ELIZABETH KIM

Egy távol-keleti nő emlékiratai

un
TMVIUM KIADÓ
 A mű eredeti címe
TEN THOUSAND SORROWS

Fordította
NAGY IMRE

Feddélterv
GMN Repró Kft Arcát tízezerszer
ismét és ismét megcsókolom.
Lezárom a szemhéjait,
megsimogatom a haját
és összefonom finom karjait.
2. kiadás Lepkeszárnyai, amelyek élete
kupolás mennyezetébe ütköztek,
ma már szabadon lebegnek az űrben.
És belesuttogom az igazságot
a láthatatlan szelekbe:
Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.

A kiadó postacíme: 1506 Bp. Pf. 42

Tel./fax: 319-7382
E-mail: trivium@matavnet.hu

ISBN 963 7570 93 4

Copyright © Elisabeth Kim, 2000.

First published by DOUBLEDAY, New York
© Nagy Imre, 2000. Hungarian translation
© Trivium Kiadó, 2001.

Minden jog fenntartva.

Felelős kiadó: Zádor Zsolt

Felelős szerkesztő: Zádorné Szaniszló Julianna
Nyomdai előkészítés: Serman Katalin
Nyomta és kötötte: Szekszárdi Nyomda Kft
Felelős vezető: Vadász József ügyvezető igazgató
Szívem egész melegéből köszönöm Gary Klien
írónak állandó segítségét; Catherine Hedgecock-
nak, Lawr Michaelsnek, Paul Cannonnak, Gra-
cie Doyle-nak és Stephen Calnannak szere­
tetteljes támogatásukat és jótanácsaikat; ügynö­
kömnek, Patti Breitmannak, aki jóval előbb hitt
könyvem sikerében, mint saját magam; a Doub-
leday Kiadó szerkesztőjének, Amy Scheibének
gondosságáért; és dr. Roberta Seifertnek nyu­
godt bölcsességéért, amellyel átvezetett engem a
lét sötétségein.

Nincsenek szavaim arra, hogy kifejezzem szere­

tetemet és csodálatomat bűbájos leányom iránt.
Megmentette az életemet és megadta életem ér­
telmét. A legszebb és legcsodálatosabb nő a vi­
lágon. Omma imádta volna őt.
 m—mm \ f

tudom, mennyi idős lehettem, amikor vé­

gignéztem anyám meggyilkolását, és azt sem tu­
dom, jelenleg mennyi idős vagyok. Születésemről
és még a nevemről sincsen semmilyen hivatalos
feljegyzés. Anyám rövid kis életéről sem szól
semmilyen írás. Arról sincsen semmilyen doku­
mentum, hogy a bátyja és az apja, a „család be­
csületének megőrzése é r d e k é b e n " megölte őt.
 íAz emlék: ruhájának suhogása.
Az emlék: hajának illata.
Az emlék: fölemel a földről, erősen megfog
és hintáztat és jókat nevetünk.
A sötétben dühösen kiáltom a nevét;
elrejtőzöm a sötétben és behunyom a szemem.
Eletem tele megfagyott fájdalom;
az anyám utáni vágyakozás
sohasem hal meg bennem.
 <ELSŐ 5<L3(EZ'LtI

J3.zon az éjszakán, amikor Omma meghalt, úgy

tűnt, hogy a Hajnali Nyugalom Országa még a
lélegzetét is visszafojtotta amiatt a szörnyűség
miatt, amely gyermekeit meglátogatta. Még az
éles decemberi szél sem fújt és jéghideg, halálos
csönd ereszkedett le kicsiny házikónkra. A ritka
levegőben még szellő sem rezdült.
Omma chilivel és fokhagymával fűszerezett kü­
lönleges babot főzött és a szokványos rizst és
kimchit adta mellé. Izgatottabb volt a szokottnál
és úgy beszélt hozzám, mintha felnőtt nő és n e m
kisgyermek volnék. Ráncos bőre lázasan csillo­
gott és a szemei beszéd közben ide-oda cikáztak.
Omma arról beszélt, hogy a világon kell valahol
lennie olyan helynek is, ahol még én is valakinek
számíthatok. Elmagyarázta, hogy buddhista hite
szerint az élet tízezer mosolyból és tízezer
könnycseppből áll és ezek mindegyike egy-egy
lépcsőfok a végső béke felé. Elmondta, hogy iga­
zából soha semminek sincsen vége, még az élet­
nek sem. Minden úgy folytatódik, mint ahogyan
a nappalra éjszaka, a világosságra sötétség, az új­
jászületésre halál következik. Elmondta, hogy a
becsület nem a mások által felállított szabályoknak, hanem
szívünk szavának követését követeli meg. Beszélt arról, hogy
kell legyen valahol egy hely, ahol még egy nőnek - egy sen­
kinek - is lehet némi hatalom a kezében.
Mosogatás és söprés után Omma megtöltötte vízzel a
nagy, már megfeketedett vasfazekat vízzel és föltette a kály­
hára, hogy a víz megmelegedjék. Óvatosan és gyorsan meg­
fürdetett, hogy ne fázzam meg, majd tiszta hanbokot - ez
bokáig érő gyapotszoknya - és rövid mellénykét adott rám.
Kikefélte és szépen befonta hosszú és göndör, sötét hajamat,
amelyet rendszerint fehér kendő fedett. Átadott nekem egy
finom írással teleírt, szépen összehajtogatott rizspapírt, és azt
mondta, hogy másnap reggel még virradat előtt vegyem ma­
gamhoz és hagyjam el a falut. Menjek ki a főútra és keressek
valakit, aki el tudja olvasni, ami a papíron áll. Engedelmes­
ségre lévén szoktatva, csupán beleegyezően bólintottam, no­
ha fogalmam sem volt, miért kell így eljárnom.
Omma vadul átölelt és szerető szavakat suttogott a fülem­
be. Nem győzte ismételgetni, milyen értékes, szép és milyen
tökéletes vagyok. Elmondta, hogy neki az én életem fonto-
sabb, mint az övé, hogy a világon engem szeret a legjobban.
Omma végül elengedett és azt mondta, hogy másszak bele
abba a nagy fonott bambuszkosárba, amely ott állt az ágya
mellett. A kosárban egyébként a pillanatnyilag nem szüksé­
ges dolgokat tároltuk. „Bármi történjék is, maradj teljesen
csöndben a hajnal első sugaráig" - utasított. Szemeimet
anyámra függesztve, egy hang nélkül engedelmeskedtem és
elhelyezkedtem a kosárban. Amikor anyám leeresztette a ko­
sár fedelét, rám borult a sötétség.
A következő egy-két órában keresztbe vetett lábbal üldö­
géltem a kosárban. A bambusz-szálak résein kinézve a gyer­
tya fényében homályosan láttam anyámat, amint mozdulatla­
nul ül a fából faragott kicsiny Buddha-szobor előtt. Hol ma­
gasodó, hol mélyedő kántálása betöltötte a helyiséget. Izga­
tott félelemmel eltelve vártam, hogy mi fog történni.
16
A gyertya már majdnem egészen tövig égett, a szobában
egyre sötétebb lett, amikor egyszer csak gyors lépések zaja
szakította meg a csöndet. A szobát beszédhangok és külön­
féle egyéb zajok töltötték meg. Az arcomat nekiszorítottam
a bambuszközi hézagoknak, hogy jobban meg tudjam figyel­
ni, mi történik odakinn.
A beszédhangok közül felismertem Omma komorképű ap­
jának a hangját. A falu egyik vénje volt, de még sohasem
beszélt egyenesen hozzám. A másik hang Omma bátyjáé, egy
hangoskodó fiatalemberé volt, aki a falu vezetői közé tarto­
zott.
Aznap délután olyasmit műveltek, amit addig még soha:
kimentek a rizsföldeken dolgozó Ommához és beszéltek ve­
le. Igyekeztünk nagyon gyorsan dolgozni, hogy ne fázzunk.
Egy pillanatra éppen fölegyenesedtem, amikor észrevettem,
hogy a nagyapám és a nagybátyám felénk tart. Minthogy
mindketten a falu vezetői közé tartoztak, tudtam, komoly do­
logról lehet szó. Omma felállt, megdörzsölte fájó hátát és
egy hang nélkül várta a közeledésüket. A két férfi még csak
meg sem hajolt, hanem fojtott hangon rögtön beszélni kezd­
tek. Egyikük sem beszélt hangosan, úgyhogy nem értettem,
mit mondanak. Úgy látszott, mind a hárman nagyon dühösek;
anyám megvetően nézett a férfiakra. Azok ismét meghajlás
nélkül távoztak, amikor befejezték a beszélgetést.
És most ezek a férfiak hatoltak be apró otthonunkba. Om­
ma bátyjának fiatal felesége is velük volt. O nem szólalt meg
és folyton lehajtva tartotta a fejét. A férfiak azt a hálószö­
vetből készült kalapot viselték, amely jelezte, hogy a falu ve­
zetői közé tartoznak. O m m a apja is napbarnított képű, hor­
dómellű, szigorú szájú férfi volt. Az arcát mély ráncok ba­
rázdálták. A bátyja magasabb és világosabb bőrű volt. Omma
sógornője szinte kőkeményre merevített fehér hanbokot vi­
selt.
Omma bátyja vitte a szót. Elmondta, hogy a család a dél­
utáni megbeszélést követően ismét megtárgyalta a dolgot és
17
hogy ő, az apja és a felesége azért vannak itt, hogy végre­
hajtsák a család határozatát. A család felajánlotta, hogy a
honhyolt - ez én vagyok - szolgálóként befogadja. Látták,
hogyan dolgozom a rizsföldeken, és úgy vélték, elég idős va­
gyok már ahhoz, hogy hasznos munkát végezzek a ház körül,
sőt el is lehetne már jegyezni valakivel. A család két legyet
akart ütni egy csapásra: kapjanak cselédet, és egyúttal leendő
feleséget is egy férficselédnek.
Omma bátyjának izgatott beszédéből azt is kivettem, hogy
némi készpénzt is ígért valaki értem. A rokonságunk, hiába
voltak köztük tekintélyes pozíciót betöltő férfiak, szegény
volt, akárcsak mindenki más a faluban. így aztán nagyon
örültek volna, hogy nem csak megszabadulnak a család szé­
gyenfoltjától, hanem még pénzt is kapnak érte. Ezt bizonyára
hihetetlenül nagy szerencsének tartották volna.
Omma az oltár előtt térdelő helyzetéből föl sem kelt. Meg
sem moccant, a hangja azonban olyan szilárd volt, mint az
acél.
Közölte a két férfival, hogy az elhatározását a beszélgetés
óta nem másította meg, és nem hajlandó a leányát rabszol­
gának eladni.
A bátyja azzal érvelt, hogy egy női honhyol eleve kevesebb
még egy rabszolgánál is, és hogy a rabszolgaság előrelépést
jelent neki a társadalmi ranglétrán. Elmondta, hogy egy tisz­
teletre méltó család akarja megvenni a honhyolt, és hogy ez
több, mint amit Omma és semmirekellő leánya megérdemel.
Omma bátyja azt is részletesen elmagyarázta, hogy akik
meg akarják vásárolni a leányát, ragaszkodnak Omma bele­
egyezéséhez, vagyis ha Omma nem egyezik bele a dologba,
nem jön létre az üzlet. Szolgálót az anyja akarata ellenére
nem hajlandók vásárolni. Ha Omma beleegyezik a leánya el­
adásába, az lemossa a szégyenfoltot a családról, és visszafo­
gadják Ommát.
Omma az oltár mellől el sem mozdulva közölte végleges
válaszát: bármilyen jó legyen is az ajánlat és bármennyire sze-
18
r e t n é is a család, hogy elfogadja, nem teheti. E n n e k egyetlen
egyszerű oka van: a gyermek már nincs itthon, elment. El­
küldte, hogy megmentse attól, amit a család tervez ellene és
hogy a gyermek rejtekhelyét sohasem fogják megtalálni.
Omma bátyja előre lépett és olyan erővel vágta pofon Om­
mát, hogy az elesett és a kis Buddha-szobor lezuhant a föld­
re. Nyál fröccsent a szájából, amikor azt üvöltötte, hogy
anyám egy erkölcstelen nőszemély, akin nem lehet segíteni
és mivel a tetteiért nem érez semmi megbánást, ezután már
csak egyetlen dolgot tehetnek.
A hajánál fogva felrántotta a földről és utasította a felesé­
gét, hogy kötözze össze Omma kezeit és lábait. Omma nem
tanúsított ellenállást, a szemeit csukva tartotta és énekével
az emberekkel együtt érző Buddhához fordult. F e h é r han-
bokja bepiszkolódott, de kék öve továbbra is előírásosan fer­
dén feküdt fel a mellére. A haja meglazult és csillogó folyam­
ként ömlött a hátára.
A bambuszkosárban a fogaimat is összeharapva igyekez­
tem a legteljesebb csöndben maradni. A fogaimat olyan erő­
sen szorítottam össze, hogy az alsó ajkamból vér csurgott az
államra.
A szoba sarkában volt egy vastag, az időtől már erősen
megfeketedett gerenda. Nagyapám egy kötelet vetett át rajta.
N e m szólt egy szót sem, az ajkait görcsösen összeszorította.
A fiával együtt gyorsan hurkot csináltak a kötélre és azt át­
vetették Omma lehajtott fején. Amikor lehúzták a kötelet,
anyám teste lassan fölemelkedett és végül már csak a leve­
gőben táncoló lábait láttam. Tejfehér lábai szinte a Hwag-
wan-mu tánc ritmusában mozogtak, majd megszűnt a moz­
gásuk. A lábfejei a föld felé mutattak, mintha piruettet akar­
na táncolni.
Szinte öntudatlanul fölemelkedtem és kiléptem a bam­
buszkosárból. Észre sem vettem, hogy arcom vérben és
könnyekben úszik. Semmi mást nem láttam, mint hogy imá­
dott Ommám ég és föld között fölakasztva lebeg. Odarohan-
19
 tam hozzá és fehér, vértelen lábait csókjaimmal borítottam
el. Mindaddig kiáltottam a nevét, amíg ki n e m fogytam a
lélegzetből.
A többiekről csak akkor vettem tudomást, amikor durva
kezek ragadtak meg és fektettek le az oltárra. Omma bátyja
üvöltözve szitkozódott. Azt ordítozta, hogy Omma még ak­
kor is hazudott nekik, amikor a halállal kellett szembenéznie.
Ezek után engem is el kell intézniük. Utasította a feleségét,
hogy fogja le a kezeimet, az apja pedig a lábaimat fogta le.
Az apja egy szót sem szólt, csupán a bátyjának a felesége
szólalt meg. Arra kérte a férfiakat, hogy ne bántsanak, más­
nap majd ő gondoskodik arról, hogy elkerüljek innen. A férje
kiköpött, mielőtt válaszolt volna. Emlékeztette a feleségét,
hogy senki és semmi, értéktelen szemét vagyok, akivel nem
érdemes törődni.
L e t é p t e rólam a hanbokomat, levette a gyertyákat a házi
oltárról és meggyújtotta az egyiket. Szétnyomta a két lábamat
és a gyertyát az élő húshoz tartotta.
A fájdalmam leírhatatlan volt. Képtelen voltam gondol­
kodni, a szemem előtt szikrázó, forgó fehér tüzek táncoltak.
20
A. faluban, ahol Ommával laktam, konfuciánu­
sok éltek. Nagy tiszteletben tartották az ősöket,
a gyermekektől pedig az idősebbek iránti feltét­
len engedelmességet követelték meg. Az időseb­
bek parancsaival való szembeszállás rettenetes
következményeket vont maga után. A nők a
ranglétra alján helyezkedtek el és a férfiak ki­
szolgálásán és fiúk szülésén kívül semmi másra
nem gondolhattak. Halkan kellett beszélniük, a
fejüket alázatosan lehajtva kellett tartaniuk.
Gondolkodniuk nem volt szabad, az engedelmes­
ségen kívül más gondolatuk nem lehetett. Az en­
gedetlenség egy férfirokon parancsa iránt - főleg
akkor, ha az idősebbek közé tartozott, elképzel­
hetetlen volt.
E b b e n a tökéletesen elrendezett világban Omma
kezdettől fogva problémát jelenthetett a család
számára. Nem fogadta el a konfucianizmust, ha­
nem közölte a családdal, hogy áttért a buddhiz­
musra. De igazából akkor hágta át az engedel­
messég parancsát, amikor közölte, nem fogadja
el a család által neki kiválasztott vőlegényt.
21

Azon néhány alkalommal, amikor Omma önmagáról beszélt
nekem, biztosított arról, hogy nem tett semmi olyat, ami mi­
att szégyenkeznie kellene. Csupán azért küzdött, hogy sza­
badon kifejezésre juttathassa az akaratát. Ez volt az, ami fel­
háborította a családját és a szomszédokat. Almai ugyan nem
váltak valóra, ő azonban hűséges maradt hozzájuk. Nem hi­
báztatta önmagát, hanem elfogadta sorsát olyannak, amilyen.
Elfogadva anyám életszemléletét, úgy éltem, hogy mindaz,
ami történt velem, lett légyen az jó avagy rossz, elkerülhe­
tetlen volt. Értelmetlen dolog lett volna szembeszállnom a
rám kirótt sorssal, hanem el kellett azt fogadnom.
Ám amikor anyám nagyobb lett, a vének akarata ellen lá­
zadozó viselkedése felháborította azokat, eretnek elgondo­
lásai pedig valósággal sokkolták a nőket. Haragosképű apja
gyakran megverte, az anyja pedig ordítozott vele, de semmi
sem használt. Közben ugyanis már eltervezte magában, hogy
megszökik. A szülei nem győzték figyelmeztetni gyermeki kö­
telezettségeire és a legsúlyosabb következményekkel fenye­
gették meg: kizárják a családból és a faluközösségből. Ha
szégyent hoz a családra, úgy fogják tekinteni, mintha meghalt
volna - nem lesz többé családtag, senkinek és semminek fog
számítani. Ez a fenyegetés naponta elhangzott, de Omma
egyszerűen megvonta szép ívű vállát, és nyugodtan dolgozott
tovább a rizsföldeken.
A maga szelíd módján fellázadt a szülői zsarnokság ellen.
A városba vágyakozott, ahol égnek a fények, ahol szórakozni
lehet. Nem fogadta el az élete számára kiszabott szűk moz­
gásterét. És élt benne a remény, hogy rátalál a szerelemre.
A konfucianizmus megkövetelte, hogy a leányok mindad­
dig együtt maradjanak a szüleikkel, amíg férjhez nem men­
nek. Ekkor anyjuk zsarnoksága alól átkerülnek anyósuk zsar­
noksága alá. Az asszonyok egész életükben alig várták, hogy
az anyósuk meghaljon a fiuk pedig megházasodjon. Ez lehe­
tővé tette számukra, hogy végre ők is zsarnokoskodhassanak
valakin, folytatva ezáltal a zsarnokság ördögi körét.
22
Egy asszony örökre elvesztette a becsületét, ha elkövette
a chilgo chiak, azaz a hét főbűn egyikét:
Engedetlenség az anyós iránt
N e m szül fiút
Megcsalja a férjét
Féltékeny a férjére
Öröklődő betegsége van
Túl sokat beszél
Lop
A férfiakra nem érvényes semmilyen szabály.
Omma végül Szöulba szökött. É n e k e s n ő szeretett volna
lenni. A koreai ötfokú skálán gyönyörűen szóltak a magas
hangjai, és álmaiban kisaeng volt, aki szórakoztatja az előke­
lőeket és mindenkit ámulatba ejt a tehetségével és szépsé­
gével. Almaiban messze maga mögött hagyta a falut - ful­
lasztó patriarchális előírásaival és ostoba önteltségével
együtt.
Az első alkalmat megragadta a szökésre. Az ég tudja ho­
gyan - talán a rizs földeken végzett munkája ellenértékeként
- sikerült annyi pénzt megtakarítania, amely elég volt ahhoz,
hogy vonatjegyet vegyen Szöulba. Még jóval alkonyat előtt
szépen becsomagolta az egyetlen jó állapotú hanbokját és
még néhány apróságot, és elindult a faluból a vasútállomás
felé.
A faluhoz képest Szöul óriási volt. Ommát ez azonban
nem riasztotta meg. Igen hamar talált magának munkahelyet
és néhány ismerősre is szert tett. Abban az egyszerű kifőz­
dében, ahol hideg mártásban naeng myont szolgált fel,
összebarátkozott az egyik állandó vendéggel. Amerikai volt
és a hazája olyan távolinak tűnt, akár a Hold. Tört koreai
nyelven, szótár segítségét is igénybe véve, beszélt neki a csa­
ládjáról, otthonáról és a katonai szolgálatáról. Megajándé­
kozta egy apró amerikai zászlóval és közölte, a zászló azt
23
 jelenti, hogy a hazájában mindenki szabad ember. Jazz leme­
zeket játszott le neki. És anyám úgy látta, sokkal többet tud
az ő országáról, mint ő maga. Tőle hallott a fegyverszünetről
is, amelynek nyomán országa két részre vált.
Omma számára, aki szinte éhezett a tudásra és a beszél­
getésekre, mindez mennyei ajándéknak tűnt. A katona egé­
szen megbabonázta és hamarosan szerelmes lett belé. Akár­
csak az ő korában és helyzetében levő nők többsége, anyám
abban bízott, hogy az ő katonája más lesz, mint a többi: ma­
gával viszi őt Amerikába és sohasem hagyja el.
Ám ő sem volt különb a többinél, hazament és elhagyta
Ommát. Omma addig gyors, magabiztos járása lassú csoszo-
gásra változott, csengő hangja rekedtessé vált és a teste meg­
gömbölyödött. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy gyermeket
vár, elbocsátották az állásásból, és reménye sem lehetett arra,
hogy másik állást kap. N e m volt más választása: vissza kellett
térnie falujába, testében magával hordva szégyene félreért­
hetetlen bizonyítékát.
Vigasztalhatatlan bánatán kívül semmi egyébbel nem tö­
rődött. N e m érdekelte, mit mond majd róla az apja, mit fe­
cseg róla a falu szája; lényének minden kis porcikája tele volt
fájdalommal.
Egy amerikai közkatona gyermekét hordta a szíve alatt.
N e m volt keresete és el volt keseredve. Amikor elhagyta a
falut, még nem volt semmije, most pedig még ennél is keve­
sebbje volt. Egy senki, aki egy senkit hordoz a testében, aki­
nek nincs semmi reménye és akit gyötör a szégyen.
Amikor Omma visszatért a faluba, a lakosság többsége ép­
pen kint dolgozott a rizsföldeken. Egy faluszéli viskó felé
tartott, mert tudta, abban nem lakik senki - ugyanis nagyon
távol volt a falutól, amellett meg nagyon rozoga volt az ál­
lapota is. Anyám nekilátott, hogy kitakarítsa. N e m érdekelte,
mi fog vele történni. Túlságosan fáradt volt és mindössze pi­
henni kívánt. Amikor a falusiak hazamentek a munkából, ha­
marosan elterjedt a híre, hogy a lázadó visszatért.
24
A falusiak kezdetben sem ellenségesnek, sem barátságos­
nak nem mutatkoztak. Eltűrték ugyan, de nem örültek a je­
lenlétének. A családja sem érdeklődött iránta. Ha voltak is
régebben barátnői, azok - félve a falu szájától - nem mertek
mutatkozni vele. így aztán a falusi élet perifériájára került.
Akkor sem szólt senki semmit, amikor visszatért a rizsfölde­
ken a volt munkahelyére. Ott sem állt vele senki szóba.
Fogalmam sincs, mit csinált Omma, amikor elérkezett a
szülés ideje. Lehetséges, hogy a falusi bába a fizetség fejében
hajlandó volt eltekinteni anyám szégyenéről. Talán Omma
egyedül küzdött meg a szülés körüli teendőkkel. Annyi biz­
tos, hogy egészséges újszülött voltam. Ommának tehát ettől
kezdve volt egy gyermeke és szövetségese. Végre volt vala­
kije, akit nem érdekelt a bűnös múltja. Volt valakije, akinek
szüksége volt rá, aki szerette és minden pillanatát vele akarta
tölteni.
Omma alig néhány nappal a születésem után visszatért a
rizsföldekre. Nem volt ideje lábadozásra, nem volt rokon, aki
törődjön vele és a gyermekével. Vászonkendőbe bugyolált,
arra hurkot kötött és a nyakába vett, úgy ment dolgozni.
Állandó társa lettem és amikor már eléggé megnőttem,
mellette dolgoztam a földeken. Elég rizst kaptunk ahhoz,
hogy legyen ennivalónk és megvehessük mindazt, amire fel­
tétlenül szükségünk volt.
Munka közben időnként meg-megálltunk, kiegyenesítet­
tük fájó hátunkat, a két kezünket a csípőnkre tettük és a
vállainkat megmozgatva, ujjainkat pattogtatva próbáltunk
egy kissé lazítani. A földekről ráláttunk a falura, amely a fen­
séges hegyek karéjában egészen picinynek látszott.
A falu létét csupán egy valami biztosította: a rizstermesz­
tés. A falu élete attól függött, hogy az esedékes munkákat
mindig időben elvégezzék. A rizs adta az élelmet és a fölösleg
eladásából szerezték be az egyéb szükséges dolgokat, a sze­
net a főzéshez és fűtéshez, a teát és a gyógyfüveket.
25
 Az apró falu lélegzetelállítóan szép volt: a smaragdzöld
völgyet Korea ezer hegye övezte. Szinte megtestesülése volt
Korea nevének: a hajnali Nyugalom Országa.
Fölnézve párába burkolózó hegycsúcsokat láttunk a lá­
bunk előtt pillangóvirágok, azáleák és ginkgófák harsogó tö­
mege. A rizs a rizsföldekből apró smaragdlándzsákként emel­
kedett ki.

D B

Sötéthajú kicsiny leánykaként mentem haza ké­

zen fogva anyámmal aprócska otthonunkba. A
fejem búbja körülbelül az ő dereka magasságáig
ért. Menet közben igyekeztem el-elkapni anyám
egy-egy hamar elröppenő apró mosolyát. Ezt az
utat mindennap megtettük, miután hosszú órá­
kon át mezítláb dolgoztunk a vizes rizsföldön.
Amikor egymagunkban mentünk hazafelé, Om-
ma megengedte, hogy egy szép kis levendula- és
pillangóvirág csokrot szedjek, amely azután a há­
zi oltárra került.
Estefelé fáradtan ballagtunk az emelkedőn, mi­
közben én alig tudtam lépést tartani Ommával.
Omma a fejére fehér kendőt csavart, hanbokja
a rizsföldön sáros lett. Mereven nézett maga elé.
Én az árnyéka voltam, és igyekeztem ugyanolyan
kifejezéstelenül magam elé nézni, mint ő. A le­
vegő csípősen hideg volt és alig vártam, hogy az
ondol mellett lehessek. Ez a mi kicsi kályhánk
volt, amely kettős célt látott el: melegítette a szo­
bát és rajta főztük meg a rizsünket.

26
27

A szemem sarkából mozgolódást vettem észre. Az egyik kö­
zeli kunyhó előtt többen álldogáltak és a fáradságos munka­
n a p elteltével teával frissítették fel magukat. A felemelkedő
csészék azonban félúton megálltak. A csevegés megszűnt.
Csönd lett, majd megkezdődött a köpködés. Amikor háttal
kerültünk hozzájuk, valaki egy követ hajított rám, amely két
lapockám között talált el. Nem kiáltottam fel, sőt még meg
sem fordultam. Omma nem igyekezett megvédeni. Egy szót
sem szóltunk egymáshoz. Omma még jobban megszorította
a kezemet és egy kissé gyorsabban haladtunk tovább, egye­
nesen magunk elé nézve. A gyengeség semmiféle jelét sem
mutattuk. A következő kődarab az arcomon talált el, majd
valóságos kőzápor következett, amely mindkettőnket eltalált
a hátunkon, karunkon, lábunkon és az arcunkon.
Ezután elkezdődött a szokásos csúfolódás is: „honhyol",
ami azt jelenti, hogy senki, vegyes fajú, állat. A kődobálók
minden dobás után élesen sercintettek, mintha a csúnya szó
után meg akarnák tisztítani a szájukat.
A falun való áthaladás után a kövek már nem értek el
bennünket. Egy helyiséges otthonunk a falutól kissé távol,
egy hosszú és sáros ösvény végén helyezkedett el. Előttünk
ott voltak a hegyek, amelyeket a lenyugvó nap fénye bíbor­
vörösre festett. N e m magunk elé, h a n e m a hegyekre néz­
tünk, mégsem léptünk egyszer sem félre. így érkeztünk haza.
Amikor becsuktuk az ajtót, Omma a karjába kapott, letörölte
a vért az arcomról és gyengéden megsimogatta fájó hátamat,
a történtekről azonban egy szót sem szólt.
Elkészítettük a vacsoránkat és a háznak a falutól távolabbi
végében, ahonnan már nem látszott a falu, elfogyasztottuk
azt. Megittuk a teánkat és égetett agyagtálainkból megettük
a rizsünket és jól fűszerezett retkes-káposztás kimchinket.
Közben figyeltük, a hegyek bíborszíne hogyan vált egyre sö­
tétebbre, majd feketére.
A kis tál rizs elfogyasztása jó néhány percet vett igénybe,
mert lassan, szertartásosan ettünk. Omma kiszedte a rizst,
28
majd a tálat a két kezébe véve meghajolt előttem. Én is meg­
hajoltam és elfogadtam a tál rizst. Ezután egymással szemben
leültünk, apró falatokat vettünk a szánkba a rizsből, majd a
fűszeres kimchiből. Időnként egyet-egyet kortyolva árpate­
ánkból fenséges vacsoránkat ettük.
Anyám udvariasan megvárta, hogy én vegyem a számba az
első falatot. Néha evőpálcikájával kivett a kimchitálból egy
különlegesen ízletes káposztadarabot és a számba tette. Né­
ha én is megpróbálkoztam az etetésével, de én nem tudtam
olyan jól kezelni az evőpálcikákat, mint drága anyám. O
azonban mindig kedvesen mosolyogva fogadta el tőlem a fa­
latokat.
A fentebb vázolt vesszőfutásban nagyon gyakran volt ré­
szünk. Az anyám azonban sohasem tett rá megjegyzéseket.
Még a karját sem emelte föl, hogy felfogja a köveket, és
engem sem igyekezett a saját testével megvédeni. En sem
tettem fel neki kérdéseket. Utólag visszatekintve azt hiszem,
tudta, hogy közel a halála. Tudta, úgysem tud majd megvé­
delmezni. Tudta, mi az ára, hogy megszült - majd meg is
tartott - egy kevert vérű gyermeket.
Noha önmagát a koreai kultúra elleni lázadónak tekintet­
te, mégis az általa ismert egyetlen módon, koreai módon ké­
szített elő engem arra, ami rám vár: mellettem állt és oszto­
zott fájdalmamban, egyúttal azonban arra is rákényszerített,
hogy fölemelt fejjel és könnytelen arccal nézzek szembe a
csúf helyzetekkel.
Omma sohasem próbált megvigasztalni azzal, hogy ugyan­
olyan vagyok, mint a többiek. Sohasem mondta, hogy prob­
lémáinknak mások az okai. Szerintem Omma éppen abban
hitt, hogy más vagyok, mint a többiek. Elfogadta, hogy sen­
kinek és semminek számítok, s hogy mindketten a társadalom
kitaszítottjai vagyunk, mégis elárasztott a szeretetével. Olya­
nok voltunk, mint két leprás, akik a többiek által kiközösítve
29
élnek - tudtuk, hogy betegnek tekintenek bennünket, ezért
nem szabad közéjük keverednünk. Mi e n n e k ellenére létre­
hoztuk a saját békeszigetünket.
Az ázsiai kultúrában rendkívül fontos szerepe van a be­
csületnek és a származásnak. Ez az oka, hogy az ázsiaiak
rendkívül intoleránsak a vegyes fajú gyermekekkel szemben.
Koreában nagyon erős a nemzeti büszkeség és a hagyomány­
szeretet. E n n e k azonban az az árnyoldala, hogy mindent gyű­
lölnek, ami veszélyezteti az öröklött hagyományok tisztasá­
gát.
Nem emlékszem, hogy akár egyszer is megharagudtam vol­
na Ommára, amiért nem védett meg a kődobálás ellen. Az
sem jutott szembe, hogy bárki másra nehezteljek azért, ami­
ért ő sem védett meg a kődobálók ellen. Nem ismerve mást,
azt hittem, ez a dolgok rendje.
Omma nagyon komoly nő volt. Gyermekkorában alighanem
nagyon élénk és dévaj lehetett. Ez nagy ritkán még elő-elő-
jött, de csak olyankor, amikor egyedül voltunk és táncoltunk.
Húszas éveinek elején lehetett még, de már ráncok voltak a
szeme körül és a háta meghajlott.
Ritkán láttam Ommát mosolyogni, de amikor a rizsföldön
egymás mellett dolgoztunk, szorosan összezárt ajka egy kissé
kinyílt és a homloka kisimult, amikor rám nézett. Amikor a
rizsföldön dolgoztunk, a lábam néha megakadt a bugyboré­
koló iszapban, amint igyekeztem lépést tartani fürgén dolgo­
zó anyámmal. Omma időnként megállt, hogy segítsen nekem
és megigazítsa a fejkendő alól kibuggyanó hajamat. Az arco­
mat azonban sohasem rejtette a kendő alá. Mindent láthat­
tam. Láttam azt is, ahogyan Omma mások láttán megremeg
és azt is láttam, hogyan változik megvetésre azok kutató te­
kintete, akik közelről látva rájönnek, ki vagyok.
Omma szép volt, legalábbis az én szememben. Egyenes
szálú fekete haja zuhatagként ömlött le a derekáig, a bőre
30
olyan volt, mint a kissé összegyűrt selyem. Szép volt a szája,
az ajkai íveltek. Homloka magas, orra kicsiny és szép formájú
volt. Omma kezei erősek és kérgesek voltak, de rendkívül
kecsesen használta őket. Olyan illata volt, mint a fa füstjének
és a tömjénnek, amelyet esténként meggyújtott. A falu többi
asszonyához képest magas volt és tőlük eltérően szálfa egye­
nesen járt. Udvariasan viselkedett.
Omma haja egyenes, az enyém göndör volt. Az orrom va­
lamivel nagyobb, a szemeim valamivel kerekebbek, mint az
övéi. A bőröm ugyanolyan sötét okker színű, mint amilyen
az övé volt.
Nagyon szerette a természetet, és megismertette velem
azokat a pompás növényeket, amelyek országunkban terem­
nek: a forsythiát, Sáron rózsáját és a szent lótuszt. Ezeket
majdnem annyira szerettük, mint az állandóan ránk leselkedő
hegyeket.
Esténként kiültünk a házunk elé és csendben nézegettük
a hegyeket. Néha egymás mellé ültünk, de többnyire befész­
keltem magam a térdei közé. Ő könnyedén felemelve ide-
oda ringatott, miközben néztük a hegyeket. Megtanultam,
hogyan meditálhatok gyöngéd karjai között anélkül, hogy er­
re akár egy szóval is megpróbált volna megtanítani.
Nyugodt, befelé forduló gyermek voltam. Omma mindenre
megtanított, amit ő tudott: a kertészkedéstől és főzéstől egé­
szen a zenélésig és történetek hatásos elbeszéléséig. Amikor
a főzésre került a sor, Omma először a saját kezével becsülte
meg a mennyiséget, majd az enyémmel végeztette el ugyan­
ezt a feladatot. Amikor meg kellett kóstolni a rizst, hogy
megpuhult-e, először ő kóstolta meg, majd velem is megkós­
toltatta. A kimchi megkóstolásakor kivárta, hogy én kóstol­
jam meg először, és megelégedetten bólintott, ha azt mond­
tam, hogy megfelelően borsos.
Volt egy kis kertünk, amelyben retket, zöldhagymát, bur­
gonyát, káposztát és tököt termesztettünk.
31
 Pici kunyhónknak sárral tapasztott fala, zsúpfedele és szé­
pen tisztán tartott földes padlója volt. A sarkokban erős ge­
rendák tartották a falakat és a tetőt. Egyetlen helyiségből
álló parasztház volt, amely képes volt ugyan dacolni az ele­
mekkel, de semmilyen kényelmet nem nyújtott. Amikor meg­
ettük az esténkénti rizsünket és kimchinket, a Buddha-oltár
elé térdeltünk és dalban kértünk tőle könyörületet és meg­
értést.
A fából faragott kicsiny Buddha-szobor egyike volt annak
a kevés tárgynak, amelyet Omma visszahozott Szöulból, mert
nagyon ragaszkodott hozzájuk. Ommának a kántálást meg­
előző előkészületei mindig nagyon egyszerűek voltak: levette
a cipőit, megmosta az arcát és a kezeit.
Mialatt néztem Ommát, amint kántál, az járt a fejemben,
hogy a világon senki sem lehet olyan szép, mint ő. Selymes
haját kiszabadította a kendő alól, amelyet a földeken viselt
és az zuhatagként végigömlött a hátán. Nagyon szerettem
Omma haját babrálni. Néha a háta mögé léptem és a fejemet
egy szó nélkül selymes hajának a függönye alá fúrtam, hogy
érezzem, amint a haja az én hátamat éri.
Omma sohasem szidott meg azért, amiért félbe szakítot­
tam a meditációját. Nem is zavartatta azonban magát, hanem
ott maradt az oltár előtt és folytatta a kántálást. N é h a hát­
ranézett és rám mosolygott, vagy gyöngéden megrázta a fejét,
de továbbra is egyenes háttal térdelt az oltár előtt és a pici
lába éppen csak kilátszott a hanbok alól.
Omma más alkalmakkor csak ritkán hagyta a haját kibom-
lani. Többnyire összecsavarta és egy polírozott fadarabbal a
fejtetőn rögzítette. Mozdulatai takarékosak, kecsesek és fá-
jóan gyönyörűek voltak. Az ágyon ülve néztem, amint föl­
emeli a két karját és a hanbok ujjai visszacsúsznak vékony
csuklóiról. A hajából először csak néhány fürt szabadult ki,
majd egész tömegében elkezdett lefelé siklani. Anyám ismé­
telten kénytelen volt megragadni, hogy fel tudja tűzni.
Omma esténként, ha nem volt nagyon fáradt, elénekelte
32
nekem az „Árirangot" és más népdalokat, amelyeket nagyon
szerettem és táncoltunk. Felvilágosított arról, hogy az igazi
zenészek a hungra - a belső inspirációra - és nem az előírá­
sokra hagyatkoznak. Én is ezt a módszert alkalmaztam és a
szoba egyik sarkában állva csukott szemmel igyekeztem a da­
lokra koncentrálni. Amikor úgy éreztem, hogy itt van már a
hung, a sivár szoba eltűnt lelki szemeim elől. Ekkor képze­
letben megmarkoltuk súlyos szaténselyem szoknyánkat és a
végtelenül nagy márványpadlón eljártuk a Hwagwan-mu-t, a
Virágkoronás Táncot. Közben nagyon vigyáztunk arra, hogy
a korona ne csússzon le a fejünkről. A zene körülvett ben­
nünket és a levegő tele volt a jázmin édes illatával. Amikor
a fáradtságtól már szinte lélegezni sem tudtunk, kopott han-
bokunkban lerogytunk az ágyra és visszakerültünk sivár há­
zunkba. A hajunk szabadon röpködött és a levegő tele volt
porral.
Édes magas hangján Omma így énekelt:
Arirang, Árirang, Ó Árirang,
Az Áriranghoz vezető út hosszú és meredek,
De végül eljutunk a hegytetőre,
Ahol mindig süt a nap.
Árirang, Árirang, Ó Árirang,
Nehéz időket élünk,
De tiszta szívvel kívánjuk,
Hogy hegyeink és folyónk
békét és bőséget
hozzanak népünkre.
Omma nem főzött sokfélét, de amit főzött, mindig nagyon
ízletes volt. A kimchije a konyhaművészet remeke volt. A
káposztát éjszakára sós vízbe tette, hogy szívja meg jól magát,
majd másnap háromszor leöblítette. U t á n a egy magas agyag­
edénybe rakta a káposztát, felszeletelt mogyoróhagymát, ret-
33
ket, fokhagymát és gyömbért. E r r e sós vizet öntött és egy
maroknyi csípős pirospaprikát szórt bele. Ezután döngölővel
kiszorította a keverékből a levegőt, majd egy fadarabbal,
amelyre súlyos köveket rakott, leszorította és lezárta az
edényt. Végül a földbe temette és megvárta, amíg a keverék
átérik.
Az eredmény kitűnő volt.
Nincs emlékem arról, hogy húst valaha is fogyasztottunk
volna. Azt nem tudom, hogy ez azért volt-e, mert nagyon
szegények voltunk és nem tudtuk volna a koreaiak által na­
gyon kedvelt marhahúst megfizetni, vagy mert Omma egy­
szerűen vegetáriánus volt.
A kimchin és a rizsen kívül Omma néha finom uborkasa­
látát is csinált, amit ecettel, piros chilivel, fokhagymával és
zöldhagymával fűszerezett. Szokott még készíteni zöldbab-
és zöldhagyma levest - vagy amilyen zöldség akkor éppen
szedhető volt. Néha gomba, sárgarépa és zöld bors is szere­
pelt az étlapon.
Szobánkban három bútordarab állt.
Az egyik egy fából készült oltár volt, amelynek a fáját min­
den nap szépen kifényesítettük. Az oltáron egy kis Buddha­
szobor állt és volt még rajta egy keret nélküli fénykép, ame­
lyet Omma egy kődarabnak támasztott. A fénykép egy kato­
naruhát viselő, mosolygós fiatalembert ábrázolt. Még soha­
sem láttam senkit, aki ilyen ruhát viselt volna, vagy akinek a
b ő r e és a haja ennyire világos lett volna. Omma sohasem
beszélt arról, akit a fénykép ábrázolt. De amikor néha késő
éjszaka felébredtem, láttam, amint anyám az oltár előtt tér­
delve a kezében tartja a fényképet és közben lassan előre-
hátra hajladozik.
Az oltárral szemben állt az ágyunk. Én aludtam a fal felőli
oldalon, Omma feküdt kívül, hogy megóvjon engem az éj­
szakai hűvösségtől. Alvás közben szorosan összebújtunk,
hogy ne fázzunk.
Az ágy mellett ott állt egy nagy bambuszkosár. Ebben tar-
34
tottuk a kincseinket. Ebben volt az a szép hanbok, amelyet
Omma még a születésem előtt vásárolt Szöulban, aztán ott
volt egy piros, fehér és kék mintázattal díszített selyemda­
rabka. A mintázatról Omma azt mondta, hogy azok „csillagok
és sávok". Aztán ott volt a falunk makettje és ott voltak a
falusiakat megszemélyesítő bábuk is.
Néhány régi doboz és bábu segítségével Omma valóságos
varázslatot végzett. A bábukat fából faragta ki, simára csi­
szolta és ruhákat csinált nekik. A legfontosabb szereplő egy
anya és a leánya volt, de voltak még jó barátok és szom­
szédok is. Omma mindegyikük arcára ragyogó mosolyt fes­
tett, szép színes hanbokot és nadrágot adott rájuk. A ruha­
darabok rongyokból és maradékokból készültek. A karton­
papírból készült épületek mind különbözők voltak. Volt egy
valóságos palota, szép nagy ablakokkal, volt néhány csinos
házikó és egy buddhista templom is. Kis játékfalucskánkban
senki sem volt szomorú vagy magányos. Az anyát és leányát
naponta meglátogatták az ismerősök és a falusiak a házuk
előtt gyülekezve ropták a táncot.
A házunk mögött Omma hegyeket készített játékfalunk
számára. Az apró halmokba kicsiny ágacskákat tűzött - ezek
jelképezték a fenyőerdőt - és virágszirmokkal utánozta a
vadvirágos mezőt. Az anya és leánya néha kirándult a hegyre,
ilyenkor az egész falu követte őket és piknikeztek a hegyol­
dalban. A hegyről való visszatérés is ünnepélyes volt. A ha­
zatérők jókedvűen mesélték az otthon maradottaknak, mi­
lyen remekül érezték magukat odakint a hegyen.
Játékfalunknak én voltam a királynője. Képzeletünknek
semmi sem szabott határt. A bábuk előadták a Ch'uinbyang-
ga mesét, amelyben a szöuli mesebeli herceg egy falusi leányt
vesz feleségül, és hogy szívük minden bajtól és aggodalomtól
mentesüljön, eltáncolják a Salp'uri táncot.
Ommától sok mesét hallottam, amelyeket ő bizonyára a
szüleitől hallott, azok a saját szüleiktől. A nyugati meséktől
eltérően a koreai mesékben nincs „erkölcsi tanulság" - leg-
35
 alábbis Ommától nem hallottam ilyen mesét. A mesékből a
tanulságot mindenkinek magának kellett levonnia.
Kedvenc mesém a két jó fivérről szóló történet volt.
Egyszer volt, hol nem volt, volt két fivér, akik nagyon szerették
egymást. Mindenüket testvériesen megfelezték.
Aratás után a rizst zsákokba rakták és az idősebb fivér ezt
gondolta: „Az öcsém most házasodott, úgyhogy neki biztosan
több rizsre lesz szüksége. Majd egy zsákkal többet adok neki
anélkül, hogy erről tájékoztatnám. Egyébként aligha fogadná
el, márpedig biztos vagyok benne, hogy neki nagyobb szüksége
van rá, mint nekem".
Aznap éjszaka lábujjhegyen odalopódzott, ahol az öccse a
rizsét tárolta és letette ott a rizses zsákokat.
Az idősebb fivér azonban másnap azt tapasztalta, hogy
zsákjainak száma nem lett kevesebb. Nem értette a dolgot, de
ismét elvitt egy zsák rizst az öccséhez, ám láss csodát, zsákja­
inak száma ezúttal sem csökkent.
Még jobban megzavarodott, de úgy döntött, hogy tesz még
egy próbát. Holdtölte volt és amint az öccse háza felé tartott,
azt látta, hogy valaki jön vele szemben és az illető szintén cipel
valamit a hátán. Kiderült, az öccse az, aki ugyancsak egy zsák
rizst cipel. Egymásra néztek és elnevették magukat, mert rájöt­
tek, miért nem fogyatkozott meg a rizses zsákjaik száma. Pusz­
ta szeretetből az öcs is azt akarta, hogy a bátyjának több rizse
legyen, mint neki.
Szegények voltunk, de ezt észre sem vettük. Omma képze­
lete palotákat teremtett a semmiből, ahol táncoltunk és min­
den este brokátból készült gyönyörű ruhákat viseltünk. N e m
ettünk sokat, de ezt észre sem vettem. Ommával egy tál rizs
bankettnek számított. El voltunk szigetelve a külvilágtól, de
n e m éreztem magányosnak magamat. O m m a nem csak az
anyám, hanem a játszótársam, a bizalmasom, a védelmezőm
és a mesemondóm is volt.
36
Azokon a napokon, amikor nem kellett a földeken dol­
goznunk, néha elmentünk a piacra és teát, fűszereket és
zöldségeket vásároltunk. Ezeken a napokon a falu többi la­
kosa sem dolgozott, hanem ők is bevásároltak, trécseltek,
pletykáltak és elvégezték a nagymosást. Senki sem törődött
velünk, Omma azonban mindenki előtt udvariasan meghajolt
- és arra tanított engem, hogy én is tegyek így. A keskeny
utcákon néha szembe találkoztunk O m m a családjának né­
hány tagjával. Amikor félreléptünk, hogy helyet adjunk ne­
kik, úgy haladtak tovább, mintha ott sem lettünk volna: nem
szóltak hozzánk, de még csak ránk sem néztek. Az anyám
e n n e k ellenére mindig mélyen meghajolt előttük, a testtar­
tása szeretetet és bánatot sugárzott. A családtagok, még ha
észre is vették Omma meghajtását, e n n e k semmi jelét n e m
adták. Omma meghajolt helyzetben megvárta, amíg elhalad­
nak és csak azután egyenesedett ki és fogta meg ismét a ke­
zemet.
Omma a viselkedésükre tett minden megjegyzés nélkül
közölte velem, ki kicsoda. így aztán mindenkiről, akivel kint
a rizsföldeken találkoztam, tudtam, hová tegyem. Az a tény,
hogy a harabojim - vagyis a nagyapám - és a többi rokonom
n e m vett tudomást rólam, nem nagyon érdekelt.
Esténként, amikor a falu lakói a munka után összegyűltek
teát inni és trécselni, mi ott maradtunk a kunyhónkban és a
saját fantáziánk által kiagyalt játékokkal szórakoztunk. Om­
ma sokat mesélt a hegyen túli csodálatos világról, ahol mindig
van elég ennivaló és ahol télen sem kell fázni és nem kell
semmitől sem félni. „Egyszer majd elmész ebből a faluból"
- jósolta Omma. „Úri hölgy lesz belőled és mindenki moso­
lyogni fog rád és szólni fognak hozzád."
„És akkor te is velem leszel, O m m a " - tettem hozzá rög­
tön. Omma nem válaszolt, h a n e m a karjai közé kapott, szo­
rosan átölelt és poros arcomat puha, pillangószerű csókokkal
borította.
37

e30
íAz Omma halálát követő éjszakáról nincs sok
emlékem. Bizonyára órák teltek el addig, amíg
ismét tudtam gondolkodni. Az első emlékem,
hogy a szoba egyik sarkába húzódva nyöszörgők.
Az égő gyertya okozta seb nagyon fájt. Omma
holtteste eltűnt. Rokonaim buzgón csomagolták
kicsike vagyonunkat, de egy szót sem szóltak
hozzám, sőt még rám sem néztek. Bármennyire
gyötört is a fájdalom, tudtam, lehetőleg minél na­
gyobb csöndben kell maradnom.
Nagyapám és nagybátyám kezükben a kosárral
és egyéb csomagokkal elhagyták a házat. A nagy­
néném egy gyerekkocsiba tett és az ösvényen el­
indult a falu felé. A kicsi minden döccenése fáj­
dalmas volt, mégis sikerült egy-egy pillanatra el­
szundikálnom, mielőtt megérkeztünk volna a
Szöul külvárosában levő árvaházba.
„Nincs n e v e " - mondta a nagynéném az árvaház
alkalmazottjának. „Nem tudom, mikor született
és hogy mi a kora. Az anyja elhagyta és öngyil­
kosságot követett el. Mi találtuk meg a gyerme­
ket." Az árvaházban megkaptam az elsősegélyt
és a kötést az égett sebemre, azt azonban nem
kérdezték, mitől származnak a sebeim.
A történetem a koreai háború utáni időszakban meglehető­
sen szokványos volt: egy leány szégyent hoz a családjára az­
zal, hogy viszonyt kezd egy amerikai katonával, néhány év
eltelte után azonban nem bírja többé idegileg a kitaszított­
ságot és öngyilkos lesz.
A megszületett gyermeket származása miatt általában gyű­
lölik a többiek. Az anyjuk ott hagyja őket az utcán és vagy
rabszolgaságba kerülnek vagy koldulással és lopással szerzik
meg a mindennapi betevő falatot. Az árvaházi alkalmazot­
taknak erről tudomásuk van és az én történetem távolról sem
jelentett nekik újdonságot.
A név nélküliség csak fokozza a szégyent. A koreai kul­
túrában a neveknek olyan fontos szerepük van, hogy a szülők
gyakran a jósoktól kérnek tanácsot, milyen nevet adjanak a
gyermeküknek. A gyermek választott neve meghatározhatja
a jövőjét, jó vagy balszerencsét hozhat rá. A koreai családo­
kat férfiágon tartják nyilván és a családi feljegyzések öt év­
századra visszamenően tartalmazzák a férfi ősök neveit.
A születési dátum hiánya szintén ok a szégyenre. A kore­
aiak hite szerint az emberek sorsa nagyban függ a sajtói -
vagyis születésük pontos idejétől. Ha ezek az adatok harmo­
nizálnak, az illetőnek boldog és kiegyensúlyozott életre van
kilátása.
A koreai felfogás szerint még halottnak lenni is jobb, mint
aki én vagyok, mint egy honhyol, vagyis olyan nőnemű lény,
akinek sem neve, sem születési dátuma nincs.
Az anyám emlékem szerint csak Sooninak nevezett, ez
volt az egyetlen saját beceneve számomra. A jelentése: „drá­
ga, kicsi leánykám" és jelzi, hogy anyám mennyire szeretett
engem. Az árvaházi alkalmazottaknak ezt nem mondtam
meg és arról sem beszéltem, mi történt anyámmal és velem
az előző éjszakán. Egyrészt túlságosan elfogott a kétségbee­
sés, másrészt nagyon belém volt már nevelve az engedelmes­
ség.
Az árvaházba vezető hosszú úton a nagynéném egy szót
39
 sem szólt hozzám. Az előző éjszakán közbenjárt a férjénél
az érdekemben, de fogalmam sincs, hogy ezt miért tette, mi­
ért volt hajlandó elvinni az árvaházba. Ha ugyanis a falu lakói
n e m hitték volna el azt a mesét, amit be akartak adni nekik
- hogy egy fiatalasszony végre belátta, mekkora bűnt köve­
tett el és felakasztotta magát, itt hagyva gyermekét - senki
sem emelte volna fel a szavát és nem tettek volna semmit.
A nők élete amúgy sem számított sokat, és régóta bevett
szokás volt, hogy a család szégyenét az asszony vérével mos­
ták le. Az ilyet nem is nevezték gyilkosságnak, hanem a ha­
gyomány által szentesített rituális emberölésnek számított.
Az árvaházat keresztény misszionáriusok vezették, úgy­
hogy itt kerültem először kapcsolatba egy nyugati vallással.
A gyermekeket lécekből összetákolt ládákban, vagy inkább
ketrecekben tartották, amelyekből négyet halmoztak egy­
másra. A ketreceket a nagy helyiség három fala mentén he­
lyezték el. A számuk talán húsz lehetett. A ketrecek kívülről
el voltak reteszelve és a reteszeket belülről nem lehetett ki­
nyitni.
Otthonomban hozzá voltam szokva, hogy szabadon mo­
zoghatok. Az egyetlen eset, amikor szűk helyen kellett meg­
húznom magam az volt, amikor a bambuszkosárból kellett
végignéznem anyám halálát. A ketrec ijesztő volt számomra.
N e m csak az bántott, hogy alig tudok b e n n e megmozdulni,
hanem az volt a nagyobb baj, hogy nem mehettem ki belőle,
amikor akartam. Mások döntötték el, mikor mit csinálhatok.
Ilyesmit addigi életemben még nem tapasztaltam.
A helyiség falai fehérre voltak festve és több helyen ki
volt akasztva Jézus képe. A falak moshatók voltak, a linóle­
umot nem fedték szőnyegek. Összekuporodva ültem a kalic-
kában - a babákhoz méretezett ketrec nekem, aki már óvo­
dás korban voltam, kicsiny volt. Szörnyen éreztem magam.
Amikor elhatalmasodott rajtam a rémület, a fejemet belever­
t e m a külső lécekbe, üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért,
és vadul cibáltam a hajamat mindaddig, amíg valaki oda nem
40
jött és rám nem szólt, hogy maradjak csöndben. N e m emlék­
szem, hogy az árvaházban valaki is hozzám ért volna. Ez leg­
feljebb véletlenül történhetett meg.
Az ajtó közvetlenül a ketrecemmel szemben volt. Ó r á k
hosszat voltam képes bámulni azt a repedést az ajtón, ame­
lyen át fény szűrődött be a helyiségbe. A repedés n é h a egy
pillanatra elsötétedett. Ebből tudtam, hogy valaki ki fogja
nyitni az ajtót és belép a helyiségbe. Lélegzet visszafojtva
lestem az ajtó kinyitását, várva, hogy az illető belépjen a ket­
recem elé. Kétségbeesetten vártam, hogy látómezőmben vég­
re valaki felbukkanjon.
Az ajtó mellett egy redőnyös íróasztal állt, a teteje össze­
vissza volt karistolva. Az íróasztal egészen lenyűgözött,
egyúttal meg is rémített. Időnként egy-egy nő leült melléje,
a fiókokból elővett egy dossziét, átnézte a b e n n e levő irato­
kat, majd beírt valamit. Ilyenkor mindig az történt, hogy az
egyik gyermeket nagyon hamar elvitték. Akkoriban még nem
tudtam, hogy a dosszié az adoptálási iratokat tartalmazza.
Csak annyit tudtam, hogy az iratoknak valami közük van hoz­
zánk, gyermekekhez. Azon tűnődtem, vajon én is szerepe­
lek-e azokban az iratokban és mikor kerül rá az én irataimra
is az a jel, amely után elvisznek engem is.
Ez az íróasztal hosszú éveken át - még felnőtt koromban
is - a rémálmaim között szerepelt. Olyanokat álmodtam,
hogy a kemény és hideg padlón mezítláb elhaladok mellette;
hogy mintha a tomboló szél be akarna szippantani az íróasz­
tal redőnye alá azokba a fiókokba, ahol az iratok vannak;
hogy egy koszos padlójú helyiségben rá vagyok kötözve az
asztalra és a körülötte álldogáló alakok tüzes vassal csúfne­
veket égetnek a testemre.
A ketrecemben állandóan azzal a gondolattal játszottam,
hogy ha valaki elhalad előtte, a réseken kinyúlva elkapom és
arra kényszerítem, nyissa ki az ajtót, szóljon hozzám és néz­
zen az arcomba.
A ketrecben üldögélve a körmeimet mélyen belevájtam a
41
 bőrömbe. Bánatomat nyilván a testi fájdalom növelésével
próbáltam csökkenteni. És mindezek mögött ott munkált az
a szörnyű tudat, hogy O m m a miattam halt meg, az én tisz­
tátalan vérem az ő halálának az oka. Én öltem meg azt az
egyetlen embert, akit szerettem és aki szeretett engem.
Az árvaház túlzsúfolt volt és nem volt elegendő személy­
zete. Ezért aztán megfelelő kényelmet sem tudott nyújtani.
Mindenkinek saját magának kellett gondoskodnia a saját ké­
nyelméről. Minden gyermek kapott egy takarót, amit neki
kellett tisztán tartania és azzal kellett a hideg ellen védekez­
nie. Mindenki mindig fázott. Minden takaró bepiszkolódott.
A matracom összevissza repedezett öreg jószág volt és állan­
dóan nyikorgott, amikor megmozdultam. A tetejére kifakult,
narancsvirágokkal díszített lepedő került. A ketrecem kicsi
volt ahhoz, hogy ki tudjak b e n n e nyújtózni, ezért vagy mag­
zati helyzetben feküdtem, vagy összekuporodva felültem
benne.
Minden gyermeknek megvolt a maga szenvedése, ezek kö­
zött nem lehetett rangsort felállítani. Megemlíthetem például
azt a pici, alig kétéves leánykát, akit a szemetesek egy kuká­
ban találtak. Szegénynek kiálltak a csontjai az éhezéstől, és
állandóan sírt.
Vagy ott volt az az újszülött, akinek még a nyakában volt
az ép köldökzsinórja és a főkapu előtt hagyták. Mivel minden
ketrec foglalt volt, nagyjából ellátták orvosilag és az én ket­
recembe tették be. Azt mondták, vigyázzak rá. Rettenetes
felelősséget éreztem iránta. Ő is kapott ugyan egy takarót,
de nagyon féltem, hogy azzal nem lehet eléggé melegen tar­
tani a kisbabát. Ezért az enyémet is ráterítettem, én meg az
egész éjszakát ülve töltöttem, a kezeimmel átfogva a térde­
imet és figyeltem a babát. Attól féltem, valami baja lesz, ha
megmozdulok vagy elalszom.
Másnap reggel rájöttem, minden jó szándékom ellenére
elaludtam az éjszaka. Fölemeltem a takarót és megérintet­
tem a baba arcát. Kékes színű és hideg volt. Kibontottam a
42
takaróból és megérintettem a karját, a lábát, alvadt vérrel
borított kicsi hasát. Már a felnőtt ápoló megérkezése előtt
tudtam, a kisfiú már nem él.
Nagyon megsirattam. Fogalmam sem volt, hogyan és hon­
nan került az árvaházba, de az enyémnek éreztem őt. Őt sem
szerette senki és ő is névtelen volt, akárcsak én. Ugyanúgy
ki volt szolgáltatva másoknak, mint én. Úgy éreztem, életé­
nek megmentése némileg jóvátenné azt, hogy képtelen vol­
tam megmenteni anyám életét. Azt hittem, a halálát olyas­
valami okozta, amit tettem, vagy elmulasztottam megtenni.
Lehetséges, hogy a takaró, amit rátettem, már túl meleg volt
neki. Talán reggel, amikor fölemeltem róla a takarót, túlsá­
gosan lehűlt.
A sírástól eltekintve - az árvák közül mindig sírt legalább
egy valaki - az árvaház meglehetősen csöndes volt. Az alkal­
mazottak nem beszélgettek egymással, zene sem szólt sehol.
Voltak velem nagyjából egykorú gyermekek is, a többség
azonban nálam fiatalabb, sok volt köztük a csecsemő. A kül­
sőnk nagyon hasonlított: göndör vagy világos haj, mogyoró­
színű szivárványhártya és kerek szemek. Mindannyian hon-
hyolok voltunk, de ez egyikünknek sem jelentett vigaszt. An­
nak ellenére, hogy nagyon szoros testi közelségben éltünk,
nem is próbáltunk megismerkedni egymással. Nem játszot­
tam, sőt még beszédbe sem nagyon elegyedtem velük. Vala­
mennyien be voltunk zárva a magunk nyomorúságos világába
és azt éreztük, tulajdonképpen egymás vetélytársai vagyunk.
Arról ugyan fogalmunk sem volt, mi az árvaház célja velünk,
illetve mit jelent az örökbefogadás. De azt éreztük, meg kell
küzdenünk egymással a bennünket meglátogató felnőttek
kegyeiért. Egyes látogatók annyira megkedveltek egy-egy le­
ányt, hogy rögtön el is vitték magukkal.
Különböző felnőttek rendszeresen látogatták az árvahá­
zat. Ezek vagy olyanok voltak, akik örökbe szándékoztak fo-
43
gadni valakit, vagy közvetítő szerepet játszottak, akik mások
számára választották ki az örökbe fogadandókat. Ezek a lá­
togatások valósággal tortúrát jelentettek számomra. Még lé­
legzetet venni is alig mertem, őrülten vágytam arra, hogy
megálljanak a kalickám előtt és kinyissák az ajtaját. Igyekez­
tem a lehető legkedvesebbnek és legszelídebbnek látszani. A
felnőttek azonban közömbösen elsétáltak mellettem és álta­
lában nálam fiatalabbakat választottak ki. Elég gyakran kap­
tunk ilyen látogatókat. Az olyan gyermektelen házaspárok
számára, akik akár ázsiai gyermeket is hajlandók voltak örök­
be fogadni, Korea megfelelő hely volt. Az amerikai katonák
átmeneti kapcsolatai miatt sok volt az elhagyott gyermek.
Árvaházi tartózkodásom alatt egyetlen fénykép készült ró­
lam. Ezen egy barátságtalan arcú, sötéthajú leány látható,
akinek az arca felpuffadt és kékes színű az örökös sírástól.
Későbbi nevelőanyám azt mondta, olyan voltam rajta, mint
egy vízbe fulladni készülő patkány. Az árvaházi alkalmazott,
aki a fényképet készítette, rám szólt, mosolyogjak, mert kü­
lönben senki nem lesz hajlandó örökbe fogadni. Egy örökké
rossz kedvű, mogorva kislányt senki sem tűr meg a házában.
Az egyik házaspár többször is meglátogatta az árvaházat
és a figyelmüket megosztották közöttem és egy másik, nálam
fiatalabb leány között. A vetélytársam körülbelül két éves
lehetett és helyes, barátságos kislány volt. A házaspár azután
egy szép napon elvitte magával a kislányt, engem pedig ott
hagytak. Az árvaházi alkalmazott elmondta, azért választot­
ták a kislányt, mert fiatalabb volt nálam, ráadásul ő csinos
volt, én meg csúnya.
Az a véleményem, hogy túlságosan idős és csúnya vagyok,
egész további életemben megmaradt. Biztos voltam benne,
hogy ha valaki elkezd randevúzgatni velem, előbb-utóbb ott
hagy egy fiatalabb és csinosabb nő kedvéért. Minden nővel
szemben, aki nálam fiatalabb volt, alacsonyabb rendűnek
éreztem magam. Nem számított, hogy intelligensebb, értel­
mesebb stb. voltam nála. Az én szememben csak az számított,
44
hogy fiatalabb volt nálam. Furcsa dolog, de a harmincas éve­
imet elérve, egyre fiatalabb férfiak kezdtek érdeklődni irán­
tam. Barátaim többsége később is egy-két évtizeddel fiata­
labb volt nálam, ez azonban nem izgatta őket. Engem azon­
ban mindig idegesített, hogy bizonyára csak azért olyan ud­
variasak velem, mert a csoportban én vagyok a legidősebb.
A koromtól függetlenül minden alkalommal azt éreztem, túl
öreg vagyok.
Az árvaházban az élet nagyjából azonos napirend szerint
folyt. A korai felkelés után elvették tőlünk a takarónkat, ki­
rázták és kiszellőztették. A nap legszebb pillanata az volt
számomra, amikor reggel kinyitották kalickám ajtaját. Gyor­
san kimásztam és futva igyekeztem a közös fürdőszoba felé,
hogy első legyek a kis számú toalett egyikében. Ezután hideg
vízben gyorsan meg kellett mosnunk a kezünket és az arcun­
kat.
Az árvaházban az a helyiség volt a legnagyobb, amelyben
a kalickáink voltak. Étkezési időben asztalokat és székeket
hoztak be és helyeztek el a helyiség közepén. Az asztaloknál
mindenkinek megvolt a maga kijelölt helye. Mindenki egy
tál rizst kapott, néha néhány szál zöldség is volt benne.
Az árvaházban többet kaptam enni, mint amennyit Omma
adott, mégsem volt elég. Elmaradtak ugyanis a kedves ritu­
álék, amikor anyám kiválasztotta nekem a legjobb falatokat
és egymásra nézve kedvesen etettük egymást. Senki sem adta
meghajolva és kedvesen mosolyogva a kezembe a teámat. Az
árvaházban mindenki csak azon igyekezett, hogy minél gyor­
sabban belapátolja a rizsadagját.
Reggeli után az asztaloknál maradhattunk, és amikor el­
vitték az edényeket, a misszionáriusok megtanítottak ben­
nünket néhány keresztény dalra, például „Jézus szeret en­
gem", majd néhány bibliai történettel ismertettek meg ben­
nünket. A dalokat és a történeteket valami furcsa angol-ko­
reai keveréknyelven ismertették velünk, mert a misszionári­
usok még nem ismerték eléggé a nyelvünket. Minthogy azon-
45
 ban az volt a fő cél, hogy örökbe fogadjanak bennünket, eb­
ben pedig segítséget jelenthetett, ha tudunk egy keveset an­
golul, megtanítottak minket néhány angol szóra is, noha fo­
galmunk sem volt arról, azok mit jelentenek. E n n e k követ­
keztében úgy énekeltük a dalokat, hogy fogalmunk sem volt
róla, valójában mit is énekelünk.
Éneklés és tanítás után, ha megfelelő volt az időjárás, egy
kis időre kimehettünk az udvarra. Játszótér nem volt ugyan,
azonban itt-ott hevert néhány játék. Én ilyenkor az udvarnak
arra a részére mentem, amely legközelebb esett a hegyekhez.
Leültem a földre és játszadozás közben gyakran fölnéztem a
fátyolosan kékesszürke távoli hegyekre.
Az árvaházban ezeknek a hegyeknek a látása volt az
egyetlen vigaszom. Amikor elfogott a félelem és az aggoda­
lom, felnézve a hegyekre, kissé enyhült a szorítás a mellka­
somban. Azokon a napokon, amikor nem mehettünk ki az
udvarra, igyekeztem a lehető legközelebb maradni az ablak­
hoz, mert onnan lehetett látni egy keveset a hegyekből.
A misszionáriusok nem szerveztek számunkra közös játé­
kokat vagy egyéb foglalkozásokat, hagyták, hogy azt csinál­
junk, mit akarunk. Csupán a vallásoktatáshoz ragaszkodtak,
azzal nem törődtek, hogy akár odakint, akár a ketreceinkben
mit csinálunk.
A többi gyermekkel nem sokat beszélgettem, azonban
gondolatban folyton beszélgettem Ommával. Állandóan em­
lékezetembe idéztem kitalált történeteit. Például azt, amikor
átmentünk a hegyek túloldalára, ahol gyönyörű vidékeket ta­
láltunk. Délután kaptunk valami harapnivalót - többnyire
kekszet vagy hasonlót, hogy ne kelljen megteríteni, majd be­
dugtak minket a kalickáinkba, hogy szundítsunk egyet. Innen
csak estefelé engedtek ki, amikor megkaptuk a vacsoránkat:
rizst és zöldséget és általában kimchit is.
Lefekvés előtt meg kellett hallgatnunk még egy bibliai tör­
ténetet és az esti imádságot. Nagyon szerettem Jézus szüle­
tésének történetét, mert arra emlékeztetett engem, ahogyan
46
Omma a világ kezdetéről mesélt: Hwanung, a teremtő Isten
fia leszállt a mennyekből és körülnézve birodalmán észrevet­
te a medvét, aki azon imádkozott, hadd legyen belőle ember.
Hwanung fokhagymát és fekete ürmöt adott a medvének
és így lett belőle az első nő. Ez a nő azután fiúért imádkozott
és terhes lett - férfi közreműködése nélkül - és megszülte
Tan'gunt, Korea megalapítóját. Minthogy sem neki, sem Jé­
zusnak nem volt földi apja, és mindketten mindenhatók vol­
tak, arra gondoltam, hogy talán rokonok lehetnek. A
misszionáriusok azonban azt mondták, hogy ez lehetetlen:
Jézus valóban az Isten fia, Tan'gun azonban csupán mítosz.
A Biblia igazsága áll szemben a pogány tudatlansággal.
Valamennyiünknek kereszténnyé kellett válnunk, akár tet­
szett ez nekünk, akár nem. Engem nem nagyon érdekelt a
dolog. A békesség kedvéért hajlandó voltam bármit megten­
ni. Számomra csak az volt fontos, hogy kedvesen viselkedje­
nek velem és elfogadjanak. Ha Jézus segíteni tud abban,
hogy kikerüljek az árvaházból, akkor hinni fogok benne.
Idővel egészen megbarátkoztam Jézussal, hiszen olyan
szelídnek, kedvesnek látszott. Az árvaház falain lógó képe­
ken gyöngéden kezében tartott egy bárányt, a ruházata ma­
kulátlanul tiszta volt és úgy tűnt, mintha a szeme a falról
egyenesen rám nézne. Amikor idősebb lettem, az ő nevét
suttogva ébredtem fel éjszaka rémálmaimból. Azt képzeltem,
hogy úgy emel magához, mint a k é p e n a bárányt és megvé­
delmez minden bajtól. Szinte talizmánként használtam éjsza­
kánként a nevét a gonosz, a sötétség és a bánat ellen: „Jézus.
Jézus. Jézus".
Az árvaházban - és egész további életemben - kínzott az a
tudat, hogy anyámtól semmi sem maradt rám. Omma sógor­
nője nem engedte meg, hogy bármit is magammal vigyek az
otthonomból. Bánatosan gondoltam az otthon maradt bá­
bukra és a kartonfalura, amelyeket Omma készített, a fából
faragott kis Buddhára és O m m a szép hanbokjára, sőt még
az amerikai katona fényképére is.
47

R e t t e n t ő e n vágytam minden után, amit megérintett, amit
szeretett. És minthogy megérkezve az árvaházba, rögtön le­
mostak fertőtlenítőszerrel, még a szaga is eltűnt a bőrömről.
Bánatom határtalan volt, dühöm azonban csak egyetlen
személy: önmagam ellen irányult. Két dologban hittem erő­
sen: az életem szörnyű tévedés és a szenvedésen kívül mást
nem érdemlek. Öngyűlöletem, amely anyám halálakor ébredt
fel bennem és az árvaházban csak megerősödött, az évek
múltával egyre határozottabb lett.
Magzati helyzetben feküdtem tehát a kalickámban és el­
kezdtem magamat azzal gyötörni, hogy a körmeimet mélyen
belevájtam a bőrömbe. A körmeimet a felkaromba, a lábam­
ba vagy a nyakamba olyan erősen nyomtam bele, hogy éles
fájdalmat érezzék. Ez volt az egyetlen mód, amellyel enyhí­
teni tudtam szívfájdalmamon.
Az árvaházban igyekeztem minél hosszabb ideig ébren ma­
radni. Tudtam, csak akkor menekülhetek el innen, ha sikerül
ébren maradnom. Ha elalszom, az, aki esetleg megmenthet­
ne, érzéketlenül elhaladhat mellettem és én itt maradok.
Ezért aztán kopott barna vászonnadrágomban és ingem­
ben ott ültem ébren a kalickámban. A térdeimet egészen fel­
húztam, a karjaimat a térdeim köré fontam és a kalickám
hézagain át kifelé lestem. Hosszú és göndör hajamat, amelyet
Omma annyira szeretett, az a magas termetű, hallgatag
asszony, aki mindennap az ennivalót hozta és megfürdetett
bennünket abban a borzasztóan forró vízben, amely állítólag
az összes parazitát megöli, rövidre vágta. A térdeimet átölel­
ve ott ültem és vártam és vártam. Valahányszor bejött valaki,
hogy adoptálás végett szemrevételezzen bennünket, nem
győztem mosolyogni. Rémesen féltem attól, hogy egyszer
csak elalszom és az, aki megmenthetne, nélkülem hagyja el
a termet. Azt képzeltem, hogy ha be van csukva a szemem,
nem látnak meg, észre sem vesznek.
48
H ó n a p o k teltek el így. Ám amikor végre kikerültem az
árvaházból, az távolról sem úgy történt, ahogyan elképzel­
tem. Jövendő szüleim, egy misszionárius házaspár úgy foga­
dott örökbe, hogy még csak nem is láttak. Az egyik nap egy­
szerűen bekísértek az irodába, ahol egy magas fehér ember
- az örökbefogadást intéző ügynökség képviselője - várt rám,
és néhány perccel később már távoztunk is. Ez kiábrándító
volt számomra. Hosszú hónapokon át hiába vártam és vár­
tam, hogy valaki megálljon a kalickám előtt és hajlandó le­
gyen magával vinni és aztán az egésznek egy szempillantás
alatt vége van. A megdöbbenéstől szinte megnémultam.
A koromról nem álltak rendelkezésre hiteles iratok, így
azután az árvaház alkalmazottja talált ki nekem egy születési
dátumot: a fogaimat megnézve, megbecsülték, milyen évben
születhettem. Személyi tulajdonom, családi irataim nem vol­
tak, nevem sem volt. A továbbiakban majd nevelőszüleim
gondoskodnak rólam.
Koreában tavasz volt, a mezők tele voltak vadvirággal. A
völgyben minden zöldellt, a bíborban tündöklő távoli hegyek
csúcsait még mindig hó borította. Az évnek ebben az idősza­
kában Ommával egyre több időt töltöttünk kint a szabadban.
Eljátszogattunk a falu-makettünkkel és minden nap friss vi­
rágot szedtünk a Buddha-szobor elé.
Elutazásom napján bokazoknit és vászonruhát kaptam,
aminek a szegélyét piros és fehér sakk mintázat díszítette. A
ruhákat amerikai egyházi intézmények küldték; kényelmet­
lenül és idegenül éreztem magam bennük. A ruha például
túl nagy volt nekem. Zöld gumicipőt kaptam, amire pici piros
rózsák voltak festve. A kezemben nevelőszüleim fényképét
tartottam. Megtanítottak néhány angol szóra is, köztük az
„anya" és „apa" szavakra. Ezekről a szavakról csak annyit
tudtam, hogy van valami közük a fényképen látható furcsa
emberekhez.
49
 Az árvaház igazgatója elmondta, hogy nagyon messzire,
egy csodálatos országba kerülök, amelynek Amerika a neve
és egész életemben ott fogok majd élni egy kedves családnál.
Arra is figyelmeztetett, sohase felejtsem el, mekkora szeren­
cse ért.
Mielőtt az árvaházba kerültem volna, Ommával rizsföldek
és azáleamezők közepette éltem, Korea ezer hegye vett kö­
rül. Gépkocsit és televíziót addig még sohasem láttam. Ami­
kor besötétedett, lefeküdtünk aludni, amikor pedig hajnalo­
dott, fölkeltünk és elmentünk dolgozni. Anyámmal közös tál­
ból rizst és kimchit ettünk. Húsz esztendő múlva ehettem
ismét kimchit.
Omma tánccal és történetek elmesélésével szórakoztatott
és az is nagyon jó volt, amikor együtt gyönyörködtünk a he­
gyekben. Fogalmam sem volt arról, hogy létezik repülőgép,
mégis föl kellett szállnom rá és el kellett repülnöm egy szá­
momra ismeretlen helyre, ahol senkit nem ismerek, ahol sen­
ki nem beszéli azt a nyelvet, amit ismerek, ahol a rizsről, a
kimchiről és csöndes elmélkedésről még senki nem hallott.
Addigi életemben azt hittem, ha átmegyünk a hegyek tú­
loldalán levő, Omma által leírt csodavilágba, ő is ott lesz.
Nélküle nem nagyon érdekelt, hová is kerülök.
50
J3.z utazás Koreából Amerikába kellemes válto­
zatosság volt az árvaházhoz képest. Az örökbe­
fogadást intéző ügynökség embere velem jött.
így anyám halála óta először maradtam egyedül
egy felnőttel, aki figyelt rám és gondoskodott ró­
lam.
Végre akadt valaki, aki egyenesen hozzám be­
szélt, aki megtörte az engem körülvevő hallgatás
falát, amiből végre kezdtem azt érezni, hogy nem
vagyok többé láthatatlan. Kísérőm jól tudta, mire
van szükségem: e n n e m és innom kell, időnként
pedig ki kell m e n n e m a toalettre. Ismerte is az
ezekkel kapcsolatos koreai szavakat. Ha ezt
mondtam: „mul", egy pohár vizet adott nekem.
Ha ezt mondtam: „pyonso", elkísért a toalettre.
Amerikába utazásom napján taxival mentünk a
repülőtérre, ahol felszálltunk a gépre. Olyan fá­
radt és annyira zavart voltam, mégis annyira örül­
tem, hogy végre kiszabadultam az árvaházból,
hogy nem ijedtem meg a nagy gépmadártól és a
körülötte nyüzsgő emberektől. Az egész olyan
volt, mint egy álom. Új pártfogóm gyakran rám
mosolygott és többnyire a karjában vitt.
51
 Úgy kapaszkodtam a kabátjába, mintha az életem függött a kötelékek elvágásával lehetett volna elválasztani egymástól.
volna tőle. Ám annak ellenére, hogy barátságos és jóindulatú Nekem természetesen eszemben sem volt, hogy ilyesmit te­
ember volt, végül kiderült, csupán közvetítő szerepet játszik gyek. A legkisebb tigriskölyköt az anyatigris mancsai közti
két egyformán magányos életforma között. görbületbe helyeztem, mert emlékeztem arra, hogy a világon
Amikor felszálltunk a repülőgépre, a légikisasszony a kí­ az volt a legjobb dolog, amikor sikerült befészkelnem magam
sérőm melletti ülésen próbált elhelyezni. Én azonban bőgve Omma mellei közé.
tiltakoztam és belekapaszkodtam. E r r e a két felnőtt néhány
Hawaiin az ég felhőtlen és a levegő meleg volt. Ugy érez­
szót váltott egymással, majd mind a ketten elmosolyodtak.
tem, mintha lassanként nagy nyugalom szállna meg. Végre
Megengedték, hogy kísérőm ölében maradjak mindaddig,
van valakim, aki nem az anyám ugyan, mégis kedvesen bánik
amíg eléggé felbátorodom ahhoz, hogy át merjek ülni a vele
velem. Az sem számított, hogy n e m értjük egymás beszédét.
szomszédos ülésre. A légikisasszonyok tálcákon ennivalót
Csak az a fontos, hogy gyöngéd hozzám és mosolyog rám.
hordtak körül. E n n e k nagyon örültem. A kísérőm odaadta
Kezdtem végre ismét biztonságban érezni magam. Még csak
zsebóráját és egy fehér vászon zsebkendőt is kaptam tőle,
két napja ismertem őt, mégis ő volt az egyetlen kedves valaki
hogy eljátszogatva velük ne unatkozzam. Az óráról sikerült
az egyébként távolról sem kedves környezetben. A Hawaii
lecsavarnom az üveget és megbűvölten figyeltem, amint a pici
és Los Angeles közti repülőúton az állatkákkal játszadoztam.
mutatók körbe jártak. Az órát azután belecsavartam a zseb­
Már nem gondolkoztam azon, mi lesz majd velem. Megelé­
kendőbe. Az arany zsebóra jó néhány órán át teljesen lekö­
gedéssel töltött el, hogy végre nem voltam az árvaházban,
tötte a figyelmemet. A kísérőm közben aludt egy kis ideig,
kiszabadultam a kalickából és olyasvalakivel voltam, akit ked­
aztán én is aludtam egyet, ő később egy folyóiratot böngé­
veltem. Arra gondoltam, talán ő lesz a gondozóm és ez meg­
szett, közben az órával játszadoztam. így telt el néhány órám
elégedéssel töltött el.
a két szerencsétlen életforma között.
Aztán a gép leszállt Los Angelesben. A kísérőm a karjá­
A repülőgép néhány órára megállt Hawaiin, a kísérőm egy
ban vitt végig a repülőtér széles, fényes padlójú folyosóján.
repülőtér közelében lévő kis üzletbe vitt. Itt megtörtént a
Csodálkozva és nyugtalanul figyeltem a körülöttem ide-oda
csoda: életemben először kaptam vadonatúj dolgot, olyasmit,
cikázó embereket. Cipőik hangosan kopogtak és olyan nyel­
amit valaki kizárólag nekem vásárolt.
ven gagyogtak, amelyből egy szót sem értettem. Amikor ké­
Kaptam egy sor játékállatot: egy anya tigrist a három köly­ sőbb Bábel tornyáról tanultam, eszembe jutott a Los Ange­
kével és egy pingvint a fiókájával. Olyan picik voltak, hogy les-i repülőtér.
bármelyikük elfért a tenyeremben. A tigrisek arany- és fekete
Észrevettem, hogy két felnőtt közeledik felém: egy férfi
színekben pompáztak, a torkuk mintha fehér bársonyból lett
és egy nő. Hangosan beszélgettek és mosolyogva néztek rám.
volna. F e k e t e selyemszalag kötötte őket össze. A pingvinek
E r r e még szorosabban kapaszkodtam kísérőmbe, az arcomat
feketék és fehérek voltak, mosolygó piros szájuk olyan volt,
nekiszorítottam fehér vászoningének.
mint Cupido íja. A szárnyaik a végükön egymáshoz voltak
Az asszonytól azért féltem, mert a vállain két állattetemet
kapcsolva, úgyhogy úgy látszott, mintha egymás kezét fognák.
viselt. Az egyik egy bozontos farkú vörösróka volt, amelynek
Ezek a játékállatok voltak a legizgalmasabb és legszebb dol­
a bájos arca élettelenül nézett rám és egy másik rókának a
gok, amiket valaha láttam. Az anyákat és gyermekeiket csak
farka volt a szájába dugva. Különösen a két róka szemei
52 53
ijesztettek meg, amelyek tágra voltak nyílva. Később meg­
tudtam, a rókák szemei üvegből készültek. Az asszony magas
sarkú cipőt viselt, ami kattogott a kemény padlón. Világos­
barna haja fényes felhővé volt felfújva. Szélesen mosolygott
és állandóan hangosan beszélt hozzám, mintha azt hitte vol­
na, ha jó hangosan beszél, megértem, mit mond.
A mellette álló férfi magas termetű és sovány volt. Fekete
öltönyt és fehér inget viselt. Nem sokat beszélt, mégis néhány
perc elteltével ott találtam magam a karjában. Addigi kísé­
rőm búcsú nélkül eltávozott, még hátra sem nézett, pedig én
sikoltozva követeltem, hogy utána mehessek. Új apám szo­
rosan magához ölelt és leült egy székre velem együtt arra az
időre, amire kitomboltam magam.
Az az ember, akiben már kezdtem bízni, minden magya­
rázat és vigasztaló szavak nélkül adott át másoknak. Nem
értettem, hogy a kísérőm, akiről úgy látszott, hogy kedvel,
miért adott át olyan embereknek, akik előttem tökéletesen
ismeretlenek voltak.
A kísérőmről az ezután következő esztendőkben sem fe­
ledkeztem el. Akit egyszer beengedtem a szívembe - még ha
az egész csupán néhány óráig tartott is - az örökre ott ma­
radt. Soha többé nem találkoztam vele, ám amikor felnőtt
lettem, igyekeztem figyelemmel kísérni egyre jobban felfelé
ívelő karrierjét. N é h a arra gondoltam, írok neki, de biztos
voltam abban, hogy nem emlékszik rám. Attól is féltem, hogy
vagy őt, vagy magamat hozom kellemetlen helyzetbe. Nem
szándékoztam megújítani furcsa ismeretségünket, de néhány
dolgot nagyon meg szerettem volna mondani neki. Meg akar­
tam neki köszönni, hogy ismét felébresztette b e n n e m az élet­
ösztönt. Meg akartam neki köszönni azt is, hogy a szemembe
nézett és rám mosolygott - anyám halála óta ő volt az első,
aki ezt megtette velem. Az ő jelenlétében nem éreztem, hogy
teher vagyok a számára, úgy éreztem, emberi lénynek tekint.
Azt is meg akartam köszönni neki, hogy vásárolt nekem va­
lamit és hogy rám merte bízni a zsebóráját és kedves volt
54
hozzám. Meg akartam köszönni még azt is, hogy a karjába
vett. El akartam volna neki mondani, milyen értékes emlé­
keim között tartom számon azt a néhány órát, amit együtt
töltöttünk, hogy megértése, körültekintéssel párosult kedves­
sége tartós hatással volt az életemre.
Az a véleményem, hogy minden szeretetteljes cselekedet­
nek, bármilyen rövid ideig tartson is, tartósan jó hatása van.
Ezt az érzést legnagyobb részt neki köszönhetem.
Hosszú évekig töprengtem azon, miért adott át olyan hir­
telen nevelőszüleimnek. Azt hiszem azért, mert nem ismert
ennél jobb módszert. Valószínűleg azt az utasítást kapta,
hogy az árvákat a lehető leggyorsabban adja át nevelőszüle-
iknek.
Amint ott ültem a repülőtéren, egyszer csak egy kislány
jött oda hozzám és át akart nekem adni egy rágógumit. Vi­
gasztalhatatlan lévén eltaszítottam magamtól a rágógumit
tartó kezét. Új szüleimet ez megdöbbentette és elkezdtek
hangosan szidni. Alig néhány perce voltam Amerikában és
máris rám tört a szomorúság. Fogalmam sem volt, mit mon­
danak a szüleim, de azt tudtam, nagyon haragszanak. Azt is
sajnáltam, hogy olyan durva voltam a kislányhoz, de ezt meg
sem tudtam mondani neki.
A repülőtéri percek meghatározták későbbi viszonyomat
a nevelőszüleimmel. Anyámat olyan szörnyetegnek tekintet­
tem, aki élettelen dolgokkal szerette díszíteni magát. A papa
szótlanul ugyan, de helytelenítette, amit csináltam. Én pedig
az a hálátlan gyermek voltam, aki rosszul viselkedett.
Én, aki néhány hónappal ezelőtt kizárólag Ommával be­
szélgethettem, olyan helyre kerültem, ahol rengetegen éltek,
de olyan nyelven beszéltek, amelynek még megértésében
sem reménykedtem. Teljesen össze voltam zavarodva. Új
szüleim nem lehettek a segítségemre, mert nem beszélték a
koreai nyelvet, még az „igen" és „ n e m " szavakat sem ismer­
ték. Új nevet kaptam és folyton szidtak, amiért sírok. Ezen
az idegen földön minden ismeretlen volt számomra.
55
 Új szüleim a kocsi elülső ülésein foglaltak helyet és élénk
beszélgetésbe merültek. Én, mialatt a kocsi új otthonom felé
tartott, álomba sírtam magam. Csak néhány órával később
ébredtem fel, amikor a kocsi begördült új otthonom udvará­
ra.

2. $£SZ

56
 Itt az ideje a halálnak.
Itt az ideje az ajtó becsukásának.
Itt az ideje a szív megacélozásának
és a sírástól
való végleges
búcsúzásnak.

Itt az ideje a halálnak.

Itt az ideje a ház kitakarításának.
Itt az ideje a fürdésnek
és a földtől
és a pokoltól való
elbúcsúzásnak.

Itt az ideje a halálnak,

az ideje a fájdalomtól való szabadulásnak.
Itt az ideje, hogy
ne sírjak többé,
ne legyen többé sötétség
és ne féljek többé az élettől.
 S u

J3L sivatagban olyan helyen ébredtem fel, ami­

lyennek a létezését el sem tudtam képzelni.
A m e r r e csak néztem, mindenhol homokot lát­
tam. Azáleamezők és rizsföldek sehol. Hegyeket
láttam ugyan, azonban növényzet nem fedte
őket, teljesen kopárak voltak. Ahol fenyőfákkal
borított lejtőknek kellett volna lenniük, minden­
hol csak kegyetlenül kopár sziklák látszottak. Se­
hol egy ginkgófa. Sehol egy szent lótuszvirág. A
kopárságot csak szürkés manzanita-bokrok és a
helyiek által csollának nevezett csúf fenyők eny­
hítették.
Az itt élő vadállatok a pokolban érezhették ma­
gukat. Néhány eldugott helyen csípős ecetszagot
árasztó ecetfák nőttek. A hegyekből csontsovány
kojotok jöttek le, felfalták az üregi nyulakat és
a háziállatokat, sőt a kedvenceket is. Kígyók te­
keregtek az egyik bokortól a másikig, a nyomok
hullámos vonalak alakjában maradt meg a ho­
mokban. Óriás pókok hálói lógtak le a konyha­
ajtó fölötti ereszről. A kerítésoszlopok réseiben
erős mérget tartalmazó barna pókok tanyáztak.

61
A levegő olyan forró volt, mintha egy óriási kemencéből
áradna. Az időnkénti szélrohamok levegője még forróbb volt
és fölkapva a homokot, miniatűr örvényeket hoztak létre. A
felkapott homokszemek mindent végigcsiszoltak, ami az út­
jukba került. Fű sehol sem nőtt. A pusztaságból teljesen hi­
ányzott a zöld szín.
A ház előtt széles fehér lépcső vezetett a bejárati ajtóhoz.
Apa odáig vitt, majd letett és én valami puha dolgot éreztem
a labanc alatt - mint utólag megtudtam, ezt „szőnyegnek"
hívták. Én azonban féltem rálépni. Előttem egy három kar­
csú lábon álló hatalmas láda terpeszkedett. Akkor még fo­
galmam sem volt arról, hogy zongorát látok magam előtt és
hogy eljövendő éveim alatt meglehetősen sok órát fogok el­
tölteni előtte ülve. Oldalt egy vörös bársonnyal fedett dívány
állt, a túloldali ajtó pedig a gazos udvarra vezetett.
Ez a szerény ház, a rengeteg nyersgyapjú szőnyegével és
hatalmas bútoraival akkoriban nagyon lenyűgözően hatott
rám. A folyosóról három hálószoba és egy rózsaszínű csem­
pével kirakott fürdőszoba nyílt. Nevelőszüleim mindjárt be
is vezettek az én szobámba és megmutatták az új játékaimat
és az ágyamat. Az ágyam diófából készült, sárga színű zsenilia
takaró fedte, amelynek a közepét egy nagy sárga százszor­
szép díszítette. Játéknak egy kitömött tigrist, egy fekete
macskát és egy műanyag arcú rózsaszínű babát kaptam. Az
új szüleim később elmondták, a látottak belőlem semmilyen
lelkesedést sem váltottak ki és emiatt csalódottságot éreztek.
Addig még sohasem aludtam ágyban és fogalmam sem
volt, mit csináljak ezzel az óriási bútordarabbal. De még el
sem jutott a tudatomig, hogy a szoba és a játékok az enyé­
mek.
A félelmem egyre nőtt. Idegenséget, bánatot, fájdalmat és
magányt Koreában is éreztem - ez a félelem azonban valami
más volt. Fogalmam sem volt, mire számíthatok és senki sem
tudott nekem semmit sem megmagyarázni. Mindent, amit lát­
tam, hallottam és megízleltem, idegen volt számomra.
62
Mindent jól megnéztem, de egy szót sem szóltam. A re­
pülőtéren már tudatosodott bennem, hogy ez a két ember
n e m érti meg, amit mondok és én sem értem meg, mit ők
mondanak. A beszéd ezért értelmetlennek látszott.
A ház gyors megnézése után új anyám rögtön megkezdte
átalakításomat az ő felfogása szerinti tökéletes gyermekké.
Levette rólam a zöld gumicipőt és a kopott vászonruhát, amit
viseltem és két sor fodorral díszített halványkék ruhát, vala­
mint egy érdes anyagú alsószoknyát adott rám. A koreai lé­
gitársaság emblémáját viselő táskát, amiben kis állatseregle-
tem volt, elvette tőlem. Amikor már elég jól tudtam angolul,
elmagyarázta, az állatok nem voltak higiénikusak, ezért el­
dobta őket. Akkoriban azonban olyan kimerült voltam, hogy
még sírni sem tudtam. Belenyugvással vettem tudomásul,
hogy mindig mindentől megfosztanak, amit szeretek.
A zongora alá másztam, magammal vonszolva egyik ma­
kulátlan kitömött állatomat és nekipréseltem magam a fal­
nak. Bimbózó klausztrofóbiám ellenére számomra ez látszott
a legbiztonságosabb pontnak egy olyan házban, amely való­
sággal óriási volt Ommával megosztott egy helyiséges ottho­
nomhoz és az árvaházi zárt kalickához képest.
Vacsoraidőben kicsalogattak a zongora alól és elvittek az
ebédlőbe, ahol sült csirke és burgonyapüré volt kitéve az asz­
talra. Tudtam, hogy ez étel, de a külseje és a szaga furcsa és
hányingert keltő volt számomra. A szüleim haragosak lettek
és mindenáron megpróbáltak megetetni, én azonban maka­
csul csukva tartottam a számat. Rizsre vágytam. Teára vágy­
tam. Arra vágytam, hogy hallgassanak végre el és ne bom­
bázzanak számomra érthetetlen szavakkal.
Azt hiszem, új szüleim is kellően elfáradtak, mert ágyba
fektettek és ők is elmentek aludni. Az éjszakából csupán
annyira emlékszem, hogy többször fölébredtem és az ágyfej
fölött átnézve megpróbáltam kivenni, mi van az ágy fája és
a fal közti mintegy öt centiméteres résben. Attól féltem, on­
nan az éjszaka folyamán valami ki fog jönni.
63
 Második amerikai napomon erős elhatározásra jutottam:
igyekszem megérteni az itt lakók furcsa dolgait. Eddig csak
az a fénykép kötött össze új szüleimmel, amelyet róluk az
árvaházban kaptam és azt hittem, csak addig maradok velük,
amíg meg nem unnak, vagy annyira meg nem haragszanak
rám, hogy visszavisznek az árvaházba. É b r e n feküdtem az
ágyamban új hálószobámban és igyekeztem végiggondolni a
dolgokat. Arra nem számítottam, hogy véglegesen új szüle­
imnél maradok, de azt kezdtem hinni, az én viselkedésemtől
függ, megtartanak-e vagy visszavisznek az árvaházba.
Koreában is és itt, Amerikában is azt tapasztaltam, hogy
senki sem akar elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Úgy gon­
doltam, ha nagyon igyekszem, talán meg tudok annyira vál­
tozni, hogy elfogadjanak.
A második napon a reggelinél megpróbáltam megenni az
elém tett szalonnát és tojást. A tojást ismertem, de szalonnát
még sohasem láttam. A lágytojást zselatinszerűnek éreztem
és az első harapástól émelyegtem. A húsos angol szalonna a
legsósabb valami volt, ami valaha a számba került, még a
kimchinél is sósabb. Új szüleimnek határozott elképzelésük
volt arról, hogy melyik étkezésnél mit kell enni és mindaddig,
amíg velük éltem, tojást és szalonnát kaptam reggelire. En­
nek ellenére képtelen voltam megszeretni. Megpróbáltam
utánozni, ahogy nevelőszüleim tartották a villát, amit már az
árvaházban is használtam néhányszor. A reggeli legjobb része
a narancslé volt, amit egy nagy kancsóból kellett kiönteni egy
kis pohárba. Frissítő hatású és édes volt. Nagyon gyorsan
megittam és vágyakozva néztem a kancsóra, hátha kaphatok
még. De még akkor sem kértem volna semmit, ha ismertem
volna a nyelvet. Később fel is világosítottak, hogy az asztalnál
mindenkinek meg kell elégednie azzal, amit kap. Egy kis po­
hár narancslénél többet senki sem kapott az asztalnál.
Amit eddig tudtam, mindent el kellett felejtenem. „Mul"
helyett ezt kellett mondanom: „víz", „pyonso" helyett pedig
fürdőszobát kellett mondanom. A nevem „Elizabeth"-re vál-
64
tozott. Az „ O m m a " szó pótolhatatlan maradt. E n n e k a szó­
nak a helyén csak egy nagy űr tátongott.
Átformálásom - a szüleim által óhajtott Elizabeth-té -
azonnal megkezdődött és könyörtelenül folytatódott. Min­
den pillanatom elő volt írva; minden szavamat és gondolato­
mat mérlegre tették, megfelel-e nevelőszüleim óhajinak és a
Biblia előírásainak. Általában én húztam a rövidebbet.
A kereszténységről már az árvaházban is szereztem némi
fogalmat, az azonban csak a jéghegy csúcsa volt. Tudtam, az
ételt meg kell áldani, de azokról a véget nem érő imádsá­
gokról, amiket Apa étkezés előtt elmondott, fogalmam sem
volt. Az új otthonomban az étkezések előtt elmondott imák­
ban tételesen szerepelt minden, ami az asztalon állt, Apa fel­
sorolta az aznap mindenki által elkövetett bűnöket, amiket
meg kellett bánnunk, mindenkinek jó egészséget, a betegek­
nek gyógyulást kívánt. Az ima a politikai és erkölcsi fertő
miatti sajnálkozással fejeződött be.
Lassanként kezdtem jobban megérteni nevelőszüleimet. A
legkönnyebben az új apámmal barátkoztam meg, aki nem be­
szélt állandóan hozzám és nem bámult folyton rám. A má­
sodik napon a reggeli után megfogtam a kezét és körülve­
zettem a házban. Közben kérdően rámutattam az útbaeső
tárgyakra. Ő hamar megértette, hogy mit akarok és addig
ismételgette a tárgyak angol neveit, amíg azokat vissza tud­
tam mondani. Akkor helyeslően bólintott és áttértünk a kö­
vetkező tárgy nevére. Szépen tartotta a kezemet - nem túl
szorosan, de biztonságosan - és elkezdtem őt megkedvelni.
Igyekeztem minél többet megtudni: rámutattam magamra és
őrá is, az égre és a fűre és a könyvekben látható képekre.
Majdnem az egész második nap ezzel telt el.
Ebéd után elálmosodtam és bevackoltam magam a zongo­
ra alá. Ez lett a kedvenc helyem. Innen figyeltem szüleim
lábainak jövés-menését. Az a tény, hogy fal volt a hátam mö­
gött, biztonságérzetet adott nekem. Nagyon figyeltem arra,
ahogyan a nevelőszüleim beszéltek és magam elé suttogva,
65
megpróbáltam utánozni őket. Nekik tetszett a dolog és a ne­
velőanyám tapsolt örömében, amikor rámutattam és ezt
mondtam: „Anya". A siker felbátorított arra, hogy próbáljak
minél több örömet okozni nevelőszüleimnek.
A zongora alatti szunyókálásból felébredve, erős hányin­
gert éreztem. Előmásztam, odatámolyogtam a vörös bár­
sonnyal bevont díványhoz és a párnákat telehánytam gilisz­
tákkal. Orvos még nem vizsgált meg és tele voltam parazi­
tákkal, amelyek nyilvánvalóan az árvaházi egészségtelen vi­
szonyok miatt telepedtek meg bennem. Fogalmam sincs, mi­
ért éppen a díványt választottam céltáblának - aligha volt
időm arra, hogy tudatosan kiválasszam, hova hányjak. Anya
felsikoltott, Apa pedig megragadta a karomat és elvonszolt
a díványtól. Ebből rögtön tudtam, olyasmit tettem, amit nem
lett volna szabad. Elszégyelltem magam és elkezdtem félni.
Perceken át ordítoztak velem, mialatt ott álltam a nappali
közepén, betegnek éreztem magam, bőgtem és reszkettem a
félelemtől. Az aznapi nyelvlecke alapján néhány szót már
megértettem a szidalmakból: „dívány" és „állat".
A szüleim eltakarították a mocskot, én közben egyhelyben
álltam. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Végül Apa
galléron ragadott és elcipelt a fürdőszobába, ahol Anya forró
fürdőt készített számomra. Az előző estén röviddel a vacsora
után ágyba kerültem, így nem ismerkedtem meg a fürdőszo­
bával és a fürdőkáddal. Koreában Ommával úgy fürödtünk,
hogy vizet melegítettünk és azt egy fából készült kis lavórba
öntöttük. Noha az árvaházban volt egy nagy fürdőszoba ví­
zöblítéses vécével, a fürdés abból állt, hogy szivaccsal és fer­
tőtlenítő szeres vízzel időnként végigmosdattak bennünket.
A fürdőszobába lépve egy óriási tálat láttam magam előtt,
ami elég nagy volt ahhoz, hogy elnyeljen. Egy kicsiny ezüst­
szájból gőzölgő víz tört elő. Fölnéztem. Apa azt mondta:
„anyó, anyó, anyó" (nem, nem, nem). Anya lehúzta rólam a
ruhámat, majd közös erővel a kádba tuszkoltak. Megpróbál­
tam állva maradni, de többször elestem és a forró víz alá
66
csúsztam. Úgy éreztem, az életemért küzdök. Küzdelmünk
közben rengeteg víz kifröccsent a kádból. Apa egyszer csak
pofon ütött. A víz rettenetesen forró és mély volt, ezért úgy
éreztem, a fürdőt a gilisztákért kapom büntetésül.
Néhány perc múlva Apa kiemelt a kádból és átadott Anyá­
nak, aki szárazra törölt. Meztelenül állva fáztam, miközben
nevelőszüleim szidtak és feltörölték a fürdőszobát. Aztán
Anya rám adta a hálóingemet és ezt mondta: „Agy".
A gilisztás incidenst követően még évek múlva is minden al­
kalommal bocsánatot kértem, valahányszor Anya megemlí­
tette az esetet. Számtalanszor mondta el, hogy „úgy viselked­
tem, mint egy állat", amikor hozzájuk kerültem és gilisztákkal
hánytam tele azt a szép díványt. Bűntudatot és szégyent érez­
tem, és n o h a Anya sohasem hibáztatott azért, mert gilisztáim
voltak, azt is hozzátette, hogy gilisztája csak annak lehet, aki
valamilyen undorító dolgot csinál, például alsóruha nélkül le­
ül a piszkos földre. Azt azonban minden alkalommal kihang­
súlyozta, hogy nem érti, miért nem a fürdőszobába mentem
ki hányni.
Anyának szinte rögeszméjévé váltak a giliszták. Minden új
ismerősének rögtön az első találkozáskor elmesélte az esetet:
„Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk. Ez az örökbefoga­
dott leányom, Elizabeth. Eleinte elég sok bajunk volt vele.
Olyan volt, mint egy kis állat. Alighogy magunkhoz vettük,
odament a szép díványunkhoz és telehányta gilisztákkal. Mit
szól hozzá? Ez szerencsére azóta nem fordult elő még egy­
szer. N e m akartam hinni a szememnek. A rengeteg giliszta
ott tekergett a dívány bársonyán. Pedig a fürdőszoba alig né­
hány lépésnyire volt onnan. Máig sem értem, miért nem ment
ki a fürdőszobába. Hallott valaha ilyesmiről?"
Akiknek a történetet elmondta, udvariasan, minden ér­
deklődés nélkül, de zavartan hallgatták. Én eközben Anya
mellett álltam. Néha rám néztek. Ilyenkor mindig azt gon­
doltam, hogy az undor, amely az arcukon látszik, nekem szól.
Visszatekintve a múltba, kezdem azt hinni, hogy az undoruk
67
inkább Anyának szólt. Azt hiszem, a rám vetett pillantásuk
együttérzést fejezett ki és utálkozásukat az váltotta ki, hogy
Anya képes volt az esetet idegeneknek elmesélni. Emlék­
szem, mindenki igyekezett minél előbb más témára áttérni.
Anyának az volt a megváltoztathatatlan véleménye, hogy
anyám és általában a koreai kultúra annyira barbár volt, hogy
amiatt fertőződtem meg a gilisztákkal. De igazi anyám, Om-
ma ezt nem engedte volna meg. Nem a nyugati kultúra hiá­
nyától, hanem az amerikai árvaházbeli rossz viszonyoktól fer­
tőződtem meg. Betegségemnek azok a keresztény fehér
misszionáriusok voltak az okai, akik állítólag megmentettek.
Ez az eset - és az a tény, hogy Anya ezt mindenkinek
elmesélte, volt az oka, hogy rögzült bennem önutálatom, ön-
gyűlöletem. Úgy éreztem, minden, ami bennem van, legyen
az szellemi vagy testi természetű, undorító. A leányomtól,
Leigh-től a közelmúltban tudtam meg, hogy mindig megfi­
gyelte az arckifejezésemet, amikor Anya - vagyis az ő na­
gyanyja - elmesélte valakinek a történetet. „Az arckifejezé­
sed feldúlttá vált" mondta, „aztán kisimult az arcod és olyan
voltál, mint aki nincs is jelen".
A ház falai, ahol éltünk, képekkel volt teleaggatva. A nap­
paliban vallási témájú híres festmények másolatai lógtak; Jé­
zus egy kert kapuja előtt áll és kopogtat; Dürer „Imádkozó
kezek" című képének másolata és egy öregember képe,
amint kicsiny szelet kenyere fölé hajolva imádkozik. A folyo­
són komorabb képek voltak a falakon: Jézus Pilátus előtt áll;
Jézus a Golgotára cipeli a keresztet. Hálószobám ajtaján kí­
vül a töviskoronás Krisztusnak kíntól eltorzult szemei voltak
láthatók. A szemek úgy voltak megfestve, hogy követték azt,
aki elhaladt a kép mellett.
Az ágyam fölött Hieronymus Boschnak a triptichonja füg­
gött. Bosch a középkor vége táján élt. A kép az Utolsó íté­
letet ábrázolta. A baloldali tábla a Paradicsomot ábrázolta,
68
ahol néhány ember egy buján zöldellő völgyben sétálgatott.
De még a Paradicsomban is volt egy karddal fölfegyverzett
angyal, aki arra vigyázott, hogy ne juthasson be, aki n e m oda­
való. A középső tábla magát az Utolsó ítéletet ábrázolta a
trónján ülő Krisztussal és az őt körülvevő angyalokkal és
szentekkel. A háttérben mindenféle szörnyűség volt látható:
egy félig állati, félig emberi alak egy gúzsba kötött, a mellén
egy hosszú karddal átszúrt embert egy karó felé cipel. Az
ember feje egy hordóban lebeg és egy zöld sárkány kész le­
csapni rá, hogy felfalja. Egy asztal mellett egy hájas ember
ül és egy nagy hordóból vörös démonok töltenek valamit a
szájába. Egy vastüskékkel kibélelt őrlőgépben emberi testek
t ű n n e k el. Kerékre rögzített fejek forognak. A jobboldali
táblán a pokol látható. Hatalmas lángnyelvek csapnak fel a
földbeli mélyedésekből. Vízköpő sárkányok meztelen nőket
becézgetnek; a kéjelgő bűnösök nemi szervei tőrrel vannak
átszúrva. Az elkárhozottak testeit ördögök cipelik a pokolba.
Bosch felfogása sok mindenben egyezett a szüleimével,
akik szilárdan meg voltak győződve, hogy az emberek ere­
dendően rosszak és ha magukra hagyják őket, feltétlenül a
pokolba jutnak.
A szobákban mindig sötét volt, mert Anya nem akarta,
hogy a nap kifakítsa az öreg mahagóni bútorok színét. A vas­
tag kettős függönyök éjjel-nappal zárva voltak. A ház zsúfo­
lásig tele volt mindenfélével - vallásos képek és könyvek,
kínai dísztárgyak, a legkülönbözőbb babák és százával apró,
törékeny tárgyak -, ezekkel úgy kellett bánni, mint a hímes
tojással és h e t e n t e le kellett őket portalanítani.
A zongorát rojtos selyemtakaró fedte. A zongorán, de
minden legalább tenyérnyi lapos felületen egy csokor mű­
anyag rózsa állt. A lakásban szerteszét mindenhol voltak cu-
korkás kristálytálkák, de egyikben sem volt cukorka. A ház
tökéletesen steril volt és én féltem bármihez is hozzányúlni.
69
A harmadik napon Apa hozzálátott, hogy megtanítson zon­
gorázni. Addigra már minden fontosabb dolgot megértettem
és tudtam azt is, mi a zongora, mert Apa minden nap játszott
rajta. Aznap egy olyan könyvvel a hóna alatt érkezett haza,
amelyet „zongoraiskolának" nevezett. Olyasféle zongorada­
rabok voltak benne, mint a „Macska a billentyűkön" és „A
hős indián". A zongora nem nagyon lelkesített, de szerettem,
volna kivívni Apa tetszését. Első leckémként a C-dúr skálát
kellett megtanulnom. Megfigyeltem, ahogyan Apa a hüvelyk­
ujját a középső ujja alá teszi és megpróbáltam utánozni, az
ujjaim azonban csak fele olyan hosszúak voltak, mint az övéi
és ügyetlenebb is voltam nála. Apa, aki profi zongorista volt,
nagyon türelmetlen volt velem, ezért minden zongoralecke
valóságos tortúra volt számomra. A leckét reggelente kap­
tam, mielőtt Apa munkába indult volna és rendszerint azzal
végződött, hogy ügyetlenségemen feldühödve rohant el ott­
honról.
- Miért vagy képtelen még a legegyszerűbb skálát is leját­
szani? Már számtalanszor megmutattam neked, hogyan kell.
Azt feleltem, hogy az ujjaim nem elég hosszúak hozzá.
- Ez nevetséges kifogás. Te meg sem próbálod jobban ki­
nyújtani a kezeidet. Miért nem engedelmeskedsz?
A klasszikus zene megértése komoly dió volt számomra.
A zongora és elefántcsont billentyűi nagy tiszteletet ébresz­
tettek ugyan bennem, a nyugati zenével azonban nem tudtam
mit kezdeni. A fülem az Ommától hallott, Koreában haszná­
latos ötfokú skálához volt hozzászokva, a hétfokú skála meg­
rémített. Apának eleinte nem mertem bevallani, hogy nem
értem a nyugati zenét, hanem megpróbáltam őt legjobb ké­
pességeim szerint leutánozni. Amikor ezt végre meg mertem
neki mondani, mindössze ez volt a válasza:
- Az a baj, hogy nem is próbálod megérteni. Rossz kislány
vagy.
Apa azt mondta, a zene Isten dicsőítésére való. Úgyhogy
ha hibázom, nemcsak Apát, hanem Istent is megbántom.
70
Jó zenei adottságaim lévén néha sikerült elkerülnöm Apa
szidalmait. Ugyanis anélkül, hogy értettem volna, mit csiná­
lok, jól leutánoztam őt. Azonban n e m csak a zenét, hanem
a tőlem idegen nyelvet és életmódot is képes voltam leutá­
nozni. N e m éreztem, hogy ez valódi énem rovására menne.
Nem akartam megmaradni koreainak. Be akartam illeszked­
ni, azt akartam, az idegen világ teljesen fogadjon be.
Amerikában eltöltött első hetem folyamán az egyik estén egy
asszony egy kosárban kuksoló két kiscicával érkezett új szü­
leim kapuja elé. Azt mondta, a cicákat nekem hozta, mert
látta, mennyire magányos vagyok és fel akar vidítani. Ugyan­
annak az egyházközségnek a tagja volt, mint nevelőszüleim.
Vidám természetű asszony volt, sokat nevetgélt. Anya és Apa
mosolyogva köszönték meg az ajándékát, én pedig rögtön
leültem a padlóra a cicák doboza mellé. Az egyik szürkésfe­
hér, egy kissé komolykás volt. E b b e n hasonlított rám. Az
ölembe vettem mind a kettőt, ott körülszaglásztak és elkezd­
tek dorombolni. El voltam tőlük ragadtatva. Nem győztem
őket simogatni és dédelgetni. - Bánj velük nagyon gyengé­
den, mert még nagyon kicsik - hagyta meg nekem az asszony.
Bólintottam. Jól tudtam, mit jelent gyöngédnek lenni. Az
asszony elmosolyodott és azt mondta, hogy felvételt kellene
készíteni rólam, amint az új kedvenceimet az ölemben tar­
tom. Ezért a cicákat vászonruhám szoknyájába fogtam és a
felnőtteket követve én is kimentem a zárt belső udvarra. Apa
elővette a fényképezőgépét, én pedig leguggoltam a földre
és a két kezemmel átöleltem a cicákat, akik a praclijukat a
lábamra tették.
A kiscicák nagyon édesek és nagyon puhák voltak. Végig
kint maradtam velük az udvaron, egészen addig, amíg az
asszony el nem távozott. Távozása előtt megsimogatta a ci­
cákat, melegen megölelt és kifejezte azt a kívánságát, hogy
okozzanak sok örömet nekem. A légkör azonban abban a
71
pillanatban megváltozott, mihelyt az asszony kilépett a ház­
ból. Anya közölte velem, a cicák egészségtelenek és nagyon
sok munkát okoznak. E h h e z hozzátette, hogy szerinte nincs
bennem elég felelősségtudat ahhoz, hogy rám lehessen őket
bízni. Aztán jelentőségteljesen rápillantott a kezeimre. Mi­
alatt játszottam a cicákkal, egy kissé összekarmoltak. Anya
rögtön becipelt a szobába, bejódozta a karmolások helyét és
kiselőadást tartott nekem arról, hányféle betegséget okoz­
hatnak a macskák. Én észre sem vettem, hogy a kiscicák meg­
karmoltak, a jód azonban eléggé égetett ahhoz, hogy elkezd­
jek sírni. Megkértem Anyát, hadd menjek ki az udvarra és
hadd játszhassak még egy kicsit a cicákkal. Anya azonban
határozottan kijelentette, hogy már eleget játszottam velük
és épp itt az ideje, hogy lefeküdjek. Ezután Anya és Apa
elkezdett egymással halkan beszélgetni.
Reggel fölkelés után azonnal kirohantam az udvarra, hogy
megnézzem a kiscicákat, de a dobozukkal együtt eltűntek.
Megkérdeztem a nevelőszüleimet, hová lettek. Ők közölték
velem, hogy a cicákat elajándékozták. - Megkarmolták a ke­
zedet és most el kell vinnünk az orvoshoz. Cicák nem valók
neked.
Ismét bebizonyosodott, amit már eddig is gyakran tapasz­
taltam: bárkit vagy bármit szeretek - Omma, a játékállataim
és most a cicák - az én megkérdezésem és beleegyezésem
nélkül elragadják tőlem. Mégpedig minden előzetes figyel­
meztetés és utólagos vigasz nélkül.
Új otthonomban a sírás vagy a félelem érzése nem csak
szégyenletes dolognak, hanem szinte bűnnek számított. Ne­
velőszüleim azt mondták, ezek az érzelmek az ördögtől szár­
maznak és az Istenben való hit hiányáról tanúskodnak. Úgy
láttam, szerintük az volt az egyetlen megengedett érzés, hogy
örvendezzünk az Úrnak. Amikor valamiért büntetést kaptam
- „csúnyán" néztem Anyára, „szemtelenül" beszéltem vele
vagy hanyagul végeztem el a házimunkát - mindig nagyon
vigyáznom kellett arra, hogy el ne bőgjem magam. - Ne vágj
72
olyan csúnya képet rám! - mondta Anya és máris csattant
remegő arcomon a pofon.
A dolog fokozatosan könnyebbé vált számomra. Megta­
nultam, hogy lenyeljem a könnyeimet, haragomat és bánato­
mat. Ettől kemény gombóc képződött a torkomban és kép­
telen voltam elsírni magam. Az utóbbi esztendőkben azt a
néhány esetet, amikor egy-két könnycsepp elhagyta a szeme­
met, fizikai és nem lelki fájdalom okozta.
Nevelőszüleim minden alkalmat kihasználtak, hogy csök­
kentsék félelmeimet. Minthogy nagyon féltem a sötétségtől,
kitaláltak egy gyakorlatot, amely alkalmas volt a félelem le­
győzésére. A szobám egy hosszú folyosó végén nyílt. A fo­
lyosó padlóján a szobám elé letették játéktigriseimet. A fo­
lyosón nem gyújtották fel a villanyt, hanem a nappali ajtajába
álltak és ezt mondták: Menj végig a folyosón és vidd be a
szobádba a tigrist. Vetkőzd le ostoba félelmeidet. - A tigrisre
nagyon vágytam ugyan, de féltem a sötét folyosótól és attól,
mi vár rám a sötét szobámban. Nevelőszüleim nem voltak
hajlandók felkapcsolni a villanyt a folyosón és nem voltak
hajlandók elkísérni a szobámig. A céljuk ugyanis az volt, hogy
megtanítsanak arra, nincs okom félni a sötétségtől. Azt
mondták, csak a javamat akarják. Végül hosszas bőgés és
nyafogás után útnak indultam, mert nem akartam, hogy a
tigris olyan sokáig egyedül maradjon a sötétben.
A házunktól is féltem. A sötét lépcsőház világításának a
kapcsolója valamilyen oknál fogva lent volt a földszinten,
márpedig Anya gyakran leküldött esténként, hogy hozzak föl
neki valamit, vagy csak nézzem meg, jól van-e bezárva min­
den. Utáltam lemenni a lépcsőkön a sötétben, de a visszaút
még sokkal rosszabb volt. Az ujjamat a kapcsolón tartva az
egyik lábamat már előre föltettem az első lépcsőfokra, hogy
abban a pillanatban, mihelyt elalszik a villany, rögtön fel tud­
jak rohanni. Anya rögtön rám szólt: „Lassíts és gyere föl ren­
desen a lépcsőn. Ne ugrálj vadul, mint egy bakkecske. Menj
csak szépen le és gyere föl rendesen, ahogy illik".
73
 Kénytelen voltam tehát halottsápadtan visszafordulni és
lemenni. A lépcső alján egy pillanatra megálltam, a villanyt
fel- és lekapcsoltam, majd megint elindultam fölfelé. Mire
Anya: „Ez is túl gyors, ráadásul remegsz is. Bűnös dolog
ennyire félni. Vajon mit gondoljon rólad az Úr? Menj le is­
mét és kezdjed elölről. Ezúttal mosolyogj, amikor fölfelé
jössz. Es ne feledkezz el arról, hogy mindennek, még az olyan
apróságnak is, mint a szappan felhozása a földszintről, Isten
dicsőségét kell szolgálnia."
Röviddel Amerikába érkezésem után egyszer fogtam magam
és kimentem az utcára. Az egyik helyen vadvirágokat vettem
észre és egy szép kis csokrot állítottam össze belőlük Anyá­
nak. Anya délutáni álmát aludta, Apa pedig dolgozott. En­
gem egyedül hagytak és unalmamban mentem ki az utcára.
Abban reménykedtem, hogy Anya, látva a virágot, majd meg­
enyhül irányomban és jobban fog szeretni. O m m a mindig
örült, ha virágot szedtem neki. A tőlem kapott virágokat min­
dig kicsi Buddhánk mellé tette.
Érzésem szerint alig pár perc telt el azóta, hogy kimentem
az utcára. Amikor azonban beléptem a kapun, hallom, amint
Anya izgatottan telefonál Apának: „Hála Istennek, végre itt
van már". Letette a kagylót és a két kezét a csípőjére tette.
Mélységes csöndben álltunk egymással szemben a bejárat­
nál. Csak nagypapa órájának ketyegését lehetett hallani.
Anya fehér ruháját piros százszorszépek díszítették, a háta
egyenes, a haja sima volt. Én ki voltam melegedve, mosdatlan
voltam, fekete patentcipőm és zoknim csupa por. Anya rám
nézett, miközben ott álltam az ajtóban. A nap hátulról sütött
rám, a máris hervadni kezdő csokor megremegett a kezem­
ben. „Es ön kedves hölgyem, merre méltóztatott járkálni?
Az apjának ön miatt korábban kell hazajönnie a szokottnál.
Amikor hazaér, kénytelen leszek neki megmondani, hogy mi­
csoda rossz kislány magácska" - fröcsögött a dühtől Anya.
74
Meg sem próbáltam átadni neki a virágokat, ő pedig ki­
kapta azokat a kezemből és eldobta: „Ne hozz mindenféle
gizgazt a házba. Allergiás vagyok rájuk. Meg akarsz betegí-
teni?" Amikor Apa megérkezett, mindhárman leültünk a
nappaliban és nevelőszüleim elkezdték felsorolni nagy bűne­
imet: növényeket lopok mások birtokáról, elhagyom enge­
dély nélkül az otthonomat, gondot okozok Anyának. „Miért
vagy olyan rossz kislány? Most mit csináljunk veled?"
Alaposan ellátták a bajomat - életemben először kaptam
ki. Apa azt mondta, hajoljak előre, aztán egy vonalzóval a
fenekemet és a lábaimat ütlegelte. A fizikai fájdalomnál erő-
sebb volt bennem a félelem ettől az új, számomra ismeretlen
büntetési módtól. Nem tudtam még, hogy a verés nagyjából
tizenkét ütés után többnyire véget ér és azt sem tudtam, mi
következik majd a verés után.
E n n e k ellenére az volt a véleményem, hogy kiérdemeltem
a verést. Elfogadtam a felnőttek véleményét, hogy rossz kis­
lány vagyok. A Koreában töltött időm megtanított arra, hogy
alázatosnak kell lennem. Minthogy azonban fogalmam sem
volt, mi számít jónak és mi rossznak, rettenetesen féltem.
Aznap éjszaka kiosontam a szobámból és szüleim hálószo­
bájának ajtaja elé ültem. Féltem a sötétségtől, féltem minden
mástól és nagyon magányosnak éreztem magam. Azon gon­
dolkoztam, nevelőszüleim vajon nem küldenek-e vissza az ár­
vaházba. Azt tudtam, hogy az éjszaka közepén nem kérhe­
tem a segítségüket, de arra gondoltam, ha ott ülök csöndben
az ajtajuk előtt, legalább a hangjukat hallhatom. Tudni sze­
rettem volna, van-e valaki a világon, aki törődik velem. Apa
é p p e n ezt mondta: „Azt hiszem, nagy hiba volt örökbe fo­
gadni őt". Visszatipegtem a szobámba, lefeküdtem és a
mennyezetre bámulva a körmeimet a bőrömbe vájtam.
Azzal tudtam a gondolataimat az érzéseimről elterelni,
hogy a körmeimet egészen a húsomig a bőrömbe vájtam. Ez
a szokásom nagyon hosszú ideig, sok éven át megmaradt. A
fizikai fájdalom és a melegen kibuggyanó vér vigaszt ugyan
75
soha nem jelentett, de a gondolataim máshová terelésére al­
kalmas volt. Ezen kívül úgy éreztem, az elkövetett bűn nagy­
sága miatt ezt büntetésként meg is érdemeltem. Igazság­
érzetemnek ez nagyon megfelelt.
Idősebb koromban arra szoktam rá, hogy a körmeimet a
nyakam bőrébe vájom. Emiatt az egész torkom körül vörös
csík húzódik. A körmeimet a szemeim körüli mélyedésekbe
is bele szoktam vájni. Éjszaka gyakran arra ébredek, hogy
magzati helyzetben fekszem az ágyamon, csukott szemeimből
könnyek záporoznak, a körmeimet pedig testem valamely fáj­
dalmas részébe vájom. Az is előfordul, hogy felébredve azt
tapasztalom, a körmeimet a vaginámba vájom. Ilyenkor néha
Amerikában néhány nap alatt megtanultam mo­
azt suttogom magam elé: „Éppen ideje, hogy meghaljak. Ép­
solyogni. Mosolyogtam, bármennyire fájt is. És
pen ideje, hogy meghaljak." Majdnem minden reggel megal­
ha elfeledkeztem róla, Anya mindig figyelmezte­
vadt vér van a lepedőmön és a bőrömön.
tett rá. Úgy tett, mintha zavartan körülnézne,
Nevelőszüleim ezt vagy soha nem vették észre, vagy nem
majd ezt mondta: „Hmm, mintha valaki beszélne,
tudván mit tegyenek, hallgattak róla. Érkezésem után néhány
de nem látok senkit. Talán ha az a kislány elmo­
héttel már én végeztem el az összes mosást, úgyhogy a véres
solyodna, megláthatnám őt." Ilyenkor igyekez­
lepedők csakis az én kezemen mentek át.
tem minél jobban széthúzni az ajkaimat és vadul
Visszatekintve elcsodálkozom, mennyire alkalmazkodó
bámultam rá, hogy elismerje a jelenlétemet.
voltam és mennyire el akartam nyerni nevelőszüleim tetszé­
Otthonunkban e n n e k a kis játéknak szimbolikus
sét. Egyetlen hét alatt folyékonyan megtanultam angolul;
zongorázni egy hónap alatt tanultam meg; azt pedig, hogy jelentése volt. Ha nem úgy néztem ki és csele­
egy tisztességes keresztény leányzónak hogyan kell viselked­ kedtem, ahogyan nevelőszüleim elvárták tőlem,
nie, szinte egy napon belül tudtam már. Bármire hajlandó nem léteztem a számukra. Ha n e m mosolyogtam,
voltam, csak hogy megszerezzem a dicséretüket. Kétségbee­ Anya azt szokta mondani, hogy „Viharfelhő
setten vágytam arra, hogy szeressenek. Nagyfőnök" belopakodott otthonunkba és a le­
hető leggyorsabban távoznia kell. A mosolyom­
nak elég meggyőzően kellett hatnia ahhoz, hogy
Anya megjegyezze: „Hiszen megérkezett a kö­
rünkbe egy rendes kislány. Azt hiszem, most már
itt maradhat".
Ha n e m csináltam meg a lehető legpontosabban,
amit akartak, láthatatlanná váltam. Kezdtem azt
hinni, ha nem válok a tökéletes gyermekké, egy­
szer egészen el fogok tűnni.
76
Elkeseredetten vágytam arra, hogy be tudjak illeszkedni,
hogy ugyanolyan legyek, mint körülöttem mindenki. Amikor
Apa a tükör elé állt, hogy megkösse nyakkendőjét, vagy föl­
tegye a kalapját, mielőtt munkába indul, melléje álltam és
összehasonlítottam az arcunkat. „Pontosan olyan vagyok én
is, mint A p a " - mondtam büszkén, miközben magas amerikai
termete mellett ott láttam a magam okkerszínű bőrét, sötét­
színű göndör hajamat és mandulavágású szemeimet.
Gyűlöltem a külsőmet. Mind Koreában, mind Amerikában
az volt a véleményem, az arcom csúnya. Koreában a szeme­
imet túl amerikaiasnak, Amerikában túl ázsiainak éreztem.
A másságot tisztelő, általam kedvelt társadalomban élve ma
már nehezemre esik elhinni, hogy az arcom annyira kiábrán­
dító lett volna. A városban én voltam az egyetlen kisebbségi,
meglehetősen sovány lény. Fogalmam sincs, mit szólt volna
a lakosság, ha hirtelen egy fekete bőrű vagy tisztavérű ázsiai
kerül közéjük. A helyzet az volt, hogy az arcomat mindenki
nevetségesnek találta. O t t h o n pedig állandóan figyelmeztet­
tek arra, mennyire más vagyok. („Elisabeth, ne fésüld úgy
hátra a hajadat. Sokkal amerikaiasabbnak látszol, ha a hajad
körüllengi az arcodat. Ne tartózkodj sokat a napon. A nap­
sütéstől olyan leszel, mint egy rézbőrű és egyáltalában nem
látszol helyes amerikai kislánynak.")
Nevelőanyám magas és karcsú volt, világosbarna haja még
idős korára sem őszült meg. Mindig úgy öltözött, mintha ép­
pen vendéget várna. A bármelyik n a p este hétkor betévedő
vendég azt tapasztalhatta, hogy n e m papucsban, házi ruhá­
ban van, hanem rendes ruhát, övet, harisnyát és magas sarkú
cipőt visel. Mindig büszke volt arra, hogy a rúzson és a pú­
deren kívül soha semmilyen szépítőszert sem használt. A ha­
ját havonta egyszer daueroltatta.
Apa ekkoriban egy kis fundamentalista egyházközség
pásztora volt. Mindig rendes öltönyt viselt, még szombaton-
78
ként is. Az öltöny színe általában sötét volt, fehér inget és
sötét nyakkendőt vett fel hozzá. Mindenkivel barátságosan
viselkedett és érdeklődött mások problémái iránt. Minden­
kivel el tudta hitetni, hogy a vele való találkozás nagy élmény
számára és csak ez hiányzott ahhoz, hogy valóban jó napja
legyen. És ezt őszintén is gondolta.
Ideje nagy részét mások ügyeinek intézésével töltötte.
Meglátogatta egyházközsége betegeit. Élelmiszer-utalványo­
kat szerzett azok számára, akiknek nem volt elég pénzük.
O t t h o n azonban nagyon keveset tartózkodott. A napi zon­
goraleckéken és vallásoktatáson kívül alig-alig találkoztam
vele.
Apa az óriási ellentétek embere volt. A vallása csak na­
gyon szűk ösvényt engedett meg számára a jó és rossz között,
és őszintén hitt az abszolút bűnökben és az örök kárhozat-
ban. Holott kedves és másokat szerető lélek lakozott benne,
de képes volt szigorúan megbüntetni bűnös gondolataimért,
utána viszont fél éjszakán át sírva imádkozott a lelkem üd­
véért, hogy el ne kárhozzak.
Bármire képes lettem volna, hogy elnyerjem dicséretét, sőt
bizonyos mértékben felelősnek éreztem magam a boldog­
ságáért. Ez az érzés már néhány nappal odaérkezésem után
felébredt bennem. Mindannyian a konyhában tartózkodtunk,
Anya éppen az utolsó süteményt nyújtotta át nekem. Az ő
jelleme mellett ez szép gesztus volt tőle. Átvettem a süte­
ményt, majd Apa arcára néztem és rögtön az ő szájába tet­
tem. Apa elmosolyodott és elfogadta a süteményt - engem
pedig elárasztott az öröm -, sikerült örömöt okoznom neki.
Éveken át folytattam a sütemények adogatását. Amikor
pedig valamilyen játékot játszottunk - néha „Monopolyt"
vagy „Ki nevet a végént" -, mindig csaltam, hogy ő nyerjen.
Elszomorított, ha valamiben nem bizonyult tökéletesnek
vagy nem valósult meg az akarata. Az egyik egyházközségi
táborozásunkon a kölykök kicsempészték a pizsamáját a ka­
binunkból és fölakasztották a zászlórúdra. Ettől hisztérikus
79
görcsöt kaptam és megpróbáltam leengedni a pizsamát, hogy
Apán senki se nevethessen.
Szinte megszállottan igyekeztem Apát megvédeni minden
és mindenki ellen. Úgy éreztem, velem való durva bánásmód­
ja ellenére nagyon sérülékeny, ezért kötelességem, hogy biz­
tonságáról és jó közérzetéről gondoskodjam.
Minden igyekezetem ellenére gyakran nagyon felbosszan­
tottam, ezért azt hitte, szándékosan viselkedem rosszul. Kö­
rülbelül egy esztendővel örökbefogadásom után történt a kö­
vetkező eset. Egy decemberi estén, befejezve a Biblia tanul­
mányozását, nekem kellett elmondanom az esti imádságot.
Mihelyt azonban kimondtam ezeket a szavakat: „Édes Jézu­
som", könnyekben törtem ki. Egyre magányosabbnak, egyre
elhagyatottabbnak éreztem magam, de nem tudtam, miért.
Aztán egyszer csak rájöttem.
„Úgy érzem magam, mint anyám halálakor" - mondtam
megrökönyödött nevelőszüleimnek. „Úgy érzem, hogy én is
meghalok. Azt akarom, hogy ő is velem legyen. Jézus vissza
tudja-e hozni ő t ? " - kérdeztem. A zokogás elfojtotta a han­
gomat és egy szót sem tudtam többé kinyögni.
Apa a dühtől pipacsvörös lett: „Azonnal hagyd abba a bő-
gést!" - förmedt rám. - „Nem tréfálok!"
Megpróbáltam magamba fojtani könnyeimet, a szomorú­
ság azonban annyira erőt vett rajtam, hogy erre képtelen vol­
tam. Pedig tudtam előre, szigorú büntetés vár rám - ugyanis
nevelőszüleim pusztán azért is nagyon megnehezteltek rám,
ha mindössze egy kissé bánatosnak mutatkoztam, a sírás
azonban egyenesen halálos bűnnek számított.
Apa jobbról is, balról is képen törölt, amire a zokogásom
először köhögésbe, majd csuklásba ment át. A visszafojtott
zokogástól majd szétpattant a mellkasom. Apa ezt üvöltötte:
„0 nem az anyád, hanem egy bűnös asszony volt, aki egyál­
talában nem szeretett téged. A pokolban senyved. Azt hi­
szed, okosabb vagy Istennél? Kritizálni mered a döntéseit?
Tudod-e mi történik azokkal, akik ezt meg merik t e n n i ? "
80
Majd felolvasott a Bibliából néhány részletet, amelyekben
olyanokról volt szó, akik szembe mertek szállni Isten akara­
tával. A büntetésük minden esetben borzalmas volt. „Isten a
bosszú Istene. Hogy mered kétségbe vonni a törvényeit?" -
kiáltott apa.
Anya eddig nem szólalt meg. Időnként kétkedően csóválta
meg a fejét, mintha el sem akarná hinni, hogy valaki ekkora
b ű n r e képes. Végül megszólalt: „Nagyon-nagyon szomorú
vagyok, hogy ilyen rossz kislány vagy. Eddig azt hittük, az Úr
különleges ajándéka vagy számunkra. O vezette a kezünket,
amikor téged választottunk ki az árvaházból. Eszembe sem
jutott, hogy ez lesz érte a hála részedről."
Előttük álltam, a mellem hullámzott a visszafojtott
könnyektől. Furcsa érzések sorozata hatalmasodott el rajtam:
félelem, düh, magány - de elsősorban szégyenkezés.
Ezt követően nemsokára sikerült Ommát teljesen kiiktat­
nom a gondolataimból. Nevelőszüleim azt mondták, nagyon
rossz és bűnös asszony: prostituált volt. Azt mondták, nem
szeretett engem, nem számított neki, életben maradok-e vagy
meghalok.
Volt nekik egy szokványos frázisuk, amelyet egész gyer­
mekkorom alatt görcsösen ismételgettek: „Anyád egy rizsföl­
dön hagyott téged. Ott haltál volna meg." Ez a mondat szinte
minden kioktatásban vagy szidalomban szerepelt: „Tiszteld
nevelőanyádat. Sokkal jobban szeret téged, mint a szülő­
anyád szeretett, aki ott hagyott a rizsföldön." Vagy: „Légy
engedelmes és végezd el úgy a házimunkát, hogy azzal Istent
dicsőítsd. Gondold végig, milyen boldog életet élsz itt Ame­
rikában azóta, hogy a szülőanyád a rizsföldön hagyott." Vagy:
„Hogyan haragíthatod magadra az Istent azzal, hogy megsi­
ratod a szülőanyádat? Ő nem szeretett téged. Ott hagyott a
rizsföldön."
Néhány esztendővel ezelőtt a nevelőszüleimnek szegez­
tem a kérdést: Miért ismételgették annyiszor ezt a monda­
tot? Anya azt mondta, valaki ezt mesélte nekik. Apa azonban
81
elismerte, csak kitalálták a dolgot. Azt hitték, ettől könnyeb­
b e n érzem majd magam. Ennél részletesebb magyarázatot
nem kaptam és többé nem is tértem vissza a témára. Mind­
össze annyit mondtam, tudom, hogy mindig a javamat akar­
ták. Nem akartam megzavarni a lelki nyugalmukat.
Nevelőszüleim azt mondták, Omma nem ismerte el Jézust
a Megváltójának, ezért állandóan a pokolban fog égni a lel­
ke. A gondolataim ezért állandóan a halál, a pokol és az örök
kárhozat kérdései körül forogtak. Mindig furcsának találtam,
hogy a fundamentalista keresztény hit szerint a halál utáni
élet valami jó dolog, de ugyanakkor szörnyűséges is. Neve­
lőszüleim azt mondták, állandóan körül vagyunk véve olyan
démonok nagy seregeivel, amelyek alig várják, hogy elkapják
a lelkeinket és a pokolra vigyék azokat. Képzeletemben úgy
láttam őket, amint fölém hajolnak és várják a halálomat. Ma­
gas, pikkelyes bőrű teremtményeket képzeltem magam elé,
akiknek izmos karjai hatalmas karmokban végződnek. Kitá-
tott szájaik borotvaéles fogakat rejtenek. Az éjszaka köze­
ledtével egyre fenyegetőbb lett a jelenlétük. Miközben fogat
és arcot mostam és fölvettem a pizsamámat, egyre nőtt tőlük
a félelmem.
A démonok ellen kizárólag az imádság nyújtott védelmet.
Letérdeltem hálószobám kopott szőnyegére és elsoroltam az­
napi bűneimet: „Volt ma egy haragos gondolatom. Felesel­
tem Apának. Irigységet éreztem." Tizenöt-húsz percen át
tartott lelkem tisztára mosása, mert ha elfeledkeztem volna
valamilyen bűnöm megvallásáról, annak az lett volna a kö­
vetkezménye, hogy a démonok elkapnak és magukkal visz­
nek a pokolba. Ima közben a szemeimet elvileg csukva tar­
tottam, de néhány másodpercenként kikukucskáltam az
egyik szemhéjam alól, noha nevelőszüleim azt mondták, hogy
az angyalokat és a démonokat csak lelki szemeinkkel láthat­
juk. De azt is mondták, hogy ima közben a lelki szemeink
nyitva vannak. Ezért aztán imádkozás közben mindig azt les­
tem, mikor tűnnek fel a démonok.
82
Imádkozás után ágyba bújtam és eloltottam a villanyt. Az­
zal igyekeztem becsapni az előlem rejtőzködő démonokat,
hogy azt színleltem, alszom és utána igen gyorsan kinyitottam
a szememet, főleg a sarkokra irányítva tekintetemet. Néha
szinte látni véltem a démonokat. N é h a azt hittem, a Bosch
által festett triptichon démonjai járnak körül a szobámban
és talán ők lesnek rám a sötétben is.
A pokol számomra ugyanolyan valós volt, mint a minden
éjszaka előjövő rémálmaim. Számomra mindkettő valósabb
volt, mint éber életem. Azt egyáltalában nem is éreztem va­
lósnak. Amikor elővettem a tükröt, néha szinte meglepett,
hogy o n n a n egy arc néz velem szembe. Azt hittem, talán va­
lakinek a rossz álma vagyok. Feltételeztem továbbá, hogy aki
rólam álmodik, végül csak felébred és akkor úgy eltűnök,
mint a már pislákoló gyertya utolsó füstszála.
A rózsaszín téglás házban régi amerikai stílusú ágyamban
összegömbölyödve feküdtem flanell hálóingemben. Elolvas­
tam egy részletet a Bibliából, elmondtam a lefekvés előtti
imádságot és amint képzeletemben egyre közeledett Jézus
képe, egyre följebb húztam a térdeimet és ezt suttogtam „Jé­
zus, Jézus". Ő azonban sohasem jelent meg.
No de mi jelenik meg ott a sarokban? Mintha ott egy női
test lebegne ég és föld között. Az arcát nem látom, de mez­
telen és élettelen lába pontosan a rojtos ágyelőm felé mutat,
amely valamilyen csodálatos módon szépen felsöpört földes
padlóvá változott. Kék szegélyű ruha van rajta, a derekát öv
díszíti. Most a nyitott ablak felől áramló szellőben egy kissé
megmozdul a teste. Ki kell nyitnom a szemeimet, mielőtt az
arca felém fordul! Jézus, Jézus. Föl kell nyomnom magam a
mennyezetig. Ha meg tudom érinteni a mennyezetet, föléb­
redek. Jézus. Omma.
Az éjszaka legsötétebb órájában levegő után kapkodva fe­
küdtem az ágyamban, a szívem olyan hangosan dobogott,
hogy szinte fájt tőle a fülem, a homlokom izzadságban für­
dött és a bőrömbe fúrt körmeim alól csurgott a vér.
83

A nevelőszüleim n e m győzték elég sokszor hangoztatni,
mekkora szerencsében volt részem azáltal, hogy ők örökbe
fogadtak, és elkerülve Koreából és az árvaházból egy keresz­
tény család tagjává váltam. „Az összes többi árvaházi gyer­
mek meghalt, téged azonban az Isten az életre választott ki"
- mondták. „O irányított minket, amikor az árvák közül pont
téged választottunk ki. Istennek terve van az életeddel és
engedelmeskedned kell neki és tisztelned kell Őt." A fé­
lelemtől reszketve gondoltam végig, hányszor távolodtam el
Tőle. Jobban tette volna, ha mást választ ki helyettem.
Rettenetes bűntudat gyötört az ott maradt többi koreai
gyermek miatt. Nevelőszüleim fejcsóválás közepette komo­
ran mesélték, mi történt a koreai háború elfelejtett gyermeke­
ivel. Főleg azok jutottak eszembe, akiket személyesen is is­
mertem - a kislány a szemetes kukában, a kezek nélküli kis­
fiú - és nem tudtam megérteni, hogy az Isten helyettem miért
n e m őket választotta ki arra, hogy megmentse az életüket.
Nevelőszüleim naponta fölemlegették a félreeső szöuli ut­
cákon alvó és néhány falat élelemért kolduló gyermekeket
és rámutattak, hogy hozzájuk képest milyen nagy kényelem­
ben élek. A gyermekek szörnyű szenvedései álmaimban is
kísértettek. Felháborított az az igazságtalanság, hogy én
Amerikába, jólétbe kerültem, ők pedig ott maradtak a nyo­
morban. Imádkoztam értük - hiszen nem tudtam, mi egyebet
tehetnék -, ez azonban nem változtatott a végeredményen.
Megharagudtam az Istenre, amiért engem választott ki. Úgy
éreztem, nem érdemeltem meg, hogy megmentsen, mások
esetleg jobban megérdemelték volna.
Elgondolkoztam azon, meg volt-e határozva előre a meg­
menthető gyermekek száma. Megriadtam az ilyesféle gondo­
latoktól és féltem, Isten megbüntet értük.
A családi bibliaolvasások közben szó volt az úgynevezett
„predesztinációról" is. Apa elmagyarázta, hogy a predeszti­
náció, az eleve elrendelés azt jelenti, az Isten előre kiválasz­
totta a megváltandó embereket - sőt a Biblia azt mondja, ez
84
még a világ teremtése előtt történt. Ezek üdvözülnek, a többi
ember az idők végeztéig a pokolban fog égni. Az én fülem­
ben ez úgy hangzott, mintha egy szadista holdkóros szavai
lennének. A nevelőszüleim azonban elmagyarázták, hogy
azért nem értjük, Isten mit miért tesz, mert földi értelemmel
gondolkodunk. Ézsaiás könyvében ezekkel a szavakkal adja
vissza az Isten szavát: „Mert az Én gondolataim nem a ti
gondolataitok, mert az Én utam nem a ti utatok".
Nevelőszüleim arra is felhívták a figyelmemet, hogy a si­
koltozás és arcomnak ökleimmel való verése, amiért az Isten
n e m Ommát választotta ki, a legnagyobb bűnök közé tarto­
zik. Ő a saját gonoszsága miatt került a pokolba és jobban
tenném, ha belenyugodnék Isten akaratába.
Rettegés irányította életemet. Rettegtem a szüleimtől, ret­
tegtem Istentől és a pokoltól. Rettegtem az iskolatársaimtól,
akik a hátam mögött pusmogtak rólam és kinevettek. Ret­
tegtem attól, hogy a nevelőszüleim visszaküldenek az árva­
házba. R e t t e g t e m lefeküdni aludni. Rettegtem a folyosón ló­
gó töviskoronás Krisztus-képtől.
Nevelőszüleim számos hangfelvételt készítettek rólam egy
nagy orsós magnetofonra, amely ott állt a nappali egyik sar­
kában. A felvételek jó része a büntetéseimet tartalmazta. A
történet többnyire valamilyen félelmemmel volt kapcsolatos
és a vitatkozásomtól, az esdeklésemtől, a sírásomtól haladt a
büntetés végrehajtása és a bűnbánat felé.
A magnetofon állandóan készenlétben állt. Ha valamilyen
bűnt követtem el - például nem tanultam meg rendesen a
Biblia feladott versét, vagy féltem lemenni a földszintre -
Apa fölkelt a helyéről és odament a magnetofonhoz. Föl-alá
járkálva prédikált nekem, miközben és megpróbáltam visz-
szafojtani könnyeimet. Mindig tudtam, a magnetofon eköz­
ben felvételt készít, ehhez azonban már hozzászoktam és
nem tartottam furcsának.
Felvétel közben néha ki is kaptam. A felvételeket vissza­
hallgatva, minden ütést és utána a zokogásomat is jól ki le-
85
hetett venni. A háttérben Anya hangját lehetett hallani:
„Nos, megbántad-e már, hogy olyan rossz kislány voltál? Jól
tennéd, ha Jézustól bocsánatot kérnél b ű n e i d é r t ! "
A felvételek úgy tíz éves koromig folytatódtak. Nevelőszü­
leim rengetegszer lejátszották azokat. Nyugodtan mondha­
tom, a családi szórakozásoknak ez volt az egyik fő attrakci­
ója. Vacsora után a nappaliban Anya megszólalt: „Hallgassuk
le Elisabeth valamelyik remek felvételét!"
Azoknál a jeleneteknél, ahol sikoltoztam és kegyelemért
könyörögtem, elkezdtek kuncogni és a fejüket csóválva néz­
tek rám. Úgy vélték, a felvételek visszahallgatása jó szórako­
zás, egyúttal tanulság is számomra, hogy mire számíthat, aki A m i k o r beírattak az iskolába, Anyából, Apából
bűnt követ el. Megpróbáltam én is mosolyogni magamon, sőt, és a templomból álló szűk környezetem hirtelen
amikor már idősebb lettem, én is hangosan nevettem maga­ nagyon kibővült. Azt, hogy otthon és a templom­
mon és a gyötrelmeimen. ban hogyan kell viselkedni, már megtanultam, az
Sőt elkezdtem én is szidalmazni magam. Ilyeneket mon­ iskola azonban ismeretlen és barátságtalan terü­
dogattam: „Ide figyeljenek. Tényleg nagyon rossz voltam. let volt számomra.
Hogy voltak képesek ezt elviselni? Igazán megérdemeltem a Első iskolai napomon a tanítónő bemutatott az
verést, amit kaptam." iskolatársaimnak, majd megkért, szóljak néhány
Apa néhány évvel ezelőtt a felvételeket átmásolta kazet­ szót magamról. Fölálltam és túl elegánsnak ér­
tára és karácsonyi ajándékként átadta azokat nekem. Meg­ zett ruhám szaténselyem övét babrálgattam. Fo­
köszönve az ajándékot, a kazettákat egy fiók mélyére rej­ galmam sem volt, mit kellene mondanom. Neve­
lőszüleim n e m szerették, ha Koreát emlegettem,
tettem. Nem hallgattam le őket, sőt elő sem vettem mindad­
tehát n e m mondhattam meg iskolatársaimnak,
dig, amíg egyszer rám nem jött a takarítási szenvedély, és ki
mi a származásom. Barátnőim és hobbijaim sem
nem dobtam valamennyit.
voltak, amelyekről beszélhettem volna. Semmi
Nevelőszüleimmel kapcsolatban az az egyik furcsaság,
olyan n e m jutott eszembe, ami iránt bárki is ér­
hogy minden ellenkezés nélkül elfogadtam az általuk előírt deklődést mutatott volna. Amikor a tanítónő be­
szabályokat. Meglepő számomra például, mennyire hitetlen­ mutatott, egy kissé meghajoltam. Iskolatársaim
kedve fogadják az ismerőseim a magnófelvételek készítését. ettől elkezdtek vihogni. A tanítónő várt néhány
Most már én is tudom, milyen bizarr dolog volt ez. De ak­ pillanatig, majd nyersen rám szólt, hogy üljek le.
koriban a felvételek készítése ugyanúgy a mindennapok ré­
sze volt, mint az edények elmosogatása. Akiket a vallási fa­
natizmus vezérel, azok cselekedetei gyakran érthetetlenek
mások számára. A hangfelvételek készítése a büntetésen ala­
puló, durva fundamentalista életmód természetes része volt.

86 87
Ekkoriban már több, mint egy éve Amerikában voltam, mint­
egy hét évesnek tartottak. Eddigre megtörtént már a hono­
sításom és az amerikai történelemből és nyelvi finomságok
tekintetében bővebbek voltak az ismereteim, mint az osztály­
ban bárki másnak. Az első napomon a jegyzetfüzetembe raj­
zolgattam, mialatt a tanítónő beszélt. E r r e megkérdezte tő­
lem, nem untat-e engem a beszéde. Én az igazságnak meg­
felelően ezt feleltem: „Igen, untat". Ezért aztán kiállított a
sarokba, noha nekem fogalmam sem volt arról, miért kerül­
tem oda és mit kellene ott csinálnom.
Nevelőszüleim megtanítottak olvasni, mielőtt az iskolába
kerültem volna. Olyan jó munkát végeztek, hogy a tanítónőm
néhány nap múlva megváltoztatta rólam a véleményét és el­
kezdett csodagyermekként kezelni. Áthelyezett a második
osztályba és felszólított, olvassak fel hangosan egy részletet
a hatodikosok angol tankönyvéből. Utána közölte a hatodi­
kosokkal, szégyelljék magukat, hogy még úgy sem tudnak ol­
vasni, mint egy másodikos.
Ez persze megpecsételte a sorsomat az iskolában. Az is­
kolatársaim, különösen az idősebbek, könyörtelenül visel­
kedtek velem. Nem győzték csúfolni göndör, a fésűnek ma­
gát meg nem adó hajamat. Gúnyt űztek enyhén mandulavá­
gású szememből és széles orromból. Nevetségesnek találták
koreai akcentusomat és azt is kigúnyolták, hogy pontosan -
szerintük affektáltan - artikuláltam az angol szavakat. És
minthogy városkánkban mindenki ismerte nevelőszüleimet,
azt is tudták, hogy örökbe fogadott gyermek vagyok. Termé­
szetesen ez további okot adott a csúfolódásra.
Az elemi iskolában végig ez lett a sorsom: jó tanuló vol­
tam, de rosszul éreztem magam. Nem voltak barátnőim és a
játszótéri gúnyolódásoknak mindig én voltam a céltáblája. A
nevelőszüleim által becsomagolt ebédemet mindig egyedül
ettem meg a szünetekben és igyekeztem elvonulni a játszótér
legtávolabbi végébe, ahol Dickenst olvastam.
Nagyon szerettem Dickens írásait. Olvasás közben úgy
88
éreztem, mintha egyenesen hozzám beszélne és tudná, hogy
szomorú és magányos vagyok. Olyan emocionális térképre
vágytam, amelynek a segítségével ösvényt tudok magamnak
vágni a rengeteg idegen dolog közepette. Igazi életemben
senki sem tanított meg arra, hogyan kell megküzdenem sze­
retteim elvesztésével és az elhagyatottság érzésével, azonban
fölfedeztem, hogy az irodalom révén a magam életéhez vi­
szonyítva szélesebb látókörre tehetek szert.
Az ötödik osztályban Dickensnek David Copperfield című
regényéből kellett beszámolót készítenem. Elhatároztam, ez
lesz a legjobb könyvbeszámoló, amely valaha készült és elér­
hetem, hogy osztálytársaim végre befogadjanak maguk közé.
Hiszen David Copperfield t ö r t é n e t e annyira megható, hogy
meg kell nyíljék a szívük. A beszámolóhoz két családfát raj­
zoltam meg. Az egyik a biológiai családfa, a másik - az igazi
- az emocionális családfa volt. Elmondtam, hogy Dávidét
mennyire nem szerették és mennyire elhanyagolták. Végül
szó szerint idéztem a gyönyörű utolsó bekezdést.
Az osztálytársaim közben izegtek-mozogtak és halkan egy­
mással beszélgettek. Néhányan ásítoztak, megértően egymás­
ra mosolyogtak, ismét mások a jegyzetfüzeteikbe firkáltak.
Amikor befejeztem a dolgozatom felolvasását és leültem,
a hátam mögött ülő fiú előrehajolt és ezt mondta: „Ez a leg­
ostobább könyvbeszámoló volt, amelyet valaha hallottam."
Az egyetlen alkalom, amikor az iskolatársaim némi jóin­
dulatot mutattak irántam az volt, amikor az egyik rövid életű
kedvencem - egy agár - otthonomtól egészen az iskoláig ti­
zenkét mérföldet futott az iskolabusz után.
Először a többi gyerek hívta fel a figyelmemet a busz után
loholó agárra. Szeretet, tisztelet és hála ébredt fel bennem
iránta, aki hajlandó volt a forró sivatagi és aszfaltos utakon
utánam rohanni azért, hogy a közelemben lehessen. A szí­
vem összeszorult és a torkom égett a visszafojtott könnyek­
től, amint a busz nagy hátsó ablakán át figyeltem az utánam
szaladó kutyát.
89
 A buszon ülő gyerekek elkezdték biztatni kilógó nyelvű
kutyámat: „Jó kis kutya vagy! Rajta, rajta!" Úgy éreztem,
hogy a tanulótársaim végre kezdenek befogadni maguk közé.
Minthogy megkedvelték a kutyámat - és a kutyám valóban
szeretett engem - tulajdonképpen hozzám beszéltek. Együtt
figyeltük, amint derék kutyám követte a buszt.
Az iskolába megérkezve, egy kis vizet adtam neki, az is­
kolatársaim pedig körülvették, megsimogatták a fejét és az
oldalát, megkérdezték, mi a neve. A kutyusom udvarias fark­
csóválással köszönte meg az érdeklődést, de a nyalogatását
és a dörgölődzést csupán nekem tartogatta. Végül felhívtam
a nevelőszüleimet és megkértem őket, vigyék haza.
El is jöttek érte és hazavitték, ám amikor hazaérkeztem
az iskolából, sehol nem találtam. Kérdésemre ez volt a válasz:
„Nem szaladgálhatunk folyton az átkozott kutyád után. Arra
nincs időnk. Különben is, túl sok baj van vele."
Hamarosan rájöttem, hogy helyes kiskutyámat a sintérhez
vitték és rettenetesen elszomorított a sorsa, hogy ketrecbe
zárják és valószínűleg el is pusztítják. Szilárdan elhatároztam,
hogy ha lesz gyermekem és kap tőlem egy kiskutyát vagy
kiscicát, azt soha többé nem veszem el tőle.
A nevelőszüleim örökké oktattak és az oktatás helyszíne a
lakásuk volt. Mást sem hallottam, mint hogy a Biblia szó sze­
rint Isten szava; hogy Krisztus a Megváltónk; a félelem, a
bánat, a harag, a kíváncsiság és a vágyakozás a Sátán műve;
az engedelmesség azonnali és feltétlen kötelesség.
Nevelőszüleimet nagyon bosszantotta, hogy olyan sok do­
logtól félek. A nappali szobában tartott, véget nem érő csa­
ládi „ájtatosságok", azaz bibliaolvasási és imádkozási idő alatt
számtalanszor elmagyarázták nekem, miért olyan bűnös do­
log a félelmem. Szóról szóra meg kellett tanulnom M á t é
evangéliumának ezt a részletét (10:28): „És ne féljetek azok­
tól, kik a testet ölik meg, a lelket pedig nem ölhetik meg;
90
h a n e m attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet
elvesztheti a gyehennában."
És mi van akkor, ha Isten úgy dönt, végét veti az életem­
nek? A Bibliának erre is megvan a válasza: „Még ha Isten
meg is öl, akkor is bízom b e n n e " .
Tudtam, tele vagyok mindenféle hibával. Koreában n e m
számítottam embernek, itt pedig nem számítottam jó keresz­
ténynek. Mivel mindenkinek kifogásai voltak ellenem, egé­
szen elkeseredtem. Tudomásul kellett vennem, semmilyen
társadalom követelményeinek nem tudok megfelelni. Neve­
lőszüleim azt állították, azért kerültem el Koreából, hogy új­
játeremtődjek Isten képére, én azonban nem voltam olyan
könnyen formálható, mint egy nedves agyagrög.
Bármi legyen is a helyzet, életem iszonyú egyhangúságát
jogosan semmivel sem lehet indokolni. Az igazság az, hogy
taposómalomba kerültem, amely örökké egyhelyben forgott.
Egyre inkább az olvasás lett egyetlen menedékem. Válogatás
nélkül minden könyvet elolvastam, amit a könyvespolcokon
találtam. Apa dolgozószobája tele volt a padlótól a mennye­
zetig húzódó könyvállványokkal. A könyvek prédikáció-gyűj­
teményeket, teológiai értekezéseket tartalmaztak és termé­
szetesen Biblia is akadt közöttük, méghozzá nem is egy, ha­
nem egyenesen két tucat, köztük még héber és görög nyel­
vűek is. De akadtak a könyvek között valódi kincsek is, pél­
dául Shakespeare, Austen és Dickens művei, hogy csak né­
hány szerzőt említsek. Az olvasás jelentette nekem az egyet­
len vigaszt egy sivatagi kisváros rettenetesen egyhangú fun­
damentalista keresztény otthonában.
Tízéves korom táján a nevelőszüleim magukkal vittek,
amikor meglátogatták az egyházközség egyik nőtagját. Utál­
tam ezeket a viziteket, amelyek „bezárással" voltak egyértel­
műek, mert egyetlen szó nélkül ott kellett ülnöm és végig
kellett hallgatnom a felnőttek számomra unalmas fecsegését
91
és ráadásul úgy kellett tennem, mintha érdekelne, amit mon­
Azt mondják, hogy csúnya vagyok
danak. A dolgok azonban néha meglepő fordulatot vettek.
Azt mondják, hogy idegen vagyok
Az ezúttal meglátogatott hölgy egy lakókocsiban lakott,
A fájdalom minden egyes cseppje
amelynek minden szabad felületét borította valami csecsebe­
Osztályrészemül jutott már.
cse: porceláncicák skótmintás sállal a nyakuk körül és állvá­
Az Élet minden fájdalmat letömött
nyokra helyezett szép tányérok. A sok vacak között meglát­
Összeszorult torkomon.
tam egy keménykötetes vékony verseskönyvet, amelyen lát­
Élet, te annyi kínnal etetsz meg,
szott, hogy még sohasem nyitották ki. Megkérdeztem ven­
Hogy ettől megfulladok.
déglátónkat, elolvashatom-e. A hölgy megengedte, de közöl­
Talán attól sírok mindig,
te, vigyázzak rá és ne piszkítsam be. A könyvet a konyhaasz­
hogy az élet annyira igazságtalan?
talon levő, pillangó alakúra kivágott műanyagterítőre tettem
és elkezdtem olvasni. Sajnállak, te szerencsétlen.
Nem érdemlem meg az élet örömeit,
Ez a délután megváltoztatta az életemet. Rájöttem, hogy
Nem vagyok méltó a szeretetre.
mégsem vagyok teljesen egyedül.
A költeményt, amelyet olvastam, olyasvalaki írta, aki nem­
Azt mondják, hogy jó az Isten.
régiben vesztette el a szeretett társát. A költemény emléke
Én ebben nem vagyok olyan biztos.
hosszú éveken át kísértetett. Mindössze két sorát tudtam fel­
Azt hiszem, hogy Isten egy vad tudós,
idézni: „Mi az élet számomra: És mi vagyok én az élet szá­
Aki fehér laboratóriumi köpenyben járkál
mára? / Olyan csillaghajó, amelynek csillaga elveszett. Olyan
És ketrecbe zárt emberekkel kísérletezik.
félelem, amely a sötét éjszakában é b r e d . . . " Nem tudom, ki
Alighanem nagyokat nevet rajtunk,
a költemény szerzője. Néha egyenesen azt hiszem, a fenti
Amikor üvöltünk a fájdalomtól.
két sort csak álmodtam.
Lehetséges, hogy a jegyzőkönyvében
Néhány évvel később elkezdtem komolyan kutatni a köl­
Ilyen címszavak alatt szerepelünk:
temény és a szerzője után. A városi könyvtárban azonban
„ kontrollcsoport", „ tesztcsoport"
nagyon kevés volt a verseskötet és egyik sem volt az, amit
Miközben csendben figyeli,
kerestem. Kutatásaimat azonban nem hagytam abba.
ahogyan a kíntól gyötörve
A költészettel való első találkozásomat követően magam
Az ujjainkat rágjuk.
is megpróbálkoztam a versírással. Eleinte nehezen ment, de
De az is lehetséges, hogy odafönt
az oktatóimnak tetszettek a verseim, és egyre többször szö­
Selyem baldachinja alatt édesdeden alszik,
gezték ki azokat az iskolai hirdetőtáblára. Témáim az eső,
Miközben mi a földszinten
a napnyugta és az emberek békéje körül forogtak és okta­
üvöltünk a fájdalomtól és dühödten rázzuk
tóim általában jelesre osztályozták azokat. Igazi érzelmeimet
Rozsdás ketreceink rácsait,
kifejező verseimet azonban csak a naplóm tartalmazta és azt
Mert Isten, a tudós,
senkinek sem mutattam meg. í m e egy szemelvény:
Teljesen elfeledkezett rólunk.

92
Nevelőszüleim hatodikos koromban rábukkantak a naplómra
és aztán lett nemulass! A naplómnak volt egy kis zárja és én
naivul azt hittem, hogy a zár csak a matracom alatt lapuló
kulccsal nyitható ki.
A zárat azonban könnyen ki lehetett nyitni a kulcs nélkül
is. Amikor aznap hazatértem az iskolából, nevelőszüleim jég­
hidegen fogadtak. Apa kinyitotta a naplómat és nem csak
elolvasta, mi van benne, hanem meg is akarta mutatni az
igazgatómnak. Ezzel akarta biztosítani, azért is megbüntes­
senek, amit az oktatóimról és az osztálytársaimról írtam.
A naplómban írtam arról, hogy „nyelves puszit" adtam a
párnámnak, hogy jó legyen hozzám. A hatodikos oktatómról
azt írtam, káromkodós, egy leányról pedig, aki „ronda kína­
inak" titulált azt írtam, remélem, mielőbb a pokolba kerül és
az örökkévalóságig ott fog égni.
Miután nevelőszüleim órákon át ecsetelték, milyen gonosz
vagyok, végül a szobámba küldtek és megparancsolták, ott
olvassam a Bibliát. Verést ugyan nem kaptam, de sokkal
rosszabb büntetést találtak ki számomra. Másnap a nevelő­
szüleim eljöttek velem az igazgatói irodába, ahol az igazga­
tónak fel kellett olvasnom, mit írtam róla. R e m e g ő hangon
és remegő kézzel kezdtem hozzá az olvasáshoz. Az igazgató
többször megpróbálta félbeszakítani az olvasást, a nevelőszü­
leim azonban közölték, még nem olvastam el minden bejegy­
zést. Azt hiszem, meglehetősen zavarban volt - úgy látszott,
egy kissé szimpatizál velem és nem nagyon tetszenek neki a
szüleim. A sürgetésükre mégis úgy döntött, büntetésként
egyheti bezárást kapok.
A naplóban olvasott költeményről a nevelőszüleim nem
nyilatkoztak. Annak ellenére nem tették ezt, hogy a költe­
ménynek „csúnya" volt a nyelvezete és istenkáromlás is sze­
repelt benne. Azt hiszem, el sem olvasták, mert a verseket
mélységesen lenézték.
Számomra a költészet igazi vigaszt jelentett, akár a saját
szárnypróbálgatásaimról, akár Shakespeare szonettjeiről volt
94
szó. Rájöttem, szinte mindenkit elhagyott már valaki és ettől
kevésbé éreztem magam magányosnak. Megtudtam, ami ve­
lem történt, számtalan más emberrel is megtörtént már és a
jövőben is meg fog történni.
A költészet szembesített engem először azzal a ténnyel,
hogy a fájdalmat lehet nem csak az „én fájdalmamként", ha­
nem „a fájdalomként" is értelmezni. A bánat, a magány, az
elhagyatottság az emberiség közös élménye, n e m kizárólag
az enyém.
Egyébként igyekeztem a lehető legjobban beilleszkedni az
adott viszonyok közé. Megfigyeltem, az amerikaiak hogyan
járnak, mozognak, beszélgetnek, hogyan használják a kezü­
ket. Az utánzás mesterévé váltam. Jobban tudtam angolul,
mint azok az amerikai születésű tanulók, akikkel együtt jár­
tam iskolába. De bosszantott, hogy az arcomon nem tudok
változtatni, hogy az ázsiai szabású szemeim nem változnak
kerekdeddé és kékké. A hajam színe miért n e m változott
szőkévé? Rövid és tompa orrom miért nem nőtt meg egy
kissé?
Az iskolai ünnepségeken ott szoktam állni az emelvényen
- vagy énekeltem valamit, elmondtam egy verset, jutalmat
kaptam - és onnan néztem le a született amerikaiak kis cso­
portjára. Mindegyiküket szívből gyűlöltem. Mindig akadtak
köztük néhányan, akik az ujjaikkal föl-le húzogatták a szem­
héjukat, így emlékeztetve engem ázsiai származásomra.
A hálószobám végében álló ruhásszekrényben rejtettem el a
legnagyobb titkomat.
Egyforma hosszúságúra és szélességűre vágott papírcsíko­
kat mindkét oldalukon sárga ceruzával beszíneztem és a csí­
kokat egyik végükön összefonva, szőke parókát készítettem
belőlük. Amikor egyedül maradtam a szobámban, a fejemre
tettem a „parókát" és gyönyörködtem a szőkeségében.
Úgy éreztem, hogy ezáltal amerikai születésű leánnyá vál-
95
tam és jogot szereztem arra, hogy az arcomat is elfogadják.
A Cindy nevet adtam magamnak. Egy szurkolócsapat veze­
tőjének képzeltem magam. Egy kicsit szeplősnek láttam ma­
gam és a szemeim olyan kékek voltak, mint a nefelejcs. Ma­
gas és karcsú voltam, hálószobám falai mentén ott voltak a
szurkolócsapat vezetéséhez szükséges kellékek, az iskola
zászlaja és képes magazinokból kivágott szépfiúk képei. Az
ágyam melletti asztalkán egy elegáns kivitelű, rózsaszínű te­
lefonkészülék állt, mellette a telefonszámaimat tartalmazó
füzettel. A füzetben már alig volt üres hely, mert én voltam
az iskolában a legnépszerűbb leány. A ruhásszekrényben
nagy rendetlenség uralkodott, mert telis tele volt szoknya­
nadrágokkal, miniszoknyákkal, ezekhez illő tartozékokkal és
cipőkkel.
A valóságban hálószobámat kizárólag vallásos képek díszí­
tették. Az ágy melletti asztalkán egy Biblia és egy lámpa állt.
Képes magazinok nem voltak engedélyezve, még akkor sem,
ha valahogyan sikerült volna összetakarékoskodnom az áru­
kat. A ruháimat magam varrtam azokból az anyagokból, ame­
lyeket Anya egy leértékelt anyagokat árusító üzletben vásá­
rolt. Ezeket addig kellett viselnem, amíg csak lehetett. Ne-
velőszüleimnek a keresztény ruházatra vonatkozó elképzelé­
sei szerint a ruháim egyszerűek és dísztelenek voltak. Az
1960-as évek vége felé a miniszoknya, térdig érő csizma, csí­
pőig érő farmer és nyakpántos felsőrész volt a divat. Az én
ruháim lábszárközépig értek. Az ujjai puffosak voltak és ke­
rek volt a gallérjuk.
Az iskolában emiatt állandó nevetség tárgya voltam.
A szombat délutáni templomi összejöveteleken megtanul­
tam varrni. Agytakarókat, babaruhákat és ehhez hasonló egy­
szerű dolgokat varrtunk, valamint olyan egyszerű szoknyákat
is, amelyeket elküldtek a különböző misszióknak. Megtanul­
tam azt is, hogyan készíthetünk ék alakú bevarrásokat a ru­
hán, hogyan varrhatunk a ruhákba cipzárakat, hogyan varr­
hatunk szép gomblyukakat és hogyan kell a bélést a ruhákba
96
belevarrni. Hetedik osztályos koromban az alsónemű kivéte­
lével már minden ruhámat magam varrtam.
Nevelőszüleimnek elmondtam, az iskolatársaim kinevet­
nek és szinte kiközösítenek maguk közül. E n n e k szerintem
az egyik oka a furcsa öltözködésem volt. Ezért megkérdez­
tem a nevelőszüleimet, nem vállalhatnék-e babaőrzést, hogy
azzal egy kis pénzt kereshessek. Olyan nadrágszoknyákat,
farmert és tréningruhát szerettem volna viselni, amilyeneket
a többiek hordtak. N e m akartam többé a vasalást nem kívánó
virágos poliészterből készült ruháimban járkálni. Apa szerint
a kívánságom nevetséges és határozottan elutasította a tel­
jesítését: „Miért vannak ilyen világias óhajaid? A Biblia azt
mondja, csak az embereket érdekli a külső, Isten csak a szívet
nézi. Csak arra gondolj, a szíved mindig tiszta legyen. Hogy
mások mit gondolnak rólad, érdektelen. Isten magához vonja
az alázatosakat, a gőgösöket azonban eltaszítja magától.
Egyébként is a te helyed itt van az otthonodban és az isko­
ládban. Arra nincs időd, hogy másokhoz eljárj."
A nevelőszüleim úgy gondolták, mivel egészségtelenül
vonzódom a szép ruhákhoz, leckét kell nekem adniuk aláza­
tosságból. Az aznap esti vacsoránál Anya elmagyarázta az új
szabályokat:
„Apáddal együtt azon gondolkodtunk, hogyan lehetne
megváltoztatni a ruházkodással kapcsolatos világias viselke­
désedet. Mostantól kezdve egy-egy héten át hétfőtől pénte­
kig mindig ugyanazt a ruhát kell viselned. Vasárnap fölvehe-
ted a szebbik ruhádat."
Megdöbbentem. Eszembe sem jutott, hogy nevelőszüleim
ilyesmit találhatnak ki. Rájöttem, óriási taktikai hibát követ­
tem el, és kétségbeesetten próbáltam hátrálni.
„Kérem, ne tegyék ezt velem. Megígérem, hogy a ruház­
kodás tekintetében nem leszek többé világias. Kérem, kérem.
Az iskolatársaim halálra fognak csúfolni. Kérem, ne tegyék
ezt velem."
„Látod? Pontosan erről beszélünk, amikor a világias visel-
97
kedésedet emlegetjük. Légy boldog, hogy egyáltalában van­
nak szép ruháid. A koreai gyermekeknek nincs ilyen szép
ruhájuk. Ok hálásak volnának érte. Kihoztunk az árvaházból
és mindennel elláttunk, amire szükséged van, te mégis többet
akarsz. Ha az iskolatársaid kicsúfolnak, annak örülnöd kel­
lene, hiszen ez azt jelenti, szenvedsz Krisztusért és részed
lesz az 0 örök dicsőségében."
Két osztályt átugrottam, úgyhogy két ével fiatalabb voltam,
mint az osztálytársaim. Öltözködésben azonban fényévekkel
előttem jártak. Tudtam, hogy sohasem leszek olyan, mint ők.
Az iskolatársaim egy kis idő múlva már nem is csúfoltak, egy­
szerűen észre sem vették, hogy ott vagyok közöttük.
így aztán az általános iskola felső osztályaiban a hét öt
napján mindig ugyanazt a ruhát kellett viselnem. A középis­
kolában a nevelőszüleim engedékenyebbekké váltak és meg­
engedték, hogy a hét különböző napjain más-más ruhát vi­
seljek. Ezek a ruhák is esetlenek voltak ugyan, de legalább
öt volt belőlük.
Ahogy idősebbé váltam, egyre jobban féltem Istentől és a
parancsolataitól. Lehetetlennek tartottam, hogy olyan töké­
letessé váljak, mint az Atya, pedig a Biblia ezt írta elő. Foly­
ton a bocsánatáért kellett esedeznem, mert Ő még a gondo­
latokat is számon kérte. Semmiképpen sem kerülhettem a
nyertes oldalra. Ha valamin feldühödtem, de sikerült dühös
szavaimat magamba fojtanom, akkor is feloldozást kellett
kérnem haragos gondolataimért. Ha pedig büszkeséget érez­
tem amiatt, hogy nem beszéltem felháborodva, azért kellett
bocsánatáért esedeznem, amiért büszke voltam. Ha szexuális
gondolataim támadtak, az is baj volt. De ha bűnbocsánatért
imádkoztam, mindjárt eszembe jutott a gondolat, amely miatt
bűnbocsánatért kellett esedeznem és ezért nem tudtam azt
teljesen kivetni a gondolataimból. Ördögi kör volt ez, amely­
ből nem volt kitörési pont.
98
A legnagyobb félelmem az volt, hogy váratlanul halok
meg, mielőtt még bűnbocsánatot nyernék legutolsó bűnös
gondolatomért és ezért a pokolra jutok.
Templomunkban a papok nagyon sokat foglalkoztak a po­
kollal. Azt mondták, a pokolban az elkárhozottakat mind­
örökre a lángtóba vetik. Kínjaikat növeli, hogy látják, mi van
a mennyországban. Ezt jól megértettem én is, hiszen egész
életemben gyötört az elérhetetlen utáni vágy.
Nevelőszüleim azt mondták, az elkárhozottak mind tudják,
együtt lehettek volna Jézussal a mennyországban, ha elfo­
gadták volna Őt. De azt rettenetesen igazságtalannak tartot­
tam, hogy az is a pokolba kerüljön, aki soha életében nem
hallott Jézusról. Bármit mondtak is a nevelőszüleim a pre­
desztinációról, kitartottam e véleményem mellett.
Néha azt képzeltem, hogy Isten valahol jót nevet az erő­
feszítéseinken, amint próbáljuk betartani lehetetlen paran­
csolatait. Igyekeztem elfojtani az ilyesféle gondolatokat, mert
az Utolsó ítélettől való félelmem mindennél, még az ésszerű
gondolatoknál is erősebb volt.
Amikor rám jött a lázadozás, megpróbáltam a kérdést
megbeszélni nevelőszüleimmel. Elmondtam nekik, szerintem
a predesztináció ugyanazt jelenti, mint az előítéletek. Hiszen
ugyanaz az Isten alkotta meg azt az amerikai szabályt, hogy
csakis a született keresztények juthatnak a mennyországba,
aki azt a koreai szabályt előírta, hogy a kevert vérűek n e m
vehetők emberszámba. E r r e az volt a nevelőszüleim válasza,
hogy istenkáromlást követtem el.
A dolog mindig úgy alakult, hogy bűnt követtem el - vagy
valaminek az elkövetésével, vagy elmulasztásával -, ám én
ennek ellenére továbbra is azon fáradoztam, hogy elnyerjem
nevelőszüleim tetszését. Tetszésük elnyerésének egyik lehe­
tősége a zongoratanulás volt. Z e n e i téren nagy reményeket
fűztek hozzám és azt hiszem, azt szerették volna, ha vándorló
zenés misszionárius lesz belőlem, aki Krisztust dicsőítő gos-
peleket és klasszikus zenét is játszik.
99
 Apa továbbra is naponta adott nekem zongoraleckéket és
tízéves koromban már a templomban is szabad volt zongo­
ráznom. A zongora azonban állandó izgalom forrása volt szá­ IQL'E'tíC'E'Dl'K 5(E,3'EZ>tLcI
momra, akár otthon gyakoroltam, akár a nyilvánosság előtt
játszottam. A himnuszokat szívesen eljátszottam, mert arra
mindenki képes, aki csak egy kicsit is tud zongorázni, az önál­
ló hangversenyeket azonban utáltam.
Apa gyakran jelentett be hangverseny adására mind a
templomban, mind a városi hangversenyteremben. Tizenkét
éves koromban már el tudtam játszani Beethoven Patetikus
szonátáját - mégpedig mindhárom tételt fejből. Közben ál­
Amikor már kezdtem azt hinni, jól ismerem ház­
landóan idegesen reszkettem. A dolog egészen a harmadik
tartásunk mindennapi ritmusát, odaköltözött
tételig jól ment, ott azonban elhibáztam egy arpeggio-t. A
hozzánk Anya anyja. Ötödikes voltam akkor, és
szemem sarkából láttam, hogy Apa helytelenítőleg rázza a
szerintem egyesült benne nevelőszüleim összes
fejét és a tekintete rólam a padlóra vándorol. A szívem ettől
rossz tulajdonsága. Mindazon tulajdonságuk,
elkezdett hevesen dobogni. Az előadás befejezése után
amelyektől nagyon szenvedtem, b e n n e többszö­
egyetlen szót sem szólt hozzám, és ismét elfogott a magány
rösen megvolt. Ráadásul az volt a véleménye,
és az undor ismerős érzése.
hogy örökbefogadásom volt a legnagyobb hiba,
Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy én vagyok a amelyet nevelőszüleim életükben elkövettek. Az
család takarítónője és szakácsnője. Valamivel civilizáltabb egyik iskolai nemi felvilágosítási óra után nagyon
rabszolgaságba kerülte ugyan, mint amitől Omma megmen­ elfogott a gyermekes kíváncsiság és megkérdez­
tett, de az összes háztartási munkát - a vécétakarítástól kezd­ tem Anyát, szokott-e Apával szerelmeskedni. Er­
ve egészen a főzésig - nekem kellett elvégeznem. re Nagyanya diadalmasan felkiáltott: „Látjátok?
A kontraszt a kétféle anya között rendkívül nagy volt. Om­ Teljesen romlott! És ezt fogadtátok ti ö r ö k b e ! "
ma egész nap keményen dolgozott és mégis talált időt arra, Nagyanya ellenezte, hogy engem örökbe fogad­
hogy elvégezze a házimunkát és velem is foglalkozzon. Anya janak. Szerinte mindenki barbár, aki nem fehér.
viszont egész nap a díványon hevert és a templomi feladatain Nagyon büszke volt arra, hogy a családjában
kívül - amelyekhez mindig gondosan felöltözött - semmi mindenkinek szőke a haja és kék a szeme. Az
mást nem csinált. én szemeimet „iszapszínűnek" minősítette. Arro­
Tudtam, az iskolatársaimnak nem kell sok házimunkát vé­ ganciája minden cselekedetét átszőtte. Mielőtt
gezniük - ugyanis sokszor hallottam, amint egymás között hozzánk költözött volna, egy közeli házban la­
arról beszéltek, mit főzött a mama előző este vacsorára - és kott, ahol volt egy fekete bőrű kertésze. Annak
elfogott a sárga irigység. nem volt szabad belépnie a házába, pedig annyit
Minthogy az irigység bűnnek számít, természetesen rögtön elismert róla, hogy „jó munkaerő".
elfogott a bűntudat is
100
A kertész péntek délutánonként, mielőtt hazament volna,
egy palack 7-Up üdítőt kapott tőle, amelyet a hátsó bejárat­
nál kellett meginnia. Nagyanya szerint azért kellett a palack­
ból innia, mert nem akarta, hogy egy színes bőrű ajkai hoz­
záérjenek metszett üvegből készült poharaihoz.
Szerettem volna olyan lenni, mint a kertész. Csavaros esze
volt és ő is ugyanolyan odaadó figyelemmel kísérte a növé­
nyek fejlődését, mint Omma.
Kedves, vidám embert ismertem meg benne, aki engem
vele egyenrangúként kezelt. Nagyanya azonban kizárólag
használati tárgynak tekintette. Amikor megkapta a 7-Up pa­
lackot, soha egy szót nem szólt, de fanyar képpel rám nézett,
kissé felhúzta az egyik szemöldökét, amire én nevetésben
törtem ki. Sokat beszélgettem vele arról, milyenek is az em­
berek és milyen szépek a virágok.
Elhatároztam, ezentúl én is palackból iszom a 7-Up-ot,
kertésznadrágot fogok viselni és megtanulom, hogyan kell
megmetszeni a rózsabokrokat. Nagyanya ettől egészen kikelt
magából, és beárult a nevelőszüleimnek, akik megmagyaráz­
ták, hogy vannak bizonyos társadalmi szokások, amelyeket
be kell tartani.
Noha fogalmam sem volt, mik azok a szokások, amelyeket
be kellene tartanom, tudatosult bennem, nem én vagyok az
egyetlen Amerikában, akit kiközösítenek az emberek maguk
közül azért, amiért mások, mint ők.
Nagyanya alacsony termetű, robosztus asszony volt. A ma­
gassága még a 160 centimétert sem é r t e el, többnyire térd­
nadrágot és magas szárú ortopéd cipőt viselt. H e t e n t e egy­
szer fölkereste a városka egyetlen fodrászát és minden nap
frissen vasalt ruhát viselt. Minden színes bőrűt egyformán
utált, legyen szó akár keletiekről, zsidókról, vagy bárki más­
ról. Gyakran hangoztatta, a világ a pusztulásába rohan.
Mosolyát csupán a templomnak tartogatta, ahol a második
102
sorban volt fenntartott helye. Jaj volt annak a szentségtelen
alaknak, aki véletlenül az ő párnájára merte letenni becse­
sebbik felét.
Nagyanya, miután enyhe infarktust kapott, úgy döntött,
hozzánk költözik. A férje, akivel egyébként életében nem
találkoztam, évekkel előbb meghalt. Nagyanya vaskézzel vet­
te rögtön a kezébe a háztartás irányítását és a nevelőszüleim
meg sem próbálkoztak, hogy szembeszálljanak vele. Mint ké­
sőbb megtudtam, nagyanyától kapták kölcsön azt a pénzt,
amelyen a házukat meg tudták venni. A kölcsönnek az volt
a feltétele, hogy majd Nagyanya is ott lakhat. Az egyetlen
televíziókészülék az ő szobájában állt, akárcsak a szép kár­
pitozott karosszék és egy ottomán.
Nagyanya érkezésével házimunkáimnak amúgy sem rövid
jegyzéke tovább bővült, mert az ő óhajairól is nekem kellett
gondoskodnom. Noha tudott volna gondoskodni magáról,
Nagyanya mindenkit - elsősorban a nem árja származásúakat
- a szolgájának tekintett.
Nekem kellett segédkeznem a fürdésnél és az öltözködés­
nél és nekem kellett tisztán tartanom a műfogsorát. A kö­
zelsége undort keltett bennem. Utáltam az áporodott test­
szagát, csattogó fogsorát és parancsoló modorát. Bottal jár­
kált és ha nem csináltam meg elég gyorsan, amit parancsolt,
vagy ha véletlenül az útjába kerültem, a lábaimra ütött. Ál­
landóan szidalmazott. Lustának, rebellisnek, esetlennek ne­
vezett.
Nagyanya gyakran mondogatta, hogy mindenki maradjon
a „maga fajtájúak" között, mert a fajok keveredése káros.
Azt is mondta, hogy csinálhatok bármit, sohasem lesz belő­
lem helyes és csinos amerikai kislány. Amikor egyszer megint
ezt vágta a fejemhez, éjszaka fölkeltem, kimentem a nagya­
nyáéval szomszédos fürdőszobába és műfogsorát a szokásos
helyéről áttettem az orvosságos fiókba. Anyának másnap reg­
gel csak hosszadalmas keresgélés után sikerült megtalálnia.
„Nos, Nagyanya, aki megöregszik, néha elveszti a józan
103
eszét és furcsa helyekre teszi a dolgait. Azt hiszem, önnel is
ez történt. De kár, hogy nem lehet ismét fiatal és épeszű."
- mondtam.
Nagyanya hálószobája az enyém mellett volt és az ő szo­
bája melletti fürdőszobát közösen használtuk. Az ő szobája
nagy és napsütéses volt, ő azonban mindig behúzva hagyta a
függönyöket, mert a szemei hályogosak lévén, bántotta őket
a napfény. Időnként odakiáltott nekem, hogy hozzak neki
valamit: egy pohár vizet, a tévéújságot vagy a nagyítóját.
A szobámnak egyetlen ablaka volt, de azt befüggönyözve
kellett tartanom, hogy a napfény ne fakítsa ki a bútor színét.
Minthogy az összes bútorzat egy négyoszlopos diófa ágy és
egy szekrény volt, nem értettem, mire való ez a nagy óvatos­
ság, azonban engedelmeskedtem.
Közös fürdőszobánkban a legtöbb helyet Nagyanya holmi­
jai: orvosságai, fogmosó poharai, szemcseppjei, keserűsói
foglalták el. Nem szerettem, hogy vele közös toalettet kellett
használnom és a kezemet ugyanabba a törölközőbe kell tö­
rölnöm, amelyet ő használ.
Ekkoriban kezdtem el apró lázadásaimat. A család iránti
viselkedésem apránként megváltozott - már nem akartam
mindenáron kivívni a tetszésüket. Ehelyett az kezdett jobban
érdekelni, hogy mi az, ami jó nekem. Továbbá kezdtem
egészséges megvetést érezni sok olyan dolog iránt, amit addig
gondolkodás nélkül elfogadtam. A humorérzékem is elkez­
dett fejlődni, noha én voltam az egyetlen, aki nevetett a tré­
fáimon. Néha még Nagyanyával is a bolondját járattam, amin
szívből nevettem, de egyúttal bajba is sodortam magam.
Nagyanya például rendkívül kényes volt arra, hogy a tévé­
készülék előtt álló karosszéket rajta kívül senki se használja.
Indokul azt hozta fel, hogy a párnák „pontosan" az ő alak­
jának megfelelően vannak rajta elrendezve. Volt egy babám,
amely majdnem ugyanolyan magas volt, mint én. Karácsonyi
ajándékként kaptam. Járóbaba volt, mert ha fogtam a kezét,
szépen jött mellettem. Illetve csak jött volna, mert a járást
104
utánzó gépezet valamilyen oknál fogva nem működött. A ba­
ba egyébként is idétlenül nagy volt, nem nagyon lehetett vele
játszani, ezért a szekrény hátsó részébe száműztem.
Egy nap azalatt, amíg Nagyanya a fürdőszobában tartóz­
kodott, a babát a karosszékbe ültettem. A baba fejére Anya
egyik jellegzetes fekete kalapját tettem. A széket úgy fordí­
tottam el, hogy a szoba ajtaja felől a baba csak részben legyen
látható. Minthogy tudtam, hogy Nagyanya szeme hályogos,
azt feltételeztem, hogy a babáról azt hiszi, én ülök ott a szé­
kében. Elrejtőztem a szobában levő szekrényben és vártam,
mi fog történni.
Egyszer csak meghallottam, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja
és Nagyanya csoszogva közeledik a szobája felé. Amikor ki­
nyitotta a hálószobája ajtaját, hirtelen megállt. Én a szek­
rényajtó egy résén át figyeltem az eseményeket. Nagyanya
felkiáltott: „Elisabeth, kelj föl azonnal abból a székből! Na­
gyon jól tudod, hogy abba tilos beleülnöd! Elrontottad a pár­
náim elrendezését. N e m hallod? Azt mondtam, kelj fel a
székből! Még sohasem láttam ilyen elvetemült gyermeket.
Olyan büntetést kapsz, hogy megemlegeted, Elvetemült Kis­
asszony!"
Nagyanya magán kívül volt a dühtől. Műfogsora ide-oda
csúszkált és csattogott a szájában, amint a mozdulatlan babát
szidta. Én a kezeimmel erősen összeszorítottam a számat,
hogy ne robbanjon ki belőlem a nevetés. Nagyanya odacso­
szogott a babához és fölemelve a botját, rácsapott a karjára.
Közben folyton szitkozódott. A baba először csak megbillent,
de aztán teljes hosszában eldőlt. A kalap leesett a padlóra,
a baba pedig a fejére esve követte. Nagyanya rémülten fel­
sikoltott és leejtette a botját. Én kiestem a szekrényből és
harsogva nevettem.
Nevelőszüleim lélekszakadva jöttek megnézni, mi történt.
Amikor ez kiderült, olyan verést kaptam, amely Nagyanya
szerint alkalmas volt arra, hogy „még a Sátánt is kiűzze" be­
lőlem. Noha a verés helye még napokig fájt, a tréfa megérte.
105
 Minthogy Nagyanya világa a tévé körül forgott, a csínyeim
is többnyire a tévével voltak kapcsolatosak. Csak apró csí­
nyeket követtem el. Kifigyeltem, hogy Nagyanya mikor megy
ki a fürdőszobába - ezt elég gyakran megtette - és más csa­
tornára állítottam át a készüléket. Amikor Nagyanya vissza­
érkezett a fürdőszobából, morgott egyet-kettőt, majd fölkelt,
odament a készülékhez és visszaállította az előző csatornára.
Közben ilyesféléket mormogott maga elé: „Hát megbolon­
dult ez a készülék? Magától más csatornára vált át? Kény­
telen leszek kihívni a szerelőt".
A templomban Nagyanya tőle telhetően kedvesen és sze-
retetreméltóan viselkedett. Ezt az emberek kellően méltá­
nyolták is. „O, a nagymamád olyan rendes asszony! Úgy ül a
székben, mint egy kis királynő. Ugye nagyon szereted a nagy­
m a m á d a t ? " Többnyire még azt a fáradságot sem vettem ma­
gamnak, hogy egyetértően bólintsak - csupán hitetlenkedő
tekintetet vetettem arra, aki ilyeneket mondott. Hogyan sze­
rethette valaki is ezt a kiaszott és rosszindulatú vénséget?
Anya és Nagyanya kapcsolatát is egyik részről a feltétlen
uralkodás vágya, másik részről az alávetettség miatti szégyen
nemzedéki drámája jellemezte. Néhány esztendővel később
rájöttem, hogy Anya pontosan ugyanazon a megalázó és sér­
tő hangon beszélt velem, ahogyan az ő anyja vele gyermek­
korában, de még most is beszélt. Ezzel akkor kellett szem­
besülnöm, amikor megszületett a lányom, vagyis belőlem is
anya lett. Noha Ommától szeretetet és gyöngédséget kaptam,
nagyon hamar egyedül maradtam. A tiszta szeretetnek ezt a
rövid időszakát választottam anyaságom mintájául. A modell
azonban még nem volt tökéletes, csak egyes töredékeibe tud­
tam belekapaszkodni. A szükséges többletet nekem magam­
nak kellett megtanulnom.
106
Nagyanya hetenként egyszer teleeresztette a fürdőkádat me­
legvízzel és abban fürdött.. A ruháit egy halomban ledobta
a padlóra és az én feladatom volt, hogy felszedjem és fel­
akasszam őket a helyükre. Utána tartanom kellett a karját,
mielőtt ő belépett a kádba és leült egy apró műanyag székre.
Egy kancsóból vizet kellett rá öntenem, majd a mosdóken­
dőjét be kellett szappanoznom a Palmolive szappannal és a
nyakától kezdve lefelé haladva meg kellett őt mosdatnom. A
két karját fölemeltem, hogy a hónalját is megmoshassam. Az­
tán erősen a vállaimra támaszkodva, nehézkesen fölkelt egy
kissé, hogy a hátsó részét is meg tudjam mosni. A szagától
hányingert kaptam. Visszatartottam a lélegzetemet és elfor­
dítottam a szememet, de néha még a fejemet is, hogy időn­
ként egy mély lélegzetet vegyek.
Nagyanya fürdés közben állandóan dirigált: „Alaposan si­
káld meg a hátamat. A múltkor egy kis helyet kihagytál. Ne
mozogj, mialatt rád támaszkodom. El fogok esni, ha nem vi­
gyázol eléggé. Vigyázz arra, hogy alaposan leöblítsd rólam a
szappant mindenhol. Olyan ügyetlen vagy."
A kádból való kilépésnél megint rám támaszkodott. Vala­
hányszor rám támaszkodott, akár a fürdőben, akár olyankor,
amikor a kocsiba be vagy onnan kiszállt, a körmeit mindig a
vállaim és a kulcscsontjaim közötti mélyedésekbe vájta bele.
Nagyanya csontos asszony volt, akinek a bőre redőkben ló­
gott le a testéről. Kistermetű volt ugyan, azonban amikor
rám támaszkodott, úgy éreztem, hogy egy tonna súly nehe­
zedik rám.
A kádból való kilépés után szárazra kellett őt törölnöm.
Azon igyekeztem, hogy lehetőleg két rétegnyi törölköző ke­
rüljön a teste és a kezem közé és ne kelljen a bőréhez hoz­
záérnem. Az utálat néha az arcomra is kiült. Nagyanya ilyen­
kor rám szólt: „Mi a bajod? Úgy nézel, mint aki citromba
harapott."
Tiszta alsóneműt vett és fölvette a pongyoláját, majd oda­
ment a mosdóhoz, hogy megtisztítsa a fogsorát. Én közben
107
a levetett szennyest két ujjal megfogva a szennyestartóba tet­
tem és csak a nagymosáskor nyúltam ismét hozzá.
Az emberi testekkel kapcsolatban vegyes érzelmeim voltak.
Nagyanya meztelen teste, amelyet rendszeresen látnom kel­
lett, ellenérzést váltott ki belőlem. A saját testem és bimbózó
nőiségem szégyenkezéssel töltött el. Arra tanítottak, hogy a
testem Isten temploma, úgyhogy nem éreztem a magaménak.
Áldozáskor az Úr testét és vérét vettük magunkhoz, úgyhogy
ez egy árnyalattal még bonyolultabbá tette a testekhez való
viszonyomat.
Az első kísérletem, hogy felderítsem, mire képes és mit
érez a testem, meglehetősen furcsán végződött. Körülbelül
tíz éves lehettem, és arról, mi a szex, fogalmam sem volt. A
nevelőszüleim természetesen mindent elleneztek, ami fizika­
ilag örömet okozhatott volna. A szexről csakis a házasságtö­
réssel és paráználkodással kapcsolatban esett szó és elször­
nyedve emlegették, milyen borzalmas büntetések várnak
ezek elkövetőire. Egy reggel, közvetlenül felébredés után,
még félálomban, elkezdtem tapogatni magam. A szexről még
nem tudtam eleget ahhoz, hogy tudatában legyek cselekede­
tem helytelen voltának. A „maszturbáció" szót nem ismer­
tem, nem hallottam róla. De ez a szó is ismeretlen volt
előttem: „klitorisz". Csupán valami kellemes érzés fogott el,
amelyet minél tovább szerettem volna élvezni. De Anya be­
jött, hogy fölkeltsen és felfedezte, mit csinálok. R e t t e n e t e s e n
felháborodott, amiből rögtön rájöttem, valami helytelen dol­
got csinálok, azt azonban még nem tudtam, milyen nagymér­
tékben helytelen az. Anya s Nagyanya egyesült erővel a für­
dőszobába tuszkoltak, levétették velem a hálóruhámat és be­
dugtak a kádba.
Egész idő alatt felváltva szidtak, közölve, undorító az, amit
csináltam. Anya folyton ezt ismételgette: „Nem szégyelled
magad? Hogy tehettél ilyet? Azt hittem, rendes keresztény
108
leány vagy." Anya úgy tartott a csap alá, hogy a lábaimat nem
tudtam egymás mellé tenni, Nagyanya pedig teljesen kinyi­
totta a melegvizes csapot.
A forró víz szinte égetett. Néhány perc múlva elengedtek,
én pedig buzgón megígértem, hogy soha többé nem csinálok
ilyet.
A másik incidens szintén tíz éves korom táján történt. Túl
voltam az esti fürdőzésen és hintőporozáson. Patyolat tisztá­
nak éreztem magam és finom meleg pizsama volt rajtam. A
hajam nedves és a gőzös levegőtől hullámos volt. Nagyon jól
esett a bőrömnek hálóruhám finom puha flaneljének érinté­
se. Bebújtam az ágyba. Nevelőszüleim bejöttek hozzám, hogy
végighallgassák esti imádságomat. Az ima végeztével egyszer­
re csak úgy éreztem, be kell számolnom arról, amit érzek.
„Nagyon szeretem, amikor tiszta vagyok és jó meleget ér­
zek. Szeretem, hogy ilyenkor nagyon jó szagú vagyok. Bár­
csak volna férjem, hogy ő is élvezhetne engem." Hálát érez­
tem azért, amiért annyira élvezem a bőrömet, a hajamat, a
szagomat és a puhaságomat. Tudtam, a házasság „szentség",
amelyet az Isten szentel meg, vagyis nincs abban semmi rossz,
ha valaki házasságban akar élni. Sőt azt hallottam a nevelő-
szüleimtől, hogy a vallásos fiatal leányoknak egyenesen célul
kell kitűzniük, hogy férjhez menjenek. Ezért azt éreztem,
szinte előre köszönetet mondok Istennek majdani férjhez­
menetelemért.
Apa azonban rögtön elkezdett méltatlankodni. Arra volt
kíváncsi, vajon nem holmi nemtelen gonosz vágyak dolgoz­
nak-e bennem.
El sem tudtam képzelni, miféle vágyak iránt érdeklődik
Apa. E n n e k ellenére zavarba jöttem és bűntudatot éreztem.
N e m értettem, a nevelőszüleim hogyan háborodhatnak fel
olyasvalami miatt, amit olyan kellemesnek érzek. Ezt mond­
tam: „Apa, bennem nincsenek nemtelen gonosz vágyak.
Mindössze azt szeretném, hogy ha volna férjem." Apa egy
rögtönzött prédikációval válaszolt: Miért akarok férjhez
109
menni, amikor még kislány vagyok? És egyáltalában, hogy
juthatnak eszembe ilyesmik? És miért érdeklődtem a testem
iránt? Hiszen arra egyetlen gondolatot sem szabad veszte­
getni! Nem szabad annyit gondolnom a testi örömökre.
Ismételten kiderült, rosszat mondtam, rosszat tettem, sőt
ezt is rossznak éreztem, vagyis még az érzelmeim is rosszak
voltak.
Érzéseim egyébként is örök kutakodás tárgyai voltak. Apa
ugyanis állandóan azt sulykolta belém, hogy csak az a fontos,
ami a szívünkben van. Isten ismeri a szívünket és a gondo­
latainkat, azok alapján ítél meg bennünket. Vagyis nem elég,
ha csupán cselekedeteinkben és szavainkban tartózkodunk a
bűntől: a gondolatainkat is tisztán kell tartanunk. Vagyis
mindaz bűnösnek számított, amitől olyan kellemesen érez­
tem magam.
Apa a dörgedelmes prédikáció után azt mondta, térdeljek
le az ágy mellé és kérjek bocsánatot Istentől nemtelen és
gonosz gondolataimért és testi vágyaimért.
tudott kelni az ágyból, mindössze bólintani és a fejét rázni
volt képes. Anyát azon az egyetlen napon láttam sírni, ami­
kor Nagyanya meghalt. Engem rendkívül meglepett, hogy
olyan valakit volt képes megsiratni, aki azt távolról sem ér­
demelte meg. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor
Nagyanya szeretetet mutatott volna irántam, vagy legalább
azt jelezte volna, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok.
Amikor Nagyanya meghalt, az általános iskola felső tago­
zatába jártam és az első pillanatban igazi örömet éreztem,
de ez szinte azonnal bűntudatba váltott át. Bűntudatomat
azzal a gondolattal igyekeztem enyhíteni, hogy Nagyanya már
Jézus mellett van a mennyországban, úgyhogy ez jogot ad az
örömre. Azt próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy az ő
érdekében örülök a halálának. Nevelőszüleim azt mondták,
hogy Nagyanya a szentek közösségének a tagja lett. Azt
mondták, örökös boldogságban lesz része. így aztán jogosnak
éreztem, hogy a temetése után már a temetőben táncra per­
dültem.

Ma már nem annyira a szex gyönyörére, inkább a testi kö­

zelségre vágyom. A testek érintkezése olyan kellemes érzés,
amellyel sohasem tudok betelni. Már kisgyermek koromban
is érthetetlen volt számomra, amikor a nevelőszüleim a testi
vágyak bűnös voltáról prédikáltak nekem. Mindkettejüktől
elég gyakran hallottam, őket nem érdekli a szex és az volna
a helyes, ha engem sem érdekelne.
Felnőttként meglepetéssel tapasztaltam, mennyire elbűvöl
a szex. Mindent szeretek vele kapcsolatban. Szeretem a tes­
tiséget, a vele járó élvezeteket és fájdalmakat, rendkívül há­
lás vagyok mindenért, amit ezen a téren megkapok.

Nagyanya az évek folyamán még kétszer kapott infarktust és

az egészségi állapota nagyon leromlott. Végül már fel sem
110 111

TlZ'EWLX fPEJ<EZ<ET
'Tizenhárom éves korom táján kezdődtek repü-
léses álmaim. Az álom mindig ugyanúgy kezdő­
dött: Azt álmodtam, a hálószobámban hirtelen
felébredek és ott állok a nyitott ablaknál. A csil­
lagok sziporkázva világítanak és kellemes meleg
van. Egyszerre csak kirepülök az ablakon és egy­
re magasabbra emelkedem. Magasabbra kerülök,
mint a házunk teteje, mint a telefondrótok, egyre
közelebb kerülök a csillagokhoz. Mérhetetlen
öröm és diadalmámor fog el. Lejjebb ereszke­
dem, a karjaimat szárnyakként kiterjesztem és
elkezdek körözni sivatagi városkánk és azt az
övező dombok fölött. A hajam lobog mögöttem
és a langyos szellő kellemesen cirógatja az arco­
mat. Úgy érzem, akárhová eljuthatok, bármit
megtehetek.
A város, a sivatag és Los Angeles fölött elrepül­
tem egészen az óceánig. Közben olyan mélyre
ereszkedtem, hogy kezeimmel megérinthessem a
fák lombjait, néha pedig olyan közel kerültem a
földhöz, hogy beláttam a városi házak ablakain.
Az óceán fölött hagytam, hogy a légáramlatok
sodorjanak. N é h a a hátamra fordultam és repü­
lés közben a Holdat néztem.
Repülés közben a legkülönbözőbb országokat látogattam
meg. Még a legapróbb részleteket is láttam, úgyhogy minden
nagyon valósnak tűnt. Egyes helyeken leszálltam a földre,
hogy jobban körülnézhessek. Ahol megláttam egy kislányt,
rögtön leszálltam, abban reménykedve, hogy el tudok vele
beszélgetni. A leányka azonban általában olyan nyelven be­
szélt, amelyet n e m értettem.
Repüléses álmaim hosszú esztendőkön át rendszeresen
visszatértek. Ha elmaradtak, mély bánatot éreztem. Néha
még imádkoztam is értük: „Édes Istenem, add, hogy ma éjjel
repüljek álmomban". Ezek az álmok a legcsodálatosabb él­
mények voltak, amelyeket valaha akár éber, akár alvó álla­
potban átéltem. Néha azt éreztem, elkezdek repülni, de be­
leütköztem a mennyezetbe vagy belegabalyodom a faágakba
és nem tudok tovább emelkedni.
Repüléses álmaim közben nem éreztem félelmet, sőt ez
volt az éjszaka egyetlen olyan időszaka, amikor nem féltem.
A sötétben még mindig rettegés fogott el. Nevelőszüleim
azonban továbbra is azt emlegették, hogy a félelem az Isten­
ben való bizalom hiányát jelenti és nem engedték meg, hogy
éjszaka égjen a szobámban a lámpa. Szerintük Istent kellett
volna dicsőítenem azzal, hogy legyőzöm a félelmemet. Néha
sikoltozva ébredtem valamilyen rémálmomból és a nevelő­
szüleim beszaladtak hozzám megnézni, mi a bajom. Csattogó
fogakkal, izzadságban fürödve, csak két szót tudtam ismétel­
getni: „Férfi jött. Férfi jött." Mindig csak ezt a választ kap­
tam: „Nem jött ide semmilyen férfi. Apát kivéve, egyetlen
férfi sincs a szobában. Hagyd abba a cirkuszt, feküdj le és
aludj."
Nagyon bosszantotta őket, hogy amikor rémálmaim voltak,
a párnám az izzadságtól mindig annyira átnedvesedett, hogy
reggel ki kellett cserélni.
Emlékeim szerint életemben mindössze olyankor éreztem
biztonságban magam, amikor koreai házikónk kertjében be­
fészkeltem magam Omma ölébe. Omma keresztbe tett lábbal
113
ült a földön és a hátát nekivetette a ház falának. Én az ölébe
bújtam, a fejemet a mellkasának támasztottam, ő pedig át­
ölelt. Hanbokja egy viseltes régi darab volt, egyes helyeken
már fényesre kopott, de puha volt és jól beburkolt. A hanbok
ujjai nagyon bővek voltak és O m m a a két karját a két ellen­
oldali ujjba bújtatva ölelt át, úgyhogy a testemet beburkoló
szöveten át jól éreztem erős karjait. A térdeimet jól felhúz­
tam és Omma hanbokja ujainak a végét a talpam alá igazí­
totta, hogy melegen tartson.
így beburkolva úgy éreztem magam, mintha egy pillangó
biztonságból és szeretetből szőtt vászongubójában ülő báb
volnék. A fejemmel éreztem, amint Omma mellkasa lélegzés
közben elmozdul. Tudtam, a fejem fölött elnézve a gyönyörű
hegyeket nézi. Én is így tettem mindaddig, amíg a szemeim
egészen el nem nehezedtek. A biztonság, a béke és a meg­
elégedettség meleg érzése elárasztott és Omma karjában el­
aludtam.
Vannak barátaim és barátnőim, akiket gyermekkorukban
rendszeresen templomba vittek. Azt azonban képtelenek
voltak megérteni, miért övezi a vallással kapcsolatos gyer­
mekkori emlékeimet félelem. Persze nevelőszüleim egészen
mások voltak és egészen más életmódot folytattak, mint a
többi keresztény szülő.
Hideg tekintetű, merev mosolyú vakbuzgó emberek vol­
tak. Ilyenek lehettek a mártírok és a keresztes lovagok. A
Sátán volt a fő ellenségük, de a humanizmust sem kedvelték.
Olyasmit, mint személyi jog, nem ismertek. Az Úr nevében
a legszörnyűbb dolgokat voltak képesesek elkövetni.
A nevelőszüleimnek önálló gondolataik sem voltak, auto­
maták módjára viselkedtek. Sohasem beszéltek, sőt aligha­
nem nem is gondolkodtak olyasmiről, ami nem volt b e n n e a
Bibliában. Azt mondták, hogy a független gondolkodás bű­
nös dolog. Értelmünknek és szívünknek ugyanis annyira meg
kell telnie Isten szavaival, hogy más gondolatoknak helyük
se legyen. Ezt értelmetlen dolognak tartottam.
114
Ezt kérdeztem: „ D e Apa, miért hiszünk el mindent, ami
a Bibliában áll? Mi van akkor, ha az, aki lejegyezte Isten
szavait, tévesen írta le azokat? Vagy kiforgatta azokat?"
„Azoknak a kezét, akik leírták a Bibliát, az Isten vezette.
Mi elhisszük a Biblia minden szavát."
„ D e miért?"
„Mert Isten ezt mondta."
„ D e honnan tudjuk, hogy valóban ezt mondta-e?"
„Mert a Biblia ezt mondja."
Néha annyira felbőszítettek ezek az értelmetlen válaszok,
hogy sikoltozni tudtam volna. Minthogy azonban még sírnom
sem volt szabad, magamba fojtottam a bosszankodásomat és
igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni.
A nappali szobában tehát úgy ültünk ott hármasban, mint
a Biblia által beprogramozott robotok. Nevelőszüleim az asz­
tal mellett ültek, én a dívány sarkába kuporodtam és a dísz­
párna rajtjait tekergettem. Néha megpróbáltam elképzelni,
mi történne, ha fölállnék és elmondanám a gondolataimat:
„Miért nem szabad a saját fejemmel gondolkodnom? Miért
gondolják, hogy maguk mindent tudnak? Lehetséges, hogy
semmit sem t u d n a k ! "
Miközben azon gondolkodtam, micsoda felfordulást válta­
nának ki ezek a szavaim, Apa hangosan imádkozott, amihez
Anya asszisztált.
„Uram, bocsásd meg nekünk, hogy késégbe vontuk szent
szavaidat."
„Igen, Uram."
„Es tisztítsd meg elménket és szívünket minden világi gon­
dolattól, hogy ugyanolyan szentek lehessünk, amilyen Te
vagy."
„ Tedd, hogy úgy legyen, Jézus."
„És ne engedd, hogy a Sátán megvesse a lábát az életünk­
ben."
„Kérünk, Uram."
„Mert Te és csak Te menthetsz meg bennünket. És részt
115
 kérünk a szenvedésedből és megszégyenítésedből, hogy majd
részt kapjunk dicsőségedből is és jobb oldaladon ülhessünk."
„Igen, Uram."
„Es tisztítsd meg Elizabeth szívét és ébreszd fel b e n n e is­
mét az igaz szellemet."
„O, Uram, tedd őt krisztusi szelleművé."
E z u t á n nekem kellett imádkoznom. Csak akkor kaptam
engedélyt a lefekvésre, ha az imádságom elég hosszú volt,
kellő hévvel adtam elő és megfelelően megbántam a bűnei­
met.
„Uram, bocsáss meg nekem, amiért kétségbe mertem von­
ni szent szavaidat. Bocsáss meg azért, amiért a Sátánra hall­
gatva, kételkedtem a Biblia szavában. Bocsásd meg, hogy fe­
leseltem Apának és Anyának és hogy mogorva voltam ma
reggel. Segíts nekem, hogy jobb kislány lehessek. Jézus ne­
vében, ámen."
Mikor végre ágyba kerültem, nagyon megkönnyebbültem.
Hálószobám sötétségében szabad volt a saját gondolataimat
gondolnom - noha féltem, hogy azok istenkáromlók lévén,
a pokolba jutok - és visszavonultam a saját belső képzelet­
világomba.
Képzelt világom hasonlított Ommával való közös vilá­
gunkhoz. Sikerült valahogyan leráznom a valóságos világ
béklyóit. Szép hegyes-völgyes helyen éltem, ahol rengeteg jó
barátom és barátnőm volt és ahol mindenki szeretett. A leg­
szívesebben arról ábrándoztam, hogy valaki megjelenik a há­
zunkban és közli, az örökbefogadásom nagy félreértés volt.
O az igazi apám, de csak most tudott eljönni értem. Elvisz
magával Angliába, ahol nagy birtoka van. Megtanít lovagolni
és van egy nagy kertje is. A szakácsnője és a házvezetőnője
nagyon megkedvel engem. Délután együtt teázom a kertben
apámmal és felnőve híres Shakespeare-színésznő lesz belő­
lem.
116
Álmodozásaimból sajnos, mindig fölébredtem. Különösen
akkor voltam nagyon boldogtalan, ha a fölébredés vasárnapra
esett.
Vasárnaponként hétkor keltem. A vasárnapi iskola, ahol
idősebb koromban tanítanom kellett, kilenc óra harminckor
kezdődött. A reggeli és a mosogatás után átnéztem, hogy
aznap mit kell tanítanom - sohasem készültem fel előre, mint
ahogyan Apa szerette volna. Ekkoriban egyre kevésbé érde­
kelt már az ő dicsérete.
A „megnyitón", ahol a vasárnapi iskola minden osztálya
összegyűlt és közösen vallásos dalokat énekeltünk és imád­
koztunk, én zongoráztam. Negyedóra elteltével mindenki el­
ment a saját osztályába. Én is magammal vittem első és má­
sodik osztályosaimat a mi tantermünkbe. A foglalkozás já­
tékkal kezdődött. Nemezből kivágott figurák és nemezháttér
felhasználásával történeteket meséltem el a tanulóimnak,
majd alkalmat kaptak arra, hogy a nemezfigurákkal játsza­
dozva, ők maguk meséljenek el történeteket. Fegyelmezésről
szó sem volt és a tanítás vallási részét igyekeztem a lehető
legrövidebbre fogni.
Tíz óra harminckor vége volt a tanításnak. Ekkor föl kel­
lett vennem az énekkari egyenruhámat, elő kellett készíte­
nem a kottákat a zongorára és föl kellett készülnöm az is­
tentiszteletre. Mialatt a hívők gyülekeztek, többnyire Bach
vagy Chopin műveiből játszottam valamit, lehetőleg mindig
mást. De nagyon bosszantott, hogy amit én egy egész hétig
szorgalmasan gyakoroltam, arra senki sem figyelt oda. Isten­
tisztelet közben a zongora mellett ültem és az egész gyüle­
kezet láthatott. Ez azt jelentette, hogy a lehető legkereszté-
nyibb módon kellett viselkednem és úgy kellett tennem,
mintha nagyon érdekelne a prédikáció. Amikor idősebb let­
tem, már nem ügyeltem annyira a látszatra és már n e m pró­
báltam elrejteni az ásításaimat és az unalmamat.
Istentisztelet után általában „édesség-óra" következett,
ahol teát és kávét szolgáltam fel. Utána a konyhába vonul-
117
tam, hogy segédkezzek a mosogatásnál. Érdekes módon
Anyának mindig sikerült magát valahogyan kivonnia a mo­
sogatásból.
Meglepett, hogy mennyi ingyenmunkát tudott kipréselni a
vezetőség a gyülekezet tagjaiból, főként a nőkből. Egy tíz
nőből álló csoport megállás nélkül dolgozott, sütött-főzött
társas összejövetelek számára, elmosták az edényeket, elren­
dezték az asztalokon a virágokat, kiszabták és megvarrták a
papok ruháit. A munkájukat senki sem köszönte meg. A val­
lásos nőktől ugyanis elvárható volt ez a szolgálat.
Én csak mosolyogtam azon, ahogyan a gyülekezet nőtagjai
dicsőségmorzsáikért egymással vetélkedtek. Hogy a lelkipász­
tor kinek a süteményéből vesz, ki melyik tálat mosogatja el,
kinek a szendvicstála kerül a többiek elé - mindez a Női
Misszionárius Társaság tagjai számára élet-halál kérdése volt.
Az asszonyok többsége aranyos volt és egyesek még hoz­
zám is kedvesek voltak. Az egyikük, egy Helen nevű özvegy
sokkal kedvesebb volt hozzám, mint nevelőszüleim valaha is.
Kedvenc nappali álmodozásaim közé tartozott, hogy Anya
meghal - megöli a migrén vagy valami hasonló nyavalya - és
Apa Helent veszi feleségül. Úgy képzeltem, hogy majd együtt
sütjük a süteményeket és együtt megyünk bevásárolni és
hogy Helen nem fog megbüntetni azért, ha a hálószobámban
a lepedőt nem helyeztem el pontosan elvágólag.
Tulajdonképpen nem értettem, mit keres Helen a gyüle­
kezetben. Gyakran és hangosan nevetgélt és néha titokban
odaintett nekem, amikor a többi asszony elkezdett azon vi­
tatkozni, hogy kinek a virágcsokra kerüljön az emelvényre.
Gyakran hallottam, amint a többiek azt suttogják Helenről,
hogy „laza erkölcsű". Ennek talán az volt az alapja, hogy
szeretett társaságban hétvégi kirándulásokat tenni, nadrág­
ban járt a templomi összejövetelekre, rúzsozta magát, sőt a
parkolóhelyen még cigarettázott is.
Az istentiszteletet évente egyszer, Anyák napján, az
asszonyoknak szentelték. Ez abból állt, hogy a bibliai idézetet
118
a Prédikátorok Könyvéből vették: „Erényes asszonyt ki ta­
lálhat. Mert az ő ára magasabb, mint a rubinoké. Férjének
a szíve bízik b e n n e és ő jót és nem rosszat tesz neki." Az
erényes asszony keményen dolgozik, sohasem panaszkodik,
engedelmeskedik Istennek és a férjének és testileg-lelkileg
tiszta marad.
A jutalom mindezekért az évente egyszeri, nekik szentelt
istentisztelet, ahol fehér szegfűt viselhetnek és talán még egy
rózsacsokrot is kap az, aki a gyülekezetben a legtöbb gyer­
meket szülte. Utána joga van felszolgálni az ebédet és még
el is mosogathat utána.
Azt mondták, hogy istenes asszony csak istenes gyermekből
lehet, ehhez pedig az szükséges, hogy lehetőleg minél több
lelket mentsünk meg a kárhozattól.
Nevelőszüleim azt állították, ha tudom valakiről, hogy a
pokolba kerül, felelős vagyok érte. Kötelességem a lelkük
megmentése és ha ez nem sikerül, örökké a pokolban fog
senyvedni. Esténként az együttes bibliaolvasás után mindig
föltették nekem a kérdést: „Sikerült-e a kis barátnőidet meg­
nyerni Jézus Krisztus Urunk számára? Mert ha nem, örökké
a pokolban fognak égni és ez a te hibád lesz."
De nem csak arról volt szó, hogy körülöttem mindenki
boldogságáról gondoskodnom kell, hogy ezáltal Jézus Krisz­
tus büszke lehessen rám, Isten szeretetével tüntessen ki és
elnyerjem nevelőszüleim tetszését, hanem a világon minden­
kinek a megváltása az én vállaimra nehezedett.
Azon kevés kislány egyike, aki valamelyest törődött velem,
egy Brenda nevű vörös hajú leányka volt. Amikor a hatodik
osztályba kerültem, az új iskolám n e m volt nagyon messze,
ezért nem szálltam fel az elemiseket szállító buszra, hanem
gyalog baktattam el az iskolába. Brenda szintén a hatodikba
járt és a közelünkben lakott, úgyhogy iskolába együtt men­
tünk és jöttünk. Megszerettem Brendát és nem akartam,
119
hogy örökké a pokolban égjen, ezért megpróbáltam meg­
menteni a lelkét.
Az egyik nap iskola után az ő otthonukba tértünk be és
egy üveg üdítő mellé beültünk beszélgetni a szobájába. A
legkülönbözőbb témákról esett szó, végül összeszedtem min­
den bátorságomat és így szóltam hozzá: „Brenda, a pokolba
kerülsz, ha nem fogadod el Megváltódnak Jézus Krisztust.
Hajlandó lennél-e Jézust a szívedbe fogadni?"
Brenda szoknyanadrágjában és szvetterében ott ült mel­
lettem az ágyon és értetlenül bámult rám. Közölte velem,
hogy a családja zsidó, és őt nem érdekli a dolog.
Közöltem vele, hogy ezzel halhatatlan lelkét kockáztatja.
Néhány perccel később elindultam hazafelé - Brenda lel­
két nem sikerült megmentenem. Kapcsolatunk soha többé
nem állt helyre. Brenda elkerülte a társaságomat és ettől
kezdve egyedül mentem az iskolába. Nevelőszüleim azt
mondták, nem voltam elég erélyes. Azt is mondták, amikor
az Utolsó ítélet harsonája megszólal és először azok támad­
nak fel, akik Krisztus nevével az ajkukon haltak meg, Isten
maga elé hívat és meg kell magyaráznom, miért került Bren­
da a pokolba és miért nem tudtam őt az Úr elé vinni. A
helyzetemet még azzal is súlyosbították, hogy szerintük
„Brenda vére az én fejemre fog szállni".
Egyetlen barátnőm elvesztését nagyon megszenvedtem.
Nevelőszüleim a mentegetőzésemet nem voltak hajlandók el­
fogadni. Nem érdekelte őket, hogy Brenda zsidó - éppen
ellenkezőleg. Minthogy „Isten választott n é p é n e k " egyik tag­
ja volt, amely nép elutasította a Messiást, ez lelkének a meg­
mentését még fontosabbá tette.
Nevelőszüleim azt hitték, megvan b e n n e m a képesség bár­
kinek a megmentésére. De hogy ez a hit hogyan fér össze a
predesztináció tanával, máig sem értem. Sehogyan sem fért
a fejembe, mit tehetnék én, ha egyszer előre el van rendelve,
hogy Brenda a pokolba fog jutni.
Néha megpróbáltam a buddhizmusra vonatkozó kérdése-
120
ket felvetni, hátha sikerül anyám vallásában vigaszra lelnem.
Ilyeneket mondtam: „A buddhizmus szép vallás. A lélek bé­
kéjét hirdeti. Buddha ugyanolyan szeretetreméltó, mint Jé­
zus. Vajon nem lehetséges-e, hogy a buddhisták is eljussanak
a mennyekbe?" Apa sohasem tétovázott a válasszal: „A
buddhisták az örökkévalóságig a pokol tüzében fognak égni,
hasonlóan mindazokhoz, akik Krisztust nem fogadják el
Megváltójuknak. Nem számít, milyen kedves vagy szere­
tetreméltó volt Buddha. Még a legkedvesebb emberek is a
pokolba kerülnek, ha nem hisznek Krisztusban."
Szülőanyám buddhizmusát és nevelőszüleim fundamenta­
lista kereszténységét áthidalhatatlan szakadék választotta el.
A buddhizmus nem írt elő semmilyen tevékenységet, a fun­
damentalizmus egy perc nyugtot sem engedélyezett. Omma
sohasem mondta, hogy hinnem kell valamiben. Ha akartam,
vele együtt kántáltam a dalait, de játszhattam, ha úgy hozta
a kedvem. Lefekvés előtt meditálhattam vele, de rögtön le
is feküdhettem. Omma egyszerűen csak volt és hagyta, hogy
én is egyszerűen csak legyek. Ha egyáltalában hitt valamiben,
az nem lehetett más, mint hogy az élet eredendően igazságos.
Azt nem tudom, hitt-e a reinkarnációban és azt sem tudom,
hitt-e valamilyen Isten létezésében. Megvoltak a maga külön
rituáléi, melyeket csak ő ismert és alkalmazott.
Nevelőszüleim hite napi 24 órai éberséget követelt meg.
Péter első levelét idézték: „Józanok legyetek, vigyázzatok;
mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán, szerte
jár, keresvén, kit elnyeljen." Éberségre nem csak a saját lel­
künk, hanem mindenki másnak a lelke kapcsán is szükségünk
volt. A munka tömérdek volt és a legnagyobb erőfeszítéssel
sem lehet mind elintézni. Mint a Biblia mondja: „Sokan van­
nak a hivatottak, de kevesen a választottak."
Szombatonként „családlátogatásokra" kellett mennem.
Ahelyett, hogy otthon maradhattam volna rajzfilmeket nézni,
korán kellett kelnem és a templomi öltözékemet kellett föl­
vennem. Néhány erős hittérítő hajlamú hívő reggel 8-kor ta-
121
lálkozott a templomban, hogy kávé mellett stratégiai megbe­
szélést folytassanak. A támadás vezetésével Apát bízták meg.
Kiterítettük a városka térképét az asztalra és így tárgyaltuk
meg, hogyan osszuk meg a területet a „hittérítők" között.
Ezután megfogtuk egymás kezét és imáinkban kértük Istent,
hogy nyissa meg az emberek szívét, hogy azok hajlandók le­
gyenek az Úr szavára hallgatni. Az ima szövegében eredeti­
leg „az Úr szava magjának" az elvetéséről volt szó, amit én
önhatalmúlag „az Úr magjának" az elvetésére változtattam,
ez azonban senkinek sem tűnt fel.
Ezután útnak eredtünk. Én az egyházközség ütött-kopott,
rozoga kocsiján mindig Apával együtt mentem a hittérítő
körútra. Az én szempontomból akkor számított sikeresnek a
családlátogatás, ha a csöngetésünkre senki sem nyitott ajtót.
Amikor becsöngettünk valahová, még a lélegzetemet is
visszafojtottam és csak magamban kántáltam szombat reggeli
hő óhajomat: „Kérlek szépen ne legyetek otthon, kérlek szé­
pen ne legyetek o t t h o n " .
Enyhén szólva nem örültem, ha valaki ajtót nyitott. Még
kevésbé örültem, ha az a valaki egy kisgyermek volt. Ilyenkor
izzadt kezeimben a Bibliát tartva, ezt kellett mondanom:
„Szevasz. Hogy vagy? Ezennel meghívlak az istentisztele­
tünkre". Pontos eligazítást kaptunk, hogy mit válaszoljunk,
ha az illető mond valamit. í m e néhány példa:
„Már egyházközség tag vagyok."
„Nagyszerű! Melyik egyházközségé? Ugyanis nagyon fon­
tos Isten szavának teljes egészében való megismerése és an­
nak elismerése, hogy Jézus Krisztus megváltotta a világot."
„Engem ezek a kérdések nem nagyon érdekelnek."
„Valóban? Vajon az sem érdekli, hogy választási lehető­
sége van az örök kárhozat és aközött, hogy örök boldog­
ságban az Isten jobbján állhat? Krisztus nélkül ugyanis az
örök kárhozat lesz az ön osztályrésze."
„Takarodjék a házam elől."
„Ne keményítse meg a szívét az Úr iránt, barátom."
122
Ha Apa hallótávolságon kívül volt, egyszerűen meghívtam
az illetőt a templomba, elnézést kértem a zavarásért és igye­
keztem minél gyorsabban eltűnni.
Lehetséges, hogy havonkénti egyszeri látogatásunk való­
ban „gyümölcsöző lesz" és igaza lesz a lélekvadászok kis cso­
portjának. Előbb-utóbb talán csak akad valaki, aki elmegy a
vasárnapi istentiszteletre.
A fundamentalista kereszténységgel kapcsolatban az volt az
örök problémám, hogy ellentmond önmagának. Hiányzik be­
lőle a józanész. Még kisgyermekként sem tudtam egymással
összeegyeztetni a tanítás ellentmondásait. í m e egy példa. A
tanítás egyrészt azt állítja: „Az emberi szív álnok és minde­
nekelőtt alapvetően gonosz", másrészt ez is a tanítás része:
„Isten az embert a maga képének teremtette". Ez nagyon
elgondolkoztatott: vajon az Isten szíve is álnok-e és alapve­
tően gonosz-e? Mi van akkor, ha ez igaz?
A predesztináció tana pedig határozottan ellentmond a
hittérítő buzgalomnak. Ráadásul a Biblia, amelynek minden
szavát szó szerint vettük és megpróbáltunk a szerint élni, egy­
másnak ellentmondó számos életviteli szabályt írt elő. Nyil­
vánvaló volt számomra, hogy ezeket nem lehet mind megtar­
tani. Ez főként az Otestamentumra igaz.
Például a bibliai időkkel ellentétben, a menstruáló asszo­
nyoknak nem kellett elhagyniuk a várost. Viszont voltak az
Otestamentumnak olyan részei - például a homoszexualitás
vonatkozásában, amelyek megtartását a fundamentalista ke­
resztények feltétlenül megkövetelték. Ezekután ki döntheti
el, hogy az Ótestamentum mely részei érvényesek még ma
is és melyeket érvénytelenítette Jézus Krisztus halála? A ne­
velőszüleim azt mondták, az Ótestamentumban előírt véres
áldozatokra nincs többé szükség, mert amikor Krisztus erre
a világra jött, magára vette annak összes bűnét. Nos, ez nagy­
szerű dolog. De vannak az Ótestamentumban más részek is,
123
amelyek közül egyesekre azt mondják, meg kell őket tartani,
mások betartása pedig nem kötelező. Ki d ö n t ö t t e el, melyik
szabály érvényes, melyik nem?
De ami a legjobban zavarba hozott az Pál apostolnak az
Újtestamentumban kifejtett tanítása volt. Pál már kisgyer­
mekként ellenszenves volt nekem és korom előrehaladtával
ez az ellenszenv csak tovább növekedett. Pál szerintem gyű­
lölte a nőket és gyűlöletes, igazságtalan alak volt. Sehogyan
sem tudtam megérteni, miért ejtik ki a nevelőszüleim olyan
nagy tisztelettel Pál nevét. Pálnak különösen azt a szabályát
hangsúlyozták, hogy a nőknek csöndben kell maradniuk. Nos
a mi nőink, élükön Anyával, ezt a szabályt egyáltalában nem
tartották meg. így aztán - noha Pál felfogását a maga egé­
szében értelmetlennek találtam - mégsem értettem, hogy ha
az Újtestamentum minden szavát be kell tartani, akkor ez a
szabály miért nem volt érvényes.
Nevelőszüleim azzal válaszoltak, hogy Pál az akkori idők­
ben élő bizonyos nőkre gondolt, akikkel problémák voltak.
Ezt azonban a Bibliának szinte minden tanításáról el lehetett
volna mondani. Akármit mondtak is nevelőszüleim, a dolgok
nem álltak logikusan össze. Amikor vitáinkban eddig a pontig
értünk, Apa utolsó érve az volt, hogy a dolgokat hitünk alap­
ján kell elfogadnunk.
így is tettem. Noha a fundamentalista kereszténység szá­
momra a logikátlan és zavaros gondolkodás csúcsa volt, hit­
béli alapon minden tanítását elfogadtam. A pokolbéli láng­
tengertől és Sátán démonseregétől annyira féltem, hogy in­
kább hajlandó voltam elhinni mindazt, amit hinnem kellett.
Isten vigyázó szeme elől nem volt menekvés. Életünk minden
területét átitatta a vallás. Még az olyan egyszerű dolog is,
mint elmenni egy McDonald's étterembe, játék volt a tűzzel.
124
N e m szerettem a nevelőszüleimmel étterembe járni, mert
étkezés előtt mindig imádkoznunk kellett. Ebből a szempont­
ból az otthoni és az éttermi étkezés között semmi különbség
sem volt. Apa az étteremben is ugyanolyan hangosan beszélt,
mint otthon, ugyanolyan hévvel imádkozott, én viszont kény­
telen voltam a kezemet az arcom elé tartani, hogy elrejtsem
pirulásomat. Az étteremben mindenki minket bámult. Mint­
hogy kisvárosban éltünk, mindenhol számítanunk kellett ar­
ra, hogy ismerősökbe botlunk. Azok persze kicsúfoltak ben­
nünket, én halálra szégyelltem magam, a nevelőszüleim azon­
ban csak annyit jegyeztek meg, hogy Krisztus miatt megszé­
gyenülni dicsőség.
Ez újabb problémát jelentett számomra. Miért kell büsz­
kének lenni a megszégyenülésre? A nevelőszüleim így érvel­
tek: „Légy hálás Istennek, ha az emberek az Úr miatt nevet­
ségesnek találnak vagy lenéznek".
Például azok a ruhák és frizurák, amelyeket viseltem, na­
gyon divatjamúltak voltak. De ha ezt kifogásoltam, nevelő-
szüleimnek csupán ennyi volt a válaszuk: „Légy rá büszke,
hogy Krisztus miatt megszégyenülsz és magadra vállalsz egy
részt a szenvedéséből".
De hogy az milyen dicsőséget hoz Krisztusra, ha csúf ru­
hákban járok, arra sohasem kaptam magyarázatot.
Nemcsak Isten, hanem a Háza is rémületet keltett bennem.
Nem szerettem a templomokat, mint épületeket, ezért
szégyelltem magam - hiszen a templomok Isten házai voltak.
A mi templomunk egyszerű volt: padok két oszlopban, kö­
zépen oltár, mögötte a keresztelő medence. A szentélynek
nedvesen poros szaga volt. A padok fája fényessé vált az em­
beri kezek gyakori érintésétől, a puha ülést biztosító párnák
pedig kopottak voltak.
125
 Vasárnaponként a reggeli istentiszteleteket követően az
én feladatom volt, hogy végigmenjek a padsorok között és
összeszedjem a hulladékokat, megigazítsam az énekkönyve­
ket és általában rendet teremtsek. Ha áldozás is volt, száz
körüli apró áldozati pohárból kellett a szőlőlé maradványát
kimosni és a poharakat megszárítani. Az Úr testét ostya, vé­
rét szőlőlé képviselte.
Ha senki sem nézett oda, egyenesen a palackból ittam egy-
egy korty szőlőlevet. Tudtam, hogy rossz és veszélyes is, amit
csinálok, mégis vidám lettem tőle. Egyetlen barátomnak egy­
szer ezt mondtam: „Tudod-e, mit csináltam ma? Megcsapol­
tam az Úr vérét, apukám".
Az egyetlen dolog, ami tetszett nekem a templomban, az
éneklés volt. A himnuszok nagyon megnyugtattak, azokat
más alkalmakkor csak úgy egyedül is elénekeltem.
Amikor a béke folyó módjára
Kíséri az életemet;
Amikor hullámzó tengerként
eláraszt a szomorúság:
Bármilyen legyen is a sorsom,
Te arra tanítasz,
Hogy ezt mondjam:
„Lelkemben minden rendben van".
A fundamentalista keresztények szinte „birkóznak" imádság
közben, ami azt jelenti, hogy mindaddig nem hagyják abba
az imádkozást, amíg úgy nem érzik, hogy választ kaptak rá.
Térden állva magam is így próbáltam kopogtatni a mennyek
kapuján. Arra a lelki békére vágytam, amelyről azt mondták,
az Ur megadhatja nekünk. Biztos akartam lenni abban, hogy
meg vagyok váltva. Érezni akartam, ahogyan a Szentlélek
megtölti lelkemet.
126
Légy mellettem, Uram Jézus,
Kérlek, maradj mindörökre a közelemben
És kérlek, szeress.
Áldd meg kedves gyermekeidet és
Tégy minket alkalmassá,
hogy Veled éljünk a mennyben.
Sehogyan sem értettem, hogy Jézus - aki olyan gyöngéd,
olyan együtt érző - hogyan engedheti meg, hogy az 0 gond­
jaira bízott gyermekek szenvedjenek. E r r e csak az lehetett
az egyetlen magyarázat, hogy a hatalom valójában az Atyais­
ten kezében van, Jézus, noha az Isten Fia volt, nem kapott
tőle sok hatalmat. Szeretet van ugyan benne, de hatalma
nincs.
A Mindenható szigorú voltának a bizonyítékai állandóan
előttem lebegtek. Az Égi Atyáról tudtam, hogy a bosszú Is­
tene. Ő változtatta Lót feleségét sóbálvánnyá pusztán azért,
mert a válla fölött hátranézett az elhagyott városra. O volt
az, aki egy apát csak azért, hogy megleckéztesse, arra kény-
szerített, hogy áldozza fel a leányát. O volt az, aki özönvízzel
árasztotta el az egész Földet és csupán N o é családjának az
életét hagyta meg. Ő volt az, aki Ommát elvette tőlem.
A gyermekek szempontjából Isten akaratát a szülők által fel­
állított szabályok képviselik. A feleségek számára Isten aka­
rata férjük óhajaiban nyilvánult meg. A nőknek nem voltak
jogaik és a leánygyermekeknek még annyi jog sem járt, mint
a felnőtt nőknek. Ebből a szempontból amerikai életem sem­
miben sem különbözött Ommának koreai életétől.
Otthonomban az előírásoktól a legkevésbé sem térhettem
el. Akár esett az eső, akár sütött a nap, akár beteg voltam,
akár egészséges, voltak dolgok, amelyeket mindenfélekép­
pen el kellett intéznem. Tizenkét éves koromban egyszer
gyomorrontást kaptam és megkérdeztem Anyát, nem fekhet-
127
 nék-e le a szokottnál korábban. Émelygett a gyomrom és
rosszul éreztem magam. Anya azt mondta, azután fekhetek
le, miután elmosogattam, eltörölgettem és felsöpörtem a
konyhát, vagyis minden szokásos feladatomat el kell látnom.
Azt feleltem, nagyon rosszul érzem magam és nem hiszem,
hogy el tudnék mosogatni.
Elsődleges célom az lévén, hogy elnyerjem nevelőszüleim
és Isten szeretetét - hogy ne küldjenek vissza az árvaházba
és ne kerüljek a pokolba - reménykedtem abban, hogy Anya
hisz nekem. Sohasem igyekeztem magam kivonni a munká­
ból és általában nem nagyon panaszkodtam. Nem is kértem
soha semmit - ilyesmi eszembe sem jutott volna. Anya azon­
ban egy jottányit sem engedett.
Lázas betegen tehát odamentem a mosogatóhoz és neki­
láttam a mosogatásnak. De amikor az utolsó edényt a szárí­
tóra tettem, rám jött a hányinger. Képtelen voltam visszatar­
tani. Mindent összehánytam, a mosogatót, a tisztára mosott
edényeket és az asztalt. Anya magánkívül lett a dühtől, azt
hitte, szándékosan teszem, hogy őt bosszantsam.
Nem csak alaposan megvertek, hanem fel kellett mosnom
fertőtlenítő szerrel a konyhát és újra el kell mindent moso­
gatnom, mielőtt lefekhettem volna.
A nevelőszüleimnek nagyon tetszett a vasárnapi iskola dala.
Az volt a véleményük, hogy a dal „jó hatással van a fiatalok­
ra". Én is a fiatalok egyike lévén, tudtam, ebből egy szó sem
igaz. E n n e k ellenére elvárták, hogy a fiatalok összejövetelein
elénekeljem. Arról ábrándoztak, hogy beutazom az országot
és térítő munkára ösztönzöm mind az ázsiai származású,
mind a született fiatal amerikaiakat a dal eléneklésével. Hi­
ába könyörögtem, hogy ne kelljen énekelnem a dalt, a ne­
velőszüleim mereven ellenálltak a kéréseimnek.
128
így azután kénytelen voltam előadni a dalt, mindazokkal
az élénk taglejtésekkel, amelyek a szöveget szemléltették.
R e t t e n e t e s e n éreztem magam a dobogón, reszkettem, csur­
gott rólam a verejték, és azt kívántam, bár infarktust kapnék,
vagy elkezdődnék az Armageddon, csak legyen már vége a
szenvedésemnek. Haragudtam a nevelőszüleimre, amiért
ilyen tortúrának vetettek alá.
A dallamnak nem volt se füle, se farka, a szöveg értelmet­
len zagyvaság volt:
Gyere el a vasárnapi iskolába
és érezd jól magad.
Az öregek és fiatalok mind eljönnek.
Ez csak a refrén volt. Az egyes versszakok bibliai törté­
neteket mondtak el, de olyan szövegekkel, hogy szinte há­
nyingert kaptam tőlük.
A véleményemet már a dal megtanulásakor sem rejtettem
véka alá. Megmondtam a nevelőszüleimnek, hogy a maga
egészében ostoba és semmi kedvem sincs előadni. Apát egé­
szen megdöbbentette a véleményem.
„Azt akarod mondani, hogy noha Jézus hajlandó volt ma­
gára venni a bűneidet, te nem vagy hajlandó elénekelni egy
őt dicsőítő dalt? Kigúnyolták, töviskoronát adtak rá és te
nem vagy hajlandó megtenni egy ilyen apróságot? Térdelj le
és valld be Jézusnak, hogy nem szereted őt eléggé ahhoz,
hogy a kedvéért elénekelj egy kis dalocskát."
O, borzalom, gondoltam. De hangosan ezt mondtam:
„Nagyon sajnálom a dolgot."
A templomban szinte minden vasárnap elő kellett adnom
valamit. Vagy szólót énekeltem, vagy zongoráztam valamit.
Arról sohasem beszéltek, hogy tetszett-e nekik, amit csinál­
tam. Az autóban hazafelé hiába vártam, hogy elhangozzék
valami dicséret-féle.
129
 N é h a megpróbáltam kiprovokálni a dicséretet: „Szépen
énekeltem a szólót?" A válasz sohasem volt az, amit vártam:
„Nos, a hangod egy kissé színtelen volt és nem sikerült
fölvenned a kapcsolatot a hallgatósággal. És az offertórium-
nál miért nem Bachot játszottál?"
A végén mindig nekem kellett elnézést kérnem: „Tudom,
hogy nem végeztem valami jó munkát. Elnézést kérek."
A nevelőszüleim ekkor egymásra néztek és értetlenül ráz­
ták a fejüket. Az autózás a továbbiakban csendben folytató­
dott.

Városkánkban „koreánusnak" csúfoltak. Egyet­

len barátnőm volt, Lenore, akit szintén kiközö­
sítettek az osztálytársaim, de egészen más okból,
mint engem - leányhoz nem illően túl okos volt.
Szerette a fizikát és a matematikát és egyetemi
diplomát akart szerezni. Egy olyan városban,
ahol a bakfisok legmerészebb álma az volt, hogy
az iskolai futballcsapat egy tagja veszi el őket fel­
eségül és h e t e n t e egyszer elmennek bevásárolni
a Sears-áruházba, Lenore-nak nem sok eshető­
sége volt arra, hogy elismerjék a tehetségét.
Lenore-ral az iskolai ebédlőben hetedik osztá­
lyos koromban ismerkedtem meg. Egymagában
ült az egyik asztal mellett és elmerülten olvasott.
Amikor üres helyet keresve melléje értem, föl­
nézett és kedvesen mosolyogva ezt mondta: „Jó
szagod van. És a hajad is olyan szép; vad és szer­
telen". Mintha villám csapott volna belém - ez
volt az első alkalom, hogy valaki a tetszését fe­
jezte ki a külsőm miatt.
Leültem melléje és öt percen belül már epés
megjegyzéseket tettünk a minket körülvevő
fennhéjázó, üresfejű társaságra.

130
131
 L e n o r e a szememben maga volt a tökély. A haja szőke, a
szeme égszínkék volt. Csúfondáros megjegyzéseket tett
hosszú „gólyalábaira" és merevszálú hajára. Arra gondoltam,
én bármelyikért hajlandó lennék odaadni a jobb karomat.
Közölte velem, hogy érdekesnek, szórakoztatónak és nagyon
okosnak tart. Azt is mondta, hogy csinos vagyok és nagyon
„egzotikus" a külsőm. Imádtam őt.
Egy nap az ebédlőben az egyik nyolcadikos fiú nagy han­
gon kijelentette: „Fiúk, tudjátok-e, hogy a koreánusoknak
két izéjük van? Ez azért van, mert mind örömlányok, mind
nagyon szegények és ez lehetőséget ad nekik, hogy két pasit
fogadjanak egyszerre."
A gúnynév az általánosban végig rajtam ragadt. Sőt egy
lány ezt írta nyolcadik osztályos naplómba: „Egy csinos ko-
reánusnak, még ha két izéje van is". L e n o r e kézlegyintéssel
intézte el a dolgot: „Idióta az a lány. Ne törődj vele".
Barátnőt már sikerült szereznem, de a fiúkkal más volt a
helyzet. A hetedikben szörnyen megjártam egy fiúval, aki egy
felsőbb osztályba járt és templomunkban a fiatalkorúak cso­
portjának vezetője volt. Könyvmoly voltam, ezért azt hittem,
a rám nagy hatással levő dolgok másokra ugyanúgy hatnak.
Akkoriban a Little Women című könyvet olvastam és nagyon
tetszett nekem Jo figurája. Beth-t gyávának, Amyt ronda bo­
szorkánynak, Margaretet pedig affektált alaknak tartottam.
Jo viszont maga volt a tökély. Jo fesztelenül beszélt és mert
annyira tetszett nekem, azt hittem, mindenkire nagy hatással
van, mennyire hasonlítok rá.
A fiú neve véletlenül éppen J o e volt. A dolog nem lehe­
tett volna tökéletesebb.
Az ifjúsági csoport egy délután egy csillagvizsgálót látoga­
tott meg. Noha nem voltam tagja a csoportnak, én is velük
tartottam, mert Apa volt a kirándulás vezetője. Különös
gonddal öltözködtem és a fiút Jo March kedvenc mondásával
szólítottam meg: „Kedves Joe, akkor mi v a n ? " A fiú keresz­
tülnézett rajtam, megfordult és elkezdett beszélgetni egy ma-
132
gas, szőke, tizenhat éves bombázóval. Ettől kezdve lehetőség
szerint került engem. Utólag visszatekintve, ma már megér­
tem, milyen kényelmetlenül é r e z h e t t e magát és milyen fur­
csának találhatta a viselkedésemet. Akkoriban azonban
összetörte a szívemet. N e m értettem, hogyan fordulhatott el
tőlem, amikor a könyvből idéztem. Hogyan tehetett ilyet?
Sivatagi városkánkban mindenki mindenkit ismert. Ezt na­
gyon utáltam.
Tudtam, bármi történik is az iskolában, nevelőszüleim
azonnal tudomást szereznek róla, hiszen a jó pap leányának
a szerepét nem volt könnyű eljátszani. A templomban min­
dent rendesen megtettem, amit elvártak tőlem. Tanítottam
a vasárnapi iskolában, az istentiszteletek alatt gondoskodtam
a zenéről, legépeltem a vasárnap reggel kiakasztott közlemé­
nyeket. Mosolyogtam és imádkoztam - sőt néha el is hittem,
ami a templomban elhangzott.
Amikor a középiskolába kerültem, mindez megváltozott.
Nem törődtem az osztálytársaimmal és unott fölénnyel be­
széltem a tanárnőimmel. Az angol tanárnőmet boszorkány­
nak neveztem. így aztán sok időt töltöttem az igazgatói iro­
dában. Az osztálytársaimat ez nem nagyon érdekelte. Itt már
nem szenteskedő koreánus, h a n e m a nagyokos prédikátor le­
ánya voltam. A tanulótársaim nem a csínyeimen, hanem az
arckifejezésemen nevettek. Végül nagy nehezen mégis sike­
rült elérnem, hogy befogadjanak.
A nevelőszüleimnek csalódást okoztam és haragudtak rám
csínyeimért, noha a feléről sem volt tudomásuk. Csak annyit
tudtak, hogy nem minden feleletem jeles és rendszeresen ta­
nítás utáni bezárással büntetnek.
Apa nem győzte eleget prédikálni, hogy viselkedjem ren­
desen az iskolában és ne beszéljek folyton tiszteletlenül
Anyával. „Tartsd tiszteletben atyádat és anyádat, hogy hosszú
életű lehess a földön" - idézte a Bibliát. Én ezzel vágtam
133
vissza: „Ő nem az anyám". E r r e Apától egy hatalmas pofont
kaptam és szobafogságra ítéltek. Itt legalább megvolt az az
elégtételem, hogy a saját gondolataimat gondolhattam és el­
átkozhattam nevelőszüleim állandó képmutatását.
Anya iránti érzelmeim ekkortájt félelemből megvetésbe
váltottak át. Megvetettem önelégült hipokrita voltát és „A
Mártírnak" neveztem el, amivel az őrületbe kergettem Apát.
Apa könyvtárában megvolt Foxnak „Book of Martyrs" (A
mártírok könyve) című műve, amelyben le volt írva, milyen
szenvedéseket kellett eltűrniük azoknak a keresztényeknek,
akik kínhalált szenvedtek hitükért. Egy nap, amikor Anya
megszidott, amiért rosszul viselkedtem és arra utasított, ol­
vassak el egy fejezetet a könyvből, szemtelenül ezt válaszol­
tam: „Igenis. Majd az önről szóló fejezettel kezdem az olva­
sást".
Anya idejének legnagyobb részét a díványon fekve töltötte
és örökké migrénről panaszkodott. Arra utasított, halkabban
porszívózzak. Arra kérte Apát, büntessen meg, amiért csú­
nyán nézek rá. Azt mondta, lusta vagyok és túl sok időt töl­
tök olvasással. Emlegette, hogy tinikorában annyira népszerű
volt a társai között, hogy a szülei tizenhat éves korában ün­
nepi partit rendeztek számára és még zenekart is szerződtet­
tek.
A termetét gyakran hasonlította össze az enyémmel: az ő
lábai hosszúak, az enyémek rövidek voltak; a haja aranyosan
csillogott, az enyém fénytelen volt; neki számtalan udvarlója
volt tinikorában, nekem egy sem; ő húszas éveiben szoprán
énekesnő volt, nekem unalmas alt hangom van.
Anya ingyen alkalmazottként kezelt: n e m kellett fizetést
adnia, de minden házimunkát el kellett végeznem. Amikor
fájt a feje, megmasszíroztam a nyakát és a hátát. Bensőleg
tiltakoztam ugyan ez ellen, de megcsináltam. Hétköznap na­
gyon korán keltem, hogy a reggeli edényeket még iskolába
menés előtt elmosogathassam. Anya rendszeresen ellenőriz­
te, hogy előírásai szerint ágyaztam-e be.
134
Amikor hazaérkeztem az iskolából, egy óra hosszat gya­
korolnom kellett a zongorázást, majd meg kellett főznöm a
vacsorát és vacsora után rendbe kellett raknom a konyhát.
U t á n a készítettem el a házi feladatomat és aztán összegyűl­
tünk az asztal körüli bibliaolvasásra.
A hét legutálatosabb napja mégis a vasárnap volt. Vasár­
napra legalább két istentisztelet esett, sőt néha még társas
összejövetel is volt. Ilyenkor a konyhában kellett segítenem
az ételek elkészítésében, majd el kellett mosnom a zsíros tá­
nyérokat. Az összejöveteleken feltálalt ennivaló elég hitvány
volt. Az egyik összejövetelen odajött hozzám az egyik asz-
szony és kedveskedve ezt mondta: „Ezt az ételt egyenesen
neked készítettem: ez egy keleti tál. Darált marhahús, kínai
metélt és gombaleves van b e n n e " . Te ostoba boszorkány,
gondoltam magamban, mialatt mosolyogva megköszöntem a
kedvességét. Közben azt képzeltem, a képébe vágom az un­
dorító főztjét.
Az egyébként tisztán fehérekből álló gyülekezet tagjai
nyilvánvalóan vegyes érzelmekkel tekintettek rám. Rend­
szeresek voltak az éllel odavetett megjegyzések: „Hálát ad­
hatsz Istennek, hogy a te remek mamád és papád kimentett
abból a szörnyű országból". Vagy: „Te jó ég, fogalmam sincs,
hogy a keletiek hogyan tudják megenni azokat a borzalmas
ételeket. Milyen szerencséd van, hogy te amerikai ételeket
ehetsz".
Egy ízben egy fekete házaspár tévedt be a templomba. Ott
észrevehetően megnőtt a feszültség, amint előre mentek és
egy üres sorban helyet foglaltak. A templom kezdett foko­
zatosan megtelni, de abba a sorba, ahol a feketék ültek, senki
sem ült - a többiektől teljesen elszigetelve ültek a helyükön.
A gyülekezet szerencséjére a fekete pár csak látogatóban
volt a városkában. A gyülekezet újonnan jelentkező tagjait
általában arra kérték, jöjjenek el a reggeli istentiszteletre és
„mondjanak valamit" magukról. Amikor a fekete párhoz is
ezt a kérdést intézték, félénken mosolyogva fölálltak és azt
135
 mondták, Indianából jöttek és itt csak a szabadságukat töltik.
Szinte hallani lehetett, amint egy nagy kő legördül a jelen­
lévők szívéről.
A fekete pár az istentisztelet végével azonnal eltávozott
- felhasználva erre a célra az istentiszteletet befejező éneket.
A jelenlévők erre felszabadultan kezdtek beszélgetni. „Miért
jött ide a két fekete? Miért nem néztek ki másik templomot
maguknak?"
Anya kijelentette, hogy ő nem fajgyűlölő ugyan, de nem
érti, a feketék miért olyan templomba térnek be, ahol csak
fehérek vannak. A gyülekezet néhány évvel később „befoga­
dóvá" minősítette magát. Néha-néha feltűnt egy spanyol vagy
egy fekete család, de a gyülekezet tevékenységében nem vet­
tek aktívan részt.
A gyülekezet tagjai általában udvariasan, de hűvösen vi­
selkedtek velük. Voltak azonban olyanok is, akik teljesen ki­
közösítették őket. Közöltem nevelőszüleimmel, hogy helyte­
lenítem ezeknek a viselkedését.
Anya fel volt háborodva: „ Nem vagyok fajgyűlölő. Amikor
az a színes asszony istentisztelet után odajött hozzám, hagy­
tam, hogy megöleljen".
Anyával gyakran vitatkoztam erről a témáról. Azt mond­
tam, ő is és még jó néhányan a gyülekezetben fajgyűlölők.
Vajon Jézus nem szeretett-e mindenkit egyformán? Mitől
jobb Anya, mint a sötétebb bőrű emberek?
Véleménye lényegében azonos volt a gyülekezet többsé­
gével: Jézus mindenkit megváltott ugyan, de azért nem kell
összekeveredni velük.
„A színes emberek mások, mint mi, de nincs ellenük sem­
mi kifogásom" - mondta Anya. „Kislány koromban egy na­
gyon rendes színes kislány végezte nálunk a takarítást. Ami­
kor beteg volt, mindig kapott tőlünk egy tányér levest, hogy
vigye haza. Te csak bajt keversz."
136
Állandó rosszalkodásom végül annyira megviselte nevelőszü­
leim idegeit, hogy elvittek egy keresztény pszichiáterhez. O
nem a szokásos humanista pszichiáter, h a n e m jó keresztény
ember - mondták.
Működési engedélye ugyan nem volt, ez azonban nem so­
kat számított. A rendelő egy egyházi intézményben volt és a
zakója hajtókáján egy pici aranykeresztet hordott. Arcán a
foglalkozásához szükséges kellékként széles mosoly terült
szét.
Nevelőszüleim azzal indokolták, hogy hozzá fordultak,
hogy lázadozom ellenük és az Úr ellen. Elmondták, valósá­
gos lelki betegek lettek attól, hogy milyen tiszteletlenül vi­
selkedem velük. Elegük van már a folyton változó hangula­
taimból. Lehet, hogy még Krisztus maga is kétségbe vonná,
valóban akarom-e, hogy megváltson.
Ezentúl péntek délutánonként meg kellett jelennem a
pszichiáter apró, de túlfűtött rendelőjében és végig kellett
hallgatnom tirádáit Krisztusról és a pubertáskorról. Ötvenes
éveinek a közepén járhatott, alacsony és pocakos, kopaszod­
ni kezdő, simára borotvált képű emberke volt.
N e m volt nagyon fárasztó a pszichológushoz járás, mert
mihelyt föltett nekem egy kérdést, mindjárt meg is válaszolta.
„Miért érzed úgy, hogy a szüleid nem szeretnek igazán?"
- volt az egyik legelső kérdése.
„Mert állandóan azt hangoztatják, mekkora csalódást
okoztam nekik és..."
„Álljunk csak meg egy pillanatra! Biztos vagyok benne,
hogy semmi ilyesmit nem mondtak. Csak azt szeretnék, ha
hálás lennél nekik. Te egy kicsiny pogány árva vagy és nem
mindig viselkedtél úgy, mint ahogyan az egy rendes kislány­
hoz illik. Az Isten nagyon jó volt hozzád. N e m érdemelted
meg mindazt, amit Tőle kaptál, mert az ő szemében bűnös
vagy. De Jézus Krisztus kegyelméből lehetőséget kaptál a
megváltásra."
Síri csönd. 137
 „Halljam tehát, miért siratod még mindig az anyádat?"
„Hát olyan ostoba maga, hogy nem érti? Hogy miért si­
ratom? Mert az anyám volt é s . . . "
„Nos, álljunk csak meg egy pillanatra, kisasszony! Az Úr
házában nem szabad ilyen hangot használni. A Sátán szállt
meg téged és minden alkalommal újból keresztre feszíted Jé­
zust, amikor így beszélsz."
És mialatt imádkozott értem, izzadt tenyerét a térdemre
tette és masszírozgatta.
Amikor felnőtt koromban magam is úgy éreztem, igazi
pszichológusra van szükségem, ezt megmondtam nevelőszü-
leimnek. Hetenként szoktam velük beszélni és egy ilyen al­
kalommal ezt is megemlítettem nekik. N e m tudtam előre,
hogyan fognak a dologra reagálni.
Az első kérdésük ugyanaz volt, amelyet minden új isme­
rősömmel kapcsolatban fel szoktak tenni: „Keresztény-e az
illető?"
Megmondtam, erről fogalmam sincs, de nem hiszem, hogy
az lenne.
„Csakis keresztény pszichológushoz szabad fordulnod" -
volt a válaszuk. „Emlékeztetlek arra, hogy milyen csodálatos
keresztény pszichológushoz vittünk el bakfis korodban. Na­
gyon hamar egyenesbe hozott téged."
Azt mondták, a problémáimra n e m a pszichoterápia, ha­
n e m az imádkozás a helyes válasz.
Különben is, mit számít az, ha szenved az ember? Ha
Krisztussal együtt szenvedünk, majd uralkodhatunk is vele
együtt.
A szenvedés tehát fontos.
Noha a középiskolában sikerült magam többé-kevésbé elfo­
gadtatnom, randevút egyetlen fiú sem kért tőlem. Város­
kánkban jó barátságban még csak lehetett velem egy fiú, de
ennek határait nem léphette át. A színjátszó csoportban volt
138
egy fiú, akivel sokat beszélgettem az életről, filozófiáról és
a filmekről.
Nekem tilos volt moziba járnom, ezért a fiú részletesen
elmondta minden film tartalmát, amelyet a városi moziban
játszottak. Ez majdnem olyan jó volt, mintha a filmeket a
saját szememmel láttam volna. Csakis próba után beszélge­
tett velem, amikor a többiek már n e m voltak ott. Aztán egy­
szer összeszedtem a bátorságomat és meghívtam őt az iskolai
bálra. A fiút meglepte a kérésem: „Nagyon sajnálom, de n e m
tehetem. Kedvellek ugyan, de a szüleim nem engednék meg,
hogy egy koreánussal járjak" - volt a válasza.
Ettől nagyon letörtem. A vele való hosszú beszélgetéseink
közben szinte már el is felejtettem, hogy koreánus vagyok,
normális tininek kezdtem érezni magam. A próba utáni be­
szélgetések ezek u t á n elmaradtak.
Egyetlen igazi vigaszomat az irodalomban leltem. A költők
nemes szenvedése reményt öntött belém. Mégis kell valami­
nek lennie, amibe kapaszkodhatunk, ha Tennyson ezt írja:
Hadd maradjon világos fölöttem a menny,
Ne záródjék be és ne sötétedjék el
Mindaddig, amíg nem derül ki,
Hogy van a világon valaki, aki szeret;
Aztán jöhet, aminek jönnie kell,
jöhet a szomorúság,
Mert már részem volt az örömből.
Szinte minden szabadidőmet olvasással töltöttem. Regénye­
ket és folyóiratokat tilos volt olvasnom, én azonban a leg­
jobban a régebbi angol írókat szerettem. Nem rocksztárokért
és színészekért rajongtam, h a n e m Fitzwilliam Darcy és R ó ­
bert Browning voltak rajongásom tárgyai.
139
 Az izgalomtól remegve olvastam el Herricknek Júliához megmagyarázhatatlan módon vonzódott hozzám, s emiatt
írt szerelmi diadalénekeit és az érzelmek valóságos zuhatagja mind a ketten elfogultak voltak irántam.
szakadt fel bennem, amikor elolvastam a folyóban úszkáló N e m szőttem terveket arra az időre, amikor majd befeje­
meztelen testéről, szépséges hajáról, izgalmas melleiről írt zem a középiskolát. Ekkorra idegileg már annyira elfáradtam
dicshimnuszát. Az a meggyőződés ébredt fel bennem, hogy és annyira elvesztettem minden bátorságomat, hogy a láza-
más korszakban és más helyen kellett volna megszületnem. dozási hajlamom is lecsökkent. A zenét és az angol nyelvet
Bricseszbe öltözött urakkal volna jó sétálgatnom a lenti me­ kivéve, az osztályzataim közepesek voltak. Állandóan a sza­
zőkön, szoros szabású mellénykében és tisztaselyem szoknyá­ badságról fantáziáltam, de fogalmam sem volt, mit t e h e t n é k
ban. annak érdekében, hogy szabaddá váljak. Tehetetlenül vár­
Szerettem volna főiskolára járni és angol irodalmat tanul­ tam, hogy majd csak lesz valami. Ám a fordulat, ami végül
ni, de fogalmam sem volt, h o n n a n teremtsem elő az ehhez mégis bekövetkezett, távolról sem felelt meg várakozásaim­
szükséges pénzt. Eszembe sem jutott, hogy a nevelőszüleim nak.
esetleg fedezhetnék tanulásom költségeit. Egyébként is tud­
tam, hogy nevelőszüleim két dolog egyikét várják el tőlem:
vagy legyek hittérítő, vagy menjek férjhez és legyek rendes
feleség.
Középiskolai angol tanárom - aki egyúttal a színjátszó kör
vezetője is volt - nagy reményeket táplált tanulmányaimat
illetően. Azt mondta, szerinte el fogok kerülni a kisvárosból
és lehetséges, hogy még az írás területén is sikereim lesznek.
Azt is elmondta, nem szeretné, ha ugyanaz lenne a sorsom,
mint a középiskolát végzett legtöbb leányé - vagyis hogy
menjek férjhez, valamilyen unalmas munkahelyen éljem le
az életemet ebben a kisvárosban. így érvelt: „Ennél jobbat
érdemelsz. Igen tehetséges és erős jellemű vagy. Ne pazarold
el a képességeidet."
Szerettem volna hinni neki. De ha valóban igaza volt -
vagyis hogy nagyszerű leány vagyok, aki még csodálatos dol­
gokra lehet képes - miért nem vették ezt észre rajta kívül
mások is?
Eszembe jutott, hogy Omma is nagy reményeket táplált
irányomban. N e h é z volt elképzelnem azonban, hogy a tehet­
ségemet illetően csupán két nőnek lett volna igaza, mindenki
más tévedett megítélésemben. Sokkal könnyebb volt azt hin­
ni, hogy az angol tanárnőm, akárcsak Omma, valamilyen

140 141
 Halálomban lehet felébredés is
Vagy lehet benne pusztán halál
A baj az, hogy nincs lehetőségem tanulni
Pedig szeretnék mindent tudni.
Azt, hogy mi van lelkem fényes középpontjában
És hogy van-e valaki, aki szeret engem
És hogy mi van az álmok birodalmán túl
És hogy arról a kicsiny lények mit gondolnak
És hogy megérdemeltem-e azt a szenvedést,
amelyet magamnak okozok.
Ez a pillanat ugyanúgy múlik el,
mint az előző és a következő,
Amely már születése pillanatában elfelejtődik.
O de milyen erős a vágy
Kilépni e törékeny szívből
Es megérinteni a sötétség és a világosság,
a kezdet és a vég szívét.
Ha volna itt szeretet, vajon óhajtanék-e távozni?
Erre nincs válaszom.
Csak azt tudom, hogy a szeretet
sohasem fészkelte be magát nálam
És mindig rejtelem volt számomra
Vágy és fájdalom.
És örömmel üdvözölném az élet kifogyását.
De még mindig érdekel a világ
És érdeklődésem olyan erős
Hogy a saját készítésű keresztfámon csüggök
Kétségbeesetten sírva
Hogy még a halálban sem
Találok megmentést és megváltást
Sem magam, sem mások számára.
 Öl

Az esküvőm egy vasárnapon volt a templomunk­

ban. Apa bekísért a szentélybe és ő végezte a
ceremóniát. A férjem a gyülekezet diakónusa
volt. Én tizenhét voltam, é p p e n befejeztem a kö­
zépiskolát.
A férjemet az utolsó középiskolai évemben a ne­
velőszüleim választották ki számomra. Néhány­
szor meghívták őt magukhoz látogatóba és ala­
posan kifaggatták. Ugyanazokat a konzervatív,
fundamentalista nézeteket vallotta, mint ők,
márpedig ők mielőbb egy „tisztességes" ember­
hez akartak férjhez adni. Nevelőszüleim nézetei
szerint a nők számára a legmagasabb rendű hi­
vatás nem a karrier elérése, nem a továbbtanulás
és az önmegvalósítás - hanem a keresztény há­
zasság. A férjem D. - nem írom ki a nevét - hitt
mindabban, amiben a nevelőszüleim hittek: a
Biblia az Isten szava; a feleség engedelmességgel
tartozik az urának; és hogy szigorú fegyelmezés­
re szorulok.

147
Én mindebbe belenyugodtam, sőt arról is ábrándoztam, hogy
a dolgok valamiképpen majd csak jobbra fordulnak - D. meg­
szeret és kedves lesz hozzám, én pedig jó és engedelmes fe­
leség leszek és boldog családi életet élünk majd. Sohasem
gondoltam arra, hogy valami mást is fogok csinálni. Az pedig
különösen nem jutott az eszembe, amiről az angol tanárnőm
és Omma beszélt. Önmagában az a tudat is boldoggá tett,
hogy egyáltalában akadt valaki, aki feleségül óhajt venni.
Az esküvő előtti napon D. elvitt vacsorázni. Testi vonzó­
dás nem ébredt köztünk, de azt hittem, a házassággal együtt
majd az is megjön. Azt gondoltam, csak megtartóztatja ma­
gát, ahogyan igazi keresztényhez illik. De tudat alatt félelem
kezdett bennem kialakulni: ez a férfi sohasem fog engem
megcsókolni, e n n e k jéghideg a szeme. Ezért aztán, amikor
este kilenckor a nevelőszüleim háza előtt elbúcsúztunk egy­
mástól, megkérdeztem tőle: „Szeret maga e n g e m ? " Választ
nem kaptam, leendő férjem csupán átnyúlt előttem és kinyi­
totta a kocsi ajtaját. Aztán ezt mondta: „Holnap összeháza­
sodunk. Ne tégy fel ostoba kérdéseket".
Bementem a házba, lefeküdtem és az ágyamban összeku­
porodva rájöttem, a házasság számomra csupán a rabszolga­
ság egy másik formája. A koreai rabszolgaságból megmene­
külve, itt Amerikában egy szeretet nélküli házasságba kény­
szerítenek. De valóban kényszerítésről van-e szó? Arra gon­
doltam, átmegyek nevelőszüleim szobájába, és megmondom
nekik, nem tudok férjhez menni ehhez a férfihez, hogy félek
tőle és rettegéssel tölt el a jéghideg nézése és színtelen hang­
ja-
Senkihez sem hagyom magam hozzákényszeríteni.
De amikor eszembe jutott, mi lehet vonakodásomnak a
következménye, elbátortalanodtam. Az esküvő másnap déle­
lőtt 10 órára volt kitűzve. A templomot szépen feldíszítették
és a gyülekezet minden tagja megígérte, hogy ott lesz. Szem­
beszállhatok-e ilyen sok ember akaratával, miután hosszú
éveket úgy töltöttem el, hogy mindig teljesítettem nevelőszü-
148
leim és a gyülekezet óhajait. Ezek után külföldi árvaként,
akit szeretett pásztoruk örökbe fogadott, n e m okozhatok is­
mét csalódást nekik. Ez egyszerűen lehetetlen.
Az esküvőre saját magam által varrt ruhát vettem fel. Fe­
hér szaténből készült és rövid uszálya volt. A felsőrész ró­
zsamintás paszománnyal volt díszítve. A ruha hosszú ujjú
volt. A paszományból néhány rózsát kivágtam és a ruha szok­
nyájára tűztem. A fátylat a koronánál szaténból és paszo­
mányból készült kis rózsacsokor díszítette. Senki sem dicsért
meg, hogy milyen szép vagyok, de ezt nem is vártam el. Anya
mindössze annyit jegyzett meg, hogy a ruha ahhoz képest,
hogy esküvői ruha, nagyon mélyen van kivágva.
A templom zsúfolásig megtelt, de az angol tanárnőm nem
volt jelen. Az ajándékát néhány nappal az esküvő után kap­
tam meg. Szokatlan ajándék volt, nem a háztartáshoz szük­
séges dolgokat, lepedőket vagy törölközőket, hanem a ne­
vemre szóló igazolást küldött, hogy megvan a könyvkereske­
dés nyitásához szükséges képesítésem. Az ajándékhoz mel­
lékelt kártyán mindössze ez állt: „Ne feledkezz el róla, hogy
nem vagy akárki".
Apa a szentélybe kísért, majd megfordult és elvégezte az
esketési szertartást. D. közben rám sem nézett. Apa elolvasta
a Bibliából azt a részletet, amely arra inti a feleségeket, hogy
engedelmeskedjenek férjüknek ugyanúgy, mint ahogyan az
Úrnak engedelmeskednek. Ezt követően elmondtam az eskü
szövegét. Esküvel fogadtam, hogy törvényes férjemül foga­
dom, hogy sem jó sem balsorsában, sem gazdagon, sem sze­
gényen, sem betegen, sem egészségesen őt holtáig el nem
hagyom és engedelmes felesége leszek.
Az esküvő után fogadás volt a templomban, ahol a részt­
vevők puncsot és süteményeket kaptak és mindenki azt
mondta, milyen szerencsés leány vagyok. Egy órával később
hazamentünk. Mézeshetekről szó sem volt. Egymáshoz egy
szót sem szólva mentünk haza abba a házba, amelyet D. bé­
relt arra az időre, amíg felépül a saját háza. A házba érkezve,
149
 elkezdtem kicsomagolni a holmijaimat, amelyeket előző nap
szállítottam át.
Még aznap megkaptam D.-től az első verést. Megérkezé­
sünk után egy-két órával már ágyba is kellett bújnunk, mert
D. azt mondta, az Isten elvárja, hogy „tiszteletet tanúsítsunk
iránta a nászágyban". Szeretet kimutatásáról vagy kedveske­
désről szó sem volt. Ám amikor D.-nek nem sikerült elsőre
elhálnia a házasságot, megbüntetett érte. „Ez a te hibád" -
mondta. Ahogy ott feküdtem meztelenül, elkezdett ütni-ver-
ni. Amikor megdöbbenten fölnéztem rá, elkezdett ütemesen
verni. Néhány perccel később készen állt a szexre. Túlságo­
san el voltam kábulva ahhoz, hogy világosan tudjak gondol­
kodni, de valami erős önvédelmi ösztönöm azt súgta, marad­
jak nyugton. Amikor D. elaludt, kimentem a fürdőszobába
és lefeküdve a padlóra, nekinyomtam a forró arcomat és fájó
bordáimat a hideg kőnek.
Másnap vasárnap volt, ezért elmentünk a templomba, ahol
D. az emelvényen Apa mellett foglalt helyet. D. felolvasott
a Bibliából és elmondta a bevezető imádságot, én pedig is­
tentisztelet közben a szokásos módon zongoráztam. A gyü­
lekezet tagjai szerencsét kívántak nekünk, a kezünket rázták.
Én mosolyogva fogadtam a gratulációkat.
Amikor D. háza készen lett, a bútorzatot ő választotta ki.
A házat makulátlanul tisztán tartottam, a főzést az ő előírása
szerint végeztem. Ha bármiben hibáztam, rögtön megbünte­
tett érte. Egy ízben cukkínit főztem, fogalmam sem lévén
arról, hogy utálja. D. egyetlen falatot evett belőle, aztán fog­
ta az egész tálat és kidobta az ebédlő ablakán.
Az udvar tele lett étellel, az ablaküveg törmelékével és a
tál darabjaival. Az este nagy részét négykézláb töltöttem az
udvaron, megpróbálva összeszedni minden apró cserepet.
Közben persze a kezem tele lett karcolásokkal.
Egyszer egy korsó narancsléből kivettem az általa hűtés
céljából betett jégkockákat, mert nem tudtam, mire valók.
E r r e a jégszekrényhez kötözött, a hasamat és a bordáimat
150
összeverte, majd addig fojtogatott, amíg ájultan le n e m estem
a konyha padlójára.
Bármit csináltam, mindig minden rossz volt. D. egy szem­
pillantás alatt, minden előzetes figyelmeztetés nélkül feldü­
hödött és bármennyire igyekeztem megőrizni a békét, az so­
hasem sikerült. Akkoriban közkézen forgott a The Totál Wo-
man című könyv, amely tanácsokat adott az asszonyoknak,
hogy problémás esetekben mit tegyenek. Elhatároztam, hogy
próbára teszem a könyv egyik ajánlását: mindenben igazat
adtam a férjemnek. A saját óhajaimat annyira félresöpörtem,
hogy szinte már el is feledkeztem arról, hogy egyáltalában
léteznek. Semmi sem segített.
Az alapvető probléma az volt, hogy hogyan nézek rá, ezen
pedig képtelen voltam változtatni. O a rá vetett tekintetemet
személyes sértésnek tekintette. Képtelen voltam kideríteni,
miért vett feleségül. Talán az volt a fő ok, hogy így mindig
volt valakije, akin kitölthette a mérgét.
Egyik este a The Elephant Man (Az elefántember) című
darab ment a televízióban. Volt egy jelenet, ahol a szereplő
egy vászondarabbal eltakarta az arcát. D. felém fordult és
ezt mondta: „Ezt a jelenetet neked kellett volna eljátsza­
nod". Ettől kezdve, valahányszor tükörbe néztem, az arco­
mat ugyanolyan torznak éreztem, mint amilyen az elefántem­
beré volt. Széles pofacsontjaimat lapos táblának, kicsiny or­
romat krumpliorrnak, a szemeimet keskeny sötét réseknek
láttam.
A testemet alacsonynak, tömzsinek és undorítónak, a bő­
römet sebekkel összeszabdalnak láttam. A hajam összegu­
bancolódott pamacs volt. Semmi jót, semmi szépet n e m vol­
tam képes magamon fölfedezni. Elkezdtem a hajamat úgy
kezelni a sütővassal, hogy ne göndör, hanem sima legyen.
Diétáztam, hogy gömbölyded testemet csontosabbá és szög­
letesebbé tegyem.
151
 Mindig szerettem volna egy kutyát, ám amikor D. előállt a
kutya ötletével, nem mertem nagy lelkesedést mutatni. Azt
ugyanis már megtanultam, hogy minél jobban örülnék vala­
minek, annál kevésbé volna hajlandó D. azt megtenni. Hall­
gatásomnak meg is lett az eredménye: D. egy szép napon
beállított egy skót juhász kölyökkel.
A kutyus egy aranysárga színű, bársonyos szőrű szere­
tetgombolyag volt. Egész nap a nyomomban járt, csóválta a
farkát és föl-le ugrált, közben folyton aprókat ugatott. Én
porszívóztam, ő pedig megmorogta a gépet és játszadozott a
zsinórjával. Én port törölgettem, ő meg folyton megpróbálta
elvenni tőlem a portörlő kendőt. Én sütöttem-főztem, ő szin­
te extázisban ugrált körülöttem, előre örülve a jó falatoknak.
Szobatisztaságra neveltem és kivittem a szabadba, valahány­
szor arra kedvező alkalom kínálkozott és nem győztem őt
dicsérni.
Amikor kettesben maradtam vele, tökéletesen elkényez­
tettem. D. azonban majdnem ugyanolyan szigorúan bánt a
kutyussal, mint velem. Azt hiszem, az ő hangulata is ugyan­
úgy leromlott, mint az enyém, amikor a nap végeztével meg­
hallottuk gépkocsijának a bugását a ház előtt.
Egy hideg februári estén a kutyus leült mellém a padlóra,
ahol D. munkanadrágját javítottam. A ház tiszta és meleg
volt, már elmosogattam és eltörölgettem a vacsora edénye­
ket, és közeledett a lefekvés ideje.
Minden este nagy lelki küzdelmembe került, hogy a kis­
kutyát kivigyem a hideg éjszakába, noha volt egy vörösfenyő­
ből készült szép nagy kutyaháza és volt b e n n e egy rongysző­
nyeg, amit a lakószobákból már kiselejteztünk. D. azonban
makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a kutya nem alhat bent
a házban.
Ezen a napon azonban elég bátor - vagy inkább ostoba?
- voltam és mertem vele vitatkozni: „Nem maradhatna ezút­
tal mégis bent? Odakünt olyan hideg van és most olyan szé­
p e n alszik. Majd reggel rögtön kiengedem. Kérem szépen."
152
D. a szokásos jéghideg tekintetével végigmért és n e m szólt
semmit. Remegő kézzel visszatértem a nadrágfoltozáshoz. D.
kikapcsolta a tévét és a székében mozdulatlanul ülve, tovább­
ra is rám vetette a tekintetét.
Olyankor, amikor D. meg akart büntetni valamiért, meg
sem moccant és a hangja lággyá, szinte éneklővé vált. Az
előjeleket persze most is észrevettem és tudtam, valami ret­
tenetes büntetés következik. D. végre megszólalt: „Tudod
mit? A kutyaház arra való, hogy a kutya b e n n e aludjon. Te­
hát légy szíves és menj ki a kutyáddal a kutyaházba. Mind a
ketten ott fogtok aludni".
Kinyitotta az előtérbe vezető üvegajtót. A kutyán látszott,
bármennyire is engedelmes, nem szívesen megy ki, mert a
farka és a feje szinte a földig lógott. Én összehajtogattam D.
nadrágját és székének karfájára tettem, a varrótűt a cérnával
együtt betettem a varrókosaramba és kivittem a helyére. Ez­
után fölvettem a kabátomat. D. meg sem mukkant. E r r e nem
is lett volna szükség.
A kutyával együtt én is bemásztam a zsindellyel fedett ku­
tyaházba és átöleltem puha prémes testét. Megnyalta arco­
mat, közel fészkelődött hozzám, majd elaludtunk.
Másnap reggel az előtér ajtaja már nyitva állott én bemen­
tem, hogy elkészítsem D. reggelijét.
A szerepek pontosan ki voltak osztva. D. közölte velem
az óhajait és végrehajtottam azokat. Kitakarítottam. Elvégez­
tem a főzést és a mosást. Amikor levetkőzött, mindent föl
kellett szednem utána. A hálószobában követnem kellett,
amint ide-oda mozgott, és rögtön föl kellett szednem a pad­
lóról a ledobált ruhadarabjait.
A tévén csak azokat a műsorokat nézhettem meg, ame­
lyeket ő választott ki számomra. De csak akkor ülhettem le,
amikor az edényeket vacsora után elmosogattam, eltörölget­
tem és kitakarítottam a konyhát. N e m szerette, ha olvasok,
ezért csak akkor sikerült lopva néhány pillanatig olvasnom,
amikor nem látott.
153
 D. nagyon vigyázott arra, hogy egy pillanatom se maradjon
szabad. Amikor o t t h o n volt, folyton porszívóznom, port tö­
rölgetnem kellett, vagy fel kellett mosnom a padlót. Mielőtt
munkába ment volna, végigellenőrizte a házat, hogy minden
rendben van-e. Hazatéréskor ismét ellenőrizte, hogy a ház
tisztább lett-e azóta, hogy munkába ment.
Láncokat összehegesztve, növénytakarókat készített, a
fényképeivel pedig telerakta a falakat. Mindennek úgy kel­
lett maradnia, ahogyan ő otthagyta. Még az olyan egyszerű
dolog is, mint egy jégkockás csésze arrébb tétele, mérhetet­
lenül felizgatta.
Amikor már majdnem egy éve voltunk házasok, az orvo­
sok paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála és be kellett
vonulnia egy kórház pszichiátriai osztályára. De nem az ott­
honi erőszakos viselkedéséért került oda, hanem azért, mert
nem volt képes eléggé koncentrálni a munkájára. Sikerre vá­
gyott és gyakran mondogatta, hogy mindenki az ellensége,
ezért beleegyezett a kezelésbe. Tudomásom szerint a főnöke
volt az egyetlen, aki javasolta neki, hogy fogadja el az orvo­
sok segítségét. Sem a családja, sem a nevelőszüleim nem is­
merték el, hogy valami baj volna vele.
Én minden nap meglátogattam. A kötelességtudó, segítő­
kész feleség mintaképe lehettem volna. Ez a kéthetes idő­
szak volt házasságom legszebb ideje, mert a férjem nem volt
otthon és a látogatási idő - egy óra - elteltével hazamehet­
tem. Ám amikor hazajött a kórházból, a dolgok ismét a régi
kerékvágásba kerültek. Abbahagyta a meditálást; azt mondta,
azért hagyta abba a kezelést, mert a pszichiátere pikkelt rá,
felmondta az állását és egy családi tulajdonban álló vállalko­
zásban vállalt másik állást. A nyugalmas életnek vége volt.
A gyülekezetben azt mondtuk, a családnak segítségre volt
szüksége, és ezért hagytuk el egy időre a várost. Ezt a ha­
zugságot mindenki készségesen elhitte. A gyülekezethez tar­
tozó asszonyok n e m győzték mondogatni, milyen remek fér­
jem van és milyen jó hozzám az Úr. Az egyik kórustag ezzel
154
fordult hozzám: „Bizonyára nagyon boldog, hiszen mindene
megvan, amit csak óhajt".
Az új házunk szép volt, a szobák faltól falig szőnyegekkel
voltak borítva. Volt ezen kívül két kocsink, egy motorcsóna­
kunk és egy teherautónk. A férjemnek több bankszámlája is
volt, azt azonban nem tudtam, mekkora összegek vannak a
bankban. Saját pénzem nem volt. D. azt mondta, arra nincs
szükségem. A bevásárlásokat együtt intéztük, és mindig elle­
nőrizte, amit esetleg külön vásároltam. Önállóan azonban
semmit sem vásárolhattam, mindenhez az ő engedélyét kel­
lett kérnem. A csekkek aláírására sem volt jogom. Ha például
benzint kellett vásárolnom, a tőle kapott készpénzzel el kel­
lett számolnom és a maradékot vissza kellett neki adnom.
Közel egy évi házasság után teherbe estem. D. valósággal
dühöngött. Előre megmondta, hogy mindaddig ne legyek ál­
lapotos, amíg ő azt meg nem engedi és közölte, hogy addig
fogamzásgátlót kell szednem. Én azonban abbahagytam a fo­
gamzásgátló szedését anélkül, hogy erről szóltam volna neki.
Tudom, hogy ez helytelen volt. Az adott körülmények között
nem volt helyes, hogy gyermeket akartam. Szörnyű bűntuda­
tot éreztem.
De hát olyan magányos voltam, annyira vágytam arra, hogy
végre valakit szerethessek. Égtem a vágytól, hogy egy emberi
testet átölelhessek és olyan arcba nézhessek, aki gyöngéd
szeretettel és nem undorral néz vissza rám. És olyan valakire
vágytam, aki hasonlít hozzám. Olyannak akartam adni a sze­
retetemet, akiben az én vérem folyik, aki olyan, mint én.
N e m is kellett a férjemmel közölnöm, hogy állapotos va­
gyok. Magától is rájött, amikor kimaradt a menstruációm. A
velem kapcsolatos dolgokra mindig nagyon odafigyelt. Még
arra sem volt jogom, hogy a fürdőszoba ajtaját magamra zár­
jam, amikor bent vagyok. Még azt is számon tartotta, hogy
havonta hány tampont használok el.
Amikor állapotos lettem, igyekeztem a hasamat minél job­
ban megvédeni D. kegyetlenségei ellen. Szinte szerelmes let-
155
tem leendő gyermekembe, és már arról kezdtem fantáziálni,
milyen szépen élünk majd kettesben D. nélkül.
Kezdettől fogva tudtam, leányom lesz. Arra vágytam, hogy
leányom legyen. A gyülekezetbeli asszonyok abból a módból,
ahogyan jártam, arra következtettek, hogy fiam lesz. Én
azonban tudtam, csakis leányom lehet, hiszen anya és leánya
közti kapcsolatra vágytam.
Amikor D. nem volt otthon, állandóan a babával beszél­
gettem. Mindig előre figyelmeztettem arra, hogy éppen mit
csinálok: „Ne félj, drágám, ha úgy érzed, hogy a feje tetejére
áll a világ. Le kell hajolnom, hogy felmossam a padlót. De
nincs semmi baj. Csak egy kicsit hullámvasutazunk." Megsi­
mogattam a hasamat és ezt énekeltem a babának: „Te vagy
az én napsugaram, az én egyetlen napsugaram." A hintaszék­
ben ülve, verseket olvastam fel neki: „Ezt D o n n e írta, drá­
gám. Most Amy Lowell egy költeményét olvasom fel neked."
M á r hat hónapja voltam állapotos, amikor egy reggel
annyira rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam kibújni az
ágyból és nem tudtam elkészíteni D. reggelijét. Az ágyunk a
'70-es években divatba jött vízágy volt, amelyet megfelelő ke­
retbe közvetlenül a padlóra kellett tenni.
D. munkaruhában odaállt az ágyam mellé és egyetlen szót
sem szólt, amikor közöltem vele, nem tudok fölkelni.
Aztán a padlóról egyenesen a gyomromra ugrott, utána
elindult a munkahelyére.
Terhességem ideje alatt D. szülési tanfolyamokra járt ve­
lem és ez a gyülekezet tagjaira nagy hatást tett. A tökéletes
férj tökéletesen viselkedett. Azt akartam, hogy a leányom,
akit máris Leigh-nek neveztem el, úgy szülessen, hogy ne
legyen a testében érzéstelenítő. Azt akartam, hogy a szerve­
zete minél erősebb és mérgektől mentes legyen. A kórházi
szülőszobában fekve, nehezen lélegeztem és a fájásokat szá­
moltam, miközben D. egy sorozatot nézett a tévén. Amikor
felnyögtem, rám mordult: „Fogd be a szád. Nem tudom fi­
gyelemmel kísérni a cselekményt."
156
Leigh megszületett és utána D. közölte velem, a barátaival
egy partira megy és nem jön vissza a kórházba, hogy hazavi­
gyen. „A barátaim csak évente egyszer rendeznek ilyen es­
télyi, és nem akarom elmulasztani. Hiszen végtére is felnőtt
vagy, vagy nem? Egyedül is hazatalálsz" - közölte.
Apa a kórus egy hangversenyén vett részt, Anya pedig
nem érezte elég jól magát ahhoz, hogy kocsit merjen vezetni,
így aztán meg kellett várnom, hogy a hangverseny véget ér­
jen. Utána a szüleim hazavittek bennünket. D. csak másnap
késő este érkezett haza. Ezért a nevelőszüleim távozása után
levetkőztem és Leigh-t magammal vittem az ágyba. Nem
győztem babusgatni és sötét, selymes haját simogatni. O m m a
halála óta első ízben beszéltem egy másik emberi lényhez
félelem és szégyenérzet nélkül.
Elmondtam a babának, milyen szép, milyen tökéletes és
milyen nagyszerű. Közöltem vele, ő az én édes leányom és
Istennek nincs még egy olyan teremtménye, mint ő. Közöl­
tem vele, hogy mindörökké szeretni fogom, és akár meghalni
is hajlandó vagyok érte. Azt is elmondtam neki, a szívemben
lévő feneketlen üreget az ő érkezése kitöltötte, és hogy egész
életemben arra vártam, hogy őt a karjaimba vehessem.
A leányommal főként olyankor beszélgettem, amikor D.
nem volt otthon: ugyanis az volt a véleménye, csak akkor
szólaljak meg, ha előbb ő szól hozzám. Amikor egyedül ma­
radtam a leányommal, állandóan beszéltem hozzá, törté­
neteket meséltem neki, verseket olvastam fel és állandóan
ismételgettem, mennyire szeretem őt.
A leányomat végtelenül szépnek láttam. A szeme nagy és
sötét, a mosolya elbűvölő volt. Elképesztett az okossága is:
tizennyolc hónapos korában már szinte mindennek tudta a
nevét a házban, sőt kedvenc könyveinek és dalainak a címét
is meg tudta mondani. Együtt énekelt velem, amikor napköz­
ben körbetáncoltuk a házat és amikor este álomba ringattam.
Kétéves korában már teljes mondatokban beszélt, hároméves
korában pedig szinte mindent el tudott már olvasni.
157
 Képzeletben eljátszogattam a gondolattal, hogy D. meghal Az ütés nagysága alapján meg voltam győződve, hogy a
és akkor ketten maradva, azt fogjuk tenni, amihez kedvünk lábam komoly sérülést szenvedett, úgyhogy amikor lenéztem
van. Senki sem fog ránk kiáltani, hogy ne hangoskodjunk, ne rá, szinte meglepett, hogy még a helyén van, noha furcsán
töltsük szamárságokkal az időnket, és senki sem szid meg kifordult. A lábam ezután hamarosan sötétlilává vált és óriási
többé, amiért nem tartom elég tisztán a házat. mértékben megdagadt. Kórházba kellett mennem, D. pedig
dühös lett rám, amiért elrontottam a hétvégét.
És ő lesz életem királynője. Azt akartam, hogy ne legyen
A csónaktól a kocsiig vivő hosszú úton felváltva ugráltam
sohasem szomorú, ne kelljen csalódnia és ne legyen sohase
és négykézláb másztam, mialatt D. előttem ment. Sohasem
magányos. Megdöbbentően erős volt bennem a szeretet,
magyarázta meg, hogy miért állította a motort hátramenetbe,
amelyet iránta éreztem. Képes voltam órákon át meghatot­
én pedig sohasem kérdeztem meg tőle.
tan nézegetni, amint bölcsőjében alszik.
Amikor a leányommal egyedül maradtunk a házban, szinte
úgy éreztem, a világ pusztán kettőnkből áll. Szerencsére D.
nem sokat tartózkodott otthon. Anyát sem törte a buzgóság,
hogy átjöjjön segíteni nekem, hiszen örökké „fáradt" volt.
Látogatóink nem voltak, mert D. ezt nem engedte meg. Va­
lójában nekünk jobb is volt így. Tulajdonképpen így akartam
élni - anya és leánya a béke picinyke szigetét teremti meg
az ellenséges környezetben.

Ezekben az esztendőkben egyszer sem sírtam. Bármilyen

erős is volt férjem terrorja és a fizikai fájdalmam, külsőleg
nyugodt maradtam. Csak befelé sírtam és a sírásom csakis
magam ellen irányult: „Olyan csúnya vagy! Nem lett volna
szabad meg sem születned. Soha senki sem fog megszeretni."
Minden ütést, verést, pofont és rúgást, amelyet a férjemtől
kaptam, egy belső hang kísért, amely folyton ezt duruzsolta
a fülembe: „Nem érdemelsz mást. Nem érdemelsz mást. Nem
érdemelsz mást".
D. szeretett vízisízni, ezért szinte minden hétvégén hasz­
nálatba vettük a motorcsónakot. Az egyik szombaton, amikor
visszatértünk a vízisízésből, kiültem a csónak szélére és igye­
keztem kikötni a csónakot a mólóhoz. A bal lábam a csónak
és a móló között a vízbe lógott. D. ekkor a motort hirtelen
hátramenetbe állította és a lábam hatalmas ütést kapott.
159
255

£5e9
•1 in 3r
Röviddel Leigh lányom születése után D. vacso-
rára hívta meg egy munkahelyi barátnőjét, akit
egy pillanatra sem hagyott magára. Elragadóan
kedveskedett vele, mialatt felszolgáltam a vacso­
rát, rendbe hoztam a konyhát és megfürdettem
a leányomat. Vacsora után D. hazakísérte a nőt
és csak másnap reggel jött vissza.
A folyó mellett csónakházat és kabint béreltünk
és nyaranta szinte minden hétvégét ott töltöt­
tünk. Vasárnap időben kellett visszaérnünk az is­
tentiszteletre, így aztán hajnali háromkor nekem
kellett hazavezetnem a kocsit, mialatt D. édesen
aludt a hátsó ülésen.
Az egyik napon fölvettünk egy autóstoppos nőt.
En úgy állítottam be a visszapillantó tükröt, hogy
ne lássam őket. Egyenesen magam elé néztem
és igyekeztem az útra koncentrálni a figyelme­
met, hogy ne halljam, amint hátul szeretkeznek.
Egészen megszoktam D. félrelépéseit. Már D.
szaga és egyéb apró jelek alapján is tudtam róluk
és meglepően kevéssé fájt. Szó nélkül vittem ki
a borospoharakat a hálószoba padlójáról és cse­
réltem ki az ágyneműt. Egyetlen könnyet sem ej­
tettem emiatt.
Tudtam, D. szereti a szexet, de n e m velem.
D. közölte, csak akkor tud velem szeretkezni, ha közbe
más nőkre gondol. Utálatosnak találta a testemen lévő égési
hegeket. Csúfnak nevezett. így aztán egy folyóiratban ábrá­
zolt szép nőt nézett az alatt, amíg velem szeretkezett. R á m
egy pillantást sem vetett. De ha fájdalmat okozott nekem,
attól izgalomba jött.
Nagyon sokat gondoltam a halálra, de nem csak a maga­
méra, hanem D.-jére is. Válás szóba sem jöhetett. Ez ellent­
mondott volna Isten parancsának és a gyülekezetet sem akar­
tam megbotránkoztatni. Egyetlen módot láttam a menekü­
lésre: a halált.
Amikor álmatlanul forgolódtam az ágyban D. mellett, kü­
lönböző módszereket gondoltam ki arra, hogyan tehetném
el láb alól és hogyan tüntethetném el a holttestét. De egyet­
len tervemet sem találtam jónak, mert nem akartam börtön­
be kerülni. Tökéletesen biztosra akartam menni. A tökéletes
alkalom azonban csak egyetlen egyszer jött el és kénytelen
voltam kihasználatlanul hagyni.
A Grand Canyon közelében táboroztunk és kirándultunk
a szakadék pereméhez. D. nagyon szeretett fényképezni, és
egészen odament a peremhez. Már közeledett az alkonyat.
Teljesen egyedül voltunk, senki sem volt a közelünkben. A
talaj nagyon egyenetlen volt, füvek és apró kövek borították.
D. háttal volt nekem. Arra gondoltam, egyetlen lökés és min­
dennek vége. Vége a házasságomnak, vége minden nyomo­
rúságomnak, testi és érzelmi kiszolgáltatottságnak. A le­
ányom és én szabadok leszünk.
Mindenki sajnálkozni fog, de azt mondják majd, hogy nem
kellett volna annyira közel mennie a szakadék széléhez.
Már mozdultam is előre, amikor meghallottam, hogy Leigh
leányom beszél hozzám. Fölébredt az őt tartó hátizsákban.
Éreztem, amint pici lábaival a bordáimat rugdossa. Átlát a
vállam fölött. Látni fogja, mit csinálok. Ettől megfagyott az
ereimben a vér és noha még csak hat hónapos volt és később
161
 aligha emlékeznék az esetre, nem mertem élni a lehetőség­
gel. Nem tehettem meg, hogy a gyermekem tanúja legyen
apja halálának.
D. megfordult és észrevette különös arckifejezésemet. „Mi
a csuda van veled?" - kérdezte.
Nem válaszoltam. Elindultunk lefelé, miközben Leigh
szorgalmasan gőgicsélt.
Leigh születésekor a halálról alkotott nézeteim némileg
megváltoztak, noha önmagam halálával kapcsolatos vélemé­
nyem változatlan maradt. A gyermekem születése értelmet
adott az életemnek: nem szerettem volna, hogy a gondozását
helyettem valaki más végezze.
Megrémített a lehetőség, hogy ha meghalok, a gondozá­
sáról D. egymaga fog gondoskodni, és én nem lehetek ott,
hogy megvédelmezzem. Ez feltétlenül megkövetelte, hogy
életben maradjak és a félelmem egészen más irányt vett. Mi
lesz, ha D. nem hagyja abba időben a verésemet és abba
belehalok? Mi lesz akkor a leányommal? Ezért igyekeztem
még szelídebb, még engedelmesebb lenni, hogy ne vívjam ki
D. haragját. Tojáshéjon jártam és minden lehetőt és lehetet­
lent megtettem, hogy ne izgassam őt fel.
Egész életemben leginkább a bezártságtól való félelem
gyötört. D. ezt tudta és ismeretét tudatosan fel is használta
ellenem. Éjszaka néha arra ébredtem, hogy ráül a mellemre,
a térdeivel a testemhez szorítja a karjaimat, a kezei pedig
néhány centiméternyire vannak az arcomtól. Amikor észre­
vette, hogy felébredtem, olyan erősen szorított hozzám egy
párnát, hogy alig kaptam levegőt. Kis idő múlva elengedte a
párnát és hagyta, hogy szabadon lélegezzem. És rám mosoly­
gott. Amikor ismét lélegzethez jutottam, folytatta a játékot.
Anya egyszer megkérdezte, mitől van egy bizonyos zúzó­
dás az arcomon. Ekkor elmondtam neki, hogy D. gyakran .
megver. Addig nem mertem neki erről beszámolni. Szégyell­
tem magam és annak tulajdonítottam, hogy nem vagyok ren­
des ember, nőként pedig egyenesen undorító vagyok.
162
Abból, ahogyan Anya zavartan gyűrögette pliszírozott ru­
hájának ráncait és ahogyan rám nézett, tudtam, a téma na­
gyon kellemetlenül érinti. Abba is hagytam a feszegetését és
másról kezdtem beszélni. De aztán erőt vett magán, megkö­
szörülte a torkát, és megkérdezte, kértem-e az Úr segítségét.
Ezt mondta: „Talán valami olyat teszel, amit nem volna sza­
bad megtenned. Azt ajánlom, imádkozz, és kérd az Istent,
hogy jobb feleség váljon belőled."
Ezt előre tudhattam volna. Az imádság, mint általános or­
vosság minden lelki és testi bajra. Ezen a vonalon hiába pró­
bálnék segítséget kérni.
Évekkel azután, hogy elhagytam D.-t, a barátnőim meg­
kérdezték tőlem, miért tartottam ki mellette olyan sokáig.
Felháborította őket, hogy nem m e n t e m el rögtön az első ve­
rés után. De még a magyarázatom után is kételkedve néztek
rám. Ekkor fölnevettem és ezt mondtam: „Azt hiszem, nek­
tek is ott kellett volna lennetek."
Nagyon szerettem volna elmenekülni, de az számomra
ugyanannyira elképzelhetetlen volt, mint a holdraszállás. H o ­
vá mehetnék? Ki volna hajlandó segíteni rajtam? N e m volt
senkim, akiben bízhattam volna. A városkában mindenki is­
merte és szerette D.-t. Az volt az általános vélemény, hogy
legyek nagyon boldog, hogy ő a férjem - hiszen a kérők nem
álltak sorban az ajtóm előtt. Jóképű, köztiszteletben álló kö­
zösségi vezető személyiségről van szó. Senkinek sem volt fo­
galma arról, mi megy végbe a zárt ajtók mögött. Senki sem
hinne el egy szót sem abból, amit mondok.
Nevelőszüleimnek sem okozhattam újból csalódást. A gyü­
lekezetet sem botránkoztathattam meg. És a legfontosabb:
N e m érdemeltem meg ennél jobbat. Értéktelenként mégis
lázadozni mertem a sorsom ellen. D. persze, hogy nem csó­
kolt meg és nem udvarolt úgy nekem, ahogy a normális nők­
nek szoktak. Én meg sem érdemeltem az ember nevet. Csúf
és undorító voltam. Persze, hogy megvert. Hiszen még meg­
születnem sem lett volna szabad. Mindenkire csak szeren-
163
esetlenséget hoztam. Én voltam az oka Omma halálának.
Csalódást okoztam nevelőszüleimnek és elhagytam az Istent.
Szex közben senki sem fog a szemembe nézni, és nem
fogja elragadtatva suttogni a nevemet, nem fog szeretettel
elárasztani. Miért is t e n n é ezt bárki? Ha férfi volnék, vajon
én megtenném-e? Persze, hogy nem tenném meg. Épeszű
férfi nem választana ki pont engem. Biztos voltam benne,
hogy nem az a fajta nő vagyok, akibe a férfiak bele szoktak
szeretni. És még föl sem kellett tennem a kérdést: Miért?
Előre tudtam a választ. Csupán a tükörbe kellett néznem.
A tükröket lehetőség szerint igyekeztem kikerülni és csak
nagyon ritkán hagytam magam lefényképezni. Amikor mégis
kénytelen voltam a tükörbe nézni, elárasztott a megvetés. Az
arcom torz, a hajam rendetlen volt és kifejezetten rútnak
láttam magam. Arcom és testem minden porcikáját gyűlöl­
tem: félig ázsiai szemeimet, széles pofacsontjaimat, sőt még
a bőr alatti koponyámat is.
Kisgyermek koromban Anya és Apa megbüntetett, amiért
azt mondtam, szeretném, ha férjnél lennék, hadd élvezze a
férjem is a jó szagomat és azt a kellemes érzést, amelyet
bennem a testem kelt. Az igazi férjem viszont rám sem akar
nézni, és nem akar sem szagolgatni, sem megsimogatni.
D. nem hajlandó megcsókolni és én is csak egyszer pró­
báltam meg ezt. Vacsora után a tévé előtt ültünk és az este
mindaddig nyugodtan telt el. Nekem olyan megkönnyebbü­
lést okozott, hogy D. legalább néhány óra hosszat nem dü­
höngött, hogy elfogott a hála és ösztönösen odafordultam
hozzá és ajkon csókoltam őt. O visszahőkölt és ököllel az
arcomba vágott. „Ezt meg ne próbáld még egyszer" - közöl­
te. Úgy is lett.
Még a válásom után sok esztendővel is visszahőköltem, ha
valakinek a keze túl közel került az arcomhoz. Gyakran elő­
fordult, hogy randevúztam valakivel, ám amikor a kezét az
164
arcom felé emelte, önkéntelenül hátravetettem a fejemet és
megrándult az arcom. Attól függően, mennyire váratlan volt
a mozdulat, a kezemet védekezően az arcom elé emeltem.
Ez persze kellemetlen volt annak, akivel randevúztam.
N é h a még meg is haragudtak érte, mert azt hitték, nem bí­
zom meg bennük, vagy attól félek, hogy bántani akarnak.
N e m voltam képes sem nekik, sem magamnak értelmesen
megmagyarázni, miért viselkedtem úgy, ahogyan viselkedtem:
hogy a mozdulatom nem volt tudatos és el sem tudtam kép­
zelni, hogy valaki szeretettel nyúlhat felém. A reflexeim azt
mondták, hogy pofont kapok. Hosszú esztendőkön szokásait
nem tudtam egyhamar levetkőzni. Csak nagyon sokára tud­
tam megszokni, hogy valaki kedvesen is nyúlhat az arcom
felé.
Ha valaki arcon csókol, az még mindig leírhatatlanul bol­
dog érzés számomra. Miután oly sokáig sóvárogtam azután,
hogy valaki megcsókoljon, képtelen voltam megunni azt a
felséges érzést, hogy valaki érdemesnek tart arra és nem utál­
ja, hogy megcsókoljon. A csókot sohasem tekintem olyasva­
laminek, ami kijár nekem. Mindig égi ajándéknak tartom.
Minden alkalommal valóságos csoda, ha látom, hogy valaki­
nek az arca szerelmes vággyal közelít az én arcom felé, és
hogy örömteli érzés fut át rajta, amikor az ajka a bőrömhöz
ér.
Szerintem a csókot az teszi számomra sokkal élvezeteseb­
bé, hogy olyan sok esztendőn át kellett sóvárognom utána.
A végső lökést ahhoz, hogy véget vessek a házasságomnak,
a leányom, Leigh adta. Az egy dolog, hogy én szenvedek -
mint mondtam, ezt végső soron helyénvalónak is tartottam
- azt azonban nem engedhettem meg, hogy a leányom is
szenvedjen. O bízott abban, hogy minden baj ellen megvé­
dem és a világon ő volt a legértékesebb számomra.
Elhatározásom egy éjszakán, egy szempillantás alatt meg­
született. Azon az éjszakán D. Leigh szobájában akarta ve­
lem űzni kisded játékait. A leányom akkor valamivel több,
165
mint kétéves volt. D. közölte, hogy ha meg merek mukkanni,
Leigh fölébred és meglátja, mi történik. Ennél több figyel­
meztetésre nem volt szükségem ahhoz, hogy még a lélegze­
temet is visszatartsam.
Fogalmam sincs, miért választotta ki D. aznap éjszaka a
leányom szobáját szokásos játékainak helyszínéül. Talán úgy
érezte, hogy valami új dologra van szüksége ahhoz, hogy fel­
korbácsolja érzékeit. A leányom a bölcsőjében feküdt sárga
hálóruhácskájában, a redőny résein át belopakodó holdsugár
árnyékokat vetett gyönyörű arcocskájára. Én még az ajkai­
mat is összeharaptam, nehogy egy hangot hallassak és föléb­
resszem őt. Megrémített az a lehetőség, hogy fölébredve, a
bölcső résein át meglátja, mit csinál velem D. H á t h a é p p e n
azt látja, hogy megöl engem? Ezt mindenáron meg kellett
akadályoznom.
Amikor D. elaludt, a leányomat a takaróiba csavartam, a
karomba vettem és a hátsó ajtón kiosontam vele. Semmi sem
volt velem, sem pénz, sem ruhák. A testem tele volt alvadt
vérfoltokkal, véraláfutásokkal és friss, még vérző sebekkel.
Leigh leányomat a karomban tartva, mezítláb vágtam neki
a holdfény által megvilágított sivatagnak. Végtelen béke
szállta meg a szívemet. Furcsa kábulat vett rajtam erőt, mint­
ha egy másik korban megtörtént jelenet szereplője lettem
volna. Nyugodtabbnak, felszabadultabbnak s vidámabbnak
éreztem magam, mint évek óta bármikor. Úgy éreztem, mint­
ha egy örvény közepén ugyan, de végre biztonságos helyen
lennék.
Leigh fölébredt és én leültem egy kőre, hogy eljátszadoz­
hasson a vadvirágokkal. Aztán elénekeltük az egyik kedvenc
madrigálját:
Fészkünk körül, ameddig a szemünk ellát
Ezüstszélű aranyos kerti boglárka-mezők terül­
nek el;
166
Ahol turbolya van a galagonya sövény körül.
A csönd szinte úgy látható, mint a homokóra.
Kapcsolódjék szívünkhöz halhatatlan adomány­
ként
Ez a barátságos, kimondhatatlanul gyönyörű
óra;
Amikor háromszoros csönd volt a dal:
A Szeretet Dala.
Leigh nem kérdezősködött, örömét lelte a holdvilágos sétá­
ban, a dalban és a vadvirágokban. Odamentem nevelőszüleim
házához és kopogtattam az ajtón. Beengedtek és nem tilta­
koztak, amikor azt mondtam, el akarok válni a férjemtől.
Azt hiszem, mindkettejüket megdöbbentette a külsőm,
azonban nem tettek rá semmilyen megjegyzést, csupán elfor­
dították a fejüket, hogy ne kelljen látniuk engem. Anya azt
mondta, menjek és zuhanyozzak le. Amikor Leigh elaludt,
elmondtam, hogyan bánt velem D. házasságunk első napjától
kezdve és hogy eldöntöttem: elválok. Megint arra szólítottak
fel, hogy imádkozzam. Apa ezt mondta: „Megkérdezted már,
mi erről az Úr véleménye?" Én elmondtam, hogy az Úr azt
akarja, védelmezzem meg a leányomat és erre csakis a válás
az egyetlen lehetőség.
A prédikációt ennek ellenére csak az állította le, amikor
beszámoltam a nevelőszüleimnek D. hűtlenségéről. A Biblia
ugyanis a házastársak hűtlensége esetében megengedi a vá­
lást, noha az asszonynak nem szabad újra férjhez mennie. A
hűtlenség azonban megengedett válóok. A zúzódásaim tehát
semmit sem jelentettek - örülnöm kellett volna azért, hogy
szenvedhetek Krisztusért -, a házasságtörés azonban bűn.
Amikor D. másnap reggel beállított, a nevelőszüleim meg­
próbáltak közbenjárni az érdekében, én azonban - életem­
ben először - a sarkamra álltam. Az engem eddig jellemző
szolgalelkűség egy szempillantás alatt eltűnt belőlem. Mintha
más emberré váltam volna, mintha kicseréltek volna. D.-nek
167
sem a könyörgése, sem a fenyegetései, sem az ígéretei nem
hatottak meg. Az sem érdekelt, milyen kínos helyzetbe ke­
rülnek a nevelőszüleim a gyülekezetben és hogy mit szólnak
a válásomhoz a városban.
Eljött az az idő, amikor elég erősnek éreztem magam ah­
hoz, hogy új, önálló életet kezdjek.

168
 Álmaim erdejében magasra nőnek a fák.
Suttogva beszélgetnek és ölelgetik egymást.
Vezess, gyöngéd fény; ezüstös holdsugár
ezen a sötét éjszakán
Miközben a lombok szerelmes dalokat
énekelnek hozzám.

Álmaim erdejében folyton esik az eső.

A párán át bársonyosan szép zöld lombokat látok.
Mosd el mindazt a könnyet,
amelyet magányos szórnom éveimben ejtettem
Miközben a lombok szerelmes dalokat
énekelnek hozzám.

Szívem vágyai álmaim erdejében lakoznak.

Lelkem velük együtt halad át a fák árnyképein.
Pán lelke egy férfi testében;
És a lombok szerelmes dalokat
énekelnek hozzám.
ÍA férjem elhagyása után az egyik kocsit, néhány
bútordarabot, a ruháinkat és edényeket vittem
el magammal. A házat és a pénzt D. tartotta
meg. Minthogy olyan kis lakásba költöztem, ahol
kutyát nem lehetett tartani, el kellett ajándékoz­
nom az egyik szomszédunknak.
Leányommal ettől kezdve olyan életet éltünk,
amely Ommával való koreai életemnek amerikai
megfelelője volt. Igyekeztem a lehető legtöbb
időt tölteni a leányommal. Mindig játszottunk,
valahányszor kedvünk támadt rá. Saját világot te­
remtettünk magunknak. Amikor besötétedett,
párnákat és arra könyveket halmoztunk az ágyra,
összebújtunk, olvasgattunk, beszélgettünk, törté­
neteket találtunk ki, mentateát ittunk mindad­
dig, amíg Leigh el nem aludt. Aztán kicsi fejecs­
kéjével a vállamon hajnalig tovább olvasgattam.
Omma, aki ugyanolyan szenvedélyesen szeretett
engem, mint én a leányomat, nem volt képes el­
szökni a családjától, nem tudom, miért. Halála
után egészen egyedül álltam a világban. Azon az
éjszakán, amikor a leányommal a karjaimban el­
hagytam a hitvesi házat, fantasztikus ujjongást
éreztem - együtt haladtunk a szabadság felé.
A leányom és én bizonyos értelemben ugyanolyan szegények
voltunk, mint annak idején Omma és én voltunk. Én is azzal
védekeztem a szegénység ellen, hogy játékot formáltam be­
lőle. Ha például egy zacskó rizsre volt szükségünk, kincske­
reső körútra indultunk, hogy némi aprópénzt összevadász-
szunk. Leigh diadalmasan kiáltozva jelentette, ha a dívány­
párnák vagy a kocsiszőnyeg alatt sikerült némi aprópénzre
bukkannia. És a leányom is, akárcsak én, sokkal később jöt­
tem rá, milyen szegényes volt a gyermekkora.
A városból nem költöztünk el, hanem lakást béreltem,
amelyért havonta 150 dollár lakbért fizettem. A házsort ere­
detileg a közeli datolyapálma-ültetvényeken dolgozó idény­
munkások számára építettek. Az egyik szoba egy vékony vá­
laszfallal nappali és hálóhelyiségre, a másik kisebb szobára
konyhára és fürdőszobára volt osztva.
Mindez élénken emlékeztetett engem arra a viskóra,
amelyben Ommával éltem - a legszegényebbek utolsó me­
nedékhelyére. Lakásunkat jól megtermett datolyapálma-bo-
garakkal kellett megosztatnunk, amelyek fegyverviselő kato­
nákként masíroztak fel és alá. Amikor visszahúztuk apró für­
dőszobánk függönyét, a lefolyó felől bámultak ránk. Azon a
szekrénysoron aludtak, amely a fürdőszobát elválasztotta a
nappalitól. A falról lepattogzott festék között jól látszott
közlekedésük útvonala.
Az előző otthonomból magammal hoztam néhány bútor­
darabot és egy matracot, amelyet a padlón helyeztem el. Dí­
szítésként vadvirágokat és hosszú szárú füveket használtam,
amelyek a ház körül nőttek. Leigh szép képeket rajzolt, ame­
lyeket a munkahelyemről hazavitt színes papírral kereteztem
be és kiakasztottam őket a falra.
Ugyanabból a papirosból játék babákat is készítettem és
színes ceruzával érdekes és különleges ruhákat rajzoltunk
nekik. Akárcsak Omma, én is készítettem a gyermekem szá­
mára játékvárost, amelyet a képzeletünk igazibbnak varázsolt
elénk, mint a valóságot.
174
Annak ellenére, hogy nem volt sem főiskolai végzettsé­
gem, sem tapasztalatom, sikerült egy kis hetilapnál riporter­
ként elhelyezkednem. A dolgot különösen az t e t t e számomra
kedvezővé, hogy magammal vihettem a leányomat. Amíg az
irodában voltam, az íróasztal alatt játszadozott és amikor ri­
portra kellett mennem, magammal vihettem. A körzetembe
tartozott a helyi városi tanács, a két városi iskola, a rendőrség
és a tűzoltóság. Egyúttal én fogadtam a feleket, vettem föl
a hirdetéseket és én végeztem a gépelési munkát is. Ezért a
munkáért havi 300 dollárt fizettek. A fizetési napokat a le­
ányommal együtt ünnepeltük meg: elmentünk az élelmi­
szerboltba, rizst, egy naposnál idősebb kenyeret, az út menti
zöldségestől zöldségeket és kimért teát vettünk. Meg egy kis
citromfagyit is meg mertünk engedni magunknak, amelyet a
cukrászda előtt nyaltunk el, miközben figyeltük a naplemen­
tét, a gyomirtó gépek kerekeit és integettünk a Santa F é b e
tartó vonatok utasainak.
A következő fizetési nap előtt néhány nappal rendszerint
elfogyott a pénzünk és vele az ennivalónk is. Ilyenkor kutat­
tuk át a ruhazsebeket, hogy némi aprópénzt leljünk bennük,
amiből rizst vagy lisztet vásárolhatunk. A lisztből lapos, ízet­
len kenyeret sütöttem. De még az aprópénz utáni kutatásból
is izgalmas kalandot csináltunk és elneveztük „kincsvadászat­
nak". Ha sikerült összeszednünk 75 centet, az már elég volt.
Ennyiért már elég rizst kaptunk ahhoz, hogy kibírjuk a kö­
vetkező fizetésig.
A főzést illetően nagyon találékonyak voltunk, mindig ki
tudtuk sütni, hogy a rendelkezésre álló anyagokból mit koty­
vasszunk össze. Az eredmény néha meglepően jó, de több­
nyire majdnem ehetetlen lett. E n n e k ellenére mindig min­
dent megettünk, sőt még viccelődtünk is az eredményen. Né­
ha azt játszottuk, hogy sarkutazók vagyunk, akiknek ez az
utolsó vacsorájuk. Semmi sem tudott bennünket legyűrni,
mert mindent játékká alakítottunk át.
Volt egy ócska öreg zongorám, amelyet egy szomszédtól
175
kaptam ajándékba. Esténként gyakran megtettük, hogy Le-
igh leült mellém és mialatt zongoráztam, együtt énekelget­
tünk. Közben a fejét az ölembe hajtotta és hamarosan el­
aludt, mialatt én a szép Morrison-dalok egyikét énekeltem:
A leányom olyan édes, mint a méz,
O első osztályú angyal.
Leigh és én általában azt csináltuk, amihez kedvünk volt. Ez
gyakran azzal járt, hogy én a munkával, ő az iskolával „blic­
celt". N é h a a munkaidő lejárta előtt hagytam el a munkahe­
lyemet, elmentem a leányomért az iskolába és azt mondtam,
az orvoshoz kell vinnem. Augusztus volt, a nap szépen sütött.
Leigh el volt ragadtatva és mindketten nagyon jól éreztük
magunkat.
Mielőtt elmentem volna a leányomért az iskolába, haza­
mentem a lakásunkba, fölvettem a fürdőruhámat, föléje pe­
dig a szoknyámat, Leigh fürdőruháját pedig becsomagoltam.
Aztán a tengerpart menti út mentén Leigh leguggolt a kocsi
mellett és átöltözött fürdőruhába, miközben nagyokat kun­
cogtunk. Egész délután bent maradtunk a vízben, jól lesül­
tünk és végül nagyon elálmosodtunk. De mindvégig nagyon
jól éreztük magunkat. Hazafelé menet megálltunk a cukrász­
dánál, fagyit kértünk és a kocsiban elnyaltuk. Arcunk és a
kezünk ragadós lett a fagylalttól, és vicces képeket vágtunk
egymásra.
Amikor hazaértünk, még amúgy homokosán és fürdőru­
hában nekiestünk a hűtőszekrénynek. Nem volt valami sok
b e n n e - egy kis burgonyapüré, spagettimártás és borsó -, de
egyikükhöz sem volt sok kedvünk. Leigh azt mondta, noha
ételként aligha felel meg, arra jó lesz, hogy az ujjainkkal fes­
tegessünk velük a padlóra. Az ötletet remeknek találtam,
úgyhogy az összes élelmiszert kivettük a hűtőszekrényből és
leöntöttük a padlóra. Még mindig fürdőruhában, nekiálltunk,
hogy a hófehér padlócsempét telefessük. Miközben festés
176
közben a padlón ide-oda csúszkáltunk, akkorákat nevettünk,
hogy még a hasunk is megfájdult bele.
P é n t e k esténként programot csináltunk. A városkában
volt egy autós mozi, oda szoktunk menni. Az autót telepa­
koltam párnákkal és takarókkal, Leigh-re ráadtam a pizsa­
máját és rózsaszín nyuszis papucsát, és megálltunk a sült csir­
két árusító vendéglő előtt, ahol egy dobozban három sült
csirkecombot, zsemléket, burgonyapürét és káposztasalátát
vásároltunk. Egy termoszban teát vittem a moziba és a taka­
rók alatt összebújva megettük szerény vacsoránkat.
N e m gyermekkorom rizsét, kimchijét és árpateáját fo­
gyasztottuk, a rituálé azonban megmaradt: megosztottuk az
ennivalónkat és a legjobb falatokat egymásnak tartogattuk.
Azt éreztük, az étel sokkal jobban ízlik, ha az első falatot a
másik kapja és kuncogva vitatkoztunk azon, kié legyen az
első falat. Akármilyen gyönge filmet vetítettek is, legalább
egy óráig eltartott, amíg Leigh elaludt. Ha jó volt a film, vé­
gignéztem, ha untam, alvó leányommal rögtön hazahajtot­
tam. Lefektettem, fölvettem a hálóruhámat, lefeküdtem mel­
léje, átöleltem, mögéje bújtam és megcsókoltam a fejbúbját.
O m m á h o z hasonlóan én is úgy feküdtem le, hogy a gyerme­
kem és az ajtó közé kerüljek.
Együtt feküdtünk le és nem éreztük magunkat sem sze­
génynek sem magányosnak. Néha félálomban elbeszélget­
tünk arról, milyen volt a film, néha pedig butácska dalokat
énekelgettünk.
O m m á h o z hasonlóan, én is történeteket találtam ki arról,
milyen lesz leányom jövője. Egy szép nagyvárosba kerül és
minden álma teljesülni fog. A t ö r t é n e t e k tele voltak olvas­
mányainkból vett szebbnél szebb részletekkel; Coleridge és
Shakespeare és C.S. Lewis és Roald Dahl mind lélegzetelál­
lító meseszövésünk részeivé váltak. Amit olvastunk, mindent
magunkba fogadtunk és kizárólag a magunkénak tartottunk.
Leigh-nek már egészen kicsi korától mondtam verseket,
azokba azonban mindig beleszőttem a nevét. Coleridge
277
 „Kubla kahn"-ját például így fogalmaztam át: „Xanaduba Le-
igh hercegnő..." stb.
A fantázia működtetése az életet nem csak Koreában, ha­
nem Amerikában is elviselhetőbbé tette.
Állandó együttlétünk Leigh korának előrehaladtával sem
szűnt meg. Leigh akkor is velem volt, amikor a pajtásaival
játszania kellett volna, vagy amikor a saját dolgaival kellett
volna törődnie. Az elválástól való félelem mindkettőnkben
nagyon erős volt. Leányom csak akkor érezte biztonságban
magát, ha velem volt.
Leigh tízéves kora táján elhatároztuk, hogy vegetáriánu­
sok leszünk. A döntés egyikünk számára sem volt nehéz.
Mindketten erősen hittünk abban, hogy az élet szent dolog
és minden élőt szeretettel és tisztelettel kell kezelni. így az­
után, amikor egyik nap sírva érkezett haza az iskolából és
elmondta, hogy egy filmen látta, milyen szörnyű mészárlás
folyik a vágóhidakon, logikus döntés volt részünkről, hogy
nem eszünk többé húst.
De pénzügyi viszonyaink sem nagyon engedték meg, hogy
húst fogyasszunk. így aztán vegetáriánusok lettünk, csupán
a tejtermékeknek tettünk időnként engedményeket. Kísérle­
teztünk ugyan a tofuval, tojáspótlókkal és terjedelmesített
növényi fehérjékkel is, de többnyire megmaradtunk az alap­
vető növényi élelmiszereknél: rizs, tésztafélék, házilag sütött
kenyér, zöldségek és gyümölcsök. Városkánkban alighanem
mi voltunk az egyetlen vegetáriánusok és nem győztük elég­
szer elmagyarázni a többieknek, hogy miért nem eszünk húst,
baromfikat és halakat.
Életem akkori szakaszában a vegetáriánusság jelentette
számomra a legerősebb kapcsolatot a vallással. Hevesen el­
ítéltem azt, hogy az állatokat kizárólag emberi fogyasztás cél­
jára tartsanak. Megsirattam az apró és szennyes ketrecekben
tartott csirkék sorsát, amelyeknek még a csőrét is levágták.
178
Az emberek a húsevést ilyesféleképpen indokolták: „Hi­
szen azok csak állatok. Arra valók, hogy megegyük őket". Ez
a mondat különösen rossz hatással volt rám. Talán azért,
mert gyermekkoromban nagyon sokszor hallottam: „Olyan
vagy, mint az állat". Sokat szenvedtem az életben azért, mert
nem voltak hajlandók velem emberként bánni. Az állatoknak
pedig azért kell szenvedniük, mert kevesebbek az embernél.
Nekem az volt a véleményem, hogy ha az emberek más
élőlényekkel képesek vak kegyetlenséggel bánni, nincs sok
okuk arra, hogy büszkék legyenek magukra.
Nevelőszüleim közben már megbarátkoztak a válás gon­
dolatával, de nem sokat beszéltünk róla. A leányommal min­
den hétvégén meglátogattuk őket, a templomba is eljártunk
- nem azért, mert hívő voltam, h a n e m azért, mert meg akar­
tam őrizni a békét. Leigh hasonló fundamentalista oktatás­
ban részesült tőlük, de hozzám hasonlóan ő sem volt hajlan­
dó elfogadni a tanaikat.
Ha Apa arra hivatkozott, hogy Krisztus nélkül mindenki
a pokolba fog kerülni, Leigh ezt válaszolta: „Az nem helyes
dolog". Leigh önállóan gondolkodott és nem habozott, hogy
a véleményének kifejezést is adjon. Ez a vonása az idők fo­
lyamán egyre erőteljesebbé vált. Mindössze négy éves volt,
amikor Apa egyik szentbeszéde nem tetszett neki, és ezt meg
is mondta: „Ezzel nem értek egyet". Amikor Apa figyelmez­
tette, hogy imádkoznia kellene, hogy ne legyenek ilyen bűnös
gondolatai, kapásból ezt válaszolta: „Nincs szükségem imád­
ságra. Tudom, helyes, amit gondolok".
A végső felszabadulásom felé tett első lépésem az volt, hogy
elhagytam a sivatagot, mint lakóhelyet. A sivatagot már úgy
is egész életemben utáltam és azt hittem, nyomorúságom egy
jó részétől megszabadulok, ha kimenve a házból, nem a si­
vatagot látom, hanem zöld fű és zöld lombú fák vesznek kö­
rül.
179

A sivatagban, ahol nevelőszüleim laktak, csak elszórtan,
egymástól nagy távolságban álltak házak. Az ember nyugod­
tan kiabálhatott, sikoltozhatott, nem volt senki, aki meghall­
ja. Szörnyű dolgok történhettek a falak mögött anélkül, hogy
bárkinek a segítségére számítani lehetett volna. A házak az
utaktól és egymástól is nagyon messze helyezkedtek el.
Mind a mai napig gyűlölöm a sivatagot. N e m látom b e n n e
azt a szépséget, amelyről mások olyan sokat áradoznak. A
füvek és fák kikelt magjait a hőség szinte azonnal elpusztítja.
A napsütés és a szél mindent könyörtelenül kiirt. Aki
hosszabban a sivatagban tartózkodik, annak a bőre sötétbar­
nára színeződik és megvastagszik. Szerintem a sivatag nem
csak az emberek testét, hanem még a lelkét is kiszárítja.
Minden éjszaka hallottam a kojotok diadalmas üvöltését
és széttépett áldozataiknak a jajgatásai. Az áldozat néha egy
véletlenül a kerítésen kívül maradt kutya vagy macska volt,
amelyet a hegyekről éjszakai vadászatra leszállingózó kojo­
tok elkaptak. Minden éjszaka a párnámat a fülemhez szorítva
próbáltam elaludni, hogy ne halljam az áldozatok halálhör-
gését.
Főiskolára járva, egyre jobb munkahelyekre kerültem. A
fizetésem egyre emelkedett, ezért igyekeztem minél köze­
lebb kerülni a dél-kaliforniai tengerparthoz. Az új lakásaim
is kicsinyek voltak, de nem voltak bent datolyapálma-bogarak
és odakint szúrós gizgazok.
Második otthonunk egy apró kőház volt a város külterü­
letén. A házhoz körülbelül kétholdnyi kopár telek tartozott.
Előző lakásunkhoz képest egy lépést jelentett fölfelé és a
nagyobb szabad térség a klausztrofóbiámnak is jót tett.
Még nem tudtam, milyen veszélyekkel járhat a többiektől
való nagyobb távolság.
A második újságnál a bűnügyi rovatot kaptam és úgy érez­
tem, hogy az ártatlanok bosszúállójának szerepét osztották
rám. Sorozatot kezdtem írni a helyi bűnesetekről, igyekeztem
mindenkit megkérdezni, akit csak el tudtam érni, hogy ki tud-
180
jam deríteni az igazságot. E n n e k az lett a következménye,
hogy azok közül, akikről írtam, néhányan elvesztették az ál­
lásukat, másokat pedig alacsonyabb beosztásba helyeztek.
E n n e k ellenére jó volt a viszonyom a helyi rendőrökkel,
akik tudták, hogy cikkeimben az igazat írtam meg és maguk
is azt kívánták, hogy a körzetük megszabaduljon a bűnöző
elemektől. Gyakran előfordult, hogy egy rendőr a kanyargós
földúton odahajtott a házamhoz, hogy megkérdezze, n e m
akarok-e elmenni egy baleset helyszínére, vagy nem akarok-e
résztvenni egy drograzzián. A városban mindenki tudta, hol
lakom.
Egy éjszaka arra ébredtem, hogy egy autó fényszórója vi­
lágít be az ablakomon. Az első gondolatom az volt, hogy ta­
lán ismét a rendőrök hívnak el valahová. Leigh egyik barát­
nőjénél éjszakázott, úgyhogy egyedül voltam. Amikor egy kis­
sé kinyitottam az ajtót, hogy megnézzem, ki van itt, meglát­
tam valakit, akiről cikket írtam. Az illető egy szempillantás
alatt benn termett a házban.
Fél órával később távozott.
Először a szerkesztőmet hívtam fel: „Megerőszakoltak" -
közöltem. „Holnap reggel alighanem csak későn tudok be­
menni". A szerkesztő és a felesége egy órán belül nálam vol­
tak. Az éjszakát és a reggelt a kórházban és a rendőrségen
töltöttem.
Az alatt a rövid idő alatt, amíg bűnügyi riporterként dol­
goztam, több olyan tárgyaláson vettem részt, ahol nők meg­
erőszakolásáról volt szó. Mindig megdöbbentett az, ahogyan
a tárgyaláson az áldozatokat kezelték. Ilyesmiben n e m vol­
tam hajlandó részt venni. Több napi alkudozás után a követ­
kező megegyezésre jutottunk: az elkövető általános ügyvédi
gyakorlatot többé nem, csupán ügyvédi tanácsadást folytat­
hat. Az ügyet ezzel befejezettnek tekintettem.
Egy hónappal később rájöttem, másállapotba kerültem. Az
egyetlen lehetőség az abortusz volt, azonban nem akartam,
hogy bárki is tudomást szerezzen róla. A szerkesztőmtől elő-
181
leget kértem, egymagam elhajtottam Los Angelesbe, végre­
hajtattam az abortuszt és késő éjszaka a rázós földúton haza
hajtottam. Az utat egészen hazáig végigsírtam.
Ismét teljes erővel rám tört a bűntudat. Magamat hibáz­
tattam a történtekért: nem lett volna szabad kinyitnom az
ajtót addig, amíg nem tudom, ki kopogtat; nem lett volna
szabad az emberektől olyan távol élnem, hogy senki se hallja
meg a segélykiáltásaimat; az ügyet a bíróság elé kellett volna
vinnem; és végül vajon nem lett volna-e az abortuszon kívül
más lehetőség is?
Ráadásul azt a lényt is nagyon sajnáltam, akinek az élete
ilyen rövidre sikerült. Gondolataim azonban ennél a pontnál
leálltak és megpróbáltam kideríteni, mit tettem helyesen és
mit helytelenül.
A megerőszakolást főleg azért nem mertem a bíróság elé
vinni, mert nem akartam a magánéletemet kiteregetni. Ha
az életem az érvényes társadalmi szabályok szerint kifogás­
talan lett volna, talán nem riadtam volna vissza a bírósági
tárgyalástól. De a magánéletem nem volt kifogástalan. Emi­
att nem vállalhattam a tanúskodást. Megszégyenültem volna.
Még a következő évben is ugyanezen a helyen laktunk.
Egy szombati napon délben éppen a ruhát teregettem kint
az udvaron, amikor hirtelen összeestem. Leigh az egyik ba­
rátnőjénél volt és fogalmam sem volt, mi történhetett velem.
Fájdalmam nem volt, de úgy éreztem, mintha a gerincoszlo­
pom elolvadt volna. Az alsótestemet, tehát a lábaimat meg
sem tudtam mozdítani.
A ruhaszárító kötél mintegy harminc méternyire volt a
háztól. A karjaimat és a fejemet használva támasztékul, egé­
szen estig eltartott, amíg vissza tudtam vonszolni magam a
házba. Amikor az akkor tizenegyéves Leigh hazaérkezett, ott
fetrengtem a konyha padlóján, mert nem értem el az asztalon
levő telefont.
Leigh felhívta a mentőket és néhány órával később az
idegsebész megmondta, hogy azonnal meg kell műteni az
182
ötödik derékcsigolyámat, mert az teljesen kicsúszott a helyé­
ről és blokkolta a testem alsó részébe vezető idegpályákat.
Elmondta azt is, hogy az operációnak mik lehetnek a hátrá­
nyos következményei: megbénulhatok, lehetséges, hogy so­
hasem tudok többé segítség nélkül járni, sőt az is lehetséges,
hogy később egy sor további m ű t é t r e lesz szükség.
A műtét után hazamentem és a lábadozás hosszú idejét a
házban töltöttem. Az előírás szerint végig vagy fekve, vagy
teljesen kiegyenesedve kellett maradnom. A főzést és taka­
rítást, valamint a szinte folyamatos ápolást a maga különleges
módján Leigh végezte. Egyebek között hangosan felolvasott
nekem Tőiken, Roald Dahl, Shel Silverstein és Shakespeare
különböző műveiből. Elkészítette a teánkat és párnákkal kö­
rülbástyázva magát, maga alá húzta a lábait, így olvasott -
pontosan ugyanúgy, ahogyan én olvastam fel neki évekkel
előbb.
Leigh végezte el a fizikoterápiás kezelésemet is. Lábujj
aerobikot végeztetett velem, ami abból állt, hogy addig nyo­
mogatta a lábujjaimat, amíg némi ellennyomást nem érzett
részemről.
Néhány hét eltelte után fel tudtam állni, néhány hónappal
később pedig bottal már járni is tudtam. Reggel és este Leigh
alaposan megtornáztatott. A gyakorlatokat arról az ismerte­
tőről választotta, amelyet az orvosi rendelőben talált.
N e h é z időszak volt ez Leigh számára, aki igyekezett a le­
h e t ő legjobban ápolni és mindent megtett, hogy jól érezzem
magam. Hosszú ideig csak a padlón tudtam mászni. Amikor
Leigh éjszaka meghallotta, hogy mozgok, fölkelt, hogy meg­
nézzen és aztán végig figyelte, amint a halion át egészen a
fürdőszobáig mászok.
Körülbelül két évbe telt, amíg nagyjából ismét megtanul­
tam rendesen járni. Csupán a sípcsontom maradt egy kissé
érzéketlen. Az sohasem derült ki, hogy vajon mi okozhatta
a bajt. Az orvos azt mondta, az ok lehetett a sok verés is,
amit kaptam, de ezt nem tudta biztosan állítani.
183
 Lábadozásom alatt a szerkesztőm és a felesége h e t e n t e
bevásárolt nekem és rendszeresen elküldték a fizetésemet,
úgyhogy nem kellett táppénzre mennem.

Amikor végre sikerült egészen elhagynom a sivatagot, az

olyan volt, mintha egy börtön ajtaja nyílt volna meg.
A tengerparttól néhány percnyi távolságra sikerült lakást
bérelnem. A mozgékonyságomat majdnem 100 százalékban
visszanyertem már. Ez a lakás már nagyobb volt, mint az elő­
zők és két fürdőszobánk, egy kis zárt belső udvarunk is volt.
Az udvart részben pázsit fedte, egy másik részére pedig pa­
h ú s z a s éveim vége felé rémálmaim, amelyek tu­
radicsomot és virágokat ültettünk.
lajdonképpen sohasem hagytak el egészen, egyre
A riportereket általában rosszul fizetik és hogy a jövedel­
szörnyűbbek lettek. Elkezdtem álmomban járni,
memet növeljem, kénytelen voltam zongoraleckéket adni.
amit addig még sohasem tettem. Általában éjfél­
Néhány munkatársam és a szomszédságban lakó ismerősök
tájban feküdtem le és azt álmodtam, hogy egy
gyermekei jártak hozzám. Leigh azonban nem volt a tanít­
ládába zártak és én kétségbeesetten kerestem
ványaim között. Még élénken emlékeztem azokra a végeér­
rajta a nyílást, ahol kijöhetnék a ládából. Amikor
hetetlen, rendkívül kínos zongoraleckékre, amelyeket Apa
álmomban körüljártam a nagy ládát, hogy nyílást
irányítása mellett kellett vennem.
keressek rajta, valójában a lakásomat jártam kör­
Ha Leigh maga akart volna tanulni zongorázni, gitározni
be. Többnyire az egyik ablak előtt állva ébred­
vagy citerázni, az más lett volna.
tem fel, amelyet kinyitottam, hogy friss levegő­
Hozzám hasonlóan, őbelőle is könyvmoly lett. Komoly szí­
höz jussak.
nészi képesség is rejtőzött benne. Gyakran játszottuk azt,
hogy történeteket és párbeszédeket találunk ki. Leigh egyéb­ Leigh éjszakánként gyakran fölkelt, hogy meg­
ként diákként hozzám hasonlóan viselkedett - az iskola nézze, mit csinálok. Többnyire valamilyen lehe­
könnyű volt a számára és ezért unatkozott az iskolában. Nem tetlen helyen bukkant rám, néha vakon járkál­
volt türelmes azok iránt, akiknek az esze nem fogott olyan tam a lakásban ide-oda, máskor magzati helyzet­
gyorsan, mint az övé. Gyakran kapott intőt azért, amiért ki­ ben feküdtem a padlón. Gyakran előfordult,
javította az oktatójának a nyelvtani tévedéseit, hibás kiejtését hogy sírtam és koreai és angol keveréknyelven
vagy téves idézeteit. beszéltem, mialatt visszavezetett az ágyba.
Minthogy emlékezetem szerint csak néhány ko­
reai szó maradt meg bennem, ezen nagyon el­
csodálkoztam. Az újonnan fölfedezett szavakat
leírtam, abban reménykedve, hogy talán a koreai
nyelv egészében visszatér az emlékezetembe.

184
Leigh előtt sohasem volt titkom, és a múltamról majdnem
ugyanannyit tudott, mint én. Egyre erősebben ragaszkodott
ahhoz, hogy először is forduljak orvoshoz, másodszor pedig
igyekezzek minél többet kideríteni gyermekkoromról.
Ekkortájt volt az is, hogy mély depresszióba estem. Néha
olyan gyönge voltam, hogy még a munkahelyemre sem tud­
tam bemenni és beteget jelentettem. Az ilyen napokon leül­
tem a nappali szobában és a falat bámultam. A mosnivaló
halomba gyűlt, a mosogató megtelt piszkos edényekkel. Ha
bementem dolgozni, a legnagyobb erőfeszítésre volt szüksé­
gem, hogy valamelyest koncentrálni tudjak a munkámra,
amely ennek ellenére sem volt valami eredményes.
Végül elhatároztam, orvosi segítséget kérek. Már nappal
is csak az öngyilkosságról álmodoztam, és ez az álom volt az
egyetlen vigaszom. Úgy fantáziáltam az öngyilkosságról, aho­
gyan mások a szerelmesükről szoktak. Ezek a gondolatok na­
gyon konkrétak és nagyon jólesők voltak.
Nagyon pontosan elgondoltam, milyen ruhát veszek majd
fel, milyen lesz a külsőm és a szagom, és milyen lesz a kör­
nyezetem. F e h é r ruhát viselek majd, a hajamat befonom és
kék selyemszalaggal átkötöm. A lábamon nem lesz harisnya
és cipő. Kimegyek majd az erdőbe, keresek egy olyan fát,
amelyhez valamilyen lelki kötődést érzek. Engedélyt kérek
majd tőle és amikor eljön a pillanat, felakasztom magam
szent ágaira.
Öngyilkosságomat a legapróbb részletekig kidolgoztam.
Nem akartam, hogy bárki is csak úgy belebotoljon a holttes­
tembe és azt különösen nem akartam, hogy az illető gyermek
legyen. Nem akartam senkit sem megdöbbenteni olyan lát­
vánnyal, amelyre nem készült fel.
Azt terveztem, hogy a seriffnek és a halottkémnek levelet
írok és abban közlöm, hol találhatják meg a holttestemet. A
helyszín közelében is jelzéseket szándékoztam elhelyezni ar­
ra az esetre, ha egy kiránduló véletlenül arra tévedne. Nem
akartam senkisen sem bajt, nehézséget okozni.
186
Azt is pontosan tudtam, hogyan rendelkezem majd a sze­
mélyes holmijaimról. A házat kitakarítva hagyom el, hogy
senkinek se okozzak munkát, kellemetlenséget. Csupán az
volt a vágyam, hogy ne létezzek. E n n e k ellenére nem akar­
tam, hogy a leányom elveszítse az anyját. Dühített, hogy a
kétféle vágyam összeegyeztethetetlen egymással. Éreztem,
hogy emiatt nem valósíthatom meg az igazi vágyamat - ál­
momat -, vagyis nem kerülhetek a nyertes pozíciójába. Tud­
tam, a helyzetem reménytelen.
Beláttam, hogy ha életben kell maradnom, változtatnom
kell a körülményeimen.
Rémálmaim általában ismétlődőek voltak. Gyakran ál­
modtam, hogy ide-oda járkálok a házban és keresem az anyá­
mat. A szobák üresek és csöndesek voltak és a fürdőszobá­
ban kötöttem ki, ahol kinyitottam az orvosságos szekrénykét
és ott egy csészében ráleltem az apró darabokra vágott Om-
mára.
Más alkalommal kalapokkal borított fáról álmodtam. Fél­
tem a fától, mégis elbűvöltek a kalapok - egyesek újak és
szépek, mások kopottak és zsírosak voltak. A fát körüljárva
egy férfi levágott fejére bukkantam. Rögtön felismertem
b e n n e a szerelmemet. Az arca nem volt számomra éber éle­
temből ismerős, de ösztönösen tudtam, ő volt a szerelmem
és lelki társam. E n n e k ellenére féltem tőle. Arra kért, hogy
ne nézzek rá, mert az arca csúnya és félelmet keltő. Én azon­
ban biztosítottam arról, hogy számomra ő a legszebb a vilá­
gon. Megsimogattam és csókjaimmal borítottam el az arcát
- a szemeit, az orcáját és a homlokát - és mind a ketten
elsírtuk magunkat. Olyan vágyat éreztem a gyöngédség és a
romantikus szerelem iránt, mint éber állapotban soha.
Hozzá hasonlóan én sem mertem megmutatni az igazi ar­
comat - vagyis a lelkemet. Féltem attól, hogy azzal megri­
asztom az embereket. Még testetlen állapotomban is arra
vágytam, hogy simogassanak és csókolgassanak. A szerel­
memhez hasonlóan én is kalapokkal vettem körül magamat
187
és ezekkel védekeztem. Társaságban kedvesen és vidáman
viselkedtem, de mindig magányosnak éreztem magam. Szíve­
sen segítettem mindenkin, de mindig azt éreztem, hogy ki­
használnak. Együtt érzőnek és megértőnek mutatkoztam, de
ezért haragudtam magamra.
Gyakran azt álmodtam, hogy gyermekkorom templomá­
ban járkálva, keresem, hol vannak a rózsaszínű cukormázzal
bevont minitorták. Végigkutattam a sekrestyében minden
szekrényt, a vasárnapi iskola tantermeibe is bekukkantottam,
a minitortákat végül a portás szekrényében találtam meg.
Majd meghaltam a vágytól, hogy beleharapjak egy ilyen kré-
mesen édes minitortába, de amikor a kezembe vettem egyet,
kiderült, hogy romlott és az alja tele van kukacokkal.
Arról is gyakran álmodtam, hogy ott vagyok nevelőszüleim
házában. A vécé túlfolyt és a bélsár rákerült az ülésre, és
onnan a padlóra. A fürdőszobát ki kellett takarítanom, de ez
olyan volt, mint Augiász istállójának a kitakarítása - akármi­
lyen szorgosan mostam fel a fürdőszobát, mindig piszkos ma­
radt. Rájöttem, az a sorsom, hogy örökké takarítanom kell.
Megláncolt és sebektől haldokló állatokkal is álmodtam.
Ezek az állatok a leggyakrabban rókák vagy oposszumok vol­
tak. Olyanokat is álmodtam, hogy fekszem az ágyban és hal­
lom, amint valaki ezt mondja „Le kell vágnunk a fejét, hogy
ne lássa, mi történik".
Végül elhatároztam, hogy orvoshoz fordulok. Abban re­
ménykedtem, hogy az orvosi terápia, meditáció révén és azál­
tal, hogy beszélek az életemről és igyekszem barátokat sze­
rezni, talán meggyógyulok. Annak ellenére tettem ezt, hogy
meg voltam arról győződve, hibásak a génjeim és emiatt a
gyógyulásra nincs esélyem. Blake-hez hasonlóan azt hittem,
vannak emberek, akiknek a helyzete egyszerűen reményte­
len, és hogy én is ezek közé tartozom.
188
Egyesek minden éjszaka és minden reggel
a nyomorúságra születnek.
Mások minden reggel és minden este
édes örömre születnek.
Egyesek örömre születnek;
Mások örök éjszakára születnek.
Biztos voltam abban, hogy örök éjszakára születtem. Es az
egyik ok, amiért hosszú ideig haboztam, hogy megváltoztas­
sam a nézetemet önmagamról és azon, ahogyan a halált
szemlélem, az Ommával kötött hallgatólagos megegyezés
volt: anyámmal csak akkor egyesülhetek, ha hajlandó vagyok
ugyanúgy szenvedni, mint ő. Ha ő hajlandó volt meghalni
értem, nekem is meg kell halnom érte.
Az volt a véleményem, hogy e nélkül értelmetlen volna
minden szenvedésem. A terapeutám ezzel kapcsolatban a kö­
vetkező híres mondást idézte: „Az értelmetlen szenvedés a
reménytelenséggel egyértelmű". A szenvedés értelme szá­
momra az anyámmal kapcsolódott össze.
A gyötrelmes kezelés előrehaladtával más álmok kerültek
elő. Kezdtem egyre gyakrabban ismét repülésről álmodni és
többnyire egy kislányt kerestem. N é h a megtaláltam, leszáll­
tam és magamhoz emeltem. A kislány átölelte a nyakamat,
én az ölembe vettem őt és együtt repültünk tovább. N é h a a
mellemnél szétnyitotta a testemet és bemászott. Ez óriási fáj­
dalmat okozott.
189

c dőjeleztem meg. Nem könnyen szoktam meg, hogy másképp
TlZ(L!H9{A<IOrDlX 7(E3CZZ'L(T
Xeigh szavai:
Szüléinktől tanuljuk meg, hogy kivé leszünk. Ar­
cunk az ő szemükben tükröződik Állandó jelen­
létük nyugalmat biztosít számukra és biztonságos
helyről szemlélhetjük a külső világot. Anyámnak
egész életében sohasem volt ilyen biztonságos he­
lye. A biztonság luxusát sohasem élvezte és éveket
töltött el azzal, hogy megtalálja valakiben vagy va­
lamiben a maga tükörképét. Nekem ott volt ő, de
neki senkije sem volt, így én lettem a támasza,
amikor elindult önmaga felfedezésének és önmeg­
valósításának útján. En voltam az ő tükre, önma­
gának egy apró képviselője és élő lehetősége an­
nak, hogy megszabaduljon gyermekkora óta érzett
szenvedéseitől Bennem látott lehetőséget arra,
hogy megszabaduljon az őt egész életében kínzó
szörnyűségek és igazságtalanságok emlékétől.
Amikor még kicsi voltam, életének minden pilla­
natában velem törődött, és noha nem tudott meg­
óvni minden bajtól, mégis biztonságossá tette ne­
kem a világot. Ennek ellenére egyetlen kezemen
össze tudom számolni, hogy gyermekkoromban
hányszor láttam őt szívből nevetni.
Meleg szeretete és gondoskodása mögött mindig szomorúság
rejtőzött Ezt magától értetődőnek tartottam és sohasem kér­
gondolkodjam az életről. De nem hibáztatom őt azért, amiért
szomorít volt. Nem mondhatok ítéletet egy olyan élet fölött,
amely annyi tragédiát és szenvedést tapasztalt meg.
Nem ráhatom fel neki, hogy nem szeretett nem gondosko­
dott még jobban rólam. Én azonban óriási felelősséget éreztem
az életéért, a védelmezéséért. Az emlékek óhatatlan felbukka­
násától, a gyógyulás gyötrelmeitől azonban minden jó szándé­
kom ellenére sem tudtam őt megvédelmezni.
Anyám tízes éveim elején kezdte fölfedezni önmagát. Noha
ő ezekre az évekre csak halványan emlékszik, számomra min­
den pillanatuk ugyanolyan élő, mint mai élete. Szenvedése né­
ha olyan szörnyűséges volt, hogy ki akart lépni az életből, és
bármit megtett volna pusztán azért, hogy ne kelljen léteznie.
Számos alkalommal megkérdeztem tőle, nem volna-e jobb szá­
mára, ha nem kellene végigcsinálnia a traumát okozó gyógyu­
lási folyamatot. Kérdéseimre nem volt képes válaszolni.
Visszatekintve megállapítottam, hogy az ő utazása akkor
kezdődött, amikor kiléptem a gyermekkoromból. Addig tökéle­
tesen lefoglalta őt a gondozásom, és emiatt teljesen el tudott
feledkezni önmagáról. Amikor már nem volt szükség arra, hogy
minden éber pillanatát nekem szentelje, egyre erősebben jelent­
keztek saját gondolatai és saját szenvedései, amelyek átszínez­
ték életének minden pillanatát, még a velem való kapcsolatát
is.
Ez nem ment gyorsan végbe, de életének egészét tekintve, ez
csak rövid szakasz volt azalatt, amíg gyermekből felnőtté nem
váltam.
Egyébként egész idő alatt tisztában voltam azzal, mi megy
végbe az anyámban. Minden gondolatát azonnal megosztotta
velem, és noha nem mindent értettem meg világosan, lelkének
ezek a feltárulkozásai mentettek meg attól, hogy végleg össze­
zavarodjam. Néha még éjszaka is szólt hozzám. Melléje ültem
191
 az ágyra és ő furcsa angol-koreai keveréknyelven mondott el
sok mindent a múltjáról. így szereztem tudomást már elég ko­
rán az árvaházban történtekről és gyermekkorának élményei­
ről.
Elég világos, hogy anyám életének ebből a szakaszából miért
emlékszik leginkább az álmaira. Almai annyira élettelik és ál­
landók voltak, hogy szinte magukba olvasztották az éber álla­
potát is. Tizenöt éves voltam, amikor elkezdett álmában jár­
kálni.
A dolog eleinte egészen ártalmatlannak látszott. Az éjszaka
közepén bukkantam rá vagy a nappaliban, vagy a konyhában,
és amikor megkérdeztem, mit csinál, zavarodottnak látszott és
hamar visszafeküdt az ágyba. Éjszakai vándorlásai azonban
egyre gyakoribbak és egyre veszélyesebbek lettek. Abban a mér­
tékben, ahogyan egyre több dolog merült fel a múltjából, a
tudat alattija egyre jobban eltávolította őt attól a lehetőségtől,
hogy segíteni tudjak rajta. Már az udvarra, sőt az utcára is
kiment, és nem volt tudatában annak, mit csinál. Sokszor az
utcán bukkantam rá, amint sírt, és azt sem tudta, hol van.
Beszéltem hozzá, köpenyt terítettem rá. Engedelmesen vissza­
jött a házba, de nem tudta, mit keresett odakinn, azt azonban
tudta, hogy amit keresett, nem találta meg.
Több éven át dolgoztam újságíróként Dél-Kaliforniában. Ál­
talában rendőrségi és bírósági ügyekkel foglalkoztam. Ked­
veltem a munkámat főleg azért, mert nem volt veszélytelen.
Gyakran szándékosan tettem ki magam életveszélyes helyze­
teknek anélkül, hogy tudtam volna, mi ösztökél erre.
A rádiómat rendszeresen a rendőrség hullámhosszára ál­
lítva hallgattam és még éjszaka sem kapcsoltam ki. A disz­
pécserek hangja és a légköri zavarok nesze megnyugtató ha­
tással voltak rám. Amikor valami érdekes dolog hangzott el
a rádióban, azonnal teljesen éber lettem. Ezen a módon sze-
192
reztem tudomást bizonyos gyilkosságokról, bandák közti har­
cokról, ellenségeskedésekről és különböző tűzesetekről.
Egy éjszaka egy bandaháború helyszínére mentem ki és
egyszer csak azon vettem észre magam, hogy b e n n e vagyok
a csetepaté közepében a jegyzetfüzetemmel. Azt hiszem,
hogy jó néhányszor csak a naivitásom mentett meg - a ban­
dákat ugyanis annyira elképesztette a vigyázatlanságom, hogy
dühösen rázták ugyan a fejüket, de igyekeztek megkímélni a
testi épségemet. Még ugyanazon az éjszakán interjút készí­
tettem az egyik bandavezérrel, aki elmondta, hogy öt perccel
elhalasztotta a másik banda elleni támadást csak azért, hogy
legyen időm biztonságba kerülni.
Egy másik alkalommal lövöldözésbe kerültem bele, már
majdnem a tűzvonalban voltam, amikor egy mérges, de en­
gem védelmező rendőr visszarántott. A rendőröknek impo­
nált a bátorságom, noha mindig megszidtak érte. Amikor
ilyen utakra indultam, mindig golyóálló mellényt vettem fel.
Egész idő alatt ragaszkodtam ahhoz a nézetemhez, hogy
a nagyközönségnek joga van ahhoz, hogy minden esetben
megtudja az igazat. Olyan foglalkozást választottam, amely
megfelelt lelkem legbelső törekvésének: hogy meghallgassa­
nak, hogy elmondhassam az igazat és higgyenek nekem, hogy
az igazságot szolgálhassam. Az új nyelv megtanulását arra
használtam, hogy életem fő művének szolgálatába állítsam.
Megszűnt az az érzésem, hogy senki sem figyel rám, mert
tudtam, naponta több ezren elolvassák, ami tőlem az újság­
ban megjelenik.
Riporterként olyan emberekkel találkoztam, akik bajban
voltak. F ő k é p p e n gyermekek, gyermekeiket egyedül nevelő
anyák és megerőszakolt nők voltak az interjúalanyaim.
Fényévnyi távolság választott ugyan el attól a nőtől, aki
házasságom idején voltam, de még nagyon jól emlékeztem
arra, hogyan érzett, gondolkodott és viselkedett. Amikor a
házasságon belüli erőszakoskodásról egyesek így nyilatkoz­
tak: „Miért nem válik el?" - csak úgy forrt bennem a méreg.
193
Aki az ilyen dolgokat személyesen nem tapasztalta meg, kép­
telen azokat megérteni.
Az egyik rendőrségi kiruccanásom alkalmával egy olyan
asszonnyal találkoztam, aki harminc esztendeje tűrte már fér­
je erőszakos viselkedését. A rendőrséget a szomszéd hívta
ki, amikor meghallotta az asszony sikoltozását. Amikor a
helyszínre értünk, az asszony mégis azt mondta, nincs semmi
baj, és nem akar vádat emelni a férje ellen, aki különben
nem is volt már otthon. A rendőr türelmetlen és rideg volt,
az asszony zavartan mentegetőzött. Én a háttérben maradva
figyeltem az asszonyt, és közben az járt a fejemben, ez velem
is megtörténhetett volna.
Mielőtt elhagytam volna a házat, odamentem hozzá és
érezve tehetetlenségemet, szorongva a kezemet nyújtottam
neki. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet és csak ennyit
tudtam kinyögni: „Nagyon sajnálom. Nagyon sajnálom." Az­
tán ezeknek a szavaknak a kíséretében átadtam neki a név­
jegyemet: „Nem írok cikket az újságban magáról. Én is vol­
tam már hasonló helyzetben, mint maga, ezért szeretnék se­
gíteni, ha tudok. Ha akárcsak pusztán beszélgetni akar, vagy
bármi más kívánsága van, kérem, hívjon fel."
Körülbelül egy héttel később valóban felhívott. A hívásai
két hónapon át rendszeresen ismétlődtek.
Az asszony sohasem kért tőlem találkozót. Elmondta, férje
engedélye nélkül nem távozhat a házból, és csak akkor tele­
fonálhat, ha az a munkahelyén tartózkodik. Azt is elmondta,
sohasem volt még munkahelye és csak középiskolai végzett­
séggel rendelkezik. Úgy érzi, nem tudna önállóan élni, hiszen
azt sem tudja, hogyan kell bankszámlát nyitni, vagy hogy kell
be- és kikapcsolni egy háztartási készüléket. Minden közlése
mögött azonban ott munkált az a hite, hogy nem érdemelt
ennél jobbat a sorstól: „Ön látott engem. N e m vagyok fiatal
és nem vagyok csinos. Senki és semmi vagyok. N e m hibáz­
tathatom a férjemet azért, amiért nem szeret. Örülnöm kell,
hogy megvan a lakásom és a mindennapi betevő falatom. Hi-
194
szen egyébként még otthonom sem lenne. Most már túl öreg
vagyok ahhoz, hogy újra kezdjem az életemet."
Miközben meghallgattam a panaszait, próbáltam neki öt­
leteket adni - megadtam neki a magányos nők otthonának
a címét, néhány olyan ember nevét, címét és telefonszámát,
akikről tudtam, segítséget tudnak adni a talpraállásához és
hálát adtam az égnek, hogy nem jutottam hasonló sorsra ma­
gam is. Két hónap elteltével azonban egyszerre csak abba
maradtak a hívások.
Viselkedésem miatt Leigh néha mellőzöttnek érezte ma­
gát. Ugyanis időnként hazavittem néhány embert, akikkel ri­
portjaim közben találkoztam - egy hontalan anyát a gyer­
mekével, egy sok méltánytalanságot elszenvedett idős asz-
szonyt és két árvát, akiknek szülei autóbalesetben meghaltak.
Az árva lányok közül az egyik két- a másik négyéves volt.
Román bevándorlók gyermekei voltak, akik a szüleikkel
nemrég érkeztek Amerikába. A két kislányt a hátsó ülésen
bekapcsolt biztonsági öv megvédte, úgyhogy semmi bajuk
nem lett. Végig kellett nézniük azonban, amint a kocsijukba
belerohanó teherautó a szüleiket az első üléshez préselte.
A kislányok sorsa nem hagyott nyugodni. A nevelőotthon­
ban mindennap felkerestem őket, játékokat vittem nekik, sőt
komolyan gondolkoztam azon, örökbe fogadom őket.
Aki szűkölködött, mindenkinek bőségesen adtam pénzt,
aminek az lett a következménye, hogy néha még a villany­
os gázszámlát sem tudtam kifizetni, vagy nem tudtam meg­
venni, amire nekem és a leányomnak szükségünk lett volna.
A szorult helyzetben lévőkön való segítés elfelejttette ve­
lem, mi magunk milyen szegények vagyunk. Mások rossz sor­
sa miatt jobban búslakodtam, mint a magamé miatt.
A rendőrségi rovat riportereként szinte naponként szem­
besültem borzalmas dolgokkal. Ezúttal azonban nem áldo­
zatként, hanem megfigyelőként voltam jelen. A jelentéseimet
szenvedélyektől mentesen, tárgyilagosan írhattam meg.
Rendőrségi ügyeim gyakran hoztak kapcsolatba halál-
195
esetekkel is. Ilyenkor igyekeztem az esethez a lehető legkö­
zelebb kerülni. Egyszer egy gyermekrablás tanúja voltam,
nZE^&ÍE(TE'Dl<K PETÉZ/ESI
c
akit az elkövető túszként tartott maga előtt. A gyermeket
sikerült a karjaimba vennem alig néhány másodperccel az­
után, hogy a mesterlövész lelőtte a tettest. Alig tudtam meg­
válni a gyermektől. Azt akartam, érezze, van, aki szereti és
megvédelmezi őt. Végül mégis át kellett adnom a gyermeket
a szüleinek, és meg kellett elégednem azzal, hogy megírha­
tom az esetet.
Egyszer egy prostituált, akit egy feldühödött ügyfele lőtt
le, a karomban halt meg. Az ölembe vettem és igyekeztem
a szemébe nézni. Közben azt gondoltam, hátha közölni tu­ i7Víialatt a munkahelyemen hanyatt-homlok be­
dom vele, milyen emberi értéket hordoz, és n e m érdemelte levetettem magam minden veszélyes helyzetbe,
meg ezt a sorsot. Az volt az érzésem, hogy ha utolsó pilla­
állandóan a félelem gyötört. Klausztrofóbiám
nataikban melegen átölelem az embereket és a szemükbe
például annyira elmélyült, hogy mindaz, ami sza­
nézek, valamilyen mágikus erő révén meg tudom őket men­
bad mozgásomat veszélyeztette, jobban rémület­
teni - noha azt magam sem tudtam, mitől.
be tartott, mint bármi más.
Egy másik esetben egy kocsi roncsa mellé térdeltem le. A
A kocsimban a két ülés közti fiókban hosszú
szvetteremet ráterítettem az első ülésen haldokló nő vállára
időn át mindig volt egy konyhakés. N e m azért
- bent szorult az ülésben, nem lehetett kiemelni. Mindaddig
hordtam magammal, hogy mások ellen, hanem
beszéltem hozzá, amíg lélegzett. Azelőtt sohasem találkoz­
hogy magam ellen használjam, ha valamilyen elő­
tam vele, de néhány percig közeli ismerősömnek éreztem.
re n e m látott oknál fogva - tévesen - letartóz­
Ilyeneket suttogtam: „Nagyon értékes ember vagy és nem
tatnak és bezárnak. Az volt a meggyőződésem,
vagy egyedül. Szeretlek. Törődöm veled. Büszke vagyok rá,
ha megbilincselnek, betuszkolnak egy kocsi hát­
hogy itt lehetek melletted".
só ülésére és a rendőrségen egy cellába dugnak,
Fogalmam sincs, volt-e valami hatása a haldoklóra, amiket
holtbiztosán megőrülök. Még a legapróbb rész­
tettem, de úgy éreztem, meg kell tennem, hogy ezáltal meg­
leteket is elképzeltem. Elkezdek sikoltozni, li­
könnyítsem utolsó útjukat. El kellett tőlük búcsúznom, mert
a szívem szakadt volna meg, ha magányosan és szeretetlenül hegve veszek lélegzetet és elkezdek magam kö­
halnak meg. rül eszeveszetten csapkodni. Inkább meghalok,
csak ne kelljen ilyesmit még egyszer elszenved­
nem.

196 197
Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ismét rács mögé ke­
rüljek. Ezért állandóan magammal hurcoltam a kést - bár­
milyen valószínűtlen volt is, hogy valaha börtönbe kerüljek.
Megnyugtatott, hogy a kezem ügyében van. Két merőleges
vágás a csuklómra, egy vízszintes vágás a nyakamra és hama­
rabb halok meg, mint ahogy alkalmuk volna rám zárni a bi­
lincset, vagy megint ketrecbe tudnának dugni, ahonnan nem
tudok kijönni. Önmagam felett kivívott óriási győzelemnek
- és a jövőbe való félelmetes bepillantásnak - tekintettem,
amikor végre képes voltam eldobni a kést és anélkül is tud­
tam autózni.
A mozdulatlanságra kényszerítéstől és a ketrecbe zárástól
való rettegésem mindig olyan erős és reális volt, hogy életem
minden más dolgát háttérbe szorította. Ez az érzés a klauszt-
rofóbia alakjában nyilvánult meg és lehetetlenné tette, hogy
például repülőgépre szálljak. Induláskor ugyanis bezárják az
ajtókat és csak akkor lehet kimenni, ha a gép már leszállt.
Kétajtós autó hátsó ülésén képtelen voltam utazni. A kocsi­
ban csak akkor éreztem magam félig-meddig biztonságban,
ha a kezem ügyében volt az egyik ajtó fogantyúja. Ekkor az
a tudat adott nagyobb biztonságérzetet, hogy ki tudok ugrani
a kocsiból, ha szükséges.
Nem tudtam felvonóba szállni. Ebben is a záródó ajtó gá­
tolt meg. Az életemet úgy kellett megszerveznem, hogy min­
dig elkerüljem a bennem rémületet keltő helyzeteket. De
nem győztem szidni is magam gyöngeségemért. Szidtam ma­
gam, hogy nem tudok repülőgépre ülni, hogy elkezdek izzad­
ni és remegni, valahányszor liftbe kell szállnom.
Egy ízben új munkahelyen kellett jelentkeznem egy felhő­
karcolóban. Belépve az előcsarnokba, a portán és a liften
kívül mást nem láttam. Lépcső nem lévén, beszálltam a liftbe.
Azt azonban nem tudtam, hogy a biztonsági őrtől el kellett
volna kérnem azt a speciális kulcsot, amellyel a lift kezelhető.
A lift ajtaja tehát becsukódott, én meg ott maradtam kulcs
nélkül.
198
Rögtön pánikba estem. Szépen fel voltam öltözve, ki vol­
tam sminkelve, a hajam is rendben volt. De mindjárt elkezd­
tem sírni, úgyhogy a szempillafesték lefolyt az arcomra. Az
izgalomtól rám jött az izzadás és a remegés is. A szívem ka­
lapált. Elkezdtem ütögetni a liftajtót és sikoltoztam. A biz­
tonsági őr kinyitotta az ajtót és furcsán nézett rám. Odaadta
a kulcsot és röviden csak ezt mondta: „Erre szüksége van
ahhoz, hogy feljusson a szerkesztőségbe".
A liftbe való bezártságom egy örökkévalóságnak tűnt, ám
amikor az őr kinyitotta az ajtót, én pedig ránéztem az elő­
csarnok órájára, kiderült, mindössze három percig tartózkod­
tam a liftben.
A húszas éveim elején egy barátnőmmel betértem egy könyv­
kereskedésbe. A költészeti részben elkezdtem lapozgatni a
könyvekben, ahogyan mindig is szoktam. Az első könyvnek,
amely a kezembe került, Edna St. Vincent Millay volt a szer­
zője. Amikor kinyitottam, rögtön ez a sor ötlött a szemembe:
„Mi az élet számomra? És mi vagyok én az élet számára?"
Rögtön könnyekben törtem ki. Hiszen ez volt az a költe­
mény, amelyet annak idején, azon a mágikus délutánon, tíz­
éves koromban elolvastam. Amelynek szavai beleégődtek a
szívembe, és amelyet hosszú éveken át hiába kerestem min­
denhol. Végül csak megtaláltam azt a költőt, akinek ugyanaz
volt a véleménye a halálról, szeretteink elvesztéséről és az
emlékezésről, mint nekem.
Az írás minden fajtáját műveltem - cikkek és költemények
írása - és az írott szónak nagyon fontos szerep jutott az éle­
temben. Az a tudat, hogy mások is szenvednek, de meg is
tudnak küzdeni bajaikkal, megmentett attól, hogy elmerüljek
az önsajnálatban. Azáltal, hogy szinte naponta találkoztam
olyan emberekkel, akiknek szembesülniük kellett az élet re­
ménytelenségeivel, életben maradt b e n n e m az együttérzés
más emberek bajai iránt. És az olyan költők műveinek olva-
199
sása, mint Millay, reményt ébresztett bennem, hogy a dolgok
még jobbra is fordulhatnak.
Az évek folyamán irodalmi ízlésem javult valamelyest, de
még mindig a kedvenc íróimtól átvett idézeteket használtam,
mint amikor Joe-val beszéltem, aki összetörte a szívemet.
Még mindig azt tapasztaltam, a férfiak, tartozzanak bármely
osztályhoz, csoporthoz, nem értik meg, amit mondok, nem
értik, hogy az írott szavak miért olyan fontosak számomra.
Mindig nagy csalódást jelentett számomra, hogy az írott sza­
vakat semmire sem becsülték.
A férfiakkal való beszélgetéseket gyakran tereltem az iro­
dalomra. Idéztem például egy részletet egy Shakespeare-szo-
nettből vagy Edna St. Vincent Millay egy verséből. Noha ez
nem tudatosodott bennem, valójában ezzel teszteltem a fér­
fiakat.
Az idézetek elmondása után megfigyeltem a hatást. Ez
minden alkalommal kiábrándító volt. A férfiak általában ki­
fejezéstelen tekintettel néztek rám, vagy legfeljebb ennyit
mondtak: „Ó, mi is e z ? " Néha gyorsan más témára tértek át.
Amikor megmondtam, hogy ezek íróktól származó idézetek,
csodálkozva kérdezték: „Es maga kívülről megtanulta ezt?
M i é r t ? " Senki sem értette meg, az idézetek elmondásával az
volt a célom, hogy rokoniélekre akadjak.
Ez egyetlen alkalommal mégis megtörtént. Egy férfinak,
akivel randevúztam, Michelangelo egyik költeményéből idéz­
tem. Az illető fölkapta a fejét és meglepetten mondta: „Egé­
szen el is felejtettem, hogy Michelangelo egyebek között köl­
tő is volt." A szívem egy nagyot dobbant és így folytattam:
„Michelangelo valóban nagy költő is volt. Nekem megvannak
a költeményei és ha érdekli, meg tudom mutatni a könyvet."
Odaadtam neki a könyvet, ő belelapozott, majd ezt mondta:
„O, megvan az eredeti olasz szöveg is. Jól ismerem az olasz
nyelvet." Ez egészen levett a lábamról, noha mindig kisebb­
rendűségi érzés fogott el olyankor, amikor több nyelvet be­
szélő vagy sokat utazgató emberrel kerültem össze. E n n e k
200
ellenére ezt gondoltam: „Talán ebben a férfiban végre meg­
találom azt, amit keresek".
A férfi hangosan elolvasta az olasz szövegeket és rögtön
le is fordította azokat. El voltam ragadtatva. Ez volt a má­
sodik találkozásunk.
A második és harmadik találkozás között rengeteget fan­
táziáltam arról, végre megtaláltam az igazi, hozzám illő férfit.
Azt képzeltem, mélyen romantikus, szenvedélyesen érzéki és
hűséges természetű, de egyúttal érzékeny, okos és szórakoz­
tató is. A harmadik találkozásunkon elmentünk vacsorázni
egy étterembe, ahol kihívóan flörtölt a pincérnővel: megjegy­
zéseket tett a lábára, és közölte vele, milyen klassz csinibaba.
Még azt is elmondta, a titkárnője kiválasztásánál az volt a
döntő szempont, hogy a lehető legszebb legyen. így aztán a
saját felépítésű kártyaváram gyorsan összeomlott, és n e m is
randevúztam vele többé.
Tudom, mindenki, aki megérdemli a terapeuta elnevezést,
könnyen meg tudná magyarázni, hogy én, akinek olyan fon­
tos a biztonságérzet, miért találkoztam csupa olyan férfival,
aki nem adta meg nekem ezt. Az a rengeteg könyv, amely
jó tanácsokat osztogat és azt ajánlja, szeressük magunkat és
találjuk meg önmagunkban a biztonságot, nem jut el a dolgok
gyökeréig: mindenki abban akar biztos lenni, hogy akit meg­
szeret, élete végéig vele fog maradni. Vagyis ha megengedem
magamnak, hogy megszeressek egy másik embert, akkor bíz­
ni is akarok benne, hogy nem fog elhagyni. És ha szükségem
van rá és kinyújtom felé a karomat, ő ott lesz és meg fogja
ragadni azt.
Néha mindezek ellenére azt hittem, megtaláltam azt a fér­
fit, akit keresek. De minden alkalommal csalódás volt a dolog
vége.
Minden egyes próbálkozásom vakon való tapogatózás volt,
a szeretetnek csak az árnyéka, ami után kapkodtam. Az igazi
201
 szeretet azonban messziről elkerült. Ráadásul olyasmi után
vagiasan bántak velem. Aki komolyabban akart velem fog­
vágyakoztam, amit meg sem tudtam pontosan fogalmazni.
lalkozni, az rögtön gyanús lett - ha elhittem, hogy őszintén
Minden férfit csupán árnyéknak tekintettem, mégis igazi és
szeret, holmi csodabogárnak tartottam, az ellenkező esetben
testi szerelemre vágyódtam: a szerelem legyen gyöngéd is,
pedig azt hittem, hogy csak valami szadista játékot játszik
meg szenvedélyes is, legyen szűzies és egyben testi, töltsön
velem.
meg egészen és csorduljon túl is. Jellemezze feltétlen ben-
Többnyire nős emberekkel kerültem kapcsolatba. Ez ré­
sőség.
szemről nem volt szándékos, de általában így alakult. A nős
Alighanem ugyanolyan szomorú szerelemre voltam ítélve, emberek nem kívántak túl sokat tőlem, és nekem sem kellett
mint Omma. A döntése megmásíthatatlan, a végeredmény sokat törnöm a fejemet, vajon valóban szeretnek-e. A
tragikus volt. Az emléket tovább erősítette bennem Shakes­ visszautasítás sem okozott bonyodalmat, hiszen jól ismertem
peare és Bronté, valamint a szomorú verseket író angol köl­
a szabályokat. Az ilyen kapcsolatokat veszélytelennek és biz­
tők műveinek olvasása.
tonságosnak tartottam és a szétválás is rendszerint békésen
A válásom után két évvel a munkahelyemen találkoztam ment végbe.
egy férfival, aki belém szeretett. Ezt ma már tudom, de ak­
A dolgok azonban néha bonyolulttá váltak. Ugyanis
koriban azt hittem, csak azért szeret, mert nem egészen nor­
annyira jól játszottam a megértő szerető szerepét, hogy az
mális. A munkahelyemen az íróasztalaink egymással szemben
érdekelt férfiak néha el akartak válni a feleségüktől. Az első
voltak, amikor felnéztem, majdnem mindig kiderült, engem
esetben a szeretőm egy este egy kofferrel egyszerűen beál­
néz.
lított a lakásomba és közölte, elhagyta a feleségét, akinek
Egy este meglátogatott a lakásomon. Kiültünk a hátsó megmondta, velem akar élni. Az elhagyott feleség erre ott­
kertbe, néztük a csillagokat és beszélgettünk. Nyár volt, mé­ hon is és a munkahelyemen is rendszeresen felhívott. Emiatt
lyen kivágott könnyű ruhát viseltem. A holdfény megcsillant dühös lettem rá, de egyúttal bűntudatot is éreztem, úgyhogy
a bőrömön. Mike előrehajolt és gyöngéden végigfuttatta uj­ a kapcsolatunknak hamar vége szakadt.
jait a kulcscsontomon: „A csontjai olyan szépek" - mondta.
Továbbra is csak olyan férfiakat választottam partnerként,
A szavai szinte villamos ütésként értek, hiszen úgy éreztem,
akik bizonyos idő után elbúcsúztak, mint ahogyan apám is
egészen a csontjaimig csúnya vagyok. Ezért nagyon megle­
elhagyta Ommát. Nem hittem abban, hogy valaki igazán meg­
pett, hogy még a csontjaimat is szépnek találta.
szerethessen és minden alkalommal, valahányszor véget ért
Egy másodpercig majdnem el is hittem, hogy valóban szé­ egy kapcsolat, nagy meggyőződéssel mondhattam magamnak:
pek.
„Ugye, hogy senki nem hajlandó kitartani melletted? Ugye
Hat hónapig randevúztunk, aztán megkérte a kezemet. nem gondolod, hogy ez valaha is másképpen lesz? Ne láza­
Mike komoly férfi volt, hévvel és kitartóan udvarolt. Dalokat dozz a sorsod ellen!"
és verseket írt rólam - buja és romantikus verseket.
Virágokat hozott és gyöngéd szeretettel árasztott el. Szen­
vedélyes szerető is volt. Kikosaraztam. Megutáltam őt azért,
A párkeresésben ázsiai-amerikai arcvonásaimat szintén ko­
amiért belém szeretett.
moly akadálynak tekintettem. Néhány évvel ezelőtt az egyik
Mike után inkább olyan férfiakkal randevúztam, akik lo- szomszédom, akivel néhány alkalommal elbeszélgettem, arra
202
203
kért, találkozzam a fivérével: „Tetszeni fog neki. Szereti a tői kapunk. Egyszer mindentől el kell búcsúznunk. Ha sze­
keverékeket." relembe esnék, borzalmas volna az a tudat, hogy egyszer an­
„Keverékeket?" - kérdeztem. - „Miféle keverékeket? nak is vége van. Előbb-utóbb mindenki meghal. Az élet ál­
Etel- vagy italkeverékeket?" landó változás. Tapasztalataink és a környezetünk megvál­
„Tudja maga jól, mire gondolok" - válaszolt a szom­ toztatnak bennünket. A szerelem is változhat: az eksztázistól
szédasszony és megpaskolta a karomat. - „Kedveli az olya­ a kiábrándulás felé halad - ezt elég sokszor magam is tapasz­
nokat, mint maga". taltam.
Noha az asszony megjegyzése felháborított, igyekeztem N e m tudtam eldönteni, a szerelem érzése megéri-e az utó­
mosolyogni és jó képet vágni a dologhoz. Tudtam, hogy a lagos fájdalomtól való előzetes félelmet? Ha valaki ezt mond­
maga szűk agyú közép-amerikai módján jót akart nekem. ja nekem: „Szeretlek" és én is szeretem őt és megbízom ben­
E n n e k ellenére nem találkoztam a fivérével. ne, vajon nem akarnék-e olyan erősen kapaszkodni belé,
A férfiak irántam tanúsított figyelme ideiglenes menedé­ hogy az életem egyetlen nagy félelem volna? E r r e a kérdésre
ket jelentett számomra, mert átmenetileg csökkentette szen­ nem tudtam a választ, de azt is tudtam, soha nem is fogom
vedéseimet. A sebek azonban a látszólag ép felszín alatt to­ megtudni.
vább súlyosbodtak. Le kellett volna állítanom a felszínes
gyógymódot és ki kellett volna tennem a sebeimet az egész­
séges levegő gyógyító hatásának.
Elkerültem igazi kapcsolat létesítését, hogy elkerüljem a
fájdalmakat, a szenvedést, de utána üresnek éreztem az éle­
temet. Nem tudtam kitörni az ördögi körből. Kitértem az
öröm elől és utána azt mondtam, az élet örömtelen.
Megpróbálkoztam szégyenkezni vágyaim miatt. Megpró­
bálkoztam önmagam szidalmazásával is. Azt mondtam ma­
gamnak, nevetséges egy alak vagyok. Vágyaim mégsem szűn­
tek meg. Folyton egy népszerű dal egyik sora járt az eszem­
ben: „Olyasmire vágyom, amit sohasem kaphatok meg". Ez
volt az abszolút igazság.
A romantikus szerelem teljesen érthetetlen dolog volt szá­
momra. Gyakran gondoltam rá: Mi volna, ha romantikus sze­
relembe esnék? Milyen volna az, milyen volna az íze, a sza­
ga? Milyen gondolatokat ébresztene az emberben, ha szerel­
mes volna valakibe és tudná, hogy viszont szeretik? Csak azt
tudtam, bárcsak megismerhetném ezt az érzést. De féltem is
tőle: lehetséges, hogy csodálatos, de egyúttal ijesztő érzés is
lenne. Ugyanis előbb-utóbb mindent elvesztünk, amit az élet-

204 205
 Az éjszakából
És a riadalomból,
A sötétségből
És a félelemből,
A gyűlöletből
Ellenszenvből és bizalmatlanságból,
A bűnből és a bűntudatból,
A szenvedésből és vakságból
Származnak
A hajnal és a madarak,
Sohasem voltam jó alvó. Ha egy éjszaka sikerült Származik a kapzsiság gyengülése,
három-négy órát átaludnom, már boldog voltam. A félelem megszűnése -
Napközben rettenetesen fáradt voltam, éjszaka A szeretet meleg köpenyt von
azonban nem tudtam lazítani. Nagyon éberen A fázó Föld köré,
aludtam, a legapróbb zaj is rögtön felébresztett. Amitől elmúlik annak szomorúsága.
Úgy éreztem, éjszaka szörnyű dolgok történhet­ Szörnyűséges álmok után
nének, ha csak egy pillanatra is ellankadna az Almomban való sírás,
éberségem. E b b e n csak az volt az igazi problé­ Mérhetetlen bánat,
ma, hogy a szörnyűséges dolgok éberségem elle­ Kezeimnek tördelése,
nére is megtörténtek. A párnámat benedvesítő
Annak ellenére, hogy a bambuszkosárban az al­ Könnyeim csurgása
konyat közeledtével sem aludtam el, Ommát Után jön a napsütés,
megölték. Annak ellenére, hogy az árvaházban Jön az utca zaja
a rám bízott csecsemőre nagyon vigyáztam, reg­ A játszó gyermekek zsivaja -
gelre meghalt. Annak ellenére, hogy asszonyként A túlságosan nagyra felfújt buborék
igyekeztem éjszakánként ébren maradni, gyak­ És a szörnyűségekkel teli álmok
ran ébredtem fel arra, hogy a férjem az arcomra Szétpukkannak és párává foszlanak.
nyomja a párnát. Bármennyire igyekeztem is éle­ Énekelj tehát,
tem során, hogy ébren maradjak, a baj mindig Aki eddig néma voltál,
bekövetkezett. Az ébren töltött éjszakákon, ami­ Kiáltsd tehát a sötétbe:
kor hiába vártam, hogy álom jöjjön a szememre, Mi is vagyunk valakik!
és amikor az álom rémálmok alakjában jelentke­ Vajon a mi szívünket
zett, az egyetlen vigaszom a költészet volt. Fő­ Nem ugyanaz a tűz hevíti-e
ként Edna St. Vincent Millay „A nemzetek dala" Es nem ugyanabban az
című költeményét szerettem nagyon: Öntőformában készültünk-e?
207
 Az éjszakai riadalomból,
Szörnyűséges álmaimból
Nyújtsd felém a kezed, mindannak,
Amit álmunkban elszenvedtünk, a felébredés
Hófehér békéje az értelme.
Mindebből azt kellett megtanulnom, hogy az éberség önma­
gában nem elegendő a tragédiák megelőzéséhez. Rá kellett
jönnöm, hogy nem éberségem csökkenése volt a baj. A sze­
rencsétlenségek bekövetkezését semmilyen éberség sem aka­
dályozhatta meg.
í m e leányom, Leigh szavai:
Tudtam, anyámban gyakran felmerült az öngyilkosság gon­
dolata. Utólag visszatekintve, nem tudom megmondani, nem
lett volna-e jobb, ha ezt anyám titokban tartja előttem, de a
valóban tisztességes és becsületes kapcsolatokban nem lehet
előre megmondani, mit jobb előre tudni és mit jobb elhallgatni.
Azt hiszem, anyám esetében a titoktartás rossz dolog lett volna.
Eletének amúgy is fájdalmas voltát ugyanis csak fokozta az a
tény, hogy gyermekkorát szégyenletes titkok övezték. Engem
azért a legteljesebb nyíltsággal nevelt, semmit sem tartott előt­
tem titokban.
Azt hiszem, gyermekeink sokkal többet tudnak rólunk, mint
azt hisszük, sőt többet tudnak rólunk, mint szeretnénk. Annyi
biztos, egészen kis koromtól kezdve ismertem anyám életét. Azt
is megéreztem, hogy nem szereti az életet.
Szinte lehetetlen megfogalmazni, ez milyen érzéseket váltott
ki belőlem.
Még alig múltam el tízéves, amikor egy este leültetett és el­
mondta, könnyen lehet, hogy eljön az az időpont, amikor már
nem bírja tovább. Már eleget tudtam arról, miken ment ke­
resztül, úgyhogy nem kellett megkérdeznem, ez mit jelent. El­
mondta, hogy noha rettenetesen szeret, mégis lehetséges, hogy
208
egy napon véget vet az életének és magamra hagy. Azt is el­
mondta, hogy amikor (nem a "ha" kötőszót használta) ez be­
következik, meg fogok vele birkózni, és az semmi esetre sem
lesz az én hibám.
De aztán megállapodtunk, hogy végigcsinálja mellettem a
gyermekkoromat, hogy ne maradjak gondoskodó anya nélkül.
Ennek az volt a logikája, hogy ha idősebb leszek, könnyebben
megbirkózom az anyám hiányával, és ő szabadabban megte­
heti, amire vágyik.
Nem találok szavakat annak kifejezésére, milyen érzelmek
viharzottak át rajtam akkor: riadtság, zavartság és harag azért,
hogy anyám és az életben maradása között én vagyok az egyet­
len kapcsolat. Semmi egyebet nem tudtam kinyögni azon kívül,
hogy megértem őt és nem haragszom. Szinte megbénultam, de
tudtam, hogy ezentúl anyám életének minden percét úgy kell
tekintenem, mintha az utolsó volna.
Noha anyám megtartotta a szavát és nem kísérelt meg ön­
gyilkosságot azalatt, amíg gyermek voltam, nem láttam előre,
hogy felnőtté válásom hogyan fogja megváltoztatni az érzelme­
imet. Igyekeztem arra gondolni, hogy lehetnek olyan ígéretek
és megállapodások is, amelyeket meg lehet szegni. A következő
nyolc esztendőt úgy töltöttem, hogy bármely pillanatban bekö­
vetkezhet, hogy anyám nem képes tovább hurcolni az élet ter­
hét.
Felnőtt koromban új megállapodást kötöttünk: anyám nem
lesz öngyilkos. Csak ezután mertem egy kissé szabadabban lé­
legezni.
Harmincas éveim közepe táján elkezdtem meditálni. A me­
ditációról addig nem sokat tudtam és csak valamiféle új di­
vatnak tartottam. De erőimnek már nagyon a végére értem.
A szenvedés hullámai kezdtek összecsapni fölöttem.
Az öngyilkosság gondolata egész idő alatt egy percig sem
hagyott nyugodni. Képtelen voltam éjszaka elaludni és ha ez
209
mégis sikerült, fel-alá járkáltam álmomban. Egy napon egy
nagyon jó barátnőm azt javasolta, vele együtt iratkozzam be
egy meditációs tanfolyamra. Az előadók nevét azelőtt soha­
sem hallottam, de bíztam a barátnőmben, hogy jót akar, ezért
hallgattam a tanácsára. A hallgatóságot azonban rögtön éles
kritikával illettem. Maró megjegyzéseimet barátnőm fülébe
suttogtam: "Nézd azt az alakot. Miért nem lazítja meg a túl
szoros nyakkendőjét? Biztos vagyok benne, hogy az autójá­
ban is tart egyet azokból az ostoba képű teddy-mackókból".
Nem értettem, miért beszél mindenki olyan lassan és finom­
kodva, ráadásul úgy látszott, én vagyok az egyetlen nő, aki
szempillafestéket és rúzst használ.
De amikor az előadó elkezdet beszélni, megszűnt bennem
a kritikai hajlam. Amikor előadás után hazamentem, úgy
döntöttem, elkezdek meditálni, de a magam módján: nem
követem a fantasztikus előírásokat, és nem veszem az egészet
túl komolyan.
Néhány meglepő dologra jöttem rá. Mindig pánikba estem
olyankor, amikor kellemetlen érzelmeimtől szabadulni igye­
keztem. Rájöttem, ha tudomásul veszem ezeket az érzelme­
ket, ez önmagában elég ahhoz, hogy a félelmem lecsillapod­
jon. Egy élet bánata, fájdalma, a magányosság érzése, mindaz
a tízezer könnycsepp, amelyet az élet okozott, eltűnt.
Ezekkel az érzelmeimmel előzőleg ideiglenes fájdalomcsil­
lapítókkal szálltam szembe. Ilyen eszköz volt számomra a fér­
fiakkal folytatott kapcsolat. De kiderült, az ideiglenes balzsa­
mok maguk is újabb fájdalmakat okoznak. Az igazi balzsam
használata lehetővé tette, hogy a fájdalom a felszínre kerül­
jön, ahol alkalma van arra, hogy idővel a maga módján egész­
ségesen meggyógyuljon - nem szabad elnyomni, vagy valami
mással elfedni.
Végül a magányosan élés tudományát is elsajátítottam. Le-
igh másodéves egyetemista korában kollégiumba került és el­
költözött otthonról. A leányom, legjobb barátnőm nélküli
élet borzadállyal töltött el. De mindkettőnknek szükségünk
210
volt arra, hogy végre a magunk életét éljük. Hiszen születése
óta megszakíthatatlanul erős érzelmi kapocs állt fenn közöt­
tünk és é p p e n ideje volt, hogy bekövetkezzen a normális el­
szakadás, amelynek már évekkel ezelőtt be kellett volna kö­
vetkeznie.
Leányom távozása után kénytelen voltam őszintén szem­
benézni önmagammal és más célt kellett keresnem az éle­
temnek. Addig nem győztem dicsérgetni Leigh értékes tulaj­
donságait: Olyan okos, olyan szép, szellemes, sokoldalú és
temperamentumos - úgy éreztem, hogy életem értelmét
egyedül az adja, hogy őt a világra hoztam. Ám ahogy Leigh
idősebb lett, egyre kevésbé bírta ezt a tömjénezést. Az a tu­
dat, hogy nem szabad nekem csalódást okoznia, szörnyű nyo­
mással nehezedett rá. Úgy érezte, hogy teljes mértékben ő
felelős a boldogságomért, sőt az életben maradásomért.
É p p e n ekkortájt fejeződött be egy kapcsolatom, amely for­
dulópontot jelentett az életemben. Először éreztem úgy, ta­
lán mégis méltó vagyok valakinek a szeretetére.
A férfi egy nős kollégám volt és ami hosszú beszélgeté­
sekként indult, végül testi kapcsolatba torkollott. A házassá­
ga boldogtalan volt és én alkalmat jelentettem a számára,
hogy elválhasson a feleségétől és újra kezdhesse az életét.
Ez a sorsfordító kapcsolat egy még mélyebb fájdalom ka­
talizátorának bizonyult, de közben kiderült, valami sokkal
nagyobb dologról van szó. A probléma legegyszerűbben meg­
fogalmazva a következő volt: élete újra kezdéséhez nem en­
gem, h a n e m mást választott. Ismét kudarc ért. Ezúttal azon­
ban igyekeztem azt is és a hosszú évek alatt felgyülemlett
érzelmeket is átérezni. Ezúttal első ízben fogadtam el tuda­
tosan az életemet végigkísérő szenvedést.
Mindaddig vele maradtam, amíg el nem vált, de amikor
kimondták a válást, közölte velem, mással akar kapcsolatot
létesíteni.
211
 Néha szinte nevethetnékem támadt: az egyetlen dolog,
ami a kapcsolatunkat életben tartotta addig is, amíg az tar­
tott, az volt, hogy elbeszélgettünk kapcsolatunk problémái­
ról. A kapcsolat hol az egyikünk, hol a másikunk számára
vetette fel a kérdést, hogy miért. A helyzet tehát az volt,
hogy valamelyikünk mindig arról beszélt, mi a rossz a kap­
csolatunkban.
Az igazság az, hogy nem is nagyon volt egyéb beszédté­
mánk. Ha ugyanis a kapcsolatunk normális és jó lett volna,
nem lett volna semmilyen beszédtémánk. De ha nem lett vol­
na semmilyen beszédtémánk, akkor a kapcsolatunkat még­
sem lehetett volna normálisnak és jónak nevezni. Az érdek­
lődési körünk és életcéljaink egészen eltérőek voltak. A kö­
zös fájdalmon kívül semmi egyéb nem kapcsolt össze ben­
nünket.
Amikor már kevésbé volt szüksége rám, visszavonult.
Amíg tartott a kapcsolatunk, úgy kapaszkodott belém, mint
fuldokló a szalmaszálba, végül azonban az én hátamra mász­
va kecmergett ki a vízből. És még hátra sem nézett, hogy
vajon nem fulladok-e bele a vízbe.
Ám amikor meggyászoltam az elvesztését, életemben elő­
ször gyászoltam olyasmit, ami romantikus szerelemnek lát­
szott. Nem egy személy, hanem egy születés elvesztését gyá­
szoltam.
Ekkorra már teljesen hátat fordítottam a kereszténységnek,
noha ezt nem mondtam meg a nevelőszüleimnek - nem akar­
tam megbántani őket. Továbbra is undorodtam mindentől,
ami pontosan megszervezett, fundamentalista típusú vallás­
nak látszott. Ezért nagyon tetszett nekem a dalai lámának
ez a mondata: „Az én vallásom a gyöngéd szeretet". Ez szá­
momra a gyöngéd szeretetet jelentette mindenki iránt, akivel
a múltban találkoztam, a jelenben találkozom és a jövőben
találkozni fogok. Ez azt is jelenti, hogy önmagam iránt -
212
mind fájdalmamban, mind féltékenységemben, mind félel­
memben - gyöngéd szeretetet kell tanúsítanom.
Amikor először elmondtam az „Om mani padme h u m "
mantrát, elcsodálkoztam a reakción. Éles és hűvös bizsergést
éreztem a fejbőrömön. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha
fölemelkednék a padlóról - mintha éber állapotban repülős
álmom volna. A reakció olyan erős, zsigeri és spontán volt,
hogy nem tudtam, mire véljem azt. Minden magyarázat nél­
kül egyszerűen el kellett fogadnom az érzést, azt a tényt,
hogy van ilyen érzés.
Fogalmam sincs arról, hogy Omma milyen szöveget kán­
tált. De a buddhizmus tanulmányozása révén közelebb érzem
őt magamhoz és közelebb érzem magamat is önmagamhoz.
Ez lehetővé tette számomra, hogy békét kössek önmagam­
mal és megváljak azoktól a hamis személyiségektől, akiket
mások kényszerítettek rám.
Csodálkozással vegyes félelemmel tapasztaltam, hogy ami­
kor kántálok, illetve meditálok, néhány pillanatig úgy érzem,
mintha Omma jelen volna. Keresztbe rakott lábakkal leülök
a padlóra, elkezdek kántálni és a környezetem egy szempil­
lantás alatt teljesen megváltozik: Az alattam lévő szőnyegből
földes padló lesz, a kinti forgalom zaja elhal és Omma töm­
jénjének illata és édes szavának dallama tölti meg a levegőt.
A gyöngéd szeretet nem csak a vallásommá, hanem élet­
formámmá is vált. Rájöttem, hogy a szeretőmmel való szakí­
tás a lehető legjobb dolog volt, ami velem történhetett. Ha
együtt maradtunk volna, az igazi személyiségem megtalálása
lehetetlenné válik. Még mindig a féltékenység, a kétely, a
biztonsághiány, az elégedetlenség és az unalom démonaival
küszködnék. A gyöngéd szeretet lehetővé tette számomra,
hogy szembenézzek a fájdalmammal, kezet rázzak vele és el­
búcsúzzam tőle. N e m kell vele többé együtt laknom.
Sikerült azonban egészséges szkepticizmusomat is meg­
őriznem. Tudatosult bennem, hogy ha a karmát túl dogma­
tikusan értelmezem, az a predesztinációval egyértelmű. Ha
213
valakit elutasítunk csupán azért, mert az illető nem tartozik
Isten kiválasztottjai közé, azért is elutasíthatjuk, mert a szen­
vedésének a karma az okozója, vagyis megérdemli a szenve­
dést.
Szerintem azonban a félresiklott kapcsolatom miatti fáj­
dalom az alapszintű karma körébe tartozik. Hagytam, hogy
az érzelmeim egy nős emberrel való kapcsolat felé sodorja­
nak - és ezzel komoly bánatot okoztam a feleségének. A
múltbeli viselkedésem sok más embert is megbántott, köztük
önmagamat is. És ezzel szélvihart arattam. De nem akartam
úgy végigélni az életemet, hogy elnyomjam az igazi érzelme­
imet.
Csak annyit tudtam, állandóan tudatosítanom kell a ma­
gányomat és kapcsolatom elvesztését, vágyaimat és szomorú­
ságomat, reményeimet és elszántságomat. Igyekeztem fé­
lelem és pánik nélkül elfogadni minden érzelmemet. Egyre
inkább beláttam, ez a helyes emberi viselkedés. Veszteség
mindenkit érhet mindaddig, amíg emberi kapcsolatok létez­
nek. Azon igyekeztem, hogy gyöngéd szeretetet tudjak érezni
önmagam és mindenki más iránt, aki valaha szenvedett vagy
szenvedni fog.
Életemben először próbáltam úgy tekinteni a dolgokra,
hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Hittem ab­
ban, hogy a gyógyulás már nincsen messze. Kezdtem érté­
kesnek tekinteni magam. Pedig a szénám meglehetősen
rosszul állt akkoriban: a munkahelyem biztonsága egy haj­
szálon függött, magányos voltam és féltem a jövőtől.
E n n e k ellenére a gyógyulás útján voltam.
Egyetlen remény éltetett: bármilyen göröngyös legyen is
az út, el fogok jutni a végére. A végcél a béke, a megelége­
dettség és a szeretet. Első ízben éreztem, ilyesmi még az én
számomra is lehetséges. Kezdtem hinni a magam erejében
és emlékeztettem magam, hogy mi mindent sikerült már ed­
dig is túlélnem. Azt mondtam magamnak, hogy az eddigiek­
hez képest a hátralevő út olyan, mint a séta egy parkban.
214
Az öngyilkosságról való álmodozásomat a gyógyulásról va­
ló ábrándozás váltotta fel. Kezdtem belátni, hogy még ez is
lehetséges.
Életemben először fordult elő, hogy örömmel vettem tu­
domásul a bennem rejlő lehetőségeket.
Megtanultam az apró örömök élvezését. Amikor Leigh el­
költözött, a város fölötti hegyek alján fekvő egyik épületbe
költöztem. Köröskörül fenyő- és eukaliptusz-erdőket és vad­
virágokat láttam.
Odaköltözésem után nem sokkal elmentem kószálni a he­
gyek közé és eltévedtem. Komoly veszély nem volt ugyan,
mert imitt-amott elszórtan voltak házak és különben is kel­
lemes nyári este volt. Ennek ellenére erőt vett rajtam a szok­
ványos pánik. Fáradt, szomjas és rémült voltam, amiért nem
találtam haza.
Lefelé haladva az ösvényen a fenyők között egyszerre csak
egy vadszilvafát pillantottam meg. Levettem róla egy szép
érett szilvát és lassan eszegetni kezdtem. Minden harapást,
csodálatosan édes levének minden cseppjét külön-külön ki­
élveztem. A szomjúságom egy szempillantás alatt elmúlt, a
fáradtságom elpárolgott. A szilva is és a pillanat is maga volt
a tökély. Megdöbbentő világosság szállt meg.
Amint ott álltam, meg akarva őrizni mindörökre ezt az
élményt, egy szarvas jött elő és elkezdett falatozni a földre
leesett szilvákból. A szarvas közben észrevett, de nem törőd­
ve velem folytatta a szilvaevést. Pár percig figyeltem a szar­
vast, majd ösztönszerűen elindultam a helyes irányban haza­
felé.
Omma mindig azt mondta, az élet tízezer mosolyból és
tízezer könnycseppből áll. Tudtam, a szilva, a szarvas és ez
a nap a mosolyt kiváltó örömök közé sorolandó be, mint aho­
gyan minden élvezetes pillanat is az örömök közé tartozik.
215
Ebben az időszakban kezdtem el nézegetni a gyermekkorom­
ban rólam készült fényképeket is - amelyeket hosszú éveken
át eldugtam magam elől. Gyűlöltem és megvetettem a rajtuk
ábrázolt gyermeket. Most megpróbáltam tárgyilagosan szem­
ügyre venni a képeket. Kezdtem megszeretni azt a komoly
arcú leánykát, aki elvesztette az anyját, az egyetlen személyt,
akinek a jelenlétében biztonságban érezte magát, aki rabként
élt egy árvaházban és felnőttként is csak kihasználták. Elné­
zést kértem tőle, amiért olyan hidegen viszonyultam hozzá a
múltban és én is ugyanúgy magára hagytam őt, mint mindenki
más.
Elkezdtem egészen komolyan tanulmányozni a buddhizmust.
Úgy éreztem magam, mint a világvándor, aki végre hazatalált.
A tan legfontosabb tanulsága az volt a számomra, hogy a
világon nincs senki más, aki több szeretetet érdemelne tőlem,
mint saját magam. Ez mindannak az ellentéte volt, amire ta­
pasztalataim mindaddig tanítottak. Abban a hitben éltem,
hogy nincs a világon senki más, aki kevesebb szeretetet ér­
demelne, mint én. Elhatároztam, hogy ezentúl mindig sze­
retni fogom magam, akkor is, ha a munkahelyemen kudarc
ér, akkor is, ha szomorú, félős, magányos vagyok, ha ki kell
bírnom önmagam megtalálásának szülési fájdalmait is.
Egy este tömjént gyújtottam, árpateát főztem és levelet
írtam anyámnak:
Drága Omma,
Közölni szeretném veled azt a nagy változást, amely életem­
ben bekövetkezett. Eddig azt hittem, ha csatlakozni akarok
hozzád, ugyanúgy kell szenvednem, mint ahogyan te szenved­
tél. Azonosulni akartam veled. De most már tudom, te nem
ezt akartad. A te akaratod az volt, hogy biztonságban és vé­
dettségben éljek. Minthogy te már nem vagy itt, hogy a bizton-
216
ságomról gondoskodj, magam veszem át tőled ezt a feladatot.
Ezt a te tiszteletedre teszem, hogy ezzel szépítsem meg a világ
leginkább szeretetreméltó emberének az emlékét. Ott veszem át
a feladatot, ahol te abbahagytad a rólam való gondoskodást.
Ezáltal örökké kapcsolatban maradunk egymással. Ez lesz az
igazi egyesülésünk. Ugyanezért a célért fogunk dolgozni - an­
nak a gyermeknek a boldogságáért, akit szerettél.
Mindig is olyan akartam lenni, mint te voltál. Közel akar­
tam lenni hozzád. Most már tudom, hogy ez az egyetlen mód,
ahogyan ezt elérhetem. Hogy olyan lehessek, mint te, meg kell
becsülnöm azt a leányt, akit szültél és akiért meghaltál, hogy
ő élhessen. És ezt meg akarom tenni. Mindent megteszek, drá­
ga Ommám, hogy boldoggá és szabaddá tegyem őt. Ezt akartad
és ezért ennek megfelelően fogok cselekedni.
Nagyon szeretlek. Nagyon hiányzol. Nélküled nagyon ma­
gányos vagyok. De ha így járok el, érzem, hogy lélekben velem
vagy.
Eddig mindig úgy éreztem, egy burok belsejében élek. A kül­
ső világról csak ködösen szereztem tudomást. Mindentől lát­
hatatlan fal választott el. Szerettem volna kijutni a burokból,
szerettem volna a valós világ részévé, valódi személyiséggé
válni. A burkot azonban átlátszatlan, fekete, olajos réteg bo­
rította, amely megakadályozta, hogy kitörjek belőle. Mégis
eljött az idő, amikor elkezdtem másként látni a dolgokat -
minden világosabbá, színesebbé és élesebb körvonalúvá lett.
Ez kiábrándító, de egyúttal csodálatos is volt. Úgy éreztem,
mintha új testi és lelki érzelmeim szülési fájdalmaival kellene
megküzdenem.
A változások eleinte egyáltalában n e m voltak kellemesek.
Első ízben tudatosult bennem, milyen erős bennem a harag,
a gyász és a féltékenység érzése. Szinte minden normális em­
berre féltékeny voltam és ez bűntudatot keltett bennem. Ér­
zelmeimet mindig igyekeztem elrejteni azáltal, hogy alkal-
mazkodónak, extrovertáltnak és magabiztosnak mutatkoz-
217
tam. E n n e k ellenére mindig úgy éreztem, magamra hagynak,
nem törődnek velem és nem figyelnek rám eléggé.
A gyógyulás első lépéseként arról kellett gondoskodnom,
hogy egyáltalában átérezzem, milyen érzelmeim vannak.
Hosszú időre és nagy bátorságra volt szükségem ahhoz, hogy
át tudjam élni félelmeimet, fájdalmaimat, mélységes kétség­
beesésemet. Hiszen mindezeket az érzelmeket hosszú éve­
ken át még magam elől is eltitkoltam. De ahhoz, hogy rá
tudjak lépni a gyógyulás hosszú és rögös, kanyargós útjára,
először át kellett élnem minden régebbi érzelmemet.
Kezdetben attól féltem, ha felidézem régebbi érzelmei­
met, azok teljesen a hatalmukba kerítenek és megfulladok
alattuk. Ez azonban nem következett be. Amikor első ria­
dalmam elmúlt és rájöttem, még mindig életben vagyok, ez
nagyon megnyugtatott.
Felnőtt koromban többször elolvastam örökbefogadási
irataimat, de mindig csak a szememmel, a szavak a tudatomig
nem jutottak el. Aztán egy n a p o n kivettem az iratokat a ko­
pott dossziéból és elhatároztam, most aztán igazán odafigyel­
ve olvasom el a szöveget: Anya: ismeretlen. Apa: ismeretlen.
Születési dátum: ismeretlen. A két kezemet összefonva addig
bőgtem, amíg majdnem megrepedt a szívem. Felragadtam a
hideg papírost és megcsókoltam azt a sort, ahol ez állt: Az
árva neme: leány és Anya: ismeretlen.
Amikor éjszakánként nem tudtam elaludni, ezt suttogtam:
„Szeretlek, szeretlek". Azt azonban sohasem tudtam, ezt egy
képzelt szerelmesemnek, a világegyetemnek, vagy önmagam­
nak mondom-e, vagy csupán egy álomképnek. Ez azonban
nem is érdekelt. N é h a az is jó volt, hogy ezeket a szavakat
egyszerűen hangosan kimondtam.
Mindezek ellenére nem halt ki belőlem a remény. Éjsza­
kánként egyedül fekve ágyamban magam elé mondtam Wil-
liam Morrisnak azt a költeményét, melyet tizenéves korom
óta szerettem:
218
A szeretet önmagában elegendő:
noha a Világ hanyatlóban van,
És az erdők csak panaszkodni tudnak,
Az ég túl sötét ahhoz,
hogy gyönge szemek meglássák
A szanaszét virágzó boglárkákat
és százszorszépeket,
Noha a hegyek árnyékokat rejtenek
és a tenger egy fekete csoda,
És ez a nap fátylat terít
minden múltbeli tettemre,
Kezeik mégsem remegnek,
lábaik nem reszketnek;
Az üresség nem fárasztja el
és a félelem nem változtatja meg
a szeretettnek és a szeretőnek
az ajkait és szemeit.
Mint sok más embert, engem is megszáll a rémület, ha arra
gondolok ismét egyedül maradhatok. Rettenetes dolgokat
művelek: vagy borzasztóan ragaszkodom valakihez, akivel
éppen együtt vagyok, vagy annyiszor kínálok számára kilépési
lehetőséget, hogy végül azt hiszi, hogy szabadulni akarok tő­
le. Egyébként az illető így is, úgy is, előbb-utóbb elhagy.
Ezért untig elég, ha akkor élem át az elválás fájdalmát, ami­
kor az bekövetkezik és nem kell lélegzetvisszafojtva lesnem,
mikor távozik majd valójában az illető.
Közben egész idő alatt arra vágyom, maradjanak velem,
értsenek meg és bocsássanak meg nekem, szeressenek félel­
meim és kétségbeesett voltom ellenére. Az ilyen értelmetlen
viselkedést csak az képes megérteni, aki már átélte, hogy el­
hagyták. Még önmagamtól is félek. Az épelméjűség határvo­
nalán élek és vannak időszakok, amikor félek, át fogom lépni
a határvonalat. Borzalmasan félek attól, hogy akkor mi lesz,
hogy fognak rám nézni azok, akiket szeretek. Vajon vissza-
219
 Mindig fenntartással fogadom, amikor arról hallok, hogy
riadnak-e tőlem akkor, amikor a legnagyobb szükségem lesz
amerikaiak külföldi gyermekeket fogadnak örökbe. Az igaz,
rájuk?
hogy ezek a gyermekek rengeteg borzalomtól menekülnek
Gyűlölöm az „eset" szót. Mindenkinek vannak „esetei".
meg és őket szerető otthonokba kerülnek. De az örökbefo­
Nekem elhagyási „eseteim" vannak. Gyűlölöm a szót, még­
gadóknak nem szabad megfeledkezniük arról, ezek a gyer­
sem tudok tőle megszabadulni, sem meditáció, sem terápia
mekek idegenek egy számukra idegen országban, úgyhogy a
révén.
nevelésükhöz maximális érzékenységre és türelemre van
szükség.
Mind e nehézségek közepette eszembe sem jutottak olyas­ A kulturális különbségeket nem lehet egyhamar áthidalni.
féle fogalmak, mint „Isten" vagy valamilyen „felsőbb hata­ Ez fokozottan érvényes az olyan gyermekekre, akik kora
lom". N e m hittem már semmiféle istenségben és a vallás szó­ gyermekkorukban testi és lelki sérüléseket szenvedtek el.
Meg kell nekik engedni, hogy a maguk kultúráját magukkal
tól libabőrös lett a hátam.
vigyék új otthonukba, és ezt a kultúrát tiszteletben kell tar­
Amikor tehát a terapeuta azt mondta, képzeljek el vala­
tani. Érezniük kell, nem baj, hogy mások és nem kell eről­
milyen erőt, amellyel félek szembeszállni, erre mindaddig
tetni, hogy megváltozzanak. Olyanként kell őket szeretni,
képtelen voltam, amíg eszembe nem jutott az a személy, aki­
amilyenek és figyelmesen meg kell hallgatni óhajaikat. A meg
vé repülős álmaimban váltam. Erősnek, hatalmasnak, félel­
nem hallgatástól való félelem egész életemet végigkísérte. Az
met nem ismerőnek éreztem magam mindaddig, amíg tetszé­
egyik ismétlődő rémálmom ezzel kapcsolatos. Baleset ér és
sem szerint röpködtem a föld felett. Ez a lebegő személy
teljesen megbénulok. Az agyam világosan működik, ponto­
valósította meg leginkább a „felsőbb hatalomról" alkotott el­
san tudom, mi történik, de nem tudok beszélni. Senki sem
képzelésemet.
néz a szemembe - álmomban azt képzelem, ha valaki a sze­
Szerelmi kapcsolataimnak öngyilkossággal való befejezése
membe nézne, tudnék vele kommunikálni -, hanem csak be­
nehéz dolog lett volna. Az igaz, hogy még ma is sokat gon­
szélnek rólam, ide-oda lökdösnek és fájdalmat okoznak ne­
dolok az öngyilkosságra, azonban nem olyan vágyódva és ro­
kem. Belülről sikoltozom ugyan, ebből azonban kívülről sem­
mantikával övezve, mint régebben. Számomra az öngyilkos­
mi sem hallatszik.
ság iránti vágy elvesztése olyasmi, mint egy élethossziglani
Az életemet eddig azzal töltöttem, hogy igyekeztem min­
szerelmes elvesztése.
dig azt mondani, amit elvártak tőlem. Erről nevelőszüleim új
„Eletben-maradási b ű n t u d a t o m " is van és az öngyilkosság­
életem első napján hathatósan felvilágosítottak: Csak akkor
ról való ábrándozás csillapította le ezt a bűntudatot. Az ön­
hallgatunk meg, ha olyanná válsz, mint amilyenek mi va­
gyilkosságra való gondolás abban a tekintetben is megnyug­
gyunk; ha kommunikálni akarsz velünk, meg kell tanulnod a
tatóan hatott rám, hogy akkor többé senki sem fog elhagyni
nyelvünket. Ezért mindig azon igyekeztem, hogy beszédpart­
- eltávozom a földi szenvedések és szívfájdalmak birodalmá­
nerem nyelvén beszéljek. Átvettem a modorukat, a zsargon­
ból.
jukat és szinte mindig mindennel egyetértettem, amit mond­
tak.

221
220
 Az a gondolat, hogy nem hallgatnak meg, annyira rémes elcsodálkoztam. Ugyanis gyermekkoromban még a tejes do­
volt számomra, hogy szinte senkinek sem mertem ellentmon­ bozt sem volt szabad az asztalra tenni - Anya mindig ragasz­
dani. Féltem attól, hogy közöljem a saját gondolataimat. A kodott ahhoz, hogy a tejet öntsem át egy korsóba és úgy
szívből jövő őszinte kommunikáció nagyszerű dolog, de kü­ tegyem az asztalra. Most pedig sárgarépákkal játszadozik az
lön meg kellett tanulnom, hogy tudjak a szívem szavára hall­ asztalon.
gatni. Nem követelőzik többé. Nyugodtan várja, hogy Apa elin­
Néhány esztendő óta a nevelőszüleimmel is megpróbálok tézze, amire megkéri. Örömmel fogadja, ha telefonálok ne­
egy kissé őszintébben beszélni. Az idők folyamán némileg ők kik és „drágámnak" nevez. Örömmel emlékezik örökbefoga­
is megváltoztak, és egy kissé enyhült az a szigorúság, amely dásomra és gyermekkoromra, és azt mondja, ez volt a legjobb
gyermekkoromban olyan jellemző volt rájuk. Arról azonban dolog, amit életében tett. Azt mondja, szép gyermek voltam.
nem beszéltem velük, mekkora sebeket ejtettek rajtam és azt
sem mondtam meg nekik, mennyire eltávolodtam a vallástól.
Azt azonban maguktól is elismerték, hogy követtek el hibá­
kat és a keresztény nevelésről vallott nézeteik talán túlzottak
voltak.
Ma már biztos vagyok benne, hogy megszerettek, n o h a
nem tudják, valójában ki és milyen vagyok. Ma már elmond­
ják, hogy büszkék rám - mit nem adtam volna érte, ha ezeket
a szavakat gyermekkoromban hallom tőlük.
Én is szeretem őket. Tudom, gyermekkorukban ők is szen­
vedtek, együtt kellett élniük saját démonjaikkal. Őszintén hi­
szem, hogy hitük és szigorú nevelésük keretein belül a leg­
jobbat akarták nekem. N e m akarták, hogy a pokolba jussak.
Egy közelmúltbéli látogatásom során Apa könnyekben
tört ki és elmondta, mennyire bántja sok dolog, amit velem
gyermekkoromban művelt: „Éretlen voltam még. N e m tud­
tam, hogyan kell egy jó apának viselkednie. Szégyellem ma­
gam azért, ahogyan veled bántam".
Anya is jelentősen megváltozott. Az évek múlásával egyre
szelídebb, egyre kedvesebb lett. Gyermekkoromból szép em­
lékei vannak és meghagyom őt ebben a hitében. Az ebédlő­
asztalnál ült, amikor legutóbb a leányommal együtt megláto­
gattam őket és a tányéralátéten apró sárgarépákkal játszado­
zott. „Tessék" - mondta és vidáman a kezünkbe tett egy-egy
sárgarépát. „Pompásak". Ezen a leányommal együtt nagyon

222 223

ÍA. koreai anyák az önfeláldozás mintaképei. Ke­
ményen dolgoznak és zokszó nélkül gondozzák
a férjüket és a gyermekeiket. Omma az ilyen
anyák mintapéldánya volt. A legjobbat adta ne­
kem önmagából és olyan körülmények között,
amelyek még ma is elképesztenek.
Nem voltak barátnői és a családja is kitagadta őt.
Más felnőttektől nemhogy segítséget, de még
egy tisztességes szót sem kapott. Elhagyta az a
férfi, akit szeretett és olyan gyermeket kellett
gondoznia, akit mindenki megvetett. Minden
napja fárasztó munkával telt el és tökéletes sze­
génységben élt.
Tudatában volt annak, hogy a sorsa sohasem fog
jobbra fordulni - nem lehettek álmai, nem volt
módja a menekülésre.
Ennek ellenére boldoggá tudta tenni kisgyer­
mekkoromat. R á m mosolygott és együtt énekelt
velem, sokáig fenn maradt, hogy játsszék velem,
holott holt fáradt lehetett. Gyöngéd szeretettel
bánt velem.
Jó koreai anyaként arról is gondoskodott, hogy a körülmé­
nyeihez képest a lehető legjobb élelemmel lásson el. Mindig
megvárta, hogy jóllakjak a rizzsel és ő csak ezután evett és
az én csészémben mindig a legmelegebb és legerősebb tea
került. Beburkolt a takaróba és a saját testével is melegített
olyankor, amikor nagyon hideg volt. Mindig igyekezett a ked­
vembe járni és elnéző volt velem. Egyetlen esetre sem em­
lékszem, amikor haragosan beszélt volna velem. Sohasem
ütött meg. A szeretete mindenek feletti volt.
Gyakran megkérdezik tőlem, hogyan gyógyultam meg és
én sohasem tudom, mit válaszoljak.
Nem érzem, hogy „meggyógyultam". Csupán azt érzem,
erősebbé, emberibbé és élőbbé váltam. N e m tudom meg­
mondani, hogy ebben az életben valóban létezik-e igazi gyó­
gyulás. Remélem, hogy van, de elég gyakran előfordul, elke­
seredem és nem látok kiutat. Még mindig elég gyakran ké­
telkedem, hogy képes vagyok-e szeretetet ébreszteni valaki­
ben.
Gyakran érzem magam magányosnak és riadtnak.
De ha mások szemszögéből próbálom nézni a világot, fel­
támad bennem az együttérzés szenvedéseik iránt és szeret­
ném enyhíteni azt, szeretnék nekik vigaszt nyújtani. Ezt az
óhajomat azonban képtelen vagyok végre is hajtani. Még ön­
magamért sem tudom ezt megtenni. Mindannyian egyedül
küzdjük át magunkat életünk tízezer mosolyán és tízezer
könnycseppjén.
Minthogy azonban végső soron mindig egyedül vagyunk
és mivel az élet olyan könyörtelen, a szépség minden egyes
pillanatát, a jóízű nevetést és minden csókot meg kell be­
csülnünk. A megelégedettség minden egyes pillanata őszinte
hálával tölt el.
Az elhagyástól való szörnyű félelmem anyám halála napján
kezdődött. Azon az éjszakán nagyon sokféle félelem szüle­
tett meg bennem. De az elhagyási mantra - „Mindenki el­
hagy, akit szeretek" egész életemet végigkísérte. Annak az
225
éjszakának az emléke állandóan előjön és minden alkalom­
mal új tanulsággal szolgál.
Csak nagy sokára voltam képes elismerni, hogy mennyire
haragudtam anyámra azért, ahogyan elhagyott és amiért lát­
hattam a halálát. Miért nem küldött el előbb? Miért nem vitt
el ő maga az árvaházba? Miért tette lehetővé, hogy lássak
mindent, ami történik?
Nem tudom a választ, de hiszek abban, hogy meggyőző­
dése szerint a lehető legjobban járt el.
Olyan időben és helyen született, ahol igen nagyra tartot­
ták a becsületet és bátorságot, és igyekezett ezeket a tulaj­
donságokat a leányába is átplántálni. Biztos vagyok benne,
azt akarta, kibírjak minden nehézséget. Azt akarta, tudjam
és elfogadjam, mindketten üldözöttek vagyunk. Azt is tudta,
bátorságra és rendíthetetlen erőre lesz szükségem, amelyre
csak akkor tehetek szert, ha átélem a pokol szenvedéseit.
Abban is hiszek, hogy engem jobban szeretett az életénél is
és ha voltak is rossz döntései, annak csak a félelem és a tu­
datlanság és nem a szeretet hiánya lehetett az oka.
Ha el tudnék vele ma beszélgetni, az első dolog, amit mon­
danék neki, ez volna: „Megbocsátok". És aztán azt is meg­
mondanám neki, mennyire szeretem. Szeretem. Szeretem.
berölésekről. Ilyenekről nem csak Koreából, hanem Izrael­
ből, Kínából, Iránból, Indiából és még sok más országból ér­
keznek hírek. Azért nem hallunk róluk még többet, mert a
helyszínek tőlünk távol vannak, ráadásul gyakran úgy jelentik
az esetet, hogy az asszony öngyilkosságot követet el. És az
ezen országokban élő emberek az ilyen emberöléseket tár­
sadalmuk kellemetlen, de elkerülhetetlen velejárójának tart­
ják.
Nem tudhatjuk, hány asszonyt öltek meg ezen az alapon,
de elképzelhető, hogy jó néhány gyermeknek kellett végig­
néznie anyja csúfos megölését és ezek közül sokan önmagu­
kat okolták a történtekért. Voltak tehát más gyermekek is,
akik arctalanul, lélektelenül, az emberi szint alatti módon ne­
velkedtek.
Számos más asszony életét - szép, okos, vad és félénk,
átlagos és átlagon felüli asszonyét - oltották tehát ki bestiá­
lisán, olyanokét, akikről a világ sohasem fog tudomást sze­
rezni, akik nélkül azonban szegényebb lett a világ.

Noha nem nagyon beszélnék róla, a becsület megőrzése mi­

atti emberölés szokása az anyámmal nem szűnt meg. Az ő
tragédiája nem volt egyedi eset.
Nemrégiben beszélgettem egy koreai férfival, aki egyálta­
lában nem lepődött meg azon, amit anyám haláláról mond­
tam. Mindössze ennyit mondott: „Ugye, szexuálisan szégyent
hozott a családra? Nem mondom, hogy helyeslem, de ez az
eljárás érthető. A kultúrák közti különbség ezt követeli
meg."
Az újsághoz, ahol dolgozom, elég gyakran érkeznek jelen­
tések a családi becsület megőrzése érdekében végzett em-

226 227
 Ha kinézek az ablakon, a valóságot látom: az élet olyan, mint
a sűrű köd, amely hideg reggelenként körülvesz bennünket
- valósnak, szilárdnak látszik, konkrét alakot ölt. Ám amikor
íHllSZMtVK FEJEZET
a napsugár átmelegíti, egy szempillantás alatt nyom nélkül
elillan.
Lehetséges, hogy az élet is ilyen. Lehetséges, hogy a szen­
vedés is ilyen, igaz szeretetre, elégedettségre és békére vá­
gyom. Ám lehetséges, hogy ez irányú óhajaim csak akkor tel­
jesülhetnek, ha megszabadulok attól a hitemtől, hogy ez az
élet az én valóságom.

Különleges kegy,
Almaimban rendszeresen visszatért az az éjsza­
hogy én, a sötétség arctalan gyermeke,
ka, amikor Omma meghalt, az álom tartalma
Be tudtam lépni a szeretet megszentelt csarnokába
azonban idővel megváltozott, a tragikussága
És képes vagyok szégyenkezés nélküli érzelmekre.
megenyhült, sőt némi vigaszt is szolgáltatott szá­
Es reményeim nem hiábavalók.
momra.
És számomra érthetetlen béke
Oda tudok menni hozzá, hogy elvágjam a kötelet
Szállt fejemre, mint langyos eső.
és levegyem a nyakáról a hurkot. Ölelő karjaim­
ba tudom őt venni. Elkékült arcát addig csókolg­
atom, amíg vissza nem tér belé az élet rózsaszíne
és úgy ringatom őt, ahogyan ő ringatott engem
akkoriban. És lezárom tágra nyílt szemeit, majd
altatódalt énekelek neki.
Istenem, annyira hiányolom őt.
És ugyanabban az álomban felnőttként föleme­
lem azt a szerencsétlen, megriadt leánykát, és
szorosan magamhoz ölelem őt, amíg eggyé nem
olvadok vele. Megmondom neki, hogy soha töb­
bé nem lesz egyedül, és hogy nem az ő hibája,
hogy O m m a meghalt.
Az az éjszaka és ez a mostani éjszaka apró téglák
az élet óriási és sokszínű mozaikjában. Olyanok,
mint egy álom gyorsan illanó árnyékai.

228 229

ETicógus
Egy barátom társaságában nemrégiben egy kore­
ai vendéglőt kerestem fel San Franciscóban.
Többféle kimchit, rizst és teát rendeltünk. Mi­
alatt ettünk, egy koreai család érkezett az étte­
rembe: a szülők, két gyermekük és a nagymama.
A gyermekek kezében luftballon volt és az arc­
kifejezésük azt bizonyította, remekül érezték
magukat aznap. A felnőttek szeretettel moso­
lyogtak rájuk. A gyermekek olyan modorban
kértek a szülőktől bizonyos ételeket, ami azt bi­
zonyította, biztosak a szüleik szeretetében.
Én könnyekkel a szememben figyeltem a csalá­
dot. A kimchi fogyasztása közben a szemem sar­
kából lestem, amint kacarásznak és élvezik a kü­
lönböző fogásokat. Olyan szívesen csatlakoztam
volna hozzájuk. Szerettem volna, ha odalépve az
asztalukhoz, a mosolyukból egy kevés rám is jut.
Szerettem volna e n n e k a szép családi körnek az
egyik tagja lenni.
230
Az éttermet elhagyva, három leány haladt el mellettünk.
Élénken csevegtek, miközben az étterem felé tartottak. Alig­
ha lehettek tizenhat évesnél idősebbek. Láthatóan feldobta
őket, hogy együttes kimenőt kaptak. Az első kettő gyorsan
elhaladt mellettem, a harmadik azonban valamivel lassúbb
volt, mint ők. R á m nézett, én pedig szeretettel rámosolyog­
tam, hiszen ugyanolyan fiatal koreai leány volt, mint amilyen
én lehettem annak idején. Ő félénken visszamosolygott rám
és kissé meghajolt előttem.
Ettől megdöbbentem, én is meghajoltam és könnyek szök­
tek a szemembe. Úgy éreztem, mintha eddig mindig erre vár­
tam volna. Első ízben fordult elő, hogy egy koreai nem gú­
nyosan vagy kíváncsian, hanem tisztelettel nézett rám. Sze­
rettem volna világgá kiáltani örömömet és a legszívesebben
a keblemre öleltem volna a leányt.
Neki persze fogalma sem volt róla, hogy udvariassági gesz­
tusának micsoda óriási hatása volt rám. A koreai kultúrában
nagyon fontos szerep jut a meghajlásnak. Tisztelete jeléül
mindig az alacsonyabb rendűnek kell meghajolnia. Minél na­
gyobb tiszteletet érez az illető, annál mélyebben hajlik meg.
Az anyámat kivéve, eddig még senki sem hajolt meg előttem.
Úgy hajoltam meg a leány előtt, mint annak idején Omma
előtt és a szívem megtelt szeretettel és bánattal.
Omma azt mondta nekem, az életben bármi lehetséges.
Erősen hitt abban, hogy előbb-utóbb valaki lesz belőlem,
nem maradok senki és az emberek rám fognak mosolyogni
és meg fognak hajolni előttem és a szemembe fognak nézni.
Erősen hitt abban, hogy gyermekének értékes élet jut osz­
tályrészül.
Most már a gyermeke is hisz ebben.
231