Az utolsó kommunista, aki megmaradt embernek

Vajda György 1990 augusztusától a Népújság, a Maros megyei napilap szerkesztője

és fotóriportere. Több rovat munkatársa (sport, vidék, környezetvédelem, tájékoztatás).
Karrierje során két díjat is szerzett: 1997-ben fotóriporteri munkájáért a Magyar
Újságírók Romániai Egyesülete MÚRE-nívódíjjal tüntette ki, és 2011-ben oknyomozói
újságíró munkásságáért átvehette az Oltyán László-díjat. Az alábbiakban az újságírói
tapasztalatairól kérdeztük.
– Mikor és miért döntött úgy, hogy az újságírás terén szeretne tevékenykedni?
– Én gyakorlatilag 5. osztályban döntöttem el azt, hogy újságíró leszek. Ez egy olyan
magyartanárnőnek köszönhető, aki felfigyelt az íráskészégemre, és ez döntött arról,
hogy erre a pályára lépjek. Filológia-történelem osztályba jártam, humán szakot
végeztem a középiskolában. 1989 előtt nagyon nehéz volt bejutni újságírói egyetemre,
hiszen ez egy politikai egyetem lévén nagyon sok feltételt igényelt, főleg politikai
háttérre volt szükségem, hogy ezt elérjem. Azt szoktam mondani, hogy én vagyok az
utolsó kommunista, mert önkéntesen kértem, hogy vegyenek fel a pártba, mert ez is
egy fő feltétel volt. Ez 1989 szeptemberében volt, de decemberben megdőlt a
rendszer. Utána, ’90 augusztusában felvettek a Népújsághoz, a Maros megyei
napilaphoz, annak köszönhetően, hogy akkor a ’90-es évek elején kevés volt a
szakember, szinte hályogkovácsként csöppentem bele ebbe a szakmába. Egy rövid
kéthetes képzésen vettem részt Nagyváradon, és gyakorolva tanultam meg a szakmát,
majd a későbbiekben elvégeztem a kommunikáció és közkapcsolatok szakot, és
mesteriztem rendezvényszervező szakon. Lassan már eltelt több mint 25 év, amióta a
szakmában vagyok.

– Nem csak ír, fotózik is. Melyiket teszi szívesebben és miért?

– A fotózásnak is külon története van, gyerekkorom óta fotóztam, rengeteget
kirándultam, mivel tagja voltam a természetjáró egyesületnek. Úgy nőttünk fel, hogy
nincs olyan hely a Kárpátokban, ahova nem jutottunk el, és ha ilyen helyre megy az
ember, akkor viszi magával a fényképezőgépet. Édesapámtól tanultam fotózni, aki
mozigépészeti szakiskolát végzett, és ott tanították ezt az elfoglaltságot. Amikor ’90-
ben a napilaphoz kerültem, akkor arra is kértek, hogy amennyiben lehet, fotózzak. Ez
egy darabig működött is, de most annyira felgyorsultak az események, hogy nem lehet
a kettőt egyszerre végezni, hisz annyi fele kell szaladni. Viszont én mind a kettővel
szívesen foglalkozom. Azt szoktam mondani, hogy az újságírás egy életforma, a
fotózás pedig egy hobbi. Nekem a hobbim a szakmám, tehát mind a kettőt jókedvvel
és szerettettel végzem. Ennek a kettőnek, remélem, az lesz az eredménye, hogy az
idén megjelenik egy olyan kötetem, amelyben riport és fotóriport együtt lesz
megtekinthető. Ilyen könyv még Romániában nem volt, tehát én remélem, hogy ezt a
két pályát megkoronázza.
– Miről fog szólni ez a kettős riportkötet?
– A ’90-től eddigi életpályámnak a gyűjteménye és fotóriportok. Most egy turisztikai
könyvet is szerkesztek, és próbálkozom novellákkal, de ezt még nagyon csendben és
halkan mondom, mert az a hibája a sajtó műfajának, hogy nagyon lefaragja a fantáziát.
Sokkal nehezebb megszabadulni azoktól a kliséktől, amelyek műfaji kötelezettség
miatt kicsit leszegényítik. Szóval a novellaírás is szándékomban van, azt, hogy jó-e
vagy nem, majd az utókor eldönti.
– Újságírói pályafutása során került életveszélybe a munkavégzés során?
– Olyan, hogy az életem veszélybe került volna, nem volt, mert ahhoz el kell menni
olyan helyszínre, és elég nehezen lehet eljutni olyan helyekre. Haditudósítónak nem
akárki mehet, és nem is volt ilyenre alkalmam. Az, hogy a szakmának vannak
nehézségei, ez vele jár. Azt szoktam mondani, hogy ez egy olyan szakma, ahol ha
kidobnak az ajtón, akkor bemászol az ablakon, és úgyis el kell érd, amit akarsz. Talán
egy érdekesebb történet az, amikor volt egy baleset Marosvásárhely mellett. Két harci
repülőgép összeütközött a levegőben, és lezuhant. Emiatt lezárták a környéket, és
nem volt szabad bemenni fotózni a helyszínre. Ez egy falu szélén volt, és én is láttam
a történteket. Mivel nem engedtek oda senkit fotózni, láttam, hogy az egyik ház mögött
van egy nagy kukoricás, ezt megkerültem, úgy hogy észre se vettek, bemásztam az
ablakon, és abból a házból jöttem ki, amire rázuhant a gép. Amikor megláttak a
csendőrök, megdöbbentek: „Hát maga mit keres itt?” Erre azt válaszoltam, hogy
elnézést, én csak a szakmámat végzem. Kérdezték, honnan kerültem oda, de nem
árultam el, mindenki kacagott. Bocsánatot kértem, még készítettem két felvételt, és
azzal elmentem. Ilyen rámenősnek kell lenni, jó értelemben, ahhoz hogy tényleg elérd
azt, amit akarsz.
– Gyakran tart előadásokat diáktanácsosoknak és/vagy diákújságíróknak?
– Néhány évvel ezelőtt a Magyar Újság Románia Egyesülete keretén belül
beindítottunk egy média sulit a Bolyai Líceumban, aminek az volt a célja, hogy egy
értőbb olvasóközönséget, tudatos médiafogyasztókat neveljen. Nem titkolt szándékom,
hogy valamiféleképpen próbáljuk meg bevezetni a médiaoktatást a középiskolába.
Egyrészt azért van szükség erre, mert ez a fiatal korosztály nem médiafogyasztó,
viszont megvannak azok a csatornák, rádiók, tévék, amelyek a fiatalokhoz is szólnak.
Azok a fiatalok, akik rendelkeznek olyan alapismeretekkel, hogy miként olvassanak
újságot, nézzenek tévét, hallgassanak rádiót, kevésbé manipulálhatóak, jobban
megértik a világ történéseit, és talán ezzel is lehetne segíteni nekik abban, hogy
jobban beilleszkedjenek a társadalomba.
– Milyen tanácsokat adna a 21. század újságíróinak?
– Nem lehet tanácsot adni, mert ez a szakma olyan, hogy mindent helyzet hoz. Tehát
gyakorlatilag nagyon nehéz ma gerinces és olyan újságírónak megmaradni, aki
objektív és tényszerű. Sajnos a külpolitika mozgása igazolja azt, hogy vannak olyan
országok, ahol ma is megölnek újságírókat, bebörtönzik őket, tehát a sajtószabadság
kérdése még mindig egy táncoló dolog, ami nagyon veszélyes. Legfontosabb az, hogy
te mennyire vagy hiteles, mennyire tudsz önmagadnak, gerinces újságírónak
megmaradni bizonyos esetekben. Mert vannak kisértések bármilyen téren, de ha te
másokkal szemben őszinte tudsz lenni, betartod az etikai szabályokat, önmagadat és
az embertársadat tiszteled, akkor ki tudsz vívni egy olyan szakmai elismertséget bárhol
a világon, amire felnéznek és amire azt mondják: igen, érdemes veled elbeszélgetni és
neked adni ezt a témát, érdemes téged hívni, ha egy bizonyos problémát kell felvetni,
mert te vagy az, akiben megbíznak. Nagyon nehéz ma elfogulatlanul viszonyulni
bizonyos dolgokhoz, viszont ha ezt a fajta gerincességet sikerül megőrizni, és ezt nem
csak a témaadóval, sok esetben a munkáltatóval, kenyéradóval szemben is meg kell
vívni. Vannak olyan helyzetek, amikor a laptulajdonossal, netán a főszerkesztővel vagy
bárki mással nem egyezik a véleményed, ekkor ki kell állnod a véleményed mellett.
Szóval van egy csomó olyan finomság, ami nehézzé teszi a szakmát, annak ellenére,
hogy könnyűnek tűnik. Nagyon fontos az, hogy megmaradj embernek.
Emőke