A Hit Városa Történetek Új-Pyarronból PDF

M.A.G.U.S.
KÖNYVEK
A HIT VÁROSA - TÖRTÉNETEK ÚJ-PYARRONBÓL
Sorozatszerkesztő:
Borus Hella
A Hit VÁROSA
TÖRTÉNETEK ÚJ-PYARRONBÓL
ANTOLÓGIA
DELTA VISION
2008
M.A.G.U.S.
KÖNYVEK
Sorozatszerkesztő:
Borus Hella
A HIT VÁROSA
TÖRTÉNETEK ÚJ-PYARRONBÓL
ANTOLÓGIA
DELTA VISION
2008
M.AG.U.S.
KÖNYVEK
antológia
Irodalmi szerkesztő: Borus Hella

Tiszteletbeli szerkesztő: Gáspár András
A kötet szerzői:
Malcolm J. Hunt
John J. Sherwood
Indira Myles
Csaba Tamás
Csigás Gábor
Süle György
Jan van den Boomen
Borítófestmény: © Zsilvölgyi Csaba (Max), 2008

Térkép: © Kotsis Levente és Dományi Bálint, 2008
© Delta Vision Könyvkiadó, 2008
A kiadvány Wayne Chapman (Gáspár András és
Novák Csanád), az Ynev világát megalkotó szerző
engedélyével került elkészítésre és kiadásra.
A M.A.G.U.S., AVAGY A KALANDOROK KRÓNIKÁJA
a Gameskút Kft. bejegyzett védjegye,
feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.
ISBN 978 963 9890 04 6

ISSN 1789-5847
Minden jog fenntartva
www.deltavision.hu
info@deltavision.hu
Malcolm J. Hunt
Ellenségem ellensége
Derra Tynnen saját kiáltására riadt megint. Zihálva ült fel az

ágyban, és eltartott egy ideig, mire sikerült lecsillapítani
zaklatott légzését. Megint arról álmodott, mint az elmúlt
három évben szinte minden egyes éjszaka: a csatáról Abu
Kulef mellett.
Az álmok kíméletlen részletességgel idézték emlékezetébe
a történteket. Bőrén még érezni vélte a száraz sivatagi levegőt,
hallotta a tucatnyi nyelven felharsanó csatakiáltásokat, látta a
holdfényben megvillanó fegyvereket. Egyenes pyar kardok,
íves dzsad szablyák és jatagánok csaptak össze a
Mélysivatagból előözönlő Ősi Nép fogazott menetheivel.
Ötszörös túlerő és egy testet öltött isten hatalma állt az
amundok mellett, nem csoda, hogy az embernépek
megsemmisítő vereséget szenvedtek.
Megrázta fejét, mintha ezzel száműzhetné az előtolakodó
emlékeket, majd kikászálódott a vékony ágynemű fogságából,
és szélesre tárta a spalettákat, hogy a hűs éjszaka
felfrissíthesse a szoba állott levegőjét.
Az ablakából csodás kilátás nyílt az Államszövetség épülő
fővárosára. Ameddig a szem ellátott, mindenütt új épületek
emelkedtek, a legtöbbet még óvón körülölelték a masszív
állványzatok. A Dorlan fölött új hidak nyújtóz-
a hit VÁROSA • 5
tak, a város fölé új tornyok és kupolák magasodtak. Új-
Pyarron legalább egy szempontból méltó volt a nevére.
Ott, ahol a folyó utat vágott a házak között, jól látszottak a
város szélén tákolt kalyibák. Az Ibarából és a Kereskedő.
Hercegségekből érkezettek farönkökből, hulladékdeszkákból
és sátorvászonból egész városnegyedet húztak fel.
Kicsit oldalra tekintve, a viadomói bankház kecses tornya
mellett megpillantotta a keskeny sarlóvá fogyott második
holdat, amely már jócskán égi pályája végén járt, jelezve, hogy
hamarosan közeleg a hajnal.
Tudta, hogy értelmetlen babona megvárni, amíg az égitest
teljesen eltűnik a torony mögött, mégis megtette. Viadomo
szülöttjeként igencsak tetszett neki az erős torony és a mögötte
lehanyatló kék hold szimbolikája.
— Rohadj meg, átkozott! - dünnyögte a szakállába. Nyolc
éve nem tudott úgy pillantani a második holdra, hogy ne
szoruljon össze tőle a gyomra. Az amundok Amhe-Ramunt
tartották a kék hold urának, és igaz, ami igaz: amikor az
égitest világított a sivatagi éjszakában, semmi nem állhatott az
útjukba, istenük közelsége olyan erőt adott nekik, amivel nem
szállhatott szembe egyetlen hatalom sem. Legalábbis önállóan
nem.
A kényszer végül fura szövetségeket szült. Dzsadok
harcoltak gorvikiak oldalán és pyarroniak küzdöttek krániak
mellett. Egy emberöltővel, de akár csak tíz esztendővel ezelőtt
mindez elképzelhetetlen lett volna. Végül mégis kevésnek
bizonyult minden erőfeszítés, együtt sem tudták elejét venni
az Abu Kulef-i fiaskónak.
A kék égi sarló végleg eltűnt a bankház épülete mögött, és
Tynnen elszakította pillantását a várostól.
Elgondolkodva simított végig a bordáin végighúzódó,
tarajos szélű sebhelyen. Élete nagyobbik részében szinte
6 • m.a.g.u.s.
folyamatosan harcolt Pyarron és a hit ellenségeivel, és ezalatt
számos sebet szerzett, még ennél súlyosabbakat is, de az
összes korábbit meggyógyította istennője hatalma. Ezt nem.
Még élénken emlékezett az érzésre, amikor a fogazott élű
meneth az oldalába mart. A míves sodronying mit sem
számított ellene, mintha nem is acélból, hanem selyemből
készült volna.
Akkor is fohászkodni próbált úrnőjéhez, de akadozó
szavait elsöpörte Amhe-Ramun hatalma. A kék hold urának
akaratával akkor és ott senki nem tudott szembeszállni,
szétzilált minden más varázst és imát.
Sosem tudta meg, hogyan élte túl a csatát, és arról sem volt
képes számot adni, miként jutott el végül a tengerhez. Mire
elért egy nyomorúságos kikötőbe, nem csak tönkretett vértjét
és kicsorbult kardját vesztette el, de istennője szent jelképét is.
Utolsó értékével, dédapjától örökölt pecsétgyűrűjével fizetett,
hogy egy lélekvesztő visszavigye a déli partra, míg végül csak
a keserűség és az oldalán gennyedő seb maradt neki emlékbe,
hogy sose feledje Abu Kulefet.
A hajón egy dzsad kirurgus, amennyire csak tudta,
kitisztította és összevarrta a sebet. Becsületére legyen
mondva, betegét a zord körülmények ellenére sem vitte el a
sebiáz, csupán a cakkos szélű vágás maradt meg, amitől
felsőteste úgy nézett ki, mint valami rosszul összefércelt
gélemé. Tynnent akkoriban ez zavarta a legkevésbé. A kudarc
érzése rágta belülről, mint a métely.
Recsegő ízületekkel ereszkedett térdre a damasztkendővel
letakart házi oltár előtt, hogy hálát adjon istennőjének
mindazért, amiben élete során részesítette. Fohásza nem
szerepelt egyetlen imádságoskönyvben sem, de neki többet
jelentett bármelyik másiknál. Segített emlékezni.
A hit VÁROSA • 7
— Dreina, kegyelmes istennő, aranykezű úrnő, köszö
nöm adományaidat. Köszönöm, hogy megszülettem, és
hogy szolgálhatlak. Köszönöm, hogy megkímélted anyá
mat a betegségtől...
Alig néhány esztendős lehetett, amikor anyját láz támadta
meg. A déli puszták felől érkező kór olyan gyorsan őrölte fel
az asszony egészségét, hogy alig maradt idő a városból papot
hívatni az uradalomba. Apja alatt megdöglött a ló, de időben
Viadomóba ért, és gyógyítót hozott az udvarházba, aki meg
tudta menteni a beteg életét. Tynnen anyja végül csaknem
három évtizeddel később, a város ostromakor vesztette életét,
de a fia akkor, abban a beteg izzadtságtól bűzlő, kellemetlenül
meleg szobában eszmélt rá az aranykezű úrnő hatalmára,
amikor a koravén arcú pap visszaperelte a haldoklót Dartontól.
Az ima gyermekkorában csupán néhány sorból állt:
köszönet az anyjáért és később, hogy apróddá válhatott, hogy
jó mesterektől tanulhatott. Aztán idővel egyre hosszabbra
nyúlt, amikor az istennő a kegyébe fogadta, majd az
Oroszlánszív rend tagjává válhatott. Portyák, csaták és tornák,
sebesülések és betegségek követték egymást, és Dreina sosem
hagyta magára, de talán minden korábbi adományt
elfeledtetett volna a Dúlás, ha az ima nem segít emlékezni.
-Köszönöm, hogy megismerhettem Ginnát, és hogy a
feleségem lehetett. Köszönöm a gyermekeimet. Kérlek, óvd
Lyert úgy, ahogy eddig! - Régebben nevén nevezte
mindhárom gyermekét, de már csak a legfiatalabb élt. Lánya
és idősebb fia Ó-Pyarronnal együtt pusztult el. Azóta csak
azért adott hálát, hogy a nekik jutott néhány évben az
apjuknak mondhatta magát.
— Köszönöm, hogy megóvtál Viadomo ostrománál, és
hogy harcolhattam, amikor visszazavartuk a nomádo-
8 • M.A.G.U.S.
kat. Köszönöm, hogy segítettél Sempyernél és Gyrránál,
Hevtarrnál és Domurtnál, Tessarapnál és Enysmonnál,
Amrunnál és Erapnál. Köszönöm, hogy megvédtél az Ör-
dögnyelven, és hogy túléltem a khaynesst.
— Köszönöm, hogy túléltem a tengert, és köszönöm, hogy
túléltem a sivatagot. Köszönöm, hogy védelmeztél, és velem
voltál El Eiselnél, Bayuránáí, Kadirnál és Abadanánál.
Köszönöm, hogy győzhettünk Tilutnál és El Ragdamál.
Köszönöm, hogy megkímélted az életem Al Azairnál és Abu
Kulefhél.
-Köszönöm, hogy hazatérhettem. Tarts meg kegyedben,
adj erőt és türelmet! Segíts, hogy szolgálhassalak, mert te
vagy a Rend és tiéd a Hatalom, tiéd a Hűség!
Az ima, mint szinte mindig, segített. Megnyugodva, tiszta
fejjel kezdhetett neki az előtte álló feladatoknak.
***
Páros napokon, immár harmadik esztendeje, előadásokat

tartott a Hadiakadémián. Sosem hitte volna, hogy egyszer
bárki épp rá lesz kíváncsi, de úgy tűnt, az elmúlt években nem
csökkent az érdeklődés. Nem sokat tudott az akadémia
működéséről, tőle lándzsával is terelhették a félköríves
csarnokba a fiatalokat. Barátja és lovagtársa, derra Neren, az
új-pyarroni rendház perjele győzte meg annak idején, hogy
van mit oktatnia annak a korosztálynak, amelyik számára a
Dúlás legfeljebb nyomasztó gyermekkori emlék, a
manifesztációs háború pedig messzi népek és csupán
legendákból ismert fajzatok érdektelen küzdelmét jelentette túl
a tengeren.
Délelőttönként általában stratégiát és taktikát oktatott,
délutánonként hadtörténelmet. Mesélt a régi és ke-
A hit VÁROSA • 9
vésbé régi csatákról és ostromokról, hadműveletekről és
arcvonalakról, hadrendről és utánpótlási vonalakról, el-
helyezkedésről és fegyvernemekről.
Magának is jó egy évébe került, mire rádöbbent, menynyire
igazat mondott a perjel. Bőséges tapasztalatokkal rendelkezett
a hadviselés számos területén a könnyűlovas nomádokkal
szembeni harcmodortól az ork portyázok üldözésén át a kráni
nehézgyalogos légiókkal vívott szabályos ütközetekig. Ibarai
tapasztalatairól nem is beszélve.
Ezúttal is, mint az elmúlt években szinte mindig, csaknem
négyszáz fiatalember, négyszáz gazdag, befolyásos család
sarja hallgatta minden egyes szavát a csarnok lépcsőiről.
Többségük helybeli volt, de bőséggel akadtak köztük
hatvárosiak, predociak és syburriak is. Az Államszövetség
tagjain kívül még néhány, a hitet valló szövetséges városállam
is elküldte egy-két fiát tanulni.
Tynnen kedvtelve nézett végig hallgatóságán. Legtöbben
katona módra rövidre nyíratták hajukat, alkatuk és izomzatuk
egyaránt arról árulkodott, hogy az akadémián a hadászatnak
nem csak az elméletét tanulják. Érdeklődve várták Tynnen
újabb előadását.
-Ma nem fogok ütközetekről és összecsapásokról beszélni -
kezdte mondandóját. Tanítványai nem tették szóvá
fennhangon csalódottságukat, ezt fegyelmezettségük nem
engedte, de arckifejezésük és testtartásuk változása elárulta
őket. Néhányan azonban ekkor élénkültek fel igazán, és
egészen előredőltek. Ők tudták, hogy jelentős dolog bírhatja
csak rá a viadomói mestert arra, hogy eltérjen a megszokott
rendtől.
— Talán még nem hallott róla mindenki, de a napokban
újabb követség érkezett a Taba el-Ibarából. Egyesek szerint
egyenesen dzsenn hatalmasságok, mások szerint közönséges
dzsad kalmárok. Végül is nem mintha olyan
10 • M.A.G.U.S.
nagy különbség lenne, nem igaz? — kérdezte, enyhe de-
rültséget okozva a hallgatóság soraiban. — Nem hoztak jó
híreket. Az amundok megállíthatatlannak tűnnek, még
mélyebbre nyomultak Gorvik földjére. A legtöbb, amit eddig
el tudtunk érni, az, hogy kicsit lelassítottuk őket. Szerintem ez
is inkább köszönhető annak, hogy ismeretlen terepre értek,
mint a seregeinknek, ez azonban most nem számít.
—A követek a hírekért cserébe — nem tudta megállni,
hangjába gúnyos él költözött — újabb segítséget kérnek.
Újabb embereket, újabb seregeket. Újabb véráldozatot, ami
nem csak szükségtelen, de egyenesen megbocsáthatatlan
ostobaság lenne!
Erre már felhördült a fiatalság, többen felugrottak a
helyükről, és kiabálni kezdtek, ahogy arra Tynnen számított.
Elvégre ezek az ifjak - némelyiknek még a szakálla sem
serken - immár nyolc éve hallgatják, hogy Pyarronnak
kötelessége segíteni a dzsad népeken és megállítani Amhe-
Ramun hordáit, mielőtt az Államszövetségben folytatják a
sivatagban megkezdett tombolást.
—Hogy mondhat ilyet, derra? — kiabálta az egyik fi-
atalember. Kissé darabos vonásai és vaskos kiejtése sempyeri
felmenőkről árulkodtak. Öblös hangja jól hallatszott a
zsivajban is, miközben ujjával vádlón mutatott le a viadomói
oktatóra. — A dzsadok mellettünk álltak a Dúlás idején! A
segítségükkel vertük vissza Krán hordáit! Miféle emberek
volnánk, ha nem segítenénk nekik?
— És Hat Város jövője sem lenne túl biztató, ha az
amundok megfordulnak, és Gorvik helyett nyugatra .indulnak.
Semmi nem állna az útjukba - tette hozzá egy másik ifjú
némileg nyugodtabban. Kevert vonásai, ragyogó zöld szeme
és finom, szokatlan hangokban gazdag kiejtése alapján az
északi parti városok valamelyikének
A hit VÁROSA • 11
szülöttje lehetett. Az ottani kalmárnépek gyakorlatiasságával a
közvetlen veszélyre figyelmeztetett, nem az eszmeiségre.
— No meg a dzsennek valószínűleg nem kívánják in
gyen a segítséget - tette hozzá kimért hangon egy har
madik. Tynnen alig bírta megállni, hogy el ne vigyorod-
jon, amikor észrevette a nyakában függő pénzérményi,
arany bőségszarut. A Hadiakadémiára járók többsége
közelebb érezte magához Arel, Darton, vagy Uwel hi
tét, mint a kevésbé harciasnak gondolt Dreináét, de az
Oroszlánszív lovagrend sokat tett azért, hogy az efféle
gondolkodás megváltozzon. Maga Tynnen is az istennő e
világi gazdagságának jelképét hordta a nyakában arany
láncon.
Nem felelt, hátratett kézzel nézett hallgatóságára. Alaposan
végigmérte a hangoskodókat, és megvárta, amíg morgolódva
ugyan, de visszaülnek a helyükre és borús tekintettel,
összevont szemöldökkel rá figyelnek. Igyekezett megjegyezni
azokat, akik arcán inkább érdeklődés, vagy legalább várakozás
tükröződött, és nem elutasítás.
— Igazatok van. Mindnyájatoknak. És gondolom, azt
is tudjátok, hogy ezekkel, amiket érvként felsorakoztat
tatok, magam is tisztában vagyok. - Elégedetten vette
tudomásul, hogy a sempyeri jól láthatóan elvörösödött a
burkolt rendreutasítástól.
Szokásához híven járkálni kezdett a lépcsők előtti téren. Ha
sokat állt egy helyben, az ízületei később mindig fájdalmasan
emlékeztették arra, hogy már nem fiatal.
-Igazatok van - mondta még egyszer, és a nyomaték
kedvéért még rá is bólintott. - Azt felejtitek el csupán, hogy
ezt a háborút nem csak az amundokkal vívjuk, hanem Kránnal
is.
A felzúdulás, ahogy várta, ezúttal sem maradt el.
12 • m.a.g.u.s.
-Krán a szövetségesünk! - kiáltották többen is. — Krán
most a barátunk! — tették hozzá mások, ki meggyőződésből,
ki megszokásból. Tynnen egyikért sem hibáztathatta őket. Épp
a saját egyháza fordította a legtöbb időt és fáradságot arra,
hogy elfogadtassa az emberekkel, hogy Pyarron a krániak
mellett küldi harcba a csapatait. Annak a Kránnak az oldalán,
amely alig negyed százada lerombolta a Szent Várost és
feldúlta a Pajzsállamokat. Annak idején maga is úgy gondolta,
hogy az amundok visszaszorítása olyan cél, aminek érdekében
felül kell emelkedni a múlt sérelmein, és el kell fogadni a
fekete határon túlról érkező segítséget is. Persze azóta sok
minden megváltozott. Ezúttal nem várta meg, hogy teljesen
elcsöndesedjen a terem.
— Dreinára! — eresztette ki a hangját, mire igen gyor
san csend lett. — Hányan harcoltatok Krán ellen a Dúlás
során? És hányan harcoltatok együtt a ranagolitákkal a
manifesztációval szemben? — kérdezte még mindig emelt
hangon. Senki nem jelentkezett, senki sem szólt. — Gon
doltam. Én harcoltam ellenük és velük is.
-„Kránbarát" — folytatta jóval halkabban. — Sokan még a
harcostársaim közül is így neveztek a háború első éveiben,
mert nem csak megtűrtem magam mellett a kráni fattyakat, de
beszédbe is elegyedtem velük. Pedig istennőmre mondom,
nekem is volt annyi okom gyűlölni mindet, mint bárkinek.
Hónapokon keresztül nem tudott úgy nézni egyetlen
kránira sem, hogy ne azon gondolkodjon, vajon nem épp Ő
döfte-e le idősebb gyermekeit a Szent Város ostromakor.
— Eltelt nyolc esztendő, és ez alatt Shackallor csapa
tai ugyanúgy szenvedtek, véreztek és hullottak a sivatag
ban, mint a mieink. Sok katonát láttam a fekete határon
túlról, akik egymaguk többet tettek Amhe-Ramun ellen,
mint tízen a dzsadok közül, pedig parancsra cselekedtek, és
nem a hazájukért küzdöttek.
— „Krán a szövetségesünk" - mondta színtelen hangon. -
Igaz. Most éppen az. Tíz éve nem volt. Tíz év múlva nem lesz.
„Krán a barátunk" — ismételte, mintha valami különösen
undorító betegségről beszélne. - Hadd meséljek nektek valamit
a kráni barátságról! Még a háború elején ismerkedtem meg
egyikükkel. Alig bírta el a vértet, és egyszer sem láttam tőrnél
nagyobb fegyvert a kezében, de úgy ragadtak rá a különféle
nyelvek, mint ránk a por. Néhány hónap alatt több dzsad
nyelvjárást beszélt, mint amennyit fel tudnék sorolni, a
foglyoktól még amundul is elkezdett tanulni... O mondta, hogy
a legfurcsább szavunk a „barátság". A „szerelmet", mint lelki
nyavalyát, ismerik ök is, de a „barátságot" nem értik. Inkább a
„klántárs", „rendemhez tartozó", „szövetséges" értelmű
kifejezéseket használják helyette. Ha le kell fordítaniuk, azt
szokták mondani: „ellenségem ellensége". Higgyétek el, ha
mondom, Krán nem a „barátunk".
—A Dúlás és a manifesztációs háború során sok mindent
megtudtunk a krániak gondolkodásáról és az országukról.
Többet, mint a korábbi évszázadokban bármikor. Tudjuk
például, hogy mióta csak Shackallor és fattyú fivérei elkezdték
térítő tevékenységüket, Krán befogad mindenkit, aki elismeri
Ranagol tanításait és elég erős az életben maradáshoz.
Ugyanakkor nemcsak beolvaszt népeket és fajokat, de egyre
újabbakat hív, szólít a fekete határ mögé, különben a már ott
élők egyszerűen kiirtanák egymást a változások törvényének
nevében. Ahogy állítólag már meg is tették egyes fajokkal.
-Azt sem tudjuk pontosan, hány értelmes nép lakja
manapság: ki tudja, hány aquir faj az elfek, emberek,
14 • M.A.G.U.S.
orkok, goblinok mellett! Egyes kie-lyroni források szerint
még kyrek és amundok is hazájuknak választották Kránt.
— Megkereste tekintetével a hatvárosi ifjút, és látta,
hogy az önkéntelenül is rábólint az állítására. Pyarronban so
kan hajlamosnak mutatkoztak elfeledni, hogy a Hat Vá
ros gyökerei egy világkorszakkal mélyebbre nyúlnak
vissza a Szent Városénál. — Nem is beszélve a különfé
le félemberi fajzatokról, amelyek egykor talán emberek
lehettek, mára azonban idegenebbek számunkra még az
amundoknál is. A lényeg, hogy Krán saját eszmeiségénél
fogva rászorul arra, hogy folyamatosan újabb fajokat és
népeket tudhasson a határai mögött.
Egy syburri fiatalember megvetően felhorkant. — Igen? —
fordult felé Tynnen. —Ugyan, ki akarna önszántából Kránban
élni, derra?
— kérdezte az ifjú. — Nincs ott más, csak sötét erdők,
kopár hegyek és hideg sivatagok. Nem olyan vidék az, ahol
bárki szívesen lakna!
—Mégis, Krán úgy vonzza a déli puszták nomádjait, mint
lepkét a gyertyaláng. Az okát sokan keresték már, nálam
sokkal bölcsebb emberek is, de megnyugtató választ még nem
hallottam. Egyesek úgy vélik, a nomádok őstörténetében, még
jóval a Szent Város alapítása előtti időkben rejlik a
magyarázat, ami miatt sámánjaik vezetésével időről időre
egész törzsek kerekednek fel, és követelnék helyet maguknak
Ranagol birodalmában.
Megfordult, és a félköríves lépcsővel szemközti falat
beborító földabroszra mutatott. A hatalmas alkotás a legjobb
mesterek keze munkáját dicsérte, Krad szolgáinak egész
nemzedékei dolgoztak azon, hogy a lehető legrészletesebben
ábrázolják a Dörlan völgyét és annak környékét. Eredetileg az
O-Pyarroni Fellegvár egyik nagytermét ékítette, de a
Gömbszentély lezuhanása és a város pusz-
tulása után csodálatos módon épségben sikerült kimenteni a
romok közül.
-A déli pusztákról két út vezet Krán felé - folytatta a
viadomói. — A nomádok évezredeken keresztül szabadon
vonultak a Perdenion és a Salumion, illetve a Santrinol és a
Perdenion-hegység közén. Semmi nem állta az útjukat, amíg a
terjeszkedő Pyarronnal szembe nem találták magukat.
—Az első nomádjárás... — suttogta valaki a hátsó sorban,
de a csarnokban mindenki hallhatta.
— Úgy van — bólintott a viadomói mester, miközben
visszafordult hallgatósága felé. — Az Égi Fény 1239. esz-.
téridejében a vidéket fokozatosan birtokba vevő Pyarron
átélte a nomádok első jelentősebb támadását. Erre vá
laszként a város vezetői úgy határoztak, hogy — shadoni
segítséggel — megalapítják Sempyert, lezárva ezzel a
Perdenion és a Salumion közötti utat, amit a másik út
őrzésére Enysmon, majd Syburr létrehozása követett.
Alig száz év kellett két újabb komoly nomádjáráshoz, de
az időközben megerősödött Pajzsállamok állták a sarat.
1863-ban a harmadik nomádjárás után a pusztai népek
bevert fejjel takarodtak vissza a déli mezőkre. Tudja vala
ki, mi következett ezután?
Egy ideig senki nem felelt, majd egy hang bátortalanul
megkérdezte: -A... Dúlás?
— Nem — rázta meg fejét az idős paplovag. — Koránt
sem. Krán meglepő, de a tőle várható módon oldotta meg
a helyzetet: a Szent Város alapítása utáni 2003. esztendő
ben elpusztította a Tysson Lar-i elf királyságot, megnyit
va ezzel az úgynevezett nyugati ösvényt a nomádok szá
mára a Santrinol hágóin keresztül. Ezt követően másfél
ezer esztendőn keresztül egyetlen nomádjárást sem kel-
16 • M.A.G.U.S.
lett a Pajzsállamok népének átélnie! Pár betörés, kisebb-
nagyobb portyák persze akadtak, csak hogy ne unatkozzunk,
de közben tovább erősödött a Dorlan-medence védelme. A
Salumion egyetlen biztonságosan járható déli hágóján létrejött
Viadomo, Sempyert és Enysmont pedig Lar-Dor
varázslóállama egészítette ki északon. Egyedül Syburrnak
kellett időről időre megküzdenie a nyugati mezsgyéin Krán
felé vonuló nomádokkal.
Kis szünetet tartott, és végignézett a rámeredő arcokon.
Úgy vélte, nagyjából tucatnyian lehetnek azok, akik már
sejtik, mire akar kilyukadni. Ránézett egyikükre, és
bátorításképpen bólintott. A sötét hajú syburri kinyögte:
—Yllinor - megköszörülte torkát, majd folytatta: —Az Égi
Fény 3592. esztendejében Chei király megalapította Yllinort.
—Pontosan — bólintott rá Tynnen. — A Mogorvának ne-
vezett Chei király a nyugati ösvény kellős közepén alapította
meg országát, llor lovasai, kiegészülve a hegyekben élő
tarranokkal és a tyssoni elfek erdőkbe húzódott maradékával,
néhány év alatt tökéletesen lezárták a nomádok elől az
egyetlen, még nyitva álló utat Krán felé.
Újabb szünetet tartott. Hagyta, hogy a szavai leüle-
pedjenek, mielőtt tovább mondta.
— Nyolcvan év. Mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy kráni
segítséggel létrejöjjön egy olyan hatalmas nomád
törzsszövetség, amilyet korábban soha nem látott a világ.
Néhány évvel később a nomádok már felperzselték egész
Enysmont, de a többi Pajzsállam sem úszta meg. Aztán Krán,
kihasználva, hogy seregeink délen küzdenek a nomádokkal,
nagyjaink pedig a sivatagban próbálják elejét venni Amhe-
Ramun manifesztálódásának, orkjaival és seregeivel
elpusztította a Szent Várost, mint majdnem tizenhét
évszázaddal korábban Tysson Lart.
Hosszú csend követte szavait. Becsületére legyen mondva,
a lobbanékony sempycri tette fel először a kézenfekvő kérdést.
-Ha ezerötszáz évig megfelelt ez a „nyugati ösvény"
Kránnak és a nomádoknak is... Akkor miért nem Yllinort
pusztították el?
—Talán mert Yllinor keményebb falatnak tűnt — vetette
oda kihívón egy hollófekete hajú ilor fiatalember. A
hallgatóságból csupán hárman származtak Chei király
országából, két ilor és egy hallgatag, öles termetű tarran, egy
hegyi gróf fia.
Az yllinori szavaira a Pajzsállamok szülöttei egyként
hördültek fel, de mások is hangosan méltatlankodtak, vagy
egyenesen kikérték maguknak a feltételezést. Yllinor lakói is
Pyarron — de legalábbis Arel úrnő - hitét vallották, viszont
országuk nem volt tagja a Pyarroni Államszövetségnek.
Ráadásul bárki, aki kicsit is értett a hadtudományokhoz
tudhatta, hogy Mogorva Chei királysága egyedül még a
nomádok szövetségét sem lett volna képes megállítani,
nemhogy Krán seregeit.
—Kézenfekvőbb magyarázatnak tűnik... — szólt az idős
paplovag, de hangosabban meg kellett ismételnie, hogy rá
figyeljenek. — Kézenfekvőbb magyarázatnak tűnik, hogy ha
már úgyis háborúzni kellett, Krán ezúttal nem elégedett meg
egy szűk ösvénnyel, inkább széles utat akart tudni a hozzá
igyekvő nomádok előtt.
—És persze nem zárhatjuk ki azt sem — tette hozzá lassan,
megfontoltan —, hogy egy paktum kímélte meg Yllinort...
-Árulással vádolod Arel istennő kegyeltjét, ostoba
vénember? - pattant fel dühtől vörös fejjel az ilor ifjú.
-Chei király sosem rejtette véka alá, hogy fiatal korában
többször is megfordult a fekete határ túloldalán. Még a
legendás kardját, az Eldírt díszítő sonioni opált is on-
18 • M.A.G.U.S.
nan hozta. És alig egy esztendővel a Szent Város bukása és
Selmo próféta halála után a szolgálatába fogadott egy kráni
fejvadászrendet!
—Az Anat-Akhan hátat fordított Ranagolnak és Shackallor
országának!
—Mondják ők — bólintott nyugodtan a viadomói mester.
-Elég! Felségsértő szavaid miatt felelni fogsz, bolond
vénember! - fenyegetőzött az ilor, majd nyomában társával
kiviharzott, a csarnokból. Tynnen enyhén vállat vont, majd
megkereste a harmadik yllinorit a lépcsőkön. A nagydarab
tarran semmi jelét nem adta, hogy követni szándékozna
földijeit. Állát tenyerébe támasztva, nyugodtan viszonozta a
viadomói pillantását.
— Derra? — törte meg a két ilor távoztával beálló
csöndet az egyik pyarroni ifjú.
-Igen?
—Mindaz, ami elhangzott... logikus és világos.
—Köszönöm — felelte némi éllel a hangjában Tynnen.
-Én nem... nem úgy... Eh, szóval én csak azt szeretném
tudni, hogy mindez hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy
ostobaság segítenünk a dzsadoknak.
A viadomói biccentett.
—Gondolkozzatok ezen! Ha magatoktól nem jöttök rá,
holnapután elmondom. — Már csak magában tette hozzá: —
Ha megélem.
***
Sejtette, hogy a hírek gyorsan terjednek majd, de arra nem

számított, hogy még az akadémia épületét sem hagyhatja el
békében. A nagykapu előtt érte utol a rektor hívása. Bár sok
mindenben eltért a véleményük, Tynnen a maga módján
kedvelte az ősöreg Krad-papot. Most
mégis kelletlenül kereste fel könyvtárra emlékeztető lak-
részében.
Rand Siennel már tíz éve állt a Hadiakadémia élén, és ez
idő alatt, miközben a különféle egyházi csoportok egymással
harcoltak a Papi Széken belül a befolyásért és hatalomért,
mindent megtett, hogy az akadémiát függetlenítse a politikai
csatározásoktól.
—Gyere be! — kiáltott ki, amikor a viadomói megdöngette
a toronyszobába vezető vasalt ajtót. Tynnent odabenn a
szokásos látvány fogadta. A körben magasan elhelyezkedő
ablakokon beeső fény aranyszín ragyogásba vonta a
könyvespolcokat, amelyek csaknem roskadoztak a vaskos
fóliánsok és kódexek súlyától.
Az aggastyán szinte eltörpült hatalmas íróasztala mögött,
melyen szokás szerint most is pedáns rend uralkodott, a
fényesre polírozott felületen csupán egyetlen ív papiros, egy
lúdtoll, egy tollkés és egy kalamáris állt. Se-, hol egy paca,
sehol egy karcolás. Siennel rektor gondosan fújkálta a lapot,
hogy gyorsabban száradjon rajta a friss tinta, majd amikor
megfelelőnek ítélte, az egyik fiókból vaskos mappát vett elő,
és belehelyezte a papírost. Az akadémián csak kevesen tudták,
hogy min dolgozik az öreg: emlékezetből jegyezte le azokat a
kódexeket, amelyek odavesztek Ó-Pyarron pusztulásakor. A
közkeletű vélekedés szerint istene adománya miatt soha
semmit nem felejtett el, amit valaha is olvasott. Egyesek
szerint e munkájának köszönhette hosszúra nyúlt életét is.
Vékony, májfoltos kezével intett a viadomóinak, hogy
lépjen közelebb. Már rég nem látott pár lépésnél távolabbra.
-Derra Tynnen! - köszöntötte a belépőt, amikor az elég közel
került, hogy fölismerhesse. - Rektor! - hajolt meg a viadomói.
20 • M.A.G.U.S.
—Megfenyegethetnélek, hogy többet nem taníthatsz az
akadémián, ha nem hagyod abba — vetette fel Siennel rektor.
Tynnen megtisztelte azzal, hogy nem játszotta az értetlent és
nem kérdezett vissza, miről van szó. - Attól tartok, hasztalan
lenne. Sosem akartál tanítani.
-Így van, rektor.
— Ráadásul a rended évről évre igen jelentős összeggel
járul hozzá az akadémia működéséhez, és rosszul venné ki
magát, ha épp egyik tagjukat zavarnám el.
—Az Oroszlánszív lovagrend sosem...
—Tudom — szakította félbe feltartott kézzel Krad öreg
szolgája. — És akármennyi pénzt adna is a rended, ha hamis
tanokat hirdetnél, magam hajítanálak ki.
Tynnen nem tudta eldönteni, hogy Siennel komolyan
beszél-e, de aztán látta, hogy a rektor ráncos szája mosolyra
húzódik.
—Hiszi, hogy igazat beszélek, rektor?
—Magam is ismerem kicsit Kránt — felelte megfontoltan az
aggastyán. — Fiatal koromban megfordultam ott. — Fázósan
összébb húzta magán a vállára terített takarót. — Hiszem,
hogy sosem fogjuk teljesen megérteni Shackallor országát.
Sem én, sem te. Nem tudom, valót szólsz-e, de azt igen:
meggyőződésed, hogy igazat mondasz.
—Ezért hívatott?
—Nem - ingatta fejét a rektor. - Azért, hogy figyel-
meztesselek: vékony jégen jársz. Szavaidnak következménye
lesz.
—Tudom jól.
-És hajlandó vagy megfizetni az árát? - kérdezte élesen az
öreg Krad-pap. Bozontos ősz szemöldökét összevonva,
harciasan nézett a fele olyan korú paplovagra. - Emberek
fognak meghalni pusztán a szavaid miatt. Olyan indulatokat
szabadítasz el, amilyeneket talán el sem tudsz képzelni.
a hit VÁROSA • 21
—Tudom — felelte kimérten Tynnen, és viszonozta a
rektor pillantását. - Dreina látja lelkemet, hiszem, hogy
Pyarron és a hit javát szolgálom!
-Ennyi nekem elég — dőlt hátra magas támlájú székében
az aggastyán, miközben szemében gyorsan halványult az
iménti szikra. — A mindent tudó Krad legyen veled! — intett
kezével elbocsátóan. A paplovag biccentett, és hátra sem
fordulva elhagyta a toronyszobát. Mielőtt betette maga mögött
az ajtót, még hallotta a fiók nyílását és egy ív papiros
neszezését.
Mire recsegve tiltakozó térdeivel leereszkedett a to-
ronyszoba magasságából az épület főbejáratához, már egy
lovas várta tartalék hátassal. A futár köpenyén a rend fehér
oroszlánja ágaskodott, úgyhogy Tynnennek kérdeznie sem
kellett, ki és miért küldetett érte. Nagyot sóhajtva nyeregbe
lendült, majd a másik nyomában megindult a város Kis-
Viadomónak gúnyolt negyedébe. Nem sietett, a futár rosszalló
grimaszait figyelmen kívül hagyva lassan léptetett végig a
városon.
Mielőtt Ternant, a közepes jelentőségű halász- és kikö-
tővárost választották a lerombolt Ó-Pyarron helyett az Ál-
lamszövetség fővárosáriak, a Papi Szék és a Fehér Páholy
egyaránt Viadomóban kért és kapott helyet. A komor
hegyvidéki erődváros ázsióját akkoriban jelentősen meg-
növelte bevehetetlenségének híre, egy idő után, a Dúlás
elmúltával azonban más szempontok kerültek előtérbe. A
végvidéki környezet szűkösnek bizonyult ahhoz, hogy az
Államszövetség szíve lehessen, ráadásul a nomád puszták
kényelmetlen szomszédságában, a gazdag északi területektől
távol helyezkedett el. Ehhez képest Ternan a Gályák-
tengerének pattján, a Dorlan torkolatában feküdt, ahol év-
ezredek óta cseréltek árut a folyami hajósok, a sópárlók és a
tengeri kereskedők. A város nem csak földrajzi és kereske-
22 • m.a.g.u.s.
delmi adottságaiban múlta fölül Viadomót, hanem a han-
gulatában is. Előbbi egy pezsgő, forgalmas csomópont, népek
találkozóhelye volt, míg utóbbi mindmáig megőrizte az alapító
nyakas katonapapok mentalitását.
Amikor az Államszövetség vezetéséért felelős Papi Szék
végül Uj-Pyarronba telepedett át, számos viadomói követte, és
a régi Ternan közelében fekvő egyik új negyedben felhúzták a
saját kis kolóniájukat. Megtartották hegyvidéki hazájuk
építészeti szokásait, így a környék hamarosan égbe törő
épületeiről vált ismertté. A viadomói bankház kecses tornyával
Dreina temploma és az Oroszlánszív lovagrend bástyaszerű
rendháza versengett. Utóbbiba hívatta Tynnent barátja, Neren
perjel.
Az új-pyarroni rendház vezetője homlokát ráncolva várta
Tynnent.
— Elment az eszed, öreg barátom? - kérdezte.
—Miről beszélsz?
—A mai előadásodról! Mi másról? —Nem. Nem ment el az
eszem - válaszolta az idős viadomói megfontoltan.
—Éppen most kell ellenünk fordítanod Yllinort? Soha nem
volt rá nagyobb szükségünk, erre te megvádolod Cheit azzal,
hogy áruló!
—Dehogy vádolom! - fortyant fel tiltakozva. - Király, aki
felelősséggel tartozik a népéért. Ha szembeszegül Kránnal,
különösen egyedül, az országának és a benne élőknek nyoma
sem marad. Ő hozta az Ílorokat erre a földre, és nem tehette
meg, hogy lemészároltatja őket egy értelmetlen és kilátástalan
harcban. Nem lehetett könnyű döntés, és nem irigylem a
felelősség miatt, ami a vállára nehezedett.
—És az Anat-Akhan? — kérdezte a perjel, mire a másik
összevont szemöldökkel visszabámult rá.
A hit VáROSA • 23
—Te kémkedsz utánam?
Neren meghökkent.
—Hogy én? Miért kémkednék? Honnan veszel ilyen
sületlenségeket?
—Ennyi idő alatt nem terjedhet el ilyen pontosan, hogy miről
volt szó. A tanítványaim között nincs olyan, aki tagja lenne a
rendnek. Szóval, vagy kémkedsz utánam...
—Nem utánad —vágott közbe a perjel tar fejét simogatva.
A másik kérdő tekintetére folytatta. - Még te tanítottad:
„Legyen mindenütt egy embered!"
—Igen, a lovagok és az apródok között éppúgy, mint a
gyalogok és az íjászok között.
—Nos, én egy kicsit kiterjesztettem, így majd' mindenütt akad
egy emberem. A Hadiakadémián is.
Tynnen a fejét csóválta, de végül szó nélkül hagyta a
dolgot.
— Nem válaszoltál a kérdésemre! — emlékeztette a ba
rátja.
-Tessék?
— Az Anat-Akhan!
—Ismerek néhány vadászt a klánból — morogta maga elé
Tynnen. — Vannak köztük jó emberek, nem vitás. Viszont
nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az Yllinorba szökött
alapítók zsinórjait a kráni nagyok rángatták. És teszik talán
mind a mai napig - vont vállat. — Ha Kránnak tervei vannak
Chei királlyal, keresve sem találhatna náluk jobbakat a
szemmel tartására.
—Értem — bólintott Neren komoran. Bort és ennivalót
hozatott, majd csendben falatozni kezdtek.
—Mihez fogsz most kezdeni? — kérdezte a perjel kis idő
múlva. Kora alapján akár Tynnen fia is lehetett volna, és
eszébe sem jutott megmondani a másiknak, hogy mit tegyen,
vagy mit ne.
24 • M.A.G.U.S.
—Úgy terveztem, ellátogatok az Ezeréves fürdőbe, de már
kissé későre jár, úgyhogy azt hiszem, csak hazamegyek
aludni.
A perjel két falat között felmorrant, amit kis jóindulattal
akár nevetésnek is lehetett értelmezni.
-Nem, úgy értettem, mihez fogsz kezdeni, miután ez az
egész elrendeződik. Nem hiszem, hogy tovább taníthatsz az
akadémián.
-Nem is akarok. Biztos vagyok abban, hogy az öreg Siennel
előbb-utóbb kitalál valamit, amivel feltűnés nélkül eltávolíthat,
de holnapután még megtartom az utolsó előadásom, aztán búcsút
intek az oktatásnak. Nem tudom, talán visszatérek Viadomóba.
Rég jártam már a birtokaimon. Meglehet, gazdálkodni fogok.
Egyszerre nevették el magukat. Mindketten tudták, hogy egy
harccal töltött életet csak karddal a kézben lehet méltó módon
befejezni.
— Ugye tudod, milyen darázsfészekbe nyúltál?
-Semmi olyasmit nem mondtam, amit ne tudott volna már
mindenki.
—Ez igaz, de akkor is... Mindez így együtt tönkreteheti szép
új városunkat.
—Ha ennyit sem bír ki, akkor nem is méltó arra, hogy
fennmaradjon.
—Érdekes elképzelés, de talán nem a te feladatod, hogy próbára
tedd a pyarroniakat.
—Talán mégis - vetette ellen Tynnen, majd felállt. —
Köszönöm a bort és az ételt. Azt hiszem, ideje mennem.
—Mondtam már neked többször is, hogy tudunk neked szobát
biztosítani itt is. Bármikor ide költözhetsz.
—Köszönöm, de már egészen megszoktam a katedrális
közelségét.
-Sok fiatal rendtársunk úgy véli, hogy itt kellene laknod
velünk.
—Mondd meg nekik, hogy meguntam a renden belüli
hatalmi harcokat — vont vállat az idős viadomói. — Vagy
nem is! Mondd inkább azt, hogy az a feladatom, hogy a
katedrálison belüli ügyekre figyeljek. Hadd higgyék, hogy én
is az egyik füled vagyok. Ha már mindenütt vannak
embereid...
—Persze. Mintha bárki is elhinné, hogy nekem dolgozol... -
legyintett lemondóan Neren perjel. Nem kellett kimondaniuk,
anélkül is tudták, hogy az idős paplovag a rend nagymesterévé
is válhatott volna, ha kihasználja a Dúlás során nyert
népszerűségét. Ő ehelyett inkább éveken keresztül a fekete
határon innen rekedt kráni portyázok és rablólovagok
kergetésével foglalkozott, majd embereivel az elsők között
hajózott át a tengeren, hogy felvegye a harcot az amundokkal.
Végül két, a rend világi tagozatához tartozó, talpig
páncélba bújtatott fiatal lovag kísérte el a szállására. Ha rajtuk
múlik, még a lakosztályába is bemennek körülnéz" ni, de
Tynnen végül elzavarta mindkettejüket.
Odabenn minden ugyanúgy várta, ahogy kora reggel
otthagyta. Helyre rakta a súlyos keresztfát az ajtón, bezárta a
spalettát az ablakon, majd ruhástól az ágyba zuhant és
pillanatokon belül el aludt. Hosszú idő óta először nem
álmodott Abu Kulefről. .
***
Másnap kora reggel dörömbölés szakította félbe szokásos

reggeli imáját. Amikor ajtót nyitott, egy kissé zilált apród
köszöntötte hajlongva.
— Bocsásson meg, derra! Neren perjel sürgősen hívatja!
26 • M.A.G.U.S.
A viadomói biccentett, majd felöltözött. Elképzelni sem
tudta, hogy mit akarhat tőle barátja ilyen kevéssel tegnapi
beszélgetésük után. Az apród semmit nem tudott mondani,
csak azt, hogy a perjel aggodalmasnak tűnt. Ahogy Tynnen
kilépett az utcára és meghallotta a járókelők beszélgetéseiből
elcsípett mondatokat, már kezdte sejteni a sürgetés okát. Előző
napi beszéde természetesen eljutott az utcák népéhez is, amely
hangosan tárgyalta a maga esze járása szerint.
—Jól mondják a mesterek az akadémián, épp eleget
küzdöttünk már abban az átokette sivatagban! — győzködte
hallgatóságát egy halaskofa.
—Hátráljunk meg és ismerjük be, hogy nem bírunk az
amundokkal? - tette fel a költői kérdést egy hordószónok
kicsit arrább.
—Nem szeretem a háborút. Nem akarom értelmetlen harcba
küldeni a fiaimat - csóválta a fejét egy deres hajú mészáros,
miközben a késeit élezte -, de még emlékszem, milyen volt,
amikor a dzsadok felszabadították a falut, ahol a Dúlás alatt
éltem. Akkor már egy hónapja üvöltöttek körülöttünk azok a
nyüves orkok, de a hadzsik szétszórták őket.
—Hogy is szállhatnánk szembe egy eleven istennel?
Különösen úgy, hogy a kegyeltek többsége elesett O-
Pyarronnál?
-Harcoltam Pyarronért, mikor voltam fiatal! - hangoztatta
egy öreg dzsad. — Pyarron most miért nem harcol enyém
országért?
— Az egész az yllinoriak hibája! Lepaktáltak Krán-
nal...
Tynnen szinte minden megtett lépéssel egyre elégedettebb
lett. Tudta, hogy a kérdést már nem lehet egyszerűen
lesöpörni az asztalról, a Papi Széken belül valódi
viták fognak folyni arról, érdemes-e újabb sereget küldeni az
amundok ellen.
Bármibe lefogadta volna, hogy csak napok kérdése és a
különböző csoportok megtalálják egymással a kapcsolatot, és
akkor még hangosabbak lesznek. Maguk a pyarroniak is
megosztottak voltak a vitában, de meg kell majd birkózniuk az
elmúlt években a városba érkezett ibarai menekültekkel. Egy
részük hazára lelt Új-Pyarronban, de többségük csak várt,
hogy vége legyen a háborúnak, hogy hazamehessen.
Neren perjel díszes ruhában, a méltóságát jelző súlyos
aranymedállal a nyakában fogadta barátját a rendház
nagytermében. Mellette díszes kaftánt és pávatollas turbánt
viselő, egyenes tartású dzsad állt. Az idős viadomóinak
felettébb ismerősnek tűnt a határozott orr és a sötéten villogó
szempár.
— Perjel — hajolt meg Tynnen udvariasan, mire a
másik biccentett, és közelebb intette.
—Derra Tynnen, hadd mutassam be Abu Hasszán ibn
Saleikh, El Akra sejkjének küldöttét, Maszud ibn Ghazit.
— Maszud... — kapta fel a fejét döbbenten a viadomói,
mire a dzsad előrelépett, és egy jól irányzott ökölcsapással
a nagyterem padlójára küldte a nagydarab paplovagot.
-Na de... - a perjel hirtelenjében azt sem tudta, mihez
kezdjen. Segítsen a barátjának, és támadja meg a dzsad követ
küldöttét, vagy tétlenül nézze, ahogy az belerúg párat a földön
fekvő Tynnen bordáiba? Mire elhatározta magát, és egy súlyos
gyertyatartót felkapva fenyegetően megindult a küldött felé, az
már nyugodtan állt, mintha mi sem történt volna.
— Ne! - nyögte Tynnen, miközben próbált feltápász
kodni.
28 • m.a.g.u.s.
—Mégis mi folyik itt? — kérdezte a perjel emelt hangon.
— Perjel — emelkedett fel lassan, sajgó bordáit tapogat
va az idős viadomói —, engedd meg, hogy bemutassam a
testvéremet, Maszudot a fayumik törzséből. Meg sem is
mertelek szakáll nélkül! — tette hozzá a dzsadra sandítva.
-A... testvéred...? - kérdezte értetlenül Neren, miközben
esetlenül próbálta úgy letenni a gyertyatartót, hogy ne legyen
túl feltűnő.
—Az ő törzsének szokásai szerint fogadott fivérévé Kadir
után. Fayumi felderítő, a legjobb fajtából. Együtt harcoltunk
Abu Kulefnél.
—Ó! És a verekedés?
—Arra én is kíváncsi vagyok - morogta Tynnen, majd a dzsad
felé fordult. - Elárulnád, mégis mivel érdemeltem ki ezt?
—Azzal, hogy szószegő disznó vagy.
-Szószegő? Én? - kiáltott fel döbbenten a viadomói, de
azonnal meg is bánta hevességét, ahogy a fájdalom be-
lenyilallt az állába.
—Kadir után szavadat adtad, hogy addig nem nyugszol,
amíg az Ősi Népet vissza nem zavarjuk oda, ahonnan jöttek!
—Nem is vagyok nyugodt — félelte halkan Tynnen. — Szinte
nincs éjszaka, hogy ne álmodnék Abu Kulefről.
—Azt hittem, odavesztél.
—Kevesen múlott. És te mit keresel itt?
-Ahogy hallhattad, Abu Hasszán ibn Saleikh küldött.
—A követséggel jöttél?
—Igen. És mit hallok? — kérdezte dühösen gesztikulálva a
fayumi. — Az egész város a testverem nevelői hangos, aki
arra biztatja népe fiataljait, hogy ne jöjjenek segíteni az én
népemnek.
— Ezért küldött a sejk?
—Dehogy — felelte fejcsóválva a dzsad. — Ö azért kül-
dött, hogy meghívjalak hozzá.
—Mit akarhat? — kérdezte Neren. — Megfenyegetni,
vagy megvesztegetni?
— Valószínűleg mindkettő — mondta a viadomói,
mire fogadott testvére elvigyorodott, de nem szólt. — Az biz
tos, hogy nem akar megöletni...
—A sejk ostoba, de nem annyira — horkant fel Maszud. —
Tudja jól, hogy ezerszer többet árthat neki egy halott mártír,
mint egy élő tanító.
—És pont téged küldött? - kérdezte hitetlenkedve Tynnen.
Nehezen képzelte az egykori rablógyilkosról, hogy ilyen
magasra jutott. Vagy hogy egyáltalán eszébe jutott a
boldogulását egy palota termeiben keresni ahelyett, hogy a
sivatagban lesne prédára.
-Nem azonnal - ismerte el kelletlenül a fayumi. — Végül
sikerült meggyőznöm az eunuchját, hogy jobban jár, ha engem
küldenek. Azt hittem, csak ugyanúgy hívják a tanítót, mint az
én sivatagban eltűnt fivéremet, de gondoltam, Galradzsa nagy,
és egy próbát megér! Most nem tudom, örüljek-e?
—Hogyhogy? - kérdezte Neren, aki végleg elvesztette a
beszélgetés fonalát.
—Tényleg él az én fivérem, ami jó! Viszont a sivatagi nap
elvette az eszét, ami nem jó — magyarázta türelmesen a
dzsad.
— Én is valami ilyesmit mondtam neki — mormolta a
bajsza alatt a perjel.
—Nem értitek — rázta meg a fejét az idős paplovag. -Az a
háború Krán számára nem Amhe-Ramunról vagy az
amundokról szól. Talán soha nem is szólt.
-Nekünk viszont nagyon is róluk — ellenkezett Maszud.
30 • m.a.g.u.s.
—Ez igaz, de ezt a háborút már csak Krán tudja befejezni.
Nyolc éve harcolunk az Ősi Néppel meg a nyavalyás
istenükkel, és mire mentünk?
— Kevesebben haltak meg, mintha nem küzdöttünk
volna.
—Talán.
— És szerinted miről szól a háború? - kérdezte Neren. -
Mármint Krán szerint?
—Háborúról — vont vállat Tynnen. — Minél tovább
húzódik, annál többen vándorolnak a fekete határ mögé. Mert
Krán olyan, mint egy feneketlen bendőjű hiéna, amely folyton
új népekre éhezik. Ibarából és a Déli Városállamokból
folyamatosan menekülnek azok, akiket elüldözött a háború.
Egy részük ide kerül, mások megpróbálnak északra jutni, de
akadnak olyanok, akik számára vonzóbb Ranagol birodalma.
Úgy hallottam, Ordan...
—Ordan? - kérdezett közbe a fayumi.
—A tűzvarázslók városa, a Gyilokpusztán túl — magya-
rázta Tynnen.
—Az egyetlen járható hágó ura, melyen keresztül Erion-ba,
onnan pedig Északra lehet jutni - segített a perjel is, aki örült,
hogy végre számára is ismerős területre ért a beszélgetés. —
Pár hónapja Ordan alaposan megnövelte az átkelés díját.
—Úgy van — bólintott rá az idős viadomói. — Még többen
fognak elgondolkozni azon, hogy nem érdemesebb-e a fekete
határ mögött szerencsét próbálniuk.
—Értem — bólintott lassan a dzsad. — Viszont azt még
mindig nem értem, hogy mi a hét pokolért nem akarod, hogy
az országod segítsen nekünk!
Kopogás mentette meg a paplovagot a válaszadástól.
Mindhárman a magas, faragásokkal ékes ajtó felé
kapták a fejüket, amin egy félszeg apród óvakodott be. A
rászegeződő három szempár súlya alatt görnyedezve lépett
előre.
—Nagyuram... — kezdte, de teljesen kiszáradt a szája,
úgyhogy nem tudta folytatni.
-Csak nyugodtan, fiam — mondta biztatón a perjel. —
Biztos fontos ügy...
-Igen. Azaz igen, az, nagyuram — hadarta az apród. — A
Hűséges kívánja látni nagyuramat!
— Engem? — kérdezte a perjel elkerekedő szemmel, mire a
fiú gyorsan megrázta a fejét.
—Nem, nagyuram. A Hűséges Tynnen nagyuramat hívatja!
A két lovag összenézett, majd Neren intett az apródnak.
—Jól van, fiam. Elmehetsz!
Amikor az ajtó bezáródott, a perjel gondterhelten járkálni
kezdett, Maszud pedig értetlenül nézett a fivérére.
-Ki ez a Hűséges? És kihez hű?
—A Hűséges Regnore Shedlim, Dreina egyházának a feje,
és istennőnkhöz hű - felelte szinte oda sem figyelve Neren.
-Vagy inkább magához - dörmögte a paplovag egy kupába,
mielőtt ivott.
-Tynnen, elég legyen! Ő a Hűséges, és nem beszélhetsz
róla így, különösen nem...
-A fivérem előtt?
—Senki előtt! - Az idős paplovag vállat vont, de nem
ellenkezett.
—Mit mondhatok az uramnak? — kérdezte Maszud a
homlokát ráncolva, visszazökkenve a küldött szerepébe.
—A sejk dzsenn? — kérdezett vissza Tynnen, mire a
fayumi arcán zavar futott át. Előbb Nerenre nézett, majd
újra fogadott fivérére, aztán alig észrevehetően biccentett.
32 • m.a.g.u.s.
- Mondd meg Abu Hasszán sejknek, hogy köszönöm a
meghívást, de kötelességeim miatt nem áll módomban
tiszteletemet tenni nála. A szokásos szóvirágokat te majd
úgyis mellé rakod! — vigyorgott a fayumira a viadomói, amit
az egy méltatlankodó grimasszal viszonzott. —Galradzsa
legyen veled, testvérem!
— Veled is, Maszud!
A dzsad megölelte az idős paplovagot, a népére jellemző
módon meghajolt a perjel előtt, majd kihátrált a nagyteremből.
-És most? - nézett Neren tanácstalanul barátjára.
—Tartozol nekem egy tantummal!
—Miért pont shadoni érme kell neked? - kérdezte fájdalmas
sóhajjal a perjel, miközben előhalászott az ujjasából egy
aranyat. — És honnan tudtad, hogy a követ dzsenn lesz?
—Mert többet ér. És mert a Papi Szék meggyőzését az
abadanai házak soha nem bíznák egy kívülállóra — ma-
gyarázta Tynnen, miközben elégedetten zsebre vágta az érmét.
—Mihez fogsz kezdeni a Hűségessel?
—Megpróbálom nem agyonütni — mondta komoly hangon a
viadomói, sűrű világosszőke szakállát simogatva.
—Dreina szerelmére, Tynnen...
—Csak tréfáltam. Azért ha estig nem térnék vissza, kezdj el
kérdezősködni! Kitelik tőle, hogy pár napra lefogat!
—Én azt tenném — helyeselt a perjel. — Szerinted honnan
tudta, hogy itt vagy? Alig érkeztél...
—Talán nem csak neked vannak szemeid és füleid min-
denütt, barátom.
—Talán - felelte kelletlenül a barátja. - Amikor beszélsz a
Hűségessel...
-Igen?
—Feltétlenül említsd meg, hogy csak a saját nevedben
beszélsz, és nem a rendében!
***
A viadomói Tynnen Beranon és a pyarroni Regnore

Shedlim között évtizedes ellenségeskedés élt. Ha csak lehetett,
és az istennőjük iránti kétségbevonhatatlan elkötelezettségük
nem akadályozta őket, ott tettek keresztbe egymásnak, ahol
csak tudtak. Mióta Shedlimet megválasztották Hűségesnek, a
viadomóinak vissza kellett fognia magát, hiszen az egyház
sínylette volna meg, ha bármilyen módon aláássa a főpap
tekintélyét.
Dreina egyházán belül sokan pletykálták annak idején,
hogy Shedlim azért erőltette a lehető legtávolabbi város
kinevezését fővárossá, mert már annyira elege lett
Viadomóban a paplovagból. Aki csak távolabbról ismerte a
Hűségest, az csodálkozott ezeken, hiszen Shedlim mindig
olyan kimérten, visszafogottan, a végletekig udvariasan
viselkedett mindenkivel. Nehezükre esett elképzelni, hogy
dühtől vörös fejjel ordítozik bárkivel is, noha a viadomóinak
többször sikerült ezt elérnie.
Ennek köszönhetően Tynnennek egyetlen porcikája sem
kívánta az előtte álló beszélgetést, s kínos lassúsággal hágott
fel a Papi Szék impozáns főépületéhez vezető lépcsősoron. Az
építészek becsülettel kitettek magukért, környék minden
részlete sugározna magából a nagyság érzését. Hogy nem
csapott át öntelt gőgbe, arról az ügyesen elhelyezett
istenábrázolások gondoskodtak. A pyarroni istenek
mindegyikének jutott szobor a főlépcső két oldalán, de beljebb
is újra és újra visszatértek mozaikok, freskók és falikárpitok
formájában.
34 • m.a.g.u.s.
A főépület folyosóit alkóvok és beugrók tarkították,
csöppnyi szentélyekkel és imakamrákkal váltakozva.
Mondják, ha teljesen elkészül, háromezer-hatszázhetvenhat
helyen lehet majd áldozatot bemutatni az isteneknek, utalva az
Égi Fény azon évére, amikor a kráni merény következtében Ó-
Pyarronban a lezuhanó Gömbszentély maga alá temette a
Fellegvárat.
Tynnen csak egy ilyen beugrónál állt meg. A sekély
falifülkében Dreina egy mellszobra állt, amelyet ő maga
hozott Hat Városból, nem sokkal a Dúlás után. Akkoriban sok,
a hitet valló város és városállam fejezte ki együttérzését és
támogatását azzal, hogy az elpusztítottak pótlására
istenszobrokat ajándékoztak az új vagy újjáépített
templomoknak.
-Kérlek, istennőm, segíts, hogy megőrizhessem a tü-
relmemet! Add, hogy ne ragadtassam el magam! Adj nekem
erőt és megértést, hogy szolgálhassalak, mert te vagy a Rend
és tiéd a Hatalom, tiéd a Hűség!
A Hűséges fogadóterménél már várták az őrök, biccentve
üdvözölték és kérdés nélkül nyitották előtte az ajtót.
—Á, végre megérkezett a nagyra becsült Tynnen Bera-
non! — emelte fel a hangját a Hűséges, amikor a viadomói
belépett a terembe. - Már aggódtam, hogy elfelejtette az
idevezető utat.
Regnore Shedlim majd’ egy évtizeddel korábban született,
mint Tynnen, de rajta nem hagyott olyan mély nyomot az idő.
Homlokát nem barázdálta annyi ránc, és arcát sem cserzette
szívósra a szabad levegő és a számos viszontagság. Keze,
amivel intett a belépőnek, nem kérgesedett meg a
kardforgatástól, előkelően keskeny és vékony maradt.
Becsületére legyen mondva, tartását megőrizte, és a derekára
sem rakódott annyi kappanháj, amennyit egy jól
szabott ruha ne tudott volna eltakarni. Vonásai nyugodtnak,
már-már nyájasnak tűntek, de Tynnen jól látta a kék
szemekben villogó haragot.
A Hűségest szokásos kísérete, alacsonyabb rangú papok,
jogtudósok, templomszolgák és írnokok gyűrűje vette körül.
Nélkülük szinte sehova sem ment, pedig nem igazán szorult
rájuk; azt még a viadomóinak is el kellett ismernie, hogy
Shedlimet kivételes emlékezőképességgel áldotta meg az
istennő.
—Nagytiszteletű! - hajtott fejet, térdet az etikettnek
megfelelően Tynnen.
—Felállhat, derra — engedélyezte kegyesen a Hűséges.
- Hagyjatok magunkra! - utasította kíséretét, akik te
kercseiket összefogva egyesével kisorjáztak a teremből
nyíló tucatnyi mellékajtó valamelyikén. Shedlim kezét a
háta mögött összekulcsolva járkálni kezdett a hatalmas
helyiségben, a viadomói pedig nem érezte szükségét an
nak, hogy ő törje meg a csendet, úgyhogy jó ideig csak
az egyházfő lépteinek nesze visszhangzott a boltozatos te
remben.
-Nyolc év! - szólalt meg végül a Hűséges. — Tudod, mi
volt az elmúlt nyolc évben? — kérdezte.
— Háború az amundokkal? — találgatott Tynnen anélkül,
hogy egy pillanatig is eltöprengett volna azon, mire gondolhat
a másik.
-Nyolc évig nyugalmam volt! - mondta Shedlim.
— Nyolc szép hosszú éven keresztül nem kellett foglal-
koznom a gáncsoskodó, akadékoskodó derta Tynnennel.
Miért nem tudtál megdögleni abban a nyomorult siva
tagban? Rendeztünk volna neked egy szép temetést, kap
tál volna egy mellszobrot, és a rended forrófejű kölykei
pár évig a te nevedet ordítva mészároltathatták volna le
magukat. De nem, neked vissza kellett jönnöd!
36 • m.a.g.u.s.
—Talán Dreinának még tervei vannak velem.
— Az én próbára tételem, nem vitás! - Tynnen keze
ökölbe szorult, de erőt vett magán és nem szólt semmit.
— Bevallom, egy kicsit csalódott voltam, amikor
hazavánszorogtál a sivatagból, de aztán Neren perjel
beajánlott az akadémiára. Gondoltam, remek, legalább szem
előtt leszel! Évekig szinte semmi bajt nem kevertél. Már azt
hittem, az istennő megkegyelmezett nekem, de persze épp
most kell olyasmibe ártanod magad, amit ésszel fel nem
érhetsz! Te meg az ostobaságod!
-Nem ostobaság, amit tanítok. Igazat beszélek! — emelte
fel a hangját a viadomói.
-Nem érdekel! - kiáltott vissza a Hűséges, mire Tynnen
hátrahőkölt, mintha arcul csapták volna.
—Micsoda?
—Felbolygatod a város és az Államszövetség kényes
egyensúlyát, zűrzavart és káoszt keltesz! Hogy mered
egyáltalán Dreina istennő papjának nevezni magad?
—Ne merészeld kétségbe vonni a hűségemet Dreinához!
—ordított magából kikelve a paplovag, és fenyegetően
közelebb lépett az egyházfőhöz. A Hűséges nyakán meg
feszülteit az inak, ahogy farkasszemet nézett a nála jó
val magasabb és testesebb Tynnennel. Végül a viadomói
kapta el előbb a pillantását.
Shedlim hátralépett, mély levegőt vett, kifújta, aztán
lesimította ruháját, és újra járkálni kezdett.
—Vondd vissza a tanaidat! — mondta némileg halkabb, de
ellentmondást nem tűrő hangon.
—Különben? - kérdezett vissza a másik. - Nem fogsz
kiközösíttetni.
—Gondolod?
—Még mindig van annyi szavazatom, amennyivel elejét
tudom venni. A Pajzsállamok küldöttei mögém állná-
nak, de kezdeményezni sem fogod. Nem fogsz megkoc-
káztatni még egy egyházszakadást,
-Miért teszed ezt? - terelte másra a szót a Hűséges. -Miért
jó neked, ha elfordulunk a dzsadoktól?
-Szerinted én örülök neki, hogy ilyen helyzetbe kerültünk?
Eszem ágában se lenne hagyni Amhe-Ramunt és csürhéjét,
hogy szabadon pusztítsanak, ha lenne mód megállítani őket!
Magunkat féltem.
—Biztos? Biztos, hogy így van, „kránbarát"? — köpte a
szót Shedlim.
Tynnen arca az eddiginél is komorabbá vált.
-Nem Krán a barátom, hanem Derwan Ragh, aki a
manifesztáció előtt nem is hallott arról, hogy léteznek or-
szágok Ranagol birodalmán kívül. Aki nem harcolt soha
Pyarron ellen, de többet tett az amundokkal szemben, mint te
valaha is!
—Egy magadfajta hogy képes barátkozni olyanokkal?
—Egy „magamfajta"? Úgy érted, valaki olyan, aki nem
menekült a lehető legmesszebb, amikor jöttek a nomádok?
Aki nem Hat Városban húzta meg magát, amikor a krániak a
Szent Várost ostromolták? - kérdezte vádlón, mire Regnore
Shedlim arca elvörösödött a szégyentől és a haragtól.
-Dreina nem harcra tanít!
-Pyarronban talán nem, de Viadomóban igen.
- Pyarron maga Dreina!
—Viadomo pedig még áll!
-Ó, te... - A Hűséges erőt vett magán és inkább nem
mondta ki. - Gyere ide, és nézz ki! - intett az egyik ablak felé.
—Miit akarsz? — kérdezte a paplovag gyanakvóan, de
engedelmeskedett. A hatalmas ablakon kinézve szinte a lábai
előtt hevert az egész város. Innen sokkal jobb rálá-
38 • M.A.G.U.S.
tása nyílt, mint a saját szobájának ablakából. A háztetők
rengetegéből kiemelkedtek Kis-Viadomo tornyai, az épülő
katedrális tekintélyes pillérei, a Kapuk terének irdatlan
boltívei és a távolban még az Ezeréves fürdő kupolája is jól
látszott, azon túl pedig a városba érkezett menekülők
sátorvárosa terült el.
—Mit látsz?
—Új-Pyarront — vont vállat a viadomói.
-Az épülő Új-Pyarront! - helyesbített az egyházfő. -És mit
gondolsz, miből épül?
— A viadomói bankház pénzéből? — kérdezett vissza
gúnyosan Tynnen, aki már sejtette, mire akar kilyukad
ni a másik.
—Részben — ismerte el dühösen Shedlim. — Egy egészen
apró részben. Az összes többit az egyházunk, a hitet valló
országok adományai, de legfőképp a dzsad bankházak
kölcsönei fedezik. Mégis mit gondolsz, hogy tudtunk a
semmiből új fővárost emelni?
—Az istenekbe vetett hitünkkel? Mégis hány sepiát, rúpiát,
tantumot ér neked egy pyarroni élet?
—Ne merészeld! Jobban a szívemen viselem ennek a népnek
a sorsát, mint te valaha is fogod. Igaz, Dreina nem harcra
rendelt, de mit gondolsz, ki gondoskodott ártól, hogy a
seregek átjussanak a tengeren? Ki tett róla, hogy legyen elég
fegyver, ló? Hogy ne haljatok éhen? Én!
Kis szünetet tartott, majd kihasználva, hogy a viadomói
keresi a szavakat, folytatta:
— Én hoztam tető alá a szövetséget Kránnal! Én értem
el, hogy a nép ne lázadjon fel, amikor elterjedt, hogy a ro
hadt krániak oldalán harcolunk. A drágalátos barátodat
is nekem köszönheted. Elmentél, és fél évtizedig harcoltál
az Ösi Nép ellen. Nagyszerű! - tapsolta meg gúnyosan a
paplovagot a Hűséges. — És ez már feljogosít mindenre?
Délelőtt az yllinori követtől kellett bocsánatot kérnem a
nevedben!
— Helyettem te ne beszélj!
—Hanem? Mit kellett volna tennem? Közöljem Chei király
szemével és fülével, hogy a saját egyházamban sem tudok
fegyelmet tartani? Vagy küldtem volna egyenesen hozzád,
hogy te kérj bocsánatot? Yllinor ép bőrrel megúszta a Dúlást...
-Nem véletlenül... — vetette közbe Tynnen, de az egyházfő
nem hagyta, hogy befejezze.
— A legnagyobb felkészült, jól felszerelt szövetséges
hadsereg közel s távol! Ha kordában tudjuk tartani a nomá
dokat, az nekik köszönhető. Ha sereget tudunk küldeni
az Ibaraba, az is nekik köszönhető. Nagyobb szükségünk
Van a barátságukra és a jóindulatukra, mint valaha, te pe
dig nyíltan támadod őket!
-Igazat mondtam!
-Te beképzelt hólyag! Honnan tudod ilyen fenemód
biztosan, hogy igazat beszélsz? Honnan tudhatnád te, hogy mi
mozgatja a Kosfejű birodalmát? Vagy nem csak azzal a
Raghgal, hanem magával Shackallorral is jóban vagy?
—Te talán tudod? Tudod, miért kaptuk a nyakunkba a
Dúlást?
— Fogalmam sincs! — tárta szét a kezét Shedlim. —
Talán a Krad-lovagok hoztak magukkal valamit, amit nem kel
lett volna, amikor kiragadták Klánból Igrain Révalt! Talán
személyes elintéznivalójuk volt a Tizenhármaknak a Pró
fétával! Talán volt pár izgága katonájuk, akiket le kellett
kötniük. Talán egyszerű rablóportya volt. Mit tudom én?
-És te mégis szövetséget kötöttél velük? Fogalmad sincs,
miért pusztították el a Szent Várost, és ennek ellenére együtt
küldtél velük harcba minket! Semmit se tudsz Kránról vagy a
krániakról, ostoba fajankó! Hogy
40 • m.a.g.u.s.
állíthatod, hogy tévedek? Azt mondtam, aminek az igazában
hiszek.
— De miért? Dreina szerelmére, miért nem bírtál
csendben maradni?
—Mert nem az am undokkal kell harcolnunk, nem Amhe-
Ramun az ellenfél!—mondta Tynnen minden egyes szót külön
hangsúlyozva, mintha csak egy nagyothalló és nagyon ostoba
gyerekhez beszélne. — Hívhatsz „kránbarátnak", vagy aminek
csak akarsz, de nekünk akkor is Ranagol birodalma az igazi
ellenségünk. A következő Dúlásra kell felkészülnünk, nem
arra, hogy a kék hold ura kiszárítja a Gályák tengerét és
átmenetel az innenső oldalra.
— Következő Dúlás? — hökkent meg a Hűséges. —
Te miről beszélsz?
—Nem is figyelsz arra, amit mondok, igaz? — csóválta a
fejét Tynnen, miközben elindult kifelé a teremből.
—Megállj! — kiáltott utána Shedlim, mire a viadomói
megtorpant. — Még nem fejeztem be!
—Mit akarsz, Regnore? — kérdezte homlokát ráncolva a
paplovag.
—Nem tűröm, hogy viszályt kelts Yllinor és Pyarron
között! Add a szavadat, hogy sosem ismételed meg a
tegnapiakat!
—Erre a szavamat adom — bólintott a paplovag, és magára
hagyta a főpapot.
* **
A rákövetkező hajnalon hosszabbra nyúlt szokásos imája,

mert köszönetet mondott Dreinának azért, hogy három év után
újra találkozhatott fogadott testvérével.
— Fogadd áldozatom, aranykezű úrnő! — suttogta, mi
közben egy fényes aranytantumot helyezett a házioltárra.
A damasztkendőről halk sercegés kíséretében tűnt el a súlyos
érme, bizonyítva, hogy Dreina kegyesen fogadta a felajánlást.
Tynnen mosolyogva lépett ki a folyosóra, ahol már az
Oroszlánszív rend öt lovagja várta, hogy a Hadiakadémiára
kísérhessék. Az út során legalább annyian éljenezték az idős
viadomóit, mint ahányan szidták, de az öt fegyveres bőven
elegendőnek bizonyult utóbbiak elriasztására, úgyhogy
verekedésre nem került sor.
Az akadémia félkör alakú csarnoka zsúfolásig telt, mivel
legalább háromszor annyian szorongtak a lépcsőkön, mint
ahány emberre az építészek tervezték. Nemcsak az akadémia
növendékei jöttek el, de számos pap, tudós és politikus is. Az
egyik oszlop árnyékában Maszud és Abu Hasszán néhány
másik embere ücsörgött, de maga a sejk nem tette tiszteletét.
—Nocsak, milyen sokan lettek kíváncsiak egy bolond
vénember szavaira - szólt Tynnen, amikor kilépett hall-
gatósága elé. Néhányan kurtán felnevettek, mások zavartan
fészkelődtek a helyükön.
—Nagyon remélem, hogy mindannyian emlékeznek még
arra, amiről a minap szóltam itt, mert a nagytiszteletű Regnore
Sedhlim, Dreina istennő kiváló Hűségese bírja az ígéretem,
hogy soha nem ismétlem meg azt, amit két napja mondtam.
Tynnen látta, hogy néhány Dreina-pap — a Hűséges
szemei és fülei — elsápad és összesúg egymás között, de
különösebben nem érdekelte. Az előző nap óta nem kellett
azon töprengenie, hogy mit tegyen majd mindezek után.
-Krán a Dúlással nem érte el a célját, mondhatnánk -
kezdett bele tényleges mondandójába. — Hiszen állnak a
Pajzsállamok, és nemhogy az út nem szabad a nomá-
42 • M.A.G.U.S. .
dok előtt, de messzebbre kergettük őket vissza, mint az elmúlt
ezer esztendőben bármikor. Ha viszont Krán nem érte el a
célját, akkor miért nem tesz érte?
— Nos, természetesen tesz. Ranagol fattyainak terveit
nem mérhetjük években, talán még évtizedekben sem. Mi
magunk talán nem, de Pyarron vezetői tudtak a jóslatok
ról, miszerint Amhe-Ramun ismét testet fog ölteni. Min
dent meg is próbáltak a megakadályozására. Sokak szerint
épp annak köszönhettük Ó-Pyarron bukását, hogy nagy
jaink közül sokan, Airun al'Marem, Darton kegyeltje,
Sonnor, a Fehér Páholy nagymestere és számos más mes
ter a sivatagban harcoltak azért, hogy elpusztíthassák a
kék hold urának az előző megtestesülés során itt maradt
fegyverzetét, megakadályozva, vagy legalább késleltetve
a manifesztációi. Mint azt az elmúlt nyolc esztendőben a
bőrünkön tapasztalhattuk, kudarcot vallottak.
Kis szünetet tartott, és járkálni kezdett fel és alá. A
csarnokban némi zúgolódás támadt, néhányan a papok és
politikusok közül bizonytalanul tekintettek körbe. Tynnen
nem árult el ugyan titkokat, de sokan vallották, hogy a
köznépnek minderről nem kell tudnia. Még a végén
elgondolkodnának azon, hogy a kudarcba fulladt vállalkozás
után Airun al'Maren miért alapított szinte új egyházat, és
Sonnor miért nem vállal szerepet Új-Pyarron politikájában
immár negyed évszázada.
—Balgaság lenne azt hinnünk, hogy Ranagol birodalmában
nem ismerték ugyanezeket a próféciákat, vagy nem álltak
rendelkezésükre akár a mieinknél is pontosabb jóslatok —
folytatta Tynnen. - Talán már jóval korábban, évtizedekkel,
meglehet, évszázadokkal hamarabb megtervezhették
cselekedeteiket.
— Krán nem azért nem fejezte be, amit Ó-Pyarronnal
elkezdett, mert nem volt rá ereje! Nem, még véletlenül
sem. Nem akart minket elpusztítani. Néhány százezer
gyülevész ork, egyetlen birodalmi légió és pár tucat aquir
hatalmasság elegendőnek bizonyult, miután a nomádok
elvégezték a feladatukat. Ugyanakkor gondosan ügyelt arra,
hogy érintetlenül hagyja a legrégebbi és leggazdagabb
államokat. Természetesen a Pajzsállamokat célozta meg, miért
vesződött volna Predockal, Edorllal, vagy épp a Hat Várossal?
Pedig ha orkjai és rablólovagjai valóban portyázni akartak
volna, a tengermellék sokkal kézenfekvőbb célpont. Ám
Kránnak a szabad út kellett a déli puszták felé.
-Szabad út délen, és erős államok északon, hogy legyen,
ami útját állja a testet öltött Amhe-Ramunnak, ha mégis kedve
támad nyugatnak indítani seregeit. Kránért vérzünk nyolc
esztendeje!
— Krán is velünk harcol, velünk vérzik! — kiáltott közbe
valaki, és sokan csatlakoztak hozzá „úgy van!, úgy van!"
kiáltásokkal, de aztán hamar elhallgattak maguktól, vagy
mások hurrogták le őket. Csaknem negyed század telt el a
Dúlás borzalmai óta, sokan azonban még mindig nem tudtak
Ranagol országára szövetségesként gondolni. Meglehet, nem
is akartak. A hallgatóság soraiban ezúttal olyan meglett férfiak
is helyet kaptak, akik annak idején megvívták a saját csatáikat
a fekete határ mögül előözönlő orkokkal, portyázókkal,
rablólovagokkal és légiósokkal.
-Valóban - ismerte el az ellenkezők igazát Tynnen. - Krán
küldött seregeket, és én nem kételkedem abban, hogy a
birodalom katonái tényleg minden tőlük telhetőt megtesznek.
Ám meg kell kérdeznem: maga a birodalom valóban megtesz
mindent annak érdekében, hogy Amhe-Ramunt elűzzük, az
amundjait pedig visszakergessük a Mélysivatagba, ahová
valók? Valóban csak pár légióra és néhány köteles rendre telik
Shackallor országától?
44 • m.a.g.u.s.
Hagyta, hogy a kérdés keringjen kicsit a csarnok magas
mennyezete alatt, csak aztán folytatta.
— Szerintem nem. Hol vannak az aquir nagyurak, akik
elpusztították Godont? Hol vannak Ranagol fattyai, akik
hiánytalanul megjelentek, amikor Selmo prófétával kel
lett szembenézniük?
-Sehol - válaszolta meg a saját kérdését. - Nincsenek sehol.
Várnak és figyelnek. Nézik, hogyan szenvedünk, és
folyamatosan véreztetnek bennünket. Gondoskodnak arról,
hogy egyik fél se kerüljön döntő fölénybe, se az amundok, se
mi. Amikor végre előrenyomulunk, az addig megbízható kráni
csapatok hirtelen összezavarodnak, és elvesztünk mindent,
amit megnyertünk. Ugyanakkor, ha az amundok rontanak
előre sikeresen, valahogy mindig ott terem a megfelelő helyen
egy csapat, hogy a veszteség fájjon, de ne roppanjunk bele.
Talán még győzelemnek is érezzük.
-Mi történt volna, ha Abu Kulef nem három, hanem hét éve
történik? Pyarron azonnal kivonja csapatait a sivatagból, és
felkészül arra, hogy a tengeren, illetve Hat Városnál állítsa
meg az amundokat, sorsára hagyva a dzsad államokat és a
Kereskedő Hercegségeket. Meglehet, Hat Várost is feladtuk
volna. Talán ezt kellett volna tennünk. Ehelyett éveken
keresztül élt bennünk a remény, hogy majd most, vagy holnap,
vagy jövő hónapban sikerül megfordítani a harc menetét, és
közben tízezrével hullottunk el az amundok menethei alatt!
Krán pedig vár és figyel.
— Vár, amíg már karunkat sem tudjuk mozdítani. Vár,
amíg nem lesz egyetlen épkézláb katonánk. Vár, amíg be
le nem rokkanunk abba, hogy kétségbeesetten próbálunk
segítséget és reményt nyújtani azoknak, akik rászorulnak.
Aztán, amikor már csak abban reménykedhetünk Amhe-
Ramun áldozóoltárán, hogy minél hamarabb lesújtson az
áldozótőr, akkor csap le teljes erejével a kék hold urára, hisz a
Kosfejű őt sem hagyhatja megerősödni.
-Nem lesznek már seregeink, sem hatalmunk, hogy
szembeszálljuk Kránnal. Ezúttal nem is lesz kénytelen
nomádokra fanyalodni: ahogy Tysson Lar ellen, ellenünk is
megteszi majd néhány ezer ork.
Látta, hogy szavai nem maradtak hatástalanul. Teljesen
megszűnt a sugdolózás és a mormogás, mindenki őt nézte:
néhányan elismerően, mások komoran, a legtöbben azonban
bizonytalanul. Hiszen, ha igaz is mindaz, amit mond, mit
tehetnének?
—Ahogy én látom, Pyarron döntés előtt áll, és két rossz közül
kell választania. Feladja a Pajzsállamokat, és minden erejével
az amundok megállítására összpontosít...
—Nem! Soha! — ordították többen is a lépcsőkről. Pyarron,
Syburr, Sempyer és Viadomo sokat szenvedett népéből
származtak mindannyian.
—Vagy a krániakra, a dzsadokra, a gorvikiakra, meg a többi
ott élő népre bízzuk a harcot az amundokkal, mi pedig
felkészülünk Kránnal szemben, amikor Amhe-Ramun elűzése
után újra ellenünk fordul.
Ezúttal mély csend fogadta szavait. Igazán kíváncsi lett
volna, hányan gondolnak a harmadik megoldásra, Yllinor
felszámolására. Amikor először fogalmazódott meg benne ez a
választási lehetőség, megesküdött, hogy inkább leharapja a
nyélvét, semhogy valaha szóvá tegye. Lehet bármilyen egy
ország királya, köthet bármilyen paktumot, de ő sosem fogja
javasolni egy népnek, hogy harc nélkül adja fel a hazáját, csak
azért, hogy mások élhessenek!
— Nem vagyok jövendőmondó, sem csillagjós vagy
álomlátó. Nem tudom, mit hoz a jövő, és nem állítom,
hogy tévedhetetlen vagyok. Azt azonban istennőmre mon-
46 • m.a.g.u.s.
dom, ostoba az a pyarroni, aki most újabb csapatokat, főleg
újabb sereget küld a sivatagba meghalni Kránért!
***
—Nem tudlak lebeszélni róla, igaz? — kérdezte Neren

sietősen csomagoló barátját. Tynnen a holmiját már ösz-
szeszedte katedrálisbeli szobájából, csupán a fegyverzetéért
ment át a rendházba.
-Nem - rázta meg a fejét az idős viadomói, miközben
szorosra húzta a málhazsák szíját.
—Ugye tudod, hogy nem kell bizonyítanod semmit?
-kérdezte a perjel, de a másik csak felmordult a felvetésre,
úgyhogy másként próbálkozott. — A Papi Szék még nem
hozta meg a döntését...
-Nem számít. Ha küldenek sereget, akkor azért kell
mennem, ha nem küldenek, azért.
—Szerinted Shedlim meggyőzi őket?
— Vagy addig fárasztja őket, amíg inkább rábólintanak,
csak hagyja abba — felelte morogva Tynnen, vállára kapva a
súlyos zsákot.
-Nem hiszem, hogy sok hasznát veszed a vértnek a si-
vatagban — mondta beletörődő sóhajjal a perjel.
—A háború már egy ideje Gorvik hegyei között zajlik. Ha
mégis sikerülne őket visszavernünk a sivatagba, majd
lecserélem valami használhatóbbra.
A rendház folyosóin senkivel nem találkoztak, nyugodtan
beszélhettek.
—Mitől lettél ennyire eltökélt?
—Végre hosszabban szót válthattam Maszuddal.
-És? — noszogatta barátját a perjel.
—Derwan Ragh...
-A kráni barátod?
—Igen, ő. Valahonnan tudta a ranagolita disznaja, hogy
nem haltam meg Abu Kulefnél, és hogy itt vagyok. ő küldte
Maszudot hozzám. Azt üzeni, sikerült kapcsolatba lépnie az
amundokkal.
— Amhe-Ramun...
—Nem, nem velük — rázta meg a fejét Tynnen. — Tény-
leg megtanult amundul, azt meg valami ásatag kráni fel-
jegyzésekből tudja, hogy az Ősi Népnek régebben több istene
volt.
—Refis, Nesire és Themes...
—Azok — bólintott a viadomói, majd folytatta: — Szóval
addig vallatta a foglyokat, amíg kiszedte belőlük, hogy mi lett
a többi isten híveivel. Többségüket a kék hold urának követői
lemészárolták, de néhányan megmenekültek, és most
rejtőznek. Ragh a foglyoktól megtudta azt is, merre érdemes
keresnie őket. Ráment pár éve, de néhány hónappal ezelőtt
sikerült üzenetet küldenie az egyik naphitű diaszpórának. Azt
üzente, tud pár dologról, ami két világkorral ezelőtt segített a
kék hold urát visszaűzni, amikor először testet öltött.
- Édes Dreina! — suttogta elhűlten. - Ha ez igaz...
—Pontosan — bólintott rá a paplovag.
—És Maszud... Tudom, hogy a fivérévé fogadott, de
mennyire bízhatsz benne?
Tynnen megállt, és úgy nézett a perjel szemébe.
-Nem ismered a dzsadokat, és különösen a fayurmkat. A
Mélysivatag népeként ők találkoztak először az újra erőre
kapó amundokkal. Maszud és többiek számára a háború
évekkel korábban megkezdődött, mint hogy mi egyáltalán
tudomást vettünk volna az Ősi Nép létéről. Tíz éve harcolnak
Amhe-Ramunnal. És nagyon komolyan veszik a testvérré
fogadást - fejezte be, mintha ezzel mindent megmagyarázott
volna, majd újra elindult kifelé.
48 • M.A.G.U.S.
-Értem - zárkózott fel hozzá a perjel. - Viszont ha ez a
Ragh valóban kapcsolatba lépett Themes híveivel, nem kéne
erről tudnia a Papi Széknek is?
—Ha még nem tudnak róla, majd te elmondod nekik -vonta
meg a vállát Tynnen, egyben megigazítva a súlyos
málhazsákot is. Hunyorogva léptek ki a verőfényes itató-
udvarra, ahol egy apród két lovat vezetett elé: egy málhást és
egy jókora harci mént. — Igazán szép ajándék — dörmögte az
idős viadomói, miközben szemügyre vette a hátasokat. —
Predociak?
—Azok — bólintott rá a perjel elégedetten.-
—Köszönöm, Neren! — ragadta meg a másik férfi alkarját
Tynnen, majd nyeregbe lendült és kiléptetett a rendház vasalt
kapuján. Odakint Maszud várta, ezúttal közönséges úti
ruhában, három lóval. Mindhárom kis termetű, szívós ibarai
fajtából származott, de harciasan kaptak erős fogaikkal a
sokkal nagyobb predoci mén felé, amikor az a kelleténél
közelebb került.
—Idő lesz, amíg összeszoknak - mondta köszönés helyett a
fayumi a vezetékszárakkal küszködve.
—Majd a hajón ráérnek.
—Nem értem, miért kell tengerre szállnunk — morogta a
dzsad. — Mehetnénk Hat Városba térkapuval, onnan meg a
hegyeket északról kerülve keletnek.
— És véget érne a háború, mire odaérnénk — mondta
Tynnen, miközben komótosan megindultak a Kapuk te
re felé. — Nem, jobb ez így. Edorlban hajóra szállunk, kis
szerencsével találunk olyan kapitányt, aki elvisz minket
Eronébe, vagy egyenesen Gorvikba.
—Utálom a tengert.
— Én is. Majd áldozunk Antohnak, hátha megkímél.
Csendben léptettek tovább a szokásos pyarroni nyüzs
gésben. A város élte mindennapi életét. Kofák kiáltoztak,
szekerek zörögtek, miközben vitték a különféle portékákat a
piacokra, követ, faanyagot, meszet az építkezésekhez. Serény
munka zajlott mindenütt.
—Az a tegnapi... Jó beszéd volt - mondta a fayumi, amikor
az egyik hídról leérve sikerült ismét a viadomói mellé
kerülnie.
-Köszönöm, Maszud.
-Volt benne sok teveszar, de jó beszéd volt.
—Mi volt benne teveszar, te gazember?
— Azon kívül, hogy nem vagy jós? Az egész.
-Miért?
—Mert ha bármi igaz lenne is belőle, most nem jönnél
amundot ölni.
—Az más.
-Miért?
—Egyrészt a szavamat adtam. Másrészt nem értek máshoz,
csak a harchoz.
—Harmadrészt?
—Miből gondolod, hogy van harmadik?
—Ismerlek. Mindig van harmadik, legfeljebb nem mondod
ki hangosan.
—Harmadrészt ott akarok lenni Derwan Ragh mellett,
amikor Amhe-Ramun elbukik. Nem élvezheti nélkülem a
piszok kráni!
A fayumi haragosan felnevetett, és szakálla árnyékában
Tynnen is elmosolyodott. Csak magában tette hozzá, hogy
közben pedig igyekszik annyi mindent megtanulni a
krániakról és a krániaktól, amennyit csak lehet. Elvégre sose
lehet tudni, minek veszi majd hasznát Pyarron, ha Shackallor
országa újra rátámad.
John J. Sherwood
Zarándoklat
A próféta aznap reggel lépte át Uj-Pyarron kapuját. Nem a

térkapuk egyikét, nem is a roppant tengeri kaput, mely a
városba vezető csatorna bejáratánál emelkedett, s az Ál-
lamközösség összes címere díszítette, fölöttük Antoh szi-
gonyos lobogója — nem; ő a délnyugati kapun át jött, amelyet
éppen csak megépítettek, még nem volt kész rajta a festés, és
szárnyait is aznap akarták a helyükre tenni.
Senki sem állt az útjába, nem kérdezték, honnan és miért
jött, merre tart. Fel se figyelt rá senki, egyedül az a kis borzas
oroszlán, aki a kapunál kéregetett. A próféta megállt előtte, ő
pedig felnézett rá vizenyős, vaksi szemével; homlokát tűzte a
reggeli nap. A próféta lehajolt hozzá, beletúrt szőke
sörényébe, végigsimította az arcát. Aztán csontos ujjai közé
fogta a mancsát, s ő egy pillanatra úgy érezte, mintha a próféta
a világ minden kincsét tette volna bele. Eltűnt a gyomrát
mardosó éhség, a lábában sajgó fájdalom; szagokat és illatokat
érzett, a próféta verejtékét, átizzadt saruja szagát. Maga előtt
látta az arcát, olyan élesen és tisztán, mint még soha senki
másét.
Menj! — intett a próféta, s kezét elengedve felállt. Ö is
fölemelkedett vele együtt, mintha eloldozták volna min-
den kötelékét, pedig nem egyenesedett ki a Iába, nem forrtak
be a sebek a tenyerén és a térdén, nem nőtt meg a teste, hogy
elbírja hatalmas fejét és szőke sörényét.
— Köszönöm — suttogta, és meg akarta csókolni a próféta
piszkos lábát, ám ő akkor már messze járt, és hiába
kérdezősködött utána: úgy tűnt föl előtte, csak ő látta egyedül.
***
A kaputól a próféta északnak indult, végig a városfal

mentén. Az is épült még, embermagasra nyúlt csak, állványok
magasodtak körülötte, kötésig meztelenre vetkőzött férfiak
hordták rá a követ, a habarcsot. Egy szakaszon azonban jó
ideje állt már a munka: a próféta szertehagyott szerszámokat
látott, elszakadt kötelet, gazdátlan vödröket és beléjük száradt
maltert. A kötél alatt homokkal szórták be a földet.
A próféta, mint aki hírt kapott, meggyorsította lépteit, s
hamar elhagyta a fal közelét: keletnek tartva kopott, szűk
utcákba jutott, a régi Ternan házai közé. Feje fölött kifeszített
köteleken ruhák száradtak, piszkos gyerekek vették körbe,
ámultak utána. Néhány felnőtt is felfigyelt rá, vagy inkább a
zsivajra körülötte, s jobb híján elindultak utána, mert tán jó
szórakozás lesz, kevés akad abból.
Egy háromemeletes ház előtt állt meg, amely semmivel se
tűnt ki a többi közül. Akkorra már egész siserehad gyűlt össze
körülötte, négy-öt éves gyerekek, akik sem a polgárházaknál,
sem az építkezéseken, sem a kikötőkben nem kaphattak még
munkát. Nagy hanggal nevetlek, visongtak mellette, ő viszont
ügyet sem vetett rájuk, hanem csak állt, szemben a házzal,
némán.
52 • M.A.G.U.S.
A szülők léptek ki először, aztán a fivérek és a nővérek,
majd a koporsóvivők— bár az inkább csak faláda volt, akkora,
hogy egy tízévesforma fiúcska még éppen beleférjen. Amikor
a gyerekek meglátták, egyszerre elcsöndesedtek, s így tettek a
bámész férfiak és asszonyok is.
A próféta előbb szótlanul állt, majd megfordult és elindult
visszafelé, amerről érkezett. Látszólag nem törődött azzal,
hogy követik-e: ő csak ment a maga se nem gyors, se nem
lassú lépteivel - a szülők és a gyászolók viszont úgy indultak
utána, mintha mindig is így tervezték volna.
A Kegyes Araita temető esett oda a legközelebb, így a
próféta arra indult, mit sem törődve azzal, hogy tán túl drága
az ilyen egyszerű népeknek. Lehet, meg sem fordult a fejében,
hogy megállítják, s úgy tűnt, másnak sem jutott ez eszébe a
gyászmenetből.
Amikor a próféta elérte a kaput, egyedül az a kispap vette
észre, aki aznap ült először a kapuban. A virágárusok, a
kőfaragók, az ácsok és az őrök ügyet se vetettek rá, mintha
nem is látnák. A kispap azonban felállt székéről, s a próféta
elé sietett.
Félúton sem járt, amikor meglátta mögötte a gyászme-
netet, s a rengeteg embert, akik a munkásházaktól odáig
csatlakoztak hozzá. A temető rendje megkövetelte, hogy
Darton papjai vezessék a szertartásokat, ők búcsúztassák a
holtakat, vigasztalják az élőket, s a kispapnak erre a rendre
kellett volna ügyelnie. Elszánhatta volna magát, elébük
állhatott volna, a próféta azonban csak ránézett, s ő
meggondolta magát.
Másnak eszébe sem jutott, hogy megállítsa, a papoknak
pedig fel sem tűnt, hogy a próféta ott járt. Ők egy
gyászmenetet láttak, a kispappal az élen.
Pedig csak végigállta a néma szertartást.
* **
Hogy a próféta utána merre járt és kivel találkozott, senki

sem tudhatja pontosan. Az biztos, hogy továbbra is északnak
tartott, egy ideig még a fal mentén, később azonban eltérhetett
tőle, mert a munkások közül senki sem látta. Persze meglehet,
hogy csak azért, amiért az őrök, a járókelők, a virágárusok és
Darton papjai sem látták (kivéve a kispapot, természetesen).
Van egy ösvény, a nyugati kaputól indul, a faltól, s egészen az
Éneklő kútig tart — úgy mondják, azon ment végig, s hogy
szokatlanul kemény télen, hogyha hó hull, látni benne a
lábnyomait.
Egy közismert dalnok látta, amint vizet merített magának
egy közkútból (de nem az Éneklőből), egy lány pedig azt
állítja, ott ment el mellette, amikor festegetett a parkban, s egy
pillanatra meg is állt, megnézte a vásznát. Meg is dicsérte
valamelyest. (Ami különös dolog volna, hiszen a próféta
egészen addig néma maradt, s azután sem szólt egyetlen szót
sem.)
Egy asszony szerint a férje is látta, egy patkolókovács
Gilron negyedében: kenyeret és vizet adott neki, némi
alamizsnát. A próféta megköszönte, de csak egy falatot tört a
kenyérből, s csak egyetlen kortyot ivott. (Ám a kovácsot hiába
kérdezi bárki, nem beszél erről, az asszonya pedig nem
először mondaná valótlant.)
Hogy a vízen hogyan kelt át, ha egyáltalán átkelt, rejtély.
Egyesek szerint átgyalogolt fölötte, Antoh segítette; mások
szerint megnyílt neki a tenger, de a hajósok nem láttak semmi
különöset; megint mások azt mondják, az egyik parton eltűnt,
a másikon megjelent.
* **
54 • M.A.G.U.S.
A nap már magasan járt, amikor a próféta elérte a
Gyönyörök kertjét. Északkelet felől érkezett, a buja gesz-
tenyefák közt, lábát és saruját sebek és a láp sara rondította.
Hayra grófnő pavilonja mellett haladt cl a Csillagmedence
felé, léptei csúf nyomokat hagytak a gondozott pázsiton, a
lerakott köveken. Jobbról kerülte a Szerelmesek útvesztőjét,
átvágott a jegenyeparkban enyelgő párok hintói közt —
egyedül a Lótuszkörnél állt meg, túl a medencén, a hársfák
lombja alatt.
Egy kurtizán ült ott, keblét alig fedte ruha, formás ido-
maival kívánatosnak tűnt volna bárki szemében, és ha meg-
tudják, sokan elcsodálkoznak azon, hogy nem tartozik az
életadó Ellana lányai közé, hanem csak egyszerű örömlány;
szajha, ahogy irigyei hívták a háta mögött. Ő persze tudta,
hogy így nevezik, de ha kérdezték, akkor sem mondta meg az
igazat, elhallgatta féltett titkár mindenki elől.
A próféta kézen fogta, s elhívta magával, elvitte a hársfák
árnyai közé. Hűvös és zöld illatú volt a liget, ahol lehe-
veredtek, hideg a föld a derekuk alatt, de a kurtizán észre sem
vette, míg a prófétát magába fogadta. Puhább volt akkor a fold
bármi nyoszolyánál, s a lomberdő volt a takaró.
-Atyám... az én méhem... - szólalt meg, miután felöltötte
ruháját, a próféta azonban ajkára tette az ujját, s úgy tetszett,
elmosolyodott; de meglehet, hogy csak a kurtizán látta így.
Bárhogyan is, hasára tette a kezét, s bólintott, mint aki tudja,
érti, s azt mondja, jól van ez így.
Vagy mintha azt mondta volna, bízz, mert meghallgat
akkor az ég.
***
Ellana kertjéből a Sólyomúrnő ligetébe, onnan a Kapuk

terére vezetett a próféta útja. Dél volt, a nap az Iste-
nek hegye fölött járt, fehéren izzott alatta a város. Akkor már
mindenütt beszélték, kivált az egyszerű népek, hogy szent
ember érkezett a városba, és sokan szerették volna legalább
megpillantani, meghallgatni, egy-két szót váltani vele, vagy
megkérni, áldja meg a gyermekeiket, ahogy az Arel-árvákat a
ligetben.
Mégsem látta senki, amikor a Kapuk terére ért, a roppant
oszlopcsarnok elé, ahol a nagy Selmo színarany szobra is állt.
Betöltötte a teret, gyémánttal kirakott rubintos stólája
szikrázott a napsütésben, szigorú, mégis jóságos tekintettel
nézett az Istenek hegye felé.
A próféta megállt vele szemben, a maga kopott csuhájában,
durva szakállával, elnyűtt sarujában, s csak nézte, nézte
messziről, az emeletnyi talapzat szürke tövéből. Csapzott haját
meg-megrántotta a szél.
Egy asszony, aki látta, s aki karjában tartotta csecsemőjét,
letérdelt a közelében. Letérdelt egy koldus is, azután az egyik
őr az oszlopcsarnok bejáratánál, majd egy lar-dori úr, egy
predoci kalmár.
Egy négyéves fiúcska kivált a tömegből, s a kíváncsiak
magabízásával lépett oda elé. Megfordult, felnézett Selmo
szobrára, azután vissza a prófétára.
— Nem hasonlít — mondta, a próféta pedig felnevetett.
Aztán bólintott a fiú felé, de nem úgy, mint aki igazat ad neki,
hanem csak mint aki régi ismerőst lát, s jóváhagyja, hogy
ekkorát változott a világ.
***
Úgy tartják, a próféta fél nap alatt járta be az utat a haláltól

a születésig, a káosztól a rendig. Oxim romjaitól érkezett,
Orwella legyőzőinek útján, s felkereste az iste-
56 • M.A.G.U.S.
nek szent helyeit, mindenütt lerótta áldozatát. Még Uwel
rendházában is találtak egy különös sepiát abban a dobozban,
amelyben a Dúlás áldozatainak megbosszulására gyűjtenek.
Egyik oldalán Selmo arcmása, a másikon Elorandé, a
harmadikon pedig — mert harmadik oldala is van, hiába
kétoldalú érme - mindig változó arcot látni, valahányszor
fordítják.
Az Igazság csarnokánál csak egy deresedő halántékú Kyel-
pap látta, amint átvágott előtte a téren. Egy pillanatra megállt,
s felnézett a kétarcú kapura; tekintete találkozott a papéval. Ő
utóbb úgy mesélte, nem gondolt semmit, nem érzett semmi
különöst, csak odabiccentett a prófétának. Utána bement a
refektóriumba, levetette páncélját, stóláját, és kiadósan
megebédelt, a Dúlás óta akkor először jó ízzel.
Amikor utóbb kérdezték, visszakérdezett, ugyan mit kellett
volna tennie mást?
***
Látták még azután a Magasegyetemnél, ahol összeverődtek

a diákok, megszakadtak az órák; járt a Fellegvárnál a
kikötőben, ahonnan egy vén ladikos vitte tovább a Városi
Színházig; egy álmodó találkozott vele a juharfák alatt az
Istenek hegye tövénél, ott, ahol az Álomkehely áll. Azt
mondta, a próféta leheveredett és megpihent, de hogy
pontosan ki volt és hogy nézett ki, azt nem tudta megmondani
ő sem.
Egyesek szerint Dánon prófétája érkezett a városba, mások
tudni vélték, hogy a Mester, az ó-pyarroni kolostorerőd
tanítója az. Megint mások azt mondták, senkire sem hasonlít, s
hogy nem is ember, hanem inkább angyal vagy szellem. Vagy
éppen csak egy sugallat.
Addigra a főpapoknak is megvitték a hírt, de a legtöbben azt
gondolták, csak egy újabb eszelős, rosszabb esetben valami
kolduló rend tagja. Nem kedvelték az önjelölt prófétákat: Selmo
volt az első és az utolsó, s ő is csak azért, mert elhozta az igaz
isteneket.
Amikor elterjedt, hogy az Istenek hegyére tart, az égiek
szolgái közül egyedül az aranyúrnő egy vén papja vette
komolyan. Reggel óta ült a Szent Konzílium egyik ablakánál, s
amikor meghallotta a tömeg zsivaját, nagy nehezen lebotorkált a
kapuk elé. Reszketeg kezével botra támaszkodott, teste szinte
elveszett a súlyos papi talárban.
Az emberek addigra elözönlötték az Áldások terét,
felkapaszkodtak az oszlopok és a szobrok talapzataira, s mintha
fürtökben lógtak volna mindenütt, még az áldásos adományfalak
előtt is. A Konzílium lépcsőitől csak az Oroszlángárda tartotta
vissza őket.
—Nagy a meleg, atyám, megüti a nap. Jöjjön! — hívta egy
templomszolga, de lerázta magáról a kezét, és botjára
támaszkodva elindult. Jól látta a próféta magas, vékony alakját,
ahogy felfelé tartott a lépcsőn. A katonák ügyet sem vetettek rá,
mintha ott sem lett volna — mintha nem is látnák. A
templomszolga is inkább csak a pap után indult, semmint a
próféta elé: - Kérem! — hívta, —Jöjjön, atyám!
A téren mozgolódás támadt, kiáltások hallatszottak, s a tömeg
közelebb nyomakodott a gárdistákhoz, a lépcsőhöz. A
templomszolga egy pillanatra megtorpant.
A próféta félúton járt. Sorra szedte a lépcsőfokokat, fejét
fölszegve, egyenesen előre nézett; az idős papnak úgy tűnt,
egyenesen őrá.
Mögötte pedig a Diadal útja, a Követek palotája, az
angyalszentek emlékoszlopai - a semmiből épült város, - Új-
Pyarron.
Az új Pyarron.
58 ♦ m.a.g.u.s.
* **
A próféta elérte a lépcső tetejét. Csapzott haja őszbe
csavarodott, tépett szakálla akár Elorandé az utolsó napokban,
az ostromlott Fellegvár falain. A vén pap ott volt, látta, hisz a
főpapok csak a döntő roham előtt küldték északnak őt és
társait a legszentebb tárgyakkal.
Csuhája akár az első térítőké, töredezett körmei alatt fekete
föld. Mégis tisztának tűntek, tisztábbnak, mint a saját keze. S
ahogy előrenyújtotta, a próféta érte nyúlt, és markába fogta.
Láttam lezuhanni, gondolta, és beleremegett. Egy domb-
háton álltak, ott fordult vissza a csöndre. Egyedül ő.
A próféta nem szólt, nem intett, nem bólintott.
Nem is... zuhant le, gondolta a pap.
A próféta csak fogta a kezét.
* **
Az arany fény betöltötte a látóterét, mindenkit elvakított a

téren, az Istenek hegyén. Mintha az emberekből tört volna elő,
felcsapott az égre, a mennybe — aztán ki is hunyt, szinte
azonnal. De csak odalent. Fent az égen második napként
ragyogott.
A vén pap egyedül állt a lépcső tetején, körülötte sorra
vetették magukat térdre a katonák, a templomszolgák, és
mindenki a téren, a Diadal útján s egyre távolabb is.
Reszkető kézzel rajzolt kört a szíve fölé, s tekintetét az
égre emelve ő is térdre borult. Könnyek futották el a szemét,
peregtek végig az arcán, és zokogás rázta.
Feje fölött az Égi Templom ragyogott.
Indira Myles
Sólyom és lótusz
„Kérdezd meg Arelt, majd ha újra szóba áll veled!" Ez a

mondat minden mást kiürített Vércse elméjéből. Megszólalni
képtelenül, arcán a szégyen pírjával hagyta el a zömök
épületet, amelybe oly büszkén lépett be alig egy órával ezelőtt.
A város hirtelen idegennek tűnt számára. A frissen vakolt
házakból áradó fényűző pompa, a fodros ruhákba öltözött
gazdag polgárasszonyok méregdrága dzsadvizei, a Shadonból
hozatott fehér liliomok az utcát szegélyező kő virágtartókban,
a peridanból épült, szikrázó szökőkút a Bank téren...
Micsoda vízpazarlás!
Vércse dühödten rohant végig az utcán, el, minél messzebb
attól a zömök épülettől. Jólesett a levegő, jólesett a futás.
Lerogyott a szökőkút kávájára, és megnedvesítette arcát.
Jólesett az is. Szorosra font, őszesfekete varkocsának vége
belelógott a vízbe, de ő nem törődött vele.
„Kérdezd meg Arelt, majd ha újra szóba áll veled!"
Fájt ez a mondat. Vércse haragudott magára, amiéit hagyta,
hogy fájjon. Hiszen volt ideje hozzászokni. Mennyi is?
Tizenhat év...?
Mindig is tudta, hogy Nirelle úgy táncol, ahogy fel-
jebbvalói fütyülnek, de maró kegyetlenséget nem várt tőle.
Azt újonnan tanulta.
Visszanézett az épületre, amelyből szinte kimenekült az
imént. Az kilógott a környező, hatalmas oszlopokkal díszített,
meszelt házak közül. Ternan maradványa volt, a régi városé,
amely, akár egy mit sem sejtő vadászkutya, magába engedte
Pyarron kullancsát. Az pedig csak hízott, hízott a véren, míg
túl nem nőtt a kutyán, s ki nem szipolyozott mindent belőle.
Persze viszketett sokszor, a végén már fájt is, de a nyájas mo-
solyú városatyák valahogy mindig megmagyarázták, mi miért
szükséges.
Mint Nirelle...
Olyan lett, mint ők.
„Kérdezd meg Arelt, majd ha újra szóba áll veled!"
Vércse sóhajtott.
Mikor először találkoztak, Nirelle alig volt több meg-
szeppent novíciánál; feljebbvalói Viadomo biztonságos
kényelméből az orkok által végigprédált földekre küldték,
hogy a háború záróakkordjai közepette férkőzzön a herceg
bizalmába, és vigyázzon a pyar vallásra és eszmére az épp
felszabadított Syburrban.
De egyszerű is volt akkor!
Mikor az ellenség egyértelmű, a harc dicső volt, és senki
nem kérdezett. Mikor az erkölcs még számított, az emberek
odafigyeltek egymásra, és megsegítették egymást a háborús
szükségben. Mikor nem voltak hősök, de minden harcost
tiszteltek. Mikor összekovácsolódott a Dorlan partjainak népe,
hogy megvédje a Szent Várost. Mikor az istenek még nem
voltak olyan távol, s a kegyeltjeik az emberek közt jártak.
Mikor a vallás még nem szakadt marakodó ebek által
megrágott, tépett rongyda-
62 • M.A.G.U.S.
rabokra. Mikor Pyarron még egy eszme volt, amiért érdemes
harcolni... és meghalni.
Most meg...
Vércse megpillantotta saját tükörképét a vízben. Egy
beesett szemű, ráncos nő nézett vissza rá, ferde orral és zsíros
fonatba szorított hajjal. A szikár arcon nem fért el semmi
mosoly, semmi gömbölyded forma. A keserűség barázdái
gyűrték össze.
Ez lettem én...? Semmi nem maradt belőlem?
Talán az örökéber tekintet és a konok szájtartás. Semmi
több.
És Nirelle? Hogy is volt?
Mikor utoljára találkoztak, tizenkét évvel korábban,
karaggal váltak eh Akkor Nirelle már nem novícia volt, de
még mennyire, hogy nem! Syburr hercegének tanácsadójává
hízelegte magát, s az intrika olyan természetes lett számára,
akár a levegővétel.
—Húsz év múlva, amikor majd idősebb leszel — vágta
akkor a fejéhez Vércse -, értékelni fogod, amit most megvetsz.
Nirelle csak kacagott.
— Ha találkozunk húsz év múlva, akkor rájössz majd,
hogy csak még szembetűnőbb a különbség köztünk.
Igaza lett, persze. Tizenkét esztendő telt él a húszból, s
Nirelle haja ugyanolyan bársonyos, bőre ugyanolyan feszes
maradt; egyfajta érett asszonyi báj áradt belőle, de öregedni
jottányit sem öregedett.
Vércse fáradtan egyenesedett föl, és otthagyta a szökőkutat
a tükörképével együtt.
„Kérdezd meg Arelt, majd ha újra szóba áll veled."
Hát jó.
Ökölbe szorította a kezét, mint régen, majd elengedte
megint.
— Nélküled is menni fog - suttogta, még egyszer utoljára
visszanézett az épületre, aztán elindult azzal a jellegzetes
járással, amely a lovas emberek sajátja. Kezét a kardja
markolatán nyugtatta, mint a veteránok.
A polgárok inkább kikerülték.
***
Nirelle engedélyezett magának egy percnyi pihenőt. Csak

ült, kezébe temetett arccal, és hallgatta saját lélegzései.
Nem akarta megsérteni a régi ismerőst, de nem volt más
választása. Vércse egyszer csak felbukkant a múlt egy
árnyaként, és rögtön nekiállt követelőzni, hogy beszélhessen a
Közösségi Gyűlésen...
Nirelle-t csak sokéves diplomata tapasztalata óvta meg
attól, hogy szólni képtelenül álljon a kérés előtt.
—Mégis miért kérsz ilyesmit? Mit szeretnél mondani? —
fojtotta kérdésbe megdöbbenését. S közben mindvégig azon
gondolkodott, miért pont most bukkant fel Vércse, tizenkét év
után? Miért épp az ízek Házába toppant be hívatlanul? Vajon
szándékosan járatta le ezen a fontos megbeszélésen a többiek
előtt, vagy csupán a véletlenek játéka ez? És egyáltalán,
honnan tudta, hogy itt kell keresnie? Mit tudhatott ő erről az
egészről...?
Az Ízek Háza a legelőkelőbb étterem volt a városban,
kifejezetten arra rendezkedett be, hogy követek és diplomaták
vacsoráljanak benne. Nem léphetett be akárki, azonban a
vendégnek minden kényelmet megadtak: külön terem minden
társaság részére, párnázott székek, a falakon a régi Pyarron
festményei és tárgyai, az étel kitűnő, a borválaszték a lehető
legszélesebb. Mindezt persze olyan magas árakon, mint a
Tűtorony.
64 • M.A.G.U.S.
Vércsét már a bejáratnál megállították az őrök, de kettőt
félretaszított, a harmadikat pedig, akit már nem tudott
meglepni, úgy gyomron rúgott, hogy az magzatpózban
hanyatlott a földre. Nirelle és négy asztaltársa arra lett
figyelmes, hogy egy idegen asszonyszemély tör be a bérelt
terembe, nyomában az őrséggel, és az ő nevét kiáltozza.
Igyekezett lecsitítani, s mit kapott érte?
— Régen mintha szóba álltál volna egyszerű emberek
kel is...
Mit tehetett volna? Elküldte az őröket, kért egy másik
termet, és félrehívta.
— Hogy képzeled, hogy csak úgy betörsz az életem
be? Miért nem a szentélyben kerestél fel? — vonta kérdő
re azonnal. Majdnem hozzátette, hogy „tönkretettél egy
igen fontos megbeszélést", de sikerült megfékeznie indu
latait. Vércsének semmi köze ahhoz, mi zajlik itt.
— Pontosan tudod, hogy oda be nem tenném a lábam.
Mi tagadás, elfelejtette ennyi év alatt.
Hirtelen eszébe jutott minden a Dúlás idejéről, a küldetés a
peremvidékre, fiatalkori hibái és ostoba ballépései, Vércse
még alig több mint harmincévesen... Sok időt töltöttek együtt
akkor, és a nő. többször mentette meg az életét, mint hogy
számon tudta volna tartani. Ellana és Arel hívei általában nem
szívelték egymást, de őket valahogy összetartotta a sors. Egy
ideig.
Nirelle kislánykora óta betéve tudta a legendát, hiszen
amiatt viselte vállán az apró rózsatövis tetoválást. Mikor még
Krad helyett Kyel uralkodott az Istenek völgyében, az istenek
fiatalok voltak, Arel pedig zabolátlanabb, mint manapság.
Csak a vadászat és a harc érdekelte, s gyakran támasztott
pusztító vihart, ha bosszantotta valami. Egyszer meglátott egy
csodaszép, karcsú szarvast, és úrrá lett rajta a vérszomj. Addig
űzte, hajtotta, míg a sze-
rencsétlen állat átugrotta Ellana kertjének aranykerítését, és
elbújt a fák között. Arel utána szökkent, végigfutott az érett
gyümölcsök között, majd mikor megpillantotta, megfeszítette
íját, hogy megölje. Ellana azonban meglátta a vérmes
szándékot, felkiáltott, és. a szarvas elé ugrott, hogy megvédje.
Arel féktelen dühében, amiért gátat szabtak az akaratának,
mégis eleresztette mindig célba találó nyílvesszőjét, és bár az
végül nem oltott ki életet, megsebezte Ellana tökéletes bőrét.
Nirelle fanyar mosolyra húzta a száját, ahogy felidézte a
történetet. Vércse persze másképp mesélte, és ez is tökéletesen
példázta a kettejük közti, feloldhatatlan ellentéteket.
Amik, mint kiderült az iménti, zaklatott beszélgetésből,
még tovább nőttek az elmúlt tizenkét évben.
—Mit akarsz tőlem, ami nem várhat egy személyes
megbeszélésig?
-Sosem értél volna rá egy személyes megbeszélésre, ha
novíciákon keresztül próbállak elérni.
— Ez nem igaz — hazudta Nirelle.
-Juttass be a Közösségi Gyűlésre!
Pillanatnyi dermedt csönd.
—Tessék?!
-Beszélni akarok a Közösségi Gyűlés előtt. Neked megvan
hozzá a befolyásod, hogy bejuttass.
Nirelle bele se akart gondolni, miféle szívességekbe és
utánajárásba kerülne neki mindez... és egyáltalán nem volt
meggyőződve arról, hogy sikerülne. A Közösségi Gyűlés az
államközösség legfelsőbb döntési hivatala; Antol tha Ernak-
Usmar herceg személyes jóindulatára volna szükség, hogy ő
maga bejuthasson egy tanácskozásra. De Vércse...
— Fogalmad sincs, mit kérsz tőlem.
66 • m.a.g.u.s.
—Pontosan tudom, mit kérek. Annyiszor segítettem neked,
hogy meg sem tudom számolni. Megmentettem az életedet.
Sosem hagytalak cserben. Volt idő, hogy én fogtam a te
kezedet. Most rajtad a sor!
— De itt nem rólad és rólam van szó - hitetlenkedett
Nirelle, és úgy szorította a szék karfáját, hogy belefehére
dett a keze. - Ez politika...
-Nem érdekelnek a kisstílű csatározásaitok! — köpte
Vércse. — Az emberek éheznek és meghalnak odakint, füstös
képű dzsadok árasztják el.a városunkat, miközben a pénz
elfolyik ostobaságokra! Követelem, hogy hallgasson meg a
gyűlés!
Követelte. Ha nem ennyire komoly a helyzet, Nirelle talán
még fel is nevetett volna. Hány és hány efféle lázadó férfit
csitított le a női intrikáival? Csakhogy Vércsével két gond
akadt: a Dúlás veteránjaként makacsabb volt, mint hat öszvér
— és nőnek született úgy ötven éve.
—Mégis miért kérsz ilyesmit? Mit szeretnél mondani?
— Be fogok számolni mindenről, ami a ti csillogó Fel
legváratokon kívül zajlik, mert sajnos nem hallatszik idá
ig a sok panasz és gúnyvers.
— Azért, mert pár száz menekült éhezik...
—Tízezrek. És az éhezésnél sokkal fontosabb lenne a
tiszta ivóvíz.
Nirelle sóhajtott. Őszintén a másik szemébe nézett.
—Nézd, Alcanna...
—Nem hívhatsz így! —
Régen szeretted...
—Régen te is szeretted az embereket.
—Vércse... A városatyák, a gyűlés, vagy akár a Fehér
Páholy magasabb szinten gondolkodik, mint te. Nekik nem
egyes emberek, hanem egy egész nép sorsáról kell dönteniük.
Vércse horkantott.
—Magasabb szinten, mi? Könnyű innen a biztonságos
kényelemből eldönteni, ki haljon meg, de amikor látod a
horpadt hasú, nincstelenségben felnőtt gyerekeket, akiknek
szüleit a Dúlás fosztotta meg mindenétől; amikor látsz egy
idős asszonyt vonaglani a földön, aki szánalmas könyörgéssel
hívja az isteneket, hogy legalább ivóvizet adjanak neki;
amikor látsz egy koldust, aki valaha büszke harcos lehetett,
csak a háborúban elvesztette a lábát, amint jajveszékel, mert a
dzsad tolvajok ellopták még azt a kevéske pénzét is... akkor
már nehezebb hűvösnek maradni. Nem igaz?
Nirelle mozdulatlanul várta ki az áradat végét. Hallgatott
egy keveset, aztán kisöpörte szeméből a belelógó szőke
hajszálakat, és így felelt:
—Nap mint nap halnak meg emberek. Nem mentheted meg
mindegyiket.
Fertályórával később, ahogy lehunyt szemmel újra át-
gondolta az egész beszélgetést, úgy érezte, ez volt az a pont,
ahol átvette a beszélgetés irányítását. Mesterinek találta a saját
lélekjelenlétét, ahogyan megoldotta ezt az ügyet. Másképp
sajnos nem lehetett. Vércsének akadt pár gyenge pontja, de
mind közül a leginkább sérülékeny: a büszkesége. Nirelle
tudta ezt... és kegyetlenül szúrt, amikor nem a kedve szerint
alakult a beszélgetés.
Kedvelte a másikat, jobban is, mint be merte volna vallani.
Csak tudnia kellett, hogyan fékezze meg a zabolátlanságot,
amelyet Arel hite kölcsönzött Vércsének.
Nirelle felállt a székből, és magabiztos mosolyba rendezte
a vonásait. Aztán elindult, vissza a megbeszélésre, amelyről
oly sietve vonta félre Vércsét. Elvégre egy hete erre készült,
nem hagyhatta, hogy bármi személyes ügy megzavarja.
68 • m.a.g.u.s.
— Köszönöm... — rebegte a városi őr, és visszahanyatlott
a párnára. Szinte azonnal gyógyító álomba zuhant. Már öt
napja feküdt az Eligor kerületbeli ispotályban, de most először
aludt el egészséges arcszínnel. Egy egész nap küzdelmének
eredménye volt ez: a lábán csontig hatolt egy vágás, s a iáz
már kikezdte a szervezetét.
— Honnan tudtad, hogy mi a teendő, hölgyem? — kér
dezte az ispotály inasa, aki a beteget felügyelte. Húszéves-
forma lehetett, tiszta arcú, nyűt tekintetű, a tartása azon
ban a betegség és halál közelségétől meggörbedt. Vércse
felhorkant a „hölgyem" szó hallatán, de mikor végzett az
utolsó csomóval, fölnézett, és melegen elmosolyodott.
—Lehet, hogy te sokat tanultál az iskolában a seblázról,
engem viszont az élet tanított.
— Nem jártam iskolába — sütötte le a szemét a fiú. —
Engem csak lbben mester okított.
-Jól tette.
Vércse felállt a városi őr mellől, és megcsóválta a fejét. Azt
kívánta, mint már annyiszor, hogy bárcsak kérhetné Arel
segítségét a fickó gyógyulásához, vagy legalább az áldását
megadhatná neki. Ezt az embert egy külhoni, egy idegen
késelte meg. Egyre több az erőszak a városban, mióta a hajók
okádják a menekülteket a tenger túlpartjárói.
Régen legalább csak a sajátjaink jöttek.
—De mégis, mikor tanultál ilyesmit? — kíváncsiskodott a fiú,
és ahogy Vércse elindult a maga hosszú, határozott lépteivel,
sietve mellé zárkózott. Szinte futnia kellett, hogy tartani tudja
a lépést.
—A legtöbbet a sebgyógyításról egy Ellana-papnőtől tanultam
- jelentette ki Vércse, aztán megtorpant. —Van nálatok sör?
Szomjas vagyok.
—Va-van persze — dadogta a fiú, és a kamrára mutatott.
— Hozzak?
—Ha hozol, elmesélem, hogyan tanultam meg.
A fiú eliramodott, Vércse pedig ott maradt a hálóhe-
lyiségben. Minden ágyon feküdtek, de kételkedett benne, hogy
mind igazi betegek. Közkeletűvé vált a nincstelenek körében
krétát vagy sarat enni, hogy egy-két napra legyen hol
aludniuk. Már ha volt hely. Amikor minden ágy foglalt volt,
nem hatott sem könyörgés, sem kenőpénz, sem sárevés.
Vércse gyanította, hogy a sarokban fekvő, kisfiát átölelő,
szurtos nőt már korábban is látta itt. Visszajáró „beteg"
lehetett.
A fiú megérkezett a sörrel. Egy egész kupányit hozott.
Kesernyés szaga nem tett túl jó benyomást, de a
mocsárnegyed lóhúgynak csúfolt ivóvizénél még ez is jobbnak
ígérkezett. Vércse meghúzta a kupát, hagyta, hogy a keserű íz
szétáradjon a szájában, és felszisszent, ahogy fájós fogához
ért.
- Nagyon rossz? - kérdezte a fiú, aki félreértette a han
got.
— Nem, megteszi.
Csend telepedett közéjük, amit csak néha tört meg egy-egy
fojtott nyögés vagy sutyorgás. A fiú bírta rosszabbul.
—Tényleg ismerted Ellana egy papnőjét? — kérdezte, de a
döngölt padlót bámulta zavarában.
—Igen, még régen. A Dúlás idején.
—A... Dúlás idején is voltak Ellana-papnők? — döbbent
meg a fiú, s ezen a kérdésen utóbb Vércse is.
Felnőtt egy nemzedék, amelynek már fogalma sincs, mi
történt.
Egy nemzedék, amely csak a szülei kényszerű semmit-
tevését látja, a bűnözést, a nélkülözést, a sáros ivóvizet és a
drága kenyeret. A vályogházakat, a halbűzt... Igen, a
70 • M.A.G.U.S.
halbűz. A legfontosabb különbség. A régi Pyarron sosem
bűzlött, csak a cserzővargák utcájában — de az is a munka
illatát jelentette Vércse számára. Mindenhol máshol tisztaság;
még a folyóparton is, sehol egy koldus, sehol egy idegen, aki
harsány és tolakodó kultúrájával megfertőzné a büszke
pyarságot. Milyen gyönyörű is volt! Vércse eszébe jutott az
előző napi beszélgetés Nirelle-lel. Mennyire nem értette meg,
miért rothad a város. Hogy a gondokat hiába söprik a szőnyeg
alá, hiába építik a díszes palotákat, csipkés templomokat,
Elfendelbe illő parkokat, habzó szökőkutakat a maguk
altatására - vagy a külhoniak megtévesztésére -, a mocsok
mindig bűzleni kezd előbb-utóbb,
- Ha egyetlen koldusnak adsz egy rézgarast, azzal nem
segítettél semmit — mondta Nirelle azon a kioktató hangon,
amivel a felsőbbségét szokta tudatni. — Vagy mindegyiknek
adnod kell, vagy inkább ne adj egyiküknek sem, hanem
fordítsd olyasmire, amitől a többieknek jobb lesz.
-Lehet, hogy azzal a rézgarassal megmented az életét! —
vágott vissza Vércse.
—De meddig? A következő napig, amikor megint koldulni
kényszerül?
Vércse nem válaszolt.
—A Papi Széknek egy egész nép a felelőssége.
-Úgy tudtam, Ellana papnői az egyes emberek kegyét
keresik - mondta Vércse gúnyosan.
-Azt meghagyom a nővéreimnek. Én más utat válasz-
tottam.
—Enyelegsz mindenkivel, csak hogy még több hatalmat és
befolyást szerezz...
—A magam módján igyekszem jobbá tenni ezt a várost.
-Nem látszik!.
— Nem mindig látszik azonnal valaminek a hatása. Ezt
te tudod a legjobban, Alcanna.
—Ne nevezz így!
Alcannának merte hívni, többször is, mikor a kisujját se
mozdította érte!
Vércse gyűlölte ezt a nevet. Yllinorban született, abban az
esztendőben, amikor Chei király megházasodott, és az ifjú
királyné tiszteletére akkortájt minden kislányt Alcannának
neveztek el. Nem használta, amióta egyszer megharapta a
tanítóját, és az így szólt kedveskedve: „Micsoda kis vércse!"...
Nagyon kevesen tudták az igazi nevét, Nirelle azonban
visszaélt vele.
—Rendben, bár én még mindig úgy gondolok rád, mint akkor
— mondta, és a hangjába annyi lágyságot sűrített, hogy
Vércse majdnem elhitte.
—Ha úgy gondolsz rám, mint akkor, hát segíts.
—Nem érted, Vércse? Ez nem kettőnk dolga, nem sze-
mélyes ügy. Ha sikerülne is bejuttatnom téged, kinevetnének.
Te nem értesz a politikához...
—Ez a kettőnk dolga, Nirelle — jelentette ki Vércse fagyossá
vált hangon. — Én megmentettem az életedet, és sosem
kértem érte semmit cserébe. Hát most kérek.
—Hölgyem...?
Vércse lassan ocsúdott. A kezében ott lógott az üres kupa,
körülötte a betegek áporodott szaga. A fiú ott ült mellette,
arcán tanácstalanság.
—Csak elmerengtem.
—Hölgyem... Azt mondtad, egy Ellana-papnőtől tanultál. De
Arel és Ellana... - mutatott a fiú bizonytalanul a Vércse
nyakában lógó ezüst sólyomholdra.
—Igen, ők nem igazán kedvelik egymást, mióta Ellana egyszer
ostoba módon Arel elé állt vadászat közben.
—Az istenek is vadásznak?
72 • M.A.G.U.S.
— Persze. Az Istenek völgyében is vannak állatok. A
vadászat pedig nemcsak kitűnő elfoglaltság, de szükséges
is, hogy az erdő egyensúlya fennmaradjon. Ellana ezt
nem érti meg soha: hogy a természet szabályait nem le
het áthágni. Nem szabad minden nyulat megmenteni.
Vércse elhallgatott egy pillanatra. Nirelle miért nem tartja
fontosabbnak az embereket a nyulaknál...?
— És mi történt? — kérdezte a fiú zavartan. Nem értet
te a bonyolult gondolatmenetet.
-Arel már figyelt egy ideje egy fiatal szarvasbikát -kezdte
Vércse, és elmosolyodott egy pillanatra, mikor eszébe jutott,
hogy Nirelle mennyire másképp meséli ugyanezt a történetet. -
Túlságosan kötekedő, harcias példány volt, veszélyeztette a
többi állatot hetvenkedésével. Ezért az Úrnő úgy döntött, hogy
ideje közbeavatkozni. Három napon át űzte a szarvast, mert az
igen óvatos volt. A harmadik napon a vad bevágtatott Ellana
gyümölcsöskertjébe. Arel utána iramodott, de mire utolérte, az
állat előtt már Ellana állt kitartott kézzel, akár egy fúria. Arel
figyelmeztette a másik istennőt, s aztán biztos kézzel kilőtte
mindig célba találó nyílvesszőjét a szarvas felé. Ellana persze
beleugrott a lövésbe...
—De nem halt meg...
—Nem. Csak egy karcolás volt.
—És... mi lett a szarvassal?
Vércse vállat vont.
— Nem tudom... de remélem, jól tövig rágta Ellana
drágalátos gyümölcsfáit...
A fiú elmosolyodott, és a nő is jókedvűbbnek tűnt, mint
korábban.
-Te tényleg ott voltál a Dúlásnál?
Vércse elkomorodott.
-Igen, elég sok helyen. Harcoltam Sempyernél, a Syb egyik
hídjánál, Enysmon pusztáin, és ott voltam Syburr
felszabadításánál is, ahol az angyal leszállt közénk...
És ordítottam, mint mindenki, hogy „Győzelem", de akkor
már üresen csengett ez a szó, mert minden elveszett...
-Ó...
—Ott szereztem a lábsebemet, amit aztán ápolnom kellett.
—Hogyan?
—Egy törött agyarú ork nőstény baltája állt a combomba. A
város kapuit nem nyithatták meg, ezért csak a tábori
felcserekben bízhattunk, de a sátrak tele voltak haldokló
katonákkal. így én a saját sátramban feküdtem, és
imádkoztam, hogy ne kelljen levágni a lábamat. Harmadnapra
jobban lettem, tehát használt, amit akkor csináltam.
A fiú pislogni is elfelejtett, annyira lekötötte a beszámoló.
Mikor észrevette, hogy vége van, becsukta a száját, és
megvakarta az üstökét.
—A régi Pyarronnál .nem harcoltál? — kérdezte révetegen.
—Elég ebből a mesélősdiből! — csattant fel Vércse. — Nincs
neked dolgod, kölyök?
A fiú meghökkent a hirtelen dühtől, és habogni kezdett.
—De... Csak... Nem úgy értettem...
—Eridj, van nekem is dolgom elég!
—Igenis, hölgyem.
Vércse felpattant, a sörös kupát a földön hagyta. Négy
lépéssel a bejáratnál termett, s onnan még visszaszólt:
—A fickó túléli, csak cseréljétek a kötést!
Azzal sietve kilépett az ispotályból.
74 • M.A.G.U.S.
Miért menekülök...?
De belül tudta.
Nem harcolt Pyarronnál. Arel papnője volt, a küzdelem
éltette, de a legfontosabb csatában mégsem vehetett részt.
Nem tudott, mert- túl későn érkezett. Soha nem volt képes
elfelejteni azt a pillanatot. Felégetett falvak üszkén, holttestek
keresztezte úton, erőltetett menetben siettek a főváros felé.
Mérföldekről látszott a füst és a kráni hordák fekete
hullámzása. A Szent Város égett már, a hősök meghaltak.
Vércse kifulladva futott a város felé, dühében megelőzve az
egész századot; és ahogy rohant, tehetetlenül bámulta, ahogy a
Gömbszentély fénye megfakul, majd kihuny... aztán a
következő pillanatban megremeg és aláhull, maga alá temetve
a Fellegvár épületromjait.
Vércse akkor megtorpant. Állt némán, a kezéből kihullott a
kard. Halkan, mintha halottasházban volna, azt mondta:
—Elhagytak minket az istenek...
Soha többet nem találta meg Arelt a szívében.
***
A századforduló közeledett, és a város egyre inkább

méhkashoz hasonlított. Megszaporodtak a pecsenyesütők, a
talizmánárusok és az önjelölt próféták. Ki ünnepre készült, ki
világvégére. A városi őrség már nem győzte a zsebesek
lefülelését, ez mégsem akadályozta meg Pyarron polgárait
abban, hogy kimenjenek este az utcára. Volt is miért:
szemfényvesztők és bábjátékosok, medveidomátok és
kötéltáncosok, igricek és kardnyelők árasztották el a várost;
minden téren, minden forgalmas utcán akadt látnivaló. A
várakozás izgalma kézzelfogható változásokat
hozott: a boltok tovább maradtak nyitva, a közbatárok még a
holdváltás után is jártak, az utcalányok pedig egyre
pimaszabbul vették birtokba az éjszakai utcákat.
Az ablakból csillagoknak tűntek a lampionok, gyönyörű
fényhálóba vonták a várost — a hűs északi szél megleb-
bentette Nirelle lenge selyemruháját, s ő libabőrös lett.
Becsukta a spalettákat.
—A helyzet kezd aggasztóvá válni, úrnőm.
A férfi kölyökképű volt, kék szemű és magas, ám a ro-
konszenves külső mögött a Fehér Páholy egyik legkiválóbb
mesterkémje rejtőzött. Állítólag elf ősöktől örökölte vonásait,
de a papnőt ez a tény ugyanúgy hidegen hagyta, mint a város
izgalma.
—Mit jelent az „aggasztó" egész pontosan?
-A menekültek negyedében jártam... - kezdte a férfi, és
Nirelle felidézte magában a gúnynevet: „mocsárnegyed".
Találó. — Eddig is sok volt a lázadó felhang; a munka, a
lakhelyek és a rendes ivóvíz hiánya miatt gyakorlatilag állati
szintre süllyedtek vissza.
—Olyat mondj, amit nem tudok.
-Csakhogy a korábbi lázongásokat mindig sikerült el-
csitítani ingyen ebédekkel, közmunkával. Most azonban
vezetőre találtak.
-Vezetőre? - kérdezett vissza Nirelle.
Az egyik legfontosabb, amit megtanult Syburrban, hogy
egy csoport - legyen az egy város vagy egy ország népe, de
akár egy vallásos szekta vagy egy színtársulat - erejét mindig a
vezető egyéni értékei határozzák meg. A vezetőé, akit a
közösség igényei mindig megteremtenek. Mindig kell legyen
valaki, aki magára vállalja az irányítást, csak ez lehet
elindítója bármiféle változásnak. Az pedig, hogy a változás
milyen előjelű, csakis ezen a vezetőn múlik.
76 • M.A.G.U.S.
Nirelle egy pillanatra visszagondolt Antol hercegre, és
igazat adott ennek az elméletnek.
—Miféle vezetőre? Remélem, nem valami ostoba föld-
műves, aki a Dúláskor vesztette el a földjét, és most hall-
gatóságra talált?
- Ami azt illeti, van köze a Dúláshoz, bár nem földműves
ként. A nő igazi veterán, túl az ötvenen, de még mindig hi
hetetlen tettvágy dúl benne. Fogalmam sincs, mi hajthatja.
Nirelle nyelt egyet. -
Nő?
- Igen, úrnőm. És attól olyan sikeres, hogy nem holmi
színpadról beszél, hanem ismeri az embereket és szemé
lyesen szól hozzájuk. A jelek arra utalnak, hogy...
-Az orra... törött?
A férfi meghökkent.
-Ami azt illeti, igen, úrnőm. Legalábbis ferde.
Alcanna!
Nirelle az Ízek Házában zajlott, hetekkel korábbi be-
szélgetésre gondolt.
-Miattad törték be az orromat, miattad veszett el a lovam!
És még csak meg sem köszönted, hogy ott voltam melletted!
-Megköszöntem. De ne várj tőlem többet, mint amit adni
tudok.
-Kábítsd a dzsad szeretőidet, akiket beengedtetek a
városba! De ne engem! Én régebb óta ismerlek. Láttam, mire
vagy képes.
Nirelle igyekezett megnyugtatóan viselkedni. Ismerte
Vércse kirohanásait, és korábban mindig tudta, hogyan
csitítsa.
-Régóta ismerjük egymást, igen. Ezért kérem, hogy higgy
nekem: ugyanaz a célunk. Csak én máshogy igyekszem elérni,
mint te.
— Ugyanaz? Ugyanaz?! - förmedt rá Vércse. — A régi
Pyarronban volt ilyen mértékű éhezés? Volt ennyi gyer
mekhalál? Ez így nem mehet tovább, Nirelle! Tenni kell
valamit! És ha ti nem, akkor ki fog?
Nirelle nem felelt, tudta, hogy ilyenkor végig kell várni a
szóáradatot, mert attól csak rosszabb, ha közbevág.
-Régen minden ember számított, mindenkinek megvolt a
helye a városban. Az volt az igazi Pyarron! Ti csak egy
másolatot csináltok, egy üres héjat, és egy szánalmas árnyékra
ráaggatjátok a nevet! Azt hiszitek, hogy minden gond
megoldódik, ha újraalkotjátok az ottani utcákat, épületeket? Itt
minden talmi, minden bűzlik az idegen befolyástól. A pokolba
is, még a Fellegvár sem igazi, csak egy emberek által
összehordott, köves domb!
Vércse kifulladt. Arca a düh pírjába öltözött, és olyan
erősen szorította a keze ügyébe akadt párnás szék támláját,
hogy belefehéredtek a bütykei.
— Az a „köves domb" a reményünk az újrakezdésre —
közölte Nirelle csendesen. Halksága oly szöges ellentét
ben állt a haragvó kifakadással, hogy Vércse egy pillanat
ra megszeppenni látszott. De lehet, hogy csak azért, mert
Nirelle ezúttal valóban őszintén beszélt. - A régi Pyarron
nem létezik többé, Vércse. Ezt nekem ugyanolyan nehéz
volt megemésztenem, mint neked. De tovább kell lép
nünk. Itt a lehetőség, hogy valami még jobbat teremt
sünk. Nem hagyom elveszni ezt a lehetőséget, ne félj!
—Nem félek egyáltalán, csak szomorú vagyok — csen-
desedett el Vércse is. - Számítottam rád, és te nem segítesz.
-A legjobban akkor tudnék segíteni, ha olyasmibe fognál,
amihez értesz.
—Megint kezded a fellengzős szöveget, hogy...
—Nem.
78 ♦ m.a.g.u.s.
Nirelle egyenesen a másik szemébe nézett. Már fárasztotta
a sehová nem vezető beszélgetés, de hangsúlyozni akarta,
hogy ezúttal komolyan és őszintén fogja elmondani a
véleményét.
-Például taníthatnál a Hadiakadémián. Azt hiszem, lenne
mit. És rengeteg hittársad ment oda.
Vércse fujt egyet.
—A védelmünk ugyanolyan fontos, mint a fejlődésünk -
győzködte tovább. — Nem engedhetjük, hogy megismétlődjön
a múlt.
—Nekem ott semmi keresnivalóm. Én már elvesztettem
Arel kegyét.
A kijelentés súlyosabb volt, mint hogy válaszolni lehessen
rá. Mindketten az Ízek Házának dús mintájú szőnyegére
meredtek.
— És különben is — csattant, fel Vércse ismét —, mégis
mi a fenét oktassak azoknak az újoncoknak? Miért tanítsak
olyasmit, amitől azt hiszik, hősök lehetnek? Miért tanuljanak
meg harcolni, amikor nem a kézzelfogható ellenség a
leghalálosabb? Mit kezdenek a tudományommal, amikor a
piszkos ivóvíz miatt kitör egy járvány, vagy amikor a
szüleiket megkéselik az utcán, hogy másnap ne tudjanak
közmunkára jelentkezni?
-Nem tudom - felelte Nirelle, és hideg él költözött a
hangjába. - Kérdezd meg Arelt, majd ha újra szóba áll veled!
Ez volt a végszó, ekkor látta utoljára. És mi lett belőle?
Egy zavargás vezetője, épp a századforduló küszöbén. Épp
akkor, amikor minden tárgyalás, minden erőfeszítés és minden
ima a végéhez közeledett.
—Talán ismered azt a nőt, úrnőm? - kérdezte a férfi, aki
azóta is a tiszteletteljes várakozás pózában állt a szoba
közepén.
—Nem.
Ez a „nem" volt a legnehezebb. Eszébe jutott, hogyan
találkoztak nyolcvanegyben, Syburr ostromgyűrűjének
feloldása után alig három héttel. Alcanna akkor még sántított a
bal lábára, de a lovat akkor is úgy ülte meg, mintha nyeregbe
született volna. Az éjjeli erdő neszei mind ellenségesnek
hangzottak Nirelle számára. Megtámadták a batárt, amellyel
Syburrba indult, és őt is megölték volna, ha nincs a testőre.
Mindenét hátrahagyta, a ruhája szakadt cafatokban lógott róla,
ahogy menekült. A messzeségben fényt látott, hát arrafelé in-
dult botladozva, zihálva, rémülten. Tábortüzet pillantott meg
egy apró tisztáson, s felette bogrács lógott. A nyúlpaprikás
illata olyan ínycsiklandozó volt, hogy Nirelle egy pillanatra
elfelejtette: veszélyben van. Dideregve közelebb óvakodott a
tűzhöz. Alcanna a semmiből lépett elő, felhúzott íjjal. Férfias
termete, bőrből készült ruhái és mogorva ábrázata láttán
Nirelle fölsikoltott - a lélekjelenlétét már régen elhagyta
addigra —, ám akkor az idegen nő félrehajtotta a fejét,
leeresztette az íját, és kacagni kezdett.
-Légy a vendégem, gerlice — mutatott a paprikásra. -Ritka
alkalom, hogy nem éhes földművesek vagy eszüket vesztett
katonák találnak rám.
Nirelle sosem felejtette el azt a megkönnyebbülést. De ez
nem befolyásolhatta a döntését.
— Fogják el élve, és zárják börtönbe! — adta ki az uta-
sítást. A férfi biccentett, és elindult az ajtó felé. Részéről
lezártnak tekintette a beszélgetést. Nirelle kinézett az ablakon
a városra, fáradtan lehunyta a szemét, aztán jól hallhatóan
hozzátette még:
-Bármi áron.
8o • m.a.g.u.s.
Vércse arra riadt, hogy valaki van a szobában.
Mindig éberen aludt, mióta megpróbálták fényes nappal
elfogni. Azóta még több támogatója akadt — mi sem
bizonyítja jobban, hogy valaki igazat beszél, mint ha el
akarják hallgattatni —, de még aznap bezárta és bereteszelte a
vályogházat, amelyben addig lakott, és a Kóbor Macska nevű
bérházban nyittatott külön szobát. A földszintes épület
leghátsó helyiségét nyitották meg neki, amely teljesen átvette
az istálló szagát. Egyébként az árához képest egészen takaros
volt: tágas és tűrhetően tiszta, még egy asztal és egy szék is
helyet kapott benne. Már-már bánta, hogy két hete nem fizette
meg a lakbért.
Vércse lassan, hangtalanul a tőre felé nyúlt, amelyet mindig
maga mellett tartott alváskor. A kék hold fénye halovány
csíkokat vetett a padlóra, de a támadó mestere lehetett a
betörésnek, mert mozdulatlanságában láthatatlan maradt,
tökéletesen kihasználta a fények és árnyékok játékát. Vércse
egészen aprókat lélegzett, hogy ne árulja el magát. A keze
rásimult az ismerős tőrmarkolatra. Ahogy a tekintete
körbevillant, sajnálkozva állapította meg, hogy korábban talán
látta volna az idegent. A szeme öt-hat éve gyengébben
működött... És hirtelen beléhasított, hogy még soha nem
akarták álmában megölni. Mindig tett óvintézkedéseket, de
sosem volt szükség rájuk.
Az ablak!
Több mint harminc éve mindig egy kis L alakú fémdarabot
tett az ablakzár bütykére, hogy ha azt ki akarják nyitni, a leeső
fém hangjára felébredjen. Ám a támadó valahogy kicselezte
ezt az aprócska figyelmeztetést, mert semmi nem hallatszott.
Sőt... meg sem próbált az ajtón bejönni. Furcsa.
Aztán meglátta.
A férfi magas volt, erőteljes izomzatú és körömhossznyira
nyírt hajú. Talpig feketébe öltözött, s még nem vonta ki a
pengéjét, nehogy árulójává váljon a csillogás. A szoba
közepénél tartott, és épp lépett egyet előre. Vércse elméjén
hűvös borzongásként futott végig a felismerés: a férfi nem az
ágy felé indult, ahol csak az összegyűrt, ember alakú takaró
várta, hanem egyenesen őfelé! Világéletében az ajtó előtt aludt
pokrócokon; mindig mondogatta, hol viccesen, hol komolyan,
hogy az apja tartotta úgy, mint egy kutyát, s megszokta.
Később ezért is szökött el, de a földön alvás megmaradt. A
legjobban az erdők mohaillatú földjét kedvelte — kivéve
télen, mert azt már nem bírta úgy a háta, mint régen.
A férfi az ajtó felé közeledett, s lassan elővonta fegyverét.
Vércse fölkészült a támadásra; az összes sebét harc közben
szerezte, nem ilyen gyáva ellenfelek ellen, akik orvul akarják
megölni. Most volt ideje kiszámítani a tökéletes mozdulatot.
Kivárt.... kivárt... majd szúrt, alattomosan felfelé,
meglepetésből.
Aztán ismét megdöbbent, mikor az idegen azonnal kitért,
mintha tudta volna, hogy Vércse balkezes! Nem elég, hogy
tudott a fémdarabról, az ajtónál alvásról, a tőrről és a
balkezességről, még arra is számított, hogy hiába cselezte ki a
felállított védelmeket, Vércse mégis felriad—és támad.
Nirelle...
Nem lehetett más. Ennyire csak ő ismerte a beleivódott
szokásokat.
Mikor rájött, hogy ki akar az életére törni, hirtelen
egyértelmű lett minden. Nirelle módszere a csendes elné-
mítás, hiszen nem lenne tanácsos mártírt csinálnia belőle a
tömeg előtt. Politika.
82 • M.A.G.U.S.
Elárult, a mocskos kis ribanc, pedig én,.. Csak az ő részletekbe
menő alapossága készíthet fel egy bérgyilkost ilyen pontosan
ellene.
— Ez már nem ugyanaz a város — mondta Nirelle
azon a hetekkel korábbi beszélgetésen, mikor utoljára
találkoztak. — Nem ugyanazok az emberek.
—Igen, mert beengedtétek az idegeneket, akik nem tisztelik
a hagyományainkat! — vágott vissza akkor Vércse
felháborodva.
—Tisztelik, de ugyanúgy kell tisztelnünk nekünk az ő
hagyományaikat.
— Miért kéne?
—Mert megnyerték nekünk a Dúlást.
Ez a kijelentés annyira egyszerű, annyira tényszerű volt,
hogy Vércse lendülete egy pillanatra megtorpant. Körbenézett
az ízek Házának különtermében, a halványkék selyemmel
burkolt falakon, a régi Pyarronból származó festményeken és
szőtteseken.
-A régi várost próbáljátok feltámasztani, de nem törődtök a
hagyományokkal — szólalt meg merengőn.
-Mi az új várost építjük. Új hagyományokkal.
— Ezen fogtok elbukni.
-Nem, Vércse — ingatta fejét Nirelle szomorúan. -Egyszer
a Vesztedet fogja okozni a hagyományokhoz való túlzott
ragaszkodás.
A vesztedet fogja okozni...
Vajon már akkor tudta? Már akkor azt tervezte a kis szajha,
hogy orgyilkost küld ellene?
A férfi támadásai elől szinte önkívületben tért ki; arrébb
gurult, felállt, küzdő pozícióba helyezkedett. Úgy érezte, hogy
a másik csupán próbálgatja az erejét... mintha kíváncsi lenne,
hogy valóban olyan veterán-e, mint amilyennek a városban
mindenhol suttogják.
—A'frad! — kiáltotta Vércse, majd újra támadott, beleadva
minden erejét. Egyenes szúrásnak indult, gyomorirányba, de
mire odaért a tőr az idegenhez, már nyakmagasságba
emelkedett. A férfi azonban erre a cselre is számított. A
támadással egy időben leengedte súlypontját, kissé előredőlt, s
Vércse szabadon hagyott combjára vágott.
A seb nem volt mély, a fájdalmat elnyomta a harc izgalma.
A méreg azonban, mely Vércse szervezetébe jutott, azonnal
hatni kezdett: a végtagjai remegni, majd rángatózni kezdtek az
izomgörcstől. Megszégyenülten zuhant a földre, a tőrt
szorongatta görcsbe rándult kezében, de használni nem tudta.
Tehetetlenül várta a halálos szúrást. Volt ideje hozzászokni a
vég gondolatához, így ismerősként üdvözölte — a férfi
azonban csak megnyomott egy pontot a nyakán, mintha
vigyázna arra, hogy még a tarkóütéstől se sérüljön meg... és
Vércse szeme előtt fénylő pontok úsztak egyre összébb, ahogy
kezdte elveszíteni a tudatát.
- A korodhoz képest nem is rossz — hallotta a férfi egy-
szerre elismerő, és mégis kissé gunyoros hangját. Aztán
elájult.
* **
A hajnal szikrázó napsütése fénynégyzetet rajzolt a
börtöncella hideg kőpadlójára. Csalfa ábrándkép volt ez,
hiszen az ablak rácsait egészen vékony vonallá keskenyítette,
holott kétujjnyi kovácsoltvasból voltak. Az ajtót
keresztpántokkal erősítették meg - talán ezt a cellát használták
a legerősebb elítélteknél, nehogy elhajlítsák. Nirelle szótlanul
állt az ajtó előtt, abba a tudatállapotba ringatta magát,
amelynek segítségével minden apró kis részletet
megfigyelhetett. A luk a falban valószínű-
84 • m.a.g.u.s.
leg egéré, az ágytál ép cserépedény, a sarokban szalmazsákok,
rajta pokróc. Azon pedig Vércse feküdt. Ügy tett, mintha
aludna, de zaklatott légzése elárulta.
Jottányit sem törődött vele, hogy látogatója érkezett
-egészen addig, míg meg nem érezte Nirelle dzsadvizének
illatát. Akkor fölemelte a fejét. Farkasszemet néztek, és
egyikük sem akarta elfordítani a tekintetét.
-Még van bőr a képeden idejönni?! - kérdezte Vércse
halkan, de annál maróbban.
-Szeretném jóvá tenni, ami történt - felelt Nirelle. A hangja
lágy volt, őszinte. A börtönőr nem maradt a folyosón, ezért
nem kellett alakoskodnia.
—Sosem fogom megbocsátani.
—Tudom.
Nirelle lehajtotta a fejét. Két napja készült erre a be-
szélgetésre, sejtett minden választ és sértést, mégis rosz-
szulesett hallani.
—Csak azt remélem, hogy egyszer majd megérted, miért
tettem.
— Börtönbe zárattál, mikor én mindig segítettelek a
szükségben!
—Még mindig nem érted, Alcanna...
—Még egy ilyen, és kitépem a torkod!
—Nem érted... Ennek az egésznek semmi köze kettőnkhöz.
Te személyes támadásnak veszed, amire a város érdekei
kényszerítettek.
Vércse felült a zsákon.
—Te a város érdekeit nézed, én az emberekét. Melyikünk
cselekszik helyesen?
A kérdés a levegőben maradt. Az ablak négyzete egyre
fényesebb lett a padlón, Vércse hunyorítani kezdett, s
tüntetőleg a fal felé fordult, hogy ne is lássa vesztének
okozóját.
— Hoztam neked valamit — mondta Nirelle egy idő
után, és a rácsok között becsúsztatott egy lefödött edényt.
A másik szóra sem méltatta. — Nyúlpaprikás, ahogyan tő
led tanultam. Emlékszel?
Biztos, hogy emlékezett, nem lehetett elfelejteni: a ba-
rátságuk szimbóluma volt. Vércse lassan az ajtó felé fordult,
ahol az Ellana-papnő állt mélyen kivágott selyemruhában.
Direkt ezt vette fel, utoljára akkor viselte, mikor Antol herceg
születésnapját ünnepelték. Talán akkor voltak a legközelebb
egymáshoz ők ketten, a negyedik pohár bor után örökké tartó
barátságot esküdtek egymásnak, és elfelejtettek minden apró
ellentétet, ami miatt nehezen viselték egymást.
Mennyi minden történt azóta...
—Amikor én adtam neked ezt az ételt, megmentettem az
életed.
—Én is megmentettem a tiédet, hát nem érted? Megöltek
volna...
—Nem tudtak volna! Szemtől szemben nem! Csak ilyen
alattomos módon, ami a te módszered!
-Jaj, Vércse, csak egyszer, egyetlenegyszer látnál túl saját
magadon!
-Az nem igazán szokott segíteni a megértésben, mikor
vérig sértenek, s két héttel később elfogatnak!
Nirelle tudta, mire gondol a másik. Arra a sértésre, amely
éppen fájó igazsága miatt mart annyira, hogy Vércse futva
távozott az Ízek Házából.
„Kérdezd meg Arelt, majd ha újra szóba áll veled."
Talán Nirelle tudta egyedül, hogy mikor és miért vesztette
el istennője kegyét Vércse. Mély és szégyenletes titok volt ez
a harc papnője számára; évek kellettek hozzá, hogy
megnyíljon.
Azóta százszor megbánta.
86 • M.A.G.U.S.
—Az viszont szokott segíteni a megértésben, ha hiszel
benne, hogy a javadat akartam.
—Én már nem hiszek semmiben.
A fénylő négyzet immár oly erősen világított, akárha maga
is nap volna. Nirelle is hunyorított már; Vércse felállt a
szalmazsákról, és az ablakhoz lépett, hogy megnézze, mi
okozza. Ahogy ott állt, háttal az Ellana-papnő-nek, először
nem is látszott semmi változás. Hosszú ideig bámult kifelé.
Aztán megrázkódott a válla, egyszer, kétszer... s ahogy térdre
rogyott, kiszakadt belőle a sírás. Torokból jövő, nevetéshez
hasonló hang volt, érezni lehetett rajta valami felszabadulást.
Egyre hangosabb lett, s utóbb már inkább kacagásnak tetszett.
Fáradt, békét lelt kacagásnak.
Nirelle könnye is kicsordult, ahogy végignézte a jelenetet.
Ám ajkát apró mosolyra húzta, mert ő tudta, mi fénylik
ennyire odakint.
Az új Gömbszentély.
Csaba Tamás
Hadtáp
Kezdetben...
Kezdetben volt a fent és a lent.
Aztán pedig a lent és a fent.
Majd e kettő újra meg újra helyet cserélt egymással, míg az el-
méje pislákolni kezdett, és végül tudatára ébredt annak, hogy ő
most, valami furcsa, nyikorgó hang közepette lassan forog.
Aztán jött a világosság.
Egyelőre csak egy vékony résen át, mert jobban nem bírta ki-
nyitni a szemét, de még így is bántotta a fény. A feje úgy fájt,
hogy majd1 szétrepedt, a tagjai mintha ólomból lettek volna és a
szája cserepesre száradt.
Hangokat hallott; tompán, mintha egy párnán szűrődtek vol-
na át. Lassan arra fordította fejét - nem lehetek ennyire gyenge,
futott át agyán a gondolat -, és barna ború alakokat vett észre
az okkersárga sziklák között.
Fehér ágyékkötős délceg harcosok, halántékig húzódó, kes-
keny, azúrkék szemekkel.
A férfi érezte, ahogy egy könnycsepp gyűlik a szemébe, melyet
aztán semmivé perzsel a sivatagi nap; majd amikor a lent újra
fölfelé perdidi, elveszítette az eszméletét.
***
Ha Pyarronban - mármint abban, amit mostanában
építgetnek a régi romjaitól csaknem ezermérföldnyire —,
szóval ha Új-Pyarronban szükségetek volna valamire, csak
szóljatok Alevonnak. Ha valaki, hát ő meg tudja szerezni
nektek, higgyétek el. Vannak üzlettársai az összes városban a
Gályák tengerének partján és a Vörös út mentén, meg persze
másutt is — tulajdonképpen mindenhol, ahol valaki busás
haszonnal próbálja elsózni az áruját. Úgyhogy ha kell, tud
kapcsolatot szerezni a fekete határ túloldalán, az óceán
túlpartján vagy akárhol máshol. Csak mondjátok meg, mi kell:
drágakövek? Rabszolgák? Ősi kódexek? Mágiával átitatott
fegyverek? Nem gond. Mindenre tud megoldást. Akarjátok
tudni, ki passzolta tovább az el sobirai emír Nirdas-napi
turbánjának tollforgóját egy shadleki műgyűjtőnek? Ezt már
meséltem? Jó, akkor azt, hogy kinek köszönheti a Tűtorony azt
a meteoracél csatabárdot, amit az orkok egyik törzsfőnöke
forgatott a litt-mezei csatában? Értem. Szóval ezt meg
mindenki tudja. Persze, mert még valami hivatalos
vállonveregetést is kapott érte. De azt a történetet még biztos
nem ismeritek, amelyikben valaki egyetlen éjszaka alatt
kirakodta és eladta a Nakitoniki bárka teljes porcelánkészletét.
Hogy ki? Segítek: nem a hajóskapitány, és nem is a szűke
tulajdonos.
Azt persze nem mondanám, hogy rablás volt. Alevon
sokkal okosabb annál, hogy ilyesmibe belemenjen, úgyhogy
ha megkérdezik, és netán még beszélni is hajlandó róla, akkor
az igazsághoz híven azt fogja mondani — gondolom én -,
hogy a kikötői őrség foglalta le az árut, mert vámelkerülési
szándékra gyanakodtak, és aztán a tulajdonos hiányában és a
szűkös raktári kapacitásra tekintettel törvényes úton, hatósági
árverésen értékesítették. Azt már csak nektek teszem hozzá,
hogy emberünk nem sokkal az-
90 • m.a.g.u.s.
előtt szerzett különleges engedélyt, hogy az arzenálnak
hozatott harminc hajórakomány nádat időlegesen a vám-
raktárban helyezze el, és a rakodás befejezését követően a
szervezés fáradalmainak kipihenése céljából a Különleges
Áruk Vámvizsgálati Hatóságába tért be egy régi cimborájához
hörpinteni néhány kortyot. Megjegyzendő továbbá, hogy a
szűke porcelánkereskedő saját bevallása szerint ebbe a
hivatalba küldött be valamiféle vámáru-nyilatkozatot, de
ennek utóbb nem találták nyomát az iktatóban, és
természetesen nem tudtak hitelt adni egy olyan idegen
szavának, aki az érkezése utáni teljes első hetet egy áfium-
barlang mélyén, önkívületben tölti. Egy szónak is száz a vége,
az árverés megtörtént — hajnali háromkor, mert a szervezők
szerint a hűs levegő serkenti a. vállalkozó szellemet — és az
egyetlen résztvevő, aki így licit nélkül válhatott tulajdonossá,
hirtelen támadt szimpátiáját kifejezendő négy pompás predoci
paripát ajándékozott Alevonnak, aki már aznap túladott kettőn
egy warwiki szövetrakománnyal meg valami elásott kinccsel
kapcsolatos üzlet során. Mindezek alapján akik nem ismerik,
most talán azt gondolják: íme egy igazi gátlástalan pofa, aki a
saját anyját is mosolyogva eladná egy marék rézpénzért, némi
felárral a kitűnő főztje miatt, de grátisz hozzácsapva az anyóst
a macskáival együtt. Nos, legyen szabad már most
leszögeznem: ez óriási tévedés. Nem azért, merthogy esetleg
magasabb lenne a kedves anyuka ára, és még csak azért sem,
merthogy a drága mama jobblétre szenderült a Dúlás idején —
ami sajnos igaz -, és ekképp eladhatatlanná vált, nem. A
helyzet az, hogy Alevon számára, miként azt gyakran mondja
is, a családja szent, és ehhez az elképzeléséhez annak ellenére
makacsul ragaszkodik, hogy a rokonság megsegítését célzó
manővereiből többnyire bukóban száll ki. Hogy ő ezt nem
mondta? Per-
sze hogy nem — sokkal több esze van annál, hogy a pofára
eséseiről meséljen; nem véletlenül lett az Általános Katonai
Ellátásért Felelős Beszerzési Hivatal kiemelt tanácsadója
(továbbá számos egyéb hangzatos poszt és cím büszke
birtokosa, így különösen tiszteletbeli elbratti bor-lovag és
fenyvesnyékvári sörkorcsolyás). De higgyétek el:
akármennyire dörzsölt alak, akadnak olyanok, akiknek poros
nyomába sem érhet, és ha a kedves rokonság miatt az igazán
nagy játékosok útjába kerül... nos, akkor természetesen ő
húzza a rövidebbet.
Példaként mondok is erről egy történetet.
Hadd kezdjem pontosan ott és akkor, amikor Alevon egy
rövid sóhajtás erejéig megtorpant az Emlék téren — a Dúlás
idejéről egyébként neki is megvan a maga története, mint
annyi másnak —, majd pedig a szokott módon, mondhatni egy
ártatlan gyermek kíváncsiságától vezérelten indult tovább,
annak reményében, hogy esetleg észrevesz vagy meghall
valamit, amiből egy kis pénzt lehet csinálni. Sajnos gazdasági
szempontból elég sovány volt a reggel: sehol egy csapat hitébe
bolondult idióta, egy elveszetten tébláboló idegen, vagy egy
űzött arccal tovasiető helybéli, akinek tanácsra, segítségre
vagy valami másra lenne szüksége, természetesen tisztes
ellenérték fejében. Emberünk mindössze pár rosszarcú egyént
látott, de feltételezésem szerint hamarjában nem tudta eldön-
teni, hogy vegyen tőlük valamit egészen jutányos áron, vagy
inkább próbálja megszerezni a kötelességtudó polgárok
őszinteségi juttatását, amit az orgazdák és tolvajok feladása
esetén lehet kapni. Végül valószínűleg belátta, hogy ezekből a
szánalmas kis senkikből egy tucatnyi sem ér annyit, mint az az
idő, amit a folyamodványok irkálásával eltöltene, úgyhogy
komótosan odasétált egy feltűnően tagbaszakadt
képviselőjükhöz.
92 • m.a.g.u.s.
Az úr, akit csak Bödönnek neveztek üzlet- és bajtársai,
különösebb cél nélkül támasztott egy fekete korommal borított
istenszobrot, amelyet Litt romjai közül kapartak ki valamelyik
kolduló rend szolgái. Alevon olykor találkozott vele az
Arzenál környékén, ahol gyakran segített a bálák, és még
gyakrabban a szeszeshordók rakodásakor. A felbukkanása és
egynémely hordók eltűnése közti összefüggés mindeddig
egyetlen magasabb rangú tisztnek sem szúrt szemet, ami nem
is csoda a folyton nyüzsgő és ezernyi torokból üvöltő
hadikikötő esetében.
-Üdv, Bödön!
-A tiedét! - felelt amaz némileg sértetten.
-Most mi a bajod? — kérdezte emberünk ártatlan te-
kintettel.
-Tudod te nagyon jól. Az a fűszeres üzlet, amibe bele-
buktattál - az az én bajom!
-Ugyan, ne csináld már! Emlékszel, mit ígértem neked?
Hogy éjfélkor ott leszek a csónakkal. És aztán pontosan akkor
ott is voltam. — Hozzá kell tennem, hogy Alevon ráadásul
nem egy ócska ladik, hanem egy vitorlás thonner fedélzetén
érkezett.
— És az a nyolc katona?!
—Ők is szerettek volna csónakázni. Dobtam volna őket a
tengerbe? — A buzgó bólogatást megelőzendő gyorsan
hozzátette: — Persze, hogy nem. Azt mondtam, hogy
megállok, mert fel kell vennem a nagybátyám
másodunokatestvérének volt szomszédját, mivel az én
szememben a család szent. - Ezt ott és akkor pontosan így
mondta. Ahogy már említettem: nemcsak a hitvallása volt, de
a szavajárása is. - Ebben megállapodtunk, ittunk is rá egy-két
áldomást, és onnantól már simán ment volna minden, ha el
nem rohansz.
— De hát ha kergettek! - Bödön hangjában már ér
ződött némi kétely, úgyhogy Alevon tovább folytatta a
gyúrást.
-Persze hogy kergettek! Hiszen futottál, vagy nem? Ha ott
maradsz, nemhogy nem bántanak, de még őriznek is, míg az
árut le nem szállítod. Nyolc markos fegyveres vigyázott volna
rád, teljesen ingyen - és ezt én szerveztem neked. Az egészet
te szúrtad el azzal, hogy elszeleltél. Maradjon köztünk, de
ennyi a történet.
— El kellett dobnom a csomagot. És még így is utol
értek.
—És gondolom meg is vertek. Sajnálom. — Próbált együtt
érzőnek látszani. — De ne futkorásszon, aki nem bírja a
pofonokat. Ezt sokszor mondta nekem az apám, és milyen
igaza volt!
—Kösz a jó tanácsot! Legközelebb észben tartom, ha veled
üzletelek.
—Miért, van valamid?
—Nincs, úgyhogy megyek is. De baromi jót beszélgettünk.
- Úgy tűnt, hogy mindjárt köp is egyet, de végül meggondolta
magát. Nem csodálom: Pyarron sötétebb sikátoraiban Alevon
bizonyította már épp elégszer, hogy sértődékeny jellem és
gyorsan jár a kezében a kés.
—Merre inész?
—A dokkokhoz. Most futott be a Pyarron csillaga, és ki
kell pakolni, mielőtt a szárazra húzatják.
-És hozott végre valami érdekeset is az Ibarából, vagy csak
menekülteket és gyászjelentéseket?
— Azt hiszem, a mostani egy különleges szállítmány
lehetett - felelt Bödön elgondolkodva. - Merthogy lezár
ták a kikötőt, amikor kipakolták.
-Nocsak-nocsak. - Mint sokat látott városi polgár, Alevon
joggal gyaníthatta, hogy egyszerűen a sivatagi
94 • M.A.G.U.S.
háború újabb kudarcait próbálják rejtegetni Pyarron vezetői;
de azt is tudta, hogy ha esetleg másról van szó, akkor arra
érdemes odafigyelnie. — Arra gondoltam, hogy elkísérlek a
hadikikötőbe. Tudom, hogy ez mennyire kedves tőlem, és
nem, nem kell megköszönnöd. Számomra az öröm és a
megtiszteltetés.
Biztos akadnak, akik úgy hiszik, Alevon a kikötőbe
érkezve a hajó matrózaival elegyedett szóba, hogy aztán
mindenféle szeszes italok felhasználásával törje át hallgatásuk
papírvékony falát; mások pedig talán a katonák nemesfémek
iránti legendás vonzalmának kihasználását feltételezik. Aztán
szóba kerülhetnének bűnös, mágikus praktikák, vakmerő
éjszakai felderítőakciók a raktárak környékén fekete ruhában
és kormosra mázolt képpel, esetleg hínárfonalakból meg
halbélből olvasó kikötői jósok vagy akár az istenek által
meghallgatott buzgó imák. Nyilván emberünkben is
felmerültek ilyen és hasonló gondolatok, de mivel egyebek
mellett alaposságra és rendszeretetre is nevelte őt boldogult
atyja, mindenekelőtt felkereste a révkalauzi hivatalt, hogy a
belépési személylista helyszíni irattárazásra szánt
ötödpéldányából kiderítse, mégis kik érkeztek a Pyarron
csillagának fedélzetén. így történt, hogy régi kedves ismerőse,
a kissé hervadófélben lévő, ám telt idomainak köszönhetően
változatlanul közkedvelt Malima Ronaz még el sem majszolta
a neki vitt cukormázas rózsaszirmokat, amikor Alevon már
döbbenten fordult ki a tengerkékre és tajtékfehérre mázolt
ajtón.
„Élők". „Holtak”. „Betegek és sebesültek". Majd a végén,
az „Egyebek" rovatban, öt másik név között: Dalaner al Teron.
A sógora.
Tudni kell, hogy Alevon vérei közül egyedül Nira, a
legkisebb húga élte túl a Dúlást, akit majdhogynem neki
kellett fölnevelnie, mivel a lány öt, emberünk pedig húsz év
körül járhatott akkoriban. A gyermekből idővel gyönyörű
leány lett, akit feleségül vett egy délceg lovag — mint a
mesékben, igaz-e? —, aki aztán elment csatába távoli
földekre, ahonnan végül nem a saját lábán jött vissza.
„Egyebek". Alevonnak nem jelentett különösebb szellemi
kihívást, hogy rájöjjön: ez bizony nemigen jelenthet semmi
jót.
* **
Az idő továbbhaladt. Lett este és lett reggel: elmúlt az első

nap, és talán más napok, hetek is. A fenti vizek leestek, a lenti
vizek háborogtak, majd elcsitultak, és a bárka végül a parti ho-
mokbafúrta az orrát.
Itt felkapták és átcipelték egy ingatag padlón, be egy ablakta-
lan, dohos hodályba; azóta pedig csak feküdt a kövön, az álom és
ébrenlét határán, miközben hallgatta a papok mormogását, ami
mintha egyre távolabbról szólt volna.
Nem érdekelte. Nem várt és vágyott már semmire.
* **
- Mit gondolsz, Deler mester?

-Azt, hogy pár perc, és lejár a munkaidőm, aztán pedig
mehetek haza szundítani egyet. Csak figyelj — tette hozzá
okító hangon -, úgy eldobom a ceruzát, hogy még holnap
reggel is itt pattog majd az asztal mögött.
—Úgy értem, mit gondolsz az üggyel kapcsolatban. —
Alevon próbálta megőrizni a nyugalmát, mely erőfeszítést
híven tükrözték feszült arcvonásai és asztalon doboló ujjai.
Szakértő szemű megfigyelők ezek alapján méltán számíthattak
volna arra, hogy hamarosan be-
96 • m.a.g.u.s.
szélgetőtársa fején fog dobolni két törött széklábbal, kivéve a
legnagyobb szaktekintélyeket, akik egyúttal emberünket is
ismerik, s így tudják, hogy a mester családtagnak számított
Alevon szemében, s ekképp azon kevés személy közé
tartozott, akiért emberünk az életét adta volna, ha kell. —
Emlékszel? A Pyarron csillaga, amely két napja kötött ki, és
azok utasok, akik egyebekként lettek felsorolva.
— Nehéz. ügy. Azt javaslom, írd meg az egészet egy
egyszerű polgár nevében a Különleges Kérdések Előterjeszté
se nyomtatványon, és egyúttal mint katonai tanácsadó írj
mellé egy hivatalos megvitatási javaslatot. Ha minden jól
megy, egy-két héten belül összeül egy tengerészeti és si
vatagi háborús eseti egyeztető bizottság, elkészítenek egy
választervezetet, a Köznyugalom Hivatalából valaki ki
húzza a kényes és félreérthető részeket, melyek esetleg
megzavarhatják egy egyszerű polgár nyugalmát, illetve a
jövőbe és Pyarronba vetett töretlen és megtörhetetlen hi
tét, aztán egy héten belül írásba foglalják, postázzák, és
hipp-hopp, már a kezedben is van a válaszod. Adjak egy
tiszta levélpapírt? Vagy többet, arra az esetre, ha az első
egynéhányat elrontanád?
-Köszönöm, de nem hiszem, hogy most ezzel akarnék
bíbelődni - felelt emberünk a száját húzva.
— Ahogy gondolod. Viszont ha azért sündörögsz még
itt, mert valami egyebet akarsz kérni tőlem, akkor nyu
godtan haza is mehetsz. így is többet segítettem, mint
amennyit megérdemelnél.
—Ugye nem múltkori rongylabdás ügyre célzol? Mert ha
igen, akkor jobb, ha tudod, hogy az Általános Katonai
Ellátásért Felelős Beszerzési Hivatal fővizsgáiéi sem találtak
kifogásolnivalót abban, hogy a távolban harcoló dicső
csapataink jókedvének fokozása célj...
— Tudom. Csak azt nem értem, miért kellett a kato
náknak fejenként több mint három, dinnye nagyságú
rongylabda.
-Igencsak játékos természetűek a mai fiatalok, Deler mester
— magyarázta Alevon, bár abból a hamiskás mosolyából én
inkább a kártyára meg a kockázásra gondoltam volna,
—Szerintem meg igencsak jól jött a te Muad el Seheb nevű
barátodnak, hogy valaki két nullával többet írt a
megrendelőlapra. Természetesen véletlenül.
—Sosem volt a barátom. Mindössze tanácsokat adtam neki,
hogy mit csináltasson azokból a rossz ruhákból, amiket az
ócskásoktól felvásárol.
—Mielőtt kifejtenéd, hogy a tanácsadás során csak és ki-
zárólag az emberbaráti szeretet vezérelt, emlékeztetnélek arra,
hogy boldogult apádra tekintettel akkor kötöttünk egy
megállapodást, ami nagyjából így szólt: én ez egyszer
eltüntetem a nyomokat és tartom a számat, te pedig távol
tartod magad tőlem és a hadtáp irataítél. Mindörökre.
-Én tartom, amit ígérek! De tudod, a mostani ügyben. ..
Dalaner al Teron is rajta volt azon a listán, Deler mester.
Az öreg némileg elsápadt.
—Nirának szólt már valaki? - kérdezte halkan.
-Még senki nem tud róla. Én pedig többet szeretnék tudni,
mielőtt elmondanám neki. Segíthetnél.
Deler korábban, még a Dúlás előtt Alevon szüleinek ügyeit
intézte a régi Ternanban, és a kislány meg a férfi nála leltek
menedéket a nagy menekülés után. Az öregember özvegy volt
és gyermektelen, úgyhogy Nira lett a mindene - a bátyját
viszont nem kedvelte, és rengeteget vitázott vele, mert a
háborút megjárt, koravén ifjonccal szemben ő a bosszú helyett
a béke, a gyors ha-
98 • M.A.G.U.S.
szon helyett a tisztes munka híve volt. így aztán amikor
Alevon egy sikertelen vállalkozása után a család elvesztette
szinte minden vagyonát, az öreg az újonnan alapított hivatalok
egyikébe szegődött el számmesternek; majd ott maradt azután
is, hogy Alevon újra megtollasodott, sőt Nirát is megnyerte a
hadtáposoknak azzal, hogy felvillantotta előtte egy valóban
hasznos élet lehetőségét, és persze hogy összeismertette
leendő férjével.
—Ha tehetek valamit érte, meg fogom tenni — mondta
Deler némi töprengés után. — Na, halljam!
—Mit? — kérdezett vissza Alevon ártatlan tekintettel.
-Azt, hogy te mire jutottál idáig. És ne mondd, hogy
semmire, mert sokkal dörzsöltebb csirkefogó vagy annál,
hogy mielőtt hozzám jönnél, saját magad ne kezdj el
szaglászni egy kicsit.
-Nem szaglásztam. Mindössze érdeklődtem itt-ott -felelt a
másik kissé megbántottan. — És annyit tudtam meg, hogy
Laroque városában öt embert, köztük a sógoromat behajózták,
hogy idehozzák őket. A hajóorvos szerint a sérüléseik nem
voltak súlyosak, viszont mindannyiukon volt néhány
körömnyi billognyom, amit talán tüzes vassal égettek a
bőrükbe. Heteken keresztül utaztak eszméletlenül, étlen-
szömjan: egy matróz szerint a testükben lobogó lángok
táplálták Őket.
— Nocsak - szaladt magasba az öreg szemöldöke. -Láz?
-Annál súlyosabb - rázta a fejét Alevon. - Megérinteni sem
nagyon lehetett őket.
—Akkor mágia. És mi történt azóta?
-Lényegében semmi. A kikötő egyik raktárában vannak
mindannyian, és csak a papok meg a testőreik mehettek be
hozzájuk. Őket meg ismered; komor tekintetek, fontoskodó
arcok, összeszorított ajkak. - Szomorúan
csóválta a fejét. — Eddig feltehetően nem jártak sikerrel, mert
folyton újabb és újabb pofák jönnek, bár főleg éjjel, hogy
senkinek ne tűnjön fel a sürgés-forgás. Az érkezők pedig egyre
öregebbek, egyre méltóságteljesebbek és egyre sűrűbben
lógnak rajtuk a nemesfémből vert szent csingilingik. Annyi a
változás, hogy mostanra Antoh felszentelt szolgáin kívül más
felekezettől nem látni senkit még a környéken se, és állítólag
feltűnt a Tűtorony egyik varázslója is. Pedig az ő fajtájához
csak akkor fordulnak a kámzsások, ha végképp nincs más
esély.
—Mert nem kellemes szembesülni azzal, hogy a világi
mágia legalább olyan erős és hatásos lehet, mint az istenek
adta hatalom. - Deler mester felállt az írópulttól, és egy
iratokkal telezsúfolt szekrényhez sétált. — Megnézem, nem
akad-e valami szokatlan az elmúlt két napban a hadikikötőtől
érkező utalványok között.
—Én meg ellenőrzöm valahogy ezt a mágushistóriát, de
persze szólj, ha neked tudok valamiben segíteni — próbált
emberünk kifarolni a hivatali feladatok elől. Kevés dolgot utált
annyira, mint hosszú számsorokat böngészni.
—Hozz egy korsó mécsolajat, és aztán ne zavarj holnap délig!
- érkezett a felelet a számítolókönyvek irányából. - Viszont
addig légy oly kedves, beszélj Áldott Demulaturral!
-Megvesztél?! - Demulatur, mint az Általános Katonai
Ellátásért Felelős Beszerzési Hivatal nemrég kinevezett
teljesítési főpatronátora Alevon felett állt a bonyolult
hierarchiában, de erről feltehetően még nem volt tudomása. A
tanácsadó mindenesetre gondosan kerülte a vele való
találkozást, amiben nem kis szerepet játszott, hogy állítása
szerint ha csak meglátta, feltámadt benne a vágy, hogy
elkezdje csépelni a fejét egy kötélbontó vassal. — És
1OO • M.A.G.U.S.
mégis miről beszélgessek vele? Hogy éppen milyen rímet
szerez neki az apja, vagy hogy a címeihez milyen birtokot
harcolnak majd ki a bácsikái?
—Jószívű és igyekvő ifjú, én úgy hallottam.
—Tőlem meg azt hallhatod, hogy egy ostoba szentfazék,
aki szemforgatva törtet felfelé. Egy éve lett beceneve az
Áldott, akkor, amikor a részeg cimborákkal még egy
köpőcsészét is apostollá avattunk. Aztán valahogy elterjedt és
rajtamaradt.
—Mindegy — fordult vissza az öreg a könyvei felé. — De
ha a papok ügyködésétől akarsz megtudni valamit, akkor ő a
te embered — tette hozzá félvállról.
* **
Hallotta a homokszemek hangját, érezte a poros percek múlá-

sát, és tudta, hogy közeleg az idő. Mert ami egykor volt, az új-
ra lesz, és aki egykor a föld két gébé égette pecsétjét, az újra eljön,
hogy körbehordozza lángpallosát. Léptei nyomán pedig ként bö-
fög a föld, háta mögött pernyét kavar a szél, az ég fekete fátyol
mögé bújik, és nem marad utána más, csak füst, üszök és hamu.
Tudta, de nem bánta — csontjaiban érezte az izzást, húsában
a lángok hevét, és hallotta maga mellett társai forró lélegzetét.
Más hang már nem jutott el füleihez.
* **
Az este már az Emlékek csarnoka előtt találta Alevont, aki

úgy állt egy oszlop mellett, mintha a lábujjainak suttogna —
vagyis legjobb tudomása szerint próbálta mímelni az
ájtatoskodást —, de a szeme sarkából valójában a tömeget
figyelte, amíg csak fel nem tűnt Demulatur nyakigláb alakja.

—Békés napokat, testvérem! — szegődött mellé a tanácsnok,
háta mögé rejtve akaratlanul is ökölbe szoruló kezeit.
Megjegyzem, a nevezett pap lényéből valóban sugárzik
valami, amitől olykor nekem ís kedvem támadna hosszan
szorongatni a gigáját. Azt hiszem, szerencsétlennek elég
nehéz iskolásévei lehettek.
—Krad adjon neked bölcsességet — érkezett a válasz a
lassítás nélkül továbbhaladó figurától -, s véle megbocsátást
azon vétkekért, amikre... amiknek... szóval melyek emlékeit ő
őrzi meg szívünkben. - A pap kissé összesze-detlennek tűnt. -
Ám ne feledd: Uwelé a bosszú!
-Igaz! — bólintott ájtatos képpel Alevon, sőt elmormolt az
orra alatt pár szót arról is, hogy rég hallott ilyen szép szavakat.
—Miben lehetek testvérem... akarom mondani, illetve, ha
jól tudom, hivataltársam szolgálatára? — kérdezte az ifjú a
segítő szándék legcsekélyebb jele nélkül, miközben
csirkenyakát nyújtogatva próbált megpillantani valakit a
bosszúisten templomcsarnokának átellenes sarkában. - Már ha
valóban fontos és sürgős ügy, mert e szent helyen nem volna
illő zavarni az emlékezést - próbálta lerázni A levont egy
tenyérbemászóan udvarias mosoly kíséretében.
—Úgy tudom, egy ideig szolgáltál a hadikikötőben is.
—Igen, az apám... szóval hála Antoh úrnőnek. Mondd csak,
ööö...
—Alevon! — Emberünk e percben segítőkész volt, és olyan
nyájas, mint egy kóristalányok körül őgyelgő vén szatír.
—A, igen, bocsáss meg! — mondta gépiesen Demulatur, de
legalább már alaposabban végigmérte a másikat. -Szóval,
mondd csak, kedves Alavon, ugye te sem látod sehol Kepton
mestert?
102 • M.A.G.U.S.
-Apád intézőjét? Sajnos nem. - Majd rezzenéstelen arccal
hozzátette: — Nem is tudtam, hogy ő is elveszítette szeretteit
a Dúlás alatt.
— Hogy mi? Ja! - eszmélt fel Demulatur, ahogy körbe
futtatta tekintetét a dísztelen, nevekkel teleírt kőfalakon.
- Igen, persze. Mármint úgy értem, hogy feltehetőleg.
Khm. Mit mondtál, miben is kéred az én... az istenek
szerény szolgájának segítségét?
—Bocsáss meg - felelt emberünk kissé neheztelően —, de
szerintem te kéred az én segítségemet.
—Mármint hogy én?
—Igen. Dalaner al Teron ügyében, aki tegnap érkezett haza a
Pyarron csillagán. Mint tudod... illetve, mint ahogy már
mindenki tudja, csak a felesége, Nira elől titkolják az átok
miatt — nézett Alevon jelentőségteljesen a pap szemébe.
-Persze, tudom - bólintott a másik üres tekintettel.
—Nira pedig a hivatalodban szolgál — tette hozzá emberünk,
de a mondatot lógni hagyta a levegőben.
—Igen? Hát, ha ez így van... Tudod, az én hivatalom az én
nyájam, és mint jó pásztor, nekem kell őrködnöm felettük és
persze családjuk felett — mondta egyre inkább erőre kapó
hangon, ahogy rájött, mit is várnak tőle. - Igazad van! Ezt
kívánják tőlünk az istenek, és ezt mondja az Eszme, melyet a
Dúlás nemhogy elpusztítani, de meggyengíteni sem tudott!
Mert tudd meg... — itt hirtelen elhallgatott, megszeppenve a
feddőn felé forduló arcoktól, majd némi gondolkodás után,
jóval halkabban folytatta. —Csak épp az a gond, hogy az
átokűzés kegyében az égiek más, nálam hitükben
emelkedettebb személyeket részeltettek. Nem hinném, hogy
bármit is tudnék tenni. Sajnálom. -Egészen őszintének tűnt. -
Talán az apám... Beszélek erről is Kepton mesterrel, ha
találkozunk, ígérem.
A hit VÁROSA • I03

-Nézd, én is hős hadaink ellátására tettem fel az életemet és
nekem is fontos hivataltársaim sorsa - szólt a tanácsnok
bizalmasan közelebb hajolva. - Esetleg találhatnék módot arra,
hogy segíthessek, ha el tudnád magyarázni nekem az átok
mibenlétét.
-Hát... az talán sikerülne. Hol van most a lovag?
—A hadikikötőben - felelt Alevon készségesen. - Szigorú
őrizet alatt, és ha jól tudom, csak Antoh-papokat engednek a
közelébe.
—Akik nyilván azért járnak hozzá, hogy épen és egészségesen
visszahozhassák közénk. Azt hiszem - mosolyodott el
magabiztosan az ifjú -, megnyugodhatsz: az ő hitük és az
istenek ereje megtöri majd az átkot a mi segítségünk nélkül is.
—Eddig még nem sikerült nekik. És ha az istenek szolgái
mindenre képesek lennének, nem építették volna fel újra a
Tűtornyot, hogy megtöltsék varázslókkal, nem igaz? —
kérdezte ártatlanul.
—Hát... — Demulatur homloka elfelhősödött. — Szerintem az
más miatt történhetett.
—Bizonyára. Mindenesetre én azt mondom, abból biztos nem
lehet baj, ha mi is megpróbálunk segíteni. Apám sokszor
mondta, hogy fontos a szándék is, ami nagy igazság. És neked
semmi mást nem kell tenned, csak annyit, hogy elsétálsz a
hadikikötőben hagyott régi cimboráidhoz, a Tengerúrnő
papjaihoz, és megkérdezed őket, hogy mégis milyen átokkal
küzdenek olyan régóta. Beszélgettek, megisztok egy kis bort
meg ilyesmi. Szerintem örülnének, ha felkeresnéd őket.
-Azt mondod? - kérdezett vissza Áldott Demulatur
bizonytalanul.
—Pontosan — bólintott Alevon, magára öltve az ismert
világ egyik legbecsületesebb arcát.
104 • M.A.G.U.S.
-Akkor esetleg meglátogatom ma éjjel a kikötői Antoh-
szentélyt, és beszélek néhány ismerősömmel. Mire holnap
felkeresel, talán már bölcsebb leszek...
Nos, mint ahogy azt sejteni lehet, az ifjú pap semmivel nem
lett bölcsebb másnapig, amit mi sem bizonyít jobban, mint
hogy kissé kásás hangon bár, de mindent elmondott
emberünknek, amit csak megtudott, majd fejfájása ellenére
elégedetten dőlt hátra bársonyszékében, miután Alevon
megígérte, hogy a lehető legrövidebb időn belül megteszi a
szükséges lépéseket, és jelentkezik.
Mely utóbbi egyébként be is következett, csak nem nála,
hanem Deler mester irodájában, alig pár perc elteltével.
— Egy tűzdémon! - kezdte bevezető nélkül, szinte oda
vágva a szavakat az asztalra. — A kölyköt egész este az
zal a mesével traktálták a vízpapok, hogy miután a drá
ga sógort a társaival együtt foglyul ejtették a sivatagban,
valami szertartáshoz használták fel, aminek a végén meg
jelenik egy lángoló pokolfajzat és elpusztít mindent. —
Ledobta magát egy székre, és türelmetlenül várta, hogy
az öreg abbahagyja az iratok lapozgatását és rátekintsen
végre.
-De te ezt nem hiszed, ugye? —Táskás szemek, rekedtes,
fáradt hang, és persze egy tönkrerágott ceruzacsonk: a volt
számvevő feltehetően utalványok tanulmányozásával töltötte
az egész éjszakát.
-Nem hát! Majd pont a hadikikötő raktáraiba raknák a
szerencsétleneket. Ha ott egyszer valami meggyullad...
— Nemigen fog ott lángra kapni semmi - csóválta fe
jét a másik. - A szállítólevelek szerint oda, a Languszta
móló környékére már csak követ, vasat és efféléket rakod
nak ki; az éghető árut pedig más helyekre szállították át.
Ma reggel épp hozzám hozták be az új raktárak bérutal
ványait ellenőrzésre.

— Bármi egyéb, ami szokatlannak tűnt?
-Egy tegnapi átiratában az Arzenál egy érthetetlen című
kódex árának folyósítását kérte. Nehéz elhinnem, hogy
valamelyik flottatisztből épp most tört elő a bibliofil hajlam.
-Az a varázslónak lesz, hidd el. Tegnap este meglestem a
fickót, mikor kijött egy percre levegőzni, és egyből
felismertem: tényleg a Tűtoronyból jött, de nem a Fehér
Páholy tagja, hanem egy Parleon nevű gianagi vízmágus.
Persze nem kizárt, hogy épp most van e kedves vendég
születésnapja, a flottaparancsnok pedig régi kenyeres pajtása
— keserű mosolyt csalt elő valahonnan egy pillanatra —, de
túl sok itt az érdekes egybecsengés ahhoz, hogy bármelyikünk
erre fogadjon.
-De miért pont itt, a kikötőben? - tárta szét a kezét az öreg
értetlenül. - Akad kőbánya a környéken épp elég.
—Talán nem akartak feltűnést kelteni - vont vállat Alevon.
- Mellesleg sok furcsa mesét hallottam arról a raktárról, ahova
befészkelték magukat a papok. Mágikus védelem, meg
ilyesmi.
— Én annyit tudok, hogy onnan, meg a környékén né
hány másik épületből le lehet jutni a víztározókhoz — tet
te hozzá Deler bátortalanul, — Úgy öt évvel ezelőtt volt
alkalmam belepillantani a tervrajzokba, amikor pénzt
kérték a szivárgás kijavítására. Azt meg te is tudod, hogy
az Új-Pyarron alatti ciszternák tulajdonképpen összefüg
genek, és csak azért raktak közéjük zsilipeket, hogy ost
rom idején egy döglött kutya miatt ne mehessen tönkre
az összes ivóvíz.
—Rendben, de felteszem, nem tölti az éjszakákat víz alatt
az a csomó pap meg testőr!
—Hát... biztos nem. Talán egy olyan teremben vannak,
amiben épp nincsen semmi — mondta az öreg, majd
106 • M.A.G.U.S.
némileg céltalanul az iratokat kezdte rendezgetni, olykor
tanácstalanul pillantva a töprengő Alevonra.
-Csak a szomszédos termekben, melyektől ezt néhány zsilip
választja el - fejezte be a gondolatot emberünk, majd felpattant
a székről, és járkálni kezdett az apró szobában. — Ez mind
szép és jó, mert ezek szerint vízbe tudnak fojtani bánhit, ami
megjelenik, s ez egy tűzdémonra nézve feltehetően súlyosan
egészségkárosító. Értem. Tökéletesen értem. Egyedül azt nem
látom tisztán, hogyan szándékoznak elérni, hogy egyáltalán
meg se jelenjen? Nem hiszem, hogy pont egy tűzdémonnal ne
boldogulnának. Gyarló emlékezetem szerint a Dúlás alatt
bőven szereztek gyakorlatot abban, hogy kell visszaűzni a
fajtájukat a pokolra.
—Mégsem tudták elűzni mostanáig - mutatott rá Deler
mester —, és azt hiszem, immár a reményt is feladták, hogy
sikerülhet. Akárhogy nézem, úgy tűnik, minden, amit tesznek,
arra szolgál, hogy megállítsák, amikor majd elszabadul.
Komoran néztek össze.
-Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljek a húgommal.
Elkísérsz?
- Hát, essünk túl rajta — szólt az öreg, aztán nagyot
sóhajtott, és nekivágott folyosók labirintusának. — Mutatom
az utat.
Azt tudjátok, hogy az Általános Katonai Ellátásért Felelős
Beszerzési Hivatal miért Kyel negyedében kapott helyet?
Nehogy azt higgyétek, hogy azért, mert ott van közel az
Inkvizíció székházához és az Oroszlánszív lovagrend
rendházához! Az egyetlen ok: ott lehetett legolcsóbban
megcsinálni, mert ennek a hivatalnak nem jutott az új főváros
frissiben épült, nagy és csillogó építményeiből. Jobb híján egy
bérkaszárnyákból álló háztömböt építettek össze sebtében
tákolt melléképületekkel, szárnyé-

kokkal, és függőfolyosókkal, majd vettek körül egy vékonyka
fallal - ez utóbbinak szerintem egyetlen értelme az, hogy az
omladozó épületeket elrejtsék a világ elől. A hivatalvezető
Kyel-pap már akkor is kemény kézzel őrködött nemcsak az
aranysepiák, de ezüstből és rézből vert kistestvéreik felett is,
és a felújításra, javításra vonatkozó kérések elutasításába
mindig beleszőtte azt a megjegyzést, hogy „nem herdálhatjuk
a pénzt, mikor hős fiaink a távoli földeken éheznek".
Nirát azonban mindez láthatóan éppúgy nem zavarta, mint
a salétromos falak és a málló vakolat. Teljes szívvel vetette
bele a munkába, és mindent megtett, hogy az ibarai
sivatagban, a fekete határon, a Gályák tengerének hajóin, a
déli gyepükön és még ki tudja hol harcoló hadaknak
megszerezze, majd elküldje mindazt a töménytelen
mennyiségű ruhát, köpönyeget, lábbelit, lovat, öszvért,
szamarat, fegyvert, vértet, fenőkövet, vágómarhát, lisztet,
burgonyát, húst, zöldségfélét, edényt, sátrat, pokrócot,
gyógyszert, kötszert, szerszámot, kockát és minden egyebet,
amire csak egy vonuló seregnek szüksége lehet.
—Szia, bátyus! — viharzott elő, mint egy gömbölyded,
aranyvörös förgeteg, kezében egy széles szövetcsíkkal. —
Tudtad, hogy az arc elé fogva ez megvéd a fulladástól a
homokviharok idején? A, örülök, hogy látlak, Deler mester! -
fordult az öreg felé, majd hitetlenkedőn hozzátette: — De
hogyhogy ti együtt?!
—Beszélnünk kell.
— Csak nincs valami baj? — tapintott rá Nira, aztán a
komor arcokat látva egy üres szobába vezette őket, amely a
padlón lévő dézsalenyomatok alapján korábban talán
mosókonyha vagy fürdőkamra lehetett, bár amilyen dohosnak
és nyirkosnak érződik ott a levegő, befutóra megtenném a
titkos gombapincészetet is. — Most
108 • M.A.G.U.S.
mondjátok. És minél kevesebb szépítgetéssel, ha kérhetem. —
A tekintete egyszerre volt rémült és dühös. Alevon nem is állta
sokáig, pedig egyébként a freskók alakjai is elpirultak és
félrenéztek, ha összevonta a szemöldökét. Hiába, a nők...
-Dalaner fogságba esett valahol a sivatagban négy társával
együtt. Szerencsére pár napon belül kiszabadították
mindannyiukat, sőt haza is hozták őket, tudomásom szerint
épen és egészségesen, de... szóval az amundok rájuk raktak
valamiféle átkot, amit a papok egyelőre nem voltak képesek
megtörni. Illetve ahogy a dolgok állnak, attól tartok, nem is
fogják tudni. - Alevon kifújta a levegőt, feltehetően abban a
hiszemben, hogy a nehezén már túl van, de ahogy Nira
kétségbeesett tekintetét észrevette, gyorsan folytatta, hogy
megelőzze a kérdéseket: — Úgy értem, hogy igazából
jelenleg, ebben a pillanatban semmi komolyabb baja nincs, ép
és egészséges, nem kapott sem súlyos sebet, sem pedig
valamiféle betegséget, csak éppen nem lehet magához téríteni
az álmából. Gondolom, az átok miatt.
Csend fogadta a szavait. A nő lesütötte szemét, arcán
fakóvá sápadtak a nyári szeplők, és reszketni látszottak, ahogy
az első könnycseppek átgördültek felettük. Alevon keze
önkéntelenül is megszorult egy csokor virág képzeletbeli
szárán, majd rájött, hogy itt bizony már az se segítene.
—Láttad őt? — kérdezte Nira alig hallhatóan.
— Nem. Nagyon erősen őrzik. De találkoztam pár em-
berrel, akik viszont igen, úgyhogy abban biztos vagyok, hogy
csak könnyebb sebeket kapott.
-Akkor mi a gond? És hogy érted azt, hogy nem lehet rajta
segíteni?
-Khm — köszörülte meg Alevon a torkát. Gondolom,
hirtelen nagyon vonzónak tűnt számára minden olyan ital,
amit erjesztéssel állítanak elő, beleértve a Salumnion

orkjainak pálinkáját is, amit állítólag makkból főznek és
balszerencsés vadkanokkal ízesítenek. — Nézd, a csuhások
biztos megtesznek mindent, amit lehet, de tudod, olykor ők is
csak arra képesek, hogy sajnálkozóan széttárják a kezüket, és
megnyugtató hangon meséljenek Valamit az örök fényesség
hónáról, meg a...
—Ne kezdd te is! - vágott a szavába húga olyan hang-
súllyal, amiért másnak még a családját is elviszi az inkvizíció.
— És ne most, főleg úgy, hogy még él! Egyáltalán, miféle
átokról van szó?
— Egy tűzdémon próbál — adagolta emberünk a
szavakat olyan óvatosan, mint egy anyósán kísérletező patikus
a patkánymérget — megjelenni valahogy... feltehetően az
életerejét felhasználva.
—Hogy mi?! Egy démon? — fulladt el a hangja.
— Ráadásul egy a poklok urai közül. Azért is óvják any
nyira a katonákat: nem tudják, mire számíthatnak. Le
het, hogy a démonnak már az is elég a kiszabaduláshoz,
ha az egyik ember meghal.
A nő hosszan hallgatott; a férfiak csendben vártak, és a
porszemek táncát figyelték a beeső napfényben. Itt jegyzem
meg, hogy Alevon elég tehetségesen tud a kezeivel
árnyéknyulat és más csodákat varázsolni a falra, amikkel
percek alatt megnyeri bármelyik gyerek szívét, de nyilván
érezte, hogy a húga már kinőtt abból a korból, amikor ez a
trükk még működik.
- Akkor nem hiszem el, hogy ne lehetne csinálni valamit —
kapta fel végül a fejét Nira. — Itt vagyunk az ország
fővárosában, itt a Papi Szék meg egy csomó főpap, a szent
ereklyék, a Tűtorony varázslói... nem lehetnek ennyire
tehetetlenek!
—A démont szinte biztosan el fogják tudni pusztítani, ha
majd megjelenik. Csak ez nekünk akkor is kevés, ha sike-
110 • m.a.g.u.s.
rül nekik. A rókát nem akkor kell elkapni, mikor már kifele
jön a tyúkólból. Ezt sokszor megmondta jó atyánk is.
—Úgy tűnik, lemondtak a lovagról és a többiekről — tette
hozzá Deler halkan. — Sosem fogják bevallani, de így áll a
helyzet.
-És Dalaner... most jól van?
—Feltehetően igen, merthogy pár napja még élt. - Húga
tekintetét látva villámgyorsan hozzátette: — Úgy értem, szinte
biztosan nem történt vele azóta semmi, de hamarosan meg
fogunk róla győződni. És akkor... - Alevon e ponton kissé
bizonytalannak látszott —, nos, meg fogunk tenni minden
tőlünk telhetőt...
-Mit?! - perdült elé Nira. Előrefeszített állával meg ösz-
szeszorított szájával mindenre elszántnak tűnt. Olyan fajta
nőnek, akinek a férfiember akkor is megígéri, hogy soha, de
soha többé, ha nem is az ő felesége. - Mégis, mi az, amit te
tenni tudsz? Te, aki mindig azt mondod; hogy számodra a
család az egyetlen, ami szent. Kiénekelsz még néhány friss
pletykát valamelyik szépasszonytól, akinek az ura a kikötőben
szolgál? Azt sem tudjuk, él-e, hal-e a férjem, te nem is láttad,
csak hallottál valamit, de azért te megtudsz és megteszel
mindent, ugye? Mit tettél eddig, mondd! Addig itattál egy
matrózt, amíg az nemcsak a krákról meg az úszó szigetről,
hanem a sivatagi háborúról is költött neked mesét?
— Az egy minősített hajóorvos volt, és nem holmi koszos
matróz - vágott vissza Alevon önérzetesen.
-Csillapodj, Nirácska! - szólt közbe az öreg. - Sajnos, amit a
bátyád mond, igaz. Nem hallhatsz róla senkitől, de mi
megtudtuk; és szerintem ez a legtöbb, amit .megtehettünk.
Innentől az istenek kegyelmére kell bízzuk a férjedet.
—Ó-Pyarront is rájuk bíztuk, és mi lett belőle? Salak és
hamu! — Megrázta fürtjeit. — Én ugyan nem fogok ülni
A hit VÁROSA - 111

és imádkozni; ha jól értem, amúgy is épp elegen vannak
Dalaner mellett, akiknek ez a dolguk.
Ebben a történetben nem szerepel hallgatózó inkvizítor;
ellenkező esetben talán még Alevon boldogult szüleit is
előássák a sírjukból, pusztán azért, hogy maradéktalanul
máglyára kerülhessen mindenki.
— Hát akkor mit fogsz csinálni? - kérdezte Alevon.
-Nem tudom! — kiáltott Nira. — De én legalább megyek
és megpróbálok tenni valamit, amíg lehet! — Azzal sarkon
fordult, és némán zokogva elsietett.
A két férfi előbb összenézett, majd némileg zavartan a
sivatagi sálra szegezték a tekintetüket, amely immár elárvultan
hevert a padló csorba kőlapjain.
—Te is valami ilyesmire számítottál, ugye? — kérdezte
Deler.
A másik csak bólintott, és inkább nem említette a kü-
lönböző repülő üvegtárgyakat.
—És most, hogy tudjuk, amit tudnunk kell? Mit tegyünk?
—Ismerek valakit, akitől erre is kaphatnánk választ.
—Akkor mire vársz?!
-Hogy hátha eszembe jut valami más megoldás -mondta, és
kissé bizonytalan léptekkel elindult visszafelé. — Bele se
merek gondolni, mit kér majd érte cserébe.
-De hát van elég pénzed, nem? — kérdezte Deler.
— Akad. De ez a vénember valami egészen mást fog
kérni fizetségül. És könnyen lehet, hogy olyat, ami he
lyett inkább adnám oda minden vagyonomat.
***
Immár semmi nem maradt abból, ami egykor volt, mint ahogy
semmi nem lett abból, ami egyszer lehetett volna. Ott és akkor
112 • m.a.g.u.s.
egyike volt az Öt Lángnak, sem nem több, sem nem kevesebb ennél.
Csak arra várt, hogy egybeolvadhasson tűztestvéreivel, és hogy a
felhőkig lobogó izzásukból előléphessen az Örök Izzás Ura, s te-
kintetével felperzseljen mindent, ami nem méltó a létre.
Nem vágyott rá, de tudta, hogy amikor égre nyílnak a sárga,
narancs és vörös virágok, harc is lesz: mert érezte, ahogy a vi-
zek urai hideg elszántsággal feszültek a zsilipek deszkafalának,
hogy gőzbe fojtsanak mindent, ha erejük engedi.
Régi énje káromkodott, de legalábbis vállat vont volna; de
mára már minden érzelmét, dühét, haragját és közönyét a benne
éledő tűznek adta, hogy szítsa a lobogást.
***
Alevon a Kapuk terétől nem messze, egy barátságos kis

tavernában találkozott azzal a barátságos kis emberrel, akit
Deler mesternek említett. Asztaltársa udvariasan megkínálta a
kissé fanyar, könnyű homoki borral, amiből egy korsónyit
rendelt, majd miután mindkettejüknek töltött, homlokát egy
jókora batisztkendővel törölte meg, amely olyasmi
halványsárga volt, mint a saskeselyű feje. Idősnek tűnt, ha
vénnek nem is; tény ugyanakkor, hogy azzal a fajta
arcberendezéssel rendelkezett, amelyről ránézésre nem lehet
megállapítani a kort. Alacsony, testes alakján feszültek a drága
és nehéz anyagból varrott ruhák - nem csoda, hogy melege
volt.
Mint ahogy egészen más okokból Alevonnak is.
- Rég nem láttalak, kedves barátom — szólalt meg a
kortalan képű alak, s közben egész arca ragyogott barátságos
mosolyától. Leszámítva a szemét. - Igaz, pár hónapig én
magam sem voltam itt, mert bokros otthoni teendőim
hazaszólítottak. A család, tudod, mindig a család: gondolom,
neked nem kell ecsetelnem — kacsintott em-

berünkre. — Hallottad, mi történt a legidősebb Lornior-fi-
úval, aki szegről-végről rokonom?
—Nem — felelte Alevon. Büntetésül egy történetei kellett
végighallgatnia valami szolgálólánytól született balkezi
gyerekről és a lehetséges apákról, akik közt egy lovászmester
és egy vándorénekes mellett két Lornior-fi is szerepelt. Ez
feltehetően nem lepte meg, figyelembe véve a család
közismerten szerteágazó rokonságát; rossz nyelvek szerint
még egyes ork hadurakkal is van dicső, közös ősatyjuk,
Emberünk mindenesetre igyekezett érdeklődést tettetni, s
közben tökön ülve várta, hogy a lényegre térhessenek. Annál
azonban több esze volt, hogy közbevágjon.
—Bár megjegyzem, én kifejezetten örülnék annak, ha
gyarapodna a Lornior-família — folytatta asztaltársa, ki tudja,
honnan. — Közülük is hányan, de hányan vesztek oda a Dúlás
alatt! Szörnyű még belegondolni is — mondta, de közöny és
üresség sütött a szeméből, és valami rémítő hidegség. Alevon
az asztalt borító karcolások mintázatának tanulmányozásába
mélyedt. — Sokan, talán azt hiszik, hogy mi ott, a Salumnion
hegyei között békében átvészeltük a háborút, holott a
legjobbjainkat mi is oda-küldtük, amikor a fekete határ
átszakadt. A maradéknak meg bőven kijutott a harcból, amikor
az orkok megneszelték a lehetőséget, és megindultak a nyugat
felé. Azt meg ugye te sem hitted, hogy a hideg őszi esők
állították meg őket Zenarda külső városfalainál?
—Nem — felelt immár rövid megfontolás után Alevon. —
Biztosan nem.
-Helyes - bólintott a másik, de valahogy érződött a hangján,
hogy a hibás válaszok helytelenítése során nem ismer
irgalmat. Alevon nagyot nyelt. — Rosszulesett volna, ha meg
nem is lepne. Rémítő, hogy mennyire nem értik az itteniek,
mit teszünk értük nap mint nap, ott, a ha-
114 • M.A.G.US.
tárokon; és az ország erején felül rendelik a legkiválóbb
katonákat mindenféle tengeri meg sivatagi háborúkba. És
nekik jut minden segítség, minden támogatás... tényleg, nem
azt mondtad múltkoriban, hogy a sógorod is az Ibarába indult?
-Lehetséges — felelt Alevon óvatosan, noha akár az életét
tette volna rá, hogy ezt nem említette soha senkinek. —
Mindenesetre most hazajött.
— Remélem, épen és egészségesen - érkezett az
udvarias válasz. Nem lehetett megállapítani, hogy őszinte-e,
vagy már mindent tud, és csak a bolondját járatja a másikkal.
—Nem mondhatnám — rázta meg végül a fejét Alevon,
aztán látva a másik tekintetét, a lényegre tért: — Valami átkot
kapott, meg másik négy katona is, és a papok nem
boldogulnak vele. Ha jól értettem, rajta keresztül akartak
megidézni egy tűzdémont az amundok.
- Ó! Én meg hallottam egy történetet öt. pyarroni fo
golyról, akiket egy szélmalom öt lapátkarjára kötözött
az ellenség. Ha ők azok, akkor megértem, miért nem
boldogulnak a szentéletű atyák: a malom karjai per
cenként újabb és újabb idézőköröket rónak a levegőbe.
Nemcsak erős mágia, de folyamatosan ismétlődő. — Pár
mondat erejéig a joviális úr eltűnt, és egy mágus né
zett Alevonnal farkasszemet, olyan pillantással, ami sö
tétebb és mélyebb volt, mint bármi a Kránbérc innen
ső oldalán. Minden valószínűség szerint ő volt az ősatyja
néhány befolyásos nemesi családnak a keleti végeken,
bár az ehhez szükséges matuzsálemi kort több testben
és több név alatt élte meg; és csak halkan mondom, de
szerintem a kárhozat asszonyának kegyelméből. Ennek
fényében talán érthető, miért kerülte Pyarron városát,
ahol könnyen összefuthatott akár az inkvizítorokkal,
akár a Tűtorony valamelyik varázslójával. Mindeneset-

re most épp itt volt, és emberünk bátorságát mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy ezt megpróbálta a saját javára kihasználni...
Más kérdés, hogy ebben a szituációban sajnos nem ó
rendelkezett cirka félezer éves, szükség esetén mágiával is
megtámogatható tapasztalatokkal mások manipulálása terén.
-Nem lehetne... - Alevon mély lélegzetet vett. Aztán még
egyet, mielőtt végül megszólalt volna. - Nem lehetne
emberáldozat nélkül megidézni a démont? — Amíg a másikra
várt, a tavernában ülve órákat gondolkozhatott ezen, újra és
újra felidézve és összevetve azokat a Dúlás idején szerzett
apró tudásszilánkokat, amikhez számos bajtársa emléke tapadt.
— A papok és varázslók úgyis legyőznék, a foglyokon pedig
megtörne az átok. Végül is, akik most a kikötőt őrzik,
megbirkóztak már épp elég hasonló rémmel, amit mindenféle
bolond szektatagok, ostoba varázstudók meg kétbalkezes
külhoniak szabadítottak a városra.
—Talán igen. De ha ezt elárulom, ugye te is elárulsz nekem
ezt-azt? - kacsintott rá a másik.
- Hogy a mogorva életbe ne! - felelt Alevon előrehajolva,
miközben nem vette észre, hogy ezzel kettejük között az üzlet
megköttetett. Ismerve őt én azt mondom, hogy ezzel élete
egyik legnagyobb hibáját követte el.
—Nos, akkor elmondanám - halkította le hangját a másik
—, hogy egy sámán képes úgy megidézni a szörnyet, hogy az
áldozatok nem halnak bele. Szerintem vegyél rá egyet, hogy
segítsen. Mihamarabb, mert nincs sok időd — csóválta
szomorúan a fejét.
—Te nem tudnád...
—Nem akarom. Túl kockázatos lenne. A papok meg az a
nyomorult vízmágus, akik most a sógorod körül sün-
116 • m.a.g.u.s.
dögnek, nem képesek rá. — Gyanakodva nézett a kupájába;
nyilván feltűnt neki, hogy az az apró, zümmögő légy, amelyik
beleereszkedett, még mindig nem repült tovább.
— Azt hiszem, ismerek valakit, aki tudna segíteni —
felelte Alevon megfontoltan. — De szerintem ő még elég tá
vol van attól, hogy valóban sámán legyen.
—Neked tulajdonképpen egy sámáninas is elég. A lényeg,
hogy meg tudja nyitni a kaput, mielőtt átszakad a fal, amit a
papok próbálnak jobbról-balról megtámasztani — mondta a
másik, és az utcára löttyintette borát, a benne evickélő hatlábú
szerencsétlennel együtt. - De a varázslatot a sógorod
közelében kell végrehajtania; be tudod juttatni hozzá?
—Van egy pap... Fiatal még, és nem is egy lángelme, de az
apjának jók a kapcsolatai.
—Az ide kevés lesz — csóválta fejét a másik. — Egy ink-
vizítortól vagy valami főrangú személytől kell egy passzus,
amivel a közelébe férkőzhet.
—Lesz, aki elkészíti nekem — felelt Alevon magabiztosan.
- Azt is, és akármi mást, ami útközben még szükségesnek
tűnhet.
—Tudom - bólintott a messzi keletről érkezett úr, mint
akinek egy régi ismerősét hozták épp szóba. - Csak azt nem
értem, mi vette rá, hogy elvállalja.
—Deler mestert? — E név hallatán egy pillanatra mintha
felcsillantak volna azok a hátborzongató szemek; de ha így is
volt, Alevonban ez ekkor még biztosan nem tudatosult. —
Niráért ő is hajlandó megtenni sok mindent. Megyek is, és
beszélek vele mielőbb; amúgy is azt mondtad, hogy kevés az
időm. — Felemelkedett ültéből.
—Köszönöm a jó tanácsokat. De nem szeretnék adósod
maradni, úgyhogy...

—Ó, velem most ne törődj; előbb a sógorodnak segíts!
Ahogy mondani szoktad: a család az első. Minden más ráér
később is.
-Örülök, hogy megérted - bólintott emberünk. -Még
egyszer köszönöm. Vigyázzanak rád az égiek!
***
— Hova megyünk? — kérdezte Nira. Még így, az esti

fényben is sápadtnak tűnt, és szeme vörös volt a sírástól.
— És mi ez a csomag?
—A csomagban ruhák vannak. Álruhák. — Alevon ka-
csintott. — Sietős utunk pedig a Lebegő piachoz, majd onnan
a városfal irányába vezet.
—Gyalog?
—Egy sarokkal feljebb áll egy konflis. Nem mintha nem
kedvelném a sétát, valamint a tiszta hegyi levegőt és a sok
nyers répát, amiket mindig is ajánlott boldogult apánk, de
sajnos az a helyzet, kevés az időnk. — Tudni kell, hogy
emberünk számára valóban sokat jelentettek a friss zöldségek,
értve ezalatt, hogy a hadtáp tanácsnokaként ő tud a
legkiválóbb tanácsokat adni arra nézve, hogy ezekből mennyit
kell rakni az ellátmány tetejére, hogy az adott szekér tartalmát
teljes áron lehessen eladni. Mindezt természetesen méltányos
ellenérték fejében. Alevon egyébként szerette a nehéz
ételeket, véresen ette a húst, és a gyümölcsök közül egyedül a
tenger gyümölcseit tűrte meg az asztalán.
—És mínek megyünk a kaptárba? — Nira egyre értet-
lenebbnek tűnt. - Azt mondtad, kitaláltál valamit: de mi köze
a férjem átkának a nomád menekültekhez?
—Ki kell hoznunk közülük valakit, aki segíteni tud. Csak
sajnos engem... - Alevon úgy feszengett, mint kez-
118 • M.A.G,U.S.
dő kispap a kuplerájban. — Szóval nekem volt ott egy ügyem,
ami miatt nem látnak szívesen. Pláne épen és sértetlenül. Te
viszont tudtommal ismered szinte az összes őrparancsnokot.
—Igen — bólintott a nő. -A nagyobb rakodásokhoz főleg
innen meg a mocsárnegyedből szerezzük a munkásokat. —
Tudni kell egyébként, hogy Bödön és a hasonszőrű egyének
messzire elkerülik az ilyen közösségi eseményeket, többnyire
hasogató derekukat és megrendült egészségi állapotuk egyéb
ékes bizonyítékait emlegetve. A fő ok persze valójában az,
hogy a kaptárból kirendelt nyomorultak munkáját árgus
szemmel vizsgálja a katonaság, az a pénz pedig, amit egy-egy
nap végén kapnak, még ahhoz is kevés, hogy egy kikötői
keménylegény kibicként aznap eliszogasson belőle valamelyik
játékbarlangban.
-És sikerült megszerezned, amit kértem?
-Persze. Az Arzenál költségvetési tervének negyvenhetes
számú melléklete — mondta, és átnyújtott egy spárgával
átkötött paksamétát. — Egyébként egy évvel korábban
készült, mint mondtad.
— Deler mester is tévedhet - vont vállat Alevon, miután az
iratokat mindenféle kímélet nélkül letömködte az iszákja
torkán.
—Tényleg, ő hol van?
-Jött volna ő is, de most épp... — bizonytalan mozdulatot
tett a kezével — mással van elfoglalva. Engedélyek és egyéb
papírmunkák. A kikötőben fogunk vele találkozni —
remélem, addigra elkészül.
—Neki legalább elmondtad, mit tervezel? — Nira hangja
bántóan követelőző volt. Valahol persze megértem a
felindultságát: ha egy nő férjét elfogják és felhasználják egy
démonidéző szertartáshoz, az biztosan borzasztó érzés. De ez
a hangsúly... Én a magam bőrén már

megtapasztaltam, mi jár azért, ha az ember nem beszél elég
tisztelettudóan a Mamával, vagy csak a seggét mereszti,
ahelyett, hogy segítene, úgyhogy ismerem ezt a tónust, amitől
mindenki kezében reszketni kezd a söröskorsó.
—Ne csináld már, Nira! Neked is elmondok mindent, ami
csak érdekel.
—Rendben. — A nő megállt, és csípőre tett kézzel visz-
szafordult. - Hallgatlak.
—Nem lehetne inkább a kocsiban, vagy valami kevésbé
forgalmas...
—Nem.
-Figyelj, előfordult már valaha, hogy rosszat akartam
neked? - vette elő Alevon a legkedvesebb testvér arcát. —
Vagy ne mondtam volna igazat?
—Nem - felelt Nira -, de tudni akarom, mi történik most,
hogy mit teszek éppen, mert különben megbolondulok! - sírós
volt a hangja. - Értsd meg: tudnom kell!
— Értem. - Alevon sóhajtott, és amennyire ismerem,
alighanem beszakadt körmök meg letört cipősarkak ju
tottak az eszébe. — Nos, a feladat mindössze annyi, hogy
kihozz onnan egy Benecse nevű embert; az egyetlen olyan
személyt, aki sámán lévén képes megtörni a Dalanert súj
tó varázslatot. Sajnos, mióta együtt dolgoztunk, az őrök
nem engedik a városba. Sőt, a hivatalos jelentések sze
rint tulajdonképpen már ki is végezték. Úgyhogy biztos
lehetsz benne, hogy örömmel veled tart, amint kap egy
más nevére kiállított menlevelet.
—De minek nekünk egy sámán? És most ne gyere azzal,
hogy a papok tehetetlenek! Én akár a Papi Szék elé is
elmegyek, és ha kell, addig könyörgök...
—Fölösleges - legyintett emberünk nagyvonalúan. -Már
csak napjaink, talán csak óráink vannak hátra. Eny-
120 • M.A.G.U.S.
nyi idő alatt pedig a titkárság küszöbéig sem jutsz el, és ezt
gondolom,, nem kell magyaráznom, mert elég jól ismered a
hivatalokat. Sőt, azt hallottam - tette hozzá gunyorosan -, hogy
újabban gyanúsan sokat forgolódsz a hadtáp környékén.
— Ne szórakozz, légy szíves! — kérte Nira meglepően
nyugodt hangon. — Egyébként miből gondolod, hogy ez
a nomád sámán képes arra, amire az istenek szolgái kö
zül senki?
—Tudtommal az ő fajtája más utat jár. Nem gátat pró-
bálnak vetni az áradatnak, mint a fekete mágiától rettegő
pyarroniak, hanem megpróbálnak irányt szabni neki.
—És ha nem sikerül neki? Mi lesz akkor Dalanerrel?
—Gondolom, a Fátyol túloldalára költözik a társaival együtt.
Éppúgy, mint a papok, a katonák, és persze maga a sámán,
akiket feltehetően sokkal kevésbé fogok siratni. — Biztos
vagyok benne, hogy Alevon szándékosan felejtette le magát a
felsorolás végéről, részben azért, hogy a húgát ne idegesítse
feleslegesen, részben pedig mert feltehetően abban bízott,
hogy mint eddig mindig, most is kivágja majd magát valahogy
a slamasztikából. — Nézd, Nira — fogta halkabbra Alevon -,
tudom, hogy kockázatos. Viszont akárhonnan nézem, egyedül
így van esélyünk. Úgyhogy mindenképp ki kéne hoznod azt a
sámánt. Benecse a neve.
Nira erre már nem válaszolt egy szóval sem — rnegfor-
dult, és a konflisból kiszállva némán, gyalog tette meg az
utolsó pár száz lépést a kaptárnak gúnyolt szegénynegyedig,
ahol iszonyú zsúfoltságban éltek a főleg délről, az enysmoni
pusztákról érkező menekültek. Emberünk eleinte zavartan
feszengett mellette, majd néhány kurta biztató szó után
lemaradt, amikor az őrtorony látótávolságába kerültek.
Leintett egy konflist a visszaúthoz, és miután

megalkudott vele, leült egy olcsó kocsma utcai padjára -ha jól
emlékszem, a Három Horpadt Hordóhoz címezték, de az is
lehet, hogy a Hat Hájas Hollóhoz —, és várt.
A sör langyos volt, az idő meleg, a kaptár felől pedig csa-
tornaszagot terelgetett erre a bágyadt szellő. Emberünk hamar
átpörgette a húgától kapott paksamétát — egyedül egy
többszintes pince zsiliprendszerének tervét vizsgálta hosz-
szabb ideig -, és onnantól már kínosan lassan vánszorogtak a
percek, majd miután eltelt annyi, ami alatt Nirának már
végeznie kellett volna, úgy tűnt, hogy végtelen hosszúra
nyúlnak. Alevon járkált, késével ábrát karistolt a padba,
csizmája orrával lyukakat rugdosott az út porába, és úgy
érezte, hogy a várakozásnak sosem lesz vége, de sem segítsé-
gért indulni, Sem közelebb menni nem mert. Fejében őrült
ötletek rajzottak, lábát pedig megbénította a félelem.
Aztán egyszer csak a távolban felbukkant a húga, a sámán
társaságában.
Alevon felpattant, de nem indult feléjük; némán, a sarkán
ingázva várta, hogy megérkezzenek.
—Már aggódtam — kezdte, miközben előzékenyen ki-
nyitotta nekik a konflis ajtaját. - Mi történt?
—Megalkudtunk — felelt Nira. — Ismerem ezt a tisztet: a
kockázás meg a kurvázás az élete, és mindkettőhöz elég sok
pénzre van szüksége. Úgyhogy kiállítottam neki egy
kötelezvényt a hivatal nevében kétszáztizenöt sepiáról...
—Hogy mennyiről?! - szaladt ki Alevon száján. - Volt képe
elkérni egy fogadalmi kápolna árát egy szőrös gatyájú
lótolvajért?
—Nem nagyon volt választásom.
— Rendben! — fújta ki emberünk a levegőt. — Egyéb
ként ha jól tudom, neked a hivatalban semmiféle jogod
nincs ahhoz, hogy ilyen összegről váltót állíts ki, ugye?
A nő nem szólt, csak lehajtotta a fejét.
122 • m.a.g.u.s.
-Kitűnő - vicsorgott Alevon. - Ezek szerint nekem kell
villámgyorsan előteremtenem annyi pénzt, mint amennyit tíz
év alatt kuporgat össze egy munkájáról és fösvénységéről is
nevezetes céhmester, hogy aztán kiválthassam belőle a
kötelezvényedet, mielőtt az ügy az Ezer Szem Hivatalának
tudomására jut, és téged tüzes vassal megbélyegeznek
csalásért, hamisításért és ki tudja még miért. Mennyi időm
van?
-Azt mondta, holnap reggel próbálja majd pénzre váltani -
felelt a nő halkan, maga elé meredve.
-Értem. Tulajdonképpen nincs is több kérdésem.
És Alevon, bár távol áll tőle a halak szótlansága, tényleg
nem kérdezett többet. Segített Benecsének felvenni az álruhát,
és miután ez nem kis nehézségek árán és súlyos
káromkodásokkal kísérve sikerült, csak ült a helyén,
összeszorított szájjal bámulva ki az ablakon, és nem szólt egy
szót sem az egész út alatt.
A gondolatok úgy kavarogtak a fejében, mint az őrült
varjak.
***
Deler mester időközben, késve bár, de elkészült az irattal,

amin egész nap dolgozott. Szép munka volt: egy engedély
Demulatur al Lissnek, az Általános Katonai Ellátásért Felelős
Beszerzési Hivatal teljesítési fópatronátorának, hogy két
társával megvizsgálhassa a Pyarron csillaga nevű hajón
érkezett és a szöveg folytatásában megnevezett személyeket,
hogy Kyel szemével látva őket útmutatást nyerhessen a
megmentésükhöz és a többi, és a többi. Az alján a
hivatalvezető Kyel-pap személyes pecsétje és saját kezű
aláírása. Ez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy az illető
tényleg alá is írta volna az okmányt, s e tény ta-

lán magyarázattal szolgál arra, hogy Deler mester hangja
miért csengett olyan kimerülten, mikor Alevon megérkezett.
—Szóltam Demulaturnak, hogy menjen a Languszta-
mólóhoz úgy éjközép táján — mondta, miközben átnyújtott
neki egy tekercstartót.
—Köszönöm! - bólintott emberünk. - Hazakísérjelek?
-Az jólesne - válaszolt az öreg -, csak előbb rendet kéne
raknom az asztalomon. Velem tartasz?
Így aztán együtt indultak vissza abba a poros lyukba,
amelyet Deler olykor irodának becézett.
Amikor beléptek, egy férfit láttak nekik háttal az asztal
mellett üldögélni; ott, ahova csak a számmesternek volt szabad
bejárása, de ilyen késői éjjelen még őt sem látták szívesen az
őrök, nemhogy egy idegent — aki mellesleg nem tűnt
túlságosan félelmetesnek. Alacsony, testes úr nehéz anyagból
varrott drága ruhákban, amint épp a homlokát törölgette egy
jókora szalmasárga batisztkendővel.
—Szép jó estét, Deler mester! - szólalt meg a betolakodó,
majd az ajtó felé fordult. — És neked is, Alevon! Örülök,
hogy újra találkoztunk. — Az a kissé idősödő úriember volt,
akitől emberünk még a délután folyamán tudott meg hasznos
dolgokat. De akkor még nem volt világos, hogy mit is kér érte
cserébe.
— Békés napokat! — felelt az öreg a kései órához mérten a
lehető legbarátságosabb hangon. — Miben állhatok
szolgálatodra?
-Nos, hogy rögtön a lényegre térjek, s ne raboljam az
idődet egy átdolgozott nap után, engedd meg, hogy eláruljam:
valóban a szolgálataidra volna szükségem. Tudod, Zenardától
keletre fekszenek a családom birtokai, és azon a barbár
vidéken könnyebb egy ork csipkeverőt ta-
124 • m.a.g.u.s.
lálni, mint egy tehetséges jegyzőt a kancelláriába. — Finoman
kuncogott a saját tréfáján, majd amikor látta, hogy a másik
nem akar, vagy talán nem mer megszólalni, komoly tekintettel
folytatta: - írnokféle persze akad ezrével, de nekem olyanra
van szükségem, aki valóban előre tudja lendíteni az ügyeinket;
és erre csak az képes, aki pontosan tudja, mi folyik itt. Hogy a
tenger sok arany és áru, ami a Pyarroni Államközösségből ide
érkezik, jórészt a semmire megy el. Értelmetlen háborúkra,
amiket a világ végén vívunk, hadiflottára, amikor a
szövetségeseinké a Gályák tengere, és akkor még nem
említettem a hatalmas építkezéseket, az ünnepségeket meg a
többit. Hát erre jut pénz? — kérdezte szónokian. — És
nekünk, akik közben a keleti határon éjjel-nappal harcolunk a
Salumnion hegyei közül előtörő hordákkal, nekünk nem járna
ki némi segítség?
— De — találta meg végre a hangját az öreg. — Úgy ér-
tem, természetesen jár. És ha kéred, úgy értem, a legnagyobb
örömmel megfogalmazok egy... az összes szükséges kérvényt,
és mindent megteszek... - ahogy Alevonra pillantott, a szavai
menthetetlenül egymásba gabalyodtak, mint részeg horgászok
keresztbe dobált zsinórjai. Ez valahol érthető: a tanácsnok
bénultan, merev tekintettel állt a helyén — szerintem azért,
mert nagyjából ekkor ébredt rá arra, milyen árat kért a jó
tanácsokért a joviális úr. Megjegyzem, az alku nem volt
minden ízében tisztességtelen, sőt: egy démonúr elűzésével
kapcsolatos tudásért cserébe egy okirathamisító neve
tulajdonképpen méltányosnak mondható. Az más kérdés, hogy
emberünk nem ismerte fel a helyzetet, és pont Deler nevét adta
ki; bár megjegyzem, hasonló hibát bárki elkövetne, akit e
különös úriember útjába sodor a balsors.
-Kérvények?! — ragadta magához a szót az ismeretlen. —
Tudod te, hány kérvényt, folyamodványt, előter-

jesztést, megkeresést, kérelmet, javaslatot és hasonlót írtunk
már mindenféle hivatalokhoz? Fel lehetne vele itatni a Dorlan
bármelyik holtágát, azt hiszem - akkor legalább lenne is
valami hasznuk,
—Én láttam néhány ilyen iratot - próbálta kisebbíteni Alevon
a hivatal vétkeit, s egyúttal tiszteletre méltó erőfeszítéssel
próbálta helyreállítani nyugalma látszatát -, és tudomásom
szerint még van, ami megvitatás előtt áll,
—Valóban. Van, amit még a Dúlás előtt nyújtottunk be, és
tényleg, még mindig nem bírálták el. Pedig akkor még volt
néhány közeli barátom a hivatal vezetőségében, és sokkal
jobban mentek a dolgok, de mivel ők időközben hősi halottak
lettek, más utat kell választanom. — Az úr felállt, és az öreg
vállára tette a kezét. — Te fogsz nekünk segíteni! Itt dolgozol
hosszú évek óta: tudod, mit és kitől lehet kérni. És az igazán
létfontosságú ügyekben megvannak a módszereid, hogy
előteremtsd a megfelelő iratokat, nem igaz? — kacsintott.
—Nem tudom, mire gondolsz — mondta Alevon azonnal,
mert látta, hogy Deler elsápad, és a homlokán megjelennek az
első verítékcseppek.
—Dehogynem! — A másik mosolygott, kissé talán gúnyosan.
— Lám, itt ez a piszkozat, amit az asztalodon találtam: egy,
vagy akár több emberéletbe is mernék fogadni, hogy a hivatal
vezetője nem tud az ügyről, amihez készítetted. - A tanácsnok,
keze e ponton kulcsolódott rá arra a keskeny pengéjű tőrre,
melyet hátul, a dereka fölött szokott hordani, szemérmesen a
ruhája alá rejtve. A mozdulat nem volt feltűnő, az idegen
mégis észrevehette, mert a szemébe nézett. Egyetlen pillanat
alatt megváltozott az arca, a tartása, és legfőképpen a
tekintete, amely sötét lett, mély és iszonytató; Alevon ujjai
pedig erőtlenül siklottak le a tőr markolatáról, amelyet az
imént megragadott.
126 • m.a.g.u.s.
-Nem, nem tud az iratról. - Az öreg fél kézzel megtá-
maszkodott az asztalán: kellett most egy biztos pont. Mélyet
sóhajtott. - Nézd... Nekem Nira.. -
—Tudom! - vágta rá az úr csitítólag, és arca megint olyan
ártatlannak tűnt, mint egy folyóparton ülő vén
posztókereskedőé. — Értem! És hidd el, én is így érzek az
egész népem iránt! Mintha a gyermekeim lennének mind.
Nem tudok elképzelni nemesebb-feladatot, mint segíteni
nekik. Vagy te talán igen?
— Nem... Én sem - válaszolt Deler lemondóan.
-Helyes! — vágta rá az idegen. - Kint vár egy utazóbatár és
a kíséretem: szedd össze mindazt, amire szükséged lehet, hogy
mielőbb elindulhassunk Zenarda felé! Együtt, hogy a túlbuzgó
járőrök ne alkalmatlankodjanak túl sokat.
— De hát... - kezdte az öreg bátortalanul, ám a má
sik közbevágott:
-Ó, a ruháidra meg a többire ne legyen gondod: az
embereim már mindent összecsomagoltak. Tulajdonképp már
csak a búcsúzkodás van hátra, ami sajnos nem tarthat soká,
mert hőn szeretett tanácsnokunk ideje fogytán. Úgyhogy
várlak a főbejáratnáli úgy tíz perc múlva - fejezte be, majd
finoman biccentett, és minden sietség nélkül kisétált az ajtón.
-Ez... ez ki volt? - kérdezte Deler mester Alevontól.
-Olyasvalaki, aki hetedíziglen kiirtatja a családját bárkinek,
aki nem azt csinálja, amit ő kedvesen mosolyogva kér —
felelt a tanácsnok a homlokát masszírozva. — A régi nemesi
famíliák közül való nagykutya, aki szerintem csak azért nem
költözött át már rég a'fekete határ túlsó oldalára, mert az aquir
énekmondók nem tudnák kielégíteni a kulturális igényeit.
-Te... félsz tőle?

-Hogy a pokolba ne?! — fakadt ki emberünk. — Mit
gondolsz, szép szóval meg a keszkenője lengetésével veri
vissza keleti orkokat? Rendkívül megbízható arcok vallották
eskü alatt, hogy a vezéri nemzetségekből ejtett foglyokat saját
kezűleg, élve nyúzza meg. És a jelek szerint elég jó
kapcsolatai vannak ahhoz, hogy az inkvizíció folyton
elveszítse ezeket az aktákat.
-És velem mit fog csinálni?
-Ha szép csendben teszed a dolgod, biztos nem lesz ártalmadra
— mondta Alevon, de ahogy fel-alá járkált a szobában,
látszott, hogy ez a megoldás a legkevésbé sincs az ínyére. —
Elkészíted azokat az okmányokat, amiket kér, ő meg ad
szállást, ételt, pénzt, asszonyokat, pénzt, még még pénzt. Úgy
tűnik, sokat érsz neki, szóval biztos úti dolgod lesz. És persze
megvéd bárki ellen. Aztán talán egy idő után elnyered a
bizalmát, és ha úgy gondolja, itt többet tudsz segíteni neki,
megengedi, hogy visszaköltözz Új-Pyarronba.
—De én nem akarok elmenni innen! — csattant fel Deler. -
És nem csak azért, mert itt élek már vagy harminc éve, hanem
mert eszemben sincs iratokat hamisítani egy ilyen szörnyeteg
kedvéért! Az olyan lenne... azzal elárulnám az összes embert,
akit ismerek! Érted?
—Értem — bólintott emberünk -, úgyhogy az Eszméről
akár el se kezdj szónokolni. Egyetlen dologra gondolj: ha nem
leszel pár perc múlva a bejáratnál, Dalaner meghal, minket
pedig megölnek, és ráadásként esetleg Nirát is.
—Jól van, jól! - morogta az öreg, miközben lázas sietséggel
próbálta összekapkodni azt a kevéske holmit, amit az
irodájában tartott. A sárcipőket kis gondolkodás után
otthagyta. — De ha megérkezünk, nem tud majd arra
kényszeríteni, hogy neki dolgozzak.
128 • m.a.g.u.s.
— Dehogynem — csóválta fejét a tanácsnok ennyi ma
kacsság láttán. — És nagyon kérlek, ne akard a saját bő
rödön megtapasztalni a módszereit. — Láthatóan hoz
zá akart tenni még valamit, talán a tüzes fogókról, vagy
esetleg a patkányvermekről, de végül csak annyit mon
dott: — Mennem kell. Éjközépig még van egy kis időm ar
ra, hogy megtudjak ezt-azt a raktár zsiliprendszeréről. Is
merek valakit, aki segédkezett a felújításuk során. Aztán
ha a ma esti akció sikerrel véget ér — nagy lélegzetet vett
— nos, akkor magam is teszek egy utat Zenarda felé. Ad
dig is tarts ki, rendben?
Már megfogta a kilincset, amikor Deler utána szólt:
-Alevon!
-Igen?
-Én... szóval csak annyit mondj Nirának, hogy minden jót
kívánok neki. És sajnálom, hogy így alakult.
-Átadom — mondta, de még mindig nem nyitotta ki az
ajtót.
Egy pillanatig habozott, majd visszafordult, és megölelte
az öreget; aztán egyetlen további szó nélkül sarkon fordult és
kilépett a hivatal sötét folyosójára. - Hát így esett, hogy
Alevon régi barátja már rég egy vasalt kerekű batár sötétjében
emésztette magát, mire Áldott Demulatur és emberünk
összetalálkozott a hadikikötőben, a Languszta-mólónál.
-Miért hívtál ide éjjel? — kérdezte a pap. - És mit kezdjek
ezzel? - nézett álmosan a tekercstartóra, amelyet a tanácsnok
büszkén lóbált meg a szeme előtt.
- Ez egy engedély, ami alapján velem és egy társammal
bejuthatsz Dalaner al Teronhoz — mondta Alevon, majd a
másik párnától gyűrött arcát és kába tekintetét látva hoz
zátette: — Tudod, a lovag, akit az Ibarából hoztak vissza,
és akiről ma reggel is beszéltünk.

-Ó, igen! A tűzdémon, amit a papok megpróbálnak
megállítani. Emlékszem, csak - ásított egyet - kicsit álmos
vagyok.
—Mi is — intett emberünk a sötétben várakozó sámán és
Nira felé. — Viszont azt ígértem, hogy segítek neked, ha
tudok.
—És tudsz? - kérdezte Demulatur minden lelkesedés
nélkül.
—Hogyne! Találtam olyan embert, aki ha megvizsgálja a
harcosokat, sok hasznos tanáccsal tud szolgálni a papoknak.
- Remek. Kellek én ehhez?
-Az engedély miatt hármunknak kell lemennie. De ne
aggódj: ha minden jól megy, egy óra múlva már otthon
lehetsz.
— De miért nem ért rá reggelig?
—Mert a raktárba csak éjjel lehet ki-be járni — felelt
Alevon. — Tudod, senki nem szeretné, ha az egyszerű nép
száján mindenféle mendemondák kapnának.szárnyra.
-Akkor ne húzzuk az időt - szólt Demulatur, aztán ásítozva
bár, de becsülettel az élre állt, arról dörmögve az orra alatt,
hogy igazán elmehetne noszogatás nélkül is a pokolba az
összes odavalósi lény, vagy legalábbis alhatna annyit, mint
minden rendes ember. Alevon és a sámán csuklyával fedett
arccal követték, Nira pedig távoltót figyelte a kis csapatot,
ahogy elérnek egy jellegtelen, kőkockához hasonló épületet, és
az őrökön túljutva eltűnnek a kapualjban. Nyugodt volt, vagy
inkább úgy mondanám: már lecsillapodott, mert egészen addig
veszekedett a bátyjával azon, hogy a tanácsnok is kimenjen-e a
többiekkel oda, ahol esetleg percek múlva megjelenik és
tombolni kezd valami démonúr. Alevon végül azt mondta,
hogy csak addig kíséri el a többieket, amíg Dalanerhez érnek,
130 • m.a.g.u.s.
aztán egyből visszafordul — rezzenéstelen arccal tudott ha-
zudni -, amit Nira, mivel ismerte épp eléggé, természetesen
nem hitt el, és megeskette, hogy vigyáz magára és egyetlen
percig sem kockáztat odalenn.
Az utcára nyíló kapu túloldalán Áldott Demulaturt és társait
félhomály, rohadt hínárszag és fojtott mormogás fogadta. A
raktár üres volt, kissé szemetes, és a bejárattal szemben egy
enyhén lejtő rámpa vezetett az alsóbb szintekre, ahonnan
valamicske fény szűrődött fel és tompa zaj hallatszott. Két
fordulóval lejjebb, némi változatosságként furcsa karokat
láttak kiállni a falból, majd végül a legalsó szinten újabb
őrposzt és egy láthatóan nemrég felszerelt vasalt ajtó fogadta
őket, amelynek fájába értő kezek óvó véseteket égettek
aprólékos gonddal. A terem egy távolabbi sarkában jó páran
álltak egy parázstartó körül — hűvös volt idelenn —, de az
érkezők csak a, körvonalaikat tudták kivenni a sötétben.
Köztük volt Parleon is, akit Alevon távolról már látott az előző
napon, és aki most, vízmágustól meglehetősen szokatlan
módon aprócska lángörvényeket bűvölt a levegőbe, hogy azok
táncával szórakoztassa a társait. A tanácsnok hasztalan próbált
más ismerős arcra bukkanni; pár pillanat múlva pedig már
közelebb is lépett két testőr, úgyhogy újra elő kellett venni a
tekercstartóból a Deler által készített iratot.
Aztán a kapu kitárult, és forróság csapott az arcukba. A
túloldalon öt, ravatalszerű emelvény magasodott, rajtuk a
sivatagot megjárt katonák teste, mellettük pedig vagy fél tucat
áhítatba merült pap, akik közül csak egy fordult az érkezők
felé. Áldott Demulatur szóba elegyedett vele, és némileg
bizonytalanul, elkezdte magyarázni, hogy ki is ő és milyen
nemes szándékok által vezérelten jött ide a társaival. Alevon
eközben közelebb lépett a csont és bőr

Dalanerhez - bár kissé visszahőkölt, mikor megérezte,
micsoda hő árad a testéből —, míg Benecse, a sámán lehunyta
a szemét és egy helyben állva, sarkain előre-hátra ingva lassan
révülésbe kezdett.
Emberünk talán mindössze pár pillanatig nézte az előtte
fekvő férfit. Nyilván tudta, hogy a helyiek előbb-utóbb
megunják Demulatur locsogását, és kidobják az egész csapatot
— onnantól meg csak a szerencsén múlik, hogy nem kerül-e
az ügy a hamis engedéllyel együtt valami főpap elé, ők maguk
pedig az Ezer Szem Hivatalának tömlöcébe. Fejét ide-oda
kapva kereste a megoldást, miközben tekintete átsiklott
társával beszélő pap arcán tükröződő értetlenségén, a
falikarokban lévő fáklyákon és a falakon lévő
zsilipnyílásokon, a sámán nyakán megfeszülő izmokon, a
padló agyagfalú, ujjnyi mély csatornáin és a föléjük halmokba
rakott jégtömbökön, a falakon baljósan tekergő jeleken és
ábrákon, a ruhákon, az ékszereken, a harcosok alá terített
lepleken. Nem méltatta figyelemre magukat a katonákat sem,
kivéve azt, akinek bőrén egy apró, fekete pecsét épp most
kezdett el mélyvörös, de egyre fényesebb és világosabb,
színnel izzani.
Feltehetően ekkor jött rá, hogy a sámán elindította a
változást.
A következő pillanatban a vízmágus feltépte a kaput,
berontott, és különös nyelvén hadarva vádlón mutatott
Benecsére — Alevon ekkor lépte át a kijárat küszöbét — , aki
a révület miatt addigra már vélhetőleg elveszítette kapcsolatát
a világgal. Aztán amikor Parleon közelebb lépett hozzá, a
sámán szemei felnyíltak — Alevon már a rámpa felé rohant
—, és lángcsóvák csaptak ki belőlük, a varázsló pedig üvöltve
tűnt el egy gyöngyházszínű gőzfelhőben; majd egy pillanatra
rá az egykor Benecsének nevezett lénynek már a szájából is
előtört a tűz. Alakja
132 • M.A.G.U.S.
a mennyezetig nyúlt, és a termet gonoszul rőt fénnyel és
kacagással töltötte be.
Emberünk eddigre már elérte a raktár következő szintjét,
ahol a félhomályban mint egy óriás bordái álltak ki a falból a
ciszternák zsilipjeit kezelő karok.
A démon pernyét és parazsat üvöltött, és a termet
szempillantás alatt elárasztotta füsttel; az emberek homályos
árnyaknak tűntek, akik kínzó köhögéstől gyötörve keresték a
menekülés útját. Aztán ahogy Alevon sorra megnyitotta a
zsilipeket, minden egyéb hangot elnyomott a bezúduló víz
robaja — az áradat pedig mint egy milliárd cseppből álló
hadsereg rontott a démonra, elborítva és leverve őt a lábáról,
majd részvéttelenül örvénylett tovább, hogy végül
megnyugodva néma és hideg sötétséggel borítsa el a raktár
alatti víztározó termeket.
***
Hogy mi történt aztán? Hát, lehet, emiatt most romantikus

lelkű hülyének tűnök, de én akkor is úgy hiszem, Alevon volt
az, aki kihalászta a vízből a sógora szánalmasan könnyű testét,
majd felhozta a felszínre, de igazság szerint abban a sötét
káoszban akár össze is keverhette valakivel. Mindenesetre így
vagy úgy, de mindketten kijutottak, míg az őrök többsége és a
papok fele odaveszett - utóbbiak maradéka is csak azért úszta
meg, mert a lángtengert felfogták a jégtömbök, a tengerúrnő
pedig, akinek szolgáltak, nem engedte őket megfulladni.
Dalaner al Teron társai közül egy sem élte túl azt a napot, a
sámán pedig nyom nélkül porlott semmivé a tűz és a víz örök
harcában.
A következő napokban Alevon és a húga a gyógyítók
házában helyezték el Dalanert; Áldott Demulatur pedig

kitüntető címet kapott hősies helytállásáért, amit a démon
elszabadulásakor tanúsított. Azt sajnos nem tudom, hogy
szimplán elfelejtette, miért is ment oda, vagy volt annyi
sütnivalója, hogy hallgasson róla, de tény, hogy erről nem
mondott semmit a vizsgálóbiztosoknak, ők meg — talán a
gondos atya kérésére — efelől nem kérdezték. Annál többet
faggatták viszont azt az őrparancsnokot, akinek utasítására
hagyták kisétálni a Benecse nevű latort a kaptár ajtaján, de úgy
tűnik, elég magas körben voltak kapcsolatai ahhoz, hogy végül
felmentsék. Ezt megünneplendő még aznap este fel is keresett
egy kuplerájt, majd némi italozás és pajzánkodás után, ledér
kibicei által támogatottan egy kikötői játékbarlangban kötött
ki, ahol Alevon. és egy angyali tekintetű ifjú klerikus —
művésznevén a Kisangyal, jeles hamiskártyás — épp
valamiféle kockajátékra próbáltak megtanítani egy gazdag
dzsad kereskedőt. E jelenet láttán bármely hozzáértő gyanút
fogott volna, felismerve Muad el Sehebet, akinek kezén több
ólmozott kocka pergett keresztül, mint homok, de az őrpa-
rancsnok nem tartozott e jól értesült személyek közé, és beállt
játszani. Hajnalra, mikorra már egy kisebb kápolna árát
veszítette el, holmi csalást próbált emlegetni, de még be sem
fejezte a mondatot, máris az asztalhoz szegezte a kezét egy
hirtelen előrántott vékony pengéjű tőr. Megjegyzem, olcsón
megúszta az ügyet: egy ilyen helyen kellő támogatás nélkül
vádaskodni olyan súlyos modortalanság, ami bizony akár az
ember életébe is kerülhet. Ráadásul egyik, a jelek szerint
könnyen indulatba jövő partnere valóban nem is csalt.
Alevon ezt követően sietve elbúcsúzott barátaitól, majd,
némileg bánkódva az általuk elkért jutalék miatt, egy kevéssé
ismert kijáraton át elhagyta a játékbarlangot. Nem sokkal
ezután érkezett meg Parleon, az addig sokak
134 • M.A.G.U.S.
által halottnak hitt vízmágus is, a kikötői őrség két tagjával, és
emberünket keresték; majd miután elmentek, a kikötői őrség
újabb tagjai futottak be, akik szintén Alevon után érdeklődtek,
nyilvánvalóan nem tudva az előttük érkezőkről. Mindez a
késelésnél jóval nagyobb megdöbbenést váltott ki a jelenlévő
józan kevesekben, de másnapra ők is napirendre tértek az ügy
felett.
Alevon szerintem ekkorra már rég elhagyta a várost, és
Zenarda felé indult; de attól tartok, az útja nem járt sikerrel,
mert pár hét múlva arról érkezett hír, hogy Deler mester, az
Általános Katonai Ellátásért Felelős Beszerzési Hivatal
számmestere Lankont városában jobblétre szenderült. Végül
tehát, vagy saját maga, vagy az istenek akaratából, de mégsem
állt be írnoknak új gazdájához, akit, és ezt ne vegyétek
sértésnek, jól felfogott érdekemben most, a történet végén sem
fogok néven nevezni. Mindenesetre Alevon azóta sem tért
vissza Új-Pyarronba, de úgy hiszem, hogy bárhol is van, azért
a családján tartja az egyik szemét. És ha kell, biztos felbukkan
újra, hogy segítsen, bármivel és bárkivel is kerüljön szembe
— mint mondottam, számára a család szent, és az is fog
maradni, ameddig csak él.
Egyéb jeles tulajdonságairól pedig már beszéltem épp
eleget.
Tessék? Hogy mi lett Dalaner al Teronnal, aki aztán
hónapokon át öntudatlanul feküdt egy csendes ispotályban?
***
Egyedül volt a fájdalommal, mert elhagyta ót az Örök Izzás

Ura, és nem álltak mellette a Vizek Urai. Súlytalan volt a teste
és a lelke, úgyhogy ha most mérettetett volna meg, min-

den valószínűség szerint könnyűnek találtatott volna, de bár-
hol volt is, az sem a Mennyek Kapuja, sem a Központi Mázsá-
lóház nem lehetett.
Érezte, ahogy az idő továbbhalad; érezte múlását a reggel-
nek, és érezte az estének, érezte múlását a napoknak, és érezte
a heteknek.
Vágyott valamire; érezte a hiányát, rettegte a nélkülözését, de
hogy mi volt az, homályba veszett, és nem tudta szavakba önteni;
és ez így folyt mindaddig, amíg csalogatni nem kezdte tekintetét
a fény, mert akkor szemét kinyitva meglátta és felismerte és nevén
nevezte, rég nem használt, karcos, gyönge hangján:
-Nira!
Csigás Gábor
Belülről Rág
Csaba Tamás Hadtáp című novellájának felhasználásával
-Üdv, Bödön!
Nem emlékszem, ki ez az ember, aki idelép hozzám.
Ismerős az arca, de fogalmam sincs, ki lehet, pedig tudnom
kéne. Savanyú íz jut róla eszembe, kovászosan maró,
ugyanakkor keserű is, mint a korom. Mivel még mindig nem
tiszta a fejem, ezt majdnem elmondom neki, aztán eszembe
jut, hogy ő kovászt talán igen, kormot azonban szinte biztosan
nem eszik, úgyhogy inkább elharapom a mondatot.
-A tiedét! - felelem, mert nem jut más eszembe. A sa-
vanyúság és keserűség miatt igyekszem némileg sértett képet
vágni. Nehezen mozog még az arcom, olyan, mint egy rossz
maszk. Zsibbadok, égnek az izmaim. Még mindig. Nem
szokott ennyi ideig tartani a dolog. Valami nincs rendjén.
—Ugyan, ne csináld már! - mondja az ember, akinek
továbbra sem tudom a nevét. Az ízek nem csaptak be, látom
rajta, hogy ő, velem ellentétben, érti, miért vagyok mérges rá.
Szabódni kezd: - Mit igértem neked? Hogy

éjfélkor ott leszek a csónakkal. És aztán pontosan akkor ott is
voltam.
Igen, tényleg ott volt, ugrik be valamiféle homályos, sötét
kép, a vér ízével és további emberi arcokkal együtt. Nyolc.
Nyolc arc? És vér?
— És az a nyolc katona?! - húzom össze a szemöldö
köm. A vér íze keserű és savanyú, már-már zavaróan az.
Acélszag, igen, és izzadság, meg saját sebeim íze. Emiatt
az ember miatt.
—Ők is szerettek volna csónakázni. Dobtam volna őket a
tengerbe? — kérdezi a névtelen férfi. Bólintanom kéne, jut
eszembe. Csípni kezd a nyelvem, és kissé meg is rezzen a
fejem. Ő nem hagy szóhoz jutni, folytatja a mondókáját, felel
saját kérdésére, és én örülök ennek, mert segít emlékezni: —
Persze, hogy nem. Azt mondtam, hogy megállok, mert fel kell
vennem a nagybátyám másodunokatestvérének volt
szomszédját, mivel az én szememben a család szent. Ebben
megállapodtunk, ittunk is rá egy-két áldomást, és onnantól
simán ment volna minden, ha el nem rohansz.
Igen, elfutottam. Rohantam, és később, a menekülés után
nem sokkal jött a kövek nyirkos szaga és a vér íze. A rémület
hideg, karcos zamata. A család szentsége? Igen, igen! Finom.
— De hát ha kergettek! — mondom. Megint csak haj
szálon múlik, hogy nem árulom el magam. Persze az ő
fajtája nem venné észre a megingást, vagy ha mégis, hát
félreértené, de ügyelnem kell. Nem sejtheti meg, hogy
szeretem a rémület ízét.
-Persze, hogy kergettek! — magyarázza. Bolondnak néz,
fűízűnek. Persze az ő szempontjából ez most jogos, nekem
pedig jól jön. - Hiszen futottál, vagy nem? Ha ott maradsz,,
nemhogy nem bántanak, de még őriznek
138 • M.A.G.U.S.
is, míg az árut le nem szállítod. Nyolc markos fegyveres
vigyázott volna rád, teljesen ingyen, és ezt én szerveztem
neked. Az egészet te szúrtad el azzal, hogy elszeleltél.
Maradjon köztünk, de ennyi a történet.
A névtelen férfi jelentőségteljesen félrenéz, én meg abban a
szempillantásban elmosolyodok. Talán még a nyelvem is
elővillan. Rájövök, hogy amikor idelépett hozzám, és rám
köszönt, azt mondta, „Bödön", és hogy ez az én nevem,
legalábbis szerinte. Eddig nem tudtam hová tenni, miért
mondta, hogy Bödön, de már megvan. Bödön, igen. így ismer
ő engem. Húsízű, friss és rémült Bödön, nem túl sokkal a vér
és a korom keserűsége, a kovász előttről. Számomra ezt jelenti
Bödön, és a mostani formámat, nevemet. Elorzott, felfalt
szavakat, kifejezéseket és érzéseket — mostani lényem egy
részét. A felszínt. Egyre több mindenre emlékszem.
Tisztulóban a fejem. Lassan, de biztosan.
—El kellett dobnom a csomagot — mondom. Tudom, hogy
ő egy másik csomagot ért majd ez alatt, nem azt a véres,
vitorlavászonba csavart tetemet, amit én, de ez nem baj. így
hitelesebb maradok. Sokkal. — És még így is utolértek —
teszem hozzá. Azt már nem mondom ki, hogy „szerencsére".
- És gondolom, meg is vertek. Sajnálom. - Az idegen, aki
már nem is annyira idegen, próbál együtt érzőnek látszani.
Nem tudja, hogy minden pórusa elárulja. A szagával, amit a
nyelvemmel érzek. Szag és íz. Nálam, az én fajtámnál nincs
erős különbség. De most nem vagyok éhes, még nem. Ha az is
lennék, mást keresnék. Egy nőt. A férfiakból most elég volt
egy időre. Ő gyanútlanul folytatja: — De ne futkorásszon, aki
nem bírja a pofonokat. Ezt sokszor mondta nekem az apám, és
milyen igaza volt!
-Kösz a jó tanácsot! - vágom rá. Magamhoz képest egyre
simábban folynak a számból a szavak. Mint a vér,

de már nem olyan kesernyés, kovászos zöngével. —Legkö-
zelebb észben tartom, ha veled üzletelek.
— Miért, van valamid? — néz rám a férfi kutakodón,
én pedig majdnem rávágom, hogy van, még megvan a fele,
a fél Bödön, de aztán eszembe jut, hogy nem, ő nem tud
hatja meg.
-Nincs, úgyhogy megyek is - mondom neki. — De baromi
jót beszélgettünk. — Eltölt a vér és a hús ízének emléke, és
bár tényleg nem vagyok éhes, összefut a számban a nyál. Már-
már kiköpöm, aztán ráébredek, hogy nappal van, és a fekete,
füstös, véres nedv elárulna, úgyhogy inkább nyelek. A férfi
ettől hirtelen megfeszül, ami az emberi test egyik jellegzetes
válasza. Dühös tűzszaga van, csípős, mint akinek
meggyőződése, hogy erősebb a másiknál. Nem, nem vagyok
éhes, és túl sokan vannak a környéken, úgyhogy engedek,
alkalmazkodom... de megjegyzem magamnak. Felkeltette az
érdeklődésem, és nekem jók a megérzéseim. Szeretem az ilyen
embereket. Előbb-utóbb sort kerítek rá. Finom, igen finom
lesz. Csak akkor majd jobban kell figyelnem, nem úgy, mint
Bödönre. Vele kapkodtam, faltam. Túl sokáig voltam abban a
ládában, aminek faíze volt, dohos, odvas, csótányos. Én
erőtlenül kucorogtam a jelek alatt, nem tudtam megtörni őket.
Ehhez kellett Bödön. Akit aztán megettem. Félig.
—Merre mész? — kérdezi a férfi, akinek továbbra sincs
neve. Nincs, és ez most már zavar. Hát miért nem jut
eszembe? Ennyire tompa lett volna Bödön agya, nem maradt
meg benne? Az emberre nézek, az arcvonásait vizslatom.
Tudnom kell, hogy hívják! Főleg ha később meg akarom
találni.
— A dokkokhoz — mondom neki, pedig ez egészen
mostanáig nem volt igaz, azt hiszem, nem tartottam se
hová. Csak vártam, és még mindig várom, hogy telje-
140 • m.a.g.u.s.
sen kitisztuljon a fejem. De most már oda fogok menni. Titkok
és félelem selymes, zsongó ízét érzem. De miért? Reggel,
igen, akkor hallottam valamit. Kikötői szóbeszéd a tántorgó
homályon keresztül. Biztosan részegnek nézett, aki látott. Ügy
döntök, elmondom az embernek, mit hallottam, hogy
elaltassam a gyanakvását, ha még van neki. — Most futott be
a Pyarron csillaga, és ki kell pakolni, mielőtt a szárazra
húzatják.
—És hozott végre valami érdekeset is az Ibarából, vagy
csak menekülteket és gyászjelentéseket? — Azt hiszem, a
mostani egy különleges szállítmány lehetett — felelem neki
némi töprengés után. Vajon mi az az Ibara, és merrefelé van?
Nem emlékszem. Megpróbálom Bödön emlékei közt. Valami
hely, persze. Homokízű lenne? Azt nem szeretem. - Merthogy
lezárták a kikötőt, amikor kipakolták.
Nem mondhatok mást, hiszen nem tudok semmit a ra-
kományról. Pedig lehet, hogy az én ládám is azon a hajónvolt.
Nem jegyeztem meg. Amikor kikerültem a jelek alól,
rettenetesen kába voltam. Csak foltokra emlékszem, meg
gyötrő forróságra. Mintha közel lettem volna valamiféle
tűzhöz, ami éppcsak nem égetett meg.
Az ember úgy dönt, velem tart. Ő is kíváncsi. Úgy megyek,
hogy közel kerüljünk másokhoz, a kikötői néphez. Várom,
hogy előbb-utóbb ránk, pontosabban rá köszönjön valaki, és
akkor megtudom a nevét. Akkor meglesz a legerősebb nyom,
ami alapján később majd megkereshetem.
Ha megint éhes leszek. Ha a Bödön aljára érek, gondolom,
és elvigyorodok, mert már egészen emberi vagyok, még
tréfálni is tudok. Már alig szédülök.
Amikor aztán elhangzik az Alevon név — végre kiderül,
hogy így hívják az útitársam —, gyorsan elköszönök tőle. A
hajó, amit keres, már nem érdekel, mert a kikötő

eszembe juttatta a ládát, a saját ládámat, meg a parázsló
emlékfoszlányokat, és ez elrontja a titok egyébként izgalmas
ízét. Egészen felfordul tőle a gyomrom.
Alevon nem furcsállja, hogy nem tartok vele. Rám néz,
megkeresi a legemberibb magyarázatot különösen sápadt
arcszínemre, majd megértően hagy elmenni. Amúgy is
zavartam már. Ereztem. Sós, mégis erjedő szaga lett, csak úgy
dőlt belőle. Szinte mindig ilyen, ha zavarok valakit. Ha
éjszaka lenne, vagy éhes volnék, hamar megoldanám, hogy
inkább féljen, mert nem szeretem ezt a bűzt — de most búcsút
veszünk, mert jobb így. Neki is, nekem is. Főleg neki.
***
A lény, akit ránézésre bárki emberfia összetévesztett volna

a néhai Bödönnel, visszagyalogolt a térre, a fekete korommal
borított istenszoborhoz, ahol Alevonnal találkozott.
Sokat kellett még várnia, de ez nem zavarta. Rettentő
türelmes fajtához tartozott: éveket, sőt évszázadokat is el
tudott tölteni egy helyben, összegubózva, mozdulatlanul —
feltéve, hogy eleget evett előtte.
Egészen kora estig ténfergett a szobor körül. Emberek
jöttek-mentek körötte, egyesek megszólították, mások az
öklüket rázták felé - úgy hitték, Bödönt látják —, és ő
mindenre válaszolt valamit. Odavetett pár szót Bödön emlékei
közül, visszaintett, mosolygott (persze csak óvatosan, lehajtott
fejjel, hogy a fogait, amik fölött valamiért még nem nyerte
vissza a hatalmát, ne láthassa meg senki) vagy fintorgott - és
az emberek továbbmentek. Még azok is, akik miatta jöttek ide,
a térre, akik őt, vagyis Bödönt keresték. Beszélgetése
Alevonnal kijóza-
142 • m.a.g.u.s.
nította: nem akart újabb hibát ejteni, kockáztatni. Most már
odafigyelt, szagokkal, gondolatokkal terelt el magától
mindenkit, akire nem volt kíváncsi. Olyan pedig, aki
érdekelte, csak este érkezett, amikor a nap már égő aranyba
foglalta a házfalakat.
—A nyomomban járnak — mondta neki egy emberi mér-
cével szemrevaló, bár már nem fiatal nő, aki az egyik isten
hosszúra nyúlt árnyékából lépett elő. - Rájöttek, hogy
becsaptam őket, hogy nem közéjük tartozom, és tudják, hogy
egyedül nem bírnék velük. Menjünk! Most!
Bödön ránézett, kíváncsian kivillantotta a nyelvét, majd
biccentett.
-Éreztem, hogy így lesz. Valójában már vártalak is. Azért
jól vagy? - kérdezte, miközben belekarolt a nőbe és felvette
vele a lépést. - Kitisztult már a fejed?
-Lassan. Szokatlanul lassan - felelte a nő. - Valami van a
városban, ami lehúz. Téged is?
-Túl új — mondta Bödön. - A város. Még fortyog, túl
forró, nehéz megemészteni.
A nő rápillantott, megnyalta az ajkát, majd lopva hát-
ranézett, mielőtt befordultak volna egy kutyaszagú sikátor
sötétségébe.
-Téged hogy hívnak most? - kérdezte a nő. — Én, ha jól
értettem. Malima vagyok. Malima Ronaz.
-Mázlista. Az én nevem, úgy tudom, Bödön - vigyorodott
el a férfi. — Mennyi időnk van... Malima?
—Negyven-ötven emberlépte. Merre?
Bödön megtorpant, szemügyre vette a málló vakolatú,
egyenetlen falakat, a sikátor fölé hajló födémek dohos, vizes
gerendáit.
—Oda - mondta. — Először te.
A nő az egyik fal mellé lépett, és felnyújtotta a kezét.
Csontjai s húsa embertelen, halk surrogással alakult kö-

télszerűvé. Miközben felhúzta magát az eresz alá, Bödön az
egyelőre kihalt környéket figyelte: feje baltaszerűre lapult
hosszában, miáltal szemei oldalra kerültek, akár a gyíkoké;
így egyszerre látott mindkét irányba.
— Harminc lépés - mondta, amikor a foszló kötélnek látszó
dolog, ami nemrég még a nő volt, abbahagyta odafönt a
tekergőzést. - Huszonöt.
Az új Bödön a sikátor másik oldalán simult a falhoz.
Először még vastag volt, akár egy ember, de aztán elroppantak
a bordái, majd sorra a többi csontja is. Ruhája, bőre felvette a
fal mintáját, színét. Hamarosan már csak halovány vérfolt —
az eredeti Bödön maradéka — árulkodott hollétéről, ám azt
csak olyasvalaki láthatta volna meg, aki fáklyával vagy
varázsfénnyel tanulmányozza a sötétbe burkolózó sikátort,
tudván, mit keres.
—Tizenöt lépés — bűzölögte a fal.
—Mind itt vannak — felelt szótlanul a kötél-nő.
—Tíz lépés. Eltűnünk.
A sikátor tökéletes, néma mozdulatlanságba dermedt.
Szellő se rezzent, por, szag se szállt. A fallá vált lény, aki
immár szinte minden képességének újra ura volt, még annak
az emlékét is megpróbálta elnyelni, hogy idejöttek. Csak az
árnyak gyűltek, ahogy a nap még mélyebbre süllyedt valahol a
távoli, fekete vizű horizonton.
***
-Itt járt — mondta a katona, aki először fordult be a sarkon.

Vértjén éber, vigyázó szemet formázó, csatákban megkopott
címer díszelgett. — Még nem juthattak messze.
—Legszívesebben felgyújtanám ezt az egész negyedet —
morogta mögötte egy ugyanolyan címeres köpönyegbe
144 • M.A.G.U.S.
burkolózott alak. Körbeintett jobbjával. — Egy egyszerű
tűzvarázslattal elintézhetnénk mindent. — Mozdulatai némák
voltak, nem vastól zörgők, mint a katonáé.
—Na ja — biccentett a sikátorba harmadikként lépő cí-
meres. — Meg nekünk is annyi lenne. Ha nem halnánk mi is
bele a várostűzbe, a hatóságok csinálnának ki előbb vagy
utóbb. De inkább előbb.
- A hatóságok, amik egy emberbőrbe rejtett tűzdé-
mont se vesznek észre? Vagy ha észreveszik is, hosszan
kell töprengeniük azon, hogyan bánjanak el vele? — kér
dezte az élen haladó katona, és megtorpant. - Túl nagy
gondolatok foglalják le a friss város vezetőit,- túl messze
néznek, nem látják, hol kezdődik a rothadás.
-Nehogy most kezdj nekem bölcselkedni! — horkant fel a
varázsló. - Milyen tűzdémonról beszélsz?
- Mittomén - vonta meg a vállát az első katona. - Hal
lottam valamit nemrég. Kósza pletyka. Egyelőre.
—És te rögtön következtetéseket vonsz le belőle? Az egész
világra vonatkozóan? — fintorodon el a harmadik. — Ez
annyira jellemző. Ugyanazt csinálod, mint ami miatt őket, a
város urait megszólod. Nagy gondolatok, nagy bölcsességek,
de a rohadék ládáinkra persze nem bírtál rendesen vigyázni...
Most nézd meg, hová kerültünk! — kiköpött, és körbejáratta
tekintetét a sikátorban. - Nézd meg! Itt járt...
-Vagy jártak, ugye — szúrta közbe a varázsló.
-.. .vagy jártak, ja - folytatta a harmadik címeres, és
megborzongott. - Sőt, az is lehet, hogy még mindig itt vannak,
hogy rajta állok valamelyiken. Minden kezdődik elölről,
megint. Kezd elegem lenni ebből. És ennek része az is, hogy
te folyton az észlényt játszod.
- Szállj már le rólam! - fortyant fel az első katona. — Mint
ha én tehetnék mindenről! És különben is, ha itt vannak...

—Na, megpróbálkozzunk mégis a mágikus tűzzel? Kit
érdekelnek a hatóságok? — szólt közbe megint a varázsló.
— Kuss, beszélek! — sziszegte az első katona. —
Szóval, ha itt vannak, akkor megtaláljuk őket! Tudjátok,
milyen rossz húshoz jutottak! És ők is tudják, hogy tudjuk. Ha
itt vannak, és van egy kis eszük, feladják magukat. Jelen
formájukban esélyük sincs ellenünk! - Odalépett az egyik
falhoz, felnézett, majd fennhangon, parancsolón folytat
ta: — Hallod? Vagy halljátok?! Ha megadjátok magato
kat, elfogadjuk! Ha nem, nem leszünk könyörületesek!
Előhúzta kardját. Felnyúlt és kutakodón bedöfött vele az
árnyak közé.
Nem történt semmi, csak egy rosszul kifeszített kötél
kezdett lengeni.
A varázsló oldalra biccentette a fejét.
— Szerinted egy ilyen viskó gerendáira miért kell
kívülről kötelet csavarni? — kérdezte lassan.
—Aha — biccentett az első katona kárörvendő mosoly-
lyal. — Mondtam én, hogy rosszul ettek, és még nem tértek
rendesen magukhoz. — Intett a varázslónak, hogy lépjen
visszább, majd, mint aki hirtelen megszédült, maga is hátrébb
tántorodott. Értetlenül pislogott párat, aztán végül csak
nekiveselkedett: sújtásra húzta a karját, hogy egy vágással
kettészelje a kötelet. Neki is egész jók voltak a megérzései.
De nem eléggé.
• ***
— Én nem tenném — sziszegem, félig kiemelkedve a

kövekből. Továbbra is az itt élők nyelvét beszélem, még ha
a feszültség miatt képtelen is vagyok kívülről szemlélni
magam, távolról, múlt időben, ahogy az emberek szokták
146 • M.A.G.U.S.
saját magukat a történeteikben. A fajtám ilyenkor mindig a
jelenre összpontosít: az „én" kerül a figyelem központjába.
Ideiglenesen vége a rejtőzködésnek, amit általában magunkkal
szemben is folytatunk.
A férfi megpördül.
-És miért... - vág bele ingerülten a kérdésbe, de aztán
elhallgat, mert már látja is a választ: amikor ő megtántorodott,
észrevétlenül elvesztett néhány szívdobbanásnyi időt. Pont
annyit, amennyi nekem ahhoz kellett, hogy mindkét társát
elkapjam. Neki, a vezérnek vittem be a legerősebb ütést, a
lelkére: ezzel szédítettem meg. A másik kettő kisebbet kapott,
csak annyit, hogy ne vegyenek észre azonnal, ne tudjanak
félrelépni előlem. Kérges, tüskés csápjaim most a nyakukat
szorítják. Egyetlen mozdulattal megölhetném őket. Pontosan
tudom, hol van a gyenge pontjuk.
-Aha... - nyel egyet a férfi. Sápadt, szinte minden vér kifut
az arcából.
—Csak semmi trükk — teszem hozzá, most már kicsit
érthetőbben, Bödön szavaival. Lassan kiemelem a fejem a
falból, helyrerakom a csontjaimat. Kezdek megint em-
berszerűvé változni. — Megérzem, tudod.
Először kifehérednek ujjai a kardja markolatán, aztán
elernyednek.
—Add meg magad, különben úgy kell majd összevakarnod
ezeket! — Két túszom némán, pattanásig feszült izmokkal,
lábujjhegyen áll. Még így is föléjük tornyosulok. Gerendák,
omladék, törött téglák és a mindezt emberformába összefogó,
tüskés-fás folyondár. Ez vagyok most, még nem Bödön.
—És engem pedig fellógat a... kötél, ugye? — kérdezi a
vezetőjük, és leejti a vállát. Látszólag elengedi a kardját is, de
az nem zuhan a földre. Mert nem is kard.

—Így van — biccentek. A férfi mögött lassan letekeredik a
kötél a ház ódon favázáról. Az egyik végén egy jókora csomó
egyre inkább hasonlít egy női arcra.
—És most? Mi lesz? — A férfi nagyot nyel, pedig tudja, mi
lesz a válasz.
—Elismered a vereséged? - hunyorgók rá, immár Bödön
vizenyős tekintetével, de még mindig elnagyolt, szoborszerű
arccal.
—El — feleli tétovázás nélkül, halkan, de érthetően.
—Akkor megbeszélhetjük, mi lesz — mondom, és ellököm
magamtól mindkét társát. Keményen, hogy a földre, a
mocsokba zuhanjanak, a helyükre, de azért nem úgy, hogy
kárt is tegyek bennük. Végül is a vezérük megadta magát, és
ez őket is köti.
—A rohadt életbe! — köhögi a varázsló a macskaköveken.
— Én tudtam, hogy itt lesznek, méghozzá mindketten.
—Nem — torkolom le —, nem tudtad. Csak sejtetted.
Nagyon valószínűnek tartottad. De nem tudtad biztosan.
Óriási hiba.
-De hát pocsék húst találtatok! — fakad ki a harmadik
tápászkodás közben. - Nézz magatokra! Egy... egy hervadó
szajha és egy senkiházi!
-Két dologról is megfeledkezel - vonom meg a vállam,
immár teljesen emberi formában. — Egy: nekem jutott nyolc
katona is. Az, hogy mégis ezt a testet, ezt a Bödön nevűt
választottam, nem véletlen. Tudtam, hogy gyengének láttok
majd benne. De ott volt az a nyolc is. Csak belőlük nem
hagytam nyomot. Ugye tudod, mennyi testi és lelki erő ez egy
este alatt? Ne csodáld, hogy simán elkaptalak titeket, hogy
kijátszottam, elsöpörtem minden érzéketeket.
— Igen, tényleg könnyen nyertél — hajtja le fejét a ve
zér. Nem színlel.
148 • m.a.g.u.s.
— És mi a második dolog, amit elfelejtettünk, ó, bölcs
szörnyeteg? - kérdezi morogva, savanyú, mégis elismerő
mosollyal a varázsló, miközben megpróbál annyi koszt le
verni magáról, amennyit csak lehet.
-Az, hogy sokkal öregebb vagyok nálatok — vigyorgok
vissza rá sötéten. — Sokkal öregebb és tapasztaltabb. Test és
lélek ura, és, mint láthatjátok, nem csak a sajátomé.
Szerezzetek bár ötször olyan jó prédát s vele ötször olyan jó
emberi képességeket, emlékeket, mint én, pár száz évvel
mindig előttetek járok majd.
—És most mi lesz? — ismétli meg nemrég feltett kérdését
megadóan a vezér, aki már nem vezér, és már kardja sincs,
mert az is visszaolvadt a húsába.
-Mi lenne? - sóhajtok fel némileg megkönnyebbülten. -
Továbbra is én maradok a falkavezér, és ez jó is így, mert
sokat kell még tanulnotok. Rögtön itt van mondjuk az, hogy
túl feltűnő áldozatokat szedtetek. Nem mintha nem lenne meg
az erőtök hozzá, de gondoljatok bele, mitévők lettetek volna,
ha valaki az átállás ideje alatt talál rátok! Ezek a népek,
akiknek most látszotok, igen ritkán részegek, vagy ilyesmi.
Feltűnő, ha összevissza beszélnek.
—Na és ha valaki gyanút fog? - ellenkezik a harmadik. -
Elkapnánk azt is, aki leleplez.
— Ez egy kis faluban rendben is lenne — biccentek —,
de itt vannak olyanok, akik erősebbek nálunk, ha nyílt
harcra kerül a sor. Óvatosság mindenekfelett, egyensúly
és összeszedettség, kivéve persze közvetlenül evés után.
Hányszor mondjam még el? Óvatosság! Értitek?
—Nyomasztó ez a város — bólint elgondolkozva a va-
rázsló. — Talán túl fiatal még. Túl erősen figyel.
— A város lehet, hogy ifjú — mondom, és kinyúlok fe
lé, nyugtatóan, de egyben intőn is. — De azok, akik lak
ják, egy régi rend örökösei, bevett szokásoké, miegymás.

Az új hely persze őket is lendületben tartja még, de minket ez
kevésben gátol. Óvatosabbnak kell lennünk a szokottnál, de
csak az első pár hónapban. Amíg be nem fészkeljük magunkat
a megfelelő helyekre.
—Olvastam nemrég egy kódexet, amit egy ember tudós írt.
— A varázsló felnéz az ég feketeségébe. — Rólunk is
elmélkedik. Arról, hogy a romlás szimbólumai vagyunk, és
valószínűleg nem is létezünk, csak papíron, színdarabokban
meg rémtörténetekben. Hogy az emberi köpönyegforgatást,
álnokságot testesítjük meg, a társadalmat, az esendő embert
belülről rágó bűnt. Hogy úgy találtak ki minket.
—A bűnt, mi? Marhaság — felelem neki. — Mi tudjuk,
hogy valódiak vagyunk, és egyszerűen csak éljük a magunk
életét. Az emberek persze más szemmel néznek minket, de hát
kérdezd meg a csirkét, amit holnap reggel levág egy
parasztasszony ebédre, vajon mit gondol az emberekről.
—És még én okoskodok sokat... — morogja a volt vezér.
— A lényeg: mi tudjuk, hogy létezünk, és tudjuk, mit
miért teszünk - szól közbe most először, türelmetlen han
gon Malima, aki már nem kötél. - Mi lenne, ha inkább
előre tekintenénk?
—Jogos — nyugtázom a felvetést. Magam is pont erre
készülök egy ideje, egy szó elhangzása óta. A volt vezérhez,
kihívómhoz fordulok. — Mi volt ez az emberben rejtőző
tűzdémon, amiről beszéltél?
—Nem tudom pontosan — vonja meg a vállát. — Csak
pletyka. Valami hajóról esett szó. Pyarron csillaga? Ilyesmi.
Közelebb lépek hozzá, és a páncélos katona hátrál egy
lépést a toprongyos Bödön elől.
— Azt a tűzdémont valószínűleg utánunk küldte valaki
— mondom. Eszembe jut a forróság megfoghatatlan em-
150 • M.A.G.U.S.
léke, a tűz közelségének rémképe. — Nem először történik
ilyen, bár rég esett meg utoljára. Nagyon rég. Igen, szerintem
ránk kellene, vagy kellett volna vadásznia. Ha máshogy nem,
közvetve. —Jelentőségteljesen a varázslóra pillantok, mielőtt
folytatom; — Ránk gyújthatta volna a várost. Ha csak úgy tud
elkapni. Valakinek nagyon a begyében lehetünk. Emberek,
amundok, valaki. Bárki, akivel valahogy elbántunk, vagy
elbántam az utóbbi időben. Az utóbbi évezredben.
-Uhh, ez afféle tűz ellen tűzzel megoldás? — kérdezi
óvatosan a varázsló. — Mármint emberbe bújtatott vadásszal
az éppen emberbe bújt vadászok ellen?
—Igen — felelem negédesen. — Csakhogy akik ellenünk
küldték, messze nem olyan óvatosak, mint mi, legyenek
bármilyen jártasak is a varázstudományokban. Valamiért nem
számoltak azzal, hogy egy ilyen veszélyforrásra bárki
könnyen felfigyel. Az emberek is. Persze lehet, hogy aki ránk
küldte, úgy tervezte, hogy két legyet üt egy csapásra. Minket,
meg annyi embert a városból, amennyit csak elvisz a tűz, ha a
démon ránk gyújtja a várost Arra valamiért nem számított,
hogy az itt élő emberek komoly akadályt jelenthetnek a
fegyverének.
—Még jó, hogy az ellenségeink egymás ellenségei is. Ha
minden prédánk összefogna... — mondja Malima mo-
solyogva. - Mi volt a hajó neve, mit mondtál?
- Pyarron csillaga — feleli a volt vezér.
-Járt ma nálam egy férfi - vonja össze a szemöldökét
Malima. — Nagyon érdekelte, kit és mit hoztak azon a hajón.
—Hogy hívják? - kérdezem, gyanakodva.
—Alevon — feleli Malima. Én pedig a fejemhez kapok.
Hiszen én ismerem ezt az embert! Ő volt az, aki megszólított
reggel. Én magam mondtam meg neki a hajó nevét!
a hit városa • 151

Hiszen én, ébredek rá, én már reggel óta tudom a hajó nevét!
És tudtam, hogy valami nincs rendjén vele! Lehet, hogy azon
jöttünk, csak nem emlékszem, még mindig nem? És a
forróságot, amit a pecsétek alatt mindvégig éreztem, a
tűzdémon közelsége okozta? Vajon mi történt a tűzdémonnal
azóta? Tudott rólunk? Tényleg utánunk küldték, ahogy
gondolom, vagy pusztán az istenek gonosz tréfája, próbatétele
lenne a találkozásunk és a sok egybeesés? Legyőzték végül az
emberek? Megölték? Elűzték? Megtudtak tőle valamit rólunk
előtte? Ha igen, ki és mit?
Válaszokat kell találnunk, hogy felszámolhassunk minden
bizonytalanságot, minden veszélyforrást. Bármit, ami
leleplezhet. El kell foglalnunk és ki kell bélelnünk a magunk
számára az új fészkünket. Ezt a várost.
Mindent meg kell tudnunk. Alevonnál kezdjük.
-Megkeressük. Most azonnal indulunk! - adom ki a
parancsot ellentmondást nem tűrő hangon a többieknek. Majd
útközben elmondom nekik, miért. Tanulniuk kell,
mindannyiuknak, hogy egy messzi napon végül legyőz-
hessenek és átvehessék a helyem, ahogy én is az ősömét.
Kilépünk, s én menet közben óvatos hálát mormolok
emberi nyelven kimondhatatlan nevű isteneinknek, amiért
nem engedték, hogy reggel, még felig magamon kívül
induljak Alevon, az ő különös hajója és a rajta behozott, azóta
talán elpusztított tűzdémon rejtélyének nyomába.
Éjszaka van. Ilyenkor mi vadászunk — még a ránk le-
selkedő veszélyre is. Abból pedig mindig akad. Soha nem
lehet elég óvatos, elég gyanakvó az ember — rólunk, a faj-
támról nem is beszélve.
Éhezem a tudást.
Süle György
Lovas
Rogen már nem félt.

A félelem a múltba veszett, sok más dologgal együtt. Fiatalon
megtanulta, hogy a holnap csak egy szó, amely bármikor
értelmét vesztheti. Látta ezt éppen elégszer: néha egy pillanat
csupán, mikor az ostrom tizedik órájában már nem veszed
észre az íjászok újabb sortüzet, vagy túl fáradt a karod, hogy
időben pajzsot emeljen. Máskor tarthat akár napokig is, mire a
karddal szétmarcangolt belű testből kiszáll az élet, vagy a
sebláz, üszök viszi el egy hét szenvedés után. Megtanulta ezt a
háborúban, s azok a napok felemésztették, elhasználták
félelmének minden morzsáját.
Az éjszaka sem ijesztette meg. Nem érezte magát ál-
mosnak, hát hanyatt fekve bámulta a csillagokat, hallgatta az
este neszeit. Nem kísértették a háború képei: ha el is
szunnyadt, álma mély volt és üres. Nem rezzent föl a
legkisebb neszekre, ahogy társai közül sokan; lassan és kábán
ébredt, mintha lelke vonakodott volna visszatérni a
nyugalomból. Tudta milyen veszélyek leselkedhetnek a
magányosan utazókra, de a halálnál rosszabbat egyik sem
hozhatott; az a gondolat meg már túl régóta volt társa.
Farkas, medve, vagy akár ember, nem számított — ha fel-

riad, harcolni fog, ha meg nem, hát akkor Darton legyen olyan
jó, és hozza el gyorsan a véget.
Évek óta nem mondott más imát.
A csípős leheletű éjszaka ellen két takarót is maga köré
csavart. Nem volt kedve tűzgyújtással vesződni: egy hete
folyamatosan esett az eső, és ő az egész napos lovaglás után
már túl fáradt volt ahhoz, hogy vizes gallyakkal kínlódjon.
Feküdt, jólesett a nyeregben töltött hosszú idő után végre
kinyújtania lábát, hátának enyhülést jelentett a föld kemény
vánkosa. Késével egy darab sajtból szeleteket vágott magának,
és falatozni kezdett. A fűszeres zamat megült nyelvén,
kikergette szájából az ősz avarízét.
Egy fa alatt vert tanyát, a levelekről lepergő vízcseppeket
megtűrte: ha elszenderedne, ezek nem ébresztik fel. Katona
volt; mikor aludnia kellett, aludt, ahogy tudott — nyeregben,
ostrom idején a bástyán a pajzsára borulva két támadás között,
a többiekkel összekuporodva olyan hidegben, hogy még a
folyók is befagytak.
A lovasok közt szolgált a kezdetektől fogva, így egy helyett
neki is mindig kettőnek kellett gondját viselnie. Ha más nem
akadt, állataikat kicsapták a legelőre, máskor meg a saját
kezével verte be az okoskodó gazda pofáját, mert az nem
akarta a jószágainak összehordott abrakot nekik adni.
Számtalan hátasa volt az évek során, s ha a ló kibukott alóla,
neki a nyerget a nyakába véve kellett menetelnie a talpasokkal
együtt. Ismerte az összes nyavalyát, kórságot, ami csak lovat
megszállhatott, és maga is túl volt pár leckén a megtaposott
lábtól kezdve a harapásokig. Küszködött megáradt gázlónál,
hogy aztán vacogva kuporogjon a nyeregben, rángatta
toporzékoló hátasát meredek hegyi ösvényeken. Egyik kedvelt
deresének maga vágta el a torkát, amikor körülzárták őket egy
szurdoknál, és egy hét után az éhség erősebbnek bi-
154 • M.A.G.U.S.
zonyult mindennél. A sorshúzásnál neki jutott a legrövidebb
szál.
Végzett a sajttal, így lehunyta szemét, hátha az álom mégis
rátalál, akár csak egy rövid időre is. Hallgatta az esőcseppek
apró koppanásait a lombokon, a pokrócára hullok tompább
puffanásait, az arcára érkezők finom csettintéseit. A takaró
alatt meleg volt, a hideg nem talált utat hozzá a vastag
szöveten és ruháján keresztül.
Hosszú út állt mögötte, Darton tudja csak, mennyire
hosszú. A fekete páncélos mellette volt, vezette kezét, és
amolyan ismétlődő tréfaként mindig visszalökte annak az
átjárónak a küszöbéről, ahol egyébként ezreket engedett át
szemrebbenés nélkül. Az ösvényre negyvennégy évvel
korábban lépett rá, hogy gyerekfejjel fogjon fegyvert a
háborúban, ami először kétségbeejtően rövidnek ígérkezett,
majd úgy tűnt, a világ utolsó napjáig tartani fog, hogy aztán
olyan hirtelen érjen véget, ahogy a gyertyaláng lobban el.
Azt mondták neki, a Gömbszentély a Fellegvárra hullott, a
Próféta elbukott a szörnyeteg tizenhárom fattyával szemben,
és a harc addig folytatódik, míg ember van a földön.
Mindennap felkelt, harcolt, ölt, mert semmi mást nem tett soha
életében, és úgy tűnt, nem is fog többé.
És akkor azt mondták neki, vége van a háborúnak.
***
-Hé!
Rogen kinyitotta szemét. Már hajnalodott, a felázott föld
vastag ködöt fújt magából, a felhők mögül a nap most sem
dugta ki arcát: szürkés foltok vették körbe. A férfi kábán
nézett szét.
-Talpra, te!

Szeme ragacsosan tapadt össze, Rogen lassú mozdulatokkal
dörgölte ki belőle az álom szemcséit. A reggeli hideg
megborzongatta. Félretolta a takarókat, és nehézkesen felült.
Fájdalom szúrt a derekába, bal válla nagyot reccsent, mire
kelletlenül szisszent fel. Összeszorította fogát, lehunyt
szemmel vatta, hogy elmúljon. A válla azóta gyötörte, hogy
Perdenionnál egy buzogánycsapás belepréselte vértjének
lemezét a húsba, és a vas csak a csontjában akadt el.
—Süket vagy, szukafattya? — Oldalába ismét tompa
fajdalom szúrt, mert bottal a bordái közé döftek.
Értetlenül bámult a körülötte álló három férfira, majd
tekintete a tulajdon lova nyergében ülő negyedikre tévedt.
Arcukon számára ismeretlen, sunyi cinkosság ült. A
háborúban nem látott ilyet, ott a bajtársak, a földönfutók, a
halottak tekintete más volt. Az öldöklés alatt némelyiknek a
fenevadak dühe húzott vicsort az arcára, másokén a hideg
közöny vagy a rettegés maszkja ült. Fásult tekintetek meredtek
üresen az útra, ha mentek, már megint mentek valahova, hogy
időben vagy későn, de megétkezzenek az újabb csatába,
erődítményhez, vagy összeszedjék egy vert sereg maradékát.
Nemegyszer visszafelé haladt az úton egy-egy elbukott
összecsapás után. Ha a szerencse kedvezett neki, akkor vérrel
borított páncélban, kicsorbult fegyverrel, de a lova hátán ülve
futott az erősítésbe. Bajtársai ilyenkor nem kérdeztek tőle
semmit, csak pár biztató szóval felé nyújtották a
pálinkásbutykost, vagy ennivalóval és pipadohánnyal kínálnák
meg. Értették: akik felé bólintottak, vagy tisztelegtek neki,
maguk is jártak már hasonló úton. Néha elpártolt tőle a
szerencse, és saroglyán érkezett, a fölébe hajló felcser egy
pillanatra számító kifejezéssel mérte végig. „Megél" — vetette
oda a mellette állóknak, és már in-
156 • M.A.G.U.S.
dult is a következőhöz. Odafent úgy akarták, hogy Rogen
minden alkalommal ezt hallja.
Ez a négy azonban megzavarta: tekintetük újra és újra
összevillant, félmosoly ült arcukon, komótosan mozdultak,
mintha várnának valamire. A jobb kéz felé álló az ő lándzsáját
markolta, annak nyelével noszogatta az előbb. Haramiáknak
gondolta őket, de akkor miért nem metszették el a torkát
álmában? Barát, vagy ellenség? Az előbbi nem ülne az ő
lován, míg az utóbbi nem vesztegetné az idejét arra, hogy
fölébressze.
—Mit akartok? — kérdezte rekedten. A mosolyok széle-
sebbre húzódtak, a szempárok újra röpke üzenetet küldtek
egymásnak.
—Rossz helyen jársz, jöttment - vigyorgott felé a lovas.
—Az úton jöttem — intett Rogen a kitaposott földsáv felé.
- Senkinek a földjére nem léptem.
Erre már felnevettek. Fiatalok voltak, a csatában az
ilyeneket az utolsó sorba osztják be, hogy torkon döfjék a
sebesült ellenséget, ha arra már az elöl harcolóknak nem jut
ideje. Ott azok bizonytalanul tekingettek egymásra, zavaros
történetekkel, vagy hangos fogadkozással igyekeztek leplezni
félelmüket. A szokás szerint minden harmadik ütközetben
kerültek egy sorral előrébb, már ha kihúzták addig.
Ezek nem féltek: a jobb kéz felé álló úgy támaszkodott a
lándzsa nyelére, mintha sétabot lenne, a lovas keresztbe
vetette lábát a nyergen, a másik kettő csípőre tett kézzel
röhögött Rogen képébe. Egyforma bőrzekét, barna nadrágot és
bakancsot viseltek, oldalukon széles pengéjű, alkarnyi kardot
hordtak.
—Te nem az úton döglöttél, csavargó! A lovad sem oda
rakta a szarát, hanem a fa mellé, az meg már a birtokon

van, biza. Ha hoztad, hát viszed is, jöttment. Tedd csak a
tarisznyádba, jó lesz az még neked, ha kifogysz az út-
ravalóból!
A röhögés még az előzőnél is hangosabban csapott fel.
Rogen feltápászkodott, zsigerein újra érezte azt a szorítást.
Ugyanazt, mint amikor órákig néztek farkasszemet a kráni
horda arcvonalával, és aztán a lándzsák előredőltek, a sorok
közt pedig végighullámzott a szó: jönnek.
Szemét egyikről a másikra kapta: ezek pyarok, akár ő
maga, mégis, mégis mintha azt a pillanatot várnák.
—Nem akarok bajt — mondta. A hangja elakadt, mert
odabent húszévnyi háború azt suttogta újra és újra a fejében:
jönnek.
—No... — A mellette álló kezében a lándzsa megdőlt, hegye
Rogen felé mutatott. —Te most...
Jönnek!
Egy kiáltással megragadta a nyelet, és maga felé rántotta a
suhancot, ökle kalapácsként zúdult az arcába, vér fröcskölt az
ütés nyomán. Kifordította a fegyvert a másik markából,
ugyanazzal a mozdulattal földre döntve ellenfelét.
Emlékezett, hogy amikor az erdőként sorakozó fegyverek a
föld felé hajtják acélból kalapált lombjukat, akkor ölni kell,
ölni, amíg a krániak meg nem futnak, vagy míg a véres
förgetegből túl sok földön heverő bajtárs, túl sok ork nem lesz
mindenfelé, s már csak az újra és újra elbődülő kürt jelzi: fuss,
ha még tudsz hova.
—Te kurafi! — Pengék a kézben. Felé indultak, a lovas
lepattant a nyeregből. Rogen szembefordult velük, a té-
tovasága eltűnt: ezt ismerte, itt tudta, mit kell tennie.
Ellenség.
Mozdult, a két kézre kapott fegyvert előrelökte, ameddig
csak a karja elért. Az első lecke ez minden lándzsás-
158 • M.A-G.U.S.
nak: az addig kapát markoló vagy ekét toló parasztsuttyók már
másnap megtanulták ezt, miután az istállóban a szalma alól,
vagy az udvar hátsó részén ásott kútból előrángatták őket a
toborzók. Előrelépni, döfni, ameddig csak lehet, együtt dőlni a
fegyverrel, és a lándzsa hirtelen megnyúlni látszik. A
biztonságosnak tűnő távot egy pillanat alatt áthidalni, és ölni.
Ölni. Ellenség. Ölni!
A hasa aljába döfött, régi tudomány ez is. A hegy nem
akad bele a csontba, ha meg mellvértet visel, a lándzsa le-
csúszik rajta, hogy a vas az ágyékában álljon meg. Meg-
csavarta a nyelet, véres vonalat húzva tépte ki az acélt a másik
beléből. Visszalépett, csizmája sarkával keményen a szétvert
arcú torkára taposott, mire annak szájából vér fröcskölt szét. A
fickó hörögve kapott nyakához, lába ide-oda kaszált. Reszelős
hangokat hallatva küzdött levegőért.
A maradék kettő megtorpant. Rogen arca vigyorba rándult,
felismerte a tapasztalatlan katonát, ha látott egyet. Az ellenség
soraiban éppúgy akadt tétován mozduló, tátott szájú ork,
ahogy a pyar katonák között is rettentek meg pelyhedző állú
kölykök, ha először néztek szembe a halállal.
A harmadik hátrálni kezdett, szeme elkerekedett, de a
rövidkardot hiába emelte maga elé: a lándzsa elsiklott
mellette, hogy a nyakát verje keresztül. A másik futásnak
eredt, a diadal jele ez minden csatában: az első megfutó
magával ragadja a többit, menekülnek, az arcvonal átszakadt
gátként roppan össze. Rogen két ugrással utolérte, és
keresztüldöfte. Az elborult testnek vetette a lábát, kitépte
belőle a lándzsát, hogy egy újabb szúrással a földhöz
szegezze. Otthagyta, majd a fulladozóhoz lépett, és végzett
azzal is.

Benedic leugrott a nyeregből, és az út szélén álló csoport
felé sietett. Érkeztére az elöljáró körül tébláboló poroszlók
igyekeztek nagyjából egyenes sorban elhelyezkedni, mikor
vezetőjük sorakozót kiáltott. A strázsamester, egy vörös képű,
köpcös ember, utálkozva méregette őket, mintha legalábbis
csótányokat nézne, nem pedig a saját legényeit. A talpasok
vigyázzba vágták magukat, mire parancsnokuk nagyot köpött,
és biccentett egyet, az elöljáró pedig hajlongva sietett elé,
noha Benedic talán csak feleannyi idős lehetett, mint a sovány,
magas férfi.
—Csakhogy megérkezett, uram! Diari vagyok, Pyr meg-
bízott elöljárója, immár negyedik éve. Én nem is tudom,
hogyan... Arel a megmondhatója, de... Az istenekre, a Dúlás
óta nem hallottam ilyesmitől! — hangja elcsuklott.
— Mit láttál te a Dúlásból, elöljáró uram? — fordult
felé Benedic, miután kezét sisakrostélyához érintve viszonozta
a poroszlók üdvözlését. — Még rendházunkban is kevesen
vannak, akik férfiként megélték azokat az éveket, és még
kevesebben, akik harcoltak is a háborúban.
Diari megakadt, aztán egy szuszra hadarni kezdett:
— Én magam is földönfutó voltam azokban az években
uram. Ha nem is harcoltam, de...
-Hadd el, uram! Én csecsszopó voltam még — intette le
Benedic. — Ez az? — bökött állával a fa mellett földbe döfött
pengék felé.
— Ez, uram — bólintott az elöljáró. — Az egyházi bir
tok felügyelői három napja tűntek el Pyr falujából. Keres
ni kezdtük őket, és ezt találtuk. A földet megbolygatták
ott, vértócsák nyomai mindenfelé, és ezek az ő fegyvere
ik, uram, hát azt gondoltuk... — megint elfulladt a hang
ja. — Én nem akarom elhinni, hogy ez...
160 • M.A.G.U.S.
-Megölték őket - vágott közbe Benedic. - Oda temették
hulláikat, fegyvereiket jelként szúrták le. Furcsa, hogy erre
szakítottak időt. Barbárok portyázó csapata nem juthatott ilyen
messzire az ország belsejébe. Talán valamelyik jöttment
karaván zsoldosai lehettek, vagy egy-két idegen haramia.
Az elöljáró figyelmesen hallgatta Benedicet, minden szavát
egy-egy bólintással megerősítve. A strázsamester hangosan
felhorkant, mint aki tréfát hall úri társaságban, hol nem illendő
harsányan felröhögni. Diari elsápadt, mentegetőzve fordult
Benedic felé.
-Megbocsásson, uram, én nem...
Uwel lovagja felemelt kézzel hallgattatta el, aztán a
poroszlók sora felé indult, és megállt a vörös arcú előtt.
— Mi a neved, strázsamester?
-Torken vagyok, lovag. - A másik nem fordította el a fejét,
a szemébe nézett. Benedic pálinka szagát érezte rajta, a férfi
mégis egyenesen állt előtte. A strázsamester alacsony volt,
széles vállai, vastag karja tekintélyt parancsoló megjelenést
adhattak volna neki, azonban arca, orra vörös volt és püffedt,
szeme vizenyős. Benedic nem egyet látott már ebből a
fajtából; Torken kaphatott egy sebet valamikor, ami sosem
múlik el igazán, csak a belőle fakadó kínt lehet némi szesszel
csillapítani.
— Kovács vagy? Vagy molnár? — méregette a lovag a
poroszlót.
—Világéletemben poroszló voltam, lovag. Ensymonban és
Sempyetben is — húzta vigyorra a száját a másik.
Benedic megakadt, az újabb kérdés az ajkára fagyott.
Becsukta a száját, lassan bólintott egyet.
— Miért nem csatlakoztál valamelyik fegyveres rend
hez, Torken? Szükség van minden katonára, aki valaha is
megfordult igazi ütközetben.

Torken újra elvigyorodott, majd megemelte balját, s másik
kezével megkopogtatta. Fa.
— Könyöktől lefelé Sempyerben maradt, lovag. A to-
borzók meg elzavartak, mert van elég épp gyermeke a
papoknak, akik rangot akarnak a vitézi rendben. Hogy
férne be oda egy közrendű nyomorék?
Benedicet elöntötte a harag, de összeszorította a száját. Egy
darabig eljátszott a gondolattal, hogy ötvenet veret a
strázsamester talpára, de aztán sikerült uralkodnia magán.
Nem ezért jött ide, ráadásul az öt poroszló (valószínűleg Pyr
teljes hadi állománya) kevésnek tűnt ahhoz, hogy bármit is
rákényszerítsenek Torkenre.
—Mit gondolsz erről, poroszló? — bökött ujjával a sír-
halom felé.
Torken újból kiköpött, mire az elöljáró dühösen felszisz-
szent, és már szóra nyitotta a száját, de Benedic leintette.
-Nos?
—Katonaszokás ez, lovag. A dögöt annak idején mi is elástuk,
mert a halotti máglya füstje messzire ellátszik, a szag meg
odavonz mindenféle ocsmány fajzatot. A temetetlen hullák
nyomában jön a fekete halál, meg a többi nyavalya. Külhonit
nem nagyon láttam errefelé mostanában, és ha jönnek is,
inkább vágynak békességre, mint hogy a bajt keressék, még
ha olyan istentelen lóhágó ku-rafikkal hozza is össze a sors
őket, mint a csuhások kutyái.
—A káromló hazug szádra jöjjön rá a rothadás! Hogy mersz
Uwel lovagja előtt...? - hördült fel Diari, de Benedic rárivallt.
-Hallgass! - Újra Torken felé fordult. - Beszélj, strá-
zsamester! Mi visz rá téged, hogy mocskold az egyházi birtok
felügyelőit?
—Haramiák voltak ezek, lovag, nem felügyelők. Bele-
kötöttek mindenkibe, aki csak erre járt, és elég nyomo
162 m.a.g.u.s.
rultnak látszott ahhoz, hogy ne legyen kihez panasszal
fordulnia. A faluban meghúzták magukat, mióta az egyik
gazembernek bevertem a pofáját, de az út mentén úgy jártak-
keltek, mint a rókák a tyúkól körül. Rohadjon le a nyelvem, ha
csak egy fél imát mondok értük, lovag.
Benedic végigmérte a paprikavörös fejű Diarit, majd
biccentett.
—Beszélhetsz, elöljáró uram.
—Megvert engem az a rossz isten Torkennel, uram —
dünnyögte Diari. — A vitézi rend valamelyik kiváltságosa áll
jót érte a Papi Szék előtt, így minden káromlását meg-
bocsátják neki.
- Szúrja az oldalad a tüske, mi? - röhögött Torken.
—Most te hallgatsz, poroszló! - szólt rá Benedic, bár
a strázsamester szemmel láthatóan nem törődött vele.
-Folytasd, Diari uram!
—Nincs mit folytatnom, uram — mondta Diari. - Kötekedő
fráter ez, amikor iszik, vagy tisztelendő személy közelébe
kerül, mint azt magad is láthatod. Nem tisztel ez sem istent,
sem embert. Ha nem látnám minden nap és este a kocsmában,
hát azt mondanám, hogy ő tette.
- Bánom, hogy nem én beleztem ki őket, az biztos —
vetette oda Torken.
A lovag végigmérte mindkettőjüket.
- Nem az én dolgom, hogy a ti marakodásotokban
igazságot tegyek. Ezek az emberek azonban az Államkö
zösség polgárai voltak, erőszakos haláluk gyilkosságnak
számít, míg a tettes Kyel színe előtt nem igazolja ártat
lanságát. Jól tettétek, hogy az Ezer Szemhez fordulta
tok segítségért. Ássátok ki a testeket, majd vigyétek őket
Darton egyházi személyei elé, hogy megvizsgálják sebe
iket, és méltó módon helyezzék őket nyugalomra! Az én
feladatom, hogy gyilkosukat kézre kerítsem.

Sisakjához érintette kezét, majd a lova felé indult, noha
legszívesebben Diarit és az arcátlan strázsamestert is kardélre
hányta volna. Nem tudta eldönteni, hogy Torken pimaszsága,
vagy az elöljáró hajbókolása dühíti-e jobban.
***
Rogen nem emlékezett az utolsó csatára. Sempyer ka-

pujánál harcolt, amikor Praedarmon serege lerohanta a
nomádokat, és visszaszerezték a várost. Ők nem küldték el a
pokolba a Pajzsállamok hősét - ahogy azt a szóbeszéd szerint
egy közönséges paraszt megtette korábban egy felmentett falu
határában — hanem csatlakoztak hozzá, így Rogen egy héttel
a Dúlás utolsó jelentős csatája után újra nyeregben találta
magát, hogy a határig a kucsmások nyomába lihegjen. Fel-alá
vágtattak Pyarron pusztáin, le-lecsapva a soraikat rendezni
próbáló ellenségre. Csetepaték, portyák korszaka volt ez, és
Rogen nem tudta már, mikor jött el a nap, ami után nem
találtak maguknak ölnivalót többé.
Még jó pár évnek kellett eltelnie, hogy a hírnök meg-
érkezzen, és kihirdessék Új-Pyarron megalapítását. Azt
beszélték, hogy az új Fellegvár fölött ugyanúgy megjelent a
Gömbszentély, hogy falakat, tornyokat és palotákat emelnek,
és márvánnyal borított utcákon lépkedhet mindenki, aki
beteszi a lábát a Szent Városba. Mesék szóltak az Istenek
hegyéről, a Fellegvárról, a Tűtoronyról, és arról, hogy az
összes isten rámosolygott a meggyötört birodalomra.
Rogen nem emlékezett, mikor és hogyan kell áldozni,
milyen szavakat kell elsorolni, hogy bármelyik felsőbb
hatalom kegyét elnyerje. Sejtette, hogy talán csak a fekete
páncélos lehet elégedett vele, hiszen ontott vért eleget,
164 • M.A.G.U.S.
a sajátját is hullatta bőségesen, miközben társaival együtt
Darton nevét üvöltötte valamelyik roham kavalkádjába, vagy
szőtte bele egy vaskos mocskolódásba.
Sok papot ismert, de a katonákhoz hasonlóan ők is egyre
egyformábbak lettek, ahogy peregtek az öldöklés évei. A
csatában kopját vagy szekercét markoltak, mint az egyszerű
talpasok. Öltek és haltak maguk is, mert a falakon ostrom
alatt, a csatában a rohamoknál, vagy a sebtiben összetákolt
hidak építésénél minden emberre szükség volt. Néha látta
őket, ahogy szimbólumaikat szorongatva szavakat súgnak
egy-egy halódó fülébe, de azoknak nem zárultak össze sebeik,
hanem csak valami megnyugvásféle ült ki az arcukra, mielőtt
végleg lehunyták szemüket. A papok sebet kötöztek, vizet
hordtak, és ugyanolyan kimerülten roskadtak össze, ha
lehetőségük adódott pihenni, mint az egész napos csatában
megfáradt közemberek.
Rogen látta Kyel, Arel, Krad, Ellana és a többi isten
papjait-papnőit, de azok nem hoztak ítéletet, nem fújták el
forgószéllel az ellenség katonáit, nem jegyezték le a csaták
menetét, és nem szolgálták testükkel a férfinépet. Harcoltak,
vért ontottak és adtak, tompa hangon meséltek nekik arról,
hogy a csatatéren elhullottak idővel visszatérnek erre a
világra. Rogen értette ezt, hiszen akkor is lesznek háborúk,
amelyeket valakinek meg kell majd vívnia.
Benjammal valamiféle cimboraság kötötte össze. Az a
jóképű suhanc a háború utolsó előtti évében csapódott mellé.
A kegyetlen tél kikezdte a kölyök testét, és már húszévesen
olyan gyenge volt a hangja, mint valami vénemberé. Gyakran
köhögött, néha éjszaka felriadt és hörögve kapkodott levegő
után, hogy aztán Rogen karjába kapaszkodva nyugodjon el. Ő
mesélt neki Új-Pyarronról,

és esküdött, hogy álmában a Szent Város utcáin lépkedett.
Látta Arel ligetét, csillogó szemmel követelte Rogentől, hogy
a háború után kísérje el őt oda. Minden reggel hosszan
imádkozott úrnőjéhez, csak időként hagyta abba, amikor
fulladozva köhögni kezdett. Rogen megkedvelte, türelmesen
végighallgatta hosszú meséit az Úrnőről, a Mogorváról vagy
az igaz hitről.
-Majd megérted -csóválta a fejét a kölyök, mert Rogen
csak mosolygott történetein. —Majd Új-Pyarronban megérted.
Ezt mondta az ispotályban is, miközben Rogen karjában
kiszenvedett. Csöndesen ment el, mosolya nem hervadt le az
arcáról, keze nem szorult meg a lándzsásén, csak elernyedt
rajta, szája sarkán vér csordult ki. Rogen maga temette el, és
amikor a nyomában tébláboló Arel-pap a sírhoz lépett, hogy
beszédet mondjon, úgy vágta szájon, hogy az kér fogár
kiköpte.
Nem sokkal azután kifizették a háború alatt elmaradt
zsoldját. A pénzt zsebre vágta, és az évek jogán kilépett a
seregből.
Útnak indult, hogy megtaláljon valamit Új-Pyarronban,
amit elvesztett az első alkalommal, amikor ölt, amikor az első
bajtárs a kezei közt halt meg, vagy amikor lovával elsőnek ért
keresztül a Dorlan gázlóján, és rontott az ork íjászok közé,
akik kétségbeesetten próbálták a folyóba nyilazni őket.
Elveszthette, mikor Sempyer falán körülötte lábon rohadtak el
társai a krániak tömegéből felordító démon szavára, és ő
megmaradt hatodmagával tartotta a bástyát naplementéig. Az
is lehet, hogy a Perdenion lábánál maradt, az éjszaka után,
amelyen ketten fagytak halálra mellette, és aki még tudott
imát, az csak annyit kért az istenektől: a folyón reggelre ne le-
gyen elég vastag a jég ahhoz, hogy a krániak átkelhes-
166 • m.a.g.u.s.
senek rajta. Vagy talán Benjam vitte magával, akárhova is
ment.
Talán Új-Pyarronban megtalálja.
***
Benedic három napot töltött nyeregben, mire Pyr falujába

ért, majd a kurta látogatás végén már vágtatott is vissza Új-
Pyarron felé. Felesleges lett volna tovább maradnia: Darton
papjai megtalálják majd a módját, hogy a távolságot áthidalva
megüzenjék neki vizsgálatuk eredményét.
A fiatal férfi öt éve ajánlotta fel kardját Uwelnek. Ritka
kiváltság volt ez, kevesen léphettek tizennyolc éves fejjel a
bosszú urának szolgálatába, és nemegyszer hallotta vissza,
hogy csak esperes apjának köszönheti a kegyet.
Fogcsikorgatva, vörös arccal nyelte le az efféle szurkáló-
dásokat, és mindent megtett, hogy bizonyítsa rátermettségét a
kétkedők előtt. Minden alkalommal elsőnek érkezett a
fegyvermester gyakorlótermébe, hogy eleinte csak az újabb és
újabb kudarcokat gyűjtse be tapasztaltabb társaitól. A
délutánokat könyvek és az udvari etikett oktatója mellett
töltötte, mégis rendszeresen szégyenteljes hallgatásra
kényszerült a társalkodások alkalmával, vagy nevetségessé
tette magát egy-egy elhibázott tánclépéssel a bálokon.
Nem adta fel. „A fajtánk elsőként kezdi a harcot, és
utolsóként hagyja abba" — mondta neki apja minduntalan, a
család címerére mutatva, melyet ezek a szavak öleltek körbe.
Benedic pedig küzdött, hogy aztán huszonkét évesen a
rendházak közötti tornán végül utolsó ellenfelét is kiüsse a
nyeregből, és törött lándzsáját az összegyűlt papok elismerő
pillantása előtt emelhesse magasba. Ez idő tájt már gyakran
neki jutott a tisztesség, hogy fogad-

hassa a látogatásra érkező magas rangú egyházfőket, és az
alapítás évfordulójának ünnepén leülni sem volt ideje, ha nem
akarta megbántani a méltóságok érdeklődő leányait
figyelmetlenségével.
Életének huszonharmadik évében az Ezer Szem sorai közé
lépett, hogy az államrendet összetartó erő része legyen. Külső
ellenség nem marcangolta többé Új-Pyarron testét, de a hit
ereje, amilyen könnyen elmozdította a hegyeket, olyan
nehezen boldogult a seregestül érkező bevándorlók, Dúlásból
megmaradt rablóbandák és elpártolt zsoldosok, vagy az áruló
istennő veszett kutyáinak hadával. Benedic megtanulta, hogy
az Államközösségnek a Dúlás után nem csak fel kell építenie a
Kránnal szemben megállni kész új birodalmat, de saját népét is
vasmarokkal kell a hit zászlaja alatt összetartania.
Kikovácsolni az egységet, kitaszítani a hibás darabokat az
egészből.
Bűn. Túl fiatal volt még, hogy keresse a betű szerint tilos
cselekedetek mögött az okot, mely rendszerint nem volt több
félelemnél, bizonytalanságnál, vagy valamilyen más
érzelemnél, miből túl sokat merít a lélek. A próféta elhozta
Pyarronnak az istenek szavát, majd vértanúságával igazolta azt
—Benedic nem kételkedett sem Kyel, sem Dreina
igazságában.
Tudta, mi a bűn, és ki számít bűnösnek. Ám ha a vétkes
nem hajlandó a bíró elé lépni, alávetni magát a törvénynek,
akkor jön el Uwel ítéletének ideje.
***
Rogen nem menekült, nem hajszolta a lovát.

Ellenséget nem hagyott maga mögött, rendben eltemette
mindet, lezárta ég felé értetlenül meredő tekintetüket,
fegyverüket a földbe döfte - az övéik így
168 • M.A.G.U.S.
könnyen megtalálják őket, aztán megadhatják nekik a
szerintük helyén való végtisztességet. Vért áldozott eleget, így
már csak kulacsából löttyintett egy nyelet bort a földre, majd
kérte Dartont, vezesse az elesettek lelkét oda, ahová valók.
A kikövezett útról már jóval korábban letért. Zavarta az
állandóan mellé verődő fuvarosok és egyéb utazók társasága.
Folyton azt tudakolták tőle, kiféle-miféle, hova vezet az útja,
és mi dolga Új-Pyarronban? Ő csak megvonta a vállát, hisz
dolga az nem nagyon akadt, és a seregen kívül sosem tartozott
máshova. Ha meg a beleivódott szokásnak megfelelően borral
vagy elemózsiával kínálta őket, azok csak megvetően
végigmérték és faképnél hagyták.
Néha katonákba botlott, legtöbbször valami nehézlovasféle
vezette őket. Ezek megállították, és hiába mondta nekik, hogy
maga is pyarroni, megnézték a lándzsáját, kardját, majd
kinyittatták vele a zsákját, nyeregtáskáját, mintha valami
tolvaj lenne, lopott holmival a motyójában. Sosem találtak
nála semmit, hát útjára engedték, miközben ő a bajsza alatt
morogva kívánta nekik, hogy törjék ki a nyakukat a következő
kanyarnál. Olykor gazdagon díszített határok gurultak el
mellette, hajtóik már messziről rikoltottak feléje, hogy
húzódjon félre az útból, mert a kocsiban ülő nagyságnak sietős
dolga van. A falvakban viszont a kutya sem törődött vele: a
legtöbb fogadóban nem kapott szállást, és élelemből is a
régebbit nyomták a kezébe. A szobáknál, asztaloknál pénzes
kereskedők, egyházi személyek és kíséretük kaptak elsőbb-
séget. A zsivaj még éjszaka sem hagyott alább, a fogadók
éjszaka soros személyzete gondoskodott róla, hogy a későn
érkezők, vagy a korán indulók asztalára is kerüljön enni-
innivaló, lovaiknak jusson friss abrak és víz. Rogen

legtöbbször már csak a fal mellett állva tudta ledönteni a sörét:
a cipót és a szalonnát az ablakpárkányra terített kendőről
kellett megennie, néhány napszámos társaságában, mert
máshol nem jutott neki hely. Ráadásul a főváros felé a
népesség egyre szaporodott, míg türelme egyre csak fogyott.
Pár nappal Pyr faluja előtt kapta az útmutatást, hogy
kerülhet másfelé: vezet a főúttal párhuzamosan egy másik
ösvény, ahol a marhákat és egyéb jószágot terelik a Szent
Város óriási piactereire és kikötőjébe. Nem bánta, az utat
borító trágya szaga nem zavarta annyira, mint az állandó
kérdezősködés meg az emberáradat. A hajcsárok is alaposan
megnézték maguknak, de aztán intettek neki, hogy
csatlakozzon menetükhöz egy darabon, vagy telepedjen a
tüzük mellé, ha éjszaka hozta össze velük a sors. Ok
megosztották vele ételüket-italukat, és nem zavarták álmát
sem locsogással. Hallgatag, kérges emberek voltak, keveset
beszéltek, akárcsak Rogen. Nem firtatták a dolga felől, nem
kérdezték hová való, és cserébe a katona sem hozta szóba,
hogy némelyik marhán más billog nyomát látja, mint a
többién. Ha sokat ittak, néha megeredt a nyelvük, és
összenevetve meséltek neki történeteket ügyes cselekről,
ostoba poroszlókról, szép haszonról a kockázatosabb utak
végén.
Rogen a falu hátárában vált el tőlük, s azután már egyedül
folytatta útját. Az összecsapást követő estén látta meg először
azt a fényt, amiről tudta, hogy nem tartozik sem a holdakhoz,
sem a csillagokhoz — a Gömbszentély lámpása világított az
égen.
Két nappal később megérkezett Új-Pyarronba.
***
170 • m.a.g.u.s.
—Megint rákezdte... — Onson lemondó sóhajjal ka-
nyarította maga köré köpenyét, és a csuklyát is a fejébe húzta.
Felmarkolta pajzsát, majd megpróbált erőt gyűjteni az őrszoba
sarkában duruzsoló kályha melegéből. A katonák kelletlenül
szedelődzködtek, tudva, hogy az aznap délutáni őrség
ugyanolyan komisz lesz, mint az előző volt.
Persze, egy kicsit mindegyik rá haragudott, hiszen Kyel
papjaként ő volt az őrszolgálat vezetője. Noha neki magának
is a kapuban kellett fagyoskodnia az őrökkel, tudták róla,
hogy egy hét múlva már melegben és kényelemben
szolgálhatja az Államközösséget, míg a katonákra újra és újra
ez vár. Itt, vagy a falakon, ahol nemcsak a szelet, de az esőt is
el kell majd viselniük. A katonák közül még a legöregebbek
sem emlékeztek rá, hogy az ősz valaha is ilyen ítéletidőt és
hideget hozott volna.
Onson büntetésből került ide, ezzel tisztában volt. Az az
átkozott szenvedélye már megint felülkerekedett rajta, és
többet ivott a kelleténél. Egyszerűen képtelen volt mértéket
tartani. Nem reszketett az italért, mint a külső város hontalan
koldusai, de ha mulatott, hát teljes szívéből tette. Részegen
gyakran szórakoztatta társait vaskos tréfákkal, legtöbbször
valamelyik elöljárójuk kárára, és ha éppen akadt haragosa a
társaságban, fizetnie kellett a népszerűségért.
Mint most is. Megigazította csatját, majd a többiek felé
biccentett:
—Gyerünk! — mondta, azzal lenyomta a kilincset.
A szél majd' kiszakította kezéből az ajtót, de Onson nem
eresztette. Kilépett az őrszobából, és intett a kapu mellett
toporgó bakáknak. Azokat nem kellett biztatni, egymás sarkát
taposva indultak meg a szoba meleget és szárazságot kínáló
menedéke felé.

-Semmi! - kiabált Onsan felé egy alacsony, vékony nő,
miközben mindkét kezével köpenyét próbálta összefogni
magán. A szél újra belekapott, cibálni kezdte a ruhadarabot,
felfedve a nő nyakában lógó sólyomholdat, és sejtetve valamit
viselőjének könnyen felejthető alakjából. A szája vékony
vonal, arca fehér, ajkai reszketve formálták a szavakat:
—Semmi! Aki teheti, ebben az ítéletidőben szerintem.. .
Szerintem...
Onsan intett neki, hogy érti, majd az ajtóra bökött. Arel
követője hálásan sietett el mellette, mert noha úrnője nyilván
remekül érezte magát a szélviharban gyönyörködve, híveit
nem szerencséltette fagyot tűrő irhával. Kyel papja eltűnődött,
vajon mivel érdemelhette ki a nő a kapuszolgálat büntetését, és
elsőként valami nem helyénvaló románc gondolata ötlött az
eszébe. Nem volt ideje sokat rágódni ezen, mert az újabb
szélroham és az arcába vágó jeges esőcseppek elűztek minden
gondolatot a fejéből, ami nem forralt borral és egy jól
megrakott kandallóval volt kapcsolatos. Egye fene, még
medvebőr is szóba jöhet, már ha nem sújt le rá Arel haragja a
foga közt elmorzsolt félmondatért.
Legalább a szag elviselhetőbb volt így. A Marhajárót —
ahogy Új-Pyarron ezen kapuját nevezték — állandóan
dögletes bűz lengte körül. A jószágok és az ürülék szagától a
hányinger kerülgette Onsant. A trágyát ugyan amint idejük
engedte rögtön belapátolták a csatornába, de ott meg
valamilyen építési hiba okán feltorlódott a szenny, fokozva
ezzel az amúgy is gyomorforgató bűzt.
A szélvihar most friss levegőt hozott, de olyan hideget,
hogy Kyel papjának a könnye csorgott tőle. Az őrök vacogva
toporogtak, Onsannak a kesztyű ellenére majd' lefagyott a
keze, mellvértje dermesztően hidegre
172 • m.a.g.u.s.
hűlt, lábujjait jégdaraboknak érezte. Behúzódtak a boltív alá,
hogy legalább az esőből ne jusson több nekik, mint amennyit a
kapun átvágtató szél maga előtt hajtott. Nem állítottak meg
senkit, a fenének sem volt kedve hidegtől elgémberedve
zsákok között turkálni a szekereken, vagy billogokat
silabizálni marhákon, és passzusokat böngészni. A fuvarosok
köpenyt, kabátot húztak, sokuk még takarót is csavart maga
köré, úgy kuporogtak a bakon, és hálásan intettek nekik a
gyors áthaladásért. Borig áztak, már alig várták, hogy egy
raktár vagy kocsiszín menedékébe érve végre melegedjenek
egy kicsit. A hajcsárok kétrét görnyedtek a nyeregben, hogy
minél kisebb felületen kapaszkodhasson beléjük a szél, arcuk
sápadt maszk, kezük reszketett, ahogy a kantárt szorongatták.
A gyalogosan érkezők nehézkesen vonszolták magukat keresz-
tül a kapun, és kérdezték az őröket, merre találnak szállást,
ahol akár a fél karjukért cserébe lekuporodhatnak egy kályha
mellé.
A lovas délután érkezett, mikor a város felett a szürke ég
még sötétebb árnyalatot öltött. Onsan ekkor már ötödszörre
fogadta meg, hogy életében többet nem nyúl a kupa után, ha
itt most nem fagy meg.
—U-u-uram — bökte meg egyik vacogó katonája a kö-
nyökét — , az egy fegyveres.
Onsan követte a poroszló tekintetét, és megpillantotta a
kapu felé közeledőt. Intett embereinek, akik felsorakoztak
mellette.
-Megnézzük magunknak - mondta.
A lovas egyenesen ült hátasán, nem húzta össze magát, a
hajába tépő szélről tudomást sem vett, ahogy az esőtől sem.
Onsant furcsa bizonytalanság kerítette hatalmába, s tétován
hátrasandított katonáira. Visszafordult, igyekezett elhessegetni
rossz előérzetét. Hiszen csak egy újabb ágról-

szakadt vándor az, még ha lándzsát is hord magával, és úgy
közeledik az őrök felé, mint aki biztos benne, hogy azok még
lelassítani sem lennének képesek, ha úgy adódna...
— Kyelre — motyogta csak úgy magának, majd
felemelte a kezét, és a férfire kiáltott. —Megállj!
A lovas ugyanúgy léptetett tovább, míg Onsan elé nem ért,
és csak akkor fogta vissza hátasát. Nem volt fiatal ember,
vastag bajuszába és hajába már legalább annyi szürke szál
jutott, mint fekete. Orrától két mély átok húzódott szája
sarkáig, homlokára is redőket húzott a kor. Szeme hidegen
meredt Onsanra, s a pap nagyot nyelt, amikor tekintetük
találkozott, erővel kellett leküzdenie a késztetést, hogy maga
elé emelje pajzsát. A férfi mellvértet, láncinget viselt, köpenye
víztől átnehezedve tapadt a vasra, lándzsájának hegyéről
esőcseppeket söpört le a szél. Nem szólt egy szót sem,
csendben méregette az őröket.
—Mi já... Mi járatban, errefelé ur... zsoldos? — Onsan
elharapta a szót. Csak nem fog Kyel papjaként uramnak
szólítani holmi jöttmentet?
A férfi most felé fordította a tekintetét, mire a pap ön-
kéntelenül hátralépett.
— Nem vagyok zsoldos - mondta. - Uj-Pyarronba jöt
tem. Katona vagyok. Lovas.
Onsan elfeledkezett a hidegről, megnyalta kiszáradt ajkát,
keze ökölbe szorult. Kyelhez kellene fordulnia, hogy adjon
útmutatást ezzel az idegennel kapcsolatban, vagy talán
megérintenie elméjét, meríteni egyet érzéseiből,
gondolataiból... De ahogy belenézett az idegen szemébe,
képtelennek érezte magát erre, mintha izzó vasat kellene
marokra kapnia, vagy egy medve szájába dugni a karját.
— Nem vagyok ellenség — szólt megint a férfi —, és
nem hordok lopott holmit a zsákomban, kölyök.
174 • m.a.g.u.s,
Kölyök! A pap arcába szökött a vér, mégis képtelen volt
megszólalni, mintha torkát láthatatlan kéz szorította volna
össze. Most parancsot kellene adnia, utasítani az őröket, hogy
szedjék le a nyeregből ezt az arcátlan fickót, de egy hangot
nem tudott kinyögni annak a pillantásnak a bilincsében.
Tudata már ott rezgett a férfié peremén, és Onsan
önkéntelenül kinyúlt, ahogy a kutya veti át magát a tüzes
karikán a mutatványos szavára - az állat ugrik, de az idomár az
úr.
Pár pillanat múlva megremegett, a levegő reszkető sóhajjal
szökött ki tüdejéből.
-Te...
— Állj félre az útból, kölyök!
Onsan félrehúzódott előle, emberei követték. Az őrség
hátralévő idejében már nem nagyon beszélgettek. Kerülték
egymás tekintetét, és inkább csendben maradtak, vagy csak az
időjárás miatt szitkozódtak a bajszuk alatt.
***
Nem tudta levenni szemét a házak fölött ragyogó égitestről.

Hold volt ez is, idegenül világos fényt hintett az utcákra, az
esővel közösen vont ragyogó mázat a tetők cserepeire, hideg
színt festett a falakra, és a vihartól borzolódó pocsolyák
felszínén tört szilánkokra. A Marhajárótól vezető út széles
sávként kanyarodott a kikötő és a piacok felé. A csordák,
fuvarosok, az emberek százai mostanra már bokáig érő sárrá
dagasztották a földet. Itt-ott pallókat dobtak keresztül
kátyúkon, vagy sebtiben ásott árkokkal terelték a vizet a
csatornákba.
Rogen komótosan léptetett a házak között. Későre járt már,
csak egy-két elsiető alakot látott az utcákon, akik köpenyüket
szorosan maguk köré tekerve, szaporán kap-

kodták lábukat, hogy mielőbb menedéket találjanak a fel-
feltámadó szél elől. A házak ablakai sötétek voltak, csak
néhány helyen látta gyertya vagy lámpa fényét az utcára
szökni.
A lovas egy kisebb térre ért. A közepén felállított szö-
kőkutat csak az esővíz töltötte meg, a felszínén szemét
úszkált. Jobb kéz felé egy gazdátlan kordé gubbasztott a
sárban, gazdája nyilván erőnek erejével sem tudta kirángatni a
kátyúból, s végül magára hagyta. A felhalmozott kosarakról
már leszedték a ponyvát, a szállított gyümölcsök nagy részét
elhordták, néhány darab árválkodott csak a sárba dobálva és a
taliga sarkában. Odébb az út szélén derékban kettészakított
macskadög hevert, bundáját vastag szálakba fonta a sár,
szélesre tátott szájában úgy meredeztek hegyes fogai, mintha
még utoljára bele akarna harapni a testét meggyalázó
dagonyába. A tér másik oldalán halmokba rendezett kövek
árulták el, hogy ebben az ítéletidőben még az útburkoló
munkásoknak sem fűlik sok kedve a dologhoz. Az egyik
utcában ugyan már megkezdték az építkezést, ám a
deszkasorompót az út szélére borították, a frissiben lerakott
köveket kitaposták a helyükről — talán valamelyik terelő
választotta ezt a megoldást a hosszú kerülőút helyett.
Rogent több helyen fogadta hasonló kép: állványokat látott,
melyek félig kész házak köré vontak furcsa kerítést, deszkák,
téglák halmait; felásott, üres telkeket és szétvert, régi épületek
falmaradványait. Új-Pyarron egyre csak változott, épült, s úgy
tűnt, még maga sem tudja, végül milyen alakot ölt majd.
A Marhajáró környékén nem a kiváltságosok éltek. Azok
kerültek ide, akik két kezükkel és verítékükkel dolgoztak
minden álomért, mely mérhető távolságban csak pár utcával,
ám a társadalom mércéje szerint egy áthi-
176 • m.a.g.u.s.
dalhatatlan szakadékkal arrébb tervként, papírra vetett
számként született meg. Ezen a környéken találtak maguknak
helyet a külhonból érkező nincstelenek, a szerencsétlenebb
sorsú pyarok, hajó nélkül maradt tengerészek és az összes
többi hasonló népség: az isteni kegyből nem jutott
mindenkinek.
A lovas nem talált magának fogadót. A cégéres épületek
ablakai már sötétek voltak, és ha látott is némi fényt, a
kopogtatásra vagy nem is válaszoltak, vagy néhány keresetlen
szóval hajtották el, hogy keressen magának máshol szállást,
mert egyetlen szabad szobájuk sincsen.
Végül az egyik ajtónállótól kapott útmutatást: felesleges a
vendégházak portáinál keresgélnie, mert ha nem foglaltatott
magának időben helyet, akkor reménye sincs rá, hogy
bármelyikben meg tudjon szállni. A kikötőhöz irányították,
mondván, arrafelé a raktárak előtti utcákban néhány rézért
akadhat neki egy ágy, vagy ha háromszoros pénzt fizet, hát
még egyedül is lehet a szobájában. Nem kecsegtették vele,
hogy tiszta ágynemű és friss étel várja majd, hiszen az efféle
helyeken a napszámosok meg a többi jobbágynép váltja meg a
fedelet magának éjszakára.
Éjfél körül járhatott már, mikor Rogen végre megérkezett a
szűk sikátorba, melynek egyik oldalán egy nyitott ajtó sárga
foltja hívogatta az utca népét. A fal tövében itt-ott takarókba
csavart testek hevertek. A koldusok a hideg elől az olcsó
lőréhez menekültek, és eltompultan zuhantak álomba.
Néhányuk egymáshoz húzódott, mások pedig az esőgyűjtő
hordó mögött, vagy egy kapualj oltalmában próbálták
átvészelni az éjszakát. A menedékház és a szemközti épület
falát szárítókötelek fekete vonalai kapcsolták össze —
esőcseppekkel felgyöngyözött üres pókháló.

Rogen hamar megegyezett a gondnokkal. A félszemű,
szikár ember az asztalra borulva aludt, mikor a lovas belépett
az ajtón. Érintésére felrezzent, egy darabig méregette, majd
mikor az közölte, mit akar, gyűrött papírost szedett elő.
Nehézkesen erőltette egymás mellé a betűket, mígnem sikerült
lejegyeznie Rogen nevét, majd megolvasta a tőle kapott
érméket is. A lándzsás lovát az udvarban szállásolták el, mert
istálló nem volt az épületben. Nemigen keresett fedelet
menedékházban, aki megengedhette magának, hogy lóval
járjon
A lovas fáradt léptekkel követte a félszeműt felfelé, szeme
előtt néha összefolyt a lépcsőházban kirakott mécsesek fénye.
Üres lakrész már nem akadt, így Rogen egy függönyökkel
elválasztott szobában kapott helyet. Nem többet egy
gyékénynél és szalmazsáknál — erre akkor sem feküdt volna,
ha karddal fenyegetik, olyan bűz áradt belőle. Itt-ott
mozgolódást hallott a szoba többi részéből, de már túl fáradt
volt ahhoz, hogy lakótársait szemügyre vegye. Lándzsáját a
sarokba támasztotta, mert nem tudott ellenségről a közelben,
nem tartott attól, hogy csatazajra kell ébrednie. Lefeküdt a
földre, a nyerget és zsákját fejéhez támasztotta, magára húzta
takaróját, majd lehunyta szemét.
Noir kegyébe fogadta: álomtalan, mély feketeségbe
taszította, és hagyta reggelig pihenni.
***
Benedic remegő kezét a dézsába merítette, és megmosta

arcát. A hideg víztől elgémberedtek ujjai, a szelet így még
csípősebbnek érezte. Ivott, majd visszament a fogadóba, és
.letelepedett az egyik asztalhoz. Zsákja a szék mellé dobva
heveit, pajzsát az asztalnak támasztot-
178 • m.a.g.u.s.
ta, kardja a szomszédos széken feküdt. Magányos gyertya
világított előtte, mellette egy vízzel teli kupa állt. A lovag, ha
küldetésben járt, soha nem vett magához egyéb italt.
A szobájából nem sokkal éjfél előtt menekült ki. Kapkodva
rángatta magára ruháit — a többi holmit csak felmarkolta,
vállával lökte ki az ajtót, és lerohant az ivóba. Mire idáig
jutott, sikerült annyira megnyugodnia, hogy az egyik asztalhoz
telepedjen, és lehiggadjon. A kezébe temette arcát, erőnek
erejével kényszerítette magát, hogy lassabban vegye a levegőt.
Uwel adjon erőt...
Nem, ezt nem szabad. Ökölbe zárta a kezét, újra meg újra.
A bosszú lovagja nem rettenhet meg, nem fohászkodik erőért,
hiszen ő maga az erő. A lépcső felé fordította tekintetét, és
nagyot nyelt. Nem mert visszamenni a szobába.
Az ivó esti vendégei furcsállkodva méregették, a fogadós
alázatosan lépett mellé, és érdeklődött a baja felől: talán a
tisztelt egyházi személy nem találja megfelelőnek a szállását,
vagy indulni készül ezen a kései órán? Benedic mondott neki
pár szót rossz gyomráról, gyávasága szégyenét némi
hazugsággal is tetézve. A tulaj nem faggatta tovább, vizet
hozott neki, majd a dolga után nézett. A lovag idegesen
kuporgott az asztalnál. Körülötte lassan elcsendesedett az ivó,
eloltották a gyertyákat, majd a személyzet is nyugovóra tért,
miután biztosította őket róla, hogy semmire nincs szüksége.
Akár útnak is indulhatott volna, ám az éjszakai sötétség most
túl rémisztőnek tűnt.
Félt. A szégyen együtt marcangolta ezzel az érzéssel, nem
tudott menekülni egyik elől sem. Egyre csak azt a négyet látta,
ahogy lehajtott fejjel állnak a szobája közepén, mint akik
valami szégyenletes dolgot követtek el.

Bőrük fehér, egyiknek a bele kilóg, hangjuk távoli mormolás.
Föld tapad a hajukra, szemük üres, dermesztő hideg veszi őket
körbe. Elmondják, mi történt velük. Néha rápillantanak,
beszédük egyre zavarosabb, az egyik már csak azt hajtogatja,
hogy valaki segítsen rajta. A másik fulladozik, levegőért
küzdene szétroncsolt torkával, de hiába már. Ő képtelen
mozdulni, szólni, pedig tudja, Darton papjai küldték el hozzá a
halottak lelkét, hogy szavukat vehesse. A hason szúrt még
mindig sebét markolja. „Fáj" — suttogja maga elé.
Meg kellett érintenie az egyiket, hogy láthassa a férfit, aki
végzett velük. Miután pedig megtette, lemenekült az ivóba, és
ott ült hajnalig.
***
Rogen nehezen ébredt föl. A padló reccsenésére félig

kinyitotta a szemét, hogy kábán szemügyre vegye a függöny
mögé bepillantó gyereket, majd amikor az elriadt, lassan
visszasiklott a tudatlanságba.
—Fegyvere van, anya! — hallotta még az izgatott sut-
togást, de a nő fojtott válasza már csak tompa neszként jutott
el hozzá. Rémlett, páran mozognak a szoba többi részében is,
de a hangok gyorsan elültek, a lakók elmentek, hogy
munkájuk után nézzenek. Csendben öltözködtek, egy-két halk
szóval köszöntötték egymást, és csak egy mécsest vagy
gyertyát gyújtottak meg, hogy annak sovány fényénél
összepakolják kevés motyójukat. Lépteik alatt megreccsentek
a deszkák, az ajtó nyikorogva jelentette be a távozók hírét,
gyerekek hangja szökött néha a magasba, aztán az idősebbek
csendre intették őket.
Az utolsó ablakot nyitott, mielőtt kilépett az ajtón, hogy az
éjszaka elnehezült levegőt frissre cserélje. Ta-
180 • m.a.g.u.s.
lán nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy Rogen még a
szobában van. A hideg fuvallatra a katona szorosabban tekerte
maga köré pokrócát, ám ez csak egy rövid ideig bizonyult
elegendőnek a külvilággal szemben. Az ablakon át lassan
beszöktek az ébredő város első hangjai, hogy utóbb
felbátorodva ostrom alá vegyék a menedékház erődjét, és a
falon felkapaszkodva győzedelmeskedjenek a szoba csendje
felett.
Szekerek gördültek végig az utcán, fuvarosaik vöröslő
arccal kiabáltak egymásnak a szűkebb kereszteződésekben.
Kordék zörögtek végig az ablakok alatt, kalapácsok csaptak
monoton zajt egy állvány vagy tető építése közben, a
sikátorban kóbor kutya vonyított fel, ahogy egy komisz
hangulatban ébredt poroszló félrerúgta az útjából. Az egyik
ablakból virágcserép zuhant alá, és csattant szét az úton, egy
koldus ordítva követelte szomszédjától azt a — talán sosem
volt — két rezet, amit este a zsebében rejtett el, de reggelre
lába kélt.
A hangok összekeveredtek. Rogen emlékezett arra a kevés
alkalomra, amikor ugyanígy hallgatta az ostrom összefolyó
zaját a barakkjában fekve. Eleinte nem tudott aludni tőle,
fiatalon egyre csak azt fülelte, nem hallatszik-e közelebbről a
sebesültek ordítása, az egymásnak csapódó fegyverek zaja.
Idővel azonban megszokta, s ha azt mondták neki, aludjon,
amíg újra rá nem kerül a sor a falakon, hát aludt.
Rogen felkelt, gondosan összeszedte holmiját, és lefelé
indult. Nem félt attól, hogy távollétében meglopnák,
egyszerűen csak a megszokás miatt vitte magával mindenét. A
férfit, aki éjszaka beengedte, az udvaron találta. Derékig
meztelenül állt egy dézsa víz mellett, és mosakodott, mit sem
törődve a hideggel. Teste inas volt, bőre fehérre sápadt a
széltől, bal karja alatt hosszú, vörös sebhely

sötétlett. Mire Rogen felnyergelte hátasát, ő is végzett a
tisztálkodással. Megtörülközött, magára húzta gúnyáját, egy
darabig méregette a lovast, majd amikor az nyeregbe szállt,
odalépett mellé.
—Kell még a hely? - kérdezte a katonát. — Ha nem jössz
vissza, kiadom másnak.
—Kell — biccentett Rogen, és az erszénye felé nyúlt. —
Mennyi?
—Elég a szavad.
Rogen egy darabig méregette a másikat, majd biccentett.
—Te is megjártad — mondta. — Merre harcoltál?
—Amerre a háború ment, lovas.
Egy darabig álltak egymással szemben, majd a gondnok
hátat fordított neki, a kapuhoz ballagott. Nekifeszült a
szárnyaknak, és kiengedte Rogent Uj-Pyarron utcáira.
***
Rogen nem tudott úti célt választani magának, lévén nem

ismerte a várost. Találomra indult hát el: igyekezett úgy
fordulni az utcákon, hogy a Gömbszentély mindig előtte
legyen. Ha már felbűvölték az istenek a város fölé, akkor
megnézi magának.
Hamar egy széles, kövezett útra jutott, mely a kikötő
irányából vezetett a város szíve felé. Itt senki sem állt meg, a
hajók és raktárak gyomrából szekerek, kordék hordták, vagy
éppenséggel zsákok és ládák alatt görnyedő emberek cipelték
az árut valamelyik céh műhelyébe vagy kereskedő boltjába.
Új-Pyarronban bárki találhatott munkát magának, az út szélére
húzódóknak nem kellett sokat várniuk, hogy valaki odasiessen
hozzájuk, és elvigye őket néhány rézpénz fejében valamit ki-
vagy berakod-
182 • M.A.G.U.S.
ni. A szállítók, fuvarosok tömegét végül egy óriási piac
nyüzsgő népe váltotta fel — legyen bár rekkenő nyári hőség
vagy dermesztő téli fagy, az árusok hajnalban kirakják
portékájukat, és kiabálva csalogatják a vevőket, hogy azok
tőlük vásárolják meg az egész piac legfrissebb húsáruját,
legédesebb gyümölcsét. A várost végigkorbácsoló szél, a
szürke ég, és az újra meg újra nekieredő jeges eső ezúttal sem
zavarta őket. Ha a halak keményre is fagytak a pulton, az
azokat áruló zsugori kofa ugyanolyan szívósan alkudozott,
mint napsütéses időben, és a többi árus sem fogta vissza
hangját, csak mert a hideg a torkukba mart. Poroszlók
toporogtak fázósan, míg strázsamesterük tette a szépet egy
helyre posztóárus lánynak, tőlük nem messze két állig
bebugyolált dzsad alkudozott vacogva, miközben gyakran
húzogatták a lélekmelengetővel teli kulacsot. Odébb egy kövér
férfi predoci borokat árult saját kis udvartartásában, melyet
alacsony kerítéssel választottak el a piac többi részétől. Míves
faragású tábori széken ült, vastag bundája és füles sapkája alól
csak vörös képe látszott ki, és uralkodó módján fogadta a
sorban eléje járuló vásárlókat. Mögötte két ember magas
halomba állították fel a drága nedűvel teli hordókat, körülöttük
egy tucat fegyveres vigyázta az árut és a tulajdonos pénzét,
mely a nap végére bizony jókora summát tett ki. Vele
szemközt silány versenytársként drótketrecekkel teli szekér
állt. A bezárt tyúkok méltatlankodva rikácsoltak, és gonosz
pillantással méregették gazdájukat, aki egy vásárlásra
szalajtott cselédnek bizonygatta: ilyen gyönyörű báromat
egész Pyarronban nem talál.
Rogen soha nem látott még ennyi féle-fajta dolgot, ami a
Szent Város piacán gazdát cserélt, némelyikről azt sem tudta,
hogy egyáltalán mire való. A háborúban a fegyverén, az
ételen és a gúnyán kívül, amit magára húzott,
A hit VÁROSA ♦ 183

nem volt másra szüksége, vagy ha lett is volna, hát bajosan jut
hozzá azokban az időkben, mikor még a kenyeret is szűken
mérik. Pénze most akadt, így vásárolt is egy új fenőkövet meg
egy ujjast magának.
Jó időbe telt, mire végül keresztülverekedte magát a
forgatagon. Nemegyszer le kellett szállnia a nyeregből, hogy
lovát kantárszáron vezesse át az embertömeg legsűrűbb
részein. A piacon túl a tehetősebb mesteremberek, a céhek és a
kereskedők boltjai következtek. Errefelé már drágább
holmikat árultak, ékszereket, fűszereket, finom ruhákat
vásárolhatott magának az, kinek eleget juttatott szerencséből a
sors. Ezeken az utcákon megritkult a nép, cselédlányok
beszélgettek a sarkon tele kosárral karjukon, kendőjüket
szorosan maguk köré csavarták, és tűrték a szelet a
szomszédos ház pletykáiért cserébe. Az egyik még épülő ház
mellett kőműves kompánia sorakozott föl fegyelmezetten.
Lábukhoz tett szerszámokkal figyelték vezetőjüket, aki
szemöldökét összehúzva hallgatta az előtte széles gesztusokkal
magyarázó férfit, majd újra és újra megrázta a fejét, miközben
markát előretartotta, és ujjait a másik elé emelve mutatta, hogy
szerinte hány érme hibádzik az előre megbeszélt fizetségből,
A környező boltok tulajdonosai kiléptek üzleteik elé, és
vigyorogva szemlélték a délelőtti órák unalmába némi színt
csempésző eseményt. Errefelé mintha lelassult volna minden,
a polgárok komótosan lépkedtek az utcán, diákok dőltek bele a
feltámadó szélbe, és jellegzetes fekete kalapjukat a fejükbe
szorítva igyekeztek tanáraikhoz, míg a korhelyebbje
valamelyik kocsma melege felé vette az irányt. Itt már egyre
gyakrabban bukkantak fel lóháton közlekedők: ruhájuk persze
finomabb anyagból készült és jobb szabású volt, mint Rogené,
egyik-másik hosszasan méregette is őt, mielőtt elléptetett
mellettük. Olykor
184 • M.A.G.U.S.
batárok gördültek el a lovas mellett, címereikkel hirdetve
utasaik házát. Az őrjáratok kettős sorban masíroztak végig az
utcán, ők bőrvért és rövidkard helyett láncinget viseltek,
alabárdot fogtak a kezükben. Rogen meg-meg-állt egy-egy
érdekesebb bolt előtt: megcsodált egy trükkös szerkezettel
működő babát, mely az egyik kirakatból integetett neki, majd
elidőzött egy fegyverbolt előtt is, hogy kétkedve megszemlélje
a kiakasztott vékony pengéket. Két csapásnál nem jósolt volna
többet nekik, mielőtt kettőbe törnek akár a legsilányabb
vérten.
Továbbra is a Gömbszentély felé haladt, a széles útról nem
is kellett letérnie. Kétfelé ágazó hídon kelt át a Dorlanon,
gazdagon vésett kapun keresztül léphetett rá. A híd a közepén
pillérekkel támaszkodott egy kis szigetre. Ide templomot is
felhúztak, az istennő szobra szigonyát maga elé nyújtva
üdvözölte a folyón tucatszámra úszó ladikokat és folyami
hajókat; az államközösség haditengerészeit éppúgy, mint a
semmirekellő dzsad csavargókkal megrakott ócska bárkát.
A híd után kezdődött a városrész, amit az a szerencsétlen
kölyök évekkel korábban megláthatott lázálmaiban. Az
istenek, akik eddig csak tálra vésett otthonáldások,
kereszteződésekben felhúzott, alig csiszolt szobrok és vaskos
káromkodások formájában fordultak meg a házak között, most
nevükhöz méltón jelentek meg az utcákon, tereken. Kyel
márványból faragott mása komoran magasodott a lovas fölé,
egyik keze lábához tett pajzsán támaszkodott, míg a másik
buzogányt emelt magasra, hogy lesújtson a bűnösökre. Az
Igazság csarnoka nem tört tornyokkal a magasba, és nem
hivalkodott faragványokkal vagy vízköpőkkel díszített
falakkal. Az épület komor, szögletes alakja azt a
határozottságot mutatta, amivel a Bíró papjai hozták meg a
birodalom ítéleteit.

Itt már nem voltak házak, itt minden a nagyságról szóit, a
Tűtorony eget fenyegető oszlopa még messziről nézve is
szédítően magasnak látszott. A rendházak, a törvény, és az
államközösség céljaira épült létesítmények mind Új-Pyarron
és a tizenhárom isten erejét hivatottak hirdetni. Rogent csak
futó pillantásra, vagy még annyira sem méltatták a dolgukra
siető hivatalnokok. Az utcákat vigyázó lovagok megvetően
méregették viseletes felszerelését, és még arra sem vették a
fáradságot, hogy megállítsák. A lovas tanácstalanul vette sorra
az egymással versengő palotákat, dómokat, hátasának patája
kopogva számolta az utcaköveket. A szentély továbbra is
közönyösen gubbasztott az égen, úgy tűnt, Rogen egy
jottányival sem kerül közelebb hozzá. Most, hogy már
alaposan megnézhette magának, nem is látszott annyira
érdekesnek.
Rogen még bámulta egy darabig a közönyös forgatagot,
majd visszaindult a kikötőbe.
***
—Láttam hát! Úgy nézett ki, ahogy az úr mondja. Lóháton

ül, a láncinge meg a vértje is fekete már, lándzsa van
keresztbe fektetve a nyergén. Ősz, bajuszos ember, a képe
meg olyan, mint a csizmatalp. Mégis, a fene tudja, egyenesen
ül azon a gebén, és nem állnék az útjába, az biztos! De hát én
csak egyszerű...
Benedic előrehajolt, és egy kézmozdulattal elhallgattatta a
locsogó boltost.
—Ha láttad őt, kereskedő uram, hát mondd, hol és mikor?
—Na, hát ott van az a másik félnótás... - mutatott ki a
üzlete ablakán a férfi, majd keze megakadt: a mozdulat
közben. - Illetve most nincs, elment valahova az istenad-
186 • m.a.g.u.s.
ta. Szóval, ott szemközt, a tér túlsó oldalán szokott állni az a
bolond. Mindig csak néz maga elé, és még arra sem veszi a
fáradságot, hogy a kezét a járókelők felé nyújtsa. Lóg a haja, a
szakálla a mellkasáig ér, de nem törődik az semmivel. Akár
esik, akár fúj, ez támasztja a falat, és bámul ki a fejéből egész
nap. Persze, az ilyen féleszűt megsajnálja az ember. Én is
viszek ki neki pár falatot, vagy rézpénzt, ha éppen akad, tudja
az úr, hogy van ez... Tegnap csak úgy dőlt az égi áldás, úgy
rázta a szél az ablakot, hogy azt hittem, menten a boltba dönti!
Én bizony az orromat sem dugtam ki innen egész délután,
majd' bolond lettem volna. Aztán kinézek, hát látom, hogy ez
a nyomorult most sem mozdult el a helyéről, csak áll ott, nya-
kában azzal a táblával, meg a dobozzal a lába előtt.
—Táblával? — kérdezte a lovag.
— Azzal. Az van neki ráírva, hogy: „Száznagy voltam".
Szóval ugyanott volt, amikor az a lovas megétkezett. És
képzelje az úr, a vértes megállt, és leszállt a nyeregből.
—Aztán mi történt?
-Nem fogja nekem elhinni az úr! Ez a lovas haptákba kapta
magát előtte, a lándzsát tisztelgésre emelte, mint azokon a
parádékon a lovagok. Ott állt előtte a zuhogó esőben, majd
sötétedésig. Aztán a rongyos felnézett, biccentett neki, mire
amaz visszaült a lovára, és elügetett lefelé az úton. A fene sem
tudja, melyik a nagyobb eszelős a kettő közül, én már csak azt
mondom.
***
Noranna sietős léptekkel haladt végig a szentély folyo-

sóján. Beharapta szája szélét, könnyű selyemköntöse suhogva
követte gyors lépteit, ujjai idegesen markolták a szövet
szegélyét. Most először gondolt arra, hogy talán

nem lett volna szabad gyermekét saját útján nevelnie, aztán
rögtön összeszorította szívét valami más: a féltés, talán még ez
sem elég indok arra, hogy Ellana egy papnője kételkedjen a
hatalomban, amely a szentélyt vigyázza. Mégis, mégis, ha
Irisnek valami baja esett...
Eddig soha nem történt semmi vele. Iris mosolya olyan
volt, akár a nap, a legkomorabb férfi homlokáról is elűzte a
felhőket, s mindig tudta, mit kell mondania vagy tennie, hogy
az álságos együttérzés keserű szájíze helyett a megnyugvás
édesét adja vendégeinek. Nyugtató hangon énekelt, mikor
haragvó gondolatokat akart csillapítani, de ha csábos tánccal
kellett valamelyik látogatóját szórakoztatnia, hát legtöbbször
nem jutott a végére, mert a férfinép mohón karjába zárta.
Olyankor nevetett, és megmutatta nekik, hogy milyen
hajlékony is a teste valójában.
Ó Úrnőm, ne engedd, hogy baja essen!
Kis híján sírva fakadt, mikor a ruhája beleakadt az egyik
kilincsbe, és csak rángatva tudta kiszabadítani a kelmét a
fogságból. Nem bírta tovább, rohanni kezdett, az egyik szolgát
tálcástól-kupástól úgy lökte félre az útjából, hogy az hanyatt
esett. Iris gondolatait bármikor meg tudta érinteni, a lányában
felbuzgó félelem felriasztotta álmából. Magára kapta köntösét,
és mezítláb indult neki a szentélynek, nem törődve a hüledező
vendégekkel, a rosszalló pillantásokat feléje küldő nővéreivel.
Harag szikrázott fel benne. Ha írisszel bármi történt, azt a
kurafit ló mögé kötve fogják végighúzni a város fala körül!
Noranna tudta, hogy hódolói között nem egy akad, aki ezt a
szívességet boldogan megteszi neki.
Ha bármi baja esett... Torka összeszorult, az ajtót szinte
kitépte a keretből, ahogy berontott lánya szállására.
-Iris!
188 • m.a.g.u.s.
Tekintete vért keresett a szobában, és szívéről hatalmas
súly szakadt le, mert egy cseppet sem látott. Iris ágya sarkán
kuporgott, ruhája érintetlen, s rajta sem látszott sérülés nyoma.
Zokogás rázta, karjával átölelte térdét, fekete haja végigomlott
a hátán. A szobában minden bútor a helyén állt, dulakodásnak
nyoma sem volt.
— Iris! Mi történt? Bántottak, kicsim? - Noranna leült
lánya mellé, karjával átölelte vállát. Az rögtön odahajtotta
fejét, arcát anyja nyakába fúrta. Szólni próbált, de hangja
elfulladt. — Bántottak? Bántottak, Iris? Az Úrnő szerelmére,
mondd már, mi történt? Hívassak kirurgust?
A lány továbbra sem tudott szólni, csak a fejével intett
nemet. Noranna leküzdötte a késztetést, hogy keményen
megrázza gyermekét, inkább magához szorította. Várnia kell,
míg Iris megnyugszik, még ha mindjárt szét is veti a
türelmetlenség.
Iris halkan kezdett beszélni, szavait belesuttogta anyja
köntösébe. Nem, nem kell az őrökért szalajtani, semmi nem
történt, ami a szentélyt meggyalázta volna. Csak egy ember
járt nála, egy komor, ősz-fekete hajú férfi, akin látszott, hogy
igazán nem is testének keres örömöt, hanem lelkének
nyugalmat. Irist választották neki, hiszen a fiatal lány
kedvessége mindig tudott egy kis életet lehelni még a
legkérgesebb lélekbe is. A férfi türelmes és csendes volt, nem
sürgette, nem rántotta kapkodva vánkosára. Illően
megtisztálkodott, s noha sokat nem tett a lány öröméért,
legalább mindvégig gyengéd és udvarias volt vele. Szemét
lehunyva adta át magát a gyönyörnek, hogy aztán arcára
visszaüljön az az üres kifejezés, amivel megérkezett. Iris nem
akarta így útjára engedni, hát mellé fészkelt, és kérdezni
kezdte, lassan próbált utat találni azokhoz a sebekhez, amik ki
tudja, mióta kínozták a

férfit, és amikről szemmel láthatólag nem volt kivel beszélnie.
Iris elhallgatott, szeme üresen meredt maga elé, keze
megszorult anyjáén. Noranna nem szólt, csak szorosabban
ölelte magához, míg végül lányából újra felszakadt a zokogás.
— Az az ember... Az az ember öreg volt, anyám. Annyira,
annyira öreg...
***
Kezdettől fogva tudta, hogy Új-Pyarronban fogja meg-

találni. Az efféle babona nem volt méltó hozzá, mégsem
tagadhatta maga előtt a megérzést, ami rögtön megszállta
annak a Torken nevű poroszlónak a szavai után. Mióta
megérintette azt a halottat (csak a harmadik éjszaka lett
annyira kimerült, hogy aludni tudjon az emléktől), nem
veszíthette a tettes nyomát. A Szent Város kapujáig vágtában
hajtotta lovait, mert minden fogadóban pihentre cserélhette
hátasát. Uwel a Marhajáróig vezette, hogy aztán Kyel
vezeklőkápolnájában lelje meg azt a növendéket, aki
kapuszolgálatos volt, mikor a gyilkos elérte a várost.
Nem, a nevét nem jegyezték fel,,pedig megállították a
lándzsást a kapunál. Igen, megérintette azt az embert, Kyel
kegyével igyekezett útmutatást szerezni felőle, de... Nem
érzett veszélyt, csak valami ürességet, amiről nem tud a
tisztelendő lovagnak beszélni, mert nem tudja elmondani,
milyen volt. Félt, és nem mert útjába állni. Ezért vezekel most
is, hogy erőért fohászkodjon és bizonyosságot szerezzen arra
nézve, alkalmas-e még a Bíró szolgálatára.
Az Onsan nevű fiatal férfi nem nézett a szemébe, mialatt
beszélt hozzá. Benedicnek erőt kellett vennie magán,
190 • M.A.G.U.S.
mert a növendék ugyanúgy meredt a földre, ahogy az a négy
ott a fogadó szobájában. Uwel lovagja nem szólt, hisz ő maga
is látta azt az embert annak a halottnak a szemével, ahogy a
vértes lándzsáját a torkába vágja. Azon az arcon nem volt
gyűlölet; harag, vagy félelem, csak az a közöny, amivel az
írnok jegyzi le a sokezredik szót az adólajstromra, vagy
amivel a pék nyúl az újabb kenyér után.
Rekedten megköszönte a fiatal férfinak a segítséget, majd
újra elindult a nyomon. Uwelhez imádkozott, és a Bosszúálló
vezette őt, először a kikötőben abba a menedékházba, majd
végig Új-Pyarron utcáin, hogy végül késő este megint a
Marhajáró közelében lyukadjon ki. Erezte, a gyilkos egyre
közelít felé.
Benedic fejébe nyomja sisakját, kezével párszor meg-
szorította lándzsája nyelét, hogy életet pumpáljon még a
kesztyűn át is elgémberedett ujjaiba. Meg fogja állítani a
férfit, s ha az nem hajlandó megadni magát, akkor ennek a
nyomornegyednek a sara issza fel a vérét.
***
Nem találta a helyét. Rogen nem sokat tűnődött ezen, s nem

gondolkodott azon sem, hogy merre fog indulni, vagy mihez
kezd majd, ha kilépett a város kapuján. Benjam, az a kölyök
boldogult volna itt, ha elegendő időt ad neki a sors... Ki tudja?
Ő maga nem látott semmit, amiért érdemes lenne maradnia.
Új-Pyarron már egy másik világ felé nézett, a jelen és a jövő
lebegett a szeme előtt. Nem kívánt örökségét — a Dúlást, és
annak minden maradékát — igyekezett maga mögött hagyni,
elfeledkezni róla. Hitet harsogott teli szájjal az utcasarkokon,
istenek nevét véste minden látható felületre, márványból és
acélból igyekezett kikovácsolni mindazt, ami szívből

és lélekből született a háború alatt, hogy megállítson egy olyan
sereget, melyet a vas és a kő nem lett volna képes.
Talán vehetné a sivatag felé az irányt... Azt mondják, ott
még dúl egy háború. Beszélik, szörnyetegek vívják, akiket
nem sebez a lándzsa, sem a kard. Erre persze elmosolyodott,
hiszen annak idején is beszéltek mindenfélét a krániakról,
mégis, ha beléjük vágták a fegyvert, hát azok is véreztek, és
üvöltöttek a fájdalomtól.
Felemelte fejét, mert rémlett, valaki kiáltott neki. Vele
szemközt, a tér másik oldalán egy olyan lovasfélét látott,
tucatnyihoz is volt már szerencséje a városban. Uwel jelét
hordta tabardján és pajzsán is, sisakjának rostélyát leeresztette,
lándzsáját az ég felé fordítva tartotta.
—Megállj! — kiáltott felé a lovag, hangja tompán hallat-
szott a sisak mögül. Rogen visszafogta lovát, és szétnézett: az
éjszaka csendjét más nem zavarta meg, tőle nem messze a
döglött macska teteme ismerősként vigyorgott rá.
— No? — kérdezett vissza. — Nem hordok magamnál
lopott holmit, és nem járok rosszban. Már megtanulhattá
tok volna...
-Nem a holmid érdekel, gyilkos! Négy embert öltél meg
Pyr falujának határában, s ezért az ítélőszék előtt fogsz felelni!
Rogen megrázta a fejét.
—Ellenség volt az.
-Az egyházi birtok felügyelői voltak, katona. Tedd le a
fegyvered, és add meg magad!
Rogen szeme összeszűkült, keze megszorult lándzsája
nyelén.
— Ellenség volt, ha mondom.
A lovag kezében fegyver, pajzsát maga előtt tartja, sisakja
lezárva. Jönnek?
—Tedd le a fegyvered, lovas!
192 • m.a.g.u.s.
A fegyvert, azt nem lehet, ezt jól a fejébe verték már újonc
korában. A katona soha nem válik meg tőle, nem hagyja hátra,
egyetlen barátja ez, még a halálba is elkíséri.
-Tedd le, vagy Uwelre mondom...!
Uwel, ez pyarroni isten neve. Ö a Bosszú Ura, de Sempyer
falán vagy a Dorlan gázlójánál senki nem akart bosszút állni,
csak megélni a következő napot, az újabb csatát, s talán
egyszer majd a Dúlás végét is.
Nem, ez a lovas nem lehet ellenség, pyarroni katona, akár ő
maga. Rogen összerándult, ahogy a lándzsa hegye a föld felé
hajolt.
—Megállj! — kiáltott a lovag felé, de az vágtába ugratta
lovát, fegyverével a lovas szívét célozta meg.
Jönnek!
Tétovázott, s tudta, hogy ez a halál, az ostoba fajta, amilyet
azok a kölykök halnak, akik nem képesek kezüket mozdítani,
felemelni pajzsukat, és ölni, mielőtt az ellenség lándzsája
keresztülveri testüket, vagy buzogányuk szétzúzza fejüket.
Nem, ez sem tudja, ez is csak egy csetepatékat látott kölyök.
Szembevágtat vele, mikor nincs arcvonal, s neki csak meg kell
szorítania térdével a lovát, hogy kitérjen előle, és az oldalába
döfjön...
Csak egy pillanat volt, elmúlt, mielőtt elhatalmasodhatott
volna rajta. Mire a kölyök megtette a fél távolságot közöttük,
Rogen eldobta a fegyverét, kihajolt a nyeregből, és az útépítők
magára hagyott kupacából felmarkolt egy téglát.
Aztán amikor Benedic közelebb ért, teljes erőből a fejéhez
vágta.

Benedic világa szikrázó pontokká robbant szét, nem is
hallotta a kő csattanását sisakján. Megbillent a nyeregben, s
ahogy feje hátranyaklott, teste megdőlt. A pajzs mögött
kantárt markoló keze nagyot rántott a száron, lova félrekapta
fejét, lába megcsúszott, s a férfi kirepült a nyeregből.
Lándzsáját elejtette, háta nagyot csattant a földön. Vértje
lapockájára horpadt, pereme lángoló csíkot vágott a derekára,
s úgy hasított a hátába, hogy a lovag azt hitte, gerince tört.
Fejét tompa zúgás töltötte meg, rekedt kiáltás szakadt fel
ajkáról, de elfulladt, mert a levegő úgy kiszorult a tüdejéből,
hogy ordítani sem tudott. Az oldalára fordult, kezével a
derekához kapott, ám a fájdalmat nem tudta enyhíteni. Ugató
kiáltások szakadtak fel belőle, ha levegőhöz jutott. Fel kellene
állnia, kardot húzni, akárhogy is fáj... Térdre küzdötte magát.
Alig látott valamit, mert sisakja is elmozdult a fején, a vas így
bal szemét teljesen eltakarta. A világ elmosódott, az ablakok
fényei imbolyogtak előtte. Megpróbált felállni, de a kíntól
összerándult, a sárban megcsúszott a lába, és megint elesett.
Keze támaszt talált a szökőkút káváján, talpra küzdötte magát,
s a kardja után nyúlt.
Megragadták a csuklóját, mielőtt a pengét kihúzhatta
volna. Felemelte a fejét, hogy lássa a lovas kezét az arcára
zúdulni. A tégla egy roppanással kettétört a sisakján, szemcséi
a rostély nyílásán át a szemébe vágódtak. Benedic
önkéntelenül is odakapott, hátratántorodott.
- Uwel... — nyögte, de csak eddig jutott, majd felüvöltött.
Ágyékában iszonyú fajdalom lobbant, izzó fehér csóvában
vágott fel agyáig. Kétrét görnyedve esett össze, kezét a lába
közé kapva borult oldalra. Képtelen volt megmozdulni, a kín
megbénította. Nem látott, a sár nedvesen folyt be
194 • m.a.g.u.s.
a sisak szemnyílásán, összekente páncélját, csizmájába ömlött.
Hörögni sem bírt, zihálva kapkodott levegő után, ordított,
üvöltött volna, de nem jött ki hang a torkán. Valami meleg
ömlött végig az arcán, sós ízt érzett. Egyik kezével a
rostélynál kaparászott, de a sisak mögül képtelen volt
kidörzsölni a szeméből a téglaport; bénán, kiszolgáltatottan
hevert a földön. Nem gondolt Uwellel, az Ezer Szemmel, a
bosszúval, csak az járt a fejében, hogy múljon el végre ez a
kín, vagy csak egy kicsit enyhüljön legalább.
—Ne... - nyögött fel, amikor megragadták a sisakját, de a
lovas nem bántotta többé. Lerángatta a fejéről a behorpadt
vasat, s Benedicet a kútnak támasztva felültette. A lovag feje
feldagadt azon az oldalon, ahol a tégla eltalálta. Szeméből
ömlött a könny, orra vérzett, s fejbőre is felszakadhatott
valahol: a vörös lé a homlokán csurgott végig. — Ne... —
mondta újra, egyik kezét védekezően emelte maga elé, a
másikkal még mindig ágyékát szorította. Rogen felállt
mellőle, végigmérte a fiút.
—Nem öllek meg, kölyök. Te nem vagy ellenség. — A
szél belekapott a hajába, ide-oda rántotta a tincseket az arca
előtt. — Elmegyek innen. Én már nem kellek ide. Ez a ti
országotok, nem az enyém. Az én országom az ellenség ellen
küzdött, nem a saját fajtájával.
Benedic követte szemével a lovast, ahogy az visszasétált
hátasához, és a nyeregbe kapaszkodott. A harag, a szégyen és
a fájdalom elmosta maradék józanságát, és a férfi után
kiáltott:
— Utánad megyek! Uwel a tanúm rá, hogy ha kell, Kránba
is utánad megyek, gyilkos!
A lovas nem fordult hátra a nyeregben. Benedic felka-
paszkodott, és könnyeit nyeldekelve tele torokból ordított.
-Lógni fogsz! Az út mellett fogsz lógni a fán, te gyilkos!
Gyilkos! Utolsó, rohadt gyilkos!

Nem bírt tovább talpon maradni, újra térdre esett a kút
mellett, és azt a szót ismételgette csukladozva, mint valami
elvert gyerek.
***
— Nem érnek már be minket a határ előtt - fordult Torken

a lovas felé. — Mi legyen?
Rogen megigazította köpenyének csatját, amely a vágtában
mellvértje pereme alá szorult, és nyomta a nyakát. Végigmérte
társait, azok szótlanul viszonozták pillantását. A fákkal
borított dombtetőn a maroknyi lovas észrevétlen maradhatott,
ám ők maguk ki tudták venni a síkságon mozgó apró pontokat:
üldözőik tartották a kemény tempót. A poroszlók hajdani
strázsamestere lassan masszírozta karjának maradékát,
amelyet a fatoldalék alaposan feltört a vágtatás során. A
menedékház gondnoka a száznagyból lett koldus mellé
léptetett lovával, hogy közelebbről hallhassa a társalgást. Mind
Rogen döntésére vártak.
—Hát... — intett a határ felé Rogen — azt mondják ar-
rafelé édes a bor, és a nők is hasonlóan tüzesek.
—.. .és mindig jut egy marék érme valami karaván mellett
a magunkfajtának... — tódította egy másik.
—.. .mesélnek arról a híres fogadóról, amit azon a flancos
hajón nyitottak...
— ...szavamra, megnézném már magamnak azt a várost...
—.. .minek vesztegessük még az időnket?
Uwel rendházainak vasalt nagykönyveibe nem került bele
annak a dicstelen történetnek krónikája, melyben a Dúlás
huszonkét veteránja Új-Pyarron határában bevárta és úgy verte
szét a bosszú atyjának ötvenfős különítményét, hogy közülük
egy sem maradt hátra a csatatéren.
Jan van den Boomen
Istenek és emberek
Az ifjú szerzetes egy zöld fűtől bársonyos dombon üldögélt,

onnan figyelte, mint hömpölyög lassú méltósággal a Dorlan.
Egyszerű, földszín darócruhát viselt, mellette a pázsitra
fektetett gyűrött kendőn estebédje maradványai: kis darab
morzsáié fekete kenyér, ökölnyi kemény sajt, amit bicskájával
már gömbölyűre farigcsált, és egy kulacs víz. Nem a folyóból
merítette, még maga a Mester áldása tisztította minden
forrásvíznél frissebbre. Egy utolsót kortyolt a marhabőrbe
vont csutorából, azután gondosan visszadugaszolta.
Összehajtogatta a kendőt, és mindent elsüllyesztett a
vándortarisznyájába.
Botjára támaszkodva állt fel — nem mintha bármi baja lett
volna, vagy csúz kínozná, egyszerűen így volt a leg-
kényelmesebb. Jóféle égerfa husáng volt, öt évvel korábban
lelte egy elpusztult falu határában, s az azóta mindenüvé
elkísérte, ha a Város falain kívülre vezették az istenek. Az
itteni szokásoknak megfelelően évente egy-egy gyűrűforma
vésettél ékítette; most megkeményedett ujjaival végigsimított
a faragásokon, és sóhajtva nekiindult a domboldalnak.
Hűséges társa volt ez a darab fa az utóbbi időben, az istenek
után talán a legfontosabb segítője. Hasznára volt, ha az
elhagyott kertek almafái-

ról akart leverni vele egy-egy kívánatosabb gyümölcsöt, mert
nem volt kedve a földön rothadok között kotorászni, de a
környéken kóborló kutyafalkák is tisztelettel kitértek látására
az útjából.
Egy zsoltárt dúdolva vágott neki a lejtőnek. Arelhez szólt a
dal, a kiszámíthatatlan és heves istennőhöz, s a fiú nagyobb
biztonságban érezte magát általa, mintha akármi vértet
kötözött volna magára. Húsz tavaszt látott és rengeteg
pusztulást.
Ha most körülnézett, a Dúlásnak csak a nyomait láthatta. A
Dorlanból a partra vezető csatornákat már megtisztították, s
rendbe hozták a zsilipeket is, amelyek a környező földekre
vitték a hatalmas folyam vizét. Könnyedén maga elé tudta
képzelni, milyen is lehetett a táj annak idején, mielőtt az
átkozott sötét birodalom hordái végigperzselték. A néhai
majorságok még mindig kiégett üszökfoltokként feketélltek a
csatornákkal parcellákra osztott földek közepén, a
virágkerteket gaz verte fel, de a vidéket már kipurgálták, s
most azzal a türelemmel várta az új gazdákat, ami a hamari
embernépeknek nem volt, és nem is lehetett sajátja soha.
A nyugalom és a béke földjei terültek el alant újra, mióta a
Mester és szorgos követői az istenek segedelmével
megtisztították és ismét megszentelték a Dorlan partjait. Az
egykori kerteket ugyan gyom és dudva uralta, de a néhai
virágok bátortalan sarjai újra erőre kaptak, s most színfoltos
mezők kísérték a régi gyalogutat kétfelől - mindennél inkább
bizonyítva, hogy semmi nem állandó, még a leggonoszabb
rontás sem.
„Áldottak az istenek, mert minden jó tőlük származik, s
örvendezzünk a sanyarúság idején is, mert az is általuk létezik
s a kegyelmükből annak is vége szakad egyszer."
198 • M.A.G.U.S.
A Mester is az ő akaratukra került erre a vidékre. A szó-
beszéd szerint angyal volt, de legalábbis valamely földi sze-
ráf. Az ifjú szerzetes néhány évvel korábban, amikor még
csupán kiégett és összezavarodott kölyök volt, alighanem egy
kurta, gunyoros mosollyal fogadta volna az efféle hí-
reszteléseket, de mire végül találkozott vele, már nem voltak
többé kételyei.
Addigra ugyanis már látta a Várost, és nem volt oka a
hitetlenkedésre. Elmosolyodott a gondolatra.
Még mindig elég magasan járt a folyó fölött, kedvére bá-
mészkodhatott hát. Előtte, a kanyargó út lassú fordulóval
ereszkedett a Dorlanig, hogy ott csatlakozzon egy másikhoz,
amely inkább a folyó vonalát követve haladt tovább. A
keresztútnál fehér, újonnan faragott márványszobor állt:.
Antoh, minden vizek úrnője vigyázott ott a vidékre, ezt a fiú
még ilyen távolságból is könnyedén meg tudta mondani.
Az ifjú szerzetes mintegy kétszáz mérfölddel lehetett a
Város felett északra, valahol Sauem és Siunames között, ahol
a Dúlás rongyköpönyegének csak a szegélye söpört végig
annak idején, de így is szörnyű állapotokat hagyott maga után.
Nos igen, ezeknek mára — a Mesternek hála —, vége.
Ha pillantását kicsit messzebbre vetette, már látta is úti
célját, egy nagyobbacska, épületforma foltot a párás
messzeségben, a folyóparton. Legalábbis bízott benne, hogy
az lesz a hely, ahol este megpihenhet. A Mester személyesen
igazította útba, amikor elbocsátotta, s pontosan megadta,
milyen helyet kell megkeresnie. A régi fogadóépületet, nem
messze az egykori révtől. Azt is mondta neki, hogy nem
véletlenül választotta éppen őt, s amikor az ifjú szerzetes a
nap végére közelebb ért, már azt is sejteni vélte, miért. Tehát
egy régi ismerősével fog találkozni. Ám legyen.
Elmosolyodott.

Már távolról komoly mozgást látott a folyóparton. Néhány
paraszt gyülekezett ott — legtöbbjük valószínűleg nemrégiben
a vidékre betelepített hontalan menekült volt, akik új hazában
reménykedtek vagy csupán arra vártak, hogy a Város új urai, a
pyarronita szerzetesek ki-purgálják az ő néhai otthonuk körüli
földeket is.
Ilyen távolságból nem látta pontosan, miben is serény-
kednek, türelmesen várt hát, amíg közelebb ér. Az eddig
párában rejtező épületféle is végre megmutatta magát, s az ifjú
elmormolt egy újabb imát a Mester dicsőségére, amikor látta,
hogy valóban a néhai pihenőállomás az.
A környék parcelláit már művelés alá vették, a lerontott
fogadóra új fedél került, az istállókat újraépítették, s gondos
női kezekre valló virágcserepek és ágyások díszlettek a frissen
meszelt falak mellett. A fogadó előtt ormótlan, vasalt
utazóbatár állt. A lovakat már kifogták előle, de az istállóba
még nem kötötték be őket. Most a harsányzöld füvön
legelésztek az út mellett; erős igáslovak és katonák könnyebb
léptű hátasai vegyest.
A fogadó előtti oszlopra két zászlót is felvontak. Az egyik
a ternani ereklyehordozók bíborszínű, a másik egy ghironai
nemes család címerdíszes lobogója volt. Két aranyfarkas
fekete mezőben.
A folyóparton sürgölődő parasztok közül ekkor magas,
éjkék felleghajtóba burkolózó alak vált ki, lelábalt a töl-
tésoldalon, és kényelmes sétában elindult a pár száz lépésre
álló fogadó felé. Ha a ruházata színeinek hinni lehetett,
Kradnak, a tudományok urának felkentje volt. Szikár férfialak,
hosszú, fekete haját felkapta a könnyű szellő. A földművesek
tiszteletteljes csendben figyelték, amint távolodott, azután
visszatértek foglalatosságukhoz.
Az ifjú szerzetes úgy döntött, hogy még ha ezzel a férfival
kell is megküzdenie az este, annyit mindenesetre
200 • M.A.G.U.S.
várhat a dolog, amíg megnézi, miféle felfordulás támadt a
folyóparton. Mindenféle uszadékfából és a környék to-
polyafáiról lehullott gallyakból raktak ott a parasztok takaros
halmot — akár kisebb máglyának is beillett volna.
Jöttére a parasztok elcsendesedtek és abbahagyták a
munkát. Szó nélkül hajoltak meg, és az ifjú illő módon
viszonozta a köszönésüket. Ha kezdetben zavarta is egy kicsit,
később már hozzászokott, miféle magas becsülete van a Város
darócgúnyáinak. Végső soron nem is volt ezen semmi
csodálkoznivaló. A szerzetesi csuha azt jelentette, hogy a
Mesterrel járt, neki is köze volt a vidék megtisztításához, talán
némelyik angyallal maga is találkozott már, amikor a
csodakeltők — ahogy a környéken lakók a Mestert és társait
nevezték - szertartásaikkal megtisztították a környéket.
A fiú tanítója és gyámja a Város egy papja volt, nem
tisztelt külön egyetlen istent sem, mindig éppen annak a
segítségét kérte, akitől a legtöbbet várhatta. Tömegsírokat
áldott meg, ha valamelyikre rábukkantak, bolyongó lelkeknek
hozta el a végső nyugodalmat, földekről vette le a rontást, s
fáradhatatlanul irányította a keze alá rendelt vagy éppen neki
hűséget esküdött mesterembereket és a mindenfelől előkerülő
hazátlanokat.
Szobrokat emeltetett Pyarron isteneinek, kitisztíttatta a
csatornákat, megreparáltatta a zsiliprendszereket, s kijelölte
azokat a parcellákat, ahol ismét megkezdődhetett az élet.
Dologvágyó kezekből sosem volt hiány, a pusztításban elholt
emberek helyére máshonnan elüldözöttek kerültek. Több mint
tíz esztendeje járta a Dorlan vidékét, s a Várostól délre fekvő
tájra ha lassan is, de ismét élet költözött. Itt északabbra még
bőven akadt tennivaló, de a Mester munkájának gyümölcse
már beérni látszott. Híre messzire elért, egészen Ternanig, s
még a

kevély új város - mely magát Pyarron után nevezte el —
papjainak is el kellett ismernie, hogy valóban csodát tett a
Dorlan partjainál. Úgy lehet, tényleg angyal volt. A Város
angyala.
A töltés tetején, nem messze a hevenyészett máglyától,
csonka szobor állt. Mohos, mára megfeketedett kőből faragták
s a folyó asszonyát, Antohot ábrázolta, ez a kezében tartott
szigonyról hamar kiderült. Talán le is döntötték egykor, ezt
már nem lehetett megmondani, a fejét mindenesetre letörték, s
most a lábához támasztva ügyelte moccanatlan szemével a
lassan hömpölygő folyót.
A parasztok szétnyíltak az érkező előtt. Az ifjú szerzetes
lepillantott a partra. Nem tudta volna megmondani, mi is az,
amit lát. Formátlan, bűzhödt test feküdt a töltésoldalon, ott,
ahová a parasztok a csáklyáikkal végül felrángatták. Fekete és
szürke, foszladozó húshalom. Talán porcos kinövések meg
tüskék. Semmire nem emlékeztette, amit eddig látott.
—Mi ez itt? — kérdezte az emberek felé fordulva.
—Mi sem tudjuk, fratte — felelte egy kócos szakállú férfi
szemlesütve.
—Úgy alítjuk, talán a gonosz földekről sodorta idáig az ár.
— Kránból? — kérdezte a szerzetes, s magasra szaladt
a szemöldöke.
A kócos szakállú csak bólogatott, de nem nézett az ifjúra.
-Onnét — nem vette szájára a nevet.
—Ő mit mondott róla? — intett az ifjú az éjkék felleg-
hajtós férfi irányába.
— Hát ő se épp sokat — ismerte el a férfi. — De a
hatalmával megtisztította, és kiűzte belőle a gonoszt. Most fát
hordunk reá és felgyújtjuk.
202 • m.a.g.u.s.
-No, éppen itt az ideje - biccentett az ifjú. Szinte már marta
a szemét a bűz. — Tegyétek csak a dolgotok.
Lefutott a töltésről, leverte a sarat a bocskoráról, és maga is
a fogadó felé indult. Komótosan alkonyodott. Az ablakokra
szegezett marhahólyagok rózsásan hunyorogtak. A vasalt
batár komoran tornyosult a bejárat előtt, mellette két
fegyveres strázsált, köpönyegeiken Ternan címerével. A
szerzetes láttára biccentettek, az ifjú pedig viszonozta a
köszönést. Nem értette, hogy ha valamiféle ereklyére
vigyáznak — mint ahogy az a megfeketedett rúdra vont
zászlóból is nyilvánvaló volt - miért nem vitték be a fogadóba,
de végül csak megvonta a vállát és a bejárat felé indult.
Még elmormolt egy rövid fohászt a vaskos tölgyajtó előtt,
nagyot sóhajtott, és betaszította. Háta mögött, a magasban
meglebbentek a zászlók. A pap bíbora és a két aranyfarkas
fekete mezőben.
***
Az ifjú szerzetes a férfi szeme villanásából látta, hogy az

megismerte, de más jelét nem adta ennek. Sem komor mosoly,
sem rosszalló szemöldökráncolás. A pap egy vaskos asztal
mögött üldögélt egy keskeny lócán, szemben a bejárattal, hátát
a fogadó hátsó falának vetette. Előtte jókora darab hús egy
fatányéron, kemencében sült krumplik halma egy másikon.
Mázas cserépkorsó, egy fakupa és egy pár fekete, szarvasbőr
kesztyű.
Segítőit vagy szolgálóit valahova elküldhette, mert nyomuk
sem volt, de az ifjú hamarost meghallotta őket: a hátsó
teremben beszélgettek. Rajtuk kívül csak egy férfi volt még az
alsó szinten — ügyet sem vetett a jövevényre, csöndben
falatozott a konyhaajtó melletti asztalnál.
A hit VÁROSA 203

Krad papja lerakta a kezében tartott kést, amellyel addig a
sültet szeletelte, és egy fehér kendővel megtörölte a száját.
Keskeny ajkát deresbe hajló, fekete szakáll keretezte, melyet
arca két felén katonás szigorral borotvák le. Hosszú haja a
vállára hullott, halántékánál már erősen őszült. Előkelő,
rézgombos zekét viselt, mélykék köpönyegét maga mellé
rakta a lócára. Nyakában aranyból formázott kör lógott egy
vékony láncon. Egy darabig csendben figyelte a szerzetest.
—Krad áldjon, fratte! - mondta végül neki köszönésként. —
Téged pedig az összes istenek, derra! — felelte az ifjú.
—Helyet foglalsz az asztalomnál?
-Megtisztelsz - bólintott a szerzetes. Megemelte da-
rócgúnyáját, és átemelte útmocskos lábát a felé eső lócán, úgy
ereszkedett le.
A pap hosszan, szótlanul vizsgálgatta. Végül ismét a
fanyelű késhez nyúlt és újabb szelet húst kezdett lenyiszálni a
sültről.
— Éhes vagy-e?
— Köszönöm, de nem is oly rég ettem — felelte az ifjú.
Nagyot sóhajtott, hogy leplezze idegességet. A pap meg
vonta a vállát.
—Talán egy kis bort, hogy leöblítsd az út porát?
—Csak vizet iszom — ütögette meg kulacsát az ifjú —, a bor
elveszi az ember eszét.
—Ha úgy gondolod...
Lassan rágta meg a húst, majd egy krumplit szúrt a kése
hegyére, és komótosan nekilátott lehámozni róla a kemen-
cehamus héjat. Szúrós tekintettel méregette a másikat.
— Egy csodakeltővel jársz - jelentette ki végül.
-A Mesterrel — bólintott büszkén az ifjú. Egy darabig
habozni tűnt, majd mindenféle kertelést mellőzve a papnak
szegezte a kérdést:
204 • M.A.G.U.S.
-Tudod-e, mit találtál?
A szakállas férfi kimérten bólogatott, de csak akkor szólalt
meg, amikor már lenyelte a falatot.
—Természetesen tudom. De te tudod-e vajon?
—A Mester megmondta, mi az — felelte konok maga-
biztossággal. - Egy csontereklye, aminek a Városban a helye
és nem Ternanban.
—Ki kell igazítsalak. Khm. Ez egy Élő Könyv. Tisztában
vagy vele, hogy mit jelent ez?
Az ifjú szerzetes arcán bizonytalan fintor futott át, de
dacosan csak azt mondta:
—Ha lenne rá ideje, maga jött volna érte.
—Már úgy érted, a mestered - kuncogott a pap. -Viszont
inkább téged küldött, mert úgy gondolja, régi ismeretségünk
okán talán te lehetsz az, aki engem jobb belátásra térít. Nos,
ezúttal tévedett. Még egyszer megkérdem, tudod-e egyáltalán,
mit akarsz elkérni tólem?
-Bármi is az, a Városban a helye! - csapott hevesen az
asztalra a fiú, hogy felnyögött bele a gyalulatlan deszka.
—Ebben, nos, nem egyezik a véleményünk - ingat
ta fejét a pap. — A hebehurgyaságoddal pedig nem mész
semmire. Mint azt már máskor is láttuk... Az Élő Köny
vek igazi ritkaságok - folytatta némi hallgatás után; talán
arra várt, hogy a másik lehiggadjon. - Legtöbbjük együtt
pusztult Pyarronnal és a Kódextárral. Amiről most beszé
lünk, valódi kincs. A bölcsesség urának egy igen magas
rangú papja köthető hozzá, még az is lehet, hogy Elorand
maga. Az ő kulcscsontjáról van szó. Ezt, nos, természe
tesen még meg kell vizsgálnunk, de biztosíthatlak, hogy
nekem már sikerült szót váltanom vele, és hamarosan be
szélgetni is tudunk majd.
-A kulcscsonttal?

—Az Élő Könyvek már csak ilyenek, fratte. A szó ha-
gyományos értelmében persze nem könyvek, ám lehet bennük
olvasni bizonyos, khm... mentális módozatokkal. Azt hittem,
ezt legalább tudod — mosolygott fejcsóválva.
Az ifjú szerzetesnek már a nyelve hegyén volt a csípős
válasz, de lenyelte hirtelen mérgét. Nem az a tizenöt éves
suhanc volt már, aki annak idején legszívesebben kimenekült
volna a világból. Immár fratte Gaesnek nevezték, bebocsátást
nyert a Szent Városba, a két kezével segített azt újjáépíteni a
romokból, látta a Sítokat, látta a Gömbszentély szilánkjait és
látta Selmo Aranykörét. A Mester mellett dolgozott majd' öt
éve.
-Nem lehet Elorand ereklyéje - mondta végül daccal. — Öt
maga alá temette a Gömbszentély a Fellegvárral együtt.
—Vannak még csodák — mondta cinikus hangsúllyal a
pap. - Neked keli legjobban tudnod, hogy mi minden került
elő a romok alól, s mit hordtak szét a népek az első időkben,
mielőtt a pyarroniták megtiltották, hogy bárki hívatlanul
belépjen oda.
-Sírrablók - mordult az ifjú.
A férfi, aki a konyhába vezető ajtó melletti asztalnál
falatozott, most először fordult feléjük. Mintha tanakodott
volna, hogy felálljon-e, végül mégis maradt a vacsorája
mellett, s nem lépett közelebb. A két másik a tekintetét
egymásnak feszítette, a fiatalabb, aki háttal ült, a lócát
markolta maga mellett. A magányos férfi úgy döntött, tán jobb
is ez így. Visszafordult a tányérjához, mint akinek más dolga
sincs, de immáron minden érzékével a háta mögött zajló vitára
figyelt. Nagyot kortyolt a kupájából, és hátradőlt székében,
hogy mindent halljon.
206 • m.a.g.u.s.
—A ti szemszögetekből kétségtelenül sírrablók azok, akik
Pyarron emlékeit összegyűjtik - nyúlt Krad papja a mázas
korsó felé. Csendben hallgatta, hogy csordogál a vörös bor a
kupába. — Ám amíg ti itt eltemetkeztetek a múltban, addig
északon megépült az Új Város, s most ott lobog Pyarron
lobogója. Ott a helye mindennek, amit hitünk az évezredek
alatt felfedett előttünk!
Fratte Gaes összeszorított szájjal figyelte. Pontosan tudta,
miről beszél a másik. Látott ő már máskor is bíborszín papi
lobogókat, porral lepett páncélú paplovagokat csatakos
hátasaikon — vasalt határokkal vagy anélkül. A Dúlás által
szerteszórt ereklyéket gyűjtötték össze szorgos hangyák
gyanánt, s a Dorlan torkolatánál épülő új város
kincseskamráiba és templomaiba hordták azokat. A Mester
szerint a földeket gyengítették meg így, akarva-akaratlan
megnehezítve a pusztulás hordalékának eltisztításán fáradozók
dolgát.
-A Város Pyarron - mondta kurtán az ifjú. Állta a férfi
tekintetét. - A ti városotokat Ternannak hívják — szinte köpte
a régi nevet.
—Valaha csakugyan ez volt a neve — értett egyet kelletlenül
a pap. — Ám azt hiszem, abban megegyezik a véleményünk,
hogy a Dúlás — finoman fogalmazva is — megváltoztatta a
dolgokat.
—Ez volt a rendelése — bólintott fratte Gaes, és felemel-
kedett, úgy folytatta. -Jelzés volt. Intés. Csakhogy ti ott
északon semmit nem tanultatok ebből!
A pap kényelmesen kortyolt a fakupából, s intett a
szerzetesnek, hogy nyugodtan leülhet.
—Többet tanultunk belőle, mint gondolnád — szólt,
miután az asztalra eresztette poharát.
-Nem úgy tűnik - mondta morcosan az ifjú, de visz-
szaereszkedett. - Ugyanazt akarjátok felépíteni még egy-

szer, csak pompásabban s gazdagabban, mint azelőtt. Pyarront
Selmo építette, és romjaiban is Pyarron maradt. Nem kell
másik!
— Azt hiszem, értem, mit akarsz mondani — mélázott a
pap mesterkélt nyugalommal, és ismét a hús felé fordította
tekintetét. — De a ti Városotok immár képtelen ellátni azokat
a feladatokat, amiket az istenek ruháztak rá, múló dicsőségével
együtt. Az Államszövetségnek bástyákra is szüksége van, nem
csupán templomokra. Irányításra. Mit tennétek ti, ha Krán újra
előtörne a Fekete Határ mögül? Te magad is láthattad — intett
a késsel az ajtón túlra, a Dorlan irányába — mi mindent
sodornak még manapság is erre a földre a gonoszabb helyekről
érkező vizek. Képes lenne a te városod bármit is tenni az
efféle fajzatok ellenében? Tudjuk jól, hogy egyszer már nem
sikerült. - Lassan, megfontoltan, keményen beszélt. —
Pyarron elbukott. Minden tiszteletem és sajnálatom mellett
mégiscsak elbukott.
—Az a Pyarron, amiről te beszélsz, gőgös volt és nagy-
ravágyó! - csattant fel a fiú. - Most azonban tiszta. Egyszerű
és makulátlan: Az istenek megvédenék Krán ellenében!
Az ifjú szerzetes kemény tekintettel méregette a férfit.
Krad papjának kétsége sem volt felőle, hogy mély
meggyőződésből beszél. Talán igazat is adott volna neki, ha
máskor, más körülmények között találkoznak, most azonban
inkább arra ügyelt, hogy ő maga ne veszítse el a fejét. Hogy ne
hagyja magát kizökkenteni a nyugalmából. Kényelmesen
megrágta a falatot, próbálta minden ízében kiélvezni a
porhanyós, fűszeres marhát. Leöblítette a borral, mielőtt
válaszolt volna.
-Megengedem, még az is előfordulhat, hogy az istenek
valóban elfordítanák a városod alól a fekete hor-
208 • M.A.G.U.S.
dákat, fratte. Talán éppen azért, mert azok ezúttal már Új-
Pyarron felé vonulnának. Ugyanakkor ki kell igazítsalak. -
Krumplit aprított a hús melletti pecsenyelébe lassú,
megfontolt mozdulatokkal. — Pyarron nem volt sem gőgös,
sem nagyravágyó. Én ott voltam és láttam, te pedig már csak
azután, hogy rommá lett. Pyarron nagyszerű volt és túlságosan
is messze világított. Túl messzire. -Tűnődve piszkálta a zsírt a
krumplival.
A szerzetes elgondolkodva figyelte.
—Pyarron volt a Fény — mondta a pap, s tekintetét az
ifjúra emelte. — Új-Pyarronnak is fárosznak kell lennie. Ezért
viszem oda az Élő Könyvet. Mégpedig Krad akaratából, nem
másért.
- Krad akaratából? - szusszant fratte Gaes, s mindentudó
mosoly suhant át az arcán. - De mi van akkor, ha az istened
valami mást akar? - kérdezte. - Ha ti értelmezitek rosszul a
szavait?
-Úgy gondolod, fratte, hogy más tervei lennének? — A pap
halkan felnevetett. —Alighanem tudnánk róla. Ostobaságot
beszélsz.
—Van jó pár dolog, amiről tudomásotok van és mégsem
tesztek semmit! — dőlt előre a szerzetes.
—Kemény szavak — ingatta a fejét a pap, és újabb darab
krumplit cserkészett be kése hegyével. - Mire is gondolsz
pontosan? — szemöldökráncolva kereste a fiú tekintetét.
—A vidéket a Város szolgálói tisztították meg - fújt egyet
az ifjú, mint aki végre ismerős terepre ért. - A Mester és a
Szentikrek. Ternan tudván tudta, hogy mi a helyzet Pyarrontól
délre, mégsem tett semmit. Maradhatott volna a Tanáccsal
együtt Viadomóban. Semmi szükség nem volt új város
építésére.
—Nos, engedd meg, fratte, hogy több részletben vá-
laszoljak. - A kést, akár valami kardot emelte kettejük
A hit VÁROSA 209

közé, miközben könyöke az asztalon maradt. Nem volt
fenyegető a mozdulat, de a másik akár akként is értelmezhette
volna. A pap bízott benne, hogy így tesz, ő mindenesetre
tanítópálcaként intett vele, ahogy beszélt. — Előszörre: Új-
Pyarron tudja, mi mindent köszönhet a csodakeltőknek.
—Nem úgy tűnik — vágott közbe a szerzetes, ám a férfit
látszólag nem zavarta a dolog.
-Még ha nem is akarsz tudomást venni róla, igenis küldtünk
segítséget, alkalmasint erőnkön felül. Darton papjai már akkor
járták a holtvidékeket, amikor te megszülettél. Dreina
paplovagjai elsőként jelentek meg azokon a helyeken, melyek
rendért és törvényért kiáltottak. Gilron papjai a mai napig a
gátrendszerek megreparálásával és a szél hajtotta szivattyúk
életre keltésével áldoznak istenüknek. Krad papjai pedig...
nos, a szertehullott tudás összegyűjtése mindennél fontosabb
számunkra. - Újabb lendületet vett, és intőn megemelte a kést.
- Új-Pyarron szervezte meg, hogy a menekültek rendben
térhessenek vissza a felprédált vidékekre. Még a manifesztáció
elöl futóknak is juttattunk földeket. És biztosíthatlak, ott fenn,
a tengerparton is akad tennivaló, több mint elég.
Letette a kést és megtörölte a száját.
— Másodjára: Viadomo ugyan erős bástyája a szövet-
ségnek, de helyzeténél fogva alkalmatlan például a mani-
fesztáció elleni küzdelem irányítására.
A szerzetes gúnyos mosollyal szólt közbe: — A ma-
nifesztáció még semmilyen formában nem jelentkezett, de a
Papi Szék már régen lerakatta az új város alapkövét. Sőt már
egy jó évvel a manifesztáció előtt nekilátott Viadomóból
kiköltözni. Ne mondd, hogy ez csupán bölcs előrelátás!
Kapzsi, bírhatnék nagyravágyás, semmi több! Bástyákra,
elismerem, szükség lehet, de palotákra sem-
210 ♦ m.a.g.u.s.
miképp! — A szerzetes egészen belepirult, olyan lendülettel
szállt vitába a férfival.
-Pyarron többet tudott a manifesztációról, mint te azt
gondolnád, de talán nem az én tisztem lenne erről téged
kiokosítani, gyermek — mondta elnéző mosollyal Krad papja,
majd folytatta: - Harmadjára: az istenek kegyét továbbra is
élvezi a tervünk. Magyarázhatnád-e mással, hogy egy új
Gömbszentéllyel ajándékozták meg a városunkat?
—Van azonban egy nagyon fontos különbség — emelte fel
intőn ujját fratte Gaes. - Pyarron Gömbszentélye Selmo
lakhelye volt. A tiétekben nincs senki és semmi! Üres!
A szakállas férfi szórakozni tűnt.
—Ezt akár a mestered is mondhatta volna — mosolygott
elnézően. - Sőt alighanem ő is mondta, a városotok szokásos
hebehurgya vádjai, semmi több. Ámbátor szerintem
fogalmatok sincs, mi van a Gömbszentély ben. Ezt az újat
még csak nem is láttátok. Ellenben például velem.
Az ifjú szája megrándult egy pillanatra, de uralkodott
magán.
Nyikorgó léptek közeledtek a padlaton. A fogadós jelent
meg, kezében két olajméccsel. Az egyiket a magányosan
üldögélő férfi asztalára tette, majd a két egyház-fi felé indult.
—Ezeket elviheted - intett a vacsora maradványaira a pap,
miközben a ráncos képű fogadós elhelyezte az asztalon a
mécsfényt. - Köszönöm. Nagyon ízletes volt.
-Váljék egészségére, derra! — vigyorgott fogatlan mo-
sollyal a fickó, majd bátortalan mozdulattal a szerzetes felé
fordult. - Fratte, kinyittassak egy szobát neked?
— Ó, nem — intett az ifjú. — Nem tudnám megfizetni.
Viszont, ha meghúzhatnám magam az istálló végében, hálás
lennék érte.

—Megtiszteltetésnek venném, de én pénz nélkül is
elkvártélyollak, fratte. Csodakeltővel jársz. Van üres szobám,
több is, mint szeretném. — Fancsali arccal intett körbe. —
Nem nagy a forgalom, láthatod.
- Akkor sem szükséges, köszönöm - fordult vissza az
ifjú asztaltársa felé. - A nyugodt álomhoz tiszta lélek kell,
nem puha derékalj — mondta, ezúttal már a szakállas fér
finak.
—Ahogy gondolod — felelte a fogadós, és elsomfordált.
A magányos alak a konyhaajtó melletti asztalnál óvatosan
újból hörbölt a borából, mintha ugyan ez a csepp zaj
ráirányíthatná a figyelmet. Ettől azonban nem kellett tartania,
tudta jól. A beszélgetés érdekes irányt vett, s bár Pyarron és az
Új Város vitája soha nem érdekelte különösebben, bizonyos
volt benne, hogy előbb-utóbb elhangzik majd olyasmi is, ami
a hasznára lehet. Mindaz, amit eddig az ereklyéről - vagy Élő
Könyvről, bárhogy nevezte is a pap - elhangzott, érdekesnek
tűnt. Sajnos azonban ismerte az efféle szócsépléseket, s így azt
is tudta, türelemmel kell lennie, hátha hirtelen felindulásában
ez a két fickó valamit kikottyant. Az idősebbik a tudás
istenének papja volt, túl büszke ahhoz, hogy valóban tanítson
is, a fiú meggondolatlan ábrándozónak látszott, akit a
romváros megszállottjainak sikerült teljesen
megbolondítaniuk. Mégis benne bízott inkább: talán az ifjonti
hév feldühíti annyira a vén prédikátort, hogy mást is
kikotyogjon az ereklyéről.
Az események hamarabb fordultak a kedvező irányba, mint
azt gondolta volna, bár az is igaz, hogy ha utólag megkérdik,
elismeri, hogy végül nem pontosan az sült ki a dologból, mint
azt tervezte.
Az ifjú leplezetlenül méregette a papot.
—Párbajt ajánlok — mondta végül.
A pap elmosolyodott.
212 • M.A.G.U.S.
—Nocsak. Remélem, nem botvívásra gondoltál, fratte -
intett az asztal mellé támasztott égerfaágra. — Abban
alighanem legyőznél.
—Korántsem. Ha meggyőzlek az igazamról, visszafordulsz
az ereklyével a Városba. Ahol a helye van. Ellenkező esetben
viheted, ahova akarod.
-Ohhohhóó- Ez igen magabízón hangzik — mondta a pap.
— Mintha ugyan bármi mást el tudnál képzelni, mint hogy
fölém kerekedsz. Ugyanakkor kíváncsivá tesz, mivel
gondolod alátámasztani az érveidet. Nem hiszem, hogy bármit
tudnál mondani, amiről ne lenne tudomásom... de hátha
mégis. Ám legyen. Az a legkevesebb, hogy végighallgatlak,
mielőtt nyugovóra térnék.
-Ez igen magabízón hangzik - nézett rá az asztal túlfeléről
keskeny mosollyal a szerzetes.
—Talán igen — nevette el magát Krad szolgája. — Még az
is lehet, hogy nem alaptalanul; Ám egy dologra figyel-
meztetlek előtte. Már melegítik a fürdővizemet. Én pedig
forrón szeretem az olyasmit.
—Nem tartalak fel sokáig. Nem a szószátyárságomról va-
gyok híres. Amit pedig mondani fogok, az még egy magad-
fajtának is könnyedén átlátható és tiszta lesz. Hamar meg'
hozhatod a döntésedet. Szóval: elfogadod az ajánlatomat? Áll
az alku? - Különös fény csillogott az ifjú szemében.
A szakállas férfi gondolkodni látszott, de csupán egy
pillanatig. Azok magabiztosságával csapott a felé nyújtott
tenyérbe, akik tudják, hogy nem tévedhetnek.
-Áll.
A szerzetes elvigyorodott, mint a vadász, ha meglátja a
lépbe ragadt madarat.
—Csak arra kérlek, ne dacból és konokságból dönts,
hanem az érzelmeid és az értelmed szerint. Vagy nagy kérés
lenne ez?

A pap csendben ingatta a fejét.
—Ennyit megígérhetek. Az elme érvei előtt hiba lenne nem
meghajolnom, bár kétlem, hogy akármi újat tudnál hozni a mi
ügyünkben. Lássuk hát!
—Elöljáróban csak egy kérdés: hol találtad az erek
lyét?
—Nem hiszem ugyan, hogy ennek bármi köze lenne a
beszélgetésünkhöz — dőlt hátra a pap, kezét összefonva a
mellkasán, a vékony láncon csüngő aranykör alatt. — De
hogy lásd, komolyan veszlek, hát elárulom. Lahadnak hívják a
helyet. Valaha komoly erődítés volt, ma csupán néhány
lerontott torony a Csendmély nevű tó partján, Vil Fyalastól
északkeletre.
—Ismerem — bólintott fratte Gaes.
—Ott találta befalazva egy elhagyott romkápolnában
az Aranykör egy lovagja. Egy kisebb szekta élhetett még
ott néhány éve, mára valami ragály vagy az éhség el
vitte valamennyit. Az Aranykör lovagja megvárta, amíg
megfelelő módon elszállíthattuk, s most itt hátul issza
jól megérdemelt borát a többiekkel — intett a pap a hát
só terem, a dünnyögő beszélgetésfoszlányok felé. A foga
dós éppen oda tartott, kezében két másik mécsfénnyel.
- Miért kérded?
—Csak tudni akartam — vont vállat az ifjú.
— Nem vagyunk sírrablók, ha erre akartál kilyukadni -
húzta el a száját a pap. - Csak nem gondoltad, hogy a vá
rosodból oroztuk el? Oda bejutni sem egyszerű, ezt neked
kell tudnod a legjobban.
—Jártál már odabent? — kérdezte kíváncsi félmosollyal a
szerzetes.
—Nem — ismerte el a pap. — Nem akadt hozzá megfelelő
passzusom, de beszéltem olyanokkal, akik látták Ko-
lostorvárat.
214 • m.a.g.u.s.
-Ah, szóval nem — húzta ki magát elégedetten az ifjú.
Merengeni tűnt.
—Min gondolkodsz?
-Csupán azon, hogy a ti Pyarronotok parancsolatai szerint
nem tilos a tolvajlás. Ugyanakkor kötelező gazdagságra
törekedni. Pénzhalmozásra.
—Ugyan nem tudom, miként kerül ez ide, de a tisz-
tánlátásod kedvéért: a parancsolatok a lelki gazdagságra
vonatkoznak.
—No hiszen — intett a szerzetes.
—Selmo hirdette ki a parancsolatokat.
-Állítjátok ti! — dóit előre nekipirult arccal fratte Gaes. —
A Mester szerint, ha valóban Selmo hirdette volna ki azokat,
másként fogalmaz. Erősebben.
—Ha el akarod kezdeni a vádaskodást a meghamisított
tételekről, meg a több' eszelős ostobaságot, hát most fi-
gyelmeztetlek, hogy akár bele se fogj! Hallottam már éppen
elégszer, s ezúttal sincs kedvem többet foglalkozni vele, mint
eddig. - A pap felemelkedett a lócáról, mintegy jelezve, hogy
komolytalan vitában nem hajlandó részt venni, de végül
engedett az ifjú pillantásának, és egyelőre visszaült.
—Nem. Épphogy másfelől próbálkoznék, mert tudom, hogy a
magatokféle mindent tagad, amihez egy kicsit el kellene
gondolkodnia.
—Újfent erős és tiszteletlen szavak, ifjú fratte - csóválta
fejét a férfi. — Ne kockáztasd, hogy már most itt hagyjalak a
fürdőm kedvéért!
—Bocsáss meg - mondta az ifjú, de cseppet sem látszott
bűnbánónak.
A pap végül csak legyintett.
—Folytasd inkább!
—A régi pyarroni eszme elbukott! — Az ifjú szinte kiál-
tott. — Az istenek lesújtottak rá a kevélységért és a gőgért.

—Valóban súlyos csapást szenvedett, de bukásnak azért nem
nevezném — ingatta fejét higgadtabban a szakállas férfi. —
Végül pedig mégis felülkerekedett és kisöpörte az orkokat
meg a nomádokat is az Államszövetség területéről. Sőt soha
nem engedte a Hat Város vagy akár Predoc területére. Ezt te
magad sem tagadhatod.
—De az nem az eszme diadala volt, hanem az itt élők élni
vágyása — csapott a levegőbe a szerzetes. - A gyengék
megerősödése. Nogren vagy a Szentikrek. Ternan azóta is
csak a sebeit nyalogatja. A hatalmatok meggyengült.
—Érdekes, hogy ezt mondod. Miért is? — nézett
furcsállkodva az ifjúra a pap.
—És a két zsinat? - horkantott a szerzetes. — Viadomóban
egyként szavazta meg mindenki, hogy maga fölé emeli az
Inkvizíciót. Olyan hatalmat adtatok a kezébe, mint soha
azelőtt!
—Ám ezzel arra érdemes személyek bölcsen sáfárkodnak.
—Ó, igen, természetesen, hiszen láttunk már effélét nem
igaz? Innen már csak egy lépés a zsarnokság — mondta
csendesen az ifjú, és komoran pillantott a másikra.
— Hm — morrant a pap. — így is lehet nézni, de te
rossz szemekkel és rossz irányból teszed, és még csak nem is
először. Ez nem fordulhat elő. Nem becstelen senkiháziak
kapták kézbe ezt az erőt.
—Mégsem értetek el vele mást, mint felfokoztátok az
ellenségeskedést mindenütt. Ha hivatásos gyanakvókat és
kétkedőket helyezünk az igaz hittel gondolkodók helyébe, az
nem szül jó vért. Csak aggályokat és félelmeket.
—Én nem így látom.
-Kár - csóválta a fejét az ifjú. - És a másik zsinat. Syburr.
Szerinted az a Papi Szék erejét mutatta vajon?
—Ott voltam Syburrban — mondta a pap. — Ott a Szék
igenis megmutatta az erejét. Egyben tartottuk az egyhá-
216 • M.A-G.U.S.
zat, s erősebbé tettük. A tévtanítások nem feszíthetik szét sem
most, sem később! Hibásak lesznek a végkövetkeztetéseid, ha
így fogsz neki az okoskodásnak.
— Pyarronról is azt gondoltátok, hogy örökké állni fog.
És akkor is hibázol, ha csupán okoskodásnak véled a sza
vaimat.
—Tény, hogy az északi egyházatyák Syburrban elvetették
a sulykot — dőlt előre a szakállas férfi. - De úgy hiszem, a
selmovita tanok ereje és igazsága végül mégis jobb belátásra
térítette őket. Félretettük az ellentéteket, hogy közös jövőnket
erősíthessük.
-Ó, igen a közös jövő! Amit hárman négyféleképpen
képzelnek, miközben maga a hit az, amely leghátrébb szorult!
A Mester úgy tanítja, hogy Syburrban megrogyott a hit. Én
úgy vélem, az sem lehetetlen, hogy valamiféle
egyházszakadás van készülőben. Nem választ el bennünket
sok attól, hogy legközelebb a Sheralon túliak bejelentsék,
kívánatos lenne egy északi Papi Szék felállítása is Erigow
központtal — természetesen a könnyebbség kedvéért.
—És még azt mondják, a pyarroniták nem foglalkoznak
politikával- mosolyodott cl keserűen a pap. Bort töltött
magának.
-Ők nem is - felelte az ifjú. - Az én néhai családom azonban
mindig körültekintően helyezkedett és ügyesen elemzett.
Talán nekem is a véremben van, hogy odafigyelek a külvilág
apróságaira. Habár a Mester szerint nem ez lenne a dolgom, s
túl sok időt elvon más cselekedetektől. Alighanem igaza is
van.
-Kétségtelen. No és talán még fiatal is vagy az ilyesmihez...
— Vannak, akik így gondolhatják, valóban. - Daco
san húzta ki magát ültében - Én megfordítanám a dol-

got. Akkor születtem, amikor Pyarron romjain megkezdődött a
Város felépítése, az új időkkel jöttem a világra egy szétesett és
meghasonlott korban. Amikor mást sem lehetett látni, csak
zűrzavart és fejetlenséget. Családom révén lehettek volna
kapcsolataim, hogy egészen magasra emelkedhessek, ha a papi
pályát választom és elfogadom Ternan szavát irányadónak.
Akadtak mások körülöttem, akik ügyesen tudtak helyezkedni,
ám én ezt gyűlölni valónak és hazugnak gondoltam.
— Ó igen, a magasabb erkölcsök és szempontok —
gúnyolódott a férfi. Az ifjú ezúttal ügyet sem vetett rá.
—Most érzem, hogy van életem. A magam ura vagyok.
Olyan tanítóm van, aki igaz és aki tesz is az igazáért. Volt
egyszer egy ember — hunyorított a férfira -, aki azt mondta,
csak akkor élhetek igaz életet, ha a szívem vezet.
—Ezt most értsem vádbeszédként? - tárta szét karját a pap.
—Úgy érted, ahogy akarod - intett az ifjú és egy időre
elhallgatott, talán, hogy a másiknak legyen ideje meg-
emészteni az elhangzottakat. — Igazából csupán azt akartam
vele mondani, hogy a Dúlás óta más idők járnak, és nem
feltétlenül kellene a régi hibákat újfent elkövetni.
-Ha hiszed, ha nem, ezt magam is így gondolom — húzta
fanyar mosolyra a száját Krad szolgája.
— Ám az új időknek nem feltétlenül a katonáknak
vagy az inkvizítoroknak kellene irányt szabnia — vélte az ifjú.
Elégedetten fonta össze karjait maga előtt.
—Tegyük fel, még ebben is egyetértek veled - mondta
mély sóhajjal a pap -, de ez sem jelenti azt, hogy eddig
meggyőztél volna az ereklyével kapcsolatban. Valóban,
Pyarronnak fényoszlopnak kell lennie, nem kalapácsnak. Meg
kell tudnia védeni magát, de soha nem lenne szabad először
ütnie.
218 • M.A.G.U.S.
—Ezt tudják az Oroszlánszív lovagjai is? — csóválta a fe-
jét fratte Gaes. — A megveszett dartonita próféta seregeiről ne
is beszéljünk...
—Ismét szólok, nem ezzel fogsz rávenni, hogy megfor-
díttassam a batáromat - már ha egyáltalán képes lennél rá.
Próbálj inkább az ereklyéről beszelni, vagy ha más már nem
jut eszedbe, engedj a fürdővizemhez, eleget melegítettem a
csizmáimat!
—Nos, igen — vett újfent nagy levegőt az ifjú. — Azt
mondtad az imént, hogy még néni jártál a Városban.
—így igaz, s nem akarok neked valótlant állítani továbbra
sem - vetette hátát türelmetlenül a meszelt falnak Krad papja.
—Pedig talán segítene megvédeni az igazamat, ha már
legalább egyszer bejutottál volna a falak mögé. Akkor tudnád,
hogy nem a levegőbe beszélek, s nem gondolnál ostoba
hencegőnek.
—Igyekszem nem a koruk, hanem a tetteik alapján
megítélni az embereket, s ha hiszed, ha nem, nagyra tartom az
erőfeszítéseiteket, amit a Délvidék helyreállítására tesztek.
-Még az is lehet — bólintott megengedón, s némiképp
elégedett hangon az ifjú. — S talán az is elegendő, ha a Vá-
rosról és Krad terveiről beszélek neked.
—Kíváncsivá teszel — mosolygott finoman a pap. — Mi
olyasmit tudhatsz Pyarron romjairól és istenemről, amiről ne
lenne tudomásom?
Az ifjú szerzetes nagyot sóhajtott. Pyarron képe merült fel
benne, s valahogy tökéletes nyugalom szállta meg egy pillanat
alatt. Lelki szemei előtt a Város öles falai jelentek meg, a
kettős csúcsú tanúhegy a Dorlan partján, a mérhetetlen
törmelékmező, mely lassan eltűnt, s mindenféle épületté
alakult a szerzetesek kitartó mun-

kája nyomán. Ha létezett Új-Pyarron, hát a Város volt az,
mely elfeledte a pompát és a hivalkodást. A lerontott paloták
köveiből szerény szerzetesi lakásokat építettek, szűk, dísztelen
utcákat, melyek vékony járatokként kúsztak fel a
domboldalon, mely egykor a Fellegvárat tartotta a hátán.
Apró, szerény lakok voltak ezek, szürke és fehér kőből emelt
hajlékok, lépcsőkkel és agyagtetőkkel, vízelvezető
csatornákkal és kicsiny belső udvarokkal. A számukat
megbecsülni is lehetetlen volt, a mai napig egyre újabbak
épültek a rompaloták és kereskedőraktárak csarnokaiból
kialakított templomok körül. A szövevényes utcalabirintus
csomópontjain, a hegyoldalról kis terecskékre aláfutó
kanyargós lépcsők lábainál szobrok vigyáztak az itt lakókra. A
törmelék alól kerültek elő ezek, csakúgy, mint a házak
szemöldökfái vagy néhány apróbb faragás, amit újfent
beépítettek az egyre növekvő városba. Óvja és védelmezze az
odaérkezőket, akik mindent a vaskos falakon kívül akartak
felejteni. Az elmúlt éveket, a Dúlás borzalmait, az istenek
csapását. A csalódásokat.
A Város a remény lakhelye volt, s egyként befogadott
mindenkit, aki ezt a bizonyosságot választotta, az odakint
döglődő káosz és halál helyett. S míg idővel a kinti világ is
lassan visszanyerte rég elfeledett arcát, a Város ismét azzá
lett, ami régen volt — hatalmas és erős menedék — még ha
megváltozott formában is.
A Város befogadott és védelmezett. Szerzetesi közössége,
kolostorai vigaszt nyújtottak a háborúban meg-
csömörlötteknek, katonákat fogadott falai mögé, akik a
megtisztult eszményeket akarták megóvni, papokat, akik új
tűzzel a lelkükben fordultak a kivagyi világot meg-
rendszabályozó istenek felé. Dolgos kezeket, akik új és új
tárgyakat ástak elő a romok alól.
220 • m.a.g.u.s.
Az ifjú szerzetes előtt a hegytetőn újjáépült nagytemplom
csarnokai rémlettek fel a közös imákkal, ahol ezrek
zsolozmázták a bűnbánás verseit. A vezető szerzetesek
lakhelyéül szánt szerény szállások, a hatalmas puszta tér a
néhai Fellegvár déli falai helyén, ahol jelképes sírt emeltek
minden hősnek, aki a Dúlásban adta életét Pyarronért. A
kertek, ahol már ismét fák álltak — húszesztendős
gyümölcsös — a reménység és az istenekbe vetett bizalom
jelképei. Az Aranykör, mindaz, ami megmaradt a néhai
Gömbszentélyből, amit azután a két kezükkel kapartak elő a
romok alól, ahol sértetlenül pihent éveken át. Tökéletes ívben
feküdt most ott, ahová valaha zuhant, rézsút megdőlve a
hegyoldalon egy lejtős térség közepén. Oszlopos kerengőt
építenek az embermagas aranyszalag mellé, lépcsős kapukat,
hogy belülre léphessenek a nyugalomra és reményre
vágyakozók. A Kör határolta teret kőlapokkal fedték le,
közepére templomot emeltek száz imafülkével, hogy a csendet
és igazságot keresők elvonulhassanak a legszentebb helyre,
amit a Város ismert.
A kicsiny szentélyek jutottak eszébe, mélyükön csont-
ereklyékkel és a szentek szobraival, a templomtornyok,
melyek a lerontott paloták helyen nyúltak most az égre
városszerte. A romok alá vezető kőfolyosók és kaverna-
kápolnák, a hatalmas osszáriumok, melyek sötét járatainak
falát az évtizedek alatt összegyűjtött csontokkal borították. A
koponyacsarnokok mélyen a Város alatt a sárgán mosolygó
holtak fejeivel.
—Nos? — nézett az ifjú szerzetesre Krad papja. Ujjaival
elmélázón simogatta szakállát. Az ifjú mely lélegzetet vett,
mintha ugyan a végső érveit szeretne elősorolni. A magányos
férfi a túlsó asztalnál nyelt egyet.
-Magad mondtad, hogy Ternannak fáklyává kell válnia, ha
azt akarjuk, hogy túlélje és értőn uralja az elkö-

vetkezendő éveket. Ezért akarod magad is odavinni az
ereklyét.
—Így igaz — bólintott a pap.
-A Város már most is az. Tiszta fénnyel világló központja a
tudásnak és a hitnek - szikra gyúlt az ifjú szemében. — Nem
csupán templom, de erős bástya is, ha kell. Mégpedig olyan
menedék, amit az istenek támogatnak — bármit is mondasz a
te Ternanodról.
-Azt hiszem, az isteneknek végső soron mindegy, milyen
eszközökkel segítjük elő a hit védelmét — felelte a pap. - Úgy
lehet, egyként kedves nekik mindaz, ami Új-Pyarronban és
ami a Városodban történik. Semmi mással nem tudom
magyarázni az új Gömbszentélyt, sem a vitathatatlan
segítséget, amit a csodakeltők - vagy akár a Kolostorváros
papjai és szerzetesei kapnak. Elismerem és tisztelem a városod
tisztaságát, de nem hiszem, hogy az Élő Könyvnek ott lenne a
helye.
—Meglehet. Ám mivel sosem jártál a falakon belül, nem
vagy birtokában az olyan tapasztalásnak, mint én magam, soha
nem érezted azt a kegyet és erőt, ami a Várost védelmezi. -
Fratte Gaes összekulcsolt kezeit az asztalra ejtette, úgy nézett
a másikra. - Nem hazudok, ha azt állítom, más ott a lét.
Mindig védtelennek érzem magam, ha el kell hagynom. Másra
sem tudok gondolni, mint hogy visszatérhessek. Ha csak
egyszer belélegeznéd a levegőjét, alig hiszem, hogy valaha
ismét kedved lenne elhagyni.
—Talán igen, talán nem - felelte a pap fejcsóválva. - Mivel
sosem jutottam be, erről nehezen állíthatnék bármit, de nem
kételkedem benne, hogy te valóban így érzel.
—Mindaz, amit ti Krad és a Tudás nevében összegyűjtőtök
és eloroztok a Város elől, csupán megosztja a hit ere-
222 • m.a.g.u.s.
jét. Minden, amit Ternanban akartok felhalmozni, csupán a
töredéke annak, ami már most a Városban van — akár el-
temették a romok, akár előkerültek onnan. Látnod kellene
mindezt, mielőtt végleg elvesznél Pyarron számára!
—A fiatalságodnak tudom be, hogy így vélekedsz — va-
lamint annak, hogy te pedig északon nem jártál soha.
—De ne tagadd, szívesen belépnél a Városba — mondta az
ifjú. — Nem lehetnél Krad papja, ha nem vonzaná az a tudás,
amit azok a falak óvnak.
—Még ha így is lenne, alig hiszem, hogy erre hamarost sor
kerülhetne — ingatta fejét némiképp békülékenyebben a férfi.
Az ifjú szerzetes szeme felcsillant.
— Ha az ereklyével visszafordulsz és a Várost válasz
tod, személyesen léphetnél be a kapuján. Erre a szava
mat adom.
-Arról volt szó, hogy meggyőzöl, nem pedig arról, hogy
megvesztegetsz - mondta a pap. Szándékosan fogalmazott
erősebben, s a hatás nem is maradt el. Az ifjú szemöldöke
összeszaladt egy pillanatra, de inkább bölcsen hallgatott egy
darabig.
-Vannak ott dolgok, amelyek eleddig nem kerültek a
külvilág tudomására — kezdte halkan, amikor ismét meg-
szólalt.
-Nocsak. - Nem lehetett eldönteni, a pap tréfál-e, vagy
valóban felkeltette az érdeklődését amit hallott.
—Én pedig felhatalmazást kaptam a Mestertől, hogy ha
kell, téged is beavathatlak. Ha ezen az áron tudlak csak
megfordítani.
Cinkos tekintettel méregette a papot, akárha valamely
összeesküvésbe vonná be.
— Beavatás... Mondjuk úgy, kíváncsivá tettél — nézett
rá töprengve Krad szolgája.

-Az Aranykörről bizonyosan tudsz már. - Az ifjú lassan,
óvatosan beszélt. Egészen halkra fordította a szót. A
magányos férfi a szomszédos asztalnál azon kapta magát,
hogy már nem is érti őket. A sercegő mécsfényt bámulta maga
előtt, majd egy rövid mentális gyakorlattal megélesítette
érzékeit. Lehunyta a szemét.
—Igen, néhány éve eljutott ez a hír hozzánk - felelte az
ifjúnak a szakállas férfi.
—Akkor azt is tudod, hogy jóllehet a Gömbszentély
megsemmisült, de mindazon figyelmeztetések, melyeket az
istenek az Aranykör makulátlan falán időnként meg-
jelenítenek, továbbra is olvashatók a hozzáértők számára.
—Hallani ilyesmit — felelte a pap. — Sőt, úgy tudom, maga
Selmo figyelmeztetett elsőként a manifesztáció lehetséges
eljövetelére.
—Így igaz — mondta az ifjú. — Mostanában a Kör új
dolgokról beszél. Sötét korról. Pusztulásról és halálról. Új
csillagokról és új holdról.
—Valóban? — A pap most először tűnt valóban érdek-
lődőnek. — És mikorra várható mindez?
-Pontosan persze nem tudni - tárta szét karját az ifjú
szerzetes -, de nemsokára. Talán hamarabb, mint azt bárki
gondolná.
—Khm — mormogott a férfi.
—Ebben a sötétben lesz igazi fáklya a Város. Nekünk jutott
az a feladat, hogy megvédelmezzük a tudást és a hitet az új
kor hajnalán. A nyolcadikban, az istenek rendelése szerint.
— A nyolcadkor eljövetele még meglehetősen
bizonytalan — vélte a pap. — Két egyforma jövendölést nem
hallani róla.
—Viszont megállíthatatlanul közelít ez az idő. Mi másról
szólna a Dúlás vágy a manifesztáció? Mi mást jelezhetne
224 • m.a.g.u.s.
Északfölde legutóbbi nagy háborúja? Közel az idő, ám Krad
maga gondoskodott róla, hogy jobban felkészülhessünk rá. Ez
az a terv, amiről már beszéltem neked, de te kinevettél.
— Ha valakinek, hát nekem tudomásom lenne a dologról
— húzta ki magát a pap.
—Talán engem küldött, hogy megvilágosítson — nézett rá
fratte Gaes.
—Hírt hoztál volna az én uramtól? — kétkedő mosoly
játszott a pap arcán.
-Nevezd így, ha jónak látod — bólintott a szerzetes.
Óvatosan nyelt egyet, mielőtt belevágott volna. - A felső
kolostor apátja egy titkos kavernára bukkant a múlt hónapban
a néhai Fellegvár alatt.
Krad papja összekulcsolt kezeire támasztotta az állát.
—Ez a járat valaha a Fellegvárhoz tartozott, elfeledett és
rejtett lépcsőkkel, talán soha nem bukkan rá senki, ha maga az
erődítés nem omlik darabjaira a vég óráiban.
-Mit talált az apátotok?
—Egy sötét járatot, a végén kicsiny fülkékkel és aprócska
termekkel. Úgy gondolja, az ostrom első napjaiban használták,
ám végül sem idejük, sem erejük nem volt már a védőknek,
hogy foglalkozzanak vele. Ládákkal zsúfolták tele ezeket,
zsákokkal és kötegekbe fogott kéziratokkal.
—Azt akarod mondani...
—Igen. A Kódextár egy részét menekítették ide Krad
szolgái az ostrom kezdetén. A töredékét csupán, ám ez is
sokkal több, mint amit bárki remélhetett ez idáig. Igazi csoda.
És a Város rendeltetett arra, hogy továbbra is oltalmazza.
Annak az ereklyének is ott a helye, amit te akarsz most
északra vinni.
-Krad nevére... - A pap valóban meglepettnek tűnt. - Nem
tévedsz?

- Aligha. - A szerzetes arcán széles mosoly játszott. —
Nos?
Csend ült közéjük. A szakállas férfi a mécsfényen me-
rengett, kezei öntudatlan táncot jártak egymáson.
- Meg kell fontoljam a szavaid - felelte aztán óvatosan.
- Meglehet, tanácsot kell kérnem Pyarrontól.
-Mindent megkaptál már Pyarrontól, amit tudnod kell —
mondta az ifjú. — Ternantól csak tétovázást és halogatást
nyernél. És elfogadtad a párbajt.
A szakállas férfi hosszan hallgatott. Talán meg is köny-
nyebbült, amikor a háta mögötti lépcsőről léptek zaját
hallották.
Amikor a recsegés felé fordultak, vastag derekú, mo-
solygós szolgáló állt a fagrádics alján, a kezében lobogó lángú
gyertya.
- Kész a fürdőd, derra - mondta tisztelettel.
Krad szolgája felemelkedett a lócáról, és lassú mozdu-
latokkal összeszedte a holmiját. A szarvasbőr kesztyűt, az
éjkék felleghajtót.
- Köszönöm, kedves — nézett a lányra. - Azonnal me
gyek.
A lány térdet hajtott és a szerzetes felé fordult.
- Akad még forró víz, fratte - mosolygott az ifjúra. -
Ha gondolod, egy másik dézsát is megtöltők, s magam
csutakolom le rólad az út porát. Bizonyosan rád férne.
—Nem, köszönöm — válaszolt gyorsan az ifjú, s arcát pír
futotta el. - Inkább térj nyugovóra te is! — intett.
A lány kivillantotta fogait, ismét pukedlizett és fenekét
riszálva eltűnt a hátsó helyiség felé.
—Parázna nőszemély - morogta a szerzetes.
-Ó, nem — nevetett könnyedén a pap, talán csupán azért,
mert nem kellett hirtelen Kraddal és a Kódextárral gondolnia.
— Csupán játszik veled, hisz tudja, hogy eré-
226 • m.a.g.u.s.
nyesnek kell lenned. Ha pedig mégis leszedi valahogy rólad a
csuhát, hát legfeljebb eldicsekedhet a környéken, hogy a
szépsége még a pyarroniták fejét is megzavarja.
—Az enyémet ugyan nem — felelte dacosan az ifjú, de a
pír csak nem tűnt az arcáról.
—Valóban? — nézett rá a pap félmosollyal. — Talán
mégis...
-Ne akard másra terelni a szót — nézett rá dacosan az ifjú.
— Nos, miként döntöttél?
— Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem késztetsz
gondolkodásra, fratte. A csodakeltőd elégedett lehet veled.
Magam mondanám meg neki, ha találkoztunk volna.
—És? — Az ifjú tekintete izgatottan csillant. —Alszom egyet
a mondandódra — válaszolt a pap. — Holnap reggel
megkapod a választ.
— Rendben - biccentett a szerzetes. Elégedettnek, biza
kodónak tűnt. Ő maga is félállt az asztaltól és a férfi elé
állt búcsúzásképpen.
Csend ereszkedett közéjük, csupán a fogadó hátsó részéről
hallatszott a ternaniak beszélgetése. A férfi szólalt meg előbb.
— Ember lett belőled. - A pap hosszasan fürkészte, vé
gül jobbjával tanácstalanul megpaskolta a fiú vállát. —
Noir hozzon pihentető álmokat, öcsém!
—Csakúgy neked is, bátyám! — nézett rá vissza a szer-
zetes.
Krad szolgája megfordult és kényelmesen felsétált a
nyikorgó lépcsőn az emeletre. Az olajmécs fénye halvány
folttal maszatolta mellette a meszelt falat, míg fel nem ért.
Fratte Gaes szótlanul megfordult, felkapta a botját és
jókedvűen megforgatta a levegőben. Kilépett a fogadóból a
tücsökzenés éjszakába, és elindult az istálló felé.

* **
Csönd szállt a vendégházra. A magányos férfi, aki a

konyhaajtó melletti asztalnál üldögélt, kitöltötte kancsójából a
maradék bort, és székén hátradőlve morfondírozott.
Kisvártatva előkerült a fogadós, és megkérdezte mire lenne
még szüksége. A férfi biztosította, hogy minden a legnagyobb
rendben van, s megtalálja majd a szobáját. A mécsfény
csendben pislákolt az asztalán, a férfi egy darabig azt bámulta,
míg a fogadós eltűnt valahol hátul.
Hamarosan a ternaniak is a végére értek mondandójuknak
a hátsó helyiségben, és nyugovóra tértek. Ketten kimentek a
vasalt batár mellé, és leváltották az addig künn strázsálókat.
Behallatszott a tücskök cirregése.
A férfi az elhangzottakon gondolkodott. A Sólyomúrnő
papja volt, s több mindent látott már a földön, mint a legtöbb
halandó, ha mégoly hosszú élettel ajándékozták is meg az
istenek. Pontosan tudta hát, mi súlya van a kihallgatott
beszédnek, s áldotta az eszét, hogy nem szólt közbe egyszer
sem — pedig Arel látja, néhányszor nagyon közel járt ahhoz,
hogy a két tudálékost félbeszakítsa.
Megtehette volna jó párszor, hiszen — ha tudatlanul is —,
de amazok gyakorta pengettek olyan húrokat, melyekhez
megfelelő dalt tudott volna maga is. Épp elég időt töltött az
Államszövetség területén, s azon is túl, hogy meglegyen a
saját véleménye a Délvidék gondjairól. Látta a Dúlást, a
rommá lett, füstölgő Pyarronnal, szolgált Nogren Praedarmon
alatt és Airun al Marem szabadcsapataiban, ott volt, amikor
Viadomóból elindultak a Papi Szék batárjai észak, az új
főváros felé, megjárta a homokpuszták peremvidékét — még
ha a manifesztációból csak a Mélysivatag zavart szemű
dzsadjait, és kétségbeesett menekülteket látott is. Syburrban is
ott volt
228 • m.a.g.u.s.
- Arel főpapjának kíséretében — s látta a gyalázatot, az északi
egyházatyák elvetélt kísérletét, hogy megosszák a hit
védelmezőit.
Mindebből annyit szűre le , hogy bizony nagy a vesze-
delem, és bármit is papolnak a nagyokosok, itt már egyszerű
diplomáciával és türelmes taktikázással nem sokra juthatnak.
Rendben, világoljon csak mindennél messzebb Új-Pyarron, de
igenis legyen ereje és bátorsága először ütni, ha kell. Sőt, a
belső ellenségeken célszerű kezdeni — az olyasféle
puhányokon, mint ez a Krad-szolga itt a fogadóban, aki
megértésről és a tudásról papolt, miközben a kráni határ
mögött talán már az új Dúlás seregei mozgolódnak.
Dühödten szusszant, mikor az jutott eszébe, hogy ez az
agyalágyult talán mégis felül a suhanc beszédének, és képes a
romváros felé vinni az ereklyét, amire az istenek kegyelméből
bukkant. Ismerte a fajtáját: hajlamosak néhány nyavalyás
kódex miatt bármit elfeledni, s megremegnek, ha egy félnótás
valami titokzatos papírdarabról beszél nekik.
Még ha igaz is amit a kölyök állított, s valami régi raktárra
bukkantak a romok között, bizonyos volt benne, hogy nem
néhány könyv fogja megmenteni az Államszövetséget, ha
karddal és fekete varázzsal rontanak rá. Ugyanúgy nem fog az
védelmet nyújtani az eretnekekkel és eltévelyedettekkel
szemben sem, s nincs helye a megingásnak olyankor, ha
magának a szentegyháznak a sorsa a tét.
Pedig azt hitte, végre lesz egy nyugodt éjszakája. Dühösen
fújt egyet.
Elorand ereklyéje — csendben fontolgatta a hallottakat. Élő
Könyv. Az igazat megvallva, még kíváncsi is lett, miként
nézhet ki egy efféle dolog. Ha igaz, amit a

pap mondott és tényleg beszélgetni lehet azzal a csonttal,
akkor mindenképp olyan dologra bukkant, ami előrébb viheti
az egyház ügyeit. Ha valóban a nagymester ereklyéjétől volt
szó és helyesen ítélte meg a dolgot, hát vétek lenne veszni
hagyni! Elorand valóban hasznára lehet a hit védelmének, s
nem volt kétsége afelől, hogy olyan tanácsokkal szolgálhatná
az Államszövetséget, amit nem csupán a Papi Szék, de a
generálisok és stratégák is sikerrel használhatnának, ha
eljönnek a nehéz idők.
Márpedig azok el fognak jönni, efelől szemernyi kétsége
sem volt.
Az igazán nehéz idők.
Most örült annak, hogy volt olyan lusta, és a szobájáig sem
vitte fel a holmiját. A nyeregtáska és a kis bőrzsák ott hevert a
földön, a falnak támasztott kard mellett. Legalább
megvacsorázott. Pár rézpénzt rázott ki az övére aggatott
erszényből, s a boroskupa mellé dobta. Felmarkolta a holmiját
és kilépett az éjszakába.
A vasalt batár mellett álló katonák egy pillanatra ab-
bahagyták a halk beszélgetést, és a jövevény felé fordultak.
—Kerülget az álom? — kérdezte az egyik. — Én bizony
tudnám, melyik oldalamra kellene feküdni.
—Kipihentem magam, a dolgom pedig sürgetős — vetette
oda az Arel-pap, s az istálló felé indult. Bízott benne, hogy a
kölyök már elaludt, de ha nem, hát akkor sem valószínű, hogy
gondot jelentene. Ha csak tehette, mindig az istálló
bejáratához legközelebb eső állásba vitte a lovát, s ez most
sem volt másként. Az edorli herélt óvatos prüszköléssel
fogadta.
—Én sem örülök, hidd el - ütögette meg a nyakát a férfi, s
nekilátott, hogy felszerszámozza a méltatlankodó hátast. Hogy
a nyerget is föltehesse rá, kivezette a hold-
230 • m.a.g.u.s.
fényre, bár nem örült, hogy a katonák így szemügyre vehetik,
de már régen eldöntötte a dolgot. Még hálát is adhatott
Arelnek, amiért a pap jobban megbízott a vasalt batárjában,
hogysem a szobájába vitette volna az ereklyét. Nem hibáztatta
különösebben. Alighanem maga is úgy gondolta volna, hogy
errefelé biztonságban van, s a két fegyveres no meg az ujjnyi
vastag gyalult deszkák jobban megóvják, mint a fogadó
lécajtajai vagy a marhahólyagos ablakok.
Miután végzett a lóval, végigsimította a homlokát, és
kimért léptekkel a katonák felé indult. Mély levegőt vett, s
gyakorlott mozdulatokkal rendezte maga köré a mindenség
energiáit.
A fogadó bejárata mellett halovány lámpás pislákolt, a
Dorlan csobogása kellemes zeneként úszott a háttérben.
—Hová indulsz ilyen időben? - kérdezte az egyik katona.
Hátát a batárnak vetette, a másik az út kavicsait próbálta
minél messzebb rugdosni.
—Délnek — felelte szűkszavúan a Sólyomasszony szolgája,
miközben az ébredező varázs ereje sárgás fénnyel derengte be
makacs állát. A nyakába akasztott sólyomhold kelt életre. -Ti
pedig aludni fogtok! - mondta erővel telt hangon.
A két fegyveres lassan rogyott össze, akár a szalmabábuk.
Nem sokat törődött velük ezután, inkább a batár ajtajának
vasalását és a méretes lakatot vette szemügyre, amely a
gyerekkarnyi reteszen lógott.
Hitvány munka, nem igazán méltó egy efféle ereklyéhez.
A tőre is elegendő volt hozzá, hogy a zárnyelvet kipattintsa.
— Igazad volt, kölyök — szuszogta vigyorogva,
amikor kitárta a nehéz ajtót. - A tolvajlást valóban nem tiltják
a parancsolatok.

A bársonnyal bélelt kocsi belsejében tökéletes sötét fogadta
— a vaskos ablakokat belülről elreteszelt falapokkal zárták le.
Ha nem Krad egy szolgálója kísérte volna az ereklyét, akár
valamely ravasz védőmágiától is tarthatott volna, de a
bölcsesség urának szolgái nem a trükkös csapdákról és
mágikus kelepcékről híresültek el. Ugyancsak bársonyba
bugyolálták azt a kemény valamit is, amit egyhamar
kitapogatott az egyik ülésen. Kiemelte. Nehezebb volt, mint
amire számított.
A holdfénynél futólag szemügyre vette — bőséggel lesz
majd rá ideje, ha egy kicsit messzebbre kerül. Feketének tűnt a
bársony a félhomályban, s ezüsttel vert ládikának, amit benne
talált. Óvatosan megrázta. Valami halkan csörömpölt odabent.
Fennhangon elnézést kért Elorandtól vagy bárkitől, akinek
a csontja odabent zörgött, azután a zsákocskát eltüntette a
bóriszákjában és a hátára vetette. Felkapott a lovára és
körülnézett.
—Merre vagy? - kérdezte halkan, de tudta, hogy az a másik
mindenképp meghallja. — Dolgunk van.
Halk vijjogást hallott, szárnyak suhogását, s egy sólyom
érkezett csapkodva hamarosan. Megült a batár tetején, onnan
figyelte a papot oldalra fordított fejjel. Fekete kis árny volt a
fogadó lámpásának gyenge fényében, semmi több.
- Arel, segíts! - fohászkodott a férfi, és lépésre nógatta a
lovát. A sólyom felrúgta magát a csillagfényes égre és eltűnt
odafent. A pap csak jóval később ugratott vágtába, amikor úgy
vélte, már senki nem hallhatja meg a fogadóban.
Ismét csend borult a környékre, csak a tücskök zenéltek
fáradhatatlan. Ezüstfényekkel a hátán, csendben suttogott a
Dorlan.
Süle György
Rokon lelkek
Gyilkos jár a városban.

Az egyik nap a piacon mesélték, hogy a Fáklya fedélzet-
mesterét leszúrták a Korsó mögötti sikátorban, két nap múlva
meg arról lehetett hallani, hogy a kicsi Lillát a fazekasok
utcájának végén találták meg felakasztva egy cégérre,
összevagdalt arccal.
„Merre jársz, merre jársz édes kis Lillám? -

Itt vagyok jó anyám, ahol a szél himbál."
Gyermeknóta. Egy hónap múlva a kölykök már ezt ki-

abálták az utcán fogócska közben, hiába osztottak jókora
nyakleveseket az ilyen játékért a felnőttek. A kocsmákban
minden asztalnál szóba került ez a dolog, mígnem a fogadós a
beszélgetők elé csapta a kupákat, és rosszkedvűen rájuk
mordult, hogy azt az átkozott gyilkost csak abban a házban
emlegessék, amelyikre balszerencsét akarnak hozni.
Hiányzott valakinek a Marhajáró mellett a csatornába
lökött koldus, vagy a piactéren, a pultjánál szíven szúrt kofa?
Nem tudom. A vén Gordichivel, azzal az északról jött
mesteremberrel az ágyában végeztek; míg Mariettát,

a könnyű véréről ismert cselédlányt Arel ligetében mérgezték
meg. Úgy találtak rá: feje hátranyaklott a pad támlájára,
tekintete a fák koronáját kutatta.
„Szép álmokat, öreg mogorva!

Kapod a pengét te is a torkodba!"
Kölykök. A műhelyem körül is állandóan itt lófrálnak.

Ismerem az összes mondókájukat, játékukat. Néha elnézem
őket az ajtóból, ha egy kicsit kedvem támad kiszellőztetni a
fejemből a merített papiros savanyú szagát. A legtöbben csak
nevetnek a gyerekeken, de szemközt az a rosszindulatú, sánta
cipész ordítozni szokott velük az ablakból, ha a talpalás nemes
művészetét — ki tudja, hogyan - megzavarja a visongó
kavalkád.
Szép nap van. Barátságtalan, szürke tél után jött a tavasz,
hogy meleget, friss szagokat és új színeket hozzon. Az utcákra
ontott vér most élénkpiros, később pedig rozsdás-bordóvá
érik, ha nem takarítják el. Pár héttel korábban még zavaros
színű tócsákban keveredett el a latyakkal.
Szőke kislány szökdécsel titkos formula szerint kőről kőre,
jobb lábával szigorú rítus szerint érinti meg a kapu, az út, a
kikötő, a piac és a templom jeleit, miközben balját ügyesen
helyezi a strázsa, a vándor, a matróz, a kofa vagy a püspök
képére.
„Kapuban strázsa, úton a vándor,

a kikötőben matróz táncol."
Régi varázsige, a kis sámán varkocsai ide-oda csapkodnak

az ugrás ütemére. Jaj neki, ha a boszorkány jelére lép, vagy
elvéti az ütemet! Társai árgus szemekkel lesik, hogy
234 • M.A.G.U.S.
botlásakor a helyébe lépjenek, és ők is próbát tehessenek ezzel
a bonyolult szertartással.
„Templomba ment a kofa, piacra a strázsa, a

püspök a kapuban a sültgalambot várja."
Játék. A gyerek úgy kapkodja a lábát, ahogy a fegyveresek

a fejüket, mikor a gyilkost keresik. Mostanában gyakrabban
csapják rá a cellaajtót az éjszakai utcán kóborlókra, vagy
azokra, akiknél elrejtett fegyvert találnak. Az őrök idegesen
pillantgatnak a sikátorokba, nyugtalan szemmel fürkészik a
tömeget, mintha azt hinnék, hogy talpig feketében, véres
fegyverrel a kezében jár az, aki a népet ritkítja. Papok
tüsténkednek a frissen előkerült testek körül, hogy útmutatást
találjanak, szóra bírják a holtat, vagy csak elmondjanak egy
imát a lelki üdvéért.
Szép nap van. Karel nem veszi le a kötényét, csak kiballag
mellém egy pogácsát majszolva. Kérdőn néz rám, én intek
neki: telepedjen csak le a lépcsőre, nem bánom, ha rövid
pihenőt tart. Nem tud beszélni az istenadta, csupán huhogó
hangok teliének tőle, mint a háztetőn megtelepedett
galamboktól. Sokáig nem talált mestert, aki maga mellé vette
volna, pedig nem egy esetlen legény. Volt, aki babonából, más
meg egyszerű ostobaságból hajtotta el. Én örülök neki, hogy
nem beszél: szeretem azt a csendet, amit csak a műhelyben
nyikorgó prés hangja tör meg és a padlódeszkák reccsenései,
miközben felakasztjuk a lapokat száradni, vagy keverjük a
pépet a következő adaghoz.
A kölykök is kedvelik Karelt, rögtön köré gyűlnek. El-
kunyerálják tőle a pogácsát, és ráveszik, hogy ügyes kezű
segédem furcsa mintájú fonatokba rendezze hajukat, vagy
masnit csavarjon nekik szalagból, esetleg figurákat néhány
darab drótból.

Déltájban csendesebb a környék. Mindenki nekilát az
ebédnek, az a nagydarab pék meg ilyenkor telepszik ki
székével az ajtó mellé, hogy a falnak dőlve rövid ideig szu-
nyókáljon az épület árnyékában. A műhelyemben halk
puffanással vízcsepp hullik az egyik száradó lapról a földre,
szellő zörrenti meg a függöny karikáit, a csizmám sarka alatt
homok serceg. Jó ez a neszekkel teli nyugalom.
Szép nap van.
***
Este, miután befejezzük a takarítást, hazaküldöm Karelt.

Kioldom a hajamból a madzagot, köpenyemet a szekrénybe
akasztom, és az emeletre megyek. Holnap Mincet mester
látogat meg, hogy átvegye tőlem a megrendelt száz darab
lapot, összefűzve, ahogy megbeszéltük. Fehér kesztyűt húzok,
asztalomra kikészítem a fúrótűt és a fonalat, majd magam elé
veszem a lapokat. Elgondolkozom: kezem már magától végezi
az ezerszer begyakorolt mozdulatokat. A fonal ma is
könnyedén szalad át a lyukakon, a szorítólapok felfeküdnek a
helyükre, és sehol nem sértem meg a papirost. Mincet
megérdemeli a jó munkát, mindig idejében fizetett, tisztán és
érthetően mondja el igényét, pontosan megnevezi a szükséges
darabszámot. Nem olyan, mint Harrad, az a hangoskodó
kupec, aki barátocskámnak szólít, és mindig „sokat" vagy
„rengeteget" rendel, miközben úgy veregeti a vállamat, mintha
régi barátok lennénk.
Még alig kezd sötétedni, amikor a futár megérkezik.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam, lépteinek
zajára megdobban a szívem.
Félretolom a kötetet, és lassan az asztalra hajtom a fejem,
fülemet a fára szorítom. Becsukom a szemem. Hall-
236 • m.a.g.u.s.
gatom a lépteit, és motoszkál bennem némi kis félelem, hogy
talán csak egy esti járókelő az, aki megállt a boltom előtt a
ruháját igazítani, vagy lekaparni a csizmájára tapadt mocskot.
Fülelek, az asztal fáján, a lábain, a padlón, a ház falán és az
utca kövén keresztül. Még egyet lép az ajtó felé: már biztos,
hogy hozzám jött. Lenyomja a kilincset, óvatosan lépked a
néma műhelyen keresztül. Elmosolyodom.
Próbára tesz? Mit tudhat rólam, mennyit mondtak neki,
mikor a levelet a kezébe nyomták? Megbízható, kipróbált
ember lehet, különben nem őt küldték volna. Milyen csendes,
nesztelen léptekkel veszi a lépcső fokait! Igazán ügyes, el kell
ismerjem. Beles a nyitva hagyott ajtón: most csak annyit láthat
belőlem, hogy az asztalra borulva ülök a székemen,
lélegzetem egyenletes és lassú. Elaludtam, minden jel erre
utal. Tanácstalanul ácsorog, majd belép a szobába és finoman
köhint egyet.
Nem mozdulok, már hetek óta arra várok, hogy megkapjam
azt a bizonyos üzenetet, hát most legyen türelmes egy darabig
a hírhozó. Érzem a friss papirosok illatát, az asztal lakkozott
fája sima érintés az arcomon, fülemben lágy zúgassa vegyül a
világ ezer apró hangja. Megint köhint, ezúttal hangosabban.
Elég volt a játékból: összerezzenek, és úgy egyenesedem fel,
mintha álmomból riadnék.
—Megbocsáss... — mondja csendesen. — Az ajtó nyitva
volt, és én fontos dologban járok. Papírra lenne szükségem,
arannyal fizetek érte.
Azt gondolja, sikerült meglepnie. Nem erre számított, azt
hitte, hogy a személy, akihez üzenettel küldik, sokkal éberebb,
különlegesebb. Nem baj. Biccentek neki, mire három
aranypénzt vesz elő, és írással felfelé az asztalra teszi őket.
Megint bólintok, ez így szokás.

— Ez rendben van. Miben lehetek szolgálatodra?
Fiatal férfi. Szemügyre veszem a ruháját: egyszerű, könnyű
zekét visel, alatta kissé bő inget, világos nadrágját fekete öv
fogja a derekánál. Elfér két-három tőr ebben az öltözékben, de
éppenséggel lehet fegyvertelen is, ha valamelyik titkos
iskolában megtanították neki, hogyan törjön puszta kézzel
bármit szilánkokra. Ha egyház vagy varázslóiskola
képviselője, akkor nincs szüksége acélra és pusztító ökölre,
hogy halálos legyen. Nem lehet akárki, ha ilyen fontos
feladattal bízták meg. A zsebébe nyúl és papírt vesz elő, jó
minőségű, fehér lapot. Megismerem a kezem munkáját. Elém
helyezi: a szabályos sorokba rendezett fekete jelek, a pecsét,
és az aláírás is ismerős. Tudtam, hogy végül hozzám fordulnak
majd.
—Ez az üzenet. És most távozom — lép egyet hátra, de
kézmozdulatomra megtorpan.
—Még egy pillanatra a segítségemre lehetnél, barátom —
mutatok a szövegre.
-Igen?
—Nem tudok olvasni, Megtennéd, hogy felolvasod nekem
a levelet?
***
Mit gondolhat rólam? Lendületesen kezd bele a szövegbe,

hogy aztán hangja egyre csendesüljön, majd megakadjon
valahol a hetedik mondatnál. Nem nézek rá, az asztalon
könyöklök, s miközben olvas, ujjammal követem a fa vonalait,
az íves hajlatokat az erezet szem formájú mintáinál. Tudom,
hogy engem figyel, homlokán verítékcseppek ütnek ki, először
a gyanú, majd a félelem tölti el. Vajon megremegett a keze?
Nem számít, hiszen ott, a bútorlap a sarokrészénél olyan
érdekesen barázdált...
238 • rn.a.g.u.s.
—Folytasd csak! - mondom.
Ne félj, fiú! Majd megszokod a gondolatot, hogy vannak
eszközök, amiket gondosan rejtegetni kell, amíg szükség nem
lesz rájuk. Tedd a dolgod, olvass tovább, és mutasd meg
uraidnak, hogy még ezt a titkot is képes vagy megőrizni.
Téged is próbára tesznek, gondolom, már tudod.
-Arel nevére... - Berekedt ettől a pár szótól?
-Az övére — bólintok.
Nem nézek fel, elismeréssel adózom neki, hogy folytatni
tudja. A levél nem hagy kétséget afelől, ki is vagyok én.
Pontosan megfogalmazták, hogy mit várnak tőlem és mit
tehetek majd meg büntetlenül. Befejezi, azután nem szól
többé, én is hallgatok. Szeretem a csendet, ennek most
félelemszaga van, mert a küldönc hátat fordítani nem mer, s
mozdulni, szólni sem. Mutatóujj, repedés, a kötet széle szigorú
határt húz a kezem előtt: ne tovább.
-Tedd csak az asztalra, és menj! — Elvégezte a dolgát,
minek tartóztatnám? Persze, nyilván azt hiszi, hogy egy
vadállat ketrece előtt áll, melynek ajtaját most nyitotta fel
szavaival. Nem, ez nem így működik. Volt egy megállapodás.
— Menj csak!
Fonál a kezemben, a régi szokás szerint ötször vezetem át a
lyukakon a szálat, végül megkötöm azzal a szabályos
csomóval. Siet lefelé a lépcsőn, és még az utcán sem ered
futásnak, pedig hallom, hogy majd' kiugrik a mellkasából a
szíve, tüdeje szaporán veszi a levegőt.
Hát, eljött az idő. Megpróbáltak mindent: a poroszlók
összeszedték a suhancokat, koldusokat és a piacok ismertebb
zsebmetszőit, hogy egy félreeső utcában kiverjenek belőlük
pár szót. Papok kerestek sugallatokat, bűbájjal fertőzött
lelkeket, fekete mágiától szagló odúkat Új-

Pyarron falai közt, hogy vasba csomagolt mészárosokat
küldjenek oda. Sokarcú kémek csengettek aranyat és jártak
nyitott füllel mindenfelé, hogy a magasabb körökben találják
nyomát a gonosznak, majd ügyes fürkészek vizsgálták a
gyanúba kevertek elméjét, igyekeztek az álarcok mögé
pillantani.
Hiába.
Rossz idő volt ez mindenkinek, aki nem járt tisztességes
úton a Szent Város falai között. Évekig zavartalanul ügyködő
csalók, csempészek buktak le néhány nap alatt,
méregkeverőket hurcoltak Kyel színe elé titkosnak hitt
műhelyükből, és a rossz isten négy híve is előkerült. Gyorsan,
csendben végeztek velük, hulláikat kemencében égették el
még naplemente előtt. Néha azt gondolták, a tisztogatás
eredményes volt, és a vallatok kezében megtört nyomorult
tényleg elkövette a fejére olvasott vétkeket. Háromszor
hirdették ki, hogy többé már nem kell az utca népének a
Hóhértól rettegnie. A Hóhér pedig minden alkalommal
visszatért.
Aztán valaki végül úgy döntött, eljött az ideje annak az
üzenetnek, amit megkaptam. Van még valaki más azután is, ha
én kudarcot vallok? Mikor fogynak ki Új-Pyarron nagyjai a
lehetőségekből? Nem tudom, nem tudhatom, de megszállt az a
furcsa lelkesedés, vagy boldogság talán, mert annyi év után
megint szükség van rám. Emlékszem, lassan felébredt bennem
először csak az érdeklődés, aztán az egyre erősödő remény...
Mindig várni, izgalommal, hogy újra és újra felbukkanjon egy
áldozat, szembenézni a fojtogató csalódottsággal, amikor arról
beszélnek: elkapták a Hóhért. Megkönnyebbülni, miután
kiderül, hogy mégsem.
Most eljött az én időm. A Hóhér, ez a remek gyilkos, méltó
ellenfél, Új-Pyarron újabb sötét kis titka, akárcsak
240 • m.a.g.u.s.
én. Végül engem választottak hát, mert én képes vagyok
megtalálni őt.
Hiszen tudok mindent, amit a gyilkolásról tudni lehet.
***
Más így, mennyire más így az utcára lépni! Felszabadultan,

könnyedén tenni egyik lábamat a másik után, és végre, végre,
megint úgy szippantani a levegőt! Szagokat keresek, illatokat,
sokáig nézem az arcokat, az előkelő hölgyek kecses
mozdulatait, a zsákokat cipelő munkások darabos lépteit,
görnyedt alakjukat. Az ismerőseim rám néznek, köszöntenek.
Most szóba elegyedek velük, meghallgatom történeteiket,
kimondom azokat az udvarias szavakat, amiket máskor hiába
várnak tőlem. Könnyebben húzódik mosolyra az ajkam,
csillog a szemem, fánkot veszek az utcán tébláboló
öregasszonytól, virágot attól a vak kislánytól a híd mellett.
Szerelmes ez — mondják, és összekacsintanak a hátam
mögött. Nohát, a szótlan papírmerítőnek is van szíve, ő is csak
ember. Megnyugszanak a gondolattól, így jobban elfogadnak,
így én is egy vagyok közülük. Titkon már azt a napot várják,
amikor a véget ért románc bánatával vánszorgok végig
ugyanezen az úton, és visszahúzódom a műhelyembe, hogy
hallgatagabb legyek, mint előtte. Találgatják, ki lehet a
kedvesem?
Nem jönnek rá úgysem. Persze, ha az üzenet előtt jártam
volna így a várost, akkor talán nem jutottam volna el a
piactérig sem. Hiszen volt egy megállapodás, és bizony
figyelik, betartom-e a magam részét az alkuból? Mert ha nem,
jaj nekem. Jaj nekem. Nevetek.

,Jaj neked, jaj neked,
te csöpp kis lányka!
A holló már a szemedet vájja."
Ma azonban minden más lett, a szükség megint törvényt

bontott - komisz szokása ez. Most megnézhetem magamnak a
falat támasztó dologtalan rakodót, követhetem hazáig a komor
feketét viselő Kyel-papot. Otthona kapujában megtorpan,
hátrafordul és a szemembe néz. Rámosolygok, látom, hogy
rossz előérzete van, de elhessegeti magától a hirtelen jött
gyanú gondolatát. Maga sem érti, hogy a látványomtól miért
szorult össze a torka? Mi ártalmára lehetne egy ilyen finom
kezű, szép arcú férfi, kinek vonásait nem torzítja indulat, és
nem hord fegyvert? Látom karikás szemén, hogy sokáig fent
volt. Valami bűnéért vezekelhetett a kápolnában, vagy a Szent
Város urainak egy fontos feladatát helyezte az alvás elé. Ma
pihenjen csak - én tudom, rosszat fog álmodni.
Nem, nem ő az, akire most szükségem van. Nekem azt
kell megtalálnom, akit a Hóhér is kiválasztana magának.
Belemerülök a tömegbe, megízlelem a testek levegőben úszó
illatát, magamba szippantom hangjait, kezemet hozzáérintem a
mellettem elsietők bőréhez, és udvariasan elnézést kérek, ha
hüledezve rám néznek - csak megbotlottam, méltóságos uram;
az a fajankó taszított neked, szépszemű galambom. Jobban
összerezzennek az érintésre, hamarabb kapják fejüket a
hangok felé, bizalmatlanabbak, éberebbek.
Nem csoda - hiszen gyilkos jár a városban.
***
242 • m.a.g.u.s.
Megvárom, amíg besötétedik. A korai tavasz melege
napközben nyugalommal tölt cl, lecsendesít, megbékít. Nem,
nekem most nem ez kell, nekem arra a furcsa izgalomra van
szükségem, amit a hűvös esték hoznak el, mikor már nem kell
a hideg ellen köpenyt vagy kabátot ölteni. Friss, tiszta zamata
van minden lélegzetvételnek, az égen fényesen ragyognak a
csillagok, a tenger finoman fodrozódik haragos hullámok
helyett. A kocsmákban hangosabb az énekszó, az
összekapaszkodó diákok teljes széltében elfoglalják az utcát,
és noha tele torokból ordítják trágár nótáikat, még a poroszlók
és a felvert polgárok is csak nevetnek rajtuk. Az ölelések
tovább tartanak a kapualjakban, most gyakrabban fröccsen a
párbajtőr nyomán fakadt vér azoknak a tereknek, hátsó
kerteknek a kövére, ahol ritkábban fordulnak meg a városőrök.
A nők ilyenkor nyújtják ajkukat az első csókra kitartó hódoló-
juknak.
A gyermekek engedelmesen ágyukba fekszenek, de nem
alszanak, hanem nyitott szemmel figyelik a szoba furcsa
árnyait, hallgatják az utcán végigzörgő szekér hangját, a
poroszlók egyszerre dobbanó lépteit, a lovak patkóinak
kopogását a kövön.
„A takaróm alá bújok, s a Hóhér nem talál engemet.

Elviszi inkább kistestvéremet."
Teletömöm magam az éjszaka csodájával, egészen, amíg

nincs már tovább. Úgy érzem, az utcán minden lépés az én
szívemmel dobban együtt, minden szó az én fülemet keresi, a
szememnek világítanak az ablakok mögött a gyertyalángok,
utcai lámpások, a Gömbszentély ezüstös fénye. Már érzem az
éhséget, terített asztal, lakoma előtt állok, már csak ki kell
választanom

magamnak a legfinomabb falatot. Nem szabad tékozolnom,
nem szabad kevéssel megelégednem, a legalkalmasabbat kell
megtalálnom. Üzenni fogok így, igazi hangorkánban kell
megszólaltatnom azt a tiszta hangot, ami kiemelkedik a
zűrzavarból, és felkelti annak a véres kezű zenésznek az
érdeklődését. Kérdezősködjek utcai gazembereknél, keressek
a pyarroni istenek orra előtt megbúvó eszement fanatikusokat
vagy sötét varázslatot? Ugyan, ezeket a módszereket mind
próbálták már. Én azon a nyelven fogom megszólítani a
Hóhért, amit csak a magunkfajták ismernek. Érteni fogja,
jobban felingereli, összezavarja majd, mint a nyomát kereső
tisztalelkűek tucatjai.
Megvan... Jó vágású diák, fiatal, iskolaéveinek első felében
lehet. Nem részeg, sietős léptekkel halad, lendületesen. Az
egyik lámpa fényénél megnézhetem magamnak az arcát is:
mosolyog, kipirult, ebben biztosan asszony keze van.
Nyomába eredek, érzem a bor, a fűszerezett hús, a parfüm
illatát. Biztosan cselédlány a kedvese, aki enni és inni is
szerzett neki gazdái konyhájából, mielőtt ágyába húzta.
Kicsiny szolgaszálláson lehetett légyottjuk: a gyertya olyan
közel állt a vánkoshoz, hogy a viaszcseppek a fiú földre dobott
ujjasán ültek meg, szaga beleivódott hajába. Gondos leány
lehet, még a legény csizmáját is kipucolta.
Nem bujkálok, ostoba kis játékom ez, de nem tudok
lemondani róla. Egészen közelről követem, egyetlen hang
nélkül. Ha most hátrasandítana, a szíve kiugrana a rémülettől,
mert egy fehér arcú, mosolygós kísértet jár a nyomában, olyan
szorosan, hogy szinte a tarkójához ér az orra. Érzem, mindent
érzek rajta, a lépteimet az övéhez igazítom, egyszerre veszem
a levegőt, lendítem a karom az övével. Bal, jobb, mintha egy
kétszemélyes jár-
244 • m.a.g.u.s.
őrcsapat lennénk, igaz, kedves barátom, jóvágású, szép
legénykém? Segíts most nekem, legyél a hangom, mely a
Hóhér fülébe jut!
A hely, a hely nagyon fontos, akárhol nem hagyhatom az
üzenetemet. A nyílt utcán az őrség túl hamar rátalálna, és
eltüntetné, mielőtt híre mehetne a dolognak. Nem csalódom,
kis barátom a kikötő irányába, az olcsó szállások negyede felé
veszi az irányt. Együtt fordulunk be egy varga boltja mögötti
sikátorba: a diákom megtorpan, ahogy egy fekete macska
körmeit kimeresztve nagyot fúj felénk, majd szökkenve
eltűnik egy pinceablakban
A fiú felhasított torkából vastag sugárban szökken a vér a
frissen meszelt falra, félkör alakú napfelkeltét festve erre a
behavazott síkság-tájképre. A nap sugarai párhuzamos
csíkokban csordulnak lefelé rögtönzött vásznamon, én meg
együtt fordulok a megtántorodó legénnyel, hogy a
szétfröccsenő vörös ne a ruhámat színezze, hanem a falat és az
utcaköveket. Arccal előre zuhan a földre, s én kivárom a
végét. Azután óvatosan felültetem, a megfestett kép alá
támasztom. Kezét összekulcsolom ölében, szemét lezárom —
megpihent csupán, a háta mögött felkelő nap sem ébresztette
fel.
Pár pillanatig szemlélem csak a művemet. Jól választottam,
a reggel ébredők megtalálják majd a testet, óbégatásuk felveri
a környező házak lakóit, de időbe fog telni, mire az őrök
ideérnek. Tudni fogod, igaz, gyilkosom? Nem értek a
betűvetéshez, hát lustán terjedő tócsával, üvegszemekkel és
vérszínű hajnallal mondom el neked, hogy a nyomodban
vagyok.
***

Álmodom.
Még mindig emlékszem rá, hogy az éjszaka milyen mesét
mondott nekem. Néha hideg van, és akkor egy velem egykorú
kislánnyal bújunk össze, suttogunk egymásnak a közös takaró
alatt. Van, amikor véresek a kezeim, de olyan furcsán fut
végig a tenyeremen az a kövér csepp, kanyarodik ide-oda a
bőröm redői között, mintha egy jelet rajzolna rám. Aztán ott
vannak azok az emberek, vagy talán csak egyetlenegy ember,
sok arccal. Ők (ő?) is rúnákat mutatnak nekem, vetnek körém,
írnokai a sorsomnak, elhajított betűik az én történetem magjai
az idő barázdájában. Sosem tudtam olvasni.
Nyugodtan alszom — ezeket a képeket ismerem, gyorsan
peregnek le előttem, néha már csak egy-egy villanásra látom a
lányka barna szemét, takarónkon a szürke cérnával varrt
szegélyt, a vörös cseppet és a végtelenbe futó mondatokat.
Most a várost is látom, az egészet egyszerre. Falak,
tornyok, bástyák és templomok. Díszletek, játékok ezek,
körülöttük nyüzsög a házak népe, mert azt hiszik, hogy
minden, ami erősebb anyagból épült, mint tulajdon húsuk, és
méretben sokkal nagyobb náluk, már fontos lehet. Ott, látom
azt az alakot. Nincsen szeme, szája, vonásai, csak egy üres lap,
amilyet százával csíptetek a szárítókötélre mindennap. Ahogy
figyelem, fekete csíkok jelennek meg rajta, tintával hasítanak
sebeket azon az arcon. A vágások összekapcsolódnak,
tekeregnek, számomra érthetetlen jelek sokaságával írják le a
Hóhér nevét. Ha érteném...
De nem, nem! Amott a gyilkos, az az ájtatosan mosolygó,
angyalarcú férfi! Hiába leplezi magát, véresek a lábnyomai,
fehér palástján foltokat hagyott legutóbbi munkája. Állj meg,
te!
246 • M.A.G.U.S.
Vagy talán az a macskaszemű szépség az, méregtől zölden
gőzölgő ajkával? Esetleg a fekete ruhás, otromba arcú férfi,
aki tömpe ujjaival fojtóhurkot csomóz? Bármerre nézek,
gyilkosok, hóhérok vesznek körbe, egyik sem
jobb a másiknál.
Kinyitom a szemem. Szép nap van.
***
-Pontosan száz darab, hibátlan lap. Persze, mi mást vártam

volna?
-Megtisztel - hajolok meg Mincet mester előtt. Nem
számolja le az érméket, és én sem nyitom ki azonnal az er-
szényt, amint elém teszi az asztalomra. Mindig megkaptam
tőle a járandóságomat, sokszor többet is a kialkudott
ősszegnél, ha a határidő előtt végeztem a kiadott munkával.
Mosolyog, ő is észrevette az alakpárkányon a vázában helyet
kapott tulipánokat. Megakad rajta a szeme, hiszen
műhelyemben rendszerint nem tartok semmi mást a szükséges
szerszámokon és alapanyagokon kívül. Most különlegesek a
napjaim, Mincet mester, de fájdalom, nem oszthatom meg
veled örömömet.
Ő is komorabb mostanában, és pár szó után már arról
beszélünk, hogy átvágott torokkal találtak meg azt a fiatal fiút
a Macska közben. Csak lakni járt oda, egyébként inkább az
alsóváros környékén ismerték. Jóravaló legény volt, szerették,
mert mindig vigyorgott, és gyakran dobott rézpénzt a
koldusoknak meg az utcakölyköknek, ha azok elmés tréfával,
vagy zaftos pletykával lepték meg. Azután a tenyeres-talpas
cselédlány után lófrált, a fene se tudja, mi tetszett neki annyira
rajta. Állítólag most látták is a Hóhért, de nem ember az,
hanem valami Kránból szabadult szörnyeteg; a nyelvével
lefetyelte fel annak a

szerencsétlen kölyöknek a vérét, miközben sárga szemével az
utcát leste!
Elhiszem, Mincet mester. Az ember nem is gondolná,
hányféle szörnyeteg jár ebben a városban. Miért ne lehetne
köztük olyan, aki villás nyelvet öltöget és nagyobb szarva van,
mint a Kosfejűnek a határ másik oldalán?
Elköszön tőlem, nem bánom, hogy dolga van. Az ajtót
becsukja maga után, lezárja a kaput a papírmerítő és Új-
Pyarron között. Visszahúzódhatok a nyikorgó, csepegő
csendbe, hogy intésekkel, fejmozdulatokkal, szavak nélkül
irányítsam néma segédemet. Nem pihenünk, ma sok dolgunk
van, a ház előtt játszó aprónép hangja most csak
foszlányokban jut el hozzám.
Türelmesnek kell lennem, nem várhatom el, hogy ti-
tokzatos barátom első szavamra felbukkanjon. A tegnapi
éjszaka épp csak arra lehet elég, hogy egy pillanatra felkeltse a
figyelmét, majd meg is feledkezzen az esetről. Egy diáknak is
lehet ellensége, vagy közönséges haramiával is összefuthatott.
***
Nem, még nem érzem azt a vibrálást a levegőben. A város

továbbra is a lant megfeszített húrja, de elpattanj úgysem fog,
viszont a pengető kézhez sem jutottam közelebb.
Reggel megmosakodtam, és közben szemügyre vettem a
testemre rajzolt jeleket. Már kivehető halvány, szürke kör-
vonaluk a bőröm alatt, de még nem bizseregnek, csak lassan
fordulnak feketébe. Közel fogok jutni ehhez az ügyes
gyilkoshoz, majd amikor már szót váltunk egymással, amikor
érzem a Hóhér szagát az utcaköveken, értem a testbe szúrt
titkokat, a kettétört csont és szétzúzott koponya beszédét.
Csontzene, haláltánc, mennyire találó szavak ezek!
248 • M.A.G.U.S.
Vízcseppek futnak végig mellkasomon: ott is hordok egy
villás ágú jelet, fülem mögött apró rovátkák sorakoznak,
szemem körül és orrom alatt is. Nem félek, mert nem árulnak
el, közönséges ember számára láthatatlanok, de mostantól
óvatosabbnak kell lennem. Jutott belőlük a karomra, lábamra,
s ki tudja, talán a nyelvemen is vannak, a szívembe is
véshettek szavakat. Azért kalapál annyira hangosan, ha arra a
gyilkosra gondolok, vagy a fiúra tegnapról?
Nem akarok várni, kell nekem a következő, megint
rákaptam erre a sokáig nélkülözött mákonyra. Még alig
sötétedik, de már muszáj újra az utcán lennem. Akarom az
embereket, az arcokat: megnézni őket, hozzájuk érni, szavakat
váltani velük, bár a beszédnek nincs értelme, hiszen tudnom
semmit nem kell róluk. Érezni őket, a közelükben lenni,
válogatni közülük. Egy pohár víz is elég a szomjúság ellen,
mégis, ki nem szeret elmerülni benne? Mosolyogva lépek az
utcára.
Ünnep van ma, de nem az a fajta, amikor kifényesített vértű
lovasok vonulnak fel virágeső közepette, vagy feketébe
öltözött gyászhuszárok járnak körbe, mialatt a mécsesvirágok
kinyitják szirmaikat az este sötét gyepén és a folyó felszínén.
Most nincsenek szószólók, nem a templomok padjában ül
mindenki összekulcsolt kézzel, miközben szinte üresek a terek
és kocsmák. Ezen este nem jelölik ki, hova gyűljön össze a
pórnép, és nem ácsolnak lelátókat a nemes egyházfők
kényelmére.
Másmilyen mulatság ez! Ma a házak elé mindenki kihordja
az asztalát, az asszonyok süteményekkel, gyümölcsökkel
pakolják tele őket. A kobzosok, csepűrágók, festők és egyéb
mihaszna népek napja ez; akinek bármilyen zeneszerszáma
van otthon, az most a kezébe kapja, és a háza elé ül, a
megrakott tányérok közelébe. Ha valaki hoz valamit, annak a
házigazda énekel egy nótát, és elvenni is

lehet, hasonló fizetségért cserébe. Ahol kancsó is akad az
asztalon, ott az áldomásnak is helye van. Minden utcasarkon
énekmondó vagy mutatványos áll, a tereken féláron festenek
arcképet a piktorok. Mestereik uralkodóként járnak közöttük
még ilyenkor is, és nem fukarkodnak az epés megjegyzésekkel
a két utcával lejjebb dolgozó másik iskola kétbalkezes
kontárairól. Új-Pyarron ma színes és hangos, meglazítja inge
nyakát, felteszi lábát az asztalra.
Az első egy részeg volt: értetlenül kapta fel a fejét, ahogy
belém botlott a sikátorban, majd a döbbenet ült ki az arcára a
mellkasába hasító fájdalomtól. Szólni, mozdulni nem tudott, a
szíve még háromszor is rászorult a pengére, mielőtt a lába
megroggyant, és a test a földre borult. Mosolyogtam rá,
lezártam a szemét.
Édes, vidám éjszaka!
Azzal a csúnyácska lánnyal együtt figyeltük a hídon a
korlátra támaszkodva a Dorlan zavaros fodrain táncoló
fényeket, melyeket lámpások, fáklyák hajítottak vízbe, hogy
az aranyszínű foltok széttöredezzenek a habokon. Gyors
voltam, a torkát zúztam össze, és már léptem is be a tömeg
sodrába. Az első. kiáltást még hallottam, de már azt is csak
távolról. Tovább, tovább az utcákon, kalapáló szívvel,
izgalomtól remegő gyomorral, tágra nyílt szemmel, tele
tüdővel szívni magamba mindent! Magányos lovászfiú
támasztja a falat egy fogadó istállójának végében, szalmaszál a
foga között, unalom az arcán. Reggelig nem akad dolga, a
mulatózok nem fognak az ő kedvéért hajnal előtt hazaindulni.
A vére forró, átmelegíti a kezem, de aztán belemosom az
itatóba.
A piactéren a hordóra telepedett bohóc fehér arcfestéke
nyomot hagy ingemen, amikor reccsenésig rántom hátra a
fejét. A dokk közelében ócska vánkosán megpi-
250 • m.a.g.u.s.
henő kurtizán nem ébred fel, mert némán lépek be ablakán, és
ugyanolyan csendben távozom ravatalává nemesedett ágya
mellől.
A forgatag nem csillapodik, mit neki az a néhány lélek,
hiszen százak mulatnak ma minden talpalatnyi helyen! Még,
még...!
—Túl messzire mész.
Ha! Nem feledkeztek meg rólam, igaz? Most az a jel éget,
a szívem fölé rajzolt szavak a kohó nyelvén beszélnek. Nem
kétesem az arcát, nem kell látnom, ki beszél hozzám, talán
hiába is forgatnám a fejem. Egy fának támaszkodom: ezen az
úri környéken szép rendben sorakoznak egymás mellett,
árnyat vetnek a padokra, lombjuk a széllel susog.
Verítékcsepp gördül a homlokomon, lecsúszik az orromon,
hogy a szemem sarkából továbbindulva könnynek hazudhassa
magát. A jelek forró, merev vasak most, béklyóba vernek, kínt
csepegtetnek belém.
-Akkor hívjatok vissza! - Nem fogtok, hiszen tudjátok,
hogy én el merek menni olyan messzire, ahol ti még nem is
jártatok.
—Volt egy egyezség.
Én ne emlékeznék? Vigyort húzok a kínból.
-Volt.
Mit mond most? Hogy túl sokat gyilkoltam, hogy nem így
gondolták, nem tudtak? Felesleges, nekem igazán felesleges
hazudni.
-Eleget öltél.
Nevetek, rázkódom a röhögéstől, le kell térdelnem bi-
lincseim súlya alatt. Eleget? Engem néhány szóval a földre
lehet kényszeríteni, hát velem megteszik. Persze, az a másik
nem ilyen engedelmes, ő nem hord betűket az irháján, igaz? Ó,
neki sem lesz elég, de nem ám!

—Tedd végre a dolgod!
Elenged, egyedül hagy. A dolgom? Hiszen azt teszem.
Gyilkos utána kutatok, ahogy megállapodtunk. Legyen, akkor
elég mára. Holnap meglátjuk, egy nyelvet beszélek-e a
Hóhérral?
***
Hajnalodik. A város elcsendesedett, langyos eső mossa le a

kint hagyott asztalokat, eláztatja a térítőket. Sokan az utcán
térnek nyugovóra: van, akivel nincs aki törődne, némelyiket
meg hiába keltegette a felesége, és aztán egy szitokkal
otthagyta emberét az asztalra borulva. Van, aki többé már nem
is nyitja ki a szemét... Eldobált asztalkendők, elgurult kupák,
csonkig égett gyertyák jelzik, milyen csata dúlt a városban.
Aki még fent van, az lassú mozdulatokkal próbál rendet
teremteni háza táján, fájó szemét dörzsölgeti, vagy
éppenséggel öklendezik egy sikátorban attól a bortól, amit a
Vargabetűben olyan gyanúsan olcsón adtak.
Én sem sietek, engem az éjszaka nem merített ki, sőt.
Még messzire jártok a műhelytől, amikor megérzem.
Ösztön ez, a jeleim sötét fekélyekké válnak, és tudom, hogy
nyomon vagyok. Figyelem, óvatosan követem ezt a távoli
sugallatot — hiénaként a mérföldről megérzett dögszagot -,
noha legszívesebben mohón kapnék utána. Nem, most nincs
jelen, a vér szaga nem mozdul, a halál hangja most nem éles,
csak halk suttogás csupán. A Hóhér itt járt, itt hagyta keze
nyomát.
Mincet mestert kettétört gerinccel találtam műhelyem ajtaja
előtt az utcára terítve, szétszóródott fehér lapjai között. Lába a
gyermekek ugróiskoláján, mintha csak az egyik szökkenést
elvétve esett volna hanyatt.
252 • M.A.G.U.S.
***
Nem tudtam nyugovóra térni: ami idő még volt Karel

érkeztéig, azt munkával töltöttem. Kedvem támadt mindenhez,
elmostam a szerszámokat, lekapartam a mindenhova
odatapadt pépet, kiszellőztettem a műhelyt. Nem találtam a
helyem, mosolyognom kellett, újra és újra az ablakhoz léptem,
hogy végignézzek az utcán, bent a műhelyben meg állandóan
az ajtót lestem. Nem tudtam, mire várok.
Megértette az üzenetemet, és válaszolt is rá. Nem csak
vaktában kiabálta szavait, nekem üzent, tudta, hol keressen. Az
ünneplő kavalkádban látott meg, vagy már a fiúnál felfigyelt
rám? Akárhogy is, óvatos volt — nem állt lesben, nem engem
vett célba, nem tudhatta, képes-e fölém kerekedni. Persze,
micsoda dolog lenne siettetni az elkerülhetetlent, elkapkodni a
kettőnk dolgát! Végül megölöm, de rossz lenne ilyen ostoba
módon. A saját házam előtt állítana nekem kelepcét, hogy
kitörjem a nyakát, amikor egy késsel rám veti magát az
árnyékból? Na hiszen... Sajnálom Mincet mestert, de örülök,
hogy őt választotta, nem valami idegent terített ki elém, akihez
semmi közöm.
Egy nyelvet beszélünk, szavak, hangok nélkül is értjük
egymást.
***
—Távol leszek egy darabig. Talán néhány hétig is, esetleg

kicsit többet. Tudod a dolgod, igaz?
Karel bólint, nem akadékoskodik, persze hogyan is tenné a
néma ajkával? Rá merem hagyni a műhelyt arra a rövid időre.
Tudja a dolgát, ő magának le is jegyzi vevői-
ink nevét, igényeiket. Noha én nem tudom elolvasni, tőle
megkövetelem ezt. Karel, velem ellentétben, még hasznát
veheti ennek a tudománynak.
Nem féltem Karelt, nem hiszem, hogy a Hóhér őt is
megölné, hiszen tudja, hogy rám ezzel nem lenne hatással.
Felesleges is volna, már értjük egymást. Én sem fogok újabb
áldozatot szedni.
Talán csak még egyet, vagy kettőt, az emlékek kedvéért...
A Hóhér szerencsésebb volt, ő vett észre engem előbb, no,
nem mintha megnehezítettem volna a dolgát. Igazából minden
rendben ment, leszámítva azt az apróságot, hogy észre kellett
volna vennem. Megéreztem, amikor hazatértem, de csak
akkor. Képes lehet rá, hogy elleplezze magát előlem,
ugyanakkor tudjon minden lépésemről? Játszik velem? Mit
tudhat, milyen meglepetést tartogat még a tarsolyában? Itt az
ideje, hogy mutassak neki én is valamit...
Előző este elég vért ontottam, a rám ütött billogok
körvonala most már éles, tisztán látom őket. A bőröm merített
papíros, fekete jelekkel teleróva, s ezek azok a szavak, amiket
még én is képes vagyok elolvasni.
Felnyitom a szemem. Látom a jeleket, táncot járnak
előttem, a fülem mögé rótt szavakat egy távoli hang újra és
újra elmondja nekem. Nem mozdulok, egy régóta lakatlan
szegényház padlásán húztam meg magam, itt hallgatom a
betűk suttogását.
Újra látom Mincet mestert magam előtt, fehér arcát,
hátrafelé hajlott derekát, görcsbe rándult kezét. Ujjamat száraz
ajkára tettem, beletúrtam hajába, végigsimítottam gerincének
kiálló csonkján. Ember ilyen erővel nem bírhat, még nekem is
nehéz lenne...
Mosolygott. Ez az egész csak játék.
254 • m.a.g.u.s.
Rajtam nevettél, Hóhér? Én is mosolygok. Ez tényleg egy
torokszorítóan izgalmas, érdekes játszma mindkettőnknek. A
gyermekek is így bújócskáznak a házak udvarában, a Kis
utcában meg a leégett kocsiszín romjainál.
„Egy-kettő-három-négy — Meglátlak, ha most nem mégy! Öt-

hat-hét-nyolc — Fuss, ha még tudsz! Kilenc-tíz - Forró
víz!"
Már elszámoltam tízig, gyilkosom, indulok. Merre ke-

resselek? Hol bújsz meg, amikor nem Új-Pyarron utcaköveit
fested vörösre egy szerencsétlen vérével? Kitekintek a
foghíjas cserepezés résén, az előttem örvénylő jelek vé-
gigsimítják az utca sarkán beszélgető négy férfit, majd el-
siklanak mellőlük. Nincs közöttük, akit én keresek. Nem
fogtam szagot, nem hallok sikolyt sem közelről, sem távolról.
Várnom kell, mozdulnom sem szabad, csak figyelem a rúnák
hangját, míg a Hóhér újra ölni fog. Ha kell, hetekig állok
lesben.
Ne várass sokáig, gyilkosom!
***
Nem tudom, mennyi idő telik el.

Rejtőzöm most, szívem a villás minta ölelésében pihen,
lustán hajtja keresztül a vért testemen. Levegőt alig veszek,
karom, lábam, minden porcikám mozdulatlan. Tekintetem
üres, szemem nem a tető korhadt gerendáját látja, hanem az
utcákat, a házak között végigsiető embertömeget. Alom ez,
arcok, alakok lódulnak el előttem, tompán, színtelenül, hogy
végigkutassam őket tekintetemmel. Messziről hallgatom
hangjukat, mégis, ha aka-

rom, ki tudom venni azokat a szavakat, melyek számomra
fontosak lehetnek.
Nem élek, lelkem alszik, csak a tudatom figyel — nehéz,
nagyon nehéz a dolga annak, aki most rám akar bukkanni:
még azok, akik béklyót aggattak rám, sem talál nak meg
egykönnyen ilyenkor. Nincs fájdalom, semmi nem zavar meg,
talán ha lassan kést nyomnának a mellkasomba, arra sem
élednék fel. Milyen lenne? Lassan sötétbe fordulna minden,
vagy megmaradnék örökké a várost figyelve? Nap követ
éjszakát, majd újra eljön az este. Nem szomjazom, ennem sem
kell.
Vérbe borul előttem a világ, sikolyra tátott száj harap
felém. Az egyik szemfoga csorba, ajka vékony, tágra nyílt
szemmel ordít a világba. Kezem megrándul, mintha meg
akarnám ragadni a képet, fogam összeszorul, ráharapok a
nyelvemre. Fémes íz árad szét a számban, a fájdalom
majdnem kirángat bódulatomból.
Nem, nem, maradnom kell! Ölt, de túl messze van, mire
innen odaérek, már nyomát sem találom az én ügyes kis
mészárosomnak. Várnom kell, várnom, amíg közelebb ér.
Még nem mozdulhatok.
Hideg, éjszakai szellő, és aztán újra ébredő házak nyújtják
ki ajtójukon embernyelveiket. Ma nem öl, és a következő nap
sem. Kivár, engem keres, mert nem érti, hova tűnhettem. A
kocsijáról rakodó fuvaros torkát nyíl veri keresztül,
halálhörgése furcsán összecseng a jelek dalával. Közelebb...
Még két napfelkelte, még két éjszaka.
***
A hátamhoz tapasztott pókháló szálai elszakadnak, a

mellettem talpát nyalogató kóbor macska helyből két öl-
256 • m.a.g.u.s.
nyit ugrik, amikor felpattanok mellette. Végigrohanok a
mestergerendán, a földre döntött ajtón taposok.
A deszkáknak itt vége, a padlás három emelet magasból
bukik alá, a szűk, néma sötétség sapkáját óriás kéz rántja le:
fáj a fény, az utca zaja megsüketít, a mélység biztat: ugorj!
Ugrom.
A szemközti ház kicsiny erkélyén pozdorjává törik az
ócska zsámoly, amire érkezem. Valaki felkiált az utcán —
ugyan mit láttál, cimbora? A szobában épphogy felnézni van
ideje az asztalánál reggelije előtt ülő vékonydongájú szőke
férfinak, mielőtt a szemébe vágom a kést, olyan erővel, hogy a
hegy a feje hátsó részén üti ki a csontot. Látok, a jelek
elmondják nekem, hogy a két szomszédos lakban
megdermednek az ottaniak, de nem mozdulnak. Élhetnek még.
Kilököm az ajtót, berontok a szemköztin, a szobában körbe
sem nézek, az ablakot látom magam előtt, amin át lejuthatok a
Rongykorzóra. Kivetem magam, másfél emeletet zuhanok,
hogy a Vándor süvegébe kapaszkodjak, talpamat vallanak
vessem — régi szobor, mindenki mást mond arról, melyik
istent ábrázolja. Lent vagyok, a Kétkanyar előtt futok el,
keresztül a Harangok terén. Aztán jön a Hattyú-köz, a
Forduló, és a kerékgyártó ikrek műhelyének hátsó udvarán
keresztül eljuthatok a...
, Jobbra lépek,
Balra járok,
Én ma rosszban sántikálok."
Észrevett. Nincs egyedül. Tudja hogy jövök, a rúnák életre

kelnek, ide-oda röppennek. Egy a kapualjból kilépő férfi mellé
kerül, a fal mellől talpra szökkenő koldusnak

is jut, az utca végén futva érkező kese hajút az az íves kalapú,
keskeny betű választja magának. A Hóhér nyakán vagyok: a
semmiből bukkantam elő, le kell dobnia álcáját, csak így
menekülhet.
Gyorsak, de őket nem segítik a jelek — az elsőnek akkor
vágom át a torkát, mikor még félig sem húzta elő kardját, a
másikat csuklón kapom, és a kezében szorongatott tőrt
fordítom felé, azzal döföm keresztül a szívét. A kese
számszeríjat emel, de becsapja a szeme, a betű ereje leplez
előle. Vége van, a vaktában kilőtt vessző az egyik házfalba
fúródik.
El az utamból!
Pillanatokat, lépteket szerezhettek csak az én kis ba-
rátomnak. A Fordulónál kettő áll lesben, hibátlan összhangban
változnak kordét rakodó fuvarosból keskeny pengét markoló
gyilkosokká. Már két házzal arrébb tudtam, kik ők és mire
készülnek.
A kerékgyártók udvara mögötti vértes az utca végében
kuporodott le, nekem háttal. Gyorsan vége van.
Még egy utca: az előttem álló alacsony szabólegény ke-
zéből villám csap felém, és fröccsen szét mellkasom kétágú
jelén, ruhámból parázsló cafatok repülnek mindenfelé.
Égiháború ez, ujjaiból újra és újra kitörnek a vakító, kék ívek,
hogy a tőlem balra álló hordót verjék szét, az ablakpárkányra
tett virágcserepet robbantsák szilánkokra. A. legény felhasított
gyomrához kapva esik össze, vére forró cseppekben hullik a
karomra. Éget.
Utolsó szavával azt a rossz istent szólítja, csak a torkába
szúrt acél némítja el. Rajta már nem segít a Kitaszított, ahogy
a Hóhéron sem, őt már senki nem rejtheti el a szemem elől.
Közel van, a Halak terén fogok szembenézni vele.
258 • m.a.g.u.s.
***
„Útra keh a püspök, nyomában a strázsa,

a vándor a kapuban az ingét váltja."
Ide-oda szökken, kis szoknyájából kikandikáló lábai

könnyedén követik a vers által diktált mintát. Ajka formálja a
sorokat, vékony hangja magányos madárdal az üres
sikátorban. A mellette álló két nő -egy csontsovány, sápadt
leány és egy hajlott hátú vénség - szembefordul velem. Az a
rossz isten még mindig az asszonyokra bízza az igazán fontos
dolgokat. Nem kell szót váltanunk, hiszen felismerik bennem
egy hozzájuk hasonló keze munkáját: ők látják az igazi
arcomat, megfestett testemet, s talán még értik is különös
jeleimet. Meglepődtek vajon? Csak kevesen tudnak róla, hogy
a Szent Város nagyjai nem riadnak vissza az olyan
eszközöktől sem, amilyen én vagyok.
Az öregasszony teste szinte kettészakad a derekára mért
csapástól. Szájából egy hördüléssel fekete hab bukik fel. A
másik némber még elsikoltja átkát, mielőtt félrecsúszott
vágásom felhasítja az arcát; s a világ vérbe borul, a fülemben
valami nagyot pattan, forróság ömlik végig az államon.
Próbálok talpon maradni, de a kövek kifordulnak lábam alól, a
házfalak felém dőlnek, s a gyermek és a szuka tucatnyi
szellemalakot öltve táncol körbe. Az arcomhoz kapok, mert a
szemeim mintha tűzben égnének, mégis látom a tenyerembe
karcolt rúnát, az ujjaimon sorakozó apró betűket.
A kard kifordul a markomból, távoli nesz csak, ahogy a
penge megszólítja az utcakövet. Egy pillanatra megint látok,
kezem a megszabdalt nő köpenyébe akad. Belekapaszkodom a
szövetbe, az anyag reccsenve enged, valamit

kitépek az övéből és a vállába vágom, majd teljes erővel
előrerántom a fejem, homlokon nekicsattan az övének. A
szemem előtt sziporkázó fények táncolnak, tompa zúgás mos
el minden más zajt. Hallom, hogy a boszorkány kiált valamit,
keze az oldalamba mar, érintése feketére perzseli a húsom.
Lángok villannak előttem, az arcomba csapnak. Ordítok, a tűz
a nyakamat is végigperzseli, ahogy lerántom a kezét
magamról. A feje felé kapok, kiszakítok egy marék hajat, az
arcába sújtok.
Megtántorodik, végre elő tudom rántani a tőrömet, a
gyomra felé döfök. A penge hegye megakadt valamiben, egy
gomb kettéroppan a döféstől, de én szúrok, újra és újra, míg
végre érzem a kezemre ömlő vért. Eltaszítom, a lábam
összeakad, és én is végigvágódom a kövön.
Nem látok, az arcom megégett, az oldalamon ugyanúgy
tenyérnyi fekete folt. Felkelni...
„Egyet lépett, kettőt ugrott,

s lám végül hova jutott?"
Vékonyka a hangja, már ebből is csak cincogást hallok.

Lassan fordulok felé, szédülök, de még van fegyverem, még
látok pár homályos foltot, még tudok ölni. Szökken még
egyet, majd lecövekel. A boszorkány képén áll meg, persze, az
a rossz isten... Törékeny, finom kis gyermek, kecses cipőt,
fodros ruhát visel. Haja barna és hosszú, szeme nagyra nyílva
fürkész engem, mosolyog. Tudom ám, min mulatsz, kis
gyilkosom. A mi közös titkunkon, amit a te pajtásaid
ugyanúgy nem értettek, ahogy az én uraim sem. A tieid? Vedd
számba őket, van még talpon közülük? Van még társad, aki
ennél a lángoló kezű némbernél is többet tud?
—Megöljelek? — Mosolyog, ujjával felém mutat, a keze
beleakad a mellette köröző jelbe, mire az szilánkokra esik
260 • m.a.g.u.s.
szét. Nocsak. Nem látja, értetlenül mered fehér szegélyű
körmére, csak annyit érez ebből, mint amikor az ember az
ökörnyálat simítja le arcáról. — Meg tudlak ölni.
Nevet. Ha nem lennének a testembe égetett bélyegek, nem
is látnám, olyan sebesen mozdul. Félreugrom előle, a kezével
a levegőbe rajzolt jel láttán fájdalom hasít a fejembe, a betűk
égetnek most, tompa zúgást hallok, mintha letaglóztak volna.
Felrántom a kezem, az ujjaimat alig érzem, így nem sikerül az
álla alá szúrnom a pengét. A keresztvas csap az arcába, ledönti
a lábáról. Nem tudok megállni, elejtem a fegyvert, fordulnom,
ugranom kéne, de a házfal meglódul felém, a kövek hideg
pofonnal hűtik a bőrömet. Nekitámaszkodom, levegőt kell
vennem, össze kell szednem magam, csak látnom kellene,
csak egy pillanatra ura kell hogy legyek a testemnek.
—Megöljelek? - Én is mosolyogni próbálok, de nem tudom
mozdítani az ajkamat, az is megégett. Fáj.
—Ügyes vagy. — Félig fekve néz felém, felszakadt szája
furcsa mosoly az arcán. Feltérdel, a lecseppenő vörösből húz
jeleket a földön.
Megint rám mosolyog, és én nem tudok a földre vetett
betűkre nézni, már a látványuktól is kiráz a hideg. Mit
mondhattak neki, hogyan nevelhették, ha gyermekkorára
ennyire részévé vált a halál? A romlás úrnőjének szépséges
műve, a lélegzetem is elakad tőle. Fegyver a Kitaszított
kezében, titkos odúk és rejtett szentélyek mérgezett pengéje,
ahogy én a katedrálisok és paloták urainak vagyok (nem, nem
a fenséges pallosa, dehogy) köpeny alá rejtett gyilkoló
szerszáma.
—Te is ügyes vagy — suttogom. Karel jut eszembe, meg a
műhelyem előtt játszadozó többi közönséges gyermek.
—Öld meg! Öld meg végre! — Az én türelmetlen uraim is
szólnak hozzám.

—Mindjárt. — Mindjárt. Mindjárt mozdulok, Mindjárt mellé
szökkenek, elvágom a nyakát, összetöröm azt a kicsi
koponyáját, a mellkasába taposok. Mindjárt, mindjárt újra
képes leszek mozogni, a következő kísérletre a kezem nem
hullik majd vissza az oldalam mellé, nem fogok térdre esni a
lépés közben.
—Fáj? - kérdezi. Hogy került ilyen gyorsan mellém?
Most, most elkapom, a ruhájába markolok, homlokomra
tett ujja nem fogja tudni befejezni a mozdulatot, már csak egy
pillanat! Nem hagyom, nem hagyhatom, hogy a jelei
szétroppantsák a koponyámat, kifordítsanak a bőrömből.
Közel van, felhasított arca az enyém előtt, érezheti a megégett
húsom, az orromból folyó vér szagát.
— Bilincsben vagy. - Fürkész, szeme ide-oda mozdul, a
jeleimet kutatja.
-Öld meg! Most!
Rekedten felhördülök, elkapom a nyakát. Végeznem kell
vele, ez a hang, ez a szó kényszerít. Nem tiltakozhatok,
madzagon rángatott bábu vagyok, fegyver, amit az azt
markoló kéz irányít. Volt egy egyezség. Össze fogják zárni az
ujjaimat, és vége.
Alig érint, de a bőröm alá karcolt jelek széthullanak, és én
felordítok, mert kezemet mintha levágták, letépték volna a
karomról. Látom, hogy megvan, de a tenyerem rúnája nincs
többé, a csuklóm jelei fekete bogarakként rágják ki magukat a
húsomból és foszlanak semmivé. Térdre esek, de szét tudom
nyitni az ujjaimat, saját akaratomból mozdítom őket. A
sürgető szó hiába dörömböl odabent, a kezemnek többé nem
parancsol.
—Látod? — nevet a gyermek.
Látom. Értem. És tudom, hogy azok ott, a pórázom másik
végén is értik, hogy mi történik, s mit jelent, ha a fegyver
kicsúszik a kezükből. Egy olyan fegyver, mint én.
262 • m.a.g.u.s.
-Pusztulj! Pusztulj akkor!
Vége. Az a villás jel befúrja szárait a bőröm alá, és ma-
rokra kapja a szívemet. A gyermek nevet, míg engem az
agónia görcsbe ránt, odabent hatalmas kés hasít fel mindent. A
levegőbe markolok, hátha láthatatlan, elérhetetlen gyilkosomat
torkon tudom ragadni. Hideget érzek, jeges kútba löktek, a
napsugár utoljára villan a szemembe, egyre halványodó
fénymaszat lesz, ahogy alásüllyedek ebbe a dermesztő sötétbe.
***
Csak pár pillanatig tarthatott.

A hasamon pihen a keze, de nem fordította ki a beleimet
azokkal a furcsa rajzokkal, melyekkel oly könnyedén osztja a
halált. Mosolyogva guggol mellettem, cinkosán néz rám. A
ruhát leperzselték rólam, tétován megérintem a gyilkos pecsét
helyét a szívem fölött.
—Elvettem — mondja.
Felülök, köhögnöm kell. Valami felszakad bent, feketét
köpök, ocsmány íz tölti meg a számat. Szétnézek a kezem
által mészárszékké lett téren, már amennyit a megmaradt
szememmel még látok.
- Bántottak - súgja a fülembe. - Azok bántottak — int a
vénasszony annak a némbernek a teste felé.
Bólintok, majd feltápászkodom. Ki tudja, milyen cél ve-
zette a rossz isten kutyáit, miért azokat küldték a pokolra,
akiket az én kis gyilkosommal végeztettek ki? Majd egyszer
megkérdezem tőle, mit sutyorogtak állandóan a fülébe, mire
tanították, hogyan tették őt ilyenné? Talán csengő aranyakért
gyilkoltak, talán valami eszement, szentnek mondott célért,
talán csak az ölésért magáért, mit számít ez már nekem?
Valamelyik hatalmas most biztosan röhög

a markába odafent, hiszen a feldobott érem ezúttal az élére
esett - fegyverekként estünk egymásnak, de úgy adódott, hogy
egymás bilincseit metéltük el.
A műhelyemet már nem lenne okos dolog felkeresnem —
pláne az én kis új barátom társaságában nem — de az biztos,
hogy Új-Pyarront nem hagyjuk el még egy darabig. Nekem
legalábbis van még némi adósságom. Mostantól megint úgy
léphetek az utcákra, ahogy a bilincseim miatt évekig nem
tehettem. A fájdalom ellenére elmosolyodom.
Gyilkos jár a városban.
Malcolm J. Hunt
Tárgyalások
Regnore Shedlim, Dreina istennő Hűségese az utóbbi időben

minden hajnalban felgyalogolt a Papi Szék impozáns
épületegyüttesének nyugati tornyába, hogy gyönyörködhessen
a napkelte fényében tündöklő Gömbszentély látványában. A
városra ugyan jobb kilátás nyílt a saját lakosztályából, de
mivel az épp az Égi Templom alatt helyezkedett el,
tulajdonképpen csak onnan nem lehetett látni az istenek
adományát.
Úgyhogy naponta megmászta a végtelennek tűnő lép-
csősorokat, amelyek levezettek a lakosztályából a belső
udvarok szintjére, hogy onnan felkapaszkodjanak a nyugati
torony tetejéig. Egy magafajta öregember számára ez bizony
felért egy zarándoklattal. Pár napja már meg kellett
igazíttatnia a szabójával a pantallóit, mert szinte kifogyott
belőlük.
Fújtatva lökte ki a torony körerkélyére vezető ajtót. A szíve
úgy dörömbölt, mintha kitörni készülne a mellkasából,
hallotta a vére lüktetését. Dereka és térde sajogva
emlékeztette, hogy nem fiatal már.
Kisétált a keskeny párkányra, élvezte, ahogy a tenger felől
érkező hűvös hajnali szél simogatja izzadt homlokát, majd
kelet felé fordult. Időben érkezett, a nap

sugarai még csupán a távoli felhők alját festették halvány
rózsaszínre. Lenézett Új-Pyarronra, de a város még álmosan
sötétbe burkolózott, nyomát sem lehetett látni a szokásos
nyüzsgésnek. Csupán a folyó torkolatánál és a kikötőben
látszott némi mozgás, ahogy a halászok az apállyal kieveztek a
tengerre, hogy reggelre a város piacai friss halakkal és
rákokkal teljenek meg, etetve a számtalan éhes szájat.
Lassan, szinte szertartásosan nézett fel a Gömbszentélyre.
A kék hold — az átkos sivatagi isten, Amhe-Ramun arca —
már rég nyugodni tért, a hajnalhasadás előtti sötétségben az
Égi Templom csupán vak korongként lebegett a város
központja fölött.
Aztán, ahogy minden reggel, beköszöntött a csoda. A nap
első sugarai elérték az istenek ajándékát, mire annak fala ezer
színben szikrázott fel. Kékek és pirosak, sárgák és zöldek,
fehérek és ibolyák szaladtak keresztül tökéletes felszínén,
tünékeny mintákat és ábrákat hoztak létre, hogy aztán tiszta
fehérré olvadjanak össze, és a gömb második napként
felragyogva ébressze a várost.
Regnore Shedlim a korlátba kapaszkodva, lehunyt
szemmel élvezte az arcát fürdető mennyei fényt.
— Gyönyörködsz a művedben, Hűséges?
A főpap összerezzent az ismerős hangra, de gyorsan erőt vett
magán, és nem fordult hátra. -Miről beszélsz?
— Ez a legújabb a városban, hogy a Gömbszentély
nem is igazi, nem az istenek ajándéka, hanem csak káprázat,
délibáb, amit ti találtatok ki.
—Ó, Dreina, az emberi ostobaságnak tényleg nincs határa!
- sóhajtott fel a Hűséges. - Miért kell nekem mindig efféle
sületlenségekkel foglalkoznom?
266 • M.A.G.U.S.
—Nem kell — emlékeztette a Hűségest hívatlan látogatója.
— Te akarsz mindenről tudni, te akarsz mindent kézben
tartani.
—Valakinek muszáj — vont vállat Shedlim.
—És ki más lenne nálad alkalmasabb? Elvégre nélküled a
fű se nő!
—Ne dühíts fel, Gana!
Nevének említésére az idősödő, de a maga módján még
mindig vonzó nő előbújt a toronysisak árnyékából, és kilépett
a hajnali fényben fürdő párkányra. Szürkébe forduló haját
hátradobva fordította arcát ő is a magasban lebegő Égi
Templom felé.
— Eszembe sem jutna, Hűséges!
-Eh! - legyintett a főpap. — Inkább azt mondd, mire
jutottál az ordaniakkal, álomjáró!
— Attól függ, mire gondolsz...
— Gana! — csattant fel Shedlim.
— Rendben. Nem sokra, elsősorban azért, mert vigyáz
nom kellett arra, hogy ne keltsek gyanút — válaszolt fin
torogva.
—Ez mindennél fontosabb! - emelte fel mutatóujját fi-
gyelmeztetően a Hűséges. - Eljátszanánk azt a kevés bizalmat,
amit talán sikerült ébresztenem bennük.
—Tudom, nem kell rá emlékeztetned, Regnore! — vágott
vissza a nő haragosan. — Én sem mondom meg neked,
hogyan vezesd az egyházadat, te se üsd az orrodat az én
munkámba!
A főpap mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Újra
emlékeztetnie kellett magát arra, hogy az álomjáró semmilyen
szempontból nem az alárendeltje, de még csak nem is a
tisztelője. Óvatosan kell vele bánnia, ha továbbra is igényt tart
a szolgálataira. És még inkább a hallgatására.

—Igazad van Gana, kérlek, bocsáss meg — mondta, mi-
közben erőt vett magán, és nem tette szóvá, hogy legutóbb a
nő kudarcot vallott, amikor egy gyilkost kellett volna
megtalálnia.
—Látod, ez egészen őszintének hangzott - dicsérte meg
gunyorosan Gana, majd feltartott kézzel megállította a készülő
tiltakozást. —Túl régóta ismerlek, úgyhogy hagyjuk. Nem
sikerült beférkőznöm az álmaikba — folytatta az álomjáró. -
Csupán felszínesen érintik az Antisst, akkor is jókora
lángfalakkal veszik körül magukat.
— Ez azért várható is egy maroknyi tűzvarázslótól!
—Nem hiszem, hogy mind tűzvarázslók lennének -
csóválta a fejét a nő —, bár nincs sok tapasztalatom a faj-
tájukkal. Ilyen álmokat még nem láttam: a különbségek
általában többet mondanak, mint a hasonlóságok, de az ő
esetükben mindenütt ott tombol a tűz. Nagy ritkán bukkan
csak fel egy hatalmas tó...
— Az Ordani-tó.
— Biztos — vont vállat Gana. — Hatalmas tengerszem,
fenyőkkel a partjain, fürge csónakokkal a felszínén. Még
azt sem sikerült megállapítanom az álmaik alapján, hogy
melyikük a vezető. Mind nagyon... erős személyiség.
Rendkívül fegyelmezettek és ugyanakkor nagyra törők.
—Ez furcsa. Szerintem nagyon is egyértelmű. —Talán csak
hiszed, hogy valóban az vezeti őket, aki a szószólójuk.
— Ó, nagyon jól tudom én azt, hogy nem a szószóló a
küldöttség feje. Kétségkívül jól beszél, minden bizonnyal
gyakorlott követ, de a valódi hatalom azé az alacsony fér
fié, aki tőle jobbra szokott elhelyezkedni.
—Lehet — vont újra vállat az álomjáró. — Még nem lát-
tam őket, csak álmaikban, és azokat is nehezen találtam meg.
Egyetlen éjszaka alapján nem tudnám megmon-
268 • M.A.G.U.S.
dani, mi a rangsorrend közöttük. Úgy tűnik, mindegyikük
meggyőződése, hogy legalább olyan nagyra hivatott, mint a
többiek, ha nem többre. Öntelt, akaratos gazemberek, ha
engem kérdezel.
—Tudom, hogy azok, de azt igazán nem várhattuk, hogy az
Ordani Tűzvarázslórend majd engedékeny kölyköket küld
tárgyalni velünk.
—De hogy mind a hatan...
—Tessék? — vágott közbe megdöbbenve Shedlim.
—Mondom: mind a hatan olyan...
—Csak öten vannak! — szakította ismét félbe az álomjárót
a Hűséges, mire a nő szemöldöke magasra szaladt.
—Mindig a „hatok"-ként gondolnak magukra, Vagy
alkalmanként „keresők"-ként, ennyit sikerült kiderítenem. És
annyian is érkeztek a városba, legalábbis az álmaik szerint.
— Ki a hatodik?
-Fogalmam sincs! - vetette oda ingerülten az álomjáró. —
Azt se tudom, melyik ötöt látod vendégül. Van, amelyik
főnixmadárként gondol magára álmaiban!
—A Kárhozat sivatagára! - szaladt ki a főpap száján. -Hol
lehet a hatodik társuk?
-Ez nem így működik Regnore, tudod jól — csóválta meg a
fejét Gana. - Ha valamelyikük álmodna arról, hogy hol
fekszik, a szobáról, vagy az épületről, akkor talán meg tudnám
találni, de akkor sem lenne egyszerű. Különösen úgy, hogy a
lángfalak az utamat állják.
—Gana, ez fontos!
—Mily meglepő! Eddig minden, amit kértél tőlem, fontos
volt.
—Nem pazarlom semmiségekre a tehetségedet.
—Megtisztelő — felelte olyan hangon a nő, amiből egy-
értelműen kiderült, hogy nem ért egyet.

—A valóságban nagyon is jól látszik közöttük a szigorú
hierarchia — morfondírozott Shedlim.
—A valóságban? — kérdezett vissza a nő. — Hány éve is-
mersz, Regnore?
—Kyel első havában lesz tizenhét éve — felelte rövid
utánaszámolást követően a főpap, amivel sikerült meg-
hökkentenie Ganát.
-Már ennyi? Na mindegy. Felnőtt egy nemzedék, mióta
megismerkedtünk, és számodra még mindig valóságosabb az
álmoknál ez — intett széles ívben, amivel felölelte az erkélyt,
a magasban lebegő Gömbszentélyt és az alant elterülő várost.
— Hát persze - felelte szemöldökét összevonva a Hűsé
ges. - Az álmok ugyan hasznosak lehetnek, ezt már több
ször bebizonyítottad, de nem igazak. Tünékenyek és vál
tozékonyak.
—Neked, Regnore — mosolygott a nő. - Csak neked. —Mit
akarsz ezzel mondani?
— Csak annyit, hogy ideje felébredned — mondta az
álomjáró, mire a Hűséges szeme felpattant.
Az ágyában feküdt, könnyű selyemtakarója alatt. Há-
lószobája nyitott ablakain besütött a kék hold, valószínűtlen
fénybe vonva a bútorokat.
—Dreina, miért műveli mindig ezt velem az az átkozott
némber? — kérdezte a félhomálytól, de választ persze nem
kapott sehonnan.
***
Az álomjáró túl sok gondolkodnivalót adott neki, úgyhogy

inkább nem is próbált visszaaludni, hanem kimászott az
ágynemű marasztaló öleléséből, és munkához látott. Mielőtt
megtette szokásos zarándoklatát a nyuga-
270 • M.A.G.U.S.
ti toronyba — Gana természetesen nem várta ott, hogy is
juthatott volna túl a Papi Szék őrségén! — egy sereg munkáját
elvégezte. Mindenekelőtt parancsba adta, hogy azonnal
járjanak utána a rejtélyes hatodik ordaninak, majd átnézte a
Papi Szék és Dreina egyházának jövedelmeiről szóló
jelentéseket, aláírt számos javaslatot, amelyek hídépítéstől,
csatornaásásról, templomemelésről és a hozzájuk szükséges
pénzekről szóltak.
O-Pyarron kérdésével már csak napkelte után tudott
foglalkozni. Az ezzel kapcsolatos levelek mindig egy külön
kupacot alkottak, mert többségük az egész egyházat kényesen
érintette. A szent város romjain megtelepedő szerzetesek
rendszeresen fordultak hozzá világtól elvonult emberektől
szokatlan hevességgel. Néha képesek voltak ugyanabban a
levélben segítséget követelni a várost fosztogató
ereklyevadászokkal és közönséges rablókkal szemben,
kioktatni az új-pyarroniakat arról, mennyire rossz úton járnak,
illetve felszólítani őket, hogy azonnal szállítsák vissza a
romok közé a kimenekített ereklyéket, vagyontárgyakat! Az,
hogy az új város lakóit következetesen ternaniakak nevezték,
és leveleiket is a régi elnevezés szerint címezték, már rég nem
dühítette a Hűségest, most viszont ereklyekeresői révén
sikerült az egészbe belebonyolódnia Krad egyházának is.
Shedlim ezek után szinte szívesen foglalkozott az Ink-
vizíció ügyeivel. Áttanulmányozta az élve elfogott eretnekek,
orwellánusok és ranagoliták vallatásáról készült legutóbbi
jegyzőkönyveket, majd pár utasítás révén átcsoportosított
némi vagyont az inkvizítorok tevékenységének
megerősítésére. Végül pihenésképpen udvariasan
visszautasított néhány meghívást, és a levelekre rákanyarította
azoknak a papoknak, papnőknek a nevét, akiknek
képviselniük kell az egyházat a különféle alkalmak

során, legyen az Predoc trónörökösének nagykorúvá válása,
vagy az új erioni templom felszentelése.
Fiatalabb korában szívesen tett eleget az efféle meg-
hívásoknak, mert szerette a változatosságot és az ün-
nepségeket, még a sokszor fárasztó utazás sem rettentette
vissza, de az utóbbi években igyekezett háttérbe húzódni,
hogy a számos tehetséges ifjú is lehetőséghez jusson, ó pedig
szeretett Új-Pyarronjának szentelhesse az idejét.
A régi város egyértelműen Selmo próféta és Elorand
nagymester, rajtuk keresztül pedig Krad Pyarronja volt.
Shedlim régen, még jóval a Dúlás esztendői előtt maga is
találkozott mindkettejükkel, és őszintén hiányolta őket.
Bölcsességük, tartásuk és határtalan egyenességük lenyűgözte
őt, és titokban - így két és fél évtizeddel a haláluk után -
beismerte, hogy mindig is hozzájuk mérte magát. Példát
mutattak számára, hogy milyennek kell lennie egy vezetőnek,
egy államférfinak, egy egyházfőnek. Egy pyarroninak.
Ma már tudta, hogy sosem válhat hozzájuk hasonlóvá, de
nincs is rá szüksége, anélkül is méltón szolgálhatja istennőjét
és népét. Ráadásul felismerte azt is, hogy távozásukkal Dreina
egyháza lehetőséget kapott arra, hogy méltó helyére kerüljön.
Új-Pyarron az istennő városa lehet!
Ahhoz azonban meg kell mutatnia, hogy erős, és nem üres
másolata csupán a Dúlás során elpusztított régi városnak. A
Gömbszentély megjelenése mindennél ékesebben — és ami
fő, mindenki számára jól láthatóan — bizonyította, hogy az új
város bírja az istenek áldását. Talán ennek köszönhette az
ordaniak látogatását is.
— A sogroniták megérkeztek már, Latin? — kérdezte ifjú
titoknokát, miközben díszköntösét nézegette az öltözőszobája
állótükrében. Az arannyal szegett kék bársony
272 • m.a.g.u.s.
kellően előkelőnek tűnt Dreina főpapjához, ugyanakkor nem
volt túl hivalkodó. Arra számított, ezzel ellenpontozni fogja az
ordaniak tűzszínű ruházatát. És a szeméhez is illett.
— Igen, Hűséges. Ahogy sejtette, ellenőrizték a
csarnok mágikus védműveit. Kiegészítették néhány átmeneti
rajzolattal, de alapvetően nem bolygatták meg.
- Milyen kedves tőlük — morogta gúnyosan Shedlim. —
Az éjszakát hogy töltötték?
—A két idősebb... — kezdte Larin.
—Hyalcon Darmon és Seren Prae — vetette közbe a főpap.
—Valóban, Hűséges. Ők csupán egy rövid sétát tettek a
közelben, a többiek azonban felkeresték a Gyönyörök Házát.
—Jellemző - csóválta meg a fejét Shedlim. - Idejönnek
Pyarronba, de nem egy Ellana-szentélyt keresnek fel, hanem
inkább egy dzsad bordélyba mennek. Tűzimádók -morogta
megvetően. — Mikorra érnek ide a többiek?
—A khuryak már a nyári kertben várakozik, és úgy
hallottam, már exellissar Harranbullas is megérkezett, csak
még áldozatot mutat be az egyik szentélyben, mielőtt
csatlakozik önökhöz, Hűséges.
— Remek — bólintott Shedlim, miközben eligazgatta
nyakában a súlyos aranyláncot, amelyen istennője szent
szimbóluma függött, az aranytenyér közepén a mindent
látó női szemmel. Lesimította szemöldökét, fejét félrefor
dítva mindkét oldalról megszemlélte frissen nyírt szakál
lát, majd elégedetten biccentett.
-Uram?
- Igen, Larin?
-Már tegnap is szerettem volna kérdezni, hogy miért pont
őket kellett idehívnom? Se Krad, se Ellana...

— Ordannal tárgyalunk, fiam - felelte Regnore. —
Nem Shadonnal vagy Yllinorral. Erőt kell mutatnunk. Még
akkor is, ha fogalmunk sincs, hogy mit akarnak tőlünk épp
most. — Előző nap ugyan az ordaniakkal való találkozás
után azonnal üzent az álomjárónak, de azon kívül, hogy
eggyel több sogronita érkezett a városba a követekkel,
ő sem tudott semmi használhatót kideríteni. Legalább
is egyelőre.
—De miért épp a három pyarroni igazság? — kérdezte a
fiatal pap, mire a Hűséges egy pillanatra összevonta a
szemöldökét, majd elmosolyodott.
-Látod, ez meg sem fordult a fejemben, amikor idekérettem
őket. Viszont abban igazad van, hogy az ordaniak biztos erre
fognak gondolni. Nem baj, hadd higgyék azt, hogy igazságot
akarunk szolgáltatni! Lenne épp miért.
-Uram?
— Igen? - biztatta türelmesen a főpap, miközben elin
dult kifelé a szobából.
—Nem fogják azt hinni, hogy az Inkvizícióval fenye-
getőzünk?
Shedlim elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Uwel és
Kyel egyháza Dreináéhoz hasonlóan felettébb tevékenyen
kivette a részét az Inkvizíció munkájából, és ezt valószínűleg
tudták a tűzvarázslók is; hiszen épp a napokban keltett
riadalmat szerte a városban egy ámokfutó, akinek gyilkosságai
mögött, mint utólag kiderült, lényegében Orwella hívei
rejtőztek. Minderi bizonnyal számos szörnyűségnek elejét
vehették volna, ha a testvéregyházak szorosabban
együttműködnek, ahogy arra, főleg az ő nyomására, végül is
sor került.
Ezúttal nem szorult az Inkvizíció támogatására, pusztán
azért kért udvariasan segítséget a tárgyaláshoz a test-
véregyházaktól, nehogy úgy tűnjön, a Dreina-hívők a
274 • m.a.g.u.s.
többiek háta mögött kötnek különalkukat, és épp azért esett a
választása Uwel és Kyel egyházának komor vezetőire, mert
ugyan távol áll tőlük a diplomácia számos finom módszere,
ám a hirtelenség és a meggondolatlanság sem jellemző rájuk.
Neki pedig most épp ilyen támogatók kellettek.
Kiértek a lakrészéből, átvágták egy aprócska belső kerten,,
majd elindultak a Papi Szék központi épületében rejlő
számtalan folyosó egyikén a nyári kert felé.
—Nem hiszem. Hozzánk hasonlóan ők is elszántan
harcolnak azért, hogy a befolyásuk alá tartozó területeken ne
leljenek nyugtot a különféle sötét rendek — válaszolta végül
titoknoka kérdésére. — Legalábbis az övékénél sötétebb —
tette hozzá halkabban. Ordan sosem érezte szükségét annak,
hogy megcáfolja azokat a híreszteléseket, miszerint
alkalmanként eleven embereket áldoznak a tűznek.
A nyári kertben fiatal, öles termetű férfi szagolgatta a
pompás rózsákat. A léptek zajára lassan megfordult és enyhén
meghajolt Shedlim felé.
-Hűséges.
—Khuryak — viszonozta az üdvözlést Dreina főpapja.
-Igaz, hogy ezeket Abu Baldekből kaptuk? — intett Uwel
lovagja a rózsabokrok felé, amelyek a falakon meg-
támaszkodva egészen magasra nőttek, és csodálatos vörös-
zöld növényerdőt varázsoltak a palota kellős közepébe.
— Igaz, bár nem az emír kertjéből — bólintott Shedlim. —
Úgy hallottam, azok elpusztultak az amund támadás során.
—Igazán nagy kár lenne értük — mondta őszinte sajnál-
kozással a hangjában a khuryak. A Hűséges eleinte furcsának
találta, hogy egy bosszúangyal szenvedélyes kertész legyen,
de végül hozzászokott a gondolathoz. Látott

már rosszabbat is. Uwel legutóbbi, a Dúlás során odaveszett
kegyeltjét, Sorquas Devastort például mindig is közveszélyes
őröltnek tartotta. Hozzá képest az új-pyarroni rendház
hatvárosi származású vezetője egészen kedvelhető
fiatalembernek tűnt.
-Sajnálattal hallottam a rendházai ért veszteségről -mondta
a főpap. Pár hónapja, a szokatlanul hideg esős évszak idején
történt, hogy Uwel-hívek egész csapatát mészárolta le a Dúlás
veteránjainak egy csoportja.
— Egy bosszúangyal és számos beavatásra váró veszett
oda, Uwel legyen a lelkükkel! - bólintott komoran a
khuryak, miközben elindultak a tárgyalásra kijelölt csar
nok felé. — Két társam azóta is a gyilkosok nyomában
van. Előbb-utóbb számot kell adniuk tetteikről.
—Úgy legyen — felelte a Hűséges, aki hálásan vette észre
a kert túlsó vége felől érkező Sirthan Harranbullast. A Kyel-
pap udvariasan biccentett a Uwel-lovagnak, de a Hűségest
széles vigyorral fogadta. Barátságuk még Ó-Pyar-ronban
kezdődött, és bár szögesen eltérő életutat jártak be, minden
nehézség ellenére kitartott.
- Regnore!
—Sirthan! — mosolygott vissza Shedlim. —Jól nézel ki,
végre szedtél magadra némi húst.
A Kyel-pap a Gömbszentély visszatértét követően föl-
hagyott az aszkéta életmóddal, és már nem csak tisztál-
kodáshoz vette le a vértjét, amelyet a Dúlás óta folyamatosan
hordott. Nehéz páncélja helyett ezúttal egyszerű barna köntöst
viselt, egyetlen éke istene szent jelképe, a nyakában lógó
ikerkör volt, amelyet félig elfedett szakálla.
—Köszönöm — bólintott Sirthan, majd szokása szerint
gyorsan komolyabb témára fordította a szót. — Hallottál az
ámokfutóról?
276 • m.a.g.u.s.
-Igen, értesültem róla, hogy megszökött — bólintott a
Hűséges. - Úgy tudom, nyugatra menekült. Más egyéb?
- Róla nincs - rázta meg a fejét a Kyel-pap. - Elfog
tunk viszont pár orwellánust, őket már vallatják a testvé
reim. Minden felelős megkapta méltó büntetését — foly
tatta némileg kétértelműén, majd inkább témát váltott.
— Vajon miért épp most jöttek a sogroniták?
Shedlim értette, mire gondol a barátja. Pyarron lassan nyolc
éve, a manifesztációs háború kitörése óta folyamatosan
próbált egyezkedni a tűzvarázslók városával, de mindeddig
nem kapott választ. Erre egyszer csak a semmiből megjelenik
öt követ egy évekkel korábbi meghívót lobogtatva!
-Még nem tudom biztosan - vallotta be a Hűséges. —
Ordani embereink szerint a sogroniták Ó-Pyarron pusz-
tulására, és különösen a Gömbszentély lezuhanására úgy
tekintettek, mint annak biztos jelére, hogy elvesztettük
isteneink támogatását. Most, hogy újra' megjelent az Égi
Templom, ésszerűnek tűnik, hogy ide jönnek körülnézni.
—Korcs fattyúnép! — legyintett a bosszúangyal. — A
vallásuk kyr, a nyelvük pyar, a mágiájuk godoni.
—Legalábbis ők azt állítják — pontosított Sirthan, majd
barátja felé fordult. — Vajon mit akarhatnak?
—Még utána kell járnom pár dolognak — felelt kitérően
Shedlim. Említhette volna a rejtélyes hatodik ordanit, de végül
inkább hallgatott róla.
— Akkor annyit tudunk, mint tegnap este — mond
ta bosszúsan a Uwel-lovag. Előző nap már egyeztettek a
sogronitákkal, de akkor nem jutottak túl a másnapi tár
gyalás feltételeinek megbeszélésén, illetve az óvatos, ta
pogatózó kérdéseken és a kölcsönösen semmitmondó vá
laszokon.

—Annyi azért kiderült, hogy valóban ordaniak, és valóban a
tűzvarázslórendet képviselik — mondott némileg ellent a
khuryaknak Dreina főpapja. A másik kettő kérdőn nézett rá, de
ő nem érezte szükségét bővebb magyarázatnak. Úgy vélte,
igazán semmi közük ahhoz, hogy a sogroniták pecsétjét a saját
emberein kívül Adton papjaival is megvizsgáltatta, ahogy
Ganáról sem kell tudniuk.
-Bár tudnám, hogy örülnünk kell-e ennek! — sóhajtott
Kyel papja, miközben az ajtóhoz fordult és azt szélesre tárva
belépett a csarnokba.
Bár a megbeszéltekhez képest a pyarroniak egy pillanatot
sem késtek, odabenn a hosszú asztalnál már várta őket az
ordani rend küldöttsége, körülvéve a szolgálatukra rendelt
tucatnyi szerpappal, írnokkal és szolgával. Amikor a pyarroni
egyházfik beléptek, a követek egyként hajoltak meg. Arcukon
udvarias mosoly, szemükben kihívás.
—Remélem, kellemesen töltötték az éjszakát — mondta
Shedlim a köszöntések után.
-Semmire nem lehet panaszunk, Hűséges - felelte
udvariasan Hyalcon. A vállas ordani nemcsak arcát, de a fejét
is simára borotváltatta, így szeplőkkel pettyezett bőre miatt
úgy nézett ki, mint egy ráncos pulykatojás. Társaihoz
hasonlóan tűzszínű köntöse viselt, amelynek színe és
mintázata világosan árulkodott a rendben betöltött szelepéről.
A fekete-vörös ruházat a mellkasra hímzett arany tűzkobrával
a tűz harcosainak hagyományos viselete volt, és a kopasz
ordani széles vállával, vaskos alkarjával a kora ellenére is
inkább tűnt fegyverforgatónak, mint varázshasználónak. —
Pyarron igazán nagylelkű vendéglátó, és a város is csodás.
Ennyi mindent felépíteni ilyen rövid idő alatt!
— Megteszünk mindent, ami tőlünk telik - fogadta a
kétértelmű bókot Shedlim, miközben intett, hogy foglal-
278 • m.a.g.u.s.
janak helyet. Bármibe lefogadta volna, hogy a tűzvarázsló arra
akarta emlékeztetni, az ó városuk története csaknem kétszer
olyan messzire nyúlik vissza az időben, mint a régi Pyarroné.
Mintha a kor érdem lenne! — Talán foglaljunk helyet! —
intett az asztalok mellett sorakozó székek felé.
Ahogy leültek, a hosszú, csodálatos intarziával díszített
asztal hirtelen határvonallá vált, amely elválasztotta a csarnok
pyarroni és ordani felét. Ahogy tegnap, úgy ma sem ült le
mindegyik sogronita. A tűz szolgálóinak egyike őrt állt a túlsó
falon nyíló bejárat mellett, míg társa tollat és papirost vett
maga elé, hogy megörökítse a megbeszélésen történteket.
A pyarroni részen a három pap helyet foglalt. Egy írnok
telepedett melléjük, míg egy szerpap állt őrt az ajtajuk mellett,
mindenki más elhagyta a helységet, ahogy ahhoz az ordaniak
tegnap ragaszkodtak.
—Az istenek áldása legyen e beszélgetésen, adjanak ne-
künk bölcsességet, türelmet és megértést! - kérte szertar-
tásosan Shedlim, jelezve a tárgyalás kezdetét. A két írnok
azonnal papirosai fölé hajolt és jegyzetelni kezdett.
—A Tűzkobra fénye világítsa meg számunkra a helyes
utat, és az ő tüze eméssze el mindazokat, akik vesztünkre
törnek! — csatlakozott hozzá a Hyalcon balján ülő ordani,
akinek köntöse a tűz táplálóinak vörös, fekete és sárga szí-
neiben pompázott. Vad, erőszakos arcvonásaival inkább tűnt
útonállőnak, mint diplomatának, de Shedlim bármibe
lefogadta volna, hogy a férfi valójában Sogron papja.
A különös áldás hallatán Dreina főpapja nyugodtan
biccentett, Sirthan kissé összevonta a szemöldökét, míg a
khuryak nyájasan a sogronitára mosolygott. A Hűséges arra
gondolt, a Torrnak nevezett ordani helyében kezdene aggódni.
A tűzvarázslók városának számos ok miatt kellett tartania a
bosszú atyjának híveitől.

—Be kell vallanom - ragadta magához a szót Dreina
főpapja —, Pyarront meglepte az Ordani Tűzvarázslórend
követeinek váratlan, ugyanakkor felettébb időszerű érkezése.
Régóta számos félreértés terheli országaink kapcsolatát,
amelyeket mihamarabb tisztázni szükséges.
—Így van — bólintott Hyalcon. - Magunk is úgy véljük,
csupán félreértés lehet a pyarroni hit agresszív terjesztése az
Ordani Tűzvarázslórend érdekkörébe tartozó területeken.
—Tessék? — kérdezte megütközve Sirthan, de a Hűséges
az asztal takarásában nyugalomra intette. Kíváncsi volt, mire
akarnak kilyukadni a tűzimádók.
—Ordan, mint a kyr kultúra első számú örököse a Délvidéken
— szólt közbe nyugodtan a jobb oldalon ülő apró termetű
Seren Prae, aki társai közt egyedüliként a tűz hordozóinak
sárga-vörös köntösét öltötte magára - évezredek óta aggódva
szemléli a pyar vallás térnyerését. Előbb Kie-Lyron államai,
majd Godora népének többsége tért át az új hitre, de azt
elfogadtuk.
—Kie-Lyron városai közül még Hat Város is hétszáz évvel
azelőtt pyar hitre tért, hogy Ordanban átvette volna a hatalmat
a tűzvarázslók rendje — vetette ellen Shedlim. — És a
hatalomátvétel előtt lehetett más isteneket is tisztelni
Ordanban. Nem csak a Tűzkobrát.
—Sogron és a rend megvédte a várost minden viszon-
tagsággal szemben — felelte kitérően Hyalcon. — De nem
azért jöttünk, hogy a múltról beszéljünk.
—Nem mi vetettük fel Kie-Lyront, és a háromezer évvel
ezelőtti eseményeket — mutatott rá gúnyosan mosolyogva a
hatvárosi bosszúangyal, mire Hyalcon arca megrándult, de
Seren Prae gördülékenyen vette át a szót. Shedlim elégedetten
nyugtázta, hogy jól gondolta, valóban az apró termetű ordani a
követek igazi vezetője.
280 • m.a.g.u.s.
—Nehezünkre esik szembesülni azzal, hogy a pyarroni
isteneknek egyre több temploma, szentélye és kegyhelye
emelkedik szinte a városunk tövében - szólt Prae. —
Dayrakban, Mezrudban és Kotariában már csaknem annyian
követik az új isteneket, mint a Tűzkobrát! - intett, ami
ruhájának kavargó hímzései miatt olyan hatást keltett, mintha
futótűz perzselt volna végig az említett államokon.
—Senkit nem kényszerítünk arra, hogy a mi vallásunkat
kövesse — felelte egyszerűen Dreina főpapja, de közben egé-
szen máson járt az esze. Ha valóban vallási vitáinkat akarjátok
rendezni, gondolta, miért nem csupa Sogron-papot küldtetek?
Miért nem ő vezeti a követséget? — nézett egy pillanatra a
Torr nevű sogronitára. Egyre erősödött benne a gyanú, hogy
az ordaniak valójában nem tárgyalni jöttek. De akkor miért?
Mit vagy kit keresnek a hatok?
-Fegyverrel talán nem, de minden mással, pénzzel és
politikával igen — mutatott rá Hyalcon. — Ráadásul a
pyarroni térítők rossz hírét keltik Sogron vallásának és az
ordani rendnek. Mindenekelőtt ezt a problémát kell meg-
oldanunk, ha rendezni akarjuk végre országaink viszonyát —
szögezte le a kopasz. A három pyarroni pap szótlanul meredt a
tűzvarázslókra. Shedlim továbbra is udvarias érdeklődéssel
figyelt a követekre, társai azonban nem leplezték ilyen jól
megdöbbenésüket. A bosszúangyal arcán jól látszott a harag,
Kyel papja pedig önkéntelenül is hátradőlt székében, és karba
fonta a kezét. A két írnok várakozásteljesen nézett a
pyarroniakra.
—Értem - törte meg az egyre kényelmetlenebbé váló
csendet a Hűséges. — Mindezt valóban figyelembe kell
vennünk, amikor megbeszéljük egyéb ügyeinket.
— Egyéb ügyeinket? - kérdezett vissza Hyalcon, össze-
vonva ritkás szemöldökét.

—Például a tűzvarázslórend részvételét a manífesztáció
elleni harcban — vetette fel Dreina főpapja.
—Vagy a menekülők megsarcolását a hágókon — tette
hozzá Sirthan.
— És ne felejtsük el Ordan szerepvállalását a Dúlásban
— emlékeztetett a kínos esetre Uvyel lovagja.
—Ordan nem vett részt a Dúlásban — jelentette ki el-
lentmondást nem tűrő hangon a kopasz sogronita, de a
khuryak nem szeppent meg.
—Olyannyira nem, hogy a térkapuk lezárása után még a
szövetséges északi seregeket sem engedte át.
—Idegen sereg nem lépheti át városunk határait.
—Érdekes. Amikor az erigowi hercegi bankház megvál-
totta az átkelést, akkor a tűzvarázslórend nem tűnt eny-nyire...
érzékenynek — szólt hozzá visszafogottan a Hűséges.
— Hogy merészeled... - pattant fel Torr, és talán foly
tatta volna, ha Prae fel nem emeli figyelmeztetően a mu
tatóujját. Erre a nagydarab Sogron-pap tiltakozását mint
ha elvágták volna, és bocsánatkérést dünnyögve visszaült
a tárgyalóasztal mellé.
-Pyarronnak meg kell értenie - kezdte nyugodtabb hangon a
kopasz tűzvarázsló -, hogy Ordan legfontosabb bevételi
forrása a hágókon áthaladó kereskedelem megvámolása.
Amikor Pyarron csatlakozott a nagy térkapuhálóhoz, az, nos...
igen kellemetlenül érintette városunkat. Nem csoda, hogy azt
követően mindmáig fokozottan odafigyelünk a megmaradt
kereskedelemre.
—Ugyanakkor némileg érthetetlen számunkra, hogy miért
emelte kétszeresére a vámot Ordan épp akkor, amikor az
amundok miatt tömegével menekülnek az emberek nyugatra -
vetette fel Shedlim. - Így ahelyett, hogy a menekülők Erionon
keresztül hamar biztonságba jutná-
282 •. M.A.G.U.S.
nak, inkább Hat Város és Pyarron felé fordulnak. Holott még
a Dúlást sem hevertük ki teljesen.
—Ordan és a tűzvarázslórend nem érintett a manifesz-
tációs háborúban.
—Csak hasznot húz belőle — szólt közbe a khuryak épp
annyira halkan, hogy mindenki hallja, de a sogroniták, ha
akarják, elereszthessék a fölük mellett.
-Történelmünk folyamán - folytatta Hyalcon, mintha mi
sem történt volna — mindig a függetlenségre törekedtünk.
Nem álltunk sem Pyarron, sem Krán oldalára, ahogy nem
támogattuk sohasem az egyik dzsad államot a másik
ellenében.
—Talán eljött az ideje annak, hogy Ordan tevékenyebb
részt vállaljon Dél-Ynev politikájában. Vagy ha nem a
tűzvarázslók rendje, akkor Sogron egyháza — felelte Shedlim,
és jelentőségteljesen a Hyalcon balján ülő Sogron-papra
nézett. Torr erőszakos arcán értetlenség suhant át, majd
társaira nézett.
—Hogy érti ezt?- kérdezte óvatosan Seren Prae.
— A tűzvarázslók az Ordan körüli városállamokon kívül
valóban nem mutattak komolyabb érdeklődést a nagyvilág
eseményei iránt. Ugyanakkor a Tűzkobra egyházát sosem
arról ismerték, hogy fél megtenni azt, amit a szükség
parancsol — mondta a Hűséges, aki szokásával ellentétben
kockázatos játékba kezdett. Arra épített, amit Gana mondott
neki álmában: mindegyik ordani erős személyiség. Ha nem
tévedett, és az álomjáró általában jól ítélte meg az embereket,
akkor Torrnak már minden bizonnyal elege van abból, hogy
folyamatosan rendre intik. Őt, a Tűzkobra papját! Shedlim
látta, hogy Seren gyanakodva néz rá, de nem tudta
megakadályozni, hogy Torr előrehajolva meg ne kérdezze:
—Mire gondol?

—Csak arra, hogy ahogy most Amhe-Ramun, úgy ko-
rábban Orwella játszotta ki az Ősi Egyezményt és testesült
meg Yneven. Akkor Sogron papjai nem haboztak, istenük
tüzével sújtottak le rá és űzték el. Akkoriban...
—Azok a Tűzkobra anyrjai voltak! - vágott közbe élesen
Prae, mert már látta, mit akar elérni a Dreina-pap.
—És Sogron papjainak hatalma csakugyan ennyire csekéllyé
vált volna? Hogy már meg sem kísérlik azt, amire őseik még
képesek voltak?
—Csak egy ostoba ember becsülné le a Tűzkobra hatalmát -
felelte fenyegető hangon Torr.
-Sosem becsülnék le egy istent - rázta meg a fejét Shedlim.
- És ha Sogron papjai segítenének legyőzni a kék hold urát
úgy, ahogy annak idején a kárhozat asszonyát, akkor minden
bizonnyal az emberek sem fordulnának tömegével olyan új
vallásokhoz, mint a pyarroni isteneké.
— Hanem új hívekre tenne szert — fejezte be a gondo
latot elmerengve Torr. A Hűséges látta, hogy Seren Prae
szemében harag gyullad, úgyhogy ártatlanul rámosoly
gott. Te akartál hitről vitatkozni, kicsi ordani! — mond
ta magában némi kárörömmel. Miért nem mondod el in
kább, miért jöttetek valójában?
Szinte hallotta, ahogy az ordaniban egymás után fogal-
mazódnak meg a kifogások, és kerülnek elvetésre. Még azt
sem mondhatja, hogy ők a tűzvarázslók rendjét képviselik, és
nem a Tűzkobra egyházát, mert éppen ők hozták fel a hit
kérdését, ők jöttek a Papi Székhez.
—Meglehet — ismerte el kelletlenül Hyalcon, újra ma-
gához ragadva a szószóló szerepét. — És mégis milyen
feltételek mellett képzelné el Pyarron az ordani rend... hmm -
kereste a megfelelő szavakat - tevékenyebb szerepvállalását?
284 • m.a.g.u.s.
- Azt hiszem, kezdetnek megtenné, ha a város megnyitná a
hágókat Erion felé. Nem a kereskedők előtt, de legalább a
menekülők számára. Utána pedig beszélhetnénk arról, hogy
milyen segítséget tud nyújtani az Ordani Tűzvarázslórend
Amhe-Ramunnal és amund-jaival szemben.
—És cserébe...
—Cserébe Pyarron vállalja, hogy nem támogatja az
Ordannal szomszédos városállamokban újabb templomok
építését, és nem folytat térítő tevékenységet.
Regnore Shedlim érzékelte, hogy társai egy pillanatra
megmerevednek, de végül nem szóltak semmit. A Hűséges
ezúttal ismét úgy érezte, hogy jól válogatta meg a társait
ehhez a tárgyaláshoz. Bíztak benne annyira, hogy
feltételezzék, tudja, mit beszél. Velük ellentétben ő már tudta,
hogy tét nélkül ígérget. Az ordaniak nem azért jöttek, hogy
bármit is megtárgyaljanak. Se felhatalmazásuk, se szándékuk
nincs rá, csupán figyelemelterelésre szolgálnak a
megbeszélések. A valódi feladatot hatodik társuk kapta. Nem
hagyta, hogy a gondolatai kiüljenek az arcára,
várakozásteljesen nézett a sogronitákra.
-Mennyi időre... — kérdezte Torr, de Seren Prae gyorsan
leintette. A Sogron-pap szemmel látható erőfeszítéssel lett
úrrá haragján, de végül engedelmeskedett.
-Az ajánlata, el kell ismernem, elgondolkodtató -mondta
lassan, megfontoltan a Hyalcon. - Attól tartok azonban, egy
efféle döntés meghozatala meghaladja megbízatásunk kereteit.
Minél előbb kapcsolatba kell lépnünk a rendünkkel, hogy
megfelelő választ adhassunk.
-Mi sem természetesebb - bólintott megértően Dreina
istennő főpapja. Az ordaniaknak időre volt szükségük, hogy
rendezzék soraikat. — Tudunk esetleg bármiben segíteni?

—Elég, ha gyújthatunk egy máglyát — felelte halvány
mosollyal Seren Prae. — Távol a Papi Szék és a pyar istenek
épületeitől.
***
A tárgyalás nemhogy kimerítette volna, inkább új len-

dületet adott Dreina Hűségesének. Most már biztosan tudta,
hogy mire kell figyelnie, úgyhogy alig várta, hogy
meghallgathassa a titoknoka beszámolóját.
-Larin! Mire jutottak az embereid a hatodik ordani
ügyében?
—Valóban létezik, Hűséges - felelte a fiatalember. Ha meg is
akarta kérdezni, honnan tudott róla Dreina főpapja, az arcán
nem látszott nyoma a kíváncsiságnak. — A követek egy
eronei hajóval érkeztek Hat Város felől, és a matrózok szerint
valóban utazott velük egy hatodik személy is. Azt mondták,
átlagos termetű, kopaszra borotvált fejű, de szakállas alak,
seszínű szemekkel.
—Valahogy csak meg fogjuk tudni találni. Intézkedj!
-Már bátorkodtam, Hűséges — hajolt meg a titoknok. —
Az ordani egy kocsmában szerzett magának szobát. Dzsad
veretű arannyal fizetett egy szűk kis lyukért az Óvárosban, de
nem árulta el, meddig marad. Azt mondta magáról, hogy
zarándok Hat Városból, és valóban megfordult pár szent
helyen, illetve templomban.
— Remek! - bólintott elégedetten Shedlim. — Mindig
legyen valaki a nyomában! Egyelőre ne fogasd el, de min
den lépéséről tudni akarok! Kivel találkozik, mit mond és
mit kérdez, mit eszik és merre jár. Mindent.
—Értem, uram — hajolt meg Larin, majd magára hagyta a
főpapot,
Regnore Shedlim pár kurta percig még foglalkozott az
ordani követek kérdésével, majd belátta, hogy egyelőre
286 • M.A.G.U.S.
nem tud mit tenni, úgyhogy inkább más ügyeket vett elő.
Önmagában a személyesen neki érkező levelek, jelentések és
beszámolók átfutása is komoly teljesítményt jelentett.
A legnagyobb és legjobban szervezett pyarroni egyház
fejeként számos kérdés igényelte a figyelmét Ynev-szerte.
Paptársai és a Larinhoz hasonló titoknokok néhány gondot
levettek ugyan a válláról, de bizonyos ügyekben kizárólag ő
dönthetett, másokon pedig egyszerűen csak szerette rajta
tartani a szemét.
A manifesztációs háború önmagában is elég nagy feladatot
jelentett, folyamatos mozgásban tartotta a Gályák tengerének
északi részét, így a hadi események napról napra változtatták a
kereskedelmi és utánpótlási útvonalakat, amik viszont
kihatottak gyakorlatilag az egész Délvidék gazdaságára.
Mindemellett még foglalkoznia kellett az északi egyházak
elszakadásának megakadályozásával, a krániakkal kötött
érdekszövetség miatt folyton aggódó Shadon
nyugtatgatásával, a megművelhető földek területének
növelésével és betelepítésével, Ó-Pyarron státuszának
rendezésével, az ereklyetolvajok felelősségre vonásával, az új
város felépítésével, és általában az Államszövetség gazdasági,
politikai és katonai megerősítésével is. Mindezt úgy, hogy
közben Pyarron megőrizze méltóságát és tekintélyét. Nem
csoda, hogy kétóránként meg kellett állnia, hogy egy-egy
imával megtisztítsa elméjét, visszanyerje szokásos éleslátását,
türelmét és néha — ha a kérdés súlya indokolta — istennője
segítségét kérje.
—Uram? — nyitott be az ajtón titoknoka.
—Igen, Larin? — kérdezte fel sem nézve abból a levélből,
amelyet Haonwell hercege írt neki.
—Hoztam némi ennivalót.

—Ó — kapta fel a fejét a Hűséges. Elfelejtett enni, és most
érezte, hogy az éhség belemar a gyomrába. — Remek!
A titoknok letett egy élelemmel bőségesen megrakott tálcát
Shedlim asztalára, aki jó étvággyal hozzálátott, míg Larin
elvitte az elkészült leveleket és utasításokat. Szokásához híven
percre akkor tért vissza, amikor a Hűséges befejezte az evést.
-Ez jólesett - mondta elégedetten a főpap, miután
megtörölte száját a damasztkendőben. - Köszönöm, fiam.
—Nincs mit, Hűséges.
— Mi hír a titokzatos ordaninkról?
—Tovább járja a kegyhelyeket, de azóta megfordult a
Lebegő piacon, a kikötőben és Kis-Viadomóban is.
—Mit kereshetett Kis-Viadomóban? — kérdezte meg-
lepődve Shedlim, mire a titoknok előkapott egy ív sűrűn teleírt
papirost, és onnan bogarászta ki a választ.
—Felkeresett egy Maliq el Khut nevű uzsorást nem messze
az Oroszlánszív rendháztól.
—Maliq el Khut, Maliq el Khut — ismételgette a Hűséges.
— Honnan ilyen ismerős nekem ez a név?
— Kisstílű gazember Mugafféből. Időnként „énekel".
Az uzsoráskodás mellett pénzváltással és orgazdasággal
foglalkozik— segített készségesen Larin.
—Orgazda — mormolta Shedlim. — Hát persze!
Már emlékezett. A hajdani ügy kapcsán majdnem ösz-
szeveszett Sirthan barátjával. Maliqot Kyel papjai fogták el,
mert gyanús körülmények között megszerzett ó-pyarroni
kegytárgyakkal kereskedett. Példásan meg akarták büntetni,
néhány Dreina-hitű inkvizítor azonban meggyőzte őket arról,
hogy többet ér, ha inkább ráveszik, hogy beszéljen a
vásárlóiról.
288 • m.a.g.u.s.
—Mire kellhetnek az ordaniaknak ó-pyarroni kegytárgyak?
— dünnyögte maga elé. A sogroniták nem vallási okok miatt
érkeztek, ezt már tudta. Mit akarhatnak? Elárulták-e magukat
a megbeszélések során? A Hűséges felidézte magában a mai
és tegnapi eseményeket, és meglepő módon a bosszúangyal
szavaiban találta meg a lehetséges megoldást. „Korcs
fattyúnép", mondta a khuryak nem is olyan rég az ordaniakról.
„A vallásuk kyr, a nyelvük pyar, a mágiájuk godoni."
—Godon! — mosolyodott el Dreina főpapja.
—Tessék, uram? — kérdezte Larin kissé összezavaro-
dottan.
—Az ordaniak Godonból eredeztetik a mágiájukat, ahogy a
Próféta és a társai is onnan érkeztek. Godoni ereklyékre
vadásznak a gazemberek! Ezért keresték meg Maliqot.
-És nála lenne valamilyen ereklye? - kérdezte kétkedve
Larin.
-Nem lennék meglepve - felelte a főpap. — A napokban
Krad ereklyekeresői elveszítettek egyet nem messze
Siunamestől. Állítólag egy Arel-pap lopta meg őket, akit aztán
holtan találtak Leuseuránál.
— A gyilkosság nem vall Maliqra, de ha a bűnösök való-
ban találtak az Arel-papnál bármi értékeset, az könnyen a
kezébe kerülhet — értette meg a Hűséges gondolatmenetét a
titoknok.
-Vagy csak tudja, kinél kell keresni! Küldj hozzá pár
embert, hogy szorongassák meg! Ha igazam van, az ink-
vizítorok álljanak készen, hogy bármikor elfoghassák az
ordanit! Lehetőleg élve. Amint felbukkan az ereklye, azonnal
le kell csapniuk.
-Értettem, Hűséges — hajolt meg Larin, majd az estebéd
romjait őrző tálcát felmarkolva ismét magára hagy-

ta Dreina istennő főpapját, aki tiszta ív papirost vett elő, és új
levélbe kezdett.
***
—Szóval ez lenne az Élő Könyv — járta körül másnap a

kis asztalra helyezett ereklyetartót Shedlim. Jelentőségéhez
képest aprócska, ám ezüsttel kivert és mívesen faragott
fadoboz volt.
—Igen, Hűséges.
-Hogy ment?
—Két inkvizítor elhunyt az összecsapásban, Hűséges.
— Darton legyen hozzájuk kegyes! A költségemre gon
doskodj a temetésükről!
—Nem sok maradt belőlük, uram. Szinte csak hamu
-felelte a titoknok, mire a főpap felsóhajtott.
— Imádkozom majd értük. És kapjanak névtáblát az
Inkvizítorok Csarnokában! Más?
—A tüzet sikerült idejében megfékeznünk, mindössze az
uzsorás háza égett le.
— Reméljük, hogy a hitellevelek is odalettek. Bizonyá
ra sokan alszanak majd ma nyugodtabban, hogy el Khut
nincs többé.
—Bizonyára, Hűséges - helyeselt színtelen hangon Latin.
—A hatodik ordani?
—A gyógyítók szerint életben marad. Adron papjai
gondoskodtak a cellája mágikus védelméről. Azt mondják,
nem fog tudni varázsolni.
—Jó. Hogy fogadta a meghívásomat az ordani?
-Ahogy jósoltad, Hűséges. Gyanakvón és értetlenül, de
végül azt mondta, elmegy a Nery'da-kertbe. A másik
vendéged már ott vár.
290 • M;A.G:U.S.
—Nagyszerű! - mosolygott Shedlim, majd íróasztala
fiókjából előhúzott egy viaszosvászonba burkolt csomagot. —
Akkor ne várassuk!
Shedlim előszeretettel költötte el reggelijét Nery'da-
kertben, mivel olyankor a nap éppen oda sütött, és a kellemes
meleg jólesett öreg testének, ezúttal azonban azért választotta,
mert a szobrok és az orgonabokrok számos jó rejtekhelyet
nyújtottak, vendége pedig ragaszkodott ahhoz, hogy
észrevétlen maradhasson. Keveset kellett várniuk, nemsokára
megérkezett az ordani. A Sogron-pap gyanakvón nézett körül,
végül a Hűséges mögött meghúzódó Larinra esett a pillantása.
— Azt mondta, hogy egyedül leszünk — mondta vád
ló hangon.
—Valóban, Torr mester — bólintott halvány mosollyal
Shedlim, és egy intéssel elküldte titoknokát. - Most már
beszelhetünk? - kérdezte, mire az ordani rövid habozás után
rábólintott.
— Miről van szó?
-Mindössze egy ajándékot szerettem volna átadni
-mosolygott Dreina főpapja, és elővette a csomagot. - Nem
szeretném, ha az Ordani Tűzvarázslórend követei üres kézzel
távoznának.
Torr erőszakos arcán jól láthatóan keveredett a gyanú a
vágyakozással és az értetlenséggel. Lassan nyúlt a csomag
felé, mintha kígyót sejtene benne, de amikor félrehajtotta a
vásznat, csak egy könyv lapult benne. A kortól sötét borító
repedezett bőrén jól láthatóan rajzolódtak ki Sogron rúnái.
— Nem erre a könyvre számított? - kérdezte ártat
lanul a Hűséges, miközben a másik arcát fürkészte. Az
ordaninak finoman megrándult az ajka, mire Shedlim elé
gedetten biccentett.

-Tessék? - kérdezte a Sogron-pap éppcsak leheletnyivel
elkésve.
- Ezt a könyvet Hat Városból kaptuk - tért ki a kér
dés elől Shedlim. — Állítólag még azok a kyrek hozták
magukkal a Délvidékre, akik Rualanból menekültek
Orwella elől. Nem értek igazán a Tűzkobra vallásához,
de nekem azt mondták, igen ritka imádságoskönyv.
—Akkor ez legalább hétezer éves! — felelte áhítatosan
Torr.
-Akörül — bólintott a Hűséges. — Krad papjai gondoskodtak
az épségéről, és ahogy őket ismerem, le is másolták, de
Ordanban minden bizonnyal könnyedén meggyőződhetnek
arról, valódi-e.
-Igen. Igen, úgy van - mondta a Sogron-pap, miközben a
borítóra perzselt rúnákat simogatta ujjai hegyével. - Hogyan
köszönhetnénk meg? Mit vár az új város cserébe? - kérdezte
élesebben, ahogy a gyanakvás újra erőt vett rajta. Talán észre
sem vette, hogy az ősöreg könyvet a mellkasához szorította,
mintha attól tartana, hogy a Hűséges erővel akarja majd
visszavenni.
-Pyarron nem vár semmit, de ha adósnak érzi magát, biztos
vagyok benne, hogy a Tűzkobra egyháza megtalálja majd a
módját a viszonzásnak - mosolygott Shedlim jóindulatúan.
—Igen. Minden bizonnyal — felelte Torr összevont
szemöldökkel, amitől egyébként sem bizalomgerjesztő
ábrázata kifejezetten félelmetessé vált.
-Köszönöm, hogy meglátogatott, és remélem, megérti,
hogy egy ilyen apróság miatt nem akartam követtársait
zavarni. Attól tartok, nekik nem tudnék olyan ajándékot
nyújtani, amit annyira értékelnének, mint Torr mester ezt -
intett az imádságoskönyv felé a Hűséges.
292 • M.A.G.U.S.
Az ordani annyira próbálta megfejteni a Dreina-pap sza-
vainak összes jelentését, hogy szinte észre sem vette, hogy
elbocsátották. Amikor ráeszmélt, zavartan meghajolt, majd
sarkon fordult, és kisietett az orgonaillatú kertből. Amikor már
messze járt, a Hűséges csak akkor fordult hátra.
— Most már előbújhatsz, Gana!
Az idősödő nő beesett, karikás szemekkel lépett elő az
egyik szobor ravasz rejtekéből.
—Igen, ő az — felelte a férfi kérdő tekinteteié. - Olyan
élénken álmodik arról, hogy lecsap a tüzével a sivatagi istenre,
hogy még a lángfalakon keresztül is látszik.
— Akkor tegnap sikerült megmozgatnom a képzeletét
- biccentett elégedetten Shedlim.
—Úgy tűnik - vont vállat a hő. - Ugye tudod, hogy most
megy, és mindenről beszámol a társainak?
—Hát persze! De szükségszerűen nem pontosan úgy fogja
elmondani, ahogy történt. Bizonyos dolgokat hangsúlyozni
fog, míg másokat elhallgat.
—Gondolod, hogy sikerült éket verned közéjük? — kérdezte
kétkedve Gana, mire a férfi vállat vont.
—Hacsak nem jobb színészek, mint azt gondolom, akkor a
tegnap elhangzottakkal együtt már az bizalmatlanságot szül,
hogy ma egyedül találkoztam Torral. — Azt már csak
magában tette hozzá, hogy: „Ahogy Sirthan találkozott
Hyalconnal és a khuryak Seren Prae-vel." Elvégre Ganának
sem kell tudnia mindenről. — Ordan sem egységes, és ha nem
köthetünk az egésszel szövetséget, legalább egy részét
megpróbálhatjuk magunk felé hajlítani.
—Te egy számító gazember vagy, ugye tudod?
—Sajnálom, hogy így gondolod — vont vállat Shedlim.
— Mit sikerült kiderítened a fogolyról?
—Az embereid hatékony munkát végeztek-, álmában
mát nem őrzik a lángfalak.

-És boldogulsz velük?
—Nem rosszabbak az orwellánusok álmainál, Regnore —
felelte apró fintor kíséretében a nő. — Hamarosan minden
fontosat tudni fogok róla, hacsak meg nem őrül korábban a
hóhéraid kezében.
—Nem az én embereim, de mindegy- Majd gondoskodok
róla, hogy ne bomoljon meg idejekorán az elméje. Mire
jutottál?
—Főleg azzal foglalkoztam, amit kértél. Tényleg az
ereklyéért jöttek, és eszük ágában sincs tárgyalni. Van valami
főnixes kódexük, amelyben titkok rejlenek, és azokat akarják
megfejteni.
—Az ordani varázslótanács, a főtanács, vagy valamelyik
hatalmasság önállóan küldte őket?
—Honnan tudjam? Ha azt mondom, hogy a foglyot
olyasvalaki küldte, akire álmaiban fekete tűzzel égő med-
veként gondol, az segít?
—Nem igazán — rázta meg a fejét a Hűséges. — Próbáld
meg azért pontosabban kideríteni!
-Jó - bólintott a nő fáradtan. — Az hiszem, megyek is haza
aludni.
-Mindig csak a munka? - élcelődött finoman a Hűséges, és
sikerült is mosolyt csalnia a nő arcára.
—Úgy valahogy. Noir legyen veled, Regnorel
— És Dreina veled, Gana! — búcsúzott el a Hűséges,
majd megvárta, amíg a nő távozik, hogy utána Larin is
mét felbukkanjon. A tűzvarázslókkal egyelőre végzett,
ideje volt más feladatokra összepontosítania.
—Elküldted a levelemet Syennel rektornak?
—Személyesen a kezébe adtam, Hűséges. Szó szerint a
következőket felelte: „Kedves a fiatal Shedlimtől, hogy nem
akar fárasztani, de szívesen ellátogatok hozzá a nap
folyamán."
294 • m.a.g.u.s.
— A „fiatal Shedlim" - mosolyodott el Dreina főpapja,
végigsimítva őszbe fordult szakállán.
-Uram?
-Igen?
-Nem értem, miért épp Syennel rektor.
—Krad egyházának a Dúlás óta sokkal súlyosabb prob-
lémákkal kell szembenéznie, mint nekünk, vagy bármelyik
más pyarroni egyháznak. Hozzászoktak, hogy olyanok vezetik
őket, mint Selmo próféta, vagy a kegyelt Elorand. Hogy is
találhatnának olyasvalakit, aki a nyomukba léphetne? Ezért
nem választott még az Aranykör sem új nagymestert. Rand
Syennel ugyanakkor olyan férfiú, akit mindannyian becsülnek
és tisztelnek, hiszen tudós, tanító és katona egy személyben.
Azt senki nem sérelmezheti Krad hívei közül, hogy vele
beszélek. Tudtad, hogy ifjúkorában ő is azon Aranykör-
lovagok közé tartozott, akik annak idején kimenekítették
Igrain Révalt Kránból?
—De hát... annak már több mint száz éve!
—Nem véletlenül nevez „fiatal Shedlimnek". Már akkor
meglett ember volt, amikor paptanoncként megismertem.
Milyen kár, hogy nem akar az egyháza élére állni!
-Miért nem? - kérdezte Larin, mire a Hűséges vállat vont.
-Sose szerette a politikát, mindig is olyan távol maradt tőle,
amennyire csak tudott. Hogy miért ő jön ide, nem tudom.
Talán azután a sültbolond Tynnen után már nem akar több
Dreina-papot a Hadiakadémia falai között tudni. Most menj és
gondoskodj a fogadásáról, ha megérkezik!
***

A főpapnak számos halaszthatatlan tennivalója lett volna,
mégis miután visszatért a lakosztályába, egyszerűen csak leült,
szemben az ezüstös dobozzal, és próbálta felmérni a
jelentőségét. Milyen változásokat hoz magával, ha valóban a
ritka Élő Könyvek egyike? És ha valóban Elorand ereklyéje?
Micsoda hihetetlen tudás rejtőzhet benne: négyezer esztendő
eleven történelme a Város alapításáig és még tovább, egészen
Godon fénykoráig! Nem csoda, hogy a tűzvarázslók rendje
megkísérelte megszerezni.
Úgy elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy
időközben beesteledett, csak amikor a titoknoka bekopogott,
majd benyitott.
—Megérkezett Syennel rektor, Hűséges — szólt Larin.
— Pompás - biccentett zavartan Shedlim, majd összeszedte
magát. — Vezesd be!
Rand Syennel lassan lépkedett, hogy jókora botjával
kényelmesen meg tudjon támaszkodni, de nem csoszogott és
derekát, hátát sem hajtotta meg. Mozgásán, tartásán egyaránt
látszott, hogy az idő megviselte, ám megtörni nem tudta.
Dreina főpapja mélyen meghajolva üdvözölte, amit az öreg
Krad-pap biccentve fogadott, majd miután Larin magukra
hagyta őket, udvariasan visszautasította a felkínált frissítőket
A Hűséges ahhoz a székhez vezette az aggastyánt,
amelyikben tegnap Sirthan is ült, majd közelebb tolta az
asztalon az ereklyetartót, hogy Syennel akkor vehesse
magához, amikor csak akarja.
A rektor kicsit kifújta magát, majd közelebb hajolt a
fadobozhoz, de egyelőre nem ért hozzá. Inkább hunyorogva
gondosan végigtanulmányozta a fedélen és az oldalakon
kanyargó apró óvó jeleket és faragásokat.
296 • m.a.g.u.s.
—Miért adod nekünk, ifjú Shedlim? — fordult a Hűsé-
geshez.
-Mert Krad egyházát illeti.
-Nem vitás - biccentett az aggastyán. - De miért adod
vissza nekünk? Mit kérsz cserébe?
A Hűséges szárazon elmosolyodott. Hogy is lehetnék
teljesen önzetlen? — tette fel magában a költői kérdést, majd
felülkerekedett hirtelen támadt keserűségén.
-Túl sokan vádolják Dreina egyházát és személyesen
engem is azzal, hogy több hatalmat akarunk saját magunknak,
mint amennyire jussunk lenne. Talán igaz, talán nem, ezt nem
az én tisztem eldönteni. Azt azonban tudom, hogy nem
nélkülözhetjük a testvéregyházak jóindulatát.
—Ez lenne tehát? A jóindulat jele?
—Részben — felelte a Hűséges. - Meg viszonzás is a
sogronita imádságoskönyvért.
Magát is meglepte, hogy némileg zavarban érzi magát,
mintha még mindig az a majd' fél évszázaddal ezelőtti, éretlen
kölyök lenne, aki a Kránt megjárt hős lovaggal beszél.
-Mondd csak, ifjú Shedlim! — biztatta finoman az öreg,
mire Shedlim mélyet sóhajtott.
—Nincs miért titkolnom, remélem, hogy a segítségével —
biccentett az ereklyetartó felé - Krad egyháza túljuthat azon a
kátyún, amiből immár negyedszázada nem képes kilábalni.
-Azt hiszed, ezzel nagymester csinálhatsz belőlem?
-kérdezte elnéző mosollyal Rand Syennel.
-Nem - rázta meg a fejét a Hűséges. - Azt azonban hiszem,
hogy segíthet kijelölni az utat, ami a Próféta utáni első Krad-
főpap megválasztásához vezet. És természetesen örülnék
annak is, ha az Aranykör végre új nagymesterre találna.

—Ha ez valóban Elorand kulcscsontja — vette magához a
dobozt a rektor, de nem nyitotta ki.
—Ki tudjátok deríteni?
—Ki — felelte egyszerűen az aggastyán, majd furcsa fintor
torzította el ráncos ábrázatát. — Tudod, a nagymester titka
kellemetlen alak tudott lenni, ha olyankor zavarták, amikor ő
nem akarta.
-Ismerted?
-Amennyire csak hagyta - bólintott a rektor. - Valamiért jó
tréfának tartotta, hogy a szüleim róla nevezték el.
—Milyen volt? Úgy értem, párszor találkozhattam vele, de...
—Az nem elég — mondta megértően az öreg. — Különösen
nem egy olyan személy esetében, mint amilyen ő volt. Hogy
milyen? Leginkább fáradt.
-Fáradt?
— Az. Tudod, a teste nem tűnt többnek negyvenesz
tendősnél, de a szelleme megöregedett. Néha megláttam
a mosoly és a tettrekészség mögött a lelki fáradtságot.
A vérvonala már több mint kétezer éve kihalt, és azután
már nem is akart újabb családot. Volt ugyan egy egész
rendje, amelyik őt legalább annyira istenítette, mint
Kradot magát, az egyetlen társa mégis Selmo maradt. Ki
más érthette volna meg? Hiszem, hogy nem azért balt
meg, mert a Gömbszentély rázuhant a Fellegvárra, ha
nem mert nem akart már tovább élni. Pihenni vágyott,
amit nála jobban senki nem érdemelt ki.
—Értem - mondta lassan, kimérten Dreina főpapja. —
Akkor nem fogjátok használni?
—Ha rajtam múlik, nem, fiatal Shedlim - felelte a rektor,
miközben botjára támaszkodva felállt székéből. - Ez azonban
nem olyan kérdés, amiben egyedül dönthetnek.
298 • m.a.g.u.s.
Meg fogom kérdezni a hittestvéreimet. Sikerült kideríteni, mit
akartak vele a sogroniták?
-Nagyon úgy tűnik, hogy a godoni tudásra fájt a foguk. A
mágiájuk állítólag Godonból ered.
—Állítólag - bólintott rá Syennel. - Azt hiszem, igazad van.
Régóta sejtjük, hogy számos ó-pyarroni ereklye eltűnése
mögött Ordan áll. Ugy látszik, különösen két korszak érdekli
őket: az alapításé, meg a godoni menekültek befogadásának
ideje.
—Ostoba tűzimádók — morogta maga elé Shedlim, miközben
felállt, hogy kikísérje vendégét, de az megállította.
—Azt áruld még el, hogy miért segít Dreina Hűségese
megerősíteni Krad egyházát. A Dúlás előtt mindent
megtettetek, hogy a helyünkre kerüljetek.
-Az nem én voltam, hanem Gaude Nery'da, Dreina legyen
kegyes a lelkéhez! - rázta meg a fejét Shedlim. — Bölcs
asszony volt, de néha elvetette a sulykot, ráadásul a Dúlás
mindent megváltoztatott. Már nem kell versengenünk Krad
egyházával. Most arra van szükségünk, hogy olyan erős
szövetségesünk legyen, mint mi voltunk neki azelőtt.
— Úgy hiszed, eljött Dreina ideje? — kérdezte
mindentudó mosollyal Rand Syennel.
-Egyesek erre következtetnek abból, hogy az új
Gömbszentély az istennőm első havában jelent meg -adott
kitérő választ a Hűséges.
-Mások pedig azt mondják, hogy mindig is ott lebegett a
város felett, csak mi nem láttuk, ifjú Shedlim — mondta az
aggastyán, majd az ereklyetartót a hóna alá szorítva, magasra
emelt fejjel kivonult a teremből.
Függelék
ÚJ- PYARRON
PYARRON HITE
Pyarron legendás alapítója, a Városok Városának pusztu-

lásakor mártírhalált halt Selmo próféta a Hetedkor hajnalán - a
hagyomány szerint az Égi Fény 17. esztendejében — az
alábbiakban foglalta össze az új istenek tanításait:
1.Tiszteld a náladnál idősebbeket és bölcsebbeket!

2.Tiszteld a rangban fölötted állókat!
3.Hajts fejet elöljáróidnak!
4.Az élet szent; kioltására csak a védelmében vetemedj!
5.Kerüld a viszályt, de ne tűrd, hogy jámbor tétlenségedben
megalázzanak!
6.Légy gazdag, de ha nem vagy az, élj úgy, hogy gyermekeid
azok lehessenek!
7.Élvezd az élet szépségeit, s szaporítsd őket legjobb tudásod
szerint!
8.Légy türelmes más hitűekkel, ha ők is türelmesek veled!
9.Hagyj másokat akaratuk szerint élni, ha ők is hagynak téged!
10.A tudás szent; minden formáját óvni és védeni kell!
11.Gyűlöld Orwellát minden megnyilvánulásában, mert ellensé-
ged ő; aki szolgálatának adja magát, nincs helye az élők vi-
lágában!

Pyarronban — mely a kontinens hatalmai közt viszonylag
fiatalnak számít - magasan szervezett és igen harmonikus
társadalom alakult ki az alapítás óta eltelt négy évezred során.
A pyarroni átlagpolgár mindennapjait áthatja a meggyőződés,
hogy cselekedeteivel kell megszolgálnia az istenek
bizodalmát; a jótéteményeket, melyek őseit démonok
rabszolgáiból a világ teljes jogú lakóivá tették. Fáradhatatlanul
munkálkodik tehát önmaga jobbításán, és sem dolgozni, sem
harcolni nem rest az emberfajért — a közösségért, melyet
eszmélése első pillanatától a magáénak ismer.
Pyarron lakóinak nem erőssége az önmegtartóztatás: a
legnagyobb nehézségek közepette is igyekeznek derűt és
élvezetet találni a létezésben. Úgy tartják, a javak bősége csak
addig érték, míg nem vezet önös mohósághoz, és el nem
homályosítja a magasabb rendű célokat. A vagyonra a
másokkal megosztható öröm forrásaként tekintenek; körükben
mindennaposnak számít a jótékony adományozás.
A pyarroni vallás tiltja az ember- és állatáldozatot, elítéli és
üldözi a rabszolgatartás minden formáját. Az érzelmeket,
különösképp a vágyakat, nem szégyellni- és elfojtanivaló
gyarlóságnak, hanem a létezés természetes velejárójának
tekinti. Katekizmusa szerint a lelkek Darton színe előtt
megítéltetnek ugyan, de - néhány szélsőséges kivételtől
eltekintve — tüstént vissza is térnek az örök körforgásba. Az
újjászületés jogát a lélek csak a maga akaratából, esetleg
tisztátalan praktikák következtében veszítheti el. Előbbi
esetben végleg megpihenhet az Istenek völgyében, utóbbiban
— a közvélekedés szerint — a Kárhozat sivataga, Orwella
pokla vár rá, melynek roppant kapui csak a kilencedik kor
alkonyán, a világot ölelő szférákkal együtt porlanak semmivé.
302 • m.a.g.u.s.
Mivel a panteon főistene Krad, minden titkok ismerője, a
hívók a világ és önmaguk megértését, az ismeretek
megszerzését és továbbadását szent kötelességüknek tekintik.
A különféle bölcseleti irányzatoknak számos követője van; a
teológusok és más gondolkodók eszméit széles körben vitatják
és értelmezik.
A pyarroni vallás — más kultuszokkal ellentétben -nem
hitdeti, hogy csak egy igaz isten létezik, és nem állítja, hogy
az összes többi árny, démon vagy szilánk csupán. Elismeri a
halhatatlanok sokféleséget, s nem győzködi a hívőket azzal
sem, hogy a mindenséget — vagy akár az otthonukul szolgáló
világot - a pyarroni istenek teremtették: rég megbékélt a
tudattal, hogy felsőbb lényei éppúgy bérlői a valóságnak, mint
a hatalmuk körében felvirágzott embernépek.
A pyarroni hitnek mindazonáltal fontos részét képezi a
meggyőződés, hogy a hívő a neki rendelt úton juthat a
legmagasabbra a tökéletesedés grádicsán. Minden pyarroninak
istenek által elrendelt feladata hirdetni az igazságot, de sosem
feledkezhet meg arról, hogy türelmetlenséggel és erőszakkal
nem érhet el nekik tetsző eredményt. Más vallásúak és azok
istenei iránt a pyarroni panteon hívei mindaddig toleránsak,
amíg azok nem sértik a pyarroni alapvetéseket... különös
tekintettel az emberáldozat ősi, minden gátlásnál mélyebben
gyökerező tilalmára.
A pyarroni panteon tág teret biztosít az ősibb eredetű helyi
kultuszok számára. A pyarroniak meggyőződése, hogy a
sokféle néven, alakban és módon tisztelt istenek valójában
azonosak; így sem a helyi kultuszok befogadása, sem a
pyarroni katekizmus egyes észak-ynevi államokban
tapasztalható torzulásai nem jelentenek számukra problémát.

Noha a vallásosság a társadalom minden szintjét áthatja, és
a kisebb csodatételek sem mennek ritkaságszámba, a papok
zöme nem rendelkezik számottevő bűvhatalommal. Burjánkórt
gyógyítani, lemetszett végtagokat visszailleszteni, égiháborút
elcsitítani csak a legkiválóbbak képesek, ők azonban ritkán
kaphatók ilyesmire: a pyarroni szemléletnek — puritán godoni
gyökerei okán — a létezés törvényeinek tiszteletben tartása is
részét képezi.
PYARRON ISTENEI
Adron
A fény és a mágia ura; zárkózott és emelkedett entitás. Ritkán

avatkozik az anyagi sík eseményeibe, papjai azonban
felkészült és odaadó munkásai Pyarron és az embernek
ügyének. Többre tartják a szellemi táplálékot a test puszta
szükségleteinél, s szívesebben élnek a jövőnek, mint az adott
pillanatnak. Jeles építészek, geomanták, csillagászok és
filozófusok akadnak köztük, sokuk a lar-dori varázslóiskolát is
kijárta. Kolostoraik biztonságában felülemelkednek a
hétköznapok apró-cseprő ügyein; életüket szinte teljes
egészében az Államközösséget behálózó mágikus erővonalak
és a jelentősebb mana-gócpontok felügyeletének szentelik. A
közéletben tevékenykedő kis számú Adton-pap a Fehér
Páholyt vagy az Inkvizíciót segíti, esetleg a térkapuhálózatot
vigyázza. Halk szavú, fegyelmezett emberek, akiket skarlát
szegélyű fehér köntösükről lehet felismerni. Szent szimbólu-
muk a rubinkő.
304 • M.A.G.U.S.
Alborne
A pyarroni panteon e halhatatlanját sokan — és helytelenül

— a bárdok istenének tartják. Ez már csak azért sem
felelhet meg a valóságnak, mert bár a dal mesterei nagy szám
ban kóborolnak Ynev térségein, az ő hitük révén Alborne
sosem emelkedett volna a pantheon jelentőós alakjai közé,
s aligha tett volna szett arra a befolyásra, aminek manap
ság, a hetedkor utolsó harmadában örvend.
Alborne — vagy ahogy hívei emlegetik, a harmónia őre
— mindazok istene, akik a szabad művészetek
gyakorlásával, dallal, tánccal, széphistóriák és poémák
írásával, vászonnal és festékkel, vésővel és márvánnyal
keresik kenyerüket. Kedvére való minden, ami gyönyörködtet,
legyen az műtárgy vagy eleven test, ember vagy más fajú,
mágikus vagy természeti jelenség. Szent szimbóluma a
Csillaglant. Nem követeli meg híveitől, hogy tiszteletére impo
záns templomokat emeljenek: szent helye lehet bármely
nagy művész otthona, oltárai majd' minden ynevi színház
fedele alatt megtalálhatók, papjai és papnői pedig — akik
kivétel nélkül egy vagy több szabad művészet gyakor-
lásában jeleskednek — gyakorta emelkednek a közösség
szellemi vezetőivé olyan településeken is, ahol más hal
hatatlanok kultusza éppoly elfogadott, mint saját uruké.
A meleg évszak első harmada kontinensszerte a dal-
versenyek, költői megmérettetések ideje. A harmónia őrének
ünnepeit, a közös fohászokat rendszerint csillagos ég —
Alborne kupolája — alatt tartják; az isten, aki a hagyomány
szerint a világot ölelő kristályszférákon túl lakozik, ilyenkor
juttat hatalmából az arra érdemeseknek, s a szükséghez képest
nyers manával, ihlerrel vagy sugallarral támogatja a hozzá
fordulókat. Felkentjei olykor akaratának közvetítőivé válnak,
leghíresebb követői

(innen a közkeletű félreértés) mégis a bárdok, akiknek
legkiválóbbjai — Enika Gwon, Iriogo Orel és Lirian vil
Sineas — hosszú vagy épp örök életet nyerhetnek a kezéből.
Antoh
A vizek és viharok istennője. Szeszélyes és kiszámíthatatlan,

akár az általa uralt tenger, s vad, mint a szelek, melyekkel a
hullámokat korbácsolja. Időnként szelíd és megbocsátó,
máskor haragos és engesztelhetetlen. Templomegyüttesei
minden nagyobb folyó- és állóvíz partján megtalálhatók a Lar-
Dortól a Gályák tengeréig. Az Antoh-papok többsége
megbecsült hivatali, olykor katonai tisztségeket tölt be;
időjósok, vízmérnökök és tengerészek is szép számmal
akadnak köztük. Általános tiszteletnek örvendenek, hiszen
Pyarron élelmezése és biztonsága az ő vállukon is nyugszik.
Ruházatuk tartományonként más és más; többnyire kék és
zöld árnyalatú. Szent jelképük a viharkagyló.
Arel
A természet és a harc istennője; a vakmerők közismert

patrónusa. Kedveli az egyedi hőstetteket, különösen azokat,
amelyeket puszta virtusból, az ő kedvéért hajtanak végre.
Hívei közt sok a kalandozó; kegyeltjei esztelen vál-
lalkozásaikról, öngyilkos hőstetteikről nevezetesek. Kultusza a
Dúlásig kevésbé volt népszerű a békés és rendezett
Pyarronban, ahol jobbára az asszonyi féktelenség
megtestesítőjét látták benne. Új-Pyarronban számtalan
306 • m.a.g.u.s.
Arelnek szentelt erdőfolt, vadaskert és liget szolgál a fiatalság
gyülekezőhelyéül. Arel hívei megtelepedni ritkán hajlandóak,
hivatali méltóságot pedig szinte sosem vállalnak —
rendszerint képzettségük is hiányzik az ilyesmihez. A Dúlást
követő zűrzavaros időkben nőtt a megbecsülésük; többnyire
tanácsadók a hadsereg mellett, vagy utasokat kalauzolnak az
elnéptelenedett földeken. Szent szimbólumuk a sólyomhold.
Darton
A halál és az újjászületés ura, a lelkek kalauza; közismert

tréfamester. Papjai általában akkor kerülnek előtérbe, ha
gyászeset történik — ilyenkor gondoskodnak a temetésről és a
lélek további sorsáról. Akkor is rendelkezésre állnak, ha valaki
idős korára vissza kíván vonulni a világ zajától, hogy
felkészülhessen a nagy utazásra. Ekkor otthont nyújtanak
számára kolostoraik egyikében, melyek a temetővel és a
szentéllyel együtt minden nagyobb településen megtalálhatók.
Darton papjai boncnokokként és halottkémekként segítik az
orvoslást és a bűnüldözést. Méltóságteljes, cinikus humorú
emberek, akiket ezüstszállal hímzett fekete köpönyegük mel-
lett istenük szent szimbólumától, a varjúszárnyról lehet
megismerni.
Darton bevett kultusza nem rendelkezik paplovagrenddel.
A maremita paplovagok hivatalosan nemkívánatos
személynek számítanak az Államközösség országaiban,
legfőbb vezetőiket, köztük a sötét prófétaként emlegetett
Airun al Maremet pedig kiátkozta a Papi Szék. A kultusz
reformációja mind a mai napig tart.

Della
A fátylak takarta arcú hölgy; az istencsalád megnyilatkozása

idején a művészetek patrónusaként tiszteltek. A
vallástörténészek körében a mai napig vita dúl arról, mi okozta
háttérbe szorulását — a legelterjedtebb nézet szerint túlontúl
megfoghatatlan a kontinens lakói számára, akik magukhoz
közelebb állónak érzik a szenvedélyes Arelt vagy a szikáran
megbízható Kradot. Dellának csak az Államszövetség
ideológiai hátsó udvarának számító Városállamokban és
Erionban van számottevő kultusza. Lar-dorban temploma is
áll, szertartásainak irodalma könyvtárnyi, akár a többi
halhatatlané, saját ünnepnapokkal azonban az utóbbi félezer
évben — mióta szerepkörét Alborne vette át - már nem
rendelkezik, s papjait sem képes felruházni a szakrális mágia
minimumát meghaladó képességekkel. Szent szimbóluma két
egymást keresztező fénykéve.
Dreina
A hatalom és a rend istenasszonya; a panteon legátláthatóbb és

leggyakorlatiasabb istensége. Papjai elismert tudósok; közülük
kerülnek ki a legnagyobb tekintélynek örvendő politikusok,
udvari tanácsnokok. Egyetemeik a legjobb hírű iskoláknak
számítanak szerte Yneven, templomaik szépség dolgában
Krad katedrálisaival is felveszik a versenyt. Dreina
beavatottjai tisztük szerint más és más jelképet hordoznak: a
bírák jogart, a politikusok körbe zárt férfitenyeret, közepén a
mindent látó női szemmel, a gazdasági életben tevékenykedők
leggyakrabban bőségszarut vagy aranyserpenyőt. Téved
azonban, aki Dreina
308 • m.a.g.u.s.
kultuszát puszta üzleti vállalkozásnak véli: szerzetesrendjei és
zárdái számos sorsüldözött, megkeseredett embernek
nyújtanak menedéket.
Ellana
A testi szerelem és a szépség patrónusa. Papnői hivatásos

kurtizánok; gyönyöroltárokkal ékes szentélyei Ynev leg-
ismertebb — és legdrágább — bordélyházai közé tartoznak.
Szent szimbóluma a lótuszvirág, papnőit rendszerint a Lótusz
Leányaiként emlegetik. Kalandozni ritkán járnak — nem is
nekik való foglalatosság —, ám hírszolgálatuk kiváló, s jó
pénzért nemcsak a test örömeit bocsátják áruba, hanem a
legkülönfélébb forrásokból összegyűjtött információkat is,
melyek szerfölött ritkán bizonyulnak hiteltelennek.
Hírével ellentétben Ellana korántsem felelőtlen istenség;
hiú és kacér ugyan, de a néki kedveseket — különösen a
szerelmeseket és a szépség letéteményeseit — minden
körülmények között megsegíti.
Gilron
A fémművesek és fegyverkovácsok patrónusa; szent szim-

bóluma az acélpöröly. Templomai nincsenek; akik őt vá-
lasztják uruknak, a kultusz kazamatáiban esnek át a beavatási
szertartáson, melyet a szóbeszéd szerint embernél ősibb
fajzatok szerencséltetnek jelenlétükkel. A legkiválóbb
fegyverkovácsok művészként bánnak a vassal és az acéllal,
némelyek tűzfegyverek és önjáró gépezetek előállítására is
képesek. Titkaikat szigorúan őrzik, minden

eszközzel megakadályozzák az avatatlanokat azok felfe-
désében. Az újításokat nem kedvelik; a holt anyagban meg-
testesülő tökéletesség, a mindenek felett való hasznosság az
eszményképük. Noha szerte Yneven, így Pyarronban is
megbecsülés övezi őket, számuk csekély: csak néhány új tagot
fogadnak soraikba minden esztendőben.
Krad
A panteon főistene, a tudományok patrónusa. Az ortodox

hagyomány Kyel legidősebb fiának tartja, a hetedkor utolsó
századában azonban már illetlenségnek számít felemlegetni
ezt a hiedelmet. Ideje legjavát elmélkedéssel tölti, a halandók
és világuk dolgaival ritkán, akkor is csak elméleti szinten
foglalkozik. Nem kíván áldozatokat és bonyolult
szertartásokat, megelégszik akár sebtében elsuttogott, ám
szívből jövő imákkal is. Paplovagjainak rendje, az Arany kör -
mely szent szimbólumáról kapta nevét — egészen Pyarron
alapításáig vezeti vissza eredetét. Végigkísérték a hírvivők
térítőútjait, és eljutottak Ynev minden zugába, hogy új
ismeretekkel térjenek meg a Szent Városba. Fegyveres
védelmezők, éles szemű nyomozók és hírszerzők egyben, akik
a legalantasabb feladatokat is zokszó nélkül vállalják, ha így
gyarapíthatják a kultusz befolyását.
Kyel
A teremtés és pusztítás kétarcú ura, az egyensúly őre. Hívei a

nagyobb városokban kéttornyú katedrálisokat emelnek. E
katedrálisok mindegyikének két bejárata van - az elsőt az élet,
a másikat a halál szertartásai alkalmával használják, és az
alkalomnak megfelelően szólaltatják
310 • m.a.g.u.s.
meg a tornyokban a kürtöket, illetve a harangokat. Urukat
kétlényegű, egy testű entitásként ábrázolják; a szobrok,
falfestmények jobb arcfele kortalan és derűs, szemük
aranyfüsttel futtatott, a bal ráncos, üres szemgödrű és
kérlelhetetlen, akár az elmúlás maga. Kyel felkentjei kizárólag
férfiak, s szakrális mágiájukon túl nem egy különleges
képességgel rendelkeznek: ha úgy látják jónak, egyetlen napra
még az idő folyását is megakaszthatják — a szóbeszéd szerint
ezzel a módszerrel késleltették -Pyarron végzetét. A bölcsek
tudni vélik, hogy az e napon fogant gyermekek mindegyike -
köztük a Fellegvárat védelmező Elorand fia — isteni
kegyelemben részesült, és átvészelte a Dúlás esztendeit.
A hideg évszak első négy hónapja - Kyel Két Párja — a
kontinens pyarroni hitű államaiban a praktikus szertartások
ideje. Az emberek ilyenkor mondanak köszönetet az előző év
jótéteményeiért, ilyenkor szentelik újra oltáraikat, ilyenkor
búcsúztatják halottaikat, köszöntik az új jövevényeket, és
megemlékeznek mindazon szentekről és hősökről, akik Kyel
szándékainak megvalósítása közben áldozták életüket. A
Harag havában előcitálják rosszakaróik és ellenségeik nevét -
az előbbiek számára megvilágosodást, az utóbbiakra gyors
halált kérnek, a rítusláncolat záróakkordjaként, a Végítélet
havának utolsó napján pedig uruk kegyelmébe ajánlják
otthonukat, a széles nagyvilágot.
Noir
Az álmok és a szerencse istene; bizonytalan nemiségű,

rejtelmekben és ellentmondásokban bővelkedő személyiség.
A panteon többi tagjához nem fűzik rokoni szá-

lak; feltehetően valamely rég letűnt nép istenségei közül került
a pyarroni hitvilágba, kultuszára utaló elszórt jelek már a
crantai korszakban kimutathatók. Szent jelképével, a félig
lehunyt udzs-szemmel, gyakrabban találkozhatunk omlatag
rommezőkön, mint a ma álló városok szentélynegyedében.
Rendszeresen csak a hivatásos hazárdjátékosok fohászkodnak
hozzá, de az álombéli jelet vagy útmutatást kérők mind őt
keresik az imáikkal, bármelyik pyarroni istent is imádják
máskülönben. Papjai álomutazók, áfíumkereskedők és titkos
fogadóirodák üzemeltetői, az ynevi alvilág prominens alakjai;
sok közöttük a homoszexuális.
Orwella
Másként a Kitaszított, az ortodox hagyomány szerint Dreina

és Uwel nászából született, valójában azonban sokkal ősibb
erőt testesít meg. Selmo próféta Titkos Fóliánsa a Nagyok
viszályának túlélőjeként említi; úgy tartja, egy negatív elemi
síkról származik, és fegyverként használták a korok előtti
háborúban, mely az egész világot romba döntötte. Igaz vagy
sem, csillapíthatatlan gyűlölet lobog benne a harmónia minden
formája iránt. Eónokon át rejtőzködött a valóság fonákján,
mielőtt Kyria nagyjainak elbizakodottságát kihasználva utat
tört a kontinens anyagi síkjára... s ezzel az ötödkor
leghatalmasabb északi birodalmának vesztét okozta.
Ezredéveken át nyalogatta kyr hatalmasoktól kapott sebeit a
nemlét mezsgyéjén, ahonnét csak álmok és sugallatok
formájában szólhatott Yneven megbújt híveihez. A pyarroni
istencsaládba egy hatodkori káosz-entitás alakját elbitorolva
sikerült beférkőznie. Mikor megmutatkozott valódi
természete, az új
312 • M.A.G.U.S.
istenek kitaszították maguk közül — a Pyarron alapítása
idején fogant legendák legsötétebbjei e rövid, de annál
hevesebb küzdelem emlékét őrzik. Egyes apokrifek szerint
bosszút esküdött a pyarroni panteon ellen, és csak az
alkalomra vár, hogy beteljesítse. Szent szimbóluma, a
rémtörténetek sokaságában megénekelt kígyószív elsorvasztja
és halálba taszítja hordozóját, ha az nem tartozik Orwella
hívei közé.
Uwel
A pyarroni istencsalád egyik legellentmondásosabb figurája;

az igazságos bosszú istene, közkeletű nevén a bosszúállás
atyja. Szent szimbóluma a lesújtani készülő, páros ököl. Papjai
egyben lovagok is, akik Ynev-szerte magányosan álló
erődítményekben, várakban élnek, a környező lakosság
adományaiból, illetve megbízásaik szerény béréből tartják
fenn magukat. Uwel papjait bárki felkeresheti: ha bosszúját
igazságosnak ítélik, s nyilvánvaló, hogy nem tudja maga
beteljesíteni, akkor minimális, sok esetben névleges
ellenszolgáltatás fejében bevégzik azt. Félelmetes harcosok
hírében állnak, s azt tartják róluk, amíg egy ügyet le nem
tudtak, nem nyughatnak. Ha valamelyikük odavész, menten
egy társa áll a helyére. Darton mellett Uwel a másik pyarroni
istenség, akinek állásfoglalása az anyagi síkon zajló
eseményekben nem egyértelmű; több ízben előfordult, hogy
kegyelmét kiterjesztette az Északi Szövetség és Pyarron
ellenségeire, mert az adott esetben az ő ügyüket ítélte
igazságosnak.

ÚJ-PYARRON NEVEZETESSÉGEI
• Általános Katonai Ellátásért Felelős Beszerzési

Hivatal
Egy bérkaszárnyákból álló háztömb ad helyet e különös
néven annak a hivatalnak, amelyik a központi területek
védelméről, a hadiflottáról és az inváziós csapatokról
gondoskodik. Maga az épület finoman szólva rogyadozik,
dacára a sok toldás-foldásnak, s ezért kevesen tudják akár csak
megbecsülni is, milyen elképesztően nagy ösz-szegek
elosztásáról és elköltéséről hoznak döntéseket ezen a helyen.
• Antoh főtemploma
A kikötő vizébe az Istenek hegye felől nyúló mesterséges
szigeten őrzik a Viharkagylót, az istennő legszentebb
ereklyéjét.
• Arel ligete
Alig tíz év alatt sűrű vadonná nőtt park a város délkeleti
szélén, melyben több szabadtéri áldozóhely, meditációra
szolgáló tisztás akad. A ligetben számos vad tanyázik, melyek
nem félnek az embertől — nincs is rá okuk, mert ezen a szent
helyen tilos az állatokra kezet emelni.
• Corbey-liget
Egy predoci gróf adományából kialakított közkert az
Istenek hegyének lejtőjén, ahol Ynev ritkábbnál ritkább
növényféléi kaptak helyet, szemet gyönyörködtető sokfé-
leségben. Állítólag nem egy különösen mérgező akad kö-
zöttük.
314 • m.a.g.u.s.
• Dreina főtemploma
Három, oszlopos árkádsorokkal övezett udvar és arany-
kupolás szentélyek félkész együttese, melyet jeles főpapok és
kegyeltek hatalmas bronzszobrai díszítenek.
• Emlékek csarnoka
Uwel ezen új templomában a Dúlás során elszenvedett
veszteségekről és áldozatokról gyűjtenek adatot a bosszúisten
hívei, hogy mindenkiért elégtételt vehessenek. Fekete
márványfalain apró betűkkel száz- és százezer áldozat nevét
őrzik, gondosan gereblyézett kavicskertjeiben örökmécsesek
lobognak. Az előtte lévő téren körbe az elpusztult városok
romjai közt talált, lángoktól megfeketedett istenszobrokat
állították fel a templom papjai.
• Égi Templom emlékének tere

Ó-Pyarron makettje látható itt, és csupa jeles középület
veszi körül. Még a ternani városi tanács kezdte építtetni a régi
városrész egyik rangos negyedében.
• Fellegvár
Az Aranykör lovagrend eredeti tervek felhasználásával
épített, ám gonddal korszerűsített központi rendháza, ahová
javában folyik a beköltözés.
• Gömbszentély
Hivatalos források szerint az Égi Fény 3700. esztendejében
jelent meg ismét, ám sokak már a századforduló előtt látni
vélték — innét a közkeletű hiedelem, hogy az első
Gömbszentély nem pusztult együtt Ó-Pyarronnal, hanem
csupán átköltözött az új főváros egeibe. A Fellegvárból nézve
a delelő nap előtt látszik, éjjel pedig harmadik hold gyanánt
tündököl a tetők rengetege felett.

• Gyönyörök kertje
Nem egyedi intézmény, de talán a legszebb mind közül:
árnyas liget, kis pavilonok és rejtett zugok együttese,
nagyvilági találkahely és szentély egyben, ahol Ellana-papnők
szórakoztatják a betérőket.
• Hadiakadémia
Egy régi Krad-templom kibővítésével létrehozott impozáns
épületegyüttes a város nyugati részén, amely — Pyarron sok
más közintézményéhez hasonlóan — tulajdonképpen még
mindig épül. Oktatói jobbára tapasztalt Krad-Iovagok, de
szinte minden jelentősebb lovagi és paplovagi rend
képviselteti magát közöttük. Az intézmény tanítványokat csak
a Pyarronnal szövetséges államok lakói közül fogad,
megfelelő ajánlólevél és tandíj lerovása ellenében. A hadi
tudományokon kívül nagy hangsúlyt kap a világnézeti oktatás
is - az intézmény vezetői így gondoskodnak arról, hogy az
akadémiáról kikerülő stratégák és hadvezérek hűségesek
maradjanak a pyarroni eszméhez.
• Igazság csarnoka
Kyel papságának, a büntetőbírák testületének legfőbb
ítélkezőhelye.
• Istenek hegye
E helyen épülnek a tizenhárom isten templomai, de je-
lenleg még egyik sincsen befejezve.
•Kaptár
Szegénynegyed, ahol a Dúlás évei alatt elsősorban
enysmoni származású menekültek húzták meg magukat.
Nevével ellentétben nem mondható különösebben zsú-
316 • m.a.g.u.s.
foltnak, bár nem vitás, hogy első lakói annak érezhették. Ma
az otthonaikba visszatérő nastik helyébe főleg nomád dzsadok
érkeztek, így a hely hangulata nem változott: veszélyes,
hirtelen haragú emberekkel és gyorsan előugró pengékkel
zsúfolt városrész ez, amit a katonaság inkább a köré épített fal
tetejéről figyel, és még az akasztanivaló gazemberek elfogása
miatt sem szívesen merészkedik be oda.
• Kapuk tere
Az Államközösség belső hálózatának központja és a nagy
térkapuháló leágazása nem egy épületben van, de egymás
közelében. Az előbbi épült a Kapuk terén: átlátszó boltívek
sokasága egy oszlopcsarnokkal körülvéve. Bejáratánál magas
oszlopon Selmo atya aranyozott szobra áll.
• Katedrális
A ternani tanács kezdte építtetni a Dúlás minden istennek
szentelt, tizennégy tornyú emléktemplomát, mely
befejezetlenül áll az Uwel-rendházzal szemben. Ennek talán
oka az is, hogy a túlzottan pyarronita eszmeiséget sugalló
épület zavarja az Államközösség selmovita vezetőit.
• Kegyes Araita temető

A város másik temetőjét három évezrede, a település
alapításakor szentelték egy mártírhalált halt Ellana-papnőnek.
Mindmáig ez Ternan legelőkelőbb sírkertje, mely sűrűn
teleépült pompázatos kriptákkal. A hozzá kapcsolódó Darton-
templomban több száz pap és szerzetes teljesít szolgálatot.

• Kettőshíd
Ó-Ternanból az új városrészbe átvezető, néhány éve átadott
híd egy régebbi átkelő helyén, amelyet a folyó-ág közepén kis
sziget szakít meg. Itt Antoh-templom áll, melyet a
folyamistennő aspektusának szenteltek. A híd nyugat felé
kettéágazik, így Y alakot formáz. Három hídfőjénél magas
díszkapuk állnak.
• Kis-Viadomo
Miután az Ó-Pyarronból Viadomóba menekült Papi Szék
áttette székhelyét az új fővárosba, számos viadomói is követte
a példát. Az általuk létrehozott városrész építészeti
szempontból is szülőföldjük mintáit követi.
• Krad főtemploma
A Nagyvilág Bibliotékával szemben épült templom,
homlokzatát karcsú tornyok ékesítik.
• Kódextár
Selmo próféta által alapított Krad-szentély; eredeti
rendeltetése a kontinensen élt népek ismereteinek ösz-
szegyűjtése, megőrzése és rendszerezése volt. Az idők során
Ynev egyik legnagyobb könyvtárává nőtte ki magát, amelyben
mérhetetlen mennyiségű kódexet, könyvet, tekercset és egyéb,
a tudás megőrzésére szolgáló forrást gyűjtöttek össze. A Dúlás
során a Fellegvárral együtt pusztult el, a termeiben őrzött
tudás egyes — az egészhez képest szilánknyi — részeit
azonban sikerült megmenteni. Manapság az Aranykör
lovagrend erigowi templomerődjének lakói új Kódextár
létrehozásán fáradoznak, kiváltva ezzel számos délvidéki
lovagtársuk rosszallását.
318 • m.a.g.u.s.
• Követek palotája
A Közösségi Gyűlés évente ülésezik a palotában, amelyet
hivatalok sokasága és a Papi Szék vendégházai vesznek körül.
Itt szállnak meg a követek, akik a vendégjogot tiszteletben
tartva elvben nem tehetnek vendéglátójuk ellenére. Az Ó-
Pyarronban még elszórt intézményeket itt egy negyedben
összpontosították. A gyűlések közötti időszakban is állandó az
előszobázás a különféle rendű-rangú hivataloknál, ezért
mindig népes követségek tartózkodnak a városban.
• Labdatér
A Pyarron-szerte kedvelt pedim nevű ügyességi labdajáték
olyan nagy népszerűségnek örvend, hogy a kibővített ó-
ternani labdatér mindig zsúfolásig tele van. A vetélkedő
csapatokat általában az egyes városrészek vagy céhek állítják
ki, díjmérkőzéseiket rangos egyházi ünnepeken űzik.
• Lebegő piac
Ternanban régi hagyománya van kikötött sajkákból való
árusításnak. Az egymáshoz kötött bárkák alkotta,
gyékénytetővel és ponyvákkal fedett bolhapiac a Dorlan egyik
rossz hírű mellékágán úszik. Itt olcsón lehet élelemhez és
iparcikkekhez jutni, ráadásul tele van a Dúlás előtti időkből
származó antik tárgyakkal.
• Mocsár negyed
A mocsarak melletti terület, ahova a Dúlást követően a
Dorlan-medencéből érkezett, családfőt elveszített nőket és
gyerekeket szállásolták el. Egy részük ma is itt él: haza már
nem mehetnek, és félnek elindulni az ismeretlen felé.

• Művészetek Hét Tornya
Della központi szentélye, egyben a Dúlásból megme-
nekített műkincsek tárháza
• Nagyvilág Bibliotéka
A Krad-egyház által fenntartott központi könyvtár,
melynek állománya a Dúlás miatt eléggé foghíjas, ám
messze földön így is a legteljesebb tudástárnak tekinthető.
• Néma Ház
Az Inkvizítorok Szövetségének új rendháza háromszor
akkora, mint ó-pyarroni elődje volt. Valóságos erődítmény,
ahol a különféle egyházi vizsgálóbírák hivatalai mellett irattár,
tömlöc és siralomház is működik.
• Szent Konzílium
Szerény méretű, kupolás épület az Istenek hegyének kö-
zepén; a környező templomok jócskán fölébe magasodnak,
holott ezüstveretes kapujához tizenhárom lépcsőfok vezet fel.
Híján van minden hivalkodásnak, falait szent szövegek
idézetei és szakrális jelképek díszítik, megjelenése azonban
csalóka - ez a Pyarroni Államszövetség voltaképpeni köz-
pontja, a Papi Szék üléseinek helyszíne.
• Tűtorony
A Fehér Páholy székháza, amely teljes egészében az eredeti
tervek szerint épült újjá. Jelenleg a város legmagasabb épülete,
és a katedrálisok elkészültéig minden bizonnyal az is marad.
• Uwel rendháza
A hajdani ternani köztemetőre épült épületegyüttes nem a
„legfőbb" rendház, mert az autonóm egységek-
320 • m.a.g.u.s.
re épülő Uwel-hit ilyet nem ismer, hanem az ó-pyarroni
rendház jogi és szellemi örököse. Ennek khuryakja pilla-
natnyilag a Papi Szék tagja.
• vándorarénák
Bár az állatviadalt törvény tiltja Pyarronban, a dzsad
bevándorlók igénylik a szórakozás ezen formáját. A hatóságok
időről időre lecsapnak a törvénytelenül működő arénákra,
amelyek éppen ezért folyamatosan költöznek — a
bennfentesek természetesen tudják, hol és mikor lesz a
legközelebbi összecsapás.
• Városi Színház
A főváros legnagyobb teátruma, egyben Alborne fő-
papjának székhelye. Az épületegyüttes egyben kiterjedt
művészkolőnia is, ahol a legtöbb művészeti ág alkotóműhelye
megtalálható.
• Vászonváros
Olcsó szórakozónegyed a hadikikötő szomszédságában,
ahol a rengeteg kocsma és kupleráj szomszédságában fából és
vitorlavászonból összetákolt alkalmi színpadokon
vándorszínészek szórakoztatják az erre járó matrózokat. A
szűk sikátorok egyszerre szolgálnak színhelyül a halpiacnak, a
zsibvásár és a részeg tengerészkatonák újra és újra fellángoló
csetepatéinak, melyeknek csak az elhaladó — egyébként elég
sűrű — őrjáratok vetnek időlegesen véget.
• Vörös Rák Fogadó

Jó nevű, patinás fogadó O-Ternan patríciusnegyedében.
Ynevi szavak és kifejezések
álomjáró: azon személyek köznyelvi elnevezése, akik

képesek saját akaratukból belépni az Antissba és tudatosan
alakítani, befolyásolni azt. Sokan közülük egyben Noir
felkentjei is.
amund: ősi ellenségeikhez, a dzsennekhez hasonlóan az

óidőkben, ismeretlen síkról érkezett, nem emberi faj. Az
amundok testi hasonulással hódolnak az isteni töké-
letességnek. Társadalmukban jelentős szerepet tölt be a
küllem: minden amund ősi szertartások szerint formálja testét
az istenszobrokhoz hasonlatossá. Arcvonásaik lágyak,
előkelők, halántékig húzódó, keskeny szemgödrükben mély
kékség honol. Az amund nép kifinomult, az emberitől idegen
intellektussal rendelkezik. Elvont módon gondolkodnak, a
gyakorlatiasság, a politikai érzék, az intrikus hajlam
teljességgel hiányzik belőlük. Logikájukban elfogadott
tényező az érzelem: a szeretet, harag, gyűlölet számukra
egyenjogú érv a legkikezdhetetlenebb következtetéssel.
Mindenkiben ellenséget látnak; aki különbözik tőlük, azt
lenézik. Különösen igaz ez az emberekre, akiket állatokként
tartanak számon, s mint ilyeneket, elsősorban rabszolgának és
élelemnek tekintenek.
Anselmo legendáriuma: a próféta saját példabeszédei és az

istencsaládról szóló, általában moralizáló történetek
gyűjteménye.
Antiss: más néven álomsík; sajátos szerkezetű, téren és

időn kívüli tartomány, ahol a hetedkori ynevi hagyomány

szerint az álmok születnek. Szövedékét egyesek szerint maguk
az álmodók hozzák létre, míg mások úgy tartják, hogy az
Antiss csupán egy a felsőbb síkok közül - a hely, ahol az
álmok és jövendölések patrónusa, Noir lakozik.
Aranykör: a tudás pyarroni istenének szent szimbóluma.

Önmagába záródó formája a teljességet, aranyszíne a
megismerés korlátai felé törekvő ember magasztos tisztaságát
jelképezi. Gyakori látvány a Pyarroni Államszövetség
területén.
Aranykör lovagrend: a legtekintélyesebb, legbefolyásosabb

és egyben legrégibb Krad-hitű lovagrend, melyet Elorand és
Heliodor, Krad két legendás kegyeltje hozott létre a város
alapítása idején. Tagjai a tudás gyűjtése és terjesztése mellett
önmegtartóztató életmódjukkal és rettenthetetlenségükkel
vívták ki a köznép tiszteletét. A rend központja a város
pusztulásáig a pyarroni Fellegvár volt; a megmaradt lovagok
zöme a Dúlást követően a Larmaron-hegységbe húzódott
vissza. Elorand Pyarron szerinti 3676-ban bekövetkezett
halála óta nem választottak új nagymestert. Részben ezzel,
részben a veszteségekkel magyarázható, hogy a rend sokat
veszített politikai súlyából. Tagjai jelenleg elsősorban a
Fellegvárban és a Kódextárban felhalmozott, a Dúlás során
szétszóródott tudás újbóli összegyűjtésén fáradoznak.
csodatévők: a Dúlást követően a Délvidéken felbukkant

szent emberek népies elnevezése. Megérkezésük körülményeit
csakúgy, mint azok pontos idejét, homály fedi; a közvélekedés
szerint a pyarroni panteon istenek küldöttei. Segítségükkel
sikerült helyreállítani a rendet a kráni pusztítás után, az ő
áldásuk tisztította meg a be-
324 • m.a.g.u.s.
szennyezett földeket. A három legismertebb csodatévő a
Mesterként elhíresült férfi és az Ó-Pyarron romjaitól délre
tevékenykedő Szentikrek.
derra: a pyarroni papok hivatalos megnevezése. Rangot

nem jelöl; pusztán a tisztelet kifejezésére szolgál. Északi
megfelelője az azonos (godoni) gyökre visszavezethető derat.
Dúlás: feltehetőleg kráni kezdeményezésre indult no-

mádjárás, amely Pyarron szerinti 3670-ben vette kezdetét, és
kisebb megszakításokkal egy teljes évtizeden át tartott. A
pyarroni seregek öt esztendőn át a Pajzsállamok területén
küzdöttek a nomádokkal; az Államszövetség központját, így
magát Ó-Pyarront is, váratlanul érte a P.sz. 3676-ban
nyugatról érkező, a várost porig romboló kráni támadás. A
Fellegvár hónapokig dacolt az ostrommal, végül a lezuhanó
Gömbszentély védőivel együtt maga alá temette. A Dúlás
végjátékaként a Pyarron szerinti 3685-ben a nomádok még
bevették Sempyert, de az Államszövetség seregei még abban
az évben vissza is foglalták, majd eredményes megtorló
hadjáratokat vezettek a nomádok szállásterületeire.
dzsenn: az óidőkben, ismeretlen síkról érkezett dzsennek az

emberek között, az emberi társadalom elválaszthatatlan
részeként élnek; már elképzelni sem tudnák, hogy önálló
társadalmat alkossanak, mint egykoron. Idegen
származásukkal nem kérkednek, legfeljebb egymás előtt fedik
fel kilétüket. Ősi uralkodócsaládjaikból kerül ki a legtöbb
ibarai emír és sejk, de a nagy bank- és kereskedőházak
tulajdonosai is. A dzsadok messziről tisztelik őket mint
uralkodókat, vezetőket, de a mindenna-

pi életben rettegik könyörtelen logikájukat, számító, ér-
zelmektől mentes gyakorlatiasságukat. Az átlagos dzsenn
külsejét tekintve megkülönböztethetetlen a dzsad embertől:
bőre barna, haja hullámos, olajosfekete, orra merészen ívelő,
gyakorta horgas, szeme sötét.
exellissar: Nagy tiszteletnek örvendő és/vagy magas rangú

személyeknek kijáró megszólítás. Jelentése: kegyelmes úr. Női
megfelelője az exellissa.
fayumi: kegyetlenségéről és szívósságáról elhíresült ibarai

nomád törzs. Nevüket évezredek óta gyűlölet és rettegés
övezi, amit leginkább annak köszönhetnek, hogy az állattartás
mellett jobbára karavánok fosztogatásával, leányrablással és -
kereskedelemmel foglalkoznak. Az ellenük indított megtorló
támadások elől rendre a Mélysivatagba húzódnak vissza, amit
az embernépek közül senki sem ismer náluk jobban. A
manifesztációs háború kirobbanásakor ők rendelkeztek a
legtöbb ismerettel az amundokról, akikkel már jóval Amhe-
Ramun második megtestesülése előtt is össze-összecsaptak. A
manifesztációs háború is soraikból szedte első áldozatait —
hogy ennek ellenére sem tűntek el nyomtalanul, mindennél
fényesebben bizonyítja életrevalóságukat. Ráadásul nem
csupán életben maradtak, de egészen a háború végéig
sikeresen segítették az embernépek seregeit helyismeretükkel
mint felderítők és kalauzok. Megítélésük a háború után
némileg javult a dzsadok körében, igazi értékükön azonban
csak az expedíciós (pyarroni, shadoni, stb.) seregek katonái
becsülik őket.
fratte: a godoní nyelv „testvér" szavából képzett kifejezés;

a hetedkorban a pyarroni szerzetesek hivatalos megszólítása.
326 • m.a.g.u.s.
három pyar igazság: az igazság és annak érvényesítése a
pyarroni liturgiában három égi hatalmasság - Uwel, Kyel és
Dreina - befolyása alá tartozik. Egyesek szerint a háromféle
igazságszolgáltatás egy fejlődési folyamat három stációját
testesíti meg. Uwel az archaikus „szemet szemért" elv
érvényesítője, míg Kyel a kérlelhetetlen, következményeket
nem mérlegelő igazság kifejezésre juttatója. Dreina igazsága
hajlékonyabb, társadalmi szinten könnyebben alkalmazható,
ugyanakkor közelebb áll a puszta jogszolgáltatáshoz, mint az
erkölcsi alapú igazság érvényre juttatásához. A három igazság
egymás mellett élése a kezdetek óta számos konfliktus forrása,
ugyanakkor nagyban hozzájárult a vallás gyors elterjedéséhez.
Ahogy a kissé rosszmájú — állítólag dzsad eredetű — mondás
tartja: „Pyarronban mindenki megleli a maga igazát".
Hírvivők tanúságtétele: olyan tanító, hitvitázó vagy

misztikus művek, amelyek első követőinek nevéhez fűződnek,
bár egy részüket csak évszázadokkal később vetették
pergamenre. Ezekre később kifinomult teológiai irodalom
épült, ám a hétköznapokban a pyarroni hívők számára ma is
az olyan I-IV. századi írások szolgálnak zsinórmértékül, mint
az Istenek kertje vagy a Fény tizenhárom színe.
khuryak: Uwel-rendházfőnök
Közösségi Gyűlés: A Pyarroni Államközösség (lásd ott)

irányító testülete, mely békeidőben évente két-három hónapig
ülésezik. Pyarron városát a panteon tizenhárom egyházfője
(Papi Szék)( Predocot, Edorlt, Sempyert, Enysmont, Syburrt
és Viadomót uralkodóik — hercegük, nagymesterük stb. —
képviseli egy-egy szavazattal. A Hat Város hercegei összesen
egy szavazattal rendelkeznek,

akár Lar-Dor szenátusa. Az uralkodók természetesen nem
minden esetben vannak jelen az üléseken, többnyire csak
ceremoniális alkalmakkor látogatnak el Pyarronba. Érdekeiket
korlátozott meghatalmazással bíró küldöttek képviselik, akiket
népes követség kísér.
manifesztációs háború: a hetedkor egyik legnagyobb

háborúja, amely alapjaiban változtatta meg a Délvidék
politikai arculatát. A Pyarron szerinti 3691-ben másodszorra is
megtestesült Amhe-Ramun, a kék hold ura az amundokat
egységbe kovácsolva egy évvel később indította meg hódító
hadjáratát, legázolva az összefogásra és ellenállásra képtelen
dzsad államalakulatokat. A háborúba hamarosan
bekapcsolódtak a dzsadok oldalán a pyarroni és kráni, utóbb a
gorviki és a shadoni csapatok is. A háború végül rejtélyes
körülmények között — egyesek szerint kráni aquiroknak
köszönhetően — Amhe-Ramun pusztulásával (előzetesével?)
ért véget a Pyarron szerinti 3703-ban.
nasti: Déli nomád törzs, amelyik a P.sz.-i XV. században

pyar hitre tért és letelepedett Enysmon területén. A Pajzsállam
lakosságának többségét ma is ez a nép alkotja.
Nogren Praedarmon: legendás sempyeri nemes, aki a Dúlás

éveiben, az általa szervezett szabadcsapatok élén tevékeny
szerepet játszott a Pajzsállamok felszabadításában. Noha
Sempyer visszafoglalása után nyoma veszett, az ország
hercege grófi címet adományozott neki. Egyes híresztelések
szerint titkos küldetésekben szolgálja tovább az
Államszövetség érdekeit — a Pyarron szerinti 3690-es évek
derekán állítólag Észak-Yneven, a Quiron-
328 • m.a.g.u.s.
tenger déli partján bukkant fel. Nevét hazájában egy harcos-
iskola (Praedarmon lobogói) is felvette, amelyet távollétében a
Dúlás sempyeri veteránjai, Nogren egykori harcostársai
vezérnek.
Oroszlánszív lovagrend: radikális nézeteket valló, Dreina

hitű katona-papok által a Pyarron szerinti 1902-ben alapított
rend, amely 2017-ben az általuk felépített Viadomóba tette át
székhelyét. A rend azóta is a városállam meghatározó politikai
ereje, vezetői — élükön a nagymesterrel, aki egyben Viadomo
uralkodója is - paplovagok, ám tagjai között számos világi
lovag is helyet kap. A rend harcias beállítottsága komoly
ellenérzéseket szült Dreina egyházán belül, ám megbecsülése,
és vele politikai súlya, sokszorosára nőtt a Dúlás nyomán. A
rosszindulatú híresztelésekkel ellentétben a rend nem — vagy
legalábbis nem kizárólag — forrófejű katonák gyülekezete,
akik letértek a hatalom és a gazdagság istennőjének igaz
útjáról. Ennek bizonysága a rend által létrehozott bankházak
rendszere, mely a hetedkor alkonyán sűrűn behálózza a
pyarroni befolyás alatt álló területeket, valamint a rend által
megnyitott kereskedelmi útvonal Viadomo és Shadlek városa
között.
Papi Szék: az Államszövetséget irányító, a panteon

mindenkori egyházfőiből álló testület, mely ténylegesen csak
a Közösségi Gyűlésnek (lásd ott) tartozik számadással.
Pyarroni Államközösség: A hetedkori Dél-Ynev egyik

legújabb, alig négy évezredes múltra visszatekintő
nagyhatalma; teokratikus konföderáció, melynek tagjait a
közös származás és hit mellett a gazdasági és po-

litikai érdekazonosság tartja össze. Az Államszövetség szíve
Pyarron városa, az délvidéki emberi kultúra bástyája, mely
alapítása óta gyürkőzik az aquirok és démonok rontó
hatalmával.
pyarronita: a Dúlás után kialakult vallási irányzat, amely

szerint a híveknek valamennyi pyarroni istent egyformán
tisztelniük kell, nem szabad egyet sem előnyben részesíteniük
a többihez képest. Az irányzat követői ennek megfelelően
mindig az adott eseményhez, alkalomhoz legjobban illeszkedő
istenséghez imádkoznak: a biztonságos tengeri utazáshoz
Antoh, bő termés érdekében Drema, szerelmi bánat esetén
Ellana áldását kérik. Az irányzat annak köszönheti nevét,
hogy elsősorban az Ó-Pyarron romjai között megtelepedett
szerzetesek körében népszerű.
selmovita: a pyarroni vallás hagyományos — és egész

Ynevet tekintve mindmáig meghatározó — irányzata, amely a
panteon egyes isteneinek tiszteletére épül. Követői ugyan
elismerik a többi istent, alkalmanként fohászaikkal és
áldozataikkal is megtisztelik őket, életüket azonban lényegileg
egyetlen istenség szolgálatának szentelik.
syburri zsinat: nagy port felkavaró összegyházi zsinat,

melyre a Pyarron szerinti 3699-ben került sor. A tanácskozás
során néhány nagy tekintélyű (északi) egyházatya a pyarroni
istenek eredetéről szóló dogmák felülvizsgálatát szorgalmazta.
Szentikrek: isteni eredetű testvérpár a Dúlás utáni

délvidéken. A közvélekedés szerint Antoh küldöttei, akik a
lerombolt Pyarron körüli vizek és zsiliprendszerek meg-
tisztításával, helyreállításával foglalatoskodtak, titokza-
330 • M.A.G.U.S.
tos eltűnésükig. Manapság szobraik kezdtek felbukkanni a
délvidéki templomokban és vízparti szentélyekben, ahol is két
szárnyas férfi alakjában ábrázolják őket.
thonner: egyárbocos, hosszvitorlázattal ellátott hajó,

halász- vagy kisebb kereskedőbárka.
viadomói zsinat: a Dúlást követő első összegyházi zsinat,

melyre a Pyarron szerinti 3681-ben került sor. Legfontosabb
eredménye az inkvizíció újraszervezése volt, amelyre a
Pyarron pusztulását követő években az Államszövetség
területén rendkívüli mértékben elszaporodott eretnek-, illetve
ranagolita szektákkal szembeni hatékony fellépés miatt volt
szükség.
Tartalomjegyzék
Malcolm J. Hunt: Ellenségem ellensége 5

John J. Sherwood: Zarándoklat 51
Indira Myles: Sólyom és lótusz 61
Csaba Tamás: Hadtáp 89
Csigás Gábor: Belülről rág 137
Süle György: Lovas 153
Jan van den Boomen: Istenek és emberek 197
Süle György: Rokon lelkek 233
Malcolm J. Hunt: Tárgyalások 265
Függelék:
Új-Pyarron 300
Ynevi szavak és kifejezések 323
'
Kiadja a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. — 280895
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Megjelent 2008-ban, Budapesten
21,5 ív terjedelemben
Ru-ShérioÍP*
Beelze & jDbmoly AD.MMVllí

Papi © KíhweÉPafotdjn
® Dreinoní3)toiylbmii © Atdügat ©
Nfc
GtónyeH&fertje ©
© t*$W%Bi6&tóu © Hnjóíitaatorna © Anctiilífe
Mű*es«tcltí)e'iTomyii © fuuWtiliflifl ©
(lii'<f-ivwniiU © íelfejvdr Éjitemfifomemliííneít ©
© Magasopwtm © Tűi Keu&ütí
©Tmorore

A Hit Városa Történetek Új-Pyarronból PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

A Hit Városa Történetek Új-Pyarronból PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

M.A.G.U.S.

Irodalmi szerkesztő: Borus Hella

Borítófestmény: © Zsilvölgyi Csaba (Max), 2008

ISBN 978 963 9890 04 6

Minden jog fenntartva

Derra Tynnen saját kiáltására riadt megint. Zihálva ült fel az

Páros napokon, immár harmadik esztendeje, előadásokat

Sejtette, hogy a hírek gyorsan terjednek majd, de arra nem

Másnap kora reggel dörömbölés szakította félbe szokásos

A viadomói Tynnen Beranon és a pyarroni Regnore

A rákövetkező hajnalon hosszabbra nyúlt szokásos imája,

—Nem tudlak lebeszélni róla, igaz? — kérdezte Neren

A próféta aznap reggel lépte át Uj-Pyarron kapuját. Nem a

A kaputól a próféta északnak indult, végig a városfal

Hogy a próféta utána merre járt és kivel találkozott, senki

Ellana kertjéből a Sólyomúrnő ligetébe, onnan a Kapuk

Úgy tartják, a próféta fél nap alatt járta be az utat a haláltól

Látták még azután a Magasegyetemnél, ahol összeverődtek

Az arany fény betöltötte a látóterét, mindenkit elvakított a

„Kérdezd meg Arelt, majd ha újra szóba áll veled!" Ez a

Nirelle engedélyezett magának egy percnyi pihenőt. Csak

A századforduló közeledett, és a város egyre inkább

Az idő továbbhaladt. Lett este és lett reggel: elmúlt az első

- Mit gondolsz, Deler mester?

Hallotta a homokszemek hangját, érezte a poros percek múlá-

Az este már az Emlékek csarnoka előtt találta Alevont, aki

a hit VÁROSA • 101

A hit VÁROSA • I03

A hit VÁROSA • 105

A hit VÁROSA • 107

A hit VÁROSA • 109

A hit VÁROSA - 111

Alevon a Kapuk terétől nem messze, egy barátságos kis

A hit VÁROSA • 113

A hit VÁROSA • 115

A hit VÁROSA • 117

— Hova megyünk? — kérdezte Nira. Még így, az esti

A hit VÁROSA • 119

A hit VÁROSA • 121

Deler mester időközben, késve bár, de elkészült az irattal,

A hit VÁROSA • 123

a hit VÁROSA • 125

a hit VÁROSA • 127

a hit VÁROSA • 129

a hit VÁROSA • 131

Hogy mi történt aztán? Hát, lehet, emiatt most romantikus

a hit VÁROSA • 133

Egyedül volt a fájdalommal, mert elhagyta ót az Örök Izzás

A hit VÁROSA • 135

Csaba Tamás Hadtáp című novellájának felhasználásával

a hit VÁROSA • 137

a hit VÁROSA • 139

a hit VÁROSA • 141

A lény, akit ránézésre bárki emberfia összetévesztett volna

A hit VÁROSA • 143

-Itt járt — mondta a katona, aki először fordult be a sarkon.

A hit VÁROSA • 145

— Én nem tenném — sziszegem, félig kiemelkedve a

A hit VÁROSA • 147

a hit VÁROSA • 149

a hit városa • 151

Rogen már nem félt.

A hit VÁROSA • 153