Bán Mór – KÁRPÁTHIA ALKONYA

A lovas elérkezett oda, ahol úgy tűnt, a világ véget ér. A hópelyhek őrült örvénylésében nem látta tisztán
a szakadék túlpartját, a szélben tekergőző függőhíd néhány korhadt deszkáját azonban igen. Az átjáró
nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek.

Innen, az ormosi határvidékről minden épeszű vándor messze északnak került volna, ahol biztonságban
Kárpáthia földjére léphet. Igen ám, csakhogy ez újabb két nap késedelmet jelent. Két nap – maga az
örökkévalóság.

A lovas kisöpörte lova sörényéből a beletapadt havat.

– Nyugalom! Mindjárt otthon leszünk!

A mén idegesen felhorkant, aztán a jeges kövektől és zuzmóktól csuszamlós lejtőn ereszkedni kezdett a
szélben nyikorgó híd felé. Amikor patái csikorogva az első deszkára csúsztak, a tákolmány vészesen
megingott.

– Az Öregistenre, mitől félsz? – A lovas az állat véknyába vágta csizmája sarkát. – Gyerünk! Halljam,
ahogy süvít a hátunk mögött a szél!

A csatamén nyerítve botladozott a hiányos pallón, patái alatt recsegve-ropogva törtek szilánkokra a
régóta érintetlen deszkák. A híd közepéhez érve egyik lába lecsúszott róluk, s az állat kalimpálva dőlt a
foszlott, szakadozott kötélnek. Lovasa pillanatnyi habozás nélkül levetette magát a nyeregből, és
csuklójára feszítve megragadta a mén kantárját.

A ló vészesen oldalra dőlt, patái alól egymás után három deszka is pozdorjává zúzva hullott a mélybe. Egy
pillanatra úgy tűnt, menthetetlenül a szakadékba csúszik, de lovasa kantárjánál fogva húzni kezdte a
rémülten nyerítő állatot. Így botladoztak előre néhány lépést, míg végre a ló remegve megállapodott a
függőhídon. Amint újra biztonságosan állt ott, gazdája fújtatva a háncskötegnek dőlt.

– Nem hagylak itt! A túlpart már a haza földje…

Körbepillantott a fagyos ködben. A híd közepén álltak, innen jól látszott a túlsó oldal, ahol sziklafal
ereszkedett a mélybe. Alig két-háromszáz ölre a híd szintje alatt széles ösvény kanyargott elő a semmiből.

Ló és lovasa egyszerre kapták fel fejüket: az ösvényről kiáltások harsantak.

A férfi olajozott mozdulattal emelte le válláról embermagasságú nomád íját, s helyezett nyílvesszőt a
húrra. Odaát, a sziklafalba vájt ösvényről üldözők kiáltása hallatszott, a köveken csikorduló csizmák
visszhangját is ezerszeresére erősítette a szemközti sziklafal.

A férfi komoran felemelte íját. Vándorlása utolsó heteiben tudatosan tartotta távol magát mindenféle
bajtól, de most csaknem otthon volt már: a híd túloldalán az ő országa kezdődött.

Megfeszített íjjal várt még, beleszagolt a hideg levegőbe. Vajon ki üldöz kit?

A ködpárából botladozó, ereje végén járó férfi bukkant elő. Egyetlen fegyverként véres vlachiai kardot
tartott kezében: a testét borító számtalan sebből ítélve jó pár üldözőjével végzett már, amíg idáig
elvergődött.

Ide, ahol útja véget ért.

Kitántorgott a szakadék szélére, és csaknem beleszédült a mélységbe. Karjával kalimpálva sikerült

visszanyernie egyensúlyát, s egy sarokba szorított vadállat lázas tekintetével körbepillantott. Látta, innen
nem hátrálhat tovább, hörögve megfordult, kicsapta szeméből a vért, s kardját maga elé emelve várta
üldözőit.

A függőhídon álló idegen fejcsóválva megfeszítette íját. Amikor az első martalóc felbukkant a ködből,
hagyott neki néhány lélegzetvételnyi időt. A fickó szedett-vedett ruhát viselt, de pajzsa és hosszú
lándzsája míves munkának tűnt. Szeme vérszomjasan megvillant a peremre érve.

Íj húrja pendült, s a függőhídról kiröppenő vessző sziszegve hasította a levegőt. Az első üldöző
megtorpant. Egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig a vlachiaira meredt, mintha még mindig nem értené,
mi okozta a vesztét. Aztán lassan lepillantott a nyílveszőre, mely átütötte pajzsát, és mélyen mellkasába
fúródva állapodott meg.

Gurgulázó horkanás tört fel torkából.

A vlachiai imbolyogva megfordult, hogy szemügyre vegye, honnan jött a váratlan segítség. A homlokáról
szemébe csöpögő vértől azonban csak homályos, elmosódott foltokat látott a magasban. A következő
pillanatban újabb négy martalóc rontott az alig tenyérnyi sziklakiugróra. Nagy lendülettel érkeztek, ügyet
sem vetve halott társukra, így azonban az is elkerülte figyelmüket, hogy üldözöttjük immár nem egyedül
küzd életéért.

Ez végzetes tévedésnek bizonyult, a függőhídon álló lovas ugyanis újabb nyílvesszőt helyezett a húrra, és
pillanatnyi célzás után útjára röppentette azt. A vessző tompa loccsanással csapódott az egyik üldöző
szemgödrébe, gennyes masszát hányva társa tarkójára. A másikkal a szakadék szélére szorított vlachiai
végzett: a penge kettészelte nyakát, s a vér gőzölgő gejzírként fröccsent a szikrákra.

A harmadik nyílvessző és a menekülő pengéjének újabb suhintása szinte elhagyatottá tette a

sziklakiugrót. A vlachiai fújtatott, levegő után kapkodott, majd mielőtt még megmentőjét kereste volna
tekintetével, dühödten a mélybe taszította lábával a négy tetemet. Remegve feltápászkodott: most már
látta a fagyos szélben ringó, recsegő függőhidat.

Csakhogy az íjász már nem állt rajta.

A vlachiai lihegve követte tekintetével a kötél ívét. A függőhíd magasan a feje felett egy szűk ösvényhez
csatlakozott.

Nem pihenhetett. Sebei mélyek voltak, sok vért vesztett. Tudta, hogy kibírja még, legalább addig, amíg
megkerüli a hegytetőt, s szembenézhet megmentőjével.

A holdfényben hideg acél csillant.

Csak egy villanás volt, nem több.

A lovas beleszimatolt a levegőbe. Fagyos szél süvített az ushoki határhegyek felől, de az aláereszkedő
éjszaka csendjét nem zavarta meg természetellenes hang – sem penge csusszanása, sem inak sercenése.

Mozdulatlanná dermedve várt egy ideig. Olybá tűnt a holdfényben, mintha ércbe öntött, gigászi szobor
őrizné a hófödte csúcsot. A csuklyás köpeny, mely egész testét fedte, nem rejthette roppant izomzatát,
melynek duzzadt kötegeit a holdfény árnyéka rajzolta élesre vállán és cölöpszerű, szőrmecsizmába
bújtatott combjain.

– Szóval te vagy az! – mordult fel hirtelen, megtörve az éjszaka csendjét. – Honnan tudtad, hogy jövök?

A szél válaszképp gúnyosan felnyögött.

– Titokban akartam visszatérni – folytatta a lovas. – De úgy tűnik, a vlachiaiak kémei még mindig a
legjobbak!

A sötétség falából, a hófoltos sziklák hátteréből egy alak vált ki. Eddig is ott lapult, de tökéletesen
egybeolvadt a kövekkel; álcája szinte mindenkit megtévesztett volna.

Mindenkit, egy embert kivéve.

– Az istenek vezéreltek haza, Karas kán!

A vlachiai hangja rekedt volt, mint a kivert kutya csaholása. Ahogy közelebb lépett a lovashoz, kezében
rövid pengén csillant a hold fénye.

– Fegyverrel köszöntöd királyod? – kérdezte a robusztus lovas. – Mi ütött beléd? Az imént mentettem
meg az irhádat!

A vlachiai még közelebb lépett és megragadta a mén kantárját.

Karas végigmérte és felhördült meglepetésében.

– Az Öregistenre! Bras! Mi történt veled?

Fejszés Bras felfelé hunyorgott Karas királyra, arcára beteges fényt vetett a holdfény. Nem, ez nem a régi
Bras volt, nem a hetyke, kihívó tekintetű Bras. Arca beesett, bőre sebes, szeme különös, rőt parázzsal
izzott. Testét több tucat seb borította: régebbiek, újabbak.

– Sokáig voltál távol Kárpáthiától, felség! – mondta fojtott hangon. – Túl sokáig!

Karas lecsusszant nyergéből, s mit sem törődve a vlachiai kivont pengéjével, megragadta a karját.

– Mi történt? Beszélj!

– Magára hagytad Kárpáthiát! – suttogta Bras. Teste láztól remegett. – Nem engem kínoz a kór. Kárpáthia
beteg, uram!

A lovas hátrahajtotta csuklyáját. Lángoló tekintetű férfi volt, hosszú, hollófekete haja alól csontos arcra
hullott a holdfény. A pengevékony száj és a kiugró arccsontok mély árnyéka barázdálta ezt a komor
ábrázatot.

A hegyek felé fordult.

– Kárpáthia? Beteg?

– Már attól féltünk, nem térsz vissza soha! – folytatta Bras. – Az utolsó pillanatban érkeztél. A
nyomomban voltak, de ha tudják, hogy élsz, többen üldöztek volna!

Karas bólintott.

– Érzem a lovaik szagát, Bras. A sziklák mögött pányváztad ki őket, igaz? Induljunk! Addig elbeszéled, mi
történt, amíg én messze földeket és tengereket jártam.

Bras arcán mosoly árnya suhant át.

– Mit mondhatnék? Egy szavam se hinnéd, uram! Azt gondolnád, Fejszés Bras elveszítette maradék eszét.
Nem! Jobb, ha saját szemeddel látod, amit látnod kell! A fővárosban még senki sem sejti, hogy
visszatértél. Ne is sejtse! Nem szabad tudniuk semmit! Holnapra elérjük Ung falait, s ott magad is
tapasztalhatod, mi történt Kárpáthiával!

Karas tekintete lesiklott a vlachiai pengéjére.

– Tedd ezt el, Bras! Erre nincsen szükség! Most nem!

Amaz remegve hüvelyébe csúsztatta kardját.

– Nem tudhatjuk, ki ólálkodik a közelben! Mindenütt ott vannak a kémjeik! Mindenütt! Ha veled is
végeznek, akkor mindennek vége!

A király Bras vállára ejtette kezét.

– Miféle démon gyötör, barátom? Mi lelt? Fejszés Bras reszket, mint egy vénasszony?

A vlachiai megtörölte verejtékező homlokát.

– Rég volt, hogy utoljára fedél alatt hajthattam álomra a fejem, király! Rég volt, hogy tűzön sült húst
ehettem, s bódító bort kortyolhattam. Jöjj! Látni fogod, mi történt, míg messzi utakat róttál!

Megragadta Karas lovának kantárját, és vonszolni kezdte maga után.

A király rosszat sejtve figyelte, hogyan botladozik a sziklák közt.

A távolban kibontakoztak Ung városának megerősített falai.

Karas király dühödten felkiáltott.

– Öregisten ősz szakállára! Mi történt itt?

Az éjszakában lángok vérvörös árnyéka lejtett táncot a roppant oromzaton. A város felett feketén
gomolygó füst eltakarta a csillagokat.

– Ébredj, Bras! Ébredj!

A vlachiai, aki szinte indulásuk óta álomba merülve hajolt lova nyakára, fáradtan felnyitotta a szemét.

– Nézd! Nézd, mit tettek Unggal! – kiáltotta felindultan a király.

– Tudom. Mindenki tudja. Egyedül te nem…

Odalenn a város lángokban fürdött.

A tűznyelvek élesen megvilágították a falak mentén földbe ásott, hatalmas, kihegyezett karókat, s a
karókon rángatózó mezítelen asszonyokat és gyermekeket. A szűk sikátorokban, a tereken, szerte a fallal
védett város utcáin őrjöngő, fekete alakok rohangáltak fáklyákkal és fegyverekkel kezükben. Ormos
tartományának népe halálra váltan menekült a dühöngő martalócok elől, eszeveszett összevisszaságban,
de hol harcosokba, hol pedig leomló falakba ütköztek. Az idegenek kaszabolták őket, ahol csak érték,
férfiakat, nőket egyaránt.

A vérben fürdő utcákon megcsonkított testek, és még élők hevertek: kapálózó, kegyelemért könyörgő
asszonyok. Jajszavuk nem hatott meg senkit, az idegenek röhögve, a vér szagától megittasodva vetették
magukat rájuk.
– Nézd! Nézd meg jól! – ragadta meg a vlachiai Karas vállát. – Nézd, mit tesznek a népeddel!

A király arca elsötétült, izmai megfeszültek, akár az ugrani készülő oroszláné.

– Miért nem menekülnek az erődbe?

A mészárlás közepette néhányan felfogták ugyan, hogy életben maradásuk egyetlen esélye, ha eljutnak a
hegyen tornyosuló várba, Ung báróinak dohos fészkébe. Az erődítménybe, amit még Kárpáthia
ifjúkorában emeltek. Nem is oly rég Köveya báró otthona volt, most unokaöccse, Dastur Dar uralma alatt
állott.

– A vár erős! Aki feljut oda, menedéket talál! – hörögte Karas. – Jöjj, Bras! Az istenek épp jókor vezéreltek
haza!

– Nem! – sziszegte a vlachiai, és még erősebben szorította a király vállát. Karas kán értetlenül bámult rá.
Egyetlen mozdulattal lerázhatta volna magáról a sebzett, beteg Bras kezét, ám volt valami a vlachiai
tekintetében, ami megfagyasztotta a vért az ereiben.

– Nyugalom… – nyögte Bras. – Félek, nem tudlak megfékezni, uram! Pedig nagyon fontos, hogy most
veszteg maradj!

– De hát kik ezek? – hörögte a király. – Kik pusztítják városomat?

– Podóniai és beloslavai martalócok. Hétről hétre átkelnek a hegyek északi lejtőin és lezúdulnak a
völgyekbe. Felperzselnek mindent, rabolnak, gyilkolnak, és kincsekkel megrakodva, rabszolgák százaival
térnek vissza Lemberg fekete falai közé…

– Idegen hordák Kárpáthia földjén? – Karas úgy bámulta az alant kibontakozó véres színjátékot, mint
valami földöntúli jelenést. – Ung városa lángokban áll, utcáin idegenek fosztogatnak büntetlenül? Hol a
hadsereg? – csikorgatta fogát. – Hol vannak Kárpáthia légiói?

– Idegenek parancsait lesik, uram…

– Hol vannak a Sárkánylovasok?

– Alig maradtak már, Karas király…

– Alig?

– Maradj veszteg, uram! Figyelj!

Odalenn az üldözőik elől menekülő ormosiak már elérték a hegy tetején terpeszkedő várat. Valóságos
erődítmény volt az, falain fáklyák erdejével.
– Mikor rontanak már ki a kapuk mögül? – dühöngött Karas. – Dastur Dar, az a piszkos kutya miért nem
ront ki?

– Nézz és láss, Karas király! – kiáltotta Bras. – Lásd, mi történt országoddal!

A menekülők elérték az erőd kapuját és dörömbölni kezdtek a vasalt vereteken. Nyomukban már ott
lihegtek a podóniai és beloslavai martalócok: fekete rongyokba bújtatott torz harcosok. Az éjszakában
pengék vasán csillant a tűzfény.

– Látod ezt, Karas? Dastur Dar báró nem nyitja meg kapuit a menekülők előtt. Nézd! Ott van!

A falakon felbukkant egy alak.

Testes, kopaszodó férfi volt, s még a messzeségből is jól látszott, hogyan reng hája, ahogy nevetve
végigméri a szánalmas tömeget a falak alatt.

– Mit akartok itt? Miért háborgattok? – rikácsolta.

– Eressz be, báró! A podóniaiak mindjárt ideérnek!

– Eressz be minket!

– Könyörülj, uram!

– Könyörülj!

Dastur Dar báró röhögve hátrafordult emberei felé.

– Látjátok ezt? Tőlem kérnek segítséget!

Megvetően leköpött egyet a tömegbe.

– Szaladjatok inkább Karas királyhoz! Ő a ti uratok! Amikor Köveya vérét vette, bezzeg ünnepeltétek őt!
Hát menjetek most is hozzá! Karas majd megvéd benneteket! – Gúnyosan felröhögött, majd boros kupát
emelve szájához intett a közeledő martalócoknak. – Mire vártok? Tegyétek a dolgotokat!

A harcosok már nem jártak messze a falaktól. Néhány nyílvessző máris sziszegve csapódott a menekülők
tömegébe – fájdalmas jajkiáltások hallatszottak innen is, onnan is.

Karas lassan lefejtette válláról Bras kezét.

– Maradj, ha akarsz, barátom. Nekem ott a helyem!

A vlachiai felsóhajtott.

– Sokan vannak, uram, nagyon sokan! A falakon túl legalább hatezer podóniai táborozik! Legyen eszed!
A király őrült hangon felnevetett.

– Eszem? Az eszem akkor ment el, amikor magára hagytam Kárpáthiát! Néhány év… Néhány év, és nézd,
mit tettek vele! Nem, Bras! Ezt a gyalázatot nem tűrhetem! Ég veled!

S mielőtt még a vlachiai utánakaphatott volna, Karas belevetette magát az éjszakába.

A város házai túlvilági, rőt izzással égtek. A mohó lángnyelvek rohanó fekete alakok árnyjátékát festették
a falakra.

Lángolt minden: Ung nyomorúságos viskói éppúgy, mint a kereskedők palotái és raktárai a széles utcák
mentén. A forró levegőben pernye hullott a menekülők fejére. Szerencsétlenek az utcákat vastag
szőnyegként borító holtakban botladoztak, jajongó csecsemők puha testén és kiszáradt, rikácsoló öregek
bőr- és csontkupacain gázoltak át, hogy nyomorúságos életüket mentsék. Saruik vérerekben gázoltak,
melyek megvadult folyókká duzzadva ömlöttek az alacsonyabban fekvő sikátorok felé.

De hiába futottak: Ung halálos labirintussá változott. A podóniai és beloslavai martalócok minden
irányból özönlöttek a központi negyedek felé; gondos kezek lezárták a városkapukat a kifelé menekülni
igyekvők elől. A zsoldosok egy része rájuk se hederített, inkább a már sarokba szorított, védtelen
asszonyokra vetették magukat, hogy a lángok fényénél tegyenek rajtuk erőszakot.

A többiek kivont karddal, lándzsákkal űzték az ormosiakat, s ahol csak utolértek egy-egy csoportot,
könyörtelenül lecsaptak. A pengék sikoltozó nők nyakát vágtak át, a hófehér kelmékre vér fröccsent.
Minden áldozat lemészárlását vad üdvrivallás és gúnyos kacagás fogadta. A podóniaiak bőriszákjaikba
gyűjtötték a leöldösöttek szemgolyóit. Gyakorlott mozdulattal hajoltak a sokszor még sebesülten
rángatózó testek fölé, és hüvelykujjukkal tolták ki a szemüket. Némelyik iszákban már tíz-tizenkét
ragacsos szemgolyó fehérlett.

A rémült tömegben egy fiú igyekezett menedéket lelni családtagjainak. Vékony, de inas alkat volt, vad,
sötét tekintetű. A kezében szorongatott nomád szablya és a fehér tunikájára fröccsent vér arról
tanúskodott, hogy nem adja olcsón életét. Mellette hajlott hátú aggastyán, egy fiatal lány és annak karján
csecsemő lapultak a falhoz, abban a reményben, hogy elkerülhetik a szemközti sikátorból előözönlő
csürhe figyelmét.

– Ne moccanjatok! – kiáltotta a fiú.

A martalócok először két fiatal nőre lettek figyelmesek. Megragadták és a földre taszították őket.
Néhányan letépték ruháikat, és máris nekiláttak megbecstelenítésükhöz. De mivel a sikátorból
folyamatosan özönlöttek elő társaik, a többiek észrevették a falhoz lapulókat.

– Ott is van néhány! Fogjátok el őket!

Meglódultak, mire a sötét tekintetű fiú eléjük penderült.

– Fussatok! – kiáltotta. – Fussatok, az istenek nevére!

A fiatal nő, karján a csecsemővel megpróbálta az aggastyánt maga után vonszolni, de szemből kopaszra
borotvált beloslavai zsoldosok állták el az útját. Legalább kéttucatnyian indultak meg feléjük.

– Daes! Segíts! – sikoltotta a lány, és szabadon maradt karját kinyújtotta a véres tunikás fiú felé, miközben
a másikkal továbbra is síró csecsemőjét szorította magához.

– Saala! – Daes minden igyekezetével azon volt, hogy testével elállja az utat asszonya és a martalócok
között. Az utca túloldalán e pillanatban fülsértő hangon felüvöltött az egyik földre tepert nő. A fiú egy
szemvillanásnyi időre meglátta a kavargó lábak közt, hogy a lány fejét egyetlen suhintással lecsapta az
egyik beloslavai, miközben társa még fölé görnyedve zihált az élvezettől.

A zsoldosok felröhögtek, és a fejet egymás felé rugdosva igyekeztek közelebb nyomakodni a vonagló
testhez.

Daes lába megroggyant. Szemernyi kétsége sem maradt, hogy asszonyára is hasonló sors vár. Ezt nem
engedheti! Csakhogy a gyűrű már oly szűkre szorult körülötte, hogy a legközelebbi martalócok elérték
lándzsáikkal.

– Ide a szukát és életben maradsz! – hörögte az egyik podóniai, akinek fél arcát fekete himlő forradásai
borították. – Te még jó leszel rabszolgának, fiú!

– Soha! – Daes megsuhintotta kardját, és kettészelte a felé szurkáló lándzsa nyelét.

A martalócok röhögtek.

– Te akartad!

Lándzsahegy döfött a fiú oldalába, s ahogy odakapott, a másik oldalról újabb szúrás hatolt a húsába. Daes
felkiáltott a fájdalomtól, de fogát összeszorítva körbesuhintott kardjával. Ezúttal már húst is ért: a penge
sziszegve szelte ketté egy túl közel merészkedő beloslavai torkát.

A többiek ezen is csak röhögtek, mintha csak móka lenne az egész.

Szeme sarkából Daes észrevette, hogy a közelebb araszoló martalócok egyike hirtelen előreugrik, és tőrét
a reszkető öregember mellkasába mártja.

– Apám! – Mire odakapott volna, az aggastyán üveges szemmel rogyott a fal mellé.

– Apáááám!

Daes eszelősen a zsoldosok közé vetette magát és lecsapott. Jól irányzott vágásait azonban vaskos
beloslavai pengék fogták fel. Így is sikerült leteríteni egyiküket. A többiek a következő pillanatban
megragadták asszonyát és kitépték kezéből a csecsemőt. Mielőtt megakadályozhatta volna, a gyermeket
az egyik zsoldos teljes erejével a kőfalnak csapta. A kicsiny koponya halk reccsenéssel szétnyílt, és a
rángatózó test egy pillanatra a falhoz tapadt, mielőtt lassan csúszni kezdett volna a sárba.

A lány üvöltött, de Daes már nem hallotta. Tompa, belső csend ereszkedett agyára, áthatolhatatlan
burokként. Tagjai elzsibbadtak, vére fagyosan csörgedezett ereiben. Kívülről látta magát. Ellökte magától
a beloslavaiakat. Saját pengéjét látta lángolva elsuhanni a szeme előtt, aztán a martalócok rémült
tekintetét, mintha valami túlvilági ködön túlról villantak volna rá.

Aztán…

A penge eleven húsba akadt, inakat és izmokat szelt ketté.

Daes nem hallotta az üvöltésüket. Kardja vért fakasztott, kezeket, lábakat választott el testektől,
koponyákat hasított ketté.

Valahol, a felé tülekedő, bosszúszomjas arcokon túl mintha asszonyát, Saalát látta volna. Legalább öten
szorították a falnak: egyikük már letépte róla a ruhát. Ebben a pillanatban újabb dárdahegy szakította fel
mellkasa alatt a húst, és a Daesra boruló néma burok hirtelen felszakadt.

Tulajdon üvöltése rémisztette meg a legjobban. A fájdalom lüktető hullámokban áradt végig a testén, s
ahogy felemelte karját, hogy védje a fejére záporozó csapásokat, érezte, hogy a penge kettétörik a
kezében.

Vége, futott keresztül agyán. Összegörnyedve felkészült a halálra. Várta az utolsó döfést, az utolsó
csapást.

De nem történt semmi.

Aztán ahogy hunyorogva felpillantott, a veres ködön keresztül egy árnyat látott kibontakozni a
sötétségből.

A beloslavaiak kiáltása nagyon távolinak tűnt.

Az óriás szétterpesztett lábbal, csaknem csupaszon állt előttük, tekintetében őrült fény izzott. Bronzszín
testén eleven lángok fénye ömlött szét, hosszú, fekete hajába belekapott a füstös, dögbűzű éjszakai szél.

Előrelendült, és a kezében forgatott, rövid nyelű bárd éle kettéhasította a legközelebb álló zsoldos fejét.
Elemi erejű csapás volt csakúgy, mint a következő: a bárd oldalról szakította be a kardját magasba emelő
podóniai mellkasát. Csontok reccsentek, hús sercent, ahogy a fegyver léket ütött a vaskos férfitestben. A
zsoldos vére forró olajként spriccelt a többiekre és a fenyegetőn közeledő óriásra. Most már nem csak a
tűz fénye lejtett vörös táncot bőrén, de ellenségeinek kiontott vére is gőzölgő masszával terítette be.

– Itt vagyok! – bömbölte. – Itt vagyok, kutyák!

Újra lecsapott, de oly elemi erővel, hogy egyszerre két martalóc koponyája hasadt érett dinnyeként
cafatokra. A vér és az agyvelődarabkák esőként záporoztak a falra, ahol az imént még a csecsemő
magatehetetlen teste vonaglott.

– Itt vagyok! – üvöltötte, és úgy vetette magát a gyorsan hátráló zsoldosok után, mint a vadállat, aki
hónapok óta nem prédált eleven húst.

Minden mozdulata halálos volt. Foga agyarként villant, ahogy vicsorogva lóbálta meg újra és újra a
bárdot feje felett. Valahonnan a sikátor végéből nyílvesszők röppentek felé.

A háta mögött elcsendesült falszakasznál Daes térdre rogyott. Nem mert a fal tövébe pillantani, ahol
atyja és a kisfia teteme hevert. Több sebből vérzett, és úgy érezte, maradék ereje is elhagyja. Kúszni
kezdett asszonya felé, aki alig néhány lépésnyire feküdt tőle, egy megtermett beloslavai élettelen teste
alatt.

– Saala! Élsz? Élsz? – hebegte, miközben megpróbálta kicibálni a lányt a hústorony alól.

Saala üveges tekintettel meredt rá.

– El kell innen tűnnünk! Hallod?

A fiú talpra rángatta, de lábai megroggyantak, és hirtelen savas hányadék tódult fel a torkán.

Elengedte Saala kezét. A lány kábán a falhoz kúszott és megérintette mindazt, ami a csecsemőből maradt.
Véres ujjai között mintha egy rongycsomót tartott volna.

Aztán lassan felemelte tekintetét.

A lángtenger előterében az óriás vadállati kegyetlenséggel osztotta csapásait a menekülő zsoldosok

között.

Saala ajkán réveteg mosoly terült szét.

– Az oroszlán eltapossa a kígyót! – suttogta.

Könnyei a halott csecsemőre hullottak. Észre sem vette, hogy Daes vonszolni kezdi maga után egy sötét
sikátor felé. A világ kavargó forgataggá olvadt körülötte, amit kövér vércseppek zápora öntözött és hizlalt.

Aztán sötét szárnyak suhogását hallotta.

De nem szárnyak voltak, hanem nyílvesszők.

Karas körül idegen zsoldosok hullottak, mint a legyek. Útját beszakított koponyák, összekaszabolt
holttestek és a fehér házfalakra fröccsent vér mocskos foltjai szegélyezték.
Megállíthatatlan szörnyetegként vágta keresztül magát a portyázó martalócokon, egyszerre négy-öt,
néhol több harcost koncolva fel. Szemében engesztelhetetlen düh lobogott, és a féktelen előrenyomulása
közben szerzett sebeket mintha fel sem vette volna. Mindaddig, amíg el nem ért a főtérhez, nem ütközött
komolyabb ellenállásba, a főtérnél viszont egyszeriben bezárult körülötte az ellenséges gyűrű.

Csapdába esett.

Vele szemben legalább negyven, állig felfegyverzett beloslavai zsoldos állta el az utat. Mire Karas
kijózanodva felegyenesedett eszelős tombolásából, már késő volt. Megfordult, de a háta mögött és
kétoldalt is legalább harminc-negyven harcos gyülekezett, pajzsaikat szorosan maguk elé szorítva.

Karas komoran bólintott.

– Jól van… Gyertek csak!

Talán arra számított, hogy még néhányat magával ránthat a halálba, de csalatkoznia kellett. A
beloslavaiak sorfala egyszeriben szétnyílt, s mögöttük nem messze vértes íjászok bukkantak fel. Ahogy
megfeszítették íjaikat, a húrok rezdülése és a faívek reccsenése a halál lágy fuvallatát idézték Karas
emlékezetébe.

Ez a halál dala lesz…

Megvetően felnevetett, és mellkasát kidüllesztve, széles terpeszben várta a nyílvesszők sortüzét.

Az íjászok sorfala mellett egy köpcös, hájas alak tűnt fel: arca még a fáklyák rőt lobogásában is
halottsápadtnak tűnt.

– Ő az… – hebegte Dastur Dar, Ung bárója. – Az istenek nevére, végezzetek vele gyorsan!

A nyílvesszők acélhegyén megcsillant a tűzfény. A következő pillanat végtelen hosszúnak tűnt Karas
számára, de végtére is király volt, vad törzsek népének harcosa. Nem hunyta le szemét.

A nyílvesszők a következő pillanatban sziszegve kiröppentek a húrokról, de előbb valami még történt. A
magasból, a környező paloták tetejéről dárdák suhogtak lefelé, egyenest az íjászok tömött soraiba.
Amikor a húrokról elpattantak a nyílvesszők, az íjászok már egytől egyig halottak voltak. Legtöbbjük fel
sem bukott, a dárdák a főtér porába szegezték őket. Hang nélkül haltak meg.

Dastur Dar, Ung bárója először nem értette, mi történt. Karast bámulta, ahogy a nyílvesszők szánalmasan
elkerülik és jégesőként kopognak a házak falán. Valamit felháborodottan dünnyögött maga elé, de ahogy
oldalra fordította fejét, már látta, hogy íjászainak vége.

A beloslavai zsoldosok üvöltése térítette magához: az idegenek a magasba mutogattak, miközben

elhajigálták pajzsaikat, és egymást taposva futni kezdtek a sikátorok felé. Dastur Dar követte
pillantásukat, és suhanó árnyakat pillantott meg a paloták felett.
– De… de… – Ekkor meghallotta Karas közelgő lépteit.

A nomád király vértől vörös testét sebhelyek tucatjai borították, fekete haja vészjós szárnyként lebegett
arca körül. Ajkán kegyetlen mosoly húzódott, ahogy az elhullott martalócok testén keresztültiporva
közeledett a báró felé.

Mielőtt azonban elérhette volna, váratlanul gyémántokkal díszített harci kocsi vágódott ki az egyik
sikátorból, s farolt a főtérre. A rajta terpeszkedő, tar harcos ezüstös páncélt viselt: anélkül rántotta fel
maga mellé a bárót, hogy a harci kocsi lelassított volna. Nem törődött Dastur Dar súlyával, fél kézzel
emelte a rángatózó embert, s már suhant is tovább, a tér túlsó vége felé – a vasalt kerekek alól
vérpermet és húscafatok sara szóródott a falakra.

Karas ökölbe szorított kézzel bámult utána. Aztán felemelte fejét, és felpillantott a palotákra. A
magasban, az árnyalakok közül kibontakozott egy megtört alak. Karas ezer közül is megismerte volna.

– Az utolsó pillanatban, mint már annyiszor, Bras…

– Kárpáthia haldoklik! – kiáltotta vissza a vlachiai. – Azonban még nem halott! Szüksége van királyára! Jöjj
velünk! Itt és most… nem győzhetünk…

A király megrázta fejét.

– Fussak el? Miért tenném?

Fejszés Bras a mellette felsorakozó árnyakra pillantott.

– Elég ebből! Már nem a vad nomád vagy, aki bármikor eldobhatja életét! Király vagy, Karas! Harcolnod
kell az országodért!

Karas némán állt a lángok ölelte főtéren, a tetemek hegyén, és bámulta a magasban sorakozó árnyakat.
Lelke mélyén tudta, hogy a vlachiainak igaza van, csakhogy még túl erősen lángolt a düh lelkében.

– Megvan az ideje a harcnak, Karas! De nem most! Jöjj! Elvezetünk oda, ahonnan megbosszulhatjuk
Kárpáthia sérelmeit! Ung, s tán egész Ormos elveszett, ám ahhoz, hogy visszavegyük, életben kell
maradnunk!

Karas megtörölte homlokát.

Ezért még megfizet valaki!

Megmentői fürge árnyakként kúsztak le a paloták csipkézett ormain, és felsorakoztak előtte. Karas arcán
döbbent meglepetés váltotta fel a düh kifejezését.

– Ti… ti vagytok?
A lángok fényében koszos köpenyekbe burkolózott, elvadult külsejű férfiak bontakoztak ki a sötétségből.
Arcukat ápolatlan szakáll borította, szemükben már alig pislákolt valami abból a fényből, amit Karas oly
jól ismert. A valaha megközelíthetetlen bronzszobrok, a tetőtől talpig királyi vörösbe öltözött vértesek
most szánalmas rablóbandának tűntek.

– Ennyien maradtak a Sárkánylovasok… – mormolta Bras. Jöjj, Karas! Jobb, ha mihamarabb megismered
Kárpáthia végzetét!

Mélyen a város alatt sötét járatok húzódtak. Réges-rég vájták e járatokat, egy oly nép gyermekei, akiket a
kárpáthiaiak hírből sem ismertek, ám akik már akkor e vidéket lakták, amikor az őseik még vadonok,
őserdők mélyén hadakoztak azóta kihalt, gigászi szörnyetegekkel.

A járatban sorakozó kripták valaha embernél háromszor nagyobb teremtmények csontjait rejtették. A
fáklyák imbolygó fényében széthányt koponyák, csigolyák és végtagcsontok hevertek mindenfelé.

Karas és Bras egykedvűen lépdeltek a járatban mindaddig, míg egy tágasabb csarnokba nem értek.
Néhány meggyötört tekintetű ungi menekült kapta fel fejét érkeztükre. Amikor a harcosok kíséretében
Karas belépett, Daes felkiáltott meglepetésében.

– Saala! Nézd! Ő az!

A lány fel sem nézett, üveges tekintettel maga elé meredve altatódalt dúdolt halkan.

– Mit gondolsz, Daes, nem riasztják fel a kicsit?

A fiú fájdalmas pillantást vetett az asszonya kezében tartott összetört, véres péppé zúzódott csecsemőre.

– Nem, Saala… Ő már nem ébred fel léptek zajára. Alszik. Békében alszik, Saala!

A lány megkönnyebbülten elmosolyodott és tovább dúdolt magában. Daes ráterítette a köpenyt, amit az
egyik halottról húzott le, aztán feltápászkodott, hogy közelebb húzódjon az érkezőkhöz. Köszönetet akart
mondani a megtermett idegennek, azonban a csuklyások, akiknek kíséretében az idegen érkezett, elállták
az útját.

Karas magába roskadva ült, hátát egy kriptának vetve.

– Micsoda bolond vagyok, Bras! Micsoda eszeveszett, bolond! Egy napja még boldog voltam… Könnyű
szívvel érkeztem, Bras! Megtaláltam önmagam a messzi földeken! Megszabadultam kétségeim súlyos
árnyaitól, de most… Most…

– Ami történt, megtörtént… – sóhajtotta a vlachiai.

– Éveken át róttam Thurania s a keleti óceán szigeteinek ösvényeit, sötét titkok nyomában – folytatta
Karas. – Menekültem az uralkodás terhe és unalma elől, s lásd… mi történt! Megtaláltam önmagam
messze, idegen földeken, de Kárpáthia ezalatt elveszett! Hogyan történt, Bras? Hogyan engedhettétek,
hogy idegenek prédálják földjét?

A vlachiai egy hatalmas koponyát vett fel a kripta porából, fásultan maga elé emelte, és a két roppant
szemgödörbe bámult.

– Kárpáthia ármány áldozatává vált, ó, király! Az udvarban sötét intrikák nyomán idegenek vették át a
hatalmat nem sokkal azután, hogy eltűntél Királyvárosból.

– Idegenek?

– Messziről jött Hor-papok és varázstudók. Állítólag az Ural bércei közt élték túl a nagy Ércháborúkat.
Onnan merészkedtek elő, a kígyóemberek titkos szentélyeiből. Néhány hónap alatt újjászervezték egykori
hatalmukat. Régi híveik úgy sereglettek elő a föld alól, mint a férgek tavaszi eső után. Segítségükkel az
idegenek átvették az uralmat a hadsereg felett, aztán királyságod felett is, a távollévő Karas király
nevében!

– Hor-papok? De hát ki vezeti őket? – sziszegte Karas. – Mondd, ki az?

– Kha-Athon, a kígyóemberek papja. Üldöztetni kezdte néhai híveid, ó, király! Hajtóvadászatot rendeztek
a fővárosban a hozzád hű főemberek közt. Nem sokan maradtunk… Turey és néhány nemes megpróbált
ellenállást szervezni, csakhogy elárulták őket. Én is csak vlachiai kémeim segítségével menekültem meg
az utolsó pillanatban…

– Na és ők? – intett komoran Karas a kripták közt pihegő vértesek felé. – Ők is elárultak engem?

– A Sárkánylovasok? – nevetett fel Bras. – Megvesztél? Nagy részük elvérzett a palota védelmében. A
hadsereg ellenünk fordult… Minden vértesedre száz harcos jutott, bár így is napokba telt, mire az
ellenállásunkat megtörték… Alig százan menekültek meg a förtelmes csapdából… A hegyekben bujkáltak,
mert vadásznak rájuk Kha-Athon papjai és a felbérelt beloslavai zsoldosok.

– Ki bérelte fel őket?

– Dastur Dar, Ung bárója. Így gazdagszik, saját népe zsírján… Kha-Athon és a kígyópapok pártfogásában
áll, így senki sem mer ujjat húzni vele. Kárpáthia határait immár senki sem tartja tiszteletben, Karas!
Zhorak és Lamberg fekete falai mögül újra és újra rabló hadjáratok indulnak keleti tartományaink ellen!
Gyalázat! A nép behódolt a Hor-papok undorító szertartásainak, feledik már Kárpáthia dicső napjait!

Bras kezében hirtelen porrá hasadt a hatalmas koponya. A vlachiai dühödten vágta a csontdarabokat a
kripta falához.

– Néhány év alatt omlott össze minden, Karas király! Minden, amit valaha Zete fia Zolta egységes
birodalommá kovácsolt!
Karas a messzeségbe bámult.

– Éveken át rejtőzködtem a hegyekben, a Sárkánylovasok maradékával – folytatta Bras. – Már éppen azon
törtem a fejem, hogy itt hagyom ezt a gyalázatos földet, mely megtagadta múltját, és önként behódolt az
idegen papoknak. Vissza akartam térni Srael szigeteire, nyugatra, ahol az enyémek még háborítatlanul
élnek. Aztán hírét vettem egy ushoki kalmártól, hogy láttak téged messze délen, Yster torkolatvidékén, a
vad dzsungelek pereménél. Azt hittem, már meghaltál! Azt hittem, nem térsz vissza többé, Karas! Amikor
hallottam, hogy élsz, tudtam, hogy visszatérsz! Megpróbáltam tartani a lelket vérteseidben és magamban
is…

Karas felkapta a fejét. Nem messze tőlük, ahol az ormosi menekülők maradéka szorongott, némi
mozgolódás támadt.

– Engedjetek! – kiáltotta dühösen egy fiú. – Beszélnem kell vele!

Bras intett, mire az őrök kényszeredetten utat nyitottak.

– Sárkánylovasok vagytok, nem? – kiáltotta elkeseredetten a fiú. – A király testőrei! Mondjátok meg, hol
van! Hol a híres, neves Karas kán?

Bras felemelte kezét; a félhomályban rövid vlachiai penge villant. Karas egykedvűen leintette; nem akart
több vérontást. Daes megtorpant és könyörögve térdre rogyott előttük.

– Megölték az apámat és a kisfiamat! Láttátok, mit műveltek velünk! Miért? Miért tűri ezt Karas király?
Nektek tudnotok kell! Igaz, hogy nem törődik már velünk? Igaz, amit Dastur Dar báró állít? Igaz, hogy a
királyt Kha-Athon tartja a markában? Hogy már Karas kán is megtért a Hor-papok hitére?

– Honnan veszed ezt? – förmed rá Bras, és a fiú torkához szorította pengéjét. – Még egy szó, és
megkeserülöd! A királyt ne okold nyomorú sorsodért!

Daes undorral az arcán eltolta magától a vlachiai pengéjét, aztán a porba köpött.

– A királyok csak királyok! Mit törődnek velünk?

Karas feltápászkodott. Éjfekete szemöldöke alatt hidegkék szempár izzott. Ebben a tekintetben a vad
ushoki hegyek sötétje és az éjféli óceán haragvó mélysége kavargott.

– Engem keresel? Itt vagyok! Karas kán vagyok, a nomád törzsek fejedelme, a kadesi győző, Kárpáthia
királya, Zete fia Zolta koronájának egyetlen örököse! Visszatértem! Szavaidért meglakolsz, de nem én
öllek meg! Velem jössz, hogy méltó módon pusztulj, a harcmezőn! Azt kérded, hol van Karas kán? Sírsz,
zokogsz, mint valami csecsemő? Én pedig azt kérdezem tőled, hol voltál, amikor a beloslavaiak először
rátörtek Ormosra? Hol voltál, amikor minden férfinak harcolnia kellett volna? Hogyan mered Karas kán
nevét szádra venni? Saját bűneimmel elszámolok magam: sok ezer beloslavai féreg vére mossa le a
gyalázatot Karas király nevéről! A ti gyalázatotokat vajon ki mossa le? Talán én?
Daes sápadtan bólintott.

– Veled tartok uram, bárhová is mégy – hebegte. – Azt teszem, amit parancsolsz!

– Amit parancsolok… – Karas dühödten egy koponyára tiport. – Miféle nép az, mely nem képes
megvédeni magát? Megérdemlitek, ami Kárpáthiával történt! Hogyan felejthettétek dicső múltatokat?
Hogyan hódolhattatok be mindenféle jöttment idegennek? A Hor-papoknak? Éppen nekik? Hát ti
semmiből sem tanultok? Elfeledtétek, mit tettek velünk? Hol a büszkeségetek? A hitetek? Hagynom
kellene, hogy lemészároljanak és rabságba hajtsanak titeket! Nem érdemeltek mást! Amit tenni fogok,
nem értetek teszem!

Megvetően végigmérve a kripták előtt szorongó megrettent ormosiakat, majd sarkon fordult, és döngő
léptekkel elindult a kriptasor sötétségbe vesző vége felé.

Éjjel a várfalakra magányos árny kúszott fel. A párduc fürgeségével mozgott, árnyként suhant a leomlott
épületek romjai között, majd felkapaszkodott a kifeszített kapuláncra, s onnan még magasabbra, a
rogyadozva is büszkén magasodó Keleti Kapura. Odafenn megvetette lábát, s teleszívta tüdejét a
halálbűzű éjszaka leheletével. Előtte a pusztulásba döntött város: a király szemügyre vehette mindazt,
ami Ungból maradt.

A paloták, a raktárak kormos falai, az utcákon heverő holtak és a még mindig nyöszörgő, magukra hagyott
sebesültek látványa a legcsekélyebb mértékben sem indította meg szívét. Acélként szikrázó szeme az
utcákon csörgedező vér folyammá duzzadó ereit fürkészte, melyek a várost körülvevő árkokba iramlottak.
Hallotta még a lángok recsegő-ropogó visszhangját, az összeomló épületek robaját, hallotta a
meggyalázott asszonyok jajveszékelését, hallotta a még mindig fosztogató zsoldosok dévaj kacagását, a
zsákmányolt bortól megittasodott rablók kurjantásait, s hallotta a megkínzott foglyok iszonytató sikolyait
is.

A sikolyok odafentről, a város felett trónoló erődítményből érkeztek, Dastur Dar báró fészkéből, melynek
falain a gyalázat fáklyái lobogtak és festették vörösre az eget.

Karas résnyire szűkült tekintetét felemelte a városról. Most már csak az erődöt látta maga előtt, ahonnan
a pokoli hangok kiszűrődtek. A báró embereinek nevetése és a foglyul ejtett ormosi gyermeklányok
sikolya a leggyűlöletesebb hanggá olvadtak a fülében.

Ott állt a király az éjszakában, és hagyta, hogy a gyűlölet kitöltse megfeketedett lelke minden üresen
maradt zugát. Mintha a hullabűzű levegővel magába szívta volna a legsötétebb bosszú felszabadító erejét
is.

A vad tivornyázás ezekben a pillanatokban hágott tetőfokára a báró palotájában.

Karas hajnalig állt ott a romos torony fokán, s rezzenéstelenül bámulta a romlottság és az árulás
erődítményét. Ha bárki felpillantott volna ezen az éjszakán a Keleti Kapu romjaira, azt hihette volna, egy
vörös ércbe öntött szobrot lát, egy köpenyébe burkolózó, zord istenség szobrát, akit akképp örökítettek
meg szolgái, amint éppen eltörölni készül az általa teremtett világot.

Sűrű hóesésben vártak rá a tisztáson. Karas kán több emberre számított, de amikor megpillantotta őket,
szívét mégis melegség járta át.

A hajdani Sárkánylovasok maradéka sorakozott a Hóbérc-hegység eme eldugott, távoli tisztásán. A

környező hegyekből, hegymélyi sziklabarlangokból merészkedtek elő, ahol sokan évek óta bujkáltak a
rettegett Kha-Athon Hor-papjai elől. Szerte Kárpáthiában hajtóvadászatot folytattak a királyi testőrség
tagjai ellen: ha megtalálták volna, a kígyópapok szolgálatában álló katonák azonnal felkoncolják őket.

Most összegyűltek a titkos jelre.

Karas előtt egytől egyig szálfatermetű, elszánt tekintetű férfiak sorakoztak. Noha vörös köpenyüknek már
híre-hamva sem volt, a királynak sokkal inkább kedvére valónak tűntek így, állati prémekbe, bőrbe
öltözve, oldalukon hatalmas bárdokkal, buzogányokkal.

– Ennyien maradtak – mutatott körbe Bras. – A többieket csapdába csalták, ármány és árulás segítségével
lemészárolták Kha-Athon szolgái.

Karas komoran bólintott, és elsétálva a sorok előtt végigmérte minden egyes harcosát. Alig több mint
kilencvenen voltak, azokkal együtt, akik előző éjszaka kiszabadították szorongatott helyzetéből Ung
főterén. Kilencven mindenre elszánt harcos, a válogatott legkeményebb férfiak közül, akik túlélték a
legkegyetlenebb megpróbáltatásokat.

Karas szigorú tekintete végigsiklott rajtuk, s ők lángoló lelkesedéssel csüngtek királyuk minden
mozdulatán. Igaz hát: Karas él! A király él, és visszatért Kárpáthiába! Ez egyszeriben visszaadta
életkedvüket.

Karas nem tartott beszédet, tudta, hogy nincs szükségük lelkesítő szózatra. Hű testőreinek elegendő volt,
hogy látták őt. Látták a sebektől borította királyt, harcra készen. Tudták, hogy érdemes volt minden
nélkülözést elviselniük, az éhezést, a szenvedést. A sok üldöztetés, megaláztatás most elnyeri méltó
jutalmát.

Azt is tudták, mi lesz a jutalom.

Harc.

Bosszú.

Bosszú a meggyalázott hazájukért.

A tisztásról szakadó hóesésben indultak északnak, fel, a Hóbérc-hegység szűk, kanyargó völgyeiben,
kerülve minden falut, minden ormosi őrtornyot. Kettesével-hármasával haladtak a sűrűn nőtt fák között
azon a régi, de már csaknem benőtt ösvényen, amelyet Kárpáthia seregei tapostak valaha, egyik régmúlt
hadjáratukon. A mély hóban, rögös, sziklás vízmosásokon át, csontig hatoló hidegben meneteltek olyan
ütemben, amihez még a testőrök sem szoktak.

A kilencven Sárkánylovas sorait néhány ungi menekült egészítette ki. Daes és Saala is velük tartottak,
vacogva, mocskos köntösüket maguk előtt összehúzva igyekeztek lépést tartani a harcosokkal. Karas kán
nem tiltakozott a kíséret ellen, valójában ügyet sem vetett rájuk, meg volt róla győződve, hogy este a
fáradtságtól és hidegtől félholtan esnek majd össze, s fagynak halálra valahol a rengetegben.

A menet élén a nomád király haladt öles léptekkel, fejét előreszegve, ajkát összepréselve. Csak előre
nézett, a sűrű vadont fürkészte, mintha a fák közül bármely pillanatban beloslavai zsoldosok
bukkanhattak volna elő.

Az első napon megállás nélkül meneteltek. Karas kegyetlen tempót diktált, esze ágában sem volt
megpihenni, noha éjjel le sem hunyta a szemét, és nem evett egész álló nap. Inni is csak menet közben
ivott, jéghideg patakvízből.

Amikor az éjszaka közeledtével megtorpant, testőrei elégedetten mordultak fel. Nem hagyta el ugyan
ajkukat egyetlen panaszszó sem, de nem titkolhatták megkönnyebbülésüket. Kezdtek attól tartani, hogy a
király éjszaka is tovább vezeti őket a rengetegben.

– Letáborozunk? – kérdezte tompán Bras. Még mindig nagyon gyengének látszott: láz gyötörte, és sebei
közül jó néhány egyre csúnyábban nézett ki.

– Nem! – ingatta fejét Karas kán. – Addig pihenünk csak, amíg a harcosok esznek valamit. Amikor a hold
előbukkan a felhők mögül, tovább indulunk.

Bras leroskadt egy zuzmóval fedett, korhadt fa törzsére. Annyi erőt sem érzett magában, hogy egyen a
szárított húsból, amit az övére erősített bőrtáskában tárolt.

– Hová tartunk? – kérdezte, amikor látta, hogy Karas le sem ül, egyre csak a sötét környéket fürkészi.

A király megfordult.

– Bras! Nem fogod bírni ezt az utat. Fordulj vissza! Rejtőzz el Ung kriptáiban, míg vissza nem térünk!

A vlachiai szárazon felnevetett.

– Bírni fogom. Egy szót se többet erről!

Karas egy hosszú pillanatra az arcát fürkészte, aztán magához intette a testőröktől kicsit távolabb pihegő
Daest és Saalát.

– Mossátok ki ennek a férfinak a sebeit, és adjatok neki enni! Mostantól mindig a közelében maradtok, és
gondoskodtok róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt! Megértettétek?
Saala kifejezéstelen tekintettel bólintott és óvatosan letette egy fatörzsre a kezében szorongatott véres
rongycsomagot.

– Az mi? – kérdezte gyanakodva Karas.

Daes közelebb húzódott hozzá, és úgy, hogy Saala ne hallhassa, a nomád fülébe súgta:

– A kisfiunk… Magával hurcolja Ung óta… Azt hiszi, él… Elment az esze. Az éjjel megpróbáltam kivenni a
kezéből, hogy eltemethessem, de felriadt és nekem esett. Csaknem megölt!

Karas komoran bólintott.

– Tegyétek, amit mondtam!

A lány fél szemmel a fatörzsre helyezett rongykupacot figyelte, de közben máris friss havat vett kezébe, és
dörzsölni kezdte vele Bras legcsúnyább vágásait.

– Velem is az történt, ami ezzel a szerencsétlen asszonnyal, aki azt hiszi, a fiacskája még mindig él. Amíg
távol jártam, én is azt hittem, Kárpáthia él és virágzik! De közben darabjaira hullott… – morogta Karas, a
vlachiai mellé telepedve. – Lásd, Bras, férgek rágják a birodalom testét. Álnok kígyók sziszegnek
mindenütt. Miféle mágia ez, Bras?

– Én már nem keresek válaszokat, uram. – A vlachiai engedelmesen tűrte, hogy Saala óvatosan átkösse
elfertőződött sebeit. – Visszajöttél, s nekem ennyi elég. Viszket a tenyerem, s pengém vérre szomjazik.

Karas tekintete sötéten villant a kelő hold fényében.

– Megfizetnek! Megfizetnek mind!

– Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, felség. De ne feledd: nincs sereged! Kárpáthia hadai csak Kha-
Athon parancsára várnak! Százan sem maradtunk, s oly sok az ellenség mindenütt!

– Mindent sorjában! Éveken át az uralkodás kényelme, a pompa, az ágyasok ölelése, a bor mámora, a
hízelkedők puhány hada körülöttem eltompították érzékeim. Csaknem megfulladtam a trónuson, Bras. És
tudod, miért? Mert elvesztettem, ami valaha voltam. A királyi udvarban partra vetett halként éltem. Ezért
kellett elindulnom, ezért kellett azon az éjszakán otthagynom a trónt. Amíg Thuránia vadonjait és városait
jártam, Bras, úgy éreztem, megtaláltam magam. Visszaszereztem azt, ami valaha az enyém volt: a
szabadságomat. De most…

– Most?

– Most már látom, hogy a szabadság is csak tűnő álom. Képzelgés. Mit kezdtem vele, míg az enyém volt?
Ide-oda sodort a sors, bárhol rám találhatott volna a halál. Verekedtem, raboltam és öltem. Mocsokban
fetrengtem, idegen kikötők mélyén, romlott városok szajhái és tolvajai közt. Elszegődtem zsoldosnak
távoli fejedelmek seregébe, mint rég, és idegenekért ontottam a vérem. Megszabadultam minden fojtó
lánctól, amit az évek a lelkem köré vertek itt, Kárpáthiában. És azt hiszed, ezáltal boldog lettem? Lánc
nélkül jobb élni, mint láncokkal a nyakadon, ez igaz. Ám mindez kevés. Kell valami cél, hogy ne bomoljon
meg az elméd, Bras.

– És te megtaláltad a célod, uram?

– Most, hogy visszatértem: igen. Most már tudom, mi az. Ez a föld, az ország, ami az enyém, amit egy
haldokló, elkényelmesedett nép lak, ez az ország csak rám várt. Én pedig visszaszerzem magamnak.

– Nem értem – ismerte be Bras, miközben a sebeit tisztító Saala megkeményedett arcát fürkészte. – Ha
így érzel, akkor miért teszed? Kárpáthia előbb-utóbb összeomlik. Ha nem holnap, hát majd akkor, amikor
örökre lehunyod szemed. Talán valóban nem érdemel ez az ország semmit, csak pusztulást!

– Nem is a birodalomért teszem – vicsorgott sötéten Karas. – Mit számít egy ország? Mit számít hitvány
népe? Nézd ezeket a harcosokat! – mutatott a Sárkánylovasokra. – Őértük teszem. Értük, akik a halálba is
követnek, ha kell. Teérted teszem. Az egyetlen emberért, akit barátomnak nevezek. És mindenekelőtt…
magamért teszem. Mert ezt akarom, Bras. Bosszút akarok.

– Mire megyünk mi, alig százan, egy birodalom ellen? A belső tartományok határát válogatott légiók
védik, s vad mágia! Már megtapasztaltad a Hor-papok hatalmát!

– Eszem ágában sincs a határvidéket támadni. Északnak megyünk – váltott át vlach nyelvre Karas, s
közelebb hajolt Brashoz. – A hegyek mentén, fel, a galíciai pusztákon át, a Harun-szirtekig. Ott nyugatnak
fordulunk és átkelünk a podóniai határvidéken…

Bras dermedten bámulta a királyt.

– Megvesztél? Északnak? Át a havasokon? A pusztaságon? Aztán nyugatnak, át egész Podólián? De hisz

az… Tudod te, milyen hosszú út?

– El kell jutnunk az Ibaran forrásáig – folytatta Karas, ügyet sem vetve a vlachiai közbevetésére.

Saala lopva Daesre pillantott; bár egy szót sem értett abból, amit a két harcos beszélt, érzékelte, hogy
roppant fontos dologról lehet szó, olyasmiről, ami eldönti a sorsukat. Amikor aztán észrevette, hogy Karas
a szeme sarkából gyanakvó pillantást vet rá, elvörösödve lehajtotta fejét, és csak Bras sebére
összpontosított.

– Onnan az Ibaran keletnek zúdul – folytatta a király. – De van egy másik ága, amely a podóniai hegyekig
kanyarog, s ott délnek ereszkedik. Arról a folyóról úgy tartják, nem hajózható, ezért senki sem számít
arra, hogy azon bárki is megközelítheti a rablók erődjét. Mi azonban ezt fogjuk tenni. Északról, a hegyek
felől csapunk le Zhorakra, a martalócok viperafészkére! Északról, ahonnan semmi sem védi!

Bras megremegett. Ha nem ismerte volna a királyt, azt hihette volna, teljesen megbomlott az elméje.
– Elegen vagyunk. Igen. Kilencven Sárkánylovas elég lesz – folytatta Karas. – Nem kell nekem had! Egy
sereg valószínűleg elpusztulna mellettem ezen az úton. A vértesek azonban bírni fogják. Sokkal
rosszabbat is megéltek már, ez az út gyerekjáték lesz számukra. Azt akarom, hogy a földdel tegyük
egyenlővé Zhorakot! Minden beloslavai és podóniai zsoldost, akit ott találunk, felkoncolunk. Örökre
elvesszük a kedvüket, hogy valaha is át merjék lépni Kárpáthia határait! Ha végeztünk velük, egyenesen
nyugatnak fordulunk, és mielőtt Zhorak pusztulásának híre eljutna Ungba, átkelünk az ushoki hágókon.
Megtisztítjuk Ormost és egész Kárpáthiát, a Hor-papokat eltapossuk!

Bras királya arcát fürkészte.

– Szóval ilyen egyszerű? Ez volna a terved? – kérdezte.

– Ez.

A vlachiai intett a lánynak, hogy befejezheti. Saala sápadtan kapta ismét kézbe a véres, összezúzott
csecsemőtestet.

– Ugye, tudod, hogy mind meg fogunk halni? – mormolta Bras. – Mind. A Sárkánylovasok, én is és te is,
uram!

A kán vállat vont.

– Hát persze hogy mind meghalunk. Ezt eddig is tudtam.

A fák közt jeges szél söpört végig és havat sodort az arcukba. A vlachiai vadul felnevetett.

– Az istenek nevére, miért ne? Követlek, felség! De tudd: őrültség, amire készülsz! A Sárkánylovasok nem
azért szenvedtek annyit, nem azért bujdokoltak éveken át, királyuk visszatértére várva, hogy most
lemészároltassák magukat egy őrült terv kedvéért!

Karas elfordult tőle.

– Sebeid súlyosak. Jobb lesz, ha visszafordulsz; kis szerencsével eljuthatsz a tieidhez, délre.

Bras felelni akart, mire a király nemet intett.

– Pihenned kell!

A harcos sápadtan nekilátott, hogy hevenyészett derékaljat rögtönözzön magának. Karas faképnél hagyta,
ám – mintha csak erre várt volna – Saala somfordált mellé engedelmesen, és egyik kezével mindvégig a
rongycsomót szorongatva villámgyorsan elkészítette a pihenőhelyét. Úgy tűnt, a vlachiai ápolása
kiragadja abból a sötét gödörből, ahová gyermekének pusztulása taszította. Bras hálásan rámosolygott a
lányra, s ahogy lehajtotta fejét, már aludt is.

A tábor elcsendesedett, csak az éjszaka különös neszeit visszhangozták a közeli sziklafalak.

Karas kán még pirkadat előtt ébresztette őket. A vértesek zokszó nélkül szedelőzködtek, megtisztították a
hótól ruháikat és fegyvereiket.

Bras kába fejjel igyekezett összeszedni magát, s közben arra gondolt, hogy képtelen lesz nagyobb
távolságot megtenni ilyen állapotban. Az persze meg sem fordult a fejében, hogy azt tegye, amit Karas
javasolt neki. Esze ágában sem volt visszafordulni.

Mire megvirradt, már tekintélyes távolságot megtettek. Mindvégig mély hóban, térdig érő, jéghideg
vízmosások medrében törtek előre. Útjukat lépten-nyomon kidőlt fák, hegyoldalakról legördült sziklák,
kőomlások nehezítették. Mivel Karas király diktálta a tempót, öles léptekkel haladtak. A hosszúra nyúlt
menet végén Bras bukdácsolt, két oldalán Saala és Daes támogatták. A lány továbbra is magával cipelte
csecsemője felismerhetetlenségig összeroncsolt tetemét.

Bár a vlachiai eleinte ellenkezett, később rá kellett jönnie, hogy nincs más választása, mint hogy elfogadja
a segítséget.

Különös csend ereszkedett a vadonra, csak a hó ropogott lábuk alatt.

– Merre menekülünk? – törte meg nem sokkal napkelte után a csendet Daes suttogása. – A Királyvárosba
vivő út nyugatra vezet innen.

– Menekülünk? – Bras elfojtotta nevetését. – Nem menekülünk mi sehová.

Saala intett, hogy hallgasson el, mert takarékoskodnia kell minden csepp erejével. Aztán dúdolni kezdett
egy altatódalt, és a szívéhez szorította a véres rongycsomót.

Néhány órával később a menet élén haladó Karas megtorpant és felemelte jobbját. A többiek
megtorpantak.

A király a közeli hegy hófödte ormára mutatott. A fák ágbogain keresztül alig lehetett látni a szürke
kőfalat, amely szinte egybeolvadt az ónszínű égbolttal és a hófoltos hegyoldallal.

– Őrposzt – suttogta Karas Brasnak, aki mellébicegett a menet végéről. – ormosi őrposzt.

A vlachiai komoran bólintott.

– Túlságosan közel van! De talán észrevétlenül elhaladhatnánk alatta idelenn, a vízmosásban!

Karas összeszűkült szemmel figyelte a falat. Innen nem látszott őrtorony, viszont a király tudta, hogy ott
kell lennie valahol.

– Túl kockázatos – mormolta. – Ha felfedeznek bennünket, meggyújtják a jelzőmáglyát, és akkor a

beloslavaiak tudomást szereznek rólunk.

Bras szorongva összehúzta magán szakadozott köpenyét.

– Tudom, mit forgatsz most abban a kemény koponyádban! A hegyoldal túlságosan meredek! Nem
javaslom, hogy…

– Lerohanjuk őket! – szakította félbe Karas, s maga mellé rendelt két tisztet a vértesek közül.

– Húsz-húsz harcossal megkerülitek a csúcsot. Északról és délről támadtok, ha megadom a jelt. Jó lenne
tudni, hányan vannak…

Karas körbepillantott, hogy kiválasszon egy felderítőt, azonban Bras mögül ekkor félénken előlépett
Saala, szorosan magához szorítva az átvéresedett rongyköteget.

– Majd én… Felmegyek oda… Ha el is fognak, rám nem gyanakodnának…

Daes elvörösödött, vissza akarta rántani maga mellé asszonyát, de Karas lefogta a kezét. Mereven a lányra
bámult, mintha csak most venné észre. Volt valami Saala tekintetében, ami megbabonázta a királyt.
Talán felismert benne valamit, amit régóta keresett.

– Menjen, ha akar. Tudom, hogy mit érez! Mindannyiunk élete a kezedben van!

Saala futó pillantást vetett Brasra és férjére, aztán megindult felfelé a meredeknek.

Félútról visszanézett. A vértesek mesterien álcázták magukat, szakadozott, koszos köpenyeik beleolvadtak
a tájba. Hideg szél fújt a fák közt.

Saala félszegen felpillantott a hegytetőre: az ormosi őrposzt nyers rönkfalai felett mintha füst gomolygott
volna az égbolt felé. Embernek nyoma sem volt.

A lány tovább lépkedett a térdig érő hóban, melynek keményre fagyott kérge jégtáblaként ropogott
minden mozdulatára.

Megtorpant. Ha így folytatja, meg fogják hallani!

Remegett.

Fázott.

Gyengének érezte magát.

– Fel ne sírj! – suttogta a baljában szorongatott csomagnak. – Ha meghallják, végünk van!

Hirtelen megszédült, meg kellett kapaszkodnia egy fa törzsében, hogy el ne zuhanjon. A világ forogni
kezdett körülötte. Kiáltást hallott. Halálkiáltást. Sikolyokat. Egy gyermekkoponya falnak roppanó
reccsenését.

– Bántottak téged, kicsim! – zihálta. – El akartak venni tőlem… Elvenni tőlem…

Lehunyta szemét, arcán görcsös vicsor jelent meg. Felemelte fejét és körbepillantott. A hegyoldal
kihaltnak tűnt.

– Várj meg itt! Mindjárt jövök! Ne félj, nem hagyom, hogy bántsanak!

Leszaggatta testéről rongyos gönceit, a csecsemő tetemét gyengéden egy farönkre helyezte, aztán
négykézlábra ereszkedett, és mélyen a hóba gázolva, vadállatként inalt a hegytető felé.

Arcán a vicsor egyre állatiasabbá torzult.

Meglepően hosszú idő telt el, azonban Karas nem vezényelt támadást. Egykedvűen állt a hegyoldalban, s
csak néha pillantott fel, a hegytető irányába.

Bras nesztelenül odalépett hozzá, mire a nomád ridegen végigmérte.

A vlachiai szava bennszakadt, ám mielőtt még visszafordult volna, észrevette, hogy a király tőre hiányzik
az övéről. Szeme elkerekedett a csodálkozástól.

– Megteszi, amit meg kell tennie! – morogta Karas. – Láttam a szemében.

Nem sokkal később árny osont közéjük. Daes felkiáltott rémületében, mert azt hitte, vukodlak támad
rájuk.

Nem emberfarkas volt.

A lény mezítelen bőre hófehéren szikrázott a tompa napsütésben, haja vörösen tapadt csapzott testére.
Ahogy négykézláb közéjük ugrott, rájuk hörgött. Beletelt néhány szívdobbanásnyi időbe, míg Daes
rádöbbent, hogy Saala az.

A lány két lábra emelkedett, egyik kezében az alaktalan rongycsomóval, jobbjában tőrrel, melynek éléről
sűrű, olajsűrű vér csorgott a friss hóra. Karas a hátára terítette köpenyét, és óvatosan kivette kezéből a
fegyvert.

– Saala? – suttogta Daes. – Te…?

A lány magához ölelte a húspéppé aszott gyermeket, s felpillantott. Ahogy tekintetük találkozott, Daes
hátrált egy lépést. Nem! Ez a teremtmény már nem az ő szelíd asszonya volt. Szeme sárgán izzott, s
ahogy szélesre tárta száját, fogain húscafatok vöröslöttek.

– Továbbmegyünk – mondta halkan a király. – Nincs már veszély.

A vértesek zavartan szedelőzködni kezdtek, némelyikük fel-felpillantott a hegytetőre. Az őrposzt falain

semmiféle változás nem látszott.

– Te, fiú! – bökött Daesre Bras. – Szedd a lábad! Hozd le a fegyvereiket!

Daes szeme elkerekedett.

– A toronyból?

– Igyekezz!

– De…

Nem tehetett mást, remegve kapaszkodni kezdett felfelé.

Egy ideig Saala nyomaiban haladt, aztán ott, ahol a lány négykézlábra ereszkedett, jobbnak látta kerülni
kicsit. Néhány perc alatt elérte az őrállomás falát.

Szíve a torkában dobogott.

Az istenek nevére, mi történt itt?

Megkerülte a falat, és a túlsó oldalon a kapuhoz sietett. A kapu tárva-nyitva várta. Belesett rajta. Az udvar
üresnek tűnt, a főépület tetejéből füst gomolygott az ónszín égboltra. Középen, az őrtorony magasában
egy árnyalak dőlt a gerendákból összetákolt falnak. Nem moccant. Daes tudta, hogy nem alszik – halott.

Remegve lépett az udvarra.

A főépület előtt vérfoltok vöröslöttek. Belépett az épületbe, és azonnal ki is fordult onnan. A látványtól
rosszul lett, hétrét görnyedve hányt a hóba. Nagyokat lélegzett, térdre rogyott, és hóval dörzsölte az
arcát, hogy magához térjen.

Be kell menned!

Felkelt, és remegő térdekkel újra az ajtó felé vette az irányt.

Beletelt néhány pillanatba, amíg szeme hozzászokott a sötétséghez. A szobában emberi testrészek
hevertek mindenfelé, a deszkafalakat egy őrült festő vérrel fröcskölt freskói mintázták. Bármi is történt,
az a valami nagyon gyorsan végzett velük. Ezek itt nem számítottak rajtaütésre.

Daes összeszedte a falnak támasztott lándzsákat és kardokat, majd kibukdácsolt az udvarra. Nem állta
meg, felpillantott az őrtoronyra, pedig tudta, hogy nem lenne szabad. Az ormosi harcos látszólag a
deszkáknak támaszkodott. Aztán ahogy jobban megnézte, Daes látta, hogy az őr teste deréktól lefelé
egyszerűen eltűnt. Mellkasán keresztül egy dárda szegezte a falhoz.

Amikor kiszédelgett a kapun, arra gondolt, hogy ez nem lehetett az ő asszonyának műve… Akármi is
művelte ezt a rettenetet idefenn, annak semmi köze Saalához!

Na és a vukodlak?

Odalent kimerülten a vértesek lába elé szórta a fegyvereket.

– Többet nem bírtam el…

– Mi tartott ilyen sokáig? – förmedt rá Bras. – Azonnal indulnunk kell!

A vlachiai azt sem kérdezte, mit látott odafenn, tudta anélkül is. Saala ott állt Bras mellett, sápadtan, újra
rongyaiba burkolózva. Visszavedlett immár azzá a szótlan ungi asszonnyá, aki néhány nappal ezelőtt volt.
Ha férje nem látta volna nemrégiben, amint négykézláb lohol lefelé a hegyoldalból, véres szájjal,
töredezett körmökkel, maga sem hitte volna el, hogy a lány művelte…

…azt a szörnyűséget…

Karas intésére a menet elindult.

Daes és Saala ezúttal is a sor végére maradtak, hogy a vlachiait támogassák. Bármennyire is nem akart a
történtekre gondolni, Daes összerezzent, amikor asszonya jéghideg ujjai bűnbánóan megérintették a
kezét.

Azon a napon jóval többet meneteltek, mint addig bármikor. Karas – ahelyett, hogy pihenőket iktatott
volna be – egyre fokozta az iramot. Leszegett fejjel, bősz léptekkel törte az utat a hóban, mit sem törődve
azzal, hogy a bokrok száraz ágai véres csíkokat karmolnak mellkasába és arcára. Mintha ott sem lett
volna, mintha vad gondolatainak örvényében merült volna el. Minden egyes lépés csak mélyebbre
taszította ebben a sötét örvényben.

A Sárkánylovasok igyekeztek lépést tartani vele, de az utóbbi évek nélkülözései, a rejtőzködés

viszontagságai alaposan legyengítették őket. Némelyikük hosszú hónapokon át barlangok mélyén, erdők
rejtekén húzta meg magát, s királyuk most olyan erőfeszítést követelt tőlük, amire nem voltak
felkészülve. De nem panaszkodtak. Összeszorított foggal, a csontba maró hideggel és a fájdalommal
dacolva lépdeltek vezérük nyomában.

Egész álló nap meneteltek.

Amikor leszállt az este, Bras egy harcost menesztett Karashoz a sor végéről.

– Nem állunk meg – vetette oda a nomád. – Ha nem bírja, Bras maradjon csak hátra, és rejtőzzön el
valahol a közelben!

Amikor a vlachiai meghallotta az üzenetet, cifrán káromkodni kezdett.

– Az emberek kimerültek!

Daes alig hallotta a szavait. Egész végig asszonyával támogatták a vlachiait, s mostanra jártányi ereje sem
maradt; azt viszont végképp nem értette, hogy Saala miképp képes tartani velük a lépést.

– Maradjunk… Maradjunk itt… – nyögte, amikor a küldönc visszaállt a sorba. – Könyörgöm, uram…
maradjunk hátra…
Bras szitkozódott.

– Maradj, ha akarsz, átkozott! És vésd a fejedbe: ha most leszakadunk a többiektől, végünk van! Érted?
Végünk van!

Leszállt az éj, és Karas kán tovább vezette őket a térdig érő hóban, völgyből fel, völgybe le. Nem szólt
senkihez. Amikor aztán valahol hátul, a sorban összeesett egy sebesült vértes és elterült a hóban, a király
kelletlenül megtorpant. Úgy nézett vissza, mintha álmából zavarták volna fel.

– Lepihenünk – dünnyögte. – Egyetek, igyatok! Mire a Hold eléri annak a hegynek az ormát,
továbbmegyünk! Tüzet nem rakhattok!

A vértesek dermedten rogytak le ott, ahol épp voltak.

Egy ideig senki nem nyúlt iszákjához vagy az övén csüngő élelmiszeres zacskóhoz. Csak bámultak maguk
elé a hóba, bámulták a Hold által közibük vetített, gúnyos árnyakat.

Úgy tűnt, Saala szelíden alszik. Daes mit sem törődve a körülöttük szunnyadó vadonnal, a hideggel, a lány
arcában gyönyörködött. A holdfényben asszonya vonásai éppoly szelídnek és gyengédnek tűnt,
amilyennek mindig is ismerte és amilyennek megszerette. Nagyon fiatalon keltek egybe, sok gyermeket
akartak, mégis éveken át kellett várniuk az első megszületéséig.

Daes szívét e gondolatra jeges ujjak kezdték szorongatni.

Saala továbbra is görcsösen magához ölelte a kisfiú tetemét. Daes szemét könnyek öntötték el.

A világ, ami körülvette, igazságtalan volt és kegyetlen.

Mit tehet egy ember ebben a világban?

A magafajta örökös szenvedésre ítéltetett.

Daes hirtelen elhatározásra jutott. Óvatosan előrehajolt, egészen a lány arcáig. Saala mélyen aludt,
kezében a véres rongypólyával.

Igen, ezt kell tennie!

Minden rendben lesz, ha ez az őrület véget ér! El kell vennie tőle a kicsit, és el kell temetnie! Megint meg
kell próbálnia, nincs más megoldás! Ha az összeroncsolt kis test a föld alatt lesz, Saala talán visszanyeri
értelmét!

Lassan! Nagyon lassan!

Daes remegve megérintette a véres pólyát. Ujjai puha, hideg húst érzettek. A rosszullét környékezte, de
folytatta, amit elkezdett. Óvatosan húzni kezdte asszonya karjai közül a rongycsomagot. A belecsavart
hús- és csontmassza förtelmes cuppanással omlott szét benne. Daes orrát szörnyű bűz csapta meg, de
nem törődött most ezzel. Még egy kicsit! Csak még egy kicsit!

A következő pillanatban már egyenesen Saala gyilkos tekintetébe bámult.

– Én… Én csak…

A lány felhördült, majd földöntúli erővel ragadta meg a pólyát.

– Én… El kell temetnünk őt, Saala! A kicsi meghalt! Meghalt, érted?

Saala vérben forgó szemmel felpattant, és akkorát taszított férjén, hogy az egyensúlyát vesztve zuhant
hátra a hóba.

– Én csak…

Ahogy Daes felpillantott és meglátta a fölébe tornyosuló démont, mely pokoli tekintetével szinte
keresztüldöfte, karjában az oszló kis tetemmel, megértette, hogy nem csak kisfiát vették el tőle örökre.

Zokogva kúszott hátrébb, és hátát egy sziklának támasztva bámulta Saalát, amint az visszahuppan iménti
helyére, és gyengéden énekelni kezd egy újabb altatódalt.

Amíg nyomorúságos pihenőjüket töltötték, Karas felderítette a környéket. Úgy sejtette, nemsokára elérik
a hágót, mely a podóniai hegyek felé vezet.

A király hóleopárdként osont az éjszakában. Az előző napokban figyelme fokról fokra élesedett, s ezzel
együtt ébredeztek ösztönei. Mostanra éberebb volt, mint valaha. A bosszúvágy minden mást kiégetett
tudatából, mindent e célnak rendelt alá. Megszűnt számára létezni más, csak a cél maradt: elpusztítani
Zhorak fekete erődjét.

Karas kán kijutott a hágóhoz, szemügyre vette a környező erdőket, magában már kiválasztotta, hogy a
lejtők melyik oldalán menetelnek tovább. Éppen vissza akart fordulni, amikor üvöltés harsant a távolból.

A hangok az ideiglenes tábor irányából jöttek: dühödt kiáltások, fegyvercsörgés, sebesültek hörgése. A
király arcán megrándult egy izom. Eszeveszetten száguldott vissza.

Amikor kiért a tisztásra, rémületes látvány tárult a szeme elé.

A sötétségből éjfekete alakok ugráltak elő, apró, emberre éppen csak emlékeztető harcosok. Anyaszült
mezítelenek voltak, csupán szemük fehérje és tűhegyesre csiszolt fogaik villogtak az éjszakában. Sok
százan lehettek, s teljesen körbevették már a középre szorult, fáradt vérteseket. Dárdák suhantak a
védekezők soraiba, mérgezett nyílvesszők sziszegtek mindenfelé.
– Itt vagyok! – bődült fel Karas, és kardját kivonva a fekete szörnyetegek közé vetette magát. Sejtelme
sem volt róla, mik ezek, kik ezek, de barbár ösztönei csalhatatlanul jelezték, hogy jóval veszedelmesebb
ellenfelek, mint az Ungra rontó martalócok. Villámgyorsan ösvényt vágott magának köztük.

Hű testőrei körébe érve dühödten körbepillantott a tisztáson.

A fekete ördögök a válláig sem értek, koponyájuk jóval nagyobb volt az emberénél, végtagjaik
hosszabbak, majomszerűek, s mintha hat vagy hét ujjal markolták volna fegyvereiket.

– Öregistenre, mik ezek? – bődült fel a király. – Bras! Hol vagy, Bras?

A vlachiai a forgatag széléről hallotta a kiáltást. Néhány vértes megpróbálta a testével óvni. Ahogy
bágyadtan védekezésre emelte a kardját, Bras egyszeriben nevetségesnek találta még a gondolatát is,
hogy ezt az összecsapást túlélheti. Az árnyak oly fürgék és oly kérlelhetetlenül pontosak voltak, hogy a
sokat próbált Sárkánylovasok egymás után zuhantak a hóba a kör szélén.

– Bras! Bras! – süvöltötte Karas a tömeg túloldaláról.

– Itt vagyok! – nyöszörögte a vlachiai. – Most mind meghalunk, uram!

Hirtelen lándzsa csapódott át a védvonal falán. Az egyik vértes üvöltve térdre rogyott, mellkasából
vérpermet hullott a hóba. Mielőtt a vlachiai félfordulatot tehetett volna, az iménti lándzsa újra döfött.
Ezúttal a vállát marcangolta meg, s Bras elbukott az ütés erejétől.

Valami elsüvített a feje mellett, valami felsikoltott mögötte. Bras csak azt látta, hogy egy vézna, sápadt
teremtmény szökken mellé, lobogó, vérvörös hajzuhataggal, kezében meztelen pengével. Suhintás,
süvítés, fém sercenése eleven húsban.

A fekete ördögök acsarkodva hátrahőköltek.

Megcsillantak apró, tűhegyes fogaik; nem emberi fogak voltak azok, már az ősidőkben is húst
marcangoltak, akkor, amikor a föld színén óriások uralkodtak.

Saala félelmet nem ismerve forgatta a kardot, de mindez még nem magyarázta, hogy mitől hőköltek
hátra a fekete démonok. Amikor Bras térdre rogyott és erőtlenül oldalra nézett, Saala arckifejezése
mindent megmagyarázott számára.

A lány szeme immár földöntúli fénnyel izzott, ajkát szorosan összepréselte, és ahogy újra meg újra
lesújtott, arcán förtelmes gyönyör áradt szét. A vlachiai a gyűlöletnek és a vérszomjnak veszedelmes
keverékét látta azon az arcon. A lány fél kézzel harcolt, baljában most is a véres pólyát szorongatta.

Bras a következő pillanatban arra eszmélt, hogy a vértesek megragadják és hátrarángatják a kör közepe
felé, ahol már nem érhették el kardok és lándzsák. Egy kidőlt, mohos fatörzsnek támasztotta a hátát.
Mélán bámulta a látomásszerű ütközetet a holdfényben.
Ekkor meghallotta, hogy valaki vinnyog mellette.

Daes volt az, eszelős tekintettel bámulta az öldöklést, öklét szájába préselte, és oly kicsire húzta össze
magát, amilyen kicsire csak tudta. Bras ismerte a zavarodott fényt, ami az ungi szemében csillogott: a
félelem és az őrület tüzének fényét.

Hiábavaló lett volna a fiút harcba küldeni. A teste alól áradó förtelmes bűz arról tanúskodott, hogy maga
alá piszkított félelmében.

Fejszés Bras elfordította róla tekintetét.

A tisztáson a többiek fölé magasodva egy harci istenség viaskodott a fekete szörnyetegekkel.

Bras elmosolyodott.

Akárkik legyenek ezek a mélységből jött férgek, Karas kán engesztelhetetlen dühének ők sem állhatnak
ellen. Különösen, hogy a nomád mellett egy sápadt, vézna nőalak tűnt fel.

Saala szemében tűz lángolt.

Napkelte előtt nem sokkal Karas hátrament, hogy megszámolja, hányan maradtak. Amikor végzett,
megfordult, és a szánalmas menet élére sietett. Remélte, hogy emberei nem látják rajta a megrendülést:
alig negyvenen vánszorogtak a hegyoldalban. Feleolyan lassan haladtak, mint eddig, az életben maradt
vértesek java része sebesülten, összeszorított fogakkal igyekezett lépést tartani a királlyal.

– Karas! Jöjj közelebb!

A nomád kelletlenül engedelmeskedett, Bras mellé lépett. Magában csodálkozott ugyan, hogy Daes és
Saala még mindig bírják erővel, hisz a vlachiai súlya nem volt éppen elhanyagolható. Persze azok után,
amit a lány a tisztáson művelt, már nem lepődhetett meg semmin.

Az, hogy egyáltalán életben maradtak, többek közt Saala őrjöngésének volt köszönhető. Karas egymaga
rendet vágott a fekete ördögök soraiban, de vérteseinek ereje arra volt mindössze elegendő, hogy ideig-
óráig feltartóztassák a mocskos áradatot – Saala vérengzése azonban eszelős félelemmel töltötte el őket.

– Nem fogjuk sokáig bírni, uram – hörögte Bras. – Vagy itt veszünk mindannyian, ebben az átkozott
rengetegben, vagy megszakítjuk utunkat.

– Tovább kell mennünk.

– Van a közelben egy város. Taruk. Élelmet kell szereznünk és embereket toboroznunk, ha azt akarjuk,
hogy valaha is elérjük Zhorak erődjét! S ahhoz, hogy le is rombolhassuk azt, emberekre van szükségünk.

– Parasztokra? Városlakókra?
– Akárkire, aki képes kardot ragadni! Láttad ezt a lányt, nem? Egymaga végzett legalább kéttucatnyi
fekete szörnyeteggel! Ha fegyverbe szólítod Taruk népét, követni fognak, Karas király!

A nomád arcán lekicsinylő kifejezés jelent meg.

– Ez nem a népem ügye. Ez az én ügyem.

– Csakhogy egyedül vagy, felség! Minden és mindenki ellened esküdött. Tudod-e, kik voltak éjszakai
támadóink? Sejtelmed sincs, igaz? Olyan nép elfajzott gyermekei, akik évezredek óta nem harcoltak
Kárpáthia földjén. A mélyben élnek, és várnak. Most valaki harcba hívta őket, Karas! A Hor-papok
hatalma erősebb, mint sejtenéd! Kha-Athon megidézte a korcs fajzatokat, és ki tudja, mi mindenre képes
még! Gondold csak meg! Most az a legfontosabb, hogy leromboljuk Zhorak falait! De ahhoz el kell
érnünk oda, és ehhez emberek kellenek. Parasztok, városlakók. Nagy részük odavész majd, de végtére is
te akarsz bosszút, nem igaz, felség?

A király komoran a fák közé bámult, aztán lassan bólintott.

– Legalább becsületben halnak majd meg – mormolta maga elé.

Bras figyelte, ahogy a király visszasiet a menet élére, aztán Saalára pillantott.

– Nemsokára rajtad a sor – suttogta, de kételkedett benne, hogy megérti szavait.

Pedig értette.

A lány ajkára vérfagyasztó vigyor ült ki.

A vlachiai hátán a hideg szaladgált, pedig csak ekkor hallotta meg Daes eszelős vihogását.

Taruk városa megtelt környékbeli parasztokkal. A piactéren tolongó sokaság mozgását egy rozzant erőd
falairól néhány lándzsás követte figyelemmel. Unott ábrázattal támaszkodtak fegyvereik nyelére, és
élvezték a bágyadt napsütést, mint a gyíkok a meleg, part menti sziklákon. Nem vették észre a városkapu
felől érkező idegeneket, pedig azok vezetője egy fejjel a többiek fölé magasodott. Őt is és kíséretét is
koszos, szakadt köpeny, arcukat csuklya takarta.

Karas kán odalent jól tudta, mit kell tennie. Nem akart sok időt szánni erre a városra, és gyűlölte még a
gondolatot is, amiért ilyesmire kényszerül. De a vlachiainak igaza volt. A bosszúvágy talán valóban elvette
józan esze maradékát. Ahhoz, hogy leszámolhasson a beloslavai martalócokkal, hogy lángba boríthassa
fészküket, ahhoz el kell jutnia Zhorakba. Negyven fáradt vértessel soha nem éri el a célját. Új embereket
kellett toboroznia, és ebben a városban csak úgy nyüzsögtek a fegyverforgatásra képes férfiak.

Ahogy a parasztokat és árusokat félrelökdösve a tér közepe felé tartott, arra gondolt, hogy néhány szó
elegendő lesz e szánalmas népségnek. Abban nem kételkedett, hogy sok százan jelentkeznek majd, hogy
elkísérhessék büntető hadjáratára. Ugyanakkor nem volt a szavak embere, és méltóságán alulinak érezte,
hogy ezekhez az emberekhez szóljon. Néhány szó, nem több! Néhány szó elég lesz!

Mögötte fél tucat álruhás vértes nyomakodott, s vele jött Saala és Daes is. A lány most ridegen méregette
a tömeget, arca vészjós sápadtságából azonban szinte sütött vad tekintete. A véres pólyát most a hátára
kötözte, mint valami csomagot. Daes ellenben magához tért, mintha a város közelsége, a jól ismert,
biztonságot jelentő közeg visszaadta volna életerejét. Arcán üdvözült mosollyal bámészkodott.

Így érték el a piactér közepét, s Karas már éppen felkapaszkodott az összetákolt emelvényre, amikor
váratlan dolog történt.

Az erőd falain kürtök harsantak, s a tömeg izgatottan felmorajlott.

– Mi ez? – A király megragadta Saala vállát, mert a lány előreszegett fejjel folytatni akarta útját az
emelvény felé. – Várj, te lány!

Kitárultak az erőd kapui, és lándzsás őrök sorfala közt egy hájas férfi lépett az emelvényre. A tömeg
lelkesen üdvözölte.

– Dastur Dar! – mormolta Karas ökölbe szorított kézzel. – Mocskos kutya! Most véged van!

– Az istenek kegyeltjei vagytok! – harsogta Ung bárója az emelvényről. – Kárpáthia hű fiai, Taruk büszke
népe!

A tömeg ujjongott.

Az egyik vértes ekkor megragadta Karas vállát és a tér sarkába mutatott. Az erődből beloslavai és
podóniai zsoldosok özönlöttek elő, hogy bekerítsék a tömeget. Karas izmai megfeszültek. Mégsem lesz
szükség semmiféle szónoklatra! Harc lesz! Véres öldöklés! Mielőtt azonban kivonhatta volna kardját,
Saala kőkemény arccal testének feszült, és lefogta karját.

– Ne!

A nomád először nem értette. Aztán, amikor Dastur Dar diadalmasan a tömeg felé integetett, és Taruk
népe őrjöngő örömmel intett vissza, nevetve, lelkes hálával telve, úgy érezte, minden ereje elhagyja.

– Hát nem látják? – hörögte. – Nem látják a beloslavai martalócokat? Észre sem veszik őket?

– Várj még! – sziszegte a lány.

Karas belesápadt az erőfeszítésbe, hogy ne rontson azonnal Ung hájas bárójára, aki eközben önelégült
vigyorral az arcán csendre intette a tömeget.
– Siettem hozzátok! Jöttem, mert nem hagyhatom, hogy Taruk dolgos népét végveszedelembe rontsa az
átkozott törvényen kívüli és könyörtelen rablóbandája! Jöttem, mert mindenáron meg kell, hogy védjelek
benneteket a múlt sötét árnyaitól!

A tömeg hálásan felmorajlott, a szemek valódi hálakönnyekkel teltek meg.

– Jöttem, és elhoztam nektek beloslavai és podóniai testvéreink önzetlen segítségét! – harsogta a báró. –
Ők is eljöttek mind, hátrahagyva otthonaikat, asszonyaikat és gyermekeiket, csak hogy segítsenek nektek.
Ne feledjétek! A nomád kutya trónbitorló és aljas gyilkosai itt bujkálnak valahol a hegyekben! Talán
éppen arra készülnek, hogy lecsapjanak békés otthonaitokra, hogy feldúlják Taruk békés népének
nyugalmát, hogy újabb törvénytelen gaztettekre kényszerítsék fiaitokat, hogy meggyalázzák leányaitokat,
hogy megraboljanak és kifosszanak benneteket!

A tömeg haragosan felmorajlott.

– Nem hagyjuk!

– Nem hagyjuk!

– Elhoztam nektek Kha-Athon főpapunk üdvözletét, akinek minden gondolata ti vagytok! Tudjátok hát,
Taruk hű gyermekei, hogy Kha-Athon nem hagy el benneteket! Ő tudja, hogy mire vágytok! Tudja, hogy
békét és nyugalmat akartok! Tudja ezt, és nem akarja, hogy a fegyverforgatás nehéz feladata vonja el
figyelmeteket a békés munkától és a gyarapodástól. Tudja, s inkább pénzt és fáradtságot nem kímélve
elhozta nektek beloslavai és podóniai testvéreinket, akik önzetlenül ontják a vérüket érettetek!

– Hála és köszönet! – zengte a nép önfeledten. – Örökké éljen Kha-Athon! Örökké éljen Dastur Dar!

– De legyetek éberek! – emelte fel hangját Ung bárója, és metsző pillantást vetett a tömegre. – Még
sokan vannak köztetek, akik a múlt sötét igájába hajtják fejüket! Akik a múlt hamis dicsőségében élnek.
Akik visszasírják a nomád trónbitorló gyalázatos uralmát!

– Vesszen Karas! Vesszen Karas! – zúgta a tömeg.

– Legyetek éberek! Vessétek ki magatok közül a múlt prófétáit, akik hazug szavakkal mérgezik lelketeket!
Oly gyűlölet él bennük a Hor-papok iránt, a mi igaz barátaink iránt, ami emberi szóval ki nem mondható!
Pedig a Hor-papok a mi igaz jótevőink! Mindig is azok voltak, de hálátlanul megfeledkeztünk róla, mennyi
mindent köszönhetünk nekik! Az átkozott emlékű Zete fia Zolta rémuralma idején hagytuk lemészárolni
őket, hagytuk, hogy az engesztelhetetlen emberi gyűlölet elveszejtse őket! Soha nem feledünk! Soha!
Soha nem hagyjuk, hogy a múlt árnyékai rávetüljenek Kárpáthia fényes jövőjére! Kha-Athon egy jobb,
igazságosabb Kárpáthiát ígér nektek! Minden gondolata körülöttetek forog, barátaim! A Hor-papok a mi
jótevőink! Ők Kárpáthia jövőjének biztosítékai! Ki kell vetnetek magatok közül a hamis prófétákat, akik
Kárpáthia régmúlt dicsőségéről szónokolnak nektek! El kell felednetek a zsarnokok és trónbitorlók önző
szavait, s a békés munkának kell szentelnetek magatokat! Mi majd gondoskodunk rólatok! Megkértük
beloslavai és podóniai testvéreinket, hogy jöjjenek nagy számban Kárpáthia földjére, telepedjenek le itt,
és védjenek meg bennünket ellenségeinktől!

– Örök hála legyen nekik! – skandálta a tömeg.

– Legyünk hát hálásak! – tárta szét karját Dastur Dar. – Testvéreink fáradtak és éheznek, mert éjjel-nappal
a ti ellenségeitekkel küzdenek! Sok hős podóniai adta már az életét érettetek, hisz jól tudjátok, hogy a
gaz trónbitorló visszatért! Ormos népe már megtapasztalta a zsarnok kegyetlenségét: Karas aljas gyilkosai
néhány nappal ezelőtt a tömegre rontottak, öregeket és gyermekeket mészároltak le! Kiáltsuk most
együtt! Nem hagyjuk, hogy Taruk is erre a sorsra jusson! Nem hagyjuk!

– Nem hagyjuk! – üvöltötte a tömeg egy emberként.

– Hozzatok hát élelmet: gabonát, húst, gyümölcsöt beloslavai és podóniai testvéreinknek! Hozzatok
aranyat, ezüstöt, drágakövet, hogy leróhassuk nekik soha el nem múló hálánkat! Hozzátok el lányaitokat
és asszonyaitokat, hogy ma éjjel feledtessék velük a harc fáradalmait! Hozzátok el fiaitokat, hogy vállt
vállnak vetve küzdhessenek velük a múlt árnyai ellen! Jöjjetek! Jöjjetek!

A nép ujjongva megindult, és hisztérikus örömmel a beloslavai és podóniai zsoldosok lábai elé kezdte
hordani mindazt, amit a piactérről magukkal hoztak.

A martalócok, akik egy szót sem értettek Dastur Dar szavaiból, értetlenül bámultak egymásra. Nem
szoktak az ilyesmihez: eleddig bárhová vonultak rabolni, fosztogatni, ellenállásba ütköztek. Most azonban
a tarukiak önként, szemmel látható lelkesedéssel hordák elibük mindazt, amit másutt az emberek utolsó
csepp vérükig védelmeznek.

Amikor aztán a helybéliek zsenge leányaikat és érett asszonyaikat lökdösték soraik közé, elégedetten
elvigyorodtak. Kárpáthia talán mégsem olyan veszedelmes ország, népe mégsem oly elszánt, ahogy azt
apáik és az ő apáik emlegették nemzedékeken keresztül.

Hiába, változik a világ.

A martalócok egyre jobban érezték magukat.

Karas dermedten sodródott a tömeggel, igazán azt sem látta, jó irányban haladnak-e. Ha Saala nem áll
mellette, és nem irányítja időnként a városkapu felé, bizonnyal elsodorja a tömeg a beloslavaiak irányába.
Abból pedig vérengzés lett volna. Ezt a lány is jól tudta.

A mögöttük lépdelő vértesek igyekeztek a lehető legkisebb feltűnést kelteni, szemük sarkából azt lesték,
felfigyel-e rájuk valaki, mielőtt elérik a kaput.

Nem volt szerencséjük.

– Ők azok! Ott vannak!

A tömegből egy idegesen ugráló fiú bukkant elő, nyomában negyven-ötven, kivont kardot szorongató
martalóccal.

– Átkozott! – Saala fúriaként ugrott Karas elé, hogy ha kell, a saját testével védje a királyt. – Ezért
meghalsz!

– Fogják el őket! Ők azok!

Karas kán nem próbált menekülni. Sötét tekintettel végigmérte a beloslavaiak mögé búvó fiút.

– Daes…

A fiú nem válaszolt, hisztérikusan maga elé lökdöste a zsoldosokat.

– Itt a trónbitorló! Mire vártok még? Azt akarjátok, hogy megöljön? Fogjátok el! Végezzetek vele! Minden
szava hazugság!

A beloslavaiak nem hittek a szemüknek.

Valóban Karas királyt rejtenék ezek a szakadt göncök? Az idegen mellé felsorakozó, zord tekintetű férfiak
kétségtelenül azt látszottak igazolni, hogy nem mezei halandó került az útjukba. De mégis… Hogy maga a
király lenne?

Persze volt valami, ami visszatartotta őket attól, hogy az idegenre vessék magukat.

Karas perzselő tekintete.

Gyertek, és meglátjátok a halált! – Ezt ígérte az a tekintet. Gyertek csak közelebb!

Mielőtt rászánhatták volna magukat, hogy a sápítozó Daes nógatására előrelépjenek, az idegen mellett
álló fiatal lány előreszökkent, mint valami kísértet, s ügyet sem vetve a verejtéktől bűzlő beloslavaiakra,
egyetlen mozdulattal átszelte férje torkát. A következő pillanatban az idegen hátratolta csuklyáját, s a
földre oldotta köpenyét is.

– Én vagyok Karas kán, a nomád törzsek fejedelme, a kadesi győző, Kárpáthia királya, Zete fia Zolta
koronájának egyetlen örököse! Semmi keresnivalótok e földön. Takarodjatok!

A beloslavaiak elképedve hátráltak egy lépést.

Taruk főterén elszabadult a pokol.

A behavazott tisztáson lassan teltek az órák; amikor a király felbukkant, Bras gúnyosan elmosolyodott.
Nem lepte meg a látvány, a fák közül mindössze két árnyszerű alak lépett ki. A király és a lánykísértet.
A vlachiai körül várakozó Sárkánylovasok felmordultak. Karas és Saala testét vastag kéregben száradt vér
borította, ruhafoszlányok ragadtak a frissen alvadt sebekbe.

A vlachiai nem kérdezett semmit. Karas sem szólt, lehajolt, friss havat vett a kezébe és dörzsölni kezdte
sérüléseit. Arcán egyetlen izom sem rándult, de szemében vészjós fénnyel parázslott a sötét tűz. Ajka
kegyetlen pengeként szelte ketté szoborszerű arcát. Ahogy lemosta magáról a mocskot, széles
arccsontján megfeszült a bőr.

– Egy napon majd visszatérünk, uram – mondta halkan Bras. – Valamikor. De most el kell mennünk innen.
A saját szemeddel láthattad, mi történt. Kárpáthia már nem a régi többé. Tudom, mit érzel. Veled
megyek, bárhová is indulsz. Távoli vidékek várnak minket, idegen kikötők, könnyűvérű szajhák… Mit
szólsz?

A nomád nem nézett fel, kimért mozdulatokkal megvizsgálta a combján éktelenkedő vágásokat és a két
bordája közt vöröslő felületes döfés nyomát.

– Semmire sem lesz gondunk, Karas! – folytatta a vlachiai. – Minek pazarolnánk egyetlen napot még itt?
Ez az ország fabatkát sem ér, de a világ tele van kincsekkel és kalandokkal.

Karas lassan feltápászkodott, kivonta kardját, és ujját végighúzta csorba élén.

– Úgy lesz, ahogy mondod – mormolta maga elé.

Bras megkönnyebbülten felsóhajtott.

– De előbb… – a király megsuhintotta kardját a nehéz, párás levegőben. – Előbb vár egy feladat
Zhorakban. Ugye, emlékszel, Bras? Le kell rombolnunk azt a viperafészket.

A vlachiai hitetlenkedve az égre emelte tekintetét.

– Öregisten szakállára, Karas! Egyedül nem mehetsz annak az erődnek! Alig maradtunk, hát nem látod?
Kiért harcolsz? Értük?

A nomád követte Bras mozdulatát: a Sárkánylovasok fásult beletörődöttséggel figyelték párbeszédüket.

Karas mintha csak most vette volna észre őket. Alig húszan, huszonöten maradtak.

– Menjetek el. Menjetek haza! – kiáltotta nekik.

Senki sem moccant.

– Nem hallottátok? Menjetek! Feloldozlak benneteket eskütök alól. Már nincs rátok szükségem.

A zord férfiarcok feszülten meredtek rá. Mintha nem értették volna, hogyan ejthetett ki ilyesmit a száján
királyuk.
Karas végignézett rajtuk, minden egyes arcon.

– Mire vártok?

– Nincs hová mennünk – törte meg a csendet rekedten egyikük. – Nincs otthonunk, felség! Nincs senkink.
Csak az eskünk maradt.

– Kutyafajzatok! Hisz’ nem is kárpáthiaiak vagytok! Legtöbbetek zsoldos, idegen föld szülötte. Pénzért
szolgáltatok. Pénzért bárkit szolgálnátok, nem? Miért nem szaladtok ti is Dastur Darhoz? Ő legalább meg
tud fizetni benneteket! Én csak a biztos halál ígéretével fizethetek! Válasszátok az életet, ostobák!

A vértesek egymásra pillantottak.

– Ha akartunk volna, már rég elhagyunk… – morogták.

Karas megrázta a fejét.

– Fáradtak vagytok és sebesültek. Csak akadályoztok.

A vértesek szemében megvillant valami, de egyikük sem moccant. Kemény, csatákban edzett harcosok
bámultak vissza rá.

Karas kán elmosolyodott.

– Utoljára figyelmeztetlek benneteket: aki velem jön, az a halál fia.

Mindenki készen állt az indulásra.

És a halálra.

Bras és Karas kán felkapaszkodtak egy sziklára, hogy szemügyre vegyék az előttük terpeszkedő vidéket.

– Miért nem adod fel? – kérdezte tűnődve a vlachiai, miközben teleszívta tüdejét friss levegővel. – Te is
tudod, hogy most az egyszer veszítettünk! Itt már nem a kardok ereje számít, Karas! Harcmezőn soha
nem győztek volna le! De a néped lelkét megmérgezték. És ez ellen semmit sem tehetsz!

– Csak annak a népnek a lelkét lehet megmérgezni, amely nép lelke beteg. Az erős népek lelke tiszta
marad, csak az elszántságukat erősítik a hazug szavak.

– Szeretném tudni, akkor miért folytatod még mindig? Kárpáthia…

– Kárpáthia megérett a pusztulásra. Sok birodalom bukott már el így, Bras, olyan birodalmak, amikről
még csak nem is hallottunk. És sok birodalomnak lesz ugyanez a sorsa, azok közül is, melyek még meg
sem születtek. De amíg a világot nem a gyengék ármánya irányítja, hanem a harcosok ereje. Míg férfiak
kardja oltalmazza a gyengéket, addig tart a hősök kora. A magunkfajták kora. Aztán időről időre úgyis
előkúsznak megint fészkeiből a Hor-papok, a kígyóemberek… A szavuk méreg, megmételyezi a bátrak
lelkét. Előbb csak egyenlőnek tekintik magukat velünk, aztán arra eszmélünk, hogy immár ők hozzák a
törvényeket. Kezükbe kaparintanak mindent és mindenkit. Nem hisznek semmiben, csak önnön
fensőbbségükben. Gyűlölnek mindent, ami nemes és tiszta, megfertőzik és beszennyezik a hősök nevét.
Nevetségessé teszik, ami a dicső múltra emlékeztet.

Bras felnevetett.

– Látod, uram, van hát, ami ellen az acél nem használ… Elismered, hogy veszítettél?

A nomád a barátjára meredt.

– Miért ismerném el? A harc örök. Te, aki most Bras testében lakozol, ismerhetnéd a törvényt! Vagy azt
hiszed, a hősök kipusztulnak a földről? Soha!

Bras felszisszent és hátrált egy lépést a király elől.

– Magányosan fogsz meghalni! Visszavettük tőled azt, ami mindig is a miénk volt! Nincs többé
keresnivalód Kárpáthiában! Takarodj erről a földről!

– Mielőtt megteszem, még találkozni fogunk, Kha-Athon! Utána, ki tudja? Talán visszatérek Thurániába!
Lehet, hogy Kárpáthia után Thuránián a sor, hogy birodalommá tegyem.

– Tedd csak, ostoba! Thuránia sorsa is megíratott rég!

– Na és? – kacagott Karas. – Jönnek majd újabb hősök és újabb birodalmak. Egészen addig a napig, amíg
az utolsót is el nem tapossuk közületek!

Fejszés Bras, vagy legalábbis az, ami Fejszés Bras testét fogva tartotta, sziszegve hátrált a fák közé. Immár
csak egy szürke árnyék volt, egy alaktalan húscsomó, amiből egy földöntúli szempár szikrázott fagyosan a
nomádra.

– Nemsokára találkozunk! – A sziszegés még ott visszhangzott néhány pillanatig a fák közt, aztán elhalt.

Karas vállat vont, visszasétált a tisztásra, ahol a vértesek már türelmetlenül várták. Útközben titkon
reménykedett abban, hogy mire visszaér, Bras ott hever majd öntudatlanul a fák mellett. A régi Bras
legyengülten, szédelegve a sebektől… Bárcsak így lenne!

De csak Saala sietett elé. A lány nyüszítve kereste a vlachiait mindenütt, azonban az napnyugtáig nem
került elő. Amikor sötétség borult a vidékre, Karas király kiadta a parancsot az indulásra.

Még két napon át törtek utat maguknak a vadonban, egyre lejjebb ereszkedve a zuhogó esőben, s amikor
elérték a pusztaság peremét, perzselő hőség fogadta őket. Hat napon keresztül meneteltek, s csak
betemetett, mérgezett kutakat találtak a régi kereskedelmi ösvény mentén. Aztán porvihar borította be a
kimerült menetet forró, fullasztó homokörvényekkel.
Mintha minden összeesküdött volna ellenük, mintha az istenek maguk sem akarták volna, hogy valaha is
elérjék céljukat. A napok lassan összemosódtak előttük, s már csak elpusztíthatatlan akaratuk vitte előre
őket. Nem szóltak egymáshoz, képtelenek lettek volna rá; fásultan botorkáltak előre a nomád nyomában.

Egyedül Karas kán ereje nem lankadt, továbbra is kegyetlen iramot diktált. Egyszer sem fordult hátra, egy
cseppet sem törődött vele, ki követi és ki dől ki végleg a sorból. Nem botlott meg, egyenes derékkal,
kimért léptekkel rótta a mérföldeket. Tekintetét a láthatárra szegezte, ajkát összepréselte, arcán
megfeszült a bőr, ahogy egyre közelebb kerültek az Ibaran mellékágához.

Tizenöten érték el a beloslavai hegyek első vonalát, ahol a fák lombjai alatt friss patakot leltek. Egy órát
pihenhettek ott. Karas szemügyre vette a szánalmas maradékot.

– Zhorak alig néhány nap ide – mondta komoran.

A harcosok zihálva meredtek maguk elé. Útjuk nemsokára véget ér. Amikor felszedelőzködtek, különös
köd ereszkedett a tájra, fátyolos, nyálkás köd.

Karas megborzongott.

Érezte, hogy a fák mögül minden mozdulatukat figyelik.

Néhány nappal később egy tákolt tutajszerűségen leereszkedtek a sebes sodrású Ibaran-ágon. Amikor
már elég közel értek Zhorakhoz, partra szálltak, s dús erdőkön törtek maguknak utat, csak mert Karas kán
nem engedte, hogy eltávolodjanak a folyótól és megkeressék az ösvényt.

Éjszaka volt, amikor a messzeségben felbukkant a Zhorak-hegy csúcsa és a ráépült martalócfészek. A

vértesek minden erejüket összeszedték, megtisztították ruháikat, remegő kézzel kiszedték hajukból a
beleragadt ágakat, leveleket.

Alig táboroztak le, hajnalban máris köd gomolygott elő, a bércekről alácsorgó fellegek szinte egybefüggő,
párnás masszába vonták a vidéket. Karas gyanakodva megindult a hágó felé, csupán néhány lépés után
megtorpant. Kopár facsonkok közt haladtak, és e fák mintha megcsontosodtak volna: hófehérré aszott
ágaik bordakosarai közt szél süvített.

A vértesek megborzongtak.

– Öregistenre! Nem fák ezek… – suttogta Karas.

Saala egy majom fürgeségével kúszott fel egy csonkra. Megkapaszkodott benne, aztán eszelősen
felvihogott. Hófehér testére szabálytalan, vörös hálót karcoltak a sebek és karcolások.

– Temető – morogta a nomád. – Valaha itt emberek csatáztak óriásokkal!

A fennsíkon, amíg a szem ellátott, száraz fűvel benőtt csontvázak hevertek mindenütt. Némelyik emberi
tetemé volt, de a legtöbb az embernél legalább háromszor nagyobb, görnyedt fajzat csontvázának tűnt.
Szirtfoknyi koponyájuk közepén szarv meredezett az égbolt felé. Körülöttük mindenütt elrozsdált,
darabokra tört kardok, pajzsok hevertek.

– Egykor övék volt e föld – mondta megilletődötten Karas. – Amikor még Kárpáthia csupán egy
dédelgetett gondolatként létezett az első nomád fejedelmek fejében… Amikor alkonyatuk fényében új
népek jöttek, éhes és kegyetlen népek, ők nem adták olcsón a bőrüket. Ki tudja, kik voltak… Miben
hittek… Mely isteneket rettegték és melyeket káromolták… De egy biztos: férfiként haltak meg itt, az
utolsó harcmezőn… És amikor eljött a vég, belenevettek a sors képébe…

A nomád körbepillantott a ködlepte mezőn, s hosszú napok óta először érzett valami melegséget a
lelkében.

Igen.

E föld korábbi lakói nem hitegették magukat. Éltek, öltek és szerettek. Amikor pedig eljött az idejük,
büszkén haltak meg, fegyverrel a kezükben.

Karas király letérdelt a gigászi csontvázak közt és elmormolt egy imát ősei nyelvén.

Semmiféle kétséget nem érzett már.

Bizonyosságot érzett.

Holnap…

Megremegett a gondolattól: kardja holnap vért fog ontani. Holnap szabadjára engedi a bosszúálló
lidércet, amit magában cipel, amióta hazatért erre az átkozott földre.

Holnap…

Arra riadt, hogy egy sápadt árnyalak hajol fölé.

– Te vagy? Mit akarsz?

Saala nem válaszolt, leguggolt Karas mellé, és megérintette a férfi arcát. Szemében őrült fény izzott,
tekintete mégis üres volt, mintha már egy másik világ titkait fürkészné.

– Nincs semmi baj – mormolta Karas. – Én sem alszom…

A lány szólni akart, mondani valamit, azonban egy hang sem jött ki a torkán. Amikor a nomád a kezére
pillantott, mindent megértett. Saala még mindig a véres pólyát szorongatta, melyből immár orrfacsaró
bűz áradt.

– Fázik – motyogta Saala kifejezéstelen tekintettel. – Hideg van itt!

Karas a saját pokrócát nyújtotta a lánynak.

– Tessék! Ez majd melegen tartja!

Saala tekintete hálásan villant, s ahogy gyengéden betakargatta az oszló tetemet, azt mondta:

– Félek, ha énekelek neki, azt ők is meghallhatják!

– Na és, ha meghallják?

– Akkor felébrednek!

A kán bólintott.

– Egyszer egy varázstudó megidézett engem. Messzi földön, a messzi jövőben vívtam csatát. Talán csak
álom volt. De ki ismerheti az álom és az őrület határait?

Saala megértően simogatta a pólyából kikandikáló összetört koponyát.

– Már átléptük a határt, Karas! És ha ők visszajönnek, az én kicsim is felébredhet végre! Nagyon mélyen
alszik, látod? Jobb is így. Nem akarom, hogy lássa ezt a világot! Azt akarom, ha majd felébred, olyan
legyen minden, mint régen volt!

– Semmi sem lesz olyan, mint régen volt – ingatta a fejét Karas. – Sajnálom, kicsi Saala. És a fiad meg
fogja érteni.

A lány csalódottan bámult rá.

Éjjel szél süvített a csontok közt.

Árnyak settenkedtek, hörgő hangon suttogtak körülöttük, éjgomolyként játszadoztak, jeges leheletüket a
vértesekre eregették. Karas kán és emberei szemhunyásnyit sem aludtak, hallgatták a szél zokogását és az
árnyak gúnyos kacaját.

– Kinevettek? – A király dühödten felpattant és beleüvöltött az éjszakába. – Kigúnyoltok, átkozottak?

Jöjjetek! Jöjjetek ide mind! Én hívlak benneteket, Karas király, a nomádok vezére! Nézzetek ránk!
Nevetségesek vagyunk? Ahogy ti is, mind! Egy kupac aszott csont a fűben! Mindjárt pirkad! Gyertek,
átkozott, bolyongó lidércek! Látjátok, hogy fáradtak vagyunk! Elfogyott az erőnk! Jöjjetek és végezzetek
velünk, ha akartok!

A bolyongó lelkek izgatott suttogása elhalt, az árnyak pedig éjfekete gomollyá sűrűsödtek, majd
felszívódtak a ködben.

Karas kán csalódottan a földre huppant.

– Készüljetek! – nyögte, miközben homlokába hulló, éjfekete fürtjei alól embereire pillantott. – Az utolsó
útszakasz következik.

Amíg azok összeszedték maradék erejüket, Karas bevette magát a fák közé, hogy közelről kémlelje ki az
erődöt. Amikor visszatért, egész testét vér borította. Saala szeme felcsillant, miközben vigyorogva
végigmérte. Mintha egy veres démon kelt volna életre a beloslavai vadonban a Hold fényében fürödve.

– Vörös Karas! – suttogták a vértesek, és szemükben vad fény villant, az őrület fénye. – Vezess minket!

Pengék villantak az éjszakában, ahogy újult erővel átgázoltak a folyón és felkapaszkodtak a hegyoldalon.
A messzeségből vad tivornya hangai szűrődtek el hozzájuk. Vad férfinevetés, női sikolyok.

A hajnal még ott gyűjtötte első, sápadt fénysugarait a látóhatár mögött, amikor felértek az erőd felett
magasodó sziklaoromra. Alant, az Ibaran csobogva tört magának utat, s keresztülfutott az ősi építmény
udvarán. Nem volt igazán nagy erőd, igazi rablófészek maradt azután is, hogy a beloslavai zsoldosok
tanyát ütöttek benne. Közel a kárpáthiai határhoz – innen gond nélkül vezethették portyáikat a gazdag,
védtelen városok ellen.

– Nézzétek! – mondta fojtott hangon Karas. – Nemrég tértek vissza!

Az erőd udvarán részeg tivornya zajlott: beloslavai martalócok vedelték a vörös dunavai bort
koponyakupáikból, s mezítelen rabszolgalányokat ölelgettek.

– Várunk! – mormolta a kán. – Még néhány óra, és álomba merülnek…

A vértesek kábultan ingatták fejüket. A látvány felrázta a lelküket, s minden fáradtságuk ellenére is
azonnal támadni szerettek volna.

– Nézd, mit művelnek, Karas! Hány kárpáthiai lányt és asszonyt hagyunk még megrontani, amíg…

A király nem felelt.

Gubbasztva, lázas szemmel bámulta a mulatozást.

– Most már alszanak – szólt hosszú órákkal később. – Itt az idő…

Az udvaron néhány fáklya pislákolt, megvilágítva a szerteszét heverő, részeg kábulatban fetrengő
martalócokat. A harcosok közt megerőszakolt lányok zokogtak egymáshoz bújva.

A kán felemelte rövid nyelű bárdját.

– Mire magukhoz térnek, legtöbbjüket a másvilágra küldtük. Addig nyomulunk előre, amíg egy is talpon
maradt közülünk. Ha kis szerencsénk lesz, valamelyikünk talán túléli.

Az egykori vértesek kihúzták magukat.

Ezúttal nem menetelnek úttalan utakon, mint a kivert kutyák.

Támadni fognak.

Harcolnak.

Bosszút állnak.

Karas felpillantott a Holdra, s amikor egy sötét felhő fátylával eltakarta az éjszakák ezüst mécsesét,
rohanni kezdett lefelé a sziklák közt.

A többiek követték.

A nomád vetette át magát először a vaskos cölöpökön. Egy párduc fürgeségével ért földet odabent, s
rögvest körbevillantotta vérben forgó tekintetét.

A közelben tucatnyi zsoldos hevert öntudatlan álomban. Kicsit messzebb tőlük őr dülöngélt bizonytalanul
egy tűzrakás mellett, s most, hogy Karas kán mellé sorra huppantak a harcosok, kábán felemelte
lándzsáját.

– Mi az? Ki van ott?

A levegőt sziszegve szelte a király tőre, s az őr görcsbe rándult teteme a következő pillanatban a tűzbe
zuhant.

– Arra! Ti arra! – mutatta Karas, s feje felett megsuhogtatva bárdját az alvók között termett. Amikor
először lesújtott, üvöltése megremegtette a közeli hegyormok szikláit.

Eszelős sikolyok harsantak az éjszakába, förtelmes halálkiáltások. A részeg kábulatban fetrengő

martalócok arra ébredtek, hogy démonok száguldanak körülöttük, és vészes gyorsasággal osztják a halált.
Pengék, fejszék sújtottak le, lándzsák döftek a földön heverő testekbe. A támadók eleven förgetegként
söpörtek végig a legközelebbi bűzlő emberkupacokon, fegyvereik húst marcangoltak, torkokat vágtak át,
koponyákat zúztak be.

Beletelt egy kis időbe, mire a beloslavaiak felfogták, hogy mi történik körülöttük. Addigra Karas kán
egyetlen rúgással beszakította az erőd főépületének ajtaját, és belevetette magát a bent honoló
sötétségbe. Kisvártatva onnan is fojtott kiáltások és öblös sikolyok harsantak, jelezve, milyen irányban tör
előre a nomád.

A többiek különböző irányokban vágtak rendet, végig az erőd belső falai mentén, a gyengén pislákoló
fáklyák közt, fürtökben kaszabolva a szerteszét heverő beloslavaiakat.

Mire a martalócok fegyvert ragadtak, már többtucatnyian halottak voltak kevésbé éber társaik közül. Ám
még ekkor is ostobán, idegesen próbálták felvenni a harcot az idegenekkel. A pánik megállíthatatlanul
terjedt közöttük, s úgy tűnt, semmi nincs, ami megállítsa.
Azok jártak a legrosszabbul, akik a süvöltve, eszelős nevetéssel előreszökellő Saala útjába kerültek. A lány
fúriaként osztogatta csapásait. Sikolya megfagyasztotta a vért ereikben, lángoló tekintetét pedig nem
állhatta senki. Legendák sötét szörnyetege suhant közöttük, nem emberi lény.

Hirtelen fáklyafény lobbant az erőd mellvédjén. A falakról lefelé iramló, még mindig kába beloslavai
harcosokban csak ekkor tudatosult, hogy szó sincs jelentősebb támadásról: odalent alig pár szakadozott
göncöt viselő árnyalak igyekszik keresztülverekedni magát.

Néhány íjász remegő kézzel vesszőt helyezett a húrra.

A következő pillanatban két Sárkánylovas halálos sebbel zuhant a földre.

A sziklameredély túloldalán, ahol széles fennsíkká terebélyesedik a tér, másfél ezer válogatott harcos
lapult. Hosszú órák óta álltak lesben, és várták, hogy eljöjjön végre az ő idejük.

Hát most eljött.

Kha-Athon fagyos mosollyal figyelte az erőd udvarán a vérengzést, aztán elégedetten Dastur Dar báró
felé fordult, mintha csak most igazolódott volna be, hogy melyikük tévedett.

– A kezünkben vannak – mondta nyálkás hangon. – Úgy látszik, túl ostobák ahhoz, hogy elkerüljék
sorsukat!

A báró bizonytalanul ingatta fejét.

– Csak tudnám, miben bíznak még? Miért nem menekültek, amíg tehették?

Felpillantott, és beleremegett a tekintetbe, amivel a Hor-papok ura végigmérte. Kha-Athon most is

emberi alakját viselte, tar koponyáján holdfény csillant, mély szemgödréből hüllőszerű tekintet villant rá
a sötétben.

– Hogy miért? – sziszegte. – Mert Karas tudja, hogy nincs értelme folytatni. Innen elmenekülhet ugyan,
de a tudat elől, hogy veszített, soha…

Ung bárója hátrasandított. A mögöttük álló sereg már alig várta, hogy meginduljanak az erőd falai közé.

– Add hát ki a parancsot! – mondta Kha-Athon. – Legyen vége!

Dastur Dar kivonta kardját.

Egy pillanatra felrémlett előtte Karas kán alakja, amint Ung lángoló falai közt halomra kaszabolta a
martalócokat. De hisz’ alig maroknyian vannak, igyekezett nyugtatgatni magát.

Alig maroknyian!
A legyengült vértesek miatt nem is aggódott különösebben. Ám ott volt az az eszelős lány-démon, aki
földöntúli erővel forgatta fegyverét. És persze ott volt maga Karas király! Az imént, amikor az öngyilkos
csapat behatolt Zhorak falai közé, egy pillanatra látta őt.

Karast, a vörös Karas királyt!

Valami furcsa, megmagyarázhatatlanul rossz érzés motoszkált Ung bárójának fejében. Másfél ezren álltak
lesben, s pillanatokon belül lezúdulnak, hogy felkoncoljanak féltucatnyi fáradt harcost…

Valóban nincs miért aggódnia!

Dastur Dar a feje fölé emelte kardját, és öblös torokhangon parancsot adott a támadásra. A zsoldos sereg
vért szomjazva zúdult le Zhorak erődjére.

Az ablakon előbb egy levágott fej repült ki, majd nyomában megjelent a vörös démon is. Vérben forgó
szemekkel körbepillantott. Tökéletes gyilkológéppé vált, fájdalomra érzéketlen, megállíthatatlan állattá.

Saala ott pörgött nem messze tőle, kezében egy buzogánnyal, melynek göbjéről kocsonyás
agyvelődarabkák csöpögtek a földre. Amint észrevette a királyt, a lány fegyverét megsuhogtatva, eleven
húson át vágott magának utat a nomád felé.

És a többiek?

Az utolsó Sárkánylovast ebben a pillanatban kaszabolták le a fal tövében. Hátából fél tucat nyílvessző állt
ki, lábának inait penge vágta át, s miközben bicegve próbált eljutni Karasig, egyszerre három kard
szabdalta torkát, koponyáját és mellkasát. Hörögve omlott az általa másvilágra küldött beloslavaiak
mellé. A martalócok kárörvendő röhögéssel tovább vagdalták, amíg a tetem felismerhetetlen húskupaccá
nem torzult. Aztán mindannyian a sebtiben kitárt erődkapu felé fordultak, melyen keresztül másfél ezer,
állig felfegyverzett társuk zúdult be az udvarra.

Karas kán megdermedt, de csak egy pillanatra.

Tudta, hogy Kha-Athon várni fogja, de titkon abban reménykedett, hogy legalább esélye lesz
megküzdenie a Hor-papppal. Reményei most szertefoszlottak: a csapda, amit állítottak neki, annyi esélyt
sem hagyott számára, hogy megközelíthesse ellenfelét.

A nomád felegyenesedett hát, nagyot fújt, úgy figyelte, ahogy a beloslavaiak közelebb érnek.

Túl sokan voltak.

Saala zihálva megtorpant, és az őrület ködén át bámulta a közeledő tömeget. Lépésről lépésre hátrált
előlük, háta lassan a várfalnak simult. Innen már nem volt hová hátrálni…

A beloslavaiak ügyet sem vetettek rá: minden szempár Karasra rászegeződött. A király hirtelen
felszökkent az erőd lépcsőjére, s onnan a falra.
– Jól van! Gyertek! Én készen állok! – harsogta a magasból.

– Készen állunk – javította ki mögötte egy hűvös hang.

Karasnak az arcizma sem rándult, miközben bosszúsan maga elé mormolta:

– Már azt hittem, sosem kerülsz elő!

– Ha lenne egy kis eszem, nem is kerültem volna. De ebből kár lett volna kimaradni…

Fejszés Bras előlépett egy zömök torony árnyékából, rövid vlachiai pengéjén vadul villant a hold fénye.

– Jókor érkeztél – jegyezte meg a kán. A közeledő martalócokat méregette. – Jókor a halálra.

Bras felnevetett.

– Miért? Azt hitted, egyedül jöttem?

Karas először nem értette, aztán megfordult.

A hegyek karéja felett rőt pírral festette meg az eget a felkelő nap, vörös derengésbe vonva a
mocsárvidéket. A vérszín ködpárából homályosan mocorgó, dülöngélő alakok bontakoztak ki.

Sokan voltak, egy egész hadsereg.

Először úgy tűnt, az ingoványból kitüremkedő, hófehér csontok akaszkodtak össze bizarr
teremtményekké, s ezek tápászkodtak fel lápsírjukból, s indultak meg az erőd irányába. Amint azonban
közelebb értek, kiderült, hogy nem csak csontokból állnak.

Karas értetlenül a vlachiaira nézett.

– Öregistenre, mik ezek?

– Hát nem te hívtad őket? Hát nem te ébresztetted fel őket álmukból? Most itt vannak. Vezesd őket!

Az erőd udvarán vészjós vigyorral közeledő beloslavaiak még nem láttak mindebből semmit, bár valamit
megérezhettek a nomád széles képére kiülő vigyorból. Rosszat sejtve felgyorsították lépteiket, a
legfürgébbek már felkapaszkodtak a falra, mások íjaikkal vették célba az egyedül fújtató Saalát.

– Mi történik ott? – kérdezte Dastur Dar báró a martalócok sorai mögül. – Nézd, uram! Valami közeleg a
falakon túlról!

Kha-Athon felhorkant. Amott gomolygó vörös pára terjeszkedett, mintha a hajnal nyújtogatta volna véres
ujjait a sasfészek felé. És a köd rőt magjából egyre kivehetőbben hallatszott valami,

valami gúnyos kacaj,

s a kacajból kibontakozva nehéz léptek caplatása. Megtermett lények tapodták a láp bűzlő tócsáit, s
jöttek egyre közelebb, egyre közelebb, egyre közelebb…

Nem volt szükség latolgatásra: Kha-Athon sziszegve hátrált az árnyékba, aztán villámgyorsan megfordult,
és kapaszkodni kezdett felfelé a csupasz kőfalon. Mint a kígyó, mely pikkelyein siklik, követhetetlenül
gyors mozdulatokkal surrant a csipkézett bástyákig. Ott felegyenesedett és megfordult, hogy utoljára még
szemügyre vegye a közeledő kísértetsereget.

Nem csak csontok. Oszló, szürke hús, valóságos hústenger. Mocsárszín tömeg közeledett, mocorgó,
férgektől nyüzsgő szellemsereg. Óriásárnyak, sírból ébredett szörnyetegek: hajlott hátú gigászok. Roppant
csontkarjaikat a mocsár bűzlő sarában vonszolták maguk mellett, szirtfoknyi koponyájuk homlokcsontja
alól gonoszan világló szemek izzottak.

– Jöjjetek! – kiáltotta mámoros hangon a falról Karas kán. – Jöjjetek, rég holt hősök! Idők hajnalának
sújtó öklei! Álljatok mellém, és vívjátok meg síron túli csatátokat!

A kísértetseregből vérfagyasztó üvöltés harsant, az oszló, cölöpvastag lábak egyszeriben megszaporázták

lépteiket.

– Az istenek kedvelnek téged! – mutatott Bras a falak alá sereglő tetemekre. – Ha az élők cserben is
hagytak, a holtakra még számíthatsz!

A kísértetsereg ekkor érte el a falat, s dübörögve beszakította. A szerteröppenő szikla- és kődarabok

mögül beözönlöttek a sok ezer éve lápba merült harcosok. Időtlen idők felhalmozódott dühe, az
elkorcsosultak iránti elemi gyűlölet hajtotta őket. A pusztítás kiirthatatlan ösztöne izzott bennük; óriások
voltak, egy rég elpusztult nép harcos fajzatai, akik most kimeresztett csontkarmokkal, bosszútól lángoló
tekintettel vetették magukat a megrettent martalócokra.

Nem ütközet volt ez.

Nem is mészárlás.

Sokkal inkább lakoma.

A gigászok a holtak földöntúli erejével marcangolták, tépték szét őket. A fegyvereknek itt nem sok
hasznát vették. Az élők pengéi, nyílvesszői sebet nem ejthettek az élettelen húson. A vas csak förtelmes,
gennyes fröccsenéssel süppedt a halott anyagba, a roham lendületét megakasztani nem tudta már.

Karas és Bras néhány pillanatig lenyűgözve bámulták a vérengzést. Olyasminek láthattak, aminek élő még
nem volt szemtanúja.

– Itt a bosszú ideje! – harsogta a király. – Jöjj, kövess!

Levetette magát a falról, egyenest a pánikszerűen menekülő beoslavaiak közé. Azok egymást taposva
futottak volna vissza a kapunak, de a beözönlő gigászkísértetek nem sok esélyt adtak nekik. Azok, akik
Karas és Bras pengéjétől estek el, még szerencsésnek mondhatták magukat.

Miközben eleven ékként hatoltak az ellenség soraiba, Bras egy pillantást vetett a királyra.

Amit látott, soha többé nem felejtette el.

A nomádról lefoszlott minden civilizált máz, vörös halálként tört előre, s nem igazán nézte, hová, kire sújt
le pengéje.

– A bosszú ideje… – suttogta maga elé Bras.

S tudta, hogy ez csak a kezdet.

Nem sokkal később az erőd – amely valaha a Zhorak nevet viselte – kriptává változott. Udvarán egymás
hegyére-hátára hányt holtak hevertek, férfiak, nők tetemei. A halotti máglyát nem kellett senkinek
meggyújtania, a lángokba borult erőd épületeiből hamarosan átterjedt az udvarra is. Karas fáradtan
körbepillantott a pokoli harcmezőn. A láp óriásai széjjeltépett emberi testek százait hagyták maguk
mögött.

A beloslavaiak közül nem maradt életben senki, ám Dastur Dar, Ung bárója igen. Maga a király
gondoskodott róla, hogy haja szála se görbüljön.

– Könyörgöm, felség… Könyörgöm, kegyelmezz! – nyöszörögte a báró, aki megkötözve hevert a fal külső
oldalán, egy rakás tetem mellett. – Könyörülj! A Hor-papok kényszerítettek mindenre! De én mindig
tehozzád voltam hű! Kérdezd csak meg az embereimet! Titokban elkezdtem szervezni a felkelést Kha-
Athon ellen! Ha nem hiszel nekem, kérdezz meg bárkit! Én vagyok leghűbb embered! Kérlek, uram!

Bras legyintett és elfordult a bárótól.

A vadont figyelte, és hirtelen ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy bevesse magát a fák közé, itt hagyja ezt a
mészárszéket, ezt a holtaktól és kísértetektől nyüzsgő, elátkozott földet.

Itt már nincs szükség rá.

Zhorak pusztulásának híre futótűzként terjed majd a beloslavai határvidéken. Karas király él! Él, és véres
bosszút állt a felperzselt kárpáthiai városokért, a legyilkolt férfiakért, a meggyalázott asszonyokért. S
bosszújában földöntúli hatalmak segítik…

A vlachiai elvigyorodott.

Megpróbálta maga elé képzelni a felbolydult Királyváros képét. Igen… A Hor-papok uralta fővárosban
most teljes lehet a fejetlenség. Senki sem tudja, mi igaz a hírekből, mi nem, de talán néhány napon belül
már tudni fogják. Amikor Karas, Kárpáthia királya megindul nyugat felé, hogy visszavegye azt, ami az övé,
és megbüntesse azokat, akik ármánnyal és erővel szembe merészeltek szállni vele.

Napok kérdése csak.

Gondolataiból nyöszörgés ébresztette.

– Szükséged lesz rám a rendteremtésnél! – Dastur Dar sírva fakadt, megkötözött kezét Karas felé
nyújtogatta. – Megszervezem a megtorlást, majd én megszervezem, fenség! Pontos információkkal
rendelkezem mindazokról, akik átálltak a Hor-papokhoz! Kivégeztetem őket! Én lehetnék a megtorló
kezed! Szükséged van rám!

Karas kán most először pillantott le rá. Homlokáról vér csepegett a földre.

– Csak erre van szükségem! – Felemelte bárdját, és tett egy lépést a vinnyogó báró felé. Dastur Dar
összerándult, oly kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. Várta a halálos csapást. Mielőtt
azonban Karas lesújthatott volna, Saala ugrott mellé, és szemében őrült csillogással megérintette a király
kezét.

– Kérlek!

A nomád belenézett azokba a tébolyult, vérben forgó szemekbe, majd lassan leeresztette a fegyverét.

– A tiéd – mondta halkan.

Saala leült a báró mellé, egy darabig bámulta őt, s amikor Dastur Dar rémülten felpillantott, gurgulázva
felnevetett. Aztán lassan leemelte a hátára erősített pólyából a halott csecsemőt, és leültette a báróval
szemben.

– Nézd! Szeretném, ha látnál mindent, kicsim!

– Ne! Ezt ne! Inkább végezz velem, felség! – üvöltötte a báró.

Ám Karas már nem figyelt rá. Odalépett Brashoz, hogy ő is szemügyre vegye a nyugati vadont, melyen túl
Kárpáthia várt rá.

– Ami megtörtént, újra meg fog történni, ugye, tudod? – kérdezte a vlachiai. – Egy korszak véget ért.

Karas kán nem felelt.

Nem rezzent fel Dastur Dar vérfagyasztó üvöltésére sem. A lány megkezdte lassú, aprólékos munkáját. A
királyt nem érdekelte, mi történik a háta mögött, szemei előtt már távoli partok képe lebegett.

Dunava mezői, s azon túl Nomádia végtelen rengetegei.

A vad törzsek birodalma.

A birodalom, melynek gyermekei lelkét talán még nem rontották meg a Hor-papok szavai. Vagy talán már
ott is befészkelték magukat, talán már ott is megmételyezték a férfiak szívét, elgyengítették a fegyvereket
emelő karokat?

Akárhogy is, ott a helyem, gondolta Karas. Mindig akad valami, amiért érdemes harcolni és meghalni.

Teleszívta tüdejét a füstös, vérzsíros levegővel, aztán nekiindult a hosszú útnak. Kimerülten, mégis
megkönnyebbülten ereszkedett le a lángoló hegytetőről. Immár újra sötétség ereszkedett a világra, ám a
Zhorakot emésztő tűz vörösre festette a beloslavai éjszakát.

Karas kán hallotta, hogy Bras követi. Elérték a vadon szélét; távolba vesző, alig emberi üvöltés kísérte
őket, míg el nem tűntek az erdő sűrűjében. Utoljára azonban gyermeksírás foszlányait sodorta feléjük a
szél az erőd felől.

Mintha egy csecsemő ébredt volna hosszú, mély álmából.