itt.
– Várj csak… akkor lehet, hogy egyszerű utazók?
– Én azt feltételezem, hogy mindenki engem üldöz, amíg be nem
bizonyosodik az ellenkezője.
– Ez nevetséges.
– Kardot és láncot is vittek, és keményen vágtáztak.
– És?
– És öten túl sokan vannak, hogy futárok legyenek, túl kevesen
ahhoz, hogy erősítésnek menjenek, és senki se hajtja a lovát ilyen
kíméletlenül, hacsak nem vadászik valakire. Öt ember körülbelül
elég arra, hogy két fickó után küldjék őket, akiket egy bárófiú
megszúrásával vádolnak, és akiket legutóbb észak felé láttak
kilovagolni Sheridanből.
Hadrian az ablak felé fordult. Csak a kőfalat látta, az utat és az
azon túl elterülő tavat. A lenyugvó nap aranyszínben csillogott a
vízfelszínen.
– Itt oldalt van egy ajtó – intett a fejével Royce egy folyosóra,
amely a pult mellett nyílt. – Arra az árokra nyílik, ahová az
ágytálakat ürítik. Amikor a vendégeink megérkeznek, kilépünk azon
az ajtón, és várunk. Ha követnek, biztosak lehetünk benne, hogy
nem csak velünk egyszerre szomjaztak meg. Arcadius szerint tudsz
harcolni. Remélem, hogy így van, mert ha kijönnek, végzünk velük.
Minddel. Aztán visszajövünk ide, és ezt a négyet is megöljük.
– Mi? Ezt a négyet is? Minek?
– Mert te úgy döntöttél, hogy leállsz velük barátkozni és csevegni.
Nem hagyhatunk hátra öt holttestet a pöcegödörben, és négy
szemtanút, akik kotyognak rólunk. Először Lord Marburyt kell
kiiktatnod, egyedül ő jelent valódi fenyegetést. Én majd végzek a
pappal és a bádogossal. Aztán aki hamarabb kész van, kinyírja
Dougant. Próbáld meg minél kevésbé véresen elintézni a dolgot!
Miután meghaltak, minden hullát kiviszünk hátul, kis szerencsével a
pöcegödör elég mély, hogy elfedje őket. Ha nem lesz túl sok vér,
órákba is beletelhet, mire bárki felfedezi, hogy eltűntek. Addigra
már régen eltűnünk Ervanon utcáin.
– Nem fogom megölni ezeket az embereket! – tiltakozott Hadrian.
– Kedvesek.
– Honnan tudod?
– Beszéltem velük.
– Velem is beszéltél.
– Te nem vagy kedves.
 – Tudom, tudom, farkasszemem van, amire már a jó öreg
Sebastian is figyelmeztetett. Emlékszel még rá? Az a kedves ember,
aki a kedves hölgyismerősével azt tervezte, hogy elvágja a torkodat.
– Legalább veled kapcsolatban igazuk volt.
– Épp ezt mondom. Vegyél bárkit, igen nagy az esélye, hogy nem
bizonyul kedves embernek. Mindenki kedvesnek néz ki. Mindenki
szép ruhában van, és úgy mosolyog, mint Dougan a pult mögött, de
garantálom neked, ha megkaparod azt az érmét, csak bádogot
találsz alatta. Az emberek mindig kellemesnek, kedvesnek és
barátságosnak mutatják magukat, kiváltképp a gyilkosok és
tolvajok.
– Te nem.
– Mert én meglepően őszinte vagyok.
– Nem ölöm meg őket, és kész!
– Akkor minek vagy itt? Arcadius meghagyta, hogy csapatban kell
dolgoznunk. Hogy mutassam meg neked az ipart. Azt mondta,
kiváló harcos vagy, kőkemény katona. Jó, nem tetszett a dolog, de
magam is belátom, hogy hasznos lehet egy képzett kardforgató,
például ilyen eshetőségekre. Akkor meg mi a bajod?
– Nem szeretek gyilkolni.
– Nem vagyok hülye, ennyire magamtól is rájöttem. A kérdés az,
miért? Arcadius vajon hazudott? Tényleg csak valami kardkereskedő
vagy, azért viszed magadon azt a sok vasat? Azért küldött velem,
hogy most először megismerd a vér ízét?
– Többet megittam belőle, mint amennyit kellett volna, hidd el!
– Akkor mi a gond?
– Rájöttem, hogy helytelen.
– Bocsáss meg, azt mondtad, helytelen?
– Igen, tudod, helytelen, a helyes ellenkezője.
– Te hány éves vagy? A tündérkékben, igaz szerelemben és
szerencsecsillagokban is hiszel?
– Te nem hiszed, hogy vannak helyes és helytelen dolgok? Hogy
létezik a jó és a rossz?
– Dehogynem: helyes az, ami nekem jó, és helytelen az, amit nem
szeretek, és azok a dolgok nagyon-nagyon rosszak.
– Tényleg farkasok neveltek, mi?
– Igen.
– Szóval, fiúk, rhenyddiek vagytok, mi? – Lord Marbury jött oda,
aztán odahúzott egy széket, és leült.
Hadrian remélte, hogy a nemes semmit sem neszelt meg. Nem
mintha félt volna tőle. Az öreg még karddal sem jelentett
fenyegetést. A legtöbb magas rangú nemesemberhez hasonlóan
fogalma sem volt, hogyan kell harcolni. Számukra a kard nem
jelentett többet, mint a prémgallér és a bíbor szín – az előkelő
születés és hatalom jelképei –, de Hadrian rosszul érezte volna
magát, ha a lord kihallgatta volna a gyilkosságról szóló vitájukat.
Megkedvelte a figurát, és Marbury becsületes fickónak tűnt.
– Mi hír délen? – kérdezte a nemesúr. – Itt olyan unalmas az élet,
mint egy döglött kecske, amire még a legyek se szállnak. –
Megeresztett egy masszív böfögést. – Csak a ser tart életben, de nem
volnék meglepve, ha az egyház legközelebb azt is elvenné. Nos, mi
járja a paloták és királyok világában?
Royce figyelmeztető tekintettel meredt Hadrianre.
– Palotákban nem nagyon jártam. Nem engedtek volna be ilyen
hacukában – felelte a vitéz.
Marbury az asztalra csapott, és felkuncogott.
– Úgy sejtem, engem se engednének be. Olyan vagyok, mint egy
mir: félig ember, félig elf, csak az én esetemben inkább arról van
szó, hogy egy nemes és egy paraszt kereszteződött bennem.
Nemesember vagyok egy olyan országban, ahol betiltották a nemesi
címet. Tudtátok, hogy a családom hűbérbirtoka egészen
Glenmorgan idejéből ered?
– Honnan a haragból tudhatnád te azt? – kérdezte a pap a pulttól.
Marbury megpördült, és a könyökével csaknem felborította az
italát.
– Téged meg ki kérdezett?
– Senki, de ők sem kérdeztek téged.
– Harding, menj, és áldd meg magad!
– Te is légy áldott!
Lord Marbury visszafordult a vándorokhoz.
– Szóval ott tartottam, hogy a családom magától Glenmorgantól
kapta a hűbérbirtokát.
Hadrian bólintott.
– Én nemrég hallottam róla először. Csaknem sikerült neki
újraalkotni a birodalmat, de Kálét sohasem tudta elfoglalni. A
császár túl sok széttöredezett királysággal, túl sok hadúrral, meg
persze goblinokkal találta szemközt magát.
– Ő lesz az. Császárnak azért nem nevezném. Az egyház Novron
Helytartójának hívta Glenmorgant, ugyanis nem akarták feladni az
álmukat, hogy megtalálják az elveszett örököst. – Hátradőlt a
székén, és úgy integetett a kezével, mintha füstöt akarna
elhessegetni. – Ezen itt mind Glenmorgan uralkodott, mindenen,
még Rhenydden is. Ő építtette a Koronatornyot, ahol a pátriárka és
az érsek él. Biztosan láttátok idefelé jövet. És az csak egy része az
eredeti várnak! Igazad van: sohasem foglalta el Kálét, de az unokája,
III. Glenmorgan megmentette Avrynt. Igazából az lett a veszte. A
nemeseinek és az egyháznak, akik megszedték magukat II. Glen
szánalmas uralma alatt, nem tetszett, hogy III. Glen úgy
megerősödött, mint a nagyapja. A prémbe öltözött,
elkényelmesedett nemesek és a harangozó püspökök elárulták.
Bezárták Blythin várába, odalent Alburnben. Eretnekséggel
vádolták. És amikor az emberek felkeltek, az egyház, amilyen
erényes népség, a nemeseket vádolta, aztán a csuhások vettek át
mindent.
– Csuhások? – értetlenkedett Hadrian.
– Az olyanok, mint én – szólalt fel megint a pap. – Úgy érti, az
egyház.
– Valóban úgy értem.
– Ugye tudod, hogy ezzel egyszerre minősülsz árulónak és
eretneknek?
– Annyira se érdekel, mint egy pattanás Novron seggén! Most
majd a széreteket küldöd, hogy elhurcoljanak? Strázsát hívatsz, hogy
a földdel tegye egyenlővé Ibertont?
Hadriannek fogalma sem volt róla, mi az a széret meg strázsa, de
a lehetőség nem tűnt túl kellemesnek.
– Nem.
– Én se gondolom. – Marbury elcsendesedett, és ismét az
asztaltársasághoz intézte a szavait. – Olykor azt kívánom, bárcsak
megtenné, de nincs értelme. Én már kasztrált bika vagyok: semmire
se való, azon kívül, hogy a mezőkön kóboroljak, és árpasert főzzek.
– Sose láttam még olyan bikát, aki ilyen jó sert készít – dicsérte
Hadrian.
Marbury nevetett.
– Tetszel nekem, kölyök! – Royce-ra pillantott. – Ő is tetszik
nekem. Kicsit csendes, de nyilván ő az okosabb, nem igaz? A
csendesebbek mindig azok. Több eszük van, mint hogy összevissza
zagyváljanak, mint valami vén, kasztrált, serfőző bika.
A vitéz egyenesen Royce-ra meredt, aki lehajtotta a fejét, és a
csuklya alá rejtette a szemét.
– Szereti azt hinni, hogy ő az okosabb, de ő sem tud mindent.
 – Sosem állítottam, hogy mindent tudok – csattant fel Royce –,
csak azt, ami számít.
– Kinek? – dacolt Hadrian.
– Nekem.
– Igazad van. Ez tényleg elég messze van a mindentől.
– Arra elég, hogy értelmes döntéseket hozzak. Te hagyod, hogy az
érzelmek az észszerűség útjába álljanak.
– Velem épp az ellenkezője a baj – szúrta közbe Lord Marbury. –
Hagyom, hogy az értelmem az érzelmeim útjába álljon. Például már
három éve le kellett volna döfnöm Hardingot, és meg is tettem
volna, ha bízom az érzelmeimben.
– Most is hallak! – szólt oda a pap.
– Tudom, te átkozott csuhás!
– Pedig elég kedves embernek tűnik – jegyezte meg Hadrian.
– Az is. Átkozottul rendes fickó. Két éve elkaptam a lázat, és
mellettem maradt, amikor mindenki más elhagyott, rettegve, hogy a
ragály visszatért. Még a hátamat is megmosta. Ez nem olyasmi, amit
könnyedén elfeled az ember. Harding a közösségünk egyik oszlopos
tagja.
– Ezt is hallottam! – szólt megint Harding.
– Hallgass már! – vakkantotta Marbury, és lenyelte a korsója
tartalmát. – A lényeg az, hogy ennek ellenére közéjük tartozik: azok
közé a kígyók közé, akik mindent megmérgeznek. Azok közé, akik
lerombolták Glenmorgan birodalmát, és félreállították a miénkhez
hasonló családokat. Azok közé, akik egy uralkodót szolgáló lovagból
serfőző gazdát csináltak, és ha feleannyira lennék férfi, mint az
ükapám volt, már évek óta lecsaptam volna a fejét.
– Még most sem késő – vetette fel Royce.
Marbury harsogva röhögött, és az asztalt csapkodta.
– Hallod ezt, Harding? A csuklyás egyetért velem.
 Odakint a nap lebukott a hegyek mögé, a halódó ég kísérteties
fényébe vonva az egész világot. A gyerekek eltűntek, a kutyák
összetekeredtek az ösvény mellett, és csak lámpások fénye jelezte,
hogy van még élet a beálló sötétségben.
Royce hirtelen felkapta a fejét. Előrehajolt, és azt suttogta.
– Bizonyítsd be, hogy tévedek!
Azzal felpattant, és a hátsó ajtóhoz ment. A következő pillanatban
Hadrian meghallotta a közeledő lépéseket.

Nézte, ahogy az öt ember belép az ivóba. Mindegyik a saját fekete

köpönyegébe burkolózott, de a láncing csörgését nem leplezhették,
és Hadrian elméjében felsejlett a vér szaga, a sár tocsogása és a soha
kiszáradni nem tudó csizmák. A jövevények arca kipirosodott a
széltől, a hajuk összegabalyodott. Szúrós szemmel végigmérték a
helyiséget.
– Maribor hozott, legények! Dougan vagyok. – A csapos a kezét
nyújtotta, de senki sem rázta meg. – Mit tehetek értetek?
Az egyik hátravetette a köpenyét a vállán, és felvillant a vörös
bélés, illetve a mellkasára varrt, törött koronát ábrázoló címer. Egy
kard is felvillant: egy Tiliner-féle tőr marokvédővel és hegyes
markolatgombbal. Hadrian több száz ilyet látott már. A delgoszi
Tilinerben készült penge a hivatásosok kedvencének számított.
Megbízható fegyver volt, a gyilkolás hatékony és gyakorlatias
eszköze.
– Két embert keresünk Sheridanből, akik megkéseltek egy fiút –
szólt a férfi.
Dougan szemöldöke felszaladt.
 – Csak nem?!
– De igen. – A jövevények szétszóródtak a helyiségben, kemény
csizmájukat hangosan húzva a kopott fapadlón. Árgus szemmel
nézték a bádogost és a papot, aztán kis kört képeztek az asztal körül,
amelyiknél Hadrian üldögélt Lord Marburyvel. – És ti ketten kik
vagytok?
– Az ott Lord Marbury – szólt Dougan halk, figyelmeztető
hangon. – Övé itt a legtöbb föld a tótól délre.
Harding körbefordult.
– És már le is gurított néhány italt, úgyhogy nem mondanám,
hogy a legjobb hangulatban van.
– Nem is vagyok – mordult Marbury a papra –, és te sem segítesz
rajta.
– Úgy hallottuk, az egyik három kardot visel – mondta egy másik.
A bozontos szemöldökű fickó szépen nyírt szakállát félbeszakította
az állán húzódó félhold alakú sebhely. Fenyegetően állt Hadrian
fölött. – Valami katonaféle, talán zsoldos.
– Ez itt a barátom Rhenyddből – jelentette ki Marbury. – Kovács
a legény. Saját maga készítette azokat a kardokat, igaz, fiam?
Hadrian bólintott.
– Tehát azt állítod, ezek itt a saját munkáid? – A férfi félrehajtott
fejjel állt fölötte, és egy ujjával megpiszkálta a nagy pallos
markolatgomb j át.
– Azok – erősítette meg Hadrian.
– Hadd nézzem meg! – tartotta a kezét a fickó.
Hadrian most nem fordulhatott hátra anélkül, hogy gyanúsnak ne
tűnne, de biztos volt benne, hogy a háromból legalább két martalóc
közelebb lépett. Royce odakint várakozott a pöcegödör mellett, hogy
elmetssze a torkát bárkinek, aki követi. Minden bizonnyal
hallgatózott. Az ifjú vitéz a hátsó ajtó felé pillantott. Ha futásnak
ered, legalább ketten lefogják, míg a többiek vasat rántanak. Ha ez
megtörténik, felordít, és Royce meghallja. Azután véres küzdelem
veszi kezdetét, és végül…
Bizonyítsd be, hogy tévedek.
Royce próbára akarta tenni. Arcadius szerint tudsz harcolni.
Talán mielőtt teljesítik a megbízást, biztosan akarta tudni, van-e
gyomra hozzá, hogy átdöfjön egy félméteres acélt egy emberen, vagy
hogy képes-e végezni ártatlan bámészkodókkal, ha arról van szó.
Bizonyítsd be, hogy tévedek.
Hadrian Marburyre pillantott, és úgy döntött, pontosan ezt fogja
tenni.
Kivette a rövidkardját a hüvelyéből, és óvatosan, a pengéjénél
fogva odanyújtotta a fölötte álló férfinak. Figyelte, ahogy a fickó
ráteszi az ujjait a markolatra. Értett hozzá, hogyan kell megfogni egy
kardot, de inkább kezet rázott a fegyverrel, és nem azt tervezte, hogy
a mellkasába döfi. Egyelőre nem.
– Mi köze van a széreteknek egy apró-cseprő késharchoz? –
kérdezte Marbury.
Tehát ez egy széret.
– A legény, akit megszúrtak, Lerwick báró fia. – A férfi felemelte a
rövidkardot, balra-jobbra suhintott vele, aztán megpörgette,
végiggördítette a markolatot a kézfején, és újra elkapta.
– Lerwick, azt mondod? – bólogatott Marbury. – Mikor történt
ez?
– Néhány napja.
– A gyerek halott?
– Nem. – A fickó oda-vissza forgatta a pengét a tenyerében.
– De életveszélyben van?
– Nem.
– Akkor úgy tűnik, mindez csak sok hűhó semmiért.
 – A báró nem így gondolja, és az érsek sem.
Marbury gunyorosan rávigyorgott.
– Igen? Gratulálok a szép lovakhoz! – Marbury hangosan a
pulthoz intézte a szavait. – Ezek az emberek Avryn leggyorsabb
lovain utaznak! Hallottak a késelésről, ellovagoltak Monreelbe,
beszéltek a báróval, aztán Ervanonba, hogy beszéljenek az érsekkel,
és visszajöttek ide, mindezt egyetlen nap alatt.
A férfi rá sem hederített.
– Ez a kard borzasztóan használt.
– Sokat van munkában – felelte Hadrian.
– Azt hittem, fegyverkovács vagy, és ez csak egy mintadarab.
– Persze hogy az – szólalt fel a bádogos. – Azér’ olyan használt.
Én csak tudom! Régebb óta űzöm a bádogosszakmát, mint amióta ez
a kocsmatársaság lélegzik. Amikor szerszámokat ad el az ember,
tudja, hogy az emberek mindenféle ostobaságokat művelnek velük.
Köveket ütnek vele, fát vágnak, földbe szúrják… miközben próbálják
eldönteni, hogy megvegyék-e. Nem engedhetjük meg magunknak,
hogy a készletet tönkretegyék ezzel a bánásmóddal. Ehelyett az
ember kiválaszt egyet, és azt használja mintadarabnak, amit
mindenki püfölhet.
A férfi ismét a fegyverre pillantott, és megnyalta a száját.
– Nem valami szép munka.
– Nem vagyok valami jó kovács.
– Mióta van itt ez az ember? – nézett Douganre a Hadrian kardját
fogó széret.
A csapos vállat vont.
– Nehéz megmondani.
– Három napja – felelte Marbury. – A házamban látom vendégül
az északi parton. Egy új rézüstöt csinál nekem, amiben a serhez való
cefrét forralom.
 – Igaz ez? – kérdezte a fickó a csapost.
Dougan megint csak vállat vont.
– Honnan tudnám én, mi folyik őlordsága házában?
– Na és te, atyám? Meg tudod erősíteni ennek az embernek a
történetét?
Harding Marburyre pillantott.
– Sohasem vitatnám őlordsága szavát. Kiváló tagja ennek a
közösségnek.
– Az?
– Persze hogy az.
– Nem járt erre bárki más?
– Az unokaöcsém is itt van – folytatta Marbury. – Odakint
bíbelődik a pöcén. Rossz csirkét evett délután, és borsos árat fizet
érte. Azt akarod, berángassam ide a legényt, hogy őt is zaklathasd?
A férfi haragos pillantást vetett rá, és nagy kondulással leejtette
Hadrian kardját az asztalra. A többieket a hátsó ajtóhoz vezette,
aztán megtorpant.
– Itt fogunk visszajönni. A két fickó, akit keresünk, egy nagydarab
és egy kisebb, fekete öltözékben. Ha észrevesztek valakit,
megköszönnénk, ha jeleznétek.
– Meglesz, és mindenképpen gyertek vissza, aztán üljetek le egy
italra – mosolyodott el Dougan, és integetett nekik, amikor
kimentek.
Hadrian Lord Marburyre nézett, miközben vissza tette a kardját.
– Rézüstöt építek neked?
– Egyértelműen borzasztó lusta vagy, hiszen egyértelműen még el
se kezdted. – Megemelte a korsóját. – A cimborád itthagyott?
– Nem, hátul vár. Rajtaütést tervezett, amennyiben a
vendégeinkkel csetepatéra került volna a sor.
– Ezek szerint tényleg ő szúrta meg azt a fiút?
 – Igen, de csak…
Marbury feltartotta szabad kezét.
– Nem kell magyarázkodni. Egyet sajnálok, hogy nem egyenesen a
báróba döfte azt a kést.
– Nem szívelheted Lerwicket?
– Nem bizony. Az az ember hazug, csaló és tisztességtelen
csirkefogó.
– Továbbá jó barátja az érsek őszentségének – tette hozzá
Harding.
– Ezért van, hogy egész széretkülönítmény áll a szolgálatára.
– Mi az a széret?
– Az egyház katonái – magyarázta a pap.
– Az egyház végrehajtói – helyesbített Marbury. – Erőszakos
vadállatok. Évszázadokkal ezelőtt alakultak, Lord Dárius Széret
Rendjének Lovagjai néven. Na, az is egy elfajzott kapcabetyár volt!
Az egész család. Lerwicknek van valami köze a klánhoz, ami sokat
elmond. Rohadt kurvapecérek egytől egyig!
Hadrian a hátsó ajtóhoz vezető folyosót figyelte.
– Talán meg kéne nézned a cimborádat.
Hadrian hátralökte a székét, ami csikorgó hangot adott, aztán a
folyosóhoz ment. Ahogy Royce mondta, ajtó állt a végében, mellette
egy bilivel. A faajtó kifelé nyílt, és mögötte egy kövezetlen sikátor
kezdődött, amely végigfutott az épületek háta mögött.
– Royce? – Csak a hideg levegő és a sötétség felelt.
Hadrian megkerülte a tavernát a bejárati ajtóhoz, ahol Táncost
ugyanúgy a cölöphöz kikötve találta, de Royce hátasa eltűnt. A
hosszú kötél, amit vitt, szintén hiányzott.
A fiatalember arra ment vissza az ivóba, hogy Bremey, Harding,
Dougan és Lord Marbury, aki közben visszaült a pulthoz, mind őt
nézik.
 – Bizonyára már két kilométerre jár – találgatott Marbury. –
Ahogy mondtam, ő az okosabb.
 14. FEJEZET

VISSZA AZ ISKOLAPADBA

Másnap reggel Royce még mindig nem került elő. Lord Marbury
valóra váltotta a meséjét, és meghívta Hadriant, hogy töltse az
éjszakát a Morgan-tónál, amelyet messze földön ismertek a bőséges
sügérállományáról és kristálytiszta vizéről. Visszautasította az
ajánlatot, mert úgy érezte, a legjobb lesz a tavernában megszállni,
hátha Royce közben visszatér. Az estét ivással és beszélgetéssel
töltötte. Rávették, hogy próbáljon ki minden serfajtát, míg már
végül legalább kettővel többet ivott a kelleténél. Azonkívül, hogy
megtudta a tó nevét, és azt, hogy bővelkedik fehér, csíkos és
pisztrángsügérben, az is kiderült, hogy a juhász Willy második
felesége, Agnes a harmadik gyermeküket várja, és egyébként
Willynek már van egy negyedik is. És hogy a faluban újra megtartják
az éves lékhorgászversenyüket a Télvíz-ünnep előtti héten. Mint
mindig, a nyertes hazavihetett egy hordócskát az év kék szalagos
seréből. A nyereményt a több száz lámpással feldíszített, befagyott
tavon tartott Télvíz-ünnep részeként adták át. A tó ilyenkor hetekig
a falu főtereként szolgált. A történetek és az újonnan érkezett
lovasok hírei között Hadrian ki-kikémlelt az ablakon, és lópaták
hangjára fülelt, de Royce nem jött vissza. Amikor Dougan elfújta a
lámpásokat, hagyta, hogy Hadrian a raktárban aludjon.
Mivel semmilyen eszköze nem maradt ahhoz, hogy végrehajtsa a
küldetést, még kötele sem, Hadrian reggel felnyergelte Táncost.
Kiszáradt szájjal és sajgó fejjel megköszönte Dougannek a szállást,
üdvözletét küldte Lord Marburynek, aztán elindult visszafelé
Sheridanbe. Rátért a széles országútra, amelyről kiderült, hogy a
Helytartó útja nevet kapta, és lüktető fejjel, hánykolódó gyomorral
és növekvő haraggal léptetett rajta. Mire letáborozott, már magában
beszélt.
– Megértem, miért nem bízol bennem. Nem ismersz, és én sem
ismerlek téged – mondta egy képzeletbeli Royce-nak. A társalgás
gondolatok formájában kezdődött, de mire lefeküdt aludni, a
gondolatok megtalálták a hangjukat. – És persze hogy ijedős vagy,
mint egy vérszívó szúnyog, de ha azt tervezted, hogy lelépsz, miért
nem jelezted nekem?
Látta maga előtt, ahogy a másik elhúzza a száját, vagy felkacag.
– Megpróbáltam. – Hadrian hangja egy regiszterrel magasabban
szólt. Royce sohasem beszélt ilyen éneklő, szarkasztikus ritmussal,
és a hangja sem hasonlított lányéra, de Hadrian így utánozta, mert
az ő füle így hallotta volna. – Mondtam, hogy jönnek. Mondtam,
hogy meg kell ölnünk mindenkit, és te beleegyeztél. Aztán Lord
Marbury közbelépett. Mit kellett volna tennem?
– Közbeszólhattál volna. Mondhattad volna, hogy „ide figyelj, ha
öt fickó jön karddal, akkor legjobb lesz, ha hátul kiosonunk”. –
Tetszett neki, milyen észszerűen és magabiztosan hangzott mindez.
Hadrian képzeletében Royce a szemét forgatta. Azóta forgatta,
hogy Hadrian reggel elhagyta Iberton tavernáját, és ez a vitézt
módfelett bosszantotta.
– Mi értelme lett volna? Kezdjük ott, hogy nem is akartalak
magammal vinni.
– És ha lefogtak volna engem? Ha elrángatnak valami névtelen
börtönbe, amit ott északon az ilyeneknek tartanak fenn, egy
bűntettért, amit te követtél el? Mi lett volna, ha úgy döntenek, hogy
megspórolják maguknak az utat, és ott helyben elrendezik a dolgot
egy gyors lefejezéssel? – Hadrian csaknem kiáltotta a szavakat, és a
tenyerével a takaróval leborított fűre csapott. A szemét a csillagokra
függesztette, míg néhány méterre tőle Táncos csoszogott, és kérdőn
fordította felé a fejét.
– Nem az én gondom! – felelt a képzeletbeli Royce. Ahogy
mondta, ahogy azzal az önelégült kis mosollyal és farkásszemével
ránézett, Hadrian azt kívánta, bárcsak ott lenne, hogy letörölhesse a
vigyort a képéről.
A kurafi!
Hadrian másnap éjjel érkezett meg a Sheridan-völgybe.
Készakarva lassúra fogta az iramot, hogy sötétedés után lovagoljon
be, és várt, hogy a főtér kiürüljön, csak aztán tért meg az istállóhoz.
Talált egy üres állást, de a nyerget Táncoson hagyta. Nem tervezte,
hogy sokáig marad. Megmagyarázza Arcadiusnak, hogy mi történt,
benéz Ubihoz, aztán… Igazából nem tudta. Újra dél felé veszi az
irányt, talán abba a városba, amelyet a falubéli említett, amikor
kereste a Sheridanbe vezető utat. A Galewyr északi partján, ahol a
cimborája fazekakat árult. Szerez egy meleg vacsorát, aztán ágyban
tölti az éjszakát. Ha egy fazekasnak megfelel, neki is jó lesz. Beszerez
néhány dolgot, aztán visszamegy Colnorába.
És azután?
Hadrian már látta a fél világot, vagyonokat keresett és költött el,
szolgált királynők és hadurak udvarában. Miért maradt ilyen kevés
lehetőség nyitva előtte? Meghányta-vetette, hogy visszamegy
Káléba. Gyengeségnek tartotta a dolgot, olyannak, amilyet a
részegekben látott, és már a gondolat miatt is gyűlölte magát. A
tigris és a levél egy rémálomból ébresztette, amelyet álomnak
képzelt. Oda nem mehetett vissza. Katona sem akart lenni. A
felnőtté váláshoz hasonlította a dolgot: amikor valaki rájön, hogy a
lányok szépek, már sohasem tudja őket csúfolni. Gyermekként
figyelni kellett és utánozni, de minden férfinak maga mögött kellett
hagynia a szolgaságot, vagy elfogadni egy örökös rabszolga életét.
Látott olyanokat, akik maradtak, a hivatásos katonák, és azt is tudta,
miért tették: hatalmat akartak. A rang előjogokat adott, tekintélyt és
tiszteletet. Hadriannek semmi szüksége sem volt ezekre.
Mindegyikben elérte a zenitet, és továbbra is nyomorultul érezte
magát. Többé nem tudott kardot rántani egy másik ember
parancsára, ahogyan a nőket sem lett volna képes csúfolni. Ebben az
egyben biztos volt, meg még abban, hogy Royce Melbornnak a színét
sem akarja látni soha többé.
De mi marad?
Legalább Ubira fényesebb jövő vár. Ennyit sikerült elérnie.
Hadrian elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy szegény vernesi
fiú talárba öltözik. A saját élete rosszra fordult, de Ubi jó úton
haladt. Ha más nem, Hadrian megnyugodhatott abban a tudatban,
hogy főszerepet játszott Ubi életének megjobbításában.
A lépcsőn felmászott Arcadius hivatalához, és sikerült messzire
elkerülnie a diákokat. Az ajtót zárva találta, így kopognia kellett.
– Gyere be! – szólt ki a mostanra már ismerős hang.
Az ajtót kitárva Hadrian a megszokott rendetlenségben találta a
helyiséget. A professzor az asztalánál ült, egy nyitott könyvvel és
valami gőzölgő itallal a kezében. A fiatalember három lépést is tett
befelé, mire észrevette Royce Melbornt. A tolvaj a felfordulás
túlfelén tartózkodott, csakúgy, mint megismerkedésük idején, csak
ezúttal egy ládán feküdt, és egy almát rágcsált. Köpenyét levetette,
és a közeli csontváz vállára terítette, amely úgy hintázott a lándzsán,
akár valami hátborzongató marionett.
– Te? – Hadrian csak ennyit tudott kinyögni.
Royce ugyanolyan meglepetten meredt rá, aztán hitetlenkedve
megrázta a fejét, beletúrt az erszényébe, és kivett egy pénzérmét.
Felkelt, letette a professzor asztalára, végül visszatért a ládához.
– Őszintén szólva nem gondoltam, hogy valaha újra látlak.
– Én meg reméltem, hogy soha többé nem látlak viszont! – köpte
Hadrian. – Otthagytál!
– Pontosabban mondva otthagytalak meghalni. Hogyan maradtál
életben?
– Nem harcoltam velük.
– Elfutottál? Gyors vagy!
– Nem futottam el. Abban az ivóban töltöttem az éjszakát, mert
azt gondoltam, hogy talán visszajössz értem.
Royce felkacagott.
– Szép álom lehetett.
– Most már egyértelmű.
– Tehát hogy maradtál életben?
– Lord Marbury és a többiek az ivóban, azok, akiket meg akartál
ölni, megvédtek. Hazudtak a kedvemért. Még rólad is hazudtak, de
arra nem volt szükség, mivel gyávaságodban addigra elszeleltél.
– Nem nevezném gyávaságnak.
– Minek neveznéd?
– Szükségszerűségnek. Meg kellett szabadulnom tőled. Ez
általában nem jelent gondot, de – Arcadius felé intett a fejével, aki
továbbra is olvasott – az első lehetőség nem jöhetett számításba.
– Az az? – mutatott Hadrian az apró, ütött-kopott noteszra,
amelyet a professzor tanulmányozott.
– Igen, igen – felelte a vénember. – Edmund Hall naplója.
– A szabadságom múlott ennek a munkának sikerén – mondta
Royce. – Nem kockáztathattam, hogy te elszúrod.
– És mégis egyes-egyedül végezted el – szólt Arcadius.
Royce feje élesen arrafelé fordult.
 – Micsoda? Azt mondtad, jó könyvet hoztam.
– Az alku nem csak arról szólt, hogy elhozod a könyvet. Hanem
hogy ketten hozzátok el.
– Mi különbség van a kettő között? A könyv a kincs. Most
megkaptad. Végeztünk. Ez itt csak erősítésnek jött, ha gondom
akad, ami nem akadt.
– Pontosan kikötöttem a feltételeket… Megint csak nem sikerült
követned az utasításaimat. Fel kellett vinned Hadriant a toronyba.
– Az sosem sikerült volna. – Royce hangosan az almába harapott,
és tele szájjal folytatta: – Nem gyakoroltunk a hámmal, és egyébként
sem… – A levegőben hadonászott a gyümölccsel, a mennyezetre
meredve a válaszért, aztán feladta. – Kezdettől fogva ostoba ötletnek
tartottam. Mint láthatod, nagyon szépen megvoltam egyedül is.
Arcadius becsukta a könyvet, és a pápaszemet levéve Royce
szemébe nézett.
– Örülök, hogy elhoztad a naplót. Elképesztő olvasmány. De
nagyon pontosan meghagytam, mit kell tenned. Az, hogy nem
figyeltél rám, még semmit sem változtat a tényen, hogy csaltál. A
tartozásod marad.
Royce kegyetlen kifejezéssel az arcán kelt fel, és tett egy lépést a
professzor felé.
Hadrian a két kardjára tette a kezét, és ő is megindult befelé.
– Könnyen helyre lehet hozni – hadarta Arcadius. – Továbbra is
felszabadulhatsz a kötelezettség alól. Mindössze annyit kell tenned,
hogy visszaviszed a könyvet.
– Micsoda?
– Azt szeretném, ha visszavinnéd, de ezúttal úgy kell csinálnod,
ahogy meghagytam, és magaddal kell vinned Hadriant is.
– Ezt nem mondhatod komolyan. – Royce szinte megfojtotta a
tekintetével. – Most csak… Várjunk csak! Elmondásod szerint
csupán kölcsön akartad venni a könyvet. Végig azt tervezted, hogy
vissza kell vinnem.
– Az is egy lehetőség volt, hogy meglepsz, és az első alkalommal
magaddal viszed Hadriant.
Döbbenet terült szét a tolvaj arcán, és Hadrian látta, amint az ajka
lassan vonakodó mosolyba fordul.
– Igen, kedves fiam – folytatta a professzor. – Nem vagyok olyan
ostoba, amilyennek kinézek, és te sem vagy olyan nehezen
kiszámítható. Most pedig, hogy teljesítsd a megállapodásunk
feltételeit, vissza kell tenned a könyvet, persze csak azután, hogy
elolvastam. Ezúttal azonban magaddal kell vinned Hadriant.
Ragaszkodom hozzá, hogy ő vigye a noteszt, és ő tegye vissza.
– Miért? – meredt rá tanácstalanul a tolvaj.
– Royce, neked kellene a legjobban tudni, milyen gondot okoz, ha
valaki nem követi a pontosan megadott utasításokat. – Arcadius a
másikhoz fordult. – Percekkel ezelőtt arról lamentált, hogy milyen
nagy bajt okoztál, amikor nem voltál hajlandó levágni az ibertoni ivó
többi vendégét. – Visszafordult Royce felé. – Még a legegyszerűbb
utasításokat sem képes végrehajtani. Ezekkel a szavakkal éltél.
Igazából az a helyzet, hogy Hadrian nem a szolgálód.
– Nem, csak kölönc.
– Nem, hanem a társad. A véleménye egyenrangú a tiéddel.
Kettőtöknek össze kell dolgozni.
– De nincs rá szükség! A bizonyíték az asztalodon hever. És
kevesebb idő alatt sikerült végrehajtanom, mint amennyi neki
kellett hozzá, hogy visszalovagoljon ide.
– Tőled függ, Royce, de ha meg akarsz szabadulni tőlem, ez az ára.
Segíts Hadriannek visszatenni a könyvet oda, ahol találtad, ezúttal
csalás nélkül.
A tolvaj áthajította az almáját a termen, ami lepattant a falról, és
elmerült egy halom pergamen között. Aztán ugyanazzal a kísérteties
sebességgel a csuklyás felpattant, és vészes léptekkel közelített
Hadrianhez, aki ösztönösen kivonta két kardját.
Royce rá sem hederített a fegyverekre.
– Jobban teszed, ha ezt most nem baltázod el! Légy a Glen-
csarnok mellett öt percen belül! Ha tényleg végre akarjuk hajtani ezt
a dolgot, éjszaka gyakorolunk. – Lenézett a pengékre, amelyeket
Hadrian keresztbe tett előtte, és lekicsinylően elhúzta a száját. –
Amikor megöllek, nem fogod látni, hogy ott vagyok.

Hadrian felhúzta magát, és kiállt a Glen-csarnok tetejére. Hideg

szél marta a köpenyét, és korbácsolta a haját. Mélyen alatta fák
susogtak, és a főtéren álló szobor úgy nézett ki, mint valami
játékszer.
– Nos? – kérdezte, és várakozón nézett Royce-ra. Mindketten
bőrhámot viseltek, amelyet összekötött a feltekert kötél.
– Jobb, mint amire számítottam.
A hangjából kiütköző csalódás vigyorgásra késztette a vitézt.
– Ne bízd el magad! Nem tudod, mire számítottam.
Mindegy volt. Hadrian belülről tudta, hogy jól csinálta. Igazából
nem bizonyult olyan nehéznek. Egyébként is Royce végezte a
mászást, és ő verte be az ékeket, Hadrian csak annyit tett, hogy
felhúzta magát, a kötelet átvezette a derekán lévő két fémgyűrűn,
amelyek szorosra húzva könnyedén egy helyben tartották. Hamar
rájött, hogy csak arra kell figyelnie, nehogy a kötél
összegabalyodjon. A neheze az ékek kivétele volt, amit el kellett
végeznie ahhoz, hogy a gyűrűkbe fűzött kötelet tovább húzhassa.
Royce-nak kellettek az éles mászáshoz, úgyhogy a fiatalember
mindegyiket az oldalán függő erszénybe csúsztatta. Ha három keze
lett volna, könnyen megy a dolog. Így azonban egy kézzel kellett
fognia a súlytartó kötelet és a másik szál végét, miközben
életveszélyes magasságban himbálózott a föld felett, és a másik
kezével esetlenül próbált egy vaséket beletömni az erszénybe. Az,
hogy egy kézben tartotta az életét, elég volt hozzá, hogy egész úton
felfelé a torkában dobogjon a szíve. Miután kiverte a veríték, egy
ponton rádöbbent, hogy már nem érdekli, hol van, az elméje csak a
feladatra koncentrált. Amikor elérte a tetőt, felvillanyozó
meglepetést érzett. Megcsinálta, és a jutalma az lett, hogy a Glen-
csarnok szélfútta tetején állhat a peremhez közel, ahol egy héja
épített magának fészket, és olyan kilátásban volt része, amilyet
kevesen élvezhettek – kivéve persze az építőket és a héját.
– Megvan még a könyv? – kérdezte Royce.
Royce felhozatott Hadriannel egy Arcadius padlójáról
véletlenszerűen kiválasztott könyvet, ami durván ugyanolyan
méretű volt, mint Edmund Hall naplója. Hadrian az ingébe gyűrte A
terméskő gazdaságtana: A háziipar feltörekvése című kötetet,
amelyet az öve és a hám tartott a helyén. Most megkopogtatta a
mellkasát.
– Még meg.
Royce körbejárta a másikat, elégedetlen arckifejezéssel.
– Nincs értelme hozni azokat a kardokat. Csak felesleges súlynak
vannak, és belegabalyodhatnak a kötelekbe. Mellesleg zajt fogsz
csapni velük.
– A hüvelyek bőrből vannak. Nincs fém, ami csenghetne. Hidd el,
harcoltam a Ba Ran Ghazel ellen a Gur Emben. Tudom, hogyan kell
némán mozogni.
– Azt kétlem. Nem jártam még dzsungelben, de azt gyanítom, ott
nagyobb a zaj, mint egy bezárt helyiségben az éjszaka közepén.
– Nos, ha a zaj miatt aggódsz, ezek a hámok úgy csilingelnek,
mint a száncsengők.
– A hang nem gond, amikor mászunk, és a tetőt elérve úgyis
levesszük őket, mielőtt behatolnánk. Úgy terveztem meg, hogy
könnyen fel lehessen venni őket, és ki lehessen bújni belőlük. Csak
azt nem értem, miért nem tudsz meglenni azzal az egy kis karddal?
Legalább a nagyot hagyd a lovadnál.
– Meglehet, hogy szükségem lesz rá.
– Lehet, hogy szükséged lesz egy bilire is, mégse hozol fel egyet
sem. És különben is, minek három kard? Van egy harmadik karod,
amit nem látok? Mert bevallom, az lenyűgözne. – Miközben beszélt,
igazgatta Hadrian hámját, szorosabbra húzva a csatokat.
– Másféle harci stílushoz használom.
– Mi a különbség?
– Ha éppen veled harcolok, amikor azt a pallost leveszem a
hátamról, neked már régen rossz.
– Tényleg? – Royce nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek. –
Akkor miért nem mindig azt az egyet használod? Sportszerű
lehetőséget nyújtasz az ellenségednek, hogy megöljön?
– Arról van szó, hogy minden munkához a megfelelő szerszámra
van szükség. Legtöbbször a finomság a lényeg. Az ember nem megy
pöröllyel a szegnek. Te egy kis tőrt használsz, nem? Miért tennél
ilyet? Szörnyű hátrányba kerülsz, ha a másiknak kardja van.
– Gondolod ezt te.
– Mint ahogy te azt gondolod, nincs szükségem ezekre a kardokra.
– Feltartotta a két kisujját. – Ezekre sincsen szükségem, mégis
hozom őket.
– Ahogy tetszik. Neked kell fel- és lecipelni őket. – Royce
visszament a peremre, és lenézett.
 Olyan nemtörődöm módon állt a tetőperemen, hogy Hadrian
gyomra ismét liftezni kezdett, és hirtelen vágya támadt, hogy
elkapja. Hogy miért, maga sem tudta. Egy órával azelőtt még
izgatottan vagy akár megkönnyebbülten fogadta volna Royce
halálhírét.
– A világ mindig sokkal jobban fest idefentről. – A tolvaj olyan
halkan beszélt, hogy Hadrian alig hallotta. A szél a hátához lapította
a köpenyét, és a ruhadarab sarkai sötét szárnyak gyanánt
csapkodtak. Akár egy egérre vadászó héja.
– Miért?
– Néma, nyugodt, sötét és távoli. Sokkal jobban kezelhető,
kevésbé fárasztó. Az emberek aprók, nem kell velük foglalkozni. – A
láthatatlan horizont felé emelte az arcát. – Ilyen magasságból az
egész világ kicsi. Szinte értelme van, ahogyan kinéz, akár egy
hangyabolynak. Amikor hangyabolyt látunk, sohasem a politikára
gondolunk vagy a kicsinyes előítéletekre és a sokféle hiúságra,
amelyek ezeket hajtják. Mindenütt ugyanolyan. A királynőnek
megvannak a kedvencei, az udvaroncai. A nagyobb hangyaurakat
jobb szereti a kisebbeknél, az eredményesebbeket a gyengéknél, a
szerencséseket a szerencsétleneknél. Csak nem halljuk a
civakodásukat. Túl magasan vagyunk ahhoz. Ehelyett csak a
céltudatosság látszik, az egyszerűség, a boldogság. Talán ilyennek lát
Maribor meg az istenek világának többi tagja is minket. –
Felpillantott a csillagokra. – Talán ezért nem jut eszükbe sohasem,
hogy segítsenek.
Nagy levegőt vett, és hátrapillantott a válla fölött, mintha
meglepődött volna, hogy Hadrian még ott van. Ellenőrizte a saját
hámját, aztán elmosolyodott.
– Most jön a legjobb rész. Csak ne menj túl gyorsan, mert leég a
tenyeredről a bőr!
 Gonosz vigyorral lelépett a peremről, és lezuhant. Hadrian
hallotta a kötél zúgását Royce hámjának gyűrűiben, ahogy a tolvaj
leszánkázott a fal mentén, lábával időről időre elrúgva magát, és
szinte néhány szempillantás alatt már a földön állt.
– Te jössz! – kiáltotta fel, és a hangja végigvisszhangzott az
épületek között.
Hadrian kicsoszogott a tető szélére, mert még a lábát sem volt
hajlandó felemelni. Megfeszített, remegő izmokkal lefeküdt a
hasára, és centiről centire lejjebb csúszott. Végül csak lógott ott a
peremen, és félt elengedni, bár érezte, hogy a hám megtartja a súlya
nagy részét.
– Még ma éjszaka lejössz? – szólt fel a tolvaj.
Hadrian még egyszer ellenőrizte a kötélvéget, hogy nincsenek-e
rajta görcsök és csavarodások. Nem tudta biztosan, hogy a
félelemtől, a hidegtől, vagy az izomfeszültségtől reszket-e.
– Hadd könnyítsem meg a dolgodat! Képzeld el, hogy húsz
toronyőr fut feléd éles kardokkal, másik húsz meg számszeríjjal
lövöldöz rád, és a lövedékek hangos csengéssel pattannak le a kőről.
A lényeg azonban az, hogy nemcsak azelőtt kell lejutnod, hogy
ledöfnek, felszeletelnek vagy átlőnek. Azelőtt kell lejutnod, hogy
rájönnének, elegendő elvágniuk a kötelet.
Hadrian eleresztette a peremet, a kötél elkapta a súlyát, és arra
gondolt, milyen ostobaság holmi összefont növényi rostra bízni az
életét. Himbálózva, apránként adagolta a kötelet a gyűrűkön át, és
csigalassúsággal haladt lefelé a fal mellett. Kicsivel többet engedett a
kötélen, és egyszerre csak érezte, hogy zuhan. Rémület hasított belé.
A kötélvéget felfelé húzta a gyűrű ellenében, és gyorsan megállt. Egy
pillanatra megpihent, megvárta, míg a szíve a torkából visszasüllyed
a helyére, ugyanakkor mosolygott. Már értette, hogyan működik.
Royce elmagyarázta, de a tapasztalatot semmi sem pótolhatta. A
lábával elrugaszkodva ellendült a faltól, és hagyta, hogy szabadon
csússzon a szálon. Először izgalom ragadta el, majd az elegancia
érzésével a lábujját ismét kecsesen a falhoz érintette, aztán újra
elrúgta magát. Most már jobban időzítette a kötél engedését, és úgy
érezte magát, mint egy hálójából pörögve leereszkedő pók. Azt
tervezte, hogy most tényleg istenesen repülni fog, amikor
legközelebb ellöki magát, de aztán érezte, hogy a lába füves talajhoz
ér.
Royce-ra pillantott.
– Ezt mindenképpen csináljuk újra!

Royce és Hadrian a következő nap nagy részét a szobába

száműzve töltötte, és Arcadius meghagyta nekik, hogy tartsák zárva
az ajtót. Angdon Lerwick megkéselése után a professzor jobbnak
látta, ha senki sem tud a visszatérésükről. Hadrian csalódott volt,
hogy nem látogathatja meg Ubit, akit, amióta felvették diáknak,
áthelyeztek a gólyák hálótermébe, de legbelül tudta, hogy
valószínűleg így a legjobb. Négynapnyi utazás és a Glen-csarnok
egész éjszakás megmászása után a vitéz elfáradt. A nap legnagyobb
részét átaludták, és csak akkor tértek magukhoz, amikor egy legény
hozta az ételt, amit Hadrian először reggelinek vélt, vagy talán
ebédnek, de amiről kiderült, hogy igazából vacsora. A gőzölgő
zöldségleves és barna rozscipó egy üzenettel együtt érkezett,
amelyben Arcadius arra kérte őket, evés után látogassák meg a
hivatalában, lehetőleg minél kevesebb diák szeme láttára. Volt egy
utóirat is Royce-nak. Ez megmagyarázta, hogy nem feltétlenül gond,
ha néhány diák meglátja őket. Ezt a professzor kétszer aláhúzta.
 Némán ettek. Royce kettétépte a veknit, és átnyújtotta
Hadriannek a nagyobb darabot. Ez a tett egész étkezés alatt
elfoglalta a vitéz gondolatait. Kedveskedni akar? Ez valami mély
értelmű engesztelő ajándék? Vagy pedig csak valami logikai
következtetés a részéről, miszerint én nagyobb vagyok, nekem jár a
nagyobb darab? A Hadriannek átadott rész nem volt sokkalta
nagyobb, és a fiatalember végül megállapodott abban, hogy Royce
észre sem vette a méretbeli különbséget.
Anélkül tették meg a lefelé vezető utat, hogy bármi kirívó történt
volna, és Hadrian biztosra vette, hogy senki sem látta meg őket.
Mire elérték a professzor szobáját, a nap lement, és Arcadius
hivatala gyertyafényben úszott. Többtucatnyi gyertya olvadozott a
teremben ugyanolyan zavaros mintában elhelyezve, mint minden
egyéb tárgy odabent.
– Remélem, kipihentek és jóllakottak vagytok – köszöntötte őket
a vénember.
Mindketten bólintottak.
Ezen mintha Arcadius jól szórakozott volna, mert elmosolyodott.
Végül letörölte a szájáról a somolygást.
– Befejeztem a könyvet. Lenyűgöző mese, bár a legnagyobb része
elég hanyagul van megírva. A vége felé eléggé darabos és
összefüggéstelen. Akárhogy is, most már készen áll, hogy
visszavigyétek. Amit ildomos volna azon nyomban végrehajtani,
mivel az ittlétetek elég bizonytalan alapokon nyugszik. – A
professzor megkerülte az asztalát, bedugta az ujját egy ketrecbe, és
meglapogatta egy alvó csíkos mókus fejét. – Rossz pillanatban
okoztatok galibát. Sextáns tanácsnok az ervanoni delegációból
látogatást tett nálunk a távozásotok másnapján. Szokása be-benézni,
hátha rajtakap minket valami illetlenségen. Azt gyanítom, az egész
delegáció úgy hiszi, mi csak megrontjuk itt a nemzet fiatalságát,
eretnekségre neveljük őket a boszorkányság csábításával, hiszen a
legtöbben úgy hiszik, azt tanítom.
– Mit tanítasz valójában? – vetette fel Hadrian.
A professzor meglepettnek tűnt, és Royce-ra pillantott.
– Ő semmit sem mond nekem – nyugtázta a vitéz.
– Úgy tűnik, tényleg nem, de attól én még ugyanolyan bűnös
vagyok, nem? Az egyetem varázstanoktatója vagyok.
– Varázstan?
– Történelem, mese, mítoszok és misztériumok. Minden, ami az
egyház rendje és titkai előttről való.
– És Hall jegyzetei a varázstannal kapcsolatosak?
– Nagyon is. De mint mondottam, Sextáns és az emberei az
elmenekülésetek másnapján megjelentek nálunk. Vele tartott
szokványos, tizenkét lovagból és gyalogosból álló kísérete, és sajnos
Lerwick báró is, Angdon apja. Láthatólag megviselte, hogy a fiát
megtámadták, ahogy Angdon mesélte, egy „merényletkísérletben”.
Erre Royce elhúzta a száját, és fújt egyet.
– Angdon benneteket nevezett meg mint elkövetőket. A barátai
megerősítették ezt. Persze engem is megkérdeztek, és
elmagyaráztam, hogy semmit sem tudok az esetről, és hogy
mindketten egy szó nélkül távoztatok az éjszaka leple alatt. Lerwick
felbőszült, hogy a fiát két közönséges haramia bántalmazta, és
követelte, hogy Sextáns küldje utánatok a lovagokat.
– Honnan tudták, merrefelé mentünk?
A professzor vállat vont.
– Gondolom, mindkét irányba küldtek egy-egy társaságot.
– Tehát azok voltak a lovagok, akik az ibertoni ivóba utánunk
jöttek? – kérdezte Hadrian.
– Igen, és valószínű, hogy hamarosan visszatérnek.
– És ha meglátnak itt… – kezdte Royce.
 – Pontosan. Úgyhogy azt hiszem, a legjobb volna, ha még pirkadat
előtt eltűnnétek. A visszatérést is halogassátok, ha lehet, hiszen azt
hiszem, beletelik némi időbe, mire elül a füst.
– Mennyi időbe?
– Míg Angdon többé már nincsen jelen az iskolában, hogy
azonosíthasson benneteket. Talán egy évbe.
– Én egyáltalán nem látom értelmét visszatérni – közölte Royce. –
Ő visszateszi a könyvet, és megvagyunk, nem igaz? Leróttam a
tartozásomat.
– Igen.
– Akkor semmi értelme visszajönnünk, helyesen gondolom?
Arcadius bólintott.
– Igaz, de attól még lehet, hogy vissza kívántok térni. Hány hely
van a világon jelenleg, ahol szívesen látnak? Alkalomadtán jóleshet
beugrani. És végül azt is szeretném hallani, ti ketten hogyan
oldottátok meg ezt a kalandot. Talán jól megleptek azzal, hogy
együtt tértek vissza. Mint korábban említettem, szerintem kiváló
csapatot alkotnátok.
– Ő és én egy csapatban? – húzta el a száját Royce.
– Igen, egy csapatban, társakként, úgy értve, hogy két emberként,
akik együtt dolgoznak, és egyesítik a képességeiket egy közös cél
érdekében. Elf nyelven van erre egy kifejezés. Úgy mondják…
– Riyria – fejezte be a mondatot Royce.
– Te tudsz elfül? – nézett rá Hadrian.
Royce úgy pillantott rá, mintha bosszantaná, hogy Hadrian még
ott van.
– A lényeg az – folytatta a professzor –, hogy ha a munka során
találtok némi kölcsönös hasznot a másik képességeiben, talán úgy
határoztok, hogy együtt folytatjátok.
– Akkor hát erről van szó? – fordította félre a fejét Royce. – Ki
kell hogy ábrándítsalak!
– Ja – értett egyet Hadrian. – Én nem hiszem, hogy bármelyikünk
is készakarva a másikkal maradna. Abban sem vagyok biztos, hogy
képesek lennénk ugyanabban az országban élni. Ellentétei vagyunk
egymásnak.
– Igazából pont ez a lényeg – bólogatott Arcadius. – Mi értelme,
ha kettő van valakiből? Az ellentétek kiterjesztik a hatóterületedet,
hozzáadnak a tudásodhoz, képességeidhez. Ha ti ketten képesek
volnátok megtanulni együttműködni, pont a különbözőségetek
révén volnátok legyőzhetetlenek. Mindketten keresztúthoz
érkeztetek, és nem tudjátok biztosan, merre tovább. Tanuljatok meg
bízni a másikban, és talán megtaláljátok az üdvözítő utat!
– Ühüm. – Royce felállt. – Most már mehetek összepakolni,
tanítómester?
Arcadius összevonta a szemöldökét.
A tolvaj ezt igennek vette, és távozott.
– Nos, Hadrian, remélem, legalább te komolyan veszel.
– Nincsenek terveim a jövőre, de… – Felsóhajtott. Nem volt rá
mód. Semmi sem jutott eszébe, miként tudná menteni a
menthetetlent. Rájött, hogy kedveli az öreget, és úgy akarta itt
hagyni, hogy reményt ad neki. A vén professzor mindent elkövetett,
de amit szeretett volna, az lehetetlennek tűnt. – Olyan, mintha arra
kérnél, hogy megbízzak egy mérges kígyóban. Royce egy űzött vad.
Az egyik percben úgy tűnik, minden rendben vele, de a másikban
rájövök, hogy éppen rászedett. Ha egyszer visszaadja, amivel
tartozik, veszélyessé válhat. Amikor a póráz elengedi… Nos, én
tudom, hogy többé nem aludnék nyugodtan.
– Az igen kimerítő volna, nem igaz? Félelemben élni, nem bízni a
melletted álló emberben, reszketni, hogy elmetszi a torkodat.
– Pontosan.
 Arcadius levette a pápaszemét, és az asztalra tette, majd
megkerülte az asztalt, és közvetlenül Hadrian elébe állt. A szeme
megenyhült, a fehér szemöldökök lefelé kanyarodtak. A két kezét a
vitéz vállára helyezte.
– Royce élete minden egyes napját így tölti. Úgy hiszem, hogy egy
ember lakozik a köpönyeg alatt, Hadrian. Találnod kell valamilyen
módot, hogy áttörj rajta.
– Azt hiszem, először egy cél kellene. Őszintén szólva ha Ubi nem
volna, nem is biztos, hogy megcsinálnám ezt a torony dolgot.
Gondterhelt kifejezés suhant át a professzor arcán.
– Féltem, hogy ezt fogod mondani.
– Miért? Továbbra is hagyják, hogy bejárjon az iskolába, nem?
Sikerült felvenni?
– Elrendeztem a felvételét, de Hadrian, attól tartok, rossz hírem
van a számodra.
– Valami rosszat csinált?
Arcadius végigfuttatta a kezét a száján, és hagyta, hogy az ujjai
beleakadjanak a szakállába.
– Ubi… halott.
Hadrian nem értette. Mit ért az alatt, hogy halott? Mármint nem
lélegzik, tehát halott?
– Azt mondtad, halott?
A professzor bólintott.
– Ubiról beszélek. Tudod. A vernesi fiúról, aki olyan szélesen
mosolyog. Róla beszélek.
– Igen, arról az Ubiról. Halott.
Hadrian csak állt ott, és még mindig nem tudta értelmezni, amit
hall.
– Angdon azzal vádolta Ubit, hogy megpróbálja a halálát okozni.
– De…
 – Angdon barátai tanúskodtak ellene. Megtettem, amit csak
tudtam, de a bizonyíték Angdon állítását erősítette. Öt régi és
megbízható diák, nemesek fiai állításai feszültek egy árva szava
ellen, akit senki sem ismert, és aki ráadásul furán beszélt.
– Mi történt?
– Ubit kivégezték egy nemes élete elleni összeesküvés vádjával.
– Miért nem állítottad meg őket? Hogyan hagyhattad, hogy ez
megtörténjen? Ubinak semmi köze sem volt az egészhez. Royce volt,
aki megszúrta azt a fiút!
– Sajnálom. Megtettem, amit tudtam.
– Hogy érted ezt? Te vagy a varázstan mesteroktatója! Az
emberek varázslónak neveznek. Azt akarod mondani, hogy egy
varázsló nem tudta elérni, hogy ne öljenek meg egy apró, ártatlan
gyereket?
Hadrian keze a két kardjára ugrott. Ösztönösen ki akarta vonni
őket. Általában amikor így érezte magát, az arcát vér fröcskölte be,
és volt előtte valami, aminek nekilendíthette a fegyverét. Most csak
egy öregember állt előtte, és maga is úgy nézett ki, mint aki menten
sírva fakadt.
– Nem vagyok varázsló – szabadkozott Arcadius. – Egyszer régen
léteztek varázslók, emberek, akik valódi varázslatokat tudtak
végezni, de a birodalom vesztével ők is odalettek. Én csupán tanár
vagyok. A befolyásom csak a diákokig terjed, nem Ghent teokrata
uralmáig. Itt minden területen az egyház uralkodik, és ők nem
szenvedhetik a logikus gondolkodást. Engem már így is csaknem
eretneknek tartanak. Kétszer hurcoltak bíróság elé, és hajszál híján
megbüntettek. Csak annyit tehettem, hogy elmondtam nekik az
igazságot, és hidd el: megtettem. De mint mondtam, nem sokat
adnak a szavamra.
A professzor lehajtotta a fejét, és elfordult, aztán lassan
visszabaktatott az asztalához.
Hadrian úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
Borzalmas üresség kerítette hatalmába, és szinte alig kapott levegőt.
Nem Arcadius tehetett róla. Néha szörnyűséges dolgok történtek,
amelyekre nem volt értelmes magyarázat. Ettől még nem szállt el a
haragja. Csak annyit kellett tennie, hogy megvárja, amíg elmúlik.
– Mit tettek vele?
– Nem tudom. Elvitték az iskolából. Meglepő módon nem
statuáltak példát vele. A diákok szerintem nem is tudtak róla. Az
egyik közeli hegyen végezték ki. Kérdezősködtem a holtteste felől.
Még a hollétét sem akarták elárulni, talán azért, mert elvitték
megmutatni Angdon apjának.
Arcadius leült, ráhajolt az asztalra, és két kezével megfogta a fejét.
– Olyan nagyon sajnálom, Hadrian.
– Miért nem mesélted el, amikor megérkeztem?
– Akartam, csakhogy túl zaklatott voltál, amiért Royce elhagyott.
Úgy gondoltam, a legjobb, ha alszol előtte egyet.
– Köszönöm. És sajnálom. Tudom, hogy nem a te hibád.
A professzor bólintott.
– Gondolom, ez most azt jelenti, hogy nem fogod elvégezni a
munkát Royce-szal. Most, hogy már semmi hasznomat nem látod.
– Dehogyis, persze hogy elvégzem. – Hadrian hagyta, hogy a keze
lecsússzon a kardmarkolatokról. – Te is megtartottad az alku rád
eső részét. Beírattad Ubit. Nem volna igazságos, hogy kihátráljak a
megállapodásból, csak azért, mert…
Hadrian torka váratlanul elszorult. Nagyokat nyelt, és próbálta
kitisztítani, miközben a könnyeivel küszködött. Erőnek erejével
irányította a légzését, és összeszorította a fogát.
– Köszönöm, Hadrian – mondta Arcadius. – És ha már itt
tartunk, őszintén hiszem, hogy minden okkal történik.
– Az majd elválik.
 15. FEJEZET

A JÖVŐLÁTÓ

A Vándorút végéről eltűnt a régi romhalmaz. A helyén szép új

épület emelkedett ablakokkal, manzárdablakokkal és új festéssel –
főként a fehér dominált benne, a szegélyeken púderkék csíkokkal. A
fehéret olcsón meg lehetett kapni, a kék drágának számított, de
Gwen emlékezett a Dzsentri téri házra, és annak a hangulatnak
legalább az árnyékát szerette volna a magáénak tudni. Ezzel pedig,
kilépve a szokványosság keretei közül, a ház végül különlegessé vált.
A verandának még csak a szerkezete készült el, a látogatóknak
ládákon kellett felmászni és deszkákon keresztülvágni, hogy
beléphessenek, a belső tér pedig még messze volt attól, hogy a
bordély vezetője késznek nyilvánítsa. Gwen az első erőfeszítéseket
leginkább a külső térre koncentrálta, hisz bízott benne, hogy a jó
megjelenés behozza a kuncsaftokat. Úgy vélte, azután a lányok már
ott tartják őket. Igaza lett. Az emberek egészen a messzi
Kereskedőnegyedből is eljöttek, hogy lássák a Vándorút végén épülő
különlegességet. Gwennek nem jutott pénze cégérre, és majdnem
mindenki egyszerűen a Háznak nevezte a helyet.
A fiatal nő büszke volt arra, amit elértek, és mosolyogva fogadta
Reginald ellenőrt az Alsóváros kereskedőcéhétől, amikor az
megérkezett, hogy bejárást tartson. Megpróbálta a ház elkészült
szobáin végigvezetni, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy letérjen a
járt útról, és a maradék faanyagban, fűrészporban és
szerszámokban bővelkedő részekbe is benézett. A ház rendszerint
megtelt a kalapácsolás zajával, de Gwen az ellenőrzés idejére
elküldte az ácsokat. Azonban a tetőfedő Clarence-szel és Mae-vel
semmit sem kezdhetett, akik éppen üzletet bonyolítottak a „nagy
lakosztályban”. Mae tudta, hogyan kell csendben lenni, de a
kuncsaftját nem tudta befolyásolni, és Clarence szeretett röfögni.
– Két hét… – ismételte az ellenőr, miközben átsétáltak a szalonon.
Ezt sokat mondogatta, és Gwen rémületére csaknem minden
megjegyzése erre szorítkozott. A férfi vonásairól nehéz volt bármit is
leolvasni. Az arca nem rezdült, a hangja pedig olyan egységesen
monoton volt, hogy azt még a csend is megirigyelte volna.
– Hogyan fizettek mindezért?
Mintha a végszót várta volna, a fejük fölött Clarence elővette
malacutánzó tehetségét, azt is staccatóban. Gwen mindössze
mosolygott, és felfelé fordította a szemét.
– Igen, igen, értem az üzletük mibenlétét – felelte Reginald. – Ám
ezek rendkívül súlyos kiadások – meredt egy ajtókeretre –, ráadásul
ez itt kiváló iparosmunka. És mindössze két hét alatt…
– Az Iparos- és Kereskedőnegyedből is járnak hozzánk ügyfelek,
így olykor többet is elkérhetünk.
– Ez nem a város egyetlen bordélya.
– Ám a mi szolgáltatásunk jobb minőségű.
– Láttam a készletet, és míg magam személyesen fel is menteném
önt, attól tartok, a lányaik nem szebbek, sőt a legtöbb esetben nem
is olyan vonzók, mint a többi intézményben.
Készletet. Nem kellett volna meglepődnie a kifejezésen, mégis
megdöbbent. A férfi számára ez csak olyan iparág volt, mint
mondjuk a disznótenyésztés, és Clarence sem segített, hogy kiverje a
fejéből a gondolatot. Odafent az ágy elcsúszott a helyéről, és az
ágyvég elkezdett dörömbölni a falon. Gwen gyorsan megjegyezte,
hogy az ágylábakat le kell rögzíteni, és a kereteket meg kell olajozni.
– A küllem egy pontig fontos – magyarázta a felügyelőnek. – Egy
szép lányra felfigyelnek, és bevonzza a látogatókat. Úgy képzelem,
azokba az üzletekbe sok első kuncsaft jár, de mi a visszatérőkre és a
továbbadott jó hírünkre építünk.
– Mi tehát a titkuk?
– Nem vagyunk rabszolgák, és megtartjuk azt, amit keresünk.
Sokunk számára első alkalom, hogy a magunk életét élhetjük, a
magunk urai lehetünk. Meglepődne, milyen belső késztetést szül
mindez. Mondhatjuk, hogy ezek a nők keményebben dolgoznak a
kuncsaft elégedettségén, mint más helyeken. Az ügyfelek pedig
szeretik ezt, mert visszajárnak.
Visszavezette a férfit a szalonba.
– Amint megengedhetek magamnak egy kemencét, ételt és italt is
kínálunk majd. Remélem, ez csak egy ugródeszka. Mi itt
mindannyian azért dolgozunk, hogy fejlődjünk. Talán egy nap ez
többé nem is bordély lesz, hanem egy fényűző fogadó, mint
egykoron. – Felsóhajtott, mert tudta, hogy mindez gyermetegen
hangzik.
Követte az ellenőrt az utcára, ahol a férfi megfordult, és
visszatekintett az épületre.
– Kiváló munkát végeztek itt – mondta bólogatva, hüvelykujjával
az övében.
– Tehát jóváhagyja az engedélyt?
– Szó sem lehet róla.
– Micsoda?! – Gwen biztos volt benne, hogy rosszul hallotta. –
Miért?
– Mert ön okos, és úgy hiszem, sikerre tudnák vinni ezt a helyet.
Miféle üzenete lenne annak? Mi volna, ha a nők elkezdenének
tanoncságért folyamodni a céhekbe? Ön nem innen származik: nem
tudja, hogy errefelé nem így mennek a dolgok. Az én feladatom
megvédeni a várost az efféle veszélyes ötletektől.
Megfordult, hogy odébbálljon.
– Nem, várjon! – Nem hagyhatta elmenni, mindazok után, amit
elértek. Megragadta az ellenőr kezét. – Kérem, ne! Meg kell
gondolnia magát! Nem zárhatja be csak úgy a helyet!
– Nem az én döntésem. Én csak javaslatot teszek a biztosnak.
Húsz év alatt persze egyszer sem vétózta meg a döntésemet, de talán
most lesz az első alkalom.
Gwen nem volt hajlandó elengedni a kezét. Megfordította,
kinyitotta a tenyerét. Az ellenőr csavart egyet a csuklóján, és
kiszabadította magát, de addigra Gwen már megtalálta, amit
keresett. A férfi haragosan meredt rá, és megtörölte a kezét, mintha
a nő valami ragályt terjesztene, végül lóra szállt.
– Van még három bejárásom, az egyik messze Hidegtisztáson,
úgyhogy körülbelül holnapig van idejük, mielőtt a biztos
kiparancsolja önöket innen.
– Grue beszélte rá erre!
A férfi arcán átfutott egy árnyék, ami döbbenetnek is beillett.
– Mint mondtam, maga okos… túl okos.
Megfordította a lovát, és végigügetett a Vándorúton, egyedül
hagyva Gwent az Ocsmány Fej és a Ház között.

A fiatal nő nézte, ahogy egy kocsi gördül be a városi biztos

hivatala elé. Az aranyszegélyű, fehér fogat makulátlan tisztaságúnak
tetszett, mintha a tulajdonos szolgái mindennap kifényesítették
volna. A Köznemesek negyedében az ujjatlan köpenybe és zekébe
öltözött urak pompás köntösökbe bújt hölgyeket kísértek karon
fogva. A ruhák szegélye a földet seperte, de sohasem lett koszos.
Megdöbbentő színek váltogatták egymást: többféle vörös, arany,
sárga és zöld. Ám a színkavalkád nem csak a ruházatra
korlátozódott. Lobogók, zászlók, szalagok, az utcai árusok ponyvái
verdestek a könnyű szélben, és fokozták a látványt. És persze ott
voltak az épületek. Miközben Rose-zal a megfelelő alkalomra vártak,
hogy beléphessenek az apró közigazgatási hivatalba, az utca
túloldalán álló, csodálatos épületet szemlélték. A púderkéket. Amit a
legutóbb csodaszépnek látott, most egyenesen csodával határosnak
tetszett. Új tapasztalatai nyomán pontosan tudta, mennyibe
kerülnek a korlátbábok és az ablaktáblák. A Medford-ház mindössze
árnyéka lehetett ennek az épületnek, mégis a sajátjuknak
mondhatták: az otthonuknak, az álmuknak. Nem hagyhatta, hogy
Grue elvegye tőlük.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Rose. Már azóta nyaggatta a
kérdéssel az idősebb nőt, hogy elindultak.
Gwen nem válaszolt, mert nem tudta a választ. Legalábbis
részletesen nem tervelte ki, de az nem segít, ha elárulja a
tanácstalanságát. Olykor kibújt a válaszadás alól, de sohasem
hazudott. A lányoknak már így is eleget hazudtak. Ha elbukik, nem
volna más választásuk, mint visszamenni Grue-hoz, aki egyenként
megbüntetné őket a hűtlenségükért, kiváltképp Gwent. Míg arra
várt, hogy kinyíljon az ajtó, észrevette, hogy remeg a keze.
Csak egyetlen reménye maradt, kétségbeesetten egy lapra tett fel
mindent: a városi biztos is éppolyan mohó ember lehetett, mint a
többi férfi.
– Majd meglátod.
– Következő! – szólt ki a hosszú kabátos ajtószolga, aki botot
fogott a kezében.
 Mint annak idején, Gwen most is megragadta Rose kezét, és
berántotta maga után.
Ugyanaz az öregember ült ugyanazon asztal mögött, ezúttal másik
zekében. Felpillantott, és hunyorított.
– Ismerősnek tűnik.
– A nevem Gwen DeLancy. Nyitottam egy bordélyt az
Alsóvárosban.
– Tényleg. – A biztos hátradőlt, és elkiáltotta magát: – Négy-
hatvannyolcas telek! Hogy mennek a dolgok?
– Jól és rosszul. Nézze, uram, az a helyzet…
A hivatalnok meghozta a pergameneket, és a biztos gyorsan
áttanulmányozta őket.
– Az alsóvárosi ellenőr még nem hozott jelentést az üzletről.
– Tudom. Azt is tudom, hogy amikor hozza, a jelentésben az fog
állni, ne adjon nekünk engedélyt.
A férfi szomorú arcot vágott.
– Sajnálom. Kénytelen vagyok a negyedek céheinek és
körzetfelügyelőinek első kézből származó beszámolóira hagyatkozni.
Ha elutasították, én már semmit sem tehetek önért.
– Talán van valami, amit viszont én tehetek önért.
Az öreg meglepett arcot vágott, és a szemét hunyorítva pillantott
rá.
– Azt hiszem, ön is beláthatja, hogy nem véletlenül vagyok ebben
a székben: engem nem lehet egy csinos arcocskával vagy éjszakai
kalandok ígéretével meggyőzni.
– Nem ezt kínálom.
– Nem?
– Mindössze két hét munkájával a Vándorút egyetlen szemet sértő
telkén felhúztam az utca legszebb házát. Még két héten belül az
egész Alsóváros legszebb helyét varázsolom belőle. Az üzletem már
most is bevonzza az Iparos- és Kereskedőnegyed lakóit, a tág
erszényű ügyfeleket. Ezek az úriemberek olyasmit keresnek, amit
nem találnak máshol a városban: egy tiszta és tisztességes helyet,
ahol néhány órára fejedelmi gondoskodásban lehet részük. Mindezt
összesen néhány pénzérme és hat lány segítségével értem el. Együtt
olyasmit hoztunk létre, ami könnyen az Alsóváros legnyereségesebb
vállalkozásává nőheti ki magát. Itt a lehetőség, hogy
megszabaduljunk az olyanoktól, mint Raynor Grue, és csak az ön
segítségével sikerülhet. Tudja, az a helyzet, hogy Reginald
Lampwick ellenőr úr nem azért fog visszautasítani, mert nem tudok
hasznot termelni, hanem azért, mert alkut kötött Raynor Grue-val,
aki nem akarja, hogy az egykor leigázott lányainak sikerüljön a saját
lábukra állni. Amint ön elutasítja a folyamodványomat, Raynor is
beadja a sajátját. Lampwick elfogadja azt, és Grue kapja meg
mindazt, amiért én keményen megdolgoztam.
– És miért tenne ilyen Lampwick?
– Grue részesedést ajánlott neki a vállalkozásban, a haszon
egynegyedét neki ígérve. – Gwen látott néhány dolgot Lampwick
tenyerében: hogy ebédre báránysültet és tököt evett, hogy a
páncélszekrénye kulcsát a nyakában hordta egy láncon, amelyet az
anyjától kapott, aki egyébként az ő hálótermében akasztotta fel
magát, és hogy egy nap egy szekér elüti a Kereskedőnegyedben.
Nem tudta pontosan, mennyit tervezett adni Grue az ellenőrnek,
csak azt, hogy megállapodtak, vagy meg fognak állapodni. A
számokat csak találomra tette hozzá.
A biztos összevonta a szemöldökét.
– A céhellenőrök gyakran fogadnak el ajándékokat az
üzlettulajdonosoktól. Nem tiltja a törvény. Talán ha ön is kötött
volna ilyesfajta alkut Lampwick úrral, biztosíthatta volna a
vállalkozás jövőjét.
 – Pontosan ezt teszem. Csak én önnek ajánlom ugyanazt az alkut,
amelyet Lampwick Grue-val kötött. Lampwick elárulta, hogy nem ő
hozza meg a döntést, hanem ön, és én a bordély összes hasznának
egynegyedét önnek adom az engedélyért cserébe. – Felemelte az
erszényt, és letette az asztalra. – Még csak most kezdtük,
hivatalosan még meg sem nyitottunk, és a legtöbb hasznunk eddig
az építkezésre ment el, illetve egy keveset elköltöttünk ételre, de
most azonnal ezt tudom nyújtani, és ígérem, lesz még ennél több
is… sokkal több.
A biztos belepillantott az erszénybe, és felvonta az egyik
szemöldökét.
– Nem kell hinnie a szavamnak. Reginald Lampwick már a saját
szemével látta, milyen értékes az ingatlan. Amit azonban nem ért, az
az, hogy Grue sohasem fogja sikerre vinni a helyet úgy, ahogy én
tudom. Ha tudná, már megtette volna. Én hoztam ezt létre, és én
fogom elérni, hogy szárnyaljon. Miért kellene Lampwicknek hasznot
húzni az ön döntéseiből? Adja meg az engedélyt, és én hosszú évekre
megbízható bevételt nyújtok önnek és a családjának.
Az öregember kihívó tekintetet vetett rá.
Ennyi volt. Nyílt lapokkal játszott, és semmi más nem maradt.
Nem tetszett az öregember ábrázata. Legutóbbi látogatásukkor
olyan barátságosnak, olyan kedvesnek tűnt. A kevesek egyike volt a
városban, aki nem úgy beszélt vele, mintha valami kórságot
hordozna. Olyan jóindulatot érzett felőle, hogy nem bánta, ha meg
kell osztoznia vele a sikerén, de most már tudta, hogy alábecsülte a
biztost. Rápillantva felismerte, hogy hibázott. Nem olyan ruhát
viselt, mint Dixon vagy Grue. Volt pénze, talán több is, mint
amennyit el tudna költeni. Mi értelme lenne hozzátenni havonta
még néhány garast?
Gwen érezte a vereség súlyát. Elbukott, és most mindannyian…
 – Milyen gyakorisággal kapnék én ebből az ajándékból, és
szeretném hangsúlyozni… – emelte fel az öreg az ujját –, hogy ez
ajándék, amelyet ön jószántából ad nekem, és nem pedig valamiféle
részesedés.
– Hogyne… ööö, havi gyakorisággal volna a legmegfelelőbb, de
amennyiben hetente szükséges…
– Havonta – erősítette meg a biztos.
Gwen bólintott.
Az öreg tollat ragadott, és írni kezdett.
– Gondoskodjék róla, hogy minden új holdkor eljusson hozzám ez
az ajándék.
Gwen nem tudta visszatartani a mosolyát.
– Megteszem, amit csak tudok, hogy ne legyen ereje megemelni
azt a zsákot!
A férfi visszamosolygott.
– Attól tartok, Lampwick úrnak nagyon nem fog tetszeni a
döntésem. – Az egyik hivatalnokra pillantott. – Hozd a királyi
pecsétet!

Az este enyhébb volt, mint a többi, amikor Gwen kilépett a

deszkákra, amelyek egyszer a Medford-ház verandáját alkotják
majd. A háta mögött a lányok zsivajogtak és nevetgéltek a
szalonban. Rose újra elmondta a történetet Dixon és Mae kedvéért,
akik lemaradtak az első három előadásról. Rose minden egyes
újramesélésével megsokszorozódtak az olyan szavak, mint a
ragyogó és a csodálatos.
Gwen a jövőbeli veranda, a föld fölött egy méterre húzódó,
állványozott emelvény peremére állt, és nekidőlt egy gyalulatlan
gerendának, amely egy nap a veranda tetejét tartja majd. Az út
túloldalán az Ocsmány Fej némaságba burkolózott. A lámpások
világítottak, de az ajtó zárva volt, és senki sem mozgolódott odabent.
Gwen azon tanakodott, vajon Grue hallotta-e már a hírt. Nehéz lett
volna elképzelni bárkit az Alsóvárosban, aki még ne hallotta volna.
Rose elmeséléséből valami olyasmi derült ki, hogy a bordély vezetője
legyőzött egy tűzokádó sárkányt mindössze azzal, hogy a szemébe
köpött. Sikerült neki a lehetetlen. Megmentette mindnyájukat.
Gwen hős lett.
Fura búskomorság járta át, ahogy nekidőlt a gerendának.
Megnyertem a csatát, de lehet, hogy elveszítettem a háborút?
Két kutya futott végig cikcakkban a Vándorúton, étel után
szaglásztak. Rajtuk és egy vitorlavásznon kívül, amelynek a sarkát
lobogtatta a szél, semmi sem mozdult. Gwen elköltötte az aranyakat.
Erre cserélte be őket. Megmentette magát, és igen, talán még
néhány másikat is, de ezeknek a dolgoknak talán nem lett volna
szabad megtörténniük. A gyengesége valószínűleg mindent
tönkretett. Azokat az aranyakat okkal bízták rá. Anyja halála óta
mindennap egy önmagán túlmutató céllal a szívében ébredt. A
verandán állva rájött, hogy eldobta az aranypénzeket ajándékozó
ember utolsó kézzelfogható bizonyítékát is. Elvetette a hitét a
biztonságáért cserébe, és úgy érezte, azzal együtt a saját lényének
legjobb része is odaveszett.
Már túl késő? Vagy túl korai?
Aligha számított: a pénz elment. De visszaszerezheti. Nem
hazudott a biztosnak arról az összegről, amit a Ház keresett, de nem
hitte, hogy úgy is működhet a dolog. Pontosan ez volt a bökkenő. El
sem tudta képzelni, hogyan működik. Mindig csak foszlányokat és
részleteket ismert, mint a talált darabokból varrt szoknyája.
Akárcsak a szoknya, a feladata sem bírt bárminemű értelmes
mintával. Így érzik magukat az emberek, amikor megjósolják a
jövőjüket – döbbent rá. Az anyja mindent hátrahagyva meghalt,
hogy eljusson Medfordba, de sohasem mondta meg, miért. Talán
maga sem tudta. Csak az aranyakat adó férfi tudhatta egyedül az
okát. Életében most először Gwen nagy győzelmet aratott, de közben
soha ilyen gyengének nem érezte még magát.
Végignézett az utcán. Az ember, akinek segítenie kell, ezen az
utcán jön majd felé. A saját vérébe öltözve. Tudta – érezte a
csontjaiban, mint valami közeledő vihart. Ki lehet ez a titokzatos
valaki, hogy olyanok figyeltek fel rá, mint az aranypénzes ember?
Bizonyosan valami előkelőség, egy király, vagy talán egy pap. Talán
még az is lehet, hogy…
– Mit csinálsz idekint? – kérdezte Dixon. Rose befejezte a hősi
legendát, és a nagydarab kocsis az ajtóban állt, elzárva a fényt. –
Nem fázol?
– Nem nagyon.
– Ez a Rose tudja, hogyan kell mesélni.
– Minden alkalommal hosszabbra és hosszabbra nyúlik a
történet.
Dixon kijött, és odaállt melléje, majd felnyújtotta a kezét, hogy
megkapaszkodjon a gerendákban.
– Feltámadt a szél. Vihar lesz.
Gwen bólintott.
– Jó, hogy sikerült a tetőt idejében befejezni.
– Jó lesz ez egyszer bentről nézni az esőt. – A férfi lágyan a nő
vállára tette nagy kezét. – Jót tettél.
Gwen mosolygott, és bólintott, ismét eltűnődve a férfi megértő
hangján. Ilyen bánatosnak nézek ki?
– Még meg sem köszöntem, hogy befogadtál.
 – Nem befogadtalak, hanem szörnyű nagy szükség volt a
segítségedre. Ahogy továbbra is. – A nagy kézre fektette a sajátját.
A férfi közelebb lépett, és a karjával átölelte a nő hátát. Gwen
érezte, hogy a saját teste melléje sodródik, mint amikor egy csónak
találkozik a mólóval. A férfi testmelege körbevette. Jó és biztonságos
érzés volt. Dixon sohasem használta ki a bordély védelmezőjének
kijáró nyilvánvaló engedményeket. Most először érintette meg. A
karja és ujjai könnyedén nyugodtak a bőrén. Gwen érezte rajta a
tétovázást, a szerénységet, a riadalmat, és imádta érte a fuvarost.
Amennyire csak tudta, átkarolta a férfi derekát, és megszorította.
– Jó ember vagy.
– És te egy jó asszony. Tudod, úgy néz ki, ez az üzlet igazán
sikeres lesz. Valószínű, hogy nem kell majd ugyanazt a mindennapi
tevékenységet űznöd, mint a többi lánynak. Jobban jársz, ha másféle
ügyeket intézel, vagy hogy is mondjam.
– Már így is túl sok a dolgom.
– Pontosan erről beszélek. És ha ez a helyzet, nos… valakinek
eszébe juthat ténylegesen asszonnyá tenni téged.
– Olyasvalakinek, mint te?
– Hacsak Roy, a szabó eddig nem tudatta veled a szándékait. És
ha igen, akkor meg fogunk verekedni. – Vigyorgott, aztán a vigyor
lehervadt, és komolyan megkérdezte: – Mit mondasz?
– Nem tudom – felelte. Ettől a választól Dixon úgy nézett ki,
mintha gyomorszájon vágták volna, és Gwen borzasztóan érezte
magát. Látta, hogy a férfi szinte megsemmisül, a karja elernyedt a
vállán, és a szeme az utcára tévedt. – Igazán nagyra tartalak. Csak
nem vagyok benne biztos…
– Hogyan csináltad? – kérdezte hirtelen a férfi.
Nem értette.
– Hogyan derítetted ki, mit tervez az ellenőr? – A karja már nem
pihent a nő vállán, és leheletnyivel odébb állt. A szemét továbbra is
az utcán tartotta.
– Ja, vagy úgy.
– Igen. Hogyan derítetted ki Grue és Lampwick egyezségét?
– Én… ööö – habozott a fiatal nő. – Az amolyan titokféle.
Dixon meglepve pillantott rá.
– Valóban? Nekem sem mondhatod el?
Látta, hogy a sértettség elmélyül Dixon szemében.
– Csak azért, mert… attól tartok, hogy… A legtöbb ember
megbotránkozna rajta. Nem akarom, hogy meggyűlölj.
A sértettség kifejezése aggodalomra változott.
– Sohasem gyűlölnélek meg: az lehetetlen. – Kis mosolyt
villantott a nőre. – Na, hogyan csináltad?
– Olvastam a tenyerében.
– Mit csináltál?
– Káléban nagyon gyakori dolog. Sokan űznek tenyérjóslást, de
egyikük sem boszorkány. Üzleteik vannak, mint a cipészeknek, és a
közösség megbecsült tagjai.
Úgy tűnhetett, mintha védekezni próbálna, mert Dixon feltartotta
a kezét.
– Eszem ágában se volt boszorkánynak nevezni.
– Nem?
– Nem.
– Akkor mit akartál mondani?
– Meg akartam kérdezni, hol tanultad.
– Hát… – Gwen zavarba jött. – Az édesanyám tanította meg,
hogyan kell csinálni, évekkel ezelőtt. Mint említettem, Káléban
sokan foglalkoznak jóslással. Egyesek jobban csinálják másoknál, és
vannak olyanok is, akiket az édesanyám csalóknak nevezett. De ő
mesterien űzte a szakmáját.
 – Hogyan működik?
– Mintákat látok a vonalakban, mint a tudósok, amikor könyvet
olvasnak. Benyomásokat szerzek, képeket látok a jövőről vagy a
múltról. Némelyik homályos. A legtöbbnek semmi értelme. Csak
később áll össze. Végül mindig minden részlet a helyére kerül. De
vannak rendkívül tiszta, pontos képek is, mint az övé. Szerencsém
volt. Igazából magam sem teljesen értem, miként működik. Hogyan
lát a szemed? Nem tudod, csak lát, igaz? Ilyen ez. Valami, amihez
értek. Néha vannak a jövőt megmutató álmaim is, és néha úgy is
látok dolgokat, ha belenézek valaki szemébe. De az ritka.
És ijesztő – gondolta, de nem mondta ki, mert nem akarta, hogy
Dixon elragadtassa magát olyan kérdésekkel, amelyekre ő sem akart
válaszolni.
– Tehát tényleg látod a jövőt? Nem ámítás?
– Nem ámítás.
Dixon odatartotta a két tenyerét.
Gwen rájuk pillantott, és kedvesen elmosolyodott.
– Amit látok, az nem mindig szép. Gyakran rossz dolgokat látok,
ezért nem csinálom túl gyakran.
– Szeretném tudni. De meg kell ígérned, hogy az igazat mondod.
A nő tisztában volt vele, mi érdekli. Mosolygott, és bólintott.
Aztán megfogta a két kezét, és a lámpáshoz vezette, majd ránézett
a tenyerére. Általában az erősebbik kézből érte meg olvasni, és amíg
megpróbálta eldönteni, melyiket válassza, észrevett valami furcsát.
Értetlenül emelte fel a fejét.
– Mit látsz?
– Ilyen még sohasem történt azelőtt.
– Milyen?
– A jobb kezeden rövidebb történet van, mint a balon. Ez igen
különös.
 – Szórakozol velem?
– Mi? Dehogyis.
– Miben különböznek?
– Még nem tudom. El kell olvasnom őket.
Dixonnak olyan nagy keze volt, a vonalak olyan élesek, hogy még
a félhomályban sem esett nehezére elolvasni őket.
Egy kisfiú él egy tanyasi házban két szép juharfa között. Az apja
erős ember, úgy dolgozik az ekével, mintha a testéből nőtt volna ki.
Nem látta az anyját, és feltételezte, hogy belehalt a szülésbe. A
munka nagy része a találgatáson múlott, a meglévő nyomok
követésén, míg el nem jutott a teljes képig.
A tanya lángokban áll; száraz és repedezett a föld, ahol a
terménynek kellene lenni; áradások és viharok sújtják a vidéket.
Gwennek fogalma sem volt, milyen sorrendben történtek ezek, a
jelenetek sokszor nem egymás után következtek. Dixon
fiatalemberként áll az esőben egy szép ház előtt. Nem az övé: egy
vörös hajú lány lakik benne. Szerelmes, de a lányt az apja egy másik,
gazdagabb és idősebb férfinak szánta. Dixon a zuhatagban áll, és egy
kőfal túloldaláról nézi az esküvőt. Senki sem látja, hogy zokog. A
zuhogó eső mindig arra a napra emlékezteti. Gwen Dixon mellett ül
az esőben, a szekér mellett a Vándorúton, aznap, amikor a nő
igénybe veszi a szolgálatait. A vörös hajú lányra gondol.
Dixon lova megbénul, meg kell ölnie. Aznap is sír. Aztán már
maga húzza a kordét. Vidéki utakon caplat. Aztán a kordé egy
hegyoldalon elszabadul tőle, nekiütközik egy sziklának, és a tengely
eltörik. Nincsen pénze megjavíttatni. Egy újabb esős napon a
Galewyr fölött átívelő Kapu-híd szélén áll, és lenéz a sodrásba.
Csaknem leugrik. Gwen nem tudta, a kocsi, a lány, vagy valami
egyéb miatt akarja-e megtenni. Még abban sem volt biztos, hogy a
férfi múltját vagy jövőjét látja-e.
 Egy nagy csata, valami háborúban. Dixon hevenyészett
páncélzatban a Köznemesek negyedében harcol, a városkapuhoz
közel. Lerohan egy embert, és…
Itt a két történet kettévált.
– A jobb tenyereden a történet egy csatában ér véget, itt,
Medfordban. A bal kezed azt mondja, egy másik küzdelemben halsz
meg, egy erődítménynél, évekkel később.
– De így is, úgy is harcban esem el?
– Úgy néz ki, de csak sok-sok év múlva.
– Az jó… legalábbis azt hiszem. Rólad is van itt valami? – kérdezte
reménykedve.
Gwen bólintott.
– Egész életünkben közeli barátok maradunk.
– Barátok?
– Barátok.
Dixon felsóhajtott.
– Nem erre számítottál?
– Azért jó jövő. Igazából átkozottul jó. Jobb, mint…
A nő még mindig a tenyerét nézte, és nem hallotta tovább, mert
valami újat látott benne.
Dixon és a kordéja, ezúttal ló húzza, de egy másik ló. Nem a
városban vannak, hanem valahol másutt, talán egy tanyán. Birkák
bégetnek, és zuhog, vihar van, szörnyűséges vihar. Emberek
fekszenek a földön, arccal lefelé a széles tócsákban. „Többen fognak
jönni. Hagyjatok, vagy tudni fogják, hogy segítettetek!”
Az a hang! Dixon jövőjéből szólt, és hozzá beszélt.
„Ide, ide!” Egy öregember integetett. „Segíts nekik, kérlek! El kell
vinned őket innen. Csak borítsd le a fát, és rejtsd el őket a szekéren.
Vidd el őket!”
Villám cikázik az égen. Már nem esik, de még sötét van. A szekér
megáll a Vándorúton. Az egyik férfi kimászik. Apró és gyenge,
kúszva-mászva zörgeti a béristálló ajtaját, segítségért kiáltozva. Vér
borítja.
A saját vérébe öltözve fekszik ott.
– Mi történik? Gwen, mit látsz?
A nő reszketett.
– Dixon, vettél egy új lovat?
– Nem, én csak…
– Micsoda?
– Csak gondolkodtam rajta. A pénz, amit adtál, elment a
szekértengely javítására, és félretettem… Van egy ló az
Iparosnegyedben, amit olcsón adnak. Kicsit öregecske, de…
– Fekete, és az egyik füle fehér? – kérdezte, és Dixon döbbenten
meredt rá. – Mit fogsz tenni, ha megveszed a lovat?
– Nos, erről később akartam beszélni veled, de amikor ez a ház
felépül, arra gondoltam, folytatom a fuvarozást. Az idő nagy
részében itt lennék, hogyha szükség lenne rám, ugye. De már
kaptam is egy ajánlatot. Az egyik ácsnak kell valaki, aki fát visz
északra, és a fickó szerint a gazdának, aki rendelte, van egy
rakomány gyapjúja, amit el kellene hozni a takácsnak, ide,
Medfordba. Egy úttal többet keresnék, mint azelőtt, hogy a másik
lovam megdöglött volna.
– Mikor indulsz? – ragadta meg a vállát Gwen, és a hangja élesen
szólt.
– Még nem tudom, hogy egyáltalán megyek-e. – Dixon elpirult. –
Ugyanis még nincs meg a pénz a lóra. Arra gondoltam, hogy
kölcsönt veszek fel a pénzre, amit a szállítmánnyal keresek majd, de
az veszélyes, és nem voltam benne biztos, hogy…
– Csináld! – Gwen csaknem sikoltotta a szavakat, de visszafogta
magát.
 – Jó ötletnek tartod? Mi van, ha valami balul üt ki? Akkor
megint…
– Majd én fedezem a kölcsönt. Megveszem a lovat most azonnal
is, ha kell.
– Tényleg?
– Nagyon fontos, hogy leszállítsd azt a fát.
– Fontos?
– Mindennél fontosabb.
– Miért?
– Csak mert az. Szerezd meg a lovat, rakodd fel a fát, és indulj,
amint csak tudsz. Ígérd meg!
– Megteszem.
– Köszönöm. – A két kezébe fogta a férfi arcát, és lábujjhegyen
pipiskedve megcsókolta. – És Dixon, amikor odaérsz, esni fog az
eső. Találsz majd két embert, akik megsérültek. Hozd őket ide,
rendben?
– Hogyne.
– Nagyon köszönöm.
A fiatal jósnő visszatekintett az utcára, ahol egy közelgő vihar
egyre erősödő szele korbácsolta az elszabadult vásznat.
Jön!
 16. FEJEZET

A KORONATORONY

A Koronatorony előttük magasodott, és olyan árnyékot vetett a

vidékre, mint valami behemót napóra, amelynek lapján Iberton
jelölte a lefekvés idejét. Hadrian figyelte, ahogy a sötét mutató
végigsöpör a síkságokon és hegyoldalakon, és a torony minden
kilométerrel egyre magasabbra nyúlt. Közelebb jártak, mint addig
bármikor, és már maguk mögött hagyták az ibertoni letérőt. A falu
mostanra apró épülethalmaz lett odalent a messzeségben. Minden
lépéssel feljebb jutottak a domború pusztaságon, és közelebb az
óriáshoz, amelyet le kellett gyűrniük, de Hadrian mindegyre csak
Ubira gondolt.
Maga előtt látta a fiú arcát, szokatlanul széles mosolyát, és
hallotta hangjának vidám görbületét. Nagy hírű lovag vagy, nem?
Ubi szinte csak a kardokat vette észre belőle. Megnézett magának
mindenkit, aki Vernesben leszállt a hajóról, és úgy gondolta, hogy
aki három karddal vonul, csakis jómódú lovag lehet, ő mégis
cserben hagyta.
Úgy volt, hogy Hadrian elvisz innen. Északra készültünk. Egy
egyetemre.
Jobbat tett volna vele, ha Vernesben hagyja. Még mindig batyukra
vadászna a mólón, kerülgetné a toborzóbrigádokat, és talán egy
napon rátalálna egy valódi lovagra, aki nem hagyná meghalni.
Hadrian rájött, hogy szokásává vált faképnél hagyni mindent és
mindenkit.
Látni akarta a fiú holttestét, hogy elbúcsúzzon. Még az sem
adatott meg neki. Úgy képzelte, hogy egy árokba vagy jelöletlen
sírba lökték. Senki sem pazarolna szertartást egy ilyen messzi
városból jött, szegény utcakölyökre.
Megszorította a kantárszárat, és úgy bámult fel a toronyra, mintha
az volna minden gonoszság forrása. Ha nem itt múlatta volna az
időt… ha Sheridanben van, Ubi talán még mindig élne. A gondolatot
még jobban megkeserítette, hogy a legutóbbi út alkalmával
gyakorlatilag semmi értelmeset sem csinált.
Most többnyire az éjszaka leple alatt utaztak; akkor aludtak,
amikor sikerült, és mindent megtettek, hogy elkerüljék a széret
lovagokat, akik – úgy képzelték – bizonyosan nappal lovagolnak.
Royce lefordult az útról, és a töviseken és bozóton átvágva egy
alacsonyan fekvő, vizes területre kormányozta a lovát, amelyet
vadrózsaliget rejtett szem elől. A terület közepén kiirtották a
növényzetet, és egy tábortűz maradványa jelezte, hogy Royce
hadiszállásához érkeztek. A torony innen csak néhány száz méterre
állt, egy meredek lejtőn, keskeny kőutcák labirintusának a közepén.
Ebből a távolságból már nem is tűnt toronynak: ahhoz túl széles
volt. Ha Hadrian nem emeli fel a fejét, azt hihette volna, hogy
valami enyhén kanyarodó kőfal.
A tolvaj törte meg először a csendet.
– Tudsz főzni? – érdeklődött anélkül, hogy felnézett volna,
miközben összeszedte a maradék fát, és nekilátott gúlába rakni a
tűzhöz. – Most tudunk enni utoljára. Amint a nap a látóhatár mögé
tér, behatolunk a városba, és amint feljönnek a csillagok,
nekikezdünk a mászásnak. A munka után gyorsan eltűnünk. Nem
állunk meg, nem eszünk. – Felpillantott. – Nos, én legalábbis nem
fogok. Te azt csinálsz, ami tetszik. Igazából nem is bánnám, ha
másfelé vennéd az utadat, mint én. Én minden bizonnyal keletnek
indulok, Dunmore felé, úgyhogy te választhatsz bármilyen más
irányt. – Visszament a csomagjához gyújtósért. – Hosszú és
kimerítő mászásra számíts, még a hámokkal is, úgyhogy fontos,
hogy jól belakmározzunk. Egyébként nem kockáztatnám a
tűzgyújtást. Nem vagyok valami nagy szakács, úgyhogy ha van bármi
igazság is abban, amit Arcadius az ellentétekről mondott, akkor
remélem, te mesterien kotyvasztasz.
– Ubi halott.
Royce csak bámult rá értetlenül.
– Mi?
– Hallottad. Minden átkozott szót hallasz, amit bárki bármikor
mond. Ez a legidegesítőbb benned. Hát, mégsem a legidegesítőbb;
igazából nagyon nehéz rangsorba állítani őket, olyan nevetségesen
hosszú a lista.
– Arról a gyerekről beszélsz az iskolában?
– Persze hogy arról. Mit gondoltál, miről beszélek?
Royce vállat vont.
– Mivel éppen arról kérdeztelek, tudsz-e főzni, azt gondoltam…
nos, hogy savanyú uborkáról beszélsz.
– Ubiról beszélek! Kivégezték egy bűntényért, amit te követtél el!
– Ühüm – bólintott a másik. – És hogy jön ez ahhoz a kérdéshez,
hogy tudsz-e főzni?
– Ühüm? – bőszült fel Hadrian. – Ennyi a válaszod? Kivégeztek
egy gyereket azért, amit tettél, és mindössze annyit válaszolsz, hogy
ühüm?
Royce odahúzott magának egy kiszáradt farönköt, hogy leüljön,
miközben a tűzzel bíbelődött.
– Nem én öltem meg.
– Tehát te tudtad, hogy meghalt?
 – Mint mondtad, minden átkozott szót hallok, amit bárki
bármikor mond.
– És semmi bűntudatod nincsen?
– Semmi. Az olyanok akasztották fel, akik ebben a toronyban
laknak, Angdon és a papája kérésére. Még csak ott sem voltam.
– Te követted el azt a bűntényt, amiért Ubit kivégezték!
Royce úgy nézett rá, mint aki nem érti.
– Megvédtelek tőlük, nehogy félhülyére verjenek, és te ezt
bűnténynek nevezed?
– Nem kellett a segítséged.
– Tényleg? – A tolvaj hangja csöpögött a maró gúnytól.
– Igen, tényleg.
Royce a lélegzetvétel és a kacagás közötti, fura hangot hallatott.
– Öten egy ellen, úgy, hogy mindegyiknél bunkó volt, te viszont
puszta kézzel szálltál szembe velük? Ne haragudj, de nem hiszek
neked.
– Akkor egyszerűen miért nem szálltál be? Ketten öt ellen már
lehet, hogy meggondolták volna magukat, tekintve, hogy nálad volt
a tőröd.
Royce ismét elcsodálkozott, mintha Hadrian valami más nyelvet
beszélne.
– Melyik világban élsz te?
– Abban, amelyikben nem szúrunk le kisfiúkat, és nem hagyjuk,
hogy más kisfiúk haljanak meg miatta.
– Kisfiúkat? Mi köze van ennek a korukhoz? Ha valaki egy bottal
közelít feléd, tényleg számít, hány éves?
– Igen. Ezek csak kölykök. Még ahhoz sem elég idősek, hogy
felfogják, amit tesznek.
– Te sem vagy túl idős.
– Én? Mert te sokkal öregebb vagy?
 Royce, aki épp életre keltette a lángot, és gondosan táplálta
gallyakkal, félbehagyta, amit csinált.
– Nem számít. Úgy képzelem, ha Arcadiusszal egykorú volnál,
ugyanilyen ostobaságokat beszélnél. Mondok neked valamit, amit
már régen meg kellett volna tanulnod: ha valaki rosszat akar neked,
és esélyed nyílik rá, megölöd. Bármi egyéb megoldás felesleges
bonyodalmakhoz vezet.
– De te sem ölted meg.
– Pontosan. Ha megtettem volna, most nem kellene erről vitázni.
– Akkor meg miért nem tetted?
– Ígéretet tettem, úgyhogy pórázon vagyok tartva, és Arcadiusnak
szabályai vannak: például hogy ne öljük meg a diákokat.
– Nem gondoltam, hogy fikarcnyit is érdekelnek az ígéretek. Miért
nem ölted meg egyszerűen a professzort? Te mindent így oldasz
meg, nem?
– Ez volt a terv, csakhogy az ígéretet nem a vénségnek tettem, és a
tartalma szerint nem szabad végeznem Arcadiusszal, legalábbis
addig nem, amíg vissza nem fizetem neki a tartozást.
– Kinek ígértél ilyet? – Hadrian nem érte fel ésszel, miféle ember
lehet az, aki ilyen erős meggyőződést tud táplálni egy velejéig
romlott bűnöző lelkébe.
– Ahhoz semmi közöd. Na, tudsz főzni, vagy sem? – Royce
magára hagyta a tüzet, és nekilátott a holmija közt turkálni.
Kihúzott egy edényt és egy kanalat, aztán feltartotta.
– Mi lesz?
– Egyáltalán nem is érdekel, hogy Ubi meghalt?
Royce összevonta a szemöldökét, aztán visszatömte az edényt és
kanalat a bőrtáskájába.
– A legkevésbé sem. Azt sem értem, mi hasznunk származik ebből
a társalgásból.
 – Nekem hasznom származik belőle, mert tudni akarom, hogyan
lehetsz ilyen átkozottul szívtelen.
– Tehetség.
– Egy rohadt fattyú vagy, tudod?
– Mivel árva vagyok, fogalmam sincs, de lehet, hogy igazad van.
Na, ehetünk végre?
– Nem fogok veled együtt enni. És azt még biztosabbra veheted,
hogy nem fogok neked főzni.
– Rendben. – Royce széttaposta a tüzet. – Neked lesz rosszabb.
Az igazság az, hogy csak kedveskedni akartam. Gondoltam, szeretnél
utoljára egy jót enni. Ugye tudod, hogy néhány órán belül vége az
életednek? Pillants csak fel oda! – mutatott a toronyra. – Úgy néz ki
szerinted, mint a Glen-csarnok? Gondolod, hogy van olyan hosszú
kötelünk?
Ez eszébe sem jutott Hadriannek, de a fickó igazat beszélt. Hosszú
köteleket hoztak, de olyat nem, ami felért volna a tetőig.
– Mivel nem tudsz mászni, további kötéltekercseket kell
felvinnünk magunkkal, és részletekben kell megtennünk az egész
magasságot. Ez azt jelenti, hogy le kell szerelned magadat az egyik
kötélről, közben kapaszkodni ezeken az apró ékeken, aztán befűzni a
következő kötelet. – Royce a feje fölé emelte az egyik kezét. – Érzed
ezt a szellőt? Itt lent olyan, mint egy kellemes lehelet. Odafent meg
fogsz esküdni rá, hogy maga Maribor próbál lefújni a kőről. A karod
el fog fáradni. Az izmaid begörcsölnek. Majd meghalsz a
szomjúságtól, de nem mersz inni. És hideg lesz. Borzasztó hideg. A
szél és az őszi éjszaka addig zsibbasztja majd az ujjaidat, míg már
azt sem tudod, milyen erősen szorítod a kötelet. Levegőt sem kapsz
eleget, mert ha nagy levegőt veszel, azzal a szél útjába tolod a
testedet, és az izmaid egyébként is túl feszesek lesznek ahhoz, hogy
sikerüljön. Aztán, úgy saccolom, a háromnegyedénél fogsz lecsúszni.
Ostoba hiba. Az ujjak nem érzik a különbséget, az izmok túl
fáradtak, hogy moccanjanak. Becsapódsz az utcába, és szétcsattansz,
mint egy bőrből varrott vizes tömlő.
Mivel nálad a könyv, és megtalálják a holttestednél, és mivel
Arcadius szerint nem az én hibám, ha leesel, én végül teljesítettem a
kötelezettségeimet. A következő néhány másodpercben lecsúszok
onnan, és gondosan elkerülöm a mocskodat idelenn. A torony
alapjánál nem működik őrtorony vagy járőr, ezért még ha riadót is
fújnak, szép kényelmesen visszaérek ide, mielőtt valaki elfogna.
Persze futni fogok, és mivel a lovakat felnyergelve és felszerelve
hagyjuk itt, abba az irányba fogok elvágtázni. – A sötétbe bökött. –
Néhány röpke percen belül elég messze leszek ahhoz, hogy soha
senki ne találjon rám. Azt fogják feltételezni, hogy egyedül loptad el
a könyvet. Feltéve, hogy felismerik benned az embert.
Belenyúlt az ételes zsákjába, és kihúzott egy darab sózott
disznóhúst.
– Aztán végre kereshetek egy kényelmes kis helyet, és valóságos
lakomával ünneplek. Csak azt gondoltam, te most szeretnél
lakomázni egy utolsót.
Hadrian bosszús pillantással nézett rá.
– Meg fogom mászni azt a tornyot. Visszateszem a könyvet, aztán
megmutatom, mire képes ez a nagy kard a hátamon. És meglátjuk,
ki zuhan először a kockakőre.

Ervanon az ellentétek városa volt. Bár nem tűnt nagyobbnak egy

fura kis vidéki falucskánál, az egy területi egységre eső házak száma
Colnoránál is többre rúgott. A rengeteg keskeny utcát kikövezték.
Zsúpfedeles kunyhók helyett minden házikó kőből épült, nem
összedobált, mezőkön szedett kőből, mint Windhamben, hanem
nagy méretűre szeletelt mészkőből, akárcsak a székesegyházakban.
És bár az otthonokat és üzleteket nem építették három emeletnél
magasabbra, mindegyik a Koronatorony alapjánál csoportosult,
amely úgy nőtt ki a színes mozaikkövekkel kirakott, központi térről,
mint a mesebeli babszár.
Továbbá a városnak fala sem volt.
A bozótból előbukkanó Royce és Hadrian, súlyos
kötéltekercsekkel a vállán, átkelt a vízmosáson, majd két épület
közt, egy keskeny résen behatolva beértek a szűkös sikátorok
világába, ahol a kardforgató kénytelen volt keresztbe fordulva
haladni. Lement a nap. Csak leheletnyi fény maradt az égen,
amelyhez társult néhány fáklya és lámpás világossága. Hadrian
kőtömbök közé szorítva, kötéllel lehorgonyozva várta, míg Royce
kikukkant az utcákra.
A harcos kerekek és paták kőről visszaverődő zaját hallotta. Valaki
kiáltott, amit füttyszó követett, rövid nevetés, és egy faajtó
csapódása. A zajok mögött Hadrian zene foszlányait hallotta, halk
kórust, számára ismeretlen szavakat zsolozsmázva. Nem lehetett
megmondani, honnan jön. A hangok megítélésénél Ervanon városa
úgy viselkedett, akár egy tükörterem.
Miután több percig mozdulatlanul várakozott, Royce kivágódott
az utcára, és Hadrian futva követte. A tolvaj talán ismét le akarta
rázni, de mivel egyszer már lóvá tették, Hadrian nem akart
kockáztatni. A munka most már személyes üggyé vált, és eltökélte
magát, hogy végigcsinálja.
Az utcák sem voltak sokkal szélesebbek, mint a sikátor. Egyetlen
almás kordé képes lett volna elzárni a legszélesebb utat, és a falra
erősített ciszternákat, amelyek köztéri ivókutakként szolgáltak, itt
falrésekbe süllyesztették. Egyébként bármilyen kerekes jármű fél
méternél magasabb oldalakkal beakadt volna. Royce az egyik ilyen
alkóvba vezette őket, ahol beálltak egy üres medence két oldalára, és
megvárták, míg az utcán elhalad egy szekér. Az ervanoni
útvonalakhoz idomuló, fekete kocsit észrevehetően téglatestszerűre
alakították, és úgy nézett ki, mintha a kőrengeteg összenyomta és
kinyújtotta volna. Ez a város egy külön világnak tetszett, és Hadrian
azon kezdett tanakodni, vajon az eredeti lakói szokatlanul magasak
és soványak voltak-e, vagy laposak, mint a szeletelt kenyér.
Átpréselték magukat egy másik sikátoron. A falak nem
párhuzamosan követték egymást, és az egymás melletti épületek
közti rés egyre szűkült. Royce átfért, de Hadrian kénytelen volt hátát
a kőnek nyomni, és kifújni minden levegőt, hogy átszuszakolja
magát.
Most is csak le akar rázni?
A zsoldos úgy érezte, talán csak kukacoskodik, ám azt is tudta,
hogy jó okkal teszi.
A sikátorból kiszabadulva a mozaiktérre értek, amelynek a
túloldalán súlyos sötétség várta őket. A Koronatorony alapja
mindent kitakart. A kört nem világították meg lámpások, az égről
eltűnt a fény, és a hold – amelytől egyébként is kevés fényre
számíthattak aznap éjszaka – még nem kelt fel. Hadrian
megtorpant, hogy felnézzen, és csaknem hátraesett. Egy szörnyeteg
magasodott fölébük. Közelről a kőkockák akkorák voltak, mint egy-
egy ház.
Megőrültünk!
Royce körbevezette a tornyon. Keresett valamit. Hogy miként
akarta megtalálni az árnyak közt, az rejtély volt, de Hadrian nem
kívánta megkérdezni. Végzett Royce-szal és a kérdésekkel. Csak a
mászás maradt, és azután…
 A tolvaj hirtelen lefékezett, felhúzta a mászókarmait, és egyetlen
szó nélkül nekilátott megmászni a tornyot.
Hadrian várt. Mást nemigen tehetett. Sheridanben is így
csinálták, ám most elfogta a gyanakvás, hogy Royce talán
készakarva kárhoztatja tétlenségre, mintha szolgaként kezelné,
akinek türelmesen várnia kell ura szeszélyéből.
Nekidőlt a falnak, és jobbra-balra forgatta a fejét, hátha sikerül a
szemével áttörni a sötétséget, és hallgatózott, hallja-e léptek
kopogását. De csak a feltámadó szél üvöltött egyre hangosabban.
Felnézett, és látta, hogy Royce már eltűnt a semmiben, amitől csak
jobban felmérgesedett. Olyan könnyűnek nézett ki, ha ő csinálta.
Megtalálta a jelet, amit keresett az éjszakában, aztán felszaladt a
torony falán, mintha csak valami lányt kergetne egy füves
hegyoldalon felfelé. Még az odaúton is úgy balettozott a sikátorfalak
között, mintha nyúl volna, és a város lenne az ő személyes ürege.
Érezve a hideg kő érintését a hátán, kitekintett a vele szemben
emelkedő épületek bizonytalan körvonalaira, és eltűnődött: ha csak
ő egyedül térne vissza erre a helyre, vajon képes lenne kitalálni
innen? Mennyi az esélye, hogy megtalálja azt az egyetlen rést, amely
a sikátor nyílását képezi, és onnan melyik utca vezetne a másik
sikátorba, amelyből a vízmosáshoz és a bozóthoz, a lovakhoz visz az
út?
Mivel nem figyelte meg az útvonalat, rájött, hogy máris elkövette
az első hibát. Ez csak tovább tüzelte a bosszankodását. A következő
pillanatban a kötél vége nagyot csattant a mozaikon a lába mellett.
Hadrian mászott, színtiszta haragtól fűtve. Egyik kezét a másik
után téve húzta felfelé magát a kötélen, szemét Royce sötét alakjára
függesztve. Amikor kikerült a város árnyékából, fénybe ért – csupán
a csillagok világítottak szerényen, de ahhoz elég volt, hogy lássa
Royce köpenyének a szárnyát. Már azt is dühítőnek találta, hogy
társa gyakorlatilag szökell a kövön felfelé. Most már attól is haragra
gerjedt, ha csak a tolvajra gondolt. Biztosra vette, hogy az érzés
kölcsönös, hiszen egyikük sem szólt egy szót sem, amióta otthagyták
a lovakat.
Az első három kötéltekercs észrevétlenül elfogyott. Nem esett
nehezére a mászás: szívesen vette a kihívást. A vére tombolt, és az
izmai könyörögtek, hogy erőltesse őket. A torony első felét dühből
tette meg. Még az átállásokra sem figyelt. Csak megragadott egy
éket, kikötötte magát a biztonsági hurokból, és beakasztotta a
következő kötelet, megfeledkezve róla, hol is függ. Minden egyes
alkalommal, amikor Royce lenézett, hogy nyomon kövesse a másik
haladását, Hadrian élvezetet merített a tolvaj meglepett arcából.
Nem hazudott a mászásról, sem a hidegről vagy a szélről. Jeges
fuvallatok támadtak rá. Az egyik olyan keményen meglökte, hogy
Hadrian a hátára pördült, ahol egy pillanatig úgy lógott, mint egy
zsinórra akasztott teknősbéka. Körülbelül akkor döbbent rá, hogy a
gyűlölete korántsem kifogyhatatlan erőforrás. Ahogy a harag
alábbhagyott, mindössze az izmai maradtak, és az izmai pihenésért
kiáltottak.
Bár nehéz volt megtippelni az ő helyzetéből, úgy ítélte, már
túlhaladt a torony háromnegyedén, amikor pihenőt engedélyezett
magának. Megfeszítette a kötelet, meghúzta a szálat, és megcsavarta
a gyűrűkben, hogy biztonságosan megtarthassa magát egy kézzel, és
csak himbálózzon. Most először tekintett le, és az egész nem tűnt
valóságosnak. Minden túl kicsire zsugorodott. Az épületek és utcák
belevesztek a sötétségbe, csak a szentjánosbogár-csoportnak tűnő,
tűhegynyi fények tudatták, hogy odalent egy város húzódik. Egy
másik fénycsoport Ibertont jelölte. Hadrian innen messziről kivett
egy ezüst farkincát, egy folyót, amely szikrázott a csillagfényben, és
kacskaringós vonalban, csaknem pontosan alattuk futott bele a
Morgan-tóba. Ezeken a tájékozódási pontokon kívül semmi más
nem vette körbe, mint a csillagok.
Egy hirtelen támadó szélroham ellökte a kőfaltól. Érezte, hogy a
gyomra felszalad a torkába, és elképzelte, ahogy lezuhan. Egy percig
csak lebegett pörögve, akár a szél játékszere, és a szíve olyan
dühödten kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Aztán a
szél köhintett egyet, és megunta a játékot. A harcos visszacsattant a
falra, és beverte a vállát. Egész teste úszott a verejtékben; ezt eddig
észre sem vette, de a szél jeges lehelete felhívta rá a figyelmét. A feje
fölött Royce lefékezett.
Miattam áll meg, vagy ő is elfáradt?
A tolvaj Hadrianhez hasonlóan himbálózott, de feleannyira sem
tűnt idegesnek. Mintha hiányzott volna belőle a halálfélelem érzése,
és egy kivételesen tiszta pillanatban Hadrian elcsodálkozott, ő maga
miért ragaszkodik annyira az életéhez.
Mit félek elveszíteni? Az életemet?
Kitekintve a csillagos világegyetemre nem aprónak érezte magát –
nem is létezett. Egy rézgaras többet ért nála.
Tényleg számít? Tényleg elég azt kívánni, hogy még egy nappal
tovább éljek?
A legtöbb embernek voltak indokai, a szeretteik, célok: csinálni
valamit, menni valahová, látni valamit. Hadrian azért hagyta el az
otthonát, hogy világot lásson, és hírnevet szerezzen. Hős akart lenni,
gonoszságokat megtorolni, hölgyeket megmenteni, sárkányokat
lemészárolni. Ehelyett mészáros vált belőle, egy gyilkos. Ilyen
hírnevet szerzett, ezt érdemelte. Először azt hitte, melléje szegődött
a szerencse. Csak ennyiről szólt a dolog: nekik rossz napjuk lett, neki
jó. Ő fiatalabb volt, azok öregebbek vagy fiatalabbak voltak, de ő
nagyobb tapasztalattal bírt. Aztán már csapatostul támadtak rá. Még
egy vágás sem esett rajta. A döbbenettel vegyes tisztelet nem írja le
elég pontosan a nézőtéri tömeg tekintetét. Könnyű volt azt hinni,
hogy különleges, az istenek kiválasztottja. Mindenki azt rebesgette.
Még olyan is akadt, aki istenként tisztelte. Azokban a napokban
megőrült: a hónapok vérbe és borba fúltak. Mindez akkor ért véget,
amikor megküzdött a tigrissel, és látta kiszenvedni. Nem volt hős. A
hősök nem ölnek ártatlanokat, és nem hagynak fiatal fiúkat
meghalni.
A hősök őrülten magas tornyokra sem másznak fel, és nem lopnak
könyveket papoktól.
Nem találta az utat, amit keresett.
Talán nem létezik.
Érezte, hogy a kötél alig érezhetően pattan egyet. Royce újra
nekiindult. Ekkor jött rá, hogy van értelme élnie. Ha más nem, az,
hogy nem akarta megadni annak a kurafinak az örömöt, hogy igaza
legyen.
Újra két kézzel kapta el a kötelet, és a lábát beakasztva folytatta a
mászást. Lép, ránt, csavar, megtart; lép, ránt, csavar, megtart; így
haladt felfelé. Az utolsó szakaszt a hosszú kötélen mászva tette meg.
Royce fel akarta vinni a kötelet a tetőre, hogy szükség esetén minél
hamarabb lecsúszhassanak. Hadrian vitte fel a tekercset. Amikor
levette a válláról, úgy érezte, menten elrepül.
– Mostantól egy szót se – figyelmeztette Royce, és túl kellett
kiabálnia a szelet, miközben a tekercset átdobta a fején.
Ez most valami vicc?
Éppen a „korona” alabástromköve alatt helyezkedtek el. Innen
Royce szabad kézzel mászott fel, majd, mint egy pók, a
mennyezetről függeszkedve kúszott ki a külső gyűrűhöz, mielőtt
rögzítette volna a kötelet, és ledobta volna a végét. A szál Hadriantől
több mint fél méterre lógott, túl messze ahhoz, hogy elérje. Ezt a
részt nem gyakorolták. Felnézett, de Royce már újra mászott.
 Mostantól egy szót se.
Szándékosan csinálta. Ahhoz, hogy Hadrian kövesse, le kellett
oldania magát a biztonsági szálról, és kivetnie magát a levegőbe,
hogy elkapja a másik kötelet. Csak tőle fél méterre himbálózott, de
bármilyen távolság túl messze volt, ha a halál választotta el tőle.
Számít egyáltalán?
Nem azért jött el eddig, hogy kudarcot valljon. És egyébként is, kit
érdekelne, ha meghalna? A himbálózó kötélre koncentrált, és félig
elképzelte, ahogy Royce fölötte várakozik, készen arra, hogy elhúzza
a kötelet abban a pillanatban, amikor ő kiveti magát a mélységbe.
Látod, Arcadius, én megmondtam, hogy nem fog neki sikerülni.
Az a kurafi!
Csak ennyi kellett hozzá, és már ugrott is. Elkapni a kötelet
könnyen sikerült, de nem számított a kilengésre és a hirtelen
zuhanásra, és erőlködve próbálta megállítani magát, nehogy a szál
végéig csússzon. A bőre égett, ahogy a súlya lefelé húzta. Érezte a
hőt a combja között, és szorosan összekulcsolta a lábfejét, elkapva a
sodort kötelet. A lába, lábfeje és keze együttesen megmentették az
életét, és ő csak lengett ott, oda-vissza, miközben nekicsapódott a
falnak, és megütötte a bütykeit és az orcáját.
A feje fölött Royce már a mellvéden járt.
 17. FEJEZET

ROYCE

Olyan más. Másodszor semmi sem volt ugyanolyan. Nem mintha

Royce kétszer csinált volna dolgokat, de a ritka alkalmakkor
lehetetlennek találta, hogy pontosan megismételje a sorozat lépéseit.
Ez a Koronatoronyra is igaznak bizonyult. Semmi sem volt
ugyanolyan. Persze nem is lehetett, azzal az ökörméretű kolonccal a
nyakán, de elsősorban nem erről szólt a dolog. Azt már maga mögött
hagyta. Amit érzett, az viszont előtte várakozott.
Más.
Az Ervanonba tartó úton is feltűnt neki. Az első alkalommal
észrevétlenül haladt, a fontoskodó széretektől eltekintve, akiknek
fogalma sem volt, milyen veszélyes is valójában a körözött személy.
Amikor sikerült Hadrian nyakába varrnia őket, onnantól fantommá
vált, feltűnés nélkül, láthatatlanul közlekedett. Másodszor azonban
az út tele volt lovasokkal. Nem mintha Hadrian észrevette volna. Az
a barom semmit sem vett észre, még a saját oktalanságát sem, amely
olyan hűségesen követte, akár egy kutya. A könyv ellopásával egész
Ghentet felbosszantotta, és még mindig vadásztak rá. A katonák
pedig, még az egyház kötelékében is, a megszokások rabjaiként
éltek, akár az állatok. Nappal vadásztak, éjjel aludtak. Könnyedén
kijátszotta őket, mégis ékesen jeleztek egy problémát, amellyel
Royce még sohasem szembesült azelőtt: sohasem kellett még
visszatérnie a tett színhelyére napokkal az elkövetését követően.
Előnyére vált, hogy erre senki sem számított, ugyanakkor a terv
minden egyéb elemére forgószelet szabadított.
Annak idején alaposan kitervelte a munkát. Ismerte a szolgák és a
járőrök köreit, a kereskedőkaravánok mozgását, még a Mosley
nevezetű részeget is, aki minden éjjel a torony alatt támolygott haza.
Következésképpen nagyfokú biztonságérzettel érkezett, annak
ellenére, hogy nem tudhatta, mi várja odafent. Arról senki sem
tudhatott túl sokat. A torony alabástromrésze állítólag a pátriárka, a
Nefronita Egyház fejének személyes lakosztályául szolgált. A szinte
mítoszba illő alakot csupán az érsek, meg talán a strázsák
ismerhették. Ha voltak szolgái, azokat maga mellett tartotta, és
egyikük sem látta a napvilágot, csakis a toronyablakokon keresztül.
Amíg a földről a torony teteje aprónak tűnt, Royce úgy becsülte, a
„korona” nem csupán egy emeletből áll. Ennél a résznél Arcadius
segített. Royce-ot elküldte botokkal és zsineggel, hogy vegyen
mértéket a toronyról, aztán számítások segítségével meghatározta,
hogy az alabástromrész négy emeletből áll, vagy kettőből,
amelyeknek rendkívül magas mennyezetet hagytak. Már a torony
puszta szélessége is arra engedett következtetni, hogy a lakórész
nagyobb lehet, mint a legtöbb várban, és egy seregnyi szolga lakhat
benne. Abból kiindulva, hogy a pátriárka végeredményben amolyan
királyféle, Royce feltételezett egy személyes kápolnát, egy
könyvtárat, egy lenyűgöző fogadótermet, egy fényűző hálótermet és
egy dolgozószobát. A Koronatorony legfelső része állítólag
Glenmorgan és az egyház felhalmozott vagyonát rejtette, úgyhogy
valamiféle kincstárra is számított. Valószerűtlennek tűnt, hogy egy
egyszerű páncélszekrény elég lenne, hacsak persze azok a mesék
nem bizonyulnak légből kapott híreszteléseknek, de azt gyanította,
igazak. Ennél keresve sem találhattak volna tökéletesebb helyet a
híres kincsnek. Royce-nak pedig annyi dolga maradt, hogy
megkeresi a legnagyobb zárral ellátott ajtót.
Tévedett. A zárral kapcsolatban legalábbis. A könyvet egy
különlegességekben – fegyverekben, páncélokban, könyvekben,
kelyhekben és miriádnyi ékszerben – bővelkedő őrizetlen, nyitott
teremben találta meg. A kincsnek a torony lakói nem adóztak több
tisztelettel, mintha csak valami padláson szétszórt szemét lenne.
Royce megkönnyebbülésére csupán néhány könyvet kellett
végignézni, és csak egyetlen ütött-kopott napló feküdt a
kincshalmazban. Percek alatt végzett, és nem kellett átkutatnia a
felsőbb emeleteket, bár a kíváncsiság erősen kínozta. Ezúttal már
tudta, merrefelé tart, és úgy ítélte, gyorsabban megjárja. Persze
Hadrian belezavarhatott az egyenletbe.
Maga alá pillantott, és látta, hogy az az ökör még mindig lent
himbálódzik. Úgy hintázott a kötél végén, mint egy bohóc. Arcadius
egy agyatlan marhához láncolta.
Hadriannel ellentétben a professzort egyáltalán nem lehetett
ostobának nevezni, és Royce-ot bosszantotta, hogy nem tudja
kiokoskodni a vénember szándékait. Persze minden zavarba ejtette,
amit a professzor tett. Miután fizetett, hogy kiszabadíthassa a
börtönből – amire sohasem szolgált rá –, szobát tartott fenn neki az
iskolában, ahol etette és okította. Royce először semmi furcsát sem
látott a tetteiben. Biztosra vette, hogy Arcadius ki akarja egyenlíteni
a számlát valakivel, és mivel nem volt kéznél egy jó bérgyilkos, hát
vett magának egyet.
Zseniális ötlet: megmenteni egy gyilkost a biztos haláltól, és máris
kéznél van egy szelídíthető vadállat. Bárkinek jól jöhetett egy ilyen
házi merénylő. Ámde óriási tudása ellenére Arcadius semmit sem
tudott a gyilkosok erkölcseiről, vagy csak Royce esetében tévedett. A
vadállatnak ugyanis esze ágában sem volt hagyni, hogy háziasítsák.
Már ismerte a betűket és számokat, ami meglepte a vénembert, és
így a történelem és filozófia is bekerülhetett a megismerésre
kiválasztott tudományok közé. Hogy a professzor miért akarta ilyen
témákban okítani, az egy volt a sok rejtély közül, amelyeknek
felfedését Arcadius megtagadta. Nem, mégsem ez a helyes kifejezés.
Arcadius sohasem tagadott meg kerek perec semmit. Mindig adott
valami választ, csakhogy sosem azt, amire Royce számított. Ebből
már az elején sejtette, hogy az öreg agyafúrt. Hiszem és vallom,
hogy mindenkinek szüksége van oktatásra. Az oktalanság a világ
átka. A tudásból megértés születik, és ha az emberek megértik a jó
és rossz közti különbséget, akkor természetesen azt fogják tenni,
ami helyes. Ilyesfajta képtelenségeket fújt a professzor, és Royce az
isteneknek sem tudta kiokoskodni a valódi szándékait. Az együtt
töltött két évben egyszer sem sikerült neki.
Teltek a hónapok.
Royce arra számított, Arcadius ad neki egy listát azokról, akiket ki
kell végezni, de sohasem kapott ilyet. A vénember még egy hosszú
szünetre is elengedte, hogy „lezárjon valami félbemaradt ügyet”.
Arcadius egyszer sem kérdezte róla, sem előtte, sem utána, és a
témát sohasem hozta fel, még mókából sem. Leginkább ez győzte
meg Royce-ot, hogy az öreg pontosan nyomon követte, merre járt
azokban a hónapokban, és megerősítette a vélekedését, hogy a
professzor veszélyesen értelmes, és a végletekig kiismerhetetlen.
Csaknem egy év eltelt, és egészen eddig a munkáig, miszerint a
Sheridanbe kellett kísérnie Hadriant, soha egyszer sem kért semmit.
Most pedig Royce kezébe adta a szabadulása kulcsát, de miért? Ha
valaki más küldi őket ide, a tolvaj azt feltételezte volna: a küldetést
úgy találták ki, hogy kudarcot valljon. Elegen ültették már fel ahhoz,
hogy a szagáról is felismerje a csapdát. De miért? Miért vásárolja ki
a börtönből, hogy aztán visszaküldje vagy megölesse?
Más.
 Ennél a megbízásánál minden hibádzott: az érvek, a cél, a hülye
feltételek. Semminek sem volt értelme. Az öreg manipulálta, csak
azt nem tudta kiókumlálni, miképpen, és mi okból. Azt akarom,
hogy ti ketten társuljatok – hagyta meg neki Arcadius. – Jó
hatással lehetsz a fiatalemberre. Hadrian nagyszerű kardforgató,
igazából minden fegyverrel kiválóan bánik. Igazságos
küzdelemben nincsen, aki legyőzhetné, de aggódom, hogy nem csak
igazságos csatákban kell helytállnia. Mesevilágban él, hisz az
emberek jóságában és becsületességében. Ezzel pedig könnyű
préda azok számára, akik ki akarják használni figyelemre méltó
képességeit. Te segíthetsz neki két lábbal állni a földön, egy földön,
amelyet túlontúl is jól ismersz. És nagy segítség lesz. Hasznát
veheted egy jó testőrnek.
Mindez bizonyára hazugság volt. Hadrian sosem vonta ki még
egyik kardját sem a három közül, annak ellenére, hogy már kétszer
csaknem otthagyta a fogát. Nem is beszélve arról, hogy ostobán
hagyta magát fegyvertelenül becsalogatni egy rajtaütésbe. De a
legárulkodóbb jel mégis az volt, hogy hiányzott belőle az ölési
ösztön. Puha volt. Royce levonta a következtetést, hogy a fegyverek
csak figyelemelterelésre vannak, csupán a jelmez részei, hogy egy
nem létező fenyegetést sugalljanak. A kérdés tehát továbbra is ott
függött a feje fölött: miért tett ennyi felesleges erőfeszítést Arcadius?
Mit forralt valójában a vénember?
Más.
Royce leeresztette a megmaradt menekülőkötelet a fal mellett,
aztán lenézett a peremről. Arra számított, hogy az az ostoba
mostanra már rég lezuhan. Kezdte komolyan bosszantani az élethez
való csökönyös ragaszkodása, de mivel kitartóan mászott tovább,
azzal éppen megfelelő megoldást kínált a problémára.
Royce benyúlt a köpenye redői közé, és előhúzta a kését.
 Megmondtam neked – mesélte gondolatban Arcadiusnak –,
leesett és szörnyethalt, ahogy előre megjósoltam. Legalább az nem
volna hazugság.
A Hadriant tartó kötelet a pártázathoz kötötte ki, és az most
csúszkált a kövön Hadrian súlya alatt, aki inga módjára hintázott
odalent. Royce kinyújtotta a kést, és a holdfény megcsillant az
Alverstone pengéjén. A tőr sápadt fehér fénnyel csillámlott, ami
csaknem elvakította. Jó tőr volt – nagyszerű tőr –, de ebben a
pillanatban bármi mással is beérte volna.
Royce megrázta a fejét, és megharagudott magára. Csak azt
ígértem meg, hogy az öreget nem ölöm meg. De ez a gondolat nem
változtatott a kezében tartott tőr ragyogásán. Alkut kötött az
egyetlen emberrel, aki számított. Micsoda ostobaság! Az pedig már
halott. Nem volt értelme egy szellemnek tett ígéret szerint élni.
Royce-nak sikerült a Manzant börtön legtöbb emlékét elfojtania, de
a tőr a kezében egy olyan ember búcsúajándéka volt, aki sokkal
többet mentett meg a tolvaj életénél, és cserébe csak egy apró
szívességet kért. Royce többtucatnyi torkot elvágott ezzel a fehér
pengével minden habozás nélkül, de most nem tudta magát rávenni,
hogy egy nyavalyás kötelet elnyiszáljon.
Ez az én fizetségem, Royce – jutottak eszébe a professzor szavai.
És ennyi? Utána mindkettőtökkel végeztem?
Ha így kívánod. De követelem, hogy őszintén próbálkozz, és
igazságosan bánj vele. Nem húzhatod csőbe!
Royce felsóhajtott, visszadugta a tőrt a hüvelyébe, és felállt.
Miután visszavittük a könyvet, minden fogadalomtól
megszabadulok.
Mosoly került a marcona ábrázat helyére. Kifelé jövet előreküldi
Hadriant, aztán ha kell, kioldozza azt a rohadt kötelet! Kis
szerencsével valaki odalent meghallja, ahogy ordít, és felhívja a
figyelmet a holttestére. Royce leereszkedik a torony másik oldalán, a
legközelebb a kijárathoz, és felszívódik, ahogy tervezte. Még jobban
működött volna a dolog, ha a naplót is megtalálják nála. Royce
megszidta magát, amiért nem volt elég előrelátó.
Amikor megunta, hogy gondolatban becsmérli önmagát, és
Hadrian még mindig nem ért fel, semmi egyéb dolga nem maradt,
mint hogy hátradőljön, és élvezze a kilátást. Minden hely közül a
legjobban a tetőket szerette. Minél magasabbra kellett mászni hozzá,
annál jobb, és ilyen magasan még senki sem járt őelőtte. A levegő
édesebbnek tűnt, a hold közelibbnek, és az emberiség valahol
messze odalenn maradt. Nekidőlt a mellvédnek, és Hadrian
nyögéseit hallgatva figyelte a feje fölött sziporkázó csillagokat,
amelyeket még nem takartak el a sebesen közeledő felhők. Vihar
készülődött. Kiváló! A felhős égbolt sötétebb éjszakát
eredményezett. A vihar lehetetlenné teszi az üldözést. Royce nem
szokta meg, hogy a szerencse az ő pártját fogja, de úgy látszott,
ezúttal Novron rámosolygott.
Figyelembe véve a magaslati helyek iránt érzett vonzalmát, a
tolvaj a sors fanyar tréfájának tartotta, hogy élete legnagyobb részét
a kanálisban töltötte. Most mindez megváltozhat. Végzett a
városokkal. Nincs miért visszamenni – arról gondoskodott.
Nemcsak hogy felégette maga mögött a hidakat, de apokaliptikus
dúlásban a földdel tette egyenlővé őket. Egyetlenegy köteléket
kellett még elvágnia, és arról ma éjszaka gondoskodik. Fura,
bánattal keveredő öröm rohanta meg. Ismét a maga ura lesz,
ugyanakkor egyedül is marad.
Egyedül vagyok a legeredményesebb.
Royce hinni akarta ezt, de mindazok után, ami történt, továbbra is
hiányzott neki Merrick.
A régi időkben, amikor még új jövevénynek számított Colnorában,
megismerkedett Merrickkel. Mindkettőjüket akkor iktatták be a
Fekete Gyémánt tolvajcéhbe. Merrick élete nagyobb gazdagságban
kezdődött, mint Royce-é, de hát a legtöbb ember így volt ezzel.
Vagyonos szülei voltak, nem mintha akkorra nem szakítottak volna
meg minden kapcsolatot vele. Mindenesetre felnevelték a fiukat, és
taníttatták, abbéli reményükben, hogy egyszer az apja nyomdokaiba
lép, és bíró válik belőle. Merrick azonban más utat választott.
A céh párba rakta kettőjüket, hogy Royce megismerhesse a várost,
de Merrick mindig túl akart teljesíteni. Royce lett a kedvenc
időtöltése, és szép sorjában mindenre megtanította új társát:
olvasni, számolni, és hogy merre vannak a legmegbízhatóbb
menekülő-útvonalak és rejtekhelyek, ő kóstoltatta meg vele az első
üveg Montemorcey-jét is, amelyet egy háztetőn fogyasztottak el.
Ezzel az ital elkötelezett hívévé tette Royce-ot, aki mellesleg szent
helynek választotta a magaslatokat.
A gyermek semmit sem tudott a világról, és Merrick maga
ajánlkozott kalauznak. Nem csoda, hogy annyira hasonlók lettek,
rokon lelkek mind a célok, mind a viselkedésmódok tekintetében.
Royce sohasem ismerte a családját, és Merrick hamarosan olyan lett
neki, mint egy fivér, akije sohasem volt. Ők ketten máig rettegésben
tartották volna Colnora utcáit, sikátorait és háztetőit, ha Merrick
nem árulja el Royce-ot, és nem küldi börtönbe. Az árulás
bizonyította, hogy senkiben sem lehet megbízni. Az ember csak
magára számíthat. Még a legegyszerűbb cselekedet sem volt híján
valamiféle haszonnak a cselekvő számára. A kedvesség is csupán
abból fakadt, hogy a kedveskedő tiszteletre vagy csodálatra vágyott
azoktól, akiknek kedveskedett. Ezt is Merrick tanította Royce-nak,
és Merrick mindent tudott. Amikor szorult a hurok, amikor hidegen
fújt a szél, kivétel nélkül mindenki csak magára számíthatott.
Amint ezt végiggondolta, Royce remegést észlelt a koronát
körbekerítő fa gyalogjárón. Nem lehetett Hadrian: ő még a felfelé
vezető úton küszködött.
Erősödik a szél?
Lehetségesnek tartotta, de a dolog akkor sem tetszett neki. Eddig
szerencséje volt, de a természetéből adódóan cinikusnak számított,
és az általa ismert istenekben nem lehetett megbízni. Erősen fülelt,
de a szél hangosan sivított, és ebben a pillanatban Hadrian végre
felhúzta magát a mellvéd peremére, s a gyalogjárón zihálva
összeesett. Royce levette a saját hámját, és mutatta a vitéznek, hogy
tegye ugyanezt. Amikor sikerült, jobb kéz felé intett, jelezve, hogy
arrafelé veszik az irányt. Az ablak, ahol legutóbb behatolt, a torony
felénél nyílott. Csak annyit akart Hadriantől, hogy kövesse.
Nyugtalanította a gyalogjáró remegése, ezért nem pazarolta az időt.
Nem váltott futásra, pedig nagy volt a késztetés. Ha a remegés
léptek eredménye, akkor nem akart válaszüzenetet küldeni. Ennek
ellenére sietősen szedte a lábát, előrekémlelve, a kanyart figyelve,
megjelenik-e mögötte valaki.
Más.
Azelőtt nem talált járőrt a mellvéden, de a legutóbbi látogatásával
felbolygatta a kaptárt. Lehet, hogy megtalálták a lovakat? Valaki a
városban észrevette az utcákon ügyetlenkedő Hadriant? Látták a
kötelet, amit magával vitt, és levonták a logikus következtetést?
Vagy megállapították, hol hatolt be a múltkor? Talán lépéseket
tettek ellene. De csak néhány percre volt szüksége. Royce elérte az
ablakot – még mindig nyitva állt. Ez most jó vagy rossz jel? Belökte
az ablaktáblákat, és belépett. Sötét volt, de nem teljesen csendes,
ugyanis lélegzést hallott. Beljebb merészkedett: sehol senki. A
helyiség olyan üresen állt, mint azelőtt. A zihálás egy külső teremből
jött. Továbbment, és egy papot talált, aki egy padon ült, és nehezen
lélegzett. A lépcső a közelben kanyargott, és a pap derékbősége arra
engedett következtetni, hogy talán nincsen hozzászokva a
mászáshoz.
A pap nem zavarta nagyon. A fickó egyébként is háttal volt az
ablaknak, és olyan hangosan zihált, hogy szinte felkínálta magát egy
torokmetszésre. Royce kivonta a tőrét, és közelebb ment.
Hadrian egy szívdobbanásnyi idővel később esett be mögöttük. A
pap megfordult, és felsikoltott.

A pap sikolyának Royce vetett véget, de amíg tartott, a fülsiketítő

ordítás túlontúl hangosnak bizonyult.
– Dobd le a könyvet, és fuss a kötélhez! – mondta Royce
Hadriannek. – Végeztünk egymással! Mostantól csak magadra
számíthatsz.
Mire Hadrian válaszolhatott volna, Royce elfutott mellette, és
kiugrott az ablakon. Nem mintha lett volna bármi mondanivalója
azon kívül, hogy „rendben”.
Hadrian az utasítás szerint cselekedett. Kivette Hall naplóját, és
letette a padra a pap mellé, aki vérbe fagyva feküdt ott. Aztán
kimászott az ablakon. Royce-ot már sehol sem látta. Elképzelése
sem volt, merre futhatott, de abban a pillanatban mindez nem is
számított. Hadrian jobb kéz felé indult, amerről érkeztek.
Royce lehagyta. Sohasem remélhette, hogy utoléri, a fickó túl
sebesen, túl fürgén mozgott. Már bizonyosan a túloldalon van, és
siklik lefelé a torony oldalán, mielőtt ő elérhetné a kötelet. A süvöltő
széllel az arcában, lélegzetért kapkodva a hosszú mászás után
Hadrian futóléptekre lassított.
Nem csak a szél süvöltött. Emberek kiáltoztak, és a dühös
hangokat ide-oda sodorta a szélvihar. Hadrian nem tudta biztosan,
előtte vagy mögötte vannak-e, mindössze annyiban lehetett
bizonyos, hogy Royce már elinalt, és ő egyedül maradt itt, hogy
szembenézzen a tolvaj munkálkodásának következményeivel. Ubira
gondolt, és összeszorította a fogát.
Csend, szél, csend, szél. A kőpártázat útját állta a légrohamoknak.
Bal oldalán csillagos pártaközök villantak, jobbról tömör kő mellett
haladt. Nem messze észrevette a kötelet és a két hámot.
Képzeld el, hogy húsz toronyőr fut feléd éles kardokkal, másik
húsz meg számszeríjjal lövöldöz rád, és a lövedékek hangos
csengéssel pattannak le a kőről. A lényeg azonban az, hogy nem csak
azelőtt kell lejutnod, mielőtt ledöfnek, felszeletelnek vagy átlőnek.
Azelőtt kell lejutnod, hogy rájönnének, elegendő elvágniuk a kötelet.
Hadrian csúszva lefékezett, és felkapta a hámot.
Mennyi időm van? Néhány szempillantás?
– Miért is vettem le ezt az átkozott vackot? – motyogta, és a válla
fölött hátrapillantott, miközben a lábaival belebújt a hámba. Aztán
hirtelen megállt a keze. – Miért van két hám?
Hadrian áthajolt a peremen. A kötél lustán lengedezett, lebegett a
szélben. A tolvajnak nyomát sem látta. Akármennyire gyors is volt
Royce, lehetetlen hogy hám nélkül már lejutott, hacsak le nem
zuhant. Hadrian a másik hámmal szemezett, miközben sajátjának a
szíjait felhúzta a vállára. A távolban a kiáltozásnak nem akart vége
szakadni. Rezgett a fa gyalogjáró. Emberek tartózkodtak a
mellvéden.
A gyalogjáró széles gyűrűben futotta körbe a falat. Az ablak, ahol
bementek, a torony éppen ellenkező oldalán volt ahhoz képest, ahol
felmásztak. Bármelyik irányba is indult el Royce az ablaktól, az
végül visszavezetett a kötélhez. Hadrian jobbra indult el, amerről
érkeztek. Mint rá kellett jönnie, Royce balra ment.
 *

Royce úgy vélte, két ellenfelet lehetséges túlélni. A három a biztos

halállal lett volna egyenlő, és most öten álltak vele szemben. De
legalább mind toronyőr, helyi szolgák, nem széretek. Azonban
ugyanolyan hosszú kardot hurcoltak, amely egyméternyi előnyt
biztosított nekik. A keskeny mellvéden csapdába esett: nem maradt
hely taktikára, és sehol sem rejtőzhetett el.
Hátrapillantott a válla felett. Hadriannek nyomát sem látta, de
miért is látta volna? A katona a másik irányba indult.
Mindkettőjüknek egyenlő esély jutott, és Hadrian bizonyult
szerencsésebbnek. Nyilván körbement a másik oldalon, anélkül,
hogy őrökkel találkozott volna, és már a köteleknél járt, talán éppen
lefelé siklott a falon. Kevesebb mint öt percen belül volt társa
visszaér az utcákra, és a lovak felé indul. Tizenöt perc múlva már
lóháton vágtázik. Hadrian éppen azt művelte, amit ő tervezett tenni
Hadriannel. Csak a harcos esetében véletlenül alakult így.
Az őrök támadtak, és Royce hátrálni kezdett. A mellvéden egyéb
ablakok és ajtók is nyíltak. Egyiken sem merészelt bemenni, mert
úgy képzelte, a korona belső tere éppen emberektől nyüzsög, akik
alig várják, hogy végezzenek vele. Egyetlen esélye maradt.
Visszaszalad, megkerüli a tornyot, amerről Hadrian tette, és eléri a
kötelet. Ha elég gyors, átugorhat a peremen, és néhány métert
leereszkedhet, mielőtt elvágják a kötelet. Ha sikerülne felvenni a
karmokat és rátapadni a kőre, talán lemászhat. Ennek ellenére
bizonyára így is elkapnák. Mire leér, már katonák várják odalent, de
még mindig ez ígérkezett a legjobb megoldásnak.
Egyelőre várt, és nem értette, az őrök miért haboznak. Rövid
lépésekkel közeledtek, kitartott, döfködő kardokkal. Nem tettek
komoly kísérletet arra, hogy megsebesítsék. Egy csapat
vénasszonyra emlékeztetettek, akik seprűkkel kergetik, mintha
mókus volna a tetőn. Az ilyen katonák általában nem viselkedtek
ennyire félénken, hacsak persze nem tudtak az érkezéséről már
korábban is. Nem értette: valamilyen részlet hiányzott.
Az idő pedig ellene dolgozott. Megfordult, hogy kipróbálja a
szerencséjét, ahogyan eltervezte, de mielőtt egy lépést is tehetett
volna, meglátott két másik őrt, akik szintén kiléptek a toronyból a
mellvédre. Most már két oldalról szorongatták, és még többen
jöttek, hogy csatlakozzanak az összejövetelhez.
Tehát erre vártatok!
A kardjukkal szurkálók egyike sem szólt egy szót sem. Nem
szólították fel, hogy dobja el a tőrét, adja fel, adja meg magát. Úgy
tűnt, az egyház szigorú büntetést mér arra, aki
megszentségtelenítette a szent vezető otthonát. Royce esélyei két
különböző lehetőségre csökkentek: kardok általi, vagy zuhanásos
halál. A falnak vetette a hátát, hogy lássa, melyik oldal támad
először. A jobb keze felőli, rövid szakállú fickó rávigyorgott.
Royce behajlította a térdét, ugrásra készen. A legjobb, amit
tehetett, az volt, hogy lebukik a vágás alól, aztán nyúldöféssel célba
veszi a szívet vagy tüdőt, és továbbnyomul. Egymáshoz közel álltak.
Talán sikerül néhányat leteríteni, leszúrni még egyet-kettőt,
mielőtt…
Valaki felordított.
A hang mögüle jött.
Nem volt ideje hátranézni, mert a szakállas kihasználta a
lehetőséget, és rávetette magát. Szúrással támadott. Royce
félreugrott, aztán visszatámadott. A vállával olyan keményen a
fickónak rontott, ahogy csak tudott, Alverstone-t felfelé, a férfi
hónaljába tolva. Amint a penge behatolt, a kezdeti ellenállás elillant,
és a katona nyögve elzuhant, ledöntve a lábáról a közvetlenül
mögötte álló őrt is. A harmadik gyorsabban cselekedett, mint amire
Royce számított. Lefelé döfött a kardjával. Royce a belső falnak
gördült, és a katona pengéje átszúrta a második férfi combját, aki
éles visítást hallatott. Royce felkapaszkodott a malacként visító őrre,
és a harmadik lábába mélyesztette a tőrét, aki még mindig nem
tudott úrrá lenni a tényen, hogy a saját bajtársát sebesítette meg. A
fájdalomtól a férfi észhez tért, és Royce felé lendített, akinek sikerült
ismét félregördülni. A toronyőr sántítva elhátrált kissé, mert a
megmaradt társai elrángatták az útból.
Royce már csak azt várta, mikor kap egy pengét a hátába. Nem
volt ideje mindkét irányba figyelni és harcolni. A mögötte gyülekező
kisebb hadseregnek szabad prédájává vált, és nem értette, mi tart
nekik ilyen sokáig. Lassúságuk szinte felbosszantotta.
Aztán Royce fülét megütötte az acél csengése, és egy újabb kiáltás.
Végül megkockáztatott egy pillantást hátrafelé, és legalább négy őr
véres testét vette észre, amelyek eltorlaszolták a gyalogjárót. A
levágottak között, mindkét kezében egy-egy karddal, ott állt
Hadrian.
Mint minden más ember a mellvéden, Royce is döbbenten meredt
rá. Túl sok lehetetlen gondolat ötlött fel benne egyszerre. A tolvaj
szinte kővé meredt, és gondolkodni is elfelejtett, mert a világ a feje
tetejére állt. Először nem is akarta elhinni, hogy Hadrian az.
Biztosabbnak tűnt, hogy valaki más. Talán maga Novron jelent meg
neki, aki meghallotta néma vádjait a szeszélyes istenekről, és
megérkezett, hogy megbüntesse. Az őrök meg nyilván útban voltak.
Valahogy még ez is hihetőbbnek tűnt, mint amit a szeme mutatott.
Lehetséges, hogy az a félbolond nem találta a kötelet?
Hadrian átugrott a tetemeken, és mellette termett.
– Állj mögém!
 Royce valami okosabbat művelt. Valamilyen oknál fogva az
istenek jónak látták, hogy második lehetőséget adjanak neki, tehát
most meg is ragadta. Hadrian mellett elosonva a kötél felé
iramodott.
Nem volt messze, és már csaknem elérte az ék helyét, amikor
megtorpant. További két őr állta el az útját. Csakhogy ezek
semmiben sem hasonlítottak a toronyőrökre, de még a széretekre
sem. Vörös, lila és sárga csíkos, hosszú mandzsettájú és lobogó ujjú
ingjük fölött arany mellvértet viseltek. A hasonló színű nadrág
szintén kibuggyosodott, majd térd alatt összeszűkült, és hosszú,
csíkos harisnyában folytatódott. A fejükön küldöncszárnyakkal
díszített aranysisak ült, és drótháló mögé rejtette az arcukat.
Mindketten szokatlan fegyvereket fogtak: hosszú alabárdokat, a két
végükön díszesen ívelő pengével. Ezeket úgy tartották a mellkasuk
előtt, hogy az egyik kezük függőlegesen lefelé meredt, a másik
keresztbe feküdt magasan a mellükön.
Royce nem tudta, hogy hahotázzon vagy fusson. A jövevények
nevetségesen néztek ki. Magasak is voltak, és aggasztotta, hogy nem
látja a szemüket. A két őr azonban nem habozott. Nem szurkáltak
feléje vénasszonyok módjára. Olyan eltökéltséggel közeledtek, hogy
Royce a menekülés mellett döntött.
– Marra! – kiáltott rá Hadrian, ahogy összefutott a kisebb férfival.
– Most megint mit találtál?
– Nem tudom, de nem tetszenek!
Hadrian a tolvaj és a két aranypáncélos őr közé lépett, akik
egymást követve közeledtek. Nem siettek túlzottan, de nem is
tétováztak.
– Hol van a többi? – kérdezte Royce.
– Meggyőztem őket, hogy inkább menjenek.
– Jól tetted.
 Hadrian az ingujjával kitörölte a szeméből a verejtéket és vért,
miközben a gyalogjáró rázkódott a közeledő színes őrök rohama
alatt.
– Amikor összecsapunk, fuss körbe a tornyon! Fogd meg a kötelet,
és irány lefelé!
Hadrian csak szavakba öntötte azokat a gondolatokat, amelyek
Royce fejében is ott cikáztak. Hátralépett, és már csaknem újra
futásnak eredt, amikor észrevett valamit, aminek semmi értelmét
sem látta.
– Hé! Rajtad van a hámod!
– Majdnem lementem. Szerencséd, hogy észrevettem a szorult
helyzetedet.
Az aranyszín őrök odaértek.
Hadrian a térdét behajlítva felemelte a két kardját.
– Indulj!
Azzal előrevetette magát, hogy összecsapjon az elsővel. Royce
elképedten figyelte, ahogy a zsoldos táncos módjára kaszabol, egyik
fegyverével elkapva az őr alabárdot tartó karját, míg a másikkal
döfött. Úgy nézett ki, mintha sikerült volna a karddal beférkőzni az
ellenfele mellvértje mögé, de az acélhegy lecsúszott. Az őr akkora
erővel lökte hátra Hadriant, hogy az nekiütközött Royce-nak.
– Mondtam, hogy indulj!
– Megyek már!
A tolvaj elhátrált, miközben Hadrian újabb rohamra lendült.
Ezúttal az őr csapott először, lefelé hasított a felső pengéjével.
Hadrian jobbról hárított, de Royce szava elállt, amikor a vitéz
pengéje kettétört.
– Hé! – hátrált a zsoldos.
Az őr folytatta a támadást. Hadrian lebukott, és a pörgő-forgó
penge szikrát csiholt a torony falából. A különös öltözetű toronyőr
megállás nélkül felcsapott az alsó éllel, amelyet Hadrian kivédett a
törött kard markolatával. De ezzel csak újabb esélyt adott az arany
legénynek, hogy lefelé sújtson. Meg kellett volna halnia. Royce elég
küzdelmet látott már, hogy tudja, a legtöbb küzdelem igen rövid
ideig tart. Az ember mindössze egy-két hárítást remélhetett, és csak
akkor, ha mindkét oldal rendes vívószabályok szerint játszott. A
Hadrian előtt kaszaboló arany istenek még csak nem is kardokkal
támadtak. A lefelé irányuló vágás sebesen és nagy erővel talált célba.
Csatt!
Royce nem értette, hogyan sikerült neki, de Hadrian a megmaradt
kardját elég magasra feltartotta ahhoz, hogy az ellenfél ketté ne
hasítsa a koponyáját. Ugyanezt nem lehetett elmondani a második
kardról, amely elpattant, és a penge lecsapott vége átrepült a
mellvéd fölött. Hadrian csak úgy kerülte el a félbevágást, hogy térdre
esett.
– FUSS! – harsogta.
Royce éppen eleget látott. Eliramodott, körbe a tornyon. Odaért a
holttestekhez, és átugrott fölöttük, aztán úgy megcsúszott a vértől
iszamós gyalogjárón, hogy csaknem kirepült az egyik oromzati
lőrésen.
Nyolc test feküdt ott. Hadrian héttel végzett.
Royce már csaknem elérte a kötelet, amikor újra egy aranyszínű
őrrel találta szemközt magát. Ezúttal a páncélos egyedül jött, de
miután látta a Hadriannel való küzdelmet, ez az egy is eggyel több
volt a kelleténél. Hányan jönnek még fel utánunk? Nem – ébredt rá
–, ez minden bizonnyal a második, aki hátul állt. Hadrian bizonyára
meghalt. A másik őr most a másik irányból közelít, és a háta mögött
fog felbukkanni.
Ostobaság lett volna harcba keveredni. Csak valahogy el kellett
illannia. Ha ki tudja kerülni az első támadást, és sikerül valami
módon átfurakodnia, lehetett rá esélye, hogy fejest ugorjon a
kötélért. Anélkül, hogy várna vagy megállna, Royce nekifutott az
őrnek, és balra, aztán jobbra ugrott. Az arctalan aranyszín sisak
követte, és hihetetlen sebességgel lecsapott, éppen hogy elkerülve
Royce bal lábát. Amaz megpördülve és a lendületét kihasználva
átfurakodott a toronyfal és az aranypáncél közötti résen. Túl későn
jutott eszébe, hogy az őr fegyverének két pengéje van.
Érezte, hogy fém hasít az oldalába, és amikor a jobb lábára
érkezett volna, hogy továbbfusson, a láb nem akart
engedelmeskedni. összeomlott a saját súlya alatt. Royce elesett, és a
saját vérén messzire csúszott. A hátára gördülve nézte, ahogy az
arctalan őr gyilkos csapást mér rá: a kaszaszerű penge egyenesen a
mellkasát célozta meg.
Csatt!
Az alabárd a falnak csapódott, ahol kimart egy ökölnyi méretű
darabot a kőből. Hadrian termett újra mellette, és ott állt fölötte. A
nagy kardját tartotta a kezében, és teljes körben megpördítve a
fegyvert elkapta az őr gallérja és a sisak kiöblösödő pereme közti
rést. Legalábbis Royce így látta. A fickó fejének el kellett volna
repülni egy kilométerre, de ehelyett az arany katona csak
nekiütközött a falnak, ahol a sisakja újabb darabot szakított ki a
kőből.
Hadrian öklelő kosként küzdött tovább, csapást csapás után
mérve az őrre, mind jobban hátraszorítva azt. Royce küszködött,
hogy felüljön. A könyökére támaszkodott, és látta, hogy mély a vágás
az oldalában, és a tunikáját átáztatja a vér. Erőlködve a kötél felé
csúszott. A fájdalomtól csaknem elájult.
Az őr csaknem Hadrian védvonala mögé kerülve megállította az
előrenyomulást, és megfordította a lendületet.
A háton fekvő és könyökére támaszkodó Royce látta, mi készül, de
nem volt ideje figyelmeztetni a társát. Hadrian belelépett a vérbe, és
megcsúszott.
Sikerült a csapást hárítania úgy, hogy nagy pallosát két kézzel,
botként tartotta fel, de a löket nekitántorította a torony kőfalának.
Az őrrel ellentétben Hadrian nem viselt sisakot. Mégis sikerült
felkészülnie a második penge érkezésére. Megpróbált védeni, de
nem sikerült elég jól, és nagyot kiáltva Royce mellé zuhant.
Az arany fickó mindkettőjük fölé emelte a fegyverét, és csak a
vakszerencse döntötte el, melyikük hal meg először.
Csakhogy Hadrian még nem végzett.
Az őr ugyanis most szintén Royce vérében taposott. Nagy
ordítással, amely ugyanannyira származott a fájdalomtól, mint az
erőfeszítéstől, Hadrian pontosan az arany mellvért közepébe döfte a
pallosát. Royce elkeseredett, erőtlen próbálkozásnak látta a dolgot,
míg rá nem jött, hogy Hadrian nem akarja átszúrni a páncélt.
Hátralökte az arany katonát a mellvéd pereme felé, egy nyitott lőrés
felé irányítva. Amikor az őr térdhajlata elérte a követ,
megtántorodott. A vértől csúszós lábak nem tapadtak olyan jól a
pallókhoz, és az óriás, aranyba öltözött harcos egyetlen hang nélkül
eltűnt az oromzat pereme mögött.
Hadrian a következő pillanatban Royce mellé omlott, és csak
feküdtek ott, arccal a fekete égbolt felé. A felhők mostanra teljesen
eltakarták a csillagokat.
– Tudsz mászni? – kérdezte Royce.
– Azt hiszem – felelte Hadrian.
– Akkor indulj.
– Te nem jössz?
– Én maradok. – Talán nem a felhők okozták, hogy minden
feketébbnek tűnt a szokásosnál. A szeme sarkából már csak valami
tintaszerű sötétséget látott, amely minden pillanattal egyre
gyarapodott. – Vagy haldoklom, vagy éppen el fogok ájulni.
Legalább egyikünk túlélheti.
A szíve kalapált, túl gyorsan vert ahhoz képest, hogy a hátán
feküdt. Csengő füllel is hallotta, hogy mellette Hadrian talpra
kászálódik.
– Miért csináltad? – kérdezte a vitéztől.
– Micsodát?
– Miért jöttél vissza? Már biztonságban voltál. Elérted a kötelet.
Miért jöttél vissza?
– Ugyanazért, amiért most sem hagylak itt.
Royce hallotta a kövön végigcsúszó fém zaját, ahogy Hadrian
felszedte a kardját. A következő pillanatban érezte, hogy ő maga is
megmozdul. Éles fájdalom hasított a derekába, aztán mindent
elnyelt a fekete ár.

Amikor kinyitotta a szemét, semmit sem értett. Fejjel felfelé volt,

arccal Hadrian hátának nyomódva, és ketten együtt a levegőben
repültek. Lelassultak, és Royce érezte, hogy a hám belemélyed a
bőrébe. Hagyta, hogy a feje leessen, és azt látta, hogy még félúton
járnak a torony falán. Az utca olyan volt alattuk, mint egy szürke
vonal, nem szélesebb, mint egy cérnaszál.
– Mit művelsz? – ellenkezett.
– Örömmel hallom a hangod.
– Megőrültél.
– Jobban elviseltelek, amikor eszméletlen voltál – Hadrian ismét
kieresztett egy adag kötelet, és zuhantak.
Amikor megint lelassítottak, Royce érezte, hogy a fájdalom
beléhasít, és a feje elködösödött. Valami deréktájon nagyon
szorította, és nehezen kapott levegőt.
– Csak azt akarom megértetni veled, hogy mennyire hihetetlenül
nagy ostobaságot művelsz! Sosem menekülsz el, ha engem is
magaddal vonszolsz!
– Tudod, ezelőtt sohasem értékeltem eléggé, amikor hallgattál, de
tényleg a némaság az egyik nagy erényed.
Egy helyben lógtak, miközben Hadrian nekikészült, hogy kötelet
váltson.
– Meg ne moccanj!
Royce nevetett volna, ha nem fél attól, hogy kiesnek a belső
szervei. Semmit sem látott, de a hangokból meg tudta ítélni, mi
történik.
Hadrian nagyot mordult, aztán odébb moccant, majd megint
felhördült. Gyorsan megrántotta magát, amitől Royce feje bucskázni
kezdett, és az arca nekicsapódott a pallos hüvelyének.
– Igazad volt a kardokkal kapcsolatban – folytatta Royce. –
Tényleg kell mind a három.
– Olyan a hangod, mintha részeg lennél.
– Részegnek is érzem magam. És gyűlölöm a részegséget. Semmi
sem úgy megy, ahogyan kellene. És ostobaságokat művelek… mint
te.
– Tisztában vagy vele, hogy éppen az életedet próbálom
megmenteni?
– Mit nem értesz az ostobaság szóban?
Hadrian ismét megmoccant, és Royce érezte, hogy megfeszül a
hám, újra zuhannak, kilendülnek, lelassulnak, eltaszítják magukat,
és újra esnek.
– A másik két kard úgy elpattant, mint a csirkecsont – jegyezte
meg Royce.
 – Ja, az nem tudom, hogyan történhetett.
– Ez a nagy nem tört el.
– Nem.
– Akkor miért nem kovácsoltad az összest ilyenre?
– Ezt nem én készítettem.
– Tehát amellett, hogy ostoba vagy, még csapnivaló kovács is?
– Le is dobhatlak.
– De azt meg kell hagyni, átkozottul jól forgatod a kardot!
Arcadiusnak igaza volt, a vén kurafinak! Ó, hogy gyűlölöm azt a
vénembert!
Újabb váltás következett, újabb zuhanás, talán kettő, és
leérkeztek. Kiáltások hallatszottak, de a torony másik oldaláról
jöttek. Royce körülnézett, de nem látta az arany toronyőr holttestét.
Hadrian bizonyosan messzebb lökte le, mint ahogy emlékezett rá.
– Édes Maribor, de nehéz vagy! – nyögött Hadrian, ahogy
kioldozta a kötelet.
– Nem vagyok. Te is megsebesültél. – Royce a kezével érezte a
véráztatta ruhákat. – Az áldóját, úgy vérzünk, mint egy elvágott
torok!
– Te jobban vérzel nálam – felelte Hadrian.
– És ettől most jobban érzed magad?
– Az az igazság, hogy jobban.
Megszabadult a kötélszártól, de Royce még mindig a hátára volt
csatolva, így indult el támolyogva az utcán. Ajtócsapkodás és további
kiáltások hallatszottak, de még mindig senkit sem láttak.
– Most mi lesz? – érdeklődött a tolvaj.
– Miért engem kérdezel? Ostoba vagyok, hát nem tudod? Te vagy
a lángész. Mit tegyünk? Vissza a lovakhoz, nem?
– Sosem érünk el odáig.
– De azt mondtad, csak egy könnyű séta.
 – Amikor az ember tud járni, és nem hagy maga után
vérnyomokat. Most semmi esélyünk.
– Egyelőre nem nyűgöztél le, zsenikém.
– Bevallom, jobban gondolkodom, amikor éppen nem vérzek el.
Hadrian beugrott két kőház közé, egy keskeny résbe. Valahol
kürtszó harsant. Lehetetlen volt megmondani, honnan jön az
épületek között oda-vissza pattogó riadó.
– Na és a folyó? Láttam a toronyból. Itt van nem messze, ugye? –
Hadrian beljebb hatolt a sűrűn sorakozó üzletek és házak közé. A
sikátorban maradva elérték az alacsony falat, amely végigfutott egy
ívelt, kövezett utca mellett. Hat méterre alattuk hömpölygött a folyó.
– Leugorhatnánk.
– Megőrültél? – Royce nem hitt a fülének.
– Lebegni tudunk, nem? Nincs vérnyom, és kivisz minket a
városból.
– Megfulladok.
– Nem tudsz úszni?
– Általában tudok, de általában járni is tudok. Csak nem vagyok
biztos benne, hogy sikerül úszni, miközben a beleimet fogom, hogy
el ne veszítsem őket. És a víz is elég mélyen van. Amikor
becsapódunk, elájulok.
– A hátamra kötve maradsz. Majd én a víz fölé tartom a fejedet.
– Akkor mindketten megfulladunk.
– Talán.
Hadrian kikémlelt a sarkon, mert egyre több kürt szólt, és egy
harangot is félrevertek.
– Rendben – egyezett bele Royce.
– Mi van rendben?
– Rendben, ugorjunk a folyóba!
– Biztos?
 – Ehem. De csak akkor, ha együtt ugrunk. Így tudom, hogy ha
meghalok, te se maradsz életben.
Hallotta, hogy Hadrian felnevet.
– Áll az alku!
A vitéz lépett egyet. Eközben Royce hirtelen belátta az egész
sikátort, és észrevette egy törött láda maradványait.
– Várj!
– Mi van?
– Hozd azt a törött dobozt.
Hadrian megfordult.
– Hogy az ördögbe láttad meg azt?
A harangzúgás erősödött, és a kürtök egyre hangosabban
harsogtak, mígnem már olyan volt, mint az éjfél Télvíz-ünnep
idején. Végül a dobozzal a kezében Hadrian felmászott a falra. Royce
érezte a bizonytalan tántorgást, ahogy Hadrian feltolta magát, és
csaknem átbucskázott.
– Fogd be az orrod – hagyta meg neki a kardforgató –, és ne
ordíts nagyon! Ez most fájni fog.
– Valószínűleg csak egy pillanatra – kuncogott Royce. Már régen
nem érdekelte, mi lesz, és csak a képtelenségbe kapaszkodhatott.
– Mindig ilyen derűlátó vagy, mi?
– Ugorj már!
– Rendben. Kész?
– Igen.
– Egy… két…
– Légy szíves még azelőtt, hogy meghalnék!
Hadrian nagyot mordult. Royce érezte, hogy zuhannak. A szél
hátrafújta a haját, aztán… semmi.
 18. FEJEZET

ROSE

Rose Gwen mögött állt, és figyelte, ahogy a nő elállja a bejárati

ajtót, és megtagadja a kuncsaftnak a belépést a Medford-házba.
Gwen szigorúan meredt a férfira, amihez hátra kellett döntenie a
fejét, ugyanis az előtte álló fickó méretei hatalmasak voltak. Olyan
magas volt, hogy le kellett volna hajtania a fejét, ha be akar lépni –
ha Gwen egyáltalán beengedte volna.
– De hát van pénzem bőven! – bömbölte a férfi, és lehajolt, hogy
az orruk csaknem összeért. Rose még sohasem találkozott medvével,
de most olyannak látta az erőszakoskodót: egy óriási, szörnyűséges
medvének, aki be akart rontani az otthonukba. Elképzelte, hogy
pontosan így viselkedne egy medve, beleordítana a róka pofájába,
aki valamilyen érthetetlen okból makacsul állja a sarat.
– Az sem érdekel, ha a Koronatorony ékszerei vannak az
erszényedben! – felelte Gwen. – Vannak bizonyos szabályok.
– Egy veszett patkány pöcse is jobban megijeszt, mint a
szabályaitok! Én kurvázni jöttem ide! Pénzem is van, szóval
kurvázni fogok!
– Addig nem, amíg én azt nem mondom, és nem mondom, amíg
be nem tartod a szabályokat!
– Nem fogok megfürödni! – A medve olyan erővel köpte Gwen
arcába a szavakat, hogy a nő haja lobogott tőle.
Gwen két karja összefonódott a keblén.
 – Márpedig akkor egy hölgyet sem adok!
– Nem akarok én hölgyet! Kurvát akarok, és ahhoz nem kell
megfürödni, hogy az ember kurvázzon.
A medve igazi neve Hopper volt, és valóban olyan mocskosnak
nézett ki, amilyennek Rose mindig is látta: gyapjúingben feszített,
sötétsárga foltokkal a hóna alatt. Két falevél is látszott az összenőtt,
túlburjánzott sörényben, amit a hajának és szakállának nevezett.
Előfordulhatott, hogy elkerülte a figyelmét a mókusfészekhez
gyűjtött alapanyag a fején, de az is lehet, hogy tudta, és azzal együtt
sokkal vonzóbbnak hitte magát, valami rusztikus, férfias módon.
– Ebben a házban a nőkre hölgyek szóval utalsz, és tiszta
megjelenéssel, udvariasan viselkedsz, vagy viheted a pénzedet az
utca túloldalára.
Ezen Hopper, a medve igencsak meghökkent. Rose látta az arcán,
de a férfi hamar összeszedte magát, és otromba képet vágott.
– Grue-nak nincsenek kurvái. Most mind itt laknak.
– Úgy értettem, hogy átmehetsz Grue-hoz inni.
– Nem akarok inni! Nőt akarok!
– Akkor máshová kell menned.
– Máshol a nők nem érik meg, hogy fizessek értük.
– Mi a baj velük?
– Nincs jó szaguk. – Éppen a medve mondta ezt! Úgy szaglott,
hogy Rose úgy vélte, közvetlen közelről találkozott egy pöcegödörrel.
A lány nem ismerte személyesen Hoppert. A fickó eleget
tartózkodott annak idején az Ocsmány Fejben, hogy ismerje a képét,
de sohasem múlatták együtt az időt. Jollinhoz járt, aki gyakran
panaszkodott a fickó szagára. Számára Hopper nem egyszerűen
medve volt, hanem bűzös borz. A kuncsaftjaira gyakran ráillett a
hasonlat, Gwen éppen ezért vezette be az új szabályt.
– És szeretnél egy tiszta, édes illatú lányt, így van?
 – Ja, így.
– Mivel koszt és egyhetes verejtéket nyalni undorító, igaz?
– Pontosan.
– A hölgyek itt pont ugyanígy gondolják, ezért kell
megmosakodnod, mielőtt bejössz hozzánk.
– Nem érdekel, mit gondolnak. Én fizetek, én mondom meg, mi
lesz.
– Többé nem. Na most, vagy átmész az utca túloldalára, és eliszod
a pénzedet, vagy meglátogatod a borbélyt, megmosakszol, és
visszajössz. És ha így teszel, csak arra foglak figyelmeztetni, hogy
udvariasan és tiszteletteljesen viselkedj.
– Tiszteletteljesen egy kurvával?
– Tiszteletteljesen a Ház egyik hölgyével, vagy mehetsz vissza a
mocsokba hemperegni egy ringyóval.
A medve csak állt ott feldúltan zihálva, és kibiggyesztette az alsó
ajkát. Nagyokat fújt, és lesütötte a szemét.
– Nem lesz elég pénzem, ha azért is fizetek, hogy
megmosdassanak.
Gwen szétszedte összefont karját, aztán kinyújtotta a kezét, és
megérintette a medve karját.
– Mosakodj meg. Borotváld meg magad. Áztasd ki a ruhádat,
aztán gyere vissza. Kitalálunk valamit. Nem csak arra figyelek, hogy
a vendégeink tiszták legyenek. Az is fontos, hogy boldoggá tegyük
őket.
Hopper a nő szemébe nézett, és mogorva ábrázata megenyhült.
– Tényleg?
– Hogyne.
Hopper odahúzta a tunikája vállát, aztán megszimatolta az
anyagot.
– Lehet, hogy nem ártana egy merülés, vagy kettő. – Bólintott, és
odébbállt. Amint eltűnt, Gwen odament az egyik párnázott székhez,
és beleroskadt.
– Most már elküldöd őket – mondta Rose, azzal odaosont, és leült
mellé a padra. Csak ennyi maradt a régi bútorzatból: egy egyszerű
deszka a fogadó romjaiból, amelyből Dixon ülőhelyet épített. Rose
nem tudta, miért áll még mindig itt a csodaszép darabok között,
amelyeket Gwen saját kezűleg választott az Iparos-soron, de a ház
egyik relikviájának számított: arra emlékeztette őket, ahogy az egész
elkezdődött, és Rose rendkívül kényelmes ülést talált rajta.
– Megengedhetjük magunknak – felelte Rose. – De visszajön.
Tudod… beruházhatnánk még néhány fürdődézsába. Itt is
megfürdethetnénk őket, még meg is kérhetjük az árát.
– Ez nagyszerű ötlet! Fantasztikus vagy!
Rose rámosolygott, és Gwen viszonozta a mosolyt. Mostanában
mindegyre vigyorogtak. Először Gwen javasolta nekik, mondván,
hogy jót tesz az üzletnek; már nem is kellett emlékeztetni őket. És
mind olyan csinosan mutattak az új ruháikban. Gwen ugyanonnan
szerezte az anyagot, ahonnan a függönyöket, és mindkettőt
lealkudta. Olyan szépnek és tiszteletre méltónak néztek ki, hogy
Gwen mostanában hölgyeknek nevezte őket – a Ház hölgyeinek.
Annyira megtetszett neki a hangzása, hogy ragaszkodott hozzá:
mindenki kövesse a példáját.
– Nem kaptok tiszteletet, amíg úgy nem viselkedtek, mint aki
megérdemli – okította őket. Tudta, miről beszél. Gwen kivívta az
Iparos-sor minden egyes mesterének tiszteletét. Ételt tett az ácsok,
kátrányozók, üvegfújók és kőművesek asztalára. Ezenkívül
fejedelmien bánt velük, amikor látogatóba jöttek. Azok, akik annak
idején felhúzták az orrukat, amikor belépett az üzletükbe, most
tanácsért jöttek hozzá. Senki sem hívta meg vacsorára, és nem
javasolták, hogy jelentkezzen kerületfelügyelőnek, de mosolyogtak,
amikor találkoztak vele az utcán, és gyakran udvariaskodtak vele.
Többé nem volt idegen, hanem Medford egyik közismert arca lett.
Végre tartozott valahová.
Számtalan ötlet tolongott a fejében. Kéthetente táncestet
rendezett. Hegedű-, duda- és dobesteknek nevezték az alkalmat.
Ingyen volt a tánc, és amíg vége nem lett, senki sem mehetett fel a
lányokkal. Néhány órára bálozó úrhölgyekké váltak, és emellett szép
kis tömeget vonzottak. Persze igazából nem voltak hölgyek. A
hölgyek nemesi címmel kérkedhettek, és nem viseltek a ruhájuk
alatt régi rongyokat kombiné gyanánt.
Amint az idő jobban lehűlt, Gwen behívta a nincsteleneket egy
hagymás répalevesre, de nem jótékonyságból tette. „Mindenki ért
valamihez” – mondta nekik, és igaza volt. A szegények mind űztek
valamilyen szakmát: volt ott bádogos, szőnyegszövő, földműves,
kéményseprő. Mindenkit munkára fogott, akit csak tudott, és akik
túl öregnek vagy betegnek látszottak, azok másokat tanítottak meg a
mesterségükre. Gwen a földművesekkel felszántatta a Ház mögötti
üres földterületet. Jövőre abból is jut a kamrába valami. Egy
öregember valamikor mézárusként kereste a kenyerét, és megígérte,
hogy szerez nekik egy méhkaptárt.
Gwen különbözött a többiektől. Valamilyen szinten mindannyian
feladták a küzdelmet egyszer, eldobták az álmaikat, és behódoltak a
világnak. Rose látta a különbséget Gwen tetteiben, járásában, és
leginkább abban, ahogy a férfiakkal beszélt. Hölgynek hívta őket, de
Rose tudta, hogy az egyetlen valódi hölgy a Medford-házban csakis
Gwen DeLancy.
Léptek hallatszottak a verandán, és kinyílt a bejárati ajtó. Jeges
szél fújt be, amely meglobogtatta a lámpások fényét, és a szalonba
becsattogott Stane. Sárosan, halbűzösen, homlokára tapadt, zsíros
hajjal, borostától tüskés arccal állt ott.
 Gwen egy szempillantás alatt felpattant a székéből.
– Te mit akarsz itt?
– Mit gondolsz? Ez egy kupleráj, nem?
Gwen a fejét rázta, mielőtt a férfi befejezhette volna.
– Neked nem.
– Mit értesz azalatt, hogy nekem nem?
– Te nem jöhetsz be ide, soha!
– Ezt nem teheted – mondta a dokkmunkás, és tett egy lépést
sáros csizmájával az új szőnyegen. – Elloptad az összes jó ringyót, és
bezártad őket ide. Nem foszthatsz meg teljesen tőlük!
– Csak figyelj, és meglátod, hogy igen!
A fickó tett még egy lépést, és apró, perverz mosoly ült ki keskeny,
egyenetlen ajkára.
– Tudom, hogy Dixon nincs idehaza. Két napja elment a városbul,
és még nem jött vissza. Most csak te és én vagyok. Most má’ Grue se
vigyáz rád. – Újabb lépést tett. – Tudod, Grue biztos jó pénzt fizetne
valakinek, hogy felgyújtsa ezt a kis kócerájt. – Körülnézett. – Kár
volna érte. Csak azt csodálom, hogy eddig még nem csinálta meg.
– Grue nem olyan ostoba, mint te vagy. Királyi engedélylevelem
van a helyre, és társultam a városi biztossal. Hozzád hasonlóan ő is
tudja, mennyire szeretné Grue, ha belebuknánk. Ha bármilyen
gyanús tüzek vagy halálesetek történnek, szerinted a biztos kit fog
okolni? Medford bármilyen épületét felgyújtani pedig a király ellen
való bűntett, hiszen az épület az ő tulajdona, mi csak béreljük. És ha
bántani merészeled bármelyikünket…
– Nem fogok én bántani senkit, csak szórakozni akarok egy kicsit.
– Menj máshová.
A szeme megállapodott Rose-on.
– Ez itt jó lesz.
A lány megeresztett egy alig hallható sikkantást, és tett három
lépést hátrafelé, a lépcső irányába.
– Kifelé, Stane! – utasította Gwen.
– Vagy te is jó leszel – a fickó tett még egy lépést.
Gwen nem mozdult, a szeme sem rebbent. A lábujjuk összeért, és
a nő a szemébe meredt, aztán eltorzult az arca.
– Ó, édes jó Maribor! – mormolta, és a szája elé kapta a kezét.
Viszolygás ült ki az arcára. – Ó, édes jó uram!
A hirtelen változás meglepte Stane-t, aki zavarodott arcot vágott.
– Mi van? – nézett Rose-ra, aztán vissza Gwenre. – Miféle játékot
űztök ti itt?
– Ó, Stane, annyira sajnálom! – rebegte Gwen, és az arcán
együttérzés jelent meg.
Rose döbbenten pillantott rájuk. Először azt gondolta, a
főnöknője csak tetteti, megjátssza magát, csőbe akarja húzni a férfit,
de Gwen nem játszott. Olyan borzalom tükröződött a vonásain,
amelyet a lány még sohasem látott rajtuk.
Stane kifejezése is megváltozott. A fenyegetés utat adott az
aggodalomnak.
– Mit sajnálsz?
– Ami történni fog.
– Mi a francról beszélsz? – Az erőszakoskodó ijedten hátralépett.
Megfordult, és körülnézett a szalonban, a veszély forrását keresve.
– Meg fog ölni. – Gwen hangja kísértetiesen gyönge lett, mintha
valami megrázkódtatás érte volna. Nem tettette magát. A keze
remegett, ahogy lassan a férfi felé nyújtotta.
– Kicsoda?
– Lassú lesz… fájdalmasan lassú. Fel fog… fel fog vágni, és hagyni
fog elvérezni. Fellógat a Kereskedők terén, és gyertyákkal díszíti fel a
testedet.
– Ki a fene? Miről beszélsz te? Dixonnak nincs annyi…
 – Nem Dixon. – Gwen jelentőségteljesen mondta ezt, sötét
balsejtelemmel. – Nem ismered az illetőt. Egyre csak azt kiáltod,
miért? De ő nem válaszol majd. Egyetlen szót sem szól. Csak nyiszál
és nyiszál és nyiszál… miközben te sikoltasz.
– Fogd be!
– Késő éjszaka lesz – folytatta a nő, és lépett egyet a férfi felé.
Reszkető kezét még mindig kitartotta maga előtt.
– Fogd be! – Stane úgy ugrott le a szőnyegről, mintha viperák
volnának a nő kezében.
– Senki sem fog segíteni rajtad, és a vér… mindenhol vér.
Borzalmasan sok vér. Lehet ennyi vér egy emberben? – Gwen
elhallgatott, és lenézett a padlóra, őszinte elképedéssel ingatva a
fejét. Felemelte a kezét, és eltakarta a két fülét. – Csak sikoltozol,
míg ő felhúz a lámpavasra, és meggyújtja a gyertyákat.
– Azt mondtam, fogd be a szád!
– Miután elillan, és te haldokolsz, kijönnek az emberek.
Felnéznek, de senki sem segít. Tudják, miféle vagy… mindig is
tudták, bár nem voltak tisztában mindazzal, amit tettél. Egyvalaki
hallott Avonról, de Ruth, Irene és Elsie már a feledés homályába
vesztek.
– Honnan tudsz te róluk? – Stane elborzadt.
– És Oldham lányairól… kettőről is. Iszonytató ember vagy,
Stane!
Rose még sohasem látott ennyi félelmet egy ember arcán, mint
most a férfién. A szeme vadul elkerekedett, és ide-oda cikázott.
– Nézik, ahogy kiszenvedsz – folytatta Gwen, bár Rose azt szerette
volna, ha elhallgat. – Az egyik vödröt tesz alád, hogy felfogja a vért.
Összekeveri a takarmánnyal, és a disznóinak adja. Ó, Stane, amit
Avonnal műveltél, amit a többiekkel tettél, szörnyűséges dolog, és
halált érdemelsz érte, de ezt még én sem kívánom neked… Bár, azt
hiszem… tényleg megérdemled.
Gwen szavai erőteljes hatással bírtak Stane-re, és Rose-t
irtózatosabb reszketés fogta el, mintha a téli széltől fagyott volna át.
Ám leginkább a Gwen arcán tükröződő őszinte együttérzés és
viszolygás volt az, ami csaknem megállította a lány szívét.
Valahogyan Gwen tényleg látta Stane halálát, és a szavain keresztül
Stane és Rose is megismerte azt.
– Egy őrült ribanc vagy, az! – kiáltotta neki a férfi. – Most már
csak azt akarom, hogy hagyj békén! – Háttal kitámolygott az ajtón,
és becsapta maga mögött.
Gwen megingott, és kinyújtotta a karját, hogy valamiben
megkapaszkodjon.
– Jól vagy? – sietett a segítségére Rose.
A nő megragadta a lányt, szorosan átölelte, aztán zokogott.

– Tessék! – mondta Rose, és átnyújtotta a gőzölgő teáscsészét.

– Porceláncsésze csészealjjal? – Gwen meglepve pillantott a
lányra.
– Télvíz-ünnepre akartuk átadni neked, de úgy néz ki, hogy most
nagyobb hasznát veszed, és addigra már úgyis szerezhetünk valami
szebbet.
– Szebbet egy porceláncsészénél?
– Majd meglátod!
A verandán ültek kettesben, amely friss festéktől és fűrészportól
illatozott. A fapadon helyezkedtek el összegömbölyödve, a lábukon
egy takaróval, amelyet Rose az ágyáról kapott le. Az egyik eredeti
takaró volt, amelybe burkolózva az első éjszakát eltöltötték a sötét
szalonhelyiségben, egy vekni kenyér és egy darab sajt társaságában.
Az az éjszaka olyan régen történt, annyi minden megváltozott
azóta, mintha egy másik életben lett volna. A Grue-nál szolgaságban
töltött idő mintha más nőkkel történt volna, nem is velük, ők maguk
nem lehettek. Gwen bizonyosan nem. A saját házuk verandáján ülve,
nekidőlve a nőnek, miután látta, hogy úgy hajtja el Stane-t, mintha a
szemetükben turkáló rágcsáló volna, Rose elképzelni sem tudta,
hogy Gwen valaha is engedelmeskedett Raynornek.
Az éjszaka lehűlt, és hamarosan az eső is megérkezett. Először úgy
vette észre, hogy a Vándorút tetőin kopogott, aztán a cseppek
meghíztak, gyorsabban zuhogtak, és a kopácsolás végül kitartó
zúgássá sűrűsödött. Befedte a verandát, és a tetőről leömlő
zuhatagtól Rose-nak olyan érzése támadt, mintha egy vízesés belső
oldalán ülne.
– Hogy érzed magad?
Gwen Rose-éhoz hajtotta a fejét.
– Már sokkal jobban, hála neked. Ez a tea csodás.
– Gwen… – hebegte a lány. – Mégis mi történt? Mit csináltál vele?
Mi volt…
Gwen letette a csészét és a csészealjat a pad karfájára, és
szorosabban beburkolózott a takaróba. Szigorú, majdhogynem
haragos kifejezés tükröződött az arcán.
– Nem vagyok boszorkány, Rose.
– Persze hogy nem. Nem is gondolnék ilyesmire. – A lány
óvatosan megfordult, hogy fel ne borítsa a törékeny csészét, és az
idősebb nőre nézett.
– Akkor mégis mire gondoltál? – Gwen nem volt hajlandó
ránézni, ehelyett az esőt bámulta. Bár a takaró az egész testét
elfedte, Rose látta, hogy karba ölti a kezét.
– Nem is tudom. Éppen azért kérdezem.
 Gwen bosszankodva fújt egyet.
– Csak belenéztem a szemébe, ennyi. Belenéztem, és láttam…
láttam a halálát. Nehéz megmagyarázni.
– Varázslattal? – kérdezte Rose halkan. Tudta, hogy a varázslat
állítólag gonosz dolog. Az anyja úgy tanította. De ha Gwen tud
varázsolni, akkor mégsem lehet annyira gonosz, mert Rose szerint a
vezetőjük maga volt a megtestesült tökély, és Rose anyja mostanra
sötétebben festett, mint egy csillagtalan éjszaka.
– Nem – felelte gyorsan Gwen, még mindig az esőt bámulva. –
Tehetséggel.
Végül visszafordult a lány felé.
– Az édesanyám is mindig ezt mondta. Látásnak nevezte. Néhány
asszony, főként a sűrű erdőkből származó tenkinek falvaiból,
akikben megvan a Látás tehetsége, ránéznek egy emberre, és látják a
jövőjét. A tenyér mondja meg a legbiztosabban, de a szem… a szem
olykor nyitott ablak, amely egyenesen a lélekre néz. Ha az ember
lánya túl mélyen beletekint, belehull, és elvész benne. Lát, hall és
érez mindent, amit a másik is. – Gwen nagy levegőt vett. – Az
édesanyám meg volt áldva a Látással, és én szintúgy.
Egy pillanatnyi csend állt be, és ott lógott a levegőben közöttük.
– Most mire gondolsz? – törte meg a hallgatást Gwen. – Félsz
tőlem?
Rose megfogta a nő kezét.
– Nem, csak még sohasem láttam ilyet azelőtt.
– Ami Stane esetében történt… én nem akartam. Általában nem
esik meg ilyesmi. Majdnem soha.
– Ez esetben nem rossz, hogy megtörtént – vonta le a
következtetést a lány. – Kétlem, hogy Stane valaha is visszajön ide.
Köszönöm, és nem csak azt, hogy megijesztetted azt a zsarnokot.
Amit értem, amit értünk tettél az… nos, esélyt adtál, amit sohasem
kaphattunk volna, ha nem vagy velünk. Mindnyájunkat
megmentettél. Te vagy az én hősöm.
– Egymást mentettük meg – erősködött Gwen.
– Nem hiszem.
– Persze hogy így volt. Olyanok vagyunk, mint egy család, és a
családtagok vigyáznak egymásra, támogatják egymást, és…
– Mint egy család? – Rose-nak kedve lett volna felnevetni,
csakhogy amikor jobban belegondolt, mégsem tűnt olyan viccesnek.
– A családok nem ilyenek, hidd el nekem.
– Hogy érted ezt?
– Csak mondom, hogy a családok nem így működnek.
– Köztem és az édesanyám közt így működött – ellenkezett Gwen.
Rose testhelyzetet váltott, és elfordult. Nem szeretett vitába
szállni Gwennel.
– Neked nem ilyen volt?
– Hagyjuk – felelte a lány. – Mintha évszázadokkal ezelőtt történt
volna. Még csak… Nos, túl régen volt ahhoz, hogy emlékezzem.
– A többiek történetét mind ismerem – noszogatta kedvesen a
vezetőjük. – Hallottam már Jollinét, Mae-jét és Ettáét. Te soha
semmit sem meséltél.
– Nincs mit mesélni.
– Olyan borzasztó volt?
Rose egy pillanatra elgondolkodott, és megrázta a fejét. Ez volt
benne a legrosszabb: nem lehetett borzasztónak nevezni. Nem
verték meg, nem zárták szekrénybe. A családja nem adta el
rabszolgának, és a szüleit nem ölték meg útonállók. Semmi ilyesmi
nem történt, nem ezért menekült az utcára.
– Nem – felelte. – Egyszerűen csak szomorú.
– Mondd el!
Rose most kényelmetlenül érezte magát, meg ostobának, hogy
hagyta a beszélgetést ilyen irányt venni. Megrántotta a vállát,
mintha azzal biztosíthatta volna Gwent, hogy amit közölni akar,
semmit sem jelent neki.
– A szüleim egy kis földecskét műveltek nem messze
Hidegtisztástól. Az pár kilométerre keletre van, a Király útja és a
Nyugatmező között. Sziklák vannak arra meg tüskebokrok, de
semmi egyéb. Azt hiszem, az apám próbálkozott, ahogy tőle tellett,
de talán nem tudta, mit csinál, vagy a termőföld volt rossz… végül is
elég rossznak nézett ki. Vagy a magok nem csíráztak, vagy az
időjárás fordult túl hidegre. Az anyám mindig kifogásokat keresett
számára. Sosem tudtam, miért, hiszen nekem az apámtól mindig
csak a szidás jutott. Aztán egy napon eltűnt. Csak elment, és sohase
tért vissza. Az anyám azt mondta, mert éhezünk, és nem bírta nézni,
ahogy éhen halunk. Gondolom, ő úgy érezte, az apám így akarta
kimutatni, mennyire szeret bennünket. Én csak egy újabb kifogást
láttam benne: az utolsót.
Rose érezte, hogy Gwen keze masszírozza a karját a takaró alatt,
és a fekete, mandulavágású szemek lágyan és kedvesen pillantottak
rá. A nő olyan megértőnek bizonyult. Egy hátborzongató mesére
számított, és Rose úgy érezte, ő semmi borzalmassal nem tud
szolgálni… semmivel, csak az ostobaság gyümölcsével.
– Aztán már semmink sem maradt – folytatta. – Az apám, aki
annyira szeretett bennünket, elvitte az öszvért meg az utolsó
rézgarasainkat. Azon a télen gyökereken és bogyókon éltünk. Az
anyám gyakran viccelt azzal, hogy úgy élünk, mint a mókusok, de
addigra már elfelejtettem, hogyan kell nevetni. Nem akart koldulni,
és nem volt hajlandó segítséget kérni. Olyanokat mondott, hogy
„Visszajön, majd meglátod! Az apád munkát talál, és visszajön
hozzánk liszteszsákokkal, malacokkal, csirkékkel, és talán egy
kecskével is, amelyiknek a tejét megihatjuk – az jó lenne, nem?” Én
közben éppen fakérget rágtam vacsorára.
Gwen megszorította a kezét, és Rose még jobban zavarba jött,
hogy a nő annyi melegséget tanúsít iránta. Azt sem tudta, miért
fakad sírva. Nem szeretett Gwen előtt sírni. Erős akart lenni, mint ő,
és egy ilyen semmitmondó butaság miatt sírni gyengeségnek
számított. Rose pedig gyűlölte a gyengeséget.
– Az anyám szeretett – magyarázta Rose. – Ostoba nőszemély
volt, de szeretett engem. Nekem adta, ami ehetőt talált, és azt
hazudta, hogy ő már evett. A következő télen, amikor már bogyókat
sem találtunk, fenyőtűt ettünk.
– Az anyám lázban halt meg. Addigra már nem volt több egy
csontváznál. – Ahogy beszélt róla, maga előtt látta az arcot, a beesett
orcát, a fonnyadt ajkakat, amelyek mögül kilátszott az íny. – Pedig
nem is a láz ölte meg. Nem is az éhezés. A büszkeségbe halt bele:
abba az ostoba, buta büszkeségbe. Túl büszke volt, hogy segítséget
kérjen. Túl büszke volt, hogy beismerje, a férje egy átkozott,
nyamvadt féreg. Túl büszke volt, hogy megegye a saját részét a…
A lány hangja elakadt. Megfeneklett a torkában, amely
figyelmeztetés nélkül összeszorult, mintha a folytatás túl keserűnek
bizonyulna ahhoz, hogy a nyelve elviselje. Vett egy nagy lélegzetet,
amely megreszkettette a testét, és a csuklójával letörölte az arcán
végigfolyó könnycsíkokat.
– Túl büszke volt ahhoz, hogy megegye a saját részét abból a
kevésből, amink maradt. Azt mondta, hogy evett. Megesküdött rá.
De mindig, amikor panaszkodtam, mert olyan éhséget éreztem, ami
már fájt, adott egy diót vagy egy félig elrohadt répát, azt állítva, hogy
épp kettőt talált, és a sajátját már elfogyasztotta.
Rose szipogott, és megint megtörölte a szemét.
– Miután az anyám nem volt többé, abban a kis kunyhóban
hagytam a büszkeségemet, és elkoldultam magam Medfordig.
Amikor már egész délután azért kergettél egy legyet a házban, hogy
megehesd, egészben nyeltél le pókokat, csorgott a nyálad a kukacok
gondolatára, és a saját puszta kezeddel túrtad a földet, hogy
eltemesd az anyádat, már semmi veszítenivalód nem marad. Csak
élni akartam, minden másról megfeledkeztem. Egy sárrögnek
nincsenek álmai. Egy darab csorba kő nem érti, mi az a remény.
Minden reggel csak arra vágytam, hogy láthassam a következő
hajnalt. Te megváltoztattad ezt.
Gwen erőnek erejével szürcsölte a teáját, de neki is nedves csíkok
fénylettek az arcán.
– Nem olyan vagy, mint az anyám. És nem olyan vagy, mint én.
Kiállsz magadért és másokért. Olyanná teszed a világot, amilyennek
neked tetszik. Én erre nem vagyok képes. Jollin sem. Senki, csakis
te.
– Semmi különös nincs bennem, Rose.
– Dehogynem. Hős vagy, és látod a jövőt. – Egy darabig csak
ültek, és hallgatták a fejük fölött doboló esőt. A zivatar
felhőszakadássá változott, és a csordogálás a tető szélén
vízfüggönnyé. Valahol egy fémvödör tompa kotyogást hallatott, és az
út megtelt vízzel, ahogy a pocsolyák folyókká és tavakká olvadtak
össze.
– Miért nem beszélünk inkább Dixonról? – kérdezte halovány
mosollyal Rose.
Gwen gyanakvóan sandított rá a gyönyörű új csészéje fölött.
– Mi van vele?
– Úgy hírlik, megkérte a kezed.
Gwen döbbenten nézett rá.
– Dehogyis kérte!
– Etta szerint Dixon felajánlotta, hogy „ténylegesen asszonnyá”
tesz.
 – Vagy úgy…
– Tehát tényleg megkért!
Gwen vállat vont.
– Mit feleltél?
– Megmondtam neki, hogy mindig jó barátok leszünk. Nagyon
jóravaló ember, de…
– De micsoda?
– Dixon nem… ő.
– Ő? Ki az az ő?
Gwen zavartan fészkelődött a takaró alatt.
– Nem tudom.
– Nem tudod?
A nő megrázta a fejét, aztán a takaróba rejtette az arcát.
– Talán nem is létezik. Talán csak én találtam ki, én raktam össze
az évek során. Talán csak próbálom meggyőzni magamat, hogy
tényleg valódi férfi, és nem csak egy vágyálom a lehetségesről.
– Elutasítasz egy jó életű, dolgos, hús-vér embert azért, mert a
fejedben él egy elképzelés egy képzeletbeli férfiról?
A takaró redői közül jött a válasz:
– Ostobaság, mi? Szép kis hős az ilyen…
– Nos… az egész nagyon romantikus vagy mi, csak hát…
– Mondd csak ki: bolondság. Bolond vagyok.
– Mi van, ha a lovagod sohasem kerül elő?
– Nem lovag. Nem tudom, kicsoda vagy micsoda, de annyi
bizonyos, hogy nem lovag. És ha nem csak a képzeletem szülötte,
akkor valóban eljön.
– Honnan tudod?
– Dixont küldtem érte.
– Micsoda? De hát honnan…
– Dixon tenyerében láttam, hogy ő fogja elhozni ide.
 – Várjunk csak… Azt hittem, ez a titokzatos ember, ez a nem lovag
csak egy álom, puszta képzelgés.
– Lehet, hogy így van. – Gwen elhallgatott, és úgy nézett ki, nem
hajlandó többet mondani, de Rose most már nem akarta feladni,
miután neki is fel kellett öklendeznie az élettörténetét.
– Magyarázd meg, kérlek!
Az idősebb nő a homlokát ráncolta.
– A halálos ágyán az anyám megígértette velem, hogy eljövök ide,
Medfordba. És azokat az aranyakat is olyasvalakitől kaptam, aki
ugyanezt kérte. Azért kaptam a pénzt. Hogy segítsek… neki.
– Segíts kinek?
– Neki.
Rose zavarodottan csóválta a fejét.
– Kérlek, érthetőbben meséld el!
– Nem tudom, mert az egésznek semmi értelme. Azt sem tudom,
miért kellett Medfordba jönnöm. Nem tudom, ki ez a férfi, és
semmit sem tudok róla. Csak azt tudom, hogy itt kell lennem,
amikor megérkezik. Segítenem kell neki, és…
– És mi?
Gwen lehajtotta a fejét, és eltakarta a szemét.
– Mi az?
– Nem tudom, csak olyan régóta várok és gondolok rá. Azon
tanakodom, milyen lehet. Kicsoda valójában, hogy néz ki. Hogy
miért pont én vagyok az.
– Azt akarod mondani, hogy beleszerettél egy férfiba, akivel
sohasem találkoztál?
– Talán.
– De akkor ez rendben van, hiszen bele is kellett szeretned, ugye?
Mivel kettőtöket egymásnak teremtettek, nem?
A másik vállat vont.
 – Ezt senki sem mondta. Ezt csak én akarom hinni. Az is lehet,
hogy már felesége is van.
– Legalább kaptál egy nevet?
Gwen zavart mosollyal ingatta a fejét.
– Most már egyre kevésbé csodálsz, ugye?
– Viccelsz? Varázsolni tudsz, és ismered a titokzatos végzetedet.
Szeretnék a bőrödben lenni!
A nő zavarodottan elmosolyodott.
– Mindenkinek van végzete.
Rose rápillantott, és kibökte:
– Mi az enyém?
A jövőlátó némán meredt rá, aztán megkérdezte:
– Nem félsz? Még azok után sem, ami Stane-nel történt?
– Mondtam, hogy nem félek tőled, emlékszel? És ez bizonyítja.
Gyerünk csak, pillants bele a jövőmbe! Talán rám is vár valami
titokzatos idegen. Csak a halálomat ne áruld el. Nem szeretném
tudni, rendben?
Gwen felsóhajtott.
– Rendben, nézzük csak!
Rose figyelte, ahogy az idősebb nő kiegyenesíti az ujjait, és
kinyitja a tenyerét.
– Ez érdekes. Szerelmes leszel. Jóképű az illető, kedves az arca.
Egymásba szerettek, és… – A szorítása enyhült Rose kezén, és bár a
lány tenyerét nézte, Rose tudta, hogy már mást lát. A szeme a
veranda fájára siklott.
– Kivel? Kivel szeretünk egymásba? Tudod a nevét?
Gwen eleresztette a lány kezét, és a teájáért nyúlt. Hirtelen
elveszítette az uralmát a csészealj felett, és az ivópohár lecsúszott a
padlóra, ahol szilánkokra tört.
Gwennek elakadt a lélegzete, ahogy a deszkákon szétszóródott,
makulátlanul fehér szilánkokra meredt.
– Annyira sajnálom!
– Semmi baj – nyugtatta Rose. – Majd szerzünk egy másikat. A
nő megölelte. Nem úgy, mint azelőtt, nem úgy, mint amikor Stane
elment. Ezúttal úgy szorította, mintha Rose volna az egyetlen, ami
itt tartja, és nem engedi, hogy a vihar elragadja. Csak zokogott
tovább, és azt ismételgette:
– Annyira sajnálom…
 19. FEJEZET

MENEKÜLÉS

Szürke hajnal kelt a Morgan-tó felett. Csak a hullámok loccsanása

és a ludak gágogása törte meg a csendet, amely a kelő nappal átvette
a dübörgő felhőszakadás helyét. A zuhogó eső megnehezítette a
tájékozódást a folyóban sodródó Royce számára. A rohanó víz a
szemébe csapott, és pislognia kellett. Csaknem végig lehunyva
tartotta a szemét. Legalább amiatt nem kellett aggódnia, hogy bőrig
ázik. Hadriannel együtt egész éjszaka sodródtak, úgy kapaszkodva a
ládába, mint a patkányok, miközben a hátuk mögött a harangzúgás
lassan elhalt. Mindketten elaludtak – vagy elájultak, nehéz volt
megmondani, melyik. A folyó kellemes iramban vitte őket, de a
reggeli fényben körülnézve azt tapasztalták, hogy a ládájuk
állóvízben lebeg egy néma, párás világban.
– Élsz? – kérdezte Hadrian.
– Ha halott lennék, nem hinném, hogy hallanék ludakat. – Royce
felemelte a fejét, és éppen észrevette a dél felé vonuló nyílhegyet. –
De talán gonosz ludak.
– Gonosz ludak?
– Nem lehet róla fogalmunk, mi történik a vízimadarak világában.
Talán valami tojáslopó banda volt, amelyik itt elhaladt.
– Úgy vélem, lázad van. – Hadrian körülnézett, és amikor ismét
megszólalt, egyszerre tűnt meglepettnek és boldognak. – Ez a
Morgan-tó! Az a taverna, ahol megálltunk, éppen itt van a parton
valahol.
– Éppen ott – mutatott Royce egy épületcsoportra tőlük balra. A
könnyű mozdulattól is belenyilallt a fájdalom.
– Csak valami homályos halmot látok – hunyorgott a társa.
– Emlékeztess, amikor visszaérünk, hogy megkérjem Arcadiust,
adja neked kölcsön a pápaszemét. Az ivóba pedig nem mehetünk
vissza, ha ez jár a fejedben.
– Dougan majd segít.
– Nem hallottad múlt éjszaka a harangokat? Az utak már biztos
tele vannak katonákkal, és meg fogják szállni a tavernát.
– Mehetnénk Lord Marbury otthonába is. A múltkor meghívott
magához, ő biztosan segít rajtunk. Gyűlöli az egyházat.
– Hol van az otthona?
– Azt nem tudom… De Dougan biztosan tudja.
– Nem mehetünk az ivóba.
– Csak egy percre. Csak meg kell kérdeznünk. Mellesleg ebben az
órában senki más nem lesz ott.
– Már megint ostobaságokat beszélsz.
– Mint amikor visszamentem érted? Mint amikor lerángattalak a
kötélen a toronyból, és mondtam, hogy ugorjunk a folyóba?
– Valahogy úgy.
– Meg kell száradnunk. Jobban be kell kötni a sebeidet.
– Az öved szorítja ki belőlem a szuszt?
– Anélkül nem élted volna túl az éjszakát.
– Alig kapok levegőt.
– Jobb, mint elvérezni.
Hadrian csak a gyapjúingét viselte.
– A köpenyed is rajtam van?
– Egy része – felelte a kardforgató. – Figyelj, ha túl akarjuk élni,
étel kell, száraz ruha és rendes kötszer. Tehát az ivóba megyünk,
hacsak nem tudsz egy jobb helyet, ahol beszerezhetjük mindezt.
– Rendes esetben ellopnám őket, de rendes esetben járni is tudok.
– Egyre csak ezt hajtogatod.
– Csak szeretem, amikor tudok járni.
– Jól van, kapaszkodj! – Hadrian úszni kezdett, nagy rántásokkal
rázva a ládát, Royce-ot magával húzva. Minden egyes rándulás a
fájdalom tüzes nyilait lőtte a tolvaj hasába. Hálás volt a lebegő
alkalmatosságért. Hagyta magát húzatni. Érezte, ahogy a lábai
himbálóznak a vízben, miközben Hadrian csapkodott és zihált.
A falu kihaltnak tűnt. Egyedül az istállóudvarról jöttek hangok:
birkák bégettek, és egy kecske kolompja csörömpölt magányosan. A
vitéz az ivóval szemközti mászott ki a tóból, egy utcával szomszédos,
sziklás parton. Fényes nappal, a nyílt színen és a falu főterére vezető
út mellett igen feltűnő látványt nyújtottak. Akárki észrevehette őket,
aki kinéz az ablakán, végigmegy egy sikátorban, vagy egy távoli
dombról szemlélődik.
– Nem hiszem, hogy el bírlak vinni – vallotta be Hadrian. –
Remélem, némi segítséggel egyedül is megállsz a lábadon. –
Kioldozta a hámot, amely összekötötte őket, és lassan lábra emelte
Royce-ot. A víz hideg volt, de amint kiszállt belőle, a levegő még
metszőbb, idegbénító erővel csapta meg. A sebesült reszketett,
amitől az egész testét kábító fájdalom döfködte. A feje ismét
elködösödött, a sötétség elborította, de a tolvajnak sikerült
belekapaszkodnia mind Hadrianbe, mind az eszméletébe. A lábában
azonban alig maradt erő, nem akart rendesen engedelmeskedni, és a
lábujjait gyakran csak húzta maga után. Csaknem teljes súlyával a
kardforgatóra nehézkedett, aki szintén kímélte a bal lábát, így
botorkáltak végig ketten a kavicsúton a kocsma ajtajáig.
Hadrian meglökte az ajtót.
– Az áldóját! Zárva.
 – Tegyél közelebb, én majd megoldom!
– Nem törünk be! Keresünk valami segítséget.
Hadrian megzörgette a deszkát, és az ökle lágy, tompa hangot
adott. Vártak, és Hadrian nekitámasztotta a társát az ajtófélfának.
Újra dörömbölt. Mögöttük megszólalt egy magányos vöcsök.
Hadrian megfordult, és a tóra tekintett.
– Úgy hallottam, jó sok hal van ebben a tóban.
Royce felemelte a fejét, és ránézett.
– Fura ember vagy te.
– Pedig te hadoválsz gonosz ludakról.
Az ajtó kinyílt, és az álmos ábrázatú Dougan kukucskált ki rajta
hunyorgó szemmel.
– Dougan – köszöntötte a kardforgató. – Segítségre van
szükségünk!
A kocsmáros gyorsan átlesett a válluk fölött, aztán beljebb
tessékelte őket, és visszazárta az ajtót.
– Csak kötés kell, tű és cérna, egy kis étel és esetleg száraz ruha –
hadarta Hadrian. – Fizetek mindenért.
Royce-ot a fő terem legnagyobb asztalához vonszolta, egy szép
hosszú, erős lábú juharfa alkalmatosságig, és ráfektette. Bár a
tavernában sokkal melegebb volt, mint a parton, a tolvaj nem bírta
abbahagyni a reszketést, és a látása megint elhomályosult.
Dougan, aki hosszú gyapjúingben feszített, megtörölte a szemét,
és ásított.
– Ezúttal mit csináltatok?
– Elloptuk a Koronatorony kincsét – felelte Royce, és elkapta
Hadrian döbbent arckifejezését. – De már rendben van: mindent
visszatettünk.
Dougan elmosolyodott.
– Nahát! Nem is emlékeztem, hogy ilyen mókás fickó vagy.
 – Bizony – értett egyet Hadrian. – Szórakoztató egy ürge, ha
jobban megismeri az ember.
Royce érezte, hogy lehúzzák a karjáról a köpenyt. Aztán egyedül
volt. Hadrian Dougannel egy másik szobában beszélt. Rongyot
kerestek és varrótűt. A közelben víz csepegett, mintha a tető beázott
volna, aztán a tolvaj rájött, hogy ő a csepegés forrása. Úgy feküdt ott,
mint egy szivacs, és a víz teljesen eláztatta az asztalt… vagy vér
lehetett?
A helyiség táncolni kezdett, amikor Hadrian visszatért.
– Jó… szóval most meg fogjuk nézni. Ez lehet, hogy fájni fog.
Royce érezte, hogy Hadrian rángatja a derekára kötözött övét.
Olyan volt, mintha megint megszúrnák, és egy pillanatra elfelejtette,
hogy hol is van. Úgy hitte, talán még mindig a tóban úszik. Olyan
érzés volt, mintha vízbe fúlna, aztán minden elfeketedett.

Fájdalom.
Megint eszméletlenül feküdt. Nem tudta, milyen régóta. Nem is
érdekelte. Tudta, hogy most ébren van, mert éles sajgás cikázott a
testében. Biztosra vette, hogy ha most megmozdul, a sajgás valami
sokkal rosszabbra vált. Mozdulatlanul, lehunyt szemmel fekve nem
hallott semmit, nem érzett szagokat. Akárhol is lehetett, akármikor.
A Manzantban, a colnorai padláson, a Glen-csarnok helyiségében,
valahol az úton, a börtönben, egy koporsóban – ameddig nem
nyitotta ki a szemét, egyik lehetőség sem minősült valószínűbbnek,
mint a többi. A lehetőségek állapotában lebegett, míg közelről meg
nem hallotta egy szék nyikordulását.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Hadrian.
 Royce azon tűnődött, honnan tudja, hogy felébredt. Vagy órák óta
ugyanezt a kérdést ismételgette? Nyilván a légzése változott meg.
Nem erőlködött azzal, hogy kinyissa a szemét.
– Mintha valaki meg akart volna ölni úgy, hogy felvágta a
hasamat, aztán valaki más meg be akarta volna fejezni a dolgot
azzal, hogy belefojt egy folyóba. Hogy vagyok igazából?
– Nem olyan rosszul, mint gondoltam. Közel sem olyan mély a
vágás. Csak az izmokat hasította át, és eltalálta az alsó bordádat, de
nem hiszem, hogy eltört.
– Csak ennyi? – kérdezte Royce gunyorosan.
– Biztosan nagyon fáj.
– Gondolod?
– Az igazi veszély a vérveszteség és a sokk. Tettem rá sót. Kiszárít,
és nem engedi, hogy szivárogjon és elgennyesedjen a seb.
– Orvos is vagy?
– Ötévnyi háborúzásban sokféle sebet kell kezelni. Sokszor próba,
szerencse alapon, örülhetsz, hogy nem az elsők közt vagy, akinek
segítek. Most majd jobban fogod érezni magad: huszonhét öltés.
– Örülök, hogy megszámoltad. Enélkül nem élhettem volna.
Royce azonnal tudta, hol van, amint Hadrian megszólalt, de az
egész kép csak lassan formálódott. A lomha részleteket a helyükre
kellett terelni. Emlékezett a vöcsök kiáltására, és hogy Hadrian
horgászatról beszélt, azelőtt pedig a tóban voltak. Eszébe jutott az
úszás, és meglepve tapasztalta, hogy száraz lenvászon tunikában
fekszik. Takaró volt rajta, a súlyból ítélve több is.
– Hoztam levest. Enned kell.
Royce felnyitotta az egyik szemét, és Hadrian ült mellette egy
gőzölgő bádogtállal, amelyet törülközővel tartott.
– Vidd ezt innen!
– Hányinger?
 – Mindjárt hányok.
– Ja, megesik. És nem lenne jó, ha hánynál, mert kiszakítanád az
öltéseimet.
Royce rendesen kinyitotta mindkét szemét, és haragosan meredt a
társára.
– Igen, pontosan ezért nem kérek levest. Nem akarom
tönkretenni a szép munkádat!
– Csak segíteni próbálok.
Hát gyatrán csinálod! Royce kinyitotta a száját, hogy kimondja,
de elhallgatott. A vád nem volt igaz. Az igazság az, hogy már
háromszorosan is halott lett volna, ha Hadrian nem kockáztatja az
életét a megmentéséért. Az elméjének valami sötét zugában azt
találta, hogy ez csaknem annyira felzaklatja, mint az oldalába vágott
lyuk, talán még annál is jobban. Semmi értelme sem volt, és
ugyanannyira összezavarta, mint a fájdalom. Miért csinálta? A
kérdés azóta foglalkoztatta, amióta meglátta, hogy Hadrian felvette
a hámot. Az ostoba szó többé nem illett a társára. Ennyire ostoba
senki sem lehetett. És Hadrian bekötözte, lejuttatta a toronyról,
egészen Ibertonig. Hadrian nem volt ostoba; talán őrült, igen, de
nem ostoba. Arcadius vette rá valahogyan minderre? Az egészet
eltervezték? Lehet, hogy ez az egész…?
Nem.
Royce még legördögibb, legelrugaszkodottabb, összeesküvésekkel
teli képzelgéseiben sem tudta az előre elrendelés számlájára írni a
dolgot. Mindketten csaknem otthagyták a fogukat. És még nem volt
vége. Senkit sem érdekelnek a tervek és a hűség, amikor az élete egy
hajszálon múlik, és Royce még most is maga előtt látta Hadrian
elpattanó kardjait, a mellvéden átrepülő pengét. Emlékezett rá, hogy
a kardforgató megcsúszott a vértócsán, és elesett, aztán acélt kapott
a combjába. Ezt nem csak megjátszotta.
 Akkor meg miért?
Royce-nak nem volt válasza. Alig ismerték, és nem is kedvelték
egymást. Royce úgy helyesbített volna, hogy gyűlölték egymást, és
mégis… az egésznek semmi értelmét nem látta. Csak egy dolgot
tudott biztosan, csak egyetlen dologhoz nem férhetett kétség: most
halottnak kellene lennie.
– Köszönöm.
Hadrian felnézett.
– Mi?
Royce feldühödött.
– Hallottad te!
– Talán a belső küzdelemtől lett hányingered, mire végre
kimondtad a varázsszót.
Royce elfintorodott, de igazat kellett adnia: akadt némi igazság
benne. Addig csak életében kétszer mondta, hogy köszönöm. Ezzel
megvolt a három alkalom. Korántsem érezte hálásnak magát, és
mindháromszor fel tudott volna robbanni. A szavak keserűen jöttek
ki, és mindig gyengeségre utaltak.
– Hogy van a lábad?
Hadrian lepillantott a nadrágszárán átkandikáló lenvászon
csíkokra.
– Egész jól.
Már nem a kocsmában voltak. Royce egy kis szobában feküdt,
ágyban, egyszerű bútorzat között.
– Lord Marbury otthonában vagyunk?
Hadrian megrázta a fejét.
– Dougan hálótermében. Nagyon előzékenynek bizonyult.
– Elmegyünk Marburyhez?
– Dougan azt mondja, letartóztatták.
– Mikor?
 – Néhány napja.
– Hol van a csapos?
– Vízért ment.
– Biztos vagy benne? Mennyi időbe kerül átkelni az utcán, és
visszajönni?
– A kút a faluban van.
– Kút?
– Ezt mondta – mesélte Hadrian.
– Mennünk kell, mégpedig most!
– Most? – Hadrian döbbentnek látszott. – Tudsz járni?
– Segíts fel, és kiderül!
Hadrian a szemöldökét összevonva talpra segítette.
Éles fájdalom hasított belé, de elviselhetőnek gondolta. Sokkal
elviselhetőbbnek, mint… tegnapelőtt? Royce úgy tolta el magát az
ágytól, mintha hajó volna, amely elrugaszkodik a mólótól, aztán
függőleges helyzetben támolygott.
– Látod? Már jobban vagyok – hörögte összeszorított fogakkal. –
Gyerünk!
– Hová rohanunk?
– Dougan éppen elárul minket. Bizonyára most küldi az értesülést
a legközelebbi járőrnek, vagy az országúton áll, és próbál leinteni
egyet.
– Honnan tudod?
– Mit gondolsz, ki tartóztatta le Lord Marburyt?
– De miért Dougan?
– Látsz itt valaki mást, akire emlékszel? Fedeztek téged, és most
Dougan kivételével mind eltűntek.
– Az még semmit se bizonyít. Dougan itt él, a többiek meg
fizetővendégek.
– Aha, és amikor legutoljára itt jártunk, Dougan azt mesélte,
mindenki a tóból húzza a vizet. Csak menj ki a partra egy vödörrel,
és merítsd meg: kristálytiszta. Valami ilyesmit mondott. Ennek a
falunak nincs is kútja, nem emlékszel?
– Hozom a holminkat!
Hadrian kiment a szobából, és Royce hallotta, ahogy az ivóban
csoszog. Óvatosan követte, próbára téve a testét. Lassan járt, kezét
használva támaszul az ágyoszloptól az ajtókeretig, aztán
tartóoszloptól a folyosófalig. Hadrian megjelent egy batyuval a hóna
alatt és karddal a hátán. A karját nyújtotta támaszul a társának, és
együtt kisántikáltak az épületből.
A nap már magasan járt, és a távolban Royce hallotta a falubéliek
tevékenykedését: ajtócsapkodást, nevetést, egy kerék nyikorgását.
De leginkább a fejében lüktető szívverését hallgatta. A teste nem
igazán örült: jobban tetszett neki, amikor puha matracon feküdt
takarók alatt, és most rikoltozott, hogy nem visel el többet.
Borzasztóan lassan haladtak. Nem is mentek, csak botladoztak;
Hadrian úgy húzta maga után a társát, mint egy vashorgonyt.
Rátértek az útra, ám a tó déli oldalánál lekanyarodtak, mielőtt
elérték volna az országutat. Házak csoportosultak a vízparton. Csak
úgy kerülhettek távolabb az emberektől, ha délnyugat felé mennek,
felfelé, a hangásba.
Órákig botorkáltak lassan, de egyenletesen a rövid fűvel és
tövisbokrokkal tarkított hegyek között. Végül Royce okádott: térdre
esett, és percekig öklendezett meg nyögött a fájdalomtól.
– Mit szólnál hozzá, ha itt letáboroznánk? – kérdezte Hadrian.
A tolvaj még mindig négykézláb állt, és szemét a fűre meresztve
köpködött.
– Jól hangzik. – Néhány lépéssel odébb vánszorgott, aztán a
hátára fordult, és csak bámult felfelé a sötétedő égre. Hadrian letette
magát mellé, és a vállukat egymásnak vetve feküdtek, levegőért
kapkodva, fájdalmak között.
Royce az ingujjával megtörölte a száját.
– Hol az a kátránnyal átitatott vászon, amit csinálni akartál
nekem?
– Elfelejtettem.
– Nem lehet rád számítani.
– Nem. Amint bajt szimatolok, itthagylak.
Royce feléje fordította a fejét, és várt, amíg Hadrian is ránézett.
– Tudod, hogy én tényleg megtettem volna? – vallotta be. –
Otthagytalak volna meghalni. Igazából meg is próbálkoztam vele.
– Tudom.
A tolvaj megrökönyödve meredt rá.
– És mégis visszajöttél?
– Ühüm.
– Miért?
– Ostoba vagyok, te mondtad.
Royce az oldalára fordult, és visszafeküdt a fűre.
– De komolyan, miért?
Hadrian felnézett az égre.
– Mert a társam vagy.
A másik felnevetett, aztán felkiáltott:
– Ne csináld! Fáj. – Óvatosan levegőt vett, és percekig várt, hogy
visszanyerje a lélekjelenlétét. – Kom… komolyan beszélsz?
Hadrian nem felelt, és aztán csak feküdtek ketten az éjszakai
égbolt alatt, és lassan lélegeztek, miközben feljöttek az első
csillagok.
Annak idején régen Merrick megpróbálta megtanítani Royce-nak
a csillagképeket. Csak a Nagy Királyra emlékezett, egy sor északi
csillagra, amelyek elvileg egy trónon ülő, koronát viselő emberre
emlékeztettek. Az emberek Novronnak is nevezték az első uralkodó
után, akiről azt állították, hogy félig isten volt, és felment a
mennyekbe. Royce megpillantotta az első ismerős koronacsillagot,
amely épp akkor pislogott ki a szürkületből.
Csaknem mindent, amit tudott, Merrick tanított neki: olvasni,
írni, a számokat, a csillagokat. De ha Merrickkel együtt ment volna
fel arra a toronyra, Merrick hagyta volna meghalni.
– Ugye tudod, hogy amint letetted azt a könyvet, megszűntünk
társak lenni?
– Tényleg… igazad lehet. Hm. Ezek szerint mégiscsak ott kellett
volna hogy hagyjalak.
– Miért tetted igazából? Mielőtt elindultunk, azt mondtad, a
munka után ki fogsz nyírni. Meg akartad mutatni, hogyan kell
használni azt a nagy kardot.
– Meg is mutattam. Nem figyeltél?
– Igen, de rajtam akartad megmutatni.
– A fenébe is… igazad van. El is felejtettem. – Hadrian erőtlenül
felnyújtotta a kezét, és megérintette a pallos markolatgombját. –
Lehet róla szó kicsit később? Most elég kényelmesen fekszem. –
Hagyta a karját visszacsapódni a fűre.
– Miért jöttél vissza? Miért nem mentél el? Egyszerűbb lett volna.
– Tényleg ennyire zavar?
– Igen. Zavar.
Hadrian megmozdította a lábát, és felnyögött, aztán nagy levegőt
vett, és hosszú sóhajjal kifújta.
– Azért jöttem vissza, mert ez vagyok én. – Kis szünetet tartott,
aztán hozzátette: – Te ezt valószínűleg úgysem érted.
– Ez nem nyomós ok.
– Jól van. Akkor mit szólsz ehhez: elmenekültem otthonról,
elmenekültem Avrynból, elmenekültem Káléból. És mindig csak
gyilkoltam. Elegem van.
 – A gyilkolásból?
– Mindenből. Akármiből. Elegem. Most éppen elegem van a
lélegzésből. Ha akarod, hívhatod csalódottságnak. Csak elegem van
belőle, hogy mindig elfutok. De leginkább abból van elegem, hogy
mindenkit otthagyok meghalni.
– Azt a gyereket? Ubit? Akit miattam végeztek ki?
– Nem miattad végezték ki. Talán nem is miattam, de egyszerűen
úgy látszik, ha én elmenekülök valahonnan, a hátrahagyottak
meghalnak. Tehát ha nyomós okot akarsz, talán ilyen egyszerű a
válasz. Csak elegem volt, és nem akartam megint elmenekülni.
Egy darabig csak feküdtek zihálva a hegyoldalon, aztán Royce
megmoccant, és felnyögött a fájdalomtól.
– Ugye tudod, hogy Sheridanbe nem mehetünk vissza?
– Tudom.
– Most már délnyugat felé kell haladnunk, és nem ismerem a
környéket. Valószínűleg eltévedünk, vagy rábukkanunk egy útra, és
belefutunk egy járőrbe.
– Nos – Hadrian lenézett Royce-ra –, megint vérzel, és azt
hiszem, én is, úgyhogy a jó hír az, hogy valószínűleg még reggel előtt
meghalunk. Ennek ellenére azt hiszem, lehetne rosszabb is.
– Hogyan?
– Elfoghattak volna az ivóban, vagy belefulladhattunk volna abba
a folyóba.
– Így is, úgy is halottak lennénk. Jelen pillanatban arra hajlok,
hogy az jobb lett volna.
– Mindig van rosszabb – biztosította róla Hadrian.
Csak hevertek, arccal az égnek, és figyelték, ahogy a felhők
kioltják a csillagokat. Royce már azelőtt meghallotta, hogy
megérezte volna. Távoli kopogás a hegyoldal füvén. Megint Hadrian
felé fordult.
 – Kezdelek nagyon megutálni.

A köpenyébe burkolózó Royce ugyanarra a dörgésre és doboló

esőre ébredt, amire elaludt, de a hideg és a víz hatására úgy döntött,
nem próbálkozik tovább az alvással. Reszketve, hörögve óvatosan
felkönyökölt, és kitekintett a csuklyája alól. Sűrű esőfüggöny
szürkített el mindent, és a világ olyan színtelen lett, akár egy hulla.
Víz folyt le a hegyoldalon, és mivel egy résben húzta meg magát,
folyócska csordogált alatta. A teste gátként működött, és Royce
folyamatosan tócsában ült.
Enyhe lejtésű, füves hegyoldalon hevertek, amelyet szúrós
bogáncs és boróka tarkított, és mindenfelé szúrós levelek meg csalán
tengere húzódott. Alattuk, mintha éles fogak volnának, fehérre
kopott kőfalak sorakoztak, mohával és borostyánnal benőve. Trent
hegyei – ha valóban ott is voltak valahol – elvesztek az esőben.
Royce-nak fogalma sem volt, merre lehetnek. Kevésre emlékezett az
előző éjszakai menekülésből, és az opálos égből képtelenség volt
bármilyen irányra következtetni. Utakat látott; ismeretlennek
tűntek, de a hegyeket átszelő, keskeny szürke vonalak nyüzsögtek a
lovasoktól. Párban vágtáztak, lobogó köpennyel. Nagyobb csoportok
is vonultak, rendezett sorokban menetelő gyalogosok. Harangokat is
hallott. Először azt hitte, a saját megkínzott elméje játszik vele, de a
hang minden irányból jött egyszerre. Csak akkor értette meg,
amikor sikerült különválasztania a különböző kongatási
sebességeket és hangmagasságokat. Kilométerekre minden falu és
város riadót kongatott.
Hadrian is felkucorodott. Az időjáráshoz hasonlóan sápadtszürke
menekülők úgy néztek ki, mint két holttetem, akik feléledtek, és
meglepetten tapasztalják, hogy még mindig a világhoz vannak
láncolva.
– Mit tudunk enni? – Royce gyomra mostanra megnyugodott, és
a tolvaj gyakorlatilag éhezett.
Hadrian körülnézett a rézsűn.
– Ezek itt valami bogyós bokroknak néznek ki.
– Úgy értettem, mit hoztál el az ivóból?
– Semmit. Nem volt időm, hogy kérjek valamit Dougantól.
– Kérjél? – Royce éppen azon vészterhes folyamat közepén
tartott, hogy kiemeli magát az alatta összegyűlt kisebb tóból, amikor
mozdulatlanná dermedt. – Miért nem fogtál meg és hoztál el
valamit? Azt hittem, azzal foglalatoskodsz a pult mögött.
– A ruháinkért mentem. Ott szárítottam őket.
Royce végignézett magán.
– Maribornak legyen hála, hogy megszárítottad a ruhákat.
– Mit kellett volna tennem, lopni Dougantól?
Royce nagy elánnal bólogatott.
– Nem vagyok tolvaj.
– De az vagy, jobb, ha megszokod.
– El kell lopnod valamit, hogy tolvaj légy. Én csak visszatettem a
könyvet.
– Ezt majd akkor magyarázd nekik, ha megfognak. Biztosan sokat
érsz majd vele.
Royce rángó arcizmokkal, hunyorogva araszolt egyre feljebb.
Merev izmai sajogtak, a hasa lángolt, és mozgás közben
fájdalomlándzsák nyilalltak a testébe. Rosszabbul érezte magát,
mint azelőtt, ami nem is volt meglepő a tócsában eltöltött éjszaka
után. A hidegben, átázott testtel még az is kimerítette, hogy reszkető
karját megemelje.
 – Hallod a harangokat? – kérdezte Hadrian.
– Igen.
– Ezek nem lehetnek ervanoni harangok.
– Nem azok.
– Gondolod, hogy valami vallási ünnep van?
– Nemigen.
– Ez nem jó hír. – Hadrian jobbra-balra forgatta a fejét, és az
esőfüggönyön át a környéket vizslatta.
A haja az arcához tapadt, az arca hullasápadt volt: legyőzöttnek
nézett ki. Royce ismerte a nézést, a tekintetet. Nap mint nap látta az
utcákon, ahol felnőtt. Akárcsak az ablakok a Hírnök utcán a járvány
után.
A lázragály minden évben eljött Ratibor városába, ahol Royce
felnőtt, általában télen, de egyszer nyár közepén támadott. A
szokatlan eseményt rossz előjelnek tartották. Mindenki tudta, hogy
bajt jelent, de a dolgok még annál is rosszabbra fordultak. A Hírnök
utca az egyik legszebb környék volt Ratiborban, pedig a város nem
sok olyannal büszkélkedhetett. Royce szeretett arrafelé sétálni,
amikor gondok gyötörték, nézegette a szép házakat. Így
helyettesítette az álmokat, amikor többé már nem tudott álmodni.
Csakhogy azon a nyáron a házak egész másként néztek ki. Az
ablakoknak nyitva kellett volna állni, hogy beeresszék a gyér szellőt,
de mind bezárták őket, a függönyöket elhúzták. A fehér csipke a
koszos üveg mögött különös szürke színt öltött: a reménytelenség
seszínű árnyalatában mutatkozott, az üresség sápadt tónusában,
amely a tragédia és a kiüresedő idő velejárója volt. Hadrian szeme
éppen úgy festett, mint a Hírnök utcai ablakok. Ugyanaz a szín
látszott benne, ugyanaz a bezárt üresség, ugyanaz a vereség.
– Hogy van az oldalad? – Hadrian hangjában tétovázás lakozott, a
félelem dallama.
 – Kicsit jobban, mint tegnap – hazudta Royce. Nem tudta, miért
teszi. Mit számított? – Na, ehetők azok a bogyók?
Hadrian habozott, majd odafordult a bokrok felé, mintha ilyen
sokáig tartott volna, hogy a szavak elérjenek a tudatáig. Felállt, mint
egy öregember, és Royce éles szisszenést hallott, amikor a
kardforgató ránehezedett a bal lábára. Odabotorkált a bokrokhoz, és
csak állt ott, mintha elfelejtette volna, mit csinál.
Royce figyelte. Ha megtörténik, most volt itt az ideje.
Élt már át rosszabbat, és tudta, hogy lehetséges. Sosem érezte úgy,
hogy az istenek sokak közül éppen őt választották ki, hogy
büntessék. Ez azt feltételezte volna, eléggé fontos ahhoz, hogy
észrevegyék. Az övé csak eggyel több elfelejtett élet, amelynek sokkal
hamarabb kellett volna véget érnie. Csak túl makacs volt ahhoz,
hogy egy helyben feküdjön, és túl smucig ahhoz, hogy beadja a
derekát. De Hadrianról semmit sem tudott. Katonaként járta a
világot, de mit jelentett mindez? Felnőttkorának kevés évét szép ló
hátán töltötte, bőséges étellel látták el, és páncéltalanokat gyilkolt
egy acélöltözet biztonságából? Volt valaha egyedül, elhagyatott,
nézett már farkasszemet a halállal?
Ha valaha is megrogy, most kellett megtörténnie. A cselekmények
forgatagában kevesen veszítették el az életkedvüket, mindig utána
történt, amikor már volt idejük elgondolkodni. Akkor zárták be az
ablakot, akkor húzták el a csipkefüggönyt. Royce némán figyelte. Két
nappal azelőtt még cukkolta volna, hogy átlendítse a túloldalra.
Most csak várt, Nem érzett részvétet – miatta sem éreztek soha. A
pillanat egyre hosszabbra nyúlt, és Hadrian csak állt az esőben, a
völgy messzeségébe bámulva, mint aki nem is látja, amit néz.
Aztán lehajolt, és leszedett egy bogyót.
Néhány perc múlva visszatért, kezében egy halom bogyóval.
– Áfonya – mondta, amikor lerogyott Royce mellé. A tolvaj vett
egyet. Savanyú volt. Rájött, hogy bár a gyomra már jobban van, még
nem lehet tökéletesnek mondani.
– Szóval, mi a történeted? – kérdezte Hadrian.
– A micsodám?
– A történeted. Az életed története.
– Nincs olyanom.
– Tudod-e, kik voltak a szüleid?
– Nem. A legelső emlékem – Royce elgondolkodott – az, hogy egy
kutyával verekszem az ennivalóért.
– Hány évesen?
A tolvaj vállat vont.
– Azt sem tudom, most hány éves vagyok. Dologházban éltem,
árváknak fenntartott intézményben. Aztán megszöktem. Öt vagy hat
lehettem. Utána már mindig lopnom kellett az ételt, és sokkal
jobban étkeztem. Nagyon hamar bajba kerültem.
– Városi őrség?
– Farkasok.
Hadrian tanácstalanul nézett rá.
– Mi ez a dolog veled és a farkasokkal?
Royce vett egy második bogyót. Édesebbnek bizonyult.
– Egy gyerekbanda. A legjobb tizenkét év alatti zsebtolvajok
gyűjtőhelye. Ratibor tele van árvákkal. Kegyetlen a verseny.
Biztosan volt vagy tizenöt rivális csoport, amelyek egymással
harcoltak a vadászat jogáért. Én meg egyes-egyedül próbálkoztam,
az egészről mit sem tudva. Ennek ellenére jobban loptam, mint ők.
A Farkasok megláttak. A területükön dolgoztam, ami nem tetszett
nekik, így hát alkut ajánlottak: belefojtanak a ciszternába, kidobnak
a városból, ami az én koromban egyenlő lett volna a halálos ítélettel,
vagy beállok közéjük.
– Milyenek voltak?
 – Mint bárki más, csak kétszer annyi szenvedéllyel. Kedvesek
addig, míg nem birtokolsz valamit, ami kell nekik. Életben tartottak.
– Kivett még egy bogyót Hadrian tenyeréből. – És te? Hol tanultál
meg így verekedni?
– Az apám tanított. Szinte attól a naptól fogva edzett, hogy
megszülettem. Éjt nappallá téve, nem volt szabadnap, még a Télvíz-
ünnepen sem. Nem mintha sok egyebet lehetett volna csinálni
Hintindárban, de az apám megszállottan okított. A harc olyan volt
neki, mint valami vallás. Akkor úgy véltem, van mögötte valami: egy
cél, egy ok. Azt hittem, katonai szolgálatra készít fel, hogy elküld az
udvarházba testőrnek, hogy talán az ajtónálló rangjáig is
felemelkedhetek, ha szerencsém van. Lord Baldwint csatába hívják,
és én vele tarthatok. Ha pedig igazán nagy szerencsém van, valami
hősieset művelek a csatamezőn, és Urith király lovaggá üt.
Legalábbis ezt gondoltam az apám hátsó szándékairól.
– És mik voltak az igazi szándékai?
Hadrian a fejét csóválta lassan, és kitekintett a tóra, amely mélyen
alattuk húzódott.
– Nem tudom, de amikor tizenöt éves lettem, megkérdeztem,
jelentkezhetek-e szolgálatra az udvarházba. A legtöbb fiú sokkal
fiatalabb korában apródként kezdte, de tizenöt évesen a nemesi
születésűek jelentkezhettek fegyvernöknek, a közemberek
katonának. Az apám kerek perec megmondta, hogy sohasem
mehetek az udvarházba. Aquestába sem. Sehová. Azt akarta, hogy
vegyem át a helyét a falu kovácsaként, amikor túl öreg lesz ahhoz,
hogy megemelje a kalapácsot.
– Akkor meg minek tanított?
– Sohasem mondta el. – Hadrian bedobta a szájába az utolsó két
bogyót, és rágott.
– Tehát ekkor jöttél el.
 – Nem. Beleszerettem egy lányba a faluban. Talán nem szerettem
bele igazán, de azt hiszem, közelebb álltam a dologhoz, mint valaha
annak előtte. El akartam venni.
– Miért nem tetted?
– Összeverekedtem a vetélytársammal, és csaknem megöltem.
– És?
– A legjobb barátomnak ismertem. Mindketten szerettük a lányt.
Hintindár kicsi hely, és a jövő ott semmit sem tartogatott számomra.
Úgy gondoltam, mindenki jobban jár, ha elmegyek, még én magam
is. Így hát szedtem a sátorfámat, és beálltam a seregbe. Azóta
harcolok.
Mélyen odalent, úgy három kilométerre Royce észrevett tucatnyi
embert az út mentén. Az egyikük lovon közeledett, fekete vértben és
vörös köpenyben. A többiek gyalogosan követték, pikákkal és íjakkal
felfegyverkezve. Előttük kutyafalka futott.
– Mi az? – kérdezte Hadrian.
– Kutyáik vannak. Gyűlölöm a kutyákat!
– Kiknek?
– Annak a járőrcsapatnak – intett Royce a völgy felé.
Hadrian a szemét erőltette.
– Milyen járőrcsapatnak?
– Annak odalent.
Hadrian hunyorgott, és vállat vont.
– Hidd el, tucatnyi gyalogos van odalent egy fekete páncélos
lovaggal, aki akár az a széret is lehet, akivel az ivóban találkoztál.
Ugye semmit sem hagytál a kocsmában?
– Hogy érted?
– Amikor elláttad a sebemet, mit csináltál azzal a
köpenydarabbal, amivel bekötöztél? Otthagytad?
– Nem láttam értelmét magunkkal hozni egy véres rongyot.
 – A fenébe!
– Miért? Vérebeik vannak? – kérdezte a vitéz. – Azok a kutyák
vérebek?
– Azok.
– De a kutyák nem éreznek szagokat az esőben, nem?
– Nem, persze hogy nem. – Royce nem igazán tudta, de szerette
volna, ha igaz.
– Most mit csinálnak?
– Csak mennek.
– Hol?
– Éppen alattunk.
Royce nézte, ahogy a kutyák letérnek az útról a bozótba.
– Ajjaj!
– Mi az, hogy ajjaj?
Royce szem elől veszítette őket, ahogy eltűntek a hangásban. A
következő pillanatban már hallotta, ahogy csaholnak.
– Hallottál valamit? – kérdezte Hadrian.
– Megtalálták a nyomunkat. – Royce fellökte magát, és azon
nyomban szédülni kezdett.
– Azt hittem, a vérebek nem követnek szagokat az esőben.
– Ezek igen.
A tolvaj tántorogva felküzdötte magát a hegyoldalon, és úgy
érezte, mintha valaki forró pengét döfne a hasába.
– De lehagyhatjuk őket, nem? – kérdezte Hadrian, aki utolérte.
– Még akkor sem sikerülne, ha semmi bajunk sem volna.
Mögöttük a kutyaugatás összekeveredett az esővel és a
harangzúgással.
Hadrian ért fel először a hegytetőre.
– Egy tanya!
– Lovak?
 – Egy árva öszvért se látok.
A tolvaj hátranézett, és látta, hogy a járőr rohanva közelít a
hegyoldalon. A lovag haladt legelöl, éppen a kutyák mögött. Nem
hitte, hogy látják már őket, de már csak percek kérdése lehetett.
– Gondolod, hogy elrejtőzhetünk a gazdaságban?
– Gazdaságban? Mit termesztenek itt? Követ?
– Jobb, mint ha elkapnának a nyílt színen.
A terület nem sziklás volt, hanem inkább kövekkel tele, amelyek
úgy hevertek a fűben, mintha egy jégverés után gyűltek volna össze,
ahogyan a vízmosásokban vagy hegyek alján szokott lenni.
Hatékony akadálynak bizonyultak, mivel talpalatnyi hely nem
maradt, ahol biztosan megvethették volna a lábukat, miközben
ketten bukdácsoltak lefelé a lejtőn.
Nem meglepő módon a tanyasi épületek, az istálló, még a magtár
is kőből épült. Girbegurba kőfal fogott közre egy kis birkanyájat, és
fél tucat csirke kapirgált a ház és az istálló között, ahol számos tócsa
állt már a kőösvény két oldalán.
Füst szállt a zsúpfedélből kikandikáló kéményből, és mindketten
az ajtó felé vették az irányt. Hadrian megállt kopogni, de Royce
berontott. Egy öregember ült egy viharvert asztal mellett, és egy
asszony dolgozott a tűzhelynél. Ahogy a tolvaj betoppant,
mindketten megrémültek.
– Ne mozduljatok, vagy halál fiai vagytok! – jelentette ki Royce
összeszorított fogakkal, de állni sem maradt ereje. Nem baj, a
vicsorgástól csak még fenyegetőbbnek tűnt.
Hadrian követte.
– Sajnáljuk, hogy így betörtünk.
Egy tíz év körüli fiú szaladt ki az egyik hátsó helyiségből, és
elkerekedett szemmel torpant meg. Az öreg megragadta a csuklóját,
és maga mellé rántotta. A fehér hajú, kopaszodó férfi gyorsabban
mozgott, mint Royce számított rá. Nem is volt olyan öreg,
amilyennek kinézett.
– Kik vagytok, és mit akartok?
– Csak tegyétek, amit mondunk! – csattant fel Royce.
– A nevem Hadrian, ő pedig Royce, és szükségünk van egy helyre,
ahol elrejtőzhetünk az eső elől. – Hadrian kedves hangon beszélt, és
mosolygott. Nem baljósan, nem gonoszul, vagy őrülten és
veszedelmesen, csak vidáman. Ha kutya lett volna, most a farkát
csóválja.
– Megsebesültetek – felelte az öreg. – Mindketten… Ti vagytok
azok a tolvajok, akiket keresnek.
Royce előkapta a kését, és hagyta, hogy megcsillanjon rajta a tűz
fénye. Az mindig meghozta a kellő hatást. Alverstone pengéje
egyetlen másikra sem hasonlított.
– Fegyverünk is van, és veszélyesek vagyunk, valamint mindenre
készek, ahogy az látszik is. – Közelebb lépett, mire az öreg felállt, és
maga mögé tolta a fiát. A kisfiú kihajolt mögüle, hogy jobban lásson.
– Nemsokára egy katonacsapat fog betoppanni ide egy lovag
vezetésével. Meg fogják kérdezni, láttál-e két menekülőt, két
sebesültet. Azt fogod mondani, hogy nem láttál. Meggyőzöd őket,
hogy nem vagyunk itt, és gondoskodsz róla, hogy elmenjenek
anélkül, hogy bejönnének a házba.
– Miért tennék ilyet?
– Mert mi ott leszünk a hátsó szobában a feleségeddel és a fiaddal.
– Royce elhallgatott, hogy fenyegetően a fiúra pillantson. – És ha a
katonák bejönnek, vagy azt hallom, hogy suttogsz nekik, ha
megpróbálsz ravaszkodni, elvágom a torkukat.
– Nem fogja – rázta a fejét Hadrian.
– De igen, elvágom! – pillantott hátra Royce a válla fölött, és a
szemével azt kérdezte: „Kinek az oldalán állsz te?”
 – Nézzétek, semmi rosszat nem tettünk. Félreértés áldozatai
vagyunk, belekeveredtünk egy csatározásba, és csupán védtük
magunkat. Most kergetnek, és nagyra tartanánk, ha segítenétek.
A három tanyalakó csak állt kővé meredve.
Royce a fejét rázta, és dühösen meredt a társára.
– Nem érdekli őket. Ők csak annyit látnak, hogy betolakodtunk a
házukba, és azt akarják, hogy elmenjünk. Ilyen emberekkel nem
lehet észérvekkel szót érteni. Az ő katonaságuk jön megvédeni őket.
Nem akarnak a mi oldalunkra állni.
– Lord Marbury is a mi oldalunkra állt – vetette ellene Hadrian.
– És letartóztatták érte, rémlik? – A háznak nem volt ablaka, de
Royce elég jól kilátott az ajtó és ajtókeret közti résen. A repedéseken
át belátta az egész tanyaudvart és a tócsák között gilisztákat
felkapkodó csirkéket. A főút egy részét is szemmel tartotta. Egyelőre
semmi.
Hadrian leült, és a lábát fogta a fölött a pont fölött, amelyet
bekötözött a köpenye egy csíkjával.
– Ismeritek Lord Marburyt? – kérdezte az öreg gazda.
Hadrian bólintott.
– Jóravaló fickó. Nemrégiben ittam vele egyet.
– Mikor?
– Négy-öt napja.
– Hol?
– Ibertonban, egy kis kocsmában a tó partján.
A férfi az asszonyra nézett, aki továbbra is haragos pillantásokat
vetett rájuk.
– Hallgass! – mordult fel Royce.
– Mi jöttünk az ő házukba segítségért – felelte neki Hadrian. – Az
a legkevesebb, hogy válaszolunk a kérdéseikre.
– Szerintem te nem érted a legkevesebb szó jelentését.
 A kondér fortyogni kezdett a tűzhelyen.
– Törődj a kondérral, asszony – szólt a gazda. – Nincs értelme
hagyni, hogy odaégjen az ebéd.
A nő tétovázott.
– Miért nem? Úgyis ők fogják megenni.
– Egy kis étel tényleg jól jönne – ismerte el Hadrian. – Nem
ettünk… mióta is? – Elhallgatott.
A férfi bólintott.
– Hozz nekik két tálat!
– Ostoba bolond vagy! – korholta a férjét a nő. Kövér volt, táskás
orcákkal, tokával és puffadt ujjakkal. Royce nem értette, hogyan
hízhatott így meg a kőtermesztésből.
– Ebben a házban senkitől nem vonjuk meg az ételt.
– De hát ők nem a vendégeink – sziszegte az asszony.
– A házamban vannak. – A gazda feléje fordult. Royce még
sohasem látott ilyen gazdát. A testfelépítése nem gazdálkodásról
árulkodott: az ekeszarv mögött eltöltött évtizedek ugyanis
meggörnyesztették az embert, ezzel szemben a férfi magas volt,
széles váltakkal, erőteljes alkarral és egyenes háttal. – Engem nem
fognak azzal vádolni, hogy megvonom a vendégszeretetemet az
idegenektől. – A hangja sem illett egy paraszthoz, túl büszkén
csengett. Royce nem sok szántóvetőt ismert, és még kevesebb északi
kőtermesztővel beszélt, de nem számított büszke hangra egy olyan
embertől, akihez éppen betört két fegyveres.
– Ezek bűnözők: menekülő törvényenkívüliek, és az egész egyház
a nyomukban van.
Az öreg éles pillantást vetett az asszonyára:
– Lord Marbury se bűnöző, mégis letartóztatták. Na, eredj, hozz
nekik két tálat!
– Ezek közül itt egyik se Lord Marbury. Nem szabadna segítened
nekik. Bajba fogsz keveredni!
– Nem először történne olyasmi.
– De minket is veszélybe sodorsz! Gondolj rám. Mi lesz a fiaddal?
A férfi egy pillanatra elhallgatott, aztán kihúzta maga mögül a
gyereket, hogy a szemébe nézhessen.
– Fiam, van olyan, hogy helyes, és van olyan, hogy biztonságos. A
legtöbbször az ember azt teszi, ami biztonságos, mert máskülönben
jó ok nélkül meghalhat, de vannak idők, amikor a biztonságos életbe
is bele lehet halni. Csak az másféle halál: lassú és belülről emészt el,
míg már levegőt venni is olyan, mint egy átok. Érted?
A fiú bólintott, de Royce látta rajta, hogy fogalma sincs semmiről.
Valószínűleg nem is számított. A gazda csak azt szerette volna, ha a
fiúnak egyszer majd jó oka lenne visszaemlékezni a napra, amikor
tolvajok toppantak be a házukba. Talán akkor minden, amit
mondott, értelmet nyer; vagy még inkább nem nyer; és a legény csak
csóválja a fejét, hogy micsoda bolond volt az örege.
A nő durcásan nézett, de aztán sóhajtott. Megragadott néhány
fatálat, és a tűzhelyhez ment.
– Mi a neved? – kérdezte Hadrian a gazdát.
– Tom. Tollas Tom. Ez itt a fiam, Arthur.
– Örvendek. És köszönjük a vendéglátást.
A tálak az asztalra kerültek. Royce a saját adagját az ajtó mellett
fogyasztotta el, egy padon, amit valahogyan sikerült odahúznia.
Figyelni akart, de nem bírt állva maradni.
Az eső egyre csak kopogott a tócsákban, és a zsúptetőről egy
keskeny árokba futott, amely körbevette a házat. Hogyan éreznek
szagot esőben a kutyák? Nem tűnt igazságosnak. Édes Maribor,
hogy gyűlölte a kutyákat! Mindenesetre az esőben biztosan
nehezebben követik a nyomot, és mindig volt rá esély, hogy egy
mókus vagy nyúl megzavarja őket. Ha más nem, az időjárás biztosan
megnehezíti a követőik életét. Egy lovag, aki meleg várakban várja
ki, hogy elvonuljon a vihar, biztosan gyűlöli, hogy vizes, sziklás
mezőkön kell kóborolnia. Amikor kikerül a szabad ég alá, talán
feladja a keresést, és inkább beül a száraz kandalló mellé egy forró
ebédre.
Az asszony odanyújtott Royce-nak egy kis bárányragut, sűrű
szósszal, nagydarab húsokkal, sárgarépával és krumplival. Kakukkfű
és só ízét érezte az ételen. Minden frissen készült. Hónapok óta nem
evett ilyen jót, és nem értette a dolgot. Úgy képzelte, egy szántóvető
élete nyomorban telik, csonttörő, egyhangú munkával, amelyet az
időjárás szeszélye könnyen tönkretehet. Ám úgy vélte, hogy amikor
jó idők járnak, amikor mosolyogva érkezik az aratás, úgy esznek,
mint a királyok.
Vakk!
Royce távolról hallotta a zajt, és megállt a kezében a kanál.
Visszatartotta a lélegzetét.
Vakk! Vakk!
Kutyák.
Homlokát az ajtónak nyomta ott, ahol találkozott a kerettel, és
kibámult a repedésen. A világ szelete elébe tárta az utat, ahol
mozgást észlelt.
– Jönnek!
 20. FEJEZET

TOLLAS TOM

Először a kutyák csaholását és ugatását hallották meg, aztán az

őket követő emberek kiáltozását és a csizmák dobogását. Hadriannel
és Tollas Tom feleségével és fiával a hátsó szobában rejtőzködve
Royce beszélgetés foszlányait kapta el. A katonák kényelmes
tempóban közeledtek az ajthoz. – Nyomorult népség!
– …birkatartók…
– …a lányaik meg olyanok, mint…
– …mindig meg kell mosdatni őket…
– De úgyse lehet levakarni a birkabűzt.
– Nem nagyon.
– Marra, minek is vakarnád le?
Röhögés.
A tanyasi ház három szobája a kémény és a nyitott tűzhely köré
épült, amely fűtötte és megvilágította a helyiségeket. Négyen
összegyűltek az egyikben, amelyikben egy fekhelyül szolgáló, nagy
szalmazsákon kívül nem sok egyéb volt, miközben Tom odakint
maradt a fő helyiségben. Bár mindannyian lélegzet-visszafojtva
várták, mégis megrémültek, amikor kívülről megzörgették az ajtót.
Royce hallotta, amikor az ajtó kinyílt, ugyanis a kinti beszélgetés
többé nem tompán szólt.
– Ki vagy te? – kérdezte egy parancsoló hang.
– Tollas Tom.
 – Tollas? – röhögött valaki a csapatból.
– Mer’ olyan pillekönnyű – jegyezte meg egy másik.
– Két embert keresünk. Tolvajok. Sebesültek. Az egyik akkora
lehet, mint én, a másik kisebb.
– Ti vagytok az egyedüli idegenek, akiket jó ideje láttam.
Royce hallotta, hogy az ajtó nekicsapódik a kőfalnak.
– Nem vagyunk idegenek. Mi vagyunk az egyházad. Az ott kint Sir
Holvin a széret lovagok rendjéből.
Csend.
– A kutyáink szerint a tolvajok errefelé jöttek.
– Akkor a kutyák tévednek.
– Nem hiszem.
Lábak csoszogtak, és Royce hallotta, hogy valaki eltolja az asztalt.
– Ez az én otthonom, nem lehet csak úgy…!
– El az utamból, te nyomorult birkapásztor!
– Nincs jogotok…
Egy hördülés következett, valaki a földre esett, és egy kard ugrott
ki a hüvelyéből.
Royce már azelőtt látta Hadrian szemén, hogy mit tervez, hogy a
kardforgató megmoccant volna. A tolvaj gyorsan tanult, főleg, ha az
emberek viselkedéséről volt szó, és Hadriant nem lehetett túl
titokzatosnak nevezni. A fickó kész lett volna megöletni magát,
amennyiben mások megsegítéséről volt szó. Nem akarta leállítani,
mert ezúttal mindegy volt. Miután a lovagok megölik Tomot, úgyis
bejönnek a helyiségbe. Csakhogy mivel egy szempillantással
hamarabb kitalálta, mit tervez a másik, követhette Hadriant.
A fő helyiségbe belépve meglátta a földön fekvő gazdát. Egy szék
felborult. Két, bőrbe és sisakba öltözött ember állt őrt az ajtónál. Egy
láncinges Tom fölött állt. Éppen a kardját húzta kifelé, szemét az
elesetten tartva, ajkával gúnyos vigyort formázva. Megharagudott a
pimasz szántóvetőre, aki merészelt ellentmondani neki. A katona
nem viselt sisakot. Oldalvást állt a hálóteremnek, a fejét enyhén
elfordítva, amitől kilátszott a nyaka.
Hadrian még három lépésre volt, amikor Royce elhajította az
Alverstone-t. A tőr röptében fordult egy felet, majd beékelődött a
fickó torkába. A férfi gurgulázva és olyan fémes csörgéssel zuhant el,
mintha valaki elejtett volna egy rongyokkal megtömött vasedényt.
Royce-ot leginkább Hadrian viselkedése lepte meg. Ugyanabban az
iramban, anélkül, hogy meglepődne vagy megtorpanna, a vitéz
átlépett a katonán, és egyenesen az ajtónál állókra támadott.
Egyiknek sem maradt ideje kivonni a vasát, és Hadrian óriás pallosa
egyetlen lendítéssel elválasztotta a közelebbi fickó fejét a nyakától.
Royce-ot lenyűgözte, hogy a csapás balról jobbra történt, így a
suhintás végén a kard hegye éppen a másik katona felé állt. Egy
gyors döfés elég volt, és a kardforgató már végzett is. Ezek szerint
csatában legalább három mozdulattal előre gondolkodott.
Tom felesége a következő szempillantásban beesett a szobába, és
felsikoltott.
– Az ajtót! – kiáltott fel Royce.
Odakint a csapat többi tagja a ház felé indult, de Hadriannek
sikerült bevágni az ajtót, és a fagerendát a helyére tolni, amivel el is
reteszelte azt. A következő pillanatban dörömbölés kezdődött, és az
ajtó megrázkódott.
– Most mi lesz? – kérdezte Hadrian, miközben mindenki az
ajtónyílásra meredt.
– Eljött a pillanat, amikor arra emlékeztetlek, hogy igazam volt –
felelte Royce. – A toronyban kellett volna hagynod.
Kirántotta a tőrét a katona nyakából, és letörölte. Amint Hadrian
meggyőződött róla, hogy az ajtó kitart egy darabig, visszacsúsztatta a
pallost a hüvelyébe, és felkapta a katonák két kardját. A gazda
felesége a holttestekre meredve magához szorította a fiát. Tom
felkelt, és odament hozzájuk. Összeölelkeztek, és a nő a férje
mellkasához bújva pityergett.
– Hobart! Beecham! – kiáltotta valaki odakintről, és továbbra is
ütlegelték az ajtót.
– Innen csak egy úton jutunk ki – mondta Royce.
– Mindegy is – felelte Hadrian. – Ezek a fickók értenek a
dolgukhoz. Körbevették a helyet. Egy másik ajtó vagy ablak csak
megkönnyítené a dolgukat, mert azt is biztosítanunk kellene.
Igazából az a szerencsénk, hogy csak két ilyen van.
– Kettő?
– Az ajtó és a tető.
Royce felpillantott a gerendákra, amelyeket deszka- és nádborítás
fedett.
– Gondolod, hogy ránk gyújtják?
– Ha nem esne az eső.
– Az eső sem tart örökké.
– Nem, valóban nem.
Az ajtónál abbamaradt a dörömbölés.
– Szép ajtó – dicsérte Royce.
– Köszönöm – felelte Tom. – Tölgyből van.
– Gondolom, odakint az istállóban vagy a sufniban tartasz fejszét.
Tom a fiára pillantott, aki az apja helyett felelt:
– Behoztam őket a házba az eső miatt. Apus nem szereti, ha a
fejek megrozsdásodnak.
– Talán náluk is van – vélte a vitéz. – A járőr kincstári felszerelése
a fejsze, vödör és lapát.
– Ezt az ajtót nem törik be egyhamar. A fa olyan kemény, akár a
kő. Én három fűrészt csorbítottam ki rajta.
Most, hogy a katonák már nem verték az ajtót, Royce kikémlelt a
repedéseken át. Négy ember állt odakint, meg a lovag, aki továbbra
sem szállt le a nyeregből. További néhány járőr álldogált mögöttük.
A többit nem látta. Halkan társalogtak.
– Kár, hogy a lovagot nem tudtuk elkapni – szólalt meg Hadrian.
– Minden bizonnyal ő az egyetlen, aki odakint tartja a többieket.
A tolvaj leült az asztal mellé. Megint elszédült, és a hányinger is
visszatért. Túl sokat evett, és túl gyorsan.
– Akkor mit tehetnek? Keresnek valamit, amivel ránk törik az
ajtót? Rákötnek valamit, és a lóval kihúzatják? Felmászhatnak a
tetőre, és átvágják magukat, vagy egyszerűen megvárják az eső
végét, és alánk gyújtanak. Vagy az égvilágon semmit sem tesznek. Az
idő nekik dolgozik. Minden bizonnyal már elküldték egy lovast a
hírrel, hogy a kutyák sarokba szorítottak.
– Pontosan – értett egyet Hadrian. – A harangok zúgásából ítélve
néhány órán belül kisebb hadsereg lesz odakint. Előbb vagy utóbb
lépnünk kell valamit.
– Mit?
Hadrian úgy fordította a fejét az ajtó felé, mint aki átlát rajta.
– Meg kell szereznünk azt a lovat. Anélkül nem remélhetjük, hogy
elmenekülünk. Ha sikerül végezni a lovaggal, és fel tudunk ülni a
lóra, van esélyünk elszelelni.
– Úgy hiszem, körülbelül kilenc ember van odakint. Kilenc
katona, némelyik íjakkal, és egy felvértezett lovag lóháton. Mégis
mit akarsz tenni? Kitárod az ajtót, és lerohanod őket? Te a sebesült
lábaddal, én meg egy lyukkal a hasamon?
– Van más választásunk?
Royce erre nem tudott mit mondani.
– Akár megvárjuk őket itt ücsörögve, akár kimegyünk oda, így is,
úgy is megölnek. Nem számít. De ha csak ülünk itt, az eső eláll, és
ezeknek az embereknek az otthonát is leégetik. Talán még ki is
végzik őket. Ők semmi rosszat sem tettek. Enni adtak, ne feledd! Ha
lerohanjuk a katonákat, mi biztosan meghalunk, de ez a család
megússza.
– Mi hasznunk lesz abból?
– Hadd fogalmazzak másként! Ülhetünk itt, és hagyjuk, hogy
kifüstöljenek, vagy megpróbálhatunk néhányat magunkkal vinni a
másvilágra.
Royce fanyarul elmosolyodott.
– Így már jobban hangzik.
A kardforgató lehajolt, és megfordította a láncingest.
– Elég nagynak néz ki – mondta, és nekilátott a halott fején
keresztül lehúzni a láncinget. – Mellesleg gratulálok a szép
dobáshoz. Nem is tudtam, hogy ehhez is értesz.
– Tele vagyok meglepetésekkel.
– Hé, ti ott bent! – jött egy kiáltás az ajtó túloldaláról. – Ervanoni
Sir Holvin beszél hozzátok, a Széret Rend lovagja. Dobjátok el a
fegyvert, és gyertek ki! Novron Urunk és a Nefronita Egyház
nevében le vagytok tartóztatva!
Royce Hadrianre sandított, aztán a még mindig összeölelkező,
megrettent családra. Megcsóválta a fejét, felsóhajtott, aztán
feltápászkodott.
– Velünk van egy család. Egy gazda, a felesége és a fiuk. Kést
tartok a férfi torkához. Ha még egyszer megpróbáltok betörni,
elvágjuk a torkukat. Hallottad?
– Nem nyerhettek. Nincs hová mennetek! Ha most kijöttök,
ígérem, hogy élve bíróság elé állhattok.
– Komolyan mondtam! Megölöm ezeket az embereket! – ordította
Royce.
A tolvaj szembefordult a társával, és halkan azt súgta:
– Most boldog vagy?
 Hadrian visszamosolygott, és bólintott.
Tom aggódó arcot vágott, az asszonya halálra váltan roskadozott
mellette.
– Nyugalom – intette őket Hadrian. – Csak azért mondta, hogy ne
higgyék azt, nekünk segédkeztek.
– Öljed csak! – felelte a lovag. – Nekem mindegy, de minél
hosszabb ideig várattok meg az esőben, annál rosszabb lesz nektek.
Royce észrevette a nő arcán a döbbenetet.
– Én ugyanezt mondtam volna – nyugtatta, de hatástalanul.
– Adjátok meg magatokat! – kiáltotta a lovag. – Bízzatok
Novronban!
– Ez a fickó mennyire vicces! – ült vissza az asztalhoz Royce. Ha
öngyilkos kitörésre készültek, először ki akarta pihenni magát.
A kardforgató a nyakára húzta a láncinget. Egy darabig
küszködött vele, aztán levette.
– Túl kicsi. Kéred?
– A saját súlyomat is alig bírom.
– Kivédhet egy nyilat.
– Nélküle könnyebben kikerülöm őket.
– Kikerülöd a nyilakat?
– Néha.
– Tényleg tele vagy meglepetésekkel!
– Azért nem csak azt csinálom éjt nappallá téve.
Hadrian a hátára vetette a pallost, és felkapta a két kardot, érezve
a súlyukat.
– Hiányoznak a sajátjaim. Ezek borzasztó rosszak. Készen állsz?
– Várjatok! – szólt a gazda, és kiszakította magát a családja karjai
közül. Eltűnt a hátsó helyiségben, aztán újra előkerült, kezében egy
hatalmas pajzzsal és egy csaknem vele egymagasságú íjjal. –
Valamikor íjász voltam Lord Marbury szolgálatában. Mellette
harcoltam. Ő adta ezt a tanyát. Őlordsága nagyszerű ember, de
tegnap egy széret letartóztatta árulás vádjával. Állítólag az egyház
igazságszolgáltatása elől menekülő szökevényeknek segített.
Gondolom, nektek. Ha Lord Marbury úgy gondolta, megéri kiállnia
értetek, akkor nem becstelenítem meg a jó hírét azzal, hogy nem
segítek. Mellesleg hallhattátok, mennyire érdekli az egyházat a
családom biztonsága.
– Apus a legjobb céllövő a megyében – dicsekedett a fiú.
– Tollas Tom – bólintott Hadrian.
Tom odatartotta a nagy, fordított csepp alakú pajzsot.
– Megállítja a nyilakat, és az egész testet takarja. – A gazda egy
tele tegezt vitt a vállán.
– Azokkal meg mit akarsz? – érdeklődött Royce.
– Zefír és én nyújtunk egy kis segítséget: még egyszer utoljára
harcolunk őlordsága nevében.
Royce lehunyta a szemét, és a tenyerébe ejtette a fejét.
– Épp most győztem meg őket, hogy nem segédkezel nekünk. Mi
azért megyünk ki oda, hogy ne gyújtsák rátok a házat. Ha most
nekiállsz lövöldözni, tudni fogják az igazságot.
– Ha lövöldözök, talán túlélitek.
– Olyan jól lősz? – kérdezte Hadrian.
– Zefírrel eltalálok egy nyulat kétszáz méterről, és percenként hat
nyilat eresztek belé. Kiváló északi tiszafából készült: ha jól kihúzom,
a páncélt is átüti.
– És ha nem öljük meg mind a kilencet, téged kivégeznek –
ellenkezett Royce. – Ez az első és utolsó nagylelkű tettem: ne rontsd
el!
– Igaza van – hagyta rá Hadrian. – Mi ketten… – Royce-ra nézett.
– Mi ketten csak semmirekellő tolvajok vagyunk. Gondolj a fiadra!
Az öreg lenézett az anyja karjába zárt gyerekre.
 – Éppen azt teszem.
– Hadd csináljon, amit akar! – vélekedett Royce. – Most már
mindenem fáj, és ha úgyis meghalok, nincs értelme a további
szenvedésnek. Legyünk túl rajta! – Az ajtóhoz lépett, és kikémlelt
rajta. – Négyen vannak közvetlenül az ajtó előtt, és a lovag még
mindig a paripáján ül. Fogalmam sincs, merre vannak az íjászok. A
nyílt támadás nem éppen az erősségem. Kinek van ötlete?
Hadrian a karjára vette a pajzsot.
– Csak elhúzod a pántot, és előreengedsz engem. Szorosan
mögöttem maradsz. Amikor ellenállásba ütközünk, én balra
nyomulok, te jobbra. Ne foglalkozz a gyalogosokkal, ha nem
feltétlenül szükséges. Célozd meg a lovat. Ha sikerül, vágd át a
kengyelt, és rántsd meg! A lovag a saját súlyánál fogva lefordul.
Aztán ragadd meg a lovat, bukj le, és a többit bízd rám.
– Így öt embert kell megölnöd, nem számolva az íjászokat.
– Te nem vagy olyan állapotban, hogy harcolj. Mellesleg ha azt a
lovagot leszeded a lóról, a többiekkel nem kell foglalkoznod. Ha
megtisztítom a terepet, felpattanunk az állatra, és uzsgyi! Csak azt
remélem, az íjászok nem találják el a mozgó célpontot. Kész vagy?
Royce Hadrianre pillantott, egyenesen a szemébe.
– Ugye tudod, hogy hamarosan meghalunk? – vetette oda neki
Royce, aztán felsóhajtott. – Milyen kár! Éppen kezdtelek
megkedvelni.

Kivágódott a házikó ajtaja, és ők ketten kinyomultak az esőbe. A

csirkék már elmenekültek, de a tócsák megmaradtak, ahogy a hulló
víz dobolása is. Olyan érzés volt, mintha újból fejest ugrottak volna a
folyóba.
Hadrian előrerontott, és lendített, mielőtt még bármelyik katona
felocsúdott vagy az első nyíl elrepült volna. Sikerült meglepni a
járőrcsapatot. És miközben a tanyaudvaron várakozó emberek
cselekedtek, nem fogták fel a rájuk leselkedő fenyegetést. A katonák
úgy szétrebbentek, mintha Royce és Hadrian két, ólból kitörő disznó
lenne. Az egyik még a kardját sem vonta ki, hanem úgy tartotta a
kezét, mintha a földre akarná birkózni őket. Ezzel nyitva állt az út az
egyetlen irányba, amelyikbe nem gondolták, hogy egy apró, sebesült
és puszta tőrrel felfegyverzett emberke elindulhat.
Amint Hadrian lesújtott, Royce összeszorított fogakkal a lovag felé
vette az irányt.
A fájdalom úgy szaladt végig a testén, mintha késsel szurkálnák,
és az émelygés meg szédülés hulláma söpört végig rajta, a félelem
azonban talpon tartotta. Átgázolt a pocsolyákon, amelyek barna
loccsanásaikkal mintha szembe akartak volna szállni a felülről jövő
szürke áradattal. Valami elzümmögött Royce feje mellett, mint egy
céltudatos darázs. Tényleg ki tudta kerülni a nyilakat, ha csak egy
volt belőlük, és látta, hogy az az egy feléje közeledik, de ezúttal az
esőben csupán szerencséje volt. Talán a zuhatag éppen annyira
összezavarta az íjászok célzóképességét, amennyire a tolvaj látását.
Nem kellett messzire futnia. Az egész udvar mindössze néhány
lépés hosszú volt, és a lovag pont a közepén ült méltóságteljesen
fehér lován. Talpig fémbe öltözve az egész jelenet fölébe tornyosult.
A víz kopogott a vértlemezein, és a lova felhőkben fújta a párát.
Magasan a mocsok fölött ült, biztonságban, és nem közösködött a
lenti pórnéppel. Royce eltűnődött, ezért cselekedett-e ilyen sokára,
mindenki másnál később.
Akármit is csinált Hadrian, az elvonta a lovag figyelmét. A
rostélya fel volt hajtva, védte a szemét az esőtől, és a szemek nem
figyeltek fel Royce-ra addig, míg már csak néhány lépésre járt tőle.
Amikor megmoccant, hogy kivonja a kardját, és megsarkantyúzza a
lovát, még mindig nem a tolvajra figyelt.
Royce-nak jól kellett időzítenie. Változtatnia kellett a lendületén,
elkapni a lovag lábát, miközben megússza, hogy félbevágják, vagy
elcsússzon a sárban. Mint kiderült, az esést nem kerülhette el.
Olyan erős fájdalom hasított belé, hogy ha egyszerre több nyíllal
találják el, akkor sem érzi a különbséget. A szédülés felülkerekedett
rajta. Csengést hallott, ami elkezdte elnyomni az eső dübörgésének
zaját, és a sötétség ismét megállíthatatlanul közeledett. Elkapta a
lovag lábát. A mozdulat nem sikeredett túl tetszetősre – kevésbé
hasonlított támadásra, mint inkább arra, mint amikor valaki
megpróbál esés közben megkapaszkodni. A másik kezével átvágta a
kengyel szíját. Közben a lovat is megkarcolta, és az megugrott.
Royce döbbenten vette tudomásul, hogy egy háromnegyed tonnás
állat ilyen fürgén tud szökellni. Ekkor csúszott el. Éppen fogta Sir
Holvin lábfejét, amikor a ló megrándult, és a sár sem használt.
Kapaszkodott tovább, miközben elvágódott, és azon mesterkedett,
hogy lerántsa a lovagot, de túl alacsonyan helyezkedett el. Rossz
szögben feküdt hozzá. Alverstone-t a mászókaromhoz hasonlóan
használva felkapaszkodott a lovag oldalán, lyukakat ütve a páncélon
– Marra, hogy imádta azt a tőrt! Sir Holvin ekkorra már persze
észrevette. Túlzottan rátapadt a lovagra ahhoz, hogy az
meglendíthesse a kardját, így csak a fegyver markolatgombjával
kalapálta a támadót. Fejbe verte, aztán arcon, de Royce most már a
világért sem eresztette volna el. Tudta: csak annyit kell tennie, hogy
kapaszkodik. A lovag jobbkezesnek bizonyult, és Royce a bal oldalán
mászott fel. Sir Holvin a kengyelben bízott, hogy megtámassza
magát, de az eltűnt. Az a sok fém, a vasból kovácsolt, roppant torony
elveszítette az alapját, és megdőlt. Mindannyian zuhantak. Nemcsak
a lovag, nemcsak Royce, hanem a ló is. Az állat még kétszer ugrott
meg, miután Royce megint a fura darazsak zümmögését hallotta,
aztán a ló és a fémóriás közel teljes tonnája egyenesen rázuhant.
Ellökte magát, amennyire csak tudta, és a ló előrefelé irányuló
lendülete segített, hogy másfél lépéssel odébb érjen földet. Ezzel
Royce elkerülte a lovagot, de a paripa már túl nagynak bizonyult. A
hátsó része a sárba tiporta a tolvaj bal lábát, és megrántotta a
csípőjét. Royce felordított, amikor a lába elroppant. A dübörgés a
fejében és a csengés a fülében őrjítő lármává fokozódott, mintha a
világ összes harangja riadót kongatna, és az ő feje lenne a
harangnyelv. A ló próbált felkászálódni, ezért forgott és rúgkapált,
és mind mélyebbre taposta a tolvajt a sárba.
– Royce! – hallotta Hadrian kiáltását, és látta, hogy a férfi alakja
feléje tart a félhomályból.
Még mindig nála volt a hosszú pajzs, csak most öt nyílvessző
díszítette. Beleállította az alkalmatosságot a sárba, és megpróbálta
kirántani a társát.
– A lovag! – kiáltotta Royce.
– Halott! – felelte Hadrian, és a sárba vájta a lábát, hogy
megtámaszthassa magát.
Az ajtónál meglátta Tomot a hosszúíjjal a kezében, aki
lövőpárbajba keveredett az istállónál álló íjászokkal.
– Miért nem kel fel a ló?
– Kiszenvedett. Az íjászok borzasztó rosszul céloznak.
Royce hagyta, hogy a feje visszahulljon a sárba, ahol az eső teljes
erőből verte az arcát.
– Szükségünk volt arra a lóra.
Hadrian a társa hóna alá nyúlt, és megrántotta. Miközben Royce
kicsúszott a ló alól, és érezte, hogy enyhül a nyomás, újabb darazsat
hallott, és Hadrian hirtelen megdermedt. Tom hangosan
káromkodott, és eleresztett egy újabb nyilat, amire válaszként
hördülés jött az istálló irányából.
Hadrian, aki eddig fél térden állt, most előreesett. Ahogy Royce
elkapta, a keze végigsúrolta a hátából kiálló nyílvesszőt.
– Ezzel kilenc! – kiáltotta Tom.
Hadrian a fejével Royce mellkasán feküdt, sípolva szedte a
levegőt, és vért köhögött fel.
– Hallottad… hogy győztünk?

Az eső továbbra sem akart elállni.

Ami addig zivatarnak minősült, mostanra özönvízzé lett.
Megnyíltak az ég csatornái, és egy egész óceán zúdult le odafentről.
Royce semmit sem látott. Nem tudott felállni. A lába eltört, és
belefúródott a mocsokba. Hadriannel együtt egy barna tóban
pancsoltak, amely a vérükkel keveredve olyan színű lett, mint a tea.
A vitéz úgy dőlt neki, akár egy darab nedves rongy. Már nem
köhögött, talán már nem is lélegzett. Nem tudta megmondani.
– Hadrian? – Royce levegőért kapkodott, és csak vizet nyelt.
Küszködve emelte a fejét a pocsolya fölé. A kobakja úgy imbolygott,
mint egy törött csukló.
Hangos csobbanásokkal mellettük termett Tom és Arthur.
– Hagyjatok! – morogta Royce. Megpróbált felállni magától, de
még csak felülni sem tudott. A varratok kiszakadtak. Érezte, hogy az
oldalán kinyílik a bőr. – Többen fognak jönni. Hagyjatok, vagy tudni
fogják, hogy segítettetek!
A világ hullámzott előtte. Hadrian feje a mellkasán nyugodott. Ha
nem lett volna a sár és a vér, azt hihette volna, hogy csak alszik.
 – Életben van! – kiáltotta túl Tollas Tom az eső zúgását, talán a
fiának, talán Royce-nak szánva a kijelentést. – Szerencsére ezek az
olcsójánosok bodkint és nem vágóélű hegyet használtak. – Kihúzta a
nyilat. Hadrian meg sem rezdült.
Tomnál volt egy rongy, amit betömött Hadrian inge alá.
A zuhatag őrjöngése közepette új zaj ütötte meg a fülüket: lópaták
dobogása. Nem a lovag hátasa volt: az továbbra is az oldalán feküdt
a sárban. Sir Holvin, úgy látszott, belefulladt egy nagy pocsolyába,
miután a paripája összenyomta. Lehetséges, hogy már azelőtt sem
élt: Royce ugyanis szépen meglyuggatta az Alverstone-nal a
páncélját, és a lovag pocsolyája csaknem ugyanolyan teaszerű színt
öltött.
A ló, amelyiknek a patadobogását hallották, újonnan érkezett.
Erősítés? Nem tartott sokáig!
– Ide! – kiáltotta Tom, és kétségbeesés szűrődött ki a hangjából.
Okos. Öreg Tom, nem is vagy te olyan ostoba, mint gondoltam.
Megkaptad, amire vágytál, Hadrian… Ezeknek semmi baja sem lesz,
és nagyszerű küzdelem volt. Hogy tudtad legyőzni őket egyes-
egyedül, sebesülten? Arcadius igazat mondott rólad. Kár, hogy
megint nem láttam. De csak azt mondom: ostoba vagy! Ott kellett
volna hagynod a toronyban. Most valami ivóban lazíthatnál, és nem
egy sáros pocsolyában haldokolnál.
Royce felnyögött, és érezte, hogy erős kezek emelik fel. Egy
szekérre rakták.
Tényleg bíróság elé visznek! De az nevet, aki utoljára nevet! Még
azelőtt meghalok.
Hadriant melléfektették, és egy viaszosvásznat dobtak
mindkettőjükre. A szakadó eső eltűnt, és csak a kopogás maradt a
vásznon, fél méterrel a feje fölött. A zaj összeolvadt a csengéssel és a
dobolással, és csakhamar a sötétség elragadta, ami semmiféle
kifogást sem fogadott el. Nem mintha Royce tovább küzdött volna
ellene. Készen állt a halálra.
Tapogatózott, és megtalálta Hadrian karját. Meglapogatta.
– A vén bolondnak igaza lett… Tényleg jó csapatot alkottunk.
 21. FEJEZET

A szekér lefékezett, és Royce magához tért. Bárcsak ne tette

volna! Olyan kínokat állt ki, mintha egy ló esett volna rá.Ja,
valóban.
Kinyitotta a szemét – csak az egyik működött, a másik bedagadt,
és nem engedelmeskedett. Minden sötét és csendes volt. Hadrian
még mindig mellette feküdt, a vászon pedig még mindig befedte
őket. Felemelte a kezét, és megrántotta a ponyvát, de azt
odakötözték. Körbetapogatózott, és felfedezte Alverstone-t. A tőr
vele együtt tette meg az utazást. A nyelére rászáradt a sár.
Mióta zötyögünk itt?
Royce könnyed mozdulattal hosszú vágást ejtett a vásznon. Hideg,
friss levegő áradt be, és odafent csillagokat látott. Az eső és a felhők
eltűntek. Felemelte a fejét, és kikémlelt a vászon alól.
Épületek. Koszos fakunyhók, amelyeknek a feléig felcsapódott a
sár. Egy keskeny, mélyen barázdált földúton voltak, amelyen még
mindig tócsák díszelegtek. Royce elfordította a fejét, amitől rögvest
elszédült. További épületek. Egy városba kerültek. Egy nyamvadt,
keserves kinézetű városba. Egy helyre, amelyet még csak nem is
ismert. Az épületek mindkét oldalon sötéten hallgattak, az utca
kihaltnak tűnt. Előrefelé kémlelve látta, hogy a kocsis eltűnt.
Katonákat sem talált.
Egyedül maradtak.
 Talán egyáltalán nem is katonák voltak. Kicsi kordénak tűnt,
amire fektették őket. Akár valami paraszt szekere.
Royce akkor meghallotta. Hadrian még mindig lélegzett.
Gyenge és sípoló lélegzete úgy küzdött, mintha nyakszorítót
csavartak volna a torkára. Ha eddig életben maradt, talán mégiscsak
van esélyük!
A kordé oldalát használva felhúzta magát. A fájdalom sikoltva
hasított belé hastájékon. Ügyet sem vetett rá. Mindössze a két
karjával tartotta magát, és azok olyan erősen remegtek, hogy a kordé
is beléreszketett. Másképpen azonban nem hitte, hogy kikászálódhat
a kocsiból. Mászni nem tudott.
Mióta vagyok a kordén? Neki vajon mennyi ideje van hátra?
Hadrian légzése úgy hangzott, mintha fulladozna, vagy legalábbis
közel járt hozzá.
Talán évtizedek óta először Royce terv nélkül cselekedett. Merrick
azt tanította, soha egy lépést se tegyen anélkül, hogy ismerné a
célját, és lenne megoldása rá. Ebben a pillanatban mindkettőnek
híján volt, csak azzal a bizonytalan tudattal, hogy Hadrian haldoklik,
és tennie kell valamit, hogy megállítsa. Csak egyet tehetett. Felhúzta
magát a kordé oldalára, és hagyta magát kizuhanni.
Amint a földnek verődött, kénytelen-kelletlen felkiáltott. Akkorát
rázkódott, hogy csaknem újra eszméletét veszítette, de ezúttal nem
engedhette, hogy megtörténjen. Nagy levegőt szívott be, és a jó
lábával feltolta magát. Két tenyéren és fél térden, egyik lábát maga
után húzva odakúszott a legközelebbi ajtóhoz, és az öklével
dörömbölni kezdett rajta. Sem hang nem válaszolt, sem fény nem
gyúlt. Visszavonszolta magát az utcára. A kín kezdett túllépni
minden határon. Nem tudott tisztán gondolkodni. A ruhái keményre
száradtak, de újdonsült nedvesség áztatta. Megint eleredt a vére.
Kétségbeesetten kiáltozni kezdett:
 – Segítség! – Nem ismerte meg a saját hangját. Nem emlékezett
rá, hogy gyerekkora óta bármikor is használta volna ezt a szót.
Gyűlölte a hangzását, gyűlölte az ízt, amit a szájában hagyott. –
Valaki segítsen nekünk!
Hallotta, hogy odafent az emeleti ablakokon csapódik az
ablaktábla. Amelyik ajtó eddig nyitva állt, most jól elreteszelték.
Senki sem akart foglalkozni velük.
Royce az utcán feküdt, és tenyerével a földet csapkodva azt
suttogta:
– Legalább őt mentsétek meg… Ő semmi rosszat sem tett. Csak
segíteni akart. – Könnyek szöktek a szemébe. – Ő nem érdemli meg,
hogy meghaljon velem együtt.
Egy utolsó kétségbeesett próbálkozással hátravetette a fejét, és
felordított:
– Segítsetek nekünk!
Kezet érzett a karján, lágy, puha érintést.
– Itt vagyok. Most már nem lesz semmi baj… Biztonságban vagy.
Royce kinyitotta a szemét. A sötétség visszatért, és egyre
közeledett, hogy elnyelje. Lassan újra alámerült a fájdalom
tengerébe, de a fekete alagút közepén megmaradt homályban egy
nőt látott. Hosszú, fekete hajút, mandulaszeműt, kedves arcút. A nő
magához ölelte.
– Hadrian… a kordén. Meg kell…
– Dixon, siess! Hozd a másikat a kocsiból!
Csizmatalpak csattantak a sárban. Royce hallotta, hogy Hadrian
felkiált kínjában.
– Hogy van? – kérdezte a nő.
– Él, bár nyilat kapott a hátába – válaszolt egy mély és fátyolos
férfihang. – Úgy néz ki, túléli.
– Vidd be mindkettőt, aztán hívd az orvost: Lindermant a
Kereskedőnegyedből, ne Basilt!
– Már megyek is!
Az eső tovább hullt, bár Royce most már alig érezte. Ismét
elragadta az ájulás.
– Hadriant mentsétek meg – könyörgött. – Ő…
– Tudom – felelte a nő. – Tudok mindent, és mindkettőtöket
megmentelek. Majd meglátod! Már vártalak… Olyan régóta vártalak.
 22. FEJEZET

MIT ÉR EGY NÉV?

Rehn nézte a professzort, aki feltörte a viaszpecsétet a levélen, és

a pápaszemét az orrnyergén magasabbra tolva nekilátott elolvasni.
A vénembert láthatólag feldúlta, amit látott. Arcadiust sohasem
lehetett rendezettnek és elegánsnak nevezni, de most még a
szokásosnál is gyűröttebbnek tűnt. A haja akár egy vad fehér vihar, a
köntöse pedig még a megszokottnál is jobban összeráncolódott.
Rehn biztosra vette, hogy ugyanaz a lekvárfolt éktelenkedik a
mellkasán, mint mielőtt itthagyta. A professzor válla leesett, a
nyakizmai renyhék voltak, és a lélegzete sebes zihálásból hosszú,
mély sóhajtozássá lassult. Rehn nem tudta, milyen hosszú lehet az
irat, ezért ülőhely után nézett. Mint mindig, a varázstanoktató
hivatala most is katasztrófa közeli állapotban leledzett, de végül
talált egy kis rést egy ketrecbe zárt galamb és egy eceteshordó közé
szorítva. Didergett. Amint belépett az iskolába, megtorpant, és
lerázta magáról a havat, de épp elég elolvadt a vállán, hogy átázzon a
ruhája. Megdörzsölte a két karját, hogy kicsit felmelegedjen, és
összecsapkodta a két talpát, hogy leverje a maradék havat, miközben
a ketrecbe zárt állatok karattyolását hallgatta.
– Jó hírek? – kérdezte, mert egyre türelmetlenebb lett. Ebben az
egészben neki is volt veszítenivalója.
A professzor felemelte egy ujját, és a szeme egy pillanatra sem
hagyta el a lapot.
 Rehn visszaroskadt az ülőhelyére, és a galambbal szemezett. A
fehér állat fekete szemmel talán mégsem galamb volt. Lehetett gerle,
vagy bármilyen egyéb egzotikus madár, amelyet a professzor
valamilyen idegen vidékről szerzett be.
Honnan származik ez a sok holmi?
Rehn az ablakon keresztül kibámult a havazásra, amely összegyűlt
a párkányon és az ablakbordákon. Az év első valódi havazása.
Régóta nem látott már havat.
– Biztonságban vannak – bökte ki nagy sokára Arcadius.
Leeresztette a küldeményt, és levette a pápaszemét, aztán nagy
sóhajjal dőlt hátra. – Legalábbis nincs hír róla, hogy megölték vagy
elfogták volna őket, úgyhogy azt gyanítom, élve keveredtek ki
onnan.
– Hol vannak?
– Medford városában, Melengárban, de az egyház szemszögéből
nyom nélkül eltűntek. A Koronatorony tolvajainak keresését
lefújták. Hivatalos források azt híresztelik, a betörés sohasem
történt meg. Valójában Ervanon hatalmasságai értetlenül állnak a
dolog előtt. Fél tucat toronyőrük otthagyta a fogát, de a könyv is
előkerült. Nem értik, mi történhetett, vagy hogy miért. – A vén
professzor megengedett magának egy önelégült mosolyt. – Az
egyedüli nyom az ibertoni kocsmáros tanúvallomása, miszerint
Royce és Hadrian ott járt, csúnya sérülésekkel.
Rehn előrehajolt, és csaknem lelökte a galambketrecet.
– Milyen súlyosakkal?
– Nehéz megmondani. A kocsmáros említette, hogy Royce alig
volt magánál, és Hadrian összevarrta a sebét az egyik asztalon.
De Rehnt nem Royce érdekelte.
– Mi van Hadriannel?
– Ő is megsebesült, de Royce sérülése volt a komolyabb. Habár túl
súlyos nem lehetett, mert a kocsmáros nem találta megjegyzésre
érdemesnek. Még egy fura dolog van: egy járőrcsapat is eltűnt a
környéken, Sir Holvin, egy széret lovag parancsnoksága alatt.
– Eltűnt?
Arcadius vállat vont.
– Hány főből állt az őrjárat?
– Tízből, Sir Holvinnal együtt.
– Tíz? – kérdezett vissza meglepetten Rehn. – Csak nem
gondolod, hogy…
A vén professzor elmosolyodott, és bólintott.
– Úgy hiszem, a fémet végül megedzették.
– De tíz? És Hadrian és Royce sebesültek voltak.
A professzor felkelt, és egy leveseskanál segítségével kimert némi
madáreleséget az asztala mögötti edényből, aztán odalépett a
ketrecekhez, és beszórta a rácsok közé.
– Nem tudhatjuk biztosan, mi történt, amíg vissza nem térnek.
– Gondolod, hogy vissza fognak? Elég régen történt mindez.
– Royce okosabb annál, semhogy egyből ide jöjjön. Nem fog
kockáztatni. Vár egy évet, talán kettőt.
– De várjunk csak – mondta Rehn a szárnyverdesés és vijjogás
közepette. – Ha az egyház a nyomukat veszítette Ibertonban,
honnan tudod, hogy eljutottak Medfordba?
Arcadius vigyorogva átnézett a pápaszeme fölött, és kacsintott.
– Varázslat!
– Komolyan? – kérdezett vissza a fiú gúnyosan.
– Hogyne!
– Jó, akkor ne meséld el. – Rehn felsóhajtott. Nem is a vénember
lett volna. Olyan volt vele dolgozni, mintha egy kővel állna össze az
ember. Arcadius soha semmit sem árult el, de a legény sejtette, hogy
jó oka van rá. Mindnyájuknak megvoltak a maga indokai. – Akkor
most már én is…
– Nem. – A professzor megrázta vad, fehér bozontját. – Nem
kockáztathatjuk, hogy az egyikük váratlanul visszatér, és itt talál
téged. Te ugyanis meghaltál, ha nem emlékeznél rá.
Rehn összevonta a szemöldökét.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy vissza kell mennem
Vernesbe? – Újra elővette a hangot: – Nemigen hinném, hogy jó
ötlet, ugyebár?
– Nem, nem Vernesbe.
– Különben is, minek küldtél oda engem és Royce-ot is?
– Mert amikor Royce-ot elküldöm valakiért, sosem tudhatom,
hogy az illető a saját lábán vagy koporsóban fog megérkezni, és nem
bízhatom meg a tolvajunk beszámolójában. Te voltál a szemem és a
fülem.
– Tehát ha nem Vernesbe, akkor hová?
Arcadius letette a madáreleséget a magas, csúcsos süvegre,
amelyet Rehn még sohasem látott a professzor fején.
– Sehová.
– Szabadon engedsz?
– Egyelőre.
Nem mintha nem számított volna rá, de Rehn csalódottságot
érzett. A hirtelen támadt rosszkedvvel még önmagát is meglepte.
Azelőtt soha semmi sem érdekelte a saját túlélésén kívül.
– Ez a munka ilyen. Te is pontosan tudod. Mindig is ilyen volt.
A legény ábrázata nem enyhült meg, és a lába alatt összegyűlt,
koszos pocsolyát nézte.
– Jó munkát végeztél – dicsérte a professzor részvéttel teli
hangon.
– Na persze! – gúnyolta a fiú. – Még arra az ostoba uszályra sem
tudtam felszállni. Kicsit túl jól sikerült az az átkozott álcám! Aztán
meg hagytam, hogy Hadrian olvasáson kapjon a hálótermekben. Azt
hittem, mindent tönkretettem.
– És ott volt a pite.
Rehn összevonta a szemöldökét.
– Meghagytad, hogy férkőzzem a bizalmába. Azt hittem, hogy ha
megvédem, azzal sikerül. Az az Angdon egy címeres ökör!
Csodálom, hogy korábban még nem fenyítetted meg!
– Úgy gondoltam, a verés elég büntetés, és működött is. Az
eredmény önmagáért beszél. Megnyerted a bizalmát és a
rokonszenvét. Ha Ubi nincsen, Hadrian talán sohase ment volna el.
– Akkor meg miért mondtad neki, hogy Ubi meghalt?
Arcadius elengedte a pergament, és levette a pápaszemét, hogy
megtörölje.
– Nem kockáztathattam, hogy Hadrian két embernek is hűséggel
tartozzon. Túl gyorsan a családja lettél.
Rehn elmosolyodott.
– Kedvelem.
– Ő is kedvelte Ubit. Láttam a szemében. Ezért kellett a kis
utcakölyöknek meghalni. Ehhez a tervhez az kellett, hogy Hadrian
ugyanolyan magányos, ugyanolyan elszigetelt legyen, mint Royce.
– Micsoda kockázatos játék!
Arcadius a szemét forgatta, és megsimogatta a szakállát.
– Ha ez itt az államon lehetne még ennél is fehérebb, még jobban
kifehéredett volna.
– Miért kellett, hogy kivégezzenek? Miért nem lehetett baleset?
– Royce nem vette volna be. Gyanakodna. Az ő világában
nincsenek balesetek. Erőszakos, látszólag minden okot nélkülöző
elhalálozások azonban igen. A hőfokot is növelni kellett, fel kellett
tüzelni Hadriant. Sok kell hozzá, hogy az ember felbosszantsa.
Egy darabig a társalgók egyike sem szólt. Rehn kinézett az
ablakon.
– Mennem kellene, mielőtt túl mély lesz a hó. – Felállt, és őszinte
arccal fordult a professzor felé. Talán őszintébb arccal, mint amit
évek óta bárkinek is mutatott. – Mellesleg kiderítetted, amit akartál
abból a könyvből, amit Royce ellopott? Miért volt olyan fontos?
Arcadius ismét mosolygott.
– Az égvilágon semmiért.
– He? Akkor meg minek kellett?
Arcadius szeszélyesen biccentett, és a jól ismert huncut csillogás
költözött a szemébe.
– Csak kellett egy lehetetlen cél. A tűz, amely összeforrasztja a
kapcsot.
Rehn bólintott.
– Szeretném, ha tudnád, milyen hálás vagyok neked. Nem tudom,
mit csináltam volna nélküled.
Arcadius visszatette a pápaszemét az orrára. Talán csak Rehn
képzelete játszott vele, de az öregember meghatottnak, bánatosnak
tűnt.
– Mihez kezdesz most?
– Fogalmam sincsen. Talán hazamegyek.
– Úgy hallottam, Ratibor igazán kellemes hely az évnek ebben a
szakában.
Rehn elhúzta a száját.
– Ratibor sohasem kellemes hely. Majd tudatom veled, hol
vagyok, amikor kiderül, merrefelé indultam. Üzensz, ha kellek, igaz?
– Persze.
Rehn tudta, hogy az öreg sohasem fog jelentkezni. Túl nagy volt a
kockázat. Amivel hozzá tudott járulni az ügyhöz, azt megtette, és
ezzel vége. Átkelt a helyiségen, de az ajtónál megállt, és hátranézett
a professzorra.
 – Háború lesz, igaz?
– Attól tartok.
– De még van esélyünk, ugye?
– Mindig reménykedhetünk – válaszolta Arcadius, ám a
hangjából hiányzott a meggyőződés. A vén professzor kitekintett az
ablakon, mintha láthatná odakint Royce-ot és Hadriant megbújni
valahol a hó alatt, aztán hozzátette: – Elvetettük a magokat. Most
már csak annyit tehetünk, hogy várunk, mi szökken szárba belőlük.