Grace Read

Nemcsak egy kezelés

Szívhang 006
Eredeti cím. Only One Cure 1990
Megjelent: 1992. 06. 09.

Madeleine Penrose ápolónő szülei megbetegednek, ezért a lány Londonból hazautazik Devonba, hogy
segítségükre legyen. Itt ismerkedik meg az apját éppen helyettesítő fiatal doktorral, Dennis Lamonttal.
Madeleine őszintén beleszeret a ragyogó megjelenésű férfiba, de nem meri magát átadni érzéseinek. Tud-
ja, hogy Dennis szakmai fejlődésre vágyik, ráadásul úgy hírlik, hogy annak a híres sebészprofesszornak,
aki mellett a férfi dolgozni szeretne, van egy kikötése: munkatársai csakis hivatásuknak élhetnek, zavaró
nőügyeiket feledniük kell...

1. FEJEZET
Madeleine-nek a legkevésbé sem volt kedve ahhoz, hogy szabadságát egy eldugott kis mezővárosban
töltse, valahol Dartmoor határában. Most, ezen a nyirkos tavaszi estén mégis éppen oda utazott. Már túl is
jutott a festői szépségű Exeter városán, és egyre közelebb ért szülőföldjéhez. Még egy szűk óra, - gondol-
ta, és felsóhajtott. Vajon milyen fogadtatásra számíthat a szülői házban, a Combe Bank-ben?
Délben még nem sejtett semmit, és ha dr. Dennis Lamont egy nappal később telefonál, Adam és ő már
rég Bretagne-ban élveznék a zavartalan együttlét ritka perceit. Madeleine megpróbált úrrá lenni csalódott-
ságán, és kényszerítette magát, hogy csak az útra figyeljen. Megnyugtatóan hatott rá a jól ismert devoni
táj, a szelíd lankájú dombok és a gyönyörű, sűrű erdők látványa. Ez az Anglia délnyugati részén fekvő,
vadregényes grófság hosszú-hosszú évekig az otthona volt.
Egy jó ideje azonban már Londonban élt, és nemrég kedvére való munkát is talált itt magának. Nagyon
elégedett volt a helyzetével. Osztályos nővérként dolgozott az egyik legtekintélyesebb londoni oktatókór-
ház sebészetén, ráadásul közelebbi barátságot kötött egy jóképű, kedves segédorvossal, Adam Foresttel
is...
- Madeleine, magát keresik! - hívta Jean Chester, a fiatal tanuló-nővér előző nap délután a telefonhoz. -
Ide tudna jönni? Egy bizonyos dr. Lamont keresi.
Madeleine még megigazította a párnát a betege háta mögött, majd gyors léptekkel az irodájába sietett.
- Legyen szíves, gondoskodjék addig helyettem Mrs. Brownról! - kérte Jeant, és felemelte a kagylót.
- Parancsoljon, segíthetek valamiben? - szólt a telefonba udvarias hangon.
- Madeleine Penrose-zal beszélek? - Az ismeretlen férfihang kellemesen csengett.
- Igen, én vagyok. Miben lehetek a segítségére? - kérdezte ismét, egy kicsit már türelmetlenebbül.
- Dr. Dennis Lamont vagyok. Talán már hallott rólam az édesapjától...
- Ó, hogyne! Természetesen! - Madeleine zavartan felnevetett. Kínosan érezte magát, amiért az orvos
nevét elfelejtette. - Ön dolgozik az édesapám rendelőjében, ugye? Már mesélt magáról, amikor London-
ban meglátogatott.
 Körülbelül öt héttel ezelőtt Madeleine édesapja egy orvosi tanácskozáson vett részt Londonban. Este
elvitte a lányát vacsorázni, és sokat mesélt neki az új orvosismerőséről, akit a nyári hónapokra fogadott
maga mellé segítségül.
- Remélem azonban, hogy a későbbiekben is nálunk marad - mondta Penrose doktor. - Páratlanul te-
hetséges orvos, és nagyon kedves ember. Mi már Grey doktorral alig győzzük a rengeteg munkát.
Ashworthy napról napra nagyobb lesz. Ráadásul Grey hamarosan nyugdíjba vonul, nem bírja már ezt a
nagy megterhelést.
- Honnan beszél, dr. Lamont? Csak nem Londonban van? - kérdezte Madeleine. Arra gondolt, biztos
az édesapja kérte meg az orvost, hogy felhívja őt.
- Nem, Miss Penrose, Ashworthyben vagyok, a rendelőben. Kérem, ne ijedjen meg, de tudnia kell,
hogy édesapja enyhe agyvérzést kapott.
Madeleine-t hirtelen elkapta a szédülés, és a telefon melletti székre rogyott. - Ó..., apa beteg? Mennyi-
re súlyos?
- A héten már két rohama volt - számolt be dr. Lamont tárgyilagosan. - Testének a jobb oldala enyhén
megbénult, és beszélni is csak nehezen tud, de reméljük, hamarosan jobban lesz. Jelenleg az exeteri kór-
házban fekszik.
- Ó, istenem! És anyám? Biztos teljesen magánkívül van, annyira aggódhat szegény!
Madeleine azért egy kicsit csodálkozott, hogy miért nem Edith hívta fel a rossz hírrel. Valószínűleg
annyira megrázta őt az eset, hogy Lamont doktort kérte meg, értesítse helyette a lányát.
- Igen, és sajnos úgy látszik, a baj tényleg nem jár egyedül - folytatta Lamont doktor. - Az édesanyja,
amikor meglátogatta dr. Penrose-t a kórházban, megbotlott és elesett a parkolóban. Eltört mind a két
csuklója.
Madeleine egy darabig szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől.
- Azt mondja, mind a két csuklója? - kérdezte végül kétségbeesett hangon.
- Igen. - Dr. Lamont egy pillanatra elgondolkodott. - Úgy tudom, az édesanyja nem akarta értesíteni
önt dr. Penrose betegségéről. Elhatározta, hogy csak akkor üzen magának, ha a beteg állapota rosszabbra
fordul. Most azonban teljesen megváltozott a helyzet. Az édesapja még egy ideig a kórházban marad, de
az édesanyját hamarosan kiengedik. Természetesen még egy jó ideig gipszben marad mind a két karja,
így egyedül képtelen lesz ellátni magát. Azt szeretné, ha ideutazna, és maga gondoskodna róla, ha ez le-
hetséges. Mrs. Penrose nem akarja, hogy idegeneknek legyen kiszolgáltatva.
- Nem, természetesen ezt én sem akarom - válaszolta Madeleine, és anyja bejárónőjére, Hamble asz-
szonyra gondolt. Hamble asszony ugyan jótét lélek, és nagyon rendesen végzi a dolgát, de szörnyen tapin-
tatlan, és kimondottan szeret pletykálni. Edith pedig ezt ki nem állhatja...
- Tehát? - kérdezte dr. Lamont. - Tud jönni, vagy keressek valaki mást? - Az orvos hangja hirtelen fa-
gyossá vált.
Madeleine figyelmét nem kerülte el a férfi szavaiból kicsengő ingerültség. Az anyja már biztosan el-
panaszolta neki is, milyen hálátlan a lánya, jó, ha minden szökőévben egyszer meglátogatja a szüleit.
Ezek után dr. Lamont nem lehet valami jó véleménnyel róla. Persze ő is csak az érem egyik oldalát isme-
ri... mint a legtöbb ember Ashworthyben.
- Természetesen megyek - felelte Madeleine ingerülten. - Megyek, amint tudok. Szerencsére van még
egy kis szabadságom régebbről. Beszélek a főnővérrel, és szükség esetén kiveszek néhány rendkívüli sza-
badnapot is. Kérem, adja át üdvözletemet a szüleimnek! És köszönöm, hogy felhívott.
Madeleine rákönyökölt az íróasztalra, megpróbálta végiggondolni a helyzetet. Csütörtök volt, másnap
Adammel Bretagne-ba akart utazni a hétvégére. Minél hamarabb értesítenie kell Adamet, hogy nem tud
menni.
- Hahó! - kiáltotta valaki hirtelen a háta mögött, és a vállára tette a kezét. Adam volt az.
- Mi történt, Madeleine? Miért lógatod az orrod? - kérdezte a férfi.
Madeleine önkéntelenül is felnevetett. Adam mindig vidám volt, és a legkomolyabb helyzeteket is sze-
rette tréfával elütni. Amikor Madeleine elmondta neki, mi történt a szüleivel, kedvesen megsimogatta a
lány arcát.
- Kár, pedig úgy örültem a szabadságnak. Természetesen megértem a döntésedet. Én is így tettem vol-
na. - Elgondolkodó arcot vágott. - Rendben, akkor gyorsan kell kerítenem valakit, aki pótolhatja a pótol-
hatatlant. Remélem, szerencsével járok!
 Madeleine bólintott, és kényszeredetten elmosolyodott. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy
Adam Forest könnyen talál magának másik útitársat.
Ő is kiment a szobából, és megkereste a főnövért, hogy megbeszélje vele a szabadságot. Munka után
azonnal hazasietett az albérletébe, ahol két barátnőjével, Gwendával ésTrishával lakott együtt. Elmesélte
nekik is a történteket, majd gyorsan becsomagolt nagy utazótáskájába. Nemsokára már Londonon kívül
robogott öreg autójával, hogy minél hamarabb bajbajutott szülei mellett lehessen.
Félelemmel gondolt a rá váró napokra. Édesapjával ugyan mindig jól megértették egymást, az anyjá-
val, Edith-szel viszont kisgyerekkora óta feszült volt a kapcsolata. Igen nagy bajban érezheti most magát,
ha az ő segítségét kéri...
Madeleine az órájára nézett. Már majdnem fél tizenegy, - gondolta, és keserűen felsóhajtott. Adam biz-
tosan talált valakit helyette. Erre mérget mert volna venni. A férfi hűtlensége sértette ugyan a hiúságát, de
a csalódottságon kívül furcsa módon valamiféle megkönnyebbülést is érzett. Annak idején, amikor Adam
azzal az ötlettel állt elő, hogy töltsék együtt a hétvégét, Madeleine csak igen nehezen állt kötélnek. Soha-
sem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy valójában csak azért érdekli a férfit, mert nem hagyta ma-
gát olyan könnyen levenni a lábáról. Legalábbis egyelőre még nem...
Az út mentén végre feltűntek Ashworthy első házai. Madeleine keresztülhajtott az ódon hangulatú,
szűk utcákon, s nemsokára megpillantotta a főtéren álló gótikus templom négyszögletes tornyát. Minden
a régi volt, a sok kis üzlet és az ősrégi kedélyes kocsma, a „Tanners Inn”, ahol annak idején olyan szíve-
sen elüldögélt az édesapjával.
Végre megérkezett szülőháza, a Combe Bank nagy, szürke épülete elé. A hatalmas rododendron bokor
még mindig ott pompázott a kert bejárata mellett. A ház előtt egy ismeretlen terepjáró parkolt.
Madeleine kiszállt, táskáját a kezébe vette, és az ajtóhoz ment. Előkotorta a kulcsait. Vagy illendőbb
lenne, ha csengetne? Megrázta a fejét. Nem, ez a ház az ő otthona, még akkor is, ha jelenleg csak Lamont
doktor tartózkodik benne egyedül.

A nehéz tölgyfa ajtó nem volt bezárva. Belépett a nagy előszobába, de senki sem sietett az üdvözlésé-
re. Néma csend borult a házra. Még kutyaugatást sem hallott, pedig kedves, öreg szettere máskor mindig
tomboló boldogsággal fogadta, ha megérkezett.
- Van itt valaki? - kiáltotta kérdőn, és leállította bőröndjét a földre. Nem érkezett válasz. Megvonta a
vállát, és bőrkabátját az előszobafogasra akasztotta.
Bement a tágas étkezőkonyhába. A helyiség ragyogott a tisztaságtól, a polcokon a megszokott rendben
sorakoztak az edények és a lábosok. A hosszú faasztalon egy újság hevert, mellette kávéscsésze állt.
Madeleine körülnézett. Skipper kutyakosara a szokott helyén volt, benne a szétrágott, ócska takaró és a
műcsont, amit az öreg szetter annyira szeretett. Madeleine elmosolyodott.
Lehet, hogy Skippert valamelyik szomszéd gondjaira bízták? A lány hirtelen elkomorodott. Szörnyen
fáradtnak és kimerültnek érezte magát, ráadásul öreg barátja, Skipper sem volt ott, hogy megvigasztalja.
Madeleine kibontotta a haját, és megrázta vörös tincseit. Ebben a pillanatban már csak arra vágyott,
hogy egy jó forró fürdő után végre ágyba bújhasson. Az udvariasság azonban úgy kívánja, hogy megvárja
Lamont doktor visszatérését. Egy pillantást vetett a nagy, régimódi faliórára. Negyed tizenkettő! Nem,
most már nem hívhatja fel sem az öreg Grey doktort, sem pedig az exeteri kórházat. Remélhetőleg nem
lett súlyosabb a szülei állapota.
Madeleine felkelt, és megtöltötte a teáskannát. Kintről hirtelen kutyaugatást hallott, és a következő pil-
lanatban az öreg szetter már ott ugrált boldogan a konyhában.
- Skip! - kiáltott Madeleine örömmel, és átölelte a csaholó állatot. A kutya lelkesen végignyalta az ar-
cát, a lány nevetve védekezett.
- Milyen jó, hogy legalább te itt vagy! - Gyengéden megsimogatta a kutya fényes szőrét. Most vette
csak észre az idegent, aki a konyha közepén állt, és őt nézte. Feltűnően magas, izmos férfi volt, sűrű feke-
te hajából egy tincs a homlokába hullott. Kezét hanyagul a zsebébe süllyesztette, és csodálkozó tekintettel
vizsgálgatta Madeleine-t.
- Miss Penrose-hoz van szerencsém? - kérdezte, és kezet nyújtott. - Dennis Lamont vagyok.
- Engem pedig Madeleine-nek hívnak - válaszolta a lány egyszerűen, és kezet szorított a férfival. Majd
ismét a kutyájához fordult, és gyengéden megvakarta a füle tövét.
- Köszönöm, hogy mindenről gondoskodott - mondta hálásan. - Annyira örülök, hogy Skipper is itt
van!
 - Ó, Skipperrel aztán igazán nincsen semmi gondom - mosolygott Lamont doktor -, mi ketten kitűnően
megértjük egymást.
Madeleine hirtelenjében azt sem tudta, mit válaszoljon. A férfi meglehetősen fesztelenül mérte végig
tetőtől talpig. Madeleine elvörösödött, és titokban szemrehányást tett magának, amiért nem figyelt oda
jobban, milyen ruhát vesz fel az útra. Szörnyen nézhet ki ebben az agyonmosott farmerben és trikóban! A
férfi bezzeg a késői óra ellenére is ápoltnak és csinosnak tűnt. Feszes, sötétkék kordnadrágot viselt spor-
tos inggel, felöltőjét lazán a vállára vetette.
Az orvos kényelmesen helyet foglalt egy széken. - Az az igazság, nem gondoltam volna, hogy már ma
éjszaka megérkezik - mondta, és tekintetét egy pillanatra sem vette le a lányról. - Arra pedig végképp nem
számítottam, hogy ennyire csinos segítség érkezik hozzánk a messzi Londonból!
Madeleine annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott. Ő is másként képzelte el a fiatal vidéki or-
vost! A férfi úgy nézett ki, mint egy igazi filmcsillag, bátran eljátszhatta volna bármelyik ellenállhatatlan
hősszerelmes szerepét. Hogy kerülhetett egy ilyen vonzó férfi ebbe az eldugott porfészekbe?
- De hát én mondtam, hogy jövök. És itt is vagyok. Hogy van az apám? Nagyon aggódom miatta...
- Az édesapja már sokkal jobban van. Reméljük, hamarosan teljesen rendbejön.
A teafőző sípolni kezdett, Dennis Lamont levette a tűzről, majd folytatta:
- Néhány nappal édesapja megbetegedése előtt Grey doktor a feleségével együtt Floridába utazott sza-
badságra. Így aztán egyedül maradtam, mivel közben az édesanyját is baleset érte!
- Még jó, hogy felhívott - mosolygott. Madeleine az orvosra. - Addig maradok, ameddig csak szükség
van rám. Kettesben biztos jobban elboldogulunk majd, nem gondolja? - A vízforralót ismét a tűzhelyre
tette. - Kér egy teát?
- Nem, köszönöm, ne fáradjon! Inkább összeütök magának valami ennivalót.
- Ugyan, mit képzel! - Madeleine megrázta vörös fürtjeit. - Elvégre én itt nem vendég vagyok. Nem
kell engem kiszolgálni.
Dennis megvonta a vállát. - Ahogy gondolja. Egyébként az édesanyja szerint maga már egy örökkéva-
lóság óta nem látogatott haza.
Madeleine bosszúsan megrántotta a vállát.
- Anyám mindig túloz! Azért néha-néha csak hazalátogatok. Persze Devon nagyon messze van Lon-
dontól, így nem jöhetek minden hétvégén. De apámat azért elég gyakran látom. Ő is szereti Londont, és
amikor csak teheti, felutazik hozzám. - Madeleine hangja hirtelen megváltozott, és alig leplezett ingerült-
séggel folytatta: - Egyébként meg jóformán minden időmet leköti a munkám, azt a néhány szabad percet
pedig, ami mégis megmarad, mindig már jó előre beosztom magamnak.
Dennis figyelmesen hallgatta. - Igen, igen... - válaszolta közönyös hangon - és szabadna megtudnom,
milyen halaszthatatlan dolga lett volna ezen a hétvégén?
Madeleine rámeredt, és összehúzta a szemét. Hogy mer ilyen fölényes hangon beszélni vele ez az em-
ber? Ki nem állhatta a nagyképű férfiakat. Elvett két pirítóst, komótosan megvajazta őket, és csak azután
válaszolt tettetett kedvetlenséggel.
- Ha már ennyire kíváncsi, akkor elárulhatom, hogy holnap Bretagne-ba utaztam volna a barátaimmal.
- Ó, de sajnálom! - Dr. Lamont elgondolkodva simogatta az állát. - Honnan is tudhattam volna, hogy
ennyire elfoglalt!
Madeleine megérezte a férfi szavaiban az enyhe gúnyt, és kissé emelt hangon válaszolta: - Ne higgye,
hogy szórakoztatnia kell! Ha fáradt, nyugodtan feküdjön le. Vagy talán ügyeletben van?
- Igen. És ha nincs ellenére, azt javaslom, inkább most beszéljünk meg mindent, ugyanis lehet, hogy
holnap már nem lesz erre időnk.
Madelelne befejezte az evést. - Rendben van - mondta békülékenyen, - Hallgatom.

- Gondolom, tudja, hogy a személyzeti lakást használom - kezdte Dennis.

- Igen, sejtettem. A nagymamám élt ott. Amikor utoljára itt voltam... - Madelelne elhallgatott, és nyelt
egyet. - Utoljára akkor voltam itt, amikor eltemettük szegényt.
Dennis nagyon figyelmesen nézett rá. Tekintetét lassan végigjártatta a lány arcán. Megcsodálta zöld
szemét, hosszú szempilláját, telt, érzéki ajkát és csodálatos, vöröses árnyalatú haját.
- Gondolom, a nagymamája vonásait örökölte - mondta végül elgondolkodva. - Furcsa, de egyáltalán
nem hasonlít az édesanyjára...
 - Ez valóban így van. - Madeleine kissé görcsösen felnevetett. - Azt hiszem, sokkal inkább az édes-
apámra ütöttem, csak éppen az ő végtelen türelmét nem örököltem. Sajnos. Tudja, én rendkívül hamar
kijövök a sodromból! De az apám egy angyalian szelíd és megértő ember. Mindig is csodáltam ezért. Na-
gyon remélem, hogy teljesen rendbe fog jönni, és ismét a régi lesz. Szörnyű sorscsapás lenne a számára,
ha nem folytathatná tovább a rendelést. Annyira szereti a munkáját! - Madeleine szája megremegett. Za-
vartan alsó ajkába harapott, hogy felindultságát leplezze.
- Ne aggódjék feleslegesen! Hiszen mondtam már, hogy az édesapja állapota napról napra javul. Az
elkövetkezendőkben azonban sokkal jobban kellene kímélnie magát. Mindenesetre orvosi szempontból
nem indokolja semmi, hogy idő előtt nyugdíjba menjen. Mi mindannyian segíteni fogunk neki, hogy mie-
lőbb talpra tudjon állni. - Dennis hirtelen témát váltott. - És maga mióta osztályos nővér? - kérdezte ér-
deklődve.
Madeleine felnevetett: - Teljes három hónapja!
- Ó, akkor már biztos rengeteg tapasztalatra tett szert - jegyezte meg Dennis csipkelődve.
- Ahogy mondja! - vágott vissza Madeleine azonnal. - Tudja, nem tétlenkedtem a hosszú tanulóévek
alatt sem.
- Egy null a maga javára - nevetett Dennis. Aztán ismét elkomolyodott. - Az édesanyjának még leg-
alább öt-hat hétig segítségre lesz szüksége. Nincs esetleg egy olyan rokonuk, aki ide tudna jönni?
Madeleine megrázta a fejét: - Sajnos, senki. Az apámnak ugyan van egy húga, aki Essexben él, de ő
meg nem hagyhatja ott a családját. Majd maradok én! Már megbeszéltem a főnővérrel, így szükség esetén
egy kicsit meg tudom hosszabbítani a szabadságomat.
Már jóval elmúlt éjfél, de még mindig beszélgettek. Egyszer csak váratlanul megszólalt a telefon.
Madeleine vette fel, és egy darabig figyelmesen hallgatott.
- Mrs. Evans keresi, doktor úr - mondta, és átnyújtotta az orvosnak a kagylót. - A férjének erős gyo-
morgörcsei vannak.
Dennis elismételtette a telefonálóval a panaszokat, majd utána ő is feltett néhány kérdést.
- Rendben, Mrs. Evans, azonnal indulok. Nem, ne adjon neki se konyakot, se aszpirint! Most sem en-
nie, sem innia nem szabad. És nyugodjon meg! Mindjárt ott leszek.
Madeleine nézte, ahogy a férfi gyorsan magára kapja a zakóját, és hozza az orvosi táskáját. Újból
megállapította magában, hogy Lamont doktor sokkal inkább emlékeztet egy körülrajongott filmcsillagra,
mint egy névtelen kis vidéki orvosra.
- Sajnálom, de sietnem kell - mondta Dennis már az ajtóból - Ha esetleg jelentkezne egy újabb beteg,
kérem, hívja fel a központi ügyeletet. A telefon melletti jegyzettömbben megtalálja a számukat.
- Igen, tudom. Jó éjszakát!
Madeleine természetesen tisztában volt vele, mit kell tennie ilyenkor. Végül is az egész gyermekkorát
orvosok között töltötte ebben a házban. Mégis, amikor az ajtó bezáródott, hirtelen nagyon elhagyatottnak
és magányosnak érezte magát. Még egyszer megsimogatta a kutya puha szőrét, elrakta a tányérját, majd
elindult nagy bőröndjével föl a lépcsőn, régi szobájába.
Madeleine körülnézett a szobában, amely gyermekkorában olyan meghitt otthona volt. Most idegennek
és kifosztottunk tűnt itt minden. Szekrényében ugyan még megtalálta néhány régi ruháját, de az a sok
kedves lim-lom, amit olyan nagy szeretettel gyűjtött össze még kislány korában, nyomtalanul eltűnt. Va-
lószínűleg Edith pakolhatta el őket. Nyilván egyszerűen felhordatott mindent a padlásra. A toalettasztalka
szintén teljesen üresen állt, csak egy sárgaréz ébresztőóra volt rajta, amit még édesapjától kapott valami-
kor az egyik születésnapjára.
Az ágy nem volt felhúzva, ezért Madeleine átment Edith nagy fehérneműs szekrényéhez, hogy kivegye
belőle az ágyneműt. Végül egy hosszú, forró és illatos fürdő után kimerülten ágyba zuhant.
Nem tudott azonnal elaludni. Megpróbálta elképzelni, mi lesz majd, ha Edith hazajön, mindkét karján
gipsszel... Egy biztos, nem lesz könnyű. Ezt már most világosan látta. Még szerencse, hogy itt van Dennis
Lamont, talán az ő segítségével majd elboldogul valahogy. A férfi említette, hogy Edith autója még min-
dig ott áll a kórház parkolójában, ahol a balesete előtt hagyta. Remélhetőleg Dennisnek jut majd ideje
arra, hogy elhozza onnan.
Holnap reggel mindenekelőtt a kórházat kell felhívnia, hogy megtudjon valamit apja állapotáról. Per-
sze Edith iránt is fog érdeklődni, mert úgy hallotta, hogy sérülései a vártnál nehezebben gyógyulnak.
Az egyik csuklója erősen megduzzadt, ezért a gipszet nem lehet véglegesen rögzíteni rajta. Legalábbis
Dennis ezt mondta.
 Madeleine most a fiatal orvosra gondolt, aki éppen útban volt egy magányos farm felé. Még szerencse,
hogy ma éjszaka nincs köd, pedig Devonshire-ben ez igen nagy ritkaság. A köd ezen a vidéken már na-
gyon sok ember életét sodorta veszélybe. A grófság útjai keskenyek és kanyargósak voltak, helyenként
veszélyes ingoványokon vezettek keresztül. Ma azonban tiszta az éjszaka, és fényesen ragyognak a csilla-
gok az égbolton. Ha Dennisnek a beteget kórházba kell szállítania, nem lesz nehéz az útjuk.
Madeleine-nek hirtelen azok a pillanatok jutottak az eszébe, amikor először találkozott a férfival. Den-
nis belépett a konyhába, és a tágas helyiség hirtelen szűk lett. Magas, izmos férfi, és elbűvölő, akár egy
filmcsillag! Az orvos sűrű, sötét hajára gondolt, és arra a tincsre, amelyik engedetlenül mindig a homlo-
kába hullt. Látta maga előtt Dennis gyönyörű, kék szemét, amelyben olyan furcsa fények villóztak, akár-
hányszor csak a lányra nézett. Önkéntelenül is felsóhajtott: Micsoda férfi!

2. FEJEZET
Madeleine hunyorgott a reggeli napsütésben. Elfelejtette éjszakára összehúzni a sötétítőfüggönyöket.
Valahonnan kintről Skipper hangos és mérges ugatása hallatszott. A lány hirtelen felült, és az órájára né-
zett. Még csak hét óra! Persze! Skipper nyilván azért ugat, mert az újságos most tolhatta be a reggeli la-
pokat az ajtó alatt.
Madeleine nagyot nyújtózott. Kipihentnek és tettrekésznek érezte magát. Egy pillanatra Adamre gon-
dolt, aki ma délután indul Franciaországba. Már egyáltalán nem volt szomorú, hogy erről az utazásról le
kellett mondania. Ellenkezőleg! Örült neki, hogy ott lehet, ahol nagyobb szükség van rá. Talán ebben a
rendkívüli helyzetben még az anyja is kedvesebb lesz hozzá.
Vajon Edith hogyan fogadhatta az új orvos megjelenését az életükben? Madeleine biztos volt abban,
hogy Dennis Lamont megnyerő külseje, kedvessége és rátermettsége őt is elbűvölte. Valószínűleg a szép,
mesebeli herceget látta benne, aki majd kiszabadítja őt méltatlan környezetéből. A lány felsóhajtott, mert
hirtelen világossá vált előtte, hogy rá sem volt még férfi soha életében ekkora hatással.
Vagy talán tegnap éjszaka annyira fáradt volt, hogy megcsalták az érzékei? Lehet, hogy a férfit ma
reggel már nem is fogja olyan vonzónak találni?
Madeleine egy ugrással kint termett az ágyából. Fontosabb dolga is van most, mint Lamont doktor fér-
fiúi vonzerejéről elmélkedni! Elvégre azért utazott ide, hogy beteg szüleinek segítsen.
Negyedóra alatt megmosakodott és felöltözött. Belebújt az egyik régi, nyári nadrágjába, majd egy koc-
kás inget húzott föl, és megigazította vörös fürtjeit. Vidáman lépett ki a szobájából, és fürgén leszaladt a
lépcsőn. Már a társalgóban hallotta a rádióból szóló zenét, és ahogy közeledett a konyhához, egyre jobban
érezte a sült szalonna ínycsiklandó illatát. Tehát az orvos már ébren van!
A férfi kényelmesen ült az asztalnál, előtte az újság és egy csésze kávé. Világos pamutnadrág volt rajta
és csíkos, rövid ujjú ing, fekete hajának egy tincse, mint rendesen, most is a homlokába hullt.
Madeleine nyelt egyet.
- Jó reggelt! - mondta kissé bizonytalanul. - Minden baj nélkül hazaérkezett?
- Amint látja - válaszolt nevetve a férfi a nem túl elmés kérdésre. - Talán felébresztettem?
- Nem. Úgy aludtam, mint a bunda - felelte a lány, és az ablakhoz lépett, hogy kinyissa. - Csodálatosan
szépek itt a reggelek - kiáltotta lelkesen, és mélyet szippantott a friss levegőből
- Igen. Én sem irigylem azokat, akik most Londonban a zsúfolt földalattin utaznak összepréselődve,
hogy egy fullasztó levegőjű irodában tölthessék el az egész napjukat. Iszik egy kis kávét, Madeleine?
- Köszönöm. - A lány hozott egy csészét, töltött magának, majd leült egy székre Dennisszel szemben. -
Súlyos esethez hívták éjszaka?
- Sajnos, igen. Legalábbis a tünetek gyomorfekélyre utaltak. A biztonság kedvéért beszállíttattam a be-
teget a Cottages Kórházba éjszakára, ma pedig valószínűleg átviszik Exeterbe gyomorröntgenre.
A férfi megvajazott egy pirítóst, és közben a faliórára pillantott.
- Reggel nekem az óra a legnagyobb ellenségem. Szeretem kényelmesen kezdeni a napot, sietség nél-
kül megenni a reggelimet és kávézás közben nyugodtan átböngészni az újságokat. De ezt a betegeim, saj-
nos, nem értik meg.
Madeleine könyökét az asztal lapjára támasztotta, és két kezébe fogta a kávéscsészéjét. Szemét egy pil-
lanatra sem vette le a férfiról. Nem, előző este nem tévedett. Dr. Dennis Lamontot most is ugyanolyan
vonzónak látta, mint amikor először megpillantotta.
- Nagyon zsúfolt lesz a mai napja? - tudakolta a férfitól.
 - Csak mint rendesen. Délig a rendelőben vagyok, utána végiglátogatom a fekvőbetegeket. Délután
terhességi tanácsadást tartok, majd öt órától hozzák hozzám védőoltásra a csecsemőket. - Dennis kiitta a
kávéját. - Sajnos épp most betegedett meg az a nővér, akivel eddig együtt dolgoztam. Ha szerencsém van,
a másik rendelőintézet küld valakit helyette. Persze ott se nagyon vannak felesleges emberek.
- Sajnálom, Dennis - mondta Madeleine. - Szívesen beugranék segíteni magának, de Exeterbe kell
utaznom a szüleimhez.
A férfi felkelt, és visszatolta a székét a helyére.
- Természetesen, Madeleine, maga nem azért van itt, hogy nekem segítsen. Majd csak elboldogulok
valahogy egyedül is. Emiatt igazán ne fájjon a feje! - A kutya póráza után nyúlt. - Még megsétáltatom
Skippert, aztán már indulok is.
- Ugyan, Skippert csak nyugodtan bízza rám!
- De én szívesen sétálok vele. Ez is egyike az apró reggeli örömeimnek. Ráadásul Skipper az utóbbi
két hónapban nagyon hozzám szokott.
Madeleine durcásan rántott egyet a vállán.
- Eddig mindig én vittem a kutyát sétálni, amikor itthon voltam. Valószínűleg ezt is legalább annyira
megszokta már, mint a maga társaságát.
- Rendben, akkor menjünk együtt! - A férfi hangján érződött, hogy a maga részéről ezzel véglegesen
lezárta a vitát. A lány csupasz lábára pillantott. - Húzzon cipőt! De gyorsan! - A nyomaték kedvéért még
az ujjával is pattintott egyet.
A férfi kék szemében türelmetlenség tükröződött. Madeleine szólni sem tudott, annyira megdöbbentet-
te Dennis parancsoló magatartása. Alig észrevehetően megrázta a fejét, és felszaladt a lépcsőn.
A legszívesebben üvöltött volna dühében. A munkahelyén, a kórházban tisztelte őt mindenki, még a
legnagyképűbb orvos sem vetemedett volna arra, hogy csettintgessen neki. Ez az alak biztosan összeté-
veszt egy kis cseléddel, - gondolta magában mérgesen, miközben a régi tornacipője után kutatott.

Dennis már a ház előtt várta a boldogan ugráló Skipperrel együtt. A levegő csodálatosan friss volt.
lágy szellő fújdogált, és ettől Madeleine mérge egyszeriben elpárolgott. Mosolyogva nézett Dennisre.
- Merrefelé szoktak sétálni?
- Csak itt a közelben. Elsétálunk az erdőig, aztán vissza. Megfelel?
- Természetesen.
Fürge léptekkel siettek végig a kis utcán. Ahogy a szürke házakat maguk mögött hagyták, Dennis sza-
badon engedte a kutyát, hadd futkározzék kedvére a harmattól csillogó réten.
- Itt ilyenkor a legszebb - jegyezte meg Dennis halkan. Ábrándozva nézett egy madár után, mely ké-
nyelmes szárnycsapásokkal szelte az eget. - Szeretem ezt a helyet, valahogy egyre jobban vonzódom a
természethez.
Egy patakocska partján álltak, a túloldalon néhány póni legelt. Skipper vad ugatásba kezdett, de a kis
lovak jóformán ügyet sem vetettek rá, zavartalanul legelésztek tovább.
- Igen, errefelé csodálatosan szép minden - helyeselt Madeleine, és hirtelen valami különös melegséget
érzett a férfi iránt.
- Az a furcsa, hogy egyszerűen nem tudok betelni ezzel a tájjal. Képzelje, minden reggel idejövök, és
minden alkalommal egyre szebbnek látom. - Dennis egy széles mozdulattal körbemutatott. - Dartmoor
izgatóan titokzatos vidék, hosszú idő kell ahhoz, hogy fenségesen vad szépségét igazán értékelni tudja az
ember. Nekem tetszenek ezek a szürke, mállott gránittömbök, ez az ezüstösen csillogó láp, ez a rengeteg,
szeszélyesen szétszórt domb, melyek között számtalan tiszta vizű kis patak kanyarog. Néha úgy tűnik,
mintha itt évszázadok óta nem változott volna semmi sem. - A férfi elhallgatott, és gondolataiba merülten
a távolba nézett.
Madeleine egyetértően bólintott. Gyermekkorára gondolt, a hosszú nyári szünetekre, melyeket mindig
ezen a vidéken töltött, és sohasem unatkozott. Hatalmasakat lovagolt a vadregényes erdőkben, órák hosz-
szat horgászott a csendes vizű patakokban, és határtalanul boldognak érezte magát.
- Tudom, mire gondol - mondta elfogódottan, és a férfira mosolygott.
- Tényleg? - Dennis csodálkozva nézett rá. - Akkor miért menekült el innen egy fullasztó levegőjű
nagyvárosba?
 - Nem törődhet mindig csak magával az ember, a hivatásomra is gondolnom kellett - válaszolta
Madeleine. - Jó iskolába akartam járni.- Habozott egy kicsit, majd akaratosan, előreszegte az állát, és ha-
tározott hangon hozzátette: - A legjobb iskolába!
- Természetesen. - Dennis cinkosan a lányra kacsintott. - Persze arról se feledkezzünk el, hogy egy fia-
tal lánynak ezenkívül még más vágyai is lehetnek. Gondolom, Dartmoor szépségei sem nyújtanak kárpót-
lást mindenért.
Madeleine hangosan felnevetett.
- Igen, igaza van. Ashworthy nem kínál túl sok szórakozást a fiataloknak. Itt csak egy templomi kórus
van, és persze néhány kocsma. Ezekben az években nagyon egyedül éreztem magam, hiszen mint tudja,
nekem nincsenek testvéreim.
- A szülei nem akartak több gyereket?
Madeleine megvonta a vállát.
- Nem tudom. Anyám nagyon zárkózott természet. Erről sohasem beszélt velem. Én azonban majdnem
biztos vagyok abban, hogy ő egyáltalán nem akart gyereket.
- Szóval maga a szófogadatlanságot azzal kezdte, hogy megszületett?! - Dennis kesernyésen elmoso-
lyodott.
- Igen, így is lehet mondani. És sajnos elég valószínűnek tartom, hogy anyám is valami hasonlót érez-
hetett, amikor a világra jöttem.
Dennis a karórájára nézett.
- Lassan vissza kell indulnunk. Kár, igazán szívesen beszélgettem volna magával még egy kicsit. De
vajon hova tűnt Skipper? - Két ujját a szájába dugta, és füttyentett egyet. Néhány másodperc múlva az
öreg szetter vidám csaholással rohant hozzájuk.
- Szent ég! Maga aztán tényleg jól megnevelte ezt a vén csibészt! - Madeleine örült, hogy végre témát
válthattak. Visszafelé menet gondosan ügyelt rá, hogy ne terelődjék megint személyes dolgaira a beszél-
getés.
Amikor hazaérkeztek, a férfi még gyorsan átnézte az aznapi postát, majd sietősen a táskája után nyúlt.
- Most már igazán itt az ideje, hogy munkához lássak - mondta búcsúzóul a lánynak. - Valószínűleg
csak este találkozunk. Remélem, kellemes napja lesz.
- Minden jót! - kiabált utána Madeleine, és becsukta az ajtót.
Dennis azonban még egyszer visszajött.
- Ne felejtsen el délben Skippernek enni adni! Ezt, ugye, magára bízhatom?
- Természetesen! - Madeleine előzékeny mosolyt erőltetett az arcára, bár magában erősen bosszanko-
dott. Dennis úgy rendelkezik állandóan, mintha övé lenne az egész ház.
- Köszönöm! - A férfi intett a kezével, és kisietett az autójához.
Madeleine, amint egyedül maradt, a telefonhoz ment, és felhívta az exeteri kórházat. Apjáról biztató
híreket kapott, Edith állapota azonban semmit sem javult. A röntgenfelvételek kimutatták, hogy bal kezén
a törött csuklócsont a gipszkötés ellenére is elmozdult.
- Egy órán belül ismét a műtőbe kell mennie - mondta a nővér - de délután valószínűleg már fogadhat
látogatót.
Közben megérkezett Mrs. Hamble, a bejárónő. Az alacsony és kövér asszonyság hangosan szuszogva
lépett a nappali szobába. Mikor meglátta a lányt, mindkét kezét a csípőjére tette, és csodálkozva tekintett
rá.
- Nem hiszek a szememnek, Madeleine! - kiáltotta vidáman. - Mégiscsak téged láttalak hát az előbb
Lamont doktorral és Skipperrel az utcán. Hazajöttél, hogy meglátogasd szegény apádat, ugye? Egyébként
azt beszélik, hogy már jobban van a doktor úr.
- Jó reggelt Mrs. Hamble! Igen, édesapám szerencsére már túl van a nehezén. De... gondolom, tud
anyám balesetéről is...
- Micsoda? - Hamble asszony értetlenkedő arcot vágott. - Nem! Amikor szerdán itt voltam, még telje-
sen egészséges volt. Emlékszem, együtt hagytuk el a házat, Mrs. Penrose meg én. Ő Exeterbe akart utaz-
ni, hogy meglátogassa a férjét. Te jó isten, mi történt vele?
Madeleine elmesélt neki mindent, majd sóhajtva hozzátette:
- Lamont doktor tegnap délután hívott fel Londonban, és én persze azonnal ideutaztam. Anyámnak
még jó néhány hétig segítségre lesz szüksége - mondta, és beletúrt a hajába. - Ráadásul Grey doktor is
elutazott Floridába a feleségével. A szüleim állapotáról természetesen semmit sem tud. Csak magunkra
számíthatunk. Azt hiszem, mindnyájunknak alaposan meg kell fognunk a munka végét!
Hamble asszony arca láthatóan ijedtté vált. Sajnálkozva ingatta a fejét:
- Hihetetlen, Madeleine. Borzasztó! Ó, szegény, szegény Mrs. Penrose! Te pedig ezzel a fiatal orvossal
egészen egyedül maradtál itt a házban? - kérdezte félig aggódó, félig érdeklődő arckifejezéssel.
- Pillanatnyilag igen. De ha minden rendben megy, anyám már holnap kijöhet a kórházból. -
Madeleine elnyomott magában egy mosolyt. Hamble asszony viselkedése túl átlátszó volt. - Ne izgassa
magát feleslegesen, Mrs. Hamble! Csak végezze nyugodtan a dolgát, úgy, ahogy szokta! Mit tervezett
mára?
- A hálószobát akarom rendbe tenni - felelte Hamble asszony gondolkodás nélkül. - Kicserélem az
ágyneműt, kimosom az asztalterítőket és így tovább...
- Rendben van, Mrs. Hamble. Az én ágyamat nem kell áthúznia, tegnap vettem elő tiszta ágyneműt.
Mrs. Hamble zavartan gyűrögette a köténye szélét, végül kibökte:
- Madeleine, tudod, én munka előtt mindig szoktam inni egy csésze teát...
- Igen, emlékszem rá. Igya meg nyugodtan a teáját, Mrs. Hamble. Mindent úgy fogunk csinálni, ahogy
anyám csinálná. Én közben felmegyek a szobámba, és kipakolom a bőröndömet.

Madeleine hamarosan már útban volt Exeter felé. Bár nagyon aggasztotta szülei állapota, mégis
örömmel gondolt arra, hogy nemsokára viszontláthatja gyermekkora kedves városát. Minden zugot jól
ismert itt, hiszen annak idején szüleivel sokat jártak be a városba, ha moziba vagy színházba akartak
menni, de még a bevásárlásaikat is többnyire itt intézték.
Keresztülhajtott Exeter zsúfolt belvárosán, elkanyarodott a régi katedrális mellett, és megállt egy
könyvkereskedés közelében. Bement a boltba, vett egy könyvet édesapjának ajándékba, majd gyalog foly-
tatta útját a kórházba.
Magát a főépületet még a múlt században emelték, az idők folyamán azonban egyre újabb részeket tol-
dottak hozzá. Természetesen Madeleine már többször járt itt, de az épületegyüttes olyan zegzugos volt,
hogy többször is eltévedt, mire végre megtalálta az Ideggyógyászati osztályt.
- Bocsánat - fordult Madeleine egy fiatal nővérhez, aki az ügyeleti pult mögött ült. - Megmondaná, ké-
rem, melyik szobában fekszik dr. Penrose?
- Második ajtó balra - válaszolta a nővér fel sem pillantva, miközben buzgón írt valamit az előtte heve-
rő nagy könyvbe.
- Köszönöm. - Madeleine megköszörülte a torkát. - Esetleg azt is megtudhatnám, hogy javult-e az álla-
pota?
A nővér felsóhajtott, és kelletlenül abbahagyta az írást.
- Ön talán a hozzátartozója? - kérdezte szigorúan.
- Igen, a lánya vagyok. Tegnap érkeztem Londonból, hogy meglátogathassam.
A nővér hirtelen barátságosabb lett. Elismerő pillantást vetett Madeleine divatos, fekete vászonkosz-
tümjére, amelyen azonnal látszott, hogy nem Exeterben vásárolták.
- Ó, akkor már tudom! Maga, ugye, szintén ápolónő?
- Igen. A Royal Heathside Kórházban dolgozom - válaszolta Madeleine büszkén, miközben arra gon-
dolt, hogy mennyivel barátságosabbak a nővérek az ő osztályán.
- Miben segít hetek? - kérdezte a fiatal nővér most már jóval készségesebben. Feltehetően nem akart
egy beteg orvos hozzátartozójával szemben udvariatlanul viselkedni.
- Csak azt szeretném tudni, megmondták-e édesapámnak, mi történt a feleségével. Talán hallott róla,
hogy az anyám is itt fekszik a baleseti sebészeten. Tegnap mindkét csuklóját eltörte.
A nővér lapozni kezdett az ügyeleti naplóban.
- Igen - mondta habozva -, már emlékszem. Dr. Penrose tud a felesége balesetéről. Wayne professzor
úgy vélte, jobb, ha megmondják neki. Az édesapját valószínűleg csak felidegesítette volna, ha hiába várja,
hogy a felesége meglátogassa.
Egy pillanatra szünetet tartott, majd közönyös hangon folytatta: - Dr. Penrose állapota sokat javult. A
beszédzavarok jelentősen mérséklődtek. Holnap még a biztonság kedvéért készíteni kell egy koponyafel-
vételt annak megállapítására, hogy nem maradtak-e vissza vérömlenyek az agyvérzés után. A cukorbeteg-
sége viszont...
- Tessék? - szakította félbe Madeleine hirtelen a szóáradatot. - Cukorbetegséget mondott?
 - Igen. Amikor beszállították, nagyon magas volt a vércukorszintje. Tulajdonképpen az a legvalószí-
nűbb, hogy az agyvérzést is emiatt kapta.
- Én nem is tudtam, hogy apa cukorbeteg. Ezt sohasem említette.
- Sajnos, az édesapja egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni az állapotáról. Csak nagyon ritkán
ellenőriztette a vércukorszintjét, és a betegségét sem kezelte. Ez nagyon jellemző az orvosokra! Mások-
nak segítenek, de saját magukkal nem törődnek.
- Köszönöm.
Madeleine alig jutott szóhoz a megdöbbenéstől. – Hát, amit most tőlem kapni fog, azt nem rakja a ki-
rakatba! - morogta elmenőben, és dühösen a betegszoba ajtajához sietett.
Penrose doktor az ágyán ült, selyem hálóköntös volt rajta, amit még a feleségétől kapott ajándékba. A
jobb karja egy párnán pihent, bal kezével pedig éppen egy újságot lapozott.
- Szia, apa! - üdvözölte Madeleine, és szeretettel homlokon csókolta az édesapját.
Penrose doktor boldogan elmosolyodott, aztán egészséges kezével megsimogatta a lánya arcát.
Madeleine hozott magának egy széket, s leült az édesapjával szemben. Óvatosan két tenyere közé fog-
ta a beteg kezét, és gyengéden megszorította.
- Hogy vagy, apa? - kérdezte aggódó hangon.
- Én... hm... - A férfi lemondóan megrázta a fejét. - Kedvesem, én... én nem találom… hm…
- Nem találod a szavakat - segített Madeleine az apjának. - Nem tesz semmit. Majd rendbe jössz. Csak
nagyon türelmesnek kell lenned. - Kis szünetet tartott. - Apa, miért nem mondtad eddig, hogy cukorbeteg
vagy? Csak most tudtam meg az ügyeletes nővértől.
Penrose doktor zavartan mosolygott, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, de nem mondott semmit.
- Hogy lehetsz ilyen, apa! Legalább Edithnek szóltál volna. Te is nagyon jól tudod, hogy ilyenkor
mennyire kell figyelni arra, mit eszik az ember. Anya mindent megtett volna, hogy segítsen.
A férfi arca gondterheltté vált.
- Hogyan... hm, hogyan van... Edith? Voltál...?
- Nem, őt még nem láttam. Majd csak most megyek hozzá. Ha akarod, utána még visszajövök, és el-
mondom neked, hogy van. - Madeleine kinyitotta az utazótáskáját, és kivett belőle két tiszta pizsamát
meg a könyvet, amit ajándékba vett. - Remélem, tetszeni fog. Nagyon fontos lenne, hogy mindennap ol-
vass egy keveset, ha ez nem kerül túl nagy erőfeszítésedbe.
- Kedvesem, meddig…?
- Azt akarod kérdezni, meddig maradok? - segített Madeleine.
- Legalább három hétig. Edith miatt nem kell aggódnod, majd én gondoskodom róla. Talán nemsokára
már te is hazajöhetsz. És azt hiszem, mindenben számíthatunk dr. Lamontra is.
- Milyennek találod... Dennist?
- Ó, nagyon kedves ember. És biztosan remek orvos is. Skipper meg valósággal rajong érte. Még a vé-
gén féltékeny leszek rá!
Penrose doktor vidáman felnevetett. Ekkor egy nővér lépett a szobába, és teát meg kekszet tett a beteg
elé.
- Már... már megint csak... keksz - panaszkodott Madeleine apja, és szomorúan a lányára mosolygott.
Még beszélgettek egy kicsit, de Madeleine hamarosan szedelődzködni kezdett. Nem akarta apját na-
gyon kifárasztani. Elrakta táskájába a szennyest, és a tiszta hálóruhákat betette a szekrénybe.
- Szükséged van még valamire, apa?
A férfi megrázta a fejét. Büszkén tekintett végig csinos, karcsú lányán.
- Drágám, gyere minél hamarabb vissza!
- Apa, ez nem igazi - kiáltotta Madeleine örömmel. - Egy egész mondatot kimondtál dadogás nélkül! -
Megcsókolta az arcát. - Most sietek Edithhez. Ha tudok, utána megint visszajövök. Addig is vigyázz ma-
gadra!

A baleseti osztályon ügyelő nővér sokkal kedvesebben fogadta Madeleine-t, mint az ideggyógyászaton
dolgozó munkatársnője.
- Jó, hogy itt van, Miss Penrose! Az édesanyja nagyon fog örülni. Tudja, szörnyen megviselte őt ez a
baleset. Persze érthető, igazán borzasztó lehet, amikor az ember teljesen tehetetlennek érzi magát, és a
legkisebb dolgokban is mások segítségére szorul. - A barátságos nővér elkísérte Madeleine-t a betegszo-
báig. - Mrs. Penrose nemrég kapott egy fájdalomcsillapító injekciót, ne csodálkozzék tehát, ha még egy
kicsit kába lesz. Az édesapja hogy érzi magát?
- Már sokkal jobban van - mondta Madeleine -, csak még mindig elég nehezen beszél. Remélem, ha-
marosan hazaengedik.
A nővér kinyitotta a szoba ajtaját, és előreengedte Madeleine-t. Edith csukott szemmel, szenvedő arc-
cal feküdt az ágyban. A bal karja fel volt kötve, a jobbat pedig kinyújtva a takarón tartotta, hogy a frissen
felhelyezett gipsz száradjon.
- Mrs. Penrose - szólította meg felénk hangon a nővér -, a lánya van itt!
Edith kinyitotta a szemét, és azonnal sírni kezdett. Madeleine-nek elszorult a torka. Tudta, milyen ret-
tenetes érzés lehet az anyjának, hogy tehetetlenül ki van szolgáltatva másoknak. Edith mindig nagy gon-
dot fordított teste ápolására, nap mint nap órákig szépítkezett a tükör előtt. Bizonyára nagy fájdalmat okoz
most neki, hogy le kell mondania kedvenc időtöltéséről.
- Rosszul érzi magát, Mrs. Penrose? - kérdezte a nővér, és letörölte Edith könnyeit.
- Nem, nővér, köszönöm. Csak olyan tehetetlennek érzem magam. Egyedül még az orromat sem tu-
dom kifújni. Madeleine, nincs nálad véletlenül egy zsebkendő?
- De igen, mindjárt adom! - Madeleine tudta, hogy Edith soha nem használna papírzsebkendőt. Utazó-
táskájából elővett néhány lehelet finom kendőt, és az egyiket Edith bal kezébe adta. - Tessék, itt van.
Meg, kellene próbálnod egyedül.
- Igen, Mrs. Penrose, a lányának teljesen igaza van. Meg fogj a látni, hogy bizonyos mozgásokat már
segítség nélkül is el tud végezni. Minél előbb megmozgatja az ujjait, annál kisebb a veszélye annak, hogy
elmerevednek - mondta a nővér bátorítóan, és részvétteljes tekintettel nézte, hogyan próbálja Edith vörös,
duzzadt ujjaival a zsebkendőt megfogni.
Madeleine közben megtudakolta, mikor engedik haza anyját a kórházból.
- Most három hétig otthon leszek- magyarázta. - Tehát tudok neki segíteni.
- Holnap ismét meg fogják röntgenezni. Ha a felvételek nem mutatnak megint valami rendellenességet,
akkor délután már haza is mehet - válaszolta a nővér, majd biccentett mindkettőjüknek, és elhagyta a szo-
bát.
- Annyira örülök, hogy el tudtál jönni - kezdte Edith, amikor egyedül maradtak. - Gondolom, ilyen ese-
tekben rendkívüli szabadságot adnak a kórházak a dolgozóiknak...
- Nem feltétlenül. És ha igen, akkor is legfeljebb csak néhány napot. Nekem azonban szerencsém volt.
mert az idén még nem vettem ki szabadnapot. Ezért maradhatok most ilyen sokáig. - Madeleine-nek hirte-
len eszébe jutott, mivel vidíthatná fel az anyját. - Nézd csak, elhoztam a kedvenc hálóinged. Segítsek fel-
venni?
- Ó, igen! Borzasztóan nézhetek ki ebben a vacakban! - Undorral nézett végig kórházi hálóingén. Edith
ugyan már elmúlt ötvenéves, de még mindig nagyon csinos nő volt, és igen sokat adott az öltözködésére.
Madeleine néhány ügyes mozdulattal felsegítette rá a hálóinget, majd ismét felkötötte a karját, és mo-
solyogva nézett végig rajta:
- Ugye most már sokkal jobban érzed magad?
- Ó, igen. Köszönöm. - Edith bólintott, és kérlelő tekintettel nézett a lányára. - A hajamat is rendbe
hoznád?
Madeleine gondosan megfésülte Edith szép sötét haját.
- Na, már készen is vagyunk! - mondta, és a kefét visszatette az éjjeliszekrény fiókjába. - Az lenne a
legjobb, ha most megpróbálnál aludni egy kicsit. Apának megígértem, hogy még visszamegyek hozzá.
Nagyon szeretné tudni, hogy érzed magad.
- Igazad van. - Edith fáradtan lehunyta a szemét. - Szörnyen kimerült vagyok.
Madeleine megköszörülte a torkát.
- Anya, nagyon rosszul esett, hogy nem értesítettél apa betegségéről.
- Miért? - kérdezte Edith, és hűvösen nézett a lányára. - Te se tudtál volna semmit sem csinálni. Ter-
mészetesen azonnal felhívtalak volna, ha rosszabbra fordul az állapota. De szerencsére nem így történt.
Egy pillanatra elhallgatott, majd gyorsan arról kezdett el beszélni, hogyan esett el a parkolóban. -
Apádnál voltam látogatóban, és már éppen indultam hazafelé. Kint nagyon szeles volt az idő. Egy mű-
anyag zsák a lábamnak sodródott, aztán rátekeredett a bokámra. Le akartam rúgni magamról, de közben
elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem. - Edith dühös arcot vágott. - Csak azért kerültem ide, mert az
emberek rendetlenek, és szétdobálják a szemetet az utcán! Ez az egészben a legbosszantóbb! Mások ha-
nyagsága miatt szenvedni...
Madeleine megértően bólintott.
- Ez valóban felháborító! Egyedül voltál, vagy Lamont doktor is elkísért?
- Nem, Dennis nem volt velem. Persze, amikor értesítették a balesetről, azonnal idejött. Én kértem
meg, hogy hívjon fel téged Londonban. - Edith ismét szenvedő arcot vágott. - Őszintén szólva, egy kissé
csodálkozom, hogy ma nem jött el.
- Rengeteg a dolga - kelt Madeleine önkéntelenül is a férfi védelmére. - Ráadásul az a nővér is pont
most betegedett meg, akivel eddig együtt dolgozott a rendelőben.
- Persze, persze, érthető, hogy nem ér rá - ismerte el Edith vonakodva. - Mindegy, az a fő, hogy leg-
alább téged értesített. - Az asszony fájdalmasan felsóhajtott. - Örülök, hogy itt vagy, bár tudom jól, hogy
te csak az apád miatt jöttél haza.
- Edith! Hogy mondhatsz ilyet! Azért vagyok itt, hogy téged ápoljalak. Neked most sokkal nagyobb
szükséged van rám, mint apának.
Mivel az anyja nem válaszolt, Madeleine másról kezdett el beszélni.
- Ma reggel Mrs. Hamble gyönyörűen kitakarította a hálószobákat! Egyébként otthon nincs semmi új-
ság. Tényleg, most jut eszembe, hogy az autód még mindig itt áll a parkolóban. Holnap majd busszal jö-
vök, hogy haza tudjuk vinni.
- Ezt Dennis is megtehetné. Annak örülnék a legjobban, ha mindketten eljönnétek, és hazafelé két au-
tóval mennénk. Legalább nem kell majd zötykölődnöd a tömött buszon. Dennis ennyit egész biztosan
megtesz a kedvemért. Hihetetlenül kedves ember. - Edith hangja egészen ellágyult.
- Rendben, akkor majd szólok neki. Most pedig még gyorsan elszaladok apához - mondta Madeleine
búcsúzóul, és egy gyengéd csókot lehelt anyja sápadt arcára.
- Akkor hát holnap látlak legközelebb - sóhajtott fel Edith. - Nem tudnál esetleg valami ruhát hozni
nekem? A kosztümöm tegnap teljesen bepiszkolódott.
- Majd elküldöm a tisztítóba, jó? - Madeleine már az ajtóban állt, de még egy pillanatra visszafordult,
és szemében gúnyos fény csillant.
- Majdnem elfelejtettem megkérdezni, hogy Lamont doktor önellátó-e, vagy te főztél rá eddig?
- De Madeleine! Dennis természetesen mindig velünk eszik!
- Akár egy igazi családtag!
Edith most mosolyodott el először.
- Igen, Dennis kétségkívül megérdemli, hogy családtagnak tekintsük. Rengeteget segített édesapádnak,
és mind a ketten nagyon szeretjük őt.

3. FEJEZET
Hazafelé menet Madeleine még betért egy áruházba, hogy vegyen valami ennivalót otthonra. Elsősor-
ban olyan készételeket vásárolt, amelyeket a mélyhűtőből egyenesen a sütőbe lehet tenni. Elhatározta,
hogy ő ugyan nem fogja elkényeztetni Lamont doktort. Dennis már elég idős ahhoz, hogy egyedül gon-
doskodjék magáról.
Madeleine hat óra tájban érkezett haza. Lamont doktor kocsija még nem állt a ház előtt. Tehát még
mindig a rendelőben van, - gondolta a lány.
Skipper kitörő örömmel üdvözölte gazdáját, s viszonzásul Madeleine kedvesen megveregette a kutya
nyakát.
- Várjál, Skipp, gyorsan átöltözöm, aztán elmegyünk sétálni.
Néhány perc múlva már kint is voltak a ház mögötti nagy mezőn.
Madeleine keresett egy botot, elhajította, Skipper pedig boldogan hozta neki vissza. Ezt a játékot olyan
sokáig ismételték, hogy végül a lány teljesen kimerült. Hanyatt feküdt az illatos fűben, és hosszan nézte
az égbolton úszó felhőket.
Már sötétedett, amikor magához hívta Skippert, és elindultak hazafelé. Madeleine úgy érezte, éveket
fiatalodott e röpke óra alatt. Vörös haját összekócolta a szél, sápadt arca kipirult a friss levegőtől.
Hazaérve először a kocsijához ment, hogy kivegye a csomagtartóból, amit még Exeterben vásárolt.
Éppen ekkor állt be a ház elé Dennis terepjárója. A férfi kiszállt, és jókedvűen üdvözölte a lányt.
- Nahát, micsoda meglepetés! - kiáltotta vidáman. - Azt hittem, hogy maga még Exeterben van.
 - Alig egy órája érkeztem meg, éppen Skipperrel voltunk csatangolni egyet.
Beléptek a házba. Dennis letette az orvosi táskát, és elvette Madelenie-tól a csomagokat.
- Szent ég! - csodálkozott a férfi. - Maga ennyire szereti a konzerveket?
Madeleine zavartan felnevetett.
- Tudja, a főzés nem tartozik az erősségeim közé - magyarázta. - Ma este itthon eszik?
- Ezen még nem gondolkoztam - válaszolta Dennis. - Egy kávé mindenesetre nagyon jól esne. Kér ma-
ga is?
Madeleine bólintott, és nekilátott kipakolni az élelmiszereket.
- Hogy vannak a szülei? - Dennis közvetlenül a lány mögé állt, hogy elvegye a polcról a kávésdobozt.
Madeleine hirtelen úgy érezte, hogy minden ereje elhagyja. Önkéntelenül is odébb lépett, hogy távolabb
kerüljön a férfitól, és zavarában gyorsan mesélni kezdett:
- Apám tulajdonképpen egész jól van, csak még mindig nagyon nehezen beszél. Edith jobb csuklóját
azonban ma reggel megint helyre kellett igazítani. Holnap ismét megröntgenezik, és ha nem találnak
semmi rendelleneset, akkor délután hazaengedik.
Dennis kajánul elmosolyodott.
- Az érdekes lesz. Edith nagyon kényes a ház rendjére, maga pedig, ahogy elnézem, nem a legtökélete-
sebb háziasszony.
- Meg fogok tenni mindent, ami csak tőlem telik. Persze, anyám bizonyára így is elégedetlen lesz ve-
lem. - Madeleine fürkésző pillantást vetett a férfira. - Jól sejtem, hogy magát az anyám egy kissé elké-
nyeztette?
- Elismerem, semmiben sem szenvedtem hiányt, és mindig nagyon kedvesen bánt velem.
Madeleine bólintott.
- Maga valószínűleg olyan neki, mintha a fia volna.
- Nem azt mondta ma reggel, hogy Edith soha nem akart gyereket?
- Síró csecsemőt és kisgyereket, akivel csak gond van, biztosan nem, de egy felnőtt fiút, aki sikeres,
jóvágású és kedves...
- Álljunk csak meg egy pillanatra! - nevetett Dennis, és Madeleine-re kacsintott. - Ha jól értem, amit
mond, maga aztán a legkevésbé sem akar elkényeztetni engem. Ezért lenne egy ajánlatom. Használjuk ki
ezt az utolsó szabad estét, és menjünk el valahova együtt vacsorázni! Így legalább egyikünk sem jár rosz-
szul.
- Azt hiszem, igaza van. Tíz percen belül kész leszek.
Madeleine letette az üres kávéscsészét a mosogatóra, és felszaladt a szobájába, hogy átöltözzék.

Hűvös idő volt, és szemerkélt az eső, amikor a Crown Inn előtt kiszálltak az autóból. A kis vendéglő
kandallójában barátságosan lobogott a tűz, és meghitt, családias hangulat uralkodott a helyiségben.
Leültek egy régi tölgyfa asztalhoz, és étvágycsinálónak egy kevés italt rendeltek maguknak. Madeleine
rég érezte magát ennyire felszabadultnak. Idefelé jövet megbeszélte Dennisszel, hogyan hozzák haza
Edith autóját. Eleinte a lány ragaszkodott ahhoz, hogy majd busszal megy Exeterbe, de a férfi hallani sem
akart erről a megoldásról.
- Miért kínozná magát feleslegesen? Busszal legalább két óra az út. Én pedig úgyis meg akartam láto-
gatni holnap az édesapját. A legegyszerűbb tehát, ha együtt megyünk az én autómmal.
Természetesen Madeleine nagyon örült a javaslatnak. Ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismer-
nie, hogy Dennis nagy hatással van rá. A férfi még arra is képes volt, hogy elhomályosítsa benne Adam
képét, pedig tegnap még annyira fájdalmasnak érezte a fiatal segédorvos hűtlenségét. Titokban azt remél-
te, hogy Adam nem talál helyette senkit, akivel elutazhatna Bretagne-ba. Aztán megismerte Dennis La-
montot, és az elmaradt utazás már nem bántotta többé...
- Nagyon elgondolkodott, Madeleine. Csak nem bántja valami?
- Ó, nem, egy cseppet sem. De abban igaza van, hogy elgondolkoztam egy kissé.
- És megkérdezhetem, hogy mi járt a fejében? - Dennis fürkésző pillantást vetett a lányra.
- Miért ne? - Madeleine ivott egy korty Martinit. - Arra az emberre gondoltam, akivel szabadságra
akartam utazni.
- Azóta is bánt a lelkiismeret, hogy elrontottam a hétvégéjét - sajnálkozott Dennis. - Hova akartak
utazni?
- Bretagne-ba. Már egy hete készültünk erre a kirándulásra.
 Dennis átható pillantást vetett a lányra.
- Miss Penrose - kezdte kissé ünnepélyesen -, árulja már el nekem, hogy miért épp egy ilyen Casano-
vával akarta tölteni a hétvégéjét, mint amilyen Adam Forest?
Madeleine hirtelen felkapta a fejét.
- Hát ezt meg honnan tudja? - Egészen bizonyos volt abban, hogy senkinek sem beszélt erről.
- Ó, csak nem fején találtam a szöget?
Madeleine minden erejét összeszedte, hogy mosolyogni tudjon.
- Maga talán gondolatolvasó, doktor? Nagyon kíváncsivá tett. Mondja már el végre, honnan tud Adam
Forestről!
- Később, Madeleine. Azt hiszem, erre most nem lesz alkalmam.
A férfi fejével a bejárat felé intett, ahol Tom Bridge tiszteletes jelent meg éppen törékeny feleségével,
Rose-zal az oldalán.
- Ó, micsoda kellemes meglepetés! - kiáltotta Rose máris túláradó lelkesedéssel. - Lamont doktor és a
mi kedves Madeleine-ünk!
Bridge tiszteletes is közelebb lépett, és szintén nagyon szívélyesen köszöntötte őket.
- Megengedik, hogy ideüljünk az asztalukhoz? - kérdezte udvariasan.
Dennis rögtön felállt.
- Ó, hogyne! Mindjárt hozok két széket.
Madeleine alig tudta leplezni csalódottságát. Sokkal szívesebben maradt volna most kettesben Den-
nisszel, de a házaspár régi jó barátja volt a szüleinek, így nem tehetett egyebet, mint hogy kedvesen rájuk
mosolygott, és odébb húzódott.
Hamble asszony valószínűleg már az egész várost telepletykálta, mert rögtön Edith balesetére terelő-
dött a szó. A Bridge házaspár készségesen felajánlotta a segítségét.
- Remélem, holnap hazaengedik - magyarázta Madeleine és biztos vagyok abban, hogy minden látoga-
tónak nagyon fog örülni. Apám ezzel szemben... - segélykérően nézett Dennisre.
- Penrose doktor gyógyulása nem megy máról holnapra, de a javulás azért szemmel látható. - Dennis
hirtelen témát váltott. - Feltűnően csinos ma, kedves Rose!
Mrs. Bridge szégyenlősen lesütötte a szemét.
- A házassági évfordulónkat ünnepeljük - mondta pirulva.
- Szívből gratulálok! - Madeleine felemelte a poharát. - Hány éve házasok?
- Kereken harminc. - A tiszteletes arca sugárzott a boldogságtól.
- Csak az bánt egy kicsit, hogy egyik gyerekünk sem lehet itt - sóhajtott fel Rose, majd kérlelően
Madeleine-re tekintett. - Nem vacsoráznátok velünk? Olyan szép lenne együtt ünnepelni!
Még mielőtt Madeleine válaszolhatott volna, Dennis már el is fogadta a meghívást.

A Bridge házaspárral eltöltött este sokkal érdekesebben alakult, mint ahogy azt Madeleine várta. Ren-
geteg mindent megtudott Dennisről, anélkül hogy akár egyetlen személyes kérdést is fel kellett volna ten-
nie neki. Bridge asszony ugyanis alaposan kifaggatta a fiatal orvost. Madeleine hamarosan megtudta,
hogy a férfi nemrég Ausztráliában dolgozott, majd egy főorvosi állást pályázott meg Londonban.
- És hogyan került pont Ashworthybe? - kérdezte Rose kíváncsian!
- Teljesen véletlenül. Grey doktor az apám unokatestvére. Ő mondta, hogy Penrose doktor a nyári hó-
napokra segítséget keres maga mellé. Nekem pedig még épp volt néhány szabad hónapom az új állás be-
töltéséig, ezért nem gondolkoztam sokáig, hanem igent mondtam.
Már későre járt, lassan búcsúzkodni kezdtek. A Bridge házaspár hálásan mondott köszönetet a szép es-
téért.
- Madeleine, feltétlenül tudasd velem, ha Edith ismét otthon lesz. Gondolom, neked se jönne rosszul,
ha időnként felváltana valaki az ápolásban. Én nagyon jól ismerem az édesanyádat, tudod, hogy minidig
jól kijöttünk egymással.
Az eső már zuhogott, amikor kiléptek az utcára. A kocsiban Dennis, jókedvűen fordult a lányhoz.
- Igaz, hogy ez az este egészen másképp alakult, mint ahogy elterveztem, mégis remekül éreztem ma-
gam. Nagyon rokonszenves emberek mindketten.
- Igen, én is szeretem őket.
- Ismeri a lelkész fiait?
- Csak látásból. Sokkal idősebbek nálam, ráadásul ők is csak igen ritkán látogatnak Ashworthybe.
 Madeleine elhallgatott, és kinézett a sötétbe.
- Úgy esik, mintha dézsából öntenek - jegyezte meg a férfi. - Alig látok valamit. Bretagne-ban valószí-
nűleg most sokkal szebb az idő!
Madeleine úgy érezte, végre itt az alkalom, hogy feltegye azt a kérdést, amely egész este foglalkoztat-
ta.
- Dennis nagyon kíváncsi lennék rá, honnan tud Adam Forestről?
A férfi, miközben válaszolt, egy pillanatra sem vette le tekintetét a csúszós útról.
- Adamet már nagyon régóta ismerem. Annak idején együtt dolgoztunk a St. Chad Kórházban.
- Értem. - Madeleine rövid szünetet tartott. - De... engem inkább az érdekelne, ki mondta el magának,
hogy Adam és én... szóval, hogy jóban vagyunk egymással?
Közben megérkeztek a Combe Bank elé, és Dennis leállította a motort.
- Ma délután hazaugrottam egy kicsit, hogy még egyszer átnézzem a postát, mert egy nagyon fontos
levelet várok. Adam pedig éppen ekkor kereste magát telefonon, és természetesen azonnal megismertük
egymást.
- Ó! - Madeleine hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Ma délután? Dennis, miért nem mondta ezt nekem
rögtön? Visszahívhattam volna...
- Aligha. Adam Portmouthból telefonált. Épp a kompra várt, hogy átkeljen a csatornán. A lelkemre kö-
tötte, hogy adjam át az üdvözletét, és mondjam meg, mindig csak magára gondol.
Madeleine bosszúsan nézett a férfira.
- Hát igen. Jobb későn, mint soha - mondta szemrehányó hangon.
- Most melyikünkre mérges? - kérdezte Dennis ártatlanul. - Adamre, mert eddig nem telefonált, vagy
rám, mert túl későn adtam át az üzenetét?
- Természetesen magára! - Madeleine megpróbálta visszafojtani a dühét. - De ha már Adamnél tartunk,
elárulná nekem, miért nevezte őt Casanovának?
Dennis sokat sejtetően elmosolyodott.
- Mert jól ismerem őt. Tudom, hogy Adam nagyon vonzó férfi. De... hány éves is maga, Madeleine?
- Huszonhárom. Miért érdekes ez?
- Adam legalább tíz évvel idősebb. - Dennis hirtelen maga felé fordította a lány arcát, és mélyen a
szemébe nézett. - Kislány, felejtsd el Adam Forestet! Keress inkább magadnak egy hozzád illő, kedves
fiatalembert!
Madeleine érezte, hogy hirtelen felgyorsul a szívverése. Dühösen ellökte magától a férfi kezét.
- A mindenségit, Dennis Lamont! Igaz, hogy még nem vagyok öreg, de azért már kinőttem a gyerek-
korból! Nem Adam az első hímnemű lény, aki az utamba kerül!
- Ebben egy percig sem kételkedtem. - A férfi barátságosan a lányra nevetett.
Madeleine elvörösödve az ajkába harapott, de aztán őt is elkapta a nevetés. Hirtelen minden dühe elpá-
rolgott.
- Te tulajdonképpen miért nem szereted Adamet? - kérdezte egy kicsivel később. Egész természetes-
nek tűnt, hogy tegeződik a férfival. - Biztos elhódította tőled a lányokat.
- Ugyan. Én nagyon kedvelem Adam Forestet. A barátom. De nem illik hozzád.
- Ezt meg honnan tudod? Hiszen alig ismersz.
- Valóban. Mindenesetre annyit már tudok, hogy egészen másmilyen vagy, mint Edith. - Kinyitotta a
lány előtt az ajtót. - Nekem még meg kell sétáltatnom Skippert, de ilyen időben nem engedem, hogy ve-
lünk gyere. Menj inkább a konyhába, és főzz egy teát. Nemsokára visszajövök.
Negyedórával később Madeleine a földön térdelt, és Skipper sáros tappancsait törölgette. Dennis is le-
húzta nehéz gumicsizmáját, és a lábtörlőre állította. Nedves kabátját a szék támlájára akasztotta száradni.
- Így szeretem az asszonyokat - mondta kajánul mosolyogva - amikor a térdükön csúsznak...
Madeleine gyengéden megsimogatta Skipper okos fejét.
- Ugye Skipp, az ilyen megjegyzéseket egyszerűen elengedjük a fülünk mellett?
Pár perc múlva már az asztalnál ültek, és a forró teát kortyolgatták.
- Komolyan úgy gondolod, hogy apám még fog tudni dolgozni? - kérdezte Madeleine. - Nekem nyu-
godtan megmondhatod az igazat.
- Egészen biztos vagyok benne. Szerintem a nyár végére már teljesen rendbe jön.
- És akkor te elmész? Apám nagyon szeretné, ha itt maradnál.
A férfi megrázta a fejét.
 - Lehet, hogy egy nap majd vidékre költözöm, de most nem tehetem. Rengeteget kell még tanulnom.
- Hol akarod kezdeni? - kérdezte Madeleine kíváncsian.
- Találd ki! - vágott titokzatos arcot a férfi.
- Ne haragudj, most túl fáradt vagyok ehhez.
- Na jó, akkor elárulom. Mond neked valamit Wolfram professzor neve?
- A híres mikrosebészé? Természetesen. Már többször találkoztam vele. Talán mellette fogsz dolgoz-
ni?
- Igen. Egy főorvosi állást ajánlott nekem. Azt hiszem, ez egy olyan lehetőség, amit nem hagyhatok ki.
De most beszéljünk inkább rólad! Ugye te mindig is ápolónő szerettél volna lenni?
- Ugyan, dehogy! - nevetett Madeleine. - Gyerekkoromban táncosnő akartam lenni. Híres
balettművész. De a szüleim nem voltak elragadtatva ettől az ötlettől.
- Kár. Szívesen megcsodáltalak volna, ahogy lábujjhegyen végiglejtesz a színpadon. Persze szerintem
inkább örülnöd kellene, hogy nem lettél táncosnő. Legalább megspóroltál néhány tyúkszemet. - Mindket-
ten nevettek. - Képzeld, én meg egy félresikerült hegymászó vagyok. Évekig arról ábrándoztam, hogy
egyszer majd megmászom a Himaláját! Aztán a walesi hegyekben rájöttem, hogy tériszonyom van.
Dennis mókás fintort vágott, aztán megint komolyra fordította a szót.
- Szóval csak azért lettél ápolónő, hogy kedvére tégy a szüleidnek?
- Nem, ez így nem igaz. Még soha nem mondtam el senkinek, de neked elárulom, hogy elsősorban
azért jelentkeztem az ápolónői tanfolyamra, mert el akartam kerülni itthonról.
- Igazán megtisztelsz a bizalmaddal. De legalább később megszeretted ezt a hivatást?
- Természetesen. Különben nem csináltam volna tovább. Mikor megyünk holnap Exeterbe?
- Kis szerencsével fél kettő felé elindulhatunk. Nekem előtte még be kell mennem a Cottages Kórház-
ba. Utána érted jövök.
- Köszönöm. - Madeleine felkelt, és elrakta a teáscsészéket. Szívesen beszélgetett volna még egy kicsit
Dennisszel, hogy többet tudhasson meg a férfi életéről. Holnap, ha Edith hazajön, egészen más lesz a
hangulat. Nem lehet majd többé fesztelenül beszélgetni a konyhában, enni pedig mindenképpen az ebéd-
lőben fognak, csendben és méltóságteljesen.
Egyébként sem lesz ideje semmire sem. Editht mindenben ki kell majd szolgálnia, ő fogja mosdatni,
öltöztetni, sőt eleinte még etetni is. Amikor ezt elképzelte, szomorúan felsóhajtott.
- Mi baj van? Csak nem Adam hiányzik ennyire?
- Talán ő is. - Madeleine levette a hajpántját, és megrázta vörös fürtjeit. - Azért sóhajtottam, mert min-
dentől szenvedek. Edith balesetétől, apa agyvérzésétől... Tulajdonképpen csak most döbbentem rá, hogy
ők is megöregszenek egyszer.
- Milyen bölcs megállapítás! - gúnyolódott Dennis. - Ezzel aztán senki sem szállhatna vitába!
- Tudod jól, hogy gondolom - mondta keserűen Madeleine.
- Természetesen. - Dennis felállt, és karját barátságosan a lány vállára tette. - Megértem az érzéseidet.
Túl sok csapás ért egyszerre. Ilyenkor az ember könnyebben elhagyja magát. A legjobb, ha most csak a
jelenre gondolsz. Add át magad teljesen a jelennek! A múlt nem hozható többé vissza, a jövő pedig egy
ismeretlen birodalom. Csak a jelen az, ami fölött még hatalmad lehet. - A férfi egy pillanatra magához
szorította a lányt. - Most feküdj le, Madeleine, és gondolj valami szépre, mielőtt elalszol.
- Te mit ajánlasz? - kérdezte Madeleine enyhén remegve.
Dennis elgondolkodva nézte a lányt.
- Nem tudom. Ehhez még nem ismerlek elég jól. - Egy pillanatra elhallgatott, majd habozva folytatta: -
Válaszolnál te is egy kérdésemre? Mit érzel valójában Adam iránt?
Madeleine meglepődve nézett a férfira.
- Ne haragudj, Dennis, de azt hiszem, nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban, hogy erre válaszolni
tudnék neked.
- Bocsáss meg, Madeleine! Nem akartam tolakodó lenni, pusztán kíváncsiságból kérdeztem. Úgy lát-
szik, ez nálam már foglalkozási ártalom. Egyébként én a szerelmet nem tartom valami sokra. Túl sok időt
igényel, és csak feleslegesen bonyolítja az ember életét. Legalábbis nekem igen rossz tapasztalataim van-
nak.
Madeleine megvonta a vállát.
- Nem értem, miért beszélsz nekem most a szerelemről. Azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb, ha le-
fekszem. Jó éjszakát, Dennis!
 Madeleine, miután ágyba bújt, épp az ellenkezőjét tette annak, amit j Dennis javasolt. Ahelyett, hogy
valami kellemesre gondolt volna elalvás előtt, a férfi szavain kezdett el töprengeni. Dennisnek tehát rossz
tapasztalatai vannak a szerelemmel kapcsolatban!
Hirtelen akaratlanul eszébe jutott Edith, akinek annyi fájdalmat, kellett elviselnie férje hűtlensége mi-
att. Állandó bizonytalanságban és félelemben töltötte az életét. Hiszen szüntelenül attól kellett tartania,
hogy a férje megint megcsalja őt. Stephen Penrose igen jó megjelenésű férfi volt, akiért rajongtak a szép-
asszonyok. Bizonyosan nem volt könnyű vele házasságban élni. Igen nehéz élete lehetett mellette
Edithnek...
Madeleine elhatározta, hogy türelmesen és szeretetteljesen fog bánni az anyjával, még akkor is, ha
Edith majd percenként próbára teszi a türelmét. Úgyis csak néhány hét az egész.

4. FEJEZET
Másnap reggel Hamble asszony már jó korán munkához látott, hogy a házat még egyszer alaposan ki-
takarítsa. Madeleine szedett egy csokor virágot a kertben, és feldíszítette velük a nappalit. Majd előkészí-
tett egy csinos, rózsaszínű kosztümöt, hogy bevigye anyjának a kórházba.
Mire Dennis megérkezett, már minden készen állt Edith fogadására.
- A legjobbkor jött - dicsérte meg Madeleine a férfit, és beszállt mellé a kocsiba.
Dennis azonnal elindult. Egy darabig nem szóltak egymáshoz, mintha mindketten nagyon el lennének
foglalva a gondolataikkal. Madeleine-nek azonban hirtelen eszébe jutott valami.
- Dennis, te ugye már régebbről is ismerted Bridge tiszteletest és a feleségét? Tegnap este legalábbis
úgy tűnt nekem.
A férfi felnevetett.
- Ó, igen. Velük már az első napokban megismerkedtem. Tudod, megbetegedett a templom orgonistá-
ja, és felajánlottam, hogy helyettesítem. Néhány alkalommal én játszottam az esti istentiszteleteken.
- Csakugyan? - Madeleine meglepődve tekintett a férfira. - Ezzel valószínűleg örök időkre beloptad
magad Ashworthy polgárainak a szívébe! - Ránézett Dennis kezére. A férfinak hosszú, érzékeny ujjai
voltak. Igazi művészkéz, - gondolta a lány. Nem csoda, hogy a mikrosebészet érdekli.
- Gyakran szoktál orgonán játszani?
- Sajnos, nem. Nincs rá időm. Pedig a zene nagyon megnyugtat.
- Ez velem is így van. Bár én inkább a könnyűzenét szeretem, amire mozogni is lehet.
- Tudom. A kis táncosnő! - Dennis hamiskásan a lányra kacsintott.
Madeleine elmosolyodott.
- Hát igen. De más szenvedélyeim is vannak. Imádok például olyan regényeket olvasni, amelyek sze-
rencsésen végződnek.
- Ez általában jellemző a nőkre. Gondolom, a kórházban is rengeteg szerelmes regényt látsz az éjjeli-
szekrényeken a női kórtermekben. Feltehetően ezzel kárpótolják magukat a szürke hétköznapokért.
Dennis megállította a kocsit, mert épp egy nagy juhnyáj haladt át az úton. Amikor továbbindultak, a
férfi új témába kezdett.
- Anyád nagyon megdöbbent, amikor tudomást szerzett a férje cukorbetegségéről. Szerinted be tudja
tartatni majd vele a diétát?
- Remélem - felelte Madeleine. - Végül is Edith számára nagyon fontos az apám egészsége.
- Igen, tudom. És édesapád is nagyon büszke arra, hogy a felesége még mindig ilyen jól néz ki. Igazán
boldogan élhetnek egymással. Hol ismerkedtek meg?
- Még Essexben, az iskolában.
- Tehát fiatalkori szerelem! És még mindig olyan friss, mintha csak pár napja szerettek volna egymás-
ba. Manapság ez nagyon ritka dolog.
- Hm... - Madeleine kinézett az ablakon, és sokáig hallgatásba burkolózott.
Dennis értetlenül ráncolta össze a homlokát.
- Te ennek nem is örülsz? - kérdezte csodálkozó hangon.
- De, természetesen örülök - felelte gyorsan Madeleine, és megpróbálta elleplezni a zavarát. - Edith
mindig is nagyon szerette az apámat. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez bármikor is másképpen
lehetett volna. Talán ezért tartom olyan magától értetődőnek az egészet. - Ismét kinézett az ablakon. - És
nálatok hogy van ez? Jól kijönnek egymással a szüleid?
 - Igen. Legalábbis nagyon elégedett embereknek látszanak. Előttünk, gyerekek előtt sohasem vesze-
kedtek, bár különösebben gyengédek sem voltak egymáshoz. - Dennis elmosolyodott, - A gyerekek álta-
lában nem sokat törődnek a szüleik gondjaival. Nekik csak az a fontos, hogy papa és mama mindig kéznél
legyen! Mi is ilyen önzők voltunk gyerekkorunkban. Ha valami bajunk esett, máris szaladtunk apánkhoz
vagy anyánkhoz, hogy segítsen rajtunk. Eszünkbe sem jutott, hogy esetleg túl sokat követelünk tőlük, arra
meg végképp nem gondoltunk, hogy nekik is lehetnek gondjaik!
- Boldog gyermekkor - jegyezte meg Madeleine ábrándozó hangon. - Így is kell ennek lennie. A gye-
rekek életét teljesen megmérgezi, ha arra kényszerülnek, hogy túl hamar megismerjék a felnőttek gondja-
it.
Dennis fürkésző pillantással mérte végig a lányt, de végül nem mondott semmit. Közben megérkeztek
Exeterbe, és leállították a kocsit a kórház előtt. Elbúcsúztak egymástól, mert Dennis először egy betegét
akarta még felkeresni.
Madeleine egyenesen Edithhez ment a baleseti sebészetre. Az osztályon megkérdezte az ügyeletes nő-
vért, hogy hazaengedik-e az anyját
- Igen. A röntgenfelvételeken szerencsére nem látszott semmi rendellenesség. Egy hét múlva azonban
még vissza kell jönnie ellenőrzésre. A csuklótöréseknél nagyon elővigyázatosnak kell lenni, mert a cson-
tok még a gipsz ellenére is könnyen elmozdulhatnak.
Edith szokatlanul jókedvűen fogadta a lányát. Nagyon megkönnyebbült, hogy végre hazamehet.
- Ó, hát ezt a ruhát hoztad nekem - kiáltotta, amikor Madeleine kinyitotta az utazótáskáját. - Ezt a va-
cakot tulajdonképpen már rég ki akartam dobni. Sokkal divatosabb ruháim is vannak.
- Apa mindig azt mondta, hogy ez a szín illik hozzád a legjobban.
Edith savanyú arcot vágott.
- Apádat csak akkor érdeklik a ruháim, amikor ki kell fizetnie őket. - Edith megfordult, hogy
Madeleine jobban tudjon segíteni neki az öltözködésben.
- De hisz ilyen minden férfi! Néhány hónap után feltűnik neki valamelyik ruhád, és megkérdezi, hogy
új-e?
Ezen a csattanós válaszon még Edithnek is nevetnie kellett. Miután lánya segítségével felöltözött, ké-
nyelmesen elhelyezkedett, és hosszan szemlélgette magát a tükörben.
- Biztos nagyon jó ápolónő vagy, Madeleine, de az arcfestékekhez semmit sem értesz. Ezek a színek
egyáltalán nem illenek egymáshoz. - Vádló pillantást vetett a lányára.
Madeleine megpróbált továbbra is türelmes maradni. - Szerintem ezek a színek nagyon jól állnak ne-
ked, Edith. De talán ez most nem is olyan fontos. Ha majd otthon leszel, és a karodat ügyesen feltámaszt-
juk, biztos egyedül is ki fogod tudni festeni az arcod.
- Bár a próféta szólna belőled! - sóhajtott Edith elkínzott hangon. - Ó, ha tudnád, milyen ápolatlannak
érzem magam. Három napja nem zuhanyoztam, még csak hajat sem moshattam. - Kétségbeesetten emelte
fel két begipszelt karját. - És hogy fogok így fürödni?
- De hát az igazán egyszerű, Edith. A karodra műanyag zsákot húzunk, és majd magad mellé teszed a
kád szélére.
Bejött egy nővér, és segített felkötni Edith karját.
- Hogy maga milyen csinos, Mrs. Penrose! - mondta. - Jövő péntektől talán már a karját sem kell fel-
kötnie. Vigyázzon magára otthon! Viszontlátásra!
Madeleine és Edith elhagyták a baleseti sebészetet, és átmentek az ideggyógyászati osztályra. Amikor
beléptek dr. Penrose szobájába, Dennis már ott ült a beteg mellett. A férfi rögtön felállt, hogy átadja a
helyét.
- Már éppen azt kérdezgettük egymástól, hogy vajon hol maradnak ilyen sokáig a lányok?
Edith erőtlenül mosolygott, és lassan a férjéhez ment. - Madeleine megtette, amit tudott, de sajnos nem
sokat ért a női fortélyokhoz. - A férje fölé hajolt, és csókra tartotta az arcát. - Még csak át sem ölelhetlek,
drágám! Nagyon riasztóan nézek ki, ugye?
Mielőtt apja bármit mondhatott volna, Madeleine átkarolta, és gyöngéden arcon csókolta. - Úgy lát-
szik, egy darabig ezt is nekem kell csinálnom Edith helyett - mondta nevetve. - Hogy vagy, apa?
Penrose doktor lassan válaszolt ugyan, de közben egyetlen hibát sem ejtett. Madeleine nagyon örült
apja sikerének. Dennis is jókedvűen nevetett.
Egy nővér teát hozott, és mielőtt kiment volna, váltott néhány szót Edithszel.
 - Hamarosan visszakapja a férjet, Mrs. Penrose. Amint a vércukorszintjét beállítottuk, Wayne profesz-
szornak sem lesz kifogása a hazabocsátása ellen. - Madeleine-hez fordult. - Csodálatos, hogy itt tud lenni
a szülei mellett, Miss Penrose. Ennél jobbat ők sem kívánhatnának maguknak ebben a helyzetben.
Edith nem bírta sokáig, hogy ne ő legyen a társaság középpontjában, és újból részletesen elmesélte
mindenkinek a balesetét, meg a kórházi kezelés körülményeit.
- Madeleine egy külföldi utazásról mondott le, hogy idejöhessen - tette hirtelen közhírré Dennis. -
Amikor Londonban felhívtam, már teljesen készen állt az útra, mégsem habozott egy pillanatig sem.
Mindenki Madeleine-re nézett, aki zavarában elpirult. A lány értetlenül Dennisre pillantott. Miért kel-
lett neki a szabadságot megemlítenie?!
Penrose doktor együttérzően tekintett a lányára. - Madeleine... sajnálom - mondta nagyon lassan, és
Madeleine keze után nyúlt.
A lány elnevette magát.
- Ugyan, apa! Boldog vagyok, hogy Dennis még idejében elért engem! Te sem gondolhatod komolyan,
hogy egy pillanatig is képes lettem volna élvezni a szabadságom azzal a tudattal, hogy betegek a szüleim.
- Akkor is hatalmas szívességet tettél nekünk, Madeleine - szólalt meg most már Edith is, de hangja
nem tűnt különösebben szívélyesnek.
Madeleine hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább a színlelést, annyira nehéz elviselnie anyja érzéketlen
magatartását. Amikor pedig Edith kijelentette, hogy hazafelé Dennisszel akar egy kocsiban utazni,
Madeleine-nek minden erejét össze kellett szednie, nehogy ellentmondjon neki.
- Tudom, hogy jól vezetsz, Madeleine - kezdte Edith -, de te nem ismered a kocsimat, s ezért Lamont
doktor mellett inkább biztonságban érzem magam. Az lesz a legjobb, ha te a másik kocsit viszed.
- Ahogy akarod, nekem teljesen mindegy - válaszolta Madeleine egykedvűen.
Minden baj nélkül hazaérkeztek, Madeleine csak néhány perccel futott be később, mint Edith és Den-
nis.
- Én akkor el is búcsúzom mára - mondta a férfi. - Most úgyis csak útban lennék.
- Dehogy, egyáltalán nem! - ellenkezett Edith. - Sőt nagyon remélem, hogy velünk vacsorázik. Bár az
igaz, hogy egyelőre fogalmam sincs, mivel tudnám megkínálni, de majd körülnézek egy kicsit a konyhá-
ban.
- Nagyon köszönöm, Edith, de ma estére találkozót beszéltem meg Tyler doktorral. Vele vacsorázom,
és közben megvitatunk néhány szakmai kérdést.
Madeleine boldog volt, hogy Dennis nem fogadta el a meghívást. Így legalább nyugodtan elrendez-
kedhetnek.
Amikor Edith belépett a konyhába, Skipper már ugrott is, hogy a maga viharos módján üdvözölje az
asszonyt, de szerencsére Madeleine az utolsó pillanatban visszatartotta. Már csak az hiányzott volna,
hogy az öreg szetter örömében fellökje Editht.
- Hát szia, Skipp! - köszönt Edith a kutyának. - Sajnos most nem tudlak megsimogatni. - Begipszelt
karjait az arca elé tartotta, és tűrte, hogy Skipper a lábát nyalogassa. - Remélem, jól vagy, öregfiú.
Madeleine nevetve kapott Skipper után, mert a kutya újra megpróbált Edithre felugrani.
- Skipp! Most egy kis ideig békén kell hagynod Editht, megértetted?
Skipper bűntudatosan csóválta a farkát.
Ez volt a második alkalom aznap, hogy Edith elnevette magát a lánya előtt. - Kedves, öreg jószág ez a
mi Skippünk! Lamont doktor már teljesen az ujja köré csavarta őt. Boldog vagyok, hogy ilyen jól kijön
vele, és rendszeresen elviszi sétálni. Tudod, hogy én mennyire nem szeretek kimenni a mezőre. Különö-
sen rossz időben. - Edith kimerülten lehunyta a szemét, amíg Madeleine a teát elkészítette. - Mondd csak,
mi volt ez a külföldi utazás, amiről le kellett mondanod?
- Nem érdekes. Magam sem tudom, Dennis miért kezdett el erről beszélni. Egy barátommal el akartam
utazni Bretagne-ba. Ennyi az egész.
- Értem, - Edith fürkészően nézett a lányára. - És milyen ember a barátod?
- Semmi különös. Egy segédorvos az osztályunkról. - Madeleine Edith elé tette a teát. - Most próbáld
ki, hogy meg tudod-e tartani egyedül a csészét!
Edith óvatosan a csésze után nyúlt, és ivott egy kortyot. - Nem akarsz többet mondani? - faggatta to-
vább a lányát.
- Nincs mit mondanom. Egyébként véletlenül Dennis is ismeri azt a férfit, akivel el akartam utazni.
Adam és ő egy ideig együtt dolgoztak a St. Chad Kórházban.
 - Akkor ez az Adam sokkal idősebb lehet nálad.
- Igen, körülbelül tíz évvel. De nincs köztünk semmi. Csak barátok vagyunk.
- Én ilyet nem ismerek - jegyezte meg Edith éles hangon, aztán hirtelen témát váltott. - Madeleine, na-
gyon szeretném, ha megtanítanál rá, hogyan lehetnék egy kicsit önállóbb ezzel a két hasznavehetetlen
kézzel is. Annyira gyámoltalannak érzem magam!
- De hisz éppen azért vagyok itt, hogy ne kelljen semmit se csinálnod. - Madeleine szerette volna
Editht megnyugtatni, ezért Bridge tiszteletesről és a feleségéről kezdett el beszélni neki. - Tegnap este
találkoztam mindkettőjükkel a Crown Innben. Rose már be is jelentette, hogy meg szeretne látogatni té-
ged. És a jövő héten visszajön Floridából a Grey házaspár is. Láthatod, hogy nem leszünk egyedül.
Hirtelen megszólalt a telefon.
- Ez csak Rose lehet - vélte Edith, de nemsokára kiderült, hogy tévedett.
Gwenda telefonált, Madeleine barátnője. Hamarosan megérezte azonban, hogy nem a legalkalmasabb
pillanatot választotta. Madeleine-nek elég volt néhány szót mondania arról, hogy most nagyon elfoglalt,
barátnője máris elbúcsúzott tőle, és letette a kagylót.
- Nyugodtan megmondhattad volna az igazat - szólalt meg sértődött hangon Edith. - Úgyis tudom,
hogy nagyon a terhedre vagyok!
- Nem. Ez egyszerűen nem igaz, és többet nem is akarok ilyet hallani! - Madeleine hangja hirtelen na-
gyon határozottan csengett. - Most pedig lássunk hozzá a vacsorához! Mit szeretnél enni? Van báránysült,
újburgonya és brokkoli.
- Éppenséggel nem vagyok éhes - válaszolta Edith - de az után a siralmas kórházi koszt után biztos
nem esne rosszul egy kis változatosság.

Éjjel tizenegy óra volt már, amikor Madeleine lassan lejött a lépcsőn a nappaliba. Halálosan kimerült-
nek érezte magát. Edith jó étvággyal megette a vacsoráját, aztán le akart feküdni. Madeleine megfürdette,
megmosta a haját, és elvégezte helyette azt a rengeteg apró, magától értetődő mozdulatot, amiről az em-
ber, amíg egészséges a keze, soha nem is gondolná, hogy bármiféle nehézséget tudna okozni neki. Edith
most az ágyában feküdt, és minden, amire csak szüksége lehetett, elérhető közelségben volt körülötte.
Madeleine magához hívta Skippert, hogy elvigye sétálni. Dennisszel a ház kapujában találkozott össze.
- Tudod jól, hogy Skippert éjszaka mindig én viszem el sétálni. Ezzel igazán nem kellene fáradnod.
Madeleine túlságosan elgyötört volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen.
- Köszönöm, Dennis, de nagyon szívesen kimegyek egy kicsit a levegőre. Természetesen te is velünk
jöhetsz, ha megígéred, hogy kedves leszel, és nem fogsz egyfolytában parancsolgatni. Megegyeztünk?
- Meg! - A férfi átvette a kutya pórázát, és megnyugtatóan megveregette Skipper oldalát. - Menjünk.
Én is vágyom már egy kis lazításra. Hosszú volt ez a nap.
Amikor kiértek a mezőre, Skippert szabadon engedték. Madeleine leült egy padra, kinyújtotta a lábát,
és elmerülten szemlélte a csillagos eget. Dennis mellé ült.
- Délután nagyon dühös voltam rád - mondta Madeleine komoran.
- Érdekes. És miért?
- Miért kellett kifecsegned, hogy lemondtam a szabadságomat? Nem akartam, hogy apa és Edith meg-
tudják.
- Nem hinném, hogy bármi rosszat tettem volna ezzel. Most legalább a szüleid is látják, milyen áldoza-
tokra vagy képes értük.
Madeleine megvonta a vállát. - Apám valószínűleg örült neki - ismerte el a lány. - De Edith nagyon
nem szívesen hall ilyeneket. Azt persze mindenképpen szerette volna megtudni, hogy kivel és hova akar-
tam utazni.
- És te természetesen megmondtad neki.
- Igen, ha már ennyire kíváncsi. Talán ez eltereli egy kicsit a figyelmét a saját gondjairól.
Dennis Madeleine-re nézett. Sehogy sem igazodott el a lányon.
- Szerintem túlzásba viszed a kíméletességet Edithszel szemben. Így csak megerősíted őt a szeszélyei-
ben.
Madeleine csodálkozva pillantott a férfira, de nem válaszolt semmit. Egy ideig szótlanul bámultak a
sötétbe.
- Nagyon rossz lehet, ha az ember elveszíti az élete társát - szólalt meg végül Madeleine halkan.
- Ezt a megrázkódtatást én igyekszem elkerülni - felelte Dennis.
 - Miért? Megrögzött agglegény vagy?
- Nem, ezt nem mondanám. De miért házasodnék meg, amikor az időm jelentősebb részét a munka töl-
ti ki? Ez tisztességtelen lenne a feleségemmel szemben. Te nem így gondolod?
Madeleine előrehajolt, és szájon csókolta Dennist. Annyira hirtelen történt, hogy a lány az ijedtségtől
az arca elé kapta a kezét. Saját maga sem értette, milyen erő kényszerítette erre a vakmerő cselekedetre.
Dennis olyan közel volt hozzá... egyszerűen meg kellett csókolnia!
- Mivel érdemeltem ki ezt? - kérdezte a férfi is meglepetten.
Madeleine nevetett, és boldog volt, hogy a sötétben nem látszik, mennyire zavarba jött.
- Nem érdemelted meg, Dennis, egyszerűen csak el akartalak hallgattatni. Mondtam már, hogy nagyon
fáradt és kimerült vagyok.
Dennis csodálkozva elmosolyodott. - Ez aztán sikerült! Egyébként is te kezdted az egész beszélgetést.
Te tettél nekem szemrehányást, amiért el mertem árulni a szüleidnek, hogy miről mondtál le értük. Pedig
szerintem igazam volt ebben, Madeleine. Én még mindig nagyon nehezen viselem, ha a jóság nem nyeri
el méltó jutalmát. Különösen, ha rólad van szó.
Madeleine-nek eszébe jutottak Edith csípős, bántó megjegyzései. Úgy látszik, ezek a férfi figyelmét
sem kerülték el. Dennis meg akarta őt védeni.
- Sokszor mond az ember olyat, amivel akaratlanul is megbánt másokat. Főleg, ha beteg. Én nem va-
gyok olyan érzékeny, Dennis, különben nem lehetnék ápolónő.
Skipper közben visszasomfordált hozzájuk, és türelmesen várt a pad mellett.
- Menjünk! - javasolta Dennis, és felcsatolta a kutya nyakára a pórázt. - Már jócskán elmúlt éjfél. Ideje
lefeküdni.
Megfogta Madeleine kezét, és így indultak a házba vissza. A férfi keze meleg volt és erős. Madeleine
szíve hevesen kalapálni kezdett. Biztonságban érezte magát, ugyanakkor egész testét bizsergető izgalom-
járta át.
- Mit csinálsz holnap? - kérdezte Dennis, és enyhén megszorította a lány ujjait.
Madeleine összeszedte minden erejét. Dennisnek nem szabad megtudnia, milyen heves érzelmeket vált
ki belőle. - Semmi különöset. A nap nagy részét valószínűleg Edithszel fogom tölteni. Délután pedig
meglátogatjuk apát. Nem jössz velünk?
- Még nem tudom, vasárnap ügyeletes leszek. Néhány beteghez feltétlenül ki kell mennem, és a rende-
lőben is nagyon összegyűlt a papírmunka. Szeretnék mindent rendben átadni Grey doktornak, amikor
visszajön. Jövő csütörtökön érkezik.
Beléptek a házba, és suttogóra fogták a hangjukat. Dennis összeráncolta a homlokát.
- Madeleine - kezdte habozva - egyvalamit nem értek már az elejétől fogva. Miért szólítod édesanyádat
mindig a keresztnevén?
Madeleine arca zárkózott lett.
- Mert ő így kívánja. Mondtam már neked, hogy soha nem akart anya lenni. Jó éjszakát Dennis! - Az-
zal faképnél hagyta a férfit, és felszaladt a lépcsőn. Nem akarta, hogy Dennis meglássa a könnyeit.
A férfi tanácstalanul nézett utána, és megrázta a fejét. Úgy érezte, valami megérintette a szívét, de nem
tudta, mi lehet az.

5. FEJEZET
Madelelne-nek nagyon kimerítő hét volt a háta mögött. Minden reggel korán kelt, és minden este éjfél
után ment aludni. Napközben pedig annyit igyekezett dolgozni, amennyi két embernek is sok lett volna.
Amilyen gyakran csak tehette, meglátogatta édesapját a kórházban, emellett bevásárolt, főzött, mosott,
vasalt, és természetesen elkísérte Editht a fodrászhoz meg a könyvtárba.
Edith egész nap szinte árnyékként követte a lányát. Még szerencse, hogy Rose sűrűn eljött, és elvitte
Editht sétálni, vagy elcsevegett vele a legfrissebb pletykákról egy csésze tea mellett... Madeleine ilyenkor
egy kicsit fellélegezhetett.
Edith meg Hamble asszonyt sem hagyta békén. Egy reggel azzal gyanúsította meg a jóindulatú házve-
zetőnőt, hogy hozzányúlt az ékszereihez.
- Mrs. Hamble - mondta Edith vádló hangon -, eltűnt néhány ékszerem! Sem az arany karórámat, sem
a gyűrűimet nem találom. Maga ugye tegnap tett rendet a fésülködőasztalkámon? Nem látta az ékszerei-
met?
 Hamble asszony éppen a konyhában ült, és a teáját itta. Elvörösödött, s felháborodottan nézett Edithre:
- Nem, Mrs. Penrose! - válaszolta sértődötten. - Semmit sem láttam. Ahogy maga is nagyon jól tudja,
én a bútorokat csak kívülről takarítom. A fiókokba soha nem nyúlok. Ha valami az asztalon fekszik, ak-
kor takarítás után visszateszem az eredeti helyére. De tegnap nem volt ott semmilyen ékszer.
Madeleine, amikor belépett a konyhába, azonnal látta, hogy valami nincs rendben. - Mi történt? - kér-
dezte.
- Mrs. Hamble megsértődött, pedig én csak annyit kérdeztem tőle, hogy nem látta-e az ékszereimet.
Tudod, amiket te hoztál el a kórházból. Nem tudom, hol lehetnek.
- Ó! - Madeleine a fejéhez kapott. - Most jut eszembe! Még mindig a táskámban vannak. Pillanat... -
Felszaladt az emeletre, és egy perc múlva már megint a konyhában volt. A kezében egy borítékot szoron-
gatott, abban voltak az ékszerek. - Teljesen megfeledkeztem ezekről. Tessék, itt vannak!
Edith megrázta a fejét. - Szent ég, Madeleine! Hogyan lehet valaki osztályos nővér, ha olyan hebehur-
gya, amilyen te vagy! - Megnézte a borítékot, és ellenőrizte a tartalmát.
- A táskámban az ékszerek biztos helyen voltak - felelte Madeleine nyugodtan. - Különben is, most
úgysem tudnád hordani őket. De ha akarod, azonnal bezárom az összeset az ékszeres dobozodba.
- Nem, azt majd inkább magam csinálom! - mondta Edith. Fogta a borítékot, és sértődött képpel el-
hagyta a konyhát.
Madeleine Hamble asszony vállára tette a kezét. - Kérem, Mrs. Hamble, ne vegye a szívére, amit az
anyám mondott! Ő most nagyon rossz állapotban van. Láthatja, hogy engem sem kímél.
Hamble asszony megtörölte az orrát. - A legszívesebben ebben a pillanatban felmondanék, Madeleine,
de nem teszem, mert nem akarlak téged cserbenhagyni.
- Köszönöm, Mrs. Hamble. Remélem, azért meg tud bocsátani az anyámnak.
Hamble asszony erre nem mondott semmit, csak dühösen eltolta magától a teáscsészét, majd nagy zaj-
jal félrehúzta az asztalt meg a székeket, és nekilátott felmosni a padlót. Madeleine megkönnyebbülten
lélegzett fel.

Madeleine csak igen ritkán találkozott Dennisszel. A férfi vagy házon kívül volt, vagy pedig a szobá-
jában maradt. Madeleine arra gondolt, talán azért kerüli a társaságukat, mert nem akar a terhükre lenni.
Be kellett vallania magának, hogy Dennis rettenetesen hiányzik neki.
Edithnek is feltűnt, hogy a férfi szokatlanul keveset mutatkozik.
- Madeleine, nem bántottad te meg valamivel Dennist?
- Én? Ugyan, mivel? - csodálkozott a lány. - Azt hiszem, csak nagyon elfoglalt.
Edith azonban nem hagyta annyiban a dolgot. - Annak idején apáddal mindig együtt reggeliztek.
Madeleine megigazította a párnát anyja háta mögött, majd egy tálcán a takarójára tette a reggelijét.
- Én mindennap tisztességes reggelit készítettem nekik úgy, ahogy az illik - mondta szemrehányón
Edith. - Őszintén szólva, nem igazán értem, hogy te erre miért nem vagy hajlandó. Vagy talán megint túl
sokat kívánok tőled?
- Nem, de nekem az a benyomásom, Dennis nem is várja most el ezt tőlünk. Talán nem akar a terhünk-
re lenni. - Madeleine apró darabokra vágta a sült szalonnát. - Egyébként is korábban kel, mint mi. Ma
reggel, amikor lementem a konyhába, már befejezte a reggelijét, és éppen sétálni indult Skipperrel.
Madeleine elpirult, amikor erre a rövid találkozásukra visszagondolt. Az orvos frissnek és kipihentnek
látszott. - Jó reggelt! - köszönt rá vidáman, és fesztelenül végigmérte. - Hogy telt az éjszaka?
- Jó lelkiismerettel, nyugalomban - tréfálkozott Madeleine.
Dennis ránevetett, és Madeleine sugárzóan kék szemébe nézett. A lány szemmel láthatóan zavarban
volt.
- Reggeliztél már, vagy készítsek neked valamit...
- Ó, ne fáradj - veregette meg a férfi atyaian Madeleine vállát.
- Gondoskodj inkább anyádról. Én nagyon jól el tudom látni magamat. Már akkor is ezt csináltam,
amikor te még a gyerekkocsiban feküdtél!
- Rendben, nagyapa - válaszolta Madeleine - megfogadom bölcs tanácsodat. - Ismét a férfi szemébe
nézett. Egy pillanatra elmerültek egymás tekintetében, és a lánynak remegni kezdett a lába.
Madeleine gyorsan elhessegette magától a feltoluló emlékképeket, és Edithez fordult.
- Dennis miatt igazán nem kellene aggódnod - mondta könnyed hangon - nem fog éhen halni. Eszembe
jutott viszont valami, ami talán ennél sokkal fontosabb. Mi lesz apával, ha hazaengedik a kórházból? A
tétlenség igazán nem tenne jót neki. Mi lenne, ha megpróbálnád valami munkára fogni őt a konyhában.
Biztosan szívesen segítene neked.
Edith úgy nézett Madeleine-re, mint aki biztos abban, hogy a lánya elvesztette a józan eszét.
- Még hogy apád a konyhában dolgozzon? - Élesen felnevetett. - Te megbolondultál? Hiszen Stephen
szörnyen kétbalkezes, és különben sem hinném, hogy lekötné őt a főzőcskézés.
Madeleine nem adta fel olyan könnyen.
- Komolyan gondolom, Edith! Végül is, amikor apa egyetemista volt, akkor sem volt senkije, aki min-
denben kiszolgálta volna! Te kényeztetted el őt ennyire. Nagyon jól el tudja látni magát, ha akarja, és ha
rákényszerül. Márpedig most rá fog kényszerülni - fűzte hozzá határozott hangon.
- Jó, elismerem, hogy elkényeztettem. - Edith ügyetlenül próbálta felszúrni a szalonnadarabkákat a vil-
lájára. - De az orvosok rendkívüli emberek. Fontosabb dolguk is van, mint a főzés!
- Ha nincs, aki főzne rájuk, akkor ők is elég hamar belátják, milyen fontos dolog a főzés. - Madeleine
nevetett. - Ráadásul apa nem üldögélhet egész nap tétlenül itthon, arra várva, hogy mikor kezdheti el
megint a munkát a rendelőben. Nem, neki valami hasznos elfoglaltságra van szüksége. Így legalább azt is
megtanulja, hogyan kell a diétás étrendet összeállítani. Tudnia kell, mennyi kenyeret, mennyi húst és
mennyi szénhidrátot szabad fogyasztania. - Odanyújtotta Edithnek a kávét. - Egy cukorbetegnek nagyon-
nagyon komolyan kell vennie a diétát.
Edith csodálkozva nézett a lányára. - Te nagyon értesz ehhez...
- A cukorbetegség majdnem népbetegséggé vált, és természetesen igen sokat tanultunk róla. De az el-
méleti tudás sohasem pótolhatja a tapasztalatot. Én például még nem éltem együtt cukorbeteggel. Ezért
hamarosan te sokkal többet fogsz tudni erről a betegségről, mint én. Ebben egészen biztos vagyok.
Madeleine fellélegzett. Ritkán fordult elő, hogy Edith ennyire elfogulatlanul és természetesen viselke-
dett volna vele. Legtöbbször csak csípős megjegyzéseket tett, vagy jó tanácsokat osztogatott. Különösen
akkor fájt ez Madeleine-nek, ha anyja más emberek előtt viselkedett így.
Edith közben befejezte a reggelit.
- Azonnal visszajövök, hogy segítsek a mosakodásnál és az öltözködésnél - mondta Madeleine, és ke-
zébe vette a tálcát. - Rose egy órán belül itt lesz. Szeretne veled sétálni egyet. Utána viszek nektek teát és
süteményt a kertbe. Ma valóban gyönyörű az idő.

Penrose doktort a vártnál hamarabb hazaengedték a kórházból. Valóban nagyon sokat javult az állapo-
ta. Bénulása teljesen elmúlt, beszélni is egyre gördülékenyebben tudott.
- Ó, milyen boldog vagyok, hogy újra itthon lehetek - mondta egyik délután, amikor Edithszel és
Madeleine-nel a kertben sétált szeretett rózsái között. A levegő friss volt és tiszta, a nap melegen sütött. -
Eleinte még el sem akartam hinni, hogy egyszer majd hazajöhetek. Most pedig úgy érzem magam, mint
aki újjászületett. Óriási szerencsém volt, ugye? - Egyik karjával feleségét, a másikkal Madeleine-t ölelte
át.
- Igen - mondta Edith, és mosolyogva nézett a férjére. - Annyira bánt, hogy pont most ért ez a buta
baleset, és nem tudok többet tenni érted! De így sajnos én is segítségre szorulok!
Penrose doktor megcsókolta felesége fénylő fekete haját.
- Ne emészd magad, drágám! - mondta gyengéden. - Inkább még te tehetnél nekem szemrehányást. Ha
többet törődtem volna a betegségemmel, akkor nem kerülök kórházba, és feltehetően téged sem ér ez a
kellemetlen baleset... - Szünetet tartott. A hosszú mondatok még kifárasztották. - Te pedig Madeleine, az
összes szabadságodat feláldoztad miattam. Igazán nagyon sajnálom. - Lányának is adott egy csókot.
- Ez igazán nem volt áldozat, apa - mondta Madeleine mosolyogva, majd az órájára nézett. – Ó, már öt
óra! Vissza kell mennem a házba. Dennis szeretne ma velünk vacsorázni, én meg nem akarok elkésni a
főzéssel. Ha tudnád, már mennyire várja, hogy egy jót beszélgethessen veled!
- Akárcsak én! - válaszolta jókedvűen Penrose doktor, és maga elé engedte Madeleine-t, mielőtt a ház-
ba léptek volna.
A lány rögtön munkához akart látni, de előbb azért elmélyülten tanulmányozta még az új szakács-
könyveket. Boldognak és elégedettnek érezte magát. Apja igazán remek színben volt, és úgy néz ki, hogy
talán néhány hét múlva ismét munkába állhat. Annak meg különösen örült, hogy ma este megint találkoz-
hat Dennisszel.
Edith éppen akkor lépett be a konyhába, amikor Madeleine a feldarabolt csirkét pirította. - Micsoda
fenséges illata van! - mondta. - Mi lesz a vacsora?
 - Párolt csirke - válaszolta Madeleine, és hagymakarikákat, répaszeleteket tett a tepsibe. - Az édesség
pedig habosított almakrém lesz.
Edith kétkedve nézett rá. - Szabad apádnak ilyesmit ennie?
- Minden további nélkül. Természetesen cukorpótlóval ízesítem.
- Most mindnyájunkat cukordiétán fogsz tartani? - Edith azonnal kihasználta az alkalmat, hogy megint
siránkozhat valamiért.
- Természetesen nem - válaszolta Madeleine csodálatra méltó türelemmel - de azért annak is lenne ér-
telme. Apa lelki egyensúlyának biztosan jót tenne, ha mindnyájan ugyanazt ennénk, amit ő. Így kevésbé
érezné magát kirekesztve. Tejszínhab természetesen nincs ma, hiszen abban rengeteg a cukor. De már
erre is kitaláltak valamit. - Madeleine egy tubusra mutatott. - Valami habszerű van ebben is, csak éppen
zsírszegény és cukormentes. - Büszkén elmosolyodott. - Egész jó íze van. Már kipróbáltam.
- Ó! - Edith megköszörülte a torkát. - Megteríthetném az asztalt, ha a tányérokat és az evőeszközt ide-
adnád a szekrényből.
- Köszönöm, Edith. Igazán kedves tőled.
Amikor elkészült a vacsorával, Madeleine gyorsan felszaladt a szobájába, hogy átöltözzék. Mohazöld
színű kis nyári ruhát húzott, kócos haját megkefélte, és bal fülébe egy arany fülbevalót kapcsolt. Néhány
perc múlva izgatottan megint leszaladt a konyhába, bepillantott a sütőbe, majd átment az ebédlőbe, ahol a
többiek már vártak rá.
- Végre - mondta Penrose doktor, és gyengéden a lányára nézett. - Nem is tudom, mi lenne velünk nél-
küled, Dennis, lassan magának is szüksége lenne egy lánygyermekre. Nagyon használható teremtések! -
Megsimogatta Madeleine karját.
Dennis hamiskásan elmosolyodott.
- Megfogadom a tanácsát, Stephen. Csak az a bökkenő, hogy ahhoz először egy feleséget kellene kerí-
tenem!
Egy pillanatra feszült csend telepedett rájuk. Madeleine szíve olyan vadul dobogott, hogy azt hitte
mindenki hallja. Szégyenkezve nézett körül. Szerencsére apja megtörte a csendet. Bátorítóan megvereget-
te a fiatal orvos vállát.
- Ebben igaza van Dennis. De egy ilyen jóképű férfi könnyen talál magának feleséget, ha akar.
Edith nem mondott semmit. Lassan kortyolt Martinijából, és csendesen mosolygott.
Madeleine az apja mellett ült. - A használható teremtményeknek is lehetnek időnként kívnságaik. -
Nevetett. - Dennis, hoznál nekem egy pohár cherryt?
- Nagyon szívesen. - A férfi kinyitotta a bárszekrényt, és töltött Madeleine-nek egy italt.
- Apa és Edith egészségére - mondta Madeleine, és felemelte a poharat.
- Madeleine - szólt közbe Edith -, ne ülj a szék szélére! Erre már annyiszor kértelek.
Madeleine hirtelen elvörösödött. Felpattant a helyéről, de azért igyekezett kedves hangon válaszolni. -
Ne haragudj, Edith. Mindig elfelejtem. Bocsássatok meg egy pillanatra. Meg kell néznem a csirkét. Bizto-
san elkészült már.
Kiszaladt a konyhába. Legszívesebben sírt volna, annyira megalázottnak érezte magát. Természetesen
tudta jól, hogy miért volt Edith megint olyan tapintatlan. Férje megjegyzése a jóképű férfiak könnyű sike-
reiről fájdalmas sebeket szakíthatott fel benne. Madeleine lemondóan megrázta a fejét. Ez ellen úgysem
tehet semmit. Össze kell szednie magát gyorsan, hogy fel tudja tálalni a vacsorát.
Madeleine kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivette belőle az előételt: sárgadinnyét pármai sonkával. A
sültet is kihúzta a sütőből. Aztán egy nagy tálra, különböző zöldségek és apróra vágott újkrumpli közé
helyezte a húst. Az édességet egyelőre még a hűtőben hagyta.
- Nahát, ez megérte a várakozást - kiáltott az apja, amikor pillantása a pompás tálakra esett. - Nagyon
szeretem a dinnyét! Szerencsére ez a gyümölcs rajta maradhat az étlapomon,
- Igen - válaszolta a lánya elégedetten. - A friss gyümölcs nem árt neked.
Madeleine Edithnek egészen apró darabokra vágta a dinnyét. Dennis magától értetődő természetesség-
gel segített neki. Madeleine hálás pillantást vetett a férfira.
A második fogás is zajos sikert aratott az asztalnál, csak Edith hallgatott mindvégig állhatatosan. Időn-
ként szenvedő tekintettel nézett körbe, de senki sem akarta észrevenni.
- Miért nem használod a tálalóablakot? - kérdezte egy idő után Madeleine-től. - Akkor nem kellene ál-
landóan oda-vissza futkosnod.
 - Jó ötlet - értett vele egyet Madeleine. - Látod, olyan ritkán vagyok az ebédlőben, hogy a tálalóablak-
ról egészen megfeledkeztem. - Zavartan felnevetett. - Nálunk, Londonban kevésbé szertartásos egy étke-
zés. Mi rendszerint a konyhában eszünk.
- A Combe Bankben mindig nagy hangsúlyt helyeztünk a jó modorra. Kár, hogy ma már kiment a di-
vatból az ilyesmi - mondta Edith.
- Madeleine drágám, adj még egy szelet húst - kérte Penrose doktor. - Ilyen jót már rég nem ettem. A
kórházban alig volt étvágyam. A diéta unalmas volt és egyhangú.
Dennis már fel is állt, és kiszolgálta a főnökét. Edith a vonalaira hivatkozva elhárította a kínálást,
Madeleine viszont olyan jó étvággyal evett, hogy maga is csodálkozott rajta. A hangulat egyre oldottabbá
vált, Dennis és Penrose doktor a rendelő ügyeiről beszélgettek.
- Ön valóban el akar bennünket hagyni július végén, Dennis? - kérdezte Edith, és sajnálkozó arcot vá-
gott.
- Igen. Augusztus elején Wolfram professzornál kezdek.
- Nagyon fogjuk hiányolni, Dennis - szólalt meg Penrose doktor is mosolyogva. - Maga igazán a szí-
vünkhöz nőtt.
- Köszönöm, uram - válaszolta Dennis udvariasan. - De talán tudok valakit magam helyett. Tyler dok-
tor felesége, Bridget, szintén orvos. Eddig csak félállásban dolgozott. A gyerekek azonban már kirepültek
a családi fészekből, ezért aztán ő is teljes állásban akar elhelyezkedni.
Stephen Penrose érdeklődve hallgatta fiatal munkatársát.
- Egyáltalán nem lenne rossz ötlet egy asszonyt alkalmazni. Nagyon sok női betegem van, aki szíve-
sebben kezeltetné magát egy orvosnővel. Persze még meg kell várnunk, mit szól ehhez Austin, ha hazaér-
kezik.
Madeleine egész este igyekezett nagyon keveset beszélni. Nem akart megint alkalmat adni Edithnek,
hogy csípős megjegyzéseket tehessen a viselkedésére. Tudta, hogy anyja a legszívesebben már rég rátá-
madt volna, csak Dennis miatt fogja vissza magát valamennyire. Madeleine nem akart családi veszekedést
az idegen orvos előtt. Ráadásul az apjának is megárthat, ha felizgatja magát.
Amikor az édesség elfogyott, Penrose doktor szeretetteljes pillantást vetett a lányára.
- Drágám, ha mindig ilyen csodálatosakat fogsz főzni nekem, akkor azonnal elfogadom a diétát. Feltét-
lenül adjál néhány tanácsot Edithnek, mielőtt elutazol tőlünk!
Ezt már nem hagyhatta szó nélkül a felesége.
- Madeleine vett egy szakácskönyvet, és abból főzött. Ennyi az egész. Amint felépülök, én is megfő-
zök neked belőle mindent, amit csak megkívánsz.
Madeleine összeszedte az üres tányérokat, apja pedig gyengéden átfogta csípőjét, amikor melléje ért.
- Kár, hogy nem tudsz rólam mindig te gondoskodni - jegyezte meg.
Edith elsápadt dühében.
- Drágám - mondta éles hangon -, neked azért itt van a feleséged is! Nagyon sajnálom, hogy ebben a
pillanatban nem tudok a segítségedre lenni, de....
- Edith, szívecském! Nem így gondoltam! - Penrose doktor megrázta a fejét. - Madeleine ápolónő, és
jobban ismeri a betegségemet. Sajnálom, de még nem mindig találom a megfelelő szavakat. Mindannyi-
toknak türelmesnek kell lennetek velem szemben.
Dennis hallgatagon figyelte a jelenetet.
- Orvos, segíts magadon! - mondta végül, és ránevetett idős barátjára. – Stephen, egyszerűen legyen
önállóbb! Akkor majd saját magát is el tudja látni, ha a hölgyek éppen nem állnak rendelkezésére.
Madeleine a tálalóablaknál tett-vett.
- Főzök egy kávét - mondta, és kiment az ebédlőből. A konyha közepén kétségbeesetten megállt. Nem
tudta, hogyan fogja az elkövetkezendő két hetet Edithszel kibírni. Egyedül abban reménykedhet, hogy az
apja hamarabb meggyógyul, és így esetleg ő is korábban elutazhat.
Bekapcsolta a kávéfőzőt, és egy tálcára összekészítette a csészéket, a tejet meg az édesítőszert.
- Dennis! - kiáltotta, és átdugta fejét a tálalóablakon. - Segítenél nekem? Én most már inkább a kony-
hában maradnék rendet rakni. - Átnyújtotta a tálcát, és elkerülte a férfi kutató pillantását. Aztán gyorsan
becsukta a tálalóablakot, és nekikezdett a konyha kitakarításának. Semmi kedve nem volt Edith előtt még
egyszer megalázkodni.
Skipper rávetette magát az ételmaradékra, és percek alatt üresre nyalta a tálját. Végül jóllakottan
Madeleine lábára fektette a fejét. A lány nevetett, és megvakarta a kutya fültövét.
 - Jaj, Skipp - sóhajtott - téged egyszerűen lehetetlen nem szeretni! Áruld már el nekem, ezt hogy csiná-
lod?

Néhány perc múlva Dennis bejött a konyhába, kezében a tálcával, amin az üres csészék voltak. Letette
a konyhaasztalra.
- Madeleine, megtennél nekem egy szívességet? - kérdezte. - Van egy sürgős esetem. Éppen most hív-
tak telefonon. Widecombe-ba kell mennem. Egy ottani farmernak erős mellkasi fájdalmai vannak. A fele-
ségével beszéltem. Nagyon izgatott volt. Gyermeket vár. Apád úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha te is
elkísérnél. Velem jössz?
Madeleine egy pillanatig sem habozott. Boldog volt, hogy elhagyhatja a házat.
- Természetesen segítek neked. Csak hozok magamnak kabátot.
- Köszönöm. És légy szíves, hozd az orvosi táskámat is!
Madeleine kinyitotta az ebédlő ajtaját.
- Elkísérem Dennist - mondta. - Vigyázzatok magatokra!
- Majd én segítek Edithnek - nyugtatta meg az apja. - Ne aggódj, jól megleszünk mi ketten.
Öt perccel később Dennis és Madeleine már az autóban ültek, és a keskeny, kanyargós úton
Widecombe felé tartottak. Kilenc óra körül járt az idő, de a táj még nem volt egészen sötét. Fehér pára
szállt fel a folyó felől, és néha másodpercekre eltakarta előlük az utat. Időnként találkoztak egy-egy
szembejövő kocsival, s olykor valahol a félhomályban fölrémlett néhány farmerház fénye. A lápos vidék
szinte teljesen lakatlan volt.
Madeleine biztonságban érezte magát Dennis mellett.
- Még mindig szerelmes vagy ebbe a vidékbe? - kérdezte a férfitól hosszú hallgatás után. - Vagy akkor
már nem találod olyan vonzónak, amikor tényleg a veszélyesebb arcát mutatja feléd?
Dennis kissé szórakozottan felnevetett.
- Igen, talán így van. Régebben rendkívül kemény lehetett itt az élet. Manapság azonban rádión akár
egy helikoptert is ide lehet rendelni, ha valaki bajba kerül.
- Ismered azt a farmert, akihez most kihívták? - kérdezte a lány,
- Igen. Peter Copple-nak hívják, körülbelül negyvenéves lehet. Négy héttel ezelőtt ismertem meg.
Azért jött be a rendelőbe, hogy tetanuszoltást kapjon, mert vasvillával megszúrta a lábát. A feleségét job-
ban ismerem. Az asszony veszélyeztetett terhes, korábban már többször is elvetélt.
- Ó! Remélem, most nem történik semmi baj.
- Én is, mert már 39 éves, és nagyon régóta szeretne gyereket. - Nyomatékosan Madeleine-re pillantott.
- Elvárom magától, nővér, hogy minden erejével próbálja majd megnyugtatni Mrs. Coppie-t!
- Természetesen, doktor úr! De azért nekem is több nyugalomra és megértésre lenne szükségem - tette
hozzá önkéntelenül. - Szegény Edith, egyszerűen nem bírja elviselni a tehetetlenséget. Napról napra sze-
szélyesebb lesz....
- Tőlem nem kell bocsánatot kérned - vágott közbe Dennis. - Mondd el nyugodtan, ami a szívedet
nyomja.
Közben elérték Widecombe határát, és Dennis kisebb sebességre váltott. A faluhoz vezető út meredek
volt, s ráadásul göröngyös is. Végighajtottak a főutcán, aztán hamarosan hátuk mögött hagyták a falut.
Néhány mérfölddel később meglátták a farmerház fényeit. Már sötét volt, és a farmhoz vezető útjelző
táblán majdnem túlhajtottak.
Amikor a hosszúkás alakú, alacsony épület előtt megálltak, egy várandós asszonyt pillantottak meg a
ház jól megvilágított, nyitott kapujában. Aggódó tekintettel fogadta őket. Mögötte idősebb nő állt. Látha-
tóan ő is nagyon ideges volt.
- Ó, doktor úr, de jó, hogy itt van! Már reggel óta komoly fájdalmai vannak a férjemnek, de először azt
hitte, csak elrontotta a gyomrát.
- Hol van? - Kérdezte Dennis. - Fent?
Copple asszony csak bólintott, mire Dennis azonnal továbbrohant a ház felé. Madeleine követte az or-
vost.
- Mindjárt jövök vissza - mondta megnyugtató hangon a várandós mamának. - Csak meg akarom néz-
ni, hogy Lamont doktornak szüksége van-e rám.
 A beteg egy régimódi franciaágyban feküdt. Kezét a mellkasához szorította. Sápadt volt, zihálva léleg-
zett, és izzadság gyöngyözött a homlokán. Egyértelmű volt, hogy szívrohama van, és azonnal kórházba
kell szállítani. - Nagyon fáj, doktor - nyögte a beteg, és szenvedő arcot vágott.
Dennis gyorsan megvizsgálta, és megmérte a vérnyomását.
- Rendben van, csak ne izgassa magát, öregfiú. Először adok egy fájdalomcsillapító injekciót, azután
irány a kórház.
Pár másodperccel később Dennis már be is adta a fájdalomcsillapítót. Az injekció szinte azonnal ha-
tott, és a beteg megkönnyebbülten lélegzett fel. Hálás tekintetet vetett Dennisre.
- Köszönöm, doktor! Most már sokkal jobban érzem magam. Talán nem is kellene kórházba mennem.
- Ó, dehogynem, barátom. És ráadásul minél hamarabb, annál jobb. Máris hívom a mentőket.
Madeleine nővér addig itt marad önnel.
Néhány perccel később Dennis Copple feleségével jött vissza, az asszony hangosan és hevesen sírt.
- Ó, Peter! A doktor úr helikoptert hívott hozzád. - Könyörgő tekintettel fordult Dennis felé. - Hadd
menjek vele én is!
- Nem lehet, Mrs. Copple - felelte az orvos határozott hangon. - Ez egyiküknek sem lenne jó. Az ápo-
lók csak a férjével tudnak foglalkozni a helikopteren. Higgye el, a maga állapotában az lesz a legjobb, ha
itthon marad az anyósával. Holnap meglátogathatja a férjét.
Copple asszony megadóan bólintott.
- Gondolj a kisbabánkra, Lucy! Én biztos hamar hazajövök.
Copple asszony éppen megint heves zokogásban készült kitörni, amikor Madeleine gyengéden meg-
fogta a karját.
- Mrs. Copple, kérem, jöjjön, a férjének szüksége lesz a kórházban néhány dologra. Segítek magának a
csomagolásban.
Éppen elkészültek, amikor a helikopter megérkezett. Míg az ápolók elhelyezték benne a beteget,
Madeleine megfogta Lucy karját, Dennis pedig megpróbált elmagyarázni neki mindent.
- A helikopter Exeterbe viszi a férjét, ott kapja meg a szükséges kezelést. Holnap reggel felhívhatja a
kórházat, és érdeklődhet az állapotáról. - Dennis megértő pillantást vetett az asszonyra, akinek szemét
megint elöntötték a könnyek. - Az lesz a legjobb, ha most lefekszik, és megpróbál aludni egy kicsit. Nyu-
godjon meg, a férje jó kezekben lesz. Magának most mindenekelőtt pihenésre van szüksége. Gondoljon a
kisbabájára. Ugye nem akar neki rosszat? Igyon egy bögre forró mézes tejet, attól majd jól elálmosodik.
Az asszony bólintott. Anyósa a helikopter távozása után még akart főzni gyorsan egy teát Dennisnek
és Madeleine-nek, de már elmúlt tizenegy óra, és attól lehetett tartani, hogy hamarosan a köd is leszáll. A
legokosabbnak tehát az tűnt, ha mielőbb hazaindulnak. A Dartmoor felől jövő ködök nagyon veszélyesek.
Elbúcsúztak a két asszonytól, és beszálltak a kocsiba. Madeleine hátradőlt az ülésen. Hirtelen ólmos
fáradtság lett rajta úrrá. Úgy érezte, mintha az egész nap összes idegessége és fáradalma most egyszerre
zuhanna a nyakába. Először az otthoni feszültségek, utána pedig az előre nem látott sürgős eset. Dennis
megtette, amit tudott. Most a két magányos nőnek a farmerházban várnia kell... Az idős Copple asszony
azt mondta, hogy a fia még soha nem volt igazából beteg. Mindenesetre nagy dohányos volt, és a jó zsíros
ételeket is igencsak szerette.
- Mekkorák az esélyei? - kérdezte Madeleine egy kis hallgatás után.
Dennis megrántotta a vállát.
- Elég jók, hiszen még ma kórházba kerül. Biztos vagyok benne, hogy megússza. - Nevetve nézett
Madeleine-re. - Nagyon örülök, hogy itt voltál. Rengeteget segítettél. Mindenkit megnyugtattál a jelenlé-
teddel.
- Valóban? - kérdezte Madeleine, és elpirult a dicsérettől. Arra gondolt, hogy rá is milyen nagy hatás-
sal van a férfi közelsége, izgatja és vágyakat ébreszt benne. Pedig nemrég Dennis elég világosan a tudtára
adta, hogy a nőknél jóval fontosabb számára a hivatása. Ettől csak még jobban vonzódott hozzá. Egy fér-
fi, aki elérhetetlennek tűnik, mindig rendkívül ingerli a nőket.
Már negyedórája úton voltak, amikor hirtelen sűrű ködfelhőbe értek. Dennis csökkentette a sebességet,
míg végül szinte lépésben haladtak. De még így sem látták el a kocsi elejéig sem. Widecombe-ot már
elhagyták, itt kezdődött a félelmetes dartmoori láp. Dennis leállította az autót.
- Ettől féltem. Nézd! A köd egyre sűrűbb lesz. - Beindította a motort, és óvatosan leállt az útról a pad-
kára. - Attól tartok, Miss Penrose, hogy az utazás egyelőre itt véget ért. Semmi kedvem elsüllyedni a láp-
ban.
 Madeleine kétségbeesetten meredt maga elé. Jól ismerte a dartmoori ködös éjszakákat. Könnyen meg-
lehet, hogy az egész éjszakát itt kell eltölteniük. Szíve hangosan kalapálni kezdett.

6. FEJEZET
Dennis elővette a zseblámpáját a kesztyűtartóból.
- Csak körbejárom a kocsit, hogy biztos legyek benne, jó helyen állunk-e.
- Légy óvatos! - mondta Madeleine féltő hangon.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Dennis újra felbukkant.
- Minden rendben - mondta a férfi, miután visszaszállt a kocsiba - most legalább már tudom, hogy hol
vagyunk. Itt megvárhatjuk, amíg ismét tiszta lesz az idő. - Hátranyúlt egy gyapjútakaróért, és betakarta
vele Madeleine-t, majd megemelt egy kart, amelynek segítségével lassan hátradöntötte a maga ülését.
Aztán nagyot sóhajtva kinyújtotta hosszú lábait. - Feküdj le te is, Madeleine, próbálj meg egy kicsit alud-
ni!
Madeleine elhatározta, hogy megfogadja a férfi tanácsát. Előbb azonban még szégyenlősen felajánlotta
neki, hogy megosztja vele a takaróját, de Dennis ezt visszautasította.
- Nem akarom, hogy megfázz. Otthon még szükség van rád!
- Ne hívjuk fel őket? - Az ügyeletes orvos autójában mindig volt rádiótelefon. - Apa és Edith nagyon
fognak aggódni.
- Inkább ne. Valószínűleg Ashworthyben nincs ilyen sűrű köd. - Az órájára nézett. - Már elmúlt éjfél.
A szüleid már biztosan rég alszanak. Szerintem bőven elegendő, ha csak holnap reggel értesülnek arról,
hogy a lápvidéken rekedtünk éjszakára. - Csibészesen felnevetett.
Madeleine-t is elkapta a nevetés.
- Edith utólag is fel fogja magát izgatni. Meglehetősen régimódi gondolkodású. Biztos gyanakodni fog,
hogy esetleg elvettem az ártatlanságodat.
- Tessék? - Dennis értetlen arcot vágott. - Hát ezt meg miből gondolod?
- Edith minden rosszat el tud képzelni rólam. Valószínűleg azt hiszi, hogy minden férfit megpróbálok
magamba bolondítani. Már azon is nagyon megbotránkozott, amikor meghallotta, hogy tegezlek.
Dennis hallgatott egy darabig. Aztán felült, és elgondolkozva nézett Madeleine-re.
- Tulajdonképpen miért vagy olyan feszült viszonyban Edithszel? Ma este is az asztalnál csak úgy vib-
rált köztetek a levegő. Anyád jelenlétében egyszerűen más embernek látszol. Mintha mindig görcsben
lennél, amikor a közelében vagy.
- Ugyan, bolondság! - Madeleine hevesen megrázta a fejét.
- Nem hinném. Ha kettesben vagyunk, akkor magabiztosnak, boldognak és kiegyensúlyozottnak lát-
szol. De amint feltűnik Edith, félénk és bátortalan leszel, mint egy kisgyermek.
Madeleine feladta a harcot. Nem akarta Dennist becsapni.
- Talán azért, mert Edith nem az igazi anyám - mondta halkan.
- Nem? Örökbefogadott gyerek vagy?
- Igen... valami hasonló. - Madeleine mélyet sóhajtott, mielőtt tovább beszélt volna. - Apámnak viszo-
nya volt a titkárnőjével. Ő az én igazi anyám. Sajnos, röviddel a születésem után meghalt szegény, és
Edith meg apám megegyeztek abban, hogy magukhoz vesznek, mintha a közös gyerekük lennék. Ezt nem
lett volna szabad elmondanom - fűzte hozzá gyorsan. - Rajtad kívül senki sem tudja ezt a titkot. - Mere-
ven nézte a kinti ködöt. - Azt hiszem, nagyon hasonlítok az igazi anyámhoz. Edith emiatt rengeteget
szenvedhetett. Én mindig apa... félrelépésére emlékeztettem őt. Ezért akartam otthonról elmenekülni. Itt
állandó bűntudatom van, most már érted? Én vagyok az oka Edith szerencsétlenségének!
Dennis hosszan a lány szemébe nézett.
- Te nem tehetsz erről - mondta. - Edith egyébként sem akart gyereket szülni. így legalább készen ka-
pott egyet. És nem is akármilyet!
- Istenem! Csak egy férfi mondhat ilyeneket - háborodott fel Madeleine. - Hát semmit sem értesz? A
férje szeretőjének a gyerekét kellett felnevelnie! - Madeleine hirtelen könnyekben tört ki. - Én nagyon
akartam őt szeretni, és mindent megpróbáltam. Hiába, gyűlöl engem! Igen, érzem, hogy gyűlöl engem!
Dennis átölelte a lányt, és gyengéden megsimogatta a haját.
 - Szerintem ezt rosszul érzed - mondta halkan. - Biztosan nagyon büszke rád, hogy ilyen csinos és te-
hetséges vagy. Edith rideg, kissé gőgös asszony, aki nehezen tudja kimutatni az érzéseit. És természetesen
azért egy kicsit féltékeny is rád.
Madeleine kifújta az orrát, és kibontakozott a férfi öleléséből.
- Bocsáss meg, Dennis, hogy így elhagytam magam. Nagyon szépen megkérlek, hogy soha senkinek se
beszélj erről, amit most neked elmondtam!
A férfi megrázta a fejét.
- Megígérem. Amit mondtál, azt úgy veszem, hogy orvosi titoktartás alá tartozik. Rendben?
- Rendben, - Madeleine letörölte arcáról a könnyeket. - Miért mondtad, hogy Edith féltékeny lehet
rám?
- Tulajdonképpen ugyanazon a férfin osztoztok mind a ketten. Apád nagyon szeret téged.
- Igen. Én is nagyon szeretem őt. Apa rendkívüli ember.
Dennis szorosan magához ölelte a lányt, és kedvesen rámosolygott.
- Ne búsulj, Madeleine, hamarosan megint Londonban leszel, és azt csinálsz, amit csak akarsz. Gyere,
próbáljunk meg aludni. Holnap sok dolgunk lesz.
Madeleine elcsodálkozott, hogy tud a férfi alvásra gondolni, amikor ilyen közel fekszenek egymáshoz.
A lány nyugtalanul fészkelődött ide-oda az ülésen.
- Nem tudnál egy kicsit békén maradni? - zsörtölődött Dennis, és lágyan átölelte a lányt.
- Először kényelmesen el kell helyezkednem, ez csak természetes. És kérlek, ne mondd megint azt,
hogy gondoljak valami szépre, mert...
Nem tudta folytatni, mert Dennis váratlanul szájon csókolta. Amikor ajkán érezte a férfi perzselő szá-
ját, hirtelen minden más jelentéktelenné vált. Felszabadultnak és határtalanul boldognak érezte magát, s
öntudatlan szenvedéllyel ölelte magához Dennist.
Egy idő múlva a férfi elengedte, de Madeleine a legszívesebben elölről kezdte volna a csókolózást. Ne
hagyd abba, - akarta mondani, ám furcsa módon egészen más szavak jöttek ki a száján.
- Mégis, mit képzelsz? - kérdezte elfúló hangon.
- Csak el akartalak hallgattatni. Erre is te tanítottál. Ugye egészen hatásos módszer?
Madeleine megköszörülte a torkát.
- Hát el kell ismernem, elég alapos munkát végeztél - mondta kissé kacér hangon.
- Igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni. - Dennis félresöpört egy tincset a homlokából, és a lány
szemébe nézett. - Madeleine - suttogta forró hangon - nagyon fogsz hiányozni, ha Londonba mégy.
- Ki fogod bírni, Dennis - emlékeztette a lány - te magad mondtad, hogy a nők csak igen jelentéktelen
szerepet játszhatnak az életedben, a hivatásod számodra sokkal fontosabb.
A férfi homlokon csókolta a lányt.
- Köszönöm, hogy figyelmeztettél erre. Nagyon közel voltam már ahhoz, hogy erről megfeledkezzem.
Azt akartam, hogy elfelejtsd Adamet!
Madeleine-nek már egy ideje eszébe sem jutott a jóképű segédorvos, Dennis karjai között pedig vég-
képp nem Adam körüljárták a gondolatai. Miközben a férfi ujjai lágyan végigsimították a nyakát, lehuny-
ta a szemét, és halkan felsóhajtott. Amikor Dennis újra megcsókolta, Madeleine úgy érezte, megszűnik
körülötte a világ, és teljesen átadta magát a mindent elsöprő, vad szenvedélynek...
A férfi nemsokára kibontakozott az ölelésből.
- Nem könnyű, Madeleine, ugye tudod? - Hangja nyersen csengett.
- Tudom, De maradj még mellettem, és ölelj szorosan magadhoz! Nagyon szeretnék most úgy elaludni,
hogy a karjaidban tartasz.
A férfi hevesen átölelte, majd gyengéden megcsókolta a fülcimpáját.
- Így jó? - kérdezte.
Madeleine bólintott. Határtalanul boldognak érezte magát. Ha Dennis most el akarta volna csábítani,
nem állt volna ellen. De pontosan tudta azt is, hogy a férfi nem megy tovább. Hozzásimult Dennishez, és
becsukta a szemét.

- Ébresztő, Madeleine! - Dennis hanga kipihenten, vidáman csengett. - A köd már kitisztult. Háromne-
gyed négy van!
Madeleine nagyot nyújtózott. A saját ülésén találta magát. Pedig Dennis karjaiban aludt el... Hirtelen
nagyon kényelmetlenül érezte magát.
 - Te is aludtál? - kérdezte a férfit, és zavartan megigazgatta a haját az ujjaival.
- Igen, egy keveset. Hogy érzed magad? - mosolygott jókedvűen a lányra Dennis.
- Egészen jól. - Madeleine visszamosolygott rá. A férfi közvetlensége feloldotta benne a feszültséget.
Dennis elégedetten bólintott, és beindította a motort. Óvatosan visszahajtott az útra, majd elindultak
hazafelé. Már hajnalodott.
- Mit gondolsz, kerestek bennünket a szüleid?
- Remélem, nem - felelte Madeleine. - Bizonyára azt hiszik, hogy még Widecombe-ban vagyunk. Va-
jon hogy lehet Copple úr?
- Ma reggel megérdeklődöm a kórházban.
Madeleine kinézett az ablakon. A távolban feltűntek Ashworthy első házai. A lány hirtelen úgy érezte,
mintha mindaz, ami az éjszaka történt, csak egy csodálatosan szép álom lett volna. Lopva Dennisre pil-
lantott. Nem, a férfi szenvedélyes csókái nagyon is valóságosak voltak...
- Remélhetőleg Skipper nem kezd ugatni, amikor hazaérünk - mondta a lány gyorsan, hogy valami
másra terelje a gondolatait.
- Nem hiszem. Megismeri az autóm hangját, és már hozzászokott, hogy időnként késő éjszaka vagy
kora hajnalban érkezem. Majd halkan beosonunk a házba, hogy senkit se ébresszünk fel, és még alhatunk
is egy keveset.
- Londonban gyakran fekszem le ilyen későn - mesélte Madeleine. - Kevés a nővér az osztályon, és sű-
rűn előfordul, hogy be kell ugrani helyettesíteni valakit éjszaka.
Közben megérkeztek a házuk elé. Dennis leállította a kocsit. Skipper valóban nem riadt fel a jöttükre, a
házban minden csendes volt. Pár perc múlva már mélyen aludtak, ők is.

Hét órakor Madelelne már a zuhany alatt állt, és vidáman dudorászott. Régen érezte magát ennyire
boldognak és felszabadultalak. Azon gondolkodott, hogy a múlt éjszaka valamilyen formában fordulatot
hozott az életében.
Fordulatot! Megrázta a fejét, és nevetett. Tulajdonképpen miért tulajdonít ekkora jelentőséget a történ-
teknek? Dennis megcsókolta, ennyi az egész. Ő sírt, a férfi pedig meg akarta vigasztalni... Több nem tör-
tént. Mindenesetre a férfi valószínűleg így érezheti.
Madeleine megfésülte a haját, és lazán feltűzte, Dennis bebizonyította, hogy megbízható barát. Buta-
ság lenne többet belemagyarázni a viselkedésébe, hiszen már többször is világosan kifejtette véleményét a
nőkkel kapcsolatban. Hiába, bele kell törődnöm, hogy elérhetetlen számomra, akár egy filmcsillag, - gon-
dolta Madeleine, és lemondóan sóhajtott egyet.
Felöltözött, majd lesietett a konyhába. Apja meg Dennis már ott voltak, és jókedvűen beszélgettek
egymással.
- Gyere, drágám, igyál velünk egy csésze kávét! - mondta Penrose doktor, és megcsókolta a lányát. -
Anyád még alszik.
Dennis mosolyogva üdvözölte a lányt.
- Éppen most meséltem el édesapádnak az éjszakai kalandunkat. Egyébként nem kerestek bennünket.
- Akkor jó. - Madeleine leült az egyik székre. - Apa, tudtál segíteni Edithnek átöltözni?
Penrose doktor felnevetett.
- Igen, többé-kevésbé. Egyébként már egészen jól elboldogul egyedül is. Azért jobban örült volna, ha
te segítesz neki. Már nagyon hozzád szokott.
- Nemsokára leveszik a gipszet a kezéről, és nem lesz szüksége rám. Hamarosan vissza kell mennem
Londonba. Apa, ígérd meg nekem, hogy szófogadó beteg leszel! Különben nem tudok nyugodt lélekkel
elmenni innen.
- Biztos vagyok benne, hogy Grey doktor nagyon fog vigyázni az édesapádra - jegyezte meg Dennis.
Kiitta a kávéját. - Most el kell mennem, várnak a betegeim, Madeleine, elvinnéd Skippert sétálni? Nekem
erre már nincs időm.
- Természetesen. – A lány ránézett a férfira, és alig tudta leplezni csalódottságát.
- Először anyádnak menj segíteni – kérte Penrose doktor. – Utána elmehetnénk együtt megsétáltatni
Skippert. Nekem is szükségem van a friss levegőre.
Közben megérkezett Hamble asszony, és megfőzte a teát. Madeleine vitt egy csészével Edithnek. Ezen
a reggelen azonban Edith még a szokásosnál is szeszélyesebb volt. Kijelentette, hogy nem hajlandó többé
az ágyában reggelizni. A férjével akar együtt enni az ebédlőben. Természetesen ehhez előbb fürdenie kell,
utána pedig rendesen felöltözködnie.
- Túl sokat kívánok? - kérdezte sírósan.
- Nem, de apának biztos semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy háziköntösben járj le reggelizni,
amíg a gipszet le nem veszik a karodról. - Madeleine próbálta megőrizni a nyugalmát. - Ráadásul Mrs.
Hamble-t is zavarnánk a takarításban, ha most hosszabb időre bezárkóznánk a fürdőszobába. Így egész
biztos, hogy nem tudna idejében elkészülni.
- Érdekel is engem! - válaszolta Edith rosszkedvűen. - Elegem van abból, hogy minden korábbi szoká-
somat föl kell adnom. Egy nőnek még kora reggel is ápoltnak és csinosnak kell lennie.
Stephen Penrose éppen most lépett ki a szobájából. Világos szabadidőnadrágot és rövid ujjú, sportos
inget viselt.
- Edith, drágám - mondta megnyugtató hangon - ha majd megint egészséges leszel, olyan tökéletesen
csinálhatsz mindent, ahogy csak neked tetszik. Jelenleg azonban senki sem várja el tőled, hogy úgy pró-
bálj meg viselkedni, mintha mi sem történt volna.
Edith váratlanul elsírta magát.
- Ó, Stephen, nagyon sajnálom! Magam sem tudom, miért vagyok ilyen kiállhatatlan!
A férfi átölelte.
- Az idegesség és a fáradtság teszi, drágám. Mindannyian meglehetősen kimerültünk. De el fog múlni.
- Bocsánatkérő pillantást vetett a lánya felé.
Madeleine lemondó arccal megfordult, és bement a fürdőszobába, hogy teleengedje a kádat.

Egy órával később Madeleine végre elindulhatott édesapjával megsétáltatni Skippert. Éppen Rose volt
látogatóban Edithnél, és magával hozta a megígért divatlapokat is. Apa és lánya így nyugodtan elhagyhat-
ták a házat.
- Egy-két héten belül már erősebbnek fogod érezni magad apa. Addig azonban óvatosnak kell lenned,
és nem szabad túlerőltetned magad.
- Igen, tudom, igazad van.
Leültek a legközelebbi padra, és szabadon engedték Skippert. A kutya boldog csaholással rohant el.
Penrose doktor irigyen nézett utána. Madeleine elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta az apját.
- Ilyen gyors egyikünk se lesz soha - mondta vigasztalóan.
Penrose doktor megfogta Madeleine kezét.
- Tulajdonképpen azért kísértelek el, mert szerettem volna veled négyszemközt beszélgetni, drágám -
kezdte, és mély lélegzetet vett. - Arra szeretnélek kérni, hogy ne haragudj Edithre azért, mert néha igaz-
ságtalan és dühös. Mindig jó feleség volt, és téged is nagy gonddal nevelt gyerekkorodban. Néha azonban
kijön a sodrából, ha a múltra gondol. Tudod, egyre jobban hasonlítasz az igazi édesanyádra. Edith-nek
meg, gondolom, időnként eszébe jutnak a régi, fájó emlékek, amikor rád néz.
- De én nem tehetek róla, hogy az édesanyámra hasonlítok!
- Természetesen nem, drágám. Egyébként hidd el, hogy én nálad csinosabb lányt el sem tudnék kép-
zelni.
- Apa... tulajdonképpen milyen volt az anyám? - Madeleine felemelt egy botot, és elhajította
Skippernek.
Penrose doktor hallgatott egy darabig.
- Moira? - Halkan felsóhajtott. - Jó volt, megértő és lágy szívű. Nagyon szerettem. Sokáig küzdöttünk
mindketten ez ellen a szerelem ellen, de a szenvedély erősebb volt nálunk. A születésed után nem sokkal
embóliát kapott, és belehalt.
Madeleine bátortalanul nézett az apjára.
- És ha Moira nem halt volna meg... akkor mi történt volna velünk?
Penrose doktor megrázta a fejét.
- Nem tudom, Madeleine. Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. A sors másképp döntött. Csak annyit
tudok, hogy mindenképpen szerettem volna látni, hogyan nő fel a gyermekem... Edithnek mindig hálás
leszek, amiért akkor nem hagyott cserben. Hiszen akár el is válhatott volna tőlem. A legtöbb asszony biz-
tosan ezt tette volna.
Madeleine az apja vállára hajtotta a fejét.
- Az élet néha egyszerűen elviselhetetlen, ugye, apa?
 - Igen. De gyakran nagyon szép is. Az egyik legcsodálatosabb pillanata az életemnek az volt, amikor
téged először a karomban tartottalak. - Megsimogatta a lánya haját. - Mondd, drágám, te mikor örvendez-
tetsz meg már végre egy unokával?
Madeleine felnevetett.
- Először talán férjhez kellene mennem.
- És mi van azzal a fiatalemberrel, akivel Bretagne-ba akartál utazni?
- Kedves ember, de nem igazán hozzám való. Még Dennis is ezt mondja.
- Ők jó barátok voltak, ugye?
- Igen, De már mindkettőjüknek van egy nagy szerelme: a munka! A nők csak azután következnek!
Azt hiszem, én inkább majd egy kedves, barátságos üzletemberhez megyek feleségül. A legtöbb orvos a
hivatása rabszolgája!
- Drágám, tudod, hány női betegem panaszkodik, hogy a férje agyonhajszolt üzletember, akinek egy
perce sem jut a családjára?
- Majd erre is gondolok, ha egyszer eljutok odáig - ígérte meg Madeleine, és füttyentett Skippernek.

Madeleine-nek úgy tűnt, hogy egyre gyorsabban rohan az idő. Alig végzett Edith reggeli fürdetésével
és felöltöztetésével, már ismét itt volt az ideje, hogy éjszakára előkészítse, Dennis ritkán mutatkozott, és
Madeletne-nek az volt az érzése, hogy a férfi szándékosan kerüli vele a találkozást.
Bár Dennis rendkívül udvarias és figyelmes volt továbbra is, de az a meghitt melegség, amit a lány a
lápvidéken töltött éjszaka érzett sugározni belőle, nyomtalanul eltűnt.
Esténként, amikor Madeleine már az ágyában feküdt, megpróbálta megfejteni, miért változhatott meg
ennyire a férfi. Mindenesetre azon az éjszakán, amelyet kénytelenségből Dennis kocsijában töltöttek, a
férfi még ugyanolyan szerelmes volt, mint ő. Vagy talán ezt is csak beképzeli magának, mert szeretné, ha
így lenne?
Kis idő múltán azonban felülkerekedett benne a büszkeség. Elhatározta, hogy megpróbálja elfelejteni
Dennis Lamontot. Hamarosan visszatér Londonba, ahol már várnak rá a régi barátai. Ez a szerelem pedig
nemsokára csak egy szép emlék lesz abból az időből, amikor beteg szüleit ápolta otthon.
Hirtelen kellemetlen érzése támadt. Hiszen Dennis szintén Londonban fog dolgozni Wolfram profesz-
szornál, a Royal Heathside Kórházban! Egy idő után azonban rájött, hogy ezért nem érdemes nyugtalan-
kodnia. Szerencsére a kórház elég nagy ahhoz, hogy kitérhessenek egymás útjából...

Pénteken Madeleine röntgenre vitte anyját Exeterbe. A felvételek szerint Edith sérülései szépen
gyógyultak, s a továbbiakban már nem is volt szükség arra, hogy felkötve tartsa a karját. Ettől az asszony
hangulata rögtön sokkal jobb lett.
- Végre megint valamivel emberibbnek érzem a megjelenésem - mondta Madeleine-nek, amikor egy
kis étteremben az ebédjüket elköltötték. - Elmehetnénk még bevásárolni - javasolta. - Apád Dennisszel
most úgyis betegeket látogat, nekünk sem kell sietnünk haza.
A pincér felszolgálta a kávét. Edith, miközben a kávéját kevergette, átható tekintettel figyelte
Madeleine-t.
- Szerencsére a mi Lamont doktorunk tisztességes férfi - mondta hirtelen. - Az ő helyében bárki más
kihasználta volna a helyzetet ott a lápvidéken. Különösen akkor, ha még bátorítást is kap. - Fürkésző pil-
lantást vetett a lányra.
Madeleine minden meggyőződés nélkül felnevetett. Úgy érezte, hogy Edith akaratlanul is halott édes-
anyját sértette meg ezzel a megjegyzésével.
- Ó, Dennis Lamont igazi úriember. Mellette minden asszony, minden helyzetben, biztonságban érez-
heti magát.
- Mégis mivel töltöttétek az időt?
- Sok választásunk nem volt! Beszélgettünk, bóbiskoltunk, és vártuk, hogy felszálljon a köd.
- Szabad megkérdeznem, hogy miről beszélgettetek? - Edith szinte félelemmel tekintett Madeleine-re.
- Már nem is tudom, Edith. Ó, igen, természetesen a beteglátogatásról, amely mögöttünk volt, valamint
apáról és a diétáról. Elmeséltem Dennisnek, hogy te régebben fotómodellként dolgoztál, így van már ta-
pasztalatod a diétázásban.
- Ó, igen. - Edith láthatóan megkönnyebbült. - Igazad van. Apád diétája valóban nem fog gondot
okozni nekem. Sokkal nehezebb lesz majd annak a rengeteg meghívásnak eleget tenni, amivel már most
elhalmoznak bennünket. Erről beszélnem kell még Grey doktorral, ha visszaérkezett már. Csodálkozom,
hogy eddig semmi életjelt nem adtak magukról.

7. FEJEZET
A következő napon csengett a telefon, és Madeleine emelte fel a kagylót. Grey doktor, a család régi
barátja jelentkezett otthonról.
- Austin bácsi - kiáltotta Madeleine örömmel már azt hittük, hogy elvesztél. Hol bujkáltatok ilyen so-
káig?
- Sztrájkoltak a repülőtéren, ezért csak később tudtunk hazajönni. És ti hogy vagytok? A hétvégére jöt-
tél haza, Madeleine?
- Nem, nem. Persze, csak most jut eszembe, Austin bácsi, hogy te még nem tudsz semmiről! -
Madeleine röviden elmesélte a történteket.
Grey doktor zavarban volt.
- Stephen agyvérzéssel! És Edith két törött csuklóval! Ó, Madeleine! Nagyon sajnálom. Rögtön el kell
mesélnem Jeannek. Dennis legalább még itt van?
Madeleine nevetve válaszolt:
- Austin bácsi, megnyugtathatlak, Dennis dolgozik, és mindenki nagyon elégedett vele. A rendelőben
is tökéletesen kézben tartja a dolgokat.
Austin Grey megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Ebben nem is kételkedtem. Kár, hogy nem akar nálunk maradni. Egyébként persze teljesen megértem
a szakmai becsvágyát. Beszélhetnék vele?
- Pillanatnyilag nincs itt, de mindjárt hívom apát a telefonhoz.
Madeleine szólt édesapjának, aztán ismét visszament a konyhába.
- Drágám - mondta kicsit később az apja. - Greyék ma este meglátogatnak bennünket. Austin szemé-
lyesen akar meggyőződni az egészségi állapotunkról.
Dennise még úton volt, amikor Austin és felesége, Jean, megérkeztek. Madeleine bevezette őket a
nappaliba, ahol Edith és Stephen várta őket. Austin nem győzött csodálkozni, de Penrose doktor csak ne-
vetett öreg munkatársa megdöbbenésén.
- Boldog vagyok, hogy akkor történt az egész, amikor már Floridában voltatok. Különben ti is lemond-
tátok volna az utat ugyanúgy, ahogy Madeleine sem utazott el Franciaországba, hanem inkább idejött
minket ápolni.
Jean anyáskodó pillantást vetett Madeliene-re.
- Szép, hogy el tudtál jönni, Madeleine. Különben mit csináltak volna a szüleid nélküled?
- Igen, Madeleine nagyon nagy segítség nekünk. - Ez volt az első alkalom, hogy Edith lánya erőfeszí-
téseiről elismerően nyilatkozott.
Madeleine boldog pillantást vetett rá. Örült anyja dicséretének, még akkor is, ha Edith ezt esetleg csak
azért mondta, mert ebben a helyzetben ezt várták el tőle. A lány szeme még fényesebben kezdett el ra-
gyogni, amikor nem sokkal később Dennis is előkerült, és leült közéjük.
Grey doktor boldogan rázott kezet a fiatal orvossal.
- Kihúztál bennünket a csávából, fiam - mondta büszkén. - Most azonban már lazíthatsz egy kicsit.
Hétfőtől ismét itt vagyok.
- Én meg majd Madeleine-nek szeretnék egy kicsit segíteni - ajánlkozott Jean.
Egy darabig még Greyék amerikai utazásáról beszéltek, de hamarosan visszakanyarodtak megint az
Ashworthyben történt szerencsétlen eseményekhez, Austin hitetlenkedve nézte barátját.
- Stephen, legalább a cukorbetegségedről beszélhettél volna nekem - mondta, és rosszallóan csóválta a
fejét.
Penrose doktor bűntudatos arcot vágott.
- Én magam sem akartam elhinni. Ez volt a baj. - Nevetett, mint egy gyerek, akit valami csínytevésen
kapnak. - Jean, te tudod, hogy a csokoládé a gyengém, és az ilyen finomságoktól a jövőben tartózkodnom
kell. Na, hát pont ezt szerettem volna elkerülni! - Dr. Penrose hirtelen elkomolyodott. - A legszívesebben
már újra munkába állnék. Teljesen jól érzem magam. Csak ha fáradt vagyok, akkor esik nehezemre még
egy kicsit a beszéd.
Austin figyelmeztetően emelte fel az ujját.
 - Lassan a testtel, Stephen! Még van pár heted. Használd ki alaposan. Dennis és én elintézünk helyet-
ted mindent. - Bátorító pillantást vetett Edithre, aki eddig nem sokat beszélt. - Edith is örülni fog, ha né-
hány hétig maga mellett tudhat téged.
Madeleine felkelt, és összeszedte az üres kávéscsészéket.
- Bocsássatok meg - mondta -, kiviszem Skippert egy kicsit a levegőre.
Titokban azt remélte, hogy Dennis is vele fog tartani, de a férfi csak szórakozottan biccentett felé, és
újra elmerült a beszélgetésben. Jean átnyújtotta Madeleine-nek a süteményes tányérokat.
- Segíthetek Edithnek - ajánlotta fel, és szórakozott pillantást vetett a három férfira. - Attól tartok, hogy
ránk, asszonyokra ebben a pillanatban nincs szükség! Mi a véleményed erről, Edith?
Mrs. Penrose bólintott.
- Igen, igazad van. Jean. Hagyjuk a férfiakat magukra. Kedves lenne, ha segítenél nekem a levetkőzés-
ben, amíg Madeleine Skippert sétáltatja.

A Grey házaspár már elment, amikor Madeleine visszaérkezett. Dennis egyedül volt a konyhában. A
piszkos tányérokat rakta a mosogatógépbe. Madeleine kisimította Skipper takaróját, és friss vizet adott
neki.
A férfi megköszörülte a torkát.
- Jó, hogy Greyék megérkeztek, ugye?
- Igen. Nyugodtabban megyek vissza Londonba - válaszolta Madeleine. - Fáradtnak látszol, Dennis.
Nehéz napod volt?
- Igen. - A férfi nyújtózott egyet. - A rendelés után még Exeterben voltam, meglátogattam Peter
Copple-t is. Egészen jól érzi már magát.
Madeleine érdeklődve figyelte a férfit.
- Nem hallottál valamit a feleségéről is?
- De. Ő is megúszta szerencsésen az egész kalandot. - Dennis elmosolyodott. - Sajnálom, hogy a baba
születésénél már nem lehetek ott.
- Mrs. Tyler lesz az utódod a rendelőben? - kérdezte Madeleine. Dennis megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs. Austin még nem döntötte el.
- Csodálkoznék rajta, ha egyetértene vele - mondta Madeleine.
- Austin bácsi kedves ember, de nagyon maradi. El nem tudom képzelni, hogy egy orvosnőt elfogadna.
- Az idők változnak, és ezt Austin Greynek is észre kell vennie - válaszolta Dennis.
- Reméljük, hogy így lesz. - Madeleine ásított. - Fáradt vagyok. Jó éjszakát, Dennis!
A férfi azonban még visszatartotta.
- Te valahogy megváltoztál - jegyezte meg. - Van ennek valami köze hozzám?
- Nem tudom, mire gondolsz.
- Hideg vagy és kimért.
- Talán csak egyszerűen kimerült vagyok. Valószínűleg hiányzik, hogy nincs egy szabad percem sem.
- Türelmetlenül várta, hogy Dennis szabaddá tegye előtte az utat. A férfi azonban nem mozdult. - Elen-
gednél?
- Természetesen. - A férfi hirtelen megragadta Madeleine vállát.
- Remélem, holnap jobb kedved lesz!
- Engedj már el! - mondta a lány dühösen.
Dennis maga felé fordította Madeleine arcát, és mélyen a szemébe nézett.
- Érzem, hogy ez több puszta fáradtságnál! Nem akarod nekem megmondani, mi bánt? Azt hittem, ba-
rátok vagyunk.
Madeleine kétségbeesetten rámeredt. Mit mondjon? Az igazságot nem árulhatja el. Dennisnek nem
szabad megtudnia, hogy mennyire vágyakozik utána.
A férfi hirtelen felnevetett.
- Madeleine, ha ez ilyen nehéz, akkor halasszuk holnapra. Aludj jól! - Azzal megcsókolta az arcát, és
szelíden eltolta magától a lányt.

Jean Grey pár nappal később mindnyájukat meghívta vacsorára. Edith, Stephen és Madeleine már
Dennis autójában öltek, amikor a nappaliban megszólalt a telefon.
 - Ez nem lehet igaz! - kiáltotta Dennis kétségbeesetten, és visszaszaladt a házba. Néhány perc múlva
visszatért, szótlanul beült a kormány mögé, és elindította a kocsit.
- Téged kerestek, Madeleine - szólalt meg rövid hallgatás után. - Adam hívott, hogy megmondja, ismét
Londonban van. Majd holnap visszahív. Addig is forró üdvözletét küldi.
Madeleine bosszúsan nézett a férfira.
- Nyugodtan odahívhattál volna a telefonhoz - mondta csípősen. - Szívesen váltottam volna Adammel
néhány szót!
- Nem, Madeleine - szólt közbe Edith - Dennis helyesen cselekedett. Már így is késésben vagyunk.
Holnap nyugodtan kibeszélhetitek magatokat. Biztosan nagyon rokonszenves fiú, egyszer majd hozd el
hozzánk hétvégére.
- Jó, majd meglátom - válaszolta Madeleine bizonytalanul. - Ezen a hétvégén dolgozni fog, utána meg
én már visszautazom.
Penrose doktor felsóhajtott.
- Drágám, ezt igazán nem szívesen hallom. Olyan szép volt, hogy ismét együtt lehetett a család.
- Ezután gyakrabban fogok hazajönni - ígérte Madeleine, és megszorította édesapja kezét.
Jean csodálatos vacsorát készített, melyet az ebédlőben fogyasztottak el, az ünnepélyesen feldíszített
asztalnál. Tom és Rose Bridge szintén a vendégek között volt. A hangulat hamarosan oldott és fesztelen
lett, még Madeleine is egész felszabadultnak érezte magát. Vacsora után Greyék megmutatták a szabad-
ságukon készített diákat és fényképeket.
Ekkor váratlanul megszólalt a telefon. Dennis ugyanis megadta a készenléti ügyeletnek Greyék tele-
fonszámát, s a hívás valóban neki szólt.
Amikor néhány perc múlva ismét a nappaliba jött, sajnálkozó arcot vágott.
- Elnézést kérek mindenkitől, de el kell búcsúznom. Súlyos beteghez hívnak a Woodlands Caravan
parkba. - Bridge tiszteletes felé fordult, - Tom, megtenné, hogy Editht, Stephent és Madelelne-t majd ha-
zaviszi?
- Ó, természetesen, - A tiszteletes és a felesége egyetértően bólintott.
- Miről van szó, Dennis? - kérdezte Austin Grey.
- Valószínűleg ételmérgezés. Az ügyeletes nem tudott semmi pontosat. Egy fiatal nőnek erős gyomor-
görcsei vannak. Egy lakókocsiban találtak rá.
- Madeleine - szólalt meg Jean Grey váratlanul - elkísérhetnéd Dennist! Egy jó ápolónő mindig nagy
segítség.
Madeleine hirtelen nem tudta, mit válaszoljon erre.
- Jó ötlet, Jean - mondta Dennis -, Madeleine már egy alkalommal sokat segített nekem. Velem jössz? -
A férfi kérdőn nézett a lányra.
- Természetesen. - Madeleine elbúcsúzott a többiektől, fogta a táskáját, és követte Dennist a kocsihoz.
- Mihez kezdesz majd nélkülem, ha visszautazom Londonba? - kérdezte nevetve a férfitól.
Dennis kétségbeesett arcot vágott.
- Fogalmam sincs. - Tanácstalanul széttárta a karját, majd megrázta a fejét. - Mindenesetre ismerem jól
Jean kerítő hajlamait! Legszívesebben minden magányos férfit összeboronálna valakivel.
- Szegény Jean - jegyezte meg Madeleine -, a te esetedben hiába fáradozik.
Dennis felnevetett.
- Mindegy. Azért örülök, hogy mellettem ülsz. Ma este különösen csínos vagy! Kár, hogy nem a meg-
felelő férfi ül melletted.
- Bizony nem! Mindenesetre már az is nagy haladás, hogy az előbb beismerted, vonzónak találsz.
Mégsem vagy olyan érzéketlen, mint amilyennek mutatni szeretnéd magad! De ne törődj vele! Néha iga-
zán kellemes lehet egy futó kaland is. Tapasztalatból tudom.
Dennis ezen megint jót mulatott.
- Ha nem kellene ennyire sietnünk, most megállnék, és egészen különleges módon bírnálak hallgatásra.
Egyébként Adam ismeri ezt az eljárást?
- Nem. Ezt csak a te számodra találtam ki.
- Eddig ez volt a legjobb ötleted, mióta csak ismerlek téged - mosolygott Dennis.
Negyedórával később már a park bejáratánál voltak. Beljebb kisebb-nagyobb lakókocsik álltak a fák
között. Dennis a gondnok feleségétől kapott bővebb tájékoztatást a történtekről.
 - Van egy éjjeliőrünk, aki óránként körbejár a parkban. Az egyik lakókocsiból zokogást hallott. Azt
hitte, hogy egy kisgyerek sír bent, akit szülei egyedül hagytak a sötétben. Bekopogott az ajtón, és kis idő
múlva kijött egy fiatalasszony fürdőköpenyben. Az éjjeliőr valósággal megrémült, amikor meglátta. Azt
mondta, hogy a nő mindenütt tele volt véraláfutásokka1.
Dennis a homlokát ráncolta.
- Véraláfutások? Megverték volna? Én azt hittem, hogy hasi fájdalmai vannak.
Az asszony megrántotta a vállát.
- Nekünk is epegörcsökről beszélt, és arról, hogy elájult. Állítólag akkor törte úgy össze magát. A fér-
jemnek sehogy sem tetszett ez a mese, ezért hívta magát.
Keresztülmentek a parton, az asszony néhány lépéssel előttük haladt.
- Egyedül lakik ez a nő itt? - kérdezte Dennis.
- A férje ma délután utazott el, és azóta sem került elő. Mint Mr. és Mrs. Morris jelentkeztek be. A fér-
fi általában Carlának szólította a feleségét. Az a lány egy nappal sem lehet idősebb tizenhatnál, a férfi
viszont legalább negyven. Egy vadonatúj BMW-jevan. Ha ezek ketten tényleg házasok... - megvonta a
vállát, és megállt. - Ott laknák!
Hamarosan a kivilágított lakókocsi elé értek. Bentről halk sírás hallatszott.
- Mrs. Morris! - kiáltotta Dennis, és kopogott az ajtón. - Lamont doktor vagyok, az ügyeletes orvos.
Szeretném megvizsgálni magát!
Bent hirtelen csend támadt, majd kinyílt a lakókocsi ajtaja. Egy fiatal, kövér kislány állt előttük, felda-
gadt arccal. Nagyon sápadt volt, és a szája vérzett. Amikor megpillantotta Dennist és Madeleine-t, hirte-
len összeesett.
Dennis nem veszítette el lélekjelenlétét, megfogta, és visszavitte az ágyba. - Mi történt, kislány?
- Én... én rosszul érzem magam. Elestem. - Hangja erősen remegett.
- Nagy esés lehetett - jegyezte meg Dennis, és megmérte a vérnyomását. Aggódó pillantást vetett
Madeleine felé. - Madeleine nővér majd segít neked a fürdőköpenyt levenni. Meg kell nézzem, hogy más
sérüléseid is vannak-e.
Madeleine odalépett az ágyhoz, és levette Carla köntösét. A lányon csupán egy rövid trikó volt.
Szemmel láthatóan gyermeket várt. Testén számtalan ütésnyom és kék folt látszott.
- Ki tette ezt veled, Carla? - kérdezte Dennis alig palástolt haraggal.
A lány megrázta a fejét, és becsukta a szemét.
- Hányadik hónapban vagy? - faggatta tovább Dennis.
Carla megrántotta a vállát.
- Nem tudom pontosan.
- És hol a férjed?
Carla sírni kezdett.
- Elment, hogy hozzon nekem valamit inni. Azóta nem láttam.
- Vannak alhasi fájdalmaid?
- Mindenem fáj - sírt Carla és vérzek is.
Dennis megvizsgálta a fiatal lányt, Madeleine közben Carla kezét fogta, és megnyugtatóan beszélt
hozzá.
- El fogod veszíteni a gyerekedet, Carla - mondta Dennis ezen már nem lehet változtatni. Most kapsz
egy injekciót, amitől jobban fogod magad érezni. - Félrehívta Madeleine-t, - Hívok egy mentőautót. A
lánynak sürgősen infúzióra van szüksége. Attól tartok, hogy belső sérülései is lehetnek. Mindenesetre
igyekeznünk kell.
Mialatt Dennis az autótelefonon mentőt rendelt, Madeleine az infúziót figyelte, amit az orvos kötött
be.
- Milyen régóta vagy férjnél, Carla? - kérdezte Madeleine.
- Három hónapj a vagyunk együtt. Ő... ő nem akart engem bántani. Indulatos ember. Ennyi az egész.
Utána mindig bocsánatot kér.
- A szüleidet értesítsem?
- Nem! - Carla zokogott. - Nekik semmit sem szabad megtudniuk. Elszöktem otthonról. Ha apám ezt
megtudja, megöl.
Madeleine szomorúan hallgatott, Dennis közben visszajött.
 - Mindjárt ideér a mentőautó. Én elmegyek velük a kórházba. Utánunk jönnél a kocsimmal? - Odaadta
Madeleine-nek a kulcsokat.
Amikor Dennis és a beteg elindultak, megjelent a gondnok felesége, aki eddig tisztes távolságban vá-
rakozott.
- Hogy van a kislány?
- Elvetélt. Nagyon megverték szegényt. Jól tették, hogy hívtak bennünket. Életveszélyben van - mond-
ta Madeleine.
- Istenem! - a gondnoknő ijedten a szája elé kapta a kezét. - Nem is sejtettem, hogy gyereket vár. Csak
holnapig jelentkeztek be. Mit mondjak annak a fickónak, ha visszajön?
- Szerintem már nem jön vissza. Nem tudom, milyen idős Carla. De lehetséges, hogy még nincs tizen-
hat. A férfit lecsuknák. Mindenesetre hívja fel a kórházat, ha felbukkanna.

Körülbelül egy órával később Dennis kijött a kórház kapuján, és beszállt az ott várakozó kocsiba. Ösz-
szeszorította a száját, és dühösen maga elé meredt.
- Dennis, mi van a lánnyal? - kérdezte Madeleine félénken.
- Rosszul van, Madeleine. Carla nagyon rosszul van. Az a vadállat beletaposott a hasába. Egy nagyobb
hasi műtétet kell majd elvégezni rajta. - Beindította a motort. - Én már sok mindent megéltem, de még
mindig nem értem, hogy lehetnek ilyesmikre képesek az emberek... a szerelem nevében! Ugyanis vala-
hogy így kezdődhetett ez a szomorú történet is.
Madeleine hallgatott. Mit lehet erre mondani? Kinézett az ablakon. Az éjszaka ragyogóan tiszta volt. A
hold kövéren világított a láp felett. Madeleine szinte fájdalmasnak érezte az ellentétet a táj szépsége és a
között a nyomorúság között, amelynek éppen tanúja volt.
- Carla szülei nem tudják, hogy hol van a lányuk. Valószínűleg megszökött ezzel a férfival, mert félt az
apjától. Rettenetes lehet, amikor valaki ennyire fél a saját szüleitől.
- Igen, ennél talán már nincs is szomorúbb a világon.
- Most mi lesz Carlával? - kérdezte Madeleine, amikor hazaérkeztek. - Valakinek gondoskodnia kelle-
ne róla.
- Majd a kórház és az ifjúsági gondozó kézbe veszi az ügyét. - Dennis megfogta Madeleine kezét, és
belecsókolt a tenyerébe. - Köszönöm, Madeleine, hogy velem jöttél. Van benned valami vigasztaló, még
akkor is, amikor az ember körül éppen teljesen reménytelennek látszik minden.
- Örülök, ha segíteni tudtam - felelte halkan a lány.

8. FEJEZET
Madeleine elutazása minden nappal egyre közelebb került. A lány kétszer annyit dolgozott, mint eddig,
hogy minden rendben legyen a ház körül, mire elmegy. Hiába intette Humble asszony:
- Ne csinálj magadnak ebből ekkora gondot, Madeleine. Minden nap tudok jönni, hétvégén is. Ha
anyád egyetért vele, még a főzésben, is segíthetek.
- Ez nagyon kedves magától, Mrs. Hamble, de az elkövetkezendő két hétben a szüleim a Grey család-
nál fognak lakni. Utána meg valószínűleg már leveszik anyám gipszét. Akkor mindenesetre jó lenne, ha
jönni tudna. Lamont doktor természetesen továbbra is a házban lakik. Ő majd értesíteni fogja, ha újra
szükség van magára.
Azon az estén, amikor Dennist és Madeleine-t kihívták Carlához, Jean Grey valóban felkínálta barátai-
nak, hogy egy darabig nála lakjanak. Erről Edith még aznap este beszámolt Madeleine-nek.
- Szerintem apád és én egyedül is elboldogulnánk. De ismered Jeant. Nagyon határozott és erőszakos
tud lenni. - Edith elhúzta a száját. - Remélem, azért időnként majd arra is oda fog figyelni, hogy mi mit
szeretnélek! Én például nagyon udvariatlannak találtam, amikor szinte rád parancsolt, hogy kísérd el
Dennist a Woodlands Caravan parkba.
Madeleine elmosolyodott. - Nem kellett volna ott lennem – mesélte -, de azért hasznossá tudtam tenni
magam.
- Mi van most a kislánnyal? - kérdezte Edith, - Meggyógyult?
- Remélem. Exeterbe vittük. Többet én sem tudok.
- És a szüleit már értesítették a történtekről?
 - Nem. Nem volt hajlandó megadni a szülei címét. És az ellen a fickó ellen sem akar feljelentést tenni,
aki így elintézte.
Edith megrázta a fejét. - Hihetetlen. Rengeteg erőre lehet ahhoz szükség, hogy az olyan embereken is
segíteni tudjunk, akik ezt nem érdemlik meg! - Edith arca elgondolkodó lett. - Apád ritkán beszél a bete-
geiről velem. De pontosan tudom, mikor van nehéz esete. Akkor is, ha egyetlen szót sem szól róla.
Madeleine elcsodálkozott. Ennyi érzékenységet nem feltételezett volna Edithről. Mostohaanyját min-
dig hidegnek, távolságtartónak és önzőnek hitte. Senkit sem szabad külsőségek után megítélni, - gondolta
magában Madeleine. Dennis sem sejti, mennyire szereti őt. Kötetlen, barátságos beszélgetéseik során
ugyanis gondosan vigyázott, hogy semmit ne áruljon el igazi érzéseiből. Reménytelennek tartotta ennek a
szerelemnek a jövőjét.

Madeleine elutazása előtt néhány nappal Edith megkérte a lányát, hogy még egyszer beszéljék meg,
mire kell majd figyelnie Stephen cukorbetegségével kapcsolatban.
- Apa mostantól kezdve remélhetőleg majd jobban vigyáz magára - vélte Madeleine. - És természete-
sen Austin bácsi is szemmel foga tartani őt.
- De apád cukorbetegsége nem annyira súlyos. Nincs szüksége inzulinra sem. - Edith ide-odalapozott a
szakácskönyvben.
- A cukorbetegek mindig veszélyeztetettebbek, mint az egészségesek. Apa most egyfajta figyelmezte-
tést kapott. Ügyelj rá, hogy rendszeresen beszedje a tablettáit.
- Ezt nyugodtan rám bízhatod.
Csütörtökön Madeleine egy nagy bőröndbe összecsomagolta Edith-nek mindazt, amire Greyéknél
majd szüksége lehet.
- Legfelülre tettem a papucsodat - mondta. - Becsukhatom a bőröndöt?
- Igen. Az ékszereimet itt hagyom.
Edith a fésülködőasztalkájánál ült, és kinyitotta a nagy bőr ékszerdobozt. Hirtelen kivett egy pár fülbe-
valót, melyek vízcsepp formájú türkizzel voltak díszítve, és az ágyra dobta, ahol Madeleine ült. - Szeret-
néd, ha neked adnám ezeket?
- Nekem? - Madeleine csodálkozva nézett az anyjára. - Természetesen nagyon örülnék neki. Csodála-
tosak. De hát ez a kedvenc fülbevalód!
Edith türelmetlenül intett. - Fogadd el nyugodtan. Szívesen adom. Még az édesanyámtól kaptam aján-
dékba. Talán egyszer majd te is továbbadhatod a lányodnak.
Madeleine felugrott, és megcsókolta Edith arcát. Könnyek szöktek a szemébe a meghatottságtól. Na-
gyon örült a gyönyörű fülbevalónak, amely pompásan illett vörös hajához. De ennél sokkal, sokkal szebb
volt, hogy Edith végre a lányának tekintette őt.
Amikor minden be volt csomagolva, Madeleine Edithszel együtt átment Greyékhez. Megvárta, amíg
Austin visszaérkezik édesapjával a rendelőből. Jean erősködött, hogy maradjon ott vacsorára is, de
Madeleine megrázta a fejét.
- Köszönöm, Jean, még rengeteg dolgom van. Nem akarok holnap reggel csomagolni. Majd később
eszem valamit, ha Dennis hazajön.
- Akkor lehet, hogy ma nagyon későn vacsorázol, Madeleine. Dennis még a betegeit látogatja. - Austin
Grey az órára nézett. - Maradj velünk még egy kicsit!
Jean azonban cinkosan kacsintott. - Csomagold csak inkább össze a holmidat! Legalább hamarább
kész leszel, ha nem zavar senki.
Madeleine bólintott, és mindenkitől elbúcsúzott. Megígérte, hogy óvatosan vezet majd, és amint meg-
érkezik Londonba, rögtön telefonál.
- Azért nem leszek a világ végén - vigasztalta apját, akinek a szeme nedvesen csillogott. Nehéz szívvel
hagyta el Greyék házát, és beült a kocsijába.

Dennis tényleg későn jött haza, és nagyon meglepődött, amikor Madeleine-t meglátta. A lány éppen
betette az autó csomagtartójába az utazótáskáját.
- Már mindent össze is készítettél az útra? - kérdezte csodálkozva a férfi.
- Többé-kevésbé. Tulajdonképpen veled szerettem volna vacsorázni. Nem akartam, hogy azt hidd, ve-
led már nem is törődik senki! Vagy talán már ettél?
 Dennis ránézett. A lány haja frissen volt mosva, és csábítóan hullámzott a vállán. - Nem, nagyon éhes
vagyok. - Kedvesen ránevetett, és ettől Madeleine-nek hirtelen remegni kezdett a lába.
- Akkor sütök gyorsan magunknak két szelet húst, ha szereted.
- Hm - mondta Dennis -, tíz percen belül a konyhában vagyok. Csak egy kicsit rendbe szedem magam.
Madeleine közben megterített. Az asztal közepére egy vázát állított rózsákkal. Utána zöldségsalátát ké-
szített, friss fehérkenyeret hozott, és megsütötte a húst. Ez lesz a búcsúvacsorájuk, és kellemes emlékeket
szeretett volna megőrizni róla. Már minden kész volt, amikor Dennis megjelent. Elismerően biccentett,
majd leült, és jó étvággyal falatozni kezdett. Madeleine viszont alig bírt pár falatot legyűrni.
- Az osztályos nővéri munkát szinte pihenésnek fogod találni az itteni három hét után - tréfálkozott a
férfi. Közben ledobott Skippernek egy darabka húst, amit a kutya egy pillanat alatt befalt.
Madeleine nevetett.
- Igen, én is így gondolom! Ennek ellenére örülök, hogy itt lehettem. Nagyon fontos élmény volt szá-
momra ez a néhány hét. Persze azt is várom már, hogy újra Londonban legyek - hazudta.
Dennis ivott egy korty bort. - Ennyire hiányzik Adam?
Minthogy Madeleine nem válaszolt, folytatta: - Mindannyian nagyon örültünk, hogy itt voltál. Nélkü-
led minden sokkal nehezebb lett volna.
- Köszönöm, hogy ezt mondod. Nagyon jólesik hallanom.
- Én meg köszönöm a vacsorát. Madeleine. Nagyon finom volt. Rövidesen én is Londonban leszek. Ha
nincs ellenedre, egyszer-egyszer meglátogatnálak.
- Eszedbe ne jusson ekkora áldozatot hozni értem! Téged teljesen le fog kötni a munkád a nagy Wolf-
ram professzor mellett. Nem venném a szívemre, ha miattam tennéd kockára ezt az ígéretes lehetőséget.
Hisz neked a hivatásod a legfontosabb.
- Csak nem fogunk összeveszni az utolsó közös esténken? - Dennis megfogta a kutya pórázát. - Gyere,
Skipper már türelmetlenül vár. Vigyük el sétálni!
Kellemes, meleg este volt. Hallgatagon ballagtak egymás mellett, kéz a kézben. Skipper szokás szerint
megint elcsatangolt, ők meg leültek egy fapadra, hogy megvárják, amíg visszajön. Madeleine Londonra
gondolt.
- Holnap este ilyenkor már a neonfényes, benzingőzös londoni utcákon fogok sétálni - mondta a lány,
és a távolba nézett, a holdfényben fürdő tájra.
- Nagyon hiányzik neked a nagyváros? - Dennis lágyan átölelte a lány vállát. - A hangod vágyakozva
cseng, ahányszor csak Londonról beszélsz.
Madeleine nem válaszolt. Alig bírta megállni, hogy ne mondja meg a férfinak, a legszívesebben örök-
ké mellette maradna. Dennist azonban ez úgysem érdekelné.
- Legalább jól átvizsgáltattad a hosszú út előtt a kocsidat? Van elég benzined, és a pótkereket sem fe-
lejtetted el bekészíteni? - A férfi közelebb húzta magához a lányt.
- Természetesen. Ne felejtsd el, én azért már egy ideje megállok a magam lábán!
- Hogyne kisasszony, elnézést kérek, hogy egy pillanatra is kétségbe mertem vonni az önállóságát. -
Dennis gúnyosan mosolygott, majd hirtelen elkomorult a hangja. - Holnap hánykor indulsz?
- Fél nyolc felé. Úgy számolom, hogy körülbelül hat óra alatt érek Londonba.
- Nagyon szeretném, ha holnap utoljára még együtt reggeliznénk.
- Rendben van, Dennis. - Madeleine önkéntelenül is hozzásimult a férfihoz, és felemelte a fejét, hogy a
szemébe nézhessen.
- Talán kapok egy búcsúcsókot? - kérdezte Dennis halkan. Közelebb húzta magához a lányt, és fölé ha-
jolt. Lassan összeért az ajkuk.
Mielőtt azonban Dermis megcsókolhatta volna, Madeleine félrefordította a fejét, majd kisiklott a férfi
öleléséből. Zavartan felnevetett, és megrázta a haját. - Nem. Csak szerettem volna megköszönni a kedves-
ségedet.
- Igazán kár. Már annyira beleéltem magam - jegyezte meg Dennis csalódott hangon.
- Talán majd máskor - vigasztalta Madeleine. - Mondd csak Dennis, miért gondolod, hogy neked nincs
szükséged a szerelemre? Az nem lehet, hogy valaki állandóan csak dolgozzon, és a munkáján kívül ne
érdekelje semmi! Már-már attól félek, hogy te is olyan megszállott leszel, mint Wolfram professzor. Az
ember nemcsak szellemből és lélekből áll. Miért nem gondolsz időnként a testedre is?
Dennis gúnyosan felnevetett. - De hisz épp arra gondoltam az előbb, amikor meg akartalak csókolni!
 - Nagyon jól tudod, hogy nem erről beszélek. - Madeleine kipirult az ingerültségtől. - Nem hiszem,
hogy a lelkiismeretesen végzett munka mellett már csak futó kalandokra jutna idő. Természetellenesnek
tartom, ha valaki a hivatása kedvéért lemond a szerelemről, ahelyett hogy megpróbálná összeegyeztetni
ezt a kettőt. Persze lehet, hogy te nem is sejted, miről mondasz le.
Dennis lágyan magához húzta a lányt, és a szemébe nézett. - Te már nagyon sokat gondolkozhattál er-
ről...
- Minek is tagadnám? Egyszerűen bosszantónak találom, ha egy rokonszenves és csinos férfi elvész a
nők számára. Ez is pazarlás.
Madeleine most már legszívesebben sírva fakadt volna, olyan szerencsétlennek érezte magát. Felug-
rott, és türelmetlenül intett a férfinak. - Gyere, hívd vissza Skippert, és menjünk haza. Nagyon fáradt va-
gyok, és holnap is nehéz napom lesz.

Madeleine nem tudott elaludni. Először olvasni próbált, hátha az eltereli a figyelmét, és elfárad. De hi-
ába erőlködött, nem tudott odafigyelni a könyvére, állandóan Dennisre kellett gondolnia. Végül eloltotta a
lámpát, és egyszerűen becsukta a szemét. Sorra vette az összes lazító gyakorlatot, amit csak ismert, de
ahelyett, hogy jólesően elfáradt volna tőlük, egyre frissebbnek érezte magát. Dennis olyan közel volt hoz-
zá, és mégis olyan elérhetetlenül távol. Annyira vágyódott utána, hogy az már szinte fájt.
Meg volt győződve arról, hogy Dennis már nyugodtan alszik a szobájában. A férfi élete teljesen rende-
zetten zajlott, nemes és tiszteletre méltó jövőbeli tetvekkel. Olyan tervekkel, melyekben egy asszonynak
nem volt helye. Madeleine a sötétségbe fúrta a tekintetét. Kétségbeesett volt, és ugyanakkor dühös is.
Ökölbe szorította a kezét. Szeme égett a ki nem csordult könnyektől. De legalább a büszkeségét megőriz-
te, még ha a szívét ellopta is a férfi.
Vajon Dennisnek lesz-e valaha álmatlan éjszakája egy nő miatt? Lesz-e olyan szerelmes, hogy megér-
tené, amit mondani szeretne neki? Madeleine hangosan felsóhajtott. Dennis kedvelte őt, ebben nem kétel-
kedett. De valószínűleg csak annyit jelentett a számára, mint Skipper, a kedves és bohókás szetter...
Amikor reggel világosodni kezdett, Madeleine felkelt. Bement a fürdőbe, hogy lezuhanyozzon és fel-
öltözzön. Miután elkészült, levitte bőröndjét a nappaliba. Dennis már a konyhában volt. A lány mélyen
beszívta a pirítóskenyér és a sonka illatát.
- Jó reggelt, Dennis - mondta kedvesen mosolyogva.
A férfi megfordult. - Jó reggelt, Madeleine. - Tetőtől talpig végigmérte a lányt. - Pont így néztél ki ak-
kor is, amikor először találkoztunk.
A lány végignézett magán. Régi, agyonmosott farmere volt rajta és egy póló. - Igen, általában ezt szok-
tam felvenni, amikor kocsival megyek. Segíthetek valamit?
- A kávé már kész van. Kitöltheted, ha akarod.
Madeleine töltött, és leült Dennisszel szemben. A férfi odakínálta neki a pirítóskenyeret, majd egy
adag szalonnát, paradicsomot és gombát rakott a tányérára. - Jó étvágyat - mondta barátságosan, és meg-
rakta a saját tányérját is. - Jól aludtál?
- Nem. Jóformán egy szemhunyásnyit sem aludtam.
- Én sem. Ha ezt sejtem, akkor felkelek, és együtt tölthettük volna az éjszakát a konyhában gyertya-
fény mellett.
Madeleine röpke pillantást vetett a férfira, majd nekilátott a bőséges reggelinek. - Ez még aligha oldot-
ta volna meg a gondjaimat.
- Vagy talán mégis - mondta a férfi elgondolkodó hangon. - Egyébként miért nem tudtál aludni?
Madeleine megrázta a fejét. - Semmi különös, csak éppen mindig járt valamin az agyam. - Bizonytalan
kézmozdulatot tett, és Dennisre nézett - És te?
Dennis egy pillanatra elgondolkodott. - Én is hasonlóképp voltam - mondta végül. - Többek között az
is eszembe jutott, hogy már milyen régen nem jártam a szüleimnél. Mielőtt munkába állnék Wolfram pro-
fesszornál, még feltétlenül meg szeretném látogatni őket. Mi lenne, ha velem jönnél? A szüleim nagyon
örülnének.
- Nagyon kedves, de pillanatnyilag nem tudok semmi biztosat mondani. Közel négy hétig hiányoztam
a kórházból. Még fogalmam sincs, hogy milyen lesz a szolgálati beosztásom.
- Július előtt úgysem utaznék. Majd más alkalommal még visszatérünk erre, rendben?
Madeleine bizonytalanul bólintott. Jobbnak látta, ha gyorsan témát váltanak. - Van már lakásod Lon-
donban? - kérdezte.
 - Rövid időre valószínűleg beköltözhetek a klinikára. Természetesen később szeretnék kibérelni egy
lakást, bár a londoni árak nem túl biztatóak. És te hol laksz?
- Nekem szerencsém volt, én két munkatársnőmmel közösen vettem ki egy lakást.
- És Adam? - kérdezte mintegy mellékesen Dennis.
- Ó, neki csodálatos lakása van, egészen közel a kórházhoz, ami nagyon kényelmes. - Madeleine csak
egyszer látta Adam lakását, amikor a férfi egy nagyobb társaságot hívott meg magához. Ezt azonban most
szándékosan elhallgatta.
Dennis az órájára nézett. - Ideje elindulnod, Madeleine. - Felsóhajtott. - Nagyon fogsz hiányozni.
- Itt marad veled Skipper - vigasztalta a lány. - Jean Grey pedig majd gondoskodik arról, hogy ne lássál
hiányt semmiben sem. Erről meg vagyok győződve.
A férfi sértődött pillantást vetett rá. - Tudod jól, hogy nem erre gondoltam. - Hátratolta a széket, és tü-
relmetlenül kinyújtotta a kezét. - Add ide az autókulcsot! Kiviszem a bőröndödet. Addig te is szedelőz-
ködj össze! Nemsokára indulnom kell a rendelőbe.
Madeleine felszaladt a szobájába, és kivette bőrkabátját a szekrényből. Skipper nyugtalanul toporgott a
lába mellett. Érezte, hogy a gazdája elmegy. A lány lehajolt hozzá, átölelte és búcsúzóul megcsókolta.
Dennis már várta őt, zsebredugott kézzel állt a kocsi mellett.
- Igen, akkor azt hiszem, indulhatok is - mondta Madeleine, és félénken a férfira nézett. - Dennis, kö-
szönöm a segítségedet. És sok sikert kívánok az új munkahelyeden.
- Búcsúcsókot nem kapok?
- Azt hittem, hogy sietsz.
- Madeleine, ne gúnyolódj még most is!
A férfi kitárta a karját, és magához ölelte a lányt. Szenvedélyesen megcsókolták egymást. Dennis pár
másodperc múlva elengedte Madeleine-t, és kinyitotta előtte a kocsi ajtaját. - Jó utat, Madeleine! És ne
törődj az én boldogságommal! Wolfram professzornál jó kezekben leszek. - Besegítette a lányt a vezető-
ülésre, majd becsukta mögötte az ajtót. - Vezess óvatosan!
Madeleine megpróbált gondtalanul mosolyogni, de hiába. Végül biccentett egyet, és elindította a ko-
csit. Vészes sebességgel hajtott ki a kertkapun a kis utcára. Csak amikor már messze maga mögött hagyta
a Combe Banket és Dennist, akkor állt félre az útról, hogy alaposan kizokoghassa magát.

9. FEJEZET
Madelelne késő délután érkezett Londonba. Az út jóval tovább tartott, mint ahogy számított rá. Nem
tudott odafigyelni a vezetésre, és állandóan eltévedt. De legalább végleges döntésre jutott útközben.
Mindegy, hogy mit érez Dennis iránt, és hogy mi történt közöttük, ezt a férfit ki kell törölnie az emlékeze-
téből.
Amikor aztán áthajtott a Hampstead Heath elnevezésű hatalmas parkon, lassan jobb hangulatba került.
Igen, London az ő igazi otthona. Itt lakik egy szép házban, kedves emberekkel. Itt dolgozik, a nagyváros
egyik legjobb kórházában. Fiatal és csinos, társai pedig szeretik és becsülik. Azt a kis lelki fájdalmat majd
elmossa az idő.
Otthon Trisha fogadta őt jókedvűen.
- Madelelne! De jó, hogy megint itt vagy. Kérsz egy kávét?
- Köszönöm, Trisha. - Madelelne az előszobában hagyta nehéz bőröndjét, és kiment Trisha után a
konyhába. - Van valami újság?
- Semmi különös. Tíz napig éjszakás voltam, de hál’ istennek már túl vagyok rajta. Tudod, mennyire
nem szeretek éjszaka dolgozni. És veled mi van? Hogy vannak a szüleid?
Madelelne leült egy székre.
- Egész jól. Anyám kezéről körülbelül két hét múlva leveszik a gipszet. Apám állapota is sokat javult.
Már alig várja, hogy újra dolgozhasson. Úgy vágyik a rendelőjébe, mint egy szerelmes kamasz a kedvese
után.
Trisha felnevetett.
- És te? Örülsz, hogy visszajöhettél?
- Leginkább annak örülök, hogy megint a megszokott életemet élhetem - mondta Madelelne. - De ter-
mészetesen annak is nagyon örültem, hogy segíthettem a szüleimnek.
Trisha és Madeleine a nappaliba mentek kávézni, ahol megbeszélték az elmúlt hetek eseményeit.
 - Képzeld, Adam visszajött a szabadságáról. Csodálatosan lebarnult - áradozott Trisha. - Tegnap talál-
koztam vele. Ő mondta, hogy most már jössz haza.
Madeleine a barátnőjére nézett.
- Én nem vágyom rá különösebben, hogy viszontlássam. Tulajdonképpen még örülök is, hogy abból a
közös utazásból semmi sem lett.
Trisha csodálkozva hallgatta.
- Azt hittem, hogy kedveled őt!
- Hogyne. Adam kedves és szórakoztató ember. De nem vagyok belé szerelmes. Ő pedig aligha elé-
gedne meg a puszta barátsággal. - Madeleine mélyet sóhajtott. – Trisha, akár hiszed, akár nem, én otthon
menthetetlenül beleszerettem valakibe!
- Ó, de izgalmas! És kibe? - Trisha szemei tágra nyíltak a kíváncsiságtól.
Madeleine fájdalmasan felnevetett.
- Apám helyettesébe. Sajnos, a vonzalmam teljesen egyoldalú. Nagyon jól megértjük egymást, de neki
fogalma sincs arról, hogy mit érzek iránta.
- Nős?
- Nem. Megrögzött agglegény, de így sincs semmi esélyem nála. Természetesen sokat voltunk együtt,
és úgy vettem észre, hogy szeret a társaságomban lenni. Persze lehet, hogy csak azért, mert Ashworthy
nem túl szórakoztató hely. - Megint felsóhajtott. - Az első látásra beleszerettem, és most még nem nagyon
tudom, hogy jutok majd túl ezen a szerelmi bánaton.
Trisha részvéttel nézett rá.
- Ilyen könnyen feladod, Madeleine? Hisz még csak most fogja észrevenni, milyen sokat jelentettél a
számára. Most, hogy el kellett válnotok, egyből kinyílik majd a szeme.
Madeleine szomorúan megrázta a fejét, és elmesélte, hogy Dennis konokul elzárkózik minden mélyebb
kapcsolat elől. Közben megérkezett Gwenda, és ő is csatlakozott a beszélgetéshez. Minden olyan volt,
mint a régi időkben, és Madeleine igazán jól érezte magát.
- Fél nyolc - szólalt meg egyszer csak Gwenda. - Nem vagytok éhesek?
- Ó, sürgősen fel kell hívnom a szüleimet. Már biztosan aggódnak értem - kiáltotta Madeleine, és gyor-
san felugrott. A telefonhoz sietett, aztán gondolkodás nélkül tárcsázni kezdte a Combe Bank számát.
- Lamont doktor - mondta egy határozott hang, és Madeleine előtt csak ebben a pillanatban vált vilá-
gossá, hogy rossz számot hívott. Hirtelen szóhoz sem tudott jutni. Nyelt egyet, és dadogni kezdett.
- Halló, Dennis! Én vagyok... Bocsánat... Rossz számot hívtam.
- Madeleine! Örülök, hogy felhívtál. Gond nélkül megérkeztél?
- Igen, Minden rendben. Már Londonban vagyok.
- És kinek akartál telefonálni? - kérdezte Dennis.
- Természetesen a szüleimnek. Tegnap megígértem nekik, hogy amint megérkezem, jelentkezem. Té-
vedésből azonban a megszokott számot hívtam.
- Én mindenesetre nagyon megörültem - mondta Dennis, - Ma megint ügyeletes vagyok, és amikor
csörgött a telefon, azt hittem, beteghez hívnak. Milyen volt az út?
- Jó. Az öreg tragacsomban mindig megbízhatom. Még sohasem hagyott cserben. - Madeleine meg-
próbált könnyednek tűnni. - Közben a barátnőimmel minden újdonságot megbeszéltünk. Nem történt
semmi érdekes, amíg távol voltam. A kórház még áll, és az osztályom is működik.
Dennis felnevetett.
- Ez megnyugtatóan hangzik. A Royal Heathside nélkül az én jövőm is bizonytalan lenne.
Tulajdonképpen nem volt több mondanivalójuk egymásnak, de Madeleine még nem akarta letenni a
kagylót.
- Hogy van Skipper? Legalább hiányzom neki?
- Mit akarsz most hallani, Madeleine?
- Például mondhatnád, hogy mindkettőtöknek nagyon hiányzom.
- Rendben, ha téged ez boldoggá tesz. Mindkettőnknek nagyon hiányzol. - Egy pillanatnyi szünet után
a férfi még megkérdezte. - Hívjam fel Greyéket, és mondjam meg nekik, hogy rendben megérkeztél?
- Nem, köszönöm. Majd én felhívom őket. Szeretném hallani apa hangját. Hát akkor minden jót. Den-
nis, én elbúcsúzom.
Madeleine lassan tette le a telefonkagylót. Tenyerével végigsimította forró homlokát. Barátnői várako-
zóan néztek rá.
 - Ki volt az? - kérdezte Gwenda.
- Ő volt, ugye? Na, őszintén, Madeleine! Alig pár perce jelentetted be, hogy még az emlékét is kitörlöd
az emlékezetedből, máris a drót végén lógsz, és kacérkodsz vele! - Trisha megjátszott kétségbeeséssel
emelte fel a karját.
- Csak tévedésből hívtam föl - nevetett Madeleine, majd elővette a noteszét, és feltárcsázta Greyék
számát.

Madeleine-nek az első este nem volt kedve ünnepi vacsorát főzni, így barátnőivel arra az elhatározásra
jutottak, hogy a törzsvendéglőjükbe mennek vacsorázni.
- Talán ott találkozom Adammel is. Akkor legalább nem kell majd telefonon felhívnom, mindjárt
helyben tisztázhatom vele a kapcsolatunkat - jelentette ki Madeleine nagy hévvel.
A kedélyes öreg kiskocsma, mint rendesen, most is meglehetősen tele volt. A kórházi dolgozók általá-
ban itt adtak találkát egymásnak. Madeleine, Gwenda és Trisha biccentettek néhány ismerősüknek, mi-
közben üres asztalt kerestek maguknak. Adam nem volt ott, de felfedezték Valerie-t, a műtősnőt, akivel
Adam Bretagne-ba utazott. A lány élénken integetett Madeleine-nek.
- Szia, Madeleine! Hogy vannak a szüleid?
Valerie Brooks csinos, vékony nő volt, sötétbarna haját feltűzve hordta, nagy barna szeme állandóan
vidáman csillogott. Madeleine közelebb ment hozzá, és barátságosan rámosolygott.
- Köszönöm Val, most már sokkal jobban. Milyen volt Bretagne-ban?
- Csodálatos volt - áradozott Valerie. - Fogalmad sincs, miről maradtál le. Annyira boldog voltam,
hogy Adam elvitt magával.
- Igen, ennek én is örültem. Bántott volna, ha miattam nem sikerül Adam nyaralása.
- Ó, Adam remekül szórakozott - mesélte Valerie örömtől sugárzó arccal. - Tulajdonképpen ma este
ide akart jönni. - Az órájára nézett. - Biztos valami közbejött neki. Ne zavartassátok magatokat, én még
várok rá egy kicsit. Nagyon örülök, Madeleine, hogy a szüleid megint egészségesek.
Gwenda, Trisha és Madeleine három szabad bárszékre ültek.
- Kedves lány ez a Valerie - mondta Madeleine. - Remélem, Adam nemcsak játszik vele. Különben
még a végén lelkiismeret-furdalásom lesz.
- Ezért kár lenne magadat hibáztatnod - válaszolta Gwenda. - Val elég régóta van már a Royal
Heathside Kórházban, és ha Adam ajánlatát elfogadta, akkor bizonyára tudta, mit csinál. - Madeleine-re
nézett. - Én inkább azon csodálkoztam mindig, hogy te miért kezdtél vele. Egyáltalán nem illik hozzád.
- Nagyon kitartó volt - kezdte Madeleine és egy nap úgy éreztem, hogy szükségem van a kedvességére.
- Megvonta a vállát. - Amikor az ember egyedül érzi magát, és nagyon magányos, hajlamos szerelemnek
hinni azt, ami nem több puszta rokonszenvnél...
Trisha bólintott.
- Valerie-vel bizonyára könnyen boldogult, de nálad, gondolom, kellett előbb jó néhány kört futnia.
- Állj! - kiáltotta Madeleine, és vidáman fölnevetett. - Jobb, ha tőlem tudjátok, hogy Adam és köztem
nem történt semmi. A kapcsolatunk tulajdonképpen megszakadt, még mielőtt igazán elkezdődhetett vol-
na.
A három barátnő pizzát rendelt, és jó étvággyal falatozott. Madeleine Trisha szavaira gondolt. Barátnő-
jének csak Adamet illetően volt igaza. Dennisnek bezzeg nem kellett megerőltetnie magát, hogy levegye
őt a lábáról. Minden ellenállása elolvadt a férfi egyetlen pillantására.

Amikor Madeleine másnap ebéd után bement a kórházba dolgozni, mindenki nagy örömmel üdvözölte
őt. A kis Jean Chester arcán pedig egyenesen végtelen megkönnyebbülés tükröződött.
- Madeleine, épp a legjobbkor jött - mondta Jean. - Képzelje, Wolfram professzor ma délután átjön az
osztályunkra, én meg már annyira megijedtem, hogy esetleg nekem kell fogadnom őt.
- Nem, ez lehetetlen! Mindjárt az első nap! Betege van nálunk?
- Igen. Cathy Wright, egy tizennyolc éves lány. - Jean elővette a beteg kórlapját. - Egy üvegezett ve-
randaajtón esett át. Metszett sebek és horzsolások voltak az arcán, és komoly sérüléseket szenvedett a bal
karján is. Eddig Wolfram professzor kezelte őt. Hozzánk azért került, mert még bőrátültetésre is szüksége
lesz.
Jean elővette a következő kórlapot.
 - A legsúlyosabb eset az osztályon jelenleg Mrs. Bayes. Tegnap éjszaka annyira rosszul lett, hogy
azonnal meg kellett operálni. Forest doktor végezte a műtétet. A betegnek bélelzáródása volt, de szeren-
csére nem valami daganat miatt, amitől Forest doktor eleinte tartott.
Miután minden esetet megbeszéltek, Madeleine részletes szemlét tartott az osztályon. Először Mrs.
Bayest nézte meg, aki mellett éppen Wendy, az egyik tanulónővér szorgoskodott.
- Jó napot, Mrs. Bayes! - köszönt Madeleine. - Én vagyok az osztályos nővér. Hogy van ma délután?
Az ősz hajú beteg nagyon rosszul nézett ki, de erőlködve Madeleine-re mosolygott.
- Köszönöm nővér, sokkal jobban érzem magam, mint tegnap éjszaka. Csak nagyon ideges vagyok Az
orvos ugyan azt mondta, nincsen rákom, de én attól félek, hogy ezzel csak meg akart nyugtatni.
- Olvastam a kórlapját, Mrs. Bayes. Forest doktor az igazságot mondta önnek. Hamarosan ismét egész-
séges lesz. - Megszorította a beteg kezét. - Természetesen nagy műtéten esett át, és ezért érzi magát ilyen
rosszul. Ezen nincs mit csodálkozni. Wendy nővér majd ad önnek egy fájdalomcsillapító injekciót. Azt
javaslom, hogy próbáljon meg minél többet aludni.
Madeleine továbbment, és legközelebb Cathy Wright ágyánál állt meg. A fiatal lányon látszott, hogy
nagyon kényelmetlenül fekszik az ágyában. Bal karját egy műanyag hurokban kellett tartania, hogy ne
csússzon ki belőle az infúziós tű.
- Jó napot, Cathy - mondta Madeleine, és bátorítóan a lányra mosolygott. Látta a sok vágást, a duzza-
natokat és a véraláfutásokat az arcán. - Te jó ég, hát maga aztán jól elesett!
- Ó, igen! - sóhajtott Cathy. - Félek tükörbe nézni. Nagyon csúnya vagyok?
- Nem olyan vészes - válaszolta Madeleine óvatosan. - Néhány hónap múlva pedig alig lehet majd látni
a sérüléseit. A duzzanat lemegy, és a hegek is elfehérednek. De mi van a karjával? Ez a megoldás elég
kényelmetlen lehet.
- Fáj a karom, és állandóan kicsúszik a hurokból. Ezért is fekszem ilyen ferdén az ágyban.
Madeleine elgondolkodott.
- Megpróbálunk valami mást - mondta kisvártatva.
Wendyvel együtt hurkot készített azokból a vászonkendőkből, melyeket egyébként kéztörlésre hasz-
náltak.
- Na, hogy fekszik benne a karja?
- Köszönöm, nővér, most már sokkal jobb - válaszolta Cathy.
Madeleine éppen befejezte tájékozódó körútját, amikor Wolfram professzor megérkezett az osztályra
egy főorvos kíséretében, Madeleine-nek ez idáig még nem volt dolga a professzorral, de elhatározta, hogy
nem hagyja magát megfélemlíteni.
Wolfram közeledtének hírére minden nővér úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. Madeleine
eltökélten kihúzta magát, és barátságos mosollyal a professzor elé ment, de az orvos egyszerűen keresz-
tülnézett rajta, és egyenesen a betege ágyához lépett.
- Ki rendelte el, hogy így kössék föl a karját? - tudakolta Wolfram professzor.
Tim Coombs főorvos, akinek a helyét Dennis Lamont foglalja majd el, úgy vizsgálta még a kartartót,
mint valami veszélyes tárgyat.
- Nem uram, én ilyet nem rendeltem! - mondta csodálkozva.
- Én távolítottam el a műanyag hurkot, és ezzel helyettesítettem. A betegnek fájdalmai voltak, és a kar-
ja állandóan kicsúszott a műanyag hurokból. Nem maradhatott úgy.
Madeleine maga is csodálkozott, honnan vette azt a nyugalmat, amellyel a szigorú professzornak vála-
szolt.
- Ön volt az? - A professzor alaposabban megnézte Madeleine művét, majd megvizsgálta Cathy karját.
- Az ujjak vérkeringése jó - jegyezte meg. - Kérem a beteg kórlapját!
Madeleine odaadta az iratokat a professzornak, aki rögtön a leletek tanulmányozásába kezdett. Pár
perc múlva felemelte a fejét, és a beteghez fordult.
- Nos, Miss Wright, ahogy tudtam, összeférceltem a karját. De később további műtétekre lesz még
szükség. Először minden sebének be kell gyógyulnia. Világos?
Cathy bólintott.
- Igen. És nagyon köszönöm, amit eddig értem tett.
Wolfram professzor mormolt néhány érthetetlen szót, aztán már világosabb mondatok következtek. A
hangja nem volt éppen barátságtalan, jóllehet maguk a szavak, melyeket mondott, kurtán és kevéssé vi-
gasztalóan csengtek.
 - Ha a varratokat kivettük, egy időre hazamehet. Van valakije, aki gondoskodik magáról?
- Igen, az édesanyám.
- Jó. Aztán később majd berendeljük ismét. Ahogy megbeszéltük.
Wolfram professzor a beteg fölé hajolt, és tüzetesen megvizsgálta arcán a sérüléseket. Elégedetten bó-
lintott.
- Viszontlátásra, nővér! - mondta anélkül, hogy Madeleine-re nézett volna. Megfordult, és kísérőivel
együtt elhagyta az osztályt.
Madeleine a professzor után nézett, majd kisimította Cathy takaróját.
- Egy kicsit nyers a modora, de ő a legjobb mikro sebész az országban. És tulajdonképpen ez a legfon-
tosabb, nem?
- Igen. A fő, hogy a karomat rendbe tegye - mondta Cathy. - A többi már igazán nem számít.
Az osztály ismét megtelt élettel. A nővérek pletykálkodtak, nevettek, és igen megkönnyebbülten visel-
kedtek. Jean Chester is találkozott a professzorral, amikor az éppen elhagyta az osztályt. Most kíváncsian
Madeleine-hez fordult.
- Nos, hogy boldogult vele? - kérdezte.
Madeleine mosolyogva rázta meg a fejét.
- Egyetlen alkalommal sem nézett rám. Tömör, rövid kérdéseket tett fel, én meg válaszoltam. Ennyi
volt az egész.
Madeleine kicsivel később találkozott Tim Coombsszal a röntgenosztályon.
- Madeleine nővér - mondta Coombs doktor - tudja, hogy nem keveset kockáztatott azzal az újmódi
kartartóval!
- De hát a betegnek így sokkal jobb - védekezett Madeleine. - Nem fáj a karja.
- Teljesen igazat adok magának - mosolygott rá Coombs doktor. - Még Wolfram professzor is osztja a
véleményét. Tudni akarta, hogy hívják „azt a kis vörös hajút”, és mi a beosztása. Kevés ember van, aki
ellent mer neki mondani.
- Szerintem ez igen sajnálatos. Ha többen lennének, akkor neki is valamennyit fel kellene adnia a gőg-
jéből, és így talán néha észrevenné a beosztottjait is. Örül, hogy hamarosan megszabadul tőle?
Tim csodálkozó arcot vágott.
- Nem, egyáltalán nem. Nagyon jó vele dolgozni. Sokkal kedvesebb, mint amilyennek mutatja magát.
Nekem egyébként úgy tűnik, hogy a nőket különösen mogorván kezeli. Néha már azt hiszem, fél tőlük.
- Valóban?
Madeleine magával vitte a röntgenképeket az osztályára, és közben azon gondolkozott, alapvetően mi-
lyen keveset is tud az egyik ember a másikról. Rögtön Dennis és Edith jutott az eszébe. De gyorsan másra
terelte a gondolatait. Jobb, ha munka közben nem a személyes gondjaival foglalkozik az ember.
A nap további része a megszokott rendben zajlott. Csak az utolsó látogató távozása után jelent meg
Adam az osztályon. Madeleine épp Mrs. Bayes ágyánál állt, hogy jó éjszakát kívánjon neki.
- Itt jön az orvosa. Mrs. Bayes - mondta.
Madeleine Adamet figyelte, aki megállt az éjszakás nővér mellett. Valamit súgott a fülébe, mire a nő-
vér hangos nevetésben tört ki.
- Olyan kedves - mondta Bayes asszony. - Aranyos, jóvágású fiatalember.
Adam valóban nagyon lebarnult, ahogy már Trisha beszámolt erről. Nevetve jött közelebb.
- Örülök, hogy maga megint itt van, nővér - köszöntötte Madeleine-t. - És hogy van, Mrs. Bayes?
- Egész jól vagyok, doktor úr. Csak nagyon szeretnék végre inni valamit.
- Igen, ezt meg tudom érteni. - Adam megnézte a lázlapot. - Holnap reggelig még türelmesnek kell
lennie. Kap egy injekciót éjszakára. Aztán, ha felébred, ihat egy kis teát.
Adam most Madeleine-hez fordult.
- A kötés rendben van?
- Igen - felelte Madeleine, és felhajtotta a takarót, hogy Adam is megnézhesse.
- Nagyon elégedett vagyok önnel, Mrs. Bayes. Aludjon jól! Holnapra túl lesz a nehezén. Az éjszakás
nővér majd időnként megnedvesíti az ajkait, hogy a szomjúsága elviselhetőbb legyen. Holnap újra jövök.
Jó éjszakát!
Madeleine és Adam még elbúcsúztak az éjszakás nővértől is, azután együtt hagyták el az osztályt.
- Most végre válthatunk néhány szót. Örülök, hogy megint itt vagy, és remélem, a szüleid is egészsé-
gesek már.
 - Többé-kevésbé - válaszolta a lány. - Mindenesetre sokat javult az állapotuk. - Csodálkozva nézett a
férfira. - Csoda jól lebarnultál. Most látom csak, hogy mit mulasztottam.
- Sokkal jobb lett volna, ha te is ott vagy.
- Valerie Brooksnak más volt a véleménye - tréfálkozott Madeleine. - Egyébként én is elég valószínű-
nek tartom, hogy egész idő alatt egyetlen egyszer sem gondoltál rám.
A férfi villámló tekintettel nézett rá.
- Ha eljössz velem vacsorázni, elmesélem, hogyan is volt ez valójában.
- Hova megyünk? A mi jó öreg kocsmánkba?
- Nem. Szeretnék veled zavartalanul kettesben lenni. Ismerek egy hangulatos kis éttermet a lakásom
közelében. Találkozzunk tíz perc múlva az előcsarnokban!
- Rendben.
Madeleine az öltözőbe ment, és levette a nővérruhát. Belebújt színes nyári szoknyájába és blúzába.
Néhány csepp kölnivel felfrissítette magát, és megkefélte csillogó haját. Ma este végre tisztázza Adam-
mel, hogyan is állnak valójában.

Adam már várta az előcsarnokban. A férfi valóban nagyon jól nézett ki. A világosszürke tyúklábmintás
öltöny kitűnően állt neki.
- Foglaltattam egy asztalt - mondta a lánynak.
Néhány perccel később már a kellemes kis étteremben ültek. A pincér hozta az étlapot, mindketten át-
tanulmányozták, majd megrendelték a vacsorájukat. Adam hátradőlt, és kezébe vette a poharat.
- Igazán kellemes és hangulatos hely, ugye? – kezdte. - Most nyugodtan kipakolhatsz. Tehát az én régi
jó barátom, Dennis Lamont, hirtelen csak úgy felbukkant a ködből nálatok, Ashworthyben! Elmondanád,
hogy mi történt köztetek?
Madeleine kicsit értetlenül nézett Adamre.
- Nem értem igazán, miről kellene beszámolnom neked. Tudod jól, hogy a szüleimet ápoltam otthon.
- Madeleine, engem csak egy érdekel: beleszerettél-e Dennis Lamontba.
A lány érezte, hogyan vörösödik el a füle tövéig. Nagyon remélte, hogy Adam ezt nem veszi észre.
Szerencsére meglehetősen gyenge volt a világítás.
- Hogy tudsz ilyen butaságot kérdezni, Adam! Természetesen nem szerettem bele. Egészen más gond-
jaim voltak. És neki is. Alig láttam Dennist.
Adam hosszan nézte a lányt. Azután ivott egy kortyot, és a poharat visszatette az asztalra.
- Nem ez lenne az első alkalom, hogy az én kertemből lop cseresznyét a jó öreg Dennis!
- Hogy mondtad? Fogalmazhatnál egy kicsit világosabban is! - Madeleine megrázta a fejét. - Egyéb-
ként pedig nem vagyok a tulajdonod, Adam. Nem tartozunk egymáshoz. Köztünk soha nem volt semmi a
barátságon kívül. Ezen még az együtt töltött szabadság sem változtatott volna.
Adam a homlokát ráncolta.
- Nekem egészen máshogy tűnt. Rendben, elismerem, nem volt túl mély kapcsolat közöttünk. De ez
még megváltozhat. Te nem így gondolod?
A pincér hozta az előételt. Madeleine Adamre nézett.
- Mesélj egy kicsit magadról és Dennisről! - kérte, és vett egy szelet pirítóst a füstölt lazachoz. - Hogy
lehet, hogy már olyan régóta nem találkoztatok?
- Annak idején Dennis Ausztráliába ment. Nem mesélt neked erről?
- De igen. Egyszer említette, hogy a húgához ment Ausztráliába. Azután viszont már csak Wolfram
professzorról áradozott, aki a húgát meggyógyította valami autóbaleset után.
- Magáról a balesetről nem mondott semmit?
Madeleine csodálkozva nézett Adamre.
- Nem. De miért akarod ezt tudni? Mi történt tulajdonképpen?
Adam nem kérette magát sokáig.
- Körülbelül négy évvel ezelőtt történt. Dennis akkoriban Gillian-be, a St. Chad Kórház egyik főnővé-
rébe volt szerelmes. Össze akartak házasodni, és már csak pár napjuk volt az esküvőig. Dennis húga, Ca-
rol lett volna az egyik tanú. A két nő Gillian autójával éppen bevásárolni ment, amikor szemből beléjük
szaladt egy teherautó. Óriási erővel ütköztek össze. Carol kirepült a szélvédőn át. Gillian pedig, aki a
kormánynál ült, még a helyszínen meghalt.
- Milyen borzasztó! - mormolta Madeleine. - Szegény Dennis! Nem, erről nem mesélt semmit.
 - Szegény fiú teljesen kikészült, Gillian csodálatos nő volt.
Madeleine elgondolkodó arcot vágott.
- Tehát régebben mégsem hagyták hidegen a nők?
Adam kurtán felnevetett.
- Viccelsz? Valahányszor új barátnőm volt, mindig megpróbálta lecsapni a kezemről. Legalábbis ad-
dig, amíg meg nem ismerte Gilliant. Amikor a lány meghalt, teljesen összetört. Nagyon aggódtunk érte.
Madeleine bólintott.
- Ezért lett hát a munka megszállottja. El kellett foglalnia magát, hogy felejteni tudjon. Azt hiszem,
most már értem őt.
- Szerencsére azóta már túltette magát a dolgon. - Adam felemelte a poharát. - De a nőkkel szemben
továbbra is tartózkodó maradt.
A pincér hozta a marhasültet, de Madeleine-nek már nem volt étvágya. Dennisre gondolt, és mind-
azokra a szenvedésekre, amelyeken a férfi keresztülmehetett.
Adam összehúzta a szemöldökét. Felemelte a borospoharát, hogy koccintson Madeleine-nel.
- Olyan keserves arcot vágsz, mintha nagyon közelről érintene Dennis sorsa - mondta bosszúsan. - Fe-
lejtsd már el Dennist, drágám! Ha ő úgy döntött, hogy élve eltemeti magát, akkor Wolfram professzornál
nagyon jó helye lesz. Három hosszú hete volt arra, hogy beléd szeressen. Ha ez mégsem történt meg, ak-
kor már nem lehet rajta segíteni.
Madeleine megrázta a fejét.
- Adam, nem minden férfi gondolkodik úgy, mint te. Neked mindig csak a szexen jár az eszed!
- Most aztán igazán megsértettél. Gyere, menjünk innen, és igyunk meg egy kávét nálam! Megmuta-
tom neked a Bretagne-ban készült diákat. Ígérem, hogy jól fogok viselkedni.
- Nem, Adam, ma este nem akarom.
- Madeleine, nagyon kérlek, ne rontsd el az estémet! - Adam könyörgő tekintettel nézett rá.
De a lány hajthatatlan maradt.
- Köszönöm a vacsorát, Adam. Igazán kitűnő volt. De most már késő van, és én nagyon fáradt vagyok.
Adam keserűen mosolygott.
- Tudom, hogy beleszerettél Dennisbe.
- Nem! - Madeleine hangja határozottan csengett. - Nem érdekel Dennis, és én sem érdeklem őt. És ez-
zel szeretném, ha egyszer s mindenkorra befejeznénk ezt a témát!
- A tiltakozásod nekem egy kicsit túl hevesnek tűnik, viszont annál kevésbé meggyőzőnek. De igazad
van. Késő van már, ideje hazamenned. Tudom, hogy pihenésre van szükséged a megerőltető otthoni hetek
után.
Elhagyták az éttermet, és a parkolóba mentek.
- Egyébként tudod, hogy mit követel Wolfram professzor a közvetlen munkatársaitól? - Adam össze-
húzta a szemét, és jelentőségteljesen elhallgatott. A lány kérdőn nézett rá. - Csak olyan embereket alkal-
maz, akik megígérik, hogy nem házasodnak meg. Nem tűri, hogy a munkatársai figyelmét bármiféle za-
varó szerelmi ügy kösse le, mert az szerinte a munka rovására megy.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el!
- Pedig így van.
Madeleine Adam szemébe nézett.
- A professzor feltételei neked nagyon is kapóra jönnek, ugye? Dennis minden valószínűség szerint a
főorvosa lesz, tehát ezentúl békén fogja hagyni a barátnőidet. Ez igazán megnyugtató lehet a számodra. -
Madeleine Adam karjára tette a kezét. - Egyébként elárulnád, hogy miért bolondítod szegény Valerie
Brookst?
Adam közönyösen megvonta a vállát.
- Nem tehetek róla, hogy rám szállnak a nők! - Könnyedén belecsípett Madeleine karjába. - De igazad
van. Val nem ezt érdemli. Meglátjuk, mit tehetek.
Hazavitte Madeleine-t, és búcsúzóul megcsókolta. A lány kedvelte Adamet, mert barátságos és kedves
volt. De nem tudta őt komolyan venni. A csókja és az ölelése nem jelentett számára semmit.
Madeleine még sokáig képtelen volt kiverni a fejéből Adam szavait. Tehát Dennis is megígérte Wolf-
ram professzornak, hogy nem házasodik meg. A szerződés először két évre szól, Madeleine beleremegett
ebbe a gondolatba.
 10. FEJEZET
Eltelt egy hét. Madeleine-t teljesen lekötötte munkája a kórházban, és igyekezett nem gondolni Den-
nisre. Adam gyakran meglátogatta őt az osztályon. Főként hivatalos ügyekről volt szó köztük, de ha ket-
tesben maradtak, Adam az íróasztal szélére ült beszélgetni. Tréfás történeteket mesélt más osztályokról,
vagy a franciaországi útjáról áradozott Madeleine-nek. De azzal nem próbálkozott újra, hogy a kórházon
kívül is találkozzon vele. Madeleine remélte, hogy a férfi megértette őt.
Egyik délelőtt Adam ismét a lány irodájában ült, és feljegyezte Bayes asszony kórlapjára az újabb
vizsgálatok eredményeit.
- Jó lenne, ha Mrs. Bayes légzőtornát kapna, Madeleine. Légy szíves, beszélj a gyógytornásszal! Nem
szeretném, ha tüdőgyulladást kapna. Lassabban gyógyul, mint ahogy eleinte gondoltam. - Visszaadta az
iratokat, és az ajtóhoz ment. - Egyébként tegnap este telefonon beszéltem Dennisszel. Nemsokára Lon-
donba jön néhány napra. Szeretne pár embert meglátogatni. Tudsz erről?
- Nem. Nekem csak arról beszélt, hogy nemsokára Kentbe utazik a szüleit meglátogatni.
- Nincs kedved találkozni vele? Megbeszélem Vallel, és elmehetnénk négyesben valahova. Rendben?
- Egész jó ötlet.
A férfi szemei szikráztak, ahogy Madeleine-t nézte.
- Csak ne gondold, hogy mindenkivel ilyen szolgálatkész vagyok - mondta. - De úgy gondolom, hogy
öreg barátom, Dennis Lamont, kapjon még valamit az élettől.
Madeleine nem tudta, mit válaszoljon erre. Bólintott, majd gyorsan nekilátott átnézni a beérkezett pos-
tát. Bayes asszony két levelét magához vette, és Adammel együtt elhagyta a szobát.
- Levele érkezett, Mrs. Bayes - mondta. - Egyébként Forest doktor merényletet tervez maga ellen.
Ezentúl naponta fog jönni egy gyógytornász, hogy légzéstornát csináljon magával. Ez nagyon fontos,
mert segít abban, hogy gyorsabban lábra álljon.
Bayes asszony boldogan nevetett.
- Forest doktor biztosan tudja, hogy mi tesz nekem jót. Mindent megcsinálok, amit mond. Már attól is
jobban leszek, ha csak megpillantom őt. Csodálatos orvos az az ember. Ezzel szemben, ha arra a kelle-
metlen modorú, ellenszenves professzorra gondolok, aki szegény Cathyt kezeli...! Soha egy mosoly, soha
egy tréfa.
Madeleine-nek nevetnie kellett, mégis kötelességének érezte, hogy megvédje a professzort.
- Mrs. Bayes, igaz, hogy Wolfram professzor nem túl kedves ember, de kiváló orvos. Benne minden
körülmények között bízhatnak a betegei.
- Igen, talán igaza van, nővér. Ki tudja, miért olyan kedvetlen mindig. Talán szerencsétlen magánélete
van. Az embernek ne legyenek előítéletei.
- Igen, én is így gondolom. - Madeleine biccentett Bayes asszonynak, és odalépett Cathy ágyához.
A fiatal lány nagyon félt, mert tudta, hogy nemsokára viszik a műtőbe.
- Mindjárt kapsz egy nyugtatót, Cathy, Ne aggódj. Wolfram professzor csak meg akar győződni arról,
hogy a gyógyulás rendben folyik. Ehhez pedig le kell vennie a kötéseket.
- Remélem, elégedett lesz majd az eredménnyel - mondta Cathy.
Madeleine bólintott.
- Biztosan. Az arcod is sokkal szebb. Néztél már tükörbe?
- Nem. Túlságosan félek. Inkább várok még egy kicsit.
- Ha Wolfram professzornak nincsen ellenvetése, hamarosan hazamehetsz. A bőrátültetést sokkal ké-
sőbb csinálják.
- Gondolja, hogy teljesen rendbe fogok jönni? - kérdezte reménykedve a lány.
- Mondtam neked, hogy néhány hónap múlva már nem is lehet látni majd a hegeket.
- Coombs doktor, a főorvos, nagyon kedves. Ő is állandóan próbál megnyugtatni. Igaz, hogy nemsoká-
ra elmegy?
- Igen. Én is hallottam. Azt mondják, aki helyette jön, szintén nagyon kedves ember.
- A doktor úr azt is mesélte nekem, hogy nemsokára nagy fogadást rendeznek a kórházi dolgozók ré-
szére. Maga is elmegy? - kérdezte Cathy kíváncsian.
- Igen, legalábbis szeretnék ott lenni.
A Royal Heathside-ot 150 évvel ezelőtt alapították. A kórház vezetősége úgy döntött, hogy ez alka-
lomból hatalmas ünnepséget rendez. Mindenki lelkesedett az ötletért, és a kórház összes dolgozója izga-
tottan készülődött a nagy eseményre. Úgy tervezték, hogy a fogadást egy hét múlva, a Social Clubban
fogják megrendezni.
Madeleine szívesen meghívta volna Dennist. De mit mondjon neki? Mialatt ezen gondolkodott, Wendy
nővér jött be, és hozta a nyugtató injekciót Cathy Wright számára. Madeleine elvette tőle a tűt. Fertőtlení-
tette Cathy karját és beadta neki az injekciót, majd egy vattacsomóval még egyszer letörölte a szúrás he-
lyét.
- Jól van, Cathy, a legjobb, ha most megpróbálsz egy kicsit aludni. Ne félj, minden rendben lesz. A
legjobb kezekben vagy. - Madeleine megigazította a lány takaróját, és visszament a szobájába.

Madeleine gyakran gondolt arra, amit Adam mesélt neki Dennisről. A férfi viselkedése egyre inkább
érthetővé vált számára, és már új megvilágításban látta a dolgokat. Visszaemlékezett mindarra, amit az
érzelmekről meg a házasságról mondott Dennis. A férfi azt állította, hogy nincs elég ideje komoly kap-
csolatra. Pedig valószínűleg csak attól félt, hogy megint elvesztheti azt, akit szeret. Félt az esetleges újabb
szenvedéstől.
Mindenesetre most Wolfram professzor a kötelességévé tette, hogy kizárólagosan csak a munkájának
szentelje magát. És ha Dennis ezzel egyetértett, akkor biztos megvolt rá az alapos oka.
De Madeleine nem tudott és nem is akart ebbe ilyen egyszerűen belenyugodni. Felháborítónak tartotta,
hogy Wolfram professzor szerzetesi életmódot követel a munkatársaitól. Gondolatait megosztotta két
barátnőjével is.
- Ti értitek ezt? Hogy tudott Dennis egy ilyen állást elvállalni? Annyira fél a szerelemtől, hogy teljesen
száműzni akarja az életéből? Egyáltalán mit tehetek én ez ellen? Mégsem akaszkodhatom a nyakába, és
nem mondhatom neki, hogy engem válasszon Wolfram professzor helyett. A legnagyobb baj az, hogy
különösebben nem is érdeklem őt. Azt hiszem, tetszem neki, de még ebben sem vagyok teljesen bizonyos.
Madeleine idegesen a hajába túrt.
Trisha szemrehányóan nézett rá.
- Butaság volt, hogy beszéltél neki Adamről. Ha ők tényleg régi jó barátok, akkor Dennis már csak
emiatt sem fog színt vallani. Nem akarja Adamet megbántani.
- Aminek meg kell történnie, az meg is fog történni - állította Gwenda sejtelmesen. - Mondd meg Den-
nisnek, hogy közted és Ádám között mindennek vége. Akkor majd meglátod, hogy érdekled-e őt, vagy
sem. Ami pedig ezt a rém történetet illeti Wolfram professzorról, ezt én egyszerűen nem hiszem el. Ép-
eszű ember nem gondolhatja komolyan, hogy ilyen feltételekhez lehet kötni egy állást. Szerintem ezt az
egészet Adam találta ki, hogy ezzel is csökkentse nálad Dennis esélyeit.
Gwenda és Trisha készülődni kezdtek, mivel délutáni műszakjuk volt. Madeleine hamarosan egyedül
maradt a lakásban. Most kifejezetten örült ennek, mert fel akarta hívni Dennist, és nem szerette volna, ha
beszélgetésüket a barátnői is hallják.
Tulajdonképpen még nem is tudta, mit fog majd a férfinak mondani, csak a hangját szerette volna hal-
lani. Talán jobb is, ha nem tervezi meg előre, úgyis csak belezavarodna. Elhatározta, hogy megpróbál
minél természetesebben viselkedni.
A szíve hangosan dobogott, amikor az otthoni számot tárcsázta. Idegesen firkálgatta Dennis nevét egy
jegyzetfüzetbe, amíg a telefon hosszan kicsengett. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a férfi felvette a
kagylót. Hangja most is olyan volt, mint máskor, barátságos és meleg. Madeleine-nek hirtelen elszorult a
torka, és dadogni kezdett. Úgy látszott, hiába tervezte el, hogy könnyed természetességgel fog csevegni a
férfival.
- Halló, Dennis?... Itt... illetve, én vagyok!
- Madeleine? - kiáltotta csodálkozva a férfi. - Már megint tévesen tárcsáztál?
A lány idegesen nevetett.
- Nem, ez alkalommal nem. Csak... csak egyszerűen beszélni akartam veled.
- Ó! - Dennis meglepettnek tűnt.
- Na igen - kezdte Madeleine, és fogalma sem volt, hogyan folytassa. - Úgy tudom, hamarosan eljössz
Ashworthyből. - Fellélegzett, mert amit mondott, nem tűnt különösebben butaságnak.
- Igen, így van. - Dennis szünetet tartott. - Hogy vagy? Jól érzed magad Londonban?
- Ó, igen! - Madeleine hangja most egy árnyalatnyival vidámabban csengett. - Hiszen tudod, hogy na-
gyon szeretem a munkámat. A kórházban mostanában rengeteg érdekes dolog történik. Bizonyára hallot-
tad, hogy éppen az alapítás 150. évfordulójának megünneplésére készülődünk.
 - Igen. Adam tegnap említette. Meg is hívott arra a nagy fogadásra, amit az orvosok és a nővérek ren-
deznek.
- És eljössz? - kérdezte Madeleine. Minden erejét össze kellett szednie, hogy a hangja nyugodt marad-
jon. Ez az Adam valóságos kincs, - gondolta boldogan. Ennél nagyobb szolgálatot nem is tehetett volna
nekem.
Dennis hosszasan hallgatott. Madeleine nyugtalan lett.
- Addigra már úgyis Londonban leszel. Így legalább megismernéd egy kicsit az új munkahelyed, és
persze a leendő munkatársaidat. Egyébként hogy vannak a szüleim?
- Jól. Igazán jól. Te nem beszéltél velük?
- De igen, és Jean azt mondta, hogy hamarosan Edith jobb karjáról is le fogják venni a gipszet. Utána
szeretnének visszaköltözni apával Combe Bankbe. Nem gondolod, hogy akkor néhány napra megint le
kellene utaznom hozzájuk?
- Nem. Nem szükséges. Mrs. Hamble itt van és rajta kívül is rengetegen felajánlották már a segítségü-
ket. Inkább próbálj meg végre pihenni egy kicsit. Igazán rád férne. Miért nem veszel magadnak egy csi-
nos új ruhát az estélyre? Időnként magaddal is kellene törődnöd, Madeleine!
A lány szórakozottan szíveket rajzolt a noteszába a férfi neve mellé.
- Igen, ez nagyon jó ötlet. Veszek magamnak valami szép ruhát. Rendben, Dennis, és kérlek, adj egy
puszit Skippernek a nevemben!
- Gondolod, hogy értékelni fogja?
- Természetesen! - Madeleine őszintén felháborodott. - Egy kutyának is szüksége van arra, hogy érez-
ze, szeretik. Akárcsak az embernek.
- De Madeleine, ez úgy hangzik, mint egy segélykiáltás. Ádámtól nem kapsz elég szeretetet?
Ez már valóban túl sok volt. Madeleine hírtelen elvesztette az önuralmát, és elmondott mindent, ami a
szívét nyomta.
- Dennis, te egy alkalommal meséltél nekem a testvéred autóbalesetéről. De a legrosszabbat elhallgat-
tad. Arról nem beszéltél, hogy akkor a jegyesedet. Gilliant is elvesztetted.
- Ó, igen - mondta a férfi egy idő után. - Nem akartam elmesélni az élettörténetemet. Mi értelme lett
volna? Más dolgokat kellett megbeszélnünk. Adamtől tudsz Gillienről?
- Igen. És Adamről is szeretnék neked valamit mondani. Különben újra jó tanácsokkal fogsz elhalmoz-
ni. Pedig semmi szükségem erre, mert Adam és én közöttem nincsen semmi. Csak barátok vagyunk, és ez
így is fog maradni. Soha nem voltunk szerelmesek egymásba. - Madeleine boldog volt, hogy ezt végre
kimondta.
Dennis újra hallgatott, mintha a lány szavait fontolgatná.
- Mit pletykált még Adam ezen kívül?
- Semmit. Annyit mondott csak, hogy néhány napra Londonba jössz.
- Igen, ez a tervem. Mielőtt véglegesen elhagynám Ashworthyt, néhány nap szabadságot veszek ki.
Szívesen találkoznék veled, Madeleine. Felhívlak, amint ott vagyok, jó? Pontos dátumot most nem tudok
mondani. De a naptárodban néhány oldalt üresen hagyhatnál a számomra.
A lány egészen felderült.
- Figyelj csak, neked fogalmad sincs arról, hogy mennyire be van fogva egy osztályos nővér!
- De azt is tudom, hogy a nővérek mennyire segítik egymást. És ebben bízom, Madeleine. Most el kell
búcsúznom. Viszontlátásra, drágám.
Madeleine óvatosan tette le a kagylót. Ó, Dennis, suttogta maga elé, és kezét a szívére szorította. Leg-
alább most Adamről megtudott mindent. Egy akadállyal kevesebb, ha szereti őt. Ha szereti... Felsóhajtott.
Ami a múltat illeti, afelett nem volt hatalma. Csak remélhette, hogy az élő szerelem végül is erősebb lesz,
mint az elveszett boldogság emléke. Hiszen Dennis drágámnak szólította. Persze ez lehetett véletlen is.

Az a hét, amely ezt a telefonbeszélgetést követte, végtelenül hosszúnak tűnt Madeleine számára. Sze-
rencsére a munkája annyira lekötötte, hogy csak ritkán tudott Dennisre gondolni.
Egy osztályt jól és körültekintően vezetni nem könnyű dolog. Sok mindent kellett helyrehoznia, amit
mások rontottak el. Néha szenvedett attól, hogy beosztása miatt kevesebbet lehetett a betegek között, és
ideje jó részét az íróasztalánál kényszerült eltölteni. Szolgálati beosztást készített, gyógyszert rendelt,
különféle ügyeket intézett. Mindez rengeteg fáradsággal járt, de amikor látta, hogy az osztályán rendben
mennek a dolgok, mégis büszke volt munkájára.
 Cathy vizsgálata jó eredménnyel járt, és néhány hétre hazamehetett. Bayes asszony állapota is szépen
javult. Természetesen továbbra is rajongott Adam Forestért, és a betegek előtt egyszerűen csak csodadok-
torként emlegette.
Madeleine éppen az elkövetkezendő hét beosztását készítette. Magát csütörtökre és péntekre tette sza-
baddá. A hétvégén dolgozni akart. Dennis úgysem tudta pontosan megmondani, mikor jön, így nem iga-
zíthatta hozzá a beosztását.
Munka után mindig nagyon sietett haza. Várta, hogy a férfi felhívja vagy üzenetet hagyjon neki. De
semmi sem történt, és Madeleine egyre idegesebb lett. Még vásárolni sem mert elmenni, nehogy elmu-
lassza a várva várt hívást.
Csütörtökön Trisha is szabadnapos volt, így hát reggel hosszan elbeszélgettek a konyhában.
- Eljössz velem vásárolni? - Trisha megfogta Madeleine karját, és szelíden megrázta. - Ide se figyelsz!
Amióta visszajöttél a szüleidtől, nem lehet veled értelmesen beszélni. Ez a Dennis teljesen megzavarta a
fejedet. Csodálkozom, hogy egyáltalán dolgozni tudsz még.
Madeleine elkínzottan mosolygott.
- Ne haragudj, Trisha. Tényleg állandóan Dennis jár a fejemben. Munka közben persze ritkán gondo-
lok rá, de amikor szabad vagyok... - felsóhajtott. - Tudod, azt mondta, hogy amint Londonba jön, jelent-
kezik, mert látni akar engem. De eddig semmi hír róla.
- Szerintem a hét végén fog keresni. Valószínűleg csak akkor telefonál, amikor már Londonban lesz.
Nem várhatja el tőled, hogy egyfolytában otthon ülj, és várd a hívását. Ha komolyan akarja, akkor el fog
érni téged. Gyere, Madeleine, menjünk be a városba, és vegyünk valami csinos ruhát.
Madeleine tudta, hogy a barátnőjének igaza van. Felöltözött hát, és elindultak a belvárosba. Sok keres-
gélés után egy kis butikban rátaláltak végre a megfelelő ruhákra. Jókedvűen bandukoltak hazafelé. Már
éppen a földalatti bejárata előtt, voltak, amikor Madeleine észrevett egy férfit és egy nőt, akik boldogan
nevetve jöttek ki az egyik üzletből.
Madeleine megragadta Trisha karját, és behúzta barátnőjét az egyik kapualjba. A pár elment előttük.
Madeleine hosszan nézett utánuk. Nem tudott megszólalni, olyan izgatott volt.
- Mi történt? - Trisha nem értett semmit. Aggódva nézett Madeleine-re. - Egészen sápadt vagy. Rosz-
szul érzed magad?
- Én... én... Dennist láttam - tört ki Madeleine-ból. A szíve úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyé-
ből.
- De akkor miért bújtunk el?
- Mert nem volt egyedül. Egy nő volt vele. Biztosan kellemetlen lett volna neki, ha megszólítom. Ó,
Trisha! Most mit csináljak? Én megőrülök, ha másba szerelmes.
Trisha belekarolt Madeleine-be.
- Gyere, most először menjünk haza. Meg kell nyugodnod. Még nem tudsz semmit. Az a tény, hogy
egy nő társaságában láttad, még nem jelent semmit, lehetett ismerőse vagy rokona is. - Trisha felsóhajtott.
- Egyébként is, nem te mutattál neki példát? Adamre gondolok. Ez hiba volt.
- Igen, tudom. De akkoriban még sejtelmem sem volt róla, hogy ennyire bele fogok szeretni.
Hazafelé menet Madeleine megpróbált nem gondolni Dennisre. Gwenda már otthon volt, amikor meg-
érkeztek. Dennistől nem jött sem üzenet, sem levél, sem más életjel.
Gwenda feltétlenül látni akarta az új ruhákat, így rögtönzött házi divatbemutatót tartottak barátnőjük-
nek. Nyolc óra felé úgy döntöttek, hogy a szemközti olasz étteremből pizzát és salátát hoznak át. Főzni
nem volt kedvük.
- Gyere, Trisha - mondta Gwenda - Madeleine-t itt hagyjuk őrségben. Ez a kisebbik rossz. Különben
halálra idegesít bennünket a szenvedő pillantásaival, meg az epedező sóhajaival. És mindez csak azért,
mert az a csodalény még mindig nem jelentkezett.
Madeleine felkapott egy párnát, és Gwenda felé dobta.
- Tűnjetek el a szemem elől - kiáltotta tettetett dühvel - és el ne felejtsétek, hogy én nem kérek a piz-
zámra erős paprikát!
- Addig, amíg ilyen dolgokkal is törődni tud, nem olyan reménytelen a helyzet - mondta Trisha nevet-
ve, és az ajtó felé húzta Gwendát.
Madeleine alig volt öt perce egyedül, amikor váratlanul megszólalt a kaputelefon. Biztos elfelejtették a
lányok magukkal vinni a pénztárcájukat, - gondolta.
- Halló - szólt a kaputelefonba, és várt.
 - Ez a hang olyan, mintha Madelelne-é lenne. Igazam van?
Dennis! Madeleine egész testében remegni kezdett, annyira megörült a férfinak. Mit törődik azzal,
hogy néhány órával ezelőtt még egy szép nő társaságában látta? Csak az a fontos, hogy most itt van.
- Gyere fel! - kiáltotta elfúló hangon.
Gyorsan megigazította a haját, és izgatottan belepillantott a tükörbe. Aztán kinyitotta az ajtót.
Dennis lendületes léptekkel jött fel a lépcsőn. A lány kipirult arccal, csillogó szemmel állt vele szem-
ben. A férfi kitárta a karját.
- Remélem, örülsz nekem!
Madeleine a férfi karjaiba vetette magát.
- Őrülten hiányoztál, Dennis!
Hosszan és érzékien megcsókolták egymást. Aztán amikor Dennis két kezébe fogta a lány arcát, és
mélyen a szemébe nézett, Madeleine úgy érezte, álmodik.
- Milyen csók volt ez, drágám? - kérdezte a férfi. - Nálad ezt sohasem lehet tudni. Ez most egy „kö-
szönöm szépen” csók volt, vagy csak megint el akarsz engem hallgattatni?
- Egyik sem. Ez egy „szeretlek téged” csók volt - magyarázta Madeleine minden szégyenkezés nélkül.
Dennis erősen magához szorította a lányt, mintha soha nem akarná elengedni. Madeleine reszketett. A
férfi közelsége szenvedélyes vágyakat ébresztett benne. Nem is értette, hogyan tudott eddig nélküle élni?
- Madeleine, nem tudod elképzelni, mennyire vágytam ezek után a szavak után. Mindent megadtam
volna azért, hogy hallhassam őket. Amikor elutaztál Ashworthyből, az életem szürkévé és egyhangúvá
vált. Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi még előfordulhat velem. Mégis így történt.
Madeleine nem akart hinni a fülének. Csak álmodom, - gondolta, és amikor felébredek, mindennek vé-
ge lesz. A férfi azonban ekkor olyan vad érzékiséggel csókolta meg, hogy rá kellett jönnie, ez nem lehet
álom. Átadta magát a férfi izgató csókjának, és érezte, amint feltámad benne is a szenvedély.
Dennis elengedte őt, és szerelmes tekintettel nézett a szemébe. Mindketten szaporán vették a levegőt.
A férfi szedte össze magát először.
- Drágám, egész éjszaka az ajtód előtt kell állnom, vagy beengedsz, hogy levehessem ezt a kényelmet-
len nyakkendőt?
Madeleine megfogta a férfi kezét, és bevezette a nappaliba.
- A nyakkendőt azért még ne vedd le, mert mindjárt visszajönnek a barátnőim. Fogalmuk sincs róla,
hogy te itt vagy.
- De már tudják - magyarázta Dennis. - A kapuban összefutottam velük, és bemutatkoztunk egymás-
nak. Egyáltalán nem voltak meglepve. Megkértek, hogy adjak át neked egy üzenetet. Én nem tudom,
honnan vették, de az az ötletük támadt, hogy elmennek valahova vacsorázni. Egyhamar tehát nem lesz
pizza.
Madeleine-nek nevetnie kellett.
- Rájuk aztán mindig számíthat az ember. - Átölelte a férfit, és újra megcsókolták egymást.
- Neked van a világon a legérzékibb szád - suttogta Dennis, és mielőtt Madeleine bármit is mondhatott
volna, ajkát ismét a lány ajkára forrasztotta. Egyre növekvő vágyakozással csókolták és simogatták egy-
mást.
Madeleine váratlanul kibontakozott az ölelésből.
- Miért nem hívtál fel? - kérdezte, és kutatóan nézett a férfira.
Dennis szorosan magához ölelte a lányt, mintha attól félne, hogy elveszíti.
- Többször is próbáltam, de senki nem vette fel a telefont. Ezért úgy döntöttem, hogy este meglátogat-
lak, hátha akkor már itthon leszel.
Ujjával végigsimította a lány ajkát, majd így folytatta:
- De ha még többet akarsz tudni arról, miért vártam mostanáig, hogy a szerelmemet bevalljam neked,
azt is elárulhatom. Először Adammel akartam beszélni. Neki feltétlen tudnia kellett, hogy komoly vetély-
társa akadt.
Dennis itt elégedetten felnevetett.
- Adam nagyon kedves volt, és sok szerencsét kívánt. Még azt is felajánlotta, hogy az esküvői tanúm
lesz, ha valaha egyszer az az őrült ötletem támad, hogy megházasodom.
Madeleine még mindig nem volt egészen boldog. Fürkésző tekintettel nézett Dennisre.
- És nekem is van vetélytársam? - kérdezte lélegzetvisszafojtva.
Dennis hallgatott, és válasz helyett megcsókolta a lány orra hegyét.
 - Dennis! Ma délután láttalak az Oxford Streeten. Nem voltál egyedül. Ki az a nő?
Dennis szorosan magához húzta a lányt.
- Madeleine, remélem, hogy éppen olyan féltékeny voltál, mint korábban én, amikor Adamre gondol-
tam.
- Természetesen! - kiáltott fel a lány. - őrülten féltékeny voltam. Átkozottul éreztem magam egész nap.
Trisha hozott haza, különben lehet, hogy még most is valahol London utcáin bolyonganék.
- Ezt örömmel hallom - mondta Dennis. - Miért kellene csak nekem a poklokat megjárnom? - Gyengé-
den megcsókolta a lány fülcimpáját. - A nő, akivel láttál, Gillian húga volt. Vele azóta is tartom a kapcso-
latot. Megmondtam neki, hogy végre találtam valakit, akit feleségül akarok venni. Nagyon örült ennek.
- Tehát meg akarsz nősülni? - kérdezte Madeleine, és ártatlan arcot vágott. - És vajon ki lesz a felesé-
ged?
- Te mit gondolsz? - Dennis nem várt választ, szenvedélyesen megcsókolta Madeleine-t. - Drágám -
suttogta forrón -, sohasem gondoltam volna, hogy ez még velem megtörténhet. Gillian halála után azt
hittem, nem tudok többé szerelmes lenni. De aztán találkoztam veled. Minden megváltozott, és szebb lett,
mint bármikor előtte.
- Amikor Adam Gillianről mesélt, teljesen összetörtem - mondta Madeleine. - Ellentétes érzéseim vol-
tak. Jobban szerettelek, mint valaha, ugyanakkor elveszítettem az utolsó reményemet is. Nem tudtam,
hogy megnyílsz-e még egy újabb szerelemre. Biztos voltam abban, hogy kedvelsz engem, de azt is érez-
tem, hogy teljesen bezárkózol magadba.
Dennis bólintott.
- Valahogy így is volt. Amikor Gillian meghalt, én sem akartam már tovább élni. Úgy éltem és dolgoz-
tam, mint egy robot. Semmilyen érzésnek nem engedtem. Teljesen lekötött a munkám. Amikor aztán jöt-
tél, minden megváltozott. Megláttalak és megszerettelek. Ilyen egyszerű volt. Természetesen egy ideig
küzdöttem ellene, de ez a szenvedélyes érzés erősebb volt nálam. Szeretlek, Madeleine.
Hosszú csókban forrtak össze. Madeleine váratlanul elengedte a férfit, és ijedten nézett rá.
- Wolfram! - kiáltotta rémülten. - Mi van Wolfram professzorral és az ígéreteddel?
Dennis értetlenül nézett rá,
- Milyen ígéretemmel?
- Úgy tudom, meg kellett ígérned, hogy amíg nála dolgozol, nem házasodsz meg.
- Micsoda? Madeleine, honnan szedted ezt az őrültséget?
- Ádámtól hallottam. Azt mondta, különben nem kaphattad volna meg az állást.
Dennis felnevetett.
- Micsoda dörzsölt alak! Hogy tudtál hinni neki? Természetesen Wolfram professzor sohasem állítana
ilyen őrült feltételeket. - Dennis Madeleine-re nézett. - De tegyük fel, hogy lenne ilyen feltétele. Mit ten-
nél akkor? Várnál rám, vagy inkább Adamet választanád?
- Várnék rád, Dennis - mondta Madeleine. - És megkérnélek, hogy soha többet ne hozd szóba Adamet.
Legfeljebb csak, mint esküvői tanút.
Kényelmesen leültek a széles díványra, és elmeséltek egymásnak mindent, amit az elmúlt hetekben
nem tudtak elmondani. Hirtelen dobogás és vidám kacagás hallatszott a bejárati ajtó felől. Trisha és
Gwenda érkezett vissza.
- Hogy vagytok? Nem haltatok még éhen? Hoztunk nektek két pizzát.
- Van véletlenül nálam egy üveg pezsgő. Lent hagytam az autóban, mindjárt felhozom. Ma este ugyan-
is ünnepelni fogunk! - Dennis jelentőségteljesen nézett a két lányra. - Madelelne és én éppen eljegyeztük
egymást - jelentette be sugárzó arccal, majd kisietett a szobából, hogy felhozza a pezsgőt.
Gwenda Madeleine-re nézett.
- Emlékszel még, mit jövendöltem neked? - kérdezte. - Aminek meg kell történnie, az meg is fog tör-
ténni!
Madeleine mindkét kezét forró arcára szorította.
- Igen, igazad volt. - Barátnőire nézett. Zöld szeme csillogott a boldogságtól. - Milyennek találjátok őt?
- kérdezte elakadó lélegzettel. - Egyszerűen ellenállhatatlan, ugye?
Trisha és Gwenda nevetni kezdtek.
- Főleg, amikor pezsgővel jön - mondták, és kinyitották Dennisnek az ajtót.