Professional Documents
Culture Documents
Agatha Christie - Így Éltünk Mezopotámiában
Agatha Christie - Így Éltünk Mezopotámiában
Christie Mallowan
ÍGY ÉLTÜNK MEZOPOTÁMIÁBAN
Csomagolás!
A csomagolás tekintetében többféle elmélet létezik. Van, aki egy-két héttel az
utazás előtt elkezd csomagolni. Van, aki indulás előtt fél órával dob be néhány
holmit a bőröndjébe. És van gondos csomagoló, aki minden egyes darabot
selyempapírba burkol. Mások megvetik a selyempapírt, ötletszerűen hányják be
holmijukat a bőröndbe, és sorsára bízzák. Némelyik csomagoló jóformán
mindent otthon felejt, amire szüksége lenne. És van, aki irdatlan mennyiségű
fölösleges holmit cipel magával.
A régészeti csomagolás legfőbb jellegzetessége, hogy a holmi java része:
könyv. Milyen könyveket vigyünk, milyen könyveket vihetünk, milyen
könyvekre van hely, milyen könyveket hagyhatunk otthon (még ha beleszakad is
a szívünk...). Szent meggyőződésem, hogy minden régész a következő módon
csomagol: megállapítja, mennyi bőröndöt engedélyez a hosszútűrő
vasúttársaság. Majd ezeket a bőröndöket pukkadásig tömi könyvekkel. Végül
pedig roppant kelletlenül kiszed egy-két darabot, és az így nyert helyre ingeket,
pizsamát, zoknikat és más efféle haszontalan kacatot töm.
Max szobájába pillantva az a benyomásom, hogy az utolsó légköbcentiméterig
könyvekkel van tele. A könyvhalmazok egy hajszálrésén át meglátom Max
aggodalmas arcát.
– Gondolod – kérdi Max –, hogy ez mind elfér?
A válasz oly nyilvánvalóan tagadó, hogy kegyetlenség lenne kimondani.
Délután fél ötkor Max megjelenik a szobámban, és reménykedve megkérdezi:
– Nem volna még egy kis hely a bőröndödben?
Hosszú évek tapasztalata megtaníthatott volna rá, hogy erre a kérdésre
határozott „Nem!”-mel válaszoljak, ám én tétovázom, és menten le is sújt rám a
sors keze.
– Ha el tudnál helyezni néhány darabot...
– Csak nem könyveket?!
Max meglepetten néz rám.
– Hát persze hogy könyveket! Mi mást?
Majd válaszra sem várva bőröndömhöz csörtet, és két irdatlan fóliánst csap a
Világbirodalom Építője Asszonyának gondosan összehajtogatott
santungkosztümje tetejébe.
Méltatlankodva felkiáltok – de már későn.
– Ugyan! – legyint Max. – Hiszen itt még rengeteg hely van! – És lenyomja
bőröndöm fedelét, ami azonban makacsul ellenáll, s nem hajlandó becsukódni.
– Még most sincs egészen tele – mondja Max, az optimista.
Ebben a pillanatban szerencsére elvonja a figyelmét egy mintás kartonruha,
amely egy másik bőröndben fekszik.
– Hát ez mi?
Közlöm, hogy egy ruha.
– Érdekes – ingatja a fejét Max. – Az eleje csupa termékenységi motívum...
Ha az emberlányának régész a férje, fel kell készülnie rá, hogy a
legártalmatlanabb ruhamintának is ki lehet mutatni (a legtudományosabban) az
eredetét.
Fél hatkor Max könnyedén megjegyzi, hogy most talán elmegy, és vesz
néhány inget, zoknit, miegymást. Háromnegyed óra múlva ér haza, és
méltatlankodva közli, hogy az üzletek hatkor bezárnak. Mint mindig, mondom
erre én, amire ő azt válaszolja, hogy ezt még sohasem vette észre.
Most pedig közli, nincs egyéb dolga, mint „rendbe tenni az iratait”.
Este tizenegykor, amikor felmegyek lefeküdni, Max még az íróasztalánál ül
(amit fejvesztés terhe mellett nem szabad senkinek rendbe rakni, de még
leporolni sem), könyékig ellepik a levelek, számlák, nyomtatványok,
vázlatrajzok, számtalan edénycserép, valamint tömérdek gyufaskatulya,
amelyekben azonban nem gyufa van, hanem különféle korszakokból származó
gyöngyök.
Hajnali négykor Max izgatottan megjelenik a hálószobában, kezében egy
csésze tea, és közli: végre megtalálta azt az anatóliai leletekről szóló roppant
érdekes cikket, amelyet júliusban elvesztett. Hozzáteszi továbbá: reméli, nem
ébresztett fel.
Már hogyne ébresztett volna fel, mondom erre én, és szíveskedjék talán
nekem is hozni egy csésze teát.
Max visszatér a teával, és jelenti, hogy egy csomó számlát is talált,
amelyekről pedig azt hitte, hogy réges-rég ki vannak fizetve. Mivel hasonló
élményben már nekem is volt részem, megegyezünk abban, hogy az ilyesmi igen
lehangoló.
Reggel kilenckor felszólítanak, mint a család nehézsúlyú tagját, hogy üljek rá
Max dagadozó bőröndjére.
– Ha alattad se csukódik be – mondja lovagiatlanul Max –, igazán nem tudom,
mit tehetnénk!
Minekutána véghezvittük az emberfeletti cselekedelet – hála túlsúlyomnak –,
visszatérek szobámba, hogy megküzdjek a magam problémájával is. Ami – ó, az
én próféta lelkem! – nem egyéb, mint a cipzáras táska. Üresen, az üzletben,
egyszerű, vonzó és praktikus darabnak látszott. Milyen vidáman fickándozott
rajta ide-oda a cipzár! Most, pukkanásig tele, emberpróbáló ügyességet kíván a
becsukása. A két szélét matematikai pontossággal kell összeilleszteni, ám épp
amikor lassan útjára indul a cip, komplikáció lép fel, hála a toalett-táskám
sarkának. Amikor a cipzár végre be van csukva, szent esküvéssel fogadom, hogy
ki sem nyitom, amíg Szíriába nem érünk!
Jobban meggondolva, ez lehetetlen. Hát az előbb említett toalett-táska? Öt
napig utazzam mosdatlanul? Ám e pillanatban még ez a kilátás is vonzóbbnak
tűnik, mint hogy megint nekiveselkedjem a cipzárnak!
Utunk tegnap még a civilizáció határain belül vitt bennünket. Ma egy csapásra
mögöttünk marad a civilizáció. Egy-két óra elteltével már egy tenyérnyi zöldet
sem látni sehol. Csupa merő barna homoksivatag, ameddig a szem ellát. Az út –
vagyis inkább csapás – megtévesztő. Ritkás időközönként egyszer csak fel-
felbukkan a semmiből egy teherautó.
Nagyon meleg van. A hőség, az egyenetlen út, a taxi komisz rugózása meg a
lenyelt és a bőrünkbe ivódott por hatására szörnyen megfájdul a fejem.
Van valami elrémítő, de ugyanakkor lenyűgöző ebben a mindennemű
növényzettől megfosztott, irdatlan világban. Nem olyan lapos, mint Damaszkusz
és Bagdad között a sivatag. Itt az ember minduntalan hepehupákon kel át.
Hamarosan úgy érzem magam, mintha homokszem volnék gyerekkorom
tengerparti homokvárai között.
És hétórányi hőség, és egyhangúság, és elhagyatott világ után – Palmüra!
Mert Palmürában épp ez a varázslatos: karcsú, krémszínű szépsége egyszer
csak mesés módon kiszökken a forró homok kellős közepéből! Fantasztikusan
gyönyörű és hihetetlen, színpadiasan valószínűtlen, mint valami álom. Udvarok,
szentélyek, töredezett oszlopok...
Sohasem tudtam magamban eldönteni, voltaképpen milyennek is látom
Palmürát. Mindig az az álomkép lebeg előttem, ahogyan legelőször
megpillantottam. Szaggató fejfájásom közepette elhomályosult szemem
lázálomnak vélte. Ez nem igaz – ez nem lehet igaz!
És aztán egyszer csak embertömeg közepén találjuk magunkat – vidám francia
turisták kacagnak, kiabálnak, csattogtatják fényképezőgépüket. Egy takaros
épület – a szálloda – elé húzunk és megállunk.
Max sietősen figyelmeztet:
– Ne törődj a szaggal. Idővel megszokja az ember.
Hát ezt bizony meg kell szokni! A szálloda belseje igazán aranyos; jó ízlésről
tanúskodik. De a hálószobát csakugyan áthatja a csatornaszag.
– Valójában egészséges szag – nyugtat meg Max.
És a bűbájos idősebb úr, aki, mint megtudom, maga a tulajdonos, nagy
nyomatékkal kijelenti:
– Mauvaise odeur, oui! Malsain, non! (Rossz szag, de nem egészségtelen.)
Ebben megegyezünk. Egyébként engem nem is zavar. Beveszek egy aszpirint,
iszom egy csésze teát, és lefekszem. Később majd megnézek mindent – de most
nincs más vágyam, mint sötétben pihenni.
Titokban kissé csalódott vagyok. Ilyen pocsék utazónak bizonyulnék – én, aki
mindig is élveztem az autózást?!
Amikor azonban egy óra múlva felébredek, úgy érzem, mintha kicseréltek
volna. Alig várom, hogy megnézhessem a látnivalókat.
Ezúttal még Mac is hajlandó elszakadni a naplójától!
Élvezetes délutánt töltünk a látnivalók csodálatával.
Jócskán eltávolodtunk már a szállodától, amikor összefutunk a francia
társasággal. Szörnyen lehangoltak. Az egyik hölgynek, aki (mint a többi is)
magas sarkú cipőt visel, letört a cipősarka, és egyszerűen nem képes
visszagyalogolni a szállodához. Mint kiderül, taxin jöttek ki idáig, de a taxi
lerobbant. Szemügyre vesszük. Ebben az országban, úgy látszik, csupán egy
taxiféleség létezik. Ez a példány hajszálnyira olyan, mint a miénk –
tönkrenyúzott kárpitozás, a karosszériát mintha madzaggal kötözték volna össze.
A hosszú, vézna, szír sofőr lankadtan kotorász a motorházban.
Aztán megrázza a fejét. A franciák magyaráznak. Tegnap érkeztek repülővel,
és holnap repülnek vissza. A taxit egy délutánra bérelték a szállodában, és
tessék: most lerobbant! Mi lesz szegény Madame-mal? Impossible de marcher,
n’est-ce pas, avec un soulier seulement. (Fél pár cipőben lehetetlenség járni.)
Kifejezzük együttérzésünket, és Max lovagiasan felajánlja a mi taxinkat. Majd
visszamegy a szállodába, és elhozza. Ha kétszer fordul a kocsi, mindannyiunkat
hazaviheti.
Az ajánlatot harsány lelkendezés és sűrű hálálkodás fogadja, és Max elindul
visszafelé.
Barátságos csevegésbe kezdek a francia hölgyekkel, Mac pedig visszavonul
tartózkodásának bevehetetlen bástyája mögé. Ha valaki megkísérli bevonni a
társalgásba, kurta Oui vagy Non a válasz, és szerencséjére nemsokára békén
hagyják. A francia hölgyek hízelgő érdeklődést tanúsítanak utunk iránt.
– Ah, Madame, vous faîtes le camping?
Elbűvöl ez a kifejezés. Le camping! Egyszeriben sportnak tűnik tőle kalandos
vállalkozásunk!
Bizonyára igen kellemes lesz le camping, véli egy másik hölgy.
Igen, bólogatok, valószínűleg nagyon kellemes lesz.
Telik-múlik az idő, cseverészünk, kacarászunk. Nagy meglepetésemre egyszer
csak megpillantom Queen Maryt, amint felénk imbolyog. Kormányánál Max –
szerfelett dühös ábrázattal.
Miért nem a taxival jött? – tudakolom.
– Azért – mondja Max és a fogát csikorgatja –, mert a taxi itt van! – És drámai
mozdulattal a megátalkodott taxira mutat, amelyet még akkor is kutató
tekintettel fürkész az ösztövér és optimista szíriai.
Meglepett felkiáltások; én pedig már értem, miért volt annyira ismerős ez a
taxi. – De hiszen mi ezt a kocsit béreltük ki a szállodában! – protestál az egyik
francia hölgy. Mindez azonban nem változtat a tényen, magyarázza Max, hogy
ez a mi taxink.
Később kellemetlen magyarázkodás Aristide-dal. Egyik fél sem hajlandó
elismerni a másik fél igazát.
– Én felfogadtam a taxit is, magát is három hónapra, igaz? – tudakolja Max. –
Hogy jut eszébe, hogy ilyen gyalázatos módon bérbe adja másoknak, a hátam
mögött?
– De hát nem maguk mondták – kérdi a sértett ártatlanság hangján Aristide –,
hogy ma délután nem lesz rá szükségük?! Hát nem természetes, hogy szert
teszek egy kis külön keresetre? Megbeszéltem a barátommal, hogy körülviszi
Palmürában ezt a társaságot. Miért bántja ez magukat, ha egyszer nincs
szükségük a kocsira?
– Azért bánt – magyarázza Max –, mert először is nem ebben állapodtunk
meg, másodszor pedig a kocsi most javításra szorul, és nagyon valószínű, hogy
holnap nem tudunk továbbutazni!
– Emiatt ne nyugtalankodjanak – mondja Aristide. – Ha kell, a barátom meg
én egész éjjel fennmaradunk!
Azt ajánlja is, mondja kurtán Max.
És lássanak csudát: másnap reggel a hűséges taxi ott vár ránk az ajtó előtt, a
volánnál a mosolygós Aristide, akiben változatlanul nyoma sincsen bűntudatnak.
Buszaira! Itt még rendőrőrs is van. Max nagy reményeket fűz ehhez a helyhez,
mivel itt folyik össze az Eufrátesz a Habúrral. A szemközti parton feküdt a római
Circesium.
Buszaira azonban nem váltja be reményeinket. Semmi jele ókori településnek
a rómaiakén kívül, ami megfelelő megvetésben részesül. – Min Ziman er Rum –
jelenti ki Hamudi, és undorral csóválja fejét. Én kötelességszerűen
visszhangzom szavait.
A mi szempontunkból ugyanis a rómaiak reménytelenül modernek – jóformán
a tegnap gyermekei. A mi érdeklődésünk Kr. e. a második évezredben kezdődik,
a hettiták váltakozó szerencséjével, és kiváltképpen a mitanni katonai dinasztiára
vagyunk kíváncsiak. Ezekről az idegen kalandorokról csekélyek az ismereteink,
de a világnak ebben a zugában élték virágkorukat, és Wassukkanni nevű
fővárosukat nem sikerült mindeddig azonosítani. Harcosok alkották az uralkodó
osztályt, leigázták az országot, beházasodtak az egyiptomi királyi házba, és
kitűnő lovasok lehettek, mert a Kikkuli nevű mitanninak tulajdonítanak egy
értekezést a ló gondozásáról és idomításáról.
No és az ő idejüktől visszafelé számítva persze, egészen a történelem előtti
homályos korokig – ahonnan nem származnak írásos feljegyzések, amelyekből
csak agyagedények és házalapok, talizmánok és díszek meg gyöngyszemek
maradtak fenn, néma tanúiként a hajdanvolt emberek életének.
Buszairában elszenvedett csalódásunk után továbbmegyünk dél felé, Al
Mayadinba, bár Max itt sem remél sokat. Azután majd északnak indulunk, a
Habúr folyó bal partja mentén.
Buszairában pillantom meg a Habúrt, amely mindeddig puszta név volt a
számomra – habár elég gyakran hallottam Max szájából ezt a nevet.
– A Habúr! Az az igazi! Száz meg száz tell!
Azután így folytatja: – Ha pedig a Habúr partján nem találjuk meg, amit
keresünk, majd megtaláljuk a Dzsagdzsagnál! Amikor első ízben hallom ezt a
nevet, megkérdezem:
– Mi az a Dzsagdzsag?
Mesebelinek hangzik!
– Ugye még sohasem hallottad hírét? – kérdi kedvesen Max. – Persze sokan
nem hallottak róla – teszi hozzá elnézően.
Beismerem bűnös tudatlanságomat, és vétkeimet tetézendő, hozzáteszem,
hogy amíg ő nem említette, a Habúr nevét sem hallottam soha. Ez már meglepi.
– Nem tudtad – kérdi, meglepődve döbbenetes műveletlenségemen –, hogy
Tell Halaf a Habúr mentén fekszik?
Tiszteletteljesen halkabbra fogta a hangját, hiszen a történelem előtti
agyagedények híres-nevezetes lelőhelyének a nevét vette a szájára!
Megrázom a fejem, de azt már ki sem merem mondani, hogy ha történetesen
nem őhozzá megyek feleségül, valószínűleg sohasem hallottam volna Tell
Halafról.
Mi tagadás, néha ugyancsak nehéz elmagyarázni a szíves érdeklődőknek, hol
fogunk ásatást végezni.
Első válaszom rendszerint csupán egyetlen szó: – Szíriában.
– Ó! – emelinti meg szemöldökét az átlagérdeklődő, aki máris meghökken egy
kicsit. – Igen, igen – ráncolja a homlokát –, Szíriában... – Bibliai emlékek
mocorognak a tudatában. – Nézzük csak... Ugye, az Palesztina?
– Palesztina mellett van – mondom bátorítóan. – Egy kicsit feljebb a parton.
Ez persze gyenge vigasz, hiszen Palesztina rendszerint a gyerekkori
hittanórákkal asszociálódik, és nem hordoz földrajzi jelentést.
– Nemigen tudom hová tenni – mélyül a homlokránc. – Mégis... Merrefelé
ástok? Úgy értem: milyen város közelében?...
– Semmiféle város közelében. A török-iraki határvidéken.
A baráti arcon reménytelen kifejezés ömlik el.
– De hát csak van a közelben valamilyen város!
– Aleppó – bólintok. – Úgy háromszáz kilométerre.
Sóhajt. Feladja. Aztán egy pillanatra felderül az arca, és megkérdezi:
– És mit esztek? Gondolom, főleg datolyát, igaz?
Amikor közlöm, hogy ürühúst, csirkét, tojást, rizst, zöldbabot, paszternákot,
uborkát, friss narancsot és banánt, a válasz szemrehányó pillantás.
– Nem ilyennek képzeltem a felfedezőexpedíciók életét!
Mint már azelőtt is gyakran, minduntalan azon jár az eszem, milyen nagy a
különbség az egyes fajták között. Mi sem lehetne különbözőbb, mint két
sofőrünknek a pénzhez fűződő viszonya. Abdullah egyetlen nap sem mulasztja
el, hogy előleget követeljen. Ha tőle függne, felvette volna előre az egész
járandóságát, amit alighanem el is vert volna egy hét alatt. Az arabok közismert
könnyűkezű módján elszórta volna a kávéházban. Micsoda tiszteletet vívhatott
volna ki! Hogy bámulná mindenki!
Az örmény Aristide ellenben vonakodik akár csak egy pennyt is elfogadni a
béréből. – Őrizze meg nekem, Kvadzsa, az út végéig. Ha valami apró kiadásom
támadna, majd szólok. – Eddig mindössze négy pennyt kért a fizetéséből, mert
egy pár zoknit akart vásárolni!
Az állán szakáll sarjad, minek következtében Aristide olyan, mint holmi
bibliai alak. Olcsóbb, ha az ember nem borotválkozik, magyarázza.
Megtakaríthatja a borotvapenge költségét.
Pedig Aristide nem a maga népe között nevelkedett. Egy alkalommal
beduinok mellett haladunk el, akik harsányan köszöntik, és Aristide
visszakurjant nekik, lelkes integetés közepette.
– Az anaiza törzsből valók, akárcsak én – magyarázza.
– Hogyhogy? – csodálkozik Max.
És ekkor Aristide a maga szelíd, derűs hangján, csöndes, napfényes
mosolyával elmeséli történetét. Hogy hogyan vetettek a törökök egy hétéves
kisfiút, egész családjával és más örmény családokkal együtt, egy mély verembe.
Majd kátrányt öntöttek rájuk, és a kátrányt felgyújtották. Aristide apja, anyja, két
testvére elevenen elégett. De ő, aki legalul volt, még élt, amikor a törökök
elmentek, és később anaiza arabok találtak rá. Magukkal vitték a kisfiút, és
befogadták az anaiza törzsbe. Arabnak nevelték, velük vándorolt, rótta a
legelőket. Tizennyolc esztendős korában azonban elment Moszulba, és követelte:
adjanak neki olyan iratokat, amelyek a nemzetiségét igazolják. Mivel ő nem
arab, hanem örmény! Ám a testvéri szövetség mindvégig fennmaradt, és az
anaiza törzs tagjai ma is maguk közé tartozónak tekintik Aristide-et.
Hamudi és Max ugyancsak vígan vannak. Kacagnak, dalolnak, történetekkel
szórakoztatják egymást. Ha a derültség már nagyon élénk, megkérem, fordítsák
le, miről van szó. Néha már-már megirigylem a jókedvüket. Mactől még most is
áthághatatlan korlát választ el. Némán ülünk egymás mellett a kocsi hátuljában.
Ha mondok valamit, Mac komolyan mérlegre teszi minden szavamat, és
érdemük szerint válaszol rájuk. Soha még ehhez fogható társadalmi
kudarcélményben nem volt részem! Mac viszont igen elégedettnek látszik.
Kénytelen-kelletlen csodálom lelki önellátását.
Elmúlt a rossz idő, de a vizes csapásokon még egy napig nem lehet autóval
közlekedni. Óvatosan kimerészkedünk néhány közeli tellhez. Ígéretesnek tűnik a
jókora Tell Hamdun – nincs messze Ámúdától, közvetlenül a határon van, egy
részén átvezet a vasútvonal, tehát egy szelete már Törökországra esik.
Ott töltünk egy délelőttöt. Magunkkal viszünk két embert, hogy vágjanak
árkot a tell oldalába. Hideg van ott, ahol ásnak, megkerülöm hát a tellt,
amelynek a túloldala szélvédett. Határozottan ősziesek már a napok, kabátomba
burkolózva ülök a tell oldalában.
A semmiből – ahogy itt már szokás – hirtelen előbukkan egy lovas, és felfele
üget a domboldalon. Megfékezi a lovát, és odakurjant nekem valamit arabul.
Egy szót sem értek belőle, az üdvözlésen kívül, amit udvariasan viszonzok, és
közlöm, hogy a Kvadzsa a halom túloldalán van. A lovas értetlenül néz rám,
kérdez még valamit, majd hátraveti fejét, és harsány hahotára fakad.
– Hiszen ez egy Katún! – kiáltja. – Micsoda tévedés! Hogy én egy Katúnhoz
beszélek! – s már üget is át a halom túlsó oldalára, és módfelett jól szórakozik a
baklövésen, hogy első pillantásra nem ismert fel egy asszonyszemélyt!
Vége a szép napoknak. Az ég jobbára borult. Befejeztük a tellek vizsgálatát.
Eljött a pillanat, amikor határoznunk kell: hol történjen az első kapavágás
tavasszal.
Figyelmünkért három tell verseng – Tell Hamdun, amely földrajzi
szempontból érdekes területen emelkedik; az elsőként kiszemelt Tell Csagar
Bázár; és egy harmadik: Tell Mozan. Ez utóbbi a legnagyobb, és sok függ attól,
vajon mennyi római maradványon kell átásnunk magunkat.
Mind a három halmot meg kell szondázni. Tell Mozannal kezdjük. A
közelében falu terül el, s Hamudi mint nagykövetünk megpróbál munkásokat
toborozni. A falubeli férfiak kétkednek, sőt gyanakszanak.
– Nem kell nekünk pénz – mondják. – Jó volt a termés.
Ez ugyanis a világnak egyszerű, és vélhetőleg boldog zuga. Semmi egyéb nem
számít, csak az élelem. Ha jó volt a termés, gazdag vagy. Az év hátralevő
részében bőségben élheted világodat, míg el nem jő megint a szántás-vetés ideje.
– Egy kis külön pénz mindig jól jön – mondja Hamudi, a kísértő.
A válasz egyszerű:
– Mit vehetünk érte? Van elég ennivalónk jövő aratásig.
Itt azonban színre lép az örök Éva. A furfangos Hamudi kiveti a csalit.
Vásárolhatnak ékességet a feleségüknek.
A feleségek bólogatnak. Ez az ásás, mondják, jó dolog!
A férfiak kelletlenül fontolóra veszik az ajánlatot. Van ám még valami, amit
nem szabad figyelmen kívül hagyni – a méltóság. Az arabnak igen fontos a
méltóság. Vajon méltóságteljes, tiszteletreméltó dolog az az ásás?
Most csak néhány napról van szó, magyarázza Hamudi. Tavaszig még
meghányhatják-vethetik a dolgot.
Az új és példátlan vállalkozásba bocsátkozók kétkedő arckifejezésével nagy
sokára előlép tizenkét haladó szellemű férfiú. A konzervatívabb öregek
rosszallóan rázzák ősz szakállukat.
Hamudi intésére lekerülnek Maryről a csákányok, ásók, és kiosztják őket a
férfiaknak. Maga Hamudi csákányt ragad, és bemutatót tart.
Három próbaárkot fognak ásni a tell különböző szintjein. – Inshallah! –
hangzik az általános mormolás, és nekilendülnek a csákányok.
Tell Mozant kénytelen-kelletlen kihúztuk a lehetőségek listájáról. Több szint
vall római településre, és az a korszak ugyan, amely bennünket érdekel, ott van
alatta, kiásása azonban több évadot igényelne – vagyis több időt és pénzt, mint
amennyi rendelkezésünkre áll.
Ma régi barátunkhoz, Csagar Bázárhoz autózunk. Itt gyorsan megy a
munkaerő-toborzás. A sejk szegény ember, nyakig adósságban, mint valamennyi
arab földbirtokos. Úgy véli, csinos haszonra tehet szert, ha megállapodik velünk.
– Mindenem a tiéd, testvér – mondja nagyvonalúan Maxnek, és a számítás
tüze villan meg a szemében.
– A földért nem kell fizetni. Amim csak van, minden a tiéd!
Majd, amikor Max nagy léptekkel megindul felfelé a halom oldalán, a sejk
Hamudihoz hajol.
– Ugye ez a Kvadzsa mérhetetlenül gazdag? Van olyan gazdag, mint a híres
emlékezetű Báró, aki fizetségül zsákszám adta az aranyat?
– Manapság nem aranyban fizetnek – magyarázza Hamudi. De a Kvadzsa igen
bőkezű. Azonkívül nagyon valószínű, hogy házat fog itt építeni – olyan nagy és
szép házat, aminek messze földről a csodájára járnak. Micsoda dicsőség száll a
sejkre is, ha megépül az ásatás háza! Elmondja majd az egész kerület: „Az
idegen Kvadzsák azért választották ki ezt a helyet, hogy itt építkezzenek és itt
ássanak, mert közel van a jámbor sejkhez, ahhoz a férfiúhoz, aki megjárta
Mekkát, és akit mindannyian tisztelünk.”
A sejk tetszését megnyeri a ház gondolata. Eltűnődve szemléli a halmot.
– Elveszítem a termést, amit épp most akartam elvetni itt a halmon. Nagy
veszteség – súlyos veszteség!
– De hiszen – véli Hamudi – a földet már bizonyára felszántották, a magot
elvetették, nem?
– Késedelem történt – mondja a sejk. – Most szándékozom elvégezni a
munkát.
– Termett itt egyáltalán valami? Ugyan dehogy. Ki szántana fel egy dombot,
amikor körös-körül annyi a síkság?
– Az elveszített termés súlyos veszteség lesz – közli ellentmondást nem tűrő
modorban a sejk. – De mit törődöm vele? Szívesen hozok áldozatot, hogy a
kormányzat kedvére tegyek. Mit számít, ha magam koldusbotra jutok?
És határozottan derűs ábrázattal tér vissza a házába.
Egy öregasszony lép Hamudihoz, kézen fogva vezet egy tizenkét éves forma
fiúcskát.
– Van a Kvadzsának orvosszere?
– Igen, van valamennyi – miért?
– Adna az én fiamnak orvosszert?
– Mi a baja a fiadnak?
Kérdezni sem kell. Az idióta arc önmagáért beszél.
– Nincsen ép eszénél.
Hamudi szomorúan ingatja a fejét, de azt mondja, majd megkérdezi a
Kvadzsát.
Az emberek már ássák az árkot. Hamudi Maxhez vezeti az asszonyt meg a
gyereket.
Max ránéz a kisfiúra, majd szelíden az asszonyhoz fordul.
– A gyermek Allah akaratából ilyen. Én nem tudok neki orvosságot adni.
Az asszony sóhajt – talán még egy könnycsepp is lecsordul az arcán. Aztán
tárgyilagos hangon szólal meg:
– Akkor adj valami mérget, Kvadzsa, mert jobb neki, ha nem marad életben.
Ezt sem teheti, mondja szelíden Max.
Az asszony értetlenül bámul rá, aztán dühösen megrázza a fejét, és elmegy a
gyerekkel.
Felballagok a halom tetejére, ahol Macartney végzi elmélyülten a felmérést.
Egy arab kisfiú, fontossága teljes tudatában, ide-oda botladozik a karóval. Mac
még most sem kockáztat meg egyetlen szót sem arabul, kívánságait
szemaforjelzésekkel közli, amelyek nem érik el mindig az óhajtott hatást. A
készséges Aristide siet ilyenkor a segítségére.
Körülnézek. Északon a török dombok húzódnak; az a csillogó folt Mardin.
Nyugatra, délre és keletre nincs más, csak a termékeny sztyeppe, amely tavaszra
kizöldül, és virágok borítják. Tellek pettyezik a tájat. Itt-ott beduin sátrak barna
bokra. Sok tellen falu is van, de nem látszanak ide – hiszen csupán néhány
vályogkunyhóból állnak. Ameddig a szem ellát, békés, nyugalmas ez a
civilizációtól távol eső táj. Tetszik nekem Csagar Bázár, és remélem, ezt fogjuk
kiszemelni. Szeretném, ha itt épülne fel a házunk. Ha Hamdunban ásunk,
bizonyára Ámúdában lakunk majd... Nem, nem, én ezt a tellt akarom!
Esteledik. Max elégedett az eredménnyel. Holnap is eljövünk, és folytatjuk a
szondázást. Max úgy véli, ez a tell a Kr. e. tizenötödik században volt utoljára
lakott, legfeljebb némi római behatolás történt, és iszlám temetéseket végeztek
itt. Kitűnő festett edénymaradványokat találtunk, a korai Tell Halaf-kerámia-
típusból.
A sejk szívélyesen elkísér bennünket a kocsihoz.
– Mindenem a tiéd, testvérem – közli újra nyomatékosan. – Ha koldusbotra
jutok is!
– Igen boldog leszek – mondja Max udvariasan –, ha az én kiváltságom lesz,
hogy gazdaggá tehetlek, ha itt ások. A francia hatóságokkal történt megállapodás
alapján fizetünk kártérítést a termésveszteségért, az embereid jó bért kapnak,
földet bérlünk tőled házépítésre, azonkívül az évad végén te magad szép
ajándékot kapsz.
– Ó, nem kell nekem semmi! – kiáltja pazar kedvvel a sejk. – Testvérek között
ne essék szó fizetségről!
És ezzel az emberbaráti végszóval távozunk.
Két hideg, télies napot töltünk Tell Hamdunnál. Meglehetősen jók az
eredmények, de Hamdun ellen szól, hogy egy része Törökországhoz tartozik.
Nyilvánvalóan Csagar Bázár mellett döntünk, hozzá még engedményt teszünk
Tell Brák javára, amit a második évadban párosítani lehet a csagari ásatással.
Most már nincs más hátra, mint megtenni az előkészületeket tavaszra.
Megfelelő házhelyet kell választani Csagarban; kibérelni az ámúdi házat arra az
időre, amíg Csagarban felépül a ház; meg kell szövegezni a szerződést a sejkkel,
és ami a legsürgősebb: El Haszekában újabb pénzesutalvány vár ránk, amelyet
haladéktalanul meg kell szereznünk, mielőtt még a folyómeder megtelik és
elvágja az utat.
Hamudi az utóbbi időben felettébb bőkezűen bánt a pénzzel Ámúdában,
tekintettel „jó hírünkre”. Az arabok szemében becsületbeli kérdés a pénzköltés –
mármint a notabilitások megvendégelése a kávéházban! A fösvénynek nincs
becsülete. Másrészt viszont Hamudi könyörtelenül lenyomja az öregasszonyok
bérét, akik tejet hoznak nekünk, meg a többi öregasszonyét, akik hihetetlenül
szerény összegért vállalják a mosásunkat.
Aleppó!
Boltok! Fürdő! Fodrász! Vizit barátainknál!
Amikor három nap múlva begördül Max és Mac, sárral borítva, megrakva az
útközben lőtt tömérdek túzokkal, annak az embernek a fensőbbséges modorában
üdvözlöm őket, aki ismét bebocsáttatást nyert a húsosfazékhoz.
Bőségesen volt részük kalandban az út során, az idő is pocsék volt, hát
magamban örvendezem, hogy a jobbik részt választottam.
Elmesélik, hogy amikor a szakácsot kifizették, ajánlólevelet kért sofőri
minőségben. Max, mielőtt okirathamisítást követett volna el, utasította a
szakácsot, hogy vezesse körül Maryt az udvaron.
Isza felugrott a sofőrülésbe, indított, hátramenetbe tette a kocsit, és nekizúdult
az udvar kerítésének, aminek jó részét ki is döntötte. Mélységesen meg volt
sértve, amikor Max nem volt hajlandó tanúsítani sofőr voltát! Az ajánlólevél
végül tudatta, hogy Isza három hónapig a szakácsunk volt, és – hasznos
segítséget nyújtott a kocsi körül.
Indulunk hát megint Bejrútba, és elválunk Mactől. Mi Egyiptomban töltjük a
telet. Mac Palesztinába megy.
Negyedik fejezet
Az első évad Csagar Bázárban
Tavasszal térünk vissza Bejrútba. A pályaudvaron az első, akit megpillantunk
– Mac. De nem ugyanaz a Mac, mint akitől elbúcsúztunk!
Mac – mosolyog! Fülig szalad a szája! Semmi kétség: örül nekünk!
Mindmostanáig fogalmunk sem volt róla, vajon kedvel-e bennünket vagy sem.
Udvarias közönnyel leplezte érzéseit. Most azonban a napnál is világosabb, hogy
úgy üdvözöl bennünket, mint rég nem látott jó barátait. El sem mondhatom,
mennyire megmelegszik ettől a szívem. Mackel kapcsolatos idegességemet
mintha elfújták volna. Felszabadultságomban egyenesen odáig merészkedem,
hogy megkérdem: vajon azóta is mindennap körmöl-e a naplójába, az
összehajtott takarón kuporogva.
– Hát persze – mondja kissé csodálkozva Mac.
Működik már a házirend. Azt a szobát, ahol első éjszakánkat töltöttük, és ahol
még mostanában is korzóznak éjjel a csótányok, rendeztük be rajzteremnek. Itt
Mac zavartalanul dolgozhat, távol minden emberi kapcsolattól. A csótányok
egyáltalán nem izgatják.
A rajzterem mellett van az ebédlő. Azon túl a leletraktár, abban tároljuk
leleteinket, ott javítjuk az agyagedényeket, ott válogatjuk, osztályozzuk,
cédulázzuk a tárgyakat. (Rengeteg asztal áll benne!) Van azután egy
dolgozószobával kombinált nappali, ott nyugszik írógépem, és ott állítottuk fel
az összehajtható székeket. A pap hajdani házából három hálószoba lett –
egérmentesek, hála a macskának, csótánymentesek, hála a bőséges meszelésnek,
ám sajnálatos módon nem bolhamentesek!
Sokat szenvedünk a bolháktól. A bolha roppant életerős teremtmény, és
csodával határos, mennyire ellenálló a szervezete. Rovarirtó, bolhapor meg se
kottyan neki, sőt egyenesen gyarapszik tőle. Ha ágyunkat karbolsavval kenjük
be, az csak még nagyobb atlétikai teljesítményre sarkallja a virgonc állatkákat.
Nem is annyira a bolhacsípés gyötör, magyarázom Macnek, hanem az a
fáradhatatlan energia, azok a szűnni nem akaró szökdelőversenyek körbe-körbe a
derekamon. Képtelenség elaludni, ha a bolhák vígan űzik éjszakai sportjukat a
derekunk körül.
Max még nálam is jobban kínlódik a bolháktól. Egyik nap százhét példányt
fogtam el és csaptam agyon a pizsamája korcán! Kiveszik belőle az erőt a
bolhák, mondja. Én úgy látszik csak a felesleget kapom – mármint azokat,
amelyek már nem találtak maguknak Maxen helyet. Az enyémek másodosztályú,
alacsonyabb rendű bolhák, be sem nevezhetnek a magasugró versenybe!
Macnek a jelek szerint nincs bolhája. Ami roppant igazságtalansága a sorsnak.
Úgy látszik, bolháék nem tartják Macet megfelelő sportpályának.
B., a társas lény nem csügged. Olyan napokon, amikor Max kint van az
ásatáson, mi hárman pedig otthon maradunk, B. úgy kóvályog a házban, mint a
kísértet. Benéz a rajzterembe, megpróbálja szóra bírni Macet, amikor pedig nem
sikerül, búsan beballag az irodába, ahol én buzgón kalapálom az írógépen
valamely brutális gyilkosság részleteit.
– Ó – mondja B. –, csak nem dolgozik?
– De igen – felelem kurtán.
– Ír? – kérdi B.
– Igen. (Még kurtábban.)
– Azt gondoltam – mondja sóváran B. –, hogy behozhatnám ide a cédulákat
meg a tárgyakat. Nem zavarnám, ugye?
Erős vagyok. Világosan, tagoltam elmagyarázom, hogy nem jutok semmire a
holttesttel, ha a könyökömnél egy eleven test mozog, szuszog, és minden
valószínűség szerint locsog!
Szegény B. bánatosan kiballag – magányos és néma munkálkodásra ítélve. Ha
valaha írásra adja a fejét, egész biztosan maximális hangerőre csavarja a rádiót,
de azért a lemezjátszót is járatja, és lehetőleg beszélgessenek is néhányan a feje
fölött!
Hanem amikor látogatóink érkeznek, akár a halomra, akár a házba, B. akkor
van csak elemében! Apácák, francia tisztek, vendégrégészek, turisták – B. – nek
egyre megy. Mindegyikkel remekül elboldogul.
– Autó állt meg a ház előtt. Kiszálltak egypáran. Menjek le, nézzem meg, kik
azok?
– Jaj, legyen szíves!
És már jönnek is a vendégek, B. értő pásztorlásával, aki vígan elcseveg az
éppen szükséges nyelven. Ilyen alkalmakkor – és ezt közöljük is vele – B. annyit
ér, amennyi a súlya aranyban.
– Mac bezzeg nem sokat ér, igaz? – vigyorog Macre B.
– Mac semmit sem ér – mondom zordonul. – Még csak nem is próbálkozik.
Amire Mac enyhe fölénnyel elmosolyodik...
Diadalmas érkezés Nusaybinba! A vonat, szokás szerint, úgy áll meg, hogy jó
másfél méternyi a távolság a lépcső meg a „peron” – azaz a hegyes, laza kövek
között. Egy előzékeny utastárs leugrik, eltakarítja a köveket, tehát bátran
leugorhatom, nem kell tartanom a bokaficamtól. Messziről meglátom Maxet:
Michel társaságában közeledik. Eszembe jut Michel három jelszava: Forca,
vagyis nyers erő alkalmazása (többnyire katasztrofális eredménnyel), Szavi
proba és Economia, azaz a takarékosság mindenható elve, aminek jegyében a
sivatag kellős közepén robbant le az autónk, és nem volt nálunk egy gramm
benzin sem.
Még mielőtt ideérnének, egy egyenruhás török szigorúan rám szól: – Útlevél!
– elveszi, és visszaszökken a vonatra.
Kölcsönös üdvözlések. Megszorítom Michel kérges kezét, ő így szól: – Bon
jour. How do you do? – majd arabul ad hálát Allahnak szerencsés
megérkezésemért. Különféle alárendeltek ragadják meg bőröndjeimet, amelyeket
a hálókocsi-kalauz kihajigált az ablakon. Megemlítem az útlevelemet; kiderül,
hogy az egyenruhás törököstül eltűnt.
Kék Mary, a teherautónk, hűségesen vár. Michel kinyitja a hátsó ajtót, a kocsi
belsejében ismerős látvány fogad. Több tyúk, irgalmatlanul összemadzagolva,
néhány kanna benzin, meg egy rakás zsák, amelyek idővel megannyi emberi
lénynek bizonyulnak. Poggyászomat a tyúkok és az emberek tetejébe
halmozzák, és Michel elindul megkeresni az útlevelemet. Max attól tart, hogy
Michel netán Forca alkalmazását érzi szükségesnek, és esetleg nemzetközi
bonyodalmat támaszt – követi hát. Úgy húsz perc elteltével bukkannak fel,
diadalmas ábrázattal.
Elindulunk – csikorgás, imbolygás, zörgés, hepehupák. Törökországból
átkelünk Szíriába. Öt perc múlva a rohamosan növekvő El Kámesliben vagyunk.
Sok még az elintéznivalónk, mielőtt hazafelé indulhatnánk. Első látogatásunk
a „Harrods Áruház”-nak – vagyis Monsieur Jannakosz boltjának szól.
Udvariasan üdvözölnek, székkel kínálnak a kassza mögött, kávét pörkölnek.
Michel elmegy megvenni a lovat, amelyre már alkudott, s amely majd kordé elé
fogva a Dzsagdzsagról szállítja a vizet a Tell Brákon folytatott ásatásunkra.
Kitűnő lovat talált, mondja Michel, maga a testet öltött Economia!
– Mennyire Economia? – kérdi némi gyanakvással Max. – Jó ló? Nagy ló?
Alkalmas igáslónak? Inkább vegyünk jó lovat valamivel drágábban, mint
hitvány gebét olcsó pénzért.
Az egyik „zsák” leszállt a teherautóról, és annak a goromba alaknak bizonyul,
aki vízhordónak szegődött el hozzánk – s aki (mondja ő) ért a lovakhoz.
Elküldjük Michellel lónézőbe. Közben bevásárolunk Monsieur Jannakosznál:
gyümölcskonzerv, néhány palack kétes bor, makaróni, szilva- és almadzsem s
egyéb csemege szerepel a listánkon. Ezután átmegyünk a postahivatalba, ahol
régi barátunkra, a borotválatlan postamesterre bukkanunk, piszkos pizsamájában.
Az utóbbit szemmel láthatólag nem mosták ki és nem is váltották tavaly óta.
Átvesszük újságkötegünket meg egy-két levelet, visszautasítunk további hármat,
amelyet európai kézírással bizonyos Mr. Thompsonnak címeztek, s amelyeket a
postamester mindenáron ránk akar tukmálni, majd átmegyünk a bankba.
A bank nagy, hűvös, üres és igen békés kőépület. A közepén pad áll, ezen két
katona üldögél, egy hennázott szakállú öregember festői rongyokban, meg egy
kisfiú, szakadt európai ruhában. Mind békésen bámulnak maguk elé, olykor-
olykor sercintenek egyet. Az egyik sarokban rejtélyes ágy, mocskos takarókkal.
A pult mögött ülő banktisztviselő örömmel fogad. Max be akar váltani egy
csekket, mire beterelnek Monsieur le Directeur irodájába. Monsieur le Directeur
nagydarab, kávészínű és bőbeszédű. Roppant szívélyesen fogad bennünket.
Kávét hozat. Ő került a tavalyi directeur helyére, és ez meglehetősen
elszomorítja. Előzőleg Alexandrettában tevékenykedett, ahol legalább van egy
kis élet! De itt (és égnek röppen a keze) – On ne peut même pas faire un Bridge!
Még bridzs sincsen! Nem – teszi hozzá indignálódva –, pas même un tout petit
Bridge! Még egészen kicsi bridzs sincs! – (Mellesleg szólva: mi a különbség un
Bridge és un tout petit Bridge között? Vélhetőleg mindegyikhez négy játékos
kell, nem?)
Fél órát csevegünk a politikai helyzetről meg a civilizáció vívmányairól
(avagy a hiányukról) El Kámesliben. – Mais tout de même on fait de belles
constructions – ismeri el Monsieur le Directeur. Kiderül, hogy ő is az általa
szépnek mondott új épületek egyikében lakik. Villanyvilágítás, csatornázás, a
komfort egyéb kellékei ugyan hiányoznak, de a ház legalább construction – une
construction en pierre, vous comprenez! Kőépület! Majd meglátja Madame út
közben, Csagar Bázár felé.
Megígérem, hogy feltétlenül meg fogom nézni.
Megtárgyaljuk a helybeli sejkeket. Mind egyformák, mondja Monsieur le
Directeur. – Des propriétaires – mais qui n’ont pas la sou! – Földbirtokosok – de
ki sem látszanak az adósságból.
Társalgásunk közben időnként be-belép a pénztáros, öt-hat űrlapot tesz Max
elé, ő aláírja, és minden egyes esetben kisebb összeget – mondjuk hatvan
centime-ot – ró le, pour les timbres.
Megérkezik a kávé. Majd negyven perc elteltével megjelenik a kis pénztáros
az utolsó három okirattal, és a végső kéréssel: – Et deux francs quarante-cinq
centimes pour les timbres, s’il vous plaît (vagyis két frank negyvenötöt bélyegre)
–, majd tudomásunkra hozatik, hogy lezajlott az utolsó ceremónia, és immár
megkaphatjuk a pénzt. – C’est à dire, si nous avons de l’argent içi! Mármint ha
történetesen van készpénzük.
Max hűvösen közli, hogy egy héttel ezelőtt jelentette be abbeli szándékát,
miszerint pénzt óhajt felvenni. A pénztáros mosolyogva vonogatja vállát. – Nos,
jó, majd meglátjuk? – Szerencsénk van, előáll a pénz, helyükre kerülnek les
timbres, mehetünk. A padon most is ugyanazok ülnek, most is a semmibe
bámulnak, és olykor-olykor sercintenek.
Visszatérünk a „Harrodsba”. A kurd vízhordó már vár. Jelenti, hogy Michel
lova – nos, azt nem is lehet lónak nevezni! Nem, egyáltalán nem ló, hanem
vénasszony – igen, igen, egy vén csoroszlya! Ennyit a Michel-féle Economiáról.
Max elmegy megszemlélni a lovat, én visszaülök a kassza mögötti székre.
Ifjabb Monsieur Jannakosz némileg akadozó franciasággal tájékoztat a
nagyvilág eseményeiről. – Votre roi – mondja. – Votre roi – vous avez un
nouveau roi. – Bólintok; valóban, új királyunk van. Monsieur Jannakosz
gyötrelmesen igyekszik kifejezni valamit, amihez a szókincse nem elegendő. –
Le Roi d’Angleterre! – mondja. – Grand roi – Plus grand roi dans tout monde –
aller – comme ça. – Kifejező kézmozdulat – hogy a világ legnagyobb királya
csak így elmenjen... Egy nő miatt! – Pour une femme! – Fel sem tudja fogni. –
Pour une femme! – Nem, hát ez szinte hihetetlen. Lehetséges, hogy Angliában
ilyen különleges fontosságot tulajdonítanak a nőknek? – Le plus grand roi an
monde! – ismétli szent borzalommal.
Max, Michel és a kurd visszatér. Michelt kissé elszomorítja, hogy a lovát
leszavazták, de hamarosan visszanyeri magabiztosságát. Határozatba vétetik,
hogy most öszvérre alkusznak. Michel olyasmit motyog, hogy az öszvér nagyon
drága. A kurd ezzel szemben úgy véli, hogy az öszvér nagyon értékes. Kettesben
indulnak el felkeresni egy illetőt, akinek a másod-unokanővérének a férje ismer
egy embert, aki tud egy eladó öszvért.
A semmiből egyszer csak felbukkan ütődött háziszolgánk, Manszúr. Sugárzó
mosollyal üdvözöl, hosszan rázogatja a kezemet. Tavaly az egész évad ráment,
amíg megtanítottam asztalt teríteni, de még most is képes tucatszám kirakni a
villákat – teához. Az ágyazás maximálisan igénybe veszi szellemi képességeit.
Minden mozdulata lassú, konok, és akármit csinál, a megtévesztésig emlékeztet
egy idomított kutyára.
Elmennénk-e az édesanyjához (aki történetesen a mosóasszonyunk), hogy
megnézzünk egy leletgyűjteményt?
Elmegyünk. A szobát tisztára seperték és felcicomázták. Két órán belül
harmadszor iszom kávét. Előkerülnek a leletek – római üvegcsék, mázas és
mázatlan edénytöredékek, egy-két érme, jó nagy rakás értéktelen szemét. Max
két csoportra osztja a „gyűjteményt”, az egyik felét félresöpri, a másikra
megteszi az árajánlatot. Megjelenik egy asszony; szemmel láthatólag ő is
érdekelt fél. Ötven-ötven százalék az esély, hogy előbb köti-e meg az alkut, vagy
hozza a világra ikreit. Bár ahogy elnézem, az sem lehetetlen, hogy ötös ikrekkel
viselős. Hallgatja Manszúr tolmácsolását, és megrázza a fejét.
Elköszönünk, visszamegyünk a teherautóhoz. Minekutána folyamatba tétettek
az öszvércélú tárgyalások, elmegyünk megszemlélni a vizeshordókat, amelyeket
majd az öszvérvontatású kordé lesz hivatva szállítani. Michel megint
kalamajkába keveredett. Akkora vizeshordót rendelt, hogy nem fog beleférni a
kordéba, arról nem is beszélve, hogy akár ló húzná, akár öszvér, alkalmasint
beledöglene. Michel siránkozik. Egyetlen nagy vizeshordót csináltatni
takarékosabb, mint két kicsit, és több víz is fér bele!
Michel megkapja a szokásos feddést, és a szigorú utasítást, hogy ezentúl
ahhoz tartsa magát, amit mondtak neki. – Szavi proba? – motyogja
reménykedve, de még ezt a reményt is megtagadják tőle.
Ezután a sejkkel találkozunk – a mi saját, külön sejkünkkel. Irdatlan,
hennázott szakállával még az eddiginél is jobban hasonlít VIII. Henrikhez. Most
is patyolatfehér köntöst visel, feje köré smaragdzöld turbánt tekert. Roppant
szívélyes hangulatban van, hamarosan ugyanis Bagdadba készül, bár persze még
sok hétbe beletelik, mire elintéződik az útlevele. – Testvérem – mondja Maxnek
–, ami az enyém, az a tiéd. A kedvedért nem vetettem egyetlen magot sem, hogy
az egész földem a te rendelkezésedre álljon.
– Boldoggá tesz – hangzik férjem válasza –, hogy nemes magatartásod neked
is a javadra szolgál. Idén mindenhol rossz a termés. Aki vetett, rajtaveszt. Csak
gratulálhatok előrelátásodhoz.
Miután a becsületnek ily módon kölcsönösen eleget tettek, a legnagyobb
barátságban köszönnek el egymástól.
Beszállunk Kék Marybe. Michel nagy rakás krumplit és narancsot zúdít
kalapskatulyámra, ami végzetesen behorpad. A tyúkok kárálnak; több arab és
kurd kéredzkedik a kocsira – kettőt felveszünk. Felkapaszkodnak a tyúkok, a
krumpli meg a poggyász közé, és indulunk Csagar Bázárba.
Hetedik fejezet
Így éltünk Csagar Bázárban
Elönt a boldog izgalom, amikor megpillantom a Házunkat. Ott áll, kupolástul
– mint holmi tekintélyes szentnek ajánlott szentély!
A sejk, meséli Max, szörnyen büszke rá. Olykor-olykor körbejárja a
barátaival, akik illendően megcsodálják, Max pedig erősen gyanítja, hogy a sejk
máris szedi a pénzt, mert azt állítja, hogy a Ház valójában az övé – mi csak
béreljük.
Michel szokásos energikus modorában (Forca) rátapos a fékre, Mary megáll,
és mindenki kirohan a házból üdvözlésünkre. Régi arcok, új arcok fogadnak.
Dimitri, a szakács, nem változott. Hosszú, szelíd arcán anyás kifejezés.
Nadrágja virágos muszlinanyagból készült, arca örömtől ragyog. Megragadja
kezemet, és homlokához szorítja; majd büszkén előhoz egy ladikot: benne négy
újszülött kutyakölyök. Ezek lesznek a házőrzőink, közli. Ali, a kisinas is itt volt
már tavaly. Úgy nézem, igencsak fenn hordja az orrát, mivel újabb, alantasabb
kisinast fogadtak fel a szakács mellé. Ferhid névre hallgat, és nincs rajta semmi
említésre méltó, hacsak az nem, hogy láthatólag aggasztja valami. Ez azonban,
mint Maxtől megtudom, Ferhid krónikus állapota.
Új háziszolgánk is van, Szubrí személyében. Magas, zord tekintetű fiú, igen
értelmesnek látszik. Aztán elvigyorodik, és kivillan arannyal tarkázott fehér
fogsora.
Az ezredes és Hupa teával vár bennünket. Az ezredes minden mozdulata
katonai pontosságot tükröz. Máris bevezette az új szokást, hogy baksisosztáshoz
katonásan felsorakoztatja az embereket. Azok pedig kimondhatatlanul élvezik az
új játékot. Rendrakásra is jócskán szán időt az ezredes. Valahányszor Max El
Kámeslibe megy, felvirrad az ő napja. Ilyenkor a ház úgy ragyog, mintha
kisuvickolták volna. Aminek helye van, az a helyére kerül, aminek nincs, annak
helyet kerítenek. Ebből aztán temérdek kényelmetlenség adódik.
Hupa az új építészünk. Becenevét egy ártatlan megjegyzésének köszönheti,
amelyet az ezredesnek tett ideutaztukban. A vonat kora hajnalban Nusaybinhoz
közeledett. Hupa felhúzta a redőnyt, és érdeklődő pillantást vetett a tájra, ahol
életének következő néhány hónapját fogja tölteni.
– Vicces hely – állapította meg. – Csupa hupa!
– Méghogy hupa! – kiáltott fel elszörnyedve az ezredes. – Hát nem tudod, te
tiszteletlen tuskó, hogy az a sok „hupa” mind egy-egy eltemetett város, és sok
ezer esztendős?!
Ettől fogva új kollégánkra letörölhetetlenül ráragad a Hupa név.
Egyéb új szerzeményeket is meg kell szemlélnem. Legelőször is a használt
Citroënt, amelyet az ezredes Poilunek keresztelt.
Poilu, enyhén szólva, hangulatembernek bizonyul. Kifürkészhetetlen okból
mindig az ezredest választja ki galádságai céltáblájául, makacsul megtagadja az
indulást, avagy a lehető legalkalmatlanabb helyen robban le.
Egy szép napon megvilágosodik előttem a rejtély megoldása, és
elmagyarázom az ezredesnek, hogy mindenről ő tehet.
– Ezt meg hogy érti?!
– Nem kellett volna Poilunek keresztelnie. Végtére is, ha a mi teherautónk
Queen Maryként kezdte pályafutását, magának legalábbis az lett volna a
feladata, hogy a Citroënt Josephine császárnénak nevezze el. Akkor nem lett
volna semmi baj.
Az ezredes, a fegyelem rendíthetetlen híve, kijelenti, hogy most már késő.
Poilu egyszerűen Poilu, és neki is tartania kell magát a szabályzathoz. Poilura
sandítok – mintha kihívóan méregetné az ezredest. Alighanem a legnagyobb
katonai vétségen töri a fejét – fel akar lázadni!
Az előmunkások sietnek üdvözlésemre. Jahja még jobban hasonlít jókora,
elégedett kutyához. Alavi most is igen jóképű. Az öreg Abd esz Szalaamnak
meg, persze, be nem áll a szája.
Maxnél Abd esz Szalaam szorulása felől érdeklődöm, s ő azt felei, hogy
esténként rendszerint kimerítően megvitatták a témát.
Utunk ezután a leletraktárba vezet. Épp véget ért a munka első tíznapos
szakasza, rekord eredménnyel: közel száz feliratos téglát találtak, és mindenki
örvendezik. Egy hét múlva már Tell Brákon is ásunk, nemcsak Csagarban.
A csagari házba visszatérve úgy érzem, mintha sose mentem volna el, habár –
hála az ezredes szenvedélyes rendszeretetének – a ház sokkal rendezettebb, mint
amilyennek valaha is láttam. Amiről eszembe jut a Camembert sajtok szomorú
története.
Max hat Camembert sajtot vásárolt Aleppóban, annak a téves eszmének a
jegyében, hogy a Camembert-t ugyanúgy lehet kezelni, min a holland sajtot:
vagyis elraktározni, amíg csak az embernek kedve nem támad hozzá. Egyet már
elfogyasztottak a megérkezésem előtt, a többi ötöt pedig az ezredes, amikor
rendrakás közben rájuk bukkant, takarosan felstószolta az ebédlőkredenc
mélyén. Ott aztán hamarosan rájuk rakódott egy kazal rajzpapír, kéziratpapír,
több karton cigaretta, néhány doboz szultánkenyér és a többi, s ott senyvedtek a
sötétben – elfeledve, láthatatlanul, ám a legkevésbé sem szagolhatatlanul.
Eltelik két hét. Valamennyien szimatolunk, tippelgetünk.
– Azt hittem, ezt a házat tisztességesen csatornázták – morfondíroz Max.
– És a legközelebbi gázvezeték legalább kétszáz mérföldnyire van...
– Akkor nem lehet más, mint egy döglött egér.
– Ugyan! Legalábbis egy döglött patkány!
Az élet a házban tarthatatlanná válik. Elszánt kutatás indul a vélelmezett
döglött patkány után. Akkor és csakis akkor felfedezzük a ragadós, bűzhödt
masszát, amely egykor öt Camembert sajt volt, s amely meghaladva a coulant –
a folyékony – stádiumot, immár coulant az n-edik hatványon!
Vádló tekintetek fordulnak az ezredes felé, az irtóztató maradványokat pedig
Manszúrra bízzuk: részesítse őket ünnepélyes temetésben, minél távolabb a
háztól. Max mély érzéssel magyarázza az ezredesnek, hogy ez is csak az ő
szilárd meggyőződését igazolja – miszerint a túlzott rendszeretet merőben
elhibázott idea! A sajt elrakása, mondja az ezredes, jó idea volt; a hiba a
szórakozott régészekben keresendő, akik elfelejtkeznek róla, hány Camembert
sajtjuk van a házban. A döntő szót én mondom ki: az igazi hiba ott van, hogy
érett Camembert sajtot, méghozzá nagyobb tételben, nem lehet raktározni! Miért
vásárolunk egyáltalán Camembert-t? – tudakolja Hupa. Ő a maga részéről
például nem is szereti. Manszúr elviszi és engedelmesen elföldeli az irtóztató
maradványokat, de mint rendesen, most sem érti a dolgot. A Kvadzsák nyilván
szeretik ezt a csemegét, hiszen szép pénzt adtak érte! Miért kell hát
megsemmisíteni, amikor pedig a jó tulajdonságai annyival nyilvánvalóbbak,
mint kezdetben? Hiába, a munkaadók szeszélyein sosem ismerheti ki magát az
ember!
A Habúrnál merőben mások a cselédproblémák, mint Angliában. Itt szinte a
cselédség birkózik gazdaproblémákkal. Elképzeléseink, előítéleteink egészen
fantasztikusak, sosem lehet tudni, mi szolgál a kedvünkre, mi nem – a helybéli
logika képtelen követni kiszámíthatatlan szeszélyeinket!
Vegyünk egy példát. Különféle törlőket adnak ki, majdnem egyforma
anyagból, más-más színű szegéllyel. Ezeket különféle célokra kell használni.
Ugyan mire való ez a finnyáskodás?
Manszúr kék szélű konyharuhával törli le a kocsi hűtőjéről a sarat, mire a
Katún dúltan kirohan a házból, és csúnyán leteremti! Pedig milyen szép tisztára
törölte a hűtőt! Ugyancsak érdemtelen bírálatban részesül, amikor egy konyhai
látogatás során napvilágra bukkan a tény, hogy mosogatás után a reggelizőedényt
lepedővel törölgette el!
– De hiszen nem tiszta lepedőt használtam! – védekezik Manszúr. – Most
szedtem ki a szennyesből!
Ez azonban csak súlyosbítja a helyzetet. Hát ki tud ezen eligazodni?
Az evőeszköz civilizációs találmánya hasonlóképpen állandó fejfájást okoz
aggodalmas természetű háziszolgánknak.
Nemegyszer figyeltem a nyitott ajtóból, amint Manszúr idegileg felkészül az
asztalnak ebédhez való megtérítéséhez.
Először is felteszi az abroszt – roppant komolyan megpróbálja keresztben is,
hosszában is, majd hátrál néhány lépést, hogy megállapítsa, melyik elhelyezés
kelt kifinomultabb művészi hatást.
Kivétel nélkül mindig a hosszú oldalával teríti keresztbe az asztalon, tehát dús
függöny omlik le kétoldalt, az asztal két végén pedig úgy félarasznyi darabon
kilátszik a csupasz deszka. Manszúr helyeslően bólint, ám ekkor ráncba szalad a
szemöldöke. Belekukkant a Bejrútban alkalmi áron vásárolt, rozoga fémkosárba,
amelyben különféle evőeszközök hevernek.
Mert ez az igazi probléma! Manszúr, arcán a koncentrált szellemi erőfeszítés
kifejezésével, gondosan egy-egy villát helyez mindegyik csészealjra, a tányérok
mellé pedig, balra, egy-egy kést. Hátralép, félrebillent fejjel szemléli a hatást.
Aztán megrázza a fejét, és sóhajt. Valami azt súgja neki, hogy ez így nincs
egészen rendjén. Azt is súgja neki valami, hogy soha, még az évad végeztével
sem fogja elsajátítani ama három egység – a kés, a villa és a kanál – különféle
kombinációit vezérlő elvet. Még teánál, a legegyszerűbb étkezésnél sem talál
helyeslésre az a megoldása, hogy egy-egy árva szál villát oszt ki mindenkinek.
Holmi kifürkészhetetlen okból mi kést követelünk, holott nincs is érdemleges
vágnivaló. Ennek egyszerűen semmi értelme!
Manszúr mély sóhajjal folytatja a bonyolult műveletet. Szentül eltökélte, hogy
el fogja nyerni helyeslésünket. Végignéz az asztalon. Majd mindegyik tányér
mellé, jobbra, elhelyez két-két villát, s imitt-amott egy-egy kanállal vagy késsel
egészíti ki az összhatást. Szuszogva rakja ki a tányérokat, s nagyokat fúj rájuk,
hogy eltávolítsa az esetleges makacs porszemeket. A szellemi erőfeszítés súlya
alatt némileg tántorogva távozik a szobából, és tájékoztatja a szakácsot, hogy
minden készen áll, s hogy immár az utóbbi kiszedheti az omlettet a sütőből, ahol
húsz percen át melegen tartotta és gondoskodott róla, hogy kellőképpen szíjas és
nyúlós legyen.
Ezek után kiszalajtják értünk Ferhidet, a kisinast. Aggodalmas pillantást vet
ránk, mintha nagyobb szabású természeti katasztrófáról készülne értesíteni –
minő megkönnyebbülés tehát, amikor mindössze azt jelenti, hogy kész a
vacsora!
Ma este Dimitri olvasatában megannyi osztályon felüli étek kerül az asztalra.
Az előétel: sűrű majonézben úszó kemény tojás, szardínia, hideg zöldbab és
szardellagyűrű. Ezt Dimitri specialitása követi – némileg kétes ürülapocka,
rizzsel, mazsolával és fűszerekkel töltve. Roppant rejtelmes étek. Hosszában
össze van varrva cérnával, amit el kell vágni. Ezután könnyű hozzáférni a
töltelékhez, de maga a hús sehol. Csak amikor végigrágtuk magunkat a fogáson,
akkor tűnik elő. Ezután konzervkörte következik, Dimitrinek ugyanis szigorúan
megtiltottuk, hogy elkészítse az általa ismert egyetlen édességet, amit
valamennyien utálunk – nevezetesen karamellpudingot. Az ezredes végül
büszkén jelenti, hogy megtanította Dimitrit egy ínyenc csemege elkészítésére.
Ki-ki megkapja a tányérját, amelyen keskeny szelet arab kenyér található,
forró zsírral nyakon öntve, aminek enyhe sajtaromája van. Tudatjuk az
ezredessel, hogy nem vagyunk valami nagy véleménnyel az ínyenc
csemegéjéről!
Ezután szultánkenyér és finom damaszkuszi befőtt kerül az asztalra, s e
pillanatban érkezik meg esti látogatására a sejk. Abbéli elhatározásunk, hogy
Csagarban folytatjuk az ásatást, az állandó, reménytelen csődhelyzetből
egyszeriben olyan ember rangjára emelte, akit bármelyik pillanatban eláraszthat
az aranyeső. Előmunkásainktól nyert értesülésünk szerint a sejk új és takaros
jezidi feleségre tett szert, ragyogó kilátásainak hála, és hitelképességének
fényében még jobban eladósodott. Annyi biztos, hogy fényes jókedvében van.
Mint mindig, most is tetőtől talpig fel van fegyverezve. Könnyedén leveti
karabélyát, a sarokba dobja, és bőségesen taglalja újonnan szerzett automata
pisztolyának érdemeit.
– Látja? – szegezi egyenesen az ezredesre a fegyvert. – Ilyen a szerkezete –
egyszerű és nagyszerű. Ide teszi az ujját – így –, és jönnek, jönnek, jönnek a
golyók!
Az ezredes elgyötört hangon tudakolja, vajon meg van-e töltve a pisztoly.
Mi sem természetesebb, válaszolja meglepetten a sejk. Mire jó a pisztoly, ha
nincs megtöltve.
Az ezredes, aki – katonaember lévén – iszonyodik attól, ha töltött fegyvert
szegeznek rá, nyomban máshova ül, Max pedig szultánkenyérrel kínálja a sejket,
hogy elvonja figyelmét az új játékszerről. A sejk tetézett adagot szed magának,
helyeslőleg nyalogatja az ujjait, és sugárzó pillantását körbe járatja rajtunk.
– Nini – szólal meg, látva, hogy a Times keresztrejtvényével foglalatoskodom
–, a te Katúnod tud olvasni? Talán még írni is tud?
Max bevallja, hogy bizony így áll a helyzet.
– Igen tanult Katún – bólogat elismerőleg a sejk. – És orvosszert is ad az
asszonyoknak? A feleségeim majd átjönnek egyik este, és elmesélik neki, milyen
nyavalyáik vannak.
Szívesen látjuk a sejk feleségeit, mondja Max, de az ő Katúnja sajnálatos
módon nemigen ért arabul.
– Megoldjuk, megoldjuk – mondja derűsen a sejk.
Max vendégünk bagdadi utazása felől érdeklődik.
– Még nincs elintézve – mondja a sejk. – Nehézségek adódtak... a
formaságokkal.
Erős a gyanúnk, hogy a nehézségek anyagi természetűek. Azt beszélik, hogy a
sejk már minden pénznek a nyakára hágott, amit tőlünk kapott, meg amit a
falujában toborzott munkásoktól söpört be.
– A Báró idejében... – kezdi.
Mielőtt azonban az aranyban leróható előleg kerülne szóba, Max gyorsan
megelőzi. Hol van a hivatalos nyugta arról a hatvan szíriai fontról, kérdi, amit a
sejk már megkapott? A kormány követeli.
A sejk gyorsan felhagy a pumpolás gondolatával, és elmagyarázza, hogy
odakint várakozik egy kedves barátja és rokona, akinek beteg a szeme.
Kimennénk-e, hogy megnézzük, és tanácsot adjunk?
Kimegyünk az éjszakába, és zseblámpa fényénél megvizsgáljuk a beteg
szemet. Orvoslása meghaladja erőinket – a szem ugyanis egyetlen véres massza.
Ezt a szemet orvosnak kell látnia, mondja Max. Méghozzá, fűzi hozzá, minél
hamarabb.
A sejk bólint. Barátja Aleppóba készül. Adnánk-e neki ajánlólevelet az ottani
Altounyan doktorhoz? Max beleegyezik, menten hozzá is fog a levélíráshoz.
Majd felnéz, és megkérdezi:
– Azt mondtad, ugye, hogy ez az ember rokonod?
– Igen.
– Mi a neve? – tudakolja Max, készenlétben tartva a tollat.
– A neve? – A sejk megdöbben. – Nem tudom. Mindjárt megkérdezem.
Kimegy megint az éjszakába, majd azzal az információval tér vissza, hogy
rokonának Mahmud Hasszán a neve.
– Mahmud Hasszán – írja Max.
– Vagy talán az útlevél-nevét kérdezed? – tudakolja a sejk. – Az útlevél-neve
Daud Szulimán.
Max nem érti. Valójában hogy hívják azt az embert?
– Ahogyan neked tetszik – mondja nagyvonalúan a sejk.
Megkapja a levelet, magára ölti fegyverzetét, vidáman megáld bennünket, és
rejtélyes követőjével eltűnik az éjszakában.
Az ezredes és Hupa vitába bonyolódik VIII. Edward királyról és Mrs.
Simpsonról. A vita a házasság általános témájává terebélyesedik, amiből
természetszerűleg következik az öngyilkosság problematikája.
A társalgásnak e pontján otthagyom őket, és elmegyek lefeküdni.
Az öszvért végül mégsem vettük meg. Hanem vettünk egy lovat – igazi lovat,
nem holmi vén csoroszlyát. És a lóval, mint elválaszthatatlan tartozéka, jött a
Cserkesz.
– Micsoda férfi! – lelkendezett a legnagyobb csodálat hangján Michel. – A
cserkeszek mindent tudnak a lóról. A ló a mindenük! Senki úgy gondját nem
viseli a lónak, mint a cserkesz! Semmi egyébbel nem törődik, csak a lovával! És
milyen jó modorú! Milyen udvarias – még velem is!
Max rendíthetetlen nyugalommal kijelenti: majd idővel kiderül, mit ér ez az
ember. Bemutatják nekünk. Vidám fickónak látszik, magas szárú csizmájában
mintha egyenesen egy orosz balettból pattant volna elő.
Két eseménytelen napot töltünk otthon, s most már rajtunk a sor, hogy
átvonuljunk Brákra. Semmi érdemleges nem került még elő, de a hely ígéretes, a
házak meg a többi „jó” korszakra vallanak.
Ma erős a déli szél – minden szelek legutálatosabbja. Az ember ideges,
ingerlékeny lesz tőle. Felkészülve a legrosszabbra, útra kelünk, gumicsizmával,
esőköpennyel, sőt esernyővel felfegyverkezve. Szerkisz ugyan bizonykodik,
hogy megjavította a tetőt, de nem nagyon hiszünk neki. Ma este, Michel
kifejezésével élve, valóban Szavi proba lesz.
Úttalan úton, toronyirányt haladunk Brák felé. Feleúton utolérjük két
emberünket, akik „a munka” felé baktatnak. Van helyünk, Max megálljt
parancsol, és felajánlja, hogy elvisszük őket. Nagy ujjongás támad. Az emberek
sarkában, nyaka körül foszlott kötéldarabbal, egy kutya ballag.
Az emberek felszállnak, Michel indulna. Hát a kutya? – kérdi Max. Elvisszük
a kutyájukat is. Nem az ő kutyájuk – közlik nyomatékosan. Egyszer csak
előbukkant a sivatagból.
Jobban megnézzük a kutyát. Fajtája ismeretlen, de szemmel láthatólag európai
keverék. Skye terrierre emlékeztet a formája, a színe akár a cocker spánielé, de
Cairn terrier is lehetett az ősei között. Irtózatosan hosszú; a szeme ámbraszínű,
meglehetősen hétköznapi formájú orra barna. Nem látszik különösebben
szerencsétlennek, nem sugárzik belőle az önsajnálat, nem is fél – egyáltalán nem
olyan, mint az átlagos keleti kutya. Kényelmesen letelepszik, vidáman szemlél
bennünket, kissé meg is billenti a farkát.
Magunkkal visszük, dönt Max, és Michelt utasítja, hogy vegye fel és helyezze
el a kutyát.
Michel megretten. – Megharap! – mondja kétkedő hangon.
– Igen, igen! – helyesel a két arab. – Nagy darabokat harap ki a húsunkból!
Hagyjuk inkább itt, Kvadzsa!
– Veszed már fel, te ütődött! – rivall Michelre Max.
Michel elszánja magát. Óvatosan közeledik a kutya felé; az nyájasan feléje
fordítja a fejét.
Michel sietősen hátrál. Elveszítem a türelmemet. Leugrom, felkapom a kutyát,
visszaviszem Maryhez. A kutyának minden bordája kilátszik. Kihajtunk Brákra,
az új jövevényt átadjuk Ferhidnek, azzal az utasítással, hogy jókora lakomát
tálaljon eléje. Ezután azon vitatkozunk, mi legyen a kutya neve. Végül
Osztapenko kisasszonynak nevezzük el (egy friss olvasmányélményem
hatására). Hála azonban főleg Hupának, Osztapenko kisasszony kizárólag Héte
(„Hé, te!”) névre hallgat.
Héte bámulatos jellemű kutyának bizonyul. Merő életigenlés; rettenthetetlen;
sem embertől, sem állattól nem fél. Tökéletesen jóindulatú és jó kedélyű, és
kivétel nélkül mindig csak azt csinálja, amihez kedve van. Alighanem neki is
kilenc élete van, mint állítólag a macskának. Ha bezárják, valahogyan
kiszabadítja magát. Ha kizárják, valahogyan bejut – egy ízben félméteres lyukat
rágott a vályogfalba. Jelen van valamennyi étkezésnél, és annyira kitartó, hogy
egyszerűen nem lehet neki ellenállni. Nem kér – követel.
Szent meggyőződésem, hogy Héte nyakára valaki kötéllel egy követ kötött, és
vízbe akarta fojtani, Héte azonban, az életművész, átrágta a kötelet, kiúszott,
vidáman nekivágott a sivatagnak, és csalhatatlan ösztönével kiszúrta magának
két emberünket. Elméletemet az is igazolja, hogy Héte mindenhová követ
bennünket, ha hívjuk, csak éppen a Dzsagdzsaghoz nem hajlandó lejönni.
Megveti a lábát az ösvényen, majdhogy meg nem rázza a fejét, és visszamegy a
házba. – Köszönöm, ebből ne kérek – mondja. – Nem állhatom, ha vízbe
fojtanak. Nincsen abban semmi élvezet!
Örömmel halljuk, hogy az ezredesnek kellemesebben telt az éjszakája.
Szerkisz kijavította a tetőt, és ezáltal sikerült elűzni szinte valamennyi denevért,
azonkívül az ezredes kitalált egy Robinsonnak is becsületére váló szerkentyűt,
amelynek egy lavór víz is a tartozéka – ebbe alkalmilag belepotyog a denevér, és
megfullad. A szerkezet, ahogy az ezredes magyarázza, igen bonyolultnak tűnik,
elkészítése több órával megrövidíti az álmát.
Felmegyünk a halomra, és egy szélvédett helyen fogyasztjuk el ebédünket.
Még itt is jócskán nyeljük a homokot meg a port minden harapásnál. Mindenki
jókedvű, még mélabús vízhordónk is bizonyos büszkeséget tanúsít, ahogy ide-
oda hajt a halom meg a Dzsagdzsag között, és hozza az embereknek a vizet. A
halom lábához hajt, onnan szamárháton kerülnek fel a vizeskancsók a tetőre.
Lenyűgözően bibliai jelenet.
Este takarodó. Elköszönünk; az ezredes és Hupa Maryben Csagarba hajt, mi
megkezdjük kétnapos szolgálatunkat Brákon.
A toronyszoba kellemesnek ígérkezik. A padlón gyékény meg két szőnyeg.
Van vizeskancsónk, mosdótálunk, asztalunk két székkel, van két tábori ágy,
törülköző, lepedő, takaró – még könyvek is. Az ablakok záródnak, ha nem is
valami remekül. Lefekvés előtt meglehetősen fura vacsorát fogyasztunk, amelyet
Ali főzött és Ferhid szolgál fel – aggodalmas képpel. A spenót majdnem
folyékony, a rajta úszó aprócska szigetekben alighanem „biftek”-et tisztelhetünk.
Ma mentési akcióra kerül sor. Éjjel esett, reggel is még cuppog a sár. Dél felé
egy zaklatott lovas nyargal be, dúltan, mint aki a véres kardot hordozza. Valóban
rossz hírt hoz. Az ezredes és Hupa hozzánk indult, és félúton beleragadtak a
sárba. A lovast nyomban visszaküldjük két ásóval, és magunk is mentőosztagot
küldünk Poiluben. Öt embert, Szerkisz parancsnoksága alatt. Ásót, deszkákat
visznek magukkal, és vidám nótaszóval távoznak.
Max utánuk kiált: nehogy ők is a sárban rekedjenek! Ám pontosan ez történik,
de szerencsére alig néhány száz méternyire a bajba jutott Marytől. Az utóbbinak
a hátsó tengelyéig ér a sár, legénysége a kimerültség határán, már öt teljes órája
próbálják kiásni, és jóformán az őrületbe kergették őket Michel jó szándékú
buzdításai és utasításai, megszokott fejhangján. Utasításainak lényege többnyire
Forca!, és már a harmadik emelőt sikerül eltörnie! A válogatottan markos
legények segítségével és Szerkisz értőbb parancsnoksága alatt Mary hajlandó
kiemelkedni a sárból. Méghozzá nagyon hirtelen, miáltal mindenkit tetőtől talpig
befröcsköl sárral, maga mögött pedig tátongó gödröt hagy, amelyet az ezredes
menten elkeresztel „Mary sírjá”-nak. Legutóbbi bráki tartózkodásunk alatt
jócskán esett, és Szerkisz házteteje nem állta tökéletesen a terhelést. Mi több,
felpattannak az ablaktáblák, a szélrohamok esőt zúdítanak a szobába. A
legerősebben szerencsére a „kimenőnk” napján zuhog, a munkát tehát nem
hátráltatja nagyon. Annál inkább a Kavkab tűzhányóhoz tervezett
kirándulásunkat.
Ez történetesen majdnem lázadást kelt, mivel a tíznapos szakasz szombaton
végződik, és amikor Abd esz Szalaam utasításunkra közli az emberekkel, hogy
másnap munkaszünet, amilyen balfácán, így jelenti be: – Holnap vasárnap –
ezért nincs munka!
Nyomban általános felzúdulás támad. Micsoda! Derék muzulmánokat így
megsértenek, és áldozatul dobnak nyomorult húsz örmény kereszténynek? Egy
Abbasz Id nevű heves úriember sztrájkot próbál szervezni. Max szónoklatot tart,
amiben közli, hogy ha munkaszünetet rendel el vasárnap, hétfőn, kedden,
szerdán, pénteken vagy szombaton, akkor munkaszünet lesz. Ami pedig Abbasz
Idet illeti, meg ne lássa még egyszer az ábrázatát mifelénk! Az örmények
kihívják maguk ellen a sorsot: diadalmasan röhincsélnek, míg le nem torkollják
őket. Ezek után kezdődhet a bérfizetés. Max betelepszik Marybe, Michel
hatalmas pénzeszsákok súlya alatt roskadozva kitántorog a házból (a medzsidit
hál’ istennek törvénytelennek nyilvánították, és a szíriai pénznem a divat), majd
a zsákokat a teherautóba helyezi. Max arca megjelenik a vezetőülés ablakában
(kissé emlékeztet a vasúti pénztárosokra a kasszaablakban), Michel széket állít a
teherautóba, oszlopokba rakja az érméket, és mélyeket sóhajt a gondolatra, hogy
ennyi pénz vándorol muzulmán kézbe!
Max kinyitja az irdatlan főkönyvet, és kezdődhet a móka. Banda banda után
sorjázik; ahogy a neveket szólítják, ki-ki megkapja járandóságát. Előző éjjel
egészen hajnalig folyt a rémületes kalkuláció, míg kinek-kinek ki nem
számítottuk a baksisát, és hozzá nem adtuk a béréhez.
Fizetésnapon nagyon is feltűnő a sors igazságtalansága. Van, aki bőséges
prémiumot zsebel be; van, aki jóformán semmit. Folyik a csúfondáros
tréfálkozás, és mindenki jókedvű, még az is, akinek nem kedvezett a szerencse.
Egy magas, csinos kurd asszony az urához rohan, aki a kapott pénzt számlálja.
– Mennyit kaptál? Mutasd! – Minden teketória nélkül kikapja férje markából a
pénzt, és elrohan vele.
Két előkelő vonású arab finoman elfordítja arcát: micsoda nőietlen (és
férfiatlan) viselkedés!
A kurd asszony előbukkan vályogviskójából, és harsányan szidja a férjét,
amiért ügyetlenül fogja ki a szamarat. A nagydarab, jóképű kurd szomorúan
sóhajt. Nehéz a kurd férfi sorsa...
Azt mondják, ha az arab kirabol a sivatagban, megver, de életben hagy; ám ha
a kurd rabol ki, el is vágja a torkodat, merő élvezetből.
Talán így vesz bosszút az otthon elszenvedett megaláztatásokért...
Két óra elteltével mindenki megkapja a járandóságát. Közmegelégedésre
elsimítottuk a Daud Szulejmán és Daud Szulejmán Mohammed közti kis
nézeteltérést. Abdullah bukkan fel; mosolyogva magyarázza, hogy tévedésből tíz
és fél frankkal többet kapott. A kis Mahmud rikácsolva kevesli a negyvenöt
centime baksist: – Két gyöngyszem, egy edény széle meg egy darab obszidián,
Kvadzsa, múlt csütörtökön! – Minden panasz, ellenpanasz s a többi kivizsgálást
nyer és eligazíttatik. Megkérdezik az embereket, ki dolgozik tovább, ki megy el.
Majdnem mindenki elmegy. – De a következő szakasz után – ki tudja, Kvadzsa?
– Igen – bólint Max. – Mire elköltitek a pénzeteket.
– Ahogy mondod, Kvadzsa.
Barátságos búcsúzkodás. Este nagy dalolás-táncolás az udvaron.
Munkásaink között akad egy, aki tud írni-olvasni. Juszuf Hasszán a neve, és
nála lustább ember nemigen található az ásatáson. Én még úgy nem érkeztem
meg a halomra, hogy munka közben leltem volna Juszufot. Mindig éppen
befejezte a kijelölt terület felásását, vagy épp most akar hozzáfogni, vagy leállt,
mert rá akar gyújtani. Igen büszke a tudományára, és egyik nap azzal
szórakoztatja magát meg a cimboráit, hogy egy üres cigarettadobozra ráírja:
„Szaleh Birro belefulladt a Dzsagdzsagba.” Mindenki remekül szórakozik ezen a
kiművelt elmésségen.
Az üres doboz belekeveredik egy üres kenyereszsákba, azt belegyömöszölik
egy liszteszsákba, majd a zsák visszatér kiindulási helyére – Hanzir faluba. Itt
valaki észreveszi az írást a cigarettadobozon. El is viszik menten egy tanult
emberhez; az kibetűzi. A hír idővel eljut Germajir faluba, Szaleh Birro
szülőfalujába. Eredmény: következő szerdán népes gyászoló gyülekezet –
férfiak, síró-rívó asszonyok, jajgató gyerekek csapata – érkezik Tell Brákra.
– Ó, jaj! Ó, jaj! – siránkoznak. – Szeretett rokonunk, Szaleh Birro, a
Dzsagdzsagba fulladt! Eljöttünk, hogy hazavigyük a holttestét!
Legelsőnek magát Szaleh Birrót pillantják meg, aki a kijelölt szakaszán
vidáman ás, és nagyokat sercint. Megdöbbenés, magyarázkodás, mindek
végeztével Szaleh Birro eszeveszett dühében csákányt emel Juszuf Hasszánra.
Egy-egy barát közbelép, majd az ezredes is megjelenik; megparancsolja, hogy
azonnal hagyják abba (pusztába kiáltott szó!), és tudakolja, hogy voltaképpen mi
is a vita tárgya.
Max lefolytatja a vizsgálatot, és kimondja az ítéletet.
Szaleh Birrót egy napra elbocsátják: a) verekedés, b) verekedésnek parancs
ellenére történt folytatása miatt. Juszuf Hasszánnak pedig megparancsolja, hogy
gyalogoljon el Germajirba (negyven kilométer), magyarázza ki a dolgot, és
kérjen bocsánatot kivételesen ostoba ötletéért. Azonkívül kétnapi bért levonnak a
járandóságából.
Az igazi tanulság pedig az – mint Max később a kiválasztottak körében
rámutat –, hogy az írás-olvasás tudománya komoly veszedelmeket hordoz.
Manszúr három napig El Kámesliben rekedt a rossz idő miatt, majd egyszer
csak megjelenik – lóháton, de félholtan. Állni nem tud; panaszait tetézendő
pedig beszerzett El Kámesliben egy jókora és ízesnek ígérkező halat, ami
azonban a kényszerű várakozás miatt megromlott. Valamely érthetetlen (és
megbocsáthatatlan) okból mégis magával hozta! A halat sietősen elföldeljük,
Manszúr pedig nyögve ágyba bújik, ahonnan három napig elő sem kerül. Mi
meg közben Szubrí értelmes szolgálatatit élvezzük.
Ma van a Szorulások Napja. Már egy ideje Abd esz Szalaam egészségi
állapota a főtéma. Mindenféle hashajtóval kísérleteztünk, következésképpen,
mint mondja, „igen legyengült”. – Szeretnék bemenni El Kámeslibe, Kvadzsa,
hogy megszúrjanak egy tűvel, és visszaadják az erőmet.
Még kritikusabb bizonyos Szaleh Hasszán állapota: benseje mindennemű
panáceának ellenáll, a legszelídebb purgálószertől a fél üveg ricinusolajig.
Max megint előveszi az El Kámesli-beli orvos lógyógyszerét. Irdatlan adagot
mér ki, majd közli a pácienssel, ha napszállatig „megmozdulnak a belei”, jókora
baksis üti a markát.
A szenvedőt körülveszik barátai és rokonai. Egész délután a halom körül
sétáltatják, harsány buzdítás közepette, míg fél szemmel, aggodalmasan a mind
alább szálló napot figyelik.
A helyzet, hogy úgy mondjam, borotvaélen táncol. Negyedórával takarodó
után azonban diadalordítás harsan. Futótűzként terjed a hír! Elsöpörve minden
gát! A szenvedőt lelkes tömeg kíséri a házhoz, hogy átvegye megérdemelt
jutalmát!
Szubrí egyre nagyobb tekintélyre tesz szert a bráki háztartásban. Mint
mindenki, ő is nagy súlyt vet, jó hírünkre”, és szeretné, ha nagyvonalúbban
mennének a dolgok. Ráveszi Michelt, hogy adja alább az Economiát, és
vásároljon méltó formájú levesestányérokat El Kámesliben. Ezentúl esténként
óriási levesestál kíséretében ezek kerülnek az asztalra, ami azonban elég kicsi, és
minden egyébnek már csak az ágyon jut hely – természetesen kényes
egyensúlyban. Száműzetik a ferhidi elgondolás is, miszerint minden ételt késsel
kell enni, és elképesztő változatosságban jelennek meg az evőeszközök. Szubrí
ezek után Héte kezelését tűzi napirendre: megfüröszti, kócos szőrét óriási
fésűvel bontogatja (az utóbbit, igen kelletlenül, szintén Michel vásárolta), sőt,
még fényes, rózsaszín selyemmasnit is köt a nyakára. Héte imádja Szubrít, és
nem tágít a sarkából.
Megérkezett a vízhordó felesége, és tíz gyereke közül három. (– A te műved!
– mondja nekem szemrehányólag Max.) A vízhordóné nyűgös, kellemetlen
asszonyság, a gyerekei szokatlanul csúnyák. Mi tagadás, az orruk utálatos
állapotban van. Miért van az, hogy csupán az emberi fajta kicsinyeinek csorog
állandóan az orra? Macskakölykök, kiskutyák, kiscsacsik láthatólag sohasem
szenvednek ebben a nyavalyában!
A hálás szülők parancsára a gyerekek minden lehető alkalommal
megcsókolják jótevőik ruhaujját, akárhogyan is próbálunk menekülni eme
ceremónia elől. Minek végeztével az orruk sokkal jobb állapotban van, de
észreveszem, hogy Max lopva lepillant az ingujjára, és az arcán semmiféle
lelkesedés nem tükröződik.
Mostanában sokan panaszkodnak fejfájásra, és marokszám osztogatjuk az
aszpirint. Nagy a hőség, az ég folyvást dörög. Embereink hasznot húznak mind a
keleti, mind a nyugati tudományból. Lenyelik az aszpirinünket, aztán rohannak a
sejkhez, aki készségesen nyom izzóan forró fémkorongot a homlokukra, hogy
„elűzze a gonosz szellemet”. Ha javulás következik, nem tudom, kit illet érte a
dicséret.
Reggel, amikor Manszúr szolgálatra jelentkezik hálószobánkban, egy kígyót
fedez fel. A mosdóállvány alatti kosárban hever összetekeredve. Nagy az
izgalom. Összeszalad a ház népe, közös erővel csapják agyon a betolakodót.
Ezután három este fekszem ébren az ágyamban, és hallgatózom: hátha valami
gyanús zörejt hallok. A negyedik este már megfeledkezem az óvatosságról.
Egyik nap reggelinél megkérdezem Macet, nem akarna-e puhább párnát.
Eközben Hupára sandítok.
– Nem, dehogy – felel Mac, kissé csodálkozva. – Valami baj van a
párnámmal?
Diadalmas pillantást vetek Hupára; ő elvigyorodik.
– Nem hittem magának – vallja be később. – Azt gondoltam, mesebeszéd,
amit Macről mond, pedig egészen hihetetlen az ürge. Akármit visel, akármivel
dolgozik, sohasem lesz piszkos, rongyos, rendetlen. És ahogy mondta:
egyszerűen semmi sincs a szobájában, csak a takarója meg a naplója. Még egy
könyv se! Hogy hogy bírja ki, egyszerűen nem értem.
Hupa az ezredessel osztozik egy szobán. Körülnézek Hupa felében: teli van
szórva túláradó, életvidám egyéniségének megannyi tanújelével. Az ezredesnek
minden erejét latba kell vetnie, hogy Hupa el ne árassza az ő térfelét is.
Michel egyszer csak vad pörölycsapásokkal kezdi kalapálni Maryt, éppen az
ablakunk alatt. Hupa kiszáguld, mint a rakéta, és ráüvölt, hogy hagyja abba.
Most, hogy istenigazában kitört a hőség, Mac és Hupa öltözködése merőben
ellentétes. Hupa leszedett magáról minden levethetőt. Mac, arab szokás szerint,
amit csak talált, mindenbe beburkolja magát. Még a tweedkabátja gallérját is
feltűri, és láthatólag észre sem veszi, hogy süt a nap.
Megállapítjuk, hogy Mac még csak le sem barnul.
Ma katasztrófa történt.
Max Szubríval El Kámeslibe megy bevásárolni és a bankban elintézni ügyeit.
Guilford kint marad a halmon, az épületeket tervezni, az emberekre az
előmunkások felügyelnek.
Guilford hazajön ebédre, s épp elköltöttük kettesben, és ő már indulna
Poiluvel vissza a munkához, amikor meglátjuk, hogy az előmunkások futva
közelednek a házhoz, szemmel láthatólag feldúltan.
Berontanak az udvarra, és zúdítják ránk az izgatott arab szóáradatot.
Guilford egy szó sem ért, én úgy minden hetediket.
– Valaki meghalt – mondom Guilfordnak.
Alavi nyomatékosan elismétli a históriát. Négyen haltak meg, veszem ki a
szavaiból. Először azt gondolom, veszekedés támadt, és egymást ölték meg, de
Jahja nyomatékosan rázza a fejét akadozva kinyögött kérdéseimre.
Elátkozom magamat, amiért még most sem értem a nyelvet! Arab
tudományom szinte kizárólag ilyen mondatokból áll: „Ez nem tiszta”; „Így
csináld”; „Ne azt a törlőt használd”; „Hozd be a teát”, és hasonló, ház körüli
utasításokból. Az erőszakos halálról szóló beszámoló messze meghaladja
nyelvtudásomat. Dimitri, a háziszolga és Szerkisz kijön, és hallgatja. Ők értik,
mi történt, de mivel semmiféle európai nyelvet nem beszélnek, Guilford meg én
nem lettünk okosabbak.
– Jobb lesz, ha felmegyek – mondja Guilford, és Poilu felé indul.
Alavi megragadja a kabátja ujját, és hevesen szónokol – nyilvánvalóan le
akarja beszélni. Drámailag mutogat.
A tell oldalán, úgy egy mérföldnyire, tarka- és fehérruhás alakok zúdulnak
lefelé, mozgásuk kemény elszántságra vall. Látom, az előmunkások meg vannak
rémülve.
– Ezek a fickók elfutottak – mondja zordul Guilford. – Bárcsak értenénk, mi a
baj.
Vajon a heves vérmérsékletű Alavi vagy Jahja megölt egy munkást a
csákányával? Merőben valószínűtlen. És négyet csak nem ölhettek meg!
Akadozva és pantomimmel kísérve megismétlem a kérdést, hogy verekedtek-
e. A válasz ezúttal is nyomatékosan tagadó. Felpillantok az égre. Talán
villámcsapás sújtotta az áldozatokat?
Guilford kinyitja Poilu ajtaját. – Felmegyek és megnézem. Ez a két ember
velem jön.
És parancsoló mozdulattal int nekik. A parancsot azonmód, a
leghatározottabban megtagadják. Nem mennek.
Guilford agresszív ausztráliai modorban előreszegezi az állát. – Jönniük kell!
Dimitri szelíden rázza busa fejét.
– Nem, nem – mondja. – Nagyon rossz.
De mi az a nagyon rossz?
– Odafent valami baj történt – mondja Guilford, és beugrik a kocsiba. Aztán,
amikor a gyorsan közeledő tömegre néz, hirtelen elfordítja a fejét. Döbbenten
bámul rám; a szemébe költöző tekintetet talán így lehetne tolmácsolni: „Először
a nők és a gyerekek!”
Kiszáll az autóból, tettetett gondtalansággal és roppant könnyedén így szól:
– Mi lenne, ha Max elé mennénk? A munka úgyis leállt. Vegye fel a kalapját,
vagy amire szüksége van.
Drága Guilford, de szépen csinálja! Hogy vigyáz, nehogy megijesszen!
Igaza van, mondom, és vigyem-e magammal a pénzt? Az expedíció pénzét
Max ágya alatt tartjuk egy dobozban. Ha a feldühödött tömeg csakugyan
megostromolná a házat, kár lenne, ha ott találnák és elvinnék a pénzt.
Guilford változatlanul igyekszik nem „rám ijeszteni”, és úgy tesz, mintha
javaslatomnál mi sem volna természetesebb.
– Tudna egy kicsit sietni? – kérdi.
Bemegyek a hálószobába, felteszem filckalapomat, kihúzom a pénzesdobozt,
beemeljük a kocsiba. Guilford meg én beszállunk, s intünk Dimitrinek és
Szerkisznek meg a fiúnak, hogy szálljanak be hátra.
– Őket visszük el, nem az előmunkásokat – mondja Guilford, aki még most is
elítéli az utóbbiakat, amiért „elfutottak”.
Sajnálom Guilfordot, látom rajta, hogy legszívesebben odamenne és
szembenézne a tömeggel, ehelyett azonban az én biztonságomról kell
gondoskodnia. De nagyon örülök, hogy nem megy fel az emberekhez. Alig van
valami tekintélye, és különben sem értené egyetlen szavukat sem. Lehet, hogy
csak ártana, ha odamegy. Maxet kell minél előbb értesítenünk a dologról, és
megtudnunk, mi is történt valójában.
Guilford tervét Dimitri és Szerkisz megmentésére, valamint az előmunkások
hátrahagyására (birkózzanak meg a felelősségükkel!) egyszeriben meghiúsítja
Alavi és Jahja: félretolják Dimitrit, és ők másznak fel az autóra. Guilford
dühöng, megpróbálja letessékelni őket. Hiába – nem mozdulnak.
Dimitri békésen bólint, és a konyhára mutogat. Kényelmesen visszamegy, vele
tart Szerkisz is, aki azonban nem látszik nagyon boldognak.
– Nem értem, hogy ezek a fickók... – kezdi Guilford.
Félbeszakítom.
– A kocsin csak négy ember fér el – és mivel pillanatnyilag úgy látszik, a
munkások Alavi és Jahja vérére szomjaznak, ha valakiére, hát legjobb lesz, ha
őket visszük magunkkal. Nem hiszem, hogy a munkásoknak baja volna
Dimitrivel és Szerkisszel.
Guilford felnéz. A rohanó tömeg túlságosan nagy iramban közeledik ahhoz,
hogy tovább vitatkozzunk. Csúnyán néz Jahjára és Alavira, és gyors tempóban
kihajt az udvar kapuján, majd az országútra vezető ösvényre.
Max most már nyilván elindult hazafelé, hiszen ma délután korán ki akar
menni az ásatásra. Hamarosan találkoznunk kell vele.
Guilford megkönnyebbülten sóhajt. Szép munka volt, mondom neki.
– Micsoda?
– Hát hogy könnyedén azt ajánlotta, menjünk el kocsikázni, Max elé. Szépen
csinálta, hogy meg ne ijesszen.
– Ó, szóval észrevette, hogy el akarom távolítani?
Szánakozó pillantást vetek rá.
Teljes sebességgel száguldunk. Negyedóra múlva megpillantjuk Maxet, aki
Szubríval közeledik Maryn. Láttunkra nagyon meglepődik; megáll. Alavi és
Jahja kizúdul Poiluből és Max felé rohan. Izgatott arab szózuhatag dől Maxre, ő
pattogó, kurta kérdéseket szúr közbe.
Végre megtudjuk, miről szól a történet!
Az elmúlt napok során az ásatásnak egy bizonyos részén sok gyönyörűen
faragott apró kő és elefántcsont állattalizmán került felszínre. Aki ilyet talált,
annak nagy baksis ütötte a markát, s hogy minél többet találjanak, aláásták az
aknát, ahol dolgoztak, mert a talizmánok mélyebb szintről kerültek elő.
Max ezt tegnap leállította, mert veszedelmessé vált, és a munkacsapatokat
megint a tetőre vezényelte, hogy onnan haladjanak lefelé. Az emberek morogtak,
hiszen így egy-két napig érdektelen szinteken kell dolgozniuk, mire újból a
talizmánok szintjére érkeznének.
Az előmunkásokra bízták, vigyázzanak, hogy az emberek
engedelmeskedjenek a parancsnak. Ha zsörtölődve is, de követték az utasítást, s
megint nekiálltak felülről az ásásnak, olyan gyorsan, ahogyan csak bírtak.
Ez volt a helyzet, amikor ebédszünet miatt leállt a munka. És most következik
a sötét árulásról, rút kapzsiságról szóló történet. A munkások a domboldalon
heveredtek le, a vizeskancsók mellett. Egy csapat, amelyik a halom túlsó oldalán
dolgozott, lopva odébb kúszott, megkerülte a halmot, egészen a gazdag
lelőhelyig, és vadul nekiestek a már aláásott helynek. Egyszerűen ki akarták
fosztani a többiek területét, és úgy beállítani a dolgot, mintha az elcsent tárgyak
a maguk szakaszán kerültek volna felszínre.
Ám ekkor utolérte őket a nemezis. Túlságosan aláásták a halmot, és a
magasabb szintek földje rájuk omlott. Egy ember megmenekült; annak az
ordítására rohant aztán oda az egész tömeg. Ők is, az előmunkások is nyomban
látták, mi történt, és három csákányos azonnal nekilátott, hogy kiássa bajtársait.
Egy ember még élt, de négyen meghaltak.
Őrületes kavarodás támadt. Ordítoztak, átkozódtak, és mindenáron bűnbakot
kerestek. Hogy az előmunkásoknak szállt-e inukba a bátorságuk és vették futóra,
vagy hogy csakugyan rájuk támadtak – nehéz volna megállapítani. Annyi
bizonyos, hogy a feldühödött tömeg üldözőbe vette őket.
Max hajlik arra a véleményre, hogy az előmunkások megrémültek, és ez
keltette fel a többiek harci kedvét – de nem vesztegeti az időt oknyomozással.
Megfordítja az autókat, és mindketten El Kámeslibe hajtunk, a lehető
legnagyobb sebességgel. Ott Max nyomban a Services Spéciaux biztonsági
tisztje elé tárja az ügyet.
A hadnagy azonnal kapcsol és cselekszik. Négy katonával együtt kocsiba ül,
és mindannyian visszahajtunk Brákra. Az emberek zúgnak, kavarognak, akár a
méhraj. De a hatóság közeledtére menten alábbhagy a zűrzavar. Felvonulunk a
halomra. A hadnagy egy katonával elküldi a kocsiját, maga pedig a tragédia
színhelyére lép.
Itt megtudakolja a tényeket, és a munkások – a kérdéses hely jogos gazdái –
elmagyarázzák: nem ők voltak a vétkesek, hanem egy konkurens csapat, akik
meg akarták előzni őket. A tragédia túlélőjét is kérdőre vonják; ő is megerősíti a
történetet. Ennyien voltak? Egy sértetlen, egy sebesült, négy halott? Nem
lehetséges, hogy még valakit betemetett az omlás? Nem.
Ekkor tér vissza a hadnagy autója: annak a törzsnek a sejkjét hozza,
amelyikhez az áldozatok tartoztak. A sejk és a hadnagy együttesen veszi kézbe
az ügyet. Kezdődik a kihallgatás.
A sejk végül emelt hangon beszédet intéz a tömeghez. Az expedíciót
semmiféle felelősség nem terheli. Az emberek munkaidőn kívül, a maguk
idejében ástak, továbbá meg akarták lopni bajtársaikat. Méltó büntetés érte őket
engedetlenségükért és mohóságukért. Most pedig mindenki induljon haza.
A nap már lement; rohamosan sötétedik.
A sejk, a hadnagy és Max lehajt a házhoz (ahol, nagy megkönnyebbülésünkre,
Dimitrit békés vacsorafőzés közben találjuk, Szerkisz pedig szélesen vigyorog).
A tanácskozás még vagy egy óra hosszat folytatódik. Az eset igen sajnálatos.
Az embereknek családjuk van, mondja a hadnagy, s bár az expedíciót nem
terheli felelősség, nyilván igen kedvező fogadtatást kapna bizonyos adomány. A
nagylelkűség a nemes természet jele, mondja a sejk, és nagyban öregbíti majd jó
hírünket a környéken.
Szívesen megajándékozza az áldozatok családját, mondja Max, ha
nyilvánvalóvá teszik, hogy ajándékról van szó, és semmiképpen sem
kártérítésről. A sejk egyetértően felmordul. A francia tiszt majd írásba foglal
mindent, mondja. Ő maga is ki fogja hirdetni, szóbelileg. Már csak az a kérdés,
mennyi lesz az a bizonyos ajándék. Mire ez is eldől, és némi frissítőt is
felszolgáltak, a sejk és a hadnagy távozik. A halmon két katona marad: őrzik a
katasztrófa helyét.
– El ne felejtsünk holnap ebédszünetben is őrt állítani – mondja Max –,
nehogy megismétlődjék az eset.
Guilford hitetlenül bámul rá.
– Azok után, hogy látták, mi történt, és tisztában vannak a veszéllyel?!
– Várj csak, majd meglátod! – jósolja komoran Max. Másnap ő maga
várakozik észrevétlenül egy vályogfal mögött. És csakugyan: amíg a többiek
javában ebédelnek, három férfi lopva megkerüli a halmot, és vad kotrásba kezd
az ásatás szomszédos szakaszán, félméternyire sem attól a helytől, ahol a
bajtársaik szerencsétlenül jártak!
Max előlép, és nagy dörgedelmeket intéz hozzájuk. Tudatában vannak-e, hogy
amit művelnek, halált okozhat?
– Inshallah! – mormolja az egyik ember.
Ezek után Max mindhármukat elbocsátja, mivel meg akarták lopni a társaikat.
Takarodó után pedig őr áll a végzetes helyen, egészen ameddig – másnap
délután – le nem hordták a legfelső rétegeket.
– Ezek a fickók semmire nem becsülik az életet! – mondja elszörnyedve
Guilford. – És elképzelhetetlenül cinikusak! Ma délelőtt, munka közben,
pantomimmel eljátszották az egész tragédiát, és röhögtek rajta!
A halál itt nem igazán fontos, mondja Max.
Felhangzik az előmunkások füttyszava: „Takarodó!” Az emberek lerohannak
mellettünk a halom oldalán, és vígan kántálják:
– Juszuf Daud tegnap velünk ásott – ma pedig már halott! Soha többé meg
nem tömi hasát! Hahaha!
Guilford mélységesen meg van botránkozva.
Tizenkettedik fejezet
Ain el Arusz
Brákról a Balih mellé költöztünk.
Utolsó este leballagunk a Dzsagdzsaghoz. Szelíd mélabú tölt el. Nagyon
megszerettem a Dzsagdzsagot, ezt az iszapos, barna vizű, keskeny folyót.
Pedig Brák sosem nőtt annyira a szívemhez, mint Csagar. Brák falva szomorú,
a fele elhagyatott, a házak omladoznak, a kopott európai ruhát viselő örmények
kirínak a környezetből, hangjukat gyakran felemelik, mintha mindig
perlekednének, itt nyoma sincs a dús és arab életörömnek. Hiányolom a kurd
asszonyokat is, ezeket a vidám, hatalmas, tarka virágokat, a fehér fogukkal,
kacagó arcukkal, büszke, szép tartásukkal.
Kibéreltünk egy rozoga teherautót, hogy elszállítson annyi bútort, amennyire
szükségünk lesz. Az a fajta jármű, amire mindent madzaggal kell felkötözni.
Erős a gyanúm, hogy útközben jóformán minden elpotyog, mire Rász-el-Ainba
érünk.
Nagy sokára felpakolunk, és elindulunk. Max, Guilford meg én Maryn,
Michel és a cselédek Poilun, Héte társaságában.
Feleúton Rász-el-Ain felé megállunk, kipakoljuk az elemózsiát és
megebédelünk. Szubrí és Dimitri harsányan hahotázik. Héte egész úton hányt,
mesélik, és Szubrí tartotta a fejét. Poilu belseje beszédesen igazolja a történetet!
Még szerencse, gondolom, hogy ilyen jól mulatnak rajta.
Amióta csak ismerem, Héte most először látszik bánatosnak. Mintha azt
mondaná: – Szembenézek a kutyautáló világgal, a muzulmánok ellenséges
érzületével, a vízbe fojtással, a kiéheztetéssel, ütéssel, rúgással, kövekkel. Nem
félek semmitől. Barátságos vagyok, de senkit sem szeretek. Hanem mi ez az új,
ismeretlen megpróbáltatás, ami megfoszt az önbecsülésemtől? – Ámbraszínű
szeme gyászosan pásztázza arcunkat. Megrendült a hite önmagában: már nem
hiszi, hogy minden bajjal megbirkózik.
Szerencsére öt perc múltán Héte ismét régi önmaga, és nagy étvággyal
habzsolja Szubrí és Dimitri ebédjét. Okos dolog-e vajon, kérdezem, és felhívom
figyelmüket, hogy hamarosan megint autón folytatjuk utunkat.
– Haha! – kiált Szubrí. – Akkor Héte megint okádni fog!
Hát, ha őket ez ennyire mulattatja...
Egy hete vagyunk itt, amikor Héte szégyent hoz ránk. Ain el Arusz
valamennyi kutyája verseng kegyeiért, és mivel egyetlen ajtó sem csukódik
tisztességesen, lehetetlen az udvarlókat ki- vagy a mi kutyánkat bezárni.
Szüntelen a vonítás, ugatás, marakodás. Héte, az ábrándos, ámbraszín szemű
szépség mindent megtesz, hogy serkentse a ribilliót.
Szakasztott olyan jeleneteknek vagyunk a tanúi, mint amilyeneket a régimódi
pantomimekben látni, ahol démonok robbannak be az ablakon, bukkannak fel
csapóajtókon. Mit sem sejtve ülünk a vacsoránál, és egyszer csak felpattan az
ablak, egy óriási kutya szökken be, a nyomában az üldözője – és kitör a csata!
Felpattan a hálószoba ajtaja – újabb kutya robban a színre. Már hárman
rohangásznak az asztal körül, támadják Guilford ajtaját, felszakítják, eltűnnek,
majd mintegy varázsütésre a konyhából rohannak ki – nyomukban a serpenyő,
amit Szubrí hajított utánuk.
Guilford álmatlanul tölti az éjszakát, kutyák és kutyák törnek be az ajtaján,
szöknek át az ágyán, majd ki az ablakon. Guilford olykor felkel és utánuk hajít
ezt-azt. Vonítás, nyüszítés, általános kutyakomédia!
Maga Héte sznobnak bizonyul. Ain el Arusz kutyái közül csupán azt az
egyetlent részelteti kegyeiben, amelyik nyakörvet visel! – Ez itt jó családból való
úrifiú – mondja a pillantása. Az „illető” tömpe orrú fekete kutya, és akkora farka
van, mint egy temetési lónak.
Szubrí viszont fogfájás miatt tölt ébren néhány éjszakát. Végül kimenőt kér, és
vonattal Aleppóba utazik, ahol felkeresi a fogorvost. Két nap múlva ragyogva tér
vissza.
Az eseményekről a következőképpen számol be:
– Elmegyek a fogorvoshoz. Beülök a székébe. Megmutatom a fogamat. Igen,
azt mondja, ki kell húzni. Mennyi? – kérdem. Azt mondja: Húsz frank.
Képtelenség, mondom, és otthagyom. Délután visszamegyek. Mennyi?
Tizennyolc frank. Megint azt mondom, képtelenség. Közben egyre jobban fáj, de
az ember nem hagyhatja magát kifosztani. Másnap reggel visszamegyek.
Mennyi? Még mindig tizennyolc frank. Délben megint. Tizennyolc frank. Azt
hiszi, legyőz a fájdalom, de én alkuszom tovább. És végül, Kvadzsa, én nyerek.
– Alább adta?
Szubrí megrázza a fejét.
– Alább nem adja, de jó alkut kötök. Helyes, mondom. Tizennyolc frank. De
ezért nem egy fogat húzol ki, hanem négyet!
És Szubrí harsányan – és foghíjasan – hahotázik.
– Hát a többi fogad is fájt?
– Dehogy, de egyszer majd fájt volna. Most pedig nem fog fájni. Egynek az
áráért négyet kihúztak!
Michel, aki mindezt az ajtóban állva hallgatta, helyeslően bólogat. –
Beaucoup economia – mondja.
Szubrí ajándékot is hozott: piros kalárist – Héte nyakára. – Ilyet kap a lány, ha
férjhez megy – magyarázza. – És Héte nemrég ment férjhez.
De mennyire! Alighanem Ain el Arusz valamennyi kutyájához!
1944 tavaszán
Finis
El Hamdu Lillah
TARTALOM